GUILLAUME MUSSO

Ott leszel?
Ulpius-ház Könyvkiadó
Budapest, 2010
 Fordította Domonkos Eszter
A fordítás alapjául szolgáló mű:
Guillaume Musso: Seras-tu là?

Cet ouvrage, publié dans le cadre du Programme d'Aide

à la Publication
(P.A.P.) Kosztolányi, bénéficie du soutien du ministère
français des
Affaires étrangères et européennes, de l'Ambassade de
Francé en Hongrie
et de l'Institut français de Budapest.

Ez a mű a Francia Kül- és Európa-ügyi Minisztérium, a

Magyarországi
Francia Nagykövetség és a Budapesti Francia Intézet
támogatásával a
Kosztolányi Könyvtámogatási Program (P.A.P.) kereté-
ben jelent meg.

RÉPUBLIQUE FRANÇAISE

A szerzőtől az Ulpius-ház Könyvkiadónál megjelent:

 Szerelem életre-halálra

Előkészületben:
Visszajövök érted

Copyright © XO Éditions, 2006. All rights reserved.

Hungarian translation © Domonkos Eszter, 2010
© Ulpius ház Könyvkiadó, 2010

ISBN 978 963 254 282 9

 Egyszer bizonyára már mindannyian feltettük magunk-
nak a kérdést: mit változtatnánk az életünkön, ha véletlen
szerencse folytán visszamehetnénk a múltba?

Milyen tévedéseket próbálnánk helyrehozni? Milyen fáj-

dalmat, lelkiismeret-furdalást, megbánást törölnénk el szí-
vesen?

Lenne-e merszünk új értelmet adni a létünknek?

Mivé válnánk?
Merre tartanánk?
És kivel?

3
 Bevezetés

Északkelet-Kambodzsa
Esős évszak
2006. szeptember

A Vöröskereszt helikoptere pontosan a megbeszélt idő-

ben ért földet.
Az erdővel övezett fennsík tetejére települt falu közel
száz, nagyrészt rönkfából és gallyakból épült kezdetleges
házból állt. Az elveszettnek, időn kívülinek tűnő hely tá-
vol esett az angkori és a Phnom Penh-i turistaövezettől.
Páradús volt a levegő, és sűrű sár borított mindent.
A pilóta le sem állította a turbinát. Egy önkéntes
orvoscsoportot kell a városba szállítania. Normális időben
könnyű küldetés, de sajnos szeptember volt, és a szünet
nélkül szakadó eső megnehezítette a manővert. Üzem-
anyagból is csak korlátolt mennyiség állt a rendelkezésére,
de ahhoz elég, hogy mindenkit eljuttasson a célállomásra.
Feltéve, ha nem húzzák az időt…
Két sebész, egy altatóorvos és két ápolónő futott ki a he-
venyészett rendelőből, ahol két napja dolgoztak. Az utóbbi
hetekben már körbejárták a környékbeli falvakat, és lehe-
tőségeikhez mérten kezelték a mocsárláz, az AIDS vagy a
tuberkulózis áldozatait, ellátták az amputáltakat, ha tehet-
ték, művégtaggal szerelték fel őket. Az országnak ez a
csücske tele volt taposóaknákkal.

4
 A pilóta hívására az öt egészségügyisből négy már el is
tűnt a helikopter gyomrában. Az utolsó, egy hatvan év kö-
rüli férfi, kissé lemaradt. Tekintete a gépet körülálló kam-
bodzsaiak csoportján időzött. Képtelen volt elszánni ma-
gát az indulásra.
– Gyerünk, doktor! – kiáltott a pilóta. – Ha nem szállunk
fel azonnal, nem érik el a repülőt.
Az orvos bólintott, és elindult a gép felé, de akkor tekin-
tete megakadt egy kisgyereken, akit egy öregember tartott
a magasba. Vajon hány éves lehet? Kettő? Háromnál biz-
tos nem több. Felső ajkán szörnyű hasadék éktelenkedett,
mely eltorzította kis arcát. Veleszületett fejlődési rendel-
lenesség. Élete végéig csak levest és pépes ételeket ehet,
és egyetlen értelmes szót sem tud majd kiejteni.
– Igyekezzen! – kiáltott le neki az egyik ápolónő.
– Meg kell operálnom azt a gyereket – felelte az orvos,
megpróbálva túlkiabálni a fejük felett forgó lapátok zaját.
– Nincs több időnk! Az árvíz miatt járhatatlanok az utak,
és a helikopter csak napok múlva jönne vissza értünk –
erősködött a kollégája.
Az orvos nem mozdult. Nem tudta levenni a tekintetét a
kisfiúról. Tisztában volt vele, hogy a világnak ebben a zu-
gában az ősi hagyományok szerint élő szülők gyakran
magukra hagyják a nyúlszájjal születő gyerekeket, akik-
nek, ha egyszer bekerülnek az árvaházba, torz kinézetük
miatt esélyük sincs arra, hogy örökbe fogadják őket.
Az ápolónő újra kérlelni kezdte:
– Holnapután San Franciscóban várják, doktor! Sorban
állnak a betegek, nagyon szorosa műtéti beosztása, konfe-
renciák és…

5
 – Menjenek nélkülem – döntötte el végül, és elindult a
kisfiú felé.
– Akkor én is maradok – felelte az ápolónő, és leugrott a
földre.
Emilynek hívták. Fiatal amerikai lány volt, és ugyanab-
ban a kórházban dolgozott, mint az orvos.
A pilóta a fejét csóválta, és nagyot sóhajtott. A helikop-
ter a levegőbe emelkedett, egy pillanatra megállt, majd el-
indult nyugat felé.
Az orvos karjába vette a sápadt, félénk kisgyereket, és
az ápolónővel bevitte a rendelőbe. Mielőtt hozzákezdett
volna az altatáshoz, beszélgetett vele, hogy enyhítse a kis-
fiú félelmét. Amikor a gyerek elaludt, ő fogta a szikét,
nagy gonddal lefejtette az ínyvitorlát, és megnyújtotta,
hogy pótolja vele a szájpadláshasadékot. Hasonló eljárás-
sal helyrehozta az ajkakat is, hogy a kisfiú arcán igazi mo-
soly ragyoghasson majd.
*
A műtét végeztével az orvos kiment, és letelepedett a
bádoglemezzel és száraz levelekkel borított verandán. A
beavatkozás hosszúra nyúlt. Két napja alig aludt, és érezte,
hogy hirtelen elhatalmasodik rajta a fáradtság. Cigarettára
gyújtott, és körülnézett. Az eső elcsendesedett. A felhők
közti résen ragyogó fénysugár tört át, s az ég bíbor-
narancs színben pompázott.
Nem bánta meg, hogy maradt. A Vöröskereszt megbízá-
sából minden évben több hetet töltött Afrikában vagy
Ázsiában. Igaz, ezek a humanitárius küldetések mély
nyomot hagytak a lelkében, mégis egyfajta kábítószerré

6
váltak, mert így a maga módján időnként kiléphetett a ka-
liforniai főorvos megszokott életéből.
Épp a cigarettáját nyomta el, amikor megérezte, hogy áll
valaki a háta mögött. Megfordult, és rögtön ráismert az
öregre, aki a kisfiút feltartotta a helikopter indulásánál. A
falu vezetője lehetett. Görnyedt hátú, barázdált arcú öreg-
ember, hagyományos öltözetben. Köszönésképpen állához
emelte összekulcsolt kezét, és feltartott fejjel az orvos
szemébe nézett. Aztán intett, hogy kövesse a házba. Rizs-
pálinkával kínálta, mielőtt megszólalt:
– Lu-Nannak hívják.
Az orvos kitalálta, hogy a gyerek keresztnevéről van
szó, és bólintott.
– Köszönöm, hogy újjávarázsolta az arcát – tette hozzá
az öreg kambodzsai.
A sebész alázatosan fogadta a köszönetnyilvánítást, és
zavarában elfordította a tekintetét. Az üveg nélküli abla-
kon át a közelben burjánzó, sűrű, zöld trópusi erdőre lá-
tott. Különös érzés fogta el, mert eszébe jutott, hogy alig
néhány kilométerrel távolabb, feljebb, a Ratanakiri hegy
oldalában még élnek tigrisek, kígyók és elefántok…
Elmerengett, így aztán először nem is értette vendéglátó-
ja szavait, aki ezt kérdezte tőle:
– Mit kívánna, ha teljesülhetne egy kívánsága?
– Tessék?
– Mire vágyik a legjobban ezen a világon, doktor?
Az orvos először valami szellemes válaszon törte a fejét,
de aztán a fáradtságtól leverten és egy ismeretlen, hirtelen
támadt érzés sugallatára halkan így szólt:
– Szeretnék újra találkozni egy nővel.
– Egy nővel?
7
 – Igen. Az egyetlennel… az egyetlennel, aki számított.
És abban a pillanatban, azon az isten háta mögötti he-
lyen, a nyugati világ tekintetétől távol különös ünnepé-
lyesség költözött a két férfi közé.
– Nem tudja, hol van most az a nő? – kérdezte az öreg
khmer, akit meglepett a kérés egyszerűsége.
– Meghalt harminc éve.
Az ázsiai a homlokát ráncolta, és gondolkodóba esett.
Rövid hallgatás után méltóságteljesen felállt, és a helyiség
végébe ment, ahol egy ingatag polcon egymás hegyén-
hátán különleges szerzemények hevertek: szárított csikó-
hal, ginzenggyökér, formalinban eltett egymásba fonódó
mérges kígyók…
Addig turkált a kacatok közt, míg rá nem akadt arra,
amit keresett.

Az orvoshoz lépett, és egy fújt üvegből készült kis fiolát

nyújtott át neki. Tíz pici aranysárga pirula bújt meg ben-
ne…

8
 1

Első találkozás

Egy este a jövő már múlt lesz.

Akkor visszanézünk, és látni
fogjuk az ifjúságunkat.
LOUIS ARAGON

Miami repülőtér
1976 szeptembere
Elliott 30 éves

Szeptemberi vasárnap délután a floridai ég alatt…

Egy lehajtható tetejű Thunderbird kormányánál ülve a

lány felhajt a terminál felé vezető útra. Haja száll a szél-
ben, gyors iramban halad, több autót is megelőz, mielőtt
egy rövid időre megáll az indulási csarnok előtt. Épp csak
pár percre, míg a mellette ülő férfi kiszáll, kiveszi a táská-
ját a csomagtartóból, és az ablakon behajolva egy csókot
küld neki. Ajtócsapódás, majd a férfi belép az üveg-acél
épületbe.
Ő Elliott Cooper. Megnyerő külsejű, magas termetű fér-
fi. Orvos San Franciscóban, de bőrdzsekijében és borzas
üstökével fiatal kamasznak látszik.
Gépiesen a pulthoz lép, hogy elkérje a beszállókártyát a
Miamiból San Franciscóba induló gépre.

9
 – Fogadok, hogy máris hiányzom…
Az ismerős hang hallatán Elliott meglepetten fordul hát-
ra.
A lány rászegezi smaragdzöld tekintetét, amely egyszer-
re kihívó és esdeklő. Csípőig érő farmert, peace and love
feliratú, karcsúsított szarvasbőr kabátot és szülőhazája,
Brazília színeit idéző pólót visel.
– Mikor is csókoltalak meg utoljára? – kérdezi a férfi, és
kezét gyengéden a lány tarkójára fonja.
– Már legalább egy perce.
– Örökkévalóságnak tűnik…
Megöleli, és magához szorítja.
A lányt Ilenának hívják. Elliott szerelme. Tíz éve ismeri,
és neki köszönhet minden jót az életben. Orvosi hivatását,
az emberek iránti nyitottságát és azt a fajta igényességet,
amellyel az életét irányítja…
Meglepi a lány hirtelen felbukkanása, mert megegyez-
tek, hogy kerülik a hosszú búcsújeleneteket. Tisztában
vannak azzal, hogy a néhány utólag lopott pillanat több
fájdalmat tartogat számukra, mint vigaszt, s csak megne-
hezíti az elválást.
Életük kissé bonyolult. A lány Floridában él, a férfi San
Franciscóban.
Távszerelmüket az időeltolódás szabályozza, a keleti
partot a nyugatitól elválasztó négy időzóna és négyezer ki-
lométer.
Ennyi év után természetesen már összeköltözhettek vol-
na, de ők nem ezt a megoldást választották. Eleinte az idő
vasfogától tartottak. Attól, hogy szerelmük megkopik,
hogy egy nyugodtabb életért cserébe a mindennapok meg-

10
fosztják őket az újbóli és újbóli egymásra találás mindket-
tejük számára éltető erőt adó, szívpezsdítő gyönyörétől.
Végül külön, a hivatásuk vonzásában építették fel életü-
ket. Egyikük arccal a Csendes-óceán felé, míg a másik az
Atlanti-óceán partján. Elliott befejezte az orvosi tanulmá-
nyait, és nemrég helyezkedett el sebészként egy San
Franciscó-i kórházban. Ilena állatorvos, delfinekkel és
gyilkos bálnákkal foglalkozik az orlandói Ocean World-
ben, a világ legnagyobb tengeri vidámparkjában. És né-
hány hónapja sok időt szentel egy bizonyos szervezetnek
is, amely egyre többet hallat magáról. A Greenpeace-t bé-
kepárti környezetvédők alapították 1972-ben. A kezdetben
„Szivárvány-harcosok ligája” nevet viselő csoportosulás
az atomkísérletek elleni tiltakozásnak köszönheti ismert-
ségét. Ilena főként azért csatlakozott hozzájuk, hogy részt
vegyen a bálnák és a fókák védelméért folytatott kam-
pányban.
Mindkettejük élete mozgalmas. Egyikük sem ér rá unat-
kozni. Ennek ellenére az elválás minden alkalommal egy-
re jobban megviseli őket.
„A San Franciscóba induló 711-es járat utasait kérjük,
hogy azonnal fáradjanak a 18-as kapuhoz…”
– Ez a te géped? – kérdezi Ilena, kibontakozva a férfi
öleléséből.
Elliott bólint, és mivel úgy ismeri már a lányt, mint a te-
nyerét, így szól:
– Mondani akartál valamit, mielőtt elutazom?
– Igen. Elkísérlek a tranzitig – feleli a lány, és kézen
fogja.

11
 Szorosan a férfi oldalán lépkedve hosszú beszédbe kezd
bájos dél-amerikai akcentusával, amelytől Elliott mindig
elérzékenyül.
– Tudom, hogy a világ a pusztulás felé tart, Elliott. Itt a
hidegháború, a kommunista fenyegetés, az atomfegyver-
kezési verseny…
Valahányszor búcsút vesznek egymástól, Elliott úgy néz
rá, mintha utoljára látná. Álomszépnek találja.
– .. .a természeti erőforrások kimerülése, nem beszélve a
környezetszennyezésről, a trópusi erdők kiirtásáról vagy
a…
– Ilena?
– Tessék?
– Bökd ki végre, mit akarsz!
– Gyereket szeretnék, Elliott…
– Itt most menten, a repülőtéren?
Mindössze erre a válaszra futotta tőle. Tréfával próbálta
leplezni a zavarát, de Ilena nem volt mókás kedvében.
– Nem viccelek, Elliott, komolyan beszélek. Kérlek,
gondolkozz a dolgon – feleli, mielőtt elengedi a férfi ke-
zét, és elindul a kijárat felé.
– Várj! – kiált utána Elliott, hogy visszatartsa. „Utolsó
figyelmeztetés. Mr. Elliott Coopert, a 72l-es járat utasát
kérjük, hogy…”
– A francba! – szitkozódik, miközben lemondó arccal
felugrik a tranzitba vezető mozgólépcsőre.
Már majdnem felér, amikor egy utolsó búcsúra hátrafor-
dul.
A szeptemberi nap sugarai elöntik az indulási csarnokot.
Elliott integet.

12
 De Ilena már eltűnt.
*
Éjszaka volt, mire a repülő leszállt San Franciscóban.
Az út hat óráig tartott. Kaliforniában este kilenc óra múlt.
Elliott kifelé tartott a terminálból, hogy fogjon egy taxit,
de hirtelen meggondolta magát. Farkaséhes volt. Ilena
szavai annyira felkavarták, hogy hozzá sem nyúlt a gépen
felszolgált ételhez, és tudta, hogy otthon üres a hűtő. A
második emeleten megpillantotta a Golden Gate Cafét,
ahol már megfordult legjobb barátjával, Mattel, aki olykor
elkísérte a keleti partra. Leült a pultnál, és rendelt egy sa-
látát, két császárzsemlét és egy pohár Chardonnayt. Az
időeltolódás miatt fáradtan megdörzsölte a szemét, majd
kért egy telefonérmét, s a terem végében álló készülékhez
sietett. Ilena számát tárcsázta, de a lány nem vette fel a te-
lefont. Floridában elmúlt éjfél. Ilena bizonyára hazaért
már, de úgy tűnik, nem akar vele beszélni. Gondolhattam
volna…
Elliott a lelke mélyén mégsem bánta meg, hogy tréfával
ütötte el Ilena kérését. Egyszerűen nem akart gyereket.
Tiltakozásának nem érzelmi okai voltak. Imádta Ilenát,
és a szíve csordultig volt szerelemmel. De a szerelem nem
elég. A hetvenes évek közepén jártak, s ő úgy vélte, hogy
az emberiség nem jó úton halad, és az adott körülmények
között nem szívesen vállalna felelősséget egy gyerek vi-
lágra jöttéért.
Ilena azonban másképp viszonyult a kérdéshez.
Elliott a pulthoz visszatérve befejezte a vacsorát, és ren-
delt egy kávét. Ideges volt, és szinte akarata ellenére ro-
pogtatni kezdte az ujjait. A kabátja zsebében lapuló ciga-
13
rettásdoboz a lábához ért. Nem tudott ellenállni a kísértés-
nek, rágyújtott.
Tudta, hogy le kellene szoknia. Körülötte egyre többet
beszéltek a dohányzás ártalmairól. Orvosi tanulmányok-
ban egyre-másra mutatták ki, hogy a nikotin súlyos függő-
séget okoz, és sebészként Elliott tökéletesen tisztában volt
azzal, hogy a tüdőrák vagy a szív- és érrendszeri betegsé-
gek kockázata megnő a dohányosok körében, de mint or-
vostársai általában, ő is többet foglalkozott mások, mint a
saját egészségével. És bárhol rágyújthatott az ember, étte-
remben vagy akár a repülőn. A cigaretta a kifogástalan
megjelenés elmaradhatatlan kellékeként a kulturális és a
társadalmi szabadság szinonimája volt.
Hamarosan leszokom – fogadkozott magában füstkari-
kákat eregetve –, de nem ma este… Túlságosan kimerült
volt egy ilyen erőfeszítéshez.
Kifejezéstelen arccal bámult maga elé. Tekintete az
üvegfal mögé tévedt. Akkor pillantotta meg először. Fur-
csa megjelenésű férfi volt, égszínkék pizsamát viselt, és
úgy tűnt, hogy a kávézó kirakatán keresztül egyenesen őt
bámulja. Elliott hunyorgott, hogy alaposabban szemügyre
vegye. A férfi hatvan év körüli lehetett. Sportos. Derese-
dő, rövid szakállával az öregedő Sean Conneryra emlékez-
tetett. Elliott a szemöldökét ráncolta. Mit keres ez a fickó
mezítláb, pizsamában, ilyen későn a repülőtéren?
Valójában ügyet sem kellett volna vetnie rá, de valami
megmagyarázhatatlan erő hatására ő mégis felállt a bár-
székről, és kiment a kávézóból. A férfi elveszettnek tűnt,
mintha a semmiből csöppent volna oda. Elliott elindult fe-
lé, és minél közelebb ért hozzá, annál kényelmetlenebbül
érezte magát, bár ezt még magának sem merte bevallani.

14
Ki ez a pasas? Talán az egyik közeli kórházból szökött
meg…? Ha így van, neki orvosként kutya kötelessége se-
gíteni rajta!
Már csak három méter választotta el őket egymástól,
amikor rádöbbent, mi zaklatta fel annyira. Az idegen el-
képesztő módon emlékeztetett az apjára, aki öt évvel aze-
lőtt halt meg hasnyálmirigyrákban.
Döbbent arccal még közelebb merészkedett. A hasonló-
ság már szemet szúrt. Minden részlet egyezett: a fejforma,
a gödröcske az arcán, melyet ő is megörökölt…
Valóban ő lenne…?
Nem, lehetetlen! Legyen már észnél! Az apja halott.
Semmi kétség. A szeme láttára tették be a koporsóba és
hamvasztották el.
– Uram, segíthetek? – fordult hozzá készségesen.
A férfi hátrahőkölt. Ő is zavartnak tűnt, és felemás be-
nyomást keltett. Lényéből erő sugárzott, Elliott mégis ki-
szolgáltatottnak látta.
– Segíthetek? – ismételte meg a kérdést.
– Elliott… – suttogta a férfi alig hallhatóan.
Honnan tudja a nevemet? És a hangja… Milyen isme-
rős!
Hogy az apjával soha nem volt jóban, az enyhe kifeje-
zés, de mióta meghalt, Elliott olykor már sajnálta, hogy
soha nem igyekezett megérteni.
Bárgyú arccal, és a feltevés lehetetlenségének tudatában,
Elliott meghatottan, elcsukló hangon mégis megkérdezte:
– Apa, te vagy?
– Nem, Elliott, nem az apád vagyok.

15
 Az ésszerű válasz furcsamód egyáltalán nem nyugtatta
meg. Valami azt súgta, hogy az igazi meglepetés még hát-
ravan.
– Akkor ki maga?
A férfi Elliott vállára tette a kezét. Ismerős fény csillant
a szemében. Néhány másodpercig habozott, majd így fe-
lelt:
– Önmagadat látod, Elliott…
A fiatal orvos hátrahőkölt, aztán mozdulatlanná der-
medt, mintha villám sújtott volna le rá. A férfi befejezte a
mondatot:
– …a harminc évvel idősebb önmagadat.
*
Harminc évvel idősebb önmagam?
Elliott hitetlenkedve tárta szét a karját. – Ezt hogy érti?
A férfi szóra nyitotta a száját, de további magyarázatra
már nem volt módja. Hirtelen ömleni kezdett az orrából a
vér, és nagy cseppekben a pizsamakabátjára hullott.
– Hajtsa hátra a fejét! – parancsolt rá Elliott, miközben a
zsebéből kirántotta a kávézóban kapott papírszalvétát, és a
férfi orrára nyomta. Úgy bánt vele, mintha egyik betege
volna.
– Minden rendben lesz – biztatta.
Bosszantotta, hogy nincs nála az orvosi táskája, de a
vérzés szerencsére hamar elállt.
– Jöjjön, mossuk le az arcát!
A férfi szó nélkül követte, de a mosdóhoz érve remegés
fogta el, mintha epilepsziás rohamot kapott volna.
Elliott segíteni akart, de a férfi határozott mozdulattal
félretolta.
16
 – Hagyj magamra! – követelte, és belökte a mosdó ajta-
ját. Elliott segítőkészsége megtört, és elhatározta, hogy
kint várakozik. Hirtelen felelősnek érezte magát a férfiért,
és nyugtalanította az állapota.
Mi ez az egész? – töprengett magában.
Először a nyilvánvaló külső hasonlóság, aztán az értel-
mezhetetlen mondat, hogy ő a harminc évvel idősebb
énem, most meg ez az orrvérzés, a rángógörcs… A rohadt
életbe, micsoda napi
És még messze volt a vége. Egy idő múlva megunta a
várakozást, és úgy döntött, utánamegy a mosdóba.
– Jól van, uram?
Hosszú helyiség volt. Elliott először a mosdók felé pil-
lantott. Senki. A helyiségben nem volt ablak, és vészkijá-
rat sem. A férfi bizonyára bement az egyik kabinba.
– Merre van, uram?
Nem kapott választ. Elliott attól tartott, hogy a férfi el-
ájult, ezért sietősen benyitott az első ajtón. Senki.
Második ajtó, senki. Harmadik, negyedik… tizedik ajtó,
minden kabin üres volt. Jobb híján felnézett a plafonra, de
a födémelemeket nem mozdították el.

Képtelenségnek tűnt, mégis kénytelen volt elismerni a

nyilvánvaló igazságot: a férfi nyomtalanul eltűnt.

17
 2

Érdekel a jövő. Ott szeretném

eltölteni a következő éveket.
WOODY ALLEN

San Francisco
2006. szeptember
Elliott 60 éves

Elliott hirtelen kinyitotta a szemét. Keresztben feküdt az

ágyon. A szíve hevesen vert, és az egész teste verítékben
úszott. Micsoda rémálom!
Soha nem emlékezett az álmaira, most mégis nagyon
furcsa álomból ébredt. A San Franciscó-i repülőtéren bo-
lyongott, és a fiatalabb önmaga jött vele szembe, éppolyan
megrökönyödött arccal, mint amilyen az övé volt. A rész-
letek zavarba ejtően valószerűnek tűntek, mintha valóban
visszament volna az időben harminc évet.
Megnyomta a redőny távirányító gombját, és aggódó
pillantást vetett az éjjeliszekrényen hagyott apró aranysár-
ga pirulákat tartalmazó üvegcsére. Kinyitotta a fiolát. Ki-
lenc pirula maradt. Előző este elalvás előtt kíváncsiságból
bekapott egyet. Talán az idézte elő a rejtélyes álmot? Az
öreg kambodzsai, akitől az üvegcsét kapta, nem sokat
árult el az orvosságról, bár ünnepélyes hangon arra intette,
hogy „a rendeltetésszerű használattól soha ne térjen el”.

18
 Elliott nagy nehezen feltápászkodott, és megállt a Mar-
inára néző üvegfal előtt, ahonnan zavartalan kilátás nyílt
az óceánra, az Alcatrazra és a Golden Gate-re is. A felkelő
nap percről percre változó árnyalatú gránátvörös fényt
szórt a városra. A nyílt vízen ködkürtök hangos tülkölése
közepette vitorlások és kompok kerülgették egymást, és a
korai óra ellenére néhány futó már felfelé kocogott a parti
sétány melletti pázsiton, a Marina Greenen.
Az ismerős látvány némi megnyugvással töltötte el.
Legjobb, ha mihamarabb kiveri a fejéből a zaklatott éjsza-
ka emlékét. Miközben ezt a gondolatot sulykolta magába,
a tükröződő ablaküvegen felkavaró látványra lett figyel-
mes. Pizsamakabátján sötét folt éktelenkedett. Lepillan-
tott, hogy alaposabban megvizsgálja.
Vér?
A szívverése felgyorsult, de ijedsége nem tartott sokáig.
Éjszaka bizonyára vérzett az orra, és az eseményt áthe-
lyezte az álmába. Természetes folyamat, aggodalomra
semmi ok.
Lehiggadt, és a fürdőszobába sietett, hogy lezuhanyoz-
zon, mielőtt munkába indul. Megnyitotta a csapot, beállí-
totta a vízsugarat, és néhány percig gondolataiba merülve
mozdulatlanul állt, miközben a helyiség megtelt párával.
Valami még mindig nyugtalanította. Vetkőzni kezdett,
amikor egy hirtelen támadt ötlettől vezérelve benyúlt a pi-
zsamakabátja zsebébe. Egy vérfoltos papírszalvétára buk-
kant. A hemoglobinnyomok alatt a város leghíresebb híd-
jának rajza látszott, felette a következő felirat: Golden Ga-
te Café-San Franciscó-i repülőtér.
A szíve újra hevesen kalapált, és ezúttal nehezebb volt
visszanyernie a nyugalmát.

19
 Talán a betegség vette el az eszét? Néhány hónapja, egy
fiberoszkópos vizsgálat során kiderült, hogy tüdőrákja
van. Az igazat megvallva, nem lepődött meg túlságosan.
Elvégre nem lehet negyven éven keresztül büntetlenül na-
pi több mint egy doboz cigarettát elszívni. Tisztában volt a
dohányzás veszélyeivel, és elfogadta azokat. Ez van. Az
élet kockázatokkal jár. Soha nem törekedett steril életre,
sem arra, hogy mindenáron elkerülje a létezéssel járó ne-
hézségeket. Bizonyos értelemben véve a sorsban hitt. Sze-
rinte a dolgok akkor történnek meg, amikor meg kell tör-
ténniük, s az embernek csak az a dolga, hogy átélje azo-
kat.
Orvosi szemmel nézve a rák egyik legalattomosabb for-
májáról volt szó. A gyors lefolyású, szinte gyógyíthatatlan
változatról. Jóllehet, az elmúlt időben ezen a téren is sokat
fejlődött az orvostudomány, és az új keletű gyógyszerek
jelentősen meghosszabbították a betegek életét, de az ő
esetében már kifutottak az időből. Túl későn vették észre a
daganatot, és a vizsgálatok áttétek jelenlétét mutatták ki
több más szerven is.
Hagyományos gyógymódot ajánlottak, a kemoterápia és
a sugárkezelés szokásos elegyét, de ő elutasította. Ebben a
stádiumban már nem sok értelme volt kísérletezni. A harc
kimenetele megpecsételődött. Néhány hónap múlva halott
lesz.
Eddig sikerült eltitkolnia a betegséget, de tudta, hogy
nem húzhatja a végtelenségig. A köhögés tartóssá vált, a
bordáit és a vállát hasogató fájdalom egyre erősödött, és a
legváratlanabb pillanatokban tört rá a fáradtság, miközben
még mindig fáradhatatlan orvos hírében állt.

20
 A fájdalomtól nem félt. Mindenekfelett attól rettegett,
hogy miként fogadják majd a hírt a szerettei. Főként húsz-
éves lánya, Angie, aki New Yorkban tanult, és legjobb ba-
rátja, Matt, akivel mindig mindent megosztott.
Kilépett a zuhany alól, gyorsan megszárítkozott, és ki-
nyitotta az akasztós szekrényt. Szokatlan gonddal állította
össze aznapi öltözékét: egyiptomi pamutból készült rövid
ujjú ing és olasz öltöny. Miközben készülődött, a betegség
árnya elhalványult, hogy helyet adjon a még életerős, ha-
tározott fellépésű férfinak. Tagadhatatlan vonzerejének
köszönhetően még a közelmúltban is csinos, fiatal höl-
gyekkel járt, akik feleannyi idősek voltak, mint ő. Persze
ezek a kapcsolatok nem tartottak sokáig. Akik közelről
ismerték Elliott Coopert, tudták, hogy csupán két nő szá-
mít az életében. Az egyik, a lánya, Angie. A másikat
Ilenának hívták.
De ő harminc éve halott volt.
*
Kilépett az utcára, ahol a nap, a hullámok és a szél vár-
ták. Percekig gyönyörködött a felkelő napban, aztán kinyi-
totta a garázs ajtaját. Becsusszant egy ősrégi narancssárga
bogárhátúba, melyet a régóta letűnt hippikorszak utolsó
maradványaként őrzött. Nyitott tetővel óvatosan kihajtott
a körútra, és elindult felfelé a Fillmore Streeten, a Pacific
Height viktoriánus stílusú házai felé. Akár a filmekben,
San Francisco meredek, hepehupás, göröngyös utcái mó-
kás hullámvasutat rajzoltak, de Elliott már kinőtt abból a
korból, hogy autójával az útkereszteződések fölött repked-
jen. A California Street magasságában letért balra, ahol a
Cable Car egyik kocsija keresztezte az útját. Korán kelő

21
turistákat szállított Chinatown felé. A kínai negyed előtt
Elliott eltűnt egy föld alatti parkolóban a Grace Cathedrale
mögött, és már meg is érkezett a Lenox Medical Centerbe,
ahol több mint harminc éve dolgozott.
A gyereksebészeti osztály főorvosaként ő volt a kórház
egyik adu ásza, pedig nem régóta töltötte be az állást. Kis-
sé későn kapta meg a kinevezést. Pályafutása során első-
sorban a betegeinek szentelte magát, és arra törekedett –
ami egy sebész esetében meglehetősen ritka –, hogy ne a
puszta szakmai tartalomra szorítkozzon, hanem szem előtt
tartsa az emberi tényezőket is. A dicsőség hidegen hagyta,
és soha nem törte magát, hogy kötelező ízű golfpartikon
és a Tahoe-tónál szervezett hétvégi kirándulásokon épít-
gesse a kapcsolatait. Ennek ellenére az orvostársai, ha a
saját gyerekeikről volt szó, gyakran őt kérték fel a beavat-
kozásra, ami ebben a szakmában a bizalom csalhatatlan je-
le volt.
*
– Elemeznéd ezt nekem?
Elliott átnyújtott Samuel Below-nak, a kórházi labor ve-
zetőjének egy műanyag tasakot, amelybe a pirulás fiola al-
ján talált maradék szemcséket gyűjtötte.
– Mi ez?
– Tőled várom a választ…
Azzal a kávézóba sietett, felhörpintette az aznapi első
koffeinadagját, majd felment a műtőbe, hogy átöltözzön és
csatlakozzon a csapatához, amely egy altatóorvosból, egy
ápolónőből és egy indiai orvostanhallgatóból állt, akit
mellé osztottak be gyakorlatra. A beteg egy Jack nevű, hét
hónapos kisbaba volt, aki cianogén szívbetegségben szen-
22
vedett. A veleszületett szívfejlődési rendellenesség, amely
akadályozta a vér kellő oxigénellátását, kékkórt idézett elő
nála, parányi ujjai megmerevedtek és az ajkai elkékültek.
Miközben Elliott a mellkas felmetszéséhez készülődött,
leküzdhetetlen lámpaláz fogta el, melyet a művész érez
színre lépés előtt. A nyílt szívműtétekben mindig volt
számára valami csodával határos. Hány ilyen operációt
végzett már? Bizonyára több százat, több ezret. Öt éve egy
tévés forgatócsoport riportfilmet készített róla, amelyben a
doktor „arany kezét” dicsérték. Szabad szemmel láthatat-
lan szálak segítségével tűnyi vékony ereket is képes volt
összevarrni. A feszültség és a félelem, hogy hibázhat, mé-
gis minden alkalommal elkísérte.
A műtét több mint négy órán át tartott. Erre az időre le-
állították a gyerek szívét és a tüdejét, s a feladatukat egy
gép vette át. Elliott szakavatott „szívszerelő” módjára el-
tömítette a két kamrát, és utat nyitott a tüdőben, hogy a
szén-dioxid-tartalmú kék vér ne kerüljön vissza a főütőér-
be. Nagy gyakorlatot és kemény összpontosítást igénylő,
aprólékos munka volt. Biztos kézzel dolgozott, de lélek-
ben máshol járt. A saját betegségére gondolt, melyet most
már nem hagyhatott figyelmen kívül. És az álom emléke
is kísértette. Hirtelen ráeszmélt, hogy a gondolatai elka-
landoznak, és úgy érezte, rajtakapták, ezért attól fogva
minden idegszálával az elvégzendő feladatra koncentrált.
A beavatkozás végén elmagyarázta a csecsemő szülei-
nek, hogy túl korai lenne bármit is mondani az operáció
kimeneteléről. A kisgyereket néhány napig megfigyelés
alatt tartják az intenzív osztályon, és folyamatosan elle-
nőrzik a légzési funkcióját mindaddig, amíg a tüdő- és
szívműködése helyre nem áll.

23
 Elliott még műtősruhában a kórház parkolójába sietett.
A nap már magasan járt az égen, sugarai elvakították. Egy
pillanatra megszédült. Kimerült volt, úgy érezte, fogytán
az ereje, és a fejében örvénylettek a kérdések. Helyesen
teszi-e, hogy mindenki elől titkolja a betegségét? Folytat-
hatja-e a műtéteket? Nem veszélyezteti-e ezzel mások éle-
tét? Mi történt volna reggel, ha az operáció kellős közepén
lesz rosszul?
Hogy a gondolatait felpezsdítse, cigarettára gyújtott. Él-
vezettel szippantotta be az első slukkot. Egy dologban biz-
tos lehet. Mostantól annyit cigizhet, amennyit akar, mert
az már nem oszt, nem szoroz. A betegség megy a maga út-
ján.
Enyhe szellő simogatta meg arcát. Összerezzent. Mióta
tudta, hogy meg fog halni, érzékenyebb lett az őt körülve-
vő világ dolgaira. A bőrén érezte a város lüktetését, mint-
ha az egy élő szervezet lenne. A kórház egy kis domb tete-
jén, a Nob Hillen emelkedett, ahová felszűrődött a kikötő
és a rakpart vibráló morajlása. Elliott szippantott egy utol-
sót a cigarettából, majd eltaposta a csikket. Meghozta a
döntést. A hónap végén leáll a műtétekkel, és elmondja a
lányának és Mattnek, hogy beteg.
Elhatározása végleges. Nincs visszaút. Kénytelen le-
mondani az egyetlen feladatról, amelyhez valóban ért.
Nem gyógyíthat többé.
Sebtében még egyszer végiggondolta a kegyetlen dön-
tést, és egyszeriben öregnek, nyomorultnak érezte magát.
– Cooper doktor, zavarhatom egy percre?
Elliott megfordult. Sharika, az indiai gyakorló orvosnő
állt vele szemben. Orvosi köpenyét koptatott farmerra és
egy csinos, vékony pántos topra cserélte. Bátortalanul át-
24
nyújtott Elliottnak egy csésze kávét. Sugárzott róla a szép-
ség, a derűs fiatalság, az élet.
Elliott elfogadta az italt, s egy mosollyal megköszönte.
– Búcsúzni jöttem, doktor úr.
– Ezt hogy érti?
– Ma véget ér az Egyesült Államokban töltött gyakorla-
tom.
– Igaz – felelte Elliott –, egészen elfelejtettem, hogy
visszamegy Bombaybe.
– Köszönöm a szíves fogadtatást, a kedvességét. Sokat
tanultam öntől.
– Én is köszönöm a segítséget, Sharika. Jó orvos válik
magából.
– Ön igazán nagyszerű ember.
Elliott zavarba jött a bóktól, s a fejét csóválta. A lány
közelebb lépett hozzá.
– Arra gondoltam, hogy… hogy ma este együtt vacso-
rázhatnánk.
Rézszínű bőre hirtelen skarlátvörösre változott. Félénk
természet volt, komoly erőfeszítésébe került kimondani
ezeket a szavakat.
– Sajnálom, de lehetetlen – felelte Elliott elképedve,
mert meglepte a furcsa fordulat.
– Értem – mondta a lány, majd percekig hallgatott, s vé-
gül megjegyezte:
– A gyakorlati időm ma este hatkor hivatalosan lejár.
Nem lesz a felettesem, s én nem leszek a beosztottja. Ha
ez az akadály…
Elliott figyelmesebben szemügyre vette a lányt. Vajon
hány éves lehet? Huszonnégy? Huszonöt talán. Soha nem

25
viselkedett vele félreérthető módon, s most kissé kínosan
érezte magát.
– Nem erről van szó.
– Furcsa – jegyezte meg a lány –, azt hittem, nem kö-
zömbös irántam…
Erre mit feleljen? Hogy a lénye egy része már halott, s
hogy hamarosan hasonló sorsra jut a másik is? Vagy hogy
állítólag a szerelem nem korfüggő, de ez badarság…
– Nem tudom, mit mondjak magának…
– Akkor ne mondjon semmit – suttogta a lány. Sértődöt-
ten sarkon fordult, és már elég messze járt, amikor hirtelen
eszébe jutott valami:
– Jaj, majd elfelejtettem. A recepciós üzeni, hogy a ba-
rátja, Matt kereste, mert már fél órája várja, és kezd nyug-
talankodni…
*
Elliott kiviharzott a kórházból, és gyorsan fogott egy ta-
xit. Megbeszélte Mattel, hogy aznap együtt ebédelnek, de
szörnyű késésben volt.
Az életben nemcsak szerelem, de barátság is születhet
első látásra. Matt és Elliott negyven éve találkoztak, külö-
nös körülmények között. Látszólag nem sok közük volt
egymáshoz. Matt vérbeli francia, rendkívül nyitott egyéni-
ség, rajongott a csinos nőkért, és önfeledten élvezte az élet
örömeit, míg Elliott amerikai származású, zárkózott és
magányos figura. Vettek közösen egy szőlőt a kaliforniai
Périgord-nak becézett Napa Valleyben, és Matt kitartó
lelkesedésének, valamint népszerűsítő körútjainak kö-
szönhetően boraik – egy kellemes Cabernet Sauvignon és
egy ananász- és sárgadinnye-aromájú Chardonnay – kitű-
26
nő hírnévre tettek szert nemcsak országszerte, de Európá-
ban és Ázsiában is.
Elliott úgy gondolt Mattre, mint a leghűségesebb barát-
jára, aki akkor is mellette lesz, amikor már senki más nem
áll vele szóba, akit felhívhat, ha egy nap véletlenül hullát
kell eltüntetni a garázsból.
Ez persze mit sem változtat azon, hogy el fog késni, és
Matt nyilván leteremti majd…
Az elegáns Bellevue étterem, ahol rendszerint együtt
ebédeltek, az Embarcadero fölé épült, és a parti sétányra
nézett. Matt Delluca egy pohár itallal a kezében fél órája
türelmesen üldögélt a fedetlen teraszon, ahonnan a Bay
Bridge-re, a Treasure Islandre és az üzleti negyed felhő-
karcolóira látott.
Már épp a harmadik italát rendelte, amikor megcsörrent
a telefonja.
– Szia, Matt, ne haragudj, kicsit kések.
– Csak ne rohanj, Elliott. Régóta ismerlek. Van némi fo-
galmam a pontosságról alkotott sajátos elképzeléseidről…
– Ugye, most nem rendezel nagyjelenetet?
– Dehogy, öregem, ne érts félre! Orvos vagy, életeket
mentesz, s ez mindenre feljogosít. Mindnyájan tudjuk.
– Jól gondolom, te most jelenetet csinálsz…
Matt nem bírta tovább, elnevette magát. A fülére szorí-
tott telefonnal felállt a teraszról, és belépett az étterembe.
– Rendeljek neked valamit? – kérdezte, miközben a rá-
kokkal teli asztal felé tartott. – Itt ficánkol előttem egy jól
megtermett tarisznyarák, és megtiszteltetés lenne számára,
ha őt választanád ebédre…
– Rád bízom.

27
 Matt letette a telefont, és a halpultoshoz intézett kéréssel
örökre megpecsételte a szerencsétlen rák sorsát.
– Egy sült rákot kérek, egyet!
Negyedórával később Elliott futva érkezett a nemes fá-
ból faragott bútorokkal és hatalmas tükrökkel berendezett
tágas terembe, s miután megbotlott egy desszertes kocsi-
ban és véletlenül meglökött egy pincért, végre csatlakozott
a barátjához, aki már a törzsasztaluknál várta. Első szavait
figyelmeztetésnek szánta:
– Ha ragaszkodsz a barátságunkhoz, kérlek, kerüld a
„késés” és a „megint” szavak használatát egy mondaton
belül.
– Meg sem szólalok – csitította Matt. – Délre foglaltunk
asztalt, most tizenhárom óra húsz van, de egy szót sem
szólok. Hogy sikerült a kambodzsai utad?
Elliott beszélni kezdett, de hirtelen heves köhögési ro-
ham fogta el.
Matt töltött neki egy nagy pohár ásványvizet.
– Iszonyú csúnyán köhögsz – rémüldözött.
– Ne aggódj…
– Rád férne egy alapos kivizsgálás, nem gondolod? Egy
tüdőröntgen, vagy ilyesmi…
– Én vagyok az orvos, majd én eldöntöm, mire van
szükségem – felelte Elliott, és kinyitotta az étlapot. – Mit
rendeltél nekem?
– Ne vedd rossz néven, de borzalmasan nézel ki.
– Sokáig tart még ez a kedves fogadtatás?
– Egyszerűen aggódom érted. Túlzásba viszed a munkát.
– Jól vagyok, hagyj már! Kissé megviselt a kambodzsai
út…

28
 – Nem kellett volna elmenned – vágott közbe Matt finto-
rogva. – Szerintem Ázsia…
– Tévedsz. Tanulságos út volt, és különleges dolog tör-
tént velem.
– Ezt hogy érted?
– Találkoztam egy öreg kambodzsaival. Tettem neki egy
szívességet, és hálából, mint valami csodalámpából előbú-
jó szellem, felajánlotta, hogy valóra váltja a leghőbb vá-
gyamat…
– Mit kértél tőle?
– Lehetetlen dolgot.
– Hogy végre megnyerj egy golfpartit?
– Á, hagyjuk, nem érdekes.
– De, tudni akarom…
– Hogy szeretnék viszontlátni valakit…
Ebben a pillanatban Matt arca elkomorult, mert megér-
tette, hogy a barátja komolyan beszél.
– És kit szeretnél viszontlátni? – kérdezte, miközben
pontosan tudta a választ.
– Ilenát…
Egy pillanatra a szomorúság fátyla borult rájuk, de
Elliott nem hagyta, hogy elhatalmasodjon rajtuk a mélabú.
A pincér kihozta az előételt, s ő töviről hegyire elmesélte
Mattnek a kalandját. Beszélt a gyógyszeres üvegcséről, és
az álmáról.
Matt próbálta józanságra inteni.
– Szerintem mihamarabb verd ki a fejedből ezt az egé-
szet, és lassíts a munkatempódon!

29
 – El sem tudod képzelni, mennyire felkavart ez az álom.
Rémisztően valószerűnek tűnt az utazás. Furcsa volt vi-
szontlátni magamat harmincévesen.
– Tényleg azt hiszed, hogy a pirulák hatására történt?
– Mi más lett volna?
– Lehet, hogy romlott ételt ettél, s az megfeküdte a
gyomrodat – kockáztatta meg Matt. – Számtalanszor fi-
gyelmeztettelek, hogy ne járj olyan gyakran kínai gyorsét-
terembe…
– Hagyd már…
– Komolyan beszélek. Be ne tedd többé a lábad Chow-
hoz. Biztos vagyok benne, hogy a pekingi kacsája kutya-
húsból készül…
Az ebéd hátralevő része jó hangulatban telt. Mattnek
megvolt az a rendkívüli tulajdonsága, hogy a puszta jelen-
létével derűt ébresztett mindenkiben. Elliott minden sötét
gondolata szertefoszlott barátja társaságában. A beszélge-
tés tréfás hangnemben folytatódott, és könnyedebb témák-
ra terelődött.
– Láttad a bárpultnál ülő lányt? – kérdezte Matt, miköz-
ben bekapott egy falat flambírozott banánt. – Engem néz,
nem?
Elliott a pult felé fordult, ahol egy kecses sellő, végelát-
hatatlanul hosszú combokkal és ártatlan őzszemekkel, ké-
jesen szürcsölt egy pohár száraz Martinit.
– Az egy call-girl.
Matt a fejét rázta.
– Kizárt!
– Fogadunk?
– Azért mondod, mert engem néz.
– Szerinted hány éves?
30
 – Huszonöt.
– És te?
– Hatvan – ismerte be Matt.
– Na, hát ezért call-girl…
Matt duzzogott pár percig, majd kifakadt:
– Soha nem voltam még ilyen jó formában!
– Öregszünk, barátocskám, nincs mese, ilyen az élet. Itt
az ideje, hogy végre beletörődj.
Matt elfelhősödő homlokkal vette tudomásul a nyilván-
való igazságot.
– Mennem kell – szólt Elliott, és felállt az asztaltól. –
Megmentek még pár életet. És te? Mi a programod ma dé-
lutánra?
Matt egy pillantást vetett a bár felé, és szomorkásán
konstatálta, hogy a sellő egy fiatal vendéggel beszélget.
Néhány éve még játszi könnyedséggel ragadta volna ki a
szépséget a piperkőc karmaiból, de elszállt felette az idő, s
úgy érezte magát, mint az a bokszoló, aki a felesleges
utolsó utáni küzdelemre készül.
– A parkolóban van az autóm – mondta, s követte
Elliottot. – Elkísérlek a kórházba. A magamfajta öregem-
bernek nem árt egy kivizsgálás…

31
 3

Üljön csinos lány mellé egy

órára, s az idő elszáll, mint egy
pillanat. Üljön forró tűzhelyen
egy percig, s a perc egy órának
tűnik majd. Ez a relativitás.
ALBERT EINSTEIN

San Francisco, 1976

Elliott 30 éves

– Hát nem csodálatos itt? – lelkendezett Matt elterülve a

homokban, és karjával széles mozdulatot téve, a szemük
elé táruló, dombokkal övezett, hatalmas öbölre mutatott.
Akkoriban Matt és Elliott még nem kényelmesedtek el
nyárspolgári módra, és szóba sem jöhetett, hogy étterem-
ben vesztegessék az időt. Ebédidőben szívesebben talál-
koztak a strandon, és hamarjában bekaptak egy hot dogot.
Gyönyörű, napfényes idő volt. A távolban a puha ködbe
burkolózó Golden Gate tejszerű felhőszőnyegen lebegett.
– Igazad van, jobb, mint a börtönben! – helyeselt Elliott,
és beleharapott a szendvicsébe.
– Nagy újságom van a számodra – közölte Matt titokza-
tosan.
– Valóban? Mi az?
– Türelem, öregem. Meglepetés. A desszertnél megtu-
dod…

32
 Körülöttük egy fiatalokból álló csapat hancúrozott, akik
felhőtlenül élvezték az indián nyár utolsó meleg napjait. A
legújabb divat szerint öltöztek. A fiúk trapéznadrágot, se-
lyemfényű inget és barkós frizurát, a lányok hosszú, tar-
kabarka tunikát, vékony bőrkabátot és színes csecsebecsé-
ket viseltek.
Matt bekapcsolta a tranzisztoros rádiót, amely épp az
egyik korabeli slágert sugározta. A Hotel California nép-
szerű dallama szólt az Eaglestől.
A dal refrénjét dúdolgatva tekintetével végigpásztázta a
strandot.
– Látod azt a lányt tőled jobbra? Minket figyel, nem?
Elliott lopva oldalra nézett. Egy kiterített törülközőn nim-
faszerű, bájos, csinos fiatal hölgy olasz fagylaltot nyaloga-
tott. Kétméteres combját keresztbe téve rájuk kacsintott.
– Igen, úgy tűnik.
– Milyennek találod? – kérdezte Matt, miközben vissza-
köszönt a lánynak.
– Emlékeztetnélek, hogy nekem már van valakim.
Matt hanyagul legyintett.
– Tudod, hogy az emlősöknek csak öt százaléka él pár-
ban?
– Na és?
– Mire vársz? Miért nem csatlakozol a boldog kilenc-
venöt százalékhoz, akik nem bonyolítják az életüket osto-
ba elvekkel?
– Nem hiszem, hogy Ilena osztja a véleményedet…
Matt bekapta az utolsó falat hot dogot, és nyugtalan pil-
lantást vetett a barátjára.
– Jól vagy? Borzalmasan nézel ki.
– Hagyd a bókokat, ne bosszants!
33
 – Aggódom érted. Túlzásba viszed a munkát.
– A munka maga az egészség.
– Értem. Már megint a szomszédos kínai gyorsétterem-
ben ettél…
– Chow-ra gondolsz?
– Igen. Kóstoltad már a pekingi kacsáját?
– Nagyon finom.
– Állítólag macskából készíti…
A beszélgetést egy fagylaltárus szakította félbe:
– Mit adhatok az uraknak? Pisztácia? Karamell? Kó-
kusz? Elliott Mattre bízta a választást, aki lelkesen rendelt
mindkettőjüknek. Az árus eltávolodott, s ők folytatták a
társalgást:
– Milyen volt a hétvége Floridában? Gondterheltnek
tűnsz…
– Különleges kalandban volt részem tegnap este – is-
merte be Elliott.
– Hallgatlak.
– Találkoztam valakivel a repülőtéren. – Nő?
– Férfi… Hatvan év körüli.
Miközben Matt egyfolytában a szemöldökét ráncolta,
Elliott elmesélte nem mindennapi kalandját a rejtélyes lá-
togatóval, akinek végül nyoma veszett a reptéri mosdóban.
Matt hallgatott kis ideig, majd elfintorodott:
– Hűha! A helyzet súlyosabb, mint gondoltam.
– Esküszöm, hogy így volt.
– Higgy nekem, haver, lassítanod kell a munkatempó-
don!
– Ne aggódj!

34
 – Miért is aggódnék, Elliott? Közlöd velem, hogy az
idősebb éned meglátogatott a jövőből, hogy kedélyesen
eldiskuráljatok. Ez a világ legtermészetesebb dolga, nem?
– Jól van. Beszéljünk másról.
– Hogy van Ilena?
Elliott az óceán felé fordult, és tekintete néhány percre a
Golden Gate fémpillérei körül gomolygó, áttetsző ködfá-
tyolba veszett.
– Gyereket szeretne – felelte álmodozva. Matt arca fel-
derült.
– Hisz ez csodálatos! Lehetek a keresztapja?
– Nem akarok gyereket, Matt.
– Ja! És miért nem?
– Tudod jól. A világ manapság túl veszélyes, kiszámít-
hatatlan…
Matt felnézett az égre.
– Ne halandzsázz, öregem! Majd te megvéded a kis lur-
kót, és ott lesz Ilena, sőt én is kivenném a részemet. Ezért
vannak a szülők, nem?
– Te könnyen beszélsz! Úgy élsz, mint egy playboy,
kétnaponta cseréled a barátnőidet. Nehezen tudom elkép-
zelni, hogy családot alapítasz…
– Mert nekem nincs olyan szerencsém, mint neked. Én
nem találkoztam olyan lánnyal, mint Ilena. Ez csak veled
történhet meg. Egy van belőle az egész világon, és neked
jutott. De túl ostoba vagy ahhoz, hogy értékeld…
Elliott elfordította a tekintetét. Nem felelt. Hatalmas hul-
lám csapódott a partra, és gyöngyöző tajtékot sodort felé-
jük. Csak néhány perc kellett, hogy ismét jobb kedvre de-
rüljenek, s könnyedebb témák kerüljenek terítékre.

35
 Amikor Matt úgy ítélte meg, hogy végre eljött a megle-
petés ideje, belenyúlt a táskájába, és egy üveg pink cham-
pagne-t húzott elő.
– Mit ünnepelsz? – kérdezte Elliott. Matt nehezen lep-
lezte az izgatottságát.
– Megvan! Végre megtaláltam! – bökte ki boldogan,
miközben pezsgőt bontott.
– Életed párját?
– Nem!
– Az éhínség ellenszerét?
– A birtokunkat, öregem! Jövendőbeli szőlőskertünket!
Kitűnő termőhely, egy domb tetején, faházzal…
Matt néhány éve pilótavizsgát tett, vett egy hidroplánt,
és azzal kereste a kenyerét, hogy turistákkal repkedett az
öböl felett. De régóta dédelgetett álma volt, hogy Elliottal
közösen vesznek egy szőlőbirtokot Napa Valleyben.
– Biztosíthatlak, ez a legalkalmasabb pillanat a befekte-
tésre – magyarázta lelkendezve. – Akad még pár szabad
birtok a völgyben. Hidd el, Kalifornia jövője a bor. Ez lesz
a mi vörös aranyunk, érted? Ha most beindítjuk a vállal-
kozást, hamarosan gazdagok leszünk!
Elliott a lelke mélyén nem volt erről egészen meggyő-
ződve, de a barátja örömén felbuzdulva megígérte, hogy a
következő hétvégén elkíséri, és megnézi a birtokot. Egy
ideig még szórakozottan hallgatta Mattet, aki nagyszabású
terveiről mesélt, de az óracsipogás hirtelen visszatérítette
a valóságba.
– Mennem kell – szólalt meg, majd felállt és nyújtózko-
dott. – Megmentek még pár életet. És te? Mi a programod
ma délutánra?

36
 Matt megfordult, és egy pillantást vetett a szép sellőre.
A lány mintha csak arra várt volna, félreérthetetlen szán-
dékkal visszakacsintott.
Matt sugárzott a boldogságtól. Fiatal volt, jóképű, és
előtte állt az élet…
– Azt hiszem, vár valaki, hogy meghallgassam a szívve-
rését…
*
A csúcsforgalomban a taxi csak lépésben haladt a Hyde
Streeten. Elliott fizetett, kiugrott, és becsapta az ajtót. A
kórház már nem volt messze, gyalog hamarabb odaér. Ci-
garettára gyújtott, és nagy léptekkel elindult. A munka-
helyéhez közeledve mindig szorongás fogta el, és szünet
nélkül ugyanazok a kérdések gyötörték. Képes lesz-e
megfelelni az elvárásoknak? Helyes döntéseket hoz? Meg
tud menteni minden beteget? Vagy lesz, akit elveszít?
Elliott még nem érte el azt az életkort, amikor az ember
kellőképpen edzettnek érzi magát. Nem volt páncélja, sem
belső fegyverzete, amellyel megvédhette volna magát.
Addig hibátlan pályát járt be. Nagyszerű tanulmányi
eredménnyel elvégezte a Berkeley Egyetemet, ahol egy
évet még át is ugrott. Aztán kórházi gyakorlaton vett rész
Bostonban, melyet négy év bentlakásos gyakorlat köve-
tett, s végül a klinikaigazgatói állás betöltéséhez szüksé-
ges szakvizsgákat is letette gyerekgyógyászatból, dicsére-
tes minősítéssel.
Mégis kétségek gyötörték. Még mindig nem volt meg-
győződve arról, hogy orvosnak született. Pedig valódi
megelégedéssel töltötte el, hogy másokkal törődött, s ezért
hasznosnak érezte magát. Olykor, egy-egy sikeres nap vé-

37
gén, amikor tudta, hogy döntő fontosságú beavatkozást
hajtott végre, eufóriába esett. Beült az autójába, és őrült
sebességgel végigszáguldott az óceánparton. Az életért
harcolt, és győzött. Ilyenkor szinte egyenrangúnak érezte
magát Istennel. Csakhogy a mennyei boldogság soha nem
tartott sokáig. Jött a másnap, a harmadnap, és egy beteg,
akinél fel sem merült a halál lehetősége, a kezei közt halt
meg.
Rápillantott az órájára, elnyomta a csikket, és megszapo-
rázta lépteit. Már csak száz méterre volt a kórháztól. Tisz-
tán kirajzolódtak az épület korvonalai. Valóban nekem va-
ló ez a hivatás? – tépelődött. Milyen orvos válik majd be-
lőle? Egy régi ígéret késztette rá, hogy ezt az utat válasz-
sza. Élete egyik jelentős eseménye kapcsán tette a foga-
dalmat. S bár soha nem bánta meg a döntését, időnként ki-
fejezetten irigyelte Mattet gondtalan életéért. Tíz éve jó-
formán semmire nem volt ideje. Nem olvasott, nem spor-
tolt, minden gondolatát lekötötte a munka.
Belépett a kórház előcsarnokába, felkapta a köpenyét, és
felment a második emeletre. A lift tükréből fáradt férfiarc
tekintett vissza rá. Időtlen idők óta nem aludt egyhuzam-
ban nyolc órát. Az ügyeletes éjszakák során megszokta,
hogy részletekben alszik, hogy olykor egy széken kupo-
rogva tíz percet szunyókál, ezért már akkor sem tudott so-
káig heverészni az ágyban, ha elvileg megtehette volna.
Belökte egy csillogó csempével kirakott helyiség ajtaját,
ahol Ling, az ügyeleti gyakornok várta.
– Szeretném kikérni a véleményét, Cooper doktor –
kezdte, majd bemutatta Elliottnak a mellette álló házas-
párt, Mr. és Mrs. Romanót.

38
 A férfi alacsony termetű, barna hajú, olasz származású
amerikai volt, aki rögtön rokonszenvet ébresztett benne. A
hölgy magasabb volt a férjénél, szőke, északi típus. Az el-
lentétek boldog frigye.
Anabel lányuk miatt jöttek, aki néhány órája élettelenül
feküdt az egyik kórházi ágyon.
– Így talált rá az anyja délben, amikor hazaért. Valószí-
nű, hogy reggel már fel sem ébredt – magyarázta Ling. –
Teljes laborvizsgálatot kértem, és Amendoza főorvos csi-
nált egy komputertomográfos vizsgálatot.
A szkenner néven ismert legújabb orvosi képalkotó be-
rendezés akkoriban kezdett terjedni a világ kórházaiban.
Elliott a kómában fekvő testhez lépett. Anabel tizenöt év
körüli lány volt, anyjától a szőkeségét, apjától a szelídsé-
get örökölte.
– Panaszkodott mostanában a lányuk fejfájásra vagy há-
nyingerre?
– Nem – felelte az anya.
– Kábítószerezik?
– Nem!
– Elképzelhető, hogy alvás közben beverte a fejét, vagy
leesett az ágyról?
– Nem.
Még mielőtt megvizsgálta volna, Elliott szinte érezte,
ahogy a kamasz lány testéből kisurran az élet. A megfele-
lő pillanatra várva már a sarokban ólálkodott a halál.
A rossz előérzet ellenére a vizsgálat eleinte biztatónak
tűnt. Anabel szabályosan lélegzett, a szíve és a tüdeje
normálisan működött. Elliott ellenőrizte a lány szaruhár-
tyareflexét, de nem észlelt rendellenességet.

39
 A pupillavizsgálatnál azonban rosszra fordult a helyzet.
Az orvos gyengéden jobbra-balra forgatta a beteg fejét, és
észrevette, hogy a szemek nem követik a fej mozgását.
Megnyomta a szegycsontot, s a lány csuklója rendellenes
módon összerándult.
– Ez nem jó jel, ugye? – kérdezte Mr. Romano. – Az
agyával van baj?
Elliott óvatos maradt:
– Korai lenne bármit mondani. Várjuk meg a vizsgálat
eredményeit.
A leletek néhány perccel később megérkeztek. Amikor
az orvos a világító táblára helyezte a röntgenképet, már
sejtette, mi a probléma, de mivel egyetemi kórházban vol-
tak, a gyakornokra bízta a diagnózis felállítását:
– Ödéma a kisagynál.
– Pontosan – erősítette meg Elliott sajnálkozva. Kisagyi
vérömleny.
Kilépett a sötétkamrából, hogy tájékoztassa Anabel szü-
leit.
– Mit talált, doktor úr? – kérdezték kórusban, amint át-
lépte az ajtót.
Elliott részvéttel nézett rájuk. Szeretett volna könnyed
választ adni, olyasmit, hogy minden rendben, a kislány
bármelyik percben felébredhet, de nem ez volt az igazság.
– Rettentően sajnálom, de a lányuknak agyvérzése volt,
és reménytelen az állapota.
Tátongó űr, majd percekig tartó néma csend telepedett
közéjük, és úgy tűnt, örökké tart, de a szülők végül felfog-
ták a mondat jelentését. Az anya egy fojtott sikolyt halla-
tott. Az apa tiltakozni kezdett:
– De hát lélegzik! Még él!
40
 – Pillanatnyilag igen, de a koponyájában lévő vérömleny
fokozatosan terjed, romlik a légzése, s végül leáll a szíve.
– Tegye lélegeztetőgépre! – követelőzött az anya.
– Megtehetném, asszonyom, de már az sem használ.
Az apa tántorogva közeledett a lánya testéhez.
– Hogy… hogy kaphatott agyvérzést? Még nincs tizenöt
éves…
– Bármikor és bárkivel megtörténhet – magyarázta
Elliott.
Vakító napsugár tűzött be az ablakon. Szemtelen fénye
beragyogta a szobát, s a kamasz lány aranyhaját simogat-
ta. Úgy tűnt, mintha csak aludna. Nehéz volt elhinni, hogy
nem ébred fel soha többé.
– Műtéttel nem is próbálkozik? – hitetlenkedett az anya.
A férje odalépett hozzá, és kézen fogta. Elliott az asz-
szony pillantását kereste, és gyengéden így szólt:
– Nagyon sajnálom, Romano asszony, semmit nem tehe-
tek
Elliott szeretett volna velük maradni, hogy osztozzon a
bánatukban, és vigaszt nyújtson, bár tudta, hogy ilyenkor
lehetetlen. De egy ápolónő jött érte, mert háromkor újabb
műtét várt rá, s már így is késésben volt.
A hivatásához hű orvos ilyenkor felteszi a szülőknek a
kérdést, hogy hozzájárulnak-e a szervadományozáshoz.
Aztán szürreális érvelésbe kezd arról, hogy a lányuk a ha-
lálával életeket menthet. Elliottra is ez a feladat várt volna,
de aznap nem vitte rá a lélek, hogy a szakma követelmé-
nyeinek minden tekintetben megfeleljen.
Végül letaglózva és megrendülten elbúcsúzott a szülők-
től. Tehetetlenséget érzett, és fojtogatta a harag. Mielőtt a

41
műtőbe lépett volna, bement a mosdóba, hogy felfrissítse
az arcát.
Soha nem lesz gyerekem – fogadkozott a tükörbe pil-
lantva. – Soha nem lesz gyerekem, hogy soha ne haljon
meg!
Nem számít, ha Ilena nem ért meg…
*
Orlando, Florida 1976
Az Ocean World hatalmas állatkertjére ráborult az al-
kony. Miközben az utolsó napsugarak a ciprusfák árnyé-
kával játszadoztak, a gyér tömeg a delfinekkel, óriástek-
nősökkel és oroszlánfókákkal való találkozás élményével
gazdagodva, lassan szállingózott kifelé a tengeri rezervá-
tumból.
Ilena a víz fölé hajolt, és Anuskát, a legtermetesebb
gyilkos bálnát hívogatta a medence széléhez: – Szia, szép-
ségem!
A fiatal nő elkapta az állat uszonyát, arra buzdítva, hogy
forduljon a hátára.
– Semmi pánik, nem fog fájni! – biztatta, mielőtt bele-
döfte a tűt az állat húsába.
A vérvétel kockázatos művelet. A kardszárnyú delfinek
a legintelligensebb cetfélék, ugyanakkor a legvadabbak is.
Barátságos természete dacára Anuska mégiscsak egy hat-
méteres, négytonnás szörny, aki egyetlen farkcsapással
képes agyonütni egy embert, és a körülbelül ötven éles fo-
gat számláló állkapcsával játszva leharapja bármelyik vég-
tagját. Ilena ragaszkodott ahhoz, hogy az állat minden be-
avatkozásban önként vegyen részt, ezért mindig úgy tett,
mintha játékról lenne szó. Általában sikerrel járt. Különle-
42
ges kapcsolata volt az állatokkal. Ennek köszönhetően ki-
vételes gondozó vált belőle.
– Kész! – kiáltott fel, és kirántotta a tűt.
Jutalmul megsimogatta a behemótot, és egy vödör
mélyhűtött halat dobott a vízbe.
Ilena szenvedélyesen szerette a munkáját. Állatorvos-
ként ő felelt a parkban élő állatok fizikai és mentális egés-
zségéért. Felügyelte a medencék karbantartását, a táplá-
lék-előkészítést, és részt vett az idomárok képzésében is.
Fiatal volt, ráadásul nő, s ebben a helyzetben ritkaságnak
számított, hogy valaki ilyen széles körű felelősséget kap.
De Ilena megérdemelte, hisz megküzdött az állásért.
Már kislánykora óta rajongott a tenger élővilágáért, kü-
lönösen a cetfélékért. Az állatorvosi diploma megszerzése
után tengerbiológiára szakosodott, és állatpszichológiát
tanult. Csakhogy ezen a területen kíméletlen verseny folyt
a helyekért, és az álláslehetőségek rendkívül korlátozottak
voltak. Ha valaki delfinekkel, bálnákkal akart dolgozni,
olyan csekély esélyekkel indult, mintha űrhajósnak készült
volna. Ilena azonban mindvégig kitartott, és valóra vált az
álma.
Öt éve, 1971-ben Walt Disney Orlando városát szemelte
ki, hogy ott építse fel óriási vidámparkját, a Disney Worl-
döt. Özönlöttek a turisták, és Orlando, a vidéki kisváros
Florida első számú látványosságává nőtte ki magát. Az
Ocean World Mickey egér nyomdokaiba lépett, és a kö-
zelben hozta létre az ország legnagyobb tengeri állatkert-
jét. Ilena kezdetben az igazgatóságon dolgozott, majd
megpályázta ezt az állást, amelyet eredetileg egy idősebb
állatorvosnak írtak ki. A próbaidő lejárt, s végül Ilenát ne-
vezték ki a tapasztalt kolléga helyett! Ez volt Amerika

43
egyik előnyös oldala: a kor, a nem és a társadalmi hovatar-
tozás kezdett háttérbe szorulni a szakértelem javára.
Ilena imádta a hivatását. Tudomásul vette, hogy a
greenpeace-es barátai olykor bírálják az állatok fogva tar-
tása miatt, de az Ocean World sokat tett a környezetvéde-
lemért. Ilena egyébként nemrég érte el az igazgatóságnál,
hogy finanszírozzák a lamantinok* védelmére indított
nagyszabású programot.
A fiatal nő maga mögött hagyta a medencéket, és a hiva-
tali épület felé tartott. Felcímkézte a vérmintát tartalmazó
üvegcsét, és bevitte a laboratóriumba, hogy elemezze, de
még mielőtt hozzáfogott volna, beszaladt a mosdóba, hogy
hideg vízzel felfrissítse arcát. Egész nap levertség gyötör-
te.
Belenézett a csap fölötti tükörbe, és meglepetten látta,
hogy egy könnycsepp gördül le az arcán.
– Mi ütött belém? – fakadt ki, miközben alkarjával kipi-
rosodott szemét törölgette.
Valójában pontosan tudta, mi bántja. Mióta Elliott eluta-
zott, Ilena szünet nélkül az utolsó beszélgetésükön töpren-
gett. Felidézte, mit felelt a férfi, amikor ő közölte, hogy
gyereket szeretne, és rádöbbent, hogy valahányszor szóba
került köztük ez a kérdés, Elliott mindig hasonlóan visel-
kedett. S ő nem értette a férfi tartózkodását. Illetve csak
úgy tudta értelmezni, hogy nem akarja elkötelezni magát.
Elliott érzéseiben nem kételkedett. Úgy érezte, hogy sze-
relmük a kezdeti lánggal ég, hisz folyamatosan táplálja a
vágy, hogy elkápráztassák, meglepjék egymást, hogy
örömet szerezzenek a másiknak…
Vagy talán téved, s a szerelem mégsem állta ki az idő
próbáját? Ilena a harminc felé közeledett, de még mindig
44
sugárzóan szép volt. A napsütötte Floridában élt, férfiak
lestek a kegyeit, és ő tisztában volt vele, hogy bárkit meg-
hódíthat. De vajon meddig? Lassan elmúlik a fiatalsága.
Tudta, hogy a megjelenése, az alakja, az üdesége már nem
a régi, és nem versenyezhet azokkal a tizennyolc-húszéves
lányokkal, akik a strandon vagy egy-egy előadás alkalmá-
val a kilátón kelletik magukat.
Az öregség gondolata önmagában nem nyugtalanította.
De a körülötte élő emberek gondolkodásmódja megválto-
zott. Szabad szerelemről, szexuális forradalomról beszél-
tek, ő azonban nem tudott azonosulni ezekkel az elvekkel.
Ő tartós kapcsolatra vágyott, és bántotta volna, ha a férfi,
akit szeret, más nők karjában próbálgatja a Káma-szútra
pozícióit.
Ivott egy korty vizet, és papír zsebkendővel megszárít-
gatta a szemét.
Talán nem érezteti Elliottal, mennyire ragaszkodik hoz-
zá? Ő szemérmes természet, nehezen jönnek a szájára a
szerelmes szavak. Egyébként, ha az ember szeret, nincs
szükség beszédre. A lelke mélyén tudja, érzi. Egyszerű. És
ha egy nő azt kéri egy férfitól, hogy legyen a gyerekei ap-
ja, az elég világos, nem? Gyereket akar tőle, mert szereti.
Sok más nőtől eltérően ő nem bármi áron, nem kizárólag
magának akart gyereket, hanem Elliottal közösen, a sze-
relmük természetes folytatásaként.
De Elliott makacsul elutasította.
És ő képtelen volt megfejteni az ellenállás okát.
Sejtette, hogy a gyerek utáni vágy mélyen összefügg az
ember személyes útjával, a családi történetével. Ilena Bra-
zíliában nőtt fel, szerény, de szerető családban. Lelke mé-
lyén érezte, hogy ő kiteljesedne az anyaságban. Míg
45
Elliottnak konfliktusokkal teli viszonya volt a szüleivel.
Talán ez a magyarázat?

* Tengeri emlős, nagy teste lekerekített uszonyban végződik (tengeri

tehén).
Ennek ellenére ő biztos volt abban, hogy Elliott boldog-
gá tenné a gyerekeiket. Ebben egy szemernyit sem kétel-
kedett. Többször volt benn nála a kórházban, látta munka
közben. Gyereksebészként remekül bánt a kicsikkel. Szi-
lárd, kiegyensúlyozott egyéniség volt, nem olyan önző és
éretlen, mint a körülötte forgolódó férfiak többsége.
Elliottot könnyű volt elképzelni a szerető, odaadó apa sze-
repében, s ő már többször eljátszott a gondolattal, hogy
abbahagyja a fogamzásgátló tabletta szedését, és véletlen
balesetet színlelve kész tény elé állítja a férfit. Végül min-
dig elvetette ezt az ötletet, mert attól tartott, hogy lerom-
bolja egymás iránti bizalmukat.
Mi lehet a valódi akadály?
Jól ismerte Elliottot. Tudta, milyen eltökélt, önzetlen és
okos. Magában őrizte az illatát, a bőre ízét, a csigolyái vo-
nalát, és a mosolyát, amely gödröcskét rajzolt az arcára…
Lehet, hogy elkerülte a figyelmét egy apró részlet? De
nem épp ez az ismeretlen csekélység tartja még mindig
életben a szerelmüket?
Egy dolog biztos: Elliott élete egyetlen szerelme, és
vagy ő lesz a gyerekei apja, vagy senki más. Vagy lesz
közös gyerekük, vagy ő nem szül.
*
San Francisco, 1976

46
 Elliott búskomoran tartott hazafelé bogárhátújában. Az-
nap este nem volt indokolt az önfeledt száguldás. Az éle-
tért küzdött, de veszített. Jelentéktelen kis orvosnak érezte
magát, nem Istennek.
Lassan beesteledett. Az utcai lámpák és az autók fény-
szórói egyszerre villantak fel a városban. Elliott kimerül-
ten, kétségek közt hányódva sorra vette az elmúlt két nap
eseményeit: a nézeteltérést Ilenával, a repülőtéri találko-
zást és a kórházi kudarcélményt. Lelki szemei előtt megje-
lent Ilena, a furcsa idegen, és Anabel, akit nem tudott
megmenteni.
Miért érzi oly gyakran, hogy kicsúszik a kezei közül az
irányítás?
Gondolataiba merülve a Fillmore és a Union Street ke-
reszteződésénél hirtelen fékezésre kényszerült, s az autó
enyhén megcsúszott a járda irányában. Ellenállást érzett,
majd tompa zajt hallott.
Kidurrant egy kerék?
Leállította a motort, és kiszállt. Megvizsgálta a gumikat
és a lökhárítót. Semmi.
Már majdnem visszaült a kocsiba, amikor a szemközti
járda felől panaszos, vinnyogó hangra lett figyelmes.
Hátranézett, és egy kiskutyát vett észre, aki az ütközés-
től átrepült az út túloldalára.
Már csak ez hiányzott… – sóhajtott fel.
Elindult az állat felé. Egy nyersgyapjú színű labrador
volt. Jobb mellső mancsát behajlítva feküdt az oldalán.
– Gyerünk! Talpra! – parancsolt rá a kutyakölyökre, re-
mélve, hogy az állat nem sérült meg.
De a kutya nem mozdult.

47
 – Húzz innen! – ragadtatta el magát, s hogy a fenyege-
tésnek hangsúlyt adjon, a levegőbe rúgott.
Az állat fájdalmasan nyöszörgött. Elliott közelebb ha-
jolt, és látta, hogy vérzik a lába, de ő még ettől sem ható-
dott meg. Nem rajongott az állatokért. Ő emberekkel fog-
lalkozott, férfiakkal, nőkkel, gyerekekkel, öregekkel…
Kórházi betegekkel. De az állatokkal nem tudott mit kez-
deni…
Megvonta a vállát, és hátat fordított a labradornak, gon-
dolván, nem veszteget több időt az ebre.
Beszállt a kocsiba, és nyugodt lélekkel elfordította a
kulcsot.
Ilena nyilván nem lógna meg a helyében. Megrendülve
ellátná a kutya sebeit, és megkeresné a gazdáját. Persze,
Ilena…
Elliott szinte maga mellett érezte a lány jelenlétét, és
hallotta a suttogását. „Aki nem szereti az állatokat, az em-
bereket sem szereti igazán.”
Baromság! – gondolta a fejét csóválva. Húsz méterrel
távolabb mégis megállt, és kelletlenül visszagyalogolt.
Ez a nő még négyezer kilométeres távolságból is azt tesz
velem, amit akar!
– Gyere! – mondta a kutyának, miközben óvatosan fel-
emelte, és befektette a kocsi hátsó ülésére. – Meggyógyí-
talak.
Elliott megkönnyebbülve ért az üdülőövezetbe. A part
menti házsor szerencsésen vegyítette különböző korok és
hagyományok építészeti elemeit. Kis tornyokkal ékesített
házak tőszomszédságában acélszerkezetes, üvegfalú, mo-
dern építmények törtek a magasba, hogy ki tudja, milyen

48
varázslat folytán – egy aszimmetrikus, mégis különleges
harmóniát sugalló összképben egyesüljenek.
Besötétedett, és erősen fújt a szél. A parti sétány melletti
hosszú pázsitszőnyegen egy hippiszerű hóbortos alak kis
lampionokkal díszített sárkányt eregetett.
Az orvos leparkolt a bejárat előtt. Kiemelte a kutyaköly-
köt az autóból, és izgő-mozgó csomagjával elindult egy
takaros mediterrán stílusú ház felé.
Fordult a kulcs a zárban. Elliott belépett a lakásba, me-
lyet az örökségéből vásárolt. A nem mindennapi ház kö-
rülbelül ötven éve épült, de a sci-fi irodalomból ihletet
merítő John Lautner, a futurista építészet szakértője nem-
rég teljesen újjávarázsolta.
Elliott megnyomta a villanykapcsolót, és a ház a tenger
hullámzását idéző, táncoló, kékes fénybe borult.
A kanapéra fektette a labradort, az orvosi táskájából mű-
szereket vett elő, és megvizsgálta a kutyát. A mancsán lé-
vő nyílt sebet kivéve csak néhány zúzódást talált. Az állat
nem viselt nyakörvet, és gyanakvó pillantásokat vetett rá.
– Figyelj, Rasztafej! Tudom, hogy nem szeretsz, de ne
aggódj, mert az érzés kölcsönös. Most viszont szükséged
van rám, ezért, ha meg akarsz gyógyulni, maradj nyug-
ton…
Alaposan kifertőtlenítette a kutya sebét, majd gondosan
bekötözte.
– Kész! Ma éjjel maradhatsz, kipihened magad, és hol-
nap irány a menhely – vetette oda az állatnak, miközben
eltávolodott a kanapétól.
Átment a nappalin, a könyvtárszobán, s a konyhában ta-
lálta magát. A három egybenyitott tér egy tágas helyiség-
ben kapott helyet, a végén belső kertre nyíló kijárattal. A
49
kert közepén egy furfangos fényjátékkal megvilágított
alaszkai sárga cédrus tört a magasba.
Elliott kivett a hűtőből egy megbontott fehérboros üve-
get, töltött magának egy pohárral, és elindult az emeletre,
hogy ott igya meg. Fent a dupla üvegfalon túl hajóhíd-
szerű nyitott tetőterasz nyúlt az óceán felé.
Elliott a pohárral a kezében elhelyezkedett egy nádfotel-
ben, és átadta magát az arcát simogató szélnek.
Lelki szemei előtt újra felbukkant Anabel Romano arca.
Pocsék nap volt – gondolta, és lehunyta a szemét. Akkor
még nem tudta, hogy a napnak koránt sincs vége…

50
 4

És őrizd az álmaidat, (…). So-

ha nem tudhatod, mikor lesz
szükséged rájuk.
CARLOS RUIZ ZAFÓN

San Francisco
2006. szeptember
Elliott 60 éves

Már régóta beesteledett, amikor Elliott megérkezett a

Marinára. Leparkolt a ház előtti sétányon, majd belépett a
takaros mediterrán házba, ahol harminc éve lakott. Az au-
tomata érzékelő működésbe hozta a belső világítást, és a
ringó kékes fény olyan benyomást keltett, mintha a lakás
csillámló hullámokban fürdene.
Elliott átment az egybenyitott nappalin és könyvtárszo-
bán, s a konyhában találta magát. Mióta a lánya New
Yorkba költözött, a ház üres volt és nyugodt. Rasztafej, az
öreg labrador tizenkét éve meghalt, más állat nem foglalta
el a helyét. Elliott kivett a hűtőből egy fehérboros üveget,
és töltött magának egy pohárral. A veséjét hasogató fájda-
lom miatt nehezen kapaszkodott fel az emeletre vezető
lépcsősoron. Pár percre megállt a szobájában, és az éjjeli-
szekrény fiókjából elővette a gyógyszeres üvegcsét, amit
egész nap egy pillanatra se tudott kiverni a fejéből. Aztán

51
kisétált a teraszra, ahonnan csodálatos kilátás nyílt a vitor-
láskikötőre és az öbölre.
A hullámorgona ismerős búgása hallatán felvidult. A
móló végén kialakított mókás szerkezet véletlenszerű dal-
lamokat játszott a csövekbe csapódó hullámok ritmusára.
Ilyen őrült találmány is csak San Franciscóban létezhet
– gondolta, miközben letelepedett a régi, rozoga nádfote-
lébe.
Az arcát simogató széltől megborzongott. Elbűvölve s
egyben hitetlenkedve nézte a fiola alján sorakozó kilenc
pirulát.
Nem tudta, mit tartalmaznak, de újra kedve támadt kí-
sérletezni. Nem hitegette magát azzal, hogy kétségkívül az
orvosság idézte elő az előző éjszakai álmot, mégis csábí-
totta a gondolat, hogy újra kipróbálja…
Lassan a tenyerébe csúsztatta az egyik pirulát, de egy
pillanatra megtorpant.
És ha méreg? Vagy valami egzotikus vacak, amely el-
homályosítja az elméjét?
Lehet. De mit kockáztat? A rák úgyis hamarosan végez
vele.
Előbb vagy utóbb… – gondolta, és egy korty borral le-
nyelte a pirulát.
Eleinte nem történt semmi. Kényelmesen befészkelte
magát a karosszékbe, és várt. A betegségtől öregnek és
meggyötörtnek érezte magát.
Újra végiggondolta az elmúlt néhány óra eseményeit, és
eszébe jutott a fájdalmas elhatározás, hogy a hónap végé-
től nem operál többé.
Pocsék nap volt – gondolta.
Lehunyta a szemét.
52
És elaludt…

53
 5

Második találkozás

Az időutazás lehetetlen. S ezt

mi sem bizonyítja jobban, mint
hogy a jövő turistái még nem
leptek el bennünket csapatos-
tul.
STEPHEN HAWKING

San Francisco
1976. szeptember
Elliott 30 éves

– Alszol vagy töprengsz?

Elliott szeme kipattant, és ahogy ijedtében összerázkó-
dott, orra bukott a karosszékből. Felnézett, és a csillagok
fényében egy árnyalakot látott, annak a férfinak a körvo-
nalait, akivel előző este találkozott a repülőtéren. A láto-
gató összefont karral, elnézően tekintett le rá, és szemlá-
tomást mulattatta a helyzet.
– Mit keres a teraszomon? – csattant fel a fiatal orvos.
– A teraszod az én teraszom… – feleselt az idegen.
Elliott hitetlenkedve feltápászkodott, és ökölbe szorított
kézzel, bosszankodva indult el a férfi felé. A két ember
percekig némán méregette egymást. Pontosan egyforma
magasak voltak.

54
 – Elárulná, hogy miért szórakozik velem? – kérdezte
Elliott fenyegető hangon.
A látogató kitért a kérdés elől, és szelíden így felelt:
– Nem akarod megérteni, ugye?
– Mit kellene megértenem?
– Az igazságot…
Elliott megvonta a vállát.
– Mi az igazság?
– Hogy az idősebb éned vagyok.
– Maga egy közönséges futóbolond!
– Neked meg kissé nehéz a felfogásod!
Elliott figyelmesebben szemügyre vette a szemben álló
férfit.
Már nem az előző napi gyűrött pizsama volt rajta. Vá-
szonnadrágot, tiszta inget és jó szabású zakót viselt. Ha
nem zagyválna összevissza, jól öltözött üzletembernek
gondolná, s nem őrültekházából szabadult tébolyultnak.
Elliott kimért, meggyőző hangon próbálta jobb belátásra
bírni.
– Úgy vélem, ön súlyos beteg. Talán orvoshoz is jár, aki
kezeli, és aki…
– Az orvos én vagyok.
Hát ez nem jött be, gondolta Elliott a fejét vakarva. Va-
jon mi a teendő ilyen helyzetben? Rendőrt hívjon? Vagy a
mentőket? A férfi nem tűnt dühöngő őrültnek, de ki tudja?
Bármelyik pillanatban megvadulhat.
– A hozzátartozói bizonyára aggódnak önért. Árulja el a
nevét, megkeresem a címét, és hazakísérem.
– Elliott Coopernek hívnak – felelte a másik nyugodtan.
– Az lehetetlen.

55
 – Miért?
– Mert Elliott Cooper én vagyok.
– Akarod látni az irataimat? – ajánlotta az idős ember,
elővette a zsebéből a tárcáját, és mosolyogva a fiatal orvos
felé nyújtotta.
Elliott szemügyre vette az igazolványt, és nem akart
hinni a szemének. A személyiben ugyanaz a név és szüle-
tési dátum állt, mint az övében! Csak a fotó árulkodott ar-
ról, hogy a férfi harminc évvel idősebb nála.
Ez még semmit nem jelent – csitította magát –, hamis
papírokat bárki szerezhet. De ki veszi hozzá a fáradságot,
és mi célból?
Ha jól belegondol, egyetlen magyarázatot talál. Az egész
valami sületlen tréfa, és bizonyára Matt keze van a dolog-
ban. A gondolat átmenetileg megnyugtatta, bár maga sem
találta túl meggyőzőnek. Tény, hogy Mattnek nem kell a
szomszédba mennie egy kis bolondságért, és néha képte-
len ötletei vannak, de ez valahogy nem az ő stílusa. Ha a
bolondját akarja járatni vele, ő vaskosabb, földhözragad-
tabb tréfát eszel ki, nem ilyen agyafúrtat.
Matt az a fickó, aki, ha ugratni akar, a nyakamra küld
pár sztriptíztáncosnőt vagy egy luxus-call-girlt – járt
Elliott agya –, de nem egy hatvanéves fickót, aki azt állítja
magáról, hogy én vagyok.
Gondolataiba merülve észre sem vette, hogy időközben
a férfi egészen közel merészkedett hozzá. Komor arccal,
váratlanul megragadta a fiatalember karját, és mélyen a
szemébe nézett.
– Figyelj, pajtikám, bármilyen hihetetlenül hangzik is,
én valóban megtaláltam a módját, hogy visszarepüljek
harminc évet az időben.
56
 – Persze!
– Hinned kell nekem, az ég szerelmére!
– Hogy hihetnék? Hülyeségeket beszél!
– Akkor magyarázd meg, hogyan tűnhettem el nyomta-
lanul a repülőtéri mosdóban!
Elliottnak elakadt a szava. Lehet, hogy ez az alak őrült,
de azt el kell ismerni, hogy borotvaként vág az esze, és
minden helyzetből kivágja magát.
– Uram… – kezdte Elliott, de a másik közbevágott:
– Megtennéd, hogy nem szólítasz uramnak?
Ebben a pillanatban panaszos ugatás hangzott fel az
üvegajtó mögül. Az orvos lepillantott, és a meglepetéstől
összerezzent. Sérülései ellenére a kis labrador felvonszolta
magát az emeletre, és csaholva hívta fel magára a figyel-
met.
– Rasztafej! – kiáltotta az idegen, mintha szellemet lát-
na.
Az állat vidám vakkantással a karjába ugrott, nyalogatta,
megszaglászta, mintha mindkettejük számára ismert, jól
bevált szertartásnak tenne eleget.
– Találkozott már ezzel a kutyakölyökkel? – kérdezte
Elliott gyanakodva.
– Persze, az enyém!
– A magáé?
– A miénk.
Elliott legszívesebben a haját tépte volna. A fickó kez-
dett komolyan az idegeire menni. Mindenáron szabadulni
akart tőle. De ehhez taktikát kell váltani, el kell hitetni ve-
le, hogy az ő gondolatmenetét követi.
Egy ideig hallgatott, majd a lehető legkomolyabb han-
gon megkérdezte:
57
 – Ön tényleg a jövőből érkezett?
– Igen, így is fogalmazhatunk.
Elliott úgy tett, mint akit kielégít a válasz. Néhány lépést
tett a teraszon, és a korlátra könyökölt. Az utcát kémlelte,
mintha kutatna valami után.
– Furcsa – szólalt meg kis idő múlva –, sehol nem látom
az időutazó gépét. Az utcán parkolt le vagy a nappaliban?
A férfi elmosolyodott.
– Nahát! Igazán vicces. Soha nem jutott eszedbe, hogy
humorista légy?
Elliott válaszul feltette a pontot az i-re:
– Na, ide figyeljen! Nem ismerem magát, nem tudom,
honnan került ide, de úgy tűnik, maga mégsem olyan elve-
temült őrült, mint aminek mutatja magát. Csak komédiá-
zik.
– Miért tenném?
– Fogalmam sincs, de nem is érdekel. Csak azt szeret-
ném, ha eltűnne innen, és figyelmeztetem, ez az utolsó al-
kalom, hogy udvariasan kérem.
– Nyugi, úgysem maradok már sokáig – felelte a férfi, és
letelepedett a nádfotelbe.
Benyúlt a zsebébe, és elővette a cigarettáját. A piros-
fehér jól ismert dobozon fekete betűs márkanév virított.
Elliottnak feltűnt, hogy ő is ezt a márkát szívja, de nem
aggódott, mert a westernhősök kedvenc cigarettája az
egyik legnépszerűbb termék világszerte.
– Megjegyzem, tökéletesen megértem, hogy nem hiszel
nekem – folytatta a férfi, miközben kifújt egy füstkarikát,
és letette maga elé az öngyújtóját. – Idővel elveszíted
majd a bizonyosságaidat. Emlékszem, milyen voltam fia-
talon. Igazi tudós, aki kizárólag az észérvekre esküdött.
58
 – És most?
– A hit embere.
Enyhe szellő söpört végig a teraszon. Szép ősz eleji este
volt. A csodálatos égbolt ezernyi csillagával és kékes
fényben tündöklő teliholdjával valószerűtlenül tisztának
tűnt. A varázslatos holdbéli nyugalomba révülve a férfi el-
szívta a cigarettáját, s a csikket az előtte fekvő hamutartó-
ba nyomta.
– Eljött az idő, Elliott, hogy azt lásd bennem, aki va-
gyok, a szövetségesedet.
– Én inkább egy kellemetlen fráternek látom!
– Ahogy tetszik! Kellemetlen fráter vagyok, de mindent
tudok rólad.
Az orvost elragadta a hév:
– Mi sem természetesebb, hisz ön valójában ugyanaz a
személy, mint én vagyok! Ezt az őrültséget vette a fejébe,
ha jól értem! De mit tud rólam valójában? Hogy milyen
cigarettát szívok, és hogy mikor születtem…
Elliott hagyta, hogy elragadja a harag, mert félt. Érezte,
hogy az erőviszonyok észrevétlenül megfordultak, és sej-
tette, hogy a férfi még tartogat számára meglepetéseket.
Mintha a látogató a fiatal férfi bajsejtelmét akarta volna
igazolni, ünnepélyes hangon folytatta:
– Olyan dolgokat tudok, amelyekről soha senkinek nem
beszéltél, még a legjobb barátodnak és annak a nőnek
sem, aki megosztja veled az életedet.
– Mire gondol?
– Olyan dolgokra, amelyekről hallani sem akarsz.
– Gyerünk, mondja csak bátran! Nincs rejtegetnivalóm.
– Fogadunk?
– Miről akar beszélni?
59
 A férfi elgondolkodott, majd így szólt:
– Például az apádról?
– Hogy jön ide az apám?
– Igaz, soha nem ismerte el, de alkoholista volt, ugye?
– Nem igaz!
– Dehogynem! A külvilág szemében tiszteletre méltó
üzletember volt, szerető férj és családapa, de a szűk csalá-
di körben más arcát mutatta, nem igaz?
– Maga nem tud semmit.
– Ellenkezőleg! Mindent tudok! Öregkorára kissé lehig-
gadt, de kissrác korodban olykor kegyetlenül elvert. Em-
lékszel?
Elliott néma maradt, a férfi folytatta:
– Bizonyos estéken, amikor az üveg aljára nézett, rájött
az őrület. Részegen könnyen begurult, és csak akkor csil-
lapodott le, ha kiosztott pár pofont…
Elliott szenvtelenül állta a szavakat, akár egy ökölvívó
az ütéseket a ringben.
– Sokáig hagytad magad. Olykor még provokáltad is,
igaz? Mert tudtad, hogy ha rajtad kitölti a dühét, anyádat
már nem bántja.
A férfi kis szünetet tartott, majd megkérdezte:
– Folytassam?
– Menjen a fenébe!
A férfi a fiatal orvoshoz hajolt, és mintha titkot árulna
el, a fülébe súgta:
– Tízéves voltál, amikor egyik délután az iskolából ha-
zaérve anyádat a kádban találtad. Felvágta az ereit, ömlött
a vére…

60
 – Szemétláda! – csattant fel Elliott, és megragadta a férfi
gallérját.
De ő zavartalanul folytatta:
– Időben érkeztél. Megmentetted. Segítséget hívtál, de ő
megfogadtatta veled, hogy senkinek nem szólsz egy szót
sem, és te megtartottad az ígéretedet. Segítettél neki. Be-
törtétek a zuhany fülke üvegét, s ő azt mondta a mentő-
söknek, hogy megcsúszott a vizes földön, és elvágta a
csuklóját. Ez volt a ti titkotok. Senki soha nem tudott meg
semmit.
A két férfi farkasszemet nézett egymással. A fiatalem-
bert szíven ütötték a szavak. Álmában sem gondolta vol-
na, hogy aznap este családi titkokkal szembesítik. A gye-
rekkori emlékeket mélyen eltemette magában, pontosab-
ban elfojtotta őket, mert a lelkében elevenen éltek.
Fájó emlékek voltak.
– Eleinte azt gondoltad, hogy helyesen cselekedtél, de
két évvel később anyád kiugrott a ház tizenkettedik emele-
téről.
A férfi szavai jól irányzott felütésként érték Elliott szí-
vét.
Hosszú idő óta először sírni támadt kedve. Sebezhetőnek
érezte magát, bizonytalannak. Mint akit kiütöttek, és
mindjárt a földre kerül.
– Azóta gyötör a bűntudat, mert részben felelősnek ér-
zed magad az anyád öngyilkosságáért. Képtelen vagy ki-
verni a fejedből, hogy talán minden másképp alakul, ha
beszélsz. Hogy egy pszichológus segíthetett volna rajta,
vagy kezelhették volna egy klinikán. Folytassam?
Elliott tiltakozni akart, de nem jött ki hang a száján.

61
 Úgy tűnt, a férfit is elragadják az érzések, mégis újra
alámerült az igazság veszedelmes örvényeiben. Alaposan
megfontolt utolsó kinyilatkoztatása kegyelemdöfésként ér-
te Elliottot:
– Úton-útfélen azt hangoztatod, hogy azért nem akarsz
gyereket, mert manapság gonosz a világ és apokaliptikus a
jövő, de nem ez a valódi ok, Elliott…
A fiatal orvos a szemöldökét ráncolta. Elképzelni sem
tudta, mire akar kilyukadni a beszélgetőtársa.
– Nem akarsz gyereket, mert mindig azt gondoltad, hogy
a szüleid nem szerettek. És ma, amikor rajtad a sor, kétsé-
gek gyötörnek, és attól tartasz, hogy te sem leszel képes
szívből szeretni a gyerekeidet. Furcsán működik az emberi
lélek, ugye?
Elliott nem tiltakozott. Elég volt három perc, s egy vad-
idegen megingatta a legbiztosabbnak hitt elveiben, és
mindenre kiterjedő kételyt ébresztett benne. Egy halom
szánalmas titok, ez az ember!
Heves széllökés csapott le a teraszra. A férfi felhajtotta a
zakója gallérját, közelebb lépett Elliotthoz, és
vígasztalásképpen átkarolta a vállát.
– Ne érjen hozzám! – rivallt rá a fiatal orvos, és a kor-
látnak dőlt.
Légszomjjal küzdött, és a fejében kusza gondolatok ker-
getőztek. Főleg egyvalamit nem értett, a legfontosabbat:
hogy vajon mi volt a férfi célja az igazság feltárásával?
– Tegyük fel, hogy mindez igaz – szólalt meg a titokza-
tos látogató arcát fürkészve –, de mit vár tőlem?
Az idős férfi a fejét rázta.
– Semmit. Sajnálom, ha csalódást okozok, de nem miat-
tad jöttem vissza.
62
 – Hát?
– Azért jöttem vissza, hogy őt lássam, őt…
Azzal újra elővette a tárcáját, de ezúttal egy megkopott
színes fényképet nyújtott Elliott felé.
Ilenáról készült a Central Parkban. Kipirult, ragyogó
arccal épp egy hógolyót dob. Ez volt Elliott kedvenc képe
a lányról. Az előző télen készült, azóta a tárcájában hord-
ta.
– Hogy került magához ez a kép? Ha Ilena közelébe me-
részkedik, úgy szétverem a pofáját, hogy…
A férfi nem várta meg a fenyegető szónoklat végét. Fel-
állt. Eljött a búcsú pillanata. Megsimogatta a kutya fejét,
és néhány lépést tett az üvegajtó felé. Elliott akkor vette
észre, hogy hasonló rángógörcs rázza, mint előző este a
repülőtéren.
Ezúttal nem hagyja, hogy csak úgy lelépjen!
Utána sietett, hogy elkapja, de… elkésett.
A férfi belépett a házba, és behúzta maga mögött a toló-
ajtót.
– Nyissa ki ezt a rohadt ajtót! – kiabált a fiatalember, és
öklével vadul verte az üveget.
Egy fluoreszkáló zselének köszönhetően sötétedéskor a
formatervezett üveg zöld árnyalatot kapott. Az építész ta-
lálmánya egyfajta foncsor nélküli tükörré változtatta az
üveget. Elliott kiszorult a teraszra, ahonnan nem lehetett
belátni, viszont ő látható maradt.
– Nyissa ki! – követelte.
Hirtelen csend támadt, majd az ajtó mögül suttogó han-
got hallott:
– Ne feledd, amit mondtam! A szövetségesed vagyok,
nem az ellenséged.
63
 Nem hagyhatja, hogy a fickó lelépjen. Most már min-
dent tudni akar. Jobb híján felkapott egy kovácsoltvas
széket, és tiszta erőből nekivágta az üvegajtónak, amely
temérdek apró, csillogó szilánkra robbant. Berontott a
házba, lenyargalt a lépcsőn, végigjárt minden helyiséget, s
még az utcára is kiszaladt.
Sehol senki.
Visszament a teraszra, ahol a kis labrador mélabúsan
vonyított a holdra.
– Minden rendben lesz – vigasztalta, és a karjába vette a
kutyakölyköt. – Vége van már, ne félj!
A lelke mélyén azonban ennek az ellenkezőjéről volt
meggyőződve. A kellemetlenségek csak most kezdődnek.

64
 6

Annyira szeretném, ha emlé-

keznél azokra a boldog napok-
ra, amikor barátok voltunk.
Abban az időben az élet szebb
volt, és a nap ragyogóbb, mint
ma.
JACQUES PRÉVERT-JOSEPH KOSMA

1976
Elliott 30 éves

Hóna alatt a kutyával Elliott a kocsija felé tartott.

Matthez indult, hogy elmesélje, mi történt. Első gondolata
az volt, hogy felhívja Ilenát, de végül letette a kagylót,
még mielőtt a lány felelt volna. Még a végén őrültnek né-
zi! Jobb, ha vár, míg tisztázódik a helyzet. Addig felesle-
ges nyugtalanítani.
Kinyitotta a bogárhátú ajtaját, és újdonsült társát befek-
tette az anyósülésre. Kezdett ragaszkodni a kis
labradorhoz, akit szintén megviselt az iménti kaland.
Elliott maga mögött hagyta a Marinát, és az olasz ne-
gyed felé vette az útját. Már késő éjszaka volt, az utakon
zavartalan volt a forgalom. Ráhajtott a Lombard Streetre,
és bevett nyolc hajtűkanyart, melyeknek köszönhetően a
főutca méltán kapta a világ legkanyargósabb utcája címet.
Káprázatos tájon keresztül vezetett az út, amely joggal
szerzett világraszóló hírnevet magának, de aznap este

65
Elliottnak kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy a ki-
világított színes virágmezőkben gyönyörködjön.
Sietett Matthez. Sebesen áthajtott a North Beachen, el-
suhant az olasz katedrális ikertornyai előtt – ahol néhány
éve Marilyn Monroe fogadott örök hűséget Joe Di
Maggiónak –, s végül felért a Telegraph Hill tetejére.
Az állítás, miszerint San Francisco utcái meredekek,
nem mese, hanem kemény valóság! A dombtetőn ügyes-
kednie kellett, hogy a városi szabályzatot betartva, a jár-
dával szemben, ferdén parkoljon.
– Te itt maradsz – parancsolt rá a kutyára.
Az állat tiltakozásul mordult egyet, de az orvos nem ér-
zékenyült el.
– Sajnálom, vita nincs! – felelte, és becsapta az ajtót. El-
indult az eukaliptuszfák között kanyargó ösvényen, majd
leszaladt a Telegraph Hill oldalába rejtett, virágos fordu-
lókkal tarkított lépcsőn. Valószerűtlen vidéken járt. Mint-
ha egy kis falu települt volna a nagyváros szívébe. Fentről
káprázatos látvány nyílt a városra, a fehér fényben ragyo-
gó Coit Towerrel a háttérben. A sokszínű, buja növényzet
ékszeres dobozként védte a madarak, verebek, törpepapa-
gájok, csúfolódó rigók népes seregét. Elliott rátért egy fa-
lépcsőre, amely a rododendron-, fukszia- és
bougenvilleabokrok közt kígyózva vezetett a domboldal
art deco stílusú faházaihoz. Félúton járt, amikor egy ren-
dezetlen kert kapujához ért. Szokásához híven átugrotta a
kerítést, és egy festett faház bejáratánál találta magát.
Bentről Marvin Gaye egyik epekedő számának refrénje
szűrődött ki. Kopogtatni akart, de az ajtó tárva-nyitva állt,
ezért szó nélkül belépett. Már alig várta, hogy megoszt-
hassa a gondját a barátjával.

66
 – Matt, itthon vagy? – kiáltotta a nappaliba érve. –Soha
nem fogod kitalálni, mi történt velem…
Hirtelen megtorpant. Az ablak mellett álló dohányzó
asztalon színes mandulás csókok társaságában két pezs-
gőspoharat pillantott meg. A házban kellemes hindu töm-
jénillat terjengett. Elliott a szemöldökét ráncolta, és alapo-
san körülnézett. A kandalló mellett felfedezett egy pár tű-
sarkú cipőt, a kanapén egy pasztellszínű melltartó hevert,
és egy szobrocskán csipkebugyi függött. Matt nagy való-
színűséggel nem volt egyedül. Legalábbis őszintén remél-
te, hogy nem a barátja hordja a közszemlére tett
fehérneműket, mert akkor nem ismeri többé. Elliott láb-
ujjhegyen el akart osonni, amikor…
– Szia!
Meglepetten fordult hátra, mint akit rajtakaptak. Vele
szemben Éva-kosztümben az a lány állt, akit korábban a
strandon láttak.
– Öööö… Jó estét – hebegte, elfordítva a tekintetét –,
sajnálom, hogy…
A lány egyik kezét álszemérmesen a mellére, a másikat
a hasa aljára téve ringó léptekkel felé indult. Formás alak-
járól sugárzott az érzékiség.
– Matt nem mondta, hogy te is csatlakozol – jegyezte
meg huncutul.
– Nem, ööö… Tudni sem akarom, hogy mire gondol.
Csak azért jöttem, hogy…
– Mit keresel itt éjnek évadján? – szakította félbe Matt,
aki egy dereka köré tekert lepedőben bukkant elő.
– Hozzád jöttem, de szemlátomást zavarok – állapította
meg Elliott.

67
 – Micsoda éleslátás! De ha már itt vagy, engedd meg,
hogy bemutassam Tiffanyt, aki a következő James Bond
Girl szerepválogatására érkezett a városba.
– Örülök. Hmm… Nem nyújtok kezet, mivel a magáé
épp foglalt.
Tiffany válaszul garantáltan fogkőmentes, csillogó zo-
máncú mosolyt küldött felé.
– Figyelj, Matt! Segítségre lenne szükségem…
– Most rögtön? Nem várhat reggelig? – kérdezte a fran-
cia fiatalember nyugtalanul, mert érezte, hogy remélt
örömpartija az elbűvölő teremtménnyel alighanem füstbe
megy.
– Igazad van, majd holnap hívlak – bólintott csalódottan
Elliott. – Ne haragudj, hogy zavartalak.
Elindult az ajtó felé, de alig tett néhány lépést, amikor
Matt, aki hirtelen felfogta, hogy Elliottnak komoly gondja
lehet, ha éjszaka állít be hozzá, elkapta a vállánál fogva.
– Várj, mondd el, mi történt!
A nappali másik végében Tiffany, aki úgy ítélte meg,
hogy nincs már rá szükség, szedelőzködni kezdett.
– Na, fiúk, magatokra hagylak benneteket – közölte, mi-
közben magára kapta az utolsó ruhadarabot. – Ha jobban
kedvelitek a fiús játékokat…
– Nem, nem, nem, nem, nem! – tiltakozott Matt, miköz-
ben megpróbálta feltartóztatni a lányt. – SZÓ SINCS ar-
ról, amire gondolsz. Elliott egy BARÁT.
– Semmi gond, kedvesem – nyugtatgatta Tiffany, és ki-
lépett a házból. – San Franciscóban vagyunk, tudom, amit
tudok…
Matt félmeztelenül szaladt utána, égre-földre esküdözött,
hogy nem meleg, és megpróbálta kicsikarni a lány telefon-
68
számát, de Tiffany szóra sem méltatta. Matt még nagyobb
hévvel kísérletezett, de akkor a Csendes-óceán felől érke-
ző szél hirtelen lesodorta róla a tógául szolgáló lepedőt.
Anyaszült meztelenül állt a kertben, mint egy giliszta.
Ijedtében felkapta az első keze ügyébe akadó virágcsere-
pet – egy lapos levelű kaktuszt –, és azzal takargatta ma-
gát. Egy ideig még kitartóan szaladt Tiffany nyomában,
aki a tűsarkúja ellenére úgy futott, mint egy gazella. A
szomszéd házban világosság gyúlt, és kicsapódott egy ab-
lak, amelyen egy idős nő dugta ki a fejét. A szomszédasz-
szony felháborodott arcát látva Matt meghátrált, és elhatá-
rozta, hogy szélsebesen visszatér a házi isteneihez. Már
majdnem a bejárati ajtóhoz ért, amikor az utolsó lépcsőfo-
kon megcsúszott és elterült. A kaktusz tüskéi teste legér-
zékenyebb részébe fúródtak.
A fájdalomtól üvöltve becsapta maga mögött az ajtót, és
vádló ujjal Elliott felé bökött:
– Remélem, nyomós okod volt rá, hogy elbaltázd ezt a
partit!
– Kezdek bedilizni. Ez elég?
– Megtennél egy szívességet? Ne bámulj így! És ki ne
nyisd a szádat!
– Egy szót sem szóltam – felelte Elliott, miközben meg-
próbált elfojtani egy mosolyt.
– Csak gúnyolódj! – mondta Matt, és besietett a szobá-
ba. – Felöltözöm, aztán kiöntheted a szívedet.
Elliott elindult a konyhába, hogy vizet melegítsen a ká-
véhoz. Ígérete ellenére nem tudta megállni, hogy be ne ki-
abáljon Mattnek:
– Adhatok egy tanácsot? Használj szemöldökcsipeszt.

69
 *
A kis házban valamicskét enyhült a feszültség. Matt
„rendbe szedte magát”, felrántott egy farmert és egy puló-
vert, majd higgadtan leült az asztalhoz, amelynél a barátja
várta.
– Na, mesélj! – kezdte, kávét töltve magának.
– Visszajött – vágott bele a közepébe Elliott.
– Hagyd, hogy kitaláljam! Az időutazó haverod, mi?
– Igen, ma este beállított hozzám. Megjelent a teraszon.
Matt belekóstolt a kávéba, elfintorodott, majd belepoty-
tyantott a csészébe két cukrot.
– Még mindig ugyanaz a műsor?
– Igen, azt állítja, hogy én vagyok, harminc év múlva.
– Furcsa tünet, nemde, doktor?
– Tényleg felkavaró. Mindent tud rólam. Bizalmas, na-
gyon személyes dolgokat…
– Zsarolni akar?
– Nem. Azért jött, hogy viszontlássa Ilenát.
– Ha újra összefutsz ezzel a jövőbeli haveroddal, kifag-
gathatnád a közeli sporteredményekről vagy a tőzsdei ár-
folyamok alakulásáról…
Matt belekortyolt a kávéba, és újra elfintorodott. Beletett
még három cukrot, beleloccsantott félibriknyi tejet, aztán
befejezte a mondatot:
– …ha már így állunk, legalább szerezzünk egy kis do-
hányt.
– Látom, nem hiszel nekem! – méltatlankodott Elliott.
– Elfogadom, hogy van egy fickó, aki zaklat, de azt nem
hiszem el, hogy a jövőből jön.

70
 – Látnod kellett volna, ahogy köddé vált – felelte Elliott
álmodozva.
– Tudod, mit? Kezdek komolyan aggódni érted! Emlé-
keztetlek, hogy kettőnk közül én vagyok a mókamester…
Matt felállt, és a csészéje tartalmát szitkozódva a moso-
gatóba öntötte.
– Pfuj! Borzalmas a kávéd! – Aztán folytatta az érvelést:
– Az őrült, hóbortos ízt én viszem a barátságunkba, engem
illet a jog, hogy bolondozzak, és hogy vagány vicceket
meséljek. Te az ész és a bölcsesség hangja vagy. Ne cse-
réld fel a szerepeket!
– Ez szépen hangzik, csakhogy én nem tréfálok. Furcsa
érzéseket ébreszt bennem az a fickó. Tartok tőle, és
mondhat bármit, nem vagyok meggyőződve róla, hogy ki-
zárólag jót akar.
– Keressük meg, és ijesszünk rá! – mondta Matt, és fel-
kapta a kanapén heverő baseballütőt.
– Tedd le! – sóhajtott Elliott. – Az a pasas kétszer idő-
sebb nálunk.
– Mit gondolsz, hogy bukkanhatnánk a nyomára?
Elliott egy pillanatra elgondolkodott, majd megjegyezte:
– Azok alapján, amiket mesélt, csak két lehetőséget lá-
tok: vagy zavart az elméje…
– Vagy?
– Vagy igazat mond.
– Ha lehet, maradjunk az első megoldásnál.
– Akkor fel kell vennünk a kapcsolatot a környékbeli
kórházakkal és pszichiátriai intézményekkel, hogy meg-
tudjuk, nem hiányzik-e az egyik betegük.

71
 – Gyere, lássunk hozzá azonnal! – lelkesedett Matt, és
magához ragadta a telefont. – Ha ez az alak valóban léte-
zik, ígérem, megtaláljuk.
Elliott kinyitotta a könyvszekrény üvegajtaját, hogy
megkeresse a telefonkönyvet. A polcokon, az irodalmi
remekművek helyén a Playboy magazin teljes sorozata és
néhány borászati szakkönyv trónolt.
– Tudod, hogy a nőkön és a boron kívül létezik más té-
ma is a világon? – vetette oda a barátjának.
– Valóban? – kérdezte Matt félig komolyan. – És mik
lennének azok? Mert én hiába töröm a fejem, eddig még
nem jöttem rá.
Miután kigyűjtötték a telefonszámokat, sorra felhívták a
kaliforniai gyógyintézeteket, hogy megtudják, nem szere-
pel-e a keresett férfi a közelmúltban orvosi engedély nél-
kül távozó páciensek listáján. Az igazsághoz tartozik,
hogy néhány éve a pszichiátriai intézmények fokozatosan
bocsátották el a bentlakók egy részét, mert az adócsökken-
tés érdekében a kormányzó – egy bizonyos Ronald Rea-
gan – úgy határozott, hogy radikálisan megnyirbálja a
költségvetésüket. Sőt további csökkentést ígért arra az
esetre, ha elfoglalja az elnöki széket.
Elliott és Matt fáradságot nem kímélve telefonálgattak,
de egy óra múlva kénytelenek voltak belátni, hogy semmit
nem találtak, ami nyomra vezethette volna őket. Túl ne-
héznek bizonyult a feladat, és a napszak sem volt a legal-
kalmasabb a végrehajtásra.
– Ez az alak a láthatatlan ember – zsörtölődött Matt, és
letette a telefonkagylót. – Folytatjuk?
– Azt hiszem, túlbonyolítjuk a kérdést. Valójában csak
egy egyszerű bizonyítékot szeretnék.
72
 – Mire?
– Arra, hogy ez a fickó nem én vagyok.
– Kezdesz bekattanni, barátocskám. Először látlak ilyen
állapotban, és megjegyzem, most nem szívesen venném,
ha te operálnál. Lazíts! Vegyél ki szabadságot, tölts egy
hetet Ilenával Hawaiin, napozzatok, és meglátod, mire
visszatérsz, újra kerek lesz a világ.
Matt lerogyott a kanapéra, és bekapcsolta a tévét. A
Columbo egyik epizódjába csöppent. A képernyőn a híres
nyomozó a feleségére tett két megjegyzés között épp egy
bűnözőt próbált zavarba hozni, aki ellentmondásos vallo-
másainak kusza szövevényébe gabalyodott.
– Kár, hogy nem felejtett nálad valamit – mondta Matt
ásítozva.
– Ezt hogy érted?
– Kár, hogy az időutazód nem hagyott nálad valamit az
ujjlenyomatával. Megvizsgáltathattuk volna, mint a fil-
mekben.
Elliott tétovázva felidézte magában a látogatás pontos
részleteit, majd boldogan megszorította a barátja vállát.
– Matt, te zseni vagy!
– Ez igaz – helyeselt a fiatalember. – Kár, hogy csak te
tudsz róla. De ezt most miért mondtad?
– Nálam felejtette az öngyújtóját! Majdnem biztos va-
gyok benne. Előttem gyújtott rá, és a Zippóját letette a te-
raszasztalra.
Elliott izgatottan felkapta a zakóját és a kulcsait.
– Hazamegyek.
– Elkísérlek – jelentette be Matt a nyomába szegődve. –
Nem szeretném, ha ilyen állapotban vezetnél.
– Köszönöm a gondoskodást.
73
 – És különben sem most foglak magadra hagyni! Kezd
izgalmassá válni a történet!
Kiléptek a házból, átszaladtak a kerten, és elindultak fel-
felé a domboldalon.
– Menjünk az én autómmal – ajánlotta Matt. – Nem bí-
rom a tragacsodat.
A parkolóba érve meglepetten vették észre, hogy Tif-
fany látványos nyomot hagyott Matt csodálatos Chevrolet
Corvette-jén. A szélvédő teljes hosszában ajakrúzzsal írt,
hatalmas betűk éktelenkedtek:
ROHADÉK
– Igazán rokonszenves lány a barátnőd – jegyezte meg
Elliott.
– Remélem, azt is észrevetted, hogy végül mégis meg-
hagyta a telefonszámát – felelte Matt, és kiemelt egy név-
jegykártyát az ablaktörlő alól. – Ellenállhatatlan vagyok.
Miközben Matt nekiállt, hogy „könyökolajjal” tisztára
súrolja az ablaküveget, Elliott elment a kutyáért a saját au-
tójához.
– Már kutyád is van? – csodálkozott Matt tágra nyílt
szemmel. – Azt hittem, ki nem állhatod az állatokat.
– Ez egy különleges kutya.
Matt beült a volán mögé, és becsatolta az övét.
– Mitől különleges? Tud vezetni, és sofőrként alkalma-
zod?
– Igen, sőt megtanítottam beszélni is.
– Komolyan?
– Gyerünk, indulj már! Ha jól viselkedsz, talán elénekli
neked a Marseillaise-t
Matt gázt adott, és a Corvette Roadster száguldani kez-
dett az éjszakában. Elliott egyszeriben könnyűnek érezte
74
magát, mintha egy hatalmas kő esett volna le a szívéről.
Elég volt néhány perc, és helyreállt a lelki egyensúlya.
Megviselte, hogy a férfi a családi életében vájkált, de azó-
ta visszatért az önbizalma, és jókedvre derült. Otthonról
majd felhívja az egyik rendőr barátját, és megkéri, hogy
ellenőrizze az öngyújtót. A vizsgálat bebizonyítja, hogy a
fickó ujjlenyomata eltér az övétől, és az élet visszatér a
rendes kerékvágásba. Akkor majd felhívja Ilenát, mindent
elmesél neki, és jót nevetnek a kalandon. Addig meg bosz-
szanthatja Mattet.
– Meddig jársz még ilyen csigaagyú nőkkel?
– Ezt miért mondod?
– Mert az iménti plakátlányról nehéz elképzelni, hogy ő
találta fel a spanyolviaszt, ha érted, mire gondolok?
Matt tudomásul vette a megjegyzést, majd zavartalanul
hozzáfűzte:
– Nem láttad a…
– A mellméret nem az egyetlen választási szempont –
szakította félbe Elliott. – Harmincéves vagy. Gondoltam,
túljutottál már ezen az elemi fázison, de csalódnom kell.
Matt nem engedett:
– Igenis fontos a külső.
– Persze, ha arról van szó, amire gondolsz. De mi van
utána?
– Mi lenne?
– Nincs szükséged meghitt beszélgetésekre? Hogy tudd,
mit érez, mit gondol a másik?
Matt megvonta a vállát.
– Ha beszélgetni akarok, felhívlak téged. Ahhoz nem
kell Nobel-díjassal járni.
– Ugyan már! Megjegyzem, elfelejtettél bekanyarodni.
75
 – Találtam egy rövidebb utat, amit te nem ismersz.
A rövidebb útnak csak az volt a hátulütője, hogy a kelle-
ténél több kilométert furikáztak, és tíz perccel később ér-
tek a Marinára. Elliott már tűkön ült, de türtőztette magát,
és tartózkodott a gúnyos megjegyzésektől.
Alighogy Matt leállította az autót, Elliott kiugrott, besza-
ladt a házba, és négyesével szedve a lépcsőfokokat, felro-
hant a teraszra. Attól rettegett, hogy időközben eltűnt az
öngyújtó.
Szerencsére nem. A Zippo még mindig az asztal szélén
hevert.
– Mi történt itt? – kérdezte Matt a földet borító üvegszi-
lánkok láttán. – King Konggal verekedtél?
– Majd később megmagyarázom. Most telefonálnom
kell valakinek.
– Pillanat, hűbelebalázs! Hajnali két óra van! Nem a túl-
parton vagy. San Francisco még nem olyan város, amelyik
soha nem alszik. Ilyenkor minden normális ember szu-
nyái.
– A rendőrséget hívom, Matt.
Elliott tárcsázta a központi rendőrkapitányság számát,
hogy megtudja, szolgálatban van-e Malden felügyelő.
Szerencséje volt. Azonnal bekapcsolták a nyomozó irodá-
jába.
– Jó estét, Malden úr, itt Elliott Cooper beszél. Bocsánat,
hogy zavarom, de egy nagy szívességet szeretnék kérni.
A nyomozóra várva visszamentek a teraszra.
– Nem is tudtam, hogy vannak barátaid a zsaruknál – je-
gyezte meg Matt elképedve. – Honnan ismered ezt a fic-
kót?

76
 – Ő nyomozott az anyám öngyilkossága ügyében – felel-
te kitérően Elliott. – Sokat segített akkoriban. Azóta is tar-
tom vele a kapcsolatot. Meglátod, nagyon rendes pasas.
A két férfi közelebb hajolt az asztalhoz, és figyelmesen
szemügyre vették a viharálló öngyújtót, melyet az állítóla-
gos időutazó felejtett ott. Ezüstszínű Zippo modell volt,
apró fényes csillagberakásokkal és a tetején a Millenium
Edition felirattal.
– Furcsa – állapította meg Elliott.
– Igen – helyeselt Matt, és letérdelt, hogy még közelebb-
ről szemügyre vegye a tárgyat. – Mintha korlátolt szám-
ban gyártották volna, hogy megemlékezzenek valamiről…
– …a 2000. évről – fejezte be a mondatot Elliott, de
közben rájött, hogy szörnyű ostobaságot mondott.
– Hagyjuk! Összevissza beszélünk! – legyintett Matt, és
felállt.
Néhány perccel később egy rendőrautó állt meg a ház
előtt, és Elliott kisietett Malden nyomozó elé. Régi vágású
zsaru volt, amolyan öregedő Humphrey Bogart, ballonka-
bátban és nemezkalappal a fején, de egy ökölvívó testalka-
tával. Pályáját a ranglétra alján kezdte, és az utcán tanulta
ki a mesterség minden csínját-bínját. Közel negyven éve
rótta a város utcáit, San Francisco már nem tartogatott
számára titkokat.
Az idős rendőr nem egyedül érkezett, hanem kollégájá-
val, Douglas nyomozóval, akit bemutatott Elliottnak. A fi-
atal felügyelő kriminológiából diplomázott, de nyilvánva-
lóan zöldfülű volt még. Alaposan kicsípte magát.
Gondosan hátrafésült frizurát és még hajnali kettőkor is
frissen vasalt öltönyt, tökéletesen megkötött nyakkendőt
viselt.
77
 – Mi történt itt, Elliott? – kérdezte Malden, amint a te-
raszra ért, és az üvegcserepekre mutatott. – Rakétatámadás
ért?
– Szeretném, ha ujjlenyomatot venne erről az öngyújtó-
ról – magyarázta ártatlanul Elliott, mintha egy jelentékte-
len formalitásról lenne szó.
Douglas szorgalmas tanoncként elővette a jegyzetfüzetét
és a tollát.
– Betörés vagy betöréses lopás? – tudakozódott.
– Nem egészen – felelte Matt. – Bonyolultabb eset…
– Ha nem tesznek feljelentést, nem segíthetünk! – je-
gyezte meg a fiatal nyomozó kissé ingerülten.
– Nyugalom, Douglas! – csitította Malden.
Elliott kapiskálni kezdte, hogy nehéz lesz megúszni a
magyarázatot. Azzal az ürüggyel, hogy kávét készít, ki-
hívta a konyhába az öreg rendőrt, hogy négyszemközt be-
szélhessen vele.
– Elliott, mondd el végre, mi történt! – kezdte Malden,
és rágyújtott egy vékony szivarra.
A fiatal orvos hallgatott. Maldennek eszébe jutott az első
találkozásuk. Azóta eltelt húsz év, ő mégis úgy emlékezett
minden részletre, mintha előző nap történt volna.
Esős estén öngyilkossághoz riasztották. Egy asszony ki-
ugrott egy downtowni ház tetejéről. Az iratokra az áldozat
ruhájának a zsebében talált rá. A nőt Rose Coopernek hív-
ták, és neki jutott a hálátlan feladat, hogy a szörnyű hírt
tudassa az asszony férjével és fiával.
Elliott akkor múlt tizenkét éves. Okos, ragaszkodó, ér-
zékeny fiúként élt Malden emlékezetében. A felügyelő ké-
sőbb találkozott az apjával is, egy üzletemberrel, akit nem
rázott meg különösebben a felesége halála. Malden jól
78
emlékezett a gyerek karján felfedezett kék foltokra is. Bár
ő már azelőtt is sejtette, hogy a fiút veri az apja, mielőtt a
tényleges ütésnyomokat észrevette volna. Megérezte.
Ezért tartották jó zsarunak. Elliott esetében ez még egy-
szerűbben működött, mert Malden is hasonló rossz emlé-
keket őrzött a gyerekkorából. Őt is rendszeresen verte az
apja, amikor esténként hazaért a gyárból.
Malden akár szemet is hunyhatott volna a felfedezés fe-
lett, mert akkoriban a családon belüli erőszaknak nem tu-
lajdonítottak túl nagy jelentőséget, de ő a szívén viselte
Elliott sorsát, és már másnap meglátogatta. Tapintatosan
az apa tudtára adta, hogy tisztában van vele, mit művel a
fiával, s hogy vigyázzon, mert attól fogva szemmel tartja
majd. A felügyelő figyelemmel kísérte Elliott életét, még
az egyetemen is. Felfogása szerint ez része volt a munká-
jának. Maldennek kissé utópikus elképzelései voltak a hi-
vatásáról. Egy emberközeli rendőrségről álmodott, arról,
hogy a küldetésük nem kizárólag a bűnözők felkutatására
és letartóztatására korlátozódik.
A nyomozó felhörpintette a kávét, és megdörzsölte a
szemét, hogy gátat szabjon a hirtelen feltörő emlékek ára-
datának, és visszatérjen a jelenbe.
– Ha hallgatsz, nem segíthetek – szólalt meg újra.
– Tudom – bólintott Elliott –, de…
– De?
– Amikor anyám meghalt, arra kért, bízzak meg magá-
ban, és megígérte, hogy ha segítségre szorulok, mellettem
lesz…
– Az ígéret ma is érvényes, fiam.
– Most nagy szükségem lenne önre. Nemcsak rendőr-
ként, de barátként is. A rendőrtől azt kérem, hogy azono-
79
sítsa az ujjlenyomatot, a baráttól azt, hogy bízzon bennem
még akkor is, ha pillanatnyilag nem adhatok magyaráza-
tot.
– Ejha! – sóhajtott Malden. – Szép szavak, de hivatalos
eljárás nélkül nem végezhetek ujjlenyomat-vizsgálatot!
Engedélyek kellenek, beszámolással tartozunk. Ki kell
hívnunk a bűnügyi labor munkatársait. A vizsgálat több
napig, több hétig is eltarthat…
– Pedig nekem gyors eredményre lenne szükségem!
Malden a fejét vakargatta, és töprengett. A kapitánysá-
gon leáldozóban van a csillaga. Hivatalosan azt vetik a
szemére, hogy nincs tekintettel a feljebbvalóira, és hogy
olykor szokatlan módszereket alkalmaz a céljai elérésé-
hez. Ám valójában azért orroltak meg rá, mert túl messze
ment egy korrupciós ügyben, amelyben több helyhatósági
potentát is érintett volt. Azóta fenik rá a fogukat, és
Malden tisztában volt vele, hogy Douglast is csak azért
osztották be mellé, hogy minden lépését figyelje. A fiatal
nyomozó csak arra vár, hogy ő elkövessen valami hibát. A
helyzet óvatosságra intené, de az ígéretét nem szegheti
meg, az ígéretet, melyet húsz éve tett egy gyereknek, aki
épp akkor veszítette el az anyját.
– Támadt egy ötletem, hogyan vegyük le a mintát. Ha
bejön, megúszhatjuk a hivatalos eljárást – bökte ki végül.
– Hogyan?
– Majd meglátod – felelte cinkos pillantással. – Nem
szabályos, de talán sikerül.
Malden megkérte Douglast, hogy szaladjon el egy tubus
Super Glue ragasztóért, amely nemrég tört be a piacra.
– Hol találok Super Glue-t hajnali kettőkor? – háborgott
Douglas.
80
 Malden megadta a helyettesének egy éjjel-nappal nyitva
tartó fényképezőgép-bolt címét, amely forgalmazta a ra-
gasztót, mivel az Kodak-termék volt.
Douglas elsietett, hogy tejesítse a küldetését. Míg vára-
koztak, Malden a teraszra ment, és az asztal mellett
térdre ereszkedve alaposan szemügyre vette az öngyúj-
tóba vésett feliratot.
– Millenium Edition? Hát ez meg mit jelent? – kérdezte
Mattől.
– Mi sem tudjuk – ismerte be Matt, kinyitva egy dobo-
zos Colát.
– Remélem, nem nyúltak hozzá!? Ha igen, lőttek az ujj-
lenyomatoknak…
– Hülyének néz minket? – fakadt ki Matt. – Mi is néz-
zük a Starsky és Hutchot.
Malden szúrós pillantást vetett Mattre, majd Elliotthoz
fordult.
– Szükségem lenne egy kartondobozra.
– Mekkorára?
– Egy cipősdoboz megteszi.
Elliott kutatni kezdett a szobája faliszekrényében, és rá-
talált egy pár Stan Smith márkájú cipő dobozára.
Eközben Malden kilépett a teraszra, megfogta a dohány-
zóasztalon álló kislámpát, levette róla a burát, és megérin-
tette az égő villanykörtét, hogy megnézze, elég meleg-e.
Néhány perc múlva befutott Douglas, büszkén lengetve
a Super Glue-s tubust. A fiatal nyomozó eleinte lecsúszott
hírességnek nézte Maldent, de a találékony öreg rendőr
mindennap elkápráztatta, így kénytelen volt elismerni,
hogy mellette néhány hét alatt többet tanult, mint a há-
roméves képzés során.
81
 – Készen állok – közölte Malden –, kezdődhet a móka.
– Kartondobozzal és ragasztóval vesz ujjlenyomatokat?
– kérdezte hitetlenkedve Matt.
– Úgy bizony! És jól figyelj, fiacskám, mert ilyet soha
nem láthattál a tévében! Még a Starsky és Hutchban sem!
Malden elkérte Mattől az üres colás dobozt. Elővett a
zsebéből egy bicskát, kivágta az alumíniumtartó tetejét,
belenyomta a tubus teljes tartalmát, és az öngyújtó mellé
tette.
Kézbe vette az éjjeli lámpát, és az égőből sugárzó hővel
melegíteni kezdte az enyvet. Hamarosan émelyítő gőzök
terjengtek a levegőben. Malden letakarta az egészet a kar-
tondobozzal, és elégedett arccal a hallgatósága felé for-
dult.
– Már csak néhány perc van a kóstolóig – viccelődött.
– Mit kotyvaszt valójában? – kérdezte Matt egyre na-
gyobb kétkedéssel.
Fél szemét a dobozon tartva Malden tanári stílusban
magyarázni kezdett.
– A Super Glue kémiai neve cianoakrilát…
– Okosabb lettem valamivel… – gúnyolódott Matt.
A nyomozó szúrós pillantást vetett rá, mellyel jelezte,
hogy ezután nem tűri, ha magyarázat közben félbeszakít-
ják, és Matt vette az üzenetet.
– Az ujjlenyomatokban található aminosavak és lipidek,
vagyis az emberi veríték fő alkotóelemei mágnesként
vonzzák magukhoz a meleg hatására felszabaduló
cianoakrilát gőzöket.
– És polimerizáció játszódik le – fűzte hozzá Elliott,
mert kezdte megérteni a folyamatot.

82
 – Poli-mi? – kérdezte Douglas, aki egyre inkább elve-
szett a tudományos szakkifejezések sűrűjében.
– Polimerizáció – ismételte Malden. – Ez azt jelenti,
hogy a Super Glue párája lerakódik a szabad szemmel lát-
hatatlan ujjlenyomatokra, és kemény páncélt képez. Ezál-
tal a lenyomatok láthatóvá válnak.
Matt és Douglas kétkedve bámultak az öreg rendőrre.
Még nem tudhatták, hogy úttörő kísérlet szemtanúi voltak,
mely néhány év múlva világszerte forradalmasítja majd a
nyomozók munkáját.
Elliott le sem vette a szemét a kartondobozról. Szorong-
va várta az eredményt.
Amikor Malden elérkezettnek látta a pillanatot, felemel-
te a dobozt. Az öngyújtó három pontján fehér, szilárd le-
rakódás látszott, három jól elkülöníthető ujjlenyomat.
– Íme az eredmény – szólt Malden, és közelebb hajolt az
öngyújtóhoz. – Az egyik oldalon van egy kiváló hüvelyk-
ujj-lenyomatunk, a másikon, ha jól látom… egy mutató-
és egy középsőujj-részlet.
A tárgyi bizonyítékot egy zsebkendőbe csomagolta, és
becsúsztatta az esőkabátja zsebébe.
– Ha jól értem – fordult Elliotthoz –, ezt most össze kell
hasonlítanunk a rendőrségi adatbázisban tárolt ujjlenyo-
matokkal.
– Nem egészen – helyesbített az orvos. – Azt szeretném,
ha az enyémmel vetné össze.
Azzal a zakója zsebéből előhúzott egy töltőtollat, tintát
folyatott az asztalra, belemártotta mindegyik ujját, majd a
naptárjából kitépett fehér lapra nyomta őket.
Malden átvette a lapot, és Elliott szemébe nézett.

83
 – Semmit nem értek, de teljesítem a kívánságodat, mert
én is bízom benned.
Az orvos köszönetképpen szótlanul bólintott. Matt meg-
kockáztatott még egy kérdést.
– Sokáig tart az elemzés?
– Azonnal nekilátok – biztosította Malden. – Mivel a
mintavétel jól sikerült, remélem, hamar elkészülök.
Elliott kikísérte a rendőröket a ház elé. Míg Douglas a
kocsiért ment, Malden megígérte:
– Hívlak, amint megvan az eredmény.
Aztán némi habozás után megkérdezte:
– Még mindig azzal a brazil lánnyal jársz, a kis Ilenával?
– Még mindig – felelte Elliott a kérdéstől kissé megle-
petten. – Ő és én…
Szemérmesen elhallgatott, de Malden fél szóból is értett.
– Tudom, ha valaki egyszer belopja magát a szívedbe,
örökre ott marad – zárta a szót.
Elliott a távolodó felügyelő után nézett, és elérzékenyült.
Tudta, hogy Malden hűségesen ápolja a feleségét, aki
Alzheimer-kórban szenved, és hogy hősiesen küzdenek
együtt, bár tudják, hogy a harc eleve kudarcra ítéltetett, és
hamarosan elérkezik az utolsó felvonás.
*
Hajnali háromkor Elliott még mindig nem volt álmos.
Elkísérte Mattet, hogy elhozza tőle a bogárhátúját. Haza-
felé jövet megállt egy benzinkútnál a Market Streeten.
Gondolataiba merülve tankolt, amikor egy fogatlan nő ol-
dalgott mellé. Drogos lehetett, vagy alkoholista. Különféle
kacatokkal és rongyokkal teli bevásárlókocsit tolt maga
előtt, és minden ok nélkül végeérhetetlen szitokáradatot
84
zúdított a fiatalemberre. Elliott ügyet sem vetett rá. Ön-
kéntes orvosként havonta két napot töltött a rászorulóknak
fenntartott Free Clinic nevű központi gondozóban, és tud-
ta, hogy éjjel megváltozik a város arca. Az útikönyvek és
a filmek természetesen csak San Francisco tetszetős olda-
lát említik, dicsérik festői negyedeit, emberi léptékű építé-
szetét, temérdek parkját, zöldövezetét, és a
hippimozgalom legfőbb szimbólumaként tartják számon.
Pedig „Frisco” tíz éve élte fénykorát, amikor Janis Joplin
és Jimi Hendrix nyomdokaiban százával érkeztek a város-
ba a virággyerekek, hogy beköltözzenek a Haight Ashbury
viktoriánus házaiba. De a Summer of Love már a múlté
volt. A hippimozgalom a hamvába holt, mert felemésztet-
ték a szélsőségek. Joplin és Hendrix huszonhét évesen
meghaltak. Jimi teletömte magát altatókkal, és hányás
közben megfulladt, míg a Gyöngy* halálát egy szánalmas
heroin-túladagolás okozta.
Az 1976-os év vége felé az emberek többségét már nem
foglalkoztatta a szabad szerelem gondolata, és már nem
tömörültek kommunákba. A kábítószer elképesztő veszte-
ségeket okozott. Az LSD, a metedrin és a heroin, amelyek
állítólag nyitottá teszik a szellemet és felszabadítanak a
gátlások alól, előbb függőségbe taszították, majd a halálba
kergették az embereket. Elliott a klinikán szemtanúja volt
e szerek szörnyű pusztító erejének. Túladagolás, használt
tű okozta májgyulladás, tüdőgyulladás, had trips, melyek
tragikus módon rendszerint azzal végződtek, hogy a szer
hatása alatt állók kivetették magukat az ablakon.
Ehhez a jelenséghez társult a vietnami veteránok prob-
lémája, akik egyre nagyobb számban gyarapították a haj-
léktalanok seregét. Az amerikai csapatok egy éve vonultak

85
ki Saigonból, és az egykori katonák egy része az átélt
sokkhatástól talajt vesztve a külvárosi élet és a kolduslét
között tengődött.
Elliott fizetett a benzinkútnál, és nyitott ablakkal átsu-
hant a városon. Útközben a furcsa találkozásra gondolt,
amelyben kora este része volt. Miután Mattől elvált, újra
magányosnak és védtelennek érezte magát. El kell ismer-
nie, hogy mindaz, amit az idegen mondott, igaz volt. Az
apjától kapott ütésektől kezdve a bűntudatig, melyet akkor
érzett, amikor anyja öngyilkos lett.
Miért nem beszélt erről soha Ilenának? Miért titkolta a
gyengéit az előtt a nő előtt, akit szeretett?
És Matt? Neki sem mesélt soha a keserű gyerekkoráról.
Talán a férfiszemérem akadályozta benne? Nem. Kényel-
mesebb volt így. Mattel könnyednek és frivolnak tűnt az
élet. A barátja társaságában Elliott mintegy védőburokban
érezte magát a kegyetlen valósággal szemben, ha a hivatá-
sa túl nagy súllyal nehezedett rá.

* Pearl (Gyöngy) Janis Joplin beceneve

A szerelmen és a barátságon kívül az ember eddig még

nemigen talált mást, amivel elviselhetővé tehető az élet,
de adódnak helyzetek, melyekből csak egyedül képes ki-
lábalni.
*
Valamivel messzebb, a központi rendőrkapitányságon
Malden felügyelő szorgalmasan készülődött az elemzés-
hez. Pár perce parázs vitába keveredett a helyettesével,
mert Douglas a szemére vetette, hogy munkaidőben egy

86
magánjellegű ügyön dolgozik. Malden tudta, hogy a kol-
légája rendkívül becsvágyó, s egy gyors előléptetés remé-
nyében csak arra vár, hogy őt kirúgják. A kis mitugrász
megfenyegette, hogy feljelenti, de Malden kíméletlenül
beolvasott neki, és az övétől legtávolabb eső irodába szá-
műzte. Igazán kár érte! Douglasból jó zsaru válhatott vol-
na. Minden képessége megvolt hozzá, de rossz módszert
választott a megvalósításhoz. Malden idejében nem volt
szokás, hogy a siker érdekében kegyetlenül félresöpörnek
másokat az útból. Lehet, hogy kiöregedett? A fiatal gene-
ráció más értékek szerint él. Hallgatnak Reagan kormány-
zó szavaira, aki a tévéből becsvágyra, több egyéni kezde-
ményezésre sarkallja őket.
Malden felhajtotta a kávéját. Ezúttal biztosra vette, hogy
a helyettese beváltja a fenyegetését. Sebaj! Ha kirúgják,
legalább több időt tölthet a kórházban Lisa mellett. De ad-
dig is segít Elliottnak, teljesíti a kérését.
Először fluoreszkáló színezékkel átfestette az öngyújtón
talált lenyomatokat, és fényképsorozatot készített róluk. A
képeket gyorsan előhívja és felnagyítja, s csak azután kö-
vetkezhet a valódi elemzés. Aggódva az órájára pillantott.
Hosszú, aprólékos munka vár rá. Talán nem is végez vele
éjszaka.
*
Hazafelé menet Elliott beugrott egy éjjel-nappal nyitva
tartó Van Ness boltba, hogy cigarettát és kutyaeledelt ve-
gyen.
– Szia, Rasztafej – kiáltott a kutyának.

87
 Felment a teraszra, ahol a labrador lelkes csaholással
szaladt elé, körbeszaglászta és megnyalogatta, éppúgy,
ahogy néhány órával azelőtt a látogatóval tette.
– Felesleges buzgólkodni! – figyelmeztette, kitöltve a
kutyaeledelt egy rögtönzött tálkába.
Szótlanul nézte a kutyakölyköt, és magát is meglepte,
hogy jóleső érzéssel tölti el az állat közelsége. Felsöpörte
az üvegszilánkokat, és elszívott pár cigarettát. Tekintete a
messzeségbe révedt, s a fejében gyerekkori emlékek kava-
rogtak. Az ítéletre várva, olykor aggódó pillantást vetett a
telefonra. A lelke mélyén nem hitt az időutazásban, mégis
lázas izgalomban égett, mint mikor az ember egy orvosi
vizsgálat eredményére várva attól retteg, hogy esetleg ha-
lálos kórra utaló jeleket találnak.
*
Douglas helyettes nyomozó kihúzta az írógépből a felje-
lentést, és apró darabokra tépte. Felállt, és a földszinti he-
lyiségbe sietett, amely a rendőrök pihenőhelyéül szolgált.
Aznap este a kapitányságon meglepő nyugalom honolt.
Douglas készített két csésze kávét, majd felment a harma-
dik emeletre, és bekopogott Maldenhez.
A főfelügyelő válaszul mindössze egyet mordult, s ezt
Douglas invitálásként értelmezte.
– Nincs szüksége segítségre? – kérdezte az ajtóból.
– Elkelne… – felelte az idős rendőr mogorván. Douglas
átnyújtotta a nyomozónak az egyik csésze kávét, és fi-
gyelmesen körülnézett.
Rajzszöggel a falra erősítve közel tíz, többszörösére na-
gyított negatív hívogatott az ujjlenyomatok útvesztőjébe.
A rendőrök szerették a lenyomatokat. „Ez az egyetlen té-
88
vedhetetlen, csalhatatlan bizonyíték”- mondogatták a
szakmabeliek. A gondosan egymás mellé illesztett fény-
képek, mint végtelen változatban egymásba ízesülő vonu-
latokat, kanyarulatokat, hegygerinceket és apró szigeteket
ábrázoló helyrajzi térkép, mókás faliszőnyeget alkottak.
Minden egyén ujjlenyomata egyedülálló alkotás, amely a
méhen belüli élet során alakul ki. A magzatvízben átélt,
véletlenszerűen egymásra következő stresszhelyzetek ha-
tására rajzolódik ki az ujjbegyen. A folyamat a terhesség
hatodik hónapjáig lezárul, és a parányi alakzatok egészen
halálunkig változatlanok maradnak.
Douglas még a rendőr-akadémián megtanulta, hogy egy
ujjon körülbelül százötven, csak az adott egyénre jellemző
pont található. Két ujjlenyomat azonosságáról úgy győ-
ződhet meg, ha megkeresi a jellegzetes pontok közti egye-
zőségeket. A hiteles eredményhez legalább egy tucat
egyezőséget kell felmutatni.
– Ugorjunk neki! – ajánlotta lelkesen a főnökének. Do-
uglas a sasszeméről volt híres.
Malden a türelméről.
Jó csapatot alkottak ők ketten.
*
Új nap virradt. Elliott lezuhanyozott, tiszta ruhát vett, és
elindult a kórházba. Útközben kénytelen volt bekapcsolni
a reflektorokat és az ablaktörlőt, mert néhány óra alatt
gyökeresen megváltozott az idő. Az égen sűrű felhők gyü-
lekeztek, arról árulkodva, hogy a város a tél közeledtét
jelző, esős reggelek egyikére ébred.
Elliott bekapcsolta a rádiót, és meghallgatta a reggeli
krónikát. Csupa nyugtalanító hír érkezett: halálos földren-
89
gés Kínában, katonai megtorlás Argentínában, olajszeny-
nyezés Franciaországban, mészárlás Sowetóban, az apart-
heid Dél-Afrikájában, míg Houstonból egy dühöngő őrült-
ről szólt a tudósítás, aki eltorlaszolt otthonából az utcai
tömegbe lövöldözött. Eközben a Watergate-ügy Ameriká-
jában javában folyt az elnökválasztási kampány. Vajon
Carter vagy Ford veszi át az ország irányítását?
Elliott csalódottan állomást váltott, s az út hátralevő ré-
szét a Beatles társaságában tette meg, a Let it be-t hallgat-
va.
Belépett a kórházba. A portás már az előcsarnokban
megállította.
– Épp jókor jön, doktor úr! Önt keresik – nyújtotta át
Elliottnak a telefonkagylót.
– Megvan az eredmény – közölte Malden a vonal túlsó
végén.
– És mi az? – kérdezte Elliott lélegzetét visszafojtva.
– Az ujjlenyomatok megegyeznek.
Eltelt néhány másodperc, mire a mondat jelentése elju-
tott Elliott agyáig.
– Biztos a dolgában?
– Holtbiztos. Többször ellenőriztük.
Elliott nem készült fel lelkileg arra, hogy szembesüljön a
nyilvánvaló ténnyel.
Ad absurdum mennyi esély van arra, hogy két eltérő
személynek egyeznek az ujjlenyomatai? – tette fel a kér-
dést.
– Egy a több tízmilliárdhoz. Még az egypetéjű ikreké is
eltérő.
Malden érezte, hogy a fiatal orvos még mindig kételke-
dik, ezért jól érthető módon újra összegezte a tényállást.
90
 – Nem tudom, mi a problémád, Elliott, de a két ujjle-
nyomat ugyanattól a személytől származik. Semmi kétség.
És ez a személy te vagy.

91
 7

Amíg élek, szenvedek, tévedek,

kockáztatok, adok és veszítek,
addig meghátrál előlem a ha-
lál.
ANAIS NÍN

2006. szeptember
Elliott 60 éves

A napsugarak az üvegtáblákon keresztül behatoltak a

házba, végigsöpörtek a falakon, és fényárban fürdették a
kaliforniai diófából készült parkettát.
Elliott kopott Levi's farmerben és csavart mintás puló-
verben leballagott a konyhába vezető fémlépcsőn. Sza-
badnapja volt, és úgy döntött, nyugodtan reggelizik. Fris-
sen zuhanyozva és borotválva egészen felélénkült. Aznap
reggel a betegség sem kínozta. Az előző esti kivételes él-
mény hatására a halál kísértete meghátrált.
Narancslét szűrt magának, és egy tálba müzlit töltött,
majd kiment a kertbe, hogy ott fogyassza el. Derűs, nap-
fényes idő ígérkezett. Fejében még az éjszakai utazás kép-
foszlányai kavarogtak, és a döbbenet kezdte átadni a he-
lyét egyfajta várakozással teli izgalomnak. Nem ismerte a
pirulák összetételét, de úgy érezte, rendkívül hatásosak. A
második utazás több kérdésre fényt derített. Kezdte meg-
érteni a múltba való visszatérés mechanizmusát.

92
 Mindkétszer ugyanannyi időt ment vissza az időben.
Napra pontosan harminc évet. Első alkalommal egy repü-
lőtéri transzparensen pillantotta meg a dátumot, előző nap
a teraszasztalon hagyott újságból tájékozódott. Vihetett
magával és hozhatott is tárgyakat a múltból. A ruhái soha
nem váltak le róla, és az első alkalommal a zsebében ma-
radt a vérfoltos papírszalvéta.
Egy dolog azonban szöget ütött a fejében. A múltban
töltött idő rövidsége. Körülbelül húsz percre korlátozódott
mindkét alkalommal. Kevésnek találta. Épp arra volt elég,
hogy pár szót váltson a fiatal énjével, s máris rátört a visz-
szatérés közeledtét jelző remegés.
Végül arra jutott, hogy talán még korai lenne logikát ke-
resni a látszólag szabályszerűen ismétlődő részletekben,
de abban biztos volt, hogy az álom segítségével utazhat az
időben.
Visszament a házba, és leült a számítógép elé. Orvos
volt, de az alvás folyamatáról és az álmokról keveset tu-
dott. Tanulmányai során töméntelen ismeretet töltött a fe-
jébe, de egy részüket már elfelejtette. Felkapcsolódott a
hálóra, hogy felfrissítse a tudását, és a következő egy órát
egy internetes orvosi enciklopédia tanulmányozásával töl-
tötte.

Az alvás különböző szakaszokból áll, amelyek

egymást követik, és egyforma sorrendben ismét-
lődnek végig az éjszaka folyamán.

Erre emlékszik. Mi van még?

93
 A felszínes alvás a Lassú Hullámú Alvás fázisai-
nak felel meg, és a mély alvás a Paradox Alvás
szakaszainak.

Paradox Alvás? Valami rémlik.

Ez a kifejezés az alvásnak azt a fázisát jelöli,

amikor az agyműködés a legintenzívebb, míg a
test teljes mozdulatlanságba dermed, és az
izomzat a tarkótól a lábfejig elernyed.

Jó, és hol vannak ebben az álmok?

Életünk során átlagosan huszonöt évet töltünk al-

vással, és körülbelül tíz évet álmodunk. Ez
100000-500000 álomnak felel meg.

Elliott elcsodálkozott a nagy számon. Az ember életét

több százezer álom szövi át! Káprázatos és nyugtalanító is
egyben. Érezte, hogy jó úton halad, ezért engedélyezett
magának egy cigarettát. Meggyújtotta, majd folytatta az
olvasást:

A paradox alvási periódus körülbelül kilencven-

percenként kezdődik, és egy bő negyedóráig tart.
Ebben a szakaszban jönnek a legmozgalmasabb
álmok.

Elliott izgatottan fészkelődött a székén. Minden egybe-

vágott. Előző este tíz óra tájban aludt el, és fél tizenkettő
körül érkezett a múltba. Az utazás időtartama tehát ki-
lencven perc volt. Épp ennyi idő kell ahhoz, hogy elérje a

94
paradox alvás első fázisát! Megértette a működési elvet.
Az agytevékenységnek ebben az intenzív szakaszában, a
pirula hatóanyagainak köszönhetően visszarepült az idő-
ben harminc évet. Teljes képtelenségnek tűnt, de Elliott
arra a pontra jutott az életében, hogy már semmiben nem
hitt, tehát készen állt bármiben hinni.
A titokzatos kontinens feltárását folytatva, tovább kat-
tintgatott az egérrel, s végül arra a következtetésre jutott,
hogy a tudomány számtalan ismerettel rendelkezik az ál-
mok mikéntjéről, de arról nem sok fogalma van, hogy mi-
ért álmodik az ember. Az álom sok tekintetben még min-
dig rejtélyes jelenségnek számít. Holott, mint minden
programozott testi vagy agyi tevékenységnek, bizonyára
az álomnak is megvan a maga funkciója, célja… De vajon
mi lehet az? Erre a kérdésre eddig még senki nem adott
tudományosan megalapozott választ.
Természetesen temérdek, még az ókori Egyiptomból
ránk maradt magyarázat létezik, melyek istenektől, látha-
tatlan világokból érkező üzenetekként értelmezik az ál-
mokat. De vajon hihetünk-e ezeknek az elméleteknek?
Elliott a lehetséges válaszon töprengett, amikor megszó-
lalt a telefon. Felkapta a kagylót, és a vonal másik végén
azonnal felismerte Samuel Below, a kórházi laborvezető
hangját, akire az üvegcse alján talált gyógyszerszemcsék
elemzését bízta.
*
1976
Elliott 30 éves

95
 Ugyanabban az órában, harminc évvel korábban, Elliott
felhörpintette a kávéját a Lenox Kórház büféjében.
A fiatal orvos a délelőtt folyamán már legalább tízszer
átnézte az ujjlenyomatokról készült képeket, melyeket
Malden küldött át futárral, és próbált megbarátkozni a hi-
hetetlennel. Valahol a jövőben a harminc évvel idősebb
önmaga rátalált az időutazás lehetőségére, és meglátogatta
őt.
Kezdetben nem merte firtatni, milyen úton-módon, mert
azt gondolta, hogy ez más lapra tartozik, és nem töri a fe-
jét feleslegesen, de egy idő után mégis gondolkodóba
esett.
Soha nem rajongott a sci-fikért, de az egyetemen tanult
Einsteinről és a relativitáselméletről. Mit is gondolt Albert
bácsi az időutazásról? Egyetlen feltétellel lehetséges: ha
meghaladjuk a fénysebességet. Márpedig azt nehezen tud-
ta elképzelni, hogy a különös látogató, öregedő Superman
módjára, másodpercenként 300 ezer kilométeres sebes-
séggel kering a Föld körül.
A választ máshol kell keresnie.
Talán a fekete lyukaknál? A tévében nemrég látott egy
ismeretterjesztő filmet a gravitációs mezővel körülvett,
pusztulásra ítélt csillagokról, melyek képesek meghajlítani
a tér-időt. Elvileg lehetséges, hogy egy fekete lyuk be-
szippant egy testet, s egy másik korban vagy másik világ-
egyetemben veti ki magából.
Logikus… Csakhogy a tudósok eddig még egyetlen fe-
kete lyuk működését sem tudták igazán megfigyelni, és
csekély a valószínűsége annak, hogy egy emberi test ép-
ségben átjut azon a közegen anélkül, hogy szétroncsolód-
na vagy porrá zúzódna.
96
 Nem beszélve arról a számtalan időbeli ellentmondásról,
melyek az ebben a műfajban született könyvek és filmek
nagy részét ihlették. Mi történik, ha a múltba visszatérve
megakadályozom a szüleim találkozását? Ha, mondjuk,
megölöm őket, még mielőtt megfogantam volna? Akkor a
lenni vagy nem lenni ördögi körének fogságába kerülök.

Megöltem az ősömet.
Tehát meg sem születtem.
Tehát nem öltem meg az ősömet.
Tehát megszülettem.
Tehát megöltem az ősömet.
Tehát…

Elliott felsóhajtott. Ha elfogadjuk egy ilyen utazás lehe-

tőségét, szembeszegülünk minimum tíz fizikai törvénnyel,
megtagadjuk az alapvető okságelvet és a törvényszerű
összefüggések ésszerű láncolatának elvét.
Márpedig…
Márpedig a felvételek arról tanúskodnak, hogy a történet
igaz. Itt van a kezemben a legfőbb tárgyi bizonyíték, hisz
alapvető tény, hogy minden ember ujjlenyomata egyedü-
lálló a világon – gondolta álmodozva, s közben a
Maldentől visszakapott viharálló Zippo gyújtófejével ját-
szadozva apró szikrákat csiholt. Hirtelen lecsapta az ön-
gyújtó fedelét, és felpattant. Képtelen volt egy helyben ül-
ni! Az elmúlt néhány órában már megivott legalább egy
tucat kávét. A félelem, amely éjszaka kerítette hatalmába,
nem tűnt el nyomtalanul, de különös izgalommal párosult,
mert kezdett ráébredni, hogy olyan kalandot él át, amely
teljes mértékben meghaladja az értelmét. Ő csak egy átla-
97
gos férfi, akivel rendkívüli dolog történik, és sejtelme
sincs róla, hogyan végződik majd a kaland. Egy ismeret-
len birodalomba lépett, és nem volt biztos benne, hogy
képes lesz szembenézni azzal, ami ott várja.
Töltött magának még egy csésze kávét, és kinyitotta az
utcára néző ablakot. Idegesen meggyújtott egy cigarettát,
és sietve elszívta, ügyelve, hogy be ne induljon a füstérzé-
kelő. Néhány perce szöget ütött a fejében egy kérdés, és
nem hagyta nyugodni. Azon töprengett, vajon hogy lép-
hetne érintkezésbe a jövőbeli önmagával. És mit üzenne?
Egy ideig törte a fejét, de semmi épkézláb ötlet nem ju-
tott eszébe. Aztán hirtelen, mint a semmiből felbukkanó
üstökös, egy őrült gondolat villant át az agyán, de azonnal
el is vetette. A kapkodásnak nincs érlelnie. Nyugalom!
Jobb, ha egy időre félreteszi ezt a kérdést, és visszatér a
munkájához.
Nagy elhatározással, elszántan ült le az asztalhoz egy
halom iratcsomó elé, hogy befejezze a műtéti beszámoló-
kat, de két perc múlva feladta. Elege lett a tettetésből.
Képtelen másra figyelni azok után, amit átélt! Az órájára
pillantott. Bő két órája van még a következő műtétig, és
egy kis szerencsével talál valakit, aki átveszi tőle az ügye-
letet. Levette a köpenyét, felkapta a zakóját, és csapot-
papot otthagyva távozott.

Öt perccel később kilépett a kórház kapuján. A parkoló-

ból kijövet a Federal-Express egyik kamionja keresztezte
az útját. Az élményektől mámorittasan, kihívóan vállat
vont.

98
 A Fed-Ex, az USP és az összes többi kézbesítő vállalat
is felkötheti a gatyáját. Ő, Elliott Cooper, a jövőbe küld
üzenetet…
*
2006
Elliott 60 éves

– Elkészült az elemzés – közölte Below a telefonban.

– És mi az eredmény?
– Egzotikus készítmény, de semmi különös. Növényala-
pú keverék, túlnyomórészt szeder- és
naspolyalevélkivonattal.
Elliott nem hitt a fülének.
– Mást nem tartalmaz?
– Nem. Ha kíváncsi vagy a véleményemre, ez a gyógy-
szer nem sok betegségre jó. Egyszerű placebo.
Elliott csalódottan tette le a telefont. A pirulákban tehát
nincs mágikus hatóanyag. Az Öreg kambodzsai szavai…
Kívánj valamit! A remény, hogy viszontláthatja Ilenát…
Az egész csak kamu. Az áttétetek elérték az agyát. A ta-
lálkozás a fiatalabb énjével csak a képzelete szüleménye,
egy zavaros elme kicsapongása, azé az emberé, aki az éle-
te végéhez közeledve a haláltól retteg.
Íme, ez az álmok funkciója! Nem a természettudomány,
hanem a pszichoanalízis berkeiben kell keresgélnie. Az
álmok az elfojtott vágyak megnyilvánulásai. Egyfajta biz-
tonsági szelepként működnek, és elősegítik, hogy a tudat-
talan tartalmak a felszínre jussanak anélkül, hogy megbil-
lenne a pszichés egyensúly. Elliott Albert Einsteinnél ko-
pogtatott, és Sigmund Freud nyitott ajtót!
99
 A Below-val folytatott telefonbeszélgetés egyszeriben
visszarántotta a földre. A varázslat szertefoszlott, és az oly
valószerű utazás emléke, a lélekemelő reggeli felfedezés
és a tudományos megvilágosodás semmivé lett. Pedig hitt
benne… De hiába! A csodálatos kaland, az időutazás a
lelke színpadán zajlott csupán. Kizárólag a betegség és a
halál közelségének tudata bírhatta rá, hogy a múltja egyik
kulcsfontosságú pillanatába való visszatérésről képzelőd-
jön.
A lelke mélyén reszketett a félelemtől. Képtelen volt tu-
domásul venni, hogy hamarosan véget ér az élete. Hogy
elszaladt az idő! Gyerekkor, serdülőkor, fiatalság, érett
évek… Egy szempillantás, és már vége? Indulni kell? A
rohadt életbe! Hatvan év! Az semmi! Korai még! Nem
érezte magát öregnek. Mielőtt megállapították, hogy rá-
kos, kitűnő formában volt. A humanitárius küldetéseken
hegyet mászott, könnyedén maga mögött hagyta a har-
minc-negyven éves fiatalokat. És Sharika, a gyönyörű in-
diai gyakorló orvosnő is őt hívta vacsorázni, nem valame-
lyik pelyhes állú ifjoncot, aki nemrég kezdte a kórházi
gyakorlatát.
Mindegy! Ennek vége. Ez már csak múlt. Mostantól a
halál és a félelem vár rá. A félelem attól, hogy fokozato-
san leépül a teste, hogy szenvedni fog, hogy elveszíti az
önállóságát, hogy egy kórházi szobában magányosan éri a
halál, hogy magára hagyja a lányát egy bizonytalan világ-
ban, hogy életének végeredményben nem volt értelme. És
a rettegés, hogy vajon mi vár rá azután, miután végleg ki-
leheli a lelkét és átköltözik a túlvilágra. A fenébe…!
A dühtől még a könnye is kicsordult. Letörölte az arcán
legördülő cseppet.

100
 Alattomos fájdalom hasított a gyomrába. A fürdőszobá-
ba sietett. Fájdalomcsillapító után kutatva feltúrta az or-
vosságos szekrényt, majd lemosta az arcát. A tükörből
visszatekintő férfi szeme vérben úszott, de csillogott.
Vajon mennyi ideje lehet még hátra? Néhány nap? Né-
hány hét? Sürgetően, vadul tört rá a vágy: élni akar, futni,
friss levegőt szívni, másokkal együtt örülni, szeretni…
Mégsem mondhatja, hogy elrontotta az életét. Van egy
lánya, akit imád, a munkájával az embereken segít, sokfe-
lé utazott, általában véve elégedett volt, és szép pillanato-
kat töltött Mattel.
De valami, pontosabban valaki mindig hiányzott.
Ilena…
Harminc éve, mióta Ilena meghalt, ő mintha zárójelbe
tette volna az életét, és létezésének inkább szemlélője,
mint cselekvő részese volt. Az utóbbi napokban azonban
rég elfelejtett érzés költözött belé, és különös örömét lelte
az időutazás gondolatában, mert éltette az a kissé csalfa
remény, hogy a halála előtt viszontláthatja Ilenát.
Az ábránd azonban szertefoszlott, és bántotta, hogy
hagyta magát az orránál fogva vezetni.
Hagyj fel minden reménnyel, és a fájdalmad megszűnik
– mondja a népi bölcsesség.
És Elliott nem akart fájdalmat.
Hogy a lelkében pislákoló remény utolsó szikráját is ki-
oltsa, hirtelen elhatározással a vécécsészébe dobta a piru-
lákat tartalmazó fiolát.
Kis ideig tétovázott…
… aztán lehúzta.
*

101
 1976
Elliott 30 éves

Elliott leparkolta a bogárhátúját a Valencia Streeten, a

Mission Districtben. Ebben a napszakban San Francisco
spanyol negyedében már nagy volt a nyüzsgés. Olcsó kis-
boltjaival, mexikói ételkülönlegességeket kínáló éttermei-
vel, az úgynevezett taqueriákkal, és színes gyümölcsöktől
roskadozó kirakodóhelyeivel a Mission volt a város egyik
legfestőibb, legelevenebb negyede.
Az orvos elvegyült a zajos, tarkabarka forgatagban, és
határozott léptekkel elindult a sugárúton. Bármerre nézett,
a házfalakon élénk színű falfestmények virítottak. Elliott
egy pillanatra megállt. Szívesen elidőzött volna a képek
előtt, melyek felett Diego Rivera* árnya lebegett, de nem
azért kereste fel a negyedet, hogy a turistalátványosságok-
ban gyönyörködjön. Sietve továbbindult. A környéken
nyers, felvillanyozó légkör uralkodott. Ez a fajta túlfűtött-
ség kifejezetten kedvezett azoknak, akik lazítani akartak a
gyeplőn, s kissé züllött kikapcsolódásra vágytak, de sajnos
árnyoldala is volt az egymással folyamatosan hadban álló
bandák miatt, akik a járókelőket zaklatva, szitkozódásaik-
kal megtörték a negyed barátságos hangulatát.
A Dolores Street kereszteződésénél, salsa táncklubok és
vallási kegytárgyakat kínáló boltok sora után, végre meg-
pillantotta a cégért, melyet keresett:

BLUE MOON:
ÉKSZER- ÉS TETOVÁLÓSZALON

102
 Belökte a bolt ajtaját, és szemtől szembe találta magát
egy siralmas Freddy Mercury-plakáttal. A Queen énekese
lánynak öltözve, eltúlzott mozdulatokkal szexuális aktust
mímelt. A lemezjátszón egy 33-as fordulatú bakelit teljes
hangerővel szórta Bob Marley reggae ritmusait, melyeket
kezdtek nagyra becsülni, miután az előző évben Eric Clap-
ton hatalmas sikert aratott az I shot the sheriff feldolgozá-
sával.
Elliott nagyot sóhajtott. Nem mozgott túl otthonosan eb-
ben a közegben, de nem tehette meg, hogy kényeskedik,
ezért nyugalmat erőltetett magára.
– Kristina? – kiáltott be a bolt végébe.
– Cooper doktor! Nahát! Ezt a meglepetést!
Egy magas, szőke nő toppant elé, vadító szerelésben.
Motoros combvédőt és bőr rövidnadrágot viselt, lent a de-
rekán erotikus és hátborzongató figurákat ábrázoló tetová-
lással.
Elliott hat hónappal azelőtt ismerte meg a kórházban,
amikor veseműtétet hajtott végre a nő kisfián, aki fejlődési
rendellenességben szenvedett. Azóta rendszeresen kezelte
a kisbabát, egy kínai kisfiút, akit Kristina élettársával, Lei-
lával nevelt. Leila ápolónőként dolgozott ugyanazon az
osztályon, mint Elliott. Az orvos már az első találkozá-
sukkor rokonszenvesnek találta a nyíltszívű, őszinte lányt.
A Berkeleyn diplomázott, ázsiai kultúrákra szakosodott,
de egyetemi tanári állását hátrahagyva inkább
tetoválószalont nyitott. Kristina a szíve szerint élt, és nyíl-
tan vállalta a másságát. San Franciscóban egyébként is
könnyű dolga volt, mert a melegek néhány éve, mint új

103
 * Mexikói festő, Frieda Kahlo társa, társadalmi témájú falfestmények
alkotója.

hangadó csoport, kiszorították a helyükről a hippiket. A

várost átható toleráns, nyitott szellemiség tömegével von-
zotta a homoszexuálisokat, akik közül több tízezren a
Castro és a Noe Valley negyedekben telepedtek le.
– Két perc múlva az öné vagyok – mondta Kristina, és
egy fotelbe tessékelte.
Elliott helyet foglalt egy dél-amerikai transzvesztita
mellett, akinek épp a fülét fúrták ki. Kissé zavartan meg-
kérdezte, hogy használhatja-e a telefont, majd felhívta
Mattet, hogy beszámoljon neki a legutóbbi fejlemények-
ről. Amikor tájékoztatta az ujjlenyomat-vizsgálat eredmé-
nyéről, barátja nem tűnt különösebben meglepettnek.
– Rajtad kívül még soha senki nem látta az a fickót – je-
gyezte meg. – Szerintem ez az egész történet a képzeleted
szüleménye.
– És a Millenium Edition felirat az öngyújtón? Talán azt
is én találtam ki? – háborgott Elliott.
– Azt az öngyújtót nyilván te vetted, csak már nem em-
lékszel rá. Ez minden!
– Nem hiszel nekem? – duzzogott Elliott.
– Nem – ismerte be Matt –, és remélem, ha hasonló szto-
rival állok elő, te sem hiszel majd nekem, és mindent
megteszel, hogy észre téríts.
– Köszönöm a megértő támogatást – feleselt a barátja, és
dühösen lecsapta a kagylót.
– Hallgatom, doktor úr. Mit rajzoljak? – érdeklődött
Kristina, betessékelve Elliottot a székbe. – Mit szólna egy

104
Hell's Angels tetováláshoz? Esetleg egy óriás sárkányt a
hátára?
– Nem, egyiket sem – felelte Elliott, s közben egyik kar-
járól lehúzta az inget. – Egy rövid feliratot szeretnék ide, a
vállam fölé.
– Nem vágyik valami látványosabbra? – kérdezte a nő,
és előkészítette a tűket. – Ezt nézze!
Kristina enyhén széttárta a lábát, s a hálós harisnyája
alól egy japán ördög bukkant elő, amely a combtövéig
felkúszva női intimitása rejtelmeibe veszett.
– Valódi remekmű! – ámuldozott Elliott –, de nem az én
stílusom.
– Kár! Maga igazán jóképű pasi, és nincs szexisebb egy
tetoválásnál a szerető testén!
– Nem hiszem, hogy a kedvesem osztja a véleményét.
– A nőknél soha nem lehet tudni.
– Ez igaz – felelte, majd kihúzott a zakója zsebéből egy
tollat, és a keze ügyében levő egyik újság hátlapjára né-
hány szót firkantott.
– Tessék, ezt szeretném – nyújtotta Kristina felé a folyó-
iratot.
A fiatal nő a szemöldökét ráncolta.
– Ez valami virágnyelv?
– Mondjuk, hogy egy régi barátnak címzett, személyes
üzenet.
A tetoválómester ellenőrizte a gép tűit.
– Eleinte erősebben érzi majd, de fokozatosan enyhül a
fájdalom. Nem bánja?
Elliott behunyta a szemét, és elmélázott. Valóban lehet-
séges kapcsolatot létesíteni a jelen és a jövő között? Kép-
telenségnek tűnik, de egy próbálkozást megér. Saját maga
105
bátorítására elképzelte, milyen képet vág majd a hatvan-
éves énje, amikor megkapja az üzenetet.
– Nem bánom – vágta rá.
Miközben a gép fülsiketítő zaja betöltötte a szalont,
Kristina kijelentette, mint valami hitvallást:
A test a szabadságunk egyik utolsó bástyája.
*
2006
Elliott 60 éves

Miután a pirulásüvegtől örökre búcsút vett, Elliott kiáb-

rándultan a sarokkanapéra heveredett. Délben Angie-vel
találkozik, és gondolta, pihen egyet, hogy erőre kapjon,
mert nem akart meggyötört arccal mutatkozni a lánya
előtt. Behunyta a szemét, és csak a saját légzésére figyelt.
Szerette volna tisztának és szabályosnak hallani, ehelyett
szaggatott volt és ziháló. Légszomjjal küszködött. A testé-
ben elhatalmasodó betegség szemtelenül feleselt a redőny-
lécek közt beszűrődő lágy sugarakkal. A résnyire nyitott
ablakon át hallotta a tenger zúgását és a madarak csivitelé-
sét. Odakint zajlott az élet, de ő kívül rekedt. Napfény me-
lengette, ő mégis borzongott. Lehet, hogy lázas? Hirtelen
bizseregni kezdett a válla, és egy ponton kellemetlenül fe-
szült a bőre. Nem kimondott fájdalomérzet volt. Legin-
kább ahhoz hasonlított, mint amikor tengeri fürdőzés után
kicsapódik a só az ember bőrére. Megdörzsölte az izmait,
de hiába. A furcsa érzés nem enyhült. Felkelt, levette a pu-
lóverét, és feltűrte a pólója ujját.
Eleinte semmit nem látott, aztán egy halvány üvegzöld
árnyalatú, márványos folt jelent meg a vállán. A fürdő-
106
szobába sietett, és háttal, oldalra fordított fejjel megállt a
tükör előtt, hogy jobban lássa. Hamarosan megértette,
hogy a márványos elszíneződések sorban kirajzolódó be-
tűk!
Bárgyú tekintettel, értetlenül bámulta a bőrén formát öl-
tő szöveget, és képtelen volt rájönni, mi történik vele való-
jában. Aztán hirtelen leesett a tantusz…
Ó! A kis szarosl – mosolyodott el a tükörben
A szíve hevesen kalapált, de ő megkönnyebbült. Nem
őrült meg! Nem képzelődött. A harminc évvel fiatalabb
önmaga tetováltat a bőrére, és így próbál neki üzenni a
múltból.
Van esze… – gondolta, és még közelebb tartotta a vállát
a tükörhöz.
Szemében várakozással teli fény csillant, és legnagyobb
meglepetésére elsírta magát örömében. Tudja jól, hogy
nemsokára meghal, de legalább nem szenilis!
A vállán ólomszínű betűkkel egy rövid mondat állt:

WAITING FOR
YOUR NEXT VISIT*

Hát persze! Lesz következő látogatás! – gondolta lelke-

sen, de nyomban le is lombozódott, mert rájött, hogy el-
követett egy jóvátehetetlen hibát: kidobta a pirulákat…
Kétségbeesve letérdelt a vécé elé, és a lehető legmélyebb-
re nyúlt a kagylóba, abban a reményben, hogy az üvegcsét
még nem sodorta magával a lezúduló víz.
Á! Reménytelen!
Bosszankodva felegyenesedett, aztán megpróbált nyu-
galmat erőltetni magára, és higgadtan átgondolni, mitévő
107
legyen. Hol is folyik le a víz? A barkácsolás és a vízveze-
ték-szerelés nem tartozott az erősségei közé. Leszaladt a
garázsba, és tekintetét a plafonra emelte, ahol vízvezeté-
kek kusza rengetege kanyargott. Tekintetével követte a
feltételezett fő elvezető csövet, amely a zsírfogóban vég-
ződött. Ha szerencséje van, az üveg talán megakadt ezen a
szinten. Felemelte a tisztítóakna öntöttvas fedelét, és pusz-
ta kézzel kotorászni kezdett a szennyvízben, de semmit
nem talált.
A kalandnak vége! A fiola bizonyára már a központi
szennyvíztisztítóhoz ért, és soha többé nem találja meg.
A rohadt életbe! Rosszkedvében mindent elszúrt!
Mitévő legyen? Jobb híján kiszaladt az utcára, és be-
csengetett a szomszéd házba, ahol egy fiatalítóhormon- és
Viagra-koktélon élő, inkább felvarrt, mint ráncos arcú pár
lakott, akik megszállottan ügyeltek az egészségükre és a
táplálkozásukra.
– Jó napot, Nina – köszönt a szomszédasszonynak az aj-
tóban.
– Jó napot, Elliott. Mi járatban? – érdeklődött a hölgy,
miközben gyanakvó pillantással tetőtől talpig végigmérte.
Elliott ugyanis bűzös iszapborítással a karján toppant be
hozzá.
Eddig sem szeretett túlzottan – gondolta Elliott –, ciga-
rettafüggő, valódi kávét és koleszterinben gazdag húst fo-
gyasztó bűnöző vagyok a szemében…
– Paultól szeretnék kölcsönkérni néhány szerszámot.

* Várom a következő látogatásodat.

108
 – Paul úszni ment, de jöjjön, nézzen körül a kazánház-
ban.
Elliott követte az említett helyiségbe, és egy tűzoltóbalta
képében meg is találta a boldogságát.
– Minden rendben, Elliott? – kérdezte a hölgy aggódó
arccal, amint Elliott magához ragadta a fegyvert.
– A legnagyobb rendben – nyugtatta meg Elliott a Ra-
gyogás című filmből ismert Jack Nicholson-féle mosollyal
az arcán.
Visszasietett a garázsba, ahol módszeres rombolásba
kezdett, és minden csövet szétvert, melynek feltevése sze-
rint bármi köze lehetett a vízelvezető rendszerhez. A mű-
velet bő félóráig tartott, és kisebb özönvizet eredménye-
zett. Valahányszor lecsapott egy csődarabot, alaposan
megvizsgálta, hogy az üvegcse nem szoru1t-e be a hajlat-
ba.
Semmit ne bízz a véletlenre! Tarts ki az utolsó esélyig!
E szerint az elv szerint végezte a munkáját is, és har-
mincöt éves pályafutása során gyakran a reménytelennek
hitt esetekre is talált megoldást.
Miért épp ma ne sikerülne?
Baltával a kezében, térdig tocsogott a vízben, s hirtelen
átfutott az agyán, hogy ha most valaki meglátná, kétségkí-
vül őrültnek nézné. Ha most kiszállna a rendőrség, nehe-
zen úsznám meg a diliházat – gondolta tiszta fejjel, és lá-
zas izgalommal lecsapott egy újabb csőre.
Az sem kizárt, hogy bolond vagyok, de mint tudjuk, a bo-
lond bölcsnek hiszi magát, a bölcs viszont elismeri, hogy ő
csak egy bolond. Ki is mondta ezt? Shakespeare? Jézus?
Buddha? Mindegy. Igaza volt.
És ha bolond, kit érdekel? A lényeg, hogy életben van.
109
 Életben van.
ÉLETBEN VAN.
Egy utolsó baltavágással a maradék vízvezetékkel is
végzett, és ereje fogytán térdre rogyott a fagyos vízben.
Kimerülten, legyőzötten. Mindennek vége! A pirulák el-
tűntek örökre.
Ám akkor hirtelen…
Egy zöld, henger formájú apró fiola bukkant fel a víz
színén.
Elliott úgy vetette magát az üvegcsére, mintha az a
Szent Grál lett volna. Ingével szárazra törölte a hermetiku-
san lezárt fiolát, és remegő kézzel kinyitotta. Megvolt
mind a nyolc kapszula. Épen, szárazon.
Féltett kincsét a markában szorongatva visszaroskadt a
vízbe, és megkönnyebbülten felsóhajtott.
Meglehet, hogy már csak néhány hete van hátra, de újra
megtalálta a legfontosabbat. A reményt.

110
 8

Bármit megtehet, gondolhat

vagy hihet az ember, a kisujjá-
ban lehet a világ összes tudása,
ha nem szeret, semmit nem ér.
MARCELLE SAUVEGEOT

2006. szeptember
Elliott 60 éves

Elliott a taxira várva kikémlelt az ablakon. Miután több

óráig tocsogott a garázst elöntő poshadt vízben, azt hitte,
soha nem szabadul a bőrébe ivódott kellemetlen szagtól,
de egy alapos zuhany után és tiszta ruhát húzva végül si-
került visszanyernie emberi külsejét. Az áradás miatt el-
zárta a főcsapot, ezért kénytelen volt bekéredzkedni a
szomszédék fürdőszobájába. Később hív majd vízvezeték-
szerelőt, de most indulnia kell. Angie hamarosan megér-
kezik, s a repülőtérről egyenesen az étterembe megy, ahol
együtt ebédelnek.
Belepillantott a tükörbe. Kinézetre tűrhető benyomást
keltett, de úgy érezte, legbelül minden romokban hever.
Mellkasát fájdalom szaggatta, izmai sajogtak, a derekát
égető érzés járta át… Munkálkodott a rák. Lassan, de biz-
tosan.
Serkentőszer után kutatva egy lakkozott szekrény fiók-
jából félig elszívott cigarettát vett elő, amelybe a dohá-
nyon kívül mást is kevert. Alaposan átkutatta a zsebeit, de

111
a Zippóját, melyet a lányától kapott ajándékba az ezred-
fordulóra, sehol nem találta. Bosszúsan a konyhába sietett,
és a jointot végül gyufával gyújtotta meg. Nem volt igazán
híve a füvezésnek, és nem szállt síkra a vadkender gyógy-
szerként való alkalmazása mellett, de aznap kivételesen
engedélyezte magának az öngyógyítás e formáját. Két-
három slukkot szippantott, s menten bátrabbnak érezte
magát. Behunyta a szemét, és hagyta, hogy lényét átjárja a
tiszta üresség, de a taxi dudálása hamar kiragadta a révült-
ségből.
A megbeszélt időpontnál korábban ért a Lori's Dinerbe,
a lánya kedvenc éttermébe. Az emeletre ment, ahol a pin-
cér a Powell Streetre néző üvegfal mellett álló egyik asz-
talhoz tessékelte. Elliott felült egy magas székre, és a sza-
kácsok táncát figyelte, akik húst, tojást sütöttek, és sza-
lonnát pirítottak egy öntöttvas sütőlapon. Eredeti hely
volt. Az ötvenes évek hangulatát idézte, és kínálatában a
koleszterin ellen indított hadjárat s a nagy fogyókúrák
előtti idők hagyományos amerikai ételei szerepeltek –
hamburgerek, sült krumpli, fagylaltok és milk-shake-ek –,
melyeket nyíltan becsmérelni kellett, de titkon mindenki
szeretett. A helyiség közepén egy színes zenegép Elvis-
slágereket játszott, s a háttérben, egy sor játékgép fölött,
kusza huzalrengeteggel felerősített, valódi Harley David-
son lógott le a mennyezetről.
Valahányszor Elliott itt járt, az volt az érzése, hogy a
Vissza a jövőbe című filmbe csöppent, s ha nyílt az ajtó,
arra várt, hogy Doc Brown és hűséges kutyája, Einstein
oldalán betoppan Marty McFly*. Épp ezen járt az esze,
amikor új vendég lépett a terembe. Nem Marty volt… Egy
szőke, hosszú hajú, sugárzó szépségű fiatal nő.

112
 Egy húszéves fiatal nő.
Egy fiatal lány.
Az ő lánya.
Angie.

* Az idézett film két főhőse (és a kutyájuk).

Már messziről megismerte, s pillanatokig csodálta anél-

kül, hogy a lány tudatában lett volna apja elbűvölt tekinte-
tének.
Hosszú, testhez álló kasmírpulóverében, bársonyszok-
nyájában – melyet Elliott túl rövidnek talált –, csillogó fe-
kete harisnyájában és bőrcsizmájában kétségkívül sikkes
volt. Sajnos nem Elliott volt az egyetlen, aki örömét lelte a
látványban. A szomszéd asztalnál egy ifjú mitugrász han-
gosan lelkendezett a haverjainak a feléjük közeledő
„bomba nő” láttán. Elliott szúrós pillantást vetett rá. Apa-
ként kivétel nélkül elátkozta az összes alfahímet, akik
csupán szexuális tárgyat láttak a lányában.
Angie végül észrevette, és vidáman intett neki.
Míg a lány sugárzó arccal, kecses léptekkel közeledett
felé, Elliott egyszeriben tudatára ébredt, hogy egész életé-
ben kétségkívül a lánya jelentette számára a legnagyobb
elégtételt. Nyilván nem ő az egyetlen szülő, aki így érez,
de most, hogy betegség emészti, s a halál hamarosan meg-
nyeri az utolsó csatát, e felismerés különös jelentéssel telí-
tődik.
Holott sokáig nem akart gyereket!
Elliott fojtogató családi légkörben nevelkedett, alkoho-
lista apjával és törékeny lelkű anyjával. Gyerekkori élmé-
nyei nem sarkallták az apaszerep betöltésére. A korszak
113
legelevenebb emlékei még ma is erőszakkal és félelemmel
teli képek, s az apasághoz vezető utat hosszú időre elbari-
kádozta magában. Eleinte maga sem tudta a pontos okát,
de bizonyára attól félt, hogy ha majd rá kerül a sor, képte-
len lesz szeretni, s hogy ő is csak szenvedést okoz maga
körül…
Az apaság gondolata minduntalan visszarántotta a fáj-
dalmakkal teli gyerekkorba, ezért megtagadta az egyetlen
nőtől, akit valaha szeretett, hogy közös gyerekük legyen.
A megbánás olykor elviselhetetlenül marcangolta a lelkét.
Ilena meghalt, s az eltűnését követő tíz év véget nem érő
rémálomban telt. A kétségbeesés és a reménytelenség ten-
gerébe zuhant, s hogy végül mégis elevickélt valahogy,
azt kizárólag Mattnek és a munkájának köszönhette,
melybe mentőövként kapaszkodott.
Találkozott más nőkkel, de ők szellőként suhantak át az
életén, s ő is gondosan ügyelt arra, hogy semmiképp ne
késztesse őket maradásra. Aztán Olaszországban egy or-
vosi kongresszuson megismerkedett egy milánói kardioló-
gussal. Rövid, hétvégi kaland volt csupán, nem találkoztak
többé. Kilenc hónappal később azonban a hölgy váratlanul
felbukkant, és közölte, hogy világra hozott egy kislányt,
akinek ő az apja. Kész tény elé állította. Nem menekülhe-
tett. A nem kimondottan családanyaszerepre áhítozó or-
vosnőnek esze ágában sem volt felnevelni a kislányt.
Angie három hónapos volt, amikor Elliott elhozta Olasz-
országból, és attól fogva a közös megegyezés értelmében
Angie csak a szünetekben látta viszont az anyját.
Elliott különösebb felkészülés nélkül, egyik napról a
másikra apa lett, és az élete gyökeresen megváltozott. Ki-
keveredett a sötétség birodalmából, és létezése valódi ér-

114
telmet kapott. Attól fogva minden este a lánya álmát őriz-
te, és a „jövő” újra bekerült a mindennapok szókincsébe, a
„cumisüveg”, a „pelenka” és az „anyatej” mellé.
A légszennyezettség súlyosabb volt, mint valaha, az
ózonréteg megállíthatatlanul vékonyodott, a világ, tovább-
ra is a vesztébe rohant, nem beszélve a fogyasztói társada-
lomról, melynek hátulütőit Elliott egyre nehezebben visel-
te, és a munkájáról, amely nem sok szabad időt hagyott a
gyereknevelésre, de egy csillogó szemű, törékeny moso-
lyú, pár kilós csecsemővel szemben ezek az érvek hirtelen
semmivé lettek.
Miközben Elliott a lányát figyelte, felmerültek benne az
első évek emlékei, amikor mindenfajta női segítség nélkül,
teljesen egyedül nevelte a lányát. Eleinte meg volt győ-
ződve arról, hogy kudarcot vall, és rémület fogta el. Mi-
lyen egy apa? Mit kell tennie? Fogalma sem volt róla, és
útbaigazítást senkitől nem kapott. Gyerekorvos volt, se-
bész, de ez nem sokat számított a mindennapokban. Egy
gyors szívkamravarrás vagy négypontos koszorúér-tágító
műtét nem okozott volna gondot, akkor legalább hasznos-
nak érezte volna magát, de nem erre volt szükség.
Lassacskán megértette a nagy titkot. Apának nem szüle-
tik az ember, hanem azzá válik. Apránként, rögtönözve,
lépésről lépésre kitapogatva, mi a legjobb a gyerekének.
Negyven évet kellett várnia ahhoz, hogy megértse, nincs
más út, nincs más megoldás, csak a szeretet.
Pontosan úgy, ahogy annak idején Ilena ismételte fárad-
hatatlanul, s amire ő minduntalan ezt a választ adta: „Ó,
ha ez ilyen egyszerű lenne!”

Pedig az volt.
115
 *
– Szia, apa – köszöntötte Angie, és megpuszilta.
– Hello, Wonder Woman – felelte Elliott, a rövid szok-
nyára és a hosszú szárú csizmára célozva. – Milyen volt a
repülés?
– Gyors. Végigaludtam az utat.
Angie leült vele szemben, s letett az asztalra egy hatal-
mas kulcscsomót és egy krómszínű mobiltelefont.
– Farkaséhes vagyok – jelentette ki, és magához ragadta
az étlapot, hogy megnézze, még mindig kapható-e a ked-
venc hamburgere.
Miután erről meggyőződött, lelkes mesélésbe kezdett az
orvosi egyetemről és New York-i életéről. Okos, nagylel-
kű lány volt, valódi idealista, aki mindig véghezvitte min-
dazt, amibe belefogott. Elliott nem ösztökélte arra, hogy
orvosi pályára menjen, de a lánya szeretett az emberekkel
törődni, és állítása szerint ezt a tulajdonságát az apjától
örökölte.
Elliott kipihentnek, ragyogónak, elbűvölőnek látta a lá-
nyát.
Csilingelő kacaja hallatán azon töprengett, hogyan lesz
képes szóba hozni a betegségét. Egy húszéves fiatal lány-
nak nem lesz könnyű megemészteni, hogy az apja rákos
beteg, hogy a folyamat a végső stádiumba ért, s hogy már
csak két-három hónapja van hátra… Elliott jól ismerte a
lányát. Mindent megosztottak egymással még akkor is,
miután Angie New Yorkba költözött. Tudta, hogy a hatá-
rozott fellépés és a nőies külső érzékeny gyereklelket ta-
kar, és sejtette, hogy Angie képtelen lesz higgadtan fo-
gadni a hírt.

116
 A munkája során hetente többször is előfordult, hogy el-
keseredett emberekkel kellett közölnie: gyerekük, házas-
társuk vagy szüleik nem élték túl a műtétet. Nehéz pillana-
tok voltak ezek, de idővel megtanulta elfogadni a szakma
hálátlan oldalát. Orvosként megszokta a halál közelségét,
csakhogy az mások halála volt, nem a sajátja…
Tartott attól, hogy mi vár rá. Nem hitt az öröklétben,
sem a reinkarnációban. Tisztában volt azzal, hogy ami
várja, nem pusztán a földi élet, hanem önmagában véve a
létezés végét jelenti. Teste a lángok martaléka lesz egy
krematóriumban. Matt szétszórja a hamvait egy barátságos
helyen. Ez minden. A mulatságnak vége!
Bárhogy alakul, nem akarja, hogy Angie aggódjon érte.
Szeretné vele megértetni, hogy ha elérkezik a pillanat, lesz
ereje szembenézni a halállal. Mert ha jól belegondol, nem
eget rengető esemény. Nem lenne kifogása még néhány
évtized ellen, de elismeri, hogy volt alkalma megízlelni az
életet, annak örömmel, bánattal, meglepetésekkel teli pil-
lanatait…
– És te hogy vagy? – szegezte neki a kérdést Angie, hir-
telen kizökkentve a töprengésből.
Elliott meghatódva nézte, ahogy a lány félresöpri a ra-
koncátlan frufrut, amely világító kék szemére hullott.
Hirtelen összeszorult a torka, és izgalmában elöntötte a
forróság.
Te jó ég! Most nem futamodhatok meg!
– Mondanom kell neked valamit, kicsim…
Angie mosolygós arca észrevétlenül elkomorult, mintha
sejtette volna a rossz hírt.
– Mi történt?
– Daganatot találtak a tüdőmben.
117
 – Tessék? – fakadt ki a lány hitetlenkedve.
– Rákos vagyok, Angie.
Angie-nek a torkára fagyott a szó, majd elcsukló hangon
megkérdezte:
– Meg, meg… fogsz gyógyulni?
– Nem, kicsim, már minden szervemre átterjedt.
– A rohadék…
A lány lesújtva a kezébe temette az arcát, és amikor per-
cekkel később újra felnézett, könnybe lábadt szemmel
folytatta:
– Tanácskoztál szakorvosokkal? Ma már vannak új
módszerek a gyors lefolyású rák gyógyítására. Lehet,
hogy…
– Túl késő… – szakította félbe Elliott csüggedten.
A lány a pulóvere ujjával törölgette a szemét, de hiába.
Vigasztalhatatlanul sírt.
– Mióta tudod? – kérdezte szipogva.
– Két hónapja.
– Miért nem szóltál?
– Meg akartalak kímélni, nem akartam fájdalmat okoz-
ni…
Angie felháborodott:
– Két hónapja! Szinte naponta beszéltünk telefonon, és
te hagytad, hogy az apró-cseprő gondjaimról fecsegjek,
miközben elhallgattad, hogy rákos vagy!
– Most kezdted az egyetemet, Angie, nehéz időszak volt
ez a számodra, és…
– Utállak! – kiáltotta a lány, és felugrott az asztaltól.
Elliott megpróbálta visszatartani, de Angie ellökte magá-
tól, és kirohant az étteremből.

118
 *
Szakadt az eső, amikor Elliott kilépett az épületből. Az
eget fekete felhők takarták, és mennydörgött. Bánta, hogy
nem hozott esernyőt vagy esőkabátot, mert a lenvászon
zakója percek alatt csuromvíz lett. A forgalom akadozott,
a taxikat és a buszokat megrohamozták a járókelők.
Első gondolata az volt, hogy elmegy a Powell és a Mar-
ket kereszteződéséig, a sikló végállomásához, de gyorsan
elvetette az ötletet. Úgy tűnt, az eső nem szegi kedvét a tu-
ristáknak, akik tömegével lepték el a kábel-vasút terminál-
ját, hogy végignézzek, amint a kezelők szabad kézzel
megfordítják a szerelvényeket. Nem volt kedve várni,
ezért elindult gyalog felfelé a Union Square-en, azt remél-
ve, hogy útközben elkapja az egyik siklót. Az első két sze-
relvény zsúfolásig megtelt, nem is próbálkozott. Végül az
út legmeredekebb részénél sikerült felkapaszkodnia a
harmadikra.
A másik végállomáson szállt le, a Fisherman's Wharfnál,
San Francisco hajdani halászkikötőjében, melyet mára el-
leptek a turistacsalogató éttermek és ajándékboltok. Dide-
regve szaladt végig a rakparton, a tenger gyümölcseivel
teli standok előtt, ahol a hangosan rikácsoló halárusok élő
rákokat nyúztak, mielőtt a járdán felállított hatalmas üs-
tökbe dobták volna őket. Amikor a Ghirardelli Square-hez
ért, az eső még jobban rázendített. Elhaladt a régi csoko-
ládégyár mellett, majd elkanyarodott a Fort Mason felé.
Csontig hatolt a hideg, de Elliott ügyet sem vetett rá.
Fültépő zajjal süvített a szél, s az esővel társulva ostorozta
az arcát. Az erőfeszítéstől a tüdejében és a veséje táján új-
raéledt az égető érzés, de azzal sem törődött, csak futott

119
elszántan, hogy rátaláljon a lányára. Sejtette, hol bujkál.
Szomorú pillanataiban mindig oda menekült.
Végre a Marina Green és a Crissy Field hajdani katonai
bázis között húzódó homokos strandra ért. Az óceán há-
borgott, és az óriás hullámok több tíz méteres tajtékot ve-
tettek a partra. Elliott hunyorgott. A Golden Gate szinte
eltűnt. Egyik része a ködbe veszett, a másikat felfalták az
alacsonyan járó felhők. A kihalt partot vastag esőfüggöny
borította.
Elliott közelebb merészkedett a vízhez, és torkaszakad-
tából kiáltozni kezdett:
– Angie! Angie!
Eleinte csak a szél felelt. Könnybe lábadt a szeme.
Gyengének, kiszolgáltatottnak érezte magát. Végképp
fogytán volt az ereje.
Pár perccel később, anélkül hogy látta volna, már érezte
a lány jelenlétét, s végül meghallotta a hangját:
– Apa!
Angie átszakította a zápor emelte sorompókat, és sírva
szaladt felé.
– Ne halj meg! – könyörögte. – Ne halj meg!
Elliott magához szorította, és csatakosan, kimerülten, a
bánattól és az izgalomtól megtörten, hosszú ideig álltak
mozdulatlanul, egymás átölelve.
Míg Elliott a lányát vigasztalta, magában megfogadta,
hogy minden erejével küzdeni fog a halállal, és a végsőkig
késlelteti eljövetelét. Aztán, ha elérkezik a döntő pillanat,
békésen távozik a világból, azzal a megnyugtató tudattal,
hogy a semmin túl marad utána valaki.
Egyszeriben azt is megértette, hogy ez az egyik oka an-
nak, hogy az emberek gyerekeket nemzenek.
120
 9

Barátból és könyvből keveset

gyűjts, de az mind jó legyen.
NÉPI BÖLCSESSÉG

1976. szeptember
Elliott 30 éves

Az éjszakai ügyelet véget ért. Elliott elmélázva, gond-

terhelten lépett ki a kórházból a hajnali hidegbe, és csak
később vette észre a parkolóban a kisebb csődületet. A
mentőkocsik mögött Matt produkálta magát a néhány ápo-
lónőből verbuválódott alkalmi közönségnek. Elliott moso-
lyogva, de kissé bosszankodva figyelte. Krémszínű bár-
sonyöltönyében és hegyes gallérú, kivágott ingében Matt
meglehetősen furcsán festett. Travolta előfutáraként ri-
szálta magát az autórádióból bömbölő diszkózene ritmusá-
ra. Még sötét volt, de a Corvette fényszórói kitűnő világí-
tást nyújtottak az előadáshoz.
– You Should Be Dancingl – énekelte fejhangon, a Bee-
Gees énekesét utánozva.
Szétálló fogait kivillantó széles mosolya elbűvölő gyer-
meki bájt varázsolt arcára, és bizonyos tekintetben Elliott
csak csodálni tudta barátja vagány, gátlástalan természe-
tét.
– Mit keresel itt? – kérdezte tőle, közelebb lépve az au-
tóhoz.

121
 – You Should Be Danciüiiiing! – hajtogatta Matt fárad-
hatatlanul, és átkarolta Elliott vállát.
Táncba hívta, de Elliott nem ment bele a játékba.
– Ittál, vagy mi ütött beléd? – nyugtalankodott, megszi-
matolva Matt alkoholtól bűzös leheletét.
– Adj egy percet, elköszönök a közönségtől, és mindent
elmagyarázok.
Elliott a szemöldökét ráncolta, és beült a Corvette-be,
miközben Matt bemutatott még egy-két tánclépést. Ro-
konszenves egyéniségével elvarázsolta az ápolónőket,
akik megtapsolták a produkciót, és visszatértek a munká-
jukhoz.
– Hölgyeim! Megtiszteltetés volt számomra! – köszönt
el, és meghajolt.
Majd mámorosan átugrotta a nyitott tetejű kocsi ajtaját,
hogy csodával határos módon épp a vezetőülésen landol-
jon.
– És most csatold be az övedet! – fordult a barátjához.
– Mire készülsz? – faggatta ingerülten Elliott.
Matt válasz helyett tolatásba kapcsolt, és tett egy fél for-
dulatot az aszfalton.
– Beugrottam hozzád, és összekészítettem a csomagodat
– magyarázta az ülések mögé begyömöszölt táskára mu-
tatva. – Mellesleg kiürítettem a whiskys üvegedet.
– Milyen csomagról beszélsz?
– Kilenckor indul a repülőd.
– Milyen repülő?
Matt a kerekeket csikorgatva kiszáguldott a parkolóból.
Egy-két kanyar, és már kint voltak a Van Ness sugárúton,
ahol ismét beletaposott a gázba, hogy szabadjára engedve

122
a V8-as 300 lóerejét, 100 km/óra fölé lendítse a sebes-
ségmérő mutatóját.
– Ööö… Hallottál már a sebességkorlátozásról? – aggó-
dott Elliott az ülésbe kapaszkodva.
– Sajnálom, de nincs túl sok időnk…
– Elárulnád, hova megyünk?
– Én sehova – felelte Matt nyugodtan. – Te Ilenához
Floridába.
– Tessék?
– Kibékülsz vele, megkéred a kezét, és csináltok két-
három gyönyörű gyereket…
– Meghibbantál?
– Inkább neked hiányzik egy kereked, Elliott. Ismerd el,
hogy ez az állítólagos időutazó alaposan felkavart.
– Felkavart, mert valóban meglátogatott.
Matt nem akart újra vitába szállni, ezért higgadtan így
folytatta:
– Beszélj Ilenával, hozd rendbe a párkapcsolatodat, és
meglátod, minden a helyére kerül.
– Nem hagyhatom itt a kórházat! Több műtétem is lesz a
héten, és…
Matt azonnal közbevágott.
– Sebész vagy, nem Isten! Nyugodj meg, találnak he-
lyetted mást.
Elliott hirtelen csábítónak találta a lehetőséget, hogy vi-
szontláthatja a nőt, akit szeret. Nagy szükségét érezte, de
arra még nem volt képes, hogy hivatástudatát alárendelje a
szíve szavának. Annál is inkább, mivel nehéz időszakot élt
át. Osztályvezető orvosa, a félelmetes és rettenetes
Amendoza doktor kíméletlenül ítélkezett felette, és abban
lelte legfőbb örömét, hogy naphosszat bírálta a munkáját.
123
 – Figyelj, Matt. Köszönöm a segítséget, de nem hiszem,
hogy ez jó ötlet. Még csak pár hónapja dolgozom ebben a
kórházban, és bizonyítanom kell. Ráadásul a főnököm ki
nem állhat. Ha kihagyok több napot, drágán megfizetek
majd érte, és talán soha nem kapom meg a kinevezésemet.
Matt megvonta a vállát.
– Beszéltem Amendozával. Beleegyezett. Jövő hétfőig
szabadságot kaptál.
– Szórakozol? Beszéltél Amendozával?
– Persze.
– Persze hogy szórakozol, vagy persze hogy beszéltél
vele?
Matt a fejét rázta.
– A te híres doktorod is észrevette, hogy az utóbbi na-
pokban nem voltál túl jó formában. És vedd tudomásul,
nagyra becsül téged.
– Viccelsz…
– Az ápolónők mondták. Amendoza a kórházban min-
denkinek áradozik rólad, azt mondja, kiváló sebész vagy.
– Mindenkinek, csak nekem nem… – jegyezte meg
Elliott.
– Igen, és épp ezért vagyok itt. Hogy tisztába tegyem a
gondolataidat, amikor szükséged van rá.
A láthatáron lassan oszlani kezdtek a felhők, s mögöttük
derűs időt ígérő rózsaszín fény derengett. Matt benyúlt a
zakója belső zsebébe, és kihúzott egy repülőjegyet.
– Bízz bennem, tudom, mire van szükséged.
Elliott érezte, hogy ellenállása csökken, de azért még tett
egy utolsó kísérletet.
– És mi lesz Rasztafejjel?
– Az eb miatt ne aggódj. Megetetem mindennap.
124
 Elliott kifogyott az érvekből, köszönettel elfogadta a je-
gyet, és közben rendkívül szerencsésnek tartotta magát,
hogy a sors ilyen nagylelkű baráttal ajándékozta meg. Egy
pillanatra eszébe jutott, milyen furcsa körülmények között
ismerkedtek meg tíz éve, egy tragikus esemény kapcsán,
amely azóta soha nem kerüli szoba.
Szerette volna Matt tudtára adni, mennyire hálás neki,
de szokás szerint nem találta a megfelelő szavakat, s végül
a barátja törte meg a csendet.
– Tudod, mi lennék most, ha nem találkozom veled?
Mivel Elliott egy vállrándítással elintézte a választ,
Matt felelt helyette:
– Halott.
– Ez ostobaság!
– Nem. Ez az igazság, és ezt te is tudod.
Elliott lopva a cinkostársára nézett. Matt gyűrött öltözé-
ke és a kialvatlanságtól vörös szeme arról árulkodott, hogy
átvirrasztotta az éjszakát. És nem ez volt az egyetlen jel,
ami aggodalmat keltett a fiatal orvosban. Zavarta, hogy a
barátja életveszélyesen vezet, hogy a halálról beszél és a
múlt kísérteteit idézi…
Egyszeriben nyilvánvalóvá vált számára, hogy Matt is
nehéz időszakot él át, talán depressziós, hogy a mindig,
minden körülmények között megnyilvánuló kitörő jókedv
álca csupán, mellyel lelke árnyoldalát és a szenvedéseit
takargatja, és hogy kedélyes természete dacára olykor őt is
hatalmukba kerítik a sötét gondolatok és a csüggedés.
– Elárulok neked valamit – folytatta a vallomást Matt. –
Reggelente, ébredéskor megcsodálom az eget és a tengert,
és mindig arra gondolok, hogy neked köszönhetem, hogy
még itt vagyok és ezt megtehetem.
125
 – Részeg vagy, Matt!
– Igen, részeg vagyok – ismerte be. – Te életeket men-
tesz, én meg leiszom magamat. Mert a nőzésen és a bo-
londozáson kívül nem sok mindenhez értek…
Egy pillanatra elhallgatott, majd hozzátette:
– Tudod, mit? Talán az a küldetésem itt a földön, hogy
vigyázzak rád, és segítsek.
Matt ünnepélyesen beszélt. Elliott, aki próbálta palástol-
ni az érzéseit, de azt sem akarta, hogy nyomasztó csend
telepedjen közéjük, jelentéktelen témára terelte a szót:
– Nem rossz ez a cucc! – rikkantotta, szemügyre véve az
új autórádiót.
– Azt meghiszem! Kétszer ötwattos erősítő van hozzá –
pontosította Matt, aki szintén szívesen váltott témát.
– Megvetted az utolsó Bob Dylant?
Matt gúnyosan vigyorgott:
– Dylannek vége, öregem! A jövő zenéje ez – közölte, és
benyúlt a kesztyűtartóba, hogy elővegyen egy vadonatúj,
fekete-fehér borítójú kazettatokot.
– Bruce Springteen? – olvasta Elliott. – Nem hallottam
róla.
Matt mindent elmesélt, amit a különc fiatal
rockzenészről tudott, aki a New Jersey-i munkásosztály
életéről szóló dalaival egyre nagyobb sikereket aratott.
– Ezt hallgasd meg! – kurjantott, és betette a magnóba a
kazettát. – Meglátod, bombasztikus!
Felhangzottak a Born to run akkordjai, s megcsillantak a
nap első sugarai. Az út végéig egyikük sem szólalt meg,
hagyták, hogy magával ragadja őket a zene, s gondolatban
mindketten másfelé, mégis együtt kalandoztak…

126
 A láthatáron végre felderengett a repülőtér. Matt gyor-
san lekanyarodott a terminálok felé vezető útra, és mint a
sportos vezetés híve, befarolt az indulási csarnok elé.
– Gyerünk, siess!
Elliott kikapta a táskát, és futásnak eredt az üvegajtó fe-
lé. Már jó tíz métert megtett, amikor visszafordult, és oda-
kiáltotta Mattnek:
– Ha lezuhan a repülő és elsőként érek a mennyország-
ba, foglaljak neked helyet?
– Persze – helyeselt MattMarilyn Monroe mellett… és
nem túl messze tőled.

127
 10

„A szerelem nem a legerősebb

kötőanyag két ember között, a
szex az.”
TARUN J. TEJPAL, CHANDIGARH-TÓL MESSZE, P. 11
„A szex nem a legerősebb
kötőanyagkét ember között, a
szerelem az.”
TARUN J. TEJPAL, CHANDIGARH-TÓL MESSZE, P. 670

1976. szeptember
Elliott 30 éves

„Hölgyeim és uraim, repülőnk hamarosan megkezdi a

leszállást Orlandóba. Kérjük, foglalják el a helyüket, állít-
sák függőleges helyzetbe a háttámláikat, és győződjenek
meg róla, hogy bekapcsolták-e a biztonsági övüket!”
Elliott elfordult az ablaktól, és végigtekintett a középső
széksoron. A repülő félig üres volt. Hiába hitetlenkedett
Matt, ő már nem kételkedett abban, amit a közelmúltban
átélt, és utazás közben, a hatvanéves énje után kutatva,
alaposan szemügyre vette az utastársait. Mióta az ujjle-
nyomatok megerősítették a különös utazó kilétét, türel-
metlenül várta az újabb látogatást, de türelmetlenségébe
némi szorongás is vegyült.
A repülő puhán ért földet. Elliott nem vesztegette az
időt. A csomagjáért ment, autót bérelt, és az Ocean World
felé indult. Az ügyeletben töltött éjszaka és hat óra repülés

128
után, mialatt egy szemhunyást sem aludt, végtagjai el-
gémberedtek és kába volt a fáradtságtól. Lehúzta a Ford
Mustang ablakát, hogy egy kis tengeri levegőt szívjon. Itt
sokkal enyhébb volt az idő, mint San Franciscóban. Flori-
dába még nem köszöntött be az ősz, javában tartott a nyár.
Ráhajtott a pompás pázsittal és a vadonatúj, elegáns szál-
lodákkal szegélyezett International Drive-ra. A város
örökké tartó ünnep hangulatát idézte, amely sokak számá-
ra mesterkéltnek tűnhetett, de Elliott úgy döntött, bele-
megy a játékba.
Miután leállította az autót az Ocean World hatalmas
parkolójában, percekig tétovázott, hogy egy telefonfülké-
ből felhívja-e Ilenát, hogy itt van, de végül úgy döntött,
hogy inkább meglepi, és hétköznapi turistaként vett egy
belépőjegyet.
A vidámpark egy hatvan hektáron elterülő valódi kis vá-
ros volt, több száz alkalmazottal. Elliott jól ismerte a he-
lyet, és sejtette, hol találja Ilenát. Keresztülvágott a trópusi
akváriumot körülölelő, rózsaszín flamingókkal benépesí-
tett, hegyes-völgyes kerten, és egy mesterséges tengerpart-
ra ért, amely az óriásteknősök gyülekezőhelyéül szolgált.
Elhaladt egy kerítéssel körbevett tó mellett, ahol csapatnyi
aligátor lebegett a víz felszínén, s végül a kardszárnyú del-
finek medencéjéhez ért. Káprázatos hely volt. Az Ocean
World hat gyilkos bálnája egy tizenkét méter mély, negy-
venötmillió liter tengervízzel feltöltött medencében élt.
Elliott épp két előadás közötti időben érkezett, így a lelátó
szinte üres volt. Észrevétlenül leült egy lehajtható székre,
és figyelte az állatok körül serénykedő gondozókat. Ha-
mar megtalálta köztük Ilenát. Ő volt az egyetlen nő a csa-
patban feszes búvárruhában, egy bálna tátott szájában ma-

129
tatott, és fúróval egyengetve az állat egyik fogát, fogor-
vost játszott. Elliott megborzongott, és a cirkuszi idomár-
okra gondolt, akik az oroszlán pofájába hajtják a fejüket,
bár tudta, hogy Ilena nem örülne a hasonlatnak…
Kecses, karcsú, vízbe illő alakjával szép volt, akár egy
sellő. Ragyogott, mint az üveggyöngyök közé keveredő
gyémánt. Néha, amikor étterembe vagy vásárolni mentek,
és Elliott hagyta, hogy a lány lépjen be elsőként, az embe-
rek egy pillanatig azon töprengtek, vajon milyen fickó kí-
sérhet egy ilyen meseszerű lényt. S amikor ő is követte, a
rászegeződő tekintetekből mindig némi csalódottságot vélt
kiolvasni.
A medence szélén két gondozó legyeskedett Ilena körül.
Szépsége mágnesként vonzotta őket, s a lány jó barátként
nevetett a vicceiken, de megtartotta a kellő távolságot.
Méltó ő egy ilyen nőhöz? Képes boldoggá tenni?
Sokáig kerülte ezeket a kérdéseket, megelégedett azzal,
hogy átélte a lánnyal töltött perceket, de aznap készen állt
arra, hogy feltegye őket magának.
Kétségtelen, hogy nagyon szerették egymást, de az élet
és a munka bizonyos tekintetben mégis közéjük állt. A
földrajzi távolság és a hivatásuk miatt a kapcsolatukból
hiányzott a folytonosság.
Elliott gyakran eltöprengett, hogy vajon hol tartana az
élete, ha tíz éve nem találkoznak. Vitathatatlan, hogy
Ilenának köszönhetően jobb ember vált belőle. A lánynak
nagy szerepe volt abban, hogy ő orvos lett. Önbizalmat
adott neki, és felnyitotta a szemét a világ dolgaira. És ő?
Vajon ő mit tett Ilenáért? Mit adott neki? Lehet, hogy
Ilena egy reggel felébred, és rádöbben, hogy csak az idejét
vesztegette mellette.
130
 Akkor bele kell törődnie, hogy elveszíti.
Elveszíthetlek téged… – suttogta neki, mintha a lány
meghallhatta volna.
Megfogadta, hogy mindent megtesz azért, hogy ez soha
ne történjen meg. Mit adhat ő a lánynak? Kész lenne-e
például feladni a kórházi munkáját és San Franciscó-i éle-
tét, hogy Orlandóba költözzön, és együtt éljenek? Ez a
kérdés ilyen formában eddig még soha nem merült fel, és
nem volt rá határozott válasza, de az már többször meg-
fordult a fejében, hogy képes lenne életét adni a lányért,
vagyis a válasz magától értetődik. A nyilvánvaló bizo-
nyosság egészen felvillanyozta. Felpattant az ülésről, mert
úgy vélte, eljött a pillanat, hogy félbeszakítsa az Ilena kö-
rül legyeskedő két szépfiú magakelletését.
– Hé, fiú! – szólított meg egy kamaszt, aki héliummal
töltött léggömböket árult.
– Igen, uram.
– Mennyibe kerülnek a lufik?
– Kettőt kap egy dollárért.
Elliott húsz dollárt adott neki, amely bőven elég volt az
egész készletre. Új lobogója mögé bújva Elliott csendben
a medencéhez osont.
– Itt tilos az átjárás! – toppant elé az egyik gondozó.
Elliott ismert néhányat közülük, de ezzel a fiatalember-
rel még nem találkozott. Alaposan szemügyre vette, táma-
dó szándékot vélt felfedezni a tekintetében.
A „ki pisil messzebbre” játék híve – gondolta, és a fi-
gyelmeztetés ellenére továbbindult.
Nem hagyom, hogy ez a kis mitugrász elrontsa a megle-
petésemet.
Csakhogy a másik nem így gondolta.
131
 – Nem hall? – kiáltott rá, és meglökte.
Elliott megbotlott, s míg egyensúlyozott, az egész cso-
kor léggömb kirepült a kezéből.
– Tökkelütött! – vetette oda bosszúsan támadójának.
A fiatal gondozó ökölbe szorított kézzel lecövekelt előt-
te.
– Mi folyik ott? – kérdezte Ilena, és elindult feléjük.
– Ez a pasas azt hiszi, hogy övé a világ – magyarázta az
alkalmazott Elliottra mutogatva.
Miközben a léggömbök az ég felé szálltak, Ilena megrö-
könyödve ismerte fel a szeretett férfit, és egy pillanatig ta-
nácstalanul állt.
– Hagyd, Jimmy, majd én elintézem – mondta, amint
visszanyerte lélekjelenlétét.
Az alkalmazott méltatlankodva elfordult Elliottól.
– Paraszt! – vetette oda neki félvállról.
– Vadbarom! – felelte Elliott hasonló hanghordozással.
A gondozó zsörtölődve visszatért a munkájához. Elliott
és Ilena kétméteres távolságból, szótlanul nézték egymást.
– A környéken jártam, és…
– Persze, valld be, nem tudsz nélkülem élni.
– Te tudsz?
– Engem itt körülvesznek a férfiak… Aggódnod kéne…
– Aggódom is. Azért vagyok itt.
Ilena kihívó tekintettel nézett rá.
– Nem volt rossz a mutatványod…
– Sajnálom, hogy összetűzésbe keveredtem ezzel a
Jimmyvel.
– Ne sajnáld, tetszik, hogy küzdesz értem…
Elliott ujjával az ég felé bökött.

132
 – Azt vettem neked ajándékba.
Ilena felnézett. A léggömbök a szél szárnyán egy isme-
retlen rendeltetési hely felé libegtek.
– Ha a szerelmed volt, hát elszállt.
A férfi megrázta a fejét.
– A szerelem nem száll el ilyen könnyen. Azért jó résen
lenni. Soha nem tudhatod.
A pálmafák mögött kezdett nyugovóra térni a nap.
Elliott közelebb lépett Ilenához.
– Szeretlek – mondta egyszerűen.
Ilena a nyakába ugrott, ő megforgatta a levegőben, úgy,
mint mikor húszévesek voltak.
– Eszembe jutott valami… – szólalt meg Elliott, és
gyengéden letette a lányt a földre.
– Ki vele – bátorította Ilena még mindig a férfi ajkán
csüggve.
– Mit szólnál egy gyerekhez?
– Itt most menten? – kérdezte a lány Elliott repülőtéri
válaszát idézve.
– Miért ne?
*
Ilena leparkolta a Thunderbirdöt egy kavicsos sétány
végén, ahol rózsaszín téglából rakott, körben fehér falpil-
lérekkel díszített, fedett tetőteraszos, takaros kis ház állt.
Néhány hónapja vette ki az első emeletet Miss Abott-tól,
egy házsártos vénkisasszonytól, aki egy gazdag bostoni
család örököse volt, de ideje nagy részét Floridában töltöt-
te, mert a meleg éghajlat állítólag jót tett a reumájának.
Miss Abott, e nem kimondottan haladó szellemű hölgy ki-
kötötte, hogy otthonában kizárólag a „társadalom előkelő
133
tagjai” lakhatnak. Többször is felhívta Ilena figyelmét a ti-
lalomra, mely szerint nem hozhat a házba „férfiakat”, mert
az nem „bordély”.
Ilena mutatóujját a szája elé téve jelezte Elliottnak, hogy
ne csapjon zajt. A házban látszólag nyugalom honolt, és
Miss Abott kissé nagyothallott, azért óvatosnak kellett
lenniük. Kiszálltak az autóból, anélkül hogy becsapták
volna az ajtót, és a főbejáratot megkerülve elindultak fel-
felé egymás után a keskeny hátsó lépcsőn.
Elliott duzzogva előresietett, mert nem volt ínyére, hogy
a tilalmat megszegő kamasz szerepébe kényszerül. Ilenát
inkább mulattatta a dolog, egészen addig, míg…
– Ilena, maga az?
Nyílt a bejárati ajtó, és Miss Abott bukkant fel a lépcső-
feljárón.
– Jó napot, Miss Abott! Szép napunk van, nemde? –
felelte a lány fesztelenül.
– Mit keres ott, Ilena? – kérdezte a főbérlője a szemöl-
dökét ráncolva.
Gyanakodva előrelépett, hogy belássa az egész lépcsőt,
de Elliott addigra már felért, és besurrant a lakásba.
– Csak… csak gondoltam, már alszik, és nem akartam
zavarni.
Az öreg hölgy megvonta a vállát, és megenyhült hangon
folytatta:
– Bejön egy teára?
– Ööö… hát…
– Készítettem teasüteményt. Kóstolja meg! Remekül si-
került. Most vettem ki a sütőből.
– Az a helyzet, hogy…

134
 – Régi recept szerint készült, a nagyanyám hagyta rám.
Leírom magának egy kis papírkára, ha érdekli.
– Nem szeretnék zavarni…
– Szó sincs róla, kicsikém – erősködött, és betessékelte
Ilenát a nappaliba. – Örömömre szolgál.
Az utóbbi mondatot olyan hanghordozással mondta,
amelyből Ilena arra következtetett, hogy Miss Abottot ta-
lán mégsem lehet az orránál fogva vezetni.
A kis lakásban Elliott magában fortyogott. Végül nem
bírt ellenállni a kísértésnek, lábujjhegyen kiosont a szobá-
ból, és egy pillantást vetett az alsó szintre. Bosszankodva
vette tudomásul, hogy Ilena a tulajdonos fogságába esett.
Egy hintaszékben ülve, teáscsészével a kezében, szórako-
zottan hallgatta az öreg Abottot, aki lelkesen sorolta a hí-
res teasütemény hozzávalóit.
Elliott belátta, hogy Ilena nem szabadul egyhamar lent-
ről, ezért visszatért a szobába, és türelemmel viselve sor-
sát, szemügyre vette a barátságos helyiséget, ahol kelle-
mes tömjén- és fahéjillat terjengett. Amerre nézett, min-
denhol véletlenszerűen szétrakott gyertyákat látott, a föl-
dön színes párnák hevertek szanaszéjjel, és látott néhány
hindu dísztárgyat is. Az egyik sarokba támasztva egy gi-
tár, mellette tamburindob, és kottafüzet Joan Baez és Leo-
nard Cohen dalaival. A falon a Jules és Jim című francia
film plakátja lógott, melyet Matt hozott ajándékba a legu-
tóbbi párizsi útjáról. Az éjjeliszekrényen, állatpszichológi-
ai művek mellett, Elliott felfedezte a legújabb Agatha
Christie-t és egy feltűnő borítójú regényt, melynek szerző-
jéről még soha nem hallott. Stephen King: Carrie. Átfu-
totta a hátoldalon található szöveget.

135
 Még egy szerző, aki öt év múlva a feledés homályába
vész – gondolta, és visszatette a könyvet.
A leltárt folytatva Elliott egy furcsa szerkezetre bukkant.
Egy koafából faragott díszdobozba süllyesztett és a televí-
zióhoz csatlakoztatott nyomtatott áramkörféleség volt.
Ilena vette előző nyáron, a San Franciscó-i Byte Shopban,
kerek hatszáz dollárért. A lányt minden tudományos felfe-
dezés érdekelte, és rajongott ezekért az új masinákért, me-
lyeket mikroszámítógépeknek neveztek. Elliott nem sokat
konyított hozzájuk, pedig Ilena nagy jövőt jósolt nekik.
Szerinte a számítógép hamarosan csatlakozik a hűtő és a
mosógép társaságához és a háztartások többségében meg-
jelenik majd. Elliott hitetlenkedve megvonta a vállát, de
hajtotta a kíváncsiság. Belelapozott az íróasztalon heverő
leírásba. Hiába állították, hogy a billentyűzet és a kazettás
magnóra emlékeztető szerkezet segítségével a gép haszná-
lata rendkívül egyszerű, Elliott semmit nem értett belőle,
és fogalma sem volt arról, mire való egy ilyen kacat.
Egyetlen dolgot jegyzett meg csupán, a gyártó nevét: App-
le Computer.
Ezzel a névvel nem sok esélyetek van a sikerre, fiúk –
gondolta, de nem merte bekapcsolni.
Inkább leheveredett az ágyra, felkapta a Stephen King-
könyvet, és Ilenára várva lapozgatni kezdte. Aztán már
falta, fél óra alatt majdnem száz oldalt olvasott el…
Végeredményben nem is olyan rossz… – ismerte be kel-
letlenül, amikor Ilena benyitott a szobába.
Az ablak előtt álló tarka lombú őszi fákon átszűrődő fé-
nyek különös hangulatot varázsoltak a szobába.

136
 Ilena huncut mosollyal nézte. Kopott, hosszú szárú far-
mert, világos színű pamutblúzt, bőrszandált viselt, és
csuklóját türkizkék karkötő díszítette.
– Remélem, hoztál teasüteményt – szólalt meg Elliott
viccelődve. – Kezdek éhes lenni.
– Én meg remélem, kipihented magadat – vágta rá a lány
tréfálkozva, és közben kigombolta az ingét.
– Miért?
– Mert minden erődre szükség lesz.
Ilena belöki a lábával az ajtót, az ablakhoz megy, és el-
húzza a függönyt. Elliott elkapja, és próbálja magához
húzni az ágyba. A lány először ellöki, de csak azért, hogy
még nagyobb lendülettel ránthassa maga felé, s aztán a
falhoz szorítsa.
Elliott két tenyere közé fogja a lány arcát. Ilena haja
még nedves, és tengervízillatot áraszt. A lány kicsatolja a
férfi övét, és letolja a farmerét. Elliott a gombokkal mit
sem törődve lerántja Ilena blúzát. Szájuk csókra nyílik.
Ilena belekóstol a férfi bársonyos nyelvébe, aztán a nyaka
köré fonja a karját, Elliott meg felemeli, s ő a férfi dereká-
ra kulcsolja combjait. Elliott megküzd a melltartóval, ujja-
it a lány mellén sétáltatja, lemerészkedik a meztelen hasá-
ra, majd még lejjebb. Nyögés hallatszik. Te és én. Nevét a
fülébe suttogja. Hűvös kezek simogatják a bordáit, majd
felfutnak a csigolyáin.
Egy fotel támlájának támaszkodnak, felborítják, a sző-
nyegre térdelnek, majd mindketten a falnak ütköznek. A
lány kiegyenesedik fölötte, de Elliott visszafekteti a mell-
kasára. Ilena lélegzetét visszafojtva megmerevedik. Hideg
borzongás, majd tűzforró hullám járja át a testét. Hasa
megremeg, és az egész teste elernyed.
137
 Kint feltámad a szél. Heves széllökés rázza az üveget, az
ablak egyik szárnya vadul becsapódik, egy vázának üt-
közve, amely darabokra törik a földön. A távolban kutya
ugat, és valaki valamit kiált.
De ők nem törődnek a kinti világgal, az emberekkel, a
kutyákkal.
Számukra nem létezik más, csak az egymásba fonódás
mámora, az alámerülés a szédítő örvényben, és az elsza-
kadástól való félelem.
Ilena hevesen kapaszkodik a férfiba, ahol éri, a hajába
túr, a bőréhez simul, az ajkára szorítja ajkát. Olyan heve-
sen ver a szíve, hogy szinte már fáj, mégis azt kívánja,
örökké tartson a pillanat.
Aztán furcsa űr támad, a gyomrába mar, és valami meg-
szakad legbelül. Hirtelen úgy érzi, hogy kívül került az
időn, az űrben lebeg, és elérte az öröklétet. Az érzés mesz-
szire repíti.
Máshova. Máshol jár.
*
Összefont lábbal, összekulcsolt kézzel, szótlanul bújtak
egymáshoz a sötétben. Leszállt az éjszaka, hűvösebbre
fordult az idő, de a láthatatlan burok, amely körülölelte
őket, meleg védelmet nyújtott.
Már majdnem elaludtak, amikor váratlanul megszólalt a
telefon. Ilena felugrott, nyomban magához tért a kábult-
ságból, maga köré tekert egy lepedőt, és felvette a tele-
font.
Figyelmesen hallgatott, majd így felelt:
– Rendben, azonnal jövök.
Letette a kagylót, és Elliotthoz fordult.
138
 – Sajnálom, bébi…
– Ne mondd, hogy el kell menned!
– Sürgős dolgom van.
– Ki hívott? Egy delfin? Vagy egy gyilkos bálna, akinek
altatót kell énekelni, különben nem jön a szemére álom?
– Hiányzik egy gondozó az előadáshoz, csak én tudom
helyettesíteni.
A lány Elliott mellé kucorodott, és masszírozni kezdte a
vállát.
– Milyen előadásról beszélsz? Este hét óra van.
– A szezon végéig este is tartunk egy bemutatót.
– Már majdnem október van. A szezonnak vége!
– Nehogy azt hidd, darling! Floridában vagy, itt ilyenkor
még tart a nyár.
Egy utolsó csókot nyomott a férfi ajkára, és felkelt.
– Maradj, ha kedved tartja. Miss Abott miatt ne aggódj!
Korán fekszik, és szerintem tudja, hogy itt vagy…
– Inkább elkísérlek – felelte habozás nélkül.
– Félsz, hogy elcsábítanak?
– Nem, csak felfedeztem egy csinos eladónőt az aján-
dékboltban. Szórakoztatom, amíg te műsort adsz.
– Ha megteszed, megöllek – figyelmeztette Ilena, és
megdobta egy párnával.
Egy szempillantás alatt összeszedte a ruháit, és sebtében
megfésülködött.
– Számodra csak radikális megoldások léteznek… – ál-
lapította meg Elliott, és felkapta az inget.
– Igen. Ez van. A szerelemben soha nem tudhatod… Ne
hidd, hogy amit egyszer megszereztél, az örökre a tiéd is
marad! Lehet, hogy utoljára szeretkeztünk…

139
 – Mindenesetre jó volt.
– Ez viszont nem ér.
– Mi?
– Amit az imént mondtál.
– Nem jegyezhetem meg, hogy jó volt?
– Nem.
– Miért.
– Mert megtörik a varázs!
Ezek a nők…
– Minden együtt töltött pillanatot hűen őrzök a lelkem-
ben, mint megannyi kisfilmet – magyarázta Elliott, mi-
közben felvette a zakóját.
– Ez már kedves – felelte Ilena, és becsukta maga mö-
gött az ajtót.
Elliott játékos kedvében volt, és Miss Abottra való te-
kintettel a hátsó lépcsőn távozott. Ilena már nem hallotta,
de ő még mindig tréfásan motyogott magában:
– S gyakran visszapörgetem őket a fejemben, ha majd
vénen és impotensen az öregek otthonában ülök, hogy em-
lékezzek arra, mennyire boldogok voltunk mi ketten.
S ebbe az érzésbe egy szemernyi kétely sem vegyült…

140
 11

Harmadik találkozás

„Tegnap még húszéves voltam, az időt cirógattam…”

CHARLES AZNAVOUR
„Yesterday, love was such an easy game to play”
JOHN LENNON-PAUL MCCARTNEY

1976
Elliott 30 éves

Az Aquatic Café köríves terméből a park látogatói italu-

kat szürcsölve, zavartalanul élvezhették a néhány méterrel
lejjebb fekvő delfinmedencére nyíló kilátást. A gyilkos
bálnák és a gondozóik körülbelül negyedóra múlva kezdik
a látványos mutatványokkal tűzdelt show-műsort.
Elliott egy asztalnál ülve figyelte, ahogy a lelátó lassan
megtelik az aznapi utolsó előadásra érkező vendégekkel.
Egy pincér kihozott egy üveg Budweisert. Elliott egy in-
téssel megköszönte.
A kávézó halk félhomályba merült. A bárpult mellett
egy gitár-ének duó Carole King-, Neil Young- és Simon
and Garfunkel-dalokat játszott…
A gitár hangján és Ilena ölelésének emlékén elandalodva
Elliott nem vette észre a szomszédos asztalnál helyet fog-
laló férfit.
Belekortyolt a sörbe, és cigarettára gyújtott.

141
 – Á! Szóval te nyúltad le az öngyújtómat!
Mint akit rajtakaptak, Elliott riadtan fordult a férfi felé.
A bőrpárnás padon közvetlenül mellette ülő idegen – aki-
ről már tudta, hogy saját öregkori énje – gunyorosan csil-
logó szemmel nézett rá.
Elliottot nem lepte meg a jelenés, hisz várta, és újra
megerősítette a hitében, hogy a történteket nem álmodta.
– Megértettem mindent… – szólalt meg remegő hangon.
– Mi mindent? – kérdezte a másik.
– Tudom, hogy igazat mondott. Tudom, ki maga…
A férfi felállt a padról, levette a zakóját, és leült vele
szemben.
– Nem volt rossz ötlet a tetoválás – folytatta elismerően,
és lehúzta a válláról az inget, hogy megmutassa a betűket.
– Sejtettem, hogy értékelni fogja.
A pincér feléjük pillantott, és észrevette, hogy egy másik
vendég is leült az asztalhoz.
– Önnek mit hozhatok? – kérdezte az idősebb férfitól.
– Ugyanazt, mint a barátomnak – mutatott a sörösüveg-
re. – Hasonló az ízlésünk.
A két férfi egyszerre mosolyodott el, és ott a floridai ká-
véház szűrt fényében úgy tűnt, hogy „megismerkedésük”
óta először különös cinkosság fűzi őket egymáshoz. Per-
cekig hallgattak. A maguk módján mindketten azt a furcsa
meghittségét kóstolgatták, amely egyik pillanatról a má-
sikra telepedett közéjük. Mulatságos érzés lett úrrá rajtuk.
Mintha rég nem látott családtagra bukkantak volna.
Végül Elliott felkiáltott:
– Hogy az ördögbe sikerült?
– Az időutazás? Megnyugtatlak, számomra éppolyan
meglepő, mint számodra.
142
 – Őrület!
– Igen – helyeselt az öreg orvos –, őrület…
Elliott szívott egy slukkot a még égő cigarettájából. Ka-
varogtak fejében a gondolatok.
– Milyen az élet?
– Úgy érted, 2006-ban?
– Igen…
– Mire vagy kíváncsi?
Kérdéseknek nem volt híján. Tíz, húsz, száz, ezer ötlött
hirtelen eszébe, de végül ezzel kezdte:
– Hogy működik harminc év múlva a világ?
– Nem sok minden változott.
– A hidegháború…
– Régóta vége.
– Kik győztek? Az oroszok vagy mi?
– Ó, ha ilyen egyszerű lenne a válasz…
– Nem volt harmadik világháború? Atomháború?
– Nem, de bőven akad más probléma. A környezetvéde-
lem, a globalizáció, a terrorizmus, Szeptember 11. …
– Szeptember 11.?
– Igen, 2001. szeptember 11-én döbbenetes esemény tör-
tént a New York-i World Trade Centerben.
– Mi?
– Azt hiszem, nem helyes, hogy erről beszélek…
Elliott nem engedte, hogy csend telepedjen közéjük.
További kérdésekkel ostromolta a férfit:
– És az én életem hogy alakul?
– A lehetőségeidhez mérten teszed a dolgod.
– Jó orvos vált belőlem?
Már most is jó orvos vagy, Elliott.

143
 – Azt szeretném tudni, hogy megedződtem-e. Hozzá-
szoktam-e a betegek halálához? Tudok-e távolságot tarta-
ni?
– Nem. A betegek halálát nem lehet megszokni. Épp
azért maradtál jó orvos, mert beláttad, hogy nincs szükség
túl nagy távolságra.
Elliott egy pillanatra elbizonytalanodott, aztán libabőrös
lett. Hirtelen új megvilágításba került minden.
Homályosan sejteni kezdte, hogy a rendelkezésükre álló
idő véges, és nem lesz alkalma feltenni a fejében kergető-
ző milliónyi kérdést, ezért megpróbált a lényegre szorít-
kozni.
– Vannak gyerekeim?
– Egy lányod van.
– Ah! – bukott ki belőle, mert nem tudta, örülhet-e a hír-
nek. – Jó apa vagyok?
– Azt hiszem.
– És Ilena? Jól van?
– Túl sokat kérdezel.
– Magának könnyű. Mindenre tudja a választ.
– Ó, ha így lenne… – sóhajtott a másik, és ivott egy
korty sört, majd kihúzott a zsebéből egy szál Marlborót.
– Visszaadjam az öngyújtóját? – ajánlotta Elliott, és a
Zippo lángját az öreg orvos cigarettájához tartotta.
– Megtarthatod. Egyszer úgyis a tiéd lett volna…
A terem végében a két zenész belekezdett a Yesterday
című Beatles-számba, s ez alkalmat adott Elliottnak, hogy
könnyedebb témáról tudakozódjon.
– Milyen zenét hallgatunk majd?

144
 – Nem sokkal jobbat ennél – nyugtatta meg a beszélge-
tőtársa, lábával a ritmust verve.
– Összeállt újra?
– A Beatles? Nem, soha többé, és már nem is fognak.
Lennon merénylet áldozata lett, Harrison két-három éve
halt meg.
– És McCartney?
– Ő még mindig űzi a mesterséget.
A kávézóban hirtelen csend lett. Kezdetét vette az elő-
adás. A két férfi egyszerre fordult a hatalmas delfinárok
felé. Az időközben megszaporodott nézősereg tapsvihará-
tól kísérve bevonultak a gondozók.
– Ő az ott, ugye? Ő Ilena? – kérdezte az idős férfi hu-
nyorogva.
– Igen. Beugrott az egyik gondozó helyett.
– Nem maradhatok sokáig, és néhány perc múlva bizo-
nyára újra „eltűnök”. Ne vedd rossz néven, de a fennma-
radó időben kizárólag őt szeretném látni.
Anélkül, hogy értette volna, mi történik valójában,
Elliott figyelte idős önmagát, aki felállt, kiment a kávézó-
ból, és elindult a lelátó felé.
*
Elliott 60 éves

Elliott a lelátó közepén lépkedett lefelé az első sorokhoz.

A világ legnagyobb delfinmedencéje három részből állt. A
szélesebb keresztmetszetű fő- és a két kisebb mellékme-
dencéből. Az utóbbiak egyikét az állatok gondozására, a
másikat gyakorlásra használták. A medence teljes hosszá-
ban emelkedő, több mint hatvan méter magas üvegfalon
145
keresztül a nézők nyomon követhették a hat kardszárnyú
delfin víz alatti mozgását.
Az előadás káprázatos volt. A többtonnás gyilkos bálnák
kecsesen siklottak a vízben, lebuktak a medence aljára,
onnan nagy lendülettel a levegőbe emelkedtek, és több-
szörös szálló után nagyokat csobbantak. De Elliott csak
Ilenát csodálta, le sem vette róla a szemét. A lány a me-
dence széléről vezényelte a behemótok mutatványát.
Ennyi év után a viszontlátás áramütésként érte a férfit.
Elmondhatatlanul, valószerűtlenül szépnek találta a lányt.
Olyan volt számára, mint egy álombeli angyal. Az elmúlt
harminc év alatt ezerszer megcsodálta a róla őrzött fény-
képeket, de azok nem adták vissza a lényéből sugárzó,
megkapó varázst.
A megindultságtól lelkében egyszerre feltört a múlt, és
megrohamozták a kérdések. Miért nem szerette jobban
Ilenát? Miért nem értette meg? Miért nem tudta megvéde-
ni? S a megbánáson túl hirtelen hatalmába kerítette a tehe-
tetlenség érzése, és a düh, hogy kénytelen fejet hajtani az
idő előtt, amely kíméletlenül elszáll, és lerombol min-
dent…
*
Elliott 30 éves

Miközben idősebb énje a lelátóról nézte az előadást,

Elliott az események hatása alatt még mindig kábán ült az
asztalnál, mintha a székéhez szögezték volna.
Kíváncsisága nem csillapodott, az újonnan szerzett is-
meretek még inkább felcsigázták az érdeklődését.

146
 Az öreg orvos a kávézóban felejtette a zakóját. Elliott
nem tudta megállni, és kutatni kezdett a zsebeiben. Fur-
csamód sem szégyent, sem bűntudatot nem érzett. A rend-
kívüli helyzet rendkívüli tettekre jogosít. Rövid keresgélés
után rátalált egy irattárcára és két kis műszertokra.
A tárca nem sok újdonsággal szolgált, kivéve egy csi-
nos, húszéves fiatal lány fényképét.
A lányom? – tette fel a kérdést, anélkül hogy elérzéke-
nyült volna.
Ilena vonásait fürkészte a képen, de semmi hasonlóságot
nem talált. Zavartan visszatette a fotót a helyére, és szem-
ügyre vette a másik két tárgyat.
Az első egy apró méretű, fekete-ezüst tok volt, kis kép-
ernyővel és számokkal ellátott nyomógombokkal. A kép-
ernyő fölötti NOKIA felirat nem volt ismerős, de feltéte-
lezte, hogy az a gyártó neve. Ide-oda forgatta a kezében,
de képtelen volt rájönni, hogy mire szolgál, ám akkor a
szerkezet csörögni kezdett. Rémülten letette az asztalra, és
fogalma sem volt róla, hogy állíthatná le.
Ahogy a csengőhang erősödött, a kávézó vendégei egy-
től egyig felé fordultak, és szúrós pillantást vetettek rá,
melybe némi meglepetés is vegyült. Akkor hirtelen meg-
világosodott az elméje, és rájött, hogy egy telefon fekszik
előtte, s bár a hívás nem neki szólt, megnyomta a zöld
gombot, és a füléhez emelte a készüléket.
– Halló! – szólt bele.
– Mi tartott ilyen sokáig? Miért nem vetted fel?
A messzi távolból érkező hang tulajdonosa, aki köszö-
nésképpen leteremtette, nem volt más, mint…
– Matt!!! Matt, te vagy az?
– Igen.
147
 – Hol vagy?
– A birtokon. Hol lennék? Valakinek dolgoznia is kell,
ha azt akarjuk, hogy menjen a gazdaság.
– Gazdaság? A mi gazdaságunk? Végül megvettük a
szőlőt?
– Idestova harminc éve. De úgy tűnik, te még mindig
nem vagy jól!
– Matt?
– Tessék?
– Hány éves vagy?
– Hagyd ezt! Tudom, nem vagyok már húszéves. Feles-
leges naponta elismételned.
– Kérlek, mondd meg, hány éves vagy?
– Annyi, mint te, hatvan…
Elliott rövid szünetet tartott, hogy magához térjen.
– Elképzelni sem tudod, mi történik velem…
– Nálad soha nem lehet tudni. Mindenre fel vagyok ké-
szülve. Hol vagy most valójában?
– 1976-ban, és… harmincéves vagyok.
– Persze… Na, én megyek. Sok dolgom van. Tájékoztat-
lak, hogy a franciaországi borszállítmányt nem tudom el-
küldeni időben, mert a honfitársaim már megint sztrájkol-
nak – zsörtölődött, és letette a telefont.
Elliott elmosolyodott. A szürreális beszélgetés megdöb-
bentette, ugyanakkor meg is hatotta. De még nem ért a
meglepetések végére. A másik készülék egy műanyag
szállal volt körbetekerve. Óvatosan lefejtette. A vezeték a
vége felé kettévált, és két kis mütyürben végződött. A
right és left felirat eligazította.
Fülhallgató?

148
 A fülébe illesztette a két dugót, majd közelebbről is
szemügyre vette a szerkentyűt. A pénzérménél alig vasta-
gabb tok elülső lapján színes képernyőt látott, s az oldalán,
középen, egy tekerőgombféleséget talált. Megfordította a
készüléket, és a hátlapon a következő feliratra bukkant:
iPod
Designed by Apple in California – Made in China
Tekergetni kezdte a gombot, mire a képernyőn soha nem
látott, idegen nevek jelentek meg egymás alatt: U2,
R.E.M., Coldplay, Radiohead…
Végül egy ismerős névre akadt: The Rolling Stones.
Elégedett mosoly jelent meg az arcán. Hazai terepen
járt. Jóhiszeműen a maximumra állította a hangerőt, és
megnyomta a play gombot…
Felhangzottak a Satisfaction első gitárakkordjai, de
olyan fülsiketítő zajjal, mintha egy Boeing süvített volna
át az agyán. Felüvöltött, eldobta a készüléket, és kikapta a
füléből a hallgatókat. Megrázta magát, és sebtében vissza-
dugta a tárcát, a telefont és az mp3 lejátszót a zakó zsebe-
ibe, ahonnan elvileg nem is kellett volna előkerülniük.
A jövő kimondottan bonyolultnak ígérkezett…
*
Elliott 60 éves
Az előadás a végéhez közeledett. A medence közepén
két óriási kardszárnyú delfin elképesztő sebességgel, nyíl-
egyenesen hasította a vizet. A parthoz érve összehangolt
félfordulatot tettek, a levegőbe ugrottak, majd egy jól
irányzott, hatalmas hasassal tajtékot verve maguk körül,
visszacsobbantak a vízbe. A nyomukban feltörő szökőkút
alaposan lelocsolta az első sorokban ülőket.
149
 Elliott arcára is fröccsent egy kis tengervíz, de Ilena kö-
zelségétől elbűvölve ügyet sem vetett rá.
Ilena a látványos záró mutatványra készült. Felszaladt a
medence fölé emelt palló tetejére, és a fogai közé szorított
egy halat. A közönség lélegzet-visszafojtva figyelt, míg
Anuska, a medence úrnője hatalmas testével kiemelkedett
a vízből, és egyetlen játékos mozdulattal megszerezte a
zsákmányt.
A nézők kitörő tapssal ünnepelték Ilenát. A lány végig-
pásztázta a vendégsereget, és tekintete hirtelen megakadt
egy idős férfin. Zavarba jött.
Ezt a hasonlóságot!…
A szívére hallgatott, és egy bizalomgerjesztő, ragyogó,
forró mosolyt küldött felé. Megállt az idő. Elliott elmerült
a lány mosolyában, és tudta, hogy ezt az emléket viszi
magával a jövőbe.
Teljesült a kívánsága. Az öreg kambodzsai beváltotta az
ígéretét. Halála előtt viszontláthatta a nőt, akit szeretett.
Elégedett lehet.
Akkor hirtelen vér buggyant fel a torkán, és a száját fé-
mes íz öntötte el. A lélegzete kihagyott, és elfogta a már
jól ismert remegés, amely a jövőbe való visszatérést jelez-
te. Felállt, és a kávézóba sietett.
Annyi ideje még maradt, hogy fiatalabb önmagától elkö-
szönjön:
– Ezúttal örökre búcsúzom, Elliott. Felejts el mindent,
amit mondtam, amit láttál. Éld az életet, mintha mi sem
történt volna.
– Nem akar visszajönni többé?
– Nem. Ez volt az utolsó alkalom.
– Miért?
150
 – Mert az életednek vissza kell térnie a rendes kerékvá-
gásba, én pedig megkaptam, amiért jöttem.
Egyre erősebben remegett, de tudta, hogy a terem kellős
közepén nem válhat köddé. Elliott felsegítette rá a zakót,
és elkísérte a mosdóba.
– Miért jött?
– Hogy viszontlássam Ilenát.
– Nem értem.
– Ne faggass!
De a fiatal orvos nem hagyta annyiban. Vadul megmar-
kolta az idős férfi gallérját, és megpróbálta feltartóztatni.
– Miért akarta viszontlátni Ilenát? – kiabálta, és a falhoz
szorította.
– Mert meg fog halni – vallotta be kényszeredetten.
– Hogyhogy meg fog halni? Mikor?
– Hamarosan.
– Még csak huszonkilenc éves! Huszonkilenc évesen
nem halnak meg az emberek!
– Hagyd ezt az ostobaságot! Orvos vagy, tudod jól, hogy
bármikor megtörténhet.
– Miért halt meg ilyen fiatalon?
Az idős férfi szeme megtelt könnyel. Semmit nem felelt.
Aztán mielőtt végleg eltűnt volna, kibökött egy elviselhe-
tetlen mondatot:
– Mert megölted…

151
 12

Mindannyian azt az egyetlen

embert keressük, aki megadhat-
ja nekünk, ami az életünkből
hiányzik. És ha mégsem sikerül
megtalálni, nincs más hátra,
imádkozzunk, hogy ő találjon
ránk.
SZÜLETETT FELESÉGEK

Florida, 1976
Elliott 30 éves

Napfelkeltekor indultak útnak.

Az erős déli szél tisztára söpörte az eget, és maga előtt
sodorta az első őszi faleveleket. A Thunderbird kormá-
nyánál ülve Elliott Miami felé tartott, míg Ilena a mellette
levő ülésen szendergett.
A lány kapott két szabadnapot, és elhatározták, hogy egy
hosszú hétvégére Key Westbe mennek, ahol Ilena apai
nagybátyja élt. Évek óta készültek erre a kiruccanásra, de
végül mindig elhalasztották, mondván, bőven lesz még rá
alkalmuk…
Elliott félpercenként Ilenára pillantott, hogy biztos le-
gyen benne, semmi nem zavarja a szeretett lény álmát.
Úgy tekintett rá, mint egy drága, törékeny kincsre, melyet
az ő gondjaira bíztak. Ilena nyugodtan, szabályosan léleg-
zett, az ő lelke azonban csillapíthatatlanul háborgott.

152
 Tiszta szívből élveznie kellett volna a kirándulás örömét
és a cinkos meghittségét, amelyre újra rátaláltak, de a
gondolatai máshol jártak, s a fülében még mindig a látoga-
tó rettenetes szavai csengtek: „Ilena hamarosan meghal…
mert megölted.” Képtelenség! De sajnos kénytelen szem
előtt tartani, hogy öregkori énje eddig még mindig igazat
mondott.
Egész éjjel töprengett, és már akkor szöget ütött a fejé-
ben, hogy ha Ilenának valóban meg kell halnia, vajon a
mindentudó időutazó miért nem adott bővebb felvilágosí-
tást arról, hogyan menthetné meg a lányt. És vajon miért
döntött úgy, hogy soha többé nem jön vissza?
– Az utat nézd, ne engem! – figyelmeztette Ilena nyúj-
tózkodva.
– Te szebb vagy, mint az út…
A lány áthajolt, hogy megcsókolja, és akkor Elliott el-
lenállhatatlan kísértést érzett, hogy mindent elmeséljen.
Találkoztam valakivel, aki a jövőből érkezett, és azt mond-
ta, hogy hamarosan meg fogsz halni. És kapaszkodj meg,
ez a valaki én vagyok harminc év múlva.
Szóra nyitotta a száját, de egy hang sem jött ki a torkán.
Ezt mégsem mondhatja. Semmi értelme. Bizonyos határo-
kon belül kérheti az ember a barátjától vagy a szerelmétől,
hogy higgye el a hihetetlent, de a jelen esetben messze
túlmentek minden határon. Ebben a harcban sem Matt,
sem Ilena nem lehet a szövetségese. Egyedül kell megvív-
nia, de ő úgy érezte, képtelen rá. Attól tartott, hogy az
események súlya alatt összeroppan, és újra kétségei tá-
madtak a lelki épsége felől.
Szerencsére a levertség nem tartott sokáig. Rádöbbent,
hogy nincs egyedül. Van szövetségese… saját maga! Csak
153
meg kell találni a módját, hogy időskori énje mégis visz-
szatérjen a múltba, és segítsen neki. Legutóbb tetoválással
üzent az időn túl, ezúttal valami mást kell kitalálnia. De
mit?
*
San Francisco,
2006 Elliott 60 éves

Két hosszú esős nap után San Francisco újra derült időre
ébredt.
Elliott és a lánya elhatározták, hogy együtt töltik a na-
pot. Kerékpárt béreltek, átkerekeztek a Golden Gate-en, és
egész délelőtt a Marin County környékén lófráltak. A be-
tegségről egy szó sem esett. Egyfajta sürgető érzés bűvö-
letében éltek, és eltökélték, hogy a végsőkig kihasználják
azt a rövidre szabott életidőt, melynek valódi értékére csak
akkor döbben rá az ember, amikor megtudja, hogy indul-
nia kell.
Délben megálltak Sausalitóban, leterítettek egy takarót a
tengerparton, és piknikeztek. Keveset beszéltek. Örültek a
másik társaságának. Semmi nem számított, csak hogy
együtt lehetnek.
Ebéd után a part mentén folytatták útjukat, míg Tiburon
kis városába nem értek. Megálltak egy vízirobogó-
kölcsönző előtt. Angie égett a vágytól, hogy kipróbálja, de
nem volt hozzá kellő bátorsága. Mint gyerekkorában, a fi-
atal lánynak most is szüksége volt az apai buzdításra,
hogy a félelmét legyőzze.

154
 Miközben Elliott rajongva nézte a lányát, ahogy felkap
az egyik járműre és óvatosan eltávolodik a parttól, eszébe
jutott az előző napi utazás.
A harmadik pirulának köszönhetően, a halála előtt né-
hány héttel, viszontláthatta Ilenát…
Eddig minden egyszerűnek tűnt. Visszatért a múltba, és
találkozott Ilenával. Teljesült a kívánsága. Az utolsó láto-
gatás után azonban mégsem a várva várt nyugalom költö-
zött a lelkébe. Az időutazás felkavarta. Felszakadtak a régi
sebek, újra bűntudat és megbánás marcangolta, de minde-
nekelőtt azért haragudott magára, mert úgy érezte, túl so-
kat mesélt a múltbeli énjének, és attól tartott, hogy a sza-
vai súlyos következményekkel járnak majd. Ostobaság
volt figyelmeztetni fiatal önmagát Ilena halálára! Nem en-
gedhet a kísértésnek! Nem térhet vissza! Nem befolyásol-
hatja a dolgok menetét! Pedig hatalmas volt a kísértés. Ha
bevenne még egy pirulát, megmenthetné Ilena életét.
Csakhogy a múltat nem lehet következmények nélkül
megváltoztatni. Ebben biztos volt. Jövőből érkező, egy-
szerű szemlélőként nem okozott galibát, de ha úgy dönt,
hogy beavatkozik a múlt történéseibe, abból nagy bonyo-
dalom származhat. Ma már mindenki tisztában van a pil-
langóhatás jelentőségével és a káoszelmélettel: a láncre-
akció hatására egy jelentéktelen esemény hosszú távon ka-
tasztrófához vezethet. Japánban egy pillangó szárny csa-
pása vihart idézhet elő Floridában…
Még hét pirula maradt, de ő megfogadta, hogy nem vesz
be többet.
Ha Ilena nem hal meg, a fiatal Elliott vele éli le az életét.
Vesznek egy házat, lesznek gyerekeik, és Elliott soha nem

155
találkozik Angie anyjával, ami azt jelenti, hogy fel kell ál-
doznia a lánya életét.
Bárhogy csűrte-csavarta a kérdést, mindig ugyanarra a
végeredményre jutott: ha megmenti Ilenát, megfosztja
Angie-t a létezéstől.
Arról azonban szó sem lehetett, hogy ezt megkockáztas-
sa.
*
Florida, 1976
Elliott 30 éves

A nap már magasan járt az égen, amikor rákanyarodtak

az Overseas Highwayre, a híres „tenger feletti autópályá-
ra”, amely Florida déli csücskét hosszabbította meg Kuba
felé.
Akárha a világ végén lett volna az ember. A polinéziai
korallvilágra emlékeztető tájon keresztül vezető, több mint
kétszáz kilométer hosszú út mint megannyi gyöngyöt fűz-
te magára a türkizkék vízben úszó parányi szigeteket.
Elliott és Ilena a hetedik mennyországban érezték magu-
kat. Elámultak a mellettük repülő pelikánoktól, és szinte
megrészegítette őket az érzés, hogy kocsiban ülve „hajó-
káznak” a nyílt tengeren.
A boltíves pillérekre épült közel tíz hídon át, szigetről
szigetre szökkenve, nyílegyenesen suhantak a kristálytisz-
ta víz felett. Lehajtották a Thunderbird tetejét, és találtak
egy rádiócsatornát, amely jó régi rockzenét sugárzott. A
sebességtől és az álombeli tájak látványától örömmámor-
ban úsztak.

156
 Key Largóban megálltak egy halászkunyhóból átalakí-
tott étteremben, és a korallszirtek gyűrűjében jóllaktak egy
nagy tál bundás rákkal és trombitacsigával.
Már éppen indulni készültek, amikor Elliott megállt a
sarki posta előtt.
– Telefonálok Mattnek, hogy ne felejtse el megetetni a
kutyát.
– Oké, Handsome, én addig veszek naptejet.
Elliott belépett a tengeri térképekkel, halászhálókkal és
hajómakettekkel díszített épületbe. Egész délelőtt törte a
fejét, és kitalált egy új módszert, amellyel a jövőbe üzen-
het. A pénztárhoz lépett, és közölte, hogy két táviratot sze-
retne küldeni San Franciscóba. Az első így kezdődött:
Matt,
Köszönöm az eddigi segítséget, de megint szükségem
lenne rád.
Légy szíves, ne keresd, hogy mi értelme van annak, amit
kérek tőled.
Egy nap mindent elmagyarázok. Addig is bízz ben-
nem…
*
San Francisco, 1976
Matt 30 éves

Aranyszínű napsugár szűrődött be a vászonfüggönyön

keresztül. Matt éppen a saját szerzeményét játszotta gitá-
ron Tiffanynak. A dal egy Elton John-számból kölcsönzött
néhány akkordból és a hozzá írt szövegből állt, melyet az
aktuális hölgy nevének beillesztésével minden új hódítása
alkalmával személyessé varázsolt.
157
 – Van, aki még bedől ennek? – kérdezte Tiffany, akit
nem lehetett az orránál fogva vezetni.
A lány a kanapén önfeledten elnyúlva és koktélt szür-
csölgetve, szórakozott tekintettel nézett rá. Matt letette a
gitárt, és mosolyogva elindult felé.
– Elismerem, nem szép dolog a részemről.
Tiffany kortyolt egyet az italból, és viszonozta a mo-
solyt.
Ez a fickó még bűnbánatot tanúsítva is azon van, hogy
bevesse minden vonzerejét – gondolta magában, és fel-
egyenesedett. És a legrosszabb, hogy még működik is
Tiffany arra a pontra jutott az életében, hogy már sem-
mit nem várt a férfiaktól, persze ez nem akadályozta ab-
ban, hogy szeresse őket.
Matt a lány tökéletes combját és vadító keblét csodálva
letelepedett mellé.
Ennek a lánynak nemcsak a teste álomszép, de a bájos
butuska kinézete dacára még esze is van.
Matt gyorsan elhessegette a gondolatot, mintha egy okos
lányban lenne valami ijesztő. Mattnek állandó félelme
volt, hogy ezen a téren nem üti meg a mércét. Nem vég-
zett egyetemet, és hiányos műveltsége miatt komplexusok
gyötörték, bár a büszkesége nem hagyta, hogy ezt beis-
merje.
Közelebb hajolt Tiffanyhoz, és szájon csókolta.
Jól van, kicsi Matt, szedd össze magadat, és mostantól
csak egy dologra összpontosíts, a szexre!
Matt addig igyekezett, míg végül sikerült meggyőznie
Tiffanyt, hogy adjon neki még egy esélyt. Nem volt köny-
nyű dolga, de elérte a célját.

158
 Nem kapkodott. Hosszúra nyújtva a felséges pillanatot,
simogatni kezdte a fiatal hölgy combját, majd lassan egyre
feljebb haladva…
– VAN ITT VALAKI?
Matt ijedten ugrott fel a kanapéról. Hát, ez már soha
nem jön össze…
– A táviratkihordó vagyok – kiabált egy hang az ajtó
mögül. – Két üzenetet hoztam Matt Deluccának.
Miközben Tiffany a ruháját igazgatta, Matt zsörtölődve
nyitott ajtót, és borravalót nyomott a postás kezébe.
– A leveleket megszámozták – figyelmeztette ez utóbbi.
– Sorrendben olvassa el őket!
Matt izgatottan bontotta fel az első borítékot, mert a táv-
irat általában rossz hírre utalt, halálesetre, betegségre, ba-
lesetre…
Széthajtogatta a lapot, és sebtében átolvasta a kék papír-
sávokba gépelt sorokat.
Elliott hosszú, kusza üzenetet írt, amelyből két mondat
ragadta meg különösen a figyelmét: „Bízz bennem!” és
távolabb: „Menj el hozzám a lehető leghamarabb!”
– Sajnálom, el kell mennem – közölte Tiffanyval.
A lány, mintha felkészült volna erre a lehetőségre, fel-
kelt a kanapéról, összeszedte a körömcipőit, és odaállt
Matt elé.
– Remélem, tisztában vagy azzal, hogy ha most kilépsz
az ajtón, soha nem fekszem le veled…
Matt mereven bámult rá. A nap utolsó sugarai áttetszővé
tették a lány ruháját, amely felfedte varázslatos idomait.
– Sürgős dolgom van – magyarázta Matt.
– Az nem sürgős, hogy velem legyél? – vágott vissza
nyomban a lány.
159
 Mélyen a fiú szemébe nézett, és rádöbbent, hogy ez a
pasas playboy kinézete ellenére sokkal érzékenyebb, mint
amilyennek látszik. Marasztalni akarta, de nem volt haj-
landó másodszor is engedni.
– Egész életedben sajnálni fogod! – közölte, és hanyagul
kigombolt egy gombot a ruháján.
– Abban biztos vagyok – helyeselt Matt.
– Úgy kell neked! – feleselt Tiffany, majd felvette a ci-
pőjét és összeszedte a cókmókját. – Szerencsétlen flótás! –
vetette oda köszönésképpen, és becsapta maga mögött az
ajtót.
*
Florida, 1976
Elliott 30 éves

A nap már lángba borította a láthatárt, mire Elliott és

Ilena útjuk végére, Key Westbe, az Egyesült Államok leg-
délebbi szögletébe értek, oda, ahol Amerika kezdődött és
végződött…
Keskeny kis utcáival, trópusi kertjeivel és koloniál stílu-
sú házaival a helynek volt valami időtlen jellege. A
Thunderbirdöt a tengerparton hagyták, s a gémek és peli-
kánok népes seregétől kísérve, gyalog mentek a kis kávé-
zóig, ahol a falu öregjei gyűltek össze, hogy megváltsák a
világot. Ott volt találkozójuk Roberto Cruzzal, Ilena
nagybátyjával, a sziget egyik régi lakójával, aki Heming-
way mindenese volt, amikor a nagy író a harmincas évek-
ben Key Westben tartózkodott. Azóta az önkormányzat
megvásárolta a házat. Múzeumot alakított ki benne, ahol
Roberto gondnokként dolgozott. Hawaii ingében, derese-
160
dő szakállával meglepően hasonlított a híres íróra. A mes-
ter háza melletti melléképületben élt, és ragaszkodott hoz-
zá, hogy Elliott és Ilena szálloda helyett nála lakjanak. A
két fiatal köszönettel elfogadta a meghívást, és lelkesen a
nyomába eredtek.
– Üdvözöllek benneteket Hemingway otthonában –
mondta, miközben kinyitotta a kovácsoltvas kaput, és egy
spanyol koloniál stílusú gyönyörű villába vezette őket.
Beléptek a kertbe, de Elliottnak csak azon járt az esze,
hogy vajon Matt megkapta-e már a táviratot.
*
San Francisco, 1976
Matt 30 éves
– Szia, Rasztafej! – kiáltotta Matt a kutyának, benyitva
Elliott házába.
A kis labrador csaholva futott elé, boldog volt, hogy tár-
sasága akadt. Matt lehajolt hozzá, megvakargatta a fejét,
majd kihívta a kertbe, és megtöltötte a tálkáját. Aztán egy
fatörzsnek dőlve többször újraolvasta a barátja táviratát.
Matt aggódott. Néhány napja Elliott furcsán viselkedett
és összevissza beszélt. Matt haragudott magára, hogy nem
tudta megszabadítani a barátját a kényszerképzetektől.
Repülőre ültette abban a reményben, hogy a szerelme kar-
jaiban visszatalál a földre, de úgy látszik, ez sem volt elég.
Mattnek már a kezdet kezdetén sem tetszett ez a história
az időutazóval, és ahogy teltek a napok, balsejtelme egyre
erősödött, s úgy érezte, hogy Elliottot komoly veszély fe-
nyegeti.
A kétségek ellenére Matt pontosan végrehajtotta a táv-
irat utasításait. Lehet, hogy Elliott kezdi elveszíteni az
161
eszét, de ő akkor is mindvégig kitart mellette, hisz Elliott
volt számára a család, az egyetlen tájékozódási pont.
Mattet elhagyták a szülei. Gyerek- és kamaszkorát Párizs
környékén töltötte, és egyik fogadó családból a másikba
vándorolt. Tizenöt évesen útravaló nélkül otthagyta az is-
kolát, jelentéktelen munkákból tengette az életét, és nem
mindig becsületes úton kereste a kenyerét. Olykor kemény
csetepatékba keveredett, és az éjszakát a kapitányságon
töltötte. Amikor rendőri körökben már kezdett ismertté
válni, úgy döntött, elhagyja Franciaországot, és Ameriká-
ban próbál szerencsét. Veszítenivalója nem volt. Mindenét
eladta, hogy egy odaútra szóló jegyei vegyen, és elindult
az Újvilág felé. Az ő helyében sokan rég feladták volna,
de Matt talpraesett volt, és könnyen szót értett az embe-
rekkel. Előbb New Yorkba, később Kaliforniába ment. Az
amerikai társadalomban rögtön otthon érezte magát. Nem
számított, honnan jött, volt-e diplomája.
Elliott útmutatása alapján Matt a könyvespolcon megta-
lálta a hatalmas atlaszt. Régi kiadás volt, értékes, gyönyö-
rű darab. A műgonddal megrajzolt térképeket selyempapír
fedte. Anélkül, hogy a könyvet kinyitotta volna, óvatosan
becsúsztatta a második táviratot a 66. és 67. oldal közé.
Lement a garázsba, feltúrta a szerszámosládát, majd egy
öreg hegesztővassal a kezében visszatért a házba. A ké-
szülék zsinórját bedugta az íróasztalhoz legközelebbi kon-
nektorba, és várt néhány percet, hogy felforrósodjon a vas.
Aztán fogta a szerszámot, és a vörösen izzó fejjel a tömör
fából faragott asztallap felé közelített.
*
San Francisco, 1976

162
 Elliott 60 éves

Éjszaka lett, mire Elliott hazaért a Marinára. Kikísérte

Angie-t a repülőtérre, mert a lány az utolsó járattal vissza-
repült New Yorkba. Ahogy belépett az ajtón, újra rátört a
levertség és az elviselhetetlen magány. Megállt az íróasz-
tala mellett húzódó üvegfal előtt, és elmélázva az éjszaká-
ban ragyogó kikötői fényeket bámulta. A ház a lelkiálla-
potát tükrözte. Szomorú volt és fagyos. Dideregve meg-
dörzsölte a karját, hogy felmelegedjen. Aztán elindult a
radiátor felé, de hirtelen megtorpant. Az íróasztal lapjába
valaki vastag betűs írást égetett:
NAGY ATLASZ 66. OLDAL
Döbbenten közelebb hajolt. A furcsa graffiti kopottnak,
patinásnak tűnt, pedig biztos volt benne, hogy reggel még
nem volt az asztalon.
Ki szórakozott azzal, hogy… ?
De már tudta is a választ. Újabb üzenetet kapott a múlt-
ból. Nincs más választása, meg kell fejteni a jelentését.
Nagy atlasz, nagy atlasz…? Egyetlen atlasza volt, ame-
lyet még anyjától kapott ajándékba az öngyilkosság előtt
néhány nappal. Féltve őrizte a legfelső polcon, de még so-
ha nem nyitotta ki. Széket tolt a könyvespolc elé, és fellé-
pett rá, hogy elérje a könyvet.
66. oldal?
Sietősen lapozni kezdett. Lehetséges, hogy annyi év
után… Megfakult kék boríték hullott a földre.
Egy távirat?
Évtizedek óta nem látott táviratot. Leugrott a székről,
felkapta a borítékot, és izgatottan feltépte.

163
 A géppel írt sorok kiállták az idő próbáját. Harminc éve
türelmesen várják, hogy végre valaki rájuk vesse a szemét:

Meglepődött, mi?
Mindenhatónak képzelte magát? Megtalálta a módját,
hogyan utazhat ide-oda az időben, és azt hiszi, hogy jogá-
ban áll felbolygatni mások életét? Majd elegánsan tovább-
áll, mintha mi sem történt volna? Nem törődve azzal, mit
hagy maga után? Nincs ez így rendjén…
Gondolkodjon! Lehet, hogy mindent tud a jövőmről, vi-
szont a múltja felett én rendelkezem. Nem tehet ellenem
semmit, hisz az én döntéseim alakítják az életét.
Ezennel felcserélem a szerepeket, és mostantól én irá-
nyítom a játszmát. Magyarázatot akarok, most azonnal.
Várom.
Viszontlátásra este.

Elliott halálra rémült. Kinyitotta Pandóra szelencéjét…

Valóra vált, amitől rettegett… Engedélyezett magának né-
hány perc gondolkodási időt, majd megadóan előhúzta az
üvegcsét, melyet mindig a zsebében tartott, erőt vett ma-
gán, és lenyelt egy pirulát.

Kint villámlott és mennydörgött. A nappali tükröződő

ablaküvegén legnagyobb ellensége nézett vele farkassze-
met: önmaga.

164
 13

Negyedik találkozás

Bekötött szemmel kelünk át a

jelenen (…)Csak később, ami-
kor a kötést levesszük, és szem-
ügyre vesszük a múltat, csak
akkor eszmélünk rá, mit éltünk
át valójában, és akkor értjük
meg a történtek jelentését.
MILAN KUNDERA

Key West, Florida, 1976

Hajnali két óra
Elliott 30 éves

Key Westben vadul tombolt a vihar, és az egész szigeten

akadozott az áramellátás. Ilena az igazak álmát aludta, de
Elliott nyugtalanul forgolódott mellette. Csendben meg-
gyújtotta a petróleumlámpát, és úgy döntött, felfedező
körútra indul Ernest Hemingway házában.
A villámlások fényében a villa viharban hánykolódó,
eső áztatta hajóra emlékeztetett. Elliott épp elindult felfelé
a főlépcsőn, amikor heves mennydörgés rázta meg az ab-
laküvegeket. Összerezzent. Majdnem vissza fordult, de az-
tán megvonta a vállát, és továbbment, bár kicsit félt…
Az emeleten a mester dolgozószobája felé tartott. Léptei
alatt meg-megreccsent a parketta. Óvatosan kinyitotta az
165
ajtót, s akkor haragosan fújtatva, hirtelen az arcának ugrott
valami.
Macska!
Valahol olvasta, hogy Hemingway imádta őket, és lega-
lább ötven cicája volt. Elliott megtapogatta az arcát: a sze-
líd ragadozó üdvözlésképpen jól megkarmolta.
Hihetetlen! Én és az állatok…
Beljebb merészkedett, hogy megcsodálja a nagy író
személyes tárgyait: a kopott írógépet, amely elkísérte a
polgárháborús Spanyolországba, a Picassótól kapott ke-
rámiatálat, a töltőtollgyűjteményt, a fenyegető afrikai
maszkot, a kivágott újságcikkeket és a fényképeket…
A helyiségben varázslatos hangulat uralkodott. El kell
ismerni, hogy az iszogatás és a halászat mellett Heming-
way néhány irodalmi remekművet is alkotott Key West-
ben, ahol többek között a Búcsú a fegyverektől és A Kili-
mandzsáró hava íródott.
Így már mindjárt más! – örvendezett Elliott, amikor
visszatért a világítás.
Eloltotta a petróleumlámpát, és egy öreg gramofonhoz
lépett. Óvatosan feltette a kezébe akadó első lemezt, és
néhány másodperc múlva Django Reinhardtnak és
Stephane Grappellinek, az 1930-as évek jazz virtuózainak
hegedű- és gitárszólamai töltötték be a szobát.
A gramofon tűje hirtelen kisiklott, az égők sercegni
kezdtek, és a helyiség újra sötétbe borult.
Ilyen az én szerencsém! – mérgelődött Elliott. Miért ol-
tottam el a lámpámat?
Meggyújtotta volna újra, de a hálószobában felejtette az
öngyújtót.

166
 A dolgozószobában semmit nem lehetett kivenni. Elliott
csak az ablaküvegen csorgó esőcsíkokat látott. Mozdulat-
lanná dermedt, és abban reménykedett, hogy egyik percről
a másikra visszajön az áram.
Hirtelen emberi jelenlétet észlelt. Hallotta, hogy valaki
lélegzik, majd egy fémes hang ütötte meg a fülét.
– Ki az? – kérdezte bizonytalanul.
Válaszul néhány méterrel távolabb egy öngyújtó lángja
lobbant, s ő öregkori énjének csillogó tekintetére ismert a
sötétben.
– Magyarázatot akartál? Megkapod.
*
Az idős orvos meggyújtotta a petróleumlámpa kanócát,
és egy dohányszínű fotelbe telepedett.
– Árulja el, mi történik Ilenával! – kiáltott rá Elliott fia-
talos hévvel.
– Ülj le, és ne ordítozz!
Elliott a türelmetlenségtől alig bírt magával, de fogott
egy széket, és kelletlenül lehuppant beszélgetőtársával
szemben. Öregkori önmaga a zakója belső zsebében kuta-
tott, majd egy fényképet húzott elő.
– Angie-nek hívják – kezdte, Elliott felé nyújtva a képet.
– Húszéves, és ő a legdrágább nekem ezen a világon.
Elliott alaposan szemügyre vette a fotót.
– Ilena az…
– Nem, nem Ilena az anyja – előzte meg a kérdést az
idős férfi.
– Miért nem?
– Mert a lányom születésekor Ilena már tíz éve halott
volt.
167
 Elliott szemrebbenés nélkül vágott vissza.
– Miért hinnék magának?
– Mert semmi okom nincs rá, hogy hazudjak.
A fiatal orvos végre az öregnek szegezhette a kérdést,
amely előző este óta gyötörte:
– Tegyük fel, hogy igazat mond, de miért állítja, hogy én
öltem meg?
A vele szemben ülő férfi kis szünetet tartott, hogy alapo-
san megfontolja a szavait:
– Mert rosszul szereted.
– Elegem van a baromságaiból! – fakadt ki Elliott, és
felpattant a székről.
– Úgy szereted, mintha még mindig előtted állna az
egész élet… Értsd meg, nem így kell szeretni!
Elliott sebtében mérlegelte az érvet, de nyomban el is
vetette. Nem ez a legfőbb kérdés! Sürget az idő! Nem a
szerelemről kellene fecsegni! Pontos felvilágosítást akar a
történtekről! Minden apró részletre szüksége van!
Megpróbálta visszaterelni a szót arra, ami a legjobban
izgatta:
– Milyen körülmények között hal meg Ilena?
– Baleset éri.
– Milyen baleset? És mikor?
– Arra ne számíts, hogy ezt elmondom!
– Miért?
– Mert nem akarom, hogy megmentsd…
Elliott percekig mozdulatlanul, némán meredt az üveg-
hez tapadó esőfüggönyre. Úgy érezte, hogy a beszélgetés
felfoghatatlan, képtelen fordulatot vett. Értetlenül támadt
az idős férfira.

168
 – Most vagy soha! Nem szakaszthatja el a lehetőséget!
Megtalálta a módját, hogyan utazzon az időben, és tétlenül
nézi, hogy meghal élete szerelme?
– Nehogy azt hidd, hogy jó szívvel teszem! – gerjedt ha-
ragra időskori énje, és öklével az asztalra csapott. –
Harminc éve csak ez jár a fejemben. Ó, ha visszagombo-
lyíthatnám az idő fonalát, ó, ha visszarepülhetnék a múlt-
ba, ó, ha megmenthetném, ó, ha…
– Ne sopánkodjon? Tegye meg!
– Nem!
– Miért nem?
– Mert ha megmentjük Ilenát, vele éled le az életedet.
– Na és?
– Nem születik meg Angie…
– Nem baj! Majd lesznek más gyerekeim…
– Más gyerekeid? Kit érdekelnek más gyerekek? Nem
akarom elveszíteni a lányomat! Nem akarok olyan világot,
ahol nem létezik Angie!
– Én viszont nem hagyom, hogy Ilena meghaljon! –
felelte elszántan Elliott.
A két férfi dühtől hajtva elindult egymás felé, majd a
végső összetűzésre készen, már csak érintésnyire a másik-
tól, farkasszemet néztek:
– Azt hiszed, kötélen rángathatsz, mert fiatalabb vagy?
Nélkülem soha nem tudod meg, hogy halt meg Ilena, és
nem tudod megmenteni.
– Ha Ilena meghal, nem leszek Angie nemzőapja! Erre
mérget vehet!
– Ha majd apa leszel, Elliott, megértesz. A gyerekedet
nem hagyod el, még akkor sem, ha azzal megmentheted a
nő életét, akit szeretsz…
169
 Hosszú percekig álltak egymással szemben, és foggal-
körömmel ragaszkodtak a saját álláspontjukhoz. A meghitt
cinkosság, amely a legutóbbi találkozásuk alkalmával ösz-
szekötötte őket, átadta a helyét a küzdelemnek, melyet egy
férfi önmagával vívott. Az ütközetben fiatal és öreg énje
csapott össze egymással. Mindkét fél eltökélte, hogy a
végsőkig kitart. Az egyik azért, hogy megmentse a sze-
relme életét, a másik, hogy ne veszítse el a lányát. Zsákut-
cába jutottak.
Akkor az öreg előtt hirtelen felcsillant egy lehetőség.
Talált egy kiutat.
– Mire lennél képes, hogy megmentsd Ilenát?
– Bármire – felelte Elliott magabiztosan.
– Miről vagy hajlandó lemondani?
– Mindenről.
– Akkor lehet, hogy van egy ötletem…
*
Az eső még mindig kitartóan zuhogott. Elliott és az öreg
az íróasztal melletti diófa padra telepedett. Mögöttük az
ablakon át rendszeres időközönként felvillant a Key West-
i világítótorony, s a két férfi árnyékát a falra s a parkettára
vetette.
– A kérésed jogos. Megértem, hogy meg akarod menteni
Ilena életét, de ez csak akkor lehetséges, ha teljesítesz há-
rom feltételt…
– Három feltétel – ismételte Elliott.
– Az első, hogy soha senkinek nem beszélsz arról, ami
velünk történik. Természetesen Ilenának sem, de még
Mattnek sem.
– Mattben tökéletesen megbízom – ellenkezett Elliott.
170
 – Ez nem bizalom kérdése. Veszélyes vállalkozásba fo-
gunk. Meggyőződésem, hogy hibát, óriási hibát követünk
el azzal, hogy a sors ellen fordulunk, és előbb-utóbb drá-
gán megfizetünk érte. A cinkostársad leszek, vállalom a
kockázatot, de csak akkor, ha senki mást nem rángatsz be-
le.
– És mi a második feltétel?
– Ha sikerül megmentenünk Ilenát, szakítanod kell ve-
le…
– Hagyjam el Ilenát? – kérdezte elkerekedett szemmel
Elliott.
– Igen. Elhagyod, és soha többé nem találkozol vele.
Ilena életben marad, de neked úgy kell alakítanod az éle-
tedet, mintha meghalt volna.
Elliott kővé dermedt, mert hirtelen ráeszmélt, milyen
borzalmas következményekkel jár a terv megvalósítása.
Tiltakozni próbált, de egy hang sem jött ki a torkán.
– Tisztában vagyok vele, hogy rettenetes dolgot kérek
tőled – jegyezte meg az öreg orvos.
– Mi lenne a harmadik feltétel? – kérdezte Elliott színte-
len hangon.
– Kilenc év múlva, 1985. április 6-án, egy veronai se-
bészkongresszuson találkozol egy nővel, aki élénken ér-
deklődik majd irántad. Nem utasítod el a közeledését, és
együtt töltesz vele egy hétvégét, hogy megfoganjon a lá-
nyunk. Így kell tenned! Ez az egyetlen megoldás, hogy
megmentsük Ilenát és egyben Angie-t is.
Fenyegető mennydörgés rázta meg az eget. Elliott hall-
gatott, az öreg orvos hozzáfűzte:

171
 – Ezt az árat kell fizetnünk, ha meg akarjuk változtatni a
dolgok menetét. Szabadon dönthetsz. Még meggondolha-
tod magad.
Az idősebb férfi felállt, gombolni kezdte a kabátját, és
kimért léptekkel elindult lefelé a lépcsőn, ki a zivatarba.
Elliott rádöbbent, hogy nincs más választása, kénytelen
elfogadni az egyezséget. Lelki szemei előtt egy pillanat tö-
redéke alatt leperegtek az Ilenával töltött boldog évek em-
lékképei. Ugyanakkor megértette azt is, hogy a felhőtlen
boldogság hamarosan véget ér, s nehéz évek jönnek.
– Elfogadom – kiáltotta.
A másik hátra sem fordult, csak ennyit felelt:
– Hamarosan visszajövök.
És halkan becsukta maga mögött az ajtót.

172
 14

Ötödik találkozás

Aminek meg kell történnie, meg

fog történni, bárhogy erőlkö-
dünk is, hogy elkerüljük. Ami-
nek nem kell megtörténnie, nem
fog megtörténni, bárhogy eről-
ködünk is, hogy elérjük.
RAMANA MAHARSHI
Észrevettem, hogy még azok az
emberek is, akik azt állítják,
hogy minden előre elrendelte-
tett, és azon semmit nem változ-
tathatunk, körülnéznek, mielőtt
átmennének az úttesten.
STEPHEN HAWKING

San Francisco, 1976

Elliott 30 éves

Október,
november,
december…
Eltelt majdnem három hónap, de a jövőből nem érkezett
hír.
Az élet látszólag visszatért a rendes kerékvágásba.
Elliott betegeket gyógyított a kórházban, Ilena a gyilkos
173
bálnáiért aggódott, Matt nem találkozott Tiffanyval, vi-
szont nagy hévvel dolgozott a borgazdaság beindításán,
mert Elliottal nemrég megvették a szőlőbirtokot.
A fiatal orvos azonban hiába próbálta elhitetni magával,
hogy visszaállt a régi rend, napjai szüntelen aggodalom-
ban teltek, Ilena minden mozdulatáról tudni akart, és min-
den pillanatban öregkori önmaga felbukkanására várt.
De a másik énje nem adott hírt magáról…
Bizonyos napokon Elliott azzal hitegette magát, hogy
csak álmodta a történteket, s a találkozás csupán a képze-
lete szüleménye volt. Végül is nem lehetetlen. A fokozódó
munkahelyi stressz hatására egyre többen estek áldozatul a
túlhajszoltságnak, mely depresszióhoz, sőt egyes esetek-
ben a valóságtudat teljes elvesztéséhez vezetett. Talán őt
is ez a kór támadta meg néhány hónapja, de azóta helyre-
állt a rend, s az elmúlt időszak hamarosan egy rossz emlék
lesz csupán.
Nagyon szeretett volna hinni ebben…
*
Beköszöntött a tél San Franciscóba, és fagyos szürke-
ségbe dermesztette a várost, ahova csak a karácsonyi dísz-
kivilágítás csempészett némi vidám színt.
December 24-én reggel Elliott jókedvűen érkezett a kór-
házba. Ez volt az utolsó ügyeleti napja a téli szünidő előtt.
Estére várta Ilenát, hogy másnap együtt induljanak Hono-
luluba, és egy hétig süttessék a hasukat a kókusz-pálmák
alatt.
Még nem kelt fel a nap, amikor egy szirénázó mentőautó
érkezett a kórház parkolójába. A mentőben hordágy, a
hordágyon egy súlyos égési sérült.
174
 A történet valójában félórával korábban kezdődött, ami-
kor a tűzoltókat kezdődő tűzvészhez riasztották a Haight
Ashbury egyik lakóházába. Ósdi, lerobbant épület volt,
ahova néha önkéntes lakásfoglaló junkie-k költöztek. Haj-
nali öt óra körül, a heroin-túladagolástól fellépő, halluci-
nációkkal járó pánikroham, az úgynevezett had trip leg-
kritikusabb pillanatában egy fiatal lány benzint locsolt
magára, majd meggyújtott egy gyufát.
Emily Duncannek hívták. Húszéves volt, és már csak
néhány órája volt hátra.

A sürgősségi osztálynak sebészre volt szüksége. Azon-

nali erősítésként Elliottot hívták. Amikor a páciens fölé
hajolt, hogy megvizsgálja, elborzadt a látványtól.
A lány testének teljes felületét nyílt sebek borították.
Harmadfokú égési sérülést szenvedett, amely formátlanná
torzította a combját, a hátát, a mellkasát… A haja szinte
tövig égett, arca eltűnt a sebek alatt. Felsőtestét kiterjedt
égési seb falta körbe, melle megégett záróizmainak ful-
lasztó szorításában a mellkasa összeszűkült, és alig kapott
levegőt.
A légzés megkönnyítése érdekében Elliott két oldalirá-
nyú bemetszés végrehajtására készült, de ahogy a szikével
a felsőtest felé közelített, hirtelen megtorpant, s keze re-
megni kezdett. Egy pillanatra behunyta a szemét, mély lé-
legzetet vett, és minden erejével a feladatra összpontosí-
tott. A hivatástudat végül felülkerekedett a meg-
indultságán, és biztos kézzel fogott hozzá a műtéthez.

175
 Az osztály orvosai Emily mellett töltötték a délelőtt
nagy részét. Mindent megtettek azért, hogy a lány a leg-
jobb kezelésben részesüljön, és csillapodjék az erős, gyöt-
rő fájdalom.
Ám elég hamar nyilvánvalóvá vált, hogy Emily életét
nem tudják megmenteni. Sérülései túl mélyek voltak, sú-
lyos légzési elégtelenségben szenvedett, és már a veséi is
kezdték felmondani a szolgálatot. Megelégedtek hát azzal,
hogy stabilizálták az állapotát, és vártak…
*
Kora délután, amikor Elliott benyitott Emily szobájába,
a lány infúziókra kötve, tetőtől talpig bepólyálva feküdt.
Az orvost meglepte a szobában uralkodó furcsa nyugalom.
A halottvirrasztás előjátékának csendjét csak a monitorból
kiszűrődő szívdobogás törte meg.
Elliott az ágyhoz lépett, és a lányt nézte. A vérnyomása
nyugtalanító maradt annak ellenére, hogy a heroin már tel-
jesen kiürült a szervezetéből, és úgy tűnt, eszméleténél
van.
Legalábbis kellő mértékben ahhoz, hogy felfogja, halál-
ra van ítélve…
Elliott fogott egy széket, és csendben letelepedett a lány
mellé, akit nem ismert, és akiért már semmit sem tehetett.
A hozzátartozóit nem sikerült felkutatni, és senki nem volt
mellette, hogy az utolsó küzdelemben elkísérje. Elliott
szeretett volna máshol lenni, de nem tudott menekülni a
lány kétségbeesett tekintete elől, amely kérőn csüggött az
arcán. A rettenetet olvasta ki belőle, és kérdéseket, me-
lyekre nem volt válasza…

176
 A lány suttogni próbált valamit. Elliott közelebb hajolt,
leemelte az arcáról az oxigénmaszkot, és azt vélte hallani,
hogy „fáj”. Elhatározta, hogy emeli a morfiumadagot, és
már írta volna a lázlapra az utasítást, amikor hirtelen meg-
értette, hogy Emily nem azt mondta, hogy „fáj”, hanem,
hogy „félek”.
Mit felelhetne erre? Hogy ő is fél, és hogy sajnálja, de
nem tudja megmenteni? Hogy az olyan napokon, mint ez
a mai, úgy érzi, nincs értelme az életnek?
Legszívesebben gyengéden a karjába vette volna, de
egyben szerette volna kifejezni mélységes felháborodását
is, amely reggel óta gyötörte. Mi vitte rá a lányt erre az
őrült tettre? A körülmények milyen összjátéka kellett ah-
hoz, hogy egy lepusztult, lakatlan házban a tudatvesztésig
drogozza magát? Milyen fájdalom indokolta, hogy benzint
locsoljon magára, és szénné égesse a testét, amikor még
húszéves sem volt?
Mindezt szerette volna Emily fülébe kiáltani, de egy or-
vos ezt nem teheti meg…
Megelégedett hát azzal, hogy mellette maradt, s körbe-
vette minden szeretetével és együttérzésével, mert nem
volt más, aki ezt megtette volna. Karácsony előestéje volt,
a kórház csökkentett létszámmal működött, és a rendszer
egyébként sem erre volt berendezkedve. A rendszertől azt
várták, hogy gyógyítson, nem azt, hogy lelki támaszt
nyújtson.
Emily egyre nehezebben lélegzett, és folyamatosan bor-
zongott.
Elliott tudta, hogy a lányt a morfium ellenére is rettentő
fájdalom gyötri. És azzal is tisztában volt, hogy soha töb-

177
bé nem fogja elfelejteni a tekintetét, amely kétségbeeset-
ten, szüntelenül az ő pillantását kereste.
Ebben a szakmában mindig azt hiszi az ember, hogy már
mindent látott, de téved. Azt gondolja, hogy már ismeri a
legrosszabbat, de a legrosszabb mindig csak ezután jön, és
a legrosszabbon túl mindig van még rosszabb.
*
Eltelt egy óra. Kettő. Délután háromkor Elliottnak lejárt
a hivatalos munkaideje. Csendben felállt.
– Visszajövök – ígérte Emilynek.
Kilépett a folyosóra, és hívta a liftet. Telefonál Ilenának,
hogy este nem tud kimenni elé a repülőtérre, és valószínű-
leg csak késő éjjel ér haza.
Az előcsarnokban talált egy szabad fülkét, és tárcsázta
az Ocean World számát, remélve, hogy még ott találja a
lányt. A telefonközpont jelentkezett, Elliott kérte, hogy
kapcsolják az állatorvos irodájába.
– Halló? – szólalt meg Ilena.
– Én va… – kezdte Elliott, de nem folytatta, mert köz-
ben megszakadt a vonal.
Valaki átnyúlt a válla fölött, és lenyomta a gombot. Hát-
rafordult. Öregkori önmaga állt mögötte.
– Eljött a nap… – közölte az idős férfi.
– Milyen nap?
– Ma kell meghalnia Ilenának.
*
A két férfi felment a kórház tetőteraszára. Tapasztalatból
tudták, hogy ott többé-kevésbé nyugodtan beszélhetnek,

178
hiszen a kollégák megvető pillantása elől menekülve, fia-
talon és idősen is oda jártak cigarettázni.
Elliott izgatottan toporgott, és türelmetlenül várta, hogy
idősebb énje végre belefogjon a magyarázatba. Az idős
férfi magabiztos mozdulattal Elliott vállára tette a kezét.
– Erre a telefonbeszélgetésre nem kerülhet sor.
– Miért?
– Mert Ilena nem értené meg.
– Mit?
– Hogy magára hagyod egy beteg kedvéért, miután lejárt
a munkaidőd. Három hete nem találkoztatok. Minden vá-
gya, hogy kimenj elé a repülőtérre, és együtt töltsétek az
estét.
Elliott magyarázkodni kezdett:
– Lent az a lány… haldoklik, rettenetes. Nincs senkije,
és…
– Tudom – szánakozott az idős orvos. – Harminc éve én
virrasztottam mellette egész éjszaka, és azóta sem felejtet-
tem el.
Hangja megtelt szomorúsággal, és így folytatta:
– De hajnalban, amikor hazaindultam a kórházból, ször-
nyű hír várt: meghalt Ilena.
Elliott értetlenül tárta szét a karját.
– Mi köze van ennek a betegnek Ilena halálához?
– Mindent elmagyarázok – ígérte az öreg. – Még mindig
áll az alku?
– Igen – felelte határozottan Elliott.
– Akkor most részletesen elmesélem, hogy mi történne
az után a telefonbeszélgetés után.

179
 Az öreg orvos belekezdett a történetbe. Sokáig mesélt,
az emlékezés felzaklatta, és hangjába szomorúság és meg-
bánás vegyült.
Elliott lehunyt szemmel hallgatta. Lelki szemei előtt,
mint egy filmen, peregtek a képek…

Ilena: Halló?
Elliott: Én vagyok.
Ilena: Ne próbálkozz, úgysem árulom el, mit kapsz
ajándékba! Légy türelmes, este megtudod!
Elliott: Figyelj, kicsim, van egy kis probléma.
Ilena: Mi történt?
Elliott: Nem tudok kimenni eléd a repülőtérre…
Ilena: Azt hittem, háromkor végzel.
Elliott: Igaz, végeztem…
Ilena: De?
Elliott: Itt kell maradnom egy beteggel. Ma reggel egy
foglalt házban öngyilkos lett egy fiatal lány…
Ilena: Kábítószeres?
Elliott: Az most nem számít.
Ilena: Ha jól értem, a kórházban töltöd a karácsonyestét
egy junkie-val, akit pár órája ismersz?
Elliott: A munkámat végzem.
Ilena: A munkádat! Azt hiszed, hogy te vagy az egyetlen,
aki dolgozik?
Elliott: Figyelj…
Ilena: Belefáradtam a várakozásba, Elliott.
Elliott: Ezt hogy érted?
Ilena: Tíz éve várok rád, és észre sem veszed.
Elliott: Holnap reggel megbeszéljük…

180
 Ilena: Nem, Elliott. Nem megyek többé San Franciscó-
ba.
Legközelebb akkor hívj, ha majd biztos leszel benne,
hogy velem akarsz élni.

Elliott percekig állt a telefonfülkében, és háromszor le-

emelte a kagylót, hogy visszahívja Ilenát, bocsánatot kér-
jen, és jóvátegye a hibát. Végül nem tette meg, mert képte-
len lett volna magára hagyni a két emelettel feljebb hal-
dokló fiatal lányt.

Ilena fél óráig várt a telefon mellett, de mivel Elliott nem

hívta újra, mérgesen összetépte a repülőjegyet, és a
szemeteskosárba dobta. Ott végezte a karácsonyi ajándék
is. Elliott soha nem tudja meg, hogy egy órát kapott volna,
amelybe a neve kezdőbetűit vésték.
Ilena kifutott az irodából, és porig sújtva a kertbe mene-
kült, ahol a bánatára fittyet hányó rózsaszín flamingók és
aligátorok unott tekintetétől kísérve kisírta magából lelke
minden fájdalmát.
Aztán elhatározta, hogy lemondja a szabadságát, és
visszamegy dolgozni. A késő délutánt a megszokott felada-
toknak szentelte, mintha mi sem történt volna. Már besöté-
tedett, mire az ellenőrző körút végére ért, de még egy utol-
só pillantást vetett a kedvenc kardszárnyú delfinjére.
– Hello, Anuska! Te sem vagy túl jó kedvedben, igaz?
Néhány napja az Ocean World rangidős bálnája súlyos
depresszióba esett. Nem fogadott el ételt, és nem vett részt
az előadásokon sem. Uszonya ernyedten csüngött, és a
mindig engedelmes állat rendkívül agresszívvá vált a gon-
dozóival és a vele egy medencében élő többi bálnával
181
szemben. Viselkedésének okát nem kellett messze keresni:
elszakították tőle alig nyolcéves lányát, Ericát, mert Euró-
pába vitték, hogy részt vegyen egy szaporodási program-
ban. Vasládába zárva, gondozó nélkül utazott több mint
húsz órán át egy repülőn.
Őrület!
Ilena mindent megtett, hogy megakadályozza az áttelepí-
tést. Elmagyarázta, hogy az egy csoportba tartozó vándor
kardszárnyú delfinek természetes élőhelyükön soha nem
szakadnak el egymástól, s hogy az elválás súlyos traumá-
kat okoz. De az igazgatóság gazdasági szempontokra hi-
vatkozva nem vette figyelembe a szakvéleményét. A cetfé-
lék fogságba ejtését megakadályozó esetleges újabb tila-
lomtól tartva a tengeri vidámparkok igyekeztek helyben
megoldani az utódpótlást, és megpróbálták növelni a fog-
ságban születő cetfélék számát.
Ilena a víz fölé hajolt, hogy a parthoz csalogassa a
kardszárnyú delfint, de Anuska nem felelt a hívására.
Eszeveszetten rótta a köröket, és panaszosan fújtatott.
Ilena attól félt, hogy ha megsérül, legyengül az immun-
rendszere. A látszat ellenére ezek a behemótok rendkívül
érzékeny állatok, a legapróbb mikroba is halálos veszélyt
jelent a számukra. A vese- és a légzőszervi fertőzések szin-
te mindennaposak náluk. Jó példa erre a medence uralko-
dó hímjének esete: Joachim hat hónappal ezelőtt egy sérü-
lés nyomán vérmérgezésben pusztult el. Olykor ez a sors
jut az óriásoknak. Játszva végez velük egy parányi kór-
okozó.
Ilenát egyre jobban zavarta a bezártság gondolata. A
tengeri vidámparkokba telepített delfinek és gyilkos bál-
nák élete korántsem volt olyan tökéletes, mint ahogy azt a

182
látogatóknak lefestették. Négy fal közé zárva, vegyszerek-
kel kezelt vízben bugyborékoltak naphosszat, és vitami-
nokkal, antibiotikumokkal tömték őket.
Mutatványaikkal kétségkívül elbűvölték a közönséget, de
vajon nem sértő ez a fajra nézve, mely a kognitív képessé-
gek terén az emberrel vetekedik!
Anuska minden különösebb ok nélkül hirtelen dühroha-
mot kapott, és a fejével vadul ütni kezdte a medence fém-
korlátját.
– Hagyd abba! – parancsolt rá Ilena, és egy fémrúddal
megpróbálta visszalökni az állatot a vízbe.
Látott már öngyilkos hajlamú kardszárnyú delfint, és
nyilvánvaló volt, hogy Anuska meg akarja sebesíteni ma-
gát. Aggódva bedobott neki pár halat, hogy elvegye a ked-
vét a halálos tervtől.
– Nyugalom! Nyugalom, szépségem!
Az állat rohamai fokozatosan csillapodtak, és úgy tűnt,
hogy Anuska megnyugodott.
– Jól van, Anus – dicsérte Ilena megkönnyebbülten…
… míg észre nem vette a vizet pirosra színező vércsíkot,
– Jaj, ne!
Az állat mégis megsérült. Ilena a víz fölé hajolt. Első lá-
tásra az állkapcsa szakadt fel.
Ilenának be kellett volna tartania a gondozókra vonat-
kozó két pontból álló aranyszabályt: ne hívd magadhoz a
kardszárnyú delfint, ha agresszív, és kizárólag akkor
ereszkedj be mellé a vízbe, ha meggyőződtél együttműkö-
dési szándékáról.
Be kellett volna kapcsolnia a riasztót.
Segítséget kellett volna kérnie a kollégáitól.
Igen, kellett volna…
183
 De az Elliottal folytatott beszélgetéstől feldúlva gondol-
kodás nélkül beugrott a medencébe, ahol Anuska újra őr-
jöngő körtáncba kezdett.
Amikor az állat meglátta, hogy Ilena közelít felé, egy
mozdulattal rávetette magát, hatalmas állkapcsával ráha-
rapott, és magával rántotta a mélybe.
Ilena kapálódzott, de a kardszárnyú delfin sokkal erő-
sebb volt nála. Valahányszor a lány felbukkant a víz színé-
re, a cet azonnal lecsapott, és visszanyomta a víz alá,
anélkül hogy ő levegőhöz jutott volna.
Ilena tapasztalt úszó volt, több percig képes volt folya-
matosan a víz alatt maradni.
De egy hat méter hosszú, négytonnás állattal nem küzd
sokáig az ember…
Pedig amikor már egyáltalán nem hitt benne, egy óvat-
lan pillanatban mégis sikerült fellöknie magát a felszínre,
és visszanyerte a lélegzetét. Kétségbeesett tempózásba
kezdett a medence széle felé, és már majdnem elérte, ami-
kor…
Egy pillantást vetett a háta mögé, és meglátta a bálna
hatalmas farkuszonyát, amint elképesztő sebességgel csap
le rá.
Hatalmas ütés volt, és az azt követő fájdalom olyan erős,
hogy majdnem eszméletét vesztette. Ellenállás nélkül me-
rült a mélybe. Utolsó világos pillanatában, miközben a tü-
deje kezdett megtelni sós vízzel, felmerült benne a kérdés,
hogy vajon Anuska, akit évek óta odaadóan gondoz, ho-
gyan támadhatott rá ilyen őrült dühvel. De a kérdésre nem
volt ésszerű válasz. Négy fal közé zárva egy idő után a
legszelídebb állat is megvadul…

184
 Utolsó gondolata a férfié volt, akit szeretett. Arra ké-
szült, hogy majd együtt öregszenek meg Elliottal. Ilena
abban az évben leli volna harmincéves.

A sorsunkat nem mi választjuk. Ahogy általában ez lenni

szokott, helyettük is az élet döntött.
A félelem és a rettegés szorításában, a sötétség ölelésé-
ben érezte, amint magával ragadja egy halálos örvény.
Miközben végleg átbillent a túlpartra, azt fájlalta a leg-
jobban, hogy összeveszett Elliottal, s hogy a képen, ame-
lyet a férfi róla őriz majd, foltot ejt a keserűség és a ne-
heztelés.

A vad szél fagyos leheletével fújta tele a kórház tetejét.

Elliott, mintha rémálomból ébredt volna, lassan kinyitotta
a szemét, miközben öregkori önmaga a történet végére ért.
Egy ideig némán, mozdulatlanul álltak egymás mellett.
A fiatal férfit elborzasztotta, amit hallott, az öreget újra
megviselte, amit mesélt.
Elliott percekig a fejét rázta, de mielőtt szóhoz jutott
volna, az öregember egy megsárgult papírdarabot húzott
ki a zsebéből.
– Ha nem hiszel nekem…
Elliott szinte kitépte a kezéből a lapot. A Miami
Heraldból kivágott, régi újságcikk volt. A kopott betűk fö-
lött a másnapi dátum állt: 1976. december 25.
Elliott remegő kézzel olvasta a szöveget, amelyet egy
Ilenáról készült nagyméretű fotóval illusztráltak.

Kardszárnyú delfin végzett egy fiatal állator-

vossal

185
 Borzalmas katasztrófa az orlandói Ocean
Worldben. Egy gyilkos bálna megmagyarázhatat-
lan okból a gondozója életére tört.
A delfinnek elég volt néhány perc, hogy meg-
támadja és vízbe fojtsa Ilena Cruzt, a tengeri vi-
dámpark állatorvosát, holott ő csak a zaklatott ál-
lat segítségére sietett.
A baleset pontos körülményei egyelőre tisztá-
zatlanok, de a fiatal gondozónő állítólag figyel-
men kívül hagyott néhány biztonsági előírást.
A delfinárum vizsgálatot indított az ügyben, és
az eredmények nyilvánosságra hozataláig az
igazgatóság nem kívánja kommentálni az ese-
ményeket.

Mire Elliott végzett a cikkel és felemelte a fejét az olva-

sásból, öregkori hasonmása távolodni kezdett a ködben.
– Most rajtad a sor! – kiáltott vissza búcsúzóul, majd ki-
nyitotta a csapóajtót, és eltűnt.
Elliott magára maradt. Kis ideig még bódultan a hideg-
től, a rémülettől és a bizonytalanságtól mozdulatlanná
dermedve bámult maga elé a tetőteraszon, majd hirtelen
abbahagyta a töprengést, mert ráeszmélt, hogy azonnal
cselekednie kell.
A lépcsőházba sietett, hogy mielőbb telefonáljon.
Nem számít, mit hoz a holnap.
Nem számít, milyen árat kell fizetnie.
Megmenti Ilena életét.
Semmi más nem érdekelte.
*

186
 Rakétaként száguldott le a lépcsőn, át az előcsarnokon,
és néhány kollégáját félrelökve megragadta az egyik tele-
fonkagylót.
Vonalhang… Első csengetés… Végtelen hosszúnak tűnő
másodpercek, majd végre meghallotta Ilena hangját:

Ilena: Halló?
Elliott: Én vagyok.
Ilena: Ne próbálkozz, úgysem árulom el, mit kapsz
ajándékba! Légy türelmes, este megtudod!
Elliott: Figyelj, kicsim…
Ilena:Mi történt?
Elliott: Semmi. Megyek eléd a repülőtérre, ahogy meg-
beszéltük.
Ilena: Alig várom, hogy lássalak…
Elliott: Én is.
Ilena: Olyan furcsa a hangod. Jól vagy?
Elliott: Most már jól.

Miután Elliott letette a telefont, képtelen volt vissza-

menni Emilyhez. Nem bírta volna elviselni a haldokló
lány tekintetét. Az egyik ügyeletes ápolónőt kérte meg,
hogy időnként vessen rá egy pillantást, majd felkapta a
kabátját, és a parkolóba sietett.
Volt valami értelme ennek az utolsó telefonbeszélgetés-
nek? Van esély arra, hogy megváltoztassa a saját és Ilena
jövőjét? Elég, ha felcserél egy mondatot, és máris más
irányt vesz a sors – zakatoltak a fejében a kérdések.
Elliott a kocsija felé tartott, s közben megszokásból ci-
garettára gyújtott. Szabad kezét a zsebébe mélyesztette,

187
hogy felmelegítse, s akkor ujjai a papírlaphoz értek. Hirte-
len szöget ütött a fejében egy kérdés. Ha megváltoztatta a
jövőt, Ilenát nem érte baleset, egy újságíró sem írhatta
meg azt a cikket, vagyis a cikk nem létezik!
Izgatottan előkapta a megsárgult lapot, széthajtogatta,
ide-oda forgatta, szemügyre vette egyik oldalát, másik ol-
dalát… Akármilyen hihetetlen, a cikk tartalma megválto-
zott. Ilena képe különös varázslat folytán eltűnt, és a fiatal
állatorvosnő haláláról szóló cikk helyén egy másik napihír
állt a címlapon:

Az Ocean Worldben elpusztult egy kardszárnyú del-

fin

Anuska, az orlandói Ocean World rangidős

kardszárnyú delfinje belehalt egy állkapocssérü-
lésbe, melyet a medence fémkorlátjának ütődve
szerzett.
Az állat állítólag szántszándékkal sebesítette
meg magát.
A delfinárium újságíróknak nyilatkozó igazgató-
ja elismerte, hogy a delfin valószínűleg végső el-
keseredésében kezdett önpusztításba, a vidám-
park ugyanis elszakította a lányától, akit egy má-
sik állatkertnek adtak el. A személyzet egyetlen
tagja sem sérült meg.

188
 15

Hatodik találkozás

Ez a férfi volt számomra az

egész világ, Észak, Dél, Kelet
és Nyugat…
WYSTAN HUGH AUDEN

San Francisco, 1976

Elliott 30 éves

Karácsony van. December huszonötödike. San Francisco

szürke, hideg reggelre virrad. A város most New Yorkra
emlékeztet, az ember már-már azt hihetné, hogy bárme-
lyik pillanatban leeshet a hó.
A ház csendes, a hajnal fakó fényeiben fürdik. Ilena
Elliott vállára hajtott fejjel békésen alszik. A fiatal orvos
azonban holtsápadt, mint aki egész éjjel le sem hunyta a
szemét.
Elliott Ilena felé fordul. Gyengéden megcsókolja, és
óvatosan, hogy fel ne ébressze, percekig csodálja, mert
tudja, hogy ezek az utolsó együtt töltött pillanatok. Még
egyszer utoljára belélegzi a lány hajának illatát, ajkát vé-
gigsétáltatja bőre bársonyán, és hallgatja szívverésének
muzsikáját.
Könnyei a lepedőre hullnak. Felránt egy pulóvert és egy
farmernadrágot, majd csendben kioson a szobából.
189
 Képtelen elhinni, hogy el fogja hagyni. Tudja, hogy tar-
tania kell magát az egyezséghez. De most, hogy Ilena
megmenekült, mi akadályozhatja őket abban, hogy együtt
maradjanak? Vajon milyen megtorlással fenyegetné a má-
sik énje, ha mégis megszegné az alkut?
Gyötrődve járkál fel-alá a házban, s bár nem hiheti, mé-
gis reménykedik, hogy felbukkan öregedő énje, s ő kiönt-
heti keserűségét, és tudtára adhatja mély felháborodását.
De az öreg hasonmás nem mutatkozik. A hatvanéves
Elliott állta a szavát. Most rajta a sor, hogy betartsa az ígé-
retét.
*
Elliott a konyhába ér, és leroskad egy székre. A bejárat
mellett a lezárt bőröndök útra készen várják, hogy gazdáik
elinduljanak Hawaii felé, de sem ő, sem Ilena nem utazik.
Elliott tudja, hogy nincs más megoldás. El kell hagynia
Ilenát. Erre sarkallja a lelke mélyén munkálkodó különös
erő. Ezt súgja a belső hang. Ő egy báb csupán, melyet a
színfalak mögül, zsinóron rángat egy ismeretlen hatalom.
Az asztal üveglapja visszatükrözi meggyötört, beesett
arcát. Lelke kiüresedett, minden önbizalma odaveszett, s ő
irányt vesztve lebeg a létben, melynek működését már
egyáltalán nem érti.
A legelső találkozás óta az a benyomása, hogy egy kép-
telen világba csöppent, amely minden eddig ismert tör-
vénynek ellentmond. A félelmetes ismeretlenség hálójá-
ban vergődik, nem alszik, nem eszik, és lehetetlen kérdé-
sek kínozzák. Miért épp vele történik mindez? Szerencse
vagy átok ez a találkozás? Épeszű ő még egyáltalán? Őrjí-
tő, hogy senkivel nem beszélheti meg a gondját.

190
 Zajt hall. Megreccsen a parketta. Ilena jelenik meg kis
bugyiban és a csípőjén csomóra kötött blúzban.
Huncut mosolyt küld felé, miközben egy ABBA-számot
dúdol magában. Elliott tudja, hogy utoljára látja boldog-
nak. A lány elviselhetetlenül szép, és még soha nem vol-
tak ennyire szerelmesek egymásba.
De pillanatokon belül minden romba dől…
Ilena Elliotthoz lép, a férfi nyaka köré fonja a karját, de
rögtön érzi, hogy valami nincs rendben:
– Mi történt?
– Beszélnünk kell. Nem bírom tovább ezt a színjátékot.
– Milyen színjátékot?
– Hát, mi ketten…
– Mi… miről beszélsz?
– Megismerkedtem egy másik nővel.
Elég volt két szempillantás. Két szempillantás, hogy
meginogjon egy tízéves szerelem. Két szempillantás, hogy
elváljon egymástól, ami oly szorosan összeforrt…
Ilena megdörzsöli a szemét, és leereszkedik Elliott elé a
földre. Azt gondolja, hogy csak rossz tréfa az egész, hogy
bal lábbal ébredt, hogy rosszul hall…
– Viccelsz?
– Úgy nézek ki?
A lány lesújtva, értetlenül mered Elliottra. A férfi szeme
vörös a kialvatlanságtól, arca nyúzott. Néhány hónapja
gyakran érezte, hogy Elliott megviselt, feldúlt, s olykor
szokatlanul nyugtalan. Nekiszegezi a kérdést:
– Ki az a másik?
– Nem ismered. Egy ápolónő a Free Clinicről. Együtt
ügyelünk.

191
 Ilena még mindig nem akar hinni a fülének. Valószerűt-
lennek tűnik minden szó. Arra gondol, hogy álmodik.
Nem ez az első ilyen rémálma. Igen, csak képzelődik.
Mindjárt vége. Ő mégis tovább faggatózik.
– Mióta találkozol vele?
– Két hónapja.
Erre már nem tud mit felelni. Hirtelen ráeszmél, hogy a
csoda, melyet tíz éve gondosan építgetnek, egyszerre da-
rabokra hullik. Elliott folytatja a romboló hadjáratot:
– Úgy érzem, hogy a kapcsolatunk egy ideje megrekedt.
– Ezt még soha nem említetted…
– Nem tudtam, hogy kezdjek bele… Igyekeztem fokoza-
tosan a tudtodra adni…
Ilena szeretné befogni a fülét, hogy semmit ne halljon.
Titkon azt reméli, hogy a beszélgetés a hűtlenség beisme-
résével véget ér.
De Elliott másképp gondolja.
– Szakítani akarok, Ilena.
A lány megpróbál felelni, de a fájdalom elnémítja. Tehe-
tetlennek érzi magát. A könnye patakokban folyik arcán.
– Nem vagyunk házasok, gyerekünk sincs… – folytatja
Elliott.
Ilena most már csak arra vágyik, hogy a férfi elhallgas-
son, mert minden szó tőrdöfés a szívébe, és úgy érzi, már
nem bírja sokáig. S akkor minden büszkeséget félredobva,
heves vallomásba kezd:
– Te vagy a mindenem, Elliott, a szeretőm, a barátom, a
családom…
Közelebb hajol a férfihoz, hogy hozzábújjon, de Elliott
elhúzódik.

192
 A lány esengő pillantásától Elliott szívébe fájdalom ha-
sít. Érzi, hogy rég túllőtt a célon, mégis kiprésel magából
egy utolsó mondatot.
– Nem érted, Ilena? Nem szeretlek már.
*
Karácsony napja van, lusta kora reggel. San Francisco
szokatlanul lassan ébredezik. A folyton nyüzsgő nagyvá-
ros utcái kihaltak, és a boltok nagy része zárva tart.
Sok családban ünnepnap a mai. A gyerekek már fenn
vannak, és kíváncsian bontogatják az ajándékokat. Zene-
szó és örömteli kiáltás hallatszik szerte a városban. Más-
hol, másokra azonban nehéz nap vár. Ilyenkor a magány a
megszokottnál is nagyobb súllyal nehezedik az ember lel-
kére. A Union Square környékén a hajléktalanok össze-
bújnak a köztéri padokon. A Lenox Kórházban, egy zakla-
tott éjszaka után egy húszéves lány belehal égési sérülése-
ibe. Valahol a Marinán nemrég szakított egy szerelmes-
pár…
Egy taxi közeledik az üvegborítású házhoz, és magával
viszi Ilenát a repülőtérre.
Elliott is menekül otthonról. Kocsiba ül, és bánatosan,
szégyentől mardosva végighajt a városon. Többször kis
híján balesetet okoz. A kínai negyedben karácsonykor is
nyitva tartanak a boltok. Elliott leparkol, betér az útjába
akadó első bisztróba, beront a mosdóba, és a vécékagyló
fölé hajolva mindent kihány.
Akkor valaki megáll a háta mögött. Érzi a jelenlétét, me-
lyet most már könnyen felismer, s amelytől retteg…

193
 Nagy hévvel megfordul, és ökölbe szorított kézzel gyo-
morszájon vágja idősödő önmagát, aki nekiesik a csempé-
zett falnak.
– Maga a hibás!
Az idős orvos kábultan csuklik össze a fal mentén, de
aztán feltápászkodik, s a következő ütéseket már dereka-
san állja.
– Maga tehet róla, hogy Ilena elment! – átkozódik
Elliott.
A két férfi közül most az idősebb ront neki a fiatalnak.
Megragadja a tarkóját, és ágyékon rúgja. Aztán percekig
állnak egymás mellett, és keserű haraggal telve kifújják
magukat.
A hallgatást Elliott töri meg elsőként.
– Ilena volt az egész életem… – zokogja keservesen.
– Tudom… Ezért mentetted meg – feleli az öreg, és
gyengéden megérinti Elliott vállát.
Majd vigasztalásul még megjegyzi:
– Nélküled már nem élne.
Elliott felemeli a fejét, és a másik önmagára szegezi a
tekintetét. Furcsa. Még mindig csak egy idegennek látja.
A férfihoz képest, akiben meglehetősen nehezen ismer
magára, ő még csak fél életet élt. Öregkori énje harminc
évvel előtte jár, harminc évvel több tapasztalat, ismeret és
ismeretség van a birtokában… Ugyanakkor lehet, hogy
harminc évvel több lelkiismeret-furdalás és megbánás is?
Érzi, hogy az időutazó indulni készül. Felismeri a jelleg-
zetes remegést és orrvérzést.
Az öreg orvos papírkendővel próbálja elállítani a vér-
zést. Ezúttal szeretett volna hosszabb ideig maradni, mert
tudja, hogy fiatal önmagára nehéz évek várnak. Sajnálja,
194
hogy nem találta a megfelelő szavakat, amelyek útravalóul
szolgálnának, bár tudja, hogy a szavak csak pehelysúlyú
segítőtársak a szenvedésben és a sorscsapásban.
Leginkább az bántja, hogy szinte minden eddigi találko-
zásuk az értetlenség jegyében zajlott és összetűzéssel zá-
rult, akár egy apa-fiú kapcsolat, amely megrekedt a mód-
szeres ellenállás fázisában.
Nem hajlandó azzal a gondolattal távozni, hogy egy ve-
rekedésen kívül mást nem adott neki. Meggyőződése,
hogy utoljára látja magát harmincévesen, és mivel ponto-
san emlékszik a mérhetetlen szomorúságra, melyet akko-
riban átélt, vigasztaló szavakkal próbálkozik:
– Neked legalább megmarad a tudat, hogy Ilena életben
van valahol, míg én egész eddigi életemben gyötrődtem,
mert úgy éreztem, hogy a halála az én lelkemen szárad. És
hidd el, a különbség óriási…
– Menjen a fenébe… – jött a válasz.
Nehéz önmagunkkal szót érteni, annyi szent! – gondolta
az öreg orvos, miközben elragadták a sodró idő hullámai.
Az utolsó kép, melyet agya rögzít, fiatal önmagáé, aki
kezét ökölbe szorítva, középső ujját feltartva, keményen
beint neki.

195
 16

Az emberek már nem érnek rá,

hogy valóban megismerjék a
világ dolgait. Mindent készen
vesznek a boltban. De mivel
barátot nem árulnak sehol, az
embereknek már nincsenek ba-
rátaik.
ANTOINE DE SAINT-EXUPÉRY

San Francisco, 1976

Elliott 30 éves

Elliott keserű szívvel, dühösen lépett ki a mosdóból.

Mivel érdemelte ezt ki?
Mióta Ilenától elvált, szünet nélkül a lány értetlen, es-
deklő tekintete kísérti. Soha többé nem felejti, milyen
szemekkel meredt rá, amikor azt mondta, hogy már nem
szereti! Az első perctől fogva érezte a lány határtalan két-
ségbeesését, ő mégis makacsul kitartott, s a végén még
meg is alázta.
Természetesen mindezt érte tette, hogy megmentse az
életét, csakhogy ezt Ilena soha nem fogja megtudni! És
egész életében gyűlölni fogja őt…
Egyébként abban a pillanatban ő is hasonlóan érzett:
gyűlölte magát. Annyira, hogy nem is akart önmaga lenni.

196
 Búskomoran a bárpulthoz ült, és rendelt egy pohár rizs-
pálinkát, melyet egyszerre felhajtott. Cigarettára gyújtott.
Kért még egy pohár italt, aztán egy harmadikat is.
Apja nyomdokaiba lép. Holtrészegre issza magát!
Elliott ritkán ivott alkoholt. Olykor-olykor elszopogatott
egy pohár bort, főképp Matt kedvéért, aki valódi borszak-
értő volt. Iszákos apja mellett Elliott közelről látta, milyen
mérhetetlen pusztítást végez az alkohol. Fejében az ital
óhatatlanul az erőszakkal társult. Lelki szemei előtt min-
dig megjelent az apja, amint önuralmát vesztve püföli
őket.
Abban a pillanatban azonban éppen ezt kereste ő is. Arra
törekedett, hogy elveszítse uralmát saját maga felett, és
valaki más bőrébe bújjon. Amikor újabb pohár pálinkát
rendelt, a báros tétovázva vette kézbe az üveget, mert lát-
ta, hogy Elliott nincs egészen magánál.
– Add ide! – kiáltotta Elliott, és kikapta a flaskát a kezé-
ből, majd egy tízdollárost dobott a pultra.
Szerzeményét szorosan magához szorítva kitántorgott az
utcára. Beült a kocsiba, és újra meghúzta az üveget.
– Nézd, apa! Most olyan vagyok, mint te! – üvöltötte, és
beindította a motort. – Épp olyan, mint te!
És ez még csak a kezdet volt…
*
San Franciscóban nem volt nehéz kábítószerhez jutni.
Elliott rengeteg drogfüggővel találkozott a kórházban
vagy a Free Clinicen. Jól ismerte a szokásaikat és a talál-
kahelyeiket.
Tenderloin felé vette hát az irányt. Nem túl bizalomger-
jesztő környék, de könnyűszerrel hozzájut ahhoz, amit ke-
197
res. Tíz percig ténfergett az emberi fertőt és poklot rejtő,
lepusztult negyed utcáin, mire ismerős drogüzérre akadt.
A jamaicainak látszó fekete fiú Yamda névre hallgatott.
Elliott már két ízben tett ellene feljelentést, mert a Free
Clinic közvetlen közelében, az elvonókúrán részt vevő be-
tegeknek kínálta a portékáját. Többször durva összetűzés-
be keveredtek, sőt a legutóbbi alkalommal még ölre is
mentek.
Elliott találhatott volna más árust, hisz hemzsegtek a
környéken, de ha az ember egyszer úgy dönt, hogy elindul
a lejtőn, a megaláztatás is része a játéknak.
A dealer kissé megrémült, amikor észrevette Elliottot, de
ahogy közelebb ért hozzá, rögtön megértette, mi járatban
van.
– Nahát, doki! Borzongásra vágysz? – köszöntötte kaján
vigyorral.
– Mit kínálsz?
– Mennyi pénzed van?
Elliott kotorászni kezdett a pénztárcájában. Hetven dol-
lárt talált. Bőven futja egy kiadós adagra bármelyik mo-
csokságból.
– Choose your poison – mondta Yamda diadalittas arc-
cal. – Hasis, metedrin, LSD, heroin…
*
Nyugalmas időszakokban mindig azt gondoljuk, hogy
legyőztük őket.
Azt képzeljük, hogy végre sikerült elkapni a grabancu-
kat.
Hogy végleg száműzetésbe vonultak.
Egyszer és mindenkorra. Örökre.
198
 De ez ritkán történik meg valójában.
Démonaink általában nem tágítanak. Mindig ott lapul-
nak valahol a sötétben, s kitartóan várják a pillanatot,
amikor figyelmünk lankadni kezd. És ha elmúlik a szere-
lem…
*
A Marinára érve Elliott négyesével szedte a lépcsőfoko-
kat, és fent egyenesen a fürdőszobába ment. A kis
labrador örömében, hogy viszontlátja a gazdáját, boldogan
futott felé, de…
– Takarodj! – kiáltott rá Elliott, és az alkoholtól kissé
kábán megpróbálta félrerúgni a kutyakölyköt.
Rasztafej felnyüszített, de az ellenséges fogadtatás nem
riasztotta el. Újra közeledni próbált, és Elliott nyomába
eredt. Rosszul tette. A fiatalember felkapta a bundájánál
fogva, és kíméletlenül kipenderítette.
Amikor végre egyedül maradt, magára zárta a fürdőszo-
baajtót, és elővette a gyógyszeres dobozt, hogy fecskendőt
és tűt keressen. Remegő kézzel kivette a zsebéből a
Yamdától vásárolt heroingalacsint.
Gyorsan magába akart fecskendezni valamit. Bármi le-
gyen az, csak robbanjon tőle az agya. Nem lebegésre vagy
szellemi szabadságra vágyott, mint azok a bárgyú hippik,
ő úgy istenigazából akart betépni, hogy teljesen kiüsse
magát. Bármit megtett volna, hogy felejtsen. Bármire kész
volt, csak eltűnhessen ebből a világból, csak kiköthessen
máshol, ahol nem kísérti többé sem időskori énje, sem
Ilena emléke, ahol megszűnik önmaga lenni.
A heroint egy csészealjra helyezte, és egy kis vizet en-
gedett rá. Öngyújtója segítségével melegíteni kezdte a tál-
199
ka alját, majd egy darab vattacsomóval felitatta a folyadé-
kot. A vattába szúrta a tűt, felszippantotta a készítményt,
és alkarja egyik vénájába fecskendezte.
Forró hullám áradt szél testében, felszabadító kiáltás tört
fel a torkán, és készen arra, hogy szembenézzen önmaga
elviselhetetlen és sötét oldalával, érezte, hogy útnak indul
az alvilágba, lénye legmélyebb bugyraiba.
*
San Francisco, 1976
Néhány órával később
Matt 30 éves

Azon a karácsonyi napon Matt mély letargiába esett. Az

elmúlt hetekben szakadatlanul dolgozott, hogy újjávará-
zsolja a szőlőültetvényt, így a gazdaság sínre került. Ám
aznap reggel ébredéskor fájó érzés hasított belé. Élete üres
volt, mert senki nem volt mellette, akivel örömét meg-
oszthatta volna. Büszkeségét félretéve elhatározta, hogy
megteszi, amit eddig kitartóan halogatott: felhívja Tif-
fanyt, és bocsánatot kér a viselkedéséért. Sajnos a hívott
szám már nem élt. A lány bizonyára elköltözött a város-
ból, anélkül hogy neki szólt volna. Szemlátomást nem
akarta viszontlátni.
Ez történik, ha az ember folyton másnapra halasztja a
teendőit…
Kora délután beült a roadsterbe, hogy tegyen egy kört a
Marinán. Elliott már úton van Hawaii felé. Matt arra gon-
dolt, hogy megeteti a kutyát, és sétál vele egyet a stran-
don.

200
 A partot szegélyező körútra érve már messziről feltűnt
neki Elliott bogárhátúja, amely keresztben állt a járdán.
Furcsa…
Kiszállt a kocsiból, és felment a bejárathoz vezető lép-
csőn. Biztonság kedvéért csengetett, és várt. Nem jött vá-
lasz.
Elliott elutazás előtt nála hagyott egy kulcscsomót. Be-
dugta a kulcsot a zárba, és meglepetten tapasztalta, hogy
az ajtó nyitva van.
– Hello! – kiáltotta el magát. – Van itt valaki? Belépett a
nappaliba, és amint meglátta a labrador ijedt tekintetét,
már biztos volt benne, hogy valami nincs rendben.
– Egyedül vagy, Rasztafej?
A kutya válaszul felugatott az emeletre, ahol ugyanab-
ban a pillanatban betépett csöves fejjel felbukkant Elliott.
– Mit keresel itt? – kérdezte Matt elkerekedett szemmel.
– Nem utaztál el Hawaiira?
– Inkább én kérdezhetném tőled, hogy kerülsz ide?
– Hűha! Te aztán harapós kedvedben vagy! – állapította
meg Matt kedvesen, figyelmen kívül hagyva barátja táma-
dó hangját. – Mi történt?
– Úgysem értenéd! – felelte Elliott, és elindult lefelé a
lépcsőn.
– Mert túl hülye vagyok?
– Talán.
Ez a válasz már enyhén szíven ütötte Mattet. Mi történ-
hetett? Ez az agresszivitás egyáltalán nem vall Elliottra!
Úgy tűnik, nincs teljesen magánál.
– Hol van Ilena?
– Nincs többé Ilena! Vége!

201
 – Mit beszélsz?
– Elhagytam.
Matt elképedt. Erre végképp nem számított.
Elliott leroskadt a kanapéra. A kábítószer még hatott.
Szédült, émelygett a gyomra, szűnni nem akaró, kegyetlen
fejfájás kínozta, mintha agyában láthatatlan fúrók pörög-
nének.
– Az lehetetlen, Elliott! Ilenát nem hagyhatod el!
– Már megtettem.
– Az a lány volt az egész életed… Az iránytűd, a leg-
csodálatosabb dolog, ami valaha veled történt.
– Hagyd a nagy szavakat!
– Ezek a te szavaid. Én csak ismétellek. Te mondtad azt
is, hogy Ilenának köszönheted, hogy megtaláltad a helyed
a világban.
És ez így igaz – gondolta Elliott.
– Ha hagyod, hogy elmenjen, egész életedben bánni fo-
god, és megutálod magadat.
– Szállj le rólam!
– Összevesztetek?
– Nem tartozik rád.
– Dehogynem! A barátod vagyok, és nem hagyom, hogy
tönkretedd az életed!
– Menj vissza a kurváidhoz, és hagyj békén!
Elliott behunyta a szemét, mert mélyen lesújtották a sa-
ját szavai. Nem sértegetheti tovább Mattet! El kell mesél-
nie, mi történt, és hogy milyen kétségbeejtő helyzetbe ke-
rült. De nem teheti. Senkinek nem beszélhet a történtekről.
Ez is része az egyezségnek.

202
 Jóllehet Elliott mélyen belegázolt a lelkébe, Matt még
mindig békülékeny hangon folytatta:
– Nem értem, mi történik veled, Elliott, de biztos, hogy
nagyon boldogtalan lehetsz, ha így beszélsz. Azt hiszem,
segítségre van szükséged. Egyedül nem tudsz kimászni a
bajból.
Elliott úgy érezte, menten meghasad a szíve. Ilena sze-
relme és Matt barátsága volt számára a legfontosabb az
életben. Tíz éve kiegészítették, támogatták, megértették
egymást…
Az adott helyzetben azonban senkire nem számíthat.
Egyedül kell megoldania. Képtelen volt tovább komédiáz-
ni Mattel. Kegyetlen döntésre szánta el magát. Ilenát már
ellökte magától. Most Matt következik.
– Megtennél nekem egy szívességet, Matt?
– Hogyne!
– Tűnj el az életemből…
Matt elképedt. Azt hitte, rosszul hall. Megfagyott erei-
ben a vér, és elhaló hangon csak ennyit felelt:
– Ha úgy kívánod…
Lehajtott fejjel elindult az ajtó felé. A küszöbről még
visszafordult, mert élt benne az őrült remény, hogy nincs
veszve minden, de Elliott búcsúzóul csak ennyit vetett
oda:
– Tiéd a szőlőbirtok. Lemondok a részemről, de engem
ne keress. Soha többé.

203
 17

Abból nem sokat tanulsz, ha

egyszerűen könyveket olvasol.
Életre szóló tanulsággal igazán
csak a pofonok szolgálnak.
SWAMI PRAJNANPAD

San Francisco, 2006

Elliott 60 éves

Elliott kinyitotta a szemét. Lázasan, hidegrázással éb-

redt, mint akit levert lábáról a nátha. Csakhogy a rossz
közérzetét most nem a nátha, hanem az időutazás mellék-
hatásaival párosuló, öldöklő rák okozta. Nagy nehezen ki-
kászálódott az ágyból, elvonszolta magát a fürdőszobáig,
és a csap fölé hajolva hányt. Tudta, hogy hamarosan bele-
hal a betegségbe, de még nem volt itt az ideje. Ahogy im-
már szokásává vált, aznap reggel is újraszámolta a pirulá-
kat. Még négy maradt. Néhányszor már esküt tett, hogy
nem vesz be belőlük többet, de akkor végleg megfogadta,
hogy soha többé nem teszi be a lábát a múltba.
Beállt a zuhany alá, és lassacskán visszanyerte életerejét.
Néhány perccel azelőtt, heves veszekedés után vált el fia-
tal énjétől egy kínai étterem mosdójában. Meglehetősen
rossz állapotban hagyta magára, és bántotta, hogy képtelen
volt megvigasztalni.
A szobájába ment, és a tükör előtt gyorsan felöltözött.

204
 Remélem, nem követsz el semmi ostobaságot – figyel-
meztette fiatal önmagát a tükörbe nézve.
Kinézett az ablakon. Karácsony reggel volt, de az óce-
ánparton már javában kocogott egy maroknyi korán kelő
futó, s a Marina Green pázsitján egy fiatal lány a kutyájá-
val frizbizett.
Elliott kocsiba ült, és a reggeli csípős hideg ellenére nyi-
tott ablakkal hajtott végig a városon. Mámorittasan léle-
gezte be a friss levegőt, és boldoggá tette a tudat, hogy
életben van. Mióta érezte, hogy közeleg a vég, hullámzó
kedélyállapotban töltötte a napjait. Hol csüggedés fogta el,
hol kitörő jókedv szállta meg. Szembenézett a halállal, de
egyben a valósággal is. Életében először képes volt a tel-
jesség érzésével átélni a jelent, és kiélvezni minden pilla-
natát, mintha az utolsó lenne.
Gyorsan áthajtott a North Beachen, és a Coit Tower felé
vette az irányt. Mattel volt találkozója. Hajókirándulásra
készültek. Amolyan nyugodt sétára az öbölben, melynek
során Elliottnak végre alkalma lesz felfedni féltve őrzött
titkát, vagyis beszél a betegségéről és a halál fenyegető
közelségéről.
Mit mondjak?! Nem a legszebb karácsonyi ajándék…
Sejtelme sem volt arról, hogyan fogadja a hírt Matt.
Hosszú ideje tartó barátságukban, mely soha egy pillanat-
ra sem ingott meg, különös alkímiában olvadt össze a kö-
tődés, a bajtársi szeretet és a férfias szemérmesség. Negy-
ven éve ismerték meg egymást egy felejthetetlen, ugya-
nakkor tragikus esemény kapcsán, amely életük egyik
meghatározó pillanata maradt.

205
 Miközben Elliott a város északi része felé tartott, fel-
idézte magában azt az 1965-ös napot, amikor Mattel és…
Ilenával először találkozott.
*
New York City, 1965
Elliott 19 éves
A tél derekán járunk. Esteledik a Fény Városában. Hirte-
len nem várt zápor zúdul Manhattanre…
Egy bőrig ázott fiatalember szalad le a metró aluljárójá-
ba. Elliott Coopernek hívják. Tizenkilenc éves, és nem
igazán tudja, mit kezdjen az életével. Két hónappal ezelőtt
félbehagyta a tanulmányait, hogy beutazza az Egyesült
Államokat. Abból a megfontolásból indult útnak, hogy vi-
lágot lásson, a jövőjéről döntsön, és eltávolodjon az apjá-
tól, aki Kaliforniában él.
Ugyanebben az időben Ilena Cruz, egy tizennyolc éves,
brazil származású fiatal lány a bronxi állatkertből tart ha-
zafelé. Ott fog dolgozni a nyáron, és így egy lépéssel kö-
zelebb kerül majd álma megvalósításához. Állatokkal sze-
retne foglalkozni. Keresztülmegy az úttesten, légies, köny-
nyed léptekkel kerülgeti a pocsolyákat és a kocsikat, majd
eltűnik a metró aluljárójában. Jókedve mosolygós arcára
van írva.
Elliott megáll egy fekete gitáros előtt, aki a metróban
koldul, és bámulatos tehetséggel adja elő Otis Redding re-
pertoárját, miközben a polgárjog védelmében folytatott
kampány jegyében több tiszteletet követel a saját közössé-
gének. Elliott bolondul a zenéért, hisz az a saját világába
való menekülés lehetőségét jelenti számára, ahol másoktól
távol, önmagába zárkózhat. Vajon miért nem bízik senki-
206
ben? Miért nincs egyetlen igaz barátja sem? Miért érzi
magát feleslegesnek? Akkor még nem tudja, de öt perccel
később ráébred, hogy gyakran az események formálják az
embereket.
*
Ilena kecsesen imbolygó fénycsóvaként szalad át a pe-
ronhoz vezető folyosón. Haja és vékony pántos trikója
esőtől nedves. Olykor egy-egy utas pillantása a másodperc
töredékére önkéntelenül belemerül a lány zölden ragyogó
tekintetébe. Személyisége mágnesként vonzza az embere-
ket, mert megvan az a különös adottsága, hogy mindenki-
ben bizalmat ébreszt.
*
17 óra 11 perc. A szerelvény befut a megállóba. Hétköz-
nap van. Az emberek a munkából tartanak haza. Nagy a
nyüzsgés. Elliott a peron szélén megpróbál a vonat elejé-
hez surranni, amikor az a lány…
Épphogy súrolta a karját. Semmiség. Egyetlen érintés,
egy tekintet, egy jelenlét. És a világ elhomályosul körülöt-
te. Mi ez a szédület? Mi ez az űr, amely egyszeriben ott
tátong a gyomrában? Még soha, senki nem nézett rá így!
Ilenának eleinte hízeleg, hogy felfigyelt rá ez a rendkí-
vül jóképű fiú. Aztán zavarba jön, maga sem tudja, miért.
Kiveri a víz, izzad. A vállára igazítja a trikója pántját,
amely a karjára csúszott, és elfordítja a fejét. Menekül a
fiú tekintete elől. Veszélyt sejt.
Elliott a peronon araszol előre, hogy a második kocsiba
szálljon, de Ilena a harmadikat választja. A fiatalember té-
továzik, majd egy ismeretlen mágneses erő vonzásában

207
hirtelen keresztülfurakodik a tömegen, és kocsit vált, mie-
lőtt az ajtók bezáródnak. Inkább a harmadikba száll, nem a
másodikba…
Olykor egy semmiségen múlik az élet. Súrol egy tekin-
tet. Szempilla rebben. Karhoz ér egy vállpánt…
Elindul a metró. Meglepő módon akad néhány szabad
hely. Ilena leül, és a vagon másik végében észreveszi a fi-
út. Reméli, ugyanakkor tart tőle, hogy odamegy hozzá.
Érzi, ahogy a szíve a mellkasában dobol. Szinte fáj.
A fiú le sem veszi tekintetét a lányról, és megpróbál a
fülke végébe férkőzni. Azon gondolkodik, hogyan szólít-
hatná meg. Valami tréfás dolgon töri a fejét, de semmi
nem jut eszébe. Nem. Nem fog sikerülni. Soha nem értett
az udvarláshoz. Egyébként is kizárt, hogy egy ilyen lány
érdeklődne iránta. Húzz innen, Elliott. Ez a lány túl jó hoz-
zád. Ne álmodozz! A vonat fékez, és megáll az első állo-
máson. Szállj át egy másik vagonba, idióta! Éretlen vagy
még az effajta játékhoz! Tétovázik. A metró újra elindul,
és megtesz még két megállót. Ilena feláll. Késő! Le fog
szállni a következő állomáson. Gyerünk, próbálkozz, öre-
gem! Most vagy soha! Félrelök egy-két utast, hogy a lány
közelébe férkőzzön. Nem érzi a lábát. A feje üres. Odaér.
Már csak néhány centiméter választja el a lánytól. Látja
ajka tökéletes vonalát. Óvatosan hozzáhajol, és megszólít-
ja:
Néhány méterrel távolabb, a szomszédos fülkében vala-
mi csattan. Láng lobban, és elképesztő erejű, tompa zaj kí-
séretében robbanásszerűen tovaterjed. A detonációt köve-
tő őrült légnyomás vadul rázza a szerelvényt, és minden
utast földre terít.

208
 Furcsamód eltelik egy kis idő, mire az emberek felfog-
ják, mi történt. Egy perc, a döbbenet röpke perce, s az
utastér megtelik kétségbeesett kiáltásokkal.
Egy pillanattal előbb még ez az este is olyan volt, mint
bármelyik másik. Véget ért egy munkával töltött nap, s az
emberek a szokásos tompultságba süppedve tartottak ha-
zafelé…
Aztán az alagút kellős közepén hirtelen kisiklott a sze-
relvény. Kialudt a világítás, és minden szilánkokra tört.
Egy pillanattal előbb egy fiú épp megszólított egy lányt.
Aztán hirtelen óriási robaj, rettenet és borzalom.
Elliott és Ilena feltápászkodik. A fülkét vastag porréteg
borítja. Csípi a szemüket, és megnehezíti a légzést. Lassan
megszokják a sötétet. Körülnéznek. Az utasokon úrrá lesz
a pánik. Vérző testek, ruhacafatok, rettegéstől eltorzult ar-
cok… A szerelvény teteje beszakadt, és maga alá temette
a fülkében ülőket.
Egy halálra rémült asszony üvöltve fohászkodik: „Ura-
misten, segíts meg minket!” Mások kiutat keresve lökdö-
sődnek. Ilena több-kevesebb sikerrel próbálja megőrizni a
nyugalmát, és a mellette zokogó kislányt vigasztalja.
Elliott haja tele lett szilánkokkal. Véres az inge. Ő is
megsérült, de nem törődik vele. A többi mozgásképes
utassal együtt a tető alá szorult sebesültek segítségére siet.
Párat közülük sikerül kiszabadítaniuk, de némelyikük tes-
tét összeroncsolta a hatalmas erejű robbanás.
– Ki kell jutnunk innen!
A kiáltás egyértelmű parancsként cseng. Valójában min-
denkinek azon jár az esze, hogyan szabadulhatnának a
nyomasztó pokolból. Az ajtók elferdültek, de zárva ma-

209
radtak. A túlélőknek nincs más választásuk, kénytelenek
kiugrani az ablakon.
Elliott körülnéz, de már alig lát. A még ép falakat nyal-
dosó lángok izzásában forró kemencévé változik a szerel-
vény. Elliott testén patakokban folyik a veríték. Soha éle-
tében nem félt ennyire. Sűrűsödik a füst, már alig kap le-
vegőt. Émelyítő szag csapja meg az orrát a föld felől. Egy
szag, amely az elkövetkező években ismerős lesz számára,
és amely rettegéssel tölti el. A halál szaga.
Indulni készül. De vajon megteheti-e? Tudja, hogy a
szerelvény tele van sebesültekkel. Letérdel, hogy több le-
vegőhöz jusson, és kúszni kezd a vagon vége felé. A föl-
dön emberi maradványokra bukkan. Egy kar, egy comb,
egy cipőbe bújtatott lábfej… Sírva fakad. Mit tehetne?
Semmit.
– Gyere! – kiált rá Ilena, aki egyik lábát már átvetette az
ablakon, és meg akar győződni róla, hogy a fiú követi.
Elliott engedelmeskedik, de még utoljára hátranéz. Egé-
szen közel hozzá egy vele egyidős fiú fekszik élettelenül a
romok alatt. Visszafordul. Közelebb hajol hozzá, hogy
megnézze, lélegzik-e még. Hallani véli a szívdobbanását.
Nem egészen biztos a dolgában, de elhatározza, hogy hisz
benne. Nekiveselkedik, és megpróbálja kiragadni a fiút a
vassírból, de meg sem bírja mozdítani.
Testét fogva tartja egy vasrúd, amely szorosan a mell-
kasára feszül.
– Gyere! – kérleli Ilena.
A lánynak igaza van. Túl nagy a füst. Elviselhetetlen a
forróság…
Elliott azonban még mindig tétovázik, és egy utolsó két-
ségbeesett erőfeszítéssel újabb próbát tesz.
210
 – Ne halj meg! – üvölti a sebesültnek.
Azóta sem érti, hogy sikerült meghajlítania azt a merev
vasrudat, hogy kihúzza alóla a fiút. De megtette!
Felemeli a sérültet, óvatosan a vállára veszi, és elhagyja
a pokolbeli vagont.
Ilena nyomában kimászik a sínekre, és szorosan egymás
mögött elindulnak az alagútban. Előttük egy férfi támo-
lyog, akinek leszakadt az egyik karja, és kis híján össze-
esik. Meleg folyadék csorog Elliott arcán. A vállán cipelt
sebesült vérzik. Elliott nem tudja, mi a teendő ilyenkor, de
ösztönösen megáll, letépi magáról az inget, összesodorja,
és a hevenyészett szorítókötéssel megállítja a vérzést.
Fejében kusza gondolatok kavarognak. Már alig von-
szolja magát. Mintha a sérült egy tonnát nyomna. De most
nem törődhet a saját fájdalmával. Elhatározza, hogy a fi-
gyelmét valami megnyugtató dologra irányítja.
Az előtte lépkedő lányt nézi, és arra gondol, hogy szinte
még egyetlen szót sem váltottak, mégis valami láthatatlan
kötelék fűzi össze őket. Rábízza magát a lányra, mert érzi,
hogy amíg mellette van, semmi bántódása nem eshet. Va-
jon ha nincs a lány, nem szállt volna a rossz vagonba?
Hirtelen fényt pillantanak meg az alagút végén. Hama-
rosan elérik a következő állomást. Már csak néhány méter
van hátra, a legnehezebb utolsó méterek, Elliott már sem-
mit sem hall, össze fog esni…
De akkor mellette terem egy tűzoltó. Átveszi tőle a se-
besültet, és egy hordágyra fekteti. Elliott felszabadultan
fordul Ilena felé. És elájul.

211
 Eközben az alagút fülledt gyomrában veszteglő szerel-
vényt tovább emészti a tűz, míg csupán egy füstölgő le-
csupaszított fémváz marad belőle.
Az egyik vagonban, a forróságtól megolvadt padon egy
könyv hever, amelybe épp most kapnak bele a lángok, de
a borítóján még jól kivehető egy furcsa mondás:

Önmagatokban leltek menedékre

Nem másban
Mást nem menthettek meg
Csak magatokat menthetitek meg*

Pár órával később, amikor Elliott kinyitja a szemét, egy

kórházi ágyon fekszik. A nap már felkelt. Vállát vastag
kötés borítja, és a tarkójába éles fájdalom hasít. Mellette
ül a lány, akivel a metróban találkozott, és csendben őrkö-
dik felette.
– Jól vagy? – kérdezi suttogva, és közelebb hajol a fiú-
hoz.
Elliott bólint, és megpróbál felegyenesedni, de a karjá-
ból lógó infúzió megakadályozza a mozgásban.
– Maradj, majd segítek.
Ilena megnyom egy gombot, és az ágy felső része lassan
felemelkedik.
A szoba egyik sarkában egy falra erősített tévékészülék
fekete-fehér képeket sugároz a feldúlt Manhattanről, majd
egy bemondó felolvassa a híreket:
„New York város történetének legsúlyosabb áramkima-
radását élte meg. 1965. november 9-én Ontarióban és az
Egyesült Államok keleti partvidékén megszűnt a világítás,
és csak tíz órával később tért vissza. A szabotázsakció le-
212
hetőségét hamar kizárták. Az áramszünetet nagy valószí-
nűséggel a Niagara Falls egyik vízerőművében fellépő át-
viteli hiba okozta…”
A következő képek a metróban történt balesetről tudósí-
tanak, melyet az újságíró az áramszünetnek tulajdonít. Szó
sincs bombatámadásról vagy merényletről, jóllehet az or-
szág zűrzavaros időket él. Két éve meggyilkolták Ken-
nedy elnököt, és az elmúlt nyáron a Los Angelesben zajló
faji megmozdulások több tucat halálos áldozatot követel-
tek. Aggasztó körülmény, hogy Amerika egy ideje csapa-
tokat küld Vietnamba, mellyel komoly és olykor rendkívül
erőszakos formákat öltő ellenállási mozgalmat hív életre
az egyetemeken. Ilena kikapcsolja a tévét.
* Siddharta Gautama (Buddha)

– Meghalt? – kérdezi Elliott kisvártatva.

– Ki?
– A fiú, akit kiszabadítottam a romok alól. Meghalt?
– Úgy tudom, épp most operálják. Ne feledd, siralmas
állapotban volt… – magyarázza a lány könnyekkel küsz-
ködve.
Elliott a fejét csóválja. Egy darabig egyikük sem szólal
meg. A történtektől lesújtva mindketten visszahúzódnak
belső világukba, ahol még mindig zűrzavar és értetlenség
uralkodik.
Később a lány töri meg a csendet:
– Mit akartál mondani?
Elliott a szemöldökét ráncolja.
– A robbanás előtt épp hozzám hajoltál, és mondani
akartál valamit – pontosítja Ilena.

213
 – Hát, ööö… – hebegi Elliott.
A hajnal szelíden felragyogó napsugarai megnyugtató
fénybe vonják a csendes kórházi szobát. Néhány valósze-
rűtlen pillanatig úgy tűnik, hogy a baleset meg sem tör-
tént. Egy fiú létezik csupán, aki megilletődve csodálja az
igézően csinos lányt.
– ...Csak meg akartalak hívni egy kávéra.
– Vagy úgy – feleli Ilena kissé félénken. Zavarukból a
szobába toppanó orvos harsány hangja szakítja ki őket.
– Doyle doktor vagyok – közli, és az ágyhoz lép.
Miközben a fehér köpenyes tetőtől talpig megvizsgálja,
Elliott sajnálattal veszi tudomásul, hogy a lány kihasznál-
va az alkalmat, szó nélkül kilibben a szobából. Aztán
kénytelen végighallgatni egy rövid beszédet, amelyből el-
elkap egy-egy idegenül csengő kifejezést, mint például
„szegycsont-süllyedéssel kísért mellkasi sérülés” vagy
„zúzódás a nyakszirt tájékán”. Az orvos végül gyulladás-
csökkentő krémmel kezeli, és merevítőt tesz a nyaka köré.
Mielőtt az orvos magára hagyná, Elliott érdeklődik arról
a fiúról, akit vele egy időben hoztak be a kórházba. Meg-
tudja, hogy a műtét nemrég ért véget, és „meg kell várni,
míg a beteg magához tér, addig fölösleges jóslásokba bo-
csátkozni”.
Néhány évvel később orvosként ő is gyakran ismétli
majd ezt a mondatot…
Elliott kimerülten dől hátra az ágyban, amikor óvatosan
nyílik az ajtó, és feltűnik egy bájos arc.
– Elfogadom – szól Ilena.
– Mit?
– A kávét – feleli a lány, és két pohárral a kezében belép
a szobába.
214
 Elliott mosolyogva elveszi tőle az italt.
– Elfelejtettem bemutatkozni. Elliottnak hívnak.
– Ilena.
Azon a manhattani téli napon a sors kifürkészhetetlen
akaratából egymás mellé sodródó fiatal lány és fiú késő
éjszakáig beszélget a kórház hatodik emeletén.

Másnap újra találkoznak. S utána minden áldott nap.

Együtt róják a város utcáit, piknikeznek a Central Park-
ban, és végigjárják a múzeumokat. Esténként betérnek a
kórházba, hogy a sebesült fiúról érdeklődjenek, aki a mű-
tét óta még mindig kómában fekszik.
Aztán jön az első csók, az esőben, az Amsterdam Café-
ból kilépve, ahova egy csésze csokoládéra és fahéjas sü-
teményre ugranak be.
Az első csók, amely mindent megváltoztat.
Elliott még soha életében nem volt olyan boldog, mint a
derűs, felszabadult, bohókás lánnyal, aki pizzaevés közben
megváltja az egész világot.
És Ilena soha nem érezte magát olyan szépnek, mint a ti-
tokzatos, lebilincselően izgalmas fiú tekintetében, akit
ilyen furcsa módon sodort útjába az élet.
Délutánonként órák hosszat beszélgetnek a felhőkarco-
lók közt meghúzódó, hatalmas parkban. Ott fedezik fel
igazán egymást.
A lány a biológiai tanulmányairól mesél, és elárulja,
hogy állatorvosnak készül. A fiút is érdekli a matematika
és a természettudomány. A lány tudni szeretné, miért
hagyta félbe az iskolát, kiváló eredményei dacára. Igen,
valóban jól ment neki a tanulás, de be kell vallania, hogy

215
ez nem az ő érdeme, a sikereit csak a 166-os IQ-jának kö-
szönheti.
Amikor Ilena a jövőbeli terveiről faggatja a fiút, s ő nem
tudja, mit feleljen, a lány megsejti, hogy súlyos önbiza-
lomhiányban szenved, s hogy zárkózottsága rendkívüli ér-
zékenységéből fakad.
Egy nap aztán felteszi a fiúnak a kérdést: „Miért nem le-
szel orvos?” A fiú eleinte úgy tesz, mintha meg sem hal-
lotta volna, de a lány erősködik, mire ő egy vállrándítással
felel.
Pedig a kérdés befészkelte magát a fejébe, ám a válasz
még várat magára. Egészen addig az éjszakáig, míg üze-
netet nem kap a kórházból, hogy a fiú, akit megmentett,
felébredt a kómából, és látni szeretné.

Elliott belép a szobába, és megáll az ágy mellett. A fiú

francia. A kómában töltött tíz nap ellenére nevet a szeme,
arcáról sugárzik a jókedv, ajkán kedvesen ironikus mosoly
bujkál.
– Te vagy hát a megmentőm! – viccelődik a fiú, enyhe
akcentussal ejtve az angol szavakat.
– Úgy tűnik – feleli Elliott.
Alig váltottak pár szót, máris rokonszenv alakul ki kö-
zöttük.
– Mától le nem vakarsz többé magadról – közli a fiú.
– Igazán?
– Legalábbis addig, míg meg nem hálálom, amit értem
tettél. Amíg a magam részéről meg nem mentem az éle-
ted…
Elliott elmosolyodik. Már az első pillanatban megtet-
szett neki a fiú, akiből csak úgy árad az életkedv. Úgy ér-
216
zi, hogy személyében a saját ellentétére bukkant, s így tö-
kéletesen kiegészítenék egymást. Kezet nyújt, hogy bemu-
tatkozzon:
– Elliott Cooper vagyok.
– Matt Delucca.
Később, amikor Elliott visszagondol erre az időre, rájön,
hogy élete azokban a napokban vett alapvető fordulatot.
Egy lány nyomába eredt a metrón, s a második helyett a
harmadik vagonba szállt. A választás megmentette az éle-
tét, és rátalált…
…a szerelemre,
a barátságra
és a hivatására.

Abban az évben, néhány nap alatt, férfivá érett.

*
San Francisco, 2006
Elliott 60 éves

Elliott a múlt emlékein mélázva leparkolt a Telegraph

Hill tetején, majd gyalog elindult a Filbert's Stepsen. Jó-
kedvűen lépkedett lefelé a virággal szegélyezett lépcsőso-
ron, amely az art deco stílusban épült, elegáns legénylak-
hoz vezetett. Belökte a kertkaput, és mivel az ablak félig
nyitva volt, megkopogtatta a spalettát, és bekiáltott:
– Matt, megjöttem! Kint várlak.
Matt azonnal ajtót nyitott, és elkerekedett szemmel me-
redt a látogatójára.
– Elliott?

217
 – Csipkedd magad, mert még be kell ugranunk
Francishoz szendvicsért. Ha nem sietünk, nem marad
ínyenctál, és egész délután duzzogni fogsz, hogy nincs
semmi kedvedre való kaja.
– Hogy kerülsz ide?
– Nem ma tesszük vízre a hajót?
– Milyen hajót?
– A Pápa hajóját!
– Miről beszélsz?
– Nem igaz, hogy elfelejtetted! Tegnap este hagytál üze-
netet a rögzítőmön, hogy tegyünk ma egy…
Matt félbeszakította.
– Elliott! Fejezd be! Nem hagytam üzenetet. Harminc
éve nem beszéltünk egymással.
Elliott elképedt, s most neki kerekedett el a szeme. Matt
tekintetét fürkészte, amely arról árulkodott, hogy a barátja
nem tréfál.
– Nem tudom, mi ütött beléd – folytatta Matt –, de ma
nem érek rá. Ezért ha megbocsátasz…
– Várj, Matt! Várj! Barátok vagyunk. Mindennap beszé-
lünk telefonon, és hetente többször találkozunk!
– Barátok voltunk. Régen…
Azzal elindult a házba, és már majdnem becsukta maga
mögött az ajtót, amikor Elliott könyörgő hangon visszatar-
totta:
– Mi történt? Összevesztünk?
– Hagyd abba! Ne tégy úgy, mintha mindent elfelejtettél
volna!
– Emlékeztess rá, kérlek!
Matt habozott, majd belekezdett:

218
 – Minden rendben volt, békésen éldegéltünk, míg egy
nap el nem vesztetted a fejed.
– Ezt hogy érted?
– Furcsa dolgokat kezdtél mesélni egy fickóról, aki ide-
oda utazott az időben, s aki állításod szerint te voltál idő-
sebb korodban… Szóval bekattantál. Mindent megtettem,
hogy segítsek rajtad, egészen addig a napig, amíg végképp
el nem vetetted a sulykot.
– Pontosan mikor?
– Harminc éve. Karácsonykor – felelte Matt elcsodál-
kozva az egyező időponton. – Jól emlékszem, aznap sza-
kítottál Ilenával…
Napra pontosan harminc éve.
– Mindent megpróbáltam, hogy kibéküljünk, de te fo-
lyamatosan azon igyekeztél, hogy falat húzz közénk.
Egyébként az után, ami Ilenával történt, már semmi nem
lett volna ugyanaz…
– Miért, mi történt Ilenával?
Matt arca hirtelen elfelhősödött a szomorúságtól, és el-
lentmondást nem tűrő hangon felelt:
– Menj el, Elliott!
És becsapta maga mögött az ajtót.
*
Elliott nehezen tért magához. Kábán tántorgott a kocsi-
jához. Úgy tűnt, hogy az 1976-os Elliott összeveszett
Mattel, és most ő issza meg a levét.
Vajon mivel magyarázható, hogy ő mégis temérdek em-
léket őriz mindarról, amit 1976 óta Mattel együtt éltek át?
Lehetetlen, hogy mindezt kitalálta volna! Hogy csak az ő
fejében létezik!
219
 Elliott a kocsi tetejére könyökölt, és fejét a tenyerébe
temette.
Lehet, hogy több idősík létezik?
Hallott már a párhuzamos világok létezését feltételező
elméletről, amely nagy vihart kavart a tudósok körében.
Némely fizikus szerint minden dolog, amely bekövetkez-
het, a létező világegyetemek egyikében be is következik.
Ha feldobok a levegőbe egy pénzérmét, akkor lesz olyan
világ, ahol fejre esik, és olyan is, ahol írásra. Ha játszom a
lottón, akkor létezik egy világ, amelyben nyerek, és millió
másik világegyetem, ahol veszítek! Ebből kiindulva tehát
az általunk ismert világ csak egy a végtelen sok világ kö-
zül. Létezik egy világegyetem, ahol a szeptember 11-i ter-
rortámadásra soha nem került sor, egy másik, ahol George
Bush nem az Amerikai Egyesült Államok elnöke, vagy
egy harmadik, ahol még mindig áll a berlini fal.
Egy világegyetem, amelyben harminc éve összeveszett
Mattel, és egy másik, ahol még mindig barátok…
Az a bökkenő, hogy a múlt és a jelen közti jövés-menés
eredményeként most olyan idősíkba tévedt, ahol az ese-
mények nincsenek összhangban a saját emlékeivel!
Sajnos az adott helyzetben nem tehet mást, mint hogy
megbarátkozik a gondolattal.
Beült a bogárhátúba, és elindult a kórházba.
Útközben mindvégig azon járt az esze, hogy mire célzott
Matt. Vajon mi történt Ilenával?

220
 18

Van úgy, hogy életünk értelme

végül halálra ad okot.
ALBERT CAMUS

San Francisco, 1976. december 25.

Ilena 30 éves
16 óra 48 perc

Magasan az égen, a szeles, nyirkos ködben egy ezüsttol-

lú madár szeli át a felhőket, és ereszkedik le San Francisco
városára. Nyílvesszőként suhan el az Alcatraz és a
Treasure Island fölött, majd leszáll a Golden Gate egyik
tornyára. A híres, hatalmas és elegáns híd két kilométer
hosszan íveli át az öblöt Sausalitóig. A roppant pillérek
szilárdan horgonyoznak a Csendes-óceánban, s nincs fél-
nivalójuk sem a fagyos tengeri áramlatoktól, sem a sűrű
ködtől, amely borostyánként tekeredik vörös színben
pompázó fémszerkezetük köré.
A madár a pillér tetejéről a mélybe tekint, és a kétszáz
méterrel lejjebb sürgölődő emberek életét szemléli.
A hídon az autók hat forgalmi sávban bemutatott, véget
nem érő táncban keresztezik vagy előzik egymást. A zenei
kíséret fülsiketítő zaj, dudaszó és fémes hangzavar.
A gyalogosoknak fenntartott sétányon hirtelen feltűnik
egy törékeny nő. Kötéltáncosként lépked. Készen arra,
hogy bármelyik pillanatban leeshet.

221
 Ilena maga sem érti, mit keres itt. Csak azt tudja, hogy
képtelen volt repülőre szállni, hogy hazautazzon Floridá-
ba. Megkérte a taxisofőrt, hogy forduljon meg, és vigye
vissza a városba. Aztán hagyta, hogy a lába vigye, így ke-
rült a hídra.
A szakadék szélén áll, olyan elviselhetetlen fájdalom
fogságában, amelyről addig fogalma sem volt. Mindenki
erősnek, szilárdnak, kiegyensúlyozottnak hiszi, holott ez
csak álca. Valójában sebezhető, védtelen, kiszolgáltatott.
„Nem szeretlek már, Ilena.” Alighogy elhangzott ez az
egyszerű mondat, érezte, ahogy kicsúszik lába alól a talaj,
s ereje és életkedve tovaszáll.
A biztonsági korlát fölé hajol, és lenéz a vízre. Részegí-
tő, szédítő látvány tárul elé. Forgószél kerekedik, a hullá-
mok tajtékot vetve megtörnek, forr az óceán. Elliott volt
egész élete. Mivé lesz nélküle?
Ilena gyengének, elveszettnek érzi magát. A fájdalom túl
erős, elfojtani lehetetlen. Egyszeriben jobban fél az élettől,
mint a haláltól, és rádöbben, miért hozta ide a lába.
A mélybe veti magát.
*
A Golden Gate magasából négy másodpercig zuhan az
ember.
Négy másodpercig tart a végső utazás. Négy másodper-
cet tölt két világ között, a valódi senki földjén.
Négy másodperc, miközben nincs már egészen élet-
ben…
…és még nem is igazán halott.
Négy másodperc a teljes kiüresedés állapotában. Merés-
zség vagy őrültség? Bátorság vagy gyengeség?
222
 Négy másodperc múltán százhúsz kilométer per órás se-
bességgel csapódik a vízbe. Négy másodperc múltán…
…meghal.
*
San Francisco, 1976. december 25.
Elliott 30 éves
17 óra 31 perc

Télen hamar esteledik. A délután már csak emlék.

A városban sorra gyulladnak fel az utcai lámpák, s kifli
alakú hold kukucskál a felhőtakarón támadt apró résen.
Elliott lehúzott ablakokkal hajt végig a partot szegélyező
széles sugárúton, az Embarcaderón. Azok után, amit az-
nap átélt, nem volt elég bátorsága, hogy üvegpalotájába
zárva, egyedül töltse az éjszakát. Attól félt, hogy megőrül,
hogy valami ostobaságot követ el…
Szélsebesen suhan, s a fények útján átrepül az üzleti ne-
gyeden, ahol a csillogó díszbe öltözött, nyílvessző alakú új
felhőkarcoló, a Transamerica Pyramid tündököl. Tanács-
talanul gondol Ilenára, aki bizonyára már a repülőn ül. Va-
jon ő hogyan vélekedik a szakításról? Megpróbálja elhi-
tetni magával, hogy Ilenának nem lesz nehéz dolga, hogy
hamar talál magának egy másik férfit, aki sokkal jobban
szereti majd, mint ő. Ugyanakkor még a lehetőség gondo-
latától is iszonyodik.
Beveszi a szokásos kanyarokat, s végül a kórház parko-
lójában köt ki. Elvesztette a szerelmét, elvesztette a barát-
ját. Nem maradt más, csak a munkája. Műteni persze most
nem fog, és betegeket sem fogad, mert az alkohol és a ká-

223
bítószer hatása még nem szűnt meg teljesen, de ismerős
környezetre vágyik, s a kórház az egyetlen ilyen hely.
A parkolóban a szokásos helyére áll. Kiszáll a kocsiból,
s akkor a sötétben vadul szirénázó mentőautó vágódik a
sürgősségi osztály bejárata elé. A megszokás ereje azon-
nali cselekvésre készteti, és nem tudja megállni, hogy ne
siessen a mentősök segítségére. Aznap Martinez és Pike
teljesít szolgálatot, a 21-es egységből. Jól ismeri őket,
dolgozott már velük. Mindkét ápoló holtsápadt, amiből
Elliott arra következtet, hogy a beteg állapota nagyon sú-
lyos.
– Kit hoztatok, Martinez?
A fiatal dél-amerikai, aki feltételezi, hogy Elliott az
ügyeletes orvos, gyors tájékoztatást ad:
– Harmincéves nő. Többszörösen sérült. Kómába van.
Félórája ugrott le a Golden Gate-ről…
– Túléli?
– Szerintem nem sok esélye van rá…
A fiatal nőt már újraélesztették. Elhelyezték a centrális
vénás katétert, és nyakmerevítőt kapott, amely eltakarja az
arca alsó részét.
Elliott segít a két férfinak kiemelni a hordágyat.
Majd a sérült fölé hajol.
És felismeri.
*
San Francisco, 2006
Elliott 60 éves

224
 Elliott még mindig a Mattel folytatott heves szóváltás
hatása alatt állt. A kocsiban ült, vezetett, de alig figyelt az
útra, azt sem tudta, merre jár.
Vajon mire célzott a barátja, amikor azt mondta, hogy
„Az után, ami Ilenával történt”? A szakításra gondolt?
Vagy valami súlyosabb dologra? Elliott megpróbálta ren-
dezni a gondolatait.
A legutóbbi múltbeli látogatás során, 1976. december
25-én reggel, fiatal énjével együtt sikerült megelőzni a ba-
lesetet, megmentették Ilena életét. A kardszárnyú delfin
nem ölte meg. Vagyis Ilena életben van.
De vajon miért beszélt Matt olyan reményvesztett han-
gon? Hirtelen lefékezett. A Washington Park mellett, egy
tűzcsap előtt leparkolta a bogárhátút, és egy internetkávé-
zó keresésére indult. A North Beachen cirkálva hamarosan
talált is egyet. Rendelt egy kapucsínót, hogy leülhessen az
egyik képernyő elé.
Kattintott párat, megnyitott egy internetes telefonköny-
vet, és bősz keresésbe fogott. A megfelelő mezőbe begé-
pelte a nő nevét. „Ilena Cruz”. A név alatti sor villogni
kezdett, és egy városnevet kért. Elliott beírta Orlandót.
Nem volt találat.
Kiterjesztette a keresést egész Floridára, majd más álla-
mokra is, de a gép semmit nem talált.
Lehet, hogy Ilena titkosította a számát. Vagy már nem
lakik a keleti parton. Vagy nevet változtatott…
Elliott nem adta fel. Beírta Ilena nevét a Google kereső-
jébe. Egyetlen találat… A linkre kattintott. Egy egyetemi
honlap volt, és az állatorvosi gyógymódok tengeri emlő-
sökön való alkalmazásáról szólt. A címoldalon megjelenő
tanulmány emlékeztetett arra, hogy a hetvenes években
225
Ilena volt azon állatorvosok egyike, akik elsőként végez-
ték el a ma már rutinszerűnek számító beavatkozásokat. A
cikk példaként egy lamantin esetét idézi, akin 1973-ban
Ilena a világon először alkalmazta az anesztéziát. Ilena
neve mellett egy hivatkozási szám állt, amely az életrajzi
adatokat tartalmazó lábjegyzetre irányította a figyelmet.
Elliott remegő kézzel a számra kattintott, és elborzadva
fedezte fel a lap alján Ilena születési és halálozási idejét:
1947-1976! További részleteket nem talált.
Tekintete a képernyőre tapadt, és próbálta megérteni, mi
történhetett.
Ha 1976. december 25-én Ilena még életben volt, vi-
szont a honlap ugyanazt az évet jelöli meg halálozási idő-
ként, akkor a lány az 1976-os év utolsó hat napjának egyi-
kén halt meg. De melyik napon? Hogyan? Miért?
Elliott kirohant a kávézóból, és gyorsan kocsiba ült. El-
határozta, hogy átnézi a korabeli újságokat.
Indexelés nélkül hajtott ki az útra, ahol kis híján belero-
hant egy ellenkező irányból érkező Lexus. Vakmerő fél-
fordulattal elindult a City Hall felé, ahol a San Francisco
Chronicle székhelye volt.
Húsz percig körözött, hogy parkolóhelyet találjon, de
ahogyan előre sejtette, abban a napszakban nullánál is ke-
vesebb volt a szabad helyek száma. A keresgélést megun-
va autóját a parkoló kocsisor melletti sávban hagyta, s lé-
lekben felkészült arra, hogy elszállítják, mire visszajön.
Kifulladva lépett be az üvegborítású épületbe, ahol közöl-
te, hogy az 1976-os archívumot szeretné megtekinteni. A
recepciós hölgy egy kitöltendő nyomtatványt nyomott a
kezébe, és hozzátette, hogy a kérés teljesítése beletelik
néhány napba.

226
 – Néhány napba?! – dohogott Elliott.
A hölgy magyarázkodni kezdett. Érvelését a szokásos
fordulatokkal tűzdelte tele, mint például „munkaszüneti
nap”, „csökkentett létszám”, „mikrofilm” vagy „digitalizá-
lásra váró év”…
Elliott kihúzott a zsebéből egy százdollárost. A hölgy
felháborodott arcot vágott. Elliott hozzátett még két bank-
jegyet. A hölgy azt felelte: „Meglátom, mit tehetek önért.”
Negyedórával később Elliott egy mikrofilmvetítő előtt
ült, és az 1976-os San Francisco Chronicle utolsó számai-
nak oldalai peregtek a szeme előtt. A főcímekben semmit
nem talált, ezért bogarászni kezdte a napihírek rovatot, és
a december 26-i számban egy apró cikkre bukkant, ame-
lyet kénytelen volt többször elolvasni, hogy felfogja a tar-
talmát.

Újabb öngyilkossági kísérlet a Golden Gate-en

Tegnap délután a Golden Gate Bridge 69. szá-

mú mellvédjénél az óceánba ugrott egy fiatal nő,
Ilena Cruz floridai állatorvos. Egyes szemtanúk
szerint a nő előrenyújtott lábbal csapódott a víz-
be. Pár perccel később a vízi rendőrség kimentet-
te, de többszörös végtagtörést és súlyos belső
sérüléseket szenvedett. A Lenox Kórházba szállí-
tották. Orvosai szerint kritikus az állapota.

Elliott gyomra görcsbe rándult, és percekig magába ros-

kadva, mozdulatlanul ült a széken. Micsoda kegyetlen já-
tékot űz vele a sors! Aztán elolvasta a másnapi újságot,
jóllehet már előre tudta, mit talál a cikkben.

227
 Nem történt csoda.
A Golden Gate újabb áldozatot követelt

Nem történt csoda a Lenox Kórházban. Ilena

Cruz, a fiatal nő, aki tegnapelőtt leugrott a Golden
Gate-ről, belehalt belső sérüléseibe (I. tegnapi
számunk).
Az újabb haláleset kapcsán újraéled a vita arról,
hogy szükség van-e biztonsági korlát felszerelé-
sére. A Golden Gate Tanácsa ezt az intézkedést
eddig nem volt hajlandó meghozni.

Elliott megsemmisülve lépett ki az épületből. Az autóját

nem szállították el, és még büntetést sem kapott. Sovány
vigasz. Beült a volán mögé, és a Lenox Kórházba hajtott.
Ellenőrizni akart valamit.
*
San Francisco, 1976. december 25.
Elliott 30 éves
20 óra 23 perc

Elliott szorongva várta, hogy Ilenát kihozzák a műtőből.

Mivel aznap nem volt szolgálatban, nem akarták, hogy ő
operálja meg, és mivel kissé még másnapos volt a heroin-
tól, nem is erősködött.
A vizsgálati eredmények katasztrofálisak voltak: kétol-
dali comb- és lábfejtörés, csípő- és vállficam, mellkas-
falzúzódás… Az erőteljes becsapódástól megrepedt a me-
dencéje, amelynek következtében megsérültek a kapcso-
lódó szervek. Attól tartottak, hogy a veséje és a lépe is ká-

228
rosult, s a hüvelyi vérzés miatt bél- vagy húgyhólyagrepe-
dés gyanúja is felmerült.
Elliott idegesen járkált fel-alá, majd lecövekelt a műtő
üvegajtaja előtt. Eleget látott már, és nem ringatta magát
illúziókba. Ő maga is gyakran kezelt súlyos balesetet
szenvedett, többszörösen sérült betegeket, és szembe kel-
lett néznie a valósággal. Ebben a stádiumban a túlélés esé-
lyei rendkívül csekélyek. A hasonló típusú balesetek során
gyakran megsérül a gerincoszlop és a gerincvelő, melynek
összenyomódása részleges vagy teljesen bénulást eredmé-
nyezhet…
Lelki szemei előtt megjelent Ilena, amint magatehetetle-
nül ül egy tolókocsiban, s ez egy pillanatra eltakarta a sel-
lőtermetű lány képét, aki a minap még boldogan merült a
víz alá, és önfeledten úszkált a delfinekkel.
Mindez miatta történt! Idősödő önmagával azt hitték,
hogy megmentették Ilena életét, de csak meghosszabbítot-
ták pár órával. Nem egy kardszárnyú delfin fojtotta vízbe,
hanem öngyilkos lett, leugrott egy hídról. Szép munka
volt! Megpróbáltak szembeszegülni a sorssal, de a sors
erősebb volt.
*
San Francisco, 2006. december 25.
Elliott 60 éves
22 óra 59 perc

Úgy zúdult az eső a Lenox Kórházra, mintha dézsából

öntötték volna.

229
 Elliott az alagsorban, a sercegő neonlámpa fényénél
harmincéves archív papírok közt Ilena kartonja után kuta-
tott.
A terem négy falát körben kartondobozok súlya alatt
roskadozó fémpolcok borították. Hajdanán minden egyes
kartont pontosan, hónapok, évek, osztályok szerint csopor-
tosítottak, de mára a lapok összekeveredtek, szétszóród-
tak, s a teremben óriási rumli uralkodott.
Miközben Elliott sietve nyitogatta a dobozokat és vadul
lapozgatta a dossziékat, megpróbált értelmet adni az el-
múlt három hónap eseményeinek. Eleinte naivul azt hitte,
hogy megváltoztathatja a sorsot, de a sors csúnyán vissza-
vágott… Tudomásul kell vennie a nyilvánvaló igazságot.
A szabad akarat, a képesség, hogy magunk alakítjuk sor-
sunkat, illúzió csupán. Létünk előre elrendeltetett, s ez el-
len felesleges küzdeni. Bizonyos események kivédhetetle-
nek és megmásíthatatlanok, mint például a halál órája. A
jövő nem fokozatosan rajzolódik ki. A lényeget illetően a
fő csapásirány már ki van jelölve, és nincs más választás,
követni kell. A múlt, a jelen, a jövő egy egységes egészet
alkot, amely arra a szörnyű névre hallgat, hogy végzet.
De ha minden előre meg van írva, vajon ki a szerző?
Egy felsőbb hatalom? Egy Isten? És mi a végső cél?
Elliott jól tudta, hogy soha nem kap választ a kérdéseire,
ezért úgy döntött, hogy inkább az aktákra összpontosít, és
bő egy órával később végre megtalálta, amit keresett.
Ilena felvételi lapja nem tűnt el, de az idő vasfoga szinte
olvashatatlanná rágta. A betűk elmosódtak, a lapok össze-
ragadtak. Elliott izgatottan a fény felé tartotta az írást, és
nagy nehezen kisilabizálta a lényeget.

230
 Ilena sebesülései sokkal súlyosabbak voltak, mint ahogy
gondolta, de az újságcikk híradásával ellentétben a lány
nem a belső sérüléseibe halt meg, hanem egy sürgős műté-
ti beavatkozás következtében, amelynek során egy véröm-
lenyt próbáltak meg eltávolítani az agyából.
Elliott megnézte az operáló orvos nevét: dr. Mitchell.
Emlékezett rá. Roger Mitchell szakavatott sebész volt,
de…
Miért nem én operáltam Ilenát?
Az agyi rétegvizsgálatról szóló jelentés hiánya is meg-
lepte.
Az orvosi utasítások alapján rekonstruálta, mi történhe-
tett valójában: hajnali négy óra körül az egyik ápolónő
agyi vérömleny jelenlétére utaló pupillaegyenetlenségről
számolt be az orvosnak, aki azonnal megműtötte a bete-
get, de a beavatkozás nem járt sikerrel.
A vérömleny túl mélyen bújt meg, rosszul lokalizálták,
és bonyolította a helyzetet az egyik vénás öblön keletke-
zett seb is, amelyet rétegvizsgálat nélkül nem vehettek
észre. Önmagában véve is kockázatos műtét lett volna, de
Ilenát, alacsony Glasgow-jával* és légzési nehézségeivel,
a legjobb sebész sem menthette volna meg.

Előre kell hozni a műtétet.

Elliott még egyszer átfutotta a zárójelentést. Ilena hajna-
li 4 óra 26 perckor halt meg.
Egy pillantást vetett az órájára.
Még nem volt éjfél.
*
San Francisco, 1976. december 26.
231
 Elliott 30 éves
00 óra 23 perc
– Eltávolítottam a lépet, és összevarrtam a belek egy ré-
szét – magyarázta dr. Roger Mitchell fiatal kollégájának.
Elliott életében először találta magát a másik oldalon, a
beteg és a család oldalán.
– És a vesék?
– Semmi komoly. A légzőszervek miatt viszont aggó-
dom. Több szomszédos bordája eltörött. Mindegyik lega-
lább két helyen.
Elliott tudta, hogy ez mit jelent. A mellkasfal egyik
szegmense elmozdult a mellkasüregben, melynek követ-
keztében légmell vagy mellkasi vérömleny alakulhat ki, s
mindkettő komoly légzési elégtelenséget okozhat.

* Glasgow-kómaskála

– Gerincsérülés?
– Még korai lenne nyilatkozni. Valószínű, hogy a
dorzális szakasz zúzódott… Ott a minden vagy semmi
törvénye érvényesül. Lehet ártalmatlan…
– De a végtagok együttes végleges bénulásához is ve-
zethet… – fejezte be Elliott.
Mitchell lebiggyesztette az ajkát.
– Várni kell. Pillanatnyilag nincs más teendőnk.
– Nem viszed le CT-re?
– Ma este nem. Reggel óta vacakol a program.
– A rohadt életbe! – szitkozódott Elliott, és öklével az
ajtóra csapott.
– Nyugodj meg. Szigorú megfigyelés alatt tartjuk, egy
ápolónő negyedóránként benéz hozzá. Egyébként…
232
 Mondani akart még valamit, de meggondolta magát.
– Egyébként? – kérdezte Elliott, arra kényszerítve Mitc-
hellt, hogy befejezze a mondatát.
– Egyetlen dolgot tehetünk. Imádkozzunk, hogy ne kell-
jen túl korán újra felnyitni, mert azt nem élné túl.
*
San Francisco, 2006. december 26.
Elliott 60 éves
01 óra 33 perc

Elliott Ilena orvosi papírjait szorongatva visszament az

emeletre. Jóllehet már két hónapja nem műtött, a kórház
igazgatósági tagjaként megtarthatta az irodáját. Belökte az
ajtót, és a világítás magától felkapcsolódott. Megállt az
ablak előtt, és a városra zúduló özönvizet nézte.
Majd feldúltan járkált fel-alá a szobában, és azon töp-
rengett, mit tehetne még. Újra átfutotta Ilena leleteit és az
orvosi jelentéseket, majd az egész dossziét visszatette az
íróasztalára, egy márványból faragott, elegánsan egyszerű
sakktábla mellé. Tűnődve felkapott két bábut, egy kúp
alakú futót és egy henger alakú bástyát.
Kúp és henger…
Eszébe jutott egy tanmese, melyet még az egyetemen
olvasott.
Fogta a kúpot, az íróasztalra állította, és meglökte. A
szilárd test pördült egyet a tengelye körül. Ugyanígy járt
el a hengerrel is, de ez utóbbi az asztalra dőlt, lebucskázott
a földre, és darabokra tört.
A két tárgyat ugyanaz az ütés érte, mégis eltérő pályát
jártak be. Erkölcsi tanulság: az emberek eltérő módon élik
233
meg ugyanazt a sorscsapást. Lehet, hogy nem menekülhe-
tek a sorsom elől, de ura vagyok oly módon, hogy szembe-
nézek vele.
A gondolattól új erőre kapott. Benyúlt a zsebébe, és elő-
vette az üvegcsét.
Fárasztó napja volt, és tudta, hogy még koránt sincs vé-
ge. Ennek ellenére meglepően nyugodtnak érezte magát.

Mert egy ember soha nem olyan erős, mint a végső küz-
delemben.

234
 19

Hetedik & nyolcadik találkozás

Ó, ha a fiatal tudná… Ó, ha az
öreg megtehetné…

San Francisco, 2006. december 26.

Elliott 30 éves
2 óra 1 perc

Az eső monoton zaja álomba ringatta a kórházat. Ilena

csukott szemmel pihent a kis kórházi szoba félhomályá-
ban. Feje fölött kusza infúziórengeteg, szájában a mester-
séges lélegeztetőgép csöve.
Elliott mellette ült. Gyengéden feljebb húzta a lepedőt,
hogy Ilena meg ne fázzon. Zaklatottan, remegő kézzel
megérintette a lány arcát. Ahogy bőre a bőréhez ért, úgy
érezte, éles pengék kaszabolják a szívét.
Hiába volt a szörnyűségesen feldagadt arc, az elkékült
ajak, Elliott érezte, hogy Ilena testében lüktet, küzd az
élet.
Egy élet, amely egy hajszálon függött.
Egy élet, amely bármelyik pillanatban kihunyhatott.
Halkan nyílt az ajtó. Elliott hátrafordult. Azt gondolta,
hogy az ügyeletes ápolónő lép a szobába. De nem ő volt.
– Azonnal meg kell operálni! – sürgette öregkori énje el-
lentmondást nem tűrő hangon.

235
 Elliott felugrott.
– Operálni? Mivel?
– Extradurális vérömleny az agyban.
A fiatal orvos rémülten felemelte Ilena szemhéját, de
vérömlenyre utaló pupillaegyenetlenségnek nyomát sem
látta.
– Honnan veszi?
– A halotti jelentésből. És ha lenne CT-felvétel, te is
tudnád…
– Álljon meg a menet! – védekezett Elliott. – Még csak
1976-ban vagyunk. A műszerek könnyen meghibásodnak,
a programok minden második vizsgálatnál leállnak. Nem
emlékszik?
Az öreg orvos nem felelt, mert már az EKG-görbét ta-
nulmányozta.
– Szólj, hogy gyorsan készítsék elő a műtőt! – utasította
Elliottot, és a fali telefonra mutatott.
– Várnunk kell, súlyos mellkasi sérüléseket szenvedett.
Ha most felnyitjuk, túl nagy kockázatot vállalunk.
– Ha nem nyitjuk fel, akkor biztos a halál.
Elliott fontolóra vette az érvet, mielőtt újabb ellenvetés-
sel állt elő.
– Kizárt, hogy Mitchell egy egyszerű megérzésre ha-
gyatkozva nekifog a műtétnek.
Az öreg megvonta a vállát.
– Ki mondta, hogy Mitchell műti…
– Akkor ki?
– Én.

236
 Elliott természetesnek vette, hogy ebbe az „én” be ő is
belefér, de még így is megvalósíthatatlannak tűnt a fela-
dat:
– Nem operálhatunk ketten! Szükségünk van még lega-
lább egy altatóorvosra és egy ápolónőre.
– Ki az ügyeletes aneszteziológus?
– Samantha Ryan, azt hiszem.
Az öreg orvos bólintott, majd a faliórára pillantott.
– Tíz perc múlva a műtőben! – mondta, s elindult kifelé.
– Készítsd elő Ilenát, én addig beszélek Ryannel.
A hatvanéves Elliott az előcsarnokba sietett, ahol alig
lézengtek páran, és ahol erős éterszag terjengett. Zakóját
fehér köpenyre cserélte, hogy ne keltsen feltűnést. Úgy
ismerte a kórházat, mint a tenyerét, könnyen megtalálta a
szobát, ahol Samantha Ryan pihent.
– Jó estét, Sam – köszöntötte, és felkapcsolta a villanyt.
A fiatal nő, aki az ügyeleti éjszakákon megszokta a
szaggatott alvást, azonnal felugrott, és a hirtelen támadt
fényességtől hunyorogva a szeme elé kapta a kezét. Isme-
rősnek találta a férfit, mégsem jött rá, hogy kit lát.
Elliott egy csésze kávét nyújtott felé. A lány elfogadta, s
közben félresöpört néhány arcába hulló rakoncátlan tin-
cset.
Különc lány volt. Harmincéves, ír származású leszbikus
és gyakorló katolikus. Két éve dolgozott a kórházban, mi-
után minden kapcsolatot megszakított New Yorkban élő
családtagjaival. Apja és fivérei a New York-i rendőrségen
dolgoztak.
Az elkövetkező években ő és Elliott jó barátok lesznek,
de abban az időben Samantha még magányos, magába
zárkózó lány volt, akiről lerítt, hogy rosszul érzi magát a
237
bőrében. A kórházban senkivel nem barátkozott, és a kol-
légái csak autistának csúfolták.
– Sam, szükségem lenne magára egy műtétnél.
– Most rögtön?
– Most rögtön. Egy légzési elégtelenséggel küzdő páci-
ens agyából kell eltávolítani egy szubdurális hema-tómát.
– Az öngyilkos nő? – kérdezte a lány, és kortyolt egyet a
kávéból.
– Eltalálta.
– Nem fogja túlélni – közölte nyugodtan.
– Az a jövő zenéje – feleselt Elliott.
A lány alumíniumpapírba csomagolt Oreo kekszet vett
elő.
– Ki operálja? – kérdezte, s belemártott egy cookie-t az
italba.
– Én.
– És megtudhatnám, ki maga?
– Valaki, akit jól ismer.
A fiatal nő Elliottra szegezte a tekintetét, és elbizonyta-
lanodott. Egy röpke pillanatra az a benyomása támadt,
hogy a férfi úgy olvas a lelkében, mint egy nyitott könyv-
ben…
– Igyekeznünk kell – figyelmeztette Elliott. Samantha
tagadólag rázta a fejét.
– Mitchell a kezelőorvosa. Szó sem lehet róla, hogy be-
lemenjek ilyen kalózkodásba. Azonnal kirúgnak.
– Van némi kockázata – ismerte be Elliott –, de biztosra
veszem, hogy segíteni fog.
– Nem kötelezhet rá. Semmivel nem tartozom magának
– felelte Samantha vállvonogatva.

238
 – Nekem nem, de Sarah Leevesnek tartozik valamivel…
Elliott nem fejezte be a mondatot. A lány rémülten né-
zett rá. Sarah Leeves egy szerencsétlen prostituált volt, aki
két éve lépte át a kórház küszöbét, miután csúnyán össze-
verték és késsel megszurkálták. Sürgősen megoperálták,
de belehalt a műtétbe.
– Kezdő volt még itt a kórházban – emlékeztette Elliott.
– Ön kiváló aneszteziológus, Sam, az egyik legkiválóbb,
de aznap este nagyon elszúrt valamit…
Samantha behunyta a szemét, és századszorra újra fel-
idézte magában a jelenetet. Egy rossz mozdulat volt. A
kezdő baklövése. Felcserélt két orvosságot, s az a szegény
nő soha többé nem ébredt fel.
– Ügyesen eltussolta a tévedését – folytatta Elliott –, és
valljuk be, egy prostituált eltűnése nem kavar nagy port.
Samantha csukott szemmel hallgatta. Nagyot hibázott
akkor, mert elkalandozott a figyelme. Lélekben máshol
járt. New Yorkban, az apjánál, aki „szajhának, ribancnak,
mocskos kis kurvának” tartja, az anyjánál, aki megállás
nélkül azt szajkózza, hogy „szégyent hoz” a családra, és
fivéreinél, akik végül rávették, hogy hagyja el a várost.
A lány kinyitotta a szemét, és megfélemlítve meredt
Elliottra.
– Honnan tudja mindezt?
– Magától. Elmesélte nekem.
Samantha hitetlenkedve rázta a fejét. Soha senkinek nem
említette az esetet, még gyónás közben sem. Viszont két
éve minden hitét latba veti, hogy feloldozást nyerjen.
Leghőbb vágya az, hogy visszafordítsa az idő kerekét, s
azt az átkozott napot kitörölje a naptárból. Hányszor fo-
hászkodott az éghez megváltásért!
239
 – Mentsen meg egy életet, azzal talán jóváteheti… –
súgta Elliott, aki kitalálta a lány gondolatait.
Samantha habozott, majd begombolta a köpenyét, és így
szólt:
– Megyek a műtőbe.
Elliott a lány után indult, de akkor elkezdett remegni a
keze. Máris!?
Az éjszaka kellős közepén szerencsére kihalt volt a
mosdó. Riadtan vette tudomásul, hogy kezd köddé válni.
A mosdókagyló fölé hajolt, hogy lelocsolja az arcát.
Samanthával ellentétben ő nem hitt Istenben, de ez nem
akadályozta meg abban, hogy hozzá fohászkodjon.
Hagyd, hogy megoperáljam! Hagyd, hogy egy kicsit to-
vább maradjak!
De az Isten, amelyben nem hitt, fütyült a könyörgésére,
és Elliottnak nem volt más választása, hagyta, hogy be-
szippantsák a sodró idő örvényei.
*
2006-ban, kórházi irodája foteljében, kimerülten ébredt.
Rémülten pillantott a polcon álló digitális órára: 2 óra 23
perc.
Még nem késő, feltéve, ha rögtön visszatér a múltba.
Tüstént bekapott egy pirulát, de semmi nem történt. Ter-
mészetes, hisz a hatóanyag csak alvás közben működik. Ő
azonban túl izgatott volt ahhoz, hogy vezényszóra elalud-
jon. Kisietett a folyosóra, és hívta a liftet, hogy a kórház
gyógyszertárába menjen. Ott talált egy flakon Hypnozent,
melyet a műtéti altatás előtt adnak a betegeknek. Sebbel-
lobbal visszatért az irodájába, fogta az orvosi táskáját, ki-
vett egy eldobható fecskendőt, felszippantott egy kisebb
240
mennyiséget a készítményből, és beadta magának. Az al-
tatószer gyorsan hatott. Elliott máris az álmok és az áb-
rándok birodalmában találta magát.
*
Eközben 1976-ban a harmincéves Elliott előkészítette
Ilenát a műtéthez. Leborotválta a haját, lekapcsolta a
lélegeztetőgépről, egy felfújható tömlővel helyettesítve
azt, hogy a lány levegőhöz jusson, míg a műtőbe viszi.
Mire felértek, Samantha Ryan és egy ápolónő már vár-
ták őket, de öreg énjét sehol nem látta. Akkor valaki meg-
kopogtatta az üveget. Az idős orvos intett, hogy menjen a
fertőtlenítőbe, és Elliott szó nélkül csatlakozott hozzá.
Könyökig feltűrték a köpenyük ujját, módszeresen ledör-
zsölték a kezüket, műtőruhába bújtak, gumikesztyűt húz-
tak, arcuk elé maszkot s a fejükre papírsapkát tettek.
*
A két orvos belép a műtőbe.
Elliott kissé háttérbe húzódik, és hagyja, hogy idősebb
önmaga vezényelje a műveletet. Az öreg rendkívül nyu-
godt. Otthonosan mozog. Először összehangolt mozdula-
tokkal átemelik Ilenát a műtőasztalra. Ő tartja a lány fejét,
szigorúan tengelyirányban, gondosan kerülve minden
esetleges hajlító vagy csavaró mozdulatot. Lassan, óvato-
san fektetik az asztalra, mert tudják, hogy a gerince is sé-
rült, és nem akarják súlyosbítani a bajt.
Végre elkezdődik a műtét. Az idősebb orvost különös
érzés keríti hatalmába. Két hónapja nem operált, és azt
gondolta, hogy soha többé nem vesz kézbe szikét. Kimért,
határozott mozdulatokkal dolgozik. Idővel megtanulta,

241
hogyan kezelje ezeket a szélsőségesen feszült pillanatokat.
Pontosan tudja, hol és mit kell megnyitni, a keze nem re-
meg, minden a legnagyobb rendben zajlik. Egészen addig,
míg…
– Kitől kaptak engedélyt a műtétre?
Mitchell lép a helyiségbe, a dühtől tajtékozva. Végigmé-
ri őket. Sorban szemügyre veszi őket, Samantha Ryant, az
ápolónőt, Elliottot és öregkori hasonmását.
– Hát ez meg ki az ördög? – tudakozódik, és állával az
öreg sebész felé bök, aki nyugodt, kimért hangon meg-
jegyzi:
– Mitchell doktor, nem fertőtlenítette magát, és figyel-
men kívül hagyott egy vérömlenyt.
Mitchell sértődötten a szája elé tesz egy maszkot, és fe-
nyegetőzni kezd:
– Ezt nem hagyom ennyiben!
– Mitchell doktor, kérem, fertőtlenítse magát – ismétli a
fiatal Elliott, arra kényszerítve az orvost, hogy elhagyja a
műtőt.
Az operáció szokatlanul derűs hangulatban folytatódik.
Kint vihar tombol, dörög az ég. Hallják, ahogy az eső az
ablaküveget ostorozza, és patakokban folyik le az ereszen.
A harmincéves Elliott csodálattal vegyes kétkedéssel
szemléli öregkori énjét, míg a hatvanéves Elliott kizárólag
a feladatra összpontosít. Minden rendben zajlik, de a vér-
ömleny elhelyezkedése, mérete és Ilena légzőszervi sérü-
lései miatt nem mer jóslatokba bocsátkozni a műtét sikerét
illetően. Tisztában van vele, hogy a kómás állapot már
önmagában iszkémiás eredetű keringésleállással jár, s így
komoly szövődményeket okoz.
Vajon mennyi esély van arra, hogy életben marad?
242
 Orvosi szemmel talán öt százalék.
És talán egy ezrelék annak az esélye, hogy nem szenved
maradandó károsodást.
De Elliott pályafutása során megtanulta, hogy a statisz-
tikák néha csalnak. Ismert olyan beteget, akinek az orvo-
sok három hónapot jósoltak, és még tíz évig élt. És az is
előfordult, hogy egy rutinműtét katasztrófával végződött.
Töprengés közben hirtelen vér spriccel az arcára.
Megtörtént, amitől tartott. A vérömleny nyomására kifa-
kadt egy sérült vénás öböl. Iszonyúan vérzik, de a többiek
azonnal a segítségére sietnek, és óvatosan felitatják a vért.
Komoly erőfeszítésébe kerül, hogy kordában tartsa az ér-
zéseit, és kizárólag a beavatkozásra összpontosítson. Még
azt is megpróbálja figyelmen kívül hagyni, hogy Ilenát
operálja. Mert tudja, hogy ha maga elé képzeli a lányt, el-
kezd remegni a keze és elhomályosul a látása.
A beavatkozás teljes nyugalomban zajlik, míg az egyik
főorvos kíséretében be nem toppan újra Mitchell. Megál-
lapítják a szabálysértést, de eszük ágában sincs félbeszakí-
tani a műtétet, amely már egyébként is a végéhez közele-
dik.
Még mielőtt elfogná a remegés, a hatvanéves Elliott fia-
tal énjéhez fordul:
– A többit már meghagyom neked. Varrd össze!
Leveszi a sapkát, lerántja magáról a műtősruhát, a véres
kesztyűket, és a kezét szemléli. Remegés nélkül kiállta a
próbát, hosszabb ideig, mint remélte.
– Köszönöm – súgja, anélkül hogy tudná, kinek mond
hálát.
Ez volt az utolsó operációja. Életében a legfontosabb.
Miközben a műtőben összegyűltek szeme láttára köddé
243
válik, arra gondol, hogy sikerrel teljesítette a feladatát.
Már nem fél a haláltól.

244
 20

Utolsó találkozás

Húszévesen a világ közepén

táncolunk. Harmincévesen a
körben bolyongunk. Ötvenéve-
sen a kör szélén lépkedünk,
nem nézünk se befelé, se kifelé.
Később már mindegy, mert lát-
hatatlanok vagyunk, ami a gye-
rekek és az öregek kiváltsága.
CHRISTIAN BOBIN

San Francisco, 2006

Elliott 60 éves

Elliott kórházi irodája hideg kőpadlóján, egy kisebb vér-

tócsában fekve ébredt. Kábultan feltápászkodott. Még
mindig ömlött orrából a vér. Érrendszere ismét drágán fi-
zetett az időutazásért. Több vérzéscsillapító tamponra volt
szükség, hogy megállítsa az áradatot.
Hajnalodott. Első gondolata az volt, hogy vajon sikerült-
e megmenteni Ilenát.
A számítógép elé ült, és megnyitotta az internetes tele-
fonkönyvet. Előző nap az Ilena Cruz névhez semmiféle
adatot nem talált a gép. Elliott újra próbálkozott, és a ke-
resési kiterjesztette az egész Egyesült Államokra.

245
 Ezúttal sikerrel járt. A képernyőn egy észak-kaliforniai
kis falu neve jelent meg: Weaverville.
Jó nyomon jár? Vagy korai még az öröm?
Egyetlen módon szerezhet bizonyosságot…
Az irodából az előcsarnokba sietett, rövid kitérőt tett a
kávégépnél, majd a parkolóba ment. Ha minden jól megy,
hat óra alatt Weaverville-be érhet. Öreg bogárhátúja meg-
fáradt, csakúgy, mint ő, de remélte, hogy kis ideig még ki-
tart alatta…
Hajnalban indult útnak. A nap még nem kelt fel, és az
éjszakai esőzések acélkékre festették az eget.
San Franciscót a 101-es autópályán hagyta el, ahol ha-
mar megtette az első kétszáz kilométert.
Leggett után nem sokkal lekanyarodott a sztrádáról, és
rátért egy panorámaútra, amely Cape Mendocinót megke-
rülve szorosan a part mentén kígyózott Ferndale-ig. Vízbe
nyúló meredek sziklák fölé épült, s a Csendes-óceán ma-
gasba törő hullámai ostromolták. Elliott Arcatánál elhagy-
ta a partot, és ráfordult a 299-es országútra. Ez volt az
egyetlen járható út, amely kelet-nyugati irányban átszelte
a hegyeket. Óriási mamutfenyő-szálerdőivel, nagy kiterje-
désű védett övezeteivel és az ég felé törő karcsú ezüstfe-
nyőivel a vidék még őrizte vadregényes jellegét.
Több mint öt órát autózott, mire az eldugott faluba,
Weaverville-be ért. A főutcán leparkolta a bogárhátút, és
bement a sarki fűszereshez, hogy megkérdezze Ilena pon-
tos címét. Egy erdei utat mutattak neki, amely a falu végé-
ről indult. Elhatározta, hogy gyalog vág neki. Húsz perc
múlva az úttól pár méterrel lejjebb egy faházat pillantott
meg. A közelben vízesés csobogott. Elliott megállt, és egy
mamutfenyő mögé bújt, amely átvészelte az előző század
246
nagy erdőirtásait. Az erős napsugárzástól hunyorogva, kél
kezével szemellenzőt formált.
A ház teraszán, a hóval borított hegyekkel szemben egy
nő ült. Háttal Elliottnak, de ő egy pillanatig sem kételke-
dett benne, hogy akit lát, az Ilena.
Harminc éve elválasztotta őket egymástól a sors, most
már csak harminc méter volt közöttük.
Egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy odasétál
hozzá, mindent elmesél neki, a karjába szorítja, és még
egyszer beszívja haja illatát.
De már túl késő volt. A legutóbbi időutazások nagyon
legyengítették. Minden eddiginél tisztábban érezte, hogy
eljárt felette az idő, hogy életét már csaknem teljesen ma-
ga mögött tudja, s hogy a testét marcangoló betegséggel
vívott csatát elveszítette.
Leült, és az öreg fa törzsének dőlve csodálta Ilenát.
Enyhe szellő fújdogált a magányos, nyugodt erdőben, s
Elliott végre megszabadult a nyomasztó idő és a fájó gon-
dok súlyától.
Soha nem érzett nyugalom szállta meg.
*
San Francisco, 1976
Reggel kilenc óra
Elliott 30 éves

Ilena operációja óta két nap telt el.

A lány a műtét után nem sokkal felébredt a kómából, de
még mindig nem volt biztos, hogy életben marad.
A beavatkozásnak hamar híre ment a kórházban, de csak
kétkedést és hitetlenséget keltett. A felelősök órákon át ta-
247
nácskoztak, hogy mit tegyenek. Jelentsék az esetet a rend-
őrségnek? Veszélyeztessék a Lenox Kórház szakmai hír-
nevét? A kórházigazgató és a sebészeti osztály főorvosa,
akik mindennél jobban ragaszkodtak a saját jó hírükhöz,
nem szívesen írták volna alá a „semmiből előbukkanó fér-
firól” szóló jelentést, aki később „a műtő kellős közepén
kámforrá vált”. Végül megelégedtek azzal, hogy két hó-
napra kitiltották a kórházból Elliottot és Samanthát. A fia-
tal orvos épp átvette az engedélymegvonásról szóló hatá-
rozatot, és indult volna a kórházból, amikor egy ápolónő
utána kiáltott:
– Doktor úr, önt keresik – azzal átnyújtotta Elliottnak a
fali telefon kagylóját.
– Halló?
– Itt várlak szemben – közölte idősebb önmaga.
– Szemben?
– Harrynél. Rendeljek neked valamit?
Elliott nem vesztegette az időt azzal, hogy válaszoljon.
Letette a telefont, kirohant az épületből, és átvágott az ut-
cán.
Az orráig sem látott. Sűrű ködtakaró nyújtózkodott a
szélben, beterítve a kültéri lámpákat és a kocsikat.
A Harry's Diner egy vasúti kocsiból átalakított, hosszú
étterem volt, a sürgősségi osztály bejáratával szemben. Az
ötvenes évekre jellemző kinézetével retrohangulatot árasz-
tott. Elliott benyitott, és legelőször a kollégáiba botlott,
akik munka előtt beugrottak egy gyors reggelire.
A füstös terem végén észrevette öreg énjét. Egy kávés-
bögre előtt ült az asztalnál.
– Mi hír a jövőből? – kérdezte Elliott, és leült a bársony-
nyal kárpitozott padra.
248
 – Megmenekült.
– Ilena életben van?
Az idős orvos bólintott.
Elliott kételkedni látszott, aztán megkérdezte:
– Maradandó károsodás?
Az öreg kitért a kérdés elől.
– Életben van. Megmentettük…
Elliott nem faggatózott tovább. A két férfi percekig egy-
fajta különös áhítatban, szótlanul ült egymással szemben.
Megviselt arcuk, karikás szemük kimerültségről árulko-
dott. Mindkettőjükön látszott a kialvatlanság és az utóbbi
napokban felgyülemlett feszültség. Minden erejüket ösz-
szeszedték a sorssal folytatott furcsa harcban, amelyből
szemlátomást győztesen kerültek ki.
Az ifjú Elliott omlott össze elsőként. Potyogtak a köny-
nyei, s maga sem tudta, hogy a sírástól megkönnyebbül-e,
vagy még nagyobb zűrzavar lesz úrrá a lelkén.
Megtörölte a szemét, és kinézett az ablakon. A köd tej-
fehér hullámokban terjedt tova az utcán, elöntötte a járdá-
kat, és bekebelezte a tűzcsapokat.
– Ne aggódj! Minden rendben lesz…
– Hogy mondhat ilyet? Mindenkit elveszítettem, akit
szerettem. Mattet, Ilenát! Maga tehet róla!
– Így alakult. Be kell tartanod az egyezséget, ahogy én is
betartottam…
– Maga könnyen beszél!
– Ezen már túl vagyunk. Nem tudom, milyen csoda foly-
tán sikerült megmenteni Ilenát, de most ne ronts el min-
dent. Éld az életed, ahogy ígérted, mert egy dologban biz-
tos vagyok: a csodák nem ismétlődnek.

249
 – Elviselhetetlen lesz…
– A következő néhány év valóban nehéz lesz – ismerte
el Elliott. – Aztán jobbra fordul a sorod. Elég erős vagy,
képes leszel elviselni a helyzetet, de egyedül kell megbir-
kóznod vele.
Elliott a szemöldökét ráncolta. Az öregember így foly-
tatta:
– Most találkozunk utoljára.
Elliott megvonta a vállát.
– Ezt már máskor is mondta.
– Ezúttal tényleg így lesz. Nem jöhetek vissza, még ha
nagyon szeretnék, akkor sem.
Néhány szóval elmesélte a pirulák történetét. Elmondta,
milyen körülmények között jutott hozzá, beszélt furcsa,
váratlan hatásukról, mely lehetővé tette az időutazást…
Elliott ezernyi kérdéssel ostromolta volna, de az öreg
már felállt, és távozni készült. A fiatal sebész megértette,
hogy nem tudhat meg többet, és hogy valóban ez volt az
utolsó találkozásuk. Hirtelen furcsa érzés kerítette hatal-
mába. Ilena operációja közben elkápráztatta az öreg szak-
tudása és az a képessége, hogy jókor jó döntést hozzon.
Sajnálta, hogy ezután nem lesz már alkalma alaposabban
megismerni.
Az öreg orvos komótosan begombolta a kabátját. Érezte,
hogy közeledik az indulás pillanata, de tapasztalatból tud-
ta, hogy van még két perce.
– Jobb, ha nem itt az étteremben válok köddé…
– Egyetértek. Nehezen tudnám megmagyarázni.
A hatvanéves Elliott búcsúzóul a harmincéves vállára
tette a kezét, és elindult a kijárat felé.

250
 Az ajtó elé érve hátrafordult, és még egyszer utoljára
fiatal önmaga felé biccentett. Tekintetük találkozott, és if-
júkori énje szemében felismerte azt a mély szomorúságot,
amelyet oly gyakran látott egyes betegeinél. Azoknak az
embereknek a szomorúságát, akik gyerekkori sérüléseik-
ből soha nem gyógyultak ki.
Ahelyett, hogy kiment volna az étteremből, visszafor-
dult. Mondania kell még valamit fiatal önmagának. Egy
egyszerű mondatot, melyre ő maga sokáig várt, de soha
senki nem súgta a fülébe, és egy egész élet kellett ahhoz,
hogy valódi jelentését megértse.
– Nem a te hibád.
A fiatal sebész eleinte értetlenül nézett rá, ezért újra el-
ismételte.
– Nem a te hibád.
– Mi?
– Anya öngyilkossága, apa pofonjai…
A hatvanéves Elliott nem fejezte be a mondatot. Hangja
el-elcsuklott. Nagy levegőt vett, hogy még egyszer elismé-
telje, mint egy litániát:
– ...Nem a te hibád.
– Tudom – lódította Elliott, akit felkavart a váratlan for-
dulat.
– Nem, most még nem tudod – suttogta a férfi, akivé
harminc év múlva válik majd. – Még nem tudod…
Hirtelen különös egyetértés, varázslatos harmónia tá-
madt a két férfi között, de csak egy szempillantásig tartott,
mert az öregre rátört az indulás pillanatát jelző remegés.
– Búcsúzom. Most rajtad a sor! – kiáltotta, és gyors lép-
tekkel elindult kifelé.

251
 Elliott visszaroskadt a padra, és az ablakon keresztül
nézte, ahogy öregedő önmaga eltűnik a ködben. Soha töb-
bé nem látta viszont.

252
 21

Nélküled az élet…

Szomorú, tágas vár lesz az élet,

melynek termeiben szél jár.
LOUIS ARAGON

1977
Elliott 31 éves
Nyáréjszaka San Franciscóban

Elliott a kórház tetején cigarettázik. Tekintete a távolba

vész. Lába alatt terül el a város, de ő ügyet sem vet rá.
Ilenát átszállították Miamiba. Azóta nem látta a lányt, és
belehal a hiányába.
Egy heves széllökés port kavar. A fiatal sebész az órájá-
ra pillant, majd elnyomja a csikket. Öt perc múlva újabb
műtét várja. Aznap a hatodik.
Kísértetként él. Ájulásig dolgozik. Minden ügyeletet el-
vállal…
Hogy életben tartsa magát…
*
Ilena kinyitja a szemét. Miamiban akkor kel a nap. Hat
hónapja fekszik egy kórházi ágyon, roncstesttel, toldozott-
foldozott lábbal. Már négy műtéten van túl, de még nincs
vége.

253
 A lelkében még nagyobb a zűrzavar. Dühödt, vad raga-
dozók üvöltenek, ajtók csapódnak.
Keveset beszél. Látogatókat nem fogad. Sem Mattet,
sem a kollégáit…
Sebezhető. Tehetetlen.
Hogyan szabadulhatna a fájdalomtól és a szégyentől?
*
Matt lehajtott tetejű kocsiban száguld a Seattle felé ve-
zető országúton. A váratlan, durva szakítás Elliottal fel-
dúlta az életét. Ő is elveszített mindent, amiben hitt. Ma-
gányos, nyomorult. Eszébe jut Tiffany, a meglepő, csoda-
szép lány. Ostoba volt! Miért hagyta, hogy elmenjen?
Bármire kész, csak hogy megtalálja. Hónapok óta azzal
tölti a hétvégéit, hogy keresztül-kasul járja az országot.
Iránytűje egy lánynév és egy telefonszám, amely már ré-
góta nem él.
Miért épp őt keresi? A kérdés meg sem fordul a fejében.
Egy dologban azonban biztos. Meg kell találnia, mert érzi,
hogy a lány lehetne életének állandó pontja. A kikötő.

1978
Ilena 32 éves

Január. Florida. Rehabilitációs Központ. Chopin

Nocturne-jei szólnak. Az évszázadban először hull hó Mi-
amiban. A kerekes székben ülő nő az ablakból csodálja az
égen puhán keringő, fehér pelyheket.
Bárcsak meghaltam volna… – sóhajtja Ilena.
*

254
 Augusztus vége. Egy isten háta mögötti kisváros valahol
Texasban.
A felszolgálónő belepillant a tükörbe.
Három napja ünnepelte harmincötödik születésnapját.
Szép kis ünnep, mondhatom! Inkább temetés… – gondolja
Tiffany, és megigazítja az egyenruháját.
Visszatért a szülői házba, és azzal tölti a napjait, hogy
egy útszéli kocsmában sört szolgál fel faragatlan, goromba
fickóknak, akik nyálcsorgatva bámulják a mellét. Vissza a
startvonalra. Vissza abba az életbe, melyet tizenhét évesen
maga mögött hagyott, hogy szerencsét próbáljon Kalifor-
niában. Akkoriban mindenki elbűvölően szépnek találta.
Tudott énekelni, táncolni, színészkedni, de tehetségére
sem San Franciscóban, sem Hollywoodban nem figyeltek
fel.
– Még egy sört, szépségem! – követelőzik az egyik ven-
dég, és korsóját a magasba emeli.
Tiffany felsóhajt. Nagyszabású álmainak egyszer s min-
denkorra befellegzett.
Fullasztó a hőség. A kitárt ablakon hirtelen kerékcsikor-
gás zaja szűrődik be a kocsmába, majd az ajtóban megje-
lenik egy új vendég.
Tiffany először nem hisz a szemének, aztán kénytelen
tudomásul venni, hogy valóban őt látja. Nem felejtette el,
és már bánta, hogy elhagyta, mielőtt a történetük elkezdő-
dött volna. A férfi tekintete körbejár, és felcsillan.
Tiffany megérti, hogy a férfi érte jött, és hogy az élet
olykor, amikor már egyáltalán nem számítunk rá, különle-
ges ajándékokkal lep meg bennünket. Matt félénken köze-
ledik felé:
– Mindenhol kerestelek.
255
 – Vigyél magaddal! – Tiffany csak ennyit mond.

1979
Elliott 33 éves

Ősz van. Elliott Szicílián nyaral, amikor földrengéssoro-

zat rázza meg Dél-Olaszországot. Természetes számára,
hogy önkéntes orvosként a mentőosztagok segítségére si-
et. A Vöröskereszt egyik csapatához küldik Santa Sienába,
egy domboldalra épült kisvárosba. Az esemény egy hosz-
szú együttműködés első állomása lesz a híres NGO*-val,
de Elliott akkor ezt még nem tudja. Az öreg városban a
földcsuszamlás mindent magával sodort, ami az útjába
akadt. Házakat, kocsikat, embereket…
A mentők a szakadó esőben nagy üggyel-bajjal kutatják
át a romokat. Körülbelül húsz halottat találnak, de több
túlélőt is, akiket a törmelékek maguk alá temettek.
Kezd esteledni, amikor egy kút aljáról gyerekhangot hal-
lanak. Egy hatéves kisfiú panaszos nyöszörgését. Hosszú
kötél végére zseblámpát kötnek, és leengedik. A gödör
mély, és a félig megsüllyedt kút bármelyik pillanatban be-
omolhat. A kisfiú mellkasig érő sárban tocsog, és a víz-
szint folyamatosan emelkedik. Megpróbálják felhúzni, de
a kicsi nem elég erős, visszacsúszik.
Elliott nem törődik azzal, hogy őrültnek nézik. Dereka
köré csavar egy kötelet, és leereszkedik a kút aljára.
Tettéért nem illeti különösebb elismerés, hisz biztos
benne, hogy nem aznap fog meghalni. Eleget hallott a jö-
vőjéről ahhoz, hogy tudja, legalább hatvanéves koráig élni
fog.
Még huszonhét évig „halhatatlan”…
256
 1980
Ilena 34 éves

Tél van. Kihalt a strand. Homokszemeket sodor a szél.

Ilena botjára támaszkodva megtesz pár métert, és a nedves
homokra huppan.

* Non-governmental Organization – Nem kormányzati szervezet

Az orvosai biztatják. Fiatal még, vasakarata van, egy

nap újra önállóan fog járni. Hasztalan falja az érzéstelení-
tőket. A fájdalom mindenhol jelen van. A testében, a fejé-
ben, a lelkében.
*
December 8. Lenox Kórház. Orvosi pihenőszoba. Elliott
a kanapéra roskad. Behunyja a szemét, és két műtét között
pihenni próbál. A fülében kollégái beszélgetései zsong-
nak: Igen vagy nem Reaganre? Ki lőtt rá J. R.–re a Dal-
lasban? Ki hallotta Stevie Wonder legújabb számát? Va-
laki bekapcsolja a tévét.
„Ma éjjel New Yorkban, a Dakota Building tövében egy
Mark Chapman nevezetű zavarodott elméjű férfi megölte
John Lennont. A rendkívül gyors beavatkozás ellenére a
Roosevelt Kórház orvosai már semmit nem tehettek a volt
Beatles-tag életéért.”

1981

257
 Napfényes az idő Napa Valleyben. Matt és Tiffany kéz a
kézben sétálgatnak a szőlősorok között. Három éve meg-
hitt cinkosságban, tökéletes harmóniában, álomszerű bol-
dogságban élnek…
Sok ember van a földön, akivel boldogan élhet az em-
ber? Tarthat a szerelem egy életen át?

1982

Hajnali két óra. A Lower Haight egyik kis lakása. Elliott

óvatosan kicsusszan az ágyból, hogy fel ne keltse a mel-
lette alvó nőt, akivel néhány órája találkozott egy belváro-
si bárban. Összeszedi az alsónadrágját, a farmerét, az in-
gét, és csendben felöltözik. Már épp távozni készül, ami-
kor egy hang szólítja:
– Elmész?
– Igen, aludj csak nyugodtan. Kitalálok egyedül. Becsa-
pom az ajtót magam mögött.
– Lisának hívnak! – veti oda duzzogva a lány, és eltűnik
a lepedő alatt.
– Tudom.
– Akkor miért hívtál Ilenának?

1983

Matt és Tiffany szerelmeskedés után egymásba fonódva

fekszenek az ágyon.
Egy könnycsepp gördül le a fiatalasszony arcán. Öt éve
szeretnének gyereket, sikertelenül.
Tiffany nemrég lett negyvenéves.

258
 1984

Telnek a napok, a hetek, az évek… Ilena szemében újra

értelmet kapott az élet. Újra jár. Bicebócán, sántikálva, a
lábát húzva, de jár. A régi mesterségét nem folytathatja,
de talált helyette újat. Ereje teljében tengerbiológiát tanít a
stanfordi egyetemen, és a Greenpeace egyik igazgatója-
ként aktív részt vállal a radioaktív hulladékok tengerbe
juttatása elleni kampányban, és a Párizsba, valamint Lon-
donba tervezett, első európai kirendeltségek létrehozásán
fáradozik.
*
San Franciscóban nyár van.
A napsugarak megvilágítják a kórház előcsarnokát.
Elliott vesz egy dobozos Colát, leül az egyik fotelbe, és
körülnéz.
A tévében kábelen keresztül sugárzott új csatorna jelenik
meg, az MTV. A képernyőről a Like a Virgin szól. Egy fi-
atal énekesnő vonaglik a földön ellenállhatatlanul érzéki
mozdulatokkal, amelyek látni engedik fehérneműjét. Ez a
Madonna-korszak kezdete.
A kórházban meglepő nyugalom honol. Valaki az egyik
asztalon felejtett egy Rubik-kockát. Elliott felkapja, és né-
hány mozdulattal kirakja mind a hat oldalt.
Mint mindenkinek, Elliottnak is vannak jó és rossz nap-
jai. A mai jónak mondható. Anélkül, hogy tudná a pontos
okát, derűs kedvében van. Máskor nehezebb. A magány
olykor undorral párosul, s ő a bánat és a levertség szaka-
dékába zuhan. Aztán mentő érkezik, új sebesültet hoz. Jöj-
259
jön gyorsan! Szükség van magára! Műteni kell! Néhány
pillanatra visszatér az élet értelme.
A hivatás áldása.

1985

Verona. Kora tavasz.

Elliott két napja érkezett Olaszországba, egy sebész-
kongresszusra. Ha emlékezete nem csal, ma találkozik a
lánya anyjával.
Verona főterén, a Piazza Brán, egy trattoria teraszán ül-
ve a naplementét csodálja. Narancsszínben pompázó nap-
sugarak simogatják a teret uraló csodálatos római amfite-
átrum, az Aréna falait.
– Ez az öné, uram… – hajol hozzá a pincér, és letesz elé
egy pohár száraz Martinit, melynek tetején két olívabogyó
úszkál.
Elliott az italát szürcsölgeti, de képtelen nyugalmat eről-
tetni magára. Mitévő legyen? Tudja, hogy a sorssal van ta-
lálkozója, és attól tart, hogy lemarad a fontos eseményről.
Fejében szünet nélkül öreg önmaga szavai ismétlődnek.
Már lassan tíz év telt el azóta, de soha nem felejtette el:
„1985. április 6-án, egy veronai sebészkongresszuson ta-
lálkozol egy nővel, aki élénken érdeklődik majd irántad.
Nem utasítod el a közeledését, és együtt töltesz vele egy
hétvégét, hogy megfoganjon a lányunk.”
Egyszerűnek tűnik, csakhogy április 6. ma van, hamaro-
san este hét óra lesz, és ő még mindig arra vár, hogy fel-
bukkanjon egy kívánatos olasz hölgy, s elkezdje neki
csapni a szelet.
– Szabad ez a hely?
260
 Meglepetten felemeli a fejét, mert a mondat angolul,
New York-i kiejtéssel hangzik el. Egy fiatal nő áll előtte
fakó rózsaszín kosztümben. Lehet, hogy kiszúrta magának
a sebész előtt fekvő International Herald Tribune-t…
Mindenesetre rettentő boldognak látszik, hogy honfitárs-
ára akadt.
Elliott bólint, és felkínálja neki a széket. A nőt
Pamelának hívják, egy híres szállodaláncnak dolgozik, és
üzleti ügyben jár Veronában.
Ő lenne az? – teszi fel magának a kérdést, és hirtelen iz-
galomba jön. Bizonyára. Minden összevág. Öreg énje egy
szóval sem említette, hogy a nő olasz… Elliott alaposan
szemügyre veszi, miközben a nő rendel magának egy
valpolicellát. Valódi nyolcvanas évekbeli szépség, magas
termet, tökéletes szoborszerű idomok, dús szőke haj, ki-
egészítve az executive woman nélkülözhetetlen jellemvo-
násaival.
Mire a pincér kihozza nekik az előételt, ők már túl van-
nak a bemutatkozáson, és a beszélgetés az újdonsült Ame-
rika hőseire terelődik. Reaganról, Michael Jackson-ról,
Spielbergről, Carl Lewisról csevegnek. Elliott automata-
vezérlésre kapcsolja magát. Derekasan helytáll az eszme-
cserében, de agya máshol jár.
Furcsa! Egyáltalán nem ilyennek képzeltem…
Képtelen elhinni, hogy ez a nő lesz a lánya anyja! Nehéz
lenne megmagyarázni az okát. Látszólag minden rendben
van vele, azt leszámítva, hogy ostobaságokat beszél, meg-
jegyzései kiszámíthatóak. Republikánus, inkább birtokolja
a világot, mint létezik benne, és tekintetéből hiányzik az a
kis apróság, az a szikra, melyet bájnak nevezünk.

261
 Megvan! Neki elvileg nincs tudomása arról, hogy éppen
ez az a flört, amelyből gyerek születik. Csak azért tudhat-
ja, mert találkozott időskori önmagával!
Mindegy. Akkor sem értem, mit keresek egy ilyen érdek-
telen, locsifecsi nő társaságában…
Pár óra unalmas blablát persze követhet forró éjszaka, de
Pamela vitathatatlan vonzereje ellenére Elliott nem biztos
abban, hogy valódi gyönyörre lelne a karjaiban.
A vacsora helyi ételkülönlegességekkel folytatódik:
pasta e fagioli, azaz tagliatellás bableves, vörösboros ri-
zottó, taleggio sajttal töltött marhaszelet, mindez néhány
pohár Bardolinóval kísérve.
A téren álló utcai lámpák megvilágítják a városházának
otthont adó Palazzo Barbierit és a széles, macskaköves sé-
tálóutcát, ahol a kései óra ellenére vidáman hömpölyög a
veronaiak tömege.
Elliott fizetne, de a pincér késlekedik, ezért feláll, és a
bárpulthoz megy. Miközben a főnök kiállítja a számlát,
Elliott kivesz a zsebéből egy szál Marlborót, és az ajkához
emeli. Már épp felkattintaná az öngyújtóját, amikor láng
perzseli a cigarettája végét.
– Nem volt rossz a ma reggeli előadása, doktor úr!
Elliott felnéz. A bárszéken egy harminc év körüli nő ül
fehérbort szürcsölgetve.
– Ön is részt vett a konferencián?
– Giulia Batistini – mutatkozik be a nő, kezét Elliott felé
nyújtva. – Milánóból jöttem. Sebész vagyok.
Zöld szemű, bohókás vörös hajjal. Nem sok olaszos vo-
nást fedez fel rajta.

262
 Giulia tekintete összetalálkozik az övével, s a nő szemé-
ben felfedezi a bájt, azt a kis szikrát, melyet Pamela pil-
lantásában hiába keresett.
Elliott megkönnyebbülve veszi tudomásul, hogy nem a
New York-i bombázó, hanem a bájos Giulia lesz a lánya
anyja!
– Szívesen beszélgetnék még önnel – folytatja a nő –,
de…
– De?
Giulia a terasz felé vág a szemével.
– Azt hiszem, a barátnője várja…
– Azt hiszem, ő nem a barátnőm.
Könnyed mosoly bujkál a szája szegletében, annak a nő-
nek a szerény győzelmét hirdetve, aki hajlandó lett volna
tovább harcolni a kiszemelt férfi kegyeiért, ebben az eset-
ben…

1986
Elliott 40 éves

San Francisco. Hajnali öt óra. Telefonhívás Európából.

Egy olasz akcentussal beszélő női hang fittyet hányva az
időeltolódás szabályaira, közli vele a hírt, amelyet ő már
régen tud.
Elliott repülőre ül, és Milánóba utazik. Taxiba ugrik, a
kórházba viteti magát, felrohan a negyedik emeletre, és
bekopogtat a 466-os szobába. Hello, Giulia, hello, Giulia
új élettársa, hello, doktor, hello, nővér…
Végre a bölcsőhöz ér. A kórházban nap mint nap talál-
kozik csecsemőkkel, de ez most egészen más. Ez a kisba-
ba az övé. Eleinte attól tart, hogy semmit nem érez majd,
263
de amint megpillantja, az aprócska lény magához láncolja
egy életre.
Kint február van, hó, hideg, csúcsforgalom, dudaszó,
„va fenculo” és szmog. De a szobában minden csupa me-
leg emberi gyengédség.
– Üdvözöllek, Angie…

1987

Újra visszatér az élet.

Az alagútnak vége. Új lap kezdődik. Visszatér a fény,
amikor már végleg lemondott róla.
Ha csecsemő érkezik a házba, minden a feje tetejére áll.
Cumisüvegek, pelenkacsomagok, tápszeres dobozok sza-
naszét…
Öt hónap, és kibújik az első fog. Újabb öt hónap, és se-
gítség nélkül lépked.
Mindaz, ami nem róla szól, jelentéktelenül nevetséges-
nek tűnik. Október 19-én beüt a tőzsdekrach. A nap Feke-
te hétfőként vonul be a történelembe. A Dow Jones 20
százalékot esik. Na és?

1988

Angie éhes! Angie kekszet kér! Angie szomjas! Angie

Colacocát kér!
Elérkezett karácsony. A ház pompás díszbe öltözött, a
kandallóban pattog a tűz.

264
 Elliott előveszi a gitárját, és előadja a korabeli legna-
gyobb sláger, a With or without you Angie-nek szóló,
személyes változatát.
Rasztafej a szőnyegen fekve őrködik a háznép felett.
Angie a kandalló előtt táncol.

1989

Angie hároméves. Pálcikabetűkkel és vastag filctollal le

tudja írni a nevét.
Március 24-én Alaszka partjainál zátonyra fut az Exxon
Valdez tankhajó, és 300 ezer tonna nyersolaj ömlik az
óceánba. Hatalmas kiterjedésű olajfolt szennyezi a vizet.
A CNN tévécsatornán a Greenpeace heves tiltakozásának
ad hangot a szervezet új szóvivője: Ilena Cruz.
Októberben Rosztropovics a berlini fal leomlásakor
csellókoncertet ad a helyszínen. A tévé arról tudósít, hogy
véget ért a hidegháború, és mostantól az emberek boldo-
gan élnek majd egy piacgazdaságon és demokrácián ala-
puló világban…

1990

A mozi előtt kígyózó sorok állnak.

Az első sort főképp családok alkotják. Gyerekzsivaj hal-
latszik. Elliott és Angie a legújabb Walt Disney-filmre, A
kis hableányra várnak, míg a sorban állók másik csoportja
Meg Ryant akarja látni a Harry és Sally című filmben.
Angie kicsit fáradt. Megráncigálja apja ingujját.
– Apa, vegyél fel!

265
 – Figyelem! Felszállás! – kiáltja Elliott, és karjába kapja
a kislányt.
Miközben megemeli a kislányt, Elliott félrefordítja a fe-
jét, és a szomszédos sorban megpillantja… Mattet.
Tekintetük fél másodpercre összetalálkozik, majd lassí-
tott felvételben elfordulnak egymástól. Elliott szíve meg-
dermed. Már majdnem tizenöt éve nem beszéltek egymás-
sal. Tiffany szomorkás mosollyal csodálja Angie-t, majd
elkapja a fejét. A két „pár” végül két különböző terembe
ül be.
Még nem érkezett el a kibeszélés ideje…
Egy nap talán…

1991

Elliott és Angie a konyhában szorgoskodnak. A süte-

mény receptje kissé bonyolult. A kislány arcán ragyogó
mosoly ül. Szája juharfasziruptól maszatos. Kora este van.
Enyhe idő. Narancsszínű fénysugár szűrődik be a konyha-
ablakon.
A mikrohullámú sütő mellett álló tévé képernyőjén
hangtalanul peregnek a képek. Néhány homályos felvétel
Kuvaitról: A Sivatagi Vihar hadművelet, az első szövetsé-
ges katonai bevetés Irak ellen…
A rádióból a Mysterious Ways szól a U2-tól. Angie fa-
kanállal veri a ritmust, meglepő zenei érzékkel kísérve
Bonót.
Elliott egy videokamerával örökíti meg a pillanatot.
Mindent megtesz, hogy a lehető legtöbb időt tölthesse a
lányával. Akár a karrierje rovására is. Továbbra is rajong a
hivatásáért, de semmiféle megalkuvásra nem hajlandó
266
azért, hogy gyorsabban emelkedjen a ranglétrán. Mások
megelőzték, de ő semmit nem tett azért, hogy utolérje
őket. Kielégíti, hogy jó sebész maradt, s hogy a betegei
bíznak benne.
A lánya mindennél fontosabb. Most már megérti öreg
énjét, és erőfeszítését, hogy Ilena életét oly módon ment-
sék meg, hogy Angie ne essen áldozatul. Valahányszor a
lányára néz, felderül a lelke, bár ez a derű olykor némi ag-
godalommal párosul. Az élet megtanította arra, hogy a
boldog pillanatokért néha nagy árat fizet az ember. Elliott
tanult a leckéből. Hat éve újra édes az élet, de tisztában
van vele, hogy az idillnek bármelyik pillanatban vége sza-
kadhat.
A boldogsággal csak az a bökkenő, hogy hamar hozzá-
szokik az ember…

1992

Hatévesen kihullnak az első tejfogak… Angie bájos

foghíjas mosollyal írja a házi feladatát a nappali üveglapú
dohányzóasztalánál.
Elliott bosszankodva lép a helyiségbe, és szigorúan rá-
mordul a lányára:
– Mondtam már, hogy tanulás közben kapcsold ki a té-
vét!
– Miért?
– Ahhoz, hogy jó munkát végezz, koncentrálni kell.
– Koncentrálok.
– Ne csibészkedj!

267
 Elliott elkobozza a párna alá rejtett távirányítót, és már
majdnem kikapcsolja a készüléket, amikor ujja mozdulat-
lanná dermed a nyomógombon.
A képernyőn egy riporter Rio de Janeiróból, a második
Föld csúcstalálkozóról tudósít. Néhány napon keresztül a
világ nagyhatalmai a bolygó környezeti állapotáról foly-
tatnak eszmecserét. Az újságíró az egyik NGO képviselő-
jét faggatja, aki megkapó tehetséggel és meggyőző erővel
beszél a klímaváltozásról és a biodiverzitás csökkenéséről.
A nő csillogó, átható tekintetét szomorúság fátyolozza.
Miközben beszél, a képernyő jobb alsó sarkában megjele-
nik a neve: Ilena Cruz.
– Mondd, apa, miért sírsz?

1993

Mindjárt hat óra harminc perc. Elliott kicsusszan az

ágyból, még mielőtt megszólalna az ébresztőóra. Szétöm-
lő, hosszú barna haj lóg ki a takaró alól. Tulajdonosa egy
légi utaskísérő; akivel Elliott előző este találkozott a repü-
lőtéren, amikor kikísérte Angie-t, aki néhány napra az
anyjához utazott Olaszországba.
Elliott csendben kioson a szobából, lezuhanyozik, és
sebtében felöltözik.
A konyhában a jegyzettömb után nyúl, hogy pár szót
firkantson rá, de akkor rádöbben, hogy elfelejtette a lány
nevét. Így hát a minimumra szorítkozik:
Kérlek, mielőtt elmész, dobd a kulcsot a levélszekrénybe.
Köszönöm az éjszakát. Talán hamarosan látjuk egymást.
Szánalmas. Tisztában van vele, de így alakult. Kapcsola-
tai ritkán tartanak egy hétnél tovább. Így döntött. Szere-
268
lem nélkül nem hajlandó párkapcsolatban élni. Képmuta-
tás lenne és gyávaság. Ezt a módját találta, hogy hű ma-
radjon Ilenához.
Egy idő után megbékél magával az ember, ahogy tud…
Felhörpint egy csésze kávét, bekap egy száraz fánkot, és
elindul dolgozni. Kifelé menet felveszi az aznapi újságot,
melyet nemrég dobott be az újságkihordó fiú. A címlapon
hatalmas fotó tudósít Rabin és Arafat kézfogásáról,
amelynél Bili Clinton bábáskodik.

1994

Nyárutó. Kora este. A mályvaszínű égbolt vörös fénybe

vonja a várost. Elliott leparkolja hűséges bogárhátúját a
Marina Greenen. Elintézte, hogy korábban jöhessen haza,
de tudja, hogy Teresa, a bébiszitter, aki a lányára vigyáz,
már egy órája elment. – Angie! – kiáltja az ajtóban. – Én
vagyok!
Angie már nyolcéves, de valahányszor egyedül hagyja,
folyamatosan aggódik érte.
– Angie, drágám, jól vagy?
Hallja, ahogy a kislány apró léptekkel elindul lefelé a
lépcsőn, s amint ráemeli a tekintetét, meglátja könnyáztat-
ta arcát.
– Mi történt, kicsikém? – kérdezi rémülten, és elindul fe-
lé.
A kislány világbánattól sújtva, zokogva omlik a karjába.
– Rasztafej… – hüppögi Angie két felcsukló sírás kö-
zött.
– Mi van vele?
– Nem mozdul…
269
 Elliott ölbe veszi a kislányt, és a hálószobába mennek.
Rasztafej valóban mozdulatlanul fekszik a szőnyegen.
Olyan, mintha aludna.
– Meggyógyítod? – kérdezi Angie esdeklő tekintettel.
Miközben Elliott megvizsgálja a kutyát, Angie a nyoma-
ték kedvéért még hangosabban zokog:
– Kérlek, apa, gyógyítsd meg! Gyógyítsd meg!
– Kicsikém, meghalt, már nem lehet meggyógyítani.
– Könyörgök! – üvölti, és térdre veti magát. Elliott fel-
emeli, és a szobájába kíséri.
– Tudod, Rasztafej nagyon öreg volt. Már az is csoda,
hogy ilyen sokáig élt.
De Angie ezt még nem érti. Elviselhetetlen bánat nyom-
ja a szívét, melyet semmi nem csillapíthat. Az ágyra veti
magát, és fejét a párnába fúrja. Elliott leül mellé, és vi-
gasztaló szavakat suttog a fülébe.
Holnap könnyebb lesz.
Másnap kocsiba ülnek, és San Francisco északi részébe,
az inglewoodi erdőbe hajtanak. Kiválasztanak egy elszige-
telt kis sarkot, egy vaskos fától nem túl messze, és Elliott
mély gödröt ás. Belehelyezi a kutya testét, és földet hány
rá.
– Szerinted a kutyáknak is van mennyországuk? –
kérdezi a kislány.
– Nem tudom – feleli Elliott, miközben száraz levéllel és
gallyakkal takarja be a sírt. – De ha van, biztos, hogy
Rasztafej odakerül.
Angie szótlan bólintással helyesel, majd újra sírva fakad.
Rasztafej mindig része volt életének.
– Nem tudom elhinni, hogy soha többé nem látom.

270
 – Tudom, kicsim. Nagy fájdalommal jár, ha elveszítesz
valakit, akit szeretsz. Nincs annál kegyetlenebb dolog a
világon. Búcsúzz el tőle – ajánlja Elliott.
Angie közelebb lép a sírhoz.
– Viszontlátásra, Rasztafej. Szuperkutya voltál… –
mondja ünnepélyesen.
– Ez igaz – ismeri el Elliott. – Te voltál a legjobb.
Beülnek az autóba, és visszahajtanak a városba. Útköz-
ben mindketten szótlanok. Jól megérdemelt vigaszul
Elliott felajánlja Angie-nek, hogy ugorjanak be a Star-
bucks kávézóba.
– Meghívlak egy forró csokira.
– Rendben. Nagy adag tejszínhabbal.
Leülnek egy asztalhoz, és miután Angie telemaszatolta a
fél arcát tejszínhabbal, faggatni kezdi az apját:
– Hogy került hozzád Rasztafej?
– Még soha nem meséltem?
– Nem.
– Hát, tudod, eleinte nem nagyon szerettük egymást…

1995

– Apa, megnézzük a Toy Storyt?

– Quésaco?*

1996

– Apa, megnézzük a Rómeó + Júliát? Imádom Leonar-

dót.
– Kész vagy a leckéddel?

271
 – Igen. Esküszöm!

1997

Decemberi szombat délután. Először fordul elő, hogy

Angie a barátnőivel megy moziba, és nem vele.
Mint a kamaszok milliói, ő is látni akarja, ahogy a Tita-
nic fedélzetén Di Caprio megcsókolja Kate Winslettet.
Elliott békésen kávét főz magának a konyhában. Minden
rendben. De akkor miért érzi magát egyszeriben olyan
borzalmasan magányosnak?
Felmegy az emeletre, és benyit Angie szobájába, ahol
még mindig szól a zene. A hifitorony erősítőiből a Spice
Girls slágere bömböl: Wannabe. A falon, az elpusztíthatat-
lan Simpson család képe mellett, tévésorozatok plakátjai
lógnak, melyekről Elliott soha nem hallott: Barátok, Be-
verly Hills-i zsaru, South Park…
Hirtelen furcsa ürességet érez, és tudatára ébred, hogy a
lánya már nem egészen gyerek.
Természetes. A gyerekek felnőnek. Ilyen az élet.
De miért ilyen gyorsan?

1998
Elliott 52 éves

A kórház pihenőjében szól a tévé. A képernyőn egy fic-

kó azt állítja, hogy a férfiak a Marsról jönnek, a nők a Vé-
nuszról. A teremben lévő ápolónők mindegyike egyetért
ezzel. Elliott a szemöldökét ráncolja. Egyre gyakrabban
támad az a benyomása, hogy fáziseltolódásban van az őt
körülvevő világgal. Megissza a dobozos Coláját, és el-
272
hagyja a termet. Először nehezedik lelkére az „ötven év”
súlya. Szó sincs arról, hogy öregnek érezné magát, de már
nem fiatal. És tudja, hogy ez visszafordíthatatlan.
A Vészhelyzet című tévésorozat sikerkorszaka. A kór-
házban egyes betegek Green doktort és Ross doktort kere-
sik…
Januári csütörtök. Bill Clinton lesújtott arccal bizonygat-
ja ártatlanságát a tévében:
– Nem volt szexuális viszonyom ezzel a nővel,
Lewinsky kisasszonnyal.
Eközben az Északi-sarkon a globális felmelegedés hatá-
sára tovább olvad a jéghegy. De vajon ki törődik ezzel
igazán?

* Az meg mi?

1999

Április vége.
Elliott bekukkant a kórház pihenőjébe. Egy lélek sincs
odabent.
Kinyitja a közös hűtőszekrény ajtaját, hogy kivegyen
egy gyümölcsöt. Az egyik ápolónő cédulát ragasztott egy
zöldalmára, melyen Elliott neve áll. Felhúzza a szemöldö-
két, leveszi a cetlit, és jóízűen beleharap.
Az ablakpárkányra ül, és szórakozottan figyeli a kollé-
gáit, akik az udvaron kosárlabdáznak. Tavaszillat lebeg
San Francisco felett. Tökéletes nap a mai. Az élet jegyé-
ben zajlik. Jól sikerült műtétek egész során van túl. Sze-

273
rencsére egyik betegnek sem jutott eszébe meghalni a ke-
zei között.
Elliott megáll a tévé előtt, és tétovázik. Bekapcsolja
vagy ne? Miért rontaná el a jókedvét azzal, hogy magára
zúdítja a világ balsorsáról szóló napi híradagot? Már
majdnem lemond róla, de akkor arra gondol, hogy a mai
nap talán még ebben is különbözik a többitől, és meg-
nyomja a gombot. Eleinte azt hiszi, álmodik. Csupa jó hírt
hall. AIDS elleni oltóanyagot találtak fel. Végleges béke a
Közép-Keleten. Valódi globális szintű program a lég-
szennyezés ellen. Megduplázott szövetségi költségvetés az
oktatásügynek…
Elliott átkapcsol a CNN-re. Rossz húzás. Kiküldött tu-
dósító jelentkezik a littletowni Columbine gimnáziumból,
ahol két diák lelőtt tizenkét másikat, majd magukkal is
végeztek.
Mégsem kellett volna bekapcsolni…

2000

– Apa, piercinget szeretnék.

– Apa, mobiltelefont szeretnék.
– Apa, tetoválást szeretnék.
Aztán aranyhörcsögöt, iMacet, iPodot, DKNY atlétát,
Diesel farmert, szőrmetáskát, New Balance tornacipőt,
bohóchalat, Burberry esőkabátot, Marc Jacobs parfümöt,
D&G napszemüveget, csincsillát, Hello Kitty táskát, vízi
teknőst, Hilfiger pólót, IKKS atlétát, csikóhalat, Ralph
Lauren pulóvert…

2001
274
 Elliott leállítja a bogárhátúját a parkolóban, és egy pil-
lantást vet az órájára. Korán van még. Csak két óra múlva
kell munkába állnia, de elhatározta, hogy előbb bejön.
Tudja, hogy a mai nap más, mint a többi.
A kórház előcsarnokában tucatjával tolonganak a bete-
gek, orvosok, ápolónők az egyetlen tévékészülék előtt.
Holtsápadtak mindahányan, sokan közülük már a mobilte-
lefonjukon lógnak, és bőszen tárcsázzák rokonaik, baráta-
ik számát.
Mindabból, amit a másik énjétől az 1976-os találkozá-
sok során hallott, egy mondat különösen az emlékezetébe
vésődött: „2001. szeptember 11-én döbbenetes esemény
történt a New York-i World Trade Centerben.”
Elliott oldalát sokáig fúrta a kíváncsiság, hogy vajon mi
lehet az.
Óvatosan félrelökve néhány embert közelebb férkőzik a
tévéhez, hogy lásson egy darabkát a képernyőből. Most
már tudja.

275
 2002, 2003, 2004, 2005
Elliott 56, 57, 58, 59 éves

„Nem az a baj, hogy kevés idő áll a rendelkezésünkre,

hanem főképp az, hogy sokat elfecsérelünk abból, ami
adatik.”
SENECA

2006
Elliott 60 éves

Manhattan. Január második hete.

Elliott kivett néhány nap szabadságot, hogy segítsen
Angie-nek berendezkedni New Yorkban, ahol a lány ha-
marosan megkezdi orvosi tanulmányait.
Miközben Angie-t az új élet tartja izgalomban, Elliott
pár órára magára hagyja, mert magánjellegű intéznivalója
akad. A taxi egy fémszerkezetes üvegtorony előtt teszi ki,
a Park Avenue és az 52. utca sarkán. Az épületben fel-
megy a lifttel a harmincharmadik emeletre. Belép a nagy
hírű orvosi rendelőbe. Előző nap minden szükséges vizs-
gálatot elvégeztek, a vérvételtől a röntgenfelvételekig, s
most az eredményre vár. Elliott szívesebben vizsgáltatta ki
magát New Yorkban, mint San Franciscóban, mert ott az
orvostársadalom fele ismeri. A hivatás elvileg orvosi ti-
toktartásra kötelezi őket, de ebben a körben, csakúgy, mint
bárhol máshol, gyorsan terjed a pletyka.
– Fáradj be, Elliott – szólítja John Goldwyn, a rendelő
egyik orvosa.

276
 A két férfi együtt járt egyetemre Kaliforniában, és azóta
is tartják a kapcsolatot. Elliott leül egy fotelbe, miközben
Goldwyn egy kartondossziéból előveszi a röntgenfelvéte-
leket, és kiteríti őket az íróasztalán.
– Nem kertelek, Elliott… – kezdi, és kollégája felé
nyújtja a leleteket.
– Rákos vagyok, igaz?
– Igen.
– Súlyos?
– Attól tartok.
Elliott vár néhány pillanatot, hogy megeméssze a hírt.
– Mennyi időm van még hátra?
– Néhány hónap…
Negyedórával később Elliott újra a dudaszótól hangos
utcai forgatagban, felhőkarcolók között találja magát. Kék
az ég, de hideg sarki szél fúj.
A betegség hírétől lesújtva, elveszetten, dideregve, célta-
lanul bolyong az utcákon.
Egy butiksorhoz ér. Az egyik luxusbolt kirakatában hir-
telen szemtől szembe találja magát a saját tükörképével, s
akkor hirtelen rádöbben, hogy ugyanannyi idős és éppúgy
néz ki, mint a másik önmaga, aki harminc éve toppant be
az életébe.
Megtörtént. Végül valóban olyanná vállam, mint ami-
lyen ő volt...
Karját a magasba lendítve meglobogtatja a kirakatból
visszatekintő alak felé a rákos tüdejéről készült röntgen-
felvételeket, és mintha az időn túl, a másik énjéhez intézné
a szavait, dacosan megjegyzi:
– Ezt azért gondosan eltitkoltad előlem, te utolsó gaz-
ember!
277
 22

Sorsomra hagyott, és egy nap-

fényes reggel elment.
EDITH PIAF

2007. február
Elliott 61 éves

A halál előtt három perccel…

Elliott a verandán takaróba burkolódzva fekszik a kana-
pén, és utoljára megcsodálja, ahogy San Franciscóban le-
megy a nap.
Vacog, és az oxigénmaszk ellenére nehezen lélegzik.
Úgy érzi, hogy teste kezd semmivé válni.

A halál előtt két perccel…

Elérkezett hát a rettegett pillanat. Kezdődik a nagy uta-
zás.
Gyakran mondják, hogy az élet becsét nem az adja, hogy
milyen hosszan, hanem hogy, milyen módon éltük.
Könnyen mondja, aki kicsattan az egészségtől!
Ő a maga részéről mindent megtett. De vajon elégedett
embernek mondhatja-e magát?
Aki él, majd meglátja.
Aki hal, majd meglátja.

Utolsó perc…

278
 Egy zen mester derűjével szeretne meghalni. Nem egy-
szerű feladat. Védtelen, akár egy kis kölyök. Fél.
Nem figyelmeztette Angie-t. Senki sincs mellette.
Mégsem akar egyedül távozni az életből. Ilenára gondol.
Nagyon erősen. És abban a pillanatban, amikor az utolsó
lehelet elhagyja ajkát, sikerül elhitetni magával, hogy
Ilena ott van az oldalán.

279
 23

Titkot őrizni mélyen emberi,

csakúgy, mint előbb vagy utóbb
felfedni azt.
PHILIP ROTH

2007. február
Három nappal később

Vakító téli napfény ragyogta be a greenwoodi temető

zöldellő sétányait, parkjelleget kölcsönözve a helynek.
Elliott koporsóját leeresztették a sírba, és azok, akik
végső búcsút akartak venni tőle, sorban elvonultak a tá-
tongó gödör előtt, és egy marék földet vagy egy szál virá-
got dobtak bele.
Angie ment elöl. Anyja kísérte, aki Milánóból érkezett a
temetésre. Aztán következtek a kollégák, majd számtalan
beteg, akiket Elliott az elmúlt harminc évben gyógyított.
Ha látná, nyilván meglepné és mélyen meghatná az em-
beráradat. Egyvalakinek a jelenléte különösen megrendí-
tené. A nyugdíjas Malden nyomozóé, aki már elmúlt ki-
lencvenéves, ennek ellenére hősiesen menetel a sír felé,
hajdani kollégája, Douglas kapitány karjára támaszkodva,
aki ma már a város rendőrfőnöke.
A szertartás félóráig tartott, alkonyat előtt ért véget. A
gyülekezet hamar szétszéledt. A résztvevők sietve beszáll-
tak a parkolóban hagyott puha, meleg, biztonságos autóik-
ba. Hazatérve sokan mondogatták magukban:

280
 „Egyszer az én napom is elérkezik. Remélem, a lehető
legkésőbb.”
*
A kis temető hirtelen kihalt lett. Csak a kósza szél ciká-
zott a fák közt.
Mikor már biztosra vette, hogy egyedül van, a férfi, aki
a szertartás alatt félrehúzódva állt, végre odamerészkedett
a sírhoz.
Matt volt az.
Felesége, Tiffany mindenáron le akarta beszélni, hogy
eljöjjön. Szerinte semmi szükség egy olyan emberre em-
lékezni, aki harminc éve nem beszélt velük.
Matt mégis eljött.
Elliott halálával a saját ifjúságának egy darabkáját is te-
mette, s gyászolta a reményt is: lelke mélyén titkon min-
dig hitt benne, hogy egyszer kibékülnek.
Matt képtelen volt szabadulni a gondolattól, hogy har-
minc éve valami sorsdöntő dolog elkerülte a figyelmét.
Történt valami Elliottal, amiről ő nem tudott, de ami gyö-
keresen megváltoztatta a barátját. Más magyarázatot nem
talált Elliott képtelen viselkedésére. Felfoghatatlan volt az
is, hogy Ilenát elhagyta, amikor pedig ők voltak a tökéle-
tes szerelmespár.
Megannyi kérdés gyötörte, de ezekre most már soha
nem kap választ.
– Magaddal vitted a titkodat, cimbora – szólt lemondó-
an.
A frissen hantolt sír előtt megrohanták az emlékek, s fá-
jón szorongatták a szívét. Egykor milyen közel álltak
egymáshoz! Jóllehet negyven éve ismerkedtek meg,
281
 Matt emlékezetében mégis olyan elevenen élt az a kor-
szak, mintha a minap lett volna.
Leguggolt a sír mellé, és hosszú ideig mozdulatlanul
bámult maga elé. Csendben sírt, könnyei a földre pereg-
tek. Ahogy idősödött, egyre gyakrabban érzékenyült el.
Szeme egyik pillanatról a másikra könnybe lábadt, s ő
semmit nem tehetett ellene.
Felemelkedett, majd búcsúzóul, félig tréfálkozva, félig
bosszúsan odavetette:
– Mivel te mentél el elsőként, érdeked, hogy foglald ne-
kem azt a francos helyet a mennyországban…
Indulni készült, amikor érezte, hogy valaki áll a háta
mögött.
– Ön bizonyára Matt…
Az ismeretlen hang hallatán meglepetten fordult hátra,
és egy hosszú fekete kabátba öltözött lányt látott maga
előtt.
– Angie vagyok, Elliott lánya – szólt a lány barátságo-
san, és kezet nyújtott.
– Matt Delucca – mutatkozott be ő is.
– Apám előre megjósolta, hogy ön marad a legtovább a
sírnál.
– Barátok voltunk – magyarázta Matt szinte zavarban. –
Nagyon közeli, jó barátok…
Kis szünetet tartott, majd hozzáfűzte:
– .. .de ez már régen volt, jóval a születésed előtt.
Matt alaposan szemügyre vette a lányt. Felkavaró volt a
hasonlóság. Angie örökölte apja arányos vonásait, de szo-
rongó természetét szerencsére nem. Sugárzóan szép volt.
Látszott rajta, hogy fájdalma ellenére is tudja, hol a helye
a világban.
282
 – Ezt apa küldi önnek – közölte, és átnyújtott Mattnek
egy csomagot.
– Ó – szólt Matt csodálkozva, és átvette a küldeményt.
Angie habozott, majd megjegyezte:
– Néhány héttel a halála előtt apa azt mondta, hogy ha
valami nagy…
– Igen? – buzdította Matt.
– Ha bajba kerülök, felkereshetem önt.
A bizalom eme jelétől meghatottan és némiképp megvi-
gasztalódva Matt kis szünetet tartott, majd így felelt:
– Bármikor fordulj hozzám bizalommal. Mindenben se-
gítek.
– Viszontlátásra. Talán hamarosan találkozunk – búcsú-
zott Angie.
Alakja lassan eltávolodott, mint egy árnyék. Matt várt,
míg a lány teljesen eltűnik a látómezejéből, majd Elliott
sírja felé fordult:
– Számíthatsz rám! Vigyázok rá – ígérte hajdani barát-
jának, és ő is elindult.
Kisétált a temetőből. Könnyebb volt a szíve, mint ami-
kor érkezett.
*
Matt izgatott hangulatban hagyta maga mögött a kilomé-
tereket a 29-es országúton a Napa Valleyben található kis-
város, Calistoga felé tartva, ahol borgazdasága virágzott.
Tiffany Európába utazott, hogy népszerűsítse a boraikat, s
neki semmi kedve nem volt egyedül hazamenni San Fran-
ciscóba, a hideg, üres lakásba.
A versenyautója kormányánál ülve áthajtott Oakville és
St Heléna településeken, s hamarosan megérkezett a bir-
283
tok elé, amely élete büszkesége volt. Mattből gazdag em-
ber lett. Harminc éve fáradságot nem kímélve dolgozott,
és szőlője a vidék egyik leghíresebb borgazdaságává fej-
lődött.
Egy gombnyomás a távirányítón, és kitárult előtte a
winery kapuja. Áthajtott az apró tavakkal teleszórt kerten,
és leparkolt a kavicsos sétány végén. Az öreg faházat már
régen lebontották, s helyére egy hagyományos, de a kor
igényeit minden téren kielégítő lakhely épült.
Beköszönt az őrnek, és egyenesen a borkóstoló pincébe
sietett, egy tágas terembe, melyet olyan nagy hírű művé-
szek képei és szobrai díszítettek, mint Fernand Légér,
Dubuffet vagy César, s ahol még egy méregdrága
Basquiat-remekmű is helyet kapott, mellyel Matt Tiffanyt
lepte meg a legutóbbi születésnapján.
A helyiséget kellemes, meleg fény járta át, amely beara-
nyozta a csodás árnyalatú barna parkettát. Matt egy tölgy-
fa padra telepedett, és izgatottan bontogatni kezdte a cso-
magot. Kíváncsi volt, vajon mit hagyott rá a barátja. A pa-
pírt lehámozva egy fadobozt talált, amely két üveg bort
rejtett. Matt alaposan szemügyre vette a címkéket:
Chateau Latour 1959, Chateau Mouton Rothschild 1982.
Két kiváló évjárat a két leghíresebb Médoc-fajtából. Érzé-
ketlen világunkban maga a palackozott tökély…
Mattet meghatotta Elliott kivételes figyelmessége. Ki-
emelte az egyik borosüveget, és döbbenten vette észre,
hogy a doboz alján egy bársonykötésű füzet lapul.
Meglepetése egyszeriben izgalommá fokozódott. Resz-
kető kézzel nyúlt a füzetért. Belelapozott. Közel száz ol-
dalt tartalmazott, és a lapokon barátja sűrű, fekete
gyöngybetűs írására ismert.

284
 Elolvasta az első oldalt, és libabőrös lett.

Jó öreg Matt!
Ha ezeket a sorokat olvasod, az azt jelenti, hogy ez a
szemét „ollós állat” végzett velem. A végsőkig küzdöttem,
de vannak ellenjelek, akiket lehetetlen legyőzni… A tegna-
pi újságból bizonyára értesültél a halálhíremről, és ahogy
jó szívedet ismerem, nyilván úgy intézted, hogy beugorj a
temetésemre. Fogadok, hogy egy fa mögé bújtál, s meg-
vártad, míg mindenki eltűnik, hogy nyugodtan társalog-
hass a sírkövemmel…
Tudom, hogy még mindig haragszol rám. Tudom, hogy
soha nem értetted meg furcsa viselkedésem okát, s hogy
ettől ugyanúgy szenvedtél, mint én. Szerettem volna ko-
rábban magyarázatot adni, de nem tehettem. Hamarosan
megérted, miért…
Ebből a füzetből mindent megtudsz. Íme az elképesztő
kaland, amely megesett velem, s amely egyaránt sújtott
mindhármunkat, téged, Ilenát és engem. Mindig megpró-
báltam jó döntéseket hozni, de ahogy majd látni fogod,
nem volt könnyű. Meglehetősen szűk volt a mozgásterem.
Ha a füzet végére érsz, ne tégy magadnak szemrehányást!
Mindig mellettem voltál, és őrülten szerencsésnek tartom
magam, hogy a barátomnak tudhattalak. Ne szomorkodj!
Mielőtt belekezdesz az olvasásba, bontsd fel az egyik üveg
bort – láthatod, nem toltam ki veled! –, és hajts fel egy
pohárral az emlékemre.
Mikor ezeket a sorokat írom, már tudom, hogy utolsó
napjaimat élem. Szobám nyitott ablakából a kéken ragyo-
gó eget látom, azt az élénkkék eget, mely csak Kaliforniá-
ban létezik. Néhány áttetsző bárányfelhő úszik felettem, s
285
a szél a vadul megtörő hullámok zaját sodorja felém. Ap-
róságok, melyeket gyakran elfelejtünk megcsodálni… Le-
het, hogy ostobán hangzik, de nagyon nehéz megválni tő-
lük.
Vigyázz magadra, jó öreg Mattem, és használj ki minden
pillanatot.
Ha tudnád, mennyire hiányoztál! Barátod életre, halál-
ra, Elliott.

Elmúlt hajnali 2 óra, mire Matt kivörösödött szemmel a

meghökkentő elbeszélés végére ért, amely az öreg Elliot-
tal való találkozásokról, az időutazásról és arról a különös
egyezségről szólt, amelyet Ilena megmentése érdekében
kötöttek. A történet, amelyet harminc éve nem akart el-
hinni, most új megvilágításba került.
Matt becsukta a füzetet, és nagy nehezen felállt. Szédel-
gett. A latouros üveg tartalma alaposan megcsappant, de
ahhoz nem volt elég, hogy lelkiismeret-furdalását és bűn-
tudatát enyhítse.
Mitévő legyen? Igya ki az egész üveget, és fojtsa alko-
holba bánatát? Kézenfekvő megoldásnak tűnt, de hamar
lemondott róla. A borkóstoló pult mögé lépett, és lefröcs-
költe az arcát hideg vízzel. Felkapta a kabátját, és kilépett
a hideg éjszakába. A fagyos szél néhány lökése kijózaní-
totta. Elliott halott. Ezen már nem változtathat. Egyvala-
mit azonban még megtehet.
De jogában áll-e?
A garázsba sietett, de nem a roadsterbe, hanem a terepjá-
róba szállt be. A birtokról kihajtva bekapcsolta a GPS-ét,
bepötyögött egy észak-kaliforniai címet, és a hegyek felé
vette az irányt.
286
 *
Egész éjjel vezetett, egyre nyugatabbra, egyre havasabb
tájakon át vitt az útja. Tél volt, a síkos utakra néhol vastag
ködtakaró borult.
Willow Creek után nem sokkal kifogyott a kocsiból a
benzin, s csak egy fűszeresnek köszönhette, hogy tovább-
mehetett, akitől aranyáron vett egy kanna üzemanyagot.
Mire Weaverville-be ért, a köd feloszlott, és a Trinity Alps
hófedte ormai közül előbukkant a nap.
Rákanyarodott az erdei ösvényre, és hamarosan a faház-
hoz ért, ahol Tiffanyval már járt.
A terepjáró motorzúgását hallva Ilena kijött a verandára.
– Matty! – kiáltotta. – Mi szél hozott erre?
Matt az útról integetett neki, majd leszaladt a házhoz, és
a karjába zárta.
Valahányszor meglátta Ilenát, különös érzés kerítette ha-
talmába, melybe szívből jövő együttérzés és mély tisztelet
vegyült. Ilena jóformán végigküzdötte az egész életét.
Először le kellett győznie a balesetből maradt fogyatékos-
ságát, majd szívéhez közel álló, világméretű ügyekért har-
colt.
– Jól nézel ki – állapította meg Matt.
– Te viszont ijesztően! Mit történt?
– Mindjárt elmesélem, de előbb kínálj meg egy kávéval.
Ilena visszament a házba. Matt követte. A rendkívüli íz-
léssel berendezett erdei ház falait hagyományos és forma-
tervezett, modern elemeket vegyítő faburkolat fedte. Üve-
ges veranda, kandalló, új keletű számítástechnikai beren-
dezések… A kényelmes, puha meleg otthonból semmi
sem hiányzott.

287
 – Hallgatlak – kezdte Ilena, bekapcsolva a kávégépet. –
Kitette a szűrödet az asszony?
– Még nem – felelte Matt mosolyogva.
Gyengéd pillantással kísérte Ilena mozdulatait. A szám-
talan megpróbáltatás ellenére Ilenából még mindig igéző
báj sugárzott. Továbbra is tanított a stanfordi egyetemen,
ahol a campus egyik sztártanárjaként tartották számon. A
jövőbeli csúcsértelmiségiek és Nobel-díjasok „keltetőjé-
ben” sokan próbálkoztak kifinomult csábítási trükkökkel,
de minden alkalommal felsültek. Matt tudta, hogy a bale-
set óta Ilena lemondott az érzelmi életről, és senkit nem
engedett magához közel. A kórházban minden erejét an-
nak szentelte, hogy túlélje a műtéteket. A Greenpeace-ben
szenvedélyes harcot vívott különböző lobbik és kormá-
nyok ellen. De a szerelem soha nem talált rá újra…
– Itt a kávé – szólt Ilena, és letette Matt elé a két gőzöl-
gő csészével és teasüteményekkel megrakott tálcát.
Egy selymes hosszú szőrű macska bukkant fel a nappa-
liban, és aznapi első ételadagját követelte.
Ilena ölbe vette, és megsimogatta. Majd elindult a kony-
ha felé, de akkor Matt hirtelen kibökte:
– Meghalt Elliott.
Súlyos csend telepedett a házra. Ilena leejtette a perzsa-
macskát, aki panaszos nyávogással ért földet.
– A cigaretta végzett vele? – kérdezte Ilena.
– Igen. Tüdőrák.
Ilena töprengve csóválta a fejét. Úgy tett, mintha nem
rázta volna meg a hír, de Matt látta, hogy a szeme könny-
be lábad.
Ilena a konyhába sietett. A macska hízelegve a nyomába
eredt.
288
 Matt egyedül maradt. Tekintete a hegyek oldalán kilú-
gozott lávaként lezúduló gleccserekbe veszett.
Hirtelen hangos csörömpölés verte fel a házat. Összetört
valami. Matt a konyhába sietett. Ilena arcát a kezébe te-
metve, magába roskadva ült egy széken, és szabad utat
engedett bánatának. Matt letérdelt mellé, és nagy-nagy
szeretettel, szorosan átölelte.
– Annyira szerettem… – fakadt ki Ilena Matt vállába
kapaszkodva.
– Én is…
Ilena Mattre emelte könnyes tekintetét:
– Mindazok ellenére, amit velünk tett, én továbbra is
szerettem.
– Valamit tudnod kell… – suttogta Matt, azzal a kabátja
zsebébe nyúlt, és előhúzta a füzetet. – Elliott hagyta rám.
A halála előtt – magyarázta, átnyújtva Ilenának.
Ilena remegő kézzel vette át.
– Mi ez?
– Az igazság – felelte Matt, majd sarkon fordult és a ko-
csijához ment.
Ilena hirtelen megrökönyödéséből magához térve utána
szaladt, hogy marasztalja, de Matt már elhajtott.
A napsütés ellenére hűvös volt a reggel. Ilena a vállára
terített egy kendőt, és beült a hintaszékbe.
Kinyitotta a bársonyborítású füzetet, és mikor meglátta
Elliott írását, úgy érezte, mintha egy jégcsap fúródott vol-
na a szívébe.
Elolvasta az első sorokat, és rögtön megértette, hogy
hamarosan végre választ kap a kérdésre, amely harminc
éve kínozza.
Miért hagytál el?
289
 *
Matt robotként vezetett a visszaúton San Franciscóba.
Szomorú volt és levert.
Elliott posztumusz vallomása eleinte vigaszt nyújtott, de
a kezdeti öröm mélabúnak, majd csüggedésnek adta át a
helyét.
A halál utáni kibékülés nem hozott számára valódi meg-
nyugvást. Valami hiányzott. Matt imádta az érzéki örö-
möket. A nagybetűs Életben hitt, s a „szép halál” gondola-
ta teljességgel hidegen hagyta. Nem azon igyekezett, hogy
nyugodt lélekkel távozzon majd.
Ő arra vágyott, hogy Elliottal együtt élvezhessék az éle-
tet, hogy kirúgjanak a hámból. Hogy együtt hajókázzanak
az öbölben, italt szürcsöljenek a régi kikötő kávéházaiban,
pisztrángot kóstoljanak Francisnál, nagyokat sétáljanak a
Sierra Nevada erdeiben… Hogy habzsolják az életet.
Ez már csak hasztalan ábránd. Elliott meghalt, és lehet,
hogy nemsokára ő is követi.
Gyermetegen sokáig arról álmodozott, hogy egy szép
nap végül minden visszatér a rendes kerékvágásba. De
másképpen alakult, s közben elszálltak fölöttük az évek…
*
Délután 3 óra volt. Ahogy közeledett San Franciscóhoz,
a forgalom egyre több szakaszon akadozott. Megállt egy
benzinkútnál, hogy tankoljon és egyen egy falatot.
A mosdóban többször leöblítette az arcát hideg vízzel,
mintha azt várta volna, hogy az lemossa róla a kimerültség
és az öregség nyomait. A tükörből egy feldúlt férfiarc te-

290
kintett vissza rá. Korgott a gyomra. A fáradtság és a le-
vertség zaklatottá tette.
Miért érzi folyton, hogy hajdan elsiklott valami lényeges
dolog felett? Előző éjszaka óta gyötörte valami. Valahogy
nem volt kerek a történet. Hiányzott egy láncszem.
Rendelt egy szendvicset, majd letelepedett egy asztalhoz
az ablak mellett, ahonnan a 101-es autópályára látott, és
révedező tekintettel követte az út két oldalán száguldó ko-
csikat.
Bűnös élvezettel nagyot harapott a baconszalonnás
szendvicsből. A legutóbbi kivizsgálás során vészesen ma-
gas koleszterinszintet állapítottak meg nála, ezért Tiffany
eltiltotta a zsíros ételektől.
De aznap nem volt mellette a felesége, és nem őrködött
az egészsége felett.
A biztonság kedvéért két falat között mégis előkapta a
koleszterincsökkentő gyógyszert, amelyet mindig a zakója
zsebében tartott. A gyógyszeres levél már majdnem üres
volt. Kinyomta a tenyerébe az utolsó zselatinos kapszulát,
és lenyelte egy korty kávéval.
A gépies mozdulattól hirtelen felpattant egy zár az
agyában.
Az asztalon hagyta a szendvicset, a kávét, és a terepjáró-
jához sietett.
Egyszeriben rájött, mi az, ami nem hagyja nyugodni
órák óta!
Elliott elbeszéléséből egyértelműen kiderült, hogy az
öreg kambodzsai tíz pirulát adott neki, ő azonban csak ki-
lencszer utazott vissza a múltba.
Tíz pirula. Kilenc utazás.
Vajon hol lehet a tizedik pirula?
291
 24

Utolsó pirula…

Ha többféle út kínálkozik szá-

modra, és nem tudod, melyiket
válaszd, semmiképp se bízd a
döntést a véletlenre, hanem ülj
le, és várj. Várj még és még. Ne
mozdulj, ne szólj, csak hallgasd
a szíved. S mikor beszélni kezd
hozzád, állj fel, és menj, amer-
re visz.
SUSANNA TAMARO

2007
Matt 61 éves

Mattnek egy fél órába sem telt, hogy beérjen a városba.

Egész úton egyetlen gondolat járt a fejében.
Egy kissé őrült gondolat, amely azonban gyógyír volt a
szívére.
A Marinára sietett, és mint a régi szép időkben, leparkolt
Elliott háza előtt. Abban reménykedett, hogy ott találja
Angie-t, de a ház üres volt. Csöngetett, ujjával dobolt az
ajtón, de nem jött válasz. Megkerülte a házat, átugrott a
kerítésen, és a kertben találta magát, ahol szinte semmi
nem változott. Az állomáshelyéhez hű, öreg alaszkai céd-
rus káprázatos koronáját szétterítve incselkedett az ablak-
292
üveggel. Matt szinte biztosra vette, hogy a szomszédos
házakkal ellentétben Elliottnál nincs riasztó. Levette a ka-
bátját, karja köré tekerte, és könyökével beverte a konyha
ajtaját. Vastag üvegből készült, de Matt még mindig jó
erőben volt. Az üveg engedett. A szilánkosra tört részeket
óvatosan kikerülve, ügyesen benyúlt, és belülről kinyitotta
az ajtót.
Besurrant a házba, és három órán keresztül kutatott. Tü-
zetesen átfésülte mindkét emeletet. Minden helyiséget vé-
gigjárt. Minden fiókot feltúrt, minden polcot átnézett, sőt
még az elmozdult parkettalécek alá is bekukkantott abban
a reményben, hogy rátalál az utolsó pirulára.
De sehol nem lelte.
Besötétedett. Matt felhagyott a reménnyel, és már épp
hazaindult, amikor hirtelen megtorpant egy kép előtt. Kö-
zépen Elliott fotója, körülötte Angie-ről készült felvételek.
És akkor dührohamot kapott.
– Átvertél bennünket, ugye? – kiabált Elliott portréjával.
– Ez az egész csak kamu! Te találtad ki, hogy megpróbálj
magyarázatot adni a képtelen viselkedésedre…
Közelebb lépett a képhez, és tekintetét hajdani barátja
szemébe fúrta:
– Soha nem létezett semmiféle kambodzsai öreg! Nem
voltak pirulák! Sem időutazás! Harminc éve megkattantál,
és attól kezdve a halálod órájáig képzelődtél!
Felkapta a keretet, és mérgesen a falhoz vágta.
– Szemét!
Kimerülten roskadt a fotelbe, és hosszú időbe telt, mire
visszanyerte a nyugalmát. A helyiség sötétbe borult.

293
 Matt felállt, hogy felkapcsolja a festett komódon álló
kislámpát. A törött üvegszilánkok alól kihalászta Elliott
fényképét, és a könyveknek támasztotta a könyvespolcon.
– Nincs harag.
A könyvespolc…
Közelebb lépett, és akkor hirtelen eszébe jutott az a nap,
amikor Elliott kérésére eljött, hogy egy régi atlasz két lap-
ja közé csúsztasson egy táviratot. Átfutotta a címeket, és
hamarosan rábukkant a keresett műre. Kiemelte az atlaszt,
lefújta a tetejéről a vékony porréteget, és vadul rázni kezd-
te a kötetet.
Semmi. Aztán egy hirtelen jött sugallat, egy utolsó kí-
sérlet, hogy ne kelljen feladnia álmát…
Felkapta az íróasztalon heverő papírvágó kést, és bedug-
ta a bőrkötés és a könyvgerinc közti keskeny résbe. Ki-
sebb ellenállásba ütközött, de ahogy a szerszámot lejjebb
tolta, apró műanyag tasak hullt a földre.
Matt dobogó szívvel felkapta, kibontotta, és tartalmát a
tenyerébe csúsztatta.
A markában egy icipici aranyszínű pirula bújt meg…
Megpróbált uralkodni az érzésein, de érezte, ahogy
agyát elönti az adrenalin.
Egy utolsó pirula.
Egy utolsó utazás…
*
Mitévő legyen?
Vajon mi volt Elliott szándéka ezzel az utolsó pirulával,
amely lehetővé tesz még egy utat a múltba? És miért épp
ezt a helyet választotta rejtekül, ezt, melyet egyedül ő is-
mer?
294
 Matt fel-alá járkált a nappaliban, és még mindig ezeken
a kérdéseken tépelődött, amikor hirtelen megszólalt a tele-
fonja.
A mobilja képernyőjén Ilena neve jelent meg.
– Ilena?
– Igen, én vagyok. Most fejeztem be a füzetet… Ilena
színtelen hangon beszélt, mint aki próbál úrrá lenni a fé-
lelmén és a mélyből feltörő érzésein.
– Matty, ez az egész kész őrület… hihetetlen egy törté-
net. .. Mondj még valamit! Mindent tudnom kell!
Matt nem tudta, mit feleljen. Behunyta a szemét, és
megdörzsölte a szemhéját.
Természetes, hogy Ilena egy szót sem hisz Elliott elbe-
széléséből. Nem is várt mást. Hogy kívánhatná tőle, hogy
elhiggye ezt a valószerűtlen történetet, amikor semmit
nem tudhatott abból a háttérben zajló furcsa drámából,
amely gyökerestől felforgatta a szerelme életét.
– Nincs mit mondanom, Ilena – felelte Matt.
– De! Magyarázatot akarok! Mit képzelsz? Se szó, se
beszéd betoppansz hozzám, felbolygatod az emlékeimet, s
aztán lelépsz, mint egy tolvaj!? Harminc évbe telt, mire
sikerült végre eltemetnem őket.
– Ilena, visszahozom neked.
– Miről beszélsz?
– Visszahozom neked Elliottot.
– Hát már te is megőrültél? Elliott meghalt, Matt.
MEGHALT!
– Visszahozom neked – ismételte szelíden Matt. – A
szavamat adom rá.
– Ne kínozz! – üvöltötte Ilena, és lecsapta a telefont.
Matt zsebre vágta a mobilját. Megállt az ajtó előtt, és néz-
295
te, ahogy az eső hosszú csíkokat rajzol az üvegre. Nyu-
godt volt és elszánt. Egyszeriben minden világossá vált.
Az utolsó pirulát ő veszi be.
*
Kivett a hűtőből egy palack Perrier ásványvizet, és na-
gyokat kortyolt, hogy – a szó szoros értelmében – „beve-
gye a keserű pirulát”.
Megtette.
Nincs visszaút.
Visszament a nappaliba, kényelembe helyezte magát a
fotelben, lábát feltette az íróasztalra. Most már csak várnia
kell. De mire is? Gyomorrontásra? Gyomorgörcsre?
Vagy hogy egyszer csak a harminc évvel korábbi múlt-
ban találja magát? Várt, csak várt. Mindhiába.
Türelmetlenül felrohant a fürdőszobába, és altatót kere-
sett. Bekapott két tablettát, visszament a nappaliba, és vé-
gignyúlt a kanapén.
Behunyta a szemét, bárányokat számolt, kinyitotta a
szemét, forgolódott, eloltotta a lámpát, felkapcsolta…
– A fenébe! – káromkodott, és felugrott.
Az izgalomtól nem jött álom a szemére. Kabátba bújt, és
kilépett a házból. Kint jégeső kopogott. Elfutott a mene-
déket jelentő kocsiig, és gyorsan beszállt. Beindította a
motort, és förgetegként végigszáguldott a Fillmore Stree-
ten, majd rákanyarodott a Lombard Streetre. Tél volt, el-
múlt éjfél, kihalt utcák jobbra-balra.
A Russian Hill csúcsára ért – arra a pontra, ahonnan so-
rozatos hajtűkanyarokban kígyózik az utca a North Beach
felé –, amikor hirtelen rátört az álom. Fájdalom hasított a
tarkójába, tudata elhomályosult, a halántékában vadul lük-
296
tetett a vér, s ő eszméletlenül zuhant a kormányra. Arra
sem volt ideje, hogy leállítsa az autót.
A terepjáró felugrott a járdára, letarolt két terebélyes
hortenziabokrot, és áttört egy fémkorlátot…
*
1977

Matt kinyitotta a szemét. A Lombard Street egyik ka-

nyarjának kellős közepén feküdt arccal a földön. Korom-
sötét éjszaka volt. Eső és köd homályosította a látást.
Matt csatakosan feltápászkodott. Mennyi ideje fekhet
itt? Az órájára pillantott, de az megállt. Szemével a kocsit
kereste, de a terepjáró eltűnt.
Valamivel feljebb, a Hyde Streeten egy fűszerbolt vilá-
gító cégtáblája sercegett a sötétben. Matt beszaladt a bolt-
ba, ahol csak egy ázsiai alkalmazottat talált, aki szódás-
kartonokat pakolt egy polcra. Matt az újságos pulthoz lé-
pett, és izgatottan felkapott egy Newsweeket. A címlapon
Jimmy Carter mosolygott feszengve. A folyóirat felső sar-
kában a dátum: 1977. február 6.
Visszadobta a lapot, és kirohant a boltból.
Ezek szerint hatott a pirula.
Sikerült! Visszarepült harminc évet a múltba!
Tudta, hogy rövid idő áll a rendelkezésére, hogy csak
néhány perce van arra, hogy megtalálja Elliottot. Első
gondolata az volt, hogy a Marinára siet, de a füzetben ol-
vasottak alapján tudta, hogy abban az időben Elliott gyak-
ran vállalt éjszakai ügyeletet.
Pár másodperc alatt döntött.

297
 Légvonalban a Lenox Kórház több mint egy kilométerre
volt. Kocsival semmiség, de gyalog nem egy ugrás. Kiállt
az út közepére, és megpróbált stoppolni, de sajnos csak
néhány mérges dudaszót és kiadós sárfröccsöt kapott.
Próbálkozása kudarcba fulladt, ellenben bőrig ázott.
Összeszedte minden bátorságát, és éjszakai kocogásba
fogott. Felfutott egy emelkedőn, aztán leviharzott egy lej-
tőn, így hullámvasutazott fel-alá az oly különleges dom-
borzatú város utcáin. Levegő után kapkodva kis pihenőt
tartott a California Street magasságában. Kezével megtá-
masztotta a térdét, és nagyokat fújtatott, keserűen bánva,
hogy nem hallgatott Tiffanyra, aki hiába nógatta, hogy
fusson naponta, és szabaduljon meg a körülbelül tízkilós
súlyfeleslegétől. Kabátja kezdett egy óriási felmosórongy-
ra hasonlítani, ezért levette, és az út szélén hagyta. Meg-
könnyebbülten folytatta a futást a zuhogó esőben. Most
már közel a cél! Inkább szívinfarktusban hal meg, mint
hogy feladja!
Negyven éve vár erre a napra. Negyven éve várja, hogy
megmenthesse Elliott életét.
A távolban végre megpillantotta a sürgősségi osztály vil-
logó fényeit. Az utolsó néhány száz métert sprintben tette
meg, és szélviharként rontott be a kórház kapuján.
– Elliottcooperdoktortkeresem! – hadarta el egy szuszra.
– Elismételné, kérem? – felelt türelmesen a recepciós.
– Elliott Cooper doktort keresem – artikulált most már
rendesen Matt.
A szolgálatkész fiatal nő – ne feledjük, a hetvenes évek-
ben járunk – egy törülközőt nyújtott át Mattnek, aztán
megnézte a beosztási táblát. Már éppen válaszolni akart,
amikor egy ápoló megelőzte:
298
 – Elliott az étkezőben van – közölte, és beleharapott egy
csokoládészeletbe. – De ott…
Matt megköszönte, és továbbviharzott, mielőtt az ápoló
befejezte volna a mondatát:
– …csak a személyzet tartózkodhat.
Matt belökte az étkező kétszárnyú csapóajtaját. A kihalt
helyiségben félhomály uralkodott. A falióra hajnali 2 órát
mutatott, és a pult mögül egy rádióból Nina Simon kon-
certezett halkan.
Matt az asztalok közt lavírozva a terem közepére ment.
Elliott a helyiség végében ült. Falnak támasztott háttal ült,
előtte egy rakás orvosi akta, s ő az egyik kezével jegyze-
telt, a másikkal cigarettázott.
– Öregem, te megállás nélkül dolgozol?
Elliott riadtan kapta fel a fejét, és a férfi felé fordult.
Először nem ismerte meg. Aztán figyelmen kívül hagyta a
ráncokat, a súlyfelesleget és a megritkult hajat…
– Harminc év megváltoztatja ám az embert! – állapította
meg Matt.
– Te… te vagy az, Matt? – hebegte a fiatal orvos, és las-
san felemelkedett.
– Teljes valómban.
Rövid tétovázás után a két férfi megölelte egymást.
– Te jó ég! Hogy kerülsz ide?
– Egyenesen az Úr 2007. évéből érkeztem.
– Hogy sikerült…?
– Maradt még egy pirula – magyarázta Matt.
– Tehát mindent tudsz?
– Igen.
– Sajnálom, ami történt – jegyezte meg Elliott.

299
 – Ne is törődj vele…
A két férfi megilletődve állt egymással szemben.
– Hogy megy a sorod 2007-ben?
– Öregszem – felelte Matt szórakozott mosollyal –, kü-
lönben minden rendben.
– Kibékültünk?
Matt kis szünetet tartott, majd mélyen a barátja szemébe
nézett, és kibökte: – Te meghaltál.
Csend telepedett közéjük. A vihar felerősödött, és Nina
Simon keserédes hangját elnyelte az eső zaja.
Elliott megnémult. Zavartan pislogott, és a fejét csóvál-
ta.
Matt mondani akart még valamit, de akkor váratlanul
vér fröccsent az ingére, és egész testében remegni kezdett.
– Indulnom kell! – kiáltotta, és Elliott vállába kapaszko-
dott.
Matt kétrét görnyedt a görcstől, s úgy rázkódott, mintha
áramütés érte volna.
– Azért jöttem, hogy megmentsem az életedet – préselte
ki magából nagy nehezen.
Annyira reszketett, hogy Elliott kénytelen volt leültetni a
földre.
– Hogy szándékozol megmenteni? – kérdezte, és legug-
golt mellé.
– így – szólt Matt, és egy határozott mozdulattal kirán-
totta Elliott szájából a cigarettát, majd elnyomta az étkező
kőpadlóján.
Elliott nyugtalanul nézte a barátját. Matt tarkója megfe-
szült, és minden végtagját izomgörcs rázta.

300
 – Nemcsak te menthetsz életeket – mormolta Matt, és
mosolyogni próbált.
– Ha életben maradok, találkozzunk 2007-ben – felelte
Elliott.
– Ajánlom, hogy ott légy!
– Harminc év sok idő – fűzte hozzá Elliott, és megfogta
Matt kezét.
– Ne aggódj! Hamar elszáll.
Matt lélegzete feltűnően érdes lett, tekintete üveges, és
görcsbe rándult az arca, de annyi ideje még volt, hogy
megjegyezze:
– Túl hamar…
S egy fájdalmas kiáltás kíséretében eltűnt.
Elliott aggódott Matt miatt. Úgy tűnt, számára nagyobb
fájdalommal járt a jövőbe való visszatérés, mint öreg énje
esetében. Vajon szerencsésen megérkezett? S ha igen, va-
jon milyen állapotban van?
Idegességében ösztönösen a cigaretta után nyúlt, és kap-
kodva rágyújtott. A zápor ellenére kinyitotta az ablakot, és
elbűvölve nézte az égből érkező vízzuhatagot.
Elliott lassan, komótosan szívta el a cigarettát.
Tökéletesen megértette Matt üzenetét.
Tekintete a semmibe veszett, és arra gondolt, milyen ha-
talmas kockázatot vállalt Matt, hogy megmentse az életét.
– Bevallom, öregem, elkápráztattál! – jegyezte meg, re-
mélve, hogy a lélek szárnyán eljut Matthez az üzenet.
Elnyomta a csikket az ablakpárkányon, az éppen meg-
kezdett cigarettás dobozt a szemétkosárba dobta, és el-
hagyta az étkezőt.
Az volt élete utolsó cigarettája.

301
 *
2007
Elmúlt hajnali 2 óra, de Ilena kis háza még mindig fény-
árban úszott.
Az íróasztalon, a hordozható számítógép és egy bögre
hideg tea mellett a bársonykötésű füzet feküdt. Ilena az
utolsó oldalon tartott.
A sok sírástól bedagadt, fájó szemmel, félig az asztalra
borulva már majdnem elaludt, amikor a kanapén szundi-
káló perzsamacska hirtelen felébredi, a szőrét borzolta, és
szokatlanul prüszkölt. A következő pillanatban leugrott a
földre, és bebújt egy kis komód alá.
A ház megremegett. Reszkettek a falak, elpattant egy
égő, és egy váza darabokra tört a földön.
Ilena rémülten egyenesedett fel a székén.
Tompa morajlást hallott, melyet erős szívóáramlat köve-
tett, és a bőrkötésű füzet a szeme láttára eltűnt!
A rezgés lassacskán csillapodott, a macska előjött a rej-
tekéből, és panaszosan nyávogott.
Ilena még mindig dermedten ült, de lelkében őrült re-
mény ébredt.

Ha a füzet nem létezik többé, az azt jelenti, hogy Elliott

nem írta meg. Ha nem írta meg, az azt jelenti, hogy… él.

302
 Utószó

2007. február

– Uram! Jól van? Uram, hall engem?

Matt kinyitotta a szemét. A terepjáró kormányára borul-
va ébredt. A kocsi két oldalán egy-egy aggódó rendőr tu-
dakozódott a hogyléte felől.
Matt felegyenesedett, és kioldotta a központi zárat.
– Hívok egy mentőt – kiáltott fel az egyik rendőr, ami-
kor meglátta Matt vérfoltos ingét.
Matt siralmas állapotban volt. Zúgott a feje, és úgy érez-
te, beszakad a dobhártyája. Kiszállt a kocsiból, és kezével
napellenzőt formált a szeme elé. Végtagjai megmereved-
tek, mintha több hónapig tartó téli álomból ébredt volna.
A rendőrök kérdésekkel bombázták.
Miután áttörte a fémkorlátot, a terepjáró a város legme-
redekebb utcáját szegélyező lépcsőn állt meg. Matt bemu-
tatta a papírjait, elismerte, hogy teljes mértékben ő a fele-
lős a balesetért, és beleegyezett, hogy a helyszínen elvé-
gezzék a véralkohol-vizsgálatot is, melynek eredménye
negatív lett.
Miután a közrend őreivel szemben fennálló kötelességeit
teljesítette, Matt elhajtott a Lombard Streetről. A mentőt
nem várta meg.
Az előző napi vihar után a város szeles, de szép, napfé-
nyes reggelre ébredt.
Matt letaglózva és szédelegve érkezett meg a Marinára.
Lelkében vihar dúlt. Teljesen elbizonytalanodott. Álmodta
303
az időutazást, vagy valóban járt a múltban? Sikerült meg-
mentenie Elliott életét?
A házhoz érve dörömbölni kezdett az ajtón.
– Nyisd ki, Elliott! Nyisd ki ezt a rohadt ajtót!
De a ház üres volt.
Az idő nem törölte el a barátságukat, bizonyára a barát-
ságuk sem volt képes eltörölni az időt.
Matt kimerülten roskadt le a járda szélére, és kábán me-
redt maga elé, mígnem a Fillmore sarkáról egy taxi kanya-
rodott ki, és megállt előtte.
A kocsiból Ilena szállt ki reménytől sugárzó arccal, de
Matt a fejét rázva azonnal tudatta vele, hogy vállalkozása
kudarcba fulladt.
Nem tartotta meg a szavát, nem tudta visszahozni
Elliottot.
*
Ilena átment az úttesten, és elindult a part felé. Közel
volt a Golden Gate, és a tragikus esemény óta most elő-
ször volt képes felnézni az átkozott hídra, amelyről har-
minc éve a mélybe vetette magát.
A híd még mindig lenyűgözően hatott, mágnesként von-
zotta az embert.
Ilena a reggeli nap fényétől elvakítva mintegy hipnózis-
ban közeledett az óceánhoz.
A parton egy férfi lépkedett a tajtékok nyomán. Hátra-
fordult. Ilena meglátta az arcát. Összeszorult a szíve.
Elliott volt az.

304
 A 7. fejezetben idézett „Szülő-paradoxon” gondolatát
természetesen René Barjavel Az óvatlan utazó című mű-
véből kölcsönöztem („Nagyapa-paradoxon”).

305
 MEGJELENT

GUILLAUME MUSSO
És azután…
(Részlet)

December 11.

Fél hatkor csöngött az ébresztőóra. A néhány órányi al-

vás ellenére a Nathan mellkasát szorító fájdalom nem múlt
el. Éppen ellenkezőleg, egyre erősebb volt, mintha tüzet
raktak volna a mellcsontja mögött. Sőt úgy érezte, hogy
már a bal vállától is kisugárzik, végig a karján.
Ezért azután nem is mert rögtön felkelni. Fekve maradt,
és mélyeket lélegezve próbált megnyugodni. Néhány perc
múlva végre elcsitult a fájdalom, de ő még tíz percig nem
kelt ki az ágyból; azon tűnődött, mit is csináljon aznap.
Végül elhatározásra jutott.
A jó életbe! Nem lehet, hogy csak elszenvedem az ese-
ményeket, és nem teszek semmit. Tudnom kell!
Kidugta a lábát az ágyból, és gyorsan beállt a zuhany
alá. Nagy gusztusa támadt egy kávéra, de ellenállt a kísér-
tésnek: üres gyomor kell, ha vérvételre akar menni.
Felöltözött jó melegen, lement a lifttel, majd gyors lép-
tekkel elszáguldott az épület lobbyját és bejáratát díszítő
art deco motívumok mellett. Egy pillanatra megállt, hogy
306
néhány szót váltson a portással, akit nagyon szeretett, mert
kedves fickó volt.
– Jó napot, uram.
– Jó napot, Peter, mi volt a Knicksszel tegnap este?
– Húsz ponttal legyőzték a Seattle-t. Ward dobott né-
hány szép kosarat…
– Na, annál jobb, remélem, így fog menni Miamiban is.
– Nem fut ma reggel, uram?
– Nem, kicsit berozsdásodott a masina.
– Akkor jobbulást kívánok…
– Köszönöm, Peter, és legyen jó napja! Odakint még sö-
tét volt, és nagyon hideg.
Nathan átvágott az úton, és felnézett a San Remo kettős
tornyára. Felfedezte a lakása ablakát az északi torony hu-
szonharmadik emeletén. Mint mindannyiszor, most is az
jutott az eszébe: Igazán nem rossz.
Nem rossz, ha egy Queens déli részén, egy mocskos ne-
gyedben felnőtt kölyök ilyen sokra viszi.
Igaz, ami igaz, nehéz gyermekkora volt – a szegénység
és az eszeveszett spórolás jellemezte. Szegényes volt, de
nem nyomorúságos, még akkor sem, ha az édesanyjával
néha csak a food stampeknek, a szűkölködőknek osztoga-
tott ebédjegyeknek köszönhetően jutottak ennivalóhoz.
Igazán nem rossz.
Hiszen a Central Park West 145. kétségkívül a Village
egyik legelőkelőbb lakcíme volt. Éppen szemben a park-
kal és két háztömbnyire a metrótól, amelyet az itt lakók
nyilvánvalóan nem gyakran vettek igénybe. Az épület
százharminchat lakásának lakói között voltak üzletembe-
rek, pénzarisztokraták, régi New York-i családok sarjai,
film- és revücsillagok. Rita Hayworth haláláig itt lakott.
307
Azt beszélték, hogy Dustin Hoffman és Paul Simon még
mindig fenntart itt egy lakást.
Nathan még a ház két ikertoronyra tagolódó tetejét bá-
multa, mindkét tornyot egy-egy román kori kis templomot
idéző kupola díszítette, ettől az épület úgy nézett ki, mint
egy álközépkori katedrális.
Nem, igazán nem rossz.
Ám Nathannek el kellett ismernie, hogy bármilyen menő
ügyvéd volt is, soha nem tudta volna megfizetni ezt a la-
kást, ha nem lett volna az a történet az apósával. Vagyis az
exapósával, Jeffrey Wexlerrel.

Ez a San Remo-beli lakás nagyon sokáig volt Wexler

átmeneti lakása; itt lakott, valahányszor üzleti ügyben
New Yorkba jött. Wexler szigorú és megalkuvást nem is-
merő ember volt, a bostoni elit vegytiszta terméke. Ez a
lakás időtlen idők óta a Wexler család tulajdonában volt –
vagyis az 1930-as gazdasági válság óta, ugyanis ekkor
tervezte Emery Roth, a csodálatos építész, akinek abban
az időben már több más, a Central Park környékén épült
elegáns ház öregbítette a hírnevét.
A lakás felügyeletére és takarítására Wexler felfogadott
egy olasz származású házvezetőnőt, Eleanor Del Amicót,
aki a Queens negyedben élt a fiával. Wexler a felesége
akarata ellenére vette fel, az asszony ugyanis azt tartotta,
nem helyénvaló egyedülálló anyát alkalmazni. Ám olyan
elégedettek voltak Eleanor munkájával, hogy megkérték, a
nantucketi nyaralójukat is tartsa rendben.
Így tehát Nathan több egymást követő nyáron elkísérte
az édesanyját a szigetre. Így következett be az az ese-

308
mény, amely megváltoztatta az életét: találkozott
Malloryvel.
Az édesanyja munkájának köszönhetően díszpáholyból
szemlélhette vágyakozva a WASP-ok (Fehér Angolszász
Protestánsok) Amerikáját, ahol mintha megállt volna az
idő. Ő is ilyen gyermekkort szeretett volna: zongoraórák-
kal, vitorlázással a bostoni kikötőben és Mercedes-ajtók
csapódásával. Természetesen ebből neki soha semmi nem
jutott: nem volt apja, bátyja, pénze. Nem hordott magánis-
kolái egyenruhát jelvénnyel díszített hajtókával, sem kéz-
zel kötött, égszínkék, márkás pulóvert.
De Mallorynek köszönhetően belekóstolhatott e kortalan
élni tudásba, s mohón falta néhány morzsáját. Néha meg-
hívták a fényes és nagy felhajtással kísért piknikekre
Nantucket egy-egy félreeső, árnyas zugába. Többször el-
kísérhette Wexlert a horgászpartikra, amelyek kivétel nél-
kül jeges kávé és friss bownie-k iszogatásával zárultak. És
még a nagyon disztingvált Elizabeth Wexler is megenged-
te néha, hogy kölcsönvegyen egy-egy példányt a könyv-
tárból a nagy házban, ahol minden sima, tiszta és derűs
volt.
Ám e látszólagos jóindulat ellenére a Wexlereket mindig
kínos zavarba hozta a tény, hogy a házvezetőnő fia men-
tette meg a lányukat a vízbefúlástól 1972-ben, egy szep-
temberi napon.
És ez a zavar soha nem oszlott el egészen. Éppen ellen-
kezőleg, az idők folyamán egyre nőtt, míg végül nyílt el-
lenségeskedéssé fajult, amikor Mallory és ő közölték ve-
lük azt a szándékukat, hogy összeköltöznek, majd össze is
házasodnak.

309
 A Wexler házaspár ekkor minden eszközt felhasznált,
hogy a lányukat eltávolítsák attól a férfitól, akiről azt állí-
totta, hogy szereti. De minden hiába volt: Mallory nem ad-
ta be a derekát. Erős tudott maradni: nem ingatta meg az
úgynevezett józan észre való hivatkozás. Nem ingatták
meg sem a fenyegetőzések, sem a feszélyezett családi
ebédek, amelyeken ettől kezdve többet hallgattak, mint
beszélgettek.
A kötélhúzás egészen 1986 karácsonyáig tartott, amikor
a családi házban tartott estélyen, amelyen szokás szerint a
bostoni arisztokrácia krémje gyűlt össze, Mallory Nathan
karján jelent meg, és mindenkinek úgy mutatta) be, mint
„leendő férjét”, Jeffrey és Lisa Wexler ekkor megértette,
hogy nem szegülhetnek szembe a lányuk akaratával. Hogy
ez így lesz, és nem másképp, és kénytelenek lesznek ilyen
vagy olyan módon elfogadni Del Amicót, ha nem akarják
elveszíteni Malloryt.
Nathant őszintén elképesztette felesége döntése, hogy ily
módon viszi keresztül az elhatározását, és csak még job-
ban szerette érte. Még ma is, amikor eszébe jut ez az em-
lékezetes este, libabőrös lesz a karja. Számára örökre ez az
este jelenti azt a pillanatot, amikor Mallory igent mondott
neki. Igent mások szemében. Igent az egész világ előtt.
De hiába házasodtak össze, a Wexler család továbbra
sem fogadta be őt egészen. Még azután sem, hogy meg-
szerezte a diplomáját a Columbián; még azután sem, hogy
belépett egy híres ügyvédi irodába. Ez nem pénz, hanem
származás kérdése volt. Valahogy úgy állt a dolog, hogy
ebben a közegben a születés már a kezdet kezdetén kijelölt
egy bizonyos pozíciót az ember számára, amelyből sem-

310
milyen módon nem törhetett ki, bármit tett is, és bármi-
lyen nagy vagyont gyűjtött is össze.
Wexlerék szemében Nathan örökre a házvezetőnő fia
maradt, valaki, akit végül kénytelenek voltak elfogadni,
hogy ne veszítsék el a lányukat, de aki mégsem tartozott
az igazi családi körhöz. És nem is fog odatartozni soha.

És azután jött az a per. 1995-ben.

Az igazat megvallva, ez az ügy nem tartozott kifejezet-
ten Nathan szakterületéhez, de amint a Marble&March
megkapta, rögtön erőszakoskodni kezdett, hogy adják ne-
ki.
Az ügy egyébként nem volt bonyolult: a SoftOnline cég
egyik alapítója, miután a cégét felvásárolta egy nagy in-
formatikai társaság, úgy találta, hogy az új részvényesek
jogtalanul távolították el posztjáról, és húszmillió dolláros
kártérítést követelt. Mivel a társaság nem volt hajlandó
ekkora összeget kifizetni, a helyzet perrel fenyegetett. Eb-
ben a stádiumban vette fel a kapcsolatot az ügyfél a
Marble&March-csal.
Ezenközben az új részvényesek – akiknek a cége Bos-
tonban székelt – megbízták az üggyel a saját ügyvédeiket:
a Branagh&Mitchell ügyvédi iroda alkalmazottait. Az iro-
da egyik fő részvényese éppen… Jeffrey Wexler volt.
Mallory valósággal könyörgött a férjének, hogy mond-
jon le az ügyről. Semmi jó nem származhat belőle, csak
tovább bonyolítaná a dolgokat, már csak azért is, mert az
iroda képviseletében maga Wexler felügyelte az ügyet.
De Nathan nem hallgatott Malloryre. Meg akarta mutat-
ni nekik, mire képes a csatornatöltelék. Kapcsolatba lépett

311
Jeffrey-vel, és közölte vele: nemcsak hogy nem adja át
másnak az ügyet, hanem meg is akarja nyerni.
Wexler elküldte melegebb éghajlatra.
Az efféle ügyekben szinte soha nem jutnak el a perig.
Általában a két fél mindent elrendez egy deallel, és az
ügyvédek munkája abban áll, hogy megpróbálják a mind-
két fél számára lehető legelőnyösebb egyezséget megköt-
ni.
Wexler tanácsára a cég tett egy 6,5 milliós ajánlatot. Ez
tisztességes ajánlat volt, és a legtöbb ügyvéd belement
volna az egyezségbe. Nathan viszont minden óvatossági
rendszabályt felrúgva meggyőzte az ügyfelét, hogy ne fo-
gadja el a felkínált összeget.
A per előtt néhány nappal a Branagh&Mitchell megtette
az utolsó, 8 millió dolláros ajánlatát. Ekkor Nathanben
komolyan felmerült, hogy engedniük kellene. Igen ám, de
Wexler kiejtette a száján azt a bizonyos mondatot. Azokat
a szavakat, amelyeket Nathan nem felejt el soha:
– Már megszerezte a lányomat, Del Amico. Ez nem elég
trófeának?
– Nem jól mondja, nem „megszereztem” a lányát. Min-
dig szerettem Malloryt, de ezt maga nem hajlandó megér-
teni.
– Eltaposom, mint egy csótányt!
– Már megint a régi megvetés – de ebben az ügyben
nem sok hasznát veszi.
– Jobb lenne, ha kétszer is meggondolná. Ha a fickó
maga miatt elveszít 8 milliót, a hírneve szenved csorbát.
És maga nagyon jól tudja, milyen törékeny egy ügyvéd
hírneve.
– Foglalkozzék a saját hírnevével, öregem.
312
 – Tíz az egyhez az esélye, hogy elveszíti az ügyet. És ezt
tudja is.
– Annyira biztos ebben, hogy hajlandó fogadni is rá?
– Akasszanak fel, ha tévedek.
– Én nem kérnék magától ilyen sokat.
– Akkor mit kér?
Nathan elgondolkodott egy pillanatra.
– A San Remo-beli lakást.
– Maga megőrült!
– Azt hittem, szeret játszani, Jeffrey.
– De magának semmi esélye sincs!
– Az előbb azt mondta, hogy egy a tízhez…
Wexler olyan biztos volt magában, hogy végül hajlandó
volt belemenni a fogadásba:
– Oké, legyen. Ha nyer, magának adom a lakást. Majd
úgy teszünk, mintha ezzel az ajándékkal ünnepelném meg
Bonnie születését. Jól jegyezze meg: én semmit sem kérek
cserébe, ha veszít, éppen elég gondja lesz, míg összeszedi
magát, és nem akarom, hogy a lányom férje az utcán vé-
gezze.

Így folytatódott a párviadaluk. Két férfi párviadala. Egy

ilyen fogadás szakmai szempontból nem volt kifejezetten
becsületes – Nathan nagyon is jól tudta: nem válik dicső-
ségére, hogy egy ügyfél sorsával játszva próbálja rendezni
személyes problémáját –, de nem szalaszthatta el az al-
kalmat.
Viszonylag egyszerű, de bizonytalan kimenetelű ügy
volt, és nagyban függött a bíró érzékenységétől és dönté-
sétől. Amikor Nathan ügyfele elutasította a megállapodást,
nagy kockázatot vállalt, hiszen mindent elveszíthetett.
313
 Jeffrey tapasztalt és alapos ügyvéd volt. Tényszerűen
nézve a dolgot nem tévedett, amikor azt állította, hogy
Nathannek kevés esélye van a győzelemre.
De Nathan végül mégis győzött.
Így döntött Frederick J. Livingstone New York-i bíró,
amikor elmarasztalta a SoftOnline-t, és utasította, hogy fi-
zesse ki a 20 milliót, amellyel az egykori tulajdonostárs-
nak tartozik.
El kellett ismerni, hogy Wexler emelt fővel fogadta a
vereséget, és egy hónap múlva kiüríttette a New York-i
lakást.
De Mallory mégsem tévedett: a per csak rontott Nathan
és a Wexler házaspár kapcsolatán. Jeffrey és közötte vég-
legessé vált a szakítás, és már több mint hét éve egy szót
sem szóltak egymáshoz. Nathan azt gyanította, hogy
Wexlerék titokban még örültek is a lányuk válásának.
Nem is lehetett ez másképpen.
Nathan lehajtotta a fejét, és az anyjára gondolt. Aki soha
nem járt abban a lakásban. A híres per előtt három évvel
rákban meghalt.
De nem számít: mégis az ő fia alszik most a Central
Park West 145. számú toronyházának 23. emeletén.
Ott, ahol Eleanor több mint tíz éven át házvezetőnő volt.

(…)

Ne kívánd, hogy az események

úgy alakuljanak, ahogy te sze-
retnéd. Inkább a kívánságaidat
szabd hozzá az események ala-
kulásához.
314
 EPIKTÉTOSZ

Nathan bekapcsolta a fényszórókat, majd elindította a

dzsipet.
Menet közben felhívta a tudakozót, majd a tudakozóval
felhívatta a Staten Island Kórházat, mert eltökélte, hogy
beszél Goodrich-csal.
– A doktor úr már délután elment – magyarázta a recep-
ciós. – Mivel holnap nem dolgozik, szerintem a connecti-
cuti házába ment pihenni.
– Szeretném megkapni a címét.
– Sajnálom, uram, de nincs felhatalmazásunk rá, hogy
ilyen jellegű információkat kiadjunk – felelte a lány gya-
nakodva.
– Egy barátja vagyok, és az ügy elég sürgős.
– De ha a barátja, biztosan megadta önnek a címet…
– Ide figyeljen – vágott Nathan durván a szavába –, teg-
nap is jártam ott, meg három napja is. Lehet, hogy emlék-
szik is rám… Ügyvéd vagyok, és…
– Sajnálom…
– Adja meg már azt a kurva címet! – üvöltötte Nathan a
telefonba.
Majdnem felrobbant.
A vonal túlsó végén a recepciós lány mélyet sóhajtott.
Sally Grahamnek félóra múlva járt le a műszakja. A kór-
ház hét dollárt fizetett neki óránként. Sem az orvosok, sem
a nővérek nem becsülték semmire. Esze ágában sincs
hagyni, hogy ez a dühöngő őrült tovább szórakozzék itt
vele, és talán még mindig úgy szabadul meg tőle legköny-
nyebben, ha megadja neki azt a rohadt felvilágosítást. Ke-

315
resgélt egy ideig a gépben, majd megadta Nathannek a
pontos címet.
– Izé… köszönöm – dadogta Nathan –, sajnálom, hogy
elragadtattam magam.
De a lány már letette.
Nathan beletaposott a gázba, és elindult a Verrazano
Bridge felé, hogy ezúttal komp nélkül jusson át Brooklyn-
ba.
Távolban a Financial District fényei tükröződtek a Hud-
son-öböl sötét vizében.
A 285 lóerős Rangé Rover valósággal rátapadt a tenger-
parti útra. Nathan a 95-ös úton hagyta el Manhattant, majd
Connecticut felé vette az irányt. Az előbb látott film képei
peregtek a fejében. Gyorsan ment, túl gyorsan: ránézett a
kilométerórára, és látta, hogy jóval túllépte a megengedett
sebességet; lelassított.
Szerette New Englandet a kortalan falvaival, amelyek
éppen úgy néztek ki, mint Norman Rockwell illusztráció-
in. Számára ez volt az igazi Amerika, a pionírok és a ha-
gyományok, Mark Twain és Stephen King Amerikája.
Több mint egyórányi vezetés után elérkezett a Mystic
nevű városba, a hajdani bálnavadászközpontba, amely
most egy XIX. századi kikötő másolata volt.
Már járt erre tavaly – vagy tavalyelőtt? – nyáron, amikor
Philadelphiába utazott. Nagyon jól emlékezett a hajdani
bálnavadászhajó-kapitányok elegáns házaira. A vidék nyá-
ron nagyon népszerű volt, de télen gyakorlatilag nem jár-
tak erre turisták. Aznap este minden nyugodtnak és halott-
nak tűnt, mintha az óceán hideg és sós szele kísértetváros-
sá kristályosította volna a várost.

316
 Nathan az l-es úton továbbhajtott néhány mérföldet kelet
felé. Stonington előtt valamivel megállt egy tengerparti
magányos ház előtt. Ha hinni lehet a recepciós informá-
cióinak, itt találja Goodrichot.
Kiszállt az autóból, és átgyalogolt az utat a háztól elvá-
lasztó homoksávon. Többször is el kellett takarnia szemét
a szél kavarta homokfelhők miatt. Az óceán ott volt, egé-
szen közel, és a hullámok robaja, a sirályok éles rikoltása-
ival összevegyülve meglepő, majdnem irreális hangot
adott.
A ház is felettébb titokzatosnak látszott. Háromemeletes
volt, nagyon magas, de nagyon keskeny is; mintegy ön-
magába hajolt. Mindegyik emeleten volt egy-egy erkély,
mind keskeny, de más és más méretű, és ez különösen
szabálytalan, majdhogynem szedett-vedett jelleget köl-
csönzött a háznak.
Az ajtón nem volt csengő. Nathan erősen megdöngette,
hogy elnyomja valahogy az üvöltő szelet.
Jól van, Nathan, nyugi, ez azért mégsem a Bates motel!
Garrett elég gyorsan kinyitotta az ajtót. A szeme ragyo-
gott. Nála szokatlan mosollyal nézte Nathant, majd egy-
szerűen azt mondta:
– Már vártam, Nathan.
Az inge ujja fel volt gyűrve, és egy pecsétes kötényt kö-
tött maga elé.
Nathan szó nélkül követte a konyhába.
Barátságos, lakályos helyiség volt, falait tengerkék
csempe borította – itt-ott hiányzott egy-egy. A konyha
egész hosszán végignyúlt egy régi fapult, és az asztal fö-
lött, a falra akasztva nemrégiben kifényesített rézserpe-
nyők hada ragyogott.
317
 – Helyezze magát kényelembe – mondta Goodrich
Nathannek, és átnyújtott neki egy üveget. – Kóstolja meg
ezt a chilei fehérbort, igazi gyönyörűség.
Magára hagyta Nathant, és lázasan tett-vett a régimó-tii
tűzhely fölé hajolva. Tengeri herkentyűk illata úszott
a levegőben. Az orvos több percig nem szólt egy szót
sem, teljesen belemerült a bonyolult fogás elkészítésébe.
Nathan zavarodottan bámulta. Ez a pasas határozottan
kihozta a sodrából. Kicsoda valójában? Mit akar tőle?
Garrettben valamilyen furcsa vidámság dolgozott; ebben
nyilván része volt a már félig kiürült üveg bornak is, ame-
lyet Nathan letett a bárpultra.
Már láttam valahol. Tudom, hogy láttam ezt az embert.
Lehet, hogy régen volt, de…
Megpróbálta szakáll nélkül elképzelni, de nem akart
megjönni az ihlet. Nathan csak abban volt biztos, hogy az
élete egy pillanatában már megpróbálta elfelejteni ezt az
arcot.
Goodrich két mély fajansztányért vett elő egy festett fa-
kredencből.
– Remélem, velem vacsorázik. Chowdert készítettem, és
szeretném, ha elmondaná róla a véleményét.
– Ide figyeljen, Garrett, nem azért vagyok itt, hogy a kí-
sérleti nyula legyek a maga konyhaművészeti próbálkozá-
sainak. Azt hiszem, beszélnünk kellene a…
– Nem szeretek egyedül enni – vágott a szavába Garrett,
és telemerte a két tányért fésűkagylóból és hagymából ké-
szült sűrű krémlevessel.
– Maga nem nős, Goodrich? – kérdezte Nathan, lenyelve
az első kanál tápláló levest.

318
 – Érzi benne a füstölt szalonnát? Ropog az ember foga
alatt.
Nathan elnevette magát:
– Kérdeztem magától valamit, Garrett: egyedül él?
– Igenis, felügyelő: az első feleségem több mint húsz
éve meghalt. Utána tettem még egy szerencsétlen kísérle-
tet, ami válással végződött. Ezután már volt annyi eszem,
hogy ne próbálkozzam többé-
Nathan széthajtogatott egy nagy lenvászon szalvétát.
– Nagyon régen történt, ugye?
– Hogy mondja?
– Mi ketten. Találkoztunk már, de nagyon régen, ugye?
Garrett újfent elengedte a füle mellett a kérdést.
– És mit szól a legénylakásomhoz? Elbűvölő, nem gon-
dolja? Tudja, hogy van itt a környéken néhány híresen jó
horgászhely? Holnap nem dolgozom, és szeretnék elmenni
horgászni. Ha van hozzá kedve, velem tarthat.
Goodrich látható élvezettel szervírozta a grillezett Szent
Jakab-kagylót, vadrizzsel és fokhagymás vajjal. Kibontot-
tak még egy üveg chilei bort, majd még egyet.
Nathan nagyon hosszú idő óta először érezte, hogy va-
lami felenged benne. Testetlen jó érzés áradt szét benne,
és hirtelen mintha tökéletes egyetértés alakult volna ki
közte és az orvos között.
Garrett arról a szörnyű valóságról beszélt, amellyel a
munkájában nap mint nap szembesülnie kellett: a gyógyít-
hatatlan betegekről, a halálról, amely gyakran meglepetés-
szerűen csap le, addig rejtőzködő forrásként tör fel, be-
fröcskölve az embereket, akik nincsenek felkészülve az
ismeretlenbe való átmenetre, és arról az örökre kielégület-

319
len vágyról, hogy gondját viselje embertársainak, és eny-
hítse fájdalmukat.
Beszélt arról is, mennyire szeret főzni és horgászni; hét-
végenként így próbál erőt gyűjteni.
– Tudja, nagyon nehéz tartani magam. Nem szabad azo-
nosulni a beteggel, de mégis közel kell maradni hozzá,
hogy támasza lehessünk, és együtt tudjunk érezni vele.
Nem mindig találom meg az arany középutat.
Nathan visszagondolt a tegnap esti látogatására a hospi-
ce osztályon, a betegek lelki és testi szorongására. Hogyan
gondozzuk-ápoljuk tovább a beteget, amikor előre tudjuk,
hogy elveszítettük a játszmát? Hogyan lehet reményt ön-
teni egy haldoklóba és értelmet adni az életének egészen a
végső pillanatig?
– Nem, nem könnyű megtalálni az arany középutat –
mondta Goodrich szinte saját magának.
Ezután hosszú csend következett. Ekkor kérdezte meg
Nathan:
– És mi lenne, ha beszélne nekem Candice Cookról?
A konyhából egy széles boltíven át lehetett bejutni a
nappaliba. Minden helyiség terrakottalapokkal volt kö-
vezve, ami egységesítette a teret, mintegy megszüntetve a
konyha és a nappali külön voltát.
A nappali kétségkívül a ház legszebb része volt, és
Nathannek rögtön nagyon megtetszett. Olyan hely volt,
ahol nagyon szívesen eltöltött volna egy estét Bonnie-val
és Malloryvel.
Itt mintha mindent úgy terveztek volna, hogy meghitt
légkört teremtsenek: a szabadon hagyott gerendáktól
kezdve a lambériás falakig. A kandallópárkányon egy há-
romárbocos modellje állt, mellette egy öreg szextáns, az
320
egyik sarokban, a földön több, kötélből font kosár hevert,
egy csomó horgászemlékkel.
Nathan betelepedett egy mézszínű rattan karosszékbe,
miközben Garrett egy régi, finom mintázatú kávéfőzővel
babrált nagy óvatosan.
– Tehát találkozott vele?
Nathan felsóhajtott:
– Maga nemigen hagyott más választást.
– Tudja, nagyon helyes lány.
Szomorúság fátyolozta el Goodrich tekintetét. Del
Amico észrevette:
– Mi fog történni vele?
Azonnal meg is bánta a megjegyzést, amely azt sugallta,
hogy elismeri az orvos hatalmát élet és halál felett.
– Az elkerülhetetlen – felelte Goodrich, és átnyújtott egy
csésze kávét.
– Semmi sem elkerülhetetlen! – jelentette ki Nathan ha-
tározottan.
– Maga is tudja, hogy van, ami igen.
Nathan előhúzott egy szál cigarettát a dobozból, és egy
gyertya remegő lángjánál rágyújtott. Mélyet szippantott,
és rögtön nyugodtabbnak, de gyöngébbnek érezte magát.
– Ez nemdohányzó ház – figyelmeztette Goodrich.
– Na ne vicceljen, most eresztett le a torkán két liter al-
koholt, úgyhogy ne tartson nekem erkölcsi prédikációt.
Beszéljen inkább róla. Beszéljen Candice-ről!
Garrett lehuppant egy vitorlavászonnal bevont kanapéra,
és összefonta karját boltozatos mellkasán.
– Candice Houston egyik népes negyedében született,
egyszerű családban. A szülei elváltak, amikor hároméves

321
lett. Édesanyjával New Yorkba költözött, de továbbra is
rendszeresen találkozott az édesapjával, egészen tizenegy
éves koráig.
– Szokványos történet – jegyezte meg Nathan.
Goodrich megcsóválta a fejét.
– Nem hiszem, hogy magából jó orvos lett volna. Min-
den élet egyedi.
Hirtelen újra felszikrázott köztük a feszültség. Nathan
azonnal visszavágott:
– Jó ügyvéd vagyok. Ez nekem elég.
– Hatékonyan védelmezi egyes nagy cégek érdekeit. Ez
még nem jelenti feltétlenül, hogy jó ügyvéd.
– Teszek a véleményére.
– Magából hiányzik az emberség…
– Na, ez az!
– …és az alázat.
– Most nem akarok leállni vitatkozni magával, Garrett,
inkább folytassa. Candice továbbra is rendszeresen talál-
kozott az apjával, egészen tizenegy éves koráig, és azu-
tán…?
– …azután az apja váratlanul nem adott többé életjelt
magáról.
– Miért?
– Annál az egyszerű oknál fogva, hogy… börtönben ült.
– Ez az a férfi, akit az előbb láttam, aki vele lakik?
– Pontosan az, egy hajdani sittes. 1985-ben ítélték el egy
rosszul végződött betörésért.
– És már kiengedték?
Goodrich letette a csészéjét a dohányzóasztalul szolgáló
viaszolt faládára.

322
 – Igen, két éve szabadult. Karbantartóként helyezkedett
el az egyik houstoni repülőtéren, és abban a kis lakásban
élt, amelyet a filmen látott.
– Maga találta meg?
Goodrich bólintott.
– Nem volt bátorsága kapcsolatba lépni a lányával. Több
levelet is írt neki a börtönben, de egyiket sem merte elkül-
deni.
– És maga eljátszotta az őrangyal szerepét?
– Kíméljen meg ettől a kifejezéstől. Egyszerűen csak
feltörtem a lakás ajtaját, amikor nem volt otthon, elloptam
a leveleket, és elküldtem a lányának, a kis filmmel együtt,
hogy Candice eljuthasson hozzá.
Nathan felháborodottan nézett rá:
– De kinek-minek a nevében merészel ennyire beleavat-
kozni az emberek életébe?
– Candice-nek szüksége volt arra, hogy újra rátaláljon az
apjára. Mindig abban a tudatban élt, hogy az édesapja el-
hagyta. Erőt nyert a tudatból, hogy az apja soha nem szűnt
meg szeretni őt.
– És ez olyan fontos?
– Tudja, az apa hiánya olykor nem teszi lehetővé, hogy
az ember személyisége teljes mértékben kialakuljon.
– Az attól függ – jelentette ki Nathan –, az én apám ütöt-
te-verte az anyámat, majd elhúzott az ország másik végé-
be. Így aztán nem éreztem nagy hiányát.
Kínos csönd telepedett a szobára.
– Ennek a férfinak darabokra tört az élete. Lassacskán
építette újra önmagát. Igazán joga volt ahhoz, hogy újra
megtalálja a lányát, és végre megismerje az unokáját.

323
 – De a kurva életbe, ha tudja, hogy Candice meg fog
halni, védje meg! Csináljon valamit, hogy ne következzék
be a dolog!
Goodrich behunyta a szemét, és lemondón válaszolta:
– Nathan, az én lehetőségeim arra korlátozódnak, hogy
összehozzam ennek a családnak a tagjait, és némi vigaszt
nyújtsak nekik, de mondtam már: senki nem tudja megvál-
toztatni a dolgok menetét. Ezt el kell fogadnia.
Nathan felpattant:
– Ha én az életben mindent elfogadtam volna, amit rám
akartak kényszeríteni, akkor még mindig ládákat tologat-
nék egy gyárban!
Goodrich is felállt, és elfojtott egy ásítást.
– Magának megvan az a rossz tulajdonsága, hogy min-
dent a saját személyére vonatkoztat.
– Mert azt ismerem a legjobban.
Goodrich odalépett egy kis lépcsőhöz, amely a nappali-
ból vezetett fölfelé, és megfogta a karfáját.
– Itt alhat, ha tetszik. Az első emeleten van egy vendég-
szoba, tiszta ágyneművel.
Odakintről behallatszott a szél süvöltése és a partnak
csapódó hullámok robaja. Érezni lehetett, hogy az óceán
itt van, egész közel.
Nathant elkeserítette a gondolat, hogy egy üres és hideg
lakásba kell hazamennie, és mivel azt is tudta, hogy többet
ivott a kelleténél, nem kérette magát, elfogadta a meghí-
vást.

324
 ELŐKÉSZÜLETBEN

GUILLAUME MUSSO
Visszajövök érted
(Részlet)

Prológus
Most vagy soha

Senki nem ad neked semmit.

Neked kell elvenned.
MARTIN SCORSESE THE DEPARTED CÍMŰ FILMJÉBŐL.
Az ember néha éppen azon az
úton találkozik a végzetével,
amelyen el akarja kerülni.
LA FONTAINE

Képzeld csak el…

New York.
A Times Square nyüzsgő forgataga. Kiabálás, nevetés,
zene. Popcorn- és hotdog-illat, füstszag. Neonfeliratok,
óriáskivetítők, kivilágított táblák a felhőkarcolók homlok-
zatán.
A dugók, a taxik, a rendőrautók szirénái és dudakoncert.

325
 És az egymást tipró, lökdöső tömeg. A turisták, zug-
árusok és zsebtolvajok szüntelen áradata.

Te is csak egy homokszem vagy a tömegben. Huszonhá-

rom éves vagy.
Két méterrel előtted, a járdán ott andalog a menyasszo-
nyod és a legjobb barátod. A lányt Marisának hívják. Első
gimnázium óta együtt jártok, hónap végére van kitűzve az
esküvőtök. Jimmyvel még régebbi a kapcsolatod: együtt
nőttetek fel Dél-Boston munkásnegyedében.
Ma este van a születésnapod. Marisa és Jimmy azért
szervezte ezt a kis manhattani kiruccanást, hogy örömet
szerezzenek neked, egy öreg, rozzant Mustangon tettétek
meg az utat Bostonból idáig.
Még csak huszonhárom éves vagy, de a jövőd máris
pontosan és reménytelenül rajzolódik ki előtted.
Meg kell vallani, amikor megszülettél, nem lökdöstek
egymást jó tündérek a bölcsőd körül. A szüleid egész éle-
tükben güriztek, de ez nem volt elég arra, hogy fizessék a
tanulmányaidat, és érettségi óta építkezéseken melózol
Jimmyvel. Mindennapjaid cementes zsákok között telnek,
az építőállványon, izzadságban úszva, a munkafelügyelő
üvöltözése közepette.
A szórakozás? Bedobsz néhány sört munka után, elkísé-
red Marisát a hétvégi nagybevásárlásra, és hetente kétszer
bowlingozol a haverokkal.

Kicsit kábán hagyod magad sodortatni a tömeggel, felfe-

lé bámulsz, hipnotizálnak a fények. A villogó fényreklám-
ok autókat ajánlgatnak, amiket nem fogsz vezetni soha,
órákat, amelyek tízszer annyiba kerülnek, mint a béred,
326
ruhákat, csodaszép nőkön, akik soha meg sem látnának
téged.
A jövőd? Egy szenvedélytelen házasság, két-három gye-
rek, a szakadatlan munka, hogy fizesd egy olyan ház jelzá-
loghitelét, amelyet még csak szeretni sem tudsz.
És tovább iszod a sörödet, bowlingozol, és építed a vilá-
got Jimmyvel, de nem élsz benne igazán.

Még csak huszonhárom éves vagy, és máris beszippan-

tott egy olyan élet, amelyhez nincs igazi közöd. Már jó
ideje úgy érzed, hogy nem olyan vagy, mint a téged kö-
rülvevő emberek. Nem mintha lenéznéd a családodat vagy
a barátaidat. Nem, másról van szó: állandó gyötrelemként
éled át a megaláztatást, hogy szegény van. Ez az érzés
nem gyötri sem Marisát, sem Jimmyt, akik szívesen mon-
dogatják: „Lehet, hogy szegényen élünk, de legalább bol-
dogok vagyunk.” De olyan biztos ez?
Ki az, aki elhiszi, hogy az életnek nem egészen más az
íze a sorompó túlsó oldalán?

Tovább bandukolsz a sugárúton, névtelenül a névtelen

tömeg közepén. Jimmy és Marisa időnként hátrafordul-
nak, feléd biccentenek, de te szándékosan egyre jobban
lemaradsz tőlük.
Néhány hónapja, szinte titokban, könyveket kezdtél vá-
sárolni. Egyre erősebb benned a vágy a felemelkedésre,
hogy az eredeti közegedtől eltérő alapra építsd az életed.
A walkmanedben Mozart és Bach váltotta fel a rapet és a
soult. És az építkezésen, hiába gúnyolódnak a többiek, az
ebédszünetben mindig szakítasz rá időt, hogy átfusd a
New York Times cikkeit.
327
 A nap lenyugodni készül. Tovább merengsz az utca lát-
ványán. Fiatal pár lép ki nevetve egy luxusszállóból, beül-
nek egy élénk vörös kabrióba. Mint egy divatkatalógus-
ban, hófehér a foguk, és árad belőlük a tipikusan új-angliai
felszabadultság és elegancia.
Mindaz, amiben neked nem lesz részed soha.
Ebben az országban, ahol szívesen mondogatják, hogy
mindenki a maga szerencséjének kovácsa, úgy érzed, nem
a helyeden vagy. Az éjszaka csendjében gyakran eljátsza-
doztál már a gondolattal: a nulláról indulni, mindent hát-
rahagyni, és folytatni a tanulmányaidat, hogy te is megka-
parintsd a részedet az amerikai álomból.
De ehhez szakítanod kellene az egész közegeddel, a csa-
ládoddal, a menyasszonyoddal, a barátaiddal, és tudod jól,
hogy ez lehetetlen.

Tényleg lehetetlen?
Ebben a pillanatban az 50. utca sarkán álló öreg hotdog-
árus bekapcsolja a rádiót, amely egy rockadóra van állítva.
A járdát hirtelen betöltik Elvis Presley klasszikusának, az
It's Now or Never-jének hangjai.
Most, vagy soha.
Éppen egy újságosbódé mellett mész el, tekinteted a
New York Times címlapjára esik. Mi játszódik le ebben a
pillanatban a fejedben? Mi szüli az őrült fogadalmat?
Egyszer majd az én fényképem lesz ezen a címlapon.
Tizenöt év múlva én leszek a címlapon. Esküszöm.
Felméred a horderejét annak, amit tenni akarsz? Tudod-
e, hogy egészen a halálodig minden éjszaka eszedbe jut
majd ez a nap?
328
 A nap, amikor egyetlen vonással áthúztad az egész éle-
tedet.
A nap, amikor elhagytál mindenkit, aki szeret. A nap,
amikor abban a reményben, hogy mindent megnyerhetsz,
mindent el kellett veszítened.
Most, vagy soha.
A turisták tömegébe merülve kihasználod a forgalom pil-
lanatnyi megtorpanását, és átsurransz a széles sugárút tú-
loldalára.
Sem Marisa, sem Jimmy nem vette észre.
Most, vagy soha.
A menyasszonyod fél perc múlva hátrapillant, de addigra
te már eltűntél. Mindörökre.
Pontosan fél perc múlva a legnagyobb és legkülönösebb
kihívás előtt fogsz állni.

Valaki mássá kell lenned, mint aki vagy.

Prológus 2
Egy szerelem vége

Én szerettelek téged, te szerel-

mes voltál belém. A kettő nem
ugyanaz…
RÉSZLET FRANCOIS TRUFFAUT
EGY NŐ CÍMŰ FILMJÉBŐL

Tíz évvel később

329
 Kis kávézó a West Side-on, a Brodway és az Amster-
dam Sugárút között.
Tompított, meleg hangulat. Sötét bőrrel bevont kényel-
mes székek, a helyiség közepén hosszú, csillogó krómacél
pult. A teremben fahéj, vanília és méz illata terjeng.
Egy stewardess-egyenruhát viselő fiatal nő ül veled
szemben. Céline Paladino.
A mandzsettájával törölgeti arannyal pöttyözött zöld
szeméből ömlő könnyeit.
Valamivel több mint egy éve ismered őt. A kéthetenkén-
ti Paris-New York utak ritmusára lüktető, Atlanti-óceánon
átívelő szerelem.
Céline a szerelem, amelyet már nem is vártál. Egy való-
színűtlen villámcsapás, amely kegyelmi állapottá nyúlt, és
egy eddig ismeretlen világba vezetett el.
Logikus, hogy neked kellene a legboldogabbnak lenned
a világ összes férfija közül.
De te nem vagy olyan, mint a világ összes férfija.
És már tudod, hogy egy napon el fogod veszíteni őt.
És ez a nap a mai nap.

Hiszen, bár minden múló pillanattal egyre szerelmesebb

leszel, a szerelem sebezhetőbbé is tesz, és ezt nem tűrhe-
ted. Még abban a stádiumban vagy, amikor nem tudod,
hogy az ember lehet úgy is érzékeny, hogy nem válik tö-
rékennyé is egyben.
Meg azután biztos vagy benne, hogy a szerelmi történe-
tetek félreértésen alapul: Céline csak azért szeret téged,
mert nem ismer igazán. Egy szép napon majd felnyílik a
szeme, és megismeri az igazi természetedet, vagyis, hogy
mocskos, törtető alak vagy.
330
 De nem ez a lényeg.
A lényeg, hogy egy belső hang állandóan azt hajtogatja:
ha igazán szereted Céline-t, el kell hagynod, mert mellet-
ted veszélyben van.
Honnan ez a titokzatos előérzet? Fogalmad sincs róla, de
annyira betölt, hogy kénytelen vagy komolyan venni.
Még egyszer, utoljára Céline-re nézel. A könnyei a cso-
koládétortára csorognak.
Pedig amikor belépett a kávéházba, ahol találkozni szok-
tatok, ragyogott, olyan boldog volt a hírtől, amit hozott:
kinevezték az Air France manhattani irodájába.
– Végre összeköltözhetünk, lehet egy gyerekünk…
Hirtelen visszahúzódtál a csigaházadba. Hogy összeköl-
tözzetek? Még nem vagy rá készen. Hogy gyerek? Egy
egész sor érvet vágtál Céline arcába, hogy miért nem jó
ötlet a gyerek: a gyerek a vágy halálát jelenti, nagy fele-
lősség, és amúgy is, téged halálra idegesít, amikor az
anyaságot mint valami felsőbbrendű erényt magasztal-
ják…
Céline egy ideig állta a csapást, majd egy szívet tépő
másodpercre teljesen elnémult. Ez már sok volt. Alig tud-
tad elviselni a fájdalmát, majdnem felálltál és a karodba
zártad, de az alattomos belső hang újra rázendített az el-
csépelt nótára:
Ha Céline-nel maradsz, megfog halni.
Így inkább elkerülöd a tekintetét, és kibámulsz az eső-
ben tülekedő gyalogosokra.
– Akkor hát vége? – kérdi Céline, és feláll.
Nem mersz felelni, csak bólintasz.

331
 Két hét múlva megint elmész a kávéházba. Az egyik
pincér egy borítékot nyújt át neked, rajta Céline finom be-
tűi. Ellenállsz a vágynak, és nem bontod fel a levelet.
Egyszerűen csak hazamész, és nem vagy biztos benne,
hogy képes leszel úrrá lenni ezen a zűrzavaros helyzeten.
Ezután berámolod egy kartondobozba a kevéske holmit,
amelyet Céline nálad hagyott, és még őrzi az ő nyomát:
néhány ruhadarabot, egy piperetáskát, egy Cacharel par-
fümöt, a Belle du Seigneur papírkötésű kiadását, egy
Aragon-verseskötetet, egy Nina Simone-cédét, egy Mo-
digliani-reprodukciót, az Egy téli szív című film plakátját,
egy szarufésűt, egy japán teáskannát és az utolsó levelét,
amelyet nem bontottál fel…
A Greenwich Village-beli New York University mögötti
kis lakásodból lemész az utcára, és tettetett lazasággal be-
dobod a kartondobozt a túlsó járdán álló kukába.
Azután az éjszaka kellős közepén megint lemész a hideg
utcára, és kihalászod a levelet. Soha nem fogod felnyitni,
de mindig nálad lesz, mintegy Céline jelenlétének illúzió-
jaként.
Ami talán azt bizonyítja, hogy mégsem vagy olyan sze-
mét alak.
*
És csak múlnak az évek Egy év, két év… öt év.
Részed lesz a társadalmi felemelkedésben, amelyről ál-
modtál: hírnév, sportkocsik, utazás az első osztályon, ma-
nökenek az ágyadban, a pofád a tévében…
És ahogy múlik az idő, elhiteted magaddal, hogy elfelej-
tetted Céline-t.

De nélküle…
332
 Mindig egyedül érzed magad.

Első rész
Menekülés

1
Azon a napon…

Az igazi ellenségeink bennünk

laknak.
BOSSUET

Manhattan
2007. október 31. szombat 7 óra 59 perc 57 másod-
perc

A Hudson folyón kikötött luxusjachton Ethan Whitaker

kihasználja az utolsó három, alvással töltött másodpercet.
Nagyon mélyen alszik, az álmok országának ködében
lebeg, amelyet hamarosan el kell hagynia, hogy megéljen
egy rémálomszerű napot.

7 óra 59 perc 58 másodperc

Még két másodperc.

Ebben a pillanatban még semmi nem indította be ezt a
különös utazást, amely a rejtelmek és a szenvedés mélyére
veti majd őt. A titkos, magányos zarándokutat, amely ösz-
sze fogja törni, de mégis újjászületik tőle, és szembesíti őt

333
a legnagyobb félelmeivel, legmélyebb megbánásaival,
legőrültebb reményeivel.
Egészen biztosan tudják, hogy mi lakik a lelkük mélyén?
És ha nem biztosak benne, mit adnának meg érte, hogy
megismerjék önmagukat?

7 óra 59 perc 59 másodperc

Az ébredés előtti utolsó másodperc.

Az Ébredés előtti utolsó másodperc.
És ha mindenki valami olyasmit hajszol, ami már régen
az övé?

8 óra 00 perc

Felriadás.
Ethan találomra kinyújtotta a kezét, és az ébresztőóra
után tapogatott, de csak néhány másodperc múlva sikerült
elhallgattatnia a csengést. Általában felélénkítette, ma kín-
szenvedést okozott neki. Csak lassan sikerült a felszínre
bukkannia, lázasnak érezte magát, és úgy kifulladt, mint
valami komoly erőfeszítés után. A torka kiszáradt, mintha
már több napja egy kortyot sem ivott volna. Hányingere
volt, és erős fájdalom nyilallott rajta végig a fejétől a tal-
páig. Megpróbálta kinyitni a szemét, de erről hamar le kel-
lett mondania: a szemhéját mintha sebek borították volna,
a feje majd szétrobbant, és egy láthatatlan fúrógép fúrófeje
brummogott a koponyájában.
Vajon milyen tegnapi kicsapongásért bünteti a szerveze-
te?

334
 Megpróbálta csillapítani a heves szívdobogást, majd
emberfeletti erőfeszítés árán kinyitotta a szemét. Lágy
fény áradt be a kis jacht kerek ablakain, és ragyogó szi-
porkákat gyújtott a világos faburkolaton. A tágas, kényel-
mes kabin a hajó egész szélességét elfoglalta. A berende-
zése – a design és a technológia keveréke – fényűzést
árasztott: king size franciaágy, a lehető legmodernebb
hifiberendezés, letisztult vonalú bútorok.
Az ágy szélén összekuporodva fekvő Ethan lassan ma-
gához tért, és hirtelen megérezte, hogy van mellette vala-
ki. Gyorsan megfordult, és pislogott néhányat.
Egy nő.
Na, még ez is!
A nő teljesen betekerte magát a szatén ágyneműbe, csak
a halvány szeplőkkel borított válla látszott ki.
Ethan fölé hajolt, és egy hosszúkás, finom vonású arcot
pillantott meg, amelyet részben eltakartak a párnára zuha-
tagként leomló vörös hajfürtök.
Ismerem?
Ethan a szörnyű migrén ellenére megpróbálta felidézni,
ki ez a nő, és milyen körülmények között kötött ki az ő
ágyában, de…
Semmi.
A fejében nem volt más, csak üresség. A memóriája
olyan volt, mint egy számítógépprogram, amely nem haj-
landó betölteni a kívánt adatokat. Ethan előbb megzavaro-
dott, majd megsokszorozta az erőfeszítéseit: emlékezett
rá, hogy tegnap késő délután eljött a munkahelyéről, majd
beugrott a Socialistába, a West Street egyik új, felkapott
bárjába, egy pohár italra. A 40-es évek Havannáját idéző
Cuba Libre hangulatban megivott egy Mojitót, majd egy
335
másodikat, majd egy harmadikat… Majd… nincs tovább.
Hiába erőlködött, nagy bosszúságára meg kellett állapíta-
nia, hogy semmilyen emléke nem maradt a tegnapi esté-
ről.
A jó életbe!
Egy pillanatra felmerült benne, hogy felébreszti a szép
szendergőt, abban a reményben, hogy ő talán felfrissíti a
memóriáját, de hamar elvetette ezt az ötletet – nem volt
kedve a viharosnak ígérkező beszélgetéshez.
Nesztelenül kikászálódott az ágyból, és tántorogva elin-
dult a fürdőszobába vezető rövid folyosón. A zuhanyka-
bint trópusi falemezek borították, a berendezése olyan
volt, mint egy szaunáé. A csapot „gőzfürdő” üzemmódba
állította, és a forró gőz azonnal elárasztotta az üvegkalit-
kát.
Ethan két kezébe fogta a fejét, és a halántékát masszí-
rozta.
Ne ess pánikba!
Ez az emlékezetkiesés elbizonytalanította. Utálta a gon-
dolatot, hogy elveszítheti az önmaga fölötti ellenőrzést.
Élj felelősen, urald az életed folyását: könyvekben, elő-
adásokon és tévéadásokban állandóan ezt hangoztatta.
Azt tedd, amit mondok, és ne azt, amit teszek…
A pánik fokozatosan elpárolgott. A másnapos ábrázatát
látva nem kell médiumhoz fordulnia, hogy megértse a
tegnap este történteket: körbejárt egy csomó bárt, ennyi.
Egy alaposan elázott (talán néhány csík fehér porral meg-
édesített) este. És a lány? Egy manöken, akivel egy bárban
találkozott, és nyilván akkor csábította el, amikor még
észnél volt.

336
 Az órájára pillantott, megijedt, hogy milyen késő van, a
forró gőzt jéghideg zuhanyra állította át, mert azt remélte
– bár nem igazán hitt benne –, hogy a hősokk talán feléb-
reszti az emlékeit.
Ethan a szobába lépve megállapította, hogy a titokzatos
ismeretlen még mindig alszik, ökölbe szorítva a kezét.
Megtorpant, elbűvölte a fehér bőr és a rézszínű hajzuhatag
kontrasztja. Törülközés közben szemügyre vette a földön
heverő női ruhadarabokat: Victoria Street fehérnemű, fe-
kete Dolce & Gabbana ruha, egy pár kristályokkal kirakott
Jimmy Choo… Csupa első osztályú holmi.
Valami határozottan nem stimmelt: ez a lány túl szép,
túl elegáns volt, hogyan felejthette el, hogy elcsábította?
Ethan egy monogramos kistáskát talált, ez lehetett a lány
retikülje. Lelkiismeret-furdalás nélkül átvizsgálta a tartal-
mát. Nem talált benne személyit vagy jogosítványt, ami
fényt deríthetett volna az alvó lány kilétére. Csak egy nap-
szemüveg volt benne, egy púdertartó, két százdolláros,
egy kis, kettéhajtott boríték, amelyben valószínűleg koka-
in lehetett. Nyugtalanul becsukta a táskát.
És mi van, ha ez egy call-girl?
Ethan kénytelen volt megvizsgálni ezt az eshetőséget is.
Bár amúgy nem kételkedett a férfiúi vonzerejében. Igazán
nagy hatással van a nőkre, de nem, amikor részeg, mint a
disznó, hajnali négy van, és nem emlékszik semmire.
Bár…
Amióta híres lett, gyakran szerepelt a tévében, és millió-
kat érő jachton lakott, nem kellett kezét-lábát törnie, hogy
„felcsípjen valakit”. Ez volt a hírnév egyik jó oldala, ezt
pontosan tudta, még ha néha szomorúnak találta is a dol-
got.
337
 Mindenesetre, ha ez a lány hivatásos, fizetnie kell neki.
De mit kóstál egy ilyen „szolgáltatás”? Ezret? Ötezret?
Tízezret? Halvány fogalma sem volt róla.
Végül a köztes megoldás mellett döntött, és négy ötszáz
dollárost csúsztatott a borítékba.
Jól látható helyre, az éjjeliszekrényre tette. Tudta, hogy
nem valami dicsőséges megoldás, de így megy ez. Így
működik az élet. Szívesen adott volna ráadásul még vala-
mit, egy becsületes magyarázatot, de már így is késésben
volt, lemondott hát róla. Nem volt rá ideje. Egyébként jó
néhány éve nem volt már ideje „magyarázkodni” a nők-
nek. Valaha másképpen volt ez. Valaha ő is valaki egé-
szen más volt. De az már régen volt. Elűzte a feltoluló em-
léket. Azt a női arcot. Miért gondol rá éppen most, amikor
már évekkel ezelőtt új fejezetet nyitott? Megint az órájára
nézett, felment a felső fedélzetre, és meg volt győződve
róla, hogy sikerült annak rendje-módja szerint lezárni ezt a
kétes történetet.
A szalon krémszínű bőrkanapéjával és panorámaablaka-
ival minőségben nem maradt el a jacht többi helyiségétől:
elegáns volt, csupa fény. A komoly és funkcionális kony-
ha natúr színű tölgyfa és lakkozott üveg étkezősarokban
folytatódott.
Ethan felkapott egy kölnisüveget, amely két fénykép kö-
zött állt; mindkét képen ő volt látható, az egyiken Barack
Obama, a másikon Hillary Clinton társaságában. Befújta
magát a férfias, dohány- és nyersbőr illatú parfümmel.
Szerette kiemelni „férfias” oldalát, ő nem tartozott azok
közé, akik a kor szellemének engedve énjük nőies oldalát
hangsúlyozták.
Micsoda hülyeségek.

338
 Aznap reggel fontos televíziós felvétele volt az NBC-
nél, tehát kifogástalanul kellett kinéznie, mindenben meg-
felelve a gondosan felépített képnek: az együtt érző, em-
berséges terapeuta, aki a szakmájában a következetesnél is
következetesebb, de a megjelenésében „cool”, afféle hib-
rid Freud, Teréz anya és Georges Clooney között.
Az akasztós szekrényből elővette kedvenc öltönyét: egy
gyapjúselyem Pradát, hozzá egy Oxford inget és egy pár
Santoni cipőt.
Soha ne mozdulj ki 4 000 dollárnál olcsóbb cuccban ott-
honról.
Ezt a szabályt kell követnie annak, aki jólöltözöttnek kí-
ván látszani.
A tükör előtt begombolt egy gombot a zakóján – Tom
Ford szerint így rögtön tíz kilót veszít az ember –, és felöl-
tötte természetesen laza külsejét; azt az arcát mutatta,
amelyet tavaly alakított ki, amikor a fényképe megjelent a
Vogue New York-i hírességekről szóló számában. Az óra-
gyűjteményéből kiemelt egy Hamptonst, és Burberry ka-
báttal koronázta meg a művét.
A lelke mélyén pontosan tudta, hogy mindez a luxus az
égvilágon semmit nem jelent, sőt, hogy egy kicsit röhejes
is. De Manhattanben voltunk! És Manhattanben nagy
gondot kell fordítani a csomagolásra, mivel manapság
minden csak látszat.
A konyhában elmajszolt egy fél bagelt, majd kilépett a
fedélzetre, ahol azonnal a hajába szántott a New York-i
öbölben fújó friss tengeri szél. Feltette könnyű, ergonomi-
kus napszemüvegét, majd egy percre megtorpant, és meg-
csodálta a felkelő napot.

339
 Nem sokan tudtak a kis North Cove-i kikötő létezéséről.
Két lépésre a Battery Parktól és a Ground Zérótól csodála-
tos kis zárvány volt a város szívében. A négy gránit- és
üvegtorony közé beékelődött World Financial Center egy
elegáns tér mellett állt, ahol egy lenyűgöző üvegtető téli-
kertet oltalmazott, nagy pálmafákkal.
A fülükön iPoddal, a legújabb divatú sportöltözékben
kocogók egy csapata itt fejezte be a reggeli testedzést,
tekintetüket az Ellis Islandre vagy a Szabadság-szoborra
függesztve. Ethan rágyújtott, már csak azért is, hogy da-
coljon velük, és összedörzsölte a tenyerét, mert fázott a
keze. Bár az elején alig lehetett észrevenni, erősen fújt a
szél, de ő szerette az első friss őszi szeleket. Felnézett, és
magányos, nagyon alacsonyan szálló vadlibát pillantott
meg. Ezt jó előjelnek tekintette.
Igaz, hogy különösen kezdődött a reggel, de most úgy
érezte, újjáéledt, és kész szembeszállni az élettel. A mai
nap nagy nap lesz.
– Jó napot, Whitaker úr – mondta a kikötőőr, amikor
Ethan a kis parkolóba lépett.
De Ethan nem felelt. Földbe gyökerezett a lába az autója
– egy legújabb márkájú, ezüst-fekete, nagyragadozót idé-
ző Maserati kupé – előtt, és dühösen megpróbálta felmérni
a kár mértékét: a hűtőrács behorpadt, az autó bal első ol-
dala összetört, az egyik kerékabroncs megrongálódott, és
az ajtó is komolyan megkarcolódott.
Ez nem lehet igaz!
Nem emlékezett semmiféle balesetre. Amikor utoljára az
autóba ült, a karosszéria csillogott, mint a gyémánt, kiraj-
zolva a tökéletesen hajlékony vonalakat.

340
 Ethant egy pillanat alatt megint elöntötte a forróság. Va-
lami komoly dolog történt az éjjel. Valami, amiről a leg-
halványabb emléke sem maradt.
Nem, szokás szerint fölöslegesen idegeskedsz. Részeg
voltál, és nyilván elsodortál egy korlátot. Csak ennyi.
Már hétfőn elviszi a Maseratit a szervizbe, és vadonatú-
ján fogja visszakapni. Bele fog ugyan kerülni tíz- vagy
húszezer dollárjába, de a pénz nem probléma.
Ethan kinyitotta az ajtót, és beült az értékes fából és fi-
nom varrott, olasz bőrből készült puha fészekbe. A luxus
édes illata egy pillanatra elringatta ugyan, de ez nem tar-
tott sokáig. Bánta már, hogy nem ébresztette fel a mellette
alvó vörös hajú nőt. Ha jobban belegondol, talán ő az
egyetlen ember, akitől megtudhatná, mi történt az elmúlt
éjszaka.
Ethan habozott, majdnem visszament a jachtra, ám végül
letett róla. Igazán tudni akarja? Nem volt benne biztos. Ez
már a múlthoz tartozott, és Ethan tizenöt év alatt megta-
nulta, hogy ne terhelje magát túlságosan a múlttal.
Elfordította a slusszkulcsot, és már éppen elhagyta a
parkolót, amikor bizonytalan kép zavarta meg az elméjét,
és a képet őrjítő gondolat követte. A fiatal nő, a rézvörös
fürtjeivel…
…és ha halott?
Nem, ez képtelenség. Hogy jut ilyesmi eszébe? Pontosan
emlékezett, hogy érezte a nő édes, langyos leheletét.
Majdnem biztos volt benne.
Majdnem, de nem teljesen…
A keze ökölbe szorult, a kormányra csapott.
Összevissza beszélsz!

341
 Már megint úrrá lett rajta a paranoid oldala. Ez a szo-
rongás a sikerrel és a pénzzel együtt érkezett az életébe. A
félelem táplálta, hogy egyetlen pillanat alatt mindent elve-
szíthet, amit tizenöt év alatt megszerzett.
Legyen már vége, hogy ilyen őrült agyszüleményekkel
mérgezed az életed!
A fejében megszólaló normális hang elektrosokként ha-
tott rá, és szinte egy csapásra kisöpörte a rossz gondolato-
kat és az idegességet.
Most már tényleg kihajtott a parkolóból, és a gázra tapo-
sott, a puszta örömért, hogy meghallja a nyolchengeres,
négyszáz lóerős motor hördülését.
Márpedig ez a mai nap jó nap lesz!
Ebben biztos volt.
Egy nagy nap.
Egy őrült nap.

2
A férfi, aki nagyon siet

Jól tudom, mitől menekülök, de

azt nem, hogy mit keresek.
MONTAIGNE

Manhattan
Október 31. szombat
8 óra 53 perc

342
 Az utastér tizenegy hangszórójából kristálytisztán szóló
Jimmy Hendrix-gitárakkordok belehasítottak a motor
tompa, békés brummogásába.
Ethan gyorsan áthajtott a hét közben oly nyüzsgő, de
most, szombat reggel szinte kihalt üzleti negyeden, majd
elindult Midtown felé.
Nem kellett hozzá sok, hogy visszanyerje a magabiztos-
ságát. A gyorsaság, a kék ég, a felhőkarcolók ablakaiból
visszaragyogó napfény mind-mind New York dicsőségét
hirdették.
És Ethan imádta New Yorkot.
A város, ahol az ember otthon érzi magát, ha a semmi-
ből érkezett.
Ám ma reggel nem volt rendjén valami. Az utcák vala-
hogy művinek látszottak, mint egy film díszletei, mintha
ez nem a megszokott New York lenne. Ethan összevonta a
szemöldökét, a gyalogosokat, az autókat, az épületeket
kémlelte, de nem sikerült rájönnie, mi az, ami nem stim-
mel.
Idegesen bekapcsolta a rádiót, és keresett egy helyi adót:

Több ezer taxisofőr lépett sztrájkba ma reggel Manhat-

tanben negyvennyolc órára, így tiltakozva a városházi ter-
vezet ellen, amely kötelezővé kívánja tenni a GPS és a
bankkártyaterminál beszerelését a járművekbe…

Tehát ez hiányzott a díszletből, és ennek köszönhető,

hogy olyan folyamatos a forgalom! A legendás sárga jár-
művektől megfosztva Manhattan mintha elveszítette volna
egyéniségének egyik fontos összetevőjét.

343
 …mivel a sofőrök szerint ez a rendelkezés támadást je-
lent a magánélet ellen, hiszen a magas beszerelési költsé-
gek mellett azt is lehetővé teszi a hatóságok számára, hogy
nyomon kövessék a helyváltoztatást. A TCL szerint jelen-
tős, majdnem 100%-os lesz a sofőrök részvételi aránya a
sztrájkban, amely komoly fennakadásokat fog okozni. Má-
ris hosszú sorok kígyóznak a Kennedy és a Newark repü-
lőtér, valamint a Pennsylvania Station előtt…

Ethan rápillantott a műszerfal órájára, és vágott egy gri-

maszt: a híres reggeli televíziós show, a Saturday in
America élő felvételére várták. Népszerű adás volt, hétvé-
genként több mint hatmillió tévénéző volt kíváncsi rá. Va-
lahányszor szerepelt a műsorban, könyvei és DVD-i el-
adási mutatója a sokszorosára emelkedett, a tanfolyamaira
és előadásaira való várakozási idő több hétre nyúlt.
Ethan három évvel ezelőtt lett híres médiaszemélyiség,
szinte egyik napról a másikra. Bár néha „doktornak” szólí-
tották, nem volt orvos. Nagyon szeretett volna orvosi ta-
nulmányokat folytatni Seattle-ben, de négy egyetemi év
után megértette, hogy ez tévútra vinné. Az orvosi egyetem
túl drága volt, és túl hosszú lett volna a képzési idő.
Egyébként az orvosok világa nem is igazán érdekelte, és
nehezen tudta magát elképzelni egyszerű általános orvos-
ként, amint egész életében reumás és fejfájós betegeket
kezel.
Ezzel szemben nagyon vonzotta minden, ami távolról
vagy közelebbről kapcsolatos volt a pszichológiával. Na-
gyon hamar ráébredt, hogy jól forog a nyelve és hatással
van az emberekre. Miért ne állíthatná ezt a tehetségét va-
lami olyasmi szolgálatába, ami szenvedélyesen érdekli,

344
például az emberi lélek rejtelmeinek szolgálatába? De mi-
vel gyakorlatias volt, és boldogulni akart az életben, hasa-
dékot keresett az idők szelében. Furcsa szavak jelentek
meg egyre gyakrabban a könyvekben és a médiában: sze-
mélyiségfejlesztés, boldogságra nevelés, jobb élet, önma-
gunk tisztelete, lehetőségeink kiaknázása… Ethan rájött,
hogy ezen a gyorsan fejlődő területen olyan lehetőségek
várják, amelyeket meg kell ragadnia… Tehát félbehagyta
a tanulmányait, és egy kis pszichoterapeuta rendelőt nyi-
tott a Morningside és az East Harlem határán.
Éveken át gyógyított depresszióval, szenvedélybetegsé-
gekkel, ízületi gyulladással és hátfájással küzdő egyszerű
embereket. Visszatekintve pontosan fel tudta mérni, mi-
lyen fontos volt számára ez az időszak. A szegénynegyed
lakóival való mindennapi kapcsolatában sokat fejlődött,
kiegészíthette pszichológiai ismereteit, rengeteget olva-
sott, miközben részt vett számos ál- „spirituális vezető”,
coach és egyéb személyiségfejlesztő guru szemináriuma-
in. A különböző forrásokból felcsipegetett összetevőkből
kiindulva építette fel saját módszerét, amely kipróbált
vagy modernebb, újító technikák egyvelegére épült: pozi-
tív gondolkodás, viselkedésterápia, sophrológia, szerepjá-
ték, pszichodráma*, fényterápia, akupunktúra, érzelmi
kommunikáció… Elsőként ajánlotta Manhattanben a walk
and talk terápiát, ami abból állt, hogy a pácienseit a
Central Park sétányain kószálva beszéltette önmagukról.
Mit számított, hogy ezeknek a gyógymódoknak nincs fel-
tétlenül tudományos megalapozottsága: attól a pillanattól
kezdve, hogy egy technikával eredményt lehet elérni bi-
zonyos személyeknél, miért mondanánk le róla?

345
 Négy éve az élete különös fordulatot vett. Egyik este,
amikor már zárni készült a rendelőt, titokzatos hölgy je-
lent meg nála egy tizenéves fiúval. A napszemüveg és a
selyem fejkendő ellené-

*Olyan terápia, melynek során egy csoport tagjai állal eljátszott rög-
tönzött jelenetek lehetővé teszik a neurózisok felszínre kerülését

re Ethan azonnal felismerte Loretta Crownt, a nevét viselő

híres talk-show producerét és vezetőjét. Hogy történhetett,
hogy ez a híres afro-amerikai asszony, a show-business
egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb figurája itt kötött
ki nála, a szerény harlemi rendelőben? A válasz két szó: a
takarítónője, akit Ethan néhány hónapja – három akupunk-
túra-kezelés során – olyan sikeresen megszabadított a kró-
nikus migrénjétől, hogy azóta fűnek-fának Ethan dicsére-
tét zengte, míg végül a hír a munkaadója fülébe is eljutott.
Loretta a fia miatt fordult Ethanhez: a fiút súlyos trau-
más neurózis gyötörte az apja két éve, tragikus körülmé-
nyek között bekövetkezett halála óta. Egy jachtkirándulás
során az apa engedett a gyerek kérésének, és néhány perc-
re átengedte neki a kormánykereket, és ki akarván hasz-
nálni az időt, nekiállt leszerelni egy-két vitorlát. Egy szél-
rohamtól azonban elveszítette az egyensúlyát, és a tenger-
be zuhant, a fiú pedig, aki nem tudta megállítani a vitor-
lást, maga is az Atlanti-óceán hideg vizébe vetette magát.
Egy órával később a mentőegységek csak egy túlélőt húz-
tak ki.
A szörnyű baleset óta a fiút bűntudatrohamok gyötörték,
a szorongás, a rémálmok és a szüntelen flashbackek miatt
újra meg újra átélte a tragédiát. Amikor Ethan találkozott

346
vele, már krónikus álmatlanságban szenvedett, reszketett,
képtelen volt koncentrálni, és hónapok óta be sem tette a
lábát az iskolába.
Loretta Crown elhurcolta a fiát a Keleti part összes fel-
kapott pszichológusához, de sem az antidepresszánsok,
sem a bétablokkolók, sem a hipnózis nem tudták megsza-
badítani a lelki zavaraitól.
Ethannek szerencséje volt, és jó megérzései. Néhány
szemmozgás-kezelésnek* köszönhetően a fiúnak sikerült
„újra átélnie” a traumatikus epizódot, és így az agya „meg
tudta emészteni” a tragédiát.
Miután a fia túljutott a nehezén, Loretta Crown úgy
érezte, adósa Ethannek. Ő nógatta, hogy írjon könyvet a
terápiás tapasztalatairól, majd meghívta a műsorába. A
húsz év alatt, amióta a képernyőn volt, a talk show király-
nője valóságos intézménnyé nőtte ki magát. Loretta
nagymiséjét több mint százötven helyi tévéláncon sugá-
rozták, jobb napokon a nézőszám meghaladta a tizenöt-
milliót, és nézőinek 80%-a nő volt. Mint Larry King, Lo-
retta is a népszerű kultúra ikonja volt, és komoly hatást
gyakorolt többmilliónyi tévénéző ízlésére. Miután Ethan
könyvét olvasásra ajánlotta a műsorában, a könyv azonnal
az eladási listák élére került. A fiatal terapeutáról cikkek
jelentek meg a sajtóban, ezeknek köszönhetően több meg-
hívást is kapott rádiós és televíziós műsorokba. És nem
telt bele fél év, Ethan a televíziós beszélgetések elmarad-
hatatlan vendégévé vált, valahányszor olyan téma került
szóba, aminek bármi köze volt a pszichológiához.

Ethan röptében kapta el a labdát, és mára valóságos kis

üzleti birodalom fölött uralkodott. Könyvek, előadások,

347
méregdrága képzések, weboldalak, DVD-k,
hangoskönyvek, zen-naptárak és relaxációs CD-k formá-
jában árulta a „tanítását”. Sőt nemrégiben több egyetem is
felajánlotta, hogy tartson „boldogságkurzusokat”; ezek
nagy divatba jöttek, amióta a fiatal pszichológus, Tal Ben
Shakar először beszélt a témáról a harvardi kampusz
nagyelőadóiban.
A televízió képernyőjén Ethan bizalmat ébresztett. Jó
arca volt, áradt belőle a biztonság, de nem volt öntelt. So-
ha nem tolta fel magát a spirituális guru szerepébe, így
még hitelesebbé vált. Jól tudott beszélni, közérthetően, és
könnyen alkalmazkodott kétkedő korunkhoz. Arra szólí-
totta fel az embereket, hogy törődjenek magukkal, komoly
pszichoanalízis és antidepresszánsok nélkül is – bár ő ma-
ga súlyos Prozac-függő volt. Az egyszerű, anyagi javaktól
független életmódot hirdette – bár őt magát luxus és hi-
valkodó gazdagság vette körül –, a családra, a barátságra
és a társadalmi kapcsolatokra helyezte a hangsúlyt – mi-
közben úgy élt, mint egy remete…
Azt tedd, amit mondok…

* Az Eye Movement Desensitization and Reprocessing (EMDR) olyan

pszichoterápia, amelyet főleg a poszttraumatikus stresszek tüneteinek
kezelésekor alkalmaznak. A szemmozgások kihasználásán alapul – ezek
a mozgások az álom alatt működő spontán szemmozgáshoz hasonlítanak
, és lehetővé teszi az agy számára, hogy gyorsan „,megeméssze” a múlt-
ban megesett traumák leülepedett maradványait.

348
 Ethan lassított, mielőtt rátért volna a Brodwayre. Bár ké-
sésben volt, szeretett volna kitérőt tenni a Times Square
felé: az utolsó rendezni való számlája a múltjával. Mert ti-
zenöt éve, napra pontosan tizenöt éve annak, hogy egy
őszi estén hátrahagyta a régi életét, abban a reményben,
hogy valaki mássá válik.
Megállt a Marriott előtt, a slusszkulcsát egy szállodai al-
kalmazottra bízta, de nem ment be a szállóba, hanem át-
ballagott a sugárút túlsó oldalára.
A Times Square-en szinte nem is volt forgalom. Az út
közepén egy csapat pityókás japán turista
fényképezkedett, és kedvenc tévésorozatukra utalva vicce-
sen azt kiáltották: „YATTA”.
Ethan rágyújtott. Az újságos még mindig ugyanott volt,
mint emlékeiben. Bedobta a kívánt pénzdarabot, és kivette
az aznapi New York Timest. Széthajtogatta az újságot, a
közepéből kiemelte az Art & Culture betétet, melynek első
oldalán ott díszelgett a fényképe, a következő felirat alatt:
A pszichológus, aki elbűvöli Amerikát
Eredetileg úgy volt, hogy a cikk a jövő heti számban je-
lenik meg, de a kapcsolatainak köszönhetően Ethannek si-
került előrehozatnia a megjelenését, így megünnepelhette
a különös születésnapot, amelyet ő tartott számon egyedül.
Gyorsan átfutotta a cikket: meglehetősen hízelgő volt,
szinte egy felszenteléssel felért.
Ökölbe szorította a kezét, és egy fém telefonfülke olda-
lára csapott. Íme, hát sikerült! Megtartotta az ígéretét: ti-
zenöt év alatt a New York Times első oldalára került! A
semmiből indulva felért a csúcsra, és ahogy az itteniek
hajtogatták: Amit New Yorkban elérsz, azt a világ bárme-
lyik pontján elérheted…
349
 Az út túlsó oldalán két munkás üvegezte a Virgin
Megastore egyik kirakatát. Ahogy elnézte őket, Ethan újra
maga előtt látta önmagát, amint az építkezéseken dolgozik
Jimmyvel. Talán életében először mérte fel, milyen nagy
utal tett meg. Ugyanezen az utcán ment át tizenöt évvel
ezelőtt. Tizenöt métert tett meg, hogy átkeljen az út túlol-
dalára, tizenöt év kellett hozzá, hogy befusson. A fejében
egymást kergették az emlékek, de ő elfojtotta őket.
Természetesen ahhoz, hogy idáig eljusson, mindent fel-
áldozott, és valóságos űr támadt körülötte, de ez a mulat-
ság megérte az árát.
A dél felé áramló forgalmat figyelve azért parányi méla-
bút érzett. Mégiscsak furcsa, nem, hogy nincs senki, aki-
vel megoszthatná a sikert?
Hirtelen villanásszerű látomás rémlett fel előtte: Céline
zöld szemét érezte magán. Pislantott egyet, és a látomás
eltűnt. Ethan szíve hevesebben vert, és mély zavart érzett.
Nem, szedd össze magad! Az élet szép. Mindened meg-
van, amire csak vágysz. És nagyon jól tudod, hogy mindig
egyedül vagyunk. Az élet igazán gázos pillanataiban
egyedül vagyunk. Egészen egyedül vagyunk, amikor elmú-
lik a szerelem, egyedül, amikor a zsaruk hajnalban beállí-
tanak, egyedül az orvossal szemben, amikor bejelenti,
hogy rákunk van, egyedül, amikor megkrepálunk…
Elűzte a rátörő mélabút. Csak úgy kerülheti el a nagy si-
kereket menetrendszerűen követő levertséget, ha egy
újabb kihívásra összpontosít. Elgondolkodott: talán a poli-
tika… Tettek már fel neki tapogatózó kérdéseket a pol-
gármesteri hivataltól… Ha igazán ráhajt, úgy érezte, képes
lenne megszerezni New York polgármesteri székét. Nem a
következő választásokkor, hanem nyolc év múlva.

350
 Éppen ezen tűnődött, amikor a BlackBerry rezegni kez-
dett a zsebében. Az NBC producere volt, aki nyugtalan-
kodott a késése miatt.

351
 Guillaume Musso a mai francia irodalom fenoménje,
mondhatni, csodagyereke. Ez a harmincegyvalahány éves
fiatalember 2004 óta publikál, minden évben menetrend-
szerűen kiad egy regényt, és mindegyikkel hatalmas sikert
arat. Csak tavaly több mint egymillió példányt adtak el a
könyveiből, amelyeket huszonhat nyelvre fordítottak le, és
valamennyi eddig megjelent regénye megfilmesítési jogát
eladták már.

Kedves Olvasónk!
Az Ulpius-ház Könyvkiadó kínálata megtekinthető a
www.ulpiushaz.hu című honlapon.
Újdonságainkról, bemutatóinkról, akcióinkról hírlevél-
ben tájékoztatjuk olvasóinkat, amelyre szintén a honlapon
regisztrálhatnak.

352
 Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest
Felelős kiadó Kepets András
Felelős szerkesztő V. Detre Zsuzsa
Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. –
100209
Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató

353