Írta:

Alexandra Bracken
A mű eredeti címe: Passenger

Fordította: Béresi Csilla

Szerkesztők: Horváth Anikó, Vajna Gyöngyi

Nyelvi korrektor: Dr. Gelléri Ágnes
Műszaki szerkesztő: Daróczi Edit
© Alexandra Bracken
© Béresi Csilla
© Maxim Könyvkiadó Kft.

A kiadvány a szerző engedélyével készült.

Borítóterv: Botos Tamás

A könyvben szereplő idézeteket fordította: Kálnoky László, Vas István

ISSN 2063-6989
ISBN 978 963 261 738 1 (puhatáblás), kiadói kód: MX-1001

Kiadja: Maxim Könyvkiadó

Cím: 6728 Szeged, Kollégiumi út 11/H
Tel.: (62) 548-444, fax: (62) 548-443, e-mail: info@maxim.co.hu
Felelős kiadó: Puskás Norbert
Nyomda: Kinizsi Nyomda Kft., felelős vezető: Bördős János

„Nem baj, ha szűk a kapu, s ha

a tekercs bármit ró ki rám,
magam vagyok sorsom ura,
lelkem hajóján kapitány.”

WILLIAM ERNEST HENLEY:
Legyőzhetetlen
BUTÁN
1910
 Előszó

AHOGY FELFELÉ KAPASZKODOTT A HEGYOLDALBAN, egyre

távolabb a kanyargó ösvényektől, amelyek a közeli falvakba vezettek, a világ a
legtisztább alakjában tárult ki előtte: némán, időtlenül, rejtelmesen.
Halálosan.
Nicholas élete nagy részét a tengeren töltötte, vagy elég közel hozzá, hogy a
szél elhozza hozzá a hal- és a vízszagot. Még most is, hogy a kolostor felé
lépkedtek, arra várva, hogy előtűnjön a felhők és ködök vastag takarója alól,
azon kapta magát, hogy hátra-hátra fordul. De hiába kutatta a szemhatáron, a
Himalája égbe törő csúcsain túl az elmosódó vízszintes vonalat, ahol a
fodrozódó víztükörre ráborul az ég íve. Pedig jó lett volna, ha valami ismerőshöz
tud lehorgonyozni, mielőtt bátorsága az önbizalmával együtt semmivé foszlik.
A lépcsők sorából és földútból álló szerpentin eleinte mohától cuppogó
fenyvesen vezetett át, most azonban már szorosan ahhoz a szédítő, függőleges
sziklaszirthez simult, amelyre oly képtelen módon épült rá a Takcang Palfug
kolostor. Fejük fölött színes imazászlók füzérei libegtek. E látvány enyhített
mellkasa szorításán. Menten eszébe jutott, hogy amikor Hall kapitány első ízben
New York kikötőjébe hozta, ott is ilyen vidám zászlóerdők ékesítették az új
fregattokat.
Óvatosan megrázta magát, hogy enyhítsen zsákja húsba vágó szíjának
szorításán. Vigyáznia kellett, nehogy egy hirtelen mozdulat lependerítse az
ösvényről a lent ásító mélységbe.
Számtalanszor megmásztad az árbockötélzetet, most mégis tériszonyod van? –
gondolta.
Árbockötélzet. De szívesen érezte volna a tenyerében vagy bőrén a szél
sodorta permet és a hajóorr hasította tajték hűs cseppjeit! Kihúzta magát, és
elnyomta a gyomrában égő düh parazsát, mielőtt az lángra kapna. Mostanra
vissza kellett volna térnie a hajóra, Hall és Chase mellé, a tengerre, ahol minden
új hullámhegyet hullámvölgy követ. Mi dolga neki itt, ebben az idegen
évszázadban, ezerkilencszázvalahányban, az isten szerelmére? Mi köze ehhez az
elkényeztetett ficsúrhoz, aki nélküle nem tudja begombolni az új kabátját,
befűzni a bakancsát, megkötni a sálját vagy a fejére húzni nevetséges
puhakalapját, holott neki is megvan mind a kéz keze, és – noha a látszat ez ellen
szól – nem fűrészpor tölti ki a koponyáját.
A nyakán áthurkolt bőrzsák neki-nekicsapódott az oldalának, miközben felfelé
kaptatott a felé a pont felé, ahol Julian állt, egyik lábát egy közeli kőnek vetve.
Tetszetős póz volt, amennyiben hölgy is lett volna jelen. Most azonban Nicholas
fel nem foghatta, ugyan kinek kíván imponálni; csak nem annak a néhány
madárnak, amelynek csivitelését hallották, mikor átvágtak a nyirkos erdőn? De
hát nem ilyen volt-e mindig is ez a piperkőc: színpadias, hiú, csak önmagával
törődő? Ő meg miért hagyja magát elvakítani a ritka szerencsétől, hogy
úgymond, testvérre talált, s vele együtt egy újabb, kényelmesebb, tehetősebb,
kalandosabb életre; miért néz el neki mindent?
– Na, öregfiú, gyere ide, nézz körül! Ez a Tigrisodú, tudod-e? A pokolba ezzel
az átkozott köddel…
Nicholas persze tudott a Tigrisodúról. Bárhová küldte őket az Öreg, tett róla,
hogy utánaolvasson, mert csak így tarthatta életben a nyughatatlan, nyakas
Juliant. Nicholas azonban így is állandóan hiányát érezte a megfelelő
kiképzésnek. Amikor rájött, hogy a család nem igazán látja el ismereteikkel útjai
előtt, gyanítani kezdte, hogy az egész szándékos, s a célja az, nehogy
kiemelkedjen alantas helyzetéből. Ez a gondolat annyira felhergelte, hogy
kevéske pénzének nagyját történelmi munkákra költötte.
– A butáni buddhizmus szent embere, Padmaszambhava tigrisháton repült fel
ide. Mi máson? – folytatta Julian vigyorogva. Ez a fanyar grimasz már számos
csávából kihúzta őket. Nicholas szívét is meglágyította, és eloszlatta a haragját.
Mindig az lett a vége, hogy megbocsátott.
– Visszafelé be kellene néznünk az egyik meditációs barlangba. Legalább te is
megdolgoztatnád egy kicsit az agyadat. Nézd ezt a kilátást! Ezt látva talán már
nem kapálózol majd az utazásaink ellen. Hogyan máshogyan jutottál volna ide
abban a korlátolt kis életedben? Be kell látnod végre.
Ahelyett, hogy behúzott volna egy jó nagyot abba az önelégült képébe, vagy a
zsákhoz rögzített jégcsákányt küldte volna a fejébe, Nicholas újból megigazította
vállán a szíjat, és megpróbált nem gondolni arra, hogy ismét Julian cókmókját
cipeli.
– Nagyon úgy fest, hogy vihar van készülőben – mondta büszkén, hogy
milyen nyugodt a hangja, holott majd felrobbant mérgében. – Holnapra kellene
halasztanunk a hegymászást.
Julian odébb pöccintett egy bogarat makulátlanul tiszta kabátjáról.
– Nem. Abban a manhattani lebujban kellett hagynom egy cafkát.
Visszamegyek egy gyors numerára, mielőtt visszatérek az Öreghez. Újfent üres
kézzel – sóhajtott fel. – Hát nem kizargat minket ide, az isten háta mögé
valamiért, ami talán itt és most nem is létezik? Jellemző!
 Nicholas elnézte sétabotjával hadonászó féltestvérét. Vajon mit gondolnak
róluk a szerzetesek? A vörös hajú, páváskodó aranyifjúról vadonatúj hegymászó
szerelésében, aki szent helyükön kutakodik holmi elveszett kincsek után, és a
sötét bőrű fiatalemberről, nyilván a szolgájáról, aki úgy battyog mögötte, mint az
árnyéka.
Nem így kellene ennek lennie.
Miért is indult útnak? Miért írta alá a szerződést… miért bízott meg ebben a
családban?
Nem ilyennek kellene lennem.
– Fel a fejjel, öregfiúi – mondta Julian, és barátian vállon öklözte Nicholast. –
Ezt nem hiszem el, még mindig a szerződésen rágódsz?
Nicholas rávicsorgott Julian hátára, amint az félrefordult. Nemcsak beszélni
nem óhajtott erről, de lehetőleg még gondolkodni sem… a legjobban az a
hányaveti közöny hozta ki a sodrából, amellyel Julian vállat vont, mikor a
képébe vágta: „Azt hiszem, kicsivel alaposabban kellett volna elolvasnod a
feltételeket, mielőtt aláírtad a papírost.” Egyszer már megszabadult attól, hogy
rabszolgaként szolgálja ezt a családot, a vége azonban csak az lett, hogy újra
eladta magát. Hanem az Öreg csupa jóval áltatta: varázslatos kalandokkal és
annyi pénzzel, hogy az a legvadabb álmaira is rácáfolt.
Mikor azután rájött, hogy mindössze inasa lehet féltestvérének, aki soha a
büdös életben nem ismeri el saját vérének mások előtt, csupán visszanyelte a
szájában felgyűlt epét, és megkötötte Julian kravátliját – úgy, ahogyan a kényes
úrfi szerette. Soha olyan lassan nem telt még idő, mint e felismerés óta. Ezután
minden egyes másodperc tovább faragott le az önuralmából. Félt magától: nem
tudhatta, miféle pusztító dühkitörés robban ki belőle, ha egyszer átszakad a gát.
– Vissza kellene mennünk, és tábort vernünk – mondta végül, kerülve Julian
kérdő pillantását. – Holnap újra feljöhetünk ide.
– Egy kis esőtől is megijedsz, hékás? – horkant fel a féltestvére. – Ne légy
ilyen nyúlszívű, Nick! A csúcs egy kőhajításnyira van innen.
De Nicholast nem az a pár méter aggasztotta. Erősen szédült, szúrt a tüdeje.
Alig hallotta Julian folytonos hablatyolását. Minden gondolatát az kötötte le,
milyen veszedelmesen közel kerültek a mennyhez. Megroggyant a térde, s a
keze úgy elzsibbadt, hogy alig érezte.
Itt hagyhatnám. Elfuthatnék.
Vajon hová mehetne, ahol nem lelnének rá? Hallhoz és a saját idejébe nem
térhetne vissza. Anyja keresésére sem indulhatna.
A hegyláncon áthömpölygő acélszürke felhők menetére gondolt. Vonulásukat
a Himalája hosszú, szaggatott élű pengéje metszette ketté. Ha vízen lenne, a hajó
és az óceán segítségével mérné fel a közelgő vihar erejét, s ehhez igazítaná
tervét, hogyan úszhatná meg. Itt azonban nem volt sem hajó, sem óceán, csupán
tarkója enyhe bizsergése, ez intette a lecsapni készülő vészre, miközben távoli
mennydörgés visszhangzott végig a kopár sziklafalak között.
– Miért nem az Öreg van itt a helyünkben? – zúgolódott Julian, és újra
elindult az ösvényen. Onnan, ahol Nicholas állt, vég nélküli lépcsősor szalagja
terült szét a sziklaszirt érdes felületén; emelkedve és alászállva a terep változásai
szerint. – Belefáradtam ebbe a játékba… az az istenverte vacak pedig már nincs
meg. Ő sem nyerhet mindig.
Dehogynem, mindig nyer – gondolta Nicholas, s keze ökölbe szorult az
oldalán. Soha nem szabadulok meg ezektől.
– Jól van, gyere, Nick, folytassuk. Érjünk oda mielőbb. Farkaséhes vagyok!
Ekkor kövér esőcseppek csapták arcul, csordultak végig az arcán, és
csöpögtek alá az álláról. Különös, szívremegtető pillanat volt. Nicholas nyomban
átmeneti menedéket keresett a tekintetével. Tudta, hogy Julian mindjárt
kiköveteli ezt tőle, nehogy megvizesedjen a csizmája. A csóteneken kívül –
alacsony, fehér épületek voltak ezek, közöttük húzódtak az imazászlók színes,
kimunkált füzérei – volt erre még néhány fedett sziklapárkány is, ide helyezték a
gyászolók kúp alakú hamvvedreiket.
– Hejhó! – rikkantotta el magát vidáman Julian, s a levegőbe öklözött. A
kolostort beburkoló köd szemfedője még szorosabban borult az épületegyüttesre,
mintha az eső rángatta volna le ennyire alacsonyra. Olyan volt, akár egy tó
párálló tükre, éles határvonalat vonva a párkányzat és a lenti meredély sok száz
métere között. – Hol a fényképezőgép? Vedd elő, légy szíves! Amúgy egy lélek
sincs a közelben, nem látja senki…
Fejük felett megdördült az ég. A mennydörgés éles csattanással robajlott végig
a hegyek között, mintha ágyút sütöttek volna el. Nicholas védekezőn
összegörnyedt, hogy ne hallja a fülsiketítő lármát. Alig halkult el a dörgés, máris
zuhogni kezdett, mintha dézsából öntötték volna. A felhőszakadás elvakította
Nicholas látását. Rémülten hördült fel. Ilyen ítéletidőben csak egyszer volt része,
mikor hajója egy tájfun széle felé sodródott. Patakokban ömlött alá az eső a fenti
párkányokról. Folyama teljesen körbevette, s kis híján kirántotta lába alól a
talajt.
Julian…
Nicholas az ösvény széle felé pördült. Ekkor fordult meg Julian is, hogy
odakiáltson valamit. Hanem a sáros párkány szétmorzsolódott a lába alatt.
Nicholas tehetetlenül figyelte…
Ahogy egyetlen ugrással mellette termett, villámként cikázott át agyán a
gondolat: Ne így!
– Nick! Nick! – Julian megkapaszkodott a párkány maradékában. Keze
kicsúszóban volt csuromvizesre ázott kesztyűjéből, miközben egész testével ott
csüngött a levegőben és a ködben, a kő és fa végtelenjében. Nicholas hason
csúszva tette meg a köztük maradt néhány lépést, és utána nyúlt. Ahogy minden
izmát megfeszítve nyújtózkodott, zsákja csörömpölve csapódott a hátának…
Julian arca falfehér lett ijedtében. Szája hangtalanul mormolta: „Segíts,
segíts!”
Már miért segítenék? – volt Nicholas első gondolata.
Mindent elvett tőle ez a család… a saját szeretteit, a szabadságát; mindent,
amit ért…
Hideg, keserű elégedettség lett úrrá rajta. Végül visszafizethet valamit.
Azért, mert a fivéred.
Megrázta a fejét. Érezte, amint a lezúduló eső nyomatéka a párkány felé
sodorja.
– Nyúlj fel… lendítsd fel a karod, Julian!
Megfeszített igyekezet jelent meg Julian besározódott arcán. Szabad kezét
felfele lökte, s megpróbálta megragadni Nicholas kinyújtott jobbját. Eztán
elrúgta magát a párkánytól, hogy még feljebb kerüljön. Nicholas előrevetette
magát, és elkapta az ujjait…
Julian keze azonban kicsúszott a kesztyűből, s a súly, ami Nicholast lefelé
húzta, egyszeriben semmivé lett. Sötét árny siklott alá némán a pihe-puha
ködben, amely csupán annyira vált szét, hogy egyetlen villanás adja hírül a
szakadék mélyén, amint a becsapódó test szétcsapta maga körül a por csillámát.
A messziségből felhangzó robajból Nicholas megértette, hogy az átjáró, amin
átjutottak, összeomlott. Fülében zúgott a vér. Néma sikolya követte. Nem kellett
odanéznie, úgyis tudta esőn és ködön át, hogy maga az idő temette magába
Julian testét, amely nyomtalanul elenyészett. Nem maradt más utána, csak az
emléke.
NEW YORK VÁROSA
napjainkban
 1. fejezet

AZ VOLT A CSODÁLATOS, HOGY AKÁRHÁNYSZOR ETTA rájuk

nézett, mindig másnak látta őket.
A festmények évek óta függtek a nappalijukban, ugyanazon a helyen a kanapé
mögött, összefüggő film képkockáiként vonultatva fel anyja életének
kiemelkedő eseményeit. Időnként Etta gyomra összerándult, ahogy rájuk
pillantott. Nem volt ez sem irigység, sem sóvárgás, inkább távoli rokona
mindkettőnek. Ő is épp eleget utazott már Alice-szel a nemzetközi
hegedűversenyek nyomában, de soha nem látott olyat, ami felért volna ezekkel a
képekkel. Például azzal, amelyiken hegyi ösvény szerpentinje világított ki a fák
közül, kígyózott mind magasabbra, a felhők közé rejtett csúcs felé.
Csak most, a kanapé háttámlájának dőlve vette észre, hogy Rose két apró
emberi alakot is odafestett az ösvényre. Félig eltakarta őket a fejük fölött lebegő
imazászlók füzére.
Etta tekintete végigsiklott a festmény alatt sorjázó többin. Az egyik a kilátást
mutatta Rose első garzonjában, a Hatvanhatodik utca és a Harmadik sugárút
sarkán. A következő a British Museum turistáktól és galamboktól hemzsegő
lépcsőjét ábrázolta, ahol az anyja portrékat festett helyben, miután visszament
Londonba. (Etta azért is szerette ezt a képet, mert édesanyja megörökítette a
pillanatot, amikor Alice először meglátta, s ott, a nyílt színen leszidta Rose-t,
amiért iskolai hiányzásra kényszeríti a gyerekét.)
Ott volt azután a sötét, buja dzsungel egy újabb képen, amely egészen a
nyirkos Elefántteraszig nyújtózott Angkorthomban. Rose tizennyolc éves korára
összeszedett annyi pénzt, hogy elrepülhessen Kambodzsába, ahol behízelegte
magát egy régészeti ásatásra, noha semmiféle papírja és előképzettsége nem volt.
Az ezt követő festményen a Luxembourg-kert virított nyári pompájában; Rose
ugyanis idővel beiratkozott a Sorbonne-ra. A kép alatt balra, a kanapé tetején új
mű támaszkodott a falnak: sivatagi napnyugta ragyogott rózsás, aranyló fénnyel
a tájban elszórt romok fölött.
Anyja élettörténetéről regéltek e képek. Már arról a kevésről, amit Rose
hajlandó volt megosztani a világgal. Vajon mi lehet ennek a legújabbnak a
története? – tűnődött Etta. Hiszen Rose évek óta nem festett magának, nem volt
rá ideje. Ennél is régebben történt, hogy a festményekről mesélve altatta el a
kislányát. Etta alig emlékezett már, milyen volt a mamája, még mielőtt vég
nélküli körutakra indult volna, hogy előadásokat tartson a legfrissebb restaurálási
technikákról, és tömérdek munka szakadt a nyakába a Met restaurátori
részlegénél, ahol régi mesterek műveinek megtisztítása és helyreállítása volt a
feladata.
Kulcs fordult a zárban. Etta felugrott a kanapéról, és eligazította az
összegyűrődött huzatot.
Rose még egyszer utoljára kirázta esernyőjét az előszobában, úgy jött csak
beljebb. Alig ázott meg a kora őszi zuhéban. Száraz maradt kontyba csavart
hullámos, szőke haja; magas sarkúja megvizesedett ugyan, de alig látszott rajta.
Viharkabátját egészen a nyakáig begombolta. Etta zavartan simított végig a saját
haján. Már bánta, hogy nem öltözött át idejében a koncertre, és még mindig a
szivárvány színeiben játszó pizsamája van rajta. Régebben örült annak, hogy
szinte megszólalásig hasonlítanak egymásra az édesanyjával. Apja nem nézhetett
vissza rá a tükörből, könnyebb volt ezért így elfogadnia az életet. Mostanra
azonban tudta, hogy ez a hasonlóság az anyjával merőben külsődleges.
– Milyen volt a napod? – kérdezte. Ahogy anyja tekintete végigsiklott a
pizsamáján, rosszallóan felvonta a szemöldökét.
– Nem kellett volna már felöltöznöd? – De Rose nem várta meg a válaszát,
máris tovább mondta. – Alice mindjárt itt lesz.
Ez olyan hidegen és elítélőn hangzott, hogy Ettának beleremegett a gyomra.
Miközben Rose felakasztotta kabátját a szűk kis lakás még szűkebb
ruhásszekrényébe, Etta a szobájába sietett. Csaknem elhasalt a szőnyegen
szétteregetett kottákon, majd rögtön megrohamozta öreg szekrényét. Már
hetekkel ezelőtt egy rubinvörös koktélruhát választott a nagy alkalomra, most
azonban habozni kezdett. Mi lesz, ha az anyja túl lezsernek vagy túl kihívónak
gondolja a vállnál megkötött szalagokkal. A Metropolitan Museum of Art privát
adománygyűjtő estjén készült fellépni, és vérprofiként kívánt megjelenni Rose
főnökei előtt.
Eltette hát a vörös ruhát, és egy visszafogottabb, szolidabb sötétkéket vett elő
helyette, aztán asztalához ült, hogy kisminkelje magát. Percek múlva anyja
kopogtatott az ajtaján.
– Ne segítsek a fésülködésnél? – kérdezte Rose, s a falitükörből leste a lányát.
Etta tökéletesen elbírt a hajával, mégis igenlőn bólintott, s átnyújtott anyjának
egy köteg hajtűt egy régi hajkefe kíséretében. Kihúzta magát, miközben Rose
nekilátott, hogy kifésülje a haját. Mikor végzett egy fürttel, Etta feje búbjára
simította.
– Kislánykorod óta nem csináltuk ezt – mondta Rose csöndesen, kezébe
gyűjtve a hullámos szőke tincseket.
 Etta behunyt szemmel felidézte magában, milyen érzés volt gyerekként az
anyja ölébe telepedni fürdés után. Mialatt Rose a haját fésülgette, a születése
előtti útjairól mesélt neki.
Most nem tudta, hogyan is feleljen anyja megjegyzésére úgy, hogy az ne
burkolózzon hidegen magába, mint máskor tette.
– Felakasztod az új festményedet? Igazán csodaszép – mondta inkább.
Rose lágyan elmosolyodott, ami nem volt szokása.
– Kösz, drágám. A Luxembourg kerti kép helyébe szánom… majd
emlékeztess, hogy megvegyem a hozzávalókat a hétvégén.
– Miért vennéd le? – kérdezte Etta. – Én úgy szeretem.
– Jobb ennél a színek összjátéka – magyarázta Rose, és felvette az egyik
hajtűt, hogy megcsavarva feltűzze vele a lánya haját. – Nyilvánvalóbb a fény
győzelme a sötétség fölött. Okvetlenül emlékeztess majd!
– Úgy lesz – ígérte Etta, aztán megkockáztatta a kérdést: – Mit ábrázol a kép?
– Egy szíriai sivatagot… Évek óta nem jártam arra, de pár hete álmodtam róla.
Azóta nem tudom kiverni ezt az álmot a fejemből. – Rose lesimította az utolsó
szabadon maradt hajszálakat, és hajspray-t spriccelt Etta fejére. – Jut eszembe,
valamit már jó ideje oda akartam adni neked. – Öreg, elnyűtt kardigánja zsebébe
nyúlt, szétnyitotta Etta kezét, és egy pár finom művű fülbevalót helyezett a
tenyerébe.
Két csillogó igazgyöngy gurult egymás mellé halk zörgéssel, s ütődött a
parányi, szív alakú aranydíszeknek. A kicsiny kampón sötétkék kövek függtek;
de Etta azt remélte, nem igazi zafírok. Az aranyfoglalat finom indaként fogta
körül az igazgyöngyöket. Az enyhén elnagyolt megmunkálás és az összeszerelés
tökéletlensége elárulta a lánynak, hogy a fülbevaló fáradságos munkával, kézzel
készülhetett, akár évszázadokkal korábban.
– Arra gondoltam, jól menne a ruhádhoz a bemutatkozó koncerteden –
magyarázta Rose az asztalnak támaszkodva, miközben Etta az ajándékra meredt.
Nem tudta eldönteni, mi lepte meg jobban: a fülbevaló szépsége vagy az, hogy
édesanyja most először törődik őszintén egy fellépésével, és nem arra gondol
csupán, hogyan illik bele a saját időrendjébe.
Első szólóestje bő egy hónap múlva volt esedékes, de mind ő, mind pedig a
tanára, Alice néhány nappal azután, hogy megtudta, Mendelssohn
Hegedűversenyét játssza az Avery Fish Hallban, a New York-i Filharmonikusok
kíséretével, Ettával közös portyákra indult, hogy ruhaanyag és csipke után
kutakodjanak a divatáru negyedben. Miután Etta felskiccelte az elképzeléseit,
egy ottani varrónővel együtt tervezte meg a ruháját. Vállát aranycsipke takarta, s
levelek és virágok buja szövevényébe szőve simult rá művészien az éjkék
ruhaderékra. Tökéletes estélyi volt ez egy tökéletes bemutatkozásra, amelyre a
Komolyzene Legjobban Őrzött Titkai című koncertsorozat adott alkalmat.
Etta nem győzött bosszankodni az ostoba titulus miatt, amely hónapok óta
üldözte. Azóta, hogy megjelent egy cikk a Times-ban arról, miként nyerte meg a
moszkvai nemzetközi Csajkovszkij versenyt. Ez is csak arra emlékeztette, mi
hiányzott eddig az életéből.
Már legalább három éve szóba került, hogy szólókoncertet adjon, Alice
azonban hevesen ellenezte a dolgot. Kislánykorában alig tudott úrrá lenni
lámpalázán az első versenyeken, hálás volt ezért a tanárának. Idővel azonban
kinőtte a fellépések előtti rettegést. Egyik napról a másikra tizenöt lett, aztán
tizenhat és tizennyolc. Közben sorra előzték meg azok a kortársai, akiket
legyőzött a versenyeken, s egyik a másik után debütált a hazájában vagy
külföldön. Az is rögeszmésen nyomasztotta, hogy eszményképei mind korábban
mutatkoztak be nálánál a világnak: Midori tizenegy évesen, Hilary Hahn tizenkét
éves korában. Anne-Sophie Mutter tizenhárom, Joshua Bell tizennégy volt
ekkor.
Alice „tesztrepülésnek” nevezte Etta mostani fellépését a Metben. Ő azonban
fekvőrendőrnek érezte a hegycsúcshoz képest, amelyet a közeljövőben meg kell
másznia, és persze az újabb csúcsokhoz mérten, melyek rá várnak egész
elkövetkező életében.
Anyja soha nem próbálta lebeszélni a hegedűművészi pályáról. Mellette állt,
már a maga tartózkodó módján. Ennyinek elégnek is kellett volna lennie, Etta
azonban mindegyre azon kapta magát, hogy a lelkét is kitette, csak hogy
dicséretet és figyelmet csikarjon ki az anyjából. Ebbéli erőfeszítései azonban
rendre sikertelennek bizonyultak.
„Törődik is ő veled. Halálra hajszolhatod magad, hogy te legyél a legjobb.
Mondd, magadért játszol, vagy azért, hogy egy napon hátha kegyeskedik rád
figyelni?” Ezt vágta a fejéhez Pierce, barátból lett fiúja, amikor szakított vele,
hogy több ideje jusson a gyakorlásra. Rásziszegett szavai egyfolytában kínozták
az azóta eltelt fél év során, míg végül hinni kezdett nekik.
Újra a fülbevalóra nézett. Nem bizonyítéka ez az anyja szeretetének? Hogy
támogatja őt álmai valóra váltásában?
– Ma este is viselhetem? – kérdezte.
– Természetesen – felelte Rose. – Mostantól a tiéd. Akkor veszed fel, amikor
akarod.
– Kitől loptad? – eresztett meg egy tréfát Etta, miközben fülébe tűzte az
ékszert. El nem tudta képzelni, miből volt rá. pénze negyvennégy éves anyjának.
Örökölte? Ajándékba kapta?
Rose megdermedt e szavakra. Válla összeesett – annak a réges-régi tekercsnek
a széle pöndörödött így fel, amelyet az asztalán őrzött. Etta várta, hogy elnevesse
magát, ez azonban elmaradt. Ehelyett komor tekintet büntette esetlen
poénkodását. Anyja elviselhetetlenül hosszúra nyújtotta a hallgatását.
– Anyu… – Etta a legszívesebben elsírta volna magát, amiért az iménti
meghitt pillanatot is tönkretette. – Hiszen csak vicceltem.
– Tudom – szegte fel állát az anyja. – Kissé fájdalmasan érintett mégis…
évekkel ezelőtt másként kellett élnem. Ha tudnád, hogyan néztek rám… mégsem
loptam el soha semmit! Bármilyen rosszul mentek a dolgaim, bármennyire
megkívántam valamit. Egyszer megpróbáltak átverni; sosem felejtem el, milyen
érzés. Kis híján elveszítettem valamit, ami a dédapádé volt.
Rose szavait valamiféle rejtett düh fűtötte, Etta azonban legnagyobb
meglepetésére ezúttal nem ijedt meg ettől. Anyja oly ritkán beszélt a családjáról
– az apjáról még kevesebbet, gyakorlatilag semmit –, hogy a lány azon kapta
magát, a szalmaszálba is belekapaszkodna.
– A nevelőapád volt az? – kérdezte. – Ő próbált lopni tőled?
– Eltaláltad – nevetett fel az anyja szárazon, örömtelenül.
Mindkét szülője odaveszett egy szörnyű karácsonyi autóbalesetben. Gyámja, a
nagyapja egy évre rá hunyt el. Aztán egy család magához vette… Mostohaapja
soha egy ujjal nem nyúlt hozzá, abból a pár elejtett megjegyzésből azonban, amit
hallott róla, Etta azt szűrte le magának, hogy olyan elviselhetetlenül
zsarnokoskodott fölötte, hogy Rose-nak két választása maradt: vagy marad és
tovább fuldoklik, vagy elszökik és a saját lábára áll.
– Mi volt az? – kockáztatott meg egy újabb kérdést Etta. – Amit megpróbált
meglovasítani?
– Ó, valami ósdi családi örökség. Az igazság az, hogy egyetlen okból
tartottam meg: hogy jegyet vegyek az árából, és elhagyjam a nevelőszüleimet.
Tudtam, hogy ezt a valamit rám hagyta örökül a dédapád. Döntöttem hát, és ez a
jövőmet jelentette. Soha nem sajnáltam, hogy eladtam azt az ócskaságot, mert ez
juttatott el idáig. Ne feledd, végül mindig a saját döntésünk számít. Nem az,
hogy mit kívánunk, nem a szavak, nem az ígéretek.
Etta ide-oda forgatta a fejét; a fülbevalót tanulmányozta a tükörben.
– A damaszkuszi bazárban, a szukban vettem ezt, amikor nagyjából egyidős
voltam veled. Szamarah volt a nő neve. Rávett a vásárlásra, amikor elmondtam
neki, hogy ez az utolsó utam, és végre visszaülök az iskolapadba. Eddig azt
hittem, a fülbevaló kószálásaim végét jelképezi. Látom azonban, hogy a tieid
kezdetének lesz a szimbóluma. – Rose lehajolt, és arcon csókolta a lányát. –
Csodás lesz ma este a játékod. Olyan büszke vagyok rád!
Etta szemét azonnal elfutotta a könny. Bárcsak meg lehetne állítani ezt a
pillanatot! – gondolta. Minden korábbi keserűsége nyomtalanul eltűnt, ahogy
elöntötte a boldogság.
 Kopogtattak. Alice kinyitotta kulcsával az ajtót, és vidám köszöntéssel
jelentette érkezését.
– Sziasztok!
– Na, indulás! – mondta Rose, és egy pihét söpört le Etta válláról. – Nekem
még néhány percre lesz szükségem, hogy átöltözzem. Ott találkozunk.
Etta felállt. Még mindig a könnyeivel küzdött. A legszívesebben megölelte
volna az anyját, ő azonban ellépett mellőle, és összekulcsolta háta mögött a
kezét.
– Akkor viszlát ott, ugye?
– Sietek, ígérem!

Tűz viharzott át az akkordokon, de úgy, hogy Ettának elállt tőle a lélegzete. A

dallamok lávafolyama átitatta a bőrét, s a csontja velejéig átjárta… közben
Alice-szel besurrant az egyelőre üres nézőtérre.
El kellett ismernie, nem utolsó hegedűművész ez… ki is? Lepillantott a
műsorra, amit felvett az imént. Evan Parker. Rendben. Hallotta már játszani
néhány versenyen. Tény és való, érti a dolgát. Mondhatni, megjárja.
Mégsem olyan jó, mint én – gondolta elégedetten.
Annyira meg végképp nem, hogy tűrhetően eljátssza Bach d-moll partitájának
ötödik tételét, a Chaconne-t.
A színpad elsötétedett, és különböző színek söpörtek végig rajta gyors
egymásutánban. A hangtechnikusok a maguk bokszában még az utolsó
igazításokkal próbálkoztak, hogy hozzáidomuljanak a zeneszám hangulatához.
Evan ott állt mindennek a közepében felfénylő hajjal, és úgy játszotta a
Chaconne-t, mintha lángra kívánná lobbantam a hegedűjét. A jelek szerint se
látott, se hallott; az egész világ elsüllyedt körülötte. Etta ismerte ezt az érzést.
Sok mindenben kételkedett az életben, a tehetségében és a hegedűjében azonban
sosem.
A jótékonysági hangverseny műsorát a múzeum igazgatósága jelölte ki, nekik
ebbe nem volt beleszólásuk. Etta mégis irigykedett a lelke mélyén, hogy Evant
választották ki a Chaconne-el játszására. Sokak szerint – és ő is közéjük
számította magát – egyike volt ez a legnehezebb hegedűszonátáknak; egyetlen
motívum tucatnyi, szédítően bonyolult variációja. Jócskán megmozgatta az
érzelmeket, s szerkezetileg maga volt a tökély. Már amikor ő játszotta. Most is
így kellett volna lennie.
Az ő száma, a C-dúr hegedűszonáta Largo tétele, az utolsó volt a
hegedűszólók sorában. Édesen felkavaró, meg kell hagyni, ugyanakkor lassú,
meditatív tempójú. Nem a legnehezebb, legtöbbet követelő Bach-mű, nem is a
legszínesebb, Alice azonban nem győzte ismételgetni, hogy Bach nem
tréfadolog. Minden egyes alkotása a hegedűs teljes koncentrációját igényli.
Előbb ezt eljátssza hibátlanul, azután minden figyelmével a Nagy Első Fellépés
felé fordul – gondolta Etta.
Erre figyel majd és nem az anyjára.
Nem azon rágódik, hogy nem lesz kit felhívnia a mostani fellépés után; nem
lesz kinek SMS-t írnia a sikerről.
Nem azzal gyötri magát, hogy a bemutatkozás estéje egész jövőjét
meghatározhatja.
– Csodás munkát végeztél volna a Chaconne-nal – mondta neki Alice,
miközben a színpad felé és onnan a Zöld Szobába igyekeztek –, ma este azonban
a Largo a tied. Ne feledd, ez itt nem verseny.
Alice úgy festett, mint egy jótündér, mint egy édes-kedves nagyi, aki a
kandalló előtt, foltpaplanba bugyolálva gyermekverseket mond pufók pofijú
unokáinak. Haja a fotók szerint valaha égővörös volt, és a háta közepéig ért.
Most rövidre vágatta, és fehér volt, mint a tej. A kilencvenharmadik évében járt,
ez azonban fikarcnyit sem csorbította elméje élét, sem lényének melegét. Hiába
volt azonban ugyanolyan éles eszű, mint valaha, remek humorérzékkel és
mérgezett nyelvvel, Etta mégis vigyázva vezette fel a lépcsőn. Arra is ügyelt,
hogy ne szorítsa meg túl erősen vékony karját, mialatt az egyik
rendezvényszervező a Zöld Szoba felé irányította lépteiket.
– Ugyanakkor azonban azt is tartsd észben – folytatta az öregasszony széles
vigyorral –, hogy a tanítványom vagy, következésképpen a legjobb az itt fellépők
közül. Ha történetesen szükségét érzed, hogy bebizonyítsd ezt, ugyan hogyan is
állíthatnálak meg?
Etta akaratlanul is elnevette magát, és átkarolta tanára vállát. Hálás volt, hogy
ölelését Alice tízszeres melegséggel viszonozta. Kislánykorában, amikor
versenyezni kezdett, csak azután tudott kimenni a pódiumra, hogy Alice
háromszor alaposan megszorongatta, majd pedig megcsókolta a feje búbját. Ez
volt a kabalája. Ettől érezte magát, biztonságban, mintha meleg takarót vetettek
volna a vállára, és elbújhatna ebben az érzésben, ha akarná.
Alice mindig megmarad nekem – gondolta.
Ha senki más nem hisz benne, még mindig ott van ő, és akkor sem veszíti el
ezt a hitét, amikor a legrosszabb formáját hozza. Etta hálás volt a sorsnak, hogy
az életében szereplő két brit közül legalább az egyik megajándékozta feltétel
nélküli szeretetével.
Alice most elhúzódott tőle, és megcirógatta az orcáját.
– Jól vagy, aranyom? Ugye, nem akarsz megfutamodni?
– Nem! – Muszáj volt bátorságot mutatnia, nehogy Alice a végén lefújja a
Nagy Bemutatkozást. – Csak a szokásos lámpaláz.
Alice átnézett valamire a válla fölött. Etta is hátranézett, a tekintete irányát
követve. Tanára azonban ekkor megérintette a fülbevalóját.
– Anyádtól kaptad? – kérdezte homlokát ráncolva.
– Igen – bólintott Etta. – Tetszik?
– Nos… – Alice szemlátomást a megfelelő jelzőt kereste, miközben
leeresztette a kezét. – Valóban gyönyörű. De azért fele annyira sem gyönyörű,
mint te, bogaram.
Etta a szemét forgatta, de azért nevetett egy jót.
– Azt hiszem, muszáj… telefonálnom – mondta Alice akadozva. – Nem baj,
ha egyedül hangolod be a hegedűt?
– Nem, persze – felelte Etta meglepetten. – Minden rendben?
– Rendben lesz, ne félj. Ha nem térek vissza perceken belül, kérd meg ezeket,
hogy készítsenek elő a színpadra. Neked van szükséged a legtöbb időre, mert a
ruhapróbára, ugye, nem volt érkezésed. Na és a Strad? Melyiket kapod megint?
– Az Antoniust – vágta rá Etta vidáman. Egyike volt ez a hegedű a
Metropolitan Museum Stradivari-gyűjteményének. Most először játszhatott rajta.
– Ó, ő jó fiú. Kissé rakoncátlan ugyan. Belekerül egy kis időbe, amíg rendet
tanul – morogta Alice. – Nekem mondhat bármit az anyád arról, hogy meg kell
óvni őket a jövő számára. Ő bezzeg üveg alá zárná ezeket a bámulatos
zeneszerszámokat! Hát tudod, ha engem kérdezel…
– Minél tovább hallgat egy hegedű, annál nehezebben talál rá a hangjára –
fejezte be Etta az ezredszer hallott mondatot.
A Stradivariusoknak nevezett húros hangszereket a Stradivari család készítette
Észak-Itáliában a tizenhetedik század végén és a tizennyolcadik elején.
Legendásan zengő, gyönyörű hangjuk volt. Tulajdonosaik nem holt
hangszereknek tekintették őket, hanem élőlényeknek, akiknek nehezen
megzabolázató, irányítható indulataik, hangulataik vannak. Akik a legképzettebb
zenészen is kifoghatnak.
Etta hegedűje a „Messiás” Stradivarius Vuillaume-féle másolata volt. Alice-től
örökölte meg. Szerette, de azért csak utánzat volt. Valahányszor egy eredetihez
ért, úgy érezte, mintha szikrák pattognának az ujjairól.
– Egy perc, és jövök, bogaram – mondta Alice, majd felnyúlt, és szeretettel
megpaskolta tanítványa állát. Etta megvárta, amíg leér a lépcsőn, csak azután
fordult hunyorogva a színpad sötétje felé.
– Á, itt van!
Gail jelent meg előtte, a koncert szervezője, aki most suhogó, szűk, fekete
ruhájában botladozott végig a színpadon.
– A többiek hátul vannak a Zöld Szobában. Szüksége van valamire?
Sorrendben, egyenként hangolunk, de azért bemutatom a kollégáinak. Önnel van
a tanára? – nézett körül, leheletnyi bosszankodással. – Az áldóját, reméltem,
hogy ő is itt lesz!
Mind Alice, mind néhai férje, Oskar, világhírű hegedűművész volt. Akkor
vonultak vissza New Yorkba, amikor Oskar megbetegedett. Egy évvel azután
halt meg, hogy Etta leckéket kezdett venni Alice-től, de a kislány még így,
ötévesen is méltányolni tudta az öreg meleg szívét és humorát. Alice már évek
óta nem lépett fel nyilvánosan, nem vitte rá a lélek Oskar halála után. Bizonyos
körökben azonban így is istenítették, olyan páratlan és szédületes volt annak
idején a vatikáni bemutatkozása.
– Hamar visszajön – ígérte Etta a Zöld Szoba felé indulva. – Bemutatna akkor
a többieknek? Elnézést, hogy nem jöttem el a ruhapróbára.
– Evan sem tudott eljönni. Ne aggódjon, a gondját viseljük.
A Zöld Szoba ajtaja nyitva volt, izgatott hangok szűrődtek ki a folyosóra. A
többi hegedűművész leplezetlen érdeklődéssel fordult a lány felé, mikor belépett
közéjük.
Nem értik, mit keresel itt – futott át agyán a gondolat. Nem restellte visszaadni
a kölcsönt, ő is végigmért mindenkit, miközben Gail körbejárt, és raccsolva
sorban bemutatta őket. Etta két-három férfit számolt össze; idősebbek voltak, a
nyugdíj határán. Evan persze még fent volt a színpadon. A szervezők három
nővel billentették helyre az egyensúlyt. Volt ott egy idősebb nőszemély; ő, Etta
meg egy lány, nagyjából vele egykorú. Gail nem mondta meg a teljes nevét,
Sophiaként emlegette, mintha a vezetéknévre nem lenne szükség.
A lány feketébe játszó sötétbarna haját régimódi kontyba csavarta. Egyszerű
fehér ingét bokáig érő sötét szoknyába gyűrte. Szigorú öltözékénél már csak az
arckifejezése volt zordabb. Különösen akkor borult el kerek képe, amikor Etta
alaposan megnézte magának, hátha rájön, nem futottak-e már össze valamelyik
versenyen.
– Mr. Frankwright, menjen fel a színpadra – szólította Gail a soron következő
hegedűst. Közben Evan is megjelent, és bemutatkozott. Az egyik öreg felállt.
Pompás Stradot nyomtak a kezébe, mire kifele indult.
Láthatóan senki nem volt beszédes kedvében, amit Etta a legkevésbé sem
kifogásolt. Feltette a fejhallgatóját, és behunyt szemmel végighallgatta a Largo
tételt; egyszer jutott rá idő. Minden egyes hangjegyre megfeszített figyelemmel
koncentrált, míg végül kicsiny retikülje kicsúszott az öléből, s szertegurult a
padlón, amit beledobált: az ajakfény, a púder, a kézitükör meg az aprópénz. Evan
és a másik pasas halk nevetgélés közepette segített összeszedni mindezt.
– Jaj, elnézést, elnézést – motyogta a lány. Miközben mindent eltett a helyére,
kicsiny, vajszínű, borítékot fedezett fel a retikül belsejében.
 Ez nem lehet igaz – gondolta. Hogyan is lehetne, amikor az anyja évek óta
felhagyott e régi szokásával. Szíve nagyot dobbant örömében, miközben feltépte
a borítékot, és kirázta a tartalmát. Két levélke is volt benne, nem csak egy. Az
egyik mindennapi apróságokról fecsegett: az időjárásról, a múzeumról, a
lakásukról. Volt ott azonban egy kisebb lap is, a közepén kivágott szívvel. Ha ezt
a másikra fektette az ember, az üzenet megváltozott. A szív a lényeget sűrítette
össze a sok locsogásból: Szeretlek! Büszke vagyok rád és arra, amit csinálsz!
Rose azóta hagyott ilyen leveleket a lányának, amióta a munkája hosszabb
utakra szólította; ilyenkor Alice-re bízta Ettát. Ezeket a kis szeretet-
megnyilvánulásokat hol egy neszesszerben, hol egy hegedűtokban találta meg a
kislány. Most azonban minél tovább nézte a két lapot, annál inkább megcsappant
az öröme. Anyja nem volt éppen az érzelmek embere. Mi ez akkor? Egy levél, a
fülbevaló mellé? Így próbál Rose bocsánatot kérni a hidegségéért?
Megnézte a mobilját. Fél óra volt hátra a koncert kezdetéig.
Sehol egy SMS vagy meg nem hallgatott hívás.
Amiben nem volt semmi meglepő.
Hanem… hol van Alice?
Felállt. Retiküljét egy székre rakta, és kisurrant a szobából, hogy megkeresse a
tanárát. Alice az imént valahogyan furán viselkedett, legalábbis meglepetten.
Több mint valószínű, hogy felhívták, és nehezen szabadult. Vagy éppenséggel ő
is nehezen találhatott meg másvalakit. Hiába nyugtatta azonban magát Etta ezzel
a gondolattal, egyre inkább hatalmába kerítette a pánik. Beleborsódzott a háta a
félelembe.
A nézőtér üres volt. Csak a jegyszedők voltak ott, egy szervező épp eligazítást
tartott nekik. Etta végigtipegett a padsorok közötti folyosón a tűsarkújában. A
színpadon most fejezte be játékát az öreg pasas. Nemsokára ő következik.
Alice-t azonban az előtérben sem találta, ahogy szokta, füléhez szorított
mobillal. Ami azt illeti, az anyja is eltűnt. De nem voltak ott a múzeum bejárata
előtt és a Nagycsarnokban sem. Kiment a lépcsőre, ahol csak galambokat,
tócsákat és turistákat látott. Egy lehetőség maradt mindössze hátra.
Az európai festménygyűjtemény lépcsője felé fordulva összekoccant
valakivel. Csaknem mindketten legurultak a fokokon.
– Jaj… ne haragudjon! – lihegte a lány, miközben az idegen megfogta a karját,
hogy el ne essen.
– Hová siet így? Csak nem… – meredt rá a pasas ezüstkeretes szemüvege
mögött, miközben szája elnyílt a csodálkozástól. Idősebb úr volt. Mondhatni
csaknem középkorú, ha nem az máris, a különben hollófekete haját csíkozó ősz
tincsekből ítélve. Ettának elég volt rápillantania, és tudta: a Met egyik szponzora
az, akit kis híján magával rántott. Öltözéke olyan volt, mintha skatulyából húzták
volna ki: makulátlanul tiszta szmokingjának hajtókájába tűzve sötétvörös rózsa
virított.
– Nem néztem eléggé körül… igazán nagyon sajnálom – motyogta a lány.
Az idegen azonban továbbra is némán meredt rá.
– Remélem, jól van – hátrált el előle, hogy folytassa a keresést. – Még egyszer
elnézést kérek…
– Várjon! – kiáltott utána az ismeretlen. – Hogy hívják?
Etta felsietett a lépcsőn; a tűsarok minden lépésénél hangosan koppant a
márványon. Áthaladt a kiállítótermek során, oda-oda intve a biztonságiaknak és
a teremőröknek. A lift felé igyekezett, hogy az felvigye a restaurátorok
épületszárnyába. Úgy látszik, az anyjának be kellett ugrania valamiért az
irodájába, vagy bizalmas megbeszélnivalója akadt Alice-szel.
Az épületszárny csaknem teljesen elhagyatott volt, egyetlen biztonsági őr,
George kivételével, aki, miután ráismert, odabiccentett neki, ahogy végigment a
folyosón.
– A kedves mama az irodájában van – közölte George. – Pár perce érkezett,
egy sarkában lihegő hölggyel.
– Köszönöm – mondta Etta gyorsan, és kikerülte az őrt.
– Nem ma este van koncertje? Sok sikert! – kiáltott utána George.
Na, igen, a koncert, a hangolás…
– …évek óta nem hallgatsz rám!
Alig ismert rá Alice hangjára, annyi indulat fűtötte, és oly ritkán esett ez meg
vele. A zárt ajtó ugyan letompította, de így is végigvisszhangzott a folyosón.
– Ugyan, menj már, Alice – mondta most az anyja lecsillapodva. Etta térde
megroggyant, s fülét az irodaajtóra tapasztotta. – Én vagyok az anyja, és veled
ellentétben, tudom, mi jó a gyermekemnek, és mi nem. Eljött számára az idő…
ezt te is tudod. Nem térítheted le az útjáról erőszakkal, annak meglenne a
következménye!
– Pokolba a következményekkel! És veled is, hogy csak ezekre gondolsz, a
lányodra nem. Nem áll még rá készen. Nem kapta meg a megfelelő kiképzést.
Semmi nem szavatolja, hogy épen megúszhatja!
Nem áll még rá készen – visszhangoztak a lány tudatában Alice szavai. Mire
nem állok készen? – gondolta. A bemutatkozásra?
– Örökre hálás leszek neked, ezt te is tudod – folytatta Rose. – Többet tettél
kettőnkért, mintsem hogy valaha is viszonozni tudnám. De ne szállj velem
szembe, kérlek! Nem érted Ettát, és láthatóan nem is ismered, ha ennyire
alábecsülöd. Igenis, meg tud vele birkózni!
Etta valósággal sóbálvánnyá meredt e szavak hallatán. Újra meg újra el kellett
ismételnie őket magában, hogy megértse, anyja voltaképpen érte harcol… és
Alice az, aki visszafogná a fejlődésben.
Le akarja fújni a koncertemet! – gondolta rémülten.
– Te viszont láthatóan nem szereted úgy, ahogyan én, ha hajlandó vagy a
farkasok elé vetni!
Alice készül lemondani a bemutatkozásomat!
Ez többé nem volt kétséges. Amiért feladta a konzervatóriumot. Amiért
lemondott Pierce-ről.
Ami miatt napi hat órát gyakorolt.
Belökte az iroda ajtaját, alaposan ráijesztve anyjára és Alice-re, akik az
íróasztal két oldalán néztek farkasszemet egymással.
– Etta… – szólalt meg nyomban az anyja. – Neked most nem a földszinten
kellene lenned?
– Nem is tudom – mondta a lány dühtől elvékonyodott hangon, és gyilkos
pillantást vetett Alice-re. – Nos, mit gondoltok? Menjek le a földszintre, vagy
menjek egyenesen haza? Netalán ezzel sem tudnék egyedül megbirkózni? Ez is
kifogna rajtam?
Elszorult a gyomra, amikor Alice intett, hogy lépjen közelebb, egyenesen
karjai kelepcéjébe. Mintha Etta még mindig gyerek lenne, és le kellene
csillapítani.
Volt valami éles és mérlegelő a tekintetében, amitől a lány egész testében
reszketni kezdett. Ismerte ezt a tekintetet. Tudta, mit gondol a másik.
– Azt hiszem, bogaram, valóban haza kellene mennünk – mondta Alice, de
megfordulva Rose hideg tekintetével találta szemben magát. – Fejezzük be
otthon ezt a vitát.
Etta szíve nagyot dobbant, majd egy újabbat. Fülében vadul dobolt, surrogott
a vér. Egyre jobban elkapta a hév.
– Mindent feladtam ezért… mindent! Te pedig most arra kérsz, hogy
egyszerűen csak sétáljak arrébb? Hogy újra lemondjam a koncertet, ki tudja
meddig? – rekedt be hirtelen az egész lényét letaglózó keserűségtől. – Azt
gondolod, nem vagyok elég jó? Igen?
– Nem, bogaram, nem, dehogy…
– Ne hívj így, hallod? – kezdett kihátrálni Etta az irodából. – Felfogtad
egyáltalán, hogy egyetlen barátom sem maradt? Hisz azt mondtad, ha akarom azt
a koncertet, egyedül erre kell koncentrálnom. Én pedig mindent feláldoztam
érte! Semmim nincs már, az égvilágon semmim!
– Drágám, ez nem igaz… – Ezt az anyja mondta, aki most haragja ellenére is
aggódva nézett össze Alice-szel.
Az öregasszony újra kinyúlt, hogy átölelje, Etta azonban nem kért ebből…
látni is alig bírta, nemhogy hagyja magát bármire rábeszélni.
 – Etta… Henrietta – próbálkozott Alice. Ő azonban már túl volt azon a
ponton, hogy érdekelje, mit mond bármelyikük.
– Igenis játszani fogok ma este és a saját koncertemen is! – vágta oda a
tanárának. – Nem számít, mit gondolsz, hogy hiszel-e bennem vagy sem…
hiszek én magamban annyira, amennyire kell. Senki és semmi nem akadályozhat
meg abban, hogy fellépjek!
Ezzel sarkon fordult, és végigviharzott a folyosón. Fejét dacosan felszegte, és
kihúzta magát. Később majd végiggondolja, hogyan és mivel sértette meg azt a
valakit, aki végső soron felnevelte, most azonban másra sem vágyott, mint hogy
a rivaldafény megmelengesse a lelkét. Hogy megszabaduljon a mellkasát
perzselő tűztől. Hogy megdolgoztassa az izmait, a vonóját és a hangszerét, és
úgy játsszon, mintha a világ megszűnne létezni körülötte.

Mindig volt egy pillanat, közvetlenül azelőtt, hogy a vonót a húrokra helyezte,
amikor minden kristálytisztává vált körülötte. Ezért a pillanatért élt, ilyenkor
csak a zene létezett számára. A hegedű súlya a vállára nehezedett. A színpad
szélén sorakozó lámpák ilyenkor elvakították, nem látott rajtuk túl.
Ez azonban nem egy ilyen pillanat volt.
Gail magából kikelve jött elé a folyosón, és vonszolta a kulisszák mögé. A
meghívott vendégek kezdték elfoglalni helyüket a nézőtéren.
– Úgy emlékszem, azt mondta, lesz időm hangolni – suttogta Etta, kis híján
felbukva a lépcsőn.
– Az húsz perccel ezelőtt volt – vicsorgott rá Gail. – Ki tud menni így? Ha
akar, felkészülhet a Zöld Szobában.
Ettának megremegett a gyomra a gondolatra, de bólintott. Elvégre is profi ő,
akit nem hozhat ki a sodrából akármilyen kicsiség. Ugyan mit számít, hogy még
soha nem lépett fel ezen a színpadon? Százszor eljátszotta már a Largo tételt.
Alice nélkül is meglesz, legfeljebb most nem fogja pátyolgatni. Bebizonyítja
neki, hogy elbír a feladattal.
– Rendben.
Michelle, az Antoniust őrző kurátor a Zöld Szobában várt rájuk. Etta lélegzet-
visszafojtva nézte, hogyan emeli ki a tokjából és helyezi gyöngéden a kezébe.
Olyan óvatosan fogta körül ujjaival a hangszer hosszú, kecses nyakát, mintha
egy naposcsibét venne a kezébe. Hálásan fogadta a hegedű súlyát és a vele járó
felelősséget.
Igyekezett nem nézni Sophiára, arra a barna lányra, aki a sarokból leste, s a
húrokra fektette a vonót. A hang, amit kicsalt a hangszerből ugyanolyan meleg
és aranyló volt, mint a Strad fája. Halkan felnevetett, s szorongása izgalomnak
adta át a helyét. Hegedűje szépséges herceg volt. Úgy érezte, elolvad minden
egyes új hangtól.
„Nem áll még rá készen. Nem kapta meg a megfelelő kiképzést. Semmi nem
szavatolja, hogy épen megúszhatja…”
Etta behunyta a szemét, s állát megfeszítve próbálta megfékezni a
kibuggyanni készülő könnyek árját. Ugyan mi jogon kiabált Alice-szel? Hogy
képzelte, hogy az ő ítélete többet ér, mint ezé az ünnepelt öregasszonyé, aki több
tucat hegedűművész mestere volt?
Gyomra görcse rándult, ahogy végigsöpört rajta a bűntudat, harag és csalódás
vihara.
Hogyan is mondta Pierce? A te szemedben a zene mindennél előbbre való.
Nálam is. Akár még önmagadnál is.
Etta mindezt nem vitatta, elvégre is ő szakított a fiúval. Szíve még mindig
elszorult az emlékektől, hiszen szerette. Hiányzott neki a csínytevések könnyed
lendülete, mikor például egyszer éjnek évadján kilopózott, hogy találkozzanak.
Milyen isteni is volt egyszer-egyszer felrúgni az összes önmagának felállított
szabályt!
Csakhogy egy évvel azután, hogy a barátságból szerelem lett, második lett egy
olyan versenyen, ahol pedig mindenki egyöntetű véleménye szerint őt illette
volna meg az első hely. Egyszeriben elvesztegetett időnek érezte az együtt lógást
Pierce-szel: mikor náluk dekkoltak vagy megvárta a srácot az iskolája előtt.
Fontolgatni kezdte, nem engedné-e előbb Alice a közönség elé, ha ezeket az
értékes perceket mind-mind a gyakorlásnak szentelné? Mélyebben elmerült a
zenében, és egyre jobban elzárkózott a fiú elől.
Lerázta őt magáról – ahogyan minden mást is a hegedűjén kívül és elvárta
tőle, hogy legyenek újra barátok, mint régen. Csak barátok és Alice tanítványai.
A szakításon azonban csak úgy tudta túltenni magát, hogy még jobban a
feladatára fókuszált. Tilos volt arra gondolnia, hogy senki nem hívja fel vagy
küld neki SMS-t; hogy elüldözte magától egyetlen barátját.
Alig néhány héttel később összefutott Pierce-szel a Central Parkban; egy
iskolatársával csókolózott éppen. Etta menten sarkon fordult, és elsietett.
Felrohant az ösvényen, amelyen eljött idáig. Csak nézett lefelé kábultan, mintha
arra várna, hogy megnyíljon alatta a föld. Mégsem engedélyezte magának a
sírást. Ehelyett hazament, és hat álló órán át egyfolytában gyakorolt.
Most pedig még Alice sem hisz benne.
Megjelent Gail. Meg kellett volna kérnie, várjon egyetlen percig, egy
pillanatig, amíg összeszedi magát. De nem, némán követte a fejhallgatójába
beszélő nőt. Máris körülvette a színpad lágy, kékes fénye. A taps tompa
morajként ért el hozzá.
 Jaj, csak el ne ejtsd, el ne ejtsd…
Megtalálta a jelet, ahová állnia kell. Egyetlen pillanatot engedett meg
magának, hogy megforgassa kezében és jobban megnézze magának a hegedűjét.
Ujjai gyöngéden végigsiklottak a hangszer hajlatain. Ahogy ott állt a
rivaldafényben, várta, hogy elcsöndesedjen lelke háborgása; hogy csillapodjék
az idegfeszültség, és már csak arra a súlyra figyeljen, amit a kezében tart.
A Metropolitan Museum of Art Grace Rainey Rogers előadóterme nem volt a
legfényesebb színtér azok közül, ahol már fellépett. Még csak az első tízben sem
volt benne. Mindazonáltal elviselhető volt, és ami ennél is fontosabb, az övé erre
a néhány percre. Hétszáz szempár szegeződött rá a mennyezetvilágítás éles
fényében, amely végül kékes sugarak hullámaivá szelídült – mindez az óceán
szélfútta, fodrozódó felszínére emlékeztette.
Tessék, a tiéd.
Elült a taps. Valaki elköhintette magát. Felpittyegett egy mobil, SMS
érkezését jelezve. Etta azonban ezúttal nem süppedt bele abba a mély
koncentrációba, amely fellépéseit megelőzte, hanem csupán a felszínig hatolt el.
Játssz, és kész.
Vett egy nagy levegőt, és belevágott a Largóba. Hétszáz néző leste minden
mozdulatát. Kicsalt a hangszerből két ütemet, hármat…
A zene lassan szívódott belé, vérzett át a tudatán, ahogyan a napsütés
melengeti meg az ablaküveget. A koncentráció kitartott, de mindössze néhány
másodpercig. Valami furcsa lárma vette kezdetét a muzsika mélyén, amely
hirtelen fülsértő sikollyá robbant.
Etta habozva folytatta, miközben szeme a technikus bokszát leste, nem inti-e
le, hogy hagyja abba. A nézők moccanatlanul néztek fel rá, mint akik semmit
sem hallanak az egészből…
Nem emberi hang volt ez, és zeneszerszámból sem gyötörhette elő senki.
Abbahagyjam? Folytassam?
Etta az utóbbival próbálkozott. Tovább játszott, szorongása azonban közben a
tetőfokára hágott. Miért nem tesz már valaki valamit e dobhártyarepesztő
háttérzörej ellen, amely elárasztja a tudatát és egészen elkábítja? Egész teste
görcsbe rándult, forgott vele a világ. Felső ajkát verejtékcsöppek gyöngyözték.
Olyan volt… mintha… mintha valaki kést forgatna meg a koponyájában.
A levegő remegett körülötte e szörnyű ricsajtól.
Elég legyen, hagyják abba! – gondolta ijedten.
Még elrontom a végén…
Alice-nek igaza volt…
Észre se vette, hogy nem játszik már. Egészen addig, amíg meg nem jelent
Gail, aki sápadtan, elkerekedett szemmel toporgott a színpad szélén. Etta két
kezébe temette az arcát, mert fulladozott, akkora nyomás nehezedett a tüdejére.
Nem mert a közönségre nézni, sem Alice-t vagy az anyját megkeresni a
szemével a nézőtéren, hiszen nyilván szörnyülködve figyelik.
Mellkasát, nyakát, arcát elárasztotta a szégyen gyomorforgató hulláma.
Először fordult elő vele, amióta bő tizenöt éve színpadra lépett, hogy megfordult,
és elrohant. Az éktelen lárma azonban, amely elüldözte a pódiumról, továbbra
sem tágított mellőle.
– Mi történt, Etta? – tudakolta Gail rémülten. – Jól van?
– Ez a zúgás… – hörögte a lány, szinte önmagának is érthetetlenül. – Ez a
zúgás…

Michelle, a kurátor fürgén kivette kezéből az Antoniust, még mielőtt elejthette

volna.
– Nincs itt semmiféle zúgás – mondta Gail. – Mindjárt hozok egy pohár
vizet… Keresünk egy helyet, ahol leülhet…
Valami nincs itt rendben. Etta a többi hegedűs arcát fürkészte. Nekik is
hallaniuk kellett…
De láthatóan nem hallották. E zúgás és saját dübörgő szívverése töltötte be a
csöndet, miközben a kollégák üres tekintettel bámultak vissza rá.
Nem ment el az eszem, nem őrültem meg…
Hátrált egy lépést. Tovább nem mehetett, mert hátulról tovább ostromolták
ennek a vérfagyasztó morajnak a hullámai. Csapdában érezte magát. Pánik
kerülgette. Keserű epe karcolta a torkát.
– Induljon akkor maga! Menjen! – kiáltott rá az egyik öregre Gail magából
kikelve.
– Majd én kezelésbe veszlek.
Az a barna hajú lány, Sophia, karon ragadta Ettát, és kilépett vele a Zöld
Szobából. Etta egészen eddig nem tudta, milyen bizonytalanul áll a lábán. Arra
kényszerült, hogy egy vadidegenre támaszkodjon, aki ráadásul egy fejjel
alacsonyabb nála.
– Jól vagyok… – motyogta imbolyogva.
– Nem, nem vagy jól. Én is hallom – mondta Sophia. – Gyere!
A legkézenfekvőbb magyarázat az volt, hogy összeroppant, hogy a stressz
kifogott rajta, csak hát másvalaki is hallotta ezt a lármát… Ugyanolyan
valóságos volt ennek a lánynak, mint neki. Megnyugtatta, hogy nem bolondult
meg, nem kapott idegösszeroppanást most, amikor a gyerekkorból megörökölt
lámpaláz és Alice kishitűsége együtt, egymásra rájátszva rontott rá.
A sírás kerülgette, mégsem tudott sírni, holott megkönnyebbülést jelentett
volna. A fülsiketítő ricsaj perzselő késként forgott a bőre alatt, miközben Sophia
bennfentesen végigvezette a kulisszák mögötti labirintuson. Egy mellékbejáraton
át kijutottak a múzeum kongó, üres sötétjébe, közvetlenül az egyiptomi szárny
elé.
Várj csak! – mondta volna Etta, de nyelve nem engedelmeskedett az
akaratának. – Mi ez? Hová megyünk?
– Innen jön ez az egész – mondta Sophia, és tovább vonszolta magával.
Etta egy lépést tett az egyiptomi részleg felé, mire a zúgás felhangosodott,
mintha egy rádióállomásra talált volna rá a keresőgombbal. Újabb lépést tett;
ettől a lárma még elviselhetetlenebb lett.
Mintha az izgatná fel, hogy figyelem.
Mintha azt akarná, hogy rátaláljak – gondolta Etta.
– Mi ez? – kérdezte. Meglepődött, hogy remeg a hangja. – Miért nem hallja
más?
– Mindjárt rájövünk… Etta, rendben? Menjünk!
A sötétben a Met egészen más arcát mutatta. Most, hogy nem hemzsegtek a
folyosóin látogatók, a falak minden kis neszt felerősítve vertek vissza. A ziháló
légvételeket. A tűsarok koppanását a kövön. A lábszárát és bokáját legyező
léghuzat zizegését.
Hol vagy? Hol? – gondolta.
Ki és mi vagy?
Elhaladtak a fáraók figyelő tekintete előtt. Napközben, a múzeumi nyitva
tartás idején ugyanezek a termek aranyló, napmeleg fényben fürödtek. Most
azonban a vajszínű falak és a mészkő kapuzat is sötétbe borult. Árnyak
szorongtak vájataikban. A szarkofágok és a szörnyfejű istenek festett arca
mintha gúnyos vigyorral nézett volna le rá, ahogy ellépkedett a kiállított tárgyak
előtt. A dendarai templom romjait megsápasztotta a spotlámpák fénye. A
rézsútos üvegfalon túl, odakint sötétség terjengett. A zúgás nem onnan
származott.
Sophia elvonszolta a templom előtti vízmedence előtt. Ókori fáraószobrok
mellett mentek el egészen a kapuig. Azon a kis ajándékbolton is átvágtak, amely
a múzeumnak ezt a szárnyát az amerikai részleggel kötötte össze. Sem egyetlen
tudós, sem őr, senki és semmi nem állta útjukat.
Senkitől sem várhat segítséget.
Menj, keresd meg anyut és Alice-t! – adta ki magának a parancsot.
Mégsem tehette. Tudnia kellett, mi ez. Hívta a hang…
Minden vér kiszaladt a fejéből, mígnem olyan könnyűnek érezte magát, mint a
körülötte szédelgő porszemek. Olyan volt, mintha egy álomba csöppent volna. A
folyosók falai is mintha feloldódtak volna, felfalva az aranyozott tükröket, a
míves, faragott komódokat és székeket. Árnyak táncoltak az ajtónyílásokban,
befelé csalva a lányt, a vészkijárat felé terelve lépteit. A lárma mostanra pergő
dobszólóvá változott, amely egyre hangosabb és hangosabb lett, míg végül azt
hitte, kettéreped a koponyája ekkora nyomás alatt…
Ekkor fülsiketítő lövés dördült, amely a dobszólón, is áthatolt. Sophia is
megtorpant, amikor meghallotta. Etta egész testében megremegett. A lövés
felrázta kábulatából. Égés bűzét érezte, valamiféle vegyi anyagét.
Először a vért látta meg, amint a lábujjai felé szivárgott a kőpadlón.
Aztán a hófehér hajat.
A járólapokon elterülő testet.
Sikoltozni kezdett, mindhiába, a pergő ritmus nem maradt abba. Félrelökte a
meglepett Sophiát, hogy a hideg kövön heverő testhez lépjen. Sírás fojtogatta,
ahogy térdre rogyott Alice mellett.
Lélegzik, akkor él. Lélegzik…
Alice kinyitotta a szemét. A halványszürke szemgolyó a semmibe révedt.
– Bogaram, te vagy?
Vér fröccsent elő a mellkasából, majd legyezőszerűen szétterjedt Etta ujjai
alatt, ahogy a sebre szorította a tenyerét. Elsötétült előtte a világ, semmit sem
értett.
Mi történt itt? Mi?
– Lelőtték? – hajolt át a válla fölött Sophia. Remegett a hangja. Félhetett
valamitől? – De hát ki?
Kiáltás harsant a folyosó túlsó végében. Három szmokingos úr közeledett
feléjük, mintha lassított felvételen látta volna. Az egyik az a kesztyűs idegen
volt, akivel korábban a Nagycsarnokban ütközött össze. A mellettük villogó
vészjelző fénye visszatükröződött a szemüvegén.
– Hívják a 911-et! – kiáltotta Etta. – Ide, ide, segítsen valaki!
Enyhe nyomást érzett a kezén. Alice szeme akkor csukódott be, amikor
lenézett:
– …a régi… ismerős helyek… menekülj…
Alice következő légvétele már zihált. Többé nem vett levegőt.
Etta sikoltani akart, de nem hagyta el hang a torkát. Karok fonódtak a
derekára, s húzták fel a padlóról. Kapálózva próbált kiszabadulni szorításukból.
Elsősegély… Alice-t fel kell éleszteni… mert…
Mi a csuda folyik itt?
Mögöttük nyikorogva kinyílt a lépcsőre vezető ajtó. Etta kiszabadult tincsei
izzadt arcára és nyakára tapadtak.
A lépcső olyan világos volt az épület egészéhez képest, hogy a lánynak el
kellett takarnia szemét az éles fény elől.
 Megint az a dobszó… még a levegő is remegni látszott a lépcsőpihenő szélén,
közvetlenül a kövezet fölött, egy ritmusra a dobpergéssel. Úgy reszketett, ahogy
a hőség száll fel a járdákról a forró napokon. A falak meg mintha Ettára dőltek
volna.
– Elnézést…
Előrelökték, és a világ darabokra tört szét körülötte. Látótere peremén sötétség
terjengett; ez szívta magába, préselte össze a gerincét, penderítette a magasba
ellenállhatatlan erővel. Elvesztette az öntudatát, képtelen volt immár világosan,
logikusan gondolkodni. Nem mondta már magában, hogy „hagyjanak, anyu,
segíts!” Minden eltűnt körülötte.
Eltűnt ő maga is.

Nem lassacskán eszmélt magára, hanem egyetlen szemvillanással. Mintha életre

pofozták volna.
Órák, napok múlhattak el, fogalma sem volt, mennyi idő… kisebbfajta
örökkévalóság telhetett el, mire kinyitotta a szemét. Mellkasára továbbra is
hatalmas-nyomás nehezedett. Alig kapott levegőt. Mikor megpróbált felülni,
hátha úgy könnyebb lesz, megroppantak a csontjai. Keze-lába megmacskásodott,
ahogy nyújtózkodni próbált. A sötétben tapogatózva valami keménybe és
érdesbe ütközött…
Fa – gondolta. Hal, mondta magában aztán, mert ráismert az átható szagra.
Köhécselni kezdett. Nagy nehezen kinyitotta a szemét. Kis szoba vált
láthatóvá körülötte. A fapadló meredeken lejtett jobb fele, akár egy lesiklópálya.
Ahogy szeme lassan hozzászokott a sötéthez, Etta maga alá húzta a lábát és
kiegyenesítette a derekát, hogy fel tudjon ülni. Hol is volt? Egy beépített
priccsen, de az egész valahogyan bölcsőre is hasonlított.
A múzeum… mi folyik itt?
Volt valami… valami… robbanás…
Hová lett a lépcső hideg kövezete? Hol vannak a tűzoltókészülékek? Szíve a
torkában dobogott, akár egy megszorongatott állat. Tagjai megdermedtek,
mintha fából faragták volna ki őket. Dörzsölni kezdte a szemét, mert égett,
viszketett, és továbbra is fekete pontok táncoltak a látóterében.
Alice. Hol van Alice? Okvetlenül látnia kell őt…
Zúgott a füle. Úgy surrogott benne a vér, ahogy az eső kezdi paskolni az
ablakot vihar idején. Aztán egyik pillanatról a másikra elárasztották a hangok.
Nyikorgás, nyögések, lábdobogás, recsegés-ropogás, sikolyok…
– …előre!
– Mögém!
 – A sisakot!
Rikkantások, csattanások, mint amikor összevernek két cintányért. A
helyiséget fojtó, ezüstösen szétterülő füst töltötte be.
Nem, ez nem a lépcső volt, sem a Met valamelyik irodája. A falakat sötét,
kidolgozatlan fa alkotta. Megfordulva egy szék körvonalai derengtek fel előtte.
Valaki kuporgott rajta; két karjával eltakarta a fejét.
– Helló! – hörögte, és tántorogva feltápászkodott. Újra megdöbbent, mert
durva szövet karcolta karja és lábszára bőrét. Amióta magához tért, most először
állt meg benne az ütő.
Nem a fekete ruhája volt rajta.
Ez… a padlót verte… valamiféle halvány színárnyalat lehetett; hogy mi, azt
nem tudta megállapítani a sötétben. Úgy összeszorította keblét és felkarját, hogy
mozdulni is alig tudott.
– Ó!
Ezt egy lány mondta. A széken kuporgó valami megmozdult, és a rajta ülő
valaki felállt. Etta szíve megremegett, ahogy eszébe jutott az ismeretlen lány a
koncertről! Előrelendült, félrelökve a lányt, hogy közelebb kerüljön a háta
mögött világító fényforráshoz… egy ajtónyíláshoz.
Ő lökött le a lépcsőn… Az első emlékfoszlány az összes többit magával hozta.
Minden egyszeriben a helyére került.
– Nem, nem… itt lent kell maradnunk! – kiáltotta a lány. – Kérlek, hallgass
meg!
Etta végigtapogatta a falat, amíg egy reteszre nem talált. Kitört a szűk, sötét
odúból. Sűrű füst vágódott az arcába, szemét elvakította a fény, fájdalmasan
fehérré sápasztva a világot. Aztán újra kezeket érzett a hátán, ám csak annál
hevesebben tört előre a füstön át. Végül felbukott valamiben, és elterült a földön.
Ne gondolkodj, kelj fel! Feltápászkodott, de aztán megdermedt mozdulat
közben. Széles fehér szoknyája egy hátán heverő férfin söpört végig.
– Bocsánat – hebegte –, én csak… – Az ismeretlen fölé hajolt, hogy lássa, jól
van-e. – Maga, ugye…
A férfi vizeskék szeme a mennyezetre szegeződött, a döbbenet és a fájdalom
merev maszkká változtatva az arcát. Nevetségesen avitt kabátjának fényes
gombsorát feltépték, az alatta lévő ingre pedig ráfröccsent valami…
Jaj… istenem…
– Uram? – Ettának sehogyan sem állt nyelvére ez a szó. A pasas nem mozdult,
még csak a szeme se rebbent. Etta dermedten, bénult aggyal nézett le rá, ahogy
szemrevételezte a tulajdon bőrét, keblét, hasát és ruháját beszennyező sötét
folyadékot. A pasas vérében térdepelt. Vérben dagonyázom – gondolta.
Mi ez az egész?
 Még mielőtt bármit határozhatott volna, már talpon is volt. Megindult a
felülről rásugárzó fényforrás felé. A füst sűrű felhőben vette körül, fulladozott.
Körülötte gázlámpások törtek ripityára, robbanásaik félresikerült tűzijátékra
emlékeztettek. Ment tovább a fény felé, mígnem térde nekiverődött valaminek…
egy lépcső volt. Felcsippentette a szoknyája szegélyét, vaskos rétegeit meg a
derekához fogta, és megindult felfele a lépcsőn. Nem érdekelte, hogy ömlik a
könnye. Friss levegőre vágyott és arra, hogy kikerüljön ebből a rémálomból.
Ehelyett egy újabb kellős közepén találta magát.
AZ ATLANTI-ÓCEÁNON
1776
 2. fejezet

ÖRDÖG ÉS POKOL! NEM ODALETT AZ AZ ÁTKOZOTT harang is!

Nicholas hátrapenderült, s beleöklözött a következő fickó képébe, aki útját
próbálta állni. A harang ripityára tört, forró, füstölgő darabjai szétszóródtak a
fedélzeten. Ráadásul sajnos némelyik tetembe vagy testrészbe is
beleékelődtek… ezek szanaszét hevertek, a becsapódó gránát döntötte le őket a
lábukról.
Így, az események sűrűjében képtelenség volt megítélni, mennyire rongálták
meg a foglyul ejtett hajót a Challenger tüzérei. Most, hogy túl voltak a
zsákmány elejtését kísérő kezdeti erőszakon, Nicholas gyors szemlét tartott a
Challengeren, most pedig ezen a másik hajón. Gyönyörű példány volt, meg kell
hagyni. Hál’istennek mind a három árboca állt, kitartott, dacára annak, hogy
valóságos golyózápor hullott rá. A hátsót minden kósza fuvallat megremegtette;
úgy ingott ide-oda, akár egy részeg. A vitorlákat is alaposan megtépázta és
meglyuggatta az ütközet. Sebaj – gondolta Nicholas – a foglyul ejtett hajó
legénysége majd gyorsan újat húz fel a régi helyében. Már természetesen miután
megadták magukat.
Nicholas a következő hullámot az arcába kapta. Megfigyelte viszont, hogy a
hajó nem süllyedt a vízvonal alá az ágyútűz hatására, azaz anélkül tudták
elfoglalni, hogy ronccsá lőtték volna.
Nem akarta átadni magát a győzelmi mámor léha, szédítő érzésének. Még
mielőtt ez a nap véget ér, a zsákmányul ejtett vitorlás kapitányaként
visszakormányozza a kikötőbe élete első hajóját.
Végre kiszabadulhat a múlt fogságából.
Ezek az istenverte idióták mindazonáltal még idejében megadhatták volna
magukat. Úgy mindkét fél elkerüli a vérontást, nem beszélve a hajóácsoknak
okozott főfájásról. Milyen kár, hogy a tengerhajózás az egyetlen foglalkozás a
világon, ahol a hibát dicséret illeti, már amennyiben bátorság látszata mögé
bújik.
Ez a hajó, az én hajóm – gondolta nyakasan, hiszen az lesz, ha egyszer a
tisztjei végre beismerik a megkerülhetetlen tényt, hogy vereséget szenvedtek –,
míves példány, ha nem számítom a Challenger és legénysége által okozott
károkat. Háromárbocos vitorlás. Az előárboc keresztrudas. A főárboc orr- és
farvitorlákkal van felszerelve, négyszögletes fővitorlája fölött derékvitorla foglal
helyet. Abban a pillanatban, amint észrevették a távolban a szélben duzzadozó
vitorlákat, a Challenger legénysége úgy vetette utána magát, akár egy cápa. A
sebesen sikló, áramvonalas szkúner ráharapott a zsákmányra. Mivel a sebesség
az ő oldalukon állt, aligha számított, hogy ágyúk dolgában az ellenfél volt
fölényben; az ő tizenkét ágyújukkal szemben nekik tizenhat volt. Jó kis préda
volt ez a kereskedőhajó azok után, hogy a Challenger legénysége hosszú heteken
át vadászott rá Nyugat-India vizein. Nem véletlenül épp erre bérelték fel őket.
Nicholas magának sem ismerte be szívesen, miért akarta annyira Ironwood ezt
a hajót. A két nő kellett neki, a vitorlás utasai.
Hirtelen surranó neszt hallott izzadt, átforrósodott háta mögött. Jobbra hajolt.
Menten be is verte vállát a fába, miközben egy harci bárd csapott le a feje fölött.
Attól a pillanattól fogva, hogy a két hajó tüzelni kezdett egymásra, sűrű füst
terjengett körülöttük. Aznap rossz volt a széljárás, és az istennek sem vitte el,
nem tisztította meg a levegőt. Meddő küzdelem volt ez már. A vak is láthatta,
hogy a győzelem az övék. Nicholas utat vágott magának a tetemek egyre
növekvő halmában és a fedélzetet megfestő vérben.
A harci bárdot suhogtató tengerész csak csörtetett előre a pengő acél
káoszában, a kovás puskák dobhártyarepesztő durranásai közepette.
A fedélzet megremegett Nicholas lába alatt, mikor Afton, a Challenger egyik
matróza elesett tőle pár arasznyira. Mellkasát ólomgolyók szaggatták fel, arca a
hitetlenkedés és megbotránkozás halotti maszkjává változott.
Nicholas magából kikelve nyúlt fegyvere után. Már kilőtte a puska egyetlen
töltényét, újratölteni pedig nem volt ideje. Elhajítani sem akarta, sajnálta volna.
Átkozottul jó kis karabély volt. A kötélzet gubancában felfedezett egy kést.
Valaki ezzel próbálta elnyiszálni. Kirántotta. Szarvasagancsból készült nyelét
díszes faragás borította. Menten jobb kedve támadt.
A mokány, kis növésű tengerész elködösödött tekintettel, rikoltozva támadt rá;
arca verejtéktől és koromtól csillogott. Nicholas ismerte ezt a vérszomjas
tekintetet, amely akkor ül ki a szemekbe, amikor elragadja őket a harc heve.
Sajgott a jobb válla, ahogy felemelte töltetlen karabélyát, és megjátszotta,
hogy céloz vele. A szürkésen derengő fény megcsillant a fegyver csövén, amely
izzani látszott a kezében. Támadója olyan hirtelen torpant meg, hogy a lába kis
híján kicsúszott alóla. Elég közel volt Nicholashoz, hogy megcsapja a szaga, az
izzadság és lőpor átható bűze. Azt is látta, hogyan tágulnak ki az orrcimpái a
meglepetéstől. Keze elernyedt a harci bárdon, igaz csak egy pillanatra. Nicholas
ezt a pillanatot használta ki. Elhajította a kését. Szinte hallani vélte, ahogy
beletalál a tengerész húsos nyakába. Keserű elégtételt érzett ezért.
A küzdelem lassulni látszott, ahogy egyre többen jöttek rá, elvesztették az
ütközetet. Ki is merültek, és a lőportartók is kiürültek. Ahol korábban kiáltások
harsantak, most csönd honolt. A kés változatlanul ott meredezett oldalt a
tengerész nyakában. Elfordulhatott, amikor telibe kapta. Ki akarta húzni, de
rosszul tette, mert a saját vérébe fulladt bele. Nicholas fölé hajolt. Közben
ösztönösen megvetette a lábát a ringó hajón.
– Egy… piszkos… nigger… küld… a… pokolba – hörögte akadozva a
matróz.
Ahogy ezt kimondta, vér spriccelt a mellényére. Nicholason jéghideg düh lett
úrrá. Pedig nevezték őt már sok mindennek, ütötték-verték, és mindezt csak
azért, mert balkézről szülte meg egy rabszolganő.
Talán ez is a különbség győzelem és vereség között. Mára megbecsülte a
környezete. A tengeren nem az számít, honnan jöttél, hanem hogy meg tudod-e
fogni a dolog végét, és mennyire vagy hajlandó küzdeni a társaidért. Nicholas
rég eldöntötte magában, hogy nem hátra néz, hanem előre.
Mégis… felbőszítette, minek nevezte a haldokló. Milyen acsargó gyűlölettel
ejtette ki a becsmérlő szót. Keményen megmarkolta a kés nyelét. Ahogy a
matróz fölé hajolt, megcsapta savanyú szájszaga.
– Ahogy parancsolja, uram – morogta, és elmetszette a fickó torkát.
Nem az az ember volt, aki örömét leli az öldöklésben, most mégis elégtételt
érzett, miközben minden szín kiszaladt a legény arcából, s a bőre hamuszürkére
változott.
– Szebb halála volt, mint amilyet én adtam volna neki.
Hall kapitány kicsivel a háta mögött állt, s mialatt a lassuló küzdelmet nézte,
szutykos rongyot szorított a homlokához. Mikor elvette, hogy jobban lásson, vér
szivárgott egy vágásból, amely egyik busa szemöldöke fölött húzódott.
Nicholas nyelt egy nagyot, mert gombócot érzett a torkában.
– Na, igen – morogta. – Soha nem élveztem különösebben a kiontott belek
látványát.
A kapitány harsányan felkacagott. Nicholas térdnadrágjába törölte a kését, s a
tagbaszakadt hústorony mellé lépett. Ő maga sem volt éppen alacsony; vállát
megszélesítette, izmait megedzette, hogy éveken át köteleket húzott-vont vagy
szállítmányt cipelt. A kapitányt azonban mintha Rhode Island parti szikláiból
faragták volna.
Nicholas áhítatosan tisztelte attól a pillanattól fogva, hogy egy évtizeddel
korábban a keze alá került. A Vörös Ördög, így nevezték tengerészkörökben.
Mostanra egyedül a szakálla őrizte meg eredeti színét. Széles ábrázatán évről
évre mélyebbek lettek az árkok, több foga és ujja is hiányzott, de továbbra is
gondozott volt a megjelenése, és rendet tartott a hajóján. Gondja volt rá, hogy jól
tartsa és kifizesse a legénységét. Az ő köreikben nem volt ennél nagyobb
dicséret.
Hall kapitány most apai aggodalommal jártatta végig tekintetét Nicholason.
Megpróbált ugyan leszokni erről a rossz szokásáról, ez azonban sehogyan sem
sikerült.
– Veled ellentétben én senkit sem engedek ilyen közel magamhoz – biccentett
Nicholas a homlokseb felé. – Nincs szükséged felcserre?
– Hogy mindenki rajtam mulasson, csak mert egy hajósinas kupán vágott egy
kanállal, miközben lefelé igyekeztem a lépcsőn? A gonosz kis manó! Nem, nem,
soha! Inkább süssenek meg elevenen!
Nicholas hangosan horkantva felkacagott.
– Megtaláltad a nőket?
– Meg biza. A tiszti kabinban vannak a hajó farában a galambocskáim. Senki
egy ujjal nem nyúlhat hozzájuk!
Nicholas megkönnyebbült, s szinte el is feledte már a haldokló utolsó szavait.
Helyes.
– Ez a megbízatás… – kezdte a kapitány aznap vagy ötödször. – Meg kell
mondjam, Nick, hálás vagyok ugyan, hogy miénk a hajó a rakományával együtt,
mégis rossz érzéseim vannak. Jobb szeretném, ha nem közösködnél ezzel a
családdal. Nagyon úgy fest, hogy többről szól ez, mint hogy elvigyük a nőket
New Yorkba.
Naná, hogy többről volt szó! Ennél a családnál mindig többre lehetett
számítani. Ironwood üzenete néhány nappal azután érkezett, hogy befutott a
Lowe & Lowe Szállítmányozókhoz, Nicholas munkaadóihoz a rég várt hivatalos
engedély. Ez lehetővé tette, hogy törvényesen – már legalábbis gyarmati
viszonylatban – vadásszanak brit hajókra. Alig volt egy hete, hogy megfontolja
és Hall elé tárja Ironwood felkérését, a beleegyezését kérve, hogy felhajthassa
ezt a brigget és utasait. Megbeszélték, hogy titokban tartják útjuk célját, és nem
avatják be a legénységet Ironwood üzelmeibe. Nem egyhamar fogadta el az Öreg
feltételeit. Közben egyfolytában azon morfondírozott, nem újabb csapda-e ez,
amelyet Ironwood azért állít neki, hogy visszacsalogassa magához, és még
egyszer utoljára bosszút álljon rajta.
Csakhogy már három éve történt. Pontosan tudták, hol találják, ahogyan
ezúttal is megkeresték. Amennyiben vérre szomjaznak, már előbb jelentkeztek
volna.
Egy kis kockázatot kibír – gondolta. Majd megvédi magát, ha úgy hozza a
sora. A tények mindenképpen Ironwood ajánlata mellett szóltak, ami fölöttébb
kedvező volt. Ha teljesíti a megbízatást, előbb éri el élete célját, mint a
kalózkodással.
Hozza a két nőt New Yorkba szeptember 21-ére. A hajó és a rakomány ezután
a magáé – állt a levélben takaros, fegyelmezett kézírással.
Nicholas az utóbbi három évet a Lowe & Lowe szállítmányozó vállalat
alkalmazásában töltötte. Kereskedőhajókon robotolt, amelyek Nyugat-Indiákból
a gyarmatokra igyekeztek a háború kitöréséig. Mindeközben megtiltotta
magának, hogy Julianre vagy akár az átjárókra gondoljon. Túl fájdalmas lett
volna. Egyre reménykedett, hogy Lowe és a fia rábíz egy kalózhajót. Pontosan
emlékezett azonban, milyen feszengve mérte végig a két Lowe, amikor Hall
kapitány először felvetette az ötletet. Igazán elégedettek lehettek vele, nem ez
volt az ok. És ha nem ez, akkor az ő személye, a bőre színe. A Lowe-k habozása
csak megerősítette elhatározásában, hogy előbb-utóbb a maga ura lesz, nem
holmi cégek alkalmazottja.
A jelenlegi megállapodás úgy szólt, hogy a Lowe-k megtartják a rakományból
befolyt összeg zömét, a többi pedig a Challenger legénységéé. Hónapokba
telhet, amíg újabb zsákmány kerül eléjük. Az óceán hatalmas, s a
kereskedőhajók egyre jobban kitapasztalták, hogyan kerüljék el a kalózokat. Ő,
Nicholas talán így fog megvénülni; fogához kell vernie minden garast, amíg
elkopik a teste, és meghal a szíve. Gyűlölte az Ironwoodokat – tomboló haragja
hurrikánokkal ért fel –, de az adósai voltak, s ideje volt, hogy megfizessék,
amivel tartoznak neki.
– Megnézted a rakományt? – kérdezte most.
Hall felsóhajtott, mert átlátott rajta.
– Rápillantottam – felelte.
Ekkor egy tengerész tört elő a füstből, vad harci kiáltások közepette lengetve a
szablyáját. Nicholas felé lendült. Mire azonban előkapta a kését, a kapitány már
előrántotta a karabélyát, és tüzelt.
– Cukor, rum, gyapot meg a ballaszt – folytatta Hall, mintha mi sem történt
volna. Támadójuk elzuhant a fedélzeten. Hamarosan vértócsa terjengett
körülötte. – Kissé meg is ijeszt, milyen jól sikerült mindez. Te megkapod a
nőket, és mindenkinek busás haszon üti a markát. Még válaszfal is van a
hajófenéken a legénység elrekesztésére. Ha már erről beszélünk, meg kell
keresnünk a kapitányukat, vagy aki annak látszik. Menj, kutasd fel, hogy
megadják magukat végre… – Hall nem folytatta, mert valami elvonta a
figyelmét.
Nicholas akkor látta utoljára így elkomorodni Hallt, amikor a volt hajószakács
bejelentette, patkányhúst adott a legénységnek marharagu helyett.
Követte a kapitány tekintetének irányát. Az egymásra fenekedő tengerészek
között borzas fej bukkant elő a hajó gyomrából. Úgy emelkedett ki a füstből,
ahogyan Perszephoné tér vissza az alvilágból.
Nicholas döbbenten nézte, hogyan ütközik neki a lány a tűzmester mezítelen,
sebhelyes hátának. De nem sikoltott fel, akkor sem, amikor Davies bárdját
lengetve hátrapenderült, hogy a következő pillanatban kettéhasítsa vele. Az ő
meglepett rikoltása keltette fel a körülöttük állók figyelmét.
A pokolba a bámész népséggel!
Nem Sophia volt… tudta, hogy egy másik nő is van a fedélzeten… hanem ki
ez a harcias amazon?
– Szegényke, nagyon kijött a sodrából – morogta háta mögött a kapitány.
Hiába gázoltak vérben, s hevertek holtak a lábuknál, olyan szelíd lett az
arckifejezése, mint egy gyermeké. A vén kujon soha nem tudott ellenállni a női
szépségnek, kivált, ha a nők lovagias közbelépésre szorultak. Márpedig ez egy
ilyen eset volt. A lány fehér ruhája elszakadt a csípőjénél, és merő vér volt.
– Megsérült – felelte Nicholas élesen. – Mi a fészkes fenét keres itt?
A lány most felé fordult, mintha meghallotta volna a szavait. A fiú már azon
volt, hogy beavatkozzon és kimentse e véres színtérről, mikor az egész óceán
megrázkódott, és a fedélzet is megremegett alatta. Meglepetten felhördült, ahogy
nekiverődött a kapitánynak.
A lány lába alól nem szaladt ki a talaj. Ahogy felé közelítettek, úgy hátrált ő
előlük. Egészen a mellvédig, ahonnan már nem volt hová menekülnie. Tekintete
ide-oda rebbent, majd megállapodott egy dárdán. Gondolkodás nélkül felkapta.
– Ne közelítsenek! – kiáltotta.
Nicholas minden porcikája fájdalmasan megfeszült, ahogy megpillantotta
dühödt arckifejezését, miközben a lány kétségbeesetten suhogtatta fegyverét.
Sűrű mézszőke haj, ívelt szemöldök, a szempár meg akár egy vadmacskáé.
Hosszú orr, a telt ajak ellensúlyaként. Nicholas számára megállt az idő. Ez a
lány, ez…
Nem! Szó sem lehet róla! Félre ezekkel a veszedelmes gondolatokkal!
Ugyanakkor harcias is a kislány, ez tetszett neki, noha a jelek szerint ő maga
lepődött meg ezen a legjobban. Ijedten pislogott hol a kezébe fogott dárdára, hol
az őt bámuló két tucat férfira. A félszívvel vívott, lagymatag küzdelem végképp
elcsitult, akkora volt a döbbenet a lány megjelenése láttán. Ami érthető is volt.
Nem mindennapi látványt nyújtott véresen, harcra készen, akár egy csatába
induló királynő. Neki, Nicholasnak is egyenesen a véréhez szólt, hogy eldalolja
titkait. Ez a lány…
Ez megbízatás. A munkád. Megrázta a fejét, hogy elaltassa a szívében ébredő
vihart. Busás fizetséget kapsz majd a szolgálataidért.
Ekkor fülsiketítő recsegés-ropogás támadt. A zaj irányába, a hajófar felé
pillantott. A hátsó árboc egy része roppant össze saját súlya alatt, ahogyan
számítani lehetett rá.
Egyszeriben lelassult az idő. Nicholas felkiáltott, inkább figyelmeztetésül,
mint ijedtében, ahogy a fa szétporladt estében, és a vitorlázat hangos
csattanással, remegve magába roskadt. Az árbocrudat tartó kötelek elpattantak,
mintha maga az Úr metszette volna el őket. Az árbocsudár, a csúcsvitorla, a
kötélzet, a fém eresztékek – mind-mind a fedélzetre hullott.
Nicholas futni kezdett.
A tengerészek félreugrottak az alázuhanó árboc elől, de ahhoz már nem voltak
elég gyorsak, hogy ne gabalyodjanak bele a vitorlák és kötelek gubancába.
– A lány! Keresd meg a lányt! – kiáltotta Hall kapitány.
Mindkét vitorlás legénysége a roncsra vetette magát bárdjaival és kardjaival;
köteleket nyiszáltak el, vitorlavászon alatt kutattak. Nicholas azonban jobban
tudta náluk, mi történhetett. A lány a közelben állt, mikor az árboc a mellvédnek
csapódott, noha nem rá zuhant. Nem sérülhetett meg közvetlenül, az árboc
azonban lesöpörhette a fedélzetről…
Áthajolt a mellvéden. A sötét vizet nézte a két hajótest között, és igen, fehér
fodrozódást látott a vízen ott, ahová a lány az imént eshetett.
– Nick! – harsant fel a kapitány kiáltása. Ő azonban már ledobta magáról a
kabátját, a mellényét, és átvetette magát a mellvéden.

Mélyen elmerült a jeges vízben, hogy a lélegzete is elakadt a hidegétől. A nap

sugarai áttörtek a vízfelszínen, meleg fénybe vonva a lassan a fenékre süllyedő
tetemeket és az ide zuhant árbocot. Nicholas gyanította, hogy cápák is
ólálkodhatnak a közelben.
Van persze miből lakmározniuk, mielőtt őt megízlelnék. Ezzel a nem éppen
vigasztaló gondolattal még mélyebbre bukott. Izmait szinte égette-csípte a
jéghideg tengervíz. Már éppen az éghez készült fohászkodni, amikor meglátta a
lányt. Jócskán kimeríthette iménti hadakozása, mert olyan ernyedt volt, mint a
hínár, ha belekap egy áramlat. Nicholas menten átlátta, mi itt a gond. A lány
lábszára és ruhája beleakadt egy hálóba, amely az egyik hajótest köré
hurkolódott. Két karját széttárta, mintha fel akarna evickélni a felszínre.
Nicholas elővette a kését, és nyiszálni kezdte a háló kötélzetét meg a ruhát –
mindent, a lányt magát kivéve. Perzselt a tüdeje a levegő hiányában, úgy érezte,
menten szétpattan a mellkasa. Abban a pillanatban, amint kiszabadította a lányt,
átkarolta, és mindkettejüket felfele lökte; ereje és tudata utolsó megfeszítésével
kapálózott a lábával.
Ahogy kirobbantak a vízfelszínre, mohón nyelte magába a tenger illatú
levegőt. Felköhögte a lenyelt víz egy részét. Gyomrát addig ismeretlen pánik
rántotta görcsbe. Egyik kezével megsimította a lány arcát, miközben tovább
kapálózott a lábával, hogy el ne süllyedjenek. Halottian hidegnek érezte a lány
bőrét, s beleborzongott a félelembe, mit jelenthet ez.
– Nick! Kapd el a kötelet! – harsogta túl a többiek hangját a kapitányé.
Fürgén megmarkolta a kötelet, és nekilátott, hogy kettejük köré csavarja.
Noha továbbra is jeges félelem markolta össze a szívét, erélyesen rászólt a
lányra:
– Nem halhat meg! – parancsolt rá. – Szigorúan megtiltom! Az én hajómon
semmiképpen nem, hallja?
Ha elveszíti ezt a lányt, vele együtt minden másról lemondhat.
– Húzzátok! Húzzátok! Mindjárt fent lesznek – rendelkezett Hall.
Nicholas kezével támasztotta meg a lány hátát, ahogy egy vonalba kerültek a
mellvéddel, s ő megfordult, hogy nekivesse a lábfejét. Semmit sem értett az
egészből. Miért rohant elő a lány? És ez a vér… az övé lenne?
Vállát most fél tucat erős marok ragadta meg, s a lánnyal együtt felrántották a
fedélzetre.
Nicholas még épp időben hengeredett arrébb, nehogy a lányra zuhanjon.
Tarkója hangos koppanással verődött neki a fedélzet érdes fájának. Egy röpke
pillanatra elsötétült előtte a világ.
– A felcser inasa majd kezelésbe veszi a hölgyet – úszott be a látóterébe Hall
kapitány fizimiskája.
– Meghalt a leányzó? – kérdezte valaki a közelben.
Nicholas úgy remegett, mint zászló a szélviharban. Igyekezett a légzésére
koncentrálni. Maszatos arcú tengerészek vették körül mindkét hajó
legénységéből – mind beteges érdeklődéssel nyomult a lány köré. A
látványosság feledtette velük, hogy ütközetet vívnak, ez igaz. Csakhogy saját
emberei is elfeledkeztek arról, hogy az lenne a dolguk, hogy bezárják a
hajófenékre az ellenfelet.
Közben történt valami, ami megzavarta gondolatait. Egy tengerészkabátos
alak térdelt le a lány mellé, s a hasát kezdte nyomkodni. Makulátlan, egyszerű
öltözet, lófarokba simított barna haj, az arc meg, akár egy gyermeké… Nicholas
nem bízott az olyanokban, akik ilyen kifogástalanul tiszták tudnak maradni egy
hajón, ráadásul egy csata forgatagában. Mindez gyávaságról árulkodott.
– Nyugalom, Nick – mondta Hall, és segítette felülni. – Ez csak a felcser
inasa.
– Hol van Philips? – kérdezte. – Vagy ennek a hajónak a felcsere?
– Philips lement a hajófenékre, hogy ellássa az oda vitt sebesülteket. Az ő
felcserüknek pedig hiányzik az alsóteste. Úgy sejtem, nem ér rá, a halálán van.
Nicholas a fejét csóválta. Nagyon nem volt ínyére, hogy egy gyermek veszi
gondjaiba a lányt.
– Mióta nem volt betege? Egy éve?
 – Nagyjából amióta te se voltál csatában – vonta fel a szemöldökét Hall.
Nicholasnak azonban sehogyan sem tetszett, milyen szabadossággal hasítja fel
a felcser inasa a lány ruháját, lazítja meg a fűző halcsontjait…
– Ahogy elnézem, még a cipődet és a zoknidat sem vetted le – csóválta fejét a
kapitány. – Úgy vetetted magad a lány után, mintha a Sátán kopói lennének a
sarkadban.
Nicholas dühös pillantást vetett rá, noha maga is tudta, hogy csurom víz a
zoknija, és a cipője bőrét is tönkretette.
– Nem tudtam, hogy újabban hagyjuk vízbe fúlni a hölgyeket.
Menten abba is hagyta azonban az élcelődést, mert a szeme sarkából
észrevette, hogy a felcser inasa ököllel a lány gyomrába vágott.
– Hogy merészeli, uram? – állt fel tántorogva.
A lány hangosan felköhögött. Háta ívben elemelkedett a deszkázatról, ahogy
kiköpte a tüdejébe gyűlt vizet. Hosszú, világosszőke haja szétterült körülötte,
miközben heves zihálásba kezdett. Szemét továbbra is behunyta. A felcser inasa
megfogta mezítelen vállát, hogy megtartsa közben. Nicholas majd felöklelte a
tekintetével.
Senki nem szólt egy szót sem, Hall kapitány sem, aki láthatóan ugyanúgy
meglepődött, mint a többiek, hogy a lány ilyen váratlanul visszatért az élők
világába. Perszephoné volt, valóban.
– Üdvözlöm, hölgyem – nyögte ki nagy nehezen Nicholas, és kurtán
meghajolt.
A lány szemhéja megrezdült, ahogy ismét visszazuhant a hátára. Haja sötétebb
volt, ahol vizesen a koponyájára tapadt. A tengerészek egy emberként hajoltak
fölé, és kémleltek az arcába. Elkerekedett, égszínkék szempár nézett vissza
rájuk.
– Ühm – mondta rekedten. – Helló…
 3. fejezet

ETTÁNAK NEM VOLT EGYETLEN PORCIKÁJA SEM, amely ne sajgott

volna. Hasogató fejfájása sem feledtette vele azonban a vér és a testek párálló
bűzét, meg valami másét, ami eldurrantott petárdák égett szagára emlékeztette.
Körülhordozta tekintetét az arcokon, a kötött sapkákon, a csálé, foszladozó
parókákon, a tapintatosan a ruhaujjba törölt könnyeken. Úgy állt össze az egész,
mint amikor egy új darab kottáját olvasta. A hangjegyek ütemekké, majd pedig
akkordokká álltak össze, mígnem átjárta a teljes melódia.
Nem a múzeumban volt. Eszerint tehát a múzeumi dolgozók kivihették az
utcára, távol attól a fura robbanástól és fényvillanásoktól. A bőre, haja és ruhája
azért ázott így át, mert… mert talán munkába álltak a tűzoltók.
Ezek a jelmezek meg… meglehet, valami színdarabot próbálhattak valahol a
közelben, és a színészek is iderohantak segíteni.
Nem tudta biztosan, mit vesznek fel a tűzoltók az egyenruhájuk alá. De nem,
csak nem viselnek laza fehér ingeket, csatos cipőket meg olyan kalpagokat, mint
egy történelmi ismeretterjesztő sorozatban. Akkor… mégis színészek lehetnek.
Vagy az ő arcukat is bekormozta a robbanás… támadás… ki tudja, mi, vagy a
sminkjük ilyen.
Hol van anyu? Megpróbálta kiejteni a nevét, de nem jött ki hang a torkán. És
Alice? Őt lelőtték… ő… ő…
Meghalt.
Ez nem lehet igaz! Őrültség az egész.
Reszkető kézzel a szemhéjához nyúlt, olyan nehezen mozgatta ezt is; úgy
égett a szeme. Tág égbolt borult fölé, egyetlen épület sem zárta el a kilátást. Egy
parkban lenne? Még mindig átható füstszag terjengett körülötte. Nem érezte a
kipufogógázok meg az erjedő szemét édeskés szagát. Nem vijjogtak szirénák
körülötte… csupán a fa nyikorgott. Vízcsobogást is hallott.
Alatta szakadatlanul ringott a deszkázat.
Nem a Metben vagy.
Fejét rázva próbálta kitisztítani a tudatát, legyűrni a készülődő pánikrohamot.
És ez nem is New York.
Különös képek vonultak el lelki szemei előtt, nyilván képzelete termékei: az a
szűk kis helyiség, a töménytelen vér, a fülsiketítő csattanás, és ahogy a mélybe
zuhant…
– Hölgyem – szólalt meg fölötte egy reszelős hang. – Üdvözlöm.
Etta a nyakát nyújtogatta. Könnyezett a szeme az éles fényben. Maszatos
férfiábrázatok gyűrűje vette körül, mígnem két magas alak tolakodott előre. Az
egyik, egy idősebb, középkorú pasas olajbarna kabátot viselt. Vörös haját,
amelybe már ősz csíkok keveredtek, lófarokban fogta össze a tarkóján. Ahogy
elmosolyodott, kivillantak sárgás fogai. Valamiért furán csillogott a szeme,
mikor a mellette álló fiatalabb fickóhoz fordult.
Ő is magas volt, ha nem is egy óriás, mint a társa. Szilárdan állt a lábán az
állandó ringás közepette. Ahogy meghajolt előtte, nem látszott az arca… Etta
azonban már látta korábban, és ez elég volt, hogy emlékezetébe vésse a vonásait.
A vörös hajú pasas orrnyerge és orcája rézvörös volt, láthatóan leégett a napon és
felrepedezett a bőre, míg a fiatalabb férfi bőre sötétbarnán csillogott, mintha a
nap csókolta volna ilyenre. Belülről, melegen világított, egy tűzhely
meghittségével.
Ekkora távolságból Etta kőkeménynek és hetykének látta az arcvonásait.
Mégis, mielőtt kiegyenesedett volna, egy futó pillanatra ráemelte a lányra a
tekintetét. Szembenéztek egymással. Etta most szemügyre vehette a magas
pofacsonton húzódó kicsiny hegeket, a szögletes állon kiütő borostát és
bevágásokat, egy viszontagságos élet beszédes jeleit. Valami mosolyféle árnyéka
is átsuhant ezen az arcon.
A lány két másodperc késéssel jött rá, hogy választ várnak tőle.
– Ühm – reszelte meg a torkát. – Helló.
Mozgolódás támadt a férfiak soraiban. Egyeseknek láthatóan tetszett a dolog,
a többség azonban zavartnak tűnt.
– Halihó? – álmélkodott egyikük.
Etta felkönyökölt fektében, és merészen visszanézett rájuk. Mind ezzel a
kiejtéssel beszél, azaz angolok? Beszédük emelkedett ritmusa és hanglejtése
nyersnek, bárdolatlannak mutatta az övét.
Régimódi a ruházatuk. Régimódi a kiejtésük. Régimódi a hajójuk?
Nagy nehezen felült. A pasasok figyelme az arcáról ezzel másfele terelődött.
Hová is? – nézett végig az altestén, és élesen felszisszent, akár füttyentésnek is
elment volna. Két karját maga elé vonva takarta el magát. Ruhája felhasadt
középen. Ahogy a nehéz, átvizesedett anyag száradni kezdett, már nem tapadt
úgy rá az idomaira.
A fiatalabb pasas tengerészkék kabátot vetett oda neki. Az érdes gyapjú
felhorzsolta áthűlt bőrét. Kísértésbe esett, hogy elrejtse benne az arcát, hogy ne
lássa ezt az egészet. A kabátnak olyan szaga volt, ami illett ehhez a pasashoz:
izzadság-, cédrus-, szesz- és tengerillat áradt belőle.
 – Jól van, hölgyem?
A közelében ülő fiatalember olyan jelentéktelennek, cingárnak tűnt a
többiekhez képest, hogy szinte észre se lehetett venni. Kerek, nevetségesen
kicsiny drótkeretes szemüvege mögül lesett rá, amely lecsúszott az orrnyergére.
Fura pantallójának eleje csurom víz volt, csakúgy, mint térdig érő harisnyája és
csatos cipője. Ettának az a szörnyű gondolata támadt, netalán ő rókázott rá,
amikor magához tért.
A fiatalember arcvonásai megkeményedtek a lány figyelő tekintetétől. Egyik
apró kezével megtapogatta a nagy gonddal a nyakába kötött fehér ruhadarabot, a
másikkal a haját simította le. Ápolt, tökéletesre manikűrözött kéz volt ez, ami
nemigen vágott egybe azzal, hogy ők most… egy… egy hajón vannak.
Etta rémülten szökkent talpra. A kabát nem védte meg a férfitekintetektől,
ahogyan a fegyvereik ellen se igen használt volna, mégis jobban érezte magát,
hogy a védelmébe húzódhatott.
– Egek ura! – nyögte elfulladva.
Szóval akkor egy hajón van. Előbb is rájöhetett volna erre, mondjuk, amikor
rároskadt az a tömérdek vitorla, az árboc meg kupán verte, és ő kizökkent az
időből. Ott kapálózott a jeges vízben, hogy fenntartsa magát. Nemhiába úszott
annyit a 92. utcai uszodában. Ujjai azonban túlságosan átfagytak, s a látása is
elködösödött ahhoz, hogy ki tudja bogozni a háló szemeit, amibe
belegabalyodott.
Valamennyi porcikája fájt: a feje, a mellkasa, ami mintha szét akart volna
szakadni minden új lélegzetvételével.
Fuldokoltam.
A drótkeretes szemüveges fiatalemberre nézett, aztán arra a sötét tekintetűre,
aki akkor szólt hozzá, amikor magához tért. Olyan hidegen, mérlegelőn nézett
rá, mintha kérdőre vonná.
Ez vagy te?
A kérdés úgy perzselte, mintha a bőrébe dörzsölte volna a betűket azokkal a
hosszú ujjaival.
Karba tett kézzel állt a fedélzeten, terpeszben, hogy ellenálljon a
hullámzásnak.
Ez itt az óceán.
Nem a Met.
Nem New York városa.
Szárazföld sehol sincs a láthatáron.
Mindössze két magas építésű hajót látok.
Meg… jelmezes férfiakat.
Mert ezek jelmezek, mi mások lehetnének?
 Jól tudod, hogy nem azok. Etta nyelni próbált; nehezen ment, mert a koncert
emléke ólomsúllyal nehezedett a mellkasára. Alice meghalt… én… az a lány…
Az idősebb, vörös hajú pasas elküldte a többieket, ne lábatlankodjanak itt
tovább. Hosszú, erélyes léptekkel járt fel-alá a fedélzeten.
– A lány jól van. Fogják meg a dolog végét! – utasította a legénységet, s
arrébb toszogatott két vaskos karú fickót.
Mindkettőnek kiterjedt foltok hiányoztak a szakállából és a hajából, mintha
csomókban pörkölődtek volna meg. Mind a kettő derékig mezítelen volt. Izmos
felsőtestük látványát azonban lerontotta a tény, hogy Etta bő három méterről is
érezte a szagukat.
– Mr. Phelps, Mr. Billsworth, kérem, kísérjék le ennek a hajónak a
legénységét a hajófenékre. És tegyenek róla, hogy az ácsok haladéktalanul
megkezdjék a munkát.
– Igenis, kapitány!
Ezek a fickók harcoltak az imént, sőt, nem csupán harcoltak, de öldösték is
egymást – gondolta Etta. Az öreg pasas a hajófenékre záratja őket. Miért? Mert
ők… az ellenség? Hol a búsban vagyok? Hogyan kerültem a Metről egy hajóra,
az óceán közepére?
– Most pedig jöjjön ide, kedveském! – intett felé a vörös hajú, a kapitány. Két
szélső ujja hiányzott a kezéről.
Etta nem volt biztos benne, megbízhat-e e pillanatban az ösztöneiben, az
összevérezett izomkolosszus láttán mindenesetre elszorult a szíve a félelemtől.
Másfelől semmi fenyegető nem volt abban, ahogyan hozzá, Ettához szólt.
Megrázta a fejét, hogy kitisztuljanak a gondolatai. Nem akart újabb
meggondolatlanságot, sem vigyázatlanságot elkövetni. Ha a kapitány egy ujjal is
hozzányúl, hát megnézheti magát. Majd ő megmutatja, mi telik egy New York-i
lánytól! Körülnézett, éles tárgy után kutatva a tekintetével.
– Jöjjön, jöjjön, kedves! – hallotta a kapitány erélyes hangját, aki továbbra is
felé nyújtotta a kezét. Lágy volt a nézése, lágy a hangja. Pont arra jó, hogy lépre
csaljon naiv kislányokat. Tán meg is ölné.
– Ne nevezzen így! – vicsorított Etta a kapitányra.
Az öreg a torkát köszörülte, nyilván, hogy el ne nevesse magát.
– Nem vagyunk útonállók. Bárki, aki bántani próbálja kegyedet… akárcsak
egyetlen tolakodó pillantással is… kagylókat ehet a hajó oldaláról.
Fura volt, de Etta hitt neki. Ha a halálát akarnák, miért halászták ki az
óceánból, és miért élesztették fel?
De ez sem nyugtatta meg túlságosan.
Ha hihet a szemének, ezek az idegenek ugyanúgy meglepődtek őt látva, mint
ő, hogy idekerült. Ha bárki tudja, mi ez az egész, akkor ő maga az. Na meg a
lány ott lent, a hajófenéken, aki átlökte őt azon a különös ajtón, a levegő
csillámló falán, még a múzeumban.
– Útonállók? – mondta a kapitány után hitetlenkedve. – Úgy érti, kalózok?
A vörös hajú erre csak vállat vont, fiatalabb társa azonban szemlátomást
mélyen megbántódott.
– Azok vagyunk, igen, kalózok. Törvényesen űzzük ezt, ámbátor Őfelsége
bizonyára másként gondolja. Azt a hajót New Londonban, Connecticut államban
bocsátották vízre. Challenger a neve – mutatott a szomszédos vitorlásra, amelyet
számtalan kötél és kampó rögzített emehhez. – Ezt meg elfoglaltuk.
Etta kényszerítette magát, hogy bólogasson, mintha értené, amit mond.
Akiket nem küldtek le a hajófenékre, most serényen sürgölődtek a fedélzeten,
akár a kolóniájukat újraépítő hangyák. Gerendákat és deszkákat adogattak fel
egymásnak a másik hajóról. Az összevérezett pasasok eltűntek, és bekötözve
jelentek meg újra. Etta remegő gyomorral fontolgatta, mi lenne, ha széjjeltépné a
tengerészkabátot – csak hogy történjen már valami. Hogy ne üljön itt ilyen
magatehetetlenül.
Nem vagy az. Jó, kizökkentél valamiért az életedből, ez azonban még nem a
vég. Csak meg kell értened, hová kerültél és miért. Dacolni a hullámokkal –
valahogyan így mondják a tengerészek.
Javában folyt a fedélzet letisztogatása… mitől is… a holttestektől?
Holttestektől bizony, Etta. Mondd ki bátran!
Alice. Őt is ezek bánthatták?
Ölhették meg, helyesbített egy belső hang.
A vizet nézte, hogy ne kelljen látnia, hogyan lendítik vászonzsákokba az
elterült testeket, kicsavarodott tagjaikat, vagy akár a leszakadt testrészeket is a
kőarcú tengerészek. A szemhatáron egyetlen szilárd pont sem látszott: nem volt a
közelben szárazföld vagy hajó. Csupán a sziporkázóan kék víz, amelynek színe
megsötétedett az ég közelében. Csak ő volt itt, meg ezek a vitorlások, ezek a
férfiak, meg ezek a holttestek. A fedélzeten átcsapó hullámokat hideglelősen
rózsaszínre festette a vér.
Szerencsére épp odaért a hajókorláthoz, hogy áthajolva kiadja gyomra
tartalmát. Behunyta a szemét, s megpróbált nem gondolni a felzaklató képekre,
amelyek úgy tapadtak meg a tudatában, mint hegedűgyanta a vonón. Miután
befejezte a rókázást, kimerülten és valamelyest szégyenkezve is összerázkódott.
Mindazonáltal jobban érezte magát. Tisztábbnak.
– Hölgyem…
A cipőjét rég elvesztette… volt egyáltalán a lábán cipő? Sarka most valami
éles fém peremét érintette. Jó lenne fegyvernek, villant át agyán a gondolat.
Lehajolt, hogy felvegye. A több villából álló csáklya közel akkora volt, mint a
feje, és kétszer annyit nyomott. Alig fogta meg, máris kihullott a kezéből.
– Kérem, hölgyem! – szólt rá az öregebb fickó, aki láthatóan visszafogta
magát, hogy ne forgassa az égre a szemét. – Bátorkodom megjegyezni, ha engem
kérdez: inkább szigonytól leljem halálomat, mint csáklyától. Eltakarítani is
könnyebb, nekem elhiheti.
– Talán jobban át kellene gondolnia, mielőtt cselekvésre szánja rá magát.
Ezt a fiatalabbik fickó mondta, aki továbbra is karba tett kézzel állt vele
szemközt. Vajon hozzá beszél?
Etta ekkor vette észre, hogy ugyanúgy átázott, mint ő.
Te idióta! Nem magadtól kerültél vissza a hajóra.
– Eszerint… ön mentett meg? – kérdezte.
– Szerintem ez kézenfekvő – felelt a fickó emelt hangon.
Az öreg felé fordult, így nem látszott, milyen képet vág. Mikor visszafordult a
lány felé, rákacsintott.
– Ne törődjön vele! Évente egyszer engedélyezi magának, hogy nyájas legyen,
és mostanra felélte az évi adagját.
A fiatalabb fickó kurtán biccentett, amit meghajlásnak szánhatott.
– Nicholas Carter vagyok, szolgálatára, hölgyem. Ő pedig Nathaniel Hall
kapitány. Megtudhatnánk a kegyed nevét?
Etta hol az egyikre, hol a másikra nézett. Hall kapitány összekulcsolta két
kezét a háta mögött. Arcáról közben egyetlen pillanatra sem tűnt el a biztató
mosoly.
Fura egy helyzet volt. Etta továbbra sem tudta, nem álmodik-e, vagy nem
kapott-e ideg-összeroppanást. Nehéz volt ezekkel az emberekkel társalognia.
„Talán jobban át kellene gondolnia, mielőtt cselekvésre szánja rá magát” –
jutottak eszébe Nicholas iménti szavai. Elég volt ahhoz, hogy jobban
megmarkolja a tengerészkabátot. Aztán kihúzta magát. Döntött.
Bármibe is került, túl kell élnie. Per pillanat nem tehet jobbat, mint hogy
megpróbál szót érteni ezekkel az emberekkel.
– A nevem…
– Henrietta! – szólította valaki. – Hol vagy, Henrietta?
– Henrietta? – mondta utána a kapitány.
– Etta – javította ki, a rikoltozás forrását kutatva. – Etta Spencer.
Megjelent a lány: hosszú szoknyás, suhogó zöld ruha volt rajta, a haja meg
hollófekete. Amúgy is sápadt arca krétafehérre, majd meg zöldre változott,
ahogy a helyzetet felmérve elfutotta a méreg. Tett néhány lépést a vériszamos
fedélzeten – az inasok még nem tisztogattak fel mindent a vödreikkel.
Szóval, akkor ő az. Etta egészen megfeledkezett róla.
– Jobban van, hölgyem? – Ezt a szemüveges kisember kérdezte. –
Megnyugodott a gyomra?
Etta érezte rajta a hányásszagot, és látta, ahogy verejték lepi el homlokát és
felsőajkát. A lány vérágas szeme most rá szegeződött.
– Hogy aggódtam miattad! – lihegte.
Etta védekezőn maga elé tartotta mindkét kezét, nehogy közelebb jöjjön
hozzá. A lány alacsonyabb volt nála, a fejére csavart hajtömeg azonban
magasabbnak mutatta. Kontya középen most megbomlott. Bokáig érő szoknyája
Ettáét seperte. Zöld árnyalata még betegesebbnek mutatta az arcszínét.
Nem hinném. Etta kiszabadította magát a lány szorításából, erre a másik a
kezébe vájta a körmeit. A lány barna szempárját sűrű, sötét szemöldök keretezte,
száját szigorúan összezárta. Gúnyos mosoly volt ez, nem ismert könyörületet.
A figyelmeztetés világos volt: Egy szót se többet!
Etta csak nagy nehezen türtőztette magát. Beszélni készült; éles, vádló
mondatok voltak a nyelve hegyén, de visszanyelte őket.
„Talán jobban át kellene gondolnia, mielőtt cselekvésre szánja rá magát” –
jutott eszébe megint a fiatal fickó intése.
Ez a lány tudja, mi történt, és hogyan került ide. Mindent tőle tudhat meg.
Jobban teszi ezért, ha hallgat és figyel.
Tudod, mi történt. Ő lökött át téged. Mélyet sóhajtott, és a tenger felé fordult.
Jobb, ha nem látják a vívódását. Nem bízott az önuralmában.
– Igazán nem kellene így megrémülnöd – folytatta a lány könnyedén. –
Mondtam már, hogy minden elrendeződik. Ezek az urak itt utasként bánnak
velünk, nem árthatnak nekünk.
– A csatazaj a kötélidegzetűeket is kihozhatja a sodrukból – szólt közbe Hall
kapitány. – Kit tisztelhetek a kisasszonyban?
– Á, Sophia Iron… akarom mondani, Spencer vagyok – vágott ki a lány egy
pukedlit. Etta fikarcnyi együttérzés nélkül nézte, hogyan inog meg, hogyan
hunyja be a szemét, szorul ökölbe a keze, és tapogatja meg a gyomrát.
– Ő pedig a húgom – vett erőt magán Sophia.
Tengeribeteg – jött rá Etta.
– Valóban? – húzta gúnyos mosolyra a száját Nicholas. – Hogy nem vettem
észre eddig? Hiszen olyanok, mint két tojás.
Etta örült, hogy hátranézett. Nem csak azért, mert a fickó megérdemelt egy
kacajt, de mert láthatta, milyen képet vág Sophia, amint tudomást szerez a
jelenlétéről. Menten lefoszlott róla kellemkedő mosolya, és viszolygó
ellenszenvnek adta át a helyét. Az egész egyetlen pillanatig tartott, Etta azonban
az emlékezetébe véste.
Hall kapitány elfintorodott Nicholas szavaira, és a szemüveges kis muki felé
fordult.
 – Hálás lennék, ha ön is bemutatkozna, és megmondaná, hogy hívják a
hajóját?
– Ó, hogyne, hogyne! Ez itt az Ardent. Én pedig Abraham Goode vagyok, a
felcser inasa, és e percben, uraim, az önök legalázatosabb szolgája.
– Itt szeretne maradni a szabad levegőn, mi? Nem a hajófenéken kuksolni? –
kuncogott fel Hall kapitány. – Zokszó nélkül ellátja majd a foglyokat?
– Tartom szerencsémnek – húzta ki hátát öntudatosan a kis fickó. Etta
észrevette, hogy Nicholas a szemét forgatja a szavaira.
– Hol van Millbrook kapitány? – kérdezte Etta „nővére” körbepillantva. –
Maguké lett a hajó?
Nem brit kiejtéssel beszélt. Inkább, mint egy díva a régi idők mozijából.
Mesterkélt hanglejtése teljesen más volt, mint amilyennek Etta a Metben
hallotta.
– Sajnálattal közlöm, hogy elhunyt, hölgyem – lépett elő a korlát mellől a
szemüveges kisember, ahová az imént elhátrált. Fel kellett emelnie kristálytiszta
hangját, hogy meghallják a fedélzeti csörömpölés és lárma közepette.
Nicholas és Hall kapitány összenézett.
– Gondolom, ez megkönnyíti a dolgunkat – jegyezte meg az öregebbik pasas.
Nicholas vállat vont, tekintete azonban visszarebbent Ettára.
– Nem kellene visszatérnie a kabinjába, hogy pihenjen egyet? Jól tudom,
embert próbáló nap volt ez a mai.
– Igen – vágott közbe Sophia, mielőtt Etta egy szót szólhatott volna. –
Hasznos tanács. Továbbra is a nagy kabin melletti a mienk?
– Nos, semmiképpen nem helyezném el önöket az előfedélzeten ennek a
hajónak a legénységével együtt. Maradjanak csak, ahol vannak – felelte
Nicholas.
Etta megrökönyödve fordult felé. Eszerint ő rendelkezik itt, nem Hall
kapitány? Ez azt jelenti, hogy Hall azt a másik hajót kommandírozza, amit
említett, a Challengert, ennek a felügyeletét pedig, miután kézre kerítették,
Nicholas vette át.
Most Sophia karolta át, kénytelen volt odafigyelni rá.
– Őszinte részvétem – mondta Mr. Goode.
Etta értetlen képet vághatott, mert Sophia a karjába vájta éles körmeit.
– Millbrook kapitány volt a fiatal hölgyek nagybátyja – vakarta meg a fejét
Goode. Sophia, aki láthatóan most ébredt rá, hogy megrendültséget kellene
mutatnia, a szemét törölgette, miközben a felcsersegéd folytatta: – A kapitány
kísérte vissza a hölgyeket Angliába atyjuk elhunyta után, minekutána eladták a
New Providence-i ültetvényüket. Néhány napja szálltunk tengerre Nassauban.
Nassau? New Providence? Miért van az az érzésem, hogy ezek itt nem New
Yorkról és Rhode Islandről beszélnek? – morfondírozott Etta.
– Milyen szomorú! – jegyezte meg Hall kapitány csöppet sem szomorúan.
– Bocsássanak meg a bárdolatlanságomért – nyelt egy nagyot Sophia –, de
most leviszem a kabinba a húgomat, és hagyom önöket dolgozni. Talán… – újra
nyelt egyet, s szorosan behunyta szemét a szél megújuló rohamai elől –, volna
kedves lekísérni minket Mr. Carter?
Nicholas olyan képet vágott, amelyről lerítt, azt is szívesebben venné, ha
letépnék a körmeit.
– Örömömre szolgál – mondta kimérten.
Sophia hidegen elmosolyodott, és odabiccentve a kapitány meg Goode felé
kellemes délutánt kívánt nekik. Etta lábát megvetve a fedélzeti deszkákon, hogy
ki ne billenjen egyensúlyából, utána indult. Nicholas felemelte a fedélzeti lejáró
sötét fájú, repedezett csapóajtaját.
Jaj, nem, nem akarok visszamenni! Ne kényszerítsenek rá! – villant Etta
emlékezetébe a tetem, a félrenyaklott fej és a vér.
Mintha lett volna választása. Sophia a derekára fonta a kezét, és akkorát lökött
rajta, hogy kis híján megbotlott a szoknyája szegélyében.
– Nincs mitől tartania, tökéletes biztonságban lesz – nyugtatta meg Ettát
Nicholas, és a kezét nyújtotta. A lány az övéire fonódó meleg ujjak érintésére
koncentrált, hogy ne kelljen a hajó gyomrának vér- és füstszagával törődnie.
Meredek, keskeny lépcsőfokokon ereszkedtek alá. Egyik kezébe csippentette
ruhája víztől cuppogó anyagát, a másikkal meg, amíg tehette, megfogta a
csapóajtó szélét. A nedves ruhaanyag minden egyes lépésnél kellemetlenül a
bokájához ütődött.
Sikerült megtartania az egyensúlyát, és a szemét is nyitva tartotta közben.
Továbbra is füst terjengett a levegőben, de már nem vakította el a látását.
Végignézett a hajófenék előtte elnyúló hosszú szakaszán, amelyre így jobb
rálátása nyílt. Fény áradt be a négyszögletes lőréseken. A matrózok súlyos
ágyúkat vontattak eléjük, és kötelekkel rögzítették őket. Etta nem látta, mi van
itt, a hajó gyomrában, mivel vitorlavászonból varrt, összehúzott függönyök
zárták el előle a teret.
Végül mégis kényszerítette magát, hogy lenézzen a lába elé. A tetemet már
elvitték. A padlót felsikálták utána, csupán enyhe elszíneződés látszott a
deszkázaton. A hajó javításának is azonnal nekiláttak, a csata maradványait
félresöpörték a hajó oldalába.
Aki nem épp a falat tömte be, az a törmelékben turkált. A hasznavehetetlen
faforgácsot és a menthetetlen üvegcserepeket kisöpörték a lőréseken át.
Etta a falhoz húzódott, hogy helyet adjon a lefele igyekvőknek. Sarka közben
valami hidegnek ütődött. Lenézett maga elé. A padlón, a fal mentén kis
vajkésféle hevert. Még mielőtt meggondolhatta volna, mennyire kell ez neki,
máris kézbe kapta, és a ruhája redői közé rejtette.
Mégis mit művelsz? – szólt rá önmagára. De azért keményen markolta a
nyelet.
Megvédem magam.
Nemigen tudta, hogyan használhatná a kést fegyverként, azonkívül, hogy
ellenkező irányba kell tartani magától a kés hegyét. Akkora figyelemmel itta
magába a kés formáját, a nyél melegét, ahogyan egy új zeneszámot szokott
megismerni. Csak ezután vált ismét egyenletessé a lélegzete.
Sophia nyomakodott utána a lejárón. Gyomrát fogva ereszkedett alá az utolsó
lépcsőfokokon. Cuppogós bőrlábbeli jelezte Nicholas érkezését. Egy ilyen cipőt
tönkretesz a tengervíz –gondolta Etta, de nem volt hajlandó bűntudatot érezni
emiatt.
– Okvetlenül tartsák magukat távol az előfedélzettől! – mondta Nicholas,
látva, hogy Sophia tekintete is a hajófenék elfüggönyözött része felé téved. –
Hacsak nem használják a latrinát, úgy értem, a mosdót. Ez a legénység területe.
Valahányszor levegőzni szeretnének, jöjjenek fel nyugodtan a fedélzetre, de csak
miután befejeztük a javítási munkálatokat, és akkor is kizárólag kísérővel.
Azonfelül semmi szín alatt ne lépjenek a hajófenéknek abba a részébe, ahol a
foglyul ejtett legénységet tartjuk elzárva.
– Mi… – Sophia a szavakat keresgélte. Elcsuklott a hangja, és elhallgatott;
megvárta, amíg összeszedi magát. Mikor újra kinyitotta a szemét, izzott a
sötétben. – Nem fogunk jobban zavarni, mint amennyire szükséges.
– Én is így gondoltam – vetette oda élesen Nicholas, mielőtt hátat fordított
neki. – Majd kimentem kegyeteket az étkezéseknél.
– Gondolom, fölöttébb élvezi a helyzetet – csattant fel Sophia. – Hisz
szemtelen, mint a piaci légy! Még elhessenteni sem lehet. Ha tudom, hogy maga
lesz a kísérőnk, soha nem egyezem bele ebbe az útba!
Ezek ismerik egymást – jött rá Etta. Alaposabban megnézte magának őket: a
Sophia arcára kiülő nyílt ellenszenvet és a magára erőltetett közönyt Nicholas
ábrázatán. Ez meg hogy lehetséges? – csodálkozott.
– Ha szükségük van valamire a felcsertől vagy a hajókonyháról – folytatta
Nicholas, mintha meg se hallotta volna Sophia felfortyanását –, kérem, tudassák
valamelyik suhanccal, és menten előteremtik, amit kívánnak.
– Ma épp nem a szolgát adja? – gúnyolódott Sophia.
A vitorlás végéből, ahol álltak, három ajtó nyílt. Nicholas kinyitotta az első
jobbra esőt. Etta menten ráismert a szűk helyiségre, ahonnan előrontott. Ahelyett
azonban, hogy ott hagyta volna a két nőt, Nicholas körülnézett, nem hallja-e meg
valaki, de csak egy ifjú hajósinas súrolta a deszkákat egy dörzskővel.
 – Ha jól értem, önök tudták, hogy egy hajó elfogja majd a magukét. Így van?
Etta meredt szemmel bámult rá. Már honnan tudták volna? Egy órája még…
álljon meg a menet, mikor is rabolták el a múzeumból?
– Látom, Nagyapa kezdi elveszíteni az ítélőképességét, ha magára bízott
minket – fakadt ki Sophia.
– Arra is csak a kétségbeesés vihette rá, hogy kegyedet kérte fel kísérőnek –
vágott vissza Nicholas. – Azt a feladatot kaptam, hogy vigyem el magukat New
Yorkba. Tudomásom szerint ezzel le is zárult a szerepem. – Az előfedélzet felé
pillantott a két lány háta mögött. – A fölösleges kíváncsiskodás elkerülése
érdekében a legénységnek egyszerű kalóztámadást kell ebben látnia. Értik,
ugye?
New York? – ámult el Etta. E két szó felcsillantotta előtte a zűrös nap után a
remény halovány szikráját.
– Miért, mi lesz, ha mégis kiszivárog az igazság? – kérdezte Sophia mímelt
kedvességgel. – Vajon mit gondolnak majd magáról az emberei, amikor
rájönnek, olyan fizetségért kockáztatták az életüket, amit sosem kapnak meg?
Lehetett valami e szavakban, amitől Nicholasnak végképp elfogyott a magára
erőltetett önuralma. Karja előrelendült, és ökle a fára sújtott Sophia feje mellett.
Teljes súlyával eddig is a lány fölé tornyosult, most azonban lehajolt hozzá, hogy
a szeme közé nézzen.
– Mondjon el nyugodtan mindennek, Miss Ironwood, szórja csak rám a
szitkait… de ha még egyszer megkísérli elvenni a megélhetésemet, hát nem
állok jót magamért!
Ironwood?
Sophiának arcizma sem rezdült ezekre a szavakra. Kaján mosoly ült ki zöldes
arcára, ezzel intézte el a fenyegetést. Nicholas elhátrált mellőle, szemében
azonban a gyűlölet lángja lobogott. Az ezt követő csendben, amelyet csak a hajó
vén csontjainak ropogása-nyikorgása tört meg, mely a maga ritmusában jelezte
az idő múlását, Etta rájött, amire a másik lány nyilván sokkal régebben: mekkora
fegyver lehet be nem forrt sebekben vájkálni.
Sophiát most elgyöngítette a tengeribetegség. Etta rettegett rágondolni, milyen
lehet, amikor ereje teljében van.
Habozott, megszólaljon-e, annak reményében, hogy minél többet tudjon meg
tőlük, vagy hagyja, hogy egymást marják. Combjához szorította a kés nyelét, és
mélyen magába szívta a hideg, tengerszagú levegőt.
– Megértettük és köszönjük – mondta.
Szavainak az lett a hatása, amit remélt; Nicholas figyelme ismét felé fordult.
– A vacsorát a kabinjukba küldöm – felelte, fejét kurtán megbiccentve. – Jó
pihenést, Miss Spencer.
 Etta bólintott, s a ruhája szegélye alól kikandikáló meztelen lábujjaira
szegezte a tekintetét. Nicholas megindult a lépcső felé. Ahogy még egyszer
hátranézett, Etta tarkója bizseregni kezdett, mert megérezte a tekintetét.
A lábdobogás elültével Etta szembefordult a mellette álló Sophiával.
– Mi a csuda ez az egész?
Sophia, aki a falnak támaszkodva roskadozott, keze fejével takarva el ajkát,
most magához tért.
– Egy szót se többet semmiről, amíg én nem engedélyezem! Különben nem
felelek magamért!
Etta kinyitotta a kabinajtót. Beléptekor továbbra is a kés megmelegedett
nyelén tartotta az ujjait.
– Mondd el, ki vagy! – követelte. Kabinjukban kicsiny hajóablak szolgáltatott
világosságot, noha alig szűrődött be fény a szabadból. Sophia imbolyogva
lehajolt, s egy fémlámpást tett le egy kis asztalra.
Etta közben elhátrált a belőle áradó bűztől és hideg, mérlegelő tekintetétől. Az
ajtó felé fordult… ha elég fürge, kiszökkenhet rajta, és bezárhatja Sophiát.
Rabtartója lehuppant a beépített priccs szélére. Lábfejével közben egy vödröt
húzott közelebb magához.
– Átkozott hajó, átkozott áruló, átkozott megbízatás! – dünnyögte.
– Beszélj! – szólt rá Etta. – Hogyan kerültünk ide… és hol vagyunk
egyáltalán? Kik ezek az emberek?
– Semmit sem kellene elárulnom neked, olyan elképesztően ostobán…
viselkedtél – nyögte Sophia akadozva.
– Te löktél be ide… valamit műveltél velem, amitől ide jutottam – engedte
szabadjára Etta a dühét.
– Már hogyne löktelek volna, mikor olyan lassú voltál, mint egy tehén –
sziszegte Sophia. – A világ végezetéig ott rostokoltál volna, önmagadat siratva,
mint akinek elment az esze. Mindkettőnknek jó szolgálatot tettem.
– Te… te lőtted le Alice-t? – Etta alig tudta kipréselni magából a kérdést. –
Miért? Meg akarta akadályozni, hogy idehozzál?
Szélsebesen járt az agya. Megpróbálta megérteni, miért ott talált rá a tanárára,
ahol; miért nem az előadóteremben ült vagy az anyja emeleti irodájában. Nem
emlékezett rá, nála volt-e a retikülje; ha nem, éppenséggel ki is rabolhatták. Ami
azonban túl egyszerű magyarázat lett volna a történtekre, túl sok véletlent
feltételezett volna.
– Alice? – mondta újra Sophia összezavarodva. – Arra a vén szatyorra
gondolsz? Fogalmam sincs, ki lőtte le… más Ironwood-utazók is jelen voltak,
hogy felügyeljék az események menetét. De ha nem egyikük volt, akkor sem
hagyhattam, hogy bárki meghiúsítsa a tervünket.
 Etta rámeredt. Ezernyi kérdés kívánkozott ki belőle. Sophia a szemébe
nevetett dermedt hallgatása láttán. Ez volt az utolsó csepp a pohárban, Etta nem
tudott többé uralkodni magán.
Előrántotta a kést, és lihegve, remegő kézzel a másik nyakához szorította. Hol
volt már a logika, együttérzés, türelem? Mindent eluralt a tomboló düh. Soha
nem tapasztalt még ilyet, nem hitte, hogy ennyire gonosz is lehet, meg is rémült
tőle.
Mit művelsz? – szólította a belső hang.
Sophia meredten bámult vissza rá, nagy szemét alig valamicskét tágította ki a
félelem. Aztán türelmetlenül csettintett a nyelvével, és előrehajolt. A kés pengéje
megkarcolta a bőrét, s egyetlen vércsepp jelent meg a hegyén.
Még mielőtt Etta hátrálhatott volna, átkarolta a kezét, néhány centivel
eltávolítva torkától a kést. Bőrét akár a holdvilág is megirigyelhette volna, olyan
sápatag és sima volt. Sötét szemében vad elismerés izzott. Mintha Etta átment
volna egy titkos próbán.
Etta érezte a másik csuklóján a vér könnyű, meleg lüktetését, ahogy kezük
ismét Sophia torkához közelített, s épp hogy súrolta a nyak mezítelen bőrét.
– Látod, ide kellene szúrnod – mondta. – Elvérezhetnék, akár egy koca a
disznóölésen, még mielőtt egyet nyekkennék, te pedig egérutat nyerhetnél. Ne
feledd ezt a leckét!
Etta bólintott, mert hang nem jött ki a torkán. Sophia közben kicsavarta a kést
a kezéből, majd elhajította, akkora erővel, hogy remegve beleállt a falba.
– Nem várják ezt el tőled, és amilyen bolond vagyok, én sem számítottam rá.
De azért helyeslem. Kedvelem, akinek van vér a pucájában, noha velem
szemben nem sokra mennél.
– Az mondja ezt, aki egyfolytában rókázik. – Etta alig ismert magára
haragjában, és még kevésbé most, amikor beletörődött a dolgok állásába. Olyan
érzés volt, mint amikor a tengerben fuldokolt, és egyre sötétebb mélységekbe
süllyedt alá.
Sophia felállt, felvett az öltözőasztalról egy ezüstkancsót, és vizet öntött egy
kis porcelán mosdótálba. Megmosta vele az arcát, nyakát, kezét. Miután
befejezte, utálkozva nézett maga elé.
– Gyűlölöm ezt az évszázadot! Olyan faragatlan… nem gondolod?
– Melyik évszázadról beszélsz? – hallotta Etta saját suttogó hangját.
– Ugye, most először próbálkozol vele? Amint látom, semmiről sem tudsz.
Érdekes – nézett fel rá Sophia, és szája mosolyra görbült.
Etta nem szívesen találgatott hangosan, de ez volt az egyetlen módja, hogy
tisztázza a kérdést.
– A tizennyolcadik századról? – kockáztatta meg a jelmezekre gondolva. –
Visszahoztál a tizennyolcadik századba? – szökött magasra a hangja ijedtében.
Beszélj, beszélj, kérlek, beszélj! – sürgette magában a másikat.
– Senki nem hozott sehová – mondta Sophia. – Te utaztál.
 4. fejezet

UTAZTAM? – ETTA ÚGY FORGATTA TUDATÁBAN ezt a szót, mintha

agyagedényt alakítgatna, simítgatna, hogy eltalálja a kívánt formát. – Utaztam!
Az utazás azonban valamiféle választást is feltételez, szabad akaratot,
céltudatosságot. Azért indult el a lárma és zúgás nyomában, mert be akarta
bizonyítani magának, hogy nem buggyant meg, hogy mindennek ésszerű,
logikus magyarázata van. Ez vezette el…
A lépcsőhöz.
Ahhoz a reszkető falhoz.
Csak hát… nem pontosan így történt. A hang elvezette Sophiához, ő pedig
elvitte a lépcsőhöz, mert…
– Téged értem küldtek! – mondta ki végül. Kezdett összeállni a kép. –
Megjátszottad, hogy te is hegedülsz, betolakodtál a koncertre.
– Add már oda azt a nedves rongyot, légy szíves? – mutatta Sophia.
Etta felvette a mosdóból, és a lány felé hajította. Élvezettel nyugtázta, ahogy
nekicsapódott a bőrének.
Sophia felült, szoknyája szétterült a keskeny priccsen.
– Látom, rossz a kedved, nem igaz?
Etta a legszívesebben ráüvöltött volna, de csak annyit mondott:
– Fel nem foghatom az okát.
Hallgattak egy sort. Fentről kopácsolás zaja és kiáltások hallatszottak.
Egy idő után Sophia szólalt meg.
– Bármilyen szórakoztató lenne is, nem hagyhatom, hogy hibát hibára
halmozz. Ha most eljár a szád, engem küldenek guillotine alá, nem téged.
Etta közelebb húzott hozzá az ajtótól egy roskatag faszéket.
– Mit értesz azon, hogy „eljár a szám”?
Sophia elnyúlt a priccsen. Elég kis növésű volt ahhoz, hogy kényelmesen
elférjen a lába. Összehajtogatta, s a szemére és a homlokára helyezte a nedves
rongyot.
– Szó szerint értettem. Ha elkotyogod a legénységnek vagy bárki másnak,
hogy időutazó vagy, mindketten megkeserüljük. – Sophia felemelte szeméről a
rongyot, úgy folytatta: – Komolyan azt akarod velem elhitetni, hogy semmit sem
tudsz erről? – hunyorgott kételkedve. – Hogy a szüleid eltitkolták előled?
 Etta a kezét nézte, s ujjai kivörösödött, lenyúzott bőrét. A kérdés úgy függött
kettejük között, akár egy sziporkázó gyémántnyaklánc.
Támadt egy ötlete.
– Amennyiben megfelelek egy kérdésedre, neked is felelned kell egyre.
– Ha annyira akarod – forgatta a szemét Sophia.
– Nem ismerem az apámat. Soha nem is láttam – kezdte Etta. – Anyám szerint
futó kaland volt csupán. Mondd meg akkor… miért olyan fontosak a szülők?
– Nem pont az apádra gondoltam – vonta fel a szemöldökét Sophia. – Ezt a
képességet bármelyik szülőtől örökölhetted.
Akkor…
Anyámtól kaptam! Egek! – Etta belekapaszkodott az öltözőasztalba, hogy
megtartsa magát, mert megroggyant a térde. Anyámtól.
„Nem térítheted le az útjáról erőszakkal, legalábbis meglenne a
következménye…! Nem áll még rá készen. Nem kapta meg a megfelelő
kiképzést. Semmi nem szavatolja, hogy épen megúszhatja!”
Ezek ketten akkor nem a koncertjéről beszéltek.
Összezavarodtak a gondolatai, és a bűntudat is mardosta. Azért vágta azokat a
szörnyű szavakat a tanárához, mert azt hitte, gátolni akarja a fejlődésében.
Pedig csak védeni próbált. Anyám az időutazás mellett kardoskodott, ő viszont
ellenezte. Vajon ő is közéjük tartozik?Ő is át tud kelni a századokon? Anyám
nyíltan beszélt vele, csak előttem titkolózott. Hogy tehették, hogy elhallgatták
előlem ezt az egészet? Miért hoztak ilyen helyzetbe?
„Nem érted Ettát, és láthatóan nem is ismered, ha ennyire alábecsülöd. Igenis,
meg tud vele birkózni!”
Megbirkózni, de mivel?
Etta nyugalmat erőltetett magára, és megújult gyanakvással fordult Sophia
felé. Ha anyám azt kívánta, hogy menjek el ezzel a lánnyal, miért nem ezt
mondta? A fülsiketítő zúgás, Alice halála… mindkettőt elkerülhették volna.
„Eljött számára az idő…”
Ettának új gondolata támadt elméje zűrzavarában. Rose és Alice minden jel
szerint tudta, hogy egyszer ő is utazni fog… és talán már időtlen idők óta azon
vitatkoztak, hogyan akadályozhatnák ezt meg, hogyan védhetnék meg őt. Ezért
is titkolóztak előtte… hiszen ha nem utazik, sosem szerez tudomást erről a
képességéről.
Hát jól elhúzták a dolgot, annyi szent – gondolta, és megpróbálta lecsillapítani
lihegését. – Alaposan elkéstek vele.
Hirtelen megrémült: az anyját kezdte félteni. Hiszen ha az egyik Ironwood-
féle időutazó, aki szemmel tartotta őt, Ettát, habozás nélkül megölte Alice-t,
hogy közel férkőzzön hozzá – hozzá és senki máshoz –, ki a megmondhatója,
nem művelték-e ugyanezt az anyjával, amennyiben megpróbálta megállítani
őket?
Miért jöttek el érte? Mit akarnak tőle?
– Elég okos vagy ahhoz, hogy magadtól is rájöjj mindenre – szólalt meg
Sophia. – Ezt a képességet egyik vagy mindkét szülőtől örököljük… rendszerint
csak az egyiküktől, mivel mostanra fölöttébb megritkultak a soraink, ezért
kénytelenek vagyunk vegyes házasságokat kötni. Egyre kisebb tehát az esélye,
hogy valaki közénk születik. Te anyádnak köszönheted a dolgot. Rose
Lindennek.
Linden. Nem Spencer. Miért adott anyám másik vezetéknevet, mint a sajátja?
Csak úgy, szeszélyből, vagy így hívták az apámat? Hogyan kerül ő bele ebbe a
történetbe, már ha belekerül egyáltalán?
– Meg kell, hogy mondjam, rosszul cseng ez a név a mi köreinkben. Egy
napon nyomtalanul eltűnt, amivel jókora kavarodást okozott.
Sophia szemlátomást élvezte Etta álmélkodását. Őt annál jobban ingerelte,
hogy pitiznie kell minden információmorzsáért. Na, azt lesheti!
– Te nem akarsz kérdezni?
Sophia fanyarul elmosolyodott e szavakra, miközben Etta harciasan kihúzta
magát.
– Tudod, ki Cyrus Ironwood? Mond neked ez a név valamit? – kérdezte meg
végül Sophia.
– Ez nem egy kérdés, hanem kettő – mutatott rá Etta. – Különben pedig
mindkettőre nemmel felelek. Most én jövök: Hogyan zajlik az utazás?
– Jesszusom! – nyögött fel Sophia. – Éveken át tanuljuk ezt, és most azt
várod, hogy foglaljam neked össze percek alatt?
– Igen – jelentette ki Etta erélyesen.
– Valamiféle kapcsolat ez az idő folyamával. Nincs szükség hozzá semmiféle
masinára, ha erre gondolsz. Ennél sokkal… természetesebb. Nagyapa nem
szereti ezt a szót, de a legközelebb a mágia fogalma áll hozzá. Őseink azzal a
sajátos képességgel rendelkeztek, hogy ráleljenek azokra a résekre az idő
szövedékében, amelyeken keresztül más korokba juthattak át.
Mi volt a leghihetetlenebb ebben a magyarázatban? Az, hogy az idő
egymásutánja „felszakadhat”, vagy hogy Sophia úgy ejtette ki a „mágia” szót,
mintha a világ legtermészetesebb dolgáról lenne szó?
– Természetes rések, hasadékok ezek, amilyenekkel százszámra találkozunk.
Az átjárók mindig is léteztek, s a mieink mindig is megtalálták és használták
őket. Pofonegyszerű az egész. Remélem, eddig világos. – Sophia elfészkelődött
a priccsen, hogy kényelembe helyezze magát. – Egy ilyen átjáró, mondjuk, a
középkori Párizsban elvezethet Egyiptomba, a fáraók korába. Úgy lépünk be,
akár egy alagútba, amelynek bejárata és kijárata is van. E kettő között jövünk-
megyünk.
Etta bólintott. Zsibbadt végtagjait dörzsölgette, hogy életre keltse bennük a
vérkeringést. Hirtelen bevillant az elméjébe valami. Sophia azt mondta,
„őseink”. Először az Ironwoodokra, Sophia és az ő nagyapjára gondolt,
csakhogy nem ennél is távolabbi elődökről van-e szó? Mondjuk, a Lindenekről?
Ez a gondolat megnyitotta szíve sötét, elporosodott zugait, melyeket már
kislányként elzárt a világ elől, s felébresztette benne a remény szikráját. Soha
nem vágyott többek ismeretségére, mint amennyit megadott neki a sors.
Hálátlanság lett volna Alice-szel és az anyjával szemben, akik oly sokat tettek
érte. De egy… teljes család! Gyökerek, egész családfa, amelynek egyik ága az
övé.
– Van még egy ruha számodra a másik kabin útiládájában – intett a mondott
irányba Sophia. – Isten tudja különben, jobban beleférsz-e abba, mint amibe én
szuszakoltalak bele.
Etta félresöpörte a sértést. Volt ennél fontosabb is abban, amit most megtudott.
– Hol van a holmim? – kérdezte, és nemcsak a ruhájára gondolt, de az anyjától
kapott fülbevalóra is.
– Elégettem a csúf ruhádat, miután átjöttünk – mondta Sophia. – Amúgy is
tönkrement. A fülbevaló, amit viseltél, pedig itt van valahol… egy
bőrzacskóban.
Etta megnyugodott.
– Megesküszöl, hogy nem dobtad el azt is?
– Nagy volt a kísértés – mondta Sophia. – A történelem bizonyára nem
hiányolta volna azt a rémes fülbevalót. De igazgyöngy volt az ékköve.
Gondoltam, egyszer még szükséged lehet rá, eladhatod, ha megszorulsz.
– Eladhatom? – rökönyödött meg Etta.
– Menj, vedd fel azt az átkozott gúnyát… az alsóneműt is. Mindent, amire
szükséged van, a barna pergamenben találsz. És siess, hallod-e? Vár a következő
kérdésem.
Etta felállt. Egészen megmacskásodott a lába ültében. Az ajtó előtt megállt és
hallgatózott. Miután elégedetten nyugtázta, hogy nincs senki a közelben, kilépett
az ajtón, aztán be az előzővel azonos szűk helyiségbe. Olyan parányi volt, hogy
még csak egy kisasztal sem fért el benne. Azonnal meglátta a fa útiládát.
Leguggolt mellé. A súlyos fedél nyikorogva engedett, ahogy felemelte. Kellemes
levendulaillat csapta meg az orrát.
Felül, egy takaróba tekerve különböző táskákat talált. Egy bőrcipőt is
felfedezett mellettük. A durva zsinórral átkötözött barna csomagra újabb réteg
takaró alatt bukkant rá. Mást nem igazán tartalmazott az útiláda. Volt ott egy
üvegcse, amely rózsavíz szagot árasztott meg egy hajkefe. Hatalmasat sóhajtva
vette kézbe a fülbevaló bársony zacskóját.
Ahogy az ékszer kigurult a kezére, sírva fakadt. Egész testét zokogás rázta.
Homlokát az ökléhez szorította. Érezte, hogyan nyomódnak bőrébe a fülbevaló
apró ékkövei.
Nem lett volna szabad átjönnie ebbe a kabinba. Nem tudta megőrizni a
hidegvérét, így hogy nem kellett megjátszania magát. Nem kellett bátornak vagy
nyugodtnak lennie. Senkinek sem kellett bizonyítania.
Alice. Jaj, istenem, szegény Alice! Úgy nézett le a két kezére, mintha azt
várná, hogy tanára vére jelenik meg rajta. Azért ölték meg, hogy eljussanak
őhozzá. Miért is nem hallgatott arra, amit Alice közölni próbált vele anyja
irodájában? Miért próbálta leállítani a tanára ezt az egészet?
Muszáj volt összeszednie magát, különben soha nem kerül ki innen. Soha nem
talál vissza a saját korába.
Lélegezz, bogaram! Számolj együtt velem! Három ütemnyi belégzés, három
ütemnyi kilégzés… – vélte hallani Alice hangját zilált tudatában. Mélyen magába
szívta a nyirkos levegőt, majd a kilégzésre koncentrálva lassan kifújta – úgy,
ahogyan tanulta. Oly rég volt, amikor pánikroham kerítette hatalmába, hogy
szinte elfelejtette, milyen.
Hunyd be a szemed!
Egyedül a zenére figyelj!
Hallgasd csak, figyeld!
Fülelt most is. Odafent tengerészek dalolták, fülében vadul dübörgött a vér.
Ösztönösen felemelte a kezét, mintha csak átfogna egy nem létező hegedűt, hogy
addig játsszon, amíg elönti a békesség. Amint azonban rájött, mit művel, menten
abbahagyta.
Nagyot szusszant, s egyik ujjával dörgölni kezdte az orrnyergét.
Anyám azt akarta, hogy én is utazzam az időben. Nem így, persze, hanem majd
egyszer. Meg akarta értetni velem, mire vagyok képes.
Most ébredt rá, milyen is valójában az anyja; miért beszélt olyan tartózkodóan
a múltjáról, miért zárult be olyan könnyen, s merült el mélyen a gondolataiba.
Bármilyen szorongatott helyzetben volt is, Etta úgy érezte, hogy valami a
helyére került. Okvetlenül meg kell majd találnia az anyját, gondoskodni a
biztonságáról, beszélnie vele… megismerni, úgy igazából.
Mindez azonban nem válaszolta meg a kérdést, miért titkolózott eddig Rose.
Újabban kizárólag a saját korában utazott – ebben az egyben Etta nem
kételkedett. Sokat utazott, meg kell hagyni; országokon és óceánokon kelt át.
Miért menekült el, ahogyan Sophia állította róla? Hány dolog esett meg vele a
valóságban is abból, amiket esti meseként mondott el neki kislány korában?
 Vissza kell mennem! – döntötte el magában.
Felébredt ezen a hajón, ahol egy szempillantás alatt elpárolgott fáradságos
munkával megszerzett önfegyelme, s nem maradt más helyette, mint a nyers
ösztön és akarat. Vadnak és zaklatottnak érezte ugyan magát ettől, ugyanakkor
be is bizonyította önmagának, ha másnak nem is, hogy kész küzdeni, megvédeni
magát. Márpedig minden erejére szüksége lesz a túlélés érdekében, kerüljön
bármibe. Nem és nem fogok megtörni a nyomás alatt, és hazajutok, ha addig élek
is! – határozott.
Haza, a saját korába! New Yorkba!
Beleszuszakolta lábát a szűk cipellőbe, újra fülébe csippentette a fülbevalóját,
csupán annyi időt hagyva magának, hogy ellenőrizze, biztonságosan ül-e a fülén.
Könnyű súlyuk az otthonra, anyjára, Alice-re, a koncertre emlékezteti majd, jaj,
Alice…
Nem térhetne-e vissza időutazóként a halála előtti pillanatba, mondjuk abba,
amikor tanára az anyjával vitázott?
Nem menthetné-e meg Alice-t?
Eddig tudatosan alakította az életét, s valahányszor felemelte a vonót, azzal a
szilárd elhatározással tette, hogy megmarad az általa választott úton. Az ő
jövőjét a rivaldafény, a fellépések és a lemezfelvételek jelentették. Mégis maradt
benne egy csöppnyi kétely e kilátásokkal kapcsolatban. Most résnyire kinyílt
előtte egy ajtó. Nagy volt a kísértés, hogy szélesre tárja, és belépjen rajta. Milyen
lehet, ha oda mehet az időben, amikor és ahová akar? – töprengett.
Ha megállhatna egy rég letűnt birodalom fővárosában?
Ha kontinenseket átszelve a világ olyan csodáiban gyönyörködhetne, amelyek
mára már csak a történelemkönyvek lapjain élnek.
Ha ott ülhetne a bécsi Kärntnertor-theater nézőterén, Beethoven Kilencedik
szimfóniájának bemutatóján? Ha órákat vehetne Bachtól a mester lipcsei
éveiben?
Ha megmenthetné Alice-t?
Mi más választása lenne, mint jóra fordítani a rosszat, és annyit tanulni,
amennyit lehet, hogy azután visszatérhessen a saját korába?
Ehhez pedig el kell tűrnie Sophia kajánkodását, akkor is, ha felfordul a
gyomra Alice esetleges gyilkosának látványától. Mert ha nem is ő emelt rá kezet,
része lehetett benne.
Meg tudom csinálni – gondolta, miközben lehajolt a csomagért. Vissza tudok
térni!
Meg fog harcolni ezért, fogadta meg magában szent elhatározással.
Sophia a priccs szélén ült, amikor Etta visszajött.
– Már azt hittem, elvesztél – csattant fel, és újra a vödör fölé hajolt. Miután
beleszippantott a kinti friss levegőbe, a fülledt, áporodott hányásszag felkavarta
Etta gyomrát. – Hogy lehet, hogy neked kutyabajod, én ezzel szemben… –
folytatta volna Sophia, de máris rókázni kezdett.
Etta félrefordult ezalatt. Kikötözte a csomag zsinórját, s ahogy az lehullott,
halomnyi vászon-, gyapjú- és selyemruha tűnt a szeme elé. Meg valami, ami
gyanúsan úgy nézett ki, mint egy fűző.
– Mihez kezdjek ezekkel?
– Vedd le az elpiszkolódott ruhádat, a többi meg magát adja – dörrent rá
Sophia. – Kezdd az ingvállal… azzal a lenge izével, ami úgy fest, mint egy
hálóing. Ezután a harisnya következik… amit harisnyakötővel kell felvenned.
Igen, ezeket kell viselned, ha tetszik, ha nem.
Miután kihúzták a vízből, valaki felszakította a ruhája elejét, alatta pedig a
fűzőszerű ruhadarabot. Egészen a szoknyarészig kettéhasadt. Voltaképpen
könnyű lett volna mindezt levennie magáról, mikor azonban magára terítette
Nicholas tengerészkabátját, a fűző szálai összegubancolódtak. Most, hogy
meglazította őket, már gyerekjáték volt szétfejteni az egészet, a padlóra ejteni,
végül pedig kibújni az átázott, összevérezett szoknyából.
Meg tudod csinálni! – biztatta magát.
Anyja szavai jutottak eszébe: Etta igenis, meg tud vele birkózni.
Így is lesz, bebizonyítom!
– Na, milyen kérdést gondoltál ki? – szólt oda Sophiának, miközben a háta
mögé nyúlt. Az alsószoknyát volt a legnehezebb lerángatni magáról. Két vastag
réteg összetűzött gyapjúból állt, amely elkülönült a felsőruhától. Végigért a
lábszárán, és a földet söpörte. Egyik kezével a kidolgozatlan falambériának
támaszkodott, miközben kilépett az alsószoknyából, és levetette a harisnyáját.
Hosszú, vékony pamut hálóingszerűség maradt rajta, alatta már semmi. Égett az
arca, ahogy átpillantott Sophiára.
– Váltsd át az ingválladat, és hozd ide nekem a másik fűzőt. Megint befűzlek
– rendelkezett Sophia. – Ismételten, muszáj lesz ezt hordanod. A huszonegyedik
századi lányoknak pocsék a derekuk. Különben nem menne rád a ruhád.
– Igenis, Felség – acsargott Etta.
– Ez a beszéd! – mondta Sophia. – Ha derekad nincs is, legalább felfogod, ki
áll fölötted. Talán mégis megyek veled valamire.
Etta a szemét forgatta.
Hátat fordított Sophiának, ha már előtte kellett vetkőznie. Áthúzta fején az
inget, s belebújt a száraz, tiszta váltásba. Két karján lehúzkodta az ingujjat, s
térdénél lesimította a ruhaanyagot, amikor az beakadt.
 Sophia esetlenül az útiládája felé botorkált. Etta újabb ruhaanyagot látott
maga előtt, mielőtt a másik megtalálta, amit kereset: hosszú, vékony, csontból
faragott tű volt.
– Bújj bele a fűzőbe – utasította Sophia. – Elől kell összehúzni a szálait.
Mostantól te magad is meg tudod majd csinálni.
– Szuper! – morogta Etta. – Már alig várom.
– Ha azt akarod, hogy ne kelts gyanút, el kell vegyülnöd. Ehhez pedig be is
kell öltöznöd – emlékeztette Sophia.
A tű, mint kiderült, a fűző szálainak eligazításához kellett. Etta orrát bőrszag
csapta meg, miközben Sophia végigvezette a tűt a fűző mindkét oldalán lévő
lyukon. A szövet merev volt és a halcsontok a bőrébe vájtak, ahogy Sophia egyre
szorosabbra vonta rajta a fűzőt. Közben a testtartása megváltozott:
kiegyenesedett, és majd tíz centivel magasabb lett.
– Hagyd fent a fűző szálait. Már csak meg kell lazítanod, amikor levetkőzöl –
tanácsolta Sophia. – Egy csupa férfiból álló hajón gyorsan kell öltözködni.
– O…ké. – Etta alig kapott levegőt, s már nyúlt a fűző után, hogy meglazítsa,
Sophia azonban elhessentette a kezét.
– Tönkretetted a legszebbet abból a három ruhából, amit beszereztem neked –
olvasta a fejére. – Ahogy látom azonban, nemigen számít, mivel nem étkezünk
együtt a legénységgel. Mindkét ruha angol módi szerint készült.
– Ez mit jelent?
Etta újabb gyapjú alsószoknyába is belebújt. Megremegett, olyan kellemesen
meleg volt.
– A ruhaderék zárt, nem lesz szükséged pruszlikra, hogy helyén tartsa a
halcsontokat – nyomkodta a ruhát Sophia Etta mellkasának. – Hanem
elfelejtkeztél a harisnyáról és a harisnyakötőről, pedig könnyebb felvenni őket,
mikor nincs még rajtad az a tömérdek alsószoknya.
Etta nagyot sóhajtva vette kézbe az egyik selyemharisnyát. Lehajolt és
felhúzta a jobb lábszárára. Közvetlenül a térd fölött megkötötte egy szalaggal, és
az egészet újrakezdte a bal lábszárával. Sophia sokat tudott erről, de láthatóan
nem a tizennyolcadik századból származott.
– Egész pontosan hány éves vagy? – kérdezte Sophia, és visszabotorkált a
priccséhez. – Ez a következő kérdésem.
– Tizenhét – mondta Etta. – És te?
– Tizenhét és fél – felelt Sophia.
Hát persze. Etta visszanyelte, hogy így is ő az idősebb, hiszen alig pár hónap
választja el a tizennyolctól. Szánalmas dicsekvés lett volna.
– Tényleg annyira jól hegedülsz, hogy hivatalosan is felléphetsz?
Etta nekilátott, hogy felkötözze a harisnyát a térdére. Elég szorosra akarta
megkötni, hogy ne csússzon le, de elég lazára ahhoz, hogy ne szorítsa el vele a
vérkeringését.
– Azt hiszem. – Nem fogok mindent az orrára kötni, gondolta.
– És az apád… meg a leendő férjed… – Sophia nem folytatta, mert újabb
émelygéshullám kapta el, és visszahanyatlott a priccsre. Hátradőlt, és úgy is
maradt.
– A leendő férjed – folytatta fogcsikorgatva, megpróbálva legyűrni az újabb
rohamot – megengedi majd, hogy hegedülj? Akkor is, ha gyerekeitek születnek?
Furcsa kérdés – gondolta Etta.
– Nos, amint mondtam, apámat nem ismerem – válaszolta. – De miután
elmúltam tizennyolc, senki nem mondhatja meg, mihez kezdjek az életemmel.
Legalábbis nem kényszeríthetnek rám semmiféle döntést.
– Ez igaz? – bámult el Sophia.
Etta már kigondolta a kérdését, de most egy fontosabb tolakodott elé.
– Te melyik századból való vagy? Mellesleg ebben a körben két kérdés jár
nekem.
– Nem tartozom egyetlen századhoz sem – legyintett Sophia rosszkedvűen. –
Amúgy ezerkilencszáztízben születtem, Philadelphiában. De nem jártam ott…
mióta is? Egy örökkévalóság óta.
– Hol van a Methez vezető átjáró másik bejárata?
Sophia felkacagott.
– Majd bolond lennék elmondani neked! Nem mintha pillanatnyilag
számítana. Tudod egyáltalán, melyik óceánon utazunk? Nem ez volt a kérdésem
– tette hozzá nyomban, látva, hogy hibát vétett.
– De ez volt. Különben pedig igenis tudom! Az Atlanti-óceánon, nem igaz? –
Ettának nem volt szüksége Sophia válaszára ahhoz, hogy tudja, jól tippelt. – Hm
– köszörülte meg a torkát, a következő kérdést fogalmazva magában: – Hogyan
kerültünk erre a hajóra?
– Átjöttünk az átjárón. Te elvesztetted az eszméletedet. Korhű öltözéket adtam
rád, aztán mi ketten kimentünk a dokkokhoz, ahol hajóra szálltunk. Ez az egy
volt, amelyik odaérhetett a Nagyapa által megadott időre. A hajó Angliába
indult, ő pedig felbérelte… ezt a patkányt, hogy fogja el és vigye New York
kikötőjébe, ahol vár már bennünket.
Etta sokkal többet tudott meg ebből az egyetlen válaszból, mint remélhette.
Meglehet, Sophia kezd belefáradni a kérdezz-felelekbe.
– Benedvesítenéd nekem ezt a rongyot? – dobta felé a nevezett rongyot a
másik lány. Etta elkapta, és meglengette maga előtt.
– Miért ne. Mellesleg ez is kérdés volt.
– A pokolba veled! – villantotta rá a szemét Sophia.
 – Miért hoztatok ide? – kérdezte Etta, mintha mi sem történt volna. – Miért
kellett neked is értem jönnöd?
– Ez két külön kérdés, amely két választ igényel – mondta Sophia. – Ami az
elsőt illeti: nem tudom. Nem kérdezhettem meg. A másodikra a válaszom: azért
én jöttem, mert erre utasítottak.
– Kicsoda?
– Ez három kérdés, ráadásul ostoba is, mivel már megkaptad rá a választ.
Etta magában vadul szitkozódott. A nagyapja áll az egész mögött, ki más? –
gondolta undorodva.
– Miért van a nőknek szavazati joguk? – E kérdés szokatlan félénkséggel
hagyta el Sophia halvány ajkát.
Etta meglepetten pislogott. Miért pont erre kíváncsi?
– Különböző korokba ruccansz át, mégse tudod?
– Ha okvetlenül tudnod muszáj, mielőtt téged elhoztalak, nem léphettem át
egy bizonyos korszakhatárt – felelte Sophia ingerülten. – Válaszold meg tehát a
kérdésemet! Elég, ha igennel vagy nemmel felelsz. Tényleg úgy van, ahogy a
mozgóképek dobozában láttam, hogy nő is indulhat az elnökválasztáson?
Mozgóképek doboza? Valószínűleg a tévé lesz az.
Ez egyre érdekesebb – gondolta Etta. Sophia sokkal kíváncsibb, mint
feltételezte róla. Nem az ő múltjában turkált, hogy aztán felhasználja ellene.
Nem, elvesztegetett erre egy kérdést, mert annyira áhítozott a válaszra.
– Igen, valóban indul egy nő az elnökválasztási kampányban. Ami pedig a
választójogot illeti, azt valamikor… ezerkilencszázhúsz körül kapták meg a nők.
– Ezerkilencszázhúszban – mondta utána elgondolkozva Sophia. – Tíz évvel
utána.
Mi után? A születése után? Etta alig hitt a fülének. Tényleg nem mehetett
tovább egy adott évszámnál? Hogyan akadályozhatták meg ebben, mikor minden
időutazó előtt nyitva áll az emberiség egész története?
Egyik gondolat a másikat szülte.
– Megváltoztathatjuk az események menetét? – kérdezte.
– Most én vagyok soron – zúgolódott Sophia. – Különben pedig igen. Tudunk
esetektől, mikor kis léptékű változások bekövetkeztek, mintegy véletlenül vagy
az utazó nemtörődömségének betudhatóan. Könnyű ilyet előidézni, nem árt
azonban vigyázni. Az esetek többségében az előidézett változás olyan csekély,
hogy nem érdemes helyrehozni. Ugyanakkor tilos szándékosan belekontárkodni
az idő menetébe. Évekre eltilthatják az utazástól, aki ilyenre merészkedik, de
ennél rosszabbra is számíthat…
– Nem látom be, miért nem idézhet elő nagyobb horderejű változásokat egy
kisebb? – jegyezte meg Etta.
 – Néha ez is megesik, néha azonban semmi sem történik. Nehéz előre
megjósolni a következményeket. – Sophia keresztbe fonta karját a mellkasán, és
behunyta a szemét. – Hogyan magyarázzam el úgy, hogy értsd… gondolj úgy az
időre, mint egy folytonosan áramló, zubogó patakra. A medre ugyan nem
változik, a vize azonban felfodrozódhat, ha belegázolunk. Az idő azonban
kijavítja önmagát, hogy ne támadjon zavar az események egymásutánjában. Ha
ellenben egy kis változtatás lavinaszerű eltéréseket indítana el, vagy egy utazó
elveszítené a mértéket, az idő árama is más mederbe terelődne, ami
számottevően befolyásolhatná a jövő alakulását.
– Mit értesz ezen? – hajolt előre Etta.
Sophia ezt mintha meg se hallotta volna. Most ő kérdezett:
– Milyen az oktatás a te idődben? A hotelszobában lévő mozgóképes doboz
azt akarta elhitetni velem, hogy a lányok együtt tanulhatnak a fiúkkal.
– A televízióról beszélsz – javította ki Etta, majd türelmetlenül összefoglalta
az amerikai iskolarendszer lényegét.
– Rendben, akkor ez ilyen – merengett el Sophia. – Ami pedig az előző
kérdésedet illeti, a nagyobb léptékű változtatásokhoz az esetek többségében sok
pénzre van szükség, meg persze kapcsolatokra. Jóban kell lenni a hatalom
képviselőivel. Nagyapa természetesen többször nyúlt ehhez az eszközhöz, hogy
biztosítsa a megélhetésünket, és összefogja a családot.
– Hogyan? – robbant ki Ettából. Eszerint nem maga dönt a jövőjéről, vagy
hogy melyik korban él, az Öreg dönti el helyette?
– A dolog vagy több utazó összehangolt erőfeszítéseinek gyümölcse, vagy
hihetetlen szerencse, amennyiben valaki sorsfordító pillanatra talál az idő
folyamában. Nem mindent lehet egyformán befolyásolni. A háborúkat például
nehezebb, mivel tömérdek tényező együttes hatásán múlik a kimenetelük. Olyan,
mintha valaki a dagályt próbálná megállítani. Mégis lehetséges. Sokkal
könnyebb akkor már megváltoztatni egy város arculatát, új vállalatot létrehozni
vagy a régit tönkretenni, avagy olyan törvények elfogadtatásáért lobbizni,
amelyek elősegítik a céges érdekeket. Nagyapa például több tőzsdekrach mögött
is ott állt, hogy tönkretegyen más időutazó családokat. Ez azután akár történelmi
léptékű változásba is szerepet játszhatott.
Ugyan mit nevez történelmi léptékűnek? A Nagy Gazdasági Világválságot? –
morfondírozott Etta.
– Fontos azonban megjegyeznem, ma már erre nincs lehetőség. Védjük a saját
korunkat – mondta Sophia.
Mármint a vagyonotokat és a befolyásotokat. Ez a család nem ismer
könyörületet – gondolta Etta. Soha életében nem volt még ennyire hálás, hogy
nem vérrokona valakinek.
 – Mi történik akkor, ha megváltozik a jövő? – hajolt előre, két könyökét a
térdein nyugtatva.
Sophia felsóhajtott.
– Beszélj nekem arról, hogyan utaztok a ti korotokban? Milyen az aeroplán?
Türelmetlenségét visszanyelve Etta kielégítette a kíváncsiságát, aztán várta a
választ a saját kérdésére. Közben kényelmetlenül feszengett a kemény széken.
Sophia összekulcsolta két kezét a hasán, és felnézett a mennyezetre.
– Ha valaki úgy változtatja meg a múltat, hogy ez látványos
következményekkel jár, és az idő kitér megszokott medréből, ez nem törli ki az
utazót a maga korából, nem szűnik meg a létezése. Tovább élhet. A régi világa
azonban talán mindenestől odavész. A saját korába visszatérve, meglehet, azt
tapasztalja, hogy a körülményei a felismerhetetlenségig megváltoztak. Nem
ugyanazok az emberek veszik körül, más lesz a hajléka, és így tovább. Idegen
lesz már. Az idő folyamának eltérülésekor gyűrődés képződik rajta, így
nevezzük. Fodrot vet a víz. Az idő úgy próbálja kijavítani magát, hogy azt, aki
mindezt előidézte, kiemeli eredeti korából, és a változás előtti utolsó évbe
helyezi.
Etta megkönnyebbült, hogy egy egyszerű hiba nem száműzné a létezésből.
Holott ha megsemmisülne, akkor az általa elindított változás is visszavonódna.
Másfelől megrémült attól, amiről Sophia beszélt. Hogyan térhetne vissza egy
olyan korba, ahol nincs Alice, Pierce, sem egyetlen ismerős? Mi értelme lenne
akkor a hegedűvel elért sikereinek?
– Látom rajtad, hogy fontolóra veszed ezt a lehetőséget – mondta Sophia. –
Az imént még féltél, most azonban kíváncsi lettél.
– Nem számít, hogy az vagyok-e vagy se. Mindenképpen hazamegyek!
– Addig nem mehetsz haza, amíg Nagyapa nem engedélyezi. Amúgy, ha
idekéretett, jó oka lehet rá. Érdekelne, mi az.
– Engem is – erőltetett nyugalmat Etta a hangjára.
– Fűzz ki! – szólt rá Sophia. – Aludni szeretnék.
Szóval, akkor nincs vége a játéknak. És Sophia utolsó válasza… hm…
Etta annyira megszokta, hogy kihámozza az előadását méltató kritikákból az
igazság magvát, és lehántsa róluk a túlzásokat vagy akár a hazugságokat, hogy
most is tudta, Sophia igazat beszélt ugyan, de nem mondott el mindent.
– Á, nem viszonzod a szívességet? – berzenkedett Sophia. – Tudhattam volna.
Komornát is kellett volna magammal hoznom.
Etta felállt, és imbolyogva felé indult, mert a hajó megint erősen himbálózott.
Sophia arca ismét elzöldült, miközben Etta fürge ujjai az apró gombokon
dolgoztak.
A ruhaanyag – valami damasztszerűség – meleg és nyirkos volt az izzadságtól,
ami a halcsontokat is elnehezítette. Alatta az ingváll áttetsző lett, és átható bűzt
árasztott. Ettát a korábbiak ellenére szánalom fogta el szegény lány iránt. Térült-
fordult, és friss inget kerített a közeli útiládából. Még mielőtt gyorsan
félrenézhetett volna, mély, haragosvörös bevágásokat vett észre Sophia bőrén; a
fűző nyomait. A lány megkönnyebbülten felsóhajtott, ahogy friss alsónemű
került rá. Ha valamiben egyáltalán egyetértettek, hát az volt, hogy ez a kor nem
kedvez túlságosan a nőknek.
– Hogyan lehet ebben mozogni? – dobta Etta a fűzőt az öltözőasztalra.
– Nemigen várnak el a nőktől bármit is – mondta Sophia. – Már legalábbis az
úrinőktől – tette hozzá. – A pórnőknél más a helyzet, ők folyvást hajolgatnak,
takarítanak, vagy mindenféle paraszti munkákat végeznek. Mellesleg a futás és a
küzdelem is pokoli nehéz fűzőben.
Sophia zavarában megdörgölte a homlokát; nem tudta, hogyan is kezdje.
– Te itt egyelőre nem vagy több tapétánál, egyszerű dekorációnál. Egészen
addig, amíg New Yorkba nem érünk. Ott pedig az lesz a szereped, amit Nagyapa
kijelöl számodra.
Etta megrettent e gondolatra. Ha anyám itt lenne, az ő felháborodásától
zengene, nemcsak a brigg, de az egész óceán. Még hogy tapéta! Még hogy
dekoráció! Ezeknek én senki és semmi vagyok!
– Tiltakozom, nem vagyok egyik sem – jelentette ki. – És ami azt illeti, ez rád
is áll.
Sophia arckifejezése megváltozott e szavakra. Kimerültségtől ernyedt
arcvonásai hirtelen élénk érdeklődést tükröztek.
– Jócskán elkényeztettek, tudod-e? Te meg a nők szavazati jogai, az
iskoláztatásuk, a függetlenségük… mindez nem sokat használt neked.
Etta felbőszült ettől, de Sophia nyilván pont ezt akarta. Mint bármely korabeli
lány, ő is érezte a korábbi elnyomatás hatásait. Olyan anya nevelte fel, akinek
keményen meg kellett küzdeni egy olyan bérért, amelyet nagyon is
megérdemelt; azért, hogy árva létére tanulhasson, meg hogy kedvére
utazgathasson. Etta vére felforrt a felháborodástól a gondolatra, hogy mostantól
utasításokat kell követnie, alkalmazkodnia kell. Máris belebújt ebbe az átkozott
fűzőbe. Nem elég ennyi?
– Miért maradsz ebben a korban, amikor bárhová mehetnél? – kérdezte. –
Visszajöhetnél velem, úgy értem, a jövőbe. Vagy elmehetnénk a múltba, hogy
megváltoztassuk a szabályokat…
Sophia kurtán felnevetett.
– Nincs nekem beleszólásom semmibe. Ez az év valamennyi utazó
kiindulópontja, mivel a családunk jelenleg ebben az időpontban tartózkodik.
Nagyapa dönt mindenről, és mi engedelmeskedünk neki, mert ő a családfő, neki
ajánljuk fel a szolgálatainkat. Függetlenül attól, hol és mikor születtünk, itt
találkozunk. Eljátsszuk a szerepet, melyet az adott kor megkövetel tőlünk, és
nem lázadozunk a társadalmi elvárások ellen. Legalábbis újabban nem.
Nem túl kényelmes-e azt gondolni, hogy ez valamiféle szerep, amit kiosztanak
rájuk, nekik pedig csak el kell játszaniuk? Könnyű így elhárítani a jobbítás,
változtatás felelősségét a sok véres háború és az általános elnyomatás közepette.
Etta féltette a jövőt, az általa ismert körülményeket, ám az, hogy ölbe tett kézzel
üljön, amikor cselekedhetne is, sehogyan sem volt ínyére, mi több,
felháborította.
– Akkor mi értelme van az utazásoknak? – kérdezte. Kezdte elveszíteni a
türelmét annyi megtagadott válasz után. – Minek utazni az időben, ha semmin
nem jobbíthatunk, nem tehetjük szebbé és jobbá a világot?
– Azért utazunk, hogy teljesítsük Nagyapa kívánságait. – Sophia hallhatóan
szintén belefáradt a magyarázkodásba. – Hogy megvédjük a családunk érdekeit.
Hogy kitapasztaljuk és élvezzük, amit egy-egy kor fel tud ajánlani nekünk.
Szuper! Ezeknek ritka hatalom adatott, amit csak ők, a kiválasztottak élveznek,
és mihez kezdenek vele? Nincs más gondjuk, mint hogy megtömjék a zsebüket és
turistáskodjanak!
– Ez minden? Komolyan mondod? – mordult fel Etta.
– Védenünk kell az idővonalunkat családunk ellenségeinek támadásaitól;
annak a másik három családnak a megfogyatkozott képviselőitől, akik nem
olvadtak bele a miénkbe.
– Igenis van más választásotok! – érvelt Etta. – Mindig van választásunk.
Ismered az átjárót az én koromba. Elmehetnél a jövőbe. Mégsem teszed. Mi tart
itt a félreértelmezett hűségen és a félelmen kívül?
– Gyávának nevezel? – kérdezte Sophia jéghidegen.
Mi tartja vissza ezt a lányt, amikor ekkora hatalom van a kezébe; amikor
láthatóan sokkal többre vágyik, mint amit a családja meg tud adni neki? –
füstölgött magában Etta.
– Okos nő vagy. Többre áhítozol. Vedd kezedbe akkor a sorsod irányítását!
Láss neki, mi tart vissza?
És vigyél engem is magaddal – gondolta. Újra összekulcsolta két kezét az
ölében, mialatt a másik arcát leste. Igazából nem behálózni akarta, csak
szövetségest keresett a személyében. Ha sikerülne meggyőznie, hogy többet
érdemel, mint amit a múltja nyújtani tud, visszavihetné az átjáróhoz, amin
keresztüljöttek. Együtt kiötölhetnék, hogyan szökjenek meg erről a hajóról. Etta
szinte bizonyosan tudta, hogy anyja is segítene talpra állni ennek a lánynak. Na,
jó, kicsit lódítani, kertelni kellene hozzá.
Sophia megrázta a fejét, és ismét behunyta a szemét. Mikor újra kinyitotta,
égő gyűlölet izzott a tekintetében.
– Ne fáraszd magad! – sziszegte. – A mi életünk rendet és szabályokat kíván.
Úgy maradhatunk fent, ha el tudunk vegyülni. Hát nem érted, Etta? Mostanra
alig száz utazó maradt életben. Kezd kihalni a fajtánk, anélkül is, hogy
elfognának és leölnének bennünket valamelyik embertelen korban. Ezért
mindannyian engedelmeskedünk az adott korszak előírásainak, akkor is, ha
nehezen betarthatók.
– Ez csupán önigazolás. Kényelmes, mondhatom – morogta Etta.
Sophia a szemét forgatta.
– El tudod képzelni, hogyan sanyargatnának minket, ha a megfelelő emberek a
szolgálatukba kényszeríthetnének?
Ettának nem kellett elképzelni semmit, olyan elemi rémület ült ki a másik
arcára.
– Úgy tudjuk megvédeni magunkat, hogy eljátsszuk a szerepet, amelyet a
szóban forgó kor vár el tőlünk.
– Mit értesz ez alatt? – kérdezte Etta.
– Az általad ismert jövőre gondolok, nem többre és nem kevesebbre. Mielőtt
Nagyapa egyesítette a családokat, egyfolytában megpróbálták tönkretenni
egymás természetes idővonalát. Senki nem volt biztonságban, ma azonban
másként van. Kapaszkodj hát a jogaidba, az értékrendedbe, a jövődbe, tudnod
kell azonban, hogy közöttünk semmire sem mész velük. Nem kényszerültél
túlélésre úgy, mint azoknak az évszázadoknak az asszonyai, akik előtted jártak.
Semmit sem tudsz azokról a szinte észrevétlen eszközökről, amelyek révén
tudásra és hatalomra tehetünk szert.
Etta kezdte megfejteni Sophia személyiségét. Ez a lány tele van fortyogó
dühvel és ravaszkodással. Ettől olyan merev, és ez ad neki tartást. Az ő fegyvere
az, hogy kiismeri mások gyengeségét; félelmeik és vágyaik mélyére túr, amíg az
ellenfél nem lesz egyéb nyomorult idegroncsnál. Vajon miféle élete lehetett a
családja mellett, ami erre a ragadozó éberségre késztette?
A lány szavai egyre durvábbak lettek, ahogy tovább beszélt:
– Most pedig, a kis játékunk végén engedd meg, hogy tiszta vizet öntsek a
pohárba… A társadalom minden korban ugyanolyan. Megvannak a maga
látszólag tökéletesen értelmetlen szabályai és előírásai. Gyűlöletes, jól megírt
bohózat ez, amely fele rész flörtből, fele rész naivitásból áll. A férfiak szemében
mi egy gyermek értelmével rendelkezünk. Ezért nem nézhetsz a szemébe
senkinek ezen a hajón, értetted? Lassan kell piszmognod az étellel, épp csak
csipegetni a fogásokból. Ha nem velem eszel majd a kabinban, akkor egyedül is.
A némát kell adnod, hacsak nem közvetlenül tőled kérdeznek valamit, és nem
vagyok ott, hogy megválaszoljam helyetted. Semmi szín alatt nem állhatsz szóba
és nem közösködhetsz Carterrel! Ő a szolgánk. Ehhez tartsd magad!
Ettának kezdett elege lenni abból, hogy Sophia mindenki másnál különbnek
képzeli magát.
– Nicholas nem a szolgánk! – fortyant fel.
Sophia felkönyökölt:
– Nicholas? – ismételte meg a keresztnevet.
Etta későn jött rá, hogy hibát követett el. Hiszen még a saját korában sem
illendő ismeretleneket a keresztnevükön nevezni, főleg, ha az ellenkező nembe
tartozik az illető.
– Mr. Carter – helyesbített sietve. – Tudod, mire akarok kilyukadni. Ne merd
hát…
– Ide figyelj! – vágott közbe Sophia. – Tudom, mit gondolsz minderről,
milyen következtetéseket vontál le, nem árt azonban, ha megjegyzed:
ellenszenvem ez iránt az ember iránt merőben személyes jellegű.
Megtapasztaltam, milyen sötét a lelke az ármányos disznajának! Tartsd magad
távol tőle! – Semmi hamis nem volt most a hangjában.
Etta felállt, és összeszedte Sophia átvizesedett ruhadarabjait, mert így
elrejthette keze remegését.
Nem, nem, biztosan nem tévedek… Inkább Nicholasban bízik meg, aki
beugrott utána a hullámok közé, mint abban, aki csapdába ejtette a múltban
akarata ellenére. És ebben nem is a kor, nem is az évszázad számított.
– Veled ellentétben én ura maradok az akaratomnak – mondta, és az ajtó felé
tartott.
Mikor engedett a kísértésnek, és hátrapillantott, hogy ellenőrizze, hogyan
fogadja a szavait Sophia, látta, hogy ő ismét a hátán hever összekulcsolt kézzel.
– Menj, próbáld meg – mondta, ahogy az ajtó nyikorogva kinyílt.

Miután becsukta maga után az ajtót, Etta egy folyosón találta magát. Hátát
nekivetette az ajtó fájának. A fedélzetről leszűrődő serénykedés zajaira fülelt,
meg azokra a hangokra, amelyek a hajófenék mélyéről hallatszottak fel. Valaki
énekelt munka közben. Elmerülten hallgatta, átadta magát a ritmusnak, a
dallamnak…
– Elég ebből! – adta ki magának az ukázt, a kezébe fogott ruhát szorongatva.
Friss fuvallat lengte körül, a nyitott lejáró felől érkezett, majd menten
tovaillant a brigg túlsó végében lévő előfedélzet felé. A függönyöket mostanra
félrevonták. Függőágyakra látott rá. Több pasas összeült, az ételt kapirgálták
bádogtányérjaikból. Ahogy az egyik felé fordult, látta, hogy arcának bal oldalát
véráztatta kötés takarja. Sietve hátat fordított a jelenetnek, készen arra, hogy
bemeneküljön a saját kabinja ajtaján, ahol legalább egyedül lehetett.
Ki itt a gyáva végül is?
Kiakasztotta száradni a nedves ruhát és alsóneműt a saját beépített priccsére.
Lesöpörte az egyre merevebb anyagról a rárakódott vékony, fehér sóréteget,
aztán kezelésbe vette Nicholas kabátját.
Mármint Mr. Carterét.
Hirtelen új ötlete támadt. Miért gubbasztana itt egyedül, csak mert Sophia úgy
parancsolta? Hiszen felmehet a fedélzetre, ha épp kedve tartja. Nem muszáj a
zsúfolt, hányásszagú kabinban maradnia. Friss levegőt szippanthat, és a távoli
szemhatárt kémlelheti. Mindezt szabadságában áll megtenni, bármit mondjon is
Sophia.
Csakhogy… Alig érintette meg a kilincset, máris inába szállt a bátorsága.
Maga Nicholas kérte meg, hogy maradjon lent, amíg javítják a hajót… és tartsa
magát távol az előfedélzettől. Ez ügyben az sem számított, hogy ezzel a
rendelkezésével főként Sophiát próbálta távol tartani magától. Mert bár a másik
lány kívánságaira fittyet hányt, arra már nem tudta rávenni magát, hogy
ugyanígy semmibe vegye Nicholas intését. Ráadásul a fedélzeten nem csupán
holttestek hevertek szanaszét, de fegyverek és fémdarabkák meg üvegszilánkok
is. Amíg teljesen le nem takarítják, nem biztonságos. Ő sem szeretne láb alatt
lenni.
Hogyan boldogulhatsz Sophia nélkül? Törd a fejed, gondolkodj!
A priccse szélére telepedve magába szívta a cédrus és a szappan megnyugtató
illatát. Legnagyobb meglepetésére még mindig a kabátot szorongatta a kezében.
Keze jólesőn merült el a kabát melegében, míg lábujjai bizony fáztak a
cipőjében. Nagy vigyázva kifényesítette a kabát elejére varrt rézgombok sorát,
majd teljes szélességében szétterítette a térdén a kabátot, hogy kisimítsa a
meggyűrődött anyagot.
Ujjai közvetlenül a váll alatt kis varrást tapintottak ki, valaki itt fércelt össze
egy szakadást. Mi okozhatta? Baleset? Gondatlanság? Fegyver?
Kérdezd meg őt magát! – addig ismételte ezt a belső hang, amíg már kénytelen
volt odafigyelni rá. Tőle is kérhetsz segítséget. Elvégre is közös az ellenségük.
Könnyen lehet, hogy Nicholas, Mr. Carter, ha rákerül a sor, fellázad Sophia
ellen.
Ki nem állhatja a lányt. Hanem elég-e ennyi, hogy visszavigye őt, Ettát…
hová is? Továbbra sem tudta, hol lehet az átjáró, amelyen keresztül ide jutott. A
foglyul ejtett vitorlás hajófenékre űzött legénysége ellenben tudja, húzta ki a
hátát felvillanyozva, hogy ez az eszébe jutott. Az utolsó hajósinas előtt sem
titok, hol szálltak tengerre Sophiával.
„Megtapasztaltam, milyen sötét a lelke az ármányos disznajának!”
 Etta összerázkódott, annyi jóval kecsegtetett ez a gondolat. A legénység a
megoldás; azok, akik a feje fölött, és azok is, akik a hajófenéken, lent dolgoznak.
Ha összeismerkednének, és megtudnák, hogy végső soron elrabolták, nem
segítenének-e elszökni Sophia elől? Nem vinnék-e vissza oda, ahonnan
elhozták?
Egyedül is megjátszhatná, hogy a tizennyolcadik század gyermeke. Csupán a
legénységet kellene a maga oldalára állítania.
Mivel azonban előző életében alig voltak barátai, ez tűnt a legnehezebbnek.
Akadtak ugyan ismerősei a versenyekről, de többet tudott technikai
felkészültségükről, mint a személyes dolgaikról. Pierce-ről nem is szólva.
Gombócot érzett a torkában. A szeme tájékán jelentkező ismerős nyomás
kibuggyanni készülő könnyeiről adott hírt. Máskor Pierce-re gondolva jött ez rá,
most azonban Alice töltötte be a tudatát.
Igenis meg fogom menteni!
Tanára halála nem a vég, nem jóvátehetetlen.
Erőt vett magán, hogy elűzze e borongós gondolatokat. Felállt, és a ruha mellé
akasztotta a kabátot. Ujjai hegedűre vágytak, hogy belefeledkezzen a zenébe,
amíg teljesen ki nem ürül a tudata. Ehelyett beletúrt az úti ládába a takarók
rétegei közé. Kezével kitapintotta azt az ezüst hajkefét, amelyet már látott a láda
alján.
Merev volt a sörtéje, mintha valami különleges fajta szőrből lenne. Elnézte az
ezüst hátlap finom levél- és virágmintázatát. Meglepte, hogy Sophia egy ennyire
szép tárgyat is odakészített neki valami ócska kefe helyett, ami gyökerestől tépné
ki a hajszálait.
Mikor azonban végighúzta a kefét haja gubancain, már nem volt biztos benne,
hogy a fésülködés evvel a kefével kevésbé fájdalmas, mint a másikkal. Lassú,
óvatos mozdulatokkal dolgozott, az ajkába harapva, hogy ne kiáltson fel közben.
A hajlakkot, amit a koncert előtt a fejére szórt, nem mosta ki a sós víz, hanem
éppenséggel a hajába cementezte. Valósággal perzselt a fejbőre. Még ha sikerül
is kifésülni a haját, szerteszét meredezik majd a fején. Ebben a kabinban sem a
lavórban, sem a kancsóban nem volt víz, ahhoz azonban túl büszke volt, hogy a
másikból csenjen el, akkor is, ha Sophia még nem ébredt fel.
Halk kapirgálást hallott, azután kopogtattak az ajtaján. Megdermedt, még a
lélegzetét is visszafojtotta, úgy megijedt. Bárki tör rá, hadd higgye, hogy alszik.
Ehelyett újabb kopogtatás után az ajtó résnyire kinyílt, és egy kicsiny arc kémlelt
befelé.
Fiatal kölyök volt, az, amelyik négykézláb súrolta a fedélzetet, fejét lehajtva,
hogy minél észrevétlenebb legyen.
– Huh! Nem akarom zavarni kegyedet, de…
 A halványrózsaszín bőrt szeplők tömkelege borította. A pompás vörös
hajkorona nőre jobban illett volna. A gyerek szeme égszínkék volt, és most
elkerekedett a csodálkozástól.
Etta rájött, hogy noha a keze abbahagyta munkálkodását és visszatért az ölébe,
a kefe nem tartott vele, hanem ott lóg a hajában.
– Kisasszony! – hebegte a gyerek. – Borzasztóan sajnálom… de a
kapitánynak… azaz Mr. Carternek… szüksége lenne a kabátjára.
Etta, mintha mi sem történt volna, a priccsre mutatott.
– Ott van. Mondd meg a kapitánynak, hogy elnézést kérek, amiért ilyen
sokáig magamnál tartottam.
Egész idáig szinte belekapaszkodott ebbe a kabátba. Mindeközben egyszer
sem fordult meg a fejében, hogy a kapitánynak nincs is másik.
Micsoda idióta vagyok! – szégyellte magát a faragatlansága miatt.
A hajósinas a kabáthoz szaladt és felkapta. Nyakigláb kölyök volt, és a füle is
elállt.
Etta a keféért nyúlt. Megpróbálta úgy kiszedni a hajából, hogy ne tépjen ki
komplett hajcsomókat. Nem nézett a gyerekre, de várta, hogy a sarokvas
csikordulása jelezze, becsukta maga után az ajtót. Ez azonban elmaradt.
– Nincs pomádéja, kisasszony? – fakadt ki a srác. – Ha így fésüli a haját,
istenuccse, nagyon fájhat. Már megbocsásson – tette hozzá menten
szégyenkezve.
– Semmi gond – felelte Etta, és agya szélsebesen dolgozni kezdett. – Nem,
nincs… pomádém. Sem vizem. Tudnál hozni nekem?
Nicholas is meghagyta, bármire van szüksége, kérjen a hajósinasoktól. Etta
nem tudta, mi erre az elfogadott viselkedés, a gyereket azonban szemlátomást
nem zavarta a kérés. Éppenséggel menten akcióba is lendült.
– Megyek is mán, kisasszony, és rögtön gyövök. Majd másik inasnak adom
oda a kabátot, hogy kefélje le, önnek meg hozom aztat a friss vizet. Az anyukám
különben megtanított, hogyan fésüljem úgy a haját, ahogy az igazi hölgyek
szokják… – hadarta egy szuszra. Úgy elragadta az indulat, hogy kis híján
elvesztette egyensúlyát a ringó hajón. Kifeszítette hát cingár vállát, hogy
szilárdan meg tudjon állni a lábán. Alig lehetett több tizenkét évesnél, maximum
tizenhárom. – Ne segéljek akkor fésülködni, kisasszony?
Ettának tényleg szüksége volt segítségre: mind arra, amit a srác felajánlott,
mind pedig amit még várhatott tőle. Sophia ugyan megtiltotta, hogy bárkivel
összemelegedjen ezen a hajón – és ami azt illeti, ebben a korban –, most azonban
megvolt az ürügy, amiért az inast maga körül tudhatja, hogy közben alaposan
kifaggassa. Összeszorította a száját, nehogy elégedett mosolyra húzza. Nem
akarta, hogy leríjon róla az izgalom.
 – Engem Etta Spencernek hívnak. Neked mi a neved?
– Jacknek, Miss Spencer – hajolt meg előtte a kölyök.
Állta a szavát. Hamarosan visszatért egy kancsó meleg vízzel, egy ronggyal
meg valami tartályfélével, ami csodásan illatozott. Meg is kordult tőle a lány
gyomra.
Jack komolyan vette a feladatát. Mikor Etta megpróbált besegíteni a
hajmosásba és -szárításba, méltatlankodó pillantást vetett rá. A lány az ajkába
harapott, hogy meg ne mosolyogja. Ráhagyta hát, hogy végezze úgy a dolgát,
ahogyan jónak látja. A gyerek a hajára kente az illatozó valamit, ez lehetett, a
pomádé. Néhány percig úgy fésülgette, akár egy elkényeztetett ölebet. Etta
közben bevetette magát.
– Jack, te is a győztes hajó legénységéről jöttél át? Vagy az Ardenthez
tartozol?
– A győztesről jöttem, kisasszony – düllesztette ki büszkén a mellét a fiú. –
Nálunk jobb nincs is a világon! Kemény fegyelmet tanultunk Hall kapitány keze
alatt.
Ez az – gondolta Etta –, ez kell nekem!
– És milyenek a tengerésztársaid? Tudnál mesélni róluk?
Jack hitetlenkedve nézett rá.
– Hát… esznek-isznak, durmolnak és finganak, mint bármelyik másik
férfiember. Ennyit mondhatok.
Etta újra visszafojtotta nevetését.
– Nem erre gondoltam… hogy hívják őket? Honnan valók? Mit csinálnak,
amikor nem dolgoznak? Mindig is érdekelt a tengerészélet.
Mindig, azaz az utóbbi tíz percben.
Jack összeráncolt homlokkal habozott, illendő-e ilyenről beszélni. Etta
azonban elővette legbájosabb mosolyát, amivel nyomban levette a lábáról:
– Azért tőled kérdem, mert a te véleményedre adok a legtöbbet.
Jacket mintha hájjal kenegették volna.
– Jól van, kezdjük akkor Mr. Carterrel – mondta végül.
Szuper, kezdjük! – gondolta Etta.
– Kitűnő tengerész, és én is nagyon kedvelem. Rendes velem. Betűvetésre
tanít, amikor épp nem ordibál a többiekkel. Pedig nem ez vóna a dolga, érti a
kisasszony? Még olvas is nekem hébe-korba, amikor beviszem a reggelijét.
Különben is olyan sokat olvas, hogy nem értem, hogyhogy nem un rája – vágott
egy grimaszt a kölyök. – Ő lett ennek a hajónak a kapitánya. Majd behajóz
velünk a kikötőbe, ott bíróság elé állunk,{1} aztán kiadja a bérünket. Tudom még,
hogy nem kedveli a teknősbékalevest. Fintorgott, amikor bevittem neki. Hogy
honnan gyütt? Na, aztat nem tudom. Csak annyit, hogy Hall kapitány nevelte fel.
Erre volt kíváncsi, kisasszony?
– Pontosan – bólintott Etta.
Jack ezután sorra vette az elfogott hajó legénységét, és rendre jellemezte
mindegyiket; melyik böfög, amikor kiszolgálja, melyik horkol, ki veszett oda a
szörnyű, véres ütközetben. Beszámolója magától rátért a fedélzeti munkára, a
csata izgalmaira. Megemlítette, hogy az Ardent hajósinasainak egy része
készségesen szolgálja az új kapitányt, őt azonban eddig nem kedvelték még meg
különösképpen. Ettát annyira érdekelte mindez, hogy észre se vette, a kefe nem
áll meg többé a hajában, hanem végigsiklik a tincsein. Selyemsima lett a haja, és
ami azt illeti, vizes is.
– Na, hogyan fésüljem a haját, kisasszony? – mutatott a fejére Jack.
– Majd befonom, és kész – kezdte Etta. – Köszönöm a segítséget, és…
– Én is be tudom fonni, kisasszony! – ajánlkozott Jack.
– Tényleg?
– Nem tengerész az olyan, aki nem tud kötelet fonni – szögezte le a gyerek. –
Meg kelletik tanulni összeházasítani őket.
– Mármint kiket? – pillantott fel rá Etta hajának függönyén át. A kölyköt
bizonyára meglepte, hogy a padlóra telepedett, különben azonban nem érte volna
fel.
– Hát a köteleket. Hogy egy legyen a kettőből.
Találó kifejezés – gondolta Etta –, nemcsak a kötelekre, de a házasságra is.
Milyen furcsa, ahogy más megvilágításból szemlélve hirtelen megértem a
fogalmak eredetét. Íme, az időutazás egyik aprócska, váratlan előnye; legalább
tanulhatok közben egyet-mást. Akkor is, ha egyelőre ármánykodásra használom,
semmi egyébre.
– Hol a pokolban vagy Jack Winstead? – dörrent rájuk egy hang.
Jack az ajtóhoz rohant, és kinyitotta.
– Krisztusom, te kölyök! Hát itt bujkáltál? Az új szakács egy vadbarom, de
azért nem esz meg…
Etta feltápászkodott a padlóról. Az ajtóban álló fickó fiatalabb volt, mint a
hangja – mély bariton – alapján várta. Menten ráismert. Hallotta már, amint a
többieket túlharsogva parancsokat osztogatott, sőt, énekelt is. Piszkosszőke haját
hátrakötötte a tarkóján, ami előnyösen juttatta érvényre kerek arcának nyílt
vonásait. Egyik orcáján összevarrt vágás húzódott végig. Széles válla és kerek
mellkasa galambokra emlékeztetett. Most Jack mellett termett, és, akár egy héja,
megragadta a gallérjánál fogva.
– Őszintén sajnálom, én tartottam fel – avatkozott közbe Etta magából
kikelve. Csak nem bántja ez a vadállat miatta a fiút?
A jövevény felnézett rá, és elengedte a kölyköt.
 – Ó, ezer bocsánat, Miss Spencer! Ha önnek segített, akkor rendben van a
dolog.
Jack elkerekedett, segélykérő szemmel fordult a lány felé.
– Igen, nekem segített – kelt a védelmére Etta.
– A hajószakács már vagy negyedórája keres – nézett le a fickó a srácra. –
Menj, kölyök, tégy úgy, mintha élnél!
Jack már rontott volna ki a kabinból, a pasas azonban újra megfogta a
gallérjánál fogva, és visszapenderítette. A gyerek sietve meghajolt.
– Teljen kellemesen az estéje, kisasszony!
– Na, ez mindjárt más – morogta a tengerész enyhe bosszúsággal a hangjában.
– Nem ártana jó modort tanulnod. Nem mintha én nem szorulnék rá. Mellesleg,
David Chase vagyok, a győztes hajó első tisztje – mutatkozott be.
Etta nem igazán tudta, mit kezdjen magával, mialatt az első tiszt Összecsapta
a bokáját, és újra meghajolt előtte. Vagy csak bólintott? Sietve sorra vette
magában, mit mondott erről az alakról Jack. Lássuk csak, kedveli a nótázást, a
sört és a kikötői szajhákat. Nem kedveli a rest hajósinasokat, az új-angliai
teleket és a teát. A legérdekesebb mégis az volt, hogy Hall kapitány és néhai neje
nevelte fel őt is, ugyanúgy, mint Nicholast.
– Jobban van? – kérdezte most az első tiszt. – Istenesen megijesztett minket.
– Köszönöm, sokkal jobban – felelte a lány óvatosan. Örült, hogy ilyen jól
beletalált a szerepébe. Talán némi gyakorlattal egyre jobban megy majd.
– Látom, hogy a nővére még igencsak gyengélkedik… éreztem a szagát,
ahogy elmentem a kabinja mellett. Ami önnek sem tesz jót. – Az első tiszt
elnyomott egy mosolyt. Etta máris a szívébe zárta. – Szóltam a szakácsnak,
főzzön neki levest, hogy rendbe jöjjön a gyomra. Rövidesen újra vitorlát
bontunk, legyen jobban addigra.
Minél hamarább gyógyul fel Sophia, annál hamarább kerülök az ellenőrzése
alá – gondolta Etta. Akkor pedig mielőbb meg kell nyernem magamnak a
legénységet, hogy forduljanak vissza, ahonnan jöttek, bárhol legyen az a kikötő.
Remélhetőleg az az átjáró is ott lesz a közelben, amelyik visszavezet New Yorkba,
a saját koromba.
– És kegyed? Nem jön fel közénk vacsorázni?
Etta már szóra nyitotta a száját, hogy tiltakozzon. Nagyon kimerült mostanra,
elnehezedtek a tagjai, és a nyelvére is vigyáznia kellett. Bele kell tanulnia előbb
ebbe a kimért, régies beszédmódba, mielőtt szabadon átengedheti magát a
társalgásnak. Csakhogy hangosan megkorduló gyomra hamarabb felelt helyette.
Lángba borult az arca, mielőtt ki tudott volna nyögni valamiféle
bocsánatkérést, a meleg barna szempárban azonban szeretet és megértés csillant.
– Azt hiszem, ez a válasz – mondta Chase, és a karját nyújtotta, hogy
felkísérje a fedélzetre.
 5. fejezet

MR. EDWARD WRENT NEM AZ A FAJTA EMBER VOLT, aki hagyja,

hogy az igazság útját állja egy hatásosan előadott történetnek.
Nicholas hátradőlt a székén. A legszívesebben az asztalra csapott volna az
öklével, hogy véget vessen Wren öntömjénező ömlengésének. Ami őt illeti, a
füllentéseket sem kedvelte, nemhogy a hazugságokat.
Körbepillantott asztaltársain, hogy felmérje az arckifejezésüket. Vele együtt
jött át az Ardentre Trevors, a fedélzetmester, akinek fogsora portóitól vöröslött.
Az imént el is bóbiskolt, s két karját a sok fasírtos főzeléktől és vajas spárgától
megnőtt hatalmas pocakjára kulcsolta. Tőle jobbra az Ardent egyik túlélő tisztje
foglalt helyet: Heath, a vitorlamester. Az éltesebb fickó jobb füle át volt kötve,
és parókát viselt. Elfordította a székét, úgy itta Miss Henrietta Spencer minden
egyes szavát. A lány érdeklődve szagolt az ételbe, ami kedvére volt Nicholasnak.
Henrietta Ironwood lenne a valódi neve? – füstölgött magában. Az Öreg
nevekről nem tett említést a levelében. Ez a lány azonban másnak látszott, mint
az Ironwoodok, korántsem olyan vérmesnek. Nem lehetetlen azonban, hogy az a
fajta, aki előbb elbűvöl a kedvességével, és csak utána mélyeszti a fogát a
férfiemberbe. Tekintete most a lány jobb oldalán Goode-ra siklott, a frissen
kinevezett felcserre, erre a nyámnyila alakra, aki most csirkeeledel méretű
darabokra nyiszatolta, ami a tányérján volt.
– Miss Spencer, kegyed hozzá sem nyúlt a főzelékhez, pedig nem tudom
eléggé ajánlani. Ez a szakácsunk specialitása – bömbölte Heath, csaknem
túlkiabálva Wren halkabb beszédét. Nicholas ismerte ezt az állapotot, amikor az
ágyúdörgés egy időre megsüketíti a tengerészeket, azért kiabálnak. Nem tudta
kárhoztatni érte az öreg legényt.
Tudva, hogy minden áldott este kétszersültet és teknősbékalevest
vacsorázhatnak, ha nem hagyja meg posztján az Ardent hajószakácsát,
vonakodva belement ebbe, miután megnézte őt magának. A fickó komor képpel
lehorgonyzott a tűzhelye mellett, és el nem mozdult volna onnan, miközben
megkínálta a süteményével hozzáértése bizonyítékaként. Ápolt külseje volt, meg
kell hagyni, gondosan nyírta barna szakállát és haját. Ennél is fontosabb volt
azonban, hogy őt is megtűrte a hajón. Nyilván nem most először került
kalózkézre.
 – A fasírt sózott marhahúsból készül, amit a szakács kiakaszt a hajó oldalára,
hogy vegye fel a nedvességet – magyarázta Goode. – A főzelék meg nem egyéb,
mint marhahús, burgonya, hagyma és csipetnyi bors összefőzve. Már ha van
raktáron az utóbbiból.
Henrietta… nem, Etta… nem, Miss Spencer kedves mosollyal jutalmazta
Jacket, aki lélekszakadva hozta elébe a főzeléket, hogy kimerje a tányérjára.
Minden szem a lány ajkára tapadt, aki felvett egy pirinyó falatot, és
megízlelte.
– Fenséges!
– Derék leányzó kegyed – kuncogott fel Chase.
Nicholas kebelbarátja, ez a medvetermetű szőke angyal tele volt
ellentmondásokkal. Nyílt kerek, pirospozsgás ábrázata nyájas természetről
tanúskodott. Azok közé tartozott, akik titkon elmorzsoltak egy könnyet, amikor
Miss Spencer magához tért. Pillanatokkal később azonban már égett keze alatt a
munka: segített a társainak betapasztani a hajótörzs golyó ütötte réseit. Közben
pajzán nótákat énekelt, a tőle telhető legmagasabb hangfekvésben. Ma este,
vacsora után nyilván a saját és a mások zokniját stoppolja majd a függőágyán.
De akármilyen barátságos volt is különben, az emberei rettegtek tőle. Mellette
nem lehetett lustálkodni, vele senki nem beszélhetett tiszteletlenül. Hamar eljárt
a keze vagy épp a kilencágú korbácsa. Máskor egy pint bor rendszerint jókedvre
hangolta, most azonban Nicholas nagy megkönnyebbülésére ugyanolyan komor
és magába zárkózó volt, mint ő maga. Eszerint nem egyedül őt merítette ki ez az
egész.
Wren rámosolygott Ettára – Miss Spencerre –, és a maga tányérjára mutatott,
amely még tele volt.
– Én sem rajongok érte. Ez az átka, ha valakinek kényes a gyomra, gondolom.
Mégis, esküszöm az élő istenre, inkább ettem volna ezt minden nap, mint hogy
éhezzem a társaimmal azon a szigeten…
Ördög és pokol, hát soha nem lesz vége ennek?
A sors kegyetlen tréfája folytán azonban Wren is egyike volt az Ardent életben
maradt tisztjeinek, ezért együtt ehetett a többi tiszttel a kapitány kabinjában, míg
társai ezalatt a hajófenéken sínylődtek.
Nicholas magába szívta a főzelék ínycsiklandó sós páráit, és miután kiürítette
a tányérját, megengedte Jacknek, hogy újratöltse. A gyerek keze alig
észrevehetően remegett izgalmában. Ez volt az első útja. Nicholas jól emlékezett
rá, milyen érzés ez.
– Jól csinálod, kölyök – súgta oda neki.
Jack büszkén kihúzta magát a dicséret hallatán. Alig tudta elfojtani a
mosolyát, ahogy továbblépett Chase-hez. Mikor Wrenhez ért, az mindössze azért
hallgatott el, hogy rázúdítsa megvetését.
– Nem megmondtam, hogy nem szeretem! Süket vagy? A maga jósága nem
ismer határokat, kapitány. Féleszűekkel veszi körül magát? – fordult aztán
Nicholashoz.
Chase hangosan felhördült. Ugyanebben a pillanatban a merőkanál kicsúszott
Jack kezéből, és Wren ölében landolt.
– Hogy verjen meg az ég, te sátánfajzat…!
Nicholas minden izma megfeszült, mikor a tiszt felemelte a kezét, hogy
lekeverjen egy pofont. Jack majd megkapja a magáét, de nem így. Mert
bármennyi gyengéje volt is, még egyszer sem ütött meg gyereket.
– Mr. Wren… – kezdte volna.
Hanem Etta megelőzte. Nicholas nem értette, hogyan mozoghat ilyen könnyen
a nehéz szoknyákban, de máris ott állt a tiszt mellett, s kezét a vállára tette.
– Jaj, Jack, nagyon ügyetlen voltál. Kérj azonnal bocsánatot! – mondta.
Wren meglepetve pillantott a lányra, ezalatt Chase elrántotta az inast a
közeléből.
– Elnézést kérek – hebegte a gyerek. Chase megrázta kissé, mire hozzátette: –
Uram.
– Ezzel le is rendeztük, nem igaz? – mondta Etta. – Megtörténik az ilyesmi.
De ezzel még nem volt vége. A lány felvette a földről Wren lepottyant
szalvétáját.
Ahogy megfordult, hogy visszaüljön a helyére, pillantása összeakadt a
Nicholaséval. Nyugodt méltósággal állta a fiú tekintetét. Neki is el kellett
ismernie, hogy ez bizony ügyes volt, remekül elsimította a kedélyeket.
Etta kérdőn nézett vissza rá, mintha azt kérdezné: Hát te? Te honnan jöttél?
Nicholas elvigyorodott válaszul, noha máris haragudott érte magára.
– A kis csirkefogó szándékosan csinálta! – fakadt ki Wren.
– Mit is mondott arról a szigetről meg az éhezésről? – terelte el a figyelmét
Etta.
Mivel Wren titokzatos okokból megőrizte tiszti rangját, mindkét legénység
épen maradt képviselőinek, a hajósinassal bezárólag, meg kellett adni neki a
kötelező tiszteletet. Ezt követelte az óceán íratlan törvénye, most azonban Miss
Spencer…
Nicholas Chase felé fordult, aki elképedve nézte a lányt. Etta épp időben
lépett közbe, mielőtt elfajulhatott volna a dolog.
Mostantól Miss Spencer valósággal itta magába Wren szavait. Eszerint
Ironwood jól kitanította. Nekem is résen kell lennem, nehogy velem is
játszadozni kezdjen – gondolta Nicholas. A legokosabb az lenne, ha egyáltalán
nem törődnék vele, tette hozzá magában.
 A gyertyafény mesésen elvarázsolta, mind a ruha selymét, mind a lány
arcszínét. Láthatóan nehezen emelte ajkához a villát; nehezen engedte a ruhája
szabása. Talán ez is magyarázta, miért lihegett hallhatóan, amikor Wren ostoba
tréfáin kacagott.
Hová tűnt a kis vadmacska, morfondírozott magában Nicholas, aki lebomlott,
zilált hajzuhataggal rontott a fedélzetre? Aki akár vele, az öles termetű
férfiemberrel is kész volt megvívni, és nem mással, mint egy csáklyával? Még
ezt a vadócot zsuppolta be a kabinba, és kijött elő? Egy kifogástalan modorú úri
kisasszony! Hideg és sápadt, mint egy igazgyöngy. Ha felfésülné a haját és
berizsporozná, megesküdhetne rá, hogy ennek a századnak a gyermeke.
Ami azt illeti, Edward Wren is úriember a javából, annak az átkozott
Albionnak a szülötte. Mikor az Ardent első tisztjét felhozták elé a hajófenékről,
kiderült, hogy egyedül az úri modora szól a javára. Milyen képet vágott akkor is,
amikor Hall bejelentette, hogy ő, Nicholas lesz az elkobzott hajó kapitánya!
Ujjai ezüst kése nyelére kulcsolódtak. Addig markolászta, amíg le nem
csillapodott a lélegzete. Undort érzett, sőt, valami olyat, ami Sophia nyílt
ellenszenvénél is rosszabb volt.
Akkor mutatták be őket egymásnak, amikor Hall kapitány már elhajózni
készült a Challengerrel. Egyetlen szó sem hangzott el közöttük a kapitány
távozását követően. Némán vizslatták egymást. Wren úgy mérte őt végig, ahogy
a lóvásáron szokás egy megvételre kínált hátast. Most adta vissza a kölcsönt.
Barna haj, barna szem. Hősi zúzódásokkal, véraláfutásokkal, természetesen.
Wren sokkal alacsonyabb volt nála, de mindig kihúzott háttal, mellét
kidüllesztve járt, mintha királyi audienciára igyekezne.
– Vigyázz erre az uracsra – szólt még oda Hall kapitány elmenőben. – Légy
résen, Nick! Nem szemből támad majd, hanem hátulról döfi beléd a kést.
– Csodás kilátások – nevette el magát Nicholas, de az öreg nem nevetett vele.
– Ismerem a fajtáját. Mindig nagyobb a füstje, mint a lángja annak, amibe
vág. Mégis, még a Pokol Fejedelménél is elbizakodottabb.
Nicholas sajnálta, hogy nem tudta maradásra bírni a kapitányt. Hall azonban
máris új hadi sikerekre és további zsákmányra vágyott. Őt is visszavárta New
Londonba.
Átkarolta nevelt fia vállát, és megveregette a hátát. Világoskék szeme
megvillant, miközben a napnyugta meleg rózsaszínű fényekben fürdette az eget.
– Tudom, hogy készen állsz erre és még többre is. Fejezd be ezt a dolgot a
családdal. A kikötőben találkozunk.
Nicholast feje búbjától a talpáig megbizsergette az izgalom. Igen, készen
állok! Úgy vágyott arra, hogy úr legyen saját a hajóján, ahogyan a haldokló
vágyik még egy újabb lélegzetvételre. Ez pedig, mint mindig, most is pénzkérdés
volt. Meg kellett végre valahára szabadulnia a múlt kísérleteitől.
Nick! Segíts, segíts!
Mélyet sóhajtott, ujjai idegesen babráltak az abrosszal, mintha saját
emlékezetük lenne.
Ami elmúlt, elmúlt. Most az a dolga, hogy biztonságosan Cyrus Ironwood
kezére adja az ifjú hölgyeket, és ő maga lehetőleg ép bőrrel megússza a
kalandot.
Mire végez e feladattal, s egyszer és mindenkorra ezzel a családdal is, Chase
és a többiek már eljuttatják az Ardentet Lowe megbízottjának, aki pedig
rakományával együtt a kalózzsákmányokról ítélkező bíróság elé viszi.
Ezt az ítéletet döntően befolyásolhatja az elfogott hajó főtisztjének vallomása.
Nem márthatom hát a villámat Wren szemébe – gondolta Nicholas. Éppenséggel
még ezt is megtehetném. Wrenre egyvalami miatt van csak szükségem:
tanúsítania kell, hogy a hajó kézre kerítése tisztességesen folyt le. Hogy utána
milyen apróságok estek meg, már más kérdés.
Gyomra ismét összeszorult, mert Miss Spencer rémült kis sikolyt hallatott
Wren legújabb lódítását hallva. A rettenhetetlen hős imigyen nyugtatta meg az
ijedező hölgyet:
– Nyugalom, drágám! Nem egy, nem kettő sebet varrtam én össze a tulajdon
kezemmel! Mégis most először esett meg, hogy láttam a tulajdon beleimet.
Nicholasnak kezdett elege lenni ebből. Ha egy férfi idejut, hamarosan az Úr
ítélőszéke elé kerül. Élő ember nem ússza meg az effajta sebesülést. Épp elég
bizonyítékát látta ennek, ha szájhős vendége nem is.
Még hogy a vendégem! – fakadt sötét, örömtelen nevetésre. Nem vendég ez az
ember, hanem túsz, csupán pallérozottságból nem nevezi annak. Holott
mindennél jobban megveti az üres udvariasságot. Az ellenség az ellenség, és úgy
is kell vele bánni! Egyéb dolgaiban is jobban kedvelte az egyenességet, minden
köntörfalazás és mismásolás nélkül. Ha nem nézik ezért úriembernek, hát fene
bánja.
– …a dagály a zátonyra lökte a hajót. Mit volt mit tennünk, megfeneklettünk.
Akik életben maradtak, kiúsztak a partra. Heteken át úgy éltünk, mint a vadak.
Vaddisznóra vadásztunk, élelmet gyűjtöttünk az erdőben, pálmalevelekből
eszkábáltunk fedelet a fejünk fölé. Ráadásul éjjel-nappal víz után jártunk.
Egyetlen kés volt csak a tulajdonunkban. Szerencsére, magunk között szólva,
hiszen annyira magunkon kívül voltunk, még egymásnak estünk volna, ha van
fegyver a birtokunkban.
– De nagy kár is lett volna – szúrta közbe Chase, majd kanalát a főzelékbe
merítette. Nicholas megköszörülte a torkát.
Chase rávillantotta zöld szemét, ő pedig tósztra emelte a kupáját. Az új
legénységet olyanok alkották, akik évek óta együtt szolgáltak Nicholasszal a
tengereken – mindez Hall kapitány műve volt. Davy Chase ismerte őt a
legkorábbról.
Nicholast és Chase-t még a régi hajójára szerződtette Hall hajósinasnak.
Hetekkel később azonban a Lady Anne-t ripityára szaggatta egy tengeri vihar. A
két fiú és Hall egy ideig arra kényszerült, hogy belépjen Őfelsége
haditengerészetének kötelékébe. Ugyanarra a hajóra kerültek, amelyik
kimentette őket a hullámok közül.
Wren hangját lehalkítva mondta el a történetét, csak akkor emelte fel, ha egy
újabb veszedelmet festett le hallgatóságának. Miután maga is átélte tizenegy
évesen a hajótörés minden borzalmát – két álló napon át étlen-szomjan várta a
halált a jeges téli vizeken –, Nicholas kezdte elveszíteni a türelmét. Hall azzal
tartotta benne és Chase-ben a lelket, hogy ifjúkori kalandjairól mesélt nekik,
amelyek Nyugat-Indiában estek meg vele. Beszélt két inasának kedvenc kikötői
örömlányairól, aztán egy különös viharról, mikor is a vizet, az árbocokat és a
fedélzetet kísérteties kékes láng világította meg. És mesélt a tömérdek spanyol
aranyrúdról, amelyre akkor akadt rá, amikor Tortolán keresztül menekült a brit
csapatok elől.
Nicholas mélyen hallgatott erről az emlékről. Ha tehette, nem is gondolt rá. A
sós víztől felrepedezett, vérző ajkát égő fájdalom marta. Néha a mai napig érezni
vélte a körme alá szorult szálkákat – a hajóroncsba kapaszkodva döftek a
húsába. A harmadik nap kezdetén elsötétült előtte a világ. Nagyon megijedt.
Egészen addig, amíg Hall kapitány melléje nem úszott, hogy utolsó erejével a
víz felszínén tartsa. Aztán, miután megmentették őket, csak újabb rémálom vette
kezdetét.
Nicholas érezte, hogy valami rossz szabadul el benne, amikor Wren nyílt
tolakodással Etta mezítelen csuklójára fektette a kezét. A legszívesebben tőből
levágta volna ezt a kezet.
Ez a lány csak egy megbízatás – hűtötte le magát.
Eszköz a céljaim elérése érdekében.
Másfelől nem lehet Wrené sem.
– Mr. Wren – szólalt meg. Akkora csönd támadt a kabinban, mintha valaki
ostort cserdített volna közéjük. – Egyvalamit nem értek a történetében.
Eloszlatná a tudatlanságomat?
– Hogyne – felelte a másik negédes mosollyal. – Mi nem világos?
Wren akkor követte el az első hibát, amikor feltételezte, hogy a jelenlévők
közül még senki nem járt a Virgin-szigeteken.
– Azt mondta, ugye, hogy a sziget, ahol partot ért, nagyjából két tengeri
mérföldre esik Tortolától? És közvetlenül észak-nyugatra terül el a Peter-
szigettől, ha jól értettem?
Chase széke megnyikordult alatta, ahogy fészkelődni kezdett.
Wren ábrázata is elfelhősödött egy pillanatra, de azért állta a sarat:
– Igen, úgy hiszem.
– Azt gondolom, hogy a Dead Chest-szigetről beszélt – folytatta Nicholas
ördöginek szánt mosollyal.
– Na, igen, persze – felelte Wren arcátlanul. – Nem tudtam, hogy ilyen
behatóan ismeri a terepet.
De még mennyire hogy ismerte!
– Nehezen találna olyan tengerészt, uram, aki nem hallott a szigetről – mondta
tovább könyörtelenül Nicholas. – Itt tette ugyanis partra Feketeszakáll{2} tizenöt
emberét néhány kard meg egy üveg rum kíséretében. Ezért is nevezik ezt a
homokfövenyt Holtember-partnak, természetesen az ide kisodort tetemek miatt.
Etta kíváncsian előrehajolt, és csillogó szemmel hallgatta a hátborzongató
részleteket.
– Tényleg így történt?
– Ahogy mondom. A baj csak az, hogy Dead Chest-et magam is láttam, és a
legkevésbé sem illik rá az ön leírása – fordult Nicholas Wren felé, akinek menten
ajkára fagyott a mosoly. – A tenyérnyi, sziklás sziget teljesen kopár. Nincs sem
növényzete, sem édesvize, vaddisznóra meg végképp nem lehet ott vadászni.
Nicholas kanala üres tányérján koppant. Mikor újra megkockáztatta, hogy
felnézzen, látta, hogy Etta az ajkába harap. Nyilván, hogy visszafojtsa nevetését,
a jókedv szikrái azonban így is ott csillogtak a szemében. Nicholasnak
elnehezedett a szíve.
Wren zavarában sietve megtöltötte a maga és Etta kupáját vörösborral. Talán a
sutasága tette vagy a tény, hogy tömény borszagot árasztott, de a lány egy
hajtásra kiitta az italát. Menten énekelni is kezdett, láthatóan már kissé
pityókásan, ami jól állt neki:
– Tizenöten a Holt ládáján, jo-ho-ho és egy üveg rum!{3}
Nicholas zavartan pislogott. De társai sem értették a dolgot. Az ezüstkanalak
csilingelve landoltak a tányérokon. Székek nyikorogtak, ahogy a tengerészek
rendre a lány felé fordultak. Etta elsápadt, és lesütötte a szemét. A szoknyáját
nézte, mintha onnan várna segítséget.
– Hol hallotta ezt a nem mindennapi dalt? – tudakolta Wren.
A kérdés nyomban kijózanította Ettát. Arcából is kifutott a korábbi pír.
Kihúzott derékkal ült, amely oly egyenes volt, akár a főárboc. Eltolta magától a
borát, és közönyt mímelt, hogy elrejtse szemében a megbánás és pánik szikráit.
Nicholas várta, hátha felnéz. Ebből ő is megítélhetné, mennyire lesz könnyű
megmenteni a helyzetet. Ha Sophia nincs itt, hogy elvégezze a piszkos munkát,
hát majd megteszi ő helyette.
– Ugye, ezt Hall kapitánytól hallotta? Csinos kis dalgyűjteménye van –
mondta.
– Én ugyan nem hallottam ezt tőle! – nézett rá Chase összeszűkült szemmel. –
Tovább is van?
– Egy könyvben áll, amit anyám olvasott fel nekem – felelte Etta
bizonytalanul. – Kalandos történetekkel szokott elaltatni. A többire nem
emlékszem. Elnézést kérek, az… ah… a faragatlanságomért.
– Még hogy faragatlanság! Badarság! Gyönyörű hangja van! – szólalt meg
Wren. – Másban is gyümölcsözteti a zenei tehetségét, Miss Spencer? Talán
elénekelhetne nekünk még egy dalt.
Örülsz, ugye, te görény, hogy témát válthattunk? – füstölgött magában
Nicholas.
– Én… izé… hát… – a lány a mennyezetre nézett, még ijedtebben, mint az
imént. – Szóval, hegedülök.
– Hegedül? Ez bizony ritka tudomány – vélte Wren. – De talán lemaradtam
arról, miféle nevelést kapnak ma a hölgyek. És akad jó minőségű hangszer
Nyugat-Indiában?
– Nyugat-Indiában? – mondta utána tétován Etta, és kihúzta magát.
Nicholasban szörnyű gyanú érlelődött. Nem lehetséges, hogy nem tudja,
miféle átjárón jött keresztül? Ami egyúttal azt is jelenti…
Hogy nem jószántából került ide!
Vad harag fogta el erre a gondolatra. Egyik csizmás lábával még toppantott is
egyet a szőnyegen.
Ne törődj ezzel! Az a dolgod, hogy elvidd a lányt az Öreghez.
Mindazonáltal ismerte az érzést, milyen fennakadni az Ironwoodok hálójában.
Nagyon is ismerte.
– Á! Ha jól emlékszem, van itt valahol egy hegedű… – mondta Goode, és
körbepillantott a kabinban. De elferdült gerincű könyveken, könyvespolcokon,
egy hevenyészve összeácsolt íróasztalon és egy fekhelyen kívül nem volt egyéb
a helyiségben.
– Talán Nicholas lesz olyan kedves, és megkeresi, hogy meghallgathassuk
holnap kegyedet – javasolta Wren.
– Úgy értette, hogy Mr. Carter, ugye? – jegyezte meg fogcsikorgatva Chase.
– Elnézést a nyelvbotlásért, de suta is voltam – mentette ki magát Wren, és
tósztra emelte a kupáját.
– Szerencsére szárnyaló képzelete kárpótolja önt ezért – emelte fel Nicholas is
a maga italát:
Wren összeszorította a száját, és ismét Etta felé fordult, aki épp a kanalával
játszott.
– Meg kell mondjam, felháborít, hogy a kapitány eltitkolta előlünk e bájos
hölgyek ittlétét. Noha persze sejteni vélem, miért akarta elrejteni a férfiszemek
elől e sugárzó szépséget.
Nicholas csaknem félrenyelte a következő korty vörösborát. Etta is
elvörösödött… az orcája csakúgy, mint a nyaka hajlata… Nicholas sürgősen
lesütötte szemét a tányérjára, miközben keze görcsbe rándult az asztal alatt.
– Épp kérdezni is akartam erről – fordult Chase a lányhoz. – A többiek
mindössze annyit tudnak, hogy utasokat szállítunk, és ezért költözött át ez a két
úr a fedélzetmester és a hajóács kabinjába a hajó orrában. Ugyanúgy
meglepődtek, amikor meglátták önöket, mint a Challenger legénysége.
– Mint tudja, a nővérem gyengélkedik – felelte Etta óvatosan. – Ezért
kényszerültünk a kabinban maradni.
– Miért nem kértek orvosdoktori segítséget? Mind Mr. Farthing, mind én
készséggel álltunk volna rendelkezésükre – jegyezte meg Goode.
Nicholas a lányra nézett. Etta arckifejezése magáért beszélt.
– Mintha bizony egy felcser helyre tudná hozni fűrésszel, amit a víz és némi
leveske is elvégez – szólt közbe megint.
– Nem értek egyet önnel, uram. Az orvostudomány újabban rohamléptekkel
fejlődik, és én is…
– Nehéz elhinni, hogy kegyedék testvérek – sepert félre egy tincset Chase a
homlokából. – Annyira különböző mind a külsejük, mind pedig a kiejtésük.
Nicholas megrúgta első tisztje lábfejét az asztal alatt. Láthatóan felöntött már
a garatra, azért kötözködött.
– Ez a megjegyzés nem úriemberhez méltó – vélte Wren is.
– Mindössze arra voltam kíváncsi, nem más anya szülte-e a kisasszonyokat.
Ez minden – morgolódott Chase. – Bocsásson meg, Miss Spencer, ha sértették a
szavaim.
– Felejtsük el – hebegte Etta elhalón.
– A néhai kapitány a nagybátyjuk volt?
Hová a pokolba akarsz kilyukadni? – meredt régi barátjára Nicholas.
– Úgy van, ahogy mondja, Mr. Chase – folyt bele ismét a társalgásba Goode,
és helytelenítő tekintetet vetett az előtte szólóra. – Miss Sophia anyjának volt a
rokona, atyjuk első hitveséé. Javítson ki, ha félreértem a dolgot, Miss Spencer,
de eddig abban a hitben voltam, hogy az ön atyja és második felesége, azaz az
ön édesanyja takaros ültetvénnyel rendelkezett Nassau-ban, mielőtt mindketten
elhaláloztak a közelmúltban. Miss Sophia pedig magával készült vinni a
húgocskáját Angliába.
– Igen, szóról szóra így van – mondta Etta gyorsan.
 Nicholas alig hitt a fülének. Ironwoodnak a jelek szerint gondja volt rá, hogy
hihető történettel szolgáljon a két lány eltérő külsejére. Nyilván lepénzelte a
kapitányt, hogy adja ki magát nagybátyjuknak, hogy ahogy a kor illemkódexe
megkívánta, legyen kísérőjük és védelmezőjük az út során.
– Sajnálatos, hogy így félbeszakadt az utazásuk – vetette közbe Wren, hogy
ismét magára vonja Etta figyelmét. – Nem tudná megüzenni Angliába a
családnak, hogy erőszakkal térítették el kegyeteket? Istenem, atyám! Még azt
hihetik, hogy kegyedék odavesztek a tengeren! Hogy el lehetnek keseredve!
Ettára nézett, de látnivaló volt, hogy Nicholasnak szánja a szavait.
– Nyugodjon meg, uram, amint a kikötőbe érnek, módjuk lesz írni – felelte ő.
Maga is csodálkozott, hogy ennyire sikerült megőriznie az önuralmát. – Jó soruk
lesz, ne féljen, amíg biztonságosan el nem indulhatnak a rokonaikhoz. Bizonyára
akad majd egy brit hajó, Őfelsége Haditengerészetéé vagy egy brit garnizon
Connecticut közelében, amelyik vállalkozik erre a feladatra.
– Á, értem. Kíváncsi lennék, hogy végződik majd ez a kis csetepaté a két
nemzet között. Mikor adja meg magát végre Washington? Akár fogadhatunk is
rá, uraim. Mennyi időbe kerül ez? – dobolt ujjaival türelmetlenül az asztal
lapján. – Újabb hónapba? Hallottam, hogy Howe New Yorkot készül
megtámadni. Egy ilyen fontos város és kikötő elvesztése pedig súlyos csapást
jelentene az önök erőinek, nemdebár?{4}
– Mi közöm nekem mindehhez? – fakadt ki Nicholas. – Engem ez a háború
csak annyiban érdekel, hogy vitorlásokat foglalhatunk el, amíg tart.
– Valóban? – kérdezte Etta. – De hát azt hittem, hogy maguk amerikaiak.
– Nos, az amerikaiak is angolok voltak még pár hónapja – világosította fel
Chase. – Néhányan az embereink közül továbbra is angol alattvalónak vallják
magukat. Mindazonáltal a Challenger a Kontinentális Kongresszus
kalózlevelének birtokában zsákmányul ejthet brit hajókat, és persze csak azokat.
Gondolom, ez megpecsételi szövetségünket.
– Sokra mennek az engedélyükkel, ha összeakadnak a Királyi Haditengerészet
flottájával – kiabálta Wren. – Az árulókat királyunk a gyilkosoknál is sötétebb
gazembereknek tekinti. Bitófa vár magukra, annyit mondhatok!
– Kérem, uram! – tartotta fel a kezét Chase. – Anélkül is épp eléggé fáj a
fejem, hogy ön felmondaná nekem azt az istenverte brit törvénykönyvet.
– Én mindössze annyit mondtam, Mr. Carter – folytatta Wren gyilkos
tekintettel –, furcsállom, hogy nem készül csatlakozni a Kongresszus frissen
összeverbuvált flottájához. Végül is manapság vagyonokat lehet keresni a
kalózkodással. Még akár… rangra is szert tehetne.
– Az csupán egy töredéke annak, amit így, magányos portyákkal bezsebelünk.
Megnyugtatom, uram, ez is törvényes, az ön balszerencséjére.
 Nicholas tósztra emelte a maga kupáját, miközben nyugtázta, milyen vadul
villant meg Wren szeme. Nem illik rá a neve,{5} halászsas ő inkább, amelyik egy
ideig köröz kiszemelt áldozata körül, aztán lecsap rá a magasból.
– Nem értem – szólt közbe Etta. – Miért olyan nagy dolog ez? Elvégre a
kapitány szabad választásából marad távol az amerikai hadiflottától, nem igaz?
Több se kellett Wrennek.
– Nos, a testvérei kedvéért teszi – felelte széles mosollyal. – Mi tagadás, ez a
nagy felhajtás a szabadság és testvériség körül felébreszti a múlt kísérleteit.
Ámbátor jómagam azt hallottam, hogy a britekkel ellentétben a jenkik nem
kínálnak szabadságot a gyarmatok rabszolgáinak.
Hall egyszer figyelmeztette Nicholast, hogy amennyiben minden sértésre
ugrik, megbánhatja a végén. Hanem mit képzel ez a Wren? Arra vár, hogy a
köztudottat hangoztatva aláássa a kapitány tekintélyét? Hogy nem néznek fel rá
a társai ettől kezdve?
Ebben a pillanatban ugyan uralkodhatsz ezen a hajón, de soha nem leszel más,
mint amilyennek a sorsod rendelte – ezt vágta Nicholas képébe.
Soha nem engedem, hogy más döntsön a sorsom felöl – fogadta meg ő
sokadszorra.
Chase olyan lendülettel pattant fel a helyéről, hogy eldőlt a széke. Vére
ellenirányban, az arcába szökkent.
– Uram, párbajra hívnám, ha…
Nicholas felállt, hogy felállítsa barátja székét. Kezét csillapítón a vállára tette,
s nyomban le is ültette.
– Ne feledd, kedves barátom, hogy egy hölgy is ül az asztalunknál… –
mondta.
A mondott hölgy elragadtatottan nézte őket. Csodás egy vacsora volt ez! Még
csodásabb, hogy tíz különböző ismétlése lesz, amíg befutnak New York
kikötőjébe.
Nicholas újratöltötte barátja kupáját. Remélte, hogy lecsillapítja a kedélyét,
ahelyett, hogy feltüzelné.
– Dunmore kiáltványára gondol, amit tavaly tett közzé Virginiában?{6} –
kérdezte Nicholas, nem törődve Wren öntelt arckifejezésével. – Amelyik azt
ígérte, hogy azok a rabszolgák, akik átszöknek a britekhez, szabadságot
nyernek? Csakhogy azóta a Kontinentális Kongresszus arra buzdította Virginia
lakóit, hogy szegüljenek szembe a rendelettel, s azok el is űzték a kormányzót.
Amúgy nem hinném, hogy igaza lenne, és a rabszolgákat felszabadítanák az
összetűzés végeztével. A király pontosan tudja, hogy a gyarmatok
rabszolgamunkával termelik ki az általa is élvezett javakat. Most mindössze meg
akarja büntetni rakoncátlan gyermekeit azzal, hogy elveszi tőlük a
megélhetésüket, s egy időre kiüríti a zsebüket. Nem hinném, hogy bármi is
megváltozna ezzel.
Wren az asztalra tette a kupáját. A két férfi farkasszemet nézett egymással.
Nicholas azon volt, hogy kioltsa a tekintetébe kiülő gyűlöletet.
– Ami azt illeti, nem állhatom egy olyan férfiú álszentségét – folytatta –, aki a
szabadság jelszavaival operál, miközben saját földjét rabszolgák tucatjaival
művelteti.
Nem beszélve arról, hogy hány fiatalon elkövetett katonai balfogás van a háta
mögött, s hogy a britek nem tartották méltónak arra, hogy magasabb ranghoz
juttassák. Nicholas nagyra értékelte ugyan a nevezett úr kitartását, feltételezte
azonban, hogy abban a pillanatban, amint a gyarmatok állnak nyerésre, el fogja
sodorni az események árja.
– Washingtonra gondol? – kérdezte Etta döbbenten.
Nicholas bólintott.
– Nem árt, ha tudja, Mr. Wren, hogy szabad ember vagyok, és ezen semmi
sem változtathat – mondta még.
– Milyen unalmasak, uraim! – harsogta Heath, az arcokat látva azonban
menten elhallgatott.
Nicholas nézte, hogyan hordja körbe a desszertet a hajósinas.
– Mégis – jegyezte meg Wren, amint Jack elébe tette a pudingot –, mi lesz, ha
a gyarmatok elszakadnak, és a déli ültetvényesek alakítanak kormányt? Semmi
nem állja majd útjukat, hogy megalkossák a maguk Édenét. Bízvást
elmondhatjuk másfelől, hogy a rabszolgaság kész áldás a feketékre nézve.
Kiszakítja őket öröklött restségükből és barbár szokásaik közül, s az Úr nyájába
tereli a fajtájukat. Lássuk be, ez a munka való nekik, többre nem képesek.
Helyben vagyunk – gondolta Nicholas. Évszázadok óta ezzel indokolja az
emberiség más emberek rabsorsba taszítását. És ennyi elég is. Elég megvetni
szellemi képességeiket, megtagadni tőlük, hogy kiműveljék magukat olvasással,
írással vagy gondolkodással. Elég ahhoz, hogy láncra verjék őket, nemcsak a szó
szoros értelmében, de láthatatlan, alattomos eszközökkel is.
Mit számít, hogy mindebből egy szó sem igaz. Ő maga az élő bizonyság rá. A
lényeg az, hogy ezek az áligazságok ragályként harapóznak el és fertőzik meg a
lelkeket. Hol lesz vége ennek a dolognak? Tudta, hogy akár egy évszázad múlva
is megmérgezi majd a közgondolkodást. Bárhová ment, a bőre színe akadályt
állított elébe, olyat, amelyet semmi módon nem tudott megkerülni.
Etta mindkét tenyerét az asztal lapjára szorította. Zihálva lélegzett, mint aki…
a haragját próbálja legyűrni? Ez a lány haragszik? Miattam? – lepődött meg
Nicholas.
Ha Wren észreveszi, mi készül, talán eláll a következő megjegyzésétől.
 – Gondolom, atyjának köszönheti a képességeit. Bocsásson meg, ha téves az
ítéletem.
– Nem az, Mr. Wren – felelte Nicholas, aki már bánta, hogy nem döfte villáját
ennek a gazfickónak a szemébe. – A kérdésére felelve, felteszem, hogy
mindenkinek vannak vele született gyengeségei. Az öné például a rossz modor.
Látta már, mi volt ez az egész: megtorlás. Egyrészt az Ardent kézre
kerítéséért, másrészt azért, mert ma este bolondot csinált ebből a ficsúrból,
lejáratta a hazugságait. Ennyi elég is volt, hogy lecsillapítsa. Hiszen olyan
kisszerű volt ez a bosszú, hogy nem érdemelt figyelmet. Ez az ember nem vájhat
bele a régi sebeibe.
Wren imbolyogva ült a székén, a vörösbor szemlátomást betett neki.
Akadozva, foga között szűrte a szót, szeme azonban elsötétült és haragosan
villogott. Még nem volt vége a csörtének.
– Hogyan is mondta Voltaire? Az önök fajtája ugyanúgy különbözik a
mienktől, ahogyan egy bulldog egy terriertől.
– Mr. Wren! – borult lángba Etta arca.
– Történetesen magam is olvastam az ön által idézett passzust, amely helyesen
így hangzik: ugyanúgy különbözik a mienktől, ahogyan egy spániel egy agártól
– jegyezte meg Nicholas hidegen. – Mindenesetre érdekesnek vélem, hogy a
nagy filozófus végső soron mindőnket ebekhez hasonlított.
– Talán így hangzik – hagyta rá Wren. – Csakhogy nem mindenki pedigré
nélküli korcs.
Etta ugyanabban a pillanatban állt fel, mint Chase. Mivel azonban ő állt
közelebb az első tiszthez, csattanós pofont kevert le a képére. Nicholas elhűlve
pattant fel, hogy visszafogja barátját, aki az asztal túloldaláról készült rávetni
magát Wrenre.
– Egy hölgy nem viselkedik így! – rikácsolta Wren fröcskölő dühvel.
– Kardos egy leányzó, meg kell hagyni! – csettintett a nyelvével elismerőn
Chase.
– Mondja, hallja saját magát? – kiáltotta Etta. Ahogy karját az ajtó felé
lendítette, pár fürtje kiszabadult a hajfonatból. – Hagyja el az asztalt, de azonnal!
Wren összeszűkült szemmel nézett vissza rá. Nicholasnak nem tetszett a mód,
ahogyan végigmérte a lányt. Mint aki vissza készül ütni, viszonozni a pofont.
Nicholas ujjai a tányérjára helyezett kés nyelére fonódtak.
– Ezer bocsánat, hölgyem, amennyiben megsértettem.
– Jól tudja, hogy nem egyedül engem sértett meg! – kiáltotta Etta, remegve a
haragtól. – Azt hiszem, megérett az idő, hogy távozzon, uram!
– Még nem ettem meg a pudingomat – fonta össze karját a mellkasán Wren.
– Atyaúristen, micsoda alávaló gazember maga! – acsargott Etta.
 – Gondolja meg, mit vesz a szájára, hölgyem. Az istenkáromlás egyelőre még
bűnnek számít…
– Akkor maga a Gyehennába kerül!
Erre a válaszra aztán a legkevésbé sem fogadott volna Nicholas, pedig szerette
megkísérteni a szerencséjét.
Ő maga is meghunyászkodott volna a lány villámló tekintetétől. Vajon melyik
kor gyermeke lehet? – futott át elméjén a gondolat, nem először. Milyen kor
termelhet ki ilyen harcias, ellenállhatatlan temperamentumot? Wrent azonban
mindez nem rendítette meg. Maradt, ahol volt a beképzelt tökfej. Végül Etta
hagyta ott hangos szoknyasuhogás közepette az asztalt.
– Tetszik a kislány – forgatta utána a fejét Chase.
Nicholas a második ajtó becsapódására várt, ami elárulta volna, hogy a lány
visszatért a kabinjába.
– A kislány fent van a fedélzeten. Egy szál magában! – dörmögte.
Megbízott ugyan az embereiben, ebben a korban azonban egyetlen úrihölgy
sem járhatott kísérő nélkül. Ezerféleképpen megsérthették Ettát, arról nem
szólva, hogy egy hirtelen hullám akár a fedélzetről is leseperhette. Nicholas
éppenséggel attól is tartott, hogy újabb csáklya akad a lány kezébe.
Felállt, és a barátjához fordult.
– Tegyél róla, hogy Mr. Wren visszakerüljön a hajófenékre. – És uram –
fordult a görény felé, aki továbbra is elégedetten falatozott a riadozó Goode
oldalán –, az út további részében nem étkezhet már velünk. Okolja a jellememet,
ha úgy tetszik, de ezennel megesküszöm, amennyiben megkísérli bemocskolni
Miss Spencer jó hírét, nem lesz nyelve, amellyel az eljövendő vacsoráit
élvezhetné.
Megkönnyebbült, hogy kiszabadult a kabin fülledt, elhasznált levegőjéből,
ami a borral és az elköltött vacsorával együtt egyre jobban elálmosította. Az őszi
sötétség hűse kellemesen simogatta a bőrét; üdítő balzsam volt ez a benne
fortyogó hévre.
A lány alig néhány lépésre állt a tatfedélzet jobb oldalán, a mellvéd mellett. A
szél belekapott a ruhájába, amely szorosan rátapadt idomaira. A telihold
elefántcsontfehér fényekben fürdette termetét és a farvíz szemhatárig húzódó
csíkját. Etta karba tett kézzel nézett ki a tajtékzó habokra és a sötétség
végtelenjére. A holdsütés vésője remekmívű szobrot faragott e szépséges
leányalakból.
Nicholas tudta, számára nem is lehet több tökéletes, elérhetetlen szobornál.
 6. fejezet

A FRANCBA AZ EGÉSSZEL!
Etta egyik kezével kidörzsölte szeméből a hideg, sós vizet, és megdörgölte az
arcát. A másikkal a ruhája elejét markolászta. Kegyetlenül szorította a fűző, s
minden új, akadozó lélegzetvételével égő fájdalom hasított a tüdejébe. Ráadásul
a pofon helye is égette a jobb tenyerén. Arra emlékeztette, milyen ostobán
viselkedett a vacsoránál.
Ha Sophiának tudomására jut, hogy a férfiakkal vacsorázott, és hogy mindent
összekutyult, a végén még a toalettre sem engedi ki egyedül a hajó orrába. Mégis
hogy képzeli, hogy szabadon jár-kel a hajón, és ujja köré csavarja a legénységet?
Pedig az első óra minden baj nélkül telt el, többé-kevésbé. Mr. Wren – nem,
csak Wren, mert úrnak nem úr, annyi szent – addig jártatta a száját, amíg ki nem
hűlt előtte az étel, és ő is végképp elveszítette a türelmét. Bármilyen tapasztalt
világfinak próbálta magát feltüntetni ez a Wren – vagy Edward, ahogy tolakodón
a fülébe súgta –, alig lehetett idősebb nála vagy Nicholasnál.
Nicholas! – kapta szája elé a kezét.
Minden porcikája tiltakozott az ellen, amit most a tulajdon szemével látott.
Sophiának igaza volt. Tényleg fogalma sincs arról, milyen lehet olyan korban
élni, amikor a társadalom és a törvény nem áll ki az ember mellett. Most
megtanulta ennek a vacsorának a során, mennyire ki van szolgáltatva mindenki
mások megítélésének.
Másfelől Nicholasnak nem volt szüksége az ő védelmére. Mesterien bánt
Wrennel, minden egyes megjegyzését ellene fordítva; bebizonyítva, anélkül,
hogy nyíltan kimondta volna, mekkora hatökör valójában. Hiába piszkálta a
másik, nem engedte szabadjára a dühét.
Milyen reményvesztett csüggedés ült ki az arcára, mikor Wren viszonzásul
ráeresztette a haragját! Mintha másra nem is számíthatott volna. Etta szíve
elszorult erre gondolva. Aztán ennek a gazfickónak volt képe úgy körbepillantani
az asztalon, mintha egyetértést várna el a többiektől.
Vére valósággal felforrt a haragtól. Az ember lánya könyvek százait
olvashatja el a múlt előítéleteiről, most azonban, hogy szembetalálkozott ezzel a
pökhendi, tudatlan durvasággal, olyan érzés volt, mintha egy vödör jeges vizet
zúdítottak volna a fejére. Megértette ebből, mennyire védetten élt eddig.
Mennyire nem látta, hogy igenis akadnak, akik hisznek ebben az ostobaságban,
és úgy szajkózzák, úgy adják tovább, mintha semmilyen következménye nem
lenne. Mintha nem is emberi lényekről beszélnének.
Rákönyökölt a mellvédre, és kinézett a víz sötétjére. Minden új hullám taréján
megcsillant a holdfény, sziporkázó ezüst permetet hintve maga körül. Zajok
valóságos szimfóniája zengett körülötte. A víz csobogása a hajó ívelt oldalában,
a vitorlák verdesése a feje felett, meg valami tompa dohogás a mélyből – talán a
kormánylapát dolgozik odalent. Eleinte megijesztette a szüntelen nyikorgás.
Attól tartott, hogy a vitorlás darabjaira hull szét egy óvatlan pillanatban,
mostanra azonban saját, háború előtt épült lakása zajaira emlékeztette.
Jól összegabalyítasz mindent.
Pedig nem lenne szabad hadakoznia, amikor Alice élete a tét. Homlokát
összekulcsolt két kezére fektette. Most mi legyen? Bocsánatot kérjen ettől a
tökfilkótól, amiért megütötte? Némítsa el lázadozó önérzetét, és préselje ki
magából a megfelelő szavakat, remélve, hogy közben nem hányja el magát?
Képtelen lennék rá… – gondolta, és behunyta a szemét.
– Kegyed, amint látom, egyenesen a tengerre termett.
Megfordult a rekedtes, mély hang hallatán. Nicholas alakja vált ki a sötétből,
ami nyomban megnyugtatta a lányt. A fiú megállt pár lépésre tőle, s beletúrt
rövidre nyírt hajába. Az ő arcát kutatta, mintha nem tudná, hogyan is vágjon bele
a mondandójába.
Etta bátran állta a tekintetét, noha tudta, hogy nem sokra megy ezzel, nem
sokat olvashat le Nicholas arcáról, aki féltő gonddal ügyel arra, nehogy mások
belelássanak a gondolataiba.
Végül Etta nézett félre. Jól tippelt, ez az egy kabátja volt a kapitánynak. Most
is ez volt rajta, csak tisztára kefélve. Rajta lötyögött a kabát, most azonban olyan
volt, mintha ráöntötték volna a széles vállakra. Nicholas fehér inget viselt alatta;
nadrágja ráfeszült izmos combjára, ahogy még közelebb lépett. Magas növésű
volt, csupa ín és izom. Minden mozdulata és szava erőt sugárzott. Könnyed
eleganciával követte a tenger ringását, hogy megőrizze az egyensúlyát.
És nem csupán testi megjelenése volt megnyerő. Ahogy mellé lépett, Ettát
melegség lepte el, mintha puha kabátot terítettek volna rá.
– Ügyesen egyensúlyoz a lábával – magyarázta Nicholas előbbi megjegyzését.
– Mire a kikötőbe érünk, harcedzett tengerész lesz.
– Nem hinném – felelte a lány, s a másik tekintetének irányát követve
felnézett a főárbocra. Csak nem egy ember ül a hosszú keresztrúdon, amire a
vitorla ráfeszül? Látta korábban, hogyan másznak fel-le a matrózok a kötélzeten,
akár pókok a hálójukon, eddig azonban egyik sem merészkedett ennyire
magasra. Olyan magasra, hogy a lány nem tudta kivenni az arcvonásait. Sápadt
folt volt csupán, a csillagos éggel a háttérben. Beleszédült, hacsak ránézett.
– Hogy tud majd lejönni onnan? – kérdezte, aztán rájött, hogy a fiú karját
szorongatja. Abban a pillanatban, amint hozzáért, Nicholas mozdulatlanná
dermedt, és kapkodva szedte a levegőt. Durva volt a gyapjú tapintása, s ez az
érzés azután is megmaradt a lányban, miután elkapta a kezét, és elhátrált a másik
mellől.
– Csöppet se féltse, vigyáz ő magára! – mondta Nicholas gyöngéden. – Itt
szinte mindenki kora gyerekkora óta megmássza a köteleket. Feltámad a szél,
ezért Marsden bereffeli a vitorlát. Azaz bevonja, csökkenti a felületét, hogy
stabilizálja a hajót.
Etta bólintott. Közben idegesen babrált a ruhaujjával. Nicholas olyan
könnyedén vetette ezt oda, mintha arról beszélne, hogy valaki felmászott egy
fára a Central Parkban.
A fiú újra összefonta karját a mellkasán, s arcát a szélnek fordítva behunyta a
szemét.
– Sajnálom, hogy elrontottam a vacsorát – szólalt meg a lány halkan. – Azt
azonban egy fikarcnyit sem bántam meg, ami történt. Wren alaposan rászolgált
arra a pofonra.
Nicholas ajka mosolyra rándult.
– Ez a vacsora attól a perctől fogva erre volt ítélve, hogy megterítették az
asztalt. Különben pedig nyugodjon meg, olyan társaságba került, amelyik látott
már testi erőszakot. A jó szándékot meg mindig is méltányoljuk.
– Soha nem kentem még le pofont senkinek – vallotta be Etta.
– Na, és hogy tetszik?
– Jobban tetszett volna, ha a fickó kirepül a székéből, ahogyan elképzeltem
magamban. Egész este nagyon viszketett a tenyerem egyébként. Csak az
aggaszt… hogy ezzel talán bajt hozok az ön fejére.
Nicholas döbbenten nézett rá. Ő legalábbis megrökönyödést olvasott le az
arcáról. Újabb bakit vétettem, ilyet nem mond egy fiatal lány ebben a korban.
Mindenesetre már késő sajnálkozni – gondolta.
– Nos, Wren nyilván nem magán áll bosszút – jegyezte meg Nicholas élesen.
– Már ha meg akar maradni a bőrében. Mert ha nem, kilencágú ostorral tépem le
róla, ha addig élek is!
A hangjában rejlő indulat nem sok jóval kecsegtetett.
– Nem tudja egyszerűen csak kitenni egy lakatlan szigeten egy üveg rum
kíséretében? – kérdezte Etta, aki félig tréfának szánta a kérdését. – Vagy
beledobni a tengerbe, hogy egyenesen egy cápa szájában találja magát?
Nicholas végre felnevetett. Jó volt ezt hallani.
– Istenuccse, Miss Spencer, kegyedből igazán jó kalóz lenne! Sajnálom, hogy
Hall kapitány nem maradt a hajón. Ha itt lenne, el tudná szórakoztatni kegyedet
a vacsoraasztalnál. Lenne mit mesélnie.
– Én is sajnálom, hogy nincs itt – mondta a lány. Megörült, hogy felengedett a
feszültség, vagy legalábbis egy része, kettejük között. – Miért magának
nincsenek érdekfeszítő történetei?
– Én nem vagyok olyan jó mesélő, mint ő – felelte Nicholas. – De talán
érdekli azoknak a kalózoknak a története, akik kibeleztek egy brit tisztet,
kitépték a szívét, spirituszba áztatták, végül pedig megették?
– Spirituszba? – ámult el Etta. – Mármint alkoholba? Miért, attól jobb lett az
íze?
– Egy s mással fel lehetne javítani, lennének ötleteim – morogta Nicholas. –
Kellő mennyiségű rummal és bátorsággal azonban, úgy vélem, minden
lehetséges.
Ez a beszélgetés annyira eltért a vacsora kimért udvariaskodásától, hogy Etta
akár csapdának is vélhette. Eszébe jutott Sophia figyelmeztetése. Csak hát olyan
jólesett eltársalognia valakivel, aki nem próbálta többnek mutatni magát nála.
Elengedte a mellvédet, és felkacagott.
– Maga hogy bírja? – szaladt ki a száján.
Nicholas homlokát ráncolva fordult feléje.
– Nem értem a kérdést.
– Ezeket a szabályokat… – Karját keresztbe fonva a mellkasán, Etta
átengedve magát a hajó ringásának. Lénye egy része tudta, milyen veszedelmes
utakra tévedt, és mennyit kockáztat, egy másik azonban, amelynek az
ítélőképességét még kissé elködösítette a bor, nem törődött ezzel. – Annyi van,
nem gondolja? Nem beszélhetünk arról, kik vagyunk. Nem szólhatunk akárhol.
Talán még azt is tiltják a szabályok, hogy kísérő nélkül álljak szóba önnel, nem
igaz?
– Nézze, kedves kis kalózom. Már eddig is olyan messzire jutottunk
mindentől, ami illendő, hogy nem tudom, hogyan találunk vissza.
– Engem ez nem zavar, ha önt sem – jegyezte meg Etta reménykedve. Közben
azért megfordult a fejében, mi lesz, ha mindez visszajut Sophiához. A végén
még bezárják a kabinjába, és sózott marhahúson élhet, amit úgy csúsztatnak át
neki az ajtó alatt.
Jól számított, szavai felcsigázták Nicholas érdeklődését.
– És mit szól mindehhez a kegyed „nővére”?
Basszus! Etta sietve kutatott emlékezetében kielégítő magyarázat után. Érezte
közben, hogyan lesz egyre vörösebb.
– Nem együtt nevelkedtünk… Én még egyelőre tanulom, mit várnak el
tőlem… A jelek szerint nem csinálom túl jól.
 – Nem együtt nevelkedtek?… Azt mondja ezzel… – dünnyögte Nicholas
összezavarodva.
Hogyan válaszoljak erre úgy, hogy megfeleljen a tizennyolcadik század
kívánalmainak? – tétovázott a lány.
– Ez a család… Sophiának még a létezéséről sem tudtam, ahogyan
egyikükéről sem, amíg értem nem jött, hogy ide hozzon. Kiszakítottak az
életemből, és most az ő szabályaiknak kell engedelmeskednem, teljesítenem a
kívánságaikat. Hogy én mit érzek vagy akarok, az nem számít. Semmiben nem
dönthetek.
Nicholas újra elfordult tőle, s rákönyökölt a mellvédre.
– Eszerint szívesebben térne vissza Nassauba, mintsem behajózzon New
Yorkba? – mondta kiismerhetetlen arckifejezéssel, nehogy a lány átlásson rajta.
Nassau! Etta másodjára hallotta ezt a nevet. Eszerint nem Nassau megyéről
van szó New York államban, hanem… a Bahamákról!
– Miért? Lehetséges volna? Vissza tudna vinni?
– Nem – felelte Nicholas azonnal, nehogy a lány ebben reménykedjen. –
Akkor fizetnek ki, ha New York városába viszem magát.
Hát persze.
– Hacsak nem az életéről van szó…
– Mi van, ha igen? – vágott közbe Etta. – Ha rajtam múlna, elkötném az egyik
csónakjukat, és kieveznék vele a partra.
– Ne gyerekeskedjen! – feszült meg Nicholas minden izma e szavak hallatán.
– Eltekintve attól, hogy napokba telne, amíg szárazföldet látna, semmit sem tud
a navigációról. De elemózsiája és vize se lenne, hogy életben tartsa.
– Eszerint inkább itt tartanak akaratom ellenére.
– Nézze, kicsiny kalóz – markolta meg a mellvédet Nicholas –, kegyed az
utasom, ezért én felelek a biztonságáért. Kezeskedem azért, hogy semmi baja ne
essen!
Etta nem tudta, hogyan válaszoljon erre, annyi indulat gyűlt ezekbe a
szavakba.
– Újabb szabály, nem igaz? – nyögte ki végül.
– Nem az, ígéret. Ha látom, hogy Ironwood ártani akar kegyednek, segíteni
fogok a menekülésben. Ám ha magától próbál megszökni, a világ végéig is
kegyed után megyek, és visszahozom!
Etta érezte, hogy a feje búbjáig elvörösödik.
– De ezzel azt kockáztatná, hogy nem kapja meg a fizetségét.
– Ne legyen nevetséges! Előbb felvenném a fizetségem, és csak utána
menekülnénk. – Nicholas a fejét csóválta. Etta megérezte a hangján, hogy
ugratja. – Kérem, adja meg magát egyelőre, Miss Spencer!
 – Megadhatja magát egy kalóz? – kérdezte a lány. – Azt hittem, hogy inkább
halnak meg a csata hevében.
– Csak a rosszabb fajta – húzódott mosolyra Nicholas szája. – Az okosabbak
kihúzzák a következő ütközetig, és tisztes öregkort élnek meg.
– Ezt akkor észben tartom – sikerített ki egy halvány mosolyt Etta is.
– Ami pedig a szabályokat illeti, igaza van. A többségük hallgatólagos
megegyezés, minden további magyarázat nélkül – morogta Nicholas, és a kezét
keresztbe-kasul behálózó forradásokat nézte.
Etta eleinte akár még mulatságosnak is találta a férfiak játszmáját… ahogy
udvariasságokba csomagolják ellenszenvüket. Wren azonban azt is megmutatta,
hogy ártani is lehet sima szavakkal.
Sophia játéknak mondta mindezt, ő azonban nem értett egyet vele. A vacsora
első órájában – a szertartásos bemutatás, ültetés, társalgás közepette – úgy érezte
magát, mint egy kis létszámú zenekarban. Itt az összes szó, minden gesztus le
volt kottázva, az előadás módjával és ezernyi aprósággal bezáróan, hogy minden
a komponista eredeti elgondolását tükrözze. Nemigen maradt tere a
játékosságnak vagy a zeneszám újraértelmezésének. Ezért próbálta ő mindig is
minél több érzelemmel telíteni a maga játékát. El kívánt térni a megszokottól.
Akadtak persze kekeckedő zenekritikusok, akik többre tartották a hibátlan
technikai kivitelezést az ihletnél és a szenvedélynél.
Hanem hibás volt mindkét hasonlat: nem volt ez sem játék, sem zenekari
előadás. Az előbbiek feltételezik, hogy a résztvevők önszántukból vállalják
magukra a szabályokat. Etta azonban kételkedett abban, hogy bárki szívesen
beszáll ebbe a bohózatba. Már azokon kívül persze, akik hasznot húznak
mindebből, akik az előírásokat alkotják és érvényben tartják.
– A magam részéről igyekeztem kívül maradni ezen az egészen, amennyire
megtehettem – mondta most Nicholas lassan, mint aki nem biztos abban, hogy
folytatni kívánja-e, amibe belekezdett. Annyira lehalkította a hangját, hogy
Ettának közelebb kellett hajolnia hozzá. – Ritkán fordul elő, hogy együtt kell
vacsoráznom a foglyul ejtett tisztekkel. Soha nem okozott gondot, hogy
tisztelettel bánjak azokkal, akikkel együtt hajózom, mert nagyra tartom őket.
Rajongok értük. De önnek igaza van, a hamisság fárasztó. És ami ennél is
rosszabb, becsapunk vele másokat.
– Itt kint, a tengeren a maga ura lehet. Nagy előny – mutatott maga körül a
lány.
– Nos, az igazat megvallva egy hajón éppenséggel több a szabály, mint a
szárazföldön. Ráadásul jóval szigorúbbak is. Kegyed megmentette az ifjú Jacket
a vacsoraasztalnál, de azért a jelenlévők közül mindenki tudta, később megkapja
a magáét, amiért felbosszantott egy tisztet.
 – Mármint hogyan? – kérdezte Etta élesen. – Hiszen csak egy kisfiú.
– A tengeren ez nem ment fel semmi alól – dörmögte Nicholas. – A kölyök is
a legénységhez tartozik. Szabályaink és a rangsor tisztelete a túlélést célozzák. A
rend fenntartása mögött kristálytiszta logika és célszerűség lappang, még a
szélsőséges helyzetekben is. A büntetés mindig arányos az elkövetett vétekkel.
Aki vét a szabályok ellen, az ugyanis mindenki jólétét veszélyezteti.
Etta álla megfeszült, és ellépett a fiú mellől. Korábban valamiféle ostort
emlegetett. Elgondolni is szörnyű volt, ahogy egy ilyen ostor lesújt a kölyök
mezítelen hátára, ő pedig kénytelen mindezt eltűrni a teljes legénység szeme
láttára. Csak mert olyat művelt, ami a vacsoraasztalnál valamennyi jelenlévő
titkos gondolata volt…
– Miss Spencer, mindössze annyit mondtam ezzel, hogy megvonják a
fejadagját – szólalt meg Nicholas csöndesen. – Nincs mitől tartania. A gyereknek
fegyelmet kell tanulnia, ugyanakkor nem követett el főbenjáró bűnt.
Ezt olyan lágyan mondta, ami váratlanul érte a lányt.
– Önt… megbüntették valamikor?
Nicholas bólintott, és hüvelykjével elmerengve dörzsölgette az alsó ajkát. Etta
nehezen vette le szemét ajka telt ívéről, mígnem ráeszmélt, hogy nem lenne
szabad odanéznie.
Koncentrálj a hazajutásra! – adta ki magának a parancsot. Babrálni kezdte a
bal oldali fülbevalóját. Az igazgyöngy hűvösen görgött ujjai között. Egy futó
pillanatra furcsa bizsergést érzett közvetlenül a fültövénél, mintha valaki
figyelné… a nyaka csupasz hajlatára szögezné a tekintetét. Mikor azonban
felpillantott, senkit nem látott a közelben… Nicholas pedig a holdat nézte.
– Amikor annyi idős voltam, mint Jack, természetesen – mondta. – Égetnivaló
kölyök voltam. Hallnak minden türelmére szüksége volt, hogy elbírjon velem.
Végtelenül hálás vagyok neki, amiért felvett az emberei közé. Jobban kedvelem
ezt az életet. Mi itt tiszta lapokkal játsszunk. Rákényszerülünk, hogy kizárólag a
lényeges dolgokkal foglalkozzunk, és ne törődjünk olyan csip-csup
semmiségekkel, amelyeken a szárazföldi patkányok fennakadnak. Engem itt nem
érdekel más, mint a munkám, és hogy erőmön felül teljesítsek. Jack is így van
ezzel. Ide mindenki önként jött, ez nem hadihajó.
Nem mondta ki nyíltan, de Etta sejtette, a csip-csup semmiségek közé a bőre
színét is odaérti.
– Tényleg nem saját akaratából jött el Nassauból? – kérdezte most csöndesen
a fiú, aki láthatóan levonta a maga következtetéseit.
– Nem. – Etta tudta, hogy ezzel keveset mondott. Mélyet sóhajtott, s
hajfonatát átvetette a vállán. Feltámadt a szél, ahogyan a kapitány beígérte, és
meglibegtette a szabadon maradt hajszálakat.
 – Gondolom, gyengélkedő útitársnőjétől nem sok jót várhat.
– Még hogy „útitársnő”! – nevetett fel szárazon a lány. Közben nyugtázta,
hogy a másik kerüli Sophia nevének említését.
Nicholas behunyta a szemét egy pillanatra. Mikor kinyitotta, látszott rajta,
hogy eltökélt magában valamit.
– Sophia Ironwood a legszívesebben lemetélné a végtagjaimat, pácba tenné,
aztán a disznók elé vetné. Inkább meghalna, mint hogy elismerje, ugyanannak a
fajtának a gyermekei vagyunk. Még kevésbé azt, hogy bármi közös van bennünk
a kölcsönös ellenszenven kívül.
E szavak úgy csaptak a lány arcába, mint a tengervíz jeges permete.
„Ugyanannak a fajtának a gyermekei vagyunk.”
Ez meg a család folytonos emlegetése.
Azaz…
Hátrált egy lépést, és Nicholas profiljára szegezte a tekintetét, mivel a fiú nem
volt hajlandó szembenézni vele.
Hát hogyne, persze! Miért nem merült fel bennem korábban ez a lehetőség! –
villant át a lány agyán.
„Megtapasztaltam, milyen sötét a lelke az ármányos disznajának!” – jutottak
eszébe Sophia szavai.
Nyilván csak olyan valakit gyűlölhet ennyire, akit ismer. A tetejében Nicholas
sokadszorra említi Ironwood nevét, Sophia „nagyapjáét”. Több lehet ez egyszerű
üzleti ismeretségnél. Sophia azért átkozta Nicholast, mert egy közülük.
Időutazó.
Másfelől úgy ismeri az óceánt, mint a tenyerét. Márpedig ha gyermekkora óta
vitorlásokon él, akkor hogyan…
Etta megrökönyödve még jobban elhúzódott tőle.
– Semmit sem mondott önnek erről – Nicholas hangja közönyös maradt. – Mit
mondjak, nem lep meg.
– De nem mondott ön sem, nemdebár? Van fogalma arról, min mentem
keresztül? Mennyivel könnyebb lett volna az imént is a vacsoraasztalnál, ha van
egy szövetségesem? Nagy ég! Nem csoda, hogy közbelépett, és elsimította a
balfogásomat! Muszáj volt.
– Mi sem természetesebb, mint hogy a segítségére siettem – morogta Nicholas
látható zavarban. – Törvényeink és a józan ész ítélete ellen való, hogy idegenek
előtt felfedjük a titkunkat. Mostanra kegyed is kitalálhatta volna.
Etta menten tudta, hogy minden elveszett. Még ha meg is tudná nyerni
magának a legénységet, nem fordulnának szembe a kapitányukkal. Hiába is
próbálkozna, hogy megtörje a fiú ellenállását észérvekkel vagy a bájaival, már
ha van neki ilyen egyáltalán. Nicholas nem csupán felbérelt idegen, az Ironwood
családhoz tartozik. Egy közülük.
– És a kegyed kiképzése… – kezdte volna Nicholas.
– Miféle kiképzés? – kiáltotta Etta, ismét szabadjára engedve érzéseit. –
Fogalmam sem volt arról, hogy képes vagyok időutazásra, amíg Sophia át nem
lökött… egy… egy átjárón, vagy hogy is hívják maguk!
– Azt mondja, „átlökte”? – fordult felé Nicholas villámló tekintettel. – Azt
akarja mondani, most utazik először?
– Ezt adja össze: soha nem utaztam, soha életemben nem hallottam az
Ironwood nevet, és talán soha nem juthatok haza. Semmi közöm ezekhez,
viszont megöltek valakit, akit szerettem, csak hogy kézre kerítsenek!
Nicholas a hátát mutatta egy pillanatra, és vadul átkozódott.
– Nem is tudta, hogy rendelkezik evvel a képességgel? Elviselhetetlen lehetett
akkor az úti betegség. Nem csoda, hogy senki nem látta a legénységből a
fedélzeten… napokon át bizonyára eszméletlenül hevert.
Úti betegség?
Nem, nem hagyom elterelni a figyelmemet a lényegről. Ezzel nem – döntötte el
magában a lány.
– Ne tegyen úgy, mintha nem lenne benne ebben az egészben – mondta aztán.
– Maga meg Sophia…
– Most ne! – szólt rá Nicholas élesen, és hátrafelé kormányozta kettejüket.
Etta Wrent és Chase-t látta az alsó fedélzet lejárója felé közeledni.
– Ne vegyen egy kalap alá ezekkel! Ironwood megbízatásában nem volt szó
erről. Arra gondoltam, visszahívja önt és Sophiát valamiféle feladat teljesítésére.
Nem szokásom az emberrablás, Miss Spencer!
– Már eltekintve más hajók elkobzásától és a legénységük túszul ejtésétől?
Nicholas felvonta a szemöldökét, és mintha valami mosolyféle is költözött
volna az arcára. Ez lecsillapította a lányt, de nem teljesen.
– Semmi mást nem tartalmazott Ironwood levele? Nem írt arról, mit akar
tőlem? – kérdezte.
– Nem. Annyi volt a dolgom, hogy fogjam el az Ardentet, és vigyem el önt
meg Sophiát New Yorkba szeptember huszonegyedikére. Krisztusom! –
morogta, és a tarkóját kezdte dörgölni. – Amikor én utaztam először, esernyővel
támadtam egy automobilra, és kis híján bevizeltem félelmemben. Ezért ha azt
mondom, derekasan állja a sarat, higgyen nekem.
Etta nehezen tudta volna elképzelni, hogy bármitől meg tud ijedni.
– Mondja, maga is Ironwood? – kérdezte csöndesen. – Sophia más családokat
is említett, de…
– Bárcsak azt mondhatnám, hogy nem tartozom közéjük – felelte Nicholas
viszolyogva. – Másfelől egy ideje nem közösködöm már velük. Az egész
merőben üzleti ügy a számomra. Nem utazom az időben, nem tartozom
engedelmességgel Ironwoodnak, szabadon élem az életemet. Ha ezzel végeztem,
nem is látom őket, remélem, soha többé.
Akkor mi nem stimmel itt? Ha úgy gyűlöli az Ironwoodokat, ahogy a
szavaiból kitűnik, miért dolgozik nekik? És ha bárhová, bármikor tud utazni az
időben, miért marad meg egy számára ennyire kedvezőtlen, előítéletekkel teli
korban?
„Nem utazom az időben, nem tartozom engedelmességgel Ironwoodnak,
szabadon élem az életemet.”
Ráadásul miért nem mondja tovább?
Etta érezte, hogy a pasas visszavonulót fújt. Nem csupán lelkileg, de
ösztönösen a parancsnoki kabin felé is irányozta a lépteit.
– Látva, hogy milyenek… továbbra sem hajlandó hazavinni? – kérdezte a
lány. – Nem tudja, hol van az az átjáró, amin Sophia áthozott? Nassauban van?
– Ez a vitorlás onnan hajózott ki, ezért önként adódik a feltevés, noha… –
rázta meg a fejét Nicholas. – Nincs listám az összes átjáróról. Egész pontosan
melyik évből jött?
Etta megmondta. Már azért is érdemes volt, hogy lássa, mekkora
megrökönyödés ül ki a fiú arcára.
– Én eddig úgy tudtam, hogy a második világháborúnál nem lehet továbbjutni.
Ez az általános vélekedés. Természetesen tudom, hogy vannak olyan véletlenül
megnyílt utak, amelyek ki tudja, hová vezetnek. Talán a kegyedé is ilyen. Melyik
családhoz tartozik?
– A Lindenhez – felelte a lány. – Már Sophia szerint.
Újra meglepte ezzel Nicholast.
– A Lindenhez? Biztos ebben?
– Sophia épp hazudhatott is, de név szerint említette az anyámat, Rose-t.
Ismerős ez a név? – pillantott lopva Etta a másikra.
Nicholas mélyet sóhajtott. Képtelen volt viszonozni a lány pillantását.
– Ugyan ki nem hallott volna Rose Lindenről a mi kisszámú köreinkben? Ő az
egyetlen utazó, aki túljárt Ironwood eszén. Ellopott tőle valamit, majd
nyomtalanul eltűnt. Egek, minek szánja akkor magát Ironwood, túsznak? Miért
nem Rose-t magát rabolta el, ha már mindkettejüket megtalálta? Él még az
édesanyja?
Etta bólintott, és menten tovább kérdezősködött.
– Mit tud még róla? Mondjon el mindent!
– Mindössze annyit, hogy összetörte egy férfi szívét, Augustus Ironwoodét,
aki Cyrus fia és örököse, és aki évekig kereste. Kis híján beleőrült az
elvesztésébe. – Nicholas újra megrázta a fejét, és amikor megszólalt, ígéret
csengett a hangjában. – Kezeskedem érte, hogy visszatérhet a saját korába. Ha
kegyed túsz, és Ironwood így akarja sakkban tartani az édesanyját, akkor az első
adandó alkalommal megszökünk, és magunk keressük meg az átjárót.
Ha – gondolta Etta csalódottan. Kezdte meggyűlölni ezt a szót. Nicholas
akkor és csak akkor segít rajta, ha nagy a veszély. Miért is árulná el a gazdáját
merő szánalomból, amikor szép summa pénzt kap érte? De azt sem tudja,
hogyan kezdje… Mégsem adott fel mindent reményt. Elvégre Nicholas habozni
látszott – konstatálta elszoruló gyomorral.
– Azt mondta, megöltek valakit? Kicsodát?
Etta első gondolata az volt, hogy hazudik valamit. Mégsem tette, nem hódolt
be a könnyebbik útnak, nem állt elő hamis történettel. Pedig ezzel feltépi a
sebeit, és szabadjára engedi a veszteség felkavaró érzéseit. Csakhogy megtetszett
neki ez az újfajta őszinteség kettejük között. Valódi, megbízható, szilárd
köteléknek érezte a hazugságoknak és titkoknak ebben a zűrzavaros világában.
– Kegyed szörnyű megpróbáltatáson ment keresztül – mondta csöndesen
Nicholas, miután Etta befejezte a beszámolóját. – Sajnálom. Már kérdezni
akartam, ne keressem-e meg a hegedűt, amit Mr. Goode említett… hátha a
vigaszára szolgálna.
De Etta megrázta a fejét. Megrémítette ez a gondolat.
– Ellenkezőleg. Képtelen lennék… játszani. Addig nem megy ez nekem, amíg
haza nem jutok, és meg nem mentem.
Nicholas szóra nyitotta a száját, de azután meggondolta magát, és csak a fejét
csóválta.
– Mi az? – kérdezte Etta.
– A tanárára gondolt? Alice-re? – kérdezett vissza Nicholas. – Meg akarja
változtatni a múltat?
– Tudom, hogyan hangzik, de Alice ártatlan, nem vétett senkinek… Nem
érdemelte meg, hogy meghaljon… főképpen nem miattam.
Nicholas mélyet sóhajtott. Volt ebben valami szánakozásféle, ami nagyon nem
volt ínyére Ettának. Felemelte kezét a mellvédről, mert az erősödő szél jobbra
döntötte a vitorlást. Túl csúszós volt a cipője sarka. Érezte, hogyan fut ki lába
alól a hajópadló…
Ekkor erős kar fonódott a derekára, újra talpára állítva őt, Nicholas meleg
ölelésébe. Arca a fiú vállához préselődött, ujjai a kabátja hátát markolászták.
Nem hallott mást, csupán saját lélegzetvételeit a hirtelen támadt csöndben, meg
egy szív légkalapácsként pufogó dobogását a szövet rétegei alatt.
Megpróbált kiszabadulni ebből a közelségből; nem gondolni arra, hogy egy
férfikéz fogja át a derekát. De a másik megelőzte.
– Csak óvatosan – súgta oda, lepillantva kisuvickolt bőrcipőjére. – Nincs több
lábbelim.
– Még mindig kint vannak?
Etta meg nem tudta volna mondani, melyikőjük lepődött meg jobban Chase
hangja hallatán.
– Hamarosan őrségváltás lesz. Jobb lenne a hölgyet visszavinni a kabinjába.
Chase nem messze állt tőlük a lejárat szélén, összefont karral. Túl sötét volt
ahhoz, hogy ki tudják venni az arckifejezését, mindenesetre csak azután mozdult
meg, miután Nicholas ellépett a lánytól, s két kezét nagy hirtelenjében
összekulcsolta a háta mögött.
– Ideje visszavonulnia, Miss Spencer – mondta most a kapitány is. –
Lekísérem a kabinjába.
Nem ajánlotta fel a karját. Két kezét továbbra is a háta mögött tartotta, és
tisztes távolságban maradt a lánytól.
Etta most értette meg, mit érezhetett az Ardent legénysége, amikor a hajó
gyomrába toloncolták őket, s nem lehettek biztosak benne, mikor látják meg
legközelebb a napot, az eget, a csillagokat. Már ha meglátják valaha is. Ennek
fényében nem tudta eléggé megbecsülni az imént lefolyt beszélgetést. Sophia és
a legénység árgus tekintetétől kísérve vajon tudnak-e még ők ketten
négyszemközt maradni, mielőtt befutnak New Yorkba?
Nicholas ugyanezt gondolhatta.
– Tíz nap múlva elérjük Long Islandet – mondta. – Talán még hamarabb, ha a
szél nekünk kedvez. Örülök, hogy módunkban állt eltársalogni. Kétlem ugyanis,
hogy Miss Ironwood elengedi kegyedet maga mellől, ha egyszer jobban lesz.
Etta megállt az ajtaja előtt, ő pedig a kapitányi kabinnál, az előbbivel
szemközt.
– Kérdezhetek még valamit? – suttogta a lány.
Nicholas bólintott. Szembogarán megcsillant egy közeli lámpás fénye. Etta
nagy levegőt vett, magába szívva a só és a padlóviasz illatát.
– Ha bárhová utazhat, bármikor… miért marad itt? – mondta lassan, alaposan
megfontolva minden egyes szót. – Egy olyan korban, amikor hemzsegnek a
Wrenhez hasonlók, akik így bánhatnak magával?
– Azt hiszi, van más választásom? Jó éjt, Miss Spencer. Szép álmokat.
A fiú ezzel eltűnt a kabinjában, s magára csapta az ajtót.
 7. fejezet

KÖDÖS, SZÜRKE NAPOK HOSSZÚ SORA UTÁN Nicholast a hajnal

gyöngyházrózsaszínű fénye ébresztette fel. Úgy érezte, mintha koponyájában
maga a Sátán pörölycsapásai konganának. Átkozott rum! És átkozott a hajó
néhai kapitánya, hogy oda rejtette az itókát, ahol ő biztosan rátalál. Ha pedig már
rátalált, alaposan az üveg fenekére nézett, hogy elcsitítsa felajzott idegei
lázongását. Jobb lett volna békén hagyni azt a palackot, nyögött fel keservesen.
Szárazföld a láthatáron! – konstatálta, miközben a képét dörgölte álmosan.
Utoljára elzsibbadt lába észlelte, hogy fel kell kelni, s az ébrenlét órái
következnek. Szitkozódni kezdett, ahogy térde fekhelye fájának koppant.
Felült az ágyon, hátát a kabin oldalának támasztotta, s lábát letette a földre.
Megkondult fölötte a hajó tartalék harangja, a reggeli őrség kezdetét jelezte.
Nyelt egyet, hogy enyhítsen a szája szárazságán. Az alacsony mennyezetre
meredt, s a fedélzetről felhangzó lábdobogásra és kiáltásokra fülelt.
A szárazföld feltűnése azt jelentette, hogy vége a tíznapos utazásnak,
visszaérkeztek a gyarmatokról. Órák kérdése, és szemtől szembe áll azzal az
emberrel, aki a vesztére tört. Kinyújtóztatta lábát, hosszan nyújtózkodott, majd
fogát összeszorítva öltözködni kezdett, mivel irdatlanul hideg volt, ahogy kikelt
az ágyból. Sietve kapkodta magára a ruháit. Már csaknem végzett a
borotválkozással, amikor Jack behozta a kávéját és a zabkásáját. A gyerek már
kifelé tartott, mikor megjelent Chase. Széles vállával betöltötte az ajtónyílást.
– Egy órányira vagyunk az Osztriga-öböltől – közölte izgatottan, és becsukta
maga mögött az ajtót. – Mondd, biztosan belemegyünk ebbe az őrültségbe?
Ahelyett, hogy egyenesen New York kikötőjébe szállította volna el a
hölgyeket egy elkobzott brit kereskedőhajón, Nicholas azt beszélte meg
Ironwooddal, hogy az Osztriga-öböl közelében, a Long Island-i szorosnál teszi
őket partra, ahol hintó vár rájuk. Jól emlékezett a jövőből, hogy szeptember
huszonegyedikére a britek kézre kerítik a várost és kikötőjét. Wren igazat szólt:
amennyiben elfognák őket egy foglyul ejtett brit vitorláson, legénységével együtt
kalóznak nyilvánítanák őt, a kapitányt, vagy ami ennél is rosszabb,
hazaárulónak.
– Igen, ennek így kell lennie – mondta tengerészkabátját igazgatva. – Miért,
tán gondot okoz, hogy nélkülem hajózz be az Ardenttel New London kikötőjébe?
 – Azt még csak nyélbe ütjük valahogy, de azért megkérdem, muszáj
elmenned? – kérdezte Chase szárazon.
Korábban azt szabta feltételként, hogy tartsák távol a bajtól az Ardentet
értékes rakományával és legénységével egyetemben, vigyék ezért egyenesen a
Lowe céghez Connecticutba. Csakhogy Cyrus Ironwood elvárta, hogy Nicholas
Manhattanbe kísérje a lányokat, ugyanis átmenetileg itt rendezkedett be. Nem
volt hajlandó Long Islandre vagy akár Connecticutba szervezni a találkozót, ahol
elkerülhették volna a britekkel való találkozást. Mint mindig, most is másra
hagyta, hogy a részletkérdéseket oldják meg helyette.
Nicholasnak alig egy napja volt, hogy odaérjen. Bonyodalmakra egyszerűen
nem volt idő, főként, amikor ennyi minden múlt rajta.
– Utánanéznél, készen áll-e a távozásra két utasunk? – kérte most Chase-től. –
Én addig még utoljára szemlét tartok a hajó és a legénység fölött.
– Miss Etta Spencer közel két órája talpon van – kuncogott Chase. – Azt
mondta, érezte, hogy közel járunk már az út végéhez, és ez nem hagyta aludni.
Még hogy érezte! Személy szerint amondó vagyok, valójában inkább néhány
szabad órára volt szüksége, amit a nővére felügyelete nélkül tölthet el.
Nicholas jól sejtette, Sophia tényleg jobban lett, s az út hátralévő részében
folyton Etta sarkában maradt. Nicholas már feladta, hogy összeszámolja,
hányszor botlott a lányba, aki vagy a hajókonyhán, vagy az előfedélzeten bújt el
nővére elől. Ha mondjuk Jackkel és a többi hajósinas legénykével kártyázott, és
Sophia megtalálta, lecsapott rá, s nagy selyem- és vászonsuhogás közepette
magával hurcolta. E tíz nap során Nicholas összesen ha négy szót beszélhetett
Ettával. Megkeseredett ettől a szája íze, és csapnivaló lett a hangulata.
Végignézett az asztalán, ahol egy hegedű hevert a vonójával egy pakli kártya
fölött. A végzetes vacsorát követő estén talált rá egy szekrényben, és elöl hagyta,
hátha mégis kedvet kap hozzá Etta.
Chase megköszörülte a torkát.
– Még mielőtt partra szállnál, bátorkodom szóba hozni, drága barátom…
– Jobban tennéd, ha hallgatnál, de úgy is tudom, hogy nem fogsz… – vágott
vissza Nicholas.
– Tudom, milyen nehéz volt egyedül maradnod a lánnyal. Sajnálom, hogy
megzavartalak titeket azon az első éjszakán. Remélem azonban, hogy
észrevetted, mennyire érdeklődik irántad…
– Bájos teremtés, és érdekli a tengerészélet – mondta Nicholas gyorsan. –
Különben pedig mindenkit megajándékozott a figyelmével, téged is beleértve…
– Még nem fejeztem be – vágta el a továbbiakat Chase. – Semmi illetlenre
nem gondoltam. Mindössze annyit kérdeznék, emlékszel-e, mint mondott Hall a
feleségéről, Anne-ről?
 – Csak arra emlékszem, mi történt az asszony halálakor – hazudta Nicholas.
Hall egy teljes éven át a kocsmákat járta, és egyetlen napot sem töltött a hajóján.
Nicholas nem hitte volna, hogy ezt a behemót óriást, aki ezer ütközetet nyert
meg, ennyire porba sújthatja hitvese elvesztése.
– Hazudsz – dörmögte Chase, csöppet sem haragosan. – Azt mondta akkor,
soha nem nősül újra, mert nem találna még egy hölgyet, aki így illik hozzá. Aki
méltó, egyenrangú társa lehetne.
Nicholas a kabátujját simogatta, és a választ fontolgatta. Anne csodálatos
hölgy volt. Mindkét fiút a sajátjának tekintette. Soha nem kérdezte, honnan hozta
őket haza a férje, mintha kósza, elkóborolt kutyakölykök lettek volna. Igazi
kincs volt ez az asszony! Vad habok nevelte igazgyöngy.
Nicholas nem engedhette, hogy a barátja befejezze. A végén a többiek is
ebben reménykednének. Elfajulhatna a dolog, és a vesztét okozhatná.
– Nem nekem való ez a lány.
– Szerintem pedig igen – makacskodott Chase. – Csak te még nem látod.
– Annyit látok, hogy ennek semmi jövője, akkor sem, ha a hölgyet meg
tudnám nyerni magamnak. Miféle őrültség ez? – csattant fel keserűen Nicholas.
– Ezt a frigyet a törvény is tiltja.
– Eddig soha nem törődtél a külső elvárásokkal. Miért egy ilyen fontos
kérdésben adod alább?
Nicholas nem óhajtott ezen töprengeni. Hiszen olyan következtetésre jutna,
amitől nagyon is tartott. Jobb nem gondolni rá, lemondani róla. Különben is
annyi mindentől függhet ez még… például a hölgy érzéseitől…
– Rendben – mordult fel Chase. – Akkor közlöm a többiekkel, hogy nem
tartasz igényt a lányra.
– A pokolba is, hová akarsz kilyukadni? – szűkült össze gyanakvón Nicholas
szeme.
– A legénység fele a lábainál hever, a másik meg már megkérte a kezét.
Egyebek között az ifjú Jack, aki megesküdött, hogy elveszi, amennyiben
hajlandó várni rá néhány évet a „kisasszony”.
– A szemtelen kis csirkefogó! – Nicholas egyre bosszúsabb lett, miközben
egyik ujját végigfuttatta a hegedű ívelt testén. – Remélem, senki sem viselkedett
vele tolakodón.
– A legkevésbé sem – nevette el magát Chase. – Mindenesetre kedvelik
annyira, hogy szívesen marasztalnák.
Ha másért nem is, hát ezért örült Nicholas, hogy véget ért az útjuk.

Hátralévő órái az Ardent fedélzetén úgy siklottak tova, mint a vitorlavásznakat

dagasztó szél. Hamarosan – jóval hamarabb, mint szerette volna – smaragdzöld
fák bársonya jelent meg a parton. Hol eltűntek, hol meg előbukkantak a lassan
hömpölygő ködben. Az a feszengő érzése támadt, hogy maga e halovány, párás
levegő is lélegzik körülötte. A tenger illatán túl is megérezte a föld nyirkos
szagát, amely súlyosan megülte a tüdejét.
Etta mélykék színű ruhát vett fel. Ez a szín az éjfelet és a téli vizeket juttatta
Nicholas eszébe, mintha sötét vonzerejével a benne lakozó gonoszt akarná
felébreszteni. Chase mellett állt a fedélzeten, figyelve a legénység közös
búcsúját. Emberei sorra vonultak el Etta előtt, hogy elköszönjenek tőle. Igen,
rettentő nehéz volt ellenállni a belőle áradó vonzerőnek, de legalább
megpróbálta, és inkább barátja felé fordult.
– Egy hét múlva találkozunk a kikötőben – mondta. – Tégy róla, hogy az
ügynök értesüljön Wren rosszindulatáról. Félő, hogy a bíróságon is ellenünk vall
majd.
– Értettem – lapogatta meg a vállát Chase. – Ha történetesen mégis késnél,
közöld időben.
– Nem fogok – mondta Nicholas. Barátja tekintete elárulta, hogy vakon bízik
benne.
Leengedték a jóllét, a brigg egyik evezős csónakját. Nicholas szívesebben vett
volna egy hosszúcsónakot, az ugyanis stabilabb. De ez is megteszi – gondolta.
Nem olyan nagy a távolság a szárazföldig, addig majd csak kievez egyedül. A
két lány különben nem útiládában hozza a holmiját, hanem vitorlavászonból
varrt batyukban, ami sokkal kényelmesebb.
Miután ő maga elhelyezkedett, a lányok is óvatosan lemásztak hozzá a
hajókötélen. Sophiától kitelt, hogy leköpi, ha segíteni próbál. Ettát azonban
átkarolta a derekánál fogva, ahogy lefele lépegetett, majd a lábszárát fogta át a
ringó csónakban. Jóval azután is vállán érezte a lány érintését, hogy nekifeküdt
az evezőknek.
Mikor visszanézett, hogy búcsút intsen az embereinek, Chase épp súgott
valamit Jack fülébe. A fiú ábrázata felderült, ő is az első tiszt fülébe súgott, majd
a mellvédnél termett.
– Nem ad egy búcsúcsókot, kisasszonyka? – rikkantotta.
Etta nevetve küldött felé egyet a légen át. Nicholas mérges pillantást vetett a
hahotázó Chase-re, aztán evezni kezdett. Megmacskásodott izmai nehezen
engedelmeskedtek a szokatlan igénybevételnek. Némán, fogszorítva evezett.
Még Sophiának sem szólt vissza, aki pedig egyfolytában sürgette.
A nap már magasan járt az égen, s a köd is szétoszlóban volt. Madarak
vijjogtak a fejük felett. Nicholas csöppet sem bánta, hogy verejték üt át az ingén,
mivel tüdejébe végre friss, hűvös levegő áramlott. Sophia behunyta a szemét, s
ujjaival türelmetlenül dobolt az ölébe fogott batyun. Etta egyetlen pontra
szegezte a tekintetét Nicholas válla mögött. A fiú nyakát hátraforgatva követte a
tekintete irányát, de csak a fák sötét vonalát látta az elhagyatott partszakaszon.
Korábban Nicholas felolvasta Flitchnek Ironwood a találkozó helyéről szóló
sorait. Együtt egyeztették a leírást a partvonal térképével. Nicholas mégsem volt
biztos abban, hogy jó munkát végeztek, egészen addig, amíg Etta meg nem
szólalt:
– Világosságot látok arra.
Már Nicholas is látta. Egy lámpás pislákoló fénye világított a sziklás part
sötétjében. Ahogy közeledtek, a sötét tömeg is egyre inkább alakot öltött.
Nicholas bevonta az evezőket, s a dagályra hagyta a dolog nagyját, mígnem a
jolle feneke homokra nem futott. Nicholas kiugrott, belegázolt a hideg vízbe, és
kihúzta a partra.
Még mielőtt megfoghatta volna a kezét, hogy segítse a kiszállásnál, és
figyelmeztesse, süppedős a homok, Sophia kiugrott és előrecsörtetett a néma
tájban, csakhogy menten megbotlott a laza talajú fövenyen.
Nicholas lenyúlt hozzá, hogy felsegítse. Az angyali Anne Hall nevelte belé,
hogy az úr a pokolban is úr. Sophia elpirult. Egy futó pillanatra fiatal nővé
változott, s eltűnt a hárpia, aki mindenáron lenni akart. Nicholas érteni vélte, mi
tetszhetett rajta valamikor Juliannek.
Hanem a lány ugyanolyan gyorsan visszaemlékezett, ki ő, és mit tett vele.
Arcvonásai megmerevedtek, s ujjai úgy markoltak a homokba, mintha
legszívesebben Nicholas szemébe szórna egy marokkal. Nem fogadta el a felé
nyújtott kezet, saját erejéből állt talpra.
Etta a fiú vállára támaszkodva lépett ki a partra. Együtt nézték, hogyan
botladozik Sophia a várakozó hintó és a bakon ülő kocsis felé.
Előbb-utóbb meg kell mondjam, hogy ebben a században tilos a bizalmas
érintés – gondolta Nicholas. De talán nem most, majd később.
– Lehet, hogy nehezen hiszi el, de most jobb kedvében van, mint reggel volt –
morogta Etta a foga között. – Akkor az útiláda felét hozzám vágta, csak mert fel
merészeltem ébreszteni.
– Á, az Ironwoodok szokásos nyájassága – dünnyögte Nicholas. – Gondolom,
aztán kegyeddel szedette fel, amit széthajigált.
– Igazából én öntöttem le vízzel a lavórból, hogy lehűljön kissé. – Etta arca
elsötétült, miközben nézték, hogy nyekken meg a hintó, ahogy Sophia felült rá. –
De bevallom, szívesebben borítottam volna rá a bilit.
Nicholas meglepetésében hangosan felnevetett.
– Jól tette, hogy mégis önmérsékletet tanúsított – mondta somolyogva. –
Szívesen megnyugtatnám kegyedet, hogy Cyrus Ironwood nyájasabban fogadja
majd. Sajnos azonban figyelmeztetnem kell; ez a vadállat, ha megérzi valakiben
a félelmet, élvezettel szaggatja ízekre az áldozatát.
Etta nekidurálta magát, és elindult felfele a dombon a fiú előtt.
– Ne féljen, itt vagyok, megvédem – vetette oda fanyar kis mosollyal.
Nicholas behunyta a szemét, és még utoljára magába szívta az üde tengeri
levegőt.
Nem mintha ennyi elég lett volna.
NEW YORK VÁROSA
1776
 8. fejezet

A FÜST MÁR JÓVAL AZELŐTT FELSZÁLLT, HOGY ELÉRTÉK a

brooklyni kompot.
– Mi ez? – kérdezte Etta. – Valamiféle ütközet?
De Nicholas ugyanolyan meglepettnek látszott, mint ő. A hintó ablakából
kitekintve követte a lány tekintetének irányát. És valóban, fekete füstfelhő
gomolygott arra az égen.
– Talán elárulhatnád, mi ez – fordult Etta Sophiához. – Hálás lennék érte.
Sophia azonban a körmeit tanulmányozta rendkívüli figyelemmel.
– Ha eltitkol valamit, azzal mindhármunk biztonságát veszélyezteti – próbált
érvelni Nicholas. – Nem tudom megvédeni, ha nem árulja el, mi vár ránk.
A lány bosszúsan ejtette vissza két kezét az ölébe.
– Rendben. Az ott reggel óta ég. A Nagy New York-i Tűzvész. Ha kicsit is
odafigyelt volna a kiképzésénél, tudhatná.
– Ha kaptam volna érdemi kiképzést azon túl, hogyan ússzam meg, hogy
megöljenek, hogyan őrizzem meg a titkainkat és kössem meg Julian kravátliját,
akkor most minden bizonnyal okosabb lennék – vágott vissza Nicholas.
A heves szóváltás közepette Etta megpróbált visszaemlékezni, mit olvasott
vagy tanult a dologról.
– Mi gyulladt ki? – kérdezte. – Ekkora füst hatalmas tűzvészt sejtet.
– A város teljes nyugati fele ég – mondta Sophia némi feszült hallgatás után.
– Úgy emlékszem, ma reggel kapott lángra, azaz szeptember
huszonegyedikén. Mostanra bizonyára az egész negyed leégett.
Ettának nem először fordult meg a fejében, milyen fura lehet az
Ironwoodoknak, hogy kívül élnek az idő természetes múlásán, s mindent tudnak,
ami előttük történt, vagy ami egy bizonyos pontig utánuk következik. Sokkal
könnyebb lehet így pénz befektetni, ingatlant vásárolni és a család érdekeit
szolgálni.
– Mi okozta a tűzvészt?
– Attól függ, kit kérdezel erről. A britek Washington kémeit okolják érte.
Szerintük valami nyomorult gyújtotta fel a várost, amikor a sereg menekülőre
fogta. – Akkoriban szinte az összes épület fából volt, elég volt hát egy szikra,
hogy elharapózzanak a lángok. Etta megdörzsölte a homlokát, és Nicholasra
nézett, aki meglazította a kravátliját, és kigombolta az inge felső gombját. Alóla
elővillant a melegbarna bőr. Öltözéke gyűrött volt a több napos hajóúttól, de ez
szemlátomást nem érdekelte. Sophia ezzel szemben állandóan a szoknyáját
igazgatta, hogy kiverje redőiből az út porát. Valamiféle parfümöt is magára
hintett. Etta mégis Nicholas illatára koncentrált, ami hűs tengeri fuvallat,
napsütés és rum keveréke volt.
Míg Sophia izgalmáról az árulkodott, hogy türelmetlenül toporgott a szoknya
alatt, s a kezét is tördelte az ölében, addig Nicholas láthatóan magába húzódott.
Máshogyan fáradt az arca, mint partraszálláskor, állapította meg Etta. Amikor
Ironwood viselkedésére figyelmeztette, elborult a homloka. Ujjaival egyre
sűrűbben dobolt a felső ajkán, tekintete az elsuhanó tájat fürkészte, mégis úgy
tetszett, hogy nem a külvilágra figyel.
Ugyan miért aggódik? – gondolta a lány. – Egy kezén megszámolhatná a rá
váró nehézségeket. Sophiát kezelni tudja valahogyan, és tudja, mit várhat
Ironwoodtól. Akkor meg mi baja?
Nem sokáig bírta az elviselhetetlen feszültséget, ezért ő törte meg a csendet:
– Látta New Yorkot a tűzvész előtt?
Idióta kérdés volt. Hiszen pontosan tudta, hogy Nicholas járt New Yorkban,
mi több, élt is itt egy ideig. Ennyit sikerült kicsikarnia Jackből.
Bámulatos, milyen nyomorult érzés, ha valaki még csak rá se néz az emberre!
Etta először azt hitte, nem kap választ, mert a fiú továbbra is kinézett az ablakon.
Egyetlen szót mégis odavetett:
– Egyszer.
– És mi róla a véleménye? – nyomult tovább a lány, aki megpróbált nem
megsértődni.
– Piszkos.
Etta legnagyobb meglepetésére Sophia is megszólalt:
– Ebben az egyben egyetértünk. Ezek kiöntik az ablakon a moslékot és a
szemetet, remélve, hogy az állatok és a férgek eltakarítják. A maradékot az eső
mossa bele a folyókba. Mérföldekkel azelőtt, hogy a város határába érkeznél,
érezni a bűzét. A füst szaga éppenséggel javít rajta.
Íme, a múlt – gondolta Etta. Mennyivel lassabb volt az élet tempója! Az
emberek és helyek pedig tűrhetetlenül bűzölögtek. Orra egyelőre nem szokott
ehhez hozzá.
Mire megálltak, és a kocsis lelépett a bakról, hogy kinyissa a hintó ajtaját, már
elviselhetetlen fejfájás kínozta. Sophia a vállába kapaszkodva kecmergett le a
rövid hágcsón. Nicholas szállt ki utoljára. Kis zacskó pénzt nyújtott át a
kocsisnak, a viteldíj lehetett benne. A kocsis elment, hogy utánanézzen a
lovainak.
 A levegőben sűrű, fojtogató füst terjengett. A szél átfújta hozzájuk az East
River túlpartjáról. Ettának máris a torkát kaparta, s szájában érezte kesernyés
ízét. Az égett fa bűze mellett valami édeskés, rothadó szagot is érezni vélt a forró
trágya kipárolgása mellett. Nem tudta, hogy az égő szemét árasztja-e magából,
vagy a körülötte sürgölődő katonák.
Meglepődött, amikor először pillantotta meg Long Island zöld erdői fölött a
skarlátvörös pukkanásokat. Nyomban ráismert a hírhedt vöröskabátosokra.
Ebben az egyenruhában vonultak végig a brit katonák a városokon, állták el az
utakat, s vették el a hírlapokat, amelyeket a kocsisok nyomtak a kezükbe az
ellenőrzőpontoknál.
Ilyen közelségből Etta látta a kabátjuk hajtókájának fehérarany díszítését, s a
kabát alatt viselt mellények gombjainak ragyogását. Kapcájuk és térdnadrágjuk
csupa por volt. Mindegyiknek másfajta fáradtság ült ki az arcára, ahogy ott
rajzottak a kompkikötő körül, az utazóközönség le- és felszállását felügyelve a
lapos dereglyékre, miközben a távolban ott lángolt New York városa.
– … Előbb a várost égetik porrá, aztán rajtunk lesz a sor?
– A nyakam rá, hogy a tűz már elharapózott a Broad Way-től a Hudsonig,
északi és nyugati irányban. Pedig arrafelé vannak egyedül jó fogadók. Most azok
is leégnek…
Etta megfordult. Két katonát látott, akik fejüket összedugva sugdolóztak.
Ahogy meglátták őt, udvariasan odabiccentettek.
– Jó estét, hölgyem – morogták a foguk között, és már ott se voltak. A fekete
kalpagok alól meglepően fiatal arcok néztek a lányra. Miért is hittem eddig, hogy
a múltban mindenki idősebb nálam? – gondolta. Elvégre is végig a történelem
folyamán a fiatalok viselték a háborúk terhét.
Némi rábeszélés után a révész beleegyezett még egy utolsó fuvarba napszállta
előtt, mielőtt megtér otthonába.
Sophia úgy tört előre a lapos dereglyén, akár egy puskagolyó. Etta szeme
sarkában egy kéz jelent meg; Nicholas nyújtotta oda, hogy segítsen a
beszállásnál. A lánynak nem tetszett ez a hirtelen támadt lovagiasság a korábbi
zárkózottság után, s inkább az árbocok erdejét nézte, meg a folyón úszó
vitorlások százait.
Semmi nem látszott még Manhattan későbbi városképéből, nem tudta ezért
megítélni, hol lehetnek. Elszorult a szíve. Hiszen ez a szülővárosa, és most
mégis milyen idegen. Mi is van a sziget csücskén, a Battery Park leendő
helyén… Behunyta a szemét, és elképzelte, hogyan feszülnek ki a Brooklyn híd
legyezőszerűen szétterülő kábelei a zömök hídpillérek fölé. Mikor azonban
kinyitotta a szemét, sehol nem látott csillogó ablakú felhőkarcolókat az
ibolyakék esti égbolton. Egyik épület sem volt magasabb néhány emeletnél.
 Két révész vitte át őket a folyón. Nekifeküdtek a hosszú evezőlapátoknak, ami
pufogó, dohogó hangot hallatott. Mennyire más volt ez, mint a modern
komphajók motorberregése! Mekkora volt a csend a sztrádák és a
gépkocsiforgalom nélkül! Etta felnézett, de hiába várta, hogy repülőgép
kondenzcsíkja szántja fel az eget a következő pillanatban.
Ez nem New York – gondolta –, nem az otthonom. Lehetetlen…
Ne sírj! – parancsolt rá azután magára. Meg ne próbáld… Ugyan, mire is
menne vele. Csak még inkább magára vonná a figyelmet, még nyilvánvalóbb
lenne, hogy nem tartozik ide…
Nicholas a közelben állt szokásos pózában, összefont karral, s a komp
oldalának támaszkodott. Arcán tökéletes közöny tükröződött. Etta nem értette,
hogyan tudja valaki ennyire eltitkolni érzéseit és gondolatait.
– Megint beszél velem? – kérdezte a lány, mert azt hitte, rosszul hall.
– Itt születtem 1757-ben – rövid időre behunyta a szemét, de mintha előtte
megcsillant volna benne valami. – Eleinte… nem volt kellemes.
Etta várta, hogy folytassa.
Nicholas nagyot nyelt.
– Hall kapitány… akit futólag kegyed is látott… volt egy kis háza neki meg a
feleségének a közlegelő környékén. Miután kiváltott a rabszolgaságból, velük
éltem. Úgy már sokkal jobb volt.
„Kiváltott a rabszolgaságból.” Ettát elöntötte a szánalom forró hulláma.
– Úgy érti… – kérdezte összezavarodva –, hogy az Ironwood családba
született, de azután…
Nem tudta folytatni, a düh elvette a hangját. Nicholas vállat vont.
Hogy lehet erre vállat vonni?
– Nem törvényes utód voltam, senki nem kívánta, hogy megszülessek. Ebben
a korban egy gyermek az anyja társadalmi helyzetét örökli meg. Anyám a család
tulajdona volt, így én is annak számítottam. Nem tudták, hogy örököltem… ezt a
képességet – pillantott át Nicholas a lányra. – Csak jóval azután derült ki, hogy
Hallék magukhoz vettek.
– Chase-zel együtt nőtt fel, ugye? – faggatta tovább Etta. Látva, hogy a másik
meglepődik, sietve hozzátette: – Néhány napja beszélt nekem erről. A fedélzeten
sétálgattunk… Elmondta, hogy Mrs. Hall szigorúan meghagyta a kapitánynak,
csak azután viheti ki magukat a tengerre, hogy megtanultak írni-olvasni.
Ezt hallva Nicholas elmosolyodott:
– Ritka jó és bátor lélek volt. Miután elveszítettük, nem volt miért idejönni.
Csak hébe-hóba vetődtünk erre, üzleti okokból.
– Hogyan talált önre Hall? – kérdezte Etta. – Mi volt az oka, hogy az
Ironwoodok… – elakadt, mert képtelen volt kimondani az „eladták” szót.
Émelyítőnek érezte.
Nicholas lehalkította a hangját.
– Gondolom, tudja, hogy az idők folyamán egyre inkább megritkult ez a
képesség a családban.
Etta bólintott.
– Hall az Ironwoodok távoli rokona. Valójában akkor került a család
kötelékébe, amikor az bekebelezte az övét, a Hemlockokat – magyarázta
Nicholas. – De ő nem olyan, mint én vagy kegyed… ő az úgynevezett „őrzők”
közé tartozik. Az utóbbiak nem utazhatnak, megmaradnak a saját korukban. Ők
vigyáznak azonban az átjárók bejáratánál, hogy baj ne érje az utazókat.
Felügyelik a ki- és beáramló forgalmat. Más feladatokat is ellátnak a család
számára. Intézik a különböző korokban a pénzügyeiket és az ingatlanjaikat, vagy
üzeneteket küldenek át az évszázadokon.
– Azt meg hogyan csinálják? – kerekedett el Etta szeme a csodálkozástól.
– Amennyiben nálunk korábbi korban élnek, leveleket hagynak különböző
családi széfekben, amelyekre más őrzők vigyáznak. Ha ellenben későbbi korok
őrei, visszaküldenek valakit az időben a kérdéses levéllel. Hallnak például az
volt a feladata, hogy 1750-től mostanáig felügyelje a cukor eladását Ironwoodék
egyik ültetvényén.
Etta valamit továbbra sem értett.
– Ismerte Hallt, mielőtt ő magához vette önt?
Nicholas megrázta a fejét.
– Nem. Ironwood úgy döntött, hogy minden ingóságával egyetemben eladja a
család régi rezidenciáját, amely a Queen Streeten állt. Anyámat is megvásárolták
a vevők egy másik házi rabszolgával együtt. Anyám meg akart szöktetni.
Elrejtett egy pohárszékben, és remélte, hogy sikerül elmenekülnöm. Ha tudom,
mi lesz a dolog folytatása, soha nem megyek bele.
Etta meg szerette volna kérdezni, mi történt az édesanyjával, ő azonban máris
tovább mondta.
– Hall talált rám a pohárszékben az új tulajdonosok érkezése előtt, amikor
eljött megtekinteni a házat. Félig megsüketültem az éhezéstől. Irdatlanul
szutykos voltam, akár egy kóbor kutyakölyök… különben is, anyám meghagyta,
hogy meg ne moccanjak, és maradjak csöndben… Akkoriban, tudja,
szófogadóbb voltam – halvány félmosoly suhant át Nicholas arcán. – Hall
magához vett. Kiváltott, hogy törvényesen is felszabadíthasson. Ironwood csak
évek múltán tért vissza ebbe a korba, s csupán ekkor szerzett rólam tudomást.
Kiképeztek, és egy ideig az ő megbízásából utazgattam az időben. Ennek
azonban vége. Többé nem hagyom el a tengert és a nevelőapámat.
Etta egy ideig másra sem tudott gondolni, mint arra a sötétben elbújó
kiskölyökre.
– Mihez kezd, miután nem üzletel tovább az Ironwoodokkal?
Nicholas megcserélte a lábát, s szórakozottan a vállát kezdte dörgölni.
– Találkozom Chase-zel és a foglyul ejtett hajó legénységével, amelynek én
leszek a kapitánya. Kötelességeim vannak velük szemben. Hall a hónap végére
vár a kikötőben, azután rövidesen kihajózunk.
Naná, hogy vannak kötelességei! Elvégre ez az élete, amely csak pár napra
esett egybe az enyémmel ~ gondolta Etta. Miért ijeszt meg mégis a gondolat,
hogy nem látom többé?
– Biztonságban lesz? – kérdezte, hogy megnyugodjon.
– Miattam aztán ne fájjon a feje, Miss Spencer! – mondta Nicholas. A komp
nekiverődött a túlpart mólójának. – Megélek én a jég hátán is.
– Hívjon csak Ettának – mondta a lány mosolyogva. – Szívesen venném.
Egy pillanatra megvillant a fiú szeme a közöny maszkja mögött. Etta a harag
jelének vélte, ösztönei azonban azt súgták, hogy ez sokkalta rosszabb. Fájdalmas
meglepetés, mintha lelökte volna a kompról a folyó hideg vizébe.
– Kegyed… kegyed aztán – dadogta Nicholas, s ahogy felnézett az égre, száját
fanyar mosolyra húzta. Etta képtelen volt levenni róla a tekintetét, hogy a
sötétből elővilágító vitorlázatra vagy Sophiára nézzen, aki már szólongatta. A fiú
halk, keserű kis nevetést hallatott, s két kezét mereven az oldalához szorította. –
Időnként teljesen elképeszt, Miss Spencer!
Még mielőtt a lány felfogta volna, miért mondja ezt, a komp elejénél termett,
hogy segítsen a révészeknek a kikötésben. A kiszállásnál már csak Sophia várta
Ettát.
– Csak nem bántott meg? Istennek hála már nem sokáig látjuk – közölte
Sophia olyan hangosan, hogy az egész város meghallhatta.
– Nem, semmi ilyen nem történt! – mondta Etta gyorsan.
Sophia mindenesetre szemmel tartotta Nicholast, aki előttük csörtetett. Egy
csapat nő mellett mentek el, akik rikító pirosra festették az arcukat. Húsuk
kifehérlett mély dekoltázsukból.
– Nincs hol aludnod, tengerész? – akaszkodott Nicholasra az egyik. –
Reménykedj, hogy a tűz nem emésztette fel a csinos lakodat. Ha mégis, van egy
jó kis meleg fészkem…
– Foglalt vagyok – fejtette le szelíden a válláról a nő kezét Nicholas. –
Kellemes estét kívánok, hölgyeim.
Foglalt? Ez meg hogy lehet? – ámult el Etta, s az izmok játékát figyelte a
távolodó fiú hátán.
Sophia felszisszent, aztán vad káromkodásba kezdett, mert friss lócitromba
lépett. Etta gyomra görcsbe rándult, ahogy a lótrágya gőzölgő bűze elkeveredett
a füstével.
– A fészkes fenébe! Ezt is jól kifogtam!
Már szuroksötét volt, mire Nicholas megtalálta Ironwood hintáját a tűz elől
menekülők tömegében. Egy szegényes kis fogadó, a Galamb volt a szállásuk, a
város tulajdonképpeni határain túl. Etta idejében ide épült New York pénzügyi
negyede. Cyrus Ironwood kellőképpen a zsebébe nyúlt ahhoz, hogy a fogadós
átengedje nekik három éjszakára a család padlástérben berendezett helyiségeit,
miközben ő és cselédei a pincében húzták meg magukat.
– Miért nem vettek saját házat a városban? – kérdezte Etta, Nicholas
elbeszélésére gondolva. Nyilván megengedhették volna maguknak.
– Nagyapa most keres megfelelő ingatlant – felelte Sophia fojtott hangon. –
Ebbe a korba rendelt minket a belátható jövőben, ezért szüksége lesz állandó
lakhelyre. Egyelőre azonban a Galambban lesz a szállásunk, oda megyünk tehát.
– Látom, nem rajongsz túlságosan az ötletért – vonta fel a lány a szemöldökét.
Útjuk a későbbi Régi Postakocsi úton vezetett keresztül. Manhattan sűrűjében
jártak, Etta egyik-másik utcára rá is ismert: a Wall Streetre, a Broad Way-re.
Elkocogtak a közlegelő mellett. A parkot most megtöltötték a tűzvész elől
menekülő földönfutók és ingóságaik meg a rájuk felügyelő katonaság. Ezután
véget ért a város, és szántóföldek következtek.
Sötét, néptelen szántók.
Etta elképedve rázta meg a fejét.
– Tudom – morogta Sophia merengve. – Az ember kísértésbe esik, hogy
felvásároljon néhány telket az eljövendő századokra.
Etta megszokta, hogy városában a felhőkarcolók árnyékában járjon-keljen
napközben, s hogy éjjel a csillagok fényét kioltja a fényszennyezés. Itt azonban
szembekerült az érintetlen, mezítelen éggel és tömérdek csillagával. Időnként
elhagytak azért egy- egy kisebb-nagyobb épületet is. Birkák bégettek, lovak
nyihogtak és valahol csermely csobogott csöndesen. Ettának hiányzott a
nagyvárosi élet lüktetése: a hőséget árasztó aszfalt, a napfény cikázása az
ablakok végtelen során, a tömeg és a forgalom szüntelen áramlása, a dudák
tülkölése, a magasvasút zakatolása.
Nyugalom, hamarosan véget ér ez az egész – intette magát.
Remélhetőleg.
Gyomrát görcsbe rántotta a félelem, amely végigáramlott erein, és minden
porcikáját bejárta. Megpróbálta maga elé képzelni a Nagyapát, de csupán
Nicholas és Sophia leírásaira támaszkodhatott. Ennek nyomán valóságos
ragadozó rémképe jelent meg előtte, éles tépőfogakkal és karmokkal. Szíve talán
nincs is, jég van a helyén.
Nyugalom. Lélegezz mélyeket! – parancsolt magára. Mi mást tehetne? Muszáj
nagyon észnél lennie. Bármit tud is meg az Öregtől, hozzásegítheti a
meneküléshez és ahhoz, hogy megmenthesse Alice-t.
– A Galamb északabbra volt, mint hitte. Végig az út során azt találgatta, hol
lehetnek a szigeten az East Riverhez viszonyítva. Kelet felé mehettek, de még
mindig közel jártak a majdani városközponthoz. Talán arra, amit Lexington,
vagy Harmadik sugárútnak nevezett másik életében.
– Az meg micsoda? – hajolt előre, hogy jobban rálásson az út mentén előttük
feltűnő pislákoló tábortüzekre.
Nicholas közel hajolt hozzá, hogy lássa, mit kérdezett. Meleg karja a lányéhoz
súrlódott.
– Ha jól sejtem, a királyi tüzérség táborhelye.
Jól sejtette. Ahogy közelebb értek, szemükbe vakított a fáklyák és lámpások
fénye, a háború beszédes bizonyságaként. Az ágyúk félelmetes során túl
szekerek, kordék, istállók és fehér sátrak csoportosultak. A pár épületet, amit
Etta összeszámolt, az a kevés fa övezte, amelyet még nem vágtak ki tűzifának.
A Galamb a tüzérségi állással szemközt magasodott a földút mentén. A fából
ácsolt homlokzatot megvilágította az ablakokból kiszűrődő meleg gyertyafény.
Etta inkább nézte terjedelmes gyarmati építménynek, mint fogadónak.
Egyemeletes volt, már a padlást leszámítva. Kissé, alig észrevehetően mintha
jobb fele dőlt volna. A spalettákat vörösre festették, valaki nyilván ezzel kívánta
növelni az épület tetszetősségét. A bejárat fölött imbolygó facégér függött. A
faragás szárnyaló galambot formázott ugyan, de a sötétben inkább varjúnak
tetszett.
– Gyere! – szólt rá Ettára Sophia, miután a kocsis leemelte a hintóról.
A lány ment utána. Egész lényét eluralta az izgalom. Itt volt hát ennek a
titoknak a legközepében, és ez sokkal félelmetesebb volt, mint hogy Ironwood
mit akarhat tőle.
Most meg kell mérkőzniük, hogy hazamehessen.
Hogy megmenthesse Alice-t.
Eljött a pillanat.
Csak éppen alig kapott levegőt.
Nicholas mellette lépkedett, és a fogadó ablakai felé tekintgetett. Sötét volt
idekint, de a lámpások fénye melegen villódzott a bőrén. Etta sietve félrenézett.
Nem akarta, hogy a másik olvasson a tekintetében, márpedig ugyanolyan jól
olvasott, mint ő a fiúéban. Nem tudta volna elviselni a gondolatot, hogy ilyen
gyengének és riadozónak lássa.
– Innen csak előre menekülhet – morogta Nicholas a foga között.
Etta bólintott, és kihúzta magát.
Nyílt a fogadó ajtaja, és egy ittas katona tántorgott ki rajta. Vele együtt a benti
lárma is kiáradt a sötétbe. A katona megpróbált belebújni a kabátjába, de csak az
egyik ujjába talált bele. A parókáját rendezgette éppen, amikor szembetalálta
magát az érkezőkkel. Először csak Sophiát és Ettát vette észre.
– Szép jó estét, leányzók – köszönt rájuk negédesen.
Ahogy Etta hátrált egy lépést, valami melegbe ütközött.
Nicholas keze könnyedén rákulcsolódott a könyökére. Így haladt el a katona
mellett, fel a lépcsőn, és ért az ajtó elé.
– Szép jó estét, uram – szólalt meg Nicholas erélyesen. Ahogy kinyitotta az
ajtót, megcsapta őket a benti áporodott levegő.
– Ne nézzen rájuk! – szólt rá a lányra Nicholas. Etta alig hallotta, mit mond a
nagy hangzavarban. Pár perccel múlt éjfél, a tengerészek és közemberek mégis
megtöltötték az asztalokat. Néhányan a bárpult felé dülöngéltek éppen. Etta orrát
megcsapta a gyertyákból csöpögő viasz és a sörben lévő komló szaga meg a
testek kipárolgása.
Ruhája szoknyarésze beleakadt valamibe. Ez hátrarántotta annyira, hogy
megint összeütközött Nicholasszal. Lenyúlt, hogy kiszabadítsa magát, keze
azonban meleg, nyirkos húst érintett. Nicholas fújt egyet mérgében, és elütötte a
húsos férfikezet. A katona a jelek szerint minden csepp benyakalt szeszt kiizzadt.
Ingéből is facsarni lehetett volna a vizet.
– Menjen tovább! – morogta a foga között Nicholas. Etta megpróbált
hátrafordulni, hogy gyilkos pillantást vessen a hadfira, Nicholas azonban tovább
tuszkolta a helyiség végében lévő lépcső felé.
– Magam is elbántam volna vele – dünnyögte a lány.
– Tudom – lihegte Nicholas. Etta a bőrén érezte a lélegzetét. – Nagylelkűen
bántam vele, noha nem érdemli meg. De ha kegyed vért kíván, kifele menet
kaphat egy vágást a képére, hogy soha ne feledje az orcátlanságát!
E szavak a lány tudatába hasítottak. Túl gyorsan fordult hátra a legalsó
lépcsőfokon, és kis híján megbotlott. Nicholasnak kellett felnyúlnia, hogy
megtámogassa. Erős kezének melege átsütött a ruha, a fűző és az ingváll
anyagán. Etta azonban mással volt most elfoglalva. Végre szemtől szembe
álltak.
Nicholas kérdőn felvonta a szemöldökét.
– Már ma este elmegy? – kérdezte Etta.
– Connecticutba? Nem, csak reggel indulok. De szállást kell találnom valahol.
– Nem maradhat itt?
A fiú arca ellágyult, és a lány megesküdött volna, hogy egy pillanatra mintha
keze szorítása is erősödött volna a derekán.
– Nem, Miss Spencer. Nem maradhatok.
– Gyere, Etta! – szólt le Sophia. – Az Öreg nem szereti, ha megvárakoztatják.
 Etta azonban mintha meg se hallotta volna.
– Azt hiszi, hogy elmentem volna búcsú nélkül? – kérdezte Nicholas halkan. –
Ha másért nem, hát azért, mert szavamat adtam, hogy elviszem innen,
amennyiben veszélybe kerül.
– Megígéri? – lehelte Etta.
– Rám mindig számíthat!
A lépcső fája megcsikordult közös súlyuk alatt. Olyan közel álltak egymáshoz,
hogy a lány kísértésbe esett, hogy egymás mellett lépdelve menjenek tovább.
Nicholas közben meggörnyedt, hogy be ne verje fejét az alacsony mennyezetbe.
Etta ide-oda pillantgatott, ahogy végigmentek az első emeleten. Át-átkémlelt
az ajtóréseken, ha nyitva felejtett ajtót látott. Ezek már magánhelyiségek
lehettek. Kevesebb volt a katona, s az egyenruháik is jobb állapotban voltak,
mint a lenti közlegényekéi.
Sophia jóslatai alapján Etta rogyadozó falakra és a folyosókon rohangáló
rágcsálókra számított. Pedig itt minden takaros volt, noha kissé zsúfolt és
szegényes.
A következő szint még egyszerűbb volt. Mindössze három ajtó közül lehetett
választani. Sophia lesimította a haját, azután a ruháját, és a bal szélső ajtó felé
indult. Karabélyos férfi állt őrt előtte. Nicholas egyetlen tekintettel mérte végig.
Még mielőtt Etta kopoghatott volna, csengő hang szólt ki bentről:
– Szabad. Bejöhettek.
Etta, Sophia és Nicholas engedelmeskedett a felszólításnak. Ez a szoba
ugyanolyan kopár volt, mint a folyosó, a kandalló tüze azonban bemelegítette,
ezért fojtogatóan fülledt volt a levegő. A teljes berendezést egy mennyezetes ágy,
egy oldalasztalka, egy útiláda, egy porcelán mosdótál meg egy fülesfotel alkotta.
Egy férfi ült benne, szemben a lobogó lángokkal.
Nem állt fel, csak egyenként végigmérte a belépőket. Sophia nyelt egy nagyot,
akkorát, hogy Etta is meghallotta. Az öregember várakozón felemelte a kezét.
Sophia hanyatt-homlok rohant, hogy megcsókolja az aranygyűrűs kezet.
– Jó estét, Nagyapa. Jól nézel ki.
– Te meg úgy bűzlesz, mint a lovak segge.
Etta elképedten felnevetett. Az Öreg egyetlen fejrándítással belé fojtotta a
folytatást.
Az ábrázata kerek volt, mint Sophiáé, arcvonásai markánsak; alig hagyott
rajtuk nyomot az idő. Megereszkedett szemhéja jeges kék szempárra borult.
Szája sarka vele születetten lekonyult, ami egyfajta fáradt apátiát sugallt. Sejtetni
engedte, hogy az öregember nehezen tűri a látogatók jelenlétét. Ingerülten
igazított a kék damaszt házikabáton, amit az ing és térdnadrág fölé kanyarított.
Egyetlen pillantása elég volt, hogy Etta esze élesebben vágjon, mint a borotva.
 Az Öreg Sophiához fordult.
– Elmehetsz.
Sophia teste görcsbe rándult, mintha az ajtó felé lökte volna.
– De hát…
– Mi nem tetszik? – kérdezte az öregember jeges nyugalommal.
Sophia némán Nicholas felé fordult.
– Ő marad – intett ingerülten az Öreg. – Édes gyermekem, kimúlok
végelgyengülésben, mielőtt az ajtóhoz érnél.
Etta látta, hogy Sophia mélyet sóhajt, erőt vesz magán, és begyakorlott
könnyedséggel elindul. Most először értett meg valamit a másik lány jelleméből:
Sophia bent akart maradni akkor, amikor kiebrudalták.
– Lépj elő a lámpafénybe, hogy jobban lássalak – szólt rá Ettára az Öreg,
miután becsukódott az ajtó Sophia mögött. A padlóra helyezte az ölébe fogott
könyvet.
Nicholas hátratett kézzel szemlélte a jelenetet, ujjai ökölbe szorultak dühében.
Mikor a lány előrelépett, vele lépett ő is; úgy, hogy egy lépéssel most is
megelőzte.
– Etta vagyok – kezdte a lány, hogy betöltse a félelmetes csöndet. Minél
tovább nyúlt ez, annál nehezebben állt ellen a kísértésnek, hogy menekülőre
fogja. Volt alkalma hozzászokni a lámpalázhoz, ez a mostani rettegés azonban
minden korábbin túltett. Lassan erőt vett rajta a több órás utazás fáradsága, s
ólomsúllyal nehezedett a mellkasára.
Miért áll itt ilyen báván? Miért nem ordítja ennek a rémpofának a képébe, mit
gondol arról, hogy megkérdezése nélkül a színe elé kényszerítette? Otthon
lehetne, de itt van, mert az Öreg idekérette. Közben pedig egy szót sem szól,
csak meregeti rá a szemét, mint egy gótikus vízköpő. Ugyanez az alak tartotta
rabságban Nicholast és az édesanyját. Ugyan ki hihette, hogy örültek, amiért
megválthatják szabadságukat, és beleszállhatnak a család játszmáiba?
– Késtél, Samuel.
Talán a csalóka fényhatás tette, de Etta meg mert volna esküdni, hogy
Nicholas megdermedt ezekre a szavakra.
– Nicholas a mostani nevem, amint te is tudod, évek óta. És nem értem, miféle
késésről beszélsz.
– Huszonegyedikére kérettem ide a lányokat. Most viszont huszonkettedike
első órája múlt el tíz perccel! Levonom a késést a fizetségedből.
Ettának felforrt a vére felháborodásában.
– De ez…
– Az emberem lent van a földszinten, vele beszéld meg a részleteket.
Természetesen az igazi neveden ismer, Nicholas! Szavamra, inkább a Nagy
Károly nevet kellett volna választanod, mert úgy jelentél itt meg, mint egy
uralkodó.
Mi volt ez? Az Öreg azon gúnyolódik, hogy valaki maga merészeli
megválasztani a nevét? Miféle ördögi módja ez annak, hogy kitörölhetetlen
múltjára emlékeztessék!
Igenis elbírok majd vele! – gondolta aztán Etta. Úgy kapaszkodott anyja
szavaiba, mint utolsó mentsvárába. Nem és nem fogok összekushadni ez előtt a
gonosz öregember előtt! – fogadkozott magában. – Azt akarom, hogy anyám
büszke legyen rám!
– Mondja, miért vagyok itt? – kérdezte hűvösen.
– Mégis, mit gondolsz? – vonta fel az Öreg ezüstös szemöldökét. Oroszlán
néz így egy házimacskára.
– Gondolom, az a terve velem, hogy túszként tart magánál, így akarja anyámat
magához csalni – felelte a lány.
Cyrus felnevetett. Mély, öblös hangú nevetés volt.
– Tényleg ezt hiszed? És mi van, ha ennek pontosan az ellenkezője igaz?
Etta a rémület és kétely keverékével nézte, amint az Öreg kicsiny, fényes
felületű fotót vett elő selyem házikabátja zsebéből. Úgy megbénította a félelem,
hogy elvenni is alig bírta.
Anyja arca nézett vissza rá. A száját felpeckelték. Ha ijedt lett volna az
arckifejezése, és nem haragos, Etta ebből menten tudta volna, hogy a fotó nem
valódi. De nem. Rose-on ugyanaz a ruha volt, mint a Met-rendezvényen.
Körülötte sötétség terjengett, Etta ennek ellenére ráismert a nappalijukra. Egy
kar nyúlt bele a képbe, a New York Times aznapi számát tartotta. A dátum egy
nappal volt a koncert után.
Etta előtt elhomályosodott a világ. Nem látott mást, csak Alice haldokló arcát,
örökre lecsukódó szemét.
Érezni vélte kezén tanára rászáradó vérét.
– A kedves mama miatt le kell rónod egy adósságot a családunknak – folytatta
Cyrus. – Szóról szóra követned kell az utasításaimat, különben ütött az anyád
utolsó órája, te pedig soha nem kerülsz ki ebből az istenverte korból.
 9. fejezet

ETTA KISZABADULT A KORÁBBI DERMEDTSÉGBŐL, s csupán a düh

hajtotta. Cyrusra rontott volna, Nicholas azonban derékon kapta, és
visszarántotta.
– Maga gazember! – kiáltotta a lány kapálódzva.
– Miss Spencer – próbálta lecsillapítani Nicholas. – Etta!
Olyan szívhez szólóan kérte, hogy a lány nem viaskodott tovább; engedett az
erős karok szorításának. Cyrus felállt, körbejárta, és kíváncsian meredt az
arcába.
– Eddig azt hittem, te is Ironwood vagy, Augustus újabb ballépésének
gyümölcse. De nem, tévedtem. Nem hasonlítasz ránk. Ki az apád?
– Eszemben sincs megmondani – acsargott a lány.
Az öreg lemondóan legyintett, és az ágy mellett álló útiládához lépett.
– Végül is nem számít, ha egyszer nem az Ironwoodok, Jacarandák vagy
Hemlockok vére folyik az ereidben.
Sophia korábban azt mondta, hogy három időutazó család van, a Lindeneket is
beleértve. Ugyanakkor Nicholasszal együtt azt is állította, hogy a többi család
mostanra kihalt, avagy kénytelen-kelletlen beleolvadt az Ironwood nemzetségbe.
– Az anyád volt a Lindenek utolsó élő utazója. Legalábbis így tudtuk, amíg
nem értesültünk a létezésedről.
Cyrus előhalászta az útiláda mélyéről, amit keresett. A lány felé nyújtotta,
hogy vegye el. Nicholas ekkor engedte el Ettát.
Kicsiny bőrkötéses kötet volt, fedelén dombornyomott RCL betűkkel és egy
szépséges aranyozott családfával. Etta azon kapta magát, hogy tekintete
elkalandozik a fatörzs kecses ívén meg az összefonódó ágak hajlatain, melyek
ritkás levélzetben folytatódtak. Az aranyló fa gyökerei hasonlóképpen egymásba
kapaszkodtak, s hajszálvékony, a többit folyton keresztező elágazások
labirintusába rendeződtek.
– Nem ismered fel, ugye? – Ironwood láthatóan mulatott ezen. – Pedig anyád
és a nagyapja, Benjamin Linden átkozottul büszkék voltak a leszármazásukra. Ez
a családod címere.
– Minden nemzetségnek van ilyen családfája – mondta Nicholas csöndesen,
mikor Etta ránézett magyarázatért. A láda felé biccentett, amelynek fedelén
pompás, terebélyes fa volt látható. Vaskos ágai annyira meghajoltak, hogy a
földet verték.
Anyám nagyapja. Azt mondta, ő nevelte fel. Eszerint nem hazudott, csupán
nagyon meggondolta, mennyit mondhat el az igazságból.
– Akkor akadtunk össze Rose-zal, mikor épp a reneszánsz Itáliában járt.
Szerencsés véletlennek tűnt, mert akkoriban hunyt el a nagyapja, és egyedül
találta magát a világban – folytatta az öreg vádló tekintettel. – Megtettem
minden tőlem telhetőt, hogy beházasítsam a családunkba. Augustus volt a
kiszemelt vőlegény. Ő azonban meglépett tizenhét évvel ezelőtt. Azóta nem
akadtunk a nyomára.
Etta keze a könyvre kulcsolódott. Képtelen volt ellenállni a kísértésnek, és
kinyitotta. Tekintete végigfutott a gyöngybetűkön: anyja kézírásán. Olyan volt,
mintha találomra kinyitott volna egy ajtót, s ő, Rose várt volna rá mögötte.
A viktoriánus London. Róma az ötödik században. Egyiptom időszámítás előtt
ezerkétszázban. Vagy száz különböző korszakról állt itt úti beszámoló, rövid
naplóbejegyzésekkel. Például ilyenek: Láttam a királynőt és a herceget, ahogy a
Buckingham-palota felé lovagoltak. Vagy: A teve kis híján leette Gus haját, úgy
tépte le a fejbőréről, mintha füvet legelne. Vagy: Szent ég, csak még egy
pocakost ne lássak tógában…
– Az utazók naplót vezetnek – magyarázta Nicholas halkan. – Feljegyzik,
pontosan mikor haladtak át az átjárón. Így tudják elkerülni, hogy véletlenségből
összeakadjanak önmagukkal.
Etta bólintott. Ujjai szorosan a bőrfedélre záródtak, agya azonban
villámsebesen dolgozott. Mit jelent ez? Hogyan lehet elkerülni, hogy valaki
összeakadjon önmagával?
– Húzd ki magad, gyermekem! Még fel se nőttél igazán, és máris púpos leszel.
Uram, teremtőm!
Etta azonban nem maradt nyugton, fel-alá kezdett járni a helyiségben.
Mi történhetett anyámmal? Megszökött volna?
Ez a felismerés egész lényét megrázta. Az anyja megszökött ezek elől!
Elmenekült basáskodó nevelőapjától, aki uralkodni próbált fölötte.
Az öregemberre sandított. A többi család életben maradt tagjai beolvadtak az
Ironwood nemzetségbe. Erről beszélhetett az anyja? Nagyapja halála után
kénytelen-kelletlen ő is Ironwooddá lett?
– Én is kerestettem. – Cyrus megfordult, és bőrerszényt vett fel a padlóról.
Belenyúlt, egy darab pergament kotort elő belőle, és Ettának adta. A lány
vigyázva szétnyitotta a tekercset. Ismeretlen kézírásra talált.

Urunk, Jézus Krisztus születése után 1099-ben, január 2-a
Gus!
Megírom majd beszámolómat atyámnak, és igen, örömmel fogadom a
büntetést, mindamellett hosszan vívódtam a lelkiösmeretemmel, szóljak-é
Néked erről. Nem mutattad, de én tudom, mennyit gyötrődtél emiatt az évek
során. Jobb akkor már a bizonyság, mint egy életet eltölteni kételyek között,
nem igaz? Napokig tépelődtem ezen.
A hét elején ráleltem egy átjáróra Nassau környékén, ahol épp időztem
volt. Nos, bátyó, nagyon eluntam már magam, és az sem tetszett, hogy
megint visszacitálnak 1776-ba. Mikor hagy már fel az Öreg ezzel a
szörnyűséges rögeszmével? Meddig ugráljam körül? Meghallva a
parancsát, mentem tehát. El tudod képzelni meglepetésemet, midőn jóval
1946 után találtam magam, éspedig valamiféle múzeumban. Megkíméllek a
hely leírásától. Legyen elég annyi, hogy egy újság alapján kiderítettem,
Manhattanben vagyok, 2015-ben!
Igen, higgy a szemednek. Hömpölygő embertömeg kavargott köröttem.
Döbbenetes épületek tornyosultak fölém. Hitemre, rövidesen a tulajdon két
szemeddel látod magad is.
E ponton azonban ismét elbizonytalanodom. Ugye, megbocsátasz ezért?
Nem tudhatom, hogyan hat rád ez a híradás. Hiszen elég volt egyszer
megpillantanod Őt Párizsban, és évekig búsultál miatta. Kiolvastam hát az
újságot betűről betűre, hogy lássam, mi történik a világban. Vessünk az
Öregnek is valamit, nem igaz? Hanem, tudod, az egyik lapon olyan
fotográfiára bukkantam, amitől a lélegzetem is elállt. Nem lehetett
kétségem, a mi Rosie-nkat ábrázolta.
De nem, Henrietta Spencer volt a leány neve. Hegedűművész, s a cikk
egy versenyről szólt, amit Oroszhonban nyert meg. Végigböngésztem az
írást, és nem is hiába. Megtudtam belőle, hogy a leány anyja nem más, mint
Rose Spencer!
E század technikai vívmányai emlékezetesek, de most nem óhajtok szót
vesztegetni erre. A városi közkönyvtár könyvtárosa segített a keresésben…
valamiféle hálón vagy min. Egész pontosan világhálónak nevezik. Ami azt
illeti, menten kitanultam a használatát, és ezentúl már magam is
elboldogultam véle. Mindazonáltal úgy éreztem, tartozom Néked azzal,
hogy folytatom a keresést. Ugrasszuk végre ki a nyulat a bokorból. A
legkorábbi feljegyzés, amit találtam, 1998. október 5-éről datálódik.
Eszerint egy Rose Spencernek nevezett ifjú nőt hároméves kisdedével együtt
bolti lopáson érték. Rose azt állította, most érkezett a városba, és egy
ismerősét igyekszik fellelni.
Remélem, nem zaklattalak fel túlságosan, bátyó. Tudom, felépítettél
 magadnak egy életet, és megelégszel Amelia meg Julian társaságával. Mind
Rosie, mind a leánya jól vannak. Dacára annak, mennyi gyötrelmet okozott
ez a nő családunknak, a magam részéről örülök ennek.

Virgil

– Virgil a másik fiam volt, aki röviddel azután halt meg, hogy megírta ezt a
levelet – magyarázta Cyrus, és kikapta a levelet a lány elgémberedett ujjai közül.
– Augustust egy évre rá veszítettem el, amikor hajója elsüllyedt a tizenhetedik
században.
– Elég legyen ebből! – csattant fel Nicholas, és majd felöklelte az öregembert
a tekintetével. – Mondd meg kerek-perec, mit kívánsz a lánytól!
Cyrus hátradőlt a fotelben, és megrovó pillantást vetett rá.
– Rose-t nem használhatom erre, ezért jobb híján Miss Lindenhez fordulok…
– Spencerhez – helyesbített a lány élesen.
– Lindenhez, a pokolba veled! – Ezt már üvöltötte Cyrus. – Vissza kell lopnod,
amit anyád elvett tőlem!
Etta, aki újabb szitokáradatot készült rázúdítani, meglepődött ezen.
– Hogy mondja? Nem értem.
– Ne játszd itt a süketet, ne élj vissza a türelmemmel! Amit mondtam,
megmondtam. Ha nem vagy hajlandó segíteni, egyedül folytatom a keresést,
téged pedig itt tartalak. Gondolom, láttad azokat a kikötőben strichelő nőket a
kiszállásnál.
– Arra mersz célozni… – hördült fel Nicholas.
– Nem célozgatok én, dehogy célozgatok. A helyzet magáért beszél. Ugyan
hogyan élnél meg máskülönben ebben a században, kicsikém, minden
felkészültség vagy gyám nélkül?
Eszerint vagy őt szolgálom, vagy örömlánynak állhatok – gondolta Etta.
– Tudom, hol az átjáró – blöffölt. – Csupán vissza kell jutnom…
– Betemettethetem azt az átjárót, mielőtt a közelébe jutnál, gyermekem.
Gondold meg ezért, mit mondasz. Játsszunk egy kicsit, jó? Csukd be a szemed,
és képzeld el, hogy ördögöd van, és az embereim előtt érsz a szigetre. Ki segít
tovább? Honnan lesz erre pénzed? – kérdezte Cyrus nyájasan, mintha csak egy
gyerekhez beszélne. – És mi akadályoz meg minket abban, hogy újra érted
menjünk?
Nicholas a segítségemre lenne. Etta felé sandított. Érezte, hogy fojtott dühtől
izzik kettejük között a levegő.
– És mi akadályoz meg minket abban, hogy megöljük az anyádat?
Ő győzött – gondolta undorodva Etta. Mikor megszólalt, olyan éles volt a
hangja, hogy Nicholas közelebb húzódott hozzá, attól való féltében, hogy még
ráveti magát az Öregre.
– Egy emberélet már terheli a lelkiismeretét. Valóban olyan gonosz, hogy egy
másikat is gondolkodás nélkül kioltana?
– Egy másikat? – vonta fel a szemöldökét az öregember. – Ügynökeim nem
jelentettek halálesetet. Noha, meg kell mondjam, felhatalmaztam őket, hogy
szükség esetén erőszakot is alkalmazhatnak. Már amennyiben a helyzet ezt
valóban megkívánja.
– Alice ártatlan volt! – kiáltotta Etta vad dühvel. – Egy védtelen, idős hölgy!
– Akkor már úgyse volt sok neki hátra – vonta meg a vállát Cyrus. – Ne
vesztegesd rá a könnyeidet. Sokaknak még ennyi se jut. A fiaimnak, például.
Vagy az unokámnak. Engem sokkal jobban érdekel, miféle vér tapad anyád
kezéhez. A mi nagy múltú törvényeink szerint nekem lenne jogom megölni
téged, hogy véget vessek ennek a viszálynak. Légy hálás, hogy más utat
választottam.
Ettát annyira megdöbbentették ezek a szavak, hogy kiment a fejéből a
mondandója. Cyrus kihasználta az alkalmat, és folytatta, nem véve tudomást az
előbbi kitörésről.
– Miután ezt az átjárót felfedeztük, több ügynököt is küldtem a te mocskos,
zsúfolt városodba, hogy utánatok kutassanak. Mikor azután kiderült, hogy Rose-
nak gyermeke született, aki talán maga is rendelkezik a mi képességeinkkel,
megtettem a szükséges előkészületeket az utaztatásodhoz. – Ironwood
összefonta ujjait a mellkasán. – Ügynökeim tetemes adományban részesítették
azt a múzeumot, ahol anyád dolgozik. Az ő javaslatukra hívtak meg téged a
kurátorok arra a koncertre… természetesen semmi sem lehetetlen, ha titokban
pénz cserél gazdát.
Etta érezte, hogy megint elönti a méreg, de visszanyelte a haragját. Tudta, nem
vetheti el a sulykot, együttműködést kell mutatnia.
– Megfordult a fejemben, netalán anyád nem tudott az átjáró létezéséről…
hogy nem hallott róla. Vagy esetleg te nem örökölted a képességeit. Ezért
elküldtem érted Sophiát, hogy amennyiben meghallod az átjáró hívását,
áthozzon rajta.
Eszerint az Öreg tudta, hogy hallanom kell valamit – gondolta Etta. Csak azt
furcsállotta, hogy számtalanszor járt a múzeumban, és csupán most először
hallotta azt a hívást.
– Mennyire nemtörődöm volt Rose, hogy mindezt eltitkolta előled! – mondta
ki hangosan Cyrus a tulajdon gondolatát. – Elődeink, akik létrehozták az
átjárókat, tisztább vérűek voltak nálunk. A túlélés érdekében azonban
keverednünk kellett a közönséges halandókkal. Ezért természetesen az átjáró
érzékelésének – látásának és hallásának – képessége is elenyészőben van.
Újabban már csak a rezgésekre hagyatkozunk.
Cyrus bársonyzacskót húzott elő az erszényből, abból pedig egy
szájharmonikát. Szájához emelte a hangszert, és három akkordot futtatott végig
rajta.
Még mielőtt elvette volna a szájától, Etta meghallotta azt a szörnyű hangot…
olyan volt, mint egy távoli sikoly. Ösztönösen valami után kapott, amiben
megfogózhatna. Keze végül rátalált a kandallópárkányra. A fülsértő rikoltás
második szívverésként dörömbölt a fejében.
– Az átjáró a G-dúr hangnemre rezonál – mondta Cyrus.
Etta a homlokát dörgölte, hátha kiáll belőle a fájás, nem lobog benne tovább a
csapdába esett akkordok erdőtüze. A C-dúr hegedűszonáta Largo tételében,
melyet a múzeum választott a számára, szintén előfordultak ugyanezek a hangok
– ti, re, fá –, közvetlenül a zeneszám kezdete után.
A hegedűjével élesztette fel az átjárót, az pedig rezonált rá.
– Milyen különös – dörmögte az Öreg, aki közben magához vette a fotel bal
oldalához támasztott sétabotját, majd felállt, hogy a lányhoz csoszogjon milyen
különös, hogy az anyád nem szólt neked erről.
– Az is roppant különös, hogy anyám elmenekült maga elől. El nem tudom
képzelni, miért – vágott vissza Etta gúnyosan.
Az Öreg keze kinyúlt, és megfogta a lány állát, hogy lecsillapítsa. Kezének
szorítása és saját elképedése lefegyverezte Ettát. Keze ernyedten hullott az
oldalára. Az Öreg magasabb volt nála. Tagbaszakadt testalkata máskülönben egy
bulldogéra emlékeztetett. Ez a néma, hideg fölény most érvényesült igazán,
amikor a lány fölé tornyosult. Bő fél másodpercig Etta úgy érezte, soha nem
győzhet vele szemben.
– Hagyd ezt abba! – csattant fel Nicholas hangja, és karját kinyújtotta kettőjük
közé.
Erőtlen tiltakozás volt, mégis megtette a magáét. A vén szempár kék lángja a
lányról Nicholasra siklott. Etta érezte, ahogy keze szorítása is enyhül. Ez a kéz
lecsúszott a nyakára, és ott is maradt, akár egy kötélhurok.
– Anyád megkedveltette magát a családommal, mikor egy olyan értékes tárgy
után kutattunk, amely egykor az őseimé volt. Eljátszotta a szegény kis apátlán-
anyátlan árva szerepét, kitanulta, amire szüksége volt, azután ellopta az orrunk
elől, ami a mi tulajdonunk. Évtizedek fáradozása ment veszendőbe!
„Nem loptam el soha semmit… Bármilyen rosszul mentek a dolgaim,
bármennyire megkívántam valamit!” – Anyja akkor felelt ezekkel a szavakkal,
amikor ő viccből felvetette, hogy elcsórta a fülbevalót. Láthatóan nem értette a
tréfát.
 Nicholas kiegyenesedett. Látszott az arcán, hogy hirtelen megértett valamit.
– Csak nem az asztrolábiumról beszélsz? Arra célzol, hogy Rose Linden lopta
el?
– Nem célzok én semmire. Ez tény, amiről te helyzetedből adódóan nem
tudhattál – fújt egyet mérgesen Cyrus. – Különböző korokból és helyekről
jelentették, hová rejthette el Rose. Hiába kerestettem azonban, csak további
veszteségekhez vezetett. – Ez a keresés két fiamba és egy unokámba került! –
fordult újra Etta felé. – Mind a hárman a közvetlen örököseim voltak!
– Akkor talán idejében fel kellett volna hagynia vele – fakadt ki a lány. –
Engem pedig végképp kihagyhatott volna a dologból.
Az Öreg elvette kezét a nyakáról és felemelte, mintha pofon akarná ütni.
Nicholas még inkább közéjük nyomakodott; válla eltakarta a lányt Cyrus elől.
– Hagyd ezt abba! Ne tégy úgy, mintha gyászolnád őket. A tulajdon fülemmel
hallottam, nem is egyszer, hogy vérszívónak nevezted Juliant. Egy könnyet sem
ejtettél érte, amikor meghalt.
Ha Augustus és Virgil a fiai, Julian pedig az unokája, hogyan illik bele ebbe a
képbe Nicholas? – fordult meg a lány fejében.
– Nem kutatta át Sophia az ingóságaikat, amikor abban a korban tartózkodott?
– folytatta Nicholas. – Honnan tudod, hogy nem maradt ott?
– Rose okosabb annál, semhogy magánál tartsa. Tett róla, hogy amennyiben őt
elfognák, ne találják meg vele együtt az asztrolábiumot. Mindig is furmányos
teremtés volt. A hálátlanja! Mindazok után, amit érte tettem! – füstölgött Cyrus.
– Azt állította, hogy az asztrolábium a Lindeneket illeti meg. Pedig semmi nem
áll távolabb az igazságtól.
„Egyszer megpróbáltak átverni, sosem felejtem el, milyen érzés. Kis híján
elveszítettem valamit, ami a dédapádé volt.”
Etta nyugalmat parancsolt magára. Nem adhatta ki a gondolatait.
– Egyik ügynököm hónapokkal ezelőtt átkutatta a lakhelyeteket – mondta
tovább Cyrus. – Már ha egy ilyen nyomorúságos odú egyáltalán annak
nevezhető. Legalábbis annak alapján, amit az emberem elmondott.
– A maga ügynöke… – Etta érezte, hogy minden vér kifut az arcából. Kis
híján a szívverése is cserbenhagyta ezekre a szavakra. – A maga ügynöke
behatolt a lakásunkra, és feltúrta a holminkat?
– Emellett több széfet is végigkutatott Manhattanben. Egy levéllel tért vissza,
ami igencsak érdekelt. Aztán visszaküldtem őt meg a többieket, hogy hozzanak
el hozzám.
Miféle levél lehetett? – szaladt ráncba Etta homloka. – Mit jelent ez az egész?
– Készen álltak, hogy szükség esetén besegítsenek Sophiának. Ők fogták el az
anyádat is – folytatta az Öreg. Megveregette a zsebét, ide süllyesztette vissza a
Rose elfogását megörökítő fényképet. – Most pedig csak a parancsomra várnak,
hogy mi legyen vele. Megértetted?
Etta erőt vett magán, és kurtán megbiccentette a fejét.
– Miért olyan fontos az az asztrolábium, hogy nem tudta másikkal
helyettesíteni?
Etta azért tudott erről a fajta műszerről, mert sokszor bejárta Alice-szel és
Rose-zal a Met termeit. Nagyobb az iránytűnél. Az ókorban és a középkorban
csillagászati, asztrológiai és navigációs célokra használták… akár még az időt is
meg lehetett állapítani a segítségével. Legalsó köre, amely körbefogta a benne
mozgó kisebbeket, fokbeosztásával az órákat jelölte. A belső lemezekre a
hosszúsági és szélességi körök voltak rávésve, mi több, az égi szférák bizonyos
részletei is.
A jelek szerint azonban a szóban forgó darab egyéb célokat szolgált.
– A műszer segítségével felül tudunk vizsgálni egy átjárót. A rezonancia
alapján megmutatja, milyen hely és idő vár minket a túloldalon – világosította
fel Cyrus. – Arról is tudósít, elég biztonságos-e az adott átjáró, nem omlik-e rá
az utazóra.
A lány Nicholas felé fordult, hogy vajon ő megerősíti-e az Öreg szavait. A fiú,
miközben beszélt, továbbra is a kandalló ropogó lángjaira szegezte a tekintetét.
– Mikor meghal egy utazó, hatalmas energia szabadul fel a haláltusája során.
Ilyenkor a hozzá legközelebb eső átjáró ingataggá válik, és nemritkán bezárul.
Ha meg ráomlik arra, aki épp áthalad rajta, az illető vagy mindörökre benn
reked, vagy nem tudni, hová vetődik az időben.
Etta érezte, ahogy végigfut hátán a hideg erre a kilátásra.
– Több száz átjárót használunk, de még így is sokkal több azok száma,
amelyeket nem próbáltunk ki. Soraink egyre ritkulnak – folytatta az öreg –, és
valahányszor kiküldök egy utazót, nem tudhatom, hogy visszatér-e. Megeshet,
hogy egy csata kellős közepén találja magát, vademberek ejtik foglyul vagy az
illetékes hatóság. Felfogja az a tyúkeszed, leányom, mit jelentene, ha az
asztrolábium megóvna minket mindettől? De mondhatom ugyanezt
egyszerűbben is, hogy megértsd: egyre kevesebben vagyunk. Gondold el,
hányan rekednek közülünk a jövőben, akik azt sem tudják, kicsodák vagy kit
kellene szolgálniuk. Pedig a családnak égető szüksége van a közreműködésükre.
Akár a véreim, akár nem, mert legyőztem őket, tartoznak nekem ezzel.
Erről szól hát ez az egész? – Ettának bizseregni kezdett a gerince, majd a
bizsergés felkúszott egészen a fejbőréig. Anyám azért vette el az asztrolábiumot,
hogy az Öreg ne basáskodhasson a leendő időutazók fölött?
Ha megtalálnám… és visszaadnám neki…
Rose meg akarta védeni az utazókat. Etta azonban ismerte annyira az anyját,
hogy megértse, nem csupán erről van szó. Lehetséges lenne eltitkolni az
időutazók származását, elköltözhetnének, nevet változtathatnának,
kikerülhetnének ebből a kényelmetlen kényszerből. Elfelejtenék őket.
– És ha magának adom azt a műszert? Mi lesz a jövőmmel? Nem törli ki
egyszer és mindenkorra? – jutott eszébe hirtelen.
Az Öreg meglepetten vonta fel a szemöldökét, hogy ennyi spiritusz van ebben
a fiatal lányban.
– A jövőd biztosítva van. A sok befektetés, amit a századok során át
eszközöltem, kezeskedik erről. Csupán meg szeretném védeni és megtalálni a
véreimet.
– Akkor miért nem Rose-t győzöd meg ennek szükségességéről? Miért nem
hagyod ki ebből Miss Spencert? Túszul ejtetted Rose lányát, hogy elárulja, hol
az asztrolábium? – olvasta az öregember fejére Nicholas.
– Ne butáskodj, fiam – felelte Cyrus. – Ez a nő akkor sem adná ki a titkát, ha
az életét kellene feláldoznia érte. Közben azonban újra meg újra hazudna, én
pedig küldhetném ki a családom tagjait e földteke legpokolibb, legveszélyesebb
pontjaira. Nem engedhetünk meg magunknak ekkora vérveszteséget. Ezért Miss
Linden fogja megkeresni a műszert. Ő a legalkalmasabb erre a feladatra. Elvégre
ő tiszta lappal indul. És ha odavész is közben, legalább ezt segít megfejteni
nekünk.
Házikabátja zsebéből összehajtogatott, kitépett füzetlapot vett elő, és látható
izgalommal Ettának adta.
– Az ügynököm a lakásotokról hozta el ezt. Gyanítom, hogy a titkosírás
kulcsát a családotok őrzi… a Lindenek. Eddig csupán egyetlen sorát fejtettem
meg.
A levél, amely így kezdődött: „Drága Etta, édes kis csillagom…” merő
szócséplés volt. Épkézláb mondatokból állt, mint például: „Ma olyan
gyönyörűek a fák.” Ezt azonban egy ilyen követte: „Kérdezd meg magadtól,
léteznek-e ismeretlen istenek.” Se füle, se farka nem volt ennek az egésznek.
Etta szíve nagyot dobbant. Pontosan tudta, hogyan olvassa a levelet, hiszen
anyja éveken át tanította erre. Nem volt második lap, amit az elsőre kellett
helyezni, de néha az anyjának nem volt lehetősége kivágni a formát, ilyenkor a
megfejtést az első mondat hordozta: „Drága Etta, édes kis csillagom…”
Kedveskedés is lehetett volna, anyja azonban soha nem vetemedett hasonló
érzelgősségekre. Egyvalamit jelentett csupán: csillag alakú kivágást kell a levél
fölé fektetni.
Ezt anyám nekem írta, kizárólag nekem! – gondolta a lány. Elvégre is elbírok
ezzel a helyzettel. Ő maga mondta!
Hosszan nézte a lapot, nehogy elárulja magát a szeme mozgásával. Ha Cyrus
egyvalamit ki is bányászott a szavak dzsungeléból, a levél értelme rejtve maradt
előtte. Nem ismerte a megfejtés kulcsát. Csak az a csillag alakú kivágás kellene,
és menten összeállna az üzenet. Elég baj az, hogy az Öreg egyáltalán gyanút
fogott, és kiszagolta a levél jelentőségét.
Anyám azt akarja, hogy találjam meg az asztrolábiumot – jött rá Etta. Én és
senki más.
Erre gondolhatott, amikor azt mondta, hogy eljött az én idom. Nem csupán azt
tudta, hogy egyszer én magam is utazni fogok, de azt is, hogy pontosan ezért
utazom vissza az időben. Azért, mert Ironwood kényszerít erre.
– Amint látod, a levél neked íródott, neked kell megfejtened, mit jelent –
mondta az Öreg. A lapon csak egyetlen mondat volt aláhúzva, a lap egyik
szélétől a másikig. Etta gyanította, hogy ez lehet a csillag leghosszabb átmérője:
„Menj, mondd meg a zsarnokoknak, hogy egykutyák vagytok.”
– Na, ez az, ami érdekel – mondta Cyrus.
– Vajon mi lehet? – meresztett ártatlan szemeket Etta.
– Egy híres balladából való, amely Nathan Hale, az amerikai kém kivégzését
énekelte meg – magyarázta Cyrus. – De belekerült egy időbe, mire rájöttem erre.
Az a Nathan Hale, aki a híres mondattal az ajkán halt meg a vérpadon: „Csak
azt sajnálom, hogy egy életet és nem többet áldozhatok a hazámért.”
Nathan Hale? Valóban, a jenkik kéme volt, aki a britek közé ment kémkedni a
New York-i ütközet idején, s akit miután elfogtak, felakasztották.{7}
– Jobban tennéd, ha nem beszélnél erről… – kezdte volna Nicholas, de az
Öreg menten torkára forrasztotta a szót.
– Fütyülök a tanácsaidra! – dörrent rá. – Az vezetett nyomra, hogy Benjamin
Linden bosszantóan sokat gajdolta ezt a balladát, amikor a pohár fenekére nézett.
És mivel rokona ennek a családnak, a mondat előfordulása a levélben nyilván
nem véletlen. Képzeld el azonban, mennyire meglepődtem, amikor megtudtam,
hogy a kivégzés helyét egyetlen irat sem említi. Személyesen kellett idejönnöm,
hogy kiderítsem az igazságot. És lám, várt itt rám egy eddig ismeretlen átjáró.
Ott, az út túloldalán. Erős a gyanúm, hogy a levél az egyiktől átvezet a
másikhoz, egészen addig a helyig és időpontig, ahol az asztrolábium rejtőzik.
Olyasmi lehet ez, mint amikor egyik légijárat csatlakozik a másikhoz. Csupán
a menetrendet kell megtudnom hozzá – gondolta Etta.
Közönyös arcot vágott, miközben végigfuttatta ujjait anyja naplóján.
Ironwood észrevette a mozdulatot, kivette a naplót a kezéből, és a hóna alá
csapta.
– Hale-t a mai napon végzik ki – mondta. – Hónapokat kellett várnom erre a
pillanatra. Magam fáradtam ide Manhattanbe, hogy megleljem az akasztás
helyét, mivel a történelem hallgat erről. Mint gondolom, ti is kitaláltátok, itt lesz
velünk szemben, a Királyi Tüzérség Parkjában.
Az átjáró még mindig nyögött, jajgatott, noha a szél elvitte a zajt, mígnem már
csak tompa dobszó hallatszott.
– Meg se próbálja megmenteni? – kérdezte Etta.
– Hogy megakasszam az események menetét? – robbant ki a nevetés az
öregemberből. – Megzavarni az idő folyását? Nem, azt már nem. Minek ment az
ellenséges vonalak mögé a bolondja, közemberi ruhában? Magának köszönheti,
amit kapott.
Ettának a gyomra forgott ekkora kőszívűség láttán.
– Mielőtt elindulsz megkeresni az asztrolábiumot, meg kell fejtened a levelet
– rendelkezett Cyrus. – Talán a megfelelő öltözékkel és tanácsokkal is
elláthatunk az útra.
– Néhány órai okítás nem sokat segít rajta – húzta ki a hátát Nicholas.
Mindez sértette Etta hiúságát. Hát nem vette eddig is példásan az
akadályokat? Ha megtanulja, hogyan utazzon, a többi is gyerekjáték lesz.
Nicholas észrevehette, hogy vet szikrát a lány szeme, mert sietve
mentegetőzni kezdett:
– Én mindössze…
– Ne féltsd te ezt a lányt! – torkollta le Cyrus. – Eleget vártam erre a
pillanatra. íme, a feltételeim, kisasszonykám. Fejtsd meg a levelet; mely
átjárókon vagy átjárók során lehet eljutni az asztrolábiumhoz, és hozd el nekem.
Utána kiszabadul az anyád, és te is hazamehetsz.
Etta merészen állta az Öreg tekintetét. Lassan erőt vett rajta a fáradtság.
Gyötörni kezdte az agyát, hogy áttekintse a helyzetét. Nem ment könnyen.
Cyrus nem juttatja el a Methez vezető átjáróhoz, amennyiben nem teljesíti a
kérését. Lehet, persze, hogy akkor sem, ha teljesíti. Ami azt jelenti, hogy nem
mentheti meg Alice életét.
Nicholasra nem számíthat. Ő csak arra az esetre ígért segítséget, ha veszélybe
kerül. Technikailag erről egyelőre nincs szó.
Anyja hazudott neki. Elhallgatta az igazság nagyját, a többit meg elferdítette.
Kis rejtvényekkel és fejtörőkkel mulattatta, hogy ezeket összerakva magától
boldoguljon, mikor eljön az ideje. Csodálatos szülői gondoskodás, nem igaz? És
mindez miért? Hogy az asztrolábium a családban maradjon? Vagy átkerüljön
valaki más védnöksége alá, és az elrejtse, nehogy egy másik időutazó
rábukkanjon? Ha viszont így áll a dolog, miért nem tanította ki az anyja, miért
nem készítette fel erre… hogy ne legyen ilyen lehengerlő… ilyen
szörnyűséges…
Nem csoda, hogy Alice vitába szállt vele, azt állítva, nem áll készen a
feladatra. Mert nem áll készen. Anyja viszont hitt benne, és végső soron
egyiküket sem akarta cserbenhagyni. Behunyta a szemét, és mélyeket lélegzett
az orrán át, mígnem lecsillapodott a szívverése.
Hazamenni.
Alice-hez.
Anyuhoz.
És a koncert is mindjárt itt van. Mindez rá vár.
Vajon újra lehet-e írni Alice sorsát? Úgy játszani ki az Öreget, hogy közben az
anyját is megmentse?
– Ezt nem gondolhatják komolyan! – hörögte Nicholas. – Vegye fontolóra,
Miss Spencer! Egyáltalán nem egyszerű, amit Cyrus kér magától…
– Nem emlékszem, hogy kikértem volna a véleményedet – dörögte az Öreg.
– Mi van itt megfontolni való? – nézett vele farkasszemet a lány. – Maga
megöli az anyámat, ha nem hozom el azt az asztrolábiumot. Így van, vagy sem?
– Ezer örömmel tenném – felelt az Öreg kaján mosollyal. – Tudnod kell, hogy
szeptember harmincadikáig vissza kell térned. Ha nem teszed, ugrott az
egyezségünk.
– Harmincadikáig? Hiszen az csak… kilenc nap! Nem is kilenc… nyolc.
– Ami közel sem elég idő! – kiáltotta Nicholas. – Julian meg én éveket
töltöttünk kereséssel. Amúgy mit számítana, ha tizennyolc napot adna nyolc
helyett? Miért napokban számol, amikor az idő egésze a rendelkezésére áll?
– Megvan rá az okom – felelte Cyrus. – A lány vagy visszatér harmincadikáig,
vagy mindent elveszít.
Etta harciasan összefonta karját a mellkasán, jócskán elszorítva ezzel ujjai
vérkeringését. Undorodott ettől az alaktól, aki bántotta az anyját, őt pedig arra
kényszeríti, hogy teljesítse a kívánságát. Aki betolakodott az életükbe és megölte
Alice-t…
Most mitévő legyek?
A válasz pofonegyszerű volt: Találd meg az asztrolábiumot. Kutasd fel a
segítségével a nassaui átjáró helyét. Aztán keresd meg anyádat. Mindezt Cyrus
Ironwood akarata ellenére. Visszamehetsz Rose-zal a saját korotokba,
megmenthetitek Alice-t…
Csakhogy miféle élet lenne ez? Rejtőzködve kellene élnie, mindent feláldozva
ezért: a hegedűt, a koncerteket…
Mégis megérné, ha megmenthetné ezzel Alice és az anyja életét.
– Rendben, áll az alku – döntött végül, majd sietve hozzátette, nehogy Cyrus
kiszagolja mögöttes gondolatait: – Belekerül egy időbe, amíg megfejtem a levél
üzenetét. A mai éjszaka nem lesz elég erre.
Valójában két perc is elegendő lett volna, de ezt nem óhajtotta az öreg orrára
kötni.
 Nicholas fejét csóválva, magában morgolódva félrefordult, és a
kandallópárkányra fektette a karját.
– Nagyon helyes – csapta össze a tenyerét Cyrus. – Nálad maradhat az eredeti
példány, hogy dolgozz vele. Reggel folytathatod a munkát. A mellettem lévő
szobát kapjátok Sophiával.
Etta vágott egy grimaszt. Sophia dúlva-fúlva távozott. Ezek után szívesebben
hált volna viharban a háztetőn, mint hogy közös szobán osztozzanak. Látva
azonban, hogy az Öreg elbocsátotta a színe elől, az ajtó felé fordult.
– Miss Linden? – szólt utána Cyrus, mikor keze már a kilincsen volt. – Nem
árt, ha tudod, leányom: nálam van a levél másolata, amennyiben megkísérelnéd
megsemmisíteni. Azt is jobb, ha tőlem tudod meg: nem tanácsos próbára tenni a
türelmemet.
– Értem – mondta Etta.
Mégsem félek tőled! – tette hozzá gondolatban.
Kiért a folyosóra. Lentről felhangzott az ivó zsivaja. Orrát megcsapta a
dohányfüst, a bőr és az ázott kutyák szaga. Még mielőtt becsukta maga után az
ajtót, utoljára visszanézett Nicholasra. Félrefordulva állt, és csüggedten bámult a
lángokba.
Hanem elég legyen ebből – gondolta. Amint a fogadó elcsöndesedik, és a
szállóvendégek nyugovóra térnek, bejáratáig követi majd az átjáró nyugtalanító
zörejeit, pontosan úgy, ahogyan a Metben is tette. Napok óta először érezte, hogy
ura az életének, nem mások szeszélyeinek rabja.
Ekkor azonban egy kéz nehezedett a karjára. A folyosón posztoló őr felvont
szemöldökkel nézte, hogyan vonszolja őt Sophia a szomszéd szoba ajtajáig.
Aztán az őr megállt a két vendégszoba válaszfala előtt.
Etta körülnézett a szűk kis odúban. Hasogatott a feje. Cyrus Ironwood a
türelme maradékát is felélte. Megint ez következik? Talán ez az Öreg igazi
büntetése anyja tettéért: hogy ezekben a lukakban tartsa, négyszemközt a
dühöngő Sophiával. Most megint hallgathatja vég nélküli szitkait, és még csak
meg se fojthatja. Úgy elfogta a méreg, hogy keze önkéntelenül is rákulcsolódott
egy rozoga szék támlájára. Komolyan fontolóra vette, ne vágja-e hozzá a falhoz.
– Te meg mit művelsz? – fordult Sophiához. Ő azonban feltartotta a kezét,
hogy ne zavarja, és fülét a falra tapasztotta.
– Nem hallom őket – mondta, lehalkítva a hangját. – Márpedig akkor, ha
szerencsénk van, ők sem hallanak minket.
Sophia letelepedett az ágyra, szoknyái fodrai-bodrai közé.
– Ezek a bolondját járatják velem! – dühöngött. – Hogy van képük kizárni,
azok után, hogy én hoztalak eléjük! Hogyan merészelnek kihagyni engem!
– Kihagyni? – kérdezte Etta éllel.
 – Igenis, kihagyni! – mondta Sophia dacosan, és kezdte kiszedegetni hajából a
hajtűket. A szobában ott volt a korábbi útiláda. Tele volt ruhával meg
üvegcsékkel. Nem hiányzott az ezüst hajkefe sem. Sophia vad mozdulatokkal
fésülni kezdte vele leeresztett haját.
Ha neki lennék – gondolta Etta, kerülném ennek az undok vénembernek a
társaságát. Ez a szörnyeteg szolgasorsban tartja a lányt, megtiltja neki, hogy
olyan korba kerüljön, amelyik nem fosztja meg a nőket jogaiktól Mennyivel
könnyebb lehetne az élete a drágalátos nagypapa basáskodása nélkül.
– Ugyan miért vágysz közéjük? – kérdezte. – Vagy ha annyira a rokonságban
akartál maradni, miért nem álltál a sarkadra?
– Nagyapának senki nem mondhat ellent – fújt egyet a lány. – Kérdezd csak a
többi családot. Tőlük megtudhatod, mi jár azért, ha valaki ellene szegül az
akaratának.
Etta elgondolkozva ült le mellé. Sophia magából kikelve zihált. Nem lehetett
tudni, hogy a harag vagy a sértett hiúság dolgozik-e benne.
– Mondd el, mit beszéltetek! – parancsolt most rá.
Etta engedelmesen beszámolt a történtekről. Persze nem mindenről. A levelet
is szoknyája súlyos redői közé rejtette, hogy ne lássa meg a másik.
– Az asztrolábium? – mondta újra hüledezve Sophia. – Még mindig azt
keresi? Mindazok után, ami történt?
– Miért, mit tudsz róla? – tapogatózott óvatosan Etta.
Sophia kurtán, keserűen felnevetett.
– Honnan tudnék bármit is? Mit mondanak ezek el nekem? Kérdezd róla a
kebelbarátodat, Mr. Cartert. Négy éve őt meg Juliant küldte érte az Öreg.
Megint ez a titokzatos Julian.
– Ő Cyrus unokája, ugye? – nyomult tovább Etta.
– Csak… már meghalt – kezdte Sophia akadozva. – Ő volt a családi vagyon
örököse, miután az apja vízbe fúlt, a nagybátyja pedig meglőtte magát egy
vadászbalesetben.
Beletúrt sűrű, fekete hajába. Babaarca a semmibe révedt.
– Ő volt a jövendőbelim.
Jövendőbeli?
– Eljegyeztétek egymást?
Etta mindennek ellenére megszánta a lányt. Sietve megpróbálta elfojtani
együttérzését. Távolságtartásra volt szüksége.
– Gyerekkorunktól egymásnak szántak minket – folytatta Sophia. – Tökéletes
frigy lett volna. Tudod, milyen ritka, hogy két időutazó egymásra talál? Mi is
csak azért házasodhattunk volna össze, mert távoli unokatestvér voltam. Julian
a…
 – Mi? – sürgette Etta. Nemigen kellett noszogatnia a másikat, beszélt ő
magától. Talán nincs senki, akinek kiönthetné a szívét – villant át Etta agyán.
– Apámat semmire sem becsülték ebben a családban – folytatta Sophia, s a
haja végét gereblyézte a kezével. – Nagyapa távoli kuzinja volt, aki összejött
valami gyanútlan ribanccal. Mikor visszatért hozzá repetáért, holtan találta, én
meg a nyakába szakadtam. Néhány év múlva halálra itta magát. Egyedül álltam a
világban. Csak Nagyapa volt hajlandó magához venni. Azt mondta, egyetlen
utazót sem hagyhat felügyelet nélkül. A legtöbb embernek egyetlen árnyéka van,
nekem azonban kettő. A múltam folyvást ott van a sarkamban, a nap minden
órájában és percében; képtelen vagyok lerázni magamról. Ha hozzámentem
volna Julianhez, a többi utazó talán nem súg össze a hátam mögött. Végre
tisztelettel néztek volna rám.
Végig a történelem folyamán a nők a házassággal vélték maguk mögött hagyni
múltjukat és felemelkedni a társadalmi ranglétrán. Nem tehették ezt önerőből,
mint a férfiak. Durva igazságtalanság volt ez velük szemben. Kivált Sophiával,
akire szép jövő várt volna, ha nem zárja ketrecbe ez a család.
Etta kezét homlokára szorítva gondolta ezt végig. Sophia közben talpra
szökkent, és bontogatni kezdte a fűzője meg a ruhája zsinórjait.
Etta pillanatnyi habozás után felállt, hogy segítsen neki.
– Ha rokona vagy az Öregnek, és kevés már az utazó, miért nem lettél az
örököse?
Sophia a szemét forgatta.
– Azért, mert pár hónapja született egy gyermek a családba. Nagyon távoli
rokon, tán egy csepp Ironwood-vér sem folyik az ereiben, valamiért mégis
méltóbb örökösnek véli Nagyapa, csupáncsak mert fiú. Egyszóval a kis Marcus
Ironwood örököl majd meg mindent. Egyelőre legalábbis ez van. Fel kell nőnie
ahhoz, hogy kiderüljön, ő is utazó-e vagy csak őrző. Utóbbi esetben Nagyapa
talán hajlandó változtatni a szabályokon.
– De hát ez nevetséges! – háborodott fel Etta. Kissé elborzasztotta ugyan a
gondolat, milyen lenne Sophia ennek a családnak az élén. Sokkal rosszabb azért
nem, mint az Öreg. Még mindig nem volt meggyőződve arról, hogy nem volt-e
része Alice meggyilkolásában. Mégsem lehetne megtagadni tőle a jogait, csak
mert nő… egyetlen nőtől sem.
– Az hát… Egyetértesz? – lepődött meg Sophia. – Jó, mindig így volt ez,
amióta világ a világ, mégis… az idősebb kuzinjaink kiestek Nagyapa kegyéből,
mert nem az ő óhaja szerint házasodtak. Egyedül én állok elég közel a családhoz
a nemzedékemből, aki jogot formálhatna az örökségre. Ráadásul az egyetlen
utazó vagyok, akit ő nevelt ki.
– Talán eljött az idő, hogy kiharcold ezt magadnak – mondta Etta. – Nem
tudsz kiállni magadért?
– A nők nem vehetnek részt a családi tanácskozásokon. Hogyan tehetném
ezek után? Hogyan vehetném rá Nagyapát, hogy lássa, ami majd kiszúrja a
szemét? – ingatta a fejét Sophia. – Hogyan szállsz szembe egy heggyel? Hogyan
hordod el, amikor még ásód sincsen?
– Talán nem kellene elhordanod azt a hegyet – jegyezte meg Etta. – Meg is
mászhatnád.
Sophia rámeredt, arca még mindig piros volt a haragtól.
– Nem hinném, hogy lesz valaha is jobb esélyem Juliannél. Ő… egyszerűen
tökéletes volt.
– Senki nem tökéletes. Még te sem.
Sophia felhördült ezekre a szavakra. Bemászott az ágyba, és a fal felé fordult,
hogy helyet csináljon maga mellett Ettának, aki pillanatnyi habozás után
befeküdt mellé. A lehető legtávolabb húzódott tőle, vigyázva, hogy le ne essen a
fekhely széléről. Furának érezte a matracot, mintha szalmával tömték volna ki…
legalábbis olyan szaga volt. Az ágykeret minden mozdulatukra megnyikordult.
Nemcsak ezt a hangot lehetett azonban hallani, hanem a matracot rögzítő kötelek
súrlódását is. A hajókötelek adtak ilyen hangot, amikor a matrózok átállították a
vitorlákat. Etta Nicholasra gondolt, hogy ő vajon hol kapott szállást.
Sophia áthajolt fölötte, hogy elfújja az éjjeliszekrényen álló gyertyát. Füstje
ezüstláncként csillogott tovább a sötétben.
– Ki volt Nicholas apja? Augustus? – suttogta Etta bele az éjszakába.
– Igen, ő. – Az egész ágy megremegett, ahogy Sophia felé fordult. Hosszú
csönd következett, melyet egyedül a lány lélegzetvételei szakítottak meg. –
Őszintén szólva nem sokat tudok erről… a nagyja annak is szóbeszéd, de
Augustus őrülten szerelmes volt Rose-ba. A te anyádba. Mindenki tudott erről.
Ahogyan arról is, hogy szegény fiúra nem lehetett ráismerni, miután Rose eltűnt.
Egészen … megzavarodott.
Mi is állt abban a levélben? „Remélem, nem zaklattalak fel túlságosan,
bátyó.”
– Éveken át kutatott utána, Nagyapa határozott tilalma ellenére. Végül muszáj
volt eleget tennie kötelességének és örökösről gondoskodni, ezért megnősült…
Nekem meg ott volt Julian. Augustus azonban… kellemetlen ember volt.
Csélcsap, hidegszívű. Egy szörnyeteg. Elvette, amit kiszemelt magának. Érted,
amit mondok?
Etta értette.
Nicholas anyja a család rabszolgája volt. Augustus megerőszakolta, ágyasnak
használta, és a végén még csak fel se szabadította. Ettának ölni lett volna kedve,
amikor erre gondolt.
 – Juliant egészen más fából faragták – folytatta Sophia csöndesen. – Nem, ő
teljesen más volt. Kedvesebb.
– Szeretted? – kérdezte Etta. Sophia eddig óvatos tartózkodással beszélt csak
róla. Vagy azért, mert túl friss volt a gyásza, vagy mert mégsem volt ez akkora
emésztő szenvedély kettejük között.
– Meg voltam elégedve… a helyzetemmel – mondta. – Ő érdemelte volna
meg, hogy tovább éljen, nem ez a gazfickó! Ha nem tudnád, Nicholas tehet a
haláláról, amit ő készségesen el is ismer… mintha ez felmentené a bűne alól.
Nem lett volna szabad elindulniuk a Himalájába, kivált nem az esős évszakban.
Azért ment Juliannel, hogy a gondját viselje és kiszolgálja. Hogy vigyázzon rá,
nehogy baja essen. Hogy szükség esetén akár életét is áldozza érte. Neki kellett
volna kezdeményeznie, hogy forduljanak vissza, és keressenek biztonságosabb
útvonalat.
Etta szembefordult vele. Félt megkérdezni, mégis furdalta az oldalát a
kíváncsiság. Nicholas nyilván nem ok nélkül hagyott fel az utazásokkal. Valami
olyasmire célzott, hogy megrekedt ebben a korban. Etta úgy érezte, közel van a
titok nyitjához.
– Mi történt? – kérdezte.
– A Takcang Palfug kolostorba igyekeztek, hogy elhozzanak onnan valamit,
amire Nagyapának fájt a foga.
Csak nem az asztrolábiumot? – villant át Etta agyán. Nicholas egyáltalán nem
tűnt meglepettnek, amikor hallott róla.
– A kolostor fent van a hegyek között, egy meredélyre épült rá. Ha hihetne az
ember ennek a patkánynak, vihar kerekedett, Juliannek megcsúszott a lába, és
lezuhant. Hogy lehet, hogy Nicholas nem tudta visszahúzni, amikor ott volt a
közelben?
– Egek! – suttogta Etta.
Sophia megint a falnak fordult. Háta maga is merev, rideg fallá változott.
– Az egyik fivér meghalt, a másik megmaradt. Ha engem kérdezel, nem volt
ez véletlen.
Etta állkapcsa megfeszült, ahogy összefonta karját a hasa előtt.
– Miért tette volna Nicholas? Julian a féltestvére volt… ráadásul becsületes…
– Mit ér a becsület a kapzsiság árnyékában? – mondta tovább Sophia. –
Különben igazad van, ezeknek ugyanaz a vér folyik az ereikben. Miután eltette
láb alól Juliant, Nicholas tarthatott igényt leginkább az örökségre. Elvégre
Nagyapa közvetlen leszármazottja.
– Nem, ez lehetetlen! – hunyta be a szemét Etta. Nicholas volt itt az egyedüli
támasza; az egyetlen ember, akinek megbízhatott a szavában, az úri
becsületszavában. Nem hagyhatta, hogy Sophia ezt is elvegye tőle. Előbb
mindenképpen hallania kellett Nicholas verzióját a történtekről.
– És tudod mi a legszomorúbb az egészben, Etta? – suttogta Sophia. – Ha
Nagyapa elé merne állni a kérésével, engedne neki. Jól tudom. Ebben a
családban ugyanis egy fattyú még mindig előbbre való egy lánygyermeknél.
– Akkor menj el innen, Sophia! Szökj meg, ha muszáj… ha tényleg nem sok
jóra számíthatsz ettől a családtól. Tűnj el, ahogyan anyám tette, és kezdj új
életet! – buzdította a lányt Etta.
Csak nagy sokára kapott választ.
– Ha nem tartozom az Ironwoodokhoz, senki vagyok. Nincstelen senki –
mondta Sophia elvékonyodott hangon.
– Ez nem igaz – Ettát meghökkentette, milyen leforrázottan beszél a másik.
Már csupán az átjáró felelt a szavaira. Halk moraja szabadságról,
felfedezésekről, a veszteségek jóvátételéről suttogott. Csupa- csupa hazugságról.
Mégsem adott helyettük mást, csak rabságot és csalódást.
 10. fejezet

NICHOLAS A KANDALLÓ TŰZÉBE MEREDT, S a lángok táncát figyelte.

Végig magán érezte Etta tekintetét, ám amíg az ajtó be nem csukódott mögötte,
mozdulatlanná dermedt. Ahogy elindult az éjjeliszekrény felé, hogy gyertyát
gyújtson, hallotta az Öreg ziháló, szörtyögő lélegzetvételeit. Cyrus ujjai egy
arannyal keretezett medalionra fonódtak, amelyet Nicholas már számtalanszor
látott.
Az ovális ékszer az aggastyán feleségének, Minervának a képmását foglalta
magába. Az első feleségéét, nem a másodikét, a nyomorult hárpiáét, aki két fiút
szült neki, majd belehalt a harmadik születésébe. Nem Augustus vagy Virgil
anyjáét, akiket szemlátomást nem igazán kívánt emlékezetébe vésni, és nem is
Julianét, aki pedig minden kívánságát zokszó nélkül teljesítette. Például, hogy
kizárólag másik utazóval lépjen frigyre.
Cyrus számára egyedül Minerva létezett az arany hajával, zöld szemével és
sugárzó szépségével… egy igazi trójai Heléna. Mikor azonban összeházasodtak,
Cyrus épp hatalmi harcba keveredett. A tét az utazók sorsának irányítása volt.
Elrejtette a feleségét, végül mégsem tudta megmenteni. Mikor esküdt
ellensége, Roman Jacaranda megölte asszonyát, kitört a háborúság a négy család
között. Utolsó csepp vérig küzdöttek, az emberiesség maradékát is levetkőzve
magukról. Julian sokat mesélt Nicholasnak az öreg bosszúszomjas tombolásáról.
Vérfagyasztó történetek voltak ezek arról, hogyan kerekedett fölébe valamennyi
ellenfelének, s lett az új szövetség Nagymestere.
Mindez azonban nem hozhatta már vissza Minervát. Ellenfelei ravaszul olyan
évet választottak a megölésére, ahová nem vezetett átjáró, hogy Cyrus ne tudjon
visszatérni és megmenteni. Néhány évvel korábbra sem utazhatott, hogy kivárja
a történteket. Ehhez ugyanis önmagával kellett volna találkoznia. Ilyenformán
nem is figyelmeztethetett senkit idejében – természetesen önmagát sem –, mert
ezzel az egész jövőt és önnön leendő győzelmét is megváltoztatta volna.
Ez pedig mindent elmond erről az emberről, tette hozzá Nicholas gondolatban.
Még élete asszonyáért sem volt hajlandó kockára vetni a vagyonát és befolyását.
Olyan lett a szíve, mint a kovakő, már csak a harag szikráinak csiholására volt
alkalmas. Könyörtelen és kőszívű lett. Habozás nélkül elrabolt egy fiatal nőt
otthonról, hogy évtizedes, meddő, ostoba keresgélésbe hajszolja.
 – Ezt nem gondolhatod komolyan – morogta most Nicholas fogát csikorgatva.
– A lány oda is veszhet. Életveszélybe hajszolod, és mindezt miért? A puszta
ígéretért, hogy egyszer majd hazakerül?
Ettával műveli ezt. A huszonegyedik század leányával. Aki a távoli,
beláthatatlan jövőből érkezett. A kalózszívű Ettával. Ez az asztrolábium már
eddig is három emberéletet követelt. Most Cyrus azt kívánja, hogy Etta is
áldozza fel érte a magáét?
– Miért? Eddig nem az derült ki, hogy alkalmatlan a feladatra – mérte végig
az Öreg. – Elég erős hozzá, és indítéka is van bőven. Ráadásul nem kell attól
tartanunk, hogy önmagával találkozik. Szinte minden más utazónál fennáll ez a
veszély. Alig kívánok tőle többet, mint hogy tartsa a száját a családunk viselt
dolgairól. Ehhez pedig nem kell egyéb, mint értesíteni jöveteléről a különböző
korok őreit.
Etta azt hiszi majd, önállóan cselekszik, holott az Öreg olyan, akár a
mitológia százszemű Argosza, csak az ő szemei az idő testén szétszórva lesnek
rá. Vajon jól tette-e Rose, hogy eddig ismeretlen átjárókat használt, már ezt a
szemköztit leszámítva, ami itt van elrejtve a Királyi Tüzérség Parkjában? Őt nem
figyelték az őrök, de akkor sem segíthette volna senki, ha történetesen bajba jut.
– Ez a család dolga lenne, nem…
– A mi családunké – javította ki az Öreg.
Ugyanaz az ember volt ez, aki annyiszor pofozta fel őt, Nicholast, hogy
megtanult figyelni a szavára, és kikerülni az útjából. A gyáva féreg bezzeg soha
nem emelt kezet a saját fiára, Augustusra, arra a szörnyetegre. Dacára annak,
hogy rettegésben tartotta a környezetét erőszakos természetével.
– Julian a szemed fénye volt, mégis halálba küldted…
Cyrus az asztalra csapott az öklével. Nicholas összerezzent a hirtelen hangra.
– A te gondjaidra bíztam. Azóta siratom… minden egyes új napon.
Lárifári – gondolta Nicholas keserűen. Ő maga annál gyakrabban álmodott
erről: Julian segélykérő tekintetéről az utolsó előtti pillanatban, még mielőtt
kicsúszott keze a kesztyűből s az eső függönyét áttörve a lenti sziklákra zuhant.
A vakító fényrobbanásról, amely fehér derengésként remegett tovább a ködben.
A közeli átjáró mennydörgést idéző robajáról, miközben elnyelte az energiát,
amely az időutazók halálakor szabadul fel. Jeges félelem kísérte ezeket az
álmokat. A Cyruséit nyilván vér és tűz, a Gyehenna lángjai.
Mikor utoljára állt ez előtt az ember előtt, kimerült és éhes volt, s a bűntudat
súlya alatt roskadozott. Órákon át jelentett az Öregnek. Julian halálával beomlott
a Butánba vezető átjáró. Nicholas kénytelen volt kézbe venni öccse bőbeszédű
útinaplóját, hogy találjon még egyet ugyanebben az évben. Így jutott át egy
újabba, majd megint egy újabba, végül pedig abba az évbe, amelyben az Öreg
élt. Mindez hónapokat vett igénybe. Mikor elé került, Cyrus ütötte-verte. Akkor
sem állt volna ellen a rázúduló csapásoknak, ha maradt volna benne jártányi erő.
Egy idő után elnémult, és felhagyott a bocsánatkéréssel.
Most azonban igenis beszélni akart.
– Miss Spencert én hoztam idáig. Felelek a biztonságáért.
– Te kizárólag nekem tartozol elszámolással, senki másnak – olvasta a fejére
az Öreg.
– Nem neked, hanem a saját lelkiismeretemnek – vágott vissza Nicholas
élesen.
Ez az ember soha többé nem fogad el engem – gondolta. A kígyó levedli a
bőrét, de a színét nem változtatja meg.
Az öregember a térdére támasztotta a két kezét, s fürkészőn méregette.
– Mikor értesültem arról, hogy te is rendelkezel a képességeinkkel… és
megtaláltak téged meg Hallt a dokkoknál… tudod, mi volt az első gondolatom,
amikor megláttalak?
Nicholas megmerevedett e szavakra.
– Nos, arra gondoltam, hogy úgy viselkedsz, mint egy Ironwood, dacára
annak, hogy nyakigláb csontkollekció voltál. Imponálóan hamar belementél,
hogy kiképezzelek Juliannel együtt.
Ez volt Nicholas életének legnagyobb szégyene. Hitt Ironwood álnok
szavainak, aki mesés kalandokat és hatalmat kínált neki.
– Igen, és megígérted, hogy segítesz kideríteni, ki vásárolta meg anyámat –
vágta Cyrus képébe. – Azt is ígérted, hogy kárpótolsz a rajtunk esett sérelemért.
Egyik ígéretedet sem teljesítetted.
Négy évet dobott ki ezért az életéből. A második csapás akkor érte, amikor
Cyrus büntetésből a saját idejébe száműzte. Ekkor tudta meg, hogy anyja
időközben sárgalázban halt meg, egyedül, idegenek között, miközben ők az
asztal alá itták magukat New Orleans-ben, 1921-ben. Az idő tájt is azt az
átkozott asztrolábiumot kergették.
– Figyelmeztetlek, ha még egyszer megpróbálsz átverni… nem adod ki a
fizetségem, amiért eléd hoztam a hölgyeket, hát a két kezemmel fojtalak meg! És
örömmel teszem, akkor is, ha felakasztanak érte!
Cyrus elismerően végigmérte, ez azonban még jobban felborzolta Nicholas
idegeit.
– Még nincs vége a megbízatásodnak, Samuel.
– Nicholasnak hívnak! – Ezt a nevet választotta magának még gyermekfejjel,
amikor Hallék magukhoz vették. Az Öreg nem volt hajlandó szájára venni ezt a
nevet; akkor sem, amikor évekkel ezelőtt visszahozta a családba, hogy Juliant
szolgálja.
 Nicholas a tengerészek, bűnbánó bűnösök és gyermekek védőszentje volt –
mindazoké, akik közé ő is számította magát. E nevet viselve nem csupán
védettnek vélhette magát, de azt is elhitte, hogy meg tud védeni másokat.
Az Ironwoodok ezt természetesen újabb jellemhibának tekintették.
Cyrus lehajtotta a fejét.
– Eddig elégedett vagyok veled. Emelem a béred, amennyiben belemész az
alkuba.
Volt valami ezekben a szavakban, ami egy pillanatra fogva tartotta Nicholast.
De azután megrázta magát.
– Nekünk kettőnknek nincs többé dolgunk egymással – felelte erélyesen. –
Lemegyek, hogy felvegyem a fizetségem a földszinti emberedtől.
Közben pedig rájövök, hogyan szabadíthatnám ki Ettát – tette hozzá
gondolatban.
– Az az összeg aligha lesz elegendő, hogy saját hajót vásárolj magadnak –
mondta Cyrus. – Na, igen, pontosan tudom, miért fogadtad el ezt a megbízatást.
Nincs ebben semmi meglepő. Le a kalappal a képzelőerőd előtt. Vág az eszed,
mint a borotva. Ifjúkori önmagamra emlékeztetsz.
Nicholas úgy érezte, mintha egy vödör tűzforró kátrányt borított volna a
fejére.
– Biztosíthatlak… semmi közös nincs bennünk.
– Teljesen igazad van – legyintett az Öreg. – Nem küldhetem ki egyedül ezt a
gyermeket. Egyrészt, mert még elárulja magát és megölik, de azért sem, mert
túlságosan is az anyja lánya. Ármányos, agyafúrt teremtés. Ahogy a szemébe
néztem, mintha Rose Linden nézett volna vissza rám. Nem hagyhatom, hogy
másodszor is a bolondját járassák velem.
Nicholasnak átfutott az agyán: jól látta-e, hogyan villan meg a felismerés
szikrája Etta szemében, amikor kézbe vette azt a levelet. Lázadást sejtett a lány
látszólagos engedelmessége mögött.
– Azzal tetézem hát eredeti fizetségedet, hogy rád ruházom e korszakban
valamennyi ültetvényem tulajdonjogát. Tetszés szerint rendelkezhetsz velük –
folytatta Cyrus. – Felszabadíthatod a rabszolgákat, eladhatod a földet vagy
folytathatod tovább a művelését az eddigiek szerint. Akkora vagyon üti a
markodat, hogy abból nem egyetlen hajót vehetsz meg, de egy egész flottát.
Nicholas minden porcikája megdermedt. Maga sem tudta, mit érez: félelem-e
ez vagy remény.
– Miért tennéd? Sophiától tudom, hogy ebben a korszakban kívánsz maradni,
és ingatlanokat keresel felvásárlásra – mondta. Az Ironwoodok bevétele
különböző századokból származott. Előnyös beruházásokkal növelték
vagyonukat, és virágzó vállalatok részvényeit vásárolták fel. Nicholas tudta,
hogy amit az Öreg felajánlott, az ehhez képest csöpp a tengerben, ahhoz azonban
akkor is sok, hogy Cyrus csak úgy odadobja neki. Meglenne ennek az ára.
– Sophia nem lát bele a terveimbe. Különben pedig mindössze addig óhajtok
ebben a korban maradni, amíg elő nem kerül az asztrolábium. – Cyrus
magyarázata meglepte Nicholast.
Habozott egy pillanatig, majd fejbiccentéssel jelezte, hogy kíváncsi a
folytatásra.
– Mindennek fejében el kell kísérned a lányt. Túl sok van benne az anyja
véréből. Előre tudom, hogy valamikor megpróbál majd megszökni. Neked arról
kell gondoskodnod, hogy senki előtt ne fedje fel magát, vagy ne próbálja másfele
terelni az idő folyamát. Természetesen az asztrolábiumot is visszavárom. A lány
a kettőnk alkujáról sem tudhat. Ha mégis értesül róla, az egyezségünk érvényét
veszti, és teszek róla, hogy többé ne tehesd be a lábad egyetlen kikötőbe sem.
Nem csupán Amerikában, de Európában és Indiában sem.
Nicholas érezte, hogy hideg verejték lepi el a gerincét, ahogy megpróbált
ellenállni a kísértésnek. Maga előtt látta, milyen lenne, ha úr lehetne a maga
birtokán, ha végre felszabadíthatná a család rabszolgáit, és kárpótlást kapna
annyi szenvedésért. Ez az ajánlat szinte valamennyi kívánságát teljesítené. A
pénz hatalom. Tiszteletet vívhatna ki vele magának, és köpne azokra, akik nem
adnák meg önszántukból.
Julian segélykérő arcát azonban nem tudta kiégetni az emlékei közül. És most
is, mi ez? Megint a szolga szerepébe kényszerülne. Ez a vállalkozás szinte biztos
kudarc. Ráadásul a lánynak is ígért valamit, amit…
Julian arca eltűnt, s Ettáé jelent meg helyette; holtsápadt volt a rémülettől.
Nem akar még egy halálesetet. Nem tudná elviselni…
– Természetesen tudom, nem lesz könnyű elnyerned a kislány bizalmát. Úgy a
szívéhez férkőznöd, hogy elárulja az asztrolábium hollétét, miután ő maga rájött
erre. Ezután azonnal vissza kell térned hozzám, és haladéktalanul munkához
látunk.
Hogy magára hagyja a lányt egyedül, elveszetten, miközben ő dolgára megy?
Ez a gondolat sértette Nicholas hiúságát, és felszította félelmeit.
Hiszen védelmet ígért Ettának, amennyiben rászorul erre. Nem kérdés a
mostaniak fényében, hogy veszélyben az élete. De talán el lehetne érni, hogy a
kecske is jóllakjon, és a káposzta is megmaradjon. Ha vigyáz Ettára, egyúttal
attól is megvédi, hogy szembeszálljon Ironwooddal. Miután pedig megszerezték
azt az átokverte asztrolábiumot, rákényszerítheti az Öreget, hogy betartsa az
ígéretét. Majd visszaviszi Ettát a nassaui átjáróhoz, vagy hová a csudába.
Mi mást tehetne? Adja fel a jövőjét valaki kedvéért, aki csak futólag lehet
része az életének? Egész idáig másokért élt, nem lenne itt az ideje, hogy végre
magára is gondoljon?
Tartozik ezzel önmagának. Mi több, akár Juliannek is. Be kell fejeznie, amit
ketten elkezdtek, hogy ne legyen hiábavaló a halála.
Neki, a családnak tartozom, nem ennek a lánynak – gondolta. Elvettem az
Öregtől az unokáját. Ha most kiegyenlíteném a számlát, soha többé nem kellene
látnom azt a gonosz ábrázatát.
Cyrus le sem vette róla a szemét.
– Látom az arcodon, hogy habozol – mondta. – Ha ez kapósabbá teszi az
ajánlatomat, hát tessék, feloldom számodra az időutazás tilalmát. Bárhová,
bármikor mehetsz, tetszésed szerint.
Nicholas ösztönösen meghőkölt e szavakra, de aztán erőt vett magán.
– Száműzetésem ebbe a korba büntetés, ezzel fizetek Julian haláláért. Nem
vágyom más korokba – felelte.
Így is érezte. Mégis furcsa feszengés fogta el az ajánlat hallatán. Ironwood
tombolt haragjában, amikor legyengülve, sebesülten visszatért Julian nélkül. Már
akkor jogosnak fogadta el a neheztelését, és ez azóta sem változott. Nem azt
tekintette bűnének, hogy megfosztotta az Öreget utolsó közvetlen
leszármazottjától, hanem azt, hogy ezzel elment az Ironwoodok egyetlen emberi
képviselője. És most mindezért bocsánatot nyerne, mintha mi sem történt volna?
Mintha Julian személye semmit sem jelentene?
Szinte örült annak, hogy apja vízbe fúlt, mielőtt Cyrus rátalálhatott volna,
ugyanakkor éveken át gyötörte a lelkifurdalás Julian haláláért. Leginkább
egyetlen kérdés kínozta: mire való az időutazás, ha úgysem változtathat semmin.
Ha nem mentheti meg Juliant, s még önmagát sem figyelmeztetheti, hogy ne
lépjenek rá arra a végzetes ösvényre. Hogy messziről kerülje el Ironwoodot.
Ólomsúlyként nehezedett rá a tehetetlenség érzése – most is ugyanúgy, mint
mindig.
Mekkora fáradságába került az is, hogy visszanyerje Hall és Chase bizalmát,
miután otthagyta őket álságos ígéretekben és üres frázisokban bízva. Hall
korábban minden meggyőző erejét bevetette, hogy lebeszélje az Ironwooddal
való társulástól, ő azonban ment a maga feje után.
– Miért épp harmincadika? – kérdezte most. – Mi olyan fontos ebben a
dátumban?
– Csak azért szabtam pontos határidőt, hogy a lány tudja mihez tartani magát.
Hanem az Öreg soha semmit nem tett ok nélkül. Volt itt valami, valami fontos,
amit eltitkolt. De hát mikor nem titkolódzott? Nicholas nem volt biztos abban,
hogy örülne, ha megtudná, mit rejteget a tarsolyában.
– Mondj igent, Nicholas! – tartotta elé a kezét Cyrus, hogy belecsapjon.
Olyan sokat számít, ha megteszi? Nicholas maga előtt látta az évek során
felépített jövőjét, ami most ott várakozott az Öreg kérges tenyerében. Mindössze
bele kell mennie az alkuba. Elég néhány szó, és jóra fordulhat a sorsa…
Talán valóban jobban hasonlítanak egymáshoz, mint maga is beismerné.
– Írásban szeretném látni az egyezségünket… valódi szerződésként – hallotta
meg a saját hangját.
Az Öreg szeme felcsillant.
– Gondoltam rá. Egy példány a tied.
A szerződés az útiládájában várt sorára, egy golyóstollal együtt, hogy aláírja.
Nicholas régen használta, ügyetlenül fogta ezért kézbe, s közelítette hegyét a
papíroshoz. Előtte elolvasta a szerződés szövegét. Émelyítőnek érezte a
kikötéseit. Az Öreg eléggé ismerte ahhoz, hogy tudja, beadja majd a derekát.
Nem csikarhatott volna ki jobb feltételeket, ha a sarkára áll?
– Na, ezzel is megvolnánk – dörmögött elégedetten Ironwood. Elvette a saját
példányát, és akkurátusan harmadára hajtogatta össze. Kezét ismét kinyújtotta,
az alkut megpecsételendő. Nicholas röviden kezet rázott vele. Úgy égette
tenyerét Cyrus markának szorítása, mintha magával a Sátánnal parolázott volna;
mintha e tenyeret magának a Gyehennának a lángjai hevítették volna ilyen
tűzforróra. – Holnap indultok a lánnyal – folytatta az Öreg. – Amint megfejtette,
hol a következő átjáró.
Nicholas némán bólintott, mert nem jött hang a torkára.
Bocsáss meg, anyám! – morogta magában, mialatt sietve távozott. – Azt
teszem, amit tennem kell.
Nem azért ment bele ebbe, mert az Ironwood névre ácsingózott. Nem óhajtott
megmaradni egy olyan családban, amely mindig is kivetette magából. Utazni
sem kívánt újra, nem akart túllátni saját élettere határán. Nem a lányért csinálta
ezt, aki sosem lehet az övé, hanem saját jövőjéért és Julian emlékére.
Majd ura lesz az érzéseinek.
Végigviszi ezt az egészet, hogy azután egyszer és mindenkorra lezárja
életének ezt a fejezetét.

Csak ment és ment előre mérföldeken keresztül, minden különösebb cél nélkül.
Hozzá akart szokni, hogy szilárd föld van a lába alatt. Órák óta gyalogolhatott
már. Egyedül a szabadságlevelét vitte magával a kabátzsebében, meg azt a pénzt,
amit Ironwood a lányok New Yorkba hozatalára folyósított… bolond lett volna
bármelyiket is a fogadóban hagyni. Szokatlanul felhőtlen volt az ég a közelítő
virradatban, miközben lassan kivilágosodott körülötte. Mikor e halványkék
derengés kezdett veszedelmesen Etta szemének színére emlékeztetni, elűzte
magától e gondolatokat. Volt min töprengenie: újabb kellemetlen feladat várt rá,
levelet kellett írnia Chase-nek. „Drága barátom, igazad volt, késni fogok,
mégpedig nem is keveset” – e verzió túlságosan kurtának tűnt, és csak
felbosszantaná vele Chase-t. Ha meg az igazságot írná – például, hogy:
„Kalandozni fogok az időben a kalózhercegnővel” –, barátja azt hihetné, elment
az esze.
„Sürgős elintézendő vár még rám itt New Yorkban. Novembere elejére
érkezem meg New Londonba.” – Na, ez már jobban sikerült.
Megsajdult a szíve a gondolatra, hogy a többiek nélküle bontanak vitorlát.
Sebaj, nemsokára saját hajód lesz – vigasztalta magát. De mit gondol majd róla
Hall, látva, hogy ismét az Ironwoodokkal közösködik? Jobb üzlettársat
elképzelni sem tudott nála. Talán megbocsátanak neki, ő és Chase, ha
belenézhetnek az ültetvény könyvelésébe.
Gabonaföldeken kelt át, tanyákat hagyott el a hullámzó, hepehupás terepen,
miközben áporodott vizű pocsolyákat és napszítta állati ürüléket kerülgetett. A
környék akkor is néptelennek látszott, amikor visszafordult a Galamb és a
Királyi Tüzérség Parkja felé.
Tudta, hogy órákon belül itt akasztás lesz. Elfogtak egy kémet az ellenség
arcvonala mögött. Igen, persze, ez volt a természetes eljárás. Mégis mintha
megint feléledt volna szívében a régi, ostoba bűntudat. Újabb bizonyítékául
annak, mennyire kihozza a sodrából Ironwood. Ha valamennyire is ismeri őket,
az Öreg meg Sophia biztosan ott lesznek a kivégzésen, a bámészkodók soraiban.
Ha másért nem, hát azért, hogy eggyel több érdemleges eseményt gyűjtsenek
naplójukba ebből a korból.
Ha nem néz fel egy pillanatba a sárból, talán meg se látja a távolban elsuhanó
sötét árnyat, amely átkelt a Királyi Tüzérség Parkja felé kígyózó országúton.
Zafirkék ruhaanyag örvénylett előtte, s a hajnal fénye megcsillant a kötélvastag
hajfonat aranyán.
Szitkozódva futásnak eredt. Az útról letérve azon az ösvényen futott tovább,
amely egy közeli facsoport felé vezetett, valahová a tiszti szálláshelyek mögé. A
levegőt betöltötte az állati kigőzölgés nedves párája, a lőpor- és emberszag –
mindez közeli táborhelyet sejtetett.
– Miss Spencer! – sziszegte a csöndbe Nicholas. Előtte a folyó siklott sötéten.
Éjkék csíkja arra várt, hogy megcsillanjon rajta a felkelő nap fénye. Hová
tűnhetett Etta? Nem a képzeletem játszik csupán velem? – tépelődött Nicholas.
De nem, újra rálelt a lány lábnyomára. Ironwoodnak igaza volt, Etta
megpróbált túljárni az eszén. Lám, megszökött, még az éj leple alatt. Nyilván
azután, hogy megfejtette anyja levelének rejtjeleit.
Ahogy rohant előre, Nicholas hirtelen villamos bizsergést érzett a bőrén.
Ismerte ezt az érzést. Az átjáró többé nem a fülébe dalolt. Folyamatos, halk
zümmögés hallatszott az ébredező madarak csivitelésétől kísérve. Tengeri
viharok távoli mennydörgésére emlékeztetett. Amikor ritka kékesfehér fény
sistereg az árbocokon és a vitorlákon.
Az átjáró bejárata csillogó falként tornyosult előtte a partvonal és a folyó
találkozásánál. Csillámló fodrozódása elárulta, hogy valaki az imént kelt át rajta.
– Ostoba lány! – lihegte Nicholas, s kezével végigsimította a homlokát. Egy
futó pillanatra azt sem tudta, mihez kezdjen. Nem volt idő arra, hogy
visszamenjen a fogadóba a holmijáért és beszámoljon Ironwoodnak a
történtekről. Addigra a lánynak nyoma veszhet, vagy ami sokkal rosszabb,
megsérül, esetleg meg is ölik.
Nicholas megrázta a fejét. Az Öreg meghagyta neki, hogy nyerje el a lány
bizalmát, és mindenképpen vegye el tőle az asztrolábiumot. Egyik sem
sikerülhet, ha erővel hurcolja vissza Ettát. Ha utána ered, nem hisz majd neki,
holott a bizalmába kellene férkőznie. Annak meg csak a Jóisten a
megmondhatója, milyen súlyosan büntetné meg Ettát vagy az anyját Cyrus.
Aláírta a szerződést, ami kemény megtorlást szabott ki a megszegőjére. Bíznia
kellett abban, hogy az Öreg kitalálja, mi történhetett, miután pár óra múlva
felébred, és látja, hogy mind a ketten elmentek. Különben is, őt semmi más nem
érdekli, csak a végeredmény; hogy elébe hozza az asztrolábiumot. Mi is volt
Julian szavajárása: „Jobb bocsánatot kérni, mint engedélyt.”
Még mindig öccse járt az eszében, amikor nagy levegőt vett, és szilárd
léptekkel megindult az átjáró felé. Ahogy egyre közelebb ért, izgalma is
fokozódott. Megpróbálta legyűrni. Mikor is volt, hogy utoljára zárult köré egy
átjáró fala, megszorongatva a csontjait, a levegőt is kipréselve a tüdejéből? Több
mint egy éve. De legalább addig szabadon lélegezhetett.
Gyere, Nick! Hosszú út áll előttünk – mintha Julian hívását vélte volna hallani.
Még utoljára beszippantotta ennek a korszaknak a levegőjét, azután átadta
magát a köré boruló idő sötét, elemi erejű nyomásának.
LONDON
1940
 11. fejezet

ETTA ÜVEGCSÖRÖMPÖLÉSRE RIADT FEL. A HANGOK szimfóniája

egy másodperccel előbb ért a fülébe, hogy a szilánkok felhasították a bőrét. A
fájdalomtól lélegezni is alig tudott, s a világ ismét elsötétült a szeme előtt. Épp
amikor már eszméletére tért volna, a külvilág képei és ingerei ismét a semmibe
hullottak. Lüktetett a teste, miközben az öntudatlanság újabb rohama ellen
küzdött. Az átjáró ránehezedő nyomása csak nem akart szűnni, akkor sem,
amikor kiadta gyomra tartalmát.
Most már értette, miért nem emlékezett rá, hogyan került a hajóra a múlt
alkalommal.
Csak el ne ájuljak megint – mondta magában, s erőnek erejével, a perzselő
fájdalom ellenére is nyitva tartotta a szemét.
Elszenesedett szarufák és egy kirobbantott ablakkeret közé rekedt. Úgy
csüngött közöttük a teste, mint egy odahajított rongybaba. Óvatosan
megmozdult, és a földre helyezte a lábát. Ruhája közben elszakadt, a jobb ujj
levált a vállrészről… egy pillanattal azelőtt, hogy összecsuklott a térde és a világ
ismét elsötétült körülötte, eddig ismeretlen, jeges hidegség ömlött végig a
tagjain, s dermesztette meg a vérét. Arca a betonnak koppant. Eztán már semmit
sem érzett.

Először a melegséget érzékelte, valamiféle gyöngéd érintést. Megsajdult a

lábszára és a háta, ez azonban semmiség volt lenyúzott jobb arca égető
fájdalmához képest. A levegőben füst- és égésszag terjengett… de volt itt valami
más is… lehunyt pillái közül látta, hogy sötét fej hajol fölé. Valaki a földet és a
vért tisztogatta le a jobb kezéről. Nicholas feszült, ideges arccal dolgozott. Etta
torka elszorult, amikor a fiú óvatosan szájához emelte a kezét, mintha meg
akarná csókolni. Meleg lélegzete megcsapta a lány bőrét. De nem csók lett
belőle. Nicholas fejét csóválva óvatosan Etta hasára fektette a kezét. Noha
továbbra is átjárta a fájdalom, és az átjáró lármája sem halkult még el a
közelében, sajnálta az elmaradt csókot.
Aztán egyszeriben minden eszébe jutott.
Bepánikolva megpróbálta megmozdítani a lábát… Ha Nicholas is itt van, ez
azt jelenti, hogy nem került át a túloldalra. Ironwood visszaviteti, az anyja
meg…
Meg fogja ölni.
Nem lett volna szabad megszöknöm, elővigyázatosabbnak kellett volna
lennem. Ugyan mi értelme volt ennek az egésznek, ha Cyrus gondol egyet, és
meggyilkolja anyámat, miközben én évszázadokra és kontinensekre vagyok tőle.
Meg sem tudom védeni!
Másfelől muszáj volt vállalnom ezt a kockázatot, megelőznöm őt, és
teljesítenem a határidőt.
Mikor azonban behunyta a szemét, ismét maga előtt látta anyja élettelen arcát,
amint üveges szemmel réved maga elé.
Mégis ez volt a jó döntés – határozta el magában. – Ha sokáig habozom, még
a végén kifutok az időből. Így anyámat is biztonságosabban menthetem meg.
Mintha óraketyegést hallott volna, oly hallhatóan peregtek a másodpercek.
– Miss Spencer, hall engem? – kiáltotta a fülébe Nicholas.
Kényszerítette magát, hogy nyitva tartsa a szemét. Megpróbált értelmet lelni a
látványban: a fölébe hajló férfiarcban, a felhasogatott plafonban meg a rajta
átkandikáló kék égben. Nem igazán tudta, mit mondhatna erre.
– Helló – üdvözölte Nicholast.
A fiú arcán előbb megkönnyebbülés suhant át, ami azonban menten
bosszankodásnak adta át a helyét.
– Tudja, hogy akár meg is ölhették volna? De ennél sokkal rosszabb is
történhetett volna önnel. Mégis hogy az ördögbe képzelte ezt? Vagy nem
gondolta sehogyan sem?
A hév Ettát is magával ragadta.
– Törődjön… a maga… dolgával.
Muszáj felkelnem… megtalálnom az asztrolábiumot… eljutnom anyuhoz… –
szólalt meg a belső hang. Lába azonban nem engedelmeskedett akaratának.
– El kell állítanom ezt a vérzést – folytatta Nicholas. – Más is fáj, nemcsak a
keze meg az arca? Amennyire tudtam, megtisztítottam a sebeit…
Etta megrázta a fejét, jelezve, hogy jól van. Többé-kevésbé.
– Csak szédelgek kissé.
Nicholas megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Ez csak az úti rosszullét. Minden új időutazással könnyebb lesz. Egyelőre
attól tartok, el kell tudni viselnie.
– De… de… bo… borzasztó. – Etta megpróbált a két kezére támaszkodva
legalább felülni. Nicholas ezt közönyösen nézte, noha még mindig sütött róla a
neheztelés.
A lány félretolta a kezét, amikor megpróbálta felsegíteni. Hátrálni kezdett a
törmeléken és poron át, egészen addig, amíg háta falnak nem verődött. Nicholas
arcvonásai megkeményedtek, Ettát pedig elöntötte a bűntudat. Ha ez egyáltalán
lehetséges, az előbbinél is nyomorultabbul érezte magát.
– Megint megpróbált elszökni – mondta ki Nicholas, ami a napnál is
nyilvánvalóbb volt. – Nagy butaság. Tényleg azt hiszi, hogy Ironwood csupán a
tizennyolcadik században érheti utol? Ha másra nincs tekintettel, legalább az
anyjával törődjön! Amennyiben az Öreg azt látja, hogy ellenszegül az
akaratának, megöli az édesanyját!
– Írtam neki egy levelet… és Sophiánál hagytam… A határidőre hivatkoztam,
hogy ezért megyek el előbb. – Etta megrázta a fejét. A holdvilágnál körmölte le
azt a levelet. Meg kellett várnia, amíg az ajtó előtt posztoló őr elalszik. – Nem
futhatok ki az időből. – Arra sincs okvetlenül szükségem, hogy Ironwood a
nyomomba szegődjön, tette hozzá gondolatban. – Maga ezt nem értheti…
Tudta, mekkora kockázatot vállalt, amikor naivan abban bízott, hogy
Ironwood nem bünteti meg anyját az ő engedély nélküli távozása miatt. Sejtette,
hogy az Öreg ezentúl is rajta tartja a szemét, bármely korba kerül is. Épp azért
volt szüksége erre az egérútra, hogy magára találjon és megszökjön kéretlen
üldözői elől. Így talán azt sem tudják meg, melyik átjárót használta. Az úti
rosszulléttel azonban sajnos nem számolt.
Sem Nicholasszal.
– Mondja, miért kockáztatta az édesanyja és önmaga életét… miért ment el
minden felkészülés és útipoggyász nélkül? Azt hittem, okosabb ennél! –
ripakodott rá keményen a fiú.
Etta dacosan felszegte az állát, és farkasszemet nézett vele. Úgy érezte, hogy
ezernyi tű szurkálja a karját, amelybe most tért vissza a vérkeringés. Nem
törődve ezzel, kitapogatta a földön a batyut, amelybe a Sophia bőröndjéből
elcsent holmikat csomagolta.
Úgy tűnt, valamiféle folyosón vannak, noha nem ez volt a legjobb szó rá. A
boltozatos mennyezetet helyenként betört üvegű tetőablakok törték meg, s
hosszú lámpások csüngtek alá róla. Kétfelől boltok sorakoztak… Etta
szétszaggatott székeket és a kirakatból kirepült cipőket látott. Az arany-fekete
keretes üzletfrontok fölött húzódó emeleti ablaksor ablakait mintha egyszerre
nyitották volna ki.
– Látja – mutatott a lány a közelben heverő bőrtarisznyára. – Igenis… el…
ho…hoztam ezt magammal.
Mi történhetett itt? A környezet bombatámadásra utalt. Minden vizes is volt,
mintha közvetlenül tűzoltás után lettek volna. Hol vagyok? – gondolta Etta
bepánikolva. Távoli hangok ütötték meg a fülét: pattogó angol beszéd, az
értelmét nem lehetett kivenni.
Nicholas belekukkantott a tarisznyába.
 – Varrótű; egy Sophia monogramjával ellátott harmonika; egy kicsiny tükör;
pár aranypénz; az anyja levele… – sorolta.
Etta kaján mosollyal várta a folytatást.
– …Egy havikötő, egy alma, egy revolver. – Miután a leltár végére ért,
Nicholas újra becsukta a tarisznya száját. A havikötő nem olyan volt,
amilyennek Etta ismerte, mindenesetre közel állt hozzá.
– Mire lenne még szükségem? – kérdezte ártatlan képpel.
– Vízre? Térképekre? Az ismert átjárók listájára? Korhű öltözékre? A
revolverbe való lőszerre? Tudja egyáltalán, hogyan kell elsütni egy fegyvert?
Nos, ami azt illeti, Nicholasnak igaza volt.
– Ha megpróbál visszavinni, én…
– Mit csinál akkor, Miss Spencer? – guggolt le a lány elé Nicholas. – Lenyel
keresztbe?
Etta keze egy közeli üvegdarabra zárult, azt tartotta maga elé. Nicholas
arckifejezése megváltozott, szeme sötétebb árnyalatot öltött; tekintete előbb a
hevenyészett fegyverre, majd a lány arcára tévedt. Etta dacosan állta a tekintetét.
Nem volt könnyű, mert arcának egyik fele közben kétszeresére duzzadt.
Nicholas nézett először félre, de ellágyultak az arcvonásai. Leült egy közeli
kődarabra, és összehajtogatott keszkenőt vett elő.
– Megint megvágta magát, kalóz.
Etta pillanatnyi habozás után elengedte az üvegdarabot, és hagyta, hogy a fiú
tenyeréhez szorítsa a meleg vásznat. Nézte, hogyan fogja körül az ormótlan
lapátkéz az övét. Nehezen vette a levegőt, mialatt a megfelelő szavakat kereste.
– Miért nem szólt nekem? – kérdezte a másik halkan. – Megígértette velem,
hogy nem megyek el búcsú nélkül. Nem várhattam volna el ugyanezt cserébe?
– Ne haragudjon! – Etta tényleg nem gondolt erre. Bűntudatához azonban
most félelem is járult. – Egy pillanatot sem akartam elvesztegetni, most, amikor
az Öreg megölheti anyát. Remélem azonban, hogy addig nem bántja, amíg elé
nem hozom az asztrolábiumot. Hiszen ha megtenné, már nem lenne mit
veszítenem. Nem lenne hatalma fölöttem, nem igaz?
– Más módokon is árthat önnek – morogta Nicholas elgondolkozva.
– Csak már nem tudna mivel rávenni, hogy teljesítsem a kívánságát. És… –
Etta habozott, szóba hozza-e ezt – beszéltem önnek Alice-ről. Vissza kell jutnom
hozzá, meg kell mentenem!
Nicholas visszaült a sarkára, és felnézett az ég szétszaggatott szarufákon
átkandikáló darabjára. Máskor is az égre néz, amikor össze kívánja szedni a
gondolatait – nyugtázta magában a lány. Vagy amikor el akarja rejteni az
érzelmeit.
– Etta, nem mentheti meg őt – mondta végül a fiú.
 – Miért nem? – tiltakozott Etta. A szíve azonban hevesebben kezdett dobogni
a Nicholas arcán tükröződő együttérzés és bűntudat láttán. – Csak vissza kell
mennem oda, ahonnan…
– Jött, és megváltoztatni a múltat? – fejezte be helyette Nicholas a mondatot. –
Kifordítani medréből az időt?
– Érdekel is ez engem! – feszült meg Etta állkapcsa. – Ironwood
számtalanszor megengedte ezt magának. Én miért nem menthetek meg akkor
egyetlen életet?
– Hát nem mondta el Sophia? Nem találkozhat össze önmagával. Nem
létezhet kétszeresen ugyanazon a helyen és ugyanabban az időben. Magának az
időnek olyan a természete, hogy lehetetlenné teszi ezt. Egyszerűen visszavetné
az ehhez vezető átjáró, ha megpróbálna átjutni rajta. Ezért is vezetnek naplót az
időutazók. Hogy el ne felejtsék, mikor voltak egy adott helyen.
Etta úgy érezte, mintha hideg zuhanyt zúdítottak volna a fejére. Elszorult a
szíve. Eszerint nem mehet vissza az Alice lelövése előtti pillanatba. Mi több,
egyetlen korábbi hónapba vagy évbe sem, hogy figyelmeztesse, mi vár rá. És
mindezt csak azért, mert jelen volt már egy múltbéli mása.
– Ahogy látom, Sophia azt sem magyarázta el, hogy az átjárók éveket kötnek
össze, nem napokat – mondta tovább Nicholas.
– Hogyhogy? – suttogta a lány.
– Értem. Szóval akkor erről sem tud – változott meg Nicholas arckifejezése. –
Még ha találna is egy másik utazót, aki megmenthetné a hölgyet, egy kerek évig
várnia kellene erre. A legkönnyebb úgy elképzelni az egyes éveket, mint vékony
vízereket, amelyek mind egymással párhuzamosan csordogálnak, egytől egyig
egy irányban, még ha mi ugrálunk is közöttük. 1776. szeptember 22- én hagytuk
ott Manhattant. Ide is szeptember 22-én érkeztünk, ki tudja, melyik évben. Érti
már?
Etta némán bólintott, mert pillanatokig nem jött hang a torkára. Kell lennie
valamiféle megoldásnak. Nem lehet ez a vége. Alice nem halhat meg… miattam
nem! – gondolta. Anyu bizonyára tudná, hogy másszon ki ebből a csávából.
– Tiszta lappal indulok – mondta lassan. – Ironwood is erre alapoz. Nem a
tudatlanságomra, hanem arra, hogy még nem jártam semmilyen korszakban.
Elenyésző ezért a valószínűsége, hogy összeakadok önmagammal. Jól mondom?
Nicholas egyetértőn bólintott.
– Akkor megértette? – érintette meg a lány könyökét.
– Azt a következtetést vontam le, hogy mindig van megoldás, ha az ember
elég kitartóan keresi – felelte Etta állát felszegve.
Nicholas halkan felnevetett, és behunyta a szemét.
– Gondoltam, hogy valami effélét fogok kegyedtől hallani.
 – Várjon… Egek! Mi lesz, ha Ironwood magát is üldözni kezdi? – jutott
eszébe a lánynak hirtelen.
Úgy tudta, hogy azok után, ami a féltestvérével történt, eltiltották az utazástól.
Úgymond száműzték. Nem maradhat észrevétlen, ha megszegi ezt a tilalmat.
– Jobban féltem magát, mint amennyire tőle félek – summázta a helyzetet
tömören Nicholas. – Különben pedig emlékszik, mit ígértem. Ha ön megy, én is
megyek magával.
Amúgy próbálj csak elszökni előlem, a világ végéig is követni foglak – e
szavak kimondatlanul is ott maradtak kettejük között. Fentről hamu hullott a
fejükre. Etta gondolkodás nélkül kinyúlt, és kisöpörte a fiú hajából. Nicholas
behunyta a szemét, lehorgasztotta a fejét, úgy tűrte a lány kezének simogatását.
Etta keze remegni kezdett attól, ahogyan felé hajolt.
– Kegyed tudja, mit üzent az édesanyja abban a levélben, nemdebár? Bennem
pedig nem bízik – kezdte Nicholas. – Engem is közéjük valónak gondol, nem
igaz?
– Nem! – mondta a lány gyorsan. Igaz ugyan, hogy ő vitte New Yorkba Cyrus
megbízásából, mégsem közösködött ezzel a népséggel. Őt is csak kihasználták,
kizsigerelték. Ugyanakkor mégsem akarhatta, hogy még jobban elidegenedjen a
családtól, és azok még keservesebbé tegyék az életét.
– Dehogynem. Mindazok után, amit tőlem hallott – mondta Nicholas halkan.
Etta ismét a falnak támasztotta a fejét. Ez a fiú a veséjébe lát. Másfelől
szerette volna, ha megérti, nem hebrencs hölgyike ő. Ha őszintén mellé áll.
Különben is, szüksége volt a tudására. Hiszen annyi mindent tudott az
Ironwoodokról. Ugyanakkor milyen alávaló lenne tőle kihasználni ezt az embert,
magával csábítani, aztán hagyni, számoljon egyedül a következményekkel.
– Megbízhatom magában? – kérdezte. – És maga, megbízik bennem?
Nicholas kurtán bólintott.
A lány mélyet sóhajtott.
– Igen, tudom, hogyan kell elolvasni a levelet – vallotta be.
– És azt hiszem, az Öreg hazudik, vagy legalábbis elhallgatja előlünk az
igazság egy részét.
Nicholas eltátotta a száját az elképedéstől. Egyedül ezzel árulta el magát.
– És mi vezette erre a következtetésre? – tudakolta.
– Anyám nem tolvaj, mondhat az Öreg akármit – vélte Etta.
– Úgy sejtem, hogy ez az izé, az asztrolábium, valamikor a Lindeneké lehetett.
– Egykori családjáé, amelyből mára csak az anyja és ő maradt meg. – Ők
vigyázhattak rá, vagy legalábbis az anyám.
– Talán igaza van – töprengett Nicholas. – Juliantól tudom, hogy valamikor
mindegyik családnak külön asztrolábiuma volt: az Ironwoodoknak,
Jacarandáknak, Lindeneknek és Hemlockoknak. Három azonban elveszett egy
évszázada, vagy valakik tönkretették. Ironwood azért hiszi ezt, mert ő
valamennyi család felett áll, ő a mi Nagymesterünk.
Etta bólintott. Közben átvillant az agyán, mi mindent lophattak még el a
Lindenektől: családi ékszereket, titkokat és legendáriumot. Mindez az Ironwood
nemzetség tulajdonába ment át. Talán anyám, többet tud erről – tette hozzá
gondolatban.
Meglehet, mindezt együtt vissza lehetne követelni egyszer.
Miután valahogy túljárok az Öreg eszén, megmentem anyámat és Alice-t, a
jövő hónapban még a szólóestemen is ott leszek – határozta el magában.
– És ez a levél is – mondta ki hangosan. – Anyámnak tudnia kellett arról, ami
bekövetkezett, különben miért írta volna?
Nicholas átfogta térdét a két karjával.
– Majd azután kérdezheti meg tőle, hogy visszaadtuk az asztrolábiumot
Ironwoodnak, ő pedig szabadon engedi az édesanyját – mondta.
– Eszerint velem akar jönni? – pislogott zavarában a lány.
Valami átsuhant a fiú arcán, de nem tudta megfejteni, mi az, mert Nicholas
nyomban félrenézett. A következő pillanatban felmordult:
– Nem szívesen hagynám magára. Látom az arcán, hogy nem örül a
társaságomnak, engem azonban éveken át oktattak az időutazásra. Kegyed most
kezdte csak el. Nem a gyengeség jele, ha valaki elfogadja a segítséget vagy a
védelmet.
– Nekem nem védelmezőre, hanem útitársra van szükségem – mondta Etta.
Nicholas eddig a körülöttük látható pusztuláson meg az átjáró bejáratának
csillogó falán jártatta a tekintetét, e szavakra azonban egyenesen a lány szeme
közé nézett.
– És mik a feltételei? – kérdezte elképedten.
Miért, nem utazott együtt Juliannel? – kérdezte volna tőle a legszívesebben
Etta. Csakhogy… Sophia Julian szolgájának, avagy inasának titulálta Nicholast.
Amikor ezt hallotta, kőszívűségnek és kegyetlenségnek érezte, holott mostanra
be kellett látnia, hogy ez volt az igazság. Majd megszakadt a szíve a gondolatra,
miféle alantas helyzetbe kényszerítették az Ironwoodok Nicholast. És most, lám,
vele sem lesz másként.
– Gondoskodunk egymás biztonságáról – mondta. – Kérem, hívjon Ettának.
És nem titkolózunk a másik elől. – Már azt leszámítva, hogy ha teheti, nem adja
oda az asztrolábiumot az Öregnek. – És…
– Továbbra is közösen utáljuk az Ironwoodokat?
Etta elvigyorodott, noha újabb aggodalom felhőzte a homlokát.
Mi lesz, ha Cyrus csak akkor nem bántja Nicholast, ha megkapja az
asztrolábiumát?
Gondolni sem akart erre. Maradjon akkorra ennek a kérdésnek a tisztázása,
amikor megtalálják a műszert, már ha rábukkannak egyáltalán. Annyit azonban
tudott, ha elfogadja Nicholas segítségét, ezzel a fiú fejére vonhatja az Öreg
haragját.
– Az én döntésem volt – szólalt meg halkan Nicholas, mintha csak olvasott
volna a gondolataiban. – Az én részem a dologban, amiről magam határozok.
– Rendben. – Etta rettentően megkönnyebbült, noha maga se értette az okát. –
Nos, mielőtt kitalálnánk, hová megyünk, nem kéne rájönnünk, hol vagyunk?
Nicholas feltérdelt, és fanyarul elmosolyodott.
– Eddig elfoglalt, hogy kegyedet úgy kellett felmosni.
– Na, ne túlozzon – tapogatta meg Etta feldagadt arcát. Nicholas kinyúlt, és
mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, lefogta a kezét.
– Azzal csak vigyázzon – mondta, s leheletfinoman végigfuttatta ujját a seben.
Etta csak azután mert újra levegőt venni, hogy elvette a kezét.
– Most már tényleg úgy fest, mint egy kalóz – morogta Nicholas kis
félmosollyal. – Hanem el kell mennem, ruhát venni, meg ami még szükséges.
Nem bánná, ha néhány pillanatra magára hagynám? Nem maradok el sokáig,
ígérem!
Etta kinyitotta sietve összekapkodott motyóját. Belekotort, előhúzott belőle
egy kis bársonyzacskót, tele arannyal, és Nicholasnak adta.
– Lehet, hogy anyu nem tolvaj, én viszont az lettem. Nem mintha érdekelne.
– Bánatpénznek is felfoghatja. Azok után, amit ezek műveltek kegyeddel.
Nicholas ezzel elindult az épületroncsok és szétlőtt kirakatok között. Etta látta,
hogy még egyszer utoljára visszanéz a válla fölött. A lány bosszúsan odaintett,
hogy menjen már. A fiú nevetése olyan melegséggel töltötte el, mintha
belekortyolt volna egy csésze gőzölgő teába.
Miután egyedül maradt, megint körülnézett, és nagy nehezen feltápászkodott.
A falnak támaszkodva lépegetett át az üveghalmokon meg az ázott, elszenesedett
gerendákon. A kiírások angolul voltak. A terjengő szagokról valamiféle
tűzvészre lehetett következtetni a közelmúltban.
Visszament korábbi helyére, és a falnak lapulva várakozott. Időről időre
hangok ütötték meg a fülét vagy halk motorberregést hallott. Előrehajolva
hallgatózott, mi történik az előtte elnyúló hosszú árkádsoron. Lángvörös busz
gördült el mellette, aztán két fiatal nő ment el. Kiskosztümöt és hajukba tűzött
kalapkát viseltek. Etta fájdalmasan tudatában volt, hogy rajta viszont
tizennyolcadik századi öltözet van, s hogy a fűző halcsontjai kegyetlenül
szorítják a bordáit.
Ez Anglia – gondolta meglepetten. Ha jól sejtem, London. A divat pedig
ötvenes évekbeli? Vagy…
De nem, az nem lehet…
A lerombolt falakra nézett, a tűzvész nyomaira, meg az árkádsor túloldalán
elhaladó egyenruhásokra.
A háborús Londonba kerültem.
Ez itt a második világháború.
Sejtéseit Nicholas is megerősítette, miután visszatért. Hóna alatt hozta a lány
öltözékét. Ő maga is átöltözött; fehér végig gombos ing és nadrág volt rajta,
korábbi lábbelijét félcipőre cserélte. Nehéz lehetett fesztelenül közlekedni
térdnadrágban, harisnyában és kabátban, amíg le nem váltotta ezeket a
ruhadarabokat.
– A méretben nem voltam teljesen biztos – hebegte lesütött szemmel,
miközben átadta Ettának a búzavirágkék ruhát. Etta megszemlélte új ruháját: a
V-nyakkivágást, a szolid szoknyahosszat és a rövid ruhaujjat. Nicholas egy
hozzáillő csinos kiskabátot is a lány kezébe nyomott. Etta megsimogatta a finom
csipkerátétet, amit most vett csak észre.
– Jaj, de gyönyörű! Köszönöm szépen!
Ez a ruha nem volt szűk derekú, viszont öv is tartozott hozzá, amit olyan
szűkre vehetett be, amilyenre csak akart.
– Milyen a világ odakint?
Nicholas a lányra meredt, aki vaktában nekiállt, hogy kigombolkozzon.
Ettának meg kellett köszörülnie a torkát, hogy a fiú észbe kapjon, és
megforduljon végre. Etta áthúzta feje fölött a ruhát.
– A férfiak azon vannak, hogy eltakarítsák az előző éjszakai támadás nyomán
támadt törmeléket. Túlélők után is kutatnak – mondta Nicholas. – Kihallgattam
őket, hamarosan ideérnek, ezért jobb, ha továbbállunk.
Ezt Etta sem gondolta másként, csakhogy ettől nem ment gyorsabban a fűző
zsinórjainak meglazítása. Kezét lenyúzta az iménti esés, ami még jobban
megnehezítette a dolgot. Remegtek az ujjai.
– Ne haragudjon – hebegte –, segítségre lenne szükségem…
Nicholas rápillantott, de aztán nyomban visszafordult a fal felé. Etta érezte,
hogy elpirul. Fűzőben meg egy csaknem teljesen átlátszó ingvállban állt ott.
Szorosan összefonta karját a mellkasán, mintha az segíthetett volna rajta.
Nicholas alig kapott levegőt, amikor felé fordult. Gyors, biztos mozdulatokkal
dolgozott, miközben az oldalára tolta a lány kezét, hogy ne zavarja. Végül a fűző
engedett. A fiú széles válla elzárta a világot Etta elől. Elég közel állt hozzá
ahhoz, hogy a nyaka és válla hajlatába fúrhatta volna az arcát. Egy pillanatra
rettentően megrémült, nehogy saját vágya ejtse csapdába. Egy ér vadul lüktetett
Nicholas nyakán, s a lány megigézve bámulta.
 – Készen is vagyunk – morogta Nicholas, noha ujjai a szükségesnél egy
pillanattal tovább időztek el a kilazított zsinóron. Két hüvelykje végigcsúszott a
halcsontok peremén, s leheletfinoman, akár egy jelenés, megérintette az ingváll
anyagát. Etta moccanni sem mert. Magától félt a legjobban, hogy belefeledkezik
a delejes érintésbe, de attól is, hogy ha megmozdul, vége lesz ennek az
egésznek.
Újra szédülni kezdett. Érezte, amint a fiú meleg lélegzete a kulcscsontját
legyezgeti. Egyetlen szemvillanásnyi ideig tartott, aztán Nicholas ellépett
mellőle.
– Tengerész vagyok. Értek a csomókhoz – morogta továbbra is lesütött
szemmel. Olyan volt a hangja, mint a meleg méz.
Etta elméje csak azután tisztult ki eléggé, miután újra hátat fordított neki.
Ekkor azonban eszébe jutott az olló, amelyet pontosan e célból pakolt a cuccai
közé.
A ruha, amelyet Nicholas választott neki, megfelelő méretű volt. Meg kellett
elégednie viszont azzal a fűzős bőrcipővel, amelyet Sophiától vett kölcsön.
Szorította is istenesen, de ki kellett bírnia, amíg jobb nem akad. Megérintette
fülén a fülbevalót, megvan-e még.
– Oké – mondta, és ismét leengedte a haját. – Na, hogy nézek ki?
Nicholas ránézett, ám szigorúan csak a förtelmes dudorra szögezte a tekintetét
a bal arcán.
– Megteszi, kalóz – mondta pillanatnyi hallgatás után. – Most pedig mondja
el, miről is szól tulajdonképpen az édesanyja levele.
Miközben ő takaros nyalábbá hajtogatta össze a régi ruhát, Etta elővette a
levelet, és tollat is kerített mellé. Az utóbbi a tarisznya aljára gurult időközben. A
falra fektette a levelet, majd csillagot rajzolt rá, és böngészni kezdte az alakzatba
kerülő szavakat. Nicholas közelebb lépett hozzá, s a válla fölött olvasott ő is.
Körülöttük ébredezett a város. Emberi beszéd hallatszott, s égésszag meg
benzinbűz töltötte be a levegőt. Itt, ahol álltak, mégis pillanatnyi nyugalom
honolt.
– „Kelj fel, s lépj a barlangba, ahol a sötétség tesz naggyá! Menj, mondd meg
a zsarnokoknak, hogy egykutyák vagytok – olvasta Etta hangosan a csillagon
belül került levéltöredéket. – Keresd meg az ismeretlen isteneket, akiknek füle
süket volt a bölcs beszédre. Állj rá az emlékezet szilárd vállára. Vigyél
pénzérmét az özvegy királynénak. Ne feledd, az igazság akkor él, ha kimondják,
s legyen végleges, amit lezársz.”
– Egek ura! – ámult el Nicholas. – Hogy jött rá erre?
A lehető legrövidebbre fogva a magyarázatot, Etta elmondta, hogyan rejtett
régen is hasonló titkos üzeneteket anyja a hegedűtokba vagy a bőröndjébe, mikor
épp útra kelt.
– Erre készítette elő kegyedet – ragyogott fel izgalmában Nicholas ábrázata. –
Számított rá, hogy egy napon az asztrolábium keresésére indul. Ért bármit is
ebből a rejtjeles beszédből?
Etta nemet intett, miközben szeme újra meg újra végigfutott az előbbi
szavakon. Közben elfogta a kétely, nem hibázott-e, tényleg a csillag alakzatra
gondolt-e az anyja. Mert ennek így semmi értelme nem volt.
– Ha feltételezzük, hogy utasítások sorával állunk szemben, akkor az első
mondattól talán el is tekinthetünk – vette ki a lány kezéből a levelet Nicholas. –
A második: „Menj, mondd meg a zsarnokoknak, hogy egykutyák vagytok”,
Nathan Hale kivégzésének helyére utal, azaz az átjáróra, amin keresztül ide
jutottunk. Azaz az ezt követő mondat az, ami eligazít a következőkről: „Keresd
meg az ismeretlen isteneket, akiknek füle süket volt a bölcs beszédre.” Nem jut
erről semmi az eszébe?
Etta csüggedten megrázta a fejét. Kezdett elveszíteni minden reményt.
Hogyan fog megfejteni egy sereg rejtvényt hét nap leforgása alatt?
– Mi köze lehet az „ismeretlen isteneknek” a második világháborús
Londonhoz. Mik lehetnek ezek? Emberek? Valamiféle vallás képviselői? Az
előbbi mondat egyetlen ember halálához kötötte az átjáró hollétét.
Ráadásul egy olyan balladához, amelyet a dédapám is gyakran dúdolgatott –
tette hozzá gondolatban. Nem lehetséges, hogy ez a mondat hasonlóképpen a
családunkhoz köthető? Hogy ránk vonatkozik?
Valami még motoszkált a tudata mélyén, ahogy visszagondolt a Galambra és a
Királyi Tüzérek Parkjára. Most azonban félretette ezt máskorra, és Nicholasra
figyelt.
– Bölcs beszéd, bölcs beszéd, mit jelenthet ez? – törte a fejét a fiú. Aztán
olyan hirtelenséggel fordult Etta felé, hogy kis híján fellökte. Tekintete kigyúlt, s
arcán kisfiús öröm terült szét.
– Nem lehetséges, hogy a mondat Pál Areioszpagosz-beli beszédére utal?
Etta értetlenül nézett vissza rá.
– Maga pogány! – ugratta Nicholas. – Ez az Apostolok cselekedetei 17.
fejezetének 16-34. verse. Valójában prédikáció ez, de a görög törvények
értelmében tilos volt idegen istenek igéjét hirdetni Athénben, az
Areioszpagoszon.
– Elhiszem magának.
Nicholas felkuncogott, s pihe-puha érintésével szórakozottan megsimogatta a
lány állát. Ő éppen oda se figyelt, Etta azonban úgy érezte, hogy szikrák
pattognak az ujja nyomán.
– Az Areioszpagosz, avagy Arész-domb sziklás térség az Akropolisz alatt. Ez
volt az ókorban a korabeli fellebbviteli bíróság székhelye – magyarázta
Nicholas. Etta elhűlve hallgatta. – Olvastam róla. Hall kapitány filozófusnak és
tengerésznek egyaránt tekintette magát. Hiszi-e vagy sem, de a Harvardon tanult.
Rengeteg könyvet tartott otthon, azt remélve, hogy Chase meg én egy napon a
kezükbe vesszük őket. Bibliai nevelésünkről pedig Mrs. Hall gondoskodott.
– Bárcsak én is elmondhatnám ugyanezt – dünnyögte Etta, aki
egyetlenegyszer vett részt templomi istentiszteleten: Oskar, Alice férje
gyászszertartásán. Nicholas beható ismeretei mégsem lepték meg igazán, hiszen
a tizennyolcadik század sokkal nagyobb fontosságot tulajdonított a vallásnak.
Azon kapta magát, hogy megint közel hajol a fiúhoz. Valami melegség támadt a
szíve táján, aminek a megbecsüléshez is köze lehetett. Most először volt igazán
hálás, amiért Nicholas elkíséri ezen az úton.
– Pál beszéde valahogyan így hangzik – mondta tovább a fiú – „Athéni
férfiak, minden tekintetben nagyon istenfélőnek látlak titeket. Mert mikor
bejárám és szemlélém a ti szentélyeiteket, találkozám egy oltárral is, melyre ez
vala ráírva: az Ismeretlen Istennek.” Legfőképpen az athéniak bálványimádása
aggasztotta különben.
– Mi köze azonban Londonnak az ókori Görögországhoz? – szögezte neki a
kérdést Etta abban a reményben, hátha választ tud adni a kérdésre. Ő ugyanis
tökéletesen tanácstalan volt.
– Mindenféle kapcsolódás lehet: építészeti, szobrászati, festészeti, jogi –
sorolta Nicholas. – Úgy képzelem, olyan valami, amihez kegyednek
személyesen is köze van. Járt már itt korábban is?
Etta bólintott. Nem is egyszer. Anyjával és Alice-szel nemegyszer itt vettek ki
lakást, ide menekültek a nyári New York-i hőség elől. Alice Londonban
nevelkedett. Ami azt illeti, anyjától is mindig azt hallotta, hogy szintén itt nőtt
fel. Az elmúlt napok eseményeinek fényében ezt ugyan több mint
valószínűtlennek találta. Igazság és kitaláció kezdett egybeolvadni anyja
elbeszéléseiben, úgy mosva el az összképet, akár egy megnedvesedett
akvarellen.
A nyári vakáció során különböző helyeken laktak itt, Londonban, de egyik
sem tűnt különlegesebbnek a másiknál. Sokat sétáltak a városban vagy hűsöltek
a parkokban. Felkeresték a házat, ahol Alice felnőtt. Színházba és múzeumba
jártak…
– Hoppá! – kiáltott fel Etta. Tessék, megvan, pofonegyszerű az egész.
Nicholashoz fordult, szédelegve a büszkeségtől, hogy végre olyat mondhat neki,
amit ő tud jobban:
– Bolond ötlet, de Londonban… a British Museumban… tömegével vannak
hellén régiségek, nem igaz? A leghíresebb leletegyüttest a brit Lord Elgin
vásárolta fel a törököktől, mások ezt rablásként értékelik. Elgin aztán eladta
ezeket a Parthenonból származó márványfrízeket az angol államnak, az pedig
továbbadta a British Museumnak. Jókora jogi perpatvar kerekedett később a
dologból.
Etta a sarkán ringatózva felnézett a borús égre és a körülötte szállongó füstre.
– Lehet, hogy tévedek, de az Akropolisz és a Parthenon nincs olyan messze az
Areioszpagosztól… éppenséggel össze is függhet ez a kettő. Régen kerestem fel
a múzeumnak ezt a termét, és már nem emlékszem pontosan, milyenek is az
Elgin-márványok… azt hiszem, valamiféle ütközetet örökít meg a fríz.
Ugyanakkor férfiakat és nőket ábrázoló szobrokra is emlékszem…
– Folytassa! – sürgette Nicholas izgatottan.
– Megpróbáltam megfejteni az előbb a „süket fülek” kitételt. Először valódi
süketségre gondoltam. Mi van azonban, ha anyám a szobrokra értette ezt, hiszen
valóban süketek? Nem hallanak, látnak vagy éreznek.
– Nem emlékszik, nem hallott fura zörejeket a közelükben? – kérdezte
Nicholas.
Etta tagadólag rázta a fejét.
– Mivel a kedves édesanyja a Nathan Hale-utalást is egy átjáró megjelölésére
használta, feltételezhető, hogy a következő átjáró a múzeumban van, a szobrok
közelében. A British Museum egészen másként festett az én időmben, mint
amilyennek kegyed megismerte.{8} Soha nem jártam benne. Nem adták a
kezembe az összes ismert átjáró listáját sem… ezért ebben már nem igazán
tudok segíteni.
Ettán ismét erőt vett a csüggedés. Mi van, ha tévúton járnak, ha rossz helyen
keresgélnek? Nicholas várta, mire jut magával.
– Nem is tudom… nem bonyolítjuk túl ezt a dolgot? Nem valami egyszerűbb,
valami kézenfekvőbb a megoldás?
Nicholas lehajolt kissé, hogy a szemébe nézzen.
– Sebaj – mondta. – Az azonban nem árthat, ha hangosan gondolkozunk.
Bármi jól jöhet, akármilyen apróság is…
Etta bólintott. Igen, Nicholas majd segít, hogy tisztábban lásson. Együtt talán
rálelnek valami fontosra az emlékei mélyén.
– Anyu egy múzeum munkatársa, nem itt, hanem New Yorkban. A
közelmúltban újra fellángolt a vita az Elgin-márványok körül; a görögök
visszakövetelik a frízeket. A sajtó is felkapta a dolgot. A British Museum meg
olyan, amilyen, tudja. Vagy talán mégsem? Ezer bocsánat. Másfelől… Alice
szokott körbevinni minket az épületben. Az apja múzeumi kurátor volt. Tőle
tudom, hogyan tettek szert a gyűjteményre.
– Alice… a tanára volt? – tudakolta Nicholas.
 Ettának hirtelen elszorult a torka. Nicholas némán bólintott, mintha szavak
nélkül is értené.
– Menjünk akkor? – szólalt meg aztán, és kérdőn a lányra mosolygott.
Ettán kezdett erőt venni a fáradtság. Alice emléke is túl közeli volt, és a tudata
előterébe tolakodott. Bólintott, és elfogadta Nicholas lovagiasan felajánlott
karját. Csak most vette észre, milyen hideg a keze. Kezdett lassan visszatalálni a
valóságba. Nicholas úgy nézett rá, mint aki tudja, min megy most keresztül.
– Csak… olyan hihetetlen… hogy most itt vagyunk – mondta Etta. – Ez az
egész itt, körülöttünk…
Valóban olyan különös volt, olyan természetellenes, mégis gyönyörű… nem
tehetett róla, de furdalta a kíváncsiság, mi veszi körül. Hiszen saját szemével
láthatott egy letűnt világot, nem filmekből vagy könyvekből merített tudás
alapján.
– Kevésbé kellemetlen körülmények között, ugye, tetszene ez magának? –
kérdezte Nicholas.
Etta úgy vélte, csillapodik a haragja az Ironwoodok iránt, ha kimondja, amit
érez. Ezen Nicholas tapintata sem sokat segített.
– Nem is tudom. Lássuk, hogyan boldogulunk. Majd utána felelek a
kérdésére.
Lássuk, megtaláljuk-e az asztrolábiumot és az anyámat. Hogy visszakapom-e
az életemet.
Nicholas vállára vetette a tarisznyát, amely vadul csapkodta az oldalát,
miközben a törmeléket kerülgetve elindultak. Egy ponton hirtelen megállt, és a
nyakát nyújtogatta. Etta követte a tekintete irányát. Fent, a magasban arany
betűk csillogtak a bejárati boltív fölött. Olyan parányi porszemnek tűntek a
romjaiban is felséges árkádhoz képest, hogy végigborsódzott hátán a hideg.
– Burlington Árkád – olvasta Nicholas.
Etta ismerte ezt a helyet, járt itt évekkel ezelőtt egy előadás alkalmával. Alice-
szel ment végig a hosszú bevásárlópasszázs csillogó – villogó kirakatai között.
Karácsonyi ajándékot kerestek Rose-nak, sikerrel.
– Azt hiszem, jártam itt – dünnyögte. – Emlékszem, már úgy, ahogy.
Kiléptek az árkád alól az utcára. Tudta, hogy romokra számíthat. Látott erről
képeket, s Alice és Oskar is mesélt a háború sújtotta Londonról. Nekik ez
fájdalmas emlék volt, amely évtizedek múlva is égette őket. Amire Etta nem
számított, az az volt, hogy háború ide vagy oda, a férfiak mégis öltönyben, a nők
meg magas sarkúban járnak az utcán, a kirobbantott kirakatok törmelékhalmait
kerülgetve. Itt-ott az aszfaltot is felszaggatták a bombák. Le lehetett látni a
mélybe, a vízvezeték-hálózat lent húzódó csöveire. Egész krátereket ütöttek az
úttesten a becsapódó lövedékek.
 Időnként elborult az ég, ahogy felhők húztak el a nap előtt. Etta oda-
odasandított Nicholasra, miközben kelet felé tartottak az utcák során át. A fiú
egyre inkább kihúzott balra, hogy alig érjen hozzá, mígnem a lány keze lesiklott
a zakója ujjáról. Etta már nem szédelgett, és a feje is kitisztult. Most más miatt
bizonytalanodott el. Noha Nicholas mindössze egy lépéssel járt előtte, mintha
mind jobban nőtt volna kettejük között a távolság, ő pedig egyre
magányosabbnak érezte magát.
Nicholas időről időre felfigyelt erre-arra: egy kerékpárra, egy kirakatra, egy
egyenruhás rendőrre, egy közlekedési lámpára. Etta látta rajta, hogy nem akar
folyton kérdezősködni, inkább magának szeretné felfedezni ezt a sok újdonságot.
Az azonban lerítt róla, hogy mennyire érdekli mindez.
– Járt már itt? – kérdezte meg Etta. – Már ahol most vagyunk?
– Mindössze 1925-ig mentem el, de az is New Orleans-ban volt – felelte
csöndesen Nicholas.
A tizennyolcadik század nyugalmához képest a huszadik századi London
éktelenül hangosnak tűnt körülöttük. Autó suhant el mellettük vad tülköléssel.
Etta érezte, hogy kéz ragadja meg a csuklóját. Nicholas félreugrott egy közeli
üzlet irányában, és őt is magával rántotta.
A boltos épp egy darab deszkára írta föl a tört kirakatüveg mögött, hogy
változatlan a nyitva tartás. Most riadtan nézett fel a hirtelen lármára. Etta
megnyugtatóan rámosolygott, majd Nicholashoz fordult.
A fiú még mindig lihegett az ijedségtől, miközben az autó hangos berregéssel
megállt a közelükben.
– Hangosabbak, mint ahogyan emlékeztem… és gyorsabbak – mentegetőzött
a következő pillanatban.
– Valószínűleg igen — bólintott Etta.
– A kegyed idejében is ilyenek? – nézett le rá Nicholas.
– Igen, csak már fejlettebbek. Gyorsabbak, ugyanakkor csöndesebbek is.
Energiatakarékosabbak. Némelyiknek beépített navigációs rendszere is van… jól
van, nem mondom tovább. – Nicholas szeme elkerekedett az „energiatakarékos”
szó hallatán. Ezt bizonyára már nem értette. – Minden megváltozik idővel.
– Minden? – hüledezett Nicholas.
Abból, ahogyan Etta szájára meredt, vagy ahogy szórakozottan hozzáért a
szoknyájához, anélkül, hogy a tudatában lenne, a lány kitalálta, mekkora sokk ez
neki.
Jaj! – gondolta elszoruló torokkal. Jaj, istenem!
– Akarja, hogy beszéljek erről? Hogy elmondjam, milyen a világ az én
időmben? – kérdezte aztán.
Ha tényleg azt tervezi, hogy visszatér a saját korába, és soha többé nem kel
útra az időben, nem tudhat meg semmit az eljövendő korokról, a technika
vívmányairól. Bárki belebolondulhat a gondolatba, mi minden van elzárva előle
a jövőben.
Nicholas végül megrázta a fejét.
– Inkább magam szeretnék rájönni.
Addig is megvédelmezhetlek – gondolta Etta.
– Maga vigyázott rám a hajón. A legkevesebb, amivel viszonozhatom, az,
hogy most én leszek a kalauza – mondta.
– Ez az útitársi viszony meglehetősen új nekem, de azért tetszik – morogta
Nicholas bánatos mosollyal.
Etta a legszívesebben kifaggatta volna Julianról, de most nem merülhettek el
az emlékekben. Visszalépett a keskeny sávra, ami épen maradt a járdából, s
kezével beárnyékolta szemét az erős napsütés elől.
– Nos, sajnos a szó szoros értelmében eltévedtem. Fogalmam sincs, hol
vagyunk.
– Nem megmondtam, hogy térképre is szükségünk lenne? – rótta meg
Nicholas.
Etta azonban nem hagyta magát.
– Várjon meg itt – mondta. – Egy pillanat, és jövök.
– Mire várjak? – kiáltotta utána Nicholas, ahogy szapora léptekkel elindult.
Az imént látott boltos azóta visszabújt az üzletébe, és az utcáról befújt port
meg hamut söpörte össze éppen. Etta behajolt hozzá a küszöbről.
– Helló – szólította meg. – Elnézést a zavarásért, de nem tudna nekem
segíteni?
A boltos seprűje nyelére támaszkodva viszonozta a lány mosolyát. Zord
arcvonásait egészen megenyhítette ez a mosoly. Háta mögött hosszú fapult
húzódott. A fölötte sorakozó polcok papírcímkével ellátott sötét üvegek
sorakoztak. Valamiféle patika lehet ez – gondolta Etta.
– Maga amerikai? – tippelt a boltos. – Nem a legjobb időpontot választotta a
látogatásra, attól tartok. Hacsak nem készülnek beszállni a jenkik is. Maga is
velük érkezett?
Meglehet, tréfának szánta a szavait, de azért remegett a hangja. Hiába a
rettenhetetlen nyitvatartási szándék – gondolta a lány –, azért ezt az embert is
jócskán megviselhette a háború.
– Egyelőre még nem szállunk be – felelte tettetett vidámsággal. – Azt hiszem,
belekerül egy időbe, amíg…
Csak miután minket is megtámadtak – tette hozzá gondolatban. Többet
azonban nem mondhatott.
Most először értette meg, milyen sebezhető is a múlt. Kísérteties látvány volt
a több ezer felcímkézett üveg vele szemközt a polcokon. Hiszen elég lenne
közéjük csapnia, hogy lezuhanjanak és ripityára törjenek a padlón. Nem igazán
hitte, hogy amennyiben csak felvetné a boltosnak Amerika belépését a háborúba,
ezzel meg tudná változtatni érdemben a jövőt. Mégsem lehetett biztos ebben. Ki
tudja, talán az általa ismert jövő egésze összeomlana, darabokra törne, mint ezek
az üvegek itt.
A boltos közben letérdelt, hogy lapátra söpörje a szemetet.
– Na, majd meglátjuk. Miben segíthetek, aranyom?
Etta észrevette a szeme sarkából, hogy Nicholas beles a kitört kirakatüvegen
keresztül.
– Meg tudná mondani, hogyan jutok el a British Museumhoz? – kérdezte
végül.
A boltos felvonta ősz szemöldökét.
– Menjen kelet felé ezen az úton, aztán forduljon balra a Dean Streeten, majd
jobbra az Oxford Streeten. Innen már csak egy ugrás a Great Russel Street és a
múzeum. Megtekinti városunk nevezetességeit, aranyom?
– Igen… csak nem tudtam, jó irányban tartok-e. Nagyon szépen köszönöm,
rengeteget segített.
Már az ajtó felé fordult, amikor a boltos halk kacajt hallatott.
– Kisasszony… jöjjön vissza… ezzel kellett volna kezdenem. Mindig is nagy
tréfacsináló voltam, és ezekben az időkben különösen jót tesz a tréfa.
Ajaj, lohadt le menten Etta jókedve.
– Elmehet a múzeumhoz, de attól tartok, nem sok látnivaló akad ott most.
Minden értékeset kimenekítettek onnan a múlt nyáron, és azóta ki se nyitott.

Igen, a múzeum zárva volt.

Kár volt idejönniük, hihettek volna a boltosnak. De hát képtelenségnek tűnt,
hogy ha idáig eljutottak, zárva találják a toronymagas fekete kapuzatot. Minél
tovább álltak ott, annál ridegebbnek tűnt a zord épület, melynek oszlopai és
domborművei elmúlt korok építészetét utánozták. Mintha egyenesen gúnyolódott
volna velük.
Az utolsó tőrdöfés sem késett soká. Etta elővette a Nicholas oldalán
himbálózó tarisznyából a harmonikát, amelyet Sophia útiládájából vett el.
Külsőre pont olyan volt, mint amelyikkel Cyrus megtalálta a New Yorkba vezető
átjárót. Belefújt, majd fülelve lesett át a kapu rácsain, mintha bizony ez segítene
meghallani egy olyan hangot, amely sehogyan sem volt hallható.
– Nincs itt – morogta Nicholas csüggedten.
– Nincs – visszhangozta Etta. Visszahelyezte a harmonikát a tarisznyába. A
szükségesnél kissé hevesebben rántotta össze a tarisznya száját.
– Még ha a frízeket el is távolították, azt reméltem, hogy az átjáró azért itt
maradt.
– Talán alábecsültük a kegyed édesanyját – dünnyögte Nicholas. – Nehezen is
hihető, hogy ilyen könnyen kiadta volna a hollétük titkát.
– A második világháború nem elég akadály? – simított végig az arcán Etta. –
Oké, oké… gondoljuk ezt végig…
– Nekem van egy ötletem, de attól tartok elborzadna tőle – morogta Nicholas
a lakatot vizsgálgatva, amelyet újra rángatni kezdett.
– Halljuk, ki vele! Az is jobb a semminél – biztatta Etta.
– Örülök, hogy így gondolja, mert ez tényleg borzasztó. Megkerülhetnénk a
múzeumot – fordult a lányhoz –, és átemelném kegyedet a kapun. Odabent aztán
túszul ejtené az őröket vagy a kurátorokat, akit talál, és kikövetelné, hogy árulják
el, hová kerültek a frízek.
– Túszul ejteném őket? – mondta utána a lány, mert nem akart hinni a fülének.
– Nem tudja, mi ez? Így dolgoztak a kalózok is, így tett szert mesés vagyonra
Feketeszakáll, aki egész városokat fosztott ki – mondta Nicholas. – Ha akarja, a
revolver használatára is megtaníthatom.
Etta akarata ellenére is elmosolyodott.
– Igazán méltányolom, hogy ennyire bízik a bűnözői képességeimben. De
bárkiket is találnék odabent, kétlem, hogy több telne tőlük, mint hogy kihívják a
zsarukat, engem pedig lesitteljenek. Olyanfajta információ ez, ami nyilván
hétpecsétes titok.
Nicholas nekivetette hátát a kerítés rácsainak.
– Azt mondja, kincset érő tárgyak garmadáját vihették el innen?
Etta körbemutatott a környék utcáin. Ezek is tele voltak leomlott házakkal,
némelyiknek csak a váza maradt meg. Errefelé is mindent elborított a törmelék.
– Ha tartottak attól, hogy lerombolják vagy kirabolják a múzeumot, akkor
igen. Tudom, azt mondta, nem igazán szeretne hallani ezekről a dolgokról,
annyit azonban nem árt, ha elmondok, hogy a háború nagy részében
Németország megszállás alatt tartja Franciaországot és Párizst. A franciák
ugyanehhez a megoldáshoz folyamodnak: kurátorok és önkéntesek menekítik ki
a Louvre műkincseit és rejtik el különböző vidéki helyekre, megőrizve őket az
örökkévalóságnak.
– Mikor először szereztem tudomást a háborúról, azt hittem, Julian tréfát űz
velem – vallotta be Nicholas.
– Nos, szerencsére a múzeum előrelátó volt – bólintott Etta. – Egyetlen bomba
is elég lenne, hogy elveszítsük évezredek művészetét és kultúráját.
Fent a magasban most zúgás hallatszott, arrafelé forgatták a fejüket. Két
repülőgép jelent meg, a küllemük alapján ítélve harci gépek. Hosszú árnyékuk
végigsöpört a járdán. Nicholas megdermedt Etta mellett. Még mielőtt a lány
megkérdezhette volna, mi baja, utána eredt a repülőknek. Szemében akkora
megrökönyödés ült, hogy Etta megszánta. Ott futott szorosan az oldalán, s
magába itta a fiú elkerekedett szemének, halvány mosolyának a látványát. Végül
a repülök eltűntek a szemhatáron.
– Megmaradnak a levegőben! – morogta Nicholas a foga között, mint aki
továbbra sem hisz a szemének. – Az nem lepett meg, hogy az ember új,
tömeggyilkos módszereket talált ki az öldöklésre, egyre tökéletesebb technikai
vívmányokkal, de ez… – megcsóválta a fejét. – Ha tehát nincsenek itt a frízek,
érdemes megkeresni őket? Vagy böngésszük tovább a levelet, hátha nyomra
vezet?
– Nem, szerintem jó nyomon vagyunk. – Etta maga is érezte, hogy ezt
konokságból mondja, és annak is hat. – Ez csak egy elhanyagolható akadály.
Majd leküzdjük.
– Elhanyagolható akadály? – hördült fel Nicholas.
Etta visszafordult az épület felé, és a bejárathoz vezető lépcsősort méregette.
Kísérteties látványt nyújtott ennyire elhagyatottan.
Galambok és másfajta madarak sétáltak az udvaron, mintha korzóznának. Mit
akarsz a tudtomra adni, anyu? – törte a fejét a lány. – Meg kellene értenem itt
valamit?
– Hé, ez a hajó még nem süllyedt el! – mondta félrefordulva. – Lehet, hogy
egyetlen vitorlánk maradt, de azért csak megyünk előre.
– Ügyes metaforát hozott össze a kedvemért – nevetett fel Nicholas. – Nem is
értem, miért épp most lett ilyen… derűlátó. Gondolom, a végső kétségbeesés
jele, annak kell vennem.
Etta már korábban észrevette a divatos fiatal párt, amelyik feléjük tartott a
járdán. A nő kabátjának vörös foltja kivirított az elszenesedett környezetből. A
férfi arcát elrejtette kalapja lehajló karimája, mikor azonban elment mellettük,
rájuk emelte a tekintetét. Nicholas közelebb lépett a kapuhoz, hogy helyet adjon
nekik. A férfi hidegen végigmérte, majd odasúgott valamit a nőnek.
– Nem mehetnénk tovább? – csikorgatta a fogát Nicholas. – Nincs már itt
semmi.
– De hisz csak az előbb javasolta, hogy másszak át a kerítésen! Mi ütött
magába?
– Semmi. Csak hordjuk el innen az irhánkat – morogta Nicholas.
A lány körülnézett, a hirtelen rosszkedv forrását keresve. A járda túloldalán
jöttek-mentek ugyan az emberek, de semmi okát nem látta e furcsa
hangulatváltásnak. Már azon kívül, hogy nyilván kellemetlen ismeretlen helyen
és időben tartózkodni.
– Nyugalom – tette kezét a fiú hátára. Nicholas azonban elrántotta a vállát.
Etta rettentően szégyellte magát.
Futott Nicholas után, aki öles léptekkel arra indult, ahonnan jöttek. Nem úgy
festett, mint akinek határozott úti célja van. Alig nézett fel, csupán hogy
kikerüljön embert és autót. Csak akkor állt meg, amikor Etta az ellenoldali
járdán ragadt, hogy megvárja, amíg elhalad az úttesten néhány gépjármű.
Bármilyen látványos volt is a haragja, érezhetően megkönnyebbült, amikor a
lány felé indult. De akkor sem ment tovább, mikor Etta melléért. Csupán nyelt
egy nagyot.
– Nem szükséges magyarázkodnia. Nagyon új lehet ez magának.
– Nem erről van szó – feszült meg a fiú álla, miközben tekintetével az utcát
pásztázta. – Csak tudja… megszoktam, hogy engem a külsőmmel többnyire
levegőnek néznek… Most meg pontosan az ellenkezőjét tapasztalom. Nincs
ínyemre, hogy ekkora figyelmet keltek.
Te idióta! – korholta önmagát a lány. Hogy nem vetted ezt észre? Mekkora
előny, hogy gond nélkül elvegyülhetek, és nem kell mások lekicsinylését
lenyelnem a bőröm színéért. Naná, hogy Nicholasnak kellemetlen ez! És mivel
nem járt még ebben a korban, nem láthatta előre, hogyan fogadják ennek a
világnak az emberei.
– Nem akartam… szeszélyeskedni. De nem tudok kibújni a bőrömből, sajnos
nem – morogta a fiú megenyhült tekintettel.
– Nem is kell – mondta Etta. – Mindenesetre örülök, hogy ezt elmondta.
Szeretném megérteni, mi jár a fejében.
Mondhatott valamit, amitől Nicholas ismét magába fordult. Ahogy szóra
nyitotta a száját, Etta máris kitalálta, mi következik. El akar majd zárkózni előle.
– Miss…
– Ne merjen Miss Spencernek nevezni! – kiáltotta Etta. – Megőrjít, amikor fel
akarja rúgni a barátságunkat!
– Nem vagyunk barátok – közölte vele Nicholas. Nem tehetett róla, de a lány
ijedten rezzent össze ezekre a szavakra. Egyikük láthatóan félreértette, mi
játszódik le kettejük között. A jelek szerint ez ő volt.
Rohanni kezdett a járdán. Nicholas három öles lépéssel utolérte. Megfogta a
karját, hogy megállítsa. Nem mert felnézni, várta, mit mond a másik.
– Ha kegyeddel vagyok, minduntalan elfeledkezem magamról – bökte ki
nyersen a fiú. – Elfeledkezem a szabályokról. Mindenki másról a világon. Érti
már?
Nem vagyunk barátok.
Vagy mégis?
 Egy futó pillanatra Ettának a lélegzete is elállt.
– Érdekelnek is engem a szabályok! Az emberek borzasztóak… egy bamba
csürhe… és ha bántani próbálják, hát nem állok jót magamért. Igenis törődöm
magával, és mindössze annyit kérek cserébe, hogy ne kelljen szégyenkeznem
emiatt. Elvégre… az útitársam. – Etta ökölbe szorította a kezét, mert csak így
tudta megállni, hogy ne markolja meg a fiú vállát.
Félve felnézett rá, és a nyaka tövéig elpirult. Keze az erős férfikar meleg, sima
bőre fölött tétovázott. Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy ha megérintené,
talán valami lágyságot adhatna át a ridegen megfeszülő izmoknak.
Elég legyen ebből! – adta ki magának a parancsot. Ismerte magát annyira,
hogy tudja, amennyiben tovább tart ez a pillanat; ha közelebb hajol a fiúhoz az
illendőnél, hát elfajulhatnának a dolgok… Ő felágaskodna egy csókra, Nicholas
pedig megint elhúzódna előle. Kezdett egyre bonyolultabb lenni ez az útitárs
dolog. Most nem ért rá ezen töprengeni. Nem gondolhatott Nicholas állának
vonalára, a sebhelyeire és forradásaira, elnyíló ajkára; arra, milyen érzés lenne,
ha ujjai közé foghatná az inge anyagát.
Haza kell jutnom – emlékeztette magát feladatára. Kezdett fázni a hűvös őszi
időben.
– Oké – mondta, és karját összefonva visszanézett a múzeumra. – Örülök,
hogy ezt megbeszéltük. Most pedig törődjünk a dolgunkkal.
– Az nem lesz könnyű, de értem, hogy gondolja – vonta fel a szemöldökét
Nicholas.
Késő délutánra járt az idő, pedig nekik égetően szükségük volt a napvilágra.
Etta gondolni sem mert arra, hol szállnak meg, ha még egy napra itt ragadnak.
Mennyivel könnyebb lenne megtalálni a frízeket, ha leülhetne a számítógépe
mellé. Vagy megkérdezni Alice-t, aki mindig is a nethez fordult segítségért, ha
meg akart tudni valamit. De erre sem akart gondolni.
Alice emléke csak még inkább fejtörésre serkentette. Gyerünk, találj ki
valamit! – mondta magának. És ott is motoszkál már tudata alatt a megoldás.
Nem akármiért volt rá akkora hatással a múzeum kapuja…
Mikor behunyta a szemét, hogy maga elé képzelje az üres udvart, nem az
elhagyatott lépcsőt vagy a félelmetes lakatot látta maga előtt. Nem, a hátán
hevert a nappalijuk kanapéján, és anyja festményeit nézegette a falon. Középen a
harmadik a megszólalásig hasonlított a mostani látványra. Madarak népesítették
be az udvart, köztük a sokkal fiatalabb Alice-szel.
A válasz a semmiből talált rá, úgy ereszkedett a feje búbjára, akár egy
magányos tollpihe.
Nem – gondolta –, ez nem lehet… ilyen egyszerű.
A megoldás kulcsát változatlanul az Elgin-márványok jelentik, úgy, ahogy
eddig gondolta. Az átjáró megtalálásához azt kell tennie, amihez anyja mindig is
folyamodott, ha tanácsra volt szüksége. Meg kell kérdeznie Alice-t.
Alice-t, aki a háború alatt nőtt fel Londonban.
Alice-t, aki legalább háromszor megmutatta nekik a szülőházát, amikor a
városban jártak.
Nicholashoz fordult, hogy mindezt a lehető legérthetőbben elmondja neki. Ő
azonban másfele figyelt: az utca túloldalára, ahol egy ballonkabátos, kalapos
férfi egy csillogó-villogó postaládának támaszkodott. Újságot tartott a kezében,
de nem úgy festett, mint aki olvasná is.
– Mi a baj? – suttogta Etta, látva, hogy merevedik meg Nicholas válla.
– Induljon el. Mennünk kell – szólt oda halkan a fiú.
– Tudom, hová kell eljutnunk. Csak jöjjön utánam – felelte Etta.
Bizseregni kezdett a tarkója, megérezte, hogy nézik. Hátrapillantott a válla
fölött. A ballonkabátos alak is utánuk indult; léptei ritmusát az övékéhez
igazította. Egy mélybarna kosztümös nő hol feltűnt, hol eltűnt a közelükben, de
ő sem maradt el mellőlük.
Nicholas kurta fejbiccentése a lány tudtára adta, hogy jól sejti: követik.
Körülnézett az utcában, hol állhatnának meg beszélni. Ekkor ismerős piros
jármű közeledett feléjük. Anélkül, hogy magyarázkodni kezdett volna, felemelte
a kezét, hogy leintse a buszt.
– Etta.
A sofőr jóváhagyólag visszaintett, miközben a lány a fülkéjéhez szaladt.
Mögötte Nicholas léptei kopogtak az aszfalton.
– Mi ez az őrültség? – kérdezte acsarogva.
A sofőr letekerte az ablakát.
– Hátul van a felszállás – kezdte volna…
– Átmegy a busz Kensingtonon? – vágott a szavába Etta.
Idősebb úr volt, akkora pocakkal, hogy az majd a kormánykereket érte. De
nyílt arca volt és barátságos mosolya.
– Átmegy, bizony, aranyom, noha hivatalosan sehol sem áll meg. A kalauz
majd megmondja a viteldíjat. Majd intsen csak ide, mosolyogjon rám azzal a
szép mosolyával, és leengedem.
Kinyílt az ajtó a jármű végében. Etta felmászott a korlátba kapaszkodva.
Nicholas tétován követte.
Ettának le kellett volna ülnie a legközelebbi ülésre. Ehelyett előre tapogatózott
a buszban, hogy a sofőr jobban rálásson, ő pedig jobban belássa az utat. Közben
mégis elfelejtette, hogy amíg ő tizenhét éven át utazott buszokon, Nicholas
először ült fel ilyenre. Abban a pillanatban, amint a jármű újra elindult,
megingott, mint aki alaposan a pohár fenekére nézett. Csaknem rázuhant egy
kisfiúra és egy idősebb nőre, aki a bevásárlásból tartott hazafelé.
– Elnézést, de… – mondta a nő. Megragadta Nicholas karját, és feltámogatta.
A mennyezetről lelógó fogódzókra mutatott. – Kapaszkodjon azokba… és
mozogjon lassan.
A busz elejéig eljutni fáradságos, hosszú út volt, hiába szokott hozzá Nicholas
a háborgó hullámokhoz. Leroskadt az ülésre, arcán csorgott a verejték. Egyik
kezével az előtte lévő ülés támláját szorongatta, a másikkal Etta térdét.
– Egek? – kiabálta túl a motorberregést. – Mi ez a bűz?
Egy egyenruhás férfi jött le az emeletről, és közeledett feléjük. Ugyanolyan
volt az uniformisa, mint a sofőrnek. Fura szerkezet lógott le a nyakából, színes
buszjegyek soraival, amelyeket rugós csiptetők tartottak a helyükön.
– Ez a benzin, fiam – mondta.
– Ugye, nem fulladunk meg, mielőtt megérkezünk? – nézett Nicholas
segélykérőn Ettára.
A kalauz elnevette magát. Etta is vele nevetett, de közben figyelmeztetően
Nicholasra villant a szeme. Időközben ő is rájött, hogy eljárt a szája. Kezével
végigsimított a homlokán, és felsóhajtott.
– Hová mennek? – kérdezte a kalauz.
– Kensingtonba – felelte Etta.
– Két penny lesz fejenként.
A lány legnagyobb meglepetésére Nicholas beletúrt a tarisznyába és
rézpénzeket halászott elő. Nem aranyat, amivel ő szándékozott fizetni. A kalauz
annak rendje és módja szerint odaadta a jegyeiket, és továbbment a következő
utashoz.
– Felváltottam az aranyat meg a bérem egy részét – magyarázta Nicholas. –
Egész jól el vagyunk látva.
– Mennyit kapott azért, hogy leszállított minket Sophiával? – kérdezte Etta
növekvő bűntudattal.
– Törődjön inkább az őrzőkkel, akik máris ránk találtak – legyintett Nicholas.
– Az a pasi az újsággal szintén ilyen őr volt? – firtatta Etta, noha előre tudta a
választ. – Biztos ebben?
– Soha nem voltam még ebben az évben – felelte Nicholas halkan. – Ezért
nem ismerem Ironwoodék itteni őrzőit. De hát különben miért követett volna
minket ő meg az a barna kosztümös nő… látta, ugye?
Nem igazság, hogy máris a nyakunkon vannak! – háborgott Etta magában, s
homlokát az előtte lévő ülés támlájára szorította. Így akartam én ellógni az Öreg
elől!
Nicholas a két térdére könyökölt, és végigsimította rövidre nyírt haját.
– Az Öreg valamennyi ismert átjáróhoz őrzőket állított. Nagy valószínűséggel
már korábban elkezdtek követni minket, csak nem vettük észre. Mindenképpen
Ironwood emberei kell, hogy legyenek.
Etta agyát annyira elködösítette az úti rosszullét, hogy nem gondolt arra,
hogyan fogadja majd Cyrus az eltűnésüket.
– Mennyire nagy a baj? – kérdezte halkan.
– Ha Ironwood vissza akar vitetni minket megtorlásul, amiért engedély nélkül
elmentünk, akkor rettentő nagy. Valószínűleg egyik itteni ingatlanán tartanának
minket fogva, amíg ki nem gondolja, mi lesz a büntetésünk: Márpedig nem híres
a megbocsátó természetéről – törte meg fanyar mosoly Nicholas feszült
arcvonásait. – Másfelől, és ez a mi szerencsénk, nem tudja, hogy minket,
kalózokat átkozottul nehéz elfogni.

Etta utoljára öt éve látta a házat, ami a mostani időponttól számítva hetven évet
jelentett a jövőben.
Azon a napon fagyott, ezért az eső folyton hódarára váltott át… nagy volt a
latyak. Etta utoljára egy bérelt kocsi ablakából látott rá erre a lapos tetejű,
kétemeletes bézs téglaépületre meg a zöld ajtóra az aranyozott
oroszlánkopogtatójával. Fáradt és bosszús volt akkor, ráadásul fázott is, ezért
alvást színlelt, hogy minél előbb elmenjenek innen.
A legszívesebben felpofozta volna tizenkét éves önmagát. Minél tovább álltak
ugyanis a kapu előtt, annál inkább elbizonytalanodott. Lehet, hogy nem is ez a
ház az. Semmi kedve nem volt megnyomni a csengőt.
– Azt mondta, járt már itt – emlékeztette Nicholas. – Ha az ösztönei azt
súgják, hogy ez az a hely, akkor hiszek kegyednek.
Ha anyja és Alice háromszor idehozták, akkor bizonyára céljuk volt ezzel.
Éspedig hogy könnyen rátaláljon, amikor úgy hozza a sora.
– De hát Alice… – kezdte.
– Bírni fogja? – kérdezte Nicholas csöndesen. – Mert ha nem, én is
beszélhetek vele.
A ház a Kensington Square-re nézett. Valamivel délebbre állt a parktól és a
palotától. Csöndes, gyönyörű környék volt, alig hagyott rajta nyomot a háború.
A délutáni nap elbújt a felhők mögött, de a park fái arany és vörös színekben
lángoltak. Férfiak dolgoztak a közelben, valami kerítés léceit szedték fel és
rakták halomba, hogy elvigyék. Kis kertek sorjáztak itt egymás mellett, köztük
az is, amelynek a zöld ajtaja előtt álltak.
Etta megrázta a fejét. Hálás volt az ajánlatért, de amennyiben Nicholasnak
igaza van, és nem mentheti meg Alice-t, akkor ez az utolsó alkalom, hogy
szemtől szembe állhat vele. Megsajdult a szíve erre a gondolatra.
 Nicholas kinyitotta a kaput, és intett, hogy kövesse. Etta kihúzta magát.
Remegett a gyomra az izgalomtól, de rettegett is közben. Felemelte a kopogtatót,
és háromszor egymásután leejtette.
Egy iszonyatos másodpercig azt hitte, senkit nem találnak odabent. Az ajtó
fájához hajolt, hogy hallgatózzon. Lányhang kiáltott ki:
– Egy pillanat! – Léptek dobogtak lefelé egy lépcsőn. Etta hátrált egy lépést.
Valaki motozott odabent, tán a kémlelőnyíláson át néztek ki rájuk. Nicholasra
pillantott, aki a lépcső alján állt, s egyik kezét a tarisznyán nyugtatta. Kiáltás
hallatszott az ajtó túloldaláról, amely nyomban kitárult.
– Rosie, te vagy az? De hát mit keresel itt…?
Etta valósággal itta magába az előtte álló lány látványát.
Hosszú, vörös haja a vállára omlott, arcát zöld nemezkalap takarta.
Szürkészöld ruhája gallérját kigombolta addig a pontig, ahol fehér kitűző
hirdette a mellső zseben, hogy a szemközt álló lány a női honvédelmi önkéntes
szolgálat soraiba tartozik.
Annyira fiatal volt, olyan hihetetlenül fiatal! Orrát és pofacsontját elborították
a szeplők. Etta elégszer látta ezt régi fényképeken… Ez az Alice azonban még
gyermekien kerek képű volt. A szemére viszont azonnal ráismert Etta, nagyon is
jól emlékezett erre a halványszürke szempárra. Minden ízében remegett. Össze
kellett fonnia karját a mellkasán, hogy ne mutogasson ide-oda nagy-nagy
izgalmában. Elszorult a torka, nem tudott megszólalni.
– Te nem Rose vagy – mondta Alice lassan, és megmarkolta az ajtót, mintha
arra készülne, hogy becsapja.
– Nem – fogta meg Etta is az ajtót, hogy nyitva tartsa.
 12. fejezet

– NINCS TEÁM ITTHON, DE AMÚGY SE LENNE BELE tej meg cukor.

Jegyre kapjuk. Ne haragudj!
Alice bevezette őket a bejárati szalonba. Egy merev rugójú, párnákkal
telerakott, viktoriánus kanapén ültette le a vendégeket. Eltűnt egy pillanatra, Etta
azonban utána lesett a folyosón. A nő vizespoharakkal és pár keksszel tért vissza.
– Minden rendben? – kérdezte Alice.
Etta erőnek erejével letépte róla a tekintetét, és a kandalló fölött függő
festményt kezdte el nézegetni. Elmosolyodott. A kép díszes aranykeretével
egyetemben átutazik majd az Atlanti-óceánon, hogy Alice és Oskar Upper East
Side-i apartmanjában kössön ki úgy egy évtized múlva.
Egy csukott fedelű zongora tetején egy köteg kotta hevert takaros rendben. A
csillogó fekete fa alatt kis zeneállvány állt, s rajta egy hegedűtok, Alice
hegedűjéé. Évtizedekkel később ezen fog gyakorolni órákon át ő, Etta minden
áldott nap. Egészen elfeledkezett róla, hogy a háború Alice életét is felforgatta.
Csak a húszas éveiben kezdett el profi módon játszani, miután ráunt Londonra.
– Ne haragudjatok a faragatlanságomért – mondta, és egy borszékre telepedett
le velük szemben –, de percek múlva indulnom kell. Mostanra vagyok beosztva.
– Rendben – motyogta Etta, aki a könnyeivel küzdött. Istenem, hogyan
beszéltem vele a Metben, a koncert előtt! – rohanta meg megint a bűntudat.
Vannak dolgok, amik soha nem változnak. Például Alice jósága, akinek
menten ellágyult az arca a meghatott hangot hallva.
– Mindössze néhány kérdésem lenne – folytatta Etta. – Ha nincs ellenedre.
– Rosie-ról? – viszonozta Alice a lány fürkésző pillantását. – Attól tartok,
nincs szerencséd. Évek óta nem láttam.
Az erélyes hangra Etta idegesen kezdett fészkelődni a kanapén. Egészen idáig
az illem számlájára írta a hűvös fogadtatást. Most azonban rájött az okára: nyílt
gyanakvás ez. Összezavarhatta Alice-t, hogy annyira hasonlít az anyjára.
Nem szedhetek ki belőle semmit – gondolta. Tud egyáltalán valamit ilyen
fiatalon?
– Közel álltatok… álltok egymáshoz? – kérdezte.
– Nem igazán – felelte Alice. Etta úgy érezte, hazudik neki. Hiszen milyen
melegen fogadta őt Alice, amikor még az anyjának hitte. – Együtt jártunk
iskolába, amíg a prof, a nagyapja el nem hunyt. Időről időre eltűnt, fura
népekhez csapódott, néha azonban hozzánk is beköszönt. Amint azonban előbb
is mondottam, évek óta nem láttam.
Etta idegesen mocorgott tovább a kanapén. Annyira nyilvánvaló volt az
idegessége, hogy Nicholas aggódva sandított felé. Különben a teljes beszélgetés
alatt a poharába bámult, mintha nehezen hinné el, hogy ami benne van, tiszta és
iható.
– Nem akarok udvariatlan lenni, de kik vagytok, és mit kerestek itt? – törte
meg a csöndet Alice, ezúttal még ridegebben.
Etta jónak látta, ha előáll az igazsággal.
– Ettának hívnak, és Rose lánya vagyok.
Nicholas kiköpte a szájában lévő kortyot. Nyomban ütögetni kezdte a mellét,
hogy lenyelje, ami cigányútra ment. Hitetlenkedve fordult Etta felé.
– A lánya? – Alice hangja menten megváltozott. – Ez csodálatos! Szent ég!
Annyira hasonlítotok egymásra, mint két tojás! – áradozott. – Magamtól is
rájöhettem volna. Etta… nem egy név becéző alakja ez? Melyik században is
születtél? Kicsit összezavart, hogy ilyen szokatlanul elém toppantál, tudod…
Ettán egymásnak ellentmondó érzelmek áradata viharzott át: harag, izgalom,
remény, csalódás. Belekerült egy időbe, amíg visszanyerte a lélegzetét, és
felfogta a hallottakat.
– Henrietta a nevem – mondta. – Ő pedig Nicholas Carter.
– Alázatos szolgája, asszonyom – biccentette meg a fejét Nicholas, majd
csillapítón Etta vállára tette a kezét. Etta hálás volt ezért, mivel úgy érezte,
különben kiugrik a bőréből.
– Hanem, szívem, ki az apád? Lehetséges, hogy… Henry? – suttogta Alice
elámulva.
– Etta nem ismeri az apját – magyarázta Nicholas. – Attól tartok, bonyolult
egy ügy ez.
Mindent elkövetett, hogy megértesse, mit keresnek itt. Sokkal ügyesebben
csinálta, mint Etta, akinek ezernyi gondolat kavargott az elméjében. Alice
arckifejezése megint megváltozott. Előbb ijedtség suhint át rajta, aztán
meglepetés, végül színtiszta félelem.
– Akkor te is olyan vagy, mint mi, ha jól sejtem – szólalt meg Etta. – Azt se
tudom, hol kezdjem a kérdéseimet.
– Bárcsak olyan lennék – Alice halk nevetést hallatott. Láthatóan ugyanúgy
meghatódott, mint Etta. – Linden professzor, a dédapád, apám unokafivére volt,
jóbarát és mentor egy személyben. De sem ő, sem én nem örököltük a
Lindeneknek ezt a képességét.
– Akkor talán őrző? – kérdezett rá Nicholas.
 Etta egyik meglepetésből a másikba esett. Mindig is soha nem látott
nagyanyjának tekintette Alice-t. Iránta való szeretete elegendő volt ennek az
érzésnek a fenntartására, dacára annak, hogy tudta, egy csepp rokoni vér sem
folyik az ereikben. Holott eszerint igenis rokonok voltak, ha távoli rokonok is;
mind a ketten Lindenek.
Alice ugyanúgy öregedett, mint bárki más. És amikor Etta édesanyja elszökött
Ironwood elől, Alice utánament, hogy megkeresse. Etta szemét ellepték a
könnyek. Újra elöntötte a bűntudat, ezúttal azért, hogy túl későn ébredt rá az
igazságra.
Alice védeni próbált minket. Őrző ő, a szó legszorosabb értelmében.
– Egyszer a professzor talált valamit, amit apám segítségével elhozott a
múzeumba – mondta tovább Alice. – Mindez a legnagyobb titokban történt,
természetesen. – Nyakláncot húzott elő szigorú egyenruhája alól, és felmutatta a
rajta lógó medállal együtt. – Rose ezt egy görögországi útjáról hozta nekem.
Mármint az ókori Görögországból.
– Hogy került kapcsolatba az Ironwoodokkal? – kérdezte Nicholas.
– A professzor mindent megtett, hogy távol tartsa őt a többi családtól,
legfőképpen az Ironwoodoktól – magyarázta Alice. – Bizonyára tudjátok, de
hatalmi harc dúlt közöttük… szeretteik haláláért is bosszút akartak állni
egymáson, no meg az idő alkalmankénti felülírásáért. A prof mindig azt mondta,
hogy az utazók útvonalai magukat fogják felszámolni. Mint a két utolsó élő
Linden, ők félrevonultak a világtól, és nem szálltak be a küzdelembe. Miután
Ironwood kezébe került az időutazás irányítása, és a professzor is elhunyt…
Rose odacsapódott egy időutazó csoporthoz. Ha jól emlékszem, Menekülteknek
nevezték magukat.
Nicholas letette az asztalra az üres poharat. Hangosabban koppant a kelleténél.
– Menekülteket mondott?
Alice bólintott.
– Én is hallottam egy ilyen csoportról – magyarázta Nicholas, s a szeme
sarkából Ettára sandított. – Menekülteknek mi azokat nevezzük, akik az idő
folyamának megváltozása miatt földönfutók maradnak. Jó, én is száműzöttnek
érzem magam, de engem abba a korba zártak, amelybe születtem. Őket viszont
épp innen tiltották ki. Az egész múltjuk – a gyermekkoruk, a fiatalságuk, és az
érett felnőttkoruk – odaveszett.
– Ezt Sophia is említette – szólalt meg Etta. – Eszerint ha az idő menete
jelentősen megváltozik, az időutazó ugyan visszatérhet a múltjába, csak éppen
elveszt ott mindent, ami ismerős volt a számára.
– Pontosan. Gyakran előfordult ez a családok között zajló háborúskodás
idején. Az idő menete annyira bizonytalanná, ingataggá vált, hogy sokan félni
kezdtek, mi lesz, ha ez így megy tovább. Ezért történt, hogy akik megmaradtak a
Jacaranda és a Hemlock családból, önként ajánlották fel szövetségüket és
szolgálataikat Ironwoodnak. Van azonban egy csoport, amelyik éveken át
szembehelyezkedett vele. Szabotálták az üzleti vállalkozásait, és bosszút
esküdtek elvesztett szeretteik nevében. A Gubancolók, így nevezte őket
Ironwood. Szüntelenül azon fáradoznak, hogy olyan bogokat kötözzenek az idő
fonalára, ami helyreállítja a jövőjüket. Veszedelmes csoport ez, ha anyád ehhez
csapódott hozzá.
– Az Öreg úgy beszélt anyámról, mintha szándékosan furakodott volna a
családjába, hogy az orruknál fogva vezesse őket. – Etta elhallgatott, és kérdőn
nézett Nicholasra. – Nem lehetséges, hogy ők is az asztrolábiumot keresték?
Hogy tudták, az Öreg is ez után ácsingózik, ezt kutatja?
– Logikusnak tűnik – dörgölte meg az állát elgondolkozva Nicholas. – Talán
azt is tudják, hol van elrejtve, nem igaz…? Ugyanakkor az a sejtésem, hogy
nekik is szükségük van rá.
Nyomasztó csend telepedett hármójukra, súlyosan, akár egy viharfelhő. Etta
felkészült a legrosszabbra: vérfagyasztó dörgésre, villámlásra.
– Örültem a találkozásnak, de sajnos… muszáj most mennem. – Alice felállt,
és összeszedte a poharakat.
Etta kutatón nézett rá, mert gyanította, miért lett ilyen elutasító hirtelen.
– Mit tudsz az asztrolábiumról?
– Semmit – fordult félre Alice. – Őszintén sajnálom, de az égvilágon semmit
sem tudok róla.
Jaj, istenem, ne menj még! – esdekelt magában Etta.
– Én csak igyekszem visszakerülni Rosie-hoz – próbálkozott.
– Úgy érzem, ez az egyetlen lehetséges megoldás. Ha megtalálom az
asztrolábiumot, őt is meglelem. Kérlek, mondj el mindent, amit tudsz…
bármilyen apróság is, nekünk óriási segítség lehet!
– Lehet, hogy a lánya vagy, mégis valahogyan árulásszaga van ennek az
egésznek – mondta Alice elvékonyodott hangon. – Rosie nem akarta, hogy bárki
megtalálja az asztrolábiumot, a legkevésbé az Ironwoodok.
– De hát miért? – kérdezte Etta. – Legalább ezt mondd meg.
Nicholas közben izgett-mozgott mellette a kanapén; hol keresztbe vetette, hol
meg egymás mellé helyezte a két lábát.
– Azért, mert úgy gondolta, hogy… már megbocsáss, hogy kizárólag a saját
érdeküket tartják szem előtt, és mindeközben az sem érdekli őket, hogy
orvosolhatatlanul tönkreteszik a világot – felelte Alice. – Az asztrolábium
családi örökség. A mienk volt. Hogy mi a valódi értéke, attól most tekintsünk el.
Hosszú éveken át civakodtunk azon, hogy mit is kezdjünk vele… hogy ott
hagyjuk-e, ahová a professzor apja rejtette, vagy vigyük máshová. Azt
híreszteltük róla, hogy elveszett, csakhogy Ironwood valahogyan mégis szagot
fogott. Rose egészen addig eredeti rejtekhelyén hagyta, amíg az Öreg kis híján rá
nem talált. Épp el is pusztíthatta volna ő meg a professzor, de nem vitte rá a lélek
egyiküket sem. Túl fontosnak tartották ehhez a történelmet.
Alice visszatett a kandallópárkányra egy kis porcelántigrist, amellyel eddig
játszott, majd folytatta:
– Ironwood ostobácskának nézte, és ki akarta cselezni. Gyanítom, hogy veled
most ugyanezt akarja eljátszani.
– Csakhogy én nem hagynám! – rázta meg a fejét Etta. – Nincs más vágyam,
mint hogy visszajussak hozzá… és hozzád.
– Hozzám? – fordult lassan feléje Alice.
– Igen. – Etta felállt, és járkálni kezdett a szalonban. – Anyám elutazott a
jövőbe, ahol mindketten ott vagytok. Te is, hogy segíts bennünket. New Yorkban
laksz majd. Jön majd az életedbe egy fess lengyel hegedűművész…
Alice feltartotta a kezét, hogy elhallgattassa.
– Ne mondd tovább! Komolyan kérlek! Látom az arcodon, hogy valamit
nagyon el akarsz mondani nekem, de nem szabad… meglehet, én nem
változtathatok a jövőn, te azonban igen, csupán azzal, hogy beszélsz róla…
Pedig hidd el, kezd egyre jobban aggasztani ez a dolog.
Etta segélykérőn nézett körül a szalonban, valamiféle bizonyíték után kutatva,
hogy igenis ismeri Alice-t, a későbbi Alice-t. Tekintete ekkor megállapodott a
festményen.
– Tudom, hogy a Szajna-parton sétálgatva vásároltad ezt a képet. Azért vetted
meg, mert valaki gyönyörű francia verset írt a hátuljára. Azt is tudom, hogy a
papád ki nem állhatja. Te azonban a falhoz szögeztetted, nehogy le tudja venni.
Alice felnyúlt, és megpróbálta felemelni a keret alját. Az azonban nem
mozdult.
– Szívesen segítenék, csak hát… anyád olyan régóta védelmez engem. Azt
hiszem, most rajtam a sor – rázta meg a fejét.
Mennyire jellemző volt ez rá! Ez a nő vigyázott rájuk hosszú éveken át, oly
vehemensen, akár egy kölykeit féltő nőstényoroszlán. Etta a legszívesebben
megölelte volna érte. Nicholas azonban csalódott képet vágott az oldalán.
– Nem akarom megváltoztatni a jövőt… anyám jövőjét – mondta Etta. –
Egyrészt azért, mert ezzel az én életem is mindenestől megváltozna. Ugyanakkor
azt sem hagyhatom, hogy Ironwood az én időmben garázdálkodjon!
A kanapé megnyikordult, mert Nicholas felállt, és az ablakhoz lépett. Karba
tett kézzel állt ott, és kinézett a járdán elhaladó járókelőkre.
– Jól van – mondta végül Alice a kezét tördelve. – Semmit sem tudok az
asztrolábium hollétéről. Ne haragudjatok… az viszont talán nem árt, ha
elmondom, hogy ez az utolsó a négy hasonló eszköz közül. Régen mind a négy
családnak volt egy ilyenje. Három vagy elveszett, vagy tönkretették az
egymással harcoló családok.
Tehát pontosan úgy volt, ahogyan Nicholas… és Julian feltételezte.
– Egyszóval ez az utolsó példány – folytatta Alice. – Elmondhatatlan
szerencse, hogy még megvan, tekintettel arra, mire képes.
– Felügyeli az átjárókat? – érdeklődött Etta.
– Több ez annál – pislogott Alice zavartan. – Létrehozza őket.
– Létrehozza? – nézett vissza Etta kérdőn Nicholasra, aki ugyanolyan
meglepettnek látszott, mint ő. Hogyan lehetséges ez…
– Igen – folytatta Alice, aki most jött rá, hogy egyikük sem tudta ezt. – Az a
benyomásom, hogy sok átjáró az utazók halála miatt omlik be, vagy…
éppenséggel maguktól is omladozni kezdenek idővel. Rose ezt úgy magyarázta,
hogy Ironwood és riválisai, a Gubancolók, ahogy ti hívjátok… azokhoz az
évekhez próbálnak közel férkőzni, amelyek zárva vannak előttük, hogy
befolyásolják az akkori eseményeket. Akinél ez a műszer van, az az idő egésze
fölött uralkodik.
Szent isten! – hüledezett Etta. Nem csoda ezek után, hogy Ironwood hajlandó
volt feláldozni érte fiai és unokája életét. Ez lenne a legfőbb ütőkártya az utazók
kezében. Ha Ironwood hatalma eddig nem volt teljes, a felbecsülhetetlen értékű
zsákmány elorzása a világ urává avatná. Bármely kor embere egyedül neki
engedelmeskedne, senki másnak.
Ez azt jelenti, hogy az átjárók nem természeti jelenségek, amelyekre az
időutazók véletlenségből találtak rá, hogy azután évszázadokon keresztül
közlekedjenek rajtuk? Nem csoda, hogy nem minden évhez vezet átjáró, míg sok
ilyet még nem jártak be igazán. Azelőtt hozhatták létre őket, mielőtt a családok
naplót kezdtek vezetni útjaikról, vagy egyszerűen csak elfeledkeztek róluk.
Vagy bizonyos átjárók titkosak, melyeket csak egyik vagy másik család ismer.
– Hogyan illenek a képbe a Gubancolók? – kérdezte Nicholas.
Etta hirtelen hallani vélte az egyéni életek, nemzedékek, vágyak és
megtorlások hangzavarából összeálló szimfóniát. Már tudta is a választ a
kérdésre.
– Arra esküdtek fel, hogy új átjárók létrehozásával visszatérjenek az idők
kezdetéhez, amibe még nem pancsolt bele az Öreg. Hogy helyreállítsák az évek
és évszázadok eredeti, még Ironwood mesterkedései előtti rendjét.
Más lenne ez a jövő, mint amiben felnövekedtem – gondolta Etta.
Hiányoznának belőle a parkbeli séták, hiányozna Alice, a teázás anyámmal. Egy
futó pillanatra nem tudta, mi borzalmasabb: ha Ironwood hozzáfér a teljes
jövőhöz, vagy ha a Gubancolók megváltoztatják a múltat.
– Azokat is meg szeretnék menteni, akiket elvesztettek – tette hozzá Alice.
Ahogyan én szeretnélek visszahozni téged az életbe – gondolta Etta szája elé
kapva a kezét, nehogy kiszaladjon rajta valami, amiről hallgatnia kellene. Miért
hiszem különbnek a magam törekvéseit az övéknél? Miért képzelem, hogy Alice
élete drágább, mint az ő szeretteiké?
Nem, nem kínozza ezzel tovább magát, döntötte el. Alice igenis megérdemli
az életet! Megérdemli, hogy ne ilyen méltatlan, nyomorult halált halljon!
– Hogy merészelik! – háborodott fel Nicholas. Etta meg mert volna esküdni,
hogy szánt szándékkal nem néz rá. – Nem menthetjük meg a halottakat! Még
csak nem is figyelmeztethetjük őket, ha útjaink történetesen kereszteznék
egymást.
– Már azok szerint a szabályok szerint, amelyeket Ironwood akkor állított fel,
amikor hatalomra került – tiltakozott Alice. – Elvégre mindent lerombolt,
ellehetetlenítette többek között a korábbi életmódunkat is.
Etta úgy érezte, túl sok itt a titok. Túl sok mindent sirathat egyszerre. Eggyel
több ok, hogy mielőbb megtalálja az asztrolábiumot. Megdörgölte a két szeme
közötti pontot, mert lüktetni kezdett, egy ütemre szíve dobbanásaival. Nem
szabad hagynom, hogy úrrá legyenek rajtam a kételyek – gondolta. Olyannak
kell vennem a dolgokat, amilyenek. A terv változatlan: megtalálni az
asztrolábiumot, és megmenteni anyut. Megmenteni Alice-t is. És ha egy mód van
rá, elbújni Ironwood elől.
– Bárcsak minden úgy lehetne, mint régen, amikor valamennyi család élt és
virult, s a befolyásuk kiegyensúlyozta egymást – mondta tovább Alice. – De
sokat is beszélt erről sajnálkozva apám és a professzor! Minden családnak
meghatározott szerepe volt, és ezeket néhány évtizedenként váltogatták. Ez
biztosította, hogy egyik se kerekedjen a másik fölé, és az idő folyama ne lépjen
ki a medréből.
– Miféle szerepek voltak ezek? – tudakolta Etta kíváncsian.
– A krónikás, a pénzügyes és a karbantartó szerepköre. Az utóbbi kijavította
az idő menetének változásait, és maguknak az átjáróknak a biztonságáért is felelt
– magyarázta Alice. – És persze az egyik család bíráskodott is a törvényszegők
fölött, ők voltak a bírák.
– Ez azonban a régmúlt – szólalt meg Nicholas elutasítóan. – Idővel minden
ebek harmincadjára került. Tudomásom szerint mindössze pár száz évig
működött a dolog. Amikor még a „családok” szövetségben álltak egymással, és
nemzetségeket alkottak.
– Szövetségeket? – visszhangozta Etta. – Mit ért ez alatt?
– Anyád soha nem beszélt a történelmünkről? – kérdezte Alice.
 A lány megrázta a fejét, megpróbálva nem mutatni csalódottságát.
– Túl… bonyolult ez nekem.
– Na, persze – mondta Alice. – Ne fájjon miatta a fejed. Noha köztudott, hogy
közös őstől eredeztetjük különleges képességeinket, korábban nem egy család
volt, hanem több. Ezek egyazon lobogó alatt egyesültek, mondhatnám
családfának is, ellenfeleik és vetélytársaik legyőzésére. Mindenki harca volt ez
mindenki ellen, a családok maguknak próbálták megkaparintani az egyes
évszázadok és régiók feletti rendelkezés jogát. A háborúságnak szerződések
vetettek véget, amelyek rendezték a szerepköröket, és szabályokat alkottak. A
családok mai túlélői jelentik az élő bizonyítékot minderre.
Nicholas újra az utca felé fordult. Megint áthelyezte a testsúlyát. Etta nem
látott mást belőle, csak ívben meghajtó hosszú hátát, széles vállát és bal kezének
ujjait, amelyek idegesen doboltak jobb karján.
– Elég legyen a történelemből! Ennek mára alig van jelentősége – morogta. –
Azt kérdezze meg tőle, amiért idejöttünk.
Etta bocsánatkérőn nézett Alice-re, ő azonban láthatóan csöppet sem
zavartatta magát.
– Anyu egy csomó eligazító jelzést hagyott hátra a levelében arra, hogyan
lelhetünk rá az asztrolábiumra – mondta Etta. – Egy rejtjeles levélben.
– Olyasfajta levélben, aminek a lényege akkor derül ki, ha egy adott formát
helyezünk rá? – kérdezte Alice sokat tudó mosollyal. – Egykor mind ezzel a
módszerrel üzentünk egymásnak.
Etta megborzongott ezekre a szavakra, amelyek soha nem ismert szélesebb
rokonságára céloztak, ha mégoly talányosan is.
– Úgy sejtjük, a következő rejtvény az Elgin-márványok felé irányít minket.
Nem tudjuk azonban, megtaláljuk-e őket ebben az évben. Gondoltam, te talán
tudod a választ, hiszen a papád a múzeum munkatársa…
– Meg tudnád mondani, hogyan találtál rá erre a házra? – kérdezte Alice. – A
telefonkönyvből kerested ki a címet vagy körbekérdeztél?
– Nem volt rá szükségem – felelte Etta. – Te meg anyu többször idehoztatok.
Azt mondtad, ez egy egészen különleges hely… és fontos lehet még nekem
felnőttkoromban.
Alice megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Akkor mind a ketten azt akartuk, hogy megtalálj. Rendben van. Nyilván
mindketten számítottunk a jöveteledre.
Ebből az egészből semmi sem véletlen, jött rá Etta. Alice, az eljövendő Alice,
most összetalálkozott vele a múltban. Felnőtt fiatal nőként áll előtte, noha a
jövőben a kicsiknek való hegedűtokot is alig tudta kézbe fogni, amikor először
meglátta. Ezért veszett hát össze anyja és Alice a múzeumban. Alice ugyanis
tudta, hogy ő, Etta ide fog jönni, hiszen már átélte.
Szétválaszthatatlanul összefonódik hát az életünk – gondolta. Ez a gondolat
lelke mélyéig megrendítette, noha nem mutathatta meghatottságát.
– A múzeum és a kormány a föld alá menekítette a frízeket – mondta Alice. –
A metróban rejtették el őket az aldwychi és holborni megállók között. Nem
pontosan oda szólít a munkám, de azért útbaigazíthatlak benneteket.
– Le tudunk menni a metróalagútba? – kérdezte Etta.
– Mindkét állomást óvóhelyként használják a légitámadások idején –
magyarázta Alice. – Ki kell lesnetek az időpontot, amikor az állomásokat nem
vigyázza a rendőrség. A peronról is lemászhattok a sínek közé, hogy
továbbmenjetek az alagútban. A frízeket ládákba helyezték, de a méretükről
nyilván könnyen rájuk ismertek.
Etta bólintott, hogy mindent ért.
– Van a házának hátsó kijárata is? – kérdezte váratlanul Nicholas, és
félrehúzta a hátsó udvarra néző függönyt.
– Van, persze – felelte Alice, aki most felállt. – Miért?
– Mert az utcán két úriember tartja szemmel a házat – mondta Nicholas. –
Hacsak nem kifesteni készülnek, erős a gyanúm, hogy ránk találtak.

A hátsó ajtón, kerten és kapun keresztül távoztak. Etta egyetlen röpke pillanatig
örülhetett csak szerencsés megmenekülésüknek, amikor feltűnt az utcában a
korábban látott, újságolvasó, puhakalapos férfi.
– Tudom, ki ő – mondta Alice, és megragadta a csuklóját.
– Az egyik Ironwood? – kérdezte a lány.
– Nem, nem hinném – rázta meg a fejét Alice. – Rose hagyott róluk
fényképeket, hogy azonosítani tudjam őket. Annyi biztos, hogy ez az alak
leskelődött már utána.
Nem Ironwood-őrző. Akkor ki a csuda?
A két lány nehezen tartotta a lépést Nicholasszal, aki egyik kezét tarisznyába
mélyesztette. Talán mert a pisztolyt szorongatja benne – gondolta Etta. Ki tudja,
meg van-e töltve, noha arra tippelt, hogy…
Ekkor azonban nekiment valaminek. Az ütközés ereje kitépte Alice kezének
szorításából. Megbotlott a tulajdon lábában, és a hátsóján landolt. Lenyúzott
keze kegyetlenül fájt. Miután ismét kitisztult előtte a világ, meglátta a barna
ruhás nőt, aki az orrát befogva tántorgott. Válla fölött Nicholasra látott rá, épp
most fordult feléjük, elszörnyedt tekintettel.
Két kéz felhúzta a lányt a könyökénél fogva. Orrát kölni- és verejtékszag
csapta meg. Fejét hátravetve próbált odasózni az ismeretlen pasasra.
 – Rose – dadogta az idegen. – Rose, hogy a fene vigyen el…
Rose?
Ököl lendült a levegőbe, és találta el a pasas állát. Alice arca vérvörös volt a
dühtől, mégsem ő küldte földre az idegent, hanem Nicholas. Etta most tudta csak
megnézni magának: szarukeretes szemüveget és megviselt tweedöltönyt hordott.
Nem ugyanaz a fickó volt, akinél az újság volt. Fiatalabb.
– Én igazán nem… – dadogta. Nem folytathatta, mert Nicholas talpra állította,
és ismét a képébe sújtott. – Nem…
Mit nem? Etta Alice-re nézett magyarázatért, de ő csak vállat vont, és arrébb
lökte a barna ruhás nőt, aki panaszosan nyöszörgött.
– Gyerünk, Carter, tűnjünk innen! – kiáltott rá Nicholasra.
Ő azonban újra felemelte az öklét, és semmi hajlandóságot nem mutatott a
megfutamodásra.
– Jöjjön, Nicholas! – kiáltotta Etta is.
Nicholas végül erőt vett a haragján, a járdára ejtette az elpáholt pasast, és a
nők után futott.
– Jól van? – próbálta megsimítani Etta karját. A lány azonban lélekszakadva
rohant a járókelők és tülkölő autók tömkelege felé.
Nincs idő erre, meneküljünk! – gondolta Etta.
Szúrt a mellkasa, ahogy átvágtak a forgalmas utcák során. Családi házak és
üzletek sorjáztak itt. Majd húsz perc múlva elérték útjuk célját. Fejük fölött
reklámok fényei világítottak: Lemon Hart, BP, Schweppes. Egy kör alakú tér
középpontjában Erósz-szobor nézett alá az emeletes buszok és rendőrautók
csigalassú araszolására. Noha nem voltak még itt a későbbi útjelző táblák, Etta
mégis ráismert az útkereszteződésre. Egészen a Piccadilly Circusig futottak,
amint azt vízhólyagjai és sajgó lábizmai is tanúsították.
Alice körbepislogott. Arcán verejtékcsöppek ragyogtak, noha hideg volt az
idő.
– Sajnos nem kísérhetlek el benneteket végig… vár a munka – mondta. –
Emberi életek függnek tőlem. Bárcsak…
Etta visszanyelte önző vágyát, hogy maga mellett tartsa Alice-t.
– Rendben. Köszönjük, hogy idáig is eljöttél velünk. Messze van még a
metróállomás?
– Újabb húsz perc járásra innen – mondta Alice. – Tudok pénzt adni a taxira…
– Könnyebb megszabadulni tőlük gyalog – vélte Nicholas. – De azért
köszönjük. Merre menjünk tovább?
Etta felíratta Alice-szel anyja levelének hátoldalára az útirányt. Golyóstollat
nyomott ezért a kezébe. „Ahogy az út elkanyarodik a Piccadilly Circusről a
Swiss Court irányába, forduljatok keletnek. Menjetek tovább a Cranbourn
Streeten Carrickig. A King Street elvisz majd a Szent Pál székesegyház előtt.
Térjetek vissza a Russellre. Ha azután a Catherine Streeten elhagyjátok az
Operát…” Ettát elfogta a nosztalgia okostelefonja és GPS-e iránt. A maga
idejében nem tudta, mekkora luxus, hogy nem téved el az ember.
– Vigyázz magadra! – ölelte át Alice.
Mennünk kell, hatolt el Etta tudatáig a bénító felismerés.
– Siessünk – sürgette Nicholas is szelíden. Kibontakozott az ölelésből, noha
minden porcikája tiltakozott az elválás ellen. Erre most nincs idő, ennek ellenére
mégiscsak figyelmeztetnem kellene Alice-t – szólalt meg a lelkiismerete. Vajon
mi történne, ha megtenné? Picurka változás lenne csupán a változások
tengerében. Ha nem mehet vissza a saját idejébe, nehogy összetalálkozzon
önmagával, hát legalább ennyit vállalnia kellene. Újraírhatná azt az iszonyatos
pillanatot, tanára élettelen arcának és vérének látványát…
– Alice…
– Nem, hagyjuk ezt. Nem kérek a könnyekből, sem a titkokból – mondta ő. –
A jövő meg azt hoz, amit hoz, Etta. Apám mindig, is azt mondta, az él teljes
életet, akit nem tartanak vissza félelmek, és nem vár semmi különöset a jövőtől;
akinek nem az előbbiek szabják meg választásait… ami persze átkozottul nehéz,
ha ez a sok időutazó ide-oda kódorog az időben. Úgy szeretnélek megismerni,
ahogyan a jövőben foglak. A magam korlátolt értelme alapján szeretnék hibázni,
szerelembe esni, más városokba költözni, ahova csak akarok… El akarod ezt
venni tőlem?
Ettának nem jött hang a torkára, kezét tördelte, és a sírás határán állt.
Nicholasra pillantott, aki tapintatosan hátát mutatta a búcsúzkodóknak. Alice
végül megrázta a fejét.
– Azért neveznek minket őrzőknek, mert nekünk kell gondot viselnünk rátok,
ahogyan ti gondját viselitek a világunknak. És ne feledd Etta, neked nem
egyetlen korba zárva kell leélned az életedet. Bármikor meglátogathatsz. Ahogy
a dal is mondja: „Találkozunk még a régi ismerős helyeken…”
Etta döbbenten elhúzódott. Meglepte, hogy újra hallotta a dal szövegét. Nézte,
hogyan int búcsút Alice, és tűnik el a tömegben. Végül már vörös hajzuhataga
sem villant meg itt-ott a sokaságban.
– Jól van, Etta? – A lány csak akkor eszmélt rá, hogy hozzá szólnak, amikor
Nicholas megsimította a hüvelyujjával sértetlen arcát.
– Ezt akkor is mondta, amikor a halálán volt. – Muszáj volt most ennyit
kimondania. Mit tehetett mást, mint hogy elfogadja, mert végre megértette, hogy
Alice, a jövőbeli Alice emlékezett erre a találkozásra. Tudta, hogy ő, Etta
megpróbálja majd felvilágosítani a jövőről, és a rá jellemző módon értésére
akarta adni, hogy amit egykor mondott, ahhoz mindig is tartotta magát. Soha
nem akarta tudni, mi vár rá. Nem akart változtatni a múlton.
Ugyanakkor szerette őt annyira, hogy ellenezze Etta időutazását, legalábbis
anélkül, hogy felvilágosítanák az igazságról. Talán ezért is veszett össze Rose-
zal, aki sokkal kevésbé volt szentimentális ezekben a dolgokban.
– Alice nem akarta, hogy felvilágosítsam – törölte le meglepetten könnyeit a
lány. – Elnézést, kissé sok ez nekem… meg aztán fáradt is vagyok.
De hiszen csak meg akartalak menteni – mondta magában. Mi értelme ezek
után a bemutatkozó koncertjének, ha Alice nem lesz jelen, hogy lássa. Tudta
persze, hogy öreg tanára „élete alkonyán” jár, ahogyan anyja fogalmazott. Már
ifjú tanítványaként megértette, hogy nem marad mindig mellette. Mégsem tudott
belenyugodni ebbe. Háborgott ellene az igazságérzete.
Újra látni fogom – vigasztalta magát. – Nem a saját időmben, és talán nem is
hamarosan, egy napon azonban…
– Ne kérjen elnézést, nincs miért. Amint biztonságban leszünk, megpihenünk.
Most azonban sürget az idő – mondta Nicholas.
Etta bólintott, és utána indult.
Nicholas vadul, támadásra készen csörtetett előre. Sötét, fürkész tekintetével
minden egyes szembejövőt végigmért. Időről időre megdörgölte lenyúzott
ujjperceit. Etta tudta, hogy amíg neki Alice körüljárnak a gondolatai, addig a
másikat az aggasztja, amit maguk mögött hagytak Kensingtonban. Megérintette
a kézfejét, hogy kiszakítsa a meddő őrlődéséből. Máris egy napot veszítettek az
Elgin-márványok felkutatásával, nincs most idő sajnálkozásra…
Igencsak meg kellett szaporázni a lépteit, hogy le ne maradjon Nicholas
mögött. Körbelesett az utcán, hátha rájön, mitől olyan feszült a másik.
– Mit is mondott az a fickó, aki nekem jött? Hogy nem ellenség? Nem
Ironwood? – tudakolta.
– Ha Miss… Alice-nek igaza van, és az az alak valóban nem Ironwood, akkor
csak Gubancoló lehet – mondta Nicholas lassan. – Csakhogy az egyik
ugyanolyan veszélyes, mint a másik, mivel ezek is az asztrolábium után
ácsingóznak.
Rose. A fickó Rose-nak nevezett – jutott eszébe Ettának.
– Anyám nevén szólított – mondta. – Akkor pedig ismernie kellett, ha
összetévesztett vele.
– Alice is sejtetni engedte, hogy a kegyed anyja valamikor kapcsolatban állt a
Gubancolókkal – bólintott kurtán Nicholas.
Etta homloka ráncba szaladt. Valami nagyon nem stimmelt itt, és sehogyan
sem tudta kibogozni, akárhogyan is törte a fejét. Anyja azt akarta, hogy utazzon.
Ez eddig nyilvánvaló volt. Kezdte azt hinni, Rose azon veszett össze Alice-szel,
hogy tanára szerette volna megváltoztatni az idő menetét, ha ezzel őt távol
tarthatja az időutazástól. Anyja ennek a következményeit emlegette abban a
beszélgetésben. Hanem akkor miért csatlakozott egy olyan csoporthoz, amelyik
magának akarta az asztrolábiumot, lehetetlenné téve, hogy ő, Etta megszerezze?
Nem lehetséges, hogy Rose ugyanúgy átvágta a Gubancolókat, ahogyan az
Ironwoodokat?
Lehetett hidegszívű és óvatoskodó, Etta azonban korábban nem jött rá, hogy
az anyja könyörtelen is tud lenni. Csak remélni merte, hogy Rose megbízik
benne, az erejében, azért engedte ezek közé az emberbőrbe bújt farkasok közé.
Lesz mit megbeszélniük, ha egyszer rátalál. Attól kezdve, miért nem
semmisítette meg az asztrolábiumot? Hisz akkor nem folyna érte ez az öldöklő
küzdelem.
Sötétedett, és a város hangulata is egyre inkább elkomorodott. Etta gyomra
elszorult a látványra. Súlyos függönyök zárták el a belátást az ablakokban, s a
kirakatok üvegét is kartonpapírok takarták el. Az utcai lámpák nem gyulladtak
fel. A tömeg is oszladozott. Az emberek nekivágtak a mellékutcáknak, vagy
buszra szálltak, taxiba vágták magukat. Etta úgy érezte, hatalmas törésvonalon
járnak, amely bármely pillanatban megnyílhat a lábuk alatt.
– Azt hittem, ebben a korban már van… villany – jegyezte meg Nicholas
csöndesen. A bőrtarisznya most kettejük között himbálózott a vállán. Időről
időre azért hozzáért a keze a lányéhoz, ami jócskán feltornázta Etta pulzusát.
– Van is – mondta, s visszanézett a lenyugvó nap tejesen derengő
rózsaszínjére. De ő sem tudta megmondani, háborús energiatakarékosság-e ez,
avagy valamiféle stratégiai elsötétítés.
Elhaladtak a Leicester Square mellett. Szőrmebundát és kalapot viselő párok
lézengtek itt a színházak előtt, közös cigarettán osztozva, mintha ez is csak olyan
lenne, mint bármelyik békebeli nap.
Majdnem olyan…
– Kérdezhetek valamit? – mondta Nicholas a sűrűsödő sötétnek. Az ég éj kék
színezetet öltött, noha helyenként még ott ragadt rajta az alkony vérvöröse.
Világítás híján Etta többi érzékszerve is kezdett ébredezni. Érezte a levegőben
terjengő benzin- és füstszagot. Önnön lépteik koppanását. Szája szárazságát,
amikor nyelni próbált.
– Kérdezzen csak nyugodtan – felelte.
– Mihez kezd, miután megtalálta az asztrolábiumot? Miután már tudja, mire
való? – Nicholasnak óvatos, kimért volt a hangja.
– Bármit vállalok, ami megmenti anyámat és a saját jövőmet – vágta rá Etta
kertelés nélkül.
– Hajlandó visszaadni az Öregnek? – faggatta tovább Nicholas.
Miféle különös kérdés ez? Csak nem vizsgáztat? – fordult meg a lány fejében.
 – Miért, maga visszaadná? – szaladt magasba a szemöldöke.
Nicholas szája elnyílt, de nyomban ezután az ég véres sebére fordította a
tekintetét.
– Képzelem, mit művelne, ha még jobban hozzáférne a jövőhöz – folytatta a
lány. – Az ijeszt meg a legjobban, mennyire kell ez neki, és mi mindent
elkövetett anyám, hogy megvédelmezze. Kétszer is meggondolnám ezek után,
hogy nekiadhatom-e. Nincs miért tisztán játszanom vele szemben.
– Mégis, nem ez lenne a könnyebb? Visszakapná az életét. Az édesanyjáét.
Felléphetne a koncertjén – kérdezte Nicholas. Feszült volt a hangja.
– Mármint hogy azt kapnám vissza, ami még megvan az életemből? Amit nem
torpedózott meg az Öreg? – Etta nem kívánta folytatni ezt a beszélgetést. Főként
most nem, amikor saját gondolatai is annyira összegabalyodtak. Az anyja csak
úgy marad biztonságban, ha leszállítja határidőre az asztrolábiumot
Ironwoodnak.
– Mi az a torpedó? – nézett rá Nicholas értetlenül.
– Egy víz alatti lövedék… Tudja mit? Később elmagyarázom – nevette el
magát a lány kis kacagással. – Ami azt illeti, nem tudom, nem nekünk kellene-e
megtorpedóznunk azt a hülye asztrolábiumot. Egyszer és mindenkorra vége
lenne az érte folyó küzdelemnek.
– Nem lenne bölcs lépés. Kegyed is könnyebben hazajutna, ha új átjárót
hozhatnánk létre, ahelyett, hogy Nassauba kelljen hajóznia – mondta Nicholas. –
Különben is, Ironwood mihamarább látni akarja magát. Vegye ezt bóknak a
részemről. Azután esetleg alkot egy átjárót, hogy kegyed visszamehessen a
korába.
– Nem tudom, ugyanarról a Cyrus Ironwoodról beszélünk-e? – vonta fel Etta a
szemöldökét. – Arról, aki akár örömlányként meghagyott volna a tizennyolcadik
században?
– Akkor mi teremtünk egy átjárót kegyednek és az édesanyjának – villant meg
Nicholas szeme.
– Feltéve, ha tudjuk, hogyan kell használni erre az asztrolábiumot – felelte
Etta. Már erre a gondolatra is elfogta a kimerültség. Valójában két dologra
vágyott ebben a pillanatban: az édesanyjára és meleg zuhanyra. Na, fogkrémre
is, ami már három. Az utóbbit be is szerezhette volna, ha idejében gondol rá.
Csakhogy mostanra bezártak a boltok.
– Kérdezhetek most én valamit? – nézett végig Nicholas arcélén.
A fiú beleegyezően bólintott, keze azonban ökölbe szorult az oldalán.
– Gondolom, így méltányos – morogta.
– Mit szándékozik kezdeni Ironwood pénzével? Amit azért kapott, hogy New
Yorkba szállított engem meg Sophiát?
 – Mégis mit gondol? – sóhajtott egy hatalmasat Nicholas.
– Hajót akar vásárolni rajta – vágta rá a lány gondolkodás nélkül.
– Igen… Ezt is Chase-től tudja? – Nicholas tekintete végigpásztázta a Szent
Pál-székesegyház díszes kupoláját, amint kimagasodott az elsötétített épületek
közül.
– Nem – mondta Etta. – De leginkább a tengeren tudom elképzelni. Nincs
ebben semmi rossz.
Máris maga előtt látta, amint ott áll a fedélzeten a szikrázó napsütésben,
miközben a szél belekap ingébe és tengerészkabátjába, s a hullámok csillámló
szőnyegként táncolnak a lábuk alatt. Nem, én nem lennék ott, javította ki magát
gyorsan. Az ő lába alatt.
Nicholas megtorpant. Karjuk egymáshoz ért a hirtelen mozdulattól.
– Ilyen könnyen belém lát? – hajolt a lány felé őszinte csodálkozással.
Etta mosolyogva a mellkasába öklözött. Még mindig jobb volt, mint olyat
kockáztatni, ami miatt szégyenkeznie kellene, a fiút pedig megdöbbentené.
– Hiszen értette a dolgát és szerette is. Láttam az arcán. Mi az?
A másik tekintete olyan súlyos volt, mintha az élete múlna ezen a
beszélgetésen.
– Etta – kezdte rekedten. – Maga…
Hirtelen hárman nyomultak mögéjük az utcában: barna, fekete, fehér és szürke
foltok villantak. Hárman voltak, három férfi. A korábbiak. Egyikük – a tweed
öltönyös – most elővett valamit a zsebéből, és rájuk fogta. Kicsiny ezüsttárgy
volt.
Pisztoly!
Etta a mellettük húzódó téglafalhoz taszította Nicholast, és mellélapult. A fiú
kábán pislogott a kettejük között elsüvítő golyóra.
– Rohanás! Gyerünk! – ragadta meg Etta a csuklóját.
Nicholas megpróbált megfordulni, hogy felmérje a helyzetet, a lány azonban
maga után húzta. Ujjai alatt ott lüktetett a fiú pulzusa.
– Ide! Ide bújjon! – kiáltotta Nicholas.
A felhangzó vijjogást mintha hallotta volna már valahol Etta, noha nem tudta,
hol. Mégis megismerte, most, hogy minden idegét áthatotta. Egyre hangosabban
szólt, mintha a környező házak is ezt a fülsértő hangot visszhangoznák.
– Mi az ördög ez? – penderült Nicholas a vijjogás irányában.
– Légvédelmi sziréna – nézett át a válla fölött Etta. Üldözőik lelassultak a
közelgő ellenséges támadás hírére, nem tudván, menjenek-e tovább. Nem ez volt
az ok, konstatálta Etta elfúló lélegzettel, hanem hogy újabb golyót küldjenek
feléjük.
Az elöl futó pasas tüzelt. A golyó mögöttük csapódott a téglafalba. Por és
törmelék omlott a lány hajára, s horzsolta le a tarkóját.
– Álljanak meg, az istenit! – kiáltotta az egyik üldöző. – Ne akarják, hogy
lelőjük magukat!
– Ördög és pokol! – szitkozódott Nicholas fogát csikorgatva. Etta nem győzte
magát átkozni. Miért nem gondolt erre korábban? Rég ott kellett volna hagyniuk
Alice-t. Leinthettek volna egy taxit, hogy mielőbb eljussanak vele az aldwychi
állomásra, a környékén lévő átjáróhoz. Hiszen, az isten szerelmére, a londoni
csata kellős közepébe csöppentek! Alice kiskorában épp elégszer mesélte, hogy
csaknem minden este bombázták a várost a németek.
– Most mi legyen? – kiáltotta oda Nicholas.
A távolból motorzúgás hallatszott. Etta felnézett a borús égre, a felhők közül
előbukkanó bombázót keresve a tekintetével.
– Le kell mennünk a föld alá! – mondta a lány. Ez a mostani Alice azt is a
tudomásukra hozta, hogy a londoni metrót óvóhelyként használják. Ha elérnének
Aldwychbe, és meglógnának üldözőik elől, még ma este elérhetnék az átjárót.
Ám ha a bombázás előbb elkezdődik ebben a városrészben, mielőtt a föld alá
jutnak, már a következő bomba egy szempillantás alatt végezhet velük.
A Gubancolók gondja láthatóan ugyanez volt. Legalábbis erre vallottak
kiáltásfoszlányaik:
– Menjünk vissza!… Nem, kövessük őket… ne dobjuk fel itt a talpunkat…
A Leicester Square-en elhaladtak már egy óvóhely mellett, és a közeli
metrólejáratot is látták, de Etta nem akart visszamenni, amikor még aznap este
eltűnhetnének Londonból. Mintha a Gubancolók is abban reménykedtek volna,
hogy feladják, nem menekülnek tovább. Akkor pedig vége lenne ennek a halálos
fogócskának, Etta legalábbis így sejtette. Ha ugyanazon az óvóhelyen
rekednének, visszakerülnének Ironwood kelepcéjébe. Most mi legyen: óvóhely
vagy rohanás tovább?
Azonnal kellett dönteniük, hiszen ez a háború véres valósága volt, amibe bele
lehetett halni.
– Menjünk vissza – mondta Nicholas. – A téren van óvóhely…
– Nem! – tiltakozott Etta. – Akkor nem jutunk el az aldwychi állomásra.
– Nem, az ellenoldalról könnyebb odajutni! – próbálta túlkiabálni a
szirénavijjogást Nicholas. – Előbb odaérünk, mint ezek, ha nagyon akarjuk.
Igenis, kijuttatom innen mindkettőnket! – gondolta Etta. Hazajutok, ha addig
élek is!
Megragadta Nicholas kezét, és magával rántotta. A fiú megpróbálta
visszahúzni, ő azonban nem tágított, csak futott tovább.
– Meg tudjuk csinálni! Muszáj leráznunk őket… nem vezethetjük el őket az
átjáróhoz. Ironwoodék nem tudják, melyiken kell továbbmenni – lihegte.
 Mire ez a többes szám első személy? – gondolta. De ha nem együtt csináljuk
végig, hát elveszünk.
– A fene vigye magát! – kiáltotta Nicholas, de azért vele futott.
Úgy hangzott, mint egy késő nyári vihar mennydörgése. Az a fajta, amelyik
megremegtette Etta és Rose ablakait. A robbanás döreje végigdübörgött a
városon. Visszhangja ide-oda verődött az üveg-acél szerkezetek felületén. Etta
úgy érezte, hogy magába a szirénavijjogásba is belereped a dobhártyája. Ez
azonban mindig kísértetiesen elnémult minden egyes fülsiketítő becsapódás
előtt. A lány bőrét is mintha kések szaggatták volna.
Soha többé nem panaszkodom az átjáró lármájára. Ezek után nem – döntötte
el magában.
Nicholas nyakát nyújtogatva figyelte az éjszakai eget átszelő sötét tömegeket.
Az volt a benyomása, mintha ezer és ezer fekete bogarat bocsátanának ki
magukból; ezek zúdultak le körülöttük a városra. Mindenesetre a kíváncsi
érdeklődés, amely eddig minden újdonságra megjelent a fiú arcán, eltűnt erre a
látványra.
Etta megfordult. Egy lélek sem volt mögöttük az utcán.
– Elmentek!
Még gyorsabban futott, egészen addig, amíg egyszer valami törmelék
kificamította a bokáját. Ez azonban nem állította meg sem őt, sem Nicholast. A
fiú átkarolta a nyakát, és továbbvitte. Befordultak a Catherine Streetre.
– Ott van… az utca végén – zihálta a lány.
– Látom már… mások is igyekeznek arrafelé – morogta Nicholas. Szavai
megremegtették a mellkasát, az égi zenebona visszhangjaként. – Már majdnem
ott vagyunk.
Családok, párok, rendőrök verődtek össze egy vöröstéglás épület homlokzata
előtt. Az ablakok sora fölött fehér felirat volt olvasható: Piccadilly Rly, alatta
kisebb betűkkel pedig ez állt: Aldwych Station.
– Igen! – kiáltotta Etta. Nicholas is megremegett:
– Istennek hála! – sóhajtotta.
Fekete egyenruhás rendőr állt a bejáratnál, s befelé terelte a tömeget. A
ruhanyalábokat, ágyneműt, gyermekjátékokat és bőröndöket kerülgetve,
amelyeket a bepánikolt menekülők maguk után hagytak, ők ketten is beálltak a
lefelé tartó menetbe. Még mielőtt elnyelte volna őket ez az emberhorda,
Nicholas saját dereka köré fonta a lány karját. Másik karjával átfogta Etta vállát,
közelebb vonva őt magához. Egymáshoz préselődtek a körülöttük szorongó több
tucat londoni között, akik fegyelmezetten ereszkedtek alá a lépcsők
végeérhetetlen során át.
– Mennyire vagyunk a föld alatt? – kérdezte Nicholas a gyér
mennyezetvilágítást méregetve.
– Irdatlanul mélyen vagyunk. – Etta remélte, hogy szavai megnyugtatóbbak,
mint amilyennek ő maga érezte őket. A kinti dörejek ide is lehatoltak, csak
tompábban. A világítás ki-kihunyt körülöttük, mivel az áramszolgáltatást
igencsak megterhelte a bombázás. Etta hátán csorgott a verejték, és minden
ízében reszketett. Ez akkor sem maradt abba, amikor elszakadtak a többiektől, és
Alice útmutatását követve elindultak a keleti sínek mentén. Etta magában
remélte, hogy akadály nélkül eljutnak a peron végéig, s onnan leugorhatnak a
vágányokra, majd eltűnhetnek az alagútban. Senki nem áll az útjukba, nem vonja
őket kérdőre.
Az utolsó lépcsőfokok megtétele után, a sarkon túl azonban látta, hogy gond
van.
A gondot az a több száz londoni jelentette, aki előttük ért le. Ezek már
elterültek a peronon, sőt, egyesek a vágányokon is berendezkedtek. Ennyi
emberi test kipárolgása párássá, fülledtté tette a levegőt. Sokan levetették
kabátjukat vagy blézerüket, és felaggatták őket a falakra. Valaki szárítókötelet is
kifeszített az alagút bejáratánál.
Nem tölthették itt az éjszakát, nem vesztegethették erre az időt, amikor
minden másodperccel egyre közeledett az Öreg által kiszabott határidő lejárta.
Nicholas szorosabban karolta át a lányt, ahogy a mögöttük állók szelíden
előbbre nyomakodtak.
– Ördög és pokol! – szitkozódott halkan. – Most mihez kezdünk?
Etta a vágányok felé mutatott, ahol hosszú sorokban ültek takaróikon a
menekültek. Itt-ott baráti vagy családi körök formálódtak. Néhányan halkan
beszélgettek, vagy a gyerekeket kötötték le játékokkal és könyvekkel, a többség
azonban egykedvű arccal meredt maga elé.
Fegyelmezett társaság, ismerte el magában Etta. Úgy viselkednek, mintha
kisebbfajta bosszúságot kellene elviselniük, és nem lenne veszélyben az életük.
– Jól van, akkor türelmesen kivárjuk a sorunkat – morogta Nicholas. Ha
tudatában volt is a mentükben rájuk szegeződő tekinteteknek, nem mutatta. Üres
helyet kerestek maguknak a tömegben a peron végén a Paramount mozi
filmplakátja alatt. „Egy kalandornő kalandjai” – ez volt a címe, és valamilyen
Zorina volt a főszereplő.
Nicholas levette válláról a tarisznyát és a zakóját. Etta közben leereszkedett a
talpalatnyi szabadon maradt betonra, és hátát a peron ívelt falának döntötte. Két
lábát felhúzta a mellkasához. Annyira, hogy megroppant közben a térde.
Csak nyugalom, igyekezett lecsillapítani magát.
A bombázásnak azonban nem akart vége szakadni. Ha az egyik bomba a fejük
felett csapódik be, halál fiai – vetett számot vele Etta. Nemcsak ő és Nicholas,
de a több száz nyomorult is, akik olyan szorosan préselődnek egymáshoz, akár a
nápolyi lapjai.
Nicholas beletúrt a tarisznyába, és elővett egyetlen almát. Etta nem volt éhes,
noha azóta nem evett, hogy elhagyta New Yorkot. Nem érezte a gyomrát, annál
jobban az izmait, amelyek sajogtak a sok futástól.
Nicholas aggódva pillantott rá.
– Nem hoztam magunkkal vizet. Elnézést kérek, Etta.
– Semmi baj – suttogta a lány. – Majd csak elleszünk valahogy.
Arra gondolt, hogy a következő átjárón átjutva törődhetnek a gyomrukkal.
– Meg kell mondjam, hogy egyre jobban haragszom a kegyed édesanyjára –
dörmögte a fiú.
Per pillanat Etta sem imádta túlságosan, még ha féltette is. Agya szüntelenül
elé vetítette a fotót, amelyen felpeckelt szájjal, összekötözve látható a fogvatartói
között.
– Hát, ami azt illeti, mindig azzal jött nekem, hogy egy jó kihívás
megacélozza a jellemet.
– Na, abban itt nincs hiány – jegyezte meg Nicholas szárazon.
Válluk, csípőjük, lábszáruk szorosan egymáshoz préselődött a tömegben. Ettát
megnyugtatta ez a testi közelség most, hogy pánikroham kerülgette. Keresztbe
tette a lábszárát, hagyva, hogy a hideg beton a bőrébe marjon. Oskar
légzéstechnikai trükkjei totális csődöt mondtak most, amikor maga a pokol
zúdult le a fölöttük lévő utcára. A tőlük jobbra ülő nő halkan imádkozott.
Vajon meddig kell így ülniük? Szeptember huszonkettedike volt. Vagyis
mindössze nyolc napjuk maradt az asztrolábium megszerzésére és a
visszajutásra. Holott a rejtvény többi elemét még meg se fejtették.
Etta kapkodva szedte a levegőt, ahogyan úrrá lett rajta a pánik. Hogy lehet,
hogy Nicholas ennyire meg tudja őrizni a hidegvérét… mintha keresztülment
volna ezen már egyszer.
Bizonyos értelemben igen. A felrobbanó bombák dörrenései nem sokban
különböztek az ágyúdörgéstől vagy a puskaropogástól. A lány szívesen
kifaggatta volna erről Nicholast, de nem mert megszólalni, nehogy elveszítse a
fejét. Kétségbeesetten tartotta magát, ahogyan mindenki más körülötte.
Bárcsak hegedülhetnék – futott át agyán a gondolat.
Hiányzott neki az ekkor tapasztalt tökéletes koncentráció, a belefeledkezés a
zenébe. Ha nem is vehetett kezébe valódi hegedűt, azért elképzelte; behunyta a
szemét, úgy szólította magához a muzsikát. Fantomhúrok feszültek ujjainak,
először Alice halála óta, s ismerős örömmel töltötték el. Nem utolsó csúfos
leégését élte át, s nem is azon tépelődött, mi lett Alice holttestével, vagy hogy
odaérnek-e anyjával a temetésre.
 Jobb híján jobb kezébe fogta bal alkarját, és szorosan behunyva tartotta a
szemét. Néhány másodpercig úgy tett, mintha csuklója lenne a hegedű nyaka, s
vénái a húrjai. Elképzelte, amint a vonó végigsiklik a bőrén, ennek a mozgását
követte gondolatban.
Bach. Legyen Bach, ő nagy koncentrációt követel. Ki tudja emelni őt a
pillanatból.
– Maga meg mit művel? – lepődött meg Nicholas.
– Játszom – mondta, nem törődve azzal, mennyire nevetséges lehet ez a másik
szemében. – Elfoglalom magam.
Egy pasas, aki a hasán feküdt előttük, felemelte arcát a könyvéből, és
kíváncsian pillantott feléjük.
A véletlen furcsa játéka volt, hogy ugyanekkor magas, tiszta dallam csendült
fel a metróállomás csöndjében. A peron közepe felé egy öregember játszott a
hegedűjén. Valami lassú, lágy dal volt. Etta menten ráismert. Nem komolyzenei
alkotás volt, de azért elégszer hallotta Oskar egyik régi, recsegő lemezén.
A dallam úgy virult ki körülöttük, akár egy szirmát táró virág, s végigáradt a
fehér csempés falakon, amelyeken fekete kereszt volt a mintázat. Egy elhaladó
rendőrtiszt megbillentette fejfedőjét az öreg felé. Etta felült, s fülét hegyezve
nyújtogatta a nyakát a hang irányában.
Ha őt nehezen is látta a fejek sokaságától, annál jobban rálátott a fiatal párra,
akik a rendelkezésükre álló jottányi helyen táncoltak. A férfi egyik keze a nő
derekára fonódott, a másikat a nő kezére kulcsolta. Partnere felnevetett, és
idegesen pislogott maga körül, ennek ellenére követte a férfi lassú, ringató
mozgását, s fejét a vállára hajtotta.
Nicholas elbűvölten figyelte őket. Etta biztosra vette, hogy megbotránkoztatja
a táncolók szoros összefonódása.
– Ez gyönyörű! – mormolta.
– Ne hozzam ide kegyednek a hegedűt? – fordult hozzá Nicholas. – Boldogan
szállok szembe a feldühödött csőcselékkel a kegyed egyetlen mosolyáért.
Etta szíve nagyot dobbant.
Csak bátran! – intette magát.
– Én viszont egyedül önnek szeretnék játszani!
Nicholas lassan felé fordult, mintha időt akarna adni magának, amíg rendezi
arcvonásait. A lány azonban nem szerette volna, hogy félreértse a szavait, vagy
úgy tegyen, mintha meg sem hallotta volna őket. Ha téved, és Nicholas
elképzelhetetlennek tartja a szorosabb kapcsolatot, hát legyen, majd visszakozik.
Most azonban bátor kívánt maradni. Keze rátalált a fiúéra, s hiába volt az eddigi
ellenállás, Nicholas ujjai engedtek, és kezük összefonódott.
Újra pislákolni kezdett a világítás. Etta felnézett a mennyezetre. Éktelen
dörrenés rengette meg a levegőt, akár egy óriás rájuk sújtó ökle. Egy kisfiú
nyöszörögni kezdett, mire a többi gyerek is rázendített. A táncolok döbbenten
megálltak, az öreg azonban tovább hegedült, egészen addig, amíg teljesen ki
nem aludt a villany, és szuroksötét telepedett rájuk.
Etta remegett, mint a nyárfalevél. Akkora erővel harapdálta az ajkát, hogy
kiserkent a vére. Mintha maga a sötét is rázkódott-ingott volna körülöttük. A
lányból kitört az eddig elfojtott rettegés.
Nem akarok itt meghalni!
Nem akarok nyomtalanul eltűnni!
Haza kell jutnom!
Anyu!
Ha anyu meghal, én tehetek róla…
Forró könnyek szántották az arcát, s hangosan hüppögött.
– Etta – súgta a fülébe Nicholas, és magához vonta. A lány nyaka és válla
hajlatába fúrta az arcát. Érezte, hogy egy kéz a haját simogatja, kisimítva az
arcába hulló, könnyáztatta fürtöket.
– Nyugodjon meg, Etta, biztonságban vagyunk! Ezt a csatát meg fogjuk
nyerni, kis kalóz, ők pedig leeresztik lobogójukat a vereség jeleként. Hamarosan
vége lesz az egésznek.
Etta belélegezte a sós tengeri levegőt, ami mintha mindörökre beleivódott
volna Nicholas bőrébe, bármilyen távol volt is az óceán. Ködös volt a tudata, az
arca csupa seb, de a fiú keze most lesiklott az arcáról, végig a karján. Ujjai
fájdalmas gyöngédséggel kulcsolódtak az övéire, aztán Nicholas ölébe húzta
kettejük kezét.
Nicholas feltűrte a ruhája ujját. Etta forró bőrt érzett az ujjhegyein, ahogy a fiú
a karjára szorította a kezét.
– Játsszon nekem valamit!
– Mit? – suttogta Etta.
– Valamit, ami elröpít minket innen.
Nicholas kiszabadította ujjait, majd végigsimított velük a lány karján, először
fel, majd lefelé. Csodálatos érzés volt. Etta nem konkrét zeneszámot választott a
repertoárjából, csak játszani kezdett valamit, ami a lelke legmélyéről fakadt.
Ennek a szívéből szakadt melódiának nem volt címe; gyors, élénk szám volt.
A hullámok görgését meg Nicholas mellkasának süllyedését-emelkedését
követte. Az ablakon végigcsurgó eső volt, a víz felett ujjait meregető köd. Egy
hajótörzs nyikorgása. A szélsuhogás titkai, az a mélyben áramló, szemnek
láthatatlan élet.
Az utolsó gyertya lángjának imbolygása.
Nicholas karja feszes izmok és finom inak térképe volt; szívfájdítóan
tökéletes. Vajon hallja-e a szörnyű lárma közepette, amint ő a bőre felett dúdolja
a melódiát? Talán. A fiú szabadon maradt kezével tovább simogatta a lány karját,
elektromos szikrákat pattogtatva maga után.
Etta számba vette a vaksötétben a többi érzékszerv ingereit, hogy örökre
megőrizze emlékezetében a melegnek és sötétségnek ezt a rendkívüli pillanatát.
Nicholas kisimította homlokából kósza hajfürtjeit. Mikor a lány felemelte a fejét,
a fiú lélegzete elakadt. Puha száj talált rá Etta arcára, szája sarkára és állára. A
lány megértette, hogy a másik ugyanazt érezte eddig is, amit ő. Soha ennyire
erősen nem érzékeltek egy másik embert eddigi életükben.
Etta elengedte a fiú karját, aki átkarolta, lehúzva kettejüket a betonra, ahol
oldalukra fordulva feküdtek egymással szemben. A tarisznyát tették le párnának,
s Nicholas zakójával takarták be magukat. Etta megértette, hogy a sötétség
mindenféle korlát és megkötés alól felmenti őket. Ritka pillanat volt ez múlt és
jövő között.
Nem hallották a fentről hangzó dörrenéseket, ahogy Nicholas homlokát a
lányéhoz szorította, mialatt hüvelykujja könnyedén cirógatta felhorzsolt arcát.
Etta is végigsimított a fiú arcvonásain: végigkövette az orr egyenes vonalát, a
magas, büszke pofacsontot, az ajkak telt ívét. A fiú megfogta a kezét, s ajkát
kétségbeesett hévvel rátapasztotta.
Mikor azonban a lány vágyakozva felé fordult, Nicholas elhúzódott. Etta
érezte ugyan maga mellett; hallotta szíve dobogását és lélegzete zihálását, mégis
olyan volt, mintha elnyelte volna a dörrenésektől visszhangzó sötét.
 13. fejezet

A CSATA VÉRENGZŐ DÜHVEL DÚLT KÖRÜLÖTTE.

Tekintete egyre a nyugati szemhatárt fürkészte, ahol acélszürke felhők
gomolyogtak, mint Isten fazekának gőzölgő párái. Az ég sötétszürkébe öltözött
fölötte, ami semmi jót nem ígért. Megfordult, hogy felkészítse a vitorlást a vihar
fogadására, csakhogy…
A legénység eltűnt.
Egy lélek sem volt a hajón.
Chase nevét kiáltozva az orr felé szaladt. Léptei dobogása elveszett a süvöltő
szélben. Feje fölött figyelmeztetőn csattogtak a vitorlák. Valami megmozdult.
Akkor csak van élő ember a hajón – gondolta. Ez a valaki a hátát fordította felé,
de nem lehetett összetéveszteni a barna fürtöket, amelyeket most szertefújt a
szél, az egyenes hátat, a hátrakulcsolt kezeket.
– Julian? – kiáltotta oda Nicholas. De hát az isten szerelmére, hogyhogy
életben van? Mégis túlélte a zuhanást? Vissza kell jutniuk a kikötőbe, onnan
pedig New Yorkba…
Az ellenséges hajó úgy tűnt elő a köd ülte sötét habokból, akár egy jelenés.
Alig egy pillanata maradt, hogy felszisszenjen meglepetésében, és máris
felhangzott a sortűz.
Nicholas éppúgy érezte, hogyan tépi ripityára alatta a hajótestet, mintha a saját
bőre lenne, s a saját csontjai törnének ezer darabra.
– Julian! – kiáltotta a fojtogató lángok és a szerterepülő törmelék sűrűjében.
Mindeközben az ágyútűz egyetlen percre sem lanyhult. A lángok leégették az
arcszőrzetét, még a szempilláit is. Gurgulázó hörgést hallatott, mikor a hajó
meredeken jobbra dőlt, ő pedig elesett. Ilyen félelmetes, dőlésszög csupán egyet
jelenthetett: a vitorlás léket kapott, s ő is hamarosan hullámsírba fül.
Megvakulva, megégve, teljesen egyedül.
Hirtelen elhallgatott az ágyúdörgés. Csönd lett.
Ez a hirtelenség ébresztette fel Nicholast súlyos álmából, s térítette vissza az
öntudatát. A kimerültség úgy tapadt hozzá, akár a kacsakagyló, lehetetlenné téve
a logikus gondolkodást. A félelem ellenállhatatlan rohama úgy söpört át rajta,
mint egy óriási hullám, elragadva őt attól a meleg puhaságtól, amelybe eddig
beburkolózott. Fehér csempéket látott, meg barna, kék, vörös és fekete takarókba
csavart emberi testek hepehupáit…
Felült, s hátát a mögötte magasodó fal hajlatának vetette. Megdörgölte a
szemét, hogy ezzel is csillapítsa szíve vad dobogását.
Tudod, hol vagy.
Tudta.
Londonban. A huszadik században. Egy háború kellős közepén.
Ez az alagút pedig közlekedésre szolgál. Vonatok… haladnak itt át. A metró.
Felsóhajtott, és kitörölte az álmot a szeméből. Feje fölött a neonvilágítás úgy
pislogott, mint gyertyavilág a szélben. Felvetett fejjel hallgatta a furcsa
sercegést, amely a rovarzümmögés és a déli kolóniákban hallható tücsökciripelés
fura keveréke volt.
Igen, ez a villamosság. Régen nem részesült az áldásaiban, és amikor igen,
akkor sem volt sok alkalma megtapasztalni ennek a kornak a kényelmét. Julian
mutatta meg neki. Milyen jót mulatott, amikor ő, Nicholas kíváncsian
vizsgálgatta a kezébe került villanykörtét. Eddig sikerült tudata legmélyére
száműzni féltestvére emlékét, hogy ne mérgezze meg a jövőre vonatkozó terveit.
Csakhogy az utazás elválaszthatatlanul összefonódott Julian személyével. Miatta
kelt át az átjárón. Eleinte azt hitte, az a szerepe, hogy megvédje Ironwood még
életben maradt riválisaitól, hogy a védelmező szerepében tetszeleghet, ami
amúgy hatalmas büszkeséggel töltötte el. Hamarosan rájött, az a dolga, hogy
rendben tartsa fivére ruházatát, mossa és stoppolja, akár egy inas. El kellett
tűrnie Julian megannyi szeszélyét és sűrű hangulatingadozásait. Hiába volt az
idő vándora, szolgának nézték. Ironwoodék szolgája volt.
Nem védelmezőre van szükségem, hanem útitársra – mondta Etta. Társra!
Az elmúlt néhány óra bebizonyította, hogy valóban ez kell neki: társ. Amire ő,
Nicholas, legvadabb álmaiban sem mert gondolni.
Egy teljes percbe került, amíg összeszedte magát annyira, hogy rá merjen
nézni a mellette alvó lányra. Tele volt a tüdeje rózsaillattal, mintha órákon
keresztül a szőke hajtömegbe temette volna az arcát. Még mielőtt meggondolta
volna, mennyire elhamarkodottan cselekszik, amikor ilyen aljasul kihasználja a
sötétség nyújtotta előnyöket, gyöngéden kisimított egy rakoncátlan fürtöt a lány
homlokából.
Valamiért ahányszor csak ránézett, átélte a pillanatot, amikor először meglátta
az Ardent fedélzetén. Félreismerhetetlenek voltak ennek a kórnak a tüneteit: a
több ütemre kihagyó szívdobogás, elfúló lélegzet, ujjai bizsergése, amelyek
mindegyre arra készülnek, hogy megérintsék a kedves haját. Közeli ismerőse
volt a vágy, nemegyszer égette már, de megtanult úrrá lenni felette, kibújni
mindenféle emberi kötelék alól, hogy lelki egyensúlyát visszanyerve térhessen
vissza a hajójára.
 Mikor előző este karjába vette a lányt, bízvást remélhette, hogy most sem
veszíti el a fejét. Csupán egy pillanatra hadd érintse meg, akkor választ kap a
kérdésére: valóban olyan bársonyos-e a bőre, amilyennek sejti? Hiszen
védelmezi és vigasztalja szegényt, azt pedig csak szabad…
A sötét minderre engedélyt adott, nem láthatta, nem ítélhette meg őket senki.
De minden egyes perccel, amíg belélegezte a lány lélegzetét, arcát simogatta,
ellenállva a kísértésnek, hogy megcsókolja… nem csökkent, hanem tovább
növekedett a mellkasát majd szétvető perzselő feszültség. Azzal áltatta magát,
hogy a lányért teszi mindezt, neki van szüksége megnyugtatásra, vagy legalábbis
arra, hogy elterelje a figyelmét. Az utazásra is fogta saját belső nyugtalanságát.
Idegen ő ebben a korban, azért nem tudja megzabolázni az érzéseit. Amúgy is,
bármelyik pillanat az utolsó lehet, akkor meg ki kell használni, amit az élet kínál.
Az igazság azonban az volt, hogy azért vette karjába a lányt, mert ezt akarta.
Fikarcnyit sem gondolt Etta jó hírnevére vagy bárki véleményére. Elvette, amit
akart. Pokolba a többiekkel.
Bánatosan elmosolyodott. Elátkozott vagyok, mivel már ismerem őt. Feltárta
előttem a szívét, megízleltem könnyei ízét.
Elveszett ember vagyok.
Úgy kapaszkodott az akaraterejébe, akár a hajótörött a hullámokon
hánykolódó roncsok maradékába. Csakhogy rettentően nehéz volt a felszínen
maradni, s emlékeztetni magát a kikerülhetetlen tényekre, amikor ez a lány olyan
puha, meleg és élő volt a karjában.
Megcsókolhatja-e annak tudtában, hogy rövidesen elárulja, és
visszaszolgáltatja az asztrolábiumot Ironwoodnak?
Megcsókolhatja-e arra gondolva, hogy Etta hamarosan visszatér a saját
korába, és ő is megmarad a magáéban? Ha a lány jönne el hozzá az ő idejébe,
mennyi megvetést kellene elviselniük a bőrszíne miatt a gyarmatokon…
Megcsókolhatja-e, amikor szinte bizonyos, hogy a másik nem viszonozza az
érzéseit?
Száműzetése pillanatától kezdve saját hajóról álmodott. Erre volt szüksége,
hogy megállja a helyét a bűntudat, harag és kilátástalanság viharában. Újra meg
újra ki kellett egyeznie kora előítéleteivel, akkor is, ha soha nem fogadta el őket
teljesen. A lánnyal való utazás veszedelmes gondolatokat ébresztett fel benne,
amelyeket eddig megtiltott magának. Milyen lenne az élete, ha nem térne vissza
a saját korába? Ha nem adnák vissza az asztrolábiumot Ironwoodnak, hanem
földönfutóként élnék végig az életüket. Addig vándorolnának korokon és
égtájakon keresztül, amíg rá nem lelnének egy olyanra, ahol biztonságban és
otthonosan érezhetnék magukat. Ha két ember nem illik a saját korába, muszáj
mások elvárásainak engedelmeskedniük? Nem követhetik természetük,
boldogságuk parancsát?
Már persze, ha Etta legfőbb gondja nem az, hogy megmentse az anyját és
hazakerüljön.
Ráadásul neki magának is voltak céljai. Ettán kívül minden ebbe az irányba
mutatott. Hajót akart magának, nem is egyet, szabadságot, és hogy mindörökre
megszabaduljon ettől a családtól és a mesterkedéseitől.
Különben pedig Etta sem lenne soha igazán biztonságban, ha nem vinné
vissza Ironwoodnak az asztrolábiumot. Egy napon talán belátja ezt, és megérti,
miért csapta be őt.
Meggondolatlanság lenne elragadtatnia magát az érzéseitől. Az Öreg csupán
terjeszkedni akar. Még több szolgára, még nagyobb vagyonra ácsingózik. És
noha ők ketten engedély nélkül keltek át az átjárón, bízvást reménykedhetnek a
megbocsátásban… már amennyiben teljesítik Ironwood kívánságát.
Volt egy pillanat, miközben Alice és Etta az Öreg szándékait boncolgatta,
hogy ő, Nicholas majdnem elárulta magát.
Megtarthatnád a lányt – villant eszébe a gondolat. Képek özöne kísérte,
amelyek vad örömmel töltötték el. Eddig soha nem mondott le a zsákmányáról,
jogosan megszerzett kincseiről.
Egymásnak rendelt minket a sors.
Ez a gondolat úgy tapadt rá, levakarhatatlanul, akár egy második réteg bőr.
Persze nem így volt. Ellenkező irányba tartó hajók voltak ők ketten. Épp csak
összeakadtak, egy futó pillanatra. Ugyanúgy nem tarthatná meg magának Ettát,
ahogyan a szelet sem foghatja be. A lány megy a családjához, a biztonságos
életébe, ő pedig a magáéba. Abba, ami fölött hatalma van, és amit eltervezett
magának.
Kisebbfajta csalódás ez csupán, amin majd túlteszi magát.
Idő múltán már nem fáj annyira.
Mégis sajnálni fogja… ezt az egyszerű, természetes közösséget. Egyiküknek
sem kellett megharcolnia a másik megbecsüléséért, nem kellett bizonyítaniuk.
Mivel nem ismerte az eljövendő századok leányait, a szerencse ritka
adományának érezte, hogy ennyire összeillenek, ennyire megértik egymást. Az
élet eddig arra tanította, hogy kétféleképpen érhet el valamit: mások kegyéből
vagy úgy, hogy erővel elveszi magának. Miért olyan más ez az egész?
Újra körülnézett az alvó családokon. Milyen bonyodalommentesnek tűnt az
egymáshoz fűződő kapcsolatuk. A táncoló párra gondolt: milyen szabadon
karoltak egymásba, hogy a pillanatnak éljenek a saját világukban.
Elég legyen ebből! – adta ki magának a parancsot. Ez egy megbízatás. A lány
pedig ennek a része. Túl sok vesztenivalója volt mindkettőjüknek. Nem adhatták
át magukat az érzéseiknek.
 Az egyenruhás férfit kereste a tekintetével, aki előző este végigment a
megemelt peron szélén. Azon a lépcsőn aludt, amelyiken lejöttek ide. Itt-ott már
szabad hely maradt az alvó londoniak között… egyesek elmehettek a
légitámadás végeztével; hazamentek, már ha volt hová menniük.
Nicholas felguggolt, és elhessegette a város pusztulására vonatkozó
gondolatait. A repülőgépek és a bombázás embertelen, gépi lármája fele annyira
sem volt rémítő, mint elgondolni: mi történhetett volna velük, ha nem futnak
elég gyorsan, ha ottvesznek a tűztengerben.
Muszáj itt hagyniuk ezt a kort, éspedig haladéktalanul! Az őrzők már
kereshetik őket.
Habozott egy pillanatig, majd megsimogatta Etta arcát, hogy felébressze. A
lány megmoccant, kinyújtotta a lábát, majd halk sóhajjal magára húzta Nicholas
zakóját. A fiú megrázta a vállát, és addig el sem engedte, amíg a lány ki nem
nyitotta a szemét. Ahogy a lány ránézett álomittasan, kócosan, csaknem
elfeledkezett arról, mit is akar tőle.
– Miért…? – kezdte volna Etta.
Nicholas ajkára tette az ujját, jelezve, hogy csak csöndesen. Vállára vetette a
tarisznyát, és felhúzta a lányt a földről. Etta imbolyogva tápászkodott fel.
Nicholas megtartotta, s a vállára terítette a zakót. Csak azután vette észre, hogy
továbbra is a kezét fogja, amikor elindultak a sínek mentén, az alvó londoniakat
kerülgetve.
Nicholas a peron másik vége felé mutatott. Etta bólintott, jó irányba tartottak.
Helyes. A fiúnak az égre volt szüksége ahhoz, hogy meg tudja különböztetni az
égtájakat. A föld alatt úgy érezte magát, mint álmában a süllyedő hajón. Volt
valami természetellenes abban, hogy nem cirógatják bőrét a felkelő nap sugarai.
A peron végén elengedte Etta kezét, és leugrott a vágányokhoz. A kemény
acélsíneken landolt, megfájdult tőle a talpa. Etta kiült a fura szürke kőpárkány
legszélére, és lecsusszant a sötétbe, vigyázva, rá ne lépjen az alvókra. Arcán
eltökélt szándék tükröződött a neonvilágításban. Az alagút sötétje felé fordult, és
elindult a családok csoportjait kerülgetve.
A levegőben füstszag terjengett. Nicholas homloka elborult, rosszat sejtett.
Etta közelében maradt, arra kényszerítve a lányt, hogy lassítson léptei ütemén.
Mikor megfordult, egy férfit látott, aki lehajolva az alagútba kémlelt. Először azt
hitte, sötétebb a bőre az övénél. Hirtelen jött rá, kormos a képe. Az arcvonásai
azonban így is felismerhetők voltak. Ez a fickó lőtt rájuk az előző este, mikor a
metróállomás felé rohantak. Hogy az istennyilában talált rájuk?
– Az egyik Gubancoló követ minket – morogta a foga között. – Siessünk…
– Látok valamit – mondta Etta. És valóban fény villant előttük. – A következő
állomás lehet. Már ott vagyunk a közelében.
 Nicholas, anélkül, hogy lassított volna, a tarisznyába nyúlt, és elővette a
harmonikát. Szájához emelte a hangszert, és belefújt.
A hang, amit kicsalt belőle, alig volt több halk fuvallatnál. Válaszul azonban
szörnyű mennydörgés támadt, hangos ricsaj kíséretében. Etta ösztönösen
Nicholashoz bújt védelemért. Itt voltak már az Elgin-márványok közvetlen
közelében. Nicholas rálátott egy fejre, amely kiemelkedett a faládából. Élettelen
szeme rájuk meredt a sötétben.
– Álljanak meg! – kiáltotta üldözőjük.
Azt lesheted – gondolta Nicholas.
– Ott – mutatott a lány a fal felé, ahol a levegő remegni látszott a
félhomályban. A rikoltozás tovább hangosodott, amikor Nicholas, a fülében
dübörgő vér surrogásától kísérve elsőnek lépett az átjáróba, Ettával a sarkában.
A lendület az átjáró ellenoldali kapuja felé röpítette. Nem kapott levegőt, szíve
a torkában dobogott. Vaksötét vette körül, vasprés szorongatta a gerincét.
Amilyen hirtelen beszívta az átjáró, olyan villámgyorsan köpte ki a túloldalon.

Madarak csiviteltek, rovarok dongtak a buja zöldben, fák és bokrok sűrűjében.

Nicholas egy pillanatig vaksin nézett körül a fényözönben. Arcát a nyirkos
földhöz préselte, miközben megpróbálta rendezni a gondolatait. Nehezen ment,
ködös volt még a tudata. Alig próbált azonban felállni, amikor újabb súly
döntötte a sárba.
– Bocs! – lihegte Etta, és legördült róla. – Jaj….
Nicholas felült, és visszanézett az átjáró bejáratára. Miután meggyőződött
róla, hogy lerázták az üldözőjüket – aki eszerint őrző lehetett, nem utazó –,
fellélegzett. Most mert csak körülnézni. Zöld és barna növényzet sűrűje vette
őket körül minden irányból, egy dzsungel.
A levegőben virágillat és növényi rothadás szaga terjengett. Fejük fölé
lombkorona és ágak napsütötte szövevénye borult.
– Jól van… Etta? – kérdezte Nicholas rekedten, kiszáradt torokkal.
A lány a hátán hevert, égszínkék ruhája csupa sár lett. Még mielőtt
meggondolta volna magát, Nicholas elkezdte kiszedegetni hajából a leveleket.
Etta felnyögött. Minden ízében reszketett.
– Persze, jól van, nem esett baja – folytatta Nicholas. – De nézzen rám, csak
egy pillanatra, kis kalóz.
Neki magának is ötször kellett átkelnie különböző alagutakon a kiképzése
során, mire le tudta gyűrni az úti rosszullét tüneteit. Pontosan tudta, hogyan
érezheti magát a lány. Most nagyon gyönge, és minden hang csak újabb ütés a
koponyáján. A vére meg lelassul, mintha jéggé dermedt volna. Etta kinyitotta a
szemét, de nem fókuszált a tekintete, valahová a távolba révedt. Halk sóhaj
hagyta el az ajkát. Megrebbent a szemhéja.
– Én… jól… csak egy pillanatot kérek – hebegte.
De nem volt erre idő. Muszáj volt haladéktalanul kitalálni, hová kerültek, és
hogy vannak-e őrzők a közelben. Az a londoni fickó jelenthette, hogy látta őket.
Talán már utánuk is eredt egy utazó, és itt van a nyomukban. Sürgősen meg kell
találniuk a következő átjárót, hogy lerázhassák, aki a sarkukban jár.
Ő, Nicholas majd elviszi az Öregnek azt az átkozott asztrolábiumot. A saját
feltételei szerint persze, úgy, hogy Ettát megóvja Ironwood karmaitól. Muszáj
rávezetnie a lányt, hogy ez az utazás másként végződik majd, mint hitte.
Lenézett Etta grimaszoló arcára, és visszanyelte a keserűségét.
Miután ismét körülnézett, hogy meggyőződjön róla, hogy az egyetlen veszély,
ami fenyegeti őket, az éhség és a kiszáradás, karjába kapta a lányt, és elindult
vele.
Nem volt ösvény a közelben, sem emberkéz nyoma sehol. Nicholas a fülét
hegyezte, és lám, nem is eredménytelenül, mert a rovarzümmögéstől kísérve
vízcsobogást hallott.
Jó érzés volt a karjába fognia Ettát. Kezd ez egyre ismerősebbé válni –
gondolta feszengve. Átlépett egy jókora gyökeret, amely kiállt a puha talajból.
Ahogy ment előre, ágak csapódtak az arcába. Nem védekezett ellenük, egyedül
Ettát óvta.
– Hol vagyunk…? – kérdezte a lány, aki mostanra tért magához. Nicholas
visszafojtott egy mosolyt. Legközelebb ennél is könnyebb lesz számára az
átkelés.
– Az igazat megvallva, nemigen tudom – dünnyögte.
– Tegyen le! – mondta Etta. – Tudok már menni, higgyen nekem!
Nicholas azonban még erősebben szorította magához. Egyre melegebb lett. A
fiú tudta, jobban bűzölöghet a dzsungel minden fertőjénél. Mégis nehezen
engedte el a lányt.
Igen, megáll a saját lábán – gondolta. Elég jól ismeri magát ahhoz, hogy
felmérje, mit bír, mit nem.
Ez azonban természetesen nem zárja ki, hogy védelmezze.
Etta körülnézett a buja zöld lombokon. Felnézett a fák koronájára, amelyek
elzárták előlük a nap perzselő sugarait.
– Hmm… milyen más itt.
Nicholas helyeslően mormolt valamit.
– Jöjjön, nézzünk körül enni- és innivaló után.
Nem csalt a füle, valóban volt patak a közelben, méghozzá olyan gyors sodrú,
hogy megbízhatott a tisztaságában. Valahányszor Juliannel a vadonba indultak,
teletömték a zsákjaikat mindennel, ami az élet fenntartásához szükséges.
Lábasokat vittek magukkal vízforralásra és főzésre. Takarókat az éjszakák
hidege ellen. Gyufát a tűzgyújtáshoz, horgot és zsinórt a horgászáshoz. Hall volt
az, aki megtanította, hogyan lehetséges a túlélés mindezek nélkül.
Nicholas elhozott New Yorkból egy kisebb kést. Ez éppen elég lesz.
– Várjon meg itt! – egy sziklára mutatott a vízparton. – Egy pillanat, és jövök.
Kiáltson, ha valami veszedelmeset lát vagy hall!
Etta szórakozottan bólintott, mert lekötötte a figyelmét valami a távolban.
Nicholas visszatérve kitért jobbra, amikor halványzöld színfoltot vett észre a
magasban a szeme sarkából. Banán! Nem mind érett, de azért ehető. Hálás
fohászt küldött a Mindenhatóhoz vagy bárkihez, aki meghallgatja odafönt.
Szedni kezdte a gyümölcsöt az ágakról, és a tarisznyájába gyűjtötte a fürtöket.
Eztán az maradt csak hátra, hogy valamiféle tartályt kerítsenek a vízforraláshoz,
meg tűzifának való száraz gallyakat.
Végigfuttatta kezét egy kidőlt fa törzsén, hogy vajon ez megfelel-e a
céljainak. Késével levágott belőle egy darabot, majd lesöpörte róla a földet és a
rovarokat. A fának odvas volt a belseje. Akár kisebb tálakat is kifaraghat belőle.
Széttépte gyűrött ingét. Meglepte, hogy a tarisznyát is átitatta a verejték. Itt
olyan párás volt a levegő, mint a déli kolóniák mocsarai között. Ami azt illeti,
vihar is készülődött a fejük felett. Talán nem is lesz szükség vízforralásra,
mindössze fel kell fogniuk, ami az égből érkezik.
Elmerült a farigcsálásban. Jó érzés volt, égett keze alatt a munka. Csak
egyszer hagyta abba, hogy könnyítsen magán a fák rejtekében, és megegyen egy
banánt. Menten jobban érezte magát tőle. Tudta, a lányon is segít majd, ha
megtöltheti valamivel a gyomrát.
Mikor azonban visszatért a kis csermelyhez, Ettát sehol sem látta.
A lánynak se híre, se hamva nem volt.
Behunyta a szemét. Rosszul tette, mert nyomban Julian arca jelent meg előtte,
abban az utolsó előtti pillanatban, mielőtt elnyelte a köd és a mélység.
– Etta! – kiáltozta torka szakadtából. – Etta!
De a lány nem volt sehol. Elsurranhatott valahová? Elesett? Elnyelte a
mocsár? Nicholason pánik lett úrrá. Se látott, se hallott. Körbecsörtetett a
tisztáson. Időnként megállt és belefülelt a csöndbe, hátha meghallja a lány
lépteit, vagy bármely más életjelet ad.
Eddig is érezte, hogy Etta nem játszotta ki minden kártyáját. Lehetett saját
terve, mit kezdjen az asztrolábiummal és Ironwooddal. Hanem azért csak nem
megy el így, bele a semmibe!
De hiszen New Yorkban is ezt tette, súgta egy gonosz ördögfióka Nicholasnak.
Megzörrent mögötte a bokor, és Etta botorkált elő.
 – Mi az? Mi történt? – nézett rá elkerekedett szemmel.
Nicholas végignézett rajta, és elborzadt. A lány haja kócos volt. Mostanra arca
ép felén is koszcsík húzódott végig. Etta megigazgatta a szoknyáját. A fiú érteni
vélte, hová tűnt az előbb.
– Ööö… mondtam, hogy ne menjen sehová! – nyögte ki végül.
Etta homloka elborult a megrovás hallatán, mintha nem értené, miért borít ki
valakit, ha ő sétát tesz a dzsungelben.
– Megígérte! – dörmögte Nicholas, noha ő maga is érezte, milyen nevetséges.
Mégsem tudott úrrá lenni a belsejében dúló indulatokon.
– Oké… – mondta a lány lassan. – Igazán sajnálom…
– Sajnálja? – Nicholas tudta, hagynia kellene ezt az egészet, de képtelen volt
lecsillapodni. Hiszen úgy féltette Ettát! – Mi lett volna, ha történik valami?
Hogyan találom meg? Kérve kérem, hallgasson rám ezután!
A lány kihúzta magát. Most vette észre Nicholas, hogy nála van a zakója,
abban pedig… egy levágott fej.
Egy szoboré. A széles mosolyt látva lecsillapodott a szívverése. Ez a mosoly
tökéletes ellenpontja volt a lány felháborodott arckifejezésének, ahogy letette a
fejet.
– Épp mondani akartam, rájöttem, hol vagyunk, mivel azonban maga
szemlátomást mindent jobban tud, jobb, ha hallgatok.
Etta elcsörtetett a patak mentén. Nicholas várta, hogy visszajöjjön, és jót
nevessen vele együtt a történteken. Hogy végre enyhüljön mellkasa szorítása és
levegőhöz jusson. De persze nem jött vissza. Egyszer mintha elvesztette volna az
egyensúlyát, ám menten ügyesen vissza is nyerte, mert belefogózott… egy
kőfalba?
Az volt bizony. Mi több, lépcsők vezettek felfelé rajta, és további szobrok is
voltak körülötte, amelyek vagy eldőltek, vagy elnyelte őket a buja növényzet. A
legtöbb kőszobor arca hasonló volt ahhoz, amelyet Etta magával hozott.
Némelyikről azonban hiányoztak az arcvonások; az idő és a dzsungel simára
koptatta őket.
Megdördült az ég, az egész dzsungel belereszketett. Etta megtorpant, és
befogta a fülét. A rovarokon és madarakon is óriási izgatottság vett erőt a zivatar
érkeztére, az utóbbiak felröppentek a fákról az első esőcseppekre.
– Szent ég! – Etta megfordult, és visszanézett Nicholasra. Valami
narancssárga-fehér színfoltra mutatott a közelében, amelyet félig elrejtettek a
levelek.
Nicholas azonban csak a lábát nézte, meg azt, ami felemelte fejét az iszapból
mögötte. Csillogó, iszamos pikkelyei voltak és lapos, csuklyás feje. Etta
bizonyára rálépett és felzavarta. Minderről azonban semmit sem tudott.
 – Ne mozduljon! – kiáltotta oda rémülten a fiú. Újabb mennydörgés csattant a
fejük felett. Etta hátrált egy lépést, és felé fordult. A kígyó erre a magasba
lendült, támadásra készen.
– Meg ne mozduljon!
Nicholas nem bízott benne, hogy eltalálná késével a kobrát. Elég lenne
egyetlen fuvallat, és a penge a lány lábszárába találna az átkozott kígyó helyett.
Még mielőtt tovább tépelődhetett volna, máris kezében volt a revolver. A kígyó
előrevetette magát, ő pedig tüzelt.
ANGKOR
1685
 14. fejezet

ETTA KISEBB DÖRRENÉST HALLOTT A HÁTA mögött. A következő

pillanatban perzselő hőség mart a bal lábikrája hátsó felébe. Négykézlábra
bukott. Még idejében nézett fel, hogy lássa a tigris farkának villanását, amint a
fenevad eltűnt a fák sűrűjében. Csengett a füle, és sajgott is. Megfordulva a
kobra fejével találta magát szemközt. A közvetlen közelében meredt rá kis
távolságra hosszú, izmos, összetekeredett testétől. A feje és teste is mozgott még.
Etta meredten bámulta. Zuhogni kezdett, de ő nem érezte az esőt, amely
megrezgette a leveleket, és hangosan kopogott az iszapon.
Lenyúlt a bal lábikrájához. Véres lett a keze. Addig nézte, amíg az eső le nem
mosta a vért. Addigra Nicholas is magához tért. A lányhoz rohant, félrerúgva a
kígyót.
– Megmarta a kobra? – Kezébe vette a lány lábszárát. Etta jól látta, hogy
minden ízében reszket. – Megmarta? Etta…?!
Nem marta meg, csak a golyó súrolta a bőrét, elég, közel ahhoz, hogy véresre
horzsolja. Hajszál híján megmarta egy kobra, és még csak nem is tudott róla.
– Krisztusom! – morogta Nicholas, és a sebre szorította a kezét. Letépte
zakója ujját, ami eddig a lány kezében volt, s beletúrt a tarisznyába ollóért.
Gyöngéden felitatta a vért, aztán egy tiszta szövetdarabbal körbetekerte Etta
lábszárát.
De hová lett a tigris? – csodálkozott a lány. Amikor először észrevette, még
gyönyörködött is benne. A vadállat égő szemmel követte minden mozdulatát.
Csak akkor ijedt meg, amikor rájött, hogy bármely pillanatban rávetheti magát.
Nicholas most csapzott haját simogatta. Keze lassan lesiklott a vállára, aztán
vissza az arcára, hogy a tenyerébe fogja. Tekintete elrévedt, és csak lassan tért
magához. Etta rádöbbent, hogy egészen eddig hozzá beszélt.
– Fel tud állni? – kérdezte Nicholas. Az eső sártengerré változtatta a talajt
körülöttük. Etta alig várta, hogy kikerüljön innen. Bólintott, és engedte, hogy a
másik felsegítse. Óvatosan ellenőrizte, elbírja-e lába a testsúlyát. Keze a fiú
meztelen vállába fogózott, és felnézett az arcába.
– Minden rendben? – kérdezte tőle Nicholas, továbbra is furcsa, rekedt
hangon. Újra bólintott. Felállni azonban sokkal könnyebb volt, mint
megszólalni. – Tud járni? – tudakolta a fiú.
 Megint csak bólintott, s két karját a mellkasához szorította.
Nicholas előre terelte kettejüket, ekkor azonban a lánynak támadt egy
gondolata, és megállt.
– Várjon… el is vihetnénk…
– Mármint… a kígyót?
– Igen — rázta meg magát Etta, hogy végleg kitisztuljon a feje. – Mi lenne…
mi lenne, ha megennénk? Nem vihetnénk magunkkal?… A fejét talán nem –
tette hozzá kis töprengés után.
Nicholas vad nevetésben tört ki a vibráló zöld fényben, amelyben ezüstös
csillámok táncoltak. Még mindig zuhogott. Az eső végigömlött az arcán, a vállán
és a mellkasát keresztbe-hosszába karistoló hegeken. Fejét hátravetve nevetett
bele az esőbe. Mikor végre lehajolt, megcsókolta a lányt. Mézédes csók volt,
édessége még sokáig megmaradt az ajkán.
Mégis rövidnek találta, alig kezdődött el, máris véget ért. Nicholas riadtan,
összezavarodva elhúzódott a lánytól, és az arcába nézett. Etta keze azonban
máris megmozdult, hogy kisimítsa a fiú homlokába és gyönyörű barna szemébe
hulló fürtjeit. Pedig nem az a fajta volt, aki tűri a simogatást, ennyire már
kiismerte. Azt is tudta, hogy Nicholast nem a tizennyolcadik század ostoba
illemszabályai fékezik. Rég túl voltak már ezen.
Kihúzta magát, és merészen visszanézett Nicholasra.
– Maga ezt csóknak nevezi?
A fiú szája mosolyra rándult.
– Nincs időnk többre, kalózkám. Most pedig árulja el, egész pontosan hol
vagyunk?

Valamikor, aközött, hogy Nicholas elment… izé… elvégezni azt, amihez le

kellett vetnie az ingét… és aközött, hogy ő, Etta megtalálta a Buddha-fejet,
szöget ütött elméjében egy gondolat. A templom távoli körvonalait elnézve
hatalmas megkönnyebbülést érzett. Nyomban ezután azonban elfutotta a méreg
önnön vaksága miatt.
New York.
London.
Most pedig Kambodzsa.
Túl sok egybeesés ez ahhoz, hogy véletlen legyen. Elővette a levelet, és
újraolvasta az első rejtjeles mondatot, amitől eddig eltekintettek, mivel
megelőzte a New Yorkra való utalást.
„Kelj fel, s lépj a barlangba, ahol a sötétség tesz naggyá.” Nem lehet ez más,
mint a butáni Takcang Palfug kolostor, amit a Tigris Barlangjának vagy Odvának
is neveztek. Ennek egyik barlangjába vonult el Rose meditálni, mikor épp
válaszút előtt állt az életben. Mostani eszével Etta már nem hitt ebben.
Anyja megtanította, hogyan fejtse meg a leveleit. Számtalanszor mesélt neki,
esti mese gyanánt a kalandjairól. Meg is festette és kiakasztotta a nappali falára
ezeket a jeleneteket, éspedig a megfelelő sorrendben. Etta totális idiótának érezte
magát, amiért nem jött rá előbb a köztük lévő kapcsolatra. Mindegyik kép Rose
időutazásainak egy-egy állomását örökítette meg. Csak a vak nem vette ezt
észre.
Mostanra a lánynak csöppnyi kételye sem volt, hogy a British Museumot
ábrázoló festmény nem a múzeumhoz, hanem Alice-hez mutatott utat. Arra is
meg mert volna esküdni, hogy Rose első lakása, amelyet úgy festett meg, hogy
az egyik ablakból odalátszottak Midtown East fényei, nem másutt állt, mint a
Galambhoz címzett fogadó helyén. Ha egyszer módja lesz rá, még utánajár,
fogadta meg magában.
Figyelsz, Etta?
Idefigyelsz, kislányom?
Nos, ha igen, elmondok egy történetet…
Rose elültette benne a szükséges magvakat, és öntözgette is gondosan azzal,
hogy újra meg újra elmesélte a kalandjait. Mindent megadott a lányának ahhoz,
hogy megtalálja az asztrolábiumot, csupán rá kellett erre jönnie.
Soha nem járt még a Tigrisodúban, ahogyan Butánban sem. Ismert azonban
valakit az anyján kívül, aki igenis járt már arra.
Ott lépkedett Nicholas oldalán, szemét a földre, az előttük kígyózó ösvényre
szegezve, amíg további sötét terméskövek és szobrok nem emelkedtek ki a
lombok közül, hogy utat mutassanak nekik.
Anyja nyilvánvalóan kitalált történeteiből Etta tudta, hogy mindkét város –
Angkorvat meg ahol most jártak, Angkorthom – körül Rose idejére kiirtották a
dzsungelt, hogy hozzáférhetővé tegyék a romokat a turisták számára. Bármilyen
évbe kerültek is éppen, annyi világos volt, hogy eddigre leáldozott a kmer
birodalom, a nyugati civilizáció azonban még nem fedezte fel a helyet.
– Itt bizony úsznunk kell – morogta Nicholas, aki már vagy egy órája
szótlanul baktatott. A nagyvárost körülvevő fal vizesárkát kerülik épp körbe,
feltételezte a lány. Az évek során feltöltötte a szemét és a vadon, a lezúduló eső
azonban megemelte annyira a víz szintjét, hogy valóban úszniuk kelljen, mert át
már nem gázolhatnak rajta.
– Nem, anyu valamiféle hídról is beszélt… azt hiszem, a déli kapunál van –
mondta. Nemigen hitte, hogy ugyanolyan, mint a későbbi töltés. Mégis érdemes
volt megkeresni, hogy elkerüljék, bármi rejtőzik is a vizesárokban.
Hogy megtörje a csöndet, amelyben a fák úgy sziszegtek, akár a nekibőszült
mérgeskígyók, megkérdezte:
– Hol jártak Juliannel?
– Erre is, arra is.
Oké – gondolta a lány. Julianról egyelőre tilos beszélni. Nem akarta erőltetni a
témát, látva, mennyire fájdalmas ez Nicholasnak. Ugyanakkor fúrta oldalát a
kíváncsiság, hogy minél többet megtudjon a másik életének erről a szeletéről.
– Azt hiszem, közel voltak már az asztrolábiumhoz – mondta. – Nem vagyok
biztos abban, hogy a megfelelő évbe kerültek, de szinte bizonyos, hogy a legelső
rejtjeles mondat a Tigrisodúra utal. Julian is ott halt meg, ugye?
Nicholas végigsimított rövidre nyírt haján, és bólintott.
– Anyu hibája az egész – kezdte Etta a kezét tördelve. – Miatta kellett útra
kelniük, miatta halt meg Julian…
– Az édesanyjának még meg tudok bocsátani. Csak azt tette, amit helyesnek
gondolt. Akkor is, ha a módszerei fölöttébb megkérdőjelezhetők és átkozottul
sok szenvedést okoztak. Ha ellenben az igazi bűnösöket keressük, végül
Ironwoodnál lyukadunk ki.
Mindig nála.
– Nem is tudom, hol kezdjem – Nicholas félrehajtott egy ágat a lány útjából,
és a megfelelő szavakat keresgélte. – Juliant meg engem azért küldött az Öreg
Butánba, mert egy szerzetes fiatal szőke nőt látott az egyik meditációs
barlangban, aki soha többé nem jött onnan elő. Biztosra vettük, hogy ez is csak
egy újabb eredménytelen próbálkozás lesz. Az évek során tömérdek helyen
jártunk, Mexikótól Indiáig, sőt, a mai Alaszkának megfelelő vidékeken is…
Etta némán bólintott.
– Nem… nem olyan könnyű nekem… erről beszélni – folytatta Nicholas
halkan. Szavait egy pillanatra elnyelte egy mennydörgés. – Jó ideig nem akartam
észrevenni, miféle szerepbe kényszerülök. Elhitettem magammal, hogy Julian
testvéreként, barátjaként és védelmezőjeként tartok vele, nem mint a szolgája.
Lehet persze, hogy ő is a bizalmasának tekintett. De… túl büszke voltam ehhez.
Sértette az önérzetemet, hogy Julian az inasának néz. Haragudni kezdtem rá.
Közvetlenül a halála előtt kijelentettem, hogy további utakra nem vállalkozom…
nem akartam örökre a rabszolgaság csapdájába esni. Julian mindent megígért,
amivel hatni lehet egy tizennégy éves suhanc képzeletére: hatalmat; mesebeli,
izgalmas kalandokat. Csak éppen a szabadságomat nem adta meg. Lesnem
kellett a parancsait. Nem kaptam teljes kiképzést, nem ismerhettem meg az
összes átjáró hollétét, tudja… Mai eszemmel gyanítom: Ironwood attól tartott,
hogy még megszöknék tőlük…
Etta már mindent értett. Ironwood végig áltatta Nicholast, talán még a
csillagokat is megígérte neki, ha Julian útitársául szegődik.
 – Vissza akartam kapni az életemet, azt a szabadságot, amit Hall kapitány
hajóján megtapasztalhattam. Újra a magam ura akartam lenni.
– És mit szólt mindehhez Julian? – kérdezte Etta.
Nicholas csak egy idő után válaszolt.
– Azt felelte, aláírtam egy szerződést, amellyel elköteleztem magam. Hiába
csörgedezik közös vér az ereinkben, nem bújhatok ki a magamra vállalt
kötelezettség alól. Egy Ironwood nem teheti ezt meg. „Borzasztóan sajnálom,
öregfiú, de ez a dolgok rendje.” Nem hiszem, hogy különösebben sötét lelkű lett
volna. Csak épp megmérgezte a család gondolkodása.
Etta a legszívesebben megfogta volna a fiú kezét, de merev vállára nézve nem
merte megkockáztatni. Nem úgy nézett ki, mintha szívesen venné.
– Rájöttem, mekkora hibát követtem el – folytatta Nicholas. – Úgy terveztem,
miután visszatérünk a tizennyolcadik századba, a természetes életidőmbe,
elszakadok valahogyan a családtól… elég erőt éreztem magamban ehhez. – Újra
elhallgatott egy időre. – Sophia még mindig engem hibáztat azért, hogy Julian
lezuhant? – kérdezte meg aztán. Etta megborzongott, majd megadta a választ.
– Mondtam neki, hogy szerintem ez lehetetlen.
– Tényleg annak tartja? – Nicholas újabb ágat hajtott félre. – Nem
kárhoztatom ezért. A család tudta, mindenáron szabadulni akarok a szerződés
által rám lőcsölt szolgaságtól. Száműzetésbe vonultam, ez a legegyszerűbb és
legtisztességesebb módja ennek. Másfelől azóta is gyötör, nem én hagytam-e
mégis lezuhanni Juliant, akár akaratom ellenére is, hiszen olyan jól jött ez
nekem…
– Nem, dehogy – rázta meg a fejét Etta. – Különben pedig Sophia elfogadta,
hogy baleset volt.
– Ennek ellenére mégis engem hibáztat. És én is bűnösnek tartom magam –
jelentette ki Nicholas. – Ráadásul mindennek ellenére Julian a testvérem is volt.
Mindig is annak tekintettem, ugyanúgy, mint Chase-t, aki azonban nem vér
szerinti rokonom. Ő viszont, Julian, minden jel szerint nem így látta.
Ettának eszébe jutott, mit mondott erről Sophia. Eszerint Julian ragaszkodott
hozzá, hogy a család testvérének ismerje el Nicholast. Mindez azonban csak üres
szó lehetett valódi érzéseihez képest.
– Nem, nem bűnös – mondta a lány, s kisimította arcából átázott haját. – Ön
igenis megérdemli, hogy szeressék és tiszteljék!
Nicholas hallotta ugyan a szavait, mégsem értett egyet velük. Egy pillanatra
az eső felé fordította az arcát, aztán némán baktatott tovább.
– Meg kellett volna mentenem őt – dünnyögte egy idő után. – Mikor kegyed
eltűnt az előbb… újra átéltem azt a pillanatot a hegyen… Nem tudtam
elszakadni tőle, hiába láttam, hogy kegyednek kutya baja.
 Pánikroham lehetett? – morfondírozott magában Etta. Vagy egy iszonyatos
emlék visszhangja. Ez megmagyarázza, miért reagálta túl a helyzetet Nicholas.
– Mindennek az a tanulsága, hogy nem tudom mindentől megvédelmezni
kegyedet. És ebbe nagyon nehéz belenyugodni. Mindamellett elnézést kérek a
faragatlan viselkedésemért – mondta a fiú.
– Én meg attól akadok ki, ha gyereknek néznek – vallotta be Etta. –
Felteszem, hogy nem ez dolgozott önben, és az ön századában mások az
emberek, de én is hamar felkapom a vizet… szinte semmiségekért.
– Tudom – bólintott Nicholas. – Mindketten az indulatainkra hallgattunk.
– Néha nem árt az ösztöneinkre hallgatni, ezt elhiheti – vont vállat Etta. –
Eddigi életem nagyobbik felét úgy töltöttem, hogy titkon meg voltam győződve
róla, anyám sajnálja, hogy a világra jöttem. Hogy ezért olyan hideg és
tartózkodó. Ezért olyan keményszívű, ezért nem lehet a kedvére tenni. Mostanra
megértettem, hogy nem így van… Mikor fiatalabb voltam, egészen más volt…
Ráadásul mindent megadott, amire csak szükségem volt. – Már az igazságot
kivéve, azt nem árulta el. Etta oldalt pillantott, és Nicholas szemébe nézett. –
Soha nem beszéltem még erről senkinek. Még magamnak sem mertem
megfogalmazni.
– Most azonban, hogy megismerte az igazságot… kezdte Nicholas. Ekkor
azonban Etta, aki a sarat és a pocsolyákat kerülgette, a szeme sarkából élénk
színek villanására lett figyelmes. Szó nélkül leguggolt, és maga mellé húzta
Nicholast, aki meglepetten felnyögött, és térdre esett mellette.
Etta kilesett a bokrok mögül. Eddig a városfal és a vizesárok mentén haladtak,
a dzsungel takarásában. Most azonban a lány valami újra figyelt fel.
Szétválasztotta az ágakat maga előtt, úgy nézte, ami a szeme elé tárult:
okkersárga foltok villanásait. Férfiak jöttek-mentek a közelükben.
Belekerült egy pillanatba, mire megértette, mit lát. A saját korában a buddhista
szerzetesek ruhája a sáfránysárga és az égetett tangerinszín között váltakozott.
Ez halványabb sárga árnyalat volt és sárpettyek tarkították. Azok a férfiak
viselték, akik a málladozó híd túloldalán egy magas kapu alatt húzták meg
magukat.
– Azt hiszem, ez a híd a kapu, amiről beszélt – súgta a fülébe Nicholas.
Etta bólintott. Minden jel szerint ez volt az egyetlen épen maradt átjáró a
városba, noha már ezt is kezdte felemészteni az őserdő.
A szerzetesek élénk tárgyalásba bocsátkoztak. Egyikük a dzsungel felé
mutogatott, ahol ők rejtőztek. Mindketten a földhöz lapultak.
– Nem mehetünk oda egyszerűen, ugye? – suttogta a lány.
– Miért, úgy nézünk ki, mintha idevalósiak lennénk? – vonta fel a
szemöldökét Nicholas. – Meg tudnánk magyarázni, hogyan kerültünk ide?
 Oké, igaza volt. Ha az időutazás művészetéhez hozzátartozik az elvegyülés,
kissé nehéz lenne megértetni ezekkel az emberekkel, miért ilyen öltözékben
jelentek meg Kambodzsa erdeiben.
– Nincs mellettünk őrző, aki el tudná simítani a kavarodást, amit okoznánk –
mondta tovább Nicholas lehalkítva a hangját. – És ha lejegyeznék, hogy láttak
minket, ezek a feljegyzések pedig fennmaradnának…
Megváltozna a történelem menete. Talán csak egy jottányit. Etta azonban nem
akarta egyikük jövőjét sem kockára tenni.
Nem tudta volna megmondani, mennyi ideig várakoztak. Elég sokáig ahhoz,
hogy Nicholas meztelen vállára hajtva a fejét elbóbiskoljon. Kiáltások riasztották
fel kimerült kábulatából. Meleg, szilárd fejtámasza is elmozdult, mert Nicholas
felült, úgy nézte, hogyan hagyják ott a kaput a szerzetesek, és masíroznak végig
a hídon.
Etta arcát dörzsölgetve hallgatta halk mormolásukat és lépteik cuppogását a
dzsungel sarában. Addig nézte őket, amíg valamiféle ösvényre nem találtak, és
elnyelte őket a lombok sűrűje. Összesen tízen voltak. Nicholas megvárta, nem
követik-e őket mások is. Miután megbizonyosodott arról, hogy nem, felsegítette
Ettát. A lány ráállt fájós lábára.
– Semmi baj – morogta Nicholas aggódó pillantására. Igenis elbírja a lába.
– A kegyed édesanyja félelmetes teremtés lehet – mondta a fiú, miközben
átsegítette egy kidőlt fatörzsön, majd továbbra is a karját nyújtotta. –
Függetlenségi küzdelmek, világháború, dzsungel az isten háta mögött… kezdek
tartani attól, mi jöhet még…
– Párizs – lehelte Etta. Olyan tisztán látta maga előtt a Luxembourg-kertet
ábrázoló festményt, hogy szinte érezni vélte a pázsit, a fák és a végtelenbe vesző
virágágyások részegítően édes szagát. Az eső elálltával áthatóbb lett a növényzet
rothadásszaga. Borús volt az idő, hamar sötétedett. Az éjszaka ujjai feketére
festették az eget. Mi köze anyámnak vagy a családjának ehhez a helyhez? –
kérdezte magától Etta.
– Szent isten! – vakargatta az orrnyergét Nicholas. – Hagy találjam ki, hová
csöppenünk megint: a francia forradalomba? A Nagy Terror idejébe? Nem
szívesen válnék meg a fejemtől e kutakodás során.
Etta nem tudta a választ, de az eddigiek ismeretében a guillotine-t sem tartotta
kizártnak. Mostanra megértette, anyja azért választott veszélyesnél veszélyesebb
helyzeteket, hogy minél kevesebben szegődjenek a nyomába. Hanem ez így is
több volt a soknál.
De azután kihúzta magát, és széttárta a karját. Ha anyja végig tudta ezt
csinálni, neki is sikerülni fog.
Csak hazakerülnék már, anyu… de mi lesz azután? – gondolta.
 – Ha nem csalódom, a jövőre gondol – nézett rá sokat tudó, fanyar mosollyal
Nicholas. A lánynak megmelegedett a szíve ennek a mosolynak a láttán, s ismét
ajkán érezte a férfiszáj meleg, édes érintését.
– Nem is… aggaszt annyira. – Most először ismerte el ezt magának is. Amire
ők képesek, az egyszerre izgalmas, képtelen, borzasztó és csodálatos. Repesett a
szíve örömében, ha erre gondolt. Jó ideje először érezte, hogy kilépett az örökös
gyakorlás és versenyek mókuskerekéből. Erősnek és leleményesnek tartotta
magát, hiszen annyi mindent túlélt. Túl fogja élni azt is, ami ezután következik.
Kíváncsiság támadt benne a századok rejtett titkai iránt, amelyek úgy terültek el
előtte, akár egy pakli kártya szétterített lapjai… kedvére válogathatott közöttük.
És Nicholas megcsókolt!
És ő visszacsókolta.
Nem véletlenül történt. Nem a pillanatnyi megkönnyebbülés kábulata szülte.
Legalábbis nem csak az. Ugyanolyan természetes és ismerős volt, mint a fiú
karja az övén. Ösztönösen sejtette, hogy tartanak valami felé. Örült a szíve, hogy
ez a „valami” pontosan az, amire ő is vágyik. Talán tényleg kalóz a lelke mélyén.
Hiszen milyen keményen küzdött, hogy ne kelljen lemondania a kincsről, amire
rátalált.
Lopva Nicholas markáns arcélére pillantgatott. Új gondolat vert fészket az
agyában, és sehogyan sem tudott szabadulni tőle. Ha ez megvalósulna, egyszerű,
könnyű megoldást hozna mindenre. Kétségbeesetten hinni akart benne.
Cyrus úgyis csak megbüntetné, amiért megszökött tőle. Mi lenne, ha együtt
utazgatnának a jövőben, Nicholas jövőjében. Megismertetné vele a modern világ
csodáit, amelyek csak számára természetesek. Iskolába járhatna, munkát
vállalhatna…
Na, igen, többé nem látná Hallt és Chase-t. A családot, amelyik befogadta.
Nem lenne övé a hajó, amelyre oly nagyon vágyott.
Önzés volt azt kívánni, hogy vele tartson, ezt Etta is tudta. Mégis legfőképpen
azért tervezte el ezt így, mert biztonságban szerette volna tudni. Gondolni sem
mert arra, hogy soha többé nem látja, nem tud többé róla; nem hallja azt a halk
sóhajt, amit csók közben hallatott. Nem áltathatta magát, hogy a saját korában
nem érheti sérelem a bőre színe miatt, de mégis más volt ez, mint a
tizennyolcadik század. Szabad lehetne, a maga ura…
Hatalmasat sóhajtott, majd felnyúlt, hogy megérintse a fiú kezét a karján.
Nicholas továbbra is karon fogta, hogy átsegítse a mohával benőtt, síkos
köveken.
Nem dönthetek helyette – intette magát a lány. Kizárólag a magam nevében
beszélhetek.
Elvégre az ő útja is ki volt jelölve előre. Neki New York az otthona. Várja a
koncert, az anyja, Alice…
A levegőt lehűtötte a vihar. Dideregve Nicholashoz bújt, ahogy
előrelépegettek az ösvényen, a sötét kőkapu boltíve felé. Nyakát nyújtogatva
próbált rálátni a hatalmas arcra, amely a dzsungel fölé tornyosult. A növényzet a
kövek repedéseit is benőtte. Az arc fölé magasodó torony hegyes csúcsa furcsán
fogazott volt; úgy rakódott egyik réteg a másikra, akár a lótusz szirmai.
– Pihenjünk meg egy pillanatra – javasolta Nicholas, miután a kapu íve alá
értek. Az eső még szitált körülöttük – „köpköd”, mondta mindig hasonló
alkalmakkor Alice –, s a fákról és épületekről is kis erekben csurgott alá a víz.
Etta ki szerette volna facsarni a ruhájából… másfelől valami hajtotta előre. Most
értette meg, úgy, mint korábban soha, hogy az idő önmagában is érték, és nem
szabad elvesztegetni. Miért örült mégis titokban, hogy lelassítanak, ha csupán
néhány percre is? Hiszen így valamivel tovább maradhat Nicholas mellett,
összeérhet a bőrük, meghallgathatja a gondolatait. Nem tudta volna
megmondani, mikor ébredt rá arra, ami mindvégig ott munkált a tudata mélyén,
várva, hogy felszínre kerüljön, most azonban itt volt félreérthetetlenül: minél
hamarabb megtalálják az asztrolábiumot, annál hamarabb kell elválniuk.
Nicholas elég világosan megmondta, nem óhajt a későbbiekben utazni az időben.
Azaz elválásuk egyszer és mindenkorra szól.
Hagyd ezt abba! – intette magát.
– Menjünk inkább – mondta ki hangosan. Nem gondolhat arra, ami úgysem
vezet sehová. És nem húzhatja tovább az időt.
Anyu! – gondolta. Minél tovább tépelődött, annál inkább belátta, hogy már hét
napja sincs hátra a kiszabott határidőig. A meglepetés erejével kell betörnie a
jövőbe, hogy kiragadja anyját a fogvatartói markából… arról nem is beszélve,
hogy azt is ki kell derítenie mindennek a tetejében, hová hurcolták az édesanyját.
– Nézze, Etta – szólalt meg Nicholas az oldalán. – Tudom, hogy időt
veszítünk, de kegyednek ennie kell. Én meg addig körbenézek, nincs-e itt valaki
más is a közelben. Az átjárót is megkeresem. Kegyed addig lássa el a… sebét.
Etta már tiltakozni készült. Mikor azonban Nicholas ellépett mellőle, hogy
körbenézzen a városon, elkapta a csuklóját.
– Nem akarom, hogy kétfelé váljunk! – mondta. – Kérem… maradjon!
Néhány perc alatt lezavarom az evést, és kipihenem magam, aztán együtt
keressük meg az átjárót.
– Rendben van, Etta – lágyult el a fiú arckifejezése. – Rendben van.
Etta letelepedett a sárba, s hátát nekivetette az egyik kapuszárnynak. Nicholas
ugyanezt tette az ellenoldalon. A lány most értette meg, mivel foglalatoskodott,
amikor otthagyta őt a patakparton. Tálakat farigcsált egy fa odvából. Most
feltartotta az egyiket a permetező esőbe, és amikor elég víz gyűlt össze benne,
átnyújtotta Ettának. A lány egyetlen kortyintással kiitta, aztán ő is feltartotta a
tálat repetáért. Nicholas újabb tálkát vett elő, és ugyanezt művelte. Aztán
beletúrt a cuppogósan átnevesedett tarisznyába, kivette átázott ingét, majd
fancsali képpel élénksárga valamit nyomott Etta kezébe. Banán volt.
Etta mohón letépett a fürtről egy gyümölcsöt, és meghámozta. Nicholas
közben feladta, hogy kifacsarja a vizet az ingéből, és visszagyömöszölte a
tarisznyába. Esőcseppek hullottak alá a kapu ívéről, megcsillant rajtuk a nappal
derengő fénye. A víz végigfolyt a több száz emberi láb által kikoptatott
ösvényeken. Etta szemét meregetve próbálta kivenni a távolban a
kőépítményeket, melyeket halványzöld lombok nőttek be. Gyökereik és ágaik
egész falakat leptek el.
Újra csivitelni kezdtek a madarak. A lány ekkor nyugodott meg igazán.
Behunyta a szemét; és belélegezte a párás levegőt. Mikor újra kinyitotta, látta,
hogy Nicholas őt nézi felhúzott térddel, kiismerhetetlen tekintettel.
Erezte, hogy a másik egyre inkább eltávolodik tőle a gondolatok árján, ezért
úgy döntött, hogy utána úszik.
– Mit szólna egy csókhoz?
Etta élvezte, hogy meglephette, ha csak egy kicsit is, mint például most is.
Nicholas messzire révedő tekintete a lányra szegeződött, és elnevette magát.
– Nem tudom, jó ötlet-e. Soha nem hagynánk abba.
Végre ott volt a mosoly a fiú ajkán! Hiába játszotta meg az imént a ledér
flörtölőt, Etta elpirult e szavaktól és attól, amit ígértek. A mosoly azonban
amilyen hamar megjelent Nicholas arcán, olyan hamar el is tűnt. Megérintette a
lány sérült lábát, megvizsgálta a sebet, majd fejét csóválva leoldozta róla az
átvizesedett kötést. Egyik kezével megfogta a bokáját, miközben ujjai
végigcirógatták a csontok hajlatait. Másik kezét végigfuttatta Etta lábikráján,
megkerülve a vöröses, hegesedő sebet. A lány bőre megbizsergett az érintés
nyomán, és a hasa is furán megsajdult. E sajgás nyomán egész teste
felforrósodott, mígnem minden porcikája a folytatás után áhítozott.
Nicholas lehajolt, és megcsókolt egy felületesebb horzsolást a vádliján, amit
eddig észre se vett.
– Nem ön tehet róla – mondta lágyan a lány. Tudta, ha jobban odafigyel,
kikerülheti a kígyót. Ebben egy pillanatig sem kételkedett.
– Kezdem magam is belátni – érkezett suttogva a válasz. – De most hagy
élvezzem ezt egy kicsit!
Etta kedvesen elmosolyodott. Feltérdelt, és átkúszott Nicholas oldalára. A fiú
lélegzetvételei közben egyre szaggatottabbá váltak, s le nem vette volna
tekintetét Etta arcáról. Két kezével átfogta a térdét. Mikor a lány a kezére tette a
sajátját, érezte, hogy a másik minden ízében reszket.
 Etta felemelte Nicholas jobb kezét, s csókot lehelt kérges, forradásos ujjakra.
Ő is átvette a fiú reszketését. Visszaejtette Nicholas kezét, majd a térdét
átkarolva foglyul ejtette őket.
– Mit művel velem… – kezdte volna Nicholas, Etta azonban fölé hajolt, és
légies csókot lehelt az ajkára. Mivel a másik nem húzódott el tőle, s belélegezte
puha leheletét, újra megcsókolta, ezúttal hevesebben. Érezte, hogy a fiú ki
szeretné szabadítani a kezét az övé alól, ezért még keményebben lefogta. Látta,
milyen meglepett képet vág erre Nicholas. Egy futó pillanatra átvillant az agyán,
hogy egyik szenvedélyét épp most cseréli át egy másikra: a fellépések
magasfeszültségének különös szabadságérzete lép a helyére, ahogy egyre jobban
megnyílik ez a vad, eddig ismeretlen énje. Nicholasnak köszönhette, hogy
bátornak és talpraesettnek érezte magát az oldalán. Hiszen a fiú minden előítélet
nélkül nézett rá, hagyva, hogy az legyen, aki csak akar. Mindez hihetetlenül
megszépítette körülötte az életet. Mintha minden kitisztult volna.
– Akkor ugyanúgy érzel, mint én? – Nicholas olyan halkan mondta ezt ki,
hogy Etta nem tudta, valóban hallja-e vagy csak képzeli.
Orrával végigcirógatta Nicholas orrát. Nem volt egyetlen porcikája sem,
amelyik ne muzsikált volna az örömnek ebben a tökéletes szimfóniájában.
– Engedj el! … Etta – hörögte Nicholas rekedten. Elég erős volt ahhoz, hogy
könnyűszerrel elvonja a kezét. Etta először nem értette, mit akar. Gondolatai
teljesen összezavarodtak a vágy és kétségbeesés e szédítő táncában.
A fiú ráhajolt és foglyul ejtette az ajkát. Addig csókolta, amíg a lánynak
levegőt nem kellett vennie. Nicholas maga alá gyűrte. Etta elengedte, de csak
azért, hogy két kezébe vegye gyönyörű arcát, s hagyja, hogy a másik keze a haját
meg a vállát cirógassa. Etta azt sem vette volna észre, ha újra megnyílnak
felettük az ég csatornái. Hiába sürgette őket az idő minden egyes tovaröppenő
másodperccel, nem akart mást, mint itt maradni, beszívni Nicholas bőrének
tengerillatát. Arcát a nyaka hajlatába fúrta, ahová tökéletesen odaillett, mintha az
ég is azért teremtette volna, hogy őt ölelje örökkön-örökké. Bárcsak
elmehetnének egy olyan helyre, ahol elfeledkezhetnénk az időről! – sajdult meg a
szíve.
Nicholas nehezen, zihálva lélegzett. Etta a bőrén érezte vad szívdobbanásait,
és tudta, hogy a saját szíve is ugyanilyen zaklatottan ver. Megfordult, és ajkát
végigfuttatta a fiú fülcimpáján, mialatt ujjait izmos hátába vájta.
– Ne tegyük ezt ilyen átkozottul nehézzé – morogta a hajába Nicholas félig
könyörögve.
Csakhogy elkéstek ezzel.
Mire jó ez? – gondolta Etta is. Minek olyasmivel kínozni magam, ami sosem
lehet az enyém? Talán szembe tudnék szállni ezzel a hatalmas vonzással, bármi
is az oka. Mit nekünk vonzás, amikor mindketten megyünk tovább a magunk
útján? Az idő, távolság és halál majd feloldozza a köztünk szövődött köteléket.
Hiszen ő több száz éve halott lesz, mire megszületek.
Ha nincs ez az őrület, sosem találkoztak volna. Talán ezért is vágyott rá
ennyire. A lehetetlennel volt határos, és mindketten túl makacsok voltak ahhoz,
hogy engedjenek a tények nyomásának.
Pillanatnyilag Etta nem törődött ezzel.
Mi több, Nicholas sem.
A lány nem tudta, ki nyúlt a másik után, de ismét csókolóztak, egészen addig,
amíg perzselni nem kezdett a tüdeje, és minden tagja azt nem kívánta, hogy még
közelebb kerüljenek egymáshoz. Hátát nekivetette a kapu vizes kövének, hogy
megízlelje Nicholas viharízét, a keserűség süvöltő szeleit, amelyek az övéire
feleltek.
Nicholas keze végigsiklott nyaka ívén, mialatt a falnak szorította. A fiú lassan,
gyöngéden fedezte fel teste tájait, s ő is végigsimított a fiú mellkasán. A világ
elsüllyedt körülöttük, mintha Etta újabb átjárón kelt volna át, egy másik
korszakba.
Átjáró!
A lány közelebb húzta magához Nicholast, hátha ezzel végleg kizárhatja a
külvilágot. Nicholas halkan felnyögött.
Asztrolábium!
Etta keze megszorította a fiú meztelen, meleg bőrét.
Anyu!
– Etta! – Nicholas úgy ejtette ki a nevét, akár egy hétpecsétes titkot. – Etta…
mi… az átjáró…
Nincs időnk erre.
– Tudom – rebegte a lány Nicholas ajkának. – Én csak…
Nem volt elég ereje, hogy ellökje őt magától, és véget vessen ennek az
őrültségnek, holott mindketten tudták, hogy ezt kellene tenniük. Etta még
szorosabban ölelte magához Nicholast, mintha soha nem akarná elengedni.
Nincs erre idő.
Be kell ezt fejezni, éspedig együttes erővel. Etta érezte, hogyan lassul le a
másik. Lusta mámorító csókjai megritkultak, majd elmaradtak, mintha csak
álmodták volna az egészet.
Nekünk ez lehetetlen.
Etta nagyot sóhajtott, és elfordult. Nicholas lehorgasztotta a fejét, és
megpróbálta visszanyerni a lélegzetét.
– Ez is engem igazol, nem igaz? – mondta aztán kongó, üres hangon. –
Muszáj… muszáj továbbmennünk, mielőtt Ironwood utánunk küld valakit. Ha
nem tette meg máris.
Etta a nedves köveket nézte, a réseikben csordogáló vékony vízereket, majd
bólintott. Miért van ez? Miért éppen ő? Miért? – szinte égették ezek a
gondolatok.
– Tudod, merre kell mennünk? – kérdezte Nicholas halkan. Felemelte a kezét,
hogy megcirógassa a lány arcát, de aztán meggondolta magát, és leeresztette.
– Azt hiszem… az Elefántteraszt keressük – mondta Etta, amikor rálelt a
hangjára. – Anyám azt festette meg… valamelyest felülnézetből. Azt viszont
nem tudom, hol van itt a városban.
– Rendben, hamar megtaláljuk. Mi sem könnyebb ennél. Úgy képzelem, elég
közel vagyunk hozzá, hogy rezonáljon a harmonikára. – Nicholas a tarisznyába
nyúlt, és előhúzta a hangszert. A kövek visszaverték az átjáró hívását, s ahogy
felmorajlott, a visszhang is megismételte. Etta a fülét hegyezve igyekezett
betájolni az irányt. Mégis volt benne valami mély búgás, amit nem ismert fel.
Egész teste megfeszült.
– Nem hallod másnak, mint eddig?
– Ugyanolyan rémséges, mint bármikor. – Nicholas újra vállára vetette a
tarisznyát. – Megyünk akkor?
Etta legyűrte aggodalmait, és ment utána az elhagyatott városban. Érdekelte
volna, mennyi ideje nőtte be a dzsungel. Sajnos azonban nem emlékezett, egész
pontosan mi okozta Angkorthom és Angkorvat vesztét. Valamiként háborúkhoz
és hatalmi harcokhoz lehet köze – gondolta – mivel ezek miatt áldoznak le végül
a legfejlettebb civilizációk is. A dzsungel oly mértékben átvette az uralmat a
város felett, és olyannyira elváltoztatta az ösvényeket, hogy a rezonancia nélkül
nem találták volna meg az átjárót. Ezen az sem sokat segített, hogy Rose annak
idején térképen is megmutatta a lányának, hol ásott – már ha ásott valaha
egyáltalán. De nemcsak az ösvények váltak járhatatlanná, a kövek is leomlottak.
Etta abban sem volt biztos, hogy a Bajon-templom előtt járnak, amikor feltűnt
előttük.
– Ez a Bajon – mondta azért, elkapva Nicholas elismerő pillantását, amint az
építményt méregette. – Anyu szerint több mint kétszáz arcot építettek a falaiba.
Nézd csak. Egyesek úgy vélik, sokan közülük a városalapító, Hetedik
Dzsavajarman képmását örökítették meg.
– Na, igen, így is gondoskodhat valaki az utókor emlékezetéről – dörmögte
Nicholas. – Amúgy egész jóképű szörnyeteg. Mit gondolsz, hogyan festene az
ábrázatom egy ilyen templomon?
– Na és az enyém? – nevette el magát Etta.
– Azt már nem! – rázta meg a fejét Nicholas. – Soha nem hagynám, hogy így
magadra maradj! Hogy csak a dzsungel csodáljon! Inkább megfaragtatnálak egy
művésszel, orrdísznek a hajómra. Akkor mindig a tengeré lennél, hiszen
odatartozol.
Ettát annyira meglepte ez a szónoklat, hogy elállt tőle a szava. Nicholas
észrevette ezt, és szégyenkezve lehorgasztotta a fejét.
– Oké, de csak egy feltétellel – mondta a lány. – Ha kardot is adsz mellém.
Meg, mondjuk, kötést a fél szememre. Ügyelj rá, hogy minél ijesztőbb legyek,
hadd rémítsem meg az eljövendő prédáidat.
– Úgy is lesz – felelt meg Nicholas a tréfára. – Elég lesz rád nézniük, és
belereszket minden férfiszív.
Etta elvigyorodott.
A templom oldalfalain húzódó faragványokat elsötétítette az eső és benőtte a
növényzet, Etta mégis piaci forgatagot vélt felfedezni az egyik falrészlet
jeleneteiben. Emberek adták-vették a különböző termékeket, miközben halak
úszkáltak fölöttük. Sietve elhaladtak egy másik fal mellett, melyen harcosok
vonultak gyalog vagy elefántháton a csatába. Megint máshol óriáshal nyelt el
egy őzet, de királyi menetet is láttak, amint alig látható ösvényen baktatott a
sárban. Az eső minden nyomát elmosta az imént látott tíz szerzetesnek. Nicholas
ennek ellenére továbbra is résen volt, egészen addig, amíg meg nem látta az
átjáró csillámló fényfalát az Etta által Elefántterasznak nevezett építmény fölött.
Ugyanezt festette le az anyám is, és akasztotta ki a kanapé fölé a
nappalinkban – gondolta a lány.
Az Elefántterasz közelében másik épület állt. A Phimeanakasz, azaz a Menny
Temploma jutott végül eszébe. Ez volt a város első ilyen építménye. Anyja is itt
ásott. Etta a meredek lépcsőzetet méregette, meg a szintén lépcsőzetesen
egymásra rakott rétegeket. A kő szinte vörösnek látszott a tetőzetet megkoronázó
szürke oszlopsorokhoz képest.
Mi köze a családomnak ehhez a helyhez? – füstölgött magában Etta.
Visszafordult az Elefántterasz felé, elfogadva Nicholas segítő kezét a lépcsők
megmászása során. A király innen nézte végig győztes serege diadalmenetét. Az
emelvényt köröskörül tőle elszakadó elefántok csordája vette körül. Platója
szinte lebegni látszott a levegőben, s mintha az ő hátukon nyugodott volna.
– „Állj rá az emlékezet szilárd vállára” – lehelte Nicholas. Ettának is most
esett le a tantusz. Tény és való, az elefántok híresek jó emlékezőtehetségükről.
Mindez azonban nem magyarázta meg az átjáróból feltörő furcsa zajokat. A
szokott morajlást-zúgást ezúttal ugyanis mélyebb, ütemes lüktetés is kísérte. Etta
magában ahhoz hasonlította, mint amikor az ember egyik testtáján váratlanul
érzi meg a pulzusát.
– Mi a baj? – nézett rá Nicholas.
– Semmi, csak… – Etta lassan megfordult, és visszanézett a városra. Még
utoljára magába itta a fák látványát, amelyek mintha felléptek volna a kőfalakra,
meg a Bajon-templom arcmásait, amelyek derűs, örök mosollyal néztek a
világba. Ugyan mikor látja ezeket még egyszer? Ilyen békés, tökéletes
magányban sosem, legfeljebb turisták nyüzsgésétől körülvéve.
Azaz soha.
Ebben rejlik az időutazás legnagyobb kísértése – jött rá – a hihetetlenül
kitágult lehetőségekben. Hiszen az ember egyszerre ezernyi helyen kezdhetne új
életet. Micsoda szabadság! Elég egyetlen percre leállni, és beleveszni az épp
látott szépségekbe, hogy beleszédülj. Ezek a dolgok feledtetik az összeomló
átjárók vagy kellemetlen korok támasztotta veszélyeket.
– Ideje mennünk – szólt rá Nicholas csöndesen.
A lánynak hirtelen megint kedve támadt zenélni. Ujjai az oldalán jártak, ahogy
elképzelte, miféle rejtett mélységeket, miféle meleg, vad, eleven életet csalhatna
elő a hegedűhúrokból. Mikor pedig a párás, fülledt trópusi levegőben belépett az
átjáró villamos, remegő alagútjába, tudta, örökre sajnálni fogja, hogy többé nem
látja ezt a helyet.
PÁRIZS
1880
 15. fejezet

ETTA ARRA ESZMÉLT, HOGY A FÜVÖN HEVER, FÁK árnyékában,

cseng a füle és hasogat a feje. Más baja azonban nem volt. A korábbi szédülés és
émelygés is elmaradt.
Felült, és lesöpört a hajáról egy vörös falevelet. Körülnézve a legkevésbé sem
lepődött meg, hogy a Luxembourg-kertben találta magát. A kert pázsitja
káprázatként terült el előtte a meleg délutáni napsütésben.
– Igazad volt. – Nicholas ugyanannak a fatörzsnek vetette a hátát, mint ő, és
az arcát dörzsölgette. – C’est le Jardin du Luxembourg.{9}
Etta akaratlanul is elmosolyodott.
– Mondd újra!
– Pardon? – lepődött meg Nicholas.
Mondd újra! – morogta magában a lány. Nicholas szavai meleg mézként
csorogtak át a tudatán.
– C’est le Jardin du Luxembourg – ismételte meg Nicholas láthatóan
meglepődve. Tagadhatatlanul furcsa volt a kiejtése.
– Szóval… mit gondolsz… milyen nap van ma?
– Ugyanaz a nap, mint amikor Londonban találtuk magunkat – felelte
Nicholas. Tudta, miért kérdezi Etta.
A lány ruháján több helyen felfeslett a varrás, s kék színe az iszapos
folyópartok barnájára változott. Bakancsára rászáradt a sár. Nem kellett
megérintenie a haját, anélkül is tudta, hogy kócosan meredezik szanaszét.
Nicholas sietve körbekémlelt, nem figyelik-e őket, aztán elkezdte lesimítgatni
a haj vad hullámait. Közben végig vigyázott, hogy ne érjen a nyak bőréhez.
Aztán szalagot vett elő a tarisznyájából, és hátrakötötte vele a hajtömeget.
Ettának nehezére esett leküzdeni a kísértést, hogy vállára hajtsa a fejét és
átkarolja izmos derekát.
Hét napunk van hátra, vagy annál is kevesebb – gondolta.
– Induljunk akkor? – kérdezte.
– Csak lassan a testtel – intette Nicholas. – Nem szeretnék túl nagy feltűnést
kelteni.
Etta szintén nem akart mást, mint hogy biztonságban tudja.
A legfurább az volt a dologban, hogy mikor a fák közül kilépve megálltak a
sétaút szélén, nehezen tudta betájolni magát az időben. A női divat valahol a
tizenkilencedik és huszadik század határán ingadozott. Ezek a nők élénk színű,
karcsú szabású kabátkákat hordtak hosszú szoknyával, amit tornűr dagasztott fel
hátul, s több réteg fodor díszített. Mindez a természetes női idomok hajlatait
követte. A hajat főkötők és kalapköltemények mögé rejtették, melyeken virágok
és szalagok egyensúlyoztak.
A hölgyeket kísérő urak, vagy akik kártyáztak és sakkoztak a parkban,
szalonkabátot és cilindert viseltek. Egyesek sétabotjukkal egy nagy medence
körül andalogtak. Gyerekek szaladgáltak a szabadban alkotó művészek
festőállványai között, nők üldögéltek egymás társaságában a padokon, és
ráérősen trécseltek. Mindez alig különbözött Etta korának Luxembourg-kertjétől.
A kert elején, a medencén túl terült el a palota, ugyanolyan méltóságteljesen,
ahogyan Etta emlékezett rá, mintha Versailles egy ide szökött darabja lenne.
– A lényeg az, ne nézz senki szemébe! – morogta Nicholas hangját lehalkítva.
Az egyik percben még ott állt Etta oldalán, mereven, mint a kert
márványszobrai, ám a következőben már rohant, mint akit puskából lőttek ki; át
a virágágyakon, épp csak súrolva a színes szirmokat. Nők sikongtak, ahogy
elsüvített mellettük, férfiak kiáltoztak utána megbotránkozva… Nicholas nem a
túlzsúfolt ösvényt választotta a tó körül, hanem belegázolt a sekély vízbe, és
kiszökkent a medence túloldalán. Két kisfiú menten utánaeredt, hogy leutánozza,
dajkáik azonban elkapták a grabancukat és visszaparancsolták őket.
Etta pár percig dermedten nézte. Még a karja is kinyújtva maradt, annyira
elámult. Arra eszmélt, hogy valami hideget nyom a tenyerébe egy nyájas arcú
öregember: néhány pénzérme volt.
– Várjon… én nem… – kiáltott utána, hogy visszaadja a garasokat.
Ehelyett zsebre dugta őket, és Nicholas után futott. Közben igyekezett
elfelejteni a szégyent, hogy koldusnak nézték. Minden kezdet nehéz – gondolta
keserűen.
Nem vesztette szem elől a fiú sötét alakját, aki a tömeget kerülgetve elrohant a
francia királynők képmásai mellett, ki arra a sétaútra, amelyik a legközelebbi
útra vezetett. Végül megállt, de a válla eltakarta, akit üldözött. Etta csak akkor
látta, miről van szó, amikor melléért. Körülöttük egyre több szájtáti bámészkodó
verődött össze.
Éltesebb hölgy volt, már ha a ráncaiból következtetni lehetett egyáltalán a
korára, s elegánsan karcsú termetű. Bőre sötétbarna volt, mint a termékeny
talajoké, haját egyszerű kalap mögé rejtette. A körülötte sétálgató, pihengető
nőkhöz képest szerényebb öltözéket viselt, amely a leginkább egyenruhára
hasonlított.
Egy felborított kosár tartalma borult ki Etta lába elé. Kapkodva szedegetni
kezdte a bádogdobozokat, amelyek szertegurultak a sétaúton. Megfordulva látta,
hogy Nicholas az ismeretlen hölgy vállára teszi a kezét.
– Je suis vraiment désolé. Je croiyais, ma mère…{10} – dadogta erős
akcentussal.
Az öreg hölgy arcáról eltűnt az ijedt csodálkozás ezekre a szavakra.
– De rien – mosolygott rá. – Te es un cher garçon.{11}
Etta felállította a kosarat, és szó nélkül visszaadta a hölgynek. Nicholas
döbbenten nézte őket.
– Au revoir{12} – intett feléjük az ismeretlen.
– Visz… au revoir – dadogta Etta is, az elsiető hölgy után bambulva.
Nicholas is a távolodó alakot nézte. Csöpögött a víz a nadrágjából és a
cipőjéből.
– Így akartál észrevétlen maradni? – vonta kérdőre Etta.
Nicholas nem felelt, csak állt ott földbe gyökerezett lábbal.
Jobb, ha mozgunk – gondolta Etta. Akkor kevésbé figyelnek fel ránk a
rendőrök vagy a parkőrök. Belekarolt hát Nicholasba, és a fákat meg a
piknikezőket kerülgetve távolabb terelte az ösvényről… egészen egy pontig,
amelyet felismert. A Medici-kút volt meg az előtte elterülő elnyújtott téglalap
alakú medence.
Etta lenyomta a fiú öles testét a legközelebbi padra.
– Jól vagy?
Nicholas megrázta a fejét, és nyelt egy nagyot.
Etta beletúrt a tarisznyába, hogy lássa, talál-e benne valami ennivalót.
Nicholas valamiféle sokkba kerülhetett. Miután semmit sem talált, a lány
odaszólt neki:
– Mindjárt jövök.
Az öregtől kapott garasokból, óvatos jelbeszéd segítségével sikerült vennie
egy utcai árustól egy cipót meg egy pohár limonádét. Egy gáláns úr is mellé
szegődött a mögötte álló sorból, és segített tolmácsolni. Még a hiányzó összeget
is kipótolta.
Mire visszatért a kúthoz, Nicholas már magához tért révületéből. Felállt a
padról, és fel-alá járkált körülötte… őt kereste. Mikor meglátta, láthatóan
megkönnyebbült. Etta odafutott hozzá, közben azonban vigyázott, ki ne
loccsantsa a limonádét.
Nicholas kivette kezéből az ételt és italt, félreállította, aztán átkarolta a lányt.
Etta lábujjhegyre állva hozzásimult. Hiszen másra sem vágyott, amióta csak
otthagyta. Addig ölelni, amíg alább nem hagy a reszketése.
Nem érdekelte, mekkora feltűnést keltenek. Miután elengedte Nicholast, és
visszaereszkedett a földre, a cipóra mutatott.
 – Nem kis pénzt fizettem érte! Jobban tennéd, ha az utolsó falatig
bekebeleznéd.
– Az utolsó falatig – ígérte Nicholas, noha egy falatot Ettának is szakított a
cipóból. Ahogy leült, szégyenkezve nézett körül. – Meg kell mondjam, meglep,
hogy még nem dobtak ki innen bennünket, mint holmi fedél nélkül maradt
csavargókat.
Etta mélyen hallgatott arról, honnan volt a pénz ételre és italra. Ehelyett
kedvtelve nézte, milyen ámuldozva iszik bele Nicholas a limonádéba.
– Az ördögbe is! – köhögött a fiú, és a mellkasát döngölte. – Égeti a
nyelőcsövemet. Mikor múlik el?
– Egyetlen utadon sem ittál limonádét? Kizárólag bort és sört döntöttél
magadba? Szép dolog, mondhatom! – ugratta a lány.
– Még mindig jobb, mint a szennyezett víz. – Nicholas kettéhasította a cipót,
és megszagolta. Az arcán elömlő öröm Ettát is boldoggá tette.
– Mi volt ez az előbb? – kérdezte a lány halkan.
Nicholas mélyet sóhajtott, és végignézett a Medici-medencén.
– Azt hittem, hogy az a hölgy… ahogy átsietett a parkon, egy pillanatra… az
anyámnak néztem.
Etta szíve elszorult a szánalomtól.
– Tudom, hogy őrültségnek hangzik, ráadásul elővigyázatlanságnak is, mégis
nyugtalanító volt a hasonlóság. Természetesen nem az anyám volt. Mostanra rég
meghalt már. Mindezt jól tudom, mégis… mégis egy pillanatra olyan érzésem
támadt, mintha kitisztulnának a múlt felhői és visszaadnák őt nekem – morogta
fejét rázva, miközben két kezét összekulcsolta az ölében.
Etta a vállára hajtotta a fejét, azt kívánva, bár meg tudná vigasztalni.
– Sikerült kiderítened, mi történt vele?
– Igen – bólintott Nicholas. – Miközben Julian meg én nők körül
legyeskedtünk, Hall kinyomozta, hogy Dél-Karolinában halt meg, valami trópusi
lázban, 1773-ban. Egyedül – tette hozzá elszoruló torokkal. – Abban sem vagyok
biztos, hogy tisztességes temetést kapott-e. Hall azonban úgy vélte, még ha
rendben vannak is a papírjaim, túl veszélyes a sírját keresnem.
– Igazán sajnálom, hogy ezt előhoztam – hebegte Etta.
Nicholas a hajába temette az arcát.
– Nem sok mindent bántam meg életemben – mondta. – Ami azt illeti,
hálásnak kellene lennem a sorsnak, hogy csak ez az egy mulasztás terheli a
lelkiismeretemet. Bármennyire is Ironwoodot hibáztatom, azért nekem is részem
volt a dologban. Nem lett volna szabad elfogadnom az ajánlatát, és időutazásra
cserélnem a tengert. Akkor talán időben megtaláltam volna anyámat, és
kiváltottam volna a rabszolgasorsból. Julian sem zuhant volna a szakadékba, és
ez a család sem tudott volna rabigába hajtani.
Etta pontosan értette, mit érezhet. Hiszen őt is égette a lelkifurdalás. Mindent
megtett volna, ha újraélheti azokat az utolsó pillanatokat Alice-szel, de hát még
oda sem utazhatott hozzá. Nem találkozhatott össze akkori önmagával.
Nicholas azonban nem járt 1773-ban. Legalábbis nem a teljes évben. Szinte
félt feltenni a következő kérdést.
– Nincs egy átjáró ahhoz az évhez? Tudom, hogy nem mentheted meg Juliant;
túl súlyos következményekkel járna. Különben pedig, ha az édesanyád
megbetegedett, te sem tudtad volna életben tartani. De talán… mégis…
segítene… visszaszerezni a lelki békéd.
– Nem, nincs átjáró ahhoz az évhez – rázta meg a fejét Nicholas. – Ezerszer
végiggondoltam ezt magam is. Megfordult például a fejemben, hogy
megüzenem Hallnak a múltba, mindenképpen tartson vissza attól a balvégzetű
vállalkozástól. Mégsem lehettem ennyire önző. Nem kockáztathattam, hogy
beláthatatlan változásokat indítok el.
– Eszerint amikor közölted velem, hogy nem menthetem meg Alice-t,
tapasztalatból beszéltél.
– El kellett volna mondanom neked az egészet, elejétől a végéig – morogta
Nicholas.
Érezhetően mélyre temette ezt az emléket. Úgy félt tőle, akár egy tőrtől,
amelyik megvághatná éles pengéjével, ezért elterelő gondolatok vaskos
rétegeibe csomagolta. Etta megértette és tiszteletben tartotta a lelkiállapotát.
– Ha meglesz az asztrolábium, könnyen helyrehozhatod a mulasztásodat –
mondta.
Nicholas kihúzta magát a padon, és félrehúzódott. Ez a lányt megint meglepte.
– Etta…
– Nem… ne rázd úgy a fejed, mintha lehetetlen lenne, mivel nem az.
Létrehozhatunk számodra egy külön átjárót, mielőtt…
– Mielőtt visszaadjuk Ironwoodnak? – villant meg gyanakvón Nicholas
szeme.
Etta bólintott, noha utálta magát, amiért hazudik.
– Az egész sokkal egyszerűbb, mint gondolod.
Nicholas keserűn összeszorította az ajkát. Miért nem hisz ebben a
lehetőségben? Miért munkál benne ekkora ellenállás? Nem akarta folytatni az
utazásokat, de egyetlen utolsó út az édesanyjához, hogy megkönnyítse az
asszony utolsó pillanatait… igazán megérné.
– Akárhogy is, előbb meg kell találnunk azt az átkozott műszert. Ennek
fényében csak gratulálhatsz, hogy már rá is jöttem a megoldásra.
– Hogy érted? – Etta követte a tekintetét, amelyik a kútra szegeződött. De már
eszébe is jutottak anyja levelének titokzatos szavai: „Vigyél pénzérmét az
özvegy királynénak.”
– Ez a Medici-kút. Medici Mária építtette, IV. Henrik francia király özvegye.
Jól mondom, ugye? – mutatott Nicholas a kútra. – Julian egyszer elhozott ide
egy leányzó nyomában, akit meglátott az utcán. Ha valamit bizton állíthatunk az
Ironwoodokról, hát az az, hogy imádják a kéretlen történelmi tanórákat.
A kút maga volt a harmonikus tervezés remeke. Ívelt oromzatát heverő alakok
vigyázták kétfelől, s lejjebb a falfülkékben további szobrok álltak. A kompozíció
gyújtópontját három alakból álló csoportozat alkotta. Polüphémoszt ábrázolta,
amint meglepi Akiszt és Galateiát. Az óriás időtől megzöldült, torz bronzteste
egy kövön állva tornyosult a balsorsú, fehérmárványból kifaragott szerelmesek
fölé. Etta pontosan ismerte a mitológiai hátteret, hiszen édesanyja olasz
reneszánsz munkák restaurálására szakosodott. A kút a maga klasszicista
stílusában ehhez a műveltséganyaghoz nyúlt vissza.
Nicholas fújt egyet, és tenyerébe temette az arcát. Etta simogatni kezdte a
haját, hogy megnyugtassa. Nem tudta, mi hozta ki jobban a sodrából: hogy
ekkora kavarodást támasztott, vagy hogy csalódott, és nem az anyját látta. Mivel
továbbra is a fejét lógatta, Etta megfogta a kezét, és ujjaikat egymásba kulcsolta.
A fiú hálásan nézett fel, viszonozva a lány gyöngéd tekintetét.
– Vigyél pénzérmét… – morogta elgondolkozva Etta. – Hát persze, az
emberek pénzérméket dobálna a medencékbe, hogy teljesüljön a kívánságuk!
Igazad lehet.
Szabadon maradt kezével újra elővette a harmonikát a tarisznyából, és az
ajkához emelte. Izmai megfeszültek, mert felkészült a fülsiketítő robajra, amit a
harmonikaszó kelthet.
– Várj! – mondta Nicholas, mielőtt belefújhatott volna a hangszerbe, és
megfogta a csuklóját. – Mondanom kell valamit, Etta…
Váratlanul feldübörgött az átjáró. Mindketten talpra ugrottak. A harmonika a
medence szélére hullott. Ettának a vízbe kellett nyúlnia, hogy kihalássza onnan.
Nicholas karja kinyúlt és lenyomta a földre. Közben ijedten kémlelt körbe.
– Én nem is – kezdte volna mondani a lány. Nem is fújtam a harmonikába –
gondolta Etta, – de ha az átjáró így hív bennünket, akkor…
Ekkor két pasas lépett elő a kút takarásából. Ledobták a földre a
tarisznyájukat, és megigazgatták fekete szmokingjukat. Egyikük, egy magas,
gesztenyebarna hajú fickó rántott egyet a csokornyakkendőjén, miközben mély,
zengő hangján felnevetett. Társa, egy alacsony szőke aranyifjú mondott valamit,
ami jókedvre derítette. Mindkettő fess férfipéldány volt, ráadásul volt bennük
valami ismerős. Etta nem volt biztos benne, hol láthatta őket. Egészen addig,
amíg a barna hajú fel nem nézett, és rá nem függesztette jégkék szemét.
 A lány nem tudta volna megmondani, ki lepődött meg jobban: Nicholas, aki
rémülten felszisszent; ő, mikor rájött, hogy a pasas tekintete a megszólalásig
hasonlít a Cyruséra, vagy a pasas maga, aki krétafehéren suttogta:
– Te vagy az, Rose?
Nicholas felhúzta a földről Ettát, és csak annyit mondott:
– Rohanás!
Hosszú lába volt, könnyedén futott. Ettának kétszer annyit kellett lépnie, hogy
ne maradjon le. Körülöttük a napnyugtában gyönyörködő férfiak és nők
andalogtak.
– Rose! – kiáltott utánuk az idegen. – Rose!
– A fenébe az egésszel! – szitkozódott Nicholas.
A pisztolydörrenés szétrebbentette a párizsiakat, akár valami színes
tollbokrétát. Újabb lövés dördült. A golyó súrolta a Nicholas melletti fa törzsét,
és levelek meg fakéreg özönét zúdította rá.
Még mielőtt bármit végiggondolt volna, Etta a tarisznyába nyúlt, és
előrántotta az ott lapuló pisztolyt. Hátulján ujja rátalált valami kampószerű
képződményre. Visszahúzta a hüvelykjével. Alig kellett megnyomnia a ravaszt,
máris tüzelt.
Majd szétrepedt a dobhártyája az éles csattanásra. A kívánt eredményt
azonban elérte; nem üldözték tovább őket.
– A teringettét! – hüledezett Nicholas. – Látom, élvezted, nem igaz?
Etta vállat vont. Kicsit talán igen. Eléggé ahhoz, hogy újra megpróbálja majd,
és akkor célozzon is a fegyverrel. Hanem több esze volt annál, hogy most
kísérletezzen. Futás közben átadta a pisztolyt Nicholasnak, aki tapasztalt
mesterlövész volt.
Nicholas átvezette magukat a kert zöld pázsitján és át a ligeten, amíg a park
szélére nem értek, onnan pedig ki az utcára. Két meglepett járókelőt félrelökve a
fiú követte a bekanyarodó út hajlatát, majd eltűnt egy keskeny sikátorban. Ott
lekuporodott több egymásra halmozott láda mögött. Etta mindent utánacsinált. A
lánynak úgy szúrt a tüdeje, hogy azt hitte, kiszakad a mellkasából.
– A teringettét! – mondta újra Nicholas. Most jobban reszketett, mint az előbb.
Vállán egy seb volt, megérintette. Súrolhatta a golyó?
– Kik voltak ezek? – lihegte Etta, aki megpróbált kilesni a ládák mögül.
Nicholas a mögöttük magasodó nyirkos falnak döntötte a fejét.
– Az apám. Augustus Ironwood.
Etta is ezt gyanította, hiszen látta már ezt a szempárt. Cyrus tekintetére,
orrának vonalára és szemöldökére is ráismert a sokkalta fiatalabb férfiban. Ennél
árulkodóbb volt azonban, mennyire meglepődött az idegen őt látva, s menten az
anyja nevén szólította.
 – Nem először próbál eltenni láb alól ez a fickó – jegyezte meg Nicholas
félvállról. – Remélem azonban, hogy ez volt az utolsó. Szavamra, nem óhajtom
többé látni az életben! Átkozott időutazás, átkozott…
Egek! – Etta most értette meg igazán, noha már korábban is sejtette, hogy az
időutazókkal lehet találkozni haláluk előtt a múlt egy pontján. Az átjárók
évekhez és helyszínekhez kötődtek, nem pontos dátumhoz. Nem volt hát
meglepő, hogy ahová most kalandoztak, oda Nicholas apja is elvetődhetett.
– Még ez is… – csóválta a fejét a fiú. Egy ideig hagyta, hogy a lány az arcát
cirógassa, aztán ujjait az Ettáéira fonta. A szemközti falra meredt, de a lány látta,
mekkora vihar dúl a belsejében.
Miért kellett anyámnak olyan helyre rejtenie az asztrolábiumot, ahol az
Ironvoodok könnyűszerrel megjelenhetnek? – gondolta.
Talán az a titok nyitja, hogy mégsem ide rejtette.
Szemét behunyva maga elé idézte a kanapé fölött sorakozó festményeket. Ez
volt a legutolsó. Rose azt mesélte róla, hogy arra az időre emlékezteti, amikor a
Sorbonne-ra járt egyetemre.
Nem úgy van.
Etta olyan hirtelen egyenesedett ki ültében, hogy Nicholas meglepetten,
aggódva fordult felé. Anyja arról beszélt, hogy lecseréli ezt a festményt egy újra,
amelyet Szíria sivatagos tájain festett. A kép történetéről szóló mesébe beleszőtte
a fülbevalóét is, azt állítva, hogy egy damaszkuszi kofa adta el neki. Etta kezdett
rájönni, hogy anyja semmit sem mondott eddig véletlenül.
Idefigyelsz, Etta?
Ugye, semmit nem felejtesz el abból, amit tőlem hallottál? – jutottak eszébe
anyja szávai.
– Ne feledd, hogy a kimondott és nem a leírt szó az igazabb! – mondta ki
hangosan anyja intelmét. Azaz, amit utoljára mondott, minden mást felülír – tette
hozzá gondolatban.
Nem lehetséges, hogy Rose félre akarta vezetni üldözőit, azért adott meg téves
rejtjelet? Akárhogy is, rossz időbe kerültünk, és rossz helyre – vonta le a
végkövetkeztetést Etta.
– Vissza kell mennünk. Tévedés történt – mondta. – Nem ide kellett volna
jönnünk.
– De hát korábban azt mondtad… – szaladt ráncba Nicholas homloka. –
Biztos vagy ebben?
– Abszolút biztos – jelentette ki a lány. – Nem tudunk visszamenni az angkori
átjáróhoz?
– Az áldóját! Próbáljuk meg – morogta Nicholas.
Bekövetkezett, amitől mindketten tartottak. Az iménti lövöldözés nyomán
kihívták a Luxembourg-kertbe a csendőrséget. Etta beleborzongott a gondolatba,
hogy benne lesznek az újságokban. Ami maradandóan befolyásolhatja az idő
menetét. Pedig annyira vigyáztak eddig, hogy ne forduljon elő hasonló…
– Nem aggódnék a helyedben – vigasztalta Nicholas. – Talán… ennek így
kellett történnie.
Etta meglepetten nézett fel. A kert legszélén surrantak előre, lehetőleg a fák
takarásában. Közben oda-odalestek a csendőrökre. Uniformisuk elkeveredett a
férfiak sötét öltözékével, akik épp tanúvallomásaikat adták elő a hatóság
embereinek. Körülöttük színes női ruhák kavarogtak.
– Virgil beszámolt róla a levelében, hogy az apám… Augustus… Párizsban
megpillantotta Rose-t. Valószínűleg ez volt az az eset.
Valószínűleg. Etta azonban úgy érezte, a végén belezavarodik ebbe az
egészbe. A történtek rácáfoltak arra, hogy szabad akarata lehet. Ők is előre
kijelölt úton járnak és jártak is, a kezdetektől fogva.
– Lehet azonban véletlen egybeesés is – tette hozzá Nicholas.
Az átjáró már csak halkan morajlott, mire odaértek, s csillámló fodrokat vetett
a sűrűsödő sötétben. Nicholas hátrahagyta Ettát, amíg pisztolyát kivonva s a fák
között lopakodva meg nem győződött róla, hogy egyedül vannak. Mikor végre
beléptek az átjáróba, a rájuk nehezedő nyomás ismerős volt, de már nem taglózta
le valamennyi érzéküket.
A kijárat a kövezetre köpte Ettát, aki kezével hadonászva próbált lelassulni. A
lendület a terasz széléig röpítette. Sietve felült, nehogy arccal előre lezuhanjon
az emelvényről.
– Etta? Hol vagy?
A kettejüket körbevevő sötétséget nem az úti rosszullét okozta. Az ég
koromsötét volt a fejük felett. Ez ugyanaz a nap, de más időzónában járunk –
gondolta Etta fáradtan.
Súlyos felhők csüngtek az égbolton, eltakarva a hold és a csillagok fényét. A
sötét életre keltette a lány szunnyadozó érzékszerveit: orrát megcsapta a
dzsungel édeskés rothadásszaga. Apró szemű eső kopogott a köveken és a
lombokon. Nicholas keze a feje búbjára talált, és megsimogatta, ahogyan utána
tapogatózott.
– Add, édes istenem, hogy te legyél az, ne egy újabb tigris! – fohászkodott
Nicholas. Etta elnevette magát.
Mintegy válaszul, egy felhő elúszott a hold elől. A derengő fény felcsillant az
egyik pocsolyán.
– Gyorsan… hol a harmonika? – kérdezte izgatottan Nicholas.
Nagyot sóhajtott, s az átjáró morranása mintha erre válaszolt volna.
 Etta amúgy is jó hallása most kiélesedett a sötétben. Eszébe jutott
kislánykorából Oskar egyik zenei gyakorlata. Be kellett hunynia a szemét, és a
különböző hangnemekre figyelnie. Az átjáró hangjait könnyebb volt elemeire
bontani, mint egy zeneszám alkotórészeit.
Igen, nem tévedtem a múltkor – gondolta.
– Hallod ezt? – kérdezte.
– Köszönöm kérdésedet, de nem hallok mást, csak a Sátán pörölycsapásait és
a pokol harci dobszólóját – felelte Nicholas.
Etta csöndre intette.
– Nem akarlak megsérteni, de… – fészkelődött idegesen a fiú.
– Hallgasd csak! – mondta Etta, és dúdolni kezdett, utánozva az átjáró mély
morgását. Ez azután egyik pillanatról a másikra megváltozott, és magasabb
hangfekvésre váltott át, ami inkább már trillázás volt. Nicholas füle nem
érzékelte a különbséget.
Mindegyik kapunak más hangja volt eddig is, ez a kettő azonban olyan jól
hallhatóan különbözött egymástól, hogy Etta nem győzte magát átkozni, amiért
korábban nem vette észre. Két átjáró kétféle hívása olvadt itt egybe.
– Akkor van erre egy másik is – értette meg a helyzetet Nicholas. – Én ugyan
alig hallom.
Etta körbeforgott, hogy megállapítsa a búgás forrását. Nem volt könnyű, mivel
a kő visszaverte a hangot, amely így mindenfelől áradt rájuk.
Mikor Nicholas visszafordult hozzá, mosolygott.
– Tudom, hol van!
– Ugyan már! – Etta lábujjhegyre állt, s ő is fülelni kezdett.
– Amint látom, ez most az én érdemem – nevetett fel Nicholas, élvezve, hogy
ugrathatja.
– Csak nem tartottad számon, ki melyiket találta meg? – botránkozott meg
Etta.
– Miért, te nem?
Jól van, ha te úgy, én is úgy – gondolta magában Etta.
– A londonihoz én vezettelek el – mondta.
– A párizsit viszont együtt találtuk meg. Mivel az Öreg még az én időmben
alkotta meg az átjárót, nem jár érte pont. Ezt a mostanit viszont én találtam meg!
Egálba kerültünk, kis kalóz.
– Szeretnéd, mi? – nyelvelt vissza a lány.
– Lehet, hogy neked éles a hallásod, mint egy kutyáé, nekem viszont
sasszemem van – mutatott fel Nicholas a Phimeanakasz, a velük szemközti
templom tetejére. Több száz lépcsőfok vezetett fel a bejárathoz. Reszkető
levegőréteg burkolta körül, akár a saját csillagos égboltja. – Úgy hiszem, ez az
az átjáró, amit kerestünk.
DAMASZKUSZ
1599
 16. fejezet

NICHOLAS RÁJÖTT, AHHOZ, HOGY VALAKI BAJ NÉLKÜL jusson át

az időkapun, kiváló egyensúlyérzékre van szükség.
Ha magabiztosan belépett az egyik oldalon, a másikon is csupán kis lökést
érzett, amikor kilépett, éspedig a saját lábán. Ellenkező esetben úgy köpte ki az
időalagút, akár egy ágyú torka. A benne uralkodó rettenetes nyomás és sötétség
ellen nem volt ugyan orvosság, ám ha felkészült rá az ember gondolatban, nem
érhette meglepetés.
– Jaj! – motyogta Etta, ahogy lelépett a földre. Hirtelen hűvös, száraz levegő
vette őket körül. Nicholas még szorosabban fogta a kezét, miközben körülnéztek
az új világban.
Nem zuhantak szakadékba. Nem lőtték agyon vagy nem döfték keresztül őket
karddal, avagy bajonettel. Nem krokodiloktól hemzsegő ingoványban találták
magukat, nem tipródtak piaci forgatagban, és ami azt illeti, lángoló épületből
sem kellett menekülniük. Nicholas jobbára csak fáradtságot érzett.
Fogalma sem volt, hány óra. Annyit tudott csak, hogy éjszaka van.
Remélhetőleg ugyanaz az éjszaka, mint amelyet most hagytak ott
Kambodzsában. Távoli hangok ütötték meg a fülét. A szavak értelmét elnyelte a
messzeség, annyit azonban érzékelt, hogy dallamos beszéd ez. A levegőben meg
mintha nemes fűszerek illata szállongott volna, oly sűrűn, hogy úgy érezte, a
nyelvével ízleli őket. A körülöttük játszadozó szellő egyéb szagokat is elébe
hozott, amelyek egyszerre voltak ismerősek és idegenek: a füst- és verejtékszag
mögött átható virágillatot is érezni vélt.
Szeme idővel hozzászokott a sötéthez, így ki tudta venni a környező tárgyak
körvonalait. Tágas helyiségben voltak, amelynek távolabbi sarkában díszes,
faragott ágy állt valamiféle íróasztal vagy asztal mellett. Egy rakás tárgy volt
rajta; hogy mik, azt nem tudta volna megmondani.
Etta körbetapogatózott a helyiségben, s lefejtette egy szék huzatát, amely
fehéren villant a sötétben. Levett egy másik huzatot is, mire alacsony asztalka
vált láthatóvá; újságok és könyvek halmai borították.
– Valakinek az otthonában járhatunk – találgatta Nicholas. Az átjáró kapuja
hangos döndüléssel csapódott be mögöttük. Lassan halkuló visszhang zengett a
nyomában. Beletelik vagy egy órába, amíg végképp elenyészik – gondolta.
 – Igen, valakinek a háza ez – értett egyet vele Etta, és közelebb lépett az
ágyhoz. – Itt a gyufa! – mutatott fel egy kis levélre valót. – Látsz valahol
gyertyát?
A gyufát még nem találták fel Nicholas idejében, Julian azonban megmutatta,
hogyan kell használni, hogyan kell végigsercenteni a fejet a vékony, érdes
dörzspapíron. Valóban jó szolgálatot tett vándorlásaik során. Elmés találmány.
Csodálata dacára a fiú több ujját is megégette, amíg rálelt egy félig leégett
gyertyára. Etta közben a spaletták felé indult, melyek a szemközti falon
sorakoztak.
– Ne! Egyelőre ne – fogta meg a karját Nicholas. Még elárulnák a hollétüket a
kint járó-kelő idegeneknek.
Etta megtorpant és széttárta a karját.
– Jól van. Tüzet azért rakhatok, ugye?
Nicholas a kis tűzhely felé pillantott, de megrázta a fejét. A lángok fénye
elegendő világosságot szolgáltatna, a füst azonban fölös figyelmet is kelthetne.
– Hagyjuk egyelőre. Ha fázol, felmelegítelek.
Etta felnevetett, és játékosan ellökte magától. Nicholast meglepte, hogy
szavaira felszikrázott a lány szeme a sötétben, akár a gyufa lángja.
Elég legyen ebből! – parancsolt rá magára, s lefejtette a hozzá legközelebb eső
bútorhuzatot. Európaias borszék került elő alóla. Számít egyáltalán, hogy a lány
ugyanúgy érez iránta, ahogyan ő; úgy néz rá, mint pótolhatatlan, drága kincsre?
Miért hagyja, hogy elrabolja a szívét, amikor mindez sehová sem vezet? Sehová!
Mégis felvillant előtte egy emlék, akár a nyílt tenger tükrén megcsillanó
napsugár: maga előtt látta Ettát, amint szinte elolvad a karjában. Ajkán érezte a
lány édességét, eső- és földillatát…
Több tükör és portré is volt a helyiségben. Mindet leakasztották a helyéről, és
rámástól a falnak támasztották. Púderezett arcú, gőgös angol hölgyeket
ábrázoltak, francia hercegnőket lenge selyemköntösben, tüzes spanyol donnákat.
A ház tulajdonosa láthatóan kedvelte a szépet, s gyűjtötte is, amikor csak tehette.
Ez a titokzatos valaki – Nicholas nőnek gondolta – ugyanakkor semmit sem
szeretett jobban, mint a tájképeket, zöldellő mezőkkel. Nicholas viszolyogva
húzta le a leplet a soron következő festményről: ez is legelésző birkanyájat
örökített meg valami virágos réten.
Egy pillanatra otthagyta a festményeket, és jókora, padot formázó, letakart
tömeg felé fordult. Ahogy lerántotta róla a leplet, egy tigris vicsorgó pofájával és
hosszú, karomra emlékeztető tépőfogaival találta szembe magát.
Meglepetésében leült a mögötte elterülő, díszes mintázatú vörös szőnyegre.
Felhőkben szállt fel körülötte a por.
– Hát veled meg mi történt? – lépett föléje Etta. Nicholas karja kinyúlt, és
vaskapocsként zárult a lány bokájára. Mit képzel ez az őrült, hát nem látja, mibe
keveredtünk? – gondolta.
– Nem él – nézett le rá Etta, láthatóan jól mulatva. – Megtermett bestia, az
igaz, de kitömték. Nézd csak.
Nicholas mélyet sóhajtott, miközben a lány megsimogatta a tigris kobakját,
amely természetesen nem mozdult.
– Mi az esélye, hogy az édesanyád maga ejtette el?
– Ahogy tippelem, elég nagy. – Etta felemelt egy bekeretezett fényképet.
Idősebb férfit ábrázolt a huszadik század elejének öltözékében, kezében
vadászpuskával. Tigris hevert holtan a csizmája előtt. Oldalán szőke kislány
mosolygott… annak a nőnek fiatalabb változata, amelyiket egy másik
fotográfián látott Nicholas. Rose.
Most már tudta, kitől örökölte Etta a halálmegvető bátorságát.
A lány habozott, mielőtt végigsimította a tigris ívelt gerincét. A fekete-sárga
csíkok tetszetősen egészen a mancsig folytatódtak a testén. Mivel nem látta a
dzsungelbeli állatot, Nicholas most kihasználta az alkalmat, hogy megcsodálja
ezt a példányt. Olvasott már európai állatkertekről, látott metszeteket egzotikus
fenevadakról, de hogy élő valójában is szembetalálkozzon eggyel is… ez még
nem esett meg vele.
Ugyanakkor mi jogon veszi el egy ember egy eleven lény életét, csak hogy
kitömje a saját mulatságára? – füstölgött magában.
– Úgy sejtem, ez megmagyarázza, mit keresett anyu Kambodzsában. Én
bolond, abban reménykedtem, hogy Benjamin Linden buddhista volt! Ha anyu
elém kerül, alaposan rápirítok ezért – veregette meg szeretettel Etta a tigris
kobakját. – Ha nem tudnád, a tigrisek mára a veszélyeztetett fajok közé tartoznak
– tette hozzá.
Nos… rendben – gondolta Nicholas.
– A fényképen látható idős úr nagy valószínűséggel a dédapád, már annak
alapján, amit édesanyád neveltetéséről tudunk – mondta, és odaadta a fotót a
lánynak, aki azonnal érte nyúlt. Etta hunyorogva dörgölte le a port az üvegről.
– Igen, igazad van – mondta csöndesen, Benjamin Linden arcvonásait
tanulmányozva. – A szemük és a szájuk is hasonlít.
Mindezt ő maga is örökölte. Ettát egyszerre tette kíváncsivá és bosszússá,
hogy végre bizonyítéka van családja eredetéről, arról, hogy ez a család messzebb
nyúlik vissza az időben, mint az ő és anyja élete.
– Alice-nek igaza van. Meg kellett volna semmisíteniük – mondta.
– Mármint mit? Az asztrolábiumot? – kérdezte Nicholas értetlenül.
Etta bólintott. A fiút újra elfogta a rettegés és bűntudat ismerős keveréke.
Jobban tenné, ha mindenestől kerülné ezt a témát, ahelyett, hogy arra gondolna,
hogy összeomlik majd Etta, ha becsapja; ha rájön, hogy történjen bármi, ő akkor
is visszaviszi Ironwoodnak az asztrolábiumot.
– Úgysem tudnád használni – sietett hozzátenni.
Ironwood pedig soha nem engedne ki a markából, sem téged, sem az anyádat.
– Tudom, hogy igazad van, de nem látok más kiutat. Mindenesetre van még
pár napom… ami azt illeti, nem túl sok. Már csak arra kell rájönnöm, hogyan
tudom megmenteni anyut anélkül, hogy visszaadnám Ironwoodnak a műszert –
mondta Etta, mintegy olvasva a másik gondolataiban. – Aztán… gondolom…
olajra lépünk.
Nicholas szíve elszorult ezekre a szavakra.
– És mi lesz a koncertekkel? – A pályáddal?
– Más lesz a jövőm. Hogy milyen, egyelőre még csak nem is sejtem.
Nicholas magához húzta térdét a padlón, és átfogta a két karjával. Lénye egy
része belátta, hogy Chase igazat beszélt: nem találna különbet ennél a lánynál.
Időnként azonban, mint ahogyan most is, nem értette, mire akar kilyukadni,
megkérdezni pedig szégyellte. Hiába illenek egymáshoz, amikor ennyire eltérő a
neveltetésük és a kor, amelybe beleszülettek. Etta annyival többet tud nála.
Ugyan mit adhatna neki történelemórákon kívül?
Természetesen nem arról volt szó, hogy elzárkózik a tudás elől. Nagyon is
kíváncsi volt mindenre. Ez a tudásszomj, amit kisfiúkorától elnyomott magában,
most felszínre tört, és a magáét követelte.
Igenis, meg szeretném ismerni a világot! Látni és tapasztalni akarok! – fakadt
ki magában.
Most először érezte, amióta Hall kimenekítette abból a szörnyű, rideg házból,
hogy új szelek fújdogálnak körülötte, s más irányt vehet az élete. Mindent
megkaphat, amire csak vágyik, ha nem is egy hajó fedélzetén, hanem, mondjuk,
azoknak az átjáróknak a segítségével, amelyeket sorra fel kíván kutatni. Ezek
odavinnék új céljához. Ráadásul a lányt sem veszítené el, útitársa maradna
kalandozásai során.
Ekkor felfedezett egy bőrkötéses könyvet a közelben, egy oldalasztal lába
mellett. A Linden család dombornyomásos emblémája, a családfa díszítette.
Belül azonban üres volt. Arra várt, hogy egy időutazó emlékekkel és dátumokkal
töltse tele a lapjait.
– Ez a családod egyik hajléka lehet – mondta Ettának. – Ironwood ugyan
megkaparintotta az összes család valamennyi ingatlanát, lehetséges azonban,
hogy ugyanúgy nem ismeri ezt a helyet, mint az összes többi általunk használt
átjárót.
Etta lassan megfordult, és alaposan szemügyre vette a helyiséget, belélegezve
a levegőjét, mintha ezzel akarna a részévé válni.
 Nicholas lenézett a kezébe fogott útinaplóra.
Visszamehetne a Galambba. Nemigen hitte azonban, hogy az Öreg érintetlenül
hagyta a holmiját, amikor felhasználhatja ellene, hogy sakkban tartsa. Még
egyszer utoljára felkereshetné Hallt és Chase-t, hogy elbúcsúzzon tőlük,
azután…
Menj el!
Imádta a tengerek nyers szépségét. Semmi mást nem szeretett ennyire az
életben, akkor is, ha a nyílt óceán már nem egyszer megfenyítette; emlékeztetve
arra, milyen jelentéktelen porszem is ő az elemek haragjához mérten. Csillogó
tükre mindig is azokra a férfiakra várt, akik elég bátrak ahhoz, hogy legyőzzék,
miközben szerencséjüket és önmagukat kergetik, vagy új hazára vágynak.
Másfelől igenis vannak még fehér foltok a térképen a saját korában, amelyek
felfedezésre várnak: szigetek, a jég birodalma, feltérképezendő útvonalak,
amelyek közelebb hozhatják egymáshoz az eltérő civilizációkat. Nem elégítené
ez ki a kalandvágyát, nem altatná el szíve sajgását, amely elfogja arra gondolva,
hogy ez a félelmekkel és csodákkal terhes út a végéhez közeledik?
Nem – gondolta végigsimítva kézfejével a homlokán – nem lenne elég. Ugyan
ki elégedne meg szűkös világa négy sarkának bejárásával, amikor, ha akarja, elé
terül az idő egésze. Nem lenne elég, nem bizony.
– Hú! – hallotta meg Ettát, aki mellé térdelt.
– Mi az? – kérdezte.
A lány kihúzott valamit a tigris két lába mögül. Ez is valamiféle isten
teremtménye volt. A leginkább nagyra nőtt patkányra vagy egérre hasonlított,
csak éppen megállt a két hátsó lábán, vörös térdnadrágot viselt sárga
gombokkal… meg cipőt és… kesztyűt?
Etta kirázta belőle a port, aztán Nicholas számára érthetetlenül magához
szorította.
– Ez a valami… nem ide tartozik? – kérdezte.
Etta bólintott, és visszaállította a padlóra a kitömött rágcsálót. A többi
festményről is rendre lerántotta a leplet, miközben Nicholas ülve maradt.
Közben tökéletesen rálátása volt a lány mezítelen alsó lábszárára. Korának női
tetőtől talpig eltakarták magukat. Minden Önuralmára és becsületérzésére
szüksége volt, hogy ne legeltesse szemét a szédítően sima bőrön, amelyben az
elmúlt két nap során gyönyörködhetett.
A hevenyészett kötés lecsúszóban volt a lány lábikráján, látni engedve a golyó
okozta horzsolás felhólyagosodott peremét. Sürgős szükségük lenne… – mit is
tanult a kórokozókról és a fertőzésekről? – nos, valamiféle alkoholra, hogy
fertőtlenítse a sebet, tiszta vászonnal újrakötözze, aztán az éghez fohászkodjon,
ne maradjon forradás a gyógyulás után.
 Mikor Etta az íróasztalnak támaszkodva felé fordult, a fiú megdöbbent,
milyen mélyen vésődött a kimerültség és a kétségbeesés a finom arcvonásokba.
– Mi a baj? – kérdezte.
Etta nem felelt, csak vállat vont.
– Nem értelek – morogta Nicholas feszengve. Amíg meg nem bizonyosodnak
arról, hogy ez a hely valóban a Linden családé és nem tör rájuk senki idegen,
nem érezhetik magukat biztonságban.
– Pedig máskor elég jó vagy benne – mosolyodott el Etta halvány mosollyal.
Tény és való, gyakran gondolták ugyanazt, másfelől voltak pillanatok, amikor
a lány olyan idegennek tűnt Nicholas előtt, mint a csillagos ég. Feltápászkodott,
és mellélépett.
– Nem is tudom, miért hozott ez ki ennyire a sodromból – mondta a lány,
miközben azt a szalagot babrálta, amit Nicholas a hajába kötött. A fiú elkapta a
kezét, és a magáéba simította. Ebben a pillanatban Etta annyira izgatottnak
látszott, hogy félő volt, a következő percben még kirepül az ablakon. Ott volt
azután a súlyos virágillat, ami Nicholast kis híján az őrületbe kergette, ott a
selymes éjszakai levegő, ott a hold, amely opálkőként ragyogott fölöttük, és…
– Minden utazó ilyen? – mutatott szabadon maradt kezével maga köré a lány.
– Mind műgyűjtő? Turistáskodnak az időben? Szuveníreket halmoznak fel,
amelyeket mutogathatnak? Nevezetes események emlékeit szerzik meg
maguknak – vett kézbe egy pergamendarabot –, amint látom, valaki jegyet
váltott a Titanicra, ott meg egy dobozt látok Pompeii felirattal… na, abba jobb
nem belenézni. Van más értelme az időutazásnak az efféle öncélú szórakozáson
kívül? Sophia azt állítja az utazók az idő zavartalanságát védik, nekem azonban
úgy tűnik, leginkább csak magukra gondolnak.
Tény és való, a helyiség tele volt egy mozgalmas élet trófeáival. Semmi közös
nem volt bennük, azon túl, hogy különböző korokból származtak. Voltak ott órák
különös, tiszta kontúrvonalakkal; falakra aggatott kardok; porcelán
csecsebecsék; fantasztikus szabású selyem ruhaköltemények és köntösök;
megsárgult újságok – mindez egymás mellé halmozva, mintha e furcsa
egyvelegnél természetesebb nem is lenne a világon.
– Mi ebben a rossz? – kérdezte Nicholas. – Keveseknek adatott meg, hogy
élvezzék az élet jótéteményeit. Még téged is elragadott a kaland izgalma. Nem
nevezhetnénk akár tudásszomjnak is?
– De igen – felelte Etta. – Mégis azt gondolom, hogy nem erre valók az
átjárók. Elvégre időutazók nemzedékei alkották őket, nem igaz? Hogyan jöttek
rá létrehozásuk nyitjára, és miért hagyták abba?
Nicholas elengedte a lány kezét, és azon törte a fejét, miként terelje
biztonságosabb vizekre a beszélgetést. Etta okosabb volt a kelleténél, és ő,
Nicholas már előre félt a pillanattól, amikor rájön, el akarja venni tőle az
asztrolábiumot. Mostanra világosan látta, hogy a lánynak esze ágában sincs
visszaszolgáltatnia a műszert Ironwoodnak. Csakis valami veszedelmes, merész
terv lehet, amit kigondolt. Például a szerkezet segítségével próbál majd
visszatérni a saját korába, hogy egymaga mentse meg az édesanyját. Noha
bámulatra méltó volt ez a bátorság és nyugtalanító e féktelenség, Nicholas meg
szerette volna értetni vele, hogy minden kísérlet hiábavaló, Ironwood elől nem
lehet elbújni. Csak remélhette, hogy az Öreg neki is megbocsátja, amiért
engedély nélkül távozott, hiszen csak a lányt követte tűzön-vízen át. Mindaddig
persze, amíg elhozza neki az asztrolábiumot. Etta esete azonban más volt.
Nemigen számíthatott az Öreg elnézésére.
Őt pedig meggyűlöli a kétszínűségéért. Bele kell törődnie, nem tehet mást.
Abba azonban nem tudott belenyugodni, hogy a lány kockára teszi ezzel az
életét. Ironwood örökös fogságba vetheti élete virágjában. Nincs más kiút, csak
egy: másként nem mentheti meg sem Ettát, sem az anyját. Különben valaki
közülük az életét is elvesztheti, ha nem mind a hárman egyszerre.
Etta is belátja majd ezt. Idővel.
Remélhetőleg.
– Mit gondolsz, miért vállalkoztak az útra? – nézett rá a lány lágy, álmoskék
tekintettel.
Ha más teszi fel ugyanezt a kérdést, Nicholas bizonyára elintézte volna egy
kézlegyintéssel. Neki azonban igenis számított, hogy Etta őszintén kíváncsi a
véleményére, mi több, meg akarja őt ismerni. Ráismert erre a lelki szükségletre,
mivel benne is hasonló munkált.
Nem csupán lelki szükségletei voltak persze, hanem mellettük nagyon is
testiek. Mindenestől kívánta ezt a lányt: az ajkát, az érintését, a megbecsülését, a
szellemét.
Azt akarta, hogy egy test, egy lélek legyenek, mindörökre. Képtelenség! –
emlékeztette magát sokadszorra.
Még szerencse, hogy nem találkozhat korábbi önmagával, gondolta, mert még
lelőné ifjúkori énjét, mielőtt aláírta azt a végzetes szerződést Ironwooddal.
– Van-e férfi, aki ellen tud állni a rá váró gazdagság kísértésének – mondta ki
hangosan, miközben végigfuttatta ujját egy faragott íróasztal peremén. – Vagy
van-e nő, ha már ott tartunk? – tette hozzá, Sophiára gondolva.
– Meglehet. – Etta hátat fordított neki, és rendezgetni kezdte az íróasztalon
heverő papírosokat.
– Nem értesz egyet velem?
– Hát, nem igazán – mondta Etta. – Azt még elhiszem, hogy a többséget ez
mozgatta, főleg a későbbi nemzedékeket. Hanem az első időutazók még nem
tudták, mire számíthatnak, nem igaz? Márpedig nem kis bátorságot követel
belemerészkedni az ismeretlenbe.
– Ami nem volt más, mint a zsarolás és rettegés világa – jegyezte meg
Nicholas élesen.
– Nem hinném, hogy az volt – nevetett fel Etta. – Vagy legalábbis remélem.
Ezek az emberek nem ismertek lehetetlent, és szembe mertek szegülni a
tudomány addigi, elfogadott törvényeivel. Új világokat nyitottak meg a
létezésben. Meglehet, önmagukra is felfedezőként, avagy tudósként tekintettek.
Netalán hivatásuknak érezték, hogy megismerjék és kiigazítsák a jövőt –
melegedett bele egyre lelkesebben a beszédbe. – Hanem Alice-nek igaza lehet
abban, hogy túllőttek a célon, túl sok mindenen változtattak, és olyan erőket
hívtak ki maguk ellen, amelyekkel már nem bírtak el.
– Hivatásról beszélsz? – Nicholas képtelen volt száműzni a gúnyt a hangjából.
– Persze. Te nem hiszel ebben? – kérdezte Etta.
– Én abban hiszek, hogy magam választhatom meg a céljaimat. Nem arra
várok, hogy belebotoljak valami rám váró nemes feladatba.
– Ezek szerint nem tekinted hivatásodnak a tengerjárást – faggatta Etta.
– Nem. Egyedül ez a lehetőség állt nyitva előttem annak idején. Én pedig
tettem róla, hogy kemény munkával kiaknázzam, és a magam javára fordítsam.
Nicholas maga se hitte, hogy ilyen egyszerű az igazság, és ilyen könnyű
szavakba foglalni ködös érzéseit.
– Különben pedig élvezem a tengert – kezdett el fészkelődni Etta vizslató
tekintetének súlya alatt. – Imádom a kihívásokat, amelyeket szinte minden új
hullám elém állít. A tengerészélet lehetővé tette, hogy többet lássak a világból,
mint különben remélhettem volna, és a tudásvágyamat is táplálja. Ráadásul, mint
kiderült, átkozottul jól értem is a dolgomat. Mindez azonban nem változtat a
tényen, hogy e foglalkozást mások választották a számomra, nem holmi isteni
gondviselés.
Ha Hallt egyedül az üzleti haszon érdekli, tanoncnak állítja valami kereskedő
mellé. Addig robotolhatott volna, amíg meg nem váltja a szabadságát. Ehelyett a
kezdet kezdetétől szabad volt. Hallék nem csupán azért gyűlölték a rabszolgaság
intézményét, amit a feketékkel művelt, de azért is, mert gazdáik lelkét is
beszennyezte.
Ha most kapitány lehetne, egyrészt egy életre biztosítaná a megélhetését,
másrészt bebizonyíthatná a világnak, hogy mi lakik benne. Dúsgazdag
ültetvényesként is beírhatná nevét a történelembe.
Mondd meg neki – szorította ökölbe a kezét. – Mondd meg te nyúlszívű féreg!
– Mindig is azt hittem – kezdte Etta elgondolkozva –, a tehetség annak a jele,
hogy a sorsunk akar tőlünk valamit. Én is emiatt kerültem bajba.
 – Miért, te hivatásodnak tekinted a hegedülést? Ezután is folytatni akarod,
mindennek ellenére?
Etta keze megállt egy kicsiny, fényes lakkdoboz fölött, amit főkönyvek
halmából kotort elő.
– Hmm… nem tudom… lehetséges lesz-e egyáltalán. Hiszen annyira
megváltozott az életem. Nem hinném, hogy ott folytathatnám, ahol
abbahagytam. De… az is lehet, hogy vár rám valami, valami új, amiről eddig
nem is álmodtam.
Ami nekem is jól jönne – gondolta magában Nicholas.
– Biztosíthatlak – mondta, miután visszanyerte a hangját –, hogy mindig lesz
hely számodra a hajómon.
Etta arcán gyönyörű, okos mosoly jelent meg.
– A kötélzetre is felmászhatok majd? Behúzhatom a vitorlákat?
– Szó sem lehet róla – nevette el magát Nicholas.
Bármit súgott is belső hangja, követelve, hogy legyen esze, és fogja vissza
magát, keze kinyúlt és kisimította egy tincset Etta arcából.
– Mintha meg tudnál állítani – nevetett fel megint a lány.
Szent ég, ahogy most ránézett, attól úgy érezte, mintha egy láng kék-fehér
magjába lépett volna. Etta pupillája kitágult, miközben kivillant a foga.
Nicholasnak az a szerencsétlen gondolata támadt, hogy senki más nem
harapdálhatja ezt az ajkat, csak és kizárólag ő.
Hátrált egy lépést. Ha nem teszi, összecsapnak a hullámok a feje felett.
– Szerinted… mit kellene most tennünk? – dadogta.
– Nem tudom – felelt a lány csintalan kis mosollyal. – Olyan jóvágású vagy,
hogy néha… teljesen összezavarodnak a gondolataim.
Nicholas körbenézett a helyiségben, megpróbálva elfojtani saját mosolyát.
– Van itt egy íróasztal. Lehet benne valami, ami elárulja, hol vagyunk –
mondta. – Te nézd át ezt, én meg a komódot veszem kezelésbe.
Etta bólintott, és megújult buzgalommal fordult a papírhalom felé. A
vaszsanéros, súlyos komód fiókjai nyitva voltak, de nem volt bennük más, mint
pár takaró meg illatos levendulakötegek. Nicholas hangos reccsenést hallott a
háta mögött. Megfordulva látta, hogy Etta a legfelső fiókot rángatja.
– Zárva van – morogta a lány, és kifújt egy hajfürtöt a homlokából.
Nicholas teljes súlyával nekifeszült a fióknak, de csak annyit ért el, hogy eltört
a fémfogantyú.
– Azt hiszed, nem bírok el egyedül egy fiókkal? – kérdezte Etta, és fejét
csóválva félretolta Nicholast az íróasztal mellől. – Miért zárhatták be egyedül
ezt, miközben minden más elöl hever? – morfondírozott hangosan.
– Azért, mert nálam van a kulcs – hangzott fel egy selyemsima hang a
sötétben.
 17. fejezet

ETTA IJEDTÉBEN UGROTT EGYET, ÉS NEKIVERŐDÖTT az

íróasztalnak. Keze ösztönösen valami után keresgélt, amivel megvédhetné
magát. Menten rá is talált a papírvágó késre, amit alig egy pillanattal korábban
fedezett fel.
Átpillantott Nicholasra, aki olyan merev lett, mint egy késpenge, arcvonásai is
megkeményedtek, s a szeme villámokat szórt. Etta egyszer látta csak ilyennek;
amikor rávetette magát londoni üldözőjükre. Most előlépett a bútor mögül, és
szorosan elé állt.
– Ne mozduljon! Habozás nélkül megölöm, aki betolakodik a házamba.
Nicholas szemlátomást hitt az idegennek, mert mozdulatlanná dermedt.
– Ki maga? – kérdezte Etta, marokra fogva a papírvágó kést, mintha az bármit
használna.
– Ezt én kérdezhetném meg leginkább – lépett előre az ismeretlen a küszöbről.
Nehezen lett volna még felnőtt férfinak nevezhető. Mély hangja rácáfolt
kerek, lágy vonásaira. Nagyjából velük egykorú lehetett. A bőre világosbarna
volt; szigorú tekintetű, barna szeme fölött sűrű szemöldök húzódott. Hosszú,
fehér köntöse felzizegett, ahogy tett egy lépést előre. Mezítláb járt a puha,
mintás szőnyegek egyikén. Etta ráismert a ruha szabására; a saját korában is így
jártak a Közel-Keleten.
Mezítláb jött be – ütött szöget elméjébe a rátörő fáradtság ellenére is.
„Habozás nélkül megölöm, aki betolakodik a házamba”, ezt mondta az előbb.
Azaz az övé a ház, avagy lakás. Most, hogy közelebb ért hozzá, vörös csíkokat
látott az arcán; párna vagy paplan gyűrhet ilyet az ember ábrázatára. A tekintete
is ködös volt, mintha nemrég ébredt volna álmából.
De hát… nem a Lindeneké ez a ház?
Nicholas a belső zsebébe nyúlt, mire a fiatalember is előrántott egy
veszedelmesnek tűnő görbe szablyát.
Kezdett elfajulni a helyzet. Ha így folytatják, csak egy vége lehet: vér hullik a
gyönyörű szőnyegekre.
– Rose Linden tanácsolta, hogy idejöjjünk – szólalt meg Etta, mire a másik
kettő megállt a mozdulat közben.
A következő pillanatban azonban az ifjú előrerontott.
 – Bukj le! – kiáltotta el magát Nicholas.
Etta térdre rogyott. Nicholas ökle előrelendült. Mire a lány újra
feltápászkodott, a két pasas a földön hempergett, s a széklábak között püfölte
egymást. A szablya pörögve félrerepült valahová az ajtó közelébe.
– Hagyjátok abba! Elég legyen ebből! – kiáltott fel Etta.
Marakodó vérebeket választ szét így az ember, ha nem akarja, hogy őt is
megharapják. Etta mindkét kezével megragadta Nicholas zakójának a hátulját, és
rángatni kezdte, hogy belesajdult a karja.
– Hagyd abba, Nicholas! – kiáltozta.
Nicholas összerázkódott a felszólításra. Szaggatott, hangos zihálással szedte a
levegőt, miközben szájához szorította vérző kézfejét. Mikor Etta a másik
fiatalemberhez lépett, előrevetette magát, hogy visszahúzza, a lány azonban
megrázta a fejét. Nicholas vonakodva hátrált, megérte végre a szándékát.
Ehelyett megkereste a szablyát, és felvette a padlóról.
– Eszerint tudod, ki Rose Linden, nem igaz? – fordult Etta az ismeretlenhez.
Kezét nyújtotta, hogy felhúzza, de a fiú elhátrált előle. Megbánthattam valamivel
– gondolta a lány.
– És mit tudsz Benjamin Lindenről? – kérdezte. Vajon azért nem hall, mert
Nicholas túl nagy ütést mért a fülére? – gondolta. Odakint mostanra felerősödött
a rovarpercegés. Bárcsak ablakot nyitottunk volna, akkor most betöltené a szobát
a virágok illata, a félelem levegője és az izzadságszag helyett.
A fiatalember behunyta a szemét, és mélyen, hangos lihegéssel felsóhajtott.
Mikor megszólalt, olyan halkan beszélt, hogy Ettának előre kellett hajolnia,
különben nem hallja:
– Abbi. Ő az apám.

Hasszán nem engedte, hogy Etta segítsen megtisztogatni az arcát, ahogyan azt
sem, hogy vele menjen vízért és tiszta törlőruháért. Ezért Nicholasnak kellett
elkísérnie, hogy rajta tartsa a szemét, noha nemigen volt kedve hozzá. Mégis
engedett. Átadta a szablyát Ettának jó szándéka jeleként. Az a néhány perc, amíg
a fiúk távol voltak, időt adott neki, hogy átgondolja azt, amit még most is alig
hitt el.
Az idő viszonylagos, eddig rendben is lenne… de hát még elgondolni is kész
téboly, hogy a nagyapja nagyjából vele egykorú. Valójában anyja apjának a
fivére, akkor… kije is neki? Nem első, hanem… harmadágú rokon?
– Olyan vagy, mint ő – mérte végig Hasszán, és arcához érintette a
benedvesített ruhadarabot. – Édes Rose.
– Talán azért, mert az anyám – felelte Etta. – Ismered?
 Hasszán bólintott, majd Nicholasra villant a tekintete, aki komoran állt Etta
háta mögött.
– Abbi… meg Rose itt élt egy ideig, mielőtt apám Ummira, anyámra hagyta
őt. Aztán ő is meghalt. Azt mondtad, Rose hozott ide? – rázta meg a fejét
hitetlenkedve. – Ennek azonban nincs értelme, mivel napokkal ezelőtt járt itt, de
menten el is ment.
– Hogyhogy? – rándult görcsbe Etta gyomra.
Rose eszerint megszökött Ironwood fogságából? Biztonságban van… csak
elkerültük egymást?
Nicholas a lány csuklójára tette a kezét, hogy megnyugtassa.
– Fiatal volt Rose, vagy idősebb, mint emlékeztél rá? – kérdezte Hasszántól.
Huh! – gondolta közben.
– Fiatal – felelte Hasszán, újra gyanakodva. – Túl fiatal ahhoz, hogy ekkora
lánya lehessen. Határozott céllal érkezett, de nem árulta el, miért.
Nicholas Ettára sandított, aki szemlátomást meglepődött. Hiszen Rose nem
abban az alakban járt itt, amilyennek ő megismerte. Az átjáró közvetítésével kis
híján összeakadtak a fiatal Rose-zal, aki nyilván azért jött, hogy elrejtse az
asztrolábiumot.
– Miért nem mentél vele? – kérdezte Etta.
– Mert nem tudnék. Egyesek őrzőnek neveznek… én azonban csak erre a
hajlékra vigyázok – felelte Hasszán. – A Nagymester sem citálhat a színe elé.
Soha nem lesz belőlem Ironwood.
– Nem hagyott itt valamit Rose? – kérdezte Etta izgatottan, egy szuszra.
Egészen eddig nem szembesült ezzel a problémával. Vajon figyelmeztette-e
anyja vagy Benjamin Linden Hasszánt, hogy vigyáznia kell a többi családdal?
Hogy egyedül Rose-nak hihet, és senki másnak nem árulhatja el az asztrolábium
hollétét?
Nicholas galléron ragadta a fiút.
Csak erőszakkal érnek célt, ez mostanra nyilvánvalóvá vált.
Hasszán megnyalta az ajkát, tekintete ide-oda járt a helyiségben. A
törlőrongyból végigcsorgott a víz az arcán, mintha izzadna.
– Felelj a hölgynek! – ripakodott rá Nicholas.
– Megesküdtem az életemre, hogy nem beszélhetek – mondta Hasszán, és
visszaejtette a rongyot a mosdótálba. – Nem hihetek nektek, ez kevés. Lehet,
hogy nem azok vagytok, akinek mondjátok magatokat. Sokan vannak, akik
szívesen becsapnának… hogy kiadjam a Linden család titkait.
Etta tett még egy utolsó kísérletet a meggyőzésére:
– Azért tudtam, hogy ide kell jönnöm, mert anyám elmondott egyszer egy
történetet… Sokat mesélt az utazásairól, ezekben az elbeszélésekben igazság és
kitaláció keveredett. Az utolsó ilyen arról szólt, hogy egy nő eladott neki egy
fülbevalót egy damaszkuszi piacon. – Kivette füléből az egyiket, és Hasszánnak
adta. – Azt mondta, a nőt Szamarahnak hívták.
Hasszán remegő kézzel vette el tőle, majd könnyedén végigcirógatta a kampó
görbületét.
– Szamarah nem eladta a fülbevalót, hanem ajándékba adta – szólalt meg
végtelennek tetsző hallgatás után. – Onnan tudom ezt, hogy Szamarah a
feleségem és életem nagy szerelme. Ott voltam, amikor ez történt!
Az íróasztalhoz lépett. Köntöse nyakkivágásába nyúlt, és előhúzott egy hosszú
ezüstláncot. Finom művű ezüstkulcs himbálózott rajta.
– Még jó, hogy nem törtük fel – morogta Nicholas, és a fiókra meredt.
Hasszán azonban nem az elején látható zárba illesztette a kulcsot, hanem alatta
egy rejtett szerkezetbe.
A fiók hallható kattanással kinyílt, ahogy a kulcs elfordult a zárban. Hasszán
kihúzta.
Nicholas menten szorosan mögé állt, hogy lássa, mi van benne. Hasszán hideg
tekintettel végigmérte, mielőtt belekotort. Miután megtalálta, amit keresett,
kiegyenesedett, és berúgta a fiókot a lábfejével.
– Ez a tied, neked hagyták itt. – Kicsiny vajszínű borítékot tartott a kezében.
Etta felnyitotta, és a tenyerébe borította a tartalmát. Először újabb fekete-fehér
fotó került elő az anyjáról… ez azonban sokkal fiatalabbnak mutatta. Kedvesen,
kislányosan mosolygott, és iskolai egyenruha volt rajta. Göndörített haját
hátratűzte, két keze az ölében nyugodott. Volt valami titokzatos a mosolyában.
A fénykép hátlapjára ráírta valaki: „Rose, 13 éves korában”.
A borítékban egy levél is volt. Etta, édes szívem – volt a megszólítás.
– Végig nálad volt ez, mégsem hittél neki? – fortyant fel Nicholas.
– Ne heveskedj! – szólt rá a lány. – Honnan tudhatta volna, ki vagyok?
– Én gondoskodom ennek a családnak a biztonságáról – düllesztette ki a
mellét önérzetesen Hasszán. – Rose Abbi fiának mindannyiunk által kedvelt
lánya. Ez a lány, ha ránézek, rá vagy távoli angol apámra emlékeztet. A bőrszíne
is olyan mindkettejüknek, akár az égé. De hát abból az országból sokaknak
ilyen. Utolsó látogatása idején Abbi olyan vénséges vénnek látszott, mint a
sivatag, a badijat assam. Már elködösödött az elméje, és rettentően
megrémítette, ami a többi családdal történt. Nem tehetem kockára Rose életét.
Csakis abszolút hihető bizonyítékokat fogadok el.
– Megértem ezt és köszönöm – mondta Etta, akit meghatott Hasszán
felelősségtudata.
Kisimította a levelet a térdén, és valamiféle írószerszámot keresett a szemével.
„Édes szívem” – Rose ezt a becéző formulát sem használta korábban. Nicholas
szolgálatkészen kivett egy golyóstollat az íróasztalon álló pohárból, és a kezébe
adta.
– Meglehetősen veszélyes ezeket elöl tartani – jegyezte meg.
– Akik felfedeznék, azok porig égetnék a házat mindennel együtt, ami itt
fellelhető – vont vállat Hasszán.
Etta a fejét csóválta ezekre a szavakra. Elnagyolt szívet rajzolt a szöveg fölé,
hogy elkülönítse, amit a tényleges üzenetnek vélt:
Ne haragudj! Bárcsak máshogyan lehetne. Megpróbáltalak megvédeni ettől,
de ha megtaláltad ezt a levelet, azt jelenti, hogy nem sikerült. Ne bízz meg
senkiben a vérrokonaidon kívül. Ironwoodtól semmit sem várhatsz. Mindenen és
mindenkin keresztül fog gázolni, hogy megmentsen egyetlen életet, de a
Gubancolók sem jobbak. Azt a dolgot meg kell semmisíteni. Senki nem mehet a
saját feje után. Vigyél jázmint az arának, aki örök álmot alszik az ég alatt, és
keresd a pecsétet. Ott várok rád, amint odaérek. Bocsáss meg! Szeretlek!
Etta felnézett a levélből. Önmagát is meglepte, hogy csorognak a könnyei.
– Nem értem. Miféle életet akar megmenteni Ironwood? – kérdezte. – Kiét?
Augustusét? Julianét?
Nicholas tudta a választ, amit azonban Hasszán adott meg helyette:
– Az első feleségéét, Minerváét.
– Mi történt? – A legszívesebben megrázta volna Nicholast, aki úgy meredt
maga elé, mintha a világ omlott volna össze körülötte.
– Eszerint mindent akar – morogta. – Ördög és pokol! A gazfickó…
Hasszán helytelenítően krákogni kezdett, és Etta felé intett a fejével.
– Minerva néhány évig volt a felesége, mikor még mindketten fiatalok voltak
– folytatta Nicholas. – Nem ismerem a részleteket, csupán annyit tudok,
amennyit Julian elmondott. Igazi szerelmi házasság volt, ami ritka a mi
köreinkben. Viszont akkoriban különösen vérzivataros idők jártak, a családok
tömegesen mészárolták egymást. Ironwood riválisai kiszagolták, hogy Cyrus
valahol a múltban helyezte biztonságba élete asszonyát. Kivártak egy olyan évet,
amikor nem mehetett hozzá, és megölték, hogy bosszút álljanak a férjen. Ez a
gyilkosság csak akkor lett volna kivédhető, ha Ironwood a kritikus év előtt
visszatér, és figyelmezteti magát a közelgő veszélyre. Azaz, ha a felesége mellett
marad, amikor rátámadnak 1456-ban. Ez azonban természetesen egész sorsát
megváltoztatta volna, csakúgy, mint a körötte lévő világot. Különben is, ha az
asszony szoknyáját őrzi a kérdéses évben, nem ő került volna ki győztesen a
családok hatalmi harcából, és nem ő lett volna a Nagymester.
Egek! – szörnyedt el Etta, és kiesett a levél elernyedő kezéből.
– Eszerint a hatalmat választotta – lehelte elfulladva.
Az egésznek valahogy mégsem volt értelme. Ez az ember annyira szerette a
nejét, hogy feláldozta fiai és unokái életét az asztrolábiumért, csak hogy őt
megmentse… Elsőre mégsem őt választotta, hanem a hatalmat, jólétet és a
családok fölötti uralmat.
Kérdés, nem változtatta-e meg egyszer és mindenkorra a tragédia. Hiszen azt
vesztette el, amit egyedül becsült az életben. Mindig is ugyanolyan volt, mint
most, vagy kiforgatta önmagából a veszteség? Más ember lett volna, ha nem hal
meg az asszonya?
– Idővel újraházasodott. Elvette Augustus és Virgil későbbi anyját. Hanem
tudjátok… mostanra bizonyára kiókumlálta, hogyan utazhat vissza az időben,
hogy megmentse Minervát. A múltból üzenhetne egykori önmagának, vagy
magával az asztrolábiummal változtatna a dolgok állásán. Hogy miért
szeptember harmincadika a kitűzött határidő? A feleségét október elsején ölték
meg. Haladéktalanul készül tehát cselekedni.
– Léteznek bizonyos szabályok, ezeket azonban újra lehet írni, amennyiben
egyetlen kéz tartja kezében a pennát – bólintott Hasszán. Etta Nicholashoz
fordult:
– Amennyiben megváltoztatja a múltat, nem akadályozhatja meg ezzel, hogy
apád és te magad megszüless?
– Nem, én mindössze csak árván nőnék fel – rázta meg a fejét Nicholas. –
Kikerülnék valahová az utolsó találkozási pontra a régi és az új időfolyam
között. A jövőm és az őrizőim viszont veszélybe kerülnének, amiként a tieid is.
Ekkora horderejű változásokat gerjeszthetne egyetlen cselekedet? Miért hat ki
egyetlen élet megmentése – mondjuk az Oskaré vagy Alicé – emberek millióira?
– Hanem az asvakok, a Gubancolók semmivel sem jobbak – szólt közbe
Hasszán. – Ezek az őrzők és utazók is hasonlóra pályáznak, mint Ironwood. Az
általa épített jelen elpusztítására, és saját világuk helyreállítására. Rose-t
magával ragadta a lelkesedésük, de az is mozgatta, hogy bosszút álljon
Ironwoodon a leöldösött rokonságáért. Abbi akkor halt meg, amikor Rose
elment, hogy megkeresse a véreit. Hogyne tette volna, amikor az Öreg a szüleit
is legyilkolta. Haragudott is Abbira, amiért nem akar harcolni, csak gyáván
elbújik.
Eszerint anyám szülei, az én nagyszüleim nem karácsonyi autóbalesetben
haltak meg – gondolta Etta.
– Vad és véres történet ez – morogta, miközben megpróbált valamiféle
közösséget teremteni a haragos fiatal nő és aközött, aki felnevelte. – Megértem
anyám indítékait, de hogy az egész jövőt át akarja formálni! Nem túlzás ez?
Hasszán elgondolkozva csettintett a nyelvével.
– Eleinte az összes Gubancoló térdre akarta kényszeríteni Ironwoodot. Helyre
kívánták állítani a családok nagytanácsát, s felszabadítani szeretteiket Cyrus
rabságából. Elvégre az általuk ismert időfolyam volt az eredeti, tudjátok. Ugyan
ki dönti el, hogy nekik van-e igazuk?
Ezek szerint én magam is megmásított időben nőttem fel – gondolta Etta. –
Minden, amit ismerek, Ironwood hatalmi harcának a mellékterméke.
Mesterséges világ. Melyik időverzió érdemli tehát meg, hogy létezzen? Ez vagy
a korábbi?
Ezek a gondolatok úgy meggyötörték, hogy teljes súlyával erőt vett rajta a
kimerültség. Úgy érezte, fűrészpor van az agya helyén, s a térdei sem bírják el. A
helyiség oldalt billent körülötte, ám már a következő másodpercben két erős kar
fogta át, és addig tartotta, amíg el nem tűntek a szeme előtt táncoló fekete foltok.
– Etta? – Nicholas arca jelent meg fölötte.
– Jól vagyok – bizonygatta a lány. – Csak éppen…
– Ki vagy te, hogy ilyen meghitt viszonyban állsz a kis unokahúgommal? –
keményedett meg Hasszán tekintete. – Vedd le róla a kezed, mielőtt én nyúlok
hozzád!
– Meghitt? – lehelte a lány elhalón. Nicholas szorítása azonban nemhogy
enyhült volna, inkább tovább erősödött.
– A férje – mondta.
Etta köhögött. Nicholas néma figyelmeztetésként megszorította a karját.
Mindkét karjával átfogta Etta vállát, a féltő hitvesi szeretet jeleként. A lány
bokán rúgta, neki azonban arcizma sem rezdült.
Mégis, hogy merészeli! – füstölgött magában Etta.
Míg őt felháborította a hazugság, Hasszánra ellentétes hatást gyakorolt.
Menten lelohadt a haragja, ami oly félelmetesre torzította megnyerő arcvonásait.
Azért teljesen mégsem enyhült meg.
– Nem hinném, hogy Abbi helyeselné ezt a frigyet – dünnyögte.
– Miért? – kérdezte harciasan Nicholas.
– Mert a lány olyan arcot vág, mint aki a legszívesebben az oroszlánok elé
vetne téged – felelte Hasszán.
Etta sikeresen kiszabadította magát. Nem tudta, mi késztette hallgatásra, és
miért nem mondta nyíltan Nicholas képébe, hogy hazudik. Talán az, hogy a fiú
ellágyult arckifejezése sebezhetőbbnek tűnt, mint eddig valaha is, no meg az is,
hogy eddig soha semmit nem csinált ok nélkül.
– Ha legközelebb tengerre szállunk, pár fontos testrészét valóban a cápák elé
vetem – fordult cinkosan Hasszán felé.
– Tengerész vagy? – mérte végig a fiút Hasszán megvetően. – Gondolom,
kalóz, mi más lehetnél?
– Törvény engedélyezi nekünk a kalózkodást – mondta Nicholas fáradtan.
– Én csupán olyan kalózokról tudok, akik a berber partokat fosztogatják –
villant Nicholasra Hasszán szeme. – Ők nem bánnak épp kesztyűs kézzel az
európaiakkal. Rabszolgákkal kereskednek, és az étvágyuk hatalmas. Feldúlják
Afrikát és Európát. Egy ilyen lányért, mint Etta, busás árat kapnának a fehér
bőréért, a szőke hajáért és a szép szeméért. Melyik férfi nem kívánná ágyasának?
– Mire akarsz kilyukadni? – akadt el Etta lélegzete.
– Gondolom, arra, nem az ágyasom vagy-e – szólt közbe Nicholas komoran. –
Meg akarja tudni, nem szorulsz-e védelemre.
– Jaj, nem, dehogy! – kiáltotta Etta. – Egyikünk sem ennek a kornak a
gyermeke. De még a feltételezés is, hogy a férjem ilyenre képes lenne…
Hasszán láthatóan megkönnyebbült, kivált amikor Nicholas csillapítón a lány
vállára tette a kezét.
– Annyi mindent hall meg lát az ember… ezért aggodalmaskodtam. Ha Abbi
nincs itthon, az én feladatom, hogy megvédjelek. De ha ő a férjed, amint állítja,
akkor osztozik ezen a felelősségen velem.
– Tudok én magamra vigyázni! – szólt közbe Etta.
– Igazat beszél – mondta Nicholas, és lehajolt, hogy felvegye a levelet. Újra
átfutotta a sorokat. – Csakhogy most sietünk, tudod. Ironwood elfogta az „édes
Rose-t”, és azzal fenyegetőzik, hogy megöli. Nagy valószínűséggel meg is teszi,
hacsak nem találunk meg valamit, amit Rose elrejtett. Jelent valamit neked ez az
utolsó mondat: „Vigyél jázmint az arának, aki örök álmot alszik az ég alatt.”
– Apám imádta az ezekhez hasonló rejtvényeket, ezt azonban soha nem
hallottam a szájából. – Hasszán körbejárt a helyiségben, meg-megsimítva egyik-
másik nagy becsben tartott tárgyat. Felvette a levadászott tigrisről készült
fényképet is, és letörölte a port az üvegéről. – Apu most elment, de remélem,
hogy hamarosan viszontlátom – folytatta. – Talán nem öregen, hanem fiatalon,
abból az időből, amikor először fedezte fel magának ezt a kort. Meglehet, nem
ismer rám, én viszont tudni fogom, ki ő. Amíg vissza nem tér, én viselem
gondját a családunknak. Benneteket is megkérlek, hogy legyetek a vendégeim.
Ha elmentem, itt maradhattok a hajlékomban.
– Köszönjük – mondta Etta. – De mit értesz azon, hogy ha már elmentél?
Mennyi idejük is volt szeptember harmincig? Mindössze hat nap?
– El kell mennem Bagdadba a feleségemért, kis kuzin – felelte Hasszán, és
bávatag vigyor terült szét az arcán. Etta megint megpróbálta megbecsülni a
korát. Legfeljebb tizenhétre becsülte. – Szamarah nagyon fogja sajnálni, hogy
elkerültétek egymást. A nővérét látogatja, akinek most született gyermeke. Én
addig maradok itt, amíg túl nem adtam az indigó- és igazgyöngy-készleteimen.
Amint indul arra karaván, érte megyek, és hazahozom.
– Eszerint kereskedő vagy – állapította meg Nicholas.
Hasszán bólintott, és elhúzta a száját.
 – Abbi számos nyelvre megtanított, és rengeteg könyvet adott a kezembe.
Értek angolul, törökül, franciául és görögül. Amint látjátok, nem utazhatom úgy,
mint ti, apu azonban hozzásegített, hogy a saját lábamon is messze tájakra
eljussak.
– Örülök, hogy találkoztunk – mondta Etta őszintén meghatódva, hogy lett
egy rokona az idő útvesztőjében. – És mit gondolsz, mikor indulsz?
– Már egy hete el kellett volna mennem, de veszedelmes egyedül
kimerészkedni a sivatagba az ott garázdálkodó törzsek miatt. Ezért inkább
kivárok egy karavánt, bizonyára hamar beérkezik egy – felelte Hasszán.
– Tényleg? – kíváncsiskodott Nicholas is. – És milyen sivatagba készülsz, ha
szabad kérdeznem?
Hasszán kis híján elejtette a fényképet, és meglepetten felnevetett.
– Kedves új barátaim. Elfelejtettem bemutatni nektek a városok királynőjét,
Dimaszkot, azaz Damaszkuszt.

Sem Etta, sem Nicholas nem tudta, hány órakor keltek át az átjárón, Hasszán
azonban tapintatosan közölte velük, hogy jelenleg hajnali három van. Ennek
fényében már érthető volt kezdeti ellenségessége.
– Most pedig pihenjetek le – mondta, és magával vitte az egyik gyertyát. –
Holnap megmutatom nektek a házat meg a várost, és megpróbáljuk megfejteni
Abbi rejtvényét.
Nicholas szája szóra nyílt, mint aki tiltakozni készül, Etta azonban karjára
tette a kezét.
– Köszönjük. Jó éjt – mondta egyszerűen.
Miután az ajtó becsukódott Hasszán mögött, Nicholas az ágy mellett termett.
Nem ült azonban rá, hanem lehúzta róla a legfelső takarót, és anélkül, hogy
egyetlen pillantást vetett volna Ettára, átköltözött a helyiség legtávolabbi
sarkába. Ott szétterítette a takarót néhány padlón heverő párnán, amelyeket
közben szedegetett fel.
Ettának megsajdult a szíve. Mégis mit gondolt? Hogy majd közös ágyban
alszanak? Hogy ott folytatják, ahol legutóbb abbahagyták?
Nem volt ebben semmi új, Nicholas máskor is elzárkózott környezetétől. Etta
látta, hogy ezúttal is ezzel próbálkozik. A fiú hátat fordított neki, hagyva, hadd
beszéljen helyette ez a rideg mozdulat. Levetette piszkos ingét, és
összehajtogatta. Etta mindenütt az ő jelenlétét érzékelte a helyiségben.
Más Nicholas volt ez, mint aki kis híján kicsókolta belőle a szuszt. Akkor egy
ütemre dobbant a szívük. A fiú az a meleg hullám volt, ami távol viszi mindentől
és mindenkitől. Etta szavak nélkül is tudta, hogy viszonozza az érzelmeit. Nem
volt teljesen tapasztalatlan. Tudta, milyen ez.
„Akkor ugyanúgy érzel, mint én?” – mondta Nicholas ebben a gyönyörű
pillanatban.
Rengeteg mindent megtartott magának, és Etta elismerte, hogy joga van
ehhez. Csak a legritkább esetben mutatta ki az érzéseit, akkor sem, ha durván
sértegették. Vele szemben azonban elengedte magát. Megértette, milyen ritka
kiváltság, hogy meg meri mutatni előtte az igazi arcát.
Megpróbálta kézzel kifésülni a haját, de túl gubancos volt. Megfordult, hogy
felvegye azt az antik ezüst kefét, amit az imént látott az íróasztalon. Még akkor
is az előbbi gondolatok kavarogtak elméjében, amikor fésülködni kezdett.
Nicholas mostanra újra talpon volt, és fel-alá járt a helyiségben. Pár gyertyát
eloltott a szoba saját térfelére eső részén.
Etta tudni szerette volna, mi bántja, de nem merte megkérdezni. Félt a
választól, amit úgyis tudott előre: az itt a baj, hogy hamarosan vége lesz a
kettejük románcának.
Nemsokára elmész… – gondolta, de aztán egy dévaj kisördög hozzátette: – De
egyelőre még nem.
– Gyere ide egy pillanatra – hívta a fiút halkan.
Nicholas megállt, leengedte a kezét, de nem mozdult.
– Kérlek! – Etta lerúgta a cipőjét, és szintén felállt. Átlépett a padlón heverő
selyempárnák tömegén, melyek puhán engedtek talpa nyomásának. Felvette a
mosdótálat, amit Hasszán hagyott ott a számukra, és visszavitte az ágyhoz. Ott
belemerítette a vízbe az utolsó tiszta törlőrongyot, és óvatosan kicsavarta a
fölösleget. Nicholas némi habozás után elindult felé; lassan, bátortalanul, akár
egy gyanakvó macska.
Még mielőtt tiltakozhatott volna, Etta megfogta a jobb karját, és
végiglapogatta kézfeje felhasadozott bőrét. A vágások már hegesedtek, és ő
nagyon óvatosan mosta le róluk a vért. Nicholas ujjai szinte reflexszerűen az
övéire kulcsolódtak, s Etta félig hunyt szemhéja mögül lesett fel rá.
– Kicsit kedvesebben is bánhattál volna vele – jegyezte meg Etta.
– Szablyát rántva rontott ránk. Mégis mit vártál? Tűrtem volna tétlenül? –
mordult fel a fiú.
– Nos, azt semmiképpen sem, hogy kidekoráld a képét.
– Nem is ütöttem meg – mentegetőzött Nicholas. – Csak épp beletalált az
öklömbe. Ő kezdte.
– Nevetséges vagy! – pirított rá Etta. – Volnál szíves holnap bocsánatot kérni
tőle?
– Ha kívánod, noha nem látom be, miért lenne rá szükség. Azzal vívtam ki a
tiszteletét, hogy látta, meg tudlak védeni. Megkötöttük a magunk békéjét. És ha
azt képzeled, nem tenném meg újra ugyanezt, hát nagyon tévedsz! Mikor
erőszakra lesz szükség, ezután is ahhoz folyamodom.
A lány nem akart civakodni. Rájött, Nicholas azért ellenkezik, hogy ezzel is
eltávolítsa őt magától. Az okokat még értette, mégis úgy érezte, a fiú túllőtt a
célon.
El kell mondanom neki – súgta a belső hang. Elvégre Nicholas tökéletesen
érti, mi forog kockán. Ahogyan bizonyára azt is, hogy nem adhatják csak úgy
vissza az asztrolábiumot Ironwoodnak, felmentve magukat minden további
felelősség alól.
– Mondanom kell valamit…
– Pszt – csitította a másik. – Ne most. Ne most.
A fiú nyomban lecsillapodott, ahogy mélyet sóhajtva leült az ágy szélére Etta
mellé. Magához vonta a lányt. Borostái Etta fejbőrét csiklandozták.
Még nincs vége.
Nem muszáj, hogy vége legyen.
Gyere velem!
Etta erőt vett magán, és visszanyelte ezeket a szavakat. Fáradt volt, és úgy
érezte, érzései is túlságosan összezavarodtak ahhoz, hogy rájuk merje bízni
magát. Az igazság egyre jobban kialakult benne, s a remény egy szikrája égette,
formálta. A végén gyémántkeménységűre szilárdult. Önző és ostoba belső
igazság volt, ezt jól tudta, de hát már ez sem számított.
Nagyra tartotta a fiú éles eszét, ugyanakkor azt is megértette, hogy a nyers
külső és az időnkénti háborgások, kitörések érző szívet takarnak. Nem akart
lemondani erről; nem akart úgy tenni, mintha mindez nem így lenne.
Gyere velem!
Megfordult, és belecsókolt a fiú nyakába; ott ahol lüktetni látta a nyaki
verőeret.
Gyere haza velem!
Nicholas lefejtette ujjait az övéiről, ölébe vette a lábszárát, letekerte róla az
elpiszkosodott kötést, és mosni kezdte a sebet.
– Miért hazudtál Hasszánnak? – suttogta Etta.
Nicholas pontosan tudta, mire kérdezett rá.
– A kiejtése és öltözködése alapján mohamedánnak vélem – felelte. Etta
értetlen tekintetét látva magyarázni kezdte: – Olyan ember, aki Mohamed
prófétában hisz.
– Úgy, szóval muszlim – bólintott Etta.
– Nem sokat tudok a hitükről, csupán anekdotákat – folytatta Nicholas. –
Feltételezem azonban, hogy egybecseng a keresztények bizonyos tantételeivel és
megkötéseivel. Például azzal, hogy egy hajadont nem lehet holmi gazemberekre
hagyni, akikkel nem állnak vérségi kötelékben vagy házasságban.
– Értem – mondta a lány gyöngéden.
– Nem teszek úgy, mintha soha semmi tisztességtelent nem követtem volna el,
vagy nem lettek volna ilyen gondolataim – folytatta Nicholas csöndesen. – Az
azonban egyszerűen nem volt kérdés, hogy nem hagyhatlak magadra. Hiszen
úgy bárki jöhetne, és árthatna neked. Másfelől ha kitudódna, hogy közös
szobában alszunk, egyszer és mindenkorra befellegzett a jó hírednek.
– Törődöm is én ezzel! Ezek egy másik évszázad erkölcsei. Amúgy is
elmegyek innen, és soha többé nem látom az itteni embereket.
– Tudom – mondta Nicholas, és tiszta tépést csinált, hogy bekösse vele Etta
lábikráját. – Én viszont igenis törődöm vele. Ha tudtam volna, hogy annyira
viszolyogsz a gondolattól, nem állok elő azzal, hogy a férjed vagyok.
Etta sértődöttséget vélt kiérezni a hangjából.
– Nem erről van szó. Csak az van ellenemre, hogy szükség van erre; hogy egy
nő nem állhat meg önmagában. Ezért lepett meg, amikor ezt mondtad. Azt
hittem, tréfálsz, de csak azért, mert saját korom szülötteként gondolkozom.
Tizenhét évesen kissé korai férjhez menni, nem gondolod?
Nicholas elhúzódott, és megint kimérten méregette.
– Nálunk a többség huszonéves fejjel kezd el házasságon gondolkozni –
mondta tovább Etta. – Sokáig tanulunk. A legtöbben ezután jó állásba akarnak
kerülni, és megalapozni az egzisztenciájukat.
– Értem – morogta Nicholas még mindig tartózkodón.
– Miért, nálatok másként van? Tényleg? – kérdezte Etta, érzékelve, hogy
megint eltávolodik tőle.
– Már majdnem betöltöttem a húszat – válaszolta Nicholas. – Természetesen
másként van. Különben nem igazán foglalkoztat a házasság gondolata.
Árnyék suhant át az arcán. Etta látta, hogy máris többet árult el, mint
amennyit szándékozott. Nicholas elengedte a lábát, és felállt. A lány megint azt
érezte, hogy nincs jelen igazán. Volt itt valami, amit nem volt tanácsos
feszegetni. Mégsem állhatta meg, hogy megkérdezze.
– Miért?
Nicholas felé fordult.
– Azt akarod, hogy őszintén feleljek a kérdésedre? – kiáltotta haragtól
eltorzult arccal. – Ki akarod kutatni az összes gyengeségemet? Mindazokat az
okokat, amelyek miatt nem… – Elhallgatott. Kézfejét a homlokára szorította,
még a szemét is behunyta egy pillanatra.
– Menj, pihenj le, Etta! Mozgalmas napunk lesz holnap.
Etta felállt.
Fiatalabb korában, amikor még nem szokott hozzá a lámpalázhoz, volt egy
visszatérő rémálma. Bőrén vélte érezni a spotlámpák melegét, ahogy kilépett a
színpadra, és elvakította a rivaldafény. A zenekar sosem ismerős dallamot
játszott. Tudta, nem lesz képes rögtönözni; nem, csúfos kudarc vár rá.
Most is ugyanez a szörnyű érzés lett úrrá rajta; hiába próbálta, nem talált rá a
megfelelő szavakra. Mert egy dolog, hogy megértette Nicholast, és megint
másik, hogy ő nem élte át azt, ami a fiút ilyen emberré tette.
Maradt még valamit, amit a fiú eltitkolt előle. Bármi volt is a titka,
áthidalhatatlan szakadékot képezett kettejük között. Akármivel próbálkozott
eddig – a szavai, pillantásai, az érintése –, ebbe a feneketlen mélységbe zuhantak
bele.
Nicholas úrrá lett a légzésén, a lány azonban átkarolta, s szorosan átfogta a
derekát. Egy szívdobbanásnyi ideig a fiú hagyta, ám a következő pillanatban
ellökte őt magától.
– Ne… ne tégy úgy, mintha ez több lenne annál, ami – vágta nyersen Etta
arcába.
Etta azonban felnyúlt, és lehúzta őt magához. Nicholas ellenállt, de két keze
máris átfogta a lány vállát, és el sem vette aztán onnan. Mikor Etta megcsókolta,
semmi gyengédség, semmi habozás nem volt ebben a csókban. Nicholas
mereven tűrte a csókját, testük egymásnak feszült.
Ám már amikor Etta letett mindenről, Nicholas felmordult. Két kezével
először lebontotta a haját, majd szétbogozta a blúz nyakrészét összetartó kis
szalagot. Ajka mohón kereste a lány szája sarkát, azután végigsiklott az arcán, le
az álláig, s onnan tovább a nyakáig. Etta fülében dübörgött a vér. Még mielőtt
rájött, mi történik vele, a fiú a falhoz szorította. Mámorosan jártatta a kezét
Nicholason, hálásan, hogy van miben megkapaszkodnia, amikor elgyöngül a
térde.
Nem hallotta, mit suttog a fiú a bőrének. Remélte, hogy ugyanúgy
megrészegült, mint ő. Túl gyorsan merültek el mindketten a szerelem
mélységeibe ahhoz, hogy mentőövért kiálthassanak.
Etta az ágy felé kezdte húzni Nicholast, ő azonban olyan rémülten hátrált el
tőle, mintha egy kandalló lángjai közé invitálta volna. Etta az ágyra huppant.
Nicholas sarkon fordult, és hátát mutatva neki a szoba legtávolabbi végébe
rohant, ahol arcát dörgölve, hajába túrva megpróbálta visszanyerni a lélegzetét.
– Ne tégy úgy, mintha semmit se éreznél! – sziszegte Etta. – Ne légy ilyen
gyáva!
– Még hogy én, gyáva! – Nicholas ezt csaknem kiáltotta. Visszatántorgott a
lányhoz. – Gyávának nevezel? Olyasmivel játszol, amiről fogalmad sincs…
– Megérteném, ha hagynád. Ha megbíznál bennem annyira, hogy elmondd, mi
ez az egész. Akarlak téged, ennyi az egész. És úgy érzem, te is kívánsz engem.
Csak van valami, amit elrejtesz előlem, amitől tök hülyén érzem magam.
Tévedtem, mindent félreértettem? Mondd ki, de azonnal!
Ez a kitörés váratlanul érhette Nicholast, mert belekerült egy percbe, amíg
összeszedte a gondolatait.
– Nincs itt szükség magyarázatra. Te hazamész, és én is elmegyek. Ezzel vége
is a dolognak. Gondold csak meg, Etta! Alig ismersz…
– De igen, ismerlek! – vágott közbe a lány. – Ismerlek, Nick Carter! És azt is
tudom, hogy nem kellene ennek így lennie.
– Én pedig azt tudom, hogy eszed ágában sincs visszaadni Ironwoodnak az
asztrolábiumot – csattant fel Nicholas hangja. – Hogy a fejedbe vetted, elszöksz
előle.
Etta furcsa, lemondó megkönnyebbülést érzett, hogy ezt legalább kimondták.
– Igen, mert ha megszerzem, meg tudom vele menteni anyámat…
– És velem mi lesz? Elvárod tőlem, hogy hagyjam, hogy a vesztedbe rohanj?
– nézett le a lányra Nicholas. Végre leomlott köztük a fal. A fiú ugyanúgy érez,
mint ő. Ugyanolyan kimerült, ugyanúgy a végsőkig csüggedt. – Egyszerűen csak
újra faképnél hagysz majd, nem igaz? Egyetlen szó nélkül?
– Nem! Jaj, nem! – kiáltotta Etta. – Hiszen egyfolytában azon töröm a fejem,
mit is kezdhetnénk mi ketten, együtt. Nem akarom, hogy feladd, aki vagy.
– Mire célzol? Te jössz vissza az én időmbe? Még ha el is tudnánk bújni az
Öreg haragja elől… ugyan mire jutnánk vele? Bujdokolhatnánk halálunk órájáig.
Még ha ki is bírnád nélkülem hónapokig, Etta, amíg a tengeren vagyok,
törvények tiltják az ilyen frigyet, több éves börtönbüntetést helyezve kilátásba
azoknak, akik megszegik őket. Nem csupán Amerikában, de a világ minden más
pontján is. Én még elbírnám, hogy bűnözőnek bélyegezzenek, de hogy
hozhatnám ezt a szégyent a te fejedre is? Nem kockáztathatnám sem az életedet,
sem a becsületedet, tudva, hogy mindig lesznek olyanok, akik ránk
kényszerítenék az előítéleteiket.
Tessék – gondolta Etta – most megkaptam a választ.
Most jött csak rá, milyen naiv is volt eddig. Fogalma sem volt semmiről.
– Etta – kezdte a fiú. – Mindez talán nyersebben hangzik, mint amilyennek
szántam. Látom az arcodon, hogy tényleg nem tudtál erről. Én viszont ebben
éltem le az életemet. Ha van mód arra, hogy elkerüljük, hát hadd halljam, állj elő
vele! Hát nem látod? Nem érzed, mennyire kívánlak? Önző gazfickó vagyok,
sokkal rosszabb, mint hinnéd, de a lelkiismeretemnek tartozom azzal, hogy
megvédelmezzelek. Mondd, hogyan bújhatnánk ki ez alól a kényszer alól! Mit
tehetnénk?
Etta könnyeket érzett a torkában, s meleg könnycseppek gördültek végig az
arcán is.
 – Velem jöhetnél. Nem áltatlak azzal, hogy az én korszakom tökéletes, nem
azok a hazám törvényei sem, de azok, amelyekről te beszéltél, mára nincsenek
érvényben.
Nicholas ezen állát dörgölve eltöprengett.
– És mihez kezdenék abban a korban? Hogyan tartanám el magam? Amiért
eddig harcoltam és verejtékeztem, mind semmivé lenne. Különben is, hogyan
kapnék állampolgárságot?
Tényleg… hogyan? Hiszen nincs sem egészségbiztosítása, sem születési
bizonyítványa… sem útlevele. Hogyan csinálta mindezt anyu? – tépelődött Etta.
Ő talán segíthetne rendezni Nicholas helyzetét.
– Amúgy az Öreg állandóan a sarkunkban lenne. Nem szabadulhatnánk tőle,
se te, se én, se az édesanyád.
– Nem veszem semmibe ezeket a kérdéseket, mivel nagyon is valóságosak.
Egyelőre nem is tudom, hogyan lehetne megoldani őket. De legalább hajlandó
vagyok megpróbálni. Anyunak is sikerült. Az időutazók szemlátomást ki tudták
cselezni egy-egy kor megkötéseit. Úgy látom, hogy te mindennek csak a
hátrányait látod, az előnyeit nem… például, hogy jobb az orvosi ellátás a mi
korunkban. Meg az oktatás. Tanulhatnál, hivatást választhatnál magadnak. – Etta
nagy levegőt vett, úgy folytatta: – Nem becsülöm le, milyen ijesztő lehet
berendezkedni egy teljesen más korban…
– Nem félnék én semmitől – lágyult el lassanként Nicholas hangja. – Főleg, ha
tudnám, hogy te is ott vagy mellettem. Nyilván makacsnak, nehézkesnek
tartasz… hiszen egyre csak azt kérdezem magamtól, a sors miféle kegyetlen
tréfája, hogy rátaláltunk egymásra mindenféle kilátás, mindenféle jövő nélkül?
Van valami mélyen természetellenes az időutazásban. Talán ez érte a
büntetésünk.
– Ne beszélj így! – kérte a lány. – Tudom, bonyolult a dolog elrendezése, de
nem lehetetlen.
– És mi van akkor, ha találunk valamiféle megoldást, mégsem sikerül minden
maradéktalan megfelelően alakítani? A te korod az idő vékonyka szelete csupán
az örökkévalósághoz képest… ebben kellene meghúznunk magunkat. Ám ha
megtennénk is, egy idő után elfogna minket a honvágy és a hozzátartozóink
utáni vágyakozás. Mindenképpen ugyanaz lenne a vége: szakítás. Nem jobb
akkor már most túl lenni rajta?
– Nem – kötötte az ebet a karóhoz Etta. – Igenis ki tudnánk alakítani a
magunk életét!
– Sejtettem, hogy ezzel jössz majd. Ha nem tudod elfogadni az én korszakom
feltételeit, akkor talán érted, miről beszélek… Lehet, hogy bolondságnak
hangzik, Etta, de nekem is megvan a magam önérzete. Keményen
megdolgoztam, hogy megteremtsem az egzisztenciámat, vérrel és verejtékkel
áldoztam érte. Nem tudnám elviselni, hogy rajtad élősködjem. Mindent akarok
tőled, és magamat is mindenestől adnám neked.
Nicholas kezébe fogta a lány arcát, és letörölte a könnyeit. Fanyarul
rámosolygott. Ezzel azonban nem mosolyt csalt ki tőle, hanem újabb könnyeket.
– Megkíséreltük a lehetetlent – suttogta a lány fülébe. – Annyi időt loptunk
magunknak, amennyit lehet. Ezt már soha senki nem veheti el tőlünk!
– Csak éppen nem elég – súgta vissza Etta.
– Tudom, Etta, tudom – mondta Nicholas, és máris hátrált egy lépést. –
Mégsem tarthatott örökké.
Ezek a szavak motoszkáltak továbbra is a lány tudatában, miközben a maga
oldalán hevert a mennyezetes ágyon, s a fentről alászállingózó port nézve átlesett
összehúzott függönyén. Egy gyertya még égett annak közelében, ahol Nicholas
neki háttal elterült a padlón. Imbolygó lángja megvilágította a fiú sudár, erőteljes
termetét. Légzése ritmusa azonban elárulta, hogy nem alszik.
Mindketten rettegve gondoltak a jövőre. Hanem ennél sürgősebb elintézendők
is vártak rájuk. Ott volt például az utolsó rejtvény, azt is meg kellett fejteniük.
Etta mégis eltöprengett: azzal, hogy kiléptek az idő természetes múlásából,
nem vétettek-e a dolgok rendje ellen. Nem felejtették-e el, hogy az életet soha
nem a múltért vagy a jövőért kell élni, hanem a jelen pillanatért.
Túlélt már egy tengeri ütközetet, hataloméhes vének mesterkedését, második
világháborús londoni csatát, egy tigrist, egy kobrát, egy pisztolylövést, miért
pont ezt tagadná meg magától, attól félve, hogy később még fájni fog?
Mi fájna jobban: hogy belement a dologba, vagy hogy meg sem próbálta?
Annyira szerette Nicholast, hogy úgy érezte, második szívként él és lüktet a
mellkasában. Kívánják egymást. Pokolba a holtomiglannal! Ez a pillanat az
övék, és ha kell, elveszik maguknak.
Kibújt a paplan alól. Sorra kigombolta hátán a gombokat, míg végül ruhája
suhogva a padlóra hullott. Árnyéka összeolvadt a falon a fiúéval. Nicholasnak
elakadt a lélegzete, mikor Etta felemelte a takarót, és befeküdt mögé, hogy
átölelje meleg tagjait. Keze végigsiklott a feszes hasizmokon, míg végül
Nicholas is felé fordult.
– Etta – súgta az arcának. – Tényleg ezt akarod?
Etta csókot lehelt szögletes állára, majd ujjai is elindultak az áll vonalán.
– Most nem esküdhetünk egymásnak örök hűséget. Ahogyan holnap sem –
mondta.
Felkönyökölt, és a fiú vállán áthajolva ujjával elcsippentette a gyertya lángját,
amely amúgy is csaknem tövig égett. Hatalmas öröm járta át, ahogy a másik
teljes súlyával fölé hengeredett. Nicholas csókolni kezdte, ő pedig vele mozgott,
arra buzdítva a fiút, hogy merje megérinteni, és találja meg titkos mélyét, amely
mintha mindig is érte létezett volna. Érezte, hogyan kel életre Nicholas, érezte az
erejét, ahogy fölötte mozgott, vele egy ritmusra. Átengedte magát neki,
egybeolvadt vele. Amit ebben a puha, meleg sötétben talált, annak nem volt sem
kezdete, sem vége, mivel ez az idő volt az övék, ez teremtette meg a maga
örökkévalóságát.


 18. fejezet

– GONDOLKODTAM A REJTVÉNYETEKEN – MONDTA Hasszán,

amikor lementek a lépcsőn, és kiléptek a kert meleg délutáni verőfényébe. – És
talán a válaszra is rájöttem.
Egy asztalnál ült egy sekély medence mellett, egy terebélyes fa árnyékában,
amely a víztükör fölé hajolva megfürdette benne hatalmas, pozsgás leveleit. A
fali csempék bonyolult mintázata tekergő indáival a környező növényzet buja
burjánzására emlékeztetett. Fehér szirmú bokrok virítottak köztük, annak az
illatárnak a forrásaként, amely betöltötte a házat.
Jázmin!
A kis fehér szirmok szerteszét hevertek a földön. Könnycseppként hulltak Etta
vállára és hajára az első emeleti ablakpárkányokról, amelyeket befutottak az
indák. De nem csak a ház külső homlokzata volt ilyen túldíszített, a belseje is,
mint azt már előző este is felfedezték. Mikor a reggel fénye beragyogta a
szobájukat, kinyitották a spalettákat. A falakat és a szőnyegeket itt is elborította a
különböző mintázatok sűrű szövevénye, mi több, még az ajtó előtt hagyott
ruhanyalábon is folytatódott.
Ahogy most szétnéztek a kertben, amerre a szem ellátott, minden gondos
tervezésről és tökéletes harmóniáról tanúskodott. E ház lakói nem haboztak,
hogy beengedjék hajlékuk szívébe a természetet. Mi több, díszhelyre emelték,
napfényben fürdették. A hatás lélegzetelállító volt.
A napsütés megmelegítette Etta hátát, ahogy Hasszán felé fordult.
Vendéglátójuk kenyeret és gyümölcsöt tett két tányérra, és illatos, gőzölgő teát
töltött két csillogó ezüstcsészébe.
Nicholas keze elengedte a lányét, és helyet foglalt az asztal túloldalán.
Szemlátomást most is elfoglalták a saját gondolatai. Etta arra ébredt reggel, hogy
a tigris előtt ül, és belebámul a fenevad pofájába. A lány akkor mellé telepedett,
ő pedig csókot lehelt mezítelen vállára. Édes illatú volt a bőre, a tej és méz
keveréke, s mostanra megborotválkozott. Etta simogatni kezdte lenyírt haját.
– Hú, de tiszta vagy ma reggel! – mondta.
– Nem tudtam aludni, ezért vizet hoztam fel fürdőnek. Neked is – felelte
Nicholas. – Még bizonyára meleg.
– Ezért csók jár! – öntötte el az öröm a lányt.
 – Szerintem is. Ne fogd vissza magad semmiképpen sem – ugratta Nicholas.
Etta istenesen megcsókolta, aztán utána ment a szomszédos helyiségbe, ahol
karmos lábú porcelánkád állt, meglehetősen kiríva ebből a környezetből.
Nicholas ráérősen megmosta a lány hátát.
– Mi van rajtad? – kérdezte aztán Etta.
Nicholas fehér ingét csaknem teljesen eltakarta egy díszes, aranyszínű
mellény. Fölötte hosszú, mintás, karmazsinvörös köntös képezte a következő
réteget, ez omlott le a buggyos, bő selyemnadrágra. A derekát széles arany pánt
fogta át.
– Hasszán szerint ez a salvár – mutatott a nadrágra Nicholas. – Ez a kuszak –
bökött a pántra –, ez pedig az entari – pihent meg keze a hosszú köntösön.
Aztán elment, hogy behozza az ajtó elől a lány öltözékét. Etta nem győzte
csodálni a dús kelméket, melyeket elé terített: a gömleket, azaz a lenge alsóinget,
a csirkának nevezett végig gombos, szűk mellénykét meg a zafírkék selyemből
és aranybrokátból varrt buggyos női salvárt, a hajba tűzhető kis arany sapkát és a
jasmakot, ezt a fehér fátyolt, amely a szemen kívül a teljes arc elfedésére szolgál.
Miután megmosakodott, és megmosta gubancos haját, Etta kiszállt a kádból és
megtörölközött. Addig dörgölte a bőrét, amíg ki nem pirosodott. Nicholas
ellágyuló tekintettel figyelte, ami a lányt is jócskán felajzotta.
– Gazemberség volt ez tőlem? – dünnyögte a fiú, inkább csak magamagának.
Etta elmosolyodott, és megsimogatta kézfején a forradásokat.
– Azt hiszem, ez az egész az én bűnöm volt.
Nicholas hosszan ránézett, aminek nem értette a jelentését. A fiú tekintete
olyan sötét volt, hogy lúdbőrzött tőle a háta.
– Miért, megbántad? – kérdezte ijedten.
Nicholast láthatóan meglepte a kérdése, és hevesen megrázta a fejét. Két nagy,
meleg kezébe fogta a lány arcát, és megcsókolta. Olyan hosszan, hogy Etta úgy
érezte, egy örökkévalóságon át pipiskedik, csak hogy felérjen hozzá.
– Soha nem fogom megbánni! Soha!
Nicholas ennyit mondott, nem többet. Még a házigazdát is elfelejtette
üdvözölni. Etta sehogyan sem értette. Ha ez a sötét tekintet nem az éjszakára
vonatkozott, akkor mire?
– Egyetek csak, egyetek! – kínálta őket Hasszán nyájasan, noha arcán még ott
éktelenkedtek Nicholas körmének nyomai. – Gyönyörű vagy, kis kuzin! Hogy
tetszik a mi viseletünk?
Ettának már a nyelvén volt, hogy azt felelje: lehengerlő, de aztán meggondolta
magát. Aligha lett volna méltányos ez a megjegyzés. Az entari és a salvár míves
munka volt. A zafírkék és smaragdzöld selyem meg az aranybrokát rétegei
szemet gyönyörködtetően olvadtak egymásba, ha kissé súlyosak is voltak. Mégis
örült új öltözékének, nemcsak azért, mert londoni ruhája mostanra szinte teljesen
szétszakadt, de azért is, mert jobban érezte magát, hogy elvegyülhet az itteniek
között, s tiszteletben tarthatja szokásaikat.
– Csodálatos! – felelte. – Köszönjük, hogy gondoskodsz rólunk!
Hálásan fogadta a súlyos tányért is, és menten nekilátott az evésnek. Szinte
falta magába a gránátalma- és fügeszeleteket.
Nicholas mértékletesebben falatozott. Az ő figyelmét a kert kötötte le.
Árnyékot és rejtett sarkokat keresett, de hiába.
– Bahár, kedves új barátom – szólalt meg Hasszán. – Egyél, kérlek! Nem
tartok szolgákat a házamban. Ne félj hát, nem les ki senki. Nem vagyok olyan
gondatlan.
– Bahár? Mit jelent ez? – tudakolta Nicholas.
– Tengerész – adta meg a megfejtést Hasszán.
Nicholas fanyarul elmosolyodott, és tört az előtte lévő cipóból.
– No és, mit is mondtál arról a rejtvényről?
Hasszán azonban gondos házigazda volt, aki előbb meg akarta reggeliztetni a
vendégeit, mielőtt bármi komolyabba fognának.
– Szóval, mi a helyzet azzal a rejtvénnyel? – erősködött tovább Nicholas.
Hasszán szemöldöke magasba szaladt. Mintha Ettát is idegesítette volna ez a
sürgető hangnem.
– Köszönjük a fenséges reggelit – mondta gyorsan. – És most kíváncsian
várjuk, mit gondolsz a rejtvényről.
Hasszán láthatóan nem sértődött meg e nyilvánvaló tapintatlanság hallatán.
– „Vigyél jázmint az arának, aki örök álmot alszik az ég alatt.” Ugye, ez volt a
kérdéses mondat?
Etta igenlőn bólintott.
– Megpróbáltam ízekre szedni a jobb megértés érdekében – mondta Hasszán.
– Először azt hittem, Rose csakis Damaszkuszra gondolhatott. Sokféle névvel
illetik ezt a helyet. Nevezik például a Jázminok Városának vagy a Föld Arájának
is. Hanem ez a rejtvény valamiféle… helyváltoztatást is feltételez, nem
gondoljátok? Rose azt kívánja, hagyjátok el Damaszkuszt, a Jázminok Városát.
Azaz az „ara” valahol máshol lesz.
– Hol? Hová menjünk? – Nicholas ujjai idegesen doboltak az asztalon.
– Nyugalom… – tartotta fel a kezét Hasszán.
Nicholas akkora erővel csapott az asztalra, hogy a tányérok és tálak mind
beleremegtek.
– Hé! – szólt rá Etta, de Nicholas őt is elhallgattatta.
– Minden perc késedelem újabb veszélyeket hozhat. Ránk találhatnak az
őrzők – jósolta Nicholas. – Nem akarom kivárni, amíg Ironwood emberei ránk
találnak… főként most, amikor már ilyen közel járunk az asztrolábiumhoz. A
számunkra kiszabott határidőről nem is szólva.
Etta felsóhajtott, de beleegyezően bólintott.
– Akkor sietni fogunk – biccentette meg a fejét Hasszán is. – Hanem bahár,
hiába ismered ki magad a tengeren, ezen a földön idegen vagy. A sivatag
kegyetlen szépség, szívtelen fejedelemnő, aki nem hajt fejet senkinek, és
megbünteti, aki ellene lázad. Már dél is elmúlt. Nem mehettek el ma este.
Délután felkészülünk az útra, és holnap napkeltekor indulunk. Ehhez azonban
meg kell hallgatnotok, merre induljatok, különben eltévedtek. Rendben?
Nicholas a kezét nézte a dús fényezetű fán, és bólintott.
– Mint az előbb mondottam, Damaszkuszt a Föld Arájának tartják, létezik
azonban egy másik ara is, Palmüra, a Sivatag Mennyasszonya. Úgy sejtem, oda
kell mennetek. Mi is áll ezután a levélben? „Aki örök álmot alszik az ég alatt.”
Ez a város egykor fontos kereskedelmi központ volt, kultúránk ékköve. Azóta
sajnos leáldozott a dicsősége, és mára csupa rom. Van azonban egy völgy a
közelben, tele épen maradt sírokkal.
Ezt festette le Rose is.
– Ez az! – kiáltotta Etta. – Ott lesz az asztrolábium! Sok ott a sír? Honnan
tudjuk, melyik rejti a műszert? – fordult Hasszánhoz.
– Hát van néhány – dünnyögte a fiú szinte bocsánatkérőn. – Évek óta nem
jártam ott, úgyhogy nem tudok többet erről. Rose azonban azt is hozzátette, hogy
keressétek a pecsétet, azaz családunk címerét. Szerintem fel fogjátok ismerni, ha
látjátok.
Etta bólintott, és a családfára gondolt, amelyet anyja útinaplójának fedelére
vésetett. Keze elgondolkozva babrálta az egyik fülbevaló hűvös igazgyöngyét.
– A gond csak az – folytatta Hasszán –, hogy Damaszkusztól odáig három nap
az út lóháton. Ha megsarkantyúzzátok a lovakat, két nap alatt is odaérhettek, ezt
azonban nem javallom. Amennyiben túlhajszoljátok őket, a végén gyalog
mehettek tovább.
– Vállalnunk kell ezt a kockázatot – vélte Nicholas. – Szükségünk lesz
térképre és iránytűre, ha van neked, meg ivóvízre és élelemre. Mehetnénk akkor
a piacra? Máris indulnunk kellene.
– Hogyne, természetesen. Térképre és iránytűre azonban nem lesz
szükségetek, mivel veletek megyek, hogy mutassam az utat.
Nicholas épp felkelt az asztal mellől, e szavakra azonban megdermedt.
– Nincs szükség erre.
Miért nem? – lepődött meg Etta. Azt képzeli, csak mert tájékozódni tud az
óceánon, hipp-hopp, a sivatagot is mintegy varázsütésre átszeli? Hasszán
nagylelkűen felajánlotta a segítségét. A legszívesebben Nicholas arcába kiáltott
volna, de visszafogta magát.
– Megtiszteltetésnek veszem, hogy a kalauzotok lehetek – mondta Hasszán. –
Nem tanácsos ilyen kevesen útnak indulni, én azonban ígérem, hogy utolsó
leheletemig védelmezni foglak benneteket.
– Magam is tökéletesen… – kezdte volna Nicholas, de elhallgatott, mert Etta a
vállára tette a kezét. – Magam is remélem, hogy nem okvetlenül lenne muszáj
velünk jönnöd. Ennek ellenére köszönettel elfogadjuk a segítségedet.
Nicholas tapasztalatból tudta, mikor veszít csatát. Szótlanul, öles léptekkel
elindult hát a kertben a ház felé. A másik kettő nem látta, milyen komor képet
vág, csak merev testtartásából sejtették, hogy dúl-fúl mérgében.
– Amint látom, hitvesed nem szeret veszíteni. – Hasszán megvárta, amíg
Nicholas hallótávolon kívül ér, majd aggódó képpel Ettához hajolt: – Ha akarod,
elteszem láb alól a kedvedért.
A lányt annyira meglepték a szavai, hogy nevetéssel kellett jeleznie,
csupáncsak tréfált.
– Az utóbbi időben nagyon ideges. Nehéz napokon vagyunk túl –
mentegetőzött Etta.
– A te lelkiállapotod jobban aggaszt – jegyezte meg Hasszán. Etta úgy
tippelte, hogy nagyjából egykorúak, vagy a fiú alig néhány évvel idősebb nála.
Ebben a pillanatban azonban olyan ősi bölcsesség ült az arcán, hogy úgy érezte,
bizton kiöntheti neki a szívét. Talán a napkorong lehet ilyen sokat tudó –
gondolta Etta.
– Civakodunk kicsit – ismerte be. – Úgy-ahogy összebékültünk, de nem
végleg. Ezért is olyan tüskés ma, ezért morog mindenért. Amúgy én is orrolok
rá.
– Bántott is? – tudakolta Hasszán.
– Nem, szó sincs erről – nyugtatta meg sietve Etta. – Csak épp… arra
jutottunk… hogy nem olyan lesz a jövőm, amilyennek képzeltem. – Nehezen,
akadozva fogalmazott, mert nem akart hazudni Hasszánnak, viszont a teljes
igazságot is félt kimondani.
Arról is hallgatott, mennyire félti az édesanyját. Hiszen azt sem tudja, hol van,
hogyan bánnak vele, bántalmazzák-e…
– Ahogy látom – kezdte tétován Hasszán, nehogy megsértse –, ez a dolog
közted és Nicholas között nem olyan egyszerű, mint amilyennek ő el szeretné
hitetni.
Etta megremegett ezekre a szavakra.
– Ide hallgass, kis kuzin – folytatta Hasszán, felmérve unokahúga
lelkiállapotát. – Őt is megértem, és nem ítélem el úgy, mint mások tennék. Abbi
és Ummi sem házasodtak össze… nem tehették. Egy nő az én hitemen nem
mehet feleségül egy más vallásúhoz. Allah azonban mégiscsak összeboronálta
őket a maga végtelen bölcsességében. Miután Ummi családja felfedezte a titkos
frigyet, kitagadták anyámat. Apám ide bújtatta, erre a számára idegen földre,
hogy új életet kezdjen, és elmenekítse a szégyen elől, amelyet a családja
megpróbált rákenni. Apám a gondunkat viselte, de nem mutatkozhattunk együtt,
nehogy elítéljen minket is a környezetünk. Holott semmi másra nem vágytunk,
mint az ő jelenlétére.
Hasszán gyöngéden megveregette Etta kezét, és folytatta:
– Tudom, hogy istenkáromlás, és szembemegyek a vallásunk tételeivel,
amikor azt mondom, elfogadom a szüleim döntését, akik tovább élnek a
szívemben. Egyre inkább azt gondolom, nem az a fontos, kit szeretsz, hanem
hogy hogyan. Szóval, mit is akarok ebből kihozni…? Egy virág nem kevésbé
szép, ha nem a tőle elvárt ideig nyílik. Ha nem napokig virul, hanem csak órákig.
Etta némán, elszoruló torokkal bólintott. Pont erre vágyott, ilyen vigaszra,
amelyik megerősíti döntésében.
– Nem győzöm bámulni a szüleid bátorságát. Rettenetesen nehéz lehetett
nekik – mondta. – Nicholast is túlontúl érdekli mások véleménye.
– Csak téged akar védeni, és ez dicséretes – mondta Hasszán. – Nem látok
ebben semmi rosszat. Abbi ugyanakkor az utazásairól is mesélt… arról, milyen
volt, amikor az egész világ nyitva állt előtte. Ő „lehetőségnek” nevezte. Ennek
jegyében van idő bármely cél megvalósítására. A tietekére is.
– Mi van azonban, ha már lekéstük a magunk lehetőségeit? – kérdezte Etta.
– Akkor talán több időt kellene teremtenetek magatoknak – hajolt hozzá közel
Hasszán, hogy az arcába nézzen. – Lehetőség, kedves, lehetőség! Legyen ez az
jelszavad!

Volt valami könnyed, légies szépség ebben a városban. Kövei olyan régiek
voltak, hogy akár egy római légióst vagy egy keresztes lovagot is oda lehetett
képzelni az utcáira. Nem keltettek idegenszerű látványt az oszmán janicsárok
sem, akik díszes köntösükben és magas, tollas kalpagjukban tömegesen járták a
várost. Damaszkusz századok keresztútján épült.
A város úgy ragyogott, akár egy igazgyöngy. Girbegurba utcái és keskeny
sikátorai kirakós játék elemeiként illettek egymásba. Az egyetlen kivételt az
Egyenes utca jelentette; nevéhez méltón ez volt Damaszkusz gerince. A szobák
kinyúltak az utcára. Néhol az épületek összehajolva bolthajtást képeztek. A
falakat befutotta a zöld. Minden csupa árnyék volt, megvédve az utast a nap
tüzétől. Ettának az a benyomása támadt, hogy ódon ólomüvegen keresztül tekint
a világra.
 A mecsetek minaretjei büszkén magasodtak a hajlékok és a fedett piacok fölé,
békésen megosztozva az égbolton a keresztény templomokkal. A legnagyobb
közülük, amint Hasszán elmagyarázta, az Omajjádok idején épült Nagy Mecset
volt. Akkora volt, mint egy palota, s némely részei a városfalakon belül
mindenhonnan láthatók maradtak.
Etta saját korában Szíriát véres polgárháború dúlta, oly embertelen, hogy
milliók lettek földönfutóvá. A pusztítás Damaszkuszt sem kímélte. A lányt
legnagyobb meglepetésére megnyugtatta a tudat, hogy az ősi város évezredek
óta áll. Ez alatt az idő alatt számos ura volt, vérzivataros felkeléseket és
könyörtelen elnyomást látott, de mindet túlélte eddig.
– Csak szaporán! – sürgette őket Hasszán. – Ironwood őrzői itt is utánunk
szaglászhatnak. Menjünk a szukokba, onnan pedig amilyen hamar csak lehet,
haza.
Etta meggyorsította lépteit. Közben állandóan körbekémlelt a zsúfolt utcákon
és tereken, nem követik-e őket. Mellette Nicholas ügetett komor képpel. Kezét
nem vette ki entarija zsebéből. Bizonyára valamiféle tőrt szorongatott.
Mindegyik szuk fedett piac, bazár volt. Mindben más és más mesterség árulta
a portékáit. Ha Etta arra számított, hogy itt kipihenheti magát, hát nagyot
tévedett, mert a keskeny közök megteltek a madárkalitkákat körbefogó és a
madárdalt csodáló, a fegyverárusok szablyáit méregető vagy a rézedények
hibáira vadászó vásárlókkal. Mintha a New York-i metróban lett volna
csúcsforgalom idején.
Kosarak csüngtek alá fürtökben a bódék mennyezetéről. Mikor a lámpások
árusai előtt haladtak el – minden elképzelhető színben és formában volt belőlük
–, Etta megállt.
A fűszer- és parfümkereskedők boltjai kellemes megkönnyebbülést jelentettek
a város kevésbé üdvözlendő szagai, mindenekelőtt a testek kipárolgásának bűze
után. Etta ebbe önmagát is beleértette. Elég volt beszívnia egy gyümölcsárus
szájszagát, és eszébe jutott, milyen régen nem mosott fogat.
A kalmárok és a helybeliek kedvessége páratlan volt, még soha nem tapasztalt
ehhez foghatót. Nicholas Hasszán közvetítésével megpróbált vizes tömlőnek
való bőröket és kevésbé feltűnő ruházatot beszerezni. Etta megfigyelte a
körülötte nyüzsgő nőket. Remélte, nem rí ki látványosan közülük. Igyekezett
ezért félreállni, amikor a férfiak vettek valamit. Nicholas rábízta a tarisznyát,
benne annyi arannyal, amennyi megmaradt London után. Mikor a lány
visszaadta neki a tarisznyát, hogy vegyen szárított gyümölcsöt, Nicholas újra a
kezébe nyomta, és hagyta, hogy Hasszán számolja ki a pénzt helyette.
– Majd nekiadjuk az aranyat – súgta a lány fülébe. – Az aranyröggel és az
idegen pénzérmékkel szükségtelen feltűnést kelthetnénk.
 Hasszán láthatóan kitalált valamit, amivel megmagyarázhatja jelenlétüket.
Nagy nevetgélések és sugdosás közepette trécselt az árusokkal, és amikor kellett,
szigorú képet vágott. Kosaraik és karjuk lassan megteltek az útravalóval.
Miközben a két fiú különböző nyergeket kezdett el nézegetni és a
tulajdonságaikat megvitatni, Etta valósággal belefutott egy kelmekereskedő
karjai közé, aki szinte ráaggatta a selyemkendőit. A kalmár számára érthetetlen
nyelven dicsérte az áruját.
A lányt ekkor különös rosszérzés fogta el, mintha pók futna végig a tarkóján.
Miközben a nyájas kereskedő gyönyörű aranybrokátot vetett a vállára, követve a
lány minden mozdulatát, ahogy a stólában forgolódott, Etta körbekémlelt.
Pillantása végigsiklott a körülötte nyüzsgő férfiakon és nőkön.
Két szakállas pasas cövekelt le a közelben, fekete köntöst viseltek. Egy közeli
bódé előtt álltak. A kalmár kelméi megtöltötték a faltól falig érő összevissza
polcokat. Az egyik pasas bőre sötét árnyalatúnak tetszett, mint az ittenieké.
Társa azonban láthatóan Nyugatról érkezett, arcbőre csaknem olyan sápadt volt,
mint a lányé. Nem a kelméket nézték, amelyeket a karjukra vettek, nem is
Hasszánt vagy Nicholast. Még csak őt, Ettát sem.
Tekintetük arra a fiatal nőre szegeződött, aki néhány lépéssel mögötte állt, egy
oszlop takarásában, és aki nyíltan Hasszánt bámulta. Aranyhaja néhány fürtje
kiszabadult a fehér kendő alól, amellyel eltakarta a fejét. Etta félrehúzta a maga
fátylát, hogy jobban szemügyre vegye és meggyőzze magát, nem a füstből és a
szállongó porból tűnt elő.
Felkiálthatott meglepetésében, mert a fiatal nő felé fordult. Saját fátyla
hátracsúszott annyira, hogy felfedte az arcát. A kék szempár, amely visszanézett
Ettára, pont olyan volt, mint az övé.
De hát hogy lehet ez? Hasszán azt mondta, Rose napokkal azelőtt elment.
Nem lehet, hogy csak most indul el elrejteni az asztrolábiumot? Vagy épp onnan
tért vissza?
– Rose? – szólt oda Etta. Ez volt az első baklövése.
A második az, hogy utána futott, amikor a nő megfordult és elszaladt előle.
Nem volt nehéz nyomon követni; egyedül ők ketten mentek szembe az
emberárral. Haragos kiáltások hangzottak fel körülöttük, Etta azonban alig
hallotta őket. Saját sípoló lélegzetét és puha talpú cipellője csattogását hallotta
csupán. Meg kell hagyni, Rose jól bírta az iramot.
Anyja kinyúlt futás közben, és lesöpört az egyik pultról egy rakás ezüsttálat.
Több tucat zúdult a földre, az asztalokkal együtt, amelyeken az árus
művésziesen közszemlére tette portékáit. Etta zihálva megbotlott a halomban, és
kis híján elesett. Rose visszanézett rá a válla fölött. Etta látta, amint tulajdon
szülőanyja kicsiny tőrt hajít feléje.
 Csaknem súrolta a nyakát. Ezt is csak annak köszönhette, hogy megbotolva a
földre görnyedt.
– Rose! – kiáltotta. – Kérlek, csak beszélni szeretnék veled…
A tömeg szétrebbent körülöttük, egy asszony felsikoltott ijedtében. Etta
azonban mindebből csak az anyja arcát érzékelte. A fiatal nő arcvonásai
megszigorodtak, élesebbek lettek, mint a piac legélesebb szablyája.
– Mondd meg Henrynek vagy Cyrusnak, vagy akinek dolgozol, hogy a világ
végéig kereshetik. – Pattogó, idegenszerű kiejtéssel beszélt.
– Az asztrolábiumra gondolsz? – kérdezte Etta. – Nem akarok az utadba
kerülni, esküszöm…
Ekkor két kéz felemelte őt a földről. Utoljára még Rose-t látta, aki
elkerekedett szemmel hátrált el előle, mielőtt visszahúzta fátylát az arca elé.
– Engedj el! – kiáltotta kábán. Valaki felkapta és a vállára vetette. – Tegyél le,
Nicholas! Ő volt az!
Csakhogy már a következő levegővételével – miközben fátyla rátapadt ajkára
és nyelvére, hogy semmit sem látott –, ismeretlen szag csapta meg az orrát. Nem
Nicholasé volt; ő mindig a tenger, szappan és cédrus illatát árasztotta magából.
Most azonban, hogy kézzel-lábbal kapálózott a levegőben, átható tevebűzt érzett.
Jobbra kanyarodtak. Valaki rémülten felkiáltott. Fa záporozott a földre, s
recsegés-ropogás hallatszott. A következő pillanatban felhangzott a müezzin
imára hívó kántálása.
Hirtelen valaki vagy valami lefogta a kezét, és forró burok fogta körül.
Minden erejével rúgkapált még, sikolyait azonban eltompította az a valami, amit
köré tekertek.
Elfogtak… – futott át agyán a gondolat.
Sikerült akkorát rúgnia elrablóján, hogy az térdre esett. Vele együtt a forró
kőre hullott. Már épp sikerült négykézlábra állnia, amikor fejbe rúgták. Ismét
elterült a földön. Szája tele lett porral; ez csikorgott a foga között, ahogy
megpróbált arrébb kúszni. Fekete-fehér szikrák lobbantak a látóterében, elzárva
szeme elől vérző keze és a sápadt kőre csurgó vére látványát.
Háta mögül ekkor dühödt kiáltás harsant. Megint előrebukott, közben azonban
félresimította arcából a kendőt. Ekkor pillantotta meg Nicholast, amint
nekirontott az egyik szakállasnak.
Bámészkodók gyűltek köréjük. Egyesek nekifogtak imájuknak, másokat a
verekedés állított meg. Nicholas az egyik pasas arcába öklözött, közben azonban
a másik a hátára ugrott. Ennek a második támadónak a keze eltűnt a fiú
köntösének redőiben. Etta hallotta, amint felkiált, s fejét hátravetve lerázza
hátáról az emberrablót.
Senki nem mozdult, hogy közbeavatkozzon, egészen addig, amíg Hasszán be
nem érte őket, és segítségért nem kiáltott. Ekkorra azonban mindkét fekete
köntöst viselő pasas talpra szökkent. Etta nem látta, hogyan történt, de az általuk
keltett kavarodást kihasználva eltűntek a tömegben. A janicsárok utánuk vetették
magukat.
– Etta!… Etta! – Nicholas a lány szeme láttára hullott térdre. – Megsérültél? –
zihálta. Tüdeje oly hangosan dolgozott, mint a kovácsfújtató.
Még mielőtt a lány elnehezült nyelve választ formálhatott volna, Nicholas
megingott. Meglepetten hunyorgott közben. A lány kinyúlt, hogy megtámogassa.
Másik keze kitapogatta az oldalát, ahol nagy karmazsinvörös folt sötétlett, s lett
egyre szélesebb.
– Nem… jaj, nem! – hörögte a lány. – Nicholas!
Még csak el sem tudta kapni, mikor a fiú eldőlt.
 19. fejezet

NICHOLAS TUDTA, NAGY BAJBAN LEHET, MERT egyáltalán nem

érzett fájdalmat.
Elméjében fel-felvillantak az elmúlt néhány óra emlékfoszlányai, oly
szeszélyesen, ahogyan a szél játszadozott a kertre hulló hófehér virágszirmokkal.
Valóban csak pár óra telhetett el? Nem, ez lehetetlen! Mostanra besötétedett.
Napok múlhattak el inkább, mégsem tudott eléggé felmerülni bódító álma sötét
bugyraiból, hogy meg tudja ítélni a történteket.
Halk beszédet hallott maga körül. Puha kezek emelték meg oldalán a kötést,
hogy megvizsgálják a sebét. Ha volt valami, amire nem számított, hát az, milyen
végtelenül gyöngéd tud lenni a Halál érintése. Másfelől méltánytalannak érezte,
hogy tehetetlenül tűrnie kell; nem szállhat szembe vele, nem ordíthat tele
torokból, amíg el nem hagyja utolsó lélegzete. Joga lenne hozzá! Kérdés
azonban: nem az nyomasztja-e inkább, hogy egész életét véres ütközetekben
töltötte? Elmúlni egyetlen halk lélegzetvétellel… ez a gondolat ólomsúllyal
nehezedett a mellkasára, hogy fulladozva szedte a levegőt.
Talán majd akkor gondolja ezt végig, ha jobban lesz.
Igen.
A hely, ahová vitték, a föld szagát árasztotta. Halk léptek csosszantak körülötte,
halk szavak hangzottak el. Nem tudta eldönteni, ismeri-e ezt a nyelvet, amúgy
sem értett volna semmit saját vére dübörgésétől. Valami kórházfélében lehet?
Amint kivilágosodott annyira, hogy szemhéján érezte a nap első sugarait,
kényszerítette magát, hogy kinyissa a szemét.
Sápadtfehér falak fogták körül, akár egy sírban. Dús faragás díszítménye
futott körben rajtuk. Megpróbált összpontosítani, hogy lássa, mit ábrázolnak.
Ezernyi napkorongot látott és ezernyi virágot. Nyugalom és béke vette körül.
Még a víz is kellemes illatú volt, amellyel megmosták az arcát; virágszirmok
úszkáltak benne. Mindez Ettára emlékeztette. Persze ugyan mi nem emlékeztette
rá most? Minden!
Üres ágyak sorakoztak az övé mellett, egyedül volt a folyosónak ezen a
szakaszán. Elnézte a helyiség kútjából csordogáló vizet, meg a férfiakat és nőket,
akik idejárultak, hogy megtöltsék kancsóikat. Felültették, és valami sótlan
levesfélét itattak vele. Mondhatta volna nekik, hogy nem sokra mennek ezzel,
mert a torka úgy bedagadt és annyira fáj, mintha magát a napkorongot nyelte
volna le. Értette már, miről van szó.
A seb nem ölte meg. A láz azonban elvégezheti helyette ezt a munkát.
Hiába tanúsított gyöngécske ellenállást, továbbra is szoros lepedőkbe
csavarták, saját testhője foglyaként, hogy izzadjon és tovább szenvedjen. Ezek itt
mind ápolni akarták, segíteni azonban senki sem segített rajta.
Etta biztosan megtenné.
Ő igen. Szent isten, látta, amint egy fickó a földhöz veri a lány koponyáját.
Ekkor vesztette el végleg az önuralmát. Vajon jól van Etta? Egyáltalán, hol van?
Milyen napot írnak? Mennyi idő telt el? Hogyan boldogul nélküle a lány?
Mikor szemhéja ismét lecsukódott, nem az ő arcát látta maga előtt, hanem
Hallét. A kapitány lekuporodott előtte, mivel kisfiúként alig ért a csípőjéig, és
azt mondta, most elmennek. Megfogta a kezét – nagy, meleg lapátkeze volt –,
amely most az övére kulcsolódott.
Hall… ki mondja el neki, mi lett vele? És Chase? Talán egyikük Ironwood elé
áll majd, hogy kifaggassa, hová tűnt, az Öreg pedig hallgat, mint a sír.
Nyoma veszett, és kész. Hamarosan elfelejtik. Nem az marad meg az emberek
emlékezetében, amit elért, hanem az eltűnése. A legtöbb tengerész megtanulja,
hogy olyannak fogadja el a világot, amilyen, a maga halálos, könyörtelen
tényszerűségében. Hall és Chase viszont rendíthetetlenül derűlátók. Hogy bírják
majd el ezt a terhet? Hiszen újra eladhatták őt rabszolgának, cápák
marcangolhatták szét, börtönben rohadhatott el… vége-hossza nem lenne a
rémségeknek, amelyekkel gyötörhetnék magukat, de ezzel sem járnának
közelebb az igazsághoz.
Mérni kezdte az időt: a müezzin kántálása igazította el. Valahányszor valaki a
közelébe került, tagjai ösztönösen megfeszültek, s a párnája alá kotort a késért,
ami persze nem volt ott.
Halk dúdolásra ébredt. Kelme szakadt az oldalán. Oldalt fordította a fejét,
hogy lássa, ki az. Fiatal férfi ült a szomszédos ágyon, mellette kosár, tele fehér
vászonnal vagy nyersselyemmel. Nicholas lyukas, szakadt szélű kelmék
nyalábjaira látott rá. Talán kötésként kapta mindezt a kórház, vagy elhasznált
ágyneműt szaggattak szét erre a célra, hogy új életre keljen. A fiatalembernek
láthatóan nem esett nehezére a tépéscsinálás, a lyukas kelme könnyen hasadt a
keze alatt.
Nicholas képtelen volt összefüggőn gondolkodni, elméjét elködösítette a láz.
A kép azonban vele maradt, akkor is, amikor újra elnehezült a szemhéja. Mit
adott hírül neki ez az egyszerű művelet?
Pénz… hatalom…
Széthasadó, hangosan repedő vászon… idő…
 Ezért volt itt.
Ezért próbálták elrabolni Ettát.
Idő… csaknem kifogytunk már az időből… Etta…
Muszáj beszélniük!
Már éjszaka volt, mikor módja nyílt erre. Ismerős hang ütötte meg a fülét.
Hasszán társalgott egy domború mellkasú öreggel, aki hófehér köntöst viselt.
Nicholas megpróbálta felhívni magára a figyelmet, de csak szánalmas
nyöszörgés hagyta el a száját. Egyikük sem hallotta meg, amíg meg nem
köszörülte a torkát.
– Hadd hozzak vizet neked, barátom – az ősz hajú öreg sietős pillantást vetett
rá, és elment. Nicholas megrántotta Hasszán köntösét, mielőtt otthagyhatta
volna.
– Etta – hörögte lassan forgó nyelvvel. – Hozd… hozd ide… Ettát!
– Későre jár – morogta Hasszán megrovón. – Azt akarod, hogy ilyen
állapotban lásson?
Eszerint itt sem volt.
– Most jöjjön! – nyögött fel Nicholas, majd észbe kapva hozzátette: – Nagyon
kérem!
– Rendben – morogta Hasszán. Már épp felkelt volna térdeplő helyzetéből, de
meggondolta magát, és visszakuporodott az ágy mellé.
– Bahár – hajolt Nicholas fölé. – Ne itt, a tengertől távol halj meg!
Halk, mégis erélyes volt a hangja.
Nicholas behunyta a szemét, és addig ki sem nyitotta, amíg meg nem hallotta
Etta mostanra ismerőssé vált lépteit, ahogy felé sietett a járólapokon. Odakint
már besötétedett. Gyertyák égtek a közelben, meleg fénykörükbe vonva az
ágyat. Nicholas az együtt töltött éjszakára gondolt, a lány édes arcára, ahogy
felnézett rá, és megsajdult a szíve.
Etta léptei lelassultak. Nicholas ebből tudta meg, hogy ugyanolyan
visszataszítóan fest, amilyennek érezte magát. A lány eltorzult arckifejezése a
lelkét tépázta. Hogy szerette volna eltüntetni a fájdalmat erről az arcról!
Gondolta, még utoljára megmosolyogtatja, mielőtt közli vele az igazságot.
– Mit szólsz egy csókhoz, hallod-e? – suttogta.
Etta akarata ellenére is elmosolyodott. Lassan leereszkedett a padlóra, és
puha, hideg ajkát az övére tapasztotta. Mikor elhúzódott kissé, kezét a fiú arcán
hagyta, és hosszan simogatta az orcáját, homlokát, haját.
– Hol vagyok? – krákogta Nicholas rekedten.
– A Kajmairban, egy damaszkuszi kórházban – mondta a lány, és maga alá
húzta a lábát. – Vissza akartalak vinni a házba, Hasszán azonban félt, hogy ránk
szabadulnának az üldözőink. Különben is nagy szükséged volt orvosra.
 Nicholas fancsali képet vágott, és halkan felnevetett.
– Hasszán egyvégtében itt őrködött fölötted. Alig engedett be eddig hozzád.
Úgy kellett belopóznom ide az éj leple alatt a múlt éjszaka.
– Egyedül? – Nicholas feddőn nézett a lányra, aki szándékosan nem vett erről
tudomást.
– Hasszán azonban elcsípett, és visszavonszolt a házba. Az elmúlt két napot
szinte teljesen átaludtad.
Két teljes napot! Uramisten! Akkor mindössze három nap van vissza a
határidőig? Nicholas szíve nagyot dobbant ijedtében. Ettát féltette, meg azt a
nőt, akinek az egész őrült hajszát köszönhették.
– És azok a fickók? Elfogták őket?
A lány keze megállt. Nicholas felé hajolt, nehogy abbahagyja a simogatást.
– Nem, sajnos nem. Mit gondolsz, őrzők lehettek?
Annak kellett lenniük. Csak éppen Rose-t üldözve ugyanolyan értékes prédára
bukkantak a lánya személyében. Teringettét, egy nap sem telhetett el anélkül,
hogy ne szegődjön valaki a nyomunkba – gondolta Nicholas. Nem győzte magát
átkozni, hogy ilyen gyatrán védte Ettát.
– Amint látom, mindössze azt bánod, hogy megsebesültem, nem azt, hogy
Rose után futottál – emelte fel a hangját. – Tényleg ő volt az?
– Igen. A tulajdon anyám, aki tőrt hajított felém! Alig várom, hogy kérdőre
vonjam – csóválta a fejét Etta megbotránkozva.
– Semmit nem mondott neked? – kérdezte Nicholas.
– Mindössze annyit, hogy soha nem engedi át az asztrolábiumot sem
Cyrusnak, sem Henrynek. Nem volt időm megértetni vele, hogy egyiküknek sem
óhajtjuk továbbadni – felelte Etta.
Aha!
Nicholas tudta, elérkezett az idő, hogy színt valljon. Ezért is kérette ide a
lányt, azon túl persze, hogy jó volt őt látni. Most azonban, hogy maga előtt látta
kedves arcát; hogy érezte aggódását, mégis habozni kezdett.
Vágjunk a közepébe, el úgyse kerülhetem – gondolta.
Etta az előbb visszahajtotta annyira a takarót, hogy felszabadult a keze. Ezt
használta fel arra, hogy kinyúljon, megfogja a lányét, és a szívére vonja. Sejtette,
milyen hangos zörömbölést érzékelhetnek Etta ujjai.
A lány összevonta a szemöldökét. Fáradtnak látszott. Nem volt kérdés, miért.
– Mi a baj? – kérdezte Etta.
– Valamit el kell mondanom – kezdte Nicholas. – De engedd, hogy
végigmondjam. Nagyon fontos, tudod!
– Nem várhat reggelig? – ellenkezett Etta. – Pihenésre van szükséged.
Rá vallott, hogy az utolsó pillanatig nem akarja elhinni: Nicholas földi ideje ki
van mérve.
– Nem voltam őszinte hozzád. Muszáj elmondanom!
Etta kiegyenesedett, Nicholas azonban továbbra is a mellkasán tartotta,
csapdába ejtette a kezét.
– Nem egyszerűen csak utánad eredtem az átjárón keresztül… aggódtam is
érted, persze… mégis, ott a Galambban, miután lepihentél, Ironwood új alkut
kötött velem. – Nicholasnak kegyetlenül fájt a torka, lüktetett a sebe, s a láz is
összekuszálta gondolatait. – Ez pedig arról szólt, hogy veled tartok, és
gondoskodom róla, hogy meg ne szökj az asztrolábiummal. Eltökélt szándékom
volt visszavinni az Öregnek, akár akarod, akár nem. Ennek fejében felajánlotta,
hogy nekem adja nyugat-indiai birtokait, ami mesés vagyont képvisel. Mostanra
persze tudom, hogy ez a hatalmas vagyon semmivé foszlik, amint, szándékai
szerint, a múlt megváltoztatásával a jövőt is más mederbe tereli.
Etta megrázta a fejét, s ujjai elengedték az övéit. Nicholas elsőre azt várta,
beszélni készül, ezt azonban a gyertyafény csalóka játéka hitette csupán el vele.
– Mondj valamit! – suttogta. – Kérlek… mondd, hogy megvetsz a
kétszínűségemért, hogy soha nem bocsátasz meg nekem… mondj bármit, csak
ne rejtsd el előlem a gondolataidat!
– Majd csak azután közlöm veled mindezt, miután rájöttem, hogyan
vághatnám ki a szíved és falhatnám fel – mondta Etta, akinek arcát eltakarta egy
elszabadult hajfürt.
Nicholas felnevetett, ez azonban csupán halk csuklásnak hatott.
– Tedd meg hát! Akkor legalább látnád, mennyire ura voltál ennek a bajos,
rakoncátlan szervnek, amióta csak megláttalak.
Etta szemhéja lecsukódott, és elfordult, hogy elrejtse előle az arcát. Mintha
bármit el tudott volna rejteni előle… hiszen kívülről-belülről ismerte.
– Ne beszélj így… – mondta a lány. – Azt kérded, szívesebben vettem volna,
ha őszinte vagy velem. Igen, persze. Csakhogy én meg azt titkoltam el előled,
hogy eszem ágában sincs visszaadni Ironwoodnak az asztrolábiumot. Különben
is, te sem szolgáltattad még vissza. Nem befejezett tény.
– Hazudtam neked… – Nicholas nem erre a válaszra számított. Előre
megacélozta a szívét, hogy el tudja viselni Etta örökre szóló haragját, miután a
lány rájön, miben mesterkedett. Alig kapott levegőt, annyira meglepődött ettől
az engedékenységtől.
– Én azonban ismerem az indítékaidat – folytatta Etta. – Tudom, hogy ezen a
pénzen hajót vehettél volna magadnak, és új életet kezdhettél volna. És én pont
ezt kívánom neked, hogy megkapd, amit megérdemelsz. Nem szeretném, ha
bűntudatod lenne ezért. Közölted velem az igazságot. Nem kértem, hogy költői
szóvirágokba csomagold.
 – Nem csupán a jutalom mozgatott, ezt neked is tudnod kell – felelte
Nicholas. – Úgy éreztem, tartozom Juliannek azzal, hogy bevégezzem, amit
elkezdtünk… és… a közeledben… szerettem volna… maradni. Hogy
megvédelmezzelek.
– Nicholas…
A meztelen igazság az volt, hogy egyszerűen el is sétálhatott volna,
amennyiben közömbös neki a lány. Ironwood teljes vagyona sem lett volna elég
egymagában, hogy belerángassa a kalandba.
Nem, Etta érzéseinek tisztasága fogta meg igazából. Bolond módra eleinte
nem törődött a lány szerelmével. Pedig nem volt jobb szó erre. Mindketten
ugyanazt érezték a másik iránt. Ez a gondolat most megmelengette a szívét,
ugyanakkor meg is sajdította.
Magához húzta Ettát, aki eleinte vonakodott, végül odabújt mellé az ágyra.
– Hátha a költői szóvirágok jobban meggyőznek az igazamról – suttogta a fiú.
– „S most jó reggelt, felébredt lelkeink – kezdte John Donne versét, majd
szünetet tartott, amíg a folytatásért kutatott az emlékezetében: –, kik egymást
még félénken nézitek; és mindenben szerelmetek kering, s egy kis zugból a
bárholt érzitek” – mondta tovább.
– Na, ha eddig nem tudtam, hogy baj van a fejeddel, most már nem
kételkedem benne – kezdte volna Etta, de nem tudta befejezni, mert a fiúnak
roppant sürgőssé vált a folytatás. Aludni ráér utána is, gondolta.
– „Felfedező új földet látogat, más térképen néz új világokat – világod én
vagyok, s világom már te vagy.”{13}
– Csak hogy tudd, ezt a költeményt újra kikövetelem tőled, miután jobban
lettél. Megígéred, hogy újra mondod? Amikor már nem haldokolsz? – A lány
hangjának remegése elvette a megjegyzés élét.
– Jól figyelj – folytatta Nicholas egyre erőtlenebb hangon. Nem volt elég a
láz, a tetejében a lány érintése is égette. Más férfi már kigyulladt volna a
helyében. – Eddig is sokat késtél. Kérd meg Hasszánt, hogy induljon el veled
Palmürába reggel. Nehéz út lesz, de nem kétlem, hogy meg tudod csinálni.
Ahogyan azt sem, hogy jól döntesz, ha ott leszel. A szíved megsúgja majd, mit
kell tenned.
– Nem. Nem megyek el nélküled! – jelentette ki Etta.
– Nem tudnál most az egyszer meghajolni az akaratom előtt? Tudod, mi forog
kockán. Muszáj elmenned!
– Útitársak vagyunk – emelte fel a lány a hangját. A fiú még szorosabban
vonta magához. Ha kikelt magából Etta, ez csak azért van, mert pontosan
felmérte, mi vár rá, Nicholasra. – Ne próbálj cserbenhagyni! Nem indulok el
nélküled! Nem hagylak magadra!
 – Nem hátrálhatsz meg. Előre vezet csak út, semerre máshová – próbálta
bátorítani a fiú.
Etta felkönyökölt, és az arcába nézett. Könnyek ültek halovány szempilláin,
de nem adta magát át nekik. Az arcára kiülő szilárd elhatározás értette meg
Nicholassal, miért hatott rá olyan elemi erővel ez a lány. Miért őrjítette meg
lényének mindkét oldalát: a gáláns lovagot és a szenvedélyes férfit, aki
mindenen átgázolva akarja magának a megkívánt nőt.
– Na, lesz nemulass, ha visszajövök, és számon kérem rajtad a virágos
szavaidat. A mindenit, hogy milyen drámaiak tudnak lenni ezek a tizennyolcadik
századi férfiak!
– Én csak… – lehelte Nicholas elhalón, és megfelelő szavak után kutatott.
Már nemcsak a láz emelte meg a pulzusát, de a lány közelsége is. A karjában
akarta tartani a hátramaradó néhány órában. – Bárcsak rajtam múlna.
Hogyhogy Etta nem érti, hogy ő meg fog halni? Az ő idejében senkit nem vitt
el a láz?
Mellkasa tovább süllyedt és emelkedett, nyelve azonban nem
engedelmeskedett akaratának. Idáig küzdött a mindent feledtető álom ezüstös
szirénhangja ellen, mostanra azonban elfogyott az ereje. Valami
ellenállhatatlanul húzta le a selymes mélységekbe. Nem volt választása, nem
rajta múlt már semmi. Kapaszkodott volna még az életbe szívesen, akár utolsó
leheletéig, de túl sok halált látott ahhoz, hogy hihessen a sikerben. Némi
leleménnyel és nem kevés szerencsével megúszott egy sereg lázat, ez az utolsó
azonban kifogott rajta. Mégis úgy érezte, ha van miért ellenállni a halál
hívásának, hát az Etta.
Végtelen kimerültség lett úrrá rajta, amely csupán arra a kurta pillanatra
enyhült, amíg a lány megcsókolta.
– Nem hagylak itt – fogadkozott Etta. – Ígérd meg, hogy küzdeni fogsz az
életedért.
– Szeretlek! – Nem sokat számított már, Nicholas mégis fontosnak érezte,
hogy kimondja – Őrülten szeretlek, akkor is, ha átkozottul rosszkor jött ez
nekünk.
– Ígérd meg! – Nicholas egy könnycseppet érzett végiggördülni az arcán; nem
az övé volt, hanem Ettáé. A lány egész testében reszketett, ezért Nicholas még
közelebb vonta magához. Soha nem érezte ennyire át az idő szorítását. Annyi
mindent szeretett volna még elmondani, erre azonban egyre kevesebb volt az
esélye.
– Te élni fogsz… élned kell – morogta. – A helyzet az… talán te is sejted…
hogy veled szerettem volna menni. Látni akartam, hogyan élsz. Meg akartam
keresni azt a helyet, amiről beszéltél, ahol együtt lehettünk volna…
 – Ránk vár. Csak oda kell mennünk – mondta Etta.
Ez a néhány szó is elég volt, hogy porba sújtsa Nicholast.
– Ha majd újra hegedülsz, ugye, gondolsz közben rám? – kérdezte halkan. –
Csak néha… nem túl gyakran… mondjuk, amikor meghallod a tenger
morajlását, és az rám emlékeztet… Bárcsak hallhattam volna a játékodat…
csupán egyetlenegyszer…
– Nicholas – vette kezébe Etta a fiú arcát, hogy visszarángassa a veszedelmes
meredély széléről –, ha most meghalsz, soha nem bocsátok meg neked! Nevezd
ezt önzésnek, nem érdekel! Harcolj, kérlek!
A szerelem önző, nem igaz? Olyasmire ösztönözhet tisztességes, becsületes
férfiakat, amihez nincsen joguk. Selyemburokba zár a realitások elől, akár az
időt magát is megszünteti, félresöpör minden észérvet. Felbújt, hogy
szembeszállj az elkerülhetetlennel. Arra hajt, hogy egy másik ember teste és
lelke után sóvárogj. Elbizakodottá tesz, mintha bizony megérdemelnéd ennek az
embernek a szívét; arra buzdít, hogy helyet keress benne magadnak.
Az enyém vagy, én pedig a tied – folytatta gondolatmenetét Nicholas, ahogy
elnézte a lányt.
– Egyvalamit… kérdezek csak… a te idődről – mondta ki nagy nehezen.
– Mondd csak, hallgatlak – felelte Etta.
– Emlékszel… arra a párra… a londoni metróállomáson?
– Azokra, akik táncoltak? Miért kérded? – tudakolta a lány.
– Mi is táncolhatnánk… így… a te idődben? – Nicholasnak elfogyott a
levegője, mire ezt kimondta.
Etta elnyomott egy mosolyt.
– Igen.
– Magam is így gondoltam. Itt maradsz velem… amíg elalszom?
Etta megcsókolta az arcát, a szemhéját, a homlokát. A fiú úgy érezte, hogy
perzselnek a csókjai. Légzése egyre lassult, s ezzel együtt a szíve is mind
ritkábban dobbant. Ütemes dobogása arra emlékeztette, amikor a kormánylapát
irányt vált. Egyre ritkultak e dobbanások, míg végül…
Nem, nem így akarom! – gondolta. Nem elnémulva akarok kimúlni a világból.
Be akarom fejezni ezt az utazást, mielőtt elkezdem a következőt.
– Ne add fel! – hallotta még utoljára a lány suttogását, akinek meleg lehelete a
fülét súrolta.
Harcolni fogok, érted és értem – dobbant vissza Nicholas szíve válaszul.

Csak homályosan érzékelte, amikor Etta felkelt mellőle, mert bezárta az álma és
a láz tüzes pokla. Nem érezte a kezét, nem tudta megmozdítani, hogy érte
nyúljon, s a lábát is akár amputálhatták volna, úgy lebénult. Nem maradt más
valóság számára, csupán a fájdalomé, amely hol összevarrt sebébe szúrt az
oldalán, hol a koponyájában lüktetett.
Vakító, tűzforró álmai voltak. Álmodott a Queen Street-i házról, ahol a konyha
és az étkező között szaladgálva felszolgált a családnak. Lapíts, bújj meg, ne
lássanak! – adta ki magának annak idején a parancsot. Anyja kezéről álmodott.
Fura volt érezni a súlyát és az érintését, amikor a kedves arc már a múltba
süllyedt. Látni a rózsaszínű forradások, egykori forrázások nyomait; anyja
örökös konyhai szorgoskodása bizonyítékait.
Folyton-folyvást járt ez az anyai kéz: hol az ingét simogatta, hol a haját, hol
meg a vért mosta le az arcáról. A munkától elformátlanodott kéz volt, de meleg
és szerető, és amikor ő is kinyúlt, hogy megfogja…
Aztán arról álmodott, hogy porig leégette azt a házat, és rápisilt a romokra.
Ezért is volt furcsa, hogy hirtelen meleg víz loccsant rá, kirángatva őt az
álmából.
– Ébredj, Bahár, te bolond! – Hasszán kiabált fölötte. Csaknem
felismerhetetlen volt a hangja, ahogy rácsapott Nicholas mellkasára. Aztán
valami olyat mondhatott arabul, ami káromkodásféle lehetett, mert a mellette
álló orvosnak leesett az álla meglepetésében.
A sokk kitisztította Nicholas elméjét. Úgy érezte magát, mint egy darab rongy,
amelyet kifacsartak és kitettek a napra száradni. Valamennyi izma hevesen
tiltakozott, mikor nagy nehezen felhúzódzkodott a fal mellé.
– Mi az? Miért szidsz, mint a bokrot? – hörögte.
– Igenis bolond vagy! – kiáltott rá újra Hasszán. – Mit mondtál neki?
Nicholasnak kihagyott a lélegzete.
– Ettának?
– Ki másnak? – bömbölte Hasszán teljes hangerővel. – Miért mondtad neki,
hogy menjen el?
Nicholas ebben a pillanatban értette meg, hogy élni fog. Ha másért nem, hát
azért, hogy a tulajdon két kezével fojtsa meg Ettát. És igen, szégyellte is magát
kissé a tegnapi jelenetért.
– Először is tudnod kell, hogy ő mindig a saját feje után megy. Mindössze arra
kértem, hogy induljatok el nélkülem ti ketten reggel.
És az is volt, kora reggel. Még nem érződött a bőrén a nap melege, de minden
perccel egyre világosabb lett.
Nicholas dühe, amely elfogta a hír hallatán, fokozatosan alábbhagyott. Etta
önfejű, ez igaz, annyira azonban nem, hogy egy szál magában vágjon neki a
sivatagnak. És még ha meg is fordult volna a fejében, ugyan honnan venne lovat
hozzá? Honnan tudná, merre induljon? Hiszen nem beszéli a helybeliek nyelvét,
nincsen térképe…
Hirtelen új gondolata támadt. Jeges félelem markolt a szívébe.
– A házban nem kerested?
– Annyira ostobának hiszel, hogy nem ott keresem legelőször? – mordult fel
Hasszán. – Nem járt a házban, vagy ha igen, hát nem azért, hogy elvigye a
holmiját.
Nicholas mostanra valósággal jéggé dermedt. Etta minden nélkül, egy garas
nélkül vágott volna útnak?
Nem, nem egyedül ment! Nem a saját jószántából! Talán erőszakkal rabolták
el, akarata ellenére hurcolták el a városból…
Minden erejét megfeszítve kibújtatta lábát a takaró alól, nem törődve
megfeszülő sebe fájdalmával.
– Körbe kell itt kérdeznünk… nem látta-e elmenni valaki.
Nem sokat remélhettek tőle, de semmi másban nem bízhattak.
Hasszán bólintott, s kérdezett valamit a szótlan, ősz hajú orvostól. Az
visszaválaszolt, de olyan halk, fojtott hangon, hogy Nicholasnak már ettől
felforrt a vére. Hát nem látja ez a fickó, mennyire sürgeti őket az idő? Miért
olyan lassan, kényelmesen hagyja el a kórtermet, miért nem szedi szaporábban a
lábát?
– Nyugalom, barátom – nyomta vissza az ágyra Hasszán, amikor fel akart
állni. – Az orvos hamarosan visszajön.
Vissza is jött, tíz végtelennek tetsző perc után. Mögötte egy fiatal suhanc
ügetett lehajtott fejjel, hátrakulcsolt kézzel; ugyanaz, aki tépést csinált korábban.
Ahogy Nicholas elé ért, minden felszólítás nélkül beszélni kezdett, s vékony,
magas hangján Hasszán összes kérdését megválaszolta. Mikor Hasszán a kezével
mutatva tudakolta, milyen magas kalpagra gondol az ifjonc, Nicholas végleg
elvesztette a türelmét.
– Mit mond? – szólt közbe.
– Azt mondja, látta, amint Etta elhagyja ezt az ivant, azaz a folyosót, de nem
egyedül, hanem egy nő kíséretében, aki szintén fehér bőrű volt – dadogta
Hasszán hamuszürkére váló arccal. – Két férfi is várt rájuk, ők fogták közre
odakint.
– És eszébe se jutott ennek a tökfilkónak, hogy szóljon valakinek? – nézett
vádlón a suhancra Nicholas.
– Azt hitte, a rokonság jött Ettáért – magyarázta Hasszán, noha Nicholas
leolvashatta az arcáról, mennyire dühöng maga is. Mintha bizony a bőrszín
vérségi kötelékről árulkodna!
– Hogy nézett ki az a nő? – kérdezte.
– Fiatal volt, akárcsak te vagy én. Azt mondja ez a siheder, a haja barna vagy
inkább fekete. A szeme szintén barna. Azt mondja, megnézett egy hihetetlenül
parányi órát, amilyet ő soha életében nem látott. – Hasszán szeme sokatmondón
felvillant ezekre a szavakra.
Nicholas üres gyomra görcsbe rándult, ahogy lábfejét a hideg csempékre
helyezte. Ne vegyél még el, uram! – sóhajtott fel. Igenis, erőt vesz magán,
feltáplálja gyönge tagjait, haraggal élteti, amíg meg nem találja Ettát, vagy amíg
bírja szusszal – tökélte el magában.
– Tudod, ki ez a nő, Bahár?
Válasz helyett Nicholas visszakérdezett.
– Tudod, hogyan kell jó erős csomót kötni?
– Igen – szaladt ráncba Hasszán homloka. – Miért?
– Azért – nézett végig a reggeli napfényben fürdő járólapokon Nicholas –,
mert fel kell kötözz egy lóra.
 20. fejezet

NEM A LÓ RÁZKÓDÁSA ÉS NEM IS A CSUKLÓJÁBA vágó kötél

térítette eszméletre Ettát, hanem a hideg reggeli köd és az átható narancsillat,
amelyet egy-egy fuvallat hozott elébe.
Kinyitotta a szemét. Szédelgett a folytonos zötykölődéstől meg a háta mögött
nekinyomakodó pasas izzadt testének közelségétől. Tarkóján érezte a fickó
leheletét, amitől még inkább felkavarodott a gyomra. A jobb halántéka is
kegyetlenül hasogatott. Nem tudott odanyúlni megkötözött kézzel, de úgy
sejtette, hogy nagyobb dudor nőtt rajta, mint a buckák, melyek között
lovagoltak.
Rendezett ligetek során át hagyták el Damaszkuszt. Etta végighordozta szemét
a felkelő nap fényében fürdő szemhatáron. Már értette, miért nevezte kegyetlen
szépségnek a sivatagot Hasszán. A rézsútos napsugarak felragyogtatták a port, de
ezek az aranyló árnyalatok önmagukban is valamiféle baljós fenyegetést
hordoztak a kopár tájban.
– Á… felébredtél!
Az előtte ügető nő ujjai a nyeregkápába kapaszkodtak, ahogy lassan
hátrafordult. Etta gyűlölettel nézte.
– Ne haragudj!
Mikor otthagyta Nicholas ágyát, hogy orvost kerítsen vagy szóljon
Hasszánnak, éppenséggel bárki másnak is, hogy a láz alábbhagyott – legalábbis
remélte, hogy nem vette el eszét a remény –, nem vette észre a falnak
támaszkodó lányt. Sophia a nevén szólította, ő azonban holtfáradt volt, és azt
hitte, a képzelete játszik vele.
Sajnos nem ez volt a helyzet. Sophia a damaszkuszi nők öltözetét, a szalvárt
és az entarit viselte elefántcsontfehér és arany árnyalatokban. Fejét a szokott
pökhendi módon most is félrehajtotta, úgy nézte őt.
– Mit keresel itt? – dadogta Etta.
– Nem vagy féleszű, magadtól is kitalálod – mondta Sophia. – Azért jöttem,
hogy segítségedre legyek a küldetésed teljesítésében.
Etta még ebben a kába, elgyötört állapotban is megőrizte gyanakvását. Sophia
csakis úgy találhatott rájuk, ha végig a sarkukban járt. Az is lehet azonban…
hogy az őrzők Ironwoodhoz befutó sorozatos jelentései igazították el.
 – Én azonban nem megyek sehová. Egyelőre nem – mondta.
A másik lány arckifejezése megkeményedett a fátyol mögött.
– Tartottam attól, hogy valami effélét kapok válaszul.
Etta éles fájdalmat érzett, aztán elsötétült körülötte a világ.
Most pedig ez fogta körül.
– Elnézést kérek a durva bánásmódért – mondta Sophia, s könnyedén Etta
mellé léptetett a lovával. A két hátasló patája annyi port vert fel, hogy Etta
semmit sem látott.
– Egyszerűen nem volt másra idő – folytatta Sophia, láthatóan a legcsekélyebb
megbánás nélkül. – Láttam az arcodon, hogy még maradni akarsz. Amíg
meggyőztelek volna az indulás szükségességéről, már félúton leszünk Palmüra
felé.
Etta kiegyenesedett ültében, miközben könyökével szándékosan meglökte a
mögötte ülő pasas oldalát.
– Honnan tudsz te Palmüráról?
– Ott voltak nekem ezek az őrzők, akik téged is követtek tegnap a piacon.
Amúgy pedig körbekérdeztem. Az arab, akivel együtt voltatok, elárulta az úti
célotokat annak az árusnak, akitől kecskebőrt vásárolt. Rosszul tette – vont
vállat.
„Ott voltak nekem ezek az őrzők, akik téged is követtek tegnap a piacon…”
Etta megfordult a nyeregben, és görcsbe rándult a gyomra a rémülettől. A
pasas villámló szemmel nézett rá. Tele volt sebbel és horzsolással, és az ajka is
felhasadt.
Akkor ők próbálták elfogni a piacon. Egyikük döfte hátba Nicholast. Elöntötte
a düh, és megpróbálta kiszabadítani magát a nyeregben.
– Hagyd ezt abba! – rivallt rá Sophia. – Kétszeres árat kellett leperkálnom
neki, hogy egy lóra üljön veled. Valami affélét hadovált, hogy a vallása tiltja
olyan nő megérintését, aki nem a rokona. Ne tedd próbára a türelmét!
– Te is ott voltál? – meredt döbbenten rá Etta, akit újra az ájulás kerülgetett.
– A piacon? Természetesen nem voltam ott – vetette oda Sophia. – Amíg ti
hárman odakint kergetőztetek, átkutattam a szobát, ahová az átjáró kivetett.
Miért kérded?
Az Etta mögött ülő pasas még keményebben markolta a lány oldalát. Úgy
érezte, összeroppantja a bordáit. Valami éleset is érzett. Tudta, mi ez: néma
figyelmeztetés, hogy nyughasson végre.
Miért nem szólt egy szót sem, sem ő, sem a társa, aki Sophia előtt lovagolt?
Csak nem azért, mert attól tartottak, hogy Sophia beárulhatja őket
Ironwoodnak?
– Valaki… megpróbált elrabolni – mondta akadozva, mikor rájött, hogy
Sophia továbbra is őt fürkészi. – Nicholas a védelmemre kelt, és leszúrták. Ezért
voltunk a kórházban.
– Ó, ti szegények! – morogta a foga között Sophia szikrányi együttérzés
nélkül.
– Ő is rokonod – csattant fel Etta. – Több bennetek a közös vonás, mint
hinnéd…
Sophia ekkor kinyúlt, és megrántotta Etta lovának a gyeplőjét, akkora erővel,
hogy a ló menten megtorpant. Nyihogva tiltakozott, és patájával felverte a
homokot.
– Egyszer mondom csak el, ezért hegyezd jól a füled: ez a gazfickó nem a
rokonom! – sziszegte gyűlölködve. Ez az egy mondat mindent elárult Ettának
arról, hogyan viszonyul önmagához és családja tagjaihoz.
Még szerencse, hogy Nicholast nem ezek az emberek nevelték fel – gondolta.
Ki kell őt szabadítanom a karmaik közül, egyszer és mindenkorra.
– Mit keresel itt? – szólalt meg végül. – Azt mondtad, segíteni akarsz, de ez
nem úgy néz ki – rántott egyet összekötözött csuklóján. – Különben pedig, ha
végig a nyomunkban voltál, miért nem álltál elénk? Miért nem próbáltál szót
érteni velünk?
Sophia elengedte a gyeplőt, majd újra az út felé fordította a lovát. Közben
odaszólt valamit a két pasasnak. Etta feltételezte, hogy arabul beszélt.
Emlékezett rá, hogy a lány korábban megemlítette, az időutazók kiképzésük
részeként nyelveket is tanulnak. Mégis meglepte a jelenet. Tudta, hiába is
próbálná megértetni Sophiával a tervüket. Mire felfogja a helyzetet, késő lesz.
– Ha nem lépsz meg az éj leple alatt, és nem lopsz tőlem, nem követtelek
volna – mondta végül a lány. – Mégis mit hittél? Hogy az Öreg a vakszerencsére
bízza a vállalkozás sikerét? Ugyan ki kezeskedett ezek után arról, hogy Nicholas
állja a szavát? – nézett Ettára szánakozva. – Miért, nem tudtál róla, hogy alkut
kötöttek a hátad mögött? Hogy minden az övé lesz, amennyiben…
– Képzeld, tudok róla! Maga mondta el nekem – csattant fel Etta. Tudott róla,
és megértette Nicholast, még ha ez égette is a lelkét. Elég oka volt rá, hogy
lepaktáljon az Öreggel… az azonban igenis bántotta, hogy oly sokáig eltitkolta
előle.
– Csakugyan? Nos, ha élve felépül a lázból, megkapja a magáét az árulásáért.
Mikor figyelmeztettem Nagyapát, hogy ne bízzon meg benne, azt felelte,
amennyiben Nicholas megszegi az egyezségüket, tesz róla, soha többé ne
kerülhessen hajóra, mi több, még egy kikötőbe se tehesse be a lábát. Tönkre
fogja tenni, ezt ígérte.
– De hát ő nem… – tiltakozott kábán Etta. Igaz lehet ez? – Nos, nem fog
meghalni – mondta elszoruló szívvel.
 – Áltasd csak ezzel magad, szépségem.
Etta alaposan megnézte magának Sophiát. Megpróbált olvasni a
gondolataiban.
– Eszerint bevetted ezt az Öregtől. Ő küldött utánunk? Ennyire megbízott
benned? Vagy nem volt más választása?
– Te adtad meg nekem a lehetőséget, hogy bebizonyítsam, mit érek. Réges-
régen vártam már rá. – Sophia oly könnyedén ülte meg a lovát, mintha
egyenesen a hátára teremtették volna. Etta ezzel szemben sószsáknak érezte
magát, amelyet ide-oda rángatnak és vonszolnak. A lábszára is megfájdult, olyan
keményen kellett szorítania a ló oldalát. Sophia hangosan beszélt, csaknem
kiabált, hogy a patadobogásban is hallja, amit mond. Közben lehajtotta a fejét,
hogy ne menjen por a szájába.
– Nem én tehetek róla, hogy ilyen figyelmetlenek vagytok, és nem vettétek
észre, hogy ott vagyok a nyomotokban. Most utoljára mindenesetre jócskán
megkönnyítettétek a dolgomat. Szabadon kutakodhattam abban a bájos
hajlékban, miközben ti a város másik végében időztetek. Különben pedig légy
hálás, hogy az Öreg engem küldött utánatok, nem az egyik emberét. Most már
hamar a dolog végére érünk, nem igaz? Harmincadikára vissza kell vinnünk azt
az izét. Képtelen egy határidő, meg kell hagyni, de amint látom, sikerül
betartanunk.
Etta tiltakozva ingatta a fejét. Ujjai a nyeregkápa szélét markolászták,
miközben azon vitatkozott magával, belemenjen-e ebbe. Ironwood láthatóan
eltitkolta Sophia elől a teljes igazságot. Nehéz volt azonban előre megjósolni,
hogyan reagálna, ha megtudná, mi vár rá valójában. Egész világát, minden
törekvését az töltötte be, hogy elnyerje az Öreg elismerését. Élete, sorsa a család
sikeréhez kötődött. Törődne ő egyáltalán bármi mással?
– Beszélt neked az asztrolábiumról, nem igaz? – kérdezte végül Etta. – Kétlem
azonban, hogy az orrodra kötötte volna, miért kell neki igazából.
– Hallgass! – torkollta le Sophia, s szeme az Etta mögött ülő férfira villant.
– A műszernek nem az a feladata, hogy olvasson az átjárókban, hanem hogy
újakat hozzon létre – folytatta a rábeszélést Etta.
– Fogd már be a szádat, Linden!
Vajon mindent tud máris? És… ennek ellenére sem érdekli? – ijedt meg Etta.
Különben pedig miért is ne. Sophia nem kötődik a jövőhöz, sem egyetlen emberi
lényhez; nincs otthona, amit elveszthetne. Talán ezért is mozog olyan könnyedén
a világban.
Etta nagyot zökkent a nyeregben, mikor lova ismét vágtatni kezdett. Mögötte
valami érthetetlent mormolt a fickó. Őt azonban nem lehetett átverni, tudta, hogy
nagyon is jól ért angolul. Többet tud, mint bármelyikük sejtené. Elvégre a
szukban sem Sophia parancsára támadtak rá, vagy legalábbis nem értesítették a
lányt a történtekről. Nem lehetséges, hogy ezek ketten egyedül az Öregnek
tartoznak elszámolással?
Éppenséggel Sophia is kitalálhatta ezt, ezért nem akarta, hogy ő, Etta elszólja
magát előttük. Azt sem felejtette el, mint mondott Nicholas a szukban az
aranyról: ne vegye el, mert ez vagy bármiféle kincs ígérete még szükségtelen
figyelmet kelthetne. Ha Sophia eltitkolta úti célját a két pasas elől, nem azért
tette-e, mert félt, hogy maguknak akarják majd az asztrolábiumot? Kérdés
persze, mit tudnának kezdeni vele az őrzők, azon túl, hogy maguknál tartják?
Talán őket is megdolgozhatnám – villant Etta agyába. Vagy egymás ellen
fordíthatnám őket, s a kavarodást kihasználva megléphetnék.
Csakhogy hová? Egyedül csámborogjon a sivatagban?
Hagyja sorsára Sophiát? Megrázta a fejét erre a gondolatra. Sok minden
terhelte mostanra a lelkiismeretét, ez azonban neki is sok lett volna. Nem
hidegvérű gyilkos ő. Csupán végső megoldásként folyamodik ehhez a
fegyverhez, ha semmi más nem segít.
– Szinte látom magam előtt Nagyapa arcát – nevetett fel Sophia. – Ahogy
elképed, hogy én, és nem más teljesítettem ezt a lehetetlennel határos feladatot!
– Elképed, azt mondod? – hűlt el Etta maga is. – Azt mondod…
Ironwood eszerint nem tud arról, hogy Sophia a nyomukba eredt. Magánakció
ez.
– Most már érted, ugye, mi a dörgés? Amúgy neked köszönhetem, hogy
megjött az eszem – mondta tovább Sophia. – Emlékszel, ugye, hogy arról
győzködtél, vegyem kezembe a sorsom irányítását? Ha az Öreg magától nem
tesz meg örökösévé, majd bebizonyítom, hogy méltó vagyok rá!
Etta ekkor értette meg, hogy új tervet kell kovácsolnia. Különben a
legrosszabbra számíthat. Mert nincs a világon annyi csalafintaság, amennyivel el
lehetne tántorítani egy mohó fiatal lányt attól, hogy megszerezze magának, amit
jogos jussának vél.

Órákkal később, miután a nap már nem a fejükre tűzött, hanem lenyugvóban a
hátuk felől világított, és Damaszkusz városának zöldellő oázisa végérvényesen a
múltba tűnt, Etta rájött, hogy eddig tévedésben élt a sivatagot illetően.
Homokdűnékre számított, amelyekbe belesüpped a láb. Rosszul tudta. Az
előttük elterülő vidék hol lapos volt, hol hegyekkel tarkított. A hegyek azonban
mindig a távolban látszottak, valamiféle szürke derengés fátylába burkolva. A
heves szél bármivel eljátszott a tömött talajon, amit a lovak patája felvert.
Surrogása sajátos kádenciának engedelmeskedett; tele volt ármánnyal, csalóka
incselkedéssel.
Mikor megálltak pihenni, a lovak legelni kezdték az elszáradt bokrok
fonnyadt levélzetét. Hangosan, zihálva szedték a levegőt. Etta lova tűzforró volt,
s a lány lábát borító izzadság elkeveredett a ló oldalán lecsorgó verejtékkel. Etta
is csak akkor szabadulhatott tőle, mikor leszállhatott a hátáról.
Az egyik őrző talált egy hevenyészett kutat, melyet a helybeliek a kemény
talajba fúrtak. Sophia lefordította, amit mondott. Eszerint még a rómaiak
hagyták ott, akik ezen az úton közlekedtek Palmüra felé, de a sivatagot lakó
beduin törzsek máig használták. Vize áporodottnak, gyomorforgatónak látszott.
Hetek óta állhatott benne az esővíz. A lovak ennek ellenére jócskán ittak belőle,
egészen addig, amikor itt volt az ideje, hogy tovább induljanak.
Tenyérnyi árnyék és víz nélkül haladtak előre. Közel és távol semmit nem
láttak, csak néha egy-egy roskadozó építményt a távolban. Mikor épp nem
verték fel a port, Etta akár száz mérföldekre is ellátott köröskörül. A levegő
remegett a hőségben, mint az átjárók kapujában. A lány egy idő után feladta,
hogy a feltűnésükben reménykedjen; túl fáradt volt ehhez, és minden tagja
sajgott a lovaglástól. Köntöse és fátyla nem védte meg a nap tüzétől, majd
megfőtt ebben az öltözékben.
Azt hitte, Sophia egész éjjel tovább hajszolja őket, ám sötétedéskor halovány,
alacsony épületek egy csoportja tűnt fel a távolban.
– Kurietain – mondta a lány láthatóan megkönnyebbülve, s letörölte a
verejtéket arcáról a köntöse ujjával.
– Milyen messze van még Palmüra? – kérdezte Etta, s lecsusszant koszos
lováról. Szegény pára búsan lelógatta a fejét, és megremegett, mikor
megszabadult Etta és az őrző terhétől, akik a faluig már kantárszáron vezették.
– Nagyjából még egy napi út észak felé – mondta Sophia. – Én a
legszívesebben továbbmennék, miután vizet vettünk magunkhoz, de ezek a
nagyokosok úgy vélik, be kéne cserélnünk a lovakat tevére.
A tevék napokig bírják víz nélkül. Etta számára ésszerűnek tűnt, hogy velük
menjenek tovább.
– Mi a nevük?
– A tevéknek? Honnan a csodából tudnám?
Ekkora ostobaságot! – ámult el Etta.
– Az őröknek – mutatott a két férfira, akik halkan beszélgettek előttük.
– Miért? Csak nem akarsz köszönőlevelet írni nekik?
– Tudod mit, nem érdekel! – csikorgatta a fogát dühösen Etta.
Akadt neki fontosabb dolga, amivel foglalkoznia kellett. Ott volt az édesanyja.
Az asztrolábium. A kérdés, hogy hogyan jusson vissza Nicholashoz. Akár még a
bemutatkozó koncert is. Ismerős tűz gyulladt ki a szívében erre gondolva.
Mennyire más volt ez, mint az a rettegéssel teli, földönfutó élet, ami anyja
oldalán várna rá. Igenis fel szeretett volna lépni, részben Alice emlékére, részben
pedig, hogy Nicholas is megismerje a játékát. Leginkább azonban azért, hogy
ismét kezébe vegye saját sorsa irányítását.
A faluban a férfiak a házak előtt trécseltek maguk között; nyugodalmasan
szívták a vízipipát az alkonyatban. Páran kíváncsian felnéztek rájuk, ahogy az
őrzők átvezették a nőket a sikátorok útvesztőjén egy épület felé, amit Sophia
karavánszerájnak nevezett, mások azonban kánnak. Valamiféle szálláshely volt
ez a megfáradt utazóknak és állataiknak.
Ráadásul víz is volt itt; tiszta, hideg víz. Etta megnyalta kiszáradt ajkát, ahogy
beleivott. Kecskebőr tömlője egy órája teljesen kiürült.
– Kihallgattam a férfiakat, hőforrásokról beszéltek – mondta Sophia. – Érzem
a levegőben a kénszagot! Te nem? – szippantott a lány az esti levegőbe.
– Á, azt hittem, neked köszönhetjük – sütötte el a poént Etta negédesen.
Sophia vészjósló tekintete leolvasztotta volna a mosolyt egy Ettánál gyávább
valaki arcáról.
– Milyen kár, hogy nem mosakodhatsz meg. Pedig te szorulnál rá a legjobban.
Etta úgy érezte, a fáradtság ólomsúllyal húzza le a csuklóját. Annyi ereje
azonban még maradt, hogy felmutassa a mutatóujját válaszul, igaz, hogy csak
Sophia hátának, mikor az az út felé fordult.
A karavánszeráj egyszerű alaprajzú, négyszögletes építmény volt, csaknem
úgy festett, mint egy erőd. Külső homlokzatát oszlopok és boltívek tagolták –
Etta számolni kezdte őket, de hamar feladta. A fal felületét jókora kapuzat
nyílása törte meg. Per pillanat egy csoport pasas ballagott át rajta rakoncátlan
tevéket terelve maguk előtt.
Két suhanc jött elő a lovakért, hogy a helyükre vezesse őket. Odabent kerek
képű, pocakos férfi fogadta az utasokat, aki drága vörös köntöst viselt. Először
az őrzők felé fordult, akik bizonyára közölték vele, hogy Sophiánál van a pénz,
mert a fogadós menten sűrű bocsánatkérésbe kezdett három különböző nyelven.
Sophia arabul kegyeskedett válaszolni.
A karavánszerájnak két szintje volt. Az emeleti szobákban aludtak a férfiak,
míg a földszinten állataik töltötték az éjszakát javaik kíséretében.
Az előttük érkező karaván most fejezte be a lerakodást és az állatok etetését.
Miután elmondták esti imájukat, elkeveredtek a többi utazóval. Árujukat
mutogatták nekik, körbeadták az ételüket.
– Menj be ide! – adta ki az ukázt Sophia, miután felértek az emeletre. Kísérőik
eltűntek a szomszédos ajtó mögött. Etta tompa puffanást hallott, ahogy a padlóra
ejtették batyuikat, majd kelme zizegése jelezte, hogy szétteregetik a földön a
takarójukat.
 Etta érzékelte, hogy a helyiségben bő tíz fokkal hidegebb van, mint odakint.
Mostanra annyira hozzászokott az arab túldíszítettséghez, hogy meglepetten
látta, e falak olyan kopárak, akár egy barlangban. Ajtó nem is volt, csak egy
függöny, amely menten lehullott mögötte, ahogy belépett ide.
– Rendben. Itt a takaród – vetett oda neki Sophia egy textilgöngyöleget.
Mivel egy teljes napot töltött lóháton, akárcsak Etta, ugyanúgy bűzölgött, mint
ő. Nem volt ebben semmi meglepő.
Etta szétterítette a padlón, miközben lélekben megerősítette magát, hogy az
egész napos zötykölődés után, a lovaglástól sajgó tagjaival végigfeküdjön a
kemény deszkákon.
De legalább egyelőre biztonságban vagyunk – gondolta. Legalábbis remélem
– tette hozzá magában.
– Találsz ételt abban a zsákban – mutatott Sophia a vászonzsákra, amit a fal
mellé hajított az imént, Etta térfelére a szűk kis helyiségben. – Most elmegyek,
el kell cserélnünk a lovainkat.
Figyelmeztetőn Ettára villantotta a szemét. Etta intett, hogy menjen.
Csak azután vonszolta magát oda a zsákhoz, miután a másik eltűnt a függöny
mögött. Elővett belőle egy maréknyi fügét, és letört egy öklömnyi darabot a
kenyérből. A szomszéd helyiségből áthallatszott, ahogy Sophia az őrzőkkel
tárgyal. A két pasas dörmögve feltápászkodott, és a menet lefelé indult a lépcsőn.
Etta a többi zsákba is belekotort.
Sophia az összes cókmókjukat itt hagyta, egy kisméretű pisztollyal, pénzzel,
útinaplójával, egy aranyórával meg egy svájci bicskával egyetemben.
Az iránytű, amelyet Etta korábban látott a nap folyamán Sophia kezében, a
legkisebb batyu legmélyén lapult. Körbeforgatta, amíg észak felé nem mutatott.
Az elmúlt néhány óra során ugyanannak a menekülési tervnek öt különböző
változatát vette sorra magában. A lényege mindnek az volt, hogy amíg a többiek
alszanak, kilopózik, elvisz magával valamennyi elemózsiát, és ellovagol.
Órákkal előbb érne Palmürába és jutna el az asztrolábiumhoz. Mindegyik
változatban rég továbbállhatott volna üldözői érkezése előtt.
Hanem minél tovább nézte az iránytűt, annál kevésbé érezte kivitelezhetőnek
mindezt.
Hasszán és Nicholas is figyelmeztették, hogy a sivatag nem az a hely, ahová
egyedül elmerészkedik az ember. Még iránytűvel is eltévedhetne, szomjan vagy
éhen halhatna. Végkimerülésig tántoroghatna, vagy amíg valaki rá nem találna.
A város gyermekeként nem volt erőssége a sivatagi túlélés. Szüksége volt
Sophiára és az őrzőkre a készleteik és a helyismeretük miatt.
Túl közel jártak harmincadikához, nem volt vesztegetnivaló idő. Végig az út
során azon törte a fejét, hogyan nyithatna átjárót az asztrolábium segítségével
saját korához, hogy az Ironwoodokat meglepve kiszabadítsa az édesanyját. Most
azonban semmi sem tűnt ilyen egyszerűnek.
Hogyan szerezhetné meg a műszert és menthetné meg Sophiától meg az
őrzőktől? Ironwood elől is el kellene titkolni mindezt, mielőtt kiszabadítja az
anyját. Elméje elkezdte kezelhető részletekre lebontani a problémát, akár egy
zenedarab frázisait és tempóját. Végül arra jutott, hogy Sophiát mindenképpen
meg kell nyernie magának. A szövetségesévé avatni, nem csupán az
asztrolábium elpusztításában, de abban is, hogy közösen hazudjanak Cyrusnak.
Alkuba bocsátkozhatna az Öreggel: kiköthetné például, hogy mielőtt bármit adna
neki, előbb látni kívánja az anyját. Nagy a valószínűsége, hogy Rose előre látja a
jövőt. Neki is lehet épkézláb terve a továbbiakra.
Másik lehetőség… megölni az Öreget. Megremegett a szíve erre a gondolatra.
Feltehetően neki kellene rámérnie a halálos csapást.
Felkavarodott a gyomra erre a gondolatra. Meglehet, anyja könyörtelen
teremtés, ő azonban nem ismerte magát annyira, hogy tudja, mi telne ki tőle. Az
Öreg tehetett Alice haláláról… már maga ez a tény is bosszúra bujthatta volna…
sajnos azonban elmaradt ez a hatás.
Ott vannak azután azok az időutazók, akik Rose-t fogva tartják. Velünk mihez
kezdene?
Ahogy ott hevert az elsötétedő szobában, gondolatai minduntalan
visszakanyarodtak anyja első levelének zárszavaihoz: … „legyen végleges, amit
lezársz”.
Mit jelent ez? El kell pusztítania az asztrolábiumot? Megtenni, amit dédapja
és anyja elmulasztott? Most, hogy már jobban belelátott anyja szívébe,
kételkedni kezdett abban, hogy anyja valóban a szabadulására vár. Meglehet,
ezek a szavak ugyanúgy az ő vigasztalására és megnyugtatására szolgálnak, mint
Alice búcsúja.
E felismerés rettenete a csontja velejéig hatolt.
Nem veszthetem el anyut is! – gondolta. Pont most, amikor annyi kérdése
lenne a családjáról. Amikor még annyifelé mehetnének együtt. Ha anyja meghal,
ugyan mi értelme lenne visszakerülni New Yorkba, régi élete romjai közé?
Igen, muszáj lesz elpusztítani az asztrolábiumot – döntötte el magában. Lénye
egy része mégis remélte, hogy sikerül rávennie Sophiát, jöjjön el vele a saját
idejébe, és bújjon el mindörökre Ironwood elől. Ehhez közvetlen átjárót kellene
kialakítani a műszer segítségével. Nem kellene elmenniük a Bahamákig, hogy
visszataláljanak a Methez.
Köntöse redői közé rejtette az iránytűt. Jól jöhet az még. Ahogy behunyta a
szemét, újra megrohanták az egymással versengő gondolatok. Kényszerítette
magát, hogy kiüresítse az elméjét.
 Hamarosan vége lesz az egésznek – gondolta…. „legyen végleges, amit
lezársz” – jutott eszébe ismét az anyai intés. Megdörzsölte a kötél vágta
horzsolást a csuklóján, és közben megpróbált nem gondolni Nicholasra. Nem
védelmezőre vagy megmentő lovagra volt szüksége, neki csak Nicholas kellett.
Nagyjából fél óra múltán visszatért Sophia, s morgolódva hevert el takaróján.
A szomszédból áthallatszott az őrzők nevetgélése, tereferéje. Etta fülét megütötte
egy ismerős szó, amit Hasszán is a szájára vett: asvak.
Asvak, azaz Gubancoló?
Mire kihunytak a karavánszerájban a fények, a két lány még mindig hallgatott.
Az éjszaka sötétje vette őket körül.
– Igaz, amit mondtál, hogy az asztrolábium átjárókat is létrehozhat, nem
csupán olvassa őket? – kérdezte meg váratlanul Sophia.
„Akkor felelek, ha te is felelsz a kérdésemre.” Ettának már a száján volt a
mondat, ekkor azonban eszébe jutott Nicholas. Talán nincs is szüksége arra,
hogy az orránál fogva vezesse Sophiát. Hiszen az ő oldalán áll az igazság,
döntötte el magában.
– Igen. Az Öreg ahhoz az időpillanathoz akar átjárót alkotni, amelyikben
anélkül menthetné meg a feleségét, hogy elveszíti a vagyonát vagy a többi család
fölötti hatalmát – felelte Etta. – Abban azonban szinte biztos vagyok, hogy
eközben tönkreteszi a jövőnket, hogy olyasvalamit építsen helyette, ami
megfelel neki. Nem hagyhatjuk, hogy ekkora hatalom kerüljön a kezébe!
– Ó, soha nem ez volt a szándékom – jelentette ki Sophia. – Főként most,
amikor, hála neked, már tudom, mire képes ez a szerkezet. Istenem, ez
bámulatos! Nem csupán uralkodhatom majd az Öreg fölött, de az egész életét
felégethetem körülötte!
– Sophia… – próbált közbeszólni Etta, de a másik szinte remegett az
izgalomtól.
– Kincset ér az a tárgy! Az utazók és az őrzők nemcsak mellém állnak majd,
de le is borulnak előttem! Nem kell ezután örökölnöm, elég, ha olyan mélyen
nyúlok vissza a múltba, hogy teljesen kikapcsoljam az Öreget a játékból.
Etta annyira megdöbbent a szavaitól, hogy köpni-nyelni nem tudott.
– Meg akarod ölni?
– Előbb bánja csak meg, amiért félreállított az útból – mondta Sophia, ismét
azon az álságos, mézesmázos hangján. – Azt akarom, hogy lássa a
felemelkedésemet, miközben ő elbukik. Hogy meglakoljon mindenért. Szóval ne
aggódj, kicsikém. Nem fogja megváltoztatni a jövőt, mert én megelőzöm.
 21. fejezet

KÖZEL HETEDIK ÓRÁJA MENTEK MÁR RINGÓ teveháton. Ettát

annyira lefoglalta, hogy megtartsa a nyeregben az egyensúlyát az állatok lassú
lépkedése közepette, hogy nem vette észre, amikor a kopár tájban kezdett
feltünedezni némi zöld. Az útnak ez az utolsó szakasza alapjában véve mégis
olyan volt, mintha a Föld kiszikkadt, fehérlő csontjain járnának. Etta szeme
egyfolytában könnyezett a vakító napsugaraktól. A nap tüze könyörtelenül áradt
rájuk a makulátlan égboltról.
Ekkor azonban valami új kezdett formálódni a távolban. Nem maga a város,
hanem egy omladozó erőd az egyik szomszédos dombtetőn. Amit meghagyott
belőle a szél és az idő évezredes koptató munkája, római eredetűnek mutatta.
Még távolabb oszlopok erdeje magasodott, mintha ők tartanák meg az eget.
Volt egy zöldellő oázis is a közelben. A sűrű facsoportozat élesen elütött a
környező táj kopárságától. Palmüra határában Etta egyre több vízeret látott, s a
városba beérve csatornák hálózatát az épületek között.
Most, hogy már az oszlopok között lépkedtek, s nyakát tekergetve az
oszlopfők faragványait is megcsodálhatta, Etta könnyebben el tudta képzelni,
milyen lehetett ez a város fénykorában. Hasszán a legkáprázatosabb állomásnak
nevezte Kelet és Nyugat között, ragyogó ékkőnek, amely azonban a régi
civilizáció leáldozásával és a térkép átrajzolásával előbb elnéptelenedett, majd az
enyészeté lett. Volt ott egy amfiteátrum is, jókora, oszlopcsarnokos épülettel a
közepén, amelyet Etta valamiféle szentélynek nézett. Többnyire azonban a
hajdani épületek alapjain jártak. Szó szerint a régiek nyomdokain.
– Nos tehát? – fordította tevéjét Etta útjába Sophia. Százszorszép, ahogy a
lány a tevéjét elnevezte, felnyihogott, és türelmetlen toporgásba kezdett.
– Mi az? – hajtotta fel Etta a kámzsáját. A nap öldöklő sugaraitól jócskán meg
is szomjazott. Innom, kell – gondolta, noha kecskebőr tömlőjében rohamosan
fogyatkozott a víz.
– Mi a jel? Hogyan találunk rá, miután idáig elvergődtünk?
Hazudj neki – gondolta Etta. Itt már nincs rájuk szükséged, azt pedig
várhatod, hogy ez a csaj meggondolja magát. Magad is megkeresheted a
műszert… Fennállt viszont a veszély, hogy amennyiben elválnak útjaik, Sophia
talál rá először, és ő túl messze lesz ahhoz, hogy megállítsa.
 Akkor csak egyvalamit tehetek – gondolta elkeseredve, könnyeit nyeldesve. A
tét hatalmas. Nem menthetem meg egyszerre a jövőt, anyut és önmagamat. Az
éjjel órákon át hevert ébren, miközben megpróbálta elképzelni, miféle világot
építene Cyrus az asztrolábium segítségével. Azzal győzködte magát, hogy még
Sophia a kisebbik rossz kettejük közül. Az igazat megvallva azonban ez a lány
olyan volt, mint egy időzített bomba; csak idő kérdése volt, mikor robbant szét
mindent maga körül. Akkor pedig az asztrolábium nagy valószínűséggel
visszakerülne Ironwoodhoz.
– Elmondom, de kérek valamit cserébe.
Sophia felvonta a szemöldökét.
– Megint ezt az ostoba játékot játszod, Linden? Nem hiszek a fülemnek!
Etta kihúzta magát a nyeregben, s ismét a könnyeivel küszködött. Ne
haragudj, anyu – mondta magában az anyjának. Csak jó lett volna, ha büszke
lehetsz rám. – Heteket, hónapokat vagy akár éveket tölthetsz el hiábavaló
kereséssel. Segítek megtalálni, de csak akkor, ha létrehozhatok vele egy átjárót,
mielőtt neked adnám.
Legnagyobb meglepetésére Sophia fontolóra vette az ajánlatát.
– Tudod, hogyan kell használni ezt az átkozott vacakot?
Etta kapva kapott a másik reményein.
– Igen – hazudta. – Benne volt anyám levelében. Megmutatom neked, de csak
ha szavadat adod, hogy én is megalkothatok egy átjárót.
Közben azt gondolta, hogy az asztrolábium összezúzásához alig egy percre
lesz szüksége. Kerüljön csak a kezébe, a többi megy magától.
– Rendben – mondta Sophia, és kezet rázott vele. Etta egyenesen a szeme
közé nézett közben. – Most pedig ki vele, mit tudsz!
– Úgy tudjuk, hogy a jel egy temetkezési helyen található – kezdte Etta,
remélve, hogy nem bánja meg a szavait. – Valamiféle síron.
– Ez minden? – fújt egyet Sophia mérgesen.
Etta szeme haragosan összeszűkült.
Sophia idegesen az őrökhöz léptetett a tevéjén, és gyors arab szóváltás
kezdődött közöttük. Reggel óta látványosan rossz kedve volt, attól a pillanattól
fogva, hogy elhagyták a karavánszerájt. Etta akkor a kialvatlanság és az úti
fáradalmak számlájára írta a hirtelen hangulatváltást, most azonban aggódva
leste a lányt. Ha nem kapja meg, amit akar, bármi kitelik tőle.
Bármi vagy még annál is rosszabb – tette hozzá gondolatban. Végig az út
során hegyezte a fülét, mit beszélnek egymás között az őrzők, nem említik-e
meg újra a Gubancolókat. Mikor felvetette Sophiának, hogy ott kellene őket
hagyni vagy visszaküldeni, amint a város feltűnik a láthatáron, a másik csak
rácsapott ostorával a tevéjére, és elvágtatott előle.
 Százszorszép acsarogva felvetette a fejét, s morgott valamit a maga
tevenyelvén. Etta előrehajolt, és megveregette a nyakát. Ismerte ezt az érzést.
Hasszán is említette, hogy élnek még páran a város határában, jobbára
sátrakban vagy szárított sárból összeeszkábált vályogkalyibákban. Ügyet se
vetettek az egykor fenséges oszlopcsarnok mentén végigvonuló jövevényekre,
Etta azonban magán érezte a tekintetüket.
– Hová megyünk? – kérdezte.
– Fadi azt mondja, van egy völgy, tele sírokkal a város peremén – vetette oda
Sophia kurtán.
– Eszerint tudod, hogy hívják a kísérőinket – morogta Etta az előttük ügető két
pasas tarkójára szegezve a tekintetét. Mindkettő ezerszer könnyebben ülte meg a
tevét, mint ők.
– Már hogyne tudnám – csattant fel Sophia. – Nem vagyok én olyan
ridegszívű, amilyennek sokan mondanak. Különben is, hogyan találtam volna
rájuk, ha nem ismerem őket név szerint; hogyan fizettem volna ki őket a saját
zsebemből? Másként nem tudtam volna eltitkolni ezt a kis kalandot Nagyapa
elől.
– Újdonság lehet számodra, hogy ez egyszer az ő utasítása nélkül fogtál
valamibe – jegyezte meg Etta hidegen. – Mi több, át is vered az Öreget. Jót tesz
egy kis szabadság, nem igaz? Gondold meg, mennyivel szabadabb lehetnél, ha
elfogadnád a javaslatomat, és otthagynád ezt az egészet.
Sophia elkomorodott, de nem szállt vele vitába. Etta látta, hogy szorosabban
markolja a gyeplőt. Hallgatagon ügettek tovább a romok között. Ez a csönd a
hőségnél is nyomasztóbb volt.

A sírok völgye Palmüra egykor emberektől nyüzsgő központján túl terült el a

falak árnyékában. Ha egyedül vannak, az őrzők helyismerete híján Etta nem volt
biztos abban, hogy eszükbe jut átkutatni az itteni építményeket. Befelé menet
már elhaladtak mellettük, de még csak rájuk se pillantott. A leginkább helyőrségi
állomáshelyekre, avagy őrtornyokra emlékeztettek.
Alig néhány torony árválkodott itt, többségük úgy állt ki a homokból, akár egy
görbe hüvelykujj. Mások nem hasonlítottak épületre, hanem mintha a domboldal
földjéből nőttek volna ki. Ha volt itt valaha ép építmény, rég leomlott vagy
maguk alá temették a több ezer éve a vidéket sújtó homokviharok.
Leszálltak tevéikről, s a közelben leomlott oszlopokhoz kötötték ki az
állatokat.
– Mit gondolsz, biztonságos belül is körülnézni? – méregette az első tornyot
Etta. A hüvelykujj-hasonlatot egészen találónak érezte. Némelyik alacsony és
széles volt, földszintes, pont, mint amilyen egy tömpe hüvelyk. Mások
méterekkel ezek fölé magasodtak, hosszú árnyékot vetve a laza homokra és a
környező talajra. Az egyiken még kisebbfajta erkély is volt. Imponálóan magas
falain keskeny rések nyíltak, talán, hogy beengedjék a szerkezetbe a fényt és a
levegőt.
Dacára annak, hogy csak sírok voltak, Ettát elfogta a félsz. Mindig is irtózott a
birtokháborítástól.
– Ugyan menj már! – csattant fel Sophia szokásos érzékenységével. – Lássunk
neki. Megsülünk idekint.
Az egyik kisebb sírral kezdték a balszélen. Ez a domboldalba épült, bejáratát
félig elborította a homok. Sophia félresöpörte a lábfejével, ahogy fejét lehajtva
behatolt a sírba, áruló jel után kutatva.
Etta ámulva nézett végig a belső téren.
A falakat elborították a freskók. Ha megkoptak is a színeik, azért még egészen
jó állapotban voltak. Hosszú köntösbe öltözött nők és férfiak néztek le rá.
Némelyik arc vonásait elmosta, szinte lefejezte az idő; ezeknek csupán díszes
ruházata maradt meg. A támasztékul szolgáló pilléreket festett szőlőindák
futották be, zöldjük élénken virított a félhomályban. A falakon és a mennyezeten
istenek vagy angyalok röpködtek. A plafon zöldre és vörösre pingált kockái
csempékre hasonlítottak. Lehet azonban, hogy valódi csempék – vizsgálgatta
őket Etta hunyorogva.
Nem turistaként jöttél ide – kapott észbe aztán. Ne vesztegesd
hiábavalóságokra az időt!
A falakat a freskók között téglalap alakú, polcokat idéző üregek tagolták.
Némelyiket kőlap zárt le, mások üresen tátongtak.
– Mik ezek? – kérdezte Sophia, megérintve az egyik kőlapot. A kicsiny női
kéz eltörpült a kő méretei mellett.
Sophia az őrzők felé fordult, nyilván, hogy megismételje a kérdését.
Meghallgatta halk, gyorsbeszédű magyarázatukat, majd ismét Ettára nézett.
– Ide helyezték a koporsókat a halottakkal – mondta. – Ahol nem látsz
kőlapot, ott sírrablók dolgoztak.
Való igaz, alig maradt sértetlen, megbontatlan sír. Nemigen lehetett elvinni
innen semmit. Azt a kevés, padkára emlékeztető szarkofágot, ami mégis itt
maradt, feltörték, s a fedelüket felborogatták. Nem maradt más bennünk néhány
kifakult csonton kívül. Kettőn rajta volt még a fedele. Sophia és az őrök
nekifeszültek az egyiknek, hogy leemeljék.
– Ezeket mind kipucolták! – rúgott bele a lány mérgében az oldalukba. –
Bolond volt az anyád, én mondom, hogy ilyen helyre rejtette a kincsét!
– Sok mindennek nevezhetném, ostobának azonban semmiképpen nem –
vágott vissza Etta kimérten. – Nem hagyta volna itt az asztrolábiumot, ha csak
egy fikarcnyit tartania kellett attól, hogy ellopják.
De már akkor kételkedett szavai igazában, amikor kimondta őket. Közel két
órát vesztegettek el arra, hogy egyetlen elemlámpa fénye mellett csússzanak-
másszanak a sötétben, s nem létező titkos rekeszek vagy átjárók után kutassanak.
Az őrzők még egy barlangrendszerhez is elvezették őket, amely a város és a
tornyok között terült el. Csodák csodája, újabb szarkofágokat találtak itt,
természetesen asztrolábium nélkül.
Etta a homlokát dörzsölte, és mélyet sóhajtott. Sophia ingerülten odaszólt az
egyik kísérőnek.
– Most mi legyen? – kérdezte Etta.
– Azt mondja, vannak még sírok valamivel nyugatabbra – fordított Sophia –,
vagy a város szentélyeiben is körülnézhetünk.
Etta nem hitte, hogy anyja bármit a városban magában hagyott volna, s
ugyanezt gondolta a körülötte elhelyezkedő kisebb telepekről.
– Nézzük meg őket – mondta.
– Már meg kellene lennie – morogta mérgesen Sophia, és visszafordította a
tevéket.
– Megtaláljuk, ne félj! – igyekezett megnyugtatni Etta. – Anyu nem állított
elénk lehetetlen feladatot, csupán nehezet.
Nekifohászkodott, hogy felmásszon Százszorszép hátára. A többiek csak
rávertek állataik fejére vagy pofájára, és térdre kényszerítették őket.
Százszorszép most is nyugtalankodott, mint máskor, de legalább nem próbálta
levetni Ettát a hátáról, mint egy kellemetlen legyet.
Mélyebben behatoltak a várost övező dombok közé. Tudva, mit keressen, Etta
ezúttal azonnal felismerte a távolban a tornyok csoportozatát. Sok közülük
jobban omladozott, mint a korábbiak. Akadt azonban egy, amelyik csaknem
teljesen épnek látszott kívülről. A torony felkeltette Etta figyelmét, noha Sophia
egy közelebbi felé igyekezett.
– Ez lesz az – mondta Etta, és különös bizsergést érzett a szíve táján.
– Rendben – morogta Sophia, és odafüttyentette az őrzőket.
Ettának egyvalamiben igaza volt; ez a torony sokkal jobb állapotban volt, mint
a többiek. A hosszú központi sírkamra újabb falban végződött az ellenoldalon.
Öt női és férfi mellszobor szegélyezte. Ezek több polcra néztek, mint más
sírokban. A kőlapokat azonban régen eltávolították róluk, üresen tátongtak. Nem
volt bennük más laza porrétegnél. Sophia megindult felfelé egy keskeny lépcsőn,
amely a bejárattól balra nyílt. Le kellett hajtania a fejét, hogy bele ne verje a
festett mennyezetbe, s kezével a falnak támaszkodva haladt előre. Etta követte.
Sophia kurta pillantást vetett az első emeletre, mielőtt tovább ment a
másodikra. Ajkát közben, ki tudja miért, megvetően lebiggyesztette. Netán azért,
mert a kincset érő asztrolábiumot nem mindenki szeme láttára helyezte el anyu,
hogy bárki belebotoljon? – füstölgött magában Etta. Az első emeleten félreállt az
útból, előreengedve az őrzőket. A kőfalak visszaverték halk beszédüket. A
lánynak újra baljós előérzete támadt. Sophia láthatóan teljesen megbízott
bennük, Etta azonban jobban örült volna, ha kirendeli őket a tevék mellé.
Egy keskeny ablakon betűzött a kinti napvilág. Etta pihenésül, hogy
lecsillapítsa meglóduló pulzusát, kinézett rajta. Ahogy megfordult, szemtől
szembe került egy faragott fával.
Meglepetésében felnevetett. Túl későn kapott észbe, már nem szívhatta vissza.
Hangja természetesen menten elhatolt Sophiához a visszhangos kőfalak között; a
lány épp a feje fölött mászkált, leverve a mennyezet meglazult vakolatát. Most
lerohant a lépcsőn.
– Mi az? – kérdezte elfúló lélegzettel.
Az első emelet két oldalán ugyanolyan polcok sorakoztak, mint lejjebb. Az
egyedüli különbség az volt, hogy soknak még megvolt a fedele, s a kőlapokról
nem hiányoztak a tulajdonosok mellszobrai. Noha sok alakot szétvertek, s
hiányzott az orruk-kezük vagy akár a fej egy-egy részlete, az Ettával szemközti
faragvány szinte teljesen sértetlen volt, s egy fa ismerős körvonalaira
emlékeztetett. A kő színe valamivel világosabb volt, mint a környezetéé;
csaknem teljes volt köztük a hasonlóság, némi, árnyalatnyi eltéréssel.
Lehajló ágai a ritkás levélzettel, csakúgy, mint a törzs enyhe görbülete, a
megszólalásig olyanok voltak, mint a családfa kiképzése, amelyet Etta anyja
útinaplóján látott.
– Nem történt… semmi… csak egy madár repült be, és…
Sophia nem hallgatott rá. Éber tekintete körbejárt a helyiségben.
Természetesen a faragott fát is nyomban felfedezte.
– Á! A Linden család címere! – Egy szemvillanás alatt megváltozott a
viselkedése. Ingerültsége heves izgalomba csapott át. Etta most értette meg,
milyen az, amikor valakinek szinte süt a szeméből az indulat. Sophia olyan arcot
vágott, mint aki akár a tulajdon kezével is hajlandó letépni a szarkofág fedelét.
Az őrzők azonban módszeresebben dolgoztak. Késeikkel körbefaragták a
domborművet, hogy jobb fogás essen rajta. Végül fülsiketítő csattanással a
padlóra zuhant, s a család címere ripityára tört. Nem volt mögötte kőtömb. Ezt
Etta már akkor előre látta, amikor Sophia munkára fogta az őrzőket. Csupán egy
támaszték, vékony hátlap, amit akár Etta is könnyűszerrel elmozdíthatott volna.
Mindkét lány a szabaddá vált üregbe lesett. Etta sötét tömeget vett észre hátul
a jobb sarokban.
– Te vedd ki! – parancsolt rá Sophia. – Netán az istenverte anyád most is
ármánykodott, és csapda vágja le annak a kezét, aki odanyúl. Esetleg lángra kap.
Na, az se én leszek!
Ette a szemét forgatta, majd röpke fohász után amilyen mélyen csak tehette,
benyúlt az üregbe. Ujjai kirojtosodott szélű kelmére fonódtak. Előrehúzta a
nyílás szája felé. Felszisszent, amikor poros, megfakult vászonbatyu vált
láthatóvá. Szétgöngyölte a vásznat.
Annyira elmerült ebben a munkában, hogy nem figyelt Sophiára, aki
félrelökte, és kikapta a kezéből az asztrolábiumot.
Nagyobb volt, mint Etta várta; kétszer akkora, mint az ökle. Az idő a
legkevésbé sem fogott az arany ragyogásán. A lapos korongon megcsillant az
ablakon bevetülő napsugár, és fényárba vonta a sírkamra egészét. Jelek sorjáztak
végig a peremén, akár egy telefontárcsán. Etta közelebb húzódott, hogy a
hátulján lévő szépséges véseteket is megcsodálja.
Sophiát annyira megbénította a döbbenet, hogy mégis megtalálta és a kezében
tartja azt, amit annyira keresett, hogy egy pillanatra még lélegezni is elfelejtett.
Etta is így volt ezzel.
„… legyen végleges, amit lezársz”.
Ez a lezárás egyúttal a halálát is jelenti majd.
– Most pedig add oda nekem! – szólt rá Sophiára. – Megmutatom, hogyan
működik.
Az iménti bizsergés, ami még a szabadban elfogta, most visszatért. A levegő
szinte reszketett a műszerből áradó energiától. E halk, alig hallható morajtól
lúdbőrözött a karja, s minden idegszála együtt zengett vele.
– Ekkora felhajtás ezért a vacakért! – morogta Sophia, és Etta kinyújtott
kezébe adta az asztrolábiumot. – Rajta, forgasd úgy, hogy működjön!
Etta bólintott. Állkapcsa megfeszült, miközben az esélyeit latolgatta. Végül
lassan, óvatosan letette a műszert a földre, a napfény bevetülő négyszögére, és
mellétérdelt. Köntöse takarásában azonban érdes követ fogott a markába.
– Csináld, Linden, ne totojázz! – rikácsolta Sophia.
– Ezer örömmel – mondta, és mielőtt a másik megmoccanhatott volna,
lesújtott a kővel az aranyozott korongra.
A tagjait felforrósító tűz azonnal kihunyt, amint a kő a lapos felületnek
vágódott. Meghorzsolta, behorpasztotta ugyan az eszközt, de az továbbra is
egyben maradt. Feltápászkodott, hogy a falhoz csapja, s az végre darabokra
törjön.
– Te dög! – sivított fel Sophia, és hátrarántotta a hajánál fogva. Az egyik őrző
felé fordult. – Add ide a tőröd!
A pasas kirántotta a tokjából.
Minden egy szemvillanás alatt történt. A pasas Sophia kinyújtott tenyerére
sújtott a tőrrel.
– Mégis, mit művelsz? – acsargott a lány. – Hogy merészeled?! Családunk
törvényei szerint megölhetnélek ezért…
– Igen, ha Ironwoodok lennénk – mondta a pasas, és újabb tőrt rántott elő a
köntöséből. Társa ugyanezt cselekedte. A tűhegyes penge Etta torka felé
irányult. – Balszerencsédre azonban nem vagyunk azok.
Nem Ironwoodok? Etta kiszabadította magát Sophia szorításából, és a fal felé
tántorgott.
– Valóban? – fogta meg sebzett kezét Sophia. – Ezért laktatok a házunkban, és
éltetek a pénzünkből?
Az őrző elnevette magát. Mély hangú nevetése tele volt kaján rosszindulattal.
– Könnyű volt megszabadulnunk az őrzőitektől, mivel benneteket csöppet sem
érdekelt, hogy személyesen is találkozzatok velük, nemhogy még az arcukat is
megjegyezzétek. Ami a mi malmunkra hajtotta a vizet.
Etta lassan hátrálni kezdett Sophia felé, miközben ereiben vadul zúgott a vér.
Lehajolt, hogy felvegye a kövezetről az asztrolábiumot, ekkor azonban a tőr
hegye már csak hajszálnyira volt a torkától.
– Lépj hátrébb, leányzó! – ripakodott rá az őrző. – Add oda az
asztrolábiumot… lassan, óvatosan…
Ettát elöntötte a düh.
– Vedd el magad! – kiáltotta a félelemtől elködösödött tudattal.
A pasas jókora pofont kent le neki. Elsötétült előtte a világ.
A kőpadlóra zuhant. Por lepte el a tüdejét.
– Ha nem az Ironwood családhoz tartoztok, kik vagytok akkor? – kérdezte
Sophia.
– Halottak – szólalt meg egy mély hang a hátuk mögött.

Nicholas állt a lépcsőforduló szélén. Egyik lába még eggyel lentebbi

lépcsőfokon nyugodott. Sophia pisztolyát az Etta körül keringő fickóra szegezte.
Etta szinte itta magába kedvese látványát. Azt is észrevette azonban, milyen
ingatagon áll a lábán. Bőre csillogása is eltűnt, s álláról verejtékcsöppek
hullottak alá. Zihálva, szaggatottan szedte a levegőt; nemhiába, hiszen komoly
szúrt sebbel az oldalában, a lázból épphogy felépülve szelte át a sivatagot. Olyan
magas lázból, amely az életét is követelhette volna.
Most – gondolta Etta – most…
A pasas lába elé vetette magát. A fickó ijedt kiáltással hátrált egy lépést. Etta
felkapta a kövezetről az asztrolábiumot, és arrébb mászott. A pasas elkapta a
lábszárát, és visszarántotta. Súlyos karok fonódtak a nyaka köré.
 – Etta! – kiáltott fel Nicholas. A következő pillanatban a lány fülsiketítő
csattanást hallott, s éles fájdalom hasított a vállába. Újra előrebukott, rá a
Gubancoló forró, ernyedt testére, aki köpködve és krákogva bár, de a torkához
emelte a tőrt. A penge görbülete a lány bőréhez ért. Etta orrát megcsapta a vér
forró bűze.
Társa Nicholasra vetette magát, s a falnak döntötte. A pisztoly a kövezetre
hullott. Nicholas a képébe sújtott, keze azonban épp csak súrolta a bőrét. Etta
tántorogva feltápászkodott. Segítenie kell Nicholasnak, mert ebben az állapotban
nem győzhet… meg kell kaparintania a pisztolyt – villant át az agyán.
Csakhogy a második gazfickó máris a kezébe kapta, és Nicholas arcába vágott
vele. Etta felsikoltott, látva, hogy kedvese meginogva a falnak zuhan. A pasas
most Sophia felé penderült, és a lány szívének szegezte a pisztoly csövét.
– Gubancolók vagytok, nem igaz? – fröcsögte Etta dühtől fuldokolva,
miközben a tenyerét összemázoló vért nézte. A fickó közben letérdelt a
kövezetre, és felvette az asztrolábiumot.
A pasas gúnyosan meghajolt a lány felé. Etta gyomra görcsbe rándult a rá váró
feladatra gondolva.
Meg kell tennem. El kell pusztítanom, anyu…
Meg tudom csinálni…
Elérkezett az idő…
A Gubancoló tőre felsértette a nyakát. Érezte, hogy saját vére csordul végig
megszaggatott, elpiszkolódott köntösének elején.
– Azok bizony, a szolgálatodra, kisasszonykám – felelt a kérdésre az első
pasas.
– Ki árult el minket? – szólalt meg Sophia is.
– Senki, noha akadnak elegen a családodban, akik megtennék bosszúból. Csak
hát ügyetlenek voltatok, végig nyomokat hagytatok magatok után… Ami azt
illeti, gyerekjáték volt követni benneteket, főleg, miután a vezérünk beszámolt a
múzeumnál történtekről. Ő azután mozgósított valamennyi, a társaságunkba
tartozó őrzőt és utazót, hogy maradjunk a sarkatokban. Reméltük, hogy előbb-
utóbb elvezettek minket az asztrolábiumhoz. Nem kutattunk eszeveszetten
utánatok, hanem csapdát állítottunk, amibe, lám, bele is sétáltatok. – Odaszólt a
társának, aki lefogta Ettát. – Kötözd meg! A sivatag majd elvégzi a többit.
A Gubancoló elhátrált a lány mellől, ő pedig térdre bukott. A pasas
hátrafeszítette és összekötözte a két csuklóját valamivel, talán a saját övével.
– A másikat is…
– Várjatok – hátrált egy lépést Sophia. – Hallgassatok meg! Egy pillanat az
egész. Tudjátok, ki vagyok?
El kell pusztítanom az asztrolábiumot…
 Nem hagyhatom cserben anyut…
Meg kell őt mentenem… – zakatolt tovább Etta agya.
– Ironwood vagy. Ennél többre nem vagyok kíváncsi – morogta a Gubancoló.
– Nem csak az. Kincset érek nektek – mondta Sophia gyorsan, és Ettára
pillantott. – Mindent tudok a Nagymesterről és a családról; mindent, amire csak
a szervezeteteknek szüksége lehet. De csak akkor mondom el, ha magatokkal
visztek.
Nicholas közben lassan magához tért a padlón, így meghallotta a lány szavait.
Kinyitotta a szemét.
– Bolondnak nézel! – nevetett fel az a fickó, aki megkaparintotta az
asztrolábiumot.
– Miért, azt hittétek, hogy valaha is odaadom a műszert a Nagymesternek? –
folytatta a rábeszélést Sophia. – A képébe nevetve döntöttem volna romba az
ábrándjait. Ha ti is ugyanerre pályáztok, nem állok az utatokba. Éppenséggel
együtt ünnepelném veletek a győzelmeteket. Semmi mást nem akarok, mint
hogy ugyanolyan nyomorúságos legyen az élete, amilyenné az enyémet
változtatta!
– Te gonosz, aljas némber… – csikorgatta a fogát Nicholas, de aztán erőt vett
magán, és ő is a meggyőzés fegyverével próbálkozott. – Sophia, az
asztrolábiumot el kell pusztítani! Mindegy, kinél lesz, nálad vagy a
Gubancolóknál, amint az Öreg tudomást szerez róla, addig nem nyughat, amíg
meg nem szerzi. Gondold csak meg, nem csupán olvassa az átjárókat, de újakat
is teremt.
– Tudom – vágott közbe Sophia.
– Ha egyszer Ironwood értesül róla, hogy elmentél a Gubancolókkal, és nekik
adtad az asztrolábiumot, nem elégszik meg a száműzéseddel. Nem csupán a régi
helyzetedet veszíted el a családon belül, de el akar majd törölni a föld színéről.
És ez az összes Gubancolóra is áll – tette hozzá Nicholas. – Adjátok ide, hadd
törjem én szét. Akkor az Öreg engem hibáztat érte, benneteket pedig hőssé avat.
Te lehetsz az örököse, ám csak akkor, ha nem kerül hozzá az asztrolábium. Mert
akkor arra használja majd, hogy megmentse a családját és új örökösöket
teremtsen maga köré. Ez… ez azonban végzetes lenne mindannyiunkra… Kész
őrület…
Etta látta, hogy a lány arca megrezdül ezeknek a szavaknak hallatán. Minden
jel szerint felelni készült, de aztán meggondolta magát. Kihúzta a vállát, és úgy
nézett Nicholasra, mint egy kivégzést elrendelő királynő:
– Akkor úgy lesz.
Az a Gubancoló, aki lefogta Ettát a padlón, elnevette magát. Társa, akinél a
pisztoly volt, most intett neki, és valamit mondott arabul. Etta tehetetlenül,
kábán nézte, amint a pasas megragadja Nicholast, a falnak dönti, majd leoldva az
övét a derekáról, az ő kezét is hátrakötözi. Miután ezzel végzett, teljes erőből a
fiú állára sújtott az öklével. Nicholas visszacsuklott a kövezetre.
Etta felsikoltott, és kísérletet tett, hogy feltápászkodjon, de elvesztette az
egyensúlyát. Sophia a sírokkal teli fal felé lökte. Elsötétült előtte a világ, ahogy
visszazuhant a kőre, alaposan beütve a bordáit, s felhorzsolva a bőrt a mellkasán.
Nem kapott levegőt, mert egy csepp sem maradt a tüdejében. Hangtalanul
tátogott, amíg vissza nem tért a látása.
– Ne légy nevetséges, kicsikém – nézett le rá Sophia.
– Egy napon megöllek ezért! – bömbölte Nicholas.
– Arra ugyan várhatsz – legyintett rá Sophia. Az egyik Gubancoló mondott
valamit arabul.
– Ne vesztegessük hiába a lőszert – felelt rá Sophia hidegen. – Hagyjuk őket
itt, a sivatag majd elvégzi a többit. Tőrrel sem merészkednék a közelükbe, ha a
helyetekben lennék. Mindkettő kifoghat rajtatok. A nap tüze megadja nekik a
kegyelemdöfést.
Etta lélegzet-visszafojtva várta, hogyan döntenek. Sajgó teste megfeszült a
rettegéstől. A két pasas azonban a jelek szerint egyetértett Sophiával.
Pár perc múlva lépteik zaja teljesen elhalt. Etta az orrán át vette a levegőt, és a
száján lélegzett ki, hogy ki ne adja a gyomra tartalmát.
Kudarcot vallottam, csúfos kudarcot – gondolta. – Ne haragudj, anyu…
Most pedig fel kell kelnem innen…
– Etta! – hallotta meg Nicholas hangját. – Etta! Ébredj fel, Etta!
A lány mélyet sóhajtott. Még mindig minden tagja remegett.
Nyugi, hiszen jól vagy… és jól van ő is – ismételgette ritmikusan kántálva
magában. – Nyugalom, nyugalom, nyugalom… Majd utolérik Sophiát meg a két
Gubancolót. Erőltetett menetben lovagolnak, aztán elveszik tőlük az
asztrolábiumot…
– Henrietta! Miss Spencer! A pokolba is, térj magadhoz! – kiáltozta mellette
Nicholas.
Etta ostorpattogást hallott, tevék nyihogtak fel odakint. Anélkül, hogy látta
volna, tudta, hogy most vezetik el Százszorszépet meg azt az állatot, amelyen
Nicholas idáig lovagolt. Valóban minden nélkül hagyták őket itt ezek a
gazemberek…
– Etta… – Nicholas esdeklő, reményvesztett hangja eszméletre térítette a
lányt. Felült. Nicholas felkiáltott meglepetésében.
– Jól vagy? – hörögte a lány. Még mindig fájt a torka.
– Megvagyok, csak hát… – Nicholas elhallgatott, és maga elé meredt. – A
fenébe, őszintén sajnálom… Jöttünk, amilyen hamar csak tudtunk, erőltetett
menetben…
– Jöttetek? – csodálkozott el Etta, és rángatni kezdte a selyemövet, amivel
megkötözték a kezét. Hebehurgya, elsietett munka volt. Hamarosan ki is
szabadította mindkét csuklóját. Megkönnyebbülten felsóhajtott. – Hasszán is itt
van?
– Ő is velem jött, de lesántult a lova, ezért vissza kellett fordulnia Kurietainba
– mondta Nicholas. – Átkozottul sajnálom! De még nincs vége, esküszöm!
Visszamegyünk Damaszkuszba, és… – tette hozzá hevesen, arra azonban már
nem tudta rávenni magát, hogy ránézzen a lányra. – Ha kell, elmegyek veled
Nassauba, hogy megtaláljuk az átjárót, amin átjöttél…
– Megtennéd értem? – kérdezte Etta.
– Nem is tudod, mit meg nem tennék a kedvedért – nézett fel végre Nicholas.
Bármilyen ramatyul volt a lány, halvány mosoly jelent meg a szája sarkában.
– Együtt mennénk.
– Gyere ide! Gyere, húzódj közelebb! – kérlelte a fiú, és rajongva nézett rá.
Etta nem merte még a lábára bízni magát, de átkúszott hozzá. Nicholas szíve
örömtől repesett, ahogy megcsókolta.
– Kötözz ki, hogy a fene vigye el! – morogta. Etta felhorkant, és a háta mögé
nyúlt. Nicholas lehajtotta a fejét, miközben dolgozott, s arcát a lány nyakába
fúrta.
Ez a kötés jobban tartott. Etta szeme előtt sötét foltok táncoltak, alig látta a
csomót. Hátradőlt, és ahogy hunyorogva lenézett, látta, hogy valami meleg
csorog végig a mellkasán.
Élénkpiros vér ütött át Nicholas ingén. Etta fülében vadul dobolt a vér.
– Feltépted… a varratokat… vigyázz!
Nicholas rémülten pillantott az arcába, aztán a vállára. Etta lenézett, majd
erőtlen kezét arra a helyre tapasztotta, amely úgy lüktetett, akár a pulzusa.
Meglőttek – gondolta kábán. Mikor történhetett…
– Etta!
A lány villamos ütést érzett a gerincén, perzselő forróságot, ami valósággal
szerteszaggatta. Sistergett-sziszegett a levegő a bőre körül, és…
 22. fejezet

AZ ELSŐ PILLANATBAN, MIUTÁN MÁR CSAK ETTA hűlt helyét látta a

csillogó porban, mintha az utolsó csepp vér is kifutott volna Nicholas testéből.
Nem kapott levegőt.
Minden tagja lebénult.
Azt remélte, ha sokáig marad így, talán szertefoszlik a pillanat… és Etta…
Bőre még meleg volt a lány érintésétől, noha vér is hűtötte az ingét. Száján
érezte Etta csókját. A felforrósodott levegő a csontjáig hatolt, a mellkasára
nehezedett, miközben Etta…
Etta eltűnt.
Ez az egyetlen épkézláb gondolat motoszkált az agyában az egész
értelmetlenségből.
Eltűnt.
Mintha soha nem is létezett volna, mintha…
Egek, nem, Istenem, csak ezt ne…
Hátát a vakolatnak vetette, de nem tudta megtartani magát, lecsusszant a
földre. Minden porcikája remegett, ahogy válla a kőnek koppant. Orrát betöltötte
a por és a homok. Nem hitte el, hogy ez történhetett vele. Kongó, üres hang szólt
hozzá a sötétben, a saját hangja.
Etta meghalt. Behunyta a szemét, keze ökölbe szorult a háta mögött. Meghalt!
Sophia elvitte az asztrolábiumot, és azután…
Etta meghalt.
Szent ég! Ugyanaz történt vele is, mint Juliannel. Ugyanolyan elektromos
vihar kísérte az elvesztését, miközben mennydörögve összeroppant a
damaszkuszi átjáró…
Felüvöltött. Szabadjára engedte a dühét, amíg teljesen bele nem kábult. A
napfény foltja egyre arrébb kúszott a padlón az órák múlásával. Üres tekintettel
bámulta, miközben semmi másra nem tudott gondolni, csak Etta véres hajára és
bőre kísérteties átváltozására, ahogy a halál elszakította tőle.
Mikor végre visszanyerte az öntudatát, kioldozta a félig meglazított bogot a
csuklóján. Feszült a seb az oldalában, fájt a válla, és tudata újra meg újra
visszavitte Etta eltűnéséhez. Az azt megelőző pillanatban a lány összeráncolta a
homlokát, mintha hallana valamit, amit ő nem. Fájdalmat is érezhetett. Ez
tükröződött az arcán, ezért vájhattak ujjai a csuklójába, mintha belé
kapaszkodna. Aztán a szeme kifordult, már csak a fehérje látszott, és tökéletesen
elernyedt…
Tudta vajon, hogy ez már a vég?
Hogy mi történik vele?
A selyem kioldódott, és lecsusszant a csuklójáról. Minden izma hevesen
tiltakozott, mialatt a falba fogózva feltápászkodott. Közben végig nem nézett a
vérre, amely beszennyezte az ősi köveket.
Az ablakrésen át figyelte a nap alábukását a horizonton. Ismét elöntötte a düh.
Épp belemarkolt a padlóra hullt vakolatba, hogy a falhoz vágja, amikor valami
megcsillant a porban.
Az egyik fülbevaló volt.
Felvette, hogy nehogy rácsorogjon a vér. Ujjával kitapogatta az igazgyöngy
gömbjét, miközben a tű a tenyerébe vájt. Megpróbálta maga elé képzelni a lányt,
úgy, ahogyan nem is olyan régen az Ardenten megpillantotta.
Mire volt jó mindez? Mire?
Miért lepődik meg egyáltalán? Hogy képzelhette, hogy egyszer végre megad
neki bármit az élet? Etta akkor tűnt el, amikor ő, Nicholas eldöntötte magában,
hogy lesz, ami lesz, akár a világ végére is követni fogja…
Ehelyett megölte. A lövés, amit leadott, nem a Gubancolót találta el, s a golyó
nyomban áthatolt a lány törékeny testén.
Pedig már hajlandó lett volna az egész jövőjét átalakítani Etta kedvéért,
megtapasztalni az oldalán egy másfajta szabadságot. A lány azonban mindezt
magával vitte. Ő, Nicholas volt, aki mindörökre elnémította, megállította
félelmet nem ismerő szíve dobogását, kitörölte a világból mindazt a bájt és
tehetséget, amit Etta jelentett.
Ez lett mindennek a vége, ezért küszködtek eddig: a halál hideg, érzéketlen
érintéséért. Nicholas hirtelen megirigyelte fiatalkori énjét, aki még nem ismerte
az idő szöges korbácsát. Akit nem sújtott porba a kudarc és a veszteség.
Kábán imbolygott a lábán, szeme előtt színes foltok táncoltak. Olyan
könnyűnek érezte magát, hogy attól félt, még a végén kiröppen az éjszakába.
Bűn volt ezt kívánni? Hiszen ha semmissé tehetné ezt az egészet…
Lassan, óvatosan letapogatózott a lépcsőn a hidegben és a sötétben, amíg le
nem ért az alsó sírkamrába. Ott kilépett a szabadba. A lova nem volt sehol, ami a
legkevésbé sem lepte meg. Sajnos azonban az élelem és ital is eltűnt vele együtt.
Kábaságát ismét szilaj düh váltotta fel, alig ismert magára. Nem Sophia
sütötte el a pisztolyt, de neki is része volt abban, ami történt. Ha melléjük áll,
hárman legyőzhették volna a Gubancolókat. Sophia azonban ellenül fordult,
amikor pedig megmenthette volna a helyzetet. Megölöm, ha még egyszer a
szemem elé kerül, akár nő, akár nem – fogadta meg magában. Noha csak
tengerész, a vadászathoz is ért. Addig nem nyugszik, amíg meg nem találja
Sophiát.
Leült a bejárat elé, hátát a kőnek vetette, és belélegezte az éjszakai levegőt;
száraz és hűvös volt. Ugyanolyan, mint a múlt éjjeli közös táborozáson
Hasszánnal.
Egek! Még előtte is ki kell magyarázkodnia. Remélhetőleg érte jön.
Behunyta a szemét. Felrepedezett ajka vérezni kezdett, ahogy mélyet
szippantott a levegőbe.
Nem volt más dolga, mint Hasszánt várni, aztán kitalálni valahogyan, hogyan
mentsék meg az anyát, ha a lányát nem sikerült. Tehetetlen dühe egyre nőtt
benne – a tinta terjed szét így az itatóson. Végül már Etta anyja ellen is irányult.
Mindenekelőtt neki kellett volna vigyáznia a lányára. Ha megteszi, Etta szépen
elmegy a bemutatkozó koncertjére. Nyugodt életet élhetne, évszázadokra ettől a
kopár, csontszikkasztó sivatagtól.
Az égen teljes pompájában ragyogott a telihold, de behunyta a szemét, nem
volt rá kíváncsi. Hamar elnyomta az álom. Kábán, ködös tudattal riadt rá a
napkelte első sugaraira.
Aztán persze megrohanták az emlékek, s újra kongó ürességet érzett. Nem
volt hová mennie, ezért meg se próbálta. Nem ment a gondolkozás sem, nem is
tett hát rá kísérletet. Elnézte a fények játékát a homok borította buckákon meg a
sírok sorait. Olyan bénultnak és érzéketlennek érezte magát, mintha maga is
halott lenne.
Pár óra telt el a reggelből, amikor kis család poroszkált el mellette a tevéivel.
Olyan váratlanul tűntek fel, hogy a délibáb játékának vélte őket. Egészen addig,
amíg az elöl tevegelő ékesebb férfi oda nem szólt neki. Továbbra is lesütötte a
szemét, s két kezét lelógatta a térdei között. Az öreg idegen nyelvű beszéde
lepergett róla. Egy fiatal suhanc, miután röviden tanácskozott az apjával,
lecsúszott a tevéje hátáról, s kevés szárított húst és vizet hozott neki.
Megdöbbentette ez a nagylelkűség, és kurtán odabiccentett a családnak
köszönetképpen. Az apa felé intett válaszul, és visszahívta a fiát.
Sem éhes, sem szomjas nem volt, mégis evett és ivott. Nem lepte meg, hogy
mindez szikrányit sem változtatott belső ürességén. Az elkövetkező órák során
azon töprengett, mennyire nem értette annak idején Hall viselkedését Anne
halála után. Az átdorbézolt éjszakák és örömtelen vigadozások ugyanúgy nem
enyhítettek nevelőapja gyászán, amilyen feneketlennek, minden mást
felemésztőnek látta most a magáét.
Fájni kezdett a háta, nyomta a kemény kő. Végül elnyúlt a földön, hogy
csillapítsa ízületei sajgását.
 Soha nem hallhatom már Ettát hegedülni – gondolta, s kezét szívére
szorította, mintha így próbálná kipréselni onnan a fájdalmat.
Hátha… nincs veszve minden? Ha rátalálnék az asztrolábiumra… A gondolat
úgy megbizsergette tagjait, mintha egy egész méhkasnyi méh nyüzsgött volna a
bőre alatt. Valahogyan visszamehetne az időben… vagy éppenséggel akár előre
is. Figyelmeztethetné Ettát, hogy vigyázzon Sophiával… vagy ne lépjen be az
első átjáróba se.
Eddig azt mondta a lánynak, nem mentheti meg Alice-t. Most értette meg,
miért nem lehetett lebeszélni erről.
Azt várná tőled, hogy egyszerűen csak törd szét a műszert.
Ha meg tudná akadályozni, hogy Etta elinduljon az első átjáróban, nem jutna
el az asztrolábiumig. Vajon sikerülne-e? Ott lennének-e a kezdeteknél, az eredeti
állapotban? Vagy hiába minden, nem vehetik fel a harcot az idő gonosz
játékaival? Nem szabadulnak ki ebből a nyomorúságos mókuskerékből?
A végén még olyan lesz, mint Cyrus Ironwood.
Vajon az Öreg hogyan csinálná? Hiszen úgy kellene megváltoztatnia a múltat,
hogy közben ne gátolja meg a lányt az asztrolábium keresésében, mivel ennek az
eszköznek köszönhet mindent. Mit hagytam ki, miféle logikai lépést? – törte a
fejét Nicholas.
Újra elfészkelődött éjszakára; mindkét karját sajgó sebe köré fonta az oldalán.
Végig kellett gondolnia, mit mond majd Hasszánnak, hogyan nyerheti el a
bocsánatát, amiért cserbenhagyta a Linden családot, s nem védte meg a jövőt
sem.
Újabb éjszaka köszöntött rá és a sivatagra, és Hasszán továbbra sem volt
sehol. Gyanítani kezdte, hogy nem is egy halál terheli újra a lelkét, hanem
mindjárt kettő.

Másnap, ahogy kinyitotta a szemét, apró alakot látott mozogni a horizonton a

kelő nap fényében. Egyre nagyobb és nagyobb lett, ahogy felé közeledett a
dombok során át. Napok óta először mozdult meg benne valamiféle érdeklődés.
Hasszán lesz az! Végre!
Az első lovat kantárszáron vezetett másik követte. Tekintetét kitartóan a
közeledőre szögezte. Egy idő után már hunyorgott, ahogy a napba nézett, s
kezével ernyőzte ellene a szemét. Beletelt egy időbe, mire rájött, hogy nem férfi
az, hanem nő.
Egy nő, akinek a haja olyan, mint a sodrott arany.
Szíve vad vágtába kezdett, s birokra kelt kételyeivel. Etta az! Nem délibáb
volt, mert már hallotta a lovak szuszogását, orrát megcsapta az oldalukon
lecsorgó verejték szaga…
Ahogy a lovas közelebb ért, látta, hogy napcserzette arcát ráncok szántják. Idő
és tapasztalat érlelte arc volt. A fejkendő alól elővillanó szem éles tekintetű volt,
gyémántkemény, nem álmodozó égkék. A nő kutatón méregette a tornyot, s
ahogy felpillantott az első emeletre, Nicholas is rájött, ki ő.
Rose!
Ő volt az, Etta édesanyja. Bármilyen képtelennek tűnt is, ő volt itt. A fiúban
éledezni kezdett a remény. Rose megszökött Ironwood fogságából. Eljutott ide a
sivatagba. És most…
Ugyanaz a nő volt ez, aki fiatalon halálos pontossággal tőrrel célzott tulajdon
lányára a bazárban; aki éveken keresztül túljárt az Ironwoodok eszén, hiába
vetette fel őket a pénz. Nicholast lenyűgözte ez a lelkierő, ugyanakkor
haragudott is Rose-ra. Az asszonynak ugyanolyan nehéz lehetett átvágnia a
sivatagon, mint neki.
És mindezt semmiért.
Későn érkezett.
Kezében a fülbevalóval nézte a közeledő nőt. Férfiruhát viselt. Lova csupán a
legszükségesebbet hordozta. Rettenhetetlen harcos, igazi túlélő benyomását
keltette. Nicholas tisztelte ezért, főleg, amikor a nő pisztolyt rántott elő a
nyeregkápából, és ráfogta a fegyver csövét.
Bárcsak kioltanád az életemet – gondolta.
Lassan kelt fel, hogy ne ijessze meg a nőt. Nem jött hang a torkára, mert
szinte megszólalásig emlékeztetett a lányára. A bazárban ugyan látta egy
pillanatra fiatalabb kiadásban, és a fényképen is, így élőben azonban még
döbbenetesebb volt a hasonlóság. Másfelől Rose szépsége hidegebb,
összeszedettebb volt, mint a lányáé, s arcvonásait is élesebbre metszette a kora.
Etta megjelenése minden érzékszervet egyszerre bűvölt el, friss és üde volt, mint
a kikelet. Nicholas keze épphogy reszketett, amikor felemelte, és előrelépett.
– Ne gyere közelebb! – hasítottak a levegőbe Rose szavai.
Nicholas megtorpant. Karja már ekkora erőfeszítéstől is megfájdult, de
megértette Rose óvatosságát. Neki kell óvatosan közelebb jönnie.
A nő gyakorlott könnyedséggel szökkent le a lováról. Éles tekintete láttán a
fiút elfogta a félsz. A legszívesebben térdre vetette volna magát előtte, hogy a
bocsánatáért könyörögjön.
– Egy lányt keresek – kezdte a nő.
– Ettát – nyögte ki Nicholas nehezen forgó nyelvvel.
A nő szeme gyanakvón összeszűkült.
– Hol van?
Nicholas nagyot nyelt, hogy megköszörülje kiszáradt torkát.
 – Eltűnt.
Először mondta ki hangosan ezt a szót, s ezzel a történtek is
megváltoztathatatlannak, végérvényesnek tetszettek. Úgy érezte, hogy a sírás
fojtogatja.
– Az asztrolábiumot használta? Nem zúzta össze? – A fények játéka volt-e, de
Rose szeme mintha elkerekedett volna a meglepetéstől.
– Nem, azt elvitték – rázta meg a fejét Nicholas. – Egy Ironwood és két
Gubancoló.
Rose arcán hitetlenkedés suhant át, amit düh, majd kétségbeesés váltott fel.
Ám ugyanilyen hamar újra rideg és kimért lett az arckifejezése, s acélos a
tekintete.
– Mondd el pontosan, hogyan történt.
Kiszáradt, sajgó torokkal Nicholas megpróbált rendre mindenről beszámolni.
Rose némán itta magába a szavait. A végén úgy tűnt, hogy majd szétrobban a
méregtől.
– Hogyan szökött el? – kérdezte a fiú. – Etta az életét féltette.
– Azt hiszed, nem tudok lerázni néhány Ironwoodot? – ingatta a fejét Rose. –
Már az első éjszaka kiszabadultam. Ide azért nem jöhettem hamarabb, mert
találkoztam volna önmagammal.
– Etta megpróbált szót érteni önnel a szukban – fogta el a méreg hirtelen újra
Nicholast. – Ön azonban ahelyett, hogy meghallgatta volna, rátámadt.
– Ez a húsz évvel korábbi énem volt. Hónapok óta menekültem az
Ironwoodok és a Gubancolók elől. Nem bízhattam senkiben – mondta Rose, és
végre leengedte a fegyverét.
Ugyan mit mondhatott volna erre Nicholas?
– Miért nem mondta el neki a kezdet kezdetén az igazságot? Az igazi
családjáról, arról, mire lenne képes?
Rose elkomorodott. A fiú érezte, hogy túllőtt a célon. Végül azonban a nő
mégiscsak megszólalt:
– Ettának semmiről sem volt szabad tudnia, hogy elvégezhesse azt a munkát,
amit neki szántam.
Vajon mit szánt neki? – szorult el Nicholas szíve.
– Nem volt szabad kiképzést kapnia, mert az befolyásolta volna a választásait
– magyarázta Rose. – Egyszer összeakadtam egy utazóval… a messze jövőből.
Ő figyelmeztetett arra, mire számíthatunk, ha magukra hagyom az események
menetét, és engedem, hogy bármi megváltozzon. Ha Etta nem zúzza össze az
asztrolábiumot.
Egek! Ki lehetett? – gondolta Nicholas.
– Hanem nincs miért magyarázkodnom, maga előtt mentegetőznöm – folytatta
Rose. – Minden, amit meg kellett tennem, mert muszáj volt, arra irányult, hogy
Etta útnak induljon az időben, és megtalálja az asztrolábiumot. Hogy hogyan?
Minden el volt tervezve előre… Minden… És úgy is történt, ahogyan történnie
kellett, hogy megmentsen minket egy ilyen jövőtől. Mindenemet feláldoztam
ezért, félreállítottam az útból mindent és mindenkit, aki bonyodalmakat
okozhatott volna. – Összerázkódott, s keze ökölbe szorult a szíve fölött. –
Alice… ő… nem mentem volna el odáig, ha tudom, hogy ez lesz belőle. Most
szegény…
Nicholas megdermedt ezekre a szavakra, amelyek méregként járták át egész
belsejét.
– Alice? Maga volt az? Nem egy Ironwood, ahogy Etta hitte, hanem maga? –
tört ki a fiúból. Egyetlen kurta pillanatra nyers fájdalom suhant át Rose arcán, de
aztán el is tűnt nyomtalanul. – Őt tette el láb alól, aki Rosie-nak becézte, aki
egész életében védelmezte?… Azt az embert ölte meg, aki egyedül törődött a
lányával?!
Ha Etta rájön erre, összeomlik. Egyetlen röpke pillanatra Nicholas hálát adott
az égnek, hogy a lány nincs ott, és nem tudja meg, kicsoda is a hőn szeretett
anyja.
– Az időutazók sorsa már csak ilyen – villant meg Rose szeme. – Az egész
világ javát kell szem előtt tartaniuk, nem önös érdekeket. Hát nem érti?
Ironwood most porrá rombolja a jövőt! Egy utazó figyelmeztetett erre. Soha nem
látott háború elé nézünk. Cyrus adósságokkal és szerződésekkel uralma alá
kényszeríti majd a földteke hatalmasságait és uralkodóit. Ettának muszáj volt
útnak indulnia! Rá volt szükség, hogy lerombolja ezt a fajta jövőt. És ha nekem
mentegetőznöm kell maga előtt, hát egyetlen szavamat sem érdemli meg. Pedig
bőven lesz még tennivalónk.
Hogyan tarthatta jogosnak egy rokon megölését? Egy éltes hölgyét, akit a
lánya mindenkinél jobban szeretett? Nicholas azt még megértette, hogy
védelmezni kell az idő természetes múlását és elejét venni annak, hogy
Ironwood túl nagy hatalomra tegyen szert. Hanem ez a sok ármány, egy szeretett
lény meggyilkolása, tulajdon húsának és vérének a félrevezetése, hogy a végén
őt is feláldozza, mindez szívtelen nőt sejtetett. Most is volt valami vérforraló a
nyugalmában. A fiú túl sokáig fojtotta el az indulatait ahhoz, hogy ezúttal is
vissza tudja fogni magát.
– Még a tulajdon lánya élete sem érdekli? Hogyan lehet ilyen kőszívű?
– Biztosíthatom, hogy nem vagyok az – nézett rá bosszúsan Rose.
– Etta… örökre elment… ön meg úgy beszél róla, mintha csak az érdekelné,
miben volt hasznára, miben nem… – Nicholas elakadt, és már csak dadogott: –
Miért… miért… miért…
 – Örökre elment? – szakította félbe nyersen Rose. – Mondja el pontosan, mi
történt.
Nicholas továbbra is nehezen forgó nyelvvel elmondta valahogyan. Közben,
amilyen nyúlszívű volt, végig nem mert a nő szemébe nézni.
– Ha egy időutazó meghal, nem tűnik el – mondta Rose összevont
szemöldökkel, végigsimítva a lova oldalán. – Ha Etta meghalt volna, a
damaszkuszi átjáró is összeomlott volna a halálával felszabaduló rendhagyó
energia hatására. Csakhogy nem omlott össze, különben nem tudtam volna
átjönni rajta.
– Akkor… még él? – Nicholasnak akkorát dobbant a szíve, hogy majd
kiszökött a mellkasából.
– Nekem inkább az a benyomásom, hogy az idő egy gyűrődésébe szorult bele
a lányom. Minden, amit maga látott, hallott vagy érzett, nem volt más, mint hogy
Etta beleszorult az idő egy szeletébe, amikor új idővonal született meg. Új
idővonalat kizárólag időutazó hozhat létre. Ezek az őrzők vagy Gubancolók is
azok voltak, nemde?
Nicholas bólintott. Ha ugyanúgy követték Sophia minden lépését, ahogyan ő
járt utánuk, akkor nem is lehettek mások.
– Akkor az ő ittlétük hívta életre a változást – mondta Rose.
– Nem tartoztak hozzá ahhoz az eredeti eseménysorhoz, időverzióhoz, amely
feltételezte az asztrolábium megsemmisítését.
– Miért nem került erre sor azonnal, amikor megkaparintották a műszert? –
kérdezte a fiú.
– Mert még volt esély a megsemmisülésére, és az idő tőle telhetően igyekezett
helyrehozni a zavart, amit a jelenlétük okozott – magyarázta Rose.
Nicholasnak sehogyan sem fért a fejébe, hogyan lehetséges ez. Ehhez
Sophiának azt kellett volna terveznie, hogy azért tart a két Gubancolóval, mert ő
is össze akarja zúzni az asztrolábiumot. Az sem tűnt elképzelhetőnek, hogy
Damaszkusz felé mentükben másképpen eshet baja a műszernek.
– Ha igazat jövendölt az az utazó, az idő medrének kitérítése katasztrofális
lehet – folytatta Rose. – Fel kell készülnünk erre.
– Mit jelent mindez Etta számára?
– Közvetlenül a változás előtti időpillanatra sodródott vissza, bármi legyen is
az.
– Miért nem hatott mindez magára vagy rám?
– Azért, mert mindketten korábban születtünk, mint az utolsó közös év az idő
elhajlása előtt – felelte Rose.
Nicholas megrázta a fejét, hogy megszabaduljon a hiábavaló reménykedéstől,
ami úrrá lett rajta.
 – De akkor… ez történhetett a fivéremmel is… ő sem halt meg?
– Talán ő is él, a maga tudta nélkül – vonta fel Rose a szemöldökét.
Julian él!
Nicholas nem sírt gyerekkora óta, el is felejtette, milyen, de azt gondolta, most
ez történik vele. Egyedül ez magyarázhatta, miért nehezedik akkora nyomás a
mellkasára, és tör ki belőle, akár egy felcsapó hullám. Meglepte ez az elemi erő.
– Akkor ő… és Etta sem… – de már vad zokogás rázta, nem tudta folytatni.
– Ami Ettát illeti, szerintem életben van. A sebe komolynak tűnik, de nem
halálosnak, főleg, ha segítségre talál – vélte Rose. – Ennél többet én sem
mondhatok.
– Segítene megtalálni? – kérdezte Nicholas. – Hogyan kezdjek neki? Hol
lehet?
Rose éles, metsző tekintettel mérte végig.
– Ki maga neki?
– Az, aki megvédi mindentől. Aki hazajuttatja – ígérte Nicholas.
Rose elmosolyodott. Annyira Ettára emlékeztetett ez a mosoly, hogy a fiú
beleremegett.
– Hogy hívják? – kérdezte az asszony.
– Nicholas vagyok. Nicholas Carter – minden neheztelése ellenére Nicholas
kurtán meghajolt a nő előtt. – Szolgálatára, asszonyom.
– A mindenit, magát komolyan kell vennem. – A mosoly megenyhítette Rose
szigorú arcvonásait.
– Főként ebben a dologban – felelte a fiú. – Minden segítségért iszonyú hálás
lennék… kérem, én csak arra gondoltam, hogy…
– Ha meg tudnám mondani ebben a pillanatban, hol a lányom, megtenném –
emelte fel a kezét Rose. – Egyelőre annyit tehetünk az asztrolábium nélkül, ami
most nagy valószínűséggel Ironwood kezébe kerül, hogy megtaláljuk azt a
csekélyke eseményt, amely helyreigazíthatja az idő menetét. Ettát is meg kell
keresnünk közben. Az utóbbiban segíthetem, kérdés azonban, megbízhatom-e
annyira magában, hogy az előbbiben is összefogjunk. Gondolom, tudja, hol
kezdje a keresést.
– Elég lesz-e, ha megszerzem Ironwoodtól az asztrolábiumot?
– Csak ha azelőtt sikerül, hogy használja – felelte Rose. – Adja szavát, hogy
igyekezni fog, különben csak az időmet vesztegeti.
– Igenis megtalálom! – vágta rá Nicholas azonnal. Sophia szinte bizonyos,
hogy hibázik előbb-utóbb, nyomot hagy maga után, amit az Öreg kiszagol. –
Köszönöm.
Rose visszaszökkent a lova hátára.
– Akkor ebben maradunk – mondta.
 – Hogyan üzenhetek önnek? – kérdezte Nicholas. – És miután
visszaszereztem az asztrolábiumot, hol keressem Ettát? Nem kerül magától
vissza ebbe az idősíkba, nem igaz?
– Természetesen nem. – Rose kioldozta a másik ló kantárszárát, és odavetette
a fiúnak. Miután felmérte, hogy Nicholasnak semmije sincs az útra, egy batyut is
leoldott a ló oldaláról, és azt is nekiadta. Nicholas mellkasát büszke öröm
feszítette.
– Most vissza kell térnem saját jelenembe, vagy legalábbis az Ettáéba, hogy
lássam, miben térnek el az események. Rá kell jönnöm, mi az utolsó közös
történés az új és a régi időfolyamban. Találkozzunk Nassauban, 1776-ban,
mondjuk, egy hét múlva. Rendben?
Nicholas átgondolta, hogy nem lesz nehéz visszafelé is megtennie az előbbi
utat. Másfelől a szigetről New Yorkig jóval tovább utazott, kezdett el számolni.
– Ne inkább egy hónap múlva?
Már ha nem találja meg hamarabb Ettát.
Ha igen, el fogom mondani neki, mire készül az anyja – fogadta meg
magában. – Lehet, hogy ezzel újra megsemmisítem a világát, mégis megérdemli,
hogy megtudja az igazságot. Azt akarom, hogy ura legyen az életének, ne
maradjon Rose játékszere.
Az asszony beleegyezően bólintott, és a város felé fordította a lovát.
– Van itt még valami. Az az érzésem, nem egyedül mi keressük Ettát.
– Tudom – felelte Nicholas. – Ha Sophia nem viszi el az asztrolábiumot
Ironwoodnak, azt fogja hinni, hogy Etta szökött el vele.
– Ez igaz, én azonban a Gubancolókra gondoltam – mondta Rose. – Vezérük,
egy bizonyos Hemy Hemlock újra kutatni fog utána.
Jézus, Mária, Szent József! Ez egyre zavarosabb – gondolta Nicholas.
– Értem – mondta.
– Kétlem, hogy értené – mosolyodott el bánatosan Rose. – Nagy hatalmú úr,
befolyásosabb, gazdagabb és ravaszabb, mint hinné. Ráadásul Etta apja is.
Ez kellett csak Nicholasnak. Most már végképp semmit sem értett.
– Járjon szerencsével, Nicholas Carter. Ne merjen becsapni! – vetette még oda
a nő a válla fölött. – Egy hónap múlva találkozunk Nassauban… A Három
Hollóhoz címzett fogadóban.
Nicholas bólintott, és szorosabbra fogta a ló kantárszárát. Nézte, hogyan
sarkantyúzza meg a magáét Rose, s kezd egyre vadabb vágtába. Megvárta, amíg
eltűnik szem elől, aztán térdre rogyott. Ömlött a könnye, rázta a zokogás és a
görcsös nevetés, miközben homlokát a földhöz értetve próbált úrrá lenni érzései
viharán.
– Élsz! – hörögte. – Élsz!
 Vajon mind a ketten élnek-e? Etta és Julian? Remélni sem merte. Ha Julian is
csak elveszett, akkor őt is meg kell találnia.
A ló, amelyet Rose hátrahagyott, derűs közömbösséggel nézett rá. Mellé
lépett, és felé nyújtotta a kezét. Az állat végül a tenyerébe fúrta az orrát.
Nicholas végigsimított a pofáján, megcirógatta fekete sörényét, miközben újra
elkalandoztak a gondolatai.
Etta él, de nincs biztonságban. Nincs senkije és semmije, akire vagy amire
számíthatna.
Nem lesz ez így sokáig.
Nicholas újult erővel vetette magát a nyeregbe. Elmegy az oázisig a kimerült
állattal, ahol megpihenhet egy rövid időre, szomját és éhségét is olthatja. Aztán
megkeresi Hasszánt. Talán tud valamit saját kora átjáróiról… utána pedig…
rendre szembenéz a felmerülő nehézségekkel.
Épp túljutott a várost övező dombokon, amikor másik lovasra lett figyelmes, ő
is a romokat kerülgette. Vörös köntöse még ilyen távolról is magáért beszélt.
Nicholasnak újabb mázsás kő hullott le a mellkasáról.
– Hasszán! – kiáltott fel. A szél is a segítségére sietett, a fiú felé vitte a
hangját, aki egy ismeretlen lovon ült.
– Bahár! – Nicholas meghatódott, hogy a másik ugyanúgy megörül neki, mint
fordítva. Csak mikor már kőhajításnyira voltak egymástól, jött rá Hasszán, hogy
Nicholas egyedül van.
– De hát hol van… Etta…? – kerekedett el rémülten a szeme.
– Elment – vágta rá Nicholas gyorsan, és megragadta Hasszán karját. –
Útközben mindent elmagyarázok. Attól tartok, megint igénybe kell majd
vennem a vendégszeretetedet, ha visszatérünk Damaszkuszba. Hol voltál eddig?
Azt hittem, ott vesztél a sivatagban.
– Barátom, meghat az aggódásod – felelte Hasszán, és ez meg is látszott rajta.
– Miután elváltunk, három beduin jött a segítségemre.
Nicholas tőle tudta, hogy ennek a nomád törzsnek a képviselői meglehetősen
heves vérmérsékletűek, akik a sivatag szegényes viszonyai között élnek, abból,
amit megterem a számukra. Hasszán annak idején azt is elmondta, hogy nem jó
velük ujjat húzni. Legjobb nagy ívben kikerülni őket.
– Jól vagy? – mérte végig Nicholas újra a fiút. Noha már nem volt olyan
vidám, mint érkezésekor, azért egészségesnek látszott.
– Végtelenül hálás vagyok nekik, amiért alám adták az egyik lovukat –
mondta. – Amilyen hamar lehet, vissza kell adnunk nekik.
– Hogyne, persze – helyeselt Nicholas, és máris a másik irányba fordította a
lovát.
– Van még valami, barátom. Náluk van egy holmid, amelyet bizonyára vissza
szeretnél kapni – mondta Hasszán.

A szóban forgó beduin törzs félúton verte fel ideiglenes táborát Palmüra és
Kurietain között. Mostanra lassan visszafelé vonultak a falu és a közeli oázis
felé.
Már látótávolon belül kerültek az alacsony sátrak, amikor több férfi tűnt fel
teveháton, jókora porfelhőt verve fel maguk után. Ijesztő látvány volt, és nyilván
annak is szánták, így védhették csak meg az övéiket.
Hasszán odakiáltott nekik. Széles mosollyal köszöntötte őket, amit nyomban
viszonzott is a menetet vezető férfi. Nicholas a fejét csóválta. Ez a fiú
mindenkivel összebarátkozott, akivel csak összeakadt. Ekkora nyíltszívűség
bizonyára ellenségeket szerzett volna neki Új-Angliában. Még ezek az állig
felfegyverzett harcosok sem tudtak ellenállni a varázsának.
Eleinte azon is csodálkozott, miért talált olyan könnyen hangot egymással
Hasszán és Etta. Most azonban megértette, hogy két ilyen lágyszívű ember
nyilván kedveli egymást. Ő maga nem rendelkezett ezzel az erénnyel, annál
inkább tisztelte.
Haladéktalanul bevezették őket a táborba. A férfiak maguk között
tanácskoztak, de egyik sem pislogott felé gyanakvóan.
Miért is tették volna. Hasszán mesélhetett róla nekik, tudták, ki ő.
Azt is nyomban megértette, miért mondta Hasszán, hogy lekötelezték. Még le
sem szállt a lováról, máris étellel és itallal kínálták, s bemutatták feleségüknek és
gyermekeiknek. A legnagyobb sátorból előbújt egy tekintélyes külsejű öreg, aki
valamivel fényűzőbben öltözött a többségnél. Nem csupán közönséges
kedvességgel üdvözölte őket, de az előkelő vendégnek kijáró megkülönböztetett
tisztelettel is.
Miután ettek-ittak, és átestek a szükséges bemutatásokon meg
udvariaskodáson, a sejk – Hasszán így hívta – bevezette őket egy sátorba, amely
nem messze állt az övétől.
Mind a hárman lehajoltak kissé, ahogy beléptek nyitott oldalán. Nicholasnak
nagyon ügyelnie kellett, bele ne verje fejét a külső ponyvát tartó póznákba. A
sátor belseje már nem volt olyan egyszerű, mint várta volna… a földet
elborították a szőnyegek, párnák és takarók.
– Tovább akarnak menni – fordított Hasszán a fiúnak –, de nem akartak
elindulni vele. Maradhatunk náluk éjszakára, azt hiszem azonban, nem lenne illő
tovább tartóztatni őket.
Nicholas egyetértőn bólintott. A párnákat kerülgetve mozdulatlan teremtést
pillantott meg; a sátor közepén hevert a hátán. Sophia volt.
 Arca felismerhetetlenségig feldagadt, és olyan lila volt, akár egy érett ringló.
Derékig levetkőztették. Három szúrt sebből vérzett; legalábbis ezt mutatták a
kötéseken átütő vérfoltok. Szeméremből vékony takarót terítettek rá.
– A sivatagban találták egy szál pendelyben – magyarázta Hasszán, aki most
Nicholas mögé lépett. – Úgy vélik, kirabolták, alaposan összeverték, és ott
hagyták meghalni. Mit gondolsz róla, Bahár?
– Azt gondolom, hogy átkozott bolond ez a lány! – morogta Nicholas. A több
éves kiképzésnek óvatosabbá kellett volna tennie Sophiát, csakhogy a
nagyravágyás gyakran jár együtt elhamarkodottsággal, főleg, ha valaki sokáig
híján volt minden elismerésnek. – Másként is bántalmazták?
– A nők azt mondják, hogy egyedül a sebei tanúskodnak erőszakról. Különben
nem nyúltak hozzá – rázta meg a fejét Hasszán.
– Mást nem találtak mellette? Másik testet?
– Nem, senkit az égvilágon.
Eszerint továbbra is az utazóknál van az asztrolábium, akik valamiért itt
hagyták Sophiát félholtan a sivatagban. Noha a műszer nem volt még Ironwood
kezében, a Gubancolók ugyanolyan veszélyesek voltak, mivel ők is csak a saját
hasznukat nézték. Kezükben az asztrolábiummal ők is nyilván megpróbálják
megváltoztatni az idő folyását. Etta így rá sem ismer majd a saját korára;
egyedül találja magát a szokott környezete helyett.
Vajon elég-e visszaszerezni és tönkrezúzni a műszert ahhoz, hogy visszaálljon
a régi rend? Nicholas nem volt biztos ebben, kezdetnek azonban ez is megtette.
Elszántan közelebb lépett a lányhoz. Üldözőbe veszi a Gubancolókat, földön,
vízen, levegőben, ha kell, és megszerzi tőlük az asztrolábiumot. Ettát is
megtalálja – tökélte el magában.
És értékes segítséggel az oldalán indul útnak.
Sophia szaggatottan, zihálva szedte a levegőt. Egyik szeme annyira bedagadt,
hogy ki sem tudta nyitni, vagy meglepte volna Nicholast, ha ki tudja. Másik
szeme résnyire kinyílt, és szokásos megvetésével nézett fel rá.
Eljön majd az idő, nem ma és nem holnap, de hamarosan, fogadta meg
magában Nieholas, amikor megbűnhődik a tetteiért. Jelenleg azonban sokkal
több hasznot hajtott élve, mint a Teremtő színe előtt.
– Gyorsan épülj fel! – mondta. – Nagy út vár ránk.
 Köszönetnyilvánítás

Abban a szerencsében volt részem, hogy öt éve együtt dolgozhatom a

Hyperion csapatával. Ugye, milyen hamar elmúlt? Mintha csak tegnap lett volna.
Örök hálám illeti meg szerkesztőmet, Emily Meehant, valamint Laura Schreibert
és Hannah Allamant, akik annyi idejüket áldozták ennek a rendhagyó könyvnek
a létrehozására. (Nem volt könnyű, elhihetik!) Hosszú még a köszönőlistám:
Seale Ballenger, Stephanie Lurie, Dina Sherman, LaToya Maitland, Heather
Crowley, Holly Nagel, Elke Villa, Andrew Sansone… ti együtt olyan kiadói
gárdát alkottok, amelyik minden szerző álma. Marci Senders, neked pedig a
csodás borítót köszönöm!
Külön köszönet Anna Leuchtenbergnek, aki kigyomlálta a képzavaraimat.
Köszönöm a Writers House-nak és ügynökömnek, Merrilee Heifetznek
áldozatos közreműködését. Nagyok vagytok! Iszonyatos szerencsém van, hogy
veletek dolgozhatom. Köszönöm, hogy gondját viselitek a munkáimnak.
Rengeteget köszönhetek csodálatos barátaimnak is, akik önbizalmat és
visszacsatolást adtak az íráshoz, a karakterformáláshoz és a
cselekményvezetéshez. Köszönöm Sarah J. Maasnak, hogy elolvasta a kézirat
első verzióját, amikor még félkész állapotban volt. Erin Bowman és Susan
Dennard is értékes tanácsokkal szolgáltak, hogyan kezdjek neki a könyvnek, és
hogyan írjam át több havi tétovázás után. Wendy Higgins, te vagy az írónők
gyöngye. Köszönöm, hogy elolvastad a kézirat egyik korai verzióját. Köszönöm
a támogatásodat. Kevin Dua, köszönöm a tanácsaidat. És mint mindig, most is
rettentően hálás vagyok Anna Jarzabnak. Nem csupán azért, mert hitt bennem és
ebben a könyvben, de azért is, mert segített kigabalyodni az időutazás okán
naponta felmerülő paradoxonokból.
Végül végtelenül hálás vagyok a családomnak. Sehol sem lennék nélkületek,
gyerekek. Anyu, noha nem vagy szívtelen időutazó, aki bármi áron megvédi a
jövőt, azért te az én hősöm vagy. Köszönöm, hogy elolvastad ennek a könyvnek
számos előzetes változatát, és köszönöm értékes soraidat. Ezek most Hozzád
szólnak!

MEGJEGYZÉSEK

{1}
A függetlenségi háború idején a törvény engedélyezte az amerikaiaknak a brit hajók elfogását. A hazai
kikötőkbe befutva bíróság ítélkezett felettük, jogos volt-e a hajó elkobzása.
{2}
Híres kalózvezér volt a 17-18. században, A kincses sziget is beszél róla.
{3}
A dal egy részlete a A kincses szigetben is szerepel. A teljes szöveget Young E. Ellison írta 1891-ben.
{4}
A New York-i ütközetre 1776 áprilisában került sor Howe vezényletével. Valóban döntő csapást
mérhetett volna Washingtonra, de az visszavonult.
{5}
A Wren angolul ökörszemet jelent.
{6}
Az 1775-ös kiáltvány szabadságot ígért azoknak a rabszolgáknak, akik átállnak az angol király
seregébe. Dunmore volt a virginiai gyarmat brit kormányzója.
{7}
A dolog pikantériáját az adja, hogy az akasztás a Galamb fogadó mellett történt, az események napján,
1776. szeptember 22-én, csak néhány órával később.
{8}
1753-ban alapították, 1759-ben nyitotta meg kapuit a nagyközönség előtt.
{9}
Ez a Luxembourg-kert (francia).
{10}
Őszintén sajnálom. Azt hittem, hogy az anyám… (francia).
{11}
Nem tesz semmit. Kedves fiú vagy (francia).
{12}
Viszontlátásra (francia).
{13}
Részlet John Donne Jó reggelt! című művéből.
 Table of Contents
Előszó
1. fejezet
2. fejezet
3. fejezet
4. fejezet
5. fejezet
6. fejezet
7. fejezet
8. fejezet
9. fejezet
10. fejezet
11. fejezet
12. fejezet
13. fejezet
14. fejezet
15. fejezet
16. fejezet
17. fejezet
18. fejezet
19. fejezet
20. fejezet
21. fejezet
22. fejezet
Köszönetnyilvánítás