Name: Zalanyi Erzsebet

Order: 63371
Köszönjük a vásárlást a szerző és a kiadó, valamint a terjesztő
nevében is. Vásárlásával támogatta, hogy Magyarországon az
elektronikus könyvkiadás fejlődni tudjon, a digitális
kereskedelemben kapható könyvek választéka egyre szélesebb
legyen. Köszönjük, és reméljük webáruházunkban hamarosan
viszontlátjuk.
 A
MESEMOND Ó
TITKA

SEJAL BADANI
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült
Sejal Badani: The Storyteller’s Secret
Published by Lake Union Publishing

This edition is made possible under a license

arrangement originating with Amazon Publishing,
www.apub.com, in collaboration with Lex Copyright
Office.

Copyright © 2018 by Sejal Badani

Hungarian translation © Borbély Judit Bernadett, 2019
Borítóterv © Faceout Studio, Jeff Miller

Felelős kiadó a Libri Kiadó ügyvezetője

Felelős szerkesztő Palkó Katalin
Olvasószerkesztő Török Tünde
A borítót az eredeti alapján Hlatki Dorottya készítette
Műszaki szerkesztő Kállai Dávid
Elektronikus könyv Ambrose Montanus

ISBN 978 963 433 692 1

Az elektronikus verziót készítette

eKönyv Magyarország Kft.
www.ekonyv.hu
 Benee Knauernak
Örökké hálás leszek a barátságodért,
útmutatásodért és támogatásodért,
valamint azért, hogy mindvégig hittél ebben a
történetben.
Belőled tényleg csak egy van.
Köszönöm, drága barátom!
 PROLÓGUS
2000 NYARA

A nők húsz százaléka elvetél. Nyolcvan százalékuk a terhesség

első tizenkét hetében veszíti el a magzatot. A harminc év
fölöttieknél legkevesebb tizenkét százalék a vetélés esélye, ez a
szám a betöltött évekkel arányosan növekszik.
Kívülről fújom a statisztikákat. Azóta bújom őket, hogy
elkezdtünk próbálkozni. Vagyis bő öt éve. Megszámlálhatatlan
órát töltöttem a könyvtárban és az interneten, hátha egyszer
rábukkanok egy korszakalkotó tanulmányra vagy gyógyszerre,
ami javítaná az egészséges gyermek kihordásának esélyeit. Ám
az eredmények nem változnak – minden megszületett
gyermekre számos kihordatlan terhesség jut. Minden
gyermekét karjában ringató nőre jut egy másik, aki hiába
sóvárog a csecsemősírás után. Minden sikeresen családot
alapított párra jut egy másik, akik sosem lesznek szülők.
Nézem a kezemben tartott ultrahangfelvételt. Elfordítom
előbb oldalra, aztán fejjel lefelé. Belevéstem az emlékezetembe
a gyermekemről megmaradt egyetlen kép elmaszatolt, fekete-
fehér vonalait. Gondolatban kiszínezem a portrét, és
elképzelem, hogy tiszta és meleg körülötte a víz, mintha kádban
fürödne. Fejemben a gyerekemet álomba ringató szimfóniává
nemesedik a napi ingázáshoz igénybe vett vonatom kerekeinek
csikorgása. A testem összes sejtjét átjáró félelem nem törhet át a
méhfalon. A kisbabám egy boldogsággal és örömmel kibélelt
világban él, és van jövője.
– Jaya – nyílik résnyire irodám ajtaja, és Elizabeth, a
gyakornok dugja be a fejét. – Patrick van a vonalban. –
Zavarodottnak tűnő arckifejezéssel pillant le a telefonomra,
amelyen két fény is villog. – Hívtalak, de semmi.
– Bocs, egy szövegen dolgoztam – felelem. Kikapcsolt
monitoromra siklik a tekintete, de nem tesz szóvá semmit.
Igazság szerint sem a telefoncsörgést, sem az ő kopogtatását
nem hallottam. – Máris felveszem. – Csak előbb megvárom,
amíg beteszi maga után az ajtót. – Patrick?
– Szia, kicsim!
Úgy ismerem ezt a hangot, mint a sajátomat. Az egyetemi
évek óta vagyunk együtt, nyolc éve házasságban, ismerem az
összes színét, s hogy melyik mit jelent. Gyors köszönése elárulja
nekem, hogy a számítógépe képernyőjét bámulja, és a vállával
szorítja a kagylót a füléhez. Késő délután lévén az ötödik
kávéjánál tarthat. Amikor a jogi karra járt, megpróbálta
levetkőzni ezt a szokását, és sikerült is. Mindazonáltal mire friss
diplomásként munkába állt a legnagyobb New York-i cégnél,
addigra hat és nyolc csésze közé emelte a napi fogyasztását.
– Ne vacsorázzunk ma kínait? – A háttérből hallom, ahogy
gépel, aztán papírokkal zörög. – De ehetünk hamburgert is sült
krumplival. A változatosság kedvéért – élcelődik.
 A negyedik alkalom lenne a héten, de mióta tizennégy héttel
ezelőtt megfogantam, azóta csakis hamburgert kívánok. Az
előző terhességnél ugyanígy voltam az olasz ételekkel, az azt
megelőzőnél állandó hányinger és étvágytalanság gyötört.
– Patrick – szorongatom a képet az ujjaim között. Másik
kezem fájdalmasan szorítja a kagylót a fülemhez. – Én… –
Elhallgatok, nem találom a szavakat.
Abbahagyja a gépelést, és mély lélegzetet vesz.
– Jaya? – Hallom a hangján, hogy megszakad a szíve, én is
visszafojtom a lélegzetem. Nem is kell többet mondanom, már
tudja. – Hívtad az orvost?
– Még nem – suttogom.
– Mikor kezdődött a vérzés? – veszi elő a tárgyalótermi
hangját, míg én elhalkulok. Ez a mi szükség hozta táncunk. Én
botladozom, miközben ő egyre erősebb lesz.
Nem ilyennek képzeltem a jövőt, de már megtanultam, hogy
az élet ritkán igazolja a reményeinket. Patrick a szabályt erősítő
kivétel. Nála mindig minden tervszerűen alakult. Vérbeli
jogászként valósággal új életre kel a kókadt bírók és tamáskodó
esküdtek előtt. Klasszikus férfiszépségével, mély baritonjával és
éles intellektusával elegendő ügyet nyert meg ahhoz, hogy a cég
történetének egyik legfiatalabbjaként megszavazzák
társtulajdonosnak. Pontosan erre számított, így tervezte,
amikor lediplomázott.
Ezzel szemben én az újságírást választottam. Az írott szó és a
tények, számok mániákus szeretete jelölte ki számomra ezt a
hivatást. Anyám csalódottan kérdezte, miért nem inkább orvosi
pályára mentem.
– Két órája – mondom meg az igazat.
Várok a válaszára, hogy kiderüljön, most épp melyik
minőségében van jelen: jogászemberként, férfiként, vagy
gyászoló apaként.
– Az orvosnál találkozunk – mondja feszes hangon.
Továbbra is hivatalos. Ebben a modorban képes lesz a
vetélés orvosi természetű részletei felől közelíteni a helyzethez,
és elfogadni azt oly módon, ahogy nekem nem sikerült. Irigylem
tőle az erejét, engem az enyém minduntalan cserben hagy.
– Ott találkozunk. – Leteszem, mielőtt bármelyikünk többet
mondhatna. Nehéz szívvel a nadrágkosztümöm zsebébe
süllyesztem az ultrahangfelvételt.
Végigsimítok a hasamon, egy jelre várok, hogy minden
rendben van. Hogy nem kell rohanni az orvoshoz, vagy amiatt
aggodalmaskodni, amit majd mondani fog. Meggyőzöm magam,
hogy a gyerekem biztonságban van a méhemben, s csak arra
vár, hogy megszülessen. Várok. Amikor semmilyen jel nem
érkezik, belököm a székemet az íróasztal alá, és kikapcsolom a
számítógépet. Rácsapok a villanykapcsolóra, sötétségbe borítva
a szobát, és kilépek az ajtón.

Próbálom kinyitni a szememet az altatás után. Néhány

pislogással fókuszba hozom a sarokban Patrickkel sutyorgó
szülészorvost.
 – Legalább egyhetes ágynyugalomra lesz szüksége – mondja
éppen. – Ne emeljen nehezet, és ne erőltesse meg magát.
– Mikor próbálkozhatunk újra? – szólalok meg a rám
nehezedő fáradtságon át. Döbbenten fordulnak felém. – Hány
hónap múlva?
Összenéznek, ami azt sejteti, hogy ők már megvitatták ezt a
kérdést.
– Szívem, most te vagy a legfontosabb – lép az ágyam mellé
Patrick, és megcirógatja a hajamat.
– Kérlek. Mennyi idő? – Úgy potyognak ki belőlem a szavak,
mint az üvegszilánkok.
A mostani és az előző terhességem között fél évet vártunk.
Patrick még tovább várt volna, én azonban türelmetlenül
gyereket akartam. Mindegyik terhességet több hónapos kezelés
előzte meg injekciókkal, gyógyszerekkel, az ovuláció részletes
nyomon követésével. Kudarc és küzdelem volt minden egyes
vetélés.
– Sajnos a küret során kilyukadt a méhe. – Az orvos a
beteglapra pillant, mielőtt a szemembe nézne. – Ritkán ugyan,
de előfordul.
Letaglóz a sokk. Patrickre siklik a pillantásom, aki egy foltot
bámul a falon. Fájdalma egyetlen észrevehető jeleként
megragadja a kezemet, én meg hagyom.
– Be tudták zárni? – Fojtogat a keserűség.
– Igen. – Mintha kísérleti nyúl volnék, a doktornő
érzelemmentes, kimért szavakkal vázolja a jövőmet. – Kis vágás
volt. Komplikációk nélkül fel fog épülni.
 – Vagyis? – kérdezem.
– Várnia kell legalább egy évet – jelenti ki számomra
elfogadhatatlan véglegességgel. – Figyelemmel fogjuk kísérni a
gyógyulás menetét, de általában ennyi időt szoktunk javasolni.
– Biztosan van más megoldás. – Hurokként feszül rám a
kétségbeesés, szinte megdermeszt. Három vetélés és a vele járó
megrázkódtatás után hasztalan tapogatódzom mentőöv után. –
Gyógyszerrel nem gyorsítható fel a folyamat?
– Jaya. – Patrick a hajába túr, és egy hosszú sóhajjal így szól:
– Ne most beszéljünk erről, jó?
Mielőtt válaszolhatnék, Patrick odasúg valamit az orvosnak.
A doktornő bólint, és kimegy. A kórházi takarót gyűrögetve
nézem, ahogy távozik. Így mutatom ki vigasztalanságomat.
– Hogy érzed magad? – Amint kettesben maradunk, Patrick
leengedi az ágy korlátját, és mellém ül.
Heves fájdalom szaggatja az altestemet. Minden vetélés után
számos okot felsoroltak nekünk arra vonatkozóan, hogy miért
nem képes a testem kihordani egy gyereket, de ezek közül egy
sem kínál magyarázatot a probléma megoldására.
– Egyszerű küretnek indult. – Azt számítgatom, mennyi idő
lenne egy újabb kör kezelés. A kétségbeesés sarkall. – Menjünk
el egy másik orvoshoz. Talán nem kell kivárnunk az egy évet.
– Szívem. – Patrick megvárja, míg találkozik a tekintetünk. –
Előbb a felépülésedre koncentráljunk. A továbbiakon utána is
ráérünk izgulni.
– Megkeresem a legjobb orvost. – Alig hallom, amit mond,
úgy zakatolnak a fejemben a gondolatok. A tervkovácsolás segít
elterelni a figyelmemet a történtek valóságáról. – Apám biztos
ismer valakit.
– Nem akarok másik orvoshoz menni – mondja lassan.
– Miért? – Felülök az ágyban.
– Mert már nem vagyok benne biztos, hogy tényleg ezt
akarom.
 JAYA

HÁROM H Ó N A P PA L K É S Ő B B

20 00
 EGY

Ötéves voltam, amikor nyüstölni kezdtem anyámat egy

kutyáért. Fajta vagy méret nem számított. Csak dédelgethessek
valamit. Három nappal a kérésem után anyám egy pórázra
kötött kiskutyával lepett meg. Tökéletes kutyus volt. Mindenüvé
magammal cipeltem, vele aludtam. Néhány hónappal később a
kutya kiszökött a kertünkből, és elveszett. Órákon keresztül
bőgtem az ágyamon csücsülve, miközben anyám a szobám
ajtajából nézett szótlanul. Végül a bánat okozta kimerültségtől
elaludtam. Csak másnap reggel vettem észre, hogy anyám éjjel
bejött hozzám, betakargatott, és leoltotta a lámpát. Sohasem
emlegette fel a veszteségemet.

A sziklákat nyaldosó vizet bámulom. Felzúg egy kürt a távolban,

egy hajó jelzi haladási irányát a Hudson folyón. Összébb húzom
magamon a kabátot. Már lementek rólam a babával felszedett
kilók, megfosztattam az áhított melegségtől. Didergek, ahogy a
csípős hideg áthatol a gyapjún.
Leveszem a napszemüvegemet, és a felhők mögül
kukucskáló napkorong felé fordítom az arcomat. Jóllehet még
csak október van, jócskán visszaesett a hőmérséklet, ami a tél
közeledtére figyelmeztet. Nem bánom a hideget és a havat, mert
ürügyet teremt arra, hogy vastag ruharétegek alá rejtőzzek a
világ elől. Nem voltam mindig zárkózott, de persze azt se hittem
volna, hogy így alakul majd az életem.
Befúrom a kezemet a combom alá, hátradőlök a padon.
Hálásan hallgatom az autók dudálását meg a hajókürtbúgást,
ami időlegesen eltompítja bennem a szomorúság visszhangjait.
– Bocs a késésért.
Nem fordulok hátra.
– Semmi baj – felelem, habár mindketten tudjuk, hogy ez
nem igaz. Elég nagy a baj, és fogalmam sincs, kimászom-e
belőle valaha. – Milyen napod volt?
– Tűrhető.
Ebben a szellemben fogjuk folytatni, mint két papagáj?
Patrick letelepedik mellém a padra. A szél kifújja barna haját a
homlokából. A két téllel korábban tőlem kapott sálat tekerte a
nyaka köré. Számomra természetes volt, hogy veszek neki
dolgokat. Ismerem a kedvenc cipőmárkáját, tudom, milyen
nyakkendőket, milyen szabású öltönyt visel szívesen. Az
udvarlás és a házasságkötés közé ékelődő időszakban páratlan
betekintést nyerünk a másik világába. De akármennyi időt
töltöttünk is el együtt, a gyásszal nem tudunk mit kezdeni.
– Akkor jó. – Újra a vizet bámulom, és azon tűnődöm, hogy
talán a mélyben várnak az általam keresett válaszok.
Amikor kezét a kezemre teszi, ösztönösen összefonódnak az
ujjaink. Találkozik a tekintetünk. Három hónapja volt a
kaparás. Azóta alig beszéltünk.
 – Emlékszel az első tanítási napra harmadikos középiskolás
korunkból? – Nem várja meg, hogy válaszoljak. – Beléptél a
terembe, a hajad kontyban volt, és egy ceruza meredt ki belőle.
Tépett farmert viseltél, és pulóvert azzal a felirattal: „Ha nem
megy elsőre, akkor az ejtőernyőzés nem neked való”.
– Imádtam azt a régi vacakot. – Kidobtam, amint a főiskola
után összeköltöztünk. Lyukas lett az ujja, ami aztán egészen
vállig felszaladt. – Te viszont nem rajongtál az ejtőernyőzésért.
– Hiba volt, hogy te választhattad meg, hová menjünk a
második randin. – Megszorítja a kezemet. Viszonzom a
mozdulatot, jólesik a keze melege. – Ha tudtam volna…
– Akkor nemet mondasz? – Meglepetten nézek a szemébe,
várom a válaszát. Habár tudtam, hogy ideges volt aznap,
belebújt az öltözékbe, és zokszó nélkül szállt föl a gépre.
– Találkoztunk volna még, ha nemet mondok? – kérdezi.
– Imádtam az ejtőernyőzést – ismerem be. Először brahiból
próbáltam ki. Tipikus jó kislány voltam, így az ejtőernyősport
üdítő változást hozott a mindennapjaimba. A mániám lett. –
Súlyos lett volna, ha nemet mondasz.
– Akkor örülök, hogy nem így alakult – feleli. Bólintok, és azt
is pontosan értem, amit nem mond ki, hogy nem bánja az
együtt töltött éveket. – Jó ideje nem ejtőernyőztél – emlékeztet.
Valóban. Azóta nem voltam, hogy nekiveselkedtünk a
babaprojektnek. Az első vetélés után Patrick kérte, sőt
könyörgött, hogy beszéljünk, de én nem akartam beszélgetni.
Arra koncentráltam, hogy ismét teherbe essek – az majd biztos
begyógyítja a vetélés okozta sebeket. De minden újabb
kudarccal csak még inkább eltávolodtunk egymástól.
– Újra el kéne járnod – mondja finoman. – Hisz szeretted.
– Néha nem elég szeretni valamit, nem igaz? – Mindketten
tudjuk, hogy most nem az ejtőernyőzésre célzok. Elereszti a
kezemet, és bár legszívesebben utánakapnék, nem mozdulok. –
Találtál lakást?
Fokozatosan váltunk le egymásról. Ő a küret után
beköltözött a vendégszobába. Hétvégenként eljárt a
cimboráival, vagy a családját látogatta meg Floridában.
Hangosan gondolkodtam, amikor föltettem neki a kérdést:
akkor most szétmegyünk? Amikor azt válaszolta, hogy épp
lakáskeresésben van, akkor végérvényesen eltörött bennem
valami, de egy szót sem szóltam.
– Igen. – Alig hallani a válaszát. – Két háztömbre tőled.
Egyszobás. Haszonbérlet fél évre, amíg nem találok valami
állandót.
Egy részem szeretné azt hinni, hogy miattam marad a
közelben, a logikus énem ellenben azt súgja, hogy ez csupán
kényelmi megfontolás. A jelenlegi lakásunktól gyalog elérhető a
munkahelye és az összes törzshelyünk. Vajon fogom majd látni
az éttermünkben, vagy ahogy vasárnap reggelente újságot olvas
a kávézóban, ahol helyben sütik a bagelt, és a tulaj már tudja,
hogy mit szeretünk? Patrick enyhén megpirítva, bőséges
sajtkrémmel szereti az övét, míg én…
– Jaya? – A hanghordozásából megértem, hogy szólongat
már egy ideje.
 – Bocs – dörgölöm meg a halántékomat, hátha ez segít
magamhoz térni. – Elkalandoztam. – Elfordulok, hogy ne lássa,
amit már rejtegetek egy ideje: újabban egyre gyakoribbak
nálam a filmszakadások. – Mit is mondtál?
– Beszéltél már a szüleiddel? – Habozva teszi hozzá: –
Kettőnkről.
– Igen. – Előbb kimasszírozom a feszültséget a nyakamból,
csak azután fordulok felé. – A múlt héten felhívtam őket. – Egy
hajó húz el előttünk lassan, miközben visszapörgetem
magamban a beszélgetést. – Apám megkérdezte, hogy viselem,
anyám csak hallgatott.
– Jaya – szólal meg Patrick, de egy legyintéssel beléfojtom a
szót.
– Odamegyek a hétvégén, és mindent elmagyarázok nekik.
– Ne kísérjelek el? – fúrja belém a tekintetét. – Hogy jobban
megértsék.
Apám világéletében olyan fiúgyermekre vágyott, mint
Patrick. Habár anyám is szeretettel fogadta, és látszólag örült a
kapcsolatunknak, tőle ugyanúgy két lépés távolságot tartott,
mint mindenki mástól.
– Hiába. – Könnyíteni igyekszik a terhemen, de mindketten
tudjuk, hogy anyámat úgysem lehet meglágyítani. – Ő akkor se
lenne hajlandó erről tárgyalni.
Megfeszül a szája, ebből tudom, hogy nem mondja ki, ami
kikívánkozik belőle. Akkor nyílt meg köztünk a szakadék,
amikor elkezdtünk azon dolgozni, hogy megfoganjak. Őt
visszahúzódóvá, engem türelmetlenné tettek a termékenységi
kezelésekkel eltelt évek. A teherbe esésemhez szükséges
lépésekre korlátozódtak a beszélgetéseink. Mikor aztán végre
sikerült megfogannom, ez újra összekovácsolt bennünket.
Együtt ünnepeltünk, és az új családtagról ábrándoztunk.
Amikor tizenkét héttel később elvetéltem, összeomlottam, és
ismét elveszítettem őt. Olyan mélyen átjárta a lelkemet a bánat,
hogy a házasságunknak és Patricknek már nem maradt benne
hely. Beléptünk egy ciklusba, amely még két vetélést hozott.
Patrick feláll, és szorosabbra húzza nyakán a sálat, az utolsó
leheletnyi levegőt is kiszorítva kettőnk közül.
– A hétvégén elhozom a maradék holmimat.
– Otthon leszek. – Habár Patricknek még megvan a kulcsa,
olyanformán bólintok, mintha hívatlan vendégnek tekinteném.
– Akkor viszlát.
Nagyon szeretném megkérni, hogy maradjon, de kifognak
rajtam a szavak. Kiszárad a szám, egyetlen mondatot sem bírok
kinyögni. Csípik a szememet a könnyek, de nem buggyannak ki.
Nézem a távolodó Patricket, amíg el nem tűnik. Csak akkor
fordulok előre, hogy tovább bámuljam a hömpölygő Hudsont.
Amikor az est leszálltával hívogatni kezdenek a város fényei,
nekiindulok a hosszú gyalogútnak hazafelé.
 KETTŐ

Hétéves koromban meg akartam tanulni biciklizni. Anyám vett

is nekem egy kerékpárt pótkerékkel, amit én nyomban
leoperáltam róla. Épphogy leért a lábam a pedálig. Mindennap
nyeregbe szálltam, és mindennap elestem. Az egyik esésem
különösen csúnyára sikeredett, tíz öltéssel kellett összevarrni a
homlokomat. Utána anyám elkobozta és elzárta a garázsba a
biciklit. Amikor tiltakozásomnak adtam hangot, azt mondta,
vagy feladom, vagy várok, amíg idősebb nem leszek.
Dacoskodtam, és kicsempésztem a bringát. Másnap egy
dombról legurulva eltört a karom, és felrepedt a szám. Anyám a
megkérdezésem nélkül lepasszolta a bringát az egyik
szomszédnak.
Amikor ezt számonkértem rajta, így felelt: – Néha jobb
elengedni a dolgokat, Jaya, ha csak károdra vannak.

Gyerekkori otthonom ajtaja előtt állok, a központtól

legtávolabbra eső kertvárosi részen. A kulcsomat babrálom,
nem tudom eldönteni, hogy használjam-e, vagy inkább
csöngessek. Végül zsebre vágom, és kétszer megnyomom a
csengőt.
– Kicsikém – nyit ajtót az apám, és magához ölel.
 – Szia, apu. – Szavaim elvesznek a ruhájában, miközben
végigdübörög rajtam a nevetése. Fűszeres hagyma- és
fokhagymaszag járja át a házat.
– Anya egész nap főzött, mi?
– Kapva kapott az alkalmon. – Átkarolja a vállamat, és a
konyha felé kormányoz. – A kedvenceidet készítette. – Tétovázik
egy sort, mielőtt megkérdezi: – Hogy vagy, szívem?
Hálás vagyok neki a próbálkozásért, ezért rámosolygok, és
nem mondok igazat.
– Jól vagyok, apu.
Apám végigdolgozta a gyerekkoromat. Még amikor otthon
volt, akkor is anyámra ruházta át a felnevelésem és a
háztartásvezetés gondjait. Anyám szabott irányt az anya-lánya
kapcsolatunknak, egy életre betonba öntve a viszonyokat:
mindmáig két idegen vagyunk, akiket egyébként vérségi kötelék
fűz egymáshoz.
Anya lép ki a konyhából a séf megfellebbezhetetlenségét
hirdető idétlen kötényében. Apámhoz hasonlóan ő is megölel,
de csak futtában.
– Épp időben érkeztél, mindjárt vacsorázunk. – Anyám előbb
a hall felé pillant, aztán rám néz. – Hol a holmid? Azt hittem,
egész hétvégére jöttél.
Csattal fogta hátra világosbarna haját. Halvány olívaszín
bőre kiemeli szemének mélyzöldjét. Anyám természetes
szépségének árnyékában nőttem föl. Kicsiny közösségünkben
nyílt rajongás övezte a megjelenése miatt. Ő rá sem hederített a
bókokra, egyszerű ruhákban járt, és alig festette magát.
 Fölmutatom méretes kézitáskámat.
– Csak egy éjszakára. Ebben van a holnapi ruhám. – Mivel
nagyon szeretnék témát váltani, fölemelem a tűzhelyen lévő
egyik edény fedelét, és beszívom az illatokat. – Csodás.
Anyám csak hallgat, aztán olyan halkan szólal meg, hogy
hegyeznem kell a fülemet, ha hallani akarom.
– Most a családoddal kell lenned. Főképp miután Patrick
elhagyott…
– Nem hagyott el. – Élesebb a hangom a kelleténél. – Közösen
jutottunk arra a döntésre, hogy elválunk.
Ez nem igaz. Döntésről szó sem volt. Mindössze annyi
történt, hogy én éveken keresztül sírtam, ő pedig egyre
messzebb araszolt tőlem, hogy ne kelljen hallania.
– Mert nem lehet gyereketek? – lep meg anyám a kérdéssel,
és a kezét gyűrögeti.
Szüleim friss házasokként érkeztek ide Indiából. Én vagyok
az egyetlen gyermekük, azután születtem, hogy apám kijárta az
orvosi egyetemet, és megalapozta a karrierjét. „Áldásként
tekintettünk rád”, mondogatta gyerekkoromban, valahányszor
arról faggattam, miért nincsenek testvéreim. „Igazságtalan lett
volna más családokkal szemben, ha több jut ki nekünk a jóból.”
Én viszont nem éreztem úgy, hogy áldás lennék anyámnak.
Inkább csalódás lehettem neki – ezt olvastam ki elkeskenyülő
szájából, amikor az utolsó körben kiestem az ötödikes
helyesírási versenyen; vagy abból, ahogy megfeszült az arca,
amikor kiszorultam a pomponlánycsapatból; és a mostani
elrévedő tekintetéből is ezt olvasom ki, ahogy a
gyermektelenségem tényét emészti.
– Igen. – Fölkapja fejét a válaszomra, de nem szól semmit.
Lenyelem a torkomba gyűlt gombócot, s bár nagyon kellene a
biztatás, azt tőle úgysem kaphatom meg. – A babák miatt.
– Lena. – Apám megpaskolja a hátamat, és közben
jelentőségteljes pillantást vet anyámra. – Jaya csak most jött.
Üljünk asztalhoz, hagyjuk levegőhöz jutni.
Tányérokat és kanalakat ragad, és megterít három főre.
Anyámmal szoborrá merevedve bámuljuk. Apám odaviszi az
asztalhoz az ételt, majd kihúz két széket. Anyám az asztalfőre
telepedik, apám meg én kétoldalt ülünk le.
– Hogy érzed magad? – kérdi ízig-vérig orvos apám.
– Jól – hazudom. – Szépen gyógyulok. – Mivel eddig sem
avattam őket a bizalmamba, most sem árulom el az igazat: hogy
a mai napig mindenüvé elkísérnek a sötétség pillanatai, s hogy
a küret következményeként tapasztalt fájdalom napi szinten
emlékeztet a veszteségemre.
– Hol fogsz lakni? – Anyám bele se piszkál az ételbe.
Összefonta maga előtt a kezét, és lehajtja a fejét, mintha
gyászolna.
– Patrick már talált is magának egy helyet. –
Érzelemmentesen csakis a tényekre szorítkozom. – Egyszobás
haszonbérlet féléves időtartamra. Ugyanazon a környéken.
– S te egyedül maradsz a lakásban? – Előbb apámra ugrik a
pillantása, aztán ismét felém fordítja a tekintetét, és közli: –
Hozzánk költözöl, Jaya.
 Egész testemben megdermedek a gondolatra: visszabújni a
skatulyába, amelyben gyerekként éltem anyám rosszalló
fennhatósága alatt.
– Megvagyok, anya – hárítom el a felvetését.
Mivel mégiscsak rólunk van szó, azt feltételezem, hogy most
mindjárt témát fog váltani. Elképzelhetetlen, hogy tényleg azt
szeretné, ha itt laknék, és én se vágyom vissza.
– Ez nem igaz – jelenti ki legnagyobb döbbenetemre. – A
többit illetően bátran hazudj csak magadnak és nekünk is, de
annyit legalább ismerj el, hogy nem vagy jól.
A sötétség megkezdi lassú előrenyomulását.
– Nem akarok beszélni róla – felelem, csak zárjuk már ezt le.
– Veled nem. – Kudarcos terhességeimmel a hátam mögött nincs
elég erőm anyámhoz.
Erre feláll, gondosan betolja a székét. Egyetlen szó nélkül
kivonul a konyhából, és fölmegy a szobájába. A beállt csöndben
elborít a szégyen.
– Bocsánat. – Korog a gyomrom, de van most ennél nagyobb
bajom is. Egy mély lélegzettel fogom vissza kitörni készülő
érzelmeimet. Fölnézek, és meglátom apám fájdalmas tekintetét.
– Nem számítottam rá, hogy fölhozza.
– Anyád szeret téged.
Alig bírom visszatartani a nevetést.
– Anyám szeretetről alkotott elképzelése kimerült abban,
hogy iskolába vitt, és ennem adott.
Bűntudat hasít belém, amikor ezt kimondom. Habár anyám
mindig is távol állt tőlem, valahányszor tett valamit értem – a
kedvenc ételeimet készítette nagy műgonddal, szorgalmasan
vasalta a ruháimat, éberen figyelő arca az összes iskolai
rendezvényen feltűnt a tömegben –, meggyőztem magam, hogy
ez a szeretet. Kézzelfogható, fizikai értelemben mindig
mellettem állt az anyám. A fizikain túli régióban voltak
hiányosságaink.
– Most már kár törnie magát.
– Anyád mindent elkövetett – mondja apám komótosan.
– Tudom, apa. – Érzem, hogy jobban járunk, ha berekesztjük
ezt a diskurzust, ezért előveszek néhány műanyag ételdobozt. –
Tegyük el a kaját a hűtőbe.
– Jaya. – A folytatással megvárja, amíg ránézek. – Anyád
nincs a legjobb passzban. – Elönt a harag. Én is csehül vagyok,
de apám mindig is anyám pártját fogta. – Felkavaró híreket
kapott Indiából – érkezik a magyarázat.
– Indiából? Miféle híreket?
Anyám soha nem volt hajlandó az indiai gyermekkoráról
beszélni, egyszer sem látogattunk ki. Kiskoromban, égve a
kíváncsiságtól, rendszeresen kérdezgettem őket a
szülőhazájukról, de ő mindannyiszor ugyanazt válaszolta: – A
jövőbe tekints, Jaya, ne a múltba. – Apámnak még az én
születésem előtt elhunytak a szülei, és egyke lévén nem is igen
maradtak odakint rokonai. Homályosan emlékszem néhány
alkalomra, amikor anyám fivérei jöttek hozzánk látogatóba
Angliából meg Ausztráliából.
– Apa? – ismétlem meg, ahogy nyugtalanul a lépcső felé
pillog.
 Beterel a cseresznyeburkolatú dolgozószobájába, amelynek
a dekorálásával anyám annak idején hosszú órákat eltöltött.
Faragott tölgyfa motívumok futnak körbe a szegélyeken, a sötét
tónusú fapadlóra egyiptomi futószőnyeg borul. Antik asztali
lámpa emeli a helyiség fényét.
Látván anyámon, hogy milyen nagy örömmel csinosítgatja
apám dolgozóját, megkértem rá, hogy segítsen átfazonírozni a
szobámat. Tízévesen még elkeseredetten tepertem utána.
Anyám felmérte a lehetőségeket, és vagy tucatnyi falszín-
variációt és képes magazinból kiszemezgetett bútortervet
prezentált nekem. Azután magamra hagyott a döntéssel.
Visszahúzódását elutasításként értelmezve elvetettem a
javaslatait, és feketére festettem a szobát, a bútorok stílusát is
ehhez igazítva. Noha egy kerek éven át kitartott a gót
korszakom, anyámnak soha nem volt ellene egy rossz szava.
Apám gyűrött levelet húz elő az íróasztalfiókjából. Fáradtan,
meglepő bizalmatlansággal olvassa. Történhetett bármi, apám
mindig csupa élet volt, telve energiával, míg anyám inkább
hallgatag, körülményes típus. Az apám képviselte könnyedség
szemben állt anyám nehézkességével. Mégis
elválaszthatatlanok maradtak.
– Anyád szó nélkül kihajította. A szemetesben bukkantam rá.
– Remegő kézzel adja oda nekem a levelet. – A bátyja arra kéri,
hogy utazzon haza. Anyád apja, a te nagyapád, Dípak
megbetegedett.

Kedves Lena!
 Remélem, kishúgom, hogy levelem jó egészségben talál.
Azért írok, mert apánk súlyos beteg. Ravi,
gyerekkorunk egyik szolgálója attól tart, nincs már sok
ideje hátra. Azt mondja, apánk adni szeretne neked
valamit. Sosem kérnélek rá, hogy térj vissza oda, ahol
annyi fájdalom jutott ki neked, de megszegném fivéri
kötelességeimet, ha nem értesítenélek apánk
állapotáról. Szamír, Dzsaj és én már évtizedekkel
ezelőtt elbúcsúztunk tőle, amikor elhagytuk Indiát.
Akárhogy döntesz is, veled vagyunk, és szeretünk.
Testvéred,
Parés

Kérdés nélkül, határozottan állítom: – Nem fog odautazni.

– Nem, nem fog. – Apám hátradől a székében, nyekereg a bőr
a súlya alatt. – Én hiába beszélek neki. – Két ujjal dörzsölgeti a
szemét. – De látom rajta, hogy nyugtalanítja a döntése. Félek,
hogy egész életében bánni fogja.

A gyerekkori ágyamban fekszem, és azt nézem, ahogy az

ablakon besütő holdsugarak visszaverődnek a plafonról.
Egészkor halkan jelez az óra. Hajnali három van. Hiába vagyok
holtfáradt, elkerül az álom. Csak hánykolódom jobbra-balra.
Felkönyökölök, hogy laposra verjem a párnát, és újra
megpróbálom. Amikor ez se jön be, lelököm a párnát a földre,
és az üres lepedőre fekszem.
 Fölülök, amikor odalentről neszek ütik meg a fülemet.
Lépések, majd a nyíló fridzsider hangja. Eszembe jutnak apám
éjszakai nassolásai, köntösbe bújok, és lemegyek a lépcsőn. A
konyhaajtó alatt kiszűrődő fénycsík vezeti utolsó lépéseimet.
Belököm a fa lengőajtót, és anyámat pillantom meg, kezébe
temetett arccal ül a konyhaasztalnál. Felriad, és csak meresztjük
egymásra a szemünket.
– Azt hittem, apa jött le bekapni egy falatot – dünnyögöm
automatikusan hátralépve.
– Megkívántam egy pohár tejet – mondja anyám, de én sehol
sem látok poharat. – Kérsz valamit? – A választ meg se várva
feláll, és elővesz egy lábast meg a tejet. Amíg melegszik, felbont
egy doboz kekszet, és az asztalra helyezi. – Olyan kis sovány
vagy, mióta… – Mintegy észbe kapva elhallgat, nem fejezi be a
mondatot.
– Jól vagyok. – Bizonytalanul meredek magam elé.
– Reggel elnyomott a buzgóság. – Kezét gyűrögetve bámulja a
padlót. – Ilyenkor felborul az alvásciklusom. – Éppen mielőtt
kifutna a tej, lekapja a tűzhelyről, kitölti két bögrébe, és lerakja
az asztalra a keksz mellé. Amikor nem mozdulok, mormogva
figyelmeztet: – Addig idd, amíg meleg.
Leülök, s csak amikor beleharapok egy szem kekszbe, akkor
foglal újra helyet. Úgy ugrál körülöttem, a kívánságaimat lesve,
mint egy betanított cseléd. Hallom magam, ahogy rágok, aztán
belekortyolok a tejbe. Minden egyes mozdulatomat követi a
tekintetével. Mikor már túl hosszúra nyúlik a csönd, így szólok:
 – A papa mondta, mi van az apáddal. – Rövid szünet után
hozzáteszem: – Igazán szólhattál volna.
– Nem érdekes. – Megfeszül az arca, összeroskadni látszik.
– Hiszen az apád. – Hüledezve próbálom megérteni ezt az
asszonyt, akit alig ismerek. – Hogyne lenne érdekes.
– Hagyjuk ezt, Jaya.
Ugyanazon a kérlelhetetlen hangon szól hozzám, mint
gyerekkoromban. Megfeszül a hátgerincem, a tarkóm libabőrös
lesz.
– Haldoklik, és te nem mész haza hozzá? – Baljósan
összehúzott szemmel néz rám, de a fáradtság vakmerővé tesz. –
Miért?
– Ne üsd bele az orrodat olyasmibe, amiről nem tudsz
semmit – mondja.
– Akkor avass be. – Kiskoromban irigykedve hallgattam a
többi gyerek beszámolóját a nagyszüleiknél tett látogatásokról.
Rimánkodtam, hogy utazzunk el a nagyapámhoz és a
feleségéhez, akiről semmit sem lehetett tudni. Kérésemre és
könyörgésemre rendre szigorú nem, majd hallgatás volt a
válasz. Most, hogy a sors megtagadta tőlem a saját családot és a
gyermekeket, két kézzel kapok egyetlen rokonaim után. – Miért
nem beszéltél soha nagyapáról? Hogyhogy nem utaztunk ki
hozzájuk?
– Ez nem tartozik rád.
– Dehogynem. – Érzem a körülöttem sündörgő feketeség
jelenlétét. Pislogva igyekszem fókuszálni, de néhány pillanatra
minden elsötétül. Behunyom a szememet, mélyeket lélegzem.
Amikor újra kinyitom, látom, hogy anyám leszegett fejjel mered
az asztalra. Megdörzsölöm az arcomat, hogy felélénküljek. – Ő
az én rokonom is – emlékeztetem anyámat. – Miért gyűlölöd?
– Úgysem értenéd.– Halkan beszél, kimérten adagolva a
szavakat. – Legyen elég ennyi. – Távozásra készen feláll.
– Kiskoromban is mindig kerülted a témát. – Lassan a
szemembe néz, arca megrándul. – Egyszer sem voltunk a
testvéreidnél. Most meg tojsz az apád fejére? – Az a vágy hajt,
hogy ha csak a saját fájdalmam elaltatása végett is, de fájdalmat
okozzak neki. – Ki vagy te? – Elborzad, mintha arcon ütöttem
volna. Könny szökik a szemébe, amitől menten furdalni kezd a
lelkiismeret. – Anya – suttogom, de ő feltartott kézzel csendre
int.
– A mostohaanyám megesketett, hogy ha egyszer férjhez
mentem, soha többé nem térek vissza Indiába. – Reszket az alsó
ajka. – És ezzel apám is egyetértett.
A reveláció feletti döbbenettől eltelve kérdezem: – Milyen
apa tesz ilyet?
– Az, amelyik tudja, hogy így lesz a legjobb. – Törékeny
kezével eltakarja az arcát. Nagy levegőt vesz, mielőtt a
szemembe nézne.
– Anya? – Kutatok a rendelkezésemre álló korlátozott
tudásanyagban, hogy mégis mi indíthatta erre a követelésre az
apját, de valamennyi magyarázat elégtelennek bizonyul. Anyám
már menne, de még utánaszólok. – Kérlek, mondd el, miért.
Túl régóta vagyok megfosztva a válaszoktól. Nem világos,
hogy miért nem tud kihordani a testem egy gyereket. Indok
nélkül veszítettem el a szeretett férfit. Sosem értettem, miért
húzódik el tőlem az anyám, mintha tartana a közelségtől.
Elepedek egy morzsányi igazságért. A bennem élő újságíró
kíváncsi a sztorira, amely egy ilyen apai kérés hátterében
meghúzódhat. Anyám lányaként tudni akarom, ő miért ment
ebbe bele. De amilyen hirtelen fölcsillant a remény, éppoly
hirtelen el is illan. A mai nap sem különbözik a többitől. Mielőtt
megrázná a fejét, én már látom rajta, hogy megint vissza fog
utasítani.
– Így fizetek meg azért, hogy a világra jöttem. Ennél többet
nem kell tudnod. – Elcsigázott hangon kíván jó éjszakát.
 HÁROM

Felülök a kanapémon a nappalimban, és kimasszírozom a

nyakamból a görcsöt, amelyet annak köszönhetek, hogy a
fejemet a karfán nyugtatva szenderedtem el. Összefolynak az
órák, éjre nappal jön. A két nappal korábbi vitánk óta nem
beszéltem anyámmal, és nem hinném, hogy ez egyhamar
változni fog.
Fél lábbal egy kiürült üdítősdobozra taposok, miközben
lesepregetem az ingemről a sajtmaradékot. Összeszedem és
kidobom a szemetet. Ahogy üres kézzel visszaindulok a
többiért, hirtelen megroggyan a térdem. A pultban
kapaszkodom meg, hogy el ne essek. Másodpercek alatt minden
elsötétül körülöttem. Tele lesz a fejem azoknak a babáknak a
képeivel, akiket nem tudtam világra hozni. Erőm fogytán a
falnak vetett háttal lerogyok a padlóra.
Újabban ez egyre gyakrabban fordul elő. Nincs magyarázat a
kieső időre, amikor körülfog a bánat, és a külvilág számára
megvakulok. Amikor magamhoz térek, mintha megállt volna az
idő, a többiek arckifejezéséből azonban világos, hogy csak az én
számomra torpant meg.
Ijedtemben nemrégiben bejelentkeztem egy orvoshoz.
Miután az összes elképzelhető vizsgálatot elvégezte rajtam,
egészségesnek nyilvánított. Kikacagtam, és a szívfájdalom
diagnosztizálhatatlan mivoltán kezdtem merengeni.
 Az utolsó terhességem tartott eddig a legtovább.
Babonaságból nem akartuk tudni a kicsi nemét. Aztán a
tizenkét hetes választóvonalhoz érkezve nem bírtam
magammal, munka után betértem egy bababoltba, hogy
uniszex ruhákat és játékokat vásároljak az üresen kongó
gyerekszobába. Heteken keresztül rendezgettem a szobát, amíg
tökéletes nem lett.
Mélyeket lélegzem, hogy eloszoljon a köd. Átkarolom
magam, államat a térdemre támasztom. A semmibe révedek,
kiengedem magamból a gondolatokat, míg már egy sem marad.
Maga vagyok az üresség, eltűntek a kisbabás meg patrickes
gondolatok és képek. Nem gondolok a levélre, sem soha nem
látott nagyapámra. És nem gondolok a csöndre, amellyel anyám
vett körül gyerekkoromban.
– Jaya? – Arra eszmélek föl, hogy Patrick áll a konyhaajtóban
aggodalmasan összevont szemöldökkel. Lehajol, hogy
szemmagasságban legyen. A lakásunk kulcsai fityegnek az
ujján. – Jól vagy?
– Hogyne, persze. – Nincs ínyemre, hogy éppen
kiszolgáltatottságomban kapott rajta. Fölpattanok, és
kiviharzom mellette a nappaliba. – Nem is vettem észre, hogy
megjöttél.
– Pedig szólongattalak. – A kezem után nyúl, én azonban
félek hozzáérni, így inkább kitérek előle. – Nem hallottad, igaz?
Két kézzel kapaszkodom a kanapé támlájába, és gondolatban
erőért fohászkodom. Az ő szemével nézek szét a lakásban.
Összetekert újságok borítják el az asztalt, mellettük koszos
edénykupacok. Ez már nem a régi, rendmániás nő otthona.
– Igyekeztem összekészíteni neked a holmidat. – Hosszú
órákat töltöttem közös életünk emlékeinek szétválogatásával. –
Bármit elvihetsz, amit esetleg kifelejtettem. – Egyedüllétre
vágyva még hozzáteszem: – Hozok kávét, amíg pakolsz.
– Gondoltam, beszélhetnénk. – Úgy toporog a közösen
kialakított otthonunkban, akár egy kívülálló. Megvárja, míg rá
figyelek, majd lágy hangon bejelenti: – Egy ideje sokat járunk
össze Stacey-vel.
Hüledezve pörgetem vissza a szavait, biztosan
félrehallottam valamit. Megüti a fülem, ahogy a háttérben
nyílik és csukódik a folyosóvégi ajtó. Helyért vetélkedő taxik
dudálnak az ablakon túl. Az összes zaj fölerősödik, és elnyomja
Patrick szavait.
– Jaya?
Néhány lépéssel előttem terem. Ösztönösen az ajtóig
hátrálok. Elnézem a vonásait – amelyek éppoly ismerősek a
számomra, mint az enyéim –, és egy idegent látok. Sosem
gondoltam volna, hogy miközben fokozatosan távolodtunk
egymástól, ő egyúttal valaki más felé közeledett. Ráadásul épp
az én egyik barátnőm felé, akit még a főiskolán ismertem meg.
A saját naivitásom és Patrick árulása feletti dühömben egy
pillanatra elkapom a tekintetem, mielőtt újra belenéznék a
szemébe. Mintha a saját fájdalmamat látnám visszatükröződni
benne, aztán megrovom magam a butaságomért.
 – Nem akartam, hogy mástól tudd meg. – Némán hallgatok, ő
meg nekiáll magyarázkodni: – Beültünk egy italra munka után,
és volt ott pár újságíró a lapodtól. Megláttak minket.
Már nyomul is előre az agyam hátulsó zugában tanyát vert
feketeség, hogy még több elveszett idővel riogasson. Küzdök
ellene; nem hagyhatom, hogy Patrick védtelennek lásson.
– Szóval ezért nem hívott vissza. – Alig tudom kipréselni
elszorult torkomon a szavakat. Sajog a lelkem, ledermedtem. –
Elég kínos bevallani a barátnődnek, hogy le szoktál feküdni a
férjével.
– Félreérted. – Megrándul az arca, aztán idegességről
árulkodó mozdulattal a hajába túr. Fájdalom és megbánás
csendül ki a szavaiból, bennem viszont erősebb a harag. – Csak
beszélgetünk.
– Beszélgettek? – Értetlenül kérdezem: – Mégis miről? –
Amikor nem válaszol, ismét felteszem a kérdést: – Miről?
– Az életről. A reményeinkről. – Precízen fogalmaz, mintha
az esküdtszéket akarná meggyőzni.
A közös évek tapasztalata azt súgja, hogy valamit elhallgat.
Riadtan kérdezem:
– Szoktatok beszélgetni a kettőnk… – elhallgatok, még
mielőtt kimondanám, hogy a babáinkról.
De ő olvas a gondolataimban.
– Igen.
Eláll a lélegzetem, rogyadozik a térdem. Amíg együtt
voltunk, nem avattuk be a témába a barátainkat; túl szent dolog
volt ez ahhoz, hogy bárkivel is megvitassuk.
 – Szereted? – Savas íz tolakszik a számba.
– Nem – mondja csöndesen. – Dehogy.
– Ismerem Stacey-t, ő elvárja, hogy viszonozzák az érzéseit. –
Megmarkolom a kilincsgombot a hátam mögött, hátha segít
állva maradnom. Az volna a legbiztonságosabb, ha kimennék,
de nem engedelmeskedik a lábam. – Stacey házasságra vágyik. –
Próbálom előásni a részleteket. – Kertes házzal, gyerekekkel,
mindennel. Hányszor emlegette, hogy ketyeg a biológiai órája! –
Mintha hétköznapi csevegést folytatnánk, felhívom a figyelmét
a helyzet ironikus voltára. – A kihordással aligha lesz gondja.
Csak egy megfelelő partner kellett neki.
Elkomorodik, és a vetélések óta most először megpillantom a
bánatát. Eltűnődöm, vajon törvényszerű-e, hogy így végződjön
egy házasság: a helyedbe lépő személy higgadt kitárgyalásával.
Noha rengeteg mindent tudnék még mondani –
megemlíthetném például Stacey neurózisát, vagy az egyetemi
szerelmét, aki dobta, amikor Stacey New Yorkba ment dolgozni
–, ezeket az információkat inkább megtartom magamnak.
Idővel úgyis minden kiderül. Vagy tán nem erről szólnak a
kapcsolatok? Először csak a jót látjuk, aztán apránként helyére
illesztgetjük a rosszat is, hogy a végén összeálljon a kép.
– Miért? – Csak magamat kínzom, de tudnom kell. – Ha nem
érzel iránta semmit, akkor…
Habozását látva már éppen biztosra veszem, hogy nem fog
válaszolni, de aztán válaszol:
– Mert meghallgat, és mert beszél velem. – Ez fájt. Leszegem
a fejem, de már késő. Észreveszi, és kinyújtja a kezét: – Jaya. –
De én megint kitérek előle.
Egy új világ tárult ki előttem, amikor megismerkedtünk.
Akkor éltem meg először a szeretetet és az elfogadást a maga
teljességében. Patrick oldalán olyasfajta boldogságra leltem,
amelynek addig a létezéséről sem volt tudomásom. Akár a
mesében, csakhogy ő nem páncélos lovag, és én sem vagyok
hercegnő. Két közönséges halandó vagyunk, akiknek a szerelme
beárnyékolódott.
– Ha boldog vagy vele, akkor jó. – A szívem szakad meg,
ahogy elengedem. Minden valaha iránta érzett szeretetemmel
suttogom: – Megérdemled a boldogságot.
Hadakozom egy kicsit a zárral, mire végre sikerül feltépnem
az ajtót. Hallom, ahogy a nevemet mondogatja, de nem számít.
Patrick hangja nem az útjelzőm többé.
 NÉGY

– Kérlek, ne menj. – Anyám úgy tette össze a kezét, mintha

imádkozna.
Könnyen jött a döntés, hogy elutazom Indiába. Sehogy sem
ment ki a fejemből a Patrickkel folytatott beszélgetésemnek az a
része, amikor azt mondta Stacey-ről: beszél hozzám. Az
elveszettség hosszúra nyúlt periódusa után biztos voltam
benne, hogy a menekülés lesz számomra a megoldás. A
vetélések megfosztottak önmagamtól. Annyira vágytam már
egy gyerekre, hogy minden egyéb zárójelbe került, magamat is
beleértve.
Amikor hosszabb szabadságot kértem a főnöknőmtől,
felajánlotta, hogy egy barátja blogján vezessem az úti
élményeimet. Izgalmasnak találtam a feladatot, ezért hálásan
igent mondtam rá.
Miután megbeszéltük a terveket, hazamentem, hogy
elújságoljam a dolgot a szüleimnek. Anyám könnyes szemmel
esedezett, hogy maradjak. Megingatott a könyörgése, személyes
gyászom azonban lehetetlenné tette, hogy a kedvében járjak.
– Mondd már meg, mitől tartasz – kértem tőle még egyszer,
utoljára.
– Nem szeretném, hogy elutazz. – Eltökélt volt, nem akart a
bizalmába avatni. – Ennyi.
 – Sajnálom. – Mindketten őriztük a titkainkat. Nem
mondtam el neki, hogy már azt sem tudom, ki vagyok. Mintha
kiszakították volna a gyökereimet. Az indiai úttal a személyes
valóságom elől menekülök, hogy megóvjam ép eszemet. –
Muszáj elmennem. A saját érdekemben. – Lehorgasztotta a fejét,
mire belesuttogtam a csöndbe: – És a tiédben is. – Felnézett rám,
én pedig megszorítottam a kezét, és otthagytam.

Már a gépen ülök, és a nagybátyámtól érkezett gyűrött levelet

simítgatom. Még egyszer elolvasom, aztán visszacsúsztatom a
táskámba. A kis, ovális ablakon kitekintve meddő hasamra
teszem a kezemet. A gép már a kifutópályán gurul Közép-
Indiában. Fölkapom könnyű kabátomat, aztán fogom a
laptoptáskámat meg a hátizsákot.
Mellettem elcsigázott házaspár igyekszik csendre inteni a
gyerekeit. Belém mar az irigység, amikor az anyuka karjába
veszi a legkisebb fiúcskát, hogy ne sírjon. Elfordítom a fejemet,
a koszos pelenkák és a gépet betöltő curryszag számlájára írva
hirtelen támadt hányingeremet.
Végül lassan sorjázni kezdenek kifelé az utasok. A tébláboló
légiutas-kísérők mellett elhaladva követem a tömeget a
túlméretezett terminál fojtogató hősége felé. A nyirkosság a
tüdőmig hatol, és valósággal rám olvad a ruha. Az utazók
bocsánatkérés nélkül ütköznek nekem, miközben a
poggyászkiadó vagy a csatlakozó járatok felé sietnek. Fejem
fölött méretes acélcsövek futnak keresztbe-kasul a
mennyezeten, és kósza fecskék röpködnek.
Zsibongás tölti be a tágas, nyitott térséget. Beljebb koldusok
alszanak a terminál szutykos falai mentén. Cigarettafüst és
veríték szaga itatja át a levegőt. Elgyötört utasok szaporázzák
lépteiket a piszkos, kopott padlón. Bőröndökkel megrakott
taligákat gurítanak a narancssárga mellényes, fehér nadrágos
hordárok. Utasok nevét ismételgeti a hangosbemondó,
miközben a reptéri személyzet a kapuk felé terelgeti a kedves
vendégeket.
Megállok, hogy fölmérjem a környezetemet. Noha láttam
már róla fényképeket, semmi sem készíthetett fel szüleim
eredeti hazájának realitására, amely éles kontrasztban áll az
enyémmel. Éppen elbizonytalanodva szemlélem a
mennyezetről lógó jelzéseket, amikor egy csapat gyerek sereglik
körém.
– Memszáhib, vegye. Tetszik. – Vékony kis ujjaikkal úgy
tartják föl áruikat, mint a legértékesebb kincseket. Egytől egyig
soványak és toprongyosak. Esdeklő arccal dicsérik silány
csecsebecséiket.
New York-i lakos lévén hozzászoktam a koldusokhoz. Szokás
szerint bűntudatosan megrázom a fejemet, és megyek tovább.
Gyerekek mindeddig még nem akadtak az utamba. Rosszullét
környékez attól, hogy koldulni látom őket, pedig egyik-másik
épphogy csak tud járni. Körbenézve próbálom ellesni mások
reakcióit, de nem tűnik úgy, mintha bárkit is meglepne a
gyerekek jelenléte. Zárványt képez a szívemben a szomorúság.
 Végre megtalálom a hangomat, és egy köteg bankjegyet
nyújtok feléjük. – Igen. Köszönöm.
Elkerekedett szemmel veszik el a felkínált pénzt, és
eliramodnak. A tekintetemmel követem őket, ahogy egyik
utastól a másikhoz szaladnak, míg el nem tűnnek a
tolongásban.
Bepottyantom a műanyag nyakláncot a kézitáskámba, és
követem a csomagkiadóhoz vezető jelzéseket. Ahogy távolodom
a terminál kapujától, egyre beljebb hatolva India szívébe, a
körülöttem lévő arcokat tanulmányozom. Nincs köztük ismerős,
mégis tudom, hogy itt, ezen a helyen, ahol most járok életemben
először, minden egyes arc a tükörképem.

A TRANSZPORT feliratot megcélozva kigurítom a csomagokat a

kijáraton. Szmogtól ködös az égbolt. Felhő mögé bújik a
napkorong, de ez sem hoz enyhülést a fojtogató hőségben. Egy
óriás lökhajtásos gép húz el a terminál fölött az ég felé
kapaszkodva. Első pillantásra nem különbözik a látvány
bármely más nagyvárosétól. Kocsik állnak meg utasokra
vadászva. Narancsszínű mellényes irányítók fütyülnek rá a
kocsikra, hogy haladjon a forgalom.
Észreveszek egy taxidrosztot, és beállok a sorba. Előttem egy
család nyüzsög, és egy utazó üzletember áll be mögém. Amikor
én következem, a sofőr megragadja a poggyászomat, és
feltuszkolja a riksa szűkös csomagtartójára. Magas és fiatal.
Hosszú bajusza alatt cigaretta fityeg.
 Amikor az úti célom felől érdeklődik, megismétlem az
emlékezetembe vésett falu nevét. Nagyapám mindmáig abban a
házban él, ahol anyám felnőtt. Ott született az anyám, mégsem
hallottam róla soha azelőtt. Amikor apám kapcsolatba lépett
Parés nagybátyámmal az utam miatt, ő segített tisztázni az
utolsó néhány részletet.
A sofőr besorol a forgalomba, én meg csak bámulok kifelé,
nehogy egyetlen pillanatát is elszalasszam ennek az új világnak.
Akár egy turista, izgatottan figyelem, ahogy áthaladunk a reptér
modernre konstruált, aszfaltozott világán, amely előbb
kavicsútnak, majd a puszta földnek adja át a helyét. A reptéri
sürgés-forgás a környező utcákon is folytatódik, föl-alá
rohangálnak az emberek. Hirtelen visszakapom a tekintetemet,
és meglepetten nevetek, mert tehenek jelennek meg a
sokadalomban, helyet követelve maguknak a szabad
császkáláshoz.
– Az ön hazájában nincsenek tehenek? – követi
pillantásomat a riksás.
– Nem lófrálhatnak kedvükre – felelem. – Itt ez
mindennapos? – Noha tisztában vagyok a tehenek szentségével,
nem hittem volna, hogy egyszer a valóságban is láthatom majd
őket ellenőrzés nélkül bóklászni az utcákon.
– Igen. Ahogy a disznók, kutyák és más állatok is szabadon
járhatnak-kelhetnek. – Összenézünk a visszapillantó tükörben. –
Vallási célból érkezett? – Aranykereszt lóg a nyakában.
Kiskoromban nemigen jártunk vallásos eseményekre.
Egyszer megkérdeztem anyámat, hogy mi ennek az oka, és az
épp egy ritka kitárulkozó pillanata volt: elmondta, hogy még
gyerekként elvesztette a hitét istenben.
– Nem, nem vallási célból – felelem.
– És miért épp a falu, amikor annyi városkája van Madhja
Pradésnek? Azok szebbek is.
A központon átvergődve rátérünk egy napégette földekkel
szegélyezett, kétsávos útra. A távolban birkanyáj legelészik.
Csont és bőr asszonyok derekuk köré betűrt és a lábuk között
megcsomózott száríban vízzel teli vödröket cipelnek a fejükön.
A csípőjükről lóbálózó, sivalkodó csecsemőket csak a hámjuk
védi meg a déli napsugaraktól. Előrébb egy takarmánnyal
megtöltött kordét húzó kisteherautó robog.
Nézem a tájat, megbabonázva az addig csak filmekben látott
jelenetektől. Gyerekkorom körülményei éles ellentétben állnak
a körülöttem elterülő gyászos szegénységgel.
– Anyám miatt vagyok itt – felelem csöndesen, majd az
igazsághoz híven hozzáteszem: – És magam miatt. – Az út
hátralévő részében a gondolataimban elveszve bámészkodom.

Majd háromnegyed órával később, miután mérföldeken át csak

elhagyatott, terméketlen táj vett körül minket, egy
kulipintyókból és kisebb házakból álló faluhoz érkezünk.
Akárcsak a reptéren, itt is nagy a tülekedés az utcákon. Ahogy a
riksás a földúton manőverezik, a falubeliek összecsődülnek a
jöttünkre. Egy tunikát és nadrágot viselő leányzó szégyenlősen
odainteget nekem, mielőtt elszaladna.
 Átvágunk az egyik úton. Errefelé messzebb állnak egymástól
a házak, tágas földdarabok ékelődnek közéjük. Egy hosszú
szakasz végén, takaros cementház előtt a riksás megáll. A fehér
bungalóról apró foltokban mállik a festék. Betongrádicsok
vezetnek föl a verandára, ahol függőágy lengedez céltalanul a
száraz levegőben. Cserepes virágok ékesítik a terjedelmes,
nyírott gyepet. A következő ház innen legalább egy hektár
távolságra van. A modern lakóépület kirí a piszokkal lepett
utcából.
A riksás leemeli a csomagomat. A busás borravaló láttán
elkerekedik a szeme, és hálatelten meghajol felém. Nézem,
ahogy elhajt, mígnem már csak egy aprócska pont a
messzeségben. Nagy sóhajjal felnyalábolom a poggyászomat, és
komótosan fölmegyek a lépcsőn a házhoz, amely tizennyolc
éves koráig, amikor is férjhez adták, anyám otthona volt.
Bezörgetek, de senki sem nyit ajtót.
– Hahó! – kiáltom előbb visszafogottan, aztán erélyesebben.
A távolból kutyaugatás töri meg a csöndet. Mivel állatot nem
látok, azon tűnődöm, hogy talán csak képzeltem a hangot. Újból
kopogtatok, majd egy lépést hátrálok, kezdek kételkedni benne,
hogy jó döntés volt ilyen messzire utazni a saját közegemtől.
– Jahán kaun he? – kiáltja egy távoli, rekedt hang.
– Hahó? – Most már biztos, hogy nem képzelődtem.
Letrappolok a lépcsőn, és megindulok a hang irányába.
– Amísá? – így a hang.
Ahogy a lépcső mellett befordulok a ház sarkánál, kis híján
beleütközöm egy koros, őszülő férfiba. Enyhén előregörnyed.
Hagyományos hosszú vászoning verdesi a térdét a hozzá illő
buggyos nadrág fölött. Lábán elhasznált bőrszandál.
Megtermett labradorkeverék csóválja a farkát az oldalánál.
– Namaszté. – A hindu szokásokra vonatkozó limitált
tudásomat latba vetve összeillesztem a tenyeremet, és enyhén
meghajolok. Nem tudhatom, ért-e angolul, ezért a házra
mutatok, és lassan formálom a szavakat: – Az anyám, Lena
ebben a házban nőtt fel. – Összeszűkülő szemmel figyel. – Most
érkeztem Amerikából. Levelet kaptunk, hogy a nagyapám,
Dípak megbetegedett.
Elnémulok, ahogy hirtelen levegő után kap. Kinyújtja a
kezét, aztán rögtön le is ejti, anélkül hogy hozzám érne.
Könnyek gyűlnek a szemébe, és leperegnek törődött arcán.
– Hát eljöttél – suttogja modoros angolsággal, meghatottan.
Egész testében remeg, és egyre jobban potyognak a könnyei. –
Végre itt vagy.
Zavarodottan nézek előbb az ajtóra, aztán vissza az öregre.
– Maga lenne a nagyapám? Dípak?
Megrázza a fejét.
– Ravi vagyok. Szolgáló a nagyszülei házában. – Elhallgat, és
vesz egy nagy levegőt. Az arckifejezésétől görcsbe rándul a
gyomrom. – Borzasztóan sajnálom. – A következő szavaitól
ajkamra fagy a szó. – Későn érkezett. Két nappal ezelőtt szórtuk
szét Dípak hamvait.
 ÖT
– „Az emberek tévedésben élnek.” – Miután beléptünk anyám
gyerekkori otthonába, Ravi egyesével gyújtja meg az
olajlámpásokat. – „Tudatlanság borítja sötétbe a tudást. Ám aki
a fénnyel megsemmisíti magában a lélek sötétjét, annak a
számára kristálytisztán fénylik fel az igazság. Mintha a
bölcsesség napja ragyogtatná rá sugarait.”
– Ez gyönyörű. Nem hallottam még. – Habár rettentően
szeretném már kifaggatni nagyapám haláláról, engedelmesen
várok a soromra.
– A Gítából van. Nevezhetjük verses költeménynek. – A
lámpákra mutat. – Ünnep és gyász idejére.
– A bácsikáim is eljöttek? – kérdezem, holott Parés leveléből
pontosan tudom, hogy eszük ágában sincs idejönni.
Már az arckifejezése is épp eléggé beszédes.
– Egyikük sem.
– Sajnálom. – Ez még az én fülem számára is
semmitmondóan hangzik. – Anyám sajnos nem jöhetett. – Mivel
idegen nekem, nem osztom meg vele azt, amit anyám mondott.
– A nagyapja előre sejtette ezt, de azért reménykedett. Azt
hiszem, ez tartotta életben, amíg a teste el nem fogadta azt, ami
ellen az elméje lázadt.
Míg ő folytatja a lámpásgyújtogatást, én körbejárom a
kicsiny szobát, az antik bútorokat simogatva. Cirkalmasan
faragott, sötét márványszék áll a szoba sarkában egy aranyra
festett urna mellett. A falak meleg hatású elefántcsontszínben
játszanak, drága szőnyeg takarja a padlót. Ravi kutyája
hűségesen koslat a nyomában, ahogy az öreg az utolsó
lámpáshoz ér.
– Hogy hívják a kutyust? – kérdezem.
– Rokie-nak szoktam szólítani, és úgy tűnik, nincs ellenére. –
Viszonozza a mosolyomat, azután a szoba közepén lévő,
drágakövekkel ékes, rádzsasztháni kerevethez vezet. – Üljön le,
kérem.
– Köszönöm. – A kimerítő úttól fáradtan kényelembe
helyezem magam a puha bársonypárnák közt. – Remekül beszél
angolul.
– Olyan korban nőttem fel, amikor a britek ragaszkodtak
hozzá, hogy tanuljuk meg a nyelvüket. Akkor hiábavalóságnak
tűnt, de most – int felém – hálás vagyok érte.
– Hogy halt meg? – kérdezek rá végül. Nem gyászolom az
embert, akit sosem ismertem, mindazonáltal veszteségeim
hosszú listáját tekintetbe véve még egy veszteség
méltánytalanságnak tűnik. Ráadásul így, hogy meghalt a
nagyapám, már sosem fogom meglelni a választ, amiért
idejöttem.
– Békésen. – Megpaskolja Rokie fejét, és a kutya jóváhagyó
vakkantással leül.
– Sajnálom, hogy elkéstem.
– Talán még most is időben van.
 Már éppen megkérdezném, hogy mégis mit akart ezzel
mondani, amikor fölmarkol egy nagyobbacska vánkost az egyik
szófáról, a padlóra teszi, és leül rá. Szégyenemben, hogy ő a
földön kénytelen ülni, míg én a kereveten terpeszkedem,
fölpattanok.
– Kérem, üljön inkább ide.
– Az ön nagymamája, Amísá mindig azt mondogatta nekem:
„Ravi, ha közel vagy a földhöz, hallhatod a titkait.” Aztán
elnevette magát, kényelembe helyezkedett ugyanott, ahol most
ön ül, és azt mondta: „Avass be hát, hogy miket tudtál meg”. –
Kezével jelzi, hogy üljek csak vissza.
– Ismerte a nagyanyámat? – Odahaza nemigen beszéltünk
róla. Még fiatalon elhunyt, így az említése olyan volt, mint egy
közelgő baljós, fekete felleg. Amikor a bácsikáim szót ejtettek
róla a látogatásaik alkalmával, lehalkították a hangjukat, és
nem bocsátkoztak részletekbe. Mintha fátyol hullott volna
anyám arca elé, és tüstént témát váltottak. Hamarosan már
egyáltalán nem beszéltek a nagyanyámról. – Én csak annyit
tudok, hogy évekkel ezelőtt meghalt.
– Így igaz, habár időnként olyan érzésem van, mintha csak
tegnap történt volna. – Ravi matatva húz elő az ingzsebéből egy
szemüveget, és megtörülgeti a lencséket az inge csücskével. – Az
unokám váltig állítja, hogy ez megbízhatóbb a két szememnél,
amelyek immáron nyolcvan évnél is régebb óta szolgálnak. –
Fölteszi az okulárét, pislog párat. – Ahogy egyszerre kitisztul a
látásom, félek, hogy igaza lehet.
 – Milyen ember volt Amísá? – Az ő nevét kiáltotta korábban
az öreg, mintha nem csupán emlék, de élő személy volna.
– Kedves arcú és erős szívű. Amikor meghallottam önt, azt
hittem, az ő hangját sodorja felém a szél. – Lehunyja a szemét. –
Biztos voltam benne, hogy ott áll a hátam mögött, de mikor újra
kiáltott, már tudtam, hogy tévedtem. – Kinyitja a szemét, és rám
kacsint. – Elindultam a hangja után, nehogy berekedjen nekem
az óbégatástól.
– Én csak egy fotóról ismerem őt – mesélem.
Kiskoromban bukkantam a fényképre. Egy cipősdobozban
rejtőzött régi receptek és kivágott kuponok alatt. A képen egy a
vaku ellen szemét ernyőző asszony volt látható, amint a távolba
néz. Amikor megkérdeztem róla anyámat, ő szó nélkül elvette
tőlem, és visszavonult a szobájába. Soha többé nem láttam azt a
fotót.
– A nagymamája úgy hitte, hogy a fotográfiák elfedik az
ember valódi lényét, és egy illúziót kínálnak helyette. – Rövid
szünetet tart, mielőtt folytatná. – Biztosan másként
gondolkozott volna, ha tudja, hogy egyszer majd egy fénykép
lesz róla az egyetlen emlék. – Rokie morogni kezd, amikor a
poros ablak mögött elsuhan egy madár. Aztán csak nézzük,
ahogy kiviharzik utána a nyitott ajtón. – Az édesanyja hogy
van?
Elkeseredettség érződik a kérdéséből, amit nem tudok hová
tenni. Nem fogok fecsegni egy vadidegennek, ezért megadom
neki a választ, amit hallani akar:
– Boldog ember.
 Derűs kifejezés suhan át Ravi arcán.
– A nagymamája örülne ennek.
– Maguk barátok voltak? – kérdezem kíváncsian.
– Szolgáltam nekik, a nagymamája mégis volt olyan jószívű,
hogy a barátjának nevezett. – Elcsuklik a hangja. Félrefordul,
kerüli a tekintetem. Nagyokat nyel, begörbíti az ujjait. Kifut a
vér az arcából, amitől az szellemszerűvé válik.
– Minden rendben? – Eltitkol valamit, ebben biztos vagyok,
de ahogy olvasni próbálok a tekintetéből, egyszerre bezárul az
arca.
– Igen – suttogja. Lassanként összeszedi magát. – Számos
jótéteményének egyike volt, hogy közel engedte magához az
embert, a körülményeitől függetlenül. – Feszengeni látszik, és
szégyenkezve lehajtja a fejét. – Dalit vagyok. – Ezt úgy mondja,
mint aki felmentésért folyamodik.
– Érinthetetlen?
Bólint.
– A hindu kasztrendszer értelmében gyakran alacsonyabb
rendűnek tekintenek minket az embernél. Sokszor kapunk
verést, részesülünk bántalmazásban jelentéktelen okokból. –
Uralkodom a döbbenetemen, újságíróként arra képeztek ki,
hogy közömbös tudjak maradni. – Gyakran balesetből
foganunk, sokunk meg sem éli a felnőttkort.
A történelemtankönyvek lapjairól megtanultuk, miként
határozta meg hinduk generációit a kasztrendszer. A születés
előre determinálta az egyén pozícióját a társadalomban. A
hierarchia legalján elhelyezkedő érinthetetleneket sokszor
teljes megvetettség övezte.
Engem feldühített ez az érthetetlen rendszer, ezért előbb a
tanárhoz, azután apámhoz fordultam a kérdéseimmel. Ő
mindössze annyit mondott, hogy a történelem általában
igazolni szokta magát, és egyébként is nehéz egy elfogadott
hitrendszeren változtatni. Teoretikus alapon vitattam ezt a
berendezkedést az igazságtalansága miatt. Most, Ravi szavainak
hallatán, már szégyellem a naivitásomat, s azt, hogy nem láttam
át a gyakorlat mögött meghúzódó igazságot.
– Sajnálom. – Harmatgyenge kifejezés.
Mire meglepő módon azt feleli:
– Ne sajnálja. A kirekesztettségemnek köszönhettem, hogy
megismertem az ön nagymamáját. – Ellágyul az arca. – Ezért
százszor is hajlandó lennék érinthetetlennek születni. –
Észreveszi szememben az együttérzést, és elmosolyodik. – A
nagymamája haladó szellemiségű asszony volt. Mint a ház feje,
ő hívta ide a családomat dolgozni. A megmentőnk volt.
Tisztelettel beszél róla, de amint a nagyapámra terelődik a
szó, eltűnik a melegség a hangjából. Felfigyelek a kontrasztra, és
elcsodálkozom rajta. Mielőtt megkérhetném rá, hogy ezt fejtse
ki, fölemelkedik a párnáról, és jelzi, hogy kövessem.
– Jöjjön, körbevezetem asszonyom palotájában.

Ravi megmutatja a ház többi részét, és büszkén taglalja, hogy az

első épületek között volt, ahová bevezették az áramot – ezt a
luxust én mindig is adottnak tekintettem. Az épület nem sokkal
különb egy nagyobbacska amerikai vidéki háznál. Lépésenként
próbálom elképzelni, ahogy anyám a folyosókon játszik, étkezik
a konyhában, a ház fedele alatt alszik. Vajon milyen érzések
dolgoztak benne az esküvőjét megelőző éjszakán, bánkódott-e,
amiért el kell hagynia gyerekkori otthonát. Hasztalan
igyekszem kiókumlálni, mit érezhetett anyám, amikor az apja
közölte vele, hogy az esküvő után nem akarja többé látni.
Az utolsó szobában Ravi úgy prezentálja nekem az ágyat –
egy fémrugókra fektetett vékony matracot –, mint holmi kincset.
Átnyújt nekem egy rozsdás kulcscsomót, és azzal búcsúzik el
tőlem, hogy reggel találkozunk. Foglaltam ugyan szállodai
szobát a szomszéd városkában, mégis szívesebben időzöm
anyám gyerekkori házában, ahol bepillantást nyerhetek
személyiségének abba az ismeretlen régiójába, amelyet
makacsul elzár előlem.
A kimerültségtől letaglózva heverek az ágyban, és a
moszkitóhálón keresztül a négy csupasz falat bámulom, aztán
késő éjszakáig forgolódom; anyám jár a fejemben. Tekintetemet
a sötétségbe fúrva egyre csak azt várom, hogy feltáruljon
előttem gyerekkorának rejtélye. A percek órákká nyúlnak, s
végül úgy alszom el, hogy megválaszolatlanok maradnak a
kérdéseim.
A napkelte közeledtének első jelére kukorékolni kezd egy
kakas. Kidugom a kezem a lepedő alól, és eredménytelenül
tapogatózom a vekker után, aztán rájövök, hogy egy hús-vér
állat kelti a zajt. Nyűgösen morogva a fejemre húzom lapos
párnámat, a kakas azonban hajthatatlan.
Egy fürge koppantás után Ravi lép a szobába.
– Nem rajong a jószágaink énekéért? – A kakas kitartóan
kukorékol a háttérben, elszánta magát, hogy még a holtakat is
felébreszti. Ravi tálcán egy csészét és egy tányér ételt
egyensúlyoz. – Kihallatszott a nappaliba a zúgolódása. – A lába
ujjával nyitja ki az ajtót Rokie-nak. – Megkérdezném, hogy fel
van-e öltözve, de mivel csaknem vak vagyok, azt hiszem, ez
mindegy.
– Nagyon fáradt voltam, nem volt erőm levetkőzni. – Kibújok
a moszkitóháló alól, és a tálcáért nyúlok, rajta az illatozó
reggelivel. – Nem kellett volna fáradnia, de mennyei az illata.
Köszönöm.
– Ön az asszonyom unokája – mondja Ravi, mintha ez
mindent megmagyarázna. – Csáj és gánthijá, tartalmas reggeli. –
Sárga sülttészta-kukacok kunkorodnak a csésze habos csáj
mellett.
– Nem kóstoltam még. – Vigyázva kortyolok bele a teába. A
friss gyömbérrel és tejjel dúsított ital átmelegíti a számat. –
Finom – dünnyögöm elégedetten.
– A tejért majd köszönetet mondhat a kecskénknek. – Ravi
elmosolyodik, amikor kérdőn felvonom a szemöldököm. – A ház
mögött, a mezőn. Ma hajnali fejés.
Érdeklődőn pillantok a habos mixtúrára a következő korty
előtt.
– Alig várom, hogy személyesen is találkozzam vele.
 – A nagymamája állította, hogy minden reggelt ezzel kell
kezdeni. – Ravi az íróasztalhoz passzoló öreg kőszékre teszi a
kezét. – Fogyassza el a reggelijét, aztán megmutatom, hol tud
zuhanyozni. Csak hogy meg ne ijessze a kecskét, amikor
bemutatkozik neki – tréfálkozik. – Később találkozunk.
Miután elment, a számba veszek egy falatot. A kakas végre
beszünteti a zajongást. A csöndben elképzelem, ahogy
beszámolok Patricknek az eddig látottakról. A
megismerkedésünkkor hallgatag és tartózkodó voltam, mely
vonásokat anyámtól vettem át. Patrick csalogatott ki a
csigaházamból azzal, hogy nagy érdeklődéssel hallgatott engem.
Ő volt az, akinek mindent elmondtam, a jót is meg a rosszat is,
csak hát a végére kifogytunk a jóból. Kíméletlenül ide-oda
sodort bennünket a remény és fájdalom forgószele. A
bánatomat megosztani egyúttal azt jelentette, hogy újraélem a
múltat az egyetlen emberrel, aki egyszer már átélte azt. Gyenge
voltam, hogy az ő terhét is cipeljem, így biztonságosabbnak tűnt
bezárkózni.
A múlt emlékei keringenek körülöttem, egy olyan időszakra
emlékeztetnek, amikor a házasságom még erősebbnek
bizonyult a körülményeknél. Úgy szaladok végig az éveken,
mintha egy filmből látnék képkockákat, végül már csak
pillanatokra vagyok attól a naptól, amikor Patrick beszámolt
nekem Stacey-ről. Amint ezt felidézem, újból elborít a fájdalom.
Eltolom a tányért, és az ablakhoz lépek, melynek résén át
játékba merült gyerekek ricsaja száll felém. Miután
letörölgettem a port a párkányról, elhúzom a reteszt. Ablakot
nyitok, és elnézem a gyerekeket, akik egy petyhüdtre fújt labdát
rugdosnak a porban. Köröttük gyér vegetációjú földek és a
miénkhez hasonló házak sorjáznak. Vékony hangjukat fölerősíti
a kacagás.
Hamar becsukom és bereteszelem az ablakot. Hátamat a
falnak vetem, mélyeket lélegzem. Már éppen kezdtem elbízni
magam, de most elcsodálkozom: mégis mit képzeltem!
Szálegyedül vagyok egy olyan helyen, ami semmit sem tartogat
a számomra, és a kutyát se érdeklem.

– Ez volna a zuhanyozó? – kérdem a spártai körülmények

láttán.
Egymásra halmozott vörös vályogtéglák képeznek
hevenyészett falakat. Egy széles levélzetű fa ágai alkotják a
tetőt. Kicsiny lefolyónyílást pillantok meg a szabadtéri fürdő
közepén. Egy személy épphogy elfér a falak között.
– Három vödör víz áll a rendelkezésére. – Ravi a fal mellett
látható két vödör felé mutat: – A szappanozáshoz. De vigyázzon,
mert forró. – A harmadik langyos, folytatja magyarázatát, az a
leöblítéshez való. Kezembe nyom egy darab szappant. –
Szantálos. Testre és hajra is jó. – Menni készül, de egy pillanatra
még visszafordul. – Majd elfelejtettem. Figyeljen oda a
gekkókra, kíváncsi természetűek.
– Várjunk csak! Gekkók?
– Igen. – Szemét ernyőzve kémleli a fürdő fölötti lombokat. –
Eléggé elszaporodtak, és gátlástalanul viselkednek a
mosakodókkal. – Mosollyal felel a megrökönyödésemre. – Erre a
vén kobakra is pottyant már egypár, habár az is lehet, hogy
fészeknek nézték. Kellemes időtöltést.
Fél szemmel a makrancos hüllők felbukkanására várva,
futtában megmosakszom. Végighúzom a szappant a karomon,
majd a hasamon, halványan még mindig látszanak a legutóbbi
terhességem csíkjai. Sosem gondoltam volna, hogy egy törött
sínszakasz miatt egy teljes vonat ki tud siklani. Most már azt
tartom butaságnak, hogy valaha is másként hittem.
Nem mosom meg a hajamat, csak leöntöm meleg vízzel,
hogy enyhüljön a görcs a nyakamban. Aztán megtörülközöm a
vékony fürdőlepedővel. A virágos nyári ruhámat veszem fel,
vizes hajamat lófarokba fogom.
– Van a szomszéd településen egy hotel, ott foglaltam
magamnak szobát. – Szórakozottan hintázom a verandai
függőágyban, és a limonádét kortyolgatom, amelyet Ravi frissen
facsart citrommal készített nekem. A nagy hőségben olvadásnak
indulnak benne a jégkockák.
Ravi késsel hegyezi egy ágacska végét. Addig-addig
farigcsálja, amíg finom sörte nem képződik a végén. Amikor
végzett, felém nyújtja a pálcát.
– Fogmosáshoz.
A kezemben forgatva nézegetem a művét. Hosszúságra és
szélességre akár egy szalmaszál, a végén a sörték söprűfejre
emlékeztetnek. Ki van zárva, hogy én ezt a számba vegyem.
– Köszönöm, de hoztam magammal fogkefét.
Nem veszi el tőlem, amikor vissza akarom adni.
 – Ez jobb. Majd meglátja. – Amikor nem engedem le a
kezemet, így szól: – Saját kezűleg készítettem önnek, és csaknem
vak vagyok.
Nem szeretném megsérteni az érzéseit, ezért leteszem a
fogkefét magam mellé. Apró mosolyra húzódik a szája, ebből
jövök rá, hogy átrázott.
– Hogy tudok a legegyszerűbben riksát hívni? – kérdezem
abban a reményben, hogy délután már a szállodában lehetek.
– Nincs rá szüksége. – Fog egy újabb ágat, és újrakezdi a
műveletet. – Itt otthon van.
– Nem szeretnék a terhére lenni.
– Ez volt a nagymamája otthona, és most az öné, ameddig
csak szeretné. – Ravi elszorult, halk hangon szól hozzám. A
szemembe nézve kezd beszélni, aztán egyszer csak fölfigyel
valamire a hátam mögött. Odanézek, de nincs ott semmi a falon
kívül.
– Ravi? – noszogatom a lebiggyedő szájú öreget. Szomorúság
ül ki a szemébe is. – Minden rendben van?
– Időnként látni vélem őt – mondja csöndesen. – A verandán
áll, és csúfolódik rajtam, amiért nem végeztem el rendesen a
feladatokat. Számos tennivalója mellett mindig szakított időt az
írásra. Sajátos fény ragyogott a szemében, amikor mesélt.
Olyankor mintha újjászületett volna. – Föltartott kézzel
demonstrálja: – Hevesen gesztikulálva szőtte a történeteit. Az
ember akkor is meghallgatta, ha éppen más dolga volt. –
Megrázza a fejét, mint aki erőnek erejével húzza vissza magát a
jelenbe. – Jó messzire utazott, hogy egy vénember habogását
hallgassa.
– Mesemondó volt a nagyanyám? – Máris közelebb érzem őt
magamhoz, mint anyámat valaha is. Mindig is izgatott, hogy
honnét ered a szavak iránti szeretetem.
– Az. – Ökölbe szorítja a kezét. – Fiatal volt, és
rettenthetetlen. Órákon, napokon keresztül írt. A meséiben lelte
meg a boldogságot. – Hüvelykjével másik kezének tenyerét
dörgöli. Lehunyja a szemét, és a fejét ingatja. – Elnézését kérem.
Úgy tűnik, öregségemre előnyben részesítem a múltat a jelennel
szemben.
– Megőrizte az írásait? – A levélre gondolok, amely idehozott
engem. – A nagybátyám azt írta, hogy nagyapám adni akart
valamit az anyámnak. Csak nem a meséket? – Visszafojtott
lélegzettel várok a megerősítő válaszra. Várom, hogy adjon
nekem valamit, ami által közelebb kerülhetek ismeretlen
nagyszülőmhöz. Amikor megrázza a fejét, uralkodnom kell a
csalódottságomon.
– Mind elveszett. – Kiejti kezéből a kést, amely a lábánál
koppanva továbbpattan a következő lépcsőfokra. Rokie
megugatja a zajt. – Elosztogatta őket. Aztán megesküdött, hogy
soha többé nem fog írni.
– De miért?
– Azok voltak a legféltettebb kincsei, egyebe sem volt. –
Rébuszokban beszél, anélkül hogy bármit is megmagyarázna.
– Tudja, mit akart odaadni a nagyapám anyámnak?
 – Igen. – Elfelhősödik az arca, és hirtelen távoli lesz. –
Tudom. De mielőtt elmondanám, meg kell hallgatnia egy
történetet.
– Egy történetet?
– A nagymamája véste az agyamba részletekbe menően még
a halála előtt. A történet róla, az ön nagyapjáról és az
édesanyjáról szól. – Nagy levegőt vesz, és megtelik a szeme
fájdalommal. – Mindmostanáig titokban kellett tartanom.
– Miért mostanáig? – kérdezem összezavarodva.
– Mert mostanában halt meg a nagyapja. – Körülményesen
választja meg a szavait. Görnyedt testét hátradönti, így teremt
távolságot önmaga és a mondanivalója között.
– Megeskette anyámat, hogy soha ne térjen vissza Indiába –
fedem fel előtte a titkot, a reakcióját fürkészve. Ravi döbbenten
mereszti rám a szemét, majd csüggedten lesüti. – Azt mondta, ez
az ár azért, hogy a világra jött.
– Erről nem tudtam. – Ravi megdermed, és haragosan
összeszorítja a száját. – Habár az édesanyjának is jobb, hogy
nem tért vissza oda, ahol bántották.
– Hogyhogy bántották? – kérdezem halkan. Ravi fájdalmas
hangja intő jel a számomra. Az ösztöneim azt súgják, ne tovább,
utasítsam vissza Ravi ajánlatát, ne háborgassuk anyám titkait.
De énem megtört fele, amelynek elege van már a lankadatlan
fájdalomból, igazságot követel.
– A történet valamennyi kérdésére választ fog adni – mondja
megfontoltan. – De ahhoz itt kell maradnia, hogy meghallgassa.
 Emlékszem, mit hagytam magam mögött odahaza: egy élet
romjait.
– Maradok.
Megkönnyebbülés ömlik el az arcán.
– Helyes. Ez volt asszonyom és az ön édesanyjának otthona.
Most önt illeti.
Ravi feláll, és jelzi, hogy kövessem. Elsétálunk néhány
sárkunyhó mellett, amelyek a nagyanyáméhoz hasonló
bungalók közé ékelődnek. Aszfaltcsík váltja fel a földutat.
Hatalmas területeken virágzik a növényzet, másutt meddőn
barnállik a föld. A fákra ráégett levelek mozdulatlanok a száraz
levegőben. Az alsó ágakról madárlátta gyümölcsök csüngenek.
Elhaladunk egy működésképtelen szélkerék mellett, azután már
modernebb látványt nyújt a város a vásárlóktól hemzsegő
üzletekkel és nyitott piacokkal.
Ravi hallgat, csak az őt hűségesen követő Rokie-nak mormog
oda valamit hébe-hóba. Én kissé lemaradok, ahogy a bennem
munkáló idegesség harcot vív a kíváncsiságommal, hogy végre
hallhatom anyám történetét. Úgy próbálok erőt venni
magamon, hogy a külvilágra figyelek: a falusiak gyanakvón
méricskélnek, megérzik bennem az idegent.
Ravi egy távolban álló, barna homokkőből épült alacsony,
elhagyatott kulipintyó felé vezet. Hasonló formájú, csak még
kisebb házikó csatlakozik a főépülethez. Ravi kulccsal nyitja ki a
kaput, és jelzi, hogy kövessem. Odabent azután megáll, és nézi,
hogy mit szólok.
Kimered a szemem, ahogy átlépem a küszöböt.
 – Egy kert? – Elvarázsolva ballagok a különféle illatos
virágok sorai között. Lehajolok, hogy megszimatoljak egy
fehéret, amelynek fekete közepét sárga udvar szegélyezi. –
Lélegzetelállító.
– Fehér éger, ha jól sejtem – mondja Ravi. – A nagymamája
szorgalmas tanítóm volt. De oly sok év telt el, félek,
feledékennyé váltam.
Rámutatok néhány virágszálra az égerek ágyása mellett.
– Az meg ott korán nyíló vörös kasszia.
– Ért a növényekhez – állapítja meg Ravi, mialatt az áthatóan
illatozó, rózsaszín virágokat szaglászom.
– Anyám szeret kertészkedni, és néha besegítettem neki. – A
közös kertészkedések azon ritka alkalmak közé tartoztak,
amikor odaengedett magához. Szótlanul dolgozgattunk egymás
mellett, ültettünk és metszettünk. – Lenyűgöző – mutatok körbe
a növényrengetegen. A virágok egy része még csak most
bimbózik. A poros falu, amelyen idefelé átvágtunk, a legkevésbé
sem indokolta egy efféle kert létezését.
– Még a nagymamája alkotta – mondja Ravi. – Jöjjön. –
Odavezet egy bükkfa alatt álló padhoz. Lombja árnyékot kínál
nekünk a hét ágra sütő nap ellen.
– Üljön le, és elmesélem a nagymamája történetét.
 AMÍSÁ

A G YA R M AT I I D Ő K INDIÁJA

A 3 0 - AS ÉS 4 0- ES ÉVEK B EN
 HAT

Amísá kuncogott a csengettyűs tehenek parádéja láttán.

Édesanyja mindegyik tehén nyakába akasztott csengettyűt, és
fehér virágszálakat font a farkukba. A megállapodás szerint tíz
tehén volt a hozomány, és Amísá szülei a legszebbeket
választották ki a lányuknak.
– A tehénkék táncra perdülnek a zenére – dalolta Amísá
ragadós vidámsággal a csillagfényes estében, ahogy a dobok
ritmusára kecsesen ringatta magát a sámijáná előtt. Csillámlott
a díszes esküvői sátor kétrétegű teteje, ahogy a tarka, foltvarrott
vászonlepel visszaverte a holdsugarakat. Bágyadtan parázslott
a tűz, amelyet korábban Amísá és Dípak a fátyolfüggöny falak
ölén hét ízben megkerült.
Amísá szélesen rámosolygott őt néző, újdonsült férjére. Csak
néhány lépés választotta el tőle Dípakot, aki visszamosolygott
rá, hogy aztán restelkedve grimaszoljon, amikor Csárá, az anyja
fennhangon rászólt: – Nem illik leplezetlenül bámulni a
menyasszonyodat.
Éjszakába nyúlt az ünneplés, és az utcákra is kigyűrűzött. Az
asszonyok a cicomás esküvői száríjukat vették fel, a férfiak
divatos salvár-kamízokban pompáztak. Térdig értek a hímzett
selyemingek, alatta testhezálló nadrágot viseltek. Miután ki-ki
belapátolta a maga adagját a zöldséges curryből, táncot lejtettek
a vándorcigányok nótáira.
 A csillagok lassan átadták helyüket a fénynek, Amísá fivérei
és szülei a hosszú hazaútra készülődve szedelődzködtek.
Távozásukkal örökre búcsúznak Amísától, aki egészen eddig a
pillanatig hozzájuk tartozott; habár csak tizenöt éves volt,
immáron felnőtt nőnek számított. Amísát rettegés fogta el a
gondolatra, hogy elhagyják. A vendégek felnyalábolták alvó
porontyaikat a földről, és felrakták őket a nyitott tetejű kordéra.
A férfiak vezetik majd a kerekekkel felszerelt faketrecet vontató
két ökröt, és a nők zárják a sort. Fél napba is beletelik, mire
hazavergődnek, de nincs mit tenni. Miként a hagyomány azt
megkövetelte tőlük, sikeresen továbbadták lányaik egyikét egy
másik családnak.
– Mama. – A kis Amísá odaszaladt kitárt karú anyjához, és a
zokogástól reszketve a vállába fúrta az arcát.
Amikor az apja rátette a kezét Amísá vállára, Amísá őhozzá
is odabújt.
– Mától ez az otthonod. Tedd boldoggá a férjedet – intette
apja elcsukló hangon – és az új családodat. – Hónapok, sőt talán
évek fognak eltelni, mire újra láthatja a szüleit. Jóllehet csupán
két faluval odébb laktak, megterhelőnek és viszontagságosnak
tekintik majd az utazást.
Csárá átkarolta a vigasztalhatatlanul síró Amísá vállát.
Biccentéssel jelezte a szülőknek, hogy ideje indulniuk. Lányukat
a házassági rituálé előírásai szerint nekik adták, mostantól
Dípakkal és a férfi kibővült családjával fog élni. E naptól kezdve
Amísá elfogadta Csárát anyjának, és soha többé nem
rendelkezhetett az életével.
– Gyönyörű vagy. – Dípak behúzta maga mögött a
hálószobaajtót.
Amísá hallotta a keskeny ajtón át, ahogy Csárá utasítja a
szolgálót, hogy hozzon lepedőket és párnákat, és készítse elő a
fekhelyet. Dípak két húga a szülőkkel a nappalival szomszédos,
nyitott kisszobában fog aludni. Egyszülött fiú lévén, Dípaké lett
a hálószoba. Amísá legyűrte idegességét, és felékszerezett fejét
fölemelve a férje szemébe nézett. Centiméterekre álltak
egymástól, úgy méricskélte egyik a másikat. Mivel szülői döntés
volt az eljegyzésük, ma találkoztak először. Dípak végighúzta az
ujját a felesége homlokára simuló, gyönggyel és gyémánttal
kirakott függőn.
Amísá anyja és idősebb unokatestvérei reggel gondosan
elrendezgették a hajválasztékában az aranyláncot.
Aranykarikákat tettek a fülébe, a nyaka köré két hosszú láncot
kanyarítottak. Nénikéje többtucatnyi összeillő, vékony
karperecet húzott föl a karjára: – Vigyázz rájuk, mint a szemed
fényére. Ajándék a családodtól.
– A gyönyörű dolgok bárkit gyönyörűvé tesznek –
szerénykedett Amísá.
– És egy gyönyörű asszony a viselt holmiját is szépségbe
burkolja – tódította Dípak.
Amísá megnézte magának Dípakot, akinek a keze közben a
rózsás szárí szegélyére siklott. Tizenkilenc évesen Dípak négy
évvel volt idősebb nála, mégis olyan sután feszengett, mint egy
kisiskolás. Jóképű volt, s ami még fontosabb, Amísá kedvességet
fedezett fel a tekintetében, és ezért hálás volt.
Dípak egy bársony ékszerdobozkát adott neki az asztalról.
Amísá óvatosan kinyitotta, és egy tradicionális mangalszútrát,
fekete ónixkövekkel kirakott aranyláncot lelt benne. A
nyaklánccal hagyományosan a férj ajándékozta meg újdonsült
feleségét a nászéjszakán, elválaszthatatlanságuk
szimbólumaként.
– Túl szép. – Habár formára egyszerű volt, Amísá rögtön
látta, hogy igen értékes ékszer. Kétség sem férhetett az arany
tisztaságához, és a drágakövek is minőségi darabok voltak. Soha
egyetlen falubeli asszonyon sem látott még ehhez fogható
mangalszútrát. Apró kezébe zárta a nyakláncot, és magában
megfogadta, hogy soha nem válik meg tőle.
– A városig kellett utaznom érte. – Dípak félrehúzta a lány
haját, hogy föltegye a nyakába. – Bárcsak valami ennél is
finomabb ékkel ajándékozhatnék meg egy ilyen különleges nőt.
– Félszeg pillantással tette hozzá: – Nem láttam még olyat, hogy
egy nő táncolt volna a férjének az esküvőn. Te más vagy.
Amísá sietett megmagyarázni:
– Imádok táncolni. Senkit sem akartam megsérteni vele.
– Nem is sértettél meg.
– Volt egyszer egy madár, aki egyedül akart repülni, külön a
társaitól – mondta Amísá halkan, miközben Dípak egyesével
szabadította meg az ékszereitől, csak a mangalszútrát hagyva
rajta. Amísá legkönnyebben a mesélésen keresztül oszthatta
meg érzéseit a férjével, a félelmét és a bizonytalanságát,
miközben persze örült is a szülei választásának.
– Miért épp ez volt a szíve vágya? – állt meg Dípak egy
pillanatra, hogy a szemébe nézzen.
– Mert attól félt, hogy ha követi a rajt, akkor sosem fogja
megtalálni a saját helyét. – Elrévedő tekintettel gondolt a madár
röptére. – Mérföldeken és napokon át repült magányosan. Célba
érve aztán roppant bátornak és kivételesnek érezte magát. De
amikor körbenézett, ráébredt, hogy az összes többi madár is
ugyanoda érkezett meg napokkal őelőtte. – Dípak közben a
gyűrűket kezdte lehúzogatni a lány ujjairól. Amísán jóleső
borzongás futott végig, amikor összeért a kezük. – Kiderült,
hogy ő sem más, mint a többi. Ez rám is áll.
– Ostoba madár volt – mondta Dípak, megdöbbentve a lányt.
– Kereste a helyét – vetette ellen, de férje a szavába vágott.
– El volt rendelve, hogy merre fog repülni. Csak az idejét
vesztegette a feltűnősködéssel.
Dípak kijelentése lehűtötte a lány szenvedélyét. Amísá
haragudott magára. Anyja figyelmeztetése visszhangzott a
fejében, hogy titokban kell tartania a fantáziáit. Dípak közben
némán folytatta a vetkőztetését. Lassan letekerte róla a szárít,
végül már csak az alsószoknya meg a blúz maradt rajta. Mielőtt
Dípak óvatosan a földre helyezte volna a szárít, beszívta a
belőle áradó rózsavíz- és füstölőillatot.
– Köszönöm. – Amísá kiverte a fejéből a mesét, hogy a férjére
tudjon koncentrálni.
– Mit köszönsz? – vonta föl amaz a szemöldökét.
 – Hogy óvod a ruhámat. – Figyelmen kívül hagyva Dípak
elutasító reakcióját a mesére, inkább arra összpontosított, hogy
kötődést alakítson ki vele. Lemutatott a száríra, és bevallotta: –
Ez az egyetlen dolog, ami megmaradt nekem otthonról.
– Most már ez az otthonod – felelte Dípak feszes hangon.
Láthatóan észrevette, hogy Amísá megrökönyödött a
hangnemtől, és bocsánatkérőn megcirógatta az állát. – Örülök a
házasságunknak. Azt reméltem, te is így érzel majd.
– Igen. – Amísát meglepte férjének vallomása, és ellágyult a
hangja. – Remélem, velem is éppoly gyöngéd leszel, mint az
emléktárgyaimmal. – Habár anyja és az unokatestvérei
részletesen elbeszélték neki, hogy mi történik majd a
nászéjszakán, továbbra is ideges volt. Soha nem érintette még
férfi, és nyugtalanította a tény, hogy örömöt kell szereznie neki.
– Félek – húzta magához Dípak, és csókot nyomott a feje
búbjára.
– Te vagy a férfi. – Amísá érezte a fiú testében pulzáló
feszültséget, látta rajta, hogy nyugtalankodik. Noha ez volt neki
az első alkalom, tudta, hogy a fiúnak is ez lesz az első. Dípak
izgatottságától elandalodva hozzátette: – Nekem kellene félnem.
– Nem szeretnék fájdalmat okozni. – Dípak nekinyomta a
homlokát a lányénak, és beletúrt a hajába.
Amísá uralkodott az idegességén. A lányos szülők az
eszményi partnert keresték a gyermeküknek. A fiút szülei
közösségben elfoglalt státusza és a szóbeszéd alapján ítélték
meg. Amint eldöntetett a házasság, csak reménykedhettek, hogy
erkölcsös a legény, és kesztyűs kézzel bánik majd a lányukkal.
 Amísá a fiú ingét kezdte gombolgatni, aztán Dípak
elhúzódott tőle, és kibújt a tunikából. A félmeztelen Amísá a
kezét nyújtotta felé. Dípak meglepetten a karjába emelte
feleségét, és megtette vele az ágyhoz vezető néhány lépést.
– Újonnan vásároltuk, az esküvőnk tiszteletére – mondta
kevélyen.
Ő is lefeküdt, a könyökére támaszkodva borult a lány fölé.
Tétován Amísá ajkára nyomta a száját. Amísá a nőrokonok
tanácsait követve szétnyitotta az ajkát. Dípak lassú
mozdulatokkal felhúzta rajta a szoknyát, a szemét lehunyta.
Amísá elbizonytalanodva figyelte egy darabig, végül ő is
becsukta a szemét. Amikor férje beléhatolt, Amísá
félrefordította az arcát, de ellenkezés nélkül magába fogadta.
Utána Dípak hasra fordult, és elaludt. Amísá megvárta, amíg
horkolni kezd, akkor óvatosan fölkelt mellőle. Halkan
öltözködött, azután keresett egy darab papírt és ceruzát. A
távolabbi sarokban telepedett le írni.
Érzékelte a pillanatot, amikor Dípak felébredt, és őt kezdte
figyelni, ahogy körmöl.
Amísá fölpillantott, találkozott a tekintetük. Zavarodottságot
és elutasítást olvasott ki a férje szeméből. Anélkül hogy egyetlen
szót is szólt volna újdonsült asszonyához, Dípak ismét álomba
szenderült a sápadó hold fényében. Amísá folytatta az írást, és
vigaszt talált a saját terepén, a lelkéből feltörő szavakban.
Amísá arra eszmélt fel, hogy Csárá tornyosodik föléje. Oldalra
kapta a pillantását, és üres volt mellette az ágy.
– Ideje munkához látni – jelentette ki Csárá. – Kapd magad,
és húzd le az ágyneműt a mosáshoz.
– Igenis, anyuka. – Amísá a fejére emelte a lepedővel
megrakott fonott kosarat. A veranda felé menet elhaladt Dípak
meg az apja mellett, akik a földön ültek törökülésben, és éppen
reggeliztek. Dípak csak egy pillantásra méltatta őt, egyébként
hallgatott.
– Ne maradjon vérfoltos a lepedő – rendelkezett Csárá.
Kiváló minőségű szárí fedte dús idomait. Fürge ujjakkal
szorosan feltekerte a haját. Amikor ezzel végzett, zajos
ékszercsilingelés közepette összefonta vaskos karját a keble
fölött. A homlokán pirosló, méretes bindí jel egyik
szemöldökétől a másikig elért. – Mindannyian használjuk
ezeket a lepedőket, nem csak te hemperegsz rajtuk a fiammal.
– Igenis, anyuka – felelte Amísá hamis alázatossággal a
hangjában.
Csárá összehúzta a szemét.
– Mázlista vagy, lányom, hogy itt lehetsz. Irgalomból
egyeztünk bele, hogy a fiam elvegyen.
Dípak családjáé volt a malom, ami élelemmel látta el a falut.
A házuk is nagyobbrészt betonból épült, nem pedig vályogból,
mint Amísá szülőháza. Aznap éjjel, amikor megállapodtak az
eljegyzésről, Amísá anyja fennen hangoztatta, hogy
lemosolyogtak a lányára az istenek.
 – Anyuka fia is éppily kedves hozzám – vágott vissza
Csárának Amísá. Habár ritkaságszámba ment összebarátkozni
az anyóssal, remélte, hogy legalább az elemi udvariasság
szabályaihoz tartani tudják magukat. – Szerencsés vagyok, hogy
az éjjel kétszer is tanúsította irántam való irgalmasságát.
Csárá fenyegetően lépett egyet felé.
– Hogy mersz velem így beszélni?
Amísá a nyelvébe harapott, és fémes ízt érzett a szájában,
ahogy kibuggyant a vére.
– Bocsánatot kérek. – Pedig az anyja még figyelmeztette is a
feleseléssel kapcsolatban. Amísá futva szaladt le a lépcsőn a
folyóhoz.
A víznél aztán egy beszappanozott kőhöz dörzsölte a
lepedőt. Amikor már tiszta volt, összefogta, és hazaindult. A
hosszabbik utat választotta, hogy legyen ideje kiélvezni első
sétáját a faluban. Elnézte a játékba feledkezett gyerekeket, a
fecserésző asszonyokat. Más falubeliek zöldségekkel meg új
ruhákkal megpakolt kosarakkal éppen visszaértek a piacról.
Amísá messziről figyelte a főtéren átvágó brit tisztek
csoportját. Az apjától tudta, hogy van egy kirendeltségük a
szomszédos faluban. Amísá a saját falujában tanúja volt, hogy a
tisztviselők jelentéktelen kihágásokért is ütlegelik az indiaiakat.
Leszegte a fejét, ahogy a britek a közelébe értek, és megvárta,
míg elhaladnak. Aztán fújt egy nagyot, fogta a kosarát, és
szaladt haza.
– Nem sietted el, lányom. – Csárá a veranda legfelső
lépcsőjén strázsált, elállva a házba vezető utat. Amísá a tűző
napon volt kénytelen végighallgatni, ahogy Csárá ismerteti a
teendőit. – Te fogsz főzni a családra, kimosod a szennyest a
folyónál, és tisztán tartod a házat. – Vetett egy pillantást a ház
felé. – Dípak a malomban fog dolgozni. Tekintsd szerencsédnek,
ha alkalomadtán mégis láthatod őt.
– Igenis, anyuka. – Tisztában volt vele, hogy új otthona
hierarchiájában súlytalan a helyzete. Elsősorban a szülőknek,
másodsorban a férjének tartozott engedelmességgel. –
Köszönöm.
Amísá ellépett Csárá mellett, és ment egyenest a hátsó
teraszra, ahol kiteregette a lepedőt. Majd nekilátott a
takarításnak. Aznap éjjel bezuhant az ágyba, mégis elkerülte az
álom. Dípak órákkal később ment be utána a szobába. Hozzá se
szólt a feleségéhez, csak elaludt. Amísá hallgatta férje
horkolását, és az ablakon át azt figyelte, ahogy az éjszakai
égbolt lassanként kivilágosodik.
 HÉT

Amísá az elülső veranda falának támaszkodva egy mongúz és

egy béka beszélgetését körmölte lázasan. Söprűje a lábánál
hevert. A béka éppen azzal érvelt, hogy nem volna finom falat,
semmiképpen sem méltó egy olyan pompás állat figyelmére,
mint a mongúz. Amísá kisöpört az arcából néhány kósza
hajszálat, és nekilátott a mongúz válaszának. Ekkor Csárát
pillantotta meg a távolban, a templomból tartott hazafelé a
barátnőjével. Amísá eldugta az írótömböt, aztán vizet locsolt az
arcába, hogy izzadtnak lássék. Felkapta a söprűt, és nekiállt
sepregetni.
– Amísá, üdítőt fogyasztunk bent a házban. – Csárá egy
naplementét ábrázoló, selyemvégű legyezővel legyezte magát. –
Igyekezz. Nem akarhatjuk, hogy elájuljon a vendég a melegtől. –
Ahogy elvonult Amísá mellett, odahajította neki az elegáns
legyezőt, mert nem volt már szüksége rá.
A konyhában Amísá kitöltött két pohár mangólevet, és
rádobált egy tányérra némi édességet. A két nő a nappaliban
trónolt a kereveten. Miután kiszolgálta őket, Amísá sarkon
fordult, hogy távozzon.
– Befejezem a verandatakarítást.
– Egy ilyen nagy presztízsű házban nincs saját szolgálója az
elsőszülött feleségének? – Csárá barátnője alaposan szemügyre
vette az édességeket, mielőtt a halvát választotta, amely főtt
répából és édes tejből készült, aprított mogyoróval a tetején.
Rosszallóan csettintett a nyelvével az Amísá homlokáról
csöpögő víz láttán.
– Szolgáló? – torpant meg Amísá, és Csárára meredt. – Hogy
érti ezt a kedves hölgy, anyuka?
– Még nem jutott rá időm, hogy megkeressem az alkalmas
személyt. – Csárá az italára koncentrált, nem vett tudomást
Amísáról. – Továbbra is én vagyok kénytelen elvégezni a
házimunka dandárját, amíg Amísá pihen.
A barátnő jóízűt kortyolt a dzsúszból, azután közvetlenül
Amísához intézte a szavait:
– Bő egy hónapja élsz már a házban. Régen ideje volna, hogy
saját szolgálót tarts. – Mivel a szolgálók csak havi néhány
centbe kerültek, a legtöbb háztartásban hármat vagy négyet is
alkalmaztak. Amísá saját családja két szolgálót tartott. Új
otthonában, egy szolgáló mellett, Amísá agyonhajszolta magát.
Elkapta és nem eresztette Csárá pillantását.
– Már éppen mondani akarta nekem, igaz?
– Hogyne, persze. – Csárá sarokba szorult, nem
ellenkezhetett. Ha megtagadja Amísától a segítséget, még
szívtelennek tartanák. Ha bármikor is nézeteltérés támadna
Csárá és Amísá között, a közösség nőtagjai inkább Amísával
szimpatizálnának, az ő pártját fognák. A szomszédok
előszeretettel ütötték el az időt azzal, hogy belekotyogtak mások
életébe. – Válassz egyet magadnak kedved szerint, de rám is
bízhatod a dolgot. – Nyilvánvalóan szerette volna már
berekeszteni ezt a beszélgetést, ezért még megtoldotta annyival:
– Ha te választasz, válassz okosan. A szolgálód minden titkod
ismerője lesz.

Amísá az étellel megrakott kosarát lóbálva gyalogolt a malom

felé. A nap fénypontja volt számára, amikor ebédet vitt
Dípaknak meg az apósának a gabonaőrlő üzembe. A folyóparti
mosásoktól eltekintve csak ilyenkor szabadult el a házból.
Száríja csücskébe törölte homlokáról a verítéket. Rekordokat
döntött a meleg, és nem volt várható enyhülés. A malomvezető
keményített, barna munkaruhájában egy fiatalemberrel
tárgyalt valamit, amikor Amísá odaért. A falhoz dőlve
várakozott, és éppen egy új történet kezdett formálódni benne,
amikor a malomvezető elordította magát.
– Hányszor mondjam még, Ravi! – fenyegette meg a
fiatalembert a vonalzójával. – Tűnj el innen, amíg szépen
mondom.
– Kérem, uram. – A nyurga, sötét bőrű fiatalember
rezzenéstelenül állt előtte. – Éjszakánként felsöpörném a padlót.
Vécét pucolok. Akármit elvégzek, uram. Muszáj pénzt
keresnem. – Ravi térdre esett, és összetette a kezét.
– Pénzt? – A malomvezető a fiú arcába köpött. – Egy
érinthetetlen a malomban? – Amísá dermesztőnek találta,
ahogy a röhögése visszaverődött a falakról. – A mocsokból jössz,
nem vagy rá méltó, hogy pénzt keress.
Amísá tizenkét-tizenhárom évesre taksálta a fiút, mohó,
elkeseredett tekintete azonban idősebbnek láttatta. Rettegése
átjárta a termet. Amísá el akart fordulni, de nem tudta levenni a
szemét a fiúról, aki a megaláztatás közepette is kiállt magáért.
– Igaza van, uram – bólogatott Ravi egyetértően. –
Takaríthatnám a vécét zárás után, hogy ne sértsek meg senkit.
Kevéske pénzzel is beérem, uram. Kérem.
– Hordd el magad! – A malomvezető akkorát taszított Ravin,
hogy az elesett, de rögtön újra feltérdelt. – Ha megengedném
neked, hogy itt dolgozz, az általunk előállított ételt gyaláznám
meg. – Amísá kereste, de nem lelte nyomát együttérzésnek a
malomvezető arcán. – Takarodj, mielőtt elpáhollak.
Amísá lépett egyet feléjük, hogy felhívja magára a
malomvezető figyelmét. Amint az észrevette, dühe egy pillanat
alatt átcsapott tiszteletbe. Mosolyogva vette át Amísától a
kosarat.
– Máris viszem a száhibnak.
– Köszönöm. – Amísá a szeme sarkából látta, hogy Ravi
elkullog. – Ki ez?
– Egy érinthetetlen – köpte a malomvezető. – Nem akar
érteni a szóból. – Helytelenítően csóválta a fejét. – Minden héten
idejön munkáért kuncsorogni. – Megszimatolta a délebédet. –
Finom az illata. Dípak száhib örülni fog. – Azzal elvitte az
ebédet, magára hagyva Amísát.
Amísá kiszaladt az épületből. A tűző nap ellen a szemét
ernyőzve a fiatalembert kereste. Meg is pillantotta magányos
alakját a távolban, és a nevét kiáltozva rohanni kezdett felé.
Ravi megállt, és a szemét meresztette. Amikor Amísá beérte,
Ravi összetette a tenyerét, és hódolattal meghajolt előtte.
 – Igen, srímatí? – kérdezte a férjes asszonyok tiszteletteljes
megszólítási formáját használva.
Amísá a combjára támaszkodva kapkodott levegő után.
Nagyokat harapott a száraz levegőből, hogy oxigénhez jusson.
– Jól van, srímatí? – Magasabb lévén nála, Ravi behajlított
térddel, alulról nézett föl Amísá arcába. Amikor a nő nem
válaszolt azonnal, Ravi elnézett a gyár felé, aztán megint vissza
a nőre, mint aki a távolságot méregeti. – Ez nem olyan nagy táv,
srímatí.
Amísá összehúzott szemmel, szúrósan nézett rá. Ravi egy
lépést hátrált.
– Próbálnál csak meg futni ebben a ruhában – mormogta
Amísá. – Mintha mázsás súlyt cipelnék. – Zihálva kérdezte: –
Miért akarsz a malomban dolgozni?
A fiú szemlátomást meghökkent, de azért válaszolt a
kérdésre.
– Akárhol dolgoznék, srímatí. A malom csak egyike azon
helyeknek, ahonnét kidobtak.
Csárá rendelkezése jutott Amísá eszébe, hogy keressen
magának egy megbízható illetőt szolgálónak. Mivel Ravi nem az
ő falujukban lakott, nem azt a brigádot gyarapítaná, melynek
tagjai elsősorban Csárá iránt voltak hűségesek. Beharapta a
száját, izzadt a tenyere, kalapált a szíve. A terve ugyan összeállt,
de félt, hogy ki fogja vívni vele Csárá haragját.
– Bárhol hajlandó lennél dolgozni?
– Ki maga? – Ravi hangjában érezhető volt a feszültség.
 Szüntelenül körbepillogott. Nyilván veréstől tartott. Amísá
más érinthetetleneknél is látta már ezt, amikor magasabb
osztályba tartozó nővel beszéltek.
– A malom tulajdonosának menye vagyok – felelte sietve
Amísá. Büszkeség nélkül mondta ezt, a társadalmi státusz vajmi
keveset jelentett a számára. Ahogy Ravi szeme elkerekedett,
még hozzátette: – Dolgozz nekem. – Félt, hogy ha tovább
halogatja, a végén még meggondolná magát.
– Szívtelenség csúfolódnia – fordult el tőle Ravi alig leplezett
rosszallással.
– Nem gúnyolódtam, nincs is min. – A fiatalember kitörési
vágya neki rendelt sorsából megpendített valamit Amísá
lelkében, nem is tudott volna magának különb bajtársat
elképzelni. – Te döntesz, hogy elfogadod-e az ajánlatomat, vagy
sem. De gyorsan felelj, mert akkor keresek tovább.
– Érinthetetlen vagyok. – Ravi a port rugdosta meztelen
lábával, és szégyenkezve pillantott félre. – Ezt mindenképpen
tudnia kell.
– Asszony vagyok. – E tény árnyként követte őt mindenüvé.
Most felpillantott a napkorongra. – A szerepeinket ezennel
tisztáztuk.
– Ön a malom tulajdonosának a lánya – vetette ellen Ravi. –
A szüleim és a testvéreim is földönfutók. Sorsunk koldulásra
kötelez. – Ingerülten elhallgatott egy rövid időre, aztán a bajsza
alatt mormogta: – Hiába is igyekszem ezen változtatni.
– Nem a lánya, a menye vagyok – igazította ki Amísá. –
Mindkettőnk életének a körülményeink szabnak medret. –
Amikor Ravi odapillantott rá, Amísá állta a tekintetét. – Az
anyósom gyakorlatilag szolgaként kezel.
– Szolgálhatok én abban a házban? – Ravi szemlátomást
beletörődött, hogy a szemantikai csatájukban ő úgysem lehet
győztes.
Amísá nem szívesen vallotta volna be az igazságot, inkább
hárított.
– Hadd meséljem el a jóképű énekes történetét.
– Inkább ne – vágta rá Ravi.
Amísá nem zavartatta magát.
– Az énekes egy melódiáiról és szemkápráztató
megjelenéséről nevezetes zenés társulat tagja szeretett volna
lenni. Amikor a társulat elutasította, az egeknek panaszolta el
az őt ért igazságtalanságot. – Amísá élénken gesztikulálva szőtte
a történetet. – Egy öregember furulyát kínált a fiatalembernek
egy cipóért cserébe. – Ez majd beteljesíti a vágyaidat – mondta
az öreg. Az ember boldogan megkötötte vele az üzletet, mert
biztosra vette, hogy hamarosan csatlakozni fog a társulathoz.
Mielőtt távozott, az öreg még figyelmeztette: – Ha nemet
mondasz a zenére, mindent elveszítesz.
– Srímatí, kérem, mondanivalója is van oly igen élvezetes
meséjének? – Ravi körbemutatott a karjával. – Számos pompás
létesítmény akad a környéken, ahonnét ma még ki kell
dobatnom magam.
Amísá válaszképpen fölvonta a szemöldökét, de töretlenül
folytatta:
 – A fiatalember a társulat színe előtt furulyázott, ám azok rá
se hederítettek. Nemsokára énekszó hallatszott a hegyeken
túlról. Dallamosan, tökéletes összhangot képezve a furulyával.
Mindenki megállt, hogy hallgassa. Ekkor egy manóképű,
óriástestű asszony jött elő az erdőből.
Ravi immár érdeklődéssel hallgatta a történetet.
– Az asszony hangja az ég adománya volt a fiatalember
számára. Ő azonban különbnek képzelte magát, és elutasította
az asszony ajánlatát, hogy együtt lépjenek fel. Az intelemnek
megfelelően elveszítette a zenélés képességét, és erőt vett rajta a
búskomorság.
– A bolond – mondta Ravi.
– Kétségbeesésében könyörögve kérte az asszony bocsánatát.
Együtt még a társulatén is túltett a népszerűségük. – A történet
végére érve Amísá magabiztos mosolyra húzta száját.
Ravi a vállát vonogatva, zavart képpel bámult rá.
– És a tanulság?
– Nem szabad ítélkezni – emelte fel a hangját Amísá a másik
értetlensége fölötti elképedésében. – Kössünk egyezséget. Én
nem ítélkezem fölötted, és te sem ítélkezel fölöttem.
– Srímatí… – kezdte volna Ravi, de Amísá a szavába vágott.
– Szükségem van egy szolgálóra. – A másik
akadékoskodására számítva hozzátette: – Dőreség lenne
alkalmasabbnak nevezhető személy után kajtatnom, amikor itt
vagy nekem te, aki hajlandó vagy keményen dolgozni. –
Rákacsintott a fiatalemberre. – Legalább a malomvezető is
megtanulná, hogy hol a helye, nem igaz?
 Amísá látta Ravin, hogy az elkeseredettsége harcot vív a
félelmével. Egy darabig behatóan tanulmányozta Amísát, végül
beleegyezése jeléül bólintott.
– Nem ismerem önt, de amit kínál, az több, mint amit valaha
is kínáltak nekem. – Letérdelt Amísá lába elé, és összetette a
tenyerét hálája jeléül. – Köszönöm, srímatí. Ajándékáért cserébe
a kezébe helyezem az életem.
Amísá hátrahőkölve jelezte neki, hogy álljon fel.
– Megfizetlek, de nem vagy a tulajdonom. Hozzávetőleg
egykorúak vagyunk, így mellettem fogsz dolgozni. Anyuka
szerint a titkaim őrizője leszel, de mert nincsenek titkaim,
inkább azt szeretném, hogy meghallgasd a történeteimet. Igen?
Ravi összezavarodva, szórakozottan bólintott.
– Igen.
– Pompás – sóhajtott Amísá megkönnyebbülten. – Továbbá
soha többé ne borulj le előttem. Tartogasd ezt a fontos
embereknek. Félek, én nem vagyok közülük való.

Amísá kilesett a konyhát az étkezőtől elválasztó fal mögül. Csárá

éppen fehér rizzsel elkevert lencselevest kanalazott Dípaknak
és az apjának. Amísá a körmét rágva futott végig a
lehetőségeken: hogyan is pendítse meg a témát.
– Amísá! – kiabálta túl Csárá a főzésben elmerült szolgáló
keltette edénycsörömpölést. – Hozd a nánt!
Amísá inkább elbújt volna, annyira nyugtalanította a
döntése Ravi felfogadásáról.
 – Amísá, süket vagy? – rikácsolta Csárá.
– Jövök már, anyuka.
Egy újabb gyors pillantás: Csárá főtt okrát szervírozott
Dípaknak és az apjának. Ez volt a mindennapos rutin – Csárá
szolgálta fel az ételt, és Amísá hozta be a külön tűzön sütött
meleg nánt. Amísá egy gyors köszönő bólintással kikapta az
acéltányért a szolgáló kezéből. Nagy levegőt vett, hogy
bátorságot öntsön magába.
– Találtam szolgálót. – Amísá a falra szegezett tekintettel
lépett be. – Holnap kezd.
– Szolgálót? – Dípak abbahagyta az evést, és ránézett.
Alig beszéltek, amikor a férfi otthon volt. Éjjelente időnként
némán Amísához fordult, mivelhogy gyereket szerettek volna,
de utána rögtön elaludt. Amísá kezdetben többet remélt, de
aztán hamar elfogadta, hogy a kapcsolatok jobbára ilyenek;
botorság volt többet remélni.
– Igen. – Amísá megtalálta férje tekintetében az áhított
támogatást. – Anyuka javasolta.
– Mit lehet tudni róla? – Csárá továbbra is alig figyelt rá
szervírozás közben.
– Ravinak hívják, és a malomban próbált meg elhelyezkedni
– mondta gyorsan Amísá. – Ott nem volt lehetőség, ezért
ajánlottam neki a munkát.
– Ravi? – pillantott Csárá a férjére. – Ismered őt?
Dípak apja nem válaszolt azonnal a feleségének. Helyette
Amísát méregette összehúzott szemmel. Amísá megérezte ezt,
és lesütötte a szemét. A szokáshoz híven ők ketten házon belül
alig beszéltek egymással. Dípak vagy Csárá közvetített közöttük.
– Egy érinthetetlen – mondta végül a férfi.
Csárá pillanatokkal azelőtt kezdett el hápogni, hogy Amísá
meglátta volna a feje felé tartó, étellel megpakolt acéltányért.
Ösztönösen behúzta a nyakát, s a tányér a falon csattant.
– Van képed egy érinthetetlent hozni a házamba? – sikoltotta
Csárá.
– Arra gondoltam, dolgozhatna hátul – hebegte Amísá.
Kétségbeesve keresett elfogadható magyarázatot. – A házba
nem lépne be.
– Te hülye – intette le Csárá. – Szégyellem, hogy a
háztartáshoz tartozol. Itt ér véget házasságod a fiammal.
Amísá döbbenten hátratántorodott. Szája elé kapta a kezét,
és kis híján felsírt kínjában. Hasztalan kereste a csapást
semmissé tévő szavakat. Csak állt ott tehetetlenül, miközben
porrá lett a jövője.
– Amísá, miért fogadtad fel azt az embert? – kérdezte Dípak
a tekintetét rászegezve.
A nyugtalan Amísá óvatosan felelt:
– Nélkülözik a családja. Már mindenütt próbált munkát
találni. Nekünk meg semmibe sem telik őt alkalmazni.
– Tisztában voltál a státuszával? – kérdezte Dípak.
– Igen, megmondta. – Amísá pánikba esve babrálta a ruhája
szegélyét. – Gondoltam, csak nem fog nehezünkre esni egy kis
emberség. – Gyermekként Amísá nem volt hajlandó megkövezni
az érinthetetleneket, ahogy háztól házig jártak eleségért
koldulva. Sok gyermeknek volt ez a kedvenc időtöltése, amit ő
túlságosan is kegyetlennek talált. – Mahátmá Gándhí
haridzsanoknak, isten gyermekeinek nevezte őket.
– Mikor szakítottál te időt Gándhí szövegeinek a
tanulmányozására? – akarta tudni Csárá. – Ezért vagy mindig
elmaradva a feladataiddal?
– Anya. – Dípak a kezét fölemelve intette csöndre anyját. Az
apjára vetett futó pillantás meggyőzte róla, hogy nincs egyedül.
Töprengő szünetet tartott, mielőtt kimondta volna határozatát:
– Az ételhez nem nyúlhat.
– Persze – sietett Amísá egyetérteni. Visszatartott lélegzettel
várta férje döntését. A nászéjszakájuk volt az utolsó alkalom,
amikor Dípak kedvesnek mutatkozott. Azóta valahányszor
Amísá megpróbált hozzá közeledni, Dípak elbóbiskolt.
– Csak a te feladataidban segíthet, egyébként mindenkitől
távol tartja magát – folytatta Dípak.
– Hát persze.
– Akkor nincs vége a házasságunknak – határozott Dípak, és
Amísá kis híján összeesett a megkönnyebbüléstől. Csárá felé
fordulva Dípak így szólt: – Utasítottad Amísát, hogy keressen
magának szolgálót, és ő engedelmeskedett. Biztosra veszem,
hogy éppolyan elbánásban részesül majd, mint a másik
szolgálónk. – Amísára szegezett tekintettel egy intelmet is
megfogalmazott: – Tiszteletben tartjuk a döntésed, de a jövőben
légy körültekintőbb a választásaiddal.
– Igen. – Amísá visszatartotta a hála könnyeit. Dípaknak
köszönhetően biztonságban volt. Bármibe beleegyezett volna: –
Így lesz.
Csárá dühödten viharzott ki a házból, ráüvöltve a szolgálóra,
hogy minden tiszta legyen, mire visszajön. Amísá a férjét
figyelte leeresztett pillái alól. Egybekelésük óta most először
őszinte kötődést érzett iránta. Ahogy visszatért a konyhába,
néma hálaimát rebegett az égieknek a neki kiválasztott férfiért.
 NYOLC

Amísá a drága karosszékben fészkelődött, amelyet Dípak csak

néhány hónapja vásárolt az otthoni papírmunkájához. A
luxusbútordarabot a hozzáillő íróasztallal egyetemben csontból
faragták. Minden négyzetcentiméternyi felületre cirkalmas
pávatollmintát festettek. Dípak az üzlet virágzása felett érzett
büszkeségtől eltelve prezentálta őket Amísának és Csárának.
Kihúzta az utolsó két szót, hogy szinonimákkal helyettesítse
őket. A vers zárósora bizonyult a legnehezebbnek. Heteken át
próbálta papírra vetni a fejében még oly ékesszólón hangzó
gondolatokat. A vers a monszun csodájáról szólt. Mikor végre
elégedett volt az alkotásával, letette a papírt meg a tollat.
Egyformán volt minden új mesével és verssel: alkalmatlan
időben jöttek a szavak, és nem hagyták nyugodni, amíg papírra
nem vetette őket.
– Srímatí – lépett be gyors kopogtatás után Ravi leszegett
fejjel. – Hamarosan megjön az anyósa.
Abban az évben, amikor Ravi munkába állt náluk, Csárá
felfogadott egy új szolgálót. A szolgálók kihasználták a
helyzetet, és rávették Ravit, hogy engedelmeskedjen a
parancsaiknak. Ő nem tiltakozott, mivel láthatóan el volt
ragadtatva attól, hogy végre dolgozhat. Csárá kezdetben szóba
sem akart állni Ravival, és most is alig vett tudomást róla. Ravi
felfogadása után hetekig kerülte Amísát, és még több terhet
rakott rá megtorlásképpen.
Kezét kigömbölyödött hasán tartva Amísá felpattant a
székéből.
– Ne haragudj, kicsikém – mondta a születendő gyereknek. –
Ravi, még nem kezdtem hozzá a vacsorához. Le fogja szedni a
fejemet.
Ravi elfintorodott az asszony hirtelen mozdulatára.
– Nem sokat tudok a női testről, de nem hinném, hogy
futkosós kedvében van a gyerek.
Amísá végigsimított a pocakján. Amikor mindennapossá
váltak nála a rosszullétek, remélte, hogy várandós. Aztán a
menzesze kimaradásakor Csárá megerősítette a gyanújában. A
kezdeti ólmos fáradtságtól eltekintve aránylag gondtalan
terhesség volt. Amísá meglepetten tapasztalta, hogy a
várandósság öröme még tovább szította benne az írásvágyat.
Megannyi történet keringett a fejében, bele sem fért az idejébe,
hogy leírja őket.
– Fölöslegesen aggódsz, barátom – paskolta meg a pocakját. –
Erős poronty ez. Engem inkább anyuka egészségi állapota
nyugtalanít. Láttad, milyen hisztériarohamokat produkál, ha
nem klappolnak a dolgok. – Szemöldökét fölvonva, mormogva
tette hozzá: – Az ő korában még szívszélhűdést kap nekem.
– Kész van – mondta a férfi.
– Micsoda? – meregette a szemét értetlenül Amísá.
– Előbb végeztünk a takarítással, úgyhogy nekiláttam a
vacsorának – magyarázta Ravi.
 Ravi újabban egyre több feladatot átvállalt tőle. A terhessége
elején Amísá azon kapta, hogy megelőzte őt a mosással.
Gyakran későig a házban maradt, hogy kitakarítson, amíg a nő
ülve szundikált. Az utóbbi időben titkon a főzésbe is besegített,
amikor Csárá a barátnőinél evett. Amísá nyugtalankodott, ha a
Dípaknak tett fogadalmára gondolt. De Ravi főztje különb volt
az övénél. Még a többi szolgáló is elfogadta tőle a segítséget,
holott eleinte berzenkedtek a személyétől.
– Egy másik szolga segített, és igyekeztünk minden második
nánt odaégetni, ahogy ön szokta. Így nem fog kiderülni a
turpisság. – Egyebet nem mondott, de mosoly játszott a szája
szögletében.
– A karfiolos-burgonyás curry? – Ez volt a Csárá által rendelt
menü.
– Kész van, elsóztuk, és kihagytuk belőle a fűszereket, ahogy
ön készíti… – Amísá vidám kacagása elvágta Ravi szavait, aki
csak állt ott, és mosolygott.
– Köszönöm. Köszönöm – hálálkodott Amísá. – Nem bírtam
abbahagyni, az idő meg röpült. – A legszívesebben megölelte
volna, de észnél volt. Gyermekkorában anyja gyakran
megszidta, amiért ölelgeti a vendégeket meg a rokonokat. A
bőven mért dorgálások hatására megtanulta a leckét. Csak Ravi
csontos vállát szorította meg. – Újfent megmentettél, barátom.
Amísá kétrét hajtotta a papírt. Kihúzott egy fémládikát az
ágy alól, és eltette a papírt a vers- és mesegyűjteményébe.
Gondosan becsukta a ládikát, és visszatolta a helyére, ahol nem
volt szem előtt.
 – Miről szól? – Ravi tartotta neki az ajtót, és követte a
konyhába.
– Az esőről és a rá következő áradás gyönyörűségéről. –
Halkan beszélt, nehogy valaki meghallja. Egyedül Ravi tudott
róla, hogy ír.
– Az áradás halált hoz – jelentette ki Ravi.
– Úgy van. – Amísá nagyot sóhajtott, amint az Ravi
társaságában már szokásává vált. – De megtisztító is, elmossa a
romokat az új élet elől.
– Hm – merengett Ravi. – Elkészült vele?
– A magam szerény örömére, de inkább nem mutogatom. –
Vállával megbökte Ravi vállát. – Egyszer még szégyellni fogsz,
ha valaki el találja olvasni a zagyvaságaimat. – Az ablakból
észrevették, hogy Csárá már a lépcsőnél van. – És most
szolgáljuk ki a szörnyeteget. Akarom mondani, a mamát.
 KILENC

Amísá tradicionális fehér ruhában készült a soron következő

gyászoló üdvözlésére, amikor harmadik fiának sírása hasított a
levegőbe. Mivel csak két hete szült, azonnali testi reakcióként
csordogálni kezdett a teje. A fia bömbölésével mit sem törődő
Dípak tovább diskurált a vendégekkel.
Csárá békésen, álmában halt meg, és Amísá tiszta szívéből
gyászolta. Az évek során kialakult köztük egyfajta kötődés.
Ahogy Amísá sorra szülte a fiúkat, Csárá mind kedvesebb lett
hozzá.
– Bebizonyítottad, hogy megéred az árad – mondta Csárá a
harmadik fiúgyermek feletti örömében. Az elcsigázott Amísá az
ágyból nézte az újszülöttet dajkáló anyósát. – Három
fiúunokáért megérte pénzt áldoznunk rád. – Csárá a gyermeket
ringatta, miközben a bába nedves ruhát tett Amísá fejére. –
Megáldott téged az ég, egy fiú sosem hagy el.
– Kislánynak is éppúgy örültem volna – mondta Amísá
erőtlenül.
– Ne légy ostoba. – Csárá gügyörészve cirógatta a kicsit. – Egy
lánygyerek sosem lehet egészen a tiéd.
Amísá ott állt Csárá oldalán, amikor férjhez adták a két
lányát. Amísá akkor felidézte a saját esküvőjének napját, és
együttérzése jeléül vigasztalón átkarolta Csárá vállát. Amikor
erre Csárá zokogva a karjába omlott, együtt léptek át egy
kimondatlan határvonalat, és egyek lettek a bánatban.
Csárá sűrűn hangoztatta, hogy a lánygyerekek szeretete
mulandó. A lányok családban töltött ideje azzal telt, hogy
készülődtek a nagy napra, amikor majd elhagyják otthonukat,
hogy onnantól kezdve egy másik családhoz tartozzanak. Az
anya egykori önmagát, az örök idegent látta lányában. Egy anya
csak akkor tudta végre megvetni lábát a világban, ha már
felnevelt és kiházasított egy fiút. Mert azután ő nézhetett
idegenként a házába lépő ifjú feleségre, és végre ő volt otthon.
Amísá fellebegett az emlékek világából, és elnézte, ahogy a
vendégek megindulnak a hamvasztóhely felé vezető
gyalogúton. Amísá és újszülöttje nem vehetett részt a
ceremónián, mivel a bráhminok tanításai szerint a halál
traumatizálhatja a csecsemőt, sóvárgást ébresztve benne, hogy
visszatérjen a mennyekbe.
Miután az utolsó látogató is eltávozott, Amísá elsietett a
hátsó szobába, ahol kisbabája időközben álomba sírta magát.
Rövidesen Dípak is csatlakozott hozzá. Amísá megfogta a férje
kezét, és ráhelyezte újszülöttjük fejére. Két idősebb fiuk
ünnepélyes komolysággal állt a közelükben.
– Egy élet elveszett – mondta Amísá, osztozva férje
bánatában –, de érkezett helyette egy új. Édesanyád testét ma
elhamvasztják, de a lelke örök. Sosem fog elhagyni téged meg a
lányait. – Átkarolta két nagyobbik csemetéjét. – Meríts erőt a
fiaidból.
 Dípak egyszer csak magához húzta. A meglepett Amísá férje
derekára fonta a karját. Átadta magát az érzésnek, hogy ölelőn
fonódik köré a karja. Ez volt az első alkalom, hogy Dípak
átölelte. Jóllehet évek óta házasságban éltek, még mindig
idegennek érezte a férjét. Kommunikációjuk leginkább a házi
történések megbeszélésére korlátozódott. A fiaik képezték
törékeny kapcsolatuk nevezőjét.
Amikor Dípak néhány pillanattal később elhúzódott tőle,
Amísá nem fogta vissza. Szótlanul figyelte férjét, ahogy
magához vonja a fiaikat. Csatlakoztak Dípak verandán várakozó
apjához, és a gyászolók nyomában elindultak a hamvasztóhely
felé.
Amísá magára maradt a csupasz falak között, és néma
istenhozzádot mondott a pótanyának, aki hosszú évekre
megszabta az életét. Meghajtotta fejét a világegyetemet
fenntartó Visnu isten szobra felé, és köszönetet mondott három
fiúgyermekéért, akik értelmet adtak az életének. De mert ennél
is többre vágyott, valakire, aki a lelki társa lehetne, néma vágy
fogalmazódott meg benne egy lánygyermekért.

Dípak törökülésben ült a földön a két fiú között, miközben

vacsoráztak. Amísá a Parés rögtönzött bölcsőjéhez rögzített
fonalat húzogatta, nehogy felébredjen a kicsi. Fél év telt el Csárá
halála óta. Időközben Dípak apja is követte feleségét a halálba.
Már Dípak volt a családfenntartó, és Amísá felelt a házért.
 Habár nemrégiben részlegesen bevezették a házba az
áramot, továbbra is nyílt tűzön főztek.
– Ravi – szólt Amísá a tányéron meleg búzakenyérrel a
konyhából kilépő szolgáló után –, egyetek, amíg meleg.
Csárá halála után Amísá Ravit tette meg a szolgálók
vezetőjévé. Immáron ő irányította a többieket, és ő osztotta ki a
feladatokat. Bíná, Ravi unokahúga volt a legújabb szolgálójuk.
Nyúlszájjal született, így nem volt sok sikere sem a koldulással,
sem a férjhezmenetellel. Amikor Ravi megkérdezte Amísát,
hogy alkalmazhatná-e a lányt kisegítőként, Amísá teljes állást
kínált neki helyette. Mióta Dípak kibővítette a házat, több volt a
takarítanivaló.
– Úgy döntöttem, hogy bővítem az üzletet – jelentette be
Dípak két falat között. – Beszéltem egy indauri gazdálkodóval. –
Az egyórányi távolságra lévő város említésére Amísá döbbenten
emelte férjére a tekintetét. – Valóban messze van – mondta erre
Dípak. – De nagyon jó ötletei vannak a fickónak, és nyitott a
társulásra.
Dípak mindig is visszafogottan viselkedett az emberekkel, a
feleségét is beleértve. Amísá azt feltételezte, hogy az
elsőszülöttsége miatt. Születésétől kezdve világos volt a
számára, hogy neki kell majd átvennie apja üzletét. A
továbbtanulásra vagy bármely, a malmon kívüli opcióra
irányuló elképzelés eleve ki volt zárva. Ez volt Dípak otthona, az
öröksége, és Amísá pontosan tudta, hogy férje tiszteletben fogja
ezt tartani. Ezért is érte felkészületlenül szemének csillogása.
 – Na és a britek? – kérdezte. Indaurban erősebb volt a brit
jelenlét. Az üzlet megkötéséhez Dípaknak szüksége lesz az
engedélyükre.
– El van intézve – vágta rá Dípak.
– Úgy tűnik, te már mindent eldöntöttél. – Amísá az
ingázásra gondolt Indaurba és vissza. Magányos út a
pusztaságon át. A híresztelések szerint éjjelente rablók
támadják meg a kordékat. Ha nem akarja, hogy Dípak késő éjjel
utazgasson, akkor a férjének a városban kellene aludnia, és a
távollétében Amísának apaként is helyt kellene állnia. Őt is
terhelné férje döntése.
– A fiúk jövője a tét – pillantott Dípak a gyerekekre. A
beszélgetést ezzel berekesztve Dípak Amísá tekintetétől kísérve
befalta a vacsoráját.
 TÍZ

– Ravi! – Amísá a verandalépcsőről kiáltozott. Újból elkiáltotta

magát, ezúttal hangosabban és sürgetőbben: – Ravi!
– Pillanatokon belül a környék összes Ravija ide fog csődülni
– fordult be a ház sarkánál a megszólított egy kosár ruhával a
kezében. – Mit fog nekik mondani?
– Hogy az én Ravim nem jött a hívásomra, ezért elnézést
kérek a nevében. – Kikapta Ravi kezéből a kosarat, és felterelte
a férfit a lépcsőn. – Olyan újság van, hogy el se fogod hinni.
– Amíg nem mondja el… – Visszavette a nőtől a kosarat, és
nekiállt szétválogatni a ruhákat.
– A brit iskola? – Hónapokba telt, mire felhúzták a
létesítményt a falu határában. Amísá a kíváncsiságtól hajtva
jóformán naponta útba ejtette az építkezést, soha nem látott
még ilyen épületet. – Ma hallottam, amint az egyik brit tanár azt
mondta egy apukának, hogy mindenkit szívesen látnak. – Amísá
segített Ravinak kiteríteni a ruhákat, hogy száradjanak. – Ki
akarnak művelni minket. A mi kis falunkban angol írást fognak
tanítani.
Dípak hónapok óta utazgatott. Ez idő alatt Amísá a helyi
lapokat bújta, amelyek szüntelenül a világban dúló háborúról
cikkeztek. Elcsodálkozott, hogy ugyanaz a hatalom, amelyik
elfoglalta a hazáját, közben Amerikával karöltve harcol egy
Hitler nevű ember ellen. Részletesen olvasott a szívfájdító
veszteségekről, és azt is megtudta, hogy a szövetségesek súlyos
árat fizettek a győzelmeikért.
A vacsorapartikon a fülét hegyezte, amikor a férfiak az angol
tisztek oldalán harcoló indiai regimentekről cseréltek eszmét.
Nem volt köztük egyetértés az indiai katonák bevonását
illetően. Miközben Dípak számos barátja egyértelműen a
briteket támogatta, másokat felháborított az indiai jogok és
vélemények lábbal tiprása.
Mindazonáltal sem a háború, sem a városokban elszaporodó
függetlenségpárti felkelések nem érintették Amísá családjának
életét. Egy Vikram névre hallgató helybéli kormánytisztviselő
irányította a falujukat, amely a Közép-indiai Ügynökség
fennhatósága alá tartozott. A térség leggazdagabbjainak
egyikeként Vikram szoros kapcsolatot ápolt a brit vezetéssel.
– Sir Vikram üdvözölte az iskolát. – Amísá feltételezése
szerint így akart bevágódni a birodalmiaknál. – Talán azt
reméli, hogy így majd megtanuljuk az angol módit.
– Ki fog odajárni? – kérdezte Ravi, és nem rejtette véka alá a
meglepődését, amikor Amísá magára mutatott. – Ön?
– Csak nem fognak megharagudni érte, hogy valaki felnőtt
nő létére tanulni vágyik. – Ravi reakciója láttán egyszerre
ostobának érezte magát. – Szerinted képes leszek rá?
A falu tehetősebb családjai gyakran taníttatták ki a
gyermekeiket, némelyik városi lány pedig még az egyetemre is
bejutott. Amísát ezzel szemben mindjárt az elemi után kivették
az iskolából, hogy segítsen otthon.
 Annyira égett benne a tanulási vágy, hogy elcsente a fivérei
leckefüzetét, és gyertyafénynél olvasott, amikor a többiek már
lefeküdtek. Ezután kezdett el meséket írni. Éjjelente irkált, meg
amikor a feladatai közben ráért. Egy világ omlott össze benne,
amikor a fivérei angol nyelvű könyvekkel tértek haza. Akárhogy
erőlködött is, képtelen volt elolvasni a betűket, hát még
kibogozni a szavak jelentését.
– Önnek köszönhetem, srímatí, hogy érinthetetlen létemre
gazdag házban dolgozom. Nincs olyasmi, amit ne tudna
véghezvinni. – Ravi félbehagyta a ruhahajtogatást, hogy
megkérdezze: – De miért épp az angol, srímatí? Ezt eddig sosem
említette.
– Lassan az összes újságnak ez lesz a nyelve, és egyedül nem
boldogulok vele. – Amísá pironkodva leplezte szégyenét, s
inkább a jövőbe tekintett. – Képzeld csak el, mit szólnak majd
hozzá a fiúk, hogy az anyjuk angolul ír. – Lelkesítő gondolat. –
Nekik is tudok majd segíteni a tanulásban. – Néma fohászt
rebegett az istenekhez, hátha meghallgatják. – Egy napon talán
még az én angolul írt, butácska meséimre is kíváncsiak lesznek.
Néha egészen eluralkodott rajta az alkotás vágya.
Elégedettséget érzett, valahányszor befejezett egy történetet. Az
újraolvasáskor elámult, hogy ezek az ő szavai. A mesék végét
egyben a munkája végének tekintette. Aztán napokon belül már
újabb történetek versengtek a figyelméért. Elkezdődött a mese
egy szerencsét próbálni induló hőssel vagy egy gyermek
születésével. S ha az élet elég időt hagyott hozzá Amísának,
meglett a befejezés is.
 – Akkor csak rajta – mondta Ravi.
Amísá hüledezve nézett rá.
– Nem is sorolod a rám váró akadályokat? Hogy miért ne
tegyem meg? – tréfálkozott. – Nem vagy te beteg?
– Makkegészséges vagyok, srímatí. Mondja el ugyanezt a
hatalmasoknak. Csak egy szívtelen tanító utasítaná vissza.

Amísá felmelegített masszázsolajjal dörzsölgette Dípak lábát a

hálószobaablakon beszűrődő holdfényben. A gyerekek végre-
valahára elaludtak, miután befejezték az apjukkal vívott
párnacsatát. Örültek neki, hogy hétnapos távollét után újra
velük van. Amísá, miután ágyba dugta a gyerekeket, bement a
hálószobába a férjéhez.
– Idén sok pénzt fogunk keresni – mondta Dípak. – Szólj a
bráhminoknak, hogy Díválíkor bőséges lakomával áldozunk az
isteneknek. – Felnyögött, mire Amísá még erősebben
nyomkodta a sarkát.
Az újévi ünnepen a falu legtehetősebb családjai szokás
szerint ételt adományoztak a koldusoknak. Amísá és Dípak
boldogan csatlakozott a többi módos családhoz, és fizették a
nincsteleneknek szánt több száz fogást. Először is a pap egy
bonyolult szertartás keretében megáldja az ennivalót, azután
kedvező karmáért könyörög az adományozók számára az
elkövetkező esztendőkre.
– Rád mosolygott Laksmí – mondta Amísá a gazdagság és
bőség istennőjére célozva. – Jó szerencséd áldás a
családunknak. – Próbált úrrá lenni az idegességén. Százszor is
eltervezte, hogyan fogja majd szóba hozni férjének az iskolát,
de most, hogy itt volt előtte a lehetőség, tétovázott. Megingott
bátorsággal szólalt meg: – Beszélni szeretnék veled az
írásaimról.
Házaséletük során eddig kétszer próbálta elmondani neki.
Tétován fejtegette, milyen sokat jelentenek neki a szavak, mire
Dípak közbevágott, derék asszonynak és csodálatos anyának
nevezte, s ezzel le is zárta a témát.
– Később. – Dípak elhúzta a lábát az asszony öléből, és
ledöntötte a feleségét az ágyra. Gyöngéd csókkal fojtotta belé a
továbbiakat. Fürgén kihámozta a blúzából és a melltartóból, és
derékig felgyűrte rajta az alsószoknyát.
– Kérlek. – Amísá éppen termékeny szakaszban volt. Míg
más falubeli asszonyok egyre csak a teherbe esés nehézségeire
panaszkodtak, Amísának ez sosem jelentett gondot. – Nem
akarom… – Idegesen kereste a gondolatai kifejtéséhez
legmegfelelőbb szavakat.
– Micsoda? – hagyott fel Dípak egy pillanatra a
ténykedésével, és megütközve nézett le rá.
Amísá gondolatait az iskola töltötte be. Jóllehet szinte csak
tegnap volt, hogy lánygyermekért fohászkodott, amióta
felvillant előtte a tanulás lehetősége, inkább várt volna még
azzal a teherbe eséssel. Nagyot nyelt, mielőtt folytatta:
– A testem még nem áll készen egy újabb gyermekre.
– Elég macera van a fiúkkal, nem igaz? – somolygott rá Dípak
a sötétben.
 A választ meg se várva tovább cirógatta az asszonyt. Amikor
beléhatolt, Amísá elfordította az arcát, és más lehetősége nem
lévén, imádkozott. Megparancsolta a testének, hogy zárja be
kapuit, és könyörögve kérte, hogy lökje ki a férfi magját. Mialatt
a férje mozgott benne, Amísá az ablakon át az eget bámulta.
Néma könyörgést intézett a várakozó gyermek lelkéhez, hogy
küldessék másik asszonyhoz. Keress magadnak olyan anyát, aki
szívesen fogad, mondta a gyermeknek.
Behunyta a szemét, miközben Dípak döfködte. Képek
villantak föl előtte az újonnan felhúzott iskoláról, aztán
tovatűntek. Dőreség volt azt gondolnia, hogy lehetséges. Amikor
a férfi teste megfeszült, ő akkor már elkönyvelte, hogy az egész
csak egy álom. Másodpercekkel a csúcs előtt Dípak kicsusszant
belőle. Belemarkolt a lepedőbe, és nagy sóhajjal a vászon ráncai
közé élvezett.
– Miért? – kérdezte Amísá elszörnyedve. Kigördült a férje
alól, és az egyik sarokban rakta le a bepiszkított lepedőt. Aztán
megigazította magán a ruhát.
– Három fiúval ajándékoztál meg – felelte a férfi. – Szólj, ha
készen állsz egy következő gyermekre. Aztán majd meglátjuk. –
Összefonta karját a párna alatt, és becsukta a szemét. Percek
múlva már mélyen aludt.
 TIZENEGY

Másnap reggel, miután kikísérte Dípakot a vasútállomásra,

Amísá az iskola felé vette az útját. Megállt az épület előtt, és
hallgatta az utolsó simításokat végző hindu munkások énekét.
– Amísá! – lépett oda hozzá Szudzsátá, egy barátnője a
faluból. Piaci áruval telepakolt szatyrokat cipelt.
Amísá melegen megölelte. Történetesen együtt töltötték az
előző hétvégét, Amísá besegített Szudzsátá beteg apósának
gondozásába.
– Hogy van?
– Jobban – felelte Szudzsátá. – Még egyszer köszönöm a
segítséget.
Amísá egy legyintéssel söpörte félre barátnője hálálkodását.
– Örülök, hogy javul.
Szudzsátá futó pillantást vetett az iskola felé.
– Azt hiszik ezek, hogy ha kitanítanak minket, akkor majd mi
is britekké válunk?
Amísá vágott egy grimaszt. A vitát elkerülendő diplomatikus
választ adott:
– Talán így akarnak törleszteni. – Más falusiaktól azt hallotta,
hogy villámsebesen telnek be az osztályok. – Az itt tanult
gyerekek később akár angliai egyetemre is járhatnak. Több
lehetőségük lesz az életben.
 – A férjem szerint a fehérek az egyik kezükkel áttérítenének,
miközben a másikkal ütlegelnek – hangoztatta Szudzsátá az
iskola ellenzőinek egyöntetű nézetét. – Ugye nem dőlsz be
nekik?
– Nem. – Amísá maga is látott már példát arra, hogy britek
bottal vertek indusokat a legcsekélyebb kihágásokért. – Nem
dőlök be.
A szeme sarkából kiszúrta, amint egy brit tisztviselő odalép
a munkásokhoz. Mondott nekik valami szívderítőt, majd
hátralépve folytatta a végső simítások ellenőrzését.
Miután Szudzsátá elbúcsúzott tőle, Amísá tovább ácsorgott
az épület előtt, próbálta összeszedni a bátorságát, hogy
belépjen. Ravi társaságában ez még kiváló ötletnek tűnt, most
azonban nem is értette, mit képzelt magában. Még ha lenne is a
számára hely valamelyik csoportban, kérdéses, hogy Dípak
beleegyezne-e.
– Felületes szemlélőként azt gondolnám, hogy ön itt a
munkafelügyelő.
Amísá döbbenten fordult a nyúlánk brit tisztviselő felé, aki
közben odalépett melléje. A nő ösztönösen hátrált két lépést, és
meghajtotta a fejét üdvözlésül.
– Namaszté.
– Namaszté. – A férfinak gipszben volt a jobb karja. Mivel így
nem tudta összetenni a kezét, enyhén meghajolt.
– Megsebesült – mondta Amísá gondolkodás nélkül. – A
háborúban? – Megrándult az arca, és lesütötte a szemét a
nyíltságáért. – Bocsánat. Ez illetlen volt…
 – Semmi baj. – A férfi megvárta, hogy Amísá a szemébe
nézzen, és akkor föltartotta a gipszét. – Boldogan nevezném
háborús sérülésnek, de sajnos akkor szereztem, amikor
lebucskáztam egy fa lombjai közül. – Savanyúan tette hozzá: –
Cimborákkal bohóckodtunk ejtőernyővel.
– Nincs túl sok fa a falunkban – mondta Amísá halkan, hogy
ne keltsen feltűnést.
Afeletti örömében, hogy Amísá nem zárkózik el a beszélgetés
elől, a férfi egy összeesküvő modorában tette hozzá:
– London mellett történt. – Aztán elfintorodott. – A cimborák
azóta is ezen mosolyognak.
Amísá szétnézett a néptelen utcán. Amint meggyőződött
róla, hogy nincs tanúja az eszmecseréjüknek, megfelelt a férfi
korábban feltett kérdésére:
– Nem én vagyok a munkafelügyelő.
Amaz felnevetett.
– Még szép, különben állástalan lennék.
– Magáé ez az épület? – Amísá titkon eltűnődött, miért
vesztegeti az idejét a férfi egy indiai nővel való csevegésre. – Itt
tanít?
– Gyakorlatilag Őfelségéé, az ő alázatos szolgája volnék. –
Amísá példáját követve a férfi is futtában körülnézett. Amísát
meghatotta, hogy az ő jó híréért aggódik. – Az iskolaigazgató
vagyok. Én magam nem tanítok, ellenben kiváló tanáraink
vannak. Vannak gyermekei?
– Igen, három fiú. – Amísá tekintete újfent elkalandozott az
épület felé. Az iskolát téglából építették kőalapzatra. A
munkások a tetőn dolgoztak, éppen az utolsó cserepeket
illesztették a helyükre. – Nem miattuk kérdezem.
– Nem?
– Én… – Amísá nem szívesen nevezte magát írónak,
ugyanakkor írástudó kora óta írt. – Írok. – Fölpillantott az égre,
és nyelt egy nagyot. Felidézte, hogyan reagált Dípak az ő
írásművészetére, és máris kicsinyítette érdemeit: – Buta
dolgokat. Nem érdekes. – Gúnyos kifejezésre számítva lopott
pillantást vetett a férfira. Meglepődött, amikor ehelyett
érdeklődést fedezett föl az arcán. – De hindí nyelven írok, és…
– Szeretne megtanulni angolul – fejezte be helyette a férfi.
– Igen – nézett lelkesen a szemébe Amísá. Az első ember, aki
minden további nélkül értette őt. – Megpróbáltam, de nem
jutottam vele dűlőre. – Hirtelen támadt öntudattal Amísá a
vállára húzta a szárí szegélyét. Reggel addig fésülgette a haját,
amíg hullámosan a vállára nem omlott. Nem sminkelte ki
túlzóan olívaszín bőrét, ellenben apró aranykarikákat tett a
fülébe indulás előtt.
– Ez esetben mindenképpen fenntartok önnek egy helyet az
angolos csoportban – mondta a férfi.
– Hogy mondja? – Amísá nem hitte volna, hogy ez ennyire
egyszerű. Még nyomtatványok és pénz se kellett hozzá. – De
felnőtt vagyok.
– A királyi pár bárkit támogat, aki tanulni vágyik.
Így fizetett a Rádzs a megszállásért, a szegények és
jogfosztottak megsegítésével. Az adott pillanatban azonban
Amísát csöppet sem érdekelték ezek a szempontok. Csak a
kínálkozó lehetőségre koncentrált.
– Köszönöm – fújta ki a levegőt, amiről nem is tudta, hogy
addig bent tartotta. Majd boldogan, váratlan örömmel kacagni
kezdett. A férfi is mintha kissé mosolygott volna, miközben
felvonta rá a szemöldökét. Amísá rettenthetetlenül folytatta: –
Még a nevét sem tudom.
– Stephen vagyok. – Rövid szünet után: – Hadnagy.
– Régóta van Indiában? – Habár Amísá pontosan tudta, hogy
ideje lenne már hazamenni, nem bírt magával. Nem akarta,
hogy véget érjen a beszélgetés.
A férfi elnézett, mielőtt válaszolt:
– Csaknem hat hónapja. – Amísá kezdett együttérezni vele,
majdnem kimondta, hogy ő képtelen lenne ennyi ideig távol
lenni a gyermekeitől, amikor a férfi megkérdezte: – Hogy
hívják?
– Amísá.
– Értem, és a vezetékneve?
Amísá maga sem értette, miért titkolózik.
– Legyünk csak Amísá és Stephen. – Mint minden nő és
gyermek esetében, Amísá középső és vezetékneve a férjéé volt.
A férfi gondolkodott egy pillanatig.
– Szóval, Amísá és Stephen. A faluban lakik?
– Igen. – A beszélgetésük közben, épp csak egy pillanatra,
Amísá megfeledkezett az életéről és a kötelezettségeiről.
Macskaugrásnyira volt az otthona, de ahogy az iskola előtt állva
a tanulásról beszélgetett, mintha egy másik világba csöppent
volna. – A férjemé, illetőleg a családjáé – helyesbített – a helyi
malom.
A férfi szeme elkerekedett.
– Az ön családja látja el a falut gabonával. – Láthatóan
lenyűgözve tette hozzá: – Vikram igen elismerően nyilatkozott a
férje üzletéről.
– Ez nagyon gáláns tőle. – A férfi szavai egy pillanat alatt
helyre tették. Amísá elnézett az otthona felé. – Mennem kéne
már.
– Hogyne. – Habár eleve bizonyos távolságra álltak
egymástól, a férfi most még két lépést hátrált. – Találkozunk az
első órán az osztályban?
– Igen. – Azt ugyan még nem tudta, hogyan, de ettől
függetlenül egyetértőn bólintott. – Az osztályban.
A férfi egy kurta biccentéssel elballagott. Az iskolaudvarhoz
érve még visszafordult a nő felé, de Amísá gondolatai már ismét
az iskola és a jövő rejtelmei felé szálltak.
 TIZENKETTŐ

– Csak egy írótömböt adj – egyezkedett Amísá a középső fiával,

és egyúttal megpróbálta elvenni tőle. – Előzőleg áttúrta a
szekrényt, de nem talált benne más iskolai holmit. – Jó dolog
megosztani a dolgokat.
– Hm. – A hatéves Dzsaj alsó ajkába harapva mérlegelte a
lehetőségeit. – Az enyém.
– Neked vettem a piacon. – Amísá újból az írótömb után
kapott.
– Hogy jól tanuljak a suliban. – A gyerek elsurrant, és a háta
mögé dugta a kincsét.
– Az iskolában anyád tiszteletére kellene oktatniuk. Az
engedetlenkedés tiszteletlenség. – Drámai gesztussal
megbillegtette az ujját, és fenyegetően két lépést közelített a
gyerek felé.
– Igenis tiszteletre tanítanak, ezért hozok haza kiváló
osztályzatokat. A te kedvedért. – Dzsaj beszaladt a kerevet
mögé, és színlelt félelemmel visított, amikor az anyja elkapta a
frakkját, és csikizni kezdte. – Négy csoki az írótömbömért –
nyihogta két nevetés közt.
– Kettő – vágta rá Amísá, akit meglepett, s egyben
elégedettséggel töltött el fia alkudozása. Gyakran tett a fiúk
uzsonnás dobozába egy-egy csokoládészeletet. A fivérénél
édesebb szájú Dzsaj mindig többet követelt. – Különben a
fogaidból is csoki lesz. – A fiú engedelmesen odanyújtotta az
írótömböt. Amísá homlokon csókolta. – Köszönöm, fiam.
– Mire kell neked? – kíváncsiskodott Dzsaj, a
mellénygombjaival matatva. Szamírral, aki nemrég indult el
otthonról a barátaival, egyforma iskolai egyenruhát hordtak:
barna sortnadrágot, hozzá legombolható inget mellénnyel. – Ez
csak egy iskolai írótömb.
– Mert… – Amísá arra igyekezett nevelni a fiait, hogy a nők
egyenlők a férfiakkal. Ugyanakkor az iskolában nemigen
lehetett látni idősebb lányokat. – Kell a munkámhoz.
– Milyen munkádhoz, mami? – Dzsaj nem babrált már a
ruhájával, és elkerekedett szemmel nézett rá.
– Dzsaj – Amísá letérdelt elé, és megfogta kis kezét. – Nők és
férfiak ugyanúgy vannak megalkotva. – Kereste a szavakat,
hogy minél érthetőbben fogalmazzon. – Két karod és két lábad
van, akárcsak nekem. – Megrázogatta a tagjait, amitől a fiúnak
nevetnie kellett. – Van két szemed, egy orrod és egy szád. Ahogy
nekem is. – Száját nagyra tátva zajos „aaa” hangot hallatott,
amíg csak a fia be nem tapasztotta a száját a kezével. – Neked is
van szíved, nekem is van szívem. – Megcsókolta az ujjait, és
odanyomta a fiú ingére a szegycsontja fölött. – Van agyad, ahogy
nekem is – érintette homlokát a homlokához. – Egyformák
vagyunk. – Szünetet tartott, hogy felmérje szavai hatását.
– Akkor te is bármit csinálhatsz? Mint a papa? – kérdezte
ártatlanul a fiú.
– Igen, azt hiszem. – Elsimította a gyerek arcára kiült értetlen
ráncokat. – Szeretnék meggyőződni róla, hogy így van.
 – Nem biztos?
– Nem tudom. – Rátámasztotta az állát Dzsaj feje búbjára,
simogatta kócos, barna fürtjeit. Dzsaj arca az övének a
kicsinyített mása volt, csak a szeme Dípaké. Azonnal egy
történet jutott az eszébe, amely talán jobban megvilágítja a
helyzetet. – Volt egyszer egy kislány, aki a fiúkkal szeretett volna
labdázni, de nem engedték neki. – Megvárta, hogy Dzsaj teljesen
rá figyeljen, csak azután folytatta: – Így aztán hazament, és
levágta az összes haját.
– Miért csinálta ezt?
– Hogy fiúnak adhassa ki magát. – Dzsaj fölállt, és egy labdát
kezdett pattogtatni. – Játszott a csapatban, és megnyerte nekik a
mecset.
– Lebukott? – A gyerek hagyta elgurulni a labdát, és csak az
anyjára figyelt.
– Le – felelte Amísá. – És többé nem játszhatott. A következő
meccsen vért izzadt a csapat, és akkor megértették, hogy meg
kell változtatni a szabályokat.
– De mami, a lányok most sem sportolhatnak – mondta
Dzsaj, gyermeki elméjét összezavarták a hallottak.
– Ez igaz, de ha nem tehetnek meg dolgokat, akkor sose
derül ki, mire képesek. – Rákoppintott a gyerek orrára, hogy ne
legyen olyan komor. – Nagy szerencse, hogy három ilyen okos
fiam van. – Föladta Dzsajra az iskolatáskát. – Egyikőtök talán
majd segít megváltoztatni a világot. Mit gondolsz?
– Én a mamimnak szeretlek. – Dzsaj egy-egy puszit adott
kétoldalt az arcára, majd jó szorosan megölelte. Amísá
viszonozta az ölelést, amíg csak Dzsaj ficánkolni nem kezdett,
hogy kibontakozzon, majd elcsaklizta anyjától az írótömböt. –
És nem kapod meg az írótömbömet. – Azzal kacagva
kiszáguldott az ajtón.
Amísá épp azon tűnődött, hogy ezt jelnek tekintse-e, vagyis
mondjon le az iskoláról, amikor Ravi lépett be a hátsó ajtón.
– A táskája, srímatí. – Egy új iskolatáskát nyújtott a nő felé,
hasonlót a fiúkéhoz. – Ha nem akar elkésni, hamarosan
indulnia kell.
– Hát ez? – Amísá megrökönyödve nézte a táskát. Ravi korán
reggel azzal távozott el hazulról, hogy be kell ugrania a piacra.
Amísá feltételezte, hogy zöldségekért. – Egy táska?
– Az iskolába. – Ravi kinyitotta a táskát, és jelzett neki, hogy
kukkantson bele. – Írótömb és ceruzák. Egy rúpiát kellett
otthagynom az asztalosnál, hogy ripsz-ropsz hegyezze is ki őket.
– Két radírt mutatott föl. – Az elkerülhetetlen hibák esetére. –
Átfordította a táskát, hogy Amísá a varrását is meg tudja nézni.
– Nem első osztályú minőség, de minden elfér benne, mi kell
még? – Amikor végül fölnézett, rajtakapta az asszonyt, hogy a
könnyeit törülgeti. – Mi a baj? Csak nem a kicsi?
– Nem. Parés jól van. – Amísá nagy nehezen összeszedte
magát, és elsuttogott egy köszönömöt.
– Valami rosszat tettem? – kérdezte Ravi éber tekintettel.
– Az nem fordulhat elő – felelte az asszony érzelmesen. – Jól
vagyok – állította Ravi kétkedő pillantása láttán. Ostobának
érezte magát, amit nevetéssel próbált leplezni. – Minden a
legnagyobb rendben van.
 – Akkor ideje indulnia – mondta Ravi az ajtó felé intve.
– És a gyerekek? – A gyerekei és az otthona volt Amísá
mindene. A Dzsajjal folytatott beszélgetésére gondolva
kételkedni kezdett benne, hogy van-e joga ennél is többre
vágyni.
– Nem lesz semmi gond – nyugtatta meg Ravi. – Elhozom
őket az iskolából, ők pedig randalírozni fognak, mint
mindennap. Bíná már várni fogja őket a vacsorával. – Amísá
habozását látva megvonta a vállát. – Igaza van. A gyerekek
inkább ne lássák az anyjukat szerencsét próbálni. Lehet, hogy
egy életre megsebezné őket vele. – Egy kosár szennyes ruhát
nyújtott az asszony felé. – Gyerünk, vár minket a folyó, ezt mind
ki kell mosnunk.
Amísá a gondolataiba merült.
– Ravi, Dípakkal nem volt módom erről beszélni – mondta
aztán. Férje már hetek óta távol volt. – Talán nem tetszene neki.
– Ez esetben várjon még. – Ravi úgy söpörte félre az asszony
terveit, mintha egyáltalán nem volna jelentőségük. – Mi az a
néhány nap vagy hét, amíg az úr hazaér?
Szavai elérték a kívánt hatást.
– Megtehetem én ezt? – Amísá mereven nézte szolgálóját,
szinte nem is volt tudatában, milyen sokat jelent számára a
válasza.
– Muszáj lesz – mondta Ravi egyszerűen. – Hogy érezné
magát ellenkező esetben?
Amísá visszaadta neki a kosarat, és fölvette az iskolatáskát.
 – Megyek. Ide süss, már indulok is. – Átlépett otthona
küszöbén, és a nap sugaraitól vezetve futásnak eredt.

A táska ütemesen csapkodta a száríját, miközben az iskola felé

szaladt. Tócsák szegélyezték az utcát az előző éjszakai eső
mementóiként. Egy csapat kismalac visított lelkesülten, ahogy
ételmaradékra bukkantak a falu házai elé kihajított szemétben.
Odaintegetett néhány helybéli asszonynak, de tartotta a
távolságot, nehogy a fecsegésükkel feltartóztassák. Az iskolához
közeledve Stephent látta ácsorogni a kapuban. Amikor
találkozott a tekintetük, Amísá lassított. A férfi kurtán
odabiccentett felé, Amísá azonban biztos volt benne, hogy
megkönnyebbülést lát a mosolyában.
– Már attól tartottam, hogy mégsem jön el – nyitotta ki neki
az ajtót Stephen.
– Elnézést kérek. – A késése feletti aggodalmában Amísá
mindjárt szabadkozni kezdett: – Dzsaj fiam éppen indult az
iskolába, nekem meg nem volt saját írótömböm, és amilyen
vásott, nem akart osztozni velem, de az én Ravi barátom, aki
mindig végtelenül figyelmes, a piacról…
– Nem késett el – nyugtatta meg Stephen. Mélyen a nő
szemébe nézve kérdezte: – Készen áll az órára?
– Igen. – Amísá igyekezett magabiztos hangot megütni,
amivel Stephent is meggyőzheti.
– Pompás. – Stephen a kezével jelezte neki, hogy kövesse. –
Odavezetem.
 – Levették a karfelkötő kendőjét – dünnyögte Amísá,
miközben egymás mellett lépkedtek a szűk folyosón. Kínosan
ügyelt rá, hogy még véletlenül se érjen össze a karjuk. – Már jó a
karja?
– Mint új korában. – Stephen az ingujját felhúzva hajlítgatta
a könyökét. Sápadt bőre gyűrött és száraz volt. – De még most is
mintha annak a fának lenne az egyik ága, ahonnan
lebucskáztam. – Nevetve állt meg két lépés között, hogy Amísá
szemébe nézzen. – Örülök, hogy eljött. Nem voltam biztos
benne.
Amísá habozott a válasszal. Az igazságot letagadni hazugság
lett volna, bevallani viszont vereséggel ért fel.
– Majdnem otthon is maradtam. – Megakadt a pillantása a
falon sorjázó színes rajzokon. A fiai rajzoltak ilyesmiket. – Attól
tartottam, hogy személyes vágyaim megakadályoznak a
kötelességeim teljesítésében.
– És nem így van? – Stephen khakinadrágjának zsebébe
dugta a kezét, és a sarkán hintázott. Kisöpörte a haját a
szeméből, úgy nézett Amísára.
– Szerencsémre vannak, akik támogatnak az
elképzeléseimben. – Ravira gondolt, aztán ismét Dípak miatt
kezdett nyugtalankodni, de lerázta a kellemetlen érzést. –
Másképp most nem lehetnék itt.
– Akkor ön egy szerencsés ember. Ritkasága okán a valódi
emberi kedvesség bizony kincset ér.
– Úgy van. – Amísá a férfi arcát tanulmányozta, de
őszinteségen kívül mást nem fedezett föl rajta. – Szívemből
szólt.
– Akkor ebben hasonlítunk.
Stephen továbbindult, Amísá követte. Felfigyelt rá, hogy a
férfi most kisebbeket lép, mint aki pontosan érti, hogy neki a
száríjában korlátozott a mozgástere. Befordultak egy másik
folyosóra, és egy nyitott ajtó előtt álltak meg. Fertőtlenítő- és
krétaszag járta át a levegőt.
– Itt is vagyunk.
Amísá dermedten bámult az odabent ülő diákokra. Habár
javarészt fiatalembereket látott, elvétve azért akadt néhány
kamasz lány is. Úrrá lett rajta a korábbi tétovázása. – Csupa
gyerek – suttogta.
– Inkább kamaszok – felelte Stephen. – Átnéztem az összes
csoportot, és ezt találtam a legelőnyösebbnek.
– Vénasszony vagyok hozzájuk képest. – Jóllehet még csak a
húszas évei elején járt, Amísá nagyon is érezte a kora súlyát.
Gyakorta ingadozott két érzés között, hogy gyerekfejjel nevel
gyermekeket, s hogy meglett nőként még mindig nem találta
meg a helyét. De ezek a lófarkas leányzók illedelmesen,
ártatlanul és reményteljesen ültek a helyükön.
– Nem – szállt volna vele vitába Stephen, de Amísá
közbevágott.
– Nekem ez nem fog menni. – Megbánás itatta át a szavait.
Vetett még egy utolsó pillantást az osztályteremre, és végképp
erőt vett rajta a csüggedés. Az összes gyerek nyugati stílusú
iskolai egyenruhát viselt, s a bőrszínt leszámítva ízig-vérig
angolos benyomást keltett. Ő ezzel szemben száríban volt, és
gyakorlatilag az anyjuk lehetett volna. – Felnőtt nő létemre a
játszótéren akarom képezni magam. – Ilyen egyenlőtlen
szabályok mellett semmiképp sem nyerhette meg a játszmát.
Leverten ingatta a fejét. – Nem is értem, mit képzeltem.
– Hiszen tanulni akart – válaszolta Stephen.
Amísá meg sem hallotta. Hátat fordított a teremnek s a
másodpercekkel korábban érzett izgalmának.
– Inkább elmegyek. – Vaktában indult meg a folyosón, a
kijáratot jelző feliratot keresve.
Stephen befordult utána a sarkon, és követte az épület
hátulsó fertályában nyíló ajtó felé.
– Amísá, várjon! – kiáltotta egy lépéssel a nő nyomában.
Amísá rá sem hederített. Feltépte az ajtót, és megtorpant az
elébe táruló látványra. Tengernyi virág pompázott buján
zöldellő bokrok ölén. Magas fák nyújtottak árnyékot a perzselő
nap ellen. Vízesések zubogtak alá díszkövekről, míg középütt
parányi tavacska verte vissza a napsugarakat. Ebédre terített
asztalok sorakoztak oldalt, ahol magas cserjék teremtettek
bensőséges hangulatot. Kiépített sétányok kanyarogtak a
virágok és fák között, tovább emelve a kert fényét.
– Egy kert? – Felkészületlenül érte a szépségnek ez a
tobzódása. – A szivárvány minden színében. – A virágok
finoman hajladoztak a lágy szélben, a reményre és a
megvalósulatlan álmokra emlékeztetve Amísát.
– Igen. – A férfi alig-alig vett tudomást a környezetükről,
minden figyelmét a nő kötötte le.
– Amísá…
 – Milyen szerencsés, hogy ennyi szépség veszi körül –
suttogta Amísá. Kicsiny falujukban a kertnevelés nem szerepelt
a prioritások között. Szippantott a száraz, poros levegőből. –
Hasonlót sem láttam még soha. – Elhallgatott, de belül remegett
a ki nem mondott szavaktól.
– Ne menjen el – kérte Stephen. – Majd kitalálunk valamit.
– Ez az iskola nem nekem való – mormogta Amísá, aki
nagyon szerette volna, hogy a férfi értse. Még egy apró mosolyt
is rávillantott. – Butaság volt mást hinnem.
– Szó sincs róla – lépett egy arasznyival közelebb hozzá a
férfi. – Bárkit szívesen látunk, aki tanulni kíván.
– Miért erősködik? – emelte fel fájdalmas hangját az asszony.
– Mit érdekli ez magát? – A következő lélegzetvétellel
megpróbálta megzabolázni az érzelmeit. De képtelen volt
elfojtani a csalódottságát. A reménykedés vezette ide. Kénytelen
lesz szembenézni a saját ostobaságával.
– Maga tanulni akar, és ez dicséretes törekvés. – Stephen
elkapott egy lelógó ágat, és kettétörte. Lehalkította a hangját: –
Nem számít, mennyi idős.
– Hogyne számítana. – Életében először szállt harcba egy
férfival. – Bolondság volt ilyesmire vetemednem. – Ellépett a
férfi mellett, de az megállította a szavaival.
– Láttam, hogy folyton az iskola körül sündörög. – A törött
ággal babrált. – A fivéremet juttatta eszembe.
Amísá döbbenten kapta föl a fejét. Ő nem figyelt föl a férfira,
azt hitte, felfedezetlenek maradtak a látogatásai.
– A fivérét? – kérdezte zavarodottan. – Hogyhogy?
 – Megállt az épület előtt, és nézte, ahogy felhúzzák a falakat
– mondta Stephen. – Sütött magáról a reménykedés. – Elnézett a
távolba, úgy folytatta: – A fivérem ugyancsak többre vágyott, és
hitt benne, hogy meg kell élnünk az álmainkat. Állandóan ezt
szajkózta, az őrületbe kergetett vele. – Nevetett, mintegy
tudatosan kisebbítve az emlék erejét.
– Csak vágyott? – kérdezte Amísá, megnyomva a múlt időt.
– Meghalt a háborúban. – A férfi ekkor mintha maszkot
húzott volna az arcára, amely elrejtette az érzéseit. –
Gondoltam, segíthetnék önnek. A fivéremért.
– Részvétem a vesztesége miatt – mondta Amísá, és közben
furcsa kötődést érzett iránta. – Hálás vagyok, hogy megpróbálta.
– A színpompás virágokra irányította figyelmét. – De attól
tartok, bizonyos dolgok egyszerűen nem történhetnek meg. –
Letörölt gyorsan egy kósza könnycseppet, és hasztalan remélte,
hogy Stephen nem veszi észre.
 TIZENHÁROM

Amísá komótosan baktatott hazafelé a combját verdeső

iskolatáskával. Visszatartotta a könnyeit, hiszen a sírás amúgy
sem old meg semmit. Rég megtanulta, hogy az élet sokszor
figyelmeztetés és magyarázat nélkül osztogatja a csalódásokat.
Az is lehet, gondolta, hogy ő hibázott. Többre vágyott, és ebben
eleve benne volt a bukás kockázata. Arra lépett be a házba,
hogy Ravi a zokogó Dzsajt pátyolgatja. Rémülten szaladt oda
hozzájuk, és az ölébe kapta a fiát. Ez volt az a pillanat, amikor
észrevette a tenyerén virító vörös csíkot.
– Mi történt? – kérdezte aggódón.
– Elmondtam a tanár bácsinak a történetet, amit meséltél –
felelte a fiú, miközben Amísá a gyerek könnyeit törölgette. – Azt
mondta, hogy ez a mese nem helyénvaló, ráhúzott a kezemre a
vonalzóval, és hazazavart. – Könnyes szemmel nézett föl az
anyjára. – De miért nem helyénvaló a mese, mami?
Bűntudat hasított az asszonyba.
– Nem tudom, fiam. – Szorosan magához ölelte. A könnyek,
amelyeket magáért képtelen volt hullatni, most szabadon
peregtek a szeméből a gyerekéért. Ringatta, amíg meg nem
nyugodott, és el nem pilledt a karjában. – Akarsz aludni?
– Kaphatok előbb egy csokit? – A fiú kisírt szemében a
sebesülését feledtető remény csillant.
 – Persze. – Amísá nem tudott nemet mondani neki. – Egy
csoki, aztán szundi. – Elfacsarodó szívvel nézte, ahogy Bíná
kivezeti fiát a konyhába. Amint hallótávolságon kívül volt a
gyerek, így szólt Ravihoz: – Hiba volt elmondanom neki a
történetet.
– Nem. – Ravinak megfeszült az ujja a kurkumapasztás
tégelyen, amelyet Dzsaj sebének kenegetéséhez vett elő. – Csak
egy mese volt.
– Lüke vagy, ha így gondolod. – Elhatalmasodott rajta a
vereség érzése. Görcsben volt a gyomra a fiával történtektől. –
Mindketten lükék vagyunk. – Hiába szállt feléje Dzsaj kacagása
a konyhából, nem lett könnyebb tőle a lelke.
– Hogyhogy máris itthon van, srímatí? – méregette Ravi az
asszony táskáját. – Csak órák múlva számítottunk magára. –
Amísá makacsul hallgatott. – Mi történt?
– Ahogy mondom, Ravi, mindketten lükék vagyunk. – Amísá
elsuvasztotta a táskát egy fiókba, és egyetlen szó nélkül kiment
a konyhába a fia után.

A hónap első teliholdja kukucskált a felhők mögül. A legenda

szerint az ezen a napon megfogalmazott kívánságok
meghallgatásra találnak az isteneknél. Miután meggyőződött
róla, hogy Parés Ravival van, a két nagyobbik fiú pedig a
barátaival játszik, Amísá elindult a falu temploma felé. Dzsaj
büntetése óta sehogy sem jött álom a szemére éjszakánként. A
vörös seb kísértette. Csak akkor lelt némi megnyugvást, mikor
végre ráeszmélt, hogy mit kell tennie.
Amikor odaért a templomhoz, éppen egy kisebb tömeg
haladt kifelé. A bráhminok már befejezték a telihold tiszteletére
bemutatott esti púdzsát. A rózsa és a kókuszvíz átható illata ülte
meg a levegőt. Amísá kibújt a cipőjéből, és fölment a nyitott falú
templom márványlépcsőjén.
– Amísá. – A narancsszín lungít, a derékra tekerve hordott
kelmét, és meztelen felsőtestén csupán egy fehér kendőt viselő
pap félbehagyta, amivel foglalatoskodott, hogy üdvözölje az
asszonyt. – Régen láttuk.
– Igen. – Amísá bölcsebbnek érezte hallgatni távolmaradása
valódi okáról, vagyis arról, hogy szívesebben imádkozik a
hevenyészett oltár előtt odahaza, mint a templomban. –
Mentegetőzhetnék éppen, de félek, elégtelennek ítélné a
kifogásaimat, szóval… – Lenyelt egy mosolyt, ugyanis a pap
csöppet sem találta humorosnak a mondókáját.
– Ha nem tiszteli meg az isteneket, ők miért tisztelnék a
kéréseit? – Zord arckifejezésével a pap egyértelműen azt
üzente, hogy élcelődéstől mentes magyarázatot vár.
Válasz helyett Amísá átnyújtotta neki a kezében tartott
acéltálat az áldozatnak szánt gyümölcsökkel és magvakkal.
Azután megfogta a mennyezetről lógó harang nyelvét, és
odaütötte a fémhez. Ezt még kétszer megismételte, összesen
háromszor a három fiáért, és hallgatta a termet betöltő csengés-
bongást. Úgy tartják, a harangszó testet-lelket megtisztít minden
más gondolattól.
 Amísá letérdelt Siva isten antik bronzszobra elé.
– Óvd és védelmezd a fiaimat. – Hódolattal lehajtott fejjel,
halkan dünnyögte: – Megáldottál engem velük, de ne feledd,
hogy mindenekelőtt a te fiaid, és a védelmed alatt állnak. – Egy
marék rózsaszirmot szórt a pusztítás és megújítás istenének
szobrára.
Ezt követően továbbment Párvatí istennőnek, Siva
feleségének, az isteni erő hordozójának hasonló
bronzszobrához. Gyermekkorában Amísá gyakran kérte az
édesanyját, hogy mesélje el neki Párvatí történetét.
– Párvatí fölment a Kailásza-hegy csúcsára, ahol Siva mély
meditációba merült – kezdte a mesét az anyja. – Párvatí hódolni
akart a legfelsőbb lénynek. – Amísá megbabonázva, közbeszólás
nélkül hallgatta, pedig kívülről tudta a történetet. – Sivát
lenyűgözte az asszony hite és aszketikus természete, feleségül
kérte, és azóta együtt vigyáznak ránk.
– Kérni szeretnék valamit – mondta most a szobornak. Abból
a tényből merített erőt, hogy az istennő sem ismert akadályt a
kutatása során. – Mulasztást követtem el a családommal
szemben. – Amísá körbepillantott, hogy meggyőződjön, biztosan
egyedül van-e. – Fájdalmat okoztam nekik a gyengeségemmel. –
Nagy levegőt vett, összeszedte a bátorságát. – Több akartam
lenni annál, mint amit kijelöltek a számomra.
Meghiúsult reményei Dzsaj büntetésével karöltve
kavarogtak körülötte. Sosem hárította el magától a történeteket,
mert a lényéhez tartoztak. Ott hibázott, hogy ártalmatlannak
tekintette őket. De azóta okosabb lett.
 – Könyörgök, szabadíts meg engem ettől a kórtól. – Azért
fohászkodott, hogy olyan lehessen, mint bárki más. – Több
figyelmet kell szentelnem a kötelességeimnek. – Lehalkította a
hangját. – Köszönöm minden adományodat. De legyen elég
ennyi. Szüntesd meg a nagyravágyásomat. – Ahogy
lecsüggesztette a fejét, részben önmaga elől, részben a saját
becsvágya elől bújt el.
 TIZENNÉGY

Az Amísá templomi látogatása óta eltelt napokban Dzsaj mintha

el is felejtette volna az iskolai incidenst. Amísá azonban őrizte
az emléket, örök emlékeztetőjéül annak, ami nem lehetséges.
Másik, az iskolát elkerülő úton járt haza a faluból, és elfogadta,
hogy sohasem lehet része a vágyott angoloktatásban.
– Nem mesél, srímatí? – Bíná a padlón ülve dagasztotta a
tésztát a szamószához.[1]
– Mióta már – pillantott föl Ravi a krumpli hámozásából,
amit később egy tál borsóval és fűszerekkel fog majd
összekeverni.
– Egy ideje nem jön az ihlet – hazudta Amísá. Valójában egy
percre sem hagyták nyugton a történetek, noha igyekezett nem
tudomást venni róluk. Egyedül abban reménykedhetett, hogy
hamarosan meghallgatásra lelnek az imái. – Talán jobb is így.
– Igazán? – Ravi pillantása azt üzente, hogy nem hisz neki. –
Csak úgy eltűntek a mesék, mint égről a napkorong?
– A napkorong nem tűnik el, Ravi – kezdte fejtegetni Amísá. –
Mi keringünk körülötte. – Éppen részletezni kezdte volna a
témát az olvasmányélményei alapján, amikor észrevette, hogy
Ravi somolyog. Ő pontosan tudja, hogy nem tűntek el a mesék. –
Valójában igen – gondolta meg magát Amísá. – Eltűntek, mint a
nap. És ezt az elméletedet nyugodtan szétkürtölheted. El fognak
ájulni az éles elmédtől.
 Mielőtt Ravi felelhetett volna, kopogtattak a bejárati ajtón.
– Vár valakit? – kérdezte Ravi a konyhát a ház többi részétől
elválasztó fal felé pillantva. A nagyfiúk iskolában voltak, Dípak
házon kívül. Máskülönben csönd honolt a házban.
– Nem – válaszolta Amísá, és ekkor újra kopogtak. – Biztosan
csak valamelyik szomszéd jött át egy pohár lasszíra.[2] –
Gyorsan megtörölte a kezét a konyharuhában, megsimogatta az
acéltálkákkal játszó Parés fia fejét, és indult a nappali felé.
Fürge mozdulatokkal ajtót nyitott. A verandán, brit
uniformisban, Stephen összetette a tenyerét, és enyhén
meghajolt.
– Namaszté.
– Namaszté – ismételte a megrökönyödött Amísá. Vetett egy
gyors pillantást a látogató háta mögé, és megállapította, hogy
egy lélek sincs a közelben. Alapot szolgáltathatott volna a
pletykára, hogy a délután derekán a Rádzs egyik embere csak
úgy kopogtat az ajtaján. – Mit keres maga itt? – kérdezte
lehalkított hangon.
– Bemehetek? – Stephen a nő pillantását követve ugyancsak
a háta mögé nézett.
– Hogyne, persze. Bocsásson meg, kérem – lépett hátra a nő,
és betessékelte. – Foglaljon helyet – mutatott a nappali közepét
elfoglaló, vörös takaróval leterített új hintaágy felé. –
Megkínálhatom valamivel? Csáj? Lasszí?
– Nem kérek semmit. – Stephen áthelyezte a súlypontját a
sarkára. Magasabb lévén Dípaknál betöltötte a nappalit.
Tekintete körbecikázott a szobán. – Igazán csak egy percre
maradok. A férje itthon van?
– Üzleti úton. – Amísát felzaklatta ez a látogatás, de
uralkodott az érzésein. – Azért jött, mert nyersen fogalmaztam
az iskolában? – Ha Stephen formális bocsánatkérésre vágyik, ő
boldogan megteszi neki ezt a gesztust. Semmi értelme Dípakot
is belekeverni. – Nem voltam magamnál. Előbb az izgalom,
aztán a csalódás. Elnézést a tiszteletlenségemért. – A kezét
gyűrögette, nem tudta, hogyan fogalmazzon.
– Nem, Amísá – vágta rá a férfi szinte feszengve. – Szó sincs
arról, hogy megsértett volna aznap.
– Akkor miért jött ide? – Amísá gyomorgörcse lassan
enyhülni kezdett, de savas szájízt hagyott maga után. Stephen
jelenléte nyugtalansággal töltötte el. Amísá még a
szülőfalujában gyakorta látott átvonuló brit katonákat, de
Stephen volt az első, aki belépett az otthonába.
– Szeretnék önnek felajánlani valamit az iskolával
kapcsolatosan – mondta a férfi.
– Ó. – Amísá döbbenten hallgatott. A legutóbbi találkozásuk
után biztos volt benne, hogy utoljára látta a hadnagyot. – Igazán
figyelmes, de minden hiába. – Eszében sincs reménykedni, hogy
aztán újra csalódnia kelljen. – Már beletörődtem.
– Idehallgasson, nem volt túl egyszerű elintézni, így legalább
azzal tiszteljen meg, hogy végighallgat.
A bizalmas hangnemen és a férfi szókimondásán
megrökönyödve Amísá elhallgatott.
 – Heti néhány alkalommal órát tart az osztálynak. Próza-
vagy versírásra oktatja őket. – Tartott egy kis szünetet, ami alatt
szótlanul nézték egymást. – Fizetségképpen a szolgálataiért én
fogok angolt tanítani önnek. – Miután eldarálta a szövegét,
elhallgatott.
Amísát megbénította a hitetlenkedés.
– Nem vagyok tanár – mondta, mert ez jutott elsőnek az
eszébe.
Stephen, immár nyugodtabban, rámosolygott.
– Mindenki tanár és diák egy személyben. – Ahogy a hajába
túrt, Amísá már nem a parancsnokot látta benne, hanem egy
fiatalembert, aki azon küszködik, hogy idősebbnek látsszék. –
Így tanultam az egyetemen.
– Hiszen nem is tudja, miket írok. – Amísá járkálni kezdett.
– Hát majd beülök az órákra, és együtt tanulok a többiekkel.
– Mind szélesebben mosolygott, már a szeme is részt vett benne.
– Miért? – Amísá hiába próbálta értelmezni a férfi tetteit. –
Semmi oka rá, hogy nagyvonalú legyen velem.
– Azért teszem – válaszolta a férfi mindjárt, mint aki
betanult szöveget mond fel –, mert nem szoktam feladni, és
remélem, maga sem fogja. – Árnyék suhant át az arcán, de
gyorsan leplezte, talán megint a fivérére gondolt. – Maga
tanulni akar, én pedig segíteni akarok magának ebben.
– Ön akar tanítani engem? – Ekkor Parés nyöszörögni
kezdett a konyhában. Amísá már indult volna hozzá, amikor
meghallotta, hogy Bíná már gondjaiba vette a gyermeket. – A
Rádzs embere?
 – Ahogy mondja.
Sürgetőnek tűnt a hangja, amit Amísá nem tudott hova
tenni.
– Olyan fontos ez önnek?
– Korlátozott időre jöttem. – Stephen ellépett az ablak felé.
Amísá pedig azon tűnődött, mit gondolhat vajon a szeméttel
ellepett utcáikról meg a zöld növényzetet hírből sem ismerő
falujukról. Stephen válla megroskadt, aztán a férfi újra kihúzta
magát, és ránézett. – Talán az egyetlen valamirevaló
cselekedetem lenne itt, Indiában, hogy segítettem magának a
tanulásban.
– Meglehet, csalódást fogok okozni – dünnyögte Amísá.
Hosszú évek beidegződései mondatták vele: – A szóbeszéd
szerint a nőknek egészen parányi az agyuk. – Ez volt az elterjedt
teória, és bár Amísá nem ezt vallotta, a férfi attól még
gondolhatta így. – Nemigen vesszük hasznát.
– Engedje meg hát, hogy elősegítsem a fejlődését – mondta a
férfi huncutul csillogó szemmel. – Végtére is a Rádzs célja a
civilizálás és a modernizálás. – Úgy nézett a nőre, mint aki
megérti a dilemmáját. – Megmutatja nekem valamelyik írását?
Amísá ideges pillantást vetett a hálószoba felé, ahol a meséit
rejtegette.
– Mind hindíül van.
– Legalább az ön tanári képességeit is alávethetjük a
próbának – incselkedett a férfi.
Amísá besietett a szobába, és egy verssel tért vissza. Miután
átnyújtotta Stephennek, járkálni kezdett a háta mögött. A férfi
időnként rábökött egy-egy szóra, amit Amísá hangosan
felolvasott neki. A vers végére érve Stephen rámosolygott.
Amísá ettől majd kiugrott a bőréből.
– Csodálatos – mondta a férfi.
Amísá az ajkába harapott, nehogy fölkiáltson örömében.
– Elmentem a templomba. – Ébredezett benne a remény, de ő
még mindig küzdött ellene. – Arra kértem az isteneket, hogy
vegyék el tőlem az írásvágyamat. – Látta a férfi arcán átsuhanó
értetlenséget, és megpróbálta megmagyarázni: – A kisfiamat
csúnyán megbüntette a tanár az iskolában az én egyik mesém
miatt. Fájdalmat okoztam neki a meggondolatlanságommal.
– Sajnálom – mondta Stephen. Láthatóan így is gondolta, a
következő szavai azonban nem hagytak több kibúvót a nő
számára. – Mégis csak önmagát okolhatja, ha visszautasítja az
ajánlatomat, hogy bizonyítsa a tehetségét.
Szavai mélyen érintették Amísát. Először mondta neki
valaki, hogy tehetséges. Milyen ironikus, hogy leginkább az
írásaival gazdagíthatná azt a társadalmat, amely ezt aligha
értékelné. Ennek tudatában borult térdre az istennő előtt, aki
elvehetné tőle ezt az adományt, és ő pontosan ezért könyörgött.
Mégis hevesebben vert a szíve a gondolattól, hogy újra írhatna.
Lehet, hogy az írás nem is csapás, hanem áldás az életében,
amelyet ápolni és óvni kell. A meséi szárnyán jutott el
ismeretlen tájakra. Nélkülük mindörökre fogoly lenne ebben a
faluban.
– Bolond voltam – ismerte be.
 – Csak ha visszautasít – jelentette ki Stephen, mintha olvasna
a gondolataiban.
Amísá folytatta a járkálást, közben meg-megállt, és a padlóra
vagy a falakra meredt. Valami választ keresett, csak ne kelljen
kimondania azt, ami nyilvánvaló.
– Igen – mondta végül, mert egyebet nem mondhatott.
– Igen? – ismételte meg a férfi, mintegy megerősítésre várva.
Amísá bólintott; elkötelezte magát anélkül, hogy Dípakkal
konzultált volna.
– Tanítom a csoportot, cserébe ön tanít engem. –
Elmosolyodott, aztán már nevetett túláradó örömében. – De
figyelmeztetem, ha az ártatlan gyermekek szülei égő fáklyákkal
indulnak meg ellenem, én önhöz fogom irányítani őket, és
végignézem dicstelen futását – élcelődött.
– Ez esetben remélem, jól tanítja majd őket – mondta a férfi
látható megkönnyebbüléssel.
– Nem hittem volna, hogy látom még – mondta rövid szünet
után Amísá.
– Pedig… – felelte csöndesen a hadnagy. Aztán az órájára
pillantott. – Az osztályban találkozunk?
– Az osztályban találkozunk. – Amísá önkéntelenül
elmosolyodott, és az ajtóig kísérte a férfit. Néhány perc
leforgása alatt többet kapott tőle, mint életében bárkitől. –
Köszönöm – rebegte, habár sokkal többet szeretett volna
mondani.
Stephen a nő arcát tanulmányozta.
 – Nincs mit – mondta halkan, mielőtt becsukta volna maga
után az ajtót.
Amísá nekidőlt az ajtónak, és érezte, hogy a férfi sem
mozdul a túloldalon. Csak csöndet hallott, aztán a hadnagy
távozó lépteit.
Ravi rajtakapta az ajtónak támaszkodó Amísát, és fölvonta a
szemöldökét.
– Csak nem az ajtónak segít zárva maradni?
– Tanítani fogok az iskolában. – Amísá örömittasan
összefonta a kezét. – És Stephen, egy brit tiszt fog angolra
tanítani.
Ravi mosolyogva ballagott vissza a konyhába.
– Végül mégiscsak előbújt a nap.
 TIZENÖT

Amísá lehúzta a szandálját, és letérdelt a rögtönzött oltár elé a

ház távoli sarkában. A szentély hátulsó fertályában Siva és
Párvatí miniatűr fémszobrai trónoltak. Kettőjük között ült a
fiuk, Ganésa szobra.
Amísá nagy levegőt vett, miközben meggyújtotta az
olvasztott ghíbe mártott vászonkanócot.
– Ma jön haza Dípak. – Amísá meggyújtott a lánggal két
füstölőt, és egy acéltálra helyezte őket. Tisztelete
kifejezéseképpen megforgatta a tálkát az óramutató járása
szerint. – Vezess engem, Párvatí, és adj nekem bátorságot. Adj
erőt és tartást. Ma megkérdezem Dípakot a tanítás dolgában.
Fejben már újrajátszotta a Stephennel lezajlott jelenetet,
amely még akkor is valószerűtlennek tűnt, amikor Ravinak
elmesélte.
– A bocsánatodat kérem, amiért arra kértelek, hogy fossz
meg a meséktől – mondta most. – Engedd, hogy a szívem
hangját kövessem, anélkül hogy ezzel kárára lennék a
családomnak.
Amísá végignézett a házon, és ezer nyomát látta a
gyermekeknek. Az időseb fiúk cipői szanaszét hevertek a
bejárati ajtó körül. Dzsaj rajzai borították be a konyhafalat.
Parés játékai mindenütt ott voltak. Megingó elszántsággal
mondta: – Add, hogy a meséid hordozója legyek. Bízd rám, és
ígérem, ezentúl megbecsülöm őket.
Amísá az ablak felé pillantott, amelyen túl falubeli
asszonyok csoportja haladt el. A szolgálóik cipelték utánuk a
mosnivalót a folyóhoz. Az élet ment tovább a maga útján,
miközben Amísá változásért esdekelt.
– Kérlek, vezesd rá Dípakot, hogy támogasson. Add, hogy
megértsen engem. – Megcsörgette a kezében tartott csengettyűt,
amíg csak a hang el nem altatta félelmeit.

– Jól megy az üzlet. – Dípak kibújt a cipőjéből a bejáratnál, és

leült a padlóra a vacsorához. Amíg arra várt, hogy Amísá
teleszedje neki a tányérját, ivott egy korty írót. – Jó eszű
partnert fogtam ki – mondta látható izgalommal.
– Bölcs döntés volt őt választanod.
Amísá örült Dípak üzleti növekedésének, még ha ez azzal
járt is, hogy a férje sokat van távol tőle. Az igazat megvallva,
alig érzékelte a hiányát. Amikor Dípak a városban volt, gyakorta
későig a malomban dolgozott. Utána a városban lébecolt a többi
férfival. Odahaza a fiúkkal töltötte a szabadidejét. Ami
valamicske idő maradt még kettejükre, az a hálószobára
korlátozódott, de Amísá már elfogadta, hogy az ő házassága sem
különb másokénál.
Szótlanul várta, hogy Dípak végezzen a vacsorával. Adott
neki egy pohár meleg vizet meg egy törülközőt kézmosáshoz, és
vacsora utáni emésztéskönnyítő csemegeként egy csésze
görögszénamagot. Közben összeszedte a maradékot, és halomba
rakta a mosatlant.
– Ha volna most egy kis időd, szeretnék beszélni veled.
– Van pár percem lefekvés előtt. Mi nyomja a lelked?
Amísá odanézett a mélyen alvó gyermekekre. Parés
elégedetten kinyújtózott, Dzsaj ellenben a bátyjához bújt egy kis
melegségért.
– Az angol iskola. – Amísá néma imát küldött az egek felé. – A
piac szomszédságában.
– Vikram már említette. – Dípak újabban egyre több időt
töltött Vikrammal. Bevételük és a státuszuk emelkedésével
gyakorta hívták át Dípakot kézzel sodort cigarettát szívni, meg
friss limonádéra. A férfi hátrakönyökölt. A vékony vászoning
ráfeszült szívós alakjára. – Gondolom, el is készültek vele.
– Igen – gyűrögette a kezét Amísá. – Jártam ott, és angol írást
tanítanak. – Szünetet tartott, mivel nem egészen tudta, hogyan
folytassa. Próbálta elképzelni férje reakcióját, de nem ismerte őt
eléggé.
– Azt szeretnéd, hogy a fiúk is odajárjanak? – Szemlátomást
nem volt ellenére a dolog, ami reménnyel töltötte el Amísát.
– Nem – vágta rá gyorsan. – Jól érzik magukat a mostani
iskolájukban. Hiányoznának nekik a barátok meg az ismerős
arcok. – Inkább nem tett említést Dzsaj kézsebéről. Az az ő sara.
– Nem tetszene nekik, hogy másik iskolába akarjuk adni őket. –
Stephen hangját hallotta a fejében. A férfi aznapi szavai
meggyőzték róla, hogy megteheti. Már csak erőt kellett
gyűjtenie hozzá. – Igazából magamra gondoltam.
 – Iskolába akarsz járni? – kérdezte Dípak meglepetten.
– Az iskolaigazgató tanítói állást ajánlott nekem. – Amísá
meglágyította hangját, remélve, hogy Dípak a részletek ismerete
nélkül is áldását adja majd.
– Hogy dolgozz, Amísá? – szegezte neki férje a kérdést.
– Nem pénzért. – Amísá látta rajta, hogy ezen végképp
meghökkent. Mivel még sosem beszélt Dípaknak az álmairól,
nehezen fejezte ki magát. – Cserébe angol írást tanítanának
nekem.
– Minek? – Dípak már rázta is a fejét, miközben felállt, és
lesöprögette a morzsamaradékot az ingéről.
– Mert szeretném megtanulni. – Más fegyvere nem lévén,
Amísá könyörgőre fogta: – A távollétedben én segíthetnék a
fiúknak a tanulásban. – Elkeseredetten tette hozzá: –
Mostanában bent szoktak maradni az iskolában korrepetáláson.
Dípak meglepetten bólogatott.
– Ne haragudj, hogy nem vettem észre. Majd kerítek egy
házitanítót.
A beszélgetést lezártnak gondolva elindult kifelé a
konyhából, de Amísá utánaszólt:
– Bármit kérhetsz cserébe. Csak hadd tanuljak.
Összekulcsolt kézzel állt a falnál. Tisztában volt vele, hogy
Dípak értelmetlennek találja a kívánságát. Mint minden nőnek,
neki is az volt a kötelessége, hogy támasza legyen előbb az
apjának, azután a férjének, végül pedig a fiainak. A ház
férfitagjainak kudarcai és sikerei jelölték ki a helyét.
 – Muszáj folyton különcködnöd. – Dípak megállt ugyan, de
továbbra is a hátát mutatta felé.
– Tessék? – Amísá a szárí ráncai közé dugta remegő kezét.
– Az esküvőnk napján a zene elhallgatása után is vadul
táncoltál. A kezedet nyújtottad felém, mintha te fogadnál be
engem az otthonodba, nem pedig fordítva.
– Fiatal és bohó voltam – mondta Amísá. Nem igazán értette,
miért kell ezt most fölhozni. Ő úgy érezte, mintha ezer éve
esküdtek volna meg. – Akkor éjjel ez mintha nem zavart volna
téged.
Csakhogy Amísá jól tudta, hogy a fiú, akihez hozzáment,
nem ugyanaz az ember, mint az előtte álló férfi. Az idő és a
tradíció formálta őket azzá, akik az adott pillanatban voltak –
két különálló individuum, akiket a gyerekeik kötnek össze.
– Aztán a nyakunkra hoztad Ravit – folytatta Dípak, mintha ő
meg se szólalt volna közben. Rövid nevetésétől meghűlt Amísá
ereiben a vér. – Rögtön az első napon megmondtam, hogy nem
nyúlhat hozzá az ételeinkhez. Mégis mindketten tudjuk, hogy az
ő főztjét esszük.
– Semmiben sem különbözik tőlünk – szállt vele vitába
Amísá. – Az érinthetetlenek ugyanolyannak születnek, mint mi,
és ők is ugyanúgy visszatérnek istenhez. – Most beszéltek erről
először. Bármilyen bizonytalan volt is, Amísá örült neki, hogy
végre kicserélik az eszméiket. – Az még nem bűn, hogy meg
akarja keresni magának a mindennapit.
– Nem. Ahogy az sem, hogy tanulni akarsz, jól mondom?
 – Mahátmá Gándhí is beszél a nők intelligenciájáról – érvelt
Amísá. – Ő azt állítja, hogy nem vagyunk gyengék, és nem is
szabad annak tekinteni minket. – Gándhí beszédeit minden lap
lehozta, így közismertnek számítottak. – Sok beszámoló szól
asszonyokról, akik csatlakoztak hozzá a britek elleni harcában.
– Képes vagy az ő szavait felhozni annak igazolására, hogy
egy brit iskolában tanulhass? – A férfi kimért hangja nem
hagyott kétséget a véleménye felől. Mielőtt Amísá felelhetett
volna, hozzátette: – Anyám óva intett tőled, a palackba zárt
szellemtől, ahogy ő mondta. Biztosra vette, hogy egyszer még ki
fogsz törni a palackodból, nem törődve vele, hogy kinek ártasz.
– Anyád nem is ismert engem. – Dípak minden egyes szava
tőrdöfésként érte. – Igazságtalan volt tőle, hogy ilyeneket
beszélt. – Rádöbbent, hogy ő itt semmiképp sem győzhet. Hiszen
bármit mond is, Dípak úgyis ellene fordítja a szavait. – Téged az
tesz boldoggá, hogy megéled az álmodat, és viszed az üzletet.
Abban reménykedtem, hogy én is megtapasztalhatom ezt az
érzést. – Távozásra készen még hozzátette: – Nem akartam
semmi rosszat.
– Na és mi lenne a gyerekekkel?
Amísá háttal a férjének, reménykedve torpant meg. – Bíná és
Ravi vigyázna Parésra. Szamír és Dzsaj napközben iskolában
van. És csak pár óráról lenne szó hetente.
– Mit fognak szólni a faluban, hogy a feleségem iskolába jár?
Amísá odafordult felé. Mindketten tudták, hogy már egy
kósza pletyka is elidegenítheti őket a közösségtől. Nem csupán a
társadalmi rangjukat veszítenék el; a létbiztonságuk is
veszélybe kerülne. Dípak elégedett volt az életével, és az
asszonytól is ugyanezt várta. Hiszen egészséges gyermekeik
vannak, és az üzlet virágzik.
Amísá megérezte a tehetetlenség szorítását. Ez nem igazság.
Az ő álmai miért jelentenek fenyegetést az életükre, miközben a
férfi következmények nélkül követi a csillagát? De mielőtt
megszólalhatott volna, rezignált kifejezés jelent meg a férje
arcán.
– Lelked rajta. Csak a kötelességeidről se feledkezz meg
közben.
Amísát végtelen megkönnyebbülés töltötte el, még ha látta is
a férjén, hogy csalódást okozott neki a nagyravágyásával.
– Köszönöm. – Összetette a kezét, és rámosolygott. Dípak
indulni készült, anélkül hogy viszonozta volna a mosolyt. Amísá
nagyot nyelt, mielőtt megkérdezte: – Miért?
– Viszed a háztartást, mialatt én utazom. – Rövid szünetet
tartott, majd hozzátette: – Ezért hálás vagyok. – Ellépett a fiúk
mellett, és a távolabbi sarokban pislákoló olajlámpáshoz ment.
Egy apró fújással eloltotta a lángot, sötétségbe borítva a
helyiséget. Bevonult a hálószobába, és becsukta maga után az
ajtót.
Amísá szótlanul távozott a konyhából. Gyengéden közelebb
igazította Dzsajt a fivéréhez, hogy ő maga Parés rögtönzött ágya
mellett heveredjen le. Az ablaküvegen beszűrődő
holdfénycsíkok enyhítették a sötétséget. Fiai egyenletes
lélegzésének ritmusára Amísá a jövőjéről ábrándozott.
Megindultan és hálával telten, boldogságból szőtt, mély álomba
merült.
 TIZENHAT

Amísá korán érkezett az iskolához, és a falhoz lapulva nézte a

mellette csoportokban elhaladó, egyenruhás diákokat. Ideges
mosolyt villantott egy fiatal fiúra, aki odapillantott rá. A tanárok
életkor szerint terelgették a gyerekeket a termek felé.
Amísá belépett az épületbe, és megkereste azt az ajtót,
amelyen az „Igazgató” tábla volt látható, alatta pedig egy név:
„Miss Roberts”. Bekopogott, és megvárta, míg kiszólnak, hogy
szabad. Szigorú külsejű nő ült odabent egy kisebbfajta barna
íróasztalnál. A nő kifejezéstelen tekintettel nézett föl rá.
– Amísá vagyok. – Hirtelen elbizonytalanodva megkérdezte:
– Stephen hadnagy bent van?
– Három ajtóval arrébb. Épp egy szülővel beszél. – A nő
előjött az asztala mögül, és keresztbe font karral megállt Amísá
előtt. Jóllehet nyugati stílusú hosszú szoknyát és blúzt viselt,
Amísá figyelmét nem kerülte el, hogy a falusi asszonyok
körében népszerű arany karperec csillog a jobb csuklóján. –
Szóval, maga fogja a gyerekeket tanítani?
– Ez volt a hadnagy kérése. – Amísá nem igazán értette,
mivel vívta ki a nő ellenszenvét.
– Tanári oklevele van-e?
– Nincs. – Amísá hirtelen védtelennek érezte magát, jobb
híján a táskáját ölelte magához.
 – Akkor mit keres itt? Mivel tudna a hasznunkra lenni? Egy
ilyen rangos intézménynek.
Az egyetlen épkézláb válasz az lett volna, hogy Stephen kérte
meg rá. De ezt már mondta. A nő lekicsinylő magatartása
alighanem a britek többségének az indusokhoz való
hozzáállását tükrözte.
Amísá kihúzta magát, és összeszedte csekélyke bátorságát,
de még így is törpének érezte magát a drabális angol nőhöz
képest.
– Itt fogok tanítani, mert felkértek rá. – A meséire gondolt, és
arra, hogy mit jelentenek neki. – Hogy pontosan mit fogok
tanítani, azt még magam sem tudom – vallotta be. A nő előtt
fiatalabbnak érezte magát a koránál. – Írjanak arról, ami ifjú
szívükben van, ezt fogom nekik tanácsolni. Ha messzi tájakra
vezeti őket a fantáziájuk, bátorítani fogom őket, hogy
induljanak el az úton.
Amísá rámosolygott a zordon nőre.
– Továbbá felhívom a figyelmüket, hogy legyenek
tisztelettudók mindazokkal, akikkel utazásaik során
találkoznak, és az általuk vallott értékeket is tartsák
tiszteletben. Nem tisztünk ítélkezni mások életmódja fölött,
ellenben sokat tanulhatunk belőle. – Nem vett róla tudomást,
hogy a tanárnak elkerekedik a szeme, és azzal zárta a
mondókáját: – Nem szabad elfelejteni, hogy ha tisztelettel
viseltetünk mások iránt, cserébe ők is jók lesznek hozzánk.
Amísá az íróasztala mögött állva várta, hogy a gyerekek
megtalálják a helyüket. Valamennyi diákon világoskék galléros
ing volt. A lányok barna szoknyát, a fiúk sortot viseltek hozzá.
Amint peckes háttal leültek, máris papírt vettek elő, és a
ceruzáikat kezdték hegyezni. Amísá gyorsan megszámolta őket
– öt lány, tizenkét fiú.
Krétával a kezében üdvözölte a gyerekeket.
– Jó reggelt. – Mormogó válaszok hallatszottak. Amísá
felfirkantotta a táblára a nevét hindíül. A kréta csikorgása
belemart a csöndbe. – Amísá vagyok.
– Asszonyom? – mutatott egy fiú a névre. – Hindíóra lesz?
– Nem. – Amísá megértette, hogy hibázott, és a kezével
letörölte a nevét, amitől krétaporos lett a tenyere. – Angolul
beszélünk, de az első néhány írásos feladatnak még a hindí lesz
a nyelve. – Szégyellte volna bevallani, hogy nem ismeri az angol
ábécét, ezért nyomban témát is váltott. – Izgatottan várom, hogy
taníthassalak benneteket. – Végignézett az osztályon, és úgy
saccolta, hogy tizenhárom-tizenöt évesek lehetnek. – Nekem is
van három gyermekem – újságolta nekik.
– Idejárnak? – kérdezte bátortalanul egy lány a hátsó
sorokból.
– Nem. Egy másik iskolába. – Amísá közelebb húzta hozzájuk
a székét. – Borzasztóan szeretem a fiaimat. Ugyanakkor az
édesanyjukként én is tanultam tőlük valamit – folytatta
társalgási stílusban. – Egyszerűen leperegnek róluk az anyai
intelmek. „Ne hajkurásszátok a kismalacokat; el fogtok csúszni
a sárban”, mondogatom nekik, mégis sárosan keverednek haza.
„Ne egyetek túl sok édességet, mert rosszul lesztek.” Erre mit
mondanak, amikor a hasukat fájlalják? „Mamikám, miért ettem
annyi édességet?”
A gyerekek nevetése oldotta valamelyest az idegességét.
– Rájöttem, hogy eddig rosszul tanítottam őket. Így hát
leültettem a két nagyobbik fiamat, és bevallottam nekik
valamit. – A tanulók előrébb dőltek, mintha egy titok
leleplezésére várnának. – „Sosem voltam még szülő, mielőtt ti
megszülettetek”, mondtam nekik. „Bele kell tanulnom az
anyaságba, ahogy nektek is abba, hogy a fiaim vagytok.”
– Tényleg ezt tetszett mondani? – kérdezte egy másik lány.
Amísá lelkesen bólogatott. Felvillanyozta a tény, hogy
reagálnak a gyerekek.
– Ezt hát. Meglepődtek. Szerintem azt hitték, mamának
születtem. – Mosolygott, ahogy erre felkacagott az osztály. –
Egyezséget ajánlottam nekik. Segítenek nekem, hogy jobb
mamájuk legyek, cserébe én is segítek nekik, hogy jó fiaim
legyenek. – Felállt, és járkálni kezdett a padsorok között. –
Ugyanezt tudom ajánlani nektek is. Nem voltam még tanár. Ha
segítetek nekem, hogy jó tanár legyek, mindent el fogok követni,
hogy ti pedig ügyesebb mesélők legyetek.
Egyöntetű beleegyező mormogás volt a válasz az osztály
részéről. Amísá elégedetten mondta:
– Príma. Köszönöm. – Majd feltette az órakezdő kérdést: –
Honnét erednek a történetek?
– A fejünkből – kiabálta be az egyik tanuló.
– Más történetekből, amiket hallunk – mondta egy másik.
 – Az álmainkból – így egy lányhang.
Amísá megkereste a hang forrását, egy ifjú leányzót, egészen
hátul. Sötét bőrű lány volt, fekete haját két szoros fonatban
hordta. – Téged hogy hívnak, bétí?[3]
– Nímá.
– Nímá, kifejtenéd ezt? – Amísá a pillantásával hallgattatta el
a felmorduló fiúkat.
Nímá várt egy keveset a válasszal.
– Álmunkban ismeretlen dolgokat látunk. És az álmokat
történetekké alakítjuk.
– Hogy írhatsz valamiről, amit nem ismersz? – kötött belé
egy idősebb fiú.
Mielőtt Amísá egy szót is szólhatott volna, Nímá megadta a
választ a kérdésre:
– Lehet, hogy az álom az egyetlen ablak az ismeretlenre. – Az
előtte fekvő papírlapot birizgálta. – Vagy egy másik életre.
Amísá egyetértően bólogatott.
– Lehet, hogy ha nincsenek saját álmaink, akkor
rákényszerülünk, hogy mások álmai szerint éljünk? – Szerette
volna az osztály többi részét is bevonni a diskurzusba. – Ki
szeret mesekönyveket olvasni? – Mindenfelől kezek röppentek a
magasba, bár Amísá azt is észrevette, hogy két fiú elfintorodik.
– Nagyszerű. Jobbat kérdezek: ki szeret közületek meséket írni?
– Az osztály fele fölemelte a kezét.
– Jó. – Amísá több lehetséges óratervet is kigondolt az éjjel,
mire eldöntötte, melyik mesét válassza. – Egy férfi házat épít
magának. Noha a barátai figyelmeztetik, hogy nem biztonságos
a szerkezet, ő nem hallgat rájuk. Aztán összedől a ház egy
földrengésben, ő pedig csapdába esik egy közeli fán lakó
madárral együtt.
Amísá végigtekintett az arcokon, és elégedetten látta rajtuk
az érdeklődést.
– Csupán egy parányi résen át lehet lélegezni. Az embernek
döntenie kell, hogy melyikük jusson oxigénhez. – Szünetet
tartott, amíg meggyőződött, hogy továbbra is figyelnek rá. –
Írjátok meg a történet végét.
– De mi a helyes válasz? – kiáltott fel egy fiú hátulról.
– Nincs egyetlen jó válasz – válaszolt Nímá Amísát
megelőzve. – Ez a történet a választásainkról szól.
– Nagyon jó – állt meg Amísá a lány asztalánál. Tisztára
csutakolt arca volt a kislánynak, és egy pindurka gyémánt
csillogott az orrában. Ugyanilyen gyémántok díszelegtek a
fülében is. – Tudtad, hogy a neved jelentése: szabad? – kérdezte
tőle lágy hangon. Amikor Nímá bólintott, még hozzátette: –
Nagyon szép név.
– Köszönöm, asszonyom – felelte Nímá lehajtott fejjel.
Amísá érezte rajta, hogy feszeng, így inkább témát váltott.
– Te is föltetted a kezed, hogy szoktál meséket írni. – A lány
bólintott. – Eddig hányat írtál?
– Párat.
– Szeretném elolvasni őket. – Mielőtt továbblépett volna egy
másik padhoz, Amísá még annyit mondott: – Köszönöm, hogy
jársz az órámra.
– A jelek szerint sikeres volt az első napja – állapította meg
Stephen, ahogy egymás mellett ballagtak a folyosón.
Hallgatólagos megegyezéssel a hátsó kijárat és a kert irányába
tartottak. Néhány óráig még folyt a tanítás, így kettesben
lehettek. – Mosolyogva jöttek ki a gyerekek az órájáról.
– Talán csak a megkönnyebbüléstől, hogy véget ért az óra –
élcelődött Amísá. Valójában hálás volt a gyerekeknek szemmel
látható érdeklődésükért és a részvételért.
Amikor kiléptek a kertbe, észrevette, hogy időközben
kinyíltak az addig csak bimbózó virágok is. Megcirógatta egy
fehér-arany virág szirmait, elgyönyörködött a szépségében.
Stephen leszakította, és beszívta az illatát, aztán átnyújtotta
neki.
– Szagolja meg.
Amísá hiába szagolgatta, nem érzett rajta illatot. De mert
nem akart ostobának mutatkozni, udvariasan bólintott.
– Csodás.
– Tényleg? – Stephen kivette a virágot a kezéből, és ismét
megszagolta. – Mert én semmit sem érzek. – Elnevette magát,
amikor a nőnek erre elkerekedett a szeme.
– Maga tudta, hogy nincs illata? – A férfi gyermeki
mosolyától neki is önkéntelenül mosolyognia kellett. Derűsen
kérdezte: – Elkezdjük most az órámat?
– Most? – kérdezte Stephen fürkész tekintettel.
– Egész délelőtt azt figyeltem, ahogy a gyerekek tanulnak,
magam is kedvet kaptam az okosodáshoz – ismerte be az
asszony.
 – Ott leülhetnénk. – Stephen egy fáktól és virágzó bokroktól
árnyékos padhoz vezette a kert távoli végében.
– A virágillat majd elnyomja tudatlanságom bűzét – mondta
Amísá helyet foglalva.
Alig aludt az éjjel. Ideges volt a tanítás miatt, ugyanakkor
telve volt izgalommal, hiszen végre alkalma nyílt tanulni. Hiába
keresett magyarázatot arra, miért vállalkozik rá egy Stephen
kaliberű férfi, hogy tanítsa őt. Amísá már az első, hajnali
kakaskukorékolás előtt talpon volt.
– Nem lenne szabad így beszélnie magáról. – Stephen illendő
távolságot tartva ült le melléje.
– Ha jól tanít, okom se lesz rá.
Stephen egy kis notesz lapjára felírta sorban az ábécé betűit,
miközben ki is ejtette őket. Amísá figyelmesen hallgatta. Mivel
beszélte a nyelvet, a betűk fonetikája nem jelentett gondot a
számára.
– Most maga jön.
Amísá tétovázva vette át a noteszt és a tollat, és a férfi
írására meredt. Csodálta őt a biztos kezéért, amellyel a betűket
kanyarította. A világ egyik legfejlettebb katonai műveletében
vett részt mint hadnagy, mégis itt ült vele, és azzal vesztegette
az idejét, hogy az ábécére okítja.
– Miért csinálja ezt?
– Ne próbálja elterelni a figyelmét a feladatáról – koppantott
rá Stephen a tollra noszogatásképpen.
– Háború van. – Amísá idegesen látott hozzá az A betű
megformálásához. Ide-oda cikázott a tekintete a férfi betűi és az
övéi között. Gyakran figyelte Dzsaj fiát, amikor az a betűket
gyakorolta. Most az ő mozdulatait utánozva húzott egy egyenes
vonalat, s mellé egy párhuzamost. Rögtön észrevette a hibáját,
áthúzta az egészet, és nekiállt újra. Ezúttal a vonal tetején
megállította a tollat, hogy megrajzolja az A-t.
– Nem is tudtam – mondta a férfi félvállról, Amísá írására
összpontosítva.
– Még jó, hogy szóltam. – Amísá érezte, hogy a másik le sem
veszi a szemét a keze mozgásáról. Igyekezett minél precízebben
dolgozni, mielőtt fürgén hozzálátott volna a következő betűhöz.
– Még szükségük lehet magára, hogy harcoljon az uralkodójáért.
– Önnek tán nem az uralkodója? – nézett a nő szemébe
Stephen.
Amísá megfontolta a szavait, elvégre sosem vitatta még meg
a helyzetet egy férfival. Nem akart butának tűnni.
– Elhiszem, hogy derék ember, és hogy jót akar. De India
nem az övé, és az indiaiak nem bábok, hogy madzagon
rángassák őket.
– Maga szerint mi ezt csináljuk? Mármint a britek.
Amísá hallotta Gándhí beszédeit a békés ellenállásról.
Ahelyett hogy válaszolt volna a férfi kérdésére, ő tett fel egy
másikat:
– Ön szerint egyik országnak joga van uralkodni a másik
fölött? – Megbánta a szavait, amint kimondta. Stephen brit
katona, aki amellett, hogy időt szán az ő tanítására, olyan
kedvességet tanúsít irányában, mint még soha senki. – Pimasz
voltam – mondta pironkodva. – Egy brit tiszt tanít írni, és ilyen
hangot merészelek megütni. Bocsásson meg.
– Ne csinálja ezt – mondta Stephen sürgető hangon. – Kérem.
– Amísá szóra nyitotta a száját, ám ekkor a férfi fölállt. Az
asszony értetlenkedve nézett rá. – Amikor együtt tanulunk, ne
zabolázza meg a gondolatait. – Csüggedtség hallatszott ki a férfi
szavaiból: – Különben hogy tudnánk együtt dolgozni?
Amísá érezte a hangján, hogy ez kardinális kérdés a
számára, és szabadkozni próbált:
– Nem illik így beszélni. Tiszteletet kell mutatnunk.
– A tiszteletet nem kiérdemelni szokás? – kérdezte Stephen
magától értetődően.
Értelmes válasz híján Amísá a környező virágok
szemlélésébe merült. Életében először tűnődött el azon, miért is
nem tette még fel magának ezt a kérdést.
JAYA
 TIZENHÉT

Rég lement már a nap, és kissé lehűlt a levegő. Ravinak

ropognak a csontjai, ahogy lehajol Rokie-hoz, hogy
megvakargassa az álla alatt. A kutya türelmesen kivárta, hogy a
délelőtt délutánba forduljon, és beálljon a szürkület. Ravival
szemben ülök a padon, elbűvölve a történettől.
Abban a reményben jöttem Indiába, hogy találkozhatok a
nagyapámmal, és megtudok tőle valamit, bármit, az anyámról.
Álmomban sem gondoltam volna, hogy egy olyan asszony életét
fogom megismerni, akiről alig beszéltünk gyerekkoromban.
Története azzal kezdődött és ott is ért véget, hogy korán
meghalt. Minden egyebet mellékesnek tekintettek.
– Bárcsak ismertem volna! – Míg anyám megrögzött
szabálykövető, aki mindig mindent jól akar csinálni, Amísá a
határokat feszegetve kereste a helyét a világban. Ha az anyja
nevelte volna föl anyámat, talán egészen más ember lesz belőle.
– Anyám tud erről bármit?
A bükkfa ágai alatt gyülekező sötétségben Ravi letöröl az
arcáról egy könnycseppet.
– Nem – suttogja. – Ahogy már mondtam, megígértem a
nagymamájának, hogy el fogom mesélni a történetét, de
mindmostanáig képtelen voltam rá. – Köhögve kapkod levegő
után.
– Jól van? – kérdezem.
 – Ez Amísá története, neki kellene elmesélnie. – Öreg kezét
összekulcsolva a távolba réved. – Sosem szerettem volna még
ennyire, hogy itt legyen. Ő azokra a részletekre is emlékezne,
amelyek ebből a vén koponyából már kihullottak.
– És mi történt ezután? – Nem szeretném kifárasztani, de
rettentően kíváncsi vagyok a folytatásra.
– Vénember vagyok, bétí – dörzsöli egymáshoz a két kezét. –
Befészkelte magát a kimerültség a tagjaimba. Ha megtagadom
az elmémtől a szükséges pihenést, a végén a testem fogja
felmondani a szolgálatot. – Fölszegi a fejét, és bágyadtan
mosolyog rám. – És akkor maga lesz kénytelen ágyba hozni
nekem az ennivalót, ha kíváncsi a mese végére. – Lehunyja a
szemét, hátradől.
– Most hallom először a nagyanyám történetét – mondom
csendesen. Az anyámmal való kapcsolatom természetéből
adódóan sosem éreztem kötődést ama távoli világ felé, ahonnét
származik. Noha őseim földje India, nem őriztem róla
emlékeket, és nem ébresztett bennem vágyakozást. – Anyám
sosem beszélt nekem róla.
– Az ön édesanyja csak annyit tudott, amennyit mások
érdemesnek találtak elmondani neki. Ez lett az ő verziója.
– Tudott róla, hogy létezik másik verzió is? – Rendezgetem a
kirakóst a Ravitól kapott darabkákkal. Tagadóan rázza a fejét. –
A fivérei tudták?
– Maga az egyetlen, aki eljött. – Nincs neheztelés a szavaiban.
– Amísá fiai évtizedekkel ezelőtt elmentek, és sosem tértek
vissza. Az apjuk… – egy pillanatra elhallgat – évekig várta őket.
– Rám néz. – Idővel aztán elfogadta, amit mindnyájunknak el
kell fogadnunk. Hogy a távozókat olyasfajta indíték mozgatja,
amely erősebb a maradásnál.
Felidézem azt a keveset, amit tudok – hogy anyámat
mostohaanya nevelte, akinek nem lehettek saját gyermekei.
Tizennyolc évesen férjhez adták, és közvetlenül utána el is
hagyta Indiát. Mindezt az apám mondta el, amikor
információmorzsákért könyörögtem neki.
Ravi, úgy tűnik, megérti a kétségbeesésemet, és megpaskolja
a kezem.
– Legyen türelmes, bétí. Hamarosan minden titokra fény
derül. – Komótosan föltápászkodik, és avatott léptekkel
battyogva a régi csapáson, elindul hazafelé.

Tizenkét évesen felvetettem anyámnak, hogy tarthatnánk egy

anya-lánya halloweenbulit. Olyan hosszan töprengett rajta,
hogy már attól féltem, nemet fog mondani. Majd kiugrottam a
bőrömből, amikor aztán mégis belement. Fogtam egy füzetet, és
leültem mellé a szófára tervezgetni. Ő szótlanul hallgatott, nem
hozakodott elő önálló javaslatokkal, miközben én az ételt, a
dekorációt és a zenét is kitaláltam a mi kis összejövetelünkre.
– Jelmezek! – kiáltottam föl, a leglényegesebbről majdnem
elfeledkezve. Elautóztunk egy boltba, ahol találtunk két
boszorkányjelmezt az Óz-ból. A kisebbik, Glindáé, a jó
boszorkányé, pont a méretem volt, anyámnak jutott a gonosz
boszorkányé. Odavoltam a csúcsos sipkájáért meg az előreugró
álláért, ami a jelmezhez járt.
A parti napján korán keltem, hogy előkészítsem a terepet, de
mire lementem, addigra anyám már mindent elrendezett.
Szerpentin tekergett a falakon, műpókhálók és -pókok lepték el
a házat, és múmiák ugrottak elő a koporsókból a nappali
sarkaiban. Minden tökéletes volt. Izgalmamban hálásan
megöleltem anyát. Ő erre megdermedt, és elhúzódott tőlem.
– Kész a reggeli – mondta, mielőtt kiment a konyhába.
Aznap este dübörgő zene szólt nálunk, amikor a vendégeket
fogadtuk. Apám derülten nézte, ahogy megtelik a ház
kicicomázott anya-lánya párosokkal. Anyám épp nevetős
hangulatában volt, élvezte a bulit. Előfordultak ritka alkalmak a
gyerekkoromban, amikor hirtelen megváltozott a viselkedése,
és boldogság sugárzott belőle. Afeletti lelkesedésemben, hogy ez
is egy ilyen alkalom, tapodtat sem tágítottam mellőle, hogy
részese lehessek az örömének. Kétszer is átkarolt, és magához
ölelt.
– Irtó jól néztek ki – dicsérte meg a jelmezeinket egy
barátnőm édesanyja. – A jó és a rossz boszorkány, ugye?
– Aha – helyeseltem. Boldogságom nem ismert határokat. –
Én vagyok a jó. – Az ünnepség mámorában nem tűnt fel nekem,
hogy anyám megdermed mellettem, és lehervad az arcáról a
mosoly. – Anya a rossz boszorkány. Mindenkit jól megátkoz, de
én majd a segítségükre sietek.
– Elnézést – mondta anyám csöndesen.
 Levette a kezét a vállamról, és anélkül, hogy bárkihez egy
szót is szólt volna, fölment az emeletre. Sértett zavarodottsággal
néztem utána. Tíz perccel később farmerban és pólóban
ballagott le. A parti hátralévő részében hallgatag és
visszahúzódó maradt, alig lehetett szavát venni. Aznap éjjel
álomba sírtam magam, és megfogadtam, hogy soha többé nem
bandázom vele.
 TIZENNYOLC

Éjjel kinyitottam az ablakot, hogy beeresszek egy kis friss

levegőt. Most kora reggel van, a langy szellőben mocorgó
hajszálaim csiklandozzák az arcomat. A kakas megint rögtön a
hajnal első jelére kukorékolni kezd, s már hallani is, ahogy
ébredezik a falu. Az ágyon fekve a hasamra teszem a
tenyeremet. Lehunyom a szememet, és a babákra gondolok,
akik oly rövid ideig lehettek csak velem. Akárhogy vágytam
rájuk, örökre elmentek.
Nyughatatlanul félrerántom a moszkitóhálót, és felkelek.
Gyerekeket látok az ablakból, amint éppen játszani kezdenek,
miközben asszonyok indulnak csapatokban a folyóhoz vízért és
mosdani. Üres kannákat egyensúlyoznak a fejükön, azokban
viszik majd haza a vizet.
Fehér atlétatrikós férfiak állnak kint a balkonokon, és
házilag készült kefékkel súrolják a fogukat. Az utcára
köpködnek, aztán friss mentaleveles vízzel öblögetnek.
Megigézve figyelem a rituálét. Íróasztalomon azóta is
érintetlenül hever a Ravi készítette fogkefém.
– Mi történt veled itt, anya? – kérdezem fennhangon. – Mi
késztette apádat a kérésére?
Megpróbálom elképzelni őt az anyja szeretete után
ácsingózó gyermekként. Aztán a saját gyerekkoromra gondolok.
Akármilyen távol volt is tőlem lélekben az anyám, fizikai
értelemben mindig ott volt mellettem. Az élet megannyi
viszontagsága közepette szüleim és a gyerekkori otthon az
állandóságot jelentette számomra. Vajon mi távolította el
anyámat az övétől?
– Jó reggelt. – Ravi lép be egy futó koppantás után, és kiszakít
a merengésből. – Még nem készült el. Alvásra akarja fecsérelni
a napot? – kérdezi csalódottan.
– Még a nap sem kelt fel egészen – bökök fejemmel az ablak
felé, de ő oda se bagózik.
– Felkelt az. – Ravi az asztalra teszi a tálcát egy újabb
megfaragott pálcikával egyetemben. – Később visszajövök.
– Várjon. – Remélve, hogy Ravi társasága segít majd
levetkőzni a reggeli rossz közérzetemet, így folytatom: – Milyen
pazar, bőséges reggelit hozott nekem. Kérem, egyen velem.
– Nem – utasít vissza magyarázat nélkül.
– Evett már? – Nehezen hinném, hacsak nem sötétben kelt
fel.
– Majd otthon eszem. – Megindul a nyitott ajtó felé.
– Nem akar együtt étkezni velem? – Fölkapom és visszaadom
neki a tálcát. – Akkor én sem eszem.
– Hát csak éhezzen. – Átveszi a tálcát, és távozni készül.
Kíváncsian elállom az útját.
– Inkább hagyná, hogy éhes maradjak, mint hogy velem
egyen?
– Nem volna helyes, ha itt ennék, magával. – A falat bámulja
a fejem fölött.
 – Akkor majd a nappaliban eszünk. – Fogom a tálcát, és
előremegyek.
– Nem ehetek önnel ebben a házban – mondja csöndesen.
– Miért? – Nem értek semmit. – Mi oka lehet rá, hogy
behozza nekem ezt a lakomát, aztán meg el akar menni? –
Összefut a nyál a számban a tálcáról felszálló illatoktól. Mintegy
végszóra a gyomrom is korogni kezd.
– Egy ilyen palotában nekem csak hátul szabad ennem –
magyarázza. – Érinthetetlen vagyok.
– Tudom. – A témába vágó korlátozott tudásomat összevetem
a Ravi által mondottakkal, hogy átlássam a helyzetet. A
hintaágy előtti asztalkára teszem a tálcát. – De azt is mondta,
hogy a nagyanyám befogadta magát ebbe a házba, és a
barátjának nevezte. Felteszem, ettek is együtt.
– Ő kivétel volt. – Komótosan megindul az ajtó felé, ahol
Rokie játszik a verandán.
– Arra kérném, hogy velem ugyanígy tegyen kivételt – szólok
utána. Erre megtorpan, és visszafordul felém. – Nem szeretném
lábbal tiporni a szokásait, de úgy hiszem, tiszteletlenség a
nagyanyámmal szemben, ha megtagadja az unokájától a
társaságot, amelyet ő is élvezett.
Farkasszemet nézünk egymással, mialatt ő a szavaimat
mérlegeli a mélyen beléivódott elvárások ellenében.
– Kérem – mozdulok várakozással telve a hintaágy felé.
Huncut mosoly játszik Ravi ajkán, miközben lassan közelebb
jön, és helyet foglal. Hozok két tányért a konyhából, és leülök a
vele szemben lévő székre. Együtt leplezzük le a tálcán sorakozó
edényeket.
– Mennyei az illata. – Teleszedi a tányérját, nekem alig hagy
valamit. – Kóstolja csak meg. – Teli szájjal mutat a tányéromra. –
Amíg még van.
Mosolyogva szedem ki a maradékot, és szótlanul fejezzük be
az evést.

Reggeli után megkérdezem Ravit, hol tudnék nemzetközi hívást

bonyolítani és internetet használni. Egy húszpercnyi
utazótávolságra lévő kávéházat javasol. A kavicsos-szemetes
úton döcögő riksában ülve elképzelem Dípakot, amint megteszi
ugyanezt az utat. Amísá történetében kopár, néptelen utak
szerepelnek, és a közben eltelt évtizedek során vajmi csekély
fejlődés történt. Most is mérföldeken át napperzselte földek
mellett fut a kövezetlen út, és jelentéktelen a forgalom.
A riksás behajt egy kisebb városba, ahol modern boltok
sorjáznak az utcákon. Az utak aszfaltozottak, és lámpaoszlopok
jelölik a sarkokat. Az üzletek kirakatában nyugati és
tradicionális ruhákba profi módon öltöztetett bábuk csalogatják
a vásárlókat. A riksa üzletemberek és -asszonyok, diákok és
gyermekeikkel sétáló anyák között manőverez. Bollywoodi dal
harsog az egyik boltból.
Egy kávézónál a riksás megáll.
– Tiszta Amerika, igen? – Letagadhatatlan büszkeséggel
mutat a kávézóra. – Innen telefonálhat. Nincs probléma.
 A kávézó előtt fiatal felnőttek ülnek az asztaloknál a
laptopjaikba mélyedve. Nevetnem kell, oly bámulatos a
hasonlóság egy tetszőleges New York-i kávézóval. Odabent a
pult mögött álló fiatal nő hibátlan angolsággal érdeklődik a
rendelésem felől. Jóllehet csupán néhány mérföld választja el a
falut a városkától, mintha két külön világ lenne.
Miután megrendeltem egy szójatejes csájt, hátul találok
szabad telefonfülkét. Nagy levegőt veszek, mielőtt fejből
tárcsázom a számot. Az óceán túlsó felén anyám csak a sokadik
csöngésre veszi föl a kagylót.
– Anya. – Ennyit bírok kinyögni, aztán elszorul a torkom a
feltörő érzelmektől. Az otthonában lakom, abban a házban
alszom és eszem, ahol felnőtt, mégis rá kell jönnöm, hogy
semmivel sem kerültem közelebb hozzá. – Hogy vagy? –
Bizonytalan, következésképpen modoros és formális vagyok.
– Jaya? – Szomorúnak hallom a hangját. – Te vagy? – Egy
óceánnyi távolságból ér el hozzám a sóhaja. – Jól vagy?
– Apád meghalt – mondom halkan. – Még mielőtt ideértem.
Fülsiketítő a csönd, aztán újabb lélegzetvétel következik.
– Akkor nincs okod a maradásra – suttogja végül.
Megkeményedik a hangja, és ha nem torpanna meg mondat
közben, még elhinném, hogy semmit sem számított neki az az
ember. – Gyere haza.
– Békésen halt meg. Szétszórták a hamvait – folytatom,
mintha ő meg se szólalt volna. – Megismerkedtem a Ravi nevű
szolgálóval. Édesanyádról mesél nekem.
 – Én nem ismertem Ravit – vágja rá. Ideges hangon teszi
hozzá: – És nincs miről mesélni.
– Anya…
– A te életed itt van, Jaya. A munkád, az otthonod. Patrick…
– Ő már nem tényező – vágok közbe.
Nem teszek említést róla, mennyire megviselnek a vetélések,
s hogy mennyire váratlanul ért, hogy egy másik nő adta meg
elromlott házasságunknak a kegyelemdöfést. Arról sem szólok,
hogy nagyanyám történetét hallgatva a sajátom elől
menekültem, és közben mintha hónapok óta először jutottam
volna levegőhöz. Elhallgatom anyám elől az igazságot, mert mi
így működünk, és kész.
– Vége a házasságunknak. – Színt vallok, mielőtt reagálhatna:
– Nem mehetek haza. Még nem. – Tartok egy kis szünetet,
mielőtt könyörgőre fogom: – Légy szíves, törődj bele.
A szavaimat követő csöndben elképzelem őt, ahogy magába
fordul, bezárkózik. Kihúzza a derekát, és megacélozza magát:
felkészül a hideg zuhanyra. Előbb rezignált, aztán fásult lesz.
Csodálkozom, amikor így szól:
– Apád fel-alá csörtet a konyhában, alig várja, hogy
beszélhessen veled. De még legalább egyórányi csacsognivalóm
van veled, úgyhogy kénytelen lesz kivárni a sorát.
Elképedve hallgatok. Ez volt anyámnak az az oldala, ami
után annyira sóvárogtam gyerekkoromban. Az életteli, vicces
oldala, amellyel mindenkit megnevettetett. Órákra feltöltött a
mosolya, de most nem adtam be a derekam, nem vettem részt a
színjátékban. Kizártam őt, mielőtt ő zárt volna ki engem.
 – Jaya – szólal meg fájdalommal átitatott hangon.
Elképzelem, ahogy a könnyeivel küszködve szorítja a kagylót. –
Szeretlek, bétí.
Még mindig döbbenten, tovább hallgatok. Ez az első alkalom,
hogy azt mondja, szeret. Amikor elnyúlik a csönd, egyetlen szó
nélkül átadja a kagylót apámnak. Apám elhalmoz kérdésekkel a
falura és a terveimre vonatkozóan. A beszélgetésünk alatt végig
anyám kijelentése visszhangzik a fejemben. Erre vártam hosszú
évek óta. S most, hogy végre kimondta, én keményítem meg
magam.
Miután letettük, kinyitom a laptopomat, és összedobok egy
üdvözlőlevelet a blog szerkesztőjének, amelybe írni fogok.
Végigsimítok a billentyűzeten, és az első bejegyzésem témáján
merengek. Veszek egy nagy levegőt, és nekiállok gépelni.

Huszonnégy órát utaztam, hátrahagyva otthonomat,

hogy meglátogassam anyámét. Először járok Indiában.
Őszintén megvallva, sosem hajtott a vágy, hogy
idejöjjek. Azt mondják, az otthon az a hely, ahová a
szívünk húz. Amikor az enyém összetört, csak akkor
lettem rá kész, hogy elvágjam a foszladozó köteléket, és
messzire utazzak mindentől, amit ismerek.
Egy kis faluban vagyok, ahol boldogságot jelent a
porban labdázni és a közös étkezésekre összegyűlni. A
boldogság jelen van a mindennapi rituálékban és az
égen vonuló felhők mögött rejtőző történetekben.
Magában az élet tényében. Nekem ez új. Idáig úgy
éltem, ahogyan azt elvárták tőlem. Az összes szükséges
lépést megtettem, hogy tökéletes legyen az életem.
Minden fölfelé megtett lépés engem igazolt. Pipát tettem
a társadalmi elvárások rubrikáiba. Sikereim színvonala
volt a hatalmam fokmérője. De a tökéletesség talán
csak illúzió, a hatalom pedig teher.
Itt, Indiában kezdtem el megismerkedni egy saját
korában elveszett asszony történetével, aki önmagát
kereste, miközben a körülötte élők igényeinek is
igyekezett megfelelni. Azt még nem tudom, hogy
sikerült-e neki ebből valami. Története gondolkodóba
ejtett a saját döntéseimet illetően. Ha volt lehetőségem
szabadon dönteni, vajon hoztam-e egyetlen döntést is,
vagy vakon követtem a kijelölt ösvényt? Ha az ember
elért valamit, azt kockáztatja, hogy elbukik.
Haldokló nagyapámhoz jöttem Indiába, akit sosem
ismertem. De más okból eredően menekültem el. Három
vetélésen vagyok túl. A babákkal együtt önmagamat is
elveszítettem, és hiába forgolódtam, hiába kutattam,
nem leltem meg a gyógyuláshoz vezető utat.
Mielőtt elkezdtünk volna próbálkozni, számomra
magától értetődött, hogy lesznek gyerekeim. Ez volt
tervszerűen alakuló életemben a következő lépcsőfok.
Az első vetélést még betudtam kósza rendellenességnek.
Mintha elmulasztottam volna felkészülni egy félévi
vizsgára, feltételeztem, hogy az év végén már simán át
fogok menni. Amikor újra próbálkoztunk, biztos voltam
benne, hogy felnőttem a feladathoz, és képes leszek
kihordani a gyermekemet. Az első kilenc hónappal
bizonyságot teszek róla, hogy méltó vagyok az
anyaságra. Teljesen összetörtem, amikor világossá vált,
hogy a második babát is elveszíthetem. Sirattam a
szívem alatt hordott magzatot. Egyfolytában éreztem a
hiányt, akár egy elveszített végtagot. Akármerre
néztem, mindenütt gyerekeket láttam, és ettől csak még
nagyobb ürességet éreztem. Az utolsó vetélés aztán a
maradék erőmet is felemésztette.
De nemcsak a babákat veszítettem el, a
házasságomat is. Újságíróként beteg gyerekekről és a
betegségüknek a házasságra gyakorolt hatásairól írok
cikkeket. A házasságok ötven százaléka válással
végződik. Azoknál, akiknek speciális törődést igénylő
vagy tartósan beteg gyerekük van, jelentősen nagyobb
ez az arányszám. Mi a helyzet akkor velünk, akiknek
nem született gyermeke? Mekkora az esélye annak,
hogy a házasság túléli ezt a fajta viharos hullámzást,
ahogy a reményre csalódás, végül beletörődés
következik? Amikor az ember maga sem bír állva
maradni, hogyan nyújthatna segítő kezet a másiknak?
A házasságom is felkerült a veszteséglistára. Hiába
tanulmányozom a születés tudományát, álmodozhatok
új kezdetekről, fohászkodhatok naphosszat, belül akkor
is üres maradok. Önkéntelenül azon tűnődöm, talán ez
az ára annak, hogy elértem valamit az életben.
Átolvastam a szöveget. Egy szó sem esik benne anyámról és az ő
hallgatásáról. De hát éppen tőle tanultam, hogy őrizzem meg a
titkaimat. Ez olyan mélyen belém van kódolva, hogy most sem
tudok kitörni a megszokásból, és rányomok a törlésre.
Lecsukom a gépet, és elsuvasztom a táskámba. Hátradöntött
fejjel lehunyom a szememet. Most is ott lóg fölöttem a sötét
felleg, be akar szippantani, de nem hagyom magam. Bedobom a
csáj maradékát a szemetesbe, és leintek egy riksát, hogy
visszatérjek a nagyanyám házába.
AMÍSÁ
 TIZENKILENC

– Egy-sze-rű – szótagolta hangosan Amísá. – Bo-nyo-lult. –

Büszkén állt meg és nézett Stephenre, aki bejelölte neki a
kiejtett szavakat. A hadnagy kíváncsi pillantást vetett rá a beállt
csöndben.
– Mi az?
– Milyen voltam? – sóhajtott Amísá kissé paprikásan.
– Két szó után már bókolnom kellene? – mutatott a férfi a
felolvasandó szavak hosszú sorára. – Még hátravan vagy száz.
– De kettőt már elolvastam – mutatott Amísá a papírra. – És
elég nehezek, bonyolultak voltak – mondta önelégülten.
– Nem igazán. – Stephen átfutotta a szavakat, és rámutatott
az egyikre. – Ezt olvassa.
Amísá összehúzott szemmel koncentrált.
– I-de-ge-sí-tő.
– Pontosan, maga is ilyen – adta vissza neki a listát a férfi egy
alamuszi mosoly kíséretében. – Folytassa az olvasást.
– Nem. Idegesítő, ez nem csak énrám igaz. – Amísá
visszanyelt egy mosolyt. – Általában is jellemző a britekre, hogy
nem bátorítanak, vagy ez személyes vonás?
– Bátorításra vágyik? – támaszkodott Stephen az alkarjára. –
Még száz szó vár magára az irodámban. Hét szót kell elolvasnia
percenként, hogy teljesítse a feladatot, és momentán
hétpercenként olvas egyet. Húzzon bele.
 – Csodálkozom, hogy nem az első vonalban harcol. – Amísá
rápillantott a soron következő szavakra, a nehézségüket
mérlegelte. – Szerintem profitálnának sajátságos
hozzáállásából. – Nem hagyva lehetőséget a férfinak a
reagálásra, ezúttal gyorsabban olvasta a szavakat. Stephen
büszkeségtől ragyogó arccal hallgatta. Amikor Amísá egy-egy
nehezebb szóhoz ért, előbb a betűket ejtette ki, amit aztán
ötvözött a nyelvtudásával, amíg el nem találta a helyes kiejtést.
Bő egy hónapja dolgoztak együtt. Mindig órák után álltak
neki tanulni. Miután sorozatban lépték túl az előirányzott fél
órát, Stephen felvetette, hogy találkozzanak hosszabb időre,
hetente háromszor vagy akár négyszer is. Amísá lelkesen igent
mondott.
– Kész – ragyogott Amísá a papír aljára érve. Valahányszor
befejezett egy oldalt, olyan elégedettség töltötte el, mint még
soha.
– Helyes – vette ki a papírt a kezéből Stephen. – Máris hozom
a többit.
– Amikor a diákjaim teljesítenek, én sietek megdicsérni őket
– mondta Amísá somolyogva. Igazából meg akarta köszönni
neki. Stephen nélkül nem olvasna ilyen szinten. Elkezdte
kimondani a szavakat, de a férfi közbevágott.
– A kamasz diákjai? – Megrázta a fejét. – Örömmel hallom,
hogy jól bánik a gyerekekkel. De maga oly könnyen kapcsolódik
hozzájuk, szívvel-lélekkel, kedves dicséretekkel. – Amísá látta a
szemében lobogó huncut fényt. Csak cukkolta Amísát, és
láthatóan elégedett volt, amikor a nőnek idegesen megrándult a
szája.
– Haladjunk. – Játszadoztak egymással. Amísá sosem csinált
még ilyet férfival. Kislányként előszeretettel heccelte a fivéreit
és a barátaikat. De a családiasság érzése véget is ért még copfos
korában.
– Házi feladatot is hoztam ám magának.
– Igazán? – Amísá felállt, és ránézett. Évek beidegződése
mondta neki, hogy süsse le a szemét, de nem tette, és maga sem
értette, hogy miért. – Nincs időm a leckével bajlódni.
– Nincs? Rendben, akkor néhány röpke év, és le fogja tudni
fordítani az első meséjét. – Ez nyilvánvalóan kihívás volt.
– Néhány év? – Bizonytalanság szivárgott át a védfalon,
amelyet Amísá akkor emelt maga köré, amikor a férfi
társaságában volt. Most visszahőkölt tőle és a szavaitól. Néhány
év egy egész élettel ért fel. Máris újabb történetek dörömböltek
az ajtaján, hogy mesélje el őket az új nyelven.
– Amísá. – Stephen néhány lépéssel előtte termett. – Remekül
csinálja. – Most őszinte volt, nem cukkolta. – Sokkal jobban,
mint reméltem. Hamarosan akadálytalanul fognak
hömpölyögni a meséi, rám nem is lesz többé szüksége.
– Boldog lesz, hogy megszabadul tőlem. – Valahányszor
Amísá belegondolt, hogy a férfi segít neki, még mindig
megdöbbent. A vele érző Ravi ismételten azt tanácsolta, hogy
kérdés nélkül fogadja el jó sorát.
– Csak egyvalamit kérek. – A férfi a felhőtlen égboltot
bámulta a fejük fölött. – Egyetlen mesét, angolul.
Búcsúajándékként.
Sosem kértek még tőle mesét. Habár Amísá számtalanszor
próbált beszélni Dípaknak az írásról, a férje mindannyiszor
témát váltott, és a gyerekekről, a házról vagy az üzletről kezdett
beszélni. Amísá hamarosan föl is hagyott a próbálkozással.
– Miért?
– Mert arra emlékeztetne, milyen kiváló tanár vagyok.
E szavak megtörték a kettőjük közt vibráló feszültséget.
Stephen a nő kacagásától kísérve visszament az épületbe a
hátralévő tananyagért.

Amísá korán érkezett az iskolába. Parést gyomorvírus kínozta

az éjjel. Mivel Dípak elutazott, Amísá elfogadta Bíná és Ravi
ajánlkozását, hogy ott maradnak éjszakára. Ravi a többi fiúval
törődött, miközben Bíná a foltos ruhákat mosta hátul. Amikor
Amísá reggel elindult hazulról, már nyoma sem volt a
betegségnek. Parés kulfít[4] nyalogatva boldogan játszott. Amísá
vonakodott otthagyni a fiát, de megkönnyebbült, amikor Parés
fogatlan mosolyt villantott felé búcsúzásul.
Az iskolában aztán Amísá a tanári asztalhoz telepedve
olvasta az osztály által beadott meséket. Egyszerű felvetésből
indultak ki: egy tündér két kívánságát teljesíti az embernek,
bármi legyen is ez a kettő. Csekélység is lehet, és sorsfordító is.
Cserébe a tündér azt kéri az embertől, hogy mondjon le
valamiről, ami kedves a számára.
 Sok gyereknek volt az a kívánsága, hogy legyen gazdagabb a
családjuk. Mások boldogan mondtak le ruhákról játékokért, és
zöldségeket is szívesen áldoztak fel csokoládéért. Amísát
aggasztották ezek a történetek, mert azt szűrte le belőlük, hogy
a gyerekek nem értették meg a lényeget. Épp egy újabbat
kezdett olvasni, amikor megérkezett Nímá.
– Jó reggelt, tanárnő. – Lófarokban volt a haja. Egyetlen ránc
sem látszott a ruháján, amelyet valószínűleg a tűzhelyen vagy
tűz fölött hevített vasalóval nyomtattak le.
– Korán jöttél – mutatta föl Amísá a papírköteget. – Épp az
osztálytársaid meséit olvasom.
– Az enyémet olvasta már?
Amísá végigpörgette a stószt, és az alja felé megtalálta
Nímáét.
– Ezzel fogom folytatni.
– Nem lett túl jó – mondta Nímá bocsánatkérőn.
– Kötve hiszem. – Amísá lopva mosolygott, amikor Nímá
elkezdett járkálni. A történet egy ifjú tündérrel kezdődött, aki
két kívánságot ajánlott egy lánynak. A lány pillanatok alatt
döntött – végtelen mennyiségű könyvet kért, meg időt az
elolvasásukhoz. A tündér egy kézlegyintéssel teljesítette az
óhajt. Amikor a lány leemelt a polcról egy könyvet, egy másik
termett a helyén. Akkor a tündér megkérdezte a lányt, hogy mit
ad cserébe. A lány gondolkodás nélkül felajánlotta neki
eltervezett házasságát.
– A házasság óriási áldozat volt – pillantott Nímára Amísá.
 – A tündér szemében igen – mondta Nímá suttogásnál alig
hangosabban. – A lány nem kért belőle. – Nímá kihúzta a
hajából a gumit, és hagyta a vállára omolni fekete sörényét.
Csillogott a haja a tetvek ellen használt olajtól. – De minden
lánynak meg kell házasodnia, vagy nem? Ezért a tündér nagy
áldozatnak tekintette.
– Ráérsz még, hogy a házasságról beszélj, nem? – Amísá még
emlékezett arra, amikor az apja azzal a hírrel érkezett haza,
hogy eljegyezték a lányát. Miközben Amísá anyja és fivérei
ünnepeltek, ő maga az árnyékszéken rejtőzött, és órákon át sírt.
– Tizenöt éves vagyok. Már kijelölték a férjemet. – Nímá
előbb az órára, majd az ajtóra pillantott, kerülte Amísá
tekintetét.
A szintén tizenöt évesen kiházasított Amísá jól tudta, hogy a
lányokat gyakorlatilag tetszőleges életkorban férjhez adhatják.
Egy szegény család már egy zsák rizsért eladta újszülöttjét.
Egyes falvakban tizenöt évesen egy lány már túlkorosnak
számított. Amísá azon tűnődött, hogy az idő folyása vajon
változtat-e majd a szokásokon. Egyelőre azonban semmi, még a
britek sem voltak képesek megváltoztatni ezt a gyakorlatot.
– Izgulsz a férjhezmeneteled miatt? – kérdezte Amísá.
– Ezt várják tőlem, nem igaz? – A lány durcásan
biggyesztette a száját, és összehúzta a szemét. Amísát büszkeség
feszítette Nímá dacossága miatt. – Amúgy meg, ez csak egy
mese. – Nímá ceruzákat és papírt szedett elő a táskájából a
padjánál. – Ráadásul nem is túl jó.
 – Nímá, ez a mese csodálatos. – Volt idő, mikor Amísá is
valami hasonlót írt volna. De a házasságából gyermekek
születtek, és semmilyen kívánságért nem áldozta volna fel őket.
– Remek munkát végeztél, a szóhasználat és a hasonlatok is
pompásak. Le vagyok nyűgözve.
Amísá szavain látványosan meghatódva Nímá rövid
szünetet tartott, mielőtt tétovázva hozzátette:
– A jegyesem tanult feleségre vágyott. Apám szerint roppant
szerencsésnek mondhatom magam.
– Nímá? – Amísá tétovázott, tisztában volt vele, hogy ebbe
nem folyhat bele. Ő csak a tanára volt a lánynak, akinek a saját
életét kellett élnie. – Szeretnéd, ha te lehetnél a mesebeli lány?
Nímá hallgatott egy darabig, mielőtt válaszolt volna:
– Hogy nézne az ki?
 HÚSZ

– Navrátrí – ismételte Amísá, hátha másodjára történik valami.

– A Díválít megelőző ünnep.
– Attól még, hogy hangosabban mondja, nem fogom
megérteni – felelte Stephen.
Szünetet ékeltek a tanulásba, hogy körbesétálják a kertet.
Csodás napjuk volt. A folyton szálló por most szinte teljesen
eltűnt a levegőből. Noha felhők takarták el a napot, így is
átengedtek annyi meleget, hogy Amísá egy pillanatig se fázzon.
– Tánc. A nők a legdrágább ékeiket öltik magukra.
Bokaperecet viselünk apró csengettyűkkel. – Amísá megemelte
a száríját, hogy kivillanjanak a csengettyűk. – Húsz-harminc
üvegkarkötő van rajtunk, a csanijá csólíhoz[5] passzoló színben.
– Szóval, csilingelve jár – élcelődött a férfi, de tüstént
elkomolyodott, amint a nő baljósan összehúzta a szemét. –
Csanijá csólí? – kérdezte, magyarázatra várva.
– A legpompásabb ruhánk – vetett rá Amísá újabb dorgáló
pillantást. – Rövid ujjú blúz hozzá passzoló selyemszoknyával,
és egy vékony stóla. – Szülei azelőtt csakis a legegyszerűbb
csanijá csólít engedhették meg maguknak, ezért Amísá olcsó
üveggyöngyöket vásárolt, és azokat varrta fel a ruhára
díszítésnek. – Az asszonyok parányi gyémántokkal kirakott
bindít ragasztanak a homlokukra. – Amísá odamutatott a két
szemöldöke közé.
 – Ezzel jelzik, hogy férjezettek.
– Igen. – Amísá felidézte a napot, amikor hét ízben
megkerülte a tüzet Dípakkal, azután a férfi belemártotta az ujját
a cinóberfestékbe, és jelet tett vele Amísá homlokára. A piros
pötty mérete nem számított, csak az, hogy mindenki tudja,
immáron Dípakhoz tartozik. – Ezzel jelzik, hogy férjezettek –
ismételte meg gyorsan Amísá.
– Magán nincs – állapította meg Stephen a nő arcát kémlelve.
– Valóban – sütötte le Amísá a tekintetét. Közvetlenül az
esküvő után még viselt egy kisebb pöttyöt, aztán Szamír
születése után végérvényesen felhagyott vele.
– Hogyhogy? – kérdezte Stephen.
Amísá habozott, mert félt, hogy bután fog hangzani, amit
mond.
– Néha megfeledkezem róla. – Stephenre pillantott, hogy
lássa a reakcióját, és a férfi megmosolyogta. Amísá önérzetesen
megvonta a vállát. – Fiatal lányokon a legkülönfélébb színű
bindíket látni, az özvegyek pedig egyáltalán nem viselik.
– A férjezett nőké piros, ugye? – kérdezte Stephen. Amísá
bólintott. A férfi nyilván épp elég bindít látott már a falubeli
nőkön. – Honnét ered ez a hagyomány?
Amísá a két szemöldöke közé mutatott.
– Ez itt a harmadik szem. Ha meglát egy bindít, az az élet
magasabb rendű céljára, a legfelsőbb önmegvalósításra fogja
emlékeztetni. A templomokban mind a mai napig ezt a jelentést
hordozza. A harmadik szem istenre összpontosít, és a bindí az
áhítatot szimbolizálja, arra emlékeztet, hogy minden
gondolatunknak isten kell hogy legyen a középpontja. – Csárá
jutott eszébe, aki makacsul ragaszkodott hozzá, hogy Amísán is
mindig legyen bindí. – Azt hiszem, időközben feledésbe merült
a jelentése.
– És ez milyen gyakran megesik. – Amísá meglepett pillantást
vetett a férfira, aki erre így folytatta: – India nem akarja itt látni
a briteket, de elfelejtik, hogy eredetileg miért jöttünk. Segíteni.
Amísá szótlanul emésztette az elhangzottakat.
– Ezt az iskolában tanították magának, vagy a személyes
véleményét közölte?
– Mindkettő – vágta rá Stephen gondolkozás nélkül. – Maga
mit gondol?
Megint egy ilyen kérdés. Amísá a hírekben szereplő
sorozatos felkelésekre gondolt – az indiaiak nem adták fel a
harcot a britekkel. Mivel ez egyre gyakoribb jelenség volt, úgy
tűnt, a Rádzsnak meg vannak számlálva a napjai Indiában.
Noha 1858-ban uralmuk alá vonták az országot, a megelőző
évben India keményen harcolt ellenük a nagy szipojlázadáskor,
de végül is nem sikerült elejét venni a gyarmatosításnak. Most
Gándhí hatására újra megtalálta hangját az indiai nép, és
függetlenségért kiáltott.
Anglia ellenben hallani sem akart erről. India volt a brit
korona ékköve. Materiális és gazdasági hasznot hajtott az
anyaországnak. Elvesztése súlyos károkat jelentett volna
Angliának és a birodalomnak. Személyi állományuk és katonai
jelenlétük növelésével a britek továbbra is szívósan küzdöttek
ez ellen. Még magát Mahátmá Gándhít is nemegyszer
bebörtönözték, hogy elfojtsák a lázongásokat.
A vacsorával egybekötött fogadásokon Amísá éberen fülelt,
amikor Dípak meg a többi férfi az Indiában uralkodó
állapotokról beszélt. Ellenben itt és most Stephennel nem
akaródzott a népeik közti ellentétekről csevegnie. Inkább
visszakanyarodott az indiai ünnepekhez.
– Navrátrí – mondta ismét. Az elnevezést biztosan Stephen is
hallotta már. – Az első kilenc fényhozó nap.
Stephen alighanem felfogta, hogy témát akar váltani, mert
így felelt:
– Induljunk ki abból, hogy úgysem tudom. Mondja el.
– Akarja tudni? – Amísá rettentően szeretett volna az
ünnepről beszélni neki. Amikor összegyűlik a család és a
barátok, és együtt áttáncolják az éjszakát. Mindenki felhőtlenül
boldog. Navrátríkor Amísá hálát adott az égnek azért, hogy
indiainak született. – Biztosan?
– Erre nem mernék nemmel válaszolni – mondta Stephen
komoly képpel.
Lassított, amikor elérték a legtávolabbi fát. Nekidőlt a fa
törzsének. Az inge ujját már korábban feltűrte, Amísá láthatta,
ahogy csillog a szőr az alkarján. Leereszkedett a fűbe. Gondolta,
Stephen is követi majd a példáját.
– Az újév ünnepe. Minden házban díják égnek. – Az
agyaglámpásokban táncoló kicsiny lángokat folyamatosan
táplálták olajjal, hogy egy teljes napon át lobogjanak. – Kilenc
napig táncolunk. – Amísá az első napot szerette a legjobban,
amikor édességet és virágot ajánlottak fel az isteneknek és
istennőknek. – A Navrátríval kezdődik és Díválíval fejeződik be.
– Lelkesültség szőtte át a hangját. – Tűzijátéktól világos az ég.
Mangólevelek és virágok borítják az ajtókat, ablakokat. – Amísá
fölkapott egy teljesen kinyílt, lehullott virágot. Beszívta az
illatát, mielőtt továbbadta Stephennek. A férfi elvette, és ő is
megszagolta. – Ajándékokkal és édességgel lepjük meg a
szeretteinket, aztán a lélek felemelkedéséért és erőért
imádkozunk.
– Erőért mihez? – Stephen arca őszinte érdeklődést
sugárzott.
Amísá végiggondolta, ő mi mindenért imádkozott már. Nímá
története jutott eszébe az áldozathozatalról.
– Ahhoz, hogy el tudjam fogadni, amit az élet hoz, a jót is,
meg a rosszat is.
Stephen az égre pillantott, aztán vissza Amísára. A nő látta,
ahogy nyel egy nagyot, talán mert a fivérére gondol. Végül a
férfi megkérdezte:
– Kihez szokott imádkozni?
Amísá nem erre a kérdésre számított.
– Ganésa urunkhoz és a szüleihez. – Ganésa volt az
akadályok elhárítója. A tény, hogy Amísá itt van, és Stephentől
tanulhat, ékesen bizonyítja, hogy nem hiába adózott tisztelettel
az istennek.
– Ő az az elefántfejű? – kérdezte Stephen.
– Igen. – Amísá le volt nyűgözve, hogy tudja. – Siva urunk fia.
Ismeri a történetet?
 Legnagyobb meglepetésére Stephen bólogatott.
– Az apja véletlenül levágta a fejét, és az első útjába akadó
állat fejével helyettesítette.
– Bocsánatkérésként megajándékozta fiát az akadályok
elhárításának képességével – fejezte be helyette Amísá.
– És egyben azzal a képességgel, hogy megmutassa a
megvilágosodáshoz vezető utat. Lehet, hogy át kéne térnem.
Amísá erre fölkapta a fejét, de látta a huncut fényt a férfi
szemében.
– A megvilágosodást keresi, hadnagy? – Megbökte a
könyökével, de mindjárt meg is bánta merészségét. Pironkodva
összefonta kezét az ölében.
– Egyesek erre most azt mondanák, hogy igencsak rám férne.
– A hadnagy mosolya oldotta Amísá szégyenkezését. Aztán
Stephen egyszer csak fölpattant, és járkálni kezdett a kertben.
– Templomunk nyitva áll ön előtt. – Amísá még azt is hozzá
akarta tenni, hogy náluk nincs diszkrimináció, aztán eszébe
jutott Ravi és Bíná, és inkább lakatot tett a szájára.
– A Rádzs egyik tagja egy hindu templomban? – ingatta a
fejét Stephen. – Azt hiszem, az én megvilágosodásom ebben a
kertben fog kezdődni és végződni.
Amísá erre nem tudott mit mondani, mindketten hallgattak.
Végül így szólt:
– Az ünnepen az istennőknek is hódolunk. – Megvárta, míg
Stephen újra letelepszik a fa árnyékában, tőle tisztes távolságra.
– A három leghatalmasabb istennőnek, a hatalom és erő, a
gazdagság, s a tudás és tanulás istennőjének. Kilenc nap tánc,
három nap tiszteletadás mindegyikőjüknek. – Egy botocskával
latin betűket rajzolt a porba. – Angliában is megünnepelik az
istennőket?
Stephen hátradőlt, és az alkarjára támaszkodott.
– Nincsenek istennők sem a Bibliában, sem sehol másutt.
– Nincsenek? – képedt el Amísá. – De hát akkor kikkel
vannak az istenek?
– Vagyis kikkel hálnak?
Amísá nyakát és orcáját elöntötte a pír. Stephen pajkos
tekintettel figyelte.
– Nem tudunk róla, hogy isten bárkivel is együtt hálna –
mondta aztán. – És csak egy isten van. Nem egy egész sokaság.
– Ó – mondta Amísá elnémulva.
– Mintha meglepődött volna. – Stephen az órájára pillantott.
Még hátravolt egy óra a tanításból. – Nem tanult más
vallásokról az iskolában?
Az iskola említésére Amísá elhúzódott a hadnagy kutató
tekintete elől.
– Hat év után kivettek, hogy besegítsek a háztartásvezetésbe.
– Hat év után? – Stephen csöndben osztott-szorzott. – Tehát
tizenegy éves korában?
– Igen – felelte Amísá. El tudta képzelni, mit gondolhat róla e
pillanatban a férfi. Hogy egy tanulatlan vidéki fruska, miközben
ő a nagy hatalmú Rádzs tagja. Most biztosan azon tűnődik, hogy
minek vesztegeti az idejét egy ilyen nőre. Amísának ettől
menten fölébredt az önérzete, és semmivé foszlott a korábbi
lelkesedése. Kifogást keresett, hogy a férfi elmehessen, hiszen
nyilván ez volt a vágya. – Biztosan van más dolga. Így is túl sok
idejét elraboltam már.
Készült volna felállni, ám ekkor Stephen finoman rátette a
kezét a kezére. Épp csak egy pillanatra, Amísá nem is volt biztos
benne, hogy nem csak képzelte-e. Nem tartott annyi ideig, hogy
bárkinek is szemet szúrhatott volna. Az istenek sem láthatták,
akikhez Amísá imádkozott, és az iskolai személyzet bámész
tekintete elől is rejtve maradt. Ahhoz azonban elég ideig tartott,
hogy emlékeztesse Amísát, kivel áll szemben – egy olyan
emberrel, aki vette magának a fáradságot, hogy tanítsa.
– Sajnálom. Ez bizonyára megviselte – mondta halkan
Stephen.
– Nem volt olyan vészes – mondta Amísá a hála torkába
gyűlt gombóca mögül. – Elcsórtam a fivéreim könyveit, és
titokban olvastam őket. – Elhallgatott, ahogy felidézte az
emléket. – Röviddel utána kezdtem el írni.
– Egy az ön képességeivel rendelkező író rászolgált a világ
hódolatára.
A meghatódott Amísá felpattant, hogy elrejtse az érzelmeit.
Egy karlegyintéssel jelezte a férfinak, hogy kövesse.
– Megtanítom önnek a Navrátrí-táncot.
– Jaj, nem! – Stephen követte, de keresztbe tette a karját a
mellén. – Már a dadusom is hiába próbált megtanítani táncolni
– mondta ellentmondást nem tűrően. – Nem táncolok.
Amísá gallyakat keresett a földön. Kettőt átnyújtott a
férfinak, aztán keresett még kettőt.
 – Mindenki táncol. – Tánccal ünnepelték a nevezetesebb
alkalmakat, esküvőt, vakációt és a többi. Amísá számára ez
olyan alkalom volt, amikor nők és férfiak a hagyományos
társadalmi szerepeket sutba dobva összegyűltek. És bár sosem
látott még rá példát, hogy a britek is beszálltak volna az
ünneplésbe, Stephenre itt, a kertjükben már nem egy britként
gondolt, hanem az ő Stephenjeként. – Maga angolt tanít nekem,
cserébe megtanítom táncolni.
– Maga meg akar tanulni angolul – zúgolódott Stephen. – Én
viszont nem akarok táncolni.
Amísá elengedte a füle mellett a kifogásait. Megfogta a
férfinál lévő ág végét, és pozícióba állította. Aztán megállt vele
szemben, föltartotta a kezében lévő ágakat, és jelzett neki, hogy
csinálja utána. Amikor Stephen nem engedelmeskedett rögtön,
Amísá addig lóbálta a nála lévő ágakat, mígnem a hadnagy egy
sóhajjal követte a példáját.
– Most boldog?
– Igen. – Amísá visszafojtotta a nevetését, amit a leveles
ágakat szorongató férfi látványa váltott ki belőle. – Most pedig
szúrjon előre az egyik ággal, és próbálja eltalálni az enyémet,
valahogy így. – Amísá szemléltette a feladatot a két kezében lévő
ággal. – Jó. Látja, én megdicsérem.
– Dicséretet kapok, mert el tudom találni a botját? Feltétlenül
viszonozni fogom a szívességet, amikor majd botokkal tanítom
bohóckodni – mondta szárazon Stephen.
Amísá meg sem hallotta.
 – Ezt most ötször megcsináljuk, aztán az utolsónál
körbefordul, és továbbhalad a következő emberhez a körben.
Érti? – Amísá megperdült a száríjában, és csak úgy repült
körülötte a haja, miközben a száríja is meglazult. Ekkor
beleakadt a lábfeje a szárí csücskébe, és előrebukott.
– Hoppá! – kapta el a férfi, épp mielőtt elesett volna. A hóna
alatt ragadta meg, ujjai oldalról súrolták a keblét. – Minden
rendben?
– Igen – dünnyögte Amísá. – Köszönöm. – A férfi meleg
lehelete az arcát cirógatta. Pironkodva bontakozott ki a
karjából. A hadnagy ölelésének melegsége harcolt az Amísába
oltott elvárásokkal. – Bocsánat. Túlságosan is beleéltem magam.
– Nem kell szabadkoznia – nyugtatta meg a férfi. Megvárta,
míg Amísá a szemébe néz. – Lehet, hogy fontos megtanulnom a
tánca lépéseit.
 HUSZONEGY

– Ma megírjuk az első teljesen angol nyelvű mesénket. – Amísá

minden diáknak kiosztott egy füzetet, miután angolul fölírta a
táblára a feladatot.
Az este első alkalommal segített Dzsajnak az angol házi
feladatában. Fia utána az ölébe mászott, hogy megköszönje
neki. Amísá lenyelte a torkába gyűlt gombócot, viszonozta az
ölelést, aztán jól megcsiklandozta. Amikor Dzsaj kacagva
elfutott, Amísá a hevenyészett oltárra pillantott, és egy
bólintással fejezte ki köszönetét.
Most korlátozott művészi képességeit latba vetve lerajzolta a
földet, majd kékre színezte rajta az óceánt, zöldre a
szárazföldet.
– Ki tudja megmondani, honnan jöttünk?
Azután jutott eszébe az a feladat, hogy Ravival és a fiúkkal
elbeszélgetett a karmáról és az univerzumban kijelölt
helyükről. Dzsaj ártatlanul megkérdezte, mi bűnt követett el
Ravi előző életében, hogy érinthetetlennek született. Amísá
megfeddte a gyereket, Ravi azonban csöppet sem bánta a
kérdést, jóllehet egyikük sem tudott rá válaszolni, hogy miért
születik valaki ilyen sorba.
– Isten teremtett? – dobta be az egyik diák.
– Inkább az evolúció. A majmoktól származunk – mondta
egy másik.
 – És hogyan éljük az életünket? – Amísá érzékelte a
zavarodottságukat, és próbált világosabban fogalmazni. –
Miután megszülettünk, továbbra is ugyanaz a személy vagy
esemény irányít bennünket, aki vagy ami létrehozott? Bábok
vagyunk? – A diákok a fejüket rázták. – Akkor hogyan hozunk
döntéseket?
– A szívünkkel – felelte Nímá tétován, ami inkább kérdésnek
hangzott. Amísá helyeslően bólogatott biztatásképpen.
– Zsigerből – mondta egy elöl ülő fiú. – Ahogy érezzük.
– Vagyis lélekből? – kérdezte Amísá a fiútól, mire az
bólintott. – Mindnyájan nagyon ügyesek voltatok. – Megvárta,
míg mindenki rá figyel. – A szív és a lélek felel az érzelmekért.
Nem állnak meg azon töprengeni, mi a helyes, a vágyak
mozgatják őket. De honnét kapják az utasítást?
– Az agyból – érkezett egy válasz a terem hátulja felől.
– Helyes. Az elménk vezet rá minket, hogy teremtsünk,
védelmezzünk vagy pusztítsunk. És honnan van az eszünk? –
Amísá a választ várva körbepillantott a teremben. Az osztály
először hallgatott, a diákok egymásra pillogtak, hátha
valamelyikük tudja a választ.
Végül egy elöl ülő diák szólalt meg:
– Abból, amit tanultunk. A tudásunkból?
– Nagyon jó. De még ha az agyunk, szívünk és lelkünk irányít
is, megtehetjük, amit akarunk? Van döntési szabadságunk? – Az
osztály nemleges dünnyögésére válaszul föltette a kérdést: –
Miért nincs?
 – A szüleink miatt – vetette fel az egyik tanuló, általános
nevetést fakasztva.
– A brit elnyomás miatt – suttogta egy lány elöl.
– A szabályok miatt – mondta Nímá.
Amísát felvillanyozta a diákok érdeklődése.
– Szeretném, ha írnátok nekem egy vágyott dolog
megalkotásáról, egy szükségtelen dolog elpusztításáról és egy
életbevágó dolog megőrzéséről. De azt is fejtsétek ki, miként éli
meg a történést a szívetek, a lelketek és az elmétek.

Amísá éppen az osztálytermet tette rendbe, amikor Stephen

belépett. A táblára nézett.
– A Föld?
– Órai feladat. – Amísá készült volna letörölni a táblát.
– Várjon. – Stephen alig ért hozzá a szivacsot fogó kezéhez, a
nő máris hátrált egy lépést. A hadnagy gyorsan átfutotta a felírt
szavakat. – Szív, elme és lélek?
Amísá nem tudta eldönteni, helyeslést hall-e ki a szavaiból,
vagy sem.
– Érdekes témának tűnt.
Amikor Stephen bólogatni kezdett, az egy kisebb
győzelemmel ért fel a nő számára.
– Az is – vágta zsebre a kezét a férfi. – Bárcsak jómagam is
ilyen házi feladatokat kaptam volna annak idején. Most
okosabb ember volnék. – A táblának dőlve hangosan
gondolkozott, hogy ő mit alkotna. – Egy igazán gyors kocsit? –
Elmosolyodott, amikor Amísá égnek emelte a szemét.
– Látom, jókedve van – jegyezte meg a nő. – Biztosan az
ünnep miatt. Az ön országában most karácsony van, ugye?
– Igen. – Stephen megvárta, míg a nő összeszedi a holmiját,
és hallgatólagos egyetértéssel megindultak a kert felé. Stephen
kinyitotta neki az ajtót, és követte. Elkapott egy vaskos faágat, és
két kézzel felhúzta rá magát. – Indiába látogat az anyám.
– Ez nagyszerű. – Habár a hadnagy nemigen beszélt a
családjáról, Amísá biztosra vette, hogy most nagyon izgatott
lehet. De Stephen boldogtalan képet vágott. – Nem örül neki?
A férfi a vállát vonogatva másik ágra váltott.
– Anyám más.
– Nem szép ilyet mondani. – Amísá egy mosollyal enyhített
szavai súlyán. Letépett egy levelet az ágról, amelyen Stephen
függeszkedett. – Hiszen ő adott magának életet.
Stephen elengedte az ágat, és a két talpán landolt.
– Nem önszántából. – Leült a pad végébe, és neki is csinált
helyet.
Amísá leült mellé. Az utóbbi hónapokban már
nyugodtabban üldögélt Stephennel kettesben. Anélkül hogy a
tudatában lettek volna, saját szabályrendszert alakítottak ki az
iskola falain belül. Ugyanakkor valahányszor távol volt
Stephentől, Amísát aggasztotta a saját viselkedése. Ha Dípakra
és a házasságukra gondolt, bűntudat töltötte el. Magában
megfogadta, hogy a jövőben hátrál egy lépést, és a társadalmi
normáknak megfelelően fog viselkedni. Mégis, amikor
Stephennel töltötte az időt, minden nagyon természetesen jött,
és sokkal könnyebb volt önmagát adnia, mint közömbösséget
színlelni.
– Az édesanyja nem mutatta ki a szeretetét? – kérdezte
Amísá, cipője orrával a kavicsokat böködve.
Stephen kurta nevetése örömtelenül és üresen csengett.
– Megkésett gondolat voltam én is és a fivérem is.
– Na és az apja? – Izgatta ugyan a téma, mégsem szívesen
kíváncsiskodott. Az a vágya bizonyult erősebbnek, hogy többet
tudjon meg. – Közel állnak egymáshoz?
– Attól függ, mit értünk ezen – felelte Stephen. Egy pillanatra
az égre, aztán a nő szemébe nézett. – Miatta vagyok itt. –
Körbemutatott a kezével. – Viszonzott szívesség az egyetemi
cimboráitól, akik jelenleg az országot kormányozzák.
– Ön nem boldog itt. – Amísá tudott erről. A férfi vallotta meg
neki a találkáik során, Amisá titkon mégis abban reménykedett,
hogy Stephen is éppannyira örömét leli az üléseikben, mint ő.
– Boldogtalannak se mondanám magam. – Elkapta a nő
pillantását, és egy darabig így maradtak, mielőtt elnézett volna
Amísá feje fölé. Gondolatban másfelé járt, amikor halkan
hozzátette: – Csak éppen háború van, és a cimboráim
harcolnak.
– Maga miért nem?
Ekkor Stephen fölállt, és járkálni kezdett. Liftezett az
ádámcsutkája, ahogy nyelt egy nagyot.
– Említettem már, hogy a fivérem halott? – A folytatással
megvárta, míg a nő bólint. – Harc közben életét veszítette. A
királyi légierőnél szolgált. Ezután engem a frontvonal helyett
inkább Indiába vezényeltek. Apám sikerrel megtalálta
számomra a legbiztonságosabb feladatkört, amely egyúttal a
legtekintélyesebb is.
Amísá szeme könnybe lábadt.
– A fivére volt az idősebb?
– Mindössze húsz hónappal. – Stephen elnevette magát,
aztán bevallott valamit: – Mindig is a helyében akartam lenni,
miközben gyűlöltem is. – Válla elernyedt, és a vonásai is
ellágyultak, ahogy elmerült az emlékeiben. – Folyton kiötölt
ellenem valami kópéságot. Mindig be tudott húzni a csőbe.
– Szerette. – Ez nem kérdés volt, Stephen mégis válaszolt rá.
– Szerettem. Most is szeretem – helyesbített. Elrúgott egy
kavicsot, és nézte, ahogy bepattan a bokrok közé. – Az ilyesmi
nem ér véget a halállal. – Nagy levegőt vett, majd folytatta: –
Nem is tudom, mondtam-e neki valaha. – A fejét ingatta. – Most
már késő.
Amísá szerette volna megvigasztalni. Azzal nyugtatgatni,
hogy idővel majd könnyebb lesz, de ő maga sem tudta, így van-
e. Ezért inkább hallgatott, néma együttérzéssel. – Az édesapja
jól van?
– Nem tudom – mondta Stephen csöndesen. – Akármikor
telefonálok haza, sosincs otthon, hogy megkérdezhetném.
– Bizonyára jó ember – mondta Amísá meggyőződéssel.
– Miből gondolja? – nézett rá áthatóan a férfi.
– Mert maga is az, nagyon jó ember – felelte Amísá.
Összeakadt a tekintetük, és ő csak azért sem nézett félre.
Jóllehet korábban rendre kényelmetlenül érezte magát és
feszengett, már kialakult köztük egy oldott, bizalmas légkör.
– Nem itt lennék most, ha rajta múlik. – Stephen lehalkította
a hangját: – Apám úgy vélte, hogy bokszosok között élni a
kisebbik rossz.
Amísá arca megrándult a britek által oly előszeretettel
használt becsmérlő kifejezés hallatán. Zaklatottan kérdezte:
– Ön is így gondolja? – Várta, de félte is a választ. Ha Stephen
most beismeri, hogy osztja az apja nézeteit, akkor bajosan
fogják tudni folytatni a leckéket.
– A bátyám sokat utazott még a háború előtt. – Az épületben
eközben éppen kiengedték a nebulókat az órákról. A csukott
kertajtón át is lehetett hallani a folyosókra kicsődülő gyerekek
zajongását. Stephen tartott egy kis szünetet, amíg újra csend
nem lett, csak azután folytatta: – Természetesen India is
szerepelt az úti céljai között. Hazatérve arról számolt be, hogy
itt más világ van, és ezt egyesek ijesztőnek találják. De ugyanaz
a vér kering minden emberi lény ereiben. Csak a bőrszín- és
kultúrabeli különbségeken kell túllépnünk.
Amísá megkönnyebbülten bólogatott.
– Okos ember volt a bátyja.
– Aztán amúgy testvériesen belebokszolt a hasamba, és
kijelentette, hogy sem elég bátor, sem eléggé férfi nem vagyok
ahhoz, hogy valaha is elhagyjam az otthonomat. –
Szemlátomást fájdalmas volt számára feleleveníteni az emléket.
– Mama kedvencének nevezett.
 Amísá kihallotta a fájdalmat a hangjából, és együttérzett
vele.
– És tényleg az?
Stephen összerándult a gondolatra.
– Fenéket. Anyámmal nem állunk közel egymáshoz. – Egy
darabig Amísát méregette. – Ő elég zárkózott típus. Mondhatni,
az ön tökéletes ellentéte. – Amísá erre igazán nem számított. A
hadnagy nekinyomta lábfejét a nő kavicshalmának. – Fogadok,
hogy az ön gyerekei mindig tudják, mi jár a fejében.
– Féltő gondolatok – vágta rá Amísá. – Egyfolytában azért
imádkozom, hogy csak bajuk ne essen a játék hevében.
– Az ön fiai pontosan tudják, hogy szereti őket – szállt vitába
vele Stephen. – És bármit megtenne értük.
– Nem lennék jó anya, ha megkérdőjelezhetnék a
szeretetemet és a hűségemet.
Mivel nem akarta, hogy a fiúkkal töltött idő rovására menjen
a dolog, mindig megvárta, míg lefekszenek, csak azután kezdett
hozzá az írásgyakorláshoz és az órai munkák ellenőrzéséhez. Ez
számtalan átvirrasztott éjszakát jelentett, amikor csak
napkeltére végzett a feladataival.
– Itt mutatkozik meg a különbség az anyám és ön között –
mondta Stephen. – Magának fontos, hogy mit gondolnak a
gyerekei.
Amísá hirtelen nem is tudta, hogyan reagáljon a bókra,
helyette azt kérdezte:
– Mit fognak csinálni, amíg itt lesz az édesanyja?
Stephen átgondolta a kérdést.
 – Tádzs Mahal, Új-Delhi, Bombay.
– Brit túra lesz tehát? – élcelődött a nő.
– Mit javasolna helyette?
Amísá leszakított egy magányos virágot az egyik bokorról, és
Stephennek nyújtotta.
– Vigye el az édesanyját Kasmírba. Például az Ábú-hegyhez.
– Ábú-hegy?
– Tekergős szerpentinút fut körbe a hegyen. – Amísá a
kezével demonstrálta, hogyan. – Az út felvezet egy csúcshoz,
ahol káprázatos, márványból faragott templom áll. – Esküvőre
voltak oda hivatalosak egyszer a családjával. Azóta sem
felejtette el azt a bámulatos látványt. – Vagy ott van a Dál-tó
Srínagarban. Egy pompázatos tó oly csodaszép virágokkal
övezve, amelyekhez képest semmi, amit a kezében tart. –
Mosolyra fakasztotta a szívmelengető emlék.
– Folytassa csak – biztatta Stephen csöndesen.
– Kasmír a legfenségesebb. – Amísá úgy hallotta, hogy a
Rádzs emberei és feleségeik a személyes pihenő- és
szórakozóhelyükként tekintenek Kasmírra. – Az a földi éden,
hadnagy. Hegyek ölelik körbe a tágas völgyeket. Minden festő
álma: buján zöldellő erdők, és oly gyönyörű táj, hogy sírva
fakad tőle az ember. – Amísá emlékeiben élénken élt egy
látogatás. Mivel az útra is alig volt pénzük, az egész család a
padlón hált egy barátjuk házában. Nem messze onnét egy cifra
brit szállodából zeneszó hallatszott. – A nap melege cirógatja a
virágok szirmait, miközben a távolban hó lepi a lankákat –
folytatta Amísá. – És ez még mind semmi a helybeliek
vendégszeretetével összehasonlítva. – Jól emlékezett rá, hogy az
ott élők lakóhajóikat és a szívüket egyaránt megnyitották a
látogatók előtt.
Stephen csendben hallgatta a visszaemlékezést.
– Lélegzetelállító. – Amísá nagyon szeretett volna újra
elmenni Kasmírba, de méregdrága volt az odaút, és Dípak sem
tudott volna időt szakítani rá az üzletvezetés mellett. – Apám
mondta, mialatt ott voltunk, hogy ritka kincs a szépségnek ez a
romlatlan formája, másképp nem tartanák becsben az emberek.
Amísá hatéves volt, amikor az apja megtervezte a család
kasmíri utazását. A pazar látványban gyönyörködve apa és
lánya egymás mellett állt a tó partján. A táj szépségébe
belefeledkezve bámulták a virágos mezők hátteréül szolgáló
hegyeket.
– Vigye el oda az édesanyját, hadnagy, és mutassa meg neki
az önök angliai kastélyainak pompázatosságával vetekedő
természetes szépséget. – Első alkalom volt, hogy Amísá említést
tett valakinek a számára oly sokat jelentő útról, a kivételes
gyermekkori emlékről, amikor együtt lehetett az apjával.
Egyébként sok más férfihoz hasonlóan az ő apját is lefoglalta a
munkája, na meg Amísá fivérei, a lányát az anyjára hagyta.
Stephen keze ekkor önálló életre kelve fölemelkedett, hogy
félresöpörjön egy hajtincset a nő alsó ajkáról. Várt egy
lélegzetvételnyi ideig, és belenézett Amísá szemébe, mielőtt az
ujjai közé vette és hátrasimította a tincset a nő füle mögé.
Amísá lehunyta a szemét, ahogy a férfi ujjai a fülcimpáját
érintették, elidőzve puha bőrénél és az arany fülkarikánál. A nő
majdnem sírva fakadt az egyszerűségében is meghitt
mozdulattól. Felgyorsult a pulzusa a ránehezedő bűntudattól,
hogy nem húzta el a fejét. Meggyőzte magát, hogy Stephennek
ez semmit sem jelent, ellenben az ő számára a beléje nevelt
megannyi erkölcsi szabály felrúgásával volt egyenértékű. De
hiába mondott mást az agya, Amísá egyszerűen képtelen volt
megmozdulni.
– Igaza van az édesapjának – mondta Stephen lágy hangon. –
Ritka kincs a valódi szépség.
 HUSZONKETTŐ

Amísá és Ravi éppen az elülső verandát seperte fel, amikor egy

csapat katona haladt el arra. Noha civil ruhát viseltek, most is
ott fityegett a derekukon a megszokott gumibot.
– Bántja valami, srímatí? – kérdezte Ravi tovább söprögetve.
– Miért kérded? – kapta oda felé a fejét Amísá, aki az imént
megtorpant, és a férfiakat nézte.
– Boldogtalannak tűnik – felelte Ravi.
Amísá felvont szemöldökkel nézett rá.
– Téged foglalkoztat az én boldogságom?
Ravi egy vállrándítással folytatta a söprést.
– Általában nem, de ha többet kell dolgoznom maga miatt,
rögtön engem is elfog a szomorúság. – Ravi már összehúzott a
seprűjével egy kisebb kupacnyi szemetet, amit Amísá
figyelmetlenségében javarészt szétdúlt. – Törődnöm kell a
boldogságával, már csak azért is, hogy könnyítsek a terheimen.
Amísá megadóan kért bocsánatot a szétterített szemét miatt.
A seprűjére támaszkodott.
– A hadnagyon járt az eszem – vallotta be.
– Mikor jön vissza?
– Nemsokára. – Amísá nem tudta a pontos dátumot. A
tanárok az iskolában feltételezhetően tudták, de nem volt
mersze megkérdezni őket. Színleg elfogadták ugyan, hogy
Amísá az iskolájukban tanít, de nem törték magukat, hogy
jóban legyenek vele.
– Miben más a hadnagy, mint ezek? – mutatott Ravi a tisztek
felé, akik éppen egy krikettező gyerekhad szemlélésébe
merültek. Az egyik gyerkőc rafináltan kivitelezett ütésénél ők is
együtt tapsoltak és éljeneztek a csapattal.
– Nem is tudom, hogyan mondjam – küszködött Amísá a
szavakkal. – Amikor a kertben vagyunk, szabadon beszélhetek.
– Stephen egyenrangúként kezelte őt. Mellette Amísának volt
mersze önmagát adnia, és kezdte feltérképezni a saját
személyiségét. – Azon kapom magam, hogy boldog vagyok –
mondta, mely érzésről azelőtt nemigen volt fogalma.
Ravi közbeszólás nélkül hallgatta. Amikor a nő
elmosolyodott, ő visszamosolygott rá.
– Biztosan nehéz elviselnie a hadnagy hiányát.
– Ezt ítélkezés nélkül mondja – felelte Amísá tétován.
– Maga már azelőtt is mesemondó volt, hogy mi
megismerkedtünk. – Itt Ravi tartott egy kis szünetet. – Bár
tudom, hogy sosem mesélhette el ezeket a történeteket. – Nem
tette hozzá, hogy Dípaknak. – Engem elítéltek azért, mert többre
vágytam. Gúnyoltak és szidalmaztak miatta. Ön volt az egyetlen,
aki megértett és elfogadott engem. Miért vetemednék hát arra,
hogy ítélkezzem ön fölött?
Amísá lenyelte a torkában formálódó gombócot.
– Köszönöm – mondta hálásan. – Megzabolázta feltolult
érzéseit, és egy mesén kezdett gondolkozni, amely érthetőbbé
tenné az érzelmeit mind önmaga, mind Ravi számára. –
Meghallgatod a király és a herceg meséjét?
– Minekutána kétszer dolgozhatok maga miatt, pompás
lenne, ha legalább szórakoztatna közben. – Ravi kinyújtotta a
kezét a nő seprűjéért, aki boldogan adta oda. Letelepedett egy
székbe, és végiggondolta a mesét.
– Egyszer egy király ősei nyomdokán haladva vaskézzel,
szigorú szabályok szerint igazgatta birodalmát. – Ihletre várva
rövid szünetet tartott. – Csupán egyetlen fia volt a királynak, a
herceg. Amikor a herceg megörökölte a trónt, nem felejtette el
az uralkodásra vonatkozó atyai intelmeket.
Ezalatt átellenben a tisztek egyike beszállt a gyerekek
krikettjátszmájába. A gyerekek visongó nevetése megakasztotta
a történetet. Amísá és Ravi némán figyelte a jelenetet, egyikük
sem adott hangot a gondolatainak.
– Ám a herceg világtalan volt, és torz volt a nyelve, ezért
sokszor érthetetlen volt a beszéde – vette fel Amísá a fonalat. –
Azon tanakodott magában, hogyan fog uralkodni a
fogyatékosságaival. – Lehunyta a szemét, és elképzelte a fájó
szívű herceget, akitől azt várta a világ, hogy más legyen, mint
aki valójában volt. – Megosztotta félelemeit kebelbéli jó
barátjával. A barátja azt mondta neki: menj az emberek közé.
Ha nem látod őket, akkor érintsd meg őket. Ahelyett, hogy
parancsokat osztogatnál, hallgass oda az alattvalóidra.
– Bölcs barát. – Ravi letette a seprűt, hogy meghallgassa, ami
a történetből még hátravolt.
 – A herceg megfogadta a tanácsot. Megölelte a gyermekeket,
és csontot tapintott ott, ahol húsnak kellett volna lennie. Amikor
a két keze közé fogta az asszonyok arcát, nedves lett a keze a
könnyeiktől. Éhesek és szegények voltak. – Amísá hangja
elcsuklott a lelkéből feltörő szavaktól. – Az apák szavai telve
voltak bánattal. Jobb életet akartak a gyermekeiknek. Iskolát,
zenét. Színes ceruzát, amivel rajzolhatnak. Verseskönyveket,
amik álomba ringatnák őket esténként.
Ravi kíváncsiságtól égve kérdezte:
– És mit tett a herceg?
– Úgy döntött, hogy nem követi a korábbi királyok példáját.
Barátjának köszönhetően a szívével kormányozta birodalmát,
és épp a gyengeségei lettek az erősségei. – Amísá a saját életben
elfoglalt helyére és a magával cipelt fogyatékosságokra gondolt.
– Szerették is az alattvalók. – Nyugtalanul pillantott a ház felé,
aztán visszafordította tekintetét a felbomlóban lévő
krikettjátszmára. Végül így szólt: – A hadnagy el tudja hitetni
velem, hogy többet érek annál, aki vagy ami a körülményeim
okán vagyok. – Stephen társaságában okosnak és értékesnek
érezte magát. A férfitól kapott lehetőségnek köszönhetően
bármi elérhetőnek tűnt a számára. – Amikor távol van, felmerül
bennem, hogy mindez talán csak illúzió.
Ravi úgy bólogatott, mint aki érti.
– Az ön érdekében remélem, hogy mihamarabb vissza fog
térni.
A tanulók a székükön fészkelődve várakoztak. Nímá önként
jelentkezett a meséje fölolvasására, mégis már öt perce nem
csinált egyebet, csak állt egy helyben, és a papírjába meredt.
Olyan erősen fogta, hogy Amísá azon sem csodálkozott volna,
ha elszakítja.
– Bétí – mondta gyöngéden a kislánynak. Nímá jóformán oda
se pillantott Amísára, aki erre tovább noszogatta: – Felolvasod
nekünk a történetedet?
– Igen, tanárnő. – Nímá remegő hangon fogott bele házi
feladatként megírt meséjébe.

Egy frissen férjhez adott, fiatal lány a férje oldalán

ballagott hazafelé. A férj bottal járt, míg az ő ifjú lábai
táncolni vágytak. De nem volt zene, csak a bot koppant
a lány lépteinek ritmusára. Egy nap és egy éjszaka telt
el az egybekelésük óta. Amikor leszállt az éj, a lány a
holdnál keresett menedéket. Térdre borult, és
könnyeivel áztatta a földet.
Egy villanásra a lány látta előző életét és a mostanit,
de mikor a jövőjét kereste, üres volt a kép. „Vezess
engem, hogy azzá legyek, aki lenni akarok”,
fohászkodott, de csak hallgatás volt a válasz. Akkor
erőt gyűjtött. „Fel akarom fedezni a világot”, suttogta.
Fölnézett a csillagos égre, és elképzelt egy másik
világot. Köszönetet mondott egy nálánál magasabb
hatalomnak, amely teremtette. Aztán a szívére tette a
kezét, és némán megkérdezte tőle, mire vágyik.
 Boldogságra, hangzott a válasz. Aztán a hasára tette a
kezét, és elsuttogta ugyanazt a kérdést. Szabadságra, ez
volt a válasz.
A lány a holdra emelte tekintetét, mely egymagában
világított az éjszakában. Halántékára nyomta az ujjait,
és az érveréséből próbálta kihallani a választ. Megint
fény villant, és a lány bólogatott. Már tudta, mit kell
tennie, hogy megvédje, ami fontos neki.
Búcsút intett a háznak, ahol élete hátralévő részét
kellett volna eltöltenie. Minden, az önrendelkezés felé
tett lépéssel könnyebbnek érezte a szívét, és
magabiztosabb is volt. A szakadék széléhez érve
átnézett a perem fölött. Hívogatta a mélység, és az
utolsó lépése elvezette a szabadsághoz.

– Nímá. – Amísá megvárta, míg kiürül az osztályterem. A

többi diák Nímá után olvasta fel a meséjét. Némelyek olyan
világméretű témákhoz nyúltak, mint az éhínség vagy a háború,
míg mások szívükhöz közelebb álló területeket választottak. Egy
fiú a jó és rossz harcáról írt. De egyik mű sem volt annyira
meghökkentő, és egyik sem vetett fel annyi kérdést, mint Nímá
írása. – Erős történetet írtál.
– Köszönöm – mondta a lány csöndesen. Összeszedte a
lerágott radírú ceruzákat, és bedobálta őket a táskájába.
– Tehetséges író vagy. – Amísá úgy haladt előre, mint aki
tojásokon lépdel, minden egyes szavát megfontolta. – Szereted a
sulit?
 A lány körbenézett az üres osztályteremben.
– A mátkám sok brit katonatisztet meghív az otthonába. –
Nímá a gyémánt fülbevalójával játszott. Vagy nem hallotta
Amísát, vagy szándékosan elengedte a füle mellett a kérdést. –
Elvárja tőlem, hogy szórakoztassam őket. Az angol képzés
éppen ezt biztosítja.
– Te mit szeretnél? – nyúlt Amísá a lány kezéért, de Nímá
elhúzta előle. Amísát megrémítette a lány meséje, mert nem
volt biztos benne, hogy intő jelnek kell-e tekintenie, vagy
csupán egy fiatal leányzó hiperaktív képzelete művének.
– Nem számít – görnyedt előre Nímá, és ökölbe szorította a
kezét. – Minek álmodjon az ember, ha úgyis előre eltervezték a
sorsát? – Felmarkolta a tankönyveit, és kinyitotta az ajtót.
– Nímá! – kiáltott utána Amísá, de a lány már el is ment.
JAYA
 HUSZONHÁROM

Apám keményen dolgozott, hogy kiépítse virágzó orvosi

praxisát. Kiskorom óta nyilvánvaló volt, hogy társául fogok
szegődni, aztán pedig a helyébe lépek. Alapvetés volt, hogy
orvosi karriert építek, már azt megelőzően is, hogy fölfogtam
volna, miben is áll ez pontosan. Ahogy cseperedtem, azon
kaptam magam, hogy nem az orvoslás érdekel, hanem a szavak.
Amikor az egyetemi évek beköszöntével főtárgyat kellett
választanom, fölfedtem a szüleim előtt, hogy az újságírást
választom. Fölvérteztem magam apám csalódottságára, de épp
ellenkezőleg, megértést tanúsított. Hálatelten éppen fölálltam
volna az asztaltól, amikor anyám megszólalt.
– Eldöntöttük, hogy orvos leszel.
– Nem – dacoltam vele. – Újságíró leszek.
– Jaya…
– Az én életem – mondtam a szavába vágva. – Jogom van azt
csinálni, ami boldoggá tesz.
– A boldogság nem garantált – igazított ki. – Orvos leszel.
Apám megkért, hogy hagyjam el a szobát, hogy kettesben
beszélhessen anyámmal. Úgy fél órával később előjöttek, és
közölték, hogy támogatják a döntésemet. Megköszöntem
apámnak, és anyámhoz egyetlen szót sem szólva eljöttem. Ő
soha nem beszélt velem arról a napról.
Délelőttönként a várost járjuk Ravival, esténként pedig tovább
szövi nekem a történetet, mialatt eszünk. Ma este egy pandzsábi
étteremben vacsorázunk. A Ravi által felszolgált fűszeres
zöldségfogásoktól eltérően a pandzsábi ételek tejszínben és
vajban gazdagok. Tömöm magamba a zöldséges piláfot.
– Olyan kedves és vendégszerető itt mindenki – integetek
oda a közelben őgyelgő gyerekcsapatnak.
– Feldobta a napjukat – tunkolja ki Ravi a tányérját egy
darab nánnal. – Nem vagyunk hozzászokva a külföldiekhez.
– Mifelénk sok a külföldi – mondja az étterem tulajdonosa,
miközben újratölti a poharainkat mangólasszíval. Ráncok
árkolják elnyűtt arcát és kezét. Bő fehér vászonnadrágjához
rövid ujjú, legombolható inget vett föl. Bőre csaknem olyan
barna, mint a haja. – Nem mindennap fogadhatjuk Ravi száhib
vendégét.
– Sajátos stílusa nem éppen vendégcsalogató – vetek
csúfondáros pillantást Ravira.
– Túlságosan lefoglalja, hogy az eltávozott száhib házával és
egyéb javaival törődjön. – A tulaj letesz elénk egy tál desszertet.
– Munkásokat fogad fel a kert és a malom gondozására. A
malom már évek óta kihasználatlanul áll, de még egy pók se
merné betenni oda a lábát.
– Maga fizeti a karbantartást? – Mivel mindennap együtt
töltjük az időt, tudom, hogy nincs semmilyen bevételi forrása. –
De hiszen senki sem maradt, aki megfizethetné a szolgálatait.
– A családja busásan megfizetett, amíg nekik dolgoztam –
feleli, mintha ez bármit is megmagyarázna. Két falással végez a
desszertjével, aztán belemártja a szalvétáját a vizespohárba a
kézmosáshoz. – Cserébe kötelességem vigyázni arra, ami az
övék.
A tulaj tiszteletteljesen meghajtja a fejét Ravi felé. Felém
fordulva azt mondja:
– Még halálukban is az ön családját szolgálja hűségesen. Az
édesanyja büszke lehetne.
– Ön ismerte az anyámat? – A megérkezésem óta még senki
sem tett nekem említést róla. Mintha a világon se lenne.
Találkozik a tekintete Raviéval, szavak nélküli gondolatcsere
zajlik köztük.
– Csak látásból. – Kitérően válaszol, nyilvánvalóan titkol
valamit. – Maga nagyon hasonlít rá. – Mindkettőnknek
odabiccent, majd távozik.
– Miért nincs senki, aki ismerné anyámat? – teszem föl a
kérdést, miután a tulaj magunkra hagy. – Itt nőtt fel, mégis
mintha idegen volna.
Ravi válasz helyett fog egy darabka halvát, és nekem nyújtja.
Az édes illat asztalunkhoz vonzza a nyitott falú étteremben
kedvükre szálldosó legyeket. Összehajtogatott szalvétámmal
hessegetem őket, de éppen ellenkező hatást érek el.
– Mindig is zárkózott típus volt – mondja Ravi. – Alig dugta ki
az orrát a házból.
– Még a kertbe se? – furcsállom a dolgot.
– Ő még nem fogta fel a jelentőségét. – Mint oly sokszor
történetmesélés közben, Ravi tekintete most is ködös lesz, és
kimértek a szavai. – Az ön nagyapja bezáratta az iskolát a
nagymamája halála után. A kert java része a közbeeső évek
során pusztult ki. – Megdörzsöli az arcát, de előbb még bánatos
kifejezés suhan át rajta. – Csak a második felesége halála után
engedett engem vissza.
– És az ön keze alatt újra teljes virágjában pompázik a kert. –
Ravi hallgatása beleegyezés. Odaadó szeretettel ápolgatott
minden szál virágot, minden bokrot. Vajon mivel érdemelte ki a
nagyanyám Ravi kikezdhetetlen lojalitását? – Nem is tudtam,
hogy nagyapámé volt az iskola. Hogy történt ez?
Megrázza a fejét, és ebből már tudom is: a szokásos válasz
következik – hogy ez is kiderül majd a történetből. Megtanultam
már, hogy nógatással nem érhetek célt nála.
– Akkor is ilyen makacs volt, amikor még élt a nagyanyám? –
Amikor elmosolyodik, kérdezek még valamit: – Kié most az
iskola a nagyapám halálával?
– Az édesanyjáé. – Döbbenten meredek rá. – A nagybátyái
lemondtak a ház és a malom rájuk eső részéről. A nagypapája
az ön édesanyjára hagyta az iskolát, hogy tegyen vele, amit
akar. Azt mondta, őt illeti.
– Anyám tud erről? – Nekem egy szóval se említette sem az
elutazásom előtt, sem a telefonban.
– Fogalmam sincs. – Komótosan és szemlátomást fáradtan
csóválja a fejét. – A földhivatalban azt mondják, nem reagál az
értesítéseikre. – Hirtelen elcsügged. – Amennyiben hatvan
nappal Dípak halála után továbbra sincs igénybejelentés, az
önkormányzat árverésre fogja bocsátani az ingatlanokat. –
Nagyot nyel. – És akkor a nagymamája emlékei, a hagyatéka
mindörökre megsemmisül.

Kint állok a verandán, szemben az éjszakával. Telihold világít a

csillagos égbolton, ilyen látványban nemigen lehet részem a
fényszennyezett Manhattanben. Ravi rögtön vacsora után
hazament, de túl ideges vagyok, nem tudnék aludni.
A csupasz falak között bóklászva Ravi kijelentésén
merengek. Végighúzom a kezem a bútordarabokon, és
elképzelem a múltat, amikor még a nagyszüleim és anyám
otthona volt a ház. A történetből annyi biztosan kiviláglik, hogy
Amísá szerette az otthonát és a családját. Akkor meg miért
utasítják el a gyermekei azt, ami jog szerint jár nekik?
A saját, momentán üresen álló otthonomra gondolok.
Könnyebb volt eljönni onnan, mint hittem. A beköltözéskor
órákon át dekoráltuk a teret Patrickkel, ami a karrierünk
visszaigazolása volt. Addig tologattuk ide-oda a műalkotásokat
és a bútorokat, amíg tökéletes hatást nem sikerült elérni. Úgy
vélekedtünk, hogy csak akkor lehet belőle ideális otthon, ha
minden a helyén van, és ez akkoriban nagyon fontos volt
nekünk. Később, mikor minden vágyam az volt, hogy egy
kisgyerek rumlit csináljon körülöttem, rá kellett jönnöm, hogy
nem a lakberendezési tárgyak vagy a lakcím teszi az otthont,
hanem a benne élők.
Ölbe veszem a laptopot. Végigsimítok a billentyűkön, és
máris eltölt a nyugalom, amit csak az írott szó adhat meg az
embernek. Túl fáradt vagyok most az öncenzúrához, csak
gépelem, ami jön.

Üzleti vonalon kezdtem újságírói karrieremet. Ez

kielégítette a számokkal alátámasztható tények iránti
igényemet. Aztán miután eléggé megcsömörlöttem
ahhoz, hogy már ne higgyek el mindent, amit hallok,
átkerültem a sportrovathoz. Sosem voltam „drukker”,
el lehet hát képzelni a döbbenetemet, amikor az
öltözőkben fejből darálták nekem a statisztikákat a
srácok abban a hiszemben, hogy én is éppúgy képben
vagyok, pontosan milyen gyorsan repült az a labda az
előző harminc ütéshez viszonyítva. Fél évvel később
könyörögve kértem áthelyezésemet a technológia
rovathoz. A szerkesztőm az irodalmit ajánlotta
helyette. A könyvek rejtvények bizonyos értelemben – és
noha mindennél többre becsülöm az írott szót, a fikció
sosem érdekelt. De nyitott voltam, és rájöttem, hogy
még a kitalált történetekben is akadnak
igazságmorzsák. Gondolhatják, mennyire
meglepődtem, amikor megtudtam, hogy nagyanyám,
aki még az én születésem előtt meghalt, meseírói
babérokra tört. Az a remény éltette, hogy a világ
egyszer még értékelni fogja az alkotásait.
A remény egy könnyű szó, mindössze hat betűből áll,
vessük csak össze az egyik legkomplikáltabbal, a
megszentségteleníthetetlenségeskedéseitekérttel.
Remény – csakugyan könnyű szó, mégis mély jelentést
hordoz. Az eszem mereven elutasítja, írói énem sosem
dőlt be a megfoghatatlanság varázsának. Nagyanyám
és sok hozzá hasonló ember számára mégis ez
jelentette az egyedüli kapaszkodót. Nagyanyám
angolul, egy számára idegen nyelven szerette volna írni
a történeteit. Számomra, az unokája számára, akinek
mindeddig a legszebb élete volt, rémesen egyszerűnek
tűnik ez az álom. Én az írással csináltam karriert.
Mindent papírra vetek, amit fontosnak ítélek. Ez
biztonságosabb terep a számomra, mint kimondani a
dolgokat. Soha életemben nem féltem hivatásom
gyakorlásának következményeitől, amikor tollat
ragadtam. Föl sem merült bennem, hogy bárkitől is
engedélyt kérjek, vagy azon rágódjak, hogy talán
elbíztam magam. Készpénznek veszem, hogy az álmok
beteljesülnek. Bármiről álmodjon is az ember, az
megvalósítható.
Kijózanító erővel hat rám ennek az egy generációval
idősebb asszonynak a története, aki úgy élte az életét,
hogy az az én számomra fölfoghatatlan és érthetetlen.
Kínos ez a naivitás a részemről, és szégyenkezve
ismerem be, időközben úgy besötétedett a
buborékomban, hogy nem láttam mást a saját
árnyékomon kívül. Visszatekintve azt gondolom,
mindnyájan igyekszünk megvédeni magunkat attól,
amit nehéz lenne feldolgoznunk. De ez is csak kifogás.
 Felfoghatatlannak találom nagyanyám fájdalmát, a
lelkiereje azonban inspiráló. Hozzá képest én gyenge
ember vagyok. Erősnek képzeltem ugyan magam, és
megalázó rádöbbenni, hogy komoly hiányosságaim
vannak. Világpolgárként és nőként szakadatlan
küzdésre vagyok ítélve. Hogy ez pontosan mit takar, az
még rejtély, de megteszem az első lépést az úton, amely
remélhetőleg elvezet majd engem valahová. Útközben
talán még tanulok is ezt-azt.

Talán mégis van számomra remény.

Amikor befejezem, egy pillanatra megáll az ujjam a „Küldés”

fölött. Tétovázom. Az elmúlt évek fájdalma mindeddig az én jól
őrzött titkom volt. Amikor szükségem lett volna Patrickre, nem
közeledtem felé, hanem megtartottam a dolgot magamban, és őt
is békén hagytam. Azokban a pillanatokban, amikor erősek
voltunk, könnyű volt együtt lenni, ellenben mikor gyengének
éreztem magam, ugyanez lehetetlennek tűnt.
De belefáradtam már a bujkálásba, átolvasom a
bejegyzésemet, és rákattintok a „Küldés”-re. Aztán mielőtt
megkérdőjelezhetném a döntésemet, gyorsan lecsukom a gépet,
és aludni térek.
 HUSZONNÉGY

Sűrű fogú fésűvel fésülgetem a hajamat tetveket keresve. Napok

óta egyfolytában vakaródzom, Ravi szerint elképzelhető, hogy
tetves vagyok. Végighúzom a fésűt a fejbőrömön, és találok is
egy apró, barna vérszívót. Fogpiszkálóval kioperálom, azután
megismétlem a műveletet. Még hármat csípek el, mire végzek.
– Undorító – mormogom.
– Konkrétan vagy általában? – kérdi Ravi, aki a hátsó
verandán talál rám. A kis fésű láttán megértően bólint. –
Beköszöntek magához kis barátaink?
– Én nem nevezném őket barátoknak – mutatok komoly
képpel a fejemre. – Van valami ötlete, hogyan szabadulhatnék
meg tőlük?
– Majd hozok magának kamillapasztát. Attól megfulladnak.
– Alig várom. – Összefogom és gyors mozdulatokkal copfba
fonom a hajamat. Már korábban lezuhanyoztam, és egy hosszú
nyári ruhát vettem föl. Ravival tegnap elterveztük, hogy
meglátogatunk néhány környékbeli települést. Amikor
elmesélte, hogy eddig csupán alig néhányszor tette ki a lábát a
faluból, ragaszkodtam hozzá, hogy tartson velem. Odabentről
kopogtatás hallatszik a bejárati ajtó felől. Ravira pillantok. – Vár
valakit?
– Nekem nincsenek barátaim – mondja mesterkéletlenül.
 – Na persze, azért köszön ránk boldog-boldogtalan a
városban. – Az égre nézek, mielőtt kinyitnám az ajtót.
Egy nyolcévesnél nem idősebb kislány toporog a verandán.
Haja két fonatban lóg a vállára, buggyos ujjú, rövid ruhácskája
plezúros térde fölött végződik. Aranyszínű szandált visel,
nagylábujján lapos gyűrű pompázik. Barna karján plasztik
karperecek sorjáznak.
– Szervusz. – Meglepetten pillantok hátra Ravira, aki egy
vállrándítással jelzi, hogy neki ugyan semmi köze ehhez a
látogatáshoz. – Segíthetek?
– Jaya srímatí?
– Igen, én vagyok Jaya. Hát te ki vagy? – Betessékelem, de ő
mutatja, hogy kövessem.
– Telefonon keresik, srímatí. Apám boltjában. – Egy ugrással
leszökken a verandáról. – Siessen, kérem. Nehogy
megszakadjon a vonal.
– Én itt megvárom – mondja Ravi, amikor odapillantok rá.
Miközben igyekszem lépést tartani a lánnyal, megkérdezem
tőle:
– Ki a hívó?
– Egy külföldi férfi. Apukám beszélt vele.
Csakis apám lehet az. Gondterhelten megszaporázom a
lépteimet.
– Honnan tudtad, hogy ki vagyok?
– Mindenki tudja. – Félénk kislány, alig mer rám nézni. – Az
Amerikai Államokból tetszett jönni?
 – Az Egyesült Államokból, igen. – Megmosolyogtat a
rajongása.
– Sose hívták még a boltot az Amerikai Államokból. –
Felnőttesen teszi hozzá: – Nem túl jók a vonalak. Menjünk.
Mivel magas sarkúban nem bírom tartani vele az iramot,
egy pillanatra megállok, amíg kibújok a cipőmből. Mezítláb
csattogok tovább a földúton. Az utam előtt kikértem volna
magamnak, ha valaki azzal jön nekem, hogy nemsokára
mezítláb fogok szaladgálni a falusi Indiában. Most viszont el
sem tudnám képzelni, hogy máshol legyek.
Lobog a hajam a száraz levegőben, ahogy átvágunk a falun,
amíg el nem érjük a szomszédos település peremét. Cseréptetős,
elöl nyitott boltok sora felé tartunk. Néhányan megbámulnak,
egyébként senki ránk se bagózik.
– Itt vagyunk – nyit be a lány egy a többihez képest
modernebbnek tűnő üzletbe.
Klimatizált levegő vág mellbe, ahogy belépünk. A sikkesen
berendezett boltban huszonkét karátos arany ékszerek
pompáznak az üveglappal fedett vitrinekben. A pult tetején
gyémánt fülönfüggők és gyűrűk láthatók lezárt, forgó
állványokon. Jól öltözött férfiember lép ki a pult mögül a
fogadásunkra.
– Namaszté. Szandzsaj vagyok, az üzlet tulajdonosa. –
Összetett kézzel enyhén meghajol felém. A falubeliek
többségétől eltérően öltönynadrágot visel keményített inggel.
Felül ki van gombolva néhány gomb, kilátszik alóla egy könnyű
aranylánc, ÓM-medál fityeg rajta.
 – Namaszté. – Füst száll a kicsiny házi oltárnál égő
füstölőpálcika felől. – Köszönöm, hogy elküldte értem a lányát.
Szandzsaj felderül a lánya említésére.
– Erre hátra van az iroda. – A hátsó ajtón át egy kisszobába
vezet. – Az úr a telefonban név szerint önt kérte. – Becsukja az
ajtót, hogy egyedül lehessek.
A szoba dohos és meglehetősen zsúfolt, van ott egy kisasztal,
és bársonyborítású ékszerdobozkák állnak halomban a polcon,
egy gránátalmamagokkal teli tartály mellett. Fülemhez emelem
a nehéz telefonkagylót.
– Halló? – Nem kapok választ, ezért újra: – Halló? Van ott
valaki?
– Jaya? – recseg Patrick hangja a statikus zörejen át.
Megrohannak az érzések. Pedig a megérkezésem óta nem is
gondoltam rá. Most azonban rögtön az jut eszembe, ahogy
meleg lehelete a tarkómat cirógatja, amikor éjjelente
összebújtunk az ágyban. Az izgatottsága, amivel az aktuális
ügyét talán súlyozottan befolyásoló új információhoz állt hozzá,
heccelődő nevetése, amikor megvettem a babakelengyét.
Hirtelen mintha egy filmből kivágott jelenetet látnék, bevillan,
amikor az első vetélés után rám talált a fürdőszobában
összegömbölyödve. A karjába vett, és bevitt az ágyba. Zokogva
öleltük egymást. Az volt az első és utolsó alkalom, hogy együtt
gyászoltuk a veszteségünket.
– Patrick? – Megmarkolom a telefonzsinórt. – Hallasz? –
Statikus zörej ismét, aztán megszakad a vonal. Csalódottan
döntöm hátra fejemet a széktámlára, és a feltörő érzelmeimmel
viaskodom.
A második vetélés után rettenetesen szerettem volna
odabújni Patrickhez – közel húzni őt magamhoz, hátha átragad
rám valami az erejéből –, de sosem tettem meg az első lépést.
Patrick mellettem állt, miközben a saját fájdalmát is cipelte.
Velem ellentétben ő tudott sírni. Ő gyászolt akkor is, amikor én
nem bírtam szabad utat engedni a fájdalmamnak. Ő a
mindennapi életbe való visszatérést választotta terápiának. És
minden megtett lépéssel távolodott tőlem. Végül egészen
magamra maradtam, és fogalmam se volt, mivel tölthetném ki
az űrt.
De a múlt nem csupán fájdalomból állt. A vetélések előtt egy
ütemre léptünk mi ketten, és a randevúzás időszakában
megtanultunk összetartozni.
Amikor összebútoroztunk, egy este csúnyán vitatkoztunk
azon, hogy melyik tévéműsort nézzük. Akkor ez perdöntőnek
tűnt, mintha nem is csak egy tévéműsorról, hanem a
kapcsolatunkról vitatkoztunk volna annak valamennyi
aspektusával. Féltem tőle, hogy zátonyra fogunk futni, hacsak
nem sikerül kompromisszumra jutnunk. Az adott pillanatban
nem gondoltam a sok együtt töltött órára, amikor vagy nála,
vagy az én lakásomban bújtunk össze, és együtt tévéztünk.
Végül Patrick vetett véget a marakodásnak azzal, hogy
lebirkózott a földre, és addig csókolt, amíg le nem csillapodtam.
Aznap éjjel hosszú órákon át szeretkeztünk.
 A múltba révedve azon tűnődöm, hátha Patrick azért hívott,
hogy próbáljuk meg újra. Mert szívfájdalom ide vagy oda,
megtalálta számunkra a boldogsághoz visszavezető utat.
Fölkapom a kagylót, hogy visszahívjam. Megcsillan az ujjamon
az arany jegygyűrűm, amelyet azóta is viselek. Azt forgatom
tárcsázás közben. Annyiszor le akartam már venni, de az elmúlt
hónapok keserűsége közepette szükségem volt egy horgonyra,
még ha az csak a fejemben létezett is.
A telefonvonal áthidalja a kontinensek közti távolságot. Az
utolsó beszélgetésünkre gondolok, amikor bevallotta nekem
Stacey-t. Elképzelem, ahogy őt öleli, őt csókolja, és epe gyűlik a
torkomba. Lecsapom a kagylót, amint beleszól. Lehunyom a
szememet, és megvárom, amíg enyhül a fájdalom, csak azután
indulok el hazafelé.
AMÍSÁ
 HUSZONÖT

Amísá éppen az asztalokat takarította. Minden óra után gondot

fordított rá, hogy rendet tegyen a teremben, így a tanárok nem
köthettek belé. Az utolsó asztallal kezdte, amikor egyszer csak
megérezte, hogy állnak mögötte.
– Boldog karácsonyt – mondta Stephen a hátraforduló
nőnek. Becsukta az ajtót, és egy méretes táskát tett le a földre.
– Visszajött – iramodott felé Amísá, aztán egy hajszálra tőle
megtorpant.
– Vissza. Hiányoztam talán? – incselkedett a hadnagy.
Fáradtnak tűnt. Mindig tipp-topp ruhái most gyűröttek voltak,
és a nyakkendője is lazán lógott. Karikás volt a szeme.
– Igen. – Amísá nem törődött vele, hogy helytelenül
cselekszik-e. Visszatért a barátja, és ő nem volt hajlandó
hazudni neki. – Nagyon is hiányzott.
Rettentően hiányzott neki Stephen. Napközben többnyire
elrepült az idő a diákokkal, de valahányszor odaért az
iskolához, ólomnehéz volt a lába a lelkére nehezedő magánytól.
Hiányolta Stephen társaságát meg a beszélgetéseiket. A
távollétében Dípakkal próbált meg beszélgetni egyik-másik
témáról azok közül, amelyeket Stephennel szoktak kitárgyalni,
de a férje nem tanúsított érdeklődést.
Stephen hallgatással felelt a szavaira, és kutatóan nézett a
szemébe. Amísá jól tudta, hogy átlépte a határvonalat, és
megszégyenülten hátrált két lépést.
– Bocsánat – hebegte lelkesedését veszítve. Már éppen
szabadkozni akart volna a nyíltsága miatt, de Stephen a szavába
vágott.
– Éjszakába nyúlóan csevegtem anyámmal mindenféle földi
témáról. – Egyre közelebb lépett Amísához, amíg csak a nő a
szemébe nem nézett. – Csak hogy gyorsabban teljen az idő.
Amísá nagyot nyelt, és szaggatottan szedte a levegőt. Hallotta
a férfi ki nem mondott szavait. Mert ő is ettől tartott, csak éppen
sosem adott volna neki hangot – hogy bár rövidke időre kellett
elválniuk, jobban hiányoztak egymásnak, mintha csupán
barátok volnának.
Stephen lassan közelítette felé a kezét. Megadta neki az
elutasítás lehetőségét, Amísá azonban tehetetlen volt.
Elkeseredetten kívánta a férfi érintését, még ha csak egy
pillanatig tart is. Stephen kiolvasta a szeméből a bűntudattal
keveredett beleegyezést, és megértően bólintott. Épp csak egy
másodpercre fogta meg a nő kezét, s már el is engedte.
Amísá elképzelte, ahogy Csárá ráförmed, hogy ebből most
már elég. Anyósa tombolt volna a dühtől, hogy Amísá a
hadnaggyal évődve szégyent hoz magára meg a családra. Egy
pillanat alatt számba vette a lehetőségeit. Elmenni lett volna a
legbölcsebb, de ez egyszer csakis magára akart hallgatni. Hogy
amíg nem árt vele senkinek, maga döntse el, mi jó és mi rossz.
Emésztették a kérdések, amelyeket álmában sem mert volna
megfogalmazni, és okosabbnak is tűnt hallgatni róluk.
 – Boldog karácsonyt – mondta Stephen ismét, megtörve a
csöndet. Fölvette a táskáját az ajtó mellől, és a nőnek nyújtotta.
– Ajándékot hoztam önnek.
– Mi az? – Amísá örült a kitérőnek, és boldogan vette el a
táskát. – Nem kellett volna. – Súlyosnak érezte a kezében. – Én
nem ünneplem a karácsonyt. – A hozománya részeként kapott
ékszer volt az utolsó ajándék az életében.
– Akkor visszaveszem. – Stephen már mozdult is, hogy
beváltsa a fenyegetést, de a nő ellépett előle.
Mosolyogva szorította magához a táskát.
– Az enyém – suttogta. – Köszönöm. – Előhúzott az íróasztal
mélyéről egy csomagot. – Boldog karácsonyt – nyújtotta tétován
a férfi felé.
Miután a múltkor kiokosította Stephent a Navrátríról,
megkérdezte tőle, hogy melyik a kedvenc ünnepe. A férfi
habozás nélkül a karácsonyt nevezte meg. Amikor az
ajándékozásra terelődött a szó, Amísá eldöntötte magában,
hogy adni fog neki valamit. Vett selyempapírt a piacon, és
megfestette sáfránnyal. Nagy műgonddal csomagolta be az
ajándékot.
– Ezt én kapom? – Stephen elkerekedett szemmel nézte a
csomagot a nő kinyújtott kezében.
– Nem, magamnak vettem. Szeretem meglepni magamat –
dünnyögte Amísá. Felszabadult volt a férfi társaságában.
– Ajándékot vett nekem – ismételte meg a hadnagy,
miközben elvette a csomagot.
 Amísá nem tudhatta, mit fog majd szólni Stephen az
ajándékához, de ilyen kitörő, gyermeki lelkesedésre nem
számított.
– Igen – mondta, és most örült csak igazán, hogy az
ösztöneire hallgatott.
– Hagyomány, hogy felbontás előtt megrázogatjuk az
ajándékot – mondta Stephen. Amísá nevetve figyelte a
szemléltetést, aztán ő is megrázta a táskát, és hasztalan próbált
rájönni, mi lapulhat a mélyén. Stephen harsányan felnevetett. –
Ez magának rázogatás? A végén még ripityára töri.
– Szabad? – Amísá nem tudta biztosan, mi a szokás a férfi
kultúrájában. Úgy van-e, ahogyan Indiában, rögtön kibontják az
ajándékot, és lelkesen örvendeznek, vagy csak később nézik
meg, amikor egyedül vannak, azután egy köszönőlevélkét
küldenek az ajándékozónak.
– Nem, majd csak egy év múlva – mondta Stephen. – Én már
a fronton leszek, de majd levélben megírja nekem, hogy
tetszett-e.
Szavai visszhangot vertek a nő fejében. Amísá jól tudta, hogy
Stephen csak tréfálkozik, mégis szíven ütötte, amit hallott. Két
hetet is nehezen viselt el nélküle. Jobban hiányzott neki, mint
hitte. De ha arra gondolt, hogy nem látja többé… Halott levegő
töltötte meg a tüdejét a következő lélegzetvételnél.
Stephen alighanem észrevette a változást az arcán, mert az ő
mosolyát is mintha elfújták volna.
– Csak vicceltem, Amísá – mondta csöndesen. – Nem megyek
sehová.
 Bármennyire elvágyik is innen, gondolta Amísá, de nem
mondta ki. Mindenesetre igyekezett leplezni azt az érzelmi
kavalkádot, amely ezekben a pillanatokban kiülhetett az arcára.
Amikor könnybe lábadt a szeme, Stephenében fájdalmas
kifejezés jelent meg. Amísá szégyellte túlzott elgyengülését, és
elfojtotta az érzéseit. Mosolyt erőltetett az arcára, így próbált
erőt venni magán.
– Természetesen. – Feszengve mormogta: – Kérem, fogadja el
bocsánatkérésemet. Én csak… – Meggyűlt a baja a szavakkal,
amelyek összegabalyodtak az érzelmeivel. – A háború
veszélyes, és ön a barátom – mondta, és csak remélte, hogy ez
elfogadható válasz.
– Bontsa ki az ajándékot – mondta jóindulatú, lágy hangon a
férfi.
Amísá meglazította a madzagokat, és kiemelte az ajándékát,
egy csöpp kis magoncot földdel teli agyagcserépben.
– Egy fa? – meresztette rá a szemét hitetlenkedve.
– Angliából – mondta Stephen gyöngéden. – Egy Fagus
sylvatica, más néven európai bükk. – A nőre mosolygott. –
Angliában őshonos. A brit fák királynőjeként tartjuk számon.
– Hogy tudta behozni? – Amísá kicsiny kezében dédelgette a
cserepet.
– Behajtottam egy szívességet. – Megtapintotta az emberi
tenyérhez hasonlatosan domború, húsos leveleket. – Akkor
szállították, amikor útnak indultam. Meg akartam lepni. –
Szünetet tartva nézett előbb a fára, aztán Amísára. – Szerettem
volna adni magának valamit otthonról, a hazámból. Ez a fa ezer
évnél is tovább él.
– Túlél mindkettőnket. – Amísá megcirógatta a levelet,
amelyet az imént még a férfi keze érintett. Stephen arcán
kereste a választ, pedig már megkapta. A férfi hallgatott, Amísá
szólalt meg helyette: – Csodaszép ajándék, lekötelez, hogy
ideutaztatta nekem.
– Nem ez volt a cél, de még ha az adósom lenne is, az
ajándékával máris mindent törlesztett. – Stephen meghúzta a
szalagot, és letépte a papírt, ami alatt egy kicsi könyv bújt meg.
Amísá a férfi nevét írta a tetejére gyöngybetűkkel, alulra pedig,
kisebb betűkkel a sajátját. Stephen a nőre nézett, ám az csak
mosolygott, és a kezével jelezte neki, hogy kukkantson bele.
Az első oldalon, megint csak gyöngybetűkkel, egy Angliában
játszódó elbeszélés kezdődött. Stephen megbabonázva foglalt
helyet, hogy hangosan olvassa föl a könyv lapjain hömpölygő
történetet.

Egy fiatalember elveszíti a bátyját. Oly

vigasztalhatatlan, hogy pusztítással és rombolással
fenyegeti az égieket, hacsak nem láthatja a testvérét
még egyszer, utoljára. Amikor nem kap választ, nekiáll
elpusztítani az istenek számára kedves dolgokat.
– Elég legyen! – kiáltanak fel az istenek. – Miért
akarsz beszélni vele?
– Hogy elmondjak neki valamit, amire korábban
nem volt módom – feleli a fiatalember. El akarja
mondani a testvérének, ami a szívében rejlik, mert
biztosra veszi, hogy a testvére nem tudja.
– Öt percet kapsz – felelik az égiek beleegyezően. –
De cserébe nekünk adod a hangod. Megegyeztünk?
A fiatalember sebtében elfogadja az alkut. Amikor
az elvesztett testvér előlép, és a fiatalabbik beszélni
kezd, az elhunyt föltartja a kezét, hogy csendre intse.
– Tudom jól. Tudom, hogy szerettél. – Elhallgat, és
leszegi a fejét, ahogy hatalmukba kerítik az érzelmek. –
Mindig is tisztában voltam vele, hogy tisztelsz engem. A
közös emlékeink örökre veled maradnak. – A
fiatalabbik testvér döbbenten nézi a másikat, aki így ad
magyarázatot: – A szívem mélyén mindig is tudtam.
Testvérek vagyunk. Egy a szívünk.
Kimondva azt, amit a fiatalember mondani akart
volna neki, az elhunyt testvér gondoskodott róla, hogy
megmaradhasson öccse hangja. Szorosan átölelik
egymást. Amikor az istenek úgy ítélik meg, hogy az idő
letelt, az elvesztett fivért összetöri a búcsúzás. Most a
fiatalabbik tartja felé a kezét.
– Nem örökre búcsúzunk – mondja, megdöbbentve
elvesztett fivérét, aki egészen eddig a pillanatig riadt és
magányos volt. – Csak amíg újra találkozunk.
És bár ezzel mindörökre elveszítette a hangját,
megajándékozta fivérét azzal az egyetlen dologgal,
amelyben az hiányt szenvedett: a reménnyel.
Amísá igyekezett végezni közben a takarítással, de minduntalan
Stephen felé pislogott, hogy lássa a reakcióját. A férfi végül az
utolsó oldal aljára ért, és fölnézett Amísá szemébe.
– Hogy csinálta ezt?
Amísát aznap éjjel találta meg a történet, amikor Stephen a
fivéréről beszélt neki. Az ünnepi időszak közeledtével úgy
döntött, megpróbálja papírra vetni. Azt akarta üzenni általa
Stephennek, hogy a testvére pontosan tudta, mennyire szereti.
Hetekbe telt, mire formába öntötte az egyszerű történetet, de
kitartott. Éjszakánként dolgozott rajta, mialatt Dípak aludt.
Noha tudta, hogy semmi rosszat nem tesz, mégis furdalta a
lelkiismeret, amiért egy másik férfinak szánt ajándékra fordítja
az idejét.
– Tetszik önnek?
– Jobban, mint sejthetné – felelte Stephen elszorult torokkal.
Amísá szokatlanul könnyűnek érezte magát. Attól való
félelmében, hogy valami butaságot mond, amivel
mindkettőjüket zavarba hozza, rámutatott a fára. – Az én kis
mesém semmi ehhez képest. – Óvón ölelte a cserepet. –
Szeretném elültetni. Szabad?
– Itt? – Stephen láthatóan meglepődött. Végighúzta kezét a
szemén, letörölgetve az összegyűlt könnyeket. – Azt hittem,
hazaviszi majd.
– Nem lehet. – Összefonódott a tekintetük. Amísá először
érezte úgy, hogy titkolnia kell a kapcsolatukat. Megértést
olvasott ki a férfi szeméből, és e tekintet jelentésétől tartva
félrenézett. – Ide tartozik, a kertünkbe – mondta színlelt
könnyedséggel a hangjában.
Stephen átvette tőle a növényt, és együtt kiballagtak a
kertbe. Amísá megkereste a tökéletes helyet, és a szokásos
padjuk közelében meg is találta. Puszta kézzel állt neki az
ásásnak. Nem törődött vele, hogy összesározza a nadrágját,
egyedül az érdekelte, hogy ideális helyet biztosítson
ajándékának a növekedéshez.
– Hadd segítsek. – Stephen egy kis ásóval lazította fel a
földet. Amint elég terjedelmes volt a lyuk, hátrahúzódva figyelte
a nőt. Amísá vigyázva kiemelte a magoncot a cserépből, és
elültette. Stephen betemette a lyukat, aztán a kezükkel
nyomkodták le körülötte a földet.
– Kész – jelentette ki Amísá elégedetten. – Most már a fának
is van otthona.
– Igen – pillantott le Stephen az éppen csak kisarjadt
növényre. – Évek múltán is eljöhet majd ide a közösen töltött
időre emlékezni.

– Amísá – állt meg Stephen a kiürült osztályterem ajtajában. –

Befáradna az irodámba? Nímá édesapja van itt – tette hozzá
halkan. – Beszélni szeretne velünk.
Nímá több mint egy hete hiányzott. Amísá már aggódott, sőt
Stephennek is előhozta a dolgot, aki mindössze annyit felelt,
hogy a szülők egyelőre nem léptek kapcsolatba az iskolával.
Most Amísá hírekre kiéhezve sebesen lépkedett Stephen mellett
az iroda felé. Stephen előreengedte a szűkös helyiségbe, majd
bement utána, és behúzta az ajtót.
– Ő itt Amísá – mutatta be Stephen. – Nímá tanítónője.
Az indiai férfi összetette a tenyerét.
– Namaszté. – Amísához intézve szavait, a következőket
mondta: – Ahogy a hadnagynak már mondtam, Nímá balesetet
szenvedett.
– Jól van? – kérdezte aggodalmasan Amísá.
– Azért jöttem, hogy szóljak, nem jön többet iskolába. – Az
apa nem válaszolt Amísá kérdésére, helyette készpénzt adott át
Stephennek. – Ez elég a fiam éves tandíjára, ami még hátravan.
– Indulni készült, de megtorpant. – A lányom sokat beszélt az ön
órájáról, srímatí – fordult Amísá felé. – Élvezte az óráit.
– Van nálam néhány régi esszéje, amiről még szeretnék
beszélni vele – mondta Amísá az újfent indulni készülő apának.
Magán érezte Stephen szúrós tekintetét, de a lány iránti
aggodalma felülírta a hadnagy rosszallását. – Benézhetnék
önökhöz esetleg, hogy jókívánságaimmal egyetemben a
kijavított esszéit is átadjam neki?
– Nem szükséges – vágta rá a lány apja. – Majd átadom neki
az üdvözletét.
– Köszönjük, hogy idefáradt – vetette közbe az Amísá mellett
álló Stephen. – Kérem, tudassa velünk, ha bármit tehetünk
Nímáért.
Kikísérte az apát, és arra ért vissza az irodájába, hogy Amísá
föl-alá járkál odabent. Mondani akart neki valamit, de Amísá a
szavába vágott.
 – Tudom, hogy haragszik, de meg kellett próbálnom.
– Ebbe nem szabad belefolynunk. – Amísá tiltakozni próbált,
de a férfi nem hagyta szóhoz jutni. – Intézményünk nagy
figyelmet fordít a tanulók szüleivel fenntartott kapcsolatra. –
Megdörgölte a tarkóját, nyilvánvalóan aggasztónak találta a
kialakult helyzetet. – A Rádzs nem kényszerítheti rá az
indiaiakat, hogy a mi iskolánkba járassák a gyerekeiket. Ha a
szülőkben az a benyomás alakul ki, hogy a gyermekeiken
keresztül a családi életüket próbáljuk kifürkészni, akkor ki
fogják venni őket az iskolából.
– Akkor ennyi? – Habár volt ráció a magyarázatban, Amísá
nyugtalansága nem csitult.
– Sajnálom. – Stephen arckifejezése azt sugallta, hogy így is
gondolja. – Nem tehetünk semmit.
– Ez kevés – mondta Amísá, akit fűtött a kislány iránti
aggodalma.
– Pedig be kell érnie vele – felelte Stephen. – Sajnálom.
Tudom, mennyire szerette azt a lányt.
JAYA
 HUSZONHAT

Tizenhat éves voltam, amikor egyik szomszédunknál rákot

diagnosztizáltak. Súlyos eset volt lehangoló prognózissal, és
küzdelmes harcot vetített előre. Az illető felesége fiatal anyuka
volt három öt év alatti gyermekkel. A környékbeliek
összeállítottak egy étkezési ütemtervet, és bár a szüleim alig
ismerték a családot, anyám is aláírta a nevét, és minden
második héten szállította nekik az ételt. Az első néhány hónap
elteltével aztán megcsappant a jótékonykodók lelkesedése, és
mindenki újra csak magával foglalkozott. Nagyjából ez idő tájt
anyám egy rakás, az amerikai konyhát ismertető
szakácskönyvvel tért haza. A következő néhány hónapban
minden hétköznap este kipróbált egy új amerikai receptet.
Mielőtt feltálalta volna a vacsorát, a családnak is átvitt egy
adagot, anélkül hogy erről bárkinek is említést tett volna.
Otthon sem beszélt róla, és másoknak se mondta el.
A férfi felgyógyult, és a család partit adott, hogy így
mondjanak köszönetet. Az összejövetelen a feleség tósztot
mondott az ismeretlenre, aki minden este szállította nekik a
vacsorát. El sem tudta képzelni, ki lehet, csak remélte, hogy
most majd felfedi magát. Anyámra pillantottam, aki leszegett
fejjel bámult az italába. Az asszony megismételte a kérdést,
amire újabb csönd következett.
 – Aki tudja, kiről beszélek, kérem, adja át az illetőnek, hogy
borzasztóan hálás vagyok – mondta végül az asszony.
Még aznap este anyám jó éjszakát kívánt nekem, és ment
volna ő is lefeküdni.
– Meglepett, hogy egy szót sem szóltál – mondtam neki. –
Legalább elismerték volna, hogy a lelkedet is kitetted értük.
Akkoriban nekem úgy tűnt, hogy anyám sokkal többet
törődik azzal a családdal, mint velem. Megtanult a szájuk íze
szerint főzni, és észrevétlenül juttatta el hozzájuk az elkészült
ételeket. Egy világéletében az anyja szeretetére hiába ácsingózó
lány ezt elvesztegetett lehetőségként élte meg; a családtól
bizonyára méltatást, hálát és elismerést kapott volna.
– Ez nem rólam szólt – vágta rá az anyám. Fejét ingatva
gyűrögette a kezét. – Ők voltak a fontosak, meg a szükségleteik.
Ez minden.
Bement a szobájába, de én csak néztem utána meredten,
töprengésre késztetett a félelem, ami arra a gondolatra jelent
meg az arcán, hogy a család bármikor megtudhatja az igazat.

A reggeli ébredéskor Patrickkel volt tele a fejem. Akkoriban,

amikor még csak találkozgattunk, ritkán veszekedtünk, és ha
mégis nézeteltérés alakult ki köztünk, azt mindig megbeszéltük.
Azelőtt sosem csaptam volna le neki a kagylót. De az már a
múlt. Föltartom a kezemet a fénybe, elnézem a jegygyűrű
csillogását. Amikor Patrick fölhúzta az ujjamra, örök szerelmet
fogadtunk egymásnak. Körben végighúzom rajta az ujjamat,
majd szép lassan kezdem lecsúsztatni. Mindjárt az első percnél
megakad. Hiába húzom, meg se moccan. Megkönnyebbülten
visszatolom a helyére, és kipattanok az ágyból.
Miután felöltöztem, a szabadtéri piac felé tartó tömeg
nyomába szegődöm. Mozgóárusok és szószátyár vásárlók lepik
el az utcát. Elsétálok a kézikocsik mellett, mindent megcsodálok
és alaposan szemügyre veszek a friss zöldségtől a könyvekig.
Egy csomó tarka sálnál megállok.
– Magam készítem őket – nyújtja felém az egyik selyemsálat
a kerekeken guruló, fából ácsolt kézikocsi mögött álló
fiatalasszony. Az elegáns vörös alapszínt finom kidolgozású,
halványzöld mintázat dobja föl, szélei indigókékek. Eszményi
ajándék lenne anyámnak hideg estékre. Egy ilyen sálnak
Amerikában száz dollár fölött lenne az ára. – Öt rúpia.
Hármat is veszek, azután továbbmegyek a következő
kézikocsihoz, ahol egy legényke zöld és piros színű, földes
paprikákat emel a magasba.
– Friss. Nézze csak meg, sehol egy barna folt. – Hosszú
körmei alá mélyen beette magát a piszok, talán mert aznap
reggel szedte le a zöldségeket. – Vesz? Nagyon finom.
– Igen, veszek.
Eltökélem, hogy ma este én fogom megetetni Ravit. A többi
árucikket is megszemlélem, és kiválasztok néhány érett
paradicsomot meg hagymát. Miután kifizettem, amit
vásároltam, a szomszédos elárusító asszony egy kisbabáknak
való csörgőt mutat felém.
 – Babának. – Az asszony, aki lehet vagy kilencvenéves,
fogatlan vigyort villant rám. – Jó játékok nálam.
Olcsó műanyag játékokkal meg építőkockákkal van tele a
kocsija. Valamennyi építőkockára az indiai ábécé egy-egy
betűjét pingálták.
– Nem. Nincs kisbabám. – Haladok tovább, de ő azért még
győzköd egy darabig, hogy vegyek valamit.
A többi árus is hasonló figyelmet szentel nekem, egyesével
csábítgatnak a portékájuk felé. Nem bírom megállni, és veszek
anyámnak egy szárít, egy selyeminget apának, valamint még
néhány bizsut. Volt idő, amikor sosem vetemedtem volna
bizsuvásárlásra, és cukkoltam azokat a barátaimat, akik nem
riadtak vissza ettől. Kitartottam álláspontom mellett, hogy
olcsóságokat venni pénzkidobás. Most Nímára, a nagyanyámra
gondolok, és mindazokra, akik egyszerűen csak igyekeznek a
lehető legtöbbet kihozni az életükből. Más körülmények között
én is lehetnék a cipőjükben.
A megszokástól vezetve kis híján veszek egy inget
Patricknek, de még időben észbe kapok. Miközben mérgesen
szidom magamat a majdnem elkövetett hiba miatt, egyszer csak
Rokie bukkan elő a semmiből, és olyan hévvel veti rám magát,
hogy kis híján ledönt a lábamról.
– Vagy nem ízlik önnek a főztöm, vagy főzni fog nekem
valamit – mondja Ravi, pár lépéssel a kutya mögött.
– Imádom a főztjét, de ma én készítem el a vacsorát. –
Morózus hangulatomból kibillentve dögönyözöm Rokie-t, aki
lelkesen nyalogat. – Vásárolni voltam – tartom fel nagy büszkén
a teli kosarat.
– Látom, pedig majdnem vak vagyok. – Ravi megszemléli a
kosár tartalmát, azután megkérdi, mit fizettem. A válaszom
hallatán kitör belőle a nevetés. – Egy fél évig elél belőle a falu.
– Szuvenír az otthoniaknak.
Rám mosolyog.
– Ugyanazt a makacsságot látom az arcán, mint a
nagymamájáén. – Rátámaszkodik a botjára. – Jó, hogy ilyen
sokat fizetett. Egy szívből jövő ajándékért semmi sem drága. – A
többi árust is végigjárjuk, Ravi kerülő úton vezet minket
hazafelé. – Jöjjön, megmutatom magának, hol lakom. Ott meg is
főzhet.

Ahogy a piacot elhagyva Ravi lakóhelye felé tartunk, egyre

kisebbek és düledezőbbek a házak. Befordulunk egy alig másfél
méter széles, szűk sikátorba. Sár és tehénürülék borítja az
utcákat. Az út szélébe vájt csatornákat mangóhéj és rótí[6] tömíti
el. Kóbor kutyák kutatnak a szemétben ételmaradék után.
Lépésről lépésre ölel körbe a szegénység, amiről idáig csak
hallottam, de sosem láttam. Az utcákon futkározó gyerekeken
alig van ruha. Csontsoványak, és az arcuk idősebbnek mutatja
őket a valós koruknál. Ráncosak a stressztől. Amikor én voltam
gyerek, sosem kellett aggódnom amiatt, hogy lesz-e mit ennem,
vagy lesz-e biztonságot jelentő fedél a fejem fölött. Ami az én
számomra evidencia volt, az ezeknek a gyerekeknek luxus.
 Ravi megáll az egyik kalyiba előtt a nyomornegyed szívében.
Otthona más otthonokhoz tapad egyetlen hosszú sorban. Itt-ott
bedőlt a tető, és barna lé csöpög le a sarkairól az utcára. – Itthon
vagyunk. – Büszkén tárja ki előttem a rozoga ajtót. – Legyen
üdvözölve.
Megrándul az arcom, ahogy végignézek a Ravi otthonát
képező két csöppnyi szoba földpadlóján meg a szutykos falakon.
Egy harmadik szobában – ez akar a konyha lenni –
petróleummal működő tűzhely meg egy koszos edénnyel teli
fazék áll a földön.
– Ravi, ez… – Keresem, de nem találom a megfelelő szót,
amivel nem sértem meg. – Maga itt él? – Ehhez képest az én
gyerekkori otthonom, de még a New York-i lakásom is valóságos
palota. Fáj a szívem Raviért, de nem mutatom ki, mert nem
szeretnék a lelkébe taposni.
– Isten hozta nálam – feleli.
Egy öreg bögrével vizet merít egy vödörből, és beleönti Rokie
táljába. Elnézzük a kutyát, ahogy lefetyel, majd a padlóra
terített takarójához baktat. Nyújtózik egyet, mielőtt leheveredne
szunyókálni.
– Mióta van magánál?
– Tíz éve – feleli Ravi. – Egy nap épp a faluba tartottam. Ő is
arrafelé ment. Azóta sem váltunk el egymástól.
Elmosolyodom a kettőjük közti kötelék egyszerűségén. Ravi
és kutyája tökéletesen elégedettek szerény otthonukkal, de én
ezt nem érem föl ésszel. Világéletemben készpénznek vettem,
hogy vannak anyagi javaim, de most, látva, hogy Ravi még arra
a kevésre is milyen büszke, szégyenkezve vallom be magamnak,
hogy nem is emlékszem, értékeltem-e valaha a kiváltságaimat.
– Miért nem költözik át a nagyanyám házába? – kérdezem
végül.
Kisegér szalad végig a vékony fal mentén, majd eltűnik egy
apró lyukban a sarokban. Rokie felriad, és morcosan ugatni
kezdi az egeret, aztán visszafekszik aludni.
– Az a ház az ön családjáé. És a barátaim is hiányolnának. –
Az egérlyuk felé mutat. – Számítanak rám, tőlem kapnak
ennivalót.
– A családja hol van? – Emlékszem, a megismerkedésünk
napján mintha említett volna egy unokát.
– A fiam meg a felesége a fiúunokámmal és az ő családjával
él nem messze innen. – Kibújik a szandáljából, és a sarkát kezdi
dögönyözni. – A fiam felesége olyan nekem, mintha a lányom
volna – mosolyog maga elé. – Hálás lehetek, hogy a sors kegyes
hozzám. Odafogadna magukhoz, csak hogy törődhessenek
velem. Én meg egyre azt hajtogatom neki, később, lányom. Majd
később.
– Miért? – értetlenkedem. – Legalább a gondját viselnék.
– Igen, de ki vigyázna akkor Amísá otthonára és kertjére? –
kérdi csöndesen. Körbemutat a házán. – Jó nekem itt.
– Felesége van? – Láthatóan hiányzik a házból az asszonyi
kéz. Olajlámpás áll a sarokban, és egy szakadt afgán szőnyeg
borul a földre terített matracra. Az ágy mellett háromváltásnyi,
Ravi mostani viseletéhez hasonló ruha fekszik gondosan
összehajtogatva.
 Felidézni is nehéz, milyen sok ruhát kidobtam az évek során.
Kimentek a divatból, lepattant róluk egy gomb, vagy egyszerűen
viseltesnek tűntek, és máris felhatalmazva éreztem magam a
ruhatáram megújítására. Ravi velem ellentétben nagy becsben
tartja azt a keveset, amije van.
– Már évekkel ezelőtt a folyóba szórtam a hamvait. – Leveszi
a szemüvegét, hogy megdörgölje bánatos arcát. – Egy fiút már
elhamvasztottunk előtte, csak hároméves volt. – Az olajlámpa
fölött melengeti a kezét.
Noha fennen ragyog a nap, a félelem hidege jár át, ahogy
Ravira nézek.
– Jól van?
– A fiam azt szokta mondani, hogy nincs elég bőr a
csontjaimon. – Meleg kezét fújogatja. – Én csak nevetek, de
amikor fényes délben is fázik a kezem, be kell látnom, hogy
igaza lehet.
– Orvosnál járt már? – kérdezem aggódón. Noha csak rövid
ideje ismerjük egymást, én sokkal hosszabbnak érzem ezt az
időt. Talán nagyanyám meséje vagy a sok együtt töltött idő
miatt, fontos lett számomra ez az ember.
Mosolyogva, szavak nélkül adja tudtomra, hogy értékeli az
aggódásomat.
– Ígéretet tettem a nagymamájának. És semmilyen betegség
nem akadályozhat meg abban, hogy beváltsam ezt az ígéretet. –
A fejem fölé néz egy pontra, és ködössé válik a tekintete. Vajon
most is a nagyanyámat véli látni? – Aztán meg, hiába vagyok
makkegészséges, ha egyszer eljön az időm. – Megrázza a fejét,
mintha a mélabút rázná le magáról. – Szóval, elfogyasztom a
vacsorát, amit ma főz nekem, s talán még repetázni is fogok.
– Nem vagyok valami nagy szakács – felelem elfogódottan.
– Akkor még jobban fog ízleni a főztje, mert a nagymamája
se volt az. Ez igazolja a rokonságukat.
Egy öreg szűrőedényben átmosom a zöldséget, míg Ravi
begyújtja a hordozható tűzhelyet. A megmosott zöldséget
felaprítom, és a serpenyőbe zúdítom. Ravi egy-egy
csippentésnyi fűszert adagol hozzá jelöletlen dobozkákból.
– Ezek micsodák? – kérdezem. Pontosan úgy néznek ki a
fűszerei, mint amelyeket anyám konyhájában láttam.
– Mustármag – csippent fel egy adag fekete magocskát, aztán
egy vörös porra mutat. – Csili, ez pedig – mutat fel egy
narancssárga port – kurkuma. – Szétnyom egy gerezd
fokhagymát kevéske gyömbérrel, és hozzáadja a serpenyő
tartalmához, azután egy fej aprított hagymát is. Ez is együtt
pirul a zöldségekkel. Elégedetten jelenti ki: – Mindjárt kész is
van.
– Úgy örülök, hogy főzhettem magának – élcelődöm. A
fűszerek ínycsiklandó illatától összefut a nyál a számban.
Azelőtt sosem gondolkoztam olyan dolgokon, mint a fridzsider
vagy a tiszta víz. Azt hiszem, mostantól egész más szemmel
nézek majd ezekre a dolgokra.
– Hát nem tanította meg az édesanyja?
Kiskoromban gyakran néztem anyámat főzés közben. Akkor
tűnt a legboldogabbnak, amikor az ételekkel foglalkozhatott. De
valahányszor jelentkeztem nála kuktáskodni, elhessegetett.
 – Nem, ő magában szeretett főzni. – De valahonnan jönnie
kellett a főzés iránti szeretetének. – Anyám kivételesen jó
szakács. Őt ki tanította?
Ravi kezében megáll az edény, amelyet éppen elrakni
készült.
– A mostohaanyja – mondja gyorsan. – Ő ragaszkodott ehhez.
– A tradíció okán vagy… – Remélem, hogy igennel fog
válaszolni.
Ravi nemet int a fejével.
– Elvárta Lenától, hogy gondoskodjék a család háromszori
étkezéséről.
– Ma is azt teszi. – És sosem került ki a keze alól olyan étel,
ami ne lett volna tökéletesen elkészítve. Eddig azt hittem,
élvezetét leli a főzésben, de most letaglóz a csalódottság. –
Mindennap főz.
– Na és a kedves férje nem főzött magának? – kérdezi,
amikor nem mondok többet.
– Nem. – Értékelem, hogy igyekszik témát váltani. – A férjem,
a volt férjem – helyesbítek, majd elhallgatok. Fészkelődöm a
helyemen, csomóban van a gyomrom. Először nevezem őt így.
Mély lélegzetet veszek, és az orrnyergemet nyomogatva
próbálom felidézni Ravi kérdését. – Mi többnyire étterembe
jártunk – felelem végül.
– Elváltak? – kérdi Ravi óvatosan, látva a reakciómat.
– Folyamatban van a dolog. – Fáj a fejem, ahogy
visszagondolok az elmúlt néhány évre. – Sok veszteség ért
minket a házasságunk során. – Máris örvényleni kezd
körülöttem a sötétség. Jó ideje nem volt filmszakadásom. Már
azt reméltem, végleg megszabadultam ettől. – És ez erősebbnek
bizonyult nálunk. – Behunyom a szememet, nincs erőm
harcolni.
– Jaya? – szólít Ravi.
Amikor kinyitom a szemem, ő előttem áll. Aggodalmas
arckifejezéséből ítélve megint elájultam.
– Sajnálom – suttogom. Utálom, ha elveszítem az irányítást.
És ez mindannyiszor megtörténik, amikor Patrickre vagy a
bébikre gondolok. – Egy pillanatra elbolyongtam. – Amikor
továbbra is aggódva néz, próbálom megnyugtatni. – Jól vagyok,
esküszöm. Csak időnként szüksége van az agyamnak egy kis
pihenésre.
– Segített a felejtésben, hogy Indiába jött? – kérdezi Ravi lágy
hangon.
– Talán. A levél mindenesetre kiváló ürügyet szolgáltatott. –
Felidézem, mit mondott korábban a bácsikáimról. – Az adott
pillanatban okosabbnak tűnt elutazni.
– Van az úgy néha. – A kezével jelzi, hogy foglaljak helyet
vele szemben a földön. – És most együk meg, amit főzött.
 HUSZONHÉT

Úgy sétálok el a szorosan egymás mellé épült sárkunyhók sora

előtt, mintha mindig is itt éltem volna. Az asszonyok az
udvarokon szorgoskodnak, a vizet csapkodják ki a mosott
ruhákból, vagy vedrekben fürdetik visító kicsinyeiket. Madarak
trilláznak szerte körülöttünk, uniszónóban az ökrös szekerek
nyikorgásával. A jobbára félmeztelen férfiak ostorral késztetik
gyorsabb haladásra a jószágot a perzselő nap alatt. Megugat egy
kóbor kutya, de nyomban elveszíti irántam az érdeklődését,
amikor egy legényke elhajít egy lucskos mangóhéjat a trágyával
terített utcán. Beiszom a látványt, és elcsodálkozom az emberi
elme találékonyságán, amely a körülményektől függetlenül
otthont teremt magának. Ezek a szűkölködő gyerekek sokkal
szívósabbak, mint amilyen én valaha is lehetek.
A föld- és adóhivatal a következő faluban van. Az indiai
zászló lengedezik egy hosszú pózna végén. Félig csupasz
gyerekek rohangálnak az udvarban működő locsolóberendezés
körül, jóllehet nincs számottevő fű, amit locsolni kéne.
Odabent a hivatalban három asztali ventilátor fújdogálja az
íróasztalokra halmozott papírokat. A helyszűke miatt jóformán
alig lehet megmozdulni. Mahátmá Gándhí fekete-fehér fotója
lóg a falon. Két egyenruhás, egy férfi meg egy nő, görnyed az
iratok fölé. Egy harmadik, ugyanolyan barna felsőruházatot és
sortot viselő ember megkérdezi tőlem, hogy segíthet-e.
 – A ház, a malom és az iskola tulajdonjogának ügyében
jöttem. – Személyazonosságom igazolására átnyújtom az
útlevelemet. – Az elhunyt tulaj unokája vagyok.
Előveszi és áttanulmányozza a vonatkozó aktát.
– A nagybátyjai lemondtak a részesedésükről. Az ön
édesanyja a kizárólagos tulajdonos – közli, miután
meggyőződött a személyazonosságomról.
Átadja nekem a hivatalos iratokat, köztük a bácsikáim
leveleivel. Elolvasom a leveleket, és a többi papírt is átfutom.
Azután még egy utolsó levelet nyújt felém.
– Ez egy hete érkezett. Az édesanyja nem tart igényt az
örökségére.
– Micsoda? – Átveszem a levelet, amelyen anyám két
mondatban lemond a tulajdonjogáról, és az államra hagy
mindent.
– Hamarosan árverésre bocsátjuk az ingatlanokat –
magyarázza a hivatalnok, amikor fölpillantok rá. – Így lesz a
legjobb. Végre újra működhet majd a malom. Az iskolát helyi
vállalkozók fogják bérbe venni. Az ön nagyapja mindig is ellene
volt. – Átnyújt egy papírköteget a vállalkozások ajánlataival.
Remegő kézzel veszem át tőle a stószt. – Busás kárpótlásra
számítson.
– Nagyapám miért nem adta el az iskolát? – kérdezem abban
a reményben, hogy az irodista meg tudja adni a választ.
– Azt mondta, nincs hozzá joga. – Értetlensége az enyémet
tükrözi vissza. – Évekig gyakorlatilag gazdátlanul állt az épület,
ő mégis mindig elhajtott minket.
 Nagyanyám kertjére gondolok, a gyönyörű környezetre, ahol
végre magára talált. Míg a faluban éltek, a malom anyám és
nagyanyám számára is biztosította a megélhetést. A saját
történelmem szorosan összefonódik az övékkel, még ha erre
csak most kezdek is rájönni.
Hüvelykemmel végigsimítok a leveleken; mintha tüzet
tartogatnék az ölemben. Még mindig fogalmam sincs, mi történt
az anyámmal, és mi késztethette három testvérét a
tulajdonjogról való lemondásra, de minden porcikámmal
érzem, hogy az iskola és a ház maga éppoly lényeges eleme a
történetnek, mint az emberek, akik egykor ott töltötték az
idejüket. Noha nem igazán tudom, mihez kezdek majd az
ingatlanokkal, tökéletesen világos, hogy csak egyféleképpen
dönthetek.
– Meggondoltuk magunkat. Mégsem adjuk el. Azért vagyok
itt, hogy bejelentsem a család tulajdoni igényét.

– Ravi? – zörgetek be, azután várok. Megígértem neki, hogy a

földhivatalban tett látogatásom után beugrom hozzá.
Egy nálam magasabb fiú nyit ajtót. Ugyanolyan
egyenruhában van, mint amilyet az iskolába szoktak fölvenni a
falubeli gyerekek – fehér ing, barna sort, bokazokni.
Drótkeretes szemüveget visel.
– Namaszté. – Válla fölött bepillantok a házba. – Itthon van
Ravi?
 – Ön volna dédnagyapám amerikai vendége? – Fiatal arca
felderül, amikor bólintok. – Amit vagyok, Ravi bácsi
dédunokája. – Pedáns, tisztán artikulált az angolja. – Sokat
mesél magáról dédnagyapám. Örülök, hogy megismerhetem.
– Ugye te néhány falura innen élsz? – kérdezem, mert Ravi
mintha ezt mondta volna.
– Igen – invitál beljebb. – Megkínálhatom egy pohár vízzel
vagy nádcukordzsússzal? Máris hozok a piacról.
– Ne fáradj – teszem a kezemet a kezére. Meghat az
idegessége. – A víz is tökéletesen megteszi, köszönöm. –
Merőkanállal tölti meg a poharat a forralóedényből. – Iskolából
jössz?
– Igen. Amikor csak tudok, ránézek a dádára – mondja, a
nagypapa jelentésű hindí szót használva.
Törökülésben a földön foglal helyet, míg nekem egy
összecsukható széket kínál oda. De inkább én is letelepszem
hozzá a földre. Látni az arcán, hogy meglepődött, mégsem szól
semmit.
– Hányadikba jársz? – kérdezem, a langyos vizet
kortyolgatva.
– Nyolcadikba – feleli pironkodva. – Magasabb osztályba
tettek a jegyeim miatt. – Az ülőhelyünkként szolgáló szőnyeg
rojtjait babrálja. – Tetszik önnek India?
– Igen, nagyon.
Habár indiai utam csupán ürügy volt számomra a
meneküléshez, időközben sokat tanultam női elődeimről. Az
életüket alakító események és részletek megértése segít engem
a saját életem jobb megértésében.
Egyszer interjút készítettem egy New Age-guruval, aki arról
beszélt nekem, hogy az őseinktől ránk hagyományozódott
elvégzetlen dolgok akár a második-harmadik generációra is
kihatnak. A jelenbéli tettek segíthetnek kijavítani a múltbéli
hibákat. S még ha ez nem jelent is egyet a feloldozással, a
megértés révén mi talán már nem fogjuk elkövetni ugyanazokat
a hibákat.
– A te Ravi dádád nagyon kedves volt hozzám.
– Egyszer azt mondta, az ember sok mindent elfelejt, de a
másik kedvességét sosem feledi.
– Okos ember – felelem. Biztosra veszem, hogy Ravi beszélt
neki a nagyanyámról. – Lehet, hogy ebben hasonlítotok.
– Jó volna. – Az ingével törölgeti meg Ravi pótszemüvegét. –
Hány gyereke van?
Fáj ugyan a kérdése, mégsem sértődöm meg rajta. Faluszerte
három-négy gyerekük van a korombéli anyáknak. Az egyik még
karonülő, a többi nagyobbacska.
– Velem nem volt olyan kegyes a sors, mint a te Ravi
dádáddal, hogy legyen egy ilyen fiam, mint te.
– Ez kedves – áll fel Amit, miután ránézett a karórájára. –
Most mennem kell. A húgom… – Elhallgat, toporog. – Nehezek a
tankönyvei.
Amíg Amit szedelődzködik, kiöblítem a poharainkat.
Elnézem, ahogy elmegy, és megjegyzem magamnak, hogy ki kell
kérdeznem Ravit a dédunokáiról.
– Úgy döntöttem, hogy megtartom az ingatlanokat – szorítom a
kagylót a fülemhez.
– Nekem nem kellenek, Jaya. – Éppen ki akarnám fejteni,
milyen fontos ez, amikor így folytatja: – Nem szeretném, ha ez
tartana ott téged.
Hirtelen mindent értek. Azért írta meg az örökségéről
lemondó levelet, hogy engem hazacsábítson. Nem akarok vele
vitatkozni, ezért témát váltok.
– Anyád szüntelenül írt. – Jóllehet, eddig nem nagyon
vonzott a fikció, most alig várom, hogy elolvashassam Amísá
meséit. – Minden vágya volt, hogy angolul írhasson. Egy angol
iskolában tanított, cserébe leckéket vett a Rádzs egyik
emberétől.
– És… – Hallani, ahogy az új információval birkózik.
Megvárom, amíg megtalálja a hangját. – Boldog volt?
Ravi ugyanezt a kérdést tette fel anyámmal kapcsolatban.
– Azt hiszem, igen. – A történet szerint a gyermekeiből
merített örömöt. A nehézségei ellenére sosem felejtette el azt,
ami igazán fontos. – Erős asszony volt. Büszke lettél volna rá. –
Anyám jól hallhatóan lélegzetet vesz, aztán csönd támad.
Tovább mesélek neki az anyjáról, akit sosem ismert. – Volt egy
csodálatos kertje tele minden elképzelhető virágfajtával meg
egy angliai bükkfával. Sok időt töltött ott, mialatt angolul tanult.
– Miért mondja el neked Ravi ezt a történetet? – suttogja. –
Mire jó ez?
– Azt hiszem, ahhoz van köze, amit apukád akart volna
átadni neked. – Amikor hallgat, megkérdezem: – Még most sem
vagy kíváncsi?
– Egy mese nem fogja megváltoztatni a múltat.
Felfigyelek a hanghordozására.
– Mi történt itt, anya? – Elakad a hangja a szavakkal
megfogalmazhatatlan bánattól. – Anya?
– Gyere haza, kérlek. – Sírós hangjától nekem is a
könnyeimmel kell küzdenem. – Bizonyos dolgokat sosem
mondtam el neked.
– Mondd el most – könyörgök. Körülöttem elhalkul a kávézó
zsibongása, végül teljesen elnyomják a hangok a fejemben. –
Mit hallgatsz el előlem?
– Vannak dolgok, Jaya, amelyeket jobb titokban tartani.
Önkéntelenül is Patrick jut eszembe. Nyitott könyv volt a
házasságunk mindaddig, amíg nem akartunk gyereket.
Akkoriban a saját megérzésem többet nyomott a latban, mint
Patrické, vagy mint az orvosok tanácsa. Biztos voltam benne,
hogy ismerem a célunkhoz vezető utat. Nem hallottam meg őt,
mert nem akartam meghallani.
Amikor felbomlott a házasságunk, és ő Stacey-hez menekült,
biztosra vettem, hogy hibát követ el. Most felidézem, mennyi
mindent tartottam titokban előtte – a félelmeimet, a
sérelmeimet, a mindent átölelő ürességet. Biztonságosabbnak
tűnt titkolózni. Hogyan magyarázhattam volna meg
elkeseredett vágyamat egy gyerekre, vagy a kudarc érzését,
amikor én magam is elveszett voltam?
– Nem, anya – mondom magamat is meglepve. – A félelmeid
arról beszélnek, amit hallani akarsz, a titkolózással csak ártasz
magadnak.
– Ezért vagy Indiában, Jaya? – kérdi töprengőn. – Hogy
szembenézz a félelmeiddel? Vagy inkább menekülsz előlük?
Igyekszem átlátni hazacsábító szavain.
– Menekülök. – Ahogy beszívja a levegőt, megértem, hogy
számára is meglepő a vallomásom. Szeretném elmondani neki,
hogy jobban érzem magam, amióta a történetet hallgatom.
Hogy már nem jelent terhet minden egyes nap. Sőt vannak
pillanatok, amikor a történetben elmerülve megfeledkezem a
fájdalmamról. – Nem tudtam, mi mást tehetnék. Amikor
Patrickkel szakítottunk, úgy éreztem, mindennek vége.
– Keresett téged telefonon – mondja halkan.
Énem hinni akaró felével szemben kiütéssel győznek a
tények és a logika. Patrick időközben Stacey-hez költözött,
fejben és a szívemben is kénytelen leszek ezt elfogadni.
Nehéznek érzem a jegygyűrűmet, amit azóta is képtelen voltam
levenni.
– Itt is hívott. – Nem teszem hozzá, hogy alighanem csak el
akarta varrni a szálakat. Hogy nyilván Stacey sürgeti. –
Mindketten továbbléptünk – hazudom. Patrick volt életem első
szerelme, és nehéz elfogadni, hogy sosem leszünk már együtt.
– Akkor miért ilyen fájdalmas a hangod?
– Nincs választásom, anya. – Elhallgatok, elnyúlik a csönd.
– Olvastam az írásaidat. – Meglep a témaváltása. – Nagyon
jók. – Akármennyire nehezményezte is anyám a
pályaválasztásomat, mindig elolvasta a cikkeimet, aminek az
oka örök rejtély volt számomra.
 – Miért akartad, hogy orvos legyen belőlem? – Sosem
hangzott még el ez a kérdés, de most, nagyanyám történetével
ismerkedve, szükségszerűen fel kellett tennem.
– Mert apád is orvos – ad kézenfekvőnek tűnő választ. –
Boldog és sikeres. Neked is ugyanezt kívántam.
Mennyire egyértelmű válasz. Ha kivételesen az ő
nézőpontjából vizsgálom a dolgot, csupán arról van szó, hogy
egy anya a legjobbat akarta a gyerekének.
– Szeretem a munkámat, anya – mondom szelíden. – Ez a
hivatásom.
– Örülök.
– Anya? – Gondosan megválogatom a következő szavaimat. –
Nem számít, mit fog feltárni a történet, én mindenképpen
szeretlek. És ez mindig is így volt.
Hallom, hogy potyognak a könnyei, azután lassan azt feleli,
hogy ő is szeret. Másodpercekkel ezután visszatér a vonalhang.
Lerakom a kagylót, és azon kezdek tűnődni, hogy az ő
megértése lehet a kulcs önmagam megértéséhez. Órákig
üldögélek ezzel a gondolattal. Ahogy kezd kiürülni a kávézó, és
a barista szól, hogy hamarosan zárnak, visszatérek Ravihoz.
AMÍSÁ
 HUSZONNYOLC

Hólí napján Amísá korán ébredt. Az ősi színes fesztiválon a

tavasz érkezését ünnepelték az emberek. Mindenütt virágba
borultak a földek, ami gazdag terméssel kecsegtetett. Az ünnep
összehozta a különböző kasztokat és mindkét nembelieket, akik
színes festékekkel és porokkal, mulatozással ünnepeltek. Krisna
követői istenük játékosságát utánozva fejezték ki a hódolatukat.
A legenda szerint a gyermek Krisna válogatott csínyeket eszelt
ki a gópík, a tehénpásztorok asszonyai és lányai ellen.
Amísá kifésülte a haját, hogy ragyogjon, noha tudta, hogy
nemsokára úgyis csupa festék lesz majd. A kis órára pillantott,
amelyet Dípak a városból hozott. Fölösleges luxus volt, ő
azonban ragaszkodott hozzá, hogy kell nekik egy ilyen otthonra.
– Későre jár. – Amísá még egyszer megnézte magát a
falitükörben, azzal kisietett a szobából. Először családilag
ellátogatnak a máglyához, azután csatlakoznak a közösséghez a
zsúfolásig telt utcákon, hogy színes vízzel locsolják egymást, és
ugyancsak színes porokat szórjanak egymásra. – Mindenki
elkészült?
Ilyenkor a gyerekek felmásznak az alvóhelyként használt
nyitott háztetőkre, hogy onnan lövöldözzék a tarka porokat az
alant hömpölygő tömegre. Olvadt szivárvány módjára szállnak
a levegőben az élénk színek. Mindenki vidám, ahogy tetőtől
talpig beteríti őket a por. Hólí idejére valamennyi aggodalmat
és a legtöbb előítéletet is félretették az emberek, hogy mind
egyenrangúakként fürödjenek a színekben.
– Csinosak vagytok, mint mindig. – Amísá megölelgette két
nagyfiát, aztán megigazította a ruhájukat. A fiúk az ajtónál
felhúzták szandáljukat. Egyforma hosszú, elefántcsontszínű ing
volt rajtuk, szűk szabású nadrággal.
– A barátaim már kint vannak, mama – mutatott Dzsaj az
odakint várakozó csoportosulásra. Ezalatt Szamír egy gyors
intéssel kisurrant az ajtón. – Nem akarok csinos lenni – kezdett
fickándozni Dzsaj anyja ténykedését elunva. – Játszani akarok.
– Akkor játssz. – Mielőtt fia kibontakozhatott volna, Amísá
gyöngéden átkarolta. – De nem lehet tökéletes számomra a Hólí,
ha nem kapok még egy ölelést az én legkedvesebb középső
fiamtól. – Magához húzta a kelletlen fiút, és ahogy átfonta a
karjával, a fia végül beadta a derekát, és adott egy puszit az
anyja vállára. – Köszönöm. – Amísá a nyitott ajtóból boldogan
nézte, ahogy a két fiú csatlakozik a pajtásaihoz.
Dípak egy pohár íróval jött ki a konyhából. Akárcsak Dzsaj és
Szamír, ő is hosszú, fehér tunikát viselt szűk nadrágja fölött.
– El is mentek?
– El. – Dípak előző éjjel érkezett meg a vonattal. Dzsaj és
Parés a nyakába ugrott, Szamír férfiasan kezet fogott vele. –
Örülnek, hogy itthon van az apjuk Hólíkor.
Amísá mindennapi életére továbbra sem voltak különösebb
kihatással a férje távollétei. Ravi és Bíná segítségével
könnyedén elvezette a háztartást, és gondját viselte a
gyerekeknek. Amikor Dípak otthon volt, olyankor is leginkább
vagy a munkahelyén, vagy a falubeli férfiak társaságában
múlatta az időt. A családi együttléteik megritkultak.
– Majd bemegyek utánuk a városba. – Dípak letette a kezéből
a poharat. – Vikram a hadnagyot is meghívta, vigadjon együtt a
falu népével – tette hozzá, mintegy utógondolatként. – Tegnap
este mondta nekem.
Stephen ugyan előzőleg az iskolában már említette
Amísának a meghívást, ő nem szólt erről otthon. A kezdet
kezdetén még próbált beszélni Dípakkal a Stephennel folytatott
beszélgetéseikről, de férje csak legyintett, mondván, ugyan
milyen közös témája lehetne éppen neki egy brit tiszttel. Ezek
után Amísá nem beszélt neki többet a kerti disputákról, sem a
számos kettesben töltött óráról.
Nem osztotta meg Dípakkal, hogy milyen fesztelenek a
beszélgetései Stephennel, vagy hogy amikor éppen hallgatnak, ő
már akkor is a következő szavain gondolkozik. Nem mondhatta
el neki, milyen izgatottan várja, hogy Stephen lássa a Hólí
színeit, és megismerje jelentésüket. Hallgatott róla, hogy alig
várja a pillanatot, amikor majd Stephen szeme fölcsillan a
látványtól. Biztos volt benne, hogy a hadnagy éppúgy élvezni
fogja majd az ünneplést, mint ő, és mellette akart lenni. Együtt
ünnepelve az emberrel, aki olyan módon lett a barátjává, amit
Amísá el sem tudott volna képzelni.
Meg akarta mutatni Stephennek, hogy az este végén, amikor
nem maradt már több szétlocsolni való színes víz, és elfáradtak
a karok, mindannyian összegyűlnek egy közös evésre. A
bráhminok vidáman nevetgélnek, miközben dzsainák és más
magasabb kasztúak hordják körbe az ételt. Egyetlen éjszakára
megszűnik az őket szétválasztó társadalmi hierarchia. Amísá
számára ez volt a legcsodálatosabb az egészben. Csakis ezért
töltötte el izgalommal Stephen meghívásának gondolata,
legalábbis ezzel győzködte magát. De folyton-folyvást eszébe
jutott, hogy ezek nem megengedett érzések. Amikor arra
vágyott, hogy a hadnagy társaságában lehessen, társadalma és
kultúrája összes szabályát felrúgta.
Most a küszöbre kiállva nézett a fiaik nyomában a városba
induló Dípak után. Azzal, hogy fontos volt neki Stephen,
Dípakot s az isten és a család előtt tett esküjét árulta el. Végül
csak az utolsó pillanatban csatlakozott az ünneplőkhöz, a fejét
lógatva.
Mialatt a férfiak beszélgettek, Amísá a nők karéjából
Stephent figyelte. A hadnagy éppen megveregette valakinek a
hátát, aki nevetéssel honorálta valamely megjegyzését. Jóllehet
Dípak barátainak csoportjában állt, Amísá meg mert volna
esküdni rá, hogy tartja a két lépés távolságot. Ami soha elő nem
fordulhatott, amikor kettesben voltak.
Dípak barátai magasan képzett emberek voltak a falubeli
átlaghoz viszonyítva. Némelyeknek helyben volt üzletük, mások
vállalkozóként tevékenykedtek. Közös nevezőjük a siker volt, az
kötötte össze őket. A közösségükön és a környező közösségeken
belül ők irányították a falu vezetését, egyszerűen azért, mert
több pénzük volt másoknál. Sir Vikramot például saját sofőr
hozta.
 – Hadnagy – rázta meg Vikram Stephen kezét
üdvözlésképpen. – Kedves öntől, hogy velünk ünnepel.
– Örülök, hogy itt lehetek, Vikram – felelte Stephen. – Kár lett
volna kihagynom egy ilyen örvendetes alkalmat.
A férfiak folytatták az üzleti jellegű csevegést. Világos volt
abból, amit Amísá a beszélgetésükből kihallott, hogy kerülik a
britek és a bennszülöttek közti nézeteltérések témáját. Ezért
hálás volt.
Amikor észrevette, hogy Amísá a férfiakat figyeli, barátnője,
Szudzsátá követte a pillantását. Stephen láttán elakadt a
lélegzete, és Amísára villant a tekintete.
– A Rádzs embere itt?
– Igen. – Amísá elkapta a tekintetét, és Szudzsátára nézett. –
Egy hadnagy az iskolából. – Habár sosem beszélt iskolai
élményeiről, ez az egész faluban téma volt. – Azért van itt, hogy
együtt ünnepelje velünk a Hólít.
Szudzsátá utálatos pillantást vetett Stephenre.
– Nem indiai. Nincs itt semmi keresnivalója – mondta
egyértelmű rosszallással. – Menjenek csak vissza oda, ahonnét
jöttek.
– Angliába? – kérdezte Amísá könnyeden.
– Söpredék.
– Nem mind egyforma. – Amísát felkavarta, hogy Szudzsátá
így nevezi Stephent. Nem mondta ki, amit valójában gondol,
helyette így szólt: – Akadnak köztük jó szándékúak is.
– Elnéző vagy velük, mert jársz az iskolájukba. Csak nem
szeretnél a helyükben lenni? – emelte fel Szudzsátá a hangját, a
többi nő figyelmét is felkeltve. – A mi Amísánk sajnálja, hogy
nem britnek született.
Amísának vigyáznia kellett. Ha vitába száll velük, továbbra
is meg fogják kérdőjelezni az érzéseit. Ha pedig nem mond
semmit, addig heccelik, amíg szóra nem bírják. Újból a Dípakkal
tárgyaló Stephenre nézett.
– Éppannyira szeretném a katonák távozását, mint ti. –
Könnyen jött a szájára a hazugság, és remélte, hogy
meggyőzően hangzik. Előrefelé nézett, hátát fordítva a férfiak
felé. – De nem fognak elmenni. Talán ha tanulunk tőlük, elég
erősek leszünk ahhoz, hogy felvegyük velük a harcot.
– Te is ezt teszed, Amísá? – kapcsolódott be a beszélgetésbe
egy másik barátnő, Tárá. – Azért tanulsz, hogy megszabadíts
bennünket a brit uralomtól? Dípak bháí túl sokat van távol –
mondta Tárá a bevett „testvér” szóval illetve Dípakot. –
Amísának agyára ment a sok szabadidő. – Átkarolta Amísá
vállát, és magához ölelte.
Ezek az asszonyok voltak Amísá legrégebbi barátnői a
faluból. Sokuk vele egy időben ment férjhez, és az évek során
közel kerültek egymáshoz. De bármennyire hasonlítottak is,
egyikük sem érthette meg Amísá írásvágyát.
Amísá velük nevetett. Örült, hogy elmúlt a kínos pillanat.
– Azért járok iskolába, hölgyek, hogy ne veletek kelljen
töltenem a napot.
Az asszonyok ezután más témákra tértek át, miközben
megindultak a büféasztalok felé. Minden család hozott magával
valamilyen fogást. Az asszonyok nekiálltak kitálalni az ételt a
gyermekeknek. A Hólí gyakran két éjszakán át tartott, de az első
este volt az ünnep csúcspontja.
Amísá Stephen felé pillantott, összeakadt a tekintetük. A férfi
pillantása végigsiklott az Amísá száríját fedő piros és kék
festéken, aztán a hajában virító sárgára vándorolt. Lépett egyet
a nő felé, majd mintha hirtelen észbe kapott volna. Megbánás
feszítette Amísá torkát. A férfi inkább csak a kezét emelte föl,
hogy odaintegessen neki. Amísá már éppen készült volna
visszaintegetni, amikor meglátta Dípakot. Eszébe jutott a
helyzete, és elfogta a szégyen. Leszegte a fejét, és nem
viszonozta a hadnagy üdvözlését.
Amikor a hölgyek egyike segítséget kért, Amísá gyorsan
elfordította a fejét. Éppen a többi tálról vette le a fedőt, amikor
meghallotta, hogy Dípak azt mondja Stephennek:
– A nejem nagyon boldogan jár az iskolájába.
– Mi is örülünk a társaságának – dünnyögte Stephen. Amísá
hallotta a hangján, hogy feszült, nyilván az ő reakciójától tart. –
Igazi kincs.
– Túloz – nevetett fel Dípak úgy, mintha ezeréves barátok
volnának. – Nehéz elképzelni a nejemet tanárként egy brit
iskolában.
Dípak kijelentésétől elkedvetlenedve Amísá hegyezte a fülét,
hogy mit válaszol Stephen, de az edénycsörömpölés miatt nem
hallott semmit. A férfiak rövidesen csatlakoztak hozzájuk az
étkek asztalánál. Stephen az asztal végében maradt, onnan
figyelte a többieket.
 Amísá elfoglalta helyét az asztal mögött, és hozzákezdett a
tálaláshoz. Hirtelen támadt szégyenében csakis arra
koncentrált, hogy mindenkit kiszolgáljon. Stephen tudta róla,
hogy olyan nő, aki sosem unja meg, hogy valami újat tanuljon.
Ő volt, aki megtanította Stephent táncolni, és aki azzal
fenyegette, hogy lelöki a padról, amikor Stephen ugratta. Azt az
asszonyt, akit Stephen ismert, nem korlátozta semmi, hanem
szabadon szárnyalt a meséi révén megteremtett világban.
Miután mindenkit kiszolgáltak, és a nők is hozzáláttak az
evéshez, Stephen odalépett hozzá.
– Jól van? – kérdezte lágyan. Tartotta a távolságot, nehogy
okot adjanak a szóbeszédre.
– Igen – dünnyögte Amísá.
Dípakra vándorolt a pillantása, Stephen követte a tekintetét,
és a szeme megtelt bocsánatkérő megértéssel.
– Sajnálom. Nem lett volna szabad betolakodnom egy családi
eseményre – mondta aztán. – Jobb is, ha elmegyek.
– Örülök, hogy eljött – vallotta be hirtelen Amísá. Rövid
szünet után hozzátette: – Csak nem mutathatom ki.
Elképzelte, mit gondolhat most róla a hadnagy: hogy
szolgalelkű ember, akit röghöz kötnek a világa elvárásai. Most,
hogy lelepleződött Amísá igazi természete, a hadnagy
alighanem már bánja, hogy időt vesztegetett az okítására.
Amísá sajgó szívvel fürgén tányérra szedett némi mazsolás
mogyorót, meg egy búzalisztből barna cukorral és vajjal készült
süteményt.
 – Praszádot?[7] – kérdezte csöndesen. Stephen habozása
láttán odanyújtotta a tányért. – Én készítettem, de attól még
ehető.
Finoman összeért a kezük a tányér alatt. Amísá zavarodott
bizonytalansággal nézett a hadnagyra.
– Jó, hogy eljöttem – mondta ki a hadnagy, amikor avatatlan
fülek nem hallhatták. – Elnézem magát, ahogy tündököl a
szerettei körében, és arra gondolok, milyen szerencsés is
vagyok, hogy a barátjának mondhatom magam.
– Én is így érzek önnel kapcsolatban – felelte Amísá halk
hangon, és hálás volt neki, amiért egyetlen szóval kijelölte
viszonyuk határait. Megkönnyebbülten sóhajtott, és boldogan
figyelte a hadnagyot, ahogy az utolsó morzsáig befalja a
praszádot.
 HUSZONKILENC

Amísá éppen az osztályteremben volt, amikor egyszer csak nyílt

az ajtó. Felnézett, és a száríja csücskével arcát takargató Nímát
pillantotta meg a küszöbön. Hosszú ujjú blúzban volt, száríja
alatt bokájáig ért a szoknya.
– Nímá – szaladt oda hozzá, és kis híján a karjába kapta. –
Hónapok óta nem láttalak, bétí. – Finoman megszorította a
kezét. – Hogy vagy?
A lány vágott egy grimaszt, és elhúzta a kezét.
– Jól. – Habár most is erősen csengett a hangja, hiányzott
belőle az órákon megismert magabiztosság. – Apám mondta,
hogy érdeklődött felőlem. – Elfordította az arcát. – Könyörögtem
neki, hogy eljöhessek.
– Bétí? – Amísá halkan betette az ajtót. – Mi történt?
Nímá csak a fejét ingatta, amitől őbenne azonnal beindultak
az anyai ösztönök. Gyöngéden félrehúzta a szárí csücskét, és kis
híján sokkot kapott. Nímá arcának jobb felét redős, sötétbarna
égésfoltok borították. Amísá remegő kezébe fogta a lány arcát.
– Nem számít – húzódott el Nímá, és védekezőn átkarolta
magát. Egész lényével azt üzente, hogy összetörték.
– De nagyon is számít – mondta Amísá, mert majd
megszakadt a szíve a gyermekért. – Kérlek.
Potyogni kezdtek a kislány könnyei. Amísá átkarolta a vállát,
hogy bátorítsa. Nímá lassan, hüppögve kezdett beszélni:
 – Imádkozás előtt agnit, tüzet szoktunk gyújtani. – A válla
fölött lebegett a szárí vége, további égésnyomokat fedve fel a
nyakán meg a válla felső részén. Amísá pislogással tartóztatta
fel a könnyeit, és figyelmesen hallgatott. – Agni istenben az
összes többi istenség is jelen van. Ő az istenek küldötte. A
meggyújtott tűz teremti meg a kapcsolatot az emberek és a
legfelsőbb istenek között.
Ezért gyújtottak az emberek díjákat imádkozás előtt, és ezért
égtek a templomokban is minden időben tucatszámra a
mécsesek. Ugyanezen okból égették el a halottakat. A tűz volt a
lélek mennyországba átvezető kapuja.
– A tűz lett volna a híd, amelyen át elmenekülhetek ebből a
világból – mondta Nímá, és egyre csak peregtek a könnyei.
Amísá lélegzete elakadt. Ő is a könnyeivel küszködött,
miközben magához ölelte a zokogó lányt.
– Te felgyújtottad magad? – suttogta.
– Nem tehettem mást.
Nímá nekiesett a gomboknak a blúza ujján, hogy az alkarját
is megmutassa. A karja még az arcánál is csúnyábban össze volt
égve. Egészen fekete volt rajta a bőr, és a felkarján is
folytatódtak a ráncok. Csupa seb volt a hasa is.
– Veszítettem az értékemből – törölgette Nímá a könnyeit. –
Így már nem kellek a jegyesemnek. – Eltakarta az arcát, és
tovább zokogott. – Mit sem érek többé a szemében.
Amísá csak ölelte a lány rázkódó testét, Nímá óráknak tűnő
percekig fájdalmasan sírt a karjában. Amísá nem tehetett
egyebet, mint hogy nem engedte el, hallgatásuk betöltötte az
ürességet. Mikor a lány könnyei végre elapadtak, hátrált egy
lépést, és suta kézzel nekiállt begombolkozni.
– Nímá. – Amísá borzasztóan sajnálta a kislányt, hiszen
mindörökre megváltozott az élete. – Lányom…
– Szörnyű kínokat éltem át, amikor lángra kapott a testem –
mondta Nímá önutálattal a hangjában. – A lelkem viaskodott a
halállal. Agyam azt a parancsot adta, hogy üvöltsek. Ezért
találtak rám. Mert sikítottam, hogy mentsenek meg. – Hirtelen
feltépte az ajtót, és kibámult az üres folyosóra. – Azóta minden
egyes nap azon tűnődöm, miért.

Amísá hallgatott, miközben az egyébként néptelen kertben

sétáltak Stephennel. Nem törődött még a perzselő nappal sem.
Stephen az irodája ajtaja előtt állt, amikor Nímá elhagyta az
osztálytermet. Csöndben várakozott, amíg Amísá kikísérte a
kislányt a riksához.
– Sétálhatnánk egyet? – kérdezte Amísá bágyadtan, miután
Nímá elment. Stephen nyomban igent mondott, és követte a
kertbe.
– Mi történt? – kérdezte most Stephen, hogy végre kettesben
maradtak.
– Felgyújtotta magát. – Elapadt a hangja, és patakokban
folytak a könnyei, amelyeket korábban, Nímá előtt nem
engedhetett szabadjára. – Meg akart halni.
– Úristen. – Szomorú rezignáltság érződött a hadnagy
hangjából.
 – Segítségért kiáltott. – Amísá fölvett egy kis kavicsot, és
megdobta vele az egyik fát. – Így most él, de megtört. –
Dühödten fölkapott egy újabb követ, és azt is elhajította. –
Menekülni akart a sorsa elől, és a halál tűnt számára az
egyetlen megoldásnak. – Összefonta a karját a melle fölött. –
Házi feladatba adtam nekik, hogy hozzanak döntést.
– Amísá, maga nem tehet erről. – Stephen kinyújtotta a kezét,
aztán csak ökölbe szorította és leengedte, anélkül hogy a nőhöz
ért volna. Lazán lógott a nyakkendője. – Nem maga a hibás.
– Pedig valaki nagyon is tehet róla – szállt vele vitába Amísá.
– Ki fogja vállalni a felelősséget a történtekért? – Stephen
hallgatására hozzátette: – Tehettem volna valamit, hogy
megállítsam. – Súlyosan nehezedett rá a bűntudat és a bánat. –
Tennem kellett volna valamit.
– Mégis hogyan? – Stephen megszorította a nő vállát. Első
megrökönyödése után Amísá belesimult az érintésbe. – Nem
tudta volna megmenteni a lányt sem ön, sem senki más. –
Bosszúsan tette hozzá: – Csak kiszúrt volna magával, ha
közbelép.
Amísá tisztában volt vele, hogy szerencsés, amiért az
iskolába járhat. E kiváltság együtt járt azzal a felismeréssel,
hogy körültekintőnek kell lennie. Nem léphet át egy határt, ami
szükségessé tenné Stephen beavatkozását. Mindazonáltal ez
most gyönge kifogásnak tetszett, és Amísá szégyellte magát,
amiért nem cselekedett.
– Nímá története segélykiáltás volt. És én nem vettem észre.
– A szülők sem engedték volna – emlékeztette Stephen.
 Nímá tette nem volt példa nélküli. A maga módján minden
nőnek meg kellett találnia a saját útját, és járnia is tudnia kellett
rajta. Ha kövezetlen volt, az ember azt kockáztatta, hogy
magányosan fog végigmenni az úton, elhagyatva azoktól, akik
más sorsot szántak neki.
– Elmondhattam volna neki, hogy van más út is.
– Van? – vette fel Stephen Amísá elhajított kavicsát. –
Gyerekkoromban órákig eljátszottam egy karddal meg egy
pajzzsal. Apám megkérdezte, kivel harcolok. Készülök a
rosszakra, feleltem. Mire ő, hogy néha önmagával vívja az
ember a legkeményebb csatáit.
– Hogy értette ezt?
Stephen elmerengett.
– Mindenki megvívja a maga csatáit. Egyvalamit biztosan
megtanultam, mióta itt vagyok, hogy az ember nem feltétlenül
tudja, ki az ellensége. De ha szerencséje van, akkor talpon
marad, bárki ellen kelljen is küzdenie. – Stephen visszaadta
neki a kavicsot. – Nímá el volt keseredve. Azt hiszem, ő csak
ezen a módon tudta kifejezni a harcát.
 HARMINC

– Csak azt mondd meg, miért. – Ravi sosem kért még tőle
kimenőt, és most egy egész hetet kér. – Beteg vagy talán? –
Mielőtt Ravi felelhetett volna, Amísá áthajolt a hajtogatásra
váró mosott ruha fölött, és egy ujjal megérintette a férfi
homlokát. – Nincs lázad – állapította meg.
– Talán jobb is, hogy nem engedték egyetemre menni –
hessegette el Ravi a kezét. Aztán átnyújtott egy halom
törülközőt Bínának, hogy rakja el a szekrénybe. – Ha az ápolást
választja hivatásának, félek, egy napot sem bírtak volna ki a
keze alatt a betegek.
– Fölháborodsz, valahányszor hozzád érek, azért is nem
vetemedtem rá, hogy tenyérrel ellenőrizzem a lázadat – vágott
vissza Amísá.
– Ha a szomszédok meglátnák, hogy egy érinthetetlenre tette
a kezét, azt hiszem, álmomban váratlanul elhaláloznék –
jegyezte meg Ravi. – És maga is hasonló sorsra jutna, ha
megtudnák, hogy olyan ételeket etet velük, amelyeket egy
érinthetetlen készített.
Miután a törülközők elpakolásával végezve visszatért
hozzájuk, Bíná így szólt:
– Ravinak köszönhetően az egész falu abban a hiszemben
van, hogy srímatí a szakácsok gyöngye.
 – Majd a halálos ágyamon megvallom barátainknak az igazat
– fogadkozott Amísá.
– Remélhetőleg a hallását előbb el fogja veszíteni, mint az
életét. Hangos lesz ám a dühük – riposztozott Ravi.
– Fölfogtam a témaváltási szándékodat, és hadd jegyezzem
meg, hogy remekül csinálod – somolygott Amísá. – Most pedig
felelj. Miért akarsz kimenőt?
– Pihenésre van szükségem – kerülgette Ravi a forró kását. –
Ez a munka kiszipolyoz.
– A hazugság nem az erősséged – jelentette ki Amísá, aki
soha még füllentésen sem kapta Ravit. – De állítólag gyakorlat
teszi a mestert. Gyakorolj csak, én meg majd szólok, ha már jól
megy.
– Egyetlen hét – sóhajtott fel Ravi. – Miért kell ennek ilyen
nagy feneket keríteni?
– Már szédülök, hogy egyre csak ugyanazokat a köröket
futjuk. – Amísá szétterített egy maréknyi csilipaprikát egy tálon,
hogy száradjanak. Összetörve ebből lesz majd a csilipehely. –
Kérlek, válaszolj, hogy letérhessünk végre erről a vágányról.
– Nősül – felelte Bíná. És felkiáltott, mert Ravi rácsapott egy
kéztörlővel.
– Igazán? – kerekedett el Amísá szeme az örömtől. –
Megnősülsz?
– A szüleim erőltetik a dolgot – felelte tétován Ravi. – Hála
önnek, van bevételünk. És a szüleim unokákat akarnak.
Ravi minden percét a házukban töltötte, és bármilyen
munkát elvégzett, ami adódott. Odaadó szolgálatáért cserébe
Amísá háromszoros bért fizetett neki. Ravi a pénzből saját házat
vett magának, a szüleinek és a testvéreinek. Azelőtt nem volt
otthonuk. S bár csak egy kicsiny házra tellett nekik, Ravi
elmondása szerint arra is palotaként tekintettek.
– Ez pompás hír. Miért nem szóltál nekem róla? – Amísának
máris az ajándékokon járt az agya. Fogadást fog adni a
tiszteletükre, és megeteti a bráhminokat. Bútorokra is
szükségük lesz a közös otthonukba. Már csak körbe kellett őt
udvarolnia. – Biztosan szép nő. – Megbökte Bínát. – Csakis a
legjobbat a mi jóképű Ravinknak. Nincs igazam, Bíná?
Amísá a legszívesebben megölelgette volna Ravit öröme
kifejezéseképpen. De nem tehette, hiszen ez bármely arra
járóból nemtetszést válthatott volna ki, és akkor mindörökre
megváltozik az életük. Még olyankor sem ölelte meg Ravit soha,
amikor kettesben voltak. Így aztán be kellett érnie egy
mosollyal, és azzal, hogy hálásan összekulcsolja a kezét a jó hír
hallatán.
– Szerencsés vagyok – mondta Ravi kicsattanó vidámsággal.
– Inkább a nő a szerencsés, hogy megcsípte a főnyereményt.
– Azt kértem… – Ravi tétovázott, egyszerre zárkózottá vált. –
Azt kértem az égiektől, hogy legyen éppolyan arany a szíve,
mint az öné.
Amísá abbahagyta a tevés-vevést, és a szolgálójára meredt.
Összeszorult a szíve. Csárá egykori szavai visszhangoztak a
fülében. Olyat keress, akiben megbízol. A sors kegye folytán meg
is találta bizalmasát, aki egyben a barátja is lett.
 – Én érzem magamat megtisztelve – mondta Amísá minden
játékosság nélkül. – Alighanem sok jót tettem előző életemben,
hogy ebben az életben a barátomnak tudhatlak. Ritka áldás
vagy nekem.

Aznap délután Amísá némán ült a helyén, miközben Szudzsátá,

Tárá és a többi falusi nő a legfrissebb helybeli történéseket
vitatta meg. Amísá és Ravi kacsóríval[8] készült az
összejövetelre. Az egész éjszakájuk ráment a sárga múng dállal,
[9] fekete borssal, csilivel és gyömbérpasztával töltött gombócok
kisütésére. Ravi ráadásként egy nagy tál ropogtatni való csivdát
is készített: volt benne pirított lencse, mogyoró, fűszerek meg
csicseriborsólisztből készült nudli.
A nők egész álló délután butikokról meg a selyem
minőségéről csacsogtak.
– Be kell menni a városba, ha jó helyen akar vásárolni az
ember – értettek egyet.
Tárá belekortyolt a kókusztejébe.
– Amísá, ez az étel fenséges! Felülmúltad önmagad.
– Köszönöm. – Amísá egy szóval sem említette, hogy Ravi
segített neki. – Örülök, hogy vendégül láthatlak benneteket. –
Még mondani akart volna valamit, ám ekkor kopogtattak.
Amísá elnézést kért a hölgyektől, ajtót nyitott, és Nímát
pillantotta meg a küszöbön.
Meghökkenve tessékelte beljebb a lányt. Hetek teltek el
azóta, hogy bent járt nála az iskolában.
 – Hogy vagy, bétí?
Nímá a száríjával takarta el az arcát. A hölgytársaság láttán
menten szabadkozni kezdett:
– Elnézést kérek. Nem akarok zavarni. Majd visszajövök
máskor.
– Amúgy is indulófélben voltunk – kezdtek szedelődzködni
Amísá barátnői. – Még vacsorát kell főznünk a gyerekeinknek.
Nímá félrehúzódott fürkész tekintetük elől, amíg távoztak.
Amint magukra maradtak Amísával, silány kivitelezésű
borítékot húzott elő a táskájából. Amísá neve állt rajta Nímá
gyöngybetűivel. Egy gravírozott meghívó volt az Nímá hétvégén
esedékes esküvőjére.
– Ezt szerettem volna átadni.
– Férjhez mégy? – kérdezte Amísá döbbenten.
Nímá a kezét gyűrögette, az egyik égett volt, a másik ép. – A
tűzzel játszottam, mint egy gyerek – suttogta. – Felnőtthöz illően
kell viselnem a következményeket. – Egy pillanatra elakadt a
hangja, és kétszer is nyelt, mielőtt folytatni tudta: – Innen
három falura találtak nekem egy vőlegényt. Szerény ceremónia
lesz mához két napra, de azért remélem, el tud majd jönni.
– A vőlegény mivel foglalkozik? – Amísának izzadni kezdett a
tenyere, rosszat sejtett. Pontosan tudta, hogy csak olyan ember
fogadna el mátkájául egy elcsúfult menyasszonyt, aki a nő
sebeivel akar másokból együttérzést kiváltani. Rettegve várta a
választ.
– Koldul – mondta Nímá, beigazolva Amísá félelmeit. –
Beleegyezett, hogy csekély hozományért elvesz engem, és
képességeihez mérten gondoskodni fog rólam.
– Gyere hozzám dolgozni. – Csak úgy zakatolt Amísá agya.
Nem volt hajlandó elfogadni a koldulást Nímá egyetlen
lehetőségeként. – Itt kaphatsz állást.
– Nem lehet. – Nímá heves pislogással igyekezett gátat vetni
a könnyeinek. – Az első órán elmesélte nekünk az ember és a
madár történetét. – Lesütötte a tekintetét. – Egyetlen apró rés
maradt a lélegzéshez. Nekünk kellett eldöntenünk, hogy mi fog
történni.
– Igen, emlékszem. – Összefacsarodott a szíve bánatában.
Nímának megvolt a tehetsége ahhoz, hogy remek író váljék
belőle, mégis koldusként fogja leélni az életét.
– Meg voltam győződve, hogy az embernek magára kell
gondolnia – mondta Nímá. A gyerekek többsége ezt a befejezést
használta. – Most már tudom, hogy tévedtem. A madárkát a
kezébe ölelve át kellett volna engednie neki a friss levegőt.
– És mi lesz akkor az emberrel? – kérdezte Amísá.
– Az ő sorsa már aznap eldőlt, amikor megépítette magának
a kunyhót. Ha nincs a földrengés, akkor is összedőlt volna.
Utolsó cselekedetével meg kellett volna mentenie az ártatlan
madarat a saját hibája következményeitől.
– Nímá? – Amísá próbálta megérteni, hogyan kapcsolódik a
történet a Nímának tett ajánlatához, hogy dolgozzon nála.
– Nagyvonalú ajánlat, de nem fogadhatom el – suttogta
Nímá. – Szüleim társadalmi státusza látná a kárát annak, ha
ebben az állapotban itt dolgoznék, és továbbra is velük laknék.
– Letörölte a könnyeit. – Rossz ómennek tekintenék. Az öcsém
még fiatal, előtte az élet. Nem hozhatok olyan döntést, amellyel
az ő jövőjét veszélyeztetem. – Bátortalanul Amísára mosolygott.
– Jó dolog, hogy nem leszek többé terhére a szüleimnek. –
Kinyitotta az ajtót. – Remélem, el tud jönni az esküvőre.

Amísá fejvesztve rohant az iskolába. Amikor odaért, Stephen a

kapuban várt rá, és egyetlen szó nélkül beterelte az irodájába.
– Jól érzi magát? – kérdezte tőle.
– Férjhez ment – válaszolta Amísá, aki egyenesen a Nímá
szülei szervezte szerény esküvőről jött. A szertartást levezető
pudzsárít leszámítva csak a közvetlen család jelent meg. –
Láttam, ahogy hétszer megkerüli a tüzet azzal a férfival, és
utána elmegy vele. – A legszívesebben tört-zúzott volna.
Helyette fel-alá járkált a szűk szobában. – Még egy
könnycseppet sem hullajtottak érte. Egyszerűen végignézték,
ahogy elmegy – emelte fel a hangját.
– Nem tehetett volna érte semmit – mondta lágyan Stephen.
Végighúzta kezét a tarkóján.
– Na és a britek? – szegezte neki a kérdést a nő. Máskor is
vitatkoztak már erről, és Amísá nem tudta megállni, hogy ne
hozza fel megint. Ő csak Nímá fájdalmát és egy elvesztegetett
jövőt látott. – Nem tehetnének valamit?
– Amísá…
– Tudom – vágott szavába a nő, hiszen előre tudta a választ. –
Nem avatkozhatnak bele. – Mintha lassan köréje zárult volna a
szoba, alig hagyva számára levegőt. Dühös és ingerült volt. –
Várnak a diákjaim.
– Kivehetné ezt a napot. Megrázkódtatás érte. – Stephen
megállt a nő és az ajtó között. Amísá látta rajta, hogy együttérez
vele, de ő most nem tudott ezzel mit kezdeni.
– Nem engem sújtottak azzal, hogy hátralévő életemet az
utcán kell töltenem. – Amísá megkerülte a hadnagyot, és
kilépett az ajtón. A hátában érezte Stephen tekintetét.
Az osztályteremben a diákok már valamennyien elfoglalták
helyüket, és türelmesen várakoztak.
– Elnézést kérek a késésért. – Amísá ismertetni kezdte az
aznapi óratervet, de szüntelenül Nímá körül keringtek a
gondolatai. Végül becsukta a füzetét, és az osztályra nézett.
– Ma valami mást fogunk csinálni – mondta. Közben Stephen
surrant be a terembe a hátsó ajtón, és megállt a fal mellett,
anélkül hogy a diákok észrevették volna. Amísá a hadnagyról
tudomást sem véve folytatta az imént eszébe ötlött elképzelése
ismertetését. – Anglia gyarmata vagyunk. Ott király és királynő
uralkodik. Mindnyájan brit iskolába jártok. De indiaiak
vagyunk, számos olyan szokással és gyakorlattal, amely eltér az
övéiktől. – Amísá lopva Stephenre pillantott, aki csöndben
figyelte. – A barátotok, egykori diákom, Nímá ma reggel férjhez
ment.
Uralkodott az érzésein, mert pengeélen táncolt. Egy oda nem
illő érzelmi kitörés, és Stephen kénytelen lesz megróni, másfelől
viszont az előtte ülő diákok jelentették a jövőt. Ők azok, akik
elősegíthetik a változást, hogy Nímá története másként
végződjön. Hogy bárki előtt nyitva álljon a lehetőség, aki mást
akar, mint ami eldöntetett a számára.
– Boldog volt? – kérdezte egy lány hátulról.
Amísá lehunyta a szemét. A diákok nem tudhattak Nímá
balesetéről. Fivére titokban tartotta a dolgot az osztálytársai
előtt, Nímá pedig az eset után nem léphetett ki többé a
házukból.
– Elfogadta, hogy a házasság a következő lépés a számára.
– Mi lesz a feladatunk? – Egy elöl ülő fiú unottan firkált a
papírjára.
Amísá jól megfontolta a választ.
– Arról fogunk írni, hogy mi változna az országunkban, ha
egy nő lenne a vezetőnk. – Hátul a falnál Stephen kihúzta
magát, és merőn nézte. Ő nem törődött a hadnaggyal, mivel
közben egy másik diák is feltette a kezét. – Igen, Gítá?
– Vagyis a királynő lenne a vezetőnk?
– Nem, nem a királynő. Nem a britek. Hanem egy
tősgyökeres indiai nő, aki az indiai társadalmi rend és hitvilág
szellemében nevelkedett. Képzeljétek el ezt az indiai nőt, ahogy
szembeszáll az uralkodó szokásokkal, a normákkal, és vezeti az
országunkat.
– Mint Gándhí?
– Gándhí a függetlenségünkért harcol – felelte Amísá. – Én
egy független India vezetőjéről beszélek. Erről a nőről
meséljetek nekem, hogyan vezetné az országot.
– Hogyan lesz ebből mese? – értetlenkedett egy idősebb fiú.
 – El tudod képzelni, hogy megtörténik? – szegezte neki a
kérdést Amísá a szándékoltnál élesebb hangon. Az osztály
hallgatott. – Épp ezért tekintjük mesének. Mert fikció.
Stephen éppoly halkan hagyta el az osztálytermet, mint
ahogy bejött. Amísá folytatta az órát, hogy minden diák
világosan értse a feladatot, mielőtt elkezdenének írni.
Miután a diákok elmentek, Amísá elolvasta a
fogalmazásokat. Büszkeség töltötte el, mert mindnyájan
derekasan megdolgoztatták a fantáziájukat. Még ha helyenként
komikusak voltak is a meséik, kiérződött belőlük az őszinteség.
Egy nagyobb borítékba tette a diákok műveit, és éppen lezárta a
borítékot, amikor Stephen belépett.
– Indiai vezető? – mélyesztette a zsebébe a kezét.
– Meglepve láttam magát az órámon.
– Azt elhiszem. Ha tudtam volna, hogy zendülésre fog
bujtogatni, kétszer is meggondolom az önnek tett ajánlatomat.
– Félelmet ébreszt magában egy női vezető? – kérdezte
Amísá. Észre sem vette, hogy mindaddig visszatartotta a
lélegzetét, míg Stephen válaszolt.
– Nem. – Stephen fürkészőn figyelte. – Ellenben igencsak
aggályosnak találom, hogy egyik tanárunk indiai vezetőről
szónokol a diákjainknak.
– Én nem szónokoltam. – Amísá egy darabig bosszúsan
hallgatott. – Nímáért volt az egész. – Ádáz dühvel meglobogtatta
a borítékot. – Szerettem volna küldeni neki valamit, hogy
belássa, nem szabad feladnia. Mert mindig van remény.
 – És a gyerekek meséin keresztül akarja átadni neki ezt az
üzenetet? – kérdezte Stephen. Nem volt ítélkezés a hangjában,
Amísá egyszerre mégis butának és jelentéktelennek érezte
magát.
– Nevetséges ötlet volt – ejtette le a borítékot az íróasztalra.
– Ellenkezőleg. – Stephen felvette a borítékot, és ráírta Nímá
nevét. – Még ma elküldetem hozzá az új otthonába.
– Köszönöm. – Amísát meglepte a férfi figyelmessége.
Ekkor a hadnagy lehajolt hozzá, és a szemébe nézett.
– Sajnálom, ami Nímával történt, Amísá. Akármit mondtam
is korábban, ezt tudnia kell.
– Ez nem fair. – Amísá leszegte a fejét, szeme megtelt
könnyel. – Jobb sorsot érdemelt volna. – Csakhogy Nímá
története korántsem volt egyedülálló. És bármennyire szerette
volna Amísá pátyolgatni, támogatni a lányt, Nímá aligha tudott
volna már változtatni a jövőjén.
– Tudom – mondta Stephen, aztán csak csöndben nézte.
 HARMINCEGY

Néhány nappal Nímá esküvője után Amísá még mindig nem

bírta kiverni a kislányt a fejéből. Pedig fájt rágondolnia.
Stephennel hosszú órákat töltöttek a kertben, s csak
beszélgettek és beszélgettek. Mintha a hadnagy megértette
volna, hogy Amísá csak mindenféle csip-csup témában
elmerülve képes elfelejteni a lányt, akin nem tudott segíteni.
– Ön és a fivére – szólalt meg Amísá a sétájuk közben.
Amióta tudomása volt Stephen testvérének létezéséről, szeretett
volna többet is megtudni róla. – Sok időt töltöttek együtt?
Stephen nem felelt azonnal, ami elgondolkoztatta Amísát
arról, hogy ez talán még mindig érzékeny téma. Már éppen
vissza akarta volna szívni a kérdést, amikor a férfi így szólt:
– Barátok voltunk, és ezzel mindent elmondtam. – Befelé
kezdett figyelni, ahogy felidézte az otthoni emlékeket. –
Kölyökkorunkban persze verekedtünk, mint a fiúk általában.
Azzal fejeztük ki egymás iránt az érzéseinket, hogy legyűrtük a
másikat a földre, és oda ütöttünk, ahol a legjobban fáj. –
Felnőttként aztán közel kerültek egymáshoz, és felfedezték,
hogy több közös van bennük, mint csupán a vér. – Ezért örökre
hálás leszek.
– Másra számított talán? – kérdezte Amísá.
– A szüleink sosem beszéltek előttünk érzelmekről – felelte
Stephen. – Feltételeztem, hogy a testvérem és én is ezt a példát
fogjuk követni.
– De örül, amiért nem így alakult. – Amísá érezte rajta, hogy
mélyen kötődik elveszített testvéréhez. – Fontos a család. –
Eszébe jutott, amit az apjáról mondott neki a hadnagy. – Az
édesapja intézte el, hogy Indiába jöhessen, és elkerülje a
frontot. Biztosan nagyon szereti önt.
– Katona vagyok Indiában. – Stephen nem is próbálta
leplezni a dühét. – Apám azt a sorsot szánta nekem, hogy az
uralkodó lopott kincse őrzőinek számát gyarapítsam?
– Tényleg így gondolja? – kérdezte Amísá. Ez volt az első eset,
hogy Stephen beismerte: India nem a szülőhazájáé. – Ön szerint
megérdemeljük a szabadságot?
– Ha igennel felelek, elárulom a népemet. Ha nemmel
felelek, elárulom önt? – kérdezte a hadnagy, a nő ajkára
forrasztva a szót.
– Nem – mondta végül Amísá. – Még a függetlenség sem
jelentené feltétlenül az egyes ember szabadságát. – Mindketten
tudták, hogy Nímára céloz.
– Ön erre vágyik? Szabadságra?
– Ugyan mit kezdenék vele? – Amísá megpróbálta elkenni a
dolgot. – Csak beszélek itt a levegőbe. – Mielőtt a férfi
megszólalhatott volna, hogy komolyabb válaszra sarkallja,
Amísá gyorsan témát váltott. – Sajnálja, hogy itt kell lennie?
– Többé már nem. – Stephen fogva tartotta a tekintetét. –
Csak hiányoznak a barátaim, és olykor a család is. –
Rákacsintott. – Mármint az otthoniak. – Rövid szünet után
folytatta. – Maga sem látja túl sűrűn a családját, nem igaz? –
Megannyi beszélgetésük során ezt is megvitatták már
egymással.
– Hát nem. Ha egy nő férjhez ment, onnantól fogva nincs rá
különösebb oka, hogy tartsa velük a kapcsolatot. – Amísá már
megtanulta elnyomni magában a szomorúságot, ami a családja
gondolatára tört fel benne. Ők voltak a mindene, amíg csak ki
nem házasították, hogy mindörökre elfelejtsék.
– Messze élnek? – kérdezte Stephen.
– Vonattal nincs olyan messze. De nem a távolság a lényeg.
Egyszerűen nem ez szerepel az első helyen.
A gyerekek, no meg Dípak távolléte bonyolította volna az
utazást. És bár visszahúzta a szíve az édesanyához, aki világra
hozta, majd túladott rajta, tisztában volt vele, hogy anyja sosem
ismerte őt igazán. Amísá álmai és vágyai mindörökre rejtve
maradtak előtte.
– Ez a nő döntése? – kérdezte Stephen.
– Nem, nálunk ez a hagyomány – felelte Amísá. Nem értette,
miért vág olyan meglepett képet a férfi. – Az ön hazájában talán
nem így szokott lenni?
– Nem – hangzott a válasz. Amísá emlékezett rá, hogy a
hadnagy korábban azt mesélte, mindkét nagyszülője a
gyerekkori otthonához közel él. – Miért kéne elválasztani a nőt
a családjától a házasságkötés után?
Kislányként Amísá szemtanúja volt, ahogy ismeretlen
családoknak adogatják el a barátnőit feleségnek. Alig néhány
évvel, ha nem csupán hónapokkal voltak idősebbek nála, és
keservesen sírtak, és könyörögtek, hogy ne kelljen elmenniük.
Rimánkodtak, hogy a családjukkal és a testvéreikkel
maradhassanak az egyetlen általuk ismert világban.
– Hogy gyermekeket szüljön. Lehetőleg fiúkat. – Minél
korosabb volt a lány, annál gazdagabb hozományt kellett adni
mellé. Egy ifjú ara egyből nekiveselkedhetett a fiú utódok
világrahozatalának. Népes családok zsúfolódtak össze parányi
otthonokban. A fiúk új családjukkal együtt a szüleikkel és
hajadon lánytestvéreikkel laktak.
– Támogatniuk kell az apát – mondta Stephen. Mióta
Indiában tartózkodott, megtanult egy s mást a helyi
szokásokról. – Rájuk hárul a családfenntartás.
– Csak a házasság és az utódszülés számít. – Az ara feje fölött
mindig ott lógott a veszélye annak, hogy elválnak tőle vagy
elkergetik, ha nem teljesíti a kötelességeit. – A feleség vér
szerinti családjának nincs semmi haszna. Csak az idejét és a
termékenységét vesztegeti velük. – Amísá próbálta leplezni a
nemtetszését e gyakorlatot illetően, de mikor meglátta Stephen
együttérző arckifejezését, rögtön tudta, hogy a hadnagy átlát a
szitán.
– Sajnálom – mondta Stephen, és önkéntelenül lépett egyet
felé.
– Ez van. – Amísá nagyra értékelte a kultúrájában, hogy
feltétel nélküli szeretetet követel meg az embertől a család és a
gyermekek irányában, ugyanakkor akadtak bizonyos
hiányosságok, amelyek fölött nem tudott szemet hunyni. – És
nyilván megvan rá az ok, nem igaz? – tette föl a kérdést,
amelyre nem várt választ. – Minden tradíció ered valahonnan.
A távoli múltban talán így volt szükségszerű.
– Mélyenszántó gondolat – csipkelődött Stephen, de Amísá
látta a szemében az elismerést. – Van benne ráció. Csak a nő tud
szülni, így a férfiakra marad a családfenntartás gondja.
– Mi van akkor, ha már nincs szükség ezekre a szerepekre? –
gondolkodott hangosan Amísá. Minden pillanatát élvezte a
beszélgetésnek, amelyhez foghatót Dípakkal soha nem
folytathatott volna le. – Mi van, ha a tradíció csak ürügy, hogy
minden maradhasson a régiben?
– Ravira és Bínára céloz? – kérdezte Stephen, mintha olvasna
a gondolataiban. Amísá gyakorta adott hangot a bosszúságának
a rájuk kirótt korlátok miatt. – Mai napig nem tehetik be a
lábukat a templomba?
– Többek között. – Amísá jól tudta, hogy sok érinthetetlen él
halálfélelemben. Nem merték magukra haragítani a
falubelieket a megtorlástól való rettegés miatt. – Néha úgy
érzem, csak kifogást keresünk, hogy nyugodtan lehessünk
szívtelenek. Ha mindenki csinálja, akkor talán elfogadható?
– Némely esetben, a társadalom jóváhagyásával.
– Nagy embernek kell lennie annak, aki szembe mer szállni
a rendszerrel. – Amísá ismét Gándhíra és a szabadságról
hangoztatott nézeteire gondolt. – Az ön királya és királynője a
jelek szerint minden ürügyet megtalált ahhoz, hogy
uralkodhassék India fölött. Lehet, hogy ők sem különbek
nálunk.
 – Én pedig az ő hűséges katonájuk vagyok – jelentette ki a
férfi, amivel ugyancsak meghökkentette. – Szerepem kimerül
abban, hogy az indiaiak ne ugrálhassanak? – Szónokinak tűnt a
kérdés. Amísá így is válaszolni akart rá, de a hadnagy
megelőzte: – Mit csinálna másképp, ha a helyemben lenne?
Amísá elképzelte, hogy Stephen nemet mond az indiai
küldetésre, és majd meghasadt a szíve a gondolattól.
– Semmit. Beszélni könnyű, de egyetlen ember – itt egy
pillanatra elhallgatott –, legyen akár férfi, akár nő, nem tudja
megváltoztatni egy egész nép gondolkodását. – Igyekezett minél
világosabban fogalmazni. – Nem szeretném, ha ön nem lenne
itt. – Mély lélegzetet vett, és lopva Stephenre pillantott. Remélte,
hogy a hadnagy érti, mit is akart mondani valójában. De a férfi
hallgatása arra késztette, hogy tovább beszéljen. – Nem
változtatnék semmin, hogy ön itt maradhasson. – Elnémult a
vallomása után, mert megint attól tartott, hogy túlságosan
nyíltan fogalmazott, de legalábbis átlépett egy kimondatlan
határvonalon.
– Feláldozná India függetlenségét néhány angolóráért? –
próbálta oldani a feszültséget Stephen. – A végén még kitagadná
a népe.
– A népem valami olyasmiért küzd, ami mindenkinek
elidegeníthetetlen joga kellene hogy legyen. Hogy önmaguk
lehessenek. – Amísá jól tudta, hogy ez túlontúl egyszerű válasz.
S mielőtt Stephen ezt a szemére vethette volna, folytatta: – A sok
indulat és gyűlölség miatt képtelenség meglátni azt a jót, ami
együtt járt a rosszal.
 – Akkor minek harcolni? – Stephen körbemutatott a kerten
és az iskolán. – A legjobbat kapják tőlünk, amit csak
nyújthatunk. Jobb utakat, iskolát. Azelőtt ezek nem léteztek
Indiában.
Amísá számára világos volt, hogy Stephen nem vitatkozni
akar vele, hanem éppen hogy tiszteletben tartja a véleményét.
És repesett a lelke.
– De milyen áron? – A harcokra gondolt, amelyekről olvasott;
hogy még a legerősebb indiaiak is elnyomottnak érzik magukat.
– Nem tudjuk meghatározni magunkat addig, amíg mások
határoznak rólunk.
– Mi ezt tesszük? – kérdezte Stephen. Elhallgatott, amíg
átgondolta a kérdést. – Arra kényszerítjük az indiaiakat, hogy
zokszó nélkül igazodjanak az elképzeléseinkhez? – Mielőtt
Amísá igennel vagy nemmel felelhetett volna, Stephen még
valamit kérdezett: – Vajon a szabadsággal együtt arra is jogot
formálhatnának, hogy önmaguk legyenek? Ravira is
egyenlőként, nem pedig érinthetetlenként tekintenének?
– Nem – felelte Amísá az igazsághoz híven. Bármennyire is
hinni akart abban, hogy India függetlensége mindenki számára
megteremti a függetlenséget, jól tudta, hogy ez éppenséggel
nem valószínű. – De valahol el kell kezdeni, nem igaz? –
Alakzatba rendeződött madárraj húzott el a fejük fölött,
rikoltozásuk betöltötte az eget. – Két választása van az
embernek, ha lenyomják a földre. Vagy fekve marad, vagy feláll,
és megkérdezi, miért.
 – Ahogy ön teszi? – kérdezte Stephen, majd a nő zavarát
látva meg is magyarázta: – Azt mondta, azért döntött úgy, hogy
el fog járni az iskolába, mert többre vágyott. – Félrebiccentett
fejjel tanulmányozta Amísát. – Mindig kiáll azért, amit
fontosnak tart?
Amísá elámulva nézett rá, amiért pontosan idézi a szavait
egy olyan beszélgetésből, amelyet ő már el is felejtett.
– Dőreség lenne nem kiállni magunkért, habár nem mindig
ez a legbölcsebb húzás. Főképp akkor, ha a szeretteink láthatják
kárát. Nímá úgy lázadt fel, ahogyan tudott, és olyan árat fizetett,
amivel nem számolt.
– Azért nincs mindenütt így – mondta lágyan a férfi. –
Választhatunk is.
– Nincs-e? – Amísá tisztában volt vele, hogy a városokban
több joguk van a nőknek és az érinthetetleneknek. Ám az ő kis
falujában más világ volt. – Mégis hol? Angliában?
– Angliának is van még hová fejlődnie, de mi a
mindennapokban egyenjogúnak tekintjük a nőt a férfival. –
Összefűzte a kezét, és kinyújtóztatta karját a feje fölé. – Amivel
nem azt mondom, hogy egyes férfiak ne örülnének egy efféle
felállásnak. A férfi ajkán csüngő nő az maga lehet a megvalósult
álom – tréfálkozott.
– A saját nevében beszél? – kérdezte Amísá.
– Ebbe még sose gondoltam bele. Messzinek tűnik a házasság
gondolata, de ha eljön az ideje, velem egyenjogú párt fogok
választani. – Le sem vette szemét a nőről. – Olyasvalakit, aki a
barátom és bizalmasom is.
 – Jól hangzik – felelte Amísá, és bár félt ezt firtatni,
megkérdezte: – Egy angol nő? – Legszívesebben tüstént
visszaszívta volna e szavait, de már késő volt.
Ott lógott köztük a kérdés a levegőben.
– Azt hiszem, igen – hebegte Stephen, szemlátomást nagy
zavarban. – Hogy egy angol férfi indiai nőt vegyen el?
– Szóba se jöhet, nem igaz? – Ki hallott már ilyet! A Rádzs
emberei civilizálni jöttek az indiaiakat, nem szerepelt a célok
között, hogy keveredjenek velük. – A kedves szülei sem adnák
rá áldásukat.
– Nem – felelte Stephen törődötten. Hajába túrt, kerülte
Amísá pillantását. – És ön mit szeretne? Ha választhatna.
– Én… nem is tudom. – Amísá elfordult, nem tudta elképzelni
a romantikát, sem egy olyan férfit, aki a gyerekszülésre és a
háztartásvezetésre irányuló alkalmasságán túl is értékelni
tudná őt.
– Nem tudja?
Ingoványos talajra tévedtek, miközben végig egy láthatatlan
határvonal húzódott közöttük. Mindkettőjüket a kultúrájuk
határozta meg. Amísá kénytelen volt fejet hajtani
társadalmának konvenciói előtt. Ha egy-két szabályt áthágott is,
abban a reményben tette, hogy nem kell megfizetnie érte.
– Olyasvalakit választanék, aki hisz bennem – válaszolta
végül.
– Ennyi? – csodálkozott a férfi.
– Ez is jóval több, mint amit valaha is remélhettem. A
lányomnak ugyanezt kívánnám, ha lesz egyszer lányom.
 – Egy lány, hmm? – mosolygott Stephen.
– De ahogy a dolgok állnak – folytatta Amísá tétován –, nem
tudom, jó helye lenne-e itt.
Stephen látványosan meghökkent.
– Úgy érti, Indiában?
– Ha India olyan országgá lenne, ahol egy lány szabadon
választhatja meg az útját, akkor jó helye lenne. Akkor otthon
lenne itt. Mi… – Egy pillanatra elhallgatott, ahogy eszébe jutott
Dípak. – Mi lennénk a családja. – Amísá belegondolt, hogyan
fest a mostani világa. Hogy milyen döntéseket nem hozhat meg.
– De én azt szeretném, ha ő többre vinné nálam.
– Többre? – noszogatta folytatásra Stephen.
– Szeretném, ha olyan helyen élhetne, ahol bármi lehet
belőle. Ahonnan bárhová elröpíthetik az álmai, és csak az
önmaga által felállított korlátok fogják vissza. – Egy pillanatra
elgondolkozott. – Ismer ilyen helyet?
– Angliában… – Stephen elhallgatott, ahogy mindkettőjüknek
eszébe jutott a korábbi kijelentése.
– Örökre bokszos lenne – mondta Amísá a britek kedvelt
kifejezésével élve. Stephen elhúzta a száját, de nem javította ki.
– Esetleg Amerika? – Amísá kérdő pillantására Stephen
megvonta a vállát. – Én még nem jártam ott. Csak a testvérem…
– Tartott egy kis szünetet. – Megesketett, hogy egyszer én is
elmegyek.
– Utána el kell majd mesélnie, mit tapasztalt – mondta
Amísá. Egyikük sem tette szóvá, hogy ha a férfi egyszer elhagyja
Indiát, utána aligha fog már visszatérni. – Hogy olyan világ van-
e ott, ahol boldog lehetne a lányom.
– Megígérem.
JAYA
 HARMINCKETTŐ

Ravi virágokat és gyümölcsöt gyűjt a templomnak, és gondosan

elrendezgeti őket a tálcán. Tegnap megkérdezte tőlem, lenne-e
kedvem vele tartani a templomba, ahová a nagyanyám is járt.
Hólí előtt így volt szokás. Mivel irtó kíváncsi voltam, hol
imádkozott a nagyanyám, egyből igent mondtam Ravi
ajánlatára.
– Hisz istenben? – Noha nem vagyok vallásos, a sorozatos
vetélések még azt a kevés hitet is kiölték belőlem. Nehezen
tudtam belátni, hogy lehet ilyen kegyetlen a jóisten. Ravi
történetei pedig csak megerősítettek ebben.
– Én hitetlenként jöttem a világra. Miért is lett volna hitem? –
kérdi csöndesen. – Népemet olyasfajta vétségekért is
meghurcolják, amelyek nem ütköznek törvénybe. – Leszegi a
fejét, szemlátomást a fájdalmával birkózik. – Nem feledhetjük el
a múltat, mert a mai napig emlékeztetnek rá. – Egy pillanatra
elmerül a gondolataiban, majd így szól: – De az emberek
együttérzése elültette bennem a meggyőződést, hogy léteznie
kell egy hatalmasabb valaminek vagy valakinek, aki
megajándékozta földünket ezzel a csodával.
– Most a nagyanyámról beszél.
– Nagymamája aranyszívéről beszélek – igazít ki. –
Emberként esendő volt, mint bármely halandó. De a szívével
mindig arra törekedett, hogy jót tegyen másokkal, még ha ő
maga nem jót cselekedett is. Ebben rejlik a csoda.
– Szerencsés volt, hogy akadt egy ilyen barátja, aki ennyire
nagyra tartotta – hatódom meg a szavaitól.
– Hála neki, olyan életet élek, amilyenről azelőtt álmodni
sem mertem. Én vagyok a szerencsés – feleli, azután elnémul.
Szeretnék erről többet hallani, de Ravi elnéz mellettem.
Ködös lesz a tekintete, mint olyan alkalmakkor, amikor látni
vélte Amísát, arca bűntudatos kifejezést ölt. Fejrázogatással veti
le magáról az igézetet. Másodpercek alatt minden érzelmet
eltüntet az arcáról, és folytatja a sétát, Rokie-val a sarkában.
– Diákkoromban tanúja voltam egy sok-sok nemzedékkel
korábban eltemetett halott exhumálásának – töröm meg a
csöndet. – A temetőben a feketék a fehérektől elkülönítve
nyugodtak. – Ravi figyelmesen hallgat. – Az összes fejfa az
elhunytat övező szeretetről és az életben betöltött szerepéről
tanúskodott: hogy egykor apa, gyermek, nagyszülő volt. A
bőrszínt egyiken sem említették.
– A halál után már nem számított – mondja Ravi.
– Nem. Csak a csontok maradtak meg belőle. Ebben nem
különbözünk. – Azon tűnődöm, vajon ők tudták-e, hogy a végén
mind egyformák vagyunk, csak egy test, s csak a tetteink és
mások emlékezete határozza meg, hogy kik vagyunk. – Bármi
legyen is, ami elválaszt minket, a halálban elveszíti jelentőségét.
– A nagymamája írt egyszer egy verset arról, hogy az
egyetlen dolog, amit a születéstől halálunkig magunkkal
viszünk, az azoknak az embereknek a láncolata, akikkel életünk
során kapcsolatba kerültünk. Minden egyéb látszat. – Megáll
egy pillanatra, hogy rám nézzen. – Azt hiszem, a nagymamája
nagyon büszke lett volna magára. – Számomra érthetetlen
sajnálkozással kevert öröm érződik a hangjából.
– Köszönöm – mondom hálatelten. Átveszem Ravitól a tálcát,
hogy kényelmesebben támaszkodhasson a botjára. – Hogyan
lehetséges, hogy anyám nem emlékszik önre?
Ekkor Ravi elcsöndesedik.
– Nem voltam ott cseperedő édesanyja mellett – böki ki
magyarázatképpen. – Röviddel Amísá halála után más szolgák
vették át a helyemet a házban. – Egy másodpercre
megfeszülnek az arcizmai, és a lépteit is megszaporázza. Nem
néz a szemembe, amikor témát vált: – Önnek milyen
gyerekkora volt?
Én sem erőltetem hát a dolgot.
– Apámat lefoglalta a munkája. – Vagyis általában ketten
voltunk: csak anyám és én. Kiskoromban közönyként
értelmeztem a távolságtartását, de most, a történet fényében
már megkérdőjelezem ezt a feltevést. – Jó életem volt. – Az
utcákon futkosó gyerkőcökhöz képest szerencsésnek
mondhattam magam. – Vigyáztak rám.
– Azt mondja, Lena boldog? – kérdi óvatosan Ravi.
Mivel továbbra is izgat a kérdésének oka, őszinteségre
törekszem.
– Nem boldogtalan. – Megrándul az arca, miközben nagy
figyelemmel hallgat. – Apám rajongva szereti. – Elhallgatok. –
Mi anyámmal nem állunk túl közel egymáshoz.
 – Miért? – kérdi csöndesen.
– Nem tudom – vallom be. – Sose volt rossz hozzám, csak
nagyon távolinak éreztem.
– Sajnálom.
– Ne sajnálja – mosolyodom el, hogy oldjam a feszültséget. –
Annyit már biztosan megtanultam ebből az utazásból, hogy
szerencsés vagyok, amiért olyan az életem, amilyen. Ennek
eddig nem igazán voltam a tudatában.
Helybenhagyóan bólogat.
– Jó cikkeket ír? – kérdezi aztán, és én önkéntelenül
elnevetem magam.
– Néha igen – felelem a lehető legőszintébben. –
Mindenesetre igyekszem. – Ki tudtam teljesedni a munkámban,
és ez értelmet adott az életemnek. Csak a vetélések után
inogtam meg. – De szükségem volt egy kis időre. Ezért utaztam
Indiába.
– A veszteségei miatt, amiket említett.
– Három vetélésem is volt. – Gyorsan letörlöm a könnyeimet,
mielőtt kibuggyanhatnának. Habár most is érzem magam körül
a sötétséget, már nem mardos úgy, mint korábban. – Életet
akartam adni. Anya akartam lenni. – Akkoriban ez volt minden
vágyam. És ez életünk minden területét eluralta. – A szívem
meghasadt attól, hogy képtelen vagyok rá.
– És a férje?
– Patrick? Ő megtalálta az utat a gyógyuláshoz. – Patrick már
rögtön az első vetélés után visszament dolgozni, míg én
szenvedtem a munkahelyemen. Először irigyeltem őt, aztán
megvetettem, amiért tökéletesen el tud bújni a karrierje és a
mindennapi élet álcája mögött. Sosem gondolkoztam el azon,
vajon hogyan érintette, hogy elveszített engem a gyászommal
szemben. – Nekem nem volt hozzá erőm. A babákkal együtt
magamat is elveszítettem. És akárhogy próbálkoztam is, nem
találtam vissza.
Most akárhányszor meglátok egy gyereket, az jut eszembe,
mennyire szeretett volna Patrick családot. Én is ezt akartam,
mégis képtelen voltam meglátni az ő fájdalmát az enyém
mögött. Utólag azon tűnődöm, választhattam volna-e másik
ösvényt, hogy elkerüljem a sorsunkat. Mindig is oly biztos
voltam a házasságunkban, a közös életünkben. Most elképzelem
az életemet nélküle, és üresnek érzem.
– Különváltunk – mondom csöndesen. – Azt hiszem, amint
visszamegyek, megindítjuk a válást.
– Itt vagyunk – mondja Ravi alig hallhatóan. Lassít, és
előrefelé mutat.
A szerkezet lélegzetelállító. Tíz öreg, márványból kanyarított
oszlop csatlakozik egy művészien cirkalmas faragásokkal
ellátott piramistetőhöz. Az oszlopok egyenlő távolságra
helyezkednek el egymástól, és egyetlen fal sem állja útját a
füstölőkből felszálló gazdag jázminillatnak. Kicsiny pavilonok
vezetnek egy boltíves oltárhoz, ahol több száz kis harang függ.
Maga a templom magasan a föld fölött áll, negyven lépcső vezet
fel kerettelen bejáratához.
– Hát ez… – Nem találom a szavakat. Érzem a templom
ősiségét. Mintha még az elmúlt korok imáit is hallanám. Férjek
és feleségek szelleme, ifjonti szerelem és régmúlt veszteségek
érzete lebeg a levegőben. – Mikor épült?
– Több száz évvel ezelőtt. – Ravi úgy bámulja a templomot,
mintha először látná életében.
– Milyen gyakran jön el ide? – Nem értem, miért nem hozott
még el.
– Egy időben nem tehettem be a lábamat – feleli őszintén. –
Először röviddel a nagymamája halála előtt jöttem el. Akkor
távolabb álltam meg, és magamban kinevettem hamis
fensőbbségét. Aztán azért jöttem el, hogy kikiáltsam felé a
dühömet. Mire megkaptuk a belépési engedélyt, addigra én már
leszámoltam a kegyhellyel, amely nem tudta megmenteni a
barátomat.
– Istent kérte, hogy mentse meg a nagyanyámat?
– Ezért fohászkodtam – javít ki. – De nem leltek
meghallgatásra az imáim. Ez akkor arról győzött meg engem,
hogy isten nem törődik a szívünk vágyaival és a
szomorúságunkkal.
– Végül miért engedték be az érinthetetleneket? – kérdezem.
– Szégyenkeztünk amiatt, ahogy a világ a
kasztrendszerünkre tekint. Ez kényszerítette ránk az egyenlő
jogokat. – Előbb a templomra, azután rám pillant. – De a jog
lassan változtatja meg a szív dolgait. – Egy család battyog le a
lépcsőn, mindannyian cipőben. – Jöjjön, üdvözöljük őket.
Követem Ravi példáját, és a lépcső tövében leveszem a
cipőmet. Szerte körben tucatszám hevernek a lábbelik.
– Miért? – mutatok a cipőtömegre.
 – Hitünk szerint fölfelé áramlik a meditatív energia. Csak
mezítláb érezheti meg az ember a benne lakozó istent. –
Miközben megindulunk a márványlépcsőn fölfelé, még
hozzáteszi: – És csakis mezítláb lehet megmondani, ki fürdött s
ki nem, nem igaz?
Tömegestül ballagnak az emberek felfelé és lefelé. Az
asszonyok magukhoz szorítják a kicsiket, miközben az idősebb
fiúk együtt szaladgálnak a lányokkal. Ravi a falnál lévő
istenszobrok sorához vezet. Apró rézharang lóg a plafonról
hozzá illő, rézszínű láncon.
– Szólaltassa meg a harangot, gyermekem. Az én karom már
túl öreg, nem ér fel az égig.
Elkapom a harangnyelvet, és odaverem a harang falához.
Fülsiketítő hang kél. Ravi gyümölcsöt és virágot vesz az
ezüsttálcájáról, és Siva isten szobrának lábához helyezi őket. A
bráhmin származású pudzsárí, egy narancsruhás öregember,
kurta bólintással nyugtázza Ravi felajánlását. Mint minden
pudzsárí, ő is lemondott a világi hívságokról egy magasabb
akaratnak engedelmeskedve.
Zúg a harang, hangja betölti a falut. A pap ritmusra kezd el
recitálni. Ravi helyet foglal, és mutatja nekem, hogy kövessem a
példáját. Összefogom a ruhámat a lábam körül, és leülök. Nők
és férfiak együtt énekelnek a pappal a szeretetről, és
imádkoznak, hogy jót hozzon a jövő nekik és szeretteiknek. A
szövegtől megnyugodva lehunyom a szemem, és átadom
magam a zenének.
– Praszád – nyújt felém Ravi egy egész tállal abból az ételből,
amelyet a gyülekezet fogyaszt. – Egye meg.
Emlékszem a történetnek azon részére, amikor Amísá
Stephennek kínálja a maradékot Hólí után. Elolvad a
nyelvemen a falat. Gyorsan letakarítom a tányéromat.
– Minden púdzsánál ez a szokás?
Ravi az égő gyertyákra mutat.
– Először ezeket gyújtják meg, aztán a füstölőt. – A pudzsárí
közben dicsőítő dalokat zeng. – Milliónyi isteni megnyilvánulás
létezik. – Ravi az arannyal bevont templomi istenszobrok felé
vezet. – Az ember maga választja ki, melyik istennek hódol. Azt
mondják, minden istennek van saját célja, ereje – magyarázza a
megfelelő kifejezést keresve.
– Mint a görög mitológiában – mondom.
– Nem tudom – ismeri be Ravi sajnálkozás nélkül. – Nem
jártam iskolába.
Faragott bronzszobor látható az egyik távoli sarokban. Fél
lábon áll, mintha táncolna, miközben számos kezét nyújtogatja.
– Ki ez a nő? – Megbabonáz fehér kristályszeme.
– Jól választott – mondja Ravi. – Ez Durgá. – Rám pillant. – A
hinduk hite szerint az erő, energia és kreativitás egyetemes
forrása. – Megáll mellettem, és a szobrot csodálja.
– Lélegzetelállító. – Elcsórok egy szál virágot, és leteszem az
istennő lábához.
– Igen – mondja Ravi engem nézve. – A nagymamájának is ő
volt a kedvence. – Hallgatok, mire azt mondja: – Nagyon erős
asszony volt a nagymamája. Úgy gondolom, az ő unokájaként
meg fogja találni magában ugyanazt az erőt. – Rám mosolyog. –
És most gyerünk, ünnepeljük meg a Hólít, ahogy a nagymamája
tette volna.

A púdzsá után a tömeggel együtt törtetünk a főtér felé. Ravi

előző éjjel mesélt nekem először a Hólíról. Úgy vélte, élvezni
fogom majd a színeket és a vibrálást, amelyet gyerekek és
felnőttek egyként vártak. Bármely közelben elhaladó személy
célpont volt. Még órákkal napnyugta után is bezengte az utcákat
a nevetés. Azután hosszú évek hagyományát követve minden
falubeli, kaszttól függetlenül, összegyűlt egy közös étkezésre.
Ravival kétkosárnyi festékkel töltött lufit készítettünk, hogy
majd a járókelőkre dobjuk őket. Ahogy közeledünk, egymással
szembenálló körökre hasadozik a tömeg. A nők fehér blúzba-
szoknyába öltöztek, míg a férfiak fehér nadrágot viselnek
hosszú vászoningük alatt. A legtöbben máris festékpettyesek.
Mindenki két botot tart a kezében, és egyszerre paskolják vele
egymást, mielőtt továbbhaladnának a sorban következő
személyhez. A zene ütemére gyorsulnak fel, amíg csurogni nem
kezd a veríték az arcukon.
– Dándijá Rász – mondja az engem figyelő Ravi. – Ezt a
táncot tanította a nagymamája a hadnagynak.
A tömegben állók felnevetnek, ahogy elvétik a lépést, és
kiesnek a taktusból. Újabb falusiak érkeznek, és festékkel
dobálóznak. Nemsokára megszakad a tánc, és össztűz kezdődik,
ahogy mindenki festéket szór a másikra.
 – Fognak még táncolni? – kérdezem reménykedve.
– Ma éjjel, evés után. Beszáll?
– Igen. – A nagyanyámra gondolok, aki megpróbálta
megtanítani Stephennek a lépéseket. Elképzelem, ahogy a kert
fedezékében gyakorolnak, botok helyett ágakkal. Ha
nagyanyám még élne, vajon én is tanultam volna tőle? És az
anyám keblére ölelte volna ezt a kultúrát, ahelyett hogy
mereven elutasítja? – Örömömre szolgálna.
Ravi elégedetten bólint. Még mondanék valamit, amikor
Amitot pillantom meg a távolban. Egyenesen felénk tart egy
lány kezét fogva. A lánynak két varkocsban van a haja.
Fémpántok ölelik körbe a lábát, s folytatódnak páncélszerűen a
teste körül, fel egészen a nyakáig.
– Ő kicsoda? – kérdezem. Ravi hallgat. – Ravi?
– A dédunokám, Mísá.
– Mísá, úgymint Amísá? – kérdezem lassan.
Elmosolyodik.
– Igen. Ő az első lány a családunkban. Szerencsés, hogy az ön
nagymamája után neveztük el. – Lenyelem mélységes hálámat,
amiért Ravi a névadással tisztelte meg a nagyanyámat. –
Nyolcéves. – Ravi visszainteget Amitnak. – A menyem évekig
terméketlen volt. Aztán számos böjt és telihold után a sors
megajándékozott minket Amittal. Eszünkbe se jutott még egy
gyermekért fohászkodni, hiszen a tökély utánozhatatlan. –
Elszorul a torka az érzelmektől. – Erre föl érkezett Mísá.
Amikor odaérnek hozzánk, Ravi mindkettőjüket megöleli.
Bemutatja nekem a dédunokáját, aki kerek szemmel néz rám.
 – Ő itt az én csodaszép dédunokám, Mísá.
Lehajolok a lányhoz szemmagasságba, és a kezemet nyújtom
felé. Ő Amitra pillant, aki jóváhagyóan bólint. Amikor a
kezembe csúsztatja pöttöm kezét, így szólok:
– Örülök a találkozásnak, Mísá. Éppoly gyönyörű vagy, mint
a dédnagyapád mondta.
Felragyog az arca a bóktól.
– Köszönöm. – A festékes lufikkal teli kosaramra mutat. – Ön
is játszik? – Az ő kosarában csak maroknyi lufi lapul.
– Nem, szívem – pillantok le a kosarára. – Ezeket neked és a
testvérednek készítettük dédnagyapáddal. – Amikor
odanyújtom neki a kosarat, zavarodottság ül ki a tekintetébe.
Finoman a kezébe nyomom a kosarat. – Fogadd el, kérlek.
Küzdök a könnyeimmel. Mísá jóval apróbb, mint egy átlagos
nyolcéves. A megérkezésem óta rengeteg gyerekkel találkoztam
a faluba vezető sétáim során. Koldusok is akadtak köztük,
akiknek pénzt adtam, de sosem kérdeztem őket a történetükről.
Mivel a körülményeiken úgysem változtathattam, inkább
semmit sem akartam tudni. Csakhogy ez a lány itt Ravi húsa és
vére. Ravi jövőjének nemzedéke, és Ravi a barátom. Úgy bánt
velem, mintha ezer éve ismernénk egymást, holott valójában
csak nemrég ismerkedtünk meg.
– Ne felejtsd el megosztani a testvéreddel – mondom a
lánynak.
– Köszönjük. – Amit a húgára pillant. – Nagyon boldoggá
tette.
 – Odaadta a teljes arzenált. – Együtt nézzük Ravival, ahogy a
két gyerek csatlakozik a többiek játékához. – Hogy fog így részt
venni?
– Miért nem találkoztam még Mísával, Ravi? – kérdezem, mit
sem törődve a csipkelődésével. Szembefordulok az emberrel,
aki órákat fecsérel az életéből arra, hogy beavasson a családi
múltamba, miközben a sajátjai történetét a hallgatás fátyla
mögé rejti. Szégyellem, hogy önző vagyok, és mindeddig
annyira csak magammal voltam elfoglalva, hogy őt alig-alig
kérdeztem az életéről. – Meséljen a családjáról – mondom most.
– Kérem.
Habozik.
– A fiam keményen dolgozik, és derék felesége van. Unokám
szabósegéd. Apjához hasonlóan ő is szorgalmas a munkájában,
jó ember, családszerető. – Ravi időről időre szünetet tart, hogy
odaköszönjön a falubelieknek. – Dédunokáim könnyű szívvel,
szabad lélekkel játszanak. – Elhallgat. – Hálás vagyok a sorsnak,
hogy megtehetik.
– Miért nem mesélt még nekem Mísáról?
– Egész nap ott ült velem, és egy asszony történetét hallgatta,
akit nem is ismert korábban. Együtt sírt és nevetett a
nagymamájával, aki a helyét kereste a világban. – Ekkor
megakasztja a beszélgetésünket az egyik gyerek sikongása. A
gyerekek dobálni kezdik a lufikat, összefröcskölik egymást a
szivárvány minden színével. – Nem akartam Mísá történetével
beárnyékolni a családjáét.
– Miből gondolja, hogy beárnyékolná?
 Mosolyra húzza a száját, de a szeme szomorú.
– Mert ön Amísá unokája.
Elnézem Mísát, amint loholva igyekszik lépést tartani a
bátyjával. A fémpántok akadályozzák a mozgásban, orra is
bukik. Amint meglátja húgát a földön, Amit máris visszaszalad
érte, hogy talpra segítse.
– Mi van a kislánnyal? – kérdezem.
– Gyermekbénulás – feleli a tekintetemet követve. –
Szerencsés, hogy egyáltalán tud járni. Másokat nyomorékká
tesz a betegség. – Amikor odapillantok rá, hozzáteszi: – Arra
vannak kárhoztatva, hogy egy székben töltsék életük hátralévő
részét, már ha megengedhetik maguknak.
– Tehetek magukért valamit?
– Elég, hogy megkérdezte. Köszönöm – feleli. Aztán szótlanul
nézzük a lufikat hajigáló gyerekcsapatot. Hamarosan a
felnőttek is beszállnak a mulatságba, és tarka por szitál az
égből. – Sajnálom, hogy végül nem tudott részt venni a
játékban.
Nem reagálok. Az én gyermekeimnek kiváltságos élet jutott
volna, ha megszületnek. Olyan betegségek, mint
gyermekbénulás, soha elő nem fordulhattak volna az
életükben. Gondjaik az iskolára és a barátaikra korlátozódtak
volna, legfeljebb a diákbál miatt főtt volna a fejük, vagy amiatt,
hogy hová kellene utazni a tavaszi szünetben. Elszégyellem
magam a gondolatra, hogy mindeddig ölbe tett kézzel ültem,
nem törődve vele, hogy mások közben nyomorognak.
– Amerikában is vannak érinthetetlenek, Jaya? – kérdezi Amit a
verandai függőágyban hintázva. Eleinte srímatínak hívott, amíg
rá nem vettem, hogy szólítson inkább a nevemen.
A Hólí ünnep után Amit és Mísá a házban töltötte az éjszakát
Ravival és velem. Ezt Mísá könyörögte ki a szülőktől, akik bele
is egyeztek, miután sikerült őket meggyőznöm, hogy nincs a
dolognak semmi akadálya. Reggel Mísá és Ravi eltűnik
készülődni, mi Amittal a ház előtt tovahömpölygő sokaságot
figyeljük. Össznépi boldogság van a levegőben az előző napi,
késő éjszakába nyúló ünneplés után.
Nem válaszolok azonnal, mert nem szeretném megbántani.
– Nem, ott nincsenek érinthetetlenek.
– Mindenki egyenlő? – ül ki arcára az irigység.
– De szép is volna. – Amerikára és az ottani
egyenlőtlenségekre gondolok. Át- meg átszövi a történelmet,
hogy egyeseket mindig alacsonyabb rangúként kezeltek. – Ott is
vannak olyanok, akikkel másként bánnak, és ez igazságtalan.
Úgy tűnik, meglepi a hír, és ez töprengésre késztet: vajon
milyen Amerika-kép él a fejében?
– Amerikában hogyan döntik el, hogy ki tartozik a
másodrendűek közé?
Összerezzenek a kérdésétől. Úgy beszél, mint aki adottnak
veszi a másodrendűek kategóriájának létezését, vagyis azt, hogy
nem mindenki érdemel egyenlő bánásmódot.
– A törvény előtt mindenki egyenlő, néha mégis
előfordulhat, hogy valaki úgy érzi, másodrendűként kezelik.
– Kicsoda?
 – Egyes csoportokat kirekesztés érhet a másságuk miatt –
válaszolom. – Az ember néha fél attól, amit nem ismer. Az ok
lehet a bőrszín, vagy az, hogy a másik kit szeret. Esetleg, hogy
mennyire gazdag. Szóval számos oka lehet.
– Volt, hogy önt is kirekesztették?
Gondolatban lajstromba szedem a jogaimat és
kiváltságaimat. Tele van az életem lehetőségekkel, amelyekről a
nagyanyám nem is álmodhatott. Ravi sem rendelkezik velük.
– Nem, én nagyon szerencsés vagyok. Mindig egyenlőként
bántak velem.
– Akkor csakugyan szerencsés. – Amit a lábát lógázza, a
függőágy kileng, előre-hátra. Lobog a haja a finom
légmozgástól.
– És te… – Ódzkodom a kérdés feltevésétől, mert tartok a
választól. Butaság, tudom, de nem akarom elhinni, hogy Ravi
dédunokájának is előítéletekkel kell szembenéznie. – Téged ért
már hátrányos megkülönböztetés?
– Érinthetetlen vagyok – mondja Amit, mintha ez mindent
megmagyarázna. – A családban ugyanúgy kezelnek minket
Mísával. De másutt… – Nem fejezi be a mondatot.
– Ez bánt téged?
Egy töredékmásodpercre rám pillant, aztán elkapja a
tekintetét. Egész teste megfeszül, még az arcizmai is. Azon
tűnődöm, vajon hány év gyakorlás kellhetett neki ahhoz, hogy
így el tudja nyomni magában az érzéseket.
– Ravi dádá egy köztiszteletnek örvendő családnál dolgozott
– mondja Amit elmélkedő tekintettel. – Miattuk velünk is
nagyobb tisztelettel bánnak. Húgommal a legjobb iskolába
járunk. Ravi dádá szerint mázlisták vagyunk. – Emelt fővel,
méltósággal ejti a szót. A tizenkét évéhez képest irigylésre méltó
a tartása. – Azt is tudom viszont, hogy nem mindenki olyan
szerencsés, mint mi, és hálás vagyok a sorsnak azért, amit
nekünk adott. Nem is kívánok többet. – Mosolyogva néz rám,
ám ez csak álarc, amely mögé elrejti a gondolatait.
– Mehetünk? – lép ki hozzánk a verandára Ravi. – Ideje
meglocsolni és megmetszeni a kerti virágokat.
Amit hátul kullog, miközben Mísá végigcsacsogja az utat, a
napjához kötődő kérdésekkel és történetekkel szórakoztat
bennünket. Az iskolában aztán Amit és Ravi az
osztálytermekben kezd, míg mi Mísával a kertet választjuk.
Mísá hozza a locsolókannát, és egy pillanatra sem tágít
mellőlem, miközben a rózsákat metszem. Fújtatva lélegzik,
ahogy próbálja tartani velem a lépést. A kedvéért lassítok, és
apróbbakat lépek. Amikor továbbra is zihál, felvetem neki, hogy
tarthatnánk egy kis pihenőt, és a választ meg se várva
lehuppanok a padra.
Mísá leül mellém, és a lábát lógázza, oda-odakoccantva
pántjait a padhoz. Rámutat egy rózsabokorra.
– Ravi dádá mindig le szokta vágni a töviseket, úgy adja a
kezünkbe.
– Jól teszi. – Ráhagyom a témaválasztást, és hátradőlve
élvezem a beszélgetést.
– Kellenek rájuk a tüskék, különben túl tökéletesek
lennének. – A két kezére támaszkodva lecsusszan a padról.
Amint visszanyerte az egyensúlyát, megindul az egyik
rózsabokor felé. Lehajol, amennyire csak bír, és a tüskékre
ügyelve levág egy szálat. Beszívja az illatát, mielőtt odanyújtja
nekem. – Ravi dádá szerint isten nem hagyhatja, hogy túl
tökéletes legyen valami.
– Világos.
Meg nem született gyermekeimet juttatják eszembe a szavai.
Mint egy büszke anya, elképzelem őket a maguk
tökéletességében. Akármilyenek lettek volna is, én feltétel
nélkül szerettem volna őket, ahogy Amísá szerette a gyermekeit,
s ahogy Ravi szereti a dédunokáit.
– Mint én. – Mísá már egy másik rózsát szagolgat, és az orrát
ráncolja, ahogy a szirmok a bőrét csiklandozzák. Egyesével
tépkedi ki a virág szirmait, hogy leszórja őket a földre. – Ravi
dádá szerint ezért vannak rajtam a merevítők.
A lélegzetem is elakad ettől a hiszékenységtől, amellyel
kérdés nélkül elfogadta Ravi magyarázatát. Emlékszem, a
csecsemőkori fotóimon mindig egy nagy fekete pötty virított a
homlokomon. Anyám egyszer elmagyarázta nekem, hogy ez egy
jel, amely megvédi a babát isten szemétől, aki ha rájönne, hogy
a tökéletességet engedte ki a kezéből, hiszen minden kisbaba
tökéletes, menten visszavenné magához a gyermeket a
mennybe. A pötty volt hivatott betölteni a tökéletlenséget.
– Szerintem Ravi dádádnak teljesen igaza van. – Kipislogom
a szememből a könnyeket.
– Szerintem is. – Energikusan, a merevítőit össze-
összekoccantva masírozni kezd a kertben. Én közben újra
megtöltöm a locsolókannát. Folytatjuk a metszést és locsolást a
kert többi részében.

Tegnap éjjel megtanultam a Dándijá Rászt, ezt a

tradicionális hindu táncot, amelyet ünnepekkor járnak.
Két bottal a kézben két nagy körben helyezkednek el a
táncosok egymással szemben. Öt tánclépést követően
továbblépünk a sorban következő emberhez, és vele is
megismételjük ugyanezeket a lépéseket. Így járunk
körbe-körbe hosszú órákon át, a zene ritmusára
ringatva testünket. Csodálatos tánc, egyfelől az
egyszerűsége miatt, másfelől azért, ahogyan
összehozza az embereket. Gyerekek, férfiak és
asszonyok órákra átadják magukat az őket egyesítő
mozgássornak.
Évek óta nem táncoltam. Utoljára az esküvőmön,
akkor viszont abba se akartam hagyni. Annak előtte
szórakozóhelyekre meg bulikba jártam táncolni, sőt
néha a nappalimban is táncra perdültem, csak úgy.
Ahogy idősödtem, egyre jobban benyomultak a képbe a
gondolataim, végül már nem hallottam ki a zene mögül
a dalszöveget, és kiestem a ritmusból.
Indiai látogatásom során sok időt töltöttem egy
férfival, aki szép lassan a barátommá lett. Ma
megismerkedtem a dédunokájával, egy kislánnyal.
Mivel érinthetetlennek születtek, kezdettől le voltak
osztva számukra a lapok. Érdemtelen, felesleges
embereknek tekinti őket a társadalmuk. Ám az én
barátom még a legrosszabb körülmények között is
magasan felszegett fejjel jár, és arra tanítja a
dédunokáit, hogy becsüljék meg a mások számára
evidenciát jelentő dolgokat.
Történelmünkből az derül ki, címkékre van
szükségünk, hogy pozicionáljuk magunkat. Több száz
éven keresztül helyezte lejjebb egyik embercsoport a
másikat, csak hogy ettől különbnek érezhesse magát. A
bőrszín, a társadalmi nem, az osztály, a vallás, a testi
fogyatékosság, a szexuális orientáció és a származás
csupán néhány kategória, amely alapján
elhatárolódunk egymástól. Minden önmagát magasabb
rendűként pozicionáló ember mellé kell egy
alacsonyabb rendű. De mit mond el az emberi fajról az,
hogy másokat kell elnyomnunk az érdekeink
érvényesítéséhez? Elérjük-e így a kívánt célt, vagy
csupán egy kártékony viselkedésmintát öntünk
betonba?
Mi lenne, ha mind egyenlőkként tekintenénk
egymásra, és büszkék lennénk rá, hogy egymás
tükörképei vagyunk? Utópikus gondolat, tudom, de itt
ülök egy faluban több ezer mérföldre mindentől, szóval
nagy a szám. Egyetlen napra talán félre tudnánk tenni a
köztünk lévő különbségeket, hogy egyesüljünk az
azonosságban. Egyetlen napra talán be tudnánk látni,
hogy bármennyire mások vagyunk is, mindannyian
ugyanazokon a reményeken, álmokon, félelmeken,
erősségeken és gyengeségeken osztozunk. Egyetlen
napra valamennyien összetartozhatnánk, széthúzás
nélkül, hogy úgy bánjunk másokkal, amilyen elbánást
mi is elvárunk.
A történelem tanúsága szerint ez a nap soha nem
fog eljönni. A különbségeink adnak nekünk életcélt,
legyen ez akár jó, akár rossz cél. Némelyek a
feltörekvés lehetőségét látják ebben, míg mások
lenyomják azokat, akiktől félnek. Hajdani
táncszeretetemtől vezérelve elképzelek egy zene által
meghatározott világot, ahol a tempó változása szabja
meg a mozgásunkat, és ritmusra mozdul a szívünk és
az elménk. Mindenkinek helye lenne a színpadon, és
mindenkinek a hangja hallható lenne. A dallamok
áthidalnák a különbözőségeinket, miközben az
azonosságunkat ünnepelnék. És mindnyájunk lelkének
jót tenne, hogy együtt táncoltunk.
A korral együtt jön meg a bölcsesség és az a
felismerés, hogy nem táncolhatjuk át az életünket.
Mégis remélem, egyszer megtalálom majd a módját,
hogy kitörjek az anyám lánya, újságíró, feleség, és,
hamarosan, elvált nő fémjelezte kategóriákból. Minden
új ember a gyarapodás lehetőségét jelenti majd, és én
nem leszek rest megtenni az első lépést. Az alázat lesz
az erőm, és az út végére remélhetőleg megtanulom
majd, mikor kell összébb húznom magam, hogy a másik
nagyobbnak látsszék.
AMÍSÁ
 HARMINCHÁROM

Dípak odább húzódott a kereveten, hogy Stephen is elférjen.

– Kedves öntől, hogy elfogadta a vacsorameghívásunkat. –
Átfogta Stephen vállát. Amísá gyakorlatilag sokkot kapott,
amikor a férje közölte vele, hogy meginvitálta Stephent, miután
Vikramnál összefutottak. Dípak elbeszélése szerint a hadnagy
boldogan mondott igent, de Amísá most azon tűnődött, vajon
mennyire érezheti magát kínosan.
Ő a szolgálókkal egész délelőtt a házat takarította a
Raksábandhan, a fiú- és lánytestvérek közti kötelék ünnepének
tiszteletére. A zsorzsettszáríba öltözött, arany karpereces
Dzsanná csöndben leckéztette a gyermekeket, miközben
legyezte magát. Dípak fiatalabbik húga, Dzsanná sosem állt túl
közel Amísához. De mert a szomszédos faluba ment férjhez,
évente többször is találkoztak.
– Biztosan a legyeket akarja távol tartani magától azzal a
legyezővel – súgta oda Ravi Amísának, miközben az ételt
melegítették. Mivel Dípak kikötötte, hogy sem Ravi, sem Bíná
nem szolgálhat fel a vendégeknek, ők végig hátul lesznek majd,
és az ételek előkészítésénél segédkeznek. – Azokat vonzza a
szar.
Amísá nevetve intette csendre.
– Nehogy meghallják.
 Ravi elhallgatott, de a mosoly maradt. Sosem kedvelte
Dzsannát. Miután alkalmazásba állt náluk, gyakorta
figyelmeztette Amísát, hogy a sógornője manipulatív, bosszúálló
természet. Most olyan ügyes kézzel, amilyenről Amísá csak
álmodhatott, Ravi egy tálba kanalazta a zöldséget és egy
másikba a levest. Citromot és gyömbérlevet freccsentett az
edényekre a jó emésztés elősegítésére. – Kész a vacsora –
kiáltotta Amísá a konyhából. Dípak előreengedte Stephent, és
mindannyian helyet foglaltak a kemény padlón. Amísá három
tállal egyensúlyozott. Az étkezőbe lépve Stephenre pillantott. A
sógorával egy új termék előállításának lehetőségeiről diskuráló
Dípak jóformán észre sem vette. Ahogy Amísá megindult
feléjük, beleakadt a lába a száríjába, és kis híján hasra esett a
vacsorával a kezében. Stephen már mozdult volna, hogy a
segítségére siessen. De Amísá egy ideges, ám határozott
fejrázással jelezte neki, hogy maradjon ülve. Ha segíteni
merészelt volna a nőnek, azzal megsértette volna Dípakot.
Stephen megértette a jelet, és maradt a helyén, de nem vette le a
szemét róla.
Amísá először Dípaknak, azután Stephennek tálalt a
zöldséges curryből. Egy adag nánt nyújtott a sógorának, aki
aztán a másik két férfinak is adott belőle. Miután felszolgálta az
ételt, kiosztott mindenkinek egy nedves törlőkendőt, hogy evés
után meg tudják tisztogatni a kezüket.
– Nincs étkészletünk – mondta Amísá Stephennek. – Elnézést
kérek.
 – Fölöslegesen aggódsz, Amísá. Barátunk indiai módra fog
enni. – Dípak az ujjai közé csippentett egy darab lepényt, és
belemártotta a zöldséges raguba. Stephen minden további
nélkül követte a példáját. – Az ön hazájában aligha akad ilyen
étel, nem igaz? – mondta Dípak az első falat után.
– Jól mondja, Dípak. Az én hazámban nem találni Amísához
foghatóan tehetséges szakácsot. – Dípak szavainak
elferdítésével mondott köszönetet az asszonynak az ételért.
Ahogy előrehajolt, hogy kiszürcsölje a levest, alulról pillantott
föl Amísára. Csak akkor szakította el tőle a tekintetét, amikor
Dzsanná is belépett az étkezőbe.
– Először kóstolja a mi Amísánk főztjét, hadnagy? Meg
vagyok lepve – mondta Dzsanná rosszindulattal a hangjában.
Az ajtófélfának dőlve tovább legyezte magát. – Oly sok időt tölt
Amísá az iskolában, nem igaz?
Amísá gyomra összerándult. Lopva Dípakra pillantott, de a
férje rendületlenül evett tovább.
– Dzsanná – szólalt meg szigorúan –, tanítani és tanulni járok
az iskolába. Nem főzni.
– Igen, szerencsénk van Amísával. – Stephen abbahagyta az
evést, és egyenesen Dzsannára nézett. A nő feszengve kapta el a
tekintetét. – Habár nagy kár, hogy ő az egyetlen, aki hajlandó
segíteni a gyerekeknek a tanulásban. Önt is bármikor szívesen
látnánk.
– Lárifári, hadnagy – tódította Dzsanná férje. Nem látta
felesége haragtól kipirult arcát, amikor így folytatta: – Dzsanná
nem ér rá tanítani. Te viszont örülhetsz, Dípak, hogy Amísá
elfoglalja magát. Legalább nem kell naponta végighallgatnod a
helyi pletykákat.

Vacsora után a nappaliba gyűltek. Amísá meggyújtotta a díjákat,

és elmormolt egy imát Ganésa isten szobra előtt, miközben a
többiek összekulcsolt kézzel hallgatták.
– Ganésa apja gyerekkorában teremtette őt – mondta
Dzsanná férje Stephennek. Amísá másik oldalán elfoglalt
helyéről a rögtönzött oltár szobrai felé mutatott. Amísá intett
Dípaknak és Dzsannának, hogy jöjjenek közelebb.
– Ezt már hallottam valahol – mondta Stephen Amísára
mosolyogva.
Dípak belekezdett egy imába, amellyel boldog, gazdag életet
kívánt a húgának. Azzal az ígérettel fejezte be, hogy mindig
számíthat a védelmére. Dzsanná a válaszimájában örök
szeretetet ígért fivérének.
– Adják meg neked az istenek mindazt az örömöt, amit
megérdemelsz, testvérem – mondta Dzsanná. Belemártotta az
ujját egy cinóberpiros festéket tartalmazó tálkába, és megjelölte
Dípak homlokát.
Dzsanná átvette Amísától a megszentelt arany-vörös fonalat,
a rákhít, hogy felkösse Dípak csuklójára. Amint rajta volt a
karkötő, Dípak egy marék pénzzel fejezte ki köszönetét a
húgának, és ez volt a ceremónia záróakkordja.
– Hadnagy, mi a véleménye a szokásainkról? Elnyernék a
Rádzs tetszését? – kérdezte Dípak, mialatt Amísá friss csájt
szolgált fel a vendégeknek. Dípak nagyot kortyolt az italából,
míg Stephen válaszára várt. Behallatszott, hogy a gyerekek
elkódorgott kiscsirkékkel szórakoznak az ablak alatt.
Stephen a hátsó falnál állta végig a ceremóniát. Biccentéssel
köszönte meg Amísának a csésze forró teát.
– Úgy vélem, szerencsés nép az önöké, amiért alkalmuk van
testvéri szeretetük nyílt kifejezésére – adott diplomatikus
választ. – Mindazonáltal a mi számunkra szokatlan, hogy
testvérek ennyire őszintén szeressék egymást, így nem
csodálnám, ha meg lennének számlálva e tradíció napjai –
élcelődött Stephen, amit a többiek nevetéssel jutalmaztak.
– Önnek is van lánytestvére, hadnagy? – szállt be Dzsanná a
beszélgetésbe.
– Nem, én nem vagyok olyan szerencsés flótás, mint Dípak –
felelte Stephen. Lopva Amísára pillantott, aki egy köhintés mögé
rejtette nevetését. – Nincs lánytestvérem.
– Milyen kár. – Dzsanná ekkor Amísához fordult. – A
hadnagy rendkívül gáláns volt, amikor megengedte, hogy valaki
a mi alacsony sorainkból az ő kiváló iskolájában tanuljon.
Érthető hát, ha cserébe te is hasonló nagyvonalúságot
tanúsítasz irányában.
– Húgom? – szólt közbe Dípak. – Te meg miről beszélsz?
Amísá látta a férjén, hogy kikívánkozna belőle egy sóhaj.
Tudta jól, hogy Dípak már akkor sem rajongott a húga dolgaiért,
amikor még egy fedél alatt éltek. Legkisebb gyermekként
Dzsanná nagyobb szabadságot kapott, mint a testvérei, és
mindig is a jóság és a rosszaság határán egyensúlyozott. A
nővére esküvőjét megelőző éjjel Dzsanná azt találta ki, hogy
nem elég csinos a ruhája. Amikor süket fülekre találtak a
panaszai, vörös hennát loccsantott a ruhára, így a szülei végül
kénytelenek voltak venni neki egy újat.
– Hadnagy – ütötte tovább a vasat Dzsanná, nem törődve
Dípakkal –, a hinduizmusban bevett szokás, hogy ha egy férfi
kivételes nagyvonalúságot mutat egy nő iránt, akkor a nő ezért
„fivérem”-nek szólítja őt. Ez a Raksábandhan napja, keresve
sem találhatnánk alkalmasabb pillanatot a kettőjük
kapcsolatának megszilárdítására.
– Húgom – szólalt meg Amísá. Pattanásig feszültek az idegei,
de uralkodott a hangján. – Nem szabad a hadnagyra erőltetned
a szokásainkat. Ő a vendégünk, az érdeklődés hozta ide, nem a
részvételi szándék. – Egy pillanatra sem vette le a szemét
Dzsannáról, miközben heves szívdobogásán is igyekezett úrrá
lenni.
– Biztosra veszem, hogy a hadnagy megtiszteltetésként fogná
fel – felelte Dzsanná. – Nincs igazam, bátyó? – fordult Dípak
felé.
Dípak a húgáról tudomást sem véve méregette Stephent.
– Igazán kedves öntől, hogy beengedte a feleségemet az
iskolájába. – Letette az asztalra a kiürült csészét, hogy a szolgák
majd később elvigyék. – Megtiszteltetés volna számomra,
hadnagy, ha testvéremként üdvözölhetném önt szerény
hajlékunkban.
Amísá tehetetlen szemlélője maradt az eseményeknek. Várta
is, hogy Stephen megszólaljon végre, de tartott is a válaszától.
 – A megtiszteltetés az enyém – mondta Stephen.
Amísá döbbenten meredt rá, aztán észbe kapott, hogy
közönségük is van. Érezte, hogy Stephen is őt figyeli, a
reakcióját méricskéli.
– Nem tudom, van-e még egy rákhínk – mormogta Amísá. –
Én csak egy megszentelt fonalat hoztam a templomból.
– Sima piros cérna is megteszi. – Dzsanná a komódhoz lépett,
ahol Csárá a varráshoz szükséges kellékeket tárolta, és talált is
egy darabka fonalat. Úgy emelte a magasba, mint valami
trófeát. – Vékony, de a célnak megfelel.
Amísá vonakodva vette el a cérnát. Vánszorogva indult meg
előre, és észre sem vette, hogy néhány méterre Stephentől
megállt, csak amikor Dípak a nevén szólította. Amísá
felpillantott, és látta, hogy férje érdeklődéssel figyeli.
– Amísá – mondta újból, hogy bátorítsa.
– Igen. – Az utolsó néhány lépésnél mintha parázson
lépkedett volna. De még azt is könnyebben el tudta volna
viselni. – A kezét – suttogta, mikor végre odaért a férfihoz.
Stephen fogva tartotta a tekintetét, miközben kigombolta a
mandzsettáját, és a csuklóját szabaddá téve feltűrte az ingujját.
Látszott a szemén, hogy aggódik a nőért, de persze nem
vigasztalhatta meg. Nem, amíg mindenki őket nézi. Amísá
reszkető kézzel kerítette körbe a cérnával a hadnagy csuklóját,
vigyázva, nehogy egyetlen szőrszálat is odacsípjen. Hallotta,
hogy Stephen nagy levegőt vesz, de az ő tenyere is izzadt. Ahogy
elkezdte összekötni a végeket, suttyomban neki akarta feszíteni
a körmét a fonálnak a hadnagy csuklójának másik oldalán,
hátha sikerül elszakítania.
Stephen elfintorodott, amikor Amísá őt bökte meg helyette.
– Bocsánat – mondta a nő hangtalanul, minden idegszálával
kettős feladatára összpontosítva. Stephen úgy tett, mintha az
összekötözésben akarna segíteni neki, és a csuklójához emelte a
másik kezét. Amísá biztosra vette, hogy meg akarja
akadályozni, és ugyancsak meglepődött, mikor ehelyett Stephen
is feltűnés nélkül tépkedni kezdte a cérnát.
Abban a pillanatban, hogy Amísá megkötötte a csomót, a
túloldalon elszakadt a cérna. Amísá színlelt csalódottsággal
feltartotta a magasba, hogy mindenki láthassa.
– Nem elég erős ez a cérna, húgom. Kár, hogy nem vetted
magadnak a fáradságot, hogy végy egyet a bátyádnak a
templomban. Akkor lenne kettő. – Amísá kifújta a visszatartott
levegőt, és kerülte Dípak tekintetét.
– Nem érdekes – mondta Stephen Amísát nézve. – Furcsa is
lenne, ha a fivére lennék.
 HARMINCNÉGY

Ravi az esős évszakra készülődve, kalapáccsal a kézben az

utolsó simításokat végezte a ház deszkaburkolatán. A tavalyi
beázáskor megrongálódott a fa. Ravi és Amísá akkor órákat
töltött azzal, hogy törülközőkkel meg mindenféle régi száríval
felitatgatták a vizet, miközben a fiúk vígan csúszkáltak benne.
Idén Ravi elment a helyi asztaloshoz szegekért. Ingyen is
kapott pár darabot, amelyek használtak, de még jó állapotúak
voltak. Amint megérkezett, tüstént neki is látott a feladatnak, és
remélte, hogy estére végezni tud vele.
Amísá délben kiment hozzá, és erősködött, hogy Ravi
menjen be egy kicsit pihenni és az ebédet elfogyasztani. Az
indiaiak délben ették a legnehezebb ételeket, utána általában
aludtak, amíg le nem bukott a nap a horizont alá.
– Ravi, hiába bohóckodsz azzal a kalapáccsal, ha közben
napszúrást kapsz a melegtől. Edd meg az ebédet, majd utána
folytatod. – Amísá a verandán állt, és a kezével ernyőzte szemét
a nap ellen.
– Srímatí – folytatta Ravi a kalapálást. – Nemsokára megyek.
Mindjárt nyakunkon az eső, és akkor bánni fogja, hogy nem
végeztem időben.
– Hát jól van – kapott föl Amísá egy másik kalapácsot, és
véletlenszerűen ütögetni kezdte vele a deszkákat.
 – Mit művel? – Ravi megpróbálta úgy kicsavarni a kezéből a
szerszámot, hogy közben nem ér hozzá. Amísá elkapta előle a
kezét, amiből huzavona lett.
– Segítek. Hiszen mindjárt itt az eső – tódította Amísá.
Ravi bosszúsan nézett rá. A saját szégyeneként élte meg,
hogy Amísá kétkezi munkát végez miatta, letette hát a szögeket,
és bevonult a házba. Amísá mosolyogva lerakta a kalapácsot a
többi eszköz mellé, és követte.

Amíg szundítottak, eleredt az eső, amiből aztán vacsoraidőre

valóságos felhőszakadás lett. Ravi nem mondott semmit,
ellenben olyan gyilkos tekintettel nézett Amísára, amitől más nő
mélyen magába szállt volna. Amísá ezzel szemben megdicsérte,
amiért előrelátó volt, és időben hozzáfogott a munkához.
– Az eső fel fogja puhítani a fát – kukkantott ki Amísá az
ablakon a beborult égre. – Nem kell majd annyit kalapálni.
– Köszönöm szépen. – Szarkazmus csöpögött Ravi minden
egyes szavából. – Lehet, hogy meg kellene várnom az esős
évszak végét, addigra az egész ház megtelik majd vízzel, és
akkor nem is lesz már szükségünk a deszkákra. Élhetünk halak
módjára, szobáról szobára úszkálva. – Közben nejlonzacskót
tekert a fejére az eső ellen.
– Most haragszol? – kérdezte Amísá. Az ajtórésen át kémlelte
a felhőszakadást, s közben idegesen rágcsálta az alsó ajkát.
– Önre, srímatí? Soha. – Amint sikerült megkötnie a fején a
nejlont, Ravi megindult az ajtó felé. – Most mintha csitulna. Egy
óra vagy annyi se, és kész leszek.
– Ravi. – Amísá megpróbálta feltartóztatni, ellenére volt a
gondolat, hogy a férfi esőben dolgozzon a gyér fényben. De Ravi
úgyis csak vitatkozott volna. Amísá hallotta, amikor megígérte
Dípaknak, hogy végez a munkával, mire Amísá férje hazaér. –
Sötét van, és az eső is rontja a látási viszonyokat.
– Srímatí, engedje, hogy végezzem a munkámat – sóhajtotta
Ravi, majd hozzátette: – Kötelességem.
Amísá bólintott. Jóllehet Dípak megértette volna a
késlekedés okát, Ravi sosem bocsátotta volna meg magának,
hogy nem tudta állni a szavát.
Amísá becsukta utána az ajtót, hallgatta a lágyan doboló
esőt, és megpróbálta félretenni a lelkifurdalását, amely azért
gyötörte, mert korábban ő nem hagyta dolgozni Ravit.

Hamarosan éles üvöltés hallatszott, amit fájdalmas nyögések

követtek, és Amísá már rohant is kifelé. Ravi órák óta ügyködött
odakint. Időközben, tócsás emlékeztetőket hagyva maga után,
elállt az eső. A gyerekek az egész házban érezhető fagyos hideg
ellen gyapjútakarókba bugyolálva aludtak. A többi szolgáló már
hazament.
Amísá valamivel korábban kivitt Ravinak két olajlámpást.
Friss csájt készített a számára, hogy átmelegedjék, és otthagyta
a termoszt a lábánál. Egyikük sem szólt a másikhoz, de Amísá
így is pontosan tudta, hogy Ravi nem fogja félbehagyni a
munkát, és mindketten tudták, hogy a nő addig nem fog
lefeküdni, amíg Ravi nem végez.
Amísá szinte repült a lépcsőn lefelé a lábát szorongató
Ravihoz. Ömlött a vér a férfi combjából, és az ujjai között a
földre csöpögött.
– Ravi! – kiáltotta Amísá. – Mi történt?
– A kés. – Ott feküdt mellette a földön a vérfoltos penge. –
Épp csak le akartam vágni egy darabot a fából. Megcsúszott a
kezem. – Reszelős volt a hangja, és nehezen lélegzett.
Amísá hamar letépett egy darabot a felsőruhájából. Ölébe
vette a férfi lábát, és körbetekerte a sebet, hogy elállítsa a
vérzést.
– Ne nyúljon hozzám, srímatí – próbálta Ravi elhúzni a lábát.
– Nem érintkezhet a véremmel…
– Elhallgass, Ravi! – Amísá csomót kötött a hevenyészett
pólyára, de a szárí pillanatok alatt átvérzett. – Ide orvos kell.
– Úgyse jönnek ki ilyen későn – mormolta Ravi, miközben
reszketve lecsukódott a szeme. Túl gyorsan veszített túl sok
vért.
Nem mondta ki azt, ami mindkettőjük számára nyilvánvaló
volt, hogy egyetlen orvos sem látna el egy érinthetetlent. A
bűntudat időnként arra sarkallta őket, hogy gyógyszereket
osztogassanak, de ennél messzebb nem mentek.
– Akkor is meg kell próbálnom. – Nem fogja hagyni, hogy
Ravi belefulladjon a saját vérébe. Beszaladt a hálószobába, és az
összes pénzt kivette, amit Dípak a komódban tartott.
 – Ne fáradjon, srímatí – mondta Ravi, amikor meglátta a
bankókat a kezében. – Előbb fogja végignézni az orvos, ahogy
kiszenvedek, mint hogy egy ujjal is hozzám érjen.
Amísá tudta, hogy Ravinak igaza van: a falu orvosa semmi
pénzért nem fogja levetni az előítéleteit, nem fog egy
érinthetetlenhez hozzányúlni. Ravi próbálta nyitva tartani a
szemét. Nem kell soká várni, a tudata hamarosan sötétséget
borít majd rá, és megszabadítja a fájdalomtól. Amísá tépett még
egy darabot a blúzából, és jó szorosan átkötötte vele a sebet.
– Nem engedem, hogy meghalj, Ravi – mondta ellentmondást
nem tűrően. A bankók beleestek a vértócsába, és megszívták
magukat. Amísá alig bírta visszatartani a könnyeit. – Hallod,
amit mondok? – rimánkodott, Ravi azonban hallgatott.
Más választása nem lévén Amísá kétségbeesetten felállt, és
futásnak eredt. Csak egyvalakitől számíthatott segítségre. Nem
tudta, hogy az illető hogyan tudna, illetve egyáltalán hajlandó
lesz-e segíteni, de nem maradt más lehetősége. Ha kell, akkor
Amísá térden állva fog könyörögni neki.
Amikor megérkezett a férfi házához, dörömbölni kezdett az
ajtón, és az ádáz szelet túlharsogva ordította a nevét:
– Stephen!
– Amísá? – tépte fel Stephen az ajtót, és mindjárt aggodalmas
kifejezést öltött az arca. Megragadta Amísá kezét, hogy behúzza
az esőről a házba. – Mi történt?
Amísá a könnyeit törülgette, összekócolódott haja az arca
körül csapkodott a szélben. Félelem itatta át a szavait.
 – Kérem, segítsen – pityeregte. Keze elernyedt a férfi
kezében. – Ravi megsebesült, és fogalmam sincs…
Megroggyant a lába, és erőtlenül az ajtófélfának dőlt. Rájött,
hogy ostobaság volt idejönnie. Nincs mit tenni, szembe kell
néznie a ténnyel, hogy a barátja haldoklik, sőt talán meg is halt
már. Az a sok pénz és befolyás mit sem ér, ha úgysem tudja
rávenni az orvost, hogy lásson el egy érinthetetlent.
– Egy perc – futott be a házba Stephen, hogy néhány
pillanattal később a kulcsaival együtt toppanjon a nő elé. –
Gyerünk. – Azzal már szaladtak is a férfi szerény méretű
kocsijához. Amísá bepattant az anyósülésre, Stephen ráadta a
gyújtást. – Az ön házához?
– Igen. – Némán repesztettek a sötétbe borult sikátorokon át,
csak az ablaktörlő surrogása törte meg a csöndet. Alig álltak
meg a kocsival, már ki is ugrottak, és rohantak a földön fekvő
Ravihoz.
– Életben van. – Amísá ért oda hozzá elsőként. Rátette a kezét
Ravi mellkasára, és megállapította, hogy emelkedik-süllyed.
– Tegyük be a kocsiba. – Stephen felnyalábolta Ravit, és
beemelte a hátsó ülésre. Azután levette az övét, és érszorítót
csinált belőle, mielőtt beugrott volna a sofőrülésbe.
– Hová megyünk? – kérdezte az anyósülés ajtaját nyitó
Amísá.
– A katonai kórházba viszem. – Stephen a kocsitető fölött
még annyit mondott neki: – De maga nem jön.
– Hogyne mennék. – Döbbenten, amiért a hadnagy mást
feltételez róla, Amísá hozzátette: – Ott kell lennem mellette.
 – Három falura van innen. Mit szól majd Dípak, ha meglátja
velem valaki a kocsiban? – Az átmenetileg elállt eső most ismét
rákezdte. Mielőtt Amísá egy szót is szólhatott volna, Stephen
folytatta: – Mi lesz akkor a gyermekeivel?
Amísának nem volt válasza erre a kérdésre. Lassan
hátralépett. Ha a sors úgy döntött, hogy ütött Ravi halálának
órája, Amísá nem hagyhatta egyedül elmenni. De a
körülmények megtagadták tőle a választás lehetőségét.
– Vigyázzon rá – mondta leszegett fejjel.

A templomhoz közeledve Amísá lassított a léptein. Az éjszakai

égbolt sötétbe vonta minden mozdulatát. A szomszédasszonyát
kérte meg, hogy vigyázzon a gyerekekre, hogy ő addig el tudjon
menni imádkozni. Azelőtt nemigen hitt az imák sorsfordító
erejében. Most azonban bármit megtett volna azért, hogy
változtasson a sors rendelésén. A barátja élet és halál között
lebegett, és Amísá nem volt biztos benne, hogy bárki emberfia,
legyen szó akár Stephenről, képes lehet megmenteni.
Üres falak bámultak le rá, amikor a szentélybe lépett.
Megkongatta a harangot, hogy csengés-bongása betöltse az
éjszakai eget. Fölriadtak a madarak a fákon, és tiltakozásuknak
adtak hangot, de Amísá nem törődött velük. Őt most egyedül
Ravi életben maradása érdekelte.
Meggyújtott néhány jázminos füstölőrudat, majd térdre
ereszkedett a szobor lábánál. Körülölelte a füstölőből fellebegő
illat, s nem tudta, hogy a füst csípi-e a szemét, vagy a könnyei.
 – Az élettel nem szabad tréfálni – jelentette ki, a mindenható
istenekkel dacolva.
Könyörögni jött ide, mégis azon kapta magát, hogy dirigál.
Nincs helye kompromisszumnak, ha a barátja életéről van szó.
Nem érdekli holmi sors meg létkörforgás. Ebben nem fog
engedni. Ravinak élnie kell, mert az élet legyen igazságos.
– Nem fogadom el a halálát – mondta fenyegetően, ahogy
higgadtság lépett a félelme helyébe. – Nincs jogotok őt
magatokhoz venni. Főként most nem, amikor már éppen
kezdett értelmet nyerni az élete. – Ravi közelgő esküvőjére
gondolt. – Nem ragadhatjátok el tőle a boldogságát. – Ravi
feleségére és a szüleire gondolt. Két testvérére, akikre ő viselt
gondot. S akik cserébe feltétel nélkül szerették Ravit.
Dühödten letörölte arcáról a könnyeket.
– Méltatlan az a közöny, amit az emberi élet iránt
tanúsítotok. Ravi ártatlan, nem csinált semmit, csupán életben
próbált maradni az általatok rámért pokoli körülmények között.
– Fölemelkedett térdeplő helyzetéből, és megállt a teremtőjével
szemben. – Ez nem egyedül az ő harca. Vedd ezt
figyelmeztetésnek. Én Ravi mellett állok, és ha el akarod
ragadni a lelkét, akkor előbb az enyémet kell elvenned. – Ezután
minden további nélkül elhagyta a templomot, abban a biztos
tudatban, hogy isten hallotta a szavait.
 HARMINCÖT

Amísá félig öntudatlanul előre-hátra hintázott a kereveten. A

sötétségbe bámulva számlálta a perceket, amíg azok úgy össze
nem folytak, hogy végleg megszűnt az időérzéke. Akkor
hangzott fel a kopogtatás, amikor már az ájulás kerülgette az
aggódástól és a félelemtől. Elrohant a padlón alvó gyerekek
mellett, és feltépte az ajtót Stephennek.
– Él? – kérdezte kétségbeesetten a férfitól. Keze úgy
szorította az ajtót, hogy elzsibbadtak az ujjai.
– Igen, él. – Stephen megdörzsölte nyúzott arcát. – Néhány
napig még lesznek fájdalmai, de megmarad.
– Köszönöm. – Amísá hasztalan próbálta lenyelni a torkában
formálódott gombócot. Anyja felindult hangjára Dzsaj
mocorogni kezdett, és összefüggéstelenül dünnyögött. Amísá a
hátsó szobába kormányozta Stephent, hogy ne verjék fel a
gyerekeket.
Stephen betöltötte a kicsiny szobát. Betette az ajtót, és épp
csak egy pillanatig időzött el a tekintete az ágyon. A tompított
fényű íróasztallámpa táncoló árnyékokat vetített a falakra.
– Nem is tudom, hogyan hálálhatnám meg. – Egymással
szemben álltak a szűk térben. Amísá sebes pislogással
igyekezett kitakarítani a pókhálókat a fejéből. – Nem tudom, mi
lett volna maga nélkül.
 – Nem kell megköszönnie. – Stephen fürkészőn nézte a nő
könnyáztatta arcát. Gyöngéden megfogta az állát, és a
hüvelykujjával törölte le Amísá könnyeit. – Tudom, milyen
sokat jelent önnek Ravi.
Amísá lehunyt szemmel adta át magát az érintésnek.
Kimerítették az éjszakai történések, és nem volt már ereje
tiltakozni, hogy ezt nem tehetik. Helyette rátette a kezét a
férfiéra, és odanyomta az arcához; megnyugtató érzés töltötte
el.
– Tudtam… – Elhallgatott. Stephen várta, hogy befejezze a
gondolatot, és a türelme balzsam volt Amísá félelmére, amely
egész este gyötörte. – Tudtam, hogy segíteni fog rajta. – Alig bírt
beszélni. – Átérezte Ravi fájdalmát, és megmentette a
barátomat.
Stephen olyan közel húzódott hozzá, mint addig soha. Amísá
látta rajta, hogy bizonytalan, hogy attól tart, Amísá mindjárt
leállítja. Ő is tisztában volt vele, hogy amit tesznek, az helytelen,
és fájdalmas lenne másoknak, ha tudnának róla. Ám az adott
pillanatban mindez nem számított. Amísá is lépett egyet a
hadnagy felé. Amikor odahajtotta a fejét a mellkasára, Stephen
átfogta a derekát, és egészen magához vonta. Ahogy Amísá
hozzáért, a hadnagy szaporábban kezdte szedni a levegőt. Végül
a nő kiengedte magából az egész éjszaka visszatartott zokogást.
Könnyei átitatták a férfi ingét, miközben egész testében
remegett a sírástól.
– Sssh – simított végig Stephen a nő hátán, hogy
megnyugtassa. – Nincs már semmi baj.
 Amísá mindent kisírt magából, és akkor sem bontakozott ki
a férfi karjából, amikor már nem maradtak könnyei. Magánnyal
és rettegéssel kezdődött az éjszaka. De hála Stephennek, Ravi
túlélte a halállal vívott harcát. Amísá meghatottan ölelte a
hadnagyot. Ma éjjel szüksége volt rá, és Stephen nem hagyta
cserben.
Stephen a nő csupasz hátára nyomta a kezét, hogy még
közelebb húzza magához. Amísá a férfi mellkasára tette a kezét,
és köröket kezdett rajzolni a szíve fölé. Aztán rányomta a
tenyerét, jó erősen, mintha a lelkét akarná kitapintani. Stephen
hasonlóképpen, másik kezével a nő hajába túrt. Amísá érezte a
férfi szívdobogását, és tudta, hogy Stephen is hallja az ő
zihálását.
A hadnagy lecsúsztatta kezét a nő hátán, és belemarkolt a
hosszú blúzába. Várt egy pillanatot, hogy Amísának legyen ideje
tiltakozni. Ő rátette a kezét a férfiéra, a vállára döntötte a fejét,
és mély lélegzetet vett. Akarta Stephent. Hirtelen hasított belé a
felismerés, és ez adta meg neki a kezdőlökést. Mindent
veszélybe sodort vele, ami fontos volt a számára. Nem volt joga
együtt lenni a hadnaggyal. Hiszen férjnél van, és három
gyermek édesanyja. Felelősséggel tartozik Dípaknak, és
tiszteletben kell tartania házastársi szövetségüket. Az ő helye
nem Stephen mellett volt. Együttlétük gondolatához képest
mégis jobban sajgott a szíve arra a másik gondolatra, hogy el
kell engednie.
Elvette a kezét a férfiéról, és várt. Stephen becsúsztatta kezét
a blúza alá, le egészen a csípőjére. Keze melege a ruha anyagán
is átsütött. Stephen ekkor még közelebb húzta magához, be a
két combja közé, és Amísá egyből megérezte rajta a csalhatatlan
jeleket.
Megremegett a lába. Körmei Stephen tarkójába vájtak,
miközben a férfi végighúzta kezét oldalt a mellén le a csípőjére.
Amísá másik keze kígyómód kúszott be a férfi inge alá.
– Amísá – súgta Stephen a fülébe.
– Stephen? – Amísá érezte, ahogy a hadnagy teste megfeszül
a keze alatt. Az anyja sosem beszélt neki ilyen fortyogó
érzelmekről, sem ilyen vágyról, amely egészen elgyöngítette
most, és még többet kívánt a hatására.
– Semmi baj – ölelte Stephen. Behunyta a szemét, lassan a fal
felé mozgott vele.
Amísán jóleső remegés szaladt végig, ami csak fokozta
zavarodottságát. Amikor Dípakkal volt együtt, mindig észlelte
férjén a jeleket: ahogy pillanatokkal a csúcs előtt megfeszül az
arca és az egész teste. Az ő teste ellenben sosem reagált még
ilyen módon. Dípak érintése is felpiszkált benne valamiféle
kellemetes érzést, de közel sem ilyen heveset.
Stephen még szorosabban ölelte. Egészen odanyomta Amísát
a falhoz. Amísá átadta magát neki, ajka a férfiét kereste,
magába fogadta. Aztán a férfi szája levándorolt a nyakára.
Amísá hallotta, ahogy zihál, miközben ő maga is a levegőt
kapkodta. Belemélyesztette az ujjait a férfi alkarjába. Behunyta
a szemét, ahogy minden elsötétedett.
Amikor a teste végre kielégülést nyert, Amísá a férfi vállára
ejtette a fejét. Meztelennek érezte magát, mintha Stephen
levetkőztette volna. Próbálta megérteni, hogy mi történt. Nem
szeretkeztek ugyan, ám eljutottak az intimitásnak egy olyan
szintjére, amelyet Dípakkal még nem élt át. Szégyenében
elengedte a férfit, és leszegte a fejét.
– Ne csináld ezt – intette Stephen elszorult torokkal. – Ne
rejtőzz el előlem.
– Ami az imént történt… – Amísá bizonytalanul elhallgatott.
– Azért történt, amit egymás iránt érzünk.
– Azt mondta, barátok vagyunk – emlékeztette Amísá a férfit.
– Azt mondtam, amit hallanod kellett. Hogy mentségül
szolgáljon az egymás iránti érzéseinkre.
– Nem vagyok tisztában az érzéseimmel. – Amísá biztosra
vette, hogy mindkettőjüket meg tudja győzni. Hirtelen nagyon
kicsinek érezte a szobát. Kibontakozott a hadnagy karjából, és
lépett egyet oldalra.
– Ez hazugság – mondta a férfi minden él nélkül. Megértés és
a saját fájdalma tükröződött az arcáról. – Túl régóta kerülgetjük
már az érzéseinket.
– Férjnél vagyok. Semmit sem érezhetek ön iránt. – Amísát a
szégyenkezése akadályozta a helyzetértékelésben. – Ami az
imént kettőnk közt történt… – Elhallgatott, mert kifogtak rajta a
szavak.
– Mi ketten…
– Nem. – Amísá nem hagyhatta, hogy a hadnagy befejezze a
mondatot. Mert azt az istenek is meghallhatnák, és akkor
menten valósággá válna. Erre ő még nem állt készen. – Kérem,
ezt nem lehet.
 Stephen az arcát nézte kutatóan. Aztán kétoldalt a kezébe
fogta, és gyengéden szájon csókolta.
– Rendben van.
Amísá érzékelte Stephen zavarát, miközben őt is erősen
furdalta a lelkiismeret. Kimerítette ez a hektikus éjszaka, és
hiába kereste a dolgok logikáját.
– Jó éjt – suttogta a hadnagy a nő ajkába, arcát a két keze
közé fogva. Azzal kiment az ajtón, amelyről Amísá még jóval a
férfi távozása után sem bírta levenni a szemét.

Ravi a hátsó bejáraton keresztül jött munkába. Mindössze két

nap telt el a sebesülése óta. Amísá korábban a gyerekekkel
együtt meglátogatta az otthonában. Ravi családja úgy ugrált
Amísá körül, mintha legalábbis királyi fenség volna. Ő csak
nevetett ezen, mondván, neki illene Ravi szüleit körülugrálni a
koruk miatt. Aztán adott nekik egy zacskó rúpiát Ravi
gyógyszereire.
– Jöttem dolgozni – jelentette be Ravi, amikor Amísá
szembetalálkozott vele a házban.
– Még feküdnöd kellene – dorgálta meg a nő, miközben
betámogatta. Ravi egy hosszú rudat használt bot gyanánt.
– Hogy egész nap a plafont bámuljam? – forgatta a szemét
Ravi.
– Hogy jobban legyél – oktatta ki Amísá, és a kerevethez
terelte. Ravi azonban ezt elengedte a füle mellett, és máris
indult a konyhába mosogatni. – Eredj haza.
 – Nem. Jól vagyok.
– Majdnem elvéreztél, de remekül vagy? – ment utána
Amísá. Bíná egy másik szolgálóval levitte a mosást a folyóhoz,
Amísá egyedül volt otthon.
– Igen, csoda történt – emelt fel Ravi egy koszos serpenyőt.
– A csoda majd az lesz, ha szépen hazamész lefeküdni. –
Kicsavarta a serpenyőt a kezéből, mire Ravi újabb piszkos
edényért nyúlt.
– Ki fog dolgozni, ha én alszom? – kérdezte Ravi. Azzal
felhúzta a nadrágszárát, leguggolt, és fejvesztve nekiállt súrolni.
– Majd a többi szolgáló.
– Egyikük sem olyan precíz, mint én. Amúgy is meg kell
dolgoznom a pénzemért. – Amint a serpenyővel végzett,
elkezdte különválogatni a fazekakat a többi edénytől. Amísá egy
ideje nem jutott hozzá a mosogatáshoz, így hegyekben állt a
mosatlan.
– Jó. Ha dolgozni akarsz, akkor dolgozz. De aztán ne gyere
hozzám sírni, hogy itt fáj, meg ott fáj – felelte aggodalmas
arccal.
– Majd némán szenvedek. – Ravi ajkán mosoly játszott.
– Felőlem jajveszékelhetsz is, nem fogsz meghatni – vágta rá
Amísá.
– Príma.

A délelőtt hátralévő részében Ravi összedolgozott a többi

szolgálóval, és Amísá is besegített. Ő adott a gyerekeknek enni,
és kimosta a másnapi iskolai ruhájukat. A gyerekek utána
lefekvésig játszottak. A többi szolgáló kora este indult el, hogy
odahaza is megfőzzék a családnak a vacsorát.
– Köszönöm. – Ravi egész nap fáradhatatlanul dolgozott,
amíg mindent el nem végeztek.
– Köszönöd, hogy hagytalak dolgozni? – kérdezte Amísá. Ravi
rányomta tenyerét az összevarrt sebre. A grimasza leplezte le,
hogy fájdalmai vannak.
– Köszönöm, hogy megmentette az életemet.
– Nem – fordult el tőle Amísá, erről nem akart többet hallani.
– Hagyjuk ezt.
Ravi azonban tántoríthatatlan volt, bicegve megkerülte,
hogy a szemébe nézzen. – Ha ön nincs, nem lennék most itt. –
Összetette a két kezét. – Nagyon hálás vagyok.
– Nos, momentán a hátam közepére kívánlak. És ha folytatod
ezt a badar beszédet, majd adok én neked, hogy elhallgass. –
Amísá minden részletre emlékezett arról az éjszakáról,
rettenetes érzés volt, hogy nem tudhatta, mi lesz Ravival. És
most végtelen hála töltötte el attól, hogy Ravi él, és ő vitatkozhat
vele.
– Amit értem tett… – Ravi elfogódott szünetet tartott.
– A barátom vagy – jelentette ki Amísá tárgyilagosan, mintha
ennyi magyarázat is bőven elég volna.
– Sok barátja van az embernek – felelte Ravi.
– Nekem nincs. – Amísá vállat vont, amikor a férfi rámeredt.
Ravi hallgatott, ő meg a ruhákat kezdte el hajtogatni. Mélyen
megérintették a saját szavai, reményvesztett bizonytalanság
vett rajta erőt.
– A hadnagya úgysem hagyott volna meghalni – szólalt meg
végül Ravi.
– Ő nem az én hadnagyom – jelentette ki Amísá, de közben
melegség áradt szét a lelkében. Eltöltötték az emlékek,
akármilyen keményen küzdött is ellenük.
– Miért ő? Azt hittem, orvosért megy, amikor elszaladt.
– Egy orvos se jött volna ki. – Amísá nem volt hajlandó
hazudni. – Nem hagyhattalak meghalni. Elég időt töltöttem a
hadnaggyal, hogy tudjam, milyen fontosak számára az
emberek.
– Az alapján, amit értem tett, ön biztosan fontos a számára.
– Bárki másért ugyanezt megtenné – mondta Amísá.
– Srímatí, amikor megérkeztünk a klinikára, hallottam, hogy
az adminisztráción vitatkoznak vele. Mondván, hogy ők csak a
Rádzs embereit kezelik, minden sehonnait nem. A hadnagy erre
megfenyegette őket, hogy egy magas rangú tisztnél fog panaszt
tenni. Ez meg is tette hatását, mert utána rögtön készségesek
lettek.
Amísá megfegyelmezte a vonásait, hasztalan próbálván
leplezni az érzéseit.
– Ezt nem tudtam.
– Szerencsés vagyok, hogy a barátjának tekint. A jelek
szerint magának meg a hadnaggyal van szerencséje.
 HARMINCHAT

Amísá a párnára hajtotta a fejét, és a takaróját babrálta.

Valahányszor le akart pihenni, korogni kezdett a gyomra.
Megpróbált írni, de sehogy sem akartak jönni a szavak. Az
éhség még a legföldhözragadtabb feladatai elvégzésében is
gátolta.
– Már három napja koplal – lépett a szobába Ravi kopogtatás
nélkül. Most is bicegett, de már jobban volt a lába. – És ő sehol.
– El fog jönni – mondta Amísá. Ravi balesetének éjszakája
óta nem látták egymást Stephennel. Mivel az iskola az ünnep
idejére bezárt, Amísá nem hagyott ki egyetlen órát sem. – A
kicsi? – kérdezte aggódón, Parésra célozva.
– Nem olyan kicsi az. – Bíná Amísá tudtával már korábban
megfürdette és felöltöztette a gyereket. – Bíná elvitte magával a
piacra. – Ravi a székben ült, és azokat a papírokat lapozta át,
amelyeken a nő meghiúsult íráspróbálkozásai csúfoskodtak. –
Nem volt hajlandó Bíná kezét fogni, merthogy már nagyfiú,
mint a testvérei. Öt perccel később Bíná már öltöztethette is át.
Ugyanis leöntötte magát tejjel.
– Oly gyorsan nő – mosolyodott el Amísá a történet hallatán.
– Mint mindegyik gyermekem. – A gyerekeire és az apjukra
gondolt. Lehervadt a mosolya. – Nem jött távirat? – kérdezte
nyugtalanul.
 – Nem, srímatí. – Ravi le sem vette róla a szemét. – Szerintem
kiment a fejéből, hogy ünnep van.
Amísá megkönnyebbülten bólintott.
– Akkor jó.
Amikor újból hátradőlt a párnákra, Ravi aggódva figyelte.
– Ne menjek oda az iskolához?
Miután Ravi beszámolt a nőnek a hadnagy hőstettéről a
klinikánál, Amísá bevallotta neki, hogy közelebb kerültek
egymáshoz a férfival, mint képzelte. Ravi ítélkezés nélkül
hallgatta végig. Aztán mikor Amísá abba is beavatta, hogy mit
tervez csinálni Karvá Csauth napján, Ravi segített neki, amiben
csak tudott.
Karvá Csauth ünnepét országszerte tartották az asszonyok,
ezen a napon sem ételt, sem vizet nem vettek magukhoz.
Amikor feljött a hold, a nő annak a férfinak a kezéből fogadta el
az első korty vizet, akiért böjtölt. Áldozatáért cserébe az istenek
hosszú, egészséges élettel ajándékozták meg a férfit.
– Nem. – Amísá nem fogja hagyni, hogy Ravi megkönnyítse
neki a dolgot. – Magától kell jönnie.
– A baleset óta nem is járt bent az iskolában. – Ravi össze
volt zavarodva. – Honnan kéne tudnia, hogy várja?
– Ha nem tudja, akkor egy féleszű nőszemély vagyok. – Az
együtt töltött éjszakájuk képei pörögtek Amísá fejében. Több
százszor is végiggondolta már, nem kellett volna-e valamit
másként csinálnia. – De nem tartom magamat féleszűnek. – Alig
fejezte be a mondatot, kopogtattak. Ravi felpattant, amikor
meghallották, hogy Bíná ajtót nyit, és mormogva üdvözöl
valakit, aki ennek alapján csakis Stephen lehetett.
Megkönnyebbülés és boldogság töltötte el Amísát. Kapcsolatuk
zűrzavarossága ellenére a jelek szerint jól olvasott a férfi
lelkében.
Bíná odavezette Stephent a hálószobához, aki a küszöbnél
megállt. Nyugtalan pillantást vetett Amísára, azután Ravihoz
fordult.
– Uram – hajolt meg feléje Ravi a két kezét összetéve. –
Namaszté.
– Namaszté. – Stephen lepillantott Ravi lábára, láthatóan
örült neki, hogy fent van. – Hogy érzi magát?
– Megállok a lábamon, és ezért önt illeti a köszönet – felelte
Ravi, aki eltörpülni látszott Stephen mellett. – Az adósa vagyok.
– Szó sincs róla – legyintett Stephen. – Csak maradjon
egészséges, és ne kacérkodjon többet a halállal. – Amísára
nézett. – Nem hiszem, hogy Amísá el tudná viselni.
– Mindent el fogok követni, uram. – Ravi jelzett neki, hogy
lépjen beljebb.
– Vikram mintha valami olyasmit mondott volna, hogy
Dípak Bombayban van? – mondta Stephen, csak úgy bele a
levegőbe.
– Már a balesetem előtt elment, uram – válaszolta Ravi,
mielőtt Amísá kinyithatta volna a száját. – És még egy teljes
hétig távol lesz.
– Értem. – Stephen belépett a szobába, és egyenesen Amísá
ágyához ment. Aggodalmas tekintettel nézett rá, és azt kérdezte:
– Mi a baj? – Nem is igen hallották, amikor Ravi távozott. –
Orvosra van szüksége?
– Nem, jól vagyok. – Amísá remélte, hogy eljön, számított rá.
Kásás és gyönge volt a hangja a három napja tartó étel- és
vízmegvonástól. – Eljött hozzám. – A gyapjútakarót babrálva
igyekezett az érzelmeit kordában tartani.
– Most iskolaszünet van, de én azért reméltem, hogy eljön
majd tanulni. Aggódtam, amikor mégis távol maradt. A múltkori
éjszaka óta… – Elhallgatott, kereste a nő tekintetét. – Sokat
gondoltam magára, de nem voltam benne biztos, hogy akar-e
látni.
Amísát megmelengette a figyelmessége.
– Akkor egy hindu mítosz értelmében mindketten száz évig
fogunk élni, mert én is gondoltam ám önre.
Habozott belemenni a játékba, és hogy elmondja-e neki az
ágyhoz kötöttsége mögött rejlő igazi okot. Mindent arra tett fel,
hogy Stephen hívás nélkül fog eljönni hozzá.
– Nem találkoztunk, mióta… – Nehezére esett arról a
bizonyos éjszakáról beszélni.
Napokon és éjszakákon keresztül semmi más nem járt a
fejében. Sikerült meggyőznie magát, hogy akkori viselkedésük a
krízishelyzetre adott reakció volt csupán. Ám ahogy teltek a
napok, és még mindig szívmelengetőnek találta az emléket, és
egyre csak nőtt benne a vágy a férfi iránt, végül is kénytelen
volt szembenézni az igazsággal. Stephen többet jelentett neki
még önnönmagánál is.
 Egy addig nem ismert boldogságot élt meg, amikor vele volt.
Küzdött az érzéseivel, de már túljutott azon a ponton, hogy
harcoljon ellenük. Nem vett el Dípaktól semmit azáltal, hogy
fontos lett számára a hadnagy. A férjének csak arra kellett, hogy
vezesse a háztartást, és nevelje a gyerekeit. S ő mindkét
feladatának kérdés és zokszó nélkül eleget tett.
– Lenne egy kérésem önhöz – mondta Amísá.
– Az étel, srímatí – lépett a szobába Ravi, tálcán ennivalót és
egy pohár kókuszvizet hozva. – Átvenné, kérem? – Ravi
Stephennek nyújtotta a tálcát, kínosan kerülve Amísá szúrós
pillantását. – Három napja nem eszik. Nagy segítség lenne, ha
megitatná, amíg én ránézek a rizsre. – Stephen bólintása által
felhatalmazva Ravi kiment a szobából.
Stephen levette a poharat a tálcáról, és kirakta az ételt az
asztalra. Aztán leült a nő ágyának szélére.
– Mi ez az egész, Amísá?
Amísát a szégyene gátolta meg abban, hogy elmagyarázza a
tényállást. Két világ határán lépkedett Stephennel, és kereste az
egyensúlyt. Minden belénevelt tudás fényében elítélendő volt,
amit Ravi balesetének éjjelén művelt a hadnaggyal.
Mégsem tudta meggyőzni magát a bűnössége felől.
Stephennel a legapróbb érintkezés is helyénvalóbbnak tűnt,
mint addig bármi Amísá életében. A beleszólása nélkül adták
hozzá Dípakhoz. Kialakított egy életet a férjével, mert egyebet
nem tehetett. Stephen ezzel szemben a szíve választottja volt, az
első ilyen az életében. Senki iránt sem érzett még úgy, mint
őiránta. Így amikor elérkezett a Karvá Csauth napja, minden
kétségen felül tudta, mit kell tennie.
Amísá a házasságkötésük óta évente böjtölt Dípakért. A böjt
végén Dípak vízzel és étellel kínálta, aztán már sietett is vissza a
malomba. Amísá sosem haragudott rá emiatt, hiszen nem
veszett kárba az erőfeszítése. Csak azért sem hagyta, hogy
Dípak az éhezése iránt tanúsított közömbösségével aláássa az
áldozatot.
Idén Dípak házon kívül töltötte az ünnepet, arra sem vette a
fáradságot, hogy üzenjen a feleségének. Ravi megfőzött a böjt
napján, Amísá azonban csak a gyerekeknek adott enni. Amikor
Ravi megkérdezte, miért nem eszik, Amísá azt felelte neki, hogy
idén is böjtöl, csak éppen nem Dípakért.
– Srímatí? – mondta akkor Ravi kérdő hangsúllyal. Már fenn
volt a hold, és az asszonyok faluszerte nekiláttak az aznapi első
étkezésnek. – Mégis mit akar tenni?
– Megvárom – felelte Amísá öntudatosan.
– És ha nem jön el?
– Akkor éhen halok – mondta Amísá, habár biztosra vette,
hogy Stephen el fog jönni hozzá. Egy idő után keresni fogja
Amísát, aki ily módon biztosítani fogja számára a hosszú életet.
De most, hogy Stephen ott ült mellette, Amísá már szégyellte,
amit művelt, és tartott tőle, hogy a hadnagy nem érti majd meg
a rituálé jelentőségét.
– Amísá? – ismételte meg Stephen a válaszára várva.
– Van egy szokás az indiai asszonyok körében. Egyszer egy
évben a nő egy teljes napon és éjszakán át éhezteti magát abban
a reményben, hogy az istenek cserébe hosszú, boldog élettel
áldják meg a férfit, akiért böjtölt, általában a férjet. Holdkelte
után a nő megvárja, hogy a férfi megetesse az első falat étellel,
megitassa az első korty vízzel. – Amísá legjobb tehetsége szerint
ismertette a hagyományt, és várta a hadnagy válaszát.
– Nem evett? – fészkelődött Stephen.
– Nem. – Amísá mohón fixírozta az asztalra kitett ételt.
– Immáron három napja?
– Nem ehetek, amíg nem etetnek meg.
– Dípak nem tette meg?
– Nem érte böjtöltem – felelte Amísá, mert csak ezen a
módon fejezhette ki az érzéseit.
Nyugtalanul várta a férfi válaszát. Soha életében nem volt
még ennyire bizonytalan, sosem félt még úgy a
bizonytalanságtól, mint ekkor. Tetteivel azt üzente a
hadnagynak, hogy sokat jelent a számára. Hogy ugyanannyira
fontos neki, mint Dípak, ha nem még jobban. Ha akkor éjjel
rosszul értelmezte a hadnagy tetteit, akkor a legnagyobb
ostobaság volt a részéről, hogy megvallotta az érzelmeit.
– És ha nem jövök? – kérdezte Stephen az aggodalom
ráncaival a homlokán.
– De itt van – mondta lassan Amísá, miközben továbbra is a
hadnagy reakcióját próbálta értelmezni. – És még mindig várok.
Stephen közelebb araszolt hozzá. Kisimította a hajszálakat
az arcából. Tekintete a nőét kereste, és Amísá ugyanazt a
zavarodott bizonytalanságot olvasta ki belőle, amit ő is érzett.
Amikor Stephen tovább habozott, Amísá elfordította az arcát,
ekkor már biztos volt benne, hogy tévedett, és csak
kiszolgáltatta magát. Stephen megfogta a nő állát, és lassan
maga felé fordította. Hüvelykje a nő orcáját cirógatta.
Finoman Amísá ajkához döntötte a poharat, aki pillanatok
alatt kiitta annak tartalmát. Stephen a tenyerével törölt le egy
cseppet, amely a nő állára csurgott az édes léből. Aztán letört
egy darabot a nánból, belemártotta a lencselevesbe, és Amísá
szájába adta. Ujjai elidőztek az ajkánál.
– Köszönöm – mondta Stephen elszorult torokkal. –
Köszönöm, hogy áldozatot hozott értem.
– Most száz évig fog élni – sóhajtott Amísá
megkönnyebbülten. Nem számított, hogy a pokol tornácára
értek, hiszen átlépték a barátság határait, és közben pontosan
tudták, hogy soha nem lehetnek majd együtt, Amísá mégis örült
annak, hogy garantálta számára a hosszú életet. Szavak nélkül
tett tanúságot arról, hogy fontos neki a hadnagy.
– Mivel hálálhatnám meg? – kérdezte Stephen, amikor már
túl hosszúra nyúlt a csönd.
– Ne haljon meg soha – válaszolta Amísá, mielőtt a
jóllakottságtól elálmosodva hátrahanyatlott.
JAYA
 HARMINCHÉT

Az első vetélést követő két napon ágyban maradtam. Utána már

lelkifurdalásom volt a tétlenkedéstől. Akcióba lendültem hát, és
minden könyvet elolvastam a vetélés témájában. Beszéltem
orvos barátaimmal, és beléptem egy terápiás csoportba.
Missziómnak tekintettem, hogy legközelebb minden rendben
menjen.
Patrick támogatta törekvéseimet, és úgy tűnt, megérti, hogy
újból a kezembe akarom ragadni a gyeplőt. Feltételezvén, hogy
ő is megteszi a szükséges lépéseket, egyik este, miután végeztem
a soros olvasnivalóval, rákérdeztem nála, hogy ő mit tesz az ügy
érdekében.
– Semmit – felelte. – Lesz, ahogy lesz.
Napokig nyomasztott a válasza. Talán azt hittem, hogy nem
is érdekli a dolog, vagy hogy a semmittevésével elárulja a
fájdalmamat. Bármi volt is az ok, tudatosan eltávolodtam tőle.
Ahogy nagyanyám Karvá Csauth-napi áldozatának történetét
hallgatom, aki úgy mutatta ki a szerelmét Stephen iránt, hogy
semmilyen garanciája nem volt kettőjük jövőjére, önkéntelenül
arra gondolok, hogy amikor semmink sincs, de még válaszok
sincsenek, olyankor a hitünk a legmegbízhatóbb
szövetségesünk. Meglehet, Patrick is ebbe kapaszkodott.
Bekopogok Ravihoz, és várok. Amísá története
párhuzamosan fut a fejemben a sajátommal. Nagyanyámmal
szemben előttem voltak választási lehetőségek. Őt megannyi
bánat sújtotta, én meg sokszor közönyös voltam. Ő velem
ellentétben mindig önmaga volt.
Mísá nyit ajtót, és szélesen rám mosolyog. Haja féloldalt be
van fonva, a másik oldalon a vállára lóg. Hajkefét tart a
kezében.
– Szervusz, bétí. – Örülök, hogy látom, és megölelem. Hallom,
hogy Ravi a konyhában tesz-vesz, és bekiáltok neki: – Nem is
mondta, hogy ma meglátogatja a szépséges dédunokája!
Ravi mosogatóronggyal a kezében jelenik meg.
– Ma meglátogat az én szépséges dédunokám. –
Elmosolyodik Mísá kuncogására.
Mísá ekkor visszatér a tükör elé, és tovább keféli a haját.
Gyengéden kiveszem a kefét a kezéből.
– Megengeded? – Amikor bólint, nekiállok kifésülni a
bogokat a hajából, vigyázva, hogy ne húzzam. Majd befonom a
haját. – Szóval, mi a terv délutánra? – Ravi korábban felvetette,
hogy nézzünk szét a faluban és közvetlen környékén. Én pedig
boldogan igent mondtam.
– Az ásram. – Értetlen arckifejezésem láttán
megmagyarázza: – Egy árvaház. Mísával gyakran járunk oda. Ő
szeretné megmutatni magának.

– Ha nagy leszek, tanár leszek – jelenti be Mísá. Hátul ülök vele

a riksában, míg Ravi elöl foglal helyet. Amikor egy köves
útszakaszon hajtunk át, Mísá megragadja a kezemet.
– Ragyogó ötlet – felelem. – És milyen tanár leszel majd?
 – Kedves. – Felvonja a szemöldökét, amikor kiszakad belőlem
a nevetés. – A mi tanárunk tenyerest szokott adni nekünk a
vonalzóval, ha rosszul felelünk. De a jó válaszért cukrot
kapunk, így én mindig jól felelek.
A középkori eljárás feletti döbbenetemben Ravira pillantok.
– Habszivacsból van a vonalzó – mondja. – A jóisten se tudna
fájdalmat okozni vele.
Az út hátralévő részében Mísá véletlenszerűen ugrik egyik
témáról a másikra. Azon kezdve, hogy mit főzött a barátainak,
életének összes apró részletébe beavat. Mire megérkezünk, már
minden sztorit tudok róla hároméves koráig visszamenően.
Battyogok Ravi és Mísá után egy egyszerűségében jellegtelen
épülethez vezető lépcsőn. Alig egy emelet magas az egész,
elnyűtt, fehérre mázolt faház barna, osztott ablakokkal. Méretes
ajtón át egy zsúfolt előszobába jutunk, melyből tágas szoba
nyílik. Sem az utcákon tapasztaltak, sem iskolai
olvasmányélményeim nem készíthettek fel a bent elém táruló
látványra. Lepedők borítják be a szőnyeggel fedett padlót.
Mindenütt felügyelet nélkül hagyott apróságok csecsemőtől a
totyogós korúakig. Sírás, vizelet és ürülék bűze tölti be a
levegőt. A szám elé teszem a kezemet, különben mindjárt
rosszul leszek.
– Ravi? – Tekintetem végigvándorol a szobán, egy felnőttet
keresve. – Ez?
– Igen – mondja csöndesen, mint aki megérti az
elképedésemet. – A gyermekotthon.
 Négy, sorrendben csökkenő méretű szobára van felosztva az
épület. A konyhában a gyermekek fő táplálékául szolgáló
lencsét és rizst tárolják. Tejjel teli üvegkannák sorakoznak egy
olvadásnak indult jégtömbön. Csak egy fridzsiderük van abból a
típusból, amilyen az enyém is volt a kollégiumi szobámban.
Egy hátsó helyiségben mosóeszközök vannak behajigálva
egy dobozba a közösségtől adományként kapott ruhák mellé.
Foszlott takarók borulnak az alvó gyerekekre, míg a többi síró
kicsi plüssállat híján egymáshoz bújik oda. Nincs se párna, se
matrac, a szőnyeggel takart padlóra terített lepedők szolgálnak
fekhelyül.
– Hol vannak a gondozók? – kérdezem.
– A templom csak kettőt tud eltartani. – Ravi Mísát figyeli,
aki közben játszópajtásokat talál magának. – Azok a szülők, akik
nem akarják vagy nem tudják felnevelni a gyereküket,
egyszerűen itt hagyják őket. Sok közöttük a torzszülött és a
fogyatékos.
Az egyik csecsemő sírása megragadja a figyelmemet. Kibújok
a cipőmből, és gyengéden a karomba veszem a bőgő kisfiút.
Lapos arca és rövid nyaka Down-szindrómáról árulkodik.
Ahogy a kisfiút ringatom, hátul észreveszek két másik gyereket
hiányzó végtagokkal; rengetegen vannak, és mind speciális
igényű.
– Az asszonyok egész álló nap etetik és tisztogatják a
gyerekeket, amennyire tőlük telik – mondja Ravi. – Amelyik
gyerek megéri a hatot, azt átszállítják az egyik szomszédos falu
árvaházába. A vízszolgáltatás elégtelen. A megszorítások miatt
a nap java részében nincs víz. Időnként baktériumok kerülnek
a hálózatba, olyankor hasi bántalmaktól és
megmagyarázhatatlan kiütésektől szenvednek a gyerekek. – A
fejét ingatja. – Azok a legnehezebbek napok.
A következő néhány órában besegítünk a gondozóknak.
Utána énekelek a kicsiknek. Mondókákat tanítok nekik, de ők
inkább egymással kergetőznek. Órákat töltünk a házban, a
végére már holtfáradt vagyok. Muszáj egyet szusszannom, és az
egyik hátulsó helyiségben Ravira bukkanok, aki egy
összecsukható széken pihen.
Leülök a földre, hátamat a falnak vetem.
– Csak két felnőtt van. Hogy bírják?
– Egyeseknek királyi életet nyújt India – mondja Ravi
keresetlenül. – Mások meg úgy élnek, ahogy tudnak. – Ekkor
betipeg hozzánk a szobába az egyik csöppség, Ravi játékosan
nyújtogatni kezdi felé a botját, mire a kicsi kacagva kiszalad. –
Ez bizonyára az ön hazájában is így van.
– Miért jár maga ide? – kérdezem. Egyébként igaza van, a
maga módján mindenkinek meg kell találnia az ő saját,
személyes körülményeire szabott útját.
Ravi Mísát keresi a szemével a nagyszobában, aki közben
játékba merült egy csapat gyerekkel.
– Igyekszik úgy tenni, mintha nem zavarná az állapota –
mondja Ravi. – De egy nap azt kérdezte tőlem: „Dádá, mondd,
miért teremtett engem Isten a többi gyereknél gyengébbnek?”
Eljöttünk ide, hadd lássa, hogy nem ő a leggyengébb. Akadnak
még nála is szerencsétlenebbek.
 Tekintetemmel Mísán és a vele játszó gyerekeken időzve így
szólok:
– Ezért mondta neki azt, hogy a tökéletessége miatt kapta
istentől a pántokat.
– Ön talán nem úgy látja, hogy tökéletes a dédunokám? –
kérdi Ravi. Odakiált Mísának, hogy ideje elköszönni. – Az indiai
mitológiában, amikor a hold eltakarja a napot, a sötétség az
emberi életet is árnyékba boríthatja. – Lassan kimegy a
szobából, és a kijárat felé veszi az irányt. – De nem csak a nap
képes világítani. Meg kell keresnünk a sötétben a csillagokat. Az
ő fényük is különleges erővel bír.
– Miért hozott el ide, Ravi?
Bánatos mosolyt küld felém.
– Azt mondta, a fájdalma elől menekült Indiába. Arra
gondoltam, mit mondana magának a nagymamája, ha most itt
lenne. – Leszegi a fejét. – Sosem vetemednék arra, hogy a
nevében beszéljek, de…
– De? – kérdezem várakozással a hangomban.
Ravi körbemutat.
– Talán amikor ma mások fájdalmán próbált enyhíteni, a
magáé is enyhült valamelyest.
Elmosolyodom, mert ráeszmélek, hogy igaza van. Abban a
pár órában, amíg itt voltunk a gyerekekkel, enyhült a
szívfájdalmam.
– A jegyét kérem. – A busznál álló nő khakisortot és fehér blúzt
visel. Széles karimájú kalap alá rejtette a haját. Barátságosan
rám mosolyog, amikor átnyújtom neki a jegyemet, és tökéletes
angolsággal szólal meg: – Üdvözlöm. Foglaljon helyet, ahol csak
tetszik. Néhány perc múlva frissítőket szolgálunk fel.
Amikor megemlítettem Ravinak, hogy nagyon szeretném
megnézni a környéket, ő egy csoportos túrát javasolt, amely
végigvezet Madhja Pradés festői, vízeséses városain. Előrefelé
ülök le a légkondicionált turistabuszban. Miután
elhelyezkedtem, a többi utast figyelem, ahogy sorra elfoglalják
az üléseket, míg már csak néhány marad szabadon.
Érdeklődéssel hallgatom az egymás között beszélgető utasok
különféle akcentusait.
– Üdvözlöm önöket – szökken fel a busz lépcsőjére a
jegykezelő nő, és megáll elöl. – Az én nevem Mona, ő pedig itt –
mutat a sofőrre – Zane, ami a Zev rövidítése. – Elmosolyodik az
általános nevetgélésre. – Ma én vagyok az önök idegenvezetője.
Utunk nagyjából három óra hosszan fog tartani. – Ismerteti az
ital- és rágcsálnivalók választékát. – Első megállónk a
Dzsabalpurban található Dhuándhári vízesés.
Az autópályán döcögő busz ablakán bámulok kifelé. Modern
infrastruktúra mellett kanyarog az út, majd emelkedni kezd egy
erdős táj felé. Fél órával a városközpont elhagyása után
jelentősen megnő a páratartalom, és vékony ködpára vonja be
az ablakokat.
A mikrofonba beszélő Mona összefoglalja az állam
történelmét előbb hindí, majd angol nyelven.
 – Földrajzi elhelyezkedéséből adódóan Madhja Pradést India
szívének is nevezik. Hetvenmillió fölötti lakossal mi vagyunk az
ötödik legnépesebb állam. – Miközben a busz tovább
kapaszkodik fölfelé, Mona folytatja: – A brit megszállás alatt
hozzácsatolták az államot a Középső Provinciákhoz, Berarhoz,
illetve a Közép-indiai Ügynökséghez. Madhja Pradés államot a
függetlenség kivívása után hozták létre. – Felemeli a hangját,
hogy túlharsogja a távolból hallható vízzubogást. – Ásványi
nyersanyagokban gazdag, itt található India legnagyobb
gyémánt- és réztartaléka. Területének bő harminc százalékát
erdő borítja.
Amikor a busz végül megáll, Mona bejelenti:
– Megérkeztünk a vízeséshez, amelyhez foghatót még
biztosan nem láttak. A Narmadá folyó táplálja, amely a
világhírű márványsziklák között kanyarog, azután összeszűkül,
és a Dhuándhári vízesésként ismert zuhatag lesz belőle.
A többiekkel együtt leszállok a buszról. Mona még
hozzáteszi:
– A százlábnyit zuhanó víz irdatlan párafátyolt képez, és a
távolba is elhallatszik erőteljes robaja.
A csillogó víz átcsobog a köveken, és szikrázó tóvá egyesül.
Szivárvány reszket egy kinyúló szikla peremén. Könnyű
zuhanyként hullik ránk a vízpára. A szülők a puha fűben ülnek
le, míg a gyerekek kavicsokat hajigálnak, és a vízben sikló
halakat próbálják meg elkapni.
– Mennyire más itt, mint a falvakban – dünnyögöm
fennhangon.
 – India hatalmas ország különböző topográfiákkal – feleli
Mona. Kérésre lefényképez egy párt, aztán visszaadja nekik a
gépet. – Épp, mint Amerika. – Elmosolyodik, amikor
odapillantok rá. – A Chicagói Egyetemen szereztem diplomát
gazdálkodás szakirányon.
– Nem vágyik vissza az Államokba? – kérdezem elismerően.
– Csak egy kicsit. – Újabb fotót készít egy angol családról. –
De India az otthonom. Ráadásul saját céggel büszkélkedhetek.
– Ez az ön cége?
– A második buszom – feleli öntudatosan. – Az elsőt még
bankkölcsönből vettem. Ezt a másodikat már fedezték a
bevételek.
– Nem semmi. – Üzleti szaktudása elámít. – Büszke lehet
magára.
– A szüleim egy falu határában éltek. – A távolba réved. –
Apám földműves volt, anyám napszámos. Jó őket boldognak
látni.
– Na és hogy megy ez? – Remélem, nem veszi tolakodásnak,
de felcsigázta az érdeklődésemet, hogy összehasonlítsam a
modern nőt nagyanyám generációjával. – Hogy fog hozzá egy
önálló vállalkozáshoz?
– Nehezen – feleli, majd feszengve nevet. – Ha előre tudom,
milyen kemény fába vágom a fejszémet, talán bele se kezdek.
Lehetek őszinte? – A folytatással megvárja, míg bólintok. –
Gazdálkodás szakon tanulni Amerikában egyszerre volt a
legjobb és legrosszabb dolog, ami történhetett velem. Az oktatás
színvonala páratlan, de tévképzeteket ültetett el bennem. Meg
voltam győződve róla, hogy bármire képes vagyok.
– A jelek szerint ebben van is némi igazság – jegyzem meg
kedélyesen.
– Vannak barátnőim, akik sokadjára is belebuktak a
vállalkozásaikba. – Körbemutat. – India sokak számára vonzó
úti cél. Tele vagyunk természeti szépségekkel. – Elmosolyodik. –
Szerencsés vagyok, hogy jó időben voltam jó helyen.
Fölpiszkálta újságírói kíváncsiságomat.
– Mit gondol, nőként könnyebb vállalkozni itt, mint
férfiként?
– Csöppet sem könnyebb. – Rövid szünetet tart, mielőtt
kifejtené álláspontját: – Hazánk törekszik lépést tartani a
nyugatiasodott világ többi részével. Következésképpen
megjelent nálunk egyfajta igyekezet, hogy a nemi szerepektől
függetlenül mindenki előtt nyitva álljanak ugyanazok az utak.
Ez a lehetőségek országa. Ezt lovagolom én meg.
Elmosolyodik, aztán odább sétál, hogy mások kérdéseire is
válaszoljon. Elnézem, ahogy elvegyül utastársaim között, mint
egy viharedzett profi, aki egyszerre szórakoztat és informál.
Elképzelem, milyen büszke lenne Amísá a fejlődésre, amelyet
hazája a függetlenség elnyerése óta produkált. A délután
hátralévő részében mosolyogva fényképezgetek, a sziklákon
csattanó víz zubogásának zenéjét hallgatva.
Tradicionális pandzsábi öltözéket húzok, hosszú felsőruhát
testhez simuló nadrággal, a Ravi családjának körében
elköltendő vacsorához. Meghívtak, én pedig boldogan mondtam
igent, mert kíváncsi vagyok a családra. Halványsárga öltözékem
kiemeli sötétbarna hajamat.
Felmarkolom az ágy mellől a zacskót az ajándékokkal, és
kimegyek Ravihoz a nappaliba. Ő kiveszi a kezemből a zacskót,
és belekukkant.
– Ezt nekem szánta? Nagyon kedves, de kinőttem már a
gyerekjátékokból.
– Nekem kellett volna meghívnom őket vacsorára.
Udvariasabb lett volna.
– Elfelejti, hogy tanúja voltam a főzési próbálkozásának –
riposztozik Ravi. – Mellesleg az alapján, amit a fiamtól
hallottam, Mísá egyfolytában magáról beszél. Szívességet tesz
nekik, ha náluk vacsorázik, már csak Mísá miatt is.
Riksával megyünk ki a faluba. Az aszfalt kövezetlen útnak
adja át a helyét. Kisebb kalyibák csoportosulnak a nagyobbaktól
távol. Valamennyi ház előtt szemétkupacok emelkednek.
Egymás hegyén-hátán sorakoznak a házikók. Asszonyok állnak
tömött sorban a kútnál, fejenként két vödörrel. Várakozás
közben beszélgetnek és nevetgélnek. Gyerekek szaladgálnak
szabadon, játszadozásukkal fölverve az utca porát.
Ravi apróbb kunyhók csoportjához vezet.
– Itt megfizethetőbb a lakhatás. – Ajtó helyett függöny
takarja a bejáratot. Elhúzza a firhangot, és közli, hogy
megjöttünk.
 Bent mindjárt két férfi lép elénk tradicionális öltözékben,
összetett tenyérrel.
– Namaszté. Üdvözlöm – mondja Ravi fia. Szakasztott apja
fiatalabb kiadásban, míg Ravi unokája inkább Amitra hasonlít.
Az unoka tört angollal így szól:
– Köszönjük, hogy eljött.
– Köszönöm a meghívást. – Ravi fiát bámulom, és
elképzelem, hogy Ravi éppilyen lehetett a nagyanyám életében.
Két tenyeremet egymáshoz illesztve enyhén meghajolok a
háttérbe húzódó két nő felé. – Namaszté. Igazán szép ez a ház.
Vályogtéglából épültek a falai, és nádfedél borul rá. Szakadt
lepedők meg egy elnyűtt futószőnyeg takarja a cementpadlót.
Térdig érő fal választja el a konyhát a nappalitól. Egyetlen szék
van, és számos párna hever a padlón. Szűk átjáró vezet egy két
kis szobát összekötő folyosóra.
– Ravi dádá nagyon szépeket beszél önről – mondja Mísá és
Amit nagyanyja. Menye hallgatásba burkolózik. – Megtisztel
minket, hogy eljött.
Üdvrivalgás szakítja félbe a beszélgetést. Mísá robban ki a
folyosó felőli szobából Amittal a sarkában. Egyenesen a
karomba szalad. Megölelem a kislányt, mert meghat a
boldogsága, és örülök, hogy vele lehetek.
– Alig vártuk, hogy itt legyen – mondja. Magamhoz szorítom,
és végigsimítok a haján. – Én segítettem anyunak meg a
nagymaminak főzni.
– Nagyon várom, hogy megkóstoljam a főztödet. – Mísával a
karomban Amitra pillantok, aki továbbra is hallgatagon áll. –
Namaszté, bétá.[10]
– Üdvözlöm – mondja tökéletes angolsággal. –
Körbevezessem?
Mísá kezét fogom, miközben Amit megmutogatja nekem
szerény otthonukat. Három pöttöm szoba van a konyhán kívül.
A nagyszobában fejezzük be a túrát, ahol több mint egy tucat
mázas cserépváza áll a sarokban. Krisna történetét ábrázoló
hímzett szőnyeg lóg a falon.
– A menyem készíti őket – mondja Ravi, amint észreveszi,
hogy a cserépedényeket csodálom.
– Megengedi? – Az asszony bólintására végigsimítok a
kerámián. – Bámulatos. – Mindet a kék és a lila sötétebb
tónusaira festették. Az asszony engem figyel, miközben a vázák
összetett mintáit csodálom.
– Ezeket gharának hívjuk – mutat a vizeskorsókra, amelyeket
éppen szemrevételezek. – Szuráhík, azaz kancsók és gamlák,
azaz virágcserepek. – Mindnek más a mintája, elefántok,
madarak és kígyók díszítik őket.
– A munkájával segít fedezni a ház és az étel költségeit –
mondja Ravi. – Kivételes tehetségű művész, nemde?
– Ó, igen. Egyedülállók a munkái.
A nő kiválasztja a legszebbet, és odanyújtja nekem.
– Az öné.
– Nem, ezt igazán nem tarthatom meg – hárítok. Amikor a nő
tovább tukmálja rám a művét, segélykérő pillantást vetek
Ravira.
 – Ajándék – mondja ő elégedetten. – Sosem ajándékozott el
még egyet sem. Érezze magát megtisztelve.
– Köszönöm – ölelem meg a nőt. Ő előbb meglepetten
tétovázik, aztán viszonozza az ölelést. – Becsben fogom tartani.
Kimegyek a nők után a konyhába, ahol parányi olajtűzhely
ég. A nappaliban Ravi fia kézzel sodort, dohánnyal töltött
levelet szív. Miközben a többiek összeszedik az ételeket a
vacsorához, megkérdezem, hogy segíthetek-e valamit.
– A vendégünk – mondja Ravi menye. – Kérem, érezze jól
magát.
– Evés után megmutathatnám önnek a környéket – lép oda
hozzánk Amit. – Van látnivaló bőven.
Amikor elkezdik kihordani a fogásokat, ragaszkodom hozzá,
hogy én is segítsek. Mísá egy előételekkel megpakolt tálat ragad
meg, és beimbolyog vele a nappaliba. Kétszer is megbotlik, de
csak a fejét rázza a segítségére siető Amit felé. Amit ettől
függetlenül a sarkában marad. Anyja és nagyanyja figyelmesen
néz a kislány után.
– Nagyon szép gyerek – mondom nekik.
– Köszönjük – feleli a nagyanyja, amikor Mísá már nem
hallhatja. – Ő a mi kis angyalkánk, akit isten küldött hozzánk. –
Elmosolyodik. – Menjünk enni.
A nappaliban egy lepedőre rakosgatták ki az ételeket. A
férfiak törökülésben ülnek a földön. Mísának van egy külön
kisszéke. Mellette foglalok helyet a többiekhez hasonlóan
keresztezve a lábamat. Amit Ravi mellé ül le.
 Amit anyja körbeadja az ételt, és mindenki teleszedi a
tányérját. Menta és gyömbéres víz is kerül a tálkákba. Egy
serpenyőben mártásos vegyes zöldséget kínálnak, hozzá egy
egész tálnyi nánt. Tépek magamnak egy darabka nánt, és
belemártom az ínycsiklandozóan fűszeres zöldségraguba.
– Egy kis házi írót? – kínál oda nekem Ravi menye egy
pohárral a sűrű, fehér folyadékból.
– Köszönöm. – Rögtön kortyolok is belőle, hogy lehűtsem
fűszerektől zsibongó számat. – Nagyon finom, akárcsak a többi
fogás. Őszintén hálás vagyok, hogy meghívtak.
– Számunkra megtiszteltetés – búbolja meg Ravi fia Amitot. –
Az unokám azt mondja, ön újságíró.
– Igen – kacsintok Mísára, aki erre a kezembe csúsztatja a
kezét. – Tudom, hogy Mísá tanítói babérokra pályázik. Na és te,
Amit? – mosolygok a fiúra.
– Neki is újságírónak kéne lennie – válaszol Mísá a bátyja
helyett. Mindenki együtt nevet a kislány buzgó odaadásán.
– Még nem döntöttem el. – Amit hirtelen csendes és
zárkózott lesz. Ravi odapillant rá, de nem szól semmit.
– Mindig is orvos akart lenni – mondja Amit anyja, és
sugárzik róla a szeretet a fia iránt. – Hogy segítsen a húgához
hasonlókon.
– Nem, anya – rázza a fejét Amit. – Hiszen az lehetetlen. –
Csönd telepszik a szobára. Amit apja leszegett fejjel folytatja az
evést.
– Miért nem lehetsz orvos, Amit? – kérdezem.
 – Kiválók a jegyei, de nem olyan könnyű ám bekerülni az
egyetemre – felel az anyja Amit helyett.
– Majd valami máshoz kezdek, anya. – Amit a szalvétáját
babrálja, aztán eltolja maga elől a félig elfogyasztott tányér
ételt. – Találok mást.
A túrán megismert fiatal nő jut eszembe. Beszámolok a
tapasztalatairól, azután várok, kimondatlan kérdésem a
levegőben lóg.
– Hatalmas ország India – fejtegeti Ravi –, nincs benne két
egyforma tapasztalattal rendelkező férfi vagy nő. Minden
nappal lépünk egyet előre. Ez ad nekem reményt. – De amikor
Amitra pillant, látom rajta a szülői féltést, s hogy az övénél jobb
életet kíván a fiúnak.
– Mit választanál szíved szerint? – kérdezem Amittól, amikor
elcsöndesülünk.
– Talán az újságírást? – feleli, általános nevetést fakasztva,
ami oldja a feszültséget.
Visszagondolok a napra, amikor bejelentettem, hogy újságíró
akarok lenni. Anyám megkérdőjelezte a döntésemet, mégis
fizette a tandíjat, és minden sikeremet megünnepelte. A
vetélések előtt csupán kis harcaim voltak, de valahányszor
csalódással kellett szembenéznem, szüleim szavak nélkül is
mellettem álltak. Anyám vallomása, hogy ő csak boldognak akar
látni, bepillantást nyújtott nekem a szülői létbe, amikor az
ember a legjobbat akarja a magzatának. Nem tudom, mit
mondjak, így némán fejezem be az evést.
AMÍSÁ
 HARMINCNYOLC

– Itt a papa! – kurjantotta Parés izgatottan, ahogy a házhoz

közeledve meglátták a fényt. Az esőzésben beállt szünetet
kihasználva Amísá és Bíná elvitte a gyerekeket kulfízni.[11]
Dzsaj és Szamír berohant a házba az öccsük után.
Amísá jóval Ravi balesete előtt látta utoljára Dípakot, s most
újból gyötörni kezdte a lelkiismerete a közte és Stephen közt
történtek miatt. Ám ahogy az éves monszunt sem lehet
feltartóztatni, ugyanúgy a hadnagy iránti érzéseit sem
altathatta el. Nem maradt más választása, mint hogy továbbra
is szereti Stephent, miközben a Dípak iránti kötelességeinek is
eleget tesz.
Lesimította a blúzát, bátorságot merítve az egyszerű
mozdulatból. Aztán felszegte a fejét, és követte a gyerekeket a
házba.
– És aztán kriketteztünk Szamírral, és én győztem. – Parés az
apjához bújva nagyban mesélte, mi minden történt Dípak
távollétében. Dzsaj és Szamír oldalról mosolygott fel az apjára.
– Isten hozott.
Amísá úgy bámult a férjére, mintha először látná. A
Stephennel lezajlott közjáték során végre nőnek érezte magát.
Mellette jött tisztába a saját értékével, és azzal, hogy célja is van
az életben.
 Dípak visszatérése elgondolkoztatta, vajon képes lesz-e
visszatérni a valóságba, ahol hallgass a neve. Elképzelte, amint
bejelenti, hogy ő ezt nem csinálja tovább, mert valami egészen
másra vágyik. Ebben a pillanatban Szamír rákiabált a
testvérére, és ezzel kizökkentette Amísát a merengésből. Ahogy
elnézte a gyermekeit, Amísá megértette, akármilyen lehetőséget
kínálna is neki a sors, ő úgysem engedelmeskedne a hívásnak.
– Hozhatom a vacsorát? – kérdezte, zökkenőmentesen
belesimulva a szerepébe.
– Ettem a vonaton – mondta Dípak csöndesen, és közben
merőn nézte feleségét. – Hol voltál? – Egy addig nem ismert éle
volt a hangjának.
Amísá nehéznek érezte a nyelvét a szájában, és veríték gyűlt
össze a melltartója alatt. Lehet, hogy Dípak már értesült is a
történtekről? Csakhogy Stephen sosem árulta volna el őt, ebben
biztos volt.
– Fagylaltozni voltunk a fiúkkal.
Dípak fölvett egy csomagot a kerevetről, és odahajította neki.
– A tiéd.
Amísá meglepetten bontotta ki. Gondosan összehajtogatott,
extravagáns szárí lapult a csomagban, amilyet csak filmekben
látni.
– Gyönyörű szép. – Remegő hangon kérdezte meg: – Milyen
alkalomból?
Dípak felelet helyett a fiúknak is kiosztotta ajándékaikat.
Amísá érezte, hogy itt valami nem stimmel. Ahogy gyorsan
körbepillantott a házban, annyit megállapított, hogy nagy baj
nem lehet. Bíná csak a vállát vonogatta, amikor Amísá kérdőn
ráemelte tekintetét.
– Jól alakult az utad? – kérdezte Amísá bátortalanul. –
Ünneplünk valamit az ajándékokkal?
– Tán nem ajándékozhatom meg a családomat minden
különösebb ok nélkül? – szegezte neki Dípak a kérdést.
– Hálásan köszönjük. – Amísá sosem látta még ilyennek.
Óvón átkarolta a fiait. – Ugye, fiúk?
– Bíná, vigyázzon a gyerekekre – mondta Dípak, mielőtt a
fiúk egy szót is szólhattak volna. – Amísá, beszédem van veled a
másik szobában.
Amísá biztatóan rámosolygott a fiúkra, mielőtt a férje után
ment, és becsukta az ajtót. Dípak felemelt egy papírt az
íróasztalról, és felé nyújtotta.
– Ezt műveled te az iskolában? Arra tanítod a gyerekeket,
hogy meg akarjanak halni?
Amísának meg sem kellett néznie a papírt, anélkül is tudta,
hogy Nímá utolsó meséje van rajta a döntésekről. Nemrégiben
újra elolvasta, és ott felejtette az íróasztalon. Elhűlve nézte a
férjét, aki ekkor darabokra tépte a papírt, és ledobta Amísá
lábához.
– Hogy tehetted ezt? – kiáltott fel Amísá, és tüstént nekiállt
felszedegetni a fecniket.
– Ha a szülők megtudják, hogy ilyen borzalommal tömöd a
porontyaik fejét, ki fognak minket közösíteni. – Dípak ordított a
dühtől. – Felfogod egyáltalán, hogy mit tettél? – A
hálószobaajtón túl elcsöndesedett a fiúk játéka, ahogy apjuk
bömbölése bezengte a házat.
Amísá az utolsó fecnit is felszedte, és letette a kupacot az
asztalra.
– Teljesen összetört szegény lány az esküvője miatt. Csak
játszott a szavakkal.
– Melyik lány volt az? – akarta tudni Dípak.
Amísát hányinger környékezte.
– Nímá.
Férje arcán szétterült a harag.
– Amelyik felgyújtotta magát. – Nyilván hallott már erről
pletykálni. Egy pillanatra félrenézett, mielőtt meghozta ítéletét:
– Ezennel befejezted az iskolai munkádat.
– Micsoda? – kapott Amísá a gyomrához, ahogy férje
szavaira beléhasított a fájdalom. – A diákok számítanak rám.
Kérlek, az nem lehet, hogy…
– Már meghoztam a döntést. – Azzal Dípak felmarkolta a
fecniket az asztalról, és kidobta az egészet a szemétkosárba. –
Nem fogod veszélybe sodorni a családunkat.

Amísá egész éjjel álmatlanul hánykolódott. Stephenre gondolt,

az iskolára, és mindarra, amit Dípak néhány egyszerű szóval
elvett tőle. Reggel megetette a gyerekeket, és éppen elindította
őket, amikor megjött Ravi.
– Korán kelt ma – jegyezte meg. – Máskor fejvesztetten
rohangál és sápítozik, hogy mind el fognak késni, a gyerekek
meg a hasukat fogják közben a nevetéstől.
– Máskor elküldenélek melegebb éghajlatra, de mivel
majdnem meghaltál, örülök neki, hogy itt vagy, és belém tudsz
kötni. – Amísá arról mélyen hallgatott, hogy egész éjszaka fenn
volt, és Dípak döntésén járt az agya. Ahogy arról is, hogy
meghasad a szíve a gondolatra, hogy nem mehet többet az
iskolába, és nem láthatja Stephent.
Ravi átnyújtotta Dípaknak a kabátját meg az ételhordót.
Dípak felhúzta a cipőjét, és úgy ment el, hogy még csak el sem
búcsúzott Amísától. Ravi érzékelte a csöndet kettőjük között, de
megvárta, míg becsukódik az ajtó Dípak mögött, csak azután
fordult a nőhöz.
– Ma miért nem megy be az iskolába?
– Megtalálta nálam Nímá meséjét. Nem taníthatok többé az
iskolában – suttogta Amísá.
– Srímatí. – Ravi hangjában ott volt mindaz a bánat,
amelynek Amísá nem adhatta át magát. – Nem lehet
meggyőzni?
– Nem. – Amísá lefirkantott egy néhány soros üzenetet
Stephennek, melyben ismertette a gyerekek órai feladatait. Az
üzenetet a táskájába csúsztatta a gyerekek leosztályozott
írásaival egyetemben, és átadta Ravinak. – Elvinnéd ezt
Stephennek?
– Mivel indokoljam a távolmaradását? – kérdezte Ravi.
Amísá három napja látta utoljára Stephent, amikor a
hadnagy a böjt lezárásaképpen enni adott neki. Most azon
tűnődött, vajon mikor fogja újra látni.
 – Mondd neki… – Kifogtak rajta a szavak. Az igazság az lett
volna, és ezzel persze mindketten tisztában voltak, hogy Amísá
egy másik férfihoz tartozik. – Mondd, hogy Dípak hazajött, és
itthon van rám szükség.
– És ha megkérdezi, hogy mikor szándékozik visszatérni? –
Együttérzés csillogott Ravi szemében.
– Amint tudok – felelte Amísá, tudván tudva, hogy Dípak
kezében van a döntés.
Amísá a verandáról nézett az iskola felé baktató Ravi után.
Amint hűséges szolgálója eltűnt a szeme elől, bement a házba,
és becsukta maga után az ajtót.

Ravi egy levélkével tért vissza Stephentől. Amísá remegő kézzel

bontotta fel:

Amísá!
Ravi elmondta, mi újság, de félek, ennél súlyosabb
dologról van szó. Amíg nem tudok többet, addig az
üzenetére fogok hagyatkozni. A gyerekeknek hiányozni
fog a tanító nénijük, és nekem is hiányozni fognak az
üléseink. A mosolya és a nevetése nélkül máris
üresebbnek tűnik a kert. Várja önt az osztálya, és
várom én is.
Stephen
Amísá egyre csak szorongatta a levelet, és még vagy tucatszor
elolvasta, mielőtt megírta rá a választ, melyben összetört
szívvel bevallotta az igazat, írásban adva a hadnagy tudtára azt,
amit személyesen nem mondhatott el neki. Azzal a vallomással
zárta levelét, hogy Stephen el sem tudja képzelni, mennyire
fognak hiányozni neki a diákok meg az ő üléseik.
Ravi nyomban kézbesítette is a levelet, és ettől kezdve két
héten át naponta leveleztek, Ravi volt a küldönc. A levelek
egyre hosszabbak és őszintébbek lettek. Habár a közös
beszélgetéseket nem pótolhatták, valamelyest enyhítették
Amísá magányát.
Minden áldott nap érezte a férfi hiányát. Hatalmas űr
tátongott a lelkében. De ha csak leveleken keresztül hallhatta is
a hangját, ha csak írásban ismerhette is meg a gondolatait, ő
már ezért is hálás volt.
Hogy elterelje valamivel a figyelmét, naponta járt sétálni
Paréssal. Két héttel Dípak verdiktje után Amísá éppen a faluban
tartózkodott, amikor egyszer csak felbolydulás hangjaira lett
figyelmes. Asszonyok szaladtak tömegestül a falu széle felé, a
férfiak meg kiabáltak, hogy jöjjön mindenki.
– Mi történt? – szegezte neki a kérdést Amísá a tömeg után
siető egyik járókelőnek.
– A britek őrizetbe vettek valakit.
Amísá felkapta Parést, és követte a csődületet a falu
határába. Egy jókora csoportosulás közepén legnagyobb
döbbenetére Stephent pillantotta meg. A horda körülvette őt és
még néhány brit katonatisztet. A háttérben egymáshoz
bilincselt indiai férfiak csoportosultak.
– A brit birodalom törvényeinek értelmében le van
tartóztatva. – Stephen egy ösztövér indiai férfit fogott erősen.
Közben gyalogos katonák tovább bilincseltek.
– Nincs keresnivalójuk ebben az országban – vágott vissza a
férfi. Aztán kiáltozni kezdett, hogy felheccelje a tömeget: – Azért
tartóztatnak le, mert megszegtem az ő törvényeiket a mi
országunkban.
Egyből hangos zúgolódás támadt. A tömeg jelszavakat
skandált, néhány kamasz köveket kezdett hajigálni. Amikor az
egyik eltalálta Stephent, Amísá fájdalmasan felkiáltott.
– Mi történt? – kérdezte egy mellette álló asszonytól.
Dörömbölt a szíve a mellkasában, miközben a kölykök tovább
dobálták a tiszteket.
– Az a fickó ott – mutatott az asszony az imént felszólalt
férfira – Gándhí szabadságeszméjéről szónokolt. Amikor gyűlni
kezdett a tömeg, az egyik tiszt ráparancsolt, hogy azonnal
hagyja abba. Nem engedelmeskedett, erre letartóztatták.
– Megverték? – A férfinak vérzett a homloka.
– Nekik ment – magyarázta az asszony –, és egyikük rásózott
a botjával.
Amísá nem kérdezte meg, melyik tiszt volt az. Tisztában volt
vele, hogy Stephen is lehetett, de nem akarta tudni, ő volt-e
csakugyan, aki kezet emelt Amísá honfitársára.
Ekkor a tisztek lefogták a randalírozó kamaszokat. Amikor a
szülők felháborodva a tisztekre rontottak, a britek
véletlenszerűen, a nőket sem kímélve ütötték, akit értek, hogy
megzabolázzák a tömeget.
– Ne! – kapta a szája elé a kezét Amísá. Magához szorította
Parést, hogy a gyerek ne láthassa, mi folyik. Amikor elfajultak a
dolgok, és valóságos zavargás tört ki, Amísá távozásra készen
fölkapta a gyereket. Ebben a pillanatban találkozott a tekintete
Stephenével. Amísá zavarodottságot és kérdőjeleket látott a
hadnagy tekintetében. Mivel Amísának nem volt válasza, egy
darabig szótlanul nézte a férfit, aztán elment onnan.
 HARMINCKILENC

– Hetek óta nem találkoztak – mondta Ravi. Mialatt Amísá a fiúk

ruháit foltozta, Bíná a vizet hordta be a mosogatáshoz. – Ettől
olyan nehezek a levelek, hogy beszakad a hátam, míg
kikézbesítem őket?
– Ha olyan gyönge a hátad, hogy levelektől is be tud
szakadni, akkor úgy kell neked. – Amísá ekkor rossz helyre
bökte a tűt, az ujját találta el az anyag helyett. Szájába vette
vérző ujját. – Félek bemenni az iskolába Dípak miatt. – Letette a
foltozandót. – És minden egyes nap, amikor nem beszélek
Stephennel, magányos vagyok, hiába vesz körül a család és a
barátok.
– Kedveli a hadnagyot – állította Ravi, és ez nem kérdés volt.
– Jobban is a kelleténél.
Amísá a zavargás óta nem látta a hadnagyot. Más
falubeliektől úgy hallotta, hogy több mint egy tucat férfit és
kamaszt vettek őrizetbe aznap. Amísának nehezére esett úgy
tekinteni Stephenre, mint egy hivatásos brit katonatisztre. Neki
a kertben megismert Stephen hiányzott. A zavargást követő
levelében Stephen az országban betöltött helyzetét és célját
taglalta. Noha nem kért elnézést a tetteiért, Amísá megbánást és
zavarodottságot olvasott ki a levélből.
– Amikor férjhez mentem, csak felelősségről és kötelességről
papoltak nekem. – Vállát megvonva kinézett az ablakon. – Talán
tényleg csak ennyi jutott.
– Mit remél? – kérdezte Ravi. – A hadnaggyal kapcsolatban.
– Ha gyerek lennék, most álmokat szőnék – felelte Amísá
halkan. – De nem vagyok már gyerek, és ostoba sem vagyok,
hogy azt képzeljem, több is juthat nekem, mint amit a sors
rendelt. – A kezét gyűrögette. – Dípak az egyetlen lehetséges
jövő a számomra.
Mielőtt Ravi kinyithatta volna a száját, Dípak éppen visszaért
a faluban tett látogatókörútjáról. Amísá megvárta, míg minden
cseléd bemegy a konyhába, aztán megkereste a megfelelő
szavakat.
– Hetek óta nem voltam bent az iskolában. Ideje
visszatérnem.
– Minek? – kérdezte Dípak oda se figyelve rá. – Vikram
említette, hogy a hadnagy elutazik. Biztosra veszem, hogy az új
igazgató seperc alatt talál majd valakit a helyedre.
– Mit beszélsz? – hebegte Amísá remegő kézzel. Biztos volt
benne, hogy rosszul hallotta. – Mikor?
– Azonnal indulnia kell. – Dípak kezébe vette az újságot,
hogy vessen egy futó pillantást a hírekre. – Ő kérte az
áthelyezését a frontvonalba.
Amísá szíve kihagyott egy ütemet. Észrevette, hogy Ravi
odapillant rá, és tudta, hogy szolgálója látja rajta az ügyesen
leplezett fájdalmat és döbbenetet.
Dípak ellenben közömbösen mondta:
– Túlságosan kivontam magam az üzletből. Az esti vonattal
elutazom. Esetleg meglátogathatnátok a gyerekekkel a szüleidet.
 – A szüleimet? – kérdezte Amísá kábán. – Nem. – Muszáj volt
beszélnie Stephennel. – Nem mehetek el.
– Micsoda? – nézett rá Dípak. – Miért?
– Hát mert… – De belegabalyodott a szavakba.
– A fiúk már beleélték magukat, hogy nálunk fogják tölteni
az estét – vágott közbe Ravi, mielőtt Dípakban gyanú
ébredhetett volna. – Alig várják, hogy a feleségem és a szüleim
kényeztessék őket egy kicsit. – Az évek során Ravi szülei
amolyan pótnagyszülei lettek a fiúknak.
– Akkor majd egy másik alkalommal – mondta Dípak az
órára pillantva. – Sietnem kell, ha el akarom érni a következő
vonatot. – Amikor férje összecsomagolt, Amísá kikísérte az
ajtóhoz, és végignézte, ahogy elhajt vele a riksa.
– Átviszem magamhoz a gyerekeket éjszakára – mondta Ravi
csöndesen.
– Ravi? – bizonytalankodott Amísá.
– Menjen, és faggassa ki őt – mondta Ravi. – Addig úgysem
lesz nyugta.

Amísá ott maradt az üres házban, miután Ravi elment a

gyerekekkel. Háborgott a gyomra; fejében egymást kergették a
sürgetőbbnél sürgetőbb gondolatok. Mintha csak tegnap lett
volna, hogy Dípak engedélyéért rimánkodott a tanításhoz.
Visszatekintve szánalmasnak találta akkori felindultságát.
Akkor a gondolkodása küldte harcba. Most a szíve vezette.
 Az üres ház is mintha őt gúnyolta volna. A hálószoba a
Stephennel történt rövidke közjátékot juttatta eszébe. Most is
látta őt a konyhában, ahogy együtt étkezik a családdal.
Akármerre fordult is, mindenünnen a férfi szólította őt.
Próbálta elhessegetni a gondolatot, hogy hamarosan harcolni
fog. Hogy fogja ő azt túlélni, ha Stephen életét veszti a
háborúban?
Sötétedésig várt az indulással, hogy senki se láthassa meg.
Könyörögni fog Stephennek, hogy ne utazzon el. Futva szaladt a
férfi háza felé. Odaérve nagy levegőt vett. Amikor legutóbb
Stephen küszöbén állt, akkor a barátja életéért küzdött. Most
önmagát jött megmenteni. Összerándult a gyomra, amikor
bekopogtatott. Már éppen a nevét akarta kiáltani, ám ekkor
Stephen ajtót nyitott.
– Amísá? Mit keres maga itt? – Aggodalmas kifejezés ült ki az
arcára, amikor meglátta rajta, hogy szenved.
– Beenged? – lépett el mellette Amísá, be a kicsiny házba.
Néhány hónappal az iskola előtt húzták fel, így a berendezés
java része hasonlóan modern volt. Amísá letörölte a könnyeit.
– Amísá, mondja el, mi a baj – unszolta lágyan a férfi.
Amísá észrevette a törülközőt a kezében.
– Fürdéshez készülődött?
Nem akart elrugaszkodni az ártatlan csevegés szintjéről.
Csak ne kelljen hallania Stephen szájából az igazat. Mert amint
az elhangzik, nincs többé visszaút, és neki egy életre összetörik
a szíve.
 Amísá élete java részében az árnyékban élt. Eltitkolta
írásvágyát, mintha az valami szégyellni való átok volna.
Megszülte Dípaknak a fiúkat, és kielégítette férje szükségleteit.
Ám ez még nem vetett véget a meséknek. Amikor írt, olyankor
átkerült egy másik világba, ahol felfedezte rejtett, igazi
önmagát.
Aztán betoppant az életébe Stephen, és olyan szabadságot
kínált neki, amilyet Amísá korábban elképzelni sem tudott. A
hadnagy értékelte a szavait, és megszólalásra buzdította.
Kislány kora óta úgy élte az életét, ahogyan azt elvárták tőle.
Stephen alternatívát kínált neki, törődött vele. Ravi balesetének
éjjelén Amísá végre belátta, hogy szüksége van a férfira. Most
mégsem adhatott neki semmit, amivel maradásra bírja, és
kifejezi az iránta érzett szerelmét.
Stephen egy székre dobta a törülközőt, a hajába túrt, majd
összekulcsolta kezét a tarkóján. Amísá látta rajta, hogy kínlódik,
és ettől mindjárt kétszer olyan pocsékul érezte magát.
– Azt hittem, csak képzelődöm, hogy a hangját hallom.
Amísá közelebb lépett hozzá.
– Azt mondják, elutazik.
Stephen lehunyta a szemét, és ellépett előle, nem akart a
szemébe nézni.
– Muszáj – mondta elszorult hangon.
– Miért?
– India. – Stephen elhallgatott, és nagyot nyelt. – Nem
tartozom ide. Ez nem az én harcom.
 A zavargás napján Amísá érzékelte a hadnagy
zavarodottságát, az undorát. Az ő népe a nőé ellen. Amísá is
tudta, hogy nem folytathatják így tovább, megmaradva a
levelezésnél és a véletlen hozta találkozásoknál. Stephen fiatal
ember, teljes életet érdemel. És Amísá nem adhatott neki
semmit.
– Elmondta volna? – suttogta most.
– Maga volt az egyetlen, akinek nem tudtam, hogyan
mondjam el – felelte a férfi megtört nevetéssel. – Nem láthattam
mindennap. – Ahogy megrázta a fejét, Amísá látta rajta,
mennyire szenved. – Hiányzott. – Rövid szünet után Stephen
még hozzátette: – De mindketten tudjuk, hogy nincs
választásunk.
– Hiszen akár meg is halhat – zokogott fel Amísá.
– Nem. – Stephen kinyújtotta felé a kezét, de végül mégsem
érintette meg. – Ígérem, nem fogok meghalni.
Amísá elraktározta magában a szavait, hogy eztán ebbe az
ígéretbe kapaszkodjon. Ám az élet nem játszik mindig fair
játékot, így jól tudta, hogy talán most látja Stephent utoljára. Ha
megtagadná az érzéseit, azzal meggyalázná, ami kettőjük közt
van. Megunta már, hogy a számára felállított korlátok között
vegetáljon.
Megfogta száríja keblére lógó végét, és húzni kezdte. A
selyem a padlóra hullott. Hamarosan a blúzától és a szárí alatt
viselt szoknyától eltekintve meztelen volt.
– Stephen – nyújtotta feléje a kezét.
 A férfi megfordult, és elkerekedett a szeme. Ott állt előtte a
nő védtelenül és kitárulkozva, és hívta őt.
– Nem – mondta Stephen, és ökölbe szorult a keze az
oldalánál. – Ne csinálja ezt.
– Könyörögjek? – kérdezte Amísá bénultan.
Stephen a nő szájára nyomta a tenyerét. Keze Amísá nyakára
siklott, egyszerre megadta magát neki. Amísá felnyögött, a férfi
magához rántotta, és nagyot sóhajtott, ahogy összeért a testük.
Mintha egymásnak lettek volna teremtve.
Stephen megcsókolta Amísát, ő kinyitotta a száját. Felvette a
férfi testének ritmusát, és a hajába túrva irányította a fejét.
Leküzdhetetlen vágy ébredt benne, hogy meztelen testtel
simuljon hozzá. Gombolni kezdte a férfi ingét.
Ösztönösen tudta, hogy Stephen nem fog ellenállni neki.
Keze felfedezőútra indult a csupasszá tett bőrfelületen, aztán
végre lehámozta róla az inget, és a mellszőrét kezdte simogatni.
Durva és puha volt egyszerre, Amísá odahajolt, hogy
megcsókolja.
– Fájdalmat okoztam? – húzódott el tőle, ahogy Stephen
hirtelen levegő után kapott.
– Ellenkezőleg – ölelte magához a férfi.
Amísá úgy simogatta, ahogy ő szerette volna, ha simogatják.
Hallotta, hogy Stephen lélegzete elakad, amikor az ujjai lefelé
kalandoztak a hasán. Élvezte a férfi erős karját és az érintése
gyengédségét. Amikor leért az övcsatjához, félszegen habozni
kezdett. Stephen a szájához húzta a nő kezét, és megcsókolta.
Aztán kigombolta Amísá blúzát, kigombolta rajta a melltartót,
és megmarkolta a keblét. Amísá érezte, hogy könnybe lábad a
szeme, és látta, hogy a férfié is könnyes.
Stephen lassan vetkőztette, és amikor végzett, újból
megcsókolta.
– Szabad ezt nekünk? – Karjába kapta, készen rá, hogy
bevigye a hálószobába.
– Igen – hangzott Amísá magabiztos válasza. Ugyanis abban
a pillanatban gondolatban elvágta a köteléket, amely azokhoz
fűzte, akik a tulajdonuknak tekintik. Abban a pillanatban nem
tartozott a szüleihez, akik a világra hozták, és helyette döntötték
el, hogy ki legyen a párja egy életen át. És nem tartozott a
férjéhez sem, akinek csak azért adták oda, hogy Amísá
gyerekeket szüljön neki, és vezesse a háztartását. Egyetlen
éjszaka erejéig csakis önmagához tartozott.
Amikor Stephen az ágyra fektette, ő kitárta felé a karját.
Ahogy a férfi befúrta térdét Amísá combja közé, Amísá még
jobban széttárta a lábát, és átfonta a férfi derekát, várta, hogy
beléhatoljon. Amikor ez végre megtörtént, Amísá tekintete elől
egyszerre eltűntek az árnyak, és mindent beragyogott a fény.

Amísá és Stephen együtt töltötte az egész éjszakát. A férfi még

kétszer bújt oda hozzá a sötétben, és Amísá reggel a nyakát
csókolgatva ébresztette. Stephen magára húzta a nőt, és hagyta
őt kibontakozni. Amísá félszeg volt a nappali fényben,
ódzkodott a meztelen testét mutogatni. Stephen azzal oldotta fel
a zavarát, hogy végigcirógatta a hasán a csíkokat, amelyeket a
három terhessége hagyott rajta.
Amísá lezuhanyozott a férfi fürdőszobájában, és nagyon
élvezte, hogy nem kell hozzá kimennie a házból. Míg ő
öltözködött, Stephen elkészítette a reggelit, amihez aztán a nő
jóformán hozzá se nyúlt.
– Amísá – ült le mellé Stephen.
– Ez már a búcsú? – kérdezte a nő, és patakzott a könnye.
Stephen, akinek nem volt túl sok választása, elcsigázottan
felelte:
– A háború után megpróbálok majd visszajönni.
– És aztán? – Amísá féltette őt is, magát is. – Akkor is férjnél
leszek.
– Tudom – felelte lágyan a férfi.
Mivel más válasszal nem szolgálhatott, Amísá finoman
megcsókolta. Stephen szenvedélyesen csókolta vissza, és a
karjában tartotta, amíg csak tehette, amíg Amísá ott nem
hagyta, hogy hazamenjen a gyerekeihez.
 NEGYVEN

Minden új nap kimerültséget hozott. Stephen távozása után

Amísá értesítést kapott az iskolától, hogy a továbbiakban nem
tartanak igényt a munkájára. A napok hetekké nyúltak, és ő
egyre gyakrabban nyomta az ágyat. Ravi és Bíná szinte el se
mozdult az ágya mellől, hordták neki az ételt, és orvosságot a
helyi gyógyítótól. Hat héttel a Stephennel töltött éjszakája után
Amísá hányni kezdett. Kipattant az ágyból, és az árnyékszék
mellett mindent kiadott magából. Ravi egy pohár vizet és
nedves törülközőt adott neki.
– Srímatí? – Ravi bizonytalan arccal lépett közelebb hozzá. –
Ünnepelhetünk?
– Ünnepelni? – Amikor fölfogta, mire célzott Ravi, Amísá
elgyötörten a falnak vetette hátát. – Gyermeket várok – mondta
fojtottan, keze a hasán. Egyszerre értelmet nyertek a tünetei.
Három terhesség után hihetetlennek tűnt, hogy nem vette észre
magán a jeleket.
– Boldog lesz a száhib? – Ez igencsak kínos kérdés volt.
Amísá ránézett. Ravi volt az egyetlen, aki ismerte a Stephen
iránti érzéseit.
– Nem az övé. – Elömlött rajta a boldogság. Stephent ugyan
elveszítette, de a gyermekkel egy része mindig vele lesz majd. –
Amikor nálad aludtak a gyerekek… – Mintha egy másik élet lett
volna, amikor ott feküdt Stephen alatt az ágyban, és a testét is
odaadta neki, miután Stephen a szívét már elrabolta. – Mielőtt
elutazott.
– Most pihenjen – mondta Ravi. Becsületére legyen mondva,
nem véleményezte Amísá vallomását, de így is egyértelmű volt,
hogy megőrzi majd a titkot. – Gondoljon a gyermekre.
– Igen, de… – Amísá elhallgatott. A fiaira gondolt, és hirtelen
letaglózta a helyzete mögött rejlő igazság.
– Srímatí? – Ravit készületlenül érte Amísá hamuszürke
arca.
– Dípak sosem tudhatja meg – meredt rá a nő tágra nyílt,
elkeseredett szemmel. – A gyerekeim, mit tettem? – A földre
rogyott, mindkét kezével a születendőt védve.

Amísá aprólékosan megtervezte Dípak hazatérését. De minden

egyes lépésnél ólomsúllyal nehezedett rá az árulása.
Mindazonáltal korlátozottak voltak a lehetőségei. Ha Dípak
megtudná, mit tett, az állapotától függetlenül kihajítaná az
utcára.
Akármerre járt is Stephen, Amísá még mindig szerette. Ez
volt az egyetlen magyarázat arra, hogy csak iszonyú
szívfájdalommal tudott rágondolni. De Amísá mindenekelőtt
anya volt. Cserben hagyni a fiait nem jelentett mást, mint hogy
kudarcot vall azzal az egyetlen feladatával, amelyet rá osztott
az ég. Ezt semmiképp sem akarta, ezért egyre csak várta Dípak
hazatérését, hogy megvalósítsa a tervét. Amikor férje két nappal
később megjött, Amísá készen állt a bevetésre.
 – Nagyon aktív vagy ma este – jegyezte meg Dípak, amikor
felesége a szobájukba lépett. Amísá korán ágyba dugta a fiúkat,
és az összes szolgálót hazaküldte vacsora után, Ravit is
beleértve.
– Nem örülhetek a férjem hazatérésének? – fésülgette Amísá
a haját a kis tükör előtt.
– Dehogynem. – Dípak megújult csodálattal figyelte. Amísá
nem csalatkozott a reményeiben, ugyanis Dípak e finom
végszóra odalépett hozzá, és kivette a hajkefét a kezéből. – A
szolgálóktól tudom, hogy betegeskedtél.
– A szolgálók túl sokat aggodalmaskodnak – felelte.
Dípak becsukta az ajtót, és tompított az olajlámpás fényén.
Levetkőztette a feleségét, bemászott az ágyba, és szavak nélkül
jelezte neki, hogy bújjon be mellé. Amísá próbált nem gondolni
arra, amikor legutóbb ágyba bújt egy férfival. Tudata mélyére
száműzte Stephen ölelésének emlékét. Lélekben felkészült
Dípak érintésére. Születendő gyermeke volt az ajándék a
Stephennel töltött éjszakáról.
Amísá levetette a száríját, és bebújt a takaró alá. Férje teste
hűvösen simult az ő meleg testéhez. Amikor Dípak keze
levándorolt a keble alá, Amísá finoman elhúzta onnan a férje
kezét. Nem kockáztathatta meg, hogy Dípak esetleg megérezze a
hasán a változást. Ha Dípak érzékelt is valamit, nem tett
megjegyzést. Pillanatok alatt harcra kész volt, és maga alá húzta
Amísát.
– Itt az idő – dünnyögte Amísá, amikor Dípak készült volna
beléhatolni.
 – Minek az ideje? – állt meg a férfi.
– A gyermeké. A fiúk szeretnének egy kistestvért, hogy
legyen kivel incselkedni. – Visszafojtott lélegzettel várta férje
válaszát.
Dípak somolyogva bólintott, és amikor behatolt a nő
szárazon várakozó testébe, Amísá fájdalmasan a párnába
nyögött. Ahogy Dípak mozogni kezdett benne, Amísá néma
fohászt küldött az égiek felé. Azért imádkozott, hogy férje
spermája át tudjon hatolni a babát körbevevő folyadékon. Hogy
egyesüljön a méhében pihenő magzattal, és törjön át a burkon.
Abban reménykedett, hogy a kicsi magába olvasztja férje
vonásait, hogy ne legyen majd idegen Dípak számára a
születésekor. S hogy a gyermek Dípakot tekintse igazi apjának,
és ne maradjon benne emlék, sem vágyakozás a vér szerinti
apja után, aki sosem fog tudni a létezéséről.
 NEGYVENEGY

A terhesség hatodik hónapjában meglett a böjtje a

kimerültségnek. Reggel már kétszer is hányt. Kekszet rágcsált,
és gyömbéres vizet ivott hozzá, hogy enyhítse a hányingerét.
Egyik lábát a padlóra téve a függőágyban hintázott.
– Korán indultak iskolába a gyerekek – mondta Ravinak.
Dípak három nappal korábban utazott el a vonattal. Alig
mutatkozott otthon Amísá terhessége alatt, habár az
asszonynak ez nemigen tűnt fel. – Minden rendben van?
– Korán ébredtek az öklendezése hangjára, és gyorsabban
öltöztek, mint bármikor – mondta Ravi, miközben újratöltötte
neki a poharát. – Félek, még nem sikerült elsajátítaniuk az
együttérzés képességét.
Amísá kipréselt magából egy mosolyt a kedvéért, aztán újból
erőt vett rajta a hányinger. Fintorogva dörzsölgette kikerekedett
hasát. – Talán ez a büntetésem a csalfaságomért.
– Ön szerint ez büntetés? – Ravi egy tálat tett mellé arra az
esetre, ha megint hánynia kellene.
Amísá Stephenre és a közös gyermekükre gondolt. Volt olyan
erős a szerelmük, hogy életet hozzon létre, és ez az élet a kapocs
kettőjük között.
– Ha az is, boldogan tűröm. Bármely árat megér, hogy
ismerhettem őt.
 – Akkor ön szerencsés, srímatí. Kevesen vannak azok, akik
értékelni képesek, amijük van. – Összeszedte és bedobálta a
piszkos ruhát a szennyeskosárba. – Hátul leszek, ha kellene
valami.
– Köszönöm, Ravi. – Amísá a párnáknak döntötte a fejét.
Bíná és egy másik szolgáló is otthon maradt ma betegség miatt,
így amikor kopogtattak, Amísá maga volt kénytelen az ajtóhoz
menni. – Egy perc – kiáltotta a látogatónak. Leseperte a
morzsákat a kezéről, és kinyitotta az ajtót.
Stephen láttán minden erő kiszaladt a lábából, és csordultig
telt a szeme könnyel. A melléhez kapta a kezét, ahogy
beléhasított a fájdalom.
– Itt vagy újra. – Biztosra vette, hogy fantáziaképet lát, és
miközben egy pillanatra sem vették le egymásról a szemüket,
megragadta a férfi kezét. Hosszabb volt a haja, mint régen, és
nyúlánkabb lett az arca. A tekintete azonban mit sem változott.
– Itt vagyok. – Stephen belépett a házba, és becsukta maga
után az ajtót. – Dípak üzleti úton?
– Igen. – Amísá majd felfalta a tekintetével. Még meg kellett
győznie magát, hogy nem hallucinál. És nem csupán az elméje
varázsolta elé a férfit, hogy kikeveredjen abból a mély bánatból,
amely Stephen távozása óta nyomta a lelkét. – Nem lehet, hogy
tényleg te vagy.
– Itt vagyok, Amísá. – Stephen finoman megfogta a nő vállát,
tekintete az arcát fürkészte. – Van itthon valaki?
Amikor Amísá nemet intett a fejével, Stephen magához
húzta. Amísá a mellkasára ejtette a fejét, lelke könnyíteni
vágyott a férfi távozása óta ránehezedő terhen. Stephen a nő
tarkójára tette a kezét, másik kezét a derekára nyomta. Amísá
fülében visszhangot vert a férfi szívverése. De az ő szíve is
kalapált. Első könnyei eláztatták Stephen ingét, de nemsokára
tiszta erőből kiszakadt belőle a zokogás, amit a hadnagy
távozása óta magában tartott.
Stephen csitítani próbálta, de semmivel sem enyhíthette az
asszony fájdalmát. Amísá mindennap érte aggódott,
éjszakánként pedig távoli helyeken látta őt az álmaiban.
– Elhagytál – zokogta az emlékeivel viaskodva. – Nélküled
össze voltam törve.
– Amísá – kezdte a férfi, és akkor megérezte a nő pocakját a
szárí alatt. – Hát ez? – A kérdés ott volt a szemében, miközben
nekiállt letekerni Amísá száríját.
– Ne. – Amísá el akart húzódni tőle, de Stephen nem
eresztette. Nyilván megérezte, hogy változott valami az
éjszakájuk óta.
– Kié? – kérdezte Stephen Amísá gömbölyű hasára meredve.
Amísá válaszúthoz érkezett, habár csak egyfelé mehetett.
Stephen volt élete egyetlen szerelme. Mielőtt őt megismerte,
elfogadta az életét úgy, ahogy van, ám Stephen mellett
megengedhette magának, hogy álmodjon. Ő volt a mindene, és
ezt fogja most szétrombolni.
– Dípaké.
– Nem igaz – fordult el tőle a férfi.
– Sajnálom. – Amísá sírt Stephen helyett is. – Ez a gyermek…
– Szüksége van az apjára – felelte Stephen legyőzötten.
 – Szeretlek – vallotta be Amísá.
– Az én szerelmem irántad mit se számít.
– A szerelmed az én megváltásom – kapkodta a levegőt
Amísá, és közben gombóc volt a torkában a sírhatnéktól. A szíve
alatt hordozott gyermek ajándék, az egyesülésüké, ez a gyermek
egy rész Stephenből, mégis miatta kénytelen Stephen nélkül
élni.
– Mennem kell – lépett hátra a férfi, megteremtve kettejük
közt a távolságot.
– Hová? – Amísának ezt feltétlenül tudnia kellett.
– Nem tudom. Haza? – Amísá hasára vándorolt a tekintete. –
Csak azért jöttem vissza, hogy téged lássalak. – Ellépett az ajtó
felé, keze vakon nyúlt a kilincs után.
– Várj. – Amísá letörölte a könnyeit, és berohant a
hálószobába. Előhúzta az ágy alól a meséit tartalmazó dobozt.
Minden szó, amit valaha leírt, abban a dobozban rendeződött
takaros halomba. Az összes történet, amely a szívéből fakadt,
angol és hindí nyelven. A hálószobaajtóból nézte a hadnagyot.
Tisztában volt vele, hogy most látja utoljára, emlékezetébe véste
minden apró rezdülését, minden vonását. Kimért léptekkel,
mint aki az elkerülhetetlent próbálja halogatni, odalépett hozzá,
és átnyújtotta neki a papírokat.
– Mi ez? – bámult le a pakkra könnyes szemmel a hadnagy.
– A meséim.
– Nem. – Stephen vissza akarta adni neki, de Amísá nem
vette el.
 – A tiéd, Stephen – makacskodott. – Egyetlen árva szót sem
írtam, amióta elmentél. Elhagytak a szavak, amikor
megértettem, hogy soha többé nem leszünk együtt. – Tartott egy
mély lélegzetnyi szünetet.
– Hát gyere velem – kérlelte a férfi. – Légy a családom.
– Az én világom itt van – mutatott körbe Amísá. – A
gyerekeimmel együtt ide tartozom. Mindketten színleltünk, te is
és én is. Nevelgettük a rózsákat a kertünkben, de megszúrtak a
tüskéik. A kicsordult vér maradt az egyetlen mementója kettőnk
ábrándjának.
Stephen leszegte a fejét, nem tudott vitába szállni vele.
– Ez a falu – folytatta Amísá, aki látta rajta, hogy neki éppúgy
fáj –, mit sem tartogat a számodra.
– Amísá – szólalt meg a férfi láthatóan vívódva –, lehetne
közös életünk.
– Mégis hol? A te hazádban csak egy színes lennék. Az
enyémben gyűlölet övez téged. Nincs kettőnk számára hely
sehol. – Stephen mondani akart volna valamit, de Amísá a
szavába vágott: – Kérlek, hagyj beszélni, amíg még képes
vagyok rá. – Rátette a kezét a férfi karjára, hogy belőle merítsen
erőt, mert az övé már fogytán volt. – Bárcsak lehetne közös
életünk! Nélküled soha többé nem leszek már boldog.
– Mellettem biztonságban lennél; a szavamat adom rá.
– De le kellene mondanom a gyerekeimről, azt pedig nem
tehetem. Ezért behódolok a rám kényszerített szabályoknak, de
egyúttal ígéretet teszek előtted és az istenek előtt, hogy csakis
akkor fogok újra írni, ha mi ketten valaha ismét együtt leszünk.
Ide születtem, ebbe a világba, tehát itt is fogok élni –
fogadkozott Amísá, és már csak harag maradt benne, semmi
más.
– Nem hozhatsz ilyen áldozatot.
– A szívem a tiéd, Stephen – zokogta Amísá –, és mesét írni
csak szívvel lehet. – Amísá lába alól mintha kihúzták volna a
talajt, megbillent vele a világ. A veszteségérzet még kettőjük
egykori boldogságánál is erősebb volt.
A meséiben szabadjára engedhette a fantáziáját, és ő
határozhatta meg, mi hogyan végződik. Ám ennek a történetnek
csak egy lehetséges befejezése volt, minden előre ki volt jelölve,
és ő képtelen volt ezen változtatni. Így fizettette meg velük a
sors a boldogságot, amelyben részük lehetett. Hogy ne
maradjon más egyebük, csak az emléke az életre szóló
szerelemnek.
Stephen megcirógatta a nő arcát, és odahúzta magához.
Rátette a kezét a pocakjára.
– Bármit megadnék érte, hogy az enyém legyen ez a gyerek –
suttogta. – S még ha nem is az enyém, a gyermek egy rész
tebelőled, és ezért nagyon-nagyon boldog életet kívánok neki. –
Lehajolt, és leheletfinoman szájon csókolta Amísát. Azután
eleresztette, és elment, vissza se nézett a nőre, aki összetörve és
magányosan a földre rogyott, és elkeseredetten kapaszkodott a
gyermekbe, mert csak ő maradt neki Stephentől.
JAYA
 NEGYVENKETTŐ

A könnyeimet törülgetem, ahogy Ravi a történet végére ér. A

folyóparton sétálunk.
– Borzasztóan szerette Stephent.
– Igen – feleli lágy hangon. – Igaz szerelem volt köztük.
– Anyám tudja? – Nemleges válaszra számítok, de azért
rákérdezek. – Hogy Stephen az igazi apja.
– Sose mondták el neki – feleli Ravi csöndesen.
– De miért? – Hiszen szívből szerették volna anyámat, ő
mégis úgy élte az életét, hogy fogalma sem volt róla, mennyire
akarták. – Miért kellett eddig várni?
– Nem beszélhettem egészen mostanáig.
– A nagyapámra való tekintettel? – kérdezem.
– Igen.
– Joga lett volna tudni. – Mérgesítenek a születésemet
megelőző körülmények, és azt kívánom, bárcsak anyám
ismerhette volna a támogató szülői szeretetet. – Megérdemelte
volna, hogy tudja, ki az apja.
Két nemzedéken át rejtve maradtak anyám múltjának titkai.
Akit az apjának hitt, sosem akarta őt, miközben az az apa, aki a
létezéséről sem tudott, feltétel nélkül szerette volna. Szomorúvá
tesz nagyanyám kényszerű döntése, és a titok, amelyet sosem
tudott meg az anyám.
 Én gyermektelenségemben vagyok üres, anyám pedig azért,
mert nem lehetett vele az apja. A veszteségünk összeköt minket
anyámmal – az asszonnyal, akit csak most kezdek igazán
megismerni.
– Stephen jó apa lett volna – jegyzi meg Ravi erőtlen hangon.
– Kivételesen jó ember volt.
– Él még? – kérdezem reménykedve.
– Nem – suttogja, mire csalódottság hasít belém. – Már
elment. Azt hiszem, egyikőjük sem élhetett a másik nélkül.
A könnyeimet nyelem, úgy meghat kapcsolatuk páratlan
mélysége.
– Amikor Indiába jöttem, nem gondoltam volna, hogy egy
ilyen történetet fogok majd hallani.
– Lehet, hogy ezért jött? – veti fel Ravi. – A nagymamája azt
remélte, hogy egyszer majd elmesélem a történetet a lányának,
de talán önnek kellett azt hallania.
– Talán így van – felelem. – Apránként csepegtetem
anyámnak a részleteket.
– El fogja mondani neki?
– Még nem. – Apámnak is ott kell lennie mellette, amikor
értesül az örökségéről. – Ha visszamentem, mindent elmondok
majd neki.
A távolban asszonyok mosnak derékig elmerülve a vízben.
Gyerekek játszanak mellettük, fröcskölik egymást fürdőzés
közben. A férfiak leterelik a teheneiket a partra itatni. Miután
egész délelőtt nekem mesélt, Ravi felvetette, hogy tegyünk egy
sétát.
 – Óvatosan. – Elkormányoz a vízparttól a füves rész
irányába. – Itt kígyók lehetnek.
– Micsoda? – torpanok meg, és a földet vizslatom
csúszómászókat keresve. – Kígyók?
– Igen. – Ravi rezzenéstelenül forgatja fel a köveket.
– Hiszen mindenki bent van a vízben – mutatok a sokadalom
felé. – Megsérülhet egyikük.
– Ha odasiklik egy kígyó az asszonyokhoz, egyszerűen odébb
lökik. – Ravi ekkor a gyerekek felé fordul, és lekonyul a szája. –
A gyerekek, attól tartok, szórakozni akarnak majd vele.
– Nem kellene inkább megölniük? – Egy regiszternyit
felemelem a hangomat. – Valószínűleg mérges.
– Ó, de hát nem mi zaklatjuk őket? – Botjával a folyóra
mutat. – Ki mondja meg, hogy kié ez a föld? A kígyó azt
mondaná, hogy az övé, és mi csak betolakodtunk. A mérge az
egyetlen fegyvere, hogy megvédje magát.
Mintegy végszóra, gyereksikoly töri meg a csöndet. Az egyik
kölyök egy kis kígyót emel diadalittasan a magasba, aztán
odahajítja a barátainak.
– Utálom a kígyókat. – Végigfut rajtam a borzongás.
– Ezzel azt állítja, hogy az ön jogai előrébb valók?
– Igen, azt. – Kihívó pillantást vetek rá, merjen csak
megcáfolni.
– Akkor azt javasolnám, távolodjunk el a víztől, és menjünk
be a faluba. Félek, hogy kígyóba botlunk, és megtépázná a
fölényét, hogy az életéért kell szaladnia.
A faluban harsány bollywoodi zene és nevetés fogad minket.
Nagy csapat farmernadrágos, inges fiatalember és tarka, térdig
érő szoknyát meg blúzt viselő nő gyülekezett össze.
Elcsendesedik a tömeg, amikor egy hímzett vörös kabátot és
krémszínű nadrágot viselő fiatalember érkezik a faluba egy
bébielefánt hátán.
– Mi történik? – kérdezem.
A férfiak a vállukon viszik a fiatalembert egy sátor mellett
felállított asztalhoz. Az asszonyok összekapaszkodnak, így
képeznek élő falat a fiatalember és az asztalnál helyet foglaló
fiatalasszony között.
– Ez a hennaszertartás – mondja Ravi. – Az a férfi ott – mutat
az imént elefántháton érkezett fiatalemberre – a vőlegény. És a
menyasszony ül az asztalnál. – A vőlegény ekkor megiramodik
az asztal felé, de az asszonyok állják a sarat, és
megakadályozzák, hogy odaférjen a jegyeséhez. Nevetés és
incselkedés hallik, valahányszor a fiatalember újra nekidurálja
magát, és kudarcot vall. – Az esküvő része, szent dolog. Habár
maga a házasság fizikai aktus, a spirituális aspektusait éppúgy
megünneplik.
Én tradicionális fehér ruhát viseltem az esküvőmön, és a
tengerparton zajlott a szertartás. Eszembe sem jutott, hogy
indiai stílusú esküvőm legyen.
– Mi teszi szentté?
– Befestik a lány kezét hennával. Szövevényes mintákat
készítenek, ez szimbolizálja a férj szerelmének mélységét,
amelyet egybekelésük után érez majd a felesége iránt. – A
menyasszony oldalán ülő barátnők már nagyban festegetik a
lány kéz- és lábfejét. A vőlegény újabb játékos rohamra indul,
nevetést fakasztva felsorakozott cimboráiból. – A művész a
nevüket is elrejti a mintába. A nászéjszakán addig nem
hálhatják el a házasságot, amíg a vőlegény meg nem találja
őket. – Ravi elmosolyodik. – Sok történet kering férjekről, akik
egész éjszaka keresgéltek.
A menyasszony barátnői hindí dalokat énekelnek, és
hamarosan a férfiak is csatlakoznak. Mintha tudomást sem
vennének a hőségről, pedig átizzadták a ruhájukat.
– Miről énekelnek az asszonyok? – Néhány szót értek ugyan,
mégsem tudom kihámozni a dal jelentését.
– A férjével és annak rokonaival cukkolják a menyasszonyt.
Azt éneklik, hogy a férj kövér lesz, és egy szép napon majd
elalszik a nőn, aki nem bír kimászni alóla. Óva intik attól, hogy
túlságosan jól főzzön.
Nagy csődület támad. A szülők is csatlakoznak a
gyerekeikhez, miközben folytatódik az ünneplés.
– Kik a többiek?
– Egy indiai esküvőn kétszáz és hatszáz fő között mozog a
vendégek száma. – A pudzsárí felvág egy kókuszdiót a kis tűz
előtt, azután friss virágokat és nyers rizst helyez mellé. – A
kókusz jelképezi a termékenységet – magyarázza Ravi. – A
virágok a szépség, a rizs a létfenntartás szimbóluma. – A pap
olvasztott vajjal táplálja a tüzet.
Napszálltakor fölerősödik az ünnepi kedv. Hangosabb lesz a
zene, és mindenki táncra perdül. A menyasszony a vőlegényhez
lép. Az mond neki valamit, mire a lány hátravetett fejjel kacag.
Irigylem a boldogságukat. Előttük az élet, és végtelenek a
lehetőségeik. A saját esküvőmön meg voltam győződve róla,
hogy semmi sem állhat közénk. Fájdalom és bánat
elképzelhetetlennek tűnt a boldogságunk fényében. Amísá és az
ő választásai felé szállnak tovább a gondolataim. A jegyespárt
elnézve önkéntelenül is hála tölt el. Hiszen amíg együtt voltunk
Patrickkel, addig igazán boldog voltam. Hiába torkollott aztán
szomorúságba a történetünk, szerettem őt, s talán mindig is
szeretni fogom.
 NEGYVENHÁROM

Két nappal később az első vetélésem évfordulójára ébredek. A

piacon vett egyik ruhát öltöm magamra. Elindulok, tudatosan
rakosgatom egyik lábamat a másik után, miközben félek is attól,
amit megtenni készülök.
A templomnál kibújok a cipőmből, és felmegyek a lépcsőn.
– Namaszté. – Néhány család jelenlététől eltekintve csönd
van.
– Üdvözlöm. – A bráhmin elfogadja tőlem az áldozati tálat a
gyümölcsökkel és virágokkal. – Köszönet. Hosszú, boldog élete
lesz.
– Akkor jó. – Az istenségek arcát fürkészem. Mind delejes
erővel bír.
– Keres valamit? – kérdi a bráhmin.
– Csak azért jöttem, hogy megkérdezzem… – Elhallgatok,
keresem a megfelelő szavakat. – Illetve, hogy választ kapjak –
próbálkozom másként. – Az ott Párvatí istennő?
– Igen, és Durgá. – A Párvatí melletti szoborra mutat. –
Mindketten hatalmas erők birtokosai.
Letérdelek a két, egymással kecses harmóniát alkotó
istennőalak közé. Szemük levendulaszínű, kezüket aranyra
festették. Lehunyom a szememet, és elképzelem, ahogy
játszanak a babáim, kacagásuk balzsam gyógyíthatatlan
sebeimre. Öleléssel csitítgattam volna őket, ha sírnak, és velük
nevetek. Nekik többet adtam volna magamból, mint bárki
másnak.
– A nagymamám járt ebbe a templomba – mondom a néma
szobroknak. – Én nem ismertem őt, de nincs kétségem afelől,
hogy jóval erősebb volt, mint amilyen én valaha is lehetek. – Az
adott pillanatban fiatalabbnak és naivabbnak érzem magam a
valós koromnál. – Azért jöttem, mert gyereket szeretnék –
suttogom. Potyognak a könnyeim, de nem adnak enyhülést.
Lehajtom a fejemet a térdemre, hogy elrejtőzzek a bráhmin és
az istennők tekintete elől. Elrejtőzöm a világ és önmagam elől,
és továbbra sem tudom, hogy hol a helyem.

– Jaya? – lép hozzám Amit felindultan.

Gyorsan letörlöm a könnyeimet. Órák teltek el közben, most
árnyékba merülnek a szent szobrok.
– Amit? Hogy vagy, fiam?
– Jól. – Egy virágokkal és gyümölcsökkel teli tálat tart a
kezében. Észreveszi könnyáztatta arcomat. – Ön jól van?
– Dédnagyapád szerint a templomokban nagy erő
koncentrálódik. – Még egyszer végighúzom a kezemet az
arcomon, hogy minden csepp könnyet eltüntessek. – Az van
rám ilyen hatással. – Átfogom a vállát. – Meglep, hogy
napközben találkozunk. Nem az iskolában lenne a helyed?
– Ma előbb elengedtek. – Félrepillant. – Kérhetnék öntől
valamit?
 – Persze. Bármit. – A templom távoli csücske felé vezetem,
ahol kettesben lehetünk.
– Hisz ön a csodákban? – Tétovázik, de láthatóan kíváncsi a
válaszomra. – Olyan okosnak látszik. – Csodálattal teli az arca.
– Először is – mondom mosolyogva – az alapján, amit Ravi
dádád mondott nekem, matematikából labdába sem rúghatok
melletted. Úgy hallom, éltanuló vagy. – Pirulással honorálja a
bókomat. – Mindegy, hogy én mit gondolok. – Tétovázom, nem
felelek egyenesen a kérdésére. – Lényeg, hogy te mit gondolsz.
Hiszel a csodákban?
– Mísá. – Rövid szünetet tart, aztán egy perc múlva azt
mondja: – A gyermekbénulással nincs mit tenni. – A
márványoszlopokat bámulja. – Ezért naponta járok ide áldozni,
hogy isten segítsen rajta. – Elhallgat, ahogy elszorul a torka. – És
szabadon szaladgálhasson, mint a többiek.
Az előttem álló fiúra nézek, aki alig nőtt ki a gyerekkorból,
máris férfi. Elképesztő, hogy egy családon, egy vérvonalon belül
ilyen lojalitás létezzen.
– Ravi dádá tudja? – kérdezem.
– Nem szeretném hamis illúziókba ringatni. – Amit a távolba
réved. – Amerikában tapasztalt már olyat, hogy csoda
következett az imákra?
– Naponta fordulnak elő csodák – felelem, habár egynek sem
voltam még tanúja, és a vetéléseim után nem is hittem többé
bennük. – Abban reménykedsz, hogy csoda történik a
húgoddal?
 – Igen – feleli, és a szobrok felé mutat. – Már csak
imádkoznom kell érte.

Aznap este kimegyek a kávézóba, és tárcsázom a fejből ismert

számot. Elakad a lélegzetem, ahogy felhangosodik a távoli
csengés.
– Halló?
Patrick hangja mit sem változott ahhoz képest, amikor a
múltkor beszéltünk. Rádöbbenek, hogy ott csaknem éjfél van
most, és hirtelen az a furcsa érzésem támad, hogy talán van
nála valaki.
– Szia – mondom a második hallójára. – Én vagyok.
Felkészületlenül ér a hangja. Amikor elkezdtünk randevúzni,
sokszor éjszakákat átbeszélgettünk. Nemsokára már az ő hangja
lett számomra a nyugalom szigete. Csak amikor
belefeledkeztem a bánatba, csak akkor jöttem rá, menyire
hiányzik.
– Jaya? – A behallatszódó zizegésből arra következtetek, hogy
éppen a háta mögé rendezi a párnákat. – Nem számítottam a
hívásodra. Minden rendben?
– Persze – vágom rá. – Tudom, hogy késő van. Nem
kalkuláltam az időeltolódással, csak miután már tárcsáztam. –
Nincs mit tenni, csapongok. – Ha Stacey is ott van, akkor ég a
pofám…
– Nincs itt – mondja Patrick lágy hangon, a szavamba vágva.
– Azóta nem találkoztunk, hogy beszéltem neked róla.
 – Ó. – Elképedve hallgatok. Eddig a pontig biztos voltam
benne, hogy Stacey törte össze végérvényesen a gyász miatt
amúgy is megroggyant házasságunkat. Szívesen feszegetném a
témát, de inkább visszafogom magam. Elmúltak már azok az
idők, amikor én voltam a bizalmasa. – Sajnálom.
– Hogy vagy? – Elhalkul a hangja, és a kettőnket elválasztó
távolságon át is érzékelem a feszengését. – Próbáltalak hívni, de
megszakadt.
– Én hallottalak téged, csak te nem hallottál. Visszahívtalak,
de… – Elhallgatok. Mintha ezer éve lett volna, hogy felhívott.
Akkor még épp csak ismerkedtem nagyanyám történetével, el
sem tudtam képzelni, hogy ilyen ívet fogunk majd bejárni.
– Letetted. Stacey miatt – töri meg a csöndet. Nem erősítem
meg, hiszen úgyis tudja a választ.
– Azért hívlak, mert szeretném megköszönni, hogy
mellettem voltál a vetéléseknél – mondom egy szuszra. – Ma
van az elsőnek az évfordulója. – Hallom, ahogy levegőt vesz,
lenyelem a gombócot a torkomból, és imádkozom, hogy
kibírjam sírás nélkül. – Próbáltál ott lenni nekem. Akkor ezt
nem fogtam föl, de már belátom.
– Hiányzol – képeszt el. Ez az utolsó dolog, amire
számítottam tőle. Hallom, ahogy átteszi a kagylót a másik
fülére, és tudom, hogy utána felkapcsolja az ágy melletti
lámpát. – Akkor is hiányoztál, rettenetesen.
Nem várt remény tölt el. Hiányzik az életemből Patrick.
Amísá története ráébreszt, milyen drága kincs a szerelem.
Készpénznek vettem a szerelmünket, és amikor túl nehéz lett,
egyszerűen odébbálltam abban a biztos tudatban, hogy egyedül
erősebb leszek. De Patricket szeretni nem volt teher, persze
áldás sem. Egész egyszerűen volt itt két ember, aki őrülten
szerette egymást, és közben együtt éltek. Amikor vele voltam,
tudtam lélegezni, boldog voltam.
– El voltam veszve – suttogom. Felhúzom a térdemet a
mellemhez, és átfogom a szabad kezemmel. – Mindent sötét
színbe burkolt a gyász.
– Ne haragudj, hogy nem tudtalak átsegíteni ezen – mondja
megadóan, és máris enged a fájdalom szorítása a szívemen. –
Akartam pedig, csak nem tudtam, hogy csináljam. – Mikor végre
kitör belőlem a zokogás, hallom, hogy a vonal túlsó végén mély
lélegzetet vesz, ebből tudom, hogy ő is az érzéseivel küzd.
– Köszönöm, hogy megpróbáltad, és sajnálom, hogy sose
mondtam neked ezt.
– Házasok vagyunk – jelenti ki úgy, mint aki észre se veszi,
hogy jelen időben beszél. – Ez volt a dolgom. – Mikor erre csak
hallgatok, így folytatja: – Olvasom a blogodat. Baromi jó.
Kaccantok egyet két hüppögés között.
– Csak nem még mindig a rózsaszín szemüveg van rajtunk? –
incselkedem. Patrick az összes firkálmányomra azt mondta,
hogy remekül írok. – Ezt jó tudni.
Ő is elneveti magát, aztán együtt hallgatunk. Annyi mindent
szeretnék neki mondani, de már nincs hozzá jogom. Patrick
nem a hallgatóságom és bizalmasom többé. Azáltal, hogy
kisétáltam a házasságunkból, elvesztettem a legjobb barátomat
és a szerelmemet.
 – Hiányzol – ismerem be. – Jobban, mint hittem volna.
Amikor barátaink álltak elő azzal, hogy válnak, sosem
értettem, hogy lehet annyira eltávolodni egymástól, hogy
feledésbe merüljön a szerelem. Amikor Patrickkel
különváltunk, annyira csak arra koncentráltam, ami
szétválasztott minket, hogy már nem is emlékeztem, mi volt,
ami összehozott. Most ugyan felcsillant egy parányi
reménysugár, de az óvatosság hangja arra int, hogy ne bízzam
el magam.
– Mikor jössz haza? – kérdezi Patrick a csöndben.
– Nem tudom. – A szerkesztőm küldött nekem egy kis
munkát, amit innen is meg tudok oldani. Jó érzéssel tölt el, hogy
a blogolás mellett dolgozhatok is. – Az ittlét… – Amísára és az
általa bejárt útra gondolok. – Úgy érzem, segít a gyógyulásban.
– Örülök. – Tart egy kis szünetet, és azon tűnődöm, hogy
talán még mindig fél közel engedni magához, ahogy én is félek.
– Beszéltem a szüleiddel – mondja, és ezzel most meglepett. –
Mondtam nekik, hogy nem kell mondaniuk semmit –
magyarázza, mielőtt felháborodhatnék. – Csak annyit akartam
tudni, hogy jól vagy-e.
– Patrick – mondom, de nyomban el is hallgatok. Szeretném
megszűrni a szavaimat, de csak úgy kibuknak belőlem. –
Bárcsak ne lettek volna a vetélések! – suttogom. Az
elővigyázatosság arra int, ne adjam ki magam, de belefáradtam
már abba, hogy uralkodjak az érzelmeimen. – Annyira
szerettem volna családot alapítani veled. Akartam, hogy szülők
legyünk.
 – Tudom, szívem. – Fájdalom szövi át a hangját. – Én is
mindennél jobban vágytam erre.
Amikor már nem tudok beszélni a könnyektől, vonalban
marad, és hallgatja, ahogy sírok. Vigaszt nyújt nekem óceánok
és országok távolából, és a fájdalom jelentkezése óta most
először közel engedem őt magamhoz.
 NEGYVENNÉGY

Késő éjszaka érkezem meg az árvaházhoz. Megpróbáltam

aludni, de egyre csak a Patrickkel folytatott beszélgetés járt a
fejemben. Órákon keresztül beszélgettünk régi emlékekről és a
legyőzhetetlennek tetsző fájdalomról. Elmeséltem neki néhány
részletet Ravi történetéből. Habár eleinte tétováztam,
felbátorított az érdeklődése. Olyan volt az a néhány óra, mintha
sosem váltunk volna el.
Megyek a lépcsőn felfelé, és már butaságnak érzem, hogy
eljöttem, hiszen a gyerekek ilyenkor nyilvánvalóan alszanak.
Csak egy halkat kopogok. Ha nem nyitják ki rögtön,
hazamegyek.
– Igen? – nyit ajtót a múltkori itt jártamkor megismert
gondozónő. Elkerekedik a szeme, ahogy felismer. – Srímatí, mit
keres maga itt? – Betessékel. Sötét van odabent, csak a hátulsó
szobában pislákol fény. Habár a gyerekek többsége alszik,
néhányan mocorognak.
– Bocsánat. Tudom, hogy nagyon későre jár. – Fojtott hangon
beszélek. – Nem tudom, mikor szoktak lefeküdni a gyerekek, de,
gondoltam, benézek… – Megvonom a vállam, és a
halásznadrágom zsebébe süllyesztem a kezemet. – Hogy együtt
legyek velük egy kicsit.
Ha a gondozó furcsállja is kései betoppanásomat, megtartja
magának a véleményét.
 – Mindig akad egy-két gyerek, aki felébred, és enni kér. – A
teakonyhában már melegszik is a tej a tűzhelyen. – Kitölti az
üvegekbe?
– Persze. – Tiszta cumisüvegek száradnak egy zsebkendőn. –
Ön egész éjszaka fent van?
– Megbetegedett az éjszakásunk, úgyhogy most váltott
műszakban dolgozunk.
Hatékonyan, fürgén tevékenykedik. Tej- és ételmaszatos a
ruhája. Néhány tincs az arcába lóg szoros kontyba tekert
hajából.
Épp végzek a cumisüvegek megtöltésével, s ekkor
gyereksírás harsan. Amikor a gondozó a kicsiért indul,
megkérdezem tőle:
– Megengedi? – Jóváhagyólag bólint, mire karomba veszem a
síró csöppséget, és a szájához viszem a cumisüveget.
Hátamat a falnak vetve lecsúszom a földre, ölemben a
kicsivel. Mohón szívja a tejet, amíg teljesen ki nem ürül az üveg.
A mellettem fekvő kisgyerek ekkor közelebb bújik hozzám,
keresi a melegséget. Boldogság feszíti a torkomat.
– Ügyesen csinálja. – A gondozó közben egy másik gyereket
etet a közelemben.
– Éhes volt. Elnézi az ügyetlenségemet, csak ehessen. – A
kicsi még akkor is folytatja a szopást, amikor a tej már elfogyott.
Finoman kihúzom a szájából a cumisüveg végét, hogy ne
nyeljen levegőt. Megcirógatom a pofiját, letörlök az álláról
néhány tejcseppet. – Mi vitte rá, hogy gondozónak álljon? –
Vállamra emelem a kicsit, és finoman ütögetem a hátát. Kell
néhány paskolás, mire megjön az a büfi. Amikor a kicsi elalszik,
óvatosan lefektetem.
– Magam is árvaházban nőttem föl. – Ringatja és csitítgatja a
továbbra is üvöltve síró gyereket. – Itt van a helyem. – Adok
neki egy másik üveget. – Önnek nincs gyermeke, igaz?
– Honnan tudja? – bököm ki egy hosszú pillanat elteltével.
Szeretnék témát váltani, megtartani magamnak, hogy nem jött
össze az anyaság.
– Úgy fogja a gyerekeket, mint egy friss anya. Bizonytalan és
izgatott.
Befelé figyelek, ahogy felidézem a temérdek könyvet,
amelyet elolvastam a nyűgös baba megnyugtatásának témájától
kezdve egészen odáig, hogy hogyan neveljünk boldog gyereket.
De a mégoly alapos utánajárás sem ér fel egy valódi kisbabáról
való gondoskodással. Most is hiába vesz körül egy egész
szobányi gyerek, attól még egyedül vagyok.
Veszek egy mély, idegnyugtató lélegzetet, és megkérdezem:
– Magának van gyereke?
– Ők az én gyerekeim. – Ásít, szemlátomást kimerült. –
Engem is elhagyott a családom, akárcsak ezeket a gyerekeket az
övék. – Ahogy végignéz a szobán, süt róla a gyámoltjai iránti
szeretet. – Csak mi vagyunk egymásnak.
– Szerencsések, hogy itt van nekik maga.
– Az ilyen éjszakákon hajlamos vagyok ezzel egyetérteni –
nevet fel a nő, miközben újabb ásítást próbál elnyomni. – Na és
mi szél hozta ide az éjszaka közepén?
 – A meg nem született gyermekeimre gondoltam, és
idevezettek a lépteim – mondom ki a szándékoltnál
őszintébben.
– Örökbefogadáson gondolkozik?
– Tessék? – Habár Patrick is szóba hozta már az
örökbefogadást, sosem vitattuk meg alaposabban a dolgot.
Amikor a gyermekről álmodtam, úgy képzeltem, hogy a saját
méhemből fog megszületni, és vagy Patrickre, vagy rám
hasonlít majd. Az adoptálás a kudarc beismerése lett volna, és
arra még nem álltam készen. – Nem, eszembe sem jutott.
– Bocsánat. Félreértettem valamit.
– Sokat örökbe fogadnak közülük?
– Ha jó évünk van, akkor néhányat igen. – Ekkor odahív
magához egy idősebb gyereket, aki nyöszörögve ébredezik. A
kislány máris szalad hozzá, hogy az ölébe bújjon. – Magányosan
kerülnek ide, és családdal távoznak. Ha nem a kétségbeesés
volna az egyetlen indíték, sokkal több ember tapasztalná meg,
milyen hatalmas öröm befogadni egy gyereket.
– Hogy érti ezt?
– Minden szülő saját gyermekről álmodik, vagy nem? Aki a
tükörképük. A hozzánk látogató szülők már elfogadták, hogy
nem valósulhat meg az álmuk. Beletörődés lép a kétségbeesésük
helyébe. Nem lehet saját gyerekük, de továbbra is üres a szívük.
Besétálnak az ajtón, és kitárják a karjukat.
– De a gyerek nem hasonlít rájuk, nem az ő vérük.
– Igaz, de az adott pillanatban az a kisgyerek teszi őket
családdá. És a szülők azzal a tudással távoznak, hogy az
anyaság és apaság körülményektől függetlenül az ég ajándéka. –
Visszaviszi az alvó gyereket a helyére. – Milyen szép is volna, ha
nem csak azok nyitnák meg a szívüket ezek felé a gyermekek
felé, akiket a körülményeik rákényszerítenek.
Vártam, hogy megtörténjen a testemben a csoda, de hiába.
Ezek a gyerekek is a maguk csodájára várnak – hátha elvezet
hozzájuk valakit a sors, aki majd szeretni fogja őket.
Elképzelem, hogy egyikük az enyém, és egyszerre könnyebb
lesz a lelkem, nyugalom száll meg. Egészen napkeltéig a házban
maradok segíteni.
AMÍSÁ
 NEGYVENÖT

Kilenc hónappal és két nappal azután, hogy egyesültek

Stephennel, Amísá vajúdni kezdett az újhold vetette árnyak
alatt. Noha továbbra is ellátta a gyerekekre és a háztartásra
vonatkozó kötelességeit, nem volt semmi, ami éltesse. A vajúdás
furcsamód megkönnyebbülést hozott számára, a belsejét
szaggató fájdalom kiutat jelentett a hónapok óta tartó
tompultságból. Arra a néhány órára, amíg a gyermek kiküzdötte
magát a világra, Amísá el tudott feledkezni a veszteségéről.
A felsíró gyerek kirántotta a töprengésből, és Amísá
izgatottan nézte, ahogy a bába kihúzza a testéből a vértől
csatakos gyermeket, és elvágja a köldökzsinórt.
– Kislány. – A bába egy vederből kanalazta a vizet, hogy
lemossa róla a vért. – Éppen Amávaszjá éjszakáján? – Fürge
mozdulatokkal megtisztította a kicsi száját a testnedvektől,
azután gyapjútakaróba bugyolálta. – Téged megátkoztak. –
Közismert babona, hogy az újhold napján született lánygyerek
balszerencsét hoz.
Amísá csak a fejét rázta. Nem volt ereje vitatkozni, ellenben
alig várta, hogy végre megnézhesse az újszülöttet, kitárta hát a
karját a lánya felé. A lélegzete is elállt, oly szembeötlő volt a
hasonlóság Stephennel. Magához ölelte a gyermeket, és
ugyanazzal a lángoló szeretettel csókolta meg, mint amelyet a
gyermek apja iránt érzett.
 – Nem átok vagy, hanem ajándék – súgta a kicsi fülébe.
Magában Stephent szólította. – Íme, a kislányunk – suttogta.
Mindennél jobban szerette volna, ha együtt élik ezt át. –
Köszönöm, hogy megajándékoztál vele – mondta a könnyein át.
Ravi lépett a szobába, miután megkapta az engedélyt a
bábától. Megállt az ágy mellett, és elnézte az anyja tejéért síró
gyermeket.
– Gyönyörű.
– Tiszta apja – mondta Amísá gondolkodás nélkül. – Lenának
fogjuk hívni.
Dípak is bejött, miután kifizette a bábát. Ravi tüstént
félrevonult, és nekiállt rendet tenni. Dípak meredten nézte az
anyja csecsét szívó lányát. Nem rejtette véka alá a döbbenetét. –
A bőre? Nagyon sápadt. Világosabb, mint egy bráhminé.
– Meg vagyunk áldva. – Amísá hihető magyarázat után
kutatott. – Édesanyád mondta nekem egyszer, hogy a világos
bőrű gyermekek istennők gyermekei, akikre nekünk kell
vigyáznunk. – Dípak tovább bámulta a kicsit, aztán Amísá
arcába nézett. Ő idegesen várt, míg férje végre-valahára
elfogadóan bólintott.
– Ezzel a fizimiskával sorban állnak majd a kérők az ajtónk
előtt. – A világos bőr Indiában magasabb társadalmi státuszt
jelentett. Dípak végre elmosolyodott, úgy mondta: – Még jó,
hogy már félretettem neki a hozományt.
– Amerikába megy majd. – Amísá összeszedte az erejét, és
felemelte a hangját. – Amerikába fogjuk férjhez adni.
 Csak így tudott enyhíteni a bűntudatán, amiért a lánya nem
élhet Angliában az apjával. Biztosítania kellett Lena számára
azokat a lehetőségeket, amelyekről neki le kellett mondania. Ez
volt Amísá ajándéka a lányának, és az apának, akit Lena sosem
fog megismerni.
– Amísá. – Dípakot elképesztette az asszony eltökéltsége. –
Évek állnak még előttünk addig. Nem tudhatjuk…
Amísá feltartott kézzel kért csöndet.
– Dípak, én tiszteletben tartom a társadalomban elfoglalt
helyünket, de erről nem hallgathatok. Add a szavadat itt és
most, a gyermek előtt, aki az ég ajándéka számunkra. Nem
fogod odaígérni az első jöttmentnek. Amerikába kell mennie.
Amísá tisztában volt vele, hogy Dípak az ő vagy Lena
beleegyezése nélkül is odaígérheti valakinek a lányukat.
Hétköznapi dolognak számított, hogy cigarettázás közben vagy
a templomban elkezdődik egy beszélgetés, amely aztán
kézfogással zárul. A férj utána hazamegy, és közli feleségével és
a családdal, hogy a házasság eldöntetett, és hamarosan az
eljegyzés megtörténtét jelképező barna cukor átadására is sor
kerül.
– Amísá – mondta ismét a férfi, a babát nézve felesége
kezében.
– Ígérd meg nekem, Dípak. – Amísá betakargatta a gyereket a
lepedővel, hogy óvja férje kutató tekintetétől. – Kérlek.
Végül a férfi bólintott.
– Megígérem, Amísá.
 – Köszönöm. – Amísá behunyta a szemét, és újszülöttjével a
karjában végre álomba merült.

A Lena születését követő hetek csöndesen teltek. A baba

éjszakánként Amísá mellén lógott. Lena szeme színe idővel
világosbarnáról zöldes árnyalatúra váltott – Stephennek volt
ilyen szeme. Egyszer Amísá rajtakapta Dípakot, hogy a gyerek
szemét bámulja, mire fölkapta a lányát, és kivitte a szobából. Az
élet ment tovább – Dípak tovább játszotta a családfenntartó
szerepét, Amísá anyaként állt helyt, és vezette a háztartást.
– Amerika? – kérdezte Ravi hónapokkal később, amikor
kettesben voltak. – Miért pont Amerika, srímatí?
– Ha itt nem változnak a dolgok, odaát megvalósíthatja az
álmait – felelte Amísá. – Bármi legyen is az álma. – Ravi
értetlenkedésére megpróbálta elmagyarázni: – Mi vagyunk te és
én ebben az életben? Jogfosztottak, akik nem térhetnek le a sors
kijelölte pályájukról.
– A hadnagy beszélt önnek erről? – kérdezte Ravi.
– Igen – ismerte be Amísá. Most is a legapróbb részletekig
emlékezett a beszélgetésükre. – Amerikában ezzel a vérvonallal
is lesz esélye – ismételte el Stephen szavait. – Ott neki is lesz
hangja, Ravi. Az a sorsa, hogy szabad legyen.
– A világ másik végén? Hisz az egyetlen lánya.
– Meglátod. – Amísá mosolygott, mámoros hangulat fogta el
lánya jövőjének gondolatára. – Vissza fog jönni az én kicsikém. –
Megpuszilta a baba homlokát.
 – És a hadnagyunk? Mi lesz, ha visszatér? – Ravi közben
nekilátott a söprésnek. Éjjel-nappal szakadatlanul esett az eső,
elárasztotta az utcákat, és kisebb tócsákba gyűlt a házban.
– Nem fog – mondta Amísá elkomorulva. Az a búcsú örökre
szólt. Egyetlen nap sem telt el úgy, hogy ne gondolt volna a
férfira: hol lehet, mit csinálhat éppen. A lelke mélyén biztos volt
benne, hogy Stephen is újra- meg újraéli az együtt töltött időt.
Szüntelenül azon tűnődött, milyenek lettek volna együtt, ha
kapnak egy esélyt a sorstól.
– Vajon túlélte a háborút? – töprengett Ravi. A háború véget
ért, és ezzel együtt felcsillant a remény szikrája, hogy India
kitörhet végre a gyarmati sorból.
– Igen. – Amísá tudta, hogy Stephen életben van, mert nem
élhetett volna egy olyan világban, ahol a férfi már nincs. Ez
mentette meg. Még ha születésük folytán nem lehettek is együtt,
ugyanazon a bolygón éltek. Ugyanazok a csillagok, ugyanaz az
égbolt borult a fejük fölé. Egyazon nap fénye melengette őket,
egyazon hold világított nekik éjszakánként. – Érezném, ha nem
így volna.
– Igen – értett egyet Ravi. – Láttam magát összetörni az
elveszített szerelemtől. – Lenára pillantva elmosolyodott. – És
tanúja lehettem a születésnek, ami visszahozta a fényt az
életébe. – Indult a konyhába, hogy segédkezzen a vacsoránál. –
Már csak ezért is, biztosan életben van.
 NEGYVENHAT

Ígéretéhez híven Amísá Lena születése után bő egy évvel még

mindig nem írt egyetlen sort sem. Elfogytak belőle a szavak, s
már nem kísértették álmaiban a különféle karakterek. Csakis
Stephenről álmodott.
Véget ért az esős évszak, s mint az várható volt, bogárinvázió
következett az özönvízre. A tócsákban és csatornákban
tenyésztek, és egy olyan országban, amely nem tudta elejét
venni, hogy a nincstelenek az utcasarkokon leljék halálukat, a
moszkitóveszély jelentéktelen apróságnak számított.
Ravi moszkitóhálókat rakott fel az alvóhelyükön. De a kora
reggeli és napnyugta utáni támadásokat ez nem védte ki. A
gyerekek gyakran véresre vakarták magukat.
– Ne hívjam ki az orvost? – Ravi éppen egy régi szárít
tépdesett apró darabokra mosdókendőnek. Amísá ezalatt egy
vízzel teli dézsát cipelt be a házba, hideg fürdőhöz Lenának,
ugyanis lázasnak érezte a gyereket.
– Meglátjuk, hogy vészeli át az éjszakát. Alighanem
megfázott, mert reggel köhögött is. – Ahogy a csupasz karjára
csapott, megbillent a dézsa a kezében.
– Mi az?
– Csak egy fránya moszkitó. – Amísá rátaposott a földre
hullott támadóra.
– Máris bedagadt – mutatott Ravi a kis dudorra a nő bőrén.
 – Nagyszerű. Ez a büntetésem, amiért kivégeztem a
nyomorultat – nevetett fel Amísá, azzal dézsástul bementek a
házba.

A csípésre következő harmadik napon kezdődtek a bajok.

Amísát éjszaka láz és hányinger kínozta. Épphogy ki bírt
támolyogni a hátsó ajtón, mielőtt elhányta magát. Remegés
rázta a testét, vacogott a foga.
– Szamír – nyögte a ház felé kúszva. – Szamír.
– Anya? – Szamír félig még alva indult a hang után. Amikor
meglátta anyját a földön, máris rohant hozzá. – Anya, mi bajod
van?
– Hívd Ravit – suttogta Amísá. Szamír szaladt teljesíteni a
kérését. A következő rohamnál Amísá alig ért ki időben, ekkor
már epét hányt, és amikor nem maradt már benne semmi,
akkor is tovább öklendezett.
– Srímatí! – kiáltotta Ravi, amikor meglátta. Kócos volt, és a
hálóruháját viselte. – Mi történt?
Amísá újból öklendezni kezdett. Ravi hátrafogta a haját, és
elszalajtotta Szamírt vízért. Néhány pillanat múlva Amísá
elsőszülöttje egy teli pohárral tért vissza. Ravi óvatosan
felemelte a nő fejét, és a szájához tette a poharat.
– Kis kortyokat. – Amísá eltolta a kezét, de Ravi
tántoríthatatlan volt. – Muszáj innia, srímatí. – Végül a felét
megitta, a többi az állára csurgott. Ravi a ruhája ujjával
törülgette az asszony arcát.
 – Valami nem stimmel – mondta Amísá a szolgálóba
kapaszkodva. – Az egész testem… – Lüktető fájdalom hasogatta
minden egyes idegvégződését. Elnehezedett a feje, és minden
összefolyt a szeme előtt.
– Meg fog gyógyulni – mondta Ravi, mint aki mindkettőjüket
igyekszik meggyőzni. – Jó anyához híven magába szívta Lena
betegségét, s most kétszer annyira szenved. – Szamír
segítségével bevitte az asszonyt a házba, el a földön alvó többi
gyerek mellett. Amint ágyba tették, kiadta az ukázt Szamírnak:
– Azonnal ki kell hívni az orvost.

Miután tüzetesen megvizsgálta Amísát, a doktor vagy egy

tucatnyi apró pirulát húzott elő a táskájából, és átadta
Szamírnak.
– Vírusfertőzés. Ebből négyóránként egyet adjon neki a
lázra.
– Meddig lesz beteg? – kérdezte Ravi a fal mellett elfoglalt
helyéről. Amísá jóformán öntudatlanul hevert az ágyban.
– Egy-két napon belül el fog múlni – felelte az orvos. – Csak
nem szabad kiszáradnia. A vírus nem árthat neki, csak a
folyadékveszteség.
Ravi leszámolta a szekrényben tartott pénzt, Szamírnak
nyújtotta, aki továbbadta a doktornak.
– Hívjanak, ha mégis rosszabbodna az állapota – mondta az
orvos elégedett mosollyal az összeg láttán. – Állok
rendelkezésükre.
 – Menjen aludni, bétá – mondta Ravi Szamírnak, miután az
orvos elment. – Én vele maradok, és reggel sürgönyözünk az
apjának. – Szamír vitatkozni akart, de Ravi a szavába vágott: –
Fel fogom kelteni, bétá, ha az édesanyjának szüksége lenne
valamire. – Megnyugtatásképpen rátette a kezét a fiatalember
fejére. – Aludjon. Srímatí bánatos lesz, ha holnap kihagyja az
iskolát.
Szamír megdörzsölte fáradt szemét.
– De felkeltesz?
Ravi bólintására megkönnyebbült mosoly suhant át az
arcán. Bemászott két öccse közé, ahol rendesen Amísá szokott
aludni, és közelebb húzta őket magához. Egyenletes lélegzésük
ritmusára végül ő is elaludt, miközben Ravi kitartóan
virrasztott Amísá mellett.

Dípak két nappal később érkezett haza arra, hogy Amísának

ülni sincs ereje. Ravi végig kúraszerűen citromos limonádéval
itatta. Dípak megragadta a felesége vállát.
– Amísá?
– Nagyon gyönge még – intette Ravi alázatos hangon.
– Amísá. – Dípak megrázogatta felesége vállát, és amikor
megrebbentek az asszony pillái, megkönnyebbülten
felsóhajtott. Fogta a limonádés poharat, és odanyomta Amísá
szájához. – Innod kell. – A lé az asszony állára csurgott, s onnan
az ölébe folyt.
 Amísá nagyon lassan kinyitotta a szemét, és nézte a két
alakot.
– Eljöttél – suttogta, mert Stephent látta maga előtt. Nagyot
kortyolt a limonádéból, aztán szélesen elmosolyodott,
boldogsággal töltötte el mozdulataik bensőségessége. Erős
nyomást érzett a fejében, de legyűrte a pillanat kedvéért. – Azt
hittem, nem látlak többé.
– Jöttem, amint megkaptam a táviratot – felelte Dípak.
– Láttad a lányodat? – Lenát kereste a szemével, alig várta,
hogy végre megmutathassa Stephennek szerelmük gyümölcsét.
– Ezért az egy dologért fohászkodom minden áldott nap, hogy
láthasd őt. – Amikor nem találta Lenát, Ravihoz fordult: –
Kérlek, hozd ide a babát. – Megragadta Stephen kezét. – A te
mosolyodat örökölte.
– Srímatí. – Ravi mosolyt erőltetett az arcára, és igyekezett
hangosabban beszélni nála. – A száhib tisztában van a
kislányuk szépségével. Most azonban inkább ön miatt aggódik.
– Odalépett Amísá elé, és nyújtotta a kezét a pohárért. –
Gondoskodni fogok róla, száhib, hogy a maradékot is megigya.
– Mit mondott az orvos? – kérdezte Dípak, miközben Amísá
mögöttük újból elszenderedett.
– Vírusfertőzés. Adott gyógyszert a lázra, de megnyugtatott,
hogy asszonyom meg fog gyógyulni. – Ravi a pirulákra mutatott.
– Össze szoktam törni őket, és a limonádéba teszem.
– Tégy róla, hogy a többit is megigya. – Dípak arcáról eltűnt
az aggodalom, és nyugodt kifejezés lépett a helyébe a diagnózis
hallatán. – A malomban leszek. Küldess értem, ha bármi
változás van.
 NEGYVENHÉT

Három nap elteltével még mindig nem mutatkozott számottevő

javulás Amísánál. Ravi és Bíná látta el a gyerekeket meg a házat,
míg Dípak dolgozott. A harmadik este éppen akkor toppant be,
amikor Ravi nánnal és krumplival etette Amísát.
– Eszik? – kérdezte a küszöbről.
– Egy keveset – felelte Ravi. – Többet, mint előtte, és ez már
jó.
– Amísá – ült le Dípak az ágy szélére. Jóllehet Amísá ülve
helyezkedett el az ágyban, alig tudta nyitva tartani a szemét. –
Hoztam neked valamit – mondta hangosan, hogy felhívja
magára az asszony figyelmét. Karikás volt a szeme, az álla
megfeszült.
Amísá egy ízben megvallotta Ravinak azt a félelmét, hogy a
fiúk meglátása szerint amolyan kedvenc nagybácsiként
tekintenek Dípakra, nem az apjukat látják benne. Habár az ő
vére folyt az ereikben, és mindig kitörő örömmel fogadták,
Dípak nem ismerte a tulajdon fiait. A félelmeik, vagy hogy mitől
nyugszanak meg – mindez rejtély maradt előtte. Mit sem tudott
a törekvéseikről, vagy arról, hogy be akarnak majd szállni
apjuk üzletébe ugyanúgy, ahogy ő is az apja nyomdokain járt.
Ugyanakkor, mióta Dípak hazajött, a fiúk rendre hozzá
fordultak útmutatásért. Ő pedig képességeihez mérten ellátta
őket tanácsokkal.
 Amísá ekkor végre odafordult felé. Lebiggyedt az alsó ajka,
és nehezen tudott fókuszálni a szemével. Csont és bőr volt,
mióta majd tíz fontot fogyott. Dípak szétnyitotta az asszony
ujjait, és egy kulcscsomót helyezett a tenyerére. Amísá
értetlenül nézett előbb a kulcsokra, aztán a férjére.
– Ez micsoda? – Megküzdött minden szóval.
– Az iskola kulcsai – nézett Amísá döbbent szemébe a férje.
Hirtelen Ravira rebbent a pillantása, aztán hallgatott, mint aki a
megfelelő szavakat keresi. – Tudom, hogy fontos volt a
számodra, ezért, gondoltam, örömet szerzek neked.
– Te megvetted az iskolát? – Amísá az ujjai közt dajkálta a
kulcsokat, amelyeket Stephen mindig magánál hordott, amíg
még működött az iskola. A britek távozása után bezárták. –
Hogyhogy?
– Vikram azt mondta, a kormány nem tart rá igényt, és
reméltem, hogy ezzel segíthetek rajtad. – Dípak a fejét csóválta,
láthatóan nem értette, mitől olyan fontos a feleségének az az
épület. – Boldognak tűntél, amikor odajártál.
– Észrevetted? – suttogta Amísá. Dípak vállvonogatása láttán
a legszívesebben megkérdezte volna tőle, hogy akkor mégis
miért tartotta távol onnan. Az utolsó hetekben, amikor Dípak
megtiltotta neki, hogy továbbra is bejárjon, Amísá határozottan
meggyűlölte a férjét. – Számított ez neked egyáltalán?
– Elnézlek betegségtől kínzottan, és azt hiszem, bármit
megadnék érte, hogy újra olyan legyél, mint azelőtt – vallotta
meg Dípak az igazat. – Amikor még az iskolába jártál.
 Amísá a könnyeit nyelte. Először fordult elő, hogy Dípak
szavakba öntötte iránta érzett szeretetét. Abban az időszakban,
amikor Stephen töltötte ki a gondolatait, Amísá bizony
megfeledkezett a férjéről. És bár most is idegenek voltak
egymás számára, Dípak megpróbált közeledni felé.
– Elég sok pénzünk ráment – tréfálkozott Dípak, amikor a
felesége tovább hallgatott. – Mostantól inkább ne költekezzünk,
amíg a fiúk el nem érik a felnőttkort.
– Köszönöm – suttogta végül Amísá. Nézte, ahogy a férje
kimegy, és a kulcsokkal aludt el.

Jó néhány napba beletelt, mire Amísá összeszedte a bátorságát

a látogatáshoz. Ravi szorosan mellette maradt, ahogy
közeledtek az iskolához. Nyolc napja jelentkezett Amísánál a
betegség, és ő minden nappal egyre gyengébb és gyengébb lett.
Most komótosan lépdelt felfelé az életét örökre megváltoztató
iskola lépcsőjén. Remegő kézzel dugta be a kulcsot a zárba.
Azóta nem tette be a lábát az épületbe, hogy Stephen elment. A
múltjához tartozott, és bár csupán néhány házra esett az
otthonától, úgy vélte, hogy a sors rendelése szerint neki és az
iskolának nem lehet többé közük egymáshoz. Most pedig ő volt
a tulajdonos, szabadon járkálhatott az üres termekben és a
kertben anélkül, hogy retorziótól vagy kellemetlenkedő
kérdésektől kellett volna tartania. Övé volt az egész, ajándékba
kapta a férjétől, akit megcsalt.
 Egy elmúlt idő felé szálltak a gondolatai, amikor Ravival az
épületbe léptek. Az emlékeitől kísérve nézett be a néptelen
osztálytermekbe. Lépteik visszhangot vertek a csöndben,
mintha úttörőkként tették volna lábukat az üres folyosókra.
Amísá azonban úgy érezte, hogy emberi lelkek töltik be az üres
tereket. Hallotta a diákok kacagását, meg a rigorózus tanárokat,
akik a lelkesedésüket leplezték szigorúsággal. Végighúzta kezét
a táblákon, megérintette a táblatörlőket, aztán a kertbe vezető
ajtó felé indult.
– Valóság ez? – ámuldozott Ravi, ahogy Amísá kitárta előtte
az ajtót az iskolaudvarra.
– Ez a paradicsom, barátom, a mi kis falunkban. – Szandálja
belesüppedt a puha talajba. A virágözön és a fák gyökerei alá
eltemetve szunnyadtak a Stephennel közös emlékei. Itt nem
kísértették, hanem hívogatták a szellemek, hogy feledtessék
vele a veszteség fájdalmát, hogy örvendezzen, amiért valaha
megadatott neki a szerelem. Vágyott rá, hogy visszatérjen abba
az időbe, amikor együtt voltak Stephennel, még ha nem értek is
egymáshoz. A kertjükben hangtalan zenére táncoltak.
– Nem érzem jól magamat, Ravi – fordult oda a férfihoz a
bükkfája árnyékából. A fa kinyújtóztatta ágait a meddő földek
felé. Amísá megállt a fánál, és szembenézett az igazsággal. –
Meg kell ígérned nekem valamit.
– Srímatí. – Ravi nem akarta meghallgatni.
– Ide figyelj – mondta Amísá parancsolóan. A legrosszabbtól
tartott. Teste elgyengült, elméje összekeverte a múltbéli napokat
a jelennel. A fiúk neve is összefolyt a fejében, képtelen volt
megkülönböztetni az arcukat. Félt a fölfoghatatlantól. A teste
élt, de az elméje már sorvadásnak indult. – Ha meghalok, el kell
majd mesélned a történetemet a lányomnak.
– Amísá, csitt. – Ravi először szólította a nevén. Meg kellett
győznie, hogy semmi rossz nem fog történni. Hogy előtte az élet,
s hogy a kettőjük barátsága örökre szól. – Csak az égiek meg ne
hallják a szavait. A végén még hisznek magának.
– Az ég már megmutatta nekem, hogy létezik egy sötét
oldala, még ha mindennap kisüt is a nap – csattant fel Amísá. –
Hogy hihetnék a holnapban, amikor ilyen elveszettnek érzem
magam? – Potyogtak a könnyei. – Minden orvosságnál többet
segítesz rajtam, ha megígéred, amire kérlek. Sőt könyörgök,
Ravi – kulcsolta össze a kezét.
– Megígérem, srímatí. – Ravi megszorította a kezét. Amísá
tisztában volt vele, hogy szolgálója bármit megtenne érte.
– Köszönöm – mondta Amísá elködösült elmével. – Ravi? –
reszketeg hangon támaszkodott a fának.
– Hívjam az orvost?
– Ne – rázta meg a fejét, amelyet minden igyekezete ellenére
most is ugyanolyan nehéznek érzett. Megdörgölte a fejbőrét,
aztán a haját kezdte tépkedni, csak szabaduljon a nyomástól.
Egyre vadabbak lettek a mozdulatai, végül ki is tépett egy
hajcsomót.
– Elég, srímatí, hagyja abba! – próbálta Ravi elhúzni a kezét.
Amísá hadakozott vele, mert a hajtépés még mindig kevésbé
volt fájdalmas.
 – Tűnj el! – kiáltotta, és ekkor már nem is látta Ravit. Próbált
fókuszálni, felidézni, hogy kicsoda Ravi, de most idegen volt a
számára. Csépelni kezdte hát, ahol érte. Egy kiáltást hallott, és
föl sem fogta, hogy belőle szakadt ki. Egyre hevesebben küzdött.
Nevetésben tört ki, mert valami azt súgta neki, hogy ez egy
játék.
– Mesét írok – mondta. – Játszanak a gyermekek. – Három fia
egy labdát hajított oda neki, és ő ragyogóan mosolygott, mert
csodás nap volt ez a mai, hét ágra sütött a nap, és minden a
legnagyobb rendben volt.
– Stephen – nyújtotta előre a kezét, de csak levegőt markolt. –
Nálad van a lányunk. – Örömittasan összeütötte a kezét. Aztán
jobbra-balra rántotta a fejét, amíg meg nem pillantotta a fiait. –
Szamír, Dzsaj, gyertek, fiúk. Hozzátok az öcsikéteket is. –
Sugárzott az arca a boldogságtól. – Itt van Stephen, ő majd segít
rajtam, ahogy rajtad is segített, Ravi – motyogta ködös
tekintettel. Stephennek odasúgta: – Úgy sajnálom, hogy
elküldtelek.
Aztán újrakezdődött a lüktetés, és torkára forrasztotta a szót.
A kezével kereste a nyelvét, de elviselhetetlen volt a nyomás.
Vakká lett, pedig nyitva volt a szeme. Próbálta kinyújtani a
kezét, de a karja nem engedelmeskedett. Próbált sikítani, hogy a
többiek tudtára adja a bajt.
– Ne menj el! – sikoltotta.
De Stephen elhátrált előle, és Lenát is magával vitte. Fiai
visszatértek a játékhoz, és hamarosan eltűntek a szeme elől.
Amísá Raviba próbált kapaszkodni, de őt sem érte el. Lassan
leszállt az este, és ő egyedül volt. Meg akart fogódzkodni egy
ágban, de a világ tovább pörgött körülötte, és néhány pillanat
múlva Amísá összeesett a bükkfája alatt.
R AVI
 NEGYVENNYOLC

– A bráhminok szerint sötét energia munkál benne. – Dípak

éppen visszaért a templomból, ahol a pudzsáríkkal értekezett. –
Démonok szállták meg a testét, azok játszanak az elméjével. –
Az orvos a maga részéről mosta kezeit, és közölte Dípakkal,
hogy már csak az istenek segíthetnek a feleségén. Dípak
tekintete a mélyen alvó asszonyra siklott. Karját-lábát az ágyhoz
kötözték, hogy ne tehessen kárt magában. – Máris idejönnek, és
elvégeznek egy szertartást. A gyerekeket addig távolítsuk el.
– Bíná azonnal átviszi őket a húgához – mondta Ravi
feszülten.
Bínával kiterelték a gyerekeket a házból, riksát fogtak.
– Én nem megyek – közölte Szamír. A testvérei csak
pislogtak. Mióta Amísá ágynak esett, Szamír rendszeresen
bejárt az anyjához. – Én itt maradok – mondta, és közben
reszketett az álla.
– A bráhminok majd meggyógyítják – igyekezett
megnyugtatni Ravi a fiút, hiszen így is túl sokat látott már
szegényke. Meg kellett védeni attól, hogy további
szörnyűségeknek legyen kitéve. Ravi nem akarta démonokkal
riogatni, ezért csak annyit mondott: – Imádkozni fognak érte.
– Akkor majd én is együtt imádkozom velük – fonta össze
cingár mellén a karját Szamír.
 Ő is csak segíteni akart, ahogyan tud. Ravi megragadta a
kislegény kezét.
– Srímatí gyermekét biztosan meghallgatja majd az isten. De
az apja azt kérte, hogy ürítsük ki a házat, hogy a bráhminok
végezhessék a dolgukat. Kérem!
A gyermek Ravi úgy tanulta, hogy a halál csak idő kérdése,
és sem félni tőle, sem harcolni ellene nem érdemes. Az élet
büntetés, és megpróbáltatás a földön töltött idő. Egy
érinthetetlen számára a halál szabadulás az élet
nyomorúságából, boldog visszatérés a semmibe.
Ravinak kételyei voltak azt illetően, hogy a halál csakugyan
visszatérés-e istenhez. Felmerült ugyanis a kérdés, hogy ha
isten létezik, akkor miért vannak a világon érinthetetlenek?
Gyermekként látta idősebb rokonait élettelenül heverni az
utcasarkon. Neki úgy mondták, hogy csak mély álomba
merültek. Éppen úgy, ahogy ő szokott aludni, és a sötétségben
mindjárt lágyabb lesz a világ.
A halál ajándék volt a számukra, hiszen holtukban már nem
kellett tartaniuk az élettől. Holtan már nem rettegtek attól, hogy
a gyerekek szórakozásból megdobálják őket kövekkel. Nem
kellett többé kóbor állatokkal marakodniuk az ennivalóért, csak
hogy aztán az emberek jól elagyabugyálják őket, ha
történetesen ők nyerték meg a harcot. A halál maga volt a
szabadság. A halál ellen nem szabad küzdeni, mert az a
megváltás.
Mindazonáltal Amísá hanyatló egészségének fényében Ravi
elutasította e tanításokat. Az ő betegségén nem volt mit
ünnepelni. Nem fogja égi ajándéknak tekinteni az asszony
eltávozását. És mindent el fog követni a megmentése
érdekében.
Szamír végül beleegyezően bólintott. Bíná felültette a
gyerekeket a riksára. Ravi pedig hátrébb lépve nézte, ahogy
biztonságban elindulnak. Csak ezután ment vissza a házba.

Ravi a falnál elfoglalt helyéről figyelte a papokat, amint

megtöltenek harminc tálkát ghível, és meggyújtják a kanócokat.
Kis bronztartókban elhelyezett füstölőpálcikák füstje töltötte be
a szobát.
Az ifjabb papok a kezükben tartott csengettyűket rázták, míg
az idősebbek kántálni kezdtek. Az istenségeket szólították,
miközben a tálkákban táncoló lángok homályba burkolták a
helyiséget. Ravi gyötrődve figyelte, ahogy két pap heves
csengettyűrázás közepette megáll Amísá fejénél. Egyre
hangosabban kántáltak, végül már kiabáltak, hogy kiűzzék
belőle a démonokat.
Amísá legyengült tüdeje megtelt füsttel, amitől köhögnie
kellett.
– Vizet – nyögte. – Kérek vizet.
Ravi már ugrott volna, hogy teljesítse az óhaját, Dípak
azonban felemelte a kezét, és némán jelezte neki, hogy
maradjon a helyén. Ravi nem szegülhetett ellen. Valahányszor
végigégett egy füstölőpálcika, mindjárt három másikat
gyújtottak helyette, a maradék oxigént is száműzve a szobából.
Amísá fájdalmasan kiabált, de ők egyre csak folytatták, nem
törődtek vele. Ravi ösztönösen előrelépett, el akarta volna lökni
őket onnan. Muszáj volt valahogy megvédenie tőlük Amísát.
– Hátra! – förmedt rá Dípak.
– Nincs démon! – kiáltott fel Ravi, és közben majd meghasadt
a szíve a kiáltozó asszonyért. – Kérem, állítsa le őket!
– Te meg tudod gyógyítani? – szegezte neki a kérdést Dípak.
Ravi hallgatott. – Mindjárt gondoltam.
Ravi elfordult, mert ezt már nem bírta nézni. Amikor Amísá
még hangosabban kezdett üvölteni, elmenekült a házból. Ahogy
inaszakadtából rohant, az a nap jutott eszébe, amikor Amísá
meghívta az otthonába. Leszegett fejjel, zihálva próbált
levegőhöz jutni. Amísá a saját és gyermekei életének részesévé
tette őt, akinek mindaddig semmi oka nem volt arra, hogy éljen.
Amísának köszönhette, hogy életében először végre nem érezte
magát értéktelennek.
Feltápászkodott a földről, és úgy rohant tovább, mint aki
megtáltosodott. Elvakították a könnyek, de egy pillanatra sem
torpant meg, futott rendületlenül, minél messzebb onnan.
Mindent Amísától kapott, mégsem tehetett egyebet, mint hogy
elfut, és otthagyja a kikötözött asszonyt, mindentől megfosztva.
 NEGYVENKILENC

Dípak fanyelű bőrkorbácsot tartott a kezében.

– A templomi vezetők szerint ez az utolsó esélyünk –
mondta. – Teljesen eluralkodott rajta a sötét energia, tehát ki
kell vernünk belőle.
Ravi úgy nézett rá, mint egy ismeretlen idegenre.
– Meg akarja verni? – Nem is próbálta leplezni a dühét. –
Hiszen gyönge és tehetetlen.
– Ne merj megkérdőjelezni engem! – ripakodott rá Dípak. –
Ez az egyetlen lehetőség, vagy meghal. Azt akarod talán?
– Asszonyom nem ezt érdemli – szállt vele vitába Ravi,
magamagát is meglepve a merészségével. De neki már minden
mindegy volt. Az sem érdekelte, ha Dípak megveri, vagy
elbocsátja az állásából. Nem fogja hagyni, hogy ezt tegyék
Amísával.
– Én meg nem szolgáltam rá, hogy ő ilyen állapotban legyen
– mondta Dípak. Szavai visszhangot vertek a mozdulatlan
levegőben, csúfot űzve mindkettőjükből. – A gyerekeknek is
szükségük van az anyjukra. Mihez kezdenénk nélküle? Te
mindenre tudod a választ. Ha szerinted ez helytelen, akkor
mondd meg, mi mást tehetnék!
– Meg fog gyógyulni – állította Ravi, habár a szíve mélyén
maga sem hitt ebben.
 – Mindjárt gondoltam, hogy nem tudsz megoldást. – Dípak
megdobta Ravit a korbáccsal, ami a felsőtestén csattant, mielőtt
leesett a lába mellé a földre. – A papok kikötözik a kerti
bükkfához, és bemutatnak egy rövid szertartást. Utána te fogod
megkorbácsolni. Egyszer éjjel, egyszer meg reggel. Megígérték
nekem, hogy csak néhány napig fog tartani.
Ravi elhűlve meresztette rá a szemét.
– Azt várja tőlem, hogy én csináljam?
Dípak elnézett a víz felé, mielőtt válaszolt volna.
– Szerinted ő kit választana a feladatra? – Ravi a pislogásából
állapította meg, hogy ő is az érzéseivel viaskodik. – Egyszer azt
mondta nekem, hogy az életét is rád bízná.
– Képtelen vagyok – remegett Ravi.
– Rendben, akkor majd felbérelek valakit a malomból. –
Dípak utálkozva fordította el az arcát.
– Ne. – Ravi nem hagyhatta, hogy azok az emberek
megverjék az asszonyát, mint valami állatot. – Majd inkább én –
nyújtotta kezét a korbácsért.
Dípak fölvette a földről, és odaadta neki.
– Hamarosan.

Ravi Dípakot figyelte, ahogy nézi az asszonyt, aki négy

gyermeket szült neki, s aki mellett férfivá érett. Az iskola
kertjében a bráhminok kötelekkel szorosan rögzítették Amísá
kezét-lábát a bükkfához, fedetlenül hagyva a vállát és a hasát.
Amísá feje lógott, a szeme csukva volt, s mintha szikrányi élet
sem lett volna benne.
– Végignézi? – kérdezte Ravi Dípaktól, miközben izzadt, és a
keze is remegett. Amikor Dípak megrázta a fejét, Ravi tőle
szokatlan daccal mondta: – Akkor menjen. Hadd végezzem el
nyugodtan a feladatot, amit rám rótt.
Dípak összerándult a szavaira. Mindketten a szeretett nőt
bámulták. Ő jobbította meg az életüket, s most az életéért
küzdött. Mivel nem volt már mit mondania, Dípak kivonult a
kertből, és elhagyta az iskolát.
Ravi letérdelt Amísá elé, és a lábfejéhez érintette a kezét
azon a módon, amelyet Amísá évekkel azelőtt megtiltott neki.
– Kérem, bocsásson meg – suttogta. Könnyei a nő lábára
potyogtak, Ravi gyorsan letörölte. Szégyellte, hogy beszennyezi
a könnyeivel.
Komótosan levette a felsőruháját, szabaddá téve felsőtestét.
Fogta a korbácsot, egyik kezével a nyelét, a másikkal a bőrt.
Meghúzta a bőrt, és addig csapkodta vele a kezét, amíg ki nem
csordult a vére. Aztán nagy műgonddal fölemelte a másik kezét,
és ráhúzott a saját hátára. Utána visszahúzta a korbácsot, és
szándékosan enyhítve a lendületen, rácsapott vele Amísá
hasára. Ő felkiáltott, de föl se fogta, honnan ered az égő
fájdalom.
Ravi megismételte a manővert, amíg a hátsebei is vérezni
nem kezdtek. Minden testére mért ütéssel az asszonyra mért
csapások erejét tompította. Cserébe gyulladt és ráncos lett a
testén a bőr. Amísá minden egyes korbácscsapásnál
vérfagyasztó sikolyt hallatott.
Sírva rimánkodott, hogy ismeretlen kínzója legyen irgalmas
hozzá, és hagyja abba. Nagyon sajnálja, jajongta. Bocsánatért
esedezik. Bocsásson meg neki, bármit tett is, amivel kiérdemelte
büntetését. Ravi erre még erősebben ütlegelte magát, már
könnyben úszott az arca. Csak akkor állt le, amikor már tócsába
gyűlt alatta a saját vére, és nem érezte a kezét.
Amísá leejtette a fejét, elméjére enyhülést hozó
öntudatlanság borult. Ravi az asszony lába előtt esett össze,
arcát odanyomta a földhöz. Egész testében remegett, annyira
szenvedett.
– Sajnálom – zokogta. – Úgy sajnálom, srímatí.
Megbocsátásért könyörgött, amiért kezet emelt rá, éppen
őrá, aki egykor baráti kezet nyújtott felé. Véresre verte az
asszonyt, aki megbízott benne, törődött vele, aki befogadta.
Ahogy a nő vére egy tócsába gyűlt az ő vérével a földön, Ravi az
égre emelte tekintetét, fel az istenhez, akit addig soha nem
szólított meg, és áldott halált kívánt szívbéli barátjának.

A Ravitól kapott verés után Amísá még két napig volt a fához
kötözve. A papok ragaszkodtak ehhez, azt remélvén, hogy a
démonoknak elfogy a türelmük, és akkor majd szépen
továbbállnak. Amikor Dípak parancsba adta Ravinak, hogy
ismételje meg a múltkorit, Ravi kijelentette:
 – Előbb vágom le a kezemet, mint hogy még egyszer
megtegyem.
– Nincs más mód – erősködött Dípak. – Ha nem vállalod,
keresek mást.
– Két emberre lesz szüksége, mert ott fogok állni asszonyom
előtt, és az embere csak a testemen keresztül érhet majd hozzá
– mondta Ravi elszántan. Tartozott Amísának annyival, hogy
helyette beszéljen. – Nincs már sok ideje hátra. Hadd menjen el
békében. Megérdemli.
Dípak a malomba menekült. Amikor Ravi egy nappal később
érte küldetett, Dípak kihívta az orvost. Az megvizsgálta a fáról
bénán lógó Amísá pulzusát. Halott volt.
Előkészítették a terepet a hamvasztáshoz. Ravi segített
leoldani az asszony teteméről a köteleket. Óvatosan lefektették
a fa hordágyra, amelyen majd odaszállítják a halotti máglyához.
Magas halomban állt a fa, arra helyezték rá Amísá immáron
fehér száríba öltöztetett testét. Dípak és az elsőszülött Szamír
fáklyával meggyújtotta a tüzet. Az összegyűltek végignézték,
ahogy a táncoló lángok körbeölelik Amísá testét.
Amikor már csak hamu maradt belőle, Dípak kinyitotta az
urnát, és a levegőbe szórta az asszony hamvait. A hamu egy
része egészen messzire szállt, föl a felhők fölé, a horizonton is
túl, és ily módon Amísá végre olyan helyekre is eljutott,
amelyekről csak álmodhatott.
JAYA
 ÖTVEN

Kint ülünk a verandán, amikor a kora reggeli nap alatt lassan

éledezni kezd a falu. Patakokban folyik a könnyem, ahogy Ravi
az Amísá haláláról szóló résszel befejezi a történetet.
– Tulajdonképpen mi volt a baja? – suttogom.
– Moszkitócsípés okozta agyvelőgyulladás. – Ravi nagyokat
nyelve küzd az érzelmeivel. Én is megküzdöm velük. – Az agy
gyulladása váltja ki a hallucinációkat.
– Egy moszkitócsípés? – hitetlenkedem.
– Ha ez megnyugtatja, másnak már nem árthatott a
mérgével, mert a nagymamája agyontaposta. – Ravi közelebb
húzza magához a botját.
– Miből jöttek rá, hogy agyvelőgyulladás volt?
– Évekkel később járvány tört ki. A fertőzöttek számának
növekedésére már a kormány is felfigyelt. – Lehalkított hangon
folytatja: – Elrendelték, hogy maradjunk otthon, vagy takarjuk
le magunkat az esős évszak utáni időszakban. – Ingerülten
csóválja a fejét. – Ugyanazok voltak a tünetek.
– Anyám mit sem tud erről. – Sajnálom őt, hogy annyi
mindent eltitkoltak előle. Joga lett volna ismerni a jövőjét
meghatározó múltat.
– Így van. A nagyapja nemigen beszélt a nagymamájáról a
történtek után. – Összekulcsolja kezét az ölében. – A mi titkunk
maradt, hogy miként bántunk a nagymamájával a
végnapjaiban.
– De miért kellett verni? És mire volt jó az a sok füst? –
Hasztalan próbálom leplezni a felindultságomat.
– Más időket éltünk, Jaya – mondja Ravi, de csupa megbánás
és gyötrelem a hangja. – Korlátozottak voltak a lehetőségeink.
Nagy utat tettünk meg az alatt a kevéske idő alatt, amióta
szabadok vagyunk.
– Bárcsak ismertem volna Amísát! – Vágyom a nagyanyám
után, akit sosem láttam. Fáj, hogy már nem él, de még annál is
jobban fáj halálának mikéntje.
– A nagymamája büszke lenne magára – mondja Ravi.
Amikor ránézek, még hozzáteszi: – De, nyugodjék békében, nem
volt hiábavaló az áldozata. Az ön élete tele van lehetőségekkel,
nem igaz?
– Anyámmal viszont másként állt a helyzet, nem? Az ő
szomorúsága az édesanyja halálával kezdődött.
– Igen – feleli megfontoltan. – A nagymamája halála után
szinte mindent elveszített.
– Ravi – folytatnám a kérdezősködést, de ő föltartja a kezét.
– Szeretnék most egy kis időt kérni. – Elaggott kezével letörli
arcáról a könnyeket. – Nem gondoltam volna, hogy még mindig
ennyire megérint a halála. – Összetörten felsóhajt. – Tévedtem. –
Megpaskolja a vállamat, azzal magamra hagy a verandán, és
hazaindul.
Zaklatottan rovom a falu utcáit. Egyfolytában az jár a fejemben,
hogy talán ugyanezt az utat járta be a nagyanyám és anyám is.
A település széle felé csámborgok. Idővel már nem is nézem,
merre megyek, és mennyit gyalogoltam.
Anyám rendszeresen meditál, mióta csak az eszemet tudom.
Mindig is a csukott szemű elmélyedései során láttam őt a
legboldogabbnak. Állítólag még gyerekkorában kezdte. Anyám
fegyelemszeretetét szem előtt tartva én is számtalanszor
megpróbálkoztam vele az évek során. De egyszer sem sikerült
lecsendesítenem a gondolataimat. A munkától a terhességekig,
és a közbülső időben is, lefoglalták érzékeimet a napi
történések. Amikor megkérdeztem tőle, hogy mi a dolog titka,
azt felelte, a megnyugvás eléréséhez le kell mondanunk a
kontrollról. Én ezt akkor nem értettem, de most felvetődik
bennem, talán csak így tudta túlélni azt, hogy oly fiatalon annyi
veszteség érte.
Az elmúlt néhány hét elsöprő erejű felfedezésekkel járt.
Eredetileg azért jöttem Indiába, hogy meneküljek életem
szerencsétlen fordulatai elől, és megtanuljam kezelni a
veszteséget. Most meg itt állok, és képtelen vagyok felfogni
azokat a nehézségeket, amelyekkel a nagyanyámnak és az
anyámnak kellett szembenéznie. Amísá történetével egy idegen
világba pottyantam, ugyanakkor ez éppúgy része anyám és az
én történetemnek, mint a rokonságunk Amísával. Bármilyen
messzire vetődtem is Amísá idejétől, e falu és kísértetjárta
történelme nélkül nem lennék a világon.
 Azon kapom magam, hogy az iskola kapujában állok.
Előveszem a kulcsot a titkos helyről, ahol Ravi tartja, és
kinyitom a tolózárat. Habár nemegyszer sétáltunk végig Ravival
a néptelen termeken, egyedül mindent más szemmel látok.
Belépek a kertbe, ahol Amísá önmagát kereste, de Stephenre
talált helyette.
Nagyanyám sosem gondolta úgy, hogy joga volna a
szerelemhez, vagy hogy bárki is értékelni fogja majd az
írásművészetét. Nekem ellenben ez is, az is megadatott, anélkül
hogy áldozatot kellett volna hoznom érte. Amikor döntési
helyzetbe került, nem akart lemondani a fiairól, akiknek
szükségük volt rá. Ugyanakkor miközben meghozta azt az
áldozatot, hogy Indában maradt, egyúttal bebiztosította anyám
amerikai jövőjét. Sajnálom, hogy nem ismertem a
nagyanyámat. Rokon vér kering az ereinkben, ám az ő ereje
engem mindeddig elkerült.
A gondozó szavai kattognak a fejemben. A Ravitól hallott
történet újra meg újra lejátszódik az elmémben, míg végül már
nem is hallok semmi mást. Nézem a kertet, és azon tűnődöm,
hogyan adózhatnék tisztelettel Amísá emléke előtt úgy, hogy
közben az általa felállított mércéhez is hű legyek.

Amikor aznap este hazaérek, egy riksát látok a ház előtt.

Kíváncsian megyek közelebb, éppen amikor az utas kifizeti a
viteldíjat, és kiszáll. A lélegzetem is elakad, amikor az illető
megfordul.
 – Patrick? – suttogom. Fáradt az arca. Inge, farmerja gyűrött.
Méretes vászonzsákot pillantok meg az egyik vállán, a másikon
a laptoptáskája lóg. – Mit csinálsz te itt? – teszem meg felé az
utolsó lépéseket. Önkéntelenül is meg akarnám ölelni, aztán
elbizonytalanodva hátralépek. A beszélgetésünket követően
még a vetélések előtti állapothoz képest is közelebb éreztem
magam hozzá, de a köztünk történtek habozásra késztetnek.
– Látni akartalak. – Megfogja a kezemet, és odahúz magához.
Szorosan átölel. Lábujjhegyre állok, és a vállára hajtom a
fejemet. Beburkol a szeretet, és ez eszembe juttatja, milyenek
voltunk azelőtt. – Remélem, nem gond – suttogja a hajamba.
– Dehogy. – Elhúzódom, és csak bámulok rá, továbbra is
hitetlenkedve. – Szó sincs róla.
Megszédít a remény, de emlékeztetem magam, hogy egyetlen
beszélgetés aligha teheti semmissé hosszú évek bántalmait.
Ökölbe szorítom a kezemet, legyűröm a késztetést, hogy
végigsimítsak borostás arcán és inggel fedett mellkasán.
– Beszélhetnénk valahol négyszemközt? – Hangjának éle
kimerültségről és belső feszültségről árulkodik.
– Természetesen – mutatok a ház felé. – Menjünk be.
Feljön utánam a lépcsőn, megvárja, míg kinyitom az ajtót. Az
előszobában leteszi a táskáit, és körülnéz.
– Ez volna édesanyád gyerekkori otthona?
– Igen. – Heves büszkeség feszít, még ha szerények is a
körülmények. – Itt írta a meséit a nagyanyám. – Próbálom
Patrick szemével látni a házat, és közben felidézem a
megérkezésemkor átélt érzéseimet. Ami akkor kicsinek és
jelentéktelennek tűnt, most már tudom, hogy a családom
történetét alakító események bölcsője volt. – Itt végre kezdem
megérteni, ki vagyok – mondom halkan.
– És mire jutottál? – kérdi Patrick. Mellém lép, és a
tekintetemet fürkészve várja a választ.
– Újra kellett raknom a saját kirakósomat – felelem lágyan. –
Rá kellett jönnöm… – Elhallgatok. – Felfedezni, hogy ki is vagyok
valójában. És kicsoda az anyám. Akármilyen fázisban vagyok is
jelenleg, tisztába kellett jönnöm magammal. – Megértően bólint,
én pedig felteszem neki a kérdést:– Miért vagy itt, Patrick? – Az
igazságot akarom hallani, ami a szívében van, hogy ezáltal is
közelebb kerüljek annak megértéséhez, ami énbennem zajlik.
Egy pillanatra elfordítja a tekintetét, aztán újra a szemembe
néz.
– Nem csak te érezted magad elveszettnek a vetélések idején.
Én is fulladoztam – vallja meg. Végighúzza kezét a tarkóján,
aztán a farmernadrágja zsebébe süllyeszti. – Meg akartalak
menteni téged, minket, csak épp egyszerűbbnek tűnt elsétálni.
– Stacey – mondom ki, mire bólint.
– Azt képzeltem, hogy ő majd segít felejteni. Hülye voltam. –
Kinyújtja a kezét az arcom felé, majd, mint aki észbe kapott,
félbehagyja a mozdulatot. – Te vagy a mindenem. Csak te
kellesz. – Nagyot nyel, és könnybe lábad a szeme. – Úgy
sajnálom, hogy elmentem.
– Mi történt? – kérdezem, mert még most sem akarom
elhinni.
 – Csöppet sem volt könnyebb nélküled – mondja
megfontoltan. – A végén úgy tűnt, hogy már csak a fájdalom
maradt a kapcsolatunkból, de amikor elköltöztem, borzasztóan
elkezdtél hiányozni. A mosolyod, a nevetésed, a
megszállottságod, hogy minden leírt szavad tökéletes legyen. –
Nagy levegőt vesz. – Hiányzott a legjobb barátom. Hiányzott a
feleségem.
Szavai elhomályosítják a lelkemben tanyát vert sötétséget. A
nagyanyámra gondolok, és a döntésére, amelyet ebben a
házban hozott meg a szerelem és az élete között. Senkinek sem
lenne szabad effajta döntésre kényszerülnie, ő mégis elegánsan
döntött, mert mindig másokra gondolt, sohasem önmagára.
Patrick életem szerelme. A szívem akkor is hozzá tartozott,
amikor össze volt törve. Biztosra vettem, hogy önmagammal
együtt őt is elveszítettem. És most itt áll előttem kitárt karral,
nyitott szívvel. Akaratlanul is könny szökik a szemembe, és
szétárad a szívemben a boldogság.
– Ezek az öröm könnyei? – törli le a hüvelykujjával.
– Igen. – Nem tudom elhinni, hogy oly hosszú hányódás után
újra rátaláltam. – Szeretlek – suttogom, és rég éreztem magam
utoljára ennyire könnyűnek. – Mindig szerettelek. Még amikor
elfelejtettem, hogy szeretlek, akkor is.
– Édesem. – Ajka megtalálja az enyémet, én pedig megnyílok
neki, a sok közös emléknek, nevetésnek, fájdalomnak és
szerelemnek. – Szeretlek. – Könnyei elvegyülnek az enyéimmel.
Sóvárgok arra, hogy megérintsem. Felgyűröm az ingét, ő
hátralép, hogy le tudjam húzni róla. A mellkasát simogatom. Ő a
tarkómnál lévő gombot próbálja kibújtatni a lyukból.
Felnevetek, ahogy a szokatlan kapoccsal bajlódik.
– Gyönyörű vagy – mondja, amikor hátranyúlok, hogy
segítsek neki. Végigsimít a falubeli asszonyok rendes
viseletének számító hosszú, cicomátlan vászoningemen. –
Sosem láttalak még így.
Amint kibújtattam a kapcsot, felemelem a karomat, hogy
lehúzhassa rólam az inget. Lassan vetkőzünk, kiélvezzük
egymást. Finoman végighúzza tenyerét a hasamon ott, ahol, ha
csak rövid ideig is, a gyermekeinket hordtam. Kezem a kezére
teszem, és a közös gyász kifejezéséül a homlokának döntöm a
homlokomat. Szája ismét a számra tapad.
Belecsöppentünk egy viharba, amely egy ideig
mindkettőnknél erősebbnek bizonyult. Vitorláink nem vehették
fel a versenyt a tomboló széllel, és csaknem belefulladtunk a
hullámokba. Amikor már biztos voltam benne, hogy nincs
világítótorony, ami hazavezetne engem, megismertem
nagyanyám történetét. Az ő küzdelmei és elszántsága
megtanított arra, hogy minden áldott nap becses, s hogy a
szerelmet óvni kell, mert felbecsülhetetlen kincs, amely csak a
szerencséseknek adatik meg. Patrick a karjába emel, és a
kerevethez visz, ahol suttogások közepette kínálunk egymásnak
gyógyírt a sebeinkre, újra fölfedezve a szerelmünket. Egyszerre
jutunk el a csúcsra, és akkor behunyom a szememet, és
szorosan ölelem őt. Hálás vagyok a sorsnak, hogy újra
rátaláltam a férjemre.
R AVI
 ÖTVENEGY

Dípak két hónapig és két napig keresett új feleséget.

Szétkürtölte, hogy nagyvonalúan eltekint a hozománytól.
Dzsanná segített neki átrostálni a lányos apáktól érkező
ajánlatokat, Dípak azonban mindegyikre nemet mondott.
Dzsanná mérgében megfenyegette, hogy nem segít neki tovább.
– Amísá halott – bukott ki belőle. – Minél hamarabb
elfogadod ezt, annál hamarabb lesz új anyjuk a gyerekeknek.
Ravi, aki Lenával játszott, mialatt Bíná főzött, csak hallgatott.
Ők vállalták magukra a gyerekek nevelését, amíg Dípak
asszonyt keres magának.
– Válassz valakit te – mondta végül Dípak. – Nem számít, ki
az. Csak… – Elhallgatott, és haragosan Lenára pillantott, aki
éppen kanállal ütögetett egy lábost. – Lényeg, hogy szeresse a
gyerekeket.
Dzsanná egy tehetős családból való nőt választott, akinek
kőből volt a szíve. Dípak új hitvese, Ómí nemigen törődött a
házasság hozadékaival: a gyerekekkel. Gyakorta panaszkodott,
hogy akármerre jár, a falubeliek szüntelenül felemlegetik neki
Amísá figyelmességét és szeretetét a gyermekei iránt.
– Egy mártír árnyékában élek! – rikácsolta Ómí hónapokkal
a házasságkötés után. – Pedig örülhetne a család, hogy
megkaptak engem. – Lena megijedt a kiabálástól, és sírva
fakadt. – Elhallgass! – visította Ómí. Számára Lena az elődjének
volt a tükörképe. Amikor Lena nem hallgatott el azonnal, Ómí
pofon vágta. Lena bömbölve zuhant a padlóra. Ravi odaszaladt
a kislányhoz, hogy megnyugtassa.
– Hozzá ne érj – ripakodott rá Ómí. Ravi megdermedt. –
Különben még jobban megverem.
– Könyörgök – esedezett Ravi a kislány helyett.
– Rimánkodsz a gyerekért, aki megölte a srímatídat?
– Micsoda? – Valamit alighanem rosszul hallott. – Hogy
megölte srímatít?
– Amávaszjá éjszakáján született.
A legmélyebb sötétség idején, újhold éjjelén született
lánygyermek rontást hoz a családra. De Lena nem. Amísá
imádott kislányára ez nem volt igaz.
– Képtelenség.
– A sötétség homályában született a gyermek, és a démonok
végeztek az anyjával – jelentette ki Ómí. – Jellemző, hogy épp
egy magadfajta siet a védelmére. – Ómí nekilökte Lenát a
falnak, és a gyerek rettegve sírt tovább.
Így kezdte az asszony Lenát kínozni. A legapróbb hibáért is
elverte, Lena pedig szűkölt és reszketett a jelenlétében. A fiúk,
idősebbek lévén, megmenekültek nevelőanyjuk haragja elől,
mert iskolások voltak, és sokszor jártak el a többi gyerekkel.
Lena nem menekülhetett.
Ravi újra meg újra megpróbált az asszony és Amísá
gyermeke közé állni. Ómí két ízben is őt verte el ezért, de Ravi
nem bánta. Legalább Lenának kettővel kevesebb ütlegelés
jutott. Ravi végső kétségbeesésében bement a malomba
Dípakhoz azon ritka esték egyikén, amikor a férfi éppen a
városban tartózkodott.
– Ómí asszony bántja Lenát – mondta Dípaknak az első
adandó alkalommal. Mióta újranősült, Dípak mind több időt
töltött otthonról távol, néha hónapokig nem tért vissza. –
Könyörögve kérem, hogy fékezze meg – folytatta Ravi, amikor
Dípak közömbös maradt a bejelentésére. – Srímatí gyermekéről
van szó.
– És a hadnagyéról – mondta Dípak, és Ravi döbbent
hallgatásba merült. Dípak fogva tartotta a szolgáló tekintetét, és
a fejét csóválta. – Te tudtál erről. – Megtört nevetést hallatott. –
Hát persze. Hiszen minden titkát megosztotta veled. Ómí
megtalálta Amísá és a hadnagy levelezését. A szerelmes
leveleiket. – Megdörzsölte fáradt szemét, és suttogásig halkította
a hangját. – A feleségem megcsalt. Hazug volt.
– Nem, ő… – Ravi elszántan keresett valamiféle
magyarázatot. Teljesen megfeledkezett a levelekről. Amísá még
a haldoklásakor sem tett említést róluk, és Ravi ebből azt a
következtetést vonta le, hogy már nincsenek meg. – Jó ember
volt. Azok a levelek semmit sem jelentenek.
– Ne hazudj nekem! – förmedt rá Dípak. – Amísá elárult
engem. – Kidülledt a szeme, és lebiggyedt a szája az undortól. –
Ómí egy fattyút nevel. Az a legkevesebb, hogy hálás vagyok neki
ezért.
– Lena csak egy gyerek. Jobbat érdemel – folytatta Ravi az
esedezést. – Ön nem tudja, milyen érzés látni, ahogy sír.
 – Akkor ne nézd. – Harag csöpögött Dípak szavaiból.
Elgondolkodva méregette Ravit, mint aki valamit latolgat. – Ómí
többször is panaszkodott már nekem amiatt, hogy szabad
bejárásod van a házba. Lehet, hogy egy Amísá-féle nő ezt
elfogadhatónak találta, de Ómí jobbat érdemel – vágott vissza a
Ravi által használt kifejezéssel.
– Hogy mondja? – suttogta Ravi.
– A jövőben nem dolgozhatsz az otthonomban. – Dípak az
íróasztalán lévő papírok között kezdett turkálni. – A mai nap
volt az utolsó munkanapod. Lena nem a te problémád többé.
Ravi döbbenten meresztette rá a szemét.
– Száhib, kérem, nem akartam megsérteni. Akármit
megteszek. A gyerekek…
– Ez már nem a te dolgod – vágott a szavába Dípak. – El vagy
bocsátva. – Ravi már éppen újra könyörgőre fogta volna, csak
adjon neki Dípak még egy utolsó esélyt, amikor Dípak így szólt:
– És még valami: ha valaha is említést teszel Lena
származásáról akár neki, akár bárki másnak, akkor otthagyom
őt valamelyik városi árvaházban, és feléje se nézek többet.
Gondolnom kell a jó híremre. – Fölállt, és feltépte az ajtót. –
Mivel amúgy is mestere vagy a titkok őrzésének, neked ez nem
lesz nehéz feladat.
Ravi tett még egy utolsó kísérletet.
– A hadnagy biztosan magához venné a gyermeket. Kérem,
értesítse őt.
Dípak megrázta a fejét.
 – A hadnagy balesetben meghalt. Néhány hete futott be
Vikramhoz a hír.
Ravi a legszívesebben feljajdult volna. Amísá szavai jutottak
eszébe, hogy egyetlen megnyugvása a tudat, hogy ugyanaz az ég
borul föléjük. Amísá biztosra vette, hogy megérezné a férfi
halálát. Ravi most azon tűnődött, hogy a hadnagy vajon
megérezte-e az asszonyét. Most, hogy Lena mindkét szülője
elhunyt, végleg egyedül maradt a kislány. Ravi mélységes
szomorúságában csak bólintani volt képes, mielőtt távozott.
Végül utcaseprői állást talált magának, a kóbor állatok
ürülékét kellett fölszednie. Ahogy teltek az évek, hetente kereste
meg a fiúkat, hogy értesüléseket szerezzen az életükről és
Lenáról. Ők megtört hangon számoltak be neki arról, hogy Ómí
már nem veri Lenát, de apasakunának, rossz ómennek nevezi.
Lena igyekezett láthatatlan lenni, hogy ne hívja ki maga ellen a
mostohaanyja haragját. Dípak továbbra is sokat utazott, de
mikor otthon volt, akkor is alig szólt Lenához.
Ravi elkeseredve hallgatta a heti híreket. Arra biztatta a
fiúkat, hogy tanuljanak jól, és édességgel kedveskedett nekik a
születésnapjukon, és ha jó eredményt értek el. A fiúkkal
könnyedén tudott beszélgetni, de mivel Lenának korlátozták a
szabadságát, vele lehetetlen volt kapcsolatba lépnie.
Évek teltek el, Szamír és Dzsaj apjuk akarata ellenére
Angliába került ösztöndíjjal. Parés éppen Ausztráliába készült,
ugyancsak apja kívánsága ellenére, amikor felkereste Ravit.
– Két házassági ajánlat is érkezett Lenáért – mondta Parés. A
vonásai Dípakéhoz voltak hasonlatosak, és a hangja is az apjára
emlékeztetett. – Az egyik egy másik államból való fiú, varrónő
felmenőkkel. Ómí azt akarja, hogy Lena minél messzebbre
kerüljön.
Amikor elhallgatott, Ravi megkérdezte:
– És a másik?
– Az Amerikába készül orvosnak. – Parés megdörgölte a
tarkóját. – Más jelentkező nincs is.
Ómí már Lena kiskorában elterjesztette róla a hírt, hogy a
lány bajt hoz mindenkire. Figyelmeztette a falubelieket, hogy
tartsák távol magukat tőle. A lányt hibáztatta anyjának
haláláért, és rendszeres púdzsákat tartott, hogy kitakarítsa a
házból a negatív energiákat. Lena furcsa viselkedéséről regélt,
jóllehet Lena mindig is egy édes, jó kislány volt. A falu népe
egykettőre Ómínak kezdett el hinni, és a családjuk biztonsága
érdekében távol maradt a kislánytól. Ómí láthatóan élvezte
Lena szenvedését.
– Ő azt mondta nekem, hogy az orvos jelölthöz akar menni,
de… – Parés itt elhallgatott.
– De mi?
– Ómí nem akarja. Túl sok hozományt kérnek – mondta
Parés. – A fiú elég kapós, mivel Amerikában lesz orvos. – Ravi
látta a fiún, hogy jót akar a húgának. – Lena egyfolytában sír.
Látták egymást a fiúval, és tetszettek egymásnak. Könyörgött a
papának, de ő meg sem hallgatta. Én is próbálkoztam nála,
hasztalan.
Dípak sűrű távolmaradása Amísá halála után szakadékot
képezett a fiúk és apjuk között. Az, hogy tolerálta Ómí
viselkedését Lenával szemben, csak elmérgesítette a helyzetet.
Ravi hálás volt érte, hogy a fiúk oly sok idő után is megbíznak
benne. Szamír és Dzsaj még élénk emlékeket őrzött Raviról, és
sokszor beszéltek arról, hogy Amísá nagyra tartotta Ravi
barátságát. Parés, aki nagyban támaszkodott a bátyjaira,
ugyancsak erős köteléket alakított ki vele.
– A papa napokon belül be fogja jelenteni az eljegyzést. –
Parés a falu irányába bámult, gondolatai elvesztek a tömegben.
– Ha Lena mégis a szabófiúval lesz kénytelen összeállni… –
Elhallgatott, és nagyot nyelt. – Igazán megérdemli, hogy boldog
legyen.

Ravi a nyilvános fürdőben mosakodott le, amelyen családjával

együtt tíz másik családdal osztozott. Ugyanazzal a szappannal
mosta le a munka piszkát a testéről és a hajáról. Kapkodva
öltözködött. Egy törött fésűvel kifésülte a bogokat a hajából.
Miután szandálba bújt, a malom felé vette az irányt. A
gyárhoz közeledve az Amísával való első találkozásának
emlékéből merített erőt.
– Ha hall engem, srímatí – suttogta –, segítsen nekem a lánya
dolgában.
Csilingelt az ajtócsengő, amikor belépett. Most más volt az
üzemvezető, mint évekkel korábban.
– Itt van a száhib? – kérdezte Ravi.
A nadrágjába törülte izzadó tenyerét, amíg várakozott.
Amikor Dípak öt perccel később az üzemvezető nyomában
megjelent, Ravi nem leplezte a döbbenetét. Dípak megőszült, és
csupa ránc volt az arca. Jócskán lefogyott, lógott rajta a ruha.
– Ravi – köszöntötte Dípak. Arcán nyoma sem látszott a
tizenöt évvel korábbi haragjának. Inkább fáradtság ült rajta. –
Rég nem láttalak. – Jelzett Ravinak, hogy kövesse az irodájába,
és foglaljon helyet a látogatói székben. – Hogy vagytok Bínával?
– Jól vagyunk. – Ravi hallgatott arról, hogy egyetlen nap sem
telt el anélkül, hogy Bíná ne beszélt volna a gyerekekről, akiket
sajátjaiként szeretett. Vett egy bátorsággyűjtő lélegzetet, és azt
mondta: – Hallottam a remek hírt, hogy Lenát férjhez adják. –
Fejben százszor is elpróbálta a szövegét. – Paréstól tudom, hogy
húga az orvos jelölthöz akar menni.
– Te beszélsz a fiammal? – kapott a szón Dípak, de nem volt
tűz abban, amit mondott, csak fáradtság. – Mondtál neki
valamit?
– Nem – sietett megnyugtatni Ravi. – Esküszöm, egy szót sem
szóltam. – Igyekezett rendezni a sorait. – Épp csak futólag
említette nekem. Mivelhogy aggódik a húgáért.
– Nem mehet az orvoshoz – mondta Dípak, látszólag
elfogadva Ravi magyarázatát. – Ómí szerint a szabóval jobban
jár.
– Amísá azt akarta volna, hogy kijusson Amerikába –
mondta Ravi élesebben a szándékoltnál. – Lena születésének
éjjelén ön ígéretet tett Amísának. Emlékszik rá? – Dípak villanó
tekintete megadta Ravinak a választ.
– Tudtomon kívül megígértem a feleségemnek, hogy
Amerikába küldöm egy másik férfi gyerekét – mondta Dípak.
Harag gyúlt az arcán, szája lebiggyedt. – Hülye voltam. Barna
haja, fehér bőre és zöld szeme volt a gyereknek. Hittem
Amísának, amikor azt állította, hogy az enyém a gyerek. Miért
kételkedtem volna benne? – Utálkozva csóválta a fejét. – Semmi
okom betartani az ígéretemet. Lena a szabófiúhoz fog menni. –
Felállt, jelezvén, hogy a beszélgetésnek vége.
– A hadnagy eljött érte – mondta Ravi kétségbeesetten. Dípak
megállt az ajtó felé mentében, és értetlenül nézett Ravira. –
Szerette Amísát. Azt akarta, hogy Angliába menjen vele.
Megígérte, hogy sajátjaiként fogja nevelni a fiúkat.
– Egy hindu asszony? – ereszkedett le Dípak az asztalra. – A
Rádzs egyik emberével?
– Igen. – Ravi szavak nélkül imádkozott útmutatásért. –
Amísá elutasította. Miközben tudta, hogy az övé a szíve alatt
hordott gyerek – mondta komótosan, hogy hagyjon időt
Dípaknak a mondókája megemésztésére.
– Miért? – kérdezte Dípak elgyötört hangon. – Ha tudta, hogy
nem az enyém a gyerek, miért csapott be?
– Mert szerette magát – hazudta Ravi, hogy segítsen Lenán. –
És önnel akarta leélni az életét. – Azokkal a szavakkal fejezte be,
amelyekről úgy gondolta, hogy segíthetik a célja elérésében. –
Srímatí Angliában is megszülhette volna a gyermekét, de ő
magára bízta a felnevelését. Hogy Lenának jó élete legyen.
Indiában maradt önnel. És az életével fizetett a hűségéért.
Ravi a kis csoportosulás szélén állt meg. Ómí nem óhajtott a
feltétlenül szükségesnél több pénzt áldozni az esküvőre.
Kevesebb mint három nap alatt tervezte meg a ceremóniát,
amelyre csak a legközelebbi családtagokat hívta meg. Parés
meghívta Ravit, de figyelmeztette, hogy Ómí nem tud erről. Ravi
megígérte neki, hogy a háttérben fog maradni. Csak látni
akarta, ahogy Amísá lánya férjhez megy.
A pudzsárí elmondta a hindí szöveget, amely mindörökre új
férjéhez köti Lenát. Rózsaszirmokat és megszentelt vizet
hullajtott rájuk. Aztán odakötötte Lena száríjának végét a
vőlegény ruhájához, majd arra kérte a házasulókat, hogy a tűz
megkerülése előtt hétszeresen esküdjenek egymásnak.
A ceremónia végén szerény taps hangzott fel. Ravi lehunyta
a szemét, és magában azt kívánta, bárcsak a barátja is itt lenne,
hogy tanúja legyen lánya férjhezmenetelének. Lena Paréshoz
ment oda először, aki szorosan megölelte. Csókot nyomott húga
feje búbjára, és minden jót kívánt neki. Mivel elég hirtelen jött
az esküvő, sem Szamír, sem Dzsaj nem ért időben haza. Lena
ezt követően lehajolt, és tiszteletteljesen megérintette Ómí
lábát. Ómí épp csak odabiccentett felé, majd hátralépett, nem
volt hajlandó megölelni gyűlölt mostohalányát. Utána Lena
Dípakhoz lépett, és az ő lábát is megérintette.
– Légy boldog – mondta Dípak a lánynak, aki nem a saját
gyermeke volt. – Szülőanyádért.
Ahogy Lena fölpillantott rá, Ravi könnyeket látott csillogni a
szemében. Görcsös mozdulattal bólintott.
 – Úgy lesz, papa. – A mellette némán álldogáló férjére ugrott
a tekintete, aztán újból az apjára nézett. – Köszönöm – mondta
suttogásnál alig hangosabban. – Az esküvőt. – Nézte a férfit, aki
felnevelte, és remegett az álla, amikor hozzátette: – S hogy
hagytad, hogy ahhoz menjek, akihez akarok.
Ravi látta, hogy Lena újdonsült férje ekkor röviden
megszorítja felesége kezét, és elmosolyodott. Egy nemzedékkel
korábban még rosszallással tekintettek volna egy efféle
mozdulatra. Amísá azonban meghatódott volna a bensőséges
gesztustól.
Dípak bólintott. Ravi jól látta rajta, hogy küzd az érzelmeivel.
Újdonsült vejéhez fordult:
– Vigyázz majd rá Amerikában. Most már hozzád tartozik.
– Úgy lesz, papa. – Lena férje a tisztelet kifejezéseképpen
nevezte papának. – Ígérem.
Kezével Lena hátán férje kivezette a kocsihoz, amelyet a
családja rendelt oda. Kinyitotta Lenának az ajtót, hogy
beszállhasson. Ahogy Lena beszálláskor lehajtotta a fejét, a
kocsitető fedezékéből találkozott a tekintete Raviéval. Egy
pillanatra megtorpant, amikor észrevette, hogy a férfi szeme
csupa könny, és zavarodott kifejezés terült szét az arcán. Ravi
fölemelte a kezét, ami egyszerre volt gratuláció Amísá
lányának, és a búcsú kifejezése.
Lena valószínűleg nem emlékezett rá, ám ettől függetlenül
visszaintett neki. Ekkor a férje mondott valamit, amit Ravi nem
hallhatott. Lena egy bólintással megtörte a szemkontaktust
Ravival, és beült a kocsiba. Férje követte, és másodpercek múlva
már el is hajtottak. Ravi figyelte, ahogy eltűnnek a távolban.
Indulni készült már, amikor észrevette, hogy Dípak őt nézi. Ravi
lassan összetette a két tenyerét, és bólintással fejezte ki a
köszönetét. A választ meg sem várva sarkon fordult, és abban a
meggyőződésben ballagott haza, hogy amit Amísá megálmodott
a lánya számára, az beteljesült.
JAYA
 ÖTVENKETTŐ

Lehűl a levegő, és a fa árnyékában még hűvösebb lesz. Csönd

honol a kertben, mintha az állatok is éreznék, hogy valami
nincs rendjén. Bezárulnak a virágok, és kókadtan lógnak a fa
levelei, mintha gyászolnának.
– Anyám születése rossz ómen volt – suttogom, amikor Ravi
befejezi a történetet. – A mostohája őt hibáztatta Amísá
haláláért? – Visszatartom a könnyeket. Egyszerre minden
megvilágosodik: anyám szigorú szabálykövetése, ahogy ügyelt
minden lépésére. A szenvedése, amikor elvesztettem a babákat.
A távolságtartása, nehogy bajt hozzon mások fejére. Elhitették
vele, hogy ő tehet róla, ha valami balul üt ki az életében, az
anyja életében, aztán az enyémben. – Azt hiszi, hogy ő maga is
egy átok.
– Igen. – Ravi elkínzott és fáradt. Üres tekintettel néz el
mellettem. – A mostohája óva intett minden férfit, aki el akarta
venni, hogy az életük és a gyermekeiké is el lesz átkozva. Az
édesanyja gyerekkorától kezdve egészen az esküvőjéig
egyfolytában azt hallgatta, hogy egy átokfajzat. Dípak ezt nem
cáfolta meg, így Lena idővel elkezdett hinni benne. –
Megroggyan a válla. – És nem mondhattam el neki az igazat.
Újságíróként láttam és hallottam, milyen kegyetlenségek
elkövetésére képesek az emberek. Minket az események
érzelemmentes, tényszerű ismertetésére tanítottak. Pályám
elején sok nehézségem akadt, de aztán elég hamar felvettem a
ritmust. Hamarosan olyan tárgyilagos hangra sikerült szert
tennem a cikkeimben, amelyet mások is megirigyeltek.
De most az anyámat ért bánásmód hallatán képtelen vagyok
megőrizni a hidegvéremet. Ha én dönthetnék erről, másmilyen
életutat kívánnék neki. De nem változtathatom meg a múltját.
Olyan élet jutott ki neki, amelyet nem fedhetett fel előttem.
Talán csak úgy volt képes elfogadni ezt, ha titkolja.
– Miért tiltotta meg neki Dípak, hogy hazatérjen?
– Azt nem tudom – feleli Ravi némi zavarodottsággal. –
Számos oka lehetett: Ómí kikötése, Dípak félelme, hogy oda lesz
a jó hírük, ha valaha is napvilágra kerül a történet. – Megtört
hangon teszi hozzá: – Nekem sosem beszélt erről.
– A halálát megelőzően mégis látni kívánta anyámat? –
kérdezem, a nagyapám tettei mögött meghúzódó logikát
keresve.
– Lehet, hogy a halála előtt jóvá akarta tenni a hibáját. – Itt
Ravi tart egy kis szünetet. – Szerette Amísát. Nem tudom,
kiheverte-e valaha is a hűtlenségét vagy a halálát. – Mély
lélegzetet vesz. – Könnyű volt mindent Lenára kenni.
– Most jó élete van – mondom csöndesen. – Apámmal. – Volt
alkalmam találkozni anyám démonjaival, de tekintetbe véve,
miféle élete lehetett volna, voltaképpen szerencsésnek
mondhatja magát. – És ezt önnek köszönheti. – Ebbe
részletesebben is szeretnék belemenni, szeretném elmondani
Ravinak, mennyire hálás vagyok neki a közbelépéséért, amivel
végérvényesen megváltoztatta anyám életének folyását, de ő a
fejét rázza.
– Még nincs vége a történetnek – tartja föl a kezét. – Még
nem hallott mindent. – Erősebben markolja a botját. – Egy egész
életen át vártam arra, hogy könnyíthessek a lelkemen, de most,
hogy itt az alkalom, félek az igazságtól. – Találkozik a
tekintetünk, és engem megakaszt a félelme. Éppen feltennék
neki egy kérdést, amikor lassan így szól: – Hazudtam neki.
– Kinek? – értetlenkedem.
– Egyszer még visszajött. – Alig hallani a szavait, ahogy
susognak a fák a lágy szélben, és a virágok dacosan
hajladoznak. Feltartóztathatatlanul potyognak Ravi könnyei. –
Miután Amísá elküldte, a hadnagy egyszer még visszajött érte.
– Stephen? – Döbbenten próbálom kihámozni a szavaiból,
hogy mit akarhat mondani. – Amísá elzavarta.
– Ő sosem tudta meg. – Egész testében remegni kezd. –
Három nappal azelőtt, hogy megcsípte a moszkitó, a hadnagy
eljött érte. Amísá lent volt a folyónál, egyedül voltam a házban.
Azt mondtam neki… – Pihegve kapkodja a levegőt. – Kértem,
hogy menjen el. Azt mondtam neki, hogy Amísá boldog. Ő hitt
nekem, és soha többé nem tért vissza.
– Nem értem – suttogom sajgó fejjel. – Miért tette?
– Mert ha látta volna a kicsit, egyből rájön. Soha nem
mondott volna le a lányáról. És Amísának választania kellett
volna a fiai és a kicsi között. – Zokogásba fúlnak a szavai. – Azt
hittem, megmentem a szívfájdalomtól. Ehelyett halálra ítéltem.
– Fölszegi a fejét, és belenéz a szemembe. – Én tehetek róla,
hogy annyit szenvedett a családja. – Remeg. – Úgy sajnálom –
zokogja. – Most is élhetne.
Elképedve meresztem a szememet az emberre, aki egy egész
élet bűntudatát cipelte magával. Megbicsaklik a hangom,
amikor megszólalok:
– Nem tudhatta, mi fog történni. – Patakzik a könnyem,
miközben a kezére teszem a kezemet. Nagyanyámnak egy olyan
döntést kellett meghoznia, amelyet senkire sem lenne szabad
rákényszeríteni: a gyermekei vagy a szeretett férfi. – Képtelen
döntésre kényszerült. – Nem fogok kritikával illetni egy olyan
embert, aki feddhetetlen életet élt, és mindig segítette a barátját,
anélkül hogy ítélkezett volna fölötte. – Tragédia, hogy meghalt,
de senki sem tehet róla.
Lehajtom a fejemet, mert magam is az összeomlás határán
vagyok. De nem hibáztathatok valakit, akinek egyetlen bűne,
hogy jót akart cselekedni. A vetéléseim, indiai utazásom, s hogy
újra összejöttünk Patrickkel – mindebből azt a tanulságot
vontam le, hogy az életben semmire sincs garancia.
A mesélés során most először mintha nagyanyám suttogását
hallanám. Éberen fülelek, és csakugyan hallom, ahogy bátorít
engem. Amísá itt van velünk a bükkfa ágainak hajladozásában,
a virágok pompájában. Lágy szavakkal vezet rá, miként segítsek
Ravinak.
– Maga a barátja volt. – Megragadom Ravi kezét. – Amísá
szerette magát, és bízott magában. Nagyon el lenne keseredve
attól, hogy önmagát hibáztatja. Nem tehet róla. Ahogy anyám
sem.
 – A gyerekeknek és Stephennek szüksége volt Amísára.
Szerették őt, és nélküle kellett élniük. – Kezébe fogja az arcomat.
– Önt megfosztották egy nagymamától, aki feltétel nélkül
szerette volna. – Nem érdekli, hogy én már megbocsátottam
neki. – Életek egész során át fogok bűnhődni ezért.
Ravi feltápászkodik, és a botjára támaszkodva hazafelé
indul. Nézek utána, amíg el nem tűnik a szemem elől.
A délután hátralévő részében szótlanul bámulom Amísá
kertjét, fejben újrajátszva a történet minden apró részletét.
Patrick városnézéssel tölti a napot, hogy időt adjon Ravinak és
nekem a történet befejezésére. Mikor végül lemegy a nap,
elhagyom nagyanyám virágos menedékét. Leintem az első
szembejövő riksát, és bevitetem magam a városba. Belépek a
kávézó ismerős terébe. Tárcsázom a számot, és várom, hogy az
óceán túlpartján megcsörrenjen a telefon.
– Halló. – Anyám hangja kásás az alvástól. Odaát késő
éjszaka van.
– Anya – szólok bele, aztán rögtön el is hallgatok. Idővel
majd el fogom mesélni neki származása történetét és annak
körülményeit. De most az érzéseimről akarok beszélni. –
Szeretlek – suttogom.
– Jaya? – mondja, egyszerre éberré válva. Hallom, ahogy
felül az ágyban, és apám mellette megkérdezi, minden rendben
van-e. – Bétí?
– Annyira hálás vagyok neked. Mindenért, amit kaptam tőled
– mondom anyámnak könnyektől elszorult torokkal.
 A sors meghozta ítéletét, és már a születésekor döntött
anyám felől. Arra kárhoztatta, hogy édesanyja támogató
jelenléte nélkül élje az életét. Habár elválaszthatatlan társa volt
a szomorúság, ő végig némán viselte a szenvedést. Azt hitte,
hogy bajt hoz másokra, ezért tartott távolságot. Az egyetlen
általa ismert módon szeretett engem, miközben szégyenben élte
az életét.
Sajnálom anyámat, amiért titkolnia kellett gyermekkorának
eseményeit. De éppen emiatt utaztam át a fél világon egy sosem
ismert otthon felé. És indiai utazásom során – az emberek
nevetésén, az utcai koldusok sebzett lelkén, a nagyságon és
szomorúságon keresztül – megismerhettem anyám és
nagyanyám igaz történetét. Annak a két asszonynak a
történetét, akiknek az életemet köszönhetem. Habár nincs
kézikönyvünk a saját életünk vezérléséhez, ha női elődeim
példája és az ő jó szívük kormányoz, akkor a végén
elmondhatom, hogy méltó életet éltem.

„Isten nem ró nagyobb terhet az emberre, mint

amennyit az el bír viselni” – szól a kultúrákat és
nyelveket áthidaló nézet. Fiatal újságíróként egyszer
egy közkedvelt kisvárosi polgármester temetéséről
tudósítottam. Húsz éven keresztül volt hivatalban, és
légiónyi elkötelezett választópolgárt és egy
fiúgyermeket hagyott hátra. Miután a kegyeletüket
lerovóktól ismételten végig kellett hallgatnia a fenti
frázist, az özvegy végül odafordult a barátjához, és
megkérdezte: – Na és ha én nem bírom elviselni? – Jogos
kérdés volt, amelyre nem kaphatott választ.
Nagyanyám egy másik férfit szeretett, és gyermeket
szült neki anélkül, hogy a férfinak erről tudomása lett
volna. E számomra ismeretlen származás és a mögötte
meghúzódó történet alakította a sorsomat.
Meghatározott engem, miközben korlátokat és
lehetőségeket állított elém.
Nagyanyám még fiatal volt, amikor a sors
közbelépett, és úgy halt meg, hogy nem is élt még
igazán. Egészen mostanáig rejtve maradt a titka. Az
ember, akire legjobb barátjaként tekintett, még a halála
után sem fedte azt fel. Ám a történettel együtt a
bűntudatát is magával cipelte, mivel önmagát
hibáztatta nagyanyám tragikus hirtelenséggel
bekövetkezett haláláért. Biztosra vette, hogy a barátja
megvédelmezése érdekében meghozott döntése vezetett
el nagyanyám halálához. Ez a bűntudat már sosem fog
elmúlni, akármi történjék is. Adódik tehát a kérdés –
csakugyan az ő döntése vezette nagyanyámat egy adott
útra, vagy már maga a döntés is sorsszerű és
megmásíthatatlan volt?
Nekem három vetélésem volt. Egyiket sem kívántam
volna magamnak. Ahogy múlt az idő, mindent
elkövettem annak érdekében, hogy megváltozzanak a
körülményeim, de a sors még így is erősebbnek
 bizonyult. Mégis súlyos teherként nehezedik rám a
bánat, hogy nem lehet saját gyermekem, ahogy az a
kérdés is, létezik-e olyan döntés, amely változtatna a
sorsomon.
Az élet egy kirakójáték, melynek darabkái szüntelen
változásban vannak, ezáltal módosítják a képet. Oly
sokszor voltam már biztos abban, hogy melyik az én
utam, aztán egy másikat választottam. A tizenhat éves
kori lelki társam tizenhét éves koromra a kínzómmá
vált (kis túlzással élve). Nem vettek fel az egyetemre,
pedig biztosnak láttam az esélyeimet, így kénytelen
voltam másikat keresni. Némelyik fordulat az én
döntésem volt, a többi kényszerű újratervezés. És mind
ide vezetett el, a mostani önmagamhoz.
Ez az utolsó bejegyzésem Indiából. Indulok haza.
Kész vagyok szembenézni a fájdalommal, ami elől
elmenekültem. Új céltudatossággal és megértéssel térek
vissza. Lehet, hogy az élet döntések sorozata, amelybe
egyedül a sors szólhat bele. Talán arról van szó, hogy el
kell fogadnunk a lehetetlent mint kaput valami másra.
És ez talán azt jelenti, hogy a legnehezebb időkben kell
a legerősebbnek lennünk. Nem tűnt el teljesen az
életemből a sötét árnyalat, de már fakul. Hálatelten
mindazért, amim van, a remény szikrájával a
lelkemben, elengedem a múltat, és a jövőbe tekintek.

– Mit írsz? – kérdi Patrick a vállam fölött.

 Látom, hogy többszatyornyi szuvenír van nála.
– Vásárolgattál.
– Igen – mondja szégyenlősen, és fölemeli a kincseit. – A
helyi gyerekek elég meggyőzők tudnak lenni.
– Szóval kifosztottak – élcelődöm feszes hangon. Ez feltűnik
neki, és rögtön leteszi a szatyrokat.
– Minden oké? – Egyik kezével megfogja az arcom. –
Befejeztétek a történetet?
Ráteszem a kezemet a kezére, és bólintok.
– Anyám történetével, igen.
Előző éjjel bemutattam Patricket Ravinak és a
dédunokáinak. Beigazolódott a sejtésem, és kölcsönösen
imádták egymást. Amikor Patrick kiment az utcára labdázni
Amittal, Mísával meg néhány környékbeli lurkóval, olyan
boldogság töltött el, amilyet régen éreztem utoljára. Ravi
érzékelte a reakciómat, odahajolt hozzám, és a fülembe súgta:
– Jó ember, igaz? – Bólintottam, mire hozzátette: –
Szerencsés férfi, hogy őt választotta.
– És én is az vagyok – suttogtam.
– A neveltetése, amiken keresztülment… – folytatom a
Patricknek címzett válaszomat, aztán lélegzetvételnyi szünetet
tartok. – Annyi mindent megmagyaráz. – Azért volt mindig
távolságtartó, mert attól félt, hogy valamiképpen ő a hibás az
életemben bekövetkező szerencsétlenségekért. Engem védett
azzal, hogy visszahúzódó volt. – Ravi elmesélte nekem egy
döntését, amellyel azóta is együtt él. – Odaadom neki a
számítógépet. – Választások. Sors versus döntés.
 – Te másként cselekedtél volna? – kérdezi, miután átfutotta a
szöveget.
– Nem tudom. Sosem hoztam volna olyan döntést, amivel
elveszíthetem őket, de ha választhatnék, végigcsinálnám-e még
egyszer a terhességeket? – Elhallgatok, és a csalódásba torkolló
reménykedés éveire gondolok. – Ha nem próbálom meg, örökre
bennem maradt volna egy kérdőjel. – Először ismerem ezt be
magamnak, és látom be, hogy a döntésnek legalábbis a látszata
mindig a kezemben volt. – És te?
Ő hosszabban mereng a kérdésen, majd így szól:
– Talán. Sok volt, hogy egymást is elveszítettük. – Az arcomat
cirógatja. Kezem a kezére teszem, jólesik az érintése. – Mi volt
veled ott, a lakásban?
A filmszakadásomra céloz. Akkor is láttam rajta az aggódást,
de ha ott, helyben rákérdez is, nem lett volna válaszom.
– A gyász, azt hiszem. Képtelen voltam kezelni, és
egyszerűbb volt, ha minden elsötétül. – Más körülmények
között rémisztőnek találtam volna a tüneteket, de akkoriban
nem voltam egészen magamnál. – Amint megérkeztem Indiába,
jobban lettem, és hamarosan el is múlt teljesen. – A
számítógépre mutatok. – Valószínűleg ez lesz az utolsó
bejegyzésem innen.
Fogva tartja a tekintetemet.
– Kész vagy elmenni?
– Kész vagyok hazamenni. – Megfogom a kezét. – Van itt
valami, amit szeretnék megbeszélni veled. – Amikor bólint, egy
óra hosszat taglalom neki az elképzeléseimet Amitról és
Mísáról. Végül az árvaházról is beszámolok. – Szeretnék örökbe
fogadni egy gyereket – mondom tétován. – Tudom, hogy
időigényes a procedúra, de… – Elhallgatok, várom a reakcióját.
Amikor elmosolyodik, megkönnyebbül a lelkem.
Magához ölel. – Igen – mondja lágy hangon. – Vigyük haza a
gyermekünket.
 ÖT VENHÁROM

Ravi kora reggel érkezik. Patrick Mísával és Amittal tölti a

napot, mert a gyerekek be akarták mutatni őt a szüleiknek.
Amikor ajtót nyitok, egy vén, megviselt Ravit látok magam előtt.
Mosolyogva nyújt felém egy köteg papírt.
– Ezt akarta a nagyapja odaadni az édesanyjának. Ezért
biztattam önt maradásra, hogy meghallgassa a történetet.
Átpörgetem a papírokat, és döbbenten pillantok fel.
– Stephen Amísának írott levelei?
– A nagyapja azt akarta, hogy az édesanyja tudja, hogy
szerették és akarták őt. – Megbicsaklik a hangja. – Tisztában volt
vele, hogy ő maga kételkedik ebben.
A könnyeimet nyeldekelve magamhoz szorítom a leveleket.
– Minek tartotta meg őket?
– Eleinte, azt hiszem, büntetni akarta magát Amísá
árulásának bizonyítékaival. – Ravi elhallgat, és elködösülő
tekintettel mered a padlóra. – Aztán az édesanyjának tartogatta
őket. A halála előtt azt mondta nekem, hogy bár a múltbeli
hibáit nem tudja eltörölni, a levelek remélhetőleg segítenek
majd jóvátenni a dolgokat.
Átfutom a leveleket, amelyek Stephen feltétel nélküli
támogatásáról és mélységes szerelméről tanúskodnak. Szavai
egy rossz időben fogant szerelmet rajzolnak fel. Akkor lángolt a
legerősebben a szerelmük, amikor el voltak szakítva egymástól.
 – Oda fogom adni anyámnak. – Letörlöm a könnyeimet. –
Köszönöm.
Jóllehet mintha csak tegnap lett volna, hogy Ravi beengedett
a házba, azóta rengeteg minden történt. A történet, az
örökségem, egyúttal feloldozás anyám számára. Ezért
mindörökre hálás leszek Ravinak.
– Mi a baj, bétí? – kérdi Ravi, látva a vívódásomat.
– Megyek haza. – Szomorúság fut át az arcán a
bejelentésemre. – Ideje már.
– A férjével – mondja, megelőzve engem. Megértően
mosolyog. – Boldogabb, mióta ő itt van.
– Az vagyok, igen. Tudom, hogy szerencsés vagyok a
szerelméért, és az ön meséjének, nagyanyám történetének
köszönhetően már azt is tudom, hogy nem engedhetem el ezt a
szerelmet.
– Akkor a történet betöltötte rendeltetését. Mikor?
– Néhány nap múlva – felelem. – De előtte meg kell kérnem
valamire. Itt ez a ház… – Elhallgatok, és a megfelelő szavakat
keresve körbepillantok a szerény hajlékon. Noha az egykor itt
éltek is csak emberek voltak, a történetük és a lelkük
hatalmasabb volt. Megváltoztattak engem, és én örökké hálás
leszek ezért nekik. – Szeretném, ha ideköltöznének a
családjával.
– Jaya, nem. – Ravi föltartja a kezét, és a fejét rázza
tiltakozásul.
– Idehallgasson – folytatom, és nem hátrálok meg. – Ezt a
házat az iskolával és a malommal egyetemben átírattam az ön
nevére. – A családtagok írásos lemondó nyilatkozatának
birtokában csupán néhány száz dollárba került ezt elintézni. –
Megtartotta, amit ígért, Ravi. Kérem, fogadja el, a nagyanyám is
így akarta volna.
– A vallomásom után még meg akar engem ajándékozni? –
mered Ravi a dokumentumokra.
– Egyszer azt mondta nekem, hogy nagyanyám sem volt
tökéletes, de mindig igyekezett másokkal jót tenni. Szerintem ő
ugyanígy nyilatkozna magáról. – Keresem a jó szót. – Maga csak
meg akarta őt védeni. És ezt neki is tudnia kellett.
– Amíg ő élt, boldogsággal és örömmel volt tele a ház. – Ravi
körbepillant, és bánat itatja át a szavait. – Utána olyan lett, mint
egy mauzóleum.
– Azóta is nagy gonddal és szeretettel tartotta karban. Úgy
igazságos, hogy az öné legyen – mondom, és amikor ismét
vitatkozni készül, hozzáteszem: – Nem a vér teszi a családot.
Hanem a szeretet. – Megfogom a kezét. – Ha megkérdeznénk a
nagyanyámtól, hogy kicsoda Ravi, azt válaszolná, hogy
családtag. – Nagyot nyel. – Az iskolát bérbe tudja adni
kereskedelmi használatra, és akár újra üzembe helyezheti a
malmot. Kérem, Ravi, a nagyanyámért, a családjáért, mondjon
igent. Ő is ezt akarná.
– Hatalmas ajándékot adott most nekünk – suttogja Ravi.
Összetett tenyérrel meghajol felém. – Köszönöm.
– Volna még valami – mondom csöndesen. – Amit kínálok,
azzal nem… – Elhallgatok, mert nem szeretném megbántani
Ravit, vagy az életmódját lefitymálni.
 – Hallgatom, bétí – mondja zavartan.
Megválogatom a szavaimat.
– Tágas lakásom van New Yorkban. Patrick csodálatos
ember. – A múltra és az idevezető apró lépéseimre gondolok.
Hosszú idő óta először bizakodva tekintek a jövőbe. – Szeretnék
tőlem telhetően segíteni. – Anyámra és a gyerekkoromra
gondolok, ebből merítek erőt a folytatáshoz: – Anyám
megmutatta nekem, hogy a legfontosabb dolog, amit adhatunk
egy gyereknek, az a támogatás és a szeretet. És ígérem, hogy
maradéktalanul meg fogom adni nekik ezt.
– Kiknek? – kérdi Ravi, továbbra is értetlenül.
– A dédunokáinak – vágom rá. – Engedje meg, hogy
Amerikába vigyem Mísát és Amitot, hogy Mísá orvosi kezelést
kapjon, és hogy mindketten tanulhassanak. Nagy öröm lenne
számomra, ha biztosíthatnám nekik ezt.
– Jaya? – Ravi fürkész tekintettel figyel.
– Nagyanyám ajándékba kapta az írástehetségét, ami
belépést nyújtott számára egy világba, ahol boldog lehetett. Így
talált rá Stephenre és az igaz szerelemre. – Soha többé nem
fogom készpénznek venni az élet adományait. – Az ön története
megértette velem, hogy az élet nem mindig arról szól, hogy kik
akarunk lenni, hanem hogy kik tudunk lenni. Amitnak és
Mísának szerető családja van, és itt van az otthonuk, de
megtiszteltetés lenne számomra, ha megismertethetnék velük
egy másik világot, még ha csak rövid időre is.
– Ön lesz a belépőjük az új világba? – kérdi Ravi.
– Nem – felelem lassan. – Inkább fordítva.
 EPILÓGUS
RAVI

Ravi büszkeségtől dagadó szívvel becsukja a brosúrát. Könnyes

szemmel nézi a vígan csaholó Rokie-val ugrabugráló
dédunokáit. Mennek Amerikába. Jaya elküldte nekik Amit és
Mísá repülőjegyét egy az otthona közelében található,
ortopédiára és a gyermekbénulás kezelésére szakosodott
gyermekklinika tájékoztató füzetével együtt.
Ravi a melléhez szorítja a fényes lapokat, és öregesen
eldöcög a hátsó szobához. Elárasztják az emlékek, ahogy
kinyitja az ajtót. Ugyanebben a szobában írta Amísá a meséit
hosszú éveken át. Lassan lépked, hiszen nem siet sehová.
Beteszi maga mögött az ajtót, hadd mulasson a család kedvére.
– Köszönöm – szólítja meg Ravit az ágy lábánál álló Amísá.
Ravi meredten nézi, pedig nem először látja. De még soha
nem volt ennyire valóságos és eleven.
– Önnek kellett volna elmondania a történetet – mondja Ravi
halkan, a szokásos keserűséggel a hangjában.
– Te szebben mondtad – nyugtatja meg Amísá, nem lankadó
mosollyal az arcán. Még a szeme is nevet, ahogy csipkelődve
megjegyzi: – Micsoda főhőst kreáltál magadból!
 – Mindig is ön volt az én hősöm – ismeri be Ravi könnyű
szívvel, sok-sok év terhétől szabadulva. – Hogy van?
– Boldogan – állítja Amísá, Ravi könnyes szemébe nézve.
– Stephennel? – A nő mosolyát látva Raviban remény ébred.
– Igen. – Egyszerű válasza azt üzeni Ravinak, hogy újra
együtt van igaz szerelmével. – Írtam néhány történetet. –
Kinyújtja a kezét Ravi felé, nyitott, hívogató gesztussal. – El
fogod olvasni őket?
– Mint mindig. – Ravi a nő kezébe csúsztatja a kezét. Amísá
keze a kezére fonódik, és Ravi érzi, hogy az ő hűséges barátja
végre meghozza számára a szabadságot.

JAYA

Két héttel a gyerekek érkezése előtt levelet hoz nekem a posta:

minden a legnagyobb rendben van, a gyerekek
összecsomagoltak, és készen állnak az utazásra. A levél végén
Ravi unokája Ravi eltávozásáról is beszámol. Röviddel azután
hunyt el, hogy Patrickkel elküldtük nekik a fotókat az
otthonunkról meg az iskoláról, amelyet a szüleim segítettek
kiválasztani. Állítólag mosolygott, amikor az iskola és a kórház
katalógusát böngészték. Aztán elment lefeküdni, és másnap
reggel már holtan találtak rá.
Nem hullajtok könnyeket Raviért. Az az ember, akit én
megismertem benne, azért élt, hogy beteljesítse a barátjának
évekkel korábban tett ígéretét. Elbeszélte nekem Amísá
történetét, és meggyőződött róla, hogy tisztelet fogja övezni az ő
örökségét. Neki köszönhetően anyám és én újra hangot
találtunk egymással. Elmeséltem neki a történetet, és együtt
ünnepeltük és gyászoltuk az elvesztett szerelmet, amelynek ő a
gyümölcse. Amikor beszámoltam neki a tervünkről, hogy
örökbe fogadunk egy gyereket az árvaházból, könnyes szemmel
megölelt, és azt mondta, alig várja, hogy találkozzon az
unokájával.
Amint Ravi beteljesítette misszióját, végre megengedte
magának, hogy elaludjon. Úgy hiszem, hogy Amísá várt rá, a
legigazabb barátjára, akit valaha ismert.
 K

Mark Gottlieb – örökké hálás leszek azért, hogy a társam lettél.

Felbecsülhetetlen vagy, én pedig szerencsés, hogy veled
dolgozhatok. Remélhetően életre szóló barátság és sok könyv
vár még ránk.
Danielle Marshall – veled élvezet könyvet kiadni. Miattad
hittem ebben a történetben. Köszönöm bölcs és bátorító
szavaidat.
Gabe és az Author Team – köszönet mindenért, beleértve a
háttérmunkát, ami oly szépen összecsiszolja a dolgokat. Igazán
hálás vagyok.
Dennelle Catlett – köszönöm, hogy oly sokat teszel egy-egy
könyv megismertetéséért.
Tanya Farrell – izgalmas volt veled dolgozni. Előre is
köszönök neked mindent.
Sarahlou C. – köszönöm neked, barátom, hogy oly éles
rálátással bírsz, s hogy minden körülmények között mellettem
álltál. A nyugalom és az ész hangja vagy számomra.
Testvéremként szeretlek, de az eszement vakációkról inkább
lemondok.
Tiffany Y. Martin – nélkülözhetetlennek találtam éles elméjű
meglátásaidat. Általad lett egyre jobb és jobb a történet.
Köszönöm, hogy mindig oly nagy élvezet veled dolgozni.
 Nicole Pomeroy, Sara Addicott, Jane Steele, valamint Nicole
Brugger-Dethmers – köszönöm nektek mindama
erőfeszítéseteket, amellyel ragyogóbbá tettétek a könyvet.
Az olvasóknak – köszönöm, hogy elolvassák a történeteimet.
Nem is tudom szavakkal kifejezni, mennyire hálás vagyok.
 J

1 Zöldséggel vagy hússal töltött, háromszögletűre hajtogatott,

2 olajban kisütött tésztabatyu. (A ford.) Joghurtból
3 készült édes, frissítő ital. (A ford.) Lány, kislány;
4 kedveskedő megszólítás. (A ford.) Fagylalt. (A ford.)
5 6 Tradicionális női ünnepi viselet. (A ford.) Jellegzetes
7 indiai lapos kenyérféle. (A ford.) Az isteneknek felkínált
áldozat, amelyet a szertartást követően elfogyasztanak. (A
8 ford.) Olajban sült, zöldséggel töltött tésztagombóc. (A
9 ford.) Lencseféle. (A ford.)
10 Fiam. (hindí)
11 Fagylaltozni. (A ford.)
 T

Prológus

Jaya
Egy
Kettő
Három
Négy
Öt

Amísá
Hat
Hét
Nyolc
Kilenc
Tíz
Tizenegy
Tizenkettő
Tizenhárom
Tizennégy
Tizenöt
Tizenhat

Jaya
 Tizenhét
Tizennyolc

Amísá
Tizenkilenc
Húsz
Huszonegy
Huszonkettő

Jaya
Huszonhárom
Huszonnégy

Amísá
Huszonöt

Jaya
Huszonhat
Huszonhét

Amísá
Huszonnyolc
Huszonkilenc
Harminc
Harmincegy

Jaya
Harminckettő
Amísá
Harminchárom
Harmincnégy
Harmincöt
Harminchat

Jaya
Harminchét

Amísá
Harmincnyolc
Harminckilenc
Negyven
Negyvenegy

Jaya
Negyvenkettő
Negyvenhárom
Negyvennégy

Amísá
Negyvenöt
Negyvenhat
Negyvenhét

Ravi
Negyvennyolc
Negyvenkilenc
Jaya
Ötven

Ravi
Ötvenegy

Jaya
Ötvenkettő
Ötvenhárom

Epilógus

Köszönet
Jegyzetek
 www.libri-kiado.hu
www.nyugatiter.hu

Forgalmazza:
eKönyv Magyarország Kft.

Felhasznált betűtípusok
Barlow – SIL Open Font License
EB Garamond – SIL Open Font License
Noto Serif – Apache License 2.0