Karen Dionne: The

Wicked Sister
Copyright © 2020
by K Dionne
Enterprises LLC
Hungarian
translation © Kéri
Andrea, 2020
A fordítás az alábbi
kiadás alapján
készült: Karen
Dionne: The Wicked
Sister G. P.
Putnam’s Sons, an
imprint of Penguin
Random House
LLC, New York,
2020
Fordította: Kéri
Andrea ISBN: 978-
963-419-845-1
(epub) ISBN: 978-
963-419-846-8
(mobi) Agave
Könyvek
Felelős kiadó: A kiadó ügyvezetője A borítót tervezte: Hegyi
Péter Felelős szerkesztő: Velkei Zoltán Szerkesztő: Kalocsai
Judit Korrektor: Keszthelyi-Kiss Judit Tördelő: Szegő Anna
Műfaj: thriller
 

Jeffnek,

amiért rendíthetetlenül hitt bennem és a

tehetségemben, és az ötletszikráért, ami
lehetővé tette ezt a könyvet.
 Az igazságot, mint a Napot, kizárhatod néha, el
mégsem tűnik.

A SZERZŐ MEGJEGYZÉSE
Azok az olvasóim, akik ismerősek Michigan Felső-
félszigetén, észrevehetik, hogy a történet kedvéért kissé
megváltoztattam a történelmet. Ez a regény a jelenben
játszódik, és Rachel elbeszélésében a Newberry Regionális
Mentális Egészségügyi Központ ma is működik. A
valóságban azonban a központ 1992-ben bezárta kapuit, a
felújított épületekben pedig jelenleg egy fogház üzemel.
 EGY
MOST Rachel
Időnként, ha behunyom a szemem, egy puskát tartok a
kezemben. A kezem apró, az ujjaim pufik. Tizenegy éves
vagyok. Semmi különös nincs ebben a puskában, nem
különbözik egy átlagos Remingtontól, leszámítva azt, hogy
ezzel a puskával ölték meg édesanyámat.
A látomásomban anyám teste fölött állok. A puska csöve
felé mutat. Szája nyitva, szeme csukva. A mellkasa vértől
vöröslik.
Apám berohan az előszobába.
– Rachel! – üvölti, ahogy meglát.
A földre zuhan, karjába veszi anyámat, és felnéz rám,
arcán a sokk és a rettenet addig ismeretlen keveréke
tükröződik.
Sokáig ringatja anyám testét, mintha egy kisbaba lenne.
Mintha még élne.
Végül gyengéden lefekteti a kopott parkettára, és lassan
feltápászkodik. Kiragadja remegő kezemből a puskát,
miközben olyan fájdalommal néz rám, hogy azt hirtelen fel
sem tudom fogni, aztán maga felé fordítja a fegyvert.
Nem is igaz – szól bele a történetbe az aranyselymet
szövő pók a hálója közepén ücsörögve. A szoba sarkában
lakik, ahol a takarítók sosem járnak. – Apád ölte meg
anyádat, aztán magával is végzett.
Nem értem, miért hazudik a pók. A pókok tudtommal
igazat szoktak mondani.
– Mégis honnan veszed ezt? – Nem tudom megállni, hogy
meg ne kérdezzem. Ő nem volt ott, mikor a szüleim
meghaltak. Én igen.
A pók hosszasan méreget nyolc, fénylő szemével.
Egyszerűen tudom – közli határozottan. – Mindannyian
tudjuk.
A kicsinyei a háló szélén futkároznak, mint ide-oda
repkedő, elenyésző porszemcsék, s ők is bólogatnak.
Meg akarom mondani a póknak, hogy nincs igaza, hogy
én mindenki másnál jobban tudom, mi történt a szüleim
halálának napján. Ő sosem fogja igazán megérteni
gyermekkori tettem következményeit, mert nem kellett
tizenöt éven át együtt élnie vele, nem úgy, mint nekem. Ha
egyszer elvetted valaki életét, összetörsz; végtelen parányi
darabra szakadsz, amit senki és semmi nem tud már
összeilleszteni. Kérdezd meg bármelyik részeg sofőrt, aki
halálra gázolt egy gyalogost, vagy egy vadászt, aki azt
hitte, szarvast lőtt a barátja vagy sógora helyett.
Vagy olyasvalakit, aki túlságosan fiatalon fogott töltött
puskát a kezében, és fogalma sem volt a
következményekről.
Az orvosaim szerint krónikus gyászszindrómában
szenvedek, ám idővel rendbe fogok jönni. Az orvosaim
tévednek. Az állapotom egyre csak romlik.
Nem tudok aludni, ha mégis sikerül, rémálmok
gyötörnek. A fejfájásaim mindennaposak, a
gyomorgörcseim állandósultak. Rengeteget gondoltam
öngyilkosságra, aztán rájöttem, sokkal nagyobb büntetés
elmegyógyintézetben leélni életem hátralévő részét. Eszem,
alszom, olvasok, tévét nézek, kimegyek az udvarra.
Beszívom a meleg, nyári levegőt, érzem a nap simogatását
a bőrömön, hallgatom a madarak csivitelését és a bogarak
zümmögését. Nézem, ahogy szirmot bontanak a virágok,
besárgulnak a levelek, leesik az első hó, és mindezek
mögött, szüntelenül, örökösen ott bujkál a gondolat, a
szívem legmélyén ott lappang a szörnyű igazság: a szüleim
miattam nem fognak látni, szagolni, ízlelni, nevetni vagy
szeretni többé. Miattam haltak meg.
A rendőrség a szüleim halálát gyilkosságnak és
öngyilkosságnak nyilvánította, amit édesapám követett el.
Minden újság egyetértett ebben: Peter James Cunningham
(45 éves) megölte feleségét, Jennifer Marie Cunninghamet
(43 éves), egyelőre ismeretlen okból, majd maga ellen
fordította a fegyvert. Néhányan azt találgatták, vajon azért
menekültem-e el, mert láttam, ahogy apám lelövi anyámat;
mások szerint én találtam meg a holttestüket, ebbe őrültem
bele. Elárultam volna nekik, hogy én vagyok a felelős, ha
képes lettem volna beszélni. Három héttel később
ébredtem fel a katatón állapotból, és mindenkivel – aki
hajlandó volt meghallgatni – tudatni akartam, mit tettem.
Ám a mai napig nem hisz nekem senki. Még a pók sem.
 KETTŐ
Otthagyom a pókot az utódaival, és rápillantok az órámra.
Olcsó műanyag vacak, amit Charlotte néni vett nekem az
egydolláros boltban, miután az előzőt ellopták. Lemegyek
kétemeletnyit a közösségi szobába. Kábeltévén az eredeti
Star Trek filmet vetítik éppen, én pedig megígértem Scotty
barátomnak, ügyelni fogok, hogy senki ne váltson
csatornát. A lépéseim visszhangot vernek az üres
lépcsőházban. Teniszcipőt viselek. Tépőzáras, csak ilyet
engednek nekünk. A kerámia járólapok töröttek, vagy
hiányoznak, a vakolat lepattogzik a falakról és a plafonról.
A szobám az egyik legrégebbi épületben található, amit
még 1895-ben, az intézet megnyitásakor adtak át.
Akkoriban a Felső-félsziget Elmegyógyintézet nevet viselte.
A Newberry Regionális Mentális Egészségügyi Központ –
ahogy ma ismerik – sokkal jobban hangzik, de ez mit sem
változtat a tényen: ez pusztán Michigan állam két, felnőttek
számára kialakított pszichiátriai intézetének egyike. Ez a
Felső-félszigeten található, a másik az alsón, és
mindkettőbe azért kerülnek a mentálisan sérültek, hogy
meggyógyuljanak, a tartós elmezavarban szenvedők pedig
itt élik le az egész életüket. Én valahol a kettő közé esem.
A lépcsőházból kilépve hangzavar fogad. A folyosó
zsúfolásig megtelt emberekkel. Betegek, nővérek, betegek
nővérekkel szorosan a nyomukban – étkezés után ugyanis a
bulimiásokat nem szabad magukra hagyni. Ápolók,
takarítók, egy orvos fehér köpenyben. Szinte a falra
tapadva, lehajtott fejjel megyek előre. Nem beszélek
senkihez. Senki nem beszél hozzám. A terapeutáim mindig
azt mondogatják nekem, hogy össze kellene ismerkednem a
szobatársaimmal és a terápiás csoportom többi tagjával, de
mi értelme barátokat szerezni, ha azok úgyis itt hagynak.
Végigsétálok a lakóépületet az adminisztrációs épülettel
összekötő üvegfalú átjárón, ami egy napsütéses napon
elviselhetetlenül felforrósodik – a poklot képzelném
ilyennek. Törhetetlen plexiüveg, ezt minden újonnan
érkezőnek elmondják. Kinyitom a klubhelyiség ajtaját.
Ez a közös tér pontosan olyan lelketlen, mint amit egy
százéves elmegyógyintézet társalgójától vár az ember:
koszos, krémszínű falak, kopott, zöld azbesztpadló, súlyos
fémkeretes, többrétegű ablakok, hogy senki se ugorhasson
ki, műanyag székek és szigetelőszalaggal összefoltozott,
földhöz rögzített kanapék. Ugyanakkor rettentő zajos; a
tévét fülsértően hangosra állították, hogy a betegek és
látogatóik – akik amúgy pont azért beszélnek olyan rettentő
hangosan, hogy a tévét túlkiabálják – beszélgetése mellett
is hallani lehessen. És büdös is. A konyhából érkező
áporodott szagok és a Charlotte néni szerint idősek
otthonát idéző fertőtlenítőszer szagának kombinációja,
megspékelve a cigaretták bűzével. Gyakorlatilag az intézet
minden lakója dohányzik. Cigarettázni szabad; okos húzás a
dohánygyártók részéről, rászoktatnak, és egy életre a
vásárlójuk maradsz. Persze előfordulhat, hogy ez is csak
egy nyugtatószer a kórház véget nem érő arzenáljából, nem
tudom eldönteni. Csak az öngyújtó és a gyufa tilos, meg a
cipőfűző, madzag, műanyag bevásárlószatyor,
szemeteszsák, és még számtalan teljesen átlagos,
ugyanakkor potenciálisan halálos dolog, amit amúgy bárki
bármikor használhat, feltéve, ha nem elmegyógyintézetben
lakik az illető.
Még így is két sikeres öngyilkossági kísérlet történt,
mióta itt vagyok. Az egyik lány szétfejtette a pulóverét,
majd a fonalból erős kötelet font, rákötötte a nyakára, a
másik végét átvetette a fürdőhelyiség plafonján futó
csöveken, felmászott a vécére, és leugrott. A másik
megivott egy egész üveg lefolyótisztítót, egy
takarítókocsiról lopta, amikor senki nem nézett oda. A
takarítónőt ki is rúgták emiatt. Mégis, ha belegondolsz,
hogy legalább a betegek fele, de inkább több, azért van itt,
mert fenyegetőztek vele, vagy ténylegesen megpróbálták
megölni magukat, elismerés illeti az itt dolgozók munkáját.
– Ur-sa! – Scotty a szoba túlsó oldaláról kiabál, amikor
meglát.
Felpattan, és összevissza csapkod a kezével.
Elmosolyodom és visszaintegetek. Scotty még gyerek egy
felnőtt testébe zárva, termetes és széles vállú, a karjával
egyetlen öleléssel kettéroppanthatna, de olyan gyengéd,
mint egy pillecukor, vizes kék szemmel, mosogatólé-szőke
hajjal és egy kilencéves mentális képességeivel. Erről jut
eszembe, a Scotty nem az igazi neve; csak azért hívom így,
mert meg van őrülve a Star Trekért, ő pedig Ursulának
keresztelt engem a medvék iránti rajongásom miatt.
Scotty testvére, Trevor is a kanapén várakozik. A
gyomrom szokás szerint liftezni kezd, ahogy megpillantom
gy gy gp
őt. Persze tudtam, hogy itt lesz – a film utánra
négyszemközti találkozót beszéltünk meg –, mégis mindig
ilyen hatással van rám. Trevor Lehto huszonnyolc éves, tíz
évvel fiatalabb, mint Scotty, és két évvel idősebb nálam. Ma
könyékig feltűrt kockás flanelinget visel farmerrel és
Converse tornacipővel, ami illik barna hajához és barna
szeméhez, kócos szakálla egyszerre tűnik természetesnek
és ápoltnak. Nekem is barna a hajam és a szemem is, és
szintén farmert viselek kockás felsővel – gyakorlatilag ez a
Felső-félsziget lakóinak egyenruhája, mindegy, hogy férfi
vagy nő az illető –, ám Trevornak olyan jól áll ez a szerelés,
hogy azt nem lehet nem észrevenni. Szinte biztos vagyok
benne, hogy az intézetben nem én vagyok az egyetlen, aki
kicsit belezúgott.
– Rég láttalak – kezdem, és leülök a kanapé másik végére,
Scotty túloldalán. – Jól nézel ki.
Ez nem udvariaskodás. Trevor gyönyörűen lebarnult,
ráadásul az alkarján kidagadó izmaiból ítélve jobb
formában van, mint valaha. Nem véletlen, hat hónap
hátizsákos túrázás Észak-Patagóniában meghozta az
eredményét.
– Kösz. Nemrég értem haza. Első dolgom volt, hogy
meglátogassam ezt a kissrácot.
Belebokszol a testvére karjába. Scotty vigyorog és
visszaüt. Nekem is fülig ér a szám. Scotty mosolya olyan
tiszta és őszinte, mint a szíve. Könnyű boldoggá tenni,
pontosan ezért szeretek vele lógni. Páran azt gondolják,
csak azért barátkozom Scottyval, hogy közelebb
kerülhessek Trevorhoz, de ez nem igaz. A barátságunk
valóban furcsának tűnhet, ha azt nézzük, hogy az én IQ-m
százhúsz, Scottyé pedig ennek talán a fele, ám ez is csak
hozzátesz a kapcsolatunk működéséhez. Scotty olyannak
fogad el, amilyen vagyok, és semmit nem kér a
barátságáért cserébe. És ami a legfontosabb, nem
kérdezősködik.
– Hogy szerezte a monoklit? – néz rám Trevor érdeklődve.
– Nekem nem árulja el.
– Fogalmam sincs. Nekem sem mondta meg, és a többiek
sem beszélnek.
Lehetséges, hogy Scotty leesett a lépcsőn, vagy
véletlenül nekiment egy ajtónak, de sokkal valószínűbb,
hogy valamelyik ápoló ütötte meg vagy gáncsolta el
szándékosan. A legtöbbjük akkora, mint egy focista, sokan
valóban azok is voltak, amíg ki nem ment a térdük, vagy
valahogy máshogy le nem sérültek, és itt kötöttek ki.
Megkeseredett, fizikai fölényben lévő embereket állítanak
tehetetlen betegek fölé, persze hogy rossz vége lesz a
dolognak, Scotty ráadásul könnyű célpont. Ez nem az első
alkalom, hogy megmagyarázhatatlan vágásokkal és
zúzódásokkal bukkan fel, és valószínűleg nem is az utolsó.
Trevor régóta próbálja elhelyezni őt egy normális átmeneti
otthonban Marquette környékén, hogy a közelében
maradhasson, de eddig nem járt sikerrel. Nem sok hely
fogad szívesen mentálisan sérült, paranoid skizofréniában
szenvedő beteget.
– Csss. – Scotty pisszeg, ahogy elkezdődik a film.
A szobában felhangzik a „Már megint ez?” és a „Váltsatok
csatornát!” szokásos kórusa, pontosan ezért állítottam be a
tévét már kora reggel, és nyúltam le a távirányítót is.
Felhangosítom a készüléket, és bedugom a kapcsolót a
kanapé párnái közé.
A film sokkal szórakoztatóbb, mint amire számítottam.
Scotty a kanapé szélén ül, előrehajol, kezét a lába közé
dugva feszült figyelemmel bámulja a tévét teljes két órán
keresztül. Trevor és én eközben a párnákra dőlve váltunk
néhány „te is annyira unod, mint én” pillantást a háta
mögött. A szoba túloldalán egy buzgón olvasást színlelő nő
időnként felpillant a könyvéből, jelentőségteljesen rám néz,
majd Trevorra és ismét rám, a szeme villámokat szór, és
bevallom, kicsit jobban élvezem a helyzetet a kelleténél.
A stáblista végén Scotty hirtelen felpattan. „Az Erő
legyen veled!” – kántálja. Másoknak Scotty éneke
halandzsának tűnhet: Aa-eh-roo-léé-jee-véé-lee, monoton
hangon áriázva, minden szótag között fájdalmasan hosszú
szünettel, de így is hatalmas erőfeszítésébe kerül kinyögni.
Néha úgy hangzik, mintha óriási köveket görgetne a
szájában, nem tudom megmagyarázni, hogyan vagyok
képes megérteni őt, habár azt sem, miért értem a pókokat.
Nem árulom el neki, hogy ez az idézet a Star Warsból van,
nem a Star Trekből.
– Akkor két hét múlva! – kiált Trevor Scotty után, aki már
sarkon fordult, és a férfiak számára fenntartott szárnyban
levő szobája felé menetel. Nem is válaszol.
Trevor feláll, és kinyújtózik.
 – Fú, ez durva volt. Készen állsz, vagy szükséged van még
pár percre?
– Kezdhetjük!
Nem bánnék egy mosdószünetet, mielőtt nekiülünk, de a
mellékhelyiségek ezen a szinten zárva vannak, én pedig
nem érzem magamban az erőt, hogy lemenjek az irodába,
és könyörögjek a kulcsért. Ott hagyom a távirányítót a
kanapén, vigye, aki akarja, és követem Trevort egy üres
asztalhoz a lehető legtávolabb a tévétől. Trevor nemrég
felhívott, és elmesélte, hogy az újságírás szakot választotta
a főiskolán. Amikor megkérdezte, készíthet-e velem interjút
egy amolyan Hol vannak most?-féle sztorihoz, úgy éreztem,
megütöttem a főnyereményt. Tizenöt éven át senki nem
kérdőjelezte meg, hogy valóban apám ölte-e meg
édesanyámat. Én vagyok az egyetlen, aki tudja, hogy nem
ez történt. Ez az interjú egy lehetőség arra, hogy kezdjek
valamit az értelmetlen, elvesztegetett életemmel – több
esélyem valószínűleg úgysem lesz, nem igazán ostromolják
az ajtómat a riporterek.
Mégis ideges vagyok. Elmondani egy feltörekvő
újságírónak, hogy megöltem anyámat, és hagyni, hogy
megjelentesse, komoly következményeket von majd maga
után: ha nem hisznek nekem, kinevetnek és kigúnyolnak,
ezt még több terápia követi, még több rémálom, még több
gyógyszer; sőt az öngyilkosság megelőzése érdekében talán
ismét kiemelt megfigyelés alá helyeznek, ha nem bírom a
nyomást. Ezt nagyon nem akarom, mert egy pillanatra sem
hagynak magamra, még pisilés közben sem. Ha pedig
hisznek nekem, jön a rendőrségi nyomozás, apám nevének
tisztázása, én pedig nagy valószínűséggel mehetek a
börtönbe. Arról nem is beszélve, hogy ha Trevor megtudja,
mit tettem, sosem fog többé ugyanúgy nézni rám. Túl sok
embert láttam már, akik csoportterápián kiöntötték a
lelküket, arra várva, hogy megkönnyebbülnek, ehelyett a
legmélyebb, legsötétebb titkaik megosztása mindent
ezerszer rosszabbá tett. Ha megismered az igazságot, azt
nagyon nehéz elfelejteni. Például a lányról, akit molesztált a
nagybátyja, a mostohaapja pedig az egészet lefilmezte,
hogy a videókat eladhassa a neten. Vagy arról a cuki
srácról, akibe tizennégy évesen bele voltál zúgva, kiderül,
hogy élete első hét évében lánynak hitte magát, mert az
anyja kizárólag lányruhákba öltöztette, és lányként bánt
vele, és még tizenhat évesen is a nemi identitásával
küzdött. Vagy az új szobatársadról megtudod, hogy a szülei
számonkértek rajta minden egyes lenyelt falatot, és ha egy
dekát is hízott, órákon át az edzőteremben kellett
szenvednie, ami számára már inkább kínzókamrának tűnt.
Emlékeztetnem kell magam, hogy ez az én választásom.
Trevor kezdeményezte az interjút, de senki nem
kényszerített.
Leülök. Ő is. Várok.
– Zavar, ha felveszem a beszélgetést? – Benyúl a
zöldvászontáskájába, és válaszra sem várva letesz közénk
egy diktafont az asztalra. A táska újnak tűnik.
– Öö, nem. Dehogy – felelem, pedig a gondolat, hogy
megörökíti és magánál hordja a vallomásomat, émelyítő.
Nem volt könnyű eljutni egy halálra rémült tizenegy
évestől – akit a tettei annyira megbénítottak, hogy se
mozogni, se megszólalni nem tudott – oda, ahol most
vagyok. Ami ugyan nem sok, de legalább járni és beszélni
már képes vagyok. Azt mondták, hogy sem verbális, sem
fizikai ingerekre nem reagáltam, amikor idehoztak. Úgy
emlékszem, láttam és hallottam mindent, de mire
eljutottam volna a válaszig, már úgy éreztem, egyszerűen
nem éri meg az erőfeszítést. Ez biztos furcsának tűnhet, ám
csak így tudom megfogalmazni. Nem unatkoztam, nem is
érzékeltem az idő múlását. Az órák perceknek tűntek, a
napok óráknak, a három hét, amit egy nazogasztrikus
szonda által etetett és katéter által ürített,
együttműködésre képtelen testben töltöttem, egyetlen
végeláthatatlan nappá változott. Képes voltam ugyan a
mozgásra, de csak ha valaki megtette azt helyettem; a
következő mozgatásig ugyanabban a pozícióban maradtam,
ami, úgy sejtem, kapóra jött az ápolóknak, amikor a
kerekesszék és az ágyam között kellett manőverezniük.
Minden másnál jobban emlékszem azonban arra a
megsemmisítő kimerültségre, amit egyetlen gyermeknek
sem lenne szabad átélnie. Előfordult, hogy a puszta
lélegzés túl nagy erőkifejtést igényelt. Elvesztem a
gondolatok és emlékek örvényében, és elvesztettem az
irányítást: A fegyverteremben vagyok. A vállamhoz emelem
a puskát. Lelövöm az oroszlánt a nagyszobában. Aztán a
zebrát és a gazellát is. Nagyvadat cserkésző vadász vagyok,
nem is egy tizenegy éves lány, aki minden élőlényt
egyformán szeret, és a légynek sem ártana. „Mit művelsz?!
– ordítja az anyám, ahogy meglát. – Tedd le azt a fegyvert!”,
és én megteszem. Hatalmas durranás hallatszik. Anyám
összeesik. Nem kel fel többé. Ez a jelenet tizenöt éve pörög
a fejemben, mint egy filmtekercs, minden részletében
változatlanul.
Trevor néhány bemelegítő kérdéssel kezd, amiket
könnyedén megválaszolok: milyen volt kamasz éveimet
elmegyógyintézetben tölteni (valóban olyan rossz, ahogy
gondolod, de még rosszabb, mint amilyennek valaha is el
tudnád képzelni); jártam-e iskolába (igen, voltak óráink, de
nem tettem le az érettségit, mert nem tervezem, hogy
elmegyek innen, nemigen látom értelmét – bár ezt nem
mondom el neki); a bátyján kívül van-e másik barátom (egy
sem, ha nem számoljuk a pókot, bár nem tudom, hogy a
vele való kapcsolatomat lehet-e barátságnak nevezni, mert
állandóan ellentmond nekem, abba pedig bele sem
gondolok, hogy az aranyselymet szövő pók átlagos
élettartama egy év, így ki tudja, hány generációval
ismerkedtem már össze); mi az, amit az emberek nem
tudnak rólam, pedig szeretném (itt a kínálkozó alkalom,
hogy beismerjem, megöltem anyámat, ám kicsit korainak
érzem az interjú legelején megtenni, szóval csak megvonom
a vállamat).
Fészkelődni kezd a székében, innen tudom, hogy témát
fog váltani. Lélekben felkészülök. Elég jól olvasom a
testbeszédet. Ilyen helyen ez hasznos képesség.
– Most beszéljünk a gyerekkorodról. Meséld el, milyen
volt az életed, mielőtt az intézetbe kerültél!
– Zavar, ha rágyújtok? – kérdezem; ezzel is az időt húzom,
hogy átgondolhassam, pontosan melyik részt adjam elő a
forgatókönyvből, amit a fejemben előre megírtam.
Rengeteg múlik ezen az interjún. Trevornak meg kell
értenie, a szüleim épp olyan boldogok voltak, mint bárki
más, apám sosem lőtte volna le anyámat, pont úgy, ahogy
Rómeó sem lőtte volna le Júliát. Miután ezt tisztáztuk, azt is
elmondom neki, ki tette. Ezenkívül tényleg nagyon vágyom
egy cigire.
– Nem. Gondolom… – Kezével elhessegeti maga elől a
szobában terjengő füstfelhőt. – …mire végzünk ezzel az
interjúval, úgyis meghalok tüdőrákban.
Vele együtt nevetek, és kiütögetek egy cigit a dobozból.
Felemelem a kezem, s addig tartom a magasban, amíg az
egyik ápoló végre észrevesz, és odajön meggyújtani.
– Mielőtt az intézetbe kerültem… – kezdek bele,
megismételve a saját szavait, ezzel is azt a tudatalatti
üzenetet közvetítve, hogy egy hullámhosszon vagyunk. Ezt
a társalgási technikát az egyik pszichiáteremtől tanultam. –
…a gyerekkorom nagyon boldog volt. A szüleim az a fajta
pár voltak, akik tényleg szerették egymást. Ismered azt a
típust: reggel nem indultak el munkába csók nélkül –
nemcsak egy puszi, hanem olyan igazi; az utcán sétálva
fogták egymás kezét; mindig szorosan egymás mellett ültek
a kanapén, ha olvastak vagy tévéztek. A nővérem szerint a
szüleim szerelmesebbek voltak egymásba haláluk napján,
mint amikor megismerkedtek, és én hiszek neki.
Mindketten magántanulók voltunk, így sok időt töltöttünk
együtt. Mi négyen és anya nővére egy csodaszép kétszintes
faházban éltünk Marquette-től délkeletre, még a felelőtlen
fakitermelés idején. A házat az ükapám építette egy
ezerhatszáz hektáros birtokon. De ezeket már úgyis tudod –
teszem hozzá, hiszen ismerem a rólunk megjelent milliónyi
cikket.
– Nem gond. A te szavaiddal szeretném hallani.
– Hát jó.
Hosszút szívok a cigarettámból, és átgondolom, hogyan
tereljem a beszélgetést a kívánt irányba. A hamut
lepöccintem a szobában elszórtan heverő vékony
alumínium hamutálcák egyikére, amik eredetileg egyszer
használatosak, a kórház mégsem dobja ki őket. Ez egy
állami intézet, ezáltal persze folytonosan pénzhiányban
szenved.
– A szüleim vadbiológusok voltak, amit már nyilván
szintén tudsz. A birtokunkat három oldalról magas
sziklafalak, a negyedikről pedig egy hatalmas tó határolták,
elszigetelt és érintetlen világ volt. A szüleim azt
mondogatták, egy ilyen csodálatos mikro-ökoszisztémában
élni és dolgozni maga a földi mennyország. A terület, amit
tanulmányoztak, a nagyszüleim birtokában volt, ráadásul a
szüleim maguk finanszírozták a kutatásukat, így senkinek
nem kellett számot adniuk a munkájukról, csak rajtuk múlt,
mit vizsgálnak meg, és hogyan. Apa a kétéltűeket
tanulmányozta, anya pedig a fekete medvéket. Azzal
viccelődtek, hogy anyában kétszer annyi tesztoszteron van
– a választásaik miatt, érted.
 Trevor elmosolyodik, és lejegyzi a szüleim viccét a
füzetébe.
– És te melyiket szeretted jobban? A békákat vagy a
medvéket?
– Mindent, ami mozgott – felelem nagyon diplomatikusan,
bár az igazság az, hogy a kétéltűek nem nagyon mozgatják
meg a fantáziámat, a medvékért viszont megőrülök, épp
úgy, mint egykor édesanyám. – Gyakran kimentem a
szüleimmel terepre. Egyik nap apám „egyenruhájában”,
moszkitóhálóban és derékig érő gázlócsizmában
tapicskoltam a kis tavacskákban és patakokban,
vízmintákat gyűjtöttem, ebihalakat számolgattam, és
békákat szedegettem. Másnap meg anya mellett
kuporogtam a megfigyelőállásában, miközben kétszázhúsz
kilós fekete medvék szimatolták a csalit, amit alig tőlünk
pár méterre függesztettünk ki.
– Idillinek hangzik.
– Az volt.
Nem vagyok biztos abban, hogy valóban így gondolja-e,
vagy csak próbál rávenni, hogy tovább részletezzem.
Remélem, nem reklámozom túlságosan a gyerekkoromat,
még a végén azt hiszi, az idő és a vágyakozás kiszínezte az
emlékeimet. Igazság szerint azok az évek még az én
elbeszélésemnél is idillikusabbak voltak, varázslatosak,
mint egy tündérmese: vad és gyönyörű környezet, igazi
kastélyhoz hasonlatos vadászház egy titokzatos,
áthatolhatatlan erdő kellős közepén; művelt és szerető
szülők, akik hercegkisasszonyként bántak velem, bevontak
a munkájukba, mintha egyenrangú volnék, megkaptam a
szabadságot a felfedezésre, a tanulásra és a fejlődésre.
– Nem féltél egyedül mászkálni az erdőben?
– Nem. Egyedül az erdőt járni számomra olyan magától
értetődő volt, mint a városi gyerekeknek a metrózás.
Bólint, mintha valami fontos dologról bizonyosodott volna
meg, bár elképzelésem sincs, mi lehet az. Magához húzza a
táskáját, kutatni kezd benne, majd kivesz egy egyszerű
barna dossziét.
– Mutatni szeretnék valamit. Ez a rendőrségi
jelentésmásolata. Fotók nélkül – teszi hozzá gyorsan.
Belelapoz a mappába, előhúz egy papírt, és lefekteti
kettőnk közé. – Pontosan itt. – Megkopogtatja a papír
közepét. – Itt beszél az eltűnésedről.
 Hát persze, hogy a történet leginkább szenzációhajhász
része ragadta meg a fantáziáját, ám ha arra vár, hogy tőlem
kap fülest, pontosan tizenöt évet késett. Bárki beütheti a
nevem és az „eltűnt lány” kifejezést a keresőjébe, és
végtelen számú cikket talál az esetről, pletykalapoktól
kezdve a nemzeti sajtóig. MEGKERÜLT AZ
ELTŰNT LÁNY!, és A CSODALÁNY KÉT HETET ÉLT TÚL EGYEDÜL A
VADONBAN – VISSZATÉRT A CIVILIZÁCIÓBA, ÉS BESZÉLNI SEM TUD,
vagy a személyes kedvencem: VALÓDI MAUGLI, AKIT FARKASOK
MENTETTEK MEG?
– A jelentés szerint mire kiértek a rendőrök, te már
eltűntél. – Ezzel próbál nógatni, mintha nem tudnám a saját
történetem részleteit. – Megkezdték a keresést, de a föld
túlságosan össze volt taposva, ezért nem tudták kideríteni,
merre mehettél. Aznap éjjel ráadásul havazott, így az utolsó
esély is elveszett, hogy reggel újra megtalálják a nyomodat.
Napokig kerestek, helikopterekkel, nyomkövető kutyákkal,
amit csak el tudsz képzelni, de ahogy telt az idő, lassan
mindenki feladta a reményt, hogy élve megtaláljanak.
– Igen. Aztán két héttel később egy arra járó
motorostalált meg az országút mellett fekve – vágok közbe,
mert haladni szeretnék, hogy arról beszélhessünk végre,
amiért jöttem.
– Az országút mellett fekve, mozogni és beszélni
képtelenül – teszi hozzá, és el kell ismernem, ez valóban
eléggé drámai részlet. – Mégis, ettől és még néhány
karcolástól és horzsolástól eltekintve fizikailag meglepően
jó állapotban voltál. De van itt egy bökkenő, Rachel. Én a
Felső-félszigeten nőttem fel. Pontosan tudom, milyen itt az
idő november elején. Éjjel fagypont alá süllyed a
hőmérséklet, plusz a hóesés… Elképzelhetetlennek tartom,
hogy egyedül képes voltál túlélni azt a két hetet. Mégis itt
vagy. Tudom, hogy akkoriban nem emlékeztél semmire, de
mi a helyzet most? Van bármi, amit el szeretnél mondani
nekem? Mit ettél? Hogyhogy nem fagytál meg? Hol aludtál?
Olyan bizakodó, szinte kísértést érzek, hogy kitaláljak
valamit az ő és a leendő olvasói kedvéért. Az is átfut az
agyamon, hogy bármit mondhatnék, senki nem tudja
megcáfolni. Sajnos az az időszak most is épp akkora talány
számomra, mint annak idején. Egyébként meg utálom, ha
valaki hazudik.
 – Sajnálom, de nincs. Most sem emlékszem semmire. A
pszichiáterek megpróbálták visszahozni az emlékeimet.
Személyes kihívásnak tekintettek. Én voltam a titokzatos
lány, a vadorzó gyerek, aki az eltűnése után két héttel
hirtelen felbukkant, és fogalma sem volt, mi történt vele.
Végül el kellett fogadnunk, hogy sosem tudjuk meg.
– Biztos? Nem folyton azt szajkózzák a tudósok, hogy
mindent elraktározunk, amit valaha látunk és hallunk? Azok
az emlékek ott bujkálnak valahol az agyad legmélyén.
– Lehet. Technikailag ez igaz. Inkább úgy értettem, hogy
képtelen vagyok előhozni őket. Hidd el, próbáltuk! Azt kell
megértened a gyerekkori traumákkal összefüggő
emlékekről, hogy az agy ezeket máshogy dolgozza fel. Néha
olyan mélyen elrejti őket, hogy az illető már felnőttként
küzd valamivel, és fogalma sincs, hogy a probléma oka egy
gyerekkori eseményben gyökerezik.
Nem vallom be neki, hogy én nem is akarok emlékezni
azokra a napokra, soha nem is akartam, és ez is
közrejátszott a terapeutáim kollektív kudarcában. Ha olyan
borzalmas dolog történt velem, amit az agyam ki akart
törölni, akkor arra nem is szeretnék emlékezni.
– Belenéznél azért? Kérlek? Talán a jelentés megmozgat
valamit odabent.
Elveszem a felém nyújtott dossziét, pedig az aznapi
események részletes taglalása a legutolsó, amit el
szeretnék olvasni; de dobok neki egy csontot, ha már száz
mérföldet utazott, hogy interjút készítsen velem, és
mindketten tudjuk, hogy eddig nem mondtam sok
újdonságot. Felületesen átfutom a lapokat, néhol
érdeklődést színlelek, ám amikor meglátok egy
pálcikarajzot egy gyerekről egy hatalmas puska
társaságában, ott tényleg érdekelni kezd a dolog.
Elolvasom a hozzá tartozó bekezdést:
Előkerülése után az orvos szakértő megvizsgálta a lányt,
és nem talált olyan sérülést a végtagokon és a törzsön, ami
alátámasztja, hogy elsütötte a Winchester Magnumot. A
puska nagy méretét a lány magasságához és súlyához
viszonyítva, valamint fizikai nyomok hiányában az orvos
szakértő megállapította, hogy a lány nem használta a
fegyvert.

Ó
A szívem hevesen dobog. Óvatosan visszahelyezem a
dossziét az asztalra, beletörlöm a kezem a farmeromba, és
a combom alá dugom, hogy megállítsam a remegést. Nem
értem. Lelőttem anyámat. Megöltem őt – tudom, hogy én
voltam. Számtalanszor láttam magam, ahogy az élettelen
test fölött állok.
Még sincs okom megkérdőjelezni ennek a bekezdésnek a
valóságtartalmát. Bárki írta is ezt a jelentést, nem csak
kitalálta. A részletek túl specifikusak. Könnyű lenne
megcáfolni őket. Még én is látom, hogy a fotón szereplő
puska – ami nem a Remington az álmaimból – túl nagy,
tizenegy évesen képtelen lettem volna felemelni.

A puska nagy méretét a lány magasságához és súlyához

viszonyítva, valamint fizikai nyomok hiányában az orvos
szakértő megállapította, hogy a lány nem használta a
fegyvert.

Ez képtelenség. Az igazság mégis visszabámul rám a

lapokról feketén-fehéren.
Nem öltem meg édesanyámat. Nem is tudtam volna. A
rendőrség szerint még csak el sem sütöttem a fegyvert.
 HÁROM
Lehunyom a szemem, megszédülök, belekapaszkodom az
asztal szélébe, nehogy elessek. Alig kapok levegőt, a
torkom teljesen összeszorul. Tizenöt év. Tizenöt évnyi
önkéntes életfogytiglan egy elmegyógyintézetben, egy
olyan bűnért, amit el sem követtem. Ez őrület. Téboly.
Elmebaj. Ostobának érzem magam. Két egyszerű mondat
egy rendőrségi jelentés közepén – amit sosem olvastam –
bebizonyította, hogy az egész életem egy hazugságra épül.
Az életem egy hazugság.
Elvesztegetett éveim emlékei hullámokban törnek elő.
A tizenkettedik szülinapom. Törökülésben ülök a
kipárnázott cella padlóján, kényszerzubbonyban. Sajog a
karom, viszket az orrom, és pisilnem kell. Teljesen
berekedtem a segítségért való kiabálástól. Mire az egyik
ápoló elhúzza a kukucskálórést az ajtómon, bevizeltem, és
összepiszkítottam a nadrágom.
Tizenöt vagyok. Egy keskeny hordágyon fekszem a
hátamon, számolom a fejem felett elsuhanó neonfényeket,
miközben végigtolnak egy hosszú folyosón. A karomat és
lábamat bőrszíjakkal erősítették az ágyhoz. A
pszichológusom szerint ez az utolsó elektrosokk-terápia,
többre nem lesz szükség. Nem hiszek neki.
Múlt hét. Úgy ki vagyok ütve egy újabb váratlan
gyógyszerváltás után, hogy legszívesebben állandóan
aludnék. Az ápoló mindenesetre felébreszt, és kirángat az
ágyból, oda kell állnom a többi beteg közé a nővérállomás
előtti sorba, hogy megkapjuk az adagunkat. Odakint az ég
vörösre vált, majd zöldre. Tücsökciripelést hallok, miközben
valaki a folyosó végén hegedül. Véresre kaparom a
karomat, próbálom elhallgattatni a bőröm alatt mászkáló
hangyákat.
– Minden oké?
Annyi év. Annyi megaláztatás. Annyi szenvedés. És
mindezt a semmiért. Üvölteni akarok, belebokszolni a falba,
széttépni a rendőri jelentést, és Trevor arcához vágni.
Felmászni az asztalra, és elmondani az egész szobának,
hogy én nem tartozom ide, sosem tartoztam.
– Rachel? Jól vagy? Mondj valamit!
Őszintén aggódik. El tudom képzelni, hogy nézhetek ki:
sápadt vagyok, izzadok és remegek. Biztos azt hiszi,
mindjárt szívrohamot kapok. Talán így is lesz.
– Ami azt illeti – rebegem –, nem érzem túl jól magam.
Ne haragudj! Biztos az új gyógyszerek hatása.
Befejezhetnénk ezt máskor? Esetleg telefonon?
– Persze. Szeretnéd, hogy idehívjak valakit? Tehetek érted
bármit?
– Mindjárt elmúlik – hazudom. – Csak kicsit
megszédültem.
– Biztos vagy benne…?
– Biztos. – Kipréselek egy mosolyt, és kinyújtom a kezem.
– Kösz, hogy megérted.
Nyilván csalódott, de nem tehetek róla. Megrázza a
kezem, kikapcsolja a diktafont, és összeszedi a holmiját.
Ideadja a névjegyét, azt mondja, örül, hogy beszélgettünk,
reméli, hogy hamarosan jobban leszek, és megígéri, hogy
pár nap múlva felhív. Persze ha időközben eszembe jut
valami fontos, vagy egyszerűen csak beszélgetni szeretnék,
keressem. Mindeközben csak arra tudok gondolni: Siess
már, indulj, menj el. Amint az ajtó bezárul mögötte,
összekulcsolom a kezem az asztalon, és lehajtom a fejem.

A puska nagy méretét a lány magasságához és súlyához

viszonyítva, valamint fizikai nyomok hiányában az orvos
szakértő megállapította, hogy a lány nem használta a
fegyvert.

Miért nem tudtam ezt? Miért nem emlékszem? Ahogy

magamhoz tértem a katatón állapotból, mindenkinek azt
hangoztattam, hogy én öltem meg az anyámat. Miért nem
jutott eszébe senkinek közölni velem, hogy nemhogy nem
én végeztem vele, de nem is lettem volna rá képes? A
vadászházban tölthettem volna a kamasz éveimet,
egyetemre mehettem volna; diplomát szerezhettem volna,
folytathattam volna anya kutatását, szerelmes lehettem
volna, férjhez mehettem volna. Ehelyett nem értem el
semmit, feladtam a jövőmet a szüleimért cserébe – már
tudom, teljesen feleslegesen és alaptalanul hoztam meg ezt
az áldozatot. A félreértések és hibás feltételezések
szerencsétlen összjátéka vezetett el ehhez a pillanathoz, és
ettől hánynom kell. Miután visszatértem, és senki nem hitte
el nekem, hogy én végeztem anyámmal, nem is beszéltem
róla többet. A nagynéném és a nővérem sosem
kérdőjelezték meg, miért vagyok még mindig intézetben,
azt hitték, a terapeutáim kezelik a problémáimat. Az
orvosok sem tudták, az állapotom azért nem javul, mert
szilárdan hiszek abban, hogy én követtem el a szörnyű
tettet. Így mentünk körbe-körbe. Sorozatos tévedések
tragédiája.
Mégis… Minden porcikámmal tudom, hogy ha ebben a
pillanatban lehunynám a szemem, látnám magam anyám
teste fölött, fegyverrel a kezemben. Fogalmam sincs, az
agyam honnan hívja elő ezt a képet, miért látom újra meg
újra, a látomásaim miért tűnnek olyan valóságosnak,
miközben nyilvánvalóan nem azok. Hallottam róla, hogy a
gyerekek hajlamosak magukat hibáztatni, ha valami rossz
történik; „vágyvezérelt gondolkodás”, így nevezik, amikor
két egymástól teljesen független esemény összemosódik
egy gyerek agyában, ezáltal összefüggést von köztük:
„Dühös voltam anyára, és balesetet szenvedett, tehát az én
hibám, hogy megsérült.”
De nem hároméves voltam, vagy négy, vagy öt. Tizenegy
voltam – intelligens, éles szemű, iskolázott, a kortársainál
jóval érettebb gyerek –, bizonyára elég idős, hogy
megértsem az ok-okozat közötti összefüggést. Valami
történt, ami miatt azt hittem, én öltem meg anyámat.
Lehet, hogy a szüleim már halottak voltak, amikor
beléptem az előcsarnokba, felvettem a puskát, és lenéztem
a két élettelen testre. Lehet, hogy szegény, sokkos elmém
addig csavarta ezt a valós emlékfoszlányt, míg végül
meggyőztem önmagam, hogy én húztam meg a ravaszt.
Lehet… Azt tökéletesen megértem, hogy az agyam
védekezésül ki akarta törölni annak a végzetes napnak az
emlékét, de miért cserélte volna le az igazságot valami még
annál is borzasztóbbra?
Felegyenesedem, és beletúrok a hajamba. A cigaretta
még mindig a hamutálcán parázslik. Elszívom egészen a
szűrőig, meggyújtok vele egy másikat, és hátradőlök a
székben. A lábamat felteszem az asztalra, és
végigpásztázom a szobát. Furcsa belegondolni, hogy a
többiek számára minden változatlan maradt, nekem viszont
már semmi nem lesz többé ugyanolyan. Tizenöt éven át
rossz ember voltam. Én voltam a lány, aki meggyilkolta az
anyját, ezzel öngyilkosságba kergetve az apját is; aki
megfosztotta a világot két tehetséges és briliáns tudóstól,
akik fontos felfedezéseket tehettek volna; aki a bűneit jobb
híján úgy próbálta jóvátenni, hogy önkéntes száműzetésbe
vonult a legszörnyűbb helyen, ami az eszébe jutott. Ha
mindezt elvesszük, mi marad belőlem?
Cigizek és gondolkodom, gondolkodom és cigizek, amíg
meg nem szólal a vacsorára hívó csengő. Pillanatok alatt
kiürül a terem, na nem azért, mert a rettentően ízetlen és
túlfőzött menzakoszt csábítja az embereket, hanem mert
étkezések alatt zárva tartják a klubhelyiségeket. Nincs elég
személyzet, hogy egyszerre két helyen is figyeljenek ránk,
ezért ki kell mennünk. Elnyomom a cigit, levetem a lábam
az asztalról, zsebre teszem Trevor névjegyét, és felkelek.
Úgy nyomakszom keresztül az ellenkező irányba mozgó
tömegen a szobám felé, mint az árral szemben úszó lazac.
Senki nem állít meg, vagy kérdezi meg, hova megyek. Az
étkezések kihagyása csak akkor jelent problémát, ha
valamilyen táplálkozási zavarod van. Nekem nincs, de
amilyen vékony vagyok, könnyen meg tudnék győzni bárkit
az ellenkezőjéről, ha arról lenne szó. Ha már itt tartunk,
elég sokféle ideg- és elmebajt lennék képes színlelni. A
hangulati zavarok a legkönnyebbek, de a skizofrént is elég
jól játszom. Ha új szobatársat kaptam, mindig más és más
betegséget szimuláltam, mintha csak új inget vagy kabátot
próbáltam volna fel. Ez akár manipulatívnak és
kegyetlennek is tűnhet, valójában azonban csak ártalmatlan
móka volt. Előbb-utóbb minden szobatársam lelépett, mit
számított, hogy milyen véleménnyel voltak rólam, amikor
elmentek? Azt hinni, hogy bipoláris vagyok, antiszociális
személyiségzavarban, obszesszív-kompulzív zavarban vagy
paranoid személyiségzavarban szenvedek, még mindig jobb
volt, mint ismerni, valójában mi a baj velem.
A diagnózist, ami többé már nem áll fenn.
Feltántorgok a lépcsőn, és bezuhanok az ágyamba,
mintha részeg lennék. Magamhoz húzom a plüssmedvét,
ami gyerekkorom óta az egyetlen vigaszom, és
hüvelykujjammal megdörzsölöm a feje búbján lévő kopasz
kis foltot. A kórházba érkezésem idején, amikor se mozogni,
se beszélni nem tudtam, az orvosaim ezzel a macival
próbáltak szóra bírni. Meséld el, mi bánt, Rachel! –
mondták magas, vinnyogó hangon, miközben táncoltatták
előttem a kitömött állatot, és hátulról mozgatták a karját az
ujjaikkal. Mitől félsz? Semmi baj, nekem elmondhatod.
Mintha a beismerés egy plüssállatnak kitörölhetné mindazt,
amit láttam. Amit tettem.
Amit nem tettem.
Felsóhajtok, és a sarok felé pillantok. A pók bölcsen
hallgat.
A hátamra gurulok, fejem alatt összekulcsolom a
kezemet, és a fölöttem lévő priccs matracának alján
éktelenkedő barna foltokat bámulom. Amikor kisebb
voltam, alakokat keresgéltem ezekben a foltokban, úgy,
mint mások a felhőkben: medvét, bálnát, egy csókolózó
párt, apámat és anyámat – tekintve, hogy ezek pusztán a jó
néhány évtized alatt itt megfordult ágyba vizelők után
maradt húgyfoltok, nyilvánvaló, milyen reménytelenül
hiányoltam őket. Olyan csók volt ez, amit a moziban látsz,
Rhett Butler és Scarlett O’Hara-féle csók, ami csak két,
egymásba őrülten és szenvedélyesen szerelmes ember
között eshet meg.
Nem egy olyan férfi csókja, aki épp készül megölni a
feleségét.
Apám lelőtte anyámat, aztán magával is végzett.
A pók szavait ízlelgetem. Nem tűnnek valósnak.

Baleset volt. Nem lehetett más. Talán apa épp a puskát

tisztogatta, anya pedig a közelben volt, amikor véletlenül
meghúzta a ravaszt. Vagy teljesen magától sült el a fegyver.
Talán megriadt egy patkánytól, ami átfutott a szobán, vagy
egy túlságosan alacsonyan repülő vadászgéptől, esetleg egy
hirtelen becsapó villámtól. A baleset ezer különböző
módon, ezer különböző okból megtörténhetett. Abban az
egyben azonban biztos vagyok, hogy apám szándékosan
sosem bántotta volna anyámat, pontosan azokból az
okokból, amiket Trevorral is terveztem megosztani.
Trevor. Megborzongok a gondolattól, milyen közel álltam
ahhoz, hogy bevalljam neki, én vagyok a gyilkos. Ott
vesztettem volna el végleg a szavahihetőségemet –
feltételezve persze, hogy egy elmegyógyintézet hosszú távú
bentlakójának bármennyi szavahihetősége van. Most biztos
éppen dorgálja magát, hogy megszervezte ezt az interjút,
azt gondolja, milyen felelőtlen vagyok, amiért igent
mondtam a beszélgetésre, aztán szinte azonnal haza is
küldtem. Nyilván a névjegyét is csak udvariasságból adta
ide, és teljes kudarcként könyvelte el az egészet.
 Akárhogy is, teljesen mindegy, mit gondol rólam, mert
esélytelen, hogy valaha is keressem. Mi okom lenne, hogy
segítsek neki felhánytorgatni a rég elfeledett „Rachel apja
megölte az anyját, majd magával is végzett” sztorit?
Könnyek szöknek a szemembe. Olyan közel voltam.
Mindent elterveztem. Miután bebizonyítottam apám
ártatlanságát – vagy a bíróságon, vagy a közvéleményben,
mindegy –, végeztem volna magammal. Nem
kétségbeesésből vagy reménytelenségből, ahogy apa tette
(a mai napig képtelen vagyok elfogadni, hogy lehetett ilyen
önző; hogyan hagyhatott magamra, amikor a leginkább
szükségem lett volna rá?; hogyan választhatta a halált
anyámmal, ahelyett, hogy velem élt volna?), de bátorsággal
és tisztességgel fejeztem volna be földi pályafutásomat.
Már azt is kiterveltem, hogyan teszem meg, briliáns és
eredeti ötlet, amit még soha senki nem próbált itt az
intézetben, de biztos vagyok benne, hogy sikerült volna.
Most azonban hogyan tovább?
Magamhoz szorítom a macit, a bundájába fúrom az
arcomat, és úgy kapaszkodom belé, mintha ő lenne a
támaszom, a mentőövem, az egyetlen dolog, ami visszatart,
hogy ne süllyedjek el a kudarc és kétségbeesés fojtogató
óceánjában. Mindent ok nélkül áldoztam fel. Amiben
hittem, hazugság volt.
Még soha nem sírtam ennyire, akkor sem, amikor a
katatón állapotból felébredve realizáltam, hogy a rémálmok
valóságosak voltak, és a szüleim tényleg nincsenek többé.
Keservesen zokogok, felfordul a gyomrom, és az egész
testem rázkódik. Könnyeket hullatok a tizenegy éves árva
kislányért, akit annyira megrázott a szülei halála, hogy
pszichiátriára kellett utalni; azért a reménytelenül
magányos és öngyilkosságról ábrándozó kamaszért, akivé
vált, végül a huszonhat éves felnőtt nőért, aki most vagyok.
Aki meg volt győződve arról, hogy nem ér semmit az élete,
és a legtöbb, amit érdemel, hogy elmegyógyintézetben
töltse hátralévő éveit. Sírok a szüleimért, a tragédiáért, ami
tönkretette a családunkat, a dolgokért, amiket nem
élhettünk át együtt, pedig kellett volna.
Végre elfogynak a könnyek. Felülök, az ingujjamba törlöm
az arcomat, és a fürdőszoba felé veszem az irányt, hogy egy
darabka vécépapírban kifújhassam az orromat is. Alig látok,
a szemem annyira megdagadt. A mosdó fölé hajolok, és
hideg vizet fröcskölök az arcomra. Megnedvesített
mosdókendővel borogatom a szememet, és visszafekszem
az ágyamra. Nehéz elhinni, hogy tizenöt éven keresztül
hazugságban éltem. A látomásaim olyan szűnni nem
akarók. Olyan következetesek. Olyan valóságosak.
Mi van akkor, ha nekem van igazam? Ha az orvos
szakértő hibázott. Bárcsak megkértem volna Trevort, hogy
hagyja itt a rendőrségi jelentés másolatát. Lehetnek benne
olyan részletek, ami felett a rendőrök átsiklottak, mert nem
illett bele a történetbe, amit a bűntett helyszíne alapján
felállítottak. Részletek, amiknek csak én ismerhetem a
jelentőségét, én éltem ott a házban. Ők az én szüleim
voltak. Olyan dolgokat tudok róluk, a kapcsolatukról, amik
bele sem kerülhettek a jelentésbe, hiszen engem sosem
kérdeztek ki.
Na és akkor mi van? Ha átfésülném a jelentést, és
találnék benne egymásnak ellentmondó részleteket és
következetlenségeket, az sem változtatna semmin, hiszen
apámat eredetileg ez alapján ítélték el. Mi lesz, ha a riport
olvasása közben előjön egy emlék, vagy találok benne
valamit, amit szeretnék mélyebben megvizsgálni? Mégis
hogyan nyomozhatnék tovább?
Anyám holtteste fölött állok, kezemben egy puskával.
Az orvos szakértő megállapította, hogy a lány nem
sütötte el a fegyvert.
Gyilkos vagyok, vagy sem? Csak egy módon deríthetem
ki. Vissza kell térnem a legboldogabb, egyben
legborzalmasabb helyre, amit ismerek.
Haza.
 NÉGY
AKKOR Jenny
Látnom kellett volna valamit. Vagy hallanom. Észre kellett
volna vennem.
Bárcsak pár perccel hamarabb néztem volna ki az
ablakon, akkor talán időben ki tudom húzni a szomszéd
kisfiút a medencénkből, hogy újraéleszthessem. Ha még
korábban nézek ki, azt is megakadályozhattam volna, hogy
egyáltalán beleessen.
A rendőrök, a mentősök, a férjem, még Yangék is azt
mondták, minden tőlem telhetőt megtettem. Amint
megláttam a sötét alakot a medencénk mélyén, és
felismertem, mi az, már kiabáltam is a lányomnak, hogy
szaladjon gyorsan a szomszédba, és kérje meg Mrs. Yangot,
hogy hívja a mentőket. Átszaladtam a kerten, lerúgtam a
cipőmet, és fejest ugrottam a medencébe. Megragadtam a
fiút a pólójánál fogva, kihúztam a vízből, lefektettem a
partra, és megkezdtem az újraélesztést – bár ilyen kicsi
gyereken még sosem próbáltam, és fogalmam sem volt, jól
csinálom-e. Folytattam, amíg a mentősök oda nem értek, és
átvették, de ez sem volt elég. A szomszédaink egyetlen
kisfia halott volt.
Annak a rendőrnek is elmondtam, aki később kikérdezett,
fogalmam sincs, hogyan kerülhetett a fiú a medence
közelébe. Körbe van kerítve, mindenki láthatja, ráadásul a
férjem és én nagyon lelkiismeretesen mindig zárva tartjuk a
kaput. Két hónapja költöztünk ide, a lányunk nyolcéves, és
nem tud úszni. Igen, a kapu nyitva volt, amikor odaértem.
Nem, nem tudom, hogyan nyílt ki. Nem, nem tudom
pontosan megmondani, hol volt a lányom, amikor a fiú
beleesett a vízbe. Annyit tudok, hogy amikor kijöttem a
konyhából, és beléptem a nagyszobába, Diana a földön ült a
tévé előtt, és valami Disney-mesét nézett.
A rendőr megkérdezte, beszélhetne-e Dianával a
jelenlétemben. Persze, válaszoltam.
Diana megismételte, amit én már elmondtam, majd a férfi
kérésére megmutatta, hogyan nézte a tévét – keresztbe tett
lábbal leült a földre, háttal az ablaknak, kezét illedelmes, jó
kislány módjára összekulcsolta az ölében. Nem, semmilyen
furcsa hangot nem hallott az udvar felől. Igen, a Robin
Hood, amit éppen nézett, a kedvenc meséje, bár a Szépség
és a szörnyeteget és A kis hableányt is nagyon szereti.
– Hívjon, ha bármi eszébe jut! – kérte a férfi meglepően
kedvesen, amikor elbúcsúzott, és ideadta a névjegyét.
Feltettem a kártyát a hűtőre. Nem áll szándékomban
felhívni. Mert bármennyire szeretném is, hogy ne így
legyen, a szívem mélyén tudom, hogy a lányomnak
valahogy köze van az egészhez. Nem létezik, hogy a Yang
fiú a medence mélyére került volna az ő segítsége nélkül.
Lehet, hogy Diana rájött, hogyan kell kinyitni a kaput, a
medence mellett játszott, aztán elfelejtette bezárni, amikor
bejött a házba, és nem látta, hogy a kisgyerek arra sétál. De
az is lehet, hogy látta őt beleesni, és nem gondolta, hogy
szólnia kellene nekem, talán azt hitte, a fiú tud úszni… Nem
tudom megmondani.
Amit azonban biztosan tudok, és amit nem mondtam el a
rendőrtisztnek, de a férjemnek sem fogom soha, az az, hogy
miután beléptem a nagyszobába – és mielőtt kinéztem volna
az ablakon –, észrevettem, hogy a lányom ruhája
csuromvizes.

A rendőrök elmentek, csakúgy, mint a mentősök, a tűzoltók,

a halottkém, a riporterek, a bámészkodó szomszédok, és
úgy tűnt, a város összes lakója, akinek van saját rendőrségi
adóvevője, vagy legalábbis hallott az esetről. Az események
már a szomszédos vörös téglás minivillában zajlanak:
fények villognak, a kocsifelhajtót elárasztották az autók, a
kocsisor még a mi zsákutcánkba is átnyúlik, nagy halom
részvétnyilvánító plüssmackó, gyertya és virág áll
felpúpozva a közös kerítésünk mentén; a gyász, a vigasz és
a támasz spontán megnyilvánulásai, amit bárkitől szívesen
fogadnak, kivéve minket.
A hatalmas barna bőrkanapé egyik csücskébe kucorodva
ülök a nagyszobában. Magas mennyezetű, sötét lambériával
borított menedék a lakás végében földtől plafonig érő
ablakokkal, ahonnan kilátni az udvarra és a medencére.
Sötét van. A medence fényei nem világítanak.
Csak a holdsugár tükröződik a gyilkos vízfelületen. Sárga
rendőrségi szalag libeg a gyenge szellőben.
Peter a másik sarokban ücsörög. Miután lefektetjük
Dianát, és végre van időnk egymásra, elmesélni a
napunkat, és lazítani egy pohár bor társaságában,
összebújva szoktunk ülni ezen a kanapén. Máskülönben
olyan érzés, mintha a rideg, tátongó szoba egészben akarna
elnyelni minket. Sokkal jobban szerettem az öreg, százéves
vidéki házat, amit New York állam északi részén béreltünk
Peter tanári megbízatása idején, vagy a viharvert kis New
England-i házikót Swampscottban, amíg az MIT-n dolgozott.
Még az icipici lakás, ami egy lepukkant családi ház felső
szintjét foglalta el Detroit rossz hírű környékén – itt éltünk
közvetlenül az esküvőnk után – is jellegzetesebb volt, mint
ez a téglából és mészkőből épült szörnyeteg. Korábbi
otthonaink szerény faházikók voltak apró szobákkal, de
annál nagyobb múlttal: lépcsőkorlátok, amelyeket kezek
generációi fényeztek csillogóra, kőből kirakott sétányok,
amelyek a rajtuk lépdelő lábak nyomán annyira
behorpadtak, hogy eső után a tócsáiból madarak ittak.
De az ingatlanügynök erősködött, hogy az évnek ebben a
szakában Ann Arbor ingatlanpiaca teljesen telített, és jó
eséllyel nem találnánk semmi mást ebben az árfekvésben
az egyetem közelében. Ráadásul a jelek szerint a nyár
tikkasztóan melegnek ígérkezik, ki ne szeretne medencés
házban élni?
Erre a kérdésre, azt hiszem, megkaptuk a választ.
Előrehajolok, és a pohár bort, amit Peter töltött nekem,
érintetlenül teszem vissza a dohányzóasztalra. Így is kába
vagyok. Egy gyerek meghalt a medencénkben. Minden
alkalommal, amikor kimondom magamban ezeket a
szavakat, úgy érzem, hányni fogok. Peter ügyvéd barátja
szerint megvádolhatnak minket gondatlanságból elkövetett
emberöléssel, még akkor is, ha a fiú halála baleset volt.
Remélem, így lesz.
Hátradőlök, a fejemet a párnára hajtom, és
megkockáztatok egy pillantást a férjemre. Peter pontosan
olyan feldúltnak tűnik, amilyennek én érzem magam.
Próbálom elképzelni, hogyan léphetünk tovább innen;
milyen lesz a holnap és a következő nap és az azt követő,
ahogy itt ülünk ezen a szófán, kinézünk ezen az ablakon –
kinézünk arra a medencére –, és figyeljük az évszakok
múlását, miközben tudjuk, hogy szegény William Yang
miattunk marad örökre kisgyerek.
– Nem maradhatunk itt – jelentem ki. – Komolyan
mondom – teszem hozzá, amikor Peter nem válaszol. – El
kell költöznünk.
 Felhajtja az itala maradékát – whisky jéggel a szokásos
pohár vörösbor helyett.
– Megértem, miért érzel így. Nekem is nehéz. De nem
költözhetünk el. Ilyen közel a szemeszter kezdetéhez
semmit sem tudnánk kibérelni, még egy üres szobát sem
találnánk.
– Nem arról beszélek, hogy költözzünk másik házba.
Arról beszélek, hogy költözzünk másik városba. Egy olyan
helyre, ahol végig tudunk sétálni az utcán, el tudunk
menni a parkba vagy a boltba vagy egy tantestületi
ebédre anélkül, hogy mindenki tudná, mi történt. Ahol
Diana úgy járhatna iskolába, hogy nem suttognának a
háta mögött, és nem mutogatnának rá.
– Tudod, hogy ez lehetetlen. Az én szakmai
előéletemmel csoda, hogy a Massachusettsi Egyetem
egyáltalán hajlandó volt alkalmazni. Tényleg ez az utolsó
esélyünk.
– Lennie kell valaminek, amit tehetünk. Nem
maradhatok itt. Képtelen vagyok rá…
Peter olyan mereven bámulja a poharában maradt
jégkockákat, mintha kristálygömbök lennének, és
kiolvashatná belőlük a problémáink megoldását. Aztán
előrehajol, leteszi a poharat az asztalra, és visszaül a saját
sarkába. Azt kívánom, bárcsak odacsúszna mellém a
kanapén, a karjába venne, és azt mondaná, minden jóra
fordul majd, ez is el fog múlni egyszer. Olyan törékenynek
érzem magam, mint az a porcelánváza, amit a
nagymamájától kaptunk nászajándékba, és ami most is ott
áll a szoba túloldalán a kandallópárkányon. Olyan
gyengének és jelentéktelennek, mintha a legkisebb fuvallat
is ledönthetne a lábamról, és millió darabra törhetne. A
Howard Miller óra, amit azután adott, hogy megtudta,
mennyire odáig vagyok a régiségekért, a váza mellett
ketyeg a síri csendben.
Hirtelen szöget üt a fejembe valami.
– Talán nem is kell tanítanod – kezdem lassan, mert
azösztöneim azt súgják, ez egy jó ötlet, és csak egyetlen
esélyem van arra, hogy előadjam. Meggyőzőnek kell
lennem. – Talán terepmunkát kellene végezned inkább.
Fent északon. A nagyszüleid birtokán.
Hirtelen elhallgatok, és hagyom, hogy eljuthasson
ugyanarra a következtetésre, mint én: valóban ez a legjobb
választás. Az egyetlen választás. Peter is annyira szereti az
erdőket, mint én. Gyakran emlegette, hogy azok a családi
vadászházban, Michigan Felső-félszigetének vadonjában
eltöltött nyarak késztették arra, hogy vadbiológus legyen.
Ott boldogok lehetnénk. Már amennyire a mai nap után ez
lehetséges.
– Mi lesz az óráimmal?
– Lemondhatnád őket. Csak ebben a szemeszterben,
aztán meglátjuk, hogyan alakul. Kiadhatjuk a házat is,
vagy üresen hagyjuk, ha nincs más lehetőség. Nem
akarok itt élni. Ez biztos.
– Ugye tudod, hogy a házban nincs se telefon, se áram?
Persze hogy tudom. Mintha nem töltöttünk volna ott
minden karácsonyt a családdal Diana születése előtt. De ezt
most nem hozom fel. Tudom, hogy csak kifogásokat keres,
mert még nem áll készen arra, hogy bevallja, igazam van.
Felnevetek.
– Úgy mondod, mintha ez hátrány lenne.
Megrázza a fejét.
– Őrültség – mondja. Vár. – De csábító… – teszi hozzá.
Összeszorul a gyomrom. Majdnem meggyőztem.
– Ideális megoldás.
– Nem hinném, hogy az egyetem is így látná.
– Akkor mondj fel! A megtakarításainkból még sokáig
eléldegélhetünk, főleg ha a nagyszüleid nem kérnek
bérleti díjat. Gondolj bele! A családod tulajdonában van
ez a csodálatos, világtól elzárt, érintetlen vadon, amit
még soha senki nem tanulmányozott. Ki tudja, mit
találnánk ott? És senki nem szólna bele a dolgodba.
Képzeld el, hogy arra fókuszálhatnál, amire szeretnél,
anélkül, hogy ösztöndíjak miatt kellene aggódnod, vagy
hogy lesz-e, aki az egészet finanszírozza. Később, miután
publikáltál, az egyetemek versengeni fognak érted az
egész országban. Feltéve, ha vissza szeretnél menni
tanítani.
– És mi lesz Dianával?
– Majd én tanítom otthon, amíg te a terepen vagy. Vagy
el is mehet veled.
Vagy velem, teszem hozzá gondolatban, de nem mondom
ki. Rég volt, amikor én is távcsövet fogtam a kezemben.
Diana születése után úgy döntöttem, a karrieremet
félreteszem egy időre, aztán ha elég nagy lesz, ott
 gy g gy
folytatom, ahol abbahagytam. Balszerencsémre a lányunk
elég problémás baba volt, és ahogy telt az idő, úgy lett
egyre rosszabb a helyzet. A dührohamok, amiket a
legkisebb dolgok miatt produkál – mint amikor megkérjük,
hogy vegye fel a cipőjét, vagy pakolja el a játékait –
borzalmasak. Addig üti ököllel a falat, míg vérezni nem
kezdenek az ujjpercei, vagy lyukakat rúg a hálószobája
ajtajába. Érthetően így szinte lehetetlen bébiszittert vagy
napközi otthont találni neki. Diana terapeutája szerint túl
könnyen beadjuk neki a derekunkat. Mi vagyunk a
felnőttek, nekünk kellene meghúzni a határokat, hogy
megtanulja, mi elfogadható viselkedés, és mi nem az. De
nem a terapeutának kell együtt élnie a mi drága,
lenyűgöző, rendkívül intelligens, szuperkreatív,
ultramanipulatív, „az egyik pillanatban imádlak, a
következőben megharaplak” kislányunkkal.
– Nem erről beszélek – válaszolja Peter, és összeszorul
aszívem.
Pontosan tudom, mire gondol. Nekem is csak ez jár a
fejemben. Bármilyen baj üt ki, valahogy mindig a lányunk
áll a középpontjában.
– Diana azt mondja, egész délután tévézett.
– És te hiszel neki?
Nem tudok válaszolni. Hinni akarok neki, de a lányunk
olyan könnyen tud hazudni, olyan meggyőzően. Miután
megérkeztek a mentősök, visszamentem a házba –
látszólag, hogy levegyem a vizes ruháimat, de valójában,
hogy levegyem a lányomét –, és megkérdeztem tőle, hogyan
lett vizes, Diana pedig azt felelte, uszodásat játszott a
Barbie babáival a fürdőszobában. Amikor azonban
benéztem a fürdőbe, arra számítva, hogy vizes törülközők
és összepancsolt padló látványa fogad majd, a kád és a csap
is csontszáraz volt.
– Anya? Apa? Betakartok az ágyban?
Egyszerre fordulunk hátra. Diana a lépcső tetején áll, kék
szemével, pufi arcocskájával, aranyszínű fürtjeivel,
Disneyhercegnős pizsamában, ami jó néhány számmal
kisebb a kelleténél, de csak ezt hajlandó felvenni harc
nélkül. Remegés lesz úrrá rajtam. A mai nap után hogyan
nézhetek ugyanúgy a lányomra?
– Te vagy a soros – böki oda Peter.
 Szinte biztos vagyok abban, hogy ez nem igaz, de nincs
erőm vitatkozni. Diana esti rutinja rettentő fárasztó.
Próbáljuk játékként felfogni, hogy minden éjjel pontosan
ugyanoda tegyük a pohár vizet az éjjeli szekrényén,
pontosan ugyanannyi vizet töltsünk bele, szorosan betűrjük
az ágytakaróját a matraca alá, de ne túl szorosan, és
felolvassuk a kedvenc esti meséjét háromszor, az első
betűtől az utolsóig, pedig mindannyian fejből fújjuk már az
egészet. Az utolsó dolog, amire ma vágyom, hogy játszanom
kelljen a játékait.
Feltápászkodom a kanapéról. Diana nem mosolyog,
amikor meglát közeledni, nem szalad le hozzám a lépcsőn,
és nem nyújtja felém a kezét puszira vagy ölelésre várva,
ahogy elképzelésem szerint más gyerek tenné. Egyszerűen
csak ott áll, keresztbe tett karral vár arra, hogy felmenjek
hozzá.
Ahogy fellépek az első lépcsőfokra, hirtelen elfog a
félelem.
ÖT
Megkaptam, amit akartam.
Peter, Diana és én északnak hajtunk az I-75-ösön, az új
otthonunk felé tartunk a vadon közepén. Bele sem akarok
gondolni, mekkora erőfeszítésbe tellett eljutni erre a
pontra: meggyőzni Peter nagyszüleit, hogy a vadászlakba
költözhessünk, találni egy pszichiátert Dianának száz
mérföldes körzeten belül, aki hajlandó foglalkozni vele,
kiadni a házat, bedobozolni és raktárba tenni a holminkat,
felpakolni a költöztető autót a ruháinkkal, könyvekkel,
játékokkal és minden mással, ami nélkül nem tudunk élni –
mindezt alig egy hónap alatt. Örömmámorban kellene
úsznom, hogy végre úton vagyunk. Ehelyett teljesen ki
vagyok merülve.
Az sem segít, hogy mióta elindultunk, Peter alig szólt
hozzám. Tudom, hogy haragszik. „Még egy lépéssel lejjebb
a ranglétrán”, mosolygott keserűen, ahogy ledobta az
asztalra az egyetemtől kapott felmondólevelet, és elsétált.
Mindketten tudtuk, nincs sok esély arra, hogy megtarthatja
az állását, miután tanulmányi szabadságot kért, és
lemondta az óráit. Ám látni a döntésüket feketén-fehéren,
nagyon rosszul érintette. Tudom, hogy ez az egész távoli
emlék lesz csupán, ha belemerülhet a kutatásba, és rájön,
mennyire hiányzott neki a terepmunka. Azt kívánom,
bárcsak ő is tudná ezt.
Diana gyakorlatilag az indulásunk pillanatában kidőlt
hátul a középső ülésen, köszönhetően egy régen kiváltott
altatónak, amit a gyógyszeres szekrényben találtam. Van
nálam még egy adag arra az esetre, ha útközben
felébredne. Biztosan borzasztó szülőnek tűnök,
begyógyszerezem a lányom néhány órányi csend és
nyugalom kedvéért. De Diana olyan könnyen elunja magát,
és az unalom nála hamar átcsap őrjöngésbe; garantálom,
mindannyiunknak az a legjobb, ha átalussza a teljes kilenc
órát. Talán ha évente egyszer megtennénk ezt az utat,
könnyebben bírná. Az első karácsonyát kihagytuk, mert
egyetlen értelmes szülő sem vinné el a hathetes babáját
egy eldugott vadászkabinba. Abban az évben sem
karácsonyoztunk itt, amikor Diana hatéves volt, mert
megharapta az egyik osztálytársát, és felfüggesztették az
iskolából. Szerettünk volna büntetésül mindenféle jutalmat
megvonni tőle, hogy megváltoztassa a viselkedését. Nem
működött.
Csakúgy, mint bármilyen más módszer, amit
kipróbáltunk. Elolvastuk az összes idevágó irodalmat: A
dacos gyerek, Az akaratos gyerek, Eleven kölykök – mind
különböző stratégiát tanácsol a szülőknek, és mind pont
addig működik, amíg elkezdünk reménykedni, mielőtt
visszatérne minden pontosan ugyanoda, ahonnan
elindultunk. Próbálom győzködni Petert, hogy talán
fogadjuk el Dianát olyannak, amilyen. Bármilyen idealizált
kép is él a fejében arról, hogy milyennek kellene lennie egy
kislánynak, az nem a mi valóságunk. Diana sosem volt kis
facsemete, amit kényünkre-kedvünkre formázhatunk és
hajlíthatunk; ő igazi fának született, szerteágazó
gyökerekkel, zömök törzzsel, vastag ágakkal. Konok és
mozdíthatatlan. Arra kérni, hogy változzon meg, olyan
lenne, mint megkérni egy sziklát, hogy keljen fel, és járjon.
Kezelhetetlen dühkitörései és a bűntudat teljes hiánya
miatt a terapeutája úgy gondolja, Diana valamilyen
antiszociális személyiségzavarban szenved. De melyik
nyolcéves gyerek nem lobbanékony és önző? Abban bízom,
ahogy idősebb lesz, javulni fog a dolog. Addig is nem fogom
hagyni, hogy megbélyegezzék, mert az kihatna az egész
életére.
– Tankolnunk kellene, mielőtt átmegyünk a hídon –
suttogom olyan halkan, ahogy csak tudom, mert a tábla
szerint, amit az imént elhagytunk, harminc mérföld múlva
elérjük a Mackinac hidat. Nem szükséges megneveznem,
melyikről beszélek, Michiganben mindenki „a híd”-nak
nevezi a Mackinacot. Mintha ez az egy lenne az egész
államban, de nem csoda; az öt mérföld hosszú függőhíd,
ami összeköti Michigan Felső- és Alsó-félszigetét, valóban
csodálatos, még a Golden Gate hídnál is lenyűgözőbb. A
Mackinac-szoros fölött fut hatvan méterrel, és ez a
leghosszabb kéttornyos függőhíd a teljes északi féltekén. –
Diana dühös lesz, ha kihagyja. Nekem meg pisilnem kell.
– Ahogy akarod.
Alig bírom megállni, hogy fel ne sóhajtsak. Lényegében
ennyiből állt az összes beszélgetésünk az út során. – Hol
szeretnél megállni ebédelni? – Ahol akarsz. – Szeretnéd,
hogy átvegyem a kormányt egy kicsit? – Ha akarod. –
Bekapcsolhatom a rádiót? – Ahogy gondolod.
 Sosem hittem volna Peterről, hogy képes ilyen
passzívagresszív viselkedésre. Bevallom, talán túlságosan
erőltettem ezt a költözést. (Anyukám gyakran mondogatta,
hogy egy férfinak akkor sem változik valójában a
véleménye, ha akarata ellenére meggyőzik valamiről.) Nem
az én hibám, hogy egy gyerek meghalt a medencénkben.
De nem maradhatok olyan helyen, ahol a családom ilyen
kiszolgáltatott helyzetben van. A rendőrség balesetnek
nyilvánította a Yang fiú halálát, és a jelek szerint nem
fognak megvádolni minket semmivel, de Peter ismerőse
szerint pengeélen táncolunk. Bármilyen apró
kellemetlenség, egy egyszerű közlekedési kihágás, és
azonnal újra megnyitják a nyomozást. Amíg ennek a
lehetősége a fejünk felett lebeg, addig az ezerhatszáz
hektárnyi vadvilág közepén megbúvó vadászházban való
rejtőzködés tökéletes megoldásnak tűnik.
A hangunk hallatára Diana mocorogni kezd. Kipislogja
szeméből az álmot, és nekifeszül a biztonsági övének,
mintha kényszerzubbonyba kötöttük volna.
– Jó reggelt, álomszuszék – fordulok felé. – Jót
szundikáltál?
– Pisilnem kell.
– Nemsokára odaérünk a pihenőhöz. – Peter egy
nagykék neonfeliratra mutat a távolban.
– De nekem most kell. – Diana arcáról lerí, hogy
mindjárt robban.
– Talán félreállhatnánk – vetem fel.
– Tud várni egy kicsit – jelenti ki Peter határozottan,
láthatóan eltökélte, hogy ő lesz a felnőtt ebben a
helyzetben, bár kissé erősebben nyomja a gázpedált. –
Csak két perc.
Kioldom az övemet, hátrafordulok az ülések között, és
megszorítom a térdét. Volt idő, amikor azt hittük, a lányunk
autista, de hagyja, hogy megérintsük őt, ezért ezt a
lehetőséget kizártuk.
– Csak kicsit bírd ki, szívecském. Mindjárt ott vagyunk.
Meglepetésemre Diana abbahagyja az erőlködést, és
megnyugszik. Várok pár másodpercet, visszafordulok,
bekapcsolom az övemet, és Peterrel váltunk egy „egy–null a
szülőknek” pillantást. Kicsivel később vízcsepergés
hangjára leszek figyelmes.
– Diana, drágám, mit csináltál?
 – Csak nem?
– De igen.
– Úristen, nem hiszem el, hogy hagytad, hogy ezt tegye.
– Én hagytam? Én hagytam? Te nem voltál hajlandó
megállni.
– Nem engedem a nyolcéves lányomnak, hogy az út
szélén letolja a bugyiját mindenki szeme láttára. Már
nem csecsemő.
Magamba fojtom a választ, és inkább beletúrok a
hűtőládába szalvéták és papírtörlők után kutatva, hogy
feltakarítsam a mocskot. Diana önelégülten mosolyog,
mintha tudta volna, hogy a kis akciója vitát szít majd Peter
és köztem, és pontosan azt tesszük, amire számított. Nem
először merül fel bennem, vajon hogyan szerezte meg az
uralmat a család felett. Nem kérdés, hogy szándékosan
piszkított maga alá, ezzel is minket büntetve, csak azt nem
tudom, miért. Miattunk kell elviselnie egy rendkívül hosszú
autóutat, mert olyan helyre szeretnénk vinni, ahol végre
boldog lehet, ez a baj?
Csendben utazunk tovább. Peter leparkol a pihenőnél.
Kiszállok, és kinyitom a hátsó ajtót. Bűz csapja meg az
orromat. Diana farmerje vizelettől sötétlik. Az ülés elázott,
csakúgy, mint a padló kárpitja.
Átnyújtom a papírtörlőt Peternek.
– Várj itt apával! – kérem Dianát, miközben
hátramegyek az utánfutó kocsi ajtajához, hogy váltóruhát
keressek. – Meg ne moccanj!
Nyilván azonnal kilő, mint a nyíl, felrohan a járdán a
mosdók felé bármiféle szégyenérzet nélkül, hogy az egész
hátsója csuromvizes.
– Diana! Azonnal gyere vissza! – üvölti Peter.
– Várd meg anyát! – kiáltom én is.
Megáll az út közepén, félrebillenti a fejét, széttárja a
karját, és pörögni kezd. Mint egy pillangó az égen,
unikornisok és szivárványok tengerében. Egy autója felé
sétáló nagymama meglátja ezt az elbűvölő kislányt, és
elvigyorodik, aztán észreveszi Diana popsiján a foltot, és
együttérző mosolyt küld felénk. Megvonom a vállam, és
visszamosolygok rá; két édesanya sajnálkozása ez a
gyereknevelés nehézségei és megpróbáltatásai felett. Nincs
abban semmi elbűvölő, amikor egy nyolcéves szándékosan
bevizel.
 Peter szinte futva lépdel a lányunk felé, forrong a dühtől.
Felmarkolom a legelső ruhadarabot, ami a kezem ügyébe
esik, és rohanok utánuk. Egyikünk sem ütötte meg soha
Dianát, és nem hiszem, hogy a férjem most megtenné, ám
ha a tucatnyi járókelő közül bárkiben felmerülne, hogy
bántalmazzuk a lányunkat, nem telne sokba, hogy hívják a
rendőrséget.
– Nyugi! – sziszegem, ahogy utolérem. A karjára teszem
a kezem. – Mindenki minket néz. Hagyd, hogy rendbe
tegyem őt, és eltűnhetünk innen.
Nagy levegőt vesz, rám néz, és lerázza magáról a kezem.
– Ahogy akarod.
Elfordul, és a mosdó felé veszi az irányt. Megragadom
Dianát, és követjük Petert. Alig bírom visszafojtani a
könnyeimet. Mintha olyasmiért büntetnének, amit nem
követtem el. Mindössze szeretném Dianát eltávolítani azok
közeléből, akik nem értik meg őt, hogy ne bánthassák, és
hogy ő se bánthasson senkit. Később, ha már idősebb,
érettebb lesz, és remélhetőleg kialakul a lelkiismerete is,
visszatérhetünk a civilizációba. Már ha Peter is úgy akarja.
Egyelőre azonban teljesen biztos vagyok abban, hogy ez az
önkéntes száműzetés a helyes megoldás. Vadóc kislány a
vadonban. Mi lehet ennél helyénvalóbb?

Sötét van, mire végre megérkezünk. Azt hiszem legalábbis,

hogy odaértünk. Nehéz eldönteni, mert semmi nem jelzi,
hol kell lefordulni a főútról. Még egy postaláda sincs. Peter
ükapjának saját, titkos Shangri-Láját alig lehet megtalálni
nyáron, télen pedig gyakorlatilag lehetetlen. Egyetlen út
vezet ki és be: egy négy mérföld hosszú, keskeny földút a
sziklák rései között. Azt hittük, elég korán indultunk reggel,
és mire ideérünk, még világos lesz, ám az út második
felében Diana többször is pisiszünetet követelt, és hiába
tudtuk, hogy csak blöfföl, a korábbi húzása miatt nem
mertünk nemet mondani neki. Szóval így jártunk.
Visszagondolva mégis be kellett volna adnom neki a
második adag altatót, amikor megálltunk vacsorázni, de a
mosdónál történt felfordulás után nem volt szívem még
tovább süllyedni a „rossz-szülőség” posványába.
Peter az utóbbi tíz percben lassabban gurult, mint ahogy
én sétálok, hogy észrevegye a felhajtót. Őrjítő ilyen lassan
hajtani, amikor tudod, mennyire közel vagy. Tizennégy
órányi autózás után azonban még véletlenül sem
szeretnénk eltéveszteni.
– Ez az? – mutatok rá valamire, ami tűnhet akár nyílásnak
is a bokrok között úgy tizenöt méterre előttünk. De lehet
egy szikla is. Vagy egy árnyék. Már kétszer eljátszottuk
ugyanezt.
– Talán. – Peter oldalra rántja a kormányt, és
átkanyarodik a másik sávba, hogy a fényszórókkal oda
világíthasson, ahova mutatok. Amikor először csinálta ezt,
meg voltam róla győződve, hogy szemből egy gyanútlan
sofőr fog előbukkanni a domb mögül, vagy a hátunk mögül
érnek utol, és összeütközünk. Aztán rájöttem, hogy hajnali
egykor ezen a kihalt útszakaszon még a madár se jár.
– Ott vagyunk már? – nyafogja Diana már vagy
századszorra.
– Majdnem – felelem ugyanazt, mint az előző
kilencvenkilenc alkalommal. – Látsz valamit? – faggatom
Petert.
– Semmit.
Visszakormányozza az autót a jobb szélső sávba, és
gurulunk tovább. Letörlöm a párát az ablakomról az
ingujjammal, letekerem, és hunyorogva kinézek a
sötétségbe. Fák sorakoznak az út szélén töretlenül. Alig
hiszem el, hogy az új otthonunk itt lapul valahol, ennek a
sűrű fenyő- és keményfaerdőnek a közepén. Már csak meg
kell találnunk.
– Ez az – sóhajt fel Peter, és hallom a hangjában a
megkönnyebbülést. – Biztos vagyok benne. Megismerem
azt a nagy fehér fenyőt. A felhajtónak ott kell lennie
mögötte.
Így is van: ahogy áthúzódik a szemben lévő sávba, és
odairányítja a fényszórókat, egy keskeny út körvonala
rajzolódik ki az országúttól távolodva egy kis domb felé.
Ismeretlenek számára ez is csak egy névtelen
erdészösvénynek tűnhet, ráadásul olyannak, amit nem
használnak túl gyakran. Senkiben nem merülne fel, hogy
bármi érdekes bújhat meg a másik végén. Gondolom, épp
ez a lényeg.
– Megjöttünk! – kiáltok fel izgatottan Diana kedvéért.
Mindhárman egyszerre sóhajtunk fel, erre elnevetem
magam.
 Peter addig kacsázik az utánfutóval, amíg pontosan az
országútra merőlegesen állunk.
– Készen vagytok?
Ellenőrzöm, hogy Diana nem csatolta-e ki magát ismét,
aztán megragadom az ülésem szélét.
– Kész. Kapaszkodj! – kiáltok hátra a vállam fölött.
Peter felbőgeti a motort, és a furgon előreszökken. A
kerekek alatt csikorognak a kavicsok. A domb nem túl
magas, ellenben nagyon meredek, a kerékvágatok mélyek
és homokosak, a köztük dudorodó földet pedig elszáradt fű
borítja, ami az alvázat karmolássza, ahogy törünk előre.
Nagyjából félúton veszítjük el a lendületünket. A kerekek
kipörögnek. Peter rádől a kormányra, mintha ezzel
rábírhatná az autót a mozgásra. Én is előrehajolok.
Még Diana is előre-hátra hintázik.
– Állítsd le!
– Diana! Ülj nyugodtan! Apa vezetni próbál.
Még jobban lelassulunk. Olyan sötét van, hogy nem tudok
mihez viszonyítani, lehet, hogy már nem is mozgunk. Ha
beragadunk, ha az utánfutó visszafelé ránt minket, oldalra
fordulunk, és az árokban kötünk ki, akkor esélytelen, hogy
vontatás nélkül ki tudunk jönni onnan. Persze ahhoz le
kellene inteni egy nem létező autót az országúton, és
meggyőzni a képzeletbeli sofőrjét, hogy segítsen nekünk.
Csodával határos módon azonban az út kiegyenlítődik, és
felérünk a csúcsra. Pár másodperccel később az utánfutó is
fent van. Épp nyitnám a számat, hogy gratuláljak Peternek,
ugyanis terepen még sosem vezetett ilyen fantasztikusan,
amikor hirtelen elnyelnek minket a fák, és vakon vágtatunk
lefelé a domb másik oldalán.
– Lassíts! – tör ki belőlem ösztönösen, bár Peter
gyakorlatilag már a féken áll, ám az utánfutó egyre
gyorsabban és gyorsabban nyom le minket a lejtőn. A
furgon belegurul egy láthatatlan gödörbe, és leér az alja.
Fenyőágak karcolják az oldalát, és az arcomba csapnak.
Gyorsan feltekerem az ablakot.
A domb aljára érve megállunk, azt sem tudom, az úton
vagyunk-e még. Peter lehámozza az ujjait a kormányról, és
nagy levegőt vesz. Remeg a keze. Az enyém is.
– Még egyszer! – sikítja Diana. – Menjünk még egyszer!
Egyszerre ingatjuk a fejünket. Láthatóan Diana
félelemérzetének teljes hiánya és túlméretezett
kalandvágya jól fog érvényesülni ebben a környezetben.
Most már biztosan érzem, a vadászházba költözés helyes
döntés volt. Mióta testet öltött a terv, én csak „a mi nagy
kalandunk”-nak hívom, amit Diana viccesnek, Peter viszont
túlzásnak talál, de szerintem ez tényleg egy nagy kaland
lesz. A barátaink szerint őrültség otthagyni a civilizáció
nyújtotta kényelmet, és egy eldugott kunyhóba költözni. Ám
a körülmények korántsem olyan nehezek, ahogy mindenki
elképzeli. Ami igaz, az igaz, nincs bekötve telefon, ám ha
kimegyünk az országútra, találhatunk nyilvános telefont, ha
fel szeretnénk hívni valakit. Áram nélkül sem maradunk
teljesen; napi kétszer megy a generátor, reggel és este,
pont, ahogy Peter családja csinálta karácsonykor. Ez azt is
jelenti, hogy rendes sütőben süthetünk, és használhatunk
hűtőt, mosógépet és ruhaszárítót. Folyóvizünk is lesz, és
benti mellékhelyiségünk; mindez a magas tartályos
vízellátó rendszernek és a tó melletti szivattyúháznak
köszönhető. Központi fűtés érthető okokból nincs –
személyes tapasztalatból tudom, hogy a tél kellős közepén a
pincében álló, ősrégi olajkazán képtelen felmelegíteni az
összes szobát –, de majd rétegesen öltözünk bent is, vagy
szükség esetén ott a petróleum-hősugárzó.
Cserébe a környezet lenyűgöző. Még most sem hiszem el,
hogy holnap ilyenkor a saját erdőnkben fogunk csavarogni;
levelek zörögnek a talpunk alatt, körülöttünk mókusok
gyűjtik a makkot, cinkék csivitelnek, aranyban és vörösben
ragyognak a juhar- és bükkfák, háttérben az azúrkék éggel.
Bármikor kievezhetünk a kenuval a saját, privát kis
tavunkra, és foghatunk pár sügért vacsorára. A
kandallóban pattogó tűz előtt tölthetjük a hosszú, téli
estéket: szürcsöljük az italunkat, Hemingwayt és
Dosztojevszkijt olvasunk, Diana pedig a melegtől kipirult
arccal szundikál a lábunknál heverő medvebőr pléden,
mialatt odakint a szél zörgeti az ablakokat, és hull a hó.
Oké, valóban romantikus alkat vagyok, amit Peter
gyakran a fejemhez vág. Reálisan nézve tisztában vagyok
vele, hogy az életünk közel sem lesz olyan idilli, mint
amilyennek elképzelem. Tűzifát kell vágnunk, szúnyogokkal
és dongólegyekkel kell megharcolnunk, és eső lesz, és szél
és hideg. Azonban az előnyökkel szembeállítva ezek puszta
kellemetlenségek. Az egyetlen dolog, ami számít, hogy ezen
a helyen Diana szépen felnőhet és kivirulhat.
 A következő négy mérföldet a negyednyi hold fényénél
tesszük meg, a furgon fényszórói lézerként vágnak át a fák
törzsein, a csupasz ágak zombikarokra hasonlítva nyúlnak
felénk, mint valami horrorfilmben. Elfelejtettem, milyen
egyenetlen és szűk ez az út. Peter szülei rendszeresen az út
állapota miatt vitatkoznak. Az édesapja egy buldózerrel
letarolná a dombot, kiegyenesítené a kanyarokat, és
feltöltené sóderrel az alacsony részeket. Az édesanyja
ellenben meghagyná az utat pontosan ilyennek. Régebben
vele értettem egyet, mert imádtam, hogy a ház fölött
megállt az idő. Most viszont, ahogy a majdnem totális
sötétségben vánszorgunk, Peter a kormányt szorongatja, én
pedig szinte belevájom a körmeim a karfába és az ülés
szélébe – ráadásul tudva, hogy minden egyes el- és
hazautazáskor ugyanezen a tortúrán kell keresztülmennünk
–, kezdem megérteni az apja érveit.
Mire odaérünk a biztonsági kapuhoz, aminek a teljes
szélessége mindössze a sziklák közti résre korlátozódik,
összesűrűsödtek a felhők, és az a kis holdvilág is eltűnt,
ami eddig vezetett minket. Ha nem tudnám, mi a helyzet,
azt hihetném, hogy elraboltak minket, és egy titkos
találkahelyre vezettek a semmi közepén – ami
tulajdonképpen majdnem pontos leírása ennek a földnek.
Peter apja szereltette fel a kaput három évvel ezelőtt,
amikor betörtek, és feldúlták a házat. Számomra ez a kapu
szentségtörést jelentett: a szögesdrót kerítés jobban illik
egy elmegyógyintézet vagy börtön bejáratához. Most
gyönyörűnek látom. Mert ami mögötte vár, az nagy
valószínűséggel az egyetlen hely a világon, ahol a családom
biztonságban lehet.
– Ott vagyunk már? – kérdezi Diana ismételten, amikor
megállunk.
– Megérkeztünk – vigyorog Peter. Kiszáll az autóból, hogy
kinyissa a kaput, aztán visszaül, felém nyúl, és megfogja a
kezem.
– Megcsináltuk, Jenny. Ideértünk. Itthon vagyunk.
Megszorítom a kezét válaszul. Peter csak szorongat, és
nem enged el.
 HAT
MOST Rachel
Tizenöt évet leélni egy elmegyógyintézetben, önkéntes
életfogytiglant töltve egy olyan bűnért, amit most már
majdnem teljesen bizonyos, hogy el sem követtem,
teljességgel bizarr gondolat. Az, hogy rászedve és
cserbenhagyva érzem magam, meg sem közelíti a
valóságot. Nehéz eldönteni, ki érdemli meg leginkább a
dühömet – a családom, az orvosaim vagy én magam. A
mérleg nyelve jelenleg épp a családom felé billen. Nem
hiszem el, hogy hagytak az intézetben senyvedni ennyi éven
át. Megesküdnék rá, hogy sem Diana, sem Charlotte nem
említette meg egyszer sem a szabadulás lehetőségét.
Fogalmam sincs, melyikük a hibás az igazságtalan
bebörtönzésemért, vagy egyformán bűnösek, de azt
garantálom, hogy kemény beszélgetésekre számíthatnak az
úgynevezett szeretteim, amint kijutok innen. Ha a
terapeutám tudná, mire készülök, azt mondaná, engedjem
el a múltat, hogy képes legyek továbblépni. De mi van, ha
nem akarok továbblépni? A válaszok, amiket keresek, nem
a jövőmben várnak rám, a múltamban vannak eltemetve.
Begyömöszölöm a plüssmackómat a sporttáskám
csücskébe, és becipzárazom. Fehér Medve az egyetlen
állandó az életemben, a legdrágább kincsem, az egyetlen
dolog, ami elkísért otthonról az intézetbe, és most ismét
hazajön velem. Fehér Medve az oka, hogy a tizenkettedik
születésnapomat kényszerzubbonyban töltöttem, miután az
egyik szobatársam ellopta őt, amíg én aludtam, és elrejtette
a klubhelyiség mosdójában az egyik vécétartályban.
Nekilöktem a falnak, amikor megmutatta, hova dugta. Nem
akartam, hogy agyrázkódást kapjon. Ugyanakkor sokszor
előnyömre vált, hogy a történtek miatt a többiek azt
gondolták, nem érdemes packázni velem. Ahogy telt az idő,
a baleset egyre vadabb színezetet kapott – hallottam olyat
is, hogy a lány kómába esett, sőt, még rosszabb –, de nem
érdekel, mit mondanak rólam, a lényeg, hogy ne nyúljanak
a cuccomhoz.
Felállok, és átvetem a táskát a vállamon. Elég nehéz.
Benne vannak a könyveim: A mackócsalád összes kötete,
ötven darab, amit egyesével gyűjtögettem össze az évek
során. Miután a terapeutáim megtudták, mennyire
odavagyok a medvékért, jeles alkalmakra mindig ilyen
könyvet ajándékoztak nekem. A mackócsalád mellett lapul
még két tündérmesékkel teli könyv, amit a kórház
könyvtárából csentem el; én voltam az egyetlen, aki
kikölcsönözte őket, szóval senkinek nem fognak hiányozni.
Azóta imádtam a tündérmeséket, mióta megtanultam
olvasni – minél sötétebb, annál jobb, és különösen közel
állnak hozzám azok, amikben medvék is szerepelnek: a
Medvebőr, A sövénykirály és a medve vagy az
Aranyfürtöcske és a három medve. Nem a korhatár nélküli
verzió, amire mindenki emlékszik a mesefilmekből vagy a
képeskönyvekből, hanem az 1831-es eredeti, amiben a
medvék felgyújtják Aranyfürtöcskét, és vízbe fojtják.
A könyvek mellett egy bőröndnyi használt ruha az összes
tulajdonom, amit Charlotte néni turkálókban és
garázsvásárokon szerzett nekem. Nem számolva persze a
földhányadot és a vadászházat. Többször felötlött bennem,
hogy átruházzam a saját részemet a nővéremre, Dianára,
hiszen ő ott él, nekem meg eszemben sem volt visszamenni.
Most már örülök, hogy nem tettem meg.
A küszöbnél megtorpanok, és egy utolsó pillantást vetek
a szobára. A pók gyanakodva figyel a sarokból. Ha rá is jött,
hogy a mai nap nem ugyanolyan, mint a többi, nem mutatja.
– Viszlát! – suttogom. Nem mondom meg neki, hogy nem
térek vissza.
Scottynak sem árultam el, hogy elmegyek. Látni
szerettem volna őt még egyszer utoljára, megölelni őt, és
emlékeztetni, hogy minden este mosson fogat, úgy nem lesz
büdös a lehelete, és hogy tartsa távol magát az ápolóktól,
akik pikkelnek rá. Scotty azonban nem értené meg, én
miért mehetek haza, és ő miért nem, és a gondolattól, hogy
búcsúzkodni kezdjünk, mert nagyon hosszú ideig nem
fogjuk látni egymást, összeszorul a szívem. Remélem,
sikerül meglátogatnom, mielőtt teljesen elfelejtene, ám az
elkövetkező napok és hetek olyan bizonytalanok, hogy
inkább nem ígérek semmit, minthogy ne tudjam betartani.
Lemegyek a recepcióra, hogy utoljára kiléptessem
magam. Mint kiderül, egészen könnyű elbocsátást kérni
egy elmegyógyintézetből, ha te utaltad be saját magadat.
Szerencsére nálam pont ez a helyzet, újra beutaltam
magam, miután a tizennyolcadik születésnapomon
kikerültem Diana gyámsága alól. Csupán annyi dolgod van,
hogy közlöd a pszichológusoddal, otthagyod az intézetet.
Kitöltesz pár papírt, vársz három napot, ha netán
meggondolnád magad, megkapod az eltávozási tájékoztatót
a jelenleg szedett gyógyszereid listájával együtt, és
mehetsz, amerre látsz. A tény, hogy meggyógyultál, vagy
sem, lényegtelen. Ami kicsit aggasztó, tekintve, hogy
számtalan hasonló helyzetben lévő ember járkál az intézet
falain kívül, akinek inkább nem kellene. Tovább tartott
megszervezni a fuvaromat, mint elintézni az elbocsátást.
Hideg van idekint így április közepén, nyolc-tíz fok körül
lehet, a hirtelen széllökések ide-oda repítik a megmaradt
hókupacok maradékát. A havas szélrohamok a csontomig
hatolnak, mintha nem is lenne rajtam ruha. A teniszcipőm
és a farmerdzsekim nem erre az időjárásra lett kitalálva, de
inkább kockáztatom a fagyhalált, minthogy egyetlen
perccel tovább bent kelljen maradnom.
Elmegyógyintézetben felnőni pont olyan Száll a kakukk
fészkére-szerű dolog, mint amilyennek hangzik – zárt
szobák, bőrszíjak, elektrosokk-terápia, hangulatjavító
gyógyszerek –, de épp ez volt a cél. Elraktároztam magam.
Elfeledve. Nemcsak egyszerűen átcsúsztam a rendszer
résein, hanem egyenesen önszántamból ugrottam.
Most persze minden megváltozott.
Hirtelen elönt a forrongó düh. Lenyugtatom magam, és
behúzódom az épület mögé, hogy elszívjak egy cigit. Sokat
gondolkodom azon, mit fogok tenni, ha kiderül, tényleg
nem öltem meg anyámat. Azt sem tudom, hol kezdjem. A
legtöbb velem egykorú nőnek van állása, háza vagy lakása,
nyugdíjbiztosítása, kocsija. Én nem is tudok vezetni. Se
főzni vagy varrni. Nem tudom, hogyan kell kimosni a
ruháimat, kivasalni a blúzomat, kitenni egy képet a falra
vagy beindítani a mosogatógépet. Sosem csináltam
költségvetést, nem kölcsönöztem ki filmet, nem vásároltam
ennivalót, nem vettem semmit az interneten. Egészen a
múlt hétig sosem hívtam fel senkit telefonon.
Ez nem azt jelenti, hogy mindenféle képesség hiányában
lennék. Tudom, milyen vadnövényeket szabad megenni, és
hogyan készítsem el őket, hogyan tájékozódjak az erdőben
a nap, a hold vagy a csillagok fénye nélkül. Úgy úszom,
mint egy ebihal, fára mászom, mint egy medve, és
mozdulatlanul ülök, mint egy oposszum. Ha ránézek egy
lábnyomra vagy egy ürülékkupacra, azonnal megmondom,
milyen állaté, és mikor hagyta ott. Különbséget tudok tenni
egér, pocok és cickány között, fű, perje és sás között,
mocsár, láp és tőzeg között, és még sorolhatnám. Nem
vagyok reménytelen eset. Csak segítségre van szükségem.
A sötétzöld dzsip, amire várok, végre feltűnik a hosszú
kocsifelhajtó végén. Eldobom a csikket, és integetni
kezdek. Trevor lehúzza a kocsi ablakát, és visszainteget.
Vidámnak tűnik, ami nem meglepő. A fuvarért cserébe
beengedést nyer a bűntett helyszínére, sőt belementem,
hogy fotókat is készítsen. Meglebegtettem egy interjú
lehetőségét is Charlotte-tal vagy Dianával, bár fogalmam
sincs, ők hajlandóak lennének-e, tehát jobb is, hogy ezt nem
ígértem biztosra. Akárhogy is, annyi belsős információhoz
fér hozzá, hogy a kis sztorijából – ami eddig legfeljebb a
helyieket érdekelte volna – könnyen többoldalas, kiemelt
riport válhat egy neves hírújságban vagy országos
magazinban. Én vagyok a jegye a hírnévhez és
gazdagsághoz; ő az enyém a kinti világhoz. Szerintem ez
méltányos üzlet.
A dzsip pontosan előttem áll meg. Trevor kipattan, és
hátramegy, hogy kinyissa nekem a csomagtartót.
– Ez mindened?
– Igen. – Legyintek, mintha az anyagi javak hiánya
amolyan választott életstílus lenne, nem pedig annak az
életnek a következménye, amire kárhoztattam magam.
Beteszi a bőröndömet a csomagtartóba, én pedig
becsusszanok az anyósülésre a sporttáskával a lábam
között.
– Biztos ne tegyük azt is hátra? – kérdezi, miközben
beül a kormány mögé. – Rengeteg hely van.
– Jó így. – Nincs logikus magyarázatom arra, miért
szeretném közel tudni magamhoz azt a táskát. Talán segít
a tudat, hogy Fehér Medve bármikor a kezem ügyében
van, ha szükségem lenne rá, így kevésbé félek attól, ami
rám vár. És igen, tisztában vagyok vele, hogy a
terapeutám kibújna a bőréből, ha ezt hallaná.
– Ahogy neked jó. – Sebességbe teszi a dzsipet, és
elindulunk. Nem is nézek hátra.
Nagyon furcsa érzés autóban utazni, még furcsább
olyannal, aki lényegében idegen számomra. Évek óta
ismerem Trevort, azonban kizárólag az elmegyógyintézet
falain belül, és mindig csak Scotty társaságában
találkoztunk. Tudom, hogy ő Scotty törvényes gyámja, és
azt is, hogy egy évtizeden át ide-oda csapódott, próbálta
kitalálni, mit akar az élettől, ezért is csak most jár
egyetemre. Illetve hogy ő is annyira szereti a vadont, mint
én. De ennyi. Ha a felét elolvasta annak, amit a családomról
írtak, már többet tud rólam, mint én róla. Nem is tudom,
hogy érezzek emiatt.
– Meglepett, amikor felhívtál – szólal meg, ahogy
kiérünk az országútra. – Jobban érzed magad?
Hirtelen nem értem, miről beszél. Aztán eszembe jut.
– Jól vagyok, köszi. Azok a gyógyszerváltások eléggé
megviseltek. Még egyszer köszönöm, hogy eljöttél értem.
– Nem probléma.
Ezt kétlem, tudván, hogy épp háromszáz mérföldet készül
vezetni, hogy szívességet tegyen nekem, de inkább nem
említem, nehogy meggondolja magát.
Egy légy repked az ablak előtt. Engedj ki! Engedj ki!,
zümmögi újra meg újra. Lehúzom az ablakot, és a
kezemmel kosarat formázva óvatosan kiterelgetem az
autóból. Annyit se mond, hogy köszönöm. A legyek nem túl
jó beszélgetőpartnerek. Ami igaz, az igaz, én sem vagyok
az. Sosem fogom megtudni, hogy vajon ez a szűkszavúság
egy anyámtól tanult tulajdonság, hiszen volt, hogy órákig
szó nélkül üldögéltünk a megfigyelő rejtekhelyén, vagy
mindegy, hogyan nevelnek, akkor is ilyen hallgatag lennék.
Hamar rájöttem, hogy a szavaim megválogatása azon kevés
dolog egyike, ami fölött enyém az irányítás az intézetben.
Igazság szerint évek óta egy szót sem szóltam a
csoportterápián – nem makacsságból, ahogy az orvosaim
feltételezték, pusztán azért, mert nem állt szándékomban
meggyógyulni. Scottyn és Trevoron kívül az egyetlen, akivel
rendszeresen beszélgettem, a pók volt. Ha Trevor azt
reméli, a háromórás utazás megoldja a nyelvemet, és
szaftos pletykákat fog szerezni a cikkéhez, nagyon téved.
– Nálad van a rendőrségi jelentés másolata? –
kérdezem.
– Hátul van a táskámban.
– Zavar, ha belenézek?
– Csak nyugodtan.
Hátrafordulok a két ülés között, előhúzom a barna
dossziét, és figyelmesen végigolvasom a jelentést az első
betűtől az utolsóig. Konkrétan azokat a részeket keresem,
ahol rólam beszélnek. Az ominózus bekezdésen kívül nincs
sok egyéb részlet. Miután rám találtak az országút mentén,
bevittek a közeli ügyeletre, ahol az orvosok összefoltoztak,
infúzióra kötöttek, és bent tartottak megfigyelésre. Állítólag
eltartott egy ideig, mire rájöttek, hogy nem azért nem
mozgok vagy beszélek, mert nem akarok, hanem mert nem
tudok, de az is igaz, hogy előttem még sosem találkoztak
katatóniában lévő beteggel. Hívtak hozzám egy
pszichológust, aki kivizsgált, és beutalt a Newberry
Regionális Mentális Egészségügyi Központba
felülvizsgálatra, és a rendőrség szempontjából az én
történetem itt véget is ért.
Visszalapozok a gyilkos fegyver fotójához. Az állítólagos
gyilkos fegyverhez, javítom ki magam. Mielőtt elhinném,
hogy valóban ezzel a puskával ölték meg a szüleimet, meg
kell értenem, én miért látok másikat a látomásaimban. Ez a
Winchester Magnum egy szörnyeteg; olyasfajta, amit egy
tapasztalt vadász vinne magával szafarira, ha testközelből
szeretne vadállatokat lőni. Egyáltalán nem olyan, amit egy
kis tizenegy éves lány el tudna sütni anélkül, hogy súlyosan
megsérülne, ebben teljesen igaza van a jelentésnek. Ha
ezzel a puskával lőttem volna, látványos sebek maradtak
volna a vállamon, még két hét elteltével is. Önmagában a
fegyver visszarúgása eltörte volna a mutatóujjamat és talán
még a csuklómat vagy a karomat is – ellentétben a sokkal
kisebb és könnyebb Remingtonnal a látomásaimból, amit
bármelyik tizenegy éves képes helyesen tartani és elsütni
minimális instrukciók mellett.
Igen, így van, elég jól ismerem a fegyvereket. A
fegyverterem vitrinjei ugyan üresen álltak, amíg a
vadászházban éltünk, de karácsonykor eljött a család
vendégségbe; ilyenkor a nagypapám ölében ülve régi
fotókat nézegettünk a teli vitrinekről, ő pedig megtanította
nekem mindegyik nevét, és hogy melyik mire való: a .22 LR
apróvadakhoz, a Winchester és a Remington közepes
méretű állatokhoz, nagyobb puskák farkashoz vagy őzhöz,
végül ott a Mannlicher-Schönauer ismétlőfegyver, amivel
egy orrszarvút is el lehet ejteni – ennek a bizonyítéka egy
emelvényen állt a nagyszoba közepén.
– Na, valami? – érdeklődik Trevor.
– Tessék?
 – Csak azon tűnődtem, visszajött-e valami. A kiesett
napokról – teszi hozzá, mert látja, hogy még mindig nem
értem.
– Ó. Nem. Semmi.
– Talán többre emlékszel majd, ha hazatértél.
– Talán.
Nem avatom be, hogy pontosan ezt remélem az utazástól,
az emlékeim visszanyerését, bár a kérdés, hogy mi történt
velem abban a hiányzó két hétben, nagyjából az utolsó
helyen áll a fontossági listámon. Azon a helyen szeretnék
állni, ahol a szüleim meghaltak. Becsukni a szemem, átélni
a látomásomat 5.1-es hangzással, magas felbontásban, ott
helyben és időben, Technicolorban. Látni vagy hallani
akarok valami újat, valami döntő fontosságú, hiányzó
részletet, ami minden kérdésemet megválaszolja, mindegy,
milyen fájdalmas is a megoldás. Ha kiderül, hogy tényleg a
Winchesterrel ölték meg a szüleimet, készen állok
elfogadni, hogy nem én követtem el a gyilkosságot.
Azonban a tény, hogy nem én lőttem le anyámat, még nem
jelenti azt, hogy ártatlan vagyok, és nem én indítottam el az
események láncolatát, ami a családom lerombolásához
vezetett. Okkal vállaltam magamra a felelősséget, még
akkor is, ha nem én húztam meg a ravaszt.
Visszacsúsztatom a jelentést a mappába, és a dossziét
visszateszem Trevor táskájába. Van itt még valami, ami
szkeptikussá tesz, hogy elfogadjam a tartalmát, egy döntő
részletet ugyanis kihagytak, aminek ismeretében talán a
rendőrség is máshogy kezelte volna az ügyet.
Nem elég, hogy jól ismerem a vadászfegyvereket, de
nagyon jól célzok.
 HÉT
AKKOR Jenny
Költözés után az első dolgunk a fegyverterem kiürítése volt.
Először is nincs szükségünk fegyverekre, hogy megvédjük
magunkat. A fekete medvék a fő ragadozók ezen a vidéken,
ugyanakkor ez a bolygó legszégyenlősebb és legkevésbé
agresszív medvefajtája. Emellett legalább két farkas
ólálkodik a környéken, három különböző alkalommal is
hallottuk őket, de látni sosem láttunk egyet sem, és nem is
számítunk rá. A birtok különleges tájképe és tökéletes
elszigeteltsége miatt arra is van egy végtelenül kis esély,
hogy átvonul rajta egy puma vagy egy rozsomák, ám ezek a
fajok olyan ritkák a Felső-félszigeten, hogy annak az
eshetősége, hogy Peter vagy én véletlenül belebotlunk
egybe, gyakorlatilag nulla. Az elmúlt évtizedben mindössze
húsz bizonyított pumaészlelés történt errefelé, rozsomákok
pedig talán sosem éltek ezen a vidéken, annak ellenére,
hogy Michigan „a rozsomákállam” becenevet viseli. Lényeg
a lényeg: azért vagyunk itt, hogy megfigyeljük a
vadállatokat, nem azért, hogy lelőjük őket.
Sőt, ennél is tovább megyek: egyetlen fegyvert sem
fogunk beengedni a birtokra, amíg a lányunk ebben a
házban él, nemhogy ötvenhatot. (Ötvenhatot!) Az sem
érdekel, hogy a fegyvergyűjtemény elzárt vitrinekben volt,
vagy hogy a lőszerek zárható fiókokban sorakoztak a
szekrény alján, és az sem, hogy a fegyverek többsége ritka
és értékes, múzeumi minőségű régiség, amit más
körülmények között nem is lenne szabad kiállítani; de még
a lányunknál kevésbé kíváncsi gyerekeknek is sikerül
olykor megkaparintania halálos fegyvereket. Amilyen a mi
formánk, Diana biztos megtalálná az egyetlen fegyvert,
amit elfelejtettünk elzárni, vagy megtöltve lett eltéve, és
véletlenül lelőné magát vagy minket.
Peter és én mindent fotókkal dokumentáltunk, ha eljönne
az a nap, hogy mindent vissza kell tennünk az eredeti
helyére, aztán bedobozoltuk a fegyvereket és a lőszereket,
és elszállíttattuk őket egy Marquette-ben kibérelt raktárba.
Amikor Peter családja meglátogatott minket karácsonykor,
és a nagyapja látta, mit tettünk, azt hittem, szívrohamot
Á
kap ott helyben. Ám Peter elmagyarázta neki, hogy vagy ez,
vagy beszerel egy biztonsági kaput a fegyverterem boltíves
bejárata elé – pontosan tudta, hogy a nagyapja kitérne a
hitéből ennek a gondolatától is, ugyanis a beköltözésünk
előtt a lelkünkre kötötte, hogy semmin nem változtathatunk
a házban –, így hamar beadta a derekát. Szerintem a többi
rokon titokban megkönnyebbült. Ahogy én tudom, senki
nem vadászik a családban.
A második dolgunk a beköltözés után két egymás melletti
dolgozósarok kialakítása volt a pajtában. Szerencsére Peter
nagyapjának kikötése nem vonatkozott a melléképületekre.
Diana számára is berendeztünk egy gyerekszobát a mieink
között, hogy ne érezze úgy, kihagytuk valamiből. Ráadásul
így munka közben is szemmel tarthatjuk őt. Csodálatos zug
lett, kis tanulósarok, amiért az ő korában ölni tudtam volna:
antik gyerekíróasztallal és székkel, amiket az egyik
hálószobában találtunk, egy túltömött karosszékkel az
olvasáshoz, padlótól plafonig érő polcokkal, amik
valószínűleg az egész Felső-félsziget leghatalmasabb
plüssállatgyűjteményével vannak telezsúfolva, és az összes
ismeretterjesztő és National Geographic Kids könyvvel,
amit csak találtam. Peter szerint a NASA által jóváhagyott
csillagtérképek, amikkel kitapétáztam a plafont, illetve a
Naprendszer elképesztően részletgazdag makettje, amit
felfüggesztettem a szoba közepére, már kicsit túlzás, de
még nem tudjuk, Diana érdeklődését melyik
tudományterület fogja felkelteni. Viszont abban mindketten
egyetértünk, ahhoz, hogy ez az egész működjön, Diana
figyelmét folyamatosan le kell kötnünk érdekes és kihívást
jelentő feladatokkal. A lányunk semmi mást nem utál úgy,
mint unatkozni.
Egyelőre működni látszik a dolog. Persze volt pár kisebb
botlás, de ez várható egy ilyen nagymértékű életmódváltás
után. Azonban egy tucat szétszaggatott plüssállattól
eltekintve átvészeltük a telet nagyobb dührohamok és
katasztrófák nélkül. (Diana egyébként azt állította, hogy
csak fel akarta boncolni a plüssöket, ami ha belegondolunk,
akár bájos és egészen érett dolog is lehetne, tekintve, hogy
mindkét szülője vadbiológus – azt inkább hagyjuk, hogy
több száz dollárunkba került a tönkretett játékok pótlása.)
Mindent összevetve úgy gondolom, jó úton járunk.
Bárcsak ugyanezt mondhatnám Peterről is.
Visszatekintve a szeptember nem a legjobb időpont volt a
költözésre, ugyanis a kétéltűek, amiket vizsgálni szeretett
volna, épp téli álmukra készülődtek. Persze valakinek fát
kellett vágni, havat takarítani, gázt szerezni a
generátorhoz, ennivalót venni, elolvasni az eddig félretett
könyveket és tudományos folyóiratokat, nem beszélve a ház
körüli javításokról, ám egy olyan rendkívül intelligens és
kreatív ember számára, mint a férjem, mindezek aligha
értek fel a tanítás izgalmával. Ehhez jön még a tény, hogy
az idei tél különösen kegyetlen volt, az átlagosnál kevesebb
napsütéses nappal és kétszer annyi hóeséssel. Nem csoda,
hogy depressziós lett.
Igazság szerint én sem vagyok jól. Tudhattam volna, hogy
hiába költözünk négyszáz mérföldre a helytől, ahol
William Yang meghalt, a szelleme továbbra is kísérteni fog.
Minden áldott nap gondolok rá. Minden alkalommal,
amikor Diana berohan a szobába, vagy lecsúszik a
lépcsőkorláton, vagy körbe-körbe biciklizik a kör alakú
kavicsos felhajtónkon, vagy beüti a fejét, vagy lehorzsolja a
térdét, csak arra gondolok, hogy William Yang ezeket már
sosem fogja átélni, és a szívem újra és újra megszakad.
Néha úgy érzem, összeroppanok a halála terhe alatt, és el
kellene mennem pszichológushoz. Tisztában vagyok vele,
hogy nem vagyok felelős a haláláért. Senki sem láthatta
előre, hogy a kisfiú a kertünkben fog kószálni, és belezuhan
a medencénkbe, ám ha az előrelátás hiánya azt jelenti,
bűnös vagyok, akkor az édesanyja szintén az; egyáltalán
hogy került a gyermek a mi hátsó udvarunkra, miért nem
figyelt rá jobban? Mégis késztetést érzek arra, hogy
jóvátegyem valahogy a történteket. Olvastam a
nekrológjában, hogy William kedvenc játéka egy
plüssmackó volt, ezért a tiszteletére elkezdtem
tanulmányozni a fekete medvéket. Peter szerint a fél tucat
fehérfejű rétisast kellene megfigyelnem, amik a tó melletti
mocsaras részen fészkelnek, de mindig is közel álltak
hozzám a medvék, és őszintén úgy gondolom, az
előfordulásaik és szokásaik tanulmányozásával fontos új
felfedezéseket tehetnék. A nagyragadozók magas száma
egészséges ökoszisztémára utal, azonban világszerte egyre
csökken a kiegyensúlyozott ökoszisztémák aránya.
Hatalmas nyomás nehezedik a vadállatokra elsősorban az
élőhelyük pusztulása és az emberi beavatkozás miatt, így
olyan fajok kényszerülnek az együttélésre, amiknek
alapvetően semmi közük nem lenne egymáshoz. Egy olyan
térség tanulmányozása, ami évtizedeken át afféle ökológiai
hibernációban volt, különleges lehetőséget rejt magában,
és ezt nem csak én gondolom így, az Észak-Michigan
Egyetem biológiaprofesszora is, akit megkerestem, és aki
beleegyezett, hogy alkalmanként a konzulensem lesz.
Éppen ezért, miután a tél folyamán elolvastam mindent,
amit csak találtam az Ursus Americanusról, Diana és én itt
kuporgunk egy hatalmas szikla mögött a keleti sziklafal
tövében egy hűvös áprilisi délutánon, és a Diana által
Aranyhajnak keresztelt medvére várunk, hogy kidugja
végre a fejét a barlangjából. Dianának ma egyébként
Peterrel kellene lennie az egyezségünk alapján, miszerint
egyenlően osztjuk el a napjait egymás között, most, hogy
mindketten visszatértünk a terepre. Ám Peter azt mondja,
hogy a zajos lépteivel és a folyamatos csacsogásával
elijeszti a békáit. Úgy látszik, a medvéim toleránsabbak.
Süt a nap, de azért hideg van. A hó már elolvadt, kivéve a
szikla árnyékos oldalán, ami mögött rejtőzünk. A lábam
lefagyott, de olyan mozdulatlanul gubbasztok, ahogy csak
bírok; a távcsövemet sem mozdítom el a barlang
bejáratáról. A hasadékot egyébként egy hatalmas fenyőfa
gyökerei alá vájták, ami félig a szikla oldalába nőtt. Előző
ősszel túl későn érkeztünk, így csak ezt az egy barlangot
találtam meg, mielőtt az összes, birtokunkon élő medve
elrejtőzött volna téli álmot aludni. Ez volt az egyetlen
medve, amit barlangi hibernációja alatt sikerült
nyomkövetővel ellátnom, ami azt is jelenti, hogy egyedül őt
tudom majd megfigyelni a tavaszi, nyári és őszi időszak
során – a legkevésbé sem ígéretes kezdete a kutatásomnak.
Jövőre sokkal jobban kell igyekeznem.
– Fázom – nyafog Diana már sokadszorra. – Elfáradtam.
Éhes vagyok. Haza akarok menni.
Leteszem a messzelátót, és leguggolok mellé, hogy
megöleljem. Folyik az orra, és az arca is kipirosodott.
– Elhiszem, hogy éhes vagy, csillagom. Anya is az. De
tudod, hogy nem hozhatunk magunkkal ennivalót a terepre.
A medve szaglása hétszer olyan érzékeny, mint a kutyáé,
ráadásul akár egy mérföld távolságból is képes megérezni
szagokat. Miután hat hónapon át a saját zsírrétegéből
táplálkozott, és a kicsinyeit is ebből táplálta, garantálom,
hogy ez a medve sokkal éhesebb nálunk. Még egy olyan
ártalmatlannak tűnő dolog, mint a müzliszelet vagy
zacskóba csomagolt dió is célponttá tehet bennünket.
– Már nem tart soká, ígérem. Te is szeretnéd látni
Aranyhaj bocsait, nem?
Diana bólint.
– Emlékszel, hogy anya megígérte, ha nagyon csendben
állsz, és nem ijeszted meg a kicsiket, te adhatsz nekik
nevet?
Diana ismét bólint.
– Hány gyereke van?
– Csak akkor tudjuk meg, ha kijönnek a barlangból.
Ami egy újabb jó lecke volt. Ha a bocsok megszületéséig
vártam volna a nyomkövetővel, most nemcsak azt tudnám,
hányan vannak, de megmérhettem volna a hosszukat,
testsúlyukat is, sőt, vérmintát is vehettem volna, és a
DNSük elemzése alapján elkezdhettem volna felállítani a
családfájukat. Ám bemászni a medve barlangjába, amíg ő
aludt, és rátenni az adóvevős nyakörvet, annak tudatában,
hogy a mancsa egyetlen suhintásával megölhet, olyan
felvillanyozó élmény volt, hogy szerintem megbocsátható a
túlbuzgóságom.
Ismét a bejárat felé fordítom a távcsövet. A fekete
medvék általában kettő-négy bocsnak adnak életet, ám a
júniusi párzási időszakban megtermékenyített petesejtek
csak az ősz beálltával ágyazódnak be a méhbe, így az
utódok száma az anyjuk őszi fizikai állapotától is függ. A
fekete medvék szinte bármit hajlandóak megenni: áfonyát,
epret, málnát, fekete málnát, fanyarkát, homoktövist,
fekete szedret és vadegrest; vadcseresznyét és almát;
makkot és mogyorót; füvet, leveleket és lóherét; méhet,
hangyát és darazsat. Ez a sokszínű étrend általában
lehetővé teszi, hogy tetemes zsírréteget szedjenek
magukra, ám az elmúlt nyár nagyon száraz volt. Az egész
Felső-félszigetről érkeztek a bejelentések, hogy éhes fekete
medvék kószálnak a kertekben, madáretetők, méhkasok és
szemeteskukák környékén – még egy-egy csirkét vagy
bárányt is elkaptak, ha alkalom adódott rá. Ez a medve
olyan vékony volt a téli álma közeledtével, hogy
szerencsénk lesz, ha egyetlen bocsot is szült – ezt a
lehetőséget igyekeztem nem megosztani Dianával.
Végre mozgást látok. Megütögetem Diana karját, és
átnyújtom neki a távcsövet.
 – Css. Készülj! Mindjárt kijön.
Diana a szeméhez emeli a messzelátót, ami kis
arcocskájához képest aránytalanul nagy és nehéz, és úgy
vizslatja a terepet, mint egy miniatűr természetbúvár.
Olyan aranyos látványt nyújt, hogy elérzékenyülök.
Magamban megjegyzem, hogy ha legközelebb eljutok egy
sportboltba, veszek neki egy kisebb párat.
– Már látom! Már látom!
– Css. Tudod, csendben kell maradnunk.
Távcső nélkül is meg tudom állapítani, hogy a medve
rengeteget fogyott. Hosszú ideig áll a barlang bejárata
előtt, úgy pislog, mintha meglepetten fedezné fel ezt a
színes, szagos, új világot. Aztán lecsúszik a sziklás
törmeléken alig tizenöt méterre a kődarabtól, ami mögött
rejtőzködünk, és elballag a friss, zöld fűvel benőtt kis rét
felé.
– Hol vannak a kicsinyei?
– Csss. Várj még.
– De nem akarok várni! Azt akarom, hogy most azonnal
kijöjjenek!
Diana nagyot toppant a lábával, és nekivágja a távcsövet
a sziklának. Keresztbe tett karral leveti magát a földre,
háttal a barlangnak. Felkapom a messzelátót. Szerencsére
a gumifoglalat tette a dolgát. Összeszorítom a fogaimat.
Alig bírom visszafogni magam, hogy fejbe ne kólintsam.
Megértem, hogy fázik és éhes és fáradt; Diana nem igazi
természetbúvár, csak egy kilencéves kislány heves
vérmérséklettel, aki hajlamos a dühkitörésekre. Nem
kellett volna elvárnom tőle, hogy órákon át csendben üljön,
és várjon velem.
Diana csücsöríti az ajkát, nem hajlandó megszólalni és
rám nézni sem. Ahogy a barlangra emelem a távcsövet,
nem tudok visszatartani egy apró mosolyt. Dianának
fogalma sincs, hogy azzal, hogy a hallgatásával büntet,
pontosan azt teszi, amit kértem tőle.
Hosszú ideig figyelek és várok. Éppen kezdek
beletörődni, hogy a megérzésem beigazolódik, és egyetlen
utód sem lesz, akinek Diana nevet adhatna, amikor mozgást
veszek észre. Ahogy Aranyhaj egyre jobban eltávolodik a
barlangtól, belülről halk nyivákolás hallatszik.
– Diana, gyere csak! – Talpra állítom, a barlang felé
fordítom, és a kezébe nyomom a távcsövet, épp akkor,
 amikor Aranyhaj kicsinye összeszedi a bátorságát, hogy
elhagyja az egyetlen helyet, amelyet rövid kis életében
ismert, és kimerészkedik a napfényre.
– Ó! – kiált fel. – Nézd!
Hirtelen a szája elé kapja a kezét, de most nem szidom le
a kirohanása miatt. Én is meglepődtem.
A medvebocs fehér.
Fehér. Alig hiszem el, amit látok. Az albínó medvék
rendkívül ritkák. Nem tudok felidézni egyetlen észlelést
sem a Felső-félszigeten, meglehet, hogy az egész államban
sem. Évekkel ezelőtt egy vadász kilőtt egy albínó fekete
medvét Pennsylvaniában – hihetetlen, de teljesen legálisan
–, és több mint egy évtizeddel ezelőtt egy anya fekete
medvét és albínó kölykét látták sétálni az országúton
Ontarióban, de ezenkívül nem tudok más esetről. Brit
Columbiában él a fekete medvék egy alfaja, az úgynevezett
Kermode-baribál, aminek a populáció húsz százaléka fehér
színű, azonban a színeltérést egy genetikai mutáció okozza,
és nem albinizmus. Brit Columbián kívül fehér színű medve
észlelésének az esélye nagyjából egy a millióhoz. Egy a
millióhoz. Fantasztikus belegondolni, hogy egy ilyen ritka
és különleges kismedve született épp itt, a mi saját
erdőnkben.
– Ez egy szellem? – suttogja Diana.
– Ő albínó. Ez azt jelenti, hogy Aranyhaj kisgyerekének
nincs színanyag a bőrében és a bundájában sem. Mint a
kifestőid figurái, mielőtt kiszíneznéd őket. Az indiánok a
fehér medvéket „lélek medvének” vagy „szellem
medvének” nevezik – teszem hozzá, ami Dianát is
mosolyra készteti.
– Fehér Medvének fogom nevezni.
– A Fehér Medve remek választás. Add csak! Én is
megnézem. – A távcsőért nyúlok, és a pillanat hevében
Diana ellenkezés nélkül át is adja.
A medvebocs úgy fest, mint egy kis fehér felhő a barlang
bejárata előtt: tiszta fehér bunda, rózsaszín szemek, apró
rózsaszín orrocska. Egészségesnek tűnik, talán két-három
kiló lehet, épp azon az értéken belül van, ami egy
januárban, anyja téli álmának közepén született kölyöktől
elvárható. Fogalmam sincs, mit jelent a jövője
szempontjából az, hogy albínó. Számomra azt, hogy nyilván
sokkal egyszerűbb lesz őt észrevenni, ugyanakkor emiatt
kisebb hátránnyal is indul. A medvekölykök közel fele
egyébként sem éri meg az első születésnapját, vízbe fúlnak,
rájuk omlik a barlang, halálra fagynak, éhhalált halnak,
vagy elfertőződnek a sérüléseik. A fehér bunda ráadásul a
medvebocsok első számú ellenségei számára is
kiszolgáltatottá teszi őt: más medvék számára, akik gyors
és könnyű prédára vadásznak.
Visszaadom Dianának a távcsövet, és előhúzom a
fényképezőmet. Peter meg fog őrülni, ha meglátja ezeket a
fotókat.
Egyszer csak egy kavics száguld el a lencse előtt. A
medvebocs megriad, és elhúzódik. Mielőtt rájöhetnék,
hogyan került oda az a kavics, és miért, jön a következő.
Hátrapördülök, pont akkor, amikor Diana készül eldobni
a harmadikat.
– Diana! Mi a fenét csinálsz? Hagyd abba! – A zsebembe
ejtem a fényképezőt, és megragadom a csuklóját, hogy
kirángassam a kavicsot az ujjai közül. Kiszabadítja magát,
és csak azért is elhajítja a követ. A mackókölyök visítani
kezd a szerencsétlen találattól, és fejjel előre lebucskázik a
lejtőn. Diana nevet és tapsol.
– Miért csináltad ezt? – üvöltöm, miközben a kicsi
feltápászkodik, és nyafogva visszafut az anyjához. – Ez nem
volt szép. Megsebesíthetted volna. Meg is ölhetted volna!
– Anya, nézd! – Diana a hátam mögé mutat.
Megfordulok. A medvebocs anyja egyenesen rám néz,
ide-oda ingatja a fejét, és figyelmeztetően felmordul.
Gyorsan magam mögé rántom Dianát.
– Maradj tökéletesen mozdulatlan! – sziszegem. – Meg ne
moccanj!
A medve néhány lépést fut felénk, majd hirtelen megáll,
tovább csóválja a fejét, és dünnyög. Felkapom Dianát, és
szinte felhajítom őt a szikla tetejére, miközben az állat a
hátsó lábára ágaskodik, mancsával a levegőbe bokszol,
majd hangos puffanás kíséretében ismét a talajra huppan.
Esküszöm, érzem, ahogy megremeg a föld.
– Táncol? – Diana inkább kíváncsinak tűnik, mint ijedtnek.
– Ez egy figyelmeztetés. Azt üzeni, hagyjuk békén a
kicsinyét, és menjünk el innen.
A medve ismét megindul előre. Kilépek a szikla mögül, és
próbálom minél jobban kihúzni magam. Ha szembenézel
egy fekete medvével, a kulcs, hogy tűnj olyan fenyegetőnek,
amennyire csak tudsz. Ha lefekszel, és halottnak tetteted
magad, hamarosan az is leszel. Legalábbis így olvastam.
– Menj tovább! Elég volt. Vissza! Menj innen! – kiabálok,
és közben a karomat lengetem.
– Menj innen! – visszhangozza Diana.
– Ez az! Okos kislány. Csapj akkora zajt, amekkorát tudsz!
Tapsolunk és kiabálunk. A medve ismét felágaskodik,
kinyitja hatalmas száját, és üvölteni kezd. Nyál folyik az
állkapcsán. Már olyan közel vagyunk egymáshoz, hogy
szinte megszámolhatnám a fogait. Könnyedén lekaphatná a
lányomat a szikláról, ha akarná. De ehhez rajtam is
keresztül kell mennie.
– Anyu? – szólal meg Diana fojtott hangon. – Aranyhaj
meg fog enni minket?
– Ma nem – préselem ki összeszorított fogakkal.
Egyenesen a medve felé futok ordítozva és a karommal
hadonászva. – Menj el! Tűnj innen! Tűnés! Most! – Ha lenne
nálam puska, esküszöm, elsütném.
A medve ismét négy lábára áll. A kicsinye nyivákol
mögötte. A medve rám néz, majd a bocsra, és ismét rám;
végül egy utolsó figyelmeztető vicsorgás kíséretében
elfordul, és elsétál az erdőbe. A kicsi követi.
Hátamat a sziklafalnak vetve lerogyok a földre. A kezem
remeg, a lábam pedig olyan gyenge, hogy most egy kiscica
elől sem lennék képes elfutni. Ha Peter megtudja, mi
történt, fehérfejű rétisasokat fogok tanulmányozni, akár
tetszik, akár nem. Holnap első dolgom lesz egy
medvecsapda és vadászles megépítése. Túl veszélyes a
medvék nyílt terepen való megfigyelése. Legalábbis addig,
amíg a lányom is velem van.
– Lejöhetek végre?
– Persze. Bújj ide anyához!
Ráállok még mindig remegő lábamra, és kinyújtom felé a
karomat, Diana pedig lecsúszik a szikláról, és egyenesen
beleugrik az ölelésembe. Addig szorítom magamhoz, míg
feszengeni kezd, aztán leteszem őt a földre.
– Láttad, anya? Láttad? Olyan dühös volt! – Diana
izgatottan egyik lábáról a másikra áll. Szeme csillog.
Ismét lenyűgöz a lányom rettenthetetlensége. Dianának
tudnia kell, hogy ez nem játék volt, hogy az életünk valóban
veszélyben volt, hogy egészen más végkimenetele is
lehetett volna, ha a medve úgy dönt, megtámad minket.
Ő
 – Diana, miért dobáltál kavicsokat a bocsra? Ő még
nagyon kicsi. Megsebezhetted volna. Hogy tetszene, ha
valaki téged hajigálna kövekkel?
– Kísérlet volt. Látni akartam, hogy a maci elfutna-e, és
tényleg elfutott!
Egy kísérlet. A rettenetet felváltja a harag. Nem hiszem
el, hogy csak azért kezdett el köveket dobálni egy
kismedvére, hogy lássa, mit reagál. Milyen ember talál ki
ilyesmit? Nincs benne semmi szánalom? Empátia és
együttérzés egy nála kisebb és gyengébb élőlény iránt?
Mégis mi baja van a lányomnak?
Nagyot sóhajtok, és visszadugom a fényképezőt és a
távcsövet a hátizsákomba.
– Gyere! Aranyhaj és Fehér Medve ma már nem jönnek
vissza. Ideje hazamenni.
Ahogy Diana trappolni kezd mellettem, felötlik bennem,
hogy ismét elérte, amit akart. Ki tudja, talán azért dobált
kavicsokat a medvebocsra, hogy elkergesse a medvéket, és
hazamehessünk. Vagy talán túl sokat feltételezek róla.
Akárhogy is, többé nem hagyhatom, hogy így
beleavatkozzon a kutatásomba. Egyszer már feladtam
miatta a karrieremet, másodszor nem fogom. Nem vagyok
hajlandó a vadászházban tölteni a napjaimat a lányunkat
pesztrálva, amíg Peter a terepen van. Lennie kell másik
megoldásnak. Diana okos kislány, majd megtanulja.
Nincs más választása. Ugyanis idén tavasszal és nyáron
minden szabad percemet odakint fogom tölteni, és még
annál is többet. Az elkövetkező hat hónapba bele kell
zsúfolnom annyi munkát, amennyit csak lehet, mert ugyan
nem lehetek róla teljességgel megbizonyosodva, amíg el
nem jutok egy gyógyszertárba, de 99,9 százalék, hogy
terhes vagyok.
 NYOLC
MOST Rachel
Az út alatt sokat gondolkodtam azon, mit fogok mondani a
nővéremnek. A kapcsolatunk mindig is elég bonyolult volt.
Ennek oka egyrészt a kilenc év korkülönbség. Másrészt –
ami még ennél is fontosabb – egyszerűen annyira mások
vagyunk. Ugyanazon a génállományon osztozunk, de a
DNS-ünk egész biztosan két nagyon eltérő és egymástól
távol álló kombinációban jött létre. Kinézetre sem
hasonlítunk. Diana a klasszikus, világos bőrű, kék szemű
szőkeség, míg én egy átlagos, barna hajú, barna szemű lány
vagyok. Diana magas, vékony, gyönyörű, mint egy modell.
Engem meg, mondjuk úgy, senki nem venne észre egy
tömött szobában, maradjunk ennyiben.
Különbözőségünk ellenére gyerekkorunkban rengeteg
időt töltöttünk együtt, mert csak mi voltunk egymásnak.
Bár elég nehéz volt olyan elfoglaltságokat találni, ami
mindkettőnket érdekelt. Egy tizenhárom évesnek való
társasjátékot nem igazán lehet a négyéves kishúgoddal
játszani. Ennek az lett az eredménye, hogy gyakran
találtunk ki saját játékokat. A legtöbb valamilyen
tündérmesén alapult, ami – lévén, hogy két kisgyerek
voltunk, akik lénye-gében egyedül nevelkedtek egy
hatalmas, áthatolhatatlan erdőben – nem is állt olyan
messze a valóságtól. A Jancsi és Juliska elég kézenfekvő
választás volt. Az Aranyhajat és a Piroska és a farkast is
nagyon szerettük. Egyszer, miközben azt játszottuk, hogy
én vagyok Robin Hood, Diana pedig Nottingham sheriffje,
üldözőbe vett engem, kicsúszott a kezemből a kötél, ami
egy szikár juharfa ágáról lógott le, és amivel egy mély
szakadék fölött kellett átlendülnöm, és eltört a karom.
Visszatekintve már belátom, az együtt kitalált játékainkban
mindig volt valami veszélyes, ám éppen ettől váltak olyan
izgalmassá. Őszintén mondhatom, a nővéremmel kettesben
eltöltött időben éreztem leginkább azt, hogy élek.
A tündérmeséken kívül egyetlen közös szenvedélyünk a
medvék voltak. Az első intézetben töltött éveim során,
Diana és Charlotte látogatásai alkalmával mindig
gyorsétterembe vagy moziba mentünk, ha a newberryi
Á
Tahqua Land mozi vetített valami gyerekeknek valót. Ám
miután tizennegyedik életévem nyarán ellátogattunk
Oswald Medvefarmjára, onnantól kezdve sosem volt kérdés,
mit csináljunk, ha együtt vagyunk. Vittünk magunkkal egy
csomag almát, és felváltva dobáltuk át a magas
drótkerítésen. A kölyköket jobban szerettem etetni, mert
sokkal aktívabbak voltak a kifejlett állatoknál, hátsó
lábukon egyensúlyozva kuncsorogtak a következő adagért.
Egyszer le is fotóztak egy medveboccsal.
Tudom, hogy sokakban vegyes érzéseket kelt a fogságban
tartott állatok gondolata, bennem is. De Oswald farmja
kizárólag menhely, nem tenyésztik őket. A bocsok élnek az
egyik kerítéssel körülvett területen, a nagyobb kölykök egy
másikon, és a nőstények és hímek is külön-külön a saját
részükön. Persze jobban szerettem volna őket szabadon
látni. Ám ha egy vadállat bármilyen okból kifolyólag nem
képes túlélni a szabadban, az eutanázián kívül – amit
szenvedélyesen ellenzek – mi más lehetősége marad?
Meglepően gyakran előfordul, hogy egy elhagyatott vagy
bántalmazott medvének vagy elárvult bocsnak otthonra van
szüksége.
A tény, hogy az Egyesült Államok legnagyobb
medvemenhelye pusztán tíz mérföldre volt
„bebörtönzésem” helyszínétől, mindig csodálatos
egybeesésnek tűnt. Arról álmodoztam, hogy az Oswaldnál
fogok dolgozni, fizetett alkalmazottként vagy önkéntesként
– őszintén nem érdekelt, melyik. Jegyet árulnék, feltölteném
áruval az ajándékboltot, vagy összegyűjteném a környékbeli
éttermek, élelmiszerboltok, iskolák vagy kórházak
ételmaradékait, hogy legyen mivel etetni a medvéket. Ha
azt kérnék tőlem, még a vécéket is takarítanám, csak a
közelükben lehessek.
Ahogy azonban idősödtem, rá kellett jönnöm, ez sosem
fog megvalósulni. Hogyan is tehetnék bármi örömtelit,
tudván, hogy a szüleim miattam nem lehetnek soha többé
boldogok? Elvesztettem az élvezetekhez való jogom abban
a pillanatban, amikor meghúztam a ravaszt.
Kivéve persze, ha mégsem tettem.
A dühöm ismét fellángol. A terapeutám szerint a harag
negatív érzelem, így teljesen fel kell számolnom, vagy
kordában kell tartanom. Nem értek egyet. A dühöm visz
előre, ez ösztökél, ez motivál, hogy megtegyem, amit kell.
Tizenöt év. Ismételgetem magamban újra meg újra, mint
valami mantrát.
– Van egy út menti kis park nem messze – töri meg a
csendet Trevor. – Megálljunk egy kicsit?
– Nem bánnék egy cigit.
Bekanyarodik, és leparkolja az autót. Főszezonban ez a
kert tömve lesz piknikezőkkel és turistákkal, most viszont
magunk vagyunk. A családommal is piknikeztünk itt
egyszer. Tahquamenon Fallsba tartottunk éppen, ott
készültünk enni is, mégis meg kellett állnunk alig
egyórányira otthonról, mert a nővérem folyamatosan
nyafogott, hogy éhes.
Odasétálok ahhoz az asztalhoz, aminél annak idején
leültünk, és kirázok a dobozból egy cigarettát. Az asztal
tetejébe Diana és az én nevem van belevésve. Emlékszem,
anyám megszidta apámat, amiért megkarcolta, de
szerintem csak azért tette, mert úgy gondolta, egy anyának
ez a kötelessége. Rengeteg másik név is bele van vájva az
asztallapba, mit számít, hogy még kettőt hozzáadtunk?
Lesöpröm az asztalról a tél folyamán összegyűlt
tűleveleket, és ujjaimmal végigsimítom a betűket. Itt
üldögéltünk, szendvicset ettünk, és chipset dobáltunk a
kéregető mókusoknak, amikor odalépett hozzánk egy férfi,
aki a kislányát kereste. Velem egykorú és egymagasságú
lehet, mondta, csak neki barna helyett hosszú, szőke haja
van, és rózsaszín cicanadrágot viselt rózsaszín
gyapjúdzsekivel, rózsaszín kesztyűvel és rózsaszín sállal.
Az ebédünket visszatettük a kocsiba, nehogy a mókusok
megegyék – bár én kiszórtam nekik egy egész zacskó
chipset az asztal alá –, és csatlakoztunk a rögtönzött
keresőalakulathoz, ami hamarosan hivatalos kutató-mentő
csapattá vált, miután valaki hívta a 911-et, és kijöttek a
rendőrök is. Végül megtalálták a lányt levelek alá temetve
egy meredek szurdok alján. Mindenki úgy gondolta, hogy
futott, nem vette észre, hogy elfogy a lába alól a talaj, ezért
zuhant a mélybe, de az, hogy mi módon kerültek rá a
levelek és faágak, örök rejtély maradt.
Látni, ahogy ott fekszik a földön, nyitott szemmel, mégis
mozdulatlanul, nagy hatással volt rám. Azelőtt sosem
fordult meg a fejemben, hogy egy hozzám hasonló korú
gyerek meghalhat, vagy hogy egy erdő akár veszélyes is
lehet. Persze azt sem tudhattam még akkor, hogy néhány
rövidke héttel később a szüleim is halottak lesznek – és
ezáltal az én életem is véget ér.
Trevor két kóla társaságában kerül elő a mosdó felől.
Integet, ahogy meglát. Felemelem a kezem, hogy jelezzem,
látom őt, és mindjárt csatlakozom. Utoljára beleszívok a
cigarettámba, és a csikket a járdára pöckölöm. A sétányon
kéregető verébsereg hirtelen szétszóródik, majd ismét
összegyűlnek. Belehallgathatnék a beszélgetésükbe, ha
szeretnék, ám most sokkal jobban foglalkoztat, ami a saját
fejemben zajlik. Évek óta nem jutott eszembe az a kislány,
most mégis kristálytisztán emlékszem minden részletre.
Emlékszem, hogy a lány apja kék farmert és piros kockás
inget viselt, hogy a szakálla őszült, a feje viszont kopasz
volt. Arra is emlékszem, hogy azt gondoltam, úgy fest,
mintha a haja lecsúszott volna a feje búbjáról, és az álla
elkapta volna. Anyám, apám és a nővérem sonkás-sajtos
szendvicset ettek, egyedül az enyém volt
mogyoróvajaslekváros. Charlotte néni nem jött velünk,
hiába szerettem volna, mert azzal a férfival volt programja,
akit csak Max bácsinak neveztünk, bár nem is volt a
bácsikánk. Azt is fel tudom idézni, hogy anya
figyelmeztetett, csak akkor ehetem meg a brownie-t, ha
befejeztem az almámat, mire én ettem belőle három falatot,
majd leejtettem a földre, szándékosan. Emlékszem, hogy
beszéltem a lánnyal, mielőtt meghalt. Volt egy ugrálókötele,
és azt akarta, hogy én is játsszak vele. Sírva befutott az
erdőbe, miután visszautasítottam. Emlékszem, hogy amikor
megtaláltuk, a szeme nyitva volt, és a semmibe meredt. A
rózsaszín sálja pedig eltűnt.
Arra a napra viszont egyáltalán nem emlékszem, amikor
a szüleim meghaltak. Egyszer megkérdeztem a
pszichológusomat, vajon szerinte is el vagyok-e átkozva
úgy, mint a mesében, mert az emberek meghalnak
körülöttem. Te azt gondolod, hogy el vagy átkozva?,
kérdezett vissza, erre viszont már nem válaszoltam, mert
megtanultam, egy ilyen válasz csak még több kérdéshez
vezet, és erről a témáról nem szívesen beszéltem. Ha
megtettem volna, a válasz igen lett volna. Néha eltűnődöm,
a kislány családja hogyan birkózott meg a halálával.
Remélem, jobban, mint én.
Az autóhoz visszatérve Trevor átnyújtja az egyik kólát.
Nagyra értékelem a gesztust, mert nekem egy centem
sincs. Az intézetben nem volt szükség készpénzre, a lopás
pedig komoly és állandó probléma volt odabent. Dianának
és nekem van egy közös bankszámlánk, viszont fogalmam
sincs, azon mekkora összeg lehet, ráadásul csak neki van
hozzá bankkártyája. Őszintén szólva sosem fordítottam
nagy figyelmet a pénzügyi tanácsadónk által küldött
beszámolókra. Azt hiszem, itt az ideje, hogy beleássam
magam a témába.
Trevor befejezi az üdítőjét, a dobozt a dzsip hátuljába
dobja, és már indulunk is. Két óra eltelt, egy még hátravan.
Kibámulok az ablakon, ahogy rójuk a kilométereket. Fák,
fák, még több fa, amíg hirtelen ismerőssé válik a táj. A fák
terebélyesebbek, mint amilyenre emlékszem, az út menti
bokrok magasabbak és sűrűbbek, de nevezzük ösztönnek,
izommemóriának vagy megérzésnek – valahogy tudom,
hogy közel járunk.
– Lassíts! Mindjárt odaérünk. Egy nagy fehér fenyőt
keresünk. A felhajtó épp mögötte van.
Ez a fa viszont pontosan úgy néz ki, ahogy az
emlékeimben él, fenyegetőn tornyosul fölénk. Trevor arra
fordul, amerre mutatom, a dzsip pedig erőlködés nélkül
felhajt a dombra. A szüleim visszatérő anekdotája volt, hogy
amikor első éjszakájukon megérkeztek a házhoz, majdnem
visszagurultak a dombról, mivel egy furgonnal próbáltak
felmenni, aminek a hátuljára a holmijukkal zsúfolásig telt
pótkocsit kötötték. Másnap annyira féltek, hogy ismét be
fognak ragadni, hogy apa elhajtott Marquette-be a
kölcsönzött furgonnal, és egy vadiúj négykerék-meghajtású
terepjáróval tért vissza. „Erdei út által megkeresztelve”,
csak így emlegette ezt az élményt, ráadásul mindig
nevetve, amit sosem értettem, egészen addig, amíg fel nem
nőttem.
Követjük az út kanyarulatát, kikerüljük a kacsaúsztató
méretű kátyúkat, és próbálunk távol maradni az út szélétől,
ami ugyan tömör földnek tűnik, ám ha nem vigyázol, úgy
beszippantja az autód, hogy sosem húzod ki onnan.
– Apám tanított meg ilyen utakon vezetni – feleli Trevor,
miután megjegyzem, milyen jól csinálja. – Minden barátom
tudott már vezetni, mire elég idősek lettünk, hogy
jogosítványt szerezzünk.
Bólintok, azt gondolván: Apámnak sosem volt lehetősége
megtanítani engem.
A biztonsági kapu előtt megállunk.
 – Mi ez a hely? Fort Knox? – kérdezi, ami történetesen
szintén apa visszatérő poénja volt. – Remélem, emlékszel a
kódra.
– Igen, már ha nem változtatták meg azóta.
Kiszállok, és beütöm a számsort, ami az én és a nővérem
születésnapjának kombinációjából áll, a kapu pedig feltárul.
A mozgásérzékelők automatikusan becsukják és lezárják
mögöttünk a bejáratot.
A tópart felé közeledve kiegyenesedik az út. A fák
lombjain átszűrődik a tó körvonala, mint egy keskeny
ezüstcsík, csillog a délutáni napfényben. Lehúzom az
ablakot, és mélyen beszívom a fenyőfák és rothadó
falevelek rég elfeledett illatát. Ez a kis tó az enyém,
csakúgy, mint minden kő, minden bokor és minden fa.
Pontosabban csak a fele. Mégis bámulatos belegondolni,
hogy egy ilyen csodálatos, ősi erdő a birtokomban van, és
azt tehetek vele, amit csak akarok. Az őslakos amerikaiak
nem szeretik a birtokolt föld fogalmát, én azonban most
pontosan értem ennek a vonzerejét.
Keresztüldübörgünk egy mohos fahídon, ami a
tavacskába torkolló mellékfolyó fölött ível át, átsuhanunk
kétsornyi mocsártölgy között, amit még az ükapám
telepített a régi déli ültetvények stílusában, és
rákanyarodunk egy kör alakú, kavicsos kocsifelhajtóra.
– Hű – leheli Trevor, ahogy megállunk. Ő is lehúzza az
ablakot, kidugja a fejét, és felnéz. – Sokat hallottam erről a
helyről, de… Hű!
Tizenöt év után még engem is lenyűgöz. Gyermekkori
otthonom úgy fest, mintha egy igazi tündérmeséből lépett
volna elő, ködbe burkolt kastély, titokzatos és túlvilági, és
annyira elüt az őt körülölelő vadontól, mintha egy kozmikus
kéz tervezte és helyezte volna ide. Azt mondják, sosem
mehetsz újra haza, mert amire a gyerekkorodból emlékszel,
mára kicsi és jelentéktelen lett, ám az ükapám által
megálmodott vadászház bárkire ugyanilyen hatással lenne:
egy hatalmas, kétszintes faház, amit teherautókkal
behozatott oregoni fenyőből készítettek, hogy egyetlen
helyi fát se kelljen kivágni érte; széles, terméskő lépcsővel,
szárnyas, festett üvegablakokkal és egy elképesztően
extravagáns, patinás, zöld réztetővel.
Odabent egy konyha vár, meg egy étkező, könyvtár,
játékszoba, zeneszoba, nappali, egyik végében hasított
terméskő kandallóval, a másikban pedig széles erkéllyel.
Tíz hálószoba, négy hatalmas fürdő, ami eredetileg szintén
háló volt, három veranda, kocsiszín, teniszpálya, és az öreg
pajta, amiből a szüleim dolgozószobát varázsoltak. Minden
zuga tele emlékekkel: a fedett hátsó tornác, ahol esős
napokon játszottunk Dianával, a fölötte húzódó
üvegveranda, ahova forró, nyári éjszakákon
visszavonultunk. A tipikus michigani pince a ház hátsó
felében alacsony belmagasságával, döngöltföld padlójával
és lepattogzó mészkő falaival, ami egy mesebeli tömlöc
szerepét töltötte be, a közepén álló olajkazán méretes
pocakjával és kiugró karjaival pedig a tűzokádó sárkányt
személyesítette meg.
A ház, ahol felnőttem.
A ház, ahol meghaltak a szüleim.
Az otthonom.
– Hol parkoljak le? – kérdezi Trevor.
– Jó lesz itt elöl. – Elmehetnénk hátra, hogy a
konyhaajtón jussunk be a házba, ám előbb-utóbb szembe
kell néznem azzal, ami e mögött az ajtó mögött történt. Én
pedig az előbbit választom. Ha Dianának és Charlotte-nak
sikerült rájönnie, hogyan tudnak együtt élni a tragédiával,
akkor nekem is menni fog.
Mégis, már az ajtó látványától felfordul a gyomrom.
Charlotte elmondta, hogy a régi tölgyfa parkettát, amin a
szüleim elvéreztek, felszedték, és kicserélték. Nekem
viszont nem kell látnom a vérfoltos deszkalapokat, lelki
szemeim előtt így is megjelenik, ahogy fogom a puskát, a
szüleim holtan fekszenek a földön, a kezemről és a
ruhámról pedig csöpög a vér.
Anyám holtteste fölött állok a puskával.
A lány nem használta a fegyvert.
Vagy én lőttem le édesanyámat a Remingtonnal, vagy
apám lőtte le őt a Winchesterrel. Mindkettő nem lehet igaz.
Tudnom kell, mi az igazság. Egyszerűen csak emlékeznem
kell.
Mély levegőt veszek, céltudatosan felsétálok a lépcsőn,
és kinyitom a bejárati ajtót.
 KILENC
AKKOR Jenny
Két hét van karácsonyig, ez a második, amit itt a házban
töltünk, és őszintén mondhatom, sosem rettegtem még
ennyire ettől az időszaktól. Akárhogy nézzük is, nem
vagyok régimódi, ha az ünnepről van szó; meg sem tudom
számolni, hányszor álmodoztam arról, hogy karácsony
közeledtével elrepülünk a Karib-szigetekre, ahelyett, hogy
már megint fent északon, a vadászházban töltsük az
ünnepeket Peter népes családjával. Most azonban, hogy
Peterrel nemcsak résztvevői vagyunk a mulatságnak, de
szervezői is, a mi felelősségünk, hogy minden rendben
menjen.
Az elmúlt két hétben mást sem csináltunk, csak a házat
díszítettük. Még szerencse, hogy a megfigyelési alanyaink
épp téli álmot alszanak. A nagyszoba csillárjait
fenyőgallyakkal díszítettük ki, amit Peter vágott a közeli
erdőben. Tekintettel arra, hogy mindhárom öntöttvas és
szarvasagancs csillár két és fél méter átmérőjű, és
nagyjából három méter magasan lóg, ez a bizonyos
dekorálás nem kis feladat volt. A lépcsőkorlátot ugyanígy
díszítettük, az ablakok fölött álló kovácsoltvas
függönyrudakat és az ajtókat pedig cédrusfa kérgéből és
piros magyalbogyókból készült füzérekkel csinosítottuk ki,
amiket Peter a tó menti mocsárvidékről gyűjtött. Egy
hadsereg számára elég kukoricát pattogtattam, amiből nem
egy, nem kettő, de három karácsonyfára elegendő girlandot
készítettem – egyet a nappaliba, egyet a lépcső aljába, a
harmadikat pedig kint az udvarra. A fákra ezenkívül az
élelmiszerboltban vásárolt friss áfonya került, mert
elfelejtettük összeszedni a vadáfonyát a mocsárból, én
pedig semmi pénzért nem indultam volna el gyűjtögető
körútra félméteres hóban és mínusz tíz fokban. (Ha
azonban bárki rákérdez, Peter és én készen állunk azt
válaszolni, hogy pontosan így tettem.) Az ujjaim annyira
fájnak, hogy alig tudom tartani a tűt. Mind a tíz hálóban
frissen mosott és vasalt ágynemű várja a vendégeket –
Peter nagymamája ragaszkodik hozzá, hogy a takaró- és
párnahuzatokat vasalni kell –, a szokásos ágytakarókat
pedig kicseréltük a piros-zöld karácsonyi hangulatú
steppelt plédekre, amiket a dédmamája készített. A nappali
összes bútorát leporoltuk, a kitömött állatokkal
egyetemben, Diana a kedvencei füle mögé még
magyalágakat is dugdosott.
Tavaly ugyanezt a rutint játszottuk végig, csakhogy idén
mindezt egy két hónapos baba mellett kellett megtennünk.
Szerencsére délután megérkezik a nővérem, aki segít a
további temérdek takarítanivalóban. A ház már a
beköltözésünkkor sem volt makulátlanul tiszta, és
szerintem sosem fogja elveszíteni azt a dohos, öreg
faházszagot, mindegy, mennyit szellőztetünk. De most, hogy
itt élünk, úgy érzem, legalább megpróbálhatnánk
megszabadulni az évtizedek alatt felgyülemlett por egy
részétől.
Épp a fellépőn állok, és tollseprűvel porolom a
kandallópárkányt, hogy kiállíthassam a kézzel faragott,
olajfa betlehemes figurákat, amiket Peter nagyapja hozott
Jeruzsálemből, amikor kinyílik a bejárati ajtó. Peter siet be
rajta, kezében egy nyaláb tűzifával, és a tűzhely lábánál álló
egyre növekvő kupacra hajítja. Diana is hozzáteszi a két
apró darabot, amit ő hozott.
– Nyúzottnak látszol – néz rám, és megrázza magát.
Fűrészpor és faforgács száll mindenfelé. – Miért nem mész
fel, és dőlsz le egy kicsit, amíg Charlotte megérkezik?
– Nem gond, hogy neked kell folytatnod?
– Persze, hogy nem. Pihenj, ameddig csak akarsz.
– Anyát megnyúzták? – szólal meg Diana, miközben
átnyújtom Peternek a tollseprűt. – Ki nyúzta meg?
– A „nyúzott” azt jelenti, hogy anya nagyon-nagyon fáradt
– magyarázza türelmesen Peter.
Otthagyom a férjemet, hadd mesélje el a lányunknak az
angol nyelv legszebb kifejezéseit, és a lépcső felé indulok.
Diana olyan aranyos, amikor mindent szó szerint vesz.
Peterrel már megtanultuk, hogy ne mondjunk olyasmit,
mint „tegyük el magunkat másnapra”, „tartsd a szemed a
labdán”, „elszaladunk a boltba” vagy „majd ha piros hó
esik”. Szegény Diana az utolsó miatt nagyon csalódott volt:
odaszaladt az ablakhoz, hogy lássa, hogyan hullik piros hó
az égből, végül mérgében nekidobott egy könyvet az
üvegnek. Az a része nem volt aranyos.
 Az ágyam szinte szólít magához – egy újabb kifejezés,
amit sosem mondok a mindent szó szerint vevő lányom
előtt –, ám először megállok a gyerekszobává alakított háló
előtt, és benézek a kicsire. Békésen szundikál, ahogy
sejtettem. Második lányunk maga a megtestesült jóság,
minden tekintetben tökéletes: édes, rózsás pofi, apró,
masni alakú szájacska, a feje búbján felágaskodó selymes
babahaj és icipici vörös szeplők; csendes, nyugodt és
boldog baba. Nem tudom megállni, az egyik ujjammal
végigsimítok az arcocskáján. A szeme csukva marad,
azonban a szája szeglete álmos mosolyra húzódik.
Ezúttal is elámulok békés természetén. Ha ilyesmire
vetemedtem volna Dianával, sikítva felébredt volna. Ez a
csöppség szinte mindenben szöges ellentéte első
lányunknak, mintha az univerzum rájött volna, hogy
elszúrta, és most megpróbálja jóvátenni a hibát. Diana
ennyi idősen olyan hangosan üvöltött, hogy csengett tőle a
fülünk. Ha ez a kicsi megéhezik, ki kell cserélni a pelusát,
vagy egyszerűen magányos, és szeretné, ha felvennénk,
cincog. Dianát a hintaszékben szoptattam, amíg el nem
aludt, azután nagyon óvatosan leválasztottam, gyengéden a
kiságyához vittem, olyan finom mozdulatokkal fektettem le
a valódi báránybőr takaróra – ami állítólag elősegíti a
nyugodt alvást –, ahogy emberileg lehetséges, majd lassan,
nagyon lassan kihúztam alóla a kezemet. Közben
visszatartott lélegzettel imádkoztam, hogy aludjon tovább –
mire ő persze felébredt, és ordítani kezdett abban a szent
pillanatban, ahogy elhúztam a kezemet. Második lányomat
szó szerint ledobhatnám az ágyába, miután elaltattam, ő
pedig boldogan magához húzná a takaróját, és aludna
tovább. (Nem mintha ilyet csinálnék, de megtehetném.)
Sokáig azt hittem, hogy Diana nehézségei az én hibámból
fakadnak, hogy tapasztalatlan voltam, és rossz anya. Jó
tudni, hogy mégsem ez a helyzet.
Ott hagyom az édes kislányomat a még édesebb álmával,
lehúzom a sötétítőt a nagy hálóban, majd lerúgom a
cipőmet, és szinte beájulok az ágyba. A tennivalóim listája
kavarog a fejemben: felsöpörni a fűrészport és faforgácsot
a tűzhelynél, amit Peter hagyott ott, kiakasztani a koszorút
a bejárati ajtóra, elmosogatni a nagy halom tányért, ami
napok óta gyűlik a konyhapulton, elmenni a postára, és
átvenni a doboznyi antik karácsonyfadíszt, amit akkor
rendeltem, miután Diana összetörte a régieket, és
imádkozni, hogy eléggé hasonlítanak, és Peter nagyszülei
nem veszik észre a turpisságot. Ám lassanként egyre
kuszábbá válnak a gondolataim. Az edényeket mosogatom a
hatalmas farmház stílusú mosogatótálcánál, Diana pedig
törölget. Diana azt a báránybőr takarót használja
konyharuhának, amin kisbabaként aludt. A báránybőr
hirtelen valódi báránnyá változik, ami kicsusszan a keze
közül, és bégetni kezd, miközben Diana vihog, és a
maradék csokoládétorta falatnyi darabkáival eteti őt.
Diana kacajára ébredek, ami a pici szobájából szűrődik
át. Kábultan felülök, leteszem a lábamat a padlóra, és
próbálom kidörzsölni az álmot a szememből. Az
éjjeliszekrényen álló ébresztőóra szerint fél órát aludtam,
ám ha lehetséges, még fáradtabbnak érzem magam, mint
mikor lefeküdtem.
Diana ismét felnevet. Ha a babával játszik, akkor ez azt
jelenti, hogy nyilván a kicsi is ébren van, vagyis hamarosan
át kell pelenkázni, és meg kell etetni, függetlenül attól,
hogy panaszkodik-e, vagy sem. Belebújok a papucsomba, és
lassan az ajtó felé indulok.
– Jenny! – kiáltja Charlotte, ahogy kilépek a folyosóra. –
Peter azt mondta, alszol. Nem akartalak felébreszteni. Csak
be akartam kukkantani a babához.
– Char! Olyan jó látni téged! Fantasztikusan nézel ki.
Túlrégen találkoztunk.
Összeölelkezünk, majd hátralépünk, végigmérjük a
másikat, elnevetjük magunkat, és ismét egymás karjába
borulunk. Charlotte-nak frisslevegő-, hó- és hidegillata van.
A hosszú szőke frizura, amire emlékeztem, oldalt fel van
nyírva, és rózsaszín csíkok tarkítják. Az ajakpirszing szintén
új. Krémszínű, természetes gyapjúból készült, skót kötött
pulóvert visel inka hosszú szoknyával, túracipővel, vastag
gyapjúzoknival és méretes, lelógó kézműves fülbevalóval,
amit le mernék fogadni, saját maga készített.
– Tetszik az új külsőd – jegyzem meg, ahogy ismét
szétválunk. Kinyújtom a kezem, és megérintem az egyik
fülbevalót, ami csörögni kezd.
– Kösz, bárcsak én is ezt mondhatnám rólad.
– Hé, ez nem fair. Most ébredtem. Várj, amíg meglátsz
kiöltözve az estélyre! A szolgák csodálatos vacsorát
készítettek.
 Charlotte elneveti magát, és ismét magához von. Egész
nap csak ölelném őt. Fiatalabb korunkban nem álltunk túl
közel egymáshoz. A húgom volt a kreatív a családban, a
vadóc, én ellenben megbízható és érett, amit el is vártak az
idősebb testvértől. Most, hogy felnőttek vagyunk, szeretem
azt gondolni, hogy az én józanságom mérsékelte kissé
korábbi fékezhetetlenségét, az ő túláradó lelkesedésének
egy része pedig rám is átragadt. Vad énje a mai napig bajba
sodorja őt néha; Charlotte nemrég ment keresztül egy
nehéz szakításon egy bántalmazó nőgyűlölővel, akivel
alapvetően össze sem kellett volna állnia. Szintén nemrég
adta fel recepciós állását egy biztosítási ügynökségnél,
hogy a saját készítésű ékszereit árulhassa. Száz százalékig
biztos vagyok abban, hogy a vállalkozás csődbe fog menni,
de ezt sosem mondanám a szemébe. Ha már nem dolgozik,
legalább meg tud látogatni minket, ez is valami.
Reményeim szerint meg tudom majd győzni, hogy maradjon
velünk valamennyi időre. Peternek sosem vallanám be, de
ebben a hatalmas, üres házban a hármasban eltöltött több
mint egy év után magányos vagyok. Fogalmam sincs, hogy
ez a vadélet tetszene-e a bohém kishúgomnak; amit
biztosan tudok, hogy elég hely jutna neki is.
– Gyere, nézd meg a babát! – jut eszembe, ahogy
meghallom Diana kacagását.
A gyerekszobába vezetem Charlotte-ot. A másodperc
törtrészéig azt hiszem, hogy Diana csiklandozza a kicsit.
Aztán meglátom a párnát, amit a baba feje fölé tart.
– Diana! Mit művelsz?!
Keresztülrontok a szobán, megragadom a kezét, arrébb
lököm, és felkapom a picit a kiságyból. A teste elernyedt, az
ajka és a bőre kezd elkékülni. A hintaszékbe roskadok,
óvatosan ütögetem a hátát, és csipkedem az orcáját, amíg
vissza nem tér a rózsás színe. Hirtelen összerázkódva mély
levegőt vesz, rám néz, apró ujjacskái közé fogja egy
tincsemet, és nyöszörögni kezd.
Charlotte térdre ereszkedik mellettem. Sokkos
arckifejezése valószínűleg pontosan az enyém tükörképe.
– Uramisten! Ez borzalmas volt! Jól van a pici? Miért
csinálta ezt Diana?
– Diana, ő… kiszámíthatatlan – nyögöm ki.
Ránézek a kiságy mellett álldogáló nagylányomra, aki
még mindig a párnát szorongatja a kezében, és olyan
nyugodtan és közönyösen figyel minket, mintha nem azt
nézte volna végig egy perccel ezelőtt, hogy a kishúgát
visszahoztam az életbe. Megborzongok. Ha Diana pár
pillanattal tovább tartotta volna a baba arcán a párnát…
Ha Charlotte és én tovább ácsorogtunk volna a folyosón…
– Nem tudom, miért tehette. Testvérek közti rivalizálás,
gondolom.
– Ez nem testvérek közti rivalizálás. Az az, amikor
megcsíped a karom, vagy meghúzod a hajam. Diana
megpróbálta megölni őt.
– Ó, biztos nem azt akarta. Nem hiszem, hogy egyáltalán
érti, mi történhetett volna.
Nem lehet olyan szörnyű, mint amilyennek tűnt. Talán
Diana csak a baba feje alá szerette volna tuszkolni a párnát,
én pedig pont a legrosszabb pillanatban léptem be, és
félreértettem a helyzetet.
Átadom a babát Charlotte-nak, és az ölembe ültetem
Dianát.
– Diana, szívem, miért tetted a kishúgod arcára a párnát?
Tudod, hogy bánthattad volna? Nem kapott levegőt.
Bólint.
– Tudom. Tetszik, amikor nem kap levegőt. Az arcának
megváltozik a színe.
– Az arcának… Ezt már korábban is csináltad?
Ismét bólint.
– Sokszor. Most bajban vagyok?
Félelem, undor és rettegés önt el. Őszintén hittem, hogy
Diana idővel megjavulhat; hogy ha szeretettel és törődéssel
fordulunk felé, eltűnhetnek a furcsaságai. Amit ezúttal tett,
az viszont nem félreértés volt – szándékos kísérlet volt arra,
hogy lássa, milyen közel kerülhet a testvére megöléséhez. A
pici arcán látható pöttyök nem is szeplők, ahogy hittem – a
krónikus oxigénhiánytól kiszakadt hajszálerek. Diana
tényleg megtette már ezt korábban, elég sokszor ráadásul.
Legsötétebb pillanataimban felmerült bennem, hogy el
kellene küldenünk, de mégis hogyan tehetnénk? Ő a
gyermekünk. A szülei vagyunk. Szeretjük őt.
Most már azon tépelődök, hogy a lányunknak valami
olyan baja van, amit a világ összes szeretete sem képes
megjavítani. Elborzadok, ha arra gondolok, hogy be van
zárva egy intézetbe, de mi más választásunk van?
 Mégis miként áldozhatnám fel az egyik lányomat, hogy
megmentsem a másikat? Talán létezik valami új gyógyszer,
ami segít kordában tartani a sötét gondolatait, vagy olyan
viselkedésmódosítási program, amit még nem próbáltunk.
Talán mégiscsak testvérek közötti versengés ez, csak az
extrémebb fajtája. Talán Peternek és nekem meg kell
háromszoroznunk az időt és törődést, amit rá fordítunk,
hogy kompenzáljuk őt a baba érkezése miatt. Kilenc éven át
egyedüli gyerek volt. Természetes, hogy a kistestvérét
fenyegetésnek látja. Diana terapeutája nyári szünetet tart,
ám amint el tudom érni őt, kérni fogok egy sürgősségi
találkozót.
Addig is megfogadom magamnak, mindent megteszek,
amit csak tudok, hogy a két lányom soha többé ne legyen
kettesben.
 TÍZ
MOST Rachel
Szóval így állnak most a dolgok: gyerekkori otthonom ajtaja
előtt állok a tornácon, a sporttáska a vállamon, a kezem a
kilincsen. Trevor a hátam mögött a bőröndömmel. Az ajtó
nyitva van. Odabent sötét és csend uralkodik. Életnek
semmi jele; nem száll füst a kéményekből, nem áll autó a
felhajtón, nincs mozgás Charlotte és Diana stúdiójában a
pajtában. Úgy látszik, miután a teljes háromórás utat azzal
töltöttem, hogy lélekben felkészítsem magam a nagy
leszámolásra, sikerült akkor megérkeznem, amikor senki
nincs itthon. Mint a birtok felének jogos tulajdonosa
bármikor megjelenhetek előzetes bejelentés vagy meghívás
nélkül, és be is mehetek a házba, ha akarok. Mégsem
tudom rávenni magam, hogy átlépjem a küszöböt. Azt
gondoltam, majd bátran besétálok a helyre, ahol a szüleim
meghaltak. Tévedtem.
Egy holló károg: Kr-r-rúg, kr-r-rúg, kr-r-rúg, kr-r-rúg.
Végigpásztázom a fákat. A madár az egyik magas, fehér
fenyő legfelső ágán ül. Az ág meghajlik a súlyától. A hollók
hatalmas madarak, sokkal nagyobbak a varjaknál: hatvan
centiméter hosszúak, szárnyfesztávolságuk eléri a százhúsz
centimétert, csőrük, szemük és tolluk is csillogó fekete.
Megborzongok. Az, hogy a legelső erdei élőlény, ami az
utamba kerül, éppen egy holló, nem lehet más, csak egy jel.
A hollót világszerte a halál hírnökének tartják. Néhány
kultúrában úgy hiszik, a holló egy bűnös pap lelke, mások
szerint elkárhozott lelkek vagy maga a Sátán
megtestesülése. Megint mások úgy tartják, ha egy holló
károg éjjel, akkor egy vándorló lélek lakozik benne, akit
meggyilkoltak, de nem temettek el rendesen. Az őslakos
amerikaiak bálványként imádták a hollókat mint a föld, a
hold, a nap és a csillagok megalkotóját, ugyanakkor
csalónak és szélhámosnak tartották őket, bár nekem sosem
volt velük problémám.
A holló lenéz rám. Én felnézek rá. Mindenre fény derül,
közli, miután megbizonyosodott arról, hogy csak rá
figyelek.
 – Mi? – suttogom olyan halkan, ahogyan csak tudom,
Trevor ugyanis közvetlenül mögöttem áll, és ha észrevenné,
hogy egy madárhoz beszélek, azonnal beültetne a dzsipbe,
és visszavinne az intézetbe. – Mire derül fény? Velem
kapcsolatban? Vagy a szüleimmel?
Mindenre fény derül, ismétli meg a holló. Széttárja a
szárnyát, és nagy csapásokkal elrepül.
Legszívesebben felkapnék egy kavicsot, és utána
hajítanám. Utálom, amikor az állatok titokzatos
kijelentéseket tesznek, hogy ezáltal okosabbnak tűnjenek.
Abban, hogy ez a holló beszélt hozzám, nincs semmi
rendkívüli; tündérmesékben és legendákban gyakran úgy
jelennek meg, mint egy magasabb világ hírnökei, akik bölcs
tanácsokkal segítik a főhőst vagy hősnőt. Sajnos azonban
fogalmam sincs, hogy ezt az üzenetet figyelmeztetésnek
vagy ígéretnek vegyem.
– Rachel? Nem kell ezt tennünk, ugye tudod? Biztos van
másik bejárat is.
Trevor is pontosan tudja, mi történt az ajtó túloldalán.
– Jól vagyok.
Mintha a szavak kimondása megtörné a varázst, és már
tényleg jól vagyok. Mély levegőt veszek, gyorsan
keresztüllépdelek a helyen, ahol meghaltak a szüleim,
megállok a nagyszoba bejárata előtt, és várok, hogy a
szemem hozzászokjon a félhomályhoz. A szoba hatalmas, az
ablakok pedig keskenyek, ráadásul fák árnyékolják őket,
így a napsütésről bejönni olyan érzés, mintha hirtelen
megvakultam volna.
– Felkapcsolhatjuk a villanyt? – kérdezi Trevor.
– Sajnos nem. Mármint igen, lehetséges, de naponta csak
kétszer indítjuk be a generátort, reggel és este. Nem tudjuk
felkapcsolni a villanyt, amíg a nővérem vagy a nénikém
haza nem ér.
– Á, értem. Nem probléma. – Előkapja a mobilját,
ésbekapcsolja a zseblámpa funkciót, hogy bevilágítsa a
szobát. – Szent ég! Mintha egy horrorfilm díszletében
lennék.
Kitör belőlem a nevetés. Sosem hallottam, hogy valaki így
jellemezte volna gyerekkori otthonomat. A legtöbb
látogatóba érkező tudós és a szüleim régi kollégái nem
győztek áradozni a ház kivitelezéséről és hangulatáról. Az
Architectural Digestben megjelent cikk, amit nagymamám
bekeretezett és kiakasztott az étkező falára, „mértéktelenül
extravagáns”-nak nevezte a nappalit, amely „tipikus példa
arra, milyen az, amikor a vadászstílus ámokfutásba kezd”.
Ez mindent elmond. Húsz méter hosszú és tizenöt méter
széles, hét méter magas, boltíves mennyezettel, három
hatalmas öntöttvas és szarvasagancs csillárral, és egy olyan
kolosszális terméskő kandallóval, aminek a belsejében két
pad is található, ha az embernek kedve szottyanna beleülni.
Tölgyfa hajópadló, bőr ülőgarnitúra, Tiffany lámpák, Navajo
takarók, irhaszőnyegek, és olyan mennyiségű kipreparált
állattetem, amivel egy egész természetrajzi múzeumot meg
lehetne tölteni. Ebben a félhomályban valóban olyan
fenyegetőnek tűnnek, ahogy Trevor megjegyezte: a
kandallópárkány egyik végében egy hód rágcsál egy botot,
a másik oldalon pedig egy nyércet és fecskét állítottak be
olyan pozícióba, mintha harcolnának egymással. Felettük
két kanadai ludat rögzítettek a falra, szárnyaikat szélesre
tárva, mintha örökösen délre repülnének, a kandalló
mellett pedig egy vadpulyka mutogatja szétterjesztett
faroktollait egy képzeletbeli tojó számára. És még
sorolhatnám. Őshonos és egzotikus fajok furcsa
keveredése: fogát vicsorító szürkefarkas egy óriási
kafferbivalyfej alatt, egy fekete medve és egy leopárd, és
egy krokodil, ami úgy fest, mintha nem tudna dönteni egy
kanadai vadjuh és egy fehérfarkú szarvas közt.
– Ezek nagy része nem veszélyeztetett? – érdeklődik
Trevor, miközben a fénnyel a fiatal hegyi gorillára mutat.
Pontosan tudom, hogy ez a faj már évtizedek óta a
kritikusan veszélyeztetett állatok listáján van. A szüleim
gyűlölték a trófeavadászatot, és fontosnak tartották, hogy
Diana és én tisztában legyünk azzal, mit képviselnek azok
az élőlények, amikkel felnőttünk.
– Ha azok, akkor az a felmenőimnek köszönhető…
– Bocs. Csak, hát, emlékszem, hogy mesélted, mennyire
szeretted az állatokat gyerekkorodban. Hogy voltál képes
ezekkel körülvéve élni?
Megvonom a vállam.
– Tudod, hogy van ez. A gyerekek mindent normálisnak
tekintenek, amiben felnőnek. – Nem árulom el, hogy
minden alkalommal, amikor áthaladtam ezen a szobán,
elsuttogtam egy bocsánatkérést a szegény ártatlan itt
lakóknak az őseim vérszomja miatt.
 Trevor fényképező módba állítja a telefonját, és az
elégtelen megvilágítás ellenére készít egy panorámafotót,
majd odasétál a kitömött állatokhoz, és azokat is lefotózza
közelről. Nem túlzottan örülök, hogy ilyen kritikus szemmel
vizslatja az otthonom minden szegletét, főleg, hogy tudom,
az olvasói egy napon látni fogják ezeket a képeket, és
ítélkeznek felettem. Másrészt én engedtem ki a szellemet a
palackból, amikor idehívtam őt, innen már nincs visszaút.
– Gyere! Körbevezetlek.
Minél előbb túl leszünk ezen, annál hamarabb térhetek rá
arra, amiért tulajdonképpen jöttem. Elsőként a
fegyverterembe vezetem. Ha Trevor ennyire nagy ügyet
csinál az őseim trófeavadász-szenvedélyéből, szeretném, ha
látná az üres vitrineket, és megértené, a szüleim mennyire
ellenezték az egészet.
– Oké, ez tényleg lenyűgöző. Mennyi van belőlük?
Ötven, hatvan puska?
– Valami olyasmi – sikerül kinyögnöm.
Az ajtófélfába kell kapaszkodnom, nehogy ott helyben
összeessek. A szobában található fegyverarzenál méretétől
leesik az állam. Mintha egy olyan múltba tértem volna
vissza, amit ugyan felismerek, de sosem éltem át.
Nagyapám összes puskáját visszatették az eredeti helyére,
pontosan, ahogy a fotókról emlékszem: egy 1894-es
Winchester, ami nagyapám szerint az amerikai történelem
legtöbbet eladott vadászpuskája; a klasszikus Winchester M
70-es, amire minden fiatal vadász gyűjtögetett; egy
Remington 770-es, az egyik legmegbízhatóbb
tömeggyártmányú amerikai fegyver, amit a látomásaimban
is látok, és még megannyi másik.
Ráadásul van itt még valami. A szoba közepén áll egy
hatalmas üvegtároló telis-tele madarakkal. Kölcsönkérem
Trevor telefonját, hogy jobban szemügyre vehessem őket,
és gyorsan beazonosítom mindet, mivel mindegyik fajta itt
él a birtokunkon: kanadai darvak, királygémek,
vándorsólymok, réti fülesbaglyok, fehérfejű rétisasok,
barnafejű gulyajárók, kontyos feketeharkályok, aranycsízek
és közönséges varjak – egy hím és egy tojó mindből,
szakszerűen kitömve és preparálva. A nővérem mindig is
szerette a madarakat. Szerencsére egy holló sincs köztük.
Trevor az egyik vitrin előtt álldogál, kezét az üveghez
nyomja, mintha meg akarná simogatni a mögötte álló
fegyvert: egy 1964 előtt gyártott Winchester M 70-est,
amire olyan nagy kereslet van vadászok és gyűjtők körében
egyaránt, hogy dédnagyapám szerint akár ötezer dollárt is
el lehetne kérni érte. Esküszöm, szinte csorog a nyála.
Látom magam előtt, Trevor miként reagálna, ha
megmutatnám neki a családi gyűjtemény legértékesebb
darabját, a .45-ös Colt revolvert, ami dédnagyapám
elmondása alapján Wyatt Earp pisztolya volt valaha. Éppen
készülök rábökni, ám a revolver helyét üresen találom. Egy
hétezer dollárra becsült 1873-as Winchester karabély és
egy nagyjából hasonló értékű, gyári gravírozott Winchester
42-es vadászpuska szintén hiányoznak. Talán kölcsönadták
őket egy múzeumnak.
– Szoktál vadászni? – kérdezem.
– Ritkán – feleli. – Leginkább őzre, habár párszor
kimentünk már a barátaimmal medvére vadászni. De nem
lőttünk egyet sem – teszi hozzá gyorsan, amikor rádöbben,
hol és kivel is van.
– Na gyere, megmutatom a ház többi részét is.
Visszamegyünk a nagyszobán át, és megállunk a lépcső
aljánál. Ha más nem is, ez a lépcső megérdemli, hogy
szerepeljen a cikkben. Az alján három és fél méter széles, a
lépcsősor pedig középen egy akkora pihenőben ágazik
ketté, amin elfér egy asztal két fotellel és egy állólámpával.
A lépcsőkorlátok és fogódzók tekervényesen kígyózó
ágakból készültek; a lépcsőfokok félbevágott kérges
nyírfatönkök, amiknek a végébe elképesztően
részletgazdag meseillusztrációkat véstek: Jancsi és Juliska
éppen letör egy darabot a gonosz boszorka mézeskalács
házának tetejéből; Piroska mit sem sejtve szökdel egy erdei
csapáson, miközben a farkas a fák között ólálkodik;
Aranyhaj magas tornya tetején várja a hercegét;
Lumpenstikli pedig vádlón mutat ujjával a hercegnőre, aki
egy hatalmas szalmakupac mellett sírdogál a rokkájára
borulva. Huszonnyolc lépcsőfok, ötvenhat jelenet csupa jól
ismert meséből, mind olyan aprólékosan megalkotva, hogy
órákat töltöttem a tanulmányozásukkal, és mégis mindig
felfedeztem valami újdonságot. Nem csoda, hogy az
Architectural Digest ezt tette a címlapjára.
Felvezetem Trevort a lépcső tetejére, és hagyok neki időt,
hogy fentről is készíthessen néhány képet a nagyszobáról,
aztán továbbindulunk a hálószobákhoz vezető folyosón. A
két nyitott ajtón kiszűrődő halovány fénycsóva az egyedüli
fényforrás. Egy antik, fa hintaszék támlájára ledobott
festékfoltos farmerból ítélve Diana elfoglalta a szüleim régi
hálószobáját, aminek az ablaka a tóra néz. Charlotte pedig
maradt ugyanabban a szobában, amit gyerekkoromban is
használt. A többi háló ajtaja csukva van, minek fűteni, ha
nem használja senki.
Kinyitom annak a szobának az ajtaját, amihez egy zárt
üvegterasz tartozik. Mindig is arra vágytam, hogy ez legyen
az én szobám. Ledobom az ágyra a táskámat, kicipzárazom,
és odafektetem Fehér Medvét az őt megillető helyre, az ágy
közepére. Trevor utánam jön a bőrönddel.
– Ez volt a te szobád?
– Nem, az enyém a konyhai lépcső mellett volt. Az, mega
vele szemben lévő volt a cselédszoba, amikor még teljes
személyzet dolgozott a házban. Kiskoromban szerettem
lelopózni, mielőtt a többiek felébredtek volna, úgy tettem,
mintha én lennék Hamupipőke, és az én feladatom lenne
felszítani a tüzet, amíg a lusta mostohatestvérem alszik. De
a rögtönzött tündérmesém itt nagyjából véget is ért, két
szerető szülőm volt, a gonosz mostoha szerepét pedig
mégsem testálhattam a kedvenc nénikémre.
– Aranyos. Szóval szeretted a tündérmeséket
gyerekkorodban?
– Nagyon! A nővérem rengeteget olvasott fel nekem,
bárnéhány közülük elég hátborzongató volt. Visszatekintve
csodálkozom, hogy a szüleim engedték a dolgot.
– Megértem. Kannibalizmus, gyilkosság, mérgezés, lábak,
kezek és fejek levágása. De a történetek olyan jó érzéssel
töltenek el, nem? Minden fekete és fehér, jó és rossz. A
végén pedig mindig ott a csavar, és a jók boldogan
élhetnek, amíg meg nem halnak.
– Te is szereted a meséket? – Nem tudom, miért vagyok
így meglepve. Talán mert a tündérmesék olyan szerves
részei voltak a gyerekkoromnak, sosem gondoltam bele,
hogy másnak is hasonlóan fontosak lehetnek.
– Épp most iratkoztam fel egy kurzusra, ami a
tündérmesék hatását vizsgálja a modern irodalomra. A
gyűrűk ura és a Narnia krónikái csak néhány példa, amit
elemezni fogunk, de olyan sok építkezik klasszikus
tündérmesei elemekből. Mint Goldmantől A herceg
menyasszonya. Olvastad?
 Nemet intek a fejemmel.
– A filmet se láttad?
Ismét megrázom a fejem.
– Ó, nem tudod, miről maradtál le. Ki kell találnunk
valamit, hogy megnézhesd. Addig is, szeretnék egy fotót
rólad a régi szobádban, ha nem bánod. Feltéve, hogy
változatlanul hagyták.
– Derítsük ki!
A folyosó végére vezetem, kitárom a gyerekszobám
ajtaját, és visszalépek a múltba. A szoba pontosan úgy fest,
mint az emlékeimben: őrült steppelt paplan, amit
nagyanyám készített nekem, a nevét pedig arról kapta,
hogy nincs rajta két egyforma textildarab, így ha
megpróbálnék találni egy párt – a családi legenda szerint –,
beleőrülnék; az egész szobát betöltő fonott szőnyeg, szintén
nagymamám keze munkája; az ablak alatt sorakozó játékok
és könyvek, amelyekhez apa fabrikált gyerekméretű
polcokat, és az általam kreált festmények és rajzok a
falakon. És az apró részletek, amelyekről már el is
feledkeztem: az ajtófélfát díszítő ceruzavonalak, amelyek a
magasságom változását voltak hivatottak nyomon követni,
vagy a két egymás melletti lyuk az egyik fenyődeszkán,
amiről azt képzeltem, hogy egy szörny szemei, amíg apa
oda nem festett egy nyuszit. A szoba egy időkapszula,
mintha megfagyott volna benne az idő abban a pillanatban,
amikor széthullott az életem. Megállok a közepén, és lassan
körbefordulok. Bármerre nézek is, a szüleimet látom: a
jópofa medvefigurákat, amiket apa farigcsált nekem, a
lapozgatós állatos könyveket anyától és a saját
zsírkrétarajzaimat szeretett családomról.
– Jó, ez jó – mormolja Trevor, és köröz körülöttem a
kamerájával, mintha legalább topmodell lennék. – Jó ez a
töprengő arckifejezés.
– Hova álljak?
– Csak viselkedj természetesen. Képzeld azt, hogy itt sem
vagyok.
Követem a tanácsát, és letelepedek az ablak elé. Órákig
képes voltam ezen a párnán üldögélni és figyelni a közeli
fenyőfa ágán fészkelő hollópárost. A fészek még mindig a
helyén van, ennek örülök. Meglepően nagy méretű: másfél
méter széles és fél méter magas, közepén egy kisebb
gallyakkal és ágacskákkal kirakott mélyedéssel, amit sárral
és fűvel béleltek ki. Kiskoromban azt kívántam, bárcsak
lenne egy elég magas létránk, hogy felmászhassak, és
beleülhessek. Emlékszem, azon tűnődtem, ha így tennék, a
madarak megetetnének-e. Vajon ahhoz a hollóhoz tartozik a
fészek, amelyik beszélt hozzám? A hollók akár tizenhét évig
is elélnek, és egy életre választanak párt, tehát
elképzelhető.
Mintha választ adna a hangosan ki nem mondott
kérdésemre, egy holló jelenik meg hirtelen csőrében egy
hatalmas faággal, és letelepszik a fészek szélére. Pár
pillanattal később a párja is csatlakozik hozzá.
– Emlékeztek rám? – súgom olyan halkan, amennyire csak
tudom.
A tojó félrebillenti a fejét, egyik csillogó szemét felém
fordítja, és felborzolja a tollait.
Emlékszünk.
El sem tudom mondani, mennyire boldoggá tesz ezt
hallani – nemcsak azért, mert ők azok, akiket
gyerekkoromban megszerettem, hanem mert most már
értem a beszédüket, és ők is az enyémet. Sokat
próbálkoztam azzal, hogy megtanítsam őket beszélni. –
Soha már – ismételgettem újra meg újra, ugyanis apa
szerint vicces kis mutatvány lett volna, ha a hollók ezt
szajkózzák. Persze nem sikerült. Kíváncsi vagyok, apa mit
szólna ahhoz, hogy értelmes beszélgetést folytatunk éppen.
A hím ledobja elém a faágat, mintha ajándékot hozott
volna.
– Köszönöm – suttogom.
Mindenre fény derül, mondja újra.
Összepréselem az ajkamat. Még mindig nem értem, ez
mit jelent. Mire derül fény, és hogyan és mikor?
Aztán belém hasít a felismerés. A hollók akár tizenhét
évig élhetnek. Ha ez ugyanaz a pár, akik gyerekkoromban
is itt fészkeltek, az azt jelenti, hogy a szüleim halálának
napján is életben voltak. A madár azt próbálja közölni
velem, hogy nem kell küzdenem az emlékeim
visszaszerzéséért. Ők fogják elmondani, mit láttak. Mit
tudnak. Egy hollópáros vallomása nyilván semmit nem érne
egy bíróságon, ám ha a helyes irányba tudnak terelni, én is
találhatok új bizonyítékokat.
Biccentek a fejemmel, hogy tudják, megértettem a
mondanivalójukat.
 – Később – súgom nekik.
– Mit mondtál? – kérdezi Trevor.
– Semmit. Csak eszembe jutott, milyen későre jár.
– Igazad lehet. Mindjárt végzek. Csak nézz ki még
egykicsit az ablakon! De ne mosolyogj!
Észre sem vettem, hogy ezt teszem. Hogyan is foghatnám
vissza magam? Soha senkinek nem mondtam el, hogy
értem a bogarak és állatok nyelvét. Őszintén szólva magam
sem teljesen ismerem az egész miértjét és hogyanját.
Tizenegy éves voltam, amikor egy pók először beszélt
hozzám. Ez nem sokkal azután történt, hogy felébredtem a
katatóniából. Beszélhetsz, ha akarsz, mondta a kórházi
szobám sarkában élő pók, és mialatt a terapeutáim
napokon keresztül eredménytelenül próbáltak rávenni
ugyanerre, valamilyen oknál fogva a pók egyszerű
logikájának volt értelme. Felvettem a meséskötetemet, és
hangosan felolvastam A fehér kígyót a Grimm testvérektől,
mert ez a történet is egy olyan emberről szól, aki érti az
állatok nyelvét, miután beleeszik a gazdája titokzatos
ételébe. Nagyon furcsának hallottam a saját hangomat,
rekedtnek és reszelősnek, mert nem használtam egy ideje,
de a póknak igaza volt: tudtam beszélni. Még az is
felmerült bennem, hogy talán én is megettem egy falatot
abból a fehér kígyóból, ezért értettem meg a pókot. Talán
az egyik szakács tett egy darabot a levesbe vagy a
pörköltbe. Akkoriban ez a magyarázat sem tűnt teljesen
légből kapottnak.
Tizenöt év telt el, és még mindig az a legjobb tippem,
hogy én is azok közé az emberek közé tartozom, akiknek
különleges érzékük van egy-egy állat – például kutyák vagy
lovak – iránt, és olyan ösztönös módon képesek
kommunikálni velük, hogy az mások számára varázslatnak
tűnhet. A különbség köztük és köztem az, hogy nekem nem
kell azt latolgatnom, mit gondolnak vagy mit éreznek; én
valóban értem az állatok beszédét. Ráadásul ez a
képességem minden fajra kiterjed. Természetesen nem
hallok minden beszélgetést, csak azokat, amiket szeretnék;
ha így lenne, a több száz állat folyamatos szövegelése
akkora hangzavart keltene a fejemben, hogy beleőrülnék.
Annyit tudok, hogy azóta beszélek az állatokhoz, mióta az
eszemet tudom. És nem vagyok őrült.
 TIZENEGY
AKKOR Jenny
Diana pszichológusának irodája egy öreg faház második
emeletén található Marquette belvárosának egyik kis
utcáján. A legtöbb épület ennél sokkal tekintélyt
parancsolóbb. Közülük is a Marquette Megyei Bíróság a
legismertebb, az eklektikus és neoklasszikus stílusban épült
vörös homokkő villában forgatták Otto Preminger Egy
gyilkosság anatómiája című filmjét, ráadásul ugyanabban a
tárgyalóteremben, ahol a valóságban is tárgyalták az ügyet.
Marquette a Felső-félsziget legnagyobb városa, ami
figyelemre méltó elismerésnek tűnhet, amíg rá nem jössz,
hogy Michigan Felső-félszigete egy olyan hatalmas és üres
hely, hogy a teljes lakossága elférne egy Pittsburgh vagy
Cincinnati méretű városban.
Így is megtalálható itt minden, amire az embernek
szüksége lehet: üzletek, mozi, éttermek, koncertek,
bowlingpálya, kézművessör-főzde és persze a Peter White
Közkönyvtár, az Észak-Michigan Egyetem könyvtára és egy
könyvesbolt dr. Merritt épületének első emeletén. Minden
hónapban átveszem az előző alkalommal megrendelt
könyveket, és leadom a megrendelést a következő adagra.
A legtöbb könyv témája a munkánkhoz kapcsolódik, ám
alkalmanként a tulaj rábeszél néhány regény
megvásárlására is. Nem ellenzem a szépirodalmat, de a
házban már annyi könyv sorakozik, sok közülük klasszikus,
sőt, biztos vagyok benne, hogy néhány ritka és értékes első
kiadás is van, hogy száz élet sem lenne elég a
végigolvasásukhoz.
Normál esetben alig várnám, hogy Marquette-be
utazzunk, és ott töltsük a napot. Ám a mai napban nincs
semmi normális. Most csak arra az átkozott párnára tudok
gondolni. Még mindig látom magam előtt, ahogy Diana
áthajol a kiságy rácsa fölött, és a húga arcába nyomja a
párnát, miközben ő kicsi kezével és lábával rúgkapál és
kalimpál, és küzd az életben maradásért. Igazából nem is a
párna és Diana tette az, amitől meghűl bennem a vér.
Inkább az arckifejezése. Tökéletes nyugalom. Mintha
pontosan ismerte volna a tettei súlyát, tudta, mi történhet,
és nem érdekelte.
Ránézek az órámra. Peter, Charlotte és én már egy órája
várjuk, hogy dr. Merritt befejezze Diana vizsgálatát. Amikor
végre kinyílik a rendelő ajtaja, Diana kivágódik az orvos
mögül, kirohan a váróba, és lehuppan Charlotte mellé a
kanapéra. Felmarkol egy könyvet a dohányzóasztalról
anélkül, hogy egy pillantást is vetne rá, és Charlotte kezébe
nyomja.
– Olvass nekem mesét!
Charlotte felnevet, és magához húzza Dianát.
– Nagy kutyák és kis kutyák. Fekete és fehér kutyák –
kezdi, és valahogy sikerül olyan izgalmasan előadnia az
egyszerű kis történetet, hogy a kilencéves lányunk – aki
amúgy egy tizedikes iskolás szintjén olvas – is élvezi. A
nővérem fantasztikus. Nélküle nem éltem volna túl az
ünnepeket. Char megmentett: étellel és itallal kínálgatta
Peter családját, boldogan mosogatott utánuk, és kimosta
a ruháikat, napközben elvitte Dianát szánkózni, esténként
pedig együtt kirakóztak, miközben én zombi módjára
jártam-keltem a házban. Azt tettettem, hogy minden
rendben van, hogy ez a karácsony semmiben sem
különbözik bármelyik másiktól, miközben nem aludtam,
alig ettem, és néha lopva a férjemre sandítottam, hogy
ugyanazt a gyötrődést lássam tükröződni a szeméből,
mint a sajátomból. Esküszöm, Oscar-díjat érdemeltünk
volna az alakításunkért.
– Mr. és Mrs. Cunningham?
Felállok, és az ölemből az alkaromra ültetem a picit. Úgy
érzem magam, mintha kivégzésre indulnék. Nem csak azért
jöttünk ugyanis, hogy megbeszéljük, Diana mit tett a
kistestvérével, és hogyan akadályozhatjuk meg, hogy újra
megtörténjen. Amikor az ünnepek után sikerült elérnem
telefonon dr. Merritt irodáját, a recepciós elmondta, hogy
megjöttek Diana teszteredményei.
A kezdetektől elleneztem, hogy teszteket végezzenek
rajta. Bármi baja van is a lányomnak, azt nem lehet
megmérni. Diana korábbi terapeutái is ajánlották a
teszteket, de már akkor sem értettem, hogyan segíthetne
rajtunk, ha nevesítenénk az állapotát. Most is csak egyetlen
okból egyeztem bele a dologba: Peter dr. Merritttel értett
egyet abban, hogy a vizsgálat visszautasításával csak
elodázzuk az elkerülhetetlent, én pedig nem akartam
vitázni, és ráhagytam. Már bánom, hogy így tettem.
– Nem könnyű ezt kimondanom – fog hozzá dr. Merritt,
miután leül az asztala mögé, Peter és én pedig vele
szemben foglalunk helyet. Egyetlen dosszié fekszik
baljóslatúan az asztal tetején.
Akkor ne tedd, könyörgöm magamban. Ne tedd ezt
velünk! Ne tedd tönkre még jobban az egyébként sem
könnyű életünket!
– Folytassa! – szólal meg Peter. Kívülről nyugodtnak
tűnik, de látom, hogy feldúlt, remeg az állkapcsa, és csak
akkor szokott, ha ideges.
– Ahogy már beszéltünk róla, több pszichológiai vizsgálat
és minősítési skála kombinációját alkalmaztam Diana
állapotának kiértékelésére – kezd bele a mondandójába dr.
Merritt. – Mind azt a célt szolgálta, hogy megmérjük az
erőszakos viselkedésre való hajlamot a
felnőttpszichopátiával összefüggésben.
Pszichopátia. Lehunyom a szemem a borzalmas szó
hallatán. Tudtam, hogy valami ilyesmi jön. Nem vagyok
ostoba. Elég időt töltöttem azzal, hogy megpróbáltam
rájönni, mi lehet a baj a lányommal, hogy tudjam, végül itt
fogunk kikötni. Ám dr. Merritt szájából hallani mint objektív
szakvéleményt, egyenesen hátborzongató. A lányom nem
lehet pszichopata. Egyszerűen nem lehet.
– Megkértem egy kollégámat, hogy erősítse meg az
eredményeket, és az ő megállapításai megegyeznek az
enyémekkel – folytatja. – Diana teszteredménye két
szórásértékkel kívül esett az átlagtól a rideg-érzéketlen
viselkedés normális mértékéhez képest. Ezzel a spektrum
túlsó végére került.
– Ez elég mondvacsináltnak hangzik – nyögi Peter, és
hálás vagyok, hogy legalább ő nem veszítette el a
beszédkészségét, én ugyanis egyetlen hangot sem lennék
képes kipréselni magamból, ha az életem múlna is rajta. –
Mármint, nem kérdőjelezem meg a hozzáértését, doktor úr,
viszont úgy tűnik, mintha a saját véleményére alapozna,
tudományos módszerek helyett.
– Ezzel nem ellenkezem. Sajnos nem áll rendelkezésre
sztenderdizált teszt a gyermekkori pszichopátia
kiszűrésére. A teljes igazság az, hogy sok kollégám szerint
a pszichopátia nem is állapítható meg százszázalékos
Á
biztonsággal ilyen fiatal korban. Ám egyre nő azok száma –
én is közéjük tartozom –, akik úgy gondolják, ez egy jól
körülírható neurológiai állapot, és az elsődleges tünetek
akár már ötéves korban is felismerhetők. Ezek közül a
legfontosabbak az úgynevezett rideg-érzéketlen
személyiségvonások, amik megkülönböztetik a gyermekkori
pszichopátiásokat az egyszerű viselkedészavaros
gyerekektől, akik szintén impulzívak, és szintén képesek
rosszindulatú, esetenként akár erőszakos viselkedésre is. A
jelenlegi tudásunk szerint az eredmények minden kétséget
kizáróak. Diana pszichopata. Nagyon sajnálom.
Peterre nézek. Peter pedig rám. A kezem után nyúl, és
olyan erősen szorítja az ujjaimat, hogy az már fáj. A
lányunk pszichopata. Ocsmány egy szó. Olyan sok negatív
felhangja van. Olyan kegyetlen dolog ráaggatni egy
kisgyerekre.
– Biztos benne? – kérdez vissza Peter.
– Diana viselkedése megfelel minden kritériumnak. –Dr.
Merritt egyenként pipálja ki az ujjain. – A ridegérzéketlen
gyerekek különösen manipulatívak. Rendszeresen
hazudnak – nemcsak a büntetés elkerülése érdekében, mint
azt minden gyermek teszi, de gyakorlatilag bármilyen okból
vagy éppen semmilyenből. A rideg-érzéketlen gyerekeket
ezenkívül a bűntudat teljes hiánya jellemzi. Nem érdekli
őket, ha valaki dühös rájuk, illetve az sem, ha megbántják
mások érzéseit. Ha képesek megszerezni, amit akarnak –
kegyetlenkedés nélkül –, megteszik. Ám végső soron bármit
hajlandók megtenni, hogy elérjék a céljukat. Érdemes
azonban megjegyezni, hogy a pszichopaták egyáltalán nem
hasonlítanak a televízióban vagy filmekben ábrázolt
karakterekre. Diana nem egy deviáns, szívtelen lélek, akit
csak a gonoszkodás éltet. Egyszerűen nem érti a
következményeit annak, ha bánt másokat – illetve nem is
törődik vele. Pontosan ez volt a helyzet akkor is, amikor a
húga arcára szorította a párnát.
– És most mi a teendő? Hogyan tudjuk meggyógyítani? –
kérdezi Peter.
– Sajnos erre nincs gyógymód. Diana így született, és sem
önök, sem én nem tehetünk semmit, hogy megváltoztassuk.
Fontos, hogy megértsék, Diana állapota nem az önök
hibája, éppúgy, mintha bármilyen más, nem örökletes
betegséggel jött volna világra. Viszont a kollégáimmal
együtt úgy gondoljuk, hogy a probléma korai felismerése
lehetőséget ad arra, hogy segíthessünk Dianának
megváltozni, ha csak kismértékben is. Hiszünk abban, hogy
a rideg-érzéketlen gyerekekben is fellelhető az empátiára
való képesség szikrája, és ez erősíthető. Itt jön a képbe a
másik kislányuk.
Erősebben szorítom magamhoz a kicsit.
– Természetesen nem tanácsolnék semmi olyat, ami
veszélybe sodorhatja őt. Azonban ha Diana látja, milyen
törődéssel fordulnak a gyermek felé, mennyire szeretik őt,
és reagálnak az igényeire, az önök példájából tanulhat
empátiát.
– Tehát azzal segíthetünk Dianának, hogy felvesszük a
gyereket, amikor sír? Ilyen egyszerű? – hitetlenkedik Peter.
– Lényegében igen. Higgyék el, nem próbálom
elbagatellizálni a problémát, ami ide hozta önöket ma.
Fontos, hogy Diana és a kicsi ne maradjanak kettesben.
Mégis hiszek abban, hogy van még remény. Nem sok,
inkább csak egy kis reménysugár, de ez is több, mint a
semmi.
Remény. Sovány vigasz azoknak, akik számára nincs kiút.
Lehetetlen elképzelni, milyen lesz az életünk ezután. Diana
örökre veszélyt jelent a kishúgára? Hosszú évekig
felügyelnünk kell minden egyes interakciójukat?
Évtizedekig? Akár egy életen át? Diana állapota romlani
fog, ahogy idősebb lesz? Van esélye normális életre, vagy
örökre kirekesztett lesz, a szörny, aki ellen vasvillával
védekeznek a falubeliek, az erdő legsötétebb zugaiban
bolyongó démon, akitől mindenki fél?
– Elhiszem, hogy nehéz ezt hallani – szólal meg ismét dr.
Merritt. – Van bármi kérdésük?
Peter és én megrázzuk a fejünket. Biztos vagyok benne,
hogy amint elhagyjuk a rendelőt, millió lesz, most viszont
csak el akarok menekülni.
– Akkor magukra hagyom önöket. Maradjanak, ameddig
szeretnének.
Dr. Merritt kezet ráz Peterrel, megszorítja a vállamat,
majd átmegy a privát irodájába egy oldalsó ajtón keresztül.
Irigy vagyok rá. Visszamehet a saját életéhez, miután a
miénket tönkretette.
Múlnak a percek.
 – Pszichopata – töri meg a csendet Peter. – Talán Norman
Batesnek vagy Baby Jane-nek kellett volna keresztelnünk őt
Diana helyett.
– Ne! Ne merészeld ezeket egy lapon említeni a mi
lányunkkal!
– Csak vicceltem.
– Nem vicces.
Peter beletúr a hajába, felém fordítja a székét, előrehajol,
és a térdemre teszi a kezét.
– Megértem, hogy dühös vagy. Én is az vagyok. Ez
borzalmas hír. De ha egymást támadjuk, az senkinek nem
segít. Én is pont úgy le vagyok döbbenve, mint te.
– Tudom. Ne haragudj!
Peter átnyújt egy papír zsebkendőt a dobozból, amit dr.
Merritt pontosan ilyen alkalmakra tart az asztalán. Vajon
egy hét alatt hány ilyen doboz fogy el?
– Nem mondhatjuk el senkinek – közlöm határozottan,
miután megtöröltem a szemem, és kifújtam az orrom. – Egy
léleknek sem.
– Charlotte-nak sem? Tudja, mit tett Diana. Joga van
hozzá, hogy ismerje a miérteket.
– Charlotte-nak sem. Komolyan mondom, Peter. Az
egyetlen módja, hogy titokban tartsuk, ha kettőnkön kívül
senki más nem tud róla. Egy dolog, hogy most milyen rossz
a helyzet, de ha kiderülne Diana diagnózisa, minden
ezerszer rosszabb lenne. Az emberek állandóan a szemük
sarkából figyelnék őt, már ha egyáltalán hajlandóak
lennének a közelében lenni.
Peter összeszorítja a száját. Látom rajta, hogy
kikívánkoznak belőle a szavak, ám végül csak bólint.
– Rendben. Legyen, ahogy akarod. Soha többé nem ejtjük
ki ezt a szót.
– Köszönöm.
A győzelem hamisnak tűnik – elhiszem ugyan, hogy Peter
őszintén gondolta, amikor beleegyezett a kívánságomba, de
a körülmények, amik a vitát kiváltották, rémisztőek. Ha
Dianának valami látható fogyatékossága lenne, például
cerebrális parézis, izomsorvadás, vagy hiányozna egy keze
vagy lába… még akkor is, ha a tudomány szempontjából
jobban ismert pszichés betegsége lenne, akár skizofrénia
vagy bipoláris zavar, teljesen más lenne a helyzet. Rengeteg
támogató csoport létezik az efféle állapotokkal küzdő
családok számára. Az emberek megértenék. Felajánlanák a
segítségüket.
De senki nem érez együtt egy pszichopata anyjával.
Annak a lánynak az anyjával, aki megpróbálta megölni a
kishúgát. A lánnyal, aki hagyott meghalni egy kisfiút a
medencében.
Vagy talán éppen Diana volt az, aki belelökte?
 TIZENKETTŐ
MOST Rachel
Hat óra van. Trevor és én a kandalló előtti bőrfotelekben
ülünk a hidegben és sötétben, ki tudja, mióta. Nem tudom
eldönteni, hogy azért van-e még mindig itt, mert reméli,
hogy interjút készíthet Dianával és Charlotte-tal, vagy nem
szeretné, hogy egyedül kelljen várakoznom. Bárhogy legyen
is, most már azt szeretném, hogy elmenjen. Értem én, hogy
ez nem túl hálás gondolat részemről, de nagyon felkavaró
volt a mai nap: kijelentkezni a kórházból, annyi év után újra
látni a vadászházat, besétálni a szobába, ahol a szüleim
meghaltak, elviselni a rám zúduló emlékeket, amiket ez a
hely ébreszt bennem, és a beszélgetés a hollókkal –
szükségem van egy kis egyedüllétre, hogy mindezt
feldolgozzam. Miután felvetem, hogy Diana és Charlotte el
is utazhattak, és nincs rá garancia, hogy ma hazajönnek,
Trevor végre feladja.
Kikísérem a dzsiphez, de olyan sötét van, hogy alig tudom
kivenni a felettünk köröző hollók körvonalát. A hollók
általában nem repülnek éjjel, ebből arra következtetek,
hogy a páros legalább olyan türelmetlenül várja, hogy
beszélhessen velem, mint én.
– Kösz a fuvart – hadarom, talán kissé túl gyorsan is,
miközben beszáll a volán mögé.
Nem csak a madarakról van szó. Miközben a házat
mutogattam neki, belém hasított a felismerés, szerencsém
van, hogy akkor jöttem haza, amikor Diana és Charlotte
nincsenek itthon. Már azt is kínos lesz megmagyarázni,
miért állítottam be ilyen hirtelen és hívatlanul, ezt csak
tetézné, hogy hoztam magammal egy riportert is. Trevorral
kitaláltunk egy fedősztorit az úton idefelé: Michigan tíz
legszebb vadászházáról ír cikket, és a beszélgetés közben
valahogy a szüleim halálára terelné a témát. Ha a sors is
úgy akarja, és olyan szerencsém lesz, hogy a felhajtón nem
találkozik szembe Dianával és Charlotte-tal, akkor nem kell
használnunk ezt a történetet.
– Biztos rendben leszel? – érdeklődik. – Nem tetszik, hogy
elhoztalak, aztán itt hagylak.
 – Megleszek. Eszem valamit, aztán lefekszem aludni. –
Meg kellett volna kínálnom Trevort valami ennivalóval,
amíg várakoztunk, erre most döbbenek rá, de már késő
változtatni a helyzeten. Láthatóan dolgoznom kell a
szociális készségeimen.
– Hát jó. Most, hogy láttam a házat, szeretnék még
eljönni és további kutatást végezni, talán visszajöhetnék
néhány nap múlva. Készíthetnék még képeket, amikor
jobbak a fényviszonyok. Akár a nővéreddel és a
nagynénéddel is beszélhetnék.
– Bármikor szívesen látunk. De ne felejtsd el, hogy a
házban nincs bekötve a telefon, és nem tudom megígérni,
hogy itt lesznek, amikor visszajössz.
– Értettem. Addig is, várom, hogy újra lássalak.
A modorában van valami, ami azt súgja, nem csak
udvariasságból mondja ezt. Pillangók kezdenek repdesni a
gyomromban a gondolattól, hogy valaha lehet valami
köztünk. Az intézetben néha előfordult, hogy egy fiú
érdeklődött irántam, én azonban hamar véget vetettem a
dolognak, mert nem lehetett jövője, ráadásul két mentális
problémával küzdő ember kapcsolatát nem tartom túl jó
ötletnek. Most viszont felmerül bennem a gondolat, hogy
nemcsak jövőm lehet, de társam is, akivel megoszthatom
azt. Ha kiderül, hogy mégsem öltem meg a szüleimet, tiszta
lappal indulok, és a ceruza az én kezemben van; ez
egyszerre felemelő és ijesztő érzés, a lehetőségek végtelen
tárháza miatt. Nemcsak a nagy dolgokról van szó, mint
hova menjek iskolába, már ha egyáltalán szeretnék tanulni,
vagy mit fogok dolgozni, már ha szeretnék dolgozni, hanem
az ezer és egy apró döntésről, ami ezentúl az én kezemben
van. Akár most is besétálhatok a konyhába, és
mogyoróvajat ehetek, egyenesen az üvegből, ha úgy tartja
kedvem. Vagy felvihetek egy egész csomag kekszet a
szobámba, és nem kell aggódnom, hogy valaki ellophatja.
Akkor kelek fel reggel, amikor akarok, akkor fekszem le,
amikor akarok, elmehetek sétálni, elolvashatok egy
könyvet, vagy ha az minden vágyam, hogy üljek a
fenekemen, és ne csináljak az égvilágon semmit, azt is
megtehetem. Szerencsére van egy tervem.
A kocsifelhajtó végén állok és integetek, amíg Trevor
eltűnik a fák között, aztán berohanok a házba, fel a lépcsőn
egészen a régi szobámig. Valószínűleg keresnem kellene
valami ennivalót, mielőtt túl sötét lesz ahhoz, hogy bármit
is megtaláljak, de most találkám van egy hollópárossal.
Kitárom az ablakot, és kidugom a fejem.
– Helló? Itt vagytok? Ébren vagytok? Beszélhetünk?
Semmi.
– Helló!
Nem jön válasz. Még egy szárnysuhogást se hallok.
Ostoba madarak. Ostoba Trevor, hogy ilyen sokáig időzött.
Ostoba én, amiért azt hittem, hogy a válaszok, amiket
keresek, ilyen könnyen az ölembe hullanak majd, egyetlen
beszélgetéssel.
Résnyire nyitva hagyom az ablakot, és előveszek egy
cigarettát. A házban tökéletes csend uralkodik, az égő
papír és dohány pattogása az egyetlen hang, ami hallatszik.
Az intézetben sosem volt csend: szólt a csengő, tálcák
zörögtek, lépések visszhangoztak, betegek ordítottak és
sírtak. Ez itt ellenben kissé apokaliptikusnak érződik,
mintha kipusztult volna az emberiség, és mindössze én és
az állatok maradtunk volna életben. Esküszöm, hallom,
ahogy csörgedezik az ereimben a vér.
Nagyot szívok a cigarettámból, és kibámulok a fákra.
Évek óta nem voltam ennyire egyedül a gondolataimmal.
Tizenöt éve, egész pontosan. Kimondom hangosan:
– Tizenöt év, tizenöt év.
Korábbi forrongó indulataim már elcsitultak. Itt, az utolsó
helyen a Földön, ahol valóban boldog voltam, nem érzek
mást, csak bánatot. Ha nem én öltem meg anyámat, akkor
sem kapom vissza az életet, ami az enyém lehetett volna. A
szüleim halottak. Ezen semmi sem változtathat. Soha többé
nem járnak ezekben a szobákban, nem barangolnak az
imádott erdőkben. A rosszullét kerülget a gondolattól, hogy
alig néhány év múlva idősebb leszek, mint ők valaha voltak.
A szűrőig szívom a cigarettát, a csikket kipöccintem,
becsukom az ablakot, és ismét lesétálok a lépcsőn. A
konyha olyan sötét, mint egy kripta. Kitapogatom, merre
van a kamra, kihúzom a „mindenes fiókot”, és egyenként
kezembe veszem a tartalmát: ceruzák, tollak, ollók,
befőttesgumi, néhány csavar és más beazonosíthatatlan
kacat, végül a fiók legmélyén rálelek a zseblámpára. Nagy
nehezen kirángatom, felkattintom, és bevilágítok vele a
kamrába. Babkonzervet vagy egy doboz csilit keresek, és
szerencsémre találok is egy tésztás csirkeleveskonzervet.
Felnyitom, és a tartalmát egy tányérba borítom. A lé zsíros
és hideg, a tészta pedig rágós, de ettem már rosszabbat.
Töltök mellé egy pohár vizet, és felviszem magammal az
üvegverandára, hogy szemmel tarthassam Charlotte-ot és
Dianát. Hideg van, de nem érdekel. Megfigyeltem már, az
emberek mekkora hűhót tudnak csapni a hőmérséklet
miatt, panaszkodnak, ha pár fokkal melegebb vagy
hidegebb van, mint szeretnék, mintha körülöttük forogna a
Föld és az időjárás. Ha zárt falakon kívül nő fel az ember,
akkor valószínűleg megengedőbb az időjárással
kapcsolatban. Mindegy is, mert amíg Diana és Charlotte
meg nem érkeznek, és be nem kapcsolják a generátort,
addig nincs nagy különbség a kinti és a benti hőmérséklet
között.
Keletre van a tisztás, ahol anya felállította a
megfigyelőállását. Minden bizonnyal itt kezdődött a medvék
iránti rajongásom. Azt már nehezebb megindokolni, miért
vagyok rájuk kattanva így huszonhat évesen is. Csak azzal
tudom magyarázni, hogy olyan vagyok, mint azok a fiúk és
lányok, akik kiskorukban imádták a dinókat meg a
pillangókat, és felnőve paleontológusok és entomológusok
lettek.
Nyugatra van a rét, ahol Max bácsi kialakított egy
lőteret. Max nem az igazi bácsikám, de ő volt Charlotte
néni partnere hosszú éveken át. Dianával azért hívtuk
„bácsi”-nak, mert szerettük ugratni őt. Max volt az első
szerelmem. Bozontos szőke hajával, égkék szemével, és
ahogy apa szokta mondani, azzal a mosollyal, ami még egy
grizzlymedve szívét is meglágyítaná, olyan jóképűnek
láttam őt, mint egy életre kelt mesebeli herceg. Dianával
nyíltan versenyeztünk a kegyeiért. Persze elképzelhető,
hogy a nővérem csak azért tettetett érdeklődést, mert
tudta, hogy nekem tetszik.
Lőni is azért tanultam meg, mert le akartam nyűgözni
Maxet. Max, Charlotte és Diana gyakran kimentek a lőtérre
a szüleim távollétében, és bár gyűlöltem a fegyvereket, és
nem állt szándékomban a kezembe venni vagy elsütni
egyet, még ennél is jobban utáltam kimaradni valamiből.
Szóval amikor néhány hónappal a tizenegyedik
születésnapom előtt Max elhívott magukkal, nem
mondhattam nemet. Amikor először lőttem fegyverrel, ő
mögém térdelt, átkarolt, az ujjait az enyémre helyezte, és
szorosan magához húzott, hogy felfogja a fegyver
visszarúgását – mondjuk úgy, akkor a világ végére is
elmentem volna, üvegszilánkokkal kirakott úton, ha arra
kér. Ezután gyakran úgy tettem, mintha több segítségre
lenne szükségem. Annak fényében, amit felnőtt fejjel tudok
a pedofíliáról és szexuális aberrációkról, a viselkedése több
mint megkérdőjelezhető, de akkoriban ez nem tűnt
furcsának. Tudtam, hogy imádja Charlotte nénit.
Vajon mi történhetett vele? Itt lakik még? Charlotte-tal
még mindig együtt vannak? Olyan keveset tudok Diana és
Charlotte mindennapjairól. Nem tudom, hogy otthonülő
vagy csavargó típusok, korán kelők vagy éjszakai baglyok,
ki szokott főzni, vagy felváltva csinálják, ki kapcsolja be
reggel a generátort, és ki este, ki a felelős, hogy az
olajtartály mindig fel legyen töltve, és ki rendeli meg a
tűzifát. Járnak-e még péntek esténként a Macskakő Bárba
élőzenét hallgatni, ami régi szokásunk volt, jönnek-e
hozzájuk barátok látogatóba néhány italra vagy kártyázni,
vagy inkább elvannak önmagukban. Két éve láttam őket
utoljára. Eleinte gyakran meglátogattak. Miután
hivatalosan is felnőtt lettem, biztos azt gondolták, nincs
szükségem rájuk.
A zseblámpával a hónom alatt leviszem az üres tányért a
konyhába, leöblítem a csap alatt, és mindent pontosan
visszateszek a helyére. Zseblámpával járom a folyosókat,
mint valami betörő, amíg egyszer csak apa régi
dolgozószobája előtt találom magam. Az asztalt ellepik a
papírok. Szinte érzem a mocsár szagát, ami apából áradt
állandóan, azt a jellegzetes földes illatot, amiről nem is
tudtam, hogy hiányzik, egészen mostanáig. Azok, akik
ismerik a történetemet, gyakran azt feltételezik, hogy anyás
voltam, elsősorban a medvék iránti közös rajongásunk
miatt, ám apához is nagyon közel álltam. Egészen
kiskoromban, ha bármikor betévedtem ebbe a szobába, apa
abbahagyta, amin éppen dolgozott, az ölébe ültetett, és úgy
magyarázta el, mivel foglalatoskodott, mintha elég idős
lennék az olyan fogalmak megértéséhez, mint
eredménykimutatás, ingatlanadó vagy számlaegyenleg.
Az asztal felé irányítom a zseblámpát. Régen telis-tele
volt fényképekkel. A kedvencem az volt, ami engem
ábrázolt, ahogy a kenu végében ülök, és magasra emelek
egy csillogó díszsügért – az első halat, amit életemben
kifogtam –, majd' kicsattanok a büszkeségtől és a
boldogságtól. Ez még azelőtt készült, hogy vegetáriánus
lettem.
Ám ez az asztal többé már nem apámé, és a fénykép is
eltűnt. A helyén a zseblámpa fénye egy vakító, háromba
hajtogatott brosúrát talál. Elveszett Tavi Ingatlanok,
olvasható a fejlécen egy tó fotója fölött, ami pontosan úgy
néz ki, mint a miénk. Belül a prospektus az
ingatlankomplexum előnyeit fejtegeti: negyvenöt mérföldre
Marquette-től, érintetlen és vad édenkert, ezerhatszáz
hektárnyi föld, ahol még sosem építkeztek, kéthektáros
parcellák, mind saját tóparttal, a vásárlók igényei szerint.
Egy rövidke pillanatra azt hiszem, ez a brosúra még a
szüleim idejéből maradt itt. Gyakran megkeresték őket
ingatlanfejlesztők, akik vadászkabinokat vagy luxusházakat
szerettek volna építeni a tó körül, és előfordult, hogy ezek
az emberek ilyen promóciós szórólapokkal érkeztek.
Viszont elég kicsi az esélye, hogy egy ilyen példány még
mindig itt állna az asztal közepén, ráadásul ez újnak néz ki.
A hátuljára egy névjegykártyát gemkapcsoztak rövid, kézzel
írt szöveggel: Örülök, hogy beszéltünk! Remélem,
hamarosan hallok felőled!, amit az ingatlanos privát
mobilszáma követ. A szüleim idejében még nem volt
kiépítve mobilhálózat a Felső-félsziget nagy részén.
Lerogyok apám székére. Csak egyetlen oka lehet, amiért
ez a prospektus itt hever szem előtt az asztalon, amit most
már nyilvánvalóan Diana használ: komolyan gondolkodik az
ajánlaton. A gondolattól felforr a vérem. A szüleink
megfogadták, hogy egyetlen négyzetcentiméterét sem
fogják idegen kézbe adni ennek a birtoknak. Sőt, Dianának
és nekem meg kellett ígérnünk, hogy miután megörököljük,
mi sem vetemedünk ilyesmire. Úgy tűnik, a nővérem nem
figyelt rájuk.
Ami pedig az okokat illeti, azt hiszem, a hiányzó
fegyverek megadják a választ. A legértékesebb fegyverek.
Az egész örökségemet rátenném, hogy nem egy
múzeumnak vannak kölcsönadva, ahogy először
feltételeztem. Diana valószínűleg már évekkel ezelőtt
elkezdett megválni a legtöbbet érő holmiktól. A ház tömve
van értékekkel, akár a felét is eladhatta anélkül, hogy
tudnék róla. Ki tudja, talán a ház felújításra szorul, vagy az
ingatlannak adóhátraléka van, és az állam le akarja foglalni
a földet? Vagy talán Diana túl sokat utazgatott, vagy
butaságokra szórta el a pénzét. Bárhogy legyen is, most
már világos, hogy kérdés nélkül nem lett volna szabad
aláírnom az adóbevallásunkat, konzultálnom kellett volna a
kórház egyik jogász vagy könyvelő bentlakójával, hogy
minden rendben van-e. Jobban kellett volna figyelnem.
Viszont az antik fegyverek, Tiffany lámpák és Navajo
szőnyegek a tudtom és beleegyezésem nélkül is pénzzé
tehetők. Egyetlen dolog van, amit a nővérem nem adhat el
az aláírásom és jóváhagyásom nélkül: ez pedig a föld. Ő is
pontosan tudja ezt, mégis ingatlanfejlesztőkkel értekezik.
Nyilván lemaradtam valamiről. Átkutatom a többi papírt, és
ahogy meglátom a barna mappát, tetején a nevemmel,
összeszorul a gyomrom. Egy kitöltött adatlap van benne a
tájékoztatóval együtt: „Marquette Megye Hagyatéki
Bíróság, cselekvőképtelen pszichiátriai beteg eljárási
ügyek. Hasznos információk és hivatkozások.”
Diana be fog záratni. Így tervezi a közös ingatlanunk
fejlesztését a hozzájárulásom nélkül. Láttam már ilyesmit
más betegeknél, de sosem gondoltam volna, hogy velem is
megtörténhet. Egy idős ember hirtelen megváltoztatja a
végrendeletét, egy vezérigazgató a befektetők szerint
megmagyarázhatatlan döntéseket kezd hozni, a következő
pillanatban pedig már egy elmegyógyintézet falai közt
találják magukat, és többé fikarcnyi beleszólásuk sincs a
saját ügyeikbe. Ezután jönne a pszichológiai kiértékelés,
amin szinte biztosan elbuknék, lévén, hogy az utóbbi
tizenöt évet egy kórházban töltöttem. Nagy terveim voltak
arra az esetre, ha sikerül bebizonyítanom, nem én öltem
meg édesanyámat – egyetemre menni, biológus
végzettséget szerezni, folytatni anya kutatását, beköltözni a
házba, férjhez menni, egy nap gyereket vállalni –, de ebből
semmi nem fog megvalósulni. Diana lesz a gondviselőm, és
semmi beleszólásom nem lesz, hogy hol fogok lakni, és mit
fogok csinálni életem hátralevő részében.
Odakintről kavicscsikorgás hangja szűrődik be.
Fényszórók világítják be az udvart. Sietve visszacsúsztatom
a papírt a dossziéba, és felrohanok a konyhai lépcsőn.
Lekuporodom a lépcső tetején, és hang alapján próbálom
beazonosítani, merre járnak: kocsiajtók nyílnak és
csukódnak, az ajtó zárja elfordul, a konyhaajtó becsapódik,
kocsikulcsok csörögnek a pulton, lépések zaja hallatszik a
fapadlón. Fémes csikorgás, ahogy valaki kinyitja a régimódi
fakazán ajtaját, majd bedob egy nagy darab tűzifát egy
puffanás kíséretében. Víz folyik egy edénybe, majd két
fémtárgy csattan egymáshoz – egyikük feltölti a teáskannát,
és a tűzhelyre teszi, úgy tippelem. A néhány perccel később
hallható éles, fütyülő hang beigazolja a teóriámat.
Elképzelem, ahogy a méretes farmház stílusú
étkezőasztalnál üldögélnek: Charlotte az asztalon könyököl,
ujjait a bögréje köré kulcsolja, és a még gőzölgő teát fújja,
hogy lehűtse. Talán az egyik kézzel kötött pulóverét viseli,
amit régen is annyira szeretett, és egy saját készítésű
fülbevalót, amit újrahasznosított alumíniumdarabkákból,
régi ékszerekből és apró, lapos kavicsokból fabrikált. Diana
a fűzöld, CSAK TE ELŐZHETED MEG
AZ ERDŐTÜZET feliratú Smokey mackós kávésbögréjéből issza
a teáját, amit anyával találtunk egy régiségüzletben, és
amit tőlem kapott a tizenhetedik születésnapjára. Kockás
flanelinget, munkáscsizmát és farmert visel, mindig is
fontosabb volt számára a kényelem, mint a stílus. Fogalmuk
sincs, hogy itt vagyok. Hogy tudom, mire készülnek.
A gondolat teljesen felvillanyoz. Két választásom van:
elosonhatok, miután Diana és Charlotte elaludtak. Fogom a
bőröndömet és a sporttáskámat, kisétálok az országúthoz,
és stoppolok egy fuvart a legközelebbi városig. Nincs
pénzem, se igazolványom, és nem tudok hozzáférni a
bankszámlámhoz se, feltételezve persze, hogy Diana még
nem vette le a nevemet a jogosultak listájáról. Viszont
kölcsönkérhetek egy mobilt, és felhívhatom Trevort, hogy
jöjjön el értem. Nála tölthetem az éjszakát, vagy esetleg az
egyik barátjánál, aztán kereshetek egy női átmeneti szállót
Marquette-ben, amíg a nővéremmel harcolok a bíróságon.
Viszont ennek is megvan a veszélye. Ha nyíltan kiállok
Diana ellen az ítélőszék előtt, és veszítek, akkor
visszadugnak az elmegyógyintézetbe, és a remény is elszáll,
hogy valaha kikerüljek onnan. Ha végül ellenem szól az
ítélet, még mindig megszökhetek, de aztán hogyan tovább?
Nincs vagyonom, nem tanultam semmit, nincs szakmám,
tehetetlen lennék. Hajléktalan, akinek a feje fölött
állandóan ott lebeg a bebörtönzés veszélye.
Vagy itt is maradhatok. Ha sikerülne kézzelfogható
bizonyítékot találni, hogy Diana meg akar fosztani a
jogaimtól, hogy aztán azt tehessen a birtokkal, amit akar,
talán lenne esélyem. Ha fotókat készítenék az
ingatlanfejlesztő brosúrájáról és bármilyen papírról, amit
még találok, sőt, ennél is jobb, rajtakapnám őket, ahogy a
kisemmizésem tervéről beszélgetnek, és ezt fel is venném
diktafonra, talán a bíróság is mellém állna.
És van még egy oka annak, hogy maradjak: továbbra is
szeretnék rájönni, miért van ekkora eltérés a rendőrségi
jelentés és a látomásaim között. El akartam játszani a
víziómat azon a helyen, ahol az eset megtörtént; ezzel a
konkrét céllal jöttem ide. Ha most elmegyek, talán nem lesz
több lehetőségem.
A saját otthonomban bujkálni elég nagy őrültségnek
hangzik, de nem is szeretném ezt hetekig vagy hónapokig
csinálni – csak ameddig sikerül begyűjteni a bizonyítékokat.
Ráadásul minden körülmény a kezemre játszik. A ház
hatalmas, és csak ketten laknak benne, tehát elég hely
marad nekem ahhoz, hogy ne kerüljek az útjukba. Az extra
hálószobák ajtaját mindig csukva tartják, és nagy
valószínűséggel nem fognak minden ok nélkül
bekukkantani az egyikbe, így nem találnak rám vagy a
holmimra. Logikusan végiggondolva mindketten a saját
fürdőszobájukat használják, vagyis kettő is marad, amiből
választhatok. Ha csak akkor használom a mosdót, amikor
nincsenek itthon, és a maradékaik helyett a kamrából
csenek ennivalót, nem fogják észrevenni, hogy megcsappan
az élelmiszerkészletük. Nem horkolok.
Végigosonok a folyosón a választott hálószobámig, és
bezárom az ajtót. Leveszem a cipőmet, felhajtom a takarót,
és csendben bemászok az ágyba. A sors tényleg kegyes
hozzám, de nem abban az értelemben, amire számítottam.
Ismét eszembe jut a holló üzenete. Tényleg mindenre
fény derül majd, arra mérget vehetnek.
 TIZENHÁROM
AKKOR Jenny
Közel két év telt el azóta, hogy dr. Merritt közölte velünk
kétségbeejtő diagnózisát, és az akkori kilátásaim ellenére
még mindig itt vagyunk. Ugyanúgy tesszük a dolgunkat,
élünk, lélegzünk. Nem zuhant ránk az ég, nem robbant fel a
föld, ezzel is újra bebizonyosodott a régi mondás: az élet
megy tovább. Sőt akadt néhány olyan alkalom is, amikor
őszintén mondhatom, fenntartások nélkül és tökéletesen
boldog voltam.
Persze Diana állapota miatt sok dolgon változtatni kellett.
Átvittük a baba kiságyát a Peterrel közös hálónkba, és
felszereltünk elemmel működő biztonsági kamerákat a
szobába és a folyosóra is (vadászkamerák, ahogy Peter
viccesen elnevezte őket), plusz egy számkóddal működő
biztonsági zárat az ajtóra, aminek csak mi hárman,
felnőttek tudjuk a kombinációját. Megkértük Charlotte-ot,
hogy ha nem bánja, költözzön át a Diana melletti hálóba, a
két szoba ugyanis egybenyitható, mint egy hotel
apartmanja. Az igazi okát persze nem árultuk el, miért is
örülnénk, ha a közelben lenne. Mindössze annyit osztottunk
meg vele, dr. Merritt szerint Diana rosszalkodásának oka,
hogy elhanyagolva érzi magát, és sokat segítene, ha annyit
foglalkozna Dianával, amennyit csak tud.
Két év távlatából néha úgy tűnik, a nővérem túlságosan
komolyan vette a kérésünket. Char és Diana rendkívül
közel kerültek egymáshoz. Mintha szerepet cseréltünk
volna, Charlotte lenne az édesanyja, én pedig a nénikéje.
Időnként, amikor látom őket a fejüket összedugva
nevetgélni egy elsuttogott viccen, jókedvűen főzőcskézni,
rajzolni vagy társasjátékozni, mintha senki és semmi nem
létezne rajtuk kívül, elfog az irigység. Charlotte mindig is
izgalmasabb egyéniség volt nálam, kalandosabb,
melegszívűbb, csinosabb és viccesebb. Ám valahányszor
elkezdem sajnálni magam, eszembe jut, hogy Charlotte
feladta értünk a saját életét, és a különleges kapocs, ami a
vajszívű nővérem és a tüskés kislányom között kialakult,
alapvetően jó dolog. És ezért rendkívül hálás vagyok.
 A mai nap egyébként egyike azon különleges
alkalmaknak, amikor nincsenek együtt. Varázslatos őszi
délután van, minden szempontból tökéletes; ragyogó
napsütés, az égen itt-ott egy-egy bárányfelhő, a
hőmérséklet épp olyan kellemes, ahogy én szeretem: pont
annyira hűvös, hogy elkél egy pulcsi, de elég meleg, hogy
ne legyen szükség sapkára vagy sálra. Peterrel a
megrendelt tűzifát aprítjuk, és rakjuk halmokba, amit a
pajta túlsó végénél tett le a teherautó. Az ég olyan kék,
hogy szinte fáj ránézni. Diana bent a házban olvasgat, a
baba járókáját pedig biztonságos távolságra tettük le egy fa
alá. Diana korában megőrültem volna, ha ilyen szép időben
a szobában kellett volna kuksolnom, viszont azt is
megértem, hogy ha az egész életedet azzal töltöd, hogy a
szüleiddel kóvályogsz az erdőben, az odabent töltött idő
igazi kincsnek számít.
– Szünet – jelenti ki Peter, miközben kikapcsolja a fűrészt.
A hirtelen beálló csendben csengeni kezd a fülem.
Meghúzza a vizespalackját, kiropogtatja az ujjait, és a feje
mögött összekulcsolt kézzel nyújtózni kezd. Megdobban a
szívem. Őszintén mondhatom, szerelmesebb vagyok a
férjembe, mint az esküvőnk napján. Ahogy meglendít egy
fejszét, vagy felkap egy motoros fűrészt, mindig elámulok,
milyen jól feltalálja magát ez az egyetemi professzor itt, a
vadon közepén. Az elmúlt években annyi időt töltött a
szabadban, hogy Peter izmosabb és barnább, mint valaha.
Bárcsak ugyanezt mondhatnám magamról is. Diana szerint
úgy festek, mint aki lenyelt egy bowlinggolyót, és hiába
nem túl szép vagy okos dolog ilyet mondani, pontosan így is
érzem magam. Olyan nagyra nőttem hirtelen, hogy ha az
ultrahang nem cáfolt volna rá, meg lennék győződve, hogy
ikreket várok.
Ezt a harmadik terhességet nyilvánvalóan nem terveztük.
Még egy meglepetés: ezúttal kisfiút várunk. Peter nem is
lehetne boldogabb. Az idő legnagyobb részében én is így
érzek. Egy még meg nem született gyermek számtalan
kérdést vet fel. A fiunk olyan szőke lesz, mint Peter, vagy
sötét hajú, mint én? Milyen színű lesz a szeme? Milyen lesz
a természete? Mikor teszi majd meg az első lépéseit,
mondja ki az első szót, és vajon mi lesz az? Miben lesz
tehetséges, és mi fogja érdekelni őt? Mi lesz belőle?
Minden leendő szülő boldogan elmélázik ezeken a
kérdéseken. Sajnos az én boldogságomat örökre
beárnyékolja egy másik kisfiú emléke, aki már sosem fog
felnőni.
– Anya! – kiáltja a kicsi a járókából. – Zsúsz!
Az almadzsússzal teli cumisüveg, amiből eddig boldogan
iszogatott, jó másfél méterrel odébb hever a földön. Peter
szokott azzal viccelődni, hogy a lányunknak olyan erős
karja van, hogy felnőve hivatásos baseballdobójátékos lesz
belőle. Én már annak örülni fogok, ha elég nagy és erős
lesz, hogy megvédje magát a nővérétől.
– Felvennéd őt? – Leülök egy felállított fatönkre, hogy
levegőhöz jussak.
Már most érzem a terhesség velejáróit. Nehéz elhinni,
hogy még négy hónapig hordanom kell ezt a babát.
Peter felkapja a lányunkat a járókájából, a vállára ülteti,
és körbegaloppozzák az udvart. A pici visítva nevet.
Mindenhonnan azt hallani, hogy a gyerekek kétéves koruk
után milyen nehezen kezelhetővé válnak, a mi kislányunk
azonban egy angyal. Persze ennek a gondolata azonnal egy
másikat szül, de nem hagyom, hogy gyökeret eresszen a
fejemben. Eltökéltem, hogy egyformán fogom szeretni a
lányaimat, még akkor is, ha egyiküket nagyon könnyű, a
másikat viszont a legkevésbé sem.
Pisztolydördülés hasít a levegőbe, majd hirtelen még egy.
Megborzongok. Pontosan tudom, honnan jöttek a lövések,
ki sütötte el a fegyvert, és miért, de esküszöm, sosem fogok
hozzászokni ezekhez a hangokhoz. Peter abbahagyja a
lovacskázást, és vágyakozva a hang irányába néz. Hát
persze hogy szívesebben lőne célba a nővéremmel és a
barátjával, mint hogy tűzifát aprítson velem. Peter járt már
párszor a lőtéren, és Max szerint van tehetsége hozzá.
Engem is elhívtak magukkal, de mindig visszautasítottam.
Életemben nem fogtam fegyvert a kezemben, és nem is
szándékozom. Ha rajtam múlt volna, sosem engedtem volna
meg nekik, hogy lőteret csináljanak a birtokunkon. Ám
Charlotte a hátunk mögött kért rá engedélyt Peter
nagyapjától, és azt az apró tényt, hogy mi nemet mondtunk,
elfelejtette közölni vele. Ő persze azonnal áldását adta rá,
hiszen pontosan annyira rajong a fegyverekért, amennyire
én gyűlölöm őket.
Ezzel együtt két szigorú és megszeghetetlen szabályt
hoztunk. Először is: fegyverek nem maradhatnak a
birtokon. Max elhozhatja a saját és Charlotte puskáit,
amikor lőni készülnek, de ha végeztek, el is kell vinnie őket.
Másodszor: a lányaim nem tehetik be a lábukat a lőtérre,
nincs kivétel. Nem érdekel, hogy Charlotte és Max szerint a
szabályaim nevetségesek, és csak apró kellemetlenségként
fogják fel őket; ha engem kérdeznek, így is elég nagy
engedményt tettünk. Értem én, hogy Charlotte-nak
szüksége van valakire és valamire azonkívül, hogy a
gyerekekre vigyáz, és azt is értem, hogy miután Max előállt
a lőtér ötletével, miért igyekezett annyira, hogy
megvalósulhasson. Én viszont nem kedvelem Maxet, és
nem csak a nővéremre gyakorolt hatása miatt. Nem bízom
benne, amikor a lányaim közelében van. Túl mézesmázos,
túl magabiztos, túl büszke a külsejére, és túl közvetlen
Dianával; ahogy az ölébe ülteti, hagyja, hogy Diana befonja
hosszú haját, és megfésülje a szakállát. Aggaszt, hogy
Charlotte milyen könnyen belezúgott. Tudom, vannak olyan
nők, akiket nem zavar az egyedüllét, és vannak, akiket
igen, de ez nem azt jelenti, hogy az első férfival össze kell
állnia, aki kicsit is érdeklődik iránta. Kizárólag azért
béreltük fel Maxet részmunkaidős mindenesnek, mert Peter
meghúzta a hátát; elbotlott egy könyvben, amit Diana
hagyott a lépcsőn. Persze miután ilyenformán beengedtük
őt az életünkbe, Charlotte vérszemet kapott, és mindenáron
meg akart győzni minket, hogy Max beköltözhessen a
kocsiszín feletti üres apartmanba, mert nem tudja fizetni az
albérletét. Mi azonban a sarkunkra álltunk, és Peter
nagyapjával is tudattuk a véleményünket, mielőtt ismét
átvernek bennünket. Esküszöm, ha a nővéremen múlna,
már egy kommunában élnénk.
– Nem érzed ezt a szagot? – kérdezem. Az
elszáradtfalevelek, friss fűrészpor és faforgács illata
mögött meghúzódik valami áporodott és undorító szag. –
Szerintem a pajtából jön. Mintha valami megdöglött volna
odabent.
– Elég régi épület. Valami egész biztos megdöglött ott.
– Nagyon büdös. Megnéznéd?
Peter a kezembe nyomja a babát, és követi a szagot a
pajta másik oldaláig, ami nem a ház felé néz. Hiányzik ott
néhány léc, amit már régen ki akartunk cserélni.
Valószínűleg bemászott egy állat, és nem talált ki. Talán egy
sündisznó vagy mosómedve.
Pár perc múlva Peter visszatér.
 – Ezt látnod kell.
– Micsodát?
– Csak gyere!
Visszateszem a kicsit a járókába, miközben Peter
széthúzza a pajta bejárati ajtaját. Esélytelen, hogy a
hasamat bepréseljem hátul a hiányzó lécek között. Amint
belépünk, azonnal megcsap a szag, és majdnem elájulok.
Alig bírom visszatartani a rám törő hányingert, és nem a
terhességem miatt. Nagyot nyelek, befogom az orrom, és
követem Petert a penészes szalmabálák és rozsdás
munkaeszközök halmai között az egyik régi lóbokszba.
Felnyitja a reteszt, és félreáll.
Először nem is tudom felfogni, mit látok. Egy nem
tudományos területen dolgozó ember valószínűleg arra a
következtetésre jutna a rengeteg – a bomlás különböző
stádiumában járó, felvágott és a belsőségeivel együtt
kiterített – állati tetem láttán, hogy a pajtánk egy
sorozatgyilkosnak ad otthont. Néhányat felismerek: egy
mezei egér, egy csíkosmókus, egy nyúlkölyök. Mások az
oszlás olyan előrehaladott állapotában vannak, hogy
lehetetlen megállapítani.
– Uramisten! Mik ezek? Miért csinálta ezt? – Mindketten
tudjuk ugyanis, hogy ez nem lehet más, csakis Diana
műve.
– Ennél is lényegesebb, hogy hogyan vitte véghez
mindezt a tudtunk nélkül!
Jó kérdés. Ha bárki rákérdezne, Dianát magára hagytuk-e
annyi ideig, hogy felhalmozhassa ezt a hátborzongató
gyűjteményt, a válaszom magabiztos nem lenne; vagy
Petert követi az erdőben, vagy velem van a
megfigyelőálláson, vagy Charlotte-tal csinál ki tudja, mit, de
állandó megfigyelés alatt van. A nővérem ezek szerint
alaposan cserben hagyott minket.
– El tudod képzelni, mi történt volna, ha Diana ezt még
akkor csinálja, amíg a városban lakunk, és valaki
észreveszi? – A hideg futkos a hátamon. – Kijön a
gyermekvédelem. Dianát elveszik tőlünk, nevelőszülőkhöz
adják, vagy javítóintézetbe dugják. Istenem!
A gondolat, hogy ilyen közel kerültünk a lányunk
elvesztéséhez, elborzaszt. Én tudom, hogy csak azért vágta
fel ezeket az állatokat, mert látni szerette volna, mi van
belül, pusztán kíváncsiságból tette, nem rosszindulatból,
pontosan úgy, ahogy azon a bizonyos télen felvágta a
plüsseit. Nem az ő hibája, hogy nem érti a különbséget egy
indokolt tudományos vizsgálat és… eközött, bármi legyen is
ez.
Felfordul a gyomrom.
– Ki kell mennem innen! – Levegőért kapkodok, ahogy
már érzem a keserű ízt a torkomban. Kirohanok, és
előrehajolok, kezemmel a térdemre támaszkodva.
Peter ott van a nyomomban.
– Jól vagy?
Mélyeket lélegzek, és a pulóverem ujjába törlöm a
számat.
– Az leszek, ha eltüntetem ezt a szagot a ruhámból és a
hajamból. Ő hogy bírja elviselni?
Peter vállat von.
– Hogyan kezeljük a helyzetet?
Komolyan fogalmam sincs, mi lenne a megfelelő reakció.
Amíg dr. Merritt rendelőjében várakoztam, és a
pszichopátiáról olvasgattam, arra jöttem rá, hogy a
jutalmazás és büntetés megszokott módszerei most nem
alkalmazhatók. Dr. Merritt egyszer elmagyarázta: Diana
érzelmileg semleges szinten áll, ami azt jelenti, hogy
egyszerűen nem éli át az érzelmek nagy skáláját, ami a
legtöbb ember magatartását szabályozza. Ha büntetésként
megvonunk tőle valamit, az semmilyen hatással nem lesz
rá, mert semmihez nem kötődik annyira, hogy az
elvesztésének veszélye megváltoztassa a viselkedését. A
pszichopaták emellett sértettséget sem éreznek, mert nem
érdeklik őket más emberek, vagy hogy másoknak mije van.
Sosem kérdőjelezik meg magukat, mert számukra a kudarc
nem probléma. Egy pszichopata fekete-fehér világában
vagy megteszi, amit szeretett volna, vagy nem. Ha valami
nem úgy történik, ahogy eltervezte, próbálkozik máshogy,
ha pedig kiderül a végén, hogy a célja nem elérhető,
elengedi, és továbblép. Nem csoda, hogy a lányunk
fegyelmezésére tett kísérleteink mind kudarcba fulladtak.
– Azon tűnődöm – kezdi Peter –, mi lenne, ha büntetés
helyett kissé produktívabb mederbe terelnénk az anatómia
iránti érdeklődését?
– Azt javaslod, hogy hentes legyen belőle? Mert ha igen,
akkor a látottak alapján már elég jó úton jár. Vagy talán
temetkezési vállalkozót csinálnál belőle?
 – Arra gondoltam, hogy kitanulhatná az állatpreparálást.
– Állatpreparálás? Most viccelsz! – A gondolat, hogy ami
kis tizenegy éves pszichopatánknak késeket adjunk a
kezébe, és bátorítsuk állatok megnyúzására és
kipreparálására, annyi vészcsengőt szólaltat meg a
fejemben, hogy azt sem tudom, hol kezdjem.
Peter védekezőn felemeli a kezét.
– Hallgass végig! Tudom, hogy a házban lévő kitömött
állatokat sem szereted. Én sem vagyok oda az ötletért.
Viszont ez lehetőséget adna Dianának, hogy tanulmányozza
az állatok belsejét, anélkül, hogy afféle őrült tudósnak
tűnne. Felállíthatnánk neki egy kis műhelyt a pajtában –
nem közvetlenül az irodánk mellett, a szag miatt. Biztos
találnék valakit, aki eljön, és megtanítja neki.
Megrázom a fejem.
– Nem látom, hogy Diana helytelen viselkedésének
megerősítése hogyan segítene neki. Nekem olyan érzésem
van, hogy ezzel csak jóváhagyjuk a rosszat.
– Van jobb ötleted?
Ismét megrázom a fejem, mert tényleg nincs.
– Csak gondold át! Nem kell azonnal döntést hoznunk.
Ami jó dolog, mert bármennyire utálom is, amit Diana
tett, Peter ötlete még ennél is jobban taszít. A járókához
sétálok, hogy újratöltsem a kicsi cumisüvegét, majd vissza a
farakáshoz, és a kettéhasított darabokat sokkal nagyobb
erővel vágom a csinosan elrendezett tűzifahalom tetejére,
mint szükséges lenne. Állatpreparálás. Már a szó sem
tetszik. Megtanultam együtt élni a házban fellelhető
kitömött állatokkal, mert nem volt más lehetőségem, és
azzal nyugtattam magam, hogy bármennyire ízléstelenek is,
egy régi, letűnt kor emlékei. Az már egész más kérdés,
hogy megengedjem a lányomnak, hogy tovább gyarapítsa a
gyűjteményt.
Újabb darabot hajítok a rakásra. Lebucskázik a pajta
faláról egy hatalmas csattanás kíséretében. A másik oldalon
folyó vérengzésre gondolok. Lelki szemeim előtt megjelenik
Diana, ahogy sorban felállítja a csapdákat; nagy
valószínűséggel a pajtában elszórva talált rájuk. Az ezekbe
belesétált, ártatlan kisállatok számára a birtokunk
menedékből hirtelen vágóhíddá változott. Látom, ahogy a
titkos műhelyébe viszi a ketreceket, saját kezével végez az
áldozataival, és felvágja őket, mindezt egy pillanatnyi
hezitálás nélkül, tekintet nélkül arra, hogy éppen elvett egy
életet. Aztán elképzelem, hogy megteszi újra meg újra meg
újra. Ha nem fedeztük volna fel a kis gyűjteményét, vajon
nagyobb állatok következtek volna? Vajon elkezdte volna
kínozni is őket, mint a fiú, akiről dr. Merritt irodájában, az
egyik magazinban olvastam? Levágta a család macskájának
a farkát egy késsel, apró darabonként, több héten át, mert
kíváncsi volt, az állat hogyan reagál.
Talán Peternek van igaza. Talán az állatpreparálás a
legjobb mód rá, hogy kordában tartsuk a furcsa hajlamait.
Így legalább összerakná az állatokat, ahelyett, hogy
szétszedi őket.
Az a szomorú igazság, hogy valószínűleg teljesen
mindegy, mit reagálunk Diana minivérfürdőjére, mert a
lányunkat nem lehet meggyógyítani. Diana egy
pszichopata, születése pillanatától kezdve az. Mint a
szüleinek, az a feladatunk, hogy visszatartsuk, nehogy rossz
útra térjen, ám bármennyire igyekszünk is, végső soron a
tetteit nem mi irányítjuk. Talán segít majd Peter megoldása,
talán nem. Bárhogy lesz is, nem tudom kiverni a fejemből a
gondolatot, hogy mind egy hatalmas katasztrófa felé
száguldunk, és a lányunk ül a volánnál.
 TIZENNÉGY
MOST Rachel
Fogságba estem. Az üvegteraszon ragadtam, ki tudja,
meddig. Diana és Charlotte éppen reggelit készítenek
odalent a konyhában, az emeleti parketta pedig nyikorog,
és meghallják, ha mocorgok. Emiatt a hollókhoz sem tudok
lemenni, hogy beszélhessünk. Fázom, éhes vagyok, és
vécéznem kell. Sülő szalonna illata csapja meg az orromat,
mint azok a szálló illatfelhők a rajzfilmekben. Összefut a
nyál a számban, és korogni kezd a gyomrom, még úgy is,
hogy hatéves korom óta nem ettem húst. És nagyon
vágyom egy cigire.
Dühös is vagyok – most nem feltétlenül a nővéremre és a
nagynénémre, bár az sem elhanyagolható, hanem
magamra. Igen, a döntés, hogy egy időre megbújok, az
enyém volt. Mégis, anélkül, hogy tudná, hogy itt vagyok,
ezúttal is a nővérem mozgatja a szálakat. Nehéz elhinni,
hogy kevesebb mint huszonnégy órával a hazatérésem után
ismét visszatértünk a régi kerékvágáshoz. Mindig is Diana
irányította a családunkat. Az ő akarata, az ő igényei minden
esetben megelőzték az enyéimet. Akkoriban azt hittem, ez
normális, a másodlagos szerepem oka egyszerűen az, hogy
én vagyok a második gyerek. Aztán egy napon a
terapeutám rámutatott: a nővérem összes utasításának
követése – még akkor is, ha azok rizikós vagy egyenesen
veszélyes dolgok voltak – csak kísérlet volt a szüleim
figyelmének felkeltésére. Addig a pillanatig azt mondtam
volna, pusztán életben akartam maradni.
Itt ülök tehát. Az egyetlen pozitívuma annak, hogy az
üvegteraszon gubbasztok, hogy tökéletes rálátásom van a
pajtában lévő stúdiókra. Ha valamilyen oknál fogva nem
szeretnének dolgozni ma, a tervem – az, hogy észrevétlen
maradok – véget is ér, mielőtt egyáltalán elkezdődne, mert
a hólyagom cserben fog hagyni. A konyhából felszűrődő
csöpögő hangok sem segítenek.
Közben az óra is ketyeg. Csak az a kérdés, sikerül-e
mindent elintéznem, amit akarok, mielőtt Diana és
Charlotte rájönnek, hogy itt vagyok. Előző este majdnem
letérítettek az útról. Persze borzasztóan szeretnék
bizonyítékot találni a nővérem mesterkedésére, hogy
elmegyógyintézetbe zárjon, ám ennek a kiderítése nem
mehet az eredeti tervem rovására. Minden azon múlik, én
lőttem-e le anyát, vagy sem. Ha kiderül, hogy valóban én
követtem el ezt a borzalmas dolgot, Dianáé lehet minden
tulajdonom, szó szerint bezárhat, és eldobhatja a kulcsot,
nem fogok ellenkezni. Ám ha bebizonyosodik, hogy nem én
vagyok a bűnös – és nyilvánvalóan ezt szeretném elérni,
miután valós okom van kételkedni –, mindent el fogok
követni, hogy legyőzzem a testvéremet. Minél előbb
megválaszolom az első kérdést, annál hamarabb
foglalkozhatok a másodikkal.
Végre-valahára becsapódik a konyhaajtó. Pillanatokkal
később Charlotte és Diana átsétálnak a pajta és a ház
között húzódó befagyott kavicságyon. Charlotte
platinaszőke haja pont olyan őszes, amilyenre számítottam,
azonban nővérem szintén szőke, de katonásra borotvált
frizurája kissé meglep. Mindketten farmert és flanelinget
viselnek. Kabátot nem, hiszen ez csak rövid séta, és nem éri
meg kabátba, sapkába és kesztyűbe beöltözni. Bármiről
beszélnek is, az nagyon vicces lehet, mert Charlotte
hirtelen hátravetett fejjel hahotázni kezd. Ismerős szúrást
érzek. Anya mondogatta mindig, hogy nem volt egyszerű
élete a nővéremnek, nehezen szerzett barátokat, és
örülnöm kellene, hogy ilyen közel állnak egymáshoz
Charlotte-tal. Mégis fájdalommal tölt el a tudat, hogy ők itt
boldogan éldegéltek, amíg én be voltam zárva.
Amint bezárul mögöttük a pajta ajtaja, a legközelebbi
mosdóhoz rohanok, majd a gyerekkori szobám felé veszem
az irányt, és feltépem az ablakot.
– Helló! Itt vagytok?
Semmi válasz.
Szélesebbre tárom az ablakot, és kidugom a fejem.
– Helló? Van itthon valaki? – Elég buta kérdés, nem
hinném, hogy a hollók megértik az otthon fogalmát. Ám
nincs jobb ötletem, hogyan hívjam fel magamra a
figyelmüket.
Még mindig semmi.
Lerázom magamról a csalódottságot, és becsukom az
ablakot. Vissza fognak térni. Az év ezen szakában azt
diktálja az ösztönük, hogy előkészítsék a fészket a fiókáik
számára. Eközben én is a saját szükségleteimre
koncentrálok.
Lemegyek a konyhába, megpiszkálom a széndarabokat a
kályhában, és rádobok még néhány cédrusfát, hogy
fellángoljon a tűz. Olyan közel merészkedek a kályha
tetejéhez, amennyire csak tudok anélkül, hogy én is lángra
kapnék, és addig melengetem magam, amíg visszatér az
élet az ujjaimba. Az öntöttvas serpenyő, amiben Diana és
Charlotte megsütötte a reggelijét, a tűzhely hátulján hűl. Az
aljára dermedt szalonnazsír nagyjából olyan
étvágygerjesztő, mint a szürke iszap, de annyira fázom, és
olyan éhes vagyok, hogy nem érdekel, mit fogok enni, csak
meleg legyen. A rostély fölé helyezem a serpenyőt, és
benézek a hűtőbe tojás és szalonna után kutatva. Azt
eszeltem ki, ha ugyanazt készítem reggelire, amit Charlotte
és Diana is ettek, akkor nem vesznek majd észre semmit.
Sosem sütöttem még tojást és szalonnát, de mennyire lehet
nehéz?
Semennyire, mint kiderül, már ha hajlandó vagy
elfogyasztani feketére pörkölődött aljú tojást, félig
égettfélig nyers szalonnával. A kanna aljáról kitöltöm
magamnak a csésze langyos kávét, majd elfoglalom régi
helyemet az asztalnál, ahonnan a pajtára is rálátok. Nem
mintha lenne elég időm mindent visszatenni a helyére, és
felszaladni az emeletre, ha Diana vagy Charlotte hirtelen
úgy döntene, visszajön a házba, de legalább lenne egy kis
előnyöm. El sem tudom mondani, mennyire bizarr megint
itt lenni. Gyerekkoromban rengeteg időt töltöttem ebben a
konyhában, és nem csak étkezésekkor. Amikor túlságosan
hideg vagy esős volt az idő ahhoz, hogy kimenjünk a
medvelesbe, ennél az asztalnál ülve írtam a házi
feladatomat, Diana pedig velem szemben csinálta a sajátját.
Olykor-olykor, ha Diana jó passzban volt, és észrevette,
hogy valami nem megy, eltátogta nekem a helyes választ
úgy, hogy anya ne lássa meg. Legtöbbször azonban inkább
eldugta a ceruzámat, amikor anya nem figyelt, vagy ha
vízért ment, a hátam mögött elsétálva belecsípett a
nyakamba, esetleg addig rugdosta a sípcsontomat az asztal
alatt, amíg be nem lilult. Egyszer elvette a házi
feladatomat, mielőtt anya leellenőrizhette volna, és elégette
a tűzhelyen. Közöltem vele, hogy el fogom mondani
anyának, mert rengeteget dolgoztam azon az esszén, mire ő
annyit felelt, ha tudom, mi a jó nekem, akkor nem teszem.
Ezután megszorította a nyakam azon a bizonyos ponton,
ahol ha sokáig nyomva tartják, hamarosan elájul az ember,
tehát tudtam, hogy komolyan gondolja. Így nem árultam be.
Azóta már tudom, hogy azok, akik domináns testvér mellett
nőnek fel, gyakrabban válnak ideges és bizonytalan
felnőtté. Csoda, hogy én ilyen normális lettem.
Bekapok egy falat tojást, a nyelvemmel óvatosan
körbeforgatom a számban, és próbálok nem kiscsirkékre
gondolni, miközben lenyelem. Bekapok egy falat szalonnát,
és nem gondolok kismalacokra. Mire elmostam a
tányéromat, és mindent visszatettem a helyére, már csak
kicsit émelygek, és csak csekély mértékben iszonyodom a
gondolattól, mi lapul a gyomrom mélyén. Ismét felmegyek,
hogy megnézzem, visszatértek-e a hollók. Semmi hírük, így
inkább résnyire nyitom az ablakot, és elszívok egy gyors
cigarettát, hogy megszabaduljak ettől az íztől a számban.
Kidobom a csikket, becsukom az ablakot, és a gardróbhoz
megyek.
Félretolom a gyerekméretű ruhákat és cipőket, hogy
felfeszíthessem a rejtekhelyemet takaró meglazult deszkát,
és benyúlok. Az ujjaim fát és fémet tapintanak. Az érzés
felkavaró. Azonnal visszaránt a múltba. Kiveszem a
puskámat a titkos rekeszből, és a fény felé fordítom. A tény,
hogy a Remingtonom még mindig itt van, elég erős érv az
ártatlanságom mellett. Tegyük fel, a rendőrség hibázott, és
a szüleimet nem Magnummal ölték meg. Akkor is elég
nehéz elképzelni, hogy véletlenül lelőttem anyámat, apa
ugyanazzal a fegyverrel végzett magával is, nekem meg
volt annyi lélekjelenlétem, hogy visszategyem a puskát a
deszka mögé, mielőtt eltűnök.
Leülök az ágyra, térdemen a fegyverrel. A puskatus
simára csiszolódott az évek során, a cső viszont rozsdásabb,
mint amire emlékszem, igaz, Max már használtan vette
nekem ezt a Remingtont. Eszembe jut az első alkalom,
amikor elsütöttem, szinte bizseregtem a várakozástól, a
tiltott gyümölcs édes ízével a számban. A tudattól, hogy egy
halálos eszközt tartok a kezemben, mindenhatónak éreztem
magam. Emlékszem, felötlött bennem, hogy a nővérem felé
fordítom a puska csövét, mielőtt rájön, mire készülök, és
meghúzom a ravaszt a sok gonoszság miatt, amit ellenem
elkövetett. Persze már a gondolattól is azonnal bűntudatom
támadt, bár nem annyira, mint kellett volna. Ezután ha
Diana valami kegyetlenséget tett vagy mondott, feljöttem a
szobámba, elővettem a puskát, és csak markoltam. Nem
mintha képes lettem volna lelőni a nővéremet, vagy
bármely más élőlényt, de a tudat, hogy megtehetem,
megnyugtatott. Ahogy visszatekintek, valami vad és
veszélyes mozdult meg bennem aznap.
Ellenőrzöm, hogy meg van-e töltve a puska, ahogy Max
tanította nekem egykor, és leviszem magammal a
fegyverterembe. A reggeli fényben egész másként fest a
szoba, szinte meleg és hívogató, a napsugarak áttörnek a
festett üvegablakokon, színes fényfoltokat hagyva a padlón,
és visszatükröződnek az üvegvitrinek falán. Régen gyakran
ücsörögtem a szoba közepén álló keleti szőnyegen, és úgy
tettem, mintha én lennék a beszélő oroszlán, a király
tanácsadója az ablakon szereplő meséből – A tizenkét
vadász a Grimm testvérektől, ami mindent elmond ükapám
legendás humorérzékéről. Egykori helyemen most Diana
madarakkal teli szekrénye áll. A mai napig nem értem,
vadbiológus szüleim hogyan hagyhatták Dianának, hogy
állatpreparálással foglalkozzon – számomra ez egy
csodálatos élőlény elpazarlását jelenti, semmi mást –,
annak viszont örülök, hogy a fegyvergyűjtemény
visszakerült a helyére. Nagyapa igazán örült volna.
Hátat fordítok a szobának, és a széles boltív alatt
terpeszbe állva elhelyezkedem. Fogalmam sincs, mi fog
történni, ha újra felidézem a látomásomat a szüleim
halálának helyén; látni fogok-e bármi újat, és ez az
újdonság csak megerősíti-e azt, amit mindig is hittem, vagy
pont megcáfolja azt. Izgalmas belegondolni, hogy
nemsokára minden kiderül.
Felemelem a puskámat, és a nagyszobában álló kitömött
állatok felé irányítom. Lehunyom a szemem, és azt
képzelem, hogy újra tizenegy éves vagyok. Magasabb a
kortársaimnál, de pufibb is. Két hosszú, barna hajfonat
verdesi a hátam közepét. Farmert viselek, és a kedvenc
vörös kockás ingemet – ugyanazt a ruhát, amit az
előkerülésemkor is viseltem, a rendőrség szerint. A zebra
felé fordítom a fegyver csövét. Elképzelem, ahogy
meghúzom a ravaszt. A zebra visít, megpördül, és elesik.
Ezután a gazella következik. Az ujjam még mindig a
ravaszon pihen, amikor meghallom a szüleim hangját a
bejárati ajtó felé közeledni. Fordul a kilincs. Mielőtt még
eldughatnám a puskát a szoba egy sötét sarkában, és úgy
tehetnék, mintha épp mást csináltam volna…
 – Mit művelsz?! – ordítja anya, ahogy meglát. – Tedd le
azt a fegyvert!
Azt teszem, amit mond. Hatalmas durranás. Anyám a
földre zuhan. Fölötte állok, és lenézek. Szája nyitva, szeme
csukva van.
– Rachel! – kiabál apám. Kiveszi a puskát a kezemből,
rám néz, arcán a sokk és a rettenet keveréke, majd maga
felé fordítja a fegyvert. Újabb hatalmas dörrenés.
És itt véget ér a látomásom.
Megborzongok. Kinyitom a szemem, és lenézek a
kezemben tartott puskára. Olyan érzés, mintha egy régi
barát elárult volna. Szinte biztos voltam benne, ha azon a
helyen idézem fel a víziómat, ahol az eset megtörtént,
kiderül valami új. Ezzel szemben ez a látomás közel sem
volt olyan élénk, mint amilyeneket korábban átéltem, sőt.
Fátyolosabb volt, haloványabb, kisebb. Mintha úgy néztem
volna egy fekete-fehér filmet, hogy ki van kapcsolva a hang.
Mindenre fény derül, ígérte a holló, és én hittem neki. És
mégsem emlékszem semmi másra arról a napról; arra, hogy
mit ettem reggelire, vagy hogy merre mentem. Fogalmam
sincs, hogy elmentem-e anyával a lesbe, vagy elkísértem
apát a körútjára, hogy sütött-e a nap, vagy felhős volt az ég,
szemerkélt-e az eső, vagy esett a hó. Kora november volt,
tehát ezek közül bármelyik megtörténhetett, akár több is.
Semmiben nem vagyok biztos, mert nem emlékszem.
Felsétálok az emeletre, hogy visszategyem a puskát a
rejtekhelyére, és kinézek a madárfészekre. Hát persze hogy
még mindig üres. Kezdem azt hinni, talán csak képzeltem a
beszélgetést. Talán nem is tudok beszélni az állatokkal.
Talán tényleg őrült vagyok. Talán Diana és Charlotte azért
nem hoztak haza, mert tudták, hogy az intézetben van a
helyem.
Leülök az ablak elé, kiveszek egy cigarettát a dobozból,
és az erdőt fürkészem. A fák közelebb vannak, mint amire
emlékszem, az ágak szinte hozzáérnek az ablakomhoz,
mintha tudnák, hogy a ház nem idevaló, és megpróbálnák
elnyelni. Az emberek hajlamosak úgy gondolni az erdőre,
mint sötét és veszélyes helyre, ahol óriások, szörnyetegek
és félelmetes vadállatok élnek, és tulajdonképpen
megértem, miért. A tündérmesékben és legendákban
mindig az erdő a rossz dolgok helyszíne. Hófehérkét egy
erdőben hagyták el. Jancsi és Juliska egy erdőben vesztek
el. Piroska is egy erdőben találkozott a farkassal, és még
sorolhatnám.
Ám az erdő varázslatos hely is lehet, ahol édesen énekel
a fülemüle, egy éjszaka alatt üvegkastélyok emelkednek ki
a földből, madarak és vadállatok képesek a beszédre,
vándorok és utazók találnak menedékre. Engem sosem
rémítettek meg ezek az erdők. Ez volt az otthonom.
És ezzel a gondolattal együtt egy emlékfoszlány is
visszatér. Egy valódi emlék, ami olyan tiszta, mint az a nap,
amikor megtörtént. Tényleg elsütöttem egy fegyvert a
szüleim halálának napján. Ebben száz százalékig biztos
vagyok. Csakhogy abban a pillanatban nem a
fegyverteremben voltam.
Hanem az erdőben.
 TIZENÖT
AKKOR Jenny
Félméternyi tömör hóréteg a földön, napos égbolt, alig
valami szellő és mínusz tíz fok körüli hőmérséklet; tökéletes
januári nap arra, hogy elhótalpazzunk a nyugati
sziklafalhoz. Egyedül télen tudunk eljutni a sziklához, mert
a közte és a ház között elterülő mocsárvidék az év bármely
más időszakában túl nedves ahhoz, hogy átkeljenek rajta.
Elég hosszú gyalogtúra, ennél messzebb már nem is
mehetnénk anélkül, hogy elhagynánk a birtokot, és még
ideális körülmények mellett is legalább egy óra az út. Ám a
csupasz faágakat és a fenyők tűleveleit tizenöt centis friss
hó borítja, a fákról jégvirágok lógnak, és a levegőben apró
gyémántokként szállong a zúzmara; a szikla tetejéről
csodálatos kilátás nyílik fagyos jégvilágunkra, ami megéri a
fáradságot. Peter és én már megtettük ezt az utat az elmúlt
két télen, és most, hogy Diana betöltötte a tizenkettőt, s
közel olyan magas, mint én vagyok, szeretném megosztani
vele ezt a varázslatos élményt.
Nyilván foggal-körömmel tiltakozott az ötlet ellen, mert
ugye mégis mikor akarna bármi olyasmit tenni a nagyobbik
lányom, amit én szeretnék?! De elhatároztam, hogy ezúttal
nem adom be a derekam. Mióta megcsináltuk a műhelyét,
mást sem akar csinálni, csak állatokat preparálni. Látnom
kellett volna előre, hogy céltudatos kislányomat azonnal
rabul ejti az új hobbija, sokkal jobban, mint szeretném. A
pajta régi tejtároló szobájában helyeztük el, az öntött
cementpadló és a tizenöt centi vastag válaszfalak, amik
annak idején a rágcsálók ellen védték a helyiséget, ma is
ugyanazt a célt hivatottak szolgálni. A plafonba új
szellőzőrendszert építettünk, mert a szobának egyetlen
ablaka sincs, és a rothadó tetemek és vegyszerek szagának
belélegzése órákon, sőt napokon át nem lehet valami
egészséges. Végül meg kellett ígérnem Dianának, hogy ha
eljön velünk a túrára, kap egy új nyúzókésszettet. A
vesztegetés azon kevés viselkedésterápiás eszköz egyike,
ami valóban beválik, bár ezt a nehézségek árán
megszerzett tudásmorzsát egyetlen valamirevaló „Hogyan
neveld pszichopata gyermekedet?” kézikönyvben sem lehet
megtalálni.
– Hogy bírod? – szól Peter a sor végéről, miközben épp a
sűrű, magas, fehérfenyőerdő közepén próbáljuk
átverekedni magunkat.
Peter és én felváltva törjük az utat, most épp rajtam van
a sor. Utat törni sokkal fárasztóbb, mint követni a
többieket, mert extra magasra kell emelni a térdedet, hogy
a hótalpak kitapossák a nyomot, ugyanakkor a lábad ne
akadjon össze, és ne zuhanj orral előre a hóba, de én
szeretek elöl menni. Látni magam előtt a tiszta, érintetlen
havat, ahogy csillog a napfényben, tudni, hogy bárhova
teszem is a lábamat, Dianának és Peternek követnie kell. A
fenyők az erdőnek ezen a részén olyan egyenesek,
magasak, és olyan egyforma távolságra állnak egymástól,
hogy nem is tűnnek valódinak. Mintha valaki odafestette
volna őket. A fény is mesterségesnek hat; napos, mégis
szórt, a levegőben lévő megfagyott nedvesség miatt. Még a
hangunk is furcsán tompa.
Minden egyes lélegzetvétel fagyos tüskékkel szurkálja a
tüdőmet, és olyan energiával tölt fel, amire a forró, párás,
trópusi levegő sosem lenne képes. Azok, akik nem éltek
ennyire fent északon, biztosan őrültnek gondolnak minket,
amiért kint töltünk egy ilyen napot, ám nekik fogalmuk
sincs, mennyire fel tudja pezsdíteni az ember vérét egy
efféle téli gyalogtúra. Ráadásul edzésnek sem utolsó.
– Jól vagyok – szólok hátra.
– Biztos?
– Jól vagyok – ismétlem meg anélkül, hogy a hangomon
érződne a bosszúság, amiért másodszor is válaszolnom
kell ugyanarra a kérdésre.
Peter aggodalma őszinte, még ha felesleges is. A
várandós nők is tökéletesen alkalmasak arra, hogy fizikai
tevékenységet végezzenek – főleg ha ahhoz hozzá is vannak
szokva – egészen a szülés pillanatáig. És ebbe a lovaglás,
korcsolyázás, akrobatamutatványok vagy a balett is
beletartozik. Éveken keresztül kóboroltam ezekben az
erdőkben, hótalppal és anélkül is; egy pár mérföldes túra a
nyugati szikláig meg sem kottyan. Igaz, hogy a hátizmaim
szinte üvöltenek az igénybevételtől, amiért ellensúlyozniuk
kell a hatalmas pocakomat, a tüdőkapacitásom pedig fele a
megszokottnak, köszönhetően a babának, aki alulról
nyomja a belső szerveimet, de pont ugyanígy érezném
magam a házban sétálgatva is.
– Éhes vagyok – jelenti ki Diana. – És fáradt. És fázom.
– Mit gondolsz? – fordulok Peter felé. – Van idő egyrövid
pihenőre?
Ha megállunk néhány percre, hogy pihenjen, és bekapjon
pár falatot, azzal háromból két panaszára válaszoltunk. És
a lányunk panaszainak figyelmen kívül hagyása sosem
opció.
Peter először az égre néz, majd az órájára.
– Öt perc. Ha hosszabb időre megállunk, fázni kezdünk–
figyelmeztet.
Lerázom magamról a hátizsákot, és körbeadok néhány
palack vizet és hármat Charlotte isteni házi készítésű
müzliszeletéből. Peternek igaza van abban, hogy nem
állhatunk meg sokáig. Az időjárásnak megfelelően hosszú
aláöltözet, bélelt sínadrág, pehelykabát, gyapjúkesztyű,
sapka, sál és masszív hőtartó hótaposó van rajtunk, amit
még egy sarkkutató is megirigyelne, ennek ellenére a
legjobb módja, hogy melegen tartsuk magunkat, ha
folyamatosan mozgásban vagyunk. Amint felérünk a
csúcsra, tüzet rakunk, lepihenünk, és megmelegszünk a
piknik mellett. Peter zsákjában van a tűzifa, gyújtós,
újságpapír és gyufa, Dianánál pillecukor, virsli és hot dog
kifli, nálam pedig egy termosz saját készítésű csili
papírtányérokkal és műanyag evőeszközökkel. Ugyan a
medvék territóriumán vagyunk, ezúttal nem probléma,
hogy ennivalót is hoztunk magunkkal, mert a medvéink
alszanak. Késő télen előfordul néha, hogy egy téli álmát
alvó állat felébred, és kidugja az orrát a barlangjából, ha a
hőmérséklet fagypont fölé emelkedik, ám ez a veszély ma
nem fenyeget.
Diana leguggol, amennyire a hótalpai engedik, és egy
friss lábnyomra mutat a hóban.
– Ez egy vörös hiúz?
– Lehet – füllentem.
A nyomok méretéből és mélységéből ítélve úgy sejtem,
inkább a birtokunkon élő farkasoktól származnak, de így is
elég nehéz volt meggyőzni Dianát, hogy velünk jöjjön erre a
túrára; nem szeretném, hogy a farkast használja
kifogásnak, és haza akarjon menni.
 – Szívesen kipreparálnék egy hiúzt. Talán Max elejti
nekem.
– Az ki van zárva! Tudod, mi a szabály.
Diana is pontosan tudja, hogy csak olyan állatokat szabad
kitömnie, amik természetes halált haltak. Öregek voltak,
elkapta őket egy ragadozó vagy elütötte egy autó – messze
a legnépesebb csoport a három lehetőség közül, főleg
tavasszal és ősszel, amikor az állatok mozgásban vannak –,
más lehetőség nincs. „Etikus állatpreparálás”, mint
kiderült, így nevezik az általunk hozott szabályokat, bár
fogalmunk sem volt ennek a létezéséről, amikor
megalkottuk őket. Miután meséltem a könyvesbolt
tulajának Diana legújabb hobbijáról, és megkérdeztem,
ismer-e jó könyvet a témában, mutatott egy fantasztikus
albumot két világhírű holland állatpreparátor munkáival.
Lenyűgöző életképeket állítanak be egzotikus állatok
főszereplésével, amiket régi híres festők képei inspiráltak.
A struccok, szibériai tigrisek, anakondák, majmok,
papagájok és egyéb madarak és hüllők mind kizárólag
legális tenyésztőktől és állatkertekből származnak, s mind
természetes halált haltak. A művészek papírokkal tudják
igazolni az állatok eredetét.
Be kell vallanom, lenyűgöző, és furcsa módon vonzó
művészetük és etikus hozzáállásuk kissé megváltoztatta a
véleményemet. Valóban a magas művészet szintjére
emelték az állatpreparálás mesterségét, mi sem bizonyítja
jobban, minthogy világszerte galériák és múzeumok állítják
ki alkotásaikat. Nekünk is ők mutatták meg az utat. Nem
leszünk mindig itt, hogy otthont adjunk Dianának, és
gondoskodjunk róla; egy napon majd el kell tartania saját
magát. Nem tudom elképzelni őt egy irodában vagy
bármilyen helyzetben, ahol rendszeresen emberekkel kell
érintkeznie. Azt viszont igen, hogy itt él a vadászházban, és
ehhez hasonló munkával keresi a kenyerét. Ki gondolta
volna, hogy Dianának művészi hajlamai vannak. A tanára
szerint tehetséges.
De mindez a jövő zenéje. Diana jelenleg egy tizenkét éves
kislány, aki nem bírja, ha ellentmondanak neki. Kihúzza
magát, felszegi a fejét, és szinte felnyársal a szemével.
– Charlotte néni azt mondja, a szabályok azért vannak,
hogy megszegjék őket.
 – Charlotte néni sok dolgot mond – replikázik Peter. – Ez
nem azt jelenti, hogy igaza is van.
Értékelem, hogy támogat. Bárcsak Charlotte is
gyakrabban mellém állna. Nem érdekel, milyen közel
kerültek egymáshoz; Charlotte-nak nincs joga aláásni a
tekintélyünket, és arra buzdítani Dianát, hogy hagyja
figyelmen kívül a szabályainkat és utasításainkat. Még hogy
a szabályok azért vannak, hogy megszegjék őket!
Diana elégedetlenül pufog nagy egyetértésünk láttán, de
nem erőlteti tovább a dolgot, ehelyett előszedi a
hátizsákjából a vízálló kamerát, amit a nővéremtől kapott,
és ismét leguggol, hogy képeket készíthessen.
– Szerintem ezek farkasnyomok. Majd megmutatom
Maxnek. Ő tudni fogja, milyen állatok nyomai.
És ez a problémánk másik fele. Charlotte és Max; Max és
Charlotte. Diana szemében csak nekik van tekintélyük,
mintha egyedül az ő véleményük számítana, pedig Max
csak egy hazug csaló. Nem is számolom, hányszor kaptam
rajta hatalmas hazugságokon, de két farkasos meséje
kitűnik a többi közül. Az elsőben Max azt állította, egy
barátjával épp őzre vadásztak, amikor körbevette őket egy
farkasfalka. Többször is közéjük lőttek, de az állatok egyre
csak közeledtek, mire Max és a barátja felmásztak egy-egy
fára. Csakhogy a másik férfi megcsúszott, és leesett, és
mivel Max puskája beragadt, ezért tehetetlenül nézte végig,
ahogy a társát szétcincálják. A másik történetben Max
állítása szerint vadászni ment egy másik barátjával egy
januári napon, amikor elég kemény volt az időjárás, vadat
pedig alig lehetett látni. Szétváltak, és miután aznap este a
barátja nem jött haza, Max másnap reggel a keresésére
indult. A barátja holttestét csontig lerágva találta meg,
körülvéve annak a tizenhárom farkasnak a tetemével,
amikkel meg kellett volna küzdenie, hogy életben
maradhasson. Mindkét meséje olyan szürreális volt, hogy
leellenőriztem őket, és ugyan mindkettő igaznak bizonyult,
és valóban a Felső-félszigeten történtek, csakhogy több
mint száz évvel ezelőtt. Rájöttem, hogy semmit nem lehet
szó szerint venni, ami Max szájából elhangzik, de a lányom
és a nővérem láthatóan bedőltek a sármjának.
Ha Petert zavarja is, hogy Diana arra célozgat, az
ezermesterünk többet tud a vadonról, mint vadbiológus
szülei, nem látszik rajta. Rálehel a kezére, hogy
felmelegítse, és felhúzza a kesztyűjét.
– Oké. Ideje továbbmenni. Már nincs sok hátra. Arra a
gerincre kell felmásznunk.
Egy kövekkel teleszórt emelkedőre mutat úgy háromszáz
méterre. Az emelkedő elég lankásan kezdődik, ám egyre
meredekebb lesz, ahogy haladunk előre, a végén már
majdnem huszonöt fokos dőlésszöggel. Ilyen távolságból a
megmászása nem tűnik túl nehéznek, de tapasztalatból
tudom, pont annyira kimerítő, hogy ha felértél a csúcsra,
úgy érzed, valami hatalmas dolgot vittél véghez.
– Olyan messzire? – nyafogja Diana, ahogy az várhatóvolt.
– Eeegen – válaszolja Peter jókedvűen. – Persze ha
szeretnél, itt maradhatsz lent, amíg mi piknikezünk egy jót
fent a csúcson.
– Apa csak viccel – vágom rá gyorsan, mielőtt Dianának
ideje lenne dühbe gurulni. – Nem hagyunk itt. Egyébként is,
nálad van a pillecukor. – Rávigyorgok, de Diana nem
viszonozza.
Összegyűjtöm az üres vizespalackokat, felveszem a
hátizsákomat, és beállok a sor elejére.
– Én akarok elöl menni! – Diana a hátam közepére teszi a
kezét, és meglök. Nem erősen, csak pont annyira, hogy a
hótalppal a lábamon és a méretes pocakommal elvesztem
az egyensúlyom, és előreesek négykézlábra.
– Diana! – szól rá dühösen Peter. Felém nyújtja a karját,
hogy segítsen felkelni, amire egyedül képtelen lennék. –
Vigyázz jobban! Anyu és a baba is megsérülhetett volna.
Kérj bocsánatot!
– Nem szükséges – felelem azonnal. Nincs értelme
bocsánatkérést kierőszakolni egy olyan emberből, aki
életében nem érzett még bűntudatot. – Nem zavar, ha ő
megy elöl. Nem is baj, ha megtanulja, hogyan kell nyomot
kitaposni. Csak menjünk!
Diana elszántan halad előre, botladozik, és többször
elesik, ahogy próbál utat törni a mély hóban. Minden
alkalommal, ahogy a földre zuhan, felkel, és megy tovább. A
vállam fölött hátranézek Peterre, és összemosolygunk.
Egyet mondhatok a lányunkról: ha egyszer valamit
elhatároz, akkor attól nehéz eltéríteni.
– Rendben! – Peter kiabál hátulról, ahogy a
hótakaróhelyét lassan átveszi a kavicsos föld. – Itt hagyjuk
a hótalpakat, és nélkülük tesszük meg az út hátralévő
részét.
Megváltás levenni őket. Sokkal jobban kifáradtam, mint
amire számítottam. Feladni még nem szeretném, de ha
Peter bejelentené, hogy tartunk egy kis pihenőt, nem
ellenkeznék.
Átveszi az irányítást, én megyek hátul, Diana pedig
köztünk sétál biztonságban. Kellő távolságot tartunk a
szikla szélétől, de nem kockáztatok.
Óvatosan haladunk a hatalmas kövek között. A
sziklaszirtünk a Marquette-i Vas Vidék része, ami a
Felsőfélsziget nyugati felén található három vasban gazdag
hegyvidék egyike. Ez megmagyarázza, miért olyan
sötétvörösek a kövek. A Felső-félszigetnek ezen a végén a
legtöbb város a bányászatra épült: Marquette, Ironwood,
Iron River, Ishpeming és Negaunee; némelyik még ma is a
bányászatból él. Réz és arany is található a környéken,
elhagyatott bányaaknák százai pöttyözik az egész
félszigetet. Peter nagyapja szívesen dicsekedett a
baseballlabda méretű rézröggel, amit állítása szerint a
birtokon talált, ám én még sosem találtam apró kavicsnál
nagyobbat.
Egyre meredekebb emelkedőn haladunk. Mire elérjük a
csúcsot, annyira kifogyok a szuszból, hogy előrehajolva,
kezemmel a térdemen támaszkodva próbálok levegő után
kapkodni, mielőtt egyáltalán szemügyre vehetném a csodás
kilátást. Ahogy végre felegyenesedek, és végignézek a
megfagyott völgyön – közben lopva a kabátom alá
nyúlkálok, hogy fájó hátamat masszírozzam –, a kilátás
pontosan olyan lenyűgöző, mint amire emlékeztem.
Tündérmesébe illő álomvilág a kék minden elképzelhető
árnyalatában, amerre csak a szem ellát. Csak innen fentről
lehet igazán méltányolni a birtokunk különleges tál
formáját, ami elzárja és megvédi a külvilágtól. A
hegygerinc, amin állunk, észak és délkelet felé is
sarlószerűen kanyarodik, egyedül a keskeny vágat töri meg,
amit Peter ősei vájtak a sziklába, hogy hozzáférhessenek
ehhez az elveszett és mágikus világhoz.
Holló károg egy magas vörösfenyő csúcsán – kr-r-rúg, kr-
r-rúg, kr-r-rúg –, így figyelmezteti a társait, hogy
betolakodók vannak az erdőben, mintha a csizmáink
ropogása és a beszélgetésünk zaja nem lenne elég. Fák
recsegnek a hidegben. Egy szélfuvallat lesodorja a
hópelyheket az ágakról, és beteríti vele a vállunkat, mintha
egy hógömb belsejében lennénk. A medvéimre gondolok,
meg Peter békáira, és az összes többi erdei lényre, amik a
maguk módján birkóznak meg a téllel: egyesek
barlangokban vagy hó alá vájt üregekben alszanak, az őzek
cédrusok mocsarában bújnak meg, a hollók és a hermelinek
pedig a hótakaró fölött kutatnak táplálék után – tökéletes
harmóniában és egyensúlyban léteznek egymás mellett.
Szerencsések vagyunk, hogy itt élhetünk. Az otthonunk
valóban nem fogható semmi máshoz.
– Mit gondolsz? – kérdezem Dianát, miközben
körbemutatok a tájon.
– Tetszik.
Nem nevezhető éppen ömlengésnek, de ha
belegondolunk, kinek a szájából hangzott el, ezt is
értékelem.
Peter néhány méterrel hátrébb lép a peremtől, és körbe-
körbe kezd sétálni, hogy letapossa a havat a tűzrakáshoz.
– Akarsz segíteni? – kérdezi a lányunkat, miközben
összegyűri az újságpapírt, és gyújtóst tesz köré, mintha
indián sátrat építene. – Gyere csak ide! Meggyújthatod te.
Diana bármikor máskor ugrana a lehetőségre, hogy
tűzzel játszhat, így kissé meglep, amikor inkább a perem
széle felé lép, és a völgyre mutat.
– Az mi?
– Ne olyan közel! Gyere vissza, és állj mellém!
Két lépést tesz a szikla pereme felé, és a szeme elé teszi
a kezét.
– Ott lent – mutatja. – Láttam valamit. Szerintem
egyfarkas.
– Azonnal gyere ide! – mondom olyan határozottan,
ahogyan csak tudom, anélkül hogy megijeszteném. –
Megnézem.
Valószínűleg valami a hangomban azt súgja neki, hogy
ezúttal komolyan gondolom, mert Diana kivételesen azt
csinálja, amit kérek tőle. Óvatosan közelítek a peremhez,
minden lépésnél ellenőrzöm a havat, mielőtt ránehezednék,
mert nem látszik, hol végződik a szikla. Tavaly, amikor
Peterrel lementünk a völgybe, és lentről jártuk körbe a
sziklát, végig hófürtök lógtak a perem széléről, pont, ahogy
a természetfilmekben vagy a moziban látni. Nincs okunk
azt feltételezni, hogy idén másként lenne.
 Amikor már nem merek közelebb menni, felemelem a
távcsövet, és körbepásztázom a völgyet.
– Látom! Ez egy jávorszarvas. Nem, várjatok! Ketten
vannak. Anya és kicsinye. Jó szemed van, Diana. Peter,
gyere ide, ezt látnod kell!
A Felső-félszigeten majdnem olyan ritkák a
jávorszarvasok, mint a farkasok, amik belőlük táplálkoznak.
Egyedül Isle Royale-on található számottevő populáció, a
Felső-tó egyik szigetén, ami ötvenhat mérföldre fekszik
Copper Harbor aprócska városától a Keweenaw-félsziget
csücskén. Ez az állam leg-északibb pontja. Előfordul, hogy
egy Isle Royale-i jávorszarvasnak megjön a kedve a
felfedezéshez, és átkel a befagyott tavon a szárazföldre, ám
a kanadai partszakasz sokkal közelebb van, tehát elég kicsi
az esélye, hogy onnan utazott volna idáig ez a két példány.
Sokkal valószínűbb, hogy ez az anya és borja egy kicsi, ám
egyre növekvő populáció tagja, akiket szándékosan
telepítettek a kontinensre. Izgalommal tölt el a gondolat,
hogy a birtokunkon szaporodnak majd tovább.
Diana rángatni kezdi a távcsövet a nyakamban. Nem is
vettem észre, hogy mellém lépett. Felé fordulok.
– Mondtam, hogy maradj ott.
– De látni akarom! – Megint a messzelátóért kap.
– Aú! Elég! Óvatosan, Diana! Várj egy percet! A
távcsőszíja beleakadt a kabátom zsinórjába.
Lehúzom a kesztyűm, és a térdem közé fogom, hogy
jobban hozzáférjek a zsinórhoz. Ezután hirtelen,
megmagyarázhatatlan és elképzelhetetlen módon már a
levegőben szaltózom.
Fájdalom.
Éles. Nem szűnő. Mindent elsöprő. Mindenem fáj. A
fejem, a nyakam, a hátam, a karom, a lábam. Mintha
lángolna az egész testem.
Kinyitom a szemem. Nem látok mást, csak a kék eget.
Oldalra fordítom a fejem. Kövek. Hó. A hátamon fekszem
a köveken. Fogalmam sincs, miért.
– Jenny! – hallom Peter kiáltását valahonnan fentről.
– Anya meghalt? – érdeklődik Diana.
– Jenny! Válaszolj!
Az oldalamra gurulok, és a mellettem álló sziklatömbbe
kapaszkodva felhúzom magam majdnem ülő pozícióig, majd
egyik kezemmel a sziklát markolva feltápászkodom. Lefagy
a kezem. Nem tudom, miért nincs rajtam a kesztyűm.
Nem. Levettem a kesztyűmet, hogy kibogozzam a távcső
szíját a kabátom zsinórjából, mielőtt leestem volna.
Leestem.
Egy kupac kövön és friss havon fekszem a nyugati
sziklafal aljánál, mert lezuhantam róla.
Lezuhantam, és életben maradtam.
– Jól vagyok! – felelem, habár az egyik lábam garantáltan
eltörött. Abból látom, hogy a csizmám természetellenesen
ki van fordulva az egyik oldalon. A másikban nem vagyok
biztos.
– Hál’ istennek! Megsérültél?
– Azt hiszem. Vagyis igen. Nem tudom mozdítani a
lábamat.
– Maradj ott! Ne mozogj! Azonnal lemegyek!
Majdnem felnevetek. Mintha tehetnék mást. Ám Peter
nem tud lemászni hozzám, hogy segítsen. Nem hagyhatja
fent Dianát egyedül. És még ha mindkettejüknek sikerülne
is lejutni, nem tud két mérföldön át cipelni hótalppal a
lábán.
– Menj haza! Hozd a motoros szánt! Megleszek! Csak
siess vissza! – Próbálok erősnek és magabiztosnak tűnni.
Nem akarom, hogy elmenjen. De tudom, hogy nincs más
megoldás.
– Rendben – feleli Peter hosszú hallgatás után, miközben
elképzelem, ahogy mérlegeli a lehetőségeket, és persze
ugyanarra a következtetésre jut, mint én. – Ne félj! Minden
rendben lesz. Jövök, amilyen gyorsan csak tudok.
Elengedem a sziklát, visszafekszem a földre, és
behunyom a szemem. Az egész testem reszket, nem tudom,
hogy az erőlködéstől, hogy felemeljem magam, a sokktól
vagy a hidegtől. Nem is akarok belegondolni a helyzet
komolyságába. Lezuhantam a szikláról. Kőtörmeléken és
fagyos havon fekszem a hátamon. Megsérültem.
Valószínűleg súlyosan.
Ami pozitív, hogy nem haltam meg. Egyelőre.
Csukott szemmel elképzelem, ahogy Peter és Diana a
kitaposott nyomokat követik egészen a házig, Peter olyan
gyorsan fut, ahogy a hótalpai engedik, Diana alig bírja
utolérni, Peter észre sem veszi, hogy Diana lemarad, csak
arra koncentrál, hogy minél hamarabb visszaérjen. Lelki
szemeimmel látom, ahogy az udvarra érve letépi magáról a
hótalpat, ordít Charlotte-nak és Maxnek, hogy vigyázzanak
Dianára, amíg ő előhúzza a motoros szánt a fészerből, és a
hátuljára kapcsolja a szánkót, amit vontatáshoz szoktunk
használni. Felpattan a gépre, és üvöltő motorral elhajt, a
körülményekhez képest túl gyorsan vezet, a mély hóban
alig bírja irányítani a szánt, miközben azon rágódik, vajon
életben talál-e még.
Életben fog. Nem halhatok meg. Túl kell élnem Peter
miatt. A lányaink miatt. A baba miatt.
Kezem a pocakomra téved. A baba nem mozdult, mióta
leestem, ám gyakran előfordul, hogy hosszú időn át nem
érzem a mocorgását. Megnyomom a hasam, hogy
kicsalogassak valami reakciót. Ha csak két vagy három
hónapos magzat lenne, aki afféle űrhajósként lebeg a
méhemben, az őt körülvevő magzatvíz felfogná az ütést. Ám
ez a baba már így is feszegeti a határaimat, alig néhány
milliméternyi bőrréteg választja el őt a szikláktól. Úgy
hiszem, a lábamra érkeztem, és csak a hátizsákom rántott a
hátamra. Ezért tört el az egyik lábam, bár az is lehet, hogy
mindkettő, de nem vagyok biztos.
Hosszú ideig fekszem mozdulatlanul. A hideg áthatol a
ruhámon, a bőrömön, egészen a csontjaimig. Kicipzárazom
a kabátomat, és bedugom a kezem, hogy felmelegítsem. Így
gyorsabban zuhan majd a testhőmérsékletem, de nem
akarom elveszíteni az ujjaimat a fagyás miatt. Még nem.
Olvastam olyan hegymászókról, akik hasonló helyzetbe
kerültek. Miután kimentették őket, azt mondták, nem
érdekelte őket, ha elveszítik egy ujjukat vagy lábujjukat,
csak az, hogy életben maradjanak. Remélem, nekem nem
kell ilyen bátor döntést meghoznom.
Ismét megborzongok. A borzongás jó. Ha már nem
borzongok többé, akkor leszek bajban. Akkor már a kihűlés
veszélye fenyeget. Ez elkerülhetetlen. Az egyetlen kérdés,
mekkora károkat okoz. Ahogy a testhőmérsékletem
csökkenni kezd, a szervezetem eltávolítja a véremet a
bőröm közeléből és a végtagjaimból, és a létfontosságú
szerveim felé áramoltatja: a tüdőm, a vesém, az agyam és a
szívem felé, és akkor már nem érzem a hideget. Fogalmam
sincs, hogy a babát a testem létfontosságúnak vagy
elhanyagolhatónak érzékeli.
Felnézek a magasan fölöttem függő hófürtre, ami alig
kivehető a sötétedő égbolt előtt. Próbálok nem
belegondolni, mi történne, ha hirtelen lezuhanna.
Egy hollópáros köröz körülöttem, mint a keselyűk.
Ismét megborzongok, ezúttal azonban nem a hidegtől.
Mióta ideköltöztünk, most először félek az erdőtől.
 TIZENHAT
MOST Rachel
Vissza kell mennem az erdőbe. Ez nem kívánság, ez
szükséglet. Ki kell mennem, friss levegőt kell szívnom,
éreznem kell a csendet, beszívnom a föld szagát, vissza kell
találnom ahhoz az emberhez, aki egykor voltam. Most, hogy
tudom, az erdőben voltam, amikor utoljára elsütöttem a
fegyveremet, meg vagyok győződve róla, hogy az egyetlen
módja emlékeim visszaszerzésének, ha visszamegyek oda.
Minden emlékem hiányzik arról a tragikus napról: mit
tettem, mit láttam, hogyan éltem túl az utána következő két
hetet. Túl sokáig éltem ezzel a hézaggal az
emlékezetemben, bebeszéltem magamnak, hogy nem
számít, és sosem leszek már teljes egész. Nem sejtettem,
hogy a dolog, ami meghatározta az életemet, talán nem is a
valóság.
Anyám holtteste fölött állok, kezemben egy puskával.
Az orvos szakértő megállapította, hogy a lány nem
sütötte el a fegyvert.
Az erdő majd megmondja, melyik az igazság.
Leellenőrzöm, hogy Diana és Charlotte a stúdiójukban
vannak-e még, aztán begyömöszölöm a bőröndömet és a
sporttáskámat az ágy alá, becsukom a hálószobám ajtaját,
és lemegyek a konyha melletti előszobába csizmáért és
melegebb kabátért. Odakint naposnak és hívogatónak tűnik
az idő, ám amíg az összes hó el nem olvadt, és a föld meg a
tó még fagyos, addig a levegő sem tud igazán felmelegedni.
A szüleim gyakran viccelődtek azzal, hogy a Felső-
félszigeten élni olyan, mintha egy hűtőszekrényben
laknánk.
Kiválasztok egy őzbarna vászon Carhartt dzsekit, ami
apáéra emlékeztet (és ahogy felveszem, rádöbbenek, talán
tényleg az övé is volt), felteszek egy vastag gyapjúsálat, jó
meleg Sorel csizmát, és betuszkolok a kabátzsebembe egy
pár kesztyűt, a biztonság kedvéért. Az előszoba dugig tele
van kabátokkal, ha Diana és Charlotte visszajönne, észre
sem vennék, hogy bármi is hiányzik. Egyébként sem leszek
kint sokáig. Csupán szeretnék kimenni anya régi
megfigyelőállásához, találni egy száraz helyet, ahová
leülhetek, hallgatni az erdő moraját, és várni, amíg
visszatérnek az emlékeim. Talán beszélgetni egy madárral
vagy bogárral, ha arra jönne egy.
A bejárati ajtón osonok ki, és az erdő felé kerülök, távol a
pajtától, amíg ki nem érek a bekötőútra. Minden lépés
újabb emlékeket idéz elő – boldog pillanatokat abból az
időből, amikor még nem ment tönkre az életem. Ebben az
időszakban szokta megtisztítani apa a juharligetét.
Imádtam őt elkísérni a körútjára, nézni, ahogy megcsapolja
a juharfákat, és begyűjti a nedvüket. Hogy ez a híg,
színtelen és majdhogynem íztelen folyadék
visszaredukálható a legédesebb és legfinomabb cukorrá,
amit csak el lehet képzelni, mindig egy csodának tűnt a
számomra. Gyakran gondoltam arra az őslakos amerikaira,
aki felfedezte ezt a varázslatos nedűt. Elképzeltem, ahogy
tavasz elején kivágta a juharfát, mert tűzifára volt
szüksége, bár a fa elég zöld és nedves kellett hogy legyen,
amit nehéz elégetni. Észrevette a fatönkből szivárgó
nedvet, megkóstolta, és mivel nem volt a közelben tó vagy
patak, és nem volt nála víz, amivel teát készíthetett volna,
összegyűjtötte a folyadékot, beletette egy edénybe, és
feltette a tűzre. Aztán valami elvonhatta a figyelmét –
mondjuk, egy arra ugráló nyuszi vagy egy felette elrepülő
kacsa –, elfeledkezett a teájáról, és vadászni indult. Mire
visszatért, az edényben lévő folyadék elpárolgott, a helyén
pedig csak cukor maradt, és voilà, megszületett az amerikai
őslakosok legújabb alapvető élelmiszere. Apa jót nevetett,
amikor elmeséltem neki a juharszirup eredetéről szőtt
történetemet, és azt mondta, nem csodálkozna, ha egy nap
híres író válna belőlem.
Ugyanebben az időszakban volt szokásunk az is, hogy
anyával magunkra vettük a hátizsákunkat, fogtuk a
rádióantennát, és elindultunk az erdőbe megnézni, hogyan
bírták a telet a medvéink. Aki nem foglalkozik ezekkel az
állatokkal, azt hihetné, hogy egy medvével nem történhet
semmi, amíg a barlangjában téli álmot alszik, ám ez nem
feltétlenül igaz. Egyik évben, amikor a hőmérséklet
heteken keresztül fagypont körül ingadozott, a nappali
olvadás és éjszakai fagyás állandó körforgása olyan vastag
jégréteggel vonta be a hótakarót, hogy a medvéink közül
három megfulladt a barlangjában. Anya gyakran
kérdezgetett a növények nevéről, amiket a túráink közben
láttunk, megdicsért, ha tudtam a választ, és megígérte,
hogy egy nap elismert tudós lesz belőlem. Sárga falizuzmó.
Tölcsérzuzmó. Az ördög gyufája. Fehérlő vánkosmoha.
Óriás szőrmoha. Néhánynak még a latin nevére is
emlékszem: Athyrium filix-femina, vagy hölgypáfrány;
Dryopteris marginalis, erdei pajzsika; és Cyrtomium
fortunei, azaz magyalpáfrány, ami azért kapta a nevét, mert
levelei épp olyan sötétek, mint a magyalnak. Apa
néhánynak ismerte a nevét, de közel sem annyinak, mint
anya. Diana szinte egyet sem tudott, mert állítása szerint a
növények bénák.
Nem minden emlékem ilyen kellemes. Egy alkalommal
véletlenül mérges szömörcét szedtem a sima helyett, amit a
szokásos nyári üdítőnkbe szoktunk tenni – a család imádja
–, és Diana kivételével mindannyian rosszul lettünk, mert ő
volt az egyetlen, aki nem volt hajlandó megkóstolni.
Ugyanez volt a helyzet a légyölő galócával, amit egyik
magányos kószálásom során szedtem, mert láttam egy
rókát, ami ezt eszegette, és úgy hittem, emberi
fogyasztásra is alkalmas. Mint kiderült, a légyölő galócát
valóban meg szabad enni, ám ismerni kell a helyes
elkészítési módját. Én nem ismertem.
Az egyetlen emlék, amit képtelen vagyok felidézni, hogy a
bekötőútról hol kell letérni anya megfigyelőállásához. A
növényzet olyan magasra nőtt az évek alatt, amíg távol
voltam, hogy kétszer is vissza kell fordulnom, mire
megtalálom. Ez az út eredetileg vadcsapás volt, amit anya
fejlesztett tovább: a kis patak fölé léceket fektetett, a
mocsaras, fövenyes részeken pedig cédrusrönköket tett le.
Ha szerencsém van, a javításai még mindig megvannak. Ha
nem, nos, ezért viselek csizmát.
Egy feketefejű cinke két hangból álló nászénekét kántálja
a szokásos csik-a-dí-dí-dí helyett. A fákat kutatom, míg meg
nem látom őt és a kiszemeltjét. Örömmel tölt el, hogy nem
felejtettem el, hogyan kell olvasni az erdőt. A fény-árnyék
játéka az erdő talaján elárulja, mennyi az idő; a sziklák és
fák észak felé néző oldalára fagyott hó fogyatkozó
mennyisége mutatja az irányt. A facsonkokon növő moha és
zuzmó mennyisége elárulja a fák történetét: mikor dőlt ki a
fa, egy szélvihar törte ketté, vagy öreg volt, és meghalt.
Odaérek a tisztásra, ahol anya megfigyelőállása állt
régen, és a jókedvem azonnal szertefoszlik. A les eltűnt.
Nem számítottam arra, hogy jól karbantartott állapotban
találom, ám ha nem tudnám, miért hever ez a nagy kupac
fatörmelék és szétzúzott gerenda a földön, sosem
gondolnám, hogy életem milyen fontos része állt itt egyszer.
Beletúrok a lábammal a törmelékbe. Az, hogy anya élete
munkájának fizikai maradványait ilyen jóvátehetetlen
állapotban találom, jobban elszomorít, mint azt szavakkal le
tudnám írni. Most is itt kellene lennie a lesben, jegyzetelni,
adatokat gyűjteni, ahelyett, hogy egy fenyőkoporsóban
fekszik a családi temetőben. Mindegy, mi történik ezután, a
múltat már sosem hozhatjuk helyre. Még ha sikerül is
bebizonyítani, hogy nem én öltem meg őt, és folytatom a
kutatását, akkor is hiányozni fog tizenöt évnyi adat.
Lerogyok egy farönkre, hogy kiürítsem az agyam és
megnyugtassam a szívem, és várok, hogy az erdő beszéljen
hozzám. Halk neszek: a szél susogása a fenyőfák között,
apró puffanás, ahogy egy toboz leesik a talajt borító
levéltakaróra, egy mókus karmainak kaparászása a fák
kérgén, levelek zizegése a lábamnál, ahogy egy egér vagy
cickány bebújik közéjük. Aztán lármásabb hangok: egy
nemrég visszatért varjú károgása (csak a hollók maradtak
itt télire), szárnyainak suhogása, ahogy elhúz a fejem felett,
csattogó hang a bokorból, ami akár egy őz is lehet.
Szétnyitom a kabátomat, bedugom a kesztyűt a zsebembe,
és ujjaimat végigfuttatom a farönk mindkét oldalán
meghúzódó mély karmolásnyomok felett. Ezek szerint a
rönk, amin ülök, anya egyik csalifája volt. Imádtam nézni a
medvéket evés közben. Mindegy, milyen magasra tette anya
a húscafatokat, vagy milyen erősen kötötte rá a csalifára;
egyetlen lendületes ütés azokkal a hatalmas mancsokkal, és
a húsnak hűlt helye volt.
Egyszer szalonnát etettem Fehér Medvével ezen a
tisztáson, bár anyának sosem mondtam el, mert biztosan
ellenezte volna, ha tud róla. Mindig azt mondta, egy jó
kutató csak figyel, de sosem érintkezik az állatokkal. Ugyan
megértettem az okát, de mégsem csináltam minden
esetben azt, amit anya mondott. Amikor nem nézett oda,
kidugtam az ujjam a megfigyelőállás lyukán, és ott
simogattam Fehér Medve bundáját, ahol értem. Ám ezen a
bizonyos napon Diana és én kettesben jöttünk ki a leshez,
mert a szüleink elmentek otthonról, és Diana unatkozott.
Hófehér és Rózsapirost akart játszani, ez egy mese két
nővérről, akik összebarátkoznak egy hatalmas
barnamedvével, akiről kiderül, hogy valójában egy herceg.
Hoztunk magunkkal egy nagy darab szalonnát, hogy
odacsalogassuk az egyik arra járó medvét, ám mielőtt
esélyünk lett volna kiakasztani, megérkezett Fehér Medve.
Ma már tudok annyit a medvék kitűnő szaglásáról, hogy
elismerjem, valószínűleg a szalonna illata vonzotta oda őt,
de akkoriban az, hogy pontosan abban a pillanatban
bukkant fel, amikor látni szerettem volna, mágikus
egybeesésnek tűnt.
Bemásztunk a lesbe, és láttuk, ahogy ott áll a fák
vonalában, és ő is minket néz. Ekkor Fehér Medve már egy
gyönyörű ötéves példány volt, épp annyi, mint én, és ugyan
nem érte még el felnőtt magasságát és súlyát (a Felső-
félszigeten látott legnagyobb fekete medve több mint két
méter magas volt, és közel ötszáz kilogramm), de már
legalább kétszáz kilót nyomott.
Diana azt mondta, annak érdekében, hogy
összebarátkozzunk vele, mint a nővérek a mesében, meg
kell etetnünk szalonnával. Elvettem az egyik szeletet a
kezéből, félretoltam a les bejáratát takaró vászonkarimát,
és kiléptem. Fehér Medve hümmögött egy hellót. Én is
visszahümmögtem üdvözlésképpen, és folytattam az utam.
Mikor félúton jártam kettőnk között, félbetéptem a
szalonnát, és az egyik darabot letettem a földre. Láttam,
hogy Fehér Medve ideges, mert ide-oda billegtette a fejét,
és felmordult. Ám a szalonna olyan csábító volt, én pedig
rettentő türelmes gyerek, hogy megvártam, míg végül
odatántorgott, felvette az ételt, és egészben lenyelte.
Felé tartottam a második darabot. Hátralépett egyet,
megrázta a fejét, és ismét morogni kezdett. Aki nem ismeri
a medvéket, azt gondolhatta volna, visszautasítja az
ennivalót, én azonban tudtam, hogy azon töpreng, mit
tegyen.
– Minden rendben – nyugtattam meg. – Nem foglak
bántani.
Végre kinyitotta a száját, és olyan gyengédséggel ette ki
az ujjaim közül a szalonnadarabot, hogy alig érzékeltem;
csak egy apró rántás, majd a meleg, szalonnaillatú leheletét
éreztem a kezemen. Lenyelte, felhúzta az orrát, és
szaglászni kezdte a levegőt, a következő adag után kutatva.
Felemeltem a kezem, hogy lássa, nincs nálam több, mire ő
lenyalta a zsírt az ujjaimról. A nyelve érdes volt, és puha.
Miután alaposan megtisztította, beletöröltem a kezem a
nadrágomba, majd óvatosan megérintettem a feje búbját,
és megvakartam a füle tövét. Azt hiszem, a nővérem le volt
nyűgözve.
Felállok, kinyújtózom, és körülnézek a tisztáson, ahol oly
sok boldog órát töltöttem. A farönk másik oldalán
medvenyomokat látok – frissek, egy felnőttől származnak, a
távolságuk és mélységük alapján gyaníthatóan egy hímtől.
Felgyorsul a szívverésem. Valószínűleg nem Fehér Medve
nyomai; ő most huszonhat éves lenne, ami nagyon hosszú
idő egy vadon élő medvének, még akkor is, ha az élőhelye
egy ilyen elzárt és védett terület, mint a miénk. Ám a
nyomok csábítása pont olyan erős, mint a szalonna illata
volt Fehér Medve számára annyi évvel ezelőtt.
Elindulok. A legtöbb ember nem megy csak úgy medvét
keresni. Ha a legkisebb szikrája is felmerül annak, hogy
medvével találkozhat túrázás közben – mondjuk, véletlenül
ráakad egy lábnyomra vagy egy kupac friss ürülékre –, a
legtöbb ember visszafordul, és másik irányban folytatja az
útját. Nagyon helyesen teszik. A fekete medvék nem
annyira veszélyesek, ám ha valaki nem tudja, mit kell tenni,
ha szemben találja magát egy példánnyal, és futni kezd, a
találkozó nagy valószínűséggel nem végződik majd jól. A
medvék ugyanis képesek ötven kilométer per órás
sebességgel futni, ha tehát üldözni kezdi, esélye sincs
elmenekülni előle. Én azonban nem vagyok átlagember.
A nyomok az erdőbe vezetnek. A föld azonnal sárossá
válik. Bizonyos állatok nem szeretnek nedves földön járni,
ezért óvatosan haladnak át az erdőn, ám a medvék olyanok,
mint egy úthenger: felszántják a bozótot, és saját csapást
hagynak maguk után. Számomra a tavacskák és tócsák
akadályokat jelentenek, amiket ki kell kerülni, egy medve
viszont vígan keresztülsétál rajtuk. Rövid időn belül
teljesen kifulladok. A csizmám mintha ólomból lenne, a
farmerem pedig már térd fölött is csuromvizes. Ha
belegondolok, milyen könnyedén túrázgattam ebben az
erdőben gyerekkoromban, azt kívánom, bárcsak több időt
töltöttem volna a kórház edzőtermében tévénézés és
folyamatos dohányzás helyett.
A nehézséget ráadásul nemcsak a nyom követése jelenti,
de lassan kezdem elveszíteni azt. A nedves levéltakarón
látható bemélyedést okozhatta egy medve mancsa is, ám
akár természetes úton is kialakulhatott. A vörösfenyő
kérgébe ragadt szőrcsomót ez a medve is itt hagyhatta,
ahogy elhaladt mellette, de ez történhetett napokkal, sőt
hetekkel ezelőtt, ráadásul semmi nem garantálja, hogy nem
egy másik példány nyomát követem. Összevissza bóklászom
az erdőben, azt remélve, hogy egyszer csak belebotlom a
medvébe. Egy kis tavacskához érek, kétszer is körbejárom,
de semmi jelét nem találom, hogy az állat erre járt volna,
így nincs más választásom, be kell vallanom, hogy
elvesztettem a nyomot.
Hátrafordulok, hogy megkeressem, merről jöttem; egy
pillanatra megállok, és betájolom magam. A saját nyomaid
visszafelé követésének nehézsége ugyanis, hogy minden
pontosan fordítva van, mint amikor jöttél. Minden feltűnő
tereptárgy, amit megjegyeztél útközben, egy furcsa formájú
fa, érdekes mintájú zuzmó egy sziklán, mind-mind fordítva
lesz, mint az emlékeidben. Az is előfordulhat, hogy a
megváltozott perspektíva miatt észre sem fogod venni.
Semmi nem tűnik ismerősnek. De ennél is rosszabb, hogy
felhők takarták el a napot, és az erdő olyan nedves a tó
közelsége miatt, hogy a moha teljesen körbenövi a fákat,
így esélyem sincs kitalálni, merre menjek. Hirtelen elönt a
pánik. Lehetetlenség. Én, aki ezek között a fák között
nőttem fel, aki szinte minden ébren töltött órámat anyával
és apával vagy éppenséggel egyedül töltöttem az erdőt
járva, nem tudom, hol vagyok. Egy balek vagyok. Mennyire
örültem, hogy visszatérhettem a fák közé, milyen buzgón
próbáltam ráakadni erre a medvére, hátha ő is emlékszik
régi barátjára, eközben elfelejtettem a szüleim első számú
szabályát: a vadonban ne feltételezz semmit.
Egy fának dőlök, és előhúzok egy cigarettát. Anyáék azt
tanították, ha egyszer eltévedek az erdőben, keressek egy
száraz helyet, ahol megbújhatok, és várjam meg, míg
megtalálnak. Most azonban senki sem tudja, hogy itt
vagyok. Még ha tudnák is, nagy valószínűséggel pont az a
két ember indulna a keresésemre, akik elől rejtőzködöm.
Ha nem találok haza, mielőtt leszáll az éj, komoly bajba
kerülök. Már most fázom, és vizes a ruhám. Amint lemegy a
nap, a hőmérséklet fagypont alá süllyed. Hamarosan
vészesen csökkenni kezd a testhőmérsékletem, egyre
fáradtabb és zavartabb leszek, ahogy a sötétben
botorkálok, míg egyszer csak összeesek, és nem kelek fel
többé. Lelki szemeim előtt megjelenik a holttestem; éjjel
megfagy, nappal felolvad, és így tovább, lassan ott rothad el
a földön, ahogy tavaszból nyár lesz, nyárból ősz, rókák és
menyétek csócsálják, medvék és prérifarkasok szaggatják
szét, míg végül nem marad más belőlem, csak egy marék
csont. Még az imádott hollóim is dögevők. Felrémlik a
legutóbbi alkalom, amikor elveszve kószáltam ugyanebben
az erdőben. Nehéz elhinni, hogy két hetet töltöttem itt úgy,
hogy nem volt mit ennem, hol aludnom, és nem volt, mi
felmelegítsen. Fogalmam sincs, hogy éltem túl. Nem csoda,
hogy Trevor meg akarja írni a történetemet.
A csendet egy holló károgása töri meg: kr-r-rúg, kr-rrúg,
kr-r-rúg, kr-r-rúg.
Felpillantok. A holló egyenesen rám néz. Nem tudom
megmondani, hogy ugyanez a holló köszöntött-e, vagy egy
másik, vagy hogy hajlandó-e beszélgetni velem, és segíteni
nekem.
– Segíts! – könyörgöm. – Kérlek! Eltévedtem.
A holló kitárja szárnyait, és elrepül. Egy alacsonyan lógó
faágon landol nem messze tőlem, és visszanéz rám, mintha
csak azt mondaná, kövessem.
Egy tócsába pöccintem a cigarettacsikket, és utánasietek.
Fogalmam sincs, hogy a holló valóban segíteni szeretne-e,
vagy csak kíváncsiságból mutat érdeklődést. Szeretném
hinni, hogy az előbbi. A hollók rendkívül intelligensek.
Képesek utánozni a rókák vagy farkasok hangját, hogy
odacsalogassák őket olyan tetemekhez, amit a bőr
keménysége vagy a fagyott állapota miatt nem tudnak
maguk kibontani. Megfigyelték őket, ahogy kavicsokat
löknek az emberek fejére, nehogy azok felmásszanak a
fészkeikhez, kihúzzák a halászok damilját a jégbe vájt
lékből, és lelopják róla a halat, vagy halottnak tettetik
magukat egy döglött hód teteme mellett, hogy elijesszék a
többi hollót az ízletes lakomától. A medvék után a hollók a
kedvenc erdei élőlényeim.
– Most merre? – kérdezem, ahogy odaérek a fa alá, ám a
holló nem mozdul.
Kr-r-rúg, kr-r-rúg!, károgja, és ismét felszáll. Ám ahelyett,
hogy egy újabb faágon landolna, és megvárná, hogy
utolérjem, olyan sebességgel repül tovább, hogy csak futva
tudok lépést tartani vele. Közben pocsolyákon vágok át, és
faágakon botladozom keresztül, mert egy másodpercnél
tovább nem merem levenni róla a szemem. Megbotlok
valamiben, amit nem vettem észre, és négykézlábra
zuhanok. Gyorsan felpattanok, és megyek tovább. A holló
után akarok kiáltani, hogy várjon meg, de teljesen
kifogytam a szuszból, és egy hang se jön ki a torkomon.
 A holló köddé válik. Megállok. Csend borul az erdőre.
Nem hallatszik más, csak a zihálásom. Száraz helyet
keresek, hogy leülhessek, és átgondolhassam, hogyan
tovább, amikor észreveszek egy kis patak mellett álló
sziklatömböt.
Egy kis patak mellett álló sziklatömböt.
Megmenekültem. Ez a patak, a birtokon található összes
vízfolyással együtt a nagy tóba torkollik. Egy ponton
keresztülfolyik a bekötőút alatti átereszen, ha tehát
követem a patak vonalát, előbb-utóbb eljutok az úthoz.
Elsuttogok egy köszönetet a hollónak, majd belelépek a
patakba. A víz fájdalmasan hideg. Egyenesen a közepébe
gázolok, ennél már úgysem fázhatok jobban, viszont így
fogom a leghamarabb elérni a célomat.
Egy nevetségesen rövid séta után kijutok az úthoz,
kimászom a vízből, és kínomban megállapítom, közel sem
voltam annyira elveszve, mint gondoltam. Azt is szégyellem,
hogy ennyire megrémültem. Legszívesebben leülnék,
kiönteném a vizet a csizmámból, kiráznám a zoknimat,
miközben szusszanok egyet, és visszanyerem az
egyensúlyomat, ám a lemenő nap egyre jobban sürget.
Végre megpillantom a ház fényeit. Elkedvetlenedem. A
fény azt jelenti, hogy Diana és Charlotte már befejezték a
munkát, és visszatértek estére a házba. Elképzelem, ahogy
a pattogó tűz előtt üldögélnek, miközben a vacsora már a
tűzhelyen rotyog, bort iszogatnak, vagy éppen koktélokat. A
kocsiszín feletti kis lakás felé indulok. Győzködöm magam,
hogy minden relatív: igazából nincs szükségem forró
fürdőre és meleg ételre, bármennyire vágyom is
mindkettőre, mert egy sötét, fűtetlen apartmanban tölteni
az éjszakát még mindig jobb, mint ami egy órával ezelőtt
várt rám.
A lakás nagyon sötét. Magam elé tartom a kezem, és
szinte azonnal beleütközöm egy dobozokból épített falba.
Körbetapogatom, hogy megkerülhessem, ám rövidesen
rájövök, mindenhol dobozok vannak: a kanapén, a
konyhapulton, a falak mentén és az ablakok előtt. Diana és
Charlotte nyilvánvalóan raktárnak használja a helyiséget.
Az egyetlen módja, hogy itt tölthessem az éjszakát, ha állva
alszom.
Megkeresem a mosdót, leveszem a vécé tetején tárolt
dobozokat, elvégzem a dolgom, és kimegyek, vissza a pajta
felé. Volt ott hátul néhány hiányzó deszka, anya mindig
azért zsörtölődött apával, hogy javítsa már meg. Ha
szerencsém van, nem jutott rá ideje.
Pontosan ott van a nyílás, ahol emlékeztem. Bebújok. A
pajtának dohos, öreg szaga van. Fölöttem a bádogtető
nagyot csattan. Az egyik lóistállóhoz sétálok, szétválasztok
néhány szénabálát, és a tetejére dobok egy régi lótakarót.
Lerángatom a csizmámat, lehúzom a farmeremet és a
zoknimat, és mindent kiterítek a szénára száradni, a
takarót pedig a lábam köré csavarom. Ahogy lefekszem, a
fejemre húzom apa kabátjának kapucniját, belebújok a
kesztyűmbe, és próbálok nem gondolni arra, hány egérrel
és más élőlénnyel kell megosztanom az ágyamat. Az, hogy
tudok beszélni velük, nem azt jelenti, hogy szeretnék velük
aludni is.
Összevissza forgolódom. A széna szurkál és csiklandoz.
Teljesen kimerültem, mégsem sikerül elhelyezkednem. Az
sem segít, hogy lényegében semmivel sem jutottam előrébb
ma. A látomásom újrajátszása a fegyverteremben teljes
kudarcba fulladt. Csakúgy, mint a kis erdei sétám. És nem
csak az bánt, hogy eltévedtem a fák között. Inkább az, hogy
féltem is. Magam előtt sem akartam bevallani, miközben
odakint kóboroltam – hisz tudom, milyen bénító tud lenni a
félelem –, ám a rémület, amit gyermekkorom legkedvesebb
fái között éreztem, közel sem volt arányos a helyzet
komolyságával. Fogalmam sincs, mi váltott ki belőlem ilyen
fokú rettegést. Nem biztos, hogy szeretném kideríteni.
Csak annyit tudok, hogy egykor valami borzalmas történt
abban az erdőben.
 TIZENHÉT
AKKOR Jenny
A pajta mögötti hegyen, egy kis réten temettük el a fiunkat.
Tavasszal a hegyet apró kék nefelejcsek ezrei borítják –
ezek a virágok itt nem őshonosak, Peter ősei telepítették
ide őket jóval azelőtt, hogy bárki ismerte volna ezt a
fogalmat, vagy sejtették volna, hogy egy napon ez még
problémát okozhat. Most szinte látnokinak tűnik a
választásuk. Nyáron erdei pajzsikák nőnek a virágok fölé
olyan sűrűn és olyan magasra, hogy alig látszik ki kisfiunk
sírköve. Csoda szép erdei tisztás, sokkal békésebb végső
nyughely, mint egy átlagos temető lenne, de nem tudok
másra gondolni, csak arra, hogy mennyivel szebb lenne ez a
tisztás, ha a fiam a sárban játszana, ahelyett, hogy alatta
fekszik.
Amikor először felmerült bennem egy családi temetőhely
létrehozásának ötlete a birtokon, nem voltam benne biztos,
hogy kapunk rá engedélyt. Láttam ezeket a pici családi
parcellákat vidéki országutak mentén, vagy házak és
üzletek között megbújva, amikor már utolérte őket a városi
terjeszkedés. És bár mindig azt gondoltam, hogy a rozsdás
kovácsoltvas kerítések mögött rejtőző, dőlésnek indult
sírköveknek van valamiféle varázsa, azt feltételeztem, hogy
ezek csak a múlt maradványai.
Ám mint kiderült, eltemetni valakit a birtokodon
tökéletesen legálisnak számít mind az ötven államban, már
ha eleget teszel a helyi követelményeknek – a temetkezési
vállalatok, gondolom, szeretnék eltitkolni ezt a lehetőséget
az emberek elől. Hiszen ha választani kellene aközött, hogy
egy kétszáz dolláros, hagyományos fenyőkoporsóban a saját
földeden temeted el a szerettedet, vagy több ezret költesz
egy átlagos szertartásra, ráadásul még egy parcellát is
venned kell a temetőben, a legtöbb ember számára elég
egyszerű lenne a döntés. Persze a körülményeknek is
megfelelőnek kell lennie. Senki nem szeretne olyan földön
eltemetni egy családtagot, ahonnan el fog költözni, és ott
kell hagynia őt. (Persze az exhumálás és az újratemetés is
egy opció, ám itt már sokkal több szabályt kell betartani,
mint az elsőnél, nem beszélve a költségekről.) Ráadásul ha
eladnád az ingatlant, a lehetséges vevőknek el kellene
mondanod, hogy egy holttest van eltemetve a birtokon, és
azt is meg kellene mutatnod, hol, ami akár az árat is
befolyásolhatja. Ám Peter és én nem készülünk sehova, és
egyetlen négyzetcentiméterét sem vagyunk hajlandók
eladni ennek a földnek, ami már generációk óta a család
birtokában van. Szeretem a gondolatot, hogy a kisfiunk itt
van mellettünk, bármikor meglátogathatom, és egy napon,
a távoli jövőben, én is csatlakozni fogok hozzá.
Az első évben mindennap kimentem a sírjához. Csak
ültem a fautánzatú cementpadon – amit egy régiségboltban
vettem, mert úgy fest, mintha gallyakból meg faágakból
tákolták volna, és tökéletesen beleillik a környezetébe –, és
vicces kis történeteket meséltem neki a medvéimről, az
apja békáiról, vagy valami cuki vagy elmés, vagy mókás
dologról, amit az egyik nővére tett vagy mondott. Máskor
csak ültem némán.
Most már sokkal ritkábban jövök. Nem azért, mert hét év
elteltével elfelejtettem a kisfiamat, vagy mert cseperedő
lányaim eltérő igényeinek kielégítése túl sok időmet
elveszi, és számára nem marad. Hanem azért, mert
rájöttem, az első hetekben és hónapokban a sírja mellett
eltöltött órák az én reménytelen kísérleteim voltak arra,
hogy betöltsem a szívemben keletkezett űrt. Mindenki azt
mondja, szerencsés vagyok, hogy életben maradtam;
lezuhantam egy tizenöt méter magas szikláról egy
kőkupacra, sokkal komolyabb sérüléseket szerezhettem
volna, mint a számtalan vágás, karcolás és horzsolás, és
egy szétroncsolódott bal láb, ami a mai napig problémát
okoz. Néhány centi jobbra vagy balra, és annyi is lett volna.
A szikla tövében összegyűlt vastag hóréteg mentette meg
az életemet, ám a fiam életét nem.
Peter azt mondja, a baleset nem az én hibám volt; senki
nem láthatta előre, mi fog történni, tehát nem is tehettem
volna semmit, hogy megakadályozzam. Ám a szomorú
igazság az, hogy ha aznap otthon maradunk, a fiunk ma is
élne. Peter szerint csak az számít, hogy én jól vagyok, és
bármilyen szörnyű is a kisfiunk elvesztése, nem tudja,
hogyan tudta volna elviselni, ha én is ott maradok. Tudom,
hogy ő ilyen fonák módon próbálja közölni velem, milyen
sokat jelentek neki, mégsem szeretem hallani. Miért
nyugtatna meg a tudat, hogy ha velem történne valami, ő
nem látja értelmét tovább élni? Mi van a lányokkal? Hogyan
hagyhatná magukra őket akkor, amikor a legnagyobb
szükségük lenne rá? Bárhogy is, én voltam az, aki ki akarta
vinni Dianát a nyugati sziklához, hogy megmutassam neki,
milyen csodálatos a völgy télen. Én vagyok az oka, hogy
meghalt a fiunk.
Lehunyom a szemem, hátradőlök a padon, a nap felé
fordítom az arcomat, és beszívom a páfrányok édes illatát.
Az utóbbi időben, amikor kilátogatok ide, tudatosan
próbálok nem gondolni a múltra, ehelyett csak a jó
dolgokra koncentrálok. Nem szeretném elpazarolni a
második esélyt, amit kaptam. Néha Rachel is velem jön, és
felváltva nevezünk meg dolgokat, amikért hálásak vagyunk,
ami, mint kiderült, elég célravezető módja annak, hogy
belelássak egy tízéves fejébe. Charlotte süteményei elég
magasan szerepelnek Rachel listáján, csakúgy, mint az,
hogy betakargatom őt lefekvéskor, és esti meséket olvasok
neki, hogy az apja kézműveskedik vele, nagypapa pipájának
az illata (fogalmam sem volt, hogy Peter apja pipázott a
társaságában, amikor látogatóba jött) és persze Fehér
Medve. A nővérét ritkán említi. Rachel tudja, hogy egykor
volt egy kisöccse, aki meghalt egy balesetben, és itt van
eltemetve a tisztáson. Tudja, hogy azért jövünk, hogy
legyen néha társasága, azt azonban nem tudja, pontosan mi
is történt. Talán egyszer elmondom neki, ha már idősebb
lesz, talán nem. Ha elkezdek mesélni, az szabad folyást
nyithat a további kérdéseknek. Hogyan halt meg a
kisöcsém, anya? Anya lezuhant egy szikláról, amikor a
kisöcséd még a hasában volt, és megsérült. Miért zuhantál
le a szikláról, anya? Anya azért zuhant le a szikláról, mert a
nővéred lelökte. Köszönöm, inkább nem.
Mert Diana lelökött. Diana sosem vallaná be, és Peter
sem látta az esetet, mert háttal állt nekünk, miközben a
tábortüzet rakta, én azonban tudom, amit tudok. Szinte
most is érzem Diana kezét, ahogy a mellkasomnak feszül,
és hátralök. Nem hinném, hogy meg akart volna ölni, abban
viszont biztos vagyok, hogy az öccsével végezni akart. Nem
tudom, miért. Dr. Merritt szerint Diana nem érez irigységet,
tehát ez nem lehet az oka. Viszont pontosan tudja, mit akar,
és bármit hajlandó elkövetni, hogy azt elérje, ami közel sem
egy logikus vagy kielégítő magyarázat arra, amit jogosan
nevezhetünk előre kitervelt gyilkosságnak. Peternek nem
szóltam erről egy szót sem.
 Peter az utóbbi időben tett arra utalásokat, hogy szeretne
még egy fiút, nekem azonban elegem van. Két gyerek több
mint elég, főleg, ha egyikük olyan sérült, mint Diana. Diana
most húszéves, még mindig velünk lakik, még mindig
állatokat preparál, bár az érdeklődése áttért az emlősökről
a madarakra. Festeni is elkezdett. Örülök, hogy talált
valamit, ami boldoggá teszi. Pontosabban elégedetté, ez a
jobb szó, hiszen Diana nem érez boldogságot vagy bármi
más hasonlóan kitörő érzelmet. Én már azzal is
megelégszem, hogy a festés és állatpreparálás kielégíti
annyira, hogy lényegesen csillapodott a dühe. Már csak a
szavait használja fegyverként, vagy a csendet. Havonta
egyszer még mindig találkozik dr. Merritt-tel, bár mióta van
jogosítványa, egyedül megy. Fogalmam sincs, miről
beszélnek. Ezek a beszélgetések valahogy a saját érdekeit
szolgálják, mert Diana semmit nem tesz anélkül, hogy
profitálna belőle. Én úgy fogom fel ezeket a látogatásokat,
mintha ragtapaszt tennék egy olyan sebre, ami már
begyógyult. A dr. Merritttel való beszélgetés nem fog
segíteni rajta, bár nem is árt.
Az az egy dolog azonban szinte biztosnak tűnik, hogy
Diana élete végéig a vadászházban fog lakni. Nincs
szüksége emberi társaságra, nem érez magányt, nem
vágyik társra, és már a gondolattól is rosszul lenne, hogy
időt és energiát kell áldoznia egy tartós kapcsolat
fenntartására. Vagy isten ments, egy házasságra, ami – ha
őszinte akarok lenni – megkönnyebbülést jelent, mert ki
tudja, mi történne, ha gyerekei születnének. Emlékszem,
amikor ideköltöztünk, az volt a célom, hogy olyan helyre
hozzam, ahol fejlődhet és felnőhet. Igazam volt.
Rachel persze teljesen más történet. Nem túlzás azt
állítani, hogy minden vele töltött pillanat színtiszta öröm.
Rachel minden szempontból a tökéletes ellentéte a
nővérének: kedves, gondoskodó és figyelmes kisgyerek, aki
minden élőlényt olyan szenvedéllyel szeret, ahogy még én
sem az ő korában. Esküszöm, nem tudatosan ültettem el
benne ezt a hatalmas szeretetet, bár megtettem volna, ha
tudom, hogyan kell. El tudom képzelni, hogy ő is velünk él a
birtokon, miután megszerezte a biológusdiplomáját, és
csatlakozik a kutatásomhoz. Nem erőltetem rá ezt az utat,
mert azt kezd az életével, amit szeretne, de szinte biztos
vagyok benne, hogy ő is ezt választaná. Hozzám hasonlóan
odáig van a medvékért.
 Füstszag csapja meg az orromat, és azonnal visszaránt a
jelenbe. Kinyitom a szemem, és felegyenesedem. Az
egyetlen dolog, amitől őszintén rettegek, az a tűz. Már az is
elég rossz, hogy a ház négy mérföldre van az országúttól,
és csak egy hepehupás földúton lehet megközelíteni. Abban
sem vagyok biztos, hogy egy tűzoltóautónak sikerülne
megtennie ezt az utat, de a legközelebbi önkéntes tűzoltó
állomással rendelkező város is harminc mérföldnyire van
innen, arról nem is beszélve, hogy minimum ki kellene
mennünk az országútra, és még onnan is tovább, hogy
egyáltalán segítséget hívjunk. Peterrel hosszasan
beszéltünk erről, és arra jutottunk, ha tűz ütne ki az
erdőben, esetleg a ház vagy valamelyik melléképület kapna
lángra, és nem tudnánk kontroll alatt tartani a helyzetet,
azonnal bepakolunk az autónkba, és sosem nézünk vissza.
Többet veszíthetünk, ha felvesszük a harcot a tűzzel.
Ismét beleszimatolok a levegőbe. Valami minden kétséget
kizáróan ég. Az első gondolatom, hogy Peter és Max
szemetet égetnek az erre felállított hordóban, viszont most
nem érzem a füstnek azt a jellegzetes mérgező
műanyagszagát, ami ezt kísérni szokta. Felállok, csukott
szemmel körbefordulok, és megállapítom, hogy a szag az
erdőből jön.
Elindulok az irányába. Néha olyan gyengén érződik, hogy
azt hiszem, csak képzelődöm. Aztán változik a szélirány, és
a szag ismét felerősödik. Egy rövid időre megfordul a
fejemben, hogy visszamegyek Peterért. Ám ha a tűz csak
most lobbant fel, vagy nagyon messze van – és úgy sejtem,
ez a helyzet, mert a füst elég vékony –, akkor jobban
járunk, ha a lehető leggyorsabban kiderítem, honnan ered,
és mit tehetünk, hogy megállítsuk.
És még egy oka van, amiért nem akarom azzal pazarolni
az időt, hogy visszafordulok – egy sokkal fontosabb indok:
Rachel is a fák között jár valahol.
Nem szokatlan, hogy tízéves lányom egyedül kóborol az
erdőben; Rachel már totyogós kora óta kísérgetett minket.
Majdnem olyan jól ismeri ezeket a fákat, mint mi. Emellett
tisztában van azzal, mit kell tennie, ha elveszne, ami a
következő: állj meg, keress egy száraz búvóhelyet, és várd
meg, amíg megtalálunk. Más túlélőpraktikákat is
tanítottunk neki: hogyan olvasson iránytűt, hogyan rakjon
tüzet, hol találhat vizet, milyen vadnövényeket szabad
megenni, és mitől kell óvakodnia, ráadásul mindig tart a
hátizsákjában kötelet, bicskát, Mylar túlélőfóliát, iránytűt,
vízálló gyufát és egy napra való hideg élelmet és vizet.
Ezenkívül mindig engedélyt kér tőlünk, mielőtt elindulna,
elmondja, melyik irányba fog menni, illetve hogy csak
reggel, délután vagy egész nap odakint lesz, tehát nem
olyan, mintha hagynánk őt összevissza kóborolni. Amúgy is,
két hét múlva betölti a tizenegyet.
Most azonban hirtelen rettentő bolondnak tűnik a
hozzáállásunk.
Keresztülgázolok az erdőn. Ezen a részen leginkább
keményfák magasodnak, ami azt jelenti, hogy sok kidőlt fán
kell átmászni, és az aljnövényzet is sűrűbb, mint máshol.
Végigveszem a család többi tagjának hollétét: Diana a
preparáló műhelyében volt, amikor utoljára láttam;
Charlotte az ékszereit pakolta, mert hétvégén a marquette-i
kézművesvásáron fogja árulni őket; Peter és Max a ház
körüli munkákat végezték. A legrosszabb, ami történhet:
lángba borul az erdő, megtalálom Rachelt, visszarohanunk
a házhoz, gyorsan figyelmeztetjük a többieket, bedobjuk a
hasonló vészhelyzetekre előre becsomagolt bőröndjeinket a
terepjáróba és Max pickupjába, és elindulunk. Ha a tűz
nem terjed olyan gyorsan, talán néhány értéktárgyat is
sikerül összeszedni, bár fogalmam sincs, hogyan tudnánk
rangsorolni az értékeinket, és nem biztos, hogy erre kellene
időt pazarolni. Semmi sem olyan fontos, mint az életünk.
– Rachel! – kiáltok fel néhány másodpercenként.
Nem mehetett messzire – alig egy órája reggeliztünk.
Kikerülök egy kis szederföldet, mert a tüskés ágak úgy
egybefonódtak, hogy lehetetlenség átjutni rajtuk. Átmászok
egy kidőlt farönkön, ami a derekamig ér, a törzse ugyanis
olyan vastag, hogy nem tudnék átjutni alatta. Bokáig érő
sárban kell vánszorognom, mert esett tegnap, és a föld
annyira megszívta magát vízzel, hogy nincsenek száraz
részek a talajon. Minden alkalommal, amikor a csizmám
beragad, azt képzelem, hogy a lápkirály – Rachel egyik
kedvenc meséjének szereplője – felnyúl a sáron keresztül,
megragadja a bokámat, és leránt magához. Épp úgy, ahogy
azt a hercegnővel is tette, akitől a lánygyermeke – a mese
címszereplője – született. Peter szerint ezek a sötét és
hátborzongató történetek egyáltalán nem valók egy
tízévesnek, de én is imádtam az eredeti verziókat az ő
korában, és nem gondolom, hogy az elolvasásuk a
hátrányomra vált volna.
 y
Tölcsért formálok a kezemből.
– Rachel!
Még mindig semmi.
Megyek tovább rendületlenül. A füstszag egyre erősödik.
A csizmámat beborítja a sár. A karom tele van
karcolásokkal, és vérzik. Izzadok, szomjas vagyok, fáj a
torkom a sok kiabálástól, de mindez nem érdekel. Meg kell
találnom őt. Tudnom kell, hogy biztonságban van.
Ahogy meglátok egy nyílást az aljnövényzeten, ami csak
egy vadcsapás lehet, futni kezdek, arra számítva, hogy
bármelyik pillanatban megláthatom a fák tetejét nyaldosó
lángokat. Ehelyett, ahogy rohanok a sáros talajon, és
közben figyelem, hova lépek, észreveszek néhány
lábnyomot. Pontosabban cipőnyomot. Két párat, egy
felnőttét és egy gyerekét, pontosan a csapás közepén
sétáltak felfelé, egyikük sem igyekezett eltüntetni a
nyomokat.
Megállok. A gyerekméretűek biztosan Rachelhez
tartoznak, de ez sem magyarázza meg a másik párat.
Fogalmam sincs, kié lehet. Rachel megtalálta ezeket a
nyomokat, és követni kezdte őket? Vagy épp fordítva, valaki
követi őt? A sár olyan friss, a nyomok pedig olyan
keszekuszák, képtelenség megmondani, melyik született
előbb. Ismét futásnak eredek, és próbálom kiverni a
fejemből a számtalan borzasztó gondolatot, a lányom
hogyan eshetett áldozatul egy idegennek.
Végül egy tisztáson, ami olyan kicsi, hogy majdnem
elfutok mellette, meglátom a füst forrását: egy precízen
elkészített tábortüzet, ami rendületlenül ropog egy
kövekből kirakott körön belül. Egy vasrácsot helyeztek a
tűz tetejére, a rácson pedig egy hatalmas edény ül. Bármi
van is benne, gőzölög. A látvány olyan oda nem illő és
váratlan, hogy hirtelen nem is tudom, mit gondoljak. Ezt a
tábortüzet csakis az az idegen építhette, akinek a nyomait
megtaláltam. A tény, hogy a tűz ilyen erősen lobog, azt
jelenti, hogy ez a nő vagy férfi nem járhat messze.
Visszafogom magam, hogy ismét Rachel nevét kiabáljam,
és a fák között maradok. Nem csak a tábortűz int
óvatosságra. A tisztás másik felén áll egy vadászles, két
méterrel a föld fölé építve, karcsú juharfák árnyékában, az
ágaikat használva támasztéknak. Az oldalát és a tetejét
gallyakkal fedték be, hogy beleolvadjon a környezetébe. Ha
nem ég a tűz, én sem vettem volna észre.
 g
Fellángol bennem a düh. Vadászok, birtokháborítók, itt, a
mi földünkön. Emberek, akik olyan arcátlanok, hogy
vadászlest építenek, tábortüzet raknak, úgy használják a
birtokot, mintha az övék lenne. Nem vagyok naiv. Tudom,
hogy a birtokháborítás gyakori dolog. A Felső-félsziget
olyan hatalmas, és olyan kevesen lakják, hogy akár évekig
is észrevétlenül élhet valaki egy elhagyatott kabinban, már
ha szeretne. Olykor aggodalommal töltött el a gondolat,
hogy ez velünk is megtörténhet, leginkább amiatt, mert egy
ilyen betolakodó a kutatásainkat is veszélyeztetheti. A
biztonsági kapu megvéd minket kelet felől, ha valaki
kíváncsivá válna, és megnézné, mi rejtőzik az út másik
végén, a birtokunkat pedig TILOS AZ ÁTJÁRÁS! táblákkal vettük
körbe az országút mentén, ám a nyugati oldal egy állami
erdőgazdasággal határos. Ha keleti irányból érkeznek
kirándulók, éppúgy lemászhatnak a szikláról, ahogy Peter
és én szoktunk felmászni rá, és máris magánterületen
tartózkodnak anélkül, hogy tudnának róla.
De elég nagy különbség van a véletlenül erre tévedő
turisták és a vadászok között, akik egy komplett tábort
vernek fel más földjén. Tehát ezek nem is vadászok, hanem
orvvadászok.
Orvvadászok. A földünkön élnek, égetik a fáinkat,
megrongálják az erdőnket. Megölik az állatainkat. Ki tudja,
mit csinálnak a lányommal. Vajon Rachel hozzám hasonlóan
követte a vadcsapást, felfedezte a tábortüzet és a
vadászlest, mialatt az orvvadászok is itt voltak? Ártatlanul
odasétált hozzájuk, és köszönt nekik, mit sem sejtve arról,
hogy amit csinálnak, az illegális, és ezzel veszélybe sodorta
saját magát is? Vajon az orvvadászok elfutottak, miután a
lányom rájuk talált, ezért ég a tűz felügyelet nélkül? Vagy
magukkal vitték őt is, hogy ne mondhassa el senkinek, mit
látott? Most is itt bujkálnak a közelben, kezüket a lányom
szájára tapasztva, hogy ne kiabálhasson?
Vagy egyik elméletem sem fedi a valóságot, és hagyom,
hogy a képzeletem tréfát űzzön velem? Még az is lehet,
hogy nem is Rachel lábnyomait láttam az erdőben. Talán a
kisebb nyomok egy nőhöz tartoznak. Talán nem is
orvvadászok. Talán csak a vadvilág szerelmesei, és azért
jöttek, hogy képeket készítsenek. Ez a tábor nincs messze
attól a területtől, amit Fehér Medve kijelölt magának,
amikor kétéves korában elhagyta az anyját. Vajon a turisták
idetévedtek a birtokunkra, meglátták Fehér Medvét,
 g
visszatértek, és megépítették ezt a lest, hogy
lefotózhassák? Ha így történt, és megindul a szóbeszéd a
ritkaságszámba menő albínó fekete medvéről, a
kíváncsiskodók tömegei hamarosan ellepik az erdőt, hogy
ők is megnézhessék maguknak, a kutatásom pedig komoly
veszélybe kerül.
Egy mód van rá, hogy kiderítsem a választ. Határozottan
kilépek a tisztásra, a kezemet magasra tartom, hogy bárki
láthassa, aki esetleg figyelne. Körbekémlelek, látok-e
valahol mozgást, valami reakciót, egy kamera lencséjének
visszatükröződését, egy puska távcsövének csillanását.
Most azt kívánom, bárcsak lenne nálam fegyver.
– Helló? Van itt valaki?
Semmi válasz.
– Rachel?
Még mindig semmi. Senki nem kiabál vissza, vagy próbál
megállítani. Talán Rachel egy teljesen más részében van az
erdőnek. Talán nem is tud arról, hogy itt áll ez a tábor.
A tábortűzhöz sétálok, és megkönnyebbülve veszem
észre, hogy a gőzölgő edényben csak forró víz van, semmi
más. A vadászles alatti részt fa hókerítéssel zárták körbe,
és zöldre festették, hogy ne legyen észrevehető. Úgy néz ki,
mint egy ketrec.
Odasétálok a kerítéshez, és bekukucskálok az egyik
résen. A belső rész nagyon árnyékos. Csak annyit látok,
hogy valami fekszik a földön. Nagyjából egy őz nagyságú és
formájú lehet.
Az alak hirtelen megmozdul, és már látom, hogy
egyáltalán nem őz az.
– Rachel?
Szó szerint hátrahőkölök. Úgy érzem magam, mintha
hasba bokszoltak voltak. Lehetetlenség feldolgozni a
látottakat. Valaki bezárta a lányomat egy ketrecbe.
Fogalmam sincs, ki és miért.
– Anyu? – Álmosan felül, és megdörzsöli a szemét.
– Mi folyik itt? Rachel, drágám, mit keresel ott bent?
Gyere ide hozzám!
Feltápászkodik, és odajön a kerítés mellé. Átdugom az
ujjam a lyukon, hogy megérintsem az arcát.
– Jól vagy?
– Aha. – Ásít egyet, és nyújtózni kezd. – Elaludtam.
 Hála istennek csak ennyi. Sértetlennek tűnik. Amitől csak
még rejtélyesebb a fogsága.
– Azt látom. Biztos minden rendben?
Próbálok könnyed hangot megütni. Rachel érzékeny
gyerek. Ha nem érti, hogy valami nagyon nincs rendjén
ezzel a helyzettel, nem fogom most a tudtára adni.
Megrázza a fejét. Visszafojtom a lélegzetemet.
– Pisilni kell – folytatja.
Nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek.
– Értem. Mindjárt kihozlak onnan.
Körbejárom a terepet. Ha valaki betette a lányomat ebbe
a ketrecbe, akkor ki is lehet őt hozni onnan. A kerítés
mindenhol szorosan összeér, és fémkapcsokkal a vadászles
támasztékául szolgáló ágakhoz van erősítve. A ketrec olyan
biztonságos, hogy még egy felnőtt medve sem bírna el vele,
és felmerül bennem, hogy talán épp ezért építették. Mi van,
ha a túrázók mégsem csak képeket szeretnének Fehér
Medvéről? Mi van, ha azt tervezik, hogy becsalogatják ide,
és elfogják? Hogy mi célból, azt nem tudom. És ez sem
magyarázza meg, amit a lányommal műveltek.
Végre találok egy kis részt, ami úgy fest, mintha vissza
lehetne hajtani, akár egy ajtót. Egy ajtót, amit egy lakat
véd.
Lakat. Olyan ideges vagyok, hogy üvölteni tudnék. Aki
rabul ejtette Rachelt, nem hiheti, hogy örökre itt tarthatja
őt, hogy nem fogjuk keresni, hogy nem forgatnánk fel az
egész világot, amíg meg nem találjuk eltűnt lányunkat.
Legszívesebben a két kezemmel széttépném a ketrecet,
szétcincálnám, apró darabokra szedném, és elégetnék
mindent, amit találok. Ezek az emberek az én földemen
járnak. Az én lányomat zárták ketrecbe. Beleborzongok a
gondolatba, mi történhetett volna vele, ha nem találok rá.
Keresek egy baltát vagy egy követ, hogy összetörjem a
lakat körül a kerítést. Egy gallykupac alatt észreveszek egy
falétrát. A létra tökéletes mása annak, amelyik a házunkból
tűnt el néhány héttel ezelőtt. Ha ezek az emberek – akik
megépítették a tábort, és bezárták a lányomat – a ház körül
ólálkodtak, és ellopták a holminkat, sokkal merészebbek és
veszélyesebbek, mint gondoltam.
Nekitámasztom a létrát az emelvénynek, és felmászok,
hogy megkeressem a lakat kulcsát. Az utolsó létrafokra
érve azonban megtorpanok. A les padlóján fekszik egy kék
műanyag ponyva. A ponyvát újságpapírok borítják. Az
újságpapírok tetején pedig ott sorakoznak gondosan
elrendezve a legkisebbtől a legnagyobbig Diana
nyúzókései.
 TIZENNYOLC
MOST Rachel
Egy kicsi, meleg és sötét helyen ébredek. Olyan érzés,
mintha ketrecben vagy barlangban lennék, mégis legbelül
tudom, hogy egyik sem igaz. Fogalmam sincs, pontosan hol
vagyok, de ismerősnek tűnik. Jártam már itt korábban, elég
időt töltöttem ezen a helyen, hogy azonnal felismerjem a
körvonalát és a szagot. Földszagot érzek, meg valami mást
is. Szűkös, de nem kellemetlenül.
Azt is tudom, hogy nem vagyok egyedül. Van itt velem
még valami. Valami, ami nem én vagyok. Valami élő.
Félnem kellene, mégsem teszem.
Kinyitom a szemem. Nyomban elillan a meleg,
biztonságos érzés, és helyére tolakszik a valóság. A régi
pajta, ahol az éjszakát töltöttem, huzatos és hideg. A
szénakupac, amin feküdtem, penésztől bűzlik. Nincs olyan
sötét, mint álmomban, ami az egész pajtán körbefutó poros
tetőablakokon átszűrődő kora reggeli napfénynek
köszönhető. És nincs olyan meleg sem.
Az álom azonban tovább motoszkál a fejemben. Volt
egyszer egy terapeutám, aki nagy rajongója volt az álmok
kibogozásának, hogy rájöjjön a jelentésükre. Szerinte
minden ember tudatalattija dolgozik alvás közben, és a
látszólag véletlenszerű és összefüggéstelen gondolatok és
képek – amiket az agyam hívott elő éjszakai
szórakoztatásomra – a kulcsai annak, miért vagyok még
mindig kórházban. Az ő kérésére tartottam papírt és
ceruzát az ágyam mellett, hogy ébredés után azonnal
leírhassak mindent, amire emlékszem. Elárulhattam volna
neki, hogy nem javuló állapotom oka nem az álmaimban
keresendő, sokkal inkább a látomásaimban, de nem tettem.
Nem nagyon hiszek az álomfejtésben. Még a téma
leghíresebb és legnagyobb szakértői sem értenek egyet sok
mindenben. Freud úgy vélte, az álomban a tudatos helyett a
tudattalan érzelmek törnek a felszínre. Jung pedig azt
állította, az álmok feltárják legtitkosabb gondolatainkat, és
megértésük elengedhetetlen az egyén „pszichés
egyensúlyának” helyreállításához. Ez a definíció mindig is
elég megfoghatatlannak tűnt, persze lehet, hogy csak a
terapeutám fogalmazott így, tekintve, hogy Jung meghalt,
mielőtt a New Age filozófia divatba jött volna.
Nekem is megvan a saját álomteóriám. Úgy hiszem, az
álom nem más, mint az aznapi gondolataink és tetteink
újrahasznosított darabjainak keveréke. Ha például
álmodban egy szörnyeteg üldöz, az nem feltétlenül azt
jelenti, hogy tudat alatt rettegsz a haláltól; ez csak egy
másik megjelenési formája az aznapi kudarcaid felett érzett
szorongásnak. Olyan egyszerű oka is lehet, mint hogy
elfelejtetted megcsinálni a házi feladatodat, nem találod a
kocsikulcsot, esetleg elkéstél a munkából vagy az iskolából.
Abban is hiszek, hogy az álmok korábbi napok lenyomatai
is lehetnek, és a segítségükkel újraélhetők azok a bizonyos
napok. Szerintem a mostani álmom is egy ezek közül. Azzal,
hogy álmomban újra láttam, már emlékszem is, hogy a
szüleim halálának napján egy kis, sötét helyen voltam.
Nyilván rejtőzködtem, habár azt, hogy ez a haláluk előtt
vagy után történt, vagy hogy egy gardróbban, pincében
vagy máshol voltam, nem tudom felidézni. Ez mégis egy
igazi emlék. Egy nyom. Egy újabb darabja a puzzle-nak,
amit éppen próbálok összerakni. Előző este úgy feküdtem
le, hogy fázom, fáradt vagyok, és vizes, és elkeseredett,
amiért ilyen lassan haladok a cél felé. Ma reggel sokkal
tisztább a kép. Mióta hazatértem, megtudtam, hogy az
erdőben voltam, amikor utoljára elsütöttem a fegyveremet.
Azt is érzem, hogy valami szörnyűség történt ott kint. És
most már arra is emlékszem, hogy ismeretlen hosszúságú
időt töltöttem egy meleg, sötét és biztos helyen. Csak rá
kell jönnöm, hogyan kapcsolódik egymáshoz mindez.
Kicsavarom a lábamat a takaróból, és felkelek. A pajta
egyenesen fagyos. Tetőtől talpig libabőrös vagyok. Az
északi fal mentén kisebb hókupac gyűlt össze ott, ahol a
hiányzó deszkák közt befújt a szél, ez megmagyarázza,
miért van ilyen hideg. Az elmúlt éjszaka még így sem volt
életem legrosszabbja; ez az érdem egy kipárnázott cella
padlóján eltöltött éjjeli órákat illeti. Azt gondolhatná az
ember, hogy ha ki van párnázva a padló, akkor kényelmes
rajta aludni. Ám ha belegondolsz, pontosan min is
heverészel, kezdve a legkülönfélébb testnedvekkel, ami az
évek során összegyűlt a szivacsok belsejében, ez elég is
arra, hogy azt kívánd, bárcsak inkább betonon feküdnél.
Nem kaphatsz párnát vagy takarót, és az őrök, akik a nap
huszonnégy órájában kamerákon keresztül figyelnek téged,
nem fogják lekapcsolni a világítást, mindegy, milyen
sokszor és milyen szépen kéred őket. Ahogy a falak
püfölése, az üvöltés és a sírás sem hoz eredményt. A
párnázott szoba eredeti célja, hogy lenyugtassa a
betegeket, akiknek rohama volt. A tapasztalatom szerint
viszont néhány bent töltött óra után a tökéletes
kiszolgáltatottság miatt olyan megtörten és kimerülten
kerülsz ki onnan, hogy bármit megtennél, amit kérnek
tőled, csak ne kelljen visszamenned. A gyógyszerekről nem
is beszélve.
Magam köré tekerem a takarót, és felmarkolom a
ruháimat, hogy felöltözhessek. A farmerem, a zoknim és a
csizmám betétje még mindig vizes. Lerázom a rájuk ragadt
szalmaszálakat, és mivel nem tehetek mást, felveszem őket.
Kicsusszanok a pajta oldalán lévő lyukon, hogy könnyítsek
magamon. Nem messze van innen a temető, ahol a szüleim
nyugszanak. Sosem kerestem még fel a sírhelyüket, viszont
jártam már ott anyával, amikor a kisöcsémet látogattuk
meg. Őszintén szólva már akkor is elég furcsának tűnt
nekem ez a szokás, és ez azóta sem változott. Megértem,
hogy bizonyos emberek megnyugtatónak találják, ha ott
ülhetnek, és beszélgethetnek halott szeretteikkel – ahogy
anya is tette a testvéremmel –, és nem is hibáztatom őket.
Nekem azonban nem szükséges felkeresni a sírjukat, hogy
emlékezzek rájuk. Szöget üt a fejemben, nem is tudom,
hogyan halt meg az öcsém. Talán Diana tudja.
Becipzárazom a farmeremet, és visszasietek a pajta
viszonylagos melegébe. Egerek szaladnak szét a lépteim
hallatán. Nem tudják, hogy én vagyok az utolsó ember a
Földön, akitől félniük kellene. A ház felé néző falhoz
megyek, és kilesek az egyik repedésen. A konyhában ég a
villany. Füst kígyózik a kéményből. Az ablakok homályosak
a párától. Diana és Charlotte kísérteties árnyakként
mozognak mögöttük. Átmelegedett és jóllakott árnyakként.
Beletörlöm csöpögő orromat a dzsekim ujjába, és
kinyitom a stúdiójukhoz vezető ajtót, abban reménykedve,
hogy találok valami ehetőt: megmaradt csokiszeletet,
almacsutkát – azonnal körbevesz a meleg, mint egy puha
takaró. Idiótának érzem magam. A szüleim gyakran
beszéltek arról, hogy elektromos fűtőtestekre cserélik az
irodájukban lévő petróleum-hősugárzót, ám amikor
összemérték, mennyi időt töltenek a dolgozószobájukban és
mennyit terepen, úgy döntöttek, nem éri meg a befektetést.
Ha azt nézzük, hogy Diana és Charlotte gyakorlatilag teljes
munkaidejüket a stúdióban töltik, nem meglepő, hogy
rászántak egy nagyobb összeget. Azon tűnődöm, vajon az
egész birtok villamosítva van-e. Az első éjszakán, amikor
összevissza ügyetlenkedtem, meg sem fordult a fejemben,
hogy felkapcsoljak egy lámpát.
Más változások is vannak. Az irodákat elválasztó falat
lebontották, és egyetlen nagy teret hoztak létre. A szüleim
íróasztalai, papírjai, kutatása – a diktafon és a kamera, amit
reményeim szerint Diana áskálódásának dokumentálására
használtam volna – mind eltűntek. A veszteség jobban fáj,
mint azt el tudnám mondani. Fogalmam sincs, hogyan
folytathatnám anya munkáját a feljegyzései nélkül. Ha
szerencsém van, a könyveik és jegyzeteik a kocsiszínben
álló dobozokban vannak. Ott kell lenniük. Képtelen vagyok
elhinni, hogy Diana annyira semmibe veszi szüleink
életének munkáját, hogy hajlandó lenne megsemmisíteni.
Kevésbé tolakodó, ám annál hasznosabb újítás a
minikonyha, mellette egy ajtóval, ami, mint kiderül, egy
mosdót rejt. Újramelegítem a maradék kávét a mikróban,
és bekebelezem Charlotte egyik házi készítésű
müzliszeletét. A szüleim szerint Charlotte saját pékséget
nyithatott volna, amivel abszolút egyet tudok érteni.
Imádtam nézni, ahogy tökéletes körré nyújtotta a
pitetésztát a márvány konyhapulton. Majd adott némi
cukrot, lisztet és egy csipetnyi szerecsendiót a fekete
áfonyához, amit a töltelékhez gyűjtöttem; végül kivette az
elkészült pitét a sütőből egy pár megpörkölődött és foltos
edényfogó kesztyűvel. A pite tetején lévő vágásokból
vulkánkitörésre emlékeztető módon buzgott fel a kék
áfonyalé. Apa mindig azzal fenyegette, hogy kidobja ezeket
a kesztyűket, olyan rongyosak voltak. Néha Charlotte néni
hozzávágta az egyiket, és azt mondta, ha apa nem lesz
kedves, nem kap a pitéből, de mind tudtuk, hogy csak
viccel. Szívbe markoló emlékeztető, milyen is volt az életem
az első években, amikor még mindannyian boldogok
voltunk.
Miután befejezem a müzliszeletet, azonnal magamhoz
veszek egy másikat. Ha Charlotte számontartja őket,
bajban vagyok. Kiveszem a gőzölgő kávét a mikróból, a
forró bögre köré fonom az ujjaim, és magammal viszem,
ahogy felfedezőútra indulok a szobában. Az északi falon
sorakozó ablakok előtt áll egy festőállvány, rajta Diana
legújabb olajfestményével: extrém közeli kép egy madár
lábáról és a farktolla egy részéről. Habár még nincs
befejezve, a festmény részletgazdagsága egészen
lenyűgöző. Mintha a madár lábának összes pikkelye,
minden fedőtoll és pehelytoll ragyogna. Ezelőtt csak
fényképeken láttam a nővérem munkáit. Most már értem, a
múzeumok miért tesznek olyan nagy erőfeszítéseket, hogy
az emberek ne érinthessék meg őket. A nővérem híres
művész, fogalmam sem volt, mennyire, míg a
pszichológusom fel nem ismerte őt az egyik tévécsatorna
60 perc című magazinműsorából. Még saját
Wikipédiaoldala is van. A róla szóló cikkek általában „a
világtól elzárkózott Diana Cunningham” vagy „egy kivételes
interjú” felütésekkel kezdődnek. Régen mindent elolvastam
róla, amit csak találtam, ám az összes cikk
elkerülhetetlenül a családi tragédiánál lyukadt ki. A
legfájóbb talán az volt, amikor az egyik írás „nagylelkű
önfeláldozását” dicsérte „mélységesen sérült kishúga”
érdekében; ez a bizonyos újságíró különösen könyörtelen
volt. Én olyasmiért lettem híres, amiért sosem szerettem
volna, így ennek az embernek fogalma sincs, milyen
fájdalmas volt látni, ahogy mindössze három szóban leírta
tönkrement életemet.
A vászon mellett áll egy kitömött madár, ami pontosan
megegyezik a képen láthatóval. Így együtt nézve őket,
nyilvánvalóvá válik, miért olyan elképesztően élethűek az
alkotásai. Le merném fogadni, hogy a nővérem összes
festményét hozzá tudnám párosítani a fegyverterem
vitrinjében kiállított madarakhoz – mindet az én
állatpreparáló nővérkém ölte meg és tömte ki.
Feltételezem, a módszere egy elég jól őrzött titok; egyetlen
cikkben sem olvastam az állatpreparálás és festés ilyesfajta
kombinációjáról. Ha kitudódna, a PETA állatvédő emberei
vasvillákkal és fáklyákkal rontanának rá a műhelyére. A
gondolat, hogy a stúdióját üvöltöző tüntetők veszik körül,
mosolyt csal az arcomra. Ha van valami, amit a nővérem
nem bír elviselni, az a tömeg.
Az udvar túloldalán becsapódik a konyhaajtó. Felkapok
egy harmadik müzliszeletet, egy palack vizet, és
visszasietek a pajta használaton kívül álló részébe.
Pillanatokkal később hallom, ahogy nyílik, majd csukódik a
stúdió ajtaja. Elkapott hangfoszlányokból próbálom
összerakni a beszélgetésüket, és kiderül, hogy Diana
festményei egy New York-i galériában kerülnek kiállításra
néhány héten belül. Még egypár képet be kell csomagolni
és felkészíteni az utazásra, ezután Diana hamarosan
odarepül, hogy interjúkat készíthessenek vele, Charlotte
pedig elkíséri mint a személyi asszisztense. Nem tudom
megállni, rám tör az irigység – egy dolog, hogy nem vagyok
részese az életüknek és a terveiknek, de ennél is rosszabb,
hogy Diana át akar verni, hogy soha többé ne kelljen látnia
vagy foglalkoznia velem.
Amint megbizonyosodom róla, hogy a munkájukkal
foglalatoskodnak, kisurranok a pajta hátsó ajtaján, és a
hosszabbik úton, a fák között megyek vissza a házba.
Visszateszem az előző nap kölcsönvett kabátot és
egyebeket pontosan oda, ahonnan elvettem őket, és csak
reménykedem, hogy egyikük sem veszi észre a csuromvizes
csizmabélést. Felszaladok a lépcsőn a szobámba. Veszek
egy csodálatosan forró, gyors fürdőt, a házba ugyanis
valóban bekötötték az áramot, és a víz nem olyan langyos,
amilyenre gyerekkoromból emlékszem. Száraz ruhát
veszek, visszasietek a hálószobámba, és meglepetés – a
hollók ott ülnek a fészekben. Kinyitom az ablakot, és
kidugom a fejem.
– Helló, én vagyok az – kezdem, hirtelen szégyenlősen.
A nőstény oldalra hajtja a fejét, és rám mered csillogó
szemével.
Emlékszünk, feleli.
– És arra a napra is emlékeztek, amikor meghaltak a
szüleim?
Emlékszünk, ismétli meg.
– Mondjátok el! Meséljétek el, mit láttatok aznap!
Mindent, amit tudtok.
Mindenre fény derül, szólal meg a holló, aki az
érkezésemkor üdvözölt.
Emlékezz, teszi hozzá a párja. Emlékezz!
Visszahúzom a fejem a szobába. Olyan érzésem van,
mintha két csecsemőhöz beszélnék. Ha intelligenciáról van
szó, a hollók egy szinten vannak a delfinekkel és a
csimpánzokkal, de ez a páros nyilvánvalóan el van
maradva. Nem csoda, hogy sosem tudtam megtanítani őket
beszélni.
Leveszem a gardróbszekrény legfelső polcáról a
gyerekkori kincseimet rejtő dobozkát. Minden tárgy fontos
volt számomra kislány koromban. Azt remélem, felfednek
előttem valami újat. Kiterítem őket az ágyra: egy kék szajkó
tolla, a medvefog nyaklánc, amit apa egy öreg korában
kimúlt állat fogaiból készített nekem, egy vasércdarabka,
amit a tónál találtam. A kezemben méregetem a követ,
emlékszem, akkoriban azt hittem, hogy egy meteorról tört
le, mert kétszer annyit nyomott, mint a többi. Egy
kvarckristály, rézerezettel. Egy vörösbegytojás. Láthatóan
imádtam a természetet.
Más tárgyak a nővéremhez köthetők. Az éjkék
bársonyszütyő, tele fehér kavicsokkal, amit a felhajtónkon
szedtem, és amivel Jancsi és Juliskásat játszottunk. Az
egydolláros boltban talált, műanyag Drakula-fogak, amik
kapóra jöttek, ha a mesében farkas vagy valamiféle
szörnyeteg szerepelt. Elég különleges gyerekkorunk volt,
két a világtól teljesen elválasztott nővér, akiknek nem volt
más társasága. Romulus és Remus. Hófehér és Rózsapiros.
Semmi internet. Semmi tévé, eltekintve attól a néhány
videókazettára felvett mozifilmtől, amit az öreg,
feketefehér, katódsugárcsöves készüléken nézhettünk, ha
betegek voltunk. Nem csoda, hogy ilyen szakértelemmel
találtunk ki saját játékokat.
A célba lövés is fontos része volt titkos életünknek.
Imádtam kiosonni a lőtérre Dianával, Charlotte-tal és
Maxszel vagy az erdőbe a nővéremmel, amikor a szüleink
nem voltak otthon. Tisztában voltam vele, hogy minden
egyes ilyen alkalommal szembementünk a szabályaikkal. A
szabályok azért vannak, hogy megszegjék őket, mondogatta
Charlotte néni, és én teljes szívemből egyetértettem.
Ismét a vízióimra gondolok, arra, hogy minden
alkalommal a puskával a kezemben látom magam. Mint az
emlékfoszlánynál, amit előző éjjel álmomban láttam, itt is
kell hogy legyen valami oka annak, hogy a Remington
szerepel bennük. Odamegyek a szekrényhez, kinyitom a
titkos fiókomat, hogy kivegyem a puskát – talán segítene,
ha még egyszer megpróbálnám eljátszani a látomást –, de a
rejtekhely üres. A puskám eltűnt.
Aztán észreveszek valamit a fiók legmélyén. Benyúlok. A
kezem egy hideg és éles tárgyat tapint. Kiveszem, hogy a
fényben is megvizsgáljam, és megborzongok.
Egy kicsi, ezüst nyúzókést tartok a kezemben.
 TIZENKILENC
AKKOR Jenny
Megszédülök. Belekarolok a létra két szélébe, hogy le ne
essek. Mintha gumiból lennének a térdeim. Alig kapok
levegőt. Nem bírom levenni a szemem Diana késeiről,
ahogy halálosan csillognak a napfényben. Minden egyes
villanás újabb vágást ejt a szívemen. Az egész az én hibám.
Én tehetek róla. Látnom kellett volna előre mindezt, meg
kellett volna értenem, hogy ide juthatunk. Bíznom kellett
volna az ösztöneimben, és azonnal elutasítani Peter
eszetlen javaslatát. Tudhattam volna, csak rossz vége lehet,
ha megengedjük pszichopata lányunknak, hogy elkezdjen
állatokat preparálni. Láthattam volna előre, hogy egy
gyakorlott és lelkes állatpreparáló számára, aki ráadásul
semmiféle bűntudatot vagy szánalmat nem érez, egy
emberi lény megnyúzása és kitömése jelentené az abszolút
kihívást.
Mert Diana pontosan ezt tervezi a húgával. Efelől nincs
semmi kétségem. A kések, a forró víz, a ketrec, és benne a
kislányom – Diana valamilyen ürüggyel idecsalta Rachelt,
és az én édes, ártatlan, mindenkiben túlságosan megbízó
gyermekem önszántából vele tartott. Ha nem találtam volna
rá most, ha nem éreztem volna meg a Diana tábortüzéből
felszálló füst szagát, és nem indultam volna a keresésére,
ha ehelyett visszamentem volna Peterért, ebben a szent
pillanatban Rachel akár halott is lehetne.
– Anyu?
– Csak egy pillanat, édesem. Mindjárt lemegyek. –
Szerencsére a hangom majdnem normálisnak tűnik.
Lesz elég időm kiborulni, miután Rachel biztonságban
hazakerült, és elmondtam Peternek, amit találtam.
A létra tetejére lépek, és bemászok a lesbe. Tányérok és
poharak egy műanyag tejesládában; egy vízhatlan zsákba
csavart hálózsák; zseblámpa és egy szögre akasztott
petróleumlámpás. Egy öreg hűtőládában gyufák,
újságpapírok és egy nyaláb juharfa gyújtós sorakoznak.
Mindent a házból csentek el, beleértve azt a falétrát, amiről
Peterrel úgy hittük, Max lopta el tőlünk. Az energia, amit
Diana ennek a helynek a megalkotásába beleölt, szinte
felfoghatatlan. Az építőanyagokat gyakorlatilag lécenként
és szögenként hozhatta ide, hogy senkinek ne tűnjön fel.
Mindent idecipelt, felépítette a lest és a tűzgödröt, aztán
titoktartásra kényszerítette Rachelt, és ismeretlen indokkal
idecsalta őt. Miközben Peter és én végeztük a
terepmunkánkat, és naivan azt hittük, Charlotte figyel a
gyerekekre a házban, és mindent kézben tart.
Becsavarom a késeket a flaneltokba, amiben Diana
tárolja őket, összekötöm, és becsúsztatom a kabátomba.
Pontosan tudom, hogy ezek Diana kései, mert én
választottam ki őket három évvel ezelőtt a tizenhetedik
születésnapjára. Diana, Peter és én elég nehéz időszakon
mentünk éppen keresztül (ha valaki azt gondolja, hogy a
normális tinédzserek nehezen kezelhetők, próbáljon együtt
élni egy kamasz pszichopatával), és valami különlegeset
szerettünk volna adni neki, hogy érezze, valóban szeretjük
őt. Ezek a szén-acél pengéjű, rózsafa markolatú Grohmann
nyúzókések nagyjából hétszáz dollárral rövidítettek meg
minket, ami elég nagy áldozat volt, ha belegondolunk, hogy
se Peternek, se nekem nincs állandó munkám, és
gyakorlatilag a megtakarításainkból és a férjem
családjának nagylelkűségéből élünk. Nem tudom elhinni,
hogy Diana ezeket a késeket használná a húga ellen. Bár
azt sem, hogy ne tenné meg.
Azt viszont sehogy sem értem, hogyan is gondolhatta,
hogy megúszhatja a dolgot. Mit mondott volna nekünk, ha
Rachel nem jön haza vacsorára? Ha mindannyian
kimegyünk, hogy a keresésére induljunk, rossz irányba
vezetett volna minket, talán azt hazudta volna, hogy látta
Rachelt az erdő másik része felé indulni, nem arra, amit
nekünk mondott a reggelinél? Azt gondolta, nem
mozgatunk meg minden követ, hogy megtaláljuk a
testvérét? És mégis mi lett volna a reakciója, ha
ráakadunk?
– Anya?
Nagy levegőt veszek, leemelem a lakatkulcsot a szögről,
és lebotorkálok a létrán.
– A nővéred zárt be ide? – kérdezem olyan
semlegeshangon, mintha csak afelől érdeklődnék, hogy
Rachel mosott-e kezet ebéd előtt. Az én kezem egyébként
annyira remeg, hogy alig találom el a kulcslyukat.

É
 – Aha. Jancsi és Juliskásat játszottunk. Én vagyok Jancsi–
mondja büszkén, és kidugja az ujját az egyik résen. – Meg
akarsz csípni, hogy lásd, eléggé fel vagyok-e hizlalva?
– Eléggé felhizlalva…?
Lenézek. A lába körül cukorkás papírok hevernek a
földön.
– Ó, Rachel, csillagom. Ez nem jó játék. Azonnal hazakell
jönnöd anyával.
– A boszorka azt mondta, itt kell maradnom, amíg
készen nem állok arra, hogy megegyen.
– Úgy érted, Diana? Diana a boszorka?
– Aha. Én akartam lenni Juliska, mert Juliska öli meg a
boszorkát a mese végén, de Diana azt mondta, most Jancsi
leszek.
– Már korábban is játszottatok Jancsi és Juliskásat?
– Persze. Néha Aranyhajasat, és olyankor fent kell
maradnom a várban, amíg a herceg meg nem érkezik a
létrával, hogy megmentsen. Diana a herceg – teszi hozzá
teljesen feleslegesen, mert már rájöttem, hogyan
működnek ezek a játékok.
Gondolom, hálásnak kellene lennem, hogy a
Hamupipőkét még nem akarták eljátszani, mert abban
Hamupipőke mostohatestvérei levágják a sarkukat és a
lábujjaikat, hogy beleférjenek az üvegcipellőbe.
– Hát, akkor én vagyok Juliska, és most kiszabadítalak.
Ez történik a mese végén, igaz?
– Igen!
A lakat kinyílik, Rachel pedig kivágódik; láthatóan nem
rázta meg a tény, hogy egy ketrecben töltötte a délelőttöt
pihenéssel és cukorkaevéssel. A kabát ujját a kezemre
húzom, felemelem az edényt a tűzről, és a víz felét a
lángokra öntöm. Aztán a lábammal ledöntöm a rostélyt,
arrébb rúgom a szenet, és leöntöm a maradék vízzel. A
biztonság kedvéért a gőzölgő széndarabokra sepregetek
némi földet és homokot a cipőmmel. Azért jöttem, hogy
megállítsak egy lehetséges erdőtüzet; véletlenül sem
szeretnék én elindítani egyet.
– Rendben, drágám – szólalok meg, ahogy befejezem a
műveletet. – Menjünk haza!
Visszarohan a ketrecbe. Egy pillanatra kihagy a szívem.
Aztán rájövök, hogy csak a hátizsákjáért ment be – tele van
a túlélő-felszereléssel, ami pontosan arra szolgálna, hogy
megmentse őt –, aztán ugrándozva elindul előttem a
csapáson. Rachel olyan gyönyörű, olyan kedves, gyöngéd,
szeretetteljes és ártatlan, lehetetlen megérteni, Diana
hogyan nézhet rá, és láthat kizárólag bőrt és csontokat.
Sokszor próbáltam már beleképzelni magam Diana fejébe,
hogy megértsem a gondolkodásmódját, végül rádöbbentem,
bármiféle hasonló törekvés eleve kudarcra van ítélve, mert
én sosem fogom olyan érzéketlenül szemlélni a világot,
mint ő, és őszintén szólva nem is akarom. Olyan ez, mintha
azzal, hogy nincsenek érzelmei, amik más emberekhez
kötnék, a szíve is hiányozna. Persze tudom, hogy ezzel
nincs egyedül. A pszichopata gyerekek irtóztató dolgokat
képesek elkövetni: egy kisfiú vonalzóval fejezett le egy
madarat az iskola udvarán, amikor az kiesett a fészkéből;
egy másik azt mondta egy kislánynak, hogy villával fogja
kiszedni a cicája szemét, és miután a lány sírva fakadt,
megfenyegette, hogy ugyanezt teszi vele is. Hasonló
szörnyűség, mint kavicsokkal dobálni egy medvebocsot,
hogy lásd, hogyan reagál, párnát nyomni a kishúgod szája
elé, hogy megfigyeld az arcszínének változását, felvágni
madárfiókák sokaságát, hogy megnézd, mi van belül, vagy
megölni, megnyúzni és kipreparálni a kishúgodat.
De itt a vége! Nem bírom ezt tovább. Nincs több
magyarázkodás, nincs több engedmény, nincs több kifogás,
nem próbálom többé megérteni őt. Sosem akartam
választani a lányaim között, de Diana meghozta helyettem a
döntést.
– Éhes vagy? – kérdezem Rachelt, amikor megpillantjuk
magunk előtt a házat.
Nemet int a fejével. Tekintettel az elfogyasztott cukorka
mennyiségére, ez nem meglepő.
– Rendben van. Anyának össze kell hívnia egy
családimegbeszélést. Azt szeretném kérni, hogy menj az
olvasószobádba, és maradj ott, amíg nem szólok.
Szó nélkül elindul a pajta irányába. Ez nem az első
alkalom, hogy ilyen felnőttgyűlést tartunk. Egyébként is,
egy olvasni szerető gyerek számára fél óra eltöltése egy
könyvekkel olyannyira telezsúfolt szobában, ami még a
legtöbb könyvtár gyerekrészlegén is túlszárnyalna,
nemigen nevezhető büntetésnek.
 Petert és Maxet az udvaron találom, amint éppen
sóderrel töltik fel a gödröket. Odasétálok a férjemhez, és a
karjára teszem a kezem.
– Beszélnünk kell – közlöm halkan, és Max felé biccentek.
– Egyedül.
– Nem várhat? Majdnem végeztünk.
– Ne haragudj, de nem.
A pajta oldalának támasztja a lapátot, leveszi a
munkáskesztyűjét, és a farzsebébe dugja.
– Adj egy percet! – szól oda Maxnek. – Mindjárt
visszajövök.
– Igazából szerintem Max már végzett mára.
Peter felvonja a szemöldökét. Nyilván tudja, hogy a
kérésem valahogy összefügg Dianával, mert ugyan mi
másról is lehetne szó?
– Ennyire rossz?
– Ennyire rossz.
– Hát jó. Holnap ugyanekkor? – kérdezi most Maxet.
– Oké-zsoké. Csak beszólok Charnak, hogy indulok
haza.– Ledobja a gereblyét Peter lapátja mellé, és
Charlotte stúdiója felé veszi az irányt.
– Szólj neki, kérlek, hogy jöjjön azonnal a konyhába! –
kiáltok utána. – Családi kupaktanács.
– Rendicsek.
– Elmondod, mi ez az egész? – néz rám kérdőn Peter,
amint Max hallótávolságon kívül kerül.
– Még nem. Idehívnád, kérlek, Dianát? Gondolom, a
műhelyében van. Szólj neki, hogy beszélnünk kell!
A ház felé indulok, hogy felizzítsam a tüzet a tűzhelyen,
és feltegyek egy kancsó teát főni. Kamillát, hogy
lecsillapítsa az idegeimet és a gyomromat is. Bár elég nagy
a kísértés, hogy valami erősebbet is hozzáadjak.
Amikor mindannyian összegyűltünk a konyhaasztal körül,
előhúzom a kabátzsebemből a késtokot, és leteszem
közénk. Kioldom a madzagot, és kigöngyölöm, hogy
mindenki láthassa a tartalmát. Elég ránézni a késekre, és
belegondolni, Diana mire készült velük, hogy a hideg
futkosson a hátamon. Ezek a mindenféle formájú és méretű
hajlított pengék pontosan egy célt szolgálnak: hogy
eltávolítsák velük egy állat bőrét. A vadászok arra
használják, hogy az állat bőrétől megszabadulva
megehessék a húsát. Az állatpreparálók ezzel szemben
arra, hogy megszabaduljanak a hústól a bőr megőrzése
érdekében. A lányom persze egészen más célra akarta
használni őket.
– Mik ezek? – kérdezi Peter.
– Te akarsz válaszolni? – fordulok Diana felé.
– A késeim – közli a nyilvánvalót egy vállrándítás
kíséretében.
Várok, hogy részletesebben kifejtse. Nem teszi. Tudnia
kell, hol találtam meg ezeket a késeket, miért ülünk
mindannyian ennél az asztalnál, hogy az alávaló kis tervére
fény derült, és itt az ideje színt vallani. Ám ha ő kérdezz-
feleleket szeretne játszani, olyan hosszasan folytatom a
kihallgatást, ameddig csak szükséges.
– És hol találtam meg őket? – nógatom tovább.
– A vadászlesemben.
Peter felvonja a szemöldökét.
– Tudod, hogy megtiltottuk a vadászatot a birtokon.
– Nem vadászatra használom! – csattan fel Diana. – Csak
így hívom, mert arra hasonlít. Megfigyelőállásnak
használom. Rajzoláshoz és festéshez.
Hagyom, hogy a hazugság ott lógjon a levegőben. A
kések beszélnek helyettem is. Nincs logikus magyarázat
arra, miért visz magával nyúzókéseket az erdőbe, ha
pusztán rajzolni és festeni szeretne. Diana olyan
magabiztos és szemérmetlen hazudozó, szinte várom, hogy
megnyíljon felette az ég, és minden erejével lesújtson,
aztán megnyíljon alatta a föld is, és elnyelje. Egy részem
azt kívánja, bárcsak így történne.
Elmesélem a családomnak a reggelemet, kezdve azzal,
hogy a temetőben ülök, majd beszélek a tábortűzről, a forró
vízzel teli edényről, a vadászlesről és a ketrecbe zárt
Rachelről. Aztán elmondom, mit találtam fent a lesben: a
kék ponyvát, amit Diana leterített a padlóra, mert könnyen
takarítható, a fölötte szétterített újságpapírokat, hogy
felszívják a vért, és a késeket, pontosan úgy, ahogy az
asztalon is sorakoznak.
– Rachel elmondása alapján ő és Diana Jancsi és
Juliskásat játszottak, ezért volt bezárva a ketrecbe. Egész
álló nap cukorkát evett, mert Diana azt mondta neki, addig
ott kell maradnia, amíg eléggé fel lesz hizlalva, hogy
levághassa. Felhizlalva, hogy levághassa – fejezem be a
mondandómat, és lassan körbenézek a családomon.
Senki nem szólal meg. Diana szokás szerint pókerarcot
öltött, tehát lehetetlen megtippelni, mi jár a fejében.
Peterrel gyakran viccelődtünk, hogy ha szeretné,
világbajnok kártyajátékos lehetne, mert semmi árulkodó
nincs az arcán. Most azonban nem találom viccesnek a
reakciója teljes hiányát.
– Nem értem – szólal meg Peter.
– Ne légy naiv, Peter! Szerintem érted.
– Szerinted Diana meg akarta ölni Rachelt? És aztán?
Megenné?
– Nem. Szerintem Diana meg akarta ölni Rachelt, aztán
megnyúzni, kitömni és konzerválni, mintha egy medve vagy
őz lenne.
Peter arca lesápad, és hátrahőköl, mintha pofon vágták
volna. Szóra nyitja a száját. Becsukja.
– Igaz ez? – kérdezi Dianát, amikor már elmúlt annyira a
sokk, hogy meg tudjon szólalni.
Diana felszegi az állát.
– Persze, hogy nem! Rachellel csak játszottunk. Ő akarta
előadni a Jancsi és Juliskát. Én csak azért mentem bele,
mert állandóan arról papoltok, hogy kedvesnek kell lennem
hozzá, és azt csinálni, amit kér. Kérdezzétek meg őt, ha
nekem nem hisztek!
– És mi van a tűzzel? – faggatom. – És az edény forróvíz?
És a kések, az újságpapír és a ponyva?
– Kellékek. Csak szerettem volna, hogy beleélje magát.
Tudjátok, én voltam a gonosz boszorka.
– Azt hiszem… – kezd bele Charlotte.
– Ne most – intem le azonnal. – Mindjárt rátérünk a te
szerepedre is ebben az egészben. – Az én szerepem… – Azt
mondtam, fogd be!
Elakad a szava. Ritkán emelem fel a hangom, és ritkán
fogalmazok nyersen. Édesanyánk nagyon heves
vérmérsékletű volt, és régen megfogadtam, sosem leszek
olyan, mint ő. De nem érdekel. Fenébe a kedvességgel!
Lehet, hogy Diana a fő gonosz a történetben, de a nővérem
tette lehetővé a bűnös kis húzásait.
– Nem fogtok elhallgattatni. Családi kupaktanácsot
hívtatok össze. Én is családtag vagyok.
 Felém mutat az ujjával, és rám zúdítja panaszáradatát:
túlreagálom, mint mindig, sokkal többet képzelek bele,
mint ami valójában történt, azt hiszem, hogy csak az én
véleményem a helyes, mindig Rachel pártját fogom
Dianával szemben, túlzottan féltem őt, rideg vagyok,
parancsolgató, követelőző, ellentmondást nem tűrő, önző,
és így tovább. Mintha titokban elraktározta volna ezt a
gyerekkorunkban irántam érzett haragot és irigységet, és
most minden kitört. Fogalmam sem volt, hogy ilyen
mértékű gyűlöletet rejtegetett magában.
– Egyetlen feladatod volt, Char. Egyetlen feladatod.
Szállást adtunk neked, autót, egy helyet, ahol a
művészeteddel foglalkozhatsz. Munkát adtunk a
barátodnak, megengedtük, hogy megépítsetek egy lőteret a
birtokon, pedig tudod, mennyire elleneztük. Csak annyit
kértünk cserébe, hogy vigyázz a lányainkra.
– Amit meg is tettem. Tíz éven keresztül. De Diana már
húszéves. Nem gyerek többé. Nincs szüksége felügyeletre.
Ami pedig Rachelt illeti, túlságosan félted őt. Rachelt
annyira lekorlátozzák a szabályaid, hogy semmit nem mer
önmagától csinálni, anélkül hogy téged megkérdezne. Azt
gondolod, annyira odáig van a medvékért, mint te? Csak
úgy tesz, mintha szeretné őket, mert kétségbeesetten meg
akar felelni neked. Nagyon szánalmas. Csodálkozom, hogy
te nem veszed észre.
Peter feltartja a kezét.
– Oké, oké. Mindenki vegyen egy nagy levegőt! Ez nem
segít. Az a kérdés, hogyan tovább.
– Nincs állatpreparálás két hétig – jelentem ki
határozottan.
Ennél sokkal nagyobb tervem van Diana számára, ám ezt
előbb meg kell beszélnem Peterrel.
– Két hét? – sikolt fel. – Ez nevetséges. Nem teheted!
Nem vagyok már gyerek, nem kezelhetsz úgy. Épp ma
reggel kezdtem el egy új állatot. A bőr ki fog száradni, ha
nem folytatom. Nem hagyhatok ott csapot-papot csak úgy.
– Mindent megmagyarázott – szól közbe Charlotte. –
Miért nem hiszel neki?
– Egy délután, hogy mindent elrendezz – nézek Dianára.–
Ennyi. Komolyan mondom. A mai nap után két teljes hétig
nem léphetsz be a műhelyedbe. Lakatot teszek az ajtóra, ha
szükséges.
 Aztán amilyen hirtelen jött a haragja, olyan hirtelen el is
tűnik. Diana ismét a pókerarcát viseli, a „maszkot”, vagy
ahogy a pszichológiai szakkönyvek nevezik, a perszónát,
amit ki-be kapcsol, hogy elrejtse a valódi énjét. A
viselkedése hirtelen olyan éles fordulatokat tud venni, hogy
az ijesztő.
Hátradől a székében, és keresztbe tett karral üldögél.
– Tök mindegy. Elmehetek végre?
– Elmehetsz.
Hátralöki a széket, és azonnal a műhelyébe indul.
Charlotte rohan utána. Töltök magamnak egy bögre teát,
hozzáöntök egy bőkezű adag brandyt, és nagyot kortyolok a
keverékből. Remeg a kezem.
– Szerinted túlreagálom – nézek Peterre.
– Én ezt nem mondtam.
– Ennyi erővel mondhattad is volna. „Mindenki vegyen
egy nagy levegőt. Ez nem segít.” Miért nem álltál ki
mellettem?
Peter a kezemért nyúl. Ellököm magamtól. Még egyet
kortyolok a teából. Próbálom visszatartani a könnyeimet. Az
ajkamba harapok. Pont most kellett Peternek ilyen
elfogulatlannak és egykedvűnek lenni – azt akartam, hogy
felpattanjon, üvöltsön a lányunkra, talán meg is üsse, ha ez
kell, hogy végre elérjünk nála valamit, hogy mutasson egy
kis bátorságot, emelje fel a szavát; hogy Peter reakciója
arányos legyen azzal, amit Diana tett. Ehelyett úgy
viselkedik, mintha én tévednék.
Ismét felém nyúl.
– Tudom, hogy feldúlt vagy, Jenny – mondja, és ezúttal
hagyom, hogy megfogja a kezem. – De talán Charnak van
igaza. Lehet, hogy Diana tényleg nem hazudott, és te
értetted félre a helyzetet. Abban egyetértek, hogy
Rachelnek és neki nem lett volna szabad kettesben lennie
az erdőben, és hogy Charlotte-nak jobban szemmel kellett
volna tartania őket, de most komolyan – megnyúzni és
kitömni egy emberi lényt? Ilyen csak A bárányok
hallgatnakban van. Eléggé valóságtól elrugaszkodott dolog,
még a mi lányunk számára is.
– Nem voltál ott. Rachel be volt zárva egy ketrecbe.
Megevett egy vödör cukorkát. Ki tudja, hogy a cukrok nem
voltak-e bedrogozva, Diana pedig a preparáló műhelyében
ütötte agyon az időt, amíg arra várt, hogy Rachel elaludjon,
és visszamehessen, hogy megölje őt. Te nem láttad azt,
amit én.
– Oké – feleli vontatottan. – Tegyük fel, hogy ez az
igazság. Mit tehetnénk?
– El kell küldenünk őt. Mindent megpróbáltunk.
Semminem vált be. Mi már nem tehetünk többet. Egyikünk
sincs biztonságban, amíg Diana velünk él a házban.
– Elmegyógyintézetbe akarod küldeni őt?
– Nem akarom. De igen. Itt az ideje.
A szívem megszakad, hogy ezt kell mondanom. Olyan
régóta próbálkoztunk görcsösen. Mennyi mindent
elviseltünk. De nem látom, hogy lenne más választásunk.
Miközben Rachellel sétáltam a ház felé, másra sem tudtam
gondolni, csak hogy Diana nem maradhat a közelében. Meg
vagyok róla győződve, hogy ez a helyes döntés. Ám
hangosan kimondani jobban fáj, mint gondoltam. Tudom,
hogy nem mi vagyunk az egyetlen szülők, akiknek szembe
kell nézniük a ténnyel, hogy a gyermekük egy szörnyeteg.
Iskolai lövöldözők, gyerekmolesztálók, emberrablók, nemi
erőszakot elkövetők, gyilkosok, mindnek volt édesanyja és
édesapja. Minden tőlünk telhetőt megtettünk. Egy kisebb
vagyont költöttünk terapeutákra, északra költöztünk, hogy
Diana ne legyen emberek közelében, otthont teremtettünk
neki itt, ahol azt gondoltuk, biztonságban lehet. De mi a
helyzet velünk?
– Látom rajtad, hogy készen állsz – feleli Peter. – De
őszinte leszek: én még nem vagyok biztos a dologban. Ha
rálépünk erre az útra, nem fordulhatunk vissza többé.
Igazság szerint meglep a határozatlansága. Nem ez az
első alkalom, hogy szóba kerül Diana intézetbe utalása.
Sosem ilyen konkrét szavakkal, inkább csak ott lebegett
felettünk, mint az elkerülhetetlen valami, amivel
előbbutóbb szembe kell majd néznünk. De őszintén meglep,
hogy nem látja, eljött az a bizonyos nap.
– Felhívom dr. Merrittet. Foglalok egy időpontot csak mi
kettőnknek. Elmondjuk neki, mi történt, és meglátjuk, ő mit
gondol.
Fikarcnyi kétségem sincs afelől, ha dr. Merritt meghallja
a tényeket, az én oldalamra fog állni. Ha őt kell a
döntéshozó szerepébe helyeznünk, hogy megóvjuk a
házasságunkat a férjemmel, hát legyen. Ami ennél is
fontosabb: dr. Merritt tanácsot adhat a további lépésekkel
kapcsolatban.
– Rendben. Gondolom, ártani nem árthat, ha
megkérdezzük a véleményét.
Leakasztom a terepjáró kulcsát az ajtó melletti kampóról,
és elindulok megkeresni a legközelebbi telefont, mielőtt
Peter meggondolná magát. Miután átértem a biztonsági
kapun, és félreálltam az út szélén, csak akkor engedem
előtörni a könnyeimet. Csődtömegnek érzem magam. A
szívem szakad meg, de be kell vallanom, a rengeteg idő és
befektetett energia mind hiábavaló volt. Az egyetlen
vigaszom, hogy a drága, édes kis Rachel túl fiatal még
ahhoz, hogy megértse, majdnem valami elképzelhetetlenül
borzalmas történt vele ebben az erdőben.
 HÚSZ
MOST Rachel
A kezemben lévő kést bámulom. Diana tudja, hogy itt
vagyok; valószínűleg már a legelső naptól kezdve. Bolond
vagyok, hogy azt hittem, túljárhatok az eszén. Diana mindig
is okosabb volt nálam. Rafináltabb.
Könyörtelenebb. Most úgy játszik velem, mint macska az
egérrel. Hagyta, hogy azt higgyem, én vagyok fölényben,
miközben végig ő mozgatta a szálakat. Fogalmam sincs,
miből jött rá, hogy itt vagyok. Elképzelhető, hogy látott
tegnap a konyhában reggelizni, mikor a stúdiójában
dolgozott. Azt hittem, kellő távolságot tartok az ablakoktól,
de lehet, hogy felfigyelt a mozgásra az üveg mögött, vagy
egy oda nem illő visszatükröződésre, esetleg egy árnyékra.
Előfordulhat, hogy amikor visszatettem a helyére a
serpenyőt, a fogója kissé más szögben állt, vagy néhány
centiméterrel arrébb. Észrevehette, hogy hiányzik két tojás
és négy szelet szalonna, hogy a kancsóban már egy csöpp
kávé sem maradt, vagy hogy a csizmája és apa kabátja
eltűnt. De lehet, hogy egész egyszerűen felhívta vagy
üzenetet hagyott neki a terapeutám, és elmondta, hogy
kijelentkeztem az intézetből. Ki tudja, talán köteles volt
jelenteni.
Hogy Diana hogyan jött rá, hogy itt vagyok, nem is
fontos, annál inkább az üzenet, amit küldött nekem. Tudom,
hogy itt vagy. Most mihez kezdesz?
Mihez is kezdjek? Megannyi végkimenetele lehet ennek
az egésznek: megaláztatás, lealacsonyítás, fizikai
bántalmazás. Nem neki, nekem. Ha egyetlen dolgot
megtanultam gyerekkoromban, akkor az ez volt: bárki, aki
alábecsüli a nővéremet, csúnyán megfizet érte.
De nem fogok pánikolni. A nővérem érzelmek nélkül
működik. Erre én is képes vagyok. Nem vagyok többé az az
alázatos és bátortalan kislány, akit kénye-kedve szerint
terrorizálhat. Az elmegyógyintézetben eltöltött tizenöt év
gondoskodott erről. Azon a napon ébredtem rá az akaratom
erejére, amikor először kiálltam Scottyért. Bementem a
mosdóba, amin hét másik lánnyal osztoztam, és négyüket
ott találtam, ahogy körbefogják Scottyt, nevetgélnek rajta,
és piszkálják. A kórháznak ezt a részét kizárólag női
betegek használhatták, tehát Scottynak semmi
keresnivalója nem lett volna ott. A szemét bekötötték, a
szája pedig úgy csücsörített, mintha épp készülne
megcsókolni valakit. Az egyik lány egy vörös húsdarabot
tartott a kezében, olyan sötét volt, mint a máj. Az
intézetben gyakran etettek velünk belsőségeket, rajtunk
akartak spórolni. Meg akarsz csókolni?, kérdezte Scottyt,
miután meglátta, hogy belépek, és rám vigyorgott, nyilván
azt feltételezte, hogy én is beszállok a játékba. Ige’, felelte
Scotty. Meg akarlak csókolni. Inkább úgy hangzott, hogy
me arla sókoni, de én tudtam, mit mond.
Letepertem a lányt, mielőtt Scotty szájához nyomhatta
volna a húst, a hasára ültem, és benyomtam a cafatot a
szájába. Nagyon büdös volt, mintha a kukából szedték
volna ki. Nem akartam bántani őt, egyszerűen ellene
fordítottam a saját fegyverét, mégis egy egész hetet kaptam
a magánzárkában, így elég időm volt gondolkodni. Jó érzés
volt kiállni Scottyért. Megmutatta, milyen ember lehetnék.
Már réges-régen ki kellett volna állnom magamért a
nővérem ellen. Ezúttal így is lesz.
A gardróbszekrényhez lépek, végighúzom a kezem a
legfelső polcon, amíg rá nem akadok egy aprócska párnára.
Aranyos kis darab, csupa fodor, csipke és sárga kockák
kézzel hímzett csibékkel és nyuszikkal; Charlotte néni
szerint anya készítette nekem a terhessége alatt, bár
egyetlen olyan emlékem sincs, amiben anya kézimunkázna.
Az orromhoz emelem a párnát. Ha bármi maradványa is
van benne gyerekkori énemnek – bőrdarabkák, büfik,
rászáradt babanyál –, nem észrevehető. Miután rátaláltam
a párnára egy dobozban a padláson, és a nénikém
elmesélte, mit tett vele a nővérem, eltettem magamnak
későbbre, hátha valamikor felhasználhatom Diana ellen.
Úgy tűnik, eljött ez a nap.
A párnával és Diana késével a kezemben a nagy
hálószobába igyekszem. A küszöbnél megtorpanok egy
pillanatra. Az első és utolsó alkalom, amikor beléptem
Diana szobájába az engedélye nélkül, az volt, amikor a
közös mesekönyvünket kerestem. Én legalábbis abban a
hitben éltem, hogy a könyv közös, mivel Dianával gyakran
olvastuk együtt a történeteket, de hamar kiderült, hogy ő
nem így vélekedik. Hiába próbáltam nem érni semmihez –
hiszen tisztában voltam a nővérem kényszerességével, és
tudtam, hogy észrevenné, ha bármit elmozdítanék –,
valahogy mégis rájött, hogy odabent jártam. Miután
számonkért, bocsánatért esedeztem, és megígértem, hogy
többé nem fordul elő ilyesmi, ám ő azt felelte, a
bocsánatkérés nem elég, és meg kell bűnhődnöm.
Akkoriban a kedvenc módszere a hasamon lévő puha bőr
megcsipkedése volt, mert ott nem látszottak a nyomai. A
szabályai alapján, ha elhúzódtam, vagy sírni kezdtem,
amikor belém csípett, meg kellett ismételnie az egészet
elölről. Annak ellenére, hogy tudtam, mi következik, ha rám
parancsolt, szó nélkül felemeltem a pólómat. Rettentő kínos
belegondolni, mennyire az irányítása alatt álltam. A mai
napig viselem a brutalitása miatti sebeket a hasamon.
Belépek a szobába. Rögtön elárasztanak az emlékek. Ez a
háló egy vidám, barátságos hely volt, amíg éltek a szüleim,
világos színekkel, virágokkal, képekkel a falon; egy hely,
ahol mindig szívesen láttak, bármikor lehuppanhattam az
ágyra, és odabújhattam anyához és apához, hogy könyvet
olvassunk, vagy beszélgessünk. Nélkülük azonban ridegnek
és üresnek érződik a szoba.
Az ágyhoz lépek, és odateszem a párnát a mélyedésbe,
ahol a nővérem aludni szokott. A nyúzókést tövig beledöföm
a párnába, majd hátralépek, hogy megcsodáljam a
művemet.
Igen. Itt vagyok. Na és te mihez kezdesz most?
A következő lépés: egy fegyver. Megtarthattam volna a
kést, amit ott hagyott nekem, ám ha tényleg azzal
szeretném megvédeni magam, több tucatot találok a
konyhában, ráadásul azok jobbak is, mint ez a görbe élű
nyesőkés. A legjobb egy puska lenne. Lemegyek a
földszintre, egyenesen a fegyverterembe, és átkutatom a
vitrineket, amíg meg nem találom annak a Remingtonnak a
pontos mását, amit Diana elvett. Teletömöm a zsebeimet
lőszerrel, a puskát is megtöltöm, majd kiosonok a bejárati
ajtón, át az erdőn, és a fegyvert a lőszerrel együtt egy
szénabála mögé rejtem a pajtában. Nem akarom használni,
de megteszem, ha rákényszerítenek.
Lábujjhegyen odalopózok az átjáróajtóhoz, és
lekuporodok a műhelyük túloldalán. Diana a szokásai rabja.
Régen mindennap pontosan délben ebédelt. Le merem
fogadni, hogy ez most sincs másként.
 Pontban tizenkettőkor kivágódik és becsapódik a stúdió
ajtaja, ahogy arra számítottam. Átmegyek a pajta házra
néző oldalára, megbizonyosodom róla, hogy Charlotte és
Diana a konyha felé mennek, majd kinyitom a stúdiójuk
ajtaját, és belépek. Fél órát adok magamnak. Annyi mindent
tehetnék ezzel a szobával, a totális rombolástól kezdve a
legkisebb csínyig, ám most a kevésbé agresszív
megoldással kezdem. Onnan még mindig tudom fokozni, ha
szükséges.
Diana íróasztala pontosan olyan jellegtelen, mint a
hálószobája. Se egy családi fotó, se utazások emlékei,
semmilyen személyes tárgy nincs rajta. Mégis találok elég
dolgot, hogy megcsináljam, amit akarok: egy vonalas
jegyzettömböt, három tollat, egy tűzőgépet, egy „minden
napra egy szó” naptárat és egy asztali lámpát. Mindent
pontosan elrendezek a tükörképe szerint, majd
megismétlem ugyanezt Charlotte asztalán is. Egy
részemnek kétségei támadnak. Lehet, hogy mindez
nagyobb, mint gondolnám, és hatalmas hiba részemről
belemenni ebbe a játékba, de nem ülhetek tétlenül, arra
várva, hogy Diana megtegye a következő lépést. Az
egyetlen módja, hogy bebizonyítsam neki, többé nincs
hatalma felettem, ha szembeszállok vele.
A dolgok nem azok, aminek látszanak, mondja egy
vékonyka hang.
Lenézek. Egy farkaspók az, jellegtelen, foltos barna
egyede a Lycosidae-k családjának, ami görögül farkast
jelent. Sosem beszéltem még farkaspókkal, ezek ugyanis
éjszakai életmódot folytató vadászok, és nem szőnek hálót,
így az emberek ritkán találkoznak velük. A tény, hogy ez a
pók előbújt napfényben, sokkal nagyobb jelentőséget ad a
szavainak.
– Mi nem az, aminek látszik? – kérdezek vissza olyan
csendes és nyugodt hangon, ami csak tőlem telik, mert a
nevük ellenére ezek az állatok kifejezetten félénk élőlények.
A pók elsiet az egyik irányba, majd a másikba, miközben
az elülső lábaival integet, mintha fel szeretné hívni magára
a figyelmet, bár semmi szükség rá. Vagy talán csak ideges.
Tökéletesen mozdulatlan maradok. Ha abbahagyhatnám a
lélegzést, azt is megtenném.
A dolgok nem azok, aminek látszanak, ismétli meg, de
olyan gyorsan hadarja el a mondatot, hogy alig tudom
kivenni a szavakat, mielőtt elfutna.
Ö
 Összepréselem az ajkamat. Habár értékelem az
igyekezetét, hogy eljuttassa hozzám ezt az üzenetet, egy
kicsivel részletesebb magyarázat hasznos lett volna. Nem
értem, a beszélgetéseim a ház körüli állatokkal miért olyan
limitáltak. Morzsánként kihúzni belőlük minden információt
egyenesen fájdalmas. Mintha egyikük sem ismerné a
történetet teljes egészében, és mind csak a puzzle egy
darabjával rendelkezne. Az üzeneteik értelmezése olyan,
mintha ezt a puzzle-t bekötött szemmel próbálnám
összerakni.
A dolgok nem azok, aminek látszanak.
Mindenre fény derül.
Emlékezz!
Én próbálok.
A pók nyilván figyelmeztetni szeretett volna valamire, de
nem volt túl bőbeszédű. Valamit nem veszek észre. Valamit,
ami elég fontos ahhoz, hogy egy félénk, éjjeli életmódot
folytató pók előbújjon napközben a rejtekéből, és elmondja
nekem, hogy ez a bizonyos valami nem az, aminek látszik.
Fogalmam sincs, hogy ennek ahhoz van-e köze, hogy bűnös
vagy ártatlan vagyok a szüleim halálában, esetleg Diana
cselszövéséhez, hogy végleg bezárasson, vagy a köztünk
folyó macska-egér harcról beszélt. Előbb-utóbb úgyis
kiderül.
Az udvar túloldalán becsapódik a konyhaajtó. Felkapok
egy müzliszeletet, egy palack vizet, és visszasietek a pajta
általam használt részébe. Lekuporodom a minket összekötő
ajtó elé. Kinyílik a stúdió ajtaja. Lépések zaját hallom az
öreg fapadlón, Diana és Charlotte beszélgetnek, de nem
tudom kivenni a szavaikat. Kíváncsi vagyok, vajon Diana
megtalálta-e a párnát, amit neki hagytam, észrevette-e,
hogy átrendeztem az íróasztalát, megértette-e az üzenetet,
amit közvetíteni próbálok.
– Szóval mit tegyünk? – kérdezi hirtelen Charlotte.
Olyan tisztán hallom, mintha pontosan az ajtó túloldalán
állna. Visszafojtott lélegzettel várom Diana válaszát.
– Várunk – feleli Diana legalább olyan tisztán, mintha ő is
idejött volna az átjáróhoz, és az én kedvemért beszélne
hangosan, mert tudja, hogy hallgatózom.
– Nem kellene felhívnunk a kórházat, és tudatni velük,
hogy itt van? – kérdezi Charlotte. – Talán kérjük meg őket,
hogy küldjenek egy mentőt, és vigyék vissza.
 – Mindent a maga idejében – válaszolja Diana. – Először
jöjjön egy kis móka.
Móka. Hátrahőkölök és megborzongok. Összeszorul a
gyomrom. Hallani, ahogy a nővérem kiejti a száján ezt a
szót, számtalan emléket idéz elő, és egyik sem kellemes.
– Ez jó móka lesz – mondta Diana aznap, amikor Robin
Hoodosat játszottunk, és a kötél, amin át kellett volna
lendülnöm a szakadék felett, elszakadt, nekem meg eltört a
karom. Később visszamentem leellenőrizni, mert
felfoghatatlannak tűnt, hogy egy teljesen új kötél ilyen
könnyedén elszakadhat, ekkor vettem észre, hogy valaki
szinte teljesen átvágta egy késsel.
– Ez jó móka lesz – mondta Diana, miután a parancsára
bemásztam Charlotte autójának csomagtartójába a
Macskakő Bár felé vezető úton, ahol Max játszott néha. Azt
színleltük, hogy én vagyok Jack, az óriásölő, Diana pedig az
óriás felesége, aki elrejt engem a férje kincsesládájában.
Habár mire odaértünk, szédelegtem a kipufogógáztól, és az
út közel sem volt olyan „mókás”, ahogy Diana ígérte.
– Ezt nézd! – mondta, ahogy ott térdeltünk a lány mellett,
aki eltűnt az út menti parkban, aztán egy meredek szurdok
alján akadtunk rá. – Ez jó móka lesz.
Behunyom a szemem. Annak a napnak rég elfeledett
részletei bugyognak a felszínre, mint a forrásvíz. Olyan
vérfagyasztó részletek, amiket tudatosan száműztem az
agyam leghátsó szegletébe. Emlékszem, hogy a lány
kinyitotta a szemét, ahogy meghallotta a beszélgetésünket,
és úgy pislogott, mintha csak szundikálásból ébredt volna
éppen. Emlékszem, hogy megpróbált felülni, de ahelyett,
hogy segített volna neki – ahogy arra számítottam –, Diana
lenyomta őt, átvetette rajta az egyik lábát, és a mellkasára
ült. Emlékszem, végignéztem, ahogy Diana lehúzza a lány
válláról a rózsaszín sálat, az egyik végét gombóccá gyűri,
és betömi vele a lány száját. Emlékszem, a lány
megpróbálta kihúzni, Diana azonban megragadta a
csuklóját, rám parancsolt, hogy tartsam meg a feje fölött,
aztán még beljebb nyomta az anyagot, és addig csípte össze
az orrát, amíg a lány mozdulatlanná nem dermedt.
– Érted, mi történt most? – kérdezte tőlem Diana, ahogy
felállt, a nadrágjába törölte poros kezét, és felsegített.
Bólintottam, a sokktól még mindig kábán.
– Láttad, ahogy meghal valaki. Hát nem volt jó móka?
 Ismét bólintottam, mert tudtam, a nővérem ezt várja
tőlem, de amint lenéztem a halott lányra, felfordult a
gyomrom. Emlékszem, Diana nekem adta a kislány sálát,
utasított, hogy dugjam el a kabátomba, és megfenyegetett,
ha bárkinek elmondom, hogy nálam van, azt hazudja a
rendőröknek, hogy én öltem meg őt. Tehát így is tettem.
Azt tettem, amit a nővérem mondott.
Segédkeztem egy lány megölésében.
Úgy érzem, menten elájulok. Nem tudom elhinni, hogy
annyira a nővérem hatása alatt álltam, hogy még egy
gyilkosságban is hajlandó voltam segíteni neki. A
nővéremnek börtönben lenne a helye a tettéért, nekem
pedig a mellette lévő cellában.
De van még más is. Egy utóirata a történetnek, ami még
ennél a leírhatatlanul szörnyű tettemnél is rosszabb.
Levegőt is alig kapok, ha rágondolok. A lány halála utáni
napokban anya folyamatosan arról faggatott, pontosan
hogyan is találtunk rá a lányra Dianával. Amikor végül
megtörtem, és elmondtam neki az igazságot, anya
megköszönte az őszinteségemet, megígérte, hogy mindent
el fog rendezni, biztosított, hogy nem kell aggódnom Diana
fenyegetései miatt, és nem vagyok bajban. Később azonban
meghallottam a szüleimet a hálószobájukban vitatkozni
arról, hogy elküldik Dianát, és elmeséltem neki mindent,
amit mondtak.
Elárultam Dianának, hogy a szüleim be akarják záratni
őt. Napokkal később a szüleim halottak voltak. Nem tudom,
hogyan csinálta, de abban száz százalékig biztos vagyok,
hogy Diana ölte meg őket. Aztán valahogy úgy állította be a
dolgot, mintha apa lőtte volna le anyát, aztán magával is
végzett.
Mindenre fény derül, ígérte a holló. A dolgok nem azok,
aminek látszanak, figyelmeztetett a pók. Emlékezz,
sürgetett a holló párja.
És most már emlékszem. Minden az én hibám. Én öltem
meg őket. Ha a nővérem iránt érzett félreértelmezett
szeretetből nem szóltam volna neki, a szüleim ma is
élnének. Lehet, hogy Diana fogta a puskát, de én húztam
meg a ravaszt, miattam lőtte ki azt a golyót.
Nagyot nyelek, émelyegni kezdek, és a pajta legvégébe
rohanok, hogy ne hallják, ahogy megszabadulok a
reggelimtől. Képtelen vagyok abbahagyni az öklendezést.
Amikor a gyomrom teljesen kiürült, felemelem a fejem, és
reszkető lábon az istállóhoz sétálok, ahol az éjszakát
töltöttem.
Ott veszem észre, hogy Diana újabb ajándékot hagyott
nekem.
A széna tetején hóhércsomóba kötve fekszik a rózsaszín
sál.
 HUSZONEGY
AKKOR Jenny
Ma van Rachel tizenegyedik születésnapja, és annak
ellenére, hogy min megyünk keresztül, eltökéltem, hogy
egy vidám napot fogunk együtt tölteni. Rachel a
Tahquamenon vízesést választotta a szülinapja helyszínéül.
Remek választás. A vízesés igazán lenyűgöző: hatvan méter
széles, tizenöt méter magas, az egész táj őszi színekbe
borult; az odaút és a zuhatag is csodálatos látványt nyújt
majd. Peterrel akkor jártunk arra, amikor a nászutunkon
körbeutaztuk a Felső-félszigetet, ám Rachel és Diana sosem
látták még – főképp azért, mert a zuhatag kétszáz
mérföldnyire, tehát nagyjából négyórányi autóútra van a
házunktól, és az ilyen egynapos utazás már a
tűrőképességük határát súrolja.
Jelenleg azonban egy teljes napot az otthonunktól távol
tölteni megváltásnak tűnik, nem számít, mekkora
erőfeszítést igényel. Mióta Rachelt a ketrecben találtam, a
házban szinte elviselhetetlen a feszültség. Peter és én
többet veszekedtünk az elmúlt két hétben, mint a teljes
házasságunk alatt. Mindig kizárólag zárt ajtók mögött, és
sosem más családtagok füle hallatára, ám az indulatok
megviselik a kapcsolatunkat. Mindegy, hányszor vagy
milyen módon próbálom meggyőzni őt az ellenkezőjéről,
Peter továbbra sem hiszi el, hogy Diana meg akarta nyúzni
a testvérét. Megértem, hogy már maga a gondolat is
elborzasztó, de ő nem volt ott. Tudom, mit láttam. Minél
előbb beutaljuk Dianát egy elmegyógyintézetbe, annál jobb.
Abban az egyben egyetértünk, hogy dr. Merritt
szakvéleményére alapozva hozzuk meg a döntést.
Szerencsére az időpontunkig már csak egy hét van hátra.
Eközben mindent megteszek, hogy úgy tűnjön, minden
rendben van. Rachelnek továbbra sincs fogalma arról,
milyen helyzetbe került majdnem, és ha rajtam múlik,
sosem fogja megtudni. Ugyanakkor Dianával nehezemre
esik beszélgetni vagy leülni mellé a vacsorához. A lányunk
velejéig romlott, ezt Peternek is elmondtam számtalan
vitánk egyike során. A szíve olyan kemény, mint a kő;
ezeket a szavakat képtelen voltam zokogás nélkül
É
kimondani, de kitartok a véleményem mellett. Értem, hogy
Diana nem tehet arról, milyen ember, hogy képtelen
szeretetet vagy részvétet érezni, és minden gondolatát és
cselekedetét az irányítja, hogy elérje a célját. De akkor is
gonosz, még ha nem is ő választotta.
Ráadásul borzalmas rémálmok gyötörnek – odáig fajult a
dolog, hogy amikor este bemászok az ágyamba, félek
becsukni a szememet. Ha kihagyhatnám az életemből az
alvást, megtenném. Álmaimban mindig életveszélyes
helyzetekben találom magam: az ujjam hegyével
kapaszkodom egy szikla szélébe, egy tó fagyos vizét
nyelem, miután felborul a kenunk, az egyik farkasunk vagy
medvénk próbál szétmarcangolni. És minden egyes
alkalommal Diana kezében van a sorsom, ő viszont sosem
akar megmenteni. Ehelyett ott áll a szikla tetején, és
nevetve néz le rám, néha még az ujjaimra is rátapos, amíg
el nem engedem, vagy elhajítja a mentőmellényt a másik
irányba. Nem nehéz elképzelni, dr. Merritt mit mondana
erről.
Aztán ott a nővérem. Charlotte-tal alig beszélünk, mióta
megtaláltam Diana nyúzókéseit a lányok vadászlesében.
Ránézni sem vagyok képes, tudva, hogy az árulása révén
mit veszítettem el majdnem. Nem létezik, hogy a lányok
meg tudták volna építeni azt a lest, ha ő kellőképpen
odafigyelt volna rájuk. Peter szerint gyerekes vagyok, és
előbb-utóbb úgyis megint beszélnünk kell egymással. Még
nem mondtam el neki, hogy amint Dianát elküldtük a
kórházba, meg fogom kérni Charlotte-ot, hogy ő is menjen
el.
Peter megissza a kávéja maradékát, feltápászkodik a
reggelizőasztaltól, és felkapja az ajtónál álló piknikkosarat.
– Készen állsz?
– Majdnem. De hagyd ott, kérlek, a kosarat egy
pillanatra! Szeretném beletenni Rachel ajándékát.
A kamrába megyek, és előveszem a vintage Steiff
plüssmackót, amit a Rachellel közös kedvenc
régiségboltunkban találtam, a legfelső polcok egyikén
rejtőzött. Valójában ez egy jegesmedve, és nem fekete
medve, viszont egy kis képzelőerővel könnyen azt lehet
hinni, hogy ő az a bizonyos hőn szeretett albínó. Rachel
imádni fogja.
 Bedugom a macit a kosár egyik sarkába, Peter pedig
kiviszi magával.
– Lányok! – kiabálok fel a lépcsőn. – Gyertek le! Apa már
vár rátok.
Ahogy a lányaim hangosan lerohannak a lépcsőn – Diana
magas, szőke és olyan karcsú és gyönyörű, mint egy
modell, Rachel alacsony, pufók, barna szemű, barna hajú és
rettentő édesszájú –, a pillanat olyan normálisnak tűnik,
hogy már-már azt hihetném, egy átlagos család vagyunk.
Volt idő, amikor azt gondoltam, a „normális” szó valami
rosszat jelent, hogy sosem szeretnék középszerű lenni,
mert ha az ember nem törekszik a nagyságra, akkor
unalmas és fantáziátlan. Most úgy vágyom a normalitásra,
mint Rachel az édességre.
Diana ásít, és a szemét dörzsöli.
– Nincs kávé? – kéri számon, ahogy felemeli az
üreskannát.
– Beletöltöttem a termoszba. Ihatsz egy csészével, ha már
úton vagyunk.
Ha időben oda szeretnénk érni, hogy az alsó és a felső
vízesést is megnézhessük, és piknikezhessünk, akkor
azonnal indulnunk kell.
Diana akkora lelkesedéssel vonszolja ki magát a
terepjáróhoz, mintha azt kértük volna, takarítsa ki a
lóistállókat. Komolyan mondom, ha rajtam múlna, itthon
hagynánk őt, de semmilyen kifogást nem tudok kitalálni,
amitől Rachel ne lenne csalódott.
– Éhes vagyok – nyafog Diana alig egy órával azután
,hogy útra keltünk.
Indulás óta folyamatos panaszáradatot zúdított ránk: túl
meleg van a kocsiban, ha pedig Peter lejjebb veszi a fűtést,
túl hideg; Peter vagy túl gyorsan, vagy túl lassan hajt;
hányingere van a hátsó ülésen, és helyet akar cserélni
velem; Rachel nem akar beszélni vele, vagy épp nem fogja
be a száját.
– Nemrég reggeliztünk – felelem.
– Én nem.
És ez kinek a hibája?, csattannék fel legszívesebben, de
Rachel miatt nem teszem, meg azért, mert Dianával
vitatkozni soha nem vezet sehova.
– Én nem bánom, ha megállunk – szól közbe Rachel.
 Hát persze hogy nem. Rachel gyűlöli a konfliktust.
Olvastam róla, hogy egy pszichopata testvéreként felnőve
egy gyerek hiperszenzitívvé, túlzottan szófogadóvá,
bűnbánóvá és tartózkodóvá válhat, ami egy újabb indok,
hogy Dianának mennie kell. Régen azt hittem, egy
pszichopata gyermek szülőjeként el kell fogadnunk, hogy
ilyen lapokat osztottak nekünk, és nincs más választásunk,
mint hogy legjobb tudásunk szerint kezeljük a helyzetet,
hiszen nem tehetünk mást. Ma már tudom, hogy évekkel
ezelőtt tehettünk volna lépéseket – tennünk kellett volna
lépéseket – az ügy kezelése érdekében. Csak azt remélem,
még nem túl késő.
– Túl korán van ahhoz, hogy megálljunk – jelentem ki. –
Ha most ebédelünk, a parkban már nem marad semmi.
Ez nem teljesen igaz; elegendő ennivalót csomagoltam
ebédre és vacsorára is, és bármikor megállhatunk egy
étteremnél a hazafelé vezető úton, de nem bírom elviselni,
ahogy Diana óhajai uralkodnak az egész családon. Ki tudja,
hogy nem csak heccből mondja ezt, és valójában nem is
éhes?
Diana kikapcsolja a biztonsági övét, hátrafordul, és az
ülésre feltérdelve nyúlkál a csomagtartóban, hogy
átkutassa a piknikkosarat.
– Fejezd be! – szólok rá élesen.
Úgy terveztem, hogy Rachel maga találja meg a szülinapi
ajándékát, amikor megállunk enni. Tipikus Diana lenne, ha
most előhúzná, és elrontaná a meglepetést.
– Fejezd be! – ismétlem meg, ahogy folytatja a
kotorászást a kosárban. Ahogy hangosan kimondom a
szavakat, rájövök, hogy semmi értelme, az egyetlen módja
annak, hogy megállítsam, ha engedek neki. – Rendben van.
Megállunk. Van az út szélén egy park úgy harminc
mérföldre innen. Ott ehetünk. Neked megfelel? – nézek
kérdőn Peterre.
– Ahogy akarod – válaszolja, nekem pedig önkéntelenül is
egy másik hosszú autóút jut eszembe oly sok évvel ezelőtt.
Fél órával később lekanyarodunk, és egy csoda szép
sárga juharfa alatt parkolunk le. A nyári hónapokban ez a
park általában annyira tömve van, hogy lehetetlen üres
asztalt találni, ám az iskolaév kezdetével olyan drasztikusan
lecsökken az idegenforgalom a Felsőfélszigeten, hogy
ezúttal még válogathatunk is. Rachel asztaltól asztalig
szalad.
– Legyen ez! – szólal meg végül, és lehuppan a
lehetőlegtávolabb az egyetlen másik család asztalától.
Apuka, anyuka és egy Rachellel nagyjából egykorú kislány,
akik szintén piknikeznek. A padok egy dombra néznek, a
lábánál csordogáló patakkal.
Peter az asztalra teszi a kosarat.
– Segítesz megteríteni? – kérdezi Rachelt. A feje fölött
rám néz, és kacsint egyet.
– Ááá! – sikít fel Rachel, amikor leemeli a tetőt, és
meglátja az ajándékát. Felkapja a macit, magához öleli, és
megpuszilja a feje búbján lévő kopasz foltot. – Köszönöm,
apuci! Köszönöm, anyuci! Ez a legjobb ajándék! Fehér
Medvének fogom nevezni!
– Nem hívhatod Fehér Medvének – mondja Diana,
szavaiból csöpög a megvetés. – Már van egy medvénk, akit
így hívnak.
Rachel arca elkomorul. Olyan dühös vagyok, hogy
legszívesebben megpofoznám Dianát. Már akkor, amikor
kiszabtam rá a két hét eltiltást az állatpreparálástól azért,
amit Rachellel tervezett tenni, biztos voltam benne, hogy
előbb-utóbb mind megfizetünk, és tessék. Diana még a
szokásosnál is utálatosabb. De rátámadni Rachelre egy
olyan semmiség miatt, mint a plüss-mackója neve, már
túlzás.
– Ne hallgass a nővéredre! – nyugtatom meg Rachelt. –Ő
a te mackód. Úgy nevezed el, ahogyan csak szeretnéd.
– Megkérdezem, ő mit gondol. – Rachel belesuttog a maci
fülébe, vár, majd bólogat. – Azt mondja, szeretné, ha Fehér
Medvének hívnám – jelenti be egy vigyor kíséretében.
Diana csak a fejét rázza. Hálás vagyok, hogy nem
piszkálja tovább a húgát, de nem tudok visszatartani egy
sóhajt. A lányaim közti kapcsolat normális mederben
tartása teljes embert kíván.
A piknik további része úgy zajlik, amire számítottam,
Rachel ide-oda szaladgál, mindent felfedez, a másik
asztalnál ülő kislánnyal beszélget, chipsszel eteti a
kéregető mókusokat, az apjának hízeleg, hogy karcolja bele
az ő és Diana nevét a piknikasztalba, miközben Diana
kineveti, lekicsinyli, vagy kritizálja minden egyes
mozdulatát. Most, hogy végre felnyílt a szemem, és tisztán
látom, milyen rosszul bánik a testvérével, ledöbbenek,
Rachel mennyi mindent hajlandó elviselni tőle.
– Az a köztulajdon megrongálása – hordja le Diana a
kishúgát, amikor Peter előhúzza a bicskáját, és Rachel
megmutatja neki, hol szeretné viszontlátni a nevét. – Ezért
le is csukhatnak.
Bármely más napon és más körülmények között
valószínűleg pontosan úgy reagálnék, mint Diana, mert
szeretem betartani a szabályokat, ma azonban semmi olyat
nem teszek, ami elronthatná Rachel kedvét.
– Nem baj – vágom rá gyorsan. – Tele van nevekkel.
Senkit nem fog érdekelni, ha hozzáteszünk még kettőt.
Amikor Peter éppen a végső simításokat végzi a lányok
neve köré rajzolt szíven, egy férfi lép az asztalunkhoz.
Idegesnek tűnik. Hirtelen felvillan bennem a gondolat, hogy
talán a park egyik karbantartója, és számon fogja kérni
rajtunk az asztal megrongálását. Aztán rájövök, hogy ő az
apuka a másik családból.
– Elnézést – kezdi. – Nem látták a lányomat? Azt mondta,
elindul megnézni az erdei ösvényt, de nem találjuk őt a
feleségemmel.
Összeszorul a gyomrom. Egy lány elveszett az erdőben.
Egy Rachellel egykorú lány.
– Rachel? – kérdezi Peter. – Te beszéltél vele. Mondott
neked valamit, hogy merre fog menni?
– Aha. Arra indult. – Rachel az ösvény felé mutat.
– Biztos vagy benne?
Ismét bólint.
– Arra kerestük – feleli a férfi. – De nincs ott.
Peter felkászálódik az asztaltól.
– Ne aggódjon! Megtaláljuk. Diana, Rachel, Jenny,
gyertek! Mindannyian másik irányba indulunk, és ugyanitt
találkozunk öt perc múlva.
– Gyere velem! – mondja Diana, és kézen fogja Rachelt.–
Túl kicsi vagy, hogy egyedül menj. Nem szeretnénk, ha te is
elvesznél.
A gondolattól, hogy a lányaim kettesben vágjanak neki az
erdőnek, kiver a víz.
– Elkísérem őket – szólok oda Peternek.
– Emily! Emily! – visszhangzik az erdő a kiáltásainktól.
 Nyomasztó a tudat, hogy nemrég ugyanígy jártam, és
ugyanezt csináltam én is. Alig egy hete volt, hogy Rachel
nevét kiabálva kóboroltam egy ehhez nagyon hasonló
erdőben. Azt mondogatom magamnak, hogy ez a helyzet
teljesen más. A lány nagy valószínűséggel jól van. Nem
vagyunk itt olyan régen – nem juthatott messzire. Rachel
tíz-tizenöt perccel ezelőtt még beszélgetett vele. Nem
történhetett vele semmi baj.
– Ez őrület! – A lány apja kezd kétségbeesni. – Nem
tűnhet csak úgy el. Hívom a rendőrséget. – Az édesanyja
alig tudja visszafojtani a könnyeit.
Peter félrehúz.
– Szerinted mit kellene tennünk? Ha szeretnénk eljutnia
vízeséshez és még ma hazaérni, minél hamarabb indulnunk
kell. De nem akarom itt hagyni őket, ha a lányuk veszélyben
van.
– Egyetértek. Ha az én gyerekemről lenne szó, azt
kívánnám, mindenki tegyen meg minden tőle telhetőt, hogy
megtaláljuk. De ez Rachel kirándulása. Szerintem bízzuk rá
a döntést.
Peter magunkhoz inti Rachelt, és elmagyarázza neki a
helyzetet.
– Mit szeretnél tenni? Maradjunk, és segítsünk
megkeresni, vagy induljunk a vízeséshez? Mindkettő nem
lehetséges.
– Maradjunk! – vágja rá aranyszívű kislányom egy
pillanatnyi hezitálás nélkül. Megrángatja Diana dzsekijét. –
Gyere! Folytassuk a keresést!
Nekivágnak az erdőnek. Követem őket. Diana hátranéz a
válla fölött, és undor ül ki az arcára. Nem érdekel. A
nővérem felügyelet nélkül hagyta a lányaimat, és láttuk,
abból mi sült ki.
Ahogy rálépnénk az ösvényre, ami egy csodálatos
panorámát ígérő kilátóhelyre vezet, egy járőrautót látok
közeledni villogó fényekkel.
– Várjatok! – kiáltok oda a lányoknak. – Vissza kellene
mennünk, és beszélni a rendőrtiszttel, elmondani, merre
jártunk már, és hagyni, hogy ő irányítsa a keresést.
– Oké – közli a járőr, miután Peter, Diana, Rachel és én is
elmondtunk neki mindent, amit tudunk. – A következőt
fogjuk tenni, Mrs. Walker – fordul az eltűnt lány anyjához. –
Azt kérném, hogy maradjon itt mint kapcsolattartó. – Ez
kedves tőle, mert a nő úgy fest, mintha menten elájulna. –
Mindenki más, kérem, folytassa a keresést! De maradjanak
hallótávolságon belül, és jelentkezzenek ugyanitt minden
negyedórában. Nem szeretnénk, ha más is eltűnne. – Úgy
mondja, mint aki viccelni próbál. Hát nem vicces.
A lány édesanyja az ajkába harap. Leülök mellé a padra,
és átkarolom a vállát.
– Minden rendben lesz – ígérem. – Addig maradunk,
amíg meg nem találjuk őt.
Bólint, és szipogni kezd. Azt hiszem, tökéletes
őszinteséggel állíthatom, pontosan tudom, mit érez.
Körbenézek a keresésnek induló önkéntesek csapatán
Diana és Rachel után kutatva, hogy velük mehessek, de a
lányaim eltűntek.
Eltűntek.
– Láttad, merre ment Diana és Rachel? – kérdezem
Petert.
Nagyon küzdök, hogy a hangom nyugodt maradjon.
Semmi sem történt. Nem történhetett.
– Arra indultak. – A kutyafuttató felé mutat.
És nem állítottad meg őket? Üvölteni akarok. Fel sem
merült benned, hogy velük kellene menned? Vagy szólni
nekik, hogy várjanak meg? Hogy engedhette el őket
magukban? Tudja, milyen Diana. Hogy mit tett. Futásnak
eredek.
– Rachel! Diana! – kiáltom. – Várjatok meg!
Még gyorsabban futok. Rachel a kedvenc zöld
vászonkabátját viseli, de Dianán egy élénk narancssárga
vadászmellény van. Őt könnyű lesz kiszúrni.
Keresztülrohanok a füvön, mit sem törődve a ténnyel, hogy
ez egy kutyafuttató, és egy mozgó narancs foltot keresek a
fák között. Beérek az erdőbe, és megyek tovább.
Ágak tépnek a hajamba és a ruhámba.
– Rachel!
Végre megpillantok valami narancssárgát a szurdok
mélyén.
– Diana! – ordítom. – Minden rendben van? Rachel
veled van? Megtaláltátok a lányt?
– Anya! Itt lent! Megtaláltuk! – kiabál vissza Rachel.
– És jól van?
– Csak gyere! – feleli egyszerűen Diana.
 A hangja lapossága, a zaklatottság teljes hiánya
megrémít. Rossz előérzetem van. De az is igaz, hogy Dianát
ritkán hozza izgalomba bármi.
A talaj olyan meredek, hogy fatörzsekbe és bokrokba
kapaszkodom, nehogy leguruljak. Ahogy leérek a legaljára,
látom, hogy Diana valami rózsaszín fölött áll. Megrémülök.
A lány a hátán fekszik. A szeme nyitva van, a teste teljesen
mozdulatlan.
Térdre borulok, és a mellkasára teszem a kezem.
– Ne erőlködj! – szólal meg Diana. – Már halott.
– Azt nem tudhatod! – lököm félre.
A legutóbbi alkalommal, amikor megmenthettem volna
egy életet, nem tudtam, hogyan kell valakit újraéleszteni.
Már tudom. Egyik kezemet a másikra helyezve
határozottan lenyomom a lány mellkasát. Az öt centi mély
nyomás már a babán tanulva is elég nehéznek tűnik, a
valóságban azonban egészen brutális. Teljes testsúlyommal
ránehezedek. Száz nyomás percenként. Számolom őket a
fejemben. Az újraélesztés sokkal emberpróbálóbb, mint azt
sokan gondolják, és fizikálisan is sokkal nehezebb. Az
esetek egyharmadában a beteg repedt vagy törött
bordákkal végzi – így is kis árat fizet az életéért cserébe.
– Menj! – utasítom Dianát az ütemek között. – Siess!
Szerezz segítséget! Vidd magaddal Rachelt is!
A lányok nagy nehezen felmásznak a dombon. Két
befújást végzek, miközben hátrahajtom a lány fejét, és
megemelem az állát, aztán visszatérek a mellkasa
nyomkodásához. A következő percekben csak a vad
szuszogásom hallható, ahogy erőlködöm, hogy életben
tartsam őt. Nem halhat meg. Nem engedem.
A rendőrtiszt végre lebotladozik a dombon. A lány szülei
a nyomában, mögöttük pedig mentősök jönnek hordozható
defibrillátorral és hordággyal. Hiába, nem reagál semmire.
A szüleit figyelem, ahogy a mentősök dolgoznak a lányukon
egy hosszú, szomorú percig, majd elfordulok, és lassan
felmászom a dombra. Még egy gyerek meghalt. Még egy
gyerek, akit nem tudtam megmenteni.
Peter a piknikasztalnál várakozik Rachellel és Dianával.
– Jól vagy? Diana azt mondta, a kislány már nem él.
A mellette lévő padra borulok.
– Meghalt.
 Utálok ilyen nyersen fogalmazni Rachel előtt. Bár nem
idegen számára a halál, és nem csak a nővére hobbija
miatt; végül is szeretett medvéink mindenevők. Ám ez egy
emberi lény volt. Egy hozzá hasonló kislány. Az ölembe
ültetem, mintha még csecsemő lenne.
– Sajnálom, hogy látnod kellett mindezt. – Kisimítom a
haját a szeméből, letörlöm az arcáról a könnyeit, és
magamhoz szorítom. – Előfordul, hogy rossz dolgok
történnek. – Bárcsak jobban meg tudnám magyarázni, de
semmi nem változtat azon, amit átélt.
– Mehetünk végre? – kérdezi remegő hangon. – Nem
akarok itt lenni. Haza akarok menni.
– Én is, szívecském, de maradnunk kell, amíg a rendőrség
azt nem mondja, elmehetünk. Amint beszéltek velünk,
indulunk haza.
Egy másik haláleset jelenik meg lelki szemeim előtt, egy
másik alkalom, amikor a rendőrség kikérdezte a lányomat.
Beleborzongok, ha arra gondolok, mit kérdeznének most
tőlük. A lány halott volt, amikor rátaláltak. Annak kellett
lennie.
Látom a kisfiút a medencénk mélyén. Látom Dianát a
lány élettelen teste fölé hajolni. Eszembe jut az összes
hazugsága, a kegyetlensége, az érzelmek és bűntudat teljes
hiánya, és végre készen állok arra, hogy beismerjem: a
világ jobb hely lenne, ha a lányom sosem született volna
meg.
 HUSZONKETTŐ
MOST Rachel
Nem tudom levenni a szemem a sálról. Az üzenet
kristálytiszta: Én öltem meg azt a lányt. Mi öltük meg. Most
pedig te következel.
Értem én az iróniát. Amíg a kórházban voltam, és nem
emlékeztem arra a napra, életben maradhattam. Most,
hogy hazatértem, és az emlékeim kezdenek visszatérni, a
nővéremnek végeznie kell velem. De nem halhatok meg. Én
vagyok az egyetlen, aki tudja, hogy a testvérem egy gyilkos.
Ha meghalok, akkor ennek a lánynak és a szüleimnek senki
nem szolgáltat igazságot.
Előveszem a puskámat a rejtekhelyéről, beteszem az
extra lőszert a kabátzsebembe, és átmászom a hiányzó
lécek között a pajta hátuljánál, mint valami csatába induló
katona. Belépek a bejárati ajtón, pillanatnyi hezitálás nélkül
keresztülmasírozok a szüleim halálának helyszínen, és a
nagyszobán áthaladva a konyhába futok. Amikor a házban
töltött első éjszakámon Charlotte és Diana hazaértek,
hallottam a konyhapultra ledobott kocsikulcsok csörgését.
Nem emlékszem, hogy másnap reggelikészítés közben
láttam-e, és azt sem tudom felidézni, hogy a pulton voltak-
e, amikor később jöttem-mentem a konyhában, de akkor
nem is kerestem őket. Most igen. Diana számít rá, hogy
menekülni fogok. Arra viszont nem, hogy autóval. Főleg,
hogy sosem tanultam meg vezetni.
Gyorsan végigpásztázom a konyhapultot, aztán
felszaladok a hátsó lépcsőn Charlotte szobájába. A
kézitáskája a fiókos szekrényen hever. Kiborítom a
tartalmát az ágyra, megtalálom a kulcsokat, és a
pénztárcájából kivett készpénzzel együtt a farmerzsebembe
dugom. Sok pénznek tűnik. Ezerszer jobban érzem magam
tőle. Ennyi készpénzzel és egy autóval van esélyem a
menekülésre.
A hónom alá csapom a puskát, és a szobámba rohanok.
Már csak a macim kell, és Trevor névjegykártyája, és itt
sem vagyok. A kórházból elhozott könyvek mind
gyerekeknek valók, a ruhák pedig használtak. Könnyedén
szerzek újakat. Ha elképzelem Diana és Charlotte arcát,
amikor meghallják az autó motorjának felbőgését, vagy
ahogy a visszapillantóban nézem őket, amint a kocsi után
rohannak és kiabálnak, nevethetnékem támad. Ha van egy
kis eszük, áramtalanítják a biztonsági kaput, mielőtt
odaérnék – a szüleink halála után Diana mindent
napelemesre cserélt, az egyik rajongója valahogy mégis
bejutott, mesélte nekem büszkén az egyik látogatása
alkalmával, ezért a biztonsági kaput a lehető legmodernebb
technikával szerelték fel –, de számolok a meglepetés
erejével, így talán lesz egy kis előnyöm. Ha nem lesz más
választásom, nekimegyek a kocsival. És ami magát a
vezetést illeti, nem aggódom. Tudom, hogy kell beindítani
egy autót és sebességbe tenni, mert láttam, mások hogyan
csinálják. Ráadásul lesz négy mérföldem gyakorolni.
Ha a menekülésem túl könnyűnek hangzik, az azért van,
mert nem akarok olyan dolgokkal foglalkozni, amik rosszul
is elsülhetnek. Nem Charlotte terepjárója az egyetlen jármű
a háznál; két másik is van a kocsiszínben, amit
használhatnak. Még ha nem is érnek utol, mielőtt kijutok az
országútra, amint lesz térerő a telefonjukon, be tudják
jelenteni a lopott terepjárót, és megvárják, amíg a rendőrök
elkapnak. Jogosítvány és személyi igazolvány nélkül, lopott
járművet vezetve, nem nehéz kitalálni, mi lesz ennek a
vége. Viszont egy cellában csücsülve legalább biztonságban
leszek a nővéremmel szemben.
Ám ekkor benyitok a szobámba, és lefagyok.
Az ágyam közepén – a plüssmacimat két oldalról
közrefogva – áll két hatalmas, fehér medvemancs, úgy
beállítva, mintha integetnének.
Sikítok. Nem kellene. De nem tudom megállni. A puskám
nagyot csattan a földön. Térdre rogyok, a hajamba tépek,
összepréselem a szemem, összegömbölyödök, és a kezembe
harapok, mert egy újabb sikoly készül előtörni belőlem.
Előre-hátra ringatózom, és nyöszörgök. Fehér Medve
halott. Halott. A teremtmény, amit bármelyik másiknál
jobban szerettem. Fehér Medve, a társam, a fivérem, a
barátom.
Mélyet sóhajtok. Kinyitom a szemem, és felnézek. Fehér
Medve mancsai továbbra is az ágyam közepén hevernek,
szinte hívogatóan, mintha csendben könyörögnének:
Segíts! Csinálj valamit! Tégy igazságot! Tedd jóvá ezt a sok
rosszat!
 Legszívesebben magamhoz szorítanám, ami maradt
belőle, és elmondanám, mennyire sajnálom a történteket,
ám még a gondolat is taszít, hogy megérintsem a
megcsonkított testrészt. A nagyszobában lévő kitömött
állatokat is utálom. Fejek test nélkül, testek élet nélkül.
Szörnyű, hogy Diana megölte Fehér Medvét, ám a tény,
hogy kizárólag a mancsait preparálta ki, és tartotta meg
arra az esetre, hogy egyszer felhasználja ellenem,
egyenesen embertelen.
Csinálj valamit! Tégy igazságot! Tedd jóvá ezt a sok
rosszat!
Megtenném, ha tudnám. De semmit sem tehetek; ezt már
sosem lehet jóvátenni. Fehér Medve olyan halott, mint a
szüleim. Diana tisztában volt vele, hogy jobban szeretem
ezt a medvét, mint bármely más állatot. Semmi más oka
nem lehetett a meggyilkolására, mint hogy fájdalmat
okozzon nekem. Ez is az én hibám. A Fehér Medve iránt
érzett szeretetem okozta a halálát, ennyi erővel én is
meghúzhattam volna a ravaszt. Minden és mindenki
meghal, akit szeretek.
Felpattanok. Feltételezem, meghallotta a sikolyomat. A
padlóra rázom a sporttáskám tartalmát, feltúrom az
egészet Trevor névjegykártyájáért, aztán gyorsan zsebre
teszem a kocsikulccsal együtt.
Becsapódik a konyhaajtó. Hangok, lépések zaja hallatszik
a lépcsőn.
Gyorsan lefekszem a földre, megragadom a puskát, és a
mellkasomhoz szorítva begurulok az ágy alá. Visszatartom
a lélegzetem, és olyan mozdulatlanul fekszem, mintha
halott lennék. Bekuporodok a fal mellé, ahogy a hangok a
szobába érnek. Diana és Charlotte olyan közel vannak,
hogy ha akarnám, megfoghatnám a bokájukat, és
kiránthatnám a lábukat alóluk – de ez hogyan segítene
rajtam? Nyilván nem fogom lelőni őket, és ezt ők is
pontosan tudják. Várhatnék, és reménykedhetnék, hogy
nem találnak rám, bár arra kicsi az esély, hogy ne nézzenek
be az ágy alá. Vagy kijöhetek magamtól.
Ott hagyom a fegyvert, hogy később visszajöhessek érte,
ha szükséges, és kigurulok az ágy alól. Ahogy a kezemet
megadóan magasra emelve felállok, a nővérem arcára kiülő
diadalittas vigyortól hánynom kell. Nála is van fegyver –
egy újabb Magnum, jegyzem meg magamban. Nem az,
amivel megölte a szüleinket – az el van zárva valahol egy
 g gy
más bizonyítékokkal teli raktárban –, de annak pontos
mása. Úgy tűnik, ezeket szereti.
– Nocsak, nocsak, nocsak – kezdi. – Üdvözlet, hugicám.
Micsoda meglepetés itt találni téged.
Semmi kíváncsiság, semmi álmélkodás, semmi Mit
keresel itt? Hogy jutottál ide? Miért nem szóltál, hogy
jössz?, amikre számítottam. Kérdések vádló felhanggal,
mint: szólnod kellett volna, hogy jössz; hívnod kellett volna,
hogy fuvarra van szükséged; nem kellett volna anélkül
beállítanod, hogy előbb értesítesz. Kérdések, amiket
visszafordítottam volna ellene: Miért hagytál ott a
kórházban? Miért nem jöttél többé látogatóba? Miért nem
akartad, hogy hazajöjjek? Egészen addig, amíg eljutottunk
volna az egyetlen kérdésig, ami számít: Miért nem mondtad
el, hogy nem én öltem meg anyámat? Meg akarom ütni őt,
kikaparni a szemét, úgy fojtogatni, ahogy ő tette a lánnyal
akkor régen, és azt ordítani: Hogy voltál képes megölni a
saját szüleidet? De nem tehetem. Még nem. Valahogy el kell
érnem, hogy magától bevallja a tetteit.
A frusztrációmat és haragomat inkább az ágyamon
fogadó látványra összpontosítom.
– Hogy tehetted? Miért ölted meg Fehér Medvét?
– Én öltem meg? – Összeszűkül a szeme. Aztán a térdét
csapkodva nevetni kezd. – Ó, hát ez szép. Nem emlékszel. –
Ismét felvihog.
Visszasandítok rá, a reakciója teljesen összezavar.
– Nem bántottam a drága kis mackódat – magyarázza. –Te
tetted. Lelőtted. Te ölted meg Fehér Medvét. – Én öltem
meg? Ugyan miért tettem volna?
Sosem öltem meg semmit életemben. Diana is tisztában
van ezzel. Sosem lőném le az állatot, akit annyira szeretek.
Letelepedik az ágyra, és megpaskolja maga mellett az
ágytakarót. Leülök oda, ahova mutat. Felemeli Fehér
Medve egyik mancsát, az ölébe veszi, és úgy simogatja,
mintha egy aranyos kiscica lenne.
– Most elmondok neked egy történetet, hugicám.
Egycsodás novemberi napon két nővér célba lőni indult egy
lőtérre. Ez a lőtér egy hatalmas erdő közepén állt egy kis
tisztáson. A nővérek gyakran jártak oda gyakorolni, bár az
idősebb nővér sokkal tehetségesebb volt a fiatalabbnál, és
semmi szüksége nem volt a gyakorlásra.
 Félbehagyja a mesét, és a reakciómra vár. Nem adok neki
semmit.
– Ezen a csodás napon egy fehér medve sétált be a
lőtérre. A fiatalabb nővér úgy hitte, ő valójában egy herceg,
akit elátkoztak, és csak a hercegnő csókjára vár, hogy végre
visszaváltoztassa. Ám a medve hatalmas volt, és ádáz.
Amint meglátta a nővéreket, hátsó lábaira ágaskodott, és
felordított. Így hát a fiatalabb nővér lelőtte a fehér medvét,
hogy megmentse nővére életét.
– Ez nevetséges. Te is tudod, hogy sosem tennék ilyet. –
Ha Diana próbál átverni, hogy olyasmit valljak be, amit nem
követtem el, legalább olyan hazugsággal próbálkozna,
aminek több a valóságalapja.
– Hogy tudom-e? Gondolkozz, Rachel. Emlékezz!
Tiltakozásra nyitom a számat, majd be is csukom.
Felszisszenek, mert hirtelen tényleg emlékszem. Fehér
Medve mancsára pillantok, és úrrá lesz rajtam a szégyen és
a rémület.
Diana és én valóban a lőtéren voltunk, amikor Fehér
Medve előbotorkált az erdőből, pontosan, ahogy leírta.
Emlékszem, hogy az járt a fejemben, félnie kellene a
lövéseink zajától, ám valamilyen oknál fogva mégsem tette.
Ahogy csendben eszegetett a tisztás szélén, Diana nógatni
kezdett, hogy lőjem meg.
– Nem fog fájni neki. Megígérem – mondta.
– Nem tehetem – feleltem. – Fehér Medve a barátom.
– Gyerünk! Úgysem mered! Lőj bele a fenekébe! Jó móka
lesz.
Csak ráztam a fejem.
– Csináld már! Mi értelme lőni tanulni, ha csak céltáblára
lövöldözünk? Gyerünk! Lődd le!
– Nem fogom! – Sírva fakadtam.
– Akkora csecsemő vagy! – Diana undorodva ingatta a
fejét. – Ha te nem teszed, majd én. – És felemelte a
puskáját.
– Ne! Állj! Kérlek! Ne tedd! – Megragadtam a puskája
csövét, és a föld felé fordítottam. – Ne bántsd!
Rám nézett, nem mozdult, csak megrázta a fejét.
– Most elmondom, mi fog történni, hugicám. Ma valaki le
fogja lőni Fehér Medvét. Vagy te küldesz egy golyót a
fenekébe, vagy én a fejébe. Rajtad múlik.
 Még jobban sírni kezdtem. A nővérem nagyobb volt
nálam, és idősebb is. Okosabb. Gonoszabb. Eszembe jutott
minden egyes alkalom, amikor bántott, az összes állat, amit
megölt és kipreparált. Afelől semmi kétségem nem volt,
hogy ő megölné Fehér Medvét, ha én nem küldök felé egy
golyót.
– Várok… – Ismét felemelte a puskáját. – Tíz… kilenc…
nyolc… hét… hat… – Belenézett a puska távcsövébe. – Oké!
Oké! Megteszem!
– Öt… Négy… Három…
– Mondtam, hogy megteszem! Kérlek! Kérlek, ne öld meg!
Abbahagyta a számolást. Felém sandított. Pontosan úgy
nézett rám akkor, ahogy most is. Mereven összpontosít, a
cselekedeteit vezérlő őrület sugárzik a szeméből. Akkor is
tudtam, és most is tudom, hogy Diana bármit, bármit
hajlandó megtenni, hogy elérje a célját.
Felemeltem a puskámat. Nem állt szándékomban belelőni
Fehér Medve hátsójába, ahogy Diana elrendelte. A feje fölé
akartam lőni. Elég közel ahhoz, hogy elijesszem, mielőtt a
nővérem következne.
Meghúztam a ravaszt. A golyó elszáguldott Fehér Medve
feje mellett, pontosan, ahogy terveztem. Abbahagyta a
rágcsálást, és rám nézett. A képén nem látszott több
aggodalom, mintha a golyó egy darázs vagy egy légy lett
volna. Fuss! Menj már!, üvöltöttem magamban, ahogy
folytatni kezdte az evést. Nem értettem, miért nem futott
el.
– Ezt szándékosan csináltad. – Diana hangjából csöpögött
a megvetés. – Most én jövök!
– Nem! Ne tedd! Most jól fogom csinálni, megígérem.
– Szavak, szavak… – mondta Diana, és úgy ingatta a fejét,
mintha nem hinné el, hogy tényleg megteszem.
– Ígérem – jelentettem ki, és komolyan gondoltam.
Nemakartam lelőni Fehér Medvét. De meg kellett tennem,
hogy megmentsem az életét.
– Még szép, hogy megteszed. De csak hogy biztosra
menjünk…
Letette a földre a puskáját, letérdelt mellém, átkarolt,
ahogy Max is tette, amikor segített célozni, és Fehér Medve
felé fordította a puskám csövét. A szemem elhomályosodott.
A kezem remegett. Az egész testem rázkódott.
 Diana szorosan fogott. Aztán az ujjamra illesztette a
sajátját, és meghúzta a ravaszt.
A golyóm a mellkasán találta el Fehér Medvét. A hátsó
lábaira ágaskodott, és felordított. Mielőtt felfoghattam
volna, mi történt, vagy mi következik ezután, a nővérem
kivette az üres töltényhüvelyt, és másikat töltött bele. Ismét
kilőttünk egy golyót. Együtt.
Fehér Medve összecsuklott. Nem kelt fel. Diana
elengedett, és talpra állt. Eldobtam a puskát, és
odarohantam Fehér Medvéhez, letérdeltem mellé, és a
nyaka köré fontam a kezem.
– Sajnálom, annyira sajnálom – mormoltam a bundájába.
Fuss, suttogta vissza, ami meglepett, mert tudtam, hogy
halott. Felnéztem. Diana puskájának csöve ezúttal felém
irányult.
Megborzongok, beletúrok a hajamba. Nem nehéz
elképzelni, mi következett ezután. Biztos berohantam az
erdőbe, ahogy Fehér Medve tanácsolta. Valahogy túléltem a
következő két hetet. Most már értem, miért nem voltam
képes se mozogni, se beszélni, amikor rám találtak az
országút mentén. Összemostam a két traumatikus
eseményt, a szüleim halálát és Fehér Medve halálát, és
ebből jött létre a látomásom. Nem meglepő, hogy amikor
megpróbáltam újrajátszani a víziómat a fegyverteremben,
nem idézett fel semmilyen emléket; az erdőben lőttem le
Fehér Medvét. És miután megtettem, legkedvesebb
barátom utolsó lélegzetvételével megmentett.
– Igazad van. Megöltem őt. – Fáj kimondani a szavakat.
– Úgy van, te tetted. Szeretnéd látni a többi részét?
A legteljesebb mértékben sem. Ám bármit tervez is –
talán el akar csalogatni a háztól egy olyan helyre, ahol
könnyebb eltakarítani a nyomokat, miután végzett velem –,
a stratégiáját a régi Rachelre alapozza, akit ismert. Arra a
Rachelre, aki alázattal megcsinált mindent, amit mondtak
neki, és szó nélkül tűrte a nővére folyamatos
bántalmazását. Az a kislány nincs többé. Azt várja, hogy
nemet mondjak. Pont ezért kell igent mondanom.
– Úgy gondolod, hogy ez jó ötlet? – kérdezi Charlotte.
Mintha őszintén érdekelné a jóllétem.
– Hát persze! Rachelnek látnia kell, mit tett. – Diana úgy
hajítja az ágyra Fehér Medve mancsát, mintha valami
 értéktelen szemét lenne, és a fegyverrel az ajtó felé int. –
Csak utánad.
– Hova megyünk?
– Szerintem tudod.
Tudom. Egyetlen helyen lehet. A hátsó lépcső felé
vezetem őket, majd ki az oldalsó ajtón és át az udvaron,
egészen a nővérem állatpreparáló műhelyéig.
Gyerekkoromban gyűlöltem ezt a helyiséget. Sosem jártam
bent. Most sem akarok belépni.
Diana megkerül, és kinyitja az ajtaját.
Az első dolog, ami megcsap, az a bűz. Vegyszerek szaga
keveredik a rothadó hús alig érezhető szagával, ami a
kipárnázott szobára emlékeztet. A következő sokk a
testrészek elképesztő mennyisége. Fejek, tollak,
bőrdarabok és karmok lepik el a munkaasztalt festékek,
ecsetek, kampók, csipeszek, fogpiszkálók, ollók és
nyúzókések társaságában. Fültisztítók. Vattapamacsok. Tű
és cérna. Egy befőttesüveg tele üvegszemekkel.
A szoba közepén pedig egy fehér lepedő alatt áll élete fő
műve, művészetének csúcspontja, az én öreg barátom.
Bezsúfolódunk. Diana színpadiasan lerántja a leplet.
– Mit gondolsz? Hát nem gyönyörű?
– Jobban nézne ki mind a négy mancsával.
Felnevet.
– Azt könnyű visszavarrni. De felkeltették a
figyelmedet, nem igaz? Most mondd ki! Mondd, hogy te
ölted meg!
Lehajtom a fejem.
– Én öltem meg – mormolom magam elé.
Felgyorsítom a légzésemet, mintha egy pánikroham
szélén állnék, remegtetni kezdem a kezem, úgy teszek,
mintha alig bírnék talpon maradni, ahogy lopva az ajtó felé
közelítek. Hagyom, hogy azt higgye, annyira visszataszít
Fehér Medve kitömött testének látványa, hogy nem bírok a
szobában maradni. Hagyom, hogy azt higgye, tehetetlen
vagyok. Hogy mindjárt elvesztem az eszem.
Nem tudja, hogy nálam van Charlotte kocsikulcsa.
– Most mondd, hogy sajnálod!
– Sajnálom.
Nem nehéz azt tettetni, hogy őszinte vagyok, mert
valóban így érzek – sajnálom Fehér Medvét, sajnálom azt a
lányt az út menti parkban, sajnálom a szüleimet. Sajnálom,
hogy Diana cinkosa voltam a halálukban.
Nevet, biccent egyet Charlotte-nak, és az ajtó felé billenti
a fejét. Charlotte hirtelen elém lép.
– Mész valahova? – kérdezi Diana.
Átadja a puskát Charlotte-nak, megragadja a jobb kezem,
és hátracsavarja magasan a lapockáim közé.
Megnyekkenek.
– Igazad volt – bólogat elismerően Charlotte, akit
láthatóan lenyűgöz Diana megfigyelőképessége; olyan
büszkeséggel tölti el nővérem gyors észjárása, mintha
legalábbis a saját gyermeke lenne. – Mindent pontosan
úgy csinál, ahogy előre megjósoltad.
– Az emberek olyan kiszámíthatók – sóhajtja
unottanDiana.
Még magasabbra csavarja a kezem. Alig bírom
visszatartani, hogy fel ne kiáltsak. Úgy érzem, menten
kitörik a karom.
Amikor azt hinném, hogy kettéroppanok, elenged, és a
padlóra vet. A kabátzsebemből kiszóródik a lőszer.
Megragadom a bokáját az ép karommal, és lerántom
magam mellé. Birkózunk, ide-oda gurulunk. Mindent
megpróbálok, hogy legyűrjem, ám Diana magasabb és
erősebb is nálam. Ráadásul két működő karja van. A
meccsünk néhány pillanat alatt véget ér, a nővérem a
mellkasomon ül, és a felkarját a torkomnak feszíti.
Köhögök. Vergődök és vonaglok. A lányra gondolok. Abba
kellene hagynom az erőlködést. Hagyni, hogy az univerzum
végre számonkérje rajtam minden bűnömet. Pontosan azt
érdemlem, hogy a nővérem állatpreparáló műhelyének
padlóján, Fehér Medve lába előtt haljak meg.
– Fogd le a kezét! – utasítja Diana.
Charlotte az ajtófélfához támasztja Diana puskáját, és a
fejem mellé kuporodik. Keményen megfogja a csuklómat, és
a fejem fölé húzza a karomat, ugyanúgy, ahogy én tettem a
lánnyal. Diana felnyúl, az asztal szélénél tapogatózik valami
után, majd visszaül a mellkasomra egy nyúzókéssel a
kezében.
Viszlát, suttogom halkan Trevornak, Scottynak, a
hollóknak, a pókoknak. Az életemnek.
Diana felhajtja a pólómat. Végigsimítja a hasamon lévő
hegeket, és a bőrömnek nyomja a kést.
Amikor feleszmélek, egyedül vagyok. Végigtapogatom
magam, érzem a vért a pólómon, felülök, megemelem az
anyagot, és lenézek a hasamra. A vágások nem tűnnek túl
mélynek.
Lábra állok. A munkaasztalhoz tántorgok, hogy keressek
egy rongyot, letörölhessem a vért, és felmérjem a sérülés
mértékét. A munkaasztalt teljesen lecsupaszították.
Eltűntek Diana nyúzókései minden mással együtt, amivel
adott esetben megvédhetném magam, ha visszatér.
Helyette csak egy tükör hever ott. Felveszem, és
rádöbbenek, hogy a hasamon lévő vágások nem
véletlenszerűek, ahogy azt először gondoltam. Betűk,
belekarcolva a bőrömbe; visszafelé, hogy ha szemben állok
egy tükörrel, tisztán láthassam Diana utolsó üzenetét:

***
VÉGE
***
 HUSZONHÁROM
AKKOR Jenny
Vége. Befejeztem. Ennyi volt. Nincs mit mondani. Nincs mit
eldönteni. Minél előbb bezáratjuk Dianát egy
elmegyógyintézetbe, annál hamarabb folytathatjuk az
életünket. Valami értékeset veszítettem el Rachel
születésnapján: a jövőbe vetett optimizmusomat, és már
sosem kapom vissza. A rengeteg nehézség és kihívás
ellenére, amin Peterrel keresztülmentünk a lányunk miatt,
próbáltam nem megkeseredetté, cinikussá vagy keménnyé
válni. De most már látom, felesleges volt a derűlátásom.
Amíg Diana oda mehet, ahová akar, és akkor ölhet, amikor
csak kedve tartja, senki sincs biztonságban.
Rachel továbbra is bizonygatja, hogy a lány az út menti
parkban halott volt, amikor Dianával rátaláltak, mindegy,
hányszor kérdezek rá. Nem hiszek neki. Érzem, hogy
valamit nem mond el, és ettől megszakad a szívem.
Hozzászoktam már Diana hazugságaihoz, de ha Rachel
szavában sem bízhatok többé, akkor teljesen elvesztem.
Mindenki azt mondja, a lány halála szörnyű tragédia volt,
és azon tépelődnek, ha csak néhány perccel korábban
akadunk rá, megmenthettük volna az életét. Szerintem az
egyetlen dolog, ami megmenthette volna az életét, ha nem
az én lányom talál rá.
Ahogy Peter leáll az út mellett dr. Merritt rendelője előtt,
és leállítja a motort, szállingózni kezdenek az első
hópelyhek. Korábban izgalommal töltött el, amikor leesett
az első hó. Ma azonban inkább baljóslatúnak tűnik; az
elkövetkezendő rossz dolgok előjele. Csupán néhány hónap
múlva ez az utca felismerhetetlen lesz, a szélein
fejmagasságig felpúpozott hókupacokkal, amikbe a
rendelőhöz és a többi üzlethez vezető alagutakat vájnak
majd. Tavaly télen olyan nagy hó esett, hogy a bevezető út
folyamatos tisztítása egy vagyonba került. Végül inkább
feladtuk, nem fizettünk többet a hókotrónak, ehelyett az
országút mentén parkoltuk le a terepjárót, a hazavezető
négy mérföldet pedig motoros szánnal tettük meg.
Mondanom sem kell, nem sokat mozdultunk ki tavaly télen,
ami újabb indok, miért szeretném hamar megoldani Diana
helyzetét. Az elmúlt néhány hét történései után nem tudom,
képes lennék-e összezárva tölteni vele egy újabb telet.
Peterrel egymásra nézünk. Egy széllökés felkavarja a
faleveleket a járdán, mintha minket ösztökélne.
– Készen állsz? – szólalok meg, mert valakinek meg kell
törnie a csendet.
– Készen állok. – Kihúzza magát, és kinyitja az ajtót.
Intek a könyvesbolt tulajának, ahogy elhaladunk a kirakat
előtt, és követem Petert az épület oldalán álló fedett
lépcsőházba, fel egészen a második emeletig. Terapeutát
szerettem volna váltani Diana diagnózisa után, hogy tiszta
lappal kezdhessünk valaki másnál, ám a Felsőfélsziget
népessége olyan kicsi, az elérhető pszichológusok száma –
már akik hajlandóak lennének elvállalni Dianát – pedig még
kisebb, tehát nem volt választásunk. Mégis sokáig
kényelmetlenül éreztem magam dr. Merritt jelenlétében.
Nem tetszett, hogy minden alkalommal, amikor találkozott
Dianával, vagy beszélgetett vele, a diagnózisát szem előtt
tartva analizálta őt.
Most már hálás vagyok, hogy kitartottunk mellette.
Fogalmam sincs, ki máshoz fordulhatnánk segítségért. Ki
más értené meg a helyzetünket, és azt, amin hamarosan
keresztül kell mennünk? Nem az ő hibája, hogy a lányunkon
nem lehet segíteni.
Leülünk a szokásos helyünkre. Dr. Merritt várója épp
olyan kellemes, mint maga az ember, kicsit kopottas, sötét,
falambériával és könyvespolcokkal körbekerített oázis, ahol
a páciensek valóban ellazulhatnak, és biztonságban
érezhetik magukat. Általában én is így teszek. De nem
megy ki a fejemből Rachel. Charlotte ma Manistique-be
viszi őt, hogy megnézzék a nagy Kitch-iti-kipi forrást, afféle
szülinapi pótlékként, és megígérte, hogy csak kettesben
lesznek, így minden figyelme kizárólag a kisebbik
lányunkra irányul majd. Azt hiszem, jóvá szeretné tenni a
számtalan alkalmat, amikor cserben hagyott minket. Nem
állok készen rá, hogy megbocsássak, de nem jutott eszembe
jobb ötlet, hogy biztosítsam, Diana és Rachel nem vágnak
neki ismét az erdőnek a távollétünkben. Rachelt semmi
esetre sem hozhattuk magunkkal. Elég jól tudom tettetni,
hogy minden rendben, amikor közel sincs így, ám ha a
találkozó után el kellett volna vinnünk vásárolni, aztán egy
étterembe, és úgy viselkedni, mintha mi sem történt volna –
már a gondolat is fárasztó. Nem tudom pontosan, mi lesz
ennek a beszélgetésnek a végkimenetele, abban viszont
biztos vagyok, lesz mit megbeszélnünk Peterrel a hazafelé
vezető úton.
– Hogy bírod? – fordul felém.
– Jól vagyok – felelem, pedig mindketten tudjuk, hogy
egyikünk sem lesz ennek a közelében sem, amíg le nem
tudjuk ezt a mai vizitet. Talán még utána sem.
Dr. Merritt szobájának ajtaja feltárul.
– Itt az idő – közlöm bármiféle bevezető nélkül, miután
mindhárman elhelyezkedünk a szokásos helyünkön. Nincs
értelme kerülgetni a forró kását. – Dianát be kell zárni.
Ha dr. Merrittet meglepte is a bejelentésem, ügyesen
leplezi.
– És ön egyetért? – kérdezi Petert.
– Igen – feleli határozottan Peter.
Hálás vagyok a meggyőződéséért, még akkor is, ha
sokáig tartott eljutnunk erre a pontra. Miután ott találtam
Rachelt a ketrecben, és elmondtam Peternek, mit tervezett
Diana, azt gondolta, túlságosan meglódult a képzeletem.
Ám a lány halála az út menti parkban mindent
megváltoztatott. Kicsit csalódtam benne, hiszen egészen
addig nem látta be, hogy a lányunk biztonsága veszélyben
forog, amíg egy másikkal baj nem történt, de elnézem neki
a közös célunk elérése érdekében. Húsz éven át Diana
uralta a családunkat. Itt az ideje, hogy átvegyük az
irányítást.
– Megkérdezhetem, miért? – Dr. Merritt hangja
tökéletesen közömbös, és semmi vádaskodó nincs benne,
ahogy azt egy pszichológustól elvárja az ember. – Talán
történt valami?
– Azt hiszem… azt hisszük – teszem hozzá gyorsan, és
megfogom Peter kezét, hogy kívülről is látszódjon, teljes
egyetértésben vagyunk. Mély levegőt veszek. – Peter és én
úgy gondoljuk, Diana bántott valakit. Nagyon.
Elmesélem neki a parkban történt esetet, illetve hogy azt
gyanítom, Diana is részese volt a történetnek, leginkább
mivel két héttel ezelőtt a húgát is megpróbálta megölni.
Dr. Merritt előrehajol, az asztalra könyököl, és az ujjait
összekulcsolja az álla alatt. Ezután előadom, Rachelt
hogyan találtam meg a ketrecben az erdő közepén, Diana
nyúzókéseit és az edény forró vizet, ő pedig teljesen
ledöbben. Legszívesebben odaböknék egy „ugye
megmondtam”-ot Peternek, de nem teszem.
– Rachel tisztában van azzal, Diana mit készült tenni
vele?
– A mai napig azt hiszi, csak játszottak. Diana nyilván
nem vallana be semmit. Azt mondja, csak egy tündérmesét
játszottak el, a kések és a forró víz pedig pusztán kellékek.
Úgy hiszem, azért végzett a lánnyal a parkban, mert
meghiúsítottam a kishúga meggyilkolására tett kísérletét.
Nem bosszúból, inkább helyettesítőként, afféle másodlagos
megoldásként.
Diana nem érez bosszúvágyat, gyűlöletet vagy irigységet,
vagy bármiféle olyan érzelmet, ami egy gyilkosságot
motiválhat. Ez nem egy hirtelen felindulásból elkövetett
bűncselekmény volt, hanem kényelemből, amitől csak még
rosszabb lesz az egész.
Mindent bevallok dr. Merrittnek. Minden alkalomról,
amiről biztosan tudom, hogy Diana bántott valakit, és
azokról is, ahol csak sejtem. Elmondom, hogyan kaptuk
rajta Dianát, amikor tizenegy évesen állatokat boncolgatott,
és hogyan vezetett mindez ahhoz, hogy kitanulhatta az
állatpreparálás mesterségét. Elmondom, miért költöztünk
egyáltalán a vadászházba, és mesélek a kisfiúról, aki
belefulladt a medencénkbe. Olyan dolgokat is elárulok neki,
amiket még Peternek sem, soha. Diana hogyan lökött le a
szakadékba, mert végezni akart a meg nem született
kisöccsével; és mielőtt kinéztem volna az ablakon az Ann
Arbor-i otthonunkban, és megláttam volna a medence alján
heverő fiút, észrevettem, hogy Diana ruhái vizesek.
– Nem tudtam, hogy ő lökött le – mondja csendesen Peter,
és elcsuklik a hangja. – És azt sem, hogy azt hitted, ő ölte
meg a medencénkbe fulladt fiút. Miért nem mondtad el
nekem?
Amit valójában kérdez, az az, hogy Miért nem bíztál
bennem?. Bárcsak tudnám a választ. Tényleg, miért nem?
Mert azt hittem, én mindent jobban tudok nála? Hogy az
anyai szeretetem erősebben köt a lányomhoz, mint őt?
Hogy én megértem Dianát, és Peter nem? Egyetlen olyan
indokot sem tudok felmutatni, ami igazolná a döntésemet.
Ahogy felsorolom Diana kegyetlen tetteit, végre
rádöbbenek, hogy azzal, hogy védeni próbáltam őt,
hatalmas hibát követtem el.
 – Nem hiszem, hogy ő ölte meg a kisfiút – szólalok meg,
elterelve a kérdést. – Nem szándékosan legalábbis.
Szerintem beleesett a medencébe, és Diana nem tudta, mit
tegyen. Az is lehet, hogy megpróbálta kimenteni, így lett
vizes a ruhája.
Észreveszem magam, és elhallgatok. Nem hiszem el,
hogy még mindig mentségeket keresek neki. Mit is
mondanak a régi szokásokról?
– Vagy talán ő lökte bele a fiút – fejezi be keserűen Peter.
Úgy néz rám, mintha idegen lennék, majd felsóhajt, és dr.
Merritt felé fordul. – És most hogyan tovább? Hogyan
tudjuk bezáratni Dianát?
– Ami azt illeti – kezd hozzá dr. Merritt lassan, nekem
pedig megdobban a szívem. Eleget beszéltem már vele,
hogy tudjam, valami nagy baj következik. – Őszinte leszek.
Értem, mit szeretnének, és egyetértek abban, hogy ez így
nem mehet tovább, de az az igazság, hogy Diana intézetbe
utalása sokkal egyszerűbb lett volna, amíg még kiskorú
volt. A jog szinte mindenre kiterjedő fennhatóságot biztosít
a szülőknek kiskorú gyermekeik fölött, és ebbe az elvonóra
vagy elmegyógyintézetbe utalás is beletartozik. Ám amint
egy személy betölti a tizennyolcat, a jog az ő oldalára áll.
Ha a mentálhigiénével foglalkozó intézetek múltbéli
helyzetére gondolnak, nem is olyan nehéz belátni, miért
fordul így a kocka. Alig száz évvel ezelőtt Peter önt is
beutalhatta volna egy elmegyógyintézetbe bármilyen ok
nélkül, és ön nem tehetett volna ez ellen semmit.
Ezt nem hiszem el. Túl sokáig vártunk. Diana
bezárásának esélye elmúlt, mire készen álltunk megtenni
ezt a lépést.
– Semmi más lehetőségünk nincs?
– Ezt nem mondtam, de szeretném, ha tisztában lennének
a nehézségekkel.
– És mik azok?
– A jog kétféle indokot ad arra, hogy korlátozzák azegyén
szabadságjogait, amire önök is készülnek, hiszen Dianát
akarata ellenére szándékoznak beutalni. Az első, ha az
állampolgárok védelme érdekében teszik ezt, mint amikor a
rendőrség kijárási tilalmat rendel el zavargások idején. A
második esetben az állam megfosztja az egyént a
szabadságától, ha fennáll a veszélye, hogy kárt tehet saját
magában. Fontos, hogy megértsék, ez utóbbi indok nem
érvényes olyan esetekben, ahol az illető feltehetőleg
bántani fog másokat, tehát az önök esetében sem. A parens
patriae doktrína kizárólag olyan helyzetekben
alkalmazható, ahol a veszélyben lévő személy nem képes
megvédeni magát. Például az állam elveszi a gyermeket a
bántalmazó szülőktől. Hasonlóképpen a családtagok
gyakorolhatják a gyámságot a fejlődési rendellenességgel
élő nagykorú felett, vagy intézetbe utalhatnak egy
skizofrént, esetleg törvényes képviselőjévé válhatnak egy
Alzheimer-kórban szenvedő idős szülőnek vagy
házastársnak.
– Tehát ha be tudnánk bizonyítani, hogy Diana önmagára
veszélyes, bezárathatnánk őt? – kérdezi Peter.
– Mindenképp segítene. Ám sajnálatos módon Diana
esetében még mindig nem ilyen egyszerű a helyzet. A
parens patriae doktrína alkalmazásának célja, hogy a
páciens intézeti kezelésben részesüljön, ami Dianánál nem
lehetséges, hiszen nincs ismert gyógymód a pszichopátiára,
nem lehet kezelni. A kérdés általában arra hegyeződik ki,
hol kezdődik az állam hatásköre, és hol ér véget a személyi
szabadság, a bírók pedig legtöbbször az egyén javára
döntenek. Egyszer szereplője voltam egy ügynek, ahol a
szociális munkások intézetbe akartak utalni egy
hajléktalan, mentálisan sérült nőt, aki megette a saját
ürülékét. Az Amerikai Polgári Szabadságjogok Uniója hívott
egy bírósági szakértőt tanúskodni, aki állította, a nő nem
jelent veszélyt magára, ugyanis az ürülék elfogyasztása
nem halálos. Győztek.
– Ez őrület.
– Nem vitatkozom. Ám ha ön lenne az a hajléktalan nő,
talán máshogy érezne.
– Tehát meg van kötve a kezünk.
– Diana intézetbe utalásának kérdésében igen. Ám van itt
egy másik megközelítés. Ha valóban úgy vélik, köze van a
lány és a kisfiú halálához, forduljanak a rendőrséghez.
Mondják el a gyanújukat, és támogassák a nyomozást! Ha
Dianát ártatlannak találják, önök is megnyugszanak. Ha
viszont bűnös, a jog majd teszi a dolgát, és eltávolít egy
veszélyes egyént a társadalomból.
Nem tudom, hol áll a fejem. Peternek és nekem hetekbe
tellett megegyezni abban, hogy el kell küldenünk Dianát
egy elmegyógyintézetbe. De meg sem fordult a fejünkben,
hogy gyilkosságok gyanúsítottjának állítsuk be őt. Nem
tudnám elviselni a gondolatot, hogy Diana börtönben
sínylődjön miattunk. Ugyanakkor annak a gondolatát sem,
hogy ismét bántson valakit.
Dr. Merritt az órájára pillant. A mozdulat alig
észrevehető, ám az üzenet tisztán érthető. Mindent
elmondott, amit lehet. Mások is várnak rá. Mások, akiknek
szintén a szakértelmére és az iránymutatására van
szükségük, bár erősen kétlem, hogy a váróban bárkinek
olyan nehézségű problémával kellene szembenéznie, mint
nekünk.
Felállunk, kezet rázunk, megígérjük, hogy értesítjük a
döntésünkről, és lesétálunk a lépcsőn. Még mindig havazik.
Öt centi esett, mióta leparkoltuk az autónkat.
– Elmenjünk enni valamit, vagy ne várjuk meg, amíg
rosszabbra fordul az idő, és induljunk rögtön haza? –
kérdezi Peter, miközben lesöpri a havat a kocsiról, és
beszállunk.
– Menjünk haza! – Nem akarom nézni a többi embert,
ahogy élik a normális, megszokott kis életüket, miközben
mi azon tanakodunk, átadjuk-e a lányunkat a rendőrségnek
gyilkosság gyanújával.
Mert előbb-utóbb itt fogunk kikötni. Az eszemmel tudom,
bár a szívem egyelőre nem hajlandó beismerni. Nem
vagyok egyedül a gyötrődésemben. Pszichopata gyerekek
szüleinek gyakran nehezére esik elfogadni, hogy csemetéik
valóban veszélyesek. Tagadnak, bagatellizálnak,
megcáfolnak, kifogásokat keresnek. Még ha ösztönösen
érzik is gyermekük sötét oldalát, akkor is bebeszélik
maguknak, hogy nem lehet igazán gonosz, mert egyszerűen
azt akarják, hogy ez legyen az igazság.
Én azonban nem keresek többé kifogásokat. Nem vagyok
az a szülő. Soha többé.
Mire elhagyjuk a város déli részén fekvő Marquette
Megyei Fegyház bejáratát, a tó irányából fújó szél dühöngő
viharrá korbácsolja a hópelyheket. A legtöbb erre járót
cseppet sem izgatja az épület. Számomra sem volt
jelentősége, egészen a mai napig. Lelki szemeim előtt
megjelenik a lányom a börtönben. Diana imádja az erdőt,
szeret a természetben lenni. Lehetetlen őt egy cella
fogságában elképzelni. Látom, ahogy egyre frusztráltabb
lesz, egyre jobban unatkozik, majd az unalom átcsap
agresszivitásba, küzd a bezártság ellen, egymás után szegi
meg a szabályokat, és elveszti az esélyt, hogy valaha is
kikerülhessen onnan. Száműzöm a fejemből ezt a
gondolatot. Ehelyett arra a napra fókuszálok, amikor
megszületett. Olyan boldog, reményteli nap volt. Tele
vidámsággal és lehetőséggel. Ha tudtam volna azt, amit
most, máshogy csináltam volna bármit is? Persze, a válasz
nem lehet más, csakis igen.
Azonban nem tudtam. Nem tudhattam. Egy szülő
feladata, hogy gyermeke számára a lehető legjobb
döntéseket hozza, amire az akkori tudása birtokában képes.
Ha ezt az elvet alkalmazzuk most is, nem kérdés, hogyan
kell döntenünk. Semmi többet nem tehetünk a lányunkért.
Valóban itt a vége.
 HUSZONNÉGY
MOST Rachel
VÉGE. Egy szó. Négy betű. Vértől csöpögő, jelentőségteljes.
Diana mindig is egy hosszú, végeláthatatlan kísérletnek
tekintette az életet, a kérdés számára azonban sosem a
tudósok által feltett miért volt, hanem a sokkal prózaibb mi.
Sosem megérteni akarta a dolgokat, pusztán a szimpla
kíváncsiság vezérelte. Mi történik, ha ezt a párnát a
kishúgom arca elé szorítom? Mi lesz, ha ezt a kötelet
majdnem teljesen átvágom, és ráveszem a testvéremet,
hogy elkapja? Mi történik, ha beteszem a húgomat Max
autójának csomagtartójába, és kiszökünk a Macskakő
Bárba zenét hallgatni? Vajon túléli az utat, vagy belehal a
szén-monoxid-mérgezésbe? Mi lesz, ha mérges szömörcét
mutatok neki, és azt hazudom, hogy az a sima, nem a
mérgező fajta? Diana szemében létezésem egyetlen célja,
hogy kipróbálhassa, milyen közel juthat a
meggyilkolásomhoz.
És most kísérlete a végéhez ért.
Egy ronggyal letörlöm a hasamról a vért, majd a tükörrel
együtt a munkaasztalon hagyom. Diana vágásai csak apró
karcolások. Alig sértette fel a bőröm. Nem is értem, miért
ájultam el, miközben készítette. Az oka valószínűleg az
éhség és az alváshiány, mindez a stresszel kombinálva, amit
a kitömött és a műhelye központi elemeként kiállított
barátom, Fehér Medve látványa okozott. Élete főműve,
hiszen eddig kizárólag kis emlősöket és madarakat
preparált ki. Megszakad a szívem a felfedezéstől, hogy én
lőttem le őt; még akkor is, ha Diana kényszerített rá, és a
ravaszt is ő húzta meg. Annyit szenvedtem a nővérem keze
által. A szüleimnek tudnia kellett, hogy valami nagyon nagy
baj van az idősebb lányukkal. Jobban kellett volna
igyekezniük, hogy megvédjenek tőle. Megértem, hogy sok
szülő nem hajlandó elfogadni, ha problémás a gyereke, és
önmaga előtt is tagadja, vagy elbagatellizálja a rossz
viselkedését – sőt, olykor annyira a veszélyes gyermek
befolyása alá kerülnek, hogy elkezdik előnyben részesíteni
őt a kevésbé izgalmas és karizmatikus testvérekkel
szemben. Ám az, hogy megértem a miértjét, még nem teszi
jóvá a dolgot. Látniuk kellett volna, mi folyik az orruk előtt,
és meg kellett volna fékezniük. Nem lett volna szabad
eljutnunk idáig. A szüleim mindent elvesztettek Diana
miatt. És most rám is ez vár.
Ami még rosszabb, hogy megkönnyítettem a dolgát.
Ezerhatszáz hektárnyi föld áll a rendelkezésére, hogy
eltüntesse egy olyan ember holttestét, akiről nem is lehet
bebizonyítani, hogy egyáltalán itt járt. Az orvosaim
feltételezhették, hogy hazamegyek, ám sosem osztottam
meg velük a konkrét terveimet. Felőlük akár meg is
szökhettem, stoppal elhagyhattam az államot, és örökre
felszívódhattam. Még ha valaki látta is, ahogy Trevor
felvesz, nem biztos, hogy tudták, ki az, nem tudják
megkeresni őt, hogy megkérdezhessék, mi lett velem.
Elszomorít a gondolat, hogy olyan jelentéktelen életet
éltem, hogy Trevor és Scotty az egyetlen emberek a
földkerekségen, akik hiányolnának.
Felnézek Fehér Medvére, aki olyan ijesztő, kővé meredt
testtartással emelkedik fölém, ahogyan életében sosem
viselkedett volna. Nem tudom elhinni, hogy egy napja még
nyomokat követtem az erdőben abban a reményben, hogy
láthatom őt.
– Annyira sajnálom – mondom ki hangosan.
Megbocsátok, feleli Fehér Medve.
A szívem megszakad ennek hallatán. Lehet, hogy Fehér
Medve megbocsát nekem, ám én sosem fogok
megbocsátani magamnak.
Fuss, szólít fel ismét.
Ugyanaz a szó, ami annak idején az erdőbe száműzött.
Futnék, ha tehetném. Talán nem fogja fel, hogy be vagyunk
zárva egy ablaktalan szobába. Vagy hogy Diana minden
elképzelhető eszközt elvitt, amivel esetleg
kiszabadíthatnám magam.
– Hova fussak? Hogyan?
Fel.
Felnézek. Pontosan Fehér Medve feje fölött van egy
jókora, négyzet alakú rács. A rács mögött pedig egy
hatalmas, mennyezeti ventilátor pörög csendesen. Az
ajtóhoz szaladok, és megkeresem a kapcsolót, ami leállítja
a ventilátort. Visszamegyek, és felforgatom a munkaasztalt
és környékét bármi olyasmi után kutatva, amivel
felfeszíthetem a rácsot – egy csavarhúzó vagy kalapács
lenne a legideálisabb –, és amit Diana elfelejtett elvinni. De
nincs semmi.
Aztán eszembe jut Charlotte kocsijának kulcsa. Egyszer
láttam apámat, ahogy egy kulccsal nyitott fel egy festékes
vödröt. Nem vagyok teljesen biztos, hogyan kell használni,
de a kulcs az egyetlen reményem.
Fehér Medve mellé húzok egy faszéket, és arról mászok
fel a vállára. A feje mögé ülök, és megkapaszkodom benne,
amíg végignézem Charlotte kulcstartóját. Olyan kulcsot
keresek, ami nem a terepjáróhoz tartozik, arra az esetre, ha
eltörne.
Csendesen, figyelmeztet Fehér Medve, de nincs rá
szükség.
A rács széle és a plafon közé dugom a kulcsot, és
megpróbálom ide-oda mozgatni. A rács meg sem mozdul.
Fehér por kezd hullani rám, ahogy a plafon anyaga
szétmorzsolódik, és már tudom, mázlim van; a mennyezet
egyetlen vékony gipszkarton lapból áll. Valószínűleg át
tudnám rúgni, ha a lábamat megfelelő pozícióba állítanám.
Tovább fűrészelem a gipszkartont a csavarok mentén,
amik a rácsot a plafonhoz rögzítik, amíg a fedő el nem
válik. Csendesen, figyelmeztet ismét Fehér Medve.
Óvatosan a Diana munkalapján heverő rongyokra ejtem a
rácsot, arra az esetre, ha Charlotte az ajtó előtt állna őrt, és
félretolom a ventilátort. Megkapaszkodom a nyílás
szélében, felmászom Fehér Medve fejére, és felhúzom
magam. Kúszni kezdek, amíg oda nem érek a gipszkarton
végéig, és onnan kémlelek ki.
Charlotte-nak semmi jele. Eddig jó, de hogyan tovább?
Egy széles gerendán kuporgok hat méterrel a föld fölött.
Nem ugorhatok le, nem kockáztathatom meg, hogy rosszul
érkezzem, és kimenjen a bokám. Az egyetlen esélyem a
menekülésre egy zsaluzott ablak a pajta túlsó végében.
Felállok, és egyensúlyozva sétálni kezdek, mint valami
kötéltáncos, amíg el nem jutok az ablak alatti kis kiálló
részre. Nem valami széles, talán negyvenöt-ötven
centiméter lehet, de csak ennyim van. Leguggolok, és
kikukucskálok a zsaluk között. A pajtának ez a vége félig
annak a hegynek az oldalába épült, ahol a szüleim vannak
eltemetve. Legfeljebb három méter magasról kell
leugranom. Gyerekjáték – már ha át tudom verekedni
magam az ablakon.
 Egyenként megrázom a zsalukat, hátha találok egyet, ami
mozdítható. Ha sikerülne meglazítani, egy jól irányzott
rúgással biztosan ki tudnám törni. Ám a szegély, amin állok,
ahhoz is túl keskeny, hogy leüljek, nemhogy képes legyek
róla bármiféle rúgást végrehajtani.
Ismét megmozgatom a léceket. Az egyik jól érezhetően
lötyög. Valahogy át kell törnöm. Diana és Charlotte előbb-
utóbb vissza fog térni. Lehet, hogy nem mennek be a
műhelybe, ha látják, hogy a lakat a helyén van, de minden
eshetőségre fel kell készülnöm. El kell menekülnöm. Addig,
amíg a nővérem azt hiszi, a markában vagyok.
Felállok, és hátat fordítok az ablaknak, miközben
próbálok nem azon agyalni, mi történne, ha leesnék.
Hátranyúlok, két kézzel megmarkolom a meglazult zsalu
feletti deszkát, és vakon hátrarúgok. A harmadik rúgásnál
szinte lerepül a deszka. Átpréselem magam a nyíláson,
ujjheggyel kapaszkodva lógok lefelé, aztán elengedem.
Nagyobb erővel érkezem a földre, mint amire
számítottam. Elesek, és vadul hadonászva legurulok a
lejtőn. Gyorsan felpattanok, leporolom magam, és a pajta
sarkához futok, hogy kinézhessek az oldalsó udvarra.
Egy kocsi ajtaja becsapódik. Hátrahőkölök. Hangokat
hallok. Az egyikük férfi.
Trevor.
Visszatért, ahogy ígérte, ám az időzítése nem is lehetne
rosszabb. Interjút akar készíteni Dianával és Charlotte-tal.
Fogalma sincs, hogy egy gyilkossal készül beszélgetni.
Ráadásul Trevor nem fogja elhinni Diana és Charlotte
kitalált sztoriját, amivel azt próbálják megmagyarázni,
miért nem vagyok elérhető. Vérbeli riporter. Kérdezősködni
fog, faggatózni, vallatni, és ha rossz kérdést tesz fel,
meghal.
– Gyere be! – hallom Diana hangját. – Charlotte,
megnéznéd, merre van Rachel, és szólnál neki, hogy a
barátja várja? Azt mondta, meglátogatja anyánk régi
megfigyelőállását – teszi hozzá Trevor kedvéért. – Szegény
pára. Nem hiszem, hogy a visszatérése jó ötlet volt.
Teljesen összetört.
Ha Charlotte Diana utasítását követi, akkor pontosan
mellettem fog elsétálni. Gyorsan visszavonulok a pajta
hátuljába. De nem maradhatok itt. Valahogy el kell
csalogatnom Trevort.
 Egy holló száll a felettem lévő faágra.
– Még mindig ott vannak? – kérdezem. – Kijöhetek már?
A holló megrázza a szárnyait, és elrepül. Ezt igennek
veszem. A hosszabbik úton, az erdőn keresztül lopakodom a
ház felé, amíg meg nem látom a konyhát. Trevor és Diana
az asztalnál ül. Charlotte kis ideig valószínűleg távol
marad, hogy úgy tegyen, mintha még mindig engem
keresne. Trevor nyugodtnak tűnik. Fogalmam sincs, Diana
mit mondhat neki, de láthatóan issza a szavait. Diana a
manipulálás nagymestere. Előfordult, hogy amikor
Marquette-be mentünk, kinézett magának egy idegent –
gyorséttermi dolgozót vagy bolti eladót –, és a fülembe
súgta, mire fogja rávenni, mit tegyen vagy mondjon az
illető. Később, miután az idegen pontosan úgy tett, ahogy
azt megjósolta, próbáltam kitalálni, hogyan csinálta.
Kétségbeesetten szeretném óva inteni Trevort, hogy ne
bízzon benne, és figyelmeztetni, ő most már fogoly, még ha
nem is tud róla. Ám amíg együtt vannak, erre semmi
esélyem sincs.
Besurranok a fák közé, és a bekötőúthoz közel keresek
egy búvóhelyet. Amikor Trevor elmegy – már ha Diana
engedi őt elmenni; engednie kell elmenni –, épp mellettem
fog elhaladni. Én pedig ott fogom várni őt. A bujkálás és
várakozás nem az én stílusom, ám jelenleg esélyem sincs,
hogy felhívjam magamra a figyelmét. Ha hirtelen
felbukkanok, Diana azonnal végez velem, azután
Trevorral is. Vagy talán Trevort öli meg először, csak hogy
kínozzon. Csak abban reménykedem, hogy Trevor tartja
magát a fedősztorihoz, amit kitaláltunk, és kizárólag a
házról beszélgetnek, hogy milyen csoda szép, hogyan épült,
és nem kérdezgeti folyamatosan Dianát, hogy meddig
leszek távol, és miért nem jövök már. Csekély esély, nem
tudom elképzelni, hogy elindulna anélkül, hogy előbb látna
vagy beszélne velem, de bele sem merek gondolni a másik
eshetőségbe. Ha bármi történik vele, és Scotty egyedül
marad ezen a világon, sosem bocsátok meg magamnak.
Feltételezve, hogy életben maradok.
Ahogy lemegy a nap, és a házban felkapcsolják a
villanyokat, hirtelen zuhanni kezd a hőmérséklet. Próbálok
nem gondolni az előszobában sorakozó számtalan
télikabátra, sapkára és kesztyűre.
Megdörzsölöm a karomat, hogy kissé felmelegedjek, a ház
felé kezdek araszolni – most, hogy idekint sötét van, már
nem láthatnak –, és bekukucskálok az ablakon. Trevor és
Diana a szüleim karosszékében üldögélnek a kandalló előtt.
Charlotte elővett egy harmadik széket, hogy csatlakozzon
hozzájuk. Mindenki nyugodtnak tűnik. Ha Trevor sejti is,
hogy valami nincs rendben, nem mutatja. Gyere ki, gyere
ki, mantrázom a fejemben, amíg egyszer csak mindannyian
talpra állnak. Néhány pillanattal később kinyílik a bejárati
ajtó. Visszabújok a sötétbe, miközben Trevor a dzsip felé
sétál. Megdobban a szívem – kicsit jobban is a kelleténél,
hiszen az ötlet, hogy Diana sosem engedi haza őt,
egyszerűen nevetséges. Vagy mégsem?
Ám Trevor nem a vezetőülés ajtaját nyitja ki. Ehelyett a
dzsip hátuljához sétál, kivesz a csomagtartóból egy
hátizsákot – a „sürgősségi csomagot”, mesélte nekem a
kórháztól hazáig vezető úton, tele pipereholmival és egy
váltás ruhával, arra az esetre, ha nyomozna egy sztori után,
és nem tudna hazamenni –, és bemegy a házba.
Sírni támad kedvem. Itt fogja tölteni az éjszakát.
Tudhattam volna, hogy nem indul el nélkülem. A
kedvessége és barátságossága fogja sírba vinni őt – szó
szerint. Nem tudom, mivel győzte meg Dianát, hogy
maradhasson. Csak annyit tudok, minden további itt töltött
perccel egyre nagyobb veszélyben van. Ha nem tűnik el
most – még ma este –, sosem jut ki innen élve. Scotty
elveszíti az egyetlen embert, aki őszintén szereti őt. Ezt
nem hagyhatom. Nem fogom.
Felkészülök a hosszú várakozásra. Veszélyesen fagyos az
idő idekint. Nem ülhetek le, mert a földből áradó hideg
gyorsabban lehűt, mint a levegő, ezért addig járkálok
körbe-körbe, amíg kialszanak a ház fényei. A hold
méretéből és helyzetéből úgy tippelem, nyolc körül járhat.
Elképzelhető, hogy Diana lefekvés előtt még kimegy az
állatpreparáló műhelyéhez, hogy leellenőrizzen, de le
merném fogadni, hogy nem teszi. Egyedül hagyni egész
éjszakára ennivaló, víz, és bármiféle lehetőség nélkül, hogy
könnyítsek magamon, pontosan olyasmi, amit a nővérem
tenne.
Odamegyek Trevor dzsipjéhez, és óvatosan kinyitom a
hátsó ajtót, hogy körbenézhessek a csomagtérben takaró
után kutatva. A Felső-félszigeten mindenki tart a kocsijában
túlélőkészletet vészhelyzet esetére, ha például a tél
közepén lerobbanna az autó, vagy elakadnának egy
hótorlaszban. Szerencsére ez alól Trevor sem kivétel. A
csomagtér végében megpillantok egy jó meleg
gyapjútakarót.
Felemelem – és kipattan a szemem a meglepetéstől. A
pléd alatt ugyanis ott hever egy puska.
 HUSZONÖT
AKKOR Jenny
Mire felhajtunk a bevezetőútra, és átmegyünk a biztonsági
kapun, már elállt a hóesés. Ha az ablaktörlő alatt nem
halmozódott volna fel egy jókora jégkupac, azok, akik a
házban töltötték a délelőttöt, el sem hinnék, hogy
Marquette-ben ebben a pillanatban is hóvihar tombol.
Marquette a Felső-tó déli partján fekszik, így gyakran van
kitéve a hatalmas vízfelület miatt kialakuló tóparti havazás
jelenségének. Ezáltal az Államok harmadik leghavasabb
városa – nem túl megtisztelő – cím birtokosa. Tavaly télen a
várost szó szerint betemette a rekordmennyiségű,
ötméteres hó. A várostól keletre vezető M-28-as utat
négyszer is lezárták a levegőben kavargó és a földön
sodródó hó miatt – és ez az egyetlen be- és kivezetőút
ebben az irányban. Az itt lakók már hozzászoktak a
havazáshoz – a síelés, hótalpazás, jéghalászat és a
szánkózás mind népszerű téli elfoglaltságok, csakúgy, mint
a kissé izgalmasabb kinti sportok, például a jéggolf vagy a
fatbiking, amikor azokon a vastag kerekű bicikliken
próbálnak haladni a terepen –, ám a tavalyi tél még az
itteniek szerint is durva volt. Autókat temetett maga alá a
hó, iskolák és üzletek zártak be, tetők omlottak be, és a
hóbuckák elérték az Észak Michigan Egyetem kollégiumi
épületének harmadik emeleti ablakait. Peter nagyapja
mondogatta mindig, különös emberfajta az, aki a Felső-
félszigeten él az év minden napján. Teljesen egyetértek.
Ám hiába vált napossá az idő, a hangulatom továbbra
sem az. A dr. Merritt-tel folytatott beszélgetés finoman
szólva is kijózanító volt. Peternek és nekem ugyan még
döntésre kell jutnunk, legbelül azonban már mindketten
tudjuk, mit kell tennünk. A lányunk két emberrel végzett
büntetlenül. Nem hagyhatjuk, hogy újra megtegye.
Mintha csak ezt akarná megerősíteni, ahogy elhaladunk a
lőtér mellett, puskadördülésre leszünk figyelmesek.
Feltételezem, hogy Max kiment lőni, hiszen Charlotte és
Rachel elmentek itthonról. Char csalódott lesz, hogy nem
találkoztak. Egyik hátránya a telefon nélküli életnek, hogy
szinte lehetetlen terveket egyeztetni. Charlotte nemrég
elárulta, hogy Maxszel már az esküvő is szóba került. Volt
idő, amikor megpróbáltam volna lebeszélni őt, és ugyan
még mindig azt gondolom, jobbat is találhatna, de ki
vagyok én, hogy megmondjam, mit tehet, és mit nem? Nem
rólam mintázták a bölcsesség szobrát, főleg ami a
családommal kapcsolatos döntéseket illeti. Nem baj, amint
elküldjük Dianát, neki sem kell többé itt maradnia.
– Úgy tűnik, Max kint van a lőtéren – jegyzi meg Peter. –
Zavarna, ha csatlakoznék hozzá?
Valójában igen, zavarna. Gyűlölöm a lőteret, a
fegyvereket, a lövöldözést, az öldöklést. Már a gondolattól
is felfordul a gyomrom, hogy a férjem puskát tart a
kezében. Ám ha a konzervdobozra lövöldözés segít neki
levezetni a reggel felgyülemlett feszültséget, kivételesen
szemet hunyok a dolog felett. Ami engem illet, semmire
sem vágyom jobban, mint hogy bemásszak az ágyamba, a
fejemre húzzam a takarót, és így várjam meg, hogy vége
legyen ennek a napnak. Ugyanakkor a gondolat, hogy
egyedül leszek a házban Dianával, félelemmel tölt el.
– Elkísérlek. De csak nézőként – teszem hozzá sietve,
amikor Peter felvonja a szemöldökét. Tudja, hogyan érzek a
fegyverek iránt.
Ahogy leállítja az autót, újabb puskadördülés rázza meg
az erdőt, amit gyors egymásutánban másik három követ.
– Ez aztán a villámgyors célba lövés – jegyzi meg. –
Kíváncsi vagyok, milyen puskát használ Max.
Fogalmam sincs, de nem is érdekel. Ám ahogy
közeledünk a lőtérhez, hamar nyilvánvalóvá válik a
sorozatos lövések oka: Max nincs egyedül. Még három alak
áll mellette. Négy puskát tartó sziluett rajzolódik ki a
napfényben. Úgy fest, mintha a lőteret egy komplett
hadsereg szállta volna meg.
Peter hunyorogva vizslatja az elénk táruló látványt.
– Ez Charlotte és Diana – szólal meg egy pillanat múlva,
aminek semmi értelme, hiszen Charlotte elvitte Rachelt
Manistique-be, Diana pedig el van tiltva a lőtértől. – Az ott
Rachel?!
– Rachel is velük van? Istenem!
Nem tudom, mi a megdöbbentőbb: az, hogy a tizenegy
éves, állatszerető lányomat rávették, hogy megtanuljon
lőni, vagy hogy a húszesztendős pszichopata testvére, akit
éppen a rendőrségnek készülök átadni emberölés
gyanújával, ott áll mellette puskával a kezében.
Rohanni kezdünk feléjük.
– Anya? Apa? Mit kerestek itt? – tudakolja Diana, amint
észrevesz minket. – Azt hittem, Marquette-ben töltitek a
napot.
– Nyilvánvalóan… – Egy másodpercre lefagyok, azt sem
tudom, mit mondhatnék.
Aztán feleszmélek. Charlotte felé pördülök.
– Hogy tehetted ezt? Hogy hozhattad ide a lányaimat?
Hogy engedhetted nekik, hogy fegyvert fogjanak?
– Minden oké – vág közbe Max. – A lányok tisztában
vannak a biztonsági szabályokkal. Rachelnek pedig elég jó
érzéke van a célba lövéshez. Istenadta tehetség.
Nem hiszem el, hogy Max ilyen mézesmázos. Nem elég,
hogy szélhámos és hazug, még idióta is? Ha visszagondolok
a számtalan engedményre, amit Charlotte kedvéért tettünk
neki, rádöbbenek, hogy nem az idősebbik lányom az
egyetlen, akinek elnéztük a nem megfelelő viselkedését.
– Hogy tehetted? – szidom tovább a testvéremet. –
Pontosan tudod, Peternek és nekem mi a véleményünk a
fegyverekről.
Hátraveti a fejét.
– Hogyne tudnám! Szerinted miért csak akkor hozzuk ide
a lányokat, ha nem vagytok itthon? Amúgy is, minek
jöttetek haza ilyen korán?
– Ezt ne fogd rám! Tudtad. Tudtad, hogy sosem egyeznék
bele, mégis megtetted.
– Ez csak célba lövés. Nem mintha vadászni tanítottuk
volna őket. Túlságosan félted őket. Esélyt kell hagynod
nekik, hogy hibázzanak. A gyerekeknek térre van
szükségük, hogy felnőhessenek.
– Mondja a nő, akinek nincs gyereke.
– Ez nem fair. Nem kell gyereket szülnöm ahhoz, hogy
tudjam, hogyan kell nevelni őket. Te sem vagy medve,
mégis azt állítod, hogy ismered őket.
– Ez nem ugyanaz, és ezt te is tudod.
Leállítom magam, mert érzem, hogy kezd kicsúszni a
lábam alól a talaj, és nem szeretném a lányaim szeme
láttára elveszíteni a fejem. Rachel egyenesen rémültnek
tűnik. Dianáról pedig sosem lehet megállapítani, mit
gondol.
Max vigyorog. Vagy azért, mert élvezi, hogy Charlotte és
én úgy ugrunk egymásnak, mint két bokszoló, vagy
egyszerűen ideges, nem tudom eldönteni. Lényegtelen. A
vigyor éppen elegendő.
– Ami téged illet, fogd a holmid, mindent, a fegyvereket, a
lőszert, és ne gyere vissza többé!
– Most kirúgsz?
Az nem kifejezés, hogy kirúgom!
– Nem teheted! – kiált fel Charlotte. – Nem hagyom.
Mintha megállíthatna.
– Nem mondom el még egyszer. Max, pakolj össze, és tűnj
el! Diana, Rachel, hagyjátok itt a puskákat, és üljetek be a
kocsiba! Te pedig… – Charlotte felé fordulok, és egy
pillanatra megállok. Mély levegőt veszek, arra gondolok,
milyen életre szóló következménye lenne a mondandómnak
– eredetileg az lett volna, hogy tűnjön el a semmirekellő
fiújával együtt, és sose jöjjön vissza –, ezért inkább
visszaveszek egy kicsit. – Csinálj, amit akarsz!
Charlotte mereven bámul egy hosszú másodpercig, majd
sarkon fordul. Bárcsak tiszteletben tartotta volna a
szabályainkat, mindez sosem történt volna meg. A hátunk
mögött cselekedett, szándékosan szembement mindennel,
amit megtiltottunk, arra tanította a lányainkat, hogy ne
fogadjanak szót nekünk, puskát adott egy pszichopata
kezébe, és megtanította használni. Nevetnék, ha az egész
helyzet nem lenne ennyire borzasztó. Azért hoztam ide a
családomat, hogy biztonságban legyünk. A nővérem ennek
pontosan az ellenkezőjét tette.
Teljes csendben autózunk el a házig. Ahogy Peter
leparkol, hátrafordulok a lányokhoz.
– Menjetek azonnal a szobátokba, mindketten!
Maradjatok ott, amíg azt nem mondjuk, hogy kijöhettek!
Apátokkal meg kell beszélnünk néhány dolgot.
Diana kinyitja az ajtót, és a preparáló műhelye felé indul.
Hamarosan nyilván ráeszmél, hogy a műhely le van
lakatolva, így irányt vált, és a pajtában lévő festőstúdiója
felé menetel tovább.
– Hagyd elmenni – szól Peter. – Rachel? Nem vagy éhes?
Nemet int a fejével, aztán futva az erdőbe indul. Egy
pillanatig kábultan állok, meglep az engedetlensége.
 – Rachel! – kiált fel Peter, és utánarohan.
– Majd én – kérem. – A megfigyelőálláshoz megy, biztos
vagyok benne.
Ahogy követem őt a csapáson, lassan visszanyerem a
belső egyensúlyomat. Nem hibáztatom Rachelt, hogy az
erdőbe menekült. Ez az egyetlen dolog, ami engem is
bármikor képes felvidítani. Gyűlölöm, hogy szem- és
fültanúja volt mindennek.
Ugyanakkor ő sem teljesen ártatlan. Tizenegy éves. Elég
idős ahhoz, hogy tudja a különbséget jó és rossz között.
Amikor Max, Charlotte vagy Diana felvetette, hogy
csatlakozzon hozzájuk a lőtéren, könnyedén nemet
mondhatott volna. Megrémít a gondolat, hogy a
kislányomat annyira megrontották a környezetében élő
felnőttek, hogy nem elég, hogy megtanult lőni, de Max
szavaival élve istenadta tehetsége van hozzá.
Ahogy közeledem a tisztáshoz, Rachel hangját hallom.
Mintha valakivel beszélgetne. Valószínűleg elsírja a bánatát
egy hangyának vagy légynek. Rachelnek bámulatos
fantáziája van. Bizonyos gyerekek képzeletbeli barátokat
álmodnak maguknak társaságul, ám Rachelt egy egész
erdőnyi teremtmény veszi körül, akiket elmondása szerint
jól ismer, és szeret is. Megbújok a fák árnyékában. Nem
avatkozom közbe, csak ha szüksége van rám; csak biztos
akarok lenni, hogy jól van.
Aztán meglátom, kivel – pontosabb mivel – folytatja a
beszélgetést, és teljesen ledöbbenek. Nem magában
motyog, és nem is egy elképzelt bogárhoz vagy kisállathoz,
ahogy azt feltételeztem. Fehér Medvének magyaráz.
Alig hiszem el. Fehér Medve egy tizenegy éves, életerős,
érett, felnőtt hím, hatalmas fogakkal és tőrnek is beillő
karmokkal. Vastag, fehér bundája csillog és fodrozódik a
napfényben. Oda akarok kiáltani Rachelnek, figyelmeztetni,
hogy menjen el onnan, fejezze be, amit csinál, mielőtt
megsérülne. Ez egy vadállat. Hiába találkoztak már
korábban, semmi sem garantálja, hogy ezúttal is ép bőrrel
megússza.
És mégis, számomra is nyilvánvaló, hogy van valamiféle
hatalma a medve fölött. Nagyon kevés olyan ember él –
vagy élt – a Földön, akiket ilyen különleges kapocs fűz a
vadállatokhoz, akik rendkívüli módon képesek
kommunikálni velük. Szemmel láthatóan Rachel közéjük
tartozik. Még a lélegzetem is visszatartom, ahogy a lányom
leül, és megveregeti maga mellett a földet. Amikor Fehér
Medve a kérésének eleget téve mellé telepszik, döbbenettel
vegyes csodálattal nézek a lányomra. Ugyanakkor rettegek
is az életéért. Fehér Medve olyan félelmetesen magasodik
fölé. Olyan könnyedén képes lenne megölni vagy
megcsonkítani őt, mintha csak feltépne egy termeszvárat.
Mégis csendben üldögél mellette, és elbűvölve hallgatja a
lányom mormolását, és élvezi a simogatást, mintha egy
macska vagy kutya lenne. A látvány tündérmesébe illő.
Levegőt venni sem merek, nehogy megtörjem a varázst. Ki
tudja, hogy Rachel különleges képessége veleszületett,
vagy vadregényes gyerekkora miatt alakult ki, egy biztos,
van valami varázslatos a lányomban. Ahogy korábban
megpillantottam őt fegyverrel a kezében, tudtam, hogy az ő
természete alapvetően nem ilyen. Charlotte-ot hibáztatom.
A nővéremnek fogalma sincs, milyen törékeny a mi kis
családunk, mekkora erőfeszítést igényel a látszat
fenntartása. Eszembe jut, hogy sosem mondtuk el neki
Diana diagnózisát. Most már azonban annyira odáig van a
lányomért, kétlem, hogy hinne nekem, ha megpróbálnám
elmagyarázni. Bárhogy is van, már nem fontos. Charlotte a
méreg, aki belülről rohasztja a családunkat.
A közelben maradok, amíg Fehér Medve el nem sétál,
aztán követem Rachelt hazáig, tisztes távolságból. Mert az
igazi veszélyt nem Fehér Medve jelenti rá. Nem is a saját
nővére. Hanem az enyém.
 HUSZONHAT
MOST Rachel
Trevor puskája pontosan olyan gyártmány, mint az enyém.
Nagyapám ezt a fajta Remingtont Amerika legnépszerűbb
vadászpuskájának nevezte, és én elmondhatatlanul örülök
ennek ebben a pillanatban. Bemászom a hátsó ülésre, hogy
lőszert keressek a csomagtartóban. Mindenhol megnézem,
egy vászonzsák belsejében, amiről kiderül, hogy
horgászfelszerelést rejt, minden papírzacskóban,
csalisdobozban, átnézem az autó minden zegzugát, de nem
találok semmit. Miféle vadász hord magánál fegyvert, de
lőszert nem? Ami igaz, az igaz, az évnek ebben a szakában
nincs is nagyon mire vadászni, de egy-két elszórt,
autószőnyeg alá tévedt golyónak azért örültem volna.
Ellenőrzöm a kabátzsebemet, hátha találok egy magányos
töltényt a csücskébe szorulva, de nincs szerencsém. Mégis
jó érzés puskát tartani a kezemben. Diana és Charlotte nem
tudják, hogy nincs megtöltve.
Lábujjhegyen felmegyek a verandára, óvatosan kinyitom
az ajtót, keresztülosonok a nagyszobán, és felmegyek a
lépcsőn. Az emeleti folyosón szorosan a falhoz simulva
lopakodom végig, ahol kevésbé recsegnek a padlódeszkák.
Nem hinném, hogy Diana a gyerekkori szobámban
szállásolná el Trevort, és az üvegverandás háló is kiesik,
hiszen Fehér Medve mancsai nagy valószínűséggel még
mindig az ágyamon hevernek, így hat hálószoba közül
választhatok.
Az ágyam. A Remingtonom ott van alatta. Besurranok a
szobába, hogy kicseréljem Trevor hasznavehetetlen
puskáját a sajátomra, ám a Remington eltűnt. Csakúgy,
mint a bőröndöm, sporttáskám, plüssmackóm és Fehér
Medve mancsai. Diana eltávolította minden jelét annak,
hogy itt jártam – újabb bizonyíték, ha a nővérem megkapja,
amit akar, többé nem hagyom el a birtokot élve.
Végigsétálok a folyosón, minden hálószoba ajtaja előtt
megállok, és hallgatózom, szuszog-e odabent valaki, vagy
recseg-e az ágyrács. Ám végül mégsem a hangok árulják el
Trevor hollétét, hanem a nedves gyapjú illata. Remélem,
egy napon lesz lehetőségem elmondani neki, hogy az életét
az izzadós lába mentette meg.
Lábujjhegyen az ágyhoz lépkedek, és a szájára szorítom a
kezem.
– Css – suttogom, ahogy felpattan a szeme. – Én vagyok
az. Ne beszélj! El kell tűnnünk innen! Most! Megértetted?
Kitágulnak a pupillái, körbekémleli a szobát, majd rám
néz, és lecsillapodik. Bólint. Elveszem a kezem a szájáról.
– Jézusom, Rachel… Megijesztettél – suttog ő is. – A
nővéred azt mondta, hogy kimentél anyukád
megfigyelőállásához, de amikor nem jöttél vissza,
bevallotta, hogy volt egy ideg-összeroppanásod, ezért
bezártak a műhelyébe, hogy ne tehess kárt magadban. Nem
mehettem el anélkül, hogy megbizonyosodtam róla, tényleg
jól vagy, szóval rábeszéltem, hadd maradjak itt éjszakára.
Mi folyik itt?
Trevor nem akart elmenni nélkülem. Itt akart maradni,
amíg nem biztos benne, hogy jól vagyok.
Veszélybe sodorta magát miattam.
– Később mindent elmagyarázok. Most azonban el kell
mennünk innen. Fogd a holmid, és nyomás! És ne csinálj
semmi zajt!
Látom, ahogy egy sor érzelem fut át az arcán:
bizonytalanság, kétely, hitetlenkedés. Megértem. Egy őrült,
akit nemrég hozott el az elmegyógyintézetből, és akinek a
nővére állítása szerint éppen ideg-összeroppanása van,
beosont a szobájába egy puskával a kezében, és arra kéri,
kövesse őt mindenféle magyarázat nélkül. Nem vagyok
biztos benne, fordított helyzetben én hogyan viselkednék.
A folyosó másik végén köhög valaki.
– Kérlek! – suttogom. – A puska a tiéd. Nincs megtöltve. A
dzsipedben találtam. De most sietnünk kell. Életbevágó.
Bíznod kell bennem!
– Oké – feleli végül. Lerántja magáról a takarót, és felkel.
– Bízom benned.
Amint leszáll az ágyról, felveszi a cipőjét és a dzsekijét,
felkapja a hátizsákját, és követ a folyosóra. Elosonunk
Charlotte szobája mellett, le a főlépcsőn, át a nagyszobán.
Mögöttem hirtelen egy hangos koppanás hallatszik.
– Bocs – motyogja Trevor. – Olyan sötét van itt.
– Ki az? Ki van ott lent? – kérdezi Charlotte a lépcső
tetejéről.
 – Csak én – válaszolja Trevor, mielőtt leállíthatnám. –Nem
tudtam aludni. Ki akartam menni elszívni egy cigarettát.
Csak beütöttem a lábujjamat.
Trevor nem dohányzik, de Charlotte-nak ezt nem kell
tudnia.
– Maradj ott! Felkapcsolom neked a villanyt.
– Semmi szükség rá – vágja rá hirtelen Trevor. – Kitalálok.
Hangosan a bejárati ajtóhoz csattog, és látványosan
kinyitja. Zajtalanul követem őt az árnyékban, és kisurranok
az ajtón, mielőtt Trevor legalább olyan hangosan becsukná.
A dzsiphez rohanunk.
– Ne indítsd be a motort! – szisszenek rá, amint kinyitja a
vezetőülés felőli ajtót, és a hátsó ülésre hajítja a
hátizsákját. – Addig ne, amíg hallótávolságon belül
vagyunk.
Üresbe teszi a motort, miközben én is kinyitom a
kocsiajtót, és nekifeszülök, hogy tolni kezdhessem.
Nehezebb, mint képzeltem, főleg amikor egy kisebb
emelkedőhöz érünk, és a dzsip megáll. Még nem hagytuk el
a házat akkora távolságra, mint szeretném, mégis
beszállunk. Hátrafordulok az ülésemben, miközben Trevor
a kocsifelhajtóról a bekötőútra kanyarodik.
– Látsz bármit is? – kérdezi.
– Semmit. Köszönöm – teszem hozzá, ahogy a ház eltűnik
a távolban. – Hogy hittél nekem, és bíztál bennem.
Elvigyorodik.
– Nos, ha az éjszaka közepén egy gyönyörű nő bukkan fel
az ágyam mellett puskával a kezében, a legokosabb, amit
tehetek, hogy követem őt.
Nagyokat pislogok. Trevor valóban gyönyörűnek nevezett
engem?
– Szóval hajlandó vagy elmondani, mi folyik itt?
– Diana meg akar ölni. – Utálok ilyen nyersen fogalmazni,
de ezt nem is lehet szebben közölni. – Valószínűsíthetően
mindkettőnket, főleg most, hogy tudja, segítesz nekem.
Ismét felmerül bennem, mekkora veszélybe sodortam őt,
ha bármi történne vele, az is az én lelkemen száradna.
– Meg akar ölni? Miért? Mit ártottál neki? Ennek
semmiértelme.
– Tudom. Ne haragudj! Ígérem, mindent meg fogsz
érteni, de most tényleg ki kell jutnunk innen. – Még egy
mérföld a biztonsági kapuig, és további három az
országútig. A szabadságig.
Csakhogy amint a kapuhoz érünk, az meg se moccan.
Normális esetben automatikusan kinyílik a közeledésünkre.
– Maradj itt! – kérem Trevort, miközben kikászálódom,
hogy megnézzem, manuálisan ki tudom-e nyitni a kaput.
– Segíthetek? – kérdezi egy fémes hang az intercomon
keresztül, ahogy közelítek. Egy hang, ami olyasvalakihez
tartozik, akinek véletlenül sem áll szándékában segíteni:
aki semmit sem tesz másért, ha abból neki nem származik
előnye.
Diana.
 HUSZONHÉT
AKKOR Jenny
Peter és én alig váltottunk néhány szót a lőtéren történt
eset óta eltelt napokban. Nem mintha össze lennénk veszve
– sőt, ha lehetséges, most nagyobb köztünk az összhang,
mint valaha –, de már nincs mit mondani. Hosszú idő óta
először teljes az egyetértés: amint Diana kikerül a képből,
Charlotte-nak mennie kell. Nincs rá oka, hogy itt maradjon.
A munkája, amiben hatalmas kudarcot vallott, véget ér. Túl
sokáig csak Dianára és az ő szükségleteire koncentráltunk.
Rachel még csak tizenegy. Meg kell szabadulnunk minden
olyan befolyástól, ami megronthatja őt, és olyan
környezetet kell teremtenünk a számára, amiben
kivirágozhat. Nem késő behozni az elvesztegetett időt.
Feltételezve, hogy a hatóságok nem akarják elvenni őt
tőlünk.
Összetörik a szívem, ha arra gondolok, segített Dianának
megölni azt a kislányt az út menti parkban. Emily Walker
tizenkét éves volt, a gyászjelentésben olvastam. Kitűnő
tanuló, aki szerette a lovakat és a kosárlabdát. Nincs
testvére. A szülei, nagyszülei és nagynénik, nagybácsik és
unokatestvérek sokasága gyászolja. A lányaim keze által
halt meg – mindkét lányom által, mert Rachel legalább
elmondta a teljes igazságot. Kétszer olyan nehéz volt
hallgatni az elbeszélését, tudván, hogy ha feladjuk Dianát a
rendőrségnek, ennek következményeként Rachel is vele
bukik. Hinnem kell benne, a rendőrök is be fogják látni,
Diana kényszerítette őt, hogy segédkezzen a gyilkosságban.
Még túl fiatal, hogy érezze a tettei súlyát, az egyetlen, aki
hibáztatható, az Diana, és Rachelt nem fogják megvádolni.
Nem veszíthetem el mindkettejüket.
Eközben nem megy ki a fejemből a Yang fiú sem. William
most tizennégy éves lenne, készen arra, hogy elkezdje a
középiskolát – vagy ha kiderül, hogy olyan jó képességű,
mint a szülei, már régen oda járna. Hogy mi lett volna
belőle ezután, azt már sosem tudjuk meg. Belefagyott az
időbe, örökre totyogó marad, életének ígérete elveszett a
lányom keze által. Ő és a szülei megérdemlik az igazságot.
Az egyetlen dolog, amivel jóvátehetjük a történteket, ha
átadjuk Dianát a hatóságoknak, és a bíróságra bízzuk a
sorsát. Nem hagy nyugodni a gondolat, ha az első
gyilkosságért felelősségre vontuk volna, a második talán
sosem történik meg.
Aztán ott a mi kisfiunk. A meg nem született
gyermekünk, aki sosem vehetett levegőt. Ahogy a hátamon
feküdtem a köveken és a hóban, arra várva, hogy Peter
visszatérjen értem, a házba vezető úton, majd a terepjáró
hátuljában, ahogy Peter a marquette-i kórházba száguldott,
az összes vizsgálat közben, a röntgenek, a tesztek, a
specialistával történő konzultációk közben, amíg
helikopterrel átvittek a Michigani Egyetem
oktatókórházába Ann Arborba, mert a lábam olyan
mértékben szétroncsolódott, hogy a marquette-i
orvosoknak fogalmuk sem volt, mit kezdjenek vele –
mindeközben már pontosan tudtam, hogy elvesztettem a
kisfiamat. Megszülni egy halott gyermeket éppen olyan
rettenetes, mint amilyennek hangzik. Peter és én láthattuk,
mielőtt elvitték volna. Tökéletes volt. Nagyon picike, de
minden testrésze a helyén volt, az összes kis ujjacskája és
lábujja, icipici körmökkel, csoda szép szempillákkal. A bőre
nem volt annyira kék, mint amilyenre számítottam, sokkal
inkább áttetsző, szinte világított, mint egy földönkívüli. Egy
holdbaba, a csillagok szülötte.
William Yang. Emily Walker. A még meg nem keresztelt
kisfiunk. Három haláleset. Mind Dianához köthető. A ránk
nehezedő végtelen súly alatt nem csoda, hogy Peter és én
teljesen kimerültünk.
Éppen tányérokat mosogatunk a konyhai csapnál, amikor
Diana megjelenik a hátsó udvaron.
– Anya! Apa! Gyertek gyorsan! – kiabálja.
Kihagy a szívem. A legrövidebb pillanatig azt gondolom,
talán ismét megölt valakit. Kinyitom az ablakot.
– Mi az? Mi a baj?
– Fehér Medve meghalt!
– Micsoda? Hogyan? – Beledobom a konyharuhát a
mosogatóba, és kirohanok.
– Siess! – sürget Diana, miközben elém szalad a
verandára. – Velem kell jönnöd! Rachel lelőtte Fehér
Medvét!
– Rachel lelőtte Fehér Medvét? Miért tenné? Ennek
nincs semmi értelme.
 – Csak gyere!
Charlotte zajosan lerobog a hátsó lépcsőn, és kivágódik a
konyhaajtón, hogy csatlakozzon hozzánk.
– Mi történt? Kiabálást hallottam.
– Rachel lelőtte Fehér Medvét – ismétli meg Diana.
– Rachel jól van? – kérdezi Peter.
– Fogalmam sincs. De gyertek már! – hajtogatja Diana.
Mind futni kezdünk. El sem tudom képzelni, hogy
történhetett mindez, Rachel miért lőné le a kedvenc
medvéjét, egyáltalán honnan szerezne fegyvert, hiszen egy
teljes héttel ezelőtt elküldtük Maxet, aki magával vitte a
puskáit is. Alig néhány napja Rachel úgy játszott Fehér
Medvével, mintha a személyes háziállata lenne. Nem
létezik, hogy bántotta volna. Diana hazudik. Ez egy trükk.
Hogy mi célból, arról fogalmam sincs. Nem tudom nem
észrevenni, hogy a hangjából áradó érzelem sokkal
közelebb áll az izgatottsághoz, mint az aggodalomhoz.
Ám ahogy a lőtérre érünk, elém tárul a szörnyű igazság.
Fehér Medve a földön hever, egy nagy kupac mozdulatlan,
bundás test. Összeszorul a torkom. Az én „egy a millióból”
medvémnek még legalább egy évtizedig élnie kellett volna,
bocsokat nemzeni, talán még egy ugyanilyen fehéret.
Ezután tényleg nem lesz több.
– Látod? – mutat rá Diana, megint a tárgyilagosság és
izgalom furcsa keverékével a hangjában. – Megmondtam.
Rachel megölte őt.
– De hát miért tette volna? És hol van most?
– Arra ment. – Diana az erdő felé mutat.
Már indulok is a fák közé. Diana biztos lelőtte Fehér
Medvét, és most próbálja rákenni az egészet a húgára. Ez
az egyetlen elfogadható magyarázat. Rachel látta, ahogy
megteszi, és elszaladt.
Hallom, ahogy Peter és Charlotte vitatkoznak a hátam
mögött.
– Ez a te hibád – mondja dühösen Peter. – Ha te és
Maxnem erősködtetek volna annyira, hogy legyen itt egy
lőtér, ez sosem történik meg.
– Ne engem hibáztass! – vág vissza a nővérem. – Te is
élvezed a lövöldözést.
Ott hagyom őket. Most csak Rachel érdekel. A szívem
megszakad érte. Rachel számára nem idegen a halál.
„Minden élőlénynek meg kell küzdenie a létéért, és nagy
számban el kell pusztulnia…”, mondta Darwin, és így igaz,
az állatok esznek, és megeszik őket, ez az élet körforgása.
Ám a szoros kapocs, ami ehhez a medvéhez fűzte őt,
egészen más szintre emeli a halálát. Ha Rachel követte el a
gyilkosságot, teljesen össze fog roppanni. Ismerem azt az
érzést, milyen egy gyilkosság terhét a vállunkon cipelni.
Bár a Yang fiú halála felett érzett elkeseredettségem semmi
ahhoz képest, amit a legközelebbi barát elvesztése jelent.
Hát persze hogy az erdőbe sietett elbújni. Ez az egyetlen
hely, ahol biztonságban érzi magát.
Fegyverdördülés hangja száll felém a hátam mögül.
Megpördülök.
Peter a földön fekszik. Diana és Charlotte fölötte állnak.
Mindkettejüknek puska van a kezében.
Pislogni kezdek. Egy másodpercig megrökönyödve állok,
mozdulni sem vagyok képes. Nem tudom, melyikük lőtte le
a férjemet. Annyit tudok, a mellkasán tátongó lyuk azt
jelenti, minden bizonnyal meghalt.
Felsikítok. Peter mellé rohanok, levetem magam a földre,
a karomba veszem, és úgy ringatom a testét, mintha egy
kisbaba lenne. Mintha még élne. Felnézek a nővéremre és a
lányomra, arcomon a hitetlenség, a sokk és a rettenet
keveréke.
– Miért? Miért tettétek ezt? Miért?
– El akartátok küldeni Dianát – feleli Charlotte
egyszerűen. – Ezt nem engedhettem meg. Ez az otthonunk.
Átkarolja a lányom vállát, és elképesztő büszkeséggel,
szeretettel és törődéssel néz rá, és még valamivel. A
„birtoklás” az egyetlen szó, ami eszembe jut. Mintha a
lányom hozzá tartozna.
– Sosem szeretted Dianát – folytatja. – Mindig Rachel volt
a kedvenced.
Rachel. Nagy nehezen talpra állok.
– Mit tettetek vele? Hol van?
– Látod? – fordul Charlotte Diana felé. – Mondtam, hogy
csak a húgod érdekli.
Diana megvonja a vállát, mintha ez a sok beszéd a
szeretetről meg a törődésről csak idegesítené.
– Elég ebből! – Felemeli a fegyverét.
Térdre borulok a lábai előtt. A puska csöve
centiméterekre van a mellkasomtól.
 – Diana. Drágám. Ne. Ne csináld ezt!
– El akartatok küldeni – közli. – Rachel árulta el. Hallotta,
ahogy apával erről beszéltek.
– Rachel… Nem, nem. Ez nem igaz. Mármint igen, apád
és én beszéltünk ennek a lehetőségéről, miután… miután az
a lány meghalt az út menti parkban. De tudjuk, hogy semmi
közöd nem volt hozzá. Ez a te otthonod is. Ígérem, senki
nem fog bezáratni téged.
Minden idegszálammal Dianára koncentrálok, próbálok
nem a hátam mögé nézni a férjemre.
– Szeretlek – teszem hozzá.
Hinnie kell nekem. Ha engem is megöl, Rachel árva lesz.
Kivéve, ha Diana vele is végezni akar. Nagyot nyelek.
– Hazudik – erősködik Charlotte. – Gyerünk! Lődd le! Egy
gyilkosság fejenként. Ebben egyeztünk meg. Tedd meg!
Nem kapok levegőt. Charlotte ölte meg a férjemet. Nem
Diana. A nővérem és a lányom eladták a lelküket az
ördögnek, és a lányom most meg fog ölni.
Diana felemeli a fegyvert, és felém fordítja.
– Sajnálom – suttogom. – Sajnálom, hogy azt hitted, nem
szeretlek. Mindig szerettelek. Mindig is foglak. – Az összes
érzelmemet ebbe a pár mondatba öntöm, talán ezek
lesznek életemben az utolsók, és tudom, hogy minden
szavuk igaz.
Lelassul az idő. Így maradunk, ahogy voltunk, törékeny
egyensúlyban.
Majd a lányom meghúzza a ravaszt.
 HUSZONNYOLC
MOST Rachel
– Rachel? – nógat Diana hangja.
– Válaszolnunk kellene? – néz rám kérdőn Trevor.
Megrázom a fejem, és a biztonsági kapu tetején
elhelyezett kamerák felé intek. Nem akarom megadni neki
azt az örömöt, hogy pánikolni lásson minket. Úgy érzem
magam, mint azok a bogarak, amiket Diana kedvéért meg
kellett fognom, hogy aztán feltűzhesse őket egy cipősdoboz
belsejébe, és végignézze a szenvedésüket.
– Lát minket? – tátogja Trevor.
Bólintok.
– És hall is – suttogom. – A családom szokása volt a
túlzott aggodalom. Biztonságos távolságra kell mennünk
innen.
Trevor előhalássza a táskáját a hátsó ülésről, és a vállára
veti. Én nem hozok semmit, mert semmim nincs. A
gondolat, hogy mindenemet hátrahagyom, furcsán
felszabadító érzés.
A biztonsági kamera úgy tekint le ránk, mint Isten szeme.
Ám a kamerák rögzítettek. Amint a látószögén kívül
kerülünk, Dianának fogalma sem lesz, merre mentünk.
Hagyom, hogy végignézzék, amint Trevorral eltávolodunk a
kameráktól, és dél felé vesszük az irányt, majd nagy ívben
bemasírozunk az erdő belsejébe, átvágunk az út északi
oldalára, és visszakanyarodunk a sziklák felé. Csak higgye
azt Diana, hogy a birtok legsűrűbb erdejében bújtunk el, és
a fák között rejtőzünk. Jobb tervem van ennél.
– Hova megyünk? – tudakolja Trevor.
– A tóhoz. Nem tudunk átmászni a kerítésen, azon a
rengeteg dróton. És a köztünk és az út között lévő sziklák
túl meredekek. Az egyetlen módja, hogy elhagyjuk a
birtokot, ha megkerüljük őket. A sziklák lábánál a kerítés
tovább folytatódik egy darabig a tóban is, amit úszva kell
megkerülnünk, de ha az sikerül, szabadok vagyunk.
– Várj! Azt a tavat nemrég még jég borította. Sőt, akár
még most is előfordulhat. Ugye tudod, mekkora
őrültségnek hangzik a terved?
 – Tudom. Kérlek! Bízz bennem!
Bárcsak többet mondhatnék. Oknyomozó riporteragyát
valószínűleg elárasztják a kérdések. De most egyszerűen
nincs időnk erre. Ugyanakkor szándékosan hagyom ki azt a
részt, amivel a tavon való átúszás után fogunk szembesülni.
További három mérföld az országútig. Csuromvizes
ruhában átcsatangolni az erdőn, a fagypontot alig
meghaladó hőmérsékletben, abban reménykedve, hogy nem
fagyunk halálra, nem túl bizalomgerjesztő. Arról nem is
beszélve, hogy amikor legutoljára ebben az erdőben jártam,
eltévedtem. Ez egy borzalmas terv, viszont valóban az
egyetlen esélyünk.
– Rendben van. De amint ennek vége, sokkal fogsz
tartozni nekem.
Nem ellenkezem. Ha bármi fogalmam lett volna a rám
leselkedő veszélyről, nem is jöttem volna haza, Trevort
pedig végképp nem vonom bele ebbe az egészbe.
Ugyanakkor úgy érzem, ez az utolsó lehetőségem, hogy
mindent jóvátegyek. Kimenteni Trevort ebből a helyzetből,
amibe miattam került, nem fogja helyrebillenteni a mérleg
nyelvét, de kezdetnek elég.
Nekiindulunk. Nem könnyű az út. A sziklafal bejáratát
hatalmas kőtömbök szegélyezik, az erdő szinte hozzájuk
nőtt, sötét, kesze-kusza, nedves. Az emberpróbáló
körülmények legalább nekünk kedveznek. Diana harmincöt
éves, Charlotte messze hatvanon túl jár – a fiatalság a mi
oldalunkon áll. Mielőtt Diana ránk találna – ha ránk talál –,
meg kell dolgoznia ezért a kiváltságért.
– Hogy bírod? – kérdezem Trevort.
Ő sokkal fittebb nálam, ezért nem is a fizikai hogyléte
felől érdeklődöm, inkább a mentális felől. Biztos vagyok
abban, hogy amikor elindult a vadászház felé, hogy interjút
készítsen a nővéremmel és a nénikémmel, fel sem merült
benne, hogy a nap végén az életéért fog menekülni. Ha
szellemi erőről van szó, nálam van az előny. Engem már
bezártak, elektrosokk-terápiának vetettek alá,
magánzárkába dugtak hetekre, lelocsoltak hideg vízzel, és
még számos más megaláztatásnak tettek ki. Hipnoterápiára
kényszerítettek, alvásmegvonással próbálkoztak,
begyógyszereztek. Talán nem érek fel hozzá fizikálisan, de
szinte biztos, hogy jobb a tűrőképességem.
– Jól vagyok. Ne beszélj! Csak menjünk tovább!
 Ezután, ahogy tovább nyomulunk a sötétben az
ismeretlenbe, furcsa dolog történik. Annak az elveszett két
hétnek az emlékei kezdenek visszatérni: hogy hogyan éltem
túl egyedül a vadonban. Látom magam, ahogy fejvesztve
rohanok az erdőben, mintha valami üldözne, de nem tudom,
mi, és hogy merre kellene mennem. Emlékszem, találtam
egy meleg, sötét zugot, ahol megbújtam, pont, mint a
legutóbbi álmomban, ott biztonságban éreztem magam. A
pszichológusok egyszer megpróbáltak hipnotizálni, hogy
visszanyerjem az emlékeimet arról a bizonyos két hétről.
Úgy látszik, egyszerűen el kellett volna játszanunk. Mert
hirtelen olyan tisztasággal rémlik fel minden, hogy az
szinte ijesztő.
Miután Diana arra kényszerített, hogy megöljem Fehér
Medvét, elfutottam, ahogy azt barátom az utolsó leheletével
tanácsolta nekem. Úgy gázoltam keresztül az erdőn, mint
egy ijedt őzike, amíg hirtelen egy magas sziklánál találtam
magam. Olyasféle volt, mint ami mellett most járunk.
Emlékszem, át akartam mászni rajta, de nem sikerült.
Aztán megláttam egy szűk nyílást félúton felfelé, a
kőtörmelékes talajon. Egy medve barlangja volt, ugyanaz,
ahol anya elmondása szerint Dianával először
megpillantották Fehér Medvét. Nagy nehezen felmásztam
oda, miközben patakzottak a könnyeim, hiszen tudtam,
Fehér Medvét nem fogom ott találni, mert megöltem őt.
Csakhogy a barlang nem volt üres. Egy másik medve
vette birtokba, ami elég gyakori jelenség. Éppen aludt.
Bemásztam, mellé kuporodtam, és csak sírtam.
Az ezt követő napok már homályosabbak. Emlékszem,
hogy havazott, de a medve melegen tartott. Előfordult,
hogy megmozdult, kinyitotta az egyik szemét, álmosan rám
nézett, majd újra becsukta. Emlékszem, hogy havat ettem,
ha megszomjaztam. Tisztában voltam vele, hogy ettől
lecsökken a testhőmérsékletem – a szüleim éppen elég
túlélőtechnikára megtanítottak –, de bíztam a társamban,
hogy ismét felmelegít. Nagyon éhes voltam. Az idő
legnagyobb részében aludtam.
Aztán egy napon egy holló szólt hozzám: Kr-r-rúg, kr-
rrúg, kr-r-rúg, kr-r-rúg. Kinyitottam a szemem. A holló
ismét beszélni kezdett. Erre, közölte olyan szavakkal,
amiket valahogy képes voltam megérteni. Nem maradhatsz
itt. Megmutatom, merre menj.
 A barlang szájához másztam. Odakint rettentő világos
volt. Eltűnt a hó, a helyét napsütés és kellemes meleg vette
át.
Kövess, utasított a holló, én pedig így tettem. Lecsúsztam
a kavicsos lejtőn, és követtem a madarat egészen a
bekötőútig. A ház felé vettem az irányt, ám a holló a másik
irányba kezdett repülni, így mentem utána, átcsusszantam
a biztonsági kapun, és az országútig vándoroltam a
nyomában. Most szinte elképzelhetetlennek tűnik, hogy
egy, az éhségtől és a traumától legyengült kisgyerek képes
volt megtenni azt a három hosszú mérföldet, de nyilván így
történt, mert a rendőrségi jelentés szerint egy arra járó
motoros talált rám az út mellett fekve. Habár erre nem
emlékszem.
Mindenre fény derül, ígérte a holló, amikor néhány
nappal ezelőtt visszatértem. Vajon ugyanaz a madár, aki
gyerekkoromban is segített? Szeretném azt hinni.
Hátrapillantok a vállam fölött Trevorra, és elmosolyodom.
Alig várom, hogy megoszthassam vele az örömhírt, hogy az
emlékeim visszatértek. Fantasztikus történetet kap majd.
Feltételezve, hogy túléljük ezt az egészet.
– Mi az? Miért mosolyogsz?
– Később elmondom.
Aztán a reggeli napsugarak hirtelen áttörnek a sziklák
teteje fölött, és rádöbbenek, hogy új problémával kell
szembenéznünk.
– Gyorsabban – sürgetem.
Az erdő napfényben sütkérezik. Kora tavasz van, a fákon
nincsenek levelek. Még ha nem is viselnék vörös kockás
inget a farmerdzsekim alatt, akkor is könnyű lenne kiszúrni
a mozgásunkat. Megkockáztatok egy pillantást a hátunk
mögé. Közel fél órája vándorlunk, ám Dianának még semmi
jele. Mégsem tudom kiverni a fejemből a gondolatot, hogy
hibát követtünk el. Mintha csapdába sétálnánk. A
nővéremet sosem lehetett ilyen könnyen átverni. Hagyta,
hogy ilyen messzire eljussunk, mert tud valamit, amit én
nem. Talán kinyitotta a kaput, kiment rajta, és a túloldalon
várja, hogy megérkezzünk. Talán odaállította Charlotte-ot
egy puskával a kerítés végéhez. Talán úgy tervezi, akkor lő
le minket, miközben úszunk. Ha így van, ismét
megkönnyítettem számára a helyzetet, nem lesz
problémája, hogyan szabaduljon meg a holttestünktől.
 A kételyeim ellenére megyünk tovább előre, hisz mi mást
tehetnénk.
Egy holló károg magasan a fejünk felett. Így próbálja
felhívni valamire a figyelmemet? A hollóknak kitűnő látása
van. Elképzelhető, hogy látja a nővéremet. Hogy segíteni
akar nekünk megszökni. Egy holló megmentette az
életemet egyszer; talán ugyanez megtörténik másodszor is.
– Merre van? – kérdezem tőle.
Hagyom, hogy Trevor azt higgye, hangosan
gondolkodom, és magamban beszélek.
A holló vészkiáltást hallat, és a bekötőút felé repül.
– Siess! – szólítom fel Trevort. – A nővérem közeledik. –
Nem árulom el neki, honnan tudom.
Futni kezdünk. A talaj sárossá és nedvessé válik.
Gyűlölöm, hogy ilyen nyilvánvaló nyomot hagyunk magunk
után. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy messze előtte járunk
– a puskája hatótávolságán kívül, amit minden bizonnyal a
kezében tart.
Aztán hirtelen egy medve lábnyomára leszek figyelmes a
sárban, egyetlen hatalmas hátsó láb nyoma, jóval nagyobb
az emberénél. A medvéink természetüknél fogva nem túl
agresszívek, ám ez az állat most ébredt fel a téli álmából.
Éhes lesz. És ennél fogva morcos és kiszámíthatatlan is.
Nem elég, hogy a nővéremtől félnünk kell. Ha
szembetalálkozunk ezzel a medvével, ki tudja, mit fog
tenni. Az állat a tó felé tart. Az egyetlen módja, hogy
elkerüljük, ha mi az ellenkező irányba indulunk, a barlangja
felé.
A barlangja felé.
Hát persze! A mozgás buktat le egy embert. Ha valakit
üldöznek az erdőn keresztül, a legbiztosabb módszer, ha
elbújik a föld alá. Eddig a pillanatig nem tudtam, hol
kellene elrejtőznünk. Már tudom.
– Állj! Várj! Változott a terv. – A nyomokra mutatok, és
elmagyarázom, mire gondolok.
Trevor szeme kikerekedik.
– Egy medvebarlangban akarsz elbújni?
– Csak amíg tiszta nem lesz a terep. Nem lesz gond. A
medve a tóhoz igyekszik éppen inni és enni. Órákig nem
tér vissza a barlangjába, ha egyáltalán visszamegy.
Legszívesebben hozzátenném, hogy a medvebarlangban
való elrejtőzés egyszer már bevált nekem, ám erre most
nincs idő. Ha oda szeretnénk érni, mielőtt Diana utolér
minket, sietnünk kell. Felmerül bennem, hogy Trevor
számára a menekülésünk kaotikusnak tűnhet. Először
meggyőzöm, hogy ki tudunk menni autóval, majd arról,
hogy egy sziklát megkerülve és jeges tavat átúszva
menekülhetünk el, most pedig ismét a ház felé vezetem őt
azzal az ígérettel, hogy egy medve barlangjában
menedékre lelhetünk. A terv még számomra is őrültségnek
hangzik. Vagy talán az a legőrültebb az egészben, hogy
biztos vagyok benne, sikerülni fog.
– Komolyan beszélsz – jegyzi meg Trevor.
Bólintok.
– Működni fog. Ígérem.
Egy ígéret, amit remélem, sikerül betartanom.
HUSZONKILENC
– Biztos vagy benne, hogy erre kell mennünk? – tudakolja
Trevor húsz perccel később, ahogy átvonszoljuk magunkat
egy újabb mocsaras részen, ami úgy szippantja be a
csizmánkat, mint a futóhomok. – Látod még a csapást?
– Ez az.
Nem árulom el neki, hogy már jó ideje nem látom a
medve nyomát. De nem aggódom. Mióta elhagytuk a tavat,
a holló belátható távolságban repül előttünk, időnként
megpihen egy alsóbb ágon, amíg bevárja, hogy utolérjük,
majd továbbindul, pontosan úgy, ahogy két nappal ezelőtt
tette, amikor hasonlóan elvesztem. Bárki más azt hinné, a
madár ismételt felbukkanása csak véletlen, és bármiféle
különös ok vagy cél nélkül szeli át az erdőt, és a tetteinek
semmi köze Trevorhoz vagy hozzám. Ám én tudom az
igazat.
Hasonlóan amiatt sem aggódom, hogy a barlang elég
nagy lesz-e mindkettőnk számára – Trevor ugyanis ebbéli
aggályát is kifejezésre juttatta. Amikor a medvék barlangot
vájnak maguknak, pontosan a saját méretükre szabják, ami
logikus, ha belegondol az ember: miért kuckóznának be
télire egy náluk nagyobb odúba, hiszen akkor hamarabb
elveszítenék testük értékes melegét. A medve hatalmas
lábnyomából ítélve nem is kérdéses, hogy be fogunk-e férni.
Az egyetlen kérdés, hogy miféle barlang lesz ez. Ahogy egy
medve eléri a felnőttkort – ennek a lábnyomnak a
tulajdonosa már egészen biztosan elérte –, minden évben
ugyanahhoz a barlanghoz tér vissza télire, kivéve, ha azt
már egy másik elfoglalta. Néhányan a szikla oldalába vájják
a barlangjukat, mint amiben Fehér Medve is született.
Mások egy fa gyökérzetébe. Az is előfordul, hogy egy
üreget használnak barlangnak, vagy egy homokos dombot.
Ha semmi más lehetőségük nincs, akár a szabad ég alatt is
elalszanak egy kisebb mélyedésben. Én azonban nyilván
valami meleg és száraz helyben reménykedem.
Kr-r-rúg, kr-r-rúg, károg a holló, ahogy ismét megpihen
egy ágon. Csakhogy ezúttal amikor utolérjük, nem mozdul
onnan.
 Felemelt kézzel megállásra intem Trevort, és lassan
körbefordulok széttúrt föld és egy rakás gally után kutatva,
aminek nem kellene ott lennie. Egy hatalmas fehér fenyő
föld feletti gyökerei tövében, egy kis halom gallyacska alatt
ráakadok a bejáratra. Félresöpröm őket.
– Megjöttünk. Otthon, édes otthon!
– Hogyan…?
Megrázom a fejem, és bemászom. Nem fogom elmondani
Trevornak, hogy találtam ide.
Ő is bemászik utánam. Elég szűkös a hely. A barlang
ráadásul sokkal közelebb van a bekötőúthoz, mint azt
szeretném, sőt, innen nézve éppen rálátok az út egyik
szakaszára. Ám hinnem kell abban, hogy a holló tudja, mit
csinál: hogy ez az egyetlen hely az erdőben, ahol
biztonságban leszünk.
– És ha visszajön a medve? – kérdezi Trevor, miután
azösszes gallyat a bejárat elé húztuk, amit csak elértünk.
– Nem fog. Most ébredt fel a téli álmából. Olyan éhes,
mint a… hisz tudod. Nem jön vissza, amíg nem talált
ennivalót, ha egyáltalán visszajön. – A medvék közel sem
ilyen kiszámíthatóak, de remélem, Trevornak fogalma
sincs erről. – Na mindegy, csináltam már ilyet korábban.
Így éltem túl azt a két hetet az erdőben. Egy medve
barlangjában rejtőztem el. Már emlékszem.
Mindent elmondok neki: a nővérem rákényszerített, hogy
lelőjem a ritka albínó medvét, aki a barátom volt, utána
elbújtam az erdőben, mert féltem, hogy velem is végezni
fog, rátaláltam a barlangra, és bemásztam, a téli álmát alvó
medve pedig melegen tartott. Azt kihagyom, hogy Fehér
Medve figyelmeztetett a menekülésre, vagy hogy a holló
vezetett biztos helyre.
– Elképesztő – leheli, amint befejezem. – Bárcsak lenne
nálam ceruza.
– Ne aggódj! Ha ennek vége, ígérem, adok neked
egyexkluzív interjút.
Csend telepszik a barlangra. Megborzongok.
– Fázol? – kérdezi.
Annyira össze vagyunk préselődve, hogy alig tudja
kiszabadítani a karját, majd átkarolja a vállamat, és így
maradunk.
– Minden rendben. Csak…
 Elhallgatok. Ahogy elmeséltem Trevornak az erdőbéli
kalandomat a szüleim halálának napján, ez még több
emléket szabadított fel, jelenetek és érzések
összevisszaságát, aminek egyelőre semmi értelme.
– Csak mi?
– Css. Hagyj gondolkodni egy kicsit!
Lehunyom a szemem, hagyom, hogy az agyamba toluló
hangok és képek formát öltsenek, és összeálljanak, és
megremegek. A történet, amit elmeséltem Trevornak, nem
teljesen pontos. Miután lelőttem Fehér Medvét, és
elfutottam, de mielőtt a holló a medve barlangjához
vezetett volna, visszatértem a lőtérre. Fogalmam sincs,
miért. Valószínűleg azért, mert minél messzebb kerültem,
annál kevésbé hittem el, hogy Fehér Medve tényleg halott.
Talán vissza akartam menni, hogy megbizonyosodjam róla.
Most már látom, milyen veszélyes és felelőtlen döntés volt
ez részemről, tudván, hogy a nővérem még mindig a
lőtéren volt puskával a kezében, ám akkor nem
gondolkodtam tisztán. Ahogy közeledtem, hangokat
hallottam. Négykézlábra ereszkedtem, átmásztam az
aljnövényzeten, és olyan közel mentem, amennyire csak
lehetett, hogy lássam és halljam, mi folyik ott.
Láttam a szüleimet Dianával és Charlotte-tal.
Mindannyian Fehér Medvére mutogattak, és ordibáltak.
Anya az erdő felé pillantott, és a nevemet kiáltotta. Ám még
mielőtt válaszolhattam volna, Charlotte lelőtte apát. Anya
felsikoltott, apához rohant, és rávetette magát. Diana anya
felé fordította a fegyverét. Ő térdre rogyott.
– Tedd meg! – hallottam tisztán Charlotte felszólítását.
A nővérem pedig meghúzta a ravaszt.
Úgy érzem, menten elhányom magam. Ott voltam.
Mindent láttam. Szemtanúja voltam a szüleim
meggyilkolásának. Nem csoda, hogy összemostam Fehér
Medve halálát a szüleimével. Három egymást ilyen gyorsan
követő haláleset láttán bárkinek megbomlana az elméje,
pláne egy tizenegy éves gyereknek. Ismét elcsodálkozom az
emberi memória törékenységén; az agyam addig csavarta
ezt az emléket, amíg néző helyett aktív résztvevője lettem a
jelenetnek. Most viszont már tudom az igazságot.
Emlékszem.
– Fázol? – kérdezi Trevor, mert újra megborzongok.
 Bután bólintok. Közelebb húz magához. Hozzábújok, a
vállára hajtom a fejem, miközben próbálom felfogni a súlyát
annak, amire az előbb rájöttem. Mindig is tudtam, hogy a
nővérem gonosz. Tudtam, mert akárhányszor Jancsi és
Juliskát játszottunk, ő minden alkalommal a boszorka
szeretett volna lenni, vagy a gonosz mostoha a
Hófehérkében, esetleg a szívtelen királynő a
Csipkerózsikában, ezek a szerepek illettek a
személyiségéhez. Arról azonban fogalmam sem volt, hogy
Charlotte legalább ugyanolyan ördögi. Mindig úgy
tekintettem rá, mint a nővérem lakájára, a hűséges
talpnyalójára, akinek egyetlen vágya, hogy szolgálhassa.
Ahogy idősödtem, és megismerkedtem jó pár mentális
betegséggel az elmegyógyintézetben, még meg is sajnáltam
őt. Nyilván dependens személyiségzavarban szenved:
nehézséget jelent számára átlagos, mindennapi döntéseket
meghozni, mint hogy mit egyen, vagy milyen ruhát viseljen,
hajlamos rá, hogy passzív maradjon, hagyja, hogy mások
vegyék át az irányítást, és vállalják a felelősséget élete
legfontosabb kérdéseiben – minden passzolt.
Ám most már tisztán látom szolgasága megdöbbentő
mértékét. Charlotte ölte meg apámat. Láttam. A
nagynéném és a nővérem jobban megérdemlik egymást,
mint azt valaha gondoltam.
Amit azonban nem érdemelnek meg, az az, hogy továbbra
is a házamban éljenek. El kell mesélnem a két gyilkos nő
történetét, akik egy vadászházban éldegéltek boldogan,
miközben áldozataik a hegyen feküdtek a nefelejcsek alatt
elföldelve.
A szavakra gondolok, amiket Diana vésett a hasamba.
Életben kell maradnom. Én vagyok az egyetlen, aki
igazságot szolgáltathat.
Mert így kell végződnie az ő történetüknek.
HARMINC
Hosszú ideje várakozunk a barlangban. Hasogat a hátam,
sajog a hátsóm, a lábam bizsereg, a lábfejem pedig
érzéketlen. Trevor mellettem guggol, még mindig átkarol, a
fejét pedig kissé oldalra dönti, mert a barlang olyan kicsi,
hogy még egyenesen ülve sem fér el benne. A nyaka
rettenetesen fájhat, legalább annyira, mint a lábam, de nem
panaszkodik, nem vádaskodik, nem rágódik, nem
kérdőjelezi meg, mit művelünk, és miért. Megbízik bennem.
Azt kívánom, bár én is ilyen biztos lennék magamban.
Nem tudom levetkőzni az érzést, hogy Diana nem is
követett minket, ahogy azt feltételeztem, hanem valami
teljesen mást tartogat a számunkra. Ha visszagondolok
minden egyes alkalomra, amikor azt hittem, tudom, mire
készül, pedig nem így volt, amikor azt hittem, jóval előtte
járok, végül mégis átvert, jogos a kételkedésem.
Sebezhetőnek érzem magam, mintha csapdába csaltak
volna. Állandóan Scotty jár a fejemben. Bárcsak
elköszöntem volna tőle.
Vánszorognak a percek. Végre kerekek csikorgása
hallatszik a kavicságyon. Kis nyílást formálok a barlangot
lezáró gallyak között, és kikukucskálok. Egy sötétzöld dzsip
halad el előttünk lassan, pontosan olyan, mint Trevoré.
Talán az is. Nem emlékszem, elhozta-e a kulcsait. Percekkel
később a dzsip visszatér abból az irányból, amerre az imént
eltűnt, és ismét elhalad előttünk. Nem tudom, ennek vajon
az az oka, hogy Diana tudja, hol vagyunk, és csupán azért
kocsikázik fel-alá, hogy minket kínozzon, vagy valóban
keresgél. Előbb-utóbb kiderül.
– Szerinted tudja, hogy itt vagyunk? – suttogja Trevor,
miután a dzsip harmadszorra is elgurul.
– Nem tudhatjuk. Csak maradjunk a fenekünkön! Inkább
várjunk tovább, mint hogy nem eleget.
– Nem kell suttognod – szólal meg hirtelen Diana.
Aszívem majd' kiugrik a helyéről, aztán lefagyok. – Tudjuk,
hogy odabent vagy. Legközelebb, ha el akarsz tűnni, ne
viselj piros felsőt.
Trevor megszorítja a vállamat, mintha azt mondaná, nem
az én hibám, majd az ajkára teszi az ujját. Bárcsak ne lenne
É
ilyen nagylelkű. Én kevertem magunkat bajba. Az én
feladatom, hogy megmentsem őt.
– Maradj itt! – susogom. – Engem akar. Ne hagyd, hogy
meglásson! Bármi történik, ne mozdulj!
Félretolom a gallyakat, és kimászom.
Diana puskával a kezében vár rám. Megadóan magasba
emelem a kezem, és arrébb lépek, hogy eltereljem a
figyelmet Trevorról. A dzsip az úton parkol. Charlotte
szintén puskával a kezében az oldalának támaszkodik;
valóban úgy fest, mint a tett helyszínéről menekülő autó
sofőrje. Ő Bonnie, Diana Clyde-ja mellett. A tökéletes
bűntárs.
– Oké. Megtaláltál. Most mi lesz?
Diana a puskájával a barlangra mutat.
– Most a barátod.
– Trevor? Ő nincs itt. Átmászott a kerítésen, hogy
segítséget hívjon. – Dacosan felemelem a fejem, azt
remélem, ez segít meggyőzni őt arról, hogy nem hazudok. –
Nem kellett volna áramtalanítani a kaput.
– Menjünk inkább biztosra, ugye egyetértesz? – Dianakét
golyót ereszt a barlang belsejébe gyors egymásutánban.
Charlotte felsikkant. Nekem is nehezemre esik
türtőztetni magam. Ökölbe szorítom a kezem, az ajkamba
harapok. Ha a legapróbb jelét adom annak, hogy tudom,
Trevor odabent van, ismét lőni fog.
Semmi hang nem jön a barlangból. Semmi mozgás.
Trevor halott. Őt is megölettem. És most én következem.
– Nézd meg! – utasítja Diana Charlotte-ot.
Charlotte nagy nehezen keresztülbotorkál mellettünk a
bozóton, négykézlábra ereszkedik, és benéz.
– Üres – feleli, hangjából árad a hitetlenkedés. Felül, és
megrázza a fejét. – Nincs itt.
Nem hiszem el. Persze hogy odabent van Trevor. Meghalt
vagy megsérült, fogalmam sincs. Ám életben kell lennie,
különben miért mondaná Charlotte, hogy nincs ott. Fedez
minket. Még nem állt át teljesen a sötét oldalra. Még van
valamennyi lelkiismerete.
– Tök mindegy – közli Diana egy vállvonás kíséretében. A
puskájával az út felé int. – Indulj!
Nem mozdulok. Ha azt teszem, amit mond, sosem jutok ki
innen élve. Nem tudhatom, milyen súlyosak Trevor
sérülései, túléli-e, megmenekül-e. Remélem, rendben lesz,
 g
és ki fogja nyomozni, hogyan haltak meg a szüleim és én, és
megírja a teljes igazságot a családomat megsemmisítő
tragédiáról. Remélem, Diana a szüleink mellé temet majd
engem is. Szép remények…
Nem! Nem adhatom fel. Nincs vége, küzdeni fogok az
utolsó lélegzetemig.
Ismét felszegem az állam. Ezúttal semmi mesterkélt
nincs az ellenszegülésemben.
– Nem! Sehova nem megyek, amíg el nem mondasz
mindent. Ezzel tartozol.
– Semmivel nem tartozom neked.
– Ott voltam. Láttam, ahogy Charlotte-tal lelőttétek a
szüleinket. Visszamentem, miután megölted Fehér Medvét,
és elbújtam az erdőben. Láttalak!
– Szóval láttál. És akkor mi van? Mit kell még tudni
ezenkívül?
– Tudni akarom, hogyan győztétek meg Charlotte-tal a
rendőrséget, hogy a szüleink halála gyilkosság és
öngyilkosság volt. Rengeteg igaz történeten alapuló
krimisorozatot nézek. Ezt nem egyszerű kivitelezni.
– Ó, sokkal könnyebb, mint gondolnád – vág közbe
Charlotte. – Főleg, ha a bűntársad olyan eszes, mint a
nővéred.
Tényleg büszke a szüleim – a saját nővére – halálában
játszott szerepére? Vagy csak eljátssza, hogy Diana oldalán
áll, hogy megtévessze?
– Miután végeztünk velük, a holttesteket felpakoltuk egy
terepmotorra, visszahoztuk a házba, és megrendeztük a
jelenetet az előcsarnokban – folytatja Charlotte. – Anyádat
Diana puskájával lőttük le, tehát lőttünk egyet apád testébe
is a Magnummal, hogy úgy tűnjön, mindkettejükkel
ugyanaz a fegyver végzett. Aztán letöröltük az
ujjlenyomatainkat, rátettük apád ujjlenyomatát a puskára,
és ott hagytuk mellette. Még a kezünket is beletöröltük a
tenyerébe, hogy a rendőrség megtalálja rajta a
lőpormaradványokat. A lőtéren szétfolyt vérrel semmit nem
tudtunk kezdeni, de úgy számítottuk, ha a rendőrség
megtalálja, azt fogják hinni, hogy Fehér Medve vére. És
pontosan így is történt.
– Az emberek buták – közli Diana.
Ha belegondolunk, ő és Charlotte milyen könnyedén
átvertek erre kiképzett szakembereket, kivételesen egyet
kell értenem.
– Diana téged is levadászott és megölt volna – csacsogja
tovább Charlotte. – Sokáig kerestünk, aztán feladtuk, és
hívtuk a rendőrséget anyukád gyilkossága miatt. Miután
hetekkel később kikeveredtél az erdőből, és kikötöttél az
elmegyógyintézetben, rájöttünk, hogy elvesztek az
emlékeid, szóval már nem volt szükséges veled is végezni.
Mostanáig, akár hozzá is tehette volna. Charlotte
közönyös előadása a szüleim haláláról elborzaszt. Hogyan
élhetett éveken át azzal a tudattal, hogy mit tettek? Tizenöt
önmarcangoló évet töltöttem egy elmegyógyintézetben,
mert azt hittem, véletlenül lelőttem édesanyámat.
Mennyivel rosszabb lehet annak, aki mindezt szándékosan
teszi? Annyi mindent szeretnék mondani neki, kérdezni
tőle. Miért ölted meg apát? Mi történt veled? Mikor
változtál meg így? Az a Charlotte néni, aki az én
emlékezetemben él, egy életszerető, kedves ember volt.
Meséket olvasott nekem, elvitt szánkózni, megtanított sütni
és rajzolni. Képtelen vagyok elhinni, hogy annyira
megrontotta őt a nővérem iránti szeretete, hogy segít neki
levadászni és meggyilkolni engem, mindenféle érzelem
nélkül, mintha csak egy nyuszi lennék. És mégis itt
vagyunk.
– Miért csinálod ezt? Mit ártottam neked? Szerettelek –
nézek rá.
Továbbra is Charlotte a gyenge láncszem. Hazudott
Trevorral kapcsolatban, hogy megvédje. Most is segítenie
kell nekünk.
– Elég ebből! – vág közbe Diana. Ismét a bekötőút felé
noszogat. – Mozgás!
– Nem – felelem, nemcsak azért, mert vannak még
kérdéseim, de azért is, mert ha azt teszem, amire utasít,
halott vagyok. – Nem fejeztük be. Tudnom kell, miért. Miért
csinálod ezt? Miért ölted meg a szüleinket? Miért ölted meg
azt a lányt az út menti parkban?
– Miért ne? Egy senki volt.
– És Max? Charlotte tudja, hogy őt is megölted? –
Azutolsó kártyámat is kijátszom, ahogy az emlékezetem
hiányzó darabkája is a helyére kerül.
Charlotte hirtelen elsápad.
– Várj! Mit beszélsz?
 – Azt mondom, hogy mindenre emlékszem, ami
aznaptörtént. Diana megölte Maxet. Miután lelőttük Fehér
Medvét, Max odarohant a tisztásra. Gondolom, mivel
hallotta a dörrenést. Vitatkoztak, aztán Diana megölte őt.
– Nem hiszem el. – Charlotte Dianára néz. – Mondd, hogy
nem igaz!
Diana megrántja a vállát.
– Persze, hogy lelőttem. Belerondított volna a terveinkbe.
Az erdőbe rejtettem a holttestét, mielőtt a lőtérre csaltam a
szüleimet, később pedig visszamentem, és eltemettem. –
Elmosolyodik. – A kis családi temetőnk zsúfoltabb, mint
gondolnád.
– Hogy voltál képes? – üvölti Charlotte. – Szerettelek.
Öltem érted! És most kell megtudnom, hogy… eközben… a
szerelmem holtan feküdt alig tizenöt méterre? Szerettem
őt! Össze akartunk házasodni!
Charlotte a nővérem felé fordítja fegyverét. Remeg a
keze.
– Rossz ember vagy. Gonosz. Visszataszító. Nem hiszem
el, hogy valaha is szerettelek.
– Jaj, kérlek – mondja Diana, hangjából csöpög a
megvetés.
Felemeli a puskáját, és lelövi Charlotte-ot, mielőtt
bármelyikünk is reagálhatna.
Charlotte összeesik, és mozdulatlanul fekszik a földön.
Nem hiszem el. Charlotte is meghalt. Újabb gyilkosság
szemtanúja voltam.
És most én következem.
Aztán a szemem sarkában mozgást látok. Először azt
hiszem, Trevor az. Életben van, Diana golyói csak
megsebesítették, és a fájdalomtól, a megrázkódtatástól és a
vérveszteségtől legyengülve kimászott a barlangból, hogy
segítséget hívjon.
De nem Trevor az. Hanem a medve. Hatalmas.
Robusztus, egészséges és életerős. Éppolyan nagy,
amilyennek képzeltem. Az állat ide-oda dobálja a fejét,
hörög, és egy lépést tesz a nővérem felé. Szinte azt
kívánom, ölje meg őt a sok gonoszságért, amit elkövetett.
Csakhogy én nem vagyok olyan, mint ő.
Odabökök.
– Mögötted. A medve. Visszajött.
Diana nem hisz nekem, és elvigyorodik.
 – Komolyan mondom. Nézd!
Hátrafordul. A medve a hátsó lábaira ágaskodik, a
levegőbe bokszol, majd visszahuppan négykézlábra, és
ismét morogni kezd. Diana elsüti a fegyverét. Az állat ismét
felágaskodik, a mellkasát ütögeti, majd hangosan
felmordul. Leereszkedik, és felénk indul.
Diana megint tüzel. A medve mégis tovább közeledik.
Nem értem. Fehér Medvét a Remington egyetlen golyója
leterítette, most azonban egy nagyobb és erősebb puskából
kilőtt több lövedék sem képes megállítani ezt az állatot.
Szinte megbabonázva állok, és figyelem, ahogy a medve –
akinek már régen halottnak kellene lennie – a nővérem felé
rohan. A bundája egyre világosabb és világosabb lesz.
Diana tüzel és tüzel. Ám az állat egyre csak jön. Mire
ráugrik a nővéremre, és belemélyeszti a fogát a torkába, a
bundája már teljesen fehér.
Eltakarom a szemem. A sikolyára várok. Ehelyett egy
holló károgását hallom.
Kinyitom a szemem. A medve nem fehér. A nővérem
pedig nem halott. Ez csak egy illúzió volt. Egy újabb
látomás. A fénysugarak szédítettek meg. Csak én vagyok,
egy nagyon halott fekete medve, és a nővérem, aki magából
kikelve ereszti bele a tárát a tetembe.
Gondolkodás nélkül Charlotte fegyveréért ugrok, a
holtteste mögött a földhöz lapulok, és tüzelek.
Diana a földre zuhan.
Nem kel fel újra.
– Trevor! – kiáltom, ahogy az erdő elcsendesedik. A
barlanghoz rohanok, és benézek.
Ám a zug valóban üres. Charlotte nem hazudott. Trevor
felszívódott.
Térdre rogyok, és a két kezem közé fogom a fejem. Olyan
biztos voltam benne, hogy Trevor odabent maradt, biztos,
hogy Diana megölte vagy megsebesítette.
Semminek nincs értelme többé. Talán ez nem is a valóság.
Talán tényleg őrült vagyok. Csakugyan egy
elmegyógyintézetben lenne a helyem.
Aztán hirtelen ott áll fölöttem Trevor. Lenyúl értem, és
felsegít.
– Jól vagy? – hátrasimítja a hajamat az arcomból, a
karjába vesz, és rám néz. Az arcáról aggodalom, törődés,
 ijedtség és még valami más olvasható le. Valami, amire
nem állok készen, hogy kimondjam.
– Hogyan…? Nem értem…
– Miután kimásztál a barlangból, és beszélgetni kezdtél
a nővéreddel, nem éreztem magam biztonságban, szóval
utat törtem magamnak hátul. Volt egy kis mélyedés az
egyik fa mögött, oda gurultam, és betakartam magam
gallyakkal. – Lenéz a ruháira. – Kicsit vizes volt.
– El sem tudom hinni, hogy jól vagy.
– Sajnálom, ami a nagynénéddel és a testvéreddel
történt.
– Én is.
Charlotte összetört testére pillantok, arra gondolok,
hogyan próbált nekem segíteni, és hogy ő ölte meg az
apámat. Nem volt teljesen gonosz. De teljesen jó sem.
Aztán eszembe jut, hogy megöltem a nővéremet. Talán
mindannyiunkban ott él ez a kettősség.
Felveszem a puskát a földről, ahova dobtam, és
körbeforgatom. Felismerem a puskatuson lévő
karcolásokat. Valahogy helyénvalónak tűnik, hogy a
Remington, amivel lelőttem a nővéremet, az enyém. A
nővérem gyilkos volt. És most már én is az vagyok.
– Ne aggódj! – szól Trevor. – Láttam, mi történt.
Önvédelem volt. A rendőrségnek is el fogom mondani.
Sőt… – Benyúl a kabátzsebébe, és előhúz egy diktafont.
– Komolyan? Mindent felvettél?
– Miféle riporter lennék, ha nem tettem volna? –
Elvigyorodik. – Na gyere! Húzzunk el innen!
– Először is újra vissza kell kapcsolnunk az áramot a
biztonsági kapuba. Aztán kimehetünk az országútra, és
hívhatjuk a rendőröket.
Elindulunk a ház felé. Kr-r-rúg, kr-r-rúg, szól a holló
vészjóslón. Megpördülök. Diana a hasára fordult, és
felkönyökölt. A puskája Trevorra mutat.
– Feküdj! – ordítom, és ellököm.
A földre vetődünk. A golyó, ami megölte volna, elsuhan a
fejünk fölött.
Diana gyorsan újratölt. Felpattanok. Felé irányítom a
fegyvert, amit Charlotte-nak esélye sem volt elsütni, célzok,
és meghúzom a ravaszt.
 A golyó pontosan ott találja el, ahol terveztem. Nem is
számítottam másra. Tehetséges célba lövő vagyok.
 HARMINCEGY
ÖT ÉVVEL KÉSŐBB Rachel
Miután minden lecsendesedett, megpróbáltam egyedül élni
a házban. Mindenki azt tanácsolta, ne tegyem. Azt
mondták, túl sok borzalmas dolog történt ott, túl sokan
haltak meg, és a legjobb lenne, ha eladnám az egész
birtokot, és továbblépnék. Akadt olyan, aki szerint még a
Felső-félszigetet is el kellett volna hagynom. Olyan
messzire futni a múltam elől, amennyire csak lehet, és új
életet kezdeni. Ha megkérdeztem, mégis mit ajánlanak, hol
kellene elkezdenem ezt a bizonyos új életet, mit kellene
csinálnom és miből kellene élnem, a válaszok már kevésbé
voltak konkrétak. Az egyetlen, amiben látszólag mind
egyetértettek, az volt, hogy nem lenne szabad a házban
maradnom.
Tehát nyilvánvalóan meg kellett cáfolnom őket. Nem csak
konokságból akartam tenni egy próbát. Ez volt az
otthonom. A ház és a föld generációk óta a családom
birtokában van. Mielőtt minden tönkrement volna, imádtam
itt élni, számtalan boldog emlékem van. Édesanyám is itt
végezte a kutatását, én pedig azt reméltem, folytathatom.
Itt vannak eltemetve a szüleim, csakúgy, mint meg nem
született kisöcsém.
Egy hétig bírtam. Egyrészt elárasztottak az emlékek,
pont, ahogy mindenki megjósolta. A nagyobb baj azonban
velem volt. Miután Diana megölte Charlotte nénit, én pedig
lelőttem őt, úgy éreztem, hogy többé már nem köt semmi
sehova. Csak sodródtam. Fejben tudtam, hogy szabad
vagyok, azt tehetek, amit akarok, mégsem voltam képes
továbblépni. Annyira hozzászoktam a gondolathoz, hogy az
életem értéktelen, nehéz volt elhinni, hogy nemcsak lesz
jövőm, de meg is érdemlem azt.
A másik probléma a házzal az volt, hogy úgy tűnt, a
szüleim még nem álltak készen az elválásra. Akárhányszor
beléptem egy szobába, anya és apa a karosszékben ülve
olvasgattak, feltöltötték tűzifával a tárolót, vacsorát főztek,
vagy arról beszélgettek, amit aznap láttak, hallottak vagy
átéltek. Néha rajtakaptam őket, ahogy a bolondságaimon
kuncognak, például amikor elfelejtettem bekapcsolni a
szivattyút, és kiürült a víztartály, vagy amikor fogalmam
sem volt, hogy mielőtt begyújthatnék a tűzhelyen, ki
kellene nyitnom a kémény szelepét, és a konyhát elöntötte
a füst. Máskor meg lefüleltem őket, ahogy összefonódva
csókolóznak. Éjjel hallottam, ahogy halkan pusmognak a
hálószobájukban, mert azt hitték, már alszom.
Egy hétig bírtam, utána kivettem egy szobát egy
motelben. Három hónapot töltöttem ott. Mégis minden
áldott nap visszatértem. Tudni akartam, hogyan élhetnék a
házban, ahol felnőttem, folytatni akartam anyám kutatását,
nemcsak az iránta érzett szeretetem és tiszteletem vagy az
emléke miatt, de azért is, mert őszintén imádom a
medvéket, és szívesen csinálnám azt, amit ő annak idején.
Tisztában voltam vele, hogy el kell engednem a szüleim
szellemét, ám ehelyett gyakran beszéltem hozzájuk, ha
magányos voltam, vagy tanácsra volt szükségem. A
madarak, bogarak és egyéb állatok ugyanis nem beszéltek
velem többé.
Nem mondtam el senkinek, hogy szenvedek. Trevor
mégis érezte. Amikor felajánlotta, hogy ideiglenesen
odaköltözik a házba, és segít átvészelni ezt az átmeneti
időszakot, igent mondtam. Egyik dolog követte a másikat,
és öt évvel később még mindig itt vagyunk.
– Éhes vagyok – panaszolja kislányunk, miközben
mindhárman a lesben gubbasztunk, és egy fekete
medvemamát és kölykeit figyeljük, amint épp a csalinak
kitett ételt lakmározzák tőlünk alig négy méterre. –
Hazamehetünk végre, kérlek?
A lányunk mindig hozzáteszi, hogy „kérlek” vagy
„köszönöm”. Nagyon jól nevelt kisgyerek. Anya imádná őt.
– Egy kicsit még bírd ki – kéri Trevor. – Anya és én is
éhesek vagyunk, de Éjfél majd megmutatja, mikor
mehetünk el.
Az Éjfél nem túl eredeti név egy fekete medvének, ám a
lányunk mindössze kétéves volt, amikor kitalálta. Ha már
itt tartunk, a Fehér Medve sem volt túl különleges vagy
kreatív. Éjfél nőnemű, négyéves – épp annyi, mint a lányunk
–, az egyetlen túlélője egy három fős alomnak, akik azon a
tavaszon születtek, amikor újrakezdtem anya kutatását. A
legkisebb bocs megfulladt, amikor a család át akart kelni
egy kis patakon, és ő leesett a farönkről. A másik pedig
leesett egy fáról, és a sebei elfertőződtek, ebbe halt bele.
Kemény világ ez, ha medve vagy.
É
 y g gy
Mire Éjfél visszavezeti a családját az erdőbe, mi pedig
hazaérünk a vadászházba, a lányunk szinte elalszik séta
közben. A hátsó bejáraton megyünk be. A konyha jó meleg
és hívogató. A tűzhelyen egy gőzölgő edény áll, az illatáról
ítélve marharagu fő benne. Mellette egy kisebb edényben a
vegetáriánus verziója készül, nekem.
Scotty a régi helyemen ül a konyhaasztalnál.
– Ursa! – kiáltja, amikor megpillant, és lengetni kezdi a
kezét.
Lynette – Scotty bébiszittere, terapeutája és tanára, és a
mi séfünk és „üvegmosónk”, ahogy ő szereti nevezni magát
– elmosolyodik, és összeborzolja a haját. Egy kisebb
vagyont fizetünk neki, hogy a házban éljen, és vigyázzon
Scottyra, ám ha arra gondolok, hány hosszú éven át
sínylődött az elmegyógyintézetben, és az átmeneti otthon
sem volt sokkal jobb, amit Trevor talált neki, akkor egy
fillért sem sajnálok tőle.
– Szeretnéd, ha ma én fektetném le a gyerekeket? –
kérdezi Trevor, miután befejeztük a vacsorát.
„Gyerekek”-nek hívjuk őket, bár a lányunk négy-, Scotty
pedig negyvenhárom éves. Scotty imádja. Általában
szeretem én lefektetni a kislányomat, mesét olvasni neki,
úgy, ahogy annak idején anya tette velem, ám a lépcsőzés
már nem megy olyan könnyen. Bármelyik pillanatban
megszülethet a második gyermekünk. Egy újabb kislány.
Raven alig várja, hogy kistestvére legyen.
– Megtennéd? Az nagyszerű lenne.
Trevor a vállára dobja Ravent, és felgaloppozik vele a
lépcsőn. Lynette valamivel lassabban követi őket Scottyval.
„Mrs. Eklund”, Scotty így hívja őt. Habár az ő szájából
inkább mí-ekk-lunnak hallatszik, még Raven is megérti,
kiről beszél.
Elöblítem a tányérokat, és a szárítóra halmozom őket,
majd leülök anya régi karosszékébe a tűz elé. Sosem
képzeltem volna, hogy egy napon ebben a házban fogok
élni egyre gyarapodó családommal, hogy hozzámegyek a
feltörekvő újságírótanonchoz, akinek az igazság iránti
szenvedélyes kíváncsisága végül engem is felszabadított,
hogy otthont adunk a testvérének és az én legjobb
barátomnak, hogy megszerzem a biológusdiplomámat az
Észak-Michigan Egyetemen, épp, ahogy anya tervezte
mindig, és hogy a férjemnek is ott ajánlanak majd tanári
állást, köszönhetően a Pulitzer-díjra jelölt riportjának, amit
a családomról írt a The New York Times magazinba.
Néha megzavarja a boldogságomat, hogy Diana
szándékos emberölés vádját hirtelen felindulásból
elkövetett emberölésre csökkentették. Ám az ügyész
elmagyarázta, mindig kockázatos hagyni, hogy egy ügy
bíróság elé kerüljön, mivel az esküdtszék akár fel is
mentheti őt, míg ha vádalkut kötünk, az garantálja, hogy a
nővérem rácsok mögött fogja tölteni a következő tizenöt
évet.
Amiatt is aggódom, mit fog tenni, ha kiszabadul. Nem
képes mozgatni a jobb karját, hiszen vállon lőttem őt, így
festeni sem tud többé. Nem hagy nyugodni a gondolat,
hogy mivel én elvettem tőle valamit, amit szeret, ezért ő is
el akar majd venni valami fontosat tőlem. Az ügyvédünk
szerint Dianát akár az út menti parkban talált lány és a
családunk úszómedencéjébe fulladt fiú halálával is
megvádolhatják, és ha valamelyik vagy mindkettő miatt
elítélik, az nagyban meghosszabbítja a börtönbüntetését,
bár ő is bevallotta, hogy erre csekély az esély. Emellett ott
van még Trevor felvétele, amiben bevallja, hogy
meggyilkolta a szüleinket, amiről azt hihetnénk, hogy
megkérdőjelezhetetlen bizonyíték, és valamiért mégsem az.
Szerencse, hogy további tíz évünk van kitalálni valamit.
Én addig is gondtalanul üldögélek ebben a székben,
élvezem a tűz melegét, miközben Fehér Medve áll
mögöttem kinyújtott, helyreállított mancsokkal, mintha épp
megáldana. A boldogság beborít, mint egy láthatatlan
takaró. Néha úgy érzem, ez túl sok; ebben a csodálatos
házban élni, értékes munkát végezni, amit szeretek is, egy
olyan férj támogatásával, akiről álmodni sem mertem,
családot alapítani. Többet kaptam, mint amit érdemlek.
Aztán eszembe jut mindaz, amin keresztülmentem, hogy
eljuthassak erre a pontra, és rádöbbenek, hogy az
univerzum kompenzálni próbál mindenért, amit
elvesztettem. Még mindig van miért kárpótolnia.
Ám az idő legnagyobb részében nem rágódom a múlton.
Még a jövőn sem gondolkodom. Ehelyett a jelent választom,
és arra a számtalan jó dologra koncentrálok, ami nekem
megadatott.
Miért ne élhetnék én is boldogan, míg meg nem halok?
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Hatalmas hálával tartozom a számtalan elhivatott és
tehetséges embernek, akik lehetővé tették, hogy ez a könyv
elkészüljön.
Ivan Heldnek és Sally Kimnek, a kiadómnak és
főszerkesztőmnek a Putnamnél. A belém és a könyvembe
vetett kimeríthetetlen hitetek többet jelent számomra, mint
azt el tudnám mondani.
Mark Tavaninak, akinek hasznos szerkesztői meglátásai
és az emberi természet összetettségének alapos ismerete
magasabb szintre emelték ezt a regényt, mint azt valaha el
tudtam volna képzelni.
A Putnam csapatnak: Alexis Welby, Ashley McClay, Katie
Grinch, a nyomdai csapat, a művészeti részleg, az
értékesítés, a marketingosztály, külön kiemelném Danielle
Dieterichet, aki a könyv címét adta – köszönöm nektek,
hogy ilyen csodálatos könyvet hoztatok létre!
Hatalmas köszönet az ügynökömnek, Jeff Kleinmannak,
nélküled nem lennék az a szerző, aki ma vagyok. Minden
írónak ilyen elkötelezett és szenvedélyes ügynököt kívánok.
Megtisztelő, hogy a barátomnak nevezhetlek.
Köszönöm még Melissa White-nak, a külföldi jogokért
felelős ügynökömnek a Folio Literary Managementnél, hogy
lehetővé tette, hogy az egész világon olvashassák a
könyvemet; a legelső olvasóimnak, Kelly Mustiannek és
Sandra Kringnek, a véleményetek és bátorításotok nélkül
elvesznék; és ugyancsak író barátomnak, Steve Lehtónak,
aki nagylelkűen megosztotta velem tudását a
Felsőfélszigetről és a michigani jogról.
Mégis a legnagyobb hálával férjemnek, Rogernek és
édesanyámnak, Marian Walkernek tartozom, illetve
gyermekeimnek és a családom többi tagjának lankadatlan
bátorításukért és támogatásukért. Az írás olyan magányos
elfoglaltság, könnyen beszippant a világ, amit alkotunk, és
elfeledjük, mi számít igazán. Ti vagytok azok, akik két
lábbal a földön tartotok, és ezért örökre hálás leszek.
Végül gyorsan megemlíteném azokat a valós és online
barátokat, akik részt vettek a játékomon, amelynek tétje az
volt, hogy a könyv egyik karakterét róluk nevezzem el, ám
nem nyertek: Adele Woskobojnik, Amber Martensen, Amber
McLean, Amy Klco, Amy Moss, Ana Gaby Anaya, Angelika
Wojciak, Ann Elder, Ann Holt, Anne L. St Onge, April
Arotin, Arlene Brown Stein, Barb Woods, Bernadette
Bender Buszek, Beth Ann Hiatt McFalls, Beth Vollbach,
Beverly Purdy, Brian Wilson, Bruce Wallis, Carmen Murphy,
Caroline De Ruyck, Charlene Temple, Chris Williams,
Christopher Aumick, Cortney Casey, Dan McDougall, Danis
Houser, Danny Bartolotta, Darcy Giovannetti, Dawn
Nacker, Dayna Edwards, Dean Lever, Debi Krogstad,
Deborah Wall McGraw, Doreen FrescoSparkes, Elaine
Breault, Erica Trowbridge, Esther Mudge, Gail Tobias
Smith, Geneva Robertson, Gigi Harris, Gloria Caswell,
Hailey Fish, Haley Georgi, Heather Dobberstein, Heather
Hope-Thomas, Helen Lindstrom, Iris Gernhuber,
Jackie Wilson Fredenburg, James Agnew, Janet DeCastro,
Janet Rudolph, Janice Rydzon, Jeanine McIntyre Dunaj,
Jennifer Knapp, Jennifer Lasslett, Jerrle Gericke, Jessica
Drayton Frost, Jessica Sampson, JH Bográn, JM Barton, Jo
Hansen, John Thomas Bychowski, Joni Cross Massad, Julie
K. Koleszar, Justine Janora, Karen Dybis, Karen Ford, Karen
Schwartz, Karynn Ellis Anderson, Kate Courtney
Scollin, Kathie Antrim, Kathleen Fannon, Kathryn Dalheim,
Katie Mignogna, Kay Kendall, Kelly Martin, Kelly
Mustian, Kristopher Zgorski, Laura Barens, Leslie Carlson
Davis, Lilian Brugel, Linda Ciochetto, Lisa Brendemuehl,
Lisa Romeo, Lisa Roy White, Lissy Pritchard, Lori Hunt,
Lori Twining, Lorraine Fallis Bergevin, Luzmarie Alvarez
Allen, Lynn Parker, Lynn Sinclair, Magdalana Basel, Maly
Kue, Marge Sawyer Crawford, Margo Parmenter Zieske,
Mariah Lalonde, Marlys Pearson, Martha Dalrymple, Mary
Carol Webber O’Malley, Mary Jane Snider, Maureen Tuohy,
Melanie Hoo Swiftney, Melissa Maxey, Michael Hackett,
Michael Knapp, Michele Kinney, Michelle Murphy, Mike
Walker, Millie Naylor Hast, Missy Jenner, Myla Bilello,
Nancy Nowak Messina, Nick Garlinghouse, Nita Joy
Haddad, Norman Garver, Pam Killebrew Alessandro, Patty
Patano, Patty Renfro Wonderly, Patty Sundberg, Paul Lahti,
Penny Nantell, Pia Nielsen, Rebecca Burnton, Robin Agnew,
Rosanna Lanza, Sandy Fields, Sarah White, Shana Silver,
Shasta Burzynski, Shawn Reilly Simmons, Sherri
Trbovich, Sherry Neuder Bradow, Shirley Barrett, Steven
Bartley, Susie Barajas, Tara Humphrey, Terry Beedom, Tina
Pelrin, Tracey S. Phillips, Trina Hayes, Trisha David, Wendy
Harrison és Yolanda M. Elkins.
 Ne haragudjatok, hogy nem látjátok viszont a neveteket a
könyvben! Vagy mégis…?
 A SZERZŐRŐL
Karen Dionne amerikai thrillerszerző, tagja a Nemzetközi
Thrillerírók Szervezetének. A lápkirály lánya című regénye
2018-ban elnyerte az amerikai krimiközösség egyik rangos
díját, a Barryt. A könyvnek több mint huszonöt
nyelvterületre adták el a jogait, számos országban
közönségkedvenc lett, és dolgoznak már a filmadaptáción
is. Dionne következő regénye A bűnös nővér címmel jelent
meg 2020 nyarán, és mostanra már tíz nyelvre fordították
le.

A férjével Detroit északi külvárosában él, szabadidejét

természetfotózással tölti.