Írta: Alexandra Bracken

A mű eredeti címe: Lore

Fordította: Bozai Ágota

Szerkesztő: Paszler Zsófia

Nyelvi korrektor: Molnár-Rúzsa Krisztina
Műszaki szerkesztő: Varga Tünde

© Alexandra Bracken
© Bozai Ágota
© Maxim Könyvkiadó Kft.

A kiadvány a Hyperion engedélyével készült, ami a Buena Vista

Books, Inc. egyik imprintje.

Borító: Billelis

ISSN 2063-6989
ISBN 978 963 499 603 3 (puhatáblás), kiadói kód: MX-1662

Kiadja: Maxim Könyvkiadó Kft.

Cím: 6728 Szeged, Kollégiumi út 11/H; Tel.: (62) 548-444
e-mail: info@maxim.co.hu; web: www.maximkiado.hu
Felelős kiadó: Puskás Norbert
Nyomda: Generál Nyomda Kft., felelős vezető: Hunya Ágnes

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítást, a mű bővített, illetve rövidített változata kiadásának jogát
is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár
elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem
sokszorosítható.
Görög családomnak. Σας αγαπώ όλους.
Felébredt. Érdes földet és halandó vér szagát érezte maga alatt.
Teste lassabban tért magához, mint tudata. Nemkívánatos érzések perzselték,
bőre megfeszült, mint a frissen égetett agyag.
A fű harmata átitatta kék kelméből készült köpenyének hátát, csupasz lábán
érezte a felfröccsent sár beszáradt foltjait. Alantas borzongás cikázott fejbőrétől
egészen a sarkáig. Hét év óta most először rázta ki a hideg.
Az ereiben keringő halandó vér olyan volt, mint a sűrű iszap; nem olyan éteri,
mint az ichor, a folyékony napfény. Az ichor a halandóság minden nyomát
kiégeti, és visszaengedi őt a világba. Hét éven át viharzott közeli s távoli
földeken, gyilkosok gonosz szívét bátorította, ádáz viszályok parazsát szította,
míg minden ellenségeskedés heves lángra lobbant. Maga volt a tomboló harag.
Újra érezni a test határait... újra ebbe a gyenge testbe öntetni... elég
kínszenvedés volt ahhoz, hogy sajnálja az öreg isteneket. Ők ezt a fájdalmas
borzalmat kétszáztizenkétszer élték át.
Ő nem csinálja ezt tovább. Most utoljára merítkezik meg a halandóság
világában.
Érzékei eltompultak, de felismerte a várost és hatalmas parkját. A frissen
kaszált fű illata csatornaszaggal keveredett. A közelben forgalom hömpölygött.
Mélyen az utca alatt érezni lehetett a nyüzsgés nyugtalan, elektromos áramlását.
Szája sarka furcsán felfelé húzódott, kénytelen volt felidézni, hogyan kell
mosolyogni. Egyszer, egyik halandó életében ez volt az ő városa; az utcák a
gazdagságot kínálták neki, a mohó emberek pedig hatalomdarabkákat.
Manhattan egyszer térden állt a lábai előtt, és ezúttal is ugyanígy lesz.
Átfordult, kezét-lábát maga alá húzva felguggolt. Amikor már biztosan érezte
végtagjait, lassan, óvatosan felállt. Körülötte patakokban folyó sötét vér. A
kráter széléről fiatal lány bámult rá üveges szemmel. Valakik letépték a viaszkot
az arcáról. Torkában kés. Közelében levágott, lómaszkos férfifej. Ujjak nélküli,
suta kézen egyensúlyozott tőr.
Jobb oldalról halkan csoszogó léptek hallatszottak. Kardért nyúlt, ami már
nem volt az oldalán. Három alak lépett ki a közeli fák árnyékából. Átlépték a
közöttük húzódó kavicsos ösvényt, arcukat bronzmaszk takarta, mindegyiken
kígyó jele.
 Halandó vérei. A Kadmosz-ház. Érte jöttek, új istenükért.
Reccsenésig nyújtogatta nyakát, figyelte, ahogy közelednek. A vadászok
félelemmel vegyes tisztelettel nézték, és ez meglehetősen kedvére volt. Elődje, a
legutóbbi új Árész nem volt méltó a háború istenének köpönyegét viselni.
Kimondhatatlan öröm volt, hogy hét évvel ezelőtt megölte ezt az imposztort, és
születési jogát magának követelte.
A három vadász közül a legmagasabb lépett előre, Belen. Az új isten
szórakozottan figyelte, ahogy a fiatalember az áldozatok holttestéből kirántotta a
nyílvesszőket. Kegyetlen aratás.
Kár, hogy egyetlen életben maradt utódja fattyúnak született. Így nem lehet
Aristos Kadmou a halandó, egykori új isten örököse. Ajka mégis meggörbült,
jóleső érzés volt látni a fiatalembert; valósággal ragyogott a büszkeségtől.
Belen felemelte maszkját, tiszteletteljesen, behódolón fejet hajtott. Az isten
keze mozdult, végigtapogatta a fiatalember arcát. Nagyon hasonlított a saját
arcára. Az évtizedek heges kérge lehámlott az istenről, amikor alászállt; újra
fiatal volt. Örök élete virágjában.
– Szentséges elöljárónk – szólt Belen, és letérdelt. A csípőjén lógó málhából
összegöngyölt bíbor selyemtunikát vett elő, átnyújtotta az új istennek, hogy azt
vegye magára a megviselt égszínkék helyett. – Üdvözlégy közöttünk. Szent neved
tiszteletére és örök hűségünk jeléül ellenségeid vérét ajánljuk fel neked. Azért
jöttünk, hogy életünkkel védelmezzünk téged, amíg eljön az idő, hogy teljes
erődben újjászülethess.
A szavak kavicsként karistolták az új isten torkát.
– És még azon is túl.
– Igenis, istenem – felelte Belen.
Ekkor Belen mögül előlépett a többi vadász. Mindannyian vadászfekete
öltözékben.
Hasonló égszínkék tunikát viselő alakot vonszoltak magukkal.
– Hozzátok ide hozzám! – szólt Belen.
Két fekete terepjáró közeledett az utca felől, lekapcsolt lámpákkal. A pázsiton
át egyenesen hozzájuk hajtottak. A Kadmiták munkához láttak. Ponyvákat
terítettek a Central Park pázsitjára, és rágurították a halott vadászokat. Felásták
a szennyezett földet. Kicserélték az összevérezett füvet. A brutálisan szétszabdalt
tetemeket a mögöttük parkoló másik terepjáró csomagtartójába pakolták.
Tudta, hogy ugyanezt a szertartást ugyanakkor más családok is végrehajtották
a parkban.
A fogoly megint kapálózott, ahogy a vadászok előrevonszolták. Fejjel próbálta
letámadni a hozzá legközelebbi vadászokat, mint valami veszett állat. Elvágták
Achilles-inait, nehogy el tudjon menekülni. Mert képes nagyon, de nagyon
gyorsan futni. Helyes.
A vadászok térdre kényszerítették. Az új isten lenyúlt, letépte a fogoly fejéről a
csuklyát.
Aranyszínű, lángoló szempár nézett rá; a hatalom szikrái nagy haraggal
kavarogtak ebben a tekintetben. Homlokán seb, vér csörgött belőle,
beszennyezve egykor fényes bőrét, tiszta tunikáját.
– Utolsó használható isteni képességedet is elvették tőled -jegyezte meg az új
isten. Azzal megmarkolta az öreg isten barna, göndör haját, hátracsavarta a
fejét, kényszerítette, hogy felnézzen rá.
– Tudom, mi a vágyad, Istengyilkos – szólt az öreg isten az ősi nyelven. – Soha
nem fogod megtalálni.
Csak azt kellett tudnia, hogy nem semmisült meg. Az új isten dühe eufóriaszerű
volt. Borotvaéles pengét illesztett a régi isten puha, halandó húsához.
Az új isten elmosolyodott.
– Csaló. Hírvivő. Csavargó. Tolvaj – szólt az új isten. Aztán a pengét a fogoly
gerincének bordás csontjai közé döfte. – Semmi. Semmi vagy.
Vér tört elő a sebből. Az új isten élvezte a látványt. Valósággal itta a jelenet
minden pillanatát. A régi isten félelmét, fájdalmát, hitetlenkedését, ahogy ereje
elenyészett. Kár, hogy ezt az erőt az új isten nem tudja a sajátjához adni.
– Ez a dolgok rendje, ugye? – szólt az új isten. Lehajolt, végignézte, ahogy az
élet utolsó szikrája is eltűnik a régi isten szeméből. – Apád útja és apád apjának
útja. A régi isteneknek meg kell halniuk, hogy felemelkedhessenek az újak.
A parkban nagy csend volt körülöttük. Nem hallatszott más hang, csak az új
isten fűrészpengéjének súrlódása és a hangos reccsenés, amikor a fejet végül
leválasztotta a testről. Az új isten a magasba emelte Hermész fejét, hogy követői
is láthassák.
A vadászok kéjjel sóhajtottak fel, öklükkel csapkodták mellkasukat. Az új isten
még egy utolsó pillantást vetett a fejre, aztán a legközelebbi ponyvára dobta a
többi testmaradvány közé. Reggelre semmi nyoma nem lesz a nyolc istennek,
akik villámcsapásként jelentek meg a Central Parkban, ahogy azok a vadászok is
nyom nélkül tűnnek el, akik megpróbálták megölni őket, de meghaltak.
Lüktetett körülötte a város, feszítette az épphogy visszatartott káosz. Közelgő
borzalmak dalát dalolta. Megértette ezt a vágyakozást – a szabadság vágyát. El
akart szabadulni.
– Én vagyok a Harag. – Az új isten letérdelt, ujjait a véres sárba mártotta. –
Én vagyok a te parancsnokod. – Ujjait végighúzta arcán.
– Én vagyok neked a dicsőség.
A körülötte lévő vadászok felemelték a maszkjukat, hogy az új istent utánozzák.
Nedves földet kentek lelkes arcukra.
Új korszak közeledett; arra várva, hogy olyan valaki ragadja meg, aki elég
erős ahhoz, hogy meg merje tenni.
– Most pedig lássunk hozzá! – szólt az új isten.
 EGY

ÉDESANYJA EGYSZER AZT MONDTA NEKI, egyetlen módja van annak, hogy valakit
igazán megismerjen az ember: az, ha harcol vele. Lore tapasztalata szerint pedig
a harc csak egyetlen valamit mutat meg: a testnek azt a pontját, amire a másik a
legkevésbé szeretne ütést kapni.
Ellenfele esetében ez a pont egyértelműen a bal mellén lévő új tetoválás volt,
amin még rajta volt a kötés.
Lore maga elé húzta nehéz kesztyűjét, és hagyta, hogy a párnázott bőr újabb
hanyag ütést nyeljen el. Edzőcipője nyikorgóit az olcsó kék szőnyegen, ahogy
egy lépést hátratáncolt. A rögtönzött ringet összetartó ezüstszínű
ragasztószalagok az este lejátszott öt meccs után a nedvességtől és a hőségtől
már kezdtek leválni. Felmordult, amikor sarkával egy ilyen szalagdarabra
taposott.
Arcáról ömlött az izzadság; egy idő után már csak sós ízét érezte. Lore nem
volt hajlandó letörölni verejtékét akkor sem, amikor már csípte a szemét. A
fájdalom jó. Segít figyelni.
Ez – a küzdősport – nem több, mint újabban felvett rossz szokás; olyasmi, ami
Gil halála után hat hónappal megadta neki a vágyott megkönnyebbülést.
Kiverekedte magából a fájdalmat. Eredeti fogadalma, hogy csak ezt az egy
meccset, azonnal elillant, amikor megérezte az adrenalin ismerős löketét.
Egy meccs elég volt ahhoz, hogy megtörje a lélektompító gyászt, hogy
kiszabaduljon belső világából és visszatérjen a testébe. Két meccs elég volt
ahhoz, hogy megszűnjön a mély szívfájdalom. Három meccs már meglepően sok
pénzt hozott.
És most, néhány hét elteltével a tizenötödik meccs pontosan azt adta Lore-nak,
amire aznap este olyan nagyon vágyott: figyelme végre másra terelődött.
Lore azzal nyugtatta magát, hogy bármikor abbahagyhatja. Abbahagyhatja,
amikor majd nem érzi jól magát. Abbahagyhatja, ha a meccsek túl sokat hoznak
felszínre abból, amit eltemetett magában.
 Lore azonban nem tartott ott. Még nem.
A Red Dragon Fine Chinese Food nevű vendéglátóipari egység zsúfolt
pincéjében tikkasztó meleg volt. A kelleténél több test forróságot árasztva
nyomorgott a szőnyegek körül. A tömeg is változott, a bunyósok is váltották
egymást. A nézők alkották a ring nem hivatalos határait. Papírpoharaikat
szorongatva igyekeztek nem kiönteni drága italaikat. Bankjegyek és fogadások
jártak kézről kézre körülötte, míg el nem érték a szervezőt, Frankie-t. Lore
rápillantott; Frankie éppen a következő két meccs tétjeit rendezte. A győztes
kevésbé érdekelte, mint a nyeremény.
A felettük lévő konyhából gőz gomolygott lefelé a lépcsőn, a helyiséget pára
homályosította. Az omlós kung pao csirke illata váltakozott beszáradófélben
levő hányás és kilöttyintett sör bűzével. Minden zárt éjszakai klubban hasonló
volt a helyzet, ahol ezeket a meccseket tartották.
A tömeget ez láthatóan nem zavarta; nekik elég volt ez az illúzió. Frankie
exkluzív listája mostanában sokkal kevésbé tűnt exkluzívnak: modellek, a
művészeti élet szereplői és üzletemberek adogattak körbe kis, fehér porral teli
zacskókat. Legújabban csatlakozott ehhez a társasághoz néhány magániskolás
kamasz is, akik éppen szüleik apátiájának határait tesztelgették.
Ellenfele egy vele egykorú fiú volt; puha, makulátlan bőr, légből kapott
magabiztosság. A fiú felnevetett, mutatóujjával intette magához, őt választotta
Frankie rendelkezésre álló, elérhető bunyósai közül. Lore még az előtt
elhatározta, hogy szétüti ellenfelét, büszkeségének utolsó maradékát is kiverve a
fiúból, mielőtt az baby girlnek nevezte, és részeg csókot dobott felé.
– Hagy találjam ki! – szólt szájvédője mögül a fiú mellkasán húzódó, friss
tetoválást takaró kötés felé biccentve. – Azt varrattad magadra, hogy „Élj,
Nevess, Szeress, igyál reggeltől reggelig!”
A tömeg felnevetett, a fiú összevonta szemöldökét. Kesztyűjét Lore feje felé
lökte, felnyögött az erőlködéstől. A mozdulat, a lagymatag erő védtelenné tette
mellkasát. Lore-nak tiszta célpontja volt, amikor kesztyűjét ellenfele frissen
tetovált bőrére csapta.
A fiú szeme kidülledt, zihált, aztán elakadt a lélegzete. Térde a szőnyegre
roggyant.
– Állj fel – utasította Lore. – Csalódást okozol a barátaidnak.
– Te... te hülye ku...
Öklendezett egy kicsit a szájvédőtől. Lore azon tűnődött, vajon mennyi időbe
telik, míg ellenfele teljesen összeomlik. Megkapta a választ: öt percbe.
– Egészen biztos vagyok abban, hogy nem fogsz így hívni... – mondta
ellenfelét körbejárva – .. .nem fogsz így hívni két vállon vagy négykézláb.
A fiú dühöngve tápászkodott fel. Lore bosszúsan pislogott.
Már nem is olyan vicces, ugye, gondolta Lore.
Gil azt tanácsolta volna, hagyja békén ezt a hülye kölyköt; mert Gil a maga
nem ítélkező, nagyapai hangján mindig sietett emlékeztetni Lore-t, hogy nem
kell minden adódó harcba beleugrania. Mert Gil biztosan utálta volna ezt a
helyzetet, és Lore-t emiatt is bűntudat gyötörte. Csalódást okozott Gilnek.
Lore azonban más módszerekkel is próbálkozott. Egyik sem segített neki
átvészelni a gyász nyomasztó dagályát annyira, mint egy jó bunyó. És most már
nem csak Gil halála volt az, ami elől menedéket keresett; újabb rettegés karistolt
a bőre alatt.
Augusztus volt, ismét eljött a vadászat ideje, a vadászok visszatértek a
városába.
Hiába igyekezett továbblépni, elfelejteni a maga mögött hagyott sötét életet,
egy új, jobb élet napfényébe lépni, tudatának egy része még mindig a lassan telő
napokra volt hangolva. Teste megfeszült, ösztönei élesebbek lettek. Mintha
felkészülne arra, ami be fog következni.
Két hete bukkantak fel az ismerős arcok a városban. Pontosan a ma estére való
felkészülés utolsó műveleteinek idején. A sokk olyan volt, mint a tüdőt ért
tőrdöfés. Minden ismerős arc azt bizonyította, hogy minden reménye, minden
néma könyörgése teljesen hiábavaló volt. Könyörgök, gondolta újra és újra az
elmúlt néhány hónapban, könyörgök, ebben a ciklusban legyen London. Legyen
Tokió.
Legyen bárhol máshol, csak ne New York Cityben.
Lore tudta, hogy ezen az estén nem kellett volna előmerészkednie otthonából;
addig nem, amíg a gyilkolás teljes hévvel folyik. Ha akár csak egyetlen vadász is
felismeri őt, a dinasztiák tagjai már nem csak istenekre vadásznának. Őt is meg
akarnák gyilkolni, le akarnák nyúzni a bőrét.
Lore a szeme sarkából látta, hogy Frankie a zsebórájára néz, és mi-lesz-már
jelzést ad. Dolga volt. Lore sejtése szerint bizonyos helyekre volt hivatalos, el
kellett szórnia megkeresett pénzét.
– Végeztél? – kérdezte Lore.
Úgy tűnik, az alkohol úgy döntött, hogy egyszerre csap le a fiúra. Ügyetlenül
hadonászva, öklét tétován lendítve üldözte Lore-t a ringben és egyre dühösebb
lett, ahogy a tömeg egyre hangosabban nevetett.
Ahogy Lore hirtelen megfordult, hogy elkerüljön egy ütést, nyaklánca
kilendült meze alól. Pedig gondosan bedugta alá. A halvány fényben is
megcsillant a medál. Arany madártoll. Ellenfelének kesztyűje eltalálta. A vékony
láncba akadhatott, mert Lore következő mozdulatára a kapocs elpattant, és a
talizmán hirtelen a földön hevert, a lába előtt.
Lore fogaival kioldotta a kesztyű tépőzáras pántját, és kihúzta belőle a kezét.
Elhajolt ellenfele újabb karlendítése elől, gyorsan felkapta a nyakláncot, és
biztonságba, farmernadrágja hátsó zsebébe helyezte. Ahogy visszahúzta kezére a
kesztyűt, testét a harag újabb hulláma hevítette.
Azt a nyakláncot Giltől kapta.
Lore visszafordult a fiú felé, és tudatosította magában, hogy nem ölheti meg
ellenfelét. A fess kis orrát azonban betörheti.
Ezt a tömeg nagy éljenzése közepette meg is tette.
A fiú arcából fröcskölt a vér, az áldozat hevesen káromkodott.
– Azt hiszem, ideje hazamenned. Lekésed a pizsamaosztást, baby boy –
mondta, és hátrapillantott Frankie-re, hogy lássa, lefújja-e a meccset. – Ami azt
illeti...
Szeme sarkából látta, hogy az ököl felé közeledik, és még épp időben fordult
el, hogy ne a szemét érje az ütés, hanem a fejét, oldalról. A világ előbb
elsötétedett, aztán élénk színekkel robbant, de Lore talpon maradt.
A fiú győztesen kiabált, karját a levegőbe emelte. Orra még mindig vérzett. Az
ellenfél Lore felé vetette magát. Lore rájött, hogy mi történik, de abban a
pillanatban már nem volt több ideje.
Ösztönösen maga elé húzta kesztyűjét, mellkasát védte, de ellenfelének nem
ez volt a célja. Szorosan átfogta Lore nyakát, és ajkát ajkára szorította.
Vakító volt a pánik, úgy robbant Lore bőrén, mint a jég; kizárta saját
tudatából. Képtelen volt gondolkodni. A fiú még szorosabban nyomult testéhez,
ügyetlenül nyalogatta Lore ajkát. A tömeg tombolt körülöttük.
Ekkor valami elpattant Lore lelkében, és a nyomás, amely hetek óta egyre
csak nőtt, dühödt üvöltéssel szabadult fel. Térdét behajlítva keményen felrúgott,
egyenesen a férfi lábai közé. Telibe találta ágyékát. Úgy esett össze, mintha Lore
a torkát vágta volna el. A következő pillanatban üvöltve vetette rá magát.
Lore arra eszmélt, hogy felrántják a padlóról. Még mindig rugdalt és üvöltött.
Kesztyűje csupa vér; a fiú arca felismerhetetlen.
–- Állj le! Állj már le! – rázta meg Big George, Frankie egyik biztonsági őre. –
Édesem, ez az alak nem ér ennyit!
Lore szíve hevesen verte bordáit; annyira gyorsan, hogy alig kapott levegőt.
Teste megremegett, ahogy Big George talpra állította és addig tartotta szorosan,
amíg Lore bólintott neki, hogy jól van. Ezután Big George a szőnyegen
nyöszörgő fiúhoz lépett, cipője orrával többször meglökte. Mozgásra akarta
bírni.
Ahogy Lore fülében alábbhagyott a lüktetés, rájött, hogy a helyiségben néma
csend lett. Csak a fenti konyhából hallatszott némi csattogás, csörömpölés.
Lassú rémület terjedt szét testében, szíve szoros csomóba rándult. Kesztyűje
belsejében ökölbe szorult a keze, annyira, hogy ujjai görcsös fájdalomba
görbültek. Nem csak arról volt szó, hogy megint elvesztette önuralmát.
Visszacsúszott egy olyan korábbi önmagába, amiről azt hitte, hogy évekkel
ezelőtt sikerült kiölnie magából.
Ez nem én vagyok, gondolta, miközben felső ajkáról izzadságot törölgetett.
Már nem.
Nem ebből, nem ennyiből áll az élet.
Lore kétségbeesetten igyekezett megmenteni aznap esti fizetését; próbálta
figyelmen kívül hagyni az undort és a gyűlöletet, amit a földön fekvő, nyöszörgő
mocskos alak iránt érzett; félénk mosollyal nézett körül. Felemelte kezét, majd
vállat vont.
A nézők éljenzéssel jutalmazták, poharukat emelték rá.
– Nem győztél... Csaltál – mondta a fiú. – Ez nem volt fair meccs... Mert
csaltál!
Mindig ez van az ilyen fiúkkal. Amit akkor érzett, az a düh, nem azért van,
mert összedőlt a világ. Nem dőlt össze. Az addigi illúzió dőlt meg, ami elhitette
vele, hogy mindent megérdemel, ráadásul mindent csak puszta létezésével
érdemelt ki.
Lore lerántotta bokszkesztyűjét és a fiú fölé hajolt. A tömeg elcsendesedett,
mohó tekintettel figyeltek, mint az éhes varjak.
– A következő tetkód lehetne az, hogy „Mindig győznék, ha nem veszítenék
folyton” – mondta negédes hangon, és keményen a friss tetoválást fedő gézre
nyomta ezúttal kesztyűdén kezét. A két vállon fekvő ellenfél fájdalmas
kiáltásával egy időben megszólalt a gong, a meccsnek vége lett. Big George
felrántotta a fiút a szőnyegről, és a barátai felé vonszolta.
Lore elindult vissza Frankie-hez. Fiiba volt idejönni ma este. Nem tudta
eldönteni, vajon teste rohanni vagy üvölteni akar.
Már a ring szélére ért, amikor egy férfihang szólalt meg:
– Következő meccs: Aranyhajú a kihívó Gemini ellen.
Lore bosszús pillantást vetett rá, amit a férfi a tőle megszokott, teljesen
nyugodt mosollyal viszonzott. Öt ujját villantotta fel. Lore a fejét ingatta, mire a
férfi hozzátett még hármat. Gyűrött bankjegyek lengtek Lore körül, ahogy a
tömeg sietett megkötni a fogadásokat.
Haza kellett mennie. Tudta, hogy haza kell mennie, mégis...
Lore mind a tíz ujját felmutatta. Frankie rosszallóan nézett rá, mégis intett,
hogy menjen vissza a ringbe. Lore visszahúzta kesztyűjét, és megfordult. Ha az
új ellenfél a fiú egyik barátja, legalább elszórakozhat vele.
Nem az volt.
Lore hátratántorodott. Ellenfele a mennyezeti lámpa fénykorén kívül állt,
nyilvánvalóan szerette a sötétséget. A fiatalember csak annyira lépett elő, hogy a
halvány fény megcsillanjon az arcát elfedő bronzmaszkon.
Lore alig kapott levegőt.
Vadász.
 KETTŐ

EGYETLEN SZÓ VILLANT ÁT A TUDATÁN. FUSS!

Ösztönei azonban mást követeltek, teste pedig hallgatott rá. Védekező állásba
helyezkedett, szája belsejébe harapott, vér ízét érezte. Mintha minden izma,
minden idegszála vibrált volna. Félelem és szenvedély cikázott benne, mint
borostyánban az elektronok.
Idióta vagy, eszement őrült, mondta magának Lore. Kénytelen lesz nagy
közönség előtt megölni ezt a férfit, ha nem talál módot arra, hogy a harcot kint
folytassák, és az utcán vívják meg. Nincs más lehetőség, csak ez a kettő. Lore
elhatározta, hogy nem fog bűzös pincében, ital áztatta szőnyegen meghalni egy
olyan kínai étteremben, ahol még mapo tofut sem szolgálnak fel.
Az ellenfele fölé tornyosult, de Lore igyekezett úgy tenni, mintha nem venne
erről tudomást, mintha egyáltalán nem találná riasztónak. Lore is magas volt, de
ez a férfi legalább húsz centivel magasabb nála. Egyszerű szürke pólója és
melegítőnadrágja legalább két számmal kisebb volt. Öltözéke feszült atletikus
testén. Minden izma tökéletesen kidolgozott; mint azoké a férfiaké, akiknek
ábrázolását apja antik vázáin látta. A bronzszínű álarc dühös csatakiáltást üvöltő
harcos ábrázata.
Az Akhilleusz-ház.
Ó, a nyomorult életbe!
– Nem harcolok gyávákkal, akik nem mutatják az arcukat – jelentette ki
ridegen.
Mély, sűrű, elfojtott nevetéstől morajló hangon jött a válasz:
– Gondoltam.
Azzal levette maszkját, és a ring szélére dobta. A világ többi része mintha
tűzben lobbant volna el.
Halott vagy.
Torkán akadtak, fojtogatták a szavak. A tömeg előretuszkolta Lore-t a
szőnyegen, hiába lépett hátra, hiába küzdött, hogy levegőt kaphasson.
Látóterének szélén sötétbe mosódtak az arcok.
Halottnak kellene lenned, gondolta Lore. Hiszen meghaltál.
– Meglepődtél? – kérdezte a férfi. Remény rezzent hangjában, de tekintete
fürkésző maradt. Ideges.
Castor.
Arca élesebb, határozottabb lett, kifejezetten férfiasabbá vált, ahogy a fiatalság
kerekdedsége eltűnt róla. Megdöbbentően mély lett a hangja.
Lore egy egészen szörnyű pillanatig meg volt győződve arról, hogy csak
álmodik, hogy ez valami élénk álom. Hogy ez ugyanúgy fog végződni, ahogy
mindig, amikor azt álmodta, hogy szülei és a testvérei még életben vannak. Nem
igazán tudta, hogy hányjon vagy zokogjon. Egyre nőtt fejében a nyomás;
teljesen lemerevedett tőle, a feszültség elfojtott minden örömöt, ami a
döbbenetén átszivároghatott volna.
Castor Achilleos azonban nem tűnt el. Nem álom volt. Lore korábbi
meccseinek fájdalmai sem tűntek el, az ütések nyomán még mindig lüktetett a
húsa. Átható pia- és kajaszagban álltak. Minden egyes izzadságcseppet érzett;
érezte, ahogy megjelennek a bőrén, érezte, ahogy végigcsordulnak arcán, hátán.
Ez nem álom volt. Ez a valóság.
Lore azonban még mindig nem volt képes megmozdulni. Képtelen volt
elfordulni Castor arcától.
Igazi.
Életben van.
Amikor végre áttört egy érzés a zsibbadtságon, nem az volt, amire számított.
Düh. Nem vad és elemésztő harag, hanem éles és kegyetlen. Olyan éles és
kegyetlen, amilyenek gyakorlókardjaik voltak.
Castor életben volt, és hagyta, hogy ő hét évig gyászolja.
Lore kesztyűs kezével végigsimított arcán, próbált újra összpontosítani annak
ellenére, hogy úgy érezte, teste bármelyik pillanatban széteshet. Ez igazi
küzdelem. Castor már be is vitte az első ütést. De Castor valaha a legjobb barátja
volt. Ismerte. Pontosan tudta, hogyan vághat vissza neki.
– Miért lennék meglepődve? – sikerült kinyögnie. – Fogalmam sincs, hogy ki
vagy.
Castor arcán bizonytalanság villant, de nyomban eltűnt, amint felvonta
szemöldökét, és halvány, sokat tudó mosolyt küldött ellenfelének. A közelben
férfiak és nők izgatottan suttogtak egymás között.
Nem volt mód arra, hogy egyszerűen, jelenet nélkül ki- küldje, és mindazok
után, ami történt, az sem lehetséges, hogy teljesen sértetlenül kiengedje ebből az
alagsori helyiségből. Lore elfordult, hogy megadja a jelet Frankie-nek. Remélte,
hogy senki nem látja, mennyire zaklatott, hogy a szíve majd' kiugrik
mellkasából.
Megkondult a gong. A tömeg éljenzett. Lore támadóállásba eresztette kezét.
Menj el, gondolta, kesztyűje felett Castort bámulva. Hagyj engem békén!
Az elmúlt hét évben annyi érdeklődést sem mutatott iránta, hogy legalább
kereste volna. Akkor ennek mi értelme volt? Gúnyolni akarja? Rá akarja
kényszeríteni, hogy visszamenjen?
Majd ha a pokol befagy!
– Kérlek, légy kíméletes velem! – mondta Castor, azzal felemelte kezét és
lenézett kölcsönkért bokszkesztyűje egyik szakadására. – Elég régóta nem
edzettem.
Nemcsak hogy életben van, de a terveknek megfelelően nem a harcos
kiképzést, hanem a gyógyítóit végezte el. Élete pontosan úgy alakult, ahogyan
alakulnia kellett. Úgy, hogy Lore nem volt benne, mint zavaró tényező.
És Castor nem kereste. Még akkor sem, amikor neki a legnagyobb szüksége
lett volna rá.
Lore könnyed léptekkel körbejárta a férfit. Hét év telt el, az idő borsötét
tengerként húzódott közöttük.
– Ne aggódj! – jegyezte meg jeges hangon. – Hamar vége lesz.
– Remélem, azért nem túl gyorsan – szólt a férfi, és ajka megint halvány,
fanyar vigyorra húzódott.
Sötét szemében megcsillant a fejük fölött lengő izzók fénye; írisze mintha
szikrákat szórt volna. Orra hosszú és egyenes, annak ellenére, hogy jó
néhányszor eltörött különféle összecsapásokban. Markáns álla tökéletes szöget
alkotott koponyájával, járomcsontja tisztán kirajzolódott feszes bőre alatt.
Lore adta az első ütést. Castor oldalra hajolt, hogy elkerülje. Gyorsabb volt,
mint amilyen gyorsaságra Lore emlékezett, de mozdulatai nem voltak
határozottak. Bár teste erősnek tűnt, Castor gyakorlatlan. Mint egy
berozsdásodott gép, aminek idő kell, hogy újra bejáródjon. Mintha csak Lore
sejtését akarná beigazolni, Castor előrehajolt, a kelleténél messzebbre, ezért
kénytelen volt egyensúlyát korrigálni, nehogy elessen.
– Harcolni jöttél, ugye? – mordult fel Lore. – Engem a mécsesekért fizetnek,
szóval ne pazarold az időmet!
– Almomban sem jutna eszembe – felelte Castor. – Mellesleg, ha szabad
megjegyeznem, még mindig lejjebb engeded a jobb válladat.
Lore elkomorult, de ellenállt az erős késztetésnek, hogy korrigálja tartását.
Már így is kezdték elveszíteni a közönség figyelmét. Az alagsor padlója
megremegett, a tömeg biztató ritmust topogott; így próbálták kikényszeríteni,
hogy gyorsabb ütemre váltson a küzdelem.
Úgy tűnt, Castor jól értelmezte a közönség érzelmeit, vagy már elég italt
fröcsköltek rá, mert hirtelen úgy nézett ki, mint aki nagyon összpontosít. Az
izzólámpák folyamatosan lengtek hosszú láncaikon, változó árnyékokat vetve
rájuk. Castor ki-be mozgott az árnyékos térben, mintha ismerné a titkot, hogyan
legyen maga a sötétség.
Jobbra hajolt, lagymatag ütéssel próbálkozott, bal vállra.
A düh izzó fehérre festette Lore világát. Castor most még annyira sem tisztelte
őt, mint azelőtt. Nem tartotta méltó ellenfélnek. Csak egy viccnek. Enyhe
tréfának.
Lore ököllel ütött a vesére. Ahogy a férfi előregörnyedt, erős bal horgot vitt be
neki. Castor megtántorodott, nem tudta visszanyerni egyensúlyát, térdre rogyott.
Lore újabb ütést készült bevinni neki, ezúttal egyenesen az arcára, de
Castornak volt annyi esze, hogy ezt megakadályozza. Az ütés ereje cikázott
karizmaiban.
– Ha tovább játszadozol velem, meglátod, mi lesz a vége – figyelmeztette
Castort, aki szemébe érő sötét, zilált haján keresztül nézett Lore-ra.
Elefántcsontfehér bőre kipirult a küzdelem hevében. Lore állta a tekintetét.
Álláról verejték csepegett dekoltázsára, teste még a benne dúló vihar hevétől
lüktetett. A csupasz izzók lengő fénye – szinte hipnotikus látványt nyújtva – újra
Castor szemében táncolt. A humor utolsó nyomai úgy hagyták el arcát, mintha
Lore karmolta volna le róla.
Castor előrelendült, egyik karját ellenfele térdei mögé csúsztatta, és egyetlen
határozott mozdulattal megrántotta. Lore az egyik pillanatban még állt, a
következőben már a földön feküdt. Hanyatt. Levegő után kapkodott. A közönség
éljenzett.
Lore felemelte a lábát, hogy ellökje magától a férfit. Ekkor azonban
meghallotta Frankie nyugodt hangját:
– Nincs rúgás!
Rendben.
Lore határozott, gyors mozdulattal balra gurult, egészen a szőnyeg széléig. Ott
talpra ugrott. Megindított egy sorozat ütést Castor felé, de ellenfele ezúttal
készen állt, minden ütést hárított. Lore ruganyosán mozgott, elhajolt, lehúzódott;
magával ragadta a harc ritmusa. Ajka önkéntelenül mosolyra húzódott.
Mozdult valami az alagsorba vezető lépcső tetején; valaki lefelé jött. Az az
egyetlen félrepillantás sokba került Lore-nak. Castor hátrahúzta karját, és
erőteljes gyomrost vitt be.
Lore zihálva próbálta tartani magát. Nem görnyedhet előre. Nem hajolhat be a
dereka. Castor szeme tágra nyílt, szinte aggódott.
– Jól... jól vagy? – szólalt meg.
Lore lehajtotta fejét, egyenesen a férfi mellkasába fejelt. Mintha betonfalba
ütközött volna. Testének minden ízülete megszenvedte; fekete foltok cikáztak
látóterében, de Castor elesett és Lore rázuhant.
Castor úgy fordult, hogy ő legyen felül; vigyázott nehogy testének súlya
összenyomja Lore-t, ahogy a szőnyeghez szorította. Lore örült, hogy Castor
legalább annyira zihál, mint ő.
– Hiszen te meghaltál – sikerült kimondania, miközben igyekezett a
szorításból kiszabadulni.
– Nincs sok időm – mondta, aztán átváltott az ősi nyelvre. – Szükségem van a
segítségedre.
Lore ereiben meghűlt a vér a férfi szavaitól, melyek azon a nyelven
hangzottak el, amit ő oly nagyon igyekezett elfelejteni.
– Valami történik – mondta. A harc annyira felhevítette testét, hogy érintése
szinte égetett. – Nem tudom, kiben bízhatok.
Lore elfordította arcát.
– És mi közöm nekem ehhez? Kiszálltam.
– Tudom, de figyelmeztetnem kell téged... A fenébe is! – lihegte Castor, és a
nyomatékosítás kedvéért megint az ősi nyelven káromkodott. Megmozdult,
odébb gördült, úgy, hogy Lore legyen felül. Lore mintha távolról hallotta volna,
hogy a közönség visszaszámol, a kötelező nyolcat számolják rá. Túl későn jött
rá... Castor hagyta, hogy győzzön.
– Te féleszű idióta! – mordult Lore.
Castor a lépcsőre figyelt, arra az alakra, akit korábban Lore észrevett.
Evander. Castor rokona, mindkettőjük gyerekkori játszótársa.
Vanos egyszerű fekete vadászruhát viselt, szíve fölé tűzve valami aranyszínű
fénylett. Sötét bőre sima, mint a gyöngy, csillogott a párás fülledtségben, a
konyhából áradó gőzben. Nagyon rövidre nyírta a haját, ettől még
hangsúlyosabb lett, milyen átkozottul jóképű. Tekintete élesen villant, jelzett
valamit Castornak.
– Lejárt az idő – jelentette be Castor. Lore nem volt biztos abban, hogy ezt a
meccsre vagy valami másra értette.
– Várj! – szólalt meg Lore, bár maga sem tudta, miért. Castor azonban már
leemelte magáról. A férfi keze egy másodperccel tovább maradt Lore derekán,
de ez egyiküknek sem tűnt fel.
– Keres valamit, de nem tudom, hogy téged keres-e – mondta Castor.
Lore megszédült, amikor megértette, mit jelent ez. Egyetlen ember számított.
Csak egy, aki kereshette. Meg kellett küzdenie a következő lélegzetvételért. Alig
hallott, dobhártyája annyira sistergett, pattogott.
– Lehet, hogy te végeztél az Agonnal, de nem hiszem, hogy az Agon ezt
ugyanígy gondolja, már ha az Agon gondolkodni tud. Légy óvatos! – Feszült,
célzatos tekintettel hajolt közelebb és Lore fülébe súgta: – Még mindig úgy
küzdesz, mint egy Fúria.
Castor elhúzódott, meghajolt, szenvtelenül tűrte a tömeg pfujolását, és
elfogadta a piros papírpoharat, amit valaki felé nyújtott. Átnyomakodott a
közönségen, egyenesen a lépcső felé indult. Amikor felért hozzá, Evander
megragadta a karját, együtt tűntek el a gőzös konyhában.
Valaki megfogta Lore csuklóját, próbálta felemelni a kezét, de Lore ekkor már
mozgásban volt, utat tört magának a tömegben.
Mit művelsz? – üvöltött rá a tudata. Hagy menjenek!
A lépcsőnél beleütközött valakibe; olyan erővel, hogy a férfi a közeli falnak
csapódott. Lore megpördült, egy fél bocsánatkérés már kiszaladt a száján,
amikor meglátta, ki az.
A francba!
A férfi bőre csontfehér volt, sötét szeme szinte komikusán tágra nyílt, ahogy
egymásra néztek. Élesen felnyírt hipszter frizura. Vékony alkat, testhezálló
farmer. Fonott lószőr nyaklánc.
Miles.
Ez egyszerűen hihetetlen, gondolta Lore. Hogy a bánatba lett ez az este még
rosszabb, mint amilyen volt?
– Várj itt! – adta ki az utasítást Lore.
A férfi döbbenten bólintott. A következő pillanatban Lore felrohant a lépcsőn,
be a konyhába, átnyomult az ingerült szakácsok tömegén és a gőzfátyolon,
megtalálta a használaton kívüli vészkijáratot és kirohant a sötét utcára.
A levegő vörösen izzott, még látta a nagy sebességgel távolodó terepjáró hátsó
lámpáit. Piros papírpohár gurult lába felé, oldalán valami sötét folt.
Tinta.
Az ajtó feletti halvány biztonsági fény felé fordította, és próbálta értelmezni az
egyenetlen vonásokkal írt betűket. Pulzusa halántéktájon vadul dobogott.
Apodidraskinda.
Gyerekjáték. Bújócska.
Kihívás. Találj meg!
Lore a közeli szemetesbe dobta a poharat és továbbment.
 HÁROM

MIRE VISSZAÉRT A PINCÉBE, teste már nem volt annyira felhevült. Nem látta Milest,
ahogy átvágott a tömegen Frankié felé, hogy elhozza hátizsákját és felvegye a
pénzt, amit az éjszakai meccsekért kapott. Csak fél füllel hallotta, hol lesz a
következő heti mérkőzés. Megszámolta a bankjegyeket, biztos akart lenni abban,
hogy Frankie nem veri át, és igyekezett nem gondolni arra, hogy erei vadul
lüktetnek.
Keres valamit, de nem tudom, hogy téged keres-e.
Megborzongott. Megrázta a fejét, kizárta Castor hangját és arcának emlékét
tudatából, hogy fel tudjon készülni arra, ami következik.
Miles odakint várta. Mire Lore visszaért az utcára, Miles alig kapott levegőt;
vagy a fel-alá járkálástól, vagy azért, mert próbálgatta, mit fog mondani neki,
vagy mindkettő miatt. Mozdulatlanná merevedett, amikor a lány kilépett az
ajtón; úgy tett, mintha egész idő alatt a telefonját nézegette volna.
Akármire számított is Lore, nyilván nem az volt, hogy:
– Lenne kedved enni valamit a Martha's-ban?
Lore tétovázott. Haza akart menni, lezuhanyozni és hat napot aludni
egyhuzamban, amíg ez az undorító vadászat véget nem ér, és elkezdődik a
következő hétéves ciklus. Miles azonban nyugtatóan hatott rá.
– Persze – felelte erőltetett közömbösséggel. Még mindig úgy érezte, mintha
villámok cikáznának a bőre alatt. – Jól hangzik.
Miles összevonta a szemöldökét.
– Most te fizetsz.
– Igazán? – kérdezte, és elengedte magát, hagyta, hogy visszasodródjon a
mindennapok ritmusába. – Vagy rebegtessem a szempilláimat, hogy a ház
vendégei legyünk?
– Volt az életedben akár egyetlen olyan pillanat is, amikor ez működött? –
kérdezte Miles őszinte kíváncsisággal.
– Már elnézést... de én imádnivalóan meggyőző vagyok.
 Megrebegtette szempilláit, de az arca fájt a kapott ütésektől, és valószínűleg a
duzzanat sem segített.
Miles ajka megmozdult, mondani akart még valamit, de meggondolta magát.
– Mi az? – kérdezte Lore.
– Semmi, semmi – felelte Miles, és felnézett a felhős égre. – Menjünk, mielőtt
ránk szakad az ég. Kettőnk közül amúgy is csak egyikünknek kellene most
zuhanyozni.
A levegő valósággal csöpögött a nyirkosságtól, a másnap reggeli szállításra
váró bezsákolt szemét bűzölgött a közelben. Taxi suhant el mellettük,
csatornavizet fröcskölt szét. Napok óta szakadatlanul esett az eső, és Lore tudta,
hogy még nincs vége.
– A lo mein tészta és a testszag legfinomabb keverékétől illatozom – mondta
Lore. – Tőled persze nem lehet elvárni, hogy ízlésed legyen.
Ez természetesen egyáltalán nem volt igaz. Miles műalkotásnak tekintette a
testét és úgy is kezelte; hagyta, hogy az beszéljen helyette, kifejezze hangulatát,
érdeklődését, és azt is, hogy kiket hordoz a szívében. Bőrét tetoválások
díszítették. Rengeteg. Gyönyörű virágok és indák fonódtak össze felsőtestén;
arcok modern művészeti ábrázolásban, amelyeket ő maga tervezett; hegyek,
szemek és csíkokból alkotott formák, amiknek jelentését csak ő ismerte. Lore a
nyakán lévő egyszerű, koreai betűkkel írt tetoválásokat szerette a legjobban, a
mögöttes történet miatt. A nagymamája mondta ezt neki, amikor vasárnaponként
felhívta őt és a szüleit otthon, Floridában: Minden napfelkeltével jobban
szeretlek. Amikor Miles megmutatta neki, leszidta, hogy újabb tetoválást
varratott magára; megnyalta az ujját, és úgy tett, mintha megpróbálná letörölni a
tintát, de azon az éjszakán valósággal ragyogott a büszkeségtől.
Elsétáltak a Canal Street-i metróállomásig, hogy felszállja- nak a 125. utcához
vivő A jelű vonatra. Lore már félúton járt a lépcsőn, amikor meghallotta a
közeledő vonatot, és érezte, hogy az állomáson végigsuhan a légáramlat.
Futásnak eredt. Hátsó zsebéből előkapta metrókártyáját, végigcsúsztatta a
leolvasón. Miles sosem készítette elő időben; felmordult, a pénztárcájában
matatott.
– Várj, ne... – Miles újra lehúzta a kártyáját, de hibaüzenetet kapott.
Hajnali fél négy volt, a metró munkaidőn kívül ritkábban járt, így a szerelvény
tele volt. Sikerült elkapnia a csukódó ajtót, megtartania addig, amíg Miles
átugrott a kapun.
Amint a szerelvény meglódult, Miles megveregette Lore vállát.
– Martha's – mondta Lore. – Éhes vagyok.
 – Taxi. Könnyű.
– Pénz. Pocsékolás.
A Columbus Circle-nél sokan leszálltak, két hely felszabadult előttük. Miles
leült, rögtön elővette a telefonját. Lore mély levegőt vett, miközben a homlokát
dörzsölte. Mozdulatlanul ült, csak a gondolatai kavarogtak.
Keres valamit, de nem tudom, hogy téged keres-e.
Lore-t nyugtalanította, hogy vadászok jelentek meg a városban. Tudta, félnie
kell attól, hogy Aristos Kadmou – vagy isten alakban akárki is lett – megtalálja
őt. Most még óvatosabbnak kellene lennie, még aznap elhagyni a várost, minél
messzebb kerülni a harcoktól és tőle. Mindannyiuktól.
De legfőbb érzése nem a rémület volt. Lore pontosan tudta, hogy el tud
rejtőzni, mert az elmúlt három évben ez mindig sikerült. Most azonban
nyugtalanság lett úrrá a testén, amit sehogy sem tudott csillapítani; nemkívánatos
szorítás jelentkezett mellkasában, valahányszor eszébe jutott Castor arca.
Életben van, gondolta, és még mindig szédítő kábulat fogta el ettől a
gondolattól.
Miles méltatlankodva felhorkant mellette. Lore épp időben pillantott rá, hogy
lássa, az egyik társkereső alkalmazást zárta be épp.
– Mi van azzal a sráccal, akivel pénteken randiztál? – kérdezte Lore. Örült,
hogy valamivel elterelheti a figyelmét. – Szerintem lehetett volna belőle valami.
Hogy is hívták? Nick?
– Noah – felelte Miles. Lehunyta szemét, mély lélegzetet vett, mintha erőt
akarna gyűjteni. – Elmentem a lakására, és megismerkedtem mind a négy
aranyhörcsögével.
Lore felé fordult.
– Ezt nem mondod komolyan.
– A first ladykről nevezte el őket – folytatta Miles fájdalmas hangon. – Jackie-
n kalap volt. Körömlakkal keményített filcből. És meg kellett etetnem őket apró
salátacsíkokkal. Salátával, Lore. Salátával.
– Ne is mondj többet! Tudod, tarthatnál egy kis szünetet a randizásban.
– Te pedig megpróbálkozhatnál vele – jegyezte meg Miles. Mocorgott az
ülésen. – Ezt sosem kérdeztem eddig, mert nem akartam kíváncsiskodni...
– De... ? – kérdezett rá Lore.
– De... az a srác ma, és ahogy reagáltál rá...
Lore keze megfeszült a hátizsák pántján.
– Szerinted hogyan kellett volna viselkednem, amikor úgy rám támadt?
Megérdemelte, hogy egy kicsit átrendeződjön az arca. Talán máskor kétszer is
meggondolja, hogy ilyesmit tegyen egy lánnyal.
– Ó, az nem kétséges. Ő határozottan megérdemelte – mondta Miles
meglehetősen gyorsan. – Valószínűleg még legalább harminc másodpercet
megérdemelt volna. Ami azt illeti, én a másikról beszéltem.
– A másik – ismételte Lore. Szíve nagyot dobbant.
– Az a pasi, aki úgy nézett ki, mintha kamaszkori fantáziáim pasijaiból
gyúrták volna össze – pontosított Miles előzékenyen.
Castor hangja még ott csengett a fülében. Még mindig úgy harcolsz, mint egy
Fúria.
– Mi van vele? – kérdezte Lore.
– Úgy tűnt, mintha ismernéd – felelte Miles.
– Nem ismerem – mondta éles hangon. Már nem.
Hogy elejét vegye a további kérdéseknek, fejét Miles vállára hajtotta, hagyta,
hogy a szerelvény kerekeinek egyenletes kattogása elringassa, megnyugtassa. És
aznap éjjel először mély levegőt tudott venni.
A metró a 125. utca felé vitte őket, minden megálláskor és induláskor
ritmikusan megrándulva. Szemét azonban nem merte behunyni, mert attól félt,
hogy Castor gyönyörű, reményteljes arcát fogja látni, és újra felbukkannak az
emlékei arról a világról, amit maga mögött hagyott.

A belvárosban nyugalom volt, amikor végre kiléptek a metróból, és elindultak a

Martha's Diner felé.
Harlem idegen földnek tűnt, amikor Lore beköltözött Gil hangulatos barna
téglás 120. utcai házába; az ő családja mindig is a Hell's Kitchen, más néven
Clinton vagy Midtown West negyedben, Manhattanben élt, és nem volt oka a 96.
utcánál északabbra menni. Családja azonban akkor már négy éve halott volt, ő
pedig ennek az időnek nagy részét külföldön töltötte. Olyan érzés volt
visszajönni a városba, mint amikor az embernek olyan régi ruhákat adnak,
amiket korábban ő ajándékozott el. Semmi sem illett rá, sehová sem illeszkedett
be. Minden ugyanolyan volt, és mégis valahogy más.
Lore azonban nagyra értékelte az ezt követő három évet, egészen addig a hat
hónappal ezelőtti végzetes pillanatig, amikor Gil meghalt. Az úton ment át
éppen, és elütötte egy autó. Egy közönséges autó. Éppen neki kellett így
meghalnia! Első gondolata az volt, hogy összepakol és elköltözik, de kiderült,
hogy ez nem is olyan egyszerű. Gil őt jelölte meg örököséül. Rá hagyta a házat
és mindent, ami benne van.
Lore pillanatok alatt eladhatta volna, és bárhová elköltözhetett volna. Miles
meg tudott volna lenni valahogy, még ha a városban nehéz is új lakóhelyet
találni. Ám valahányszor komolyan elgondolkodott ezen, úgy érezte, az utcák
köré tekerednek. Az ismerős kirakatok, a két ajtóval odébb, a lépcsőházban
játszó gyerekek, Mrs. Marks, aki minden hétfőn reggel pontosan tíz órakor
slaggal mossa le a járdát... Ezek a megszokott dolgok megnyugtatóan hatottak
rá. Ez gyógyította, ettől múlt el az az érzése, hogy összeroppan a sokk és a gyász
súlya alatt.
Lore tehát nem költözött el. Nyomasztó zsúfoltsága és bonyolultsága ellenére
mindig is ez a város volt az otthona. Megértette New York nehéz természetét, és
hálás volt, hogy a város saját személyiséget adott neki, mert élete legsötétebb
pillanataiban ez a rugalmasság, csak ez mentette meg.
Bizonyos értelemben úgy érezte, hogy az új lakókörnyezete választotta őt,
nem pedig fordítva, és azt akarta, hogy valahol szükség legyen rá. És tényleg...
New York ilyen. Mindig van beleszólása az ember életébe, és ha az ember
türelmes, elvezeti oda, ahová el kell jutnia.
Hajnali négy óra volt, ráadásul augusztus, de Lore nem lepődött meg, hogy
rajtuk kívül még valaki étkezik a Martha's Diner egy másik asztalánál.
– Üdvözlöm, Herrera úr! – szólította meg a másik vendéget, és cipője talpát a
kopott lábtörlőbe törölte.
– Helló, Lauren Pertho! – felelte az éppen reggelijét fogyasztó Mr. Herrera teli
szájjal.
Lore évek óta használta már ezt a nevet, de időnként még mindig váratlanul
érte, ha így szólították.
– Hogy vagy, Mel?
– Legalább sikerült megállnom pia nélkül – nézett fel Mel a pultból, ahol a
kasszát számolta. – Mindketten a szokásosat kéritek? Elvitelre?
– Szokásaink rabjai vagyunk – erősítette meg Miles. – Van koffeinmentes
kávéd?
– Mindjárt főzök. Tejszínhabot?
Miles ízlése olyan volt, mint egy gyereké, aki minden étkezéshez megköveteli
a desszertet.
– Csokoládéöntet?
– Az is lesz, drágám – mondta Mel, azzal eltűnt a konyhában, és nekilátott,
hogy elkészítse a rendelést. Triple Lumberjack tál Lore-nak, csokis Mickey egér
palacsinta extra tejszínhabbal és juharsziruppal Milesnak.
 – Mi az? – szólalt meg Miles. – Semmi kommentár? Semmi vicc arról, hogy
mennyi cukrot zabálok?
Eltelt egy hosszú pillanat, mire Lore rájött, hogy hozzá beszél. A padló egy
pontját bámulta éppen. Felnézett.
– Már attól is megfájdul a hasam, ha csak nézlek – mondta, azzal az egyik
műbőr kárpitú boksz oldalához támasztotta hátát. Pulzusa hirtelen felgyorsult,
mintha rajtakapták volna valamin, amit nem lett volna szabad megtennie.
Miles egy pillanatig csak bámulta, de ugyanolyan könnyed hangon szólalt
meg:
– Ez elég erős kijelentés olyasvalakitől, aki három ember helyett eszik.
– Egészséges étvágy, egészséges lány – jegyezte meg Mr. Herrera, miközben
rendezte a számlát.
– Pontosan – mondta Lore, és minden erejével igyekezett a férfira
koncentrálni. – Hogy van az én gyönyörű Bo cicám?
Bo, a Bodega Macska két éve bukkant fel, Mr. Herrera boltját saját területének
nyilvánította, és attól kezdve el sem ment onnan. Amikor Lore először látta, azt
hitte, hogy valami nagyra nőtt patkány, és komolyan elgondolkodott, vajon az
állat nem az alvilágból mászott-e elő. Manapság azonban a kedvenc vasárnap
késő délelőtti foglalatossága az volt, hogy a bolt előtti pádon ülve megosztja a
bagelhez kapott lazacot az ő mogorva, négylábú cimborájával.
– Felzabált tizenkét csokoládét, az árura hányt és tönkretett egy egész polcnyi
papírtörlőt – felelte Mr. Herrera, azzal elindult az ajtó felé. – És most el kell
vinnem ezt a démont az állatorvoshoz.
– Vigyázzak addig a boltra? – kérdezte Lore. Élvezettel boltoskodott,
különösen miután lecsengett a reggeli kávé-csúcsforgalom, és leülhetett olvasni
egészen addig, amíg meg nem érkeztek az ebédelni vágyók, hogy megtizedeljék
az előre elkészített szendvics- és sushikészleteket.
– Köszönöm, most nem – felelte Mr. Herrera. – Itt van az unokaöcsém.
Szeretnél vele megismerkedni? Talán egy évvel fiatalabb nálad. Nagyon okos
fiú...
– Tud mosni? – kérdezte Miles teljesen komolyan. – Főzni? Lore-nak
szüksége van valakire, aki segít pótolni az életében a fontos készségek terén
fennálló hiányosságokat.
Mr. Herrera felnevetett és legyintett. Elindult kinyitni a boltját.
Lore nem igazán tudta, miért ajánlotta fel a segítségét, hiszen tudta, nagyon
valószínű, hogy ő ma elhagyja a várost. Castor jelenlétének és
figyelmeztetésének hatására azonnal menekülnie kellett volna, akár üres kézzel
is.
Megdörzsölte a karját azon a helyen, ahol Castor megragadta, és meglepődött,
hogy bár egész testében borzongott, mégis meleg volt a bőre. Egyszerűen nem
számított... rá. Éppen rá. Az egészre. Az az ismerős lágy tekintet. A sudár termet.
Az az erős test...
Ahogy rámosolygott.
– Lore... Lore – szólította Miles újra, már hangosabban.
Lore megint felnézett.
– Mi az?
– Azt kérdeztem, hogy a pénzről van-e szó.
Lore zavartan bámult rá.
– Mi van a pénzzel?
Miles rápillantott.
– Ha a pénz a gond, akkor mostantól fizethetem a lakbéredet. De azt hittem,
Gilbert pénzt is hagyott rád...
Gil, végtelen kedvességéhez és a meglepetések iránti rajongásához hűen
mindkét „tiszteletbeli unokájára” bőkezű pénzbeli örökséget is hagyott, de Lore
még nem nyúlt hozzá ehhez a pénzhez, illetve egy kisebb összeget vett ki,
amiből apróbb karbantartási munkákat végeztetett a házon. Úgy érezte, nincs
joga másra használni.
– Az Gil pénze – mondta Lore.
Miles mintha megértette volna.
– Vállalhatnál részmunkaidős barista állást, mint a többi hozzád hasonló lány.
Ez afféle rítus az átmeneti időszakokra. Kérhetnél pénzt az önvédelmi
tanfolyamokért is.
Lore a fejét ingatta, érzéseinek és gondolatainak fáradt hálózatát próbálta
összpontosítani a beszélgetés egyszerű szálára.
– Nem fogok pénzt kérni senkitől, aki meg akarja tanulni, hogyan védje meg
magát – felelte Lore halkan. A 125. utcai edzőterem tulajdonosa megengedte
neki, hogy használja néhány felszerelését, amikor túl hideg volt ahhoz, hogy kint
fusson. Cserébe ingyenes órákat kellett tartania, és ez több mint elég volt neki. –
És ez nem a pénzről szól.
– Biztos? Mert már egy éve ugyanazt a három undorító simítózáras zacsit
használod – jegyezte meg Miles.
Lore felemelte mutatóujját.
– Egyáltalán nem undorítóak, mert minden egyes használat után kimosom
őket. Te mit teszel a környezet védelméért?
 Miles összevonta a szemöldökét. Azon a nyáron a városi önkormányzatnál
volt gyakornok, és fenntartható városfejlesztést tanult a Columbia Egyetemen.
– Ne is válaszolj erre – mondta Lore.
Miles azt csinálta, amit Lore nagyon utált. Várta, hogy beszéljen, és közben
rendkívül együttérzőnek és megértőnek mutatkozott.
– Ráadásul van munkám – folytatta Lore. – Én vagyok a mindenes.
Emlékszel?
Lore eredetileg Gil bentlakó gondozója volt. Afféle házvezetőnő. Szerepe
azonban lassan más teendőkre is kiterjedt, miután egyszer kicserélte az elemeket
a füstérzékelőkben... és ez mindent elmondott az épületük technikai
színvonaláról.
– Jut eszembe, Mindenes, fel tudnál jönni és megjavítani az ablakomat, mielőtt
beáll a zimankós tél?
Lore elkomorult, és hátrasimította esőtől begöndörödött ha- ját.
– Oké, egy kicsit a pénz is benne van – ismerte el –, de nem csak arról szól.
– Gillel kapcsolatos dolgokról? – kérdezte Miles.
Lore előhúzta a nyakláncot a zsebéből, alaposan megvizsgálta az aranylánc
szakadásának helyét. Furcsa érzés volt, hogy nincs a nyakán. Gil ajándéka.
Három éve kapta tőle, az első születésnapján, miután visszatért a városba, és
azóta csak egyszer vette le.
A szárnyról lehullott toll nem elveszett, mondta Gil, hanem szabad.
Erre emlékeztette az a nyaklánc, és arra, hogy mit nyert, amikor vállalta, hogy
Gilnek dolgozik. Minden nap. Az volt a munkája, hogy gondoskodjon Gilről,
segítse a mindennapi feladatokban, miután a férfi súlyos esése után világossá
vált, hogy nem élhet egyedül, felügyelet nélkül. De Gil sokkal többet tett érte
annál, mint hogy kifizette a bérét. Barátja, mentora volt, és arra emlékeztette,
hogy nem minden férfi olyan durva és kegyetlen, mint azok, akiknek a
társaságában felnőtt.
– Már eltelt néhány hónap... – szólalt meg Miles.
– Hat – vágta rá Lore éles hangon.
– Hat – bólintott Miles. – Nem sokat beszélünk róla...
Lore szólni akart, ellenkezni, de a férfi felemelte a kezét.
– Csak annyit akarok mondani, hogy itt vagyok, és mindig szívesen
beszélgetek róla. Bármikor.
– Én nem. – Gil azt mondta neki, hogy néha muszáj ellökni magunktól a rossz
dolgokat, hogy végleg békén hagyjanak. Egy napon az elvesztése már nem fog
olyan nagyon fájni.
 – Tudod... – szólt Miles ismerős hangon.
– Nem érdekel semmiféle iskola – mondta Lore már vagy századszorra. – De
úgy tűnik, neked sem tetszik az ötlet.
– Nem feltétlenül kell szeretni valamit, amire szükséged van
– mutatott rá Miles.
– Nem feltétlenül kell olyasmit csinálnod, amit nem szeretsz
– vágott vissza Lore.
Miles felsóhajtott, orrán át fújta ki a levegőt. – Azt hiszem... bármi is történt
veled, ideje elgondolkodnod a jövődről, különben a múlt mindig vissza fog
tartani.
Lore nyelt egy nagyot, de képtelen volt megszabadulni a torokszorító érzéstől.
– Egyáltalán honnan tudtad meg, hogy a ringben vagyok? Követtél engem,
vagy mi?
– Tegnap este egy iskolatársammal voltam a városban és beszélgettünk...
Említette, hogy van egy szuper őrült, szuper- titkos bokszmeccs-sorozat, és
mondta, hogy van egy lány, akinek a szeme külső sarkától az álláig heg húzódik,
mire én azt mondtam, hogy hű, ez úgy hangzik, mintha az én régi barátom, Lore
lenne az...
Lore ösztönösen a vállához dörzsölte arcának azt az oldalát. A heg vékony
volt, de az idő múlása sem halványította el.
– Ugye nem a barátod volt az, akit megvertem? Csak hogy tudjam.
– Nem. De még sosem voltam ennyire döbbent és rémült egyszerre.
Miles telefonja éles hangon megcsörrent. Mindketten összerezzentek.
– Ez az ébresztőd? – kérdezte Lore, kezét hosszasan mellkasára szorítva.
Évekig laktak ugyanabban a házban, de ehhez hasonlót még nem hallott.
– Olyasmi – felelte, és fogadta a hívást. – Anya, hogyhogy ébren vagy?
Hajnali négy óra van... Nem, egyáltalán nem kell kinyomtatnod azokat az
űrlapokat most... Írd fel valahová, hogy normális időpontban nyomtasd ki, és...
Nem, nyugodtan feküdj vissza... Ha nem lettem volna ébren, felébresztettél
volna... Anya, feküdj vissza!
Mrs. Yoon telefonból kihallatszó hangjában annyi energia volt, amennyinek
senkiben sem kellene lennie ilyen korai órán. Lore figyelte, ahogy Miles
lehunyja a szemét, és mélyeket lélegzik, hogy türelmes tudjon maradni.
– Jól van! Értem. Ellenőrizted az összes vezetéket, ugye? Megnézted, hogy
egyik sem lazult ki?
Miles bocsánatkérő pillantásokat küldött Lore felé, de a lány egyáltalán nem
neheztelt. Sőt, egészen kedves gesztusnak tartotta. Ha mást nem is, de
lehetőséget adott neki arra, hogy megpróbálja elképzelni Milest floridai
pálmafák és világos pasztellszínek között goth gyerekként felnőni. Egyke volt,
és néha, mint most is, ez nagyon látszott rajta.
Miles megint mély levegőt vett
– Egyáltalán bekapcsoltad a nyomtatót? A gombnak világítania kellene.
Lore hallotta Mrs. Yoon félénk nevetését, és szeretetteljes hangját:
– Köszönöm, Michael.
Miles elkeseredésében arcához szorította kezét. Talán a kérdésétől, talán azért,
mert anyja a keresztnevén szólította, amit csak a családja használt. Koreaiul és
angolul is mondta neki, hogy szereti, azzal letette a telefont.
– Lecseréltette velem a csengőhangot, amikor múlt hónapban hazamentem –
magyarázta Miles. – Szerinte azért nem vettem fel, amikor hívott, mert a régi
csengőhang túl halk volt. Most pedig már bűntudatom van; nem hiszem, hogy
valaha is változtatni tudnék rajta.
Lore elmosolyodott, és még akkor is mosolygott, amikor mellkasa mélyén
valami összerándult. Az ember sosem hiányolja az ilyen hívásokat, amíg meg
nem szűnnek.
– Csak hallani akarja a hangodat.
Azt akarja, hogy emlékezz rá, gondolta Lore. Gondolatai elkalandoztak,
hirtelen mintha elszakadt volna a világtól. Minden sötétbe borult, csak Castor
arcát látta, és azt, ahogy az arcot árnyak simogatják.
– Hé! – szólt rá Miles. – Jól vagy?
– Jól vagyok. Semmi baj – bizonygatta Lore.
Jól kell lennie. Castorért. Önmagáért.
Gilért.
– Mehetünk? – kérdezte, miután Mel visszaért a konyhából a rendelésükkel.
– Ígérd meg, hogy nem lesz semmi bajod – szólt Miles, és elkapta Lore kezét.
Nem sokáig tarthatta. – Nem érdekel, ha tovább kell bokszolnod, csak nem
akarom látni, hogy szenvedsz.
Ahhoz már túl késő, gondolta Lore.

Reggelijüket és kávéjukat szorongatva kiléptek az utca félhomályába. A vihar

finom ködpárává oszlott. New York City a világ azon kevés városa közé
tartozott, amely eső után még koszosabbnak látszott, de Lore imádta.
Hazafelé menet Lore elhatározta, elmondja Milesnak, hogy a következő
néhány napra elutazik, akkor is, ha ez azt jelenti, hogy busszal kell mennie, és
sátorban kell aludnia az erdőben, ahol senki sem találja meg.
Abban a pillanatban azonban semmi sem hangzott olyan jól, mint a vasárnap
délelőtt hátralévő részét ágyban tölteni. Egymásba karolva haladtak álmos kis
utcájukban; Miles valami dalt dúdolt, amit Lore nem ismert fel. Megpróbált nem
gondolkodni, nem gondolni semmire.
Egy háztömbnyire voltak a házuktól, amikor Miles hirtelen megtorpant és egy
lépést hátrált.
– Mi az? – kérdezte Lore.
Miles közelebb húzódott a Martin's Deli falához. Ebből az üzletből ki volt
tiltva Lore, mert panaszkodni mert a szégyenletes állagú, áporodott bagelre. Az
üzlet falán Miles ujjai valami sötét, elkenődött folthoz értek. Lore rémülten
rántotta hátra.
– Oké, azt hiszem, át kell ismételnünk New York szabályait. Első számú
szabály: a Times Square-en soha senkitől ne fogadj el semmit; második szabály:
ne nyúlj a földre vagy falakra kenődött ismeretlen anyaghoz, mert...
– Szerintem ez vér – vágott a szavába Miles.
Lore gyorsan elhúzta a kezét.
Miles hirtelen megfordult, a járdát szemlélte.
– A fenébe! Nagyon sok vér...
Valóban. Lore a betonra fröccsenő cseppeket esőnek hitte, most már azonban,
hogy igazán eleredt az eső, látta, hogy az ereszcsatornán vér folyik.
Miles körülnézett, kereste a vérző személyt. Lore a kezébe nyomta a reggelijét
és a kávéját, aztán az egyik kezével megragadta Miles hátán az inget, a másikkal
pedig elővette a kulcstartóján lógó bicskáját.
– Maradj mögöttem!
Olyan volt, mintha sebesült zsákmányt követne. Az áldozat mintha tántorgott
volna, ahol megtámaszkodott, nyomokat hagyott: utcai lámpa, oszlop, parkoló
autó. Lore egyre növekvő félelemmel döbbent rá, hogy a barna homokkővel
burkolt ház felé haladnak.
Egyre erősebben szorította tompa pengéjű kését, ahogy a lakása felé
közeledtek. A véres nyomok az ajtó és a vidám virágcserepek felé kanyarodtak,
amiket még Gil rakott a bejárat elé.
Miles felszisszent. Lore követte tekintetét.
Az üres kukák mellett, hátát a régi barna köves ház lépcsőjének támasztva egy
nő ült. Égszínkék köntösét teljesen átáztatta az eső.
Lore érezte, hogy a levegő besűrűsödik körülötte, sistereg, mint egy
villámcsapás előtti pillanatban.
– Mutassa a kezét – szólt Lore elfojtott hangon, és szánalmas pengéjét
magasabbra emelte.
Az istennő szeme olyan színű volt, mint az áldozati füst, íriszében arany
pöttyök izzottak, sodródtak, mint égő pernye a szélben. Az elfojtott isteni erő
egyetlen jele.
Szürke szemű istennőnek nevezték, de Lore már tudta, hogy nem a szeme
színe miatt kapta ezt a nevet. Hanem azért, mert amikor ránéz valakire, ahogyan
most Lore-ra szegezte szemeit... feltárul valódi kora. Háborúk, civilizációk,
szörnyek, halál, fejlődés, felfedezések... ez a szempár évezredeket szemlélt
végig; úgy nézte az eseményeket, ahogy Lore azt nézi meg, hogy mennyi az idő.
Az istennő arcán tűz-arany fürtök húzódtak, mint derék viadalokban
kiérdemelt harci hegek. Kiérdemelt hegek. Zilált megjelenésében is
nyugtalanítóan hibátlannak látszott. Vonásai határozottak, tökéletesen
szimmetrikusak.
Az istennő hátradőlt, jobb tenyerét elhúzta bal csípőjéről. Keze az ölébe hullt,
hosszú, elegáns ujjai karmokként görbültek be.
Nem volt semmi a kezében, de tenyerét beborította a vér.
Lore csak bámult, alig volt tudatában, hogy leengedte a kezét.
Az istennő előrehajolt, amitől az oldalán lévő sebből hevesen ömleni kezdett a
vér. A seb túl nagy és szabálytalan szélű volt ahhoz, hogy nyílvessző vagy golyó
okozhatta volna. Ezek szerint penge volt. Olyan seb, amit alaposan kiképzett
harcos ejthetett.
Gondolatai teljesen logikusak voltak, de Lore úgy érezte, mintha álmodna.
– Tudták, hova fogsz érkezni – hebegte Lore. – Nem volt
szerencsés az alászállás?
– Adj nékem segedelmet!
Lore összerezzent. Félholt volt ugyan, de az istennő minden egyes szava úgy
csengett, mint a pajzsra csapó kardpenge. Lore idegeiben vibrált a hang,
tarkóján, hátán, egész testén felállt a szőr. Nagyon régen hallotta az ősi nyelv
ilyen tiszta, eredeti formáját. Hosszú pillanatba telt, mire le tudta fordítani.
Aztán halk, suttogó hangon azt kérdezte:
– Mit mondtál?
Az istennő tekintete már a távolba révedt, szeme fénye rohamosan fakult.
Ahogy kezét újra a sebre nyomta, arcán nem félelem látszott, csak keserű
hitetlenkedés. És harag. Amikor újra megszólalt, szavai nehezen hagyták el
ajkát, de a parancs mintha Lore lelkében visszhangzott volna.
– Segíts... rajtam... halandó!
Aztán a szürke szemű Athéné a betonjárdára rogyott, és elvesztette eszméletét.
 NÉGY

– Ó, ISTENEM!
Miles döbbent hangja zökkentette ki Lore-t kábulatából. Amikor barátja felé
fordult, Miles arcát már mobiltelefonjának kék fénye világította meg. Ujjai
remegtek a számok felett.
Lore kitépte a kezéből a telefont, bontotta a hívást, mielőtt felvették volna.
– Mit művelsz? – kiáltott Miles. – Segítségre van szüksége! Asszonyom...
Asszonyom, hall engem?
– Hagyd abba! – szólt rá Lore éles hangon. – Ne kiabálj!
– Ismered? – kérdezte Miles, és úgy nézett ki, mintha bármelyik pillanatban
lekarmolná a saját arcát. – Jaj, ne... a vér... én csak...
Öklendezett. Tenyerébe köhögött.
Lore gondolkodás nélkül válaszolt.
– Én... Igen. Ő is... Ő is harcos.
– Muszáj... – megint öklendezett. – Bocsáss meg... én csak... Kórház. Muszáj
kórházba vinni. És a rendőrséget is hívni kell.
Lore káromkodott, gondolatai vadul kavarogtak. Ha az istennőt beviszik, a
rendőrség őt is kihallgatja. A neve és valószínűleg a fényképe is bekerül a
nyilvántartásba. Ráadásul a dinasztiák minden kórházba bejuttatják egy-két
vadászukat abban a reményben, hogy valami irgalmas szamaritánus reflexből
hívja a mentőket és egyenesen hozzájuk szállíttat egy istent vagy istennőt.
Athéné azonban szagnyomot és vérnyomot hagyott maga után; a dinasztiák
bármelyik kutyája kiszagolhatja. Egyenesen Lore menedékéhez vezeti őket,
ezzel veszélybe sodorva Milest és kényszerítve Lore-t, hogy tegyen valamit.
Lore az istennő nyaki verőerére szorította ujját, hogy kitapintsa a pulzusát. Az
ichor abban a pillanatban olyan vörös volt, mint az emberi vér. Tócsába gyűlt
Lore térde és edzőcipője alatt.
A francba, gondolta és évek óta először érezte magát tehetetlennek. Be kell
vinnie az istennőt. Most azonnal.
 – Nem hívjuk a rendőrséget – jelentette ki Lore gyorsan, és észszerű kifogást
keresett. – Nem... mert... mert nincs biztosítása. Kinyitnád az ajtót és segítenél
bevinni?
Lore nagy nehezen nyakába vette Athéné karját. Az istennő halandó alakjában
is száznyolcvan centi magas lehetett. Lore és Miles hamar rájött, hogy teste az
esőtől és a vértől csúszós.
Sikerült bejutniuk. A küszöbön túl letették a fekete-fehér mintás padlóra. Lore
lent hagyta Milest, felrohant az emeletre, az ágyneműs szekrényből lepedőket és
törölközőket rángatott elő, és a korláton át ledobta őket a földszintre.
Amikor leért, becsukta az utcára néző szoba ablakfülkéjének spalettáit, lezárta
a lakást, mintha valami erőd lett volna. Miles felkapcsolta a mennyezeti lámpát.
A kandalló feletti tévé fekete tükörként mutatta, ahogy Lore elhúzta az útból a
kis asztalt. Miles leterítette a sötét lepedőket. Lore szíve belesajdult, amikor
észrevette, hogy azok Gil készletéből valók.
– Mi folyik itt? – kérdezte Miles, ahogy Athénét a lepedőn hasra fordították. –
Lore... Komolyan... Mi a fene történik itt?
Az istennő felhördült. Lore az ajtóra pillantott, látta az elkenődött vért és
eszébe jutott, hogy van még egy nagyon nagy problémájuk.
– Kérlek, tegyél meg nekem valamit. Meg kell tenned – mondta Lore és
letérdelt Athéné mellé. – Kérlek, menj át Mr. Herrerához, és kérj tőle annyi
folttisztító szert, amennyit csak tudsz. Fehérítőt... Ne a simát, hanem az
oxigéneset, ha van neki.
– Oxigénes... micsodát? – kérdezte Miles tétovázó értetlenséggel.
– Oxigénes fehérítőt – mondta Lore. – Mondd meg neki, hogy írja a
számlámhoz.
– A bodegákban van hitel? – kérdezte Miles.
– Menj! – mondta Lore, hevesen az ajtó felé intve. – És siess!
Miles döbbenten nézett maga elé, és nagyon úgy tűnt, hogy nincs más
választása, mint megtenni azt, amire Lore kérte. Átugrotta a vérfoltokat, még
egyszer öklendezett, aztán becsapódott mögötte az ajtó.
A ház megszokott szantálfa és régi könyv illatát nem lehetett érezni a forró vér
bűzétől. Lore gyomra erősen összerándult, ahogy hanyatt fordította az istennőt.
Feltépte a véres tunikát, próbálta jobban szemügyre venni a sebet. Vér folyt
ujjaira.
– A francba! – súgta.
A máj és a vese sérült. Lore ismerte ezt a vágást, professzionális munka, egy
léaina, azaz oroszlánnő metszése: olyan fiatal nő követte el, akit a dinasztiák
küldtek ki azzal a céllal, hogy istenekre vadásszon, és a sebesült prédát elvigye
vezetőjüknek, hogy ő ölje le.
Törölközőt nyomott a sebre, próbálta elállítani a vérzést.
– Ébredj fel. Ébredj már fel!
Athéné szeme megmoccant csukott szemhéja mögött. Lore az egyetlen
módszert alkalmazta, ami eszébe jutott. Arcon csapta az istennőt.
Athéné szürke szeme azonnal felnyílt, hevesen pislogott.
– Mondanám, hogy sajnálom. De megérdemelted – mordult Lore.
Tüdejében hirtelen felforrósodott a levegő. Maga is meglepődött, mennyire
félt abban a pillanatban. Azonnal megbánta, hogy pofon ütötte Athénét. Hosszú
évek mantrázása arról, hogy gyűlöli a régi isteneket, egy pillanat alatt oszlott
szerte, amikor meglátta az isteni erő szikráit villanni Athéné szemében.
Csak addig győzheted meg magadat arról, hogy valami préda, amíg meg nem
fordul, és ki nem mutatja foga fehérjét.
Az istennő hurutosan köhögött, feje elfordult a padlón. Közelebbről nézve
halandó megjelenésében is volt valami felségesen hűvös, szinte idegen. Teste
szinte nem e világról való edény. Arra teremtetett, hogy megöljék.
Lore előregörnyedt, combjára támaszkodott, próbálta csillapítani önkéntelen
remegését. Nem fogja megölni. Nem akar isteni erőt, hatalmat. Egyáltalán nem
akar semmi ilyesmit.
– Fáj, ugye? – kérdezte Lore. Egy pillanattal korábban még félt, de most vad
merészség vett rajta erőt. – Ilyen a halandóság. Nagyon kellemetlen, ugye?
Megkérdezhetem, hogy ki intézett így el?
Ez a pillanat ezer évig váratott magára. Athéné kétszáztizenegy Agon ciklust
élt túl, csak a száztizenkettedikben kapták el.
Athéné bőrének mézszínű árnyalata egyre sápadt, ahogy a halál terjedt a
testében. Az istennő az utolsó megmaradt eredetiek közé tartozott az Agonban;
rajta kívül csak Hermész, Artemisz és talán Apollón maradt. Athéné lehetetlen
célpontnak tűnt. Túl erős volt, túl gyors, túl okos.
Egészen mostanáig.
Egymást nézték. Ha Athéné éppen az erejét, képességeit méri fel, Lore lett
volna az első, hogy megmondja, ne fáradjon.
– Én kiszálltam. – Számos szép szó lett volna még, amelyekkel Lore az
istennő hiúságát legyezgethette volna. Fajtájának hiúságára és büszkeségére
hathatott volna, de Lore-t egyik sem érdekelte. – Nem hagyom, hogy te vagy
bárki más visszarángasson.
Az istennő csak bámult, szájának feszes vonala ellazult. Lore nem is várt
mást. Nem lesz semmi befolyásolás, semmi elhajlás; szilárd, mint a penge.
Athéné vagy kitart, vagy feladja.
– Tudom, hogy beszéled ezt a nyelvet – szólt Lore. Nem volt hajlandó
megadni Athénének azt, amit az istennő nyilvánvalóan akart. Az ősi nyelv sok
dialektusának keverékéből lett a modern görög, de Athéné ógörög nyelvváltozata
különleges volt.
– Akármiért jöttél, itt nincs semmi – folytatta Lore. – Ha ez valami trükk, és
bosszút akarsz állni... elkéstél. Mindenki halott, aki a nevemet viselte. Én
vagyok a Perszeidák utolsó tagja. Velem hal ki Perszeusz vérvonala.
Athéné arckifejezése elárulta, hogy pontosan tudja, kicsoda Lore.
Félelem hasított belé. Már régen, hosszú évek óta nem hitt a Sorsban és a
Sorsot kiszolgáló vén banyákban, de ez túl sok ahhoz, hogy véletlen egybeesés
legyen. Különösen Castor figyelmeztetése után.
Adj nékem segedelmet! Ezt mondta. Segíts rajtam, halandó!
– Rám találtál – mondta Lore. Büszke volt, hogy milyen határozottan csengett
a hangja. – Mondd meg, mit akarsz. Gyorsan. Tudom, hogy ezt nehéz
megértened, de egyre fogy az időd, és a ma délelőtti programjaim között nem
szerepel, hogy fura bámulóversenyen vegyek részt egy istenséggel. Kezdhetnéd
azzal, hogy elmondod, ki akart megölni téged.
Athéné ismét egyenesen Lore szemébe nézett. Gyengébb hangon válaszolt:
– A húgom.
Lore testén jeges félelem cikázott át.
– Úgy érted, Artemisz?
Az istennő komoran nézett maga elé. Másik nővérét, Aphroditét egy
évszázaddal korábban ölte meg egy vadász. Aphrodité helyett, az ő hatalmával
és erejével új istennő született. Az új istennő csak egy ciklust töltött ki. Hét év
után őt is vadász ölte meg. Morbid maratoni váltófutás. A bot ez esetben
halhatatlan erő, amit egyik dinasztia a másiknak ad át.
– Azt hittem, ti ketten mindig együtt voltatok. Mi történt a kis
szövetségetekkel, amit mások terrorizálására hoztatok létre?
– Ellenem... fordult – felelte Athéné, tenyerét erősebben szorítva a sebre. –
Elárult engem. Az Árész imposztor... ő... üldözőbe vett... az Ébredésen...
Artemisz szándékosan akadályozott. Elmenekült.
– Ez gyalázatos – mondta Lore enyhe ámulattal. – Még tőle is.
– A szövetségek szükségben köttetnek... és a félelem szakítja szét őket... –
mondta Athéné. Nehezen lélegzett. – Most... védelem kell. Amíg...
felgyógyulok. Kösd sorsodat... az enyémhez.
 Kösd sorsodat az enyémhez. Lore megborzongott.
– Ugyan miért tenném? Hiszen megtehetem, hogy csak itt ülök és
végignézem, ahogy meghalsz.
Az istenek ugyan ideiglenesen elvesztették halhatatlanságukat, de isteni erejük
egy része megmaradt, hogy megvédhessék magukat. Hatalmuk teljében erejük
mindenható volt; ami a halandó létben maradt belőle, az szomorú pantomimra
emlékeztetett. Ami ennél is rosszabb: úgy tűnik, csak Apollónnak maradt
valamiféle képessége, hogy meggyógyítsa magát és másokat. Athéné jobb testi
erőben lehetett, mint a másik nyolc isten az Agonban; képes volt egész
épületeket a föld színével egyenlővé tenni. De ez a képessége most nem vált
hasznára.
Miles gyors léptei hallatszottak az ajtón túlról. Lore talpra ugrott, még egy
komor pillantást vetett az istennőre. Athéné láthatóan nagyon zokon vette ezt a
tiszteletlenséget.
– Egy szót se szólj hozzá, amikor bejön – figyelmeztette Lore. – Színlelj
alvást.
– Ne hagyj el engem – szólt Athéné erőtlen hangon. – Megtiltom.
– Persze, persze. Én is megtiltom, hogy itt helyben meghalj – felelte Lore.
Szíve nagyon gyorsan vert. – Fel kell takarítanom utánad, mielőtt a vérebek
kiszagolják a nyomodat és ide vezetik a vadászokat.
Athéné tekintete megrebbent.
A francba, gondolta Lore. Az istennő vérzik, akár el is veszítheti az
eszméletét, de nyilván nem feledkezett volna meg egy ilyen alapvető fontosságú
stratégiai elővigyázatosságról, ha nem lett volna abszolút szorult helyzetben.
Ekkor kivágódott a bejárati ajtó.
– Megvan!
Az istennő arca megrezzent, de eleget tett Lore kérésének. Nem szólalt meg.
– Köszönöm, Miles – mondta Lore. – Most pedig menj fel és feküdj le.
– Hogy... mi? – kérdezte, és követni akarta az utcára. – Mit csinálsz?
– Próbálom eltakarítani a vért, mielőtt valaki meglátja, és hívja a zsarukat –
mondta Lore. – Te pedig felmész, és lefekszel.
Miles az istennő elernyedt alakjára pillantott.
– Ide figyelj – szólt Lore acélosan rideg hangon. Miles összerezzent, de Lore
egyáltalán nem sajnálta meg. Fogalma sincs, mibe keveredett. – Menj fel. Ha
kopognak, ha csengetnek, ha kiabálnak, ne nyiss ajtót. Semmiképpen. Ha gyanús
alakot látsz kint, hívj fel.
Azzal kilépett, mielőtt Miles újabb tiltakozással állt volna elő, vagy ami annál
is rosszabb, tovább kérdezősködött volna. A kapunál lerohant a külső lépcsőn az
alagsori lakásba, amit raktárként használt. Alig maradt idő. A felhők függönye
mögött mindjárt felkel a nap, és felébrednek a New York-iak is.
Lore két flakon oxigénes fehérítőt öntött egy vödörbe, aztán kint vizet
engedett hozzá a szomszéd slagjából. Drótkefével és félelmének erejével sikálta
fel a vértócsát, amit Athéné hagyott a kukák mellett. Olyan hévvel dolgozott,
hogy beleszédült, és keze bűzlött a vegyszertől.
Lore megbillentette a vödröt, a csatornába öntötte tartalmát... de hirtelen
abbahagyta. Nézte, ahogy az eső hömpölyög a járdán a csatornába.
Nem fogja tudni eltüntetni a vér szagát, se az istennőét, és most már rajta is
ugyanezek a szagok voltak. A legjobb, amit tehet, hogy túl sok nyommal
összezavarja a vadászokat abban a reményben, hogy lejárják a lábukat, de nem
találnak el a házhoz és Mileshoz.
Lore követte Athéné nyomait; sikált, öblített egészen addig, amíg az eső el
nem mosta a látható nyomokat és minden lé a csatornába csörgött. Ekkor fogta a
vödröt, és tett vele egy nagy kört a környéken, itt-ott loccsantott belőle, széles
szagnyomot hagyva maga után.
Amikor Lore végre meglátta a Central Parkot, levetette szennyezett cipőjét és
zokniját. Undorral lépett mezítláb a töredezett járdabetonra. Elindult, mielőtt
komolyabban elgondolkodhatott volna, hogy mi kerül a talpára. Véletlenszerű
útvonalon, nagy kerülővel indult haza; csak annyi időre állt meg, hogy cipőjét és
zokniját külön-külön kukákba dobja.
Háza közelében Lore könnyű dzsekijét egy elhaladó kukásautóra dobta,
farmerjét és pólóját a Mr. Herrera bodegájának közelében parkoló szállító
autókra dobta.
Nem a főbejáraton ment be, hanem az alagsoron keresztül. Mindenütt Gil
szantálfa kölnijének illatát lehetett érezni az enyhe penész- és porszag mellett. A
tárolódobozokban keresgélt. Félretette Gil hatalmas karácsonyi
csokornyakkendő- gyűjteményét, az alatta levő dobozban talált melegítőnadrágot
és pólót.
Gyorsan átöltözött, szennyezett fehérneműjét szemeteszsákba csomózta.
Mélyeket lélegzett, míg a tisztítószer bűze alig érződött már, és a pánik helyét
újra a harag vette át.
Felvonszolta magát a belső lépcsőn, visszalépett a földszint csendjébe.
Vállában, hátizmaiban mintha csökkent volna a feszültség, ahogy körülnézett.
Majdnem sikerült felnevetnie. Miles feltakarította a vért a folyosón, lekapcsolta
a világítást a nappaliban. Egy pohár vizet és aszpirint hagyott Athéné mellett.
 Segítőkész, gondolta Lore, és nagyon hálás volt.
Balra pillantott. Miles nemcsak bezárta az ajtót, hanem a kilincset
széktámlával támasztotta alá; mintha ez akár egy pillanatig is akadályozná a
vadászokat abban, hogy egy nagy adag robbanószerrel a ház egész homlokzatát
ledöntsék.
Athéné megmozdította a fejét Lore közelgő lépteinek zajára. Megint kinyitotta
a szemét; írisze ragyogott a helyiség viszonylagos sötétjében. Törölközőt
szorított sebére.
Szinte mozdulatlan volt a levegő körülötte, természetellenes a csend.
– Gondolom, azt akarod, hogy védjelek meg és rejtselek el azok elől, akik
engem is örömmel megölnének – súgta Lore. – De ezt te is pontosan tudod.
Ezért jöttél ide, ugye?
Athéné erőtlenül bólintott.
– Pontosan mi hasznom lenne nekem ebből? – tette fel a kérdést Lore, és még
egy lépéssel közelebb ment. – Gondolom, ez neked új tapasztalat, de még ha
gyorsabban is gyógyulsz, mint az átlagos halandó, nem igazán vagy jól. Szóval
miért kötném a sorsomat olyan valakihez, akinek az életéből nemhogy napok, de
talán órák sincsenek hátra?
– Hallottam... hogy... mi történt... veled – mondta Athéné. – A köztes
években... Kerestelek... téged...
Lore minden idegszála megfeszült, tarkóján felállt a szőr.
Az új és régi istenek minden Agon végén visszakapták halhatatlanságukat, de
a halandók világában maradtak; nem tudtak visszatérni egykori otthonukba.
Az erőtől duzzadó új istenek testet öltöttek és bőségben, fényűzően éltek; a
világ folyását manipulálták, hogy megtöltsék halandó dinasztiájuk
kincseskamráit. A régi istenek, akiknek ereje egyre csökkent, általában úgy
döntöttek, hogy nem öltenek testet. Ettől lekövethetetlenek lettek, ahogy a
világban jártak és a következő vadászat esélyeit latolgatták vagy bosszút
forraltak azok ellen, akik megpróbálták megölni őket. A bosszú veszélye miatt a
vadászok mindig álarcot viseltek.
– Kerestél engem? Miért?
– Úgy gondoltam... meg tudlak... győzni, hogy... segíts nekem... Hallottam a
nevedet... más dinasztiáktól... Hogy a családodat... meggyilkolták. Anyádat...
apádat... a testvéreidet... – zihálta Athéné. – Azt mondták... elvesztél...
Egyesek... halottnak hittek...
Lore torka annyira elszorult, hogy alig tudott megszólalni.
– Mit tudsz erről?
Athéné megint ránézett, ezúttal úgy, mint aki már tudja, hogy győzött.
– Tudom... ki ölte meg... a családodat.
 ÖT

AZ EMLÉK ÉLES, VALÓSÁGHŰ KÉPEKKÉNT TÖRT FEL, áttört minden akadályt, amit Lore
köré épített. A családi otthon ajtaja is ugyanolyannak tűnt azon a reggelen. A
dermesztő csend odabent. A vér szaga.
Lore mély levegőt vett, kezét olyan erősen nyomta szemére, hogy szemhéja
alatt fények és színek táncoltak. Ez elvonta a figyelmét a sötét nyomról, ami újra
elindult lefelé. A figyelemelterelés azonban csak egy pillanatig tartott.
Fogalma sem volt, hogyan sikerült nagyon nyugodt hangon kimondania:
– Azt már tudom, ki ölte meg a családomat. Aristos Kadmou, a Kadmosz-
dinasztia tagja. – A legutóbbi Agon új Arésze.
– A hamis isten... rendelhette el halálukat... de kinek a kezében... volt a penge?
– vetette fel a kérdést Athéné. – Mert nem Aristoséban. Hiszen ő akkor...
alighogy újjászületett isten volt...
Lore izmai annyira megfeszültek, hogy egész teste fájt.
– Az nem számít. O adta ki a parancsot – jelentette ki Lore. – Ő volt a
dinasztia feje, és aztán az istenük lett. Mindegyikük felelős. Minden férfi és nő
és gyerek, aki letérdel előtte, de csak neki volt hatalma mindezt elrendelni és
végrehajtatni.
Aristos dinasztiája engedelmeskedett a parancsnak; megölték Lore szüleit és
két húgát. Olyan brutálisan gyilkolták le őket, hogy a Kadmitáknak hetekig
tartott, mire kitakarítottak annyira, hogy ne legyen bizonyíték a mészárlásra. A
végén mégis lángokkal kellett a takarítást befejezniük. New York City
rendőrsége szerint a család gyújtotta a tüzet egy bérleti díjjal kapcsolatos heves
vita után, majd elhagyták a várost, és senki nem hallott felőlük többé.
A Kadmosz-dinasztiában senki nem vállalta a felelősséget a gyilkosságokért
és soha nem is fogja vállalni. A vadászok évszázadokkal ezelőtt vérszerződést
kötöttek, hogy az Agonok ciklusai között soha nem ölnek meg vadászt
szándékosan. Ez volt az egyetlen módja annak, hogy fennmaradjon közöttük a
béke.
 Lore családját az Agon befejezése utáni első napon ölték meg, amikor a
vérszerződés védelme alatt álltak. A Kadmiták megszegték a szent esküt, de
egyetlen ház sem volt elég erős ahhoz, hogy elszámoltassa őket ezért, az istenek
pedig nem hallgatták meg Lore imáit.
– Miért nem... miért nem álltái bosszút rajtuk? – kérdezte Athéné lihegve. –
Ennyi éven át... semmit nem tettél... Nem fogadod el... a moirádat... Sosem
akartál... poinét... csak megadtad magadat... Ez a legnagyobb... aidos...
Lore lerogyott, lábát maga alá húzva a padlón tenyereit. Próbált ellenállni a
mellkasát szorító ismerős erőnek. Moira – a sorsa, a végzete.
– Ezek a szavak már semmit nem jelentenek nekem – mondta rekedtes
hangon. De az, hogy meghallotta őket, olyan volt, mintha régi sebek szakadtak
volna fel.
Poiné. Bosszú.
Aidos. Szégyen.
Az areté kiválósága nélküli élet és a timé megszerzett javai. A soha meg nem
valósított kleos.
– Kicsi lány voltam – mondta Lore. Alig hallotta saját szavait. – Engem is
megöltek volna. Nem voltam elég erős, hogy mindannyiukkal megvívjak. És
tudtam, hogy sosem jutnék el hozzá. Miután alászállt, semmiképpen.
Az azóta eltelt években Lore ölt, hogy ne őt öljék meg. Földön, vízen,
levegőben utazott, míg eljutott abba a városba, ahol nevelkedett. Elmenekült az
eskük labirintusából, amelynek az lett volna a szerepe, hogy csapdában tartsa őt,
amíg eljő a nap, amikor az Agon azt követeli, hogy utolsó vérét is áldozza fel.
Lore azonban nem tett semmit, hogy megbosszulja családja halálát.
Athéné ajka fanyar mosolyra görbült.
– Kifogások... Hazugságok... ezekkel áltatod magadat... Te... sosem voltál...
egyszerű... kislány. Hallottam... mit suttogtak rólad a többiek... hogy
nemzedékednek legjobbja vagy... hogy szégyen... hogy más dinasztiába
születtél...
– Hazudsz – súgta Lore. Képtelen volt úrrá lenni teste önkéntelen remegésén.
Évekkel ezelőtt ezek a szavak nagyon sokat jelentettek volna neki... Mindent.
Vágyott az elismerésre, az emberek pedig, akiktől elismerést várt, megtagadták
tőle azt.
– A spártaiak... ők hívtak téged – lihegte Athéné. – A kis Gorgó... kerestelek...
kiválasztottalak... tudtam a képességedről... tudtam, hogy már nem tartozol a
vadászok közé... De te... sosem voltál gyenge... sosem voltál erőtlen... Ezért
kérdezem... miért nem tettél semmit... hogy megbosszuld a családod halálát?
 Lore karját közelebb húzta kebléhez, pajzsként lökte maga elé Gil szavait. Az
igazság ellen azonban nem volt védelem.
– Ez nem... Te nem... nem érted. Az egyetlen valódi dolog ezen a világon az,
hogy mit teszel másokért. Hogyan tudsz másokról gondoskodni.
Az istennő gúnyosan felhördült.
– Te nem ismersz mást, soha nem ismertél mást, csak a hatalmat, az erőt –
folytatta Lore. – Nem is tudod, hogyan lehetséges, hogy van, aki másra vágyik.
Ezért nem hiszed el nekem, hogy soha nem akartam megszerezni Aristos
hatalmát. Nem akarok részese lenni ennek a beteg játéknak.
– Akkor mi az... amire vágysz? – tette fel a kérdést Athéné.
Vad fájdalommal szakadt fel Lore torkán a szó.
– Szabadságra.
– Nem – felelte Athéné erőltetett hangon. – Nem arra vágysz. Mit tagadsz...
magad elől?
Lore tudatában hirtelen tiszta, ragyogó kép bontakozott ki. Mégis tagadón
ingatta fejét.
– Magadnak... magadnak hazudj... ne nekem – mondta Athéné. – Te is tudod...
hogy sosem leszel... szabad, amíg... családod lelkéinek árnyai... szenvednek és
bolyonganak... Nem lesz nyugalmuk, amíg Aristos él.
Lore ökölbe szorított kezét nyomta szemére, tiltakozó szavakat keresett.
– Megtagadod örökségedet... Megtagadod becsületedet... Megtagadod őseidet
és isteneidet... Ezt azonban nem tagadhatod meg – mondta Athéné. – Mert
tudod, hogy ez igaz. Mondd meg... mi a vágyad.
Az igazság végre kiszabadult börtönéből.
– Meg akarom ölni.
Lore ezt évekig tagadta. Mélyen eltemette magában ezt az igazságot. Mindezt
azért, mert jó akart lenni, méltó akart lenni az új életre, amit kapott. Nem
szégyellte, milyen nagyon vágyik arra, hogy meggyilkolja Aristost, milyen
gyakran álmodott a haláláról és mennyire hálátlannak érezte magát akkor,
amikor második esélyt kapott és Gilnek dolgozhatott.
– De nem tudom megölni – folytatta Lore. Elszorult a torka. – Még ha elég
közel kerülhetnék is hozzá, hogy megpróbáljam, Aristost megölni azt jelentené,
hogy megkapom az erejét, teljes hatalmát. Nem akarok isten lenni. Egyszerűen
csak élni akarok. Tudni akarom, hogy a családom... békében van.
– Akkor majd én megölöm neked.
Lore hitetlenkedve nézett az istennőre.
– Megölöm a hamis Arészt a te nevedben – jelentette ki Athéné zihálva. Alig
kapott levegőt. – Megölöm, ha megesküszöl.. . hogy segítesz nekem... ha
megesküszöl... hogy sorsomhoz kötöd a sorsodat, amíg... ennek a vadászatnak
vége lesz... a tizennyolcadik nap... hajnaláig.
Lore szíve megint nagyon hevesen kezdett verni.
Ez már valami. Ez nem egyszerűen azt jelenti, hogy Aristos Kadmou meghal.
Egy isten nem veheti át egy másik isten erejét. Athéné sikeresen kivonhatja
Arész veszélyes erejét az Agonból... és a halandók világából. Teljesen.
– Kösd sorsodat az én sorsomhoz – ismételte az istennő, és véres kezét Lore
felé nyújtotta. – A szíved... arra vágyik...
Lore lelki szemei előtt megjelent Gil széles mosolya.
Nagyon sajnálom, gondolta gyötrődve.
Aztán rábólintott.
Athéné véres foga kilátszott, ahogy megszólalt:
– Ugye tudod, hogy ez mit jelent? Ugye tudod, mit foglal magába az eskü?
– Tudom.
Sokadik őséről tanmese szól. Ő volt az, aki ostoba módon az eredeti
Dionüszoszhoz kötötte sorsát. A régi istennek védelemre volt szüksége Kadmosz
ivadékai ellen. Bár halandó anyja révén ő is ebbe a dinasztiába született,
Dionüszosz megátkozta családját, köztük magát Kadmoszt is, amikor nem hitték
el neki, hogy az ő apja maga Zeusz.
Abban a pillanatban, ahogy a régi isten meghalt, ahogy sarokba szorították és
lemészárolták, mint valami vadkant, Lore ősének szíve is azonnal megállt.
Nemzedékének legerősebbjei haltak meg egy szempillantás alatt; rokonsága
örökké úgy fog emlékezni rá, mint a szövetség elárulójára... és mint ahogy Lore
apja is hitte, a Perszeusz- és Kadmosz-ház közötti évszázados ellenségeskedés
okára.
Lore abba egyezne bele, hogy az élete árán is megvédi Athénét, védelmet
nyújt neki abban a reményben, hogy az istennő nem hal meg ettől vagy más
sérüléstől. Ezt a kockázatot vállalnia kell. Hiszen az eskü végső soron önmagára
kimondott átok... Átkozott lesz, ha nem tartja be esküjét, és akkor is, ha igen. De
ilyen lehetősége soha nem lesz még egy az életben.
Lore próbálta felidézni az esküszöveget, amit anyja és apja szokott mondani,
de képtelen volt rávenni magát, hogy valamelyik isten nevét kimondja.
– Segítek neked túlélni ezt a hetet, te pedig megsemmisíted családom
ellenségét, az istent, akit egykoron Aristos Kadmou néven ismertek – mondta
Lore halkan. Kezébe fogta az istennő hideg kezét. – Ha ez az alku, ezennel
esküszöm az alanti erőkre, hogy megtartom eskümet, különben az egek haragja
sújtson le rám.
Az istennő bólintott.
– Halandó életemet ezennel a te sorsodhoz kötöm... Melora, Démosz leánya,
Perszeusz ivadéka... Ha elbukom... velem buksz el. Ha te meghalsz ebben az
Agonban... én is veled pusztulok. Ezt az esküt tesszük egymásnak.
Melegség járta át érintkező kezüket, utána azonban Lore gerincén végigfutott
a hideg, mintha késpengét húztak volna rajta. Milyen tökéletes, hogy Athéné
ereje csak acél és fájdalom alakjában képes megnyilvánulni.
– Megköttetett? – kérdezte Lore.
Az istennő kegyetlen, véres mosollyal válaszolt.
Lore elhúzódott, bizonytalanul felállt. Úgy érezte, bőrén szikrák sziporkáznak,
mint égen a csillagok, egyre beljebb hatolnak testébe, egészen csontvelejéig.
– El kell állítanunk a vérzést – mondta Lore, aggodalommal nézve Athéné
sebeire. – Nem tudom, van-e cérnám, amivel összevarrhatnám.
Az istennő a fejét ingatta.
– Égetéssel zárd le a sebet.
Lore felegyenesedett, úgy mozdult, mintha nem is a saját testében járna. A
konyhába ment. Csontozókést tartott a gáztűzhely lángjába, míg a penge már
ragyogott, mint az arany, mint a foltok Athéné íriszében.
Miles, gondolta Lore. Ha ezzel végzett, meg kell néznie, hogy van Miles.
De Miles már lejött, hogy megnézze, hogy van Lore.
A lépcsőn ült, merev tekintettel figyelte a fakorlát oszlopain át a nappalit.
Krétafehérre sápadt, és mielőtt rá és a kezében tartott késre nézett volna, Lore
tudta, hogy Miles mindent hallott. Rekedtes, halk hangon szólalt meg.
– Azt hiszem, Lore, jobb, ha elmondod, mi a fene folyik itt.
 HAT

HOSSZÚ PERCEKIG ÜLTEK CSENDBEN, miután Lore elhallgatott. Kegyetlenül

leegyszerűsített magyarázatot adott Milesnak az Agonról – ami arra jött létre,
hogy megkapja büntetését a kilenc isten, köztük az is, akinek a sebeit éppen
kezeli a nappaliban –, és a kilenc dinasztiáról, hősök leszármazottairól, akik az
istenek levadászására kiválasztattak.
Több mint ezer év történelmét sűrítette percekbe, és egyre inkább úgy érezte,
megbolondul, mivel Miles arca mindvégig tökéletesen kifejezéstelen maradt.
Nem mintha hibáztatta volna őt azért, hogy nem igazán értette, mi történt és
magyarázatot kért.
– Az istenek hétévente hét napon át halandóként járnak a földön. Aki képes
megölni egy halandó alakban járó istent, az új isten lesz, megkapja a megölt
isten hatalmát, erejét, halhatatlanságát, de a következő Agonban ugyanúgy
fognak vadászni rá – magyarázta Lore, és hirtelen összeszorult a gyomra, de nem
csak azért, mert egészen kicsi korától arra tanították, hogy a világukról soha
semmit ne fedjen fel kívülállóknak.
Milesnak ezek a nevek – Athéné, Artemisz, Apollón, Poszeidón,
Héphaisztosz, Aphrodité, Dionüszosz, Hermész, Arész – régi történetek voltak,
nem élő, lélegző szörnyek, akik nem voltak hajlandók a feledés homályába
merülni, amikor egy kiválóbb isten jelent meg területükön.
Ahogy a vadászok mesélték, megpróbálták behódolásra késztetni a régi
istenek híveit. Erre számos eszközt bevetettek. Ok okoztak káoszt Róma
bukásakor, ők vették rá Apollónt, hogy Justinianus császár uralkodása idején
hatalmas pestisjárványt küldjenek az emberiségre, amelyben több tízmillió
ember pusztult el. Mindezt abban a reményben, hogy a halandók hozzájuk
fognak könyörögni védelemért és menedékért.
– És amikor Zeusz megparancsolta nekik, hogy hagyják ezt abba, a kilencek
Athéné vezetésével megpróbálták letaszítani trónjáról, hogy mindezt
folytathassák. Nem jártak sikerrel – mondta Lore.
 Gil mindig teát főzött, ha beszélniük kellett valamiről, és Lore azt vette észre,
hogy önkéntelenül ugyanazt teszi. Ám mintha ösztönösen emlékezne, mintha
izmai átvették volna az irányítást, nem vett elő teafiltert, egészen más italt
készített.
A vadászok tréfásan nektárnak, az istenek italának nevezték teájukat. A
bátorság növénye, kakukkfű volt benne és gyömbér, citrom, méz. Ezzel
erősítették magukat kiképzések idején és az Agonban.
Mindkét bögre kihűlt azonban; érintetlenül állt az asztalon, ahová tette.
Az ablakba épített légkondicionáló hűvös levegővel árasztotta el a konyhát.
Lore behúzta a mosogató mögötti ablak függönyét, és abból, ahogy a nap
áthatolt rajta, tudta, hogy már teljesen kivilágosodott.
– Mondj valamit – súgta.
– Hát... szóval... – szólalt meg Miles, ujjait végighúzva haján. Az asztalt nézte
mereven. – Nem is Lauren a neved.
– Gondolom, megérted, miért nem használhattam a saját nevemet.
Nem csak arról volt szó azonban, hogy feltűnésmentesen kellett élnie.
Hivatalos dokumentumaiban, útlevelében is a Lauren Pertho név szerepelt.
Anyja dinasztiája ezt a nevet hamisíttatta neki, hogy miután családját
meggyilkolták, ő el tudja hagyni az országot. Csak ezeket a papírokat
használhatta.
– Nem tudom, mit gondoljak. Ha jól értem... javíts ki, ha tévedek... ez...
hétévente megtörténik. A hely változik, olyan, mint az Olimpia, csak több
gyilkossággal?
– Nagyjából így van. A vadászok rájöttek, hogy befolyásolni tudják, hol
legyen az Agon. Ezt úgy érik el, hogy elviszik arra a helyre az omphaloszt. Ez
egy nagy kő, ami egykor a delphoi jósdában volt és a világ köldökét, azaz
közepét jelölte.
– A „köldök”, amiről a vers szól? – kérdezte Miles.
Lore az angol fordítást idézte, azt a részt, amikor Zeusz kiadja az Agon
parancsát. Az ősi nyelven írt eredeti elveszett.
– Igen. A dinasztiák vezetői összegyűlnek a következő Agon előtt és
szavaznak arról, hogy hol legyen. Általában ott, ahol a legtöbb erőforrásuk és
hatalmuk van – folytatta Lore. – Úgy kell elszállítaniuk az omphalost, hogy az
istenek ne lássák, hova kerül, nehogy előre stratégiát egyeztessenek. Legutóbb itt
volt, de előszeretettel viszik szigetországok városaiba, például Londonba vagy
Tokióba, mert a szigetről nehezebben tudnak elmenekülni az istenek.
És ritkán, azokban a ciklusokban, amikor igazán gyötörni akarták az isteneket,
az omphaloszt az óhazába vitték, hogy ősi templomaik között vadászhassanak
rájuk, azoknak az ivadékai között, akik egykor rettegtek tőlük.
– A kilenc család... – szólt Miles.
– Már csak négy dinasztia vesz részt a versenyben. A többiek kihaltak –
pontosított Lore.
– Ahogy a tiéd is? Mert te vagy... a családod utolsó élő tagja?
– Az utolsó halandó tagja. Az új Poszeidón, az Árapályhozó egykoron
Perszeusz ivadékai, a Perszeidák közé tartozott.
– Kik a többiek?
– A Kadmosz-, a Thészeusz-, az Akhilleusz- és az Odüsszeusz-házak a
túlélők. Volt még Héraklész és Iaszón – tette hozzá, mert mintha már senki nem
emlékezne rájuk. – És Meleager, aki a kalüdóni vadkanvadászatot vezette, és
Bellerophón, aki szörnyeket kaszabolt és Pegazuson lovagolt. Utóbbiak lettek az
első kihalt dinasztiák.
Megsemmisülésük nem sokkal az után következett be, hogy a dinasztiák úgy
döntöttek, egységes családneveket vezetnek be, hogy megfeleljenek a
tizenhatodik század változó törvényi követelményeinek. Mindkét dinasztiát
vadászatra méltatlannak találták. Még Iaszón elátkozott utódainak is ez volt a
véleménye. A Meleager-dinasztiát azért tartották méltatlannak, mert megmaradt
tagjai fattyútól származtak, Bellerophónét azért, mert elhunyt ősüket gyűlölték
az istenek és csak maga Zeusz állíthatta volna helyre a bukott hős becsületét.
– Azt hittem, Herkules... Héraklész... Azt hittem, Pegazus az ő lova volt –
jegyezte meg Miles. – Azt akarod mondani nekem, hogy a kedvenc rajzfilmem
hazudott?
Lore felsóhajtott.
– Szinte félek megkérdezni... De pontosan mi történt a családoddal? –
kérdezte Miles.
Lore egy pillanatig nem is tudta, hol kezdje, mit mondjon.
– Van egy szabály... egy alapvető megegyezés... hogy csak férfi... minden
dinasztia elfogadott vezetője... követelhet magának isteni hatalmat – magyarázta
Lore. Dühös volt, minden izma megfeszült. – Csak férfiak lehetnek örökösök
halandó és halhatatlan hatalomban is. Ha egy dinasztiának férfi vezetője van,
akkor az utódlás egyértelmű. Ha az archón elesik vagy halhatatlan lesz, címét,
rangját fiai, testvéröccse vagy unokaöccse örökli. Amikor a dinasztia a
következő Agonra összegyűlik, szavaznak, hogy melyik férfirokoné legyen a
cím.
Egyre nőtt benne az undor... annyira, hogy magyarázás közben keserű ízt
érzett. Egykor ő is hitt mindebben... nagyon is hitt. Kisgyerekként örömmel
meghalt volna ezekért a férfiakért, hogy fennmaradjon világuk kegyetlen rendje.
– Tényleg így kizárják a nőket? – kérdezte Miles. – Még most is?
Lore annyira dühös volt, hogy orrcimpái minden lélegzettől remegtek.
– Ez évszázadokkal az előtt volt, hogy a nőket egyáltalán vadászni engedték
volna, és most csak néhány kiválasztott dolgozhat az archónnak. Az
Árapályhozó akarva vagy akaratlanul, nő létére követelt magának isteni hatalmat
tizennégy ciklussal ezelőtt. És nem akármilyen istentől, hanem az eredetiek
egyikétől. Poszeidóntól.
Furcsa volt egyszerre mély undort érezni az új isten iránt és szimpatizálni
vele. Lore-t úgy nevelték, hogy gyűlölje, hibáztassa azért, ami a Perszusz-
dinasztiával történt. Újra és újra elmondták neki, hogy az Árapályhozó rossz;
mintha nem az lenne a természetellenes dolog, hogy egy halandó megölt egy
istent, és átvette a helyét, hanem az, hogy egy nő merészelte ezt megpróbálni.
– Rendben, de ez a Poszeidón hölgy miért akarná... a te... dinasztiád vesztét? –
kérdezte Miles. Hosszasan kereste a megfelelő szavakat. – Ha jól emlékszem, azt
mondtad, hogy az új istenek védelmezik és szolgálják családjukat.
– Nem csak erről van szó – mondta Lore. – A Perszeidák üldözték. A
következő Agonban és az azt követőkben is kénytelen volt bujkálni, mert nem
volt családja, ami megvédhette volna. A dinasztiák a világrendjüket fenyegető
közvetlen veszélynek tekintették. Senki sem volt biztos abban, hogy egy nőből
isten lehet, hogy felemelkedhet, amíg ő meg nem tette. A gondolatot is túl
veszélyesnek tartották.
Miles felsóhajtott.
– Azt hiszem, tudom, mi lesz a folytatás.
– Annak érdekében, hogy ez soha többé ne történhessen meg, a többi család a
Kadmosz-dinasztia archónjának vezetésével szinte az egész Perszusz-dinasztiát
elpusztította annak az Agonnak a napján, amikor még szabad volt más
vadászokat megölni – mondta Lore. – Az Árapályhozón kívül csak az
üknagyapám maradt életben, aki úgy döntött, nem vesz részt a ciklusban, inkább
az egyetemen marad.
– Ó, a francba! – jegyezte meg Miles halkan.
– A többi dinasztia elhatározta, hogy életben tartják és másképpen kínozzák...
megalázással. Felosztották egymás között a Perszeidák fegyver- és
páncélzatüzleteit, szétdobták a nagyon jól jövedelmező szállítmányozási és
textilgyártó birodalmat, és a Kadmosz-dinasztia feje kapta a család örökségének
legfontosabb darabját.
 Az aegist. Zeusz gorgófejes pajzsát kedvenc lánya, Athéné számtalan csatában
hordozta; maga a főisten adta nekik, hogy segítse őket a vadászatban. Ez a pajzs
képes villámcsapást előidézni és rettenetes rémületet kelteni minden ellenség
szívében, amint megpillantják.
Az összes dinasztia irigyelte az isteni pajzsot. Nehezteltek a Perszeidákra,
amiért megkapták azt, amit mindenki rendkívül értékes örökségnek tartott. Az
évszázadok folyamán a többi hatalmi tárgyat megsemmisítették a rivális
dinasztiák, nehogy a másik felhasználja.
Az ilyen ajándékokat azonban csak az a dinasztia tudja használni, amelyik
eredetileg kapta. A Kadmiták ellophatták az aegist, de egyikük sem tudta kézben
tartani. Az igazság pedig az, hogy a dédnagyapja túlélése sokkal sötétebb ügy
volt, mint amennyit elmondott belőle. Lore feltételezte, hogy dédnagyapja életét
ugyanazért kímélték meg, amiért az övét. Ha az utolsó Perszeida is meghal, az
aegis eltűnik.
– Hű... – Ennyit tudott mondani Miles, azt is halkan. Csend lett. Aztán
folytatta: – De akkor a családod... a szüleid?
– És a húgaim.
Miles elkomorult. Lore csak neki és Gilnek mondta el, hogy a családja
meghalt, őt pedig akarata ellenére magához vette anyja családja. Ok nevelték fel.
Mindkét állítás igaz volt valamilyen – csekély – szinten.
– Halálukat Aristos Kadmou rendelte el, annak az embernek az unokája, aki a
Perszeidák első kivégzését vezette – mondta Lore.
– Aki most az új... Árész? Miután hét éve az Agon során megölte a legutóbbi
új Árészt?
– A halandó azt hiszi, hazudsz.
Lore összerezzent Athéné halk hangjára. Miles ennél is hevesebben reagált.
Olyan riadalommal ugrott fel, hogy széke felborult, ő pedig a szívéhez kapva
nekitántorodott a konyhapultnak.
– Jesszus! – hördült fel. – Nem hiszem... én nem úgy... – mondta, és teste
önkéntelenül meghajlásszerű mozdulatot tett.
– Igazán? – kérdezte Lore. – Tehát hiszel nekem?
Athéné a konyhaajtóban állt, az ajtófélfának támaszkodva; fél kézzel az
oldalán levő sebet szorította.
– Úgy értem, igen – hebegte Miles. – Hiszek neked. Csak... tudod... eltart egy
kis ideig, amíg megértem.
Az istennő egy pillanatig gúnyosan nézett rá, aztán visszafordult Lore felé.
– Ez a test táplálást igényel.
 – Reggelit... reggelit szeretnél? – kérdezte Lore.
Athéné leült a konyhaasztalhoz, a harmadik, szabad székre. Lore egy
pillanatig csak nézte... összerándult a gyomra a látványtól, hogy az istennő ott ül
Gil házában, Gil székén... De felállt és a hűtőhöz ment.
Néhány perc múlva három tányér szalonnás omlettet és három pohár vizet tett
az asztalra. Leült Miles mellé. Kést, villát kézbe véve figyelték, hogy Athéné
egy darab bacont csippent ujjai közé, és az orrához emeli, szagolgatja.
Lore véleménye és tapasztalata szerint az ingyen étel a legjobb, de nyilvánvaló
volt, hogy az istennő nem osztja ezt a nézetet. Megkóstolta, és teljes testében
megborzongott.
Miles a hosszú évekig tartó átverés ellenére is nagyot harapott a szalonnából,
és kijelentette:
– A legjobb bacon, amit valaha ettem.
– Ha nem ízlik, nem kell megenni – szólt Lore az istennőhöz hűvös hangon.
Athéné belekortyolt a vízbe, ajka fanyar vicsorra húzódott.
– Az érzés a furcsa... – szólalt meg Athéné, és kényszeredetten lenyelt egy kis
falat tojást. – Szokatlan, hogy ilyen... alapvető szükségletekhez kell
lealacsonyodnom... Hogy ilyen ízetlen, undorító élelemre vagyok kénytelen
fanyalodni. Sosem éreztem még efféle kiüresedést. Efféle fájdalmat.
Elviselhetetlen.
– Hát, üdv az emberi létben – jegyezte meg Lore. – Eléggé elviselhetetlen, de
ez van.
Miles meglepetten nézett rá, ezúttal azonban megtartotta magának gondolatait.
Aztán mégis megszólalt.
– Szóval... – pillantott a mellette ülő mennyei lényre. Athéné még csurom vér
és kosz volt. – Hol van a jelképállatod, a ba- goly? ^
Athéné úgy nézett rá, hogy ha ereje teljében lett volna, azzal a pillantással egy
egész háztömböt képes lett volna felperzselni.
Miles azonban zavartalanul folytatta.
– Es a pajzsod?
A pohár kicsúszott Lore kezéből, szilánkokra tört a mosogatómedence alján.
– Lore?
Miles felállt, hogy segítsen, de Lore a háta mögött legyintve jelezte, hogy
üljön vissza, aztán gondosan eltakarította az üvegdarabokat.
– Az aegis... – mordult Athéné. Külön hangsúlyozva a pajzs nevét. – Apám
pajzsát hordoztam. Apám évszázadokkal ezelőtt a vadászoknak adta több más
fegyverünkkel és isteni tulajdonunkkal együtt. Azóta nem láttam, és ha akartam
volna sem tudtam volna használni. Csak akkor használhatom, ha nálam lesz a
hetedik nap végére, amikor visszanyerem halhatatlan alakomat.
– Ez nem igaz – jegyezte meg Lore az istennőnek ellentmondva. – Csak akkor
igaz, ha a pajzsot önként adja át a dinasztia valamelyik tagja. Ami lehetetlen. A
Kadmiták évtizedek óta birtokolják.
– És ezt te egészen biztosan tudod, ugye? – szólt Athéné.
– Mi a célod azzal, hogy mindezt elmondod a halandónak, Melora? Mi jó
származna ebből?
– Elegem van abból, hogy hazudok neki – mondta Lore. Nagyon igyekezett
kordában tartani indulatait. – Gondolom, ez teljesen idegen fogalom számodra.
Kérlek, tudasd, ha szükséged lenne a barát fogalom frissített verziójára... Ha jól
tudom, Artemisz volt az utolsó, legalábbis addig, amíg le nem szúrt.
– El sem tudom hinni, hogy ezt mondom, de a leszúrást félretéve, ami... hű...,
most először örülök, hogy nincs sem húgom, sem nővérem – jelentette ki Miles
kissé fájdalmas arckifejezéssel. – Az Agonban Artemisz a másik eredeti isten?
Athéné felszegett állal nézett Lore-ra.
A lány rá sem hederített.
– Nem csak ő. Hermész is. És Apollón is.
– Ebben egészen biztosan tévedsz – csattant Athéné hangja.
– Apollón a legutóbbi Agon végén eltűnt.
Mohó kíváncsiság fogta el Lore-t, de sikerült elnyomnia. Az asztal alatt
összeszorította ujjait, nagyon erősen, egészen addig, amíg a hívatlan érzés eltűnt.
– Apollónt a legutóbbi Agonban megölték, de a gyilkosságnak nem volt
szemtanúja – magyarázta Lore. – Csak pletykák vannak, amik egészen könnyen
származhatnak egy olyan dinasztiától, amelyik félre akarja vezetni a többieket,
mégpedig azért, hogy a következő ciklusban csak ők vadászhassanak rá. Ha
Apollón halott, akármelyik dinasztiában van az új Apollón, eltitkolják létezését.
Szerintem a Thészeusz-dinasztiában lehet. Ezt abból gondolom, hogy ők tavaly
nagyon nagy összeget fektettek be a napenergiába.
Lore azt már elmondta Milesnak, hogy egy új isten miképpen segíthet
anyagilag a dinasztiájának azzal, hogy beavatkozik a világ eseményeibe úgy,
hogy az események a család érdekét szolgálják. A jelenlegi új Aphrodité például
nagyon sikeres hollywoodi üzleteket hozott össze az Odüsszeusz-dinasztiának.
Egy új Árész, jelenleg Aristos Kadmou, nemzetközi konfliktusokat robbanthat
ki, hogy a dinasztia fegyverüzletei minél nyereségesebbek legyenek. Az új
Dionüszosz hatalmas új egyházat vagy világvége-szektát hozhat létre. A
lehetőségek végtelenek, csak az új isten kreativitása a határ.
 – Ez így hét – jegyezte meg Miles. – Ki a másik?
– Héphaisztosz volt. De ő meghalt – felelte Lore.
– Egy hataloméhes imposztor ölte meg – vicsorgott Athéné.
– Talán jobb lett volna, ha a felséges édesapád egyértelműbb utasításokat ad
ahelyett, hogy néhány férfire bízza a feladatot, akik ócska, döcögős verseket
írtak a találkozásról – mondta Lore. – Nem a vadászok hibája, hogy nekik
maguknak kell kitalálniuk a szabályokat.
– Persze – mordult fel Athéné gúnyosan. – Nem elég, hogy az a nagyképű
imposztor megszerezte egy isten hatalmát és erejét, mindenképpen ki akarta
próbálni, hogy ha egy másikat is megöl, akkor az ő erejét is megkapja-e. Ezért
támadt Héphaisztoszra. És kiderült, hogy az ő erejét nem kaphatta meg.
– Ebben egyetértünk – felelte Lore. – Azóta senki nem követte el ugyanezt a
hibát. A vadászok a lehető legtöbb lehetőséget akarják a halhatatlanság
elnyerésére. Ezért van az, hogy az Agon rendszere sosem ér véget. Egyszerűen
nem engedik.
Gil állóórája tiktakolt a közelben. Minden kattanás még egy kicsit feszített
Lore idegein.
– Mi a tervünk? – tette fel a kérdést Miles.
– Az a terv, hogy elmész a munkahelyedre – mondta Lore –, és keresel
magadnak egy barátot, akinél ellehetsz jövő vasárnapig.
– Tessék?! Akkor mi értelme volt mindezt elmondani nekem?
– Az volt az értelme, hogy megértsd, mennyire veszélyes a helyzet – felelte
Lore.
– Ha valóban ennyire veszélyes, nem hagyom el a házat, nem hagylak el
téged. Írok egy e-mailt a főnökömnek, hogy streptococcus fertőzésem van. De
nem megyek el innen, és nem is kényszeríthetsz.
Athéné meglepetten, helyeslőn nézett rá. Lore erre a fogát csikorgatta.
– Jobban szeretem ennek a halandónak a társaságát – fejezte ki véleményét az
istennő.
– Ez a halandó semmit nem ért a víváshoz. Alapszinten sem – mondta Lore,
azzal felállt, hogy összeszedje az üres tányérokat. – Szóval, ha küzdelemre
kerülne a sor, sok szerencsét!
Lore ezután újra Miles felé fordult.
– Nem tudom, mennyi ideig lesz biztonságos ez a ház. Eddig csak annyit
tettem, hogy megpróbáltam összezavarni a vadászkutyákat, amik esetleg szagot
foghattak. De lehet, hogy végső soron ez nem lesz elég.
– Nem leszek fogoly ebben a házban – közölte Athéné. – Hajlandó vagyok
isteni erőmet arra használni, hogy leplezzem jelenlétemet, ha szükséges.
Hajlandó vagyok itt maradni addig, amíg ez a halandó test visszanyeri erejét.
Mindazonáltal annak érdekében, hogy teljesíteni tudjam kölcsönös eskünket, ki
kell lépnem e falak közül. Te pedig, Melora Perseous, kevesebbet tudsz, mint
hiszed. Arról sincs fogalmad, hogy a hamis Arész mit kerestetett az elmúlt hét
évben.
Lore tudatában megint Castor arca villant fel. Keres valamit. Vagy valakit.
– És neked van? – kérdezte Lore.
Athéné bólintott.
– Ez... ez a vers, amit oly nagy becsben tartasz, amit tényként idézel... az vagy
nem teljes, vagy annak egy másik változatát keresi. Azt, ami azt mondja el,
hogyan végződik az Agon, és hogy annak győztese hogyan jut elképzelhetetlenül
nagy erőhöz és hatalomhoz.
Lore tudata kikapcsolt, teste reagált helyette. Olyan gyorsan állt fel, hogy
széke hátraesett, hangosan csattant a konyhakövön. Nem mehetett sehová és
saját karján kívül semmibe sem kapaszkodhatott.
– Hogy mi?!
Miles zavartan nézett hol Lore-ra, hol az istennőre.
Athéné megingott székében; valószínűleg a vérveszteség és belső sérülései
gyengítették.
– A nővérem és én... a nyomára bukkantunk. Mindenekfelett erre az
információra vágyik, és sok-sok vadászt elindított, hogy megszerezzék – mondta
Athéné. – Biztos vagyok benne, hogy mondanom sem kell, milyen borzalmas
károkat okoz a világnak, ha megtalálja. Nagyon gyorsan kell cselekednünk. Ha
sikerül meghatároznunk ennek a töredéknek... vagy másik változatnak a helyét...
akkor újra a nyomára bukkanhatunk, és végzek vele.
Az eredeti vers új változatának megtalálása – ha egyáltalán létezik –
természetesen ugyanazt az információt adná meg Athénének, amit Aristos
Kadmou oly nagyon szeretne megtalálni. Lore-nak egyáltalán nem tetszett a
gondolat, hogy bárki is birtokába kerüljön ennek, legyen akár halandó vagy
halhatatlan. Neki kell megtalálnia először, és ha lehetséges megsemmisíteni,
vagy...
Elméje befejezte a sötét gondolatot. Megölni minden vadászt, aki ismeri a
tartalmát.
– Ilyen állapotban nem tudod megölni – mondta Lore az istennőnek. –
Valószínűleg vérátömlesztésre van szükséged, de valamiféle antibiotikumra
mindenképpen.
 – Nincs szükségem ilyen terápiákra – mondta Athéné. – Kételkedsz isteni
erőmben, gyermekem?
Az istennő talán nem vette észre, hogy szempillái erősen verdestek az
erőlködéstől, hogy nyitva tartsa a szemét.
– A halandó testtel kapcsolatban vannak kétségeim – tisztázta Lore.
– Van valaki, akiben megbízol annyira, hogy segítséget kérhess tőle? –
kérdezte Miles.
– Igen – felelte Lore, de nem tette hozzá a fontos talán kitételt.
Castort gyógyítónak képezték, és talán van hozzáférése dinasztiájának
készleteihez: gyógyszerhez, vérhez és minden máshoz, amit Lore nem tudna
innen-onnan beszerezni. Nagyon is hajlandó lett volna lenyelni büszkeségét és
megkeresni Castort, ha ez elvezetne Aristos Kadmou halálához. Lore azonban
eléggé dühös volt és meglehetősen irracionálisán viselkedett, amikor Castor
megkereste őt. Bár barátja, akit egykor ismert, sosem volt haragtartó, Lore nem
ismerte ezt az új Castort.
Apodidraskinda.
Ez meghívás volt... ugye?
– Tudok segítséget szerezni, és megpróbálok több információhoz jutni a vers
új változatáról és eredetéről, valamint arról is, hogy kinél lehet – mondta Lore. –
A vadászok többsége itt van a városban, de lehet, hogy a verset a dinasztiák
valamelyik archívumában, más országban tartják.
– Itt van – mondta Athéné. – Ebben egészen biztos vagyok, és úgy tűnik, még
a hamis Arész is itt van. Akár páncélkamrában, akár emlékezetben, de itt fogjuk
megtalálni, ebben a városban.
Lore bólintott.
– Aggódnunk kell amiatt, hogy a húgod esetleg közben idejön és befejezi a
munkát?
– Artemisz csak azért sebesített meg engem, hogy ő maga elmenekülhessen a
Kadmiták elől, akik ránk támadtak az Ébredésen – mondta Athéné. – Meglehet,
szövetségünk a vége felé jár, de ő... mással lesz elfoglalva. Amikor eljön az idő,
pengémmel viszonzom ezt a szívességet.
– És mi van Hermésszel? – kérdezte Lore.
– Egy ideje nem láttam – felelte Athéné közönyösen. – És nem is szeretném
látni. Négy évtizede az a nyomorult felrúgta a megállapodásunkat. Azóta minden
segítséget megtagadunk tőle és ő is tőlünk.
– Nem is értem, miért – jegyezte meg Lore halkan, csak magának. Aztán
visszafordult Athéné felé, és hozzátette: – Megpróbálhatnál megmosakodni,
amíg távol leszek.
Az istennő elhúzott arcából egy véres hajfürtöt, és bólintott. Követte Lore-t az
emeletre, a folyosóról nyíló fürdőszobába. Lore igyekezett biztosítani, hogy béke
és nyugalom legyen, miután ott hagyja őket. Fürdősót és -olajat tett a vízbe, és
steril kötszert készített a mosdó mellé.
– Hozok neked tiszta ruhát – mondta Athénének, ahogy kilépett a szűk
helyről, és az istennő belépett a helyére. – Előre szólok, hogy nem olyan lesz,
mint amilyet viselni szoktál.
Athéné a válla fölött hátranézett, szeme csillogott.
– Biztos vagyok benne, hogy bármit találsz... elviselhető lesz.
Lore megállt az ajtóban, ujjai az ajtókeretre feszültek.
– Egy kis időre el kell mennem – mondta halkan. – Gyógyítót kell találnom.
Miles biztonságban lesz itt, mert... Nem is tudom, mit tennék magammal, ha
valami történne vele.
Athéné ajka kissé gúnyos mosolyra húzódott.
– Érthető. Bár...
– Mi az? – kérdezte Lore.
– Van a történetednek egy része, amit minden jel szerint félreértettél – felelte
Athéné. – Nem azért vagyunk büntetés alatt, mert életek vesztek el, hanem azért,
mert más istenek földjén élők életébe avatkoztunk be, ami veszélyeztette a mi
békénket... a halandók tudásán túli világot.
– Ez... ez... – szólalt meg Lore. Számtalan módon fejezhette volna be a
mondatot. Ez szörnyű. Ez kegyetlen. Ez hihetetlen. Mindegyik igaz.
A végén mégsem fejezte be. Athéné becsukta a fürdőszoba ajtaját. Lore
egyedül állt a folyosón. Megint a zsebébe nyúlt, a nyakláncért, amit Gil adott
neki. Megmarkolta a toll alakú talizmánt, és egy pillanatig csak állt a
félhomályos folyosón azt várva, hogy szívének heves dobogása csillapodjon.
Nem elveszett, gondolta. Szabad.
Ha ez a hét véget ér, és Athéné betartja, amit ígért, Lore végre végleg szabad
lesz. Megszabadul az Agontól. Az istenektől. A vadászoktól.
Nem lepődött meg, hogy Milest ott találta a kis szobában. Az ágy szélén ült.
Miles volt egyedül figyelemre méltó a különben teljesen egyszerű térben.
– Rendben – szólalt meg Lore. – Tudom, hogy maradni akarsz, de...
Miles hirtelen előtte termett, és szorosan átölelte. Lore megdermedt, karja
erőtlenül lógott maga mellett.
– Miért nem mentél el? – kérdezte súgva. – Már a múlt héten elmehettél volna.
És én örömmel segítettem volna neked.
 Lore erősen behunyta a szemét, kibontakozott az ölelésből, és a szekrényhez
lépett.
– Ha valami történne, amíg távol vagyok, vagy bármi gyanúsat látsz az utcán,
hagyd itt Athénét és menekülj!
– Nem megyek el innen.
– Nem veheted fel a harcot a vadászokkal, Miles. Arra képezték ki őket, hogy
gyilkoljanak, isteneket és bárkit, aki az útjukba áll. A holttestedet sem találnám
meg.
Miles furcsán nézett rá.
– Nem fogom felvenni velük a harcot. Elrejtőzöm a pincében, és hívom a
segélyhívót, mint minden normális ember.
Lore megengedett magának egy halvány mosolyt, miközben nyakláncát
óvatosan letette a komódra, és a fiókokból otthonosan előszedett egy túlméretes
pólót, egy fekete leggingset, valamint alsóneműt és zoknit.
– Megjavítsam neked? – kérdezte Miles.
– Meg tudod? – kérdezte Lore, azzal a nyakláncot
Miles kezébe adta. – Nincs másik láncom, amiből pótolhatnám a láncszemet,
és nem akarom ideiglenesen zsinórral összekötni, nehogy elveszítsem.
Miles szemügyre vette azt a részt, ahol a vékony aranylánc elszakadt.
– Megpróbálhatom.
– Köszönöm – mondta Lore. Olyan kevés maradt neki az életben, amit igazán
szeret. Minden elveszett, ami a régi életében fontos volt.
Castor nem, súgta a tudata.
Mély levegőt vett, hagyta, hogy az enyhe melegség elterjedjen testében a
felismeréstől. Castort nem veszítette el. Az Agon oly sok mindent elvett tőle, de
Castort visszaadta.
– Tudod, értem már, hogy miért akarnak a vadászok halhatatlanságot – mondta
Miles, a nyakláncról felnézve. – Értem, mit tud tenni velük és a dinasztiájukkal
az örök élet. De még az sem elég ok, ha tudják, hogy rájuk is vadásznak.
Most, hogy mindent elmondott Milesnak, elmúlt a kezdeti pánik, a helyét
fáradt megkönnyebbülés vette át. Valahogy még hálás is volt, hogy ő
választhatta meg, hogyan mondja el a történetet.
– Kleos. Az egész arra vezethető vissza – mondta Lore. Ujjai a képkereten
időztek. – Igazából azt akarják. Ez az egyetlen dolog, amit akarniuk szabad.
Halhatatlanságot lehet nyerni azzal, ha valaki istenné válik, de dicsőség révén is
el lehet érni. Kleos a megtiszteltetés, ami azzal jár, ha valaki legendává lesz...
akinek emlékét mások tartják életben történetekkel és dalokkal. A tested
meghalhat, de a neved örökké élni fog.
– Ennyi? – kérdezte Miles.
– Ez neked nem sokat jelenthet.
Senkinek sem jelent sokat, aki nem az ő világukban nevelkedett. Időnként
Lore sem látta értelmét.
Mindketten összerezzentek Miles telefonjának éles csengésétől.
– Ezt meg kell változtatnod – mondta Lore.
Miles hangtalanul formálta, hogy ne haragudj, azzal felállt és elindult az ajtó
felé. Kissé elgyötört hangon fogadta a hívást.
– Szia, Ma... Igen... Nem. Van időm. Mi a helyzet?
Lore hallgatta a hangját, ahogy lefelé ment a lépcsőn, a saját szobájába.
– Nem, nem... Az nem az a hely – mondta Miles. – Ott szoktunk játszani...
focizni... nem az iskolában.
A hálószoba ajtaja becsukódott, Miles halk beszéde érthetetlenné vált, de a
hangja még tisztán csengett Lore fülében.
Ott szoktunk játszani...
Hát persze. Apodidraskinda. Bújócska. A játék, amit gyerekkorában annyira
élvezett.
– Okos, nagyon okos, Cas – súgta. Castor üzenete egyáltalán nem kihívás.
Útmutató, hogy hol találhatja meg.
 HÉT

FURCSA. LORE ADDIG ÉSZRE SEM VETTE, hogy tériszonya van. Nem tudta, mikor
alakult ki benne a magasságtól való viszolygás. Csak akkor tudatosult benne,
amikor már háromemeletnyi magasságban járt, egy keskeny betonperemen a
Tribeca negyed egyik raktárépületén.
– Remek terv. Mint mindig – mordult magában.
Teste reszketett a megerőltető mászástól, ujjairól a téglák lehorzsolták a bőrt.
Még egyszer, utoljára jobbra nézett. Meg akart bizonyosodni arról, hogy még
mindig kívül van a közeli kamera látóterén.
Az Akhilleidáknak más ingatlanjaik is voltak a városban, de ez az épület, a
Thétisz ház volt az egyetlen, ahol Castorral bújócskát játszott. Apodidraskinda.
Amikor gyerekek voltak, Castor megmutatta neki, hogyan kell megközelíteni
az épületet hátulról úgy, hogy ne vegyék észre a biztonsági kamerák és a tetőn
állomásozó mesterlövészek; a műveletsorozatban benne volt az is, hogy be
kellett lopózni a személyzeti liftbe a hátsó mélygarázsban, át kellett bújni az
árammal védett kerítésben elrejtett titkos átjárón, és kukákat kellett használni
pajzsként.
Utána már csak az a csekély feladat maradt, hogy halált megvető bátorsággal
biztosítókötél nélkül, puszta kézzel és lábbal másszon végig a
dísztéglaburkolaton. Volt azonban egy jelentős különbség a mostani és a
legutóbbi, hét évvel ezelőtti mászás között.
Lore most már tudta, hogy félni kell... nemcsak attól, hogy lezuhan, hanem
attól is, hogy mit talál a falakon belül.
Újabb négy téglasoron húzta fel magát, elhaladt a harmadik emeleti erkélyek
és ablakok mellett. Mielőtt folytatta volna útját a következő szintre, felfigyelt
valamire. Zene. Könnyed zene. Kristálypoharak koccanása. Izgatott hangok halk
moraja.
Lore áthelyezte súlypontját, felpillantott, aztán le, majd balra hajolva belesett
az elsötétített üvegű erkélyajtón. Valaki résnyire nyitva hagyta az ajtót.
 Ez nem lehet igaz.
Parti.
Az épület belseje olyan volt, mintha egy másik, ősi életre látott volna rá. Lore
életképeket pillantott meg, ahogy az Akhilleidák elhaladtak az erkélyajtó előtt.
Könnyed léptű nők suhantak; selyemruhájuk a khitón és a peplosz ősi stílusában
készült. Ragyogó ékszereiket igazi zöld és aranyból készült babérlevél-koronák
egészítették ki.
A férfiak egymással beszélgettek étellel megrakott hatalmas tálcák, boros- és
pezsgőspoharak tornyai között. Mindannyian khitónt vagy modernebb ruházatot
viseltek laza selyemnadrághoz.
Az ilyen partik, amik bor és különböző rituálék ködös orgiáiba csaptak át, elég
gyakoriak voltak... Hiszen mi értelme a dicsőséges sorsnak, ha sosem szabad
kiélvezni ezt a luxust? Voltak partik, amik kifejezetten valami szertartásról
szóltak, például az Agon előtti napokban Zeusz kegyéért könyörgő eseményeket
szerveztek. Az Agon után újabb szertartások következtek, amikor el kellett
temetni a halottakat.
Ez egyik kategóriába sem illett bele.
Ajánlom, hogy itt legyél, Cas, gondolta Lore bosszúsan, bár maga is
meglepődött a bosszúság mellett érzett lelkesedésen.
A téglafalakon belül számtalan helyiség volt: hálószobák, edző- és
konferenciatermek... és szekrények, gardróbok, ahol remekül el lehet rejtőzni.
Lore hivatalosan csak a harmadik szintre kapott meghívást; ez egy hatalmas nyílt
terület volt, benne csak néhány fegyvertartó állvány. Fiatal korában itt edzett az
Akhilleidákkal.
Bár gyerekkorában anyja és apja is igyekezett harcosnak kiképezni, nemigen
volt idejük arra, hogy foglalkozzanak vele. Mindketten sokat és keményen
dolgoztak, hogy ki tudják fizetni a lakbért és legyen étel az asztalon. Lore sosem
gondolt bele, mibe kerülhetett apjának, hogy megkeresse az Akhilleidák
archónját az ő kiképzése ügyében; az igazi ár nem a kifizetett pénz vagy a
megígért szívesség lehetett, hanem a büszkeség elvesztése. Mert ez a kérés azt
jelentette, hogy apjának valamilyen szinten meg kellett alázkodnia.
Lore mély levegőt vett, és végül felért a negyedik szintre. A múltban – és
remélhetőleg most is – ez a szint raktár volt. Mivel közvetlenül fölötte, a tetőn
vadászok járőröztek, itt sosem volt olyan szintű a biztonság, mint az alsóbb,
könnyebben hozzáférhető emeleteken. Ide tartozott a nem is olyan titkos föld
alatti bejárat, ami az épületből közvetlenül a Thétisz ház jobb oldali szárnyába
vezetett.
 Egyujjnyi széles párkány húzódott az épület oldalától a legközelebbi erkélyig.
Lore lélegzetvisszafojtva, lábujjhegyen, hegyes spiccben lépett rá. Vállába,
karizmaiba fájdalom nyilallt, de az ujjhegyeiért aggódott leginkább, mert ujjait
nagyon megerőltette, ahogy felmászott a téglafalon.
Mielőtt túlaggódhatta volna magát azon, hogy milyen hihetetlenül ostoba
vállalás ez, gyorsan végiglépkedett a keskeny peremen az erkélyhez.
A késő délelőtti napfény égette a hátát. Ahogy a napkorong egyre jobban
elrugaszkodott a horizonttól, a város sűrű, nyirkos levegőjét felforrósította. Lore
szédült. Letörölte a szemébe csorgó verejtéket, kinyújtotta a kezét, majd
megfogta az erkély kőkorlátjának oszlopát.
Mire sikerült felhúznia magát, egész testében remegett. Hang nélkül a keskeny
betonsávra huppant. Közelebb húzódott az ajtóhoz, nehogy a tetőn járőrözők
megláthassák. Hosszú pillanatokig térdelt ott; várta, hogy felsőtestéből elmúljon
a zsibbadás, és visszanyerje érzékelését.
Erre nincs időd, gondolta. Tovább kell menned! Mozdulj!
Sötétítőfüggönyök takartak el mindent és mindenkit, ami és aki a helyiségben
lehetett.
Lore az ajtó forró üvegéhez nyomta a fülét; mozgás neszeit kutatta, de csak a
lenti parti hangjait és saját szívdobbanásait hallotta.
Az üveg golyóálló volt, de nem ez jelentette a nagyobb problémát, hanem a
rátapasztott érzékelők, amik a riasztórendszerhez tartoztak. Illetve ezek
jelentették volna a nagyobb veszélyt, ha a tizenegy éves Castor egy kicsit jobban
ellen tudott volna állni a tízéves Lore ördögi stratégiájának, miszerint csak
olyasmiben fogad, amit biztosan meg is nyer.
Az ajtókeret fölött volt egy lazán beillesztett tégla. Lore a zsebkésével emelte
ki, és magában hálát adott a szerelmes vadásznak, akit Castor kifigyelt, hogy
ehhez a trükkhöz folyamodott, ha találkozni akart a férfivel, akivel
összeházasodnia tilos volt.
Lore farmernadrágja zsebéből előhúzta a Wheelz 4 Totz mágnest, letekerte
róla a ragasztószalaggal ráerősített cipőfűzőt. Óvatosan leengedte a mágnest a fal
nyílásán és addig mozgatta előre-hátra, amíg meghallotta a kattanást, ami azt
jelezte, hogy a mágnes a riasztó érzékelőjére tapadt.
Szentséges istenek, engedjétek, hogy ez működjön, gondolta. Engedjétek, hogy
ez könnyen menjen!
A riasztók érzékelői mágnesesek, és akkor lépnek működésbe, amikor az ajtó
lengő szárnyán lévő mágnes elválik a keretre rögzítettől. Egyszerű rendszer, ami
általában hatékony. Remélhetőleg nem cserélték le új, lézer alapú eszközre.
 Lore hátranyúlt a zsebébe a vékony műanyag lapért, amit egy kóláspalackból
vágott ki. Eltelt egy hosszú pillanat, mire sikerült úgy becsúsztatnia az ajtórésbe,
hogy kinyílt az alsó, gyengébb zár. Meg kellett várnia, míg a járőröző vadász
elhalad a tetőn, csak az után dughatta be a szomszéd műszaki boltban vett
álkulcsot a reteszzárba. Pólója szélével burkolta be a téglát, azzal verte be a
kulcsot annyira, hogy a zár belseje széttört, és szerencsére kinyílt az ajtó.
Lore háttal hozzálapult, és elégedett mosollyal nyitotta rá a nehéz függönyre.
– Ti kiszámítható idióták!
Ezek a családok milliókat költenek biztonsági rendszerekre és fegyverekre,
mégsem tudták rávenni magukat, hogy rendesen lezárják ezeket az ajtókat, vagy
befalazzák, ahogy az ablakokkal is tették. Mert ez azt jelentené, hogy elvágnák
magukat a lehetséges menekülési útvonalaktól, ha egy másik család rájuk
támadna.
Amikor egyértelművé vált, hogy néma riasztó sem lépett működésbe, Lore
belépett és halkan becsukta maga mögött az ajtót. Nagyon jólesett neki a
légkondicionált hűvösség és a viszonylagos sötétség, ahogy áthúzta a cipőfűzőt a
lyukon, levette a mágnest és visszatette a téglát.
Ahogy sejtette, a helyiséget még mindig raktárnak használták. Dobozok és
régi ládák nyirkos labirintusa volt. Mintha elárasztott pincéből menekítették
volna ki mindegyiket. Lore addig kutatott, amíg talált egy dohos, fekete
vadászöltözéket. Rávette farmer rövidnadrágjára és izzadtságtól átázott,
spagettipántos fekete pólójára.
A láda mélyén kopott álarcot talált. Lore hosszasan nézte, és rosszul volt a
gondolattól, hogy olyan ruhadarabot kell felvennie, amin nem családja jelképe
van.
Muszáj, biztatta magát. Vidd magaddal. Biztos, ami biztos.
Azonban hiába keresett, sem kardot, sem tőrt, sem más fegyvert nem talált.
Végül egy elhagyott szerszámosládából egy csavarhúzót vett magához.
– Hát, legalább hegyes – mormolta halkan.
A vadászruha belső zsebébe csúsztatta. Fejére húzta a csuklyát, aztán
visszaengedte, mert rájött, hogy milyen nevetségesen néz ki.
– Gyerünk, Perseous – súgta. – Bújócskázzunk!
A folyosó pontosan úgy nézett ki, ahogy emlékezett rá. Kivéve, hogy néhány
ajtó mellett számkódos zár volt. Felpillantott, rejtett kamerákat keresve a
mennyezeten.
Ekkor éles hang hasított a levegőbe. Mintha pengét szorítottak volna a
nyakához.
– Mit keresel idefent?
 NYOLC

LORE HIRTELEN HÁTRAFORDULT. A folyosó végén közvetlenül a lépcsőnél egy férfi

állt, ugyanolyan vadászruhában, amilyet ő is viselt. Nem ismerte fel.
– Én...én... – szólalt meg, és azért hebegett, mert abban a pillanatban nem
jutott más eszébe. – Én mintha hallottam volna valamit.
A férfi szeme összeszűkült. Lore ösztönösen köntösébe nyúlt, a csavarhúzó
felé mozdult a keze, de magára parancsolt, hogy álljon le. Ha nem indul a férfi
felé, azzal még gyanúsabbnak látszik, ezért elindult.
– Úgy hangzott, mintha bajban lenne? – kérdezte a férfi az ősi nyelven.
Nyugtalanság feszült a szavakban. – Úgy tudtam, kísérők vannak vele.
Kísérők?
– Kiderült, hogy tévedtem. Nincs itt senki – jelentette ki Lore a tőle telhető
legkönnyedebb hangon és igyekezett kikerülni a közeli asztalon álló gyertyák
halvány fénykorét. – Tiszta a terep.
Mielőtt elindult otthonról, Lore bal csuklójára filctollal az alfa betűt írta a
dinasztia jele mellé. Ezt a jelet látta az Akhilleidák mellkasán és csuklóján,
amikor velük edzett. Lazán feljebb húzta vadászköntöse ujját, valami nem létező
viszkető foltot vakargatva.
A férfi arcának vonásai meglágyultak, amint meglátta a hamis tetoválást.
Bár mindig akadtak olyan kémek, akik hajlandók megtenni bármit, hogy
átjuthassanak egy másik dinasztia védvonalain, a vadászok elég babonásak
voltak ahhoz, hogy úgy higgyék, ha egy másik dinasztia jelét veszik magukra,
azzal feldühítik őseiket, akik ezért elhagyják, nem segítik tovább őket.
Mivel az utóbbi hét évben a szerencsétlenség Lore állandó társa volt, úgy
gondolta, hogy ősei nem gyűlölhetik jobban annál, mint amennyire már eleve
gyűlölik.
– Akkor jó – mondta a vadász. – Menjünk le. Együnk valamit, mielőtt újra
őrködni küldenek minket. Thászosz szigetének lányai közé tartozol, ugye?
– Elsőre eltaláltad – felelte Lore, és laza mosolyt erőltetett magára. –
Honnan...
Ekkor a folyosó másik végén ajtó nyílt. Ötéves kislányokat kísértek ki.
Lore szíve összeszorult – mint amikor az ember keze ökölbe rándul.
Minden kislány egyszerű, de aranyhímzéssel díszített tunikát viselt.
Szandáljuk és övük is aranyszínű volt. Különböző stílusú diadémokat viseltek,
hajukba színes szalagokat fontak.
Mögöttük sötét haját szoros kontyban hordó nő jelent meg. Hosszú, sűrűn
redőzött, lila ruháját ősi szimbólumok és illusztrációk ékesítették, köztük a
csatára készülő Akhilleusz képe.
A nő intett a lányoknak, mire mind a kilencen mozdulatlanná dermedtek és
elhallgattak. Kis testük megmerevedett. Lore tudta, hogy ez a félelem által
kiváltott engedelmesség jele.
A folyosó szemközti ajtaján férfi lépett ki. Hirtelen és hangosan, mint a
villámcsapás. Lore orrcimpái megremegtek a férfi láttán.
Philip Achilleos haja megőszült, állandó mogorvasága idős korára
súlyosbodott. Sápadt arcán a hegek még hangsúlyosabban látszottak, és bár a
vén kecske mellkasa még mindig olyan volt, mint egy hordó, zafírkék köntöse
alatt teste már vékonyabb lett; láthatóan túl volt már élete virágján.
Felesége, Acantha követte. Tökéletes tartás, tökéletes frizura. Kettejük közül
mindig is a nő volt a jobb vadász... első Agon ciklusának végére legenda lett. A
házassága azonban, ami az Akhilleusz- és Thészeusz-dinasztiák közötti
ideiglenes szövetséget jelentett, alaposan megnyirbálta a szabadságát.
– Patér – szólalt meg a lila ruhás nő, és meghajolt Philip előtt. – Hagy
mutassam be...
Philip undorral kerülte ki a lányokat. Az egyik kislány megkockáztatta, hogy
felnézzen rá. Philip visszakézből arcon csapta.
Lore lelkében végtelen felháborodás tört fel. Egy lépést tett feléjük, de
megállt. A kislány felegyenesedett, közömbös arccal emelte fel állát.
Meg kell találnod Castort, emlékeztette magát Lore. Ne áruld el magadat
ilyen könnyen!
De a lányok... ezek a gyerekek... Ezt nem lehet kibírni. A Thétisz házban lenni
kibírhatatlannak tűnt, ez felidézte Lore-ban a gyűlöletet... a vadászok iránt...
saját élete iránt. Villámcsapásként hasított belé a gondolat.
A kislány látványa, ahogy meghajol az előtt a disznó előtt, olyan tisztelettel,
amit nem érdemel, abban a reményben, hogy Philipnek kedvére való lesz ez a
gesztus. Lore legszívesebben felüvöltött volna.
Philipet nem érdekelték ezek a gyerekek, ahogy Castor sem érdekelte. A tény,
hogy az archón személyesen tagadta meg Castor apjától az anyagi támogatást,
hogy folytassák a fiú orvosi kezelését, éppen elég volt ahhoz, hogy Lore gyűlölje
ebben az életben és az örökkévalóságban is.
– Ez volt a legjobb, amit össze tudtál hozni? – mordult a lila ruhás nőre. –
Megmondtam, hogy szép lányokat válogass! Ezeket hol találtad? Valamelyik
metróalagútban futkároztak a patkányok között?
– Patér? – szólt a nő, halkabb, határozatlanabb hangon.
– Talán... – szólalt meg Acantha, megnyugtatón érve férje karjához. Titkon a
lila ruhás nőre pillantott, fejét oldalra hajtva annyira, hogy gyémánt fülbevalója
megcsillant a gyertyafényben. – Patér... talán nem bántaná annyira a szemedet,
ha aranyszínűre festené őket...
Philip Achilleos felmordult, aztán megszólalt:
– Hát, legyen. De ne feledd, hogy nem csak az én elégedetlenségemtől kell
félned.
– Igenis, Patér – mondta a nő és gyorsan magához intette a lányokat. –
Természetesen. Időben készen lesznek a szertartásra.
Szertartás. Nem egyszerű ünneplés.
Philip megfordult, meglátta őt és a másik vadászt a folyosó végén.
– Miért álltok ott, mint megkorbácsolandó idióták?
Sem Lore-nak, sem a másik vadásznak nem kellett több biztatás. Leszaladtak
a lépcsőn.
Lore hagyta, hogy a férfi vezesse a rövid beszélgetést, és fejét lehajtva
számolta a lefelé megtett lépcsőfokokat. A tömjén- és ciprusolaj illatától Lore
szokatlanul tompának érezte magát; teste elnehezült, mintha részeg lett volna.
Az épület egyetlen szabad terét, a kiképzőtermet alakították át a szertartás
helyszínévé. A bejáratot fehér selyemmel burkolták olyan vastagon, hogy nem
látszott a mögötte húzódó terem. Két díszruhás vadász állt őrt az ajtónál,
sisakjuk és testük élénk színűre festve.
Lore előreengedte a másik vadászt. Aztán két ujját előrenyújtva megfogta a
másik őr karját úgy, ahogy sok évvel azelőtt Castor tanította neki. Miután újabb
fogadást nyert ellene. Az őr viszonozta a gesztust.
– Légy üdvözölve, nővér – súgta, azzal félreállt.
Lore bólintott, aztán arca elé csúsztatta a bronzmaszkot. Kicsit jobban érezte
magát, miután látta, hogy más vadászok is ezt tették. Nem akart kitűnni azzal,
hogy csak rajta van álarc, de nagyobb kockázatot jelentett volna, hogy
felismerik.
Tény, hogy hét év telt el azóta, hogy legutóbb itt járt, de nem sokat változott,
alig látszott meg rajta az idő múlása. És aki ismerte Lore anyját, azonnal
meglátná őt az arcában. Ugyanolyan zabolátlan, göndör, sűrű haja volt, olyan
olívaolaj színű bőre, olyan mogyoróbarna szeme.
De... talán mégsem. Az anyja halott volt, és bár a neheztelés évszázadokig
tarthat, az emlékezet néhány év alatt megfakul. Nem volt itt senki, aki felidézné
emlékezetében Helena Perseous személyét.
Csak a lánya.
Lore félrehúzta a selyemfüggönyt és megtorpant. Eltelt egy pillanat, mire
rájött, hogy mit lát.
Szentély. Szentélyben áll.
A következő lépésnél világos lett, hogy mivel van dolga. Illúzió. Kísérteties
hologramokat vetítettek a falakat és a mennyezetet borító egybefüggő
tükörfelületre. Igazi és vetített oszlopok emelkedtek a merész színekkel díszített,
arannyal és ezüsttel dekorált boltíves mennyezet digitális képe felé.
Bár tudta, hogy mindez hazugság, mégis izgalom tört rá; olyan izgalom, amit
nem akart közelebbről megvizsgálni.
Lore elfordult; látta, hogy a bejáratnál levő hologram-oszlopok között nappali
táj terül el; vad, sziklás tengeri vidék. Minél beljebb ment a terembe, annál
sötétebb lett. Olyan érzés volt, mint amikor egy álom rémálommá változik.
Parázstartók sora vezetett valamiféle oltárhoz; díszes mozaikpadlót
világítottak meg. Drága burkolattal fedték a kopott fapadlót, amin Lore és rajta
kívül több százan véreztek, sérültek, horzsolódtak.
– Ez meg mi a pokol? – suttogta, de képtelen volt megállni.
Az oltár előtti medence vizén virágok és égő mécsesek lebegtek. A sekély
vízben díszes szék állt... valójában trón. Háttámláján pompás, faragott Nap.
Aranynak vagy aranyozottnak látszott.
Annak alapján, amit eddig látott, Lore úgy érezte, valószínűleg tömör arany
lehet.
Körülötte férfiak és nők ringatóztak a líra lágy hangjaira, mások penge helyett
borospohárral a kezükben, pletykákkal felfegyverkezve jártak körbe. A terem
jobb oldalán csontfehér térítőkkel letakart hosszú asztalok álltak. Az Akhilleidák
legnagyobb becsben tartott szertartási edényeiket vették elő. Mindegyik friss
gyümölcsöktől roskadozott. A gyümölcsök mellett ezüst tányérokon vékonyra
szeletelt húsok, halak, sajtok, sütemények, töltött olajbogyó.
Lore körülnézett, hogy látja-e valaki és gyorsan magához vett egy kupa bort.
Kiitta. Aztán szemügyre vette a lakomát. Mielőbb meg kell találnia Castort, de
órák óta nem evett, és hacsak nincs rákényszerítve, nem fogja megvárni, hogy
megfájduljon a gyomra az éhségtől.
Amikor a közelében időző nő – aki olyan kívánással szemlélte a mandulás
aprósüteményt, hogy azzal Lore is teljes szívéből azonosulni tudott – végül
továbblépett a mézes baklavához, Lore elvett egy mandulás sütit. Erős késztetést
érzett, hogy elvegyen egy aranyfóliával burkolt csokoládéalmát és elvigye
Athénének... csakhogy lássa, miként reagál.
Kicsit jobban érezte magát, miután evett, így teljes figyelemmel fordulhatott a
hatalmas terem felé. Mélyebben behatolt a félhomályba. Jobb szélen haladt
előre. Közelebbről nézve a vetített képek kissé homályosnak tűntek.
Elég ebből, Cas. Hol vagy?
Újra elindult, ezúttal a ragyogó medence mellett állt meg, a fénykörön kívül.
Castort kereste a teremben. Az Akhilleidáknak, mint minden dinasztiának, ősi
otthonukból eredtek a gyökereik, de minden évszázadban férjek és feleségek
kerültek be a nagy családba a világ minden tájáról. Az arcok ezt tükrözték.
Különböző bőrszínek, különböző vonások.
Mozdulatlanul állt, de vére hevesen lüktetett.
Itt lenni újra, ebben a teremben, ezek között az emberek között... nem tett jót
neki. El akart menni innen, de nem mehetett. Körül akart nézni, de nem tudott.
Kislányként lenyűgözte, milyen hatalmas gazdagságot mutatnak a dinasztiák.
Nagyon más volt ez a pompa, mint az ő családjának helyzete. Valósággal falta a
dinasztiák rejtett világának hívogató titkait, büszke volt, és vad, mint egy démon,
mert tudta, hogy a sok között az ő családja is kiválasztott. Tudta, hogy
Dinasztikusok, a legnagyobb hősök örökösei.
Ez csak egy jelmezes parti, semmi más, gondolta Lore.
Ez a világ olyan hamis, mint a kivetített képek. A szentélyek egykor szent
kultuszok helyszínei voltak, nem öncélú mértéktelenségé. A dinasztiák
szertartásaikból már évszázadokkal korábban kiiktatták a hitet; vallásuk a heves
brutalitás és anyagiasság maradt. Csak maga Zeusz kapott valamiféle elismerést,
de a neki bemutatott áldozatok is sekélyes gesztusok voltak, inkább babonából,
mint istenhitből eredtek.
Régi harcművészeti osztályának számos tagja jelen volt. Látóikra Lore
testhőmérséklete hirtelen megemelkedett. Oresztész, a hírhedt seggfej éppen az
unott Szelénét szórakoztatta; azon kevés gyerek egyike volt, aki az itt töltött
három év alatt egyáltalán szóba állt Lore-ral. Itt volt Agata is; a medencébe
nyúlt, kivette a vízbe ejtett smaragd karkötőt. Mellette Iesos; sokkal több heg
volt rajta, mint amire Lore emlékezett... Nem mintha szívesen emlékezett volna
rá. Iesos mindig azzal volt elfoglalva, hogy neki nem volt „igazi” és „megfelelő”
neve, ezért elhatározta, hogy Lore helyett Chlorisnak szólítja. Mintha meg kellett
volna sértődnie ezen.
Hol vagy, Cas? – gondolta megint, fájdalmas türelmetlenséggel.
Telt az idő, de még mindig nem látta Castort. Egyre fogyott a reménye, egyre
jobban erőt vett rajta a kétségbeesés. Lehet, hogy dolgozik. A sebesült
vadászokat gyógyítja vagy a dinasztia egy másik házában pihen?
Castor anyja az Agonban, nem sokkal Castor születése után meghalt, Lore
azonban felettébb csodálkozott, hogy nem látja apját, Cleont sem. Pedig Cleon
régóta a Thétisz ház gondnoka. Az épületben lakik. Nyilván az ő feladata egy
ilyen lakoma megszervezése.
Már így is túl sok időt vesztegettél el, gondolta Lore, a kijárat felé haladva. A
szertartás figyelemelvonó hatását kihasználva a fenti helyiségekben kell keresnie
Castort, és ha nem jár sikerrel, akkor legalább egészségügyi felszerelést kellene
lopnia, amit Athéné ápolására használhat.
Ám alig tett egy lépést, Akhilleusz háza hirtelen elcsendesült. A vadászok a
bejárat felé mozdultak, eltávolodtak az oltárhoz, vezető fényes úttól. Felfordult a
gyomra a mohó arcoktól, az izgalomtól csillogó tekintetektől.
Philip Achilleos jelent meg a lépcső tetején, Acantha valamivel mögötte. A
líramuzsika dallamára léptek, az oltárt és csak az oltárt nézve haladtak a trón
felé. Philip nem ült le, a trónszék bal oldalánál állt, Acantha pedig a jobb
oldalon.
Lore egy pillanatig nem értette Philip vonakodását. Aztán ahogy a
megállíthatatlan dagályhullám a partra hömpölyög, úgy tört rá a felismerés.
A körülötte levők lelkesedése. A napszimbólum, a lantmuzsika, a
babérmotívum a féldomborművekben és díszítményekben.
Azt akarták, hogy az egész úgy nézzen ki, mint a Nagy Szentély, Délosz
szigetén.
Ahol Artemisz született... és ikertestvére, Apollón.
– Ó! – sóhajtott fel Lore. Gerincén furcsa érzés cikázott át. Valósággal
felélénkült tőle. Ó!
Az új Apollón nem a Thészeusz-dinasztiában van, hanem Akhilleusz házában.
De nem Philip az? Az öregember felé nézett, merev arcáról próbálta leolvasni,
mire gondolhat.
Érdekes. Baleset talán. Lehet, hogy Apollón meghalt, mielőtt az öreg
végezhetett volna vele. Nem ez lenne az első és nem is az utolsó alkalom.
Gyerekek haladtak lefelé a lépcsőn, a kislányok, akiket Lore odafönt látott.
Bőrük aranyszínűre festve. Szinte kibírhatatlan volt nézni őket. Egyik kezükben
égő gyertyát tartottak, a másikban kis ezüstszínű tárgyat. Egyikük könyvet. A
másik teleszkópot. A harmadik lantot. A negyedik színészmaszkot. És ekkor
megértette. A múzsákat jelképezték.
Férfiúról szólj nékem, Múzsa, ki sokfele bolygott s hosszan hányódott,
földúlván szentfalu Tróját, sok nép városait, s eszejárását kitanulta, s tengeren is
sok erős gyötrelmet tűrt a szívében, menteni vágyva saját lelkét, társak
hazatértét.1
Ők is a medencéhez vonultak. Egyenként leültek a szélére és gyertyáikat vízre
tették. A lángok fehér virágok között lobogtak.
Egyszerre mintha mindenki dúdolni kezdett volna. A fiatal fekete lírás nő új
dalba kezdett; a dallam levegőn és fényen szállt a mennyezet felé. Ő is elmozdult
a székén, hogy jobban lássa, mi... illetve ki jön.
Lore ösztönösen arra fordult, még mielőtt meghallotta a csodálkozás halk
sóhajait. Hirtelen melegség suhant bőrén, olyan heves erő, amitől minden
idegszála lángra lobbant.
A férfi úgy ereszkedett le a lépcsőn, ahogy reggelente a nap első sugarai
áttörnek az ablak üvegén. Alakja tökéletes. Magas, csupa izom. Arca olyan volt,
mint legkedvesebb emlékeiben.
Castor.
 TÍZ ÉVVEL KORÁBBAN

EGY TÉLI REGGELEN, MIELŐTT A NAP ELINDULT VOLNA a horizont fölé, és húga
felriadt volna halványuló álmából, Lore a sorsára ébredt.
Amikor kinyitotta a szemét, apja arcát látta maga előtt.
– Chrysaphenia mou – súgta az apja a meghitt becézést. Arany kislányom.
Arca lágy volt, nyugodt. – Még mindig harcos akarsz lenni? Találtam neked egy
helyet.
Lore húgára, Olympiára nézett; úgy aludt mellette a keskeny ágyon,
összegömbölyödve, mint egy kiscica. Háttal az apjuknak. Lore hirtelen teljesen
éber lett. Mintha egész teste pattanásig feszült volna.
– Az agogé?
Apja bólintott.
– Az Akhilleidák hajlandók felvenni téged a harcművészeti képzésükbe, de
már ma kezdened kell.
Lore lerúgta magáról a takarót, olyan gyorsan talpra ugrott, hogy apja
elnevette magát. Lehajolt lányához, homlokon csókolta. Lore arcon csókolta
apját.
– Köszönöm, köszönöm, köszönöm!
– Cssss – csitította az apja, és Olympiára mutatott.
Lore elhúzta kezét a szája előtt, mintha cipzárt húzott volna el, jelezve, hogy
egy szót sem szól. De szélesen mosolygott. Lábujjhegyen ugrált örömében.
– Nem olyan lesz, mint amiket olvastál róla – szólt apja, és lesimította Lore
haját. – Nem akarom, hogy csalódj, amikor megérkezel oda, és látod majd, hogy
az nem Spárta.
A vadászok a nagy spártaiaktól vették át kiképzési programjukat, de elhagyták
belőle azokat a részeket, amik nem tetszettek nekik. Lore-nak ez ellen nem volt
kifogása. Csak az számított, hogy harcolhat, ahogy a szülei harcoltak. Az, hogy
látni fogja a szertartásokat és az archívumokat és sok olyasmit, amiben az ő kis
családjában nem volt része. A nagy misztériumokat, amelyekről csak
történetekből tudott.
– Már ma? – kérdezte, mert meg akart győződni arról, hogy nem álmodik. –
Igazán?
– Igazán. Most pedig menj. Mosakodj meg, öltözz fel. Szeretnélek elvinni oda,
mielőtt munkába megyek.
Lore a kis komódhoz rohant, amin húgával osztozott. Kirántotta a felső fiókot.
A keretezett fényképek megremegtek a komód tetején. A zajtól Olympia
megmoccant. Lore hátranézett a hófehér párnán elterülő sötét hajzuhatagra. Erőt
vett izgalmán, óvatosan húzta ki a fiókból a pólót és farmernadrágot, aztán
visszacsukta. Visszalépett az ágyhoz, betakarta Piát, gondosan a közelébe
csúsztatta Nyuszmuszt, kedvenc plüssállatát.
Végre, végre, gondolta, és annyira izgatott volt, hogy alig kapott levegőt.
Kirohant a szobából. Csak akkor állt meg, amikor rájött, hogy nincs a lábán cipő.
Három hónappal korábban a szülei leültek vele kis konyha- asztalukhoz, és
elmagyarázták neki, miért nem kezdhet edzeni a vele egykorú
vadászgyerekekkel.
Nem alkalmas az idő, magyarázta az anyja. Tudom, hogy ez nagyon rosszul
esik neked, de azt is tudom, megérted, hogy mi nem vagyunk olyanok, mint a
többi dinasztia. Az én... az Odüsszeusz-ház nem nyitja meg az ajtajait előttünk
azok után, hogy megtagadtam a nevüket. Ráadásul az ő iskolájuk a tengeren túl
van. Apádnak és nekem kell folytatnunk kiképzésedet. Nyáron talán kevesebbet
kell dolgoznom, és Mrs. Osborne tud vigyázni a húgaidra...
Lore bólintott, könnyeit és fájdalmát magába fojtotta, míg a szobájába nem
menekülhetett. Hangtalanul a párnájába sírt, és a mítoszok könyvét, amit apjától
kapott, úgy lökte az ágy alá, hogy ne érhesse el.
Mély, nagyon mély álomba merült, és ebben az álomban sorsa a napnál
világosabban megjelent előtte. Az álmok Zeusz üzenetei. Fontos, hogy mindenre
emlékezzen. Azt látta, hogy valaki határozottan pajzsot tart előtte. Csak a pajzs
szélét látta. A ragyogó felület elűzte a sötétséget. Aranyfény szárny,
kardpengében tükröződő élénk szempár.
Senkinek nem beszélt erről az álomról. És most úgy tűnt, a Párkák, a sors
istennői végre segítenek neki.
Anyja már a konyhában volt, reggelit készített. Damara bölcsőkosárban
feküdt, csendben gügyögött. Kisebb volt, mint egy játék baba, bőre olyan puha
és vékony, hogy Lore néha félt megérinteni, mert attól tartott, a puszta érintés is
felsebzi.
Lehajolt, homlokon csókolta húgát. Szerette titkait Damarának megsúgni,
mert Piával ellentétben Damara nem tudta elmondani a szüleiknek, amit Lore
mondott neki.
– Egy kicsit izgulok – mondta halkan, aztán megcsiklandozta a kicsit. Damara
boldogan felkacagott.
Lore nevetett.
– Olyan a hangja, mint egy kiscicáé.
– Kiscica? – szólt az apja és megsimogatta Damara arcát. Hagyta, hogy a kicsi
ráharapjon az ujjára. – Igazi Perseous – jegyezte meg büszkén. – Nagyon erős!
– Purrssszeusz – mondta Lore kuncogva.
– Látom, valaki nagyon izgatott – mondta anyja, azzal egy tál zabkását tett le
Lore elé. Lore beszívta a zabkásába kevert fahéj és banán édes illatát. A kedvenc
reggelije. – Akarod, hogy befonjam a hajadat?
Lore lelkesen bólogatott. Hagyta, hogy anyja kifésülje és befonja hosszú
fürtjeit, miközben ő gyorsan elfogyasztotta reggelijét. A szülei a rádióban hallott
hírekről beszéltek halkan.
– Mehetünk? – kérdezte Lore. – Mehetnénk korábban?
Apja felnevetett.
– Mit kell mondanod anyádnak?
– Ó, köszönöm, anya! – mondta Lore, azzal székére állva arcon csókolta
anyját. Anyja segített leszállni a székről, és az ajtóhoz kísérte. Férje kezébe adta
a kabátját, és segített Lore-nak kabátba bújni.
– Ezt is majdnem kinőtted már – jegyezte meg csodálkozva. – Magas leszel,
mint az anyám.
Lore csak remélni tudta, hogy így lesz. Ha magasra nő, az segíthet, amikor
vívásra, és később vadászatra kerül a sor.
– Az eleje nagyon nehéz lesz – figyelmeztette anyja, miközben Lore kabátját
gombolta be. – Légy bátor, ne hagyd, hogy bármi elbátortalanítson. Mindennek
eljön az ideje. Perszeusz lánya vagy.
Ezek a szavak visszhangoztak Lore fejében, miközben apjával a belváros felé
tartottak. Metróval utaztak, olyan messze, amilyen messze még sosem jártak.
Amikor a célállomáson a felszínre jutottak, az utcák ismeretlenek voltak, de a
környezetet nagyon izgalmasnak találta.
Apja kézen fogta, és semmilyen rángatásra nem volt hajlandó elengedni, amíg
egy nagy téglaépülethez nem értek. Ott megállt egy pillanatra, ellenőrizte a
házszámot, és kezét lánya vállára téve a nagy ház melletti kisebb épület felé
vezette. Még fel sem emelte a kezét, hogy kopogjon, máris nyílt az ajtó.
Egy férfi állt a küszöbön. Komoran nézett le rájuk, ahogy ott álltak a lépcsőn.
A férfi fekete haját szorosan fejére simítva viselte, és Lore azonnal megjegyezte
magában, hogy az arca olyan, mint egy bosszús kecske képe.
– Kegyessége hálával tölt el, és mélyen lekötelez minket – mondta apja fejet
hajtva, azzal kabátja belső zsebébe nyúlt, és vastag borítékot húzott elő. A férfi
átvette, elfogadta, rá sem nézett. – Bemutathatom Melora lányomat?
– Megértette a megállapodás lényegét? Azt, hogy milyen szívességet kérek
cserébe? – kérdezte a férfi érces hangon.
Lore zavartan kapkodta a fejét kettejük között. Szívességet?
– Igen – felelte az apja. – Értesítem mindenről, amit a Szigonyrázóról
megtudok.
– Ma estére.
– Ma estére – egyezett bele az apja.
Lore összevonta a szemöldökét. Szigonyrázó okozta családjuk nyomorúságát,
de Lore-nak nem tetszett, hogy ennek a férfinek, aki az ő dinasztiájuk ellenfele,
bármilyen értesülést átadjanak.
De lehet, hogy nem volt ezzel semmi gond. Hiszen apja sosem tévedett.
A vén kecske végül ránézett.
– Philip Achilleos vagyok, az Akhilleidák archónja. – Azzal megfordult,
nyitva hagyva az ajtót. – Jöjj, gyermekem! Apád nem léphet be erre a helyre.
Apja keze felemelkedett Lore válláról. Elengedte.
– Este visszajövök érted – Ígérte.
Lore azonban nem nézett vissza akkor sem, amikor az ajtó becsukódott és
bezárult mögötte, kirekesztve a napfényt. Az épület nem igazán épület volt,
hanem épületváz, állapította meg Lore. Autók parkoltak bent.
A férfi egy lépcsőn vezette le egy sötét folyosóra. A föld alatt haladtak a
nagyobb épület felé.
– Vendég vagy a Thétisz házban – közölte Philip Achilleos. – Ha bármit
elmondasz arról, amit itt tapasztaltál, az életed és családod összes tagjának élete
veszik el. Ha lemaradsz a többiektől, nem lehetsz többé az agogé tagja;
elküldünk, hogy alkalmatlanságoddal ne gátold gyermekeink fejlődését.
Lore igennel felelt, mintha ezek kérdések lettek volna. Bármit megtesz, amit
csak meg kell tennie, hogy maradhasson. Addig és olyan keményen gyakorol,
amíg és ahogyan kell, hogy elérje az areté szintet – a bátorság, erő, tudás és siker
megfelelő elegyét – és egy nap talán a kleos állapotát is. A sorsa különös
tehetség, és ezt mindenkinek meg fogja mutatni.
Az archon az épület második szintjére vezette. Ablaktalan, de világos,
fapadlós terembe. Gyerekek voltak benn, csoportokban álltak. Némelyek olyan
fiatalok, mint ő: hét-nyolcévesek. Mások idősebbek és még idősebbek.
Nehéz csend telepedett rájuk, ahogy Philip és ő elhaladtak mellettük a terem
vége felé. A gyerekek meghajoltak Philip előtt, de Lore-t túlságosan lenyűgözte
a sok fegyver és az edzőcsoportok látványa ahhoz, hogy meghallja: a
Perszeidákról és Perszeuszról sugdolóztak.
Végül odaértek a vele egykorú gyerekekhez. Mindegyikükön rövid, vörös
khitón volt, kezükben kis botok. Mint a lándzsa, csak egyik vége sem hegyes.
Lore kíváncsian nézte az arcukat, és meglepődött, hogy undort és nyugtalanságot
lát rajtuk.
Egyszerűen nem ismernek még, gondolta. Bizonyítanod kell, ahogy a
legendákban írják.
– Bemutatom Melora Perseoust – szólt Philip. – Dinasztiánk vendégeként
csatlakozik hozzátok. Mostantól az agelé tagja.
Ez volt a bemutatás. Ennél többet nem mondott róla. Philip bólintott az
edzőnek, azzal távozott.
Az edző, fakó hajú vadember, egy pillanatig nézte. Tekintetével mérte fel.
– Perseous – mondta gúnyosan. – Úgy tűnik, Perszeusz dicső háza odáig
alacsonyodon, hogy könyörögni kényszerül, és sajnáltatni magát.
A többi gyerek vigyorgott, vihogott és sugdolózott.
Lore összeszorította állkapcsát, olyan erősen, hogy azt hitte, összeroppannak a
fogai.
– Heteket késtél. A többiek már hetek óta tanulnak – folytatta, és körbejárta
Lore-t. A terem másik végében a többi tanuló megkezdte a napi edzést;
kardokkal, botokkal vívtak. Lore ellenállt az erős késztetésnek, hogy
megforduljon és nézze őket; kénytelen volt megelégedni a hangokkal. Fém a
fémen, fa a fán, hús a húson.
Perszeusz lánya vagy, ismételte a gondolatot olyan sokáig és állhatatosan,
hogy pajzzsá vált rajta, amit csak ő láthatott. Perszeusz lánya vagy.
– Ami azt illeti, ő is – folytatta a mester a hátul álló fiúra mutatva. A fiú a
többi gyerek között előrelépett. Lore alaposan megnézte magának, és
elbizonytalanodott.
A fiú körülbelül olyan magas volt, mint ő, de végtagjai vékonyak, mint a bot.
Bőre sárgás, mintha hónapok óta nem látta volna a napfényt. Simára borotvált
fejbőrén éppen kezdett visszanőni a fekete haj. Belső karján és kézfején vastag
ragtapasz fedte sérüléseit.
Beteg, állapította meg Lore. Vagy beteg volt, hiszen már itt van.
Még kevésbé tetszett neki a többi gyerek nevetése, és még jobban kedvelte a
fiút azért, mert amikor a többiek újra nevetni kezdtek, ő nem reagált. Lore szeme
összeszűkült, egyenesen a fiú sötét szemébe nézett. A fiú kimerültén nézett rá, de
ott volt, jelen volt, akkor is, ha a többiek nyilvánvalóan úgy gondolták, nem
kellene ott lennie.
– Egyelőre Castor lesz melletted a hetaîros – közölte a mester rideg hangon. –
De ő a gyógyítók mellett lesz növendék, nem fog mindig a rendelkezésedre állni.
Ha Castor nem lesz jelen, te csak megfigyelőként veszel részt a képzésen. Addig
is... egyenlő bánásmódban részesültök.
A többiek megint nevettek. Lore azon gondolkodott, vajon azt hiszik-e, hogy
megsértődik, amiért olyan gyerekkel tették párba, aki nemrégiben gyógyult meg,
vagy Castor érzi sértve magát, amiért Perseus házába született edzőtárs jutott
neki.
A dinasztiák között mindig is volt rivalizálás, gondolta. De közte és Castor
között nem lesz semmi ilyesmi. Valósággal pezsgett a vére a tudattól, hogy társa
van. Lore felszegte állát. Fogalmuk sincs, mire képes, és mi a sorsa. Nem hoz
szégyent a dinasztiájára, és nem hagyja cserben a hetaîrosát sem.
Lore bólintott Castomak. Castor viszonozta a bólintást. Tekintete lágy volt, de
határozott. Lore első pillantásra megkedvelte. Castor nyugalmától ő is nyugodt
lett.
Az egyetlen figyelmeztető jel az volt, hogy tarkóján légmozgást érzett. A
következő pillanatban nyekkenő fájdalom lökte előre. A többi gyerek körülállta,
botokkal lökdöste, nem engedték ki a körből. A következő ütés jobbról jött,
azután balról. Elölről-hátulról ütlegelték, és egyre szorosabbra zárták a kört.
Castor élesen felszisszent, Lore a jobb oldalára pillantott, felemelte karját,
hogy kivédje az egyik fiú ütését, amit lapockájára célzott.
Ne ess el, gondolta Lore, és próbált Castor szemébe nézni. Ne ess el!
Ez a kiképzés része. Fáj, de szükséges. Szüntelenül, könyörtelenül záporoztak
rájuk az ütések. Lore nagy kortyokban nyelte a levegőt, így akarta
megakadályozni, hogy kicsorduljon a könny a szeméből. Az ütések és a
fájdalom erős hullámokként érték. Megint Castorra nézett, és azt látta, hogy a fiú
már őt nézi.
– Ez a legfontosabb lecke, amit ebben a teremben megtanulhattok – mondta a
mester. – Meg kell tanulnotok, hogy ne féljetek a fájdalomtól, különben a
félelem foglyul ejt benneteket, és megfoszt bátorságotoktól. A félelem a
legnagyobb ellenség.
Lore látóterének szélén feketedni kezdett a kép, az arcok elmosódtak előtte,
megkettőződtek, megháromszorozódtak, mint Cerberus fejei.
 Perszeusz lánya vagy.
Anyja szavai visszhangoztak tudatában, felmorajlottak, ahogy egy bot éppen a
jobb füle mögé csapott. Orcája belsejére harapott, vér szökött szájába.
Castor botladozott, teste remegett az erőfeszítéstől, hogy el ne essen. Megint
Lore-ra pillantott, és erőt vett magán; kihúzta magát, egyenesebben állt, ahogy
Lore is.
Ne ess el, gondolta Lore.
Nem fogok elesni, ígérte Castor tekintete.
Amíg Castor nem esik el, addig ő sem.
– A fájdalom az élet lényege – mondta a mester. – Fájdalomban születünk, és
ha vadászok akartok lenni, ha tisztelni akarjátok őseiteket, akkor fájdalomban
haltok meg.
Én nem fogok meghalni, gondolta Lore. Sötétség tolult látóterébe. Megint
Castorra nézett, nem vette le róla tekintetét.
– Anyátok és apátok révén kerültetek dinasztiátokba – folytatta a mester. – De
ők nem a családotok. A társaitok a ti fivéreitek és nővéreitek. Az archónotok a ti
őrzőtök, ő nektek a fény, a vezető. A patér. Ő az igazi atyátok. Tőle tanuljátok a
fájdalmat. Érte hullik véretek.
Lore vért köpött, fuldokolva. Az apja az ő archónja.
– Vágyakozni fogtok az areté után, de nincs nagyszerűbb halál, mint a harcos
halála, aki megszerezte a kleos halhatatlanságát magának és dinasztiájának –
folytatta a mester. – Becsület. Dicsőség.
A többiek – a teremben mindenki – utána mondta.
– Becsület.
Ütés.
– Dicsőség.
Ütés.
– Becsület.
Ütés.
– Dicsőség.
Nem tudják, gondolta Lore. Nem ismerik a sorsomat.
Becsületben és dicsőségben is lesz része. El fogja érni a kleos dicsőségét, és
helyreállítja dinasztiájának becsületét. Ennél semmi sem fontosabb. A Perszeusz-
ház ismét felemelkedik, neve legendává lesz.
Castor felé hátrált. Még mindig remegett. Lore az ütések között megpillantotta
Castort. Azt is látta, hogy a többiek megvetően, gúnyosan néznek rájuk. Vér és
takony folyt Castor arcán, és erősen pislogott. Látását igyekezett tisztává tenni
ezzel. Lore megragadta a csuklóját, szorosan fogta.
Nem eshetnek el. Együtt fognak bizonyítani. Bizonyítják, hogy
megérdemelten vannak itt.
Amikor a következő ütés érkezett, Lore tudta, hogyan törölje le a gúnyos
vigyort a többiek arcáról.
– Köszönöm – mondta. És megismételte minden egyes alkalommal, amikor
botütés érte a vállát, sípcsontját, térdét. – Köszönöm. Köszönöm. Köszönöm.
– Köszönöm – ismételte Castor. – Köszönöm.
Ezt ismételgették újra és újra, amíg berekedtek, és az ütések üteme lassult,
majd végül teljesen leállt. A mester felemelte ökölbe szorított kezét, a többi
gyerek hátralépett.
Lore ekkor észlelte, hogy még mindig fogja Castor kezét, de annyira félt, hogy
nem merte elengedni.
– Elég. Menjetek, mosakodjatok meg és öltözzetek át! – adta ki az utasítást a
mester valahonnan a közelből. – A többiek az első állással kezdenek.
Az ajtó felé sántikáltak. Lore felvezette Castort a lépcsőn az öltözőbe.
Megtalálták a vörös khitónokat szépen összehajtva, méret szerint. Elvettek
egyet-egyet.
A terem fala mentén hosszú sorban mosdók álltak, hátul zuhanyzók. Lore
elvett egy mozsdókesztyűt; megnedvesítette, és elkezdte letörölgetni a vért
Castor arcáról. Castor ugyanezt tette Lore-ral. Gyengéd érintéssel.
Tekintetük találkozott, és egymásra mosolyogtak.
 KILENC

NEM.
EZ A SZÓ DÖRÖMBÖLT LORE KOPONYÁJÁNAK BELSEJÉBEN. Térde megbicsaklott, háta
megtalálta a tükörfelületet.
Cas, gondolta Lore és leguggolt.
Erős volt Castor teste, de nem volt meg benne az a merev magabiztosság, ami
Athénét jellemezte, és nem volt meg benne a szilárd, visszafogott nyugalom
sem, amit Philip és Acantha mutatott. Ugyanaz a furcsa nehézkesség volt rajta,
amit mécsesükön is érzett; mintha izmai olyan feszesek lennének, mint az íj. Így
lépdelt az oltár felé.
Castor – az új Apollón – mintha csak arra koncentrált volna, hogy karja
nyugodtan lógjon a teste mellett, és hogy fejét magasra szegve lépdeljen.
Időnként azonban lepillantott, mintha attól tartana, hogy megbotlik. Ujjai
egyenként hajlottak be, aztán ki, újra és újra minden lépésnél.
Lore lélegzete így is elakadt. Dinasztiája ragyogó fehér khitónba öltöztette; a
selyemre új istenségének jelképeit hímezték. Egyik válla és sima, izmos
mellkasának egy része szabadon volt, karjai, lábai teljesen csupaszok, a fényes
karkötőket és szandáljának pántjait leszámítva.
Ellenállhatatlan volt a hatás már akkor is, amikor Lore még nem vette észre
sötét, göndör fürtjei között az arany babérkoszorút.
Az új isten arcán nem volt jelen az a pajkos mosoly, amit meccsük alatt
villantott rá. Semmilyen érzelem nem látszott rajta; ha Lore nem vette volna
észre az aggodalom villanását, nem ismerte volna fel Castort.
De ő már nem Cas, emlékeztette magát. Már nem. Akárki volt is korábban,
akármi lett belőle, most már valami más.
Lore nem értette, hogyan kerülhette ez el eddig a figyelmét... milyen furcsa,
hogy fölé magasodik ilyen testi formában, amikor a Dinasztikus gyógyítók és a
Dinasztián Kívüli doktorok oly sok éve meg voltak győződve arról, hogy a halál
bármelyik pillanatban elragadhatja. Milyen érdekes, hogy Lore még a Castor
szemében látott szikrákat, az isteni hatalom jelét is annak tudta be, hogy
íriszében megcsillannak az étterem alagsorának fényei.
Olyan mesét szőtt, amit el tudott hinni. Kísértetet látott isten helyett.
Az álarc felfogta forró leheletét, és szapora lélegzetét visszalökte arcára; Lore
úgy érezte, menten megfullad. Mintha Castor megérezte volna a jelenlétét, új
istenként felé fordult, de megzavarták.
– Uram – szólt Philip. Castor abba az irányba nézett, ahol Philip és Acantha
állt, a trón két oldalán. – Kezdhetjük? A Nap útjának legmagasabb pontjára
hágott, egyenesen rád sugározza fényességét.
– Természetesen – szólt az új isten, és helyet foglalt. Aztán erősebb,
határozottabb hangon hozzátette: – Elnézést.
Hogyan? – gondolta Lore. Hogyan lehetséges ez?
Castor az előző Agon idején tizenkét éves kisfiú volt. Ahhoz is alig volt ereje,
hogy a fejét felemelje, nemhogy megölje az egyik megmaradt ősi istent. Itt
valami tévedés van... ez biztosan valami tévedés.
Nem tévedés, ez a valóság, súgta egy belső hang.
Akkor miért jött le megkeresni a meccsen? Miért engedték el az Akhilleidák a
szemük elől, miután biztonságban elhozták az Ébredésről?
Félelem vett rajta erőt, ahogy a jelenetet nézte. Philip a trónra mutatott. Volt
valami feszült a férfi mozdulataiban... valami... valami... Lore önkéntelenül is
nagyon erősen figyelte az archónt, ahogy az új isten felé közeledett.
Castor szavai jutottak eszébe, olyan élénken, mintha akkor súgta volna a
fülébe. Valami történik. Nem tudom, kiben bízhatok.
Nem látta Castor apját... ami azt illeti, Evandert sem.
Következő gondolata hirtelen, kegyetlen bizonyossággal tört rá. Philip meg
fogja ölni.
Akár isten, akár nem isten, Castor meg van jelölve. Megszegte az archónnak
tett esküjét és olyan vért ontott, amit nem lett volna szabad kiontania.
Erről van szó? Illúzió? Trükk, amivel az aranyborjút az oltárhoz csalják, hogy
Philip megszerezhesse magának a hatalmat? Castor tudta. Tudnia kellett.
Az Agon évszázadai során számos rokongyilkos is volt; mind arra törekedtek,
hogy megszerezzék a hatalmat maguknak azoktól, akiket egykor állítólag
szerettek és tiszteltek. A többség azonban csak vágyott így magához ragadni a
hatalmat, valójában nem merték megtenni, mert attól tartottak, hogy valami
szörnyű átok száll rájuk. A rokongyilkosok sosem értek meg magas kort.
A dinasztia azonban sokkal régebb óta tisztelte és szolgálta Philip Achilleost,
mint az új istent, aki a szemükben egykor nem volt több gyenge embernél, aki
mindenkinek csak a terhére volt. Lore arra gondolt, vajon Castomak vannak-e
igazi szövetségesei, akik feltétlenül mellette állnak.
Köntösébe nyúlt, megmarkolta a csavarhúzót, ahogy Castor a medence
mentén haladt, és a szélén ülő kislányokra nézett. A trón, mintha örömmel
ragyogott volna fel az új isten láttán.
A régiek rémületesen leleményesek voltak, ha riválisaik és ellenségeik
meggyilkolásáról volt szó. Amikor Lore megint a trónszékre pillantott, csak azt
látta, hányféleképpen lehet halálos egy halandó istenre. Mérget keverhettek az
aranyporba, ahogy megmérgezték azt a tunikát, amit Nessus adott Héraklésznek.
Vagy éles pengét rejthettek el a kárpit alatt, ami rögtön belevág Castor sima
bőrébe.
De ha Philip magáénak akarná Castor hatalmát, akkor saját kezével kéne
megejtenie a halálos metszést. Lore a fejét ingatta; ezzel sikerült kissé enyhítenie
a testében felgyülemlett feszültséget. Nem itt tenné meg, nem mindenki szeme
láttára.
Philip arca nyugodtnak tűnt, de Lore érezte... érezte a megvetést ebben a
visszafogottságban. Philip és Acantha térdelt le elsőként Castor előtt. Aztán
Philip az ősi nyelven szólalt meg; beszéde dallamos volt, szabadon áradt, mint
folyó a nagy tengerbe.
– Imádunk téged, Fényességes; hálát adunk neked, hogy irányítod a Nap útját
a széles egeken. Kocsihajtó, kígyóölő. Messze lövő, fáradhatatlanul dolgos:
pestishozó, embergyógyító; dalok, versek, himnuszok hőse; prófétai hang; a
gonosz elűzője, a harag ura...
– Igen, igen – vágott a szavába Castor olyan furcsa, monoton hangon, hogy
Lore alig ismert rá. – Azt hiszem, szinte semmi nem maradt ki.
Lore szája tátva maradt a csodálkozástól. Nevetett volna Philip arckifejezésén,
a teremben azonban néma csend honolt.
– Mi... – szólalt meg Philip újra, Castorra pillantva. Az új isten a trónszék
bársonnyal kárpitozott karfájára könyökölt, állát tenyerére támasztotta. Intett
Philipnek, hogy folytassa. Unottnak tűnt.
Ha Castorról valamit biztosan lehet állítani, az az, hogy mindig is tisztelettudó
volt. Nem alázatos, de soha nem kötött bele senkibe. Ha élt valaha valaki, aki
remélhette, hogy újonnan kapott istensége nem száll a fejébe, az egészen
biztosan Castor.
Legalábbis neki kellett volna lennie.
Ennyit erről, gondolta Lore, mellkasát dörzsölve. A hatalom a legerősebb
drog.
 – Mi... Szívesen látunk a halandók bölcsőjében, ahol születtél. Imádunk téged,
áldozunk neked, és könyörgünk hozzád, hogy továbbra is védelmezd a hatalmas
Akhilleusz-dinasztiát – mondta Philip. – Hálából hitvesem, Acantha... lánya...
– Tudom, ki a feleséged – jegyezte meg Castor. – Halandóságommal nem
veszítettem el az eszemet, bár ha jól sejtem, erre célzol.
A vadászok mormogtak, zavartan, feszengve néztek egymásra.
Philip folytatta. Keze ökölbe szorult térdei mellett, feje még lehajtva.
– Hálánk jeléül száz szent áldozatot mutatunk be a nagy oltárnál, amit
tiszteletedre építettünk őseink földjén.
Lore elkomorult. Száz marhát feláldozni, lemészárolni feleslegesen rituális
áldozatként? Castor ezzel láthatóan egyetértett.
– Inkább adnám a húst a város szegényeinek – mondta kibírhatatlanul rideg
hangon.
A terem másik végében valaki hirtelen felszisszent. Philip arca vöröslött az
elfojtott dühtől. Alsó állkapcsa előre-hátra mozdult, mintha nehezen tudná szóra
bírni magát.
Évtizedek telhettek el azóta, hogy valaki legutóbb ilyen hangon beszélt vele;
Lore pedig elhatározta, hogy még egy kicsit élvezni fogja a helyzetet.
– Az áldozat mellett előadást is felajánlunk neked, és egy dalt, amit a
tiszteletedre komponáltak – mondta Acantha negédes hangon.
A kis múzsák felismerték a végszót, felálltak. A lírás nő újra a húrok közé
csapott, derűs, vidám volt a dal. A lányok énekelni kezdtek és begyakorolt
lépésekkel egyszerre táncoltak. Ahogy lopva az új istenre pillantottak,
mozdulataik megdermedtek.
Castor bátorító mosollyal nézett rájuk, de mosolya rögtön lehervadt, amikor
meglátta, hogy az egyik lány – Kalliopé – sírva fakadt. Gyerekek, fiatalabbak,
mint ő volt, amikor először a Thétisz házba jött. Tüdeje szinte lángolt, ahogy a
zokogó kislányt nézte; takony és könny csörgött arcán, küszködött, hogy ne
essen ki a ritmusból, és pontosan tudta, milyen nagyon meg fogják büntetni
ezért.
Amikor az előadásnak végre vége lett, Castor nem tapsolt a vadászokkal. Csak
bólintott. Sötét pillantását ismét Philipre vetette. Az idősebb férfi ujjaival
csettintett, mire a lányok egyenes sorba álltak.
– Akik előtted állnak... a parthénoi legszebbjei – mondta Philip, a legszebb
szót vonakodva ejtette ki. – Ha valamelyikük elnyerte tetszésedet, megkaphatod
mint orákulumot. Vagy ha első vérük fakad, mint szeretőt.
Lore arra gondolt, hol lehet manapság mérgezett inget kapni, és nem bomlana-
e le a méreg a díszcsomagolásban, ha egyenesen Philip Achilleos címére
postázná.
A parthénoi azoknak a fiatal lányoknak a köre, akiket távol tartanak az
Agontól; sosem lesznek vadászok, nem harcolnak a dinasztiájukért; csak azért
léteznek, hogy a nagycsalád fennmaradását biztosítsák, még több gyereket
szüljenek. Lore egykoron attól félt a legjobban, hogy közéjük kerül, hogy sosem
vehet részt az Agonban. Aztán megtanulta, hogy ennél sokkal félelmetesebb
dolgok is vannak a világon.
Foglyok, gondolta. Maró düh lüktetett ereiben. Ezek a lányok foglyok. És soha
nem engedik nekik, hogy mások legyenek.
Lore nagyon könnyen el tudta képzelni... átvág a vadászok között, odaér a
lányokhoz, elviszi mindet, mielőtt még valaki bánthatná őket. Ekkor azonban az
új isten megszólalt.
– Elbűvölőek – jelentette ki Castor. Tekintete azonban sötéten villant. –
Mindazonáltal megtiltom, hogy bárkinek is felajánljátok valamelyiküket ebben a
dinasztiában... vagy bármelyik dinasztiában, amíg el nem érik a felnőttkort, és
maguk választanak párt.
A Lore szívét szorongató harag azonnal megenyhült; mintha szalagot
lazítottak volna meg.
– Lírám... – szólt Philip. Hangja döbbent csendben visszhangzott.
– Megvetendő szokás gyermekeket házasságba elígérni, amikor csak azzal
kellene foglalkozniuk, hogy játékaikkal játsszanak és jól megtanuljanak írni-
olvasni. Ezt kisfiúk esetében már régen megtettük. Minden gyereknek felmentést
kellene kapnia e szokás alól – mondta Castor. Hangja minden egyes szónál egyre
harsányabb lett. – Te vagy az archón, Patér, e dinasztia feje, de én vagyok az
istene. Ha áldásomat kéred, én ezt kérem tőled.
Lore érezte, hogy a remény sugara áttör a lelkén; aztán elhalványult, amikor
látta, hogyan reagálnak erre a körülötte álló vadászok. Zavartak voltak,
nyugtalanok, sőt, dühösek. Egy dolog, ha valakit szeretnek és félnek, más dolog
azonban, ha félnek tőle és gyalázzák. A vadászok a becsület elvesztésénél csak a
változástól féltek jobban.
Acantha karon ragadta férjét, hátrahúzta. Lore gyanította, hogy nem volt
nagyon ellenére, ahogy férjével az új isten beszélt, de a nő túlságosan belemerült
saját szörnyű életébe ahhoz, hogy ilyen érzést kimutasson.
– Ragyogó Isten – szólalt meg az asszony. – Régóta vágyunk megtudni,
hogyan tisztelhetünk téged a legjobban. Mivel úgy döntöttél, hogy nem jelensz
meg nekünk, dicsőítésedre nem tudtunk műalkotásokat készíteni. A birtok, amit
a hegyekben építettünk neked, üresen áll, áldozati ajándékaid érintetlenek. Ha
van valami, amit kívánsz tőlünk, kérünk téged, tudasd velünk.
Hogy mi? Lore végre felállt. Próbált úgy helyezkedni, hogy jobban lássa
Castor arcát. Az új istenek hírhedten igyekeztek a lehető leghamarabb testet
ölteni, hogy a lehető legjobb halhatatlan életüket élhessék.
– Nem voltak megfelelőek az ajándékaim? – kérdezte Castor.
– Csodálatosak voltak – felelte Acantha nagy türelemmel. – Mi egyszerűen
szeretnénk a kedvedben járni, Uram. Ha megosztod velünk, milyen díszítő
jelzőkkel illethetnénk, nagy tetteket tudnánk véghez vinni a nevedben.
Castor erre mintha kissé meglágyult volna. Hátradőlt a trónon, mintha
Acantha szavain gondolkodna. Aztán újra Philipre nézett.
– Jöjj hozzám, Akhilleusz házának archónja. Tiszteletem jeléül neked
mondom meg először választott nevemet.
Philip mintha egy kicsit megenyhült volna, ahogy közelebb lépett. Castor
megengedte, hogy közelebb hajoljon hozzá, aztán olyan hangosan, hogy
mindenki hallja, kijelentette:
– Istenként Castor néven nevezzetek engem.
Philip ekkor nem tudta tovább türtőztetni magát. Valósággal robbant a hangja.
– Nevet kell választanod magadnak, ahogy azt a hagyomány megköveteli! –
mondta, azzal lesodorta karjáról felesége nyugtató kezét. – Nem tarthatod meg
halandó nevedet!
Castor előbb csak feszegette, de ezzel túlfeszítette a húrt. Lágy hangja és
mosolya csak tovább szította az öreg méltatlankodását.
– Ezt a nevet kívánom viselni a halandó anya iránti tiszteletből, aki így
nevezett el. Van valami szabály, amiről nem tudok, vagy nevemet és döntésemet
kérdőjelezed meg?
Lore felsóhajtott. Meg akarod öletni magadat?
Castor azonban nyugodtan folytatta:
– Természetesen továbbra is hivatkozhattok rám az Úr vagy Ragyogó szóval.
Időnként a Magasságos Felség megszólításra is hallgatok.
Lore egyszerre csodálta és elkeseredett. Ő is, Castor is gyűlölte Philipet azért,
mert mindig gúnyosan nézett rájuk; már az előtt is, hogy az öreg nem volt
hajlandó hozzájárulni Castor kezelésének folytatásához. Lore sejtette, hogy
Castor lelkében legalább egy évtizednyi elfojtott harag forr, bár erős kételyei
voltak azzal kapcsolatban, hogy az archón lekicsinylése, megszégyenítése és a
dinasztiájának való odamondogatás a legjobb mód ennek kiélésére.
– Magunkra haragítottuk, Uram? – kérdezte az új istentől Philip. – Nem adtuk
meg a kellő tiszteletet?
– Elégedett vagyok – felélte az új isten.
Ennek az egésznek az a lényege, hogy életben maradj, te idióta, gondolta Lore.
Mintha Castor meghallotta volna a gondolatát, megint megenyhült; lágyabb
hangon folytatta:
– Most, hogy ebben megegyeztünk, mondd, hogy megy az Akhilleusz-ház
sora? Milyen szívességet kérsz, archón?
Philip hallhatóan felsóhajtott és kiegyenesedett.
– Megelégedettségedre szolgálhat, Uram, tudni, hogy kik születtek a
felemelkedésed óta eltelt hét évben...
Lore a szeme sarkából látta, hogy egy későn érkező halad a lépcsőn: Evander.
Átnyomakodott a tömegen, bal kezével ezüstszínű selyemtunikáját simította le.
Másik kezén fekete kesztyű, mozdulatlanul tartotta a hasán.
Ó, a francba, gondolta Lore.
Vanos túl okos, túl éber. Semmi nem kerüli el a figyelmét. A sólyom is inkább
Vanost kérdezné, mintsem a saját szemének higgyen.
Ami azt jelentette, hogy öt perce távoznia kellett volna.
Castor is észrevette Evandert; gyorsan a fiatalember szemébe nézett, aztán
visszafordult Philip felé, aki nem zavartatta magát; folytatta jelentését
házasságokról, halálesetekről, a dinasztia különböző ingatlanjairól és üzleti
ügyeiről.
– Gyógyszereid és vakcináid nagyon hamar megkapták a szövetségi hatóságok
engedélyét. Arra számítunk, hogy a profit a következő negyedév elején jelentős
növekedésnek indul – jelentette Philip. – Ami azt illeti, úgy vélem, ez csak a
kezdete annak, amit elérhetünk, ha hatalmadban állna jelentősebb mértékben
keresletet teremteni.
Castor előrehajolt, összevonta szemöldökét.
– A szívesség, amit kérek tőled, ó, Ragyogó istenség, az... – szólt Philip – ...
hogy amikor vissza változol teljes halhatatlan alakodba és halhatatlan erőd lesz,
teremts olyan betegséget, amit egyedül mi tudunk gyógyítani.
Lore a fogát csikorgatta, olyan erővel, hogy már fájt csukva tartani a száját.
– A Te hatalmaddal megáldva képesek vagyunk másokat gyógyítani, de most
tovább kell lépnünk, és új lehetőségeket kell megragadnunk. Nem szükséges,
hogy sokan meghaljanak – folytatta Philip. Nyilvánvalóan bátorítást érzett a
gondolattól izgatottan suttogó hangok hallatán. – Néhány ezer haláleset elég
lenne, hogy globális kereslet keletkezzen.
– Nem – felelte Castor jeges hangon. – Nem áll hatalmamban betegséget
hozni az emberekre, és akkor sem tenném, ha megtehetném. Minden tőlem
telhetőt megteszek, hogy ezt a dinasztiát szolgáljam. De nem leszek halál és
rémület hozója.
Philip hátrahőkölt.
– Uram...
Castor felemelte a kezét, jelezte, hogy hallgasson el. Ugyanolyan éles hangon
válaszolt, ahogy Philip szólt hozzá.
– Biztos vagyok benne, archón, hogy nem kell emlékeztetnem téged, miért
kezdődött az Agon és miért van az, hogy Zeusz megtagadta Apollóntól és
utódaitól ezt a hatalmat. Nyilván arra sem kell emlékeztetnem téged, hogy
milyen sok szörnyű betegség létezik már a világon. Talán azt kellene kérdezned
tőlem, mit tettem azok megsegítésére, akik ugyanattól a betegségtől szenvednek,
amitől én szenvedtem halandó életemben, és hogyan folytathatod a betegség
visszaszorítását, miután megfizethető gyógyszereket fejlesztettem ki a betegség
kezelésére.
Acantha meghajolt.
– Bölcs cselekvési terv, Uram. Örömmel állok élére ilyen tevékenységnek.
A régi istenek szörnyetegek voltak: önzők, hiúak, vérszomjasak, elfojthatatlan
vágyuk volt az erőszakra. Ahogy Lore körülnézett a teremben és látta a
csalódott, dühös arcokat, valami annál is sötétebb indulat forrását sejtette.
– Evander, Adonisz fia – szólt Castor, a sötét bőrű fiatalemberre nézve. – Mi
hír az Agonról? Tudtál tárgyalni a halottainkról?
Evander a medencéhez lépett, letérdelt. Valami megmoccant Castor arcán,
ajka mozdult, de Vanos megelőzte.
– Kötelességem jelentést tenni Hermész isten haláláról...
A körülöttük álló vadászok nem engedték befejezni a mondatot. Fölsüketítő
felzúdulás támadt a teremben. Lore keze elernyedt, ujjai bénán lógtak.
Most már csak Athéné és Artemisz él az eredeti istenek közül. Ekkor egy
másik, sokkal rosszabb gondolat jutott eszébe: nekem kell elmondanom
Athénének.
Ez a szám természetesen tovább csökkenhet, lehet, hogy már csak Artemisz
marad, ha Lore nem indul azonnal, ha nem keres valami hathatós segítséget
Athénének, de ez... ez hasznos információ.
– Ki tulajdonítja magának Hermész megölését? – kérdezte Philip komor,
tekintélyes hangon.
Vanos jellegzetes, idegesítő nyugalmával válaszolt. A rossz hírt is hűvös
közönnyel közölte:
 – Az új Árész, aki az Ércbeborított nevet választotta magának.
Újra morajlás harsant; új, másfajta harag lüktetett.
– Úgy is megölte, hogy tudta, nem kaphatja meg Hermész hatalmát? –
dühöngött Philip.
– Ebben egészen biztos vagy? – kérdezte Castor.
– Drónjaim rögzítették a halál pillanatát – mondta Vanos. – És van még
valami. A Kadmiták magukkal vitték a Szigonyrázót is.
Újabb döbbent moraj hömpölygött végig a termen.
– Élve vagy halva? – kérdezte Castor.
– Életben volt, de alig – felelte Vanos. – Forrásaim szerint az Ércbeborított
meg akart tudni tőle valamit, de nem nyerte vissza az eszméletét, ezért az
Ércbeborított a lakásuknál fejezte be a dolgot.
Lore... nem szomorúságot érzett, nem éppen azt, csak hűvösen tört rá a
felismerés, hogy most már ő a Perszeusz-ház utolsó élő tagja. Ősei biztosan
üvöltenek az Alvilágban.
– Mit akarhatott megtudni tőle? – kérdezte Castor.
– Erre keresem a választ – felelte Vanos, aztán sokat sejtetően hozzátette: –
Talán azt, amiről korábban beszéltünk.
Lore egy pillanatig azt hitte, hogy a vers új változatáról beszélnek. Aztán
eszébe jutott Castor halk figyelmeztetése, amit a birkózószőnyegen súgott neki.
Keres valamit, nem tudom, hogy téged keres-e.
Nem... nem, az nem lehet. Szigonyrázónak fogalma sincs, hol van és hogyan
találhatna rá.
– Meg akarja félemlíteni a dinasztiákat – jelentette ki Philip az
egybegyűlteknek, vehemenciájával figyelmüket követelve. – Nem hagyjuk. Nem
alázkodunk meg neki.
Vanos egy szót sem szólt, de sokatmondó pillantással nézett Castorra, aztán
megjegyezte:
– Attól tartok, annál sokkal többet akar. Ébernek kell lennünk. A Thészeusz-
dinasztia hivatalosan is a Kadmosz- dinasztia szövetségese lett. Az Ércbeborított
parancsnoksága alatt állnak.
– Hogy mi van? – mordult Philip a tömeg moraját túlharsogva.
– Mint bizonyára emlékszel, a legutóbbi Agonban a Thészeusz-dinasztia
elvesztette a parthénoi nagy részét, miután Artemisz rátalált rejtekhelyükre –
mondta Vanos.
Lore gyomra összeszorult ettől az emléktől. Több tucat kislányt mészárolt le
az istennő, aki egykor patróna és védelmező volt. Vanos folytatta:
 – Kémeim jelentették, hogy a nagylelkű anyagi jóvátétel mellett az
Ércbeborított mindegyiküknek házasságot és védelmet ígért hűségükért cserébe.
– Gyávák! – kiáltotta valaki Lore közelében.
– Csendet! Csendet! – parancsolta Philip. – Velünk ellentétben nekik nincs
védelmező új istenük.
Ha Lore nem figyelte volna, hogyan reagál erre Castor, nem vette volna észre.
Mintha magába merült volna, szeme egy pillanatra lecsukódott. Álla
megremegett, a trónszák karfájába kapaszkodott.
– Uram... – szólt Vanos. – Ha megengeded...
A tükrök képe megremegett, eltorzult. Lore elugrott a faltól. Szíve a torkában
dobogott.
A rejtett hangszórók, amikből addig hullámok halk csobogása hallatszott, most
hirtelen harsány dobszóval lüktettek. Az Akhilleidák összerezzentek,
szétszéledtek a teremben.
– Mi történik? – kiáltott Philip a hangzavarba. – Valaki kapcsolja ki!
A tükrök elsötétedtek, a parázstartók fénye a lépcső felé vezette a tömeget.
Amilyen hirtelen felhangzott, olyan hirtelen hallgatott el a dobszó. Castor
ekkor felállt, mintha már tudná, mi következik.
Minden tükör közepén élénk vörös folt jelent meg és terjedt szét, míg az egész
helyiség vérvörös fényben fürdött.
– Akhilleidák – szólt egy mély, rekedtes hang a hangszórókból. – Akhilleidák,
halljátok, amit mondok!
 TÍZ

LORE TESTÉT OLYAN FÉLELEM FESZÍTETTE, hogy azt hitte, menten széthasad. Bőrén
verejtékcseppek jelentek meg, hidegek, mint Thanatosz ujjai.
Sikolyok hasítottak a levegőbe. Néhány vadász a kijárathoz rohant, de a
padlóra rogytak. Mások úgy estek, mint az eső cseppjei; selyem ruházatuk
köréjük omlott, oszlopokba és egymásba kapaszkodva próbáltak felállni. Mások
öltözékük redői közé rejtett kis tőreiket keresték.
Lore-t elárulta a teste. Lábába nem jutott vér, ereje elszállt; a fényes, csiszolt
padlón ült és a félelem új hulláma tört rá. Végtagjai hirtelen kicsinek,
csökevényesnek tűntek, és annyi ereje sem volt, hogy a fejét felemelje.
Aristos Kadmou; az Ércbeborított.
Ez az egyik ereje. Lore megragadta ezt a gondolatot és ehhez ragaszkodott;
próbálta lerázni magáról a pánikot, mielőtt úrrá lett volna rajta. Tudta, hogy
Árész képes vérszomjat kelteni másokban, de ugyanolyan könnyen legyengítheti
az akaratot és a testet.
Lore próbálta kiegyenesíteni a lábát, hogy visszanyerje erejét, de azok nem
engedelmeskedtek. Orrán át mély levegőt vett, és megfordult. Castort kereste.
Castor ugyanott állt. A trónszék előtt. Rá látszólag nem hatott az, ami
mindenki másra. Elborzadva nézte a jelenetet. Amikor Acantha felnyögött a
padlón, Castor odament hozzá, próbálta felállítani. Tenyere ragyogott, ahol
hozzáért, de az asszony olyan ernyedt volt a kezében, mint egy rongybaba.
Aggodalom és félelem vibrált Castor arcvonásain. Lore úgy hallotta a
gondolatait, mintha üvöltötte volna. Mit tegyek? Mit tegyek?
Lore megértette. Az Ércbeborított azt akarta, hogy Castor nézze. Azt akarta,
hogy tudja, mi fog következni.
És ekkor megszólalt:
– Üdv néked, Castor Achilleos, és üdv dinasztiádnak is – szólt az
Ércbeborított.
– Erre semmi szükség. Ismerjük hatalmadat – mondta Castor éles hangon. –
Mondd meg, mit akarsz.
Lore testébe visszatért az érzékelés. Alig kapott levegőt. Hallotta, hogy a
vadászok kiabálnak körülötte. Próbálnak felállni, amikor az Ércbeborított ereje
már nem hatott.
– Kleos. Ez az, amit ajánlok – felelte az Ércbeborított. – Hajts térdet előttem,
ifjú isten. Parancsomra használd erődet és az Akhilleusz-ház nem semmisíttetik
meg. Ha ajánlatomat visszautasítod, mind kardomtól haltok. Elsőként te.
– Üres fenyegetés – mordult Philip, és nagy nehezen talpra állt. –
Szembeszállunk veled. Minden csapásodat kivédjük.
– Hagyod, hogy a halandó beszéljen helyetted, ifjú isten? – bődült az
Ércbeborított. – Mindenkinek, aki hajlandó a velem való szövetségre, helyet
kínálok az eljövendő világban... amit együtt teremtünk. Elképzelhetetlen hatalom
és gazdagság vár. Az Agonnak vége lesz, de azok, akik engem szolgálnak,
megjutalmaztatnak.
Lore felborított asztalokba kapaszkodva felállt a padlóról.
Castor az aranytrón támlájába kapaszkodott, szeme újra lecsukódott. Erőt vett
magán, kinyitotta.
– Az Akhilleidák senkit nem szolgálnak.
– Ez a válaszod? – szólt az Ércbeborított. – Hát legyen!
– Rekesszétek ki! – kiáltotta Philip. Felkapta az egyik parázstartót, a
legközelebbi tükörre dobta. A tükör összetört. – Kapcsoljátok ki az áramot!
– Új istenetek neheztel rátok – folytatta az Ércbeborított a vadászokhoz szólva.
– Új istenetek gyenge. A leggyengébb isten. Képtelen testi alakban megjelenni.
Képtelen hatalmának legmélyéről meríteni. Én gondoskodom rólatok, és
szolgállak benneteket, amennyiben ti is szolgáltok engem. Nagyra értékelem
becsületeteket, megosztom veletek erőmet és hatalmamat. Csak én tudlak
megvédeni benneteket. Csak nekem áll hatalmamban felszabadítani titeket.
– Az Akhilleusz-ház nem hódol be – mondta Philip. – Gyáva vagy. Képernyők
mögé rejtőzöl. Megvéded őket? Annyi becsület sincs benned, hogy kiadd nekünk
halottainkat.
A vadászok egyetértésük jeléül dobogtak és vad üvöltésben törtek ki.
A képernyők megint villantak, a pulzáló vörösség helyébe sokkal
félelmetesebb képek kerültek.
Egy sor levágott fej. Szeméttel teli csatornában. Kivájt szemük helyén ezüst
érmék. Szájuk tátva, a tátongó üreg az Akhilleidák-maszkjainak gúnyos
utánzata.
Philip és mások összetörték a megmaradt tükröket, de már késő volt.
 – Gyertek csak, vigyétek el a halottaitokat – szólt az Ércbeborított. Hangja
meg-megszakadt, ahogy a kapcsolat bomlott. – Hamarosan velük lehettek.
 TIZENEGY

LORE KIHASZNÁLTA AZ ÉRCBEBORÍTOTT HADÜZENETÉT követő káoszt, és gyorsan

elmenekült.
Akhilleidák csoportjai mellett haladt el a lépcső felé. Nagyon kevés ideje volt
kiosonni, mielőtt a vészhelyzeti protokoll miatt már lehetetlen lenne. Vissza kell
jutnia Athénéhez. Valami más segítséget kell találnia számára, máshonnan kell
kötszert, gyógyszert szerezni. És el kell mondania neki, hogy mi történt.
De Castor...
Lore futó pillantást vetett hátra, az új istenre. Nem lepődött meg, hogy
fegyveres vadászok veszik körül. Holtsápadtnak tűnt, ahogy az egyik vadász
halkan parancsot adott, és a terem másik vége felé mutatott.
Castor meg tudná gyógyítani Athénét, gondolta Lore. A korábbi beszélgetés
megerősítette, hogy Castor megörökölte Apollón erejét. Könnyű megoldás lenne
Lore legégetőbb problémájára.
Nem. Nem viheti magával. Lore ezt pontosan tudta, de attól még ugyanolyan
szomorúság tört rá. Athéné sosem hagyná, hogy fivérének gyilkosa életben
maradjon, és az új istent semmiképpen nem lehetne kicsempészni a Thétisz
házból úgy, hogy az Akhilleidák ne kövessék, és ne juthassanak el egészen az ő
házáig.
Egyiküket sem teheti ki nagyobb veszélynek, mint amilyenben már vannak.
Miles, Castor, Athéné. Elsősorban rájuk kell gondolnia.
Castor nagyobb biztonságban lesz itt, a dinasztiájával. Még Philippel is. Még
az Ércbeborított hadüzenete után is. Bár az Ércbeborított üzenete veszélyes volt,
mivel Castort az Akhilles-dinasztia élő tagjai előtt gyengének állította be,
egyben megvédte az új Apollónk A vadászok rendkívül büszkék, az Akhilleidák
vadászai pedig különösen, sőt hírhedten azok. Soha nem állna szándékukban
feladni új istenüket, és inkább meghalnának, mintsem hogy idegen uralomnak
vetnék alá magukat.
Lore még egy rejtett pillantással körülnézett. Gondolatai vadul száguldottak.
 Ne okozzatok csalódást nekem, seggfejek, gondolta. Ne hagyjátok meghalni.
Vanos hirtelen elszakadt Acanthától, akivel addig beszélt, és elindult Castor
felé. Hosszú léptekkel haladt át a termen. Alig néhány tenyérnyire lépdelt el
Lore mellett; annyira közel, hogy Lore érezte a férfi kölnivizének narancs- és
szantálfaillatát, és alig tudott ellenállni a kísértésnek, hogy megragadja.
Nagyon régen nem találkoztak. Akkor gyerekek voltak még, vadul
rohangáltak a városban. Míg Castor mindig olyan volt, mint a nyitott könyv,
örült, ha olvassák és megértik, Vanos összecsukott, matrac alá rejtett újság volt.
Csak akkor nyílt meg, akkor is csak pillanatokra, ha Lore-t hibáztatta azért, hogy
bajba keverte Castort, vagy rávette valamire, amit Vanos veszélyesnek tartott...
amibe gyakorlatilag minden beletartozott, ami egy kicsit is szórakoztató volt.
Az igazság az, hogy Lore bizalma olyan, mint a ritka kötet: elvétve adják
kölcsön, akkor sem ingyen. Vanos hűsége a dinasztia iránt olyan erős, hogy
minden barátságot felülír. Lore így kénytelen egyedül megtalálni a Thétisz
házból kivezető utat. Mint mindig.
Felment ugyanazon az úton, ahogy lejutott. Minden egyes múló pillanattal
egyre nőtt benne a nyugtalanság. Kibírhatatlan súly nyomta gyomrát. Az utolsó
lépcsőfokokon kapaszkodott fel, zihálva, ahogy újra lecsapott rá a kegyetlen
pánik.
Az Ércbeborított.
A hangja... visszhangzott Lore zsigereiben. Felkavarta a képeket, amiket
évekig kemény munkával igyekezett elnyomni magában. A szülei, a húgai
látványa...
Ha a Thészeusz-ház szövetséget köt vele, még több száz test kerül közé és
Athéné közé. A régi isten sosem jut elég közel ahhoz, hogy betartsa az eskü rá
eső részét. A gondolat valósággal leforrázta.
Rájött, hogy a helyzet még sokkal rosszabb annál, mint amilyennek gondolta.
Amennyiben az Ércbeborított a többi isteneken, régieken és újakon átgázolva
nyomul előre, akkor a vadászok könyörtelenül keresni fogják Athénét. Mert
Aristos Kadmou nem arról híres, hogy kis célokat tűzne ki maga elé, és
csendben intézné el, amit akar. Egyszerűen lesöpri ellenfeleit a tábláról, és
akármit is tervezett, ezzel még korántsem volt vége.
És Cas...
Lore-nak olyan kevés kapcsolata volt régi életével, hogy akár beismeri, akár
nem, tény: a gondolat, hogy még egy kapcsolódási pontot talált, úgy hatott rá,
mint valami drog. Hosszú évek óta nem hitt már a Párkákban, de akkor lelki
szemeivel nagyon tisztán látta ollóik csattogását, ahogy vidáman lenyesnek róla
mindenkit, amíg semmije, senkije nem marad.
– Szedd össze magad, te bőgőmasina! – mordult fel Lore. Jó élete, rendes élete
volt itt a városban, igazi otthona. És itt van neki Miles, aki még mindig rá vár a
házban egy istennővel, aki büszkén viselné az Ércbeborított vérét.
De Lore azt a személyt akarta, aki mindig képes volt lenyugtatni őt, haragból
és félelemből egyaránt. Azt az egyetlen személyt akarta, akire mindig
számíthatott, mert tudta, hogy ott találja.
Castort akarta.
Lore az alsó ajkába harapott, gombóc nőtt a torkában, feszengve nyelt egy
nagyot. Megtalálta az ajtót, amin belépett, megfogta a kilincset. Zörgött. De az
ajtó nem nyílt.
– Ó, már csak ez hiányzott! – mordult fel. Újra megpróbálta, ezúttal nagyobb
erővel. – Nekem erre nincs időm!
Félrehúzta a kölcsönvett vadászköntöst, rövid farmernadrágja hátsó zsebében
keresgélt, a műanyagdarabot akarta elővenni, amivel felnyithatja a zárat. Nem
volt benne. Csak szöszt talált.
A francba!
Elejthette, amikor az erkélyajtón hatolt be, vagy letette, amikor átöltözött.,
A folyosón a gyertyák csonkig égtek, némelyik már kialudt. Füst és forró viasz
szaga terjengett, a lentről még mindig gomolygó tömjén illatával keveredett.
Lore megnyalta kiszáradt ajkát; lehetőségeit mérlegelte. Az idegkimerülés jelei
mutatkoztak rajta. A következő ajtóval próbálkozott. És a következővel. És az
utána következővel.
– Természetesen megértem – mondta valaki. Lentről, a lépcsőházból
hallatszott a hang. Nehéz, gyors léptek követték. – A biztonsági intézkedések
megsértése... az illetéktelen behatolás... aggódom...
Lore éppen valami káromkodáson gondolkodott, ahogy a következő ajtóhoz
sietett és már ezer lehetséges kifogást mérlegelt, hogy mit keres éppen ott.
Járőrözik, valami zajt hallott, elvesztette a tárcáját, egy kicsit egyedül akart
lenni...
Nem volt szükség kifogásra. A folyosó utolsó ajtaját, aminél biztonsági kódzár
is volt, résnyire nyitva találta. Beosont, határozott mozdulattal becsukta maga
mögött az ajtót. Zihált a maszk alatt.
A helyiségben nem világított lámpa, de annyi fény bejutott a színes üvegű
tetőablakon, hogy látni lehessen odabent. Hatalmas, díszes, selyembaldachinos
ágy állt két vakablak között. Az egyik falnál szekrény, ami akár több száz éves is
lehetett; ajtaján fakuló, festett pásztorjelenet; tehenek, gazdák. A padlón virág
alakban elrendezett bársony párnák hevertek, és hatalmas, díszes
gyertyatartókban vastag gyertyák várták, hogy valaki meggyújtsa őket.
Friss festék szaga érződött, a szőnyegek olyan tisztának tűntek, hogy csakis
vadonatújak lehettek. Ez lehet Philip és Acantha szobája. Nemrég fejezték be a
felújítását; itt fognak lakni az Agon folyamán.
Valami megmozdult az ágynál, a mozgás felkeltette Lore figyelmét. Az ágyon
hatalmas, bozontos kutya feküdt. Medveszerű pofáján és hosszú füleinek hegyén
fehér foltok látszottak. Fekete bundáján is volt elszórtan némi fehérség, mintha
éppen most jött volna meg Lore-ral és Castorral a sétából, a havas Central
Parkból.
A kutya szájából vékony nyálsugár csordult a selyempárnára. Nagy szemei
lassan kinyíltak. Felemelte a fejét, mintha felismerné.
– Chiron? – súgta Lore.
Felemelte álarcát, hogy jobban megnézhesse az állatot; boldogság töltötte el.
Még él... nyilván él... mennyi idős... tizennégy éves? Lassan, egyik kezét
előrenyújtva közelített a görög juhászhoz.
A kutya Castor állandó társa volt, kicsi kora óta, amikor még Chiron hátán
ülve vitette magát. Az állat hűségesen kocogott Lore és Castor után, mint egy
elszánt dadus. Sok kalandjukra kísérte el őket a városban.
A kutya megcsóválta a farkát a selyempaplanon, és Lore furcsa
megkönnyebbülést érzett, amikor üdvözlésül megnyalta a kezét.
– Nekem is hiányoztál, mamlaszka – mondta, és megsimogatta a kutya fülét. –
Gondolom, nem tanultál meg embernyelven, és nem tudod megmondani nekem,
hogyan juthatok ki innen.
Az állat lehajtotta a fejét, és rögtön visszaaludt.
– Aha. Sejtettem – súgta Lore.
A vastag szőnyeg elnyelte léptei neszét, ahogy körbejárta a szobát. Nincs
erkély, nincs ablak, csak a mennyezeti világítóablak. Ugyanez volt a helyzet a
szobából nyíló meglepően luxus berendezésű fürdőnél is. Lore időnként
óhatatlanul megpillantotta bosszús arckifejezését a fekete márványfelületeken.
Még egyszer, alaposabban megnézte a világítóablakot, és gondolkodott. Ha fel
tudna jutni oda, talán kinyithatná, és fel tudná tolni annyira, hogy kimásszon
rajta, de akkor még ott vannak a vadászok a tetőn... Velük mit kezdene? A
vadászok kiváló erőnlétben vannak. Lore éppen büszkeségének maradékával
küzdött, de még ő is kénytelen volt elismerni, hogy elkényeztetett gazdag
kölykökkel verekedni és kiképzett vadászokkal harcolni nem ugyanaz.
A kutya kinyitotta az egyik szemét.
 – Ne nézz így rám! – szólt rá Lore. – Éppen a menekülésemet tervezem.
Chiron feje az ajtó felé moccant. A következő pillanatban Lore is hallotta őket.
– Megnyugodhatsz, azt fogja tenni... – szólt egy halk, de egyre erősödő hang.
Lore gyorsan visszacsúsztatta a maszkot az arcára és bebújt az ágy alá. Ám
rögtön kicsusszant a másik oldalon, mert rájött, hogy az ajtóból megláthatják. A
szekrénybe akart bújni, de arra gondolt, hogy Philip vagy Acantha talán át akar
öltözni, és akkor magyarázkodhatna. Nem volt biztos abban, hogy észszerű
magyarázatot tudna adni, miért bújt el a ruháik között. Így csak a legrosszabb
lehetőség maradt.
A hálószoba távolabbi sarkában álló – remélhetőleg – jól takaró öltözőparaván
mögé bújt. Alig ért oda, nyílt az ajtó. A paraván két szárnya között kis rés volt,
azon át látta, hogy három férfi lépett be.
Lore azonnal tudta, hogy nagy hibát követett el.
Nem Philip és Acantha szobájában volt.
 TIZENKETTŐ

CHIRON FELÁLLT ÉS MORGOTT. Lore összerezzent. Még sosem hallotta úgy

morogni, olyan mély, fenyegető torokhangon.
– Nyughass, állat – szólt rá Philip, kezét nyugtatón nyújtva felé. – Feküdj!
Chiron merev tartással állt, feje lehajtva, farka behúzva... de nem Philipet
nézte. Hanem Castort.
Az új isten elsápadt. Minden izma megfeszült, úgy nézte a kutyát. Vanos lépett
kettőjük közé.
– Kiviszem. Úgy tűnik... nem emlékszik rád.
– Hagyd csak – szólt rá Castor éles hangon. – Csak azt akarom tudni, hogy a
pokolba tudott az Ércbeborított hozzáférni a közvetítéshez?
– A technikusokat most hallgatják ki – felelte Vanos. – Én is kikérdezem őket
és ellenőrzőm a rendszert. Előfordulhat, hogy segítség nélkül hekkelték meg a
Thétisz házon belül. Az jobban aggaszt, hogy az Ércbeborított képes így
használni a hatalmát.
– Számomra az az elsődleges fontosságú, hogy dinasztiánk istene
biztonságban legyen. Csak idő kérdése, hogy közvetlenebb támadást intézzenek
ellenünk – jelentette ki Philip. – Az őrök érted fognak jönni, Uram, amikor eljön
az ideje, hogy a városon kívülre, biztonságos helyre menj.
– Szerinted erre feltétlenül szükség van? – kérdezte Vanos. – Ha tényleg
kémük van à dinasztiánkban, úgyis tudni fognak minden lépésünkről, mielőtt
megtennénk. Hatalmas kockázat.
– Nem te vagy ennek a dinasztiának az archónja, Hírnök – mordult Philip. –
Ez az én döntésem.
Hírnök... Hát persze! Ilyen kitűzőt viselt Vanos. Aranyszárny. Ez jelzi, hogy ő
a dinasztia hírvivője. Ez a szerep már csak kémkedést jelentett, de a dinasztiák
közötti eskü szerint a Hírnökök védettek, őket nem ölhetik meg. Így halálfélelem
nélkül vihetnek üzeneteket és teljesíthetnek holttestcseréket, ha az elesetteket
más dinasztiák gyűjtötték be.
 – Biztos vagy benne, hogy a józan ész helyett nem az Aristos Kadmouval való
rivalizálásod beszél belőled? – kérdezte Vanos, és fel sem kellett emelnie a
hangját, így is éle volt.
Lore annyira megdöbbent, hogy nem hallotta saját ziháló légzését.
– Adonisz fia, Evander... – mordult fel Philip – Ha még egyszer így mersz
beszélni velem, nemcsak a jelvényedet tépem le, hanem a másik kezedet is.
A másik kezét? Lore előrehajolt.
Már látta. A jobb kezén az ujjak kicsit hosszabbak és merevebbek voltak, mint
a bal kezén. Tudta mozgatni és be tudta hajlítani az ujjait, de lassabban és
korlátozottabban. O is, mint több más vadász, elvesztette egyik testrészét, és
precíziós művégtaggal pótolta.
A francba... gondolta Lore. Biztosan valami vívóbaleset volt. Vanos jobbkezes
volt, legalábbis amennyire Lore emlékezett néhány közös edzésükre azokból az
időkből, amikor a szüleinek a városban volt üzlete.
Egyes vadászok nagyon igyekeztek visszakerülni a kiképzésbe, új
harcstílusokat tanultak meg, amik jobban megfeleltek megváltozott testi
állapotuknak, így folytathatták a vadászatot. A többség azonban az archón
parancsára kénytelen volt korán leszerelni, nem harchoz kötött munkát vállalni,
például levéltárosként vagy gyógyítóként.
Lore mindig is dühítőnek találta ezt a gyakorlatot; ha valaki harcolni akar, ha
mindenáron a kleos a céljuk, a körülményektől függetlenül engedni kell nekik.
– Ha próféciát kaphatnánk, Uram – szólalt meg Philip újra, Castorhoz
fordulva –, akkor tudhatnánk, hogy a Kadmiták...
– Hányszor kell elmondanom neked, hogy nem lesz semmiféle prófécia?! –
szólt Castor. – Nem áll hatalmamban. Úgy érzem, újra emlékeztetnem kell téged
arra, hogy bár Apollón erejének egy részét megszereztem, én nem ő vagyok.
Lore lélegzetvisszafojtva figyelte, ahogy az új isten néhány lépést tett felé,
levetette aranykoszorúját és a paraván melletti kis asztalra tette.
Philip mereven kihúzta magát, de bólintott.
– Igenis, Uram. Természetesen mindannyian nagyon kíváncsiak vagyunk a
történetre, hogy egy tizenkét éves ártatlan fiúnak hogyan sikerült túljárnia az
egyik legerősebb ősi isten eszén és hogyan emelkedett az Olümposz
magasságába. Talán dinasztiánk egyik történészével kéne beszélned...
– Ebből elég! – szólt Castor nagyon feszülten. Annyira közel volt, hogy Lore
érezte a bőre tömjénfüst illatát. Egy pillanatig szinte biztosra vette, hogy az új
isten egyenesen rá pillantott, de aztán Castor az ágy felé mozdult. – Szeretnék
pihenni az utazás előtt.
 – Cas... Uram – szólalt meg Vanos. – Talán jobb lenne, ha megbeszélnénk...
– Azt mondtam, elég! – szólt Castor, azzal megragadta az ágy egyik
baldachinoszlopát, olyan erővel, hogy a fa reccsent. – Szóljatok, ha indulni kell!
Philip megragadta Vanos vállát és az ajtó felé terelte.
– Vadászok állnak őrt az ajtó előtt. Szolgálhatok még valamivel, Uram?
– Igen. A távolléteddel – felelte Castor, és még mindig nem fordult hátra.
– Zárd be az ajtót utánunk – emlékeztette Vanos.
Castor bólintott, de nem mozdult, amíg mindketten el nem hagyták a
helyiséget. Hosszú pillanatok teltek el. Megfordult, beütötte a térdét az ágy
lábánál elhelyezett ládába, és káromkodott. Lore felnevetett volna a látványtól,
hogy egy hatalmas isten fájdalmas grimaszokat vágva ugrál, de mozdulatai még
merevebbnek tűntek, mint korábban.
Karját próbálta keresztezni széles mellkasa előtt, nyakát nyújtóztatta.
Ráfordította az ajtó három reteszét, és megnyomott egy gombot a falon.
Lore összerezzent, ahogy fém ajtó gördült le. Bezárkózott.
És így csapdába ejtette őt.
Chiron felmordult, amikor Castor közelebb lépett hozzá. Kezét nyújtotta az
állat felé, ahogy Lore tette. A kutya orra ráncba rándult, vicsorogva mutatta ki
foga fehérjét. Castor csak akkor húzta el a kezét, amikor Chiron meglódult,
bokája felé kapott.
– Hiszen ismersz engem – súgta. – Ismerjük egymást.
Lore a szája elé kapta a kezét, nehogy valami hang kiszaladjon a torkán.
Chiron természetesen nem emlékszik rá. Ez itt nem az a fiú, akit olyan nagyon
szeretett és védelmezett. Ez itt... valami más.
Nem volt mitől félnie; Castor segítségért fordult hozzá... nincs oka megölni
Lore-t még azért sem, hogy illetéktelenül behatolt a házba. Lore mégsem tudta
rávenni magát, hogy megmozduljon. Úgy érezte magát, mintha valami rég élt
ember szobra lenne; örökre egyetlen pózba merevedve, örökké nyitott szemmel.
A kutya némiképp megnyugodott, már nem vicsorgott, és lecsillapodott
annyira, hogy Castor újra megközelíthette. Ahogy a kezét a kutya háta fölött
tartotta, Chiron felállt. Aztán megmozdult. A párnahalomra kuporodott, és mély
gyanakvással nézte az új istent.
Castor csak bámulta; tekintetében kedvességnek és reménynek nem volt
nyoma. Mély, sötét hangulatban járkált fel-alá; egyre mélyebbeket lélegzett,
légzése nehézkessé vált. Időnként megállt, végighúzta kezét a selyemdamaszt
tapétán, az ágynemű és a függönyök selymén, egy szék támlájára faragott
virágmintán.
 Valamiféle néma rituálénak tűnt; minden ujjmozdulat hálaadás. Lore csak
profilból látta, de észlelte az arcán tomboló érzelmi vihart. Castor halkan, szinte
magában beszélt, Lore nem hallotta, mit mond.
Végül megállt a szoba közepén és megborzongott. Felemelte kezét, leemelte a
koronát sötét hajáról, ujjai között tartotta. Halk kattanással törte ketté, a darabok
a padlóra hulltak.
Semmilyen hang nem hallatszott azonban akkor, amikor mögötte kinyílt egy
rejtekajtó és Minótaurosz-maszkot viselő vadász lépett a szobába.
Castor kihúzta magát, lassan teljes magasságában állt és éppen akkor nézett
vissza, amikor a vadász köntöse alól pisztolyt rántott elő. Egy pillanatig semmit
nem tett, csak bámulta a vadászt. Nem mozdult. Mintha nem is lélegzett volna.
A francba, gondolta Lore. A francba, mozdulj már!
Castor nem mozdult. A vadász lőtt.
Lore ellökte maga elől a paravánt, megmarkolta a csavarhúzót. Nem kés, de
úgy hasított a levegőbe, ahogy remélte. Megpattant a támadó maszkján, a férfi
elesett.
Lore előrelendült, ahogy a vadász a rejtekajtó felé mászott. Félelmében
annyira dühös volt, hogy nem hagyhatta elmenekülni.
A vadász övéről hosszú pengéjű tőrt húzott elő. Chiron talpra ugrott az ágyon,
vadul ugatott; ez elég volt figyelemelterelésnek, így Lore-nak volt ideje felkapni
a kis márványszobrot a komódról és fejbe csapni vele a támadót. Egyszer.
Kétszer.
Az orvgyilkos a padlóra rogyott és nem mozdult. Vér szivárgott a sötét
csuklya alól. Lore hátrarántotta a csuklyát, letépte az álarcot. Philip Achilleos
petyhüdt arca tárult fel.
– A nyomorult! – szólt Lore nagyon dühösen. És áruló. Egy másik dinasztia
maszkja mögé rejtőzik. Nem védte volna meg a rokongyilkosok átkától, ahogy
tőle sem védte meg.
Chiron vonyított, a hang kizökkentette Lore-t kábulatából. A kutya ott volt,
ahol Castor lerogyott; gazdája kezét szagolgatta. Lore fogta a csavarhúzóját és az
új istenhez ment. Megtapogatta, golyónyomot vagy sebet keresett. Csak egy kis
tollas dobónyílvessző volt a szíve közelében. Nyugtató.
Lore a gyáva jelzőt is az archón jellemvonásai közé sorolta. Nem akarta, hogy
Castor, az új isten ellenállást mutasson, amikor tőrpengét döf a szívébe és az
Olümposzra emelkedik.
– Ó, hogy az a... – Megragadta Castor ruháját, megrázta. – Ezt könnyen
elkerülhetted volna. Ébredj azonnal!
 Castor feje hátracsuklott. Lore a mellkasára tapasztotta fülét, de saját zakatoló
szívverésétől semmit nem hallott.
– Castor! – Még erősebben rázta. – Cas!
Castor nem reagált. Lore keze élét Castor mellkasára nyomta és egyre
nagyobb erővel húzta lefelé. Castor levegő után kapkodva felriadt. Zavartan
oldalra fordult, lába, keze a szőnyegen csusszant.
– Cas... – szólalt meg Lore és megérintette.
Az új isten még távolabb vonszolta magát tőle, kezét maga elé emelte.
Csak egyetlen sóhajtás szakadt ki torkán, aztán a levegő tűzzé lett tüdejében;
Castor ujjairól fény és hőség gomolya robbant felé.
 TIZENHÁROM

LORE KICSI KORÁTÓL FOGVA FEGYVERFORGATÓ VOLT.

Végtelen órákon át gyakorolt bottal, karddal, lándzsával, pajzzsal. Addig
ismételgette a halálos mozdulatokat, amíg volt ereje tartani a fegyvert. A
markolatok sötét foltokat hagytak a tenyerében; olyanok voltak, mint az Alvilág
folyói. Szerette és ápolta ezeket a bőrkeményedéseket, mert ott a bőre nem
repedt ki, nem hámlott többé.
Lore azt akarta, hogy a teste mindenre emlékezzen: a fegyverek súlyára, a
csapás szögére, arra, hogy pontosan mennyi erőre van szüksége az egyes
mozdulatokhoz. Valahogy mindig is tudta, hogy eljön az idő, amikor tudata
teljesen kiürül a kimerültségtől vagy fájdalomtól, és nem marad más, csak az a
munka, az a gyakorlás. Az lesz az a pillanat, amikor a berögzült gyakorlat végül
reflexszé válik.
Mint most.
Háta mögött a komód ezer szálkára robbant; a szálkák hajába, bőrébe hatoltak.
Semmit nem érzett. Egy lélegzetvételnyi időt sem pazarolt erre. Lihegve
húzódott el.
A maszk, gondolta, és próbálta levenni az arcáról. Az álarc zsinórja a hajába
akadt, bármennyire próbálta, nem tudta kihúzni.
Alig kapott levegőt. Háta a falhoz csapódott. Castor karja acélrúdként szorult
a mellkasára.
Castor feljebb csúsztatta karját. A nyakára. Lore szeme előtt sötétedni kezdett
a világ, nem kapott levegőt. Nem volt érzelem Castor arcán; mintha ő is tiszta
ösztönből cselekedne; teste túlélő módba kapcsolt.
Lore vadul kapálózott, Castor térdét akarta megrúgni. Ugatást hallott támadója
háta mögül, sötét villanást, ugrást, kaffanást.
Homlokát Castor homlokának csapta, hagyta, hogy a bronzmaszk besegítsen.
Castor felhördült, homlokából vér csordult. Hátrahőkölt, ahogy Lore ütötte,
törött körmökkel, kétségbeesett erővel támadta. A padlón feküdtek, Castor teljes
súlyával ránehezedett. Kibírhatatlan, fojtogató súly. De hús-vér ember.
Lore lábait Castor derekára kulcsolta és átfordította úgy, hogy ő legyen felül.
A csavarhúzót Castor torkának szegezte, de a férfi megragadta azt, és hegyes
végét Lore torkának nyomta. Az istenvér sistergett az acélon, felmelegedett a
kezében, olvadt arannyá vált. A perzselő forróság olyan közel volt a szeméhez,
hogy Lore-t végül ez zökkentette ki a döbbent tompaságból.
Chiron torkaszakadtából vonyított, az új isten másik karját marcangolta.
Castor mintha nem is érezte volna a hatalmas kutya tépőfogait, brutális erejét.
Pupillája kitágult, ereje arany körben ragyogott írisze határán. Lore-t nézte, de
nem látta, nem ismerte fel akkor sem, amikor álarcát letépte.
– Én vagyok az! – nyögte Lore. Próbált elhúzódni az izzó acéltól. – Én vagyok
az! Lore!
Az új isten arcán úgy jelent meg az átalakulás, ahogy egy / madárszárny lassan
szétterül. A düh helyét döbbenet, majd rémület vette át.
Elengedte. Lore lekászálódott róla, lihegve térdre rogyott. A csavarhúzó a
szőnyegre esett. Perzselt fa kesernyés szaga kezdett terjedni a szobában. Lore-
nak volt annyi lélekjelenléte, hogy gyorsan a fürdőszoba csempézett padlója felé
rúgta.
A beálló csend majdnem olyan fájdalmas volt, mint addig a perzselő hőség.
Castor hosszú ideig csak bámulta Lore-t, ahogy térden állva előregörnyedt, és
azon igyekezett, hogy sikerüljön végre levegőt szívni a tüdejébe. Vére még
mindig vadul dobolt ereinek falán.
Chiron merev lábakkal odaügetett hozzá, és Lore egy hosszú pillanatig semmi
mást nem tett, csak arcát a kutya nyakához szorította. Gyengébb énje
legszívesebben belebújt volna az .illat selymes bundájába.
Aztán Lore végül rávette magát, hogy megforduljon.
– Meglepődtél? – kérdezte, mert sosem volt még olyan helyzetben, amit ne
tudott volna még furcsábbá, még feszélyezettebbé és kínosabbá tenni.
– Én akár... én akár meg is ölhettelek volna – mondta Castor rekedtes, akadozó
hangon. – Azt hittem... Összezavarodtam, és az orgyilkos.
Nem. Ez nem csak puszta feltételezés. Castor megölte volna. Karja még
lüktetett a fájdalomtól, olyan erővel kellett távol tartania magától az izzó
csavarhúzót.
– Ha jól emlékszem, én voltam felül, nagyfiú.
Castor behunyta a szemét, hosszan felsóhajtott. Homlokát dörzsölte, amiről
Lore-nak eszébe jutott, hogy mennyire fáj a feje.
– Az első ütésből tudnom kellett volna, hogy te vagy az – szólt Castor. – Csak
te támadsz azonnal fejre. Szerinted akarom tudni, hol szerezted a maszkodat?
Chiron vigasztalón nyalogatta Lore állát.
– Persze, persze. Nyilván – mondta Castor, sötét pillantással nézve a kutyára.
– Forgasd meg még egy kicsit a tőrt a sebben.
Lore néma köszönettel simogatta meg a kutya fejét, aztán az ágyra mutatott. A
kutya Castort nagy ívben kikerülve eloldalgott.
– Nem mintha élveztem volna, hogy majdnem felnyársaltál a csavarhúzóval –
folytatta Castor. – Abból, ahogy az esti bokszmeccsen reagáltál, nem gondoltam,
hogy valaha viszontlátlak... de eljöttél.
– Ami azt illeti, éppen menekülőben voltam, mielőtt ebben durván
megakadályoztál. És megjegyezném azt a nem elhanyagolható tényt, miszerint
fogalmam sem volt arról, hogy ez a te szobád.
A kutya valószínűleg erős jelzés volt erre, de ez nem lényeges.
– Ha nem segíteni jöttél... akkor mit keresel itt?
– Ami azt illeti, az imént éppen segítettem neked. Rátérhetnénk arra a különös
körülményre, hogy mozdulatlanul álltái, miközben az orgyilkosod lőtt rád? –
kérdezte Lore, és hüvelykujjával hátramutatott Philipre. – Remélem, nem kell
bemutatnom neked.
Castor élesen felszisszent, a férfi összeesett alakját nézte.
– Én nem...
– Te mit nem? – kérdezte Lore, és a harag első sajdulását érezte szívében. –
Nem csak álltái ott, és hagytad, hogy megpróbálja végrehajtani, amit akart?
Castor elfordította a fejét.
– Te ezt úgysem értenéd.
– Biztosan nem, ha meg sem próbálod elmagyarázni – mondta Lore, és mivel
Castor még mindig nem nézett rá, hozzátette: – Mi folyik itt? Ne mondd nekem
azt, hogy egyszerűen kíváncsi voltál, vajon tényleg végigcsinálná-e. Mindketten
tudjuk, milyen ember, és amit odalent csináltál, azzal nem építettél hidakat
kettőtök között.
– Mennyit láttál belőle?
– Eleget – felelte Lore, és közelebb mászott hozzá. – Akkor is... akkor is,
amikor a legjobban undorodtál a helyzettől, amikor a legbetegebb voltál, akkor
is folytattad a harcot.
Az odalent nem az igazi Castor volt, az színlelt harciasság volt. Az igazi
Castor az, aki itt van vele.
– Azt... azt akartad, hogy megtegye? – kérdezte Lore.
Castor tétovázása maga volt a válasz.
 – Nem. Hiba volt – bizonygatta. – Nem voltam elég óvatos.
Lore a fejét ingatta.
– Te mindig óvatos vagy.
Castor a korábban beütött térdét tapogatta.
– Az utóbbi időben nem igazán. Olyan érzés...
Lore türelmesen várta a mondat befejezését.
– Olyan érzés, mintha olyan testben lennék, ami nem az enyém – mondta ki
Castor végül. – Nem kellett mozdulnom... éreznem... vagy... – Mélyet sóhajtott.
– Csak nem voltam biztos abban, hogy mit tegyek, hogyan kerüljem el, hogy
meg kelljen ölnöm.
– Az tényleg olyan rossz lett volna? – kérdezte Lore.
– Éppen ezen a héten, amikor az Akhilleidáknak mindennél jobban szüksége
van a jó vezetésre? – vágott vissza. – Úgy, hogy nincs bizonyítékom arra, hogy ő
támadott rám? Itt nincsenek kamerák. Azt már ellenőriztem.
– Nem te vagy a vezetőjük? – tette fel Lore az adott helyzetben
legtermészetesebb kérdést. – Nem téged szolgálnak? Nem vagy fontosabb nekik,
mint az archón?
– Sosem akartak engem. Gyerekként sem, most pedig teljesen egyértelműen
nem. Talán egy pillanatig arra gondoltam, jobban járnának, ha Philip felkerülne
az Olümposzra. Hogy ő...
Lore összerezzent ezektől a nyers szavaktól, de Castor nem fejezte be a
gondolatot.
– Hogy ő micsoda? Még kiállhatatlanabb lenne? Még jobban visszaélne a
hatalmával?
– Akkor legalább képes lenne uralkodni magán. Akkor nem... Akkor hinnének
benne.
– Nincs olyan világ, amelyben jobb, ha te meghalsz és Philip Achilleos istenné
lesz. Mondd, hogy ezt megértetted. Mondd, hogy hiszel abban, hogy
megérdemled az életet.
Lore ezt egyáltalán nem értette. Miért ölte meg Apollónt Castor, ha nem a
hatalmáért?
Hirtelen tört rá a gondolat. Azért, hogy meggyógyítsa magát. Azért, hogy
egészséges testben születhessen újjá.
Négyéves kora óta a leukémia nagyon agresszív változata ellen harcolt. Az
évek folyamán végigcsinálta a kemoterápiát, a sugárkezeléseket, az
őssejtbeültetéseket. A betegség azonban nem sokkal az Agon kezdete előtt
visszatért. Mindenki, maga Castor is azt hitte, hogy bele fog halni.
 Mindenki, kivéve Lore.
– Kérlek, ne nézz így rám!
– Hogyan?
– Mintha félnél.
– Nem félek – mondta Lore. – Aggódom. Próbálom megérteni, mi történik, és
hogyan... – mutatott végig Castor testén – ... hogyan történt mindez.
Lore egészen eddig a pillanatig bele sem gondolt, milyen lehet ekkora
felelősséggel élni, hogy gondoskodni kell a dinasztia szükségleteiről, és
elveszíteni egykori személyiségét. Talán ez lehet a magyarázat arra a
tompaságra, arra a nehézkességre, amit most látott benne. Talán ezért vonakodik
elfogadni magát annak, amivé lett. De volt még valami... Valami, amire nem
tudott rájönni.
– Micsoda véletlen egybeesés! Én sem értek valamit – szólt Castor, kitérve a
magyarázat elől – Először is, hogyan jutottál be az épületbe? Teljesen lezárták,
mindenütt őrök vannak. Ellenőriztem. Ne mondd, hogy pókká változtál, vagy
ilyesmi.
Lore arca grimaszba rándult.
– Ugyanúgy jutottam be, ahogy máskor.
– Nem. Az nem lehet – felelte Castor, fekete haja alól pillantva Lore-ra. – A
tűzlétránál vadászok álltak. Azt nem használhattad.
– Ó, még szerencse, hogy nem a tűzlétrán jöttem fel.
– Hogy nem... – Castor kihúzta magát. – Azt mondtad, a tűzlétrán szoktál
feljönni.
Ó, hát persze!
Valóban ezt mondta neki... ahogy azt is mondta, hogy a Fúriák a zsenge
fiúhúst szeretik a legjobban, és a vadászbeavatásokon szatírpisit kell inni, és
meztelenül kell rohanni a telihold alatt.
Lore nem először volt kénytelen ráébredni, milyen seggfej volt
gyerekkorában. Ez a hamis információ azonban talán az egyetlen kivétel volt ez
alól.
– Nem akartam, hogy aggódj.
Mert Castor mindenért aggódott... A park fáiért, a kóbor kutyákért, azért, ha
Lore kilopózott, hogy találkozzanak, azért, hogy a rák végül legyőzi és meghal,
és azért, hogy az apja hogyan éli túl, ha ő meghal. Ez volt az egyetlen
aggodalom, amitől Lore meg tudta kímélni.
– Ez volt az egyetlen lehetséges bejutási mód, amikor... amikor engem már
nem engedtek be hozzád.
 A gyógyszerek tönkretették az immunrendszerét, de Lore nem tudta elviselni a
gondolatot, hogy Castor egész nap, minden nap egyedül van. Mindig vigyázott,
hogy ne érintse meg, mert tudta, milyen városi koszt hozhatott magával.
Legtöbbször csak ült Castor ágya mellett, és Chironnal nézték, ahogy alszik.
Vigyáztak rá.
Castor hitetlenkedve és elborzadva ingatta fejét.
– Az négy emelet magasság! Ha leesel, nem élted volna túl!
Lore legyintett. Visszafordult Philip felé. Hanyatt feküdt, mozdulatlanul,
légzése felszínes.
– Azt mondtad, nem tudod, kiben bízhatsz – szólt Lore. – Erre gondoltál?
– Igen – sóhajtott fel Castor. – És... és... látni akartalak. És figyelmeztetni
Aristos veszélyére. Az Ércbeborítottra. Vanos vitt el hozzád. A Central Parkból,
az Ébredésről nem egyenesen ide jöttünk.
– Miért? – Lore nagyon gyűlölte a kérdésbe toluló rekedtes nyerseséget. –
Előtte hét éved volt, hogy megtalálj. A halandóság hozta ezt a különösen
nosztalgikus hangulatot, vagy ahhoz volt éppen kedved, hogy tönkretedd az
estémet?
– Próbáltam... Évekig próbáltalak megtalálni, de mintha eltűntél volna. Nem
maradt utánad semmi nyom.
– Igen, szándékosan nem – felelte Lore. Szíve hevesen dobogni kezdett az
emléktől.
– Azt hittem, meghaltál, de Vanos tegnap rád talált. Aggódott Philip miatt és
úgy gondolta... én is úgy gondoltam, hogy hajlandó lennél segíteni, hogy
elrejtőzzek, vagy kijuttathatnál a városból.
Vajon van a hátán valami jel, ami arra utal, hogy hajlandó menedéket nyújtani
veszélyben lévő halhatatlanoknak?
– De igazad van – folytatta Castor. – Igazad van. Nem tisztességes ezzel
terhelni téged. Azt hiszem, csak arra gondoltam...
– Mire? Arra, hogy még barátok vagyunk? – fejezte be a mondatot Lore,
mielőtt visszafoghatta volna magát.
Castor összerezzent, amit úgy próbált leplezni, hogy hirtelen felállt. Lore is
felállt, mert nem akart a férfi árnyékában ülve maradni.
– Akkor miért jöttél ide? – kérdezte Castor halkan. – Ezzel egyértelműen
megmondtad, hogy nincs szándékodban segíteni nekem. Akkor miért
kockáztattál azzal, hogy ide jöttél?
A kérdés kardpengeként függött Lore nyaka fölött. Visszafordult Castor felé, a
válasszal küzdött.
 Azért, mert úgy gondoltam, hogy te vagy a világon az egyetlen, akiben
megbízhatok.
– Kétségbeesésemben jöttem – hallotta saját hangját. Egyenesen,
kendőzetlenül kimondta az igazat. Ekkor arany csillanását látta a padlón, és teste
fájdalmával nem törődve lehajolt, felvette az isteni korona egy darabját. A
hazugság könnyebb volt, mint gondolta. – Tudni akartam, tudsz-e még valamit
arról, hogy mit akarhat az Ércbeborított.
Lore átnyújtotta Castornak a korona darabját; a bonyolult mintás arany
babérlevelet nézte, nem a férfiarcot.
– Értem – felelte az új isten halkan. – Az évek folyamán időnként észleltem a
mozgását, de sosem jöttem rá, mit akar pontosan, és Vanos sem tudott meg
semmit. Bárcsak többet tudnék mondani neked, Aranyhajú.
– Ne... Ne nevezz így! – kérte Lore, és minden erejét össze kellett szednie,
hogy ne remegjen a hangja.
Ostoba dolog volt ezt az álnevet választani Frankie bokszmeccsein, de ez volt
az első név, ami eszébe jutott, és Frankie-nek annyira tetszett, hogy a következő
hetekben nem engedte megváltoztatni. Szójáték volt a gyerekkori becenevéből.
Arany fényecském... Így nevezték a szülei, ami önmagában óda a mézhez. Lore a
nagymamái után kapta a nevét. A Melitta jelentése méhecske. És Lóra. Arany.
– Azt hiszem, tudom, mi az – mondta Lore. – Tudom, mit keres.
Castor keze Lore keze mellett időzött. Lore ujjperceiben melegséget érzett már
egy szívdobbanással azelőtt, hogy a közelébe ért. Az érintés gyengéd volt,
tétova, és alighogy érezte, már el is múlt.
– Mit? – kérdezte Castor, és egyenesen a szemébe nézett. I ,ore nem tudta
volna megmondani, mi tartotta ott, miért várt, miért maradt úgy, kinyújtott
kézzel. Aztán Castor újra megérintette; ujja hegyét csuklótól vezette lefelé a
hüvelykujj ívén, majd a koronadarabra simultak, és Lore feleszmélt, hogy el
kéne engednie.
– Az eredeti vers másik változatát keresi. Azt, amelyik leírja, hogyan nyerhető
meg az Agon.
Castor határozottan szorosabban fogta a vékony aranypántot. Lore képtelen
lett volna felnézni, hogy lássa az arcát, lássa, hogyan reagál erre.
– Ezt miből gondolod?
Reszkető félelem tört Lore-ra, ahogy lassan megértette a helyzet valóságát.
Mielőtt ide jött, Lore két okból akarta megtalálni az újabb verset. Az első ok
az volt, hogy az Ércbeborított is kereste, és kockáztatná érte, hogy előjöjjön
rejtekhelyéről, ezzel megadva Athénének azt a ritka esélyt, hogy végezzen vele.
A második ok az volt, hogy megakadályozza, hogy más isten kezébe kerüljön,
legyen az akár régi vagy új. Mert akinél ez a vers van, arra használhatná, hogy
igazi halhatatlanságot szerezzen magának, ami elképzelhetetlenül nagy
hatalommal jár. Olyan nagy hatalommal és erővel, hogy az egész emberiséget
megsemmisítheti vagy rabigába hajthatja.
Most pedig úgy tűnik, van egy harmadik oka is: Castor.
Ha a vers azt fedi fel, hogy az Agon csak akkor érhet véget, ha egyetlen
győztes marad, az Castor legyen. Neki kell győznie.
De Lore már egy másik istennel szövetkezett. Aki egy pillanatig sem
gondolkodna azon, hogy az első adandó alkalommal megölje Castort.
– Lore? – szólt rá Castor. – Miből gondolod ezt?
– Ma reggel kaptam egy másik figyelmeztetést. Valaki mástól.
– Megkérdezem Vanos-t, hogy hallott-e valamit. Ez legalább segít, hogy
leszűkítse a keresést.
Amikor megkockáztatta, hogy szemébe hulló hosszú haján át egy pillantást
vessen Castorra, azt látta, hogy az új isten az állát nézi. Az arcán végigfutó
hosszú heget.
Úgy érezte, mintha tüdejét izzó acél borítaná be. Minden lélegzetvételre
fájdalmasan görcsölt.
Apja mindig azt mondogatta neki és húgainak is, hogy a hegek emlékeztetők a
túlélt csatákról. Lore azonban ezt a heget nem kiérdemelte, hanem megjelölték a
sebbel.
– Erre nem emlékszem – mondta Castor.
Lore úgy tett, mintha nem értené a kijelentésben rejlő kérdést.
– Hallottam, mi történt a családoddal – folytatta az új isten. – A szüleid... a
lányok...
– Nem akarok beszélni róla – jelentette ki éles hangon. – Az istenlétnek nem
az az egyik előnye, hogy már nem kell törődnöd a dinasztiádon kívüli halandók
szánalmas életével?
Castor arcizmai megfeszültek.
– Lore, én még mindig Castor vagyok.
Lore szomorú nevetéssel ingatta fejét, bár úgy érezte, mellkasa menten
beszakad.
– Az vagyok. Tényleg.
A koronadarab megint a földre hullott, ahogy Castor keze Lore csuklójára
kulcsolódott; mintha az érintés ezt megértethetné vele. Mintha a vérében terjedt
volna, idegvégződései szikráztak, és ez több mint elég volt ahhoz, hogy
bizonyítsa: ez hazugság.
Castor mintha abban a pillanatban rájött volna, hogy mit tett. Elengedte Lore
kezét, és egy lépést hátrált.
Ő valóban Castor, de valahogy mégsem. Csak a szemébe kellett nézni, és Lore
biztosan tudta. Visszanyerhette Castor genetikai örökségének egy részét, az
arcát, az alakját, de valahogy... más lett. Tökéletes. Azok a hibák, amiktől olyan
emberi volt, mint a többiek, teljesen eltűntek, és az eredmény több szempontból
is lesújtó volt.
De ő sem az a Lore, akit Castor megismert.
– Nagyon sajnálom – mondta Castor, szinte kétségbeesett hangon, könyörgőn.
– Kérlek... csak... beszélj hozzám. Miért akarod tudni, mik az Ércbeborított
tervei? – Szeme tágra nyílt. – Mondd, hogy nem akarod megtámadni...
Csend feszült közöttük, megosztotta a távolságot múlt és jelen között. Ez volt
Lore életében az egyetlen vonal, amit... fogalma sem volt, hogyan léphetne át.
Castor behunyta szemét, egész teste megfeszült.
– Miért ölette meg őket?
Lore arra gondolt, lehetséges-e, hogy a Kadmiták egészen idáig titokban
tartották, amit ő tett. Azt feltételezte, hogy ez büszkeséggel is magyarázható.
Néha, amikor annak az éjszakának az emléke felmerült és lelki szemeivel újra
végignézte az egészet az elejétől a végéig, csak hogy büntesse magát, az a tudat
volt a vigasza, milyen megalázó lehet Aristos Kadmou-nak – az összes
Kadmitának – tudni, hogy egy kislány járt túl az eszén.
– Vanos arra tippelt, hogy anyád családjával vagy, de senki nem akarta
megmondani. Senki nem akarta kockáztatni, hogy a Kadmiták megbüntessék
őket, amiért menedéket adtak neked, amiért védelmeztek. De egyáltalán miért
támadt a családodra?
Kockázatot vállaltak, és ő vérrel fizetett nekik. Érdekes az is, hogy Vanos
kutakodása nem tárta fel ezt a borzalmas történetet sem.
– Hát nem egyértelmű? – kérdezett vissza Lore. – Az Ércbe- borított be akarta
fejezni, amit a nagyapja elkezdett. Azt akarta, hogy a Perszeusz-ház kikerüljön a
vadászatból.
– Miért nem adta ki az utasítást korábban? – tette fel a kérdést Castor. – Miért
várta meg, amíg az Olümposzra került? Miért nem jött és tette meg maga, mint
halhatatlan?
– Nem akarok beszélni róla – csattant Lore hangja. – Nem tudom, miért tette.
Oké? Mert apám visszautasította az ajánlatát. Mert apám felbosszantotta. Mert...
Csak. Ezt akarta és kész. Csak azt tudom, hogy a családomat a Kadmiták vették
el. Mindent elvettek tőlem.
Ez azonban nem volt igaz. Előtte állt a bizonyíték. Castort nem ők vették el
tőle. Hanem az Agon.
Torka összeszorult, de Lore már nem volt kislány. Képes volt uralkodni
érzelmein.
– És azt hittem... Azt hittem, te is meghaltál.
– Nagyon sajnálom. Az ég szerelmére, Lore! – szólt Castor halkan. Hangja
olyan tónusba váltott, amit Lore még sohasem hallott tőle: harag és önmegvetés.
– Nem tudtam segíteni neked. Nem tudtam segíteni nekik. Évekig semmit nem
tudtam tenni. Még ha meg is találtalak volna, sosem tudtad volna...
– Ezt hogy érted?
Lore közelebb hajolt hozzá, nézte, csak nézte a sötét írisz körül szikrázó
fénypontokat, az isteni hatalom jelét. Ökölbe szorított ujjai kisimultak, és lassan
felemelte a kezét, mintha el kellene simítania a férfiarcra rándult mély ráncokat.
– Nem tudtam testet ölteni – felelte Castor szárazon felnevetve. – Kiderült,
hogy istenként ugyanolyan gyenge és haszontalan vagyok, mint halandóként
voltam.
Lore elkomorult. Acantha is említett valami ilyesmit a szertartáson. A birtok,
amit a hegyekben építettünk neked, üresen áll, áldozati ajándékaid érintetlenek.
– Nem vagy haszontalan. És soha nem is voltál az. Soha. Akármit is mondott
neked a te rettenetes dinasztiád.
Castor úgy nézett rá, mint aki kétségbeesetten hinni akar neki.
– Apámat sem voltam képes megmenteni – mondta Castor, és lenézett a
kezére. – Apám halott. Tudtad? Láttam, amikor meghalt... Ott voltam, sodródtam
a helyek között, ahová járni szoktam, és az emberek között, akiket meg szoktam
látogatni.
– Nem tudtam – felelte Lore halkan.
– Szívroham. Végignéztem. – Keze ökölbe szorult. – Amin nem tudom
túltenni magamat, amit nem tudok elfogadni, az az... hogy hatalmamban állt
volna meggyógyítani. Megmenteni, De akkor... minden túl új volt. Azt legalább
megtanultam, hogyan kell előhívni az erőmet, de szabályozni...
Lore a mellkasához szorította kezét. Tudatában az apjáról való utolsó képe
összefonódott azzal, amit Castor apja utolsó pillanatainak képzelt. Kénytelen
volt behunyni a szemét, mélyeket lélegezni, nehogy rosszul legyen.
– Válaszokért jöttem vissza – mondta Castor, és hangja ugyanolyan határozott
volt, mint a tekintete. – Ez elég ok arra, hogy életben maradjak. Nem kell
aggódnod miattam.
 Lore próbálta összeszedni a gondolatait, ahogy lehajolt és felvett egy vastag,
bőrkötésű könyvet, ami az egyik közeli asztalról esett le. Ekkor szeme sarkából
meglátta az ajtót, és megdermedt. Erősebben fogta a könyvet.
– Mi a baj? – kérdezte Castor, és elindult felé.
– Az őrök... – Hallaniuk kellett, hogy ő és Philip dulakodnak. Hallaniuk
kellett, hogy Castorral viaskodik. Hallaniuk kellett Chiron morgását, ugatását.
Egyetlen ütést nem vihetett volna be úgy, hogy ne fúródjon a testébe penge vagy
golyó. – Az őrök... Hol vannak?
– Sosem voltak őrök, Melora – szólt egy rekedtes hang.
Philip felállt. Egyik kezében a tőrt szorongatta, a másikkal fejsérülését fogta.
Az új isten felé tartott.
– Mindig ostoba gyereknek tartottalak – folytatta Philip –, de sosem
gondoltam volna, hogy olyan ostoba leszel, hogy idetolod a képedet.
– Érdekes – felelte Lore. – Mindig seggfejnek tartottam magát, de soha nem
gondoltam volna, hogy olyan ostoba lesz, hogy megpróbálja megölni az új
istenét.
Az archón Lore felé köpött. Castor dühösen lépett előre.
– Most pedig távozz – utasította Castor. – Senki nem fogja megtudni, mi
történt, és nem fenyeget az a veszély, hogy megfogan rajtad a rokongyilkos átka.
– Örömmel elátkozom magamat – mondta Philip. – Szívesen. Ha ez azt
jelenti, hogy ez a dinasztia megmarad. Ezt te is tudod és én is tudom. Túl
szánalmas alak vagy ahhoz, hogy megérdemeld Apollón köpönyegét. Sosem
kaphatod meg azt a tiszteletet, amit az Akhilleidák. Ha tudtam volna, hogy az
lesz belőled, ami lett, megkíméltem volna magunkat mindettől, és gyerekként
fojtottalak volna meg.
A szavak betaláltak. Tökéletesen visszhangozták azt, amit Castor mondott
magáról. Az új isten keze ökölbe szorult combja mellett, de nem tagadott.
– Igyekszem megvédeni őket – jelentette ki Castor.
– Igyekszel! – ismételte Philip gúnyosan. – Igyekszel! Ne hidd, hogy nem
tudom: azt tervezted, hogy elhagysz minket; elhagyod a várost és dinasztiádat.
Mindig is gyenge voltál, de most az önző gerinctelenséged mindannyiunkra
szégyent hozott.
Castor összerezzent. Lore megragadta a karját, remélte, hogy elejét veheti egy
újabb megremegésnek.
– Csak egyszer ajánlom fel – szólt Philip. – Gyors, tiszta halállal bocsátalak el
ebből az életből. Te is tudod, hogy ez az egyetlen lehetőség. Igyekszel? Sosem
leszel elég.
 Lore még szorosabban fogta a könyvet. Azon gondolkodott, hogy a vén
kecske melyik testrészét üsse meg vele. Látta a félelem rebbenését Castor arcán;
az aggodalmat, hogy Philip esetleg igazat szól, és ő sosem lesz elég jó. Lore
elhatározásra jutott. Két ütés: torok, aztán ágyék.
Philip harcállásba helyezkedett.
– Sosem fogom megtudni, hogy te, egy haldokló satnya kölyök hogyan voltál
képes megölni egy régi istent, de egy dologban egészen biztos vagyok: ha
hagyom, hogy életben maradj, cserbenhagyod őket, és mind úgy halnak meg,
hogy átkozzák a nevedet.
Vékony napfénysugár vetült a szőnyegre Lore lábának közelében. Lore
lepillantott. Ezért nem látta a nyílvesszőt, ami átszúrta Philip szívét.
Az öreg kigúvadt szemekkel nézett Castorra, egyik kezével a nyílvessző felé
kapott. Meghalt, mielőtt a padlóra esett volna.
Castor ösztönösen mozdult, hogy elkapja, de Lore rögtön felnézett a nyitott
tetőablakra. Újabb nyílvessző bukkant fel a kék folton, hangtalanul suhant...
hasította a levegőt, egyenes vonalban haladt Castor tarkója felé.
 TIZENNÉGY

LORE ELŐRELENDÜLT, A NEHÉZ KÖNYVET A NYÍLVESSZŐ ÚTJÁBA lendítette.

Karja remegett, ahogy az ütés erejét felfogta. Az acélhegyű nyílvessző nem
pattant el, nem akadt el a bőr fedőlapban. Átfúródott a több száz hártyavékony
papírlapon, és a könyv hátsó borítóján kitört. A megerősített ajtókeretben állt
meg.
A könyv kiesett Lore kezéből.
– Hátra – szólt Castor. Miután nem mozdult, megragadta Lore ruháját, és
maga mögé lendítette. Nehéz huppanás hallatszott, valaki leugrott a
tetőablakból; a mozgás erejétől kocogtak a bútorok. Lore lába reszketett.
Ekkor hang hallatszott. Mint ahogy a hideg éji szél süvölt a fák között.
– Istengyilkos!
A nő – a lény – úgy nézett ki, mintha mélységes, ősi vadonból jött volna. Az
istennő kócos szőke hajába falevelek tapadtak; a \hajzuhatag nagyon világos,
szinte hófehér felhőként vette körül piszkos arcát. Elefántcsontszínű bőrének
még halandó vérrel tompítva is volt valami gyöngyfényű ragyogása. Mintha
holdfény sugározna róla.
Artemisz.
Az istennő vicsorított, de Lore csak a kezét figyelte, a csigás íjra szoruló ujjait.
Valószínűleg egy halott vadásztól zsákmányolta.
Chiron morogva ugrott le az ágyról. Az istennő abban a pillanatban nézett oda,
amikor az állat ráugrani készült. Szeme villant. A kutya hirtelen megdermedt,
mintha nyugtatóinjekció találta volna el. Teste elernyedt, hanyatt feküdt,
hempergőzött, puha hasát mutatta.
– A vadászat istennője – jegyezte meg Castor közömbös hangon.
Artemisz fenyegető pillantást vetett rá, és elindult felé. Minden lépésnél új,
szörnyű részletek tárultak fel.
Az istennő arcán nem piszok volt, hanem alvadt vér. Égszínkék ruhája elejét is
teljesen elborította. Lore az istennő hátára rögzített tegezt figyelte. Nem viseltes
szíjon lógott, hanem emberi hajból font kötélen. Különböző hajszínek, textúrák.
Helyenként vér. Néhol skalpdarabok lógtak rajta.
Lore gyomra hevesen háborgott.
Artemisz felemelte az íját. Újabb nyílvessző feszült az idegen.
– Tudhattad, hogy eljövök érted. Tudhattad, hogy levadászlak, elhajtalak
Hádész házába, Tartarosz legmélyebb mélységeibe, abba a pokoli sötétségbe,
amit rejtekül reméltél.
Lore gondolkodás nélkül figyelmeztetőn megérintette Castor vállát, és érezte,
hogy az új isten izmai válaszul megfeszülnek.
– Kérlek – szólt Castor. – Nem vagy az ellenségem, és én sem vagyok a te
ellenséged. Meg kell kérdeznem tőled valamit. Azt, hogy ott voltál-e aznap.
Láttad-e, mi történt?
Lore a hátuk mögé, a zárt ajtóra nézett, és már tudta.
Senki nem fog jönni, gondolta.
Kétségbeesetten nézett körül a szobában. Tekintete az állótükrön állapodott
meg. Kitörheti az üveget a keretből, felhasználhatja a szilánkokat. Csak annyi
kell, hogy sikerüljön elvágni az istennő lábában valamelyik inat vagy artériát.
Így legalább egy kis időt nyernének, hogy elmenekülhessenek.
– Hét éve várok erre a pillanatra – vicsorgott Artemisz. – A fivérem halála a
halálod. Eljött a rosszabb sorsod, Istengyilkos! Miután végzek veled, annyi sem
marad halandó hulládból, ami a dögevő madarak fél csőrére elég.
Az ikrek olyanok voltak egymásnak, mint egy lélek két fele; mint az árapály,
ahogy éjszakába vált a nappal és a nappal éjszakába. Irigyek és féltékenyek
voltak egymásra, és védelmezték egymást; ha tehették, ritkán váltak el az
Agonban. Az istennő most úgy nézett ki, mintha Apollón halála a józan ész
utolsó maradékát is elvette volna tőle. Szemében a hatalom apró parazsai
izzottak.
– Ott voltál? – kérdezte Castor. Halk könyörgés volt a hangjában. – Válaszolj!
– Távozz, lány – szólt az istennő egyenesen Lore-hoz. – Veled nincs vitám.
Még.
Lore hideg cseppekként érezte e szavakat a bőrén. Nem értette, Castor miért
nem támadt még az istennőre, miért ismételgeti ugyanazt a kérdést.
– Hagy kísérjem ki! – szólt Castor, és lassan az ajtó felé terelte. – Mint
mondtad, vele nincs vitád.
Szörnyű paródia volt a mozgás; egykori gyakorlásaik paródiája. Utánozták,
tükrözték egymás mozdulatait. Castor az istennő nyílvesszőjéért nyúlt; az
ajtókeret gerendáját egy tenyérnyi helyen szálkákra zúzta, a nyílhegyet
kiszabadította. Ahogy leengedte a kezét, úgy fordította a csuklóját, hogy a
nyílhegy szőtt arany derékövére mutasson, arra a kis tőrre, amit hátul tűzött bele.
Lore mély levegőt vett. Pontosan értette, mit akar Castor. Közelebb lépett
hozzá, ujjait a tőr markolatára kulcsolta. A tőr átvette az új isten testének
melegét, ujjait égette.
– Véredbe fulladsz, mielőtt még egy szót kinyögnél...
Castor előrehajolt, Lore pedig olyan gyorsan mozdult, ahogy még életében
soha. Egy sima mozdulattal kiszabadította a tőrt, és ugyanazzal a lendülettel már
dobta is.
Vagy mert a penge kissé hajlított volt, vagy mert Lore már kijött a
gyakorlatból, kissé jobbra húzott, nem egészen oda repült, ahová szánta. Az
istennő válla helyett a karja felé. Artemisz felkapta íját, hárította. A tőr a padlóra
esett, és pörögve távolodott.
Lore nem hallotta és nem látta a nyílvesszőt egészen addig, amíg a borotvaéles
hegy nem suhant felé. Akkor azonban már zuhant; egy pillanattal a padlóra esés
előtt fogta fel, hogy milyen erővel rántotta le Castor.
Vér csörgött a szemébe halántékáról, ahol a nyílhegy enyhén horzsolta a bőrét.
Vállával törölte le, és Castor aggódó pillantásával nem törődve felállt.
Az istennő visszafordult az ágy felé és szisszenő hangot hallatott. Tekintete
Chironra esett, aki minden tőle telhetőt megtett, hogy nagy testét bepréselje az
ágy alá, és elrejtőzzön.
– Ne... – szólt Castor. – Kérlek, ne...
Chiron nyüszített és felüvöltött, ahogy az istennő a tőrrel megszúrta. A kutya
teste megmerevedett, nyakán tüskékbe állt a szőr. Vicsorgott, mennydörgő
morajjal morgott.
– Chiron, ne... – szólt rá Lore. – Ne!
A kutya olyan hangot hallatott, amit sem Castor, sem Lore nem hallott tőle
soha, és egyenesen feléjük rohant. Nyálfoszlányok szálltak habzó szájából.
Szeme aranylón fénylett az istennő erejével, és nem volt benne tudat, sem
megértés... csak féktelen düh.
Mohóság és düh.
 TIZENÖT

LORE HIRTELEN NEM LÁTTA MÁR A KUTYÁT, mert Castor közéjük lépett. Az új isten
kinyújtott kezéről energia robbant; lüktető, vakító fehéren süvített Artemisz felé.
Lore védekezésül karjával takarta el a szemét. Beton és téglaszilánkok
repültek, a hálószoba fala úgy ropogott, mintha össze akarna dőlni.
A közelben valahol Chiron nyöszörgött. Lore vakon tapogatva megtalálta;
megmarkolta a szőrét, közelebb húzta magához, Castor testének védelmébe.
Az erős fény olyan gyorsan tűnt el, ahogy keletkezett. Lore leengedte a karját.
A szoba kihűlt körülöttük, az energia forró, lebegő szikrákká oszlott.
Castor már a falon keletkezett füstölgő lyuknál volt. Lore feltápászkodott,
kissé imbolyogva lépett mögé. Kihajolt az épület falán, a holttestet kereste.
Hatalmas bemélyedés keletkezett egy szemetes konténer tetején, ahová
Artemisz esett. Nem volt a konténeren. Legurult róla, és már újra talpon volt.
Elvegyült a mellékutcák árnyai között. Kiáltások hallatszottak a házból, rögtön
utána szirénák éles hangja fújt riadót.
– Elhibáztad – mondta Lore döbbent, rekedtes hangon.
– Nem. Nem hibáztam el.
Castor álla megint megfeszült, ahogy rá nézett.
– Jól vagy? – kérdezte, véres szemkörnyékét érintve. Lore elhúzódott tőle.
– Miért nem csináltad ezt eddig? – kérdezte, és érezte, hogy minden szóért
meg kell küzdenie.
Castor úgy nézett rá, mintha teljesen nyilvánvaló lenne a válasz.
– Azért, mert Chiron útban volt.
A kutya a hálószoba ajtajánál állt. Vinnyogva kapargatta, mintha ki akarna
menni.
– Artemisz vissza fog jönni – jelentette ki Lore. – Ha már dögevőkről van szó,
általában biztosra vehető, hogy vérengzés lesz.
– Ne aggódj miattam, Lore – mondta Castor szomorú mosollyal. – Nem
vagyok szarvas, akit leteríthet – mutatott a hiányzó faldarabra. – És legalább
látni fogom, ha jön.
– Ez egyrészt nem vicces – mondta Lore, és kezét végighúzta összekócolódott
haján. – Másrészt nem erre gondoltam.
Az ajtó remegett. Valaki kintről erősen rázta, és dörömbölt rajta. A reteszek
megfeszültek, Lore ösztönösen Castor elé állt, nem is törődött a derekába
nyilalló fájdalommal és a figyelmeztető belső hanggal.
Mit művelsz? Nagyon dühös volt magára. Még mindig kikeveredhetsz ebből a
tetőablakon át.
Athénének szüksége van rá és Lore-nak arra van szüksége, hogy Athéné
életben maradjon. Orvost kell találnia neki, vagy valami nem hivatalos gyógyító
vállalkozást, ahol meggyógyítják belső sérüléseit, mégpedig hamar, ha el akarják
kapni az Ércbeborítottat, aki azzal a céllal jött elő rejtekhelyéből, hogy lecsapjon
Castorra és a többi új istenre.
Cas... Lore rápillantott. Bizonytalanság tört rá. Egyáltalán nem tetszett neki a
gondolat, hogy itt hagyja Castort, de mi mást tehetett volna? Próbáljon Athéné
lelkére beszélni, elmagyarázni, mi a logika abban, hogy segítséget fogad el egy
nagyon gyűlölt ellenségtől? Nagyobb esélye van lelőni Cerberust.
Az ajtó fémkerete felemelkedett, mire rögtön kinyílt a faajtó, és hatalmas
csattanással a falnak csapódott. Vanos állt az ajtóban. Sötét bőre hamuszürke lett,
ajkai vékony vonallá feszültek az aggodalomtól.
– Castor? – szólt a gomolygó füstfelhőbe. Chiron kirohant mellette, végre
sikerült elmenekülnie a romhalmazból. – Hol vagy, Castor?
– Itt vagyok – felelte az új isten.
Vanos tőrrel a kezében perdült feléjük.
Castor védelmezőn emelte kezét Lore elé.
– Semmi gond, Vanos. O Lore.
– Lore – ismételte Vanos fogai között préselve a nevet.
Lore látta az egyre növekvő vádat és az ismerős bosszúság villanását a
tekintetében.
– Ez nem az én hibám – védekezett. Aztán magában hozzátette: Ez kivételesen
nem.
Vanos leengedte a fegyverét.
– Hogyan jutottál be ide?
– Az jobb kérdés lenne, hogy Artemisznek hogyan sikerült bejutnia ide –
vágott vissza Lore. – Miért nem zárták le a tetőablakot?
– Artemisz? – Vanos tekintete közöttük cikázott, aztán végignézett a szobán:
látta a szétszórt nyílvesszőket, a felfordított bútorokat, a lyukat a falban.
Tekintete a rejtekajtón és a közelében Philip testén állapodott meg. – Valami azt
súgja, hogy Philip nem vitézül harcolva halt meg, benneteket védve Artemisz
támadásától...
– Valóban nem ez történt – felelte Lore. – Senki nem gondolt arra, hogy
rejtekajtókat keressen?
Vanos felemelte a kezét, jelezve, hogy ne folytassa.
– Nagyon szeretnék ezen vitatkozni, de ebben a pillanatban legalább kétszáz
Kadmita tart ide, és vadászaink fele a halottainkat keresi. Castor, el kell menned
innen. Most azonnal.
Lore pulzusa megugrott, de lába nem mozdult.
Castor állán megfeszültek az izmok, árnyék futott át arcán, és Lore csak
tippelni tudott, hogy Philip szavai jártak a fejében. Cserbenhagyod őket és mind
úgy halnak meg, hogy átkozzák a nevedet.
Gyűlölheti az Akhilleidákat, gyűlölheti az Agont, de nem lenne Castor, ha
abban a tudatban menne el, hogy meg fognak halni, de ő megakadályozhatta
volna a halálukat.
– Semmivel sem tudod bizonyítani nekik – próbálkozott Lore.
– Nem megyek el – jelentette ki Castor. – Nem számít, mit gondolok róluk
vagy ők mit gondolnak rólam. Felelősséggel tartozom értük.
– Te teljesen megőrültél vagy csak elborult az agyad? – kérdezte Lore teljesen
komolyan.
– Kedves vagy, mint mindig, Melora – szólalt meg Vanos. –
Megkérdezhetném, mit keresel itt egyáltalán? Korábban sem segítettél neki.
– A lakoma miatt jöttem – felelte Lore. – És te?
Tudata még ekkor is üvöltött, hogy menjen, induljon minél előbb.
El kell menned innen, mielőtt ideér a kígyóival, gondolta Lore. Hideg félelem
lepte el. Vissza kell menned Athénéhez. El kell mondanod neki, mi történt
Hermésszel és Artemisszel és a Szigonyrázóval és az Ércbeborítottal...
Vanos ridegen méregette. Lore ellenállt az erős késztetésnek, hogy elhúzódjon
tekintete elől, vagy direkt rákérdezzen, mit néz rajta annyira. Attól a nézéstől,
attól a mozdulatlanságtól mindig túl harsánynak, túl piszkosnak, túl egyszerűnek
érezte magát.
– Azért jött ide, hogy megtudja, tudunk-e valamit az eredetvers egy másik
változatáról, ami azt beszéli el, hogyan lehet megnyerni az Agont – mondta
Castor. – Valaki figyelmeztette, hogy az Ércbeborított azt keresi.
– Ki mondta ezt neked? – kérdezte Vanos.
– Ahhoz neked semmi közöd – felelte Lore.
 – Nem hallottál semmit róla? – kérdezte Castor nyomatékosan Vanostól. Lore
némi bűntudatot érzett, amiért Castor még most is segíteni próbál neki, az ő
érdekét helyezi előtérbe, ahogy mindig is tette.
Vanos tagadón ingatta fejét.
– Nem... ha... úgy értem, ha egyáltalán létezik, arról az Odüsszeiták tudnának.
Az összes dinasztia közül nekik van a legnagyobb könyvtáruk. Beszélni fogok az
ottani forrásunkkal, de menned kell, Cas. Azonnal.
A francba, gondolta Lore. Eszébe kellett volna jutnia az Odüsszeiták
archívumának... könyv- és levéltár. Persze általános szabállyá tette, hogy ha egy
mód van rá, ne is gondoljon az Odüsszeusz-dinasztiára.
– Kötelességem segíteni ezt a dinasztiát – jelentette ki Castor. – Maradt még
bennem némi becsület.
– Értékelném a becsületedet, ha ebben a helyzetben nem lenne akkora
hülyeség – mondta Lore. – Ha az új isten elveszti emberi mivoltát, az
önfenntartás ösztöne az első, amitől megszabadul? Vagy a józan ész? Ez a város
nem sokat változott azóta, hogy elhagytad. Sokkal jobban ismered, mint az utcák
terepén járó vadászok nagy része. Legbiztonságosabb elrejtőzni és kivárni az
elkövetkező öt éjszakát, vagy megpróbálkozni azzal, hogy eljuss egy külső
kerületbe. Nem ideális helyzet, de akkor legalább nem kéne állandóan két
fronton védened magadat. A legrosszabb dolog, amit tehetsz, az az, hogy itt
maradsz, és meghalsz azokért az emberekért, akik...
– Pontosan – szólt Vanos és Lore mellé lépett. – Ezért fogsz most eltűnni
innen Melorával együtt.
Beletelt egy pillanat, mire Lore felfogta, miről van szó.
– Egy pillanat... Hogy mi van? Nem. Nem jöhet velem.
– Nem megyek – jelentette ki Castor.
– Neked kell elvinned innen – ragaszkodott álláspontjához Vanos, mintha meg
sem hallotta volna, mit mondott Castor.
Lore undorral borzadt el.
– Még mindig minden harcból ki akarsz maradni.
– Tudod, hogy ez nem igaz! – tiltakozott Castor éles hangon.
Lore nagyon felhevült; erőt vett magán, hogy rendesen lélegezzen. Ez mindig
is így volt... Gyerekkorukban is. Castor minden szakadék széléről próbálta őt
visszahúzni, kitéríteni minden konfliktus elől, függetlenül attól, hogy volt-e köze
Vanoshoz vagy sem. A különbség az volt, hogy most már el tudta maga is
dönteni, mikor kell ugrani.
– Ha erkölcsi útmutatóra lett volna szükségem, idefelé beugrottam volna egy
könyvesboltba.
Nem mondhatott el nekik mindent... Nem mondhatott nekik semmit az
alkuról, különben nem lenne képes lecsillapítani haragjukat, és az egészen
biztos, hogy még több gondot nem akar hazavinni.
Vanos felemelte kesztyűs kezét, és oldalra biccentette fejét. Olyan nézéssel
figyelte, amit Lore nagyon utált. Erősen fegyelmeznie kellett magát, hogy ne
vigyorogjon, amikor Vanos azt mondta:
– Az igazi probléma itt az, hogy nem hiszed, hogy meg tudod védeni, ugye?
Sosem tartottalak gyávának, Melora.
– Ó, vessenek a hollóknak, Evander – mondta Lore. – Enélkül is éppen elég
bajom van.
Lore tudta, hogy ezt csalinak szánta. Tudta magáról, hogy heves természetű,
és sokszor volt kénytelen sokáig bánni hirtelenségét, de volt valami ebben a
szóban. Gyáva. Nem Vanos dobta felé, mint valami tőrt; már régóta a testében
lakozott a gyávaság, mint valami fájdalmas, lappangó fertőzés. Nevének hallatán
kezdett előkúszni.
Minden gyávát szégyene emésszen el, mondta mindig az anyja.
– Hajlandók lennétek rám figyelni? – szólt Castor. – Nem mehetek el. Nem
vagyok hajlandó az öreg szavait próféciává tenni. A dinasztiám engem
születésemtől fogva kudarcnak tartott. Nem vagyok hajlandó azt bizonyítani
nekik, hogy igazuk volt.
Lore felé fordult. Megdöbbent a heves szavaktól. Vanos is kicsit meghökkent.
– Cas... – szólította Lore.
Odakintről fékcsikorgás hallatszott, aztán felbőgő autómotorok és kiáltások a
Thétisz ház alsóbb szintjeiről.
Lore keze ökölbe szorult combja mellett, esze és ösztöne harcolt. Castor
makacssága miatt meghalhat, ha itt hagyja. Biztosan van valami módja, hogy
Athéné megértse, miért kellett hazavinnie. És ha nincs, nos, akkor egész
hazaúton gondolkodhat valami B terven.
– Menj, Cas – szólt Vanos.
Castor szomorúan ingatta fejét.
– Nem mehetek.
– El kell menned – mondta Vanos olyan ember önelégült hangján, aki tudja,
hogy már megnyerte a csatát. – Lehet, hogy te hajlandó vagy feláldozni az
életedet, de azt is tudom, hogy Lore életét nem kockáztatnád.
Vanos ekkor Lore felé biccentett. Lore ajka megnyílt, tiltakozni akart, de
Castor mélyet sóhajtott, behunyta szemét és megszólalt:
 – Vanos...
A Hírnök azonban már megtalálta a gyenge pontját.
– Lore nem fog itt hagyni téged most, hogy tudja, jönnek és meg akarnak
téged ölni. Kockáztatni akarod, hogy őt is megtalálják?
Lore és Vanos egymásra néztek. Lore pontosan tudta olvasni Vanos tekintetét.
Rád bízom Castort.
Lore felhördült.
– Ha velem jössz, most azonnal indulunk – mondta, azzal Castorba karolt és a
lyuk felé húzta, amit az új isten robbantott a falba. – Nem tudom, hogy a pokolba
foglak átvinni a városon úgy, hogy ne hagyjunk nyomot.
– Fogjatok egy taxit és készpénzzel fizessetek.
Lore pislogott.
– Csak hogy tudd: ez előbb-utóbb nekem is eszembe jutott volna.
Vanos visszafordult az új isten felé. Castor az ajtó felé pillantott. Pengék
csengése hallatszott. Lépések döngtek a lépcsőn felfelé.
– És te? – kérdezte Lore.
– Gyere velünk – könyörgött Castor.
– Előbb meg kell tudnom mindent, amit megtudhatok – felelte Vanos. –
Megkérdezem őket a versről. Hol találhatlak, ha vége?
Lore arcizmai megfeszültek. Castor bízott Vanosban, de ez nem jelenti azt,
hogy neki is bíznia kell benne.
– Harlem. Martha's Diner. Ott várj.
Vanos bólintott, kilépett a folyosóra. A zárak egyenként a helyükre kattantak.
A fém biztonsági ajtó újra legördült, elvágta őket a ház többi részétől. Castor
hosszan nézte. Vállizmai kidagadtak a rémülettől és tehetetlen csalódottságtól.
Lore aggasztónak találta, milyen gyorsan telnek a másodpercek.
– Gyere. Ezt a harcot nem nyerheted meg. Van úgy, hogy egy időre el kell
felejteni a becsű...
– Ez nem a becsületről szól – csattant Castor hangja. – Az emberekről szól,
akiket itt hagyok meghalni.
Lore elengedte Castor karját. Úgy érezte, mintha az új isten szavai perzselnék.
Újra a kiszakadt falhoz ment, lenézett a konténerre.
– A büdös francba! – káromkodott.
Már nem az volt a legnagyobb gond, hogyan ugorjának le. A Kadmiták
kígyómaszkját viselő vadászok nyüzsögtek a fal mellett, a törmeléknél. Felfelé
néztek és mutogattak. Lore hirtelen hátrahajolt, így kerülte el az íjpuskából kilőtt
nyílvesszőt. Helikopter zaja fordította figyelmét megint a tető felé. A nyitott
tetőablak felé rohanó nehéz léptek zajától valósággal dübörgőit a vére.
Castor hirtelen odalépett mellé és megfogta két karját.
Eltelt egy pillanat, mire Lore megértette, pontosan mit is akar.
– Te viccelsz.
– Te pedig félsz – mondta Castor. – Azt hiszed, leejtenélek?
– Nem. Azt hiszem, nekem kéne összekaparnom halandó testedet a betonról.
Ezt komolyan gondolod? Ez a negyedik szint. Három emelet magasságban
vagyunk!
– Bízz bennem – mondta Castor.
A hangok már annyira hangosan hallatszottak, hogy érteni lehetett a szavakat
is.
– Közvetlenül alattunk van.
Lore elkomorult.
– Ha elejtesz, esküszöm, visszajövök a Khérek egyikeként és csak hamu és vér
marad belőled.
Castor komoran bólintott.
– Biztosan megengedném, hogy megpróbáld.
Lore vonakodva mellé lépett, lábujjhegyre emelkedett, hogy egyik karjával át
tudja ölelni Castor nyakát. Castor lenyúlt érte, bosszantó könnyedséggel emelte
fel. Erős karjaival átfogta Lore vállát és térdhajlatát.
Lenézett Lore arcára.
– Készen állsz?
Nem várta meg a választ, fellépett a fal peremére. Ekkor kötelek hulltak alá a
fal két oldalán és Lore legutoljára mély, ismerős, dühös hangot hallott:
– Fogjátok el! Ne engedjétek elszökni!
Castor szabaddá tette egyik kezét, és energialöketet küldött a lentről felfelé
mászó és a járdáról nyilazó vadászok felé.
Lore elfordult, arcát Castor vállához szorította. Égett haj, bőr és fém szagát
érezte.
– Készen állsz? – kérdezte újra.
Lore bólintott. Castor még erősebben fogta, azzal megragadta az egyik lengő
kötelet, és lelépett a levegőbe.
A zuhanástól Lore szíve kihagyott néhány dobbanást. Mintha az oxigén
teljesen elillant volna tüdejéből. Csak ezért nem sikított.
Castor felmordult, ahogy a kötél élesen megrándult. Megálltak. Lore szeme
azonnal kinyílt. A szemetes-konténer helyén elterülő szétolvadt, füstölgő
szemétbe értek.
 – Jól vagy? – kérdezte Lore, kivonva magát az ölelésből. Castor kezéről
lehorzsolta a bőrt a kötél. Arca grimaszba rándult, tenyere körül fény jelent meg,
és a bőr magától begyógyult.
Lore nagyot ugrott, hogy átjusson a körülöttük lévő elszenesedett holttesteken.
– Menjünk innen, Cas!
Castor még egyszer, utoljára visszanézett, annak ellenére, hogy golyók és
nyílvesszők süvítettek fölöttük.
Lore megragadta Castor kezét, elhúzta az épülettől. Nem engedte el, amíg
Castor fel nem vette vele a ritmust. Vezette. Megkerültek egy másik szemetes-
konténert, átmásztak a kerítésen a parkoló-garázs felé; egy az ezer titokból, ami
összeköti az életüket.
– Ne veszíts szem elől – figyelmeztette Lore. – Nem állok meg miattad.
– Minden erőmmel igyekszem lépést tartani – felelte Castor, még mindig
láthatóan zaklatottan.
Lore elfogadta a segítséget, amikor a liftakna ablakába kellett felkapaszkodni.
Aztán hátrafordult, és kezét nyújtotta viszonzásul.
– Mindenképpen hagyom, hogy megpróbáld.
Castor elfogadta a segítő kezet, bár tudta, hogy nincs rá szüksége. Újra
nekiiramodtak.
Lore vére lüktetett testében, ahogy rohantak; felélénkült attól, hogy izmai
minden összehúzódásnál felforrósodtak, élvezte Castor lépteinek ismerős
ritmusát. Közvetlenül mögötte futott. Régi, rejtett útvonaluk várta őket, mintha
soha nem hagyták volna el, mintha soha nem veszítették volna el egymást.
Abban a pillanatban jelenné vált a múlt, a jelen pedig a múlttá, és csak ketten
voltak városuk árnyékában. Ahogy mindig.
Ahogy mindig is lennie kellett volna.
 TIZENHAT

A NYÁRI HŐSÉG RÁTELEPEDETT A VÁROSRA; a lehető legrosszabb szagok szabadultak

el, ami Manhattanben elképzelhető. Ahogy nyugat felé, a Hudson folyó irányába
haladtak, Lore úgy érezte, mintha nyirkos szemeteszsákban rekedt volna.
A vadászköntöst letépte magáról, de Castor más történet volt. New York
egyike azon kevés helynek, ahol egy teljes antik öltözékben megjelenő férfit a
munkába igyekvők nem sorolnák az aznap látott első három legfurcsább dolog
kategóriájába. És mégis minden... a magassága, a testalkata, az arca együtt azt
eredményezte, hogy felfigyeltek rá.
Lore a taxit a háztól néhány saroknyira állította meg. Még a zsebében volt az
előző este a bokszmeccsért kapott készpénz; nehezen vált meg tőle. Húszasokból
álló vastag kötegből számolta ki. Nem is tudta, miért nyugtalanabb; azért, hogy
megláthatja valamelyik dinasztia tagja, vagy azért, hogy milyen lesz a
fogadtatása, ha belép az ajtón.
Castor egy szót sem szólt azóta, hogy elhagyták a Thétisz házat. Időnként
emberek mellett haladtak el, akik a boltba vagy a mosodába mentek; gyerekek
játszottak egy spriccelő tűzcsapnál. Sietős léptekkel haladtak, és Lore örült, hogy
nem találkoztak ismerőssel. Minél kevesebb hazugságot kell kitalálnia, annál
jobb.
A fájdalmas feszültség egy része eltűnt Castor arcáról, ahogy nézte, amint
Lore felkap a járdától pár kísérteiként sodródó Duane Reade reklámtáskát.
– Mi az? – kérdezte Lore védekezőn. – Nem szeretem a szemetet.
Mindig óvta és gondozta környezetét, ami befogadta és menedéket adott neki.
Ez része a szerződésnek, amit az ember akkor köt a várossal, amikor New
Yorkba költözik.
Lore érezte, hogy Castor akkor is nézi, amikor befordultak a sarkon. Látta Bót,
a Bodega Macskáját; a padjukon várta, de nem ment oda hozzá, hanem sietős
léptekkel terelte el Castort az üzlet előtt, nehogy Mr. Herrera meglássa őt
véresen, porosán, füstfoltosan.
 Lore tétovázott, ahogy a Martha's Diner épületéhez közeledtek.
– Gyere – mondta, és Castort az oldalajtóhoz vezette. Bekopogott, próbálta
szemmel tartani közben az utcát.
Eltelt néhány perc, de végül Mel arca jelent meg az ajtó mögött. Résnyire
nyitotta. Szeme tágra nyílt a döbbenettől Lore megjelenése láttán.
Lore reményteljes mosollyal nézett rá.
– Azt hittem, a gyümölcsszállító jött meg. Jól vagy? Mi történt? – Mel
pislogott, és végre észrevette Castort. – Ööö... Üdv!
– Biciklibaleset – hazudta Lore. – Eltaknyoltam, amikor összeütköztem vele.
Használhatnánk a mosdódat? Letisztogatnám magamat. Ismered Milest. Nagyon
megijedne, ha így meglátna.
– Persze – mondta Mel, azzal beljebb kísérte őket. Sietve ellépett a konyha
mellett, ahol az étkezde szakácsa, Joe éppen a vacsora idejére várható rohamra
készült. – Tessék. A hátsót használjátok. Biztos, hogy nem kéne kórházba
menned?
– Mindketten jól vagyunk – bizonygatta Lore, és magukra csukta a kis mosdó
ajtaját. – Köszönöm.
– Igazán nincs mit... – felelte Mel, homlokát ráncolva. – Hívj, ha szükséged
van valamire, jó?
Castor megvárta, amíg Lore a mosdónál megmossa az arcát, csak azután tette
fel a kérdést:
– Ki az a Miles?
Lore éppen a homlokát törölgette a nyílvessző által felhasított bőr körül. A
papírtörölköző alól pillantott rá.
– Barát és lakótárs.
Az új isten bólintott. Az ajtófélfának dőlve várt. Szótlanul figyelte. Lore pedig
azon gondolkodott, vajon volt-e akár egyetlen férfi is az életében, akire ringen
kívül ennyire figyelt volna. Castor testének mérete, puszta, hatalmas jelenléte
betöltötte a kis teret.
Felnézett rá a tükörből, látta, hogy gondterhelten néz rá, és látta egykor luxus
minőségű ruházatának romjait.
– Nem a te hibád – mondta Lore. – El kellett jönnöd onnan.
– El kellett? – kérdezett vissza halkan.
– Holtan nem vagy hasznukra – emlékeztette Lore.
– Ami azt illeti, egyáltalán nem vagyok hasznukra.
Lore a nedves papírtörlőt Castor arcába dobta. Az új isten döbbenten nézett rá.
– Te vagy a legjobb, aki az Akhilleusz-házból származik. Sőt, talán az
egyetlen jó. Van úgy, hogy az embernek, még ha isten is, muszáj életben
maradnia ahhoz, hogy meg tudja vívni a következő csatát. Még én is úgy
találtam, hogy nagyon rosszak voltak az esélyek, pedig tudod, mi a véleményem
a harc előli menekülésről.
Castor felsóhajtott, fejét az ajtókeretnek támasztotta.
– Egész életemben gyenge voltam. Aztán amikor végre hatalmam lett...
amikor erős lettem...
Lore a szavába vágott.
– Te vagy a legerősebb ember, akit valaha ismertem. Mindig is az voltál.
– Tudom, hogy hazudsz. Alig volt olyan nap, hogy lépést tudtam volna tartani
veled.
Lore erősen türtőztette magát, hogy minél kevésbé hevesen szólaljon meg.
– Nálad erősebb embert nem ismerek, Castor Achilleos, és nem azért voltál
erős, mert annyira gyorsan tudtál futni vagy olyan erősen tudtál volna ütni. Azért
voltál erős, mert amikor kiütöttek, amikor hanyatt feküdtél a földön, akkor is fel
akartál állni, és fel is álltái. Megint ezt kell tenned. Akármit érzel, ott kell
hagynod a szőnyegen, és fel kell állnod.
Lore nem emlegette fel a Philip incidenst az utána következő káosz miatt, de
nem felejtette el.
– Életben kell maradnod. Ha segíteni akarsz nekik, akkor élned kell.
Castor arca olyan gyönyörű volt, hogy szinte fájt ránézni. Ezért Lore nem
nézett rá.
– És te? – kérdezte Castor. – Te is ezt csinálod? Visszaszállsz az Agonba,
miután kimenekültél belőle?
– Hát, ez mindennek a teteje! Éppen te mondod ezt? Hiszen te akartad, hogy
benne legyek!
– Az hiba volt. Kiszálltál az Agonból. Hagynom kellett volna, hogy kint is
maradj, de önző voltam, és látni akartalak. Tudnom kellett, hogy élsz. De ha én
vagyok az oka annak, hogy a fejedbe vetted, hogy le kell vadászni az
Ércbeborítottat...
Lore nem szólt. Nem tudott megszólalni, olyan erősen összeszorította a
fogait...
– A szüleid nem akarnák, hogy megbosszuld őket és nem akarnák, hogy a
halhatatlanság poklának csapdájába kerülj. Vagy vadásszanak rád – mondta
Castor. – Azt akarnák, hogy szabad, teljes életet élj.
Hideg borzongás kezdődött Lore ujjaiban, és végigfutott egész testén.
Lélegzete elakadt, ahogy a szavakat kereste, és igyekezett legyőzni a testében
keletkezett mindent elsöprő feszültséget.
– Fogalmad sincs, miről beszélsz. A családom megérdemli, hogy békében
nyugodjanak. Megérdemlik... Amíg éltek... Hiba volt.
Beszéde lelassult, a szavak vontatottan, szinte szánalmasan lassan jöttek
gondolataihoz képest.
Castor a vállára tette kezét. Lore próbálta lerázni magáról, próbált hátralépni,
de ekkor lelki szemei előtt húgai jelentek meg. Ahogy rájuk talált...
– Lore?
– Én... Semmi, semmi. Jól vagyok – sikerült kinyögnie. Pulzusa erősen,
gyorsan vert, annyira, hogy látása elhomályosodott. Próbálta mély légzéssel
nyugtatni magát, próbálta tudatosítani magában, hogy hol van, de csak Olympia
és Damara arcát látta, a sötét lyukakat a szemük helyén. Bőrükön még nem
alvadt meg a vér, folyt, mint a könny.
Ne most, gondolta. Spirálban keringtek, üvöltöttek a szavak. Ne most! Most
nem omolhat össze. Erősnek kell lennie. Megint jelentkezett benne az a különös
nyomás; az erőfeszítéstől szinte reszketett. Nem találta a kiutat a körülötte
növekvő sötétségből.
– Hallottál már arról, hogy a piros szemű elefánt képes elbújni a
cseresznyefán?
Castor szavai úgy lángoltak fel tudata sötétjében, mint éjszakában a fáklya:
hirtelen és fényesen. Megszakították gondolatainak sorát.
– Hogy... miről hallottam? – kérdezte, és igyekezett látóteréből kipislogni a
sötétséget.
– Arról, hogy a piros szemű elefánt képes elbújni a cseresznyefán – mondta
Castor halkan.
Lore még mindig nem értette.
– Nem... Miről beszélsz?
– Tényleg nem hallottál róla? – kérdezte Castor, és egy ideig szótlanul, de
figyelmesen nézte. – Azért, mert biztosan jól elbújik.
A nyomás csökkent, Lore vállizmai, mellkasa elernyedt annyira, hogy képes
volt mély levegőt venni és felhördülni.
Lenézett a lábára, a padlót borító régi kerámialapokra, és titkolni próbálta
zavarát. Gil ilyenkor lassú, nyugtató hangon szokott történeteket mesélni neki
egyetemi tanári munkájáról, régi tanítványainak bolondozásairól és számtalan
utazásáról. Addig mesélt, amíg rendesen magához nem tért. Aztán teáztak és
beszélgettek, amennyit Lore beszélni tudott.
De most nem akart beszélni róla. Castor legalább ezt megértette.
 – Nagyon könnyű elkeseredni, ha halhatatlanokkal van az embernek dolga –
jegyezte meg Castor egészen egyszerűen.
– Mesélj még! – szólalt meg Lore, amikor már meg mert szólalni és nem félt
attól, hogy elcsuklik a hangja. – Veletek, halhatatlanokkal több a gond, mint a
haszon.
– Ez abszolút így van – ismerte el.
– Ami azt illeti, ez elég borzalmas vicc volt.
– Ne aggódj, hétévnyi fel nem használt készletem van.
– Ez fenyegetés akar lenni?
A levegő felmelegedett körülötte. Ez lehet az egyetlen ok, amiért bőre
melegebb lett Castor mosolyától.
Hangos kopogás hallatszott az ajtón.
– Édesem! Itt van valaki, és egy olyan lány után kérdezősködik, aki nagyon
hasonlít rád. Az illetőnek sötét a bőre, és úgy néz ki, mintha egy kölni-reklámból
lépett volna ki.
Lore és Castor egymásra nézett. Vanos elég gyors volt.
– Hátra tudnád küldeni? – kérdezte Lore. – Kérlek, ne haragudj. Megígérem,
hogy hamarosan eltűnünk innen. Nem akarunk a nyakadon maradni.
– Akartok enni valamit, mielőtt elmentek? Valami elvitelest esetleg?
– Palacsinta van? – kérdezte Castor, mielőtt Lore megakadályozhatta volna.
Rosszalló pillantást vetett rá, de Castor szégyenkezés nélkül viszonozta azt.
– Nem gond – felelte Mel.
Az új isten következett a mosdónál. Vizet paskolt arcára, karjaira. Lore
résnyire nyitotta az ajtót és rögtön visszacsukta, amikor meglátta, hogy valóban
Vanos közeledik feléjük. Farmernadrág volt rajta, és felgyűrt ujjú szép lenvászon
ing. Lore egy pillanatig eltűnődött azon, hogyan sikerült úgy eljutnia
Manhattanból ide, hogy ruháján egy gyűrődés, egy izzadságfolt sincsen.
Vanos behúzódott a mosdóba. Megkönnyebbülés látszott arcán.
– Mi történt? – kérdezte Castor. – Jól vagy?
– Jól vagyok – felelte Vanos, de nyugtalannak tűnt. – Kijutottam. És még
néhányan. Várom a híreket a vadászainktól, akik elmentek megkeresni a
holttesteket – mondta, azzal átnyújtotta Castornak az addig szorongatott
reklámszatyrot. – Tessék. Váltóruha, hogy átöltözhess.
Castor egy pár teniszcipőt vett elő, kosárlabda shortot és pólót.
– Nike? Ez komoly?
– Nem igazán könnyű neked vásárolni – felelte, Castor termetére mutatva. –
Ez volt az egyetlen, amiről biztosan tudtam, hogy jó méret lesz. Ráadásul nem
ártana egy kis győzelem a mi oldalunkon.
– Kapcsolatba tudtál lépni a Odüsszeitákkal? – kérdezte Lore.
Vanos a fejét ingatta.
– Még nem.
– Castor, ha végeztél, add ki nekem a régi ruháidat – mondta Lore, azzal
kinyitotta a mosdó ajtaját, és kilépett.
– Miért? – kérdezte Vanos éles hangon. – Mit fogsz csinálni velük?
Castor, kettejük közül az örök béketeremtő, rászólt:
– Vanos, nincs semmi gond.
– Darabonként eldobom út közben, hogy megtévesszem a vadászokat és a
vérebeiket – felelte Lore. – Ez elég jó válasz?
Nem várta meg a megerősítést. Castor ígérete szerint átadta neki a régi
ruhákat, miután átöltözött.
– Pár perc és visszajövök. Addig maradjatok itt.
Lore kisebb csíkokra tépte a még meleg, vérfoltos anyagot, és szemetesekben,
a járdán hagyott kanapékon, buszmegállókban, metróállomásokon hagyta a
környéken, a lehető legnagyobb körben. Mire visszaért az étkezdébe, Castor és
Vanos a vendégtérben volt. A Hírnök fel-alá járkált, az új isten pedig tömte
magába a palacsintát. Minden falatot élvezett.
– Végre! – sóhajtott fel Vanos.
– Menjünk – szólt Lore, aztán a pult felé fordulva hozzátette: – Köszönöm,
Mel. Jövök neked eggyel.
– Hova megyünk? – kérdezte Vanos, amint kiléptek az utcára.
Lore nem szívesen, de megállt. Ez nem az a beszélgetés, amit a nyílt utcán
kéne folytatni.
– A lakásomra megyünk. De nagyon figyelnetek kell arra, amit mondok, és
pontosan azt kell tennetek, amit mondok, amikor odaérünk.
– Miért? – kérdezte Vanos. – Mert ha megszegjük a szabályaidat, kirúgsz
minket?
– Nem – felelte Lore teljesen nyugodt hangon. – Azért, mert ha nem azt
teszitek, amit mondok, az isten, aki a házban van, mindkettőtöket megöl.
Castor félrenyelt. Ököllel csapkodta a mellkasát, hogy lecsússzon a falat.
– Egészen biztosan... rosszul hallottam... – szólalt meg Vanos. – Biztosan.
– Most már tudod, miért nem tartottam jó ötletnek, hogy Cas velem jöjjön?
– Kicsoda... – szólalt meg Vanos. Szeme tágra nyílt. Ez jelezte, hogy kitalálta.
– Nem. Ezt nem hiszem el. Még sosem kérte halandók segítségét...
– Még sosem volt szüksége halandó segítségére – felelte Castor, az étel
maradékát kukába dobva. – Mi történt?
– Az Ércbeborított üldözte őket. Őt és Artemiszt – felelte I ,ore halkabbra
fogva. – És Artemisz úgy döntött, hogy az általa ismert legjobb módszerrel
lelassítja nővérét. Hasba szúrta.
– A francba! – szólt Vanos enyhe elismeréssel.
– Az ajtóm előtt találtam – folytatta Lore. – Úgy tűnik, az évek során nyomon
követett engem, és kockáztatott. Nem tudhatta, nem kívánom-e a halálát.
Vanos megint szólni akart, kinyílt a szája. Aztán becsukódott. Adott magának
még egy kis gondolkodási időt.
– Azért kerestelek meg, mert úgy gondoltam, befejezted gyógyítói képzésedet
– mondta Lore már Castor felé fordulva. – A vérzést sikerült elállítanom, de elég
rosszul van.
– És miért érdekel téged a sorsa? – kérdezte Castor. – Ő egy igazi kígyó.
Hagyd meghalni. Ha eddig nem halt meg.
Lore lenézett magára.
– Még életben van. Ebben egészen biztos vagyok.
Ez a pillantás Vanos figyelmét sem kerülte el.
– Nem tehetted – szólalt meg halkan, megfontoltan. – Mondd, hogy nem
voltál ennyire ostoba!
– Mi mást tehettem volna?
– Esetleg hagyhattad volna meghalni – javasolta Vanos. – És elégedetten
mosolyoghattál volna, hogy egy vadász nem szerezte meg magának az istennői
erőt.
– Nem voltam egyedül, amikor megtaláltam – felelte Lore és maga is hallotta,
hogy a hangja élesebb lett. – És felajánlott valamit, amit nagyon is akarok.
A következő pillanatban Castor is megértette. Napbarnított arca elsápadt; vagy
a haragtól, vagy a félelemtől, vagy mindkettő miatt.
– Az ő sorsához kötötted sorsodat? Mi a hádészt ígért neked, hogy
beleegyeztél?
Lore fejében megfordult a gondolat, hogy hazudjon, de értelmetlennek tűnt a
veszély árnyékában, amiben voltak éppen.
– Megígérte, hogy megöli az Ércbeborítottat.
Szótlanul bámulták.
– Ó! – szólalt meg Vanos. – Ez remek. Azon kívül persze, hogy ha ő meghal,
te is meghalsz, azon a héten, amikor közel ezer ember legfőbb célja, hogy
megölje őt. Ettől eltekintve remek terv, Melora.
– Nincs szükségem kioktatásra – csattant fel Lore. – Döntöttem és ezzel együtt
tudok élni.
– Ez esetben... Mutasd az utat a lakásodhoz – mondta Castor, eléggé
bosszúsan.
– Még mindig jönni akarsz? Azok után, hogy...
Castor úgy nézett rá, hogy Lore rögtön elhallgatott.
– Hagyjam, hogy meghalj? Azt akarod, hogy gyógyítsam meg, ezért meg
fogom gyógyítani.
Lore hirtelen megfordult. Hagyta, hogy Vanos és Castor a háta mögött
nézzenek össze. Miután meggyőződött arról, hogy nem követik őket vadászok,
nem is figyelik az utcáról, szótlanul a házhoz vezette őket.
– Ez az – mondta Lore. – Az alagsoron át megyünk be. Így ti nem lesztek az
utcán, nekem pedig elég időm lesz arra, hogy felkészítsem.
A ház homlokzatánál volt egy plusz kulcs elrejtve az egyik tégla mögött. Lore
halk sóhajjal vette elő.
– Csak maradjatok mögöttem. Rendben?
Mindkettőjüket a zsúfolt alagsorba terelte, és bezárta maguk
mögött az ajtót. Castor és Vanos körülnézett. A felstószolt dobozokat és
műanyag ládákat nézegették.
– Ez mind a tiéd? – kérdezte Vanos.
– Mindig ennyire kíváncsi vagy? Muszáj mindenbe beleütnöd az orrodat? A
válasz: nem. És mielőtt arra is rákérdeznél, a házat örököltem egy férfitől,
akinek dolgoztam, akinek a gondozója voltam. Gilbert Merrit.
– Te valakinek a gondozója voltál? – kérdezte Vanos hitetlenkedve. – Éppen
te?
– Vanos, ezt ne... – szólt rá Castor.
Lore ezúttal megtartotta magának az éles riposztot. A lakásba vezető lépcső
felé fordult, és hangosan felszólt:
– Én vagyok! Megjöttem.
Castor ezt úgy értelmezte, hogy kövesse. Lore kinyújtotta a karját,
visszatartotta. Vanosnak legalább volt annyi esze, hogy nem is indult felfelé.
– Várnod kell – súgta Lore. – Csak pár percet adjatok. Annyi idő elég lesz,
hogy megelőzésképpen kioltsam a még meg nem gyulladt tüzet, amit a
megjelenésetek okoz.
A tűz nagy valószínűséggel a tények szépítő körülírása volt, abból a
vérfagyasztó pillantásból ítélve, amivel az ősi istennő fejezte ki az újabb
istenekkel kapcsolatos érzéseit. Lore felsietett a lépcsőn. Mielőtt kinyitotta az
ajtót, visszanézett, és sokatmondó pillantással kérte Castort, hogy maradjon, ahol
van. Majd hangosan beszólt:
– Bejövök.
Minden olyan gyorsan történt, hogy az idő pillanatfelvételekre esett szét. Egy:
Miles és Athéné a nappaliban állt, a tévé mögöttük, bekapcsolva. Kettő: Athéné
hátranyúlt valamiért, ami a fal mellé volt támasztva. Három: arca vicsorba
merevedett, karja hátrahajlott. Négy...
Hosszú, vékony valami repült a kezéből. Suhant, suhant. Át a szobán.
Egyenesen. Lore döbbenten ugrott hátra. A fegyvert azonban nem neki szánták.
Castor elkapta a lándzsát, mielőtt hegye a szívébe fúródott volna.
 TIZENHÉT

MILES SZÁJA TÁTVA MARADT, KIESETT BELŐLE A RÁGÓGUMI.

– Ez... ez az én söprűm? – kérdezte Lore döbbenten. – A lándzsa fa nyele
jellegzetes zöld volt. Helyenként kopottas. Ott, ahol sokszor fogta.
Milesra pillantott egyrészt megerősítésért, másrészt mert meg akart győződni
arról, hogy jól van, nem esett semmi baja. Miles szája fájdalmas vicsorba
rándult.
– Igen. Ez a söprűd – felelte fogcsikorgatva. – Az istennő nagyon leleményes.
Lore jobb oldalán hőséget érzett. Castor ereje elégette a rögtönzött fegyvert. A
fa hamuvá lett a kezében. Vad, rezzenéstelen tekintetét Athénére szegezte. Egy
pillanatig sem nézett másfelé, csak egyenesen a szemébe.
– Ez az én seprűm volt – jegyezte meg Lore panaszos hangon.
– Istengyilkos!
A konyha visszhangzott a mennydörgő szótól. Athéné még egyszer a háta
mögé nyúlt, újabb fegyvernek alkalmas eszközt keresett.
Lore a két istenség közé lépett, kinyújtotta a kezét.
– Abbahagyni! Hagyd abba!
– Ide mered hozni ezt a... ezt az undormányt...? Ebbe a szent menedékbe? –
hörögte Athéné.
– Nos, ez az én szent menedékem, szóval igen. Figyelj...
– Ez nem volt része a megállapodásunknak, Melora. Nem ebben egyeztünk
meg – mondta Athéné, és nem kellett kiáltania, hogy úgy betaláljon ez a mondat,
mint bárd pengéje a koponyába. – Szövetséget esküdtél nekem.
– Azért jött, hogy meggyógyítson, Athéné – mondta Lore más taktikával
próbálkozva. – Segíteni fog nekünk. Ez stratégia. Azt hittem, ez tetszeni fog.
– Nem látok ebben semmi stratégiát, hacsak nem azért hoztad ide nekem,
hogy megöljem – vicsorgott Athéné. – Hallottam, Istengyilkos bitorló, hogy még
Apollón hatalmának birtokában sem sikerült testi alakban megjelenned. Azt
beszélik, hogy utóbbi szánalmas éveidet azzal töltötted, hogy összevissza
bolyongtál, mint valami elveszett csikó.
Miles értetlenül pislogott rájuk; Lore csak ebből jött rá, hogy az ősi nyelven
beszéltek.
– Nos, én sosem változtattam mesterembert pókfélévé, nem dobtam le
csecsemőt hegytetőről, nem átkoztam meg senkit egy életre, nem adtam
parancsot sasnak, hogy ember máját vagdossa a csőrével – jelentette ki Castor –,
szóval azt hiszem, valóban van még mit tanulnom arról, hogyan kell istenként
viselkedni.
Athéné nem akkor volt a legfélelmetesebb, amikor a bőre kipirosodott a
haragtól vagy amikor halálos fogadkozásokba bocsátkozott. Az ilyen
pillanatokban volt a legrémisztőbb, amikor ridegen nézett, és a teste egy
ragadozó magabiztosságával dermedt mozdulatlanná, mintha semmi, a
legapróbb részlet sem kerülné el a figyelmét. Castor kezét Lore vállára tette,
mintha gyengéden odébb akarná tolni.
Lore eltolta magától, és angolul szólalt meg. Minden szót külön hangsúlyozva.
– Ebből elég legyen. Erre nekünk nincs időnk.
Lore lassan közelített Athéné felé, a hajítódárdát figyelte, amely korábban
rövid ideig felmosófa nyeleként élte életét.
– El kell mondanom neked, Athéné, hogy mi történt – váltott bizalmas hangra.
– Szükségünk van a segítségére.
– Nekem nincs szükségem a segítségére – mordult Athéné. – A többiek...
Lore azt a kártyát húzta elő, ami a legjobban számított az istennőnek és
egyetlen szóval sem lágyította a történteket.
– Hermész halott. Az Ércbeborított megölte az Ébredésen.
Miles döbbent meg a legjobban:
– Tessék? Valóban?
Athéné csak bámult Lore-ra, mintha arra várna, hogy a hazugság a lába előtt
omoljon össze.
– Az lehetetlen – mondta hosszú hallgatás után.
– Pedig halott – erősítette meg Castor. – És Szigonyrázó is.
Vanos mögöttük állt a lépcsőn.
– Igazat szól, istennő – szólalt meg, főként megerősítésül. – Nem ellenségként
jöttünk, hanem mindketten szövetségesként.
Lore némi elégtételt érzett, amikor az istennő ugyanolyan átható tekintettel
mérte fel Vanost, ahogy Vanos másokat. Talán éppen ezért Vanos inkább másra
irányította a figyelmét.
– Te ki vagy? – mordult fel.
 Miles kihúzta magát, ahogy Vanos ránézett. Füle rögtön elvörösödött.
– Üdv... Miles vagyok. Úgy értem, Lore lakótársa. És barát.
– Castor vagyok – mutatkozott be az új isten. – Ő pedig Evander... Vanos.
Vanos áramvonalas bőr hátizsákja úgy nézett ki, mint egy bogár kitines háta.
Megigazította a pántjait, és ferde szemmel nézett Lore-ra.
– Mi a fene ütött beléd, hogy egy Dinasztián Kívülit beavatsz ebbe?
Miles hátrahőkölt a Vanos szavaiból kihallatszó rideg helytelenítéstől.
Lore haragja azonban még mindig túl közel volt a felszínhez.
– Velem volt, amikor az istennőt megtaláltam. Ha esetleg elfelejtettétek volna,
ha elszoktatok volna tőle, hadd emlékeztesselek benneteket, hogy a való világ
nem úgy működik, mint a dinasztiák. Ti választhattok, hogyan élitek az
életeteket, ha kint vagytok.
– Lehet, hogy nekem új ez az egész, de nem vagyok haszontalan – szólt Miles.
– Mi lenne, ha nem tíz másodperc alatt akarnátok megismerni.
– Nekem nincs szükségem tíz másodpercnél többre – mondta Vanos.
Lore leengedett keze ökölbe szorult. Így is küzdött a gondolattal, hogy Miles
bevonódik az Agonba, de felháborította Vanos leereszkedő hangneme. A célzás,
hogy ő veszélybe sodorta Milest, hogy Miles egy senki és semmi.
– Vanos – szólt Castor rosszallón.
Evander Achilleos elegáns londoni házban nőtt fel; szülei kristálytiszta
akcentussal beszéltek, aranyszegélyű tányérokat használtak étkezéskor, de ennek
abban a pillanatban semmi jele nem volt. Szülei néhányszor magukkal vitték
New York-i üzleti útjaikra, ilyenkor Vanos a Thétisz házban edzett vagy Lore és
Castor társaságában a Central Parkban időzött, de legalább udvarias volt. Akkor
is, amikor már nyilvánvaló volt, hogy valami okból ki nem állhatja Lore-t.
Fogalma sem volt róla, hogy kicsoda Miles, arról pedig végképp nem volt
halvány sejtése sem, hogy kivé lett Lore.
– Nekem tetszik ez a halandó. Itt marad – jelentette ki Athéné közvetlenül
Miles mellett állva.
Lore ekkor Vanos műkezére, merev tartására nézett. Vanos a kézprotézist
szorosan a hasa előtt tartotta.
– És mit mondasz a családjának, amikor a holttestét viszed haza nekik? – tette
fel a kérdést az istennőnek.
– Jesszus! – méltatlankodott Miles. – Nem zavar, hogy éppen itt állok?
– Ha sértegeted a barátomat, elmehetsz – figyelmeztette Lore. Aztán Milesra
nézett, hogy lássa, miként fogadta Vanos szavait. Félelem helyett nyílt dac volt
az arcán. Olyan kifejezés, amit eddig csak olyanok arcán látott, akik elől mások
elorozták a leintett taxit és olyanokén, akik meglátták a kimcshi árát a
bodegában.
Athéné hosszú, rideg pillantása végül elemelkedett Vanosról.
– Mondd el, miért vagy olyan biztos abban, hogy Hermész és az imposztor
Poszeidón halott?
Vanos mély levegőt vett.
– Láttam a felvételt... A saját szememmel láttam. Az új Árész. Az
Ércbeborított megölte Hermészt a parkban, és otthagyta a holttestét. Néhány
vadásza, a Kadmiták magukkal vitték Szigonyrázót, amikor elhagyták a parkot.
A Thészeusz- házban levő forrásaim megerősítették, hogy az Ércbeborított
később megölte a jelenlegi lakóhelyüknél.
Az istennő olyan merev volt, és olyan egyenes tartással állt, mint a kezében
tartott fegyver.
– És te... hiszel ezeknek a forrásoknak?
– Igen – felelte Vanos egészen egyszerűen. – Azért hiszek nekik, mert tudják,
mit tennék velük, ha kiderülne, hogy hazudtak.
– A húgod még életben van – tette hozzá Lore. – Ezt tanúsíthatom. A saját
szememmel láttam, hogy megtámadta Castort az Akhilleidák egyik épületében.
Athéné szeme összeszűkült.
– Erre minden joga megvan. Nem fog leállni, amíg az imposztor meg nem hal.
– Fantasztikus! – jegyezte meg Lore komoran.
– Az ő jelenléte a biztosíték, hogy a húgom előbb fog ránk találni, mint
gondoltam – jelentette ki Athéné, egyenesen Castorra nézve. – Nyílhegye
mindent és mindenkit eltalál, akit el akar találni.
– Félsz tőle? – kérdezte Lore. Egyrészt kicsit provokálni akarta az istennőt,
másrészt őszintén érdekelte, hogy egy ilyen isteni lény képes-e félni. Mert félni
annyit tesz, hogy elfogadja: nem tévedhetetlen.
– A félelem idegen föld, amire sosem teszem a lábamat, és olyan idegen nyelv,
amelynek egyetlen szavát sem veszem a számra – jelentette ki Athéné. – Hol
voltak az isteni Akhilleusz leszármazottai, akiknek védelmezniük kell téged?
Castor szeme összeszűkült.
– Mással voltak elfoglalva.
– És mégis itt vagy, egyedül, védelmüktől távol – állapította meg Athéné.
Pillanatok alatt leszűrte a lényeget.
Castor öklét felemelve egy lépést tett előre, de Lore visszafogta.
– A Kadmiták rátámadtak az épületre. Az Ércbeborított maga mellé akarta
állítani az Akhilleidákat azzal, hogy fenyegető üzenetet küldött Castornak.
Thészeusz leszármazottai már szövetséget kötöttek a Kadmitákkal, és őt
szolgálják.
– Ezek szerint nem tisztelik az őseiket – mondta Athéné. Ajka undorral
rándult. – Hány Akhilleida maradt életben, akik nem az Ércbeborított irányítása
alatt állnak?
Lore és Castor várakozással fordult Vanos felé.
– Elhanyagolható létszám – felelte Vanos óvatosan, Castor tekintetét kerülve.
Ajaj, ennyire rossz a helyzet? – gondolta Lore.
– Hányán maradtak?
Castor hangja mennydörgőit a különben csendes nappaliban. Mintha
viharfelhő sötétítette volna el a teret.
A szó súlya mintha kibírhatatlan súllyal nehezedett volna Vanos nyelvére.
Bronzpajzsként hullt a nehéz csendbe a válasz:
– Huszonheten.
Lore figyelte, ahogy Castor tudata feldolgozza ezt a számot. Nyakán
megfeszültek az inak, ahogy elfordult, és az egyik füles fotel támlájába
kapaszkodott.
– Hányán voltak az Agon kezdetén? – kérdezte Athéné. Meg sem kísérelte
titkolni feszültségét.
– Ebben a ciklusban az Akhilleusz-háznak háromszázhetvennyolc vadásza van
a városban – felelte Vanos távoli, tűnődő hangon. – Közel százat öltek meg a
Thétisz háznál, amikor a Kadmiták lerohanták. Az árulók csatlakoztak a mintegy
ötszáz Kadmitához plusz az egész Thészeusz-ház, ami összesen
négyszázharminc tagból állt.
– El kell mennem meggyógyítani a túlélőket – jelentette ki Castor feszült
hangon.
– Nem. Neked itt kell maradnod – mondta Vanos. – Vittem nekik ellátmányt.
Legalább egy gyógyító van közöttük.
– Vanos... – mordult rá Castor.
– Tudom... Tudom, hogy segíteni akarsz, de nem tudsz. Most nem. Az
Ércbeborított odakint van, meg akarja ölni a többi istent, és saját uralma alatt
akarja egyesíteni a dinasztiákat. Nem fog leállni. Addig vadászik rád, amíg meg
nem öl, szóval ez legyen a legfőbb prioritás. Ha meghalsz, a megmaradó
Akhilleidák ki lesznek szolgáltatva neki. Mondd, hogy ezt felfogtad.
Castor válla elernyedt.
– Felfogtam.
Az Akhilleidák megfogyatkozott létszámának említésére Athéné tökéletes
vonásai szörnyen eltorzultak.
– Nahát, a nyáj hogy menekül jobb védelmező menedékébe!
Castor hirtelen megfordult. Arcán vad fájdalom és düh feszült.
– Te tudtál erről, igaz?
Athéné kihúzta magát, egyenesen Castor szemébe nézett. Lore bosszús
szusszanást fogott vissza, de nem tudta megállni, hogy meg ne jegyezze:
– Elég időtök lesz háborogni és egymást bosszúsan bámulni, amikor megint
boldog halhatatlanok lesztek – mondta, és Athénéhez fordult. – Azok a vadászok
Castort követték, és minket segítettek volna. Most azzal kell szembenéznünk,
hogy többen védik az Ércbeborítottat, és több vadász van az utcán, akik rád
vadásznak.
– Sosem hátrálok meg egy imposztor pengéje elől, ahogy esküből sem
hátrálok ki. Most is azt mondom, amit korábban mondtam: az Árész imposztor
az én kezemtől fog meghalni. És nincs szükségem segédekre.
– De igen. Szükséged van segítségre – mondta Lore. – Fogadd el ezt egy
halandótól, aki elég sok sérülést szenvedett már el. Én csak a vérzést állítottam
el. Ha fenntartod a szövetségünket, azt csak azzal a feltétellel fogadom el, ha
Castor meggyógyít téged, és visszaadja az erődet. Így nem kell napokat
elvesztegetned pihenéssel.
– Lehet, hagyom, hogy az imposztor Árész elvégezze a munkát, és kiirtsa
ellenségeimet – szólt Athéné. – Aztán elveszem az életét, és egyszer s
mindenkorra véget vetek a vadászatnak.
Lore nem volt ostoba; pontosan tudta, hogy az istenek közötti bármilyen
szövetség csak ennek az Agonnak a végéig tart. A végén Athéné és Castor
válnak ellenfelekké, valamelyikük az akadálya lesz annak, hogy a vadászat
teljesen véget érjen. Ez csak késlelteti az elkerülhetetlent, különösen ha a vers új
változata valóban létezik, és a kihirdetett győztes lesz az utolsó életben maradt
isten.
– Nem így lesz – jelentette ki Lore, jelentőségteljesen nézve Athénére. – Azért
nem lesz így, mert nem éred meg a ciklus végét.
Erre mindenki néma csendbe burkolózott. Athéné felszegte állát, de tekintete
azt mutatta, hogy egyetért.
– Nem fogok kötelező esküt tenni neked – szólalt meg Castor –, de mivel az
életed Lore életéhez van kötve, nem hagyhatom... és nem is fogom hagyni, hogy
meghalj.
Athéné bólintott. Lore hátán végigfutott a hideg, ahogy az istennő Castort
szemlélte.
 – Az imposztor meggyógyít engem – egyezett bele Athéné, és leült Gil
bársonykanapéjának közepére. Az istennő felemelte Lore-tól kapott pólójának
szegélyét. Súlyos seb látszott. – Aztán nekilátunk az igazi tervezésnek.
Castor gúnyosan meghajolt előtte.
– Ahogy óhajtod.
A többiek leültek a nappaliban. Vanos az egyik székre, Miles és Lore a
padlóra, az üveg kisasztal mellett.
Castor kezét az istennő sérülése fölé tette. Ujjairól fény áradt. Nem a
támadások sistergő, heves energiája, hanem lágy, lüktető ragyogás.
Athéné felszisszent, ahogy a fény mélyen behatolt a vöröslő, gyulladt bőrbe.
Lore szemébe nézett.
– Megtudtál még valamit a versről, amit az imposztor Árész keres?
– Semmit, ami igazán hasznos lenne. Ám, amint Vanos rámutatott, ha valahol
van más változat belőle, az csakis az Odüsszeusz-dinasztia levéltára lehet –
magyarázta Lore. Hátravonta vállát, hogy oldja az izmaiban felgyülemlett
feszültséget.
– Értem – szólt Athéné, és megint felszisszent, ahogy Castor elmozdította a
kezét. – Ha jól sejtem, ezt az imposztor Árész is pontosan tudja.
– Mindenképpen. Ahogy azt is tudja, hogy náluk van az új Aphrodité –
mondta Lore. – Fogadni mernék, hogy ők lesznek az Ércbeborított következő
célpontjai. Az egyetlen kérdés csak az, hogy mikor.
– Ma éjjel – mondta Vanos.
– Ma éjjel? – kérdezett vissza Lore. – Honnan vagy ebben olyan biztos?
– Következtetés – felelte Vanos gyorsan. Túl gyorsan. – A Kadmosz-dinasztia
nem akarhat még egy nappali támadást kockáztatni, ami nem kívánt
médiafigyelmet irányíthat rájuk.
– Hibás az érvelésed. Ha hajlandók voltak az Akhilleusz- dinasztia
székhelyére támadni fényes nappal, miért ne tennék meg ugyanezt az
Odüsszeusz-házzal? – tette fel a kérdést Athéné. – A városőrség reagált a
dinasztiád központja elleni támadásra?
– Ez tényleg furcsa – jegyezte meg Lore, és Castorra pillantott. – Azt
gondoltam, hogy valaki felhívja őket. Ha nem is látták, de hallhatták a robbanást.
Castor egyetértőn mordult, de még mindig a gyógyítással volt elfoglalva.
– Nincs ebben semmi furcsa – vélekedett Vanos. – Minden dinasztia lefizeti a
városőrség és a sürgősségi hívásközpont embereit, hogy hunyjanak szemet, ha
valamelyikükre ráhívnák őket. Lehetséges, hogy az Ércbeborított és a Kadmiták
mélyebben benne vannak, mint mi.
 Miles csak pislogott.
– Ez... ez rémisztő, bár azt hiszem, nem teljesen meglepő.
– Így nem kell tartaniuk attól, hogy meglátja őket valaki, aki nem tartozik az
Agonba – magyarázta az istennő Vanosnak. – Azt mondd meg, hogyan állíthatod
olyan bizonyossággal, hogy a Kadmosz-ház emberei ma este fognak támadni.
Gondolom, a „forrásaid” mondták.
Lore mindig is kikezdhetetlennek tartotta Vanos önuralmát és higgadtságát.
Ám attól a pillanattól kezdve, hogy belépett az ajtón és meglátta az istennőt,
érezni lehetett rajta, hogy mélyen a bőre alatt minden idegszála maximális
készültségben van. Még most is, amikor meg sem szólalt, Lore látta, mennyire
feszeng Athéné átható tekintete alatt.
– Gyűlölöm a féligazságokat és a homályos fogalmazást – figyelmeztette az
istennő.
Castor hátradőlt, elvégezte gyógyító feladatát. Vanosra nézett.
– Mondd el nekik.
Vanos idegesen szusszant.
– Persze. Miért is ne? Hosszú évekig tartó próbálkozás után sikerült
informátort szereznem a Kadmiták közül. Egy idősebb tagot, egy vezetőt.
Amikor egy órával ezelőtt beszéltem vele, megerősítette a Szigonyrázó haláláról
szóló híreket és azt is, hogy ma éjjel támadnak az Odüsszeiták székhelyére. Még
nem határozták meg a pontos időt, de szerinte éjfél körül lesz.
– Egy idősebb tag. Vezető – ismételte Lore meglepetten. Jellemzően ők a
leghűségesebbek a dinasztiájukhoz, mert a társaság sok előnyét élvezték. – Miért
segítene neked?
Vanos mosolya lehervadt.
– Azért, mert megtudtam valamit róla, és inkább meghalna, mintsem megérné,
hogy ezt a dinasztiája megtudja. Azért, mert a végén úgyis mindig elérem, amit
akarok.
– Hm... – szólt Athéné, de hallhatóan nem volt elragadtatva a választól.
Castor felállt, a szoba másik végébe ment, a másik karosszékbe ült.
– Igazán nincs mit – motyogta.
Az istennő tudomást sem vett róla, megint Lore-ra figyelt.
– Úgy tűnik, lehetőségünk lesz ma éjjel megölni az imposztor Árészt, és talán
személyesen gyűjthetünk információt a versről.
Lore összeszorította ajkát a vers említésére. Remélte, hogy arca nem árulja el
gondolatait. Ha rajta múlik, sem Athéné, sem az Ércbeborított nem fog megtudni
semmit arról a versről.
 – És még ha nem is jelenik meg ott, hogy ő maga ölje meg az új Aphroditét, a
Kadmiták kénytelenek lennének elvinni az új istent oda, ahol az imposztor Árész
rejtőzik. Követhetnénk őket.
A kanapé megnyikordult, ahogy Athéné hátradőlt.
– Igen.
Lore megint Castor pillantását érezte magán, de nem volt hajlandó ránézni;
nem akarta látni az aggodalmat, a nyugtalanságot az arcán.
– Szerintem ez jó terv.
– Igazán? Én ebben nem hallottam semmiféle tervet – jegyezte meg Castor. –
Nem tudjuk, hol vannak az Odüsszeiták. Nem is tudjuk, merre van a New York-i
bázisuk. De ha ettől el is tekintünk, ott van az Ércbeborított, vadászainak
egyesített erői és az Odüsszeiták is. Mind meg akarnak ölni minket... – Mielőtt
Lore tiltakozhatott volna, folytatta. – Igen, azt mondtam, hogy minket, mert nem
fogok itt maradni. Engem nem hagyhattok ki.
– Néhány óra alatt ki lehet deríteni, hol laknak, az Odüsszeiták és a fals
istenük – jelentette ki Athéné. – Valamelyikőtöknek biztosan van valamilyen
kapcsolata hozzájuk. Meg lehetne kérdezni.
– Jól emlékszem, hogy neked van egy barátod az Odüsszeiták között? –
fordult Castor egyenesen Lore-hoz. – Iro? Emlékszem, beszéltél arról, hogy
találkoztál vele...
Lore legszívesebben elpárolgott volna, amikor Castor és Vanos egyszerre
fordult felé. Írót megkérdezhetné, ha megtalálnák...
Nem.
Iro és Lore anyja a legjobb barátnők voltak, edzőpartnerek. Olyanok voltak
egymásnak, mintha testvérek lettek volna, és Iro anyja ragaszkodott hozzá, hogy
Lore náluk lakjon, miután a családját meggyilkolták. Ok nyújtottak neki
menedéket.
Abban a négy évben, amíg az Odüsszeiták dinasztiájában élt, Lore és Iro
egyszeri ismerősökből olyan közeli barátok lettek, mint anyáik.
Akármit is érez Iro most iránta, Lore tudta, hogy barátnője kötelességének
érezné megölni őt azért, amit Lore tett azon az éjszakán, amikor elmenekült a
birtokukról.
– Azt hiszem, tudom, hol vannak az Odüsszeiták – jelentette ki végül
határozott hangon. – De én nem mehetek a közelükbe. Megölnének, mielőtt
átlépném a küszöbüket.
– Tessék?! – kérdezte Miles. – Miért?
Lore egyáltalán nem bánta meg, amit tett, de nem érezte úgy, hogy meg kéne
osztania ezt a történetet a jelenlévőkkel.
– Családi problémák miatt.
Athéné oldalra biccentette a fejét, ezzel még jobban hasonlított valami
ragadozó madárra.
– Jogos lenne a halálod?
– Az ő szemükben? Igen. Már nem úgy van, mint a régi időkben, amikor
kártérítést lehetett fizetni vagy önkéntes száműzetésbe vonulni.
– Most nem vagy száműzve? – kérdezte Athéné. – Ez nem elég, hogy
haragjukat csillapítsa?
Az ősi törvény a haragra koncentrált... a sértettek, károsultak haragjára és arra,
hogy erre a haragra reagálni kell. A harag olyan volt, mint a lélek betegsége, és
semmilyen aspektusa nem volt annyira ragályos, mint az erőszak. Ha az
erőszakot el lehet kerülni, akkor megszakad az ördögi kör, mielőtt elkezdődne.
De ez most egy ördögi, romlott társadalom.
– Nem tudom – felelte Lore. – De nem is szeretném kideríteni.
– Szóval tényleg velük voltál – mondta Vanos. Abból, ahogy Vanos ránézett,
Lore sejtette, hogy nem is kell elmondania, így is elég pontos fogalma lehet
arról, hogy mit tett. – Az új Aphrodité... A Mosolyszerető...
– Mosolyszerető? – ismételte a szót Lore. – Csak én gondolom így, vagy ezek
az isteni melléknevek egyre hülyébbek lesznek?
– Ha Lore nem is mehet a közelükbe, egy Hírnöknek ez nem lehet akadály –
mondta Castor.
Vanos a fejét ingatta.
– A Kadmiták kincstárnoka ma éjjel újra találkozni akar velem. Nem lehetek
két helyen egyszerre.
– Én ott tudok lenni – mondta Miles. – Úgy értem a kincstárnoknál.
– Egy pillanat... nem – tiltakozott Lore. – Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne.
– Egyenesen borzalmas ötlet – mondta Vanos. – Nem egyszerű találkozó. El
kell hoznom az egyik túlélőhátizsákomat. Készpénz van benne.
– Na és? Mondd meg, hol van és hogy hol találkozzunk – ajánlotta Miles.
Vanos egy szót sem szólt.
– Mi az? Valami bonyolult kézfogás a jel, amit meg kell tanulnom? – kérdezte
Miles. – Vagy nem beszél angolul?
Lore felsóhajtott, fogta a fejét.
– Miles...
– Hagy csináljak valamit én is – kérte Miles. – Harcolni nem tudok, de nagyon
jól ismerem ezt a várost, ismerem a járást.
 – Nem – jelentette ki Vanos igen határozottan.
– Azt állítod magadról, hogy logikusan gondolkodsz – szólt Athéné. – Nyilván
te is belátod, hogy ez a legjobb megoldás. A tieid nem ismerik, ő viszont jól
ismeri a várost. Maga a feladat nem igényel különleges képességeket, csak
diszkréciót.
– Pontosan! – helyeselt Miles. – Egyenesen odamegyek, és egyenesen
visszajövök.
– És mi van akkor, ha a kincstárnok megpróbál megölni téged és elvenni a
pénzt? – tette fel a kérdést Vanos.
– Akkor az ő bűne lesz – vágott vissza Miles, és állta Vanos rideg tekintetét. –
Semmi olyasmit nem fog tenni, amivel azt kockáztatná, hogy megtorlásul
elmondod másoknak.
– Abban, amit Miles mond, van logika... – szólalt meg Castor.
– Azt terveztem, hogy utána találkozom a huszonhét Akhilleidával – közölte
Vanos. – És megpróbálok szerezni nekik valami helyet, ahol meghúzhatják
magukat. Minden ingatlanunk és biztonságos házunk kompromittálódott, ahogy
páncéltermeink és készleteink is.
– Tudok egy helyet, ahol ellehetnének – szólt közbe Miles. – Mármint ha nem
tartod rangon alulinak, hogy segítséget fogadj el egy egészen egyszerű
Dinasztián Kívüli személytől.
Vanos egy szót sem szólt, arcáról sem lehetett leolvasni semmit.
– Hol van az a hely? – kérdezte Castor.
– Egy elhagyatott raktár – felelte Miles. – Brooklynban. Gyakornokként
voltam ott egy megbeszélésen. Az épület több mint egy évtizede üresen áll, mert
valami jogvita van a város és az ingatlanfejlesztők között.
– Az jó lesz. Köszönöm – mondta Castor.
Miles mosolygott.
– Az legalább esélyt ad nekik, hogy újra összeszedjék a csapatot. Mi a legjobb
módja, hogy eljuttassátok nekik a címet?
– Vanos? – szólította Castor.
A másik fiatalember merev háttal ült, az ablak világos függönyén beszűrődő
fényt nézte.
– Megírhatom nekik a címet.
Lore felsóhajtott.
– Tényleg meg akarod tenni, Miles?
– Igen.
– Meg kell ígérned, hogy azonnal eljössz onnan, ha valamit... bármit furcsának
találsz – mondta Lore.
– A ti világotokban nekem minden furcsa – emlékeztette Miles. – De óvatos
leszek.
– Akkor jó – mondta Vanos, azzal felállt.
– Akkor jó – felelte Miles, és ő is felállt.
– Akkor meg is van a tervünk – állapította meg Lore.
– Még mindig nem tudjuk, hol találjuk az Odüsszeitákat – jegyezte meg
Castor a térdére támasztva kezét.
– Én tudom – felelte Lore. – Vagy legalábbis van egy sejtésem. – Az állóórára
pillantott. – Most megyek zuhanyozni és pár percre lehunyom a szememet, hogy
ne járkáljak úgy, mint egy élőhalott. Célozzuk meg a délutáni indulást.
Legkésőbb ötkor. Még napnyugta előtt.
– Olyan sokat kell várnom? – kérdezte Miles.
– Annyira sietsz legyilkoltatni magadat? – kérdezte Vanos. Felkapta a
telefonját. – Szólok az embernek, hogy tegyük át a találkozót holnapra...
– Ne – tiltakozott Miles. – Ebben már megegyeztünk. Lore elvezeti a
társaságot oda, ahol az Odüsszeiták vannak, hogy egyeztethessetek velük
valamiféle fegyverszünetről, hogy csapdába csalhassátok ezt a bizonyos
Ércbeborítottat, és információt szerezzetek a versről. Castor védekezni fog lesz
az Érc- beborítottal szemben. Athéné a támadót játssza. Én pedig azért
találkozom az illetővel, és próbálok megtudni tőle a lehető legtöbbet, mert nincs
más lehetőségetek.
Persze mindez annak a függvénye, hogy a Lore házában jelenlévők nem ölik
meg egymást előbb.
Vanos még egy pillanatig tátott szájjal bámult Milesra, aztán telefonjába
merült.
– Mikor döntöttük el, hogy én védekező pozícióban leszek? – kérdezte Castor
ugyanakkor, amikor Athéné azt mondta:
– Én nem csak játszom a támadót...
Lore ott hagyta őket, felment az emeletre, becsukta maga mögött hálószobája
ajtaját. Beállította az ébresztőt, és bebújt az ágyba.
A takarón feküdt, hallgatta a lenti hangokat, amíg tompa morajjá mosódtak.
Néhány pillanat múlva szemhéja elnehezült, szeme becsukódott.
Iro arca jelent meg emlékezete sötétjéből. Az utolsó pillanat, amit látott:
biztatón mosolyog.
Semmit nem tud a köztük lévő szörnyetegről.
 TIZENNYOLC

LORE A TELEFON FÜLSÜKETÍTŐ HANGJÁRA ÉBREDT a nehéz, álomtalan sötétből.

Hunyorogva nézte meg, mennyi az idő. Negyed öt. Rögtön megbánta, hogy
elaludt. Izmai mereven feszültek csontjain, a nyújtás, nyújtózkodás nem segített.
Átöltözött. Tiszta farmert és fekete pólót vett magára. Kilépett a folyosóra, a
többiek hangját figyelte. De semmit nem hallott. Csend volt odalent.
Még egy pillanat béke, gondolta, és mély levegőt vett.
Még ha jól is alakul minden a Mosolyszeretővel, az biztos, hogy Lore számára
soha semmi nem lesz ugyanolyan, mint volt. Amint az Odüsszeiták megtudják,
hogy ő életben van, nem lesz nyugalma. Azok után, ami ma este történik, nem
lesz maradása nemhogy a házban, hanem a városban sem. Itt nem lesz
biztonságban.
Lore még egyszer körülnézett, a korlát sima fáját markolta. Éppen elindult
volna lefelé, amikor mozgásra lett figyelmes Gil hálószobájában.
Vanos volt odabent, Gil komódján nézett valamit; ezüst teknős figurát, amit
Gil nyilvánvaló rondasága ellenére is nagy becsben tartott.
Lore nem emlékezett arra, hogyan csökkent le a távolság kettőjük között; csak
azt tudta, hogy egyszer csak mellette állt, és kikapta a kezéből.
– Ez nem a tiéd.
Óvatosan visszatette a helyére, egy régi fadoboz és a fénykép mellé, amin Gil
mellett állt. A képet nem sokkal az után készítették, hogy Gil felajánlotta
Milesnak az üres manzárd hálószobát, miután a kávézóban beszéltek. Gilt és
Milest ugyanabból az életvidám, bizalomteljes fából faragták, és korábbi
gyanakvásaik ellenére játékestéik és a vacsora közbeni végtelen évődéseik olyan
jó hangulatot és biztonságot adtak a háznak, amilyet Lore talán még sosem
tapasztalt.
Körülnézett a szobában. Gil halála előtt több százszor bejött ide; vagy azért,
hogy be vetesse vele a gyógyszerét; azért, hogy azokon a napokon, amikor az
idős kor elvette testétől az erőt, segítsen neki lefeküdni vagy felkelni; azért, hogy
teát és kártyajátékokat vigyen fel neki, és elvonja figyelmét saját múltjának
árnyairól. Gil „aranyoskámnak” szólította; Lore egészen biztos volt abban, hogy
senki, még a szülei sem jellemezték volna ezzel a szóval.
Bár Lore egyik nagyapjával sem találkozott – mindketten még az ő születése
előtt meghaltak –, szeretett rájuk gondolni. Szülei meséltek róluk, és annak
alapján szeretett fantáziáim. Az igazi Gilt azonban őszintén szerette,
bármennyire is bosszantó és makacs tudott lenni. Csak néhány hónapig akart
vele lenni, amíg Gil láb- és kartörése begyógyul, és az ápolásért kapott pénzből
félre tud tenni annyit, hogy mindent újrakezdjen. Ám képtelen volt rávenni
magát, hogy elhagyja Gilt... és a várost. Gil kedves volt, nagyon okos és
szellemes, és megvolt az a különleges képessége, hogy mindig meg tudta
nevettetni, mindig fel tudta vidítani. Minden védvonalán át tudott hatolni.
Most azonban Lore szomorúságára és szégyenére a szoba sötétnek és
áporodottnak tűnt. Gil sétapálca-gyűjteménye, amelynek minden darabja faragott
állatfej fogantyús, nem került le a tárolóba a többi holmi mellé, és a tudományos
szakkönyvekkel teli polcokon vastagon állt a por. Bármennyire is igyekezett
pontosan olyan állapotban tartani a házat, ahogy Gil hagyta, hónapokig képtelen
volt rávenni magát, hogy belépjen ebbe a szobába.
– Nem ilyen házat képzeltem neked. Ez a stílus nagyon...
– Azt ajánlom, hogy ne fejezd be ezt a mondatot – mondta Lore.
– Azt akartam mondani, hogy impozáns – fejezte be a díszes, sötét tölgy
bútorzatra mutatva. Csontberakásos felületek, dús faragások: virágok, indák. –
Hogy a csodába kerültél mellé?
Lore sarkon fordult. Arcizmai megfeszültek, szíve hevesen vert.
– Találd ki, ha olyan nagyon tudni akarod.
Már kilépett a küszöbön, amikor Vanos utána szólt:
– Tudod, mindig irigy voltam rád.
Lore megdermedt.
– Te voltál irigy rám? – kérdezte Lore, azzal csodálkozva fordult vissza Vanos
felé. – Mit irigyeltél? A szegénységet? A száműzetés és a megaláztatások
végtelen körét? Vagy azt, hogy folyamatos halálfélelemben kellett élnem?
Vanos ép kezével megfogta protéziskezét és maga előtt tartotta. Pihenő
tartásnak is lehetett volna nézni, ha nem szorítja olyan nagyon.
– Azt, hogy mindig pontosan tudtad, ki vagy és ki akarsz lenni. Úgy tűnt, hogy
mindig mindent nagyon könnyen megkapsz, mert olyan nagyon akarod. Arra
gondoltam, hogy ha valamiképpen sikerül elérnem, hogy én is olyan nagyon
akarjak valamit, mint te, akkor valahol mélyen találok magamban valamit.
Valami erőt, amivel olyan gyorsan futhatnék, olyan erősen üthetnék, mint te.
Valami erőt, hogy fel akarjam venni a kardot.
– Ostoba kölyök voltam – mondta Lore. – Azt hittem, mindent tudok, de
semmit nem tudtam.
Vanos halvány mosollyal válaszolt.
– És tudod, mi ebben az egészben a nagyon ironikus? Amikor utánad
rohantam és el akartalak kapni, akkor is azt tetted, amit én mindennél jobban
akartam. Azt, amiről azt mondtam magamnak, hogy lehetetlen. Kijutottál.
Lore mély levegőt vett, gyomra fájdalmasan összerándult.
– Azért, mert muszáj volt.
– Azért sikerült megtenned, mert soha nem ismertél félelmet. Azért, mert élni
akartál.
– Ismerem a félelmet. Jobban ismerem, mint a saját árnyékomat.
– Nem tudom, mi történt veled, Lore. Sokat gondolkodtam rajta, de ahhoz
soha nem fért kétségem, hogy életben vagy valahol.
Vanos a szobából nyíló fürdő felé mozdult, valószínűleg zuhanyozni. Ettől
Lore testében enyhült a fullasztó fájdalom. Még egy pillanat és megfojtotta
volna.
– Tudod, vannak, akik az életet a ketrec széléről nézik. Úgy nem látják a
rácsokat – jegyezte meg Vanos. – Én sosem felejtettem el. Csak megtanultam,
hogyan élhetek a rácsok között úgy, ahogy én akarok. Ne hagyd... ne hagyd,
hogy a barátod itt rekedjen velünk.
Lore torka ettől elszorult. Keze mozdult, kisimította a homlokába hullt
hajtincset. Nem igazán tudta, mit mondjon.
Vanos anyagi biztonságban nőtt fel, de soha nem illett a vadászok közé. Lore-
nak lelkiismeret-furdalása volt, amiért ebből a szempontból ítélte meg a múltban
és kicsit még most is. Így már jobban értette, miért viselkedett Vanos úgy
Milesszal, ahogy viselkedett, és arra gondolt, hogy az, amit gyerekként érzett,
talán nem iránta való ellenszenv volt, hanem Vanos a saját korlátait, saját magát
és a világukat utálta.
– Csak erre az egy alkalomra lesz velünk – jelentette ki Lore határozottan. – A
ma este után megtalálom a módját, hogy meggyőzzem, menjen el.
– Rendben.
Ám mielőtt Vanos becsukta maga mögött az ajtót, Lore önkéntelenül
kimondta, amire gondolt:
– De te még most is kiszállhatsz. Sohasem késő.
– Inkább itt maradnék. Nem szállók ki, amíg el nem kapom azokat, akik
ketrecbe zártak.
Ezek a szavak követték Lore-t a földszintre. Nagyon nyugtalanítóak voltak,
mert saját körülményeit visszhangozták. Arra gondolt, hogy visszafordul és
elmondja Vanosnak, mire tanította az elmúlt néhány év; arra, hogy a ketrec csak
olyan erős, amilyennek a tudat tartja.
A saját döntése volt, hogy esküt tesz Athénének. A saját döntése volt, hogy
még egyszer, utoljára visszalép a ketrecbe, hogy eljusson ahhoz az emberhez, aki
mindent elvett tőle.
Nem vagy elveszett ember, mondta magának Lore. Szabad vagy.
Lelépett az utolsó lépcsőfokról és megállt.
Castor a kanapén hevert; hosszú lábait a karfán nyugtatta, lábfeje a levegőben
lógott. Ujjait összefűzve mellkasán pihentette. Keze minden mély, egyenletes
lélegzetvétellel emelkedett és süllyedt.
Athéné állt mellette. Fölé magasodva figyelte. Keze lazán a teste mellett.
Arcán nem a gyűlölet megszokott maszkja volt. Amit Lore látott rajta, még
jobban megrémítette.
Kíváncsiság.
– Mit csinálsz? – kérdezett rá éles hangon.
Ahogy Castor kinyitotta a szemét, Athéné a fal mellé sorba rakott rögtönzött
fegyverekhez ment. Castor felült, tekintete közöttük cikázott.
– Előkészületeket teszek – felelte Athéné. Szeme sem rebbent. Felmutatta az
egyik fegyvert. Lore elkomorulva ismerte fel benne egykori függönyrúdját. –
Kaptál kiképzést arra, hogy ilyen fegyverrel harcolj? Nem hagyom, hogy
alkalmatlansággal megszentségtelenítsd.
Castor erre a kérdésre felmordult. Arcát dörzsölgette.
– Sosem láttam még Lore-t alkalmatlannak semmiben, amihez hozzáfogott.
– A potenciális alkalmatlanságot félretéve – szólt Lore –, körülbelül ezer év
eltelt azóta, hogy társadalmilag elfogadott dolognak számított ilyenekkel utcára
menni.
– Nem hagyhatod el ezt a menedéket úgy, hogy nincs nálad fegyver, amivel
megvédhetned magadat – közölte Athéné. – Addig nem, amíg a sorsunk össze
van kötve. Ezért újra felteszem a kérdést: kaptál kiképzést arra, hogy ilyen
fegyverrel harcolj?
Nem egyszerű lándzsa volt: doru, amit az ősi görög seregek hordtak, és a
legnagyobb hősök használtak. Athéné a levél alakú lándzsafejet valami
fémhulladékból rakta össze, a fegyver kiegyensúlyozásához azonban egy másik
fém tüskét használt. Egyszerű, de nagyon átgondolt konstrukció volt. Lore egy
pillanatig sem kételkedett abban, hogy a fegyver ugyanolyan halálos eszköz
lenne a kezében, mint amiket képzett kovácsok készítettek.
– Igen – felelte, bosszúságát elengedve. – Több mint hat évig edzettem
ilyennel. Tudom kezelni.
Athéné hosszasan nézte; két ezüst láng égett szemében. Akármit is látott Lore
arcán, meggyőzte. Átadta neki a fegyvert.
Lore a súlyát, fogását próbálgatta; nagyon nem tetszett neki, milyen ismerős
érzés volt, ahogy a kezében tartotta.
– Nem a leleményes Héphaisztosz üllőjéről került ki – mondta Athéné. – De
szavadon foglak.
– Hogyan fogunk közlekedni ezekkel? – kérdezte Castor, és az ajtó mellé
lépve kézbe vette a botot, amit Athéné korábban adott neki. – Mit mondunk az
embereknek, ha furcsán néznek ránk? Azt, hogy lándzsahorgászatra megyünk a
Hudson partjára?
Ami azt illeti, ez egyáltalán nem volt rossz magyarázat.
– Van egy tervem – mondta Lore. Talán rendkívül ostoba terv, de attól még
terv.
Kettesével vette a lépcsőfokokat. A pincébe rohant. És rögtön hátrahőkölt,
amikor rájött, hogy nincs egyedül.
Miles járkált fel-alá csípőre tett kézzel a dobozok, ládák közötti keskeny
folyosón. Mintha magában motyogott volna.
– Jól vagy...? – kérdezte Lore.
Miles hirtelen megfordult, majdnem lelökött egy stósznyi kis hordót.
– Tessék? Bocs... Igen. Úgy értem...
Lore leugrott az utolsó lépcsőfokról, és alaposan szemügyre vette barátját.
– Egészen biztos vagy abban, hogy el akarsz menni arra a találkozóra? Még
nem késő kihátrálni.
– Igen! – felelte Miles, hangját halkabbra fogva. – Igen, jól vagyok. És
Evander véleménye ellenére továbbra is jól leszek.
– Ne hagyd, hogy Vanos befolyásoljon – mondta Lore. – Egy dologban
azonban igaza van. Mostantól fogva minden sokkal veszélyesebb lesz. Semmit
nem kell bizonyítanod... sem neki, sem nekem.
– Tudom. Nem foglak akadályozni benneteket semmiben.
Lore a fejét ingatta, torka összeszorult.
– Nem így értettem. A ma este után el kell menned innen. Kérlek. Menj a
szüléidhez. Utazgass. Csak hagyd el a várost. Kérlek, ígérd meg nekem.
– Egy dolgot ígérek. Új seprűt. Oké, két dolgot. Mert felmosónyélre is
szükségünk lesz. Igazából új ruhaakasztó rúd is kell a szekrényedbe.
– Még valami? – kérdezte Lore fájdalmas grimasszal.
– Megígérem, hogy visszajövök hozzád, ha hajlandó leszel újra lakótársnak
fogadni.
Lore arca grimaszba rándult.
– Nem szeretem, ha úgy érzem, figyelnek.
Miles megint elővette ezt a régi vitát.
– Tudod, ez afféle biztonsági dolog – folytatta Miles. – Egy pillanat... mit
keresel?
– Ami azt illeti... ezt – Lore egy új, még nem használt felmosófejet és egy
zacskónyi sárga portörlőt vett elő. – Nem láttad azt a dobozt, amit Gil nem
engedett kidobni... amiben régi rongyok voltak?
– De. Ott van...
A lépcsőn felfelé menet Miles kihúzta Lore telefonját a zsebéből.
– Jelszó? Beállítom a helymegosztást.
Lore bosszúsan nézett rá, de elárulta. Miután felértek, visszaadta. Aztán
Castorral és Athénével nézte, ahogy Lore az egyik bot végébe sárga portörlőt
dugott, a másikéba felmosófejet.
– Ez most... Mi ez? – kérdezte Vanos, aki éppen akkor ért le.
Lore egyik kezével felmutatta a botot, a másikkal széles, bemutató mozdulatot
tett.
– Ez? Zsenialitás. Mehetünk?
Athéné az orrához emelte az egyik portörlőt, megszagolta, nyelvével érintette.
Arca undorral torzult el.
– Milyen állatról hasították ezt?
– Nagy Madárról – felelte Lore teljes komolysággal.
– Mi most... Úgy teszünk, mintha takarítóbrigád lennénk? – kérdezte Castor.
– Szerinted, ha vödröt is viszünk, hihetőbb a történet? – kérdezte Lore. A
Castornál lévő bot köré rongyokat kötött.
Athéné egy másik fegyvert Vanosnak nyújtott, aki fejét ingatta. Az istennő
láthatóan viszolygott a visszautasítástól.
– Akkor én most indulok – búcsúzott Miles. – Pár óra és találkozunk.
Vanos elállta az útját az ajtónál.
– Nehogy elcseszd – figyelmeztette. – Meg kell tartanom ezt a kontaktomat.
– El az utamból – szólt Miles, azzal ellépett mellette. Még egyszer
visszanézett Lore-ra, és azt mondta: – Ne felejts el írni.
– Nem felejtem el – felelte Lore. – Vigyázz magadra!
 – Taxival menj... – mondta Vanos.
– És készpénzzel fizessek – fejezte be a mondatot Miles. – Igen; bármilyen
hihetetlen, elsőre sikerült megértenem a koncepciót, amikor elmagyaráztad.
Azzal búcsút intett, kilépett, és becsukta maga mögött az ajtót.
– Szóval? Hol az a hely? – kérdezte Castor.
– A Broadway és a 36. utca sarkán – felelte Lore. – Menjünk!
Ám amikor kiléptek az utcára, és leintették az első taxit, hirtelen visszanézett a
házra. Arra az esetre, ha most látná utoljára.
 TIZENKILENC

AZ ODÜSSZEITÁK EGYIK BIRTOKA MANHATTANBEN akkora volt, hogy az egész

dinasztia elfért benne; ott tartották gyűléseiket az Agon idején. Nem sokkal
korábban vették, az első évben, amikor Lore hozzájuk költözött. Az egyetlen
kérdés az volt, hogy megtartották-e, vagy eladták azóta.
Azonnal megkapta a választ, amint a taxi, amiben Athénével utazott, megállt a
36. utca és a 6. sugárút sarkán, és Lore megpillantotta az egy saroknyira délre
lévő épületet.
Lore és Athéné óvatosan kicsúsztatták fegyvereiket ölükből a hátsó ülésen.
Nem érdekelte őket, milyen furcsa pillantásokat vet rájuk a sofőr a tükörből.
Athéné körülnézett, veszélyforrásokat keresett, ahogy a szomszédos épület felé
gyalogoltak. Castor és Vanos taxija mögöttük állt meg.
Az Odüsszeiták ingatlana, a Baron Hall a család körében Ithaka ház néven
volt ismert. A jellegzetes épületet antik stílusban építették, szürke kőből.
Mindkét homlokzatát korinthoszi oszlopok díszítették. Az épület legutóbb
bankként funkcionált. Az Agonok közötti években elegáns
rendezvényhelyszínként adták bérbe; banketteket, konferenciákat rendeztek
benne, így leplezték a valódi tulajdonost.
A 6. sugárút felőli bejáratnál nagy, sötétített ablakú busz állt. A busz ajtajától
sátor vezetett a bejárathoz, de Lore észrevette, hogy a sátorban változnak a
fények. Emberek haladtak benne, sietős léptekkel. A tömött busz rázkódott,
ahogy egyre többen szálltak fel rá.
Castor lépett Lore mellé. Óvatosan állt, háttal a falnak.
– Mit csinálnak? – kérdezte.
– Szállítanak valamit – tippelt Lore. – Vagy evakuálják az épületet?
Vanos lépett melléjük.
– Mit tudsz az épületről?
– Két bejárat van, egyik a 6. sugárút felől, a másik a 36. utcánál. A
homlokzaton néhány kisebb ablak. Eredetileg bank volt, vagyis már az
építésénél fontosnak tartották a biztonsági szempontokat. Van egy nagy központi
terem, abból kisebb helyiségek nyílnak, köztük a páncélterem, amit biztonsági
helyiséggé terveztek alakítani.
– Van mód arra, hogy benézzünk az épületbe úgy, hogy minket ne lássanak
meg? – kérdezte Athéné. – Fel kell mérnünk a terepet, mielőtt Evander
megközelíti a bejáratot.
– Van egy nagy üvegkupola az előcsarnokon, de nagyon ostobák lennének, ha
azt nem takarnák el – mondta Lore. – És biztos vagyok benne, hogy vadászok
vannak odafent. Szemmel tartják a dolgokat.
Vanos lecsúsztatta válláról vékony bőr hátizsákját, belenyúlt, kutatott egy
kicsit, végül kiemelt egy kis dobozt. Felpattintotta a zárat.
Fekete eszköz volt a dobozban; madár formájú. Körülbelül akkora, mint Lore
ökle. Nem vette ki a dobozból. Fogta a telefonját, és jelszót írt be. Olyan
hosszút, amit Lore még nem látott, aztán ismerős applikációt nyitott meg.
Kézprotézis képeit görgette, aztán kiválasztott egyet, amitől kéztartása
megváltozott. Aztán újabb képet választott. Megnyomott még néhány gombot,
mire a mechanikus madár halk zörejjel életre kelt, és kiemelkedett dobozából.
Athéné undorodva fordította el tekintetét.
– Hát persze! Gondolhattam volna, hogy a technológiához folyamodsz, ha már
bátorságod és tudásod nincsen! Ez tényleg az emberiség legrosszabb korszaka.
– Mert ugye minden szörnyű, amit nem az istenektől kaptunk – jegyezte meg
Lore grimaszolva. – Én a magam részéről le vagyok nyűgözve.
– Köszönöm – mondta Vanos, azzal a Baron Hall teteje felé reptette a drónt. –
Lore és Castor közelebb hajoltak, ahogy a kamerája bekapcsolt. – Én terveztem.
Hő sugárzott Castor testéből, ahogy közelebb hajolt Lore-hoz.
– Három vadászt látok. Nincs rajtuk maszk.
Félelem vibrált végig Lore gerincén.
– Ez nagyon szokatlannak tűnik, mivel tudom, milyen gyávák a vadászok –
jegyezte meg Athéné.
– Valóban szokatlan – erősítette meg Vanos.
– És egyáltalán nem segít – állapította meg Lore. – De az is lehet, hogy az
Odüsszeiták egyszerűen nem akarták, hogy az álarcaikat meglássák a közeli
épületekről...
– Vagy nem az Odüsszeusz-dinasztiához tartoznak – fejezte be a gondolatot
Athéné.
Lore-nak másban is igaza volt. Az Odüsszeiták betonfedelet építettek a
hatalmas festettüveg-kupola fölé.
 – Az ott egy ajtó?
– Úgy néz ki – felelte Vanos, és közelebb vitte a drónt.
A betonszerkezetben kis nyílásfedél látszott. Lore rájött, hogy az lehet a
bejárat az üvegkupola feletti háttérvilágításhoz. A nyílásfedelet számkódos zár
biztosította, a fémszerkezetet valószínűleg robbanásbiztosra tervezték.
– Nincs más módja, hogy belássunk? – kérdezte Vanos. – Az infravörös
érzékelő csak azt mutatja, hogy vannak-e bent emberek, azt nem látjuk, hogy
kicsodák.
Lore a fejét ingatta. Nyilván az épület összes ablakát megerősítették, és
eltakarták a belátást.
– Hát jó – szólalt meg Castor, azzal a szomszédos épület földszinti
üvegajtajához lépett. Az ajtó fogantyúja felragyogott a keze alatt; a zár
fémszerkezete úgy megpuhult, hogy simán ki tudta nyitni az ajtót.
– Cas! – szisszent rá Lore, de Castor már eltűnt az épületben.
– Végre! – sóhajtotta Athéné. Szeme mohón villant, aztán hosszú léptekkel ő
is az ajtóhoz ment.
Az épületben nem volt biztonsági őr. Lift sem. Teljes erőből rohantak fel a
lépcsőn, egészen a legfelső emeleti elsötétített terembe. Beléptek. Lore
hátrahőkölt a próbababák láttán. Hát persze! Ez a ruházati osztály. Az épület
nem lakásokból áll, mint azt korábban feltételezték. Divatstúdiók és szabászati
műhelyek voltak ezen az emeleten. Vasárnap este mindegyik üres.
Castor leguggolt a Barron Hall tetejére néző ablaksornál.
A két épület közvetlenül egymás mellett állt. Csak ki kell nyitni az egyik
ablakot, és leugrani körülbelül egy-másfél métert.
Lore lehajolt, úgy ment az ablak mellé, hogy kívülről ne láthassák meg lent, a
tetőn álló vadászok. Athéné is elhelyezkedett. Lore-ral szemben. Nyilvánvaló
ingerültséggel rázta meg rögtönzött fegyverének portörlő szálait.
– Hogyan csináljuk? – kérdezte Lore, és lopva a tető egyik végétől a másikig
őrjáratozó vadászokra pillantott.
– Ahogy a Central Parkban fogócskáztunk – felelte Castor.
Lore felhördült ettől az emlékképtől, de pontosan tudta, mire gondol. Rá
fogják venni a vadászokat, hogy csoportosuljanak, de úgy, hogy háttal
maradjanak nekik. – Ha valamelyikük észrevesz és rádión értesíti a többieket,
akkor végünk.
– Van valami új isteni trükk a tarsolyodban, hogy elvonjuk a figyelmüket? –
kérdezte Lore. – Egy kis káprázat vagy egyéb szemfényvesztés?
Vanos megnyomott néhány gombot a telefonján.
 Castor és Lore visszafordult az ablak felé, és azt látták, hogy a fekete
köpönyeges vadászok egy csoportba gyűltek; a furcsa, dühös mozgásokkal
bukdácsoló madár drón vonta magára figyelmüket.
Egyikük a fülhallgatójához emelte a kezét, hogy megnyomja a gombot, és
jelentse a furcsa látványt. Mielőtt azonban megtehette volna, a drón megállt a
levegőben, és gyors egymásutánban három kis nyílvesszőt lőtt ki. A vadászok
eltántorodtak egymástól, aztán összeestek.
Athéné elismerő pillantással fordult Vanos felé, aki éppen a legnagyobb
nyugalommal húzta ujját a telefon érintőképernyőjén, és visszavezette feléjük a
drónt.
– Bár nem helyeslem ezt a hamis madarat, elismerem, hogy hatásos és halálos
fegyver.
– Nem halottak – közölte Vanos. – Csak körülbelül egy óráig nem nyerik
vissza az eszméletüket.
Castor feltépte az ablak zárópecsétjét. Kinyitotta. A drónmadár beberregett,
visszahelyezkedett dobozába.
– Mid van még? – kérdezte Lore, némi csodálattal nézve Vanos hátizsákját.
Vanos homlokát ráncolva kis tőrt húzott elő.
Átugrottak a másik épületre, könnyed, halk léptekkel haladtak a tetőn. Lore
olyan erősen szorította a rögtönzött lándzsa nyelét, hogy ujjpercei teljesen
elfehéredtek. Castor és Athéné megoldották a zárnyitás problémáját, Lore és
Vanos az eszméletlen vadászokhoz lépett. Vanos néhány gyorskötözőt adott Lore
kezébe.
Lore felmordult; az egyik vadászt hanyatt fordította, feltűrte a fekete klepetus
ujját. A vadász alkarjára kígyó volt tetoválva. A Kadmiták jele.
– A francba! – káromkodott súgva.
Vanos ránézett. Egy másik vadász karján ugyanezt a jelet találta.
Elkéstek.
– Bent vagyunk – szólt Castor halkan.
Lore összekötötte a vadászok kezét, lábát, és felállt. Szíve hevesen vert.
Ahogy megfordult, halk berregésre figyelt fel... tompa hangok, statikus zaj. Lore
levette a fülhallgatót a hozzá legközelebb fekvő katonáról, megtisztította és saját
fülébe tette. Vanos megismételte a mozdulatot, aztán levette a harmadik
emberről is, és zsebre tette.
Castor és Athéné mellé mentek, a fedlaphoz, ami úgy nézett ki, mint egy félig
szétroncsolt alumíniumedény. Lore megtorpant a látványtól. Szinte képtelen volt
felfogni. Milyen nyers, milyen brutális erő kell ahhoz, hogy...
 Athénére nézett. Az istennő lenézett a hatalmas üvegkupolán át. Tekintete
komor volt, ajka feszes vonal.
Baron Hall központi terme, a kerek előcsarnok tágas, pazar helyiség volt. A
bankpultokat bárpulttá alakították. A középsőt is, ami közvetlenül a kupolatető
alatt volt. Kék, arany és zöld fények világították meg a termet; gyönyörű volt az
összhatás, művészi. Mintha az épületben nyüzsgő Kadmiták nem jöttek volna rá,
hogyan kell kikapcsolni a díszkivilágítást.
Nem számított. Lore mindent látott.
Összekötözött kezű, lábú Odüsszeiták fejükön csuklyával várták, hogy
egyenként kivonszolják őket a buszhoz. A Kadmiták mindeközben kiszolgálták
magukat a másik dinasztia fegyvereiből, készpénzkészletéből és antik
gyűjteményéből, ami az épület egy másik részén lehetett elrejtve.
Az Ércbeborított középen állt, két keze szorosan a Mosolyszerető torkára
feszült.
 HÚSZ

LORE DÖBBENTEN NÉZTE. Az Ércbeborítottat magasnak látta, és masszívnak, mint a

termet körülvevő kőoszlopok. Rémisztő volt, ahogy teljes nyugalommal állt ott
és kész volt bármelyik pillanatban szétroppantani egy másik isten nyakát.
– Az informátor tévedett az időt illetően – súgta Vanos döbbenten. – Vagy az
utolsó pillanatban változtattak.
Lore csak akkor vette észre, hogy Castor kezét szorongatja, amikor Castor
viszonozta a szorítást.
– Miért van ez a hamis Aphrodité még mindig életben? – kérdezte Athéné
halkan. – Miért nem ölték meg?
A Mosolyszerető sötét bőrén vagy verejték, vagy vér csillogott. Arca már az
előtt is nagyon szép volt, mielőtt elérte a halhatatlanságot, most azonban a
felismerhetetlenségig feldagadt. Természetei lenes szögben álló lábai köré
elefántcsont színű lepel tekeredett. Az Ércbeborított erejének hatása alatt
képtelen volt megállni a lábán. Száját vastag ragasztószalaggal ragasztották be,
nem tudott beszélni... azaz nem tudta meggyőző erejét használni a másik új
istenen. A közelben gyöngyökből és halványkék ékkövekből álló korona hevert
összetörve.
– Nem kellene ennyire megnehezíteni a dolgot – reccsent az Ércbeborított
hangja a lopott fülhallgatókban. – Mondd meg, hogyan kell kinyitni a
páncéltermet, és akkor életben hagyom azokat, akik letérdelnek előttem.
Megengedem, hogy az új korban engem szolgálj.
Lore megmozdult, félig megkerülte a kupolát, hogy a terem másik felét
láthassa. A páncélterem masszív ezüst ajtaja zárva volt. Úgy tervezték, hogy
szinte mindennek ellenálljon, akár bombarobbanásnak is.
– Azt hiszem, a vers a páncélteremben van – mondta a többieknek.
Az Ércbeborított a közelben álló egyik Kadmitának intett.
– Találd meg a halandó gyerekét. Talán a lány képes lesz megfelelő nyomást
gyakorolni rá.
A Mosolyszerető megragadta az Ércbeborított kezét, de hiábavaló próbálkozás
volt.
– Hol van Iolas lánya, Iro? – kérdezte a vadász az őrök körében álló
Odüsszeitákat – Ha túl gyáva ahhoz, hogy felfedje magát, nem érdemli meg
védelmeteket, és ti sem érdemlitek meg azt a kis szenvedést, amit emiatt kaptok.
Tőrt mutatott fel, amit arra terveztek, hogy könnyedén hatoljon át bordák
között, egyenesen az áldozat szívébe. Lore behunyta a szemét és várt.
– Én vagyok Iro.
Lore hirtelen kinyitotta a szemét. Vanos meglepetten nézett rá, de Lore a fejét
ingatta. Nem Iro hangja volt.
– Én vagyok – szólt még valaki.
– Én vagyok Iro – jelentette ki egy harmadik.
Az Ércbeborított hirtelen megfordult, a földre lökte a Mosolyszeretőt. Az új
isten alig tudta felemelni a fejét, nemhogy arrébb mászni.
– Egyet öljetek meg öt percenként addig, amíg nem kerül elő. Ha kell,
szedjétek le őket a buszról.
– Hol van Iolas lánya, Iro? – ismételte a kérdést a vadász.
Sokan küzdöttek kötelékeik ellen, de az egyik fogoly hangjában semmi
tétovázás nem volt. Csengő férfihangon jelentette ki:
– Én vagyok Iro.
Ő halt meg először. Vére a márványpadlóra fröccsent, végigspriccelt a
körülötte álló vadászok arcán.
Az Ércbeborított lehajolt a Mosolyszeretőhöz; elfordította a fejét, hogy
kénytelen legyen látni a gyilkolást, és a halántékára lépett. Előrehajolt, fokozta a
nyomást.
– Mondd meg, hogyan kell kinyitni a páncéltermet. Az információ nem ér
annyit, mint ez a sok élet. Nem éri meg, hogy úgy emlékezzenek rád, mint
reszkető gyávára, aki hagyta meghalni őket.
Lore gondolatai hevesen kavarogtak; próbált megtartani egy hiányos emléket,
mielőtt teljesen eltűnne. Valami... a páncélteremmel kapcsolatos... a páncélterem
építésével. Lore és Iro egyszer betörtek az archón irodájába, és megnézték az
épület dokumentumait, tervrajzait.
– Kérem! – könyörgött egy vadász, miközben a sorba rakott hullák felé
vonszolták. – Kérem, ne!
A Kadmita vadászok gúnyosan felröhögtek. A tőrt markoló vadász a rémült
fiatalember torkához közelítette a pengét.
– Csak nem akadt valaki, aki hajlandó szolgálni új urát?
– De igen! – kiáltotta. Az Odüsszeiták megvetően bámultak rá. – De igen... a
lány... Iro... A páncélteremben van.
Castor ekkor Lore-ra nézett. Lore a fejét ingatta. Egyre nőtt a pánik.
De volt valami...
– Talán ha az apja nem mondja el nekünk, a lánya hajlandó lehet – mondta az
Ércbeborított, azzal visszafordult a Mosolyszerető arcra borult alakja felé, aztán
újra az elvonszolt fogolyra nézett. – Öljétek meg ezt is!
– Uram...! Uram...! – üvöltött az Odüsszeita vadász.
Sikolya a fülhallgatón át sistergett Lore fülében.
– Mindig is utáltam a patkányokat – közölte az Ércbeborított könnyedén, és
elfordult, hogy ne lássa, ahogy a vadász fejét levágják.
Elindult a páncélterem felé; kezét felemelve gúnyosan kopogott.
– Gyermekem! Lenne kedved kijönni hozzánk? El sem tudom képzelni, hogy
élvezettel néznéd, ahogy kivéreztetem az apádat és kiirtom az egész Odüsszeusz-
dinasztiát. Szörnyű dolog, ha az ember egy dinasztia utolsó tagja marad.
Az emlék ebben a pillanatban előbukkant Lore tudatában. Másik bejárat.
– A páncélteremnek van egy másik bejárata is – mondta ki Lore gyorsan.
– Egészen biztos vagy ebben? – kérdezte Castor.
Lore bólintott.
– Az épület tervrajzán láttam, amikor az Odüsszeitáknál laktam. Iro azt
mondta nekem, hogy az segít az apjának elmenekülni, mert a páncéltermeknek
általában csak egy bejáratuk van, és az ellenség nem számít arra, hogy van egy
másik is.
– Emlékszel, hogyan lehet bejutni? – kérdezte Vanos.
Lore tétovázott, de bólintott.
– Az egyik üzletből vezet az alagút... azt hiszem, az üzlet a 39. utcában van.
– Még lehet esély megölni az Ércbeborítottat, és megmenteni a lányt és vele
mindazt, amit a versről tud. Talán a hamis istent és más Odüsszeitákat is –
mondta Athéné halkan, vontatottan. – A meglepetés a szövetségesünk, de az
időzítés a parancsnokunk.
Lore megint lenézett a páncélterem ajtajára, ahol az Ércbeborított állt.
Lore életében négy évig Iro volt az egyetlen, akiben teljesen megbízhatott,
akinek mindent elmondhatott, és írónak Lore volt az egyetlen barátnője,
miközben dinasztiája Iro újonnan isteni rangra emelkedett apjának kegyeit
kereste, és azon mesterkedett, hogy hatalmát kihasználják. Lore és Iro a bánat
titkos, csendes nyelvét beszélték, miközben mindenkit elvesztettek, aki közel állt
hozzájuk.
Lore mindig is bálványozta írót; csodálta, hogy milyen tökéletes, és milyen
nyugodtnak látszik a bizonytalanságban, amikor Lore érzelmei testét gyötörték.
Az utolsó együtt töltött estéjük kivételével mindig is óvták egymást, és Lore
tudta, hogy Iro csak azért ragaszkodott ahhoz, hogy vele eddzen, mert ez volt az
egyetlen dolog, ami miatt nem lett szolga az Odüsszeiták birtokán.
Az, hogy akkor otthagyta, Lore életének legfájdalmasabb döntése volt. Ezt a
hibát még egyszer nem követi el.
Iro. Csak még egy kicsit tarts ki...
 HUSZONEGY

VANOS ELINDULT A BUSZON TARTOTT ODÜSSZEITÁKHOZ. Lore-nak ez nem tetszett.

Nem mintha Vanos nem tudná megvédeni magát, vagy nem tudná kibeszélni
magát szinte minden veszélyes helyzetből, de fogalmuk sem volt, hány Kadmita
van a buszon, és mit hajlandók megtenni azért, hogy foglyaikat az utastérben
tartsák.
Ne halj meg, gondolta Lore. Csak ne halj meg!
Fejéhez emelte kezét, megigazgatta a fülhallgatót. Statikus zaj recsegett a
frekvenciába, időnként beleszólt néhány Kadmita vadász, akik a közeli
épületekről figyeltek.
– Tiszta a levegő, nincs mozgás az utcán...
– Azt akarja, hogy keressük a lányt a páncélteremben...
– A francba! – mormogta Lore, és öt percen belül már vagy századszor nézett
le mobiltelefonjának fénylő kijelzőjére. – Gyerünk, Vanos...
Ha Lore-nak szüksége lett volna újabb bizonyítékra arra vonatkozóan, hogy a
Hírnök mindig egyedül dolgozik, teljesen nyilvánvaló megerősítés volt a tény,
hogy hátizsákjában nagyon fejlett drónt hordott, de nem volt nála semmilyen
eszköz, amivel rejtett kommunikációt folytathatott volna vele vagy Castorral, aki
arra várt, hogy a tetőről támadjon, ha az Ércbeborított előbb jutna el íróhoz, mint
Lore. A kommunikációt úgy oldották meg, hogy Vanos egyszer használatos
telefont adott Castornak, és konferenciahívást indított hármójuk között.
– Biztos vagy benne, hogy ez a bejárat? – kérdezte Athéné halkan.
Lore végignézett a 39. utcán, újra megnézte a cipészüzletet. Nagyon gyorsan
végigkutatták az utcákat, aztán Lore meglátta az üres kirakatot.
Mivel Manhattanben a kereskedelmi ingatlanok nem szoktak hosszú ideig
üresen maradni, egészen jó tippnek tűnt még az előtt is, hogy megerősítést
kaptak volna. Meglátták a kis méretű nagy lambda betűt az ajtó melletti
Műemlék tábla közelében. Az Odüsszeiták titkos jele. Ezzel Odüsszeusz apja,
Laertész nevére utaltak.
 Parkoló autók mögé guggolva vártak. A jel hamarabb érkezett, mint amire
Lore számított.
– Mehettek – szólt Vanos hirtelen. – Tiszta a terep.
Lore mély levegőt vett, aztán Athénéhez fordult.
– Ez a végszavunk.
Átrohantak az utcán, az üres üzlet kirakatának két oldalán vettek fel pozíciót.
Az ablakokat és ajtót papírral borították, hogy ne lehessen belátni. Lore tartotta
Athéné pajzsát, amíg az istennő lehajolt, hogy feltörje a fém biztonsági rács
zárját.
Nyikorogva gördült fel. Athéné az ajtóval próbálkozott. A zár könnyen kinyílt.
Amint bejutottak, Lore utolsó kétsége is eloszlott. Az üzlethelyiség szinte
teljesen üres volt; csak néhány csomagnyi holmi és víz volt bent. Nyilvánvalóan
vészhelyzetre.
– Erre – mutatta az utat Lore, a raktár felé indulva. Egy gumiszőnyeg alatt
találták meg a csapóajtót. Lépcsők vezettek lefelé.
Lore a telefonjával világította meg az előttük levő teret, de nem volt szükség
rá. Rejtett érzékelők sorra kapcsolták a lámpákat, ahogy beljebb haladtak. Az
épületek és utcák alatt húzódó beton alagútban jártak.
– Nagyon elmés – jegyezte meg Athéné.
– Majd meglátjuk – súgta Lore.
Vanos nyilván elnémította a telefonját, mielőtt behatolt a buszba, mert Castor
tájékoztatta őket.
– Vanos... ott van... úgy néz ki... elmentek a...
A szavak elmosódtak, statikus zaj hallatszott, aztán az is elhalkult és a hívás
megszakadt.
– Mi a gond? – kérdezte Athéné riadtan.
– Idelent nincs térerő – felelte Lore és rohant előre.
A telefon fénye bukdácsolt az alagút falán, lépéseinek ritmusára. Mintha
enyhe emelkedőn haladtak volna; maguk mögött hagyták az alagút legmélyebb
részeit. Még több fény cikázott, hatalmas ezüstszínű ajtóhoz jutottak.
Néhány lépésnyire voltak tőle, amikor Lore fülhallgatójában újra hangok
hallatszottak. Kiabálás.
– Mi a fene van?
– ... a 36... nyugatra tartanak.
– ... hozzátok a motorokat...
– Kyrios, Dorian... lát valaki valamit odafentről?
Kissé fájdalmas hang válaszolt.
 – Semmit nem láttunk, amíg a busz el nem indult. Valamelyikük
kiszabadulhatott...
– Ki tudod nyitni? – kérdezte Lore, közben Vanos számát tárcsázta. A telefon
térerő híján még mindig nem működött, a fülhallgatóban pedig teljesen
összemosódtak a hangok, ahogy a Kadmiták egymást túlkiabálva próbáltak
kommunikálni.
– Iro? – próbált Lore beszólni az ajtón. – Hallasz engem? Lore vagyok.
Athéné végigtapogatta az ajtó széleit, aztán hátralépett és felemelte öklét. Lore
hátraugrott, ahogy az istennő az ajtó közepére csapott. Ujjpercein felhasadt a bőr,
véres lett a sima fémfelület. Újra lecsapott.
– Páncélajtó. Bombarobbanást is kibír. Ezt így nem tudod betörni... –
tiltakozott Lore.
De nem kellett betömi. Ahogy az ajtó közepe behorpadt, elég nagy nyílás
keletkezett az ajtó széle és a padló között, hogy Athéné becsúsztathassa alá az
ujjait. Teste rázkódott a hatalmas erőkifejtéstől, ahogy felemelte.
– Iro! – kiáltott Lore. – Gyere ki!
De senki nem válaszolt. Lore kinyitotta a páncélajtót.
Lore teste hatalmas adrenalinlöketet kapott; pulzusa nagyon hevesen vert,
ahogy bebújt az ajtó alatt a páncélterembe. Az ajtó mögött az előcsarnokot látta.
És halált.
A Kadmiták annyira el voltak foglalva az eléjük táruló jelenettel, hogy észre
sem vették Lore-t és Athénét. Ököllel csapkodták mellkasukat, fütyültek, ahogy
az Ércbeborított egy vadászköntöst viselő fiatal nő felé hajolt. Egyik kezében
szorosan tartotta a Mosolyszerető fejét, a másikkal tőrpengét szorított nyakához.
Iro pontosan olyan volt, ahogy Lore emlékezett rá; sötét fürtjeit tarkóján
kontyba fogta, ettől jól látszottak az arcán és nyakán húzódó hegek és friss
vágások. Barna bőre sárgásra sápadt, és bár ajka mozgott, arca, a szépség
mintaképe mély megvetést sugárzott.
Ez volt az utolsó, amit Lore látott, mielőtt szétrobbant a világ.
Az üvegkupola betört, Castor fény- és hőbombát dobott rájuk; üveg- és
fémszilánkok potyogtak a lent összegyűlt Kadmitákra
– Ne... – hördült fel Athéné.
Castor az utolsó pillanatig várt... Lore tudta, hogy várt, amíg csak várhatott,
mégis valamilyen szinten osztozott Athéné bosszúságában, ahogy Castor ereje
lerobbantotta a kupolát. A támadás segít nekik, hogy megmentsék írót, és Lore
mindennél jobban akarta ezt, ugyanakkor arra kényszeríti az Ércbeborítottat,
hogy megint visszahúzódjon, megint elrejtőzzön, és így Athéné elveszti az
esélyt, hogy megölje.
Még mindkét célt elérhetjük, gondolta Lore. Csak nagyon gyorsan kell
cselekednünk...
Athéné fejét lehajtva, vad kiáltással vetette bele magát a zűrzavarba. A
következő pillanatban azonban kénytelen volt megtorpanni, Castor erejének
hősége visszavetette.
Sikolyok hasítottak a levegőbe. A Kadmiták a padlóra rogytak; üveg- és
fémszilánkok fúródtak testükbe. Mások menekültek, de nem jutottak messzire...
Castor energiagömb-villámából ágak nyúltak ki, sisteregve cikáztak, mint a nagy
zivatarok heves villámai. Leterítették a menekülőket.
Lore botladozva megindult előre, kezét szeme fölé emelte a nagy fény ellen.
Az Ércbeborítottat és írót kereste. A padló beszakadt, a menekülő vadászok az
alsó szintre estek. Eltűntek a füstben, sötétben.
– Hol van az Ércbeborított? – kiáltott Athéné.
Négy Kadmita rohant felé kivont karddal, de Athéné gyorsabb volt, dárdájával
felmetszette mellkasukat. Lore nehezen haladt előre a Castor energiabombájának
becsapódási helyéről áradó heves hőhullámokban. A füstfalon túl megpillantotta
az Ércbeborított alakját.
Az egyik Kadmita vadász nekirontott, Lore gyorsan lehúzódott, hogy elkerülje
a kardcsapást. A penge majdnem fejen találta. Éles fájdalmat érzett vállában. A
vadász elfordult, eltűnt, mintha a gomolygó füst és hamu nyelte volna el.
Lore azonban teljesen megfeledkezett a vadászról, amikor meghallotta Iro
kétségbeesett kiáltását.
– Apa!
– Erre... – szólt Lore hátra az istennőnek. Athéné még mindig azzal volt
elfoglalva, hogy átvágja magát a megmaradt Kadmita vadászokon. Szemében
ádáz elszántság csillogott, arcán mélyebbek lettek a ráncok a küzdelem
örömétől. – Itt vannak!
Lore dárdájával elgáncsolt egy vadászt; aki égő energiafolyamba esett. A sűrű
füstben köhögve haladt előre.
– Iro! – kiáltott. – Iro!
De a Mosolyszerető kétségbeesett hangját hallotta meg előbb.
– Ne nézz ide! Iro, ne...
Iro felsikoltott.
Mire Lore odaért hozzá, a Mosolyszerető maradványai Iro lábai előtt hevertek,
teste kettéhasítva. A lány lassan letérdelt. Arca megmerevedett a döbbenettől.
Remegő kézzel érintette meg halott apja arcát.
 Az Ércbeborított eltűnt.
Castor ereje alábbhagyott, tüzek maradtak utána és néhány utolsó dühös
mozdulat. Lore felnézett a gomolygó füstben, a kupola kiégett kerete alatt
pásztázta a teret, és a félelem újabb hulláma tört rá. Castor csak egyetlen okból
hagyna fel a támadással. Ha a Kadmiták feljutottak a tetőre, és ő maga is
veszélyben van.
– Hol vagy, Istengyilkos? – üvöltött Athéné a körülöttük lévő sötét káoszba. –
Állj fel, és vedd fel a harcot, te gyáva!
Lore átfogta Iro mellkasát. Visszahúzta.
– Én vagyok... Lore vagyok! Ki kell jutnunk innen! Iro, menekülnünk...
Iro kiszakította magát a szorításból, megperdült, szembefordult vele. Egy
pillanat alatt kikapta a lándzsát Lore kezéből, hegyét Lore torkához nyomta.
Lore látta a pillanatot, amikor a döbbenet elmúlt, és Iro felismerte őt.
Iro testén remegés futott végig, ahogy állta Lore tekintetét. Bal szeme alatt
kiterjedt zúzódás volt, bőrén verejték és mocsok. Véreres szeme tágra nyílt,
nyakán megfeszültek az inak, ahogy azt csapdába esett állatoknál lehet látni.
– Nem lehetsz itt! El kell menned innen! Nem láthat meg téged!
Athéné hátulról rohant feléjük füstön, parázson át. Szó nélkül emelte
dárdájának nyelét, Iro halántékára csapott. A lány Lore karjába dőlt.
– Az imposztor elmenekült – állapította meg Athéné látható felindultsággal. –
Ezért most nekünk is menekülnünk kell. – Ha a hamis Apollón képes lett volna
irányítani az erejét, meg tudta volna állítani. Akár szándékosan, akár nem,
szabotálta erőfeszítéseinket.
– Ez nem igaz... – szólalt meg Lore.
Az istennő holttesteken és romokon átlépve a nyitott páncélterem felé indult.
Lore letérdelt, vállára emelte írót. Ajkára harapott, hogy ne kiáltson fel
fájdalmában, ahogy a lány súlya a vállát nyomta. A fájdalom azonban rögtön
eltűnt, amikor futásnak eredt.
Éppen eljutottak a páncélteremhez, amikor Lore nyomást érzett halántéktájon.
Lassan hátrafordult.
Az Ércbeborított jelent meg a romokon, sűrű füstben. Feléjük indult. Lassú,
hosszú léptekkel. Közelebb, egyre közelebb...
Keze az ajtó biztonsági paneljére talált és megdermedt. Elfelejtette az okot,
hogy miért jöttek. Elfeledkezett Iro súlyáról és arról is, hogy valósággal ég a
tüdeje. Nem szólította Athénét. Meg sem tudott szólalni, mert a rettegés jéghideg
keze szorult a torkára.
Az Ércbeborított mögött a füstben újra kezdtek összegyűlni a megmaradt
Kadmiták. Mint sötét árnyak.
Az istennő észrevette, hogy Lore nem követi. Visszafordult. Amikor
megpillantotta az Ércbeborítottat, megragadta Iro lándzsáját, és teljes erőből
elhajította. Az Ércbeborított megfordult, hagyta, hogy a lándzsahegy az arcát
súrolja. A nyél elsüvített mellette.
Aristos Kadmou olyan régóta volt az elméje labirintusában rejtező szörny,
hogy Lore szinte tökéletesen emlékezett sebhelyes arcára, és arra is, hogy sötét
hajába ősz szálak vegyültek. Fiatalabbnak nézett ki, mint amilyennek Lore
emlékezetében megmaradt; mintha a halhatatlanság évtizedeket vont volna le
életkorából.
Nyomokban azonban emlékeztette egykori önmagára: az alacsonyan húzódó
sűrű szemöldök; a sötét olajbarna bőr; a metszett gyémánt alakú ovális arc.
A körülötte gomolygó üvegszilánk- és tűzforgatagon át az Ércbeborított
aranyszínű szeme rávillant, és mosolygott.
Megvagy. Megtaláltalak.
Lore ököllel csapott a biztonsági panelre. Az ajtó gyorsan becsukódott.
 HÉT ÉVVEL KORÁBBAN

AZ APJA NEM MONDTA MEG, HOVA MENNEK.

Lore kötelességtudóan vitte magával a kis csomagot, amit anyja adott át neki,
és egy lépéssel lemaradva haladt apja után. Apja szeretett mosolyogni, de azon a
délelőttön egyszer sem mosolyodott el. A szülei alig beszéltek egymással.
Lapockái úgy szorultak össze, mint a darázs szárnyai. Arcát nézve Lore nem
merte megkérdezni, hova mennek; attól félt, hogy valami nagyon csípős választ
kapna.
Ez nem tetszett neki. Egyáltalán nem tetszett.
Az április előhívta a város titkos életét. Lore vigyázott, hogy ne lépjen a járda
repedésein előbukkanó kis virágokra és fűre. Az út mentén a fák magasában ülő
énekesmadarak köszöntötték, ahogy elhaladt alattuk. Lore felmosolygott rájuk.
Bár Lore már idősebb és magasabb volt, apjáról alkotott nézete mintha semmit
nem változott volna. Olyan nagynak és erősnek látta, mint a belvárosi
felhőkarcolókat, amik üvegpengeként hasítanak az ég kékjébe.
Lore megszaporázta lépteit, hogy le ne maradjon apjától. Egy pillanat múlva
azonban apja megállt és bevárta. Amikor Lore odaért hozzá, két keze közé fogta
az arcát, és átölelte a vállát. Lore végre megnyugodott.
– Mondd el, milyen a te Castorod?
Háta mögött volt a nap, Lore nem látta apja arcát.
– Nem az én Castorom. Ő a hetaîrosom.
– Ó! – sóhajtott apja ártatlan hangon. – Nekem sosem volt hetaîrosom, csak az
apámmal gyakoroltam. A hetaîros párok találkozhatnak edzésen kívül, vagy csak
a Thétisz ház falain belül lehetnek együtt?
Lore ajka belsejébe harapott, olyan erősen, hogy vér rezes ízét érezte. Gyakran
találkozott Castorral a Thétisz házon kívül. Amikor az ő csoportjuknak nem volt
edzése vagy korábban elengedték őket, és sem a szüleik, sem a Lore-ra vigyázó
Mrs. Osbourne nem tudott róla.
Lore hálás volt a húgainak. Az igaz, hogy ellopták a régi takaróit és
Nyuszmuszt, de lekötötték Mrs. Osbourne figyelmét, aki így nem tudott
egyfolytában figyelni rá.
– Mostanában egyre többet edz Kalliasz gyógyítóval – felelte Lore, és nagyon
igyekezett nem mutatni, mennyire bántja ez. Egy napon majd Castor lesz az
Akhilleidák legjobb gyógyítója, de addig Lore nem akart másokkal gyakorolni,
olyanokkal, akik elvesztették partnerüket, nem akart az archívumban dolgozni és
fegyverkovácsnak tanulni. – Azt hiszem, nem lenne ellenemre Castorral edzésen
kívül találkozni.
– Edzésen kívül... Például múlt kedden, amikor a Central Parkba mentetek?
Lore csak pislogott, gondolatai vadul kavarogtak, kétségbeesetten keresett
valami jó kifogást. Mondhatná, hogy más útvonalon kellett hazamennie a
forgalom vagy valami építkezés miatt.
– Hohó... A hazugságot soha nem lehet egy másik hazugsággal kiigazítani –
mondta az apja.
Lore szólni akart, de inkább becsukta a száját.
– Ígérd meg, hogy többé nem mész el vele felnőtt kíséret nélkül.
Lore grimaszt vágott, mire olyan figyelmeztető pillantást kapott, hogy rögtön
fegyelmezte magát.
– Miért? – kérdezte zavartan.
– Azért, mert azt mondtam, Melora. És mert nem biztonságos.
Lore szája tátva maradt a csodálkozástól. Nem biztonságos? Tegnap az edző
megmutatta, melyik két borda közé kell szúrni a tőrt, hogy biztosan a szívbe
találjon. Ma reggel a fürdőszobatükör előtt gyakorolta a mozdulatot.
– Biztonságban vagyok, apa. Mindig nálam van a tőr.
Apja megint megállt, mély levegőt vett. Olyan kifejezés suhant át az arcán,
amit Lore nem értett. Nem egészen félelem... olyan volt, mintha gyomorszájon
csapta volna, és apja minden erejével igyekezne egyenesen állva maradni, nem
kétrét görnyedni a fájdalomtól. Sokáig hallgatott.
– Ne haragudj – mondta Lore. Általában ez volt a válasz, amit apja várt.
Apja kizökkent a révedés állapotából, és újra megfogta lánya kezét.
– Mit mondtam neked a tőr használatáról?
– Csak a Thétisz házban vagy otthon használhatom – ismételte Lore
kötelességtudóan. Ami ostobaság. Minden vadásznak mindig magánál kell
tartania a tőrét, még az Agonok közötti időben is. De válaszától az apja nem tűnt
boldogabbnak.
Körülnézett. Emberek haladtak el mellettük. Nem is figyeltek rájuk vagy nem
látták őket, mert a telefonjukat nézték. Aztán apja az ősi nyelvre váltott.
 – Azért, mert a Dinasztián Kívüliek nem értik. Elvisznek, ha ilyen fegyverrel
elkapnak.
– Meg tudom védeni magamat – szakadt ki belőle a szó. – Én vagyok a
legjobb a csoportomban. Az oktatóink spártainak neveznek...
– Spárta lakói sem voltak spártaiak, Melora.
Lore elhúzódott, hogy apja ne tudja megérinteni. Gondolatai egészen
összezavarodtak.
– Ezt hogy érted?
Apja letérdelt, hogy egyenesen a szemébe nézhessen.
– Nem mindig az igazság marad fenn, van úgy, hogy azok a történetek
maradnak fenn, amiket hinni akarunk. A legendák hazudnak. Kisimítják a
tökéletlenségeket, hogy jó történeteket meséljenek vagy arra tanítsanak, hogyan
kellene viselkednünk, vagy a győztes dicsőségét, a vesztes szégyenét hirdetik.
Lehet, hogy voltak néhányan Spártában, akik ezeket a mítoszokat
megtestesítették. Talán. Az azonban, hogy miként emlékeznek ránk, kevésbé
fontos, mint az, amit most teszünk.
Lore szíve nagyon hevesen kezdett verni. Olyan erősen szorította a csomagot,
hogy összegyűrte a barna papírt.
– De a legendáink igazak! Őseink, az istenek...
– Ha voltak is valaha hősök, mára mind elenyésztek – felelte apja és felállt. –
Csak a szörnyetegek maradtak. Mindig is nagy bátorság volt benned,
chrysaphenia mou. Vannak szörnyek, akiknek elijesztésére elég ez a bátorság...
de lesznek mások, nagyobbak, vadállatok, akik örömmel vesznek részt a
hajszában. Megértetted?
Lore nem szólt. Egyre nőtt benne a harag, egyre jobban emésztette. Bárkit,
bármit le tud győzni, aki vagy ami megpróbál szembeszállni vele. A
szörnyeknek tépőfogaik vannak, de éppen ezért van a nőstény oroszlánoknak
karma.
– Megértetted? – kérdezte apja, ezúttal élesebben.
– Igen, apa – felelte Lore duzzogva.
– Castor apja az ismerősöm. Beszélek vele, és megkérem, engedje meg, hogy
edzésen kívül is találkozz a fiával, és ha kell, Philip Achilleostól is engedélyt
kérek. De meg kell... meg kell ígérned nekem.
– Megígérem – felelte Lore, aztán magában hozzátette: Megígérem, hogy
ezentúl óvatosabb leszek.
Újra elindultak, csatlakoztak a város egyik feléből a másikba áramló
tömeghez. Lore apja közelében maradt, próbálta elkerülni, hogy lármás iskolás
csoportok elsodorják, ahogy átkeltek a az 5. sugárúton. Lore rájuk sem pillantott.
Nem olyanok, mint ő.
– Hamarosan a húgod is csatlakozik hozzád a Thétisz házban. Szeretnéd?
Lore vállat vont. Nem tudta elképzelni, hogy a mindig tágra nyílt szemű,
festékes ujjú Pia elviselje a csoporttársak botütéseit. Ettől megint nyugtalanság
fogta el, de nem tudta, miért.
– Mit csináljunk a születésnapján? – kérdezte, angolra visszaváltva.
Lore megint vállat vont. Azt már tudta, hogy ajándékot vesz a húgának... az
ígéretet, miszerint nyárig mindennap beveti az ágyát, és befonja a haját, elfújták
az őszi szelek.
– Vigyük moziba? – próbálkozott. Apja nem szerette a mozit, de talán ez
egyszer...
– Piknik? – javasolta mozi helyett.
– A Central Park állatkertje? – tett ellenjavaslatot Lore.
Így ötletelgettek egészen addig, amíg kifogytak a megvalósítható ötletekből,
és megvalósíthatatlanokat kellett kitalálniuk.
– Utazás a holdra? – kérdezte Lore.
– Szárnyas lovakkal táncolni?
Lore megmozgatta a csomagot. Nem volt nehéz, de megcsörrent benne
valami, és ez felkeltette érdeklődését.
– Séta oda, ahová megyünk? – javasolta ártatlan pillantással.
Apja szájának egyik sarka felfelé moccant, de rögtön visszasüllyedt, ahogy a
száját csücsörítette.
– Nem, chrysaphenia mou – felelte előre nézve. – Oda őt nem visszük el. Az a
szörnyek helye.

Lore nem ismerte fel az éttermet. Azt sem gondolta volna, hogy nyitva van. A
rolók le voltak húzva, az ajtó zárva. A nagyobbik ablakra nyomtatott névre
pillantott. The Phoenician.
A föníciai.
Lore szája tátva maradt a döbbenettől.
– Ne szólj semmit – mondta apja halkan, azzal elvette tőle a csomagot. –
Emlékszel, mit tanítottam neked arról, hogyan kell viselkedniük a vendégeknek?
A Kadmiták jószándékuk jeleként, a békés egymás mellett élés jegyében hívtak
meg minket.
 Lore megborzongott.
– Ne, apa. Ok azok, akik megölték...
– Melora – vágott lánya szavába élesen. – Te tényleg azt gondolod, hogy én
elfelejtettem? Egyedül maradtunk a világban, mi öten. Anyád családja nem
szövetkezik velünk a következő Agonig, ahogy az Akhilleidák és a Thészeidák
sem. Örömmel végignéznék, hogy Perszeusz dinasztiájának utolsó tagjai
elhagyják az Agont. Szövetségesekre van szükségünk.
Lore orrán át mély levegőt vett, tüdejében tartotta, nehogy megszólaljon.
– Aristos Kadmou, a dinasztia archónja maga írt nekem és kérte, hogy hozzam
magammal legidősebb lányomat. Nem tudtam visszautasítani a meghívást úgy,
hogy az ne tűnjön sértésnek. Nem arról ismertek, hogy akár semmiségeken is
nagyvonalúan átsiklanak.
– De apa... – szakadt ki belőle a méltatlankodás.
– El kell engednünk a múltat, ha azt akarjuk, hogy jövőnk legyen. Ne félj!
Veled vagyok és itt idegenek vagyunk. Zeusz Xenios védelmez minket.
Ahogy dinasztiánk többi tagját védelmezte? Lore maga is meglepődött komisz
gondolatán. Természetesen védelmezi őket. Mert ők Zeusz kiválasztott vadászai.
Lore tudta, hogy az ő családja nem olyan, mint a többi dinasztia. Egy dolog
azonban a hatalmas Akhilleusz népével edzeni, más dolog azonban a Perszeidák
leggonoszabb ellenségéhez menni fegyverért, páncélzatért és információért.
Egyenesen gyűlölte, hogy ennek így kell lennie. Perszeusz sokkal nagyobb hős
volt, mint Kadmosz.
Apja felemelte a kezét és kopogott.
Odabentről valaki az ősi nyelven szólt:
– Ki az?
– Démoszthenész fia, Démosz és lánya, Melora, a Perszeidák dinasztiájából. A
Kadmiták archónjának meghívására.
Az ajtó retesze elcsúszott. Lore apja régi bőrkabátjának szélét fogta, aztán erőt
vett magán, odébb lépett és kihúzta magát. Már nem kislány. Senki mögé nem
kell bújnia.
A nő, aki ajtót nyitott, már benne járt a korban; haja ősz, bőre ráncos. Bezárta
mögöttük az ajtót.
Az étteremben sötét volt, a rolókon át csak szűrt napfény hatolt a helyiségbe.
Kisebb volt a tér, mint amire Lore számított, és hogy nagyobb legyen a hely,
minden széket és asztalt a terem túlsó végében stószoltak fel. Az összegyűlt
Kadmiták félreálltak, keskeny folyosót nyitottak nekik. Fütyültek, vigyorogtak,
ahogy Lore az apjával elhaladt előttük. Egy vadász sosem mutatja ki félelmét
egy másik vadász előtt. Legalábbis ha azt akarja, hogy tiszteljék.
Ismerős illat terjengett a levegőben: oregánó, fokhagyma, sült hús; olajjal kent
bőr és testek szaga. Az étterem mélyén egy kis dobogón a többiek fölé
magasodva középkorú férfi ült, sötét hajába ezüstősz szálak vegyültek.
Ahogy közeledtek hozzá, hátradőlt trónján. Öreg, erőteljes fát vágtak ki, hogy
kifaraghassák a trónszéket; Lore tekintete a trón két oldalán kiálló faragott
sárkányokon akadt meg. Mindenkit figyelmeztettek, aki a közelükbe ment.
A férfi úgy nézett le Lore-ra, ahogy Hádészt képzelte végignézni a holtak
birodalmán.
Lábánál Lore-ral körülbelül egyidős fiú ült. Öltözéke a férfiéhez hasonló: sötét
selyemtunika, sötét nadrág, sötét csizma, arcán ugyanolyan sötét mosoly.
Tompa orra mentén úgy nézett le rá, mint egy kutyára, amit éppen odébb akar
rúgni.
– Légy üdvözölve, Démosz, a Perszeidák ivadéka – szólt a férfi. – Örülök,
hogy elfogadtad meghívásunkat.
Lore hallott már történeteket Aristos Kadmouról. A halott feleségeiről. Arról,
hogy majdnem megölte Artemiszt. Arról, hogy milyen kegyetlenséggel
emelkedett egyre feljebb saját dinasztiájának ranglétráján, míg ő lett az archón.
Arcáról leolvashatóak voltak ezek a történetek; a mély ráncok, a vastag hegek
miatt olyan volt, mintha arcát ugyanabból a fából faragták volna, mint a trónt.
Annak alapján, amit Lore tudott róla, csak egy évtizeddel volt idősebb az
apjánál, de úgy sejtette, hogy a sötét lélek belülről rothasztja az embert; jobban
öregít, mint amilyen pusztításra Kronosz képes.
– Köszönöm, hogy kiterjesztetted a lányomra is. Bemutatom Melorát.
Lore komoran nézett maga elé.
– Légy üdvözölve, Melora – mondta Aristos Kadmou halvány mosollyal.
– Feleségem ajándékot küldött – mondta az apja, a csomagot nyújtva. Aristos
biccentett a fiúnak, aki bosszúsan felállt, és előrelépett, hogy átvegye. Ő nyitotta
ki és ő mutatta fel a két üveg mézet.
Lore összerezzent a látványtól. Anyja a házuk tetején kaptárt gondozott, a
mézet hétvégenként a város egyik termelői piacán adta el. Nekik a méz
folyékony arany volt; a fiú, Belen azonban tömpe disznó orrát ráncolta.
– Minek kell ez nekünk? – fintorgott. – Pár dollárért vehetünk ilyet bármelyik
boltban.
Lore arcát forró pír öntötte el, és legszívesebben pofon ütötte volna a fiút.
Csak az tartotta vissza, hogy apja erősen szorította a vállát.
– Belen, Belen – szólt Aristos könnyed hangon, és olyan pillantással nézett a
fiúra, ami minden volt, csak nem korholó.
– Minden adományt, minden áldozatot... a legszerényebbet is szívesen
fogadjuk itt.
Elfojtott nevetés hallatszott. Lore érezte, hogy apja testében megfeszülnek az
izmok. Még erősebben markolta a vállát, és bár fejét lehajtva állt, Lore látta,
hogy erőt kell vennie magán, nehogy az arcán megjelenjen, mit gondol.
Aristos két ujjal csettintett a közelben álló egyik nőnek, aki meghajolt előtte,
jelezve, hogy megértette az utasítást. Régi palackkal lépett elő.
– Kedvenc Madeira borom – mondta az archón. – Kétszáz évig érlelődött.
Apja előretolta, hogy vegye át az ajándékot. Lore alaposan végignézte a nőt,
ahogy lassan közeledett felé. Csupa ín és izom. Szeme fekete szénnel volt
körülrajzolva, ahogy a közelében lévő sok más nő és vele egykorú lány szeme is.
Ettől mintha ragyogott volna a tekintetük.
Ők a Kadmiták oroszlánnői, ismerte fel őket Lore, és átvette a palackot.
– Ön rendkívül nagylelkű – köszönte meg az ajándékot apja feszes szavakkal.
– Családom nevében köszönöm.
– Ez csak természetes – felelte Aristos. – Ne nagylelkűségként gondoljon rá,
hanem akként, hogy hiszek abban, hogy üzleti kapcsolat jöhet létre köztünk.
– Üzleti kapcsolat...? – kérdezett vissza Lore apja.
– Természetesen. Ugyan mi másért adná fel az ember a büszkeségét, és jönne
el azoknak az odújába, akik majdnem teljesen kiirtották a családját, ha nem
üzleti okból?
Lore valósággal forrongott, de apja megőrizte nyugalmát.
– Valóban. Miért is?
– Hallottam, hogy egyik dinasztiától a másikig futkosol, mint egy koldus –
váltott vissza tegezésre Aristos. – Vigaszt és védelmet keresel. Kár, hogy nem
ragadták meg a lehetőséget az ajánlatodban.
– Szövetséget ajánlasz? – kérdezte, tudomást sem véve a körülöttük felhangzó
nevetésről és becsmérlő megjegyzésekről.
– Szövetséget? – Aristos előrehajolt trónszékén, fejét oldalra hajtotta. – Nem,
Démosz. Más ajánlatom van számodra. Olyan ajánlat, ami megváltoztatja a
sorsodat.
– Már ha valaki sorsának megváltoztatása egy másik ember hatalmában állhat
– felelte Démosz ridegen.
– Azért kértem, hogy hozd magaddal a lányodat, mert szeretném Perszeusz
nemes vérvonalát a miénkkel egyesíteni – folytatta Aristos. – Meg akarom venni
tőled. Házasság céljából.
 Lore pulzusa mennydörgő erővel dübörgött. Halántéka lüktetett.
Démosz ekkor Belenre nézett, aki éppen az orrát törölte tunikája elejébe.
– A gyerekek még túl fiatalok ahhoz, hogy sorsuk el legyen döntve...
– Sorsunk születésünkkor eldöntetik – felelte Aristos Kadmou. – Mint azt te
magad is jól tudod.
– Az ilyen dolgokban én kevésbé vagyok bizonyos – felelte Démosz. – Úgy
hiszem, mi választhatjuk meg, mivé válunk.
– Ezek szerint szembeszállsz a Moirákkal? – kérdezte az archón. – Talán ez
volt a hibád annyi éven át. Én már kisfiúként felismertem a sorsomat.
Örököltem. Atyám kérkedett őseink dicsőségével.
– És mégis elhatároztad az ifjú Belen sorsát azzal, hogy a lányom kezét kéred
fattyú fiad nevében.
Erre a merészségre az egybegyű 1 féktől csodálkozó moraj és fegyvercsörgés
volt a válasz. Belen hátrahúzódott, arca dühtől és szégyentől vöröslött. Ám
amikor a Kadmiták archónja megszólalt, Lore apjának is elállt a szava.
– Nem Belennek kérem, hanem magamnak.
Lore ujjai hirtelen elernyedtek és csak jó reflexei miatt sikerült elkapnia a
palackot, mielőtt a padlóra csattant volna. Hátrafordult, apjára nézett, szavak
nélkül könyörgött neki, hogy menjenek el most azonnal, mielőtt még egy álnok
szó elhagyja a férfi kígyóajkát.
– Még csak tízéves – felelte Démosz. – Fél évszázaddal vagy idősebb nála...
és a többi feleséged...
Halk moraj futott végig a Kadmiták soraiban. Egyesek fütyültek, mások
mellüket döngették, de Lore az archónt figyelte.
Hat feleségének említésére arca vad grimaszba torzult. Minden asszonya úgy
költözött át az alvilágba, hogy nem szültek neki utódot.
– Várni fogok tizenkét éves koráig. Ősi szokásunk szerint akkor feleségül
vehetem, és utána is várni fogok az első véréig, csak akkor hálok vele –
jelentette ki Aristos Kadmou, de nem nézett Lore-ra. – Addig nálam fog
nevelkedni, hogy egészen biztosan jó nevelést kapjon.
– Nem! – mordult fel Lore. Apja visszafogta, ismét megszorította a vállát.
– Kérlek, bocsáss meg neki! Nagyon heves természetű – sikerült Démosznak
kimondania. – Az ajánlatod... nagyon nagylelkű. Melora azonban már az
Akhilleidáknál nevelkedik.
– Miért? – kérdezte Aristos. – Miért egyeztél bele, amikor egész végig tudtad,
hogy csak egy sorsa, egy jövője lehet?
– Én ezt nem így látom. Lore az örökösöm, az utódom...
 – Egészen biztosan nem – mondta Aristos. – Hány lányod van, Perszeusz?
Mert fiad egy se. Senkinek nem adhatod át a nevedet. Sosem fog jobb ajánlatot
kapni annál, minthogy a Kadmiták archónját szolgálja. Te is pontosan tudod,
hogy ez így van.
Lore zsigereiben féktelen düh kavargott.
– Légy bölcs, Démosz. Két másik nyomoroncot is el kell helyezned más
dinasztiákban. Szabadulj meg egy piócától, és könnyebben kapsz levegőt.
Bőségesen fizetek neked érte.
Ez volt az a pillanat, amikor Lore rájött, hogy a halk morgó hang tőle
származik.
Meglepetésére apja felnevetett.
– Te bolondnak nézel engem? Azt hiszed, nem tudom, mi a valódi oka annak,
hogy meg akarod venni tőlem?
A terem újra elcsendesedett. Aristos Kadmou előrehajolt, könyökét térdére
támasztotta, homlokát ráncolva kihívón nézett.
– Kísért téged, ahogy apádat és apád apját is kísértette – folytatta Lore apja. –
Az, hogy ilyen örökséged van, és semmit nem ér, csak puszta dísz. Milyen nehéz
a kezedben? Fel tudod emelni segítség nélkül úgy, ahogy bármelyik nyomoronc
lányom képes rá?
A másik férfi szeme villant, tekintete elkomorult.
– És mennyire fog még kísérteni téged, hogy az örökség, amit elveszítettél, a
lábad alatt hever, csak egy szinttel lejjebb? – kérdezett vissza Aristos. – Vár. Vár.
És vár. Arra, hogy megpróbáld visszaszerezni.
Lore szeme előtt vörösség villant, ahogy egyre nőtt benne a hév. Az aegisről
beszélnek, Zeusz pajzsáról, amit Athéné viselt. Az örökségről, amit Zeusz az ő
dinasztiájuknak adott az Agon elején, amit a Kadmiták elloptak tőlük. A pajzs itt
van.
– Vajon szól hozzád? – tűnődött Aristos. – Most is hallod, amit mond? Hallod
őseid visítását, akiket úgy mészároltak le, mint egy kondányi disznót?
– Csak a kétségbeesést hallom a hangodban – mondta Démosz nyugodt
hangon. – A lányaim azonban nem fognak neked gyermekeket szülni, akik
felemelhetnék a pajzsot.
Az archón arca árnyékba került a trónemelvényen, ahogy felállt.
– Nem kell a véremnek alantas véretekkel keveredni, hogy használjam.
– Soha nem is adnánk önszántunkból. Ha meg kell halnunk, akkor velünk fog
eltűnni. Micsoda balszerencse, hogy a Perszeusz-dinasztia legmakacsabb
családja az utolsó túlélő!
 Aristos lassan lelépdelt a trónemelvényről. Karjára kígyóbőr minta volt
tetoválva, kidagadtak vastag erei, ahogy kezét karba fonta.
– Valóban így van? Mondd, lány, mi a kívánságod?
Lore felnézett apjára, és őt utánozta. Egyenesen előre nézett, az archónra nem.
– Nehéz elképzelnem, hogy a szenny és a szegénység, amiben élsz. Nem
szeretnél az egyik leghatalmasabb dinasztiával élni? Nem szeretnél aranyat,
ékszereket, selymeket? – kérdezte Aristos.
Apja figyelmeztette, hogy ne beszéljen. Lore pontosan tudta, hogy nem lenne
szabad megszólalnia, még most sem. De képtelen volt megállni. Büszkeség
lobbant szívében.
– Léaina leszek – közölte Lore. – Nevem legendává válik.
A Kadmiták harsány nevetése minden irányból áradt felé, de Aristos Kadmou
hangtalan vigyora talán mindennél rosszabb volt. Lore úgy érezte, egész teste
lángra lobbanhat. Apja keze a vállán maradt, de már nem érezte. Már nem érzett
semmit, csak szíve heves dobogását.
– Te? Léaina? – kérdezte Aristos. – Mint láthatod, nekem is sok van. Mind
bátrabbak, gyorsabbak, erősebbek nálad.
Lore kieresztette a tüdejében felgyülemlett üvöltést. Meglengette a palackot, a
mellette álló kőpillérnek csapta. Vérként folyt a bor a padlón, émelyítő édeskés
illat szállt a levegőben, ahogy a legközelebbi kis oroszlánnőre vetette magát, a
palack törött nyakát tőrként tartva maga elé. A lány szénnel körülrajzolt szeme
tágra nyílt, de Lore gyorsabb volt, erősebb...
Apja megragadta a csuklóját, hátrarántotta, mielőtt Lore elvághatta volna a
lány torkát. Lore egy pillanatig nem látott mást, csak apja arcát, a rémületet.
Mellkasa zihált, nem értette, miért van sírhatnékja.
Apja elhúzta a fiatal oroszlánnőről, el a felé induló Kadmitáktól. Lore életében
először hallott igazi félelmet apja hangjában.
– Kérlek! – szólalt meg. – Hiszen még csak gyerek. Nem tudja, milyen
temperamentum lakozik benne, és nem akart megsérteni téged, mint a ház urát,
vendéglátót. Ha valaki büntetést érdemel, az én vagyok, hogy nem sikerült
jobban nevelnem.
A Kadmiták közelebb nyomultak hozzájuk, szorosabban állták körül őket.
Még szorosabban, mint hurok a nyakon. Valaki megragadta Lore copfját, és
teljes erőből megrántotta. Lore apja hátához bújt, ingébe kapaszkodott, ahogy az
ütés a vállát érte.
Apja eltolta a támadókat tőle. Korbács csattant férfikarján, azonnal kiserkent a
vére.
 – Hagyják abba – súgta Lore. – Hagyják abba...
Egy másik parancs csendesítette el a termet. Mindenki mozdulatlanná
dermedt.
– Távozzatok!
A Kadmiták engedelmeskedtek, ahogy Lore-nak is engedelmeskednie kellett
volna. Büszkeséget hoztak vezetőjüknek azzal, hogy első szóra elhagyták az
éttermet, ahol Lore szégyent hozott az apjára. Ismerte a xénia törvényét, ami
arról szól, hogyan kell a meghívott vendégeknek viselkedniük. Szent szabályt
szegett meg.
Amikor az utolsó Kadmita is távozott, Aristos Kadmou lassan körbejárta az
apát és leányát. Lassú, nehéz léptekkel haladt, kezét összekulcsolva háta mögött.
– Elnézést kérek a lányom miatt – mondta az apja. – Bármilyen jóvátételt
megadok, amit csak kérsz.
– Csak egy dolgot akarok – mondta Aristos Kadmou. – Szerencse, hogy
szeretem a tüzes nőket – jegyezte meg és még közelebb hajolt. – És szeretem a
kihívást, hogy kioltsam az ilyen tüzet.
Az archón borítékot csúsztatott Lore apjának zsebébe.
– Ez az ajánlatom a lányért. Az Agon végéig küldd el nekem a válaszodat.
Démosz kurta biccentéssel válaszolt. Olyan erősen fogta lánya kezét, hogy
Lore-nak nem volt más választása, mint követni az ajtóhoz. Nem mert
visszanézni akkor sem, amikor az archón utánuk szólt.
– Ez a jövője. Nincs más helye, szerepe a mi világunkban. Ezt garantálom.
Néhány kígyója odakint időzött. Sziszegtek, köpdösték Lore-t és apját, ahogy
elhaladtak előttük. A megaláztatástól Lore szíve elszorult, teste összegörnyedt,
de ez az érzés semmi volt ahhoz képest, hogy szégyent hozott az apjára.
Sosem fogom elnyerni a kleost, gondolta Lore. Torka elszorult, szeme égett.
Soha nem lesz belőlem semmi.
Közel húsz perce haladtak, mire apja lassított. Egy szót sem szólt, csak
letérdelt elé és szorosan átölelte lányát.
– Nagyon sajnálom – súgta Lore, apja vállához bújva. – Borzasztóan
sajnálom, apa...
Démosz felvette, magához szorította úgy, mint amikor még kisebb volt, és
egészen hazáig vitte.
 HUSZONKETTŐ
A PÁNCÉLTEREM AJTAJA BECSAPÓDOTT.
Athéné rögtön féktelen haraggal támadt Lore-ra.
– Miért?! – vicsorgott. – Miért, amikor ellenségünk ott volt, elérhető
közelségben...
Lore-nak valahogy sikerült kipréselni torkán a szavakat, annak ellenére, hogy
a rémület hideg keze szorongatta.
– Túl sok idő... túl sokan... Castor...
Az ajtó fülsüketítő robajjal remegett meg. Valami nekicsapódott. Athéné erre a
hangra felegyenesedett, úrrá lett haragján. Csak felmordult:
– Ha gyáván meg kell futamodnunk, akkor induljunk most!
Lore hátrafordult, nézte, ahogy az ajtó rázkódik. Bizonytalanság mardosta.
Maradhatnának, szembeszállhatnának az ellenséggel. Még így is megölhetnék az
Ércbeborítottat itt, és azzal véget vetnének ennek a rémálomnak.
Iro felnyögött, megmoccant a vállán.
Lore lenyelte a torkára gyűlt keserűséget, szíve még iszonyatos erővel
dobogott. Nem... most túl nagy a kockázat. Segíteniük kell Castornak, és
biztonságba kell juttatniuk írót.
– Menjünk! – felelte az istennőnek.
A dörömbölés végigkövette őket az alagútban azután is, hogy Athéné a
helyére hajlította a második ajtót. Két ütés. Mint a szívverés. Bang-bang. Ettől
Lore minden gondolata elapadt, de meghallotta a ritmus üzenetét.
Bang-bang.
Késő.
Késő.
Lore telefonja megrezzent, amint felértek az üres cipészműhelybe. Az üzenet
ismeretlen számról érkezett, Lore telefonszolgáltatója blokkolta.
Biztonságban.
A következő pillanatban rájött, hogy ki küldte. Megkönnyebbülés áradt szét
benne, ahogy választ írt. Biztonságban. Találkozunk Vanosnál.
– Castor jól van – közölte Lore az istennővel. Athéné az üzlet ajtajához
lopózott és óvatosan felhajtotta a kirakatot takaró csomagolópapír szélét. Kilesett
az utcára, vadászokat keresett.
– Szégyen – mordult Athéné. – És most felelned kell nekem azért, hogy ez a
lehetőség elveszett.
Lore megigazgatta Iro testét a vállán. Magasabb volt, mint ő, ezért furcsa volt
vinni.
– Ez... ez most nem sikerült – mondta Lore.
Athéné éles pillantást vetett rá.
– Miért zártad be az ajtót? Megingott a hited küldetésünk céljában?
Lore hevesen ingatta fejét.
– Nem... Aristos csak... mindketten túlságosan szem előtt voltatok.
Kiszolgáltatott pozícióban. Van különbség a kis esély és az egyik fél sem győz
helyzet között. Most ez utóbbi történt.
Az istennő arckifejezése nem lágyult, inkább elgondolkodó lett. Hosszan nézte
Lore-t. Amikor újra megszólalt, hangja nyugodt volt és kimért.
– Félsz tőle?
– Nem... Én...
– A félelmed táplálja – mondta Athéné. – Örömet okoz neki. Ne add meg neki
ezt az örömet. Az elkövetkező hat napban ugyanolyan halandó, mint te. Ha még
egyszer meginognál, jusson eszedbe, hogy mit vett el tőled. Lehet, hogy hatalma
van, de neked igazságod. És ha ez se jutna eszedbe, akkor ne feledd, hogy
melletted vagyok és nem hagyom, hogy elbukj.
Lore próbált valami válaszfélét mondani. Amikor látta, hogy az Ércbeborított
felé közeledik, a tudat, hogy felismerte őt... a kétely hullámát zúdította rá, ami
átgázolt az önbizalmán. Fűtől még ugyanúgy kívánta az archón halálát. Csak
hirtelen tört rá a felismerés, hogy mit követel tőle az Agon, mit kell megtennie,
hogy Aristos biztosan meghaljon.
Ettől még itthagyhatom, biztatta magát. Nem én ölöm meg. Ez nem a kezdet,
hanem a vég.
– Találkoznunk kell a többiekkel – mondta Lore. – Tiszta az utca?
– Igen. Majd én viszem a lányt.
Lore átadta az istennőnek írót, Athéné kilépett a sötétbe. Lore még egy
pillanatig bent maradt, körülnézett, és próbált emlékezni arra, milyen volt nem
félni.
A cím, amit Vanos adott neki és Castornak, mielőtt szétváltak, egy önkiszolgáló
mosoda volt húszsaroknyira, a Clinton negyedben.
A félig nyitott oldalajtó felől közelítettek a helyhez, hagyták, hogy a
ventilátorok hője megcsapja őket. Fullasztó mosószerszag terjengett.
Lore pislogott a neonfénytől, ahogy beléptek, de Athéné már megindult egy
ismerős hang felé.
Miles a mosoda zsúfolt íróasztalának dőlve állt; élénk beszélgetést folytatott
az előtte ülő ősz hajú nővel koreai nyelven. Amikor meglátta őket, elkomorult.
– Mi történt? Hol vannak a többiek? Ez kicsoda? Miért késtetek?
– Melyik kérdésre akarsz előbb választ? – kérdezte Lore fáradtan.
Az idősebb nő felsóhajtott és felállt. Lekapcsolta régi számítógépének
monitorját, a fiókból elővette táskáját, és azt mondta:
– Mára bezárok. Mondja meg Evandernek, hogy hagyja a fizetséget a széfben,
és legközelebb módosítson a számlán.
Elcsoszogott, és néhány másodperc múlva a mosoda fényeinek nagy része
kihunyt. Csak néhány gép dolgozott még, ahogy a nő kilépett, és bezárta maga
mögött az ajtót.
– Nahát, te mindenütt tudsz barátokat szerezni – jegyezte meg Lore, miközben
Athéné óvatosan letette írót a másik székre. Az istennő hátralépett, hagyta, hogy
Lore ellenőrizze Iro pulzusát, és megpróbálja magához téríteni.
– Milyen erővel ütötted meg? – kérdezte.
Iro legalább húsz perce volt eszméletlen.
– Ki volt az a nő? – kérdezte Athéné számonkérően Milest, teljesen figyelmen
kívül hagyva Lore kérdését.
– Mrs. Cheong – felelte Miles. – Nagyon kedves hölgy. Azt mondta, a
tetoválásaimmal az unokájára emlékeztetem. – Mély levegőt vett és Iro ernyedt
alakjára nézett. – Oké, most pedig mondd el, hogy ő kicsoda.
– Iro. Az Odüsszeusz-dinasztia tagja – felelte Lore. – A Mosolyszerető lánya.
Miles fájdalmas arckifejezéssel nézett rá.
– Miért van olyan érzésem, hogy a dolgok nem úgy alakultak, ahogy
alakulniuk kellett volna?
– A rövid verziót mondjam? – szólalt meg Lore, és a falnak támaszkodott.
Teste remegett, ahogy próbálta összeszedni magát Iro cipelése után. – Az
Ércbeborított életben van, a Mosolyszerető halott, és Iro ismerheti a vers másik
változatát vagy tudhatja, hol van.
Ekkor megint nyikordult az oldalajtó. Lore pislogni sem tudott, Athéné máris
nekiszegezte lándzsáját az újonnan érkezőnek.
 Vanos felemelte a kezét.
– Mindenki itt van?
Athéné leengedte a fegyvert, majd oldalra lépett.
– Az imposztor Apollónt még várjuk.
Vanost ez láthatóan nem nyugtalanította annyira, mint Lore-t. Megállt az
ajtóban, alaposan végignézett Mileson. Ajkát összeszorítva figyelte, de egy szót
sem szólt.
– Jé, még élek – jegyezte meg Miles, rá egyáltalán nem jellemző gúnyos
hangon. Felkapta a lábánál heverő fekete hátizsákot, és némi erőlködéssel Vanos
felé nyújtotta. Vanos karja meghajlott a súlytól. – A kontaktod igazi úriember
volt – folytatta Miles. – Csak kétszer nevezett Dinasztián Kívüli fattyú
szemétnek, mindazonáltal kijelentette, hogy így is jobban szeret velem tárgyalni,
mint veled.
– Valószínűleg azért, mert nem nálad van a kulcs az ő örök időkig tartó
szégyenéhez – mondta Vanos.
– Mrs. Cheong a pénzét akarja – emlékeztette Miles. – És azt is, hogy
változtass a számlán. Azt mondja, jó üzleti partner vagy, akármit is jelentsen ez.
– Azt jelenti, hogy tudom, mennyit fizessek neki ahhoz, hogy biztosan
elfelejtsen mindent, amit lát és hall.
Elhúzta a hátizsák cipzárját, kiöntötte tartalmát a zsúfolt iroda padlójára. Lore
összerezzent, ahogy legalább egy tucat köteg száz- és húszdolláros csattant a
padlólapokra. Vanos megfogta a hátizsák mélyén a laptopot, mielőtt az is velük
csúszott volna.
Lore az egyik pénzkötegre lépett, és próbálta észrevétlenül maga felé
csúsztatni.
– Szép próbálkozás – szólt Vanos. – Szükségünk lesz erre a pénzre, hogy
túléljük az elkövetkező egy hetet. – Két köteget vett kézbe, az íróasztal alatti
széfhez hajolt, betette a pénzt. – Volt valami fennakadás?
– Csak pár furcsa pillantást kaptam, amikor ragaszkodtam egy bizonyos
karaoke-szobához, és csak egyetlen Whitney Kouston-dalt voltam hajlandó
elénekelni – közölte Miles.
Különös sziporkázás volt a szavaiban... lelkesedés. Mint a gyerek, aki először
úszta meg, hogy szabályt szegett. Szeme csillogott, szinte lázas izgalommal élte
át újra a történteket. Arca kipirult, mint mindig, amikor valamiért nagyon
lelkesedett.
Vanos keze megállt a pénzhalom fölött. Vádló lett a hangja.
– Közel háromezer dollár hiányzik. Vettél valamit utcai kalandozásod során?
 – Igen. Megálltam, és rendesen bevacsoráztam – vágott visz- sza Miles. –
Nem vagyok tolvaj. Volt még egy információja, de többet akart kapni érte.
– És pénzt adtál neki? – csattant Vanos hangja. – Úgy, hogy nem kérdeztél
meg engem előtte? Valószínűleg hazugságot adott el neked...
– Te csak azt tudtad, hogy a Kadmiták új ingatlant vettek a Central Park
South-on egy fedőcég nevére – mondta Miles. – Én pedig kiszedtem belőle azt
is, hogy az új Dionüszosz, a Repkénykoszorús összeszövetkezett az
Ércbeborítottal; a legutóbbi Agon óta együttműködik vele és a Kadmitákkal. A
Repkénykoszorús azonban az idei vadászat elején elmenekült és nem jött vissza.
Az Ércbeborított őt is keresi.
Lore szája tátva maradt a csodálkozástól. Athéné is mintha eléggé
nyugtalanítónak találta volna ezt a fejleményt.
– Mondd meg, melyik információ az értékesebb most nekünk – szólt Miles
diadalmasan.
Vanos felállt, de Miles nem hátrált, állta Vanos tekintetét.
– Ez nem valami játék – figyelmeztette Vanos. – Semmit nem lehet nyerni, és
nem védenek szabályok.
– Tudom – felelte Miles. Lore azonban ismerte barátját és felismerte rajta a
lelkesedést és a teljesítés örömét.
Vanos természetesen teljes joggal mondta, amit mondott. Milesnak ez az egész
kissé túlságosan is tetszett.
Az oldalajtó ismét kinyílt, ezúttal nagyobb erővel.
Castor, gondolta Lore, és átnyomakodott Athéné mellett.
Castor egy kézzel a falnak támaszkodott, előrehajolt; kimerültnek tűnt.
Lore elindult felé, leguggolt, hogy a szemébe nézhessen. A bal arcán volt
néhány éles vágás, ettől eltekintve azonban úgy tűnt, nem esett komoly baja.
Feszültsége némiképp enyhült, amikor meglátta Lore-t.
– Jól vagy? Mi történt?
Castor a vállába törölte arca verejtékét, de inge mindenütt mellkasához,
karjához tapadt.
– Hosszabb ideig tartott lerázni őket, mint amire...
Hirtelen felegyenesedett, megragadta Lore könyökét. Az enyhe mozdulattól
Lore válla görcsbe rándult, megint fájdalom nyilallt belé. Meleg vér csordult le
mellén, megtántorodott, hirtelen szédülni kezdett.
Castor feltépett egy kézbesítésre készített mosodai zsákot, addig keresett
benne, míg talált egy törölközőt.
– Hogyan történt?
 – Támadtam, amikor le kellett volna húzódnom – sikerült kimondania és
igyekezett csak Castor arcát nézni.
– Hogy mi... Jaj, ne... – Miles öklendezni kezdett, ahogy a vérfoltos törölközőt
meglátta. – Lore most...
– Gyógyítsd meg, imposztor – parancsolta Athéné.
– Nem – szólt Lore és elhúzódott. – Iro. Előbb őt. Neki... Neki magához kell
térnie.
– Nem vagyok hajlandó végignézni, hogy sztoikus nyugalommal elvérzel –
jelentette ki Castor bosszúsan.
Lore a vállához szorította a törölközőt, és hátralépett, hogy Castor ne érhesse
el.
– Előbb Iro.
Castor átnyomult Athéné mellett, belépett az irodába. Lore nem ment utána,
amíg nem látta, hogy Castor gyógyító fénye kiszűrődik a sötét folyosóra.
Gyorsan dolgozott. Bólogatva hallgatta Miles megismételt beszámolóját, amit a
Kadmiták informátorától megtudott.
– A lehető leghamarabb el kell mennünk innen – mondta Vanos. – Ha az
Ércbeborított és a Kadmiták még keresnek minket, nem lehetnek messze.
– Egy kicsit szusszanhatunk; azalatt kitaláljuk, mi legyen a következő lépés –
mondta Lore.
– Kezdjük azzal, hogy mi akasztaná ki annyira a Repkény- koszorúst, hogy
felbontsa az Ércbeborítottal kötött szövetséget – szólt Castor. Egyik kezét
gyengéden Iro tarkójára simította, de a lány a gyógyítás ellenére semmi jelét
nem mutatta annak, hogy magához térne.
– Hermész halála – szólt Vanos.
Castor felsóhajtott.
– Az tényleg teljesen kiakasztaná.
– Miért? – kérdezte Miles.
– Azért, mert évtizedekig szeretők voltak – magyarázta Lore, ép vállával az
ajtófélfának támaszkodva. – Jól éltek a vadászatok között. Nagyokat szórakoztak
különböző partikon, beutazták a világot, múzeumokban megnézték a régi világ
relikviáit. Valószínűleg néhányat sikerült is visszalopniuk – mondta, és Athénére
pillantott. – Azt mondtad, hogy az utóbbi néhány évben nem érezted Hermész
jelenlétét. Lehetséges, hogy van itt valami összefüggés?
– Hermész sosem egyezne bele a hamis Arésszel való szövetkezésbe – felelte
Athéné. – Valószínűbbnek tartom, hogy a hamis Dionüszosz döntése, hogy ezt
mégis megteszi... az okozta a szakadást közöttük, és Hermész kénytelen volt
olyan búvóhelyen meghúzni magát, amit a hamis Dionüszosz nem ismer.
– A végén nem segített neki – jegyezte meg Lore. – Hát, függetlenül attól,
hogy mi történt a szerelmes pár között, ha az Ércbeborított keresi a
Repkénykoszorúst, azt hiszem, jobb, ha mi találjuk meg előbb. Átdolgozhatnánk
a legutóbbi tervünket, állíthatnánk csapdát.
– Igen – fejezte ki egyetértését Athéné, már ő is gondolt erre. – Az imposztor
Árész nem fogja elviselni, hogy az árulása után életben maradjon.
– Feltéve, ha beleegyezik, hogy segítsen nekünk – mondta Vanos.
– Nem feltétlenül kell beleegyeznie – szólt Athéné. – Nem is kell tudnia, hogy
ott vagyunk, egészen addig, amíg a hamis Árész meg nem érkezik, és rá nem
csattan a csapda.
– Feltételezve, ha az Ércbeborított nem neszeli meg, hogy mire készülünk –
mutatott rá Castor. – És ha nem számít a meglepetésre.
– Nem... – mondta Lore lassan, megfontoltam. – Szerintem nem számít rá.
Arra nem. Azt tudhatja, hogy keressük, de arról fogalma sincs, hogy tudomásunk
van arról, hogy a Repkény- koszorús szövetkezett vele. Arról még Vanos sem
hallott, pedig úgy tűnik, neki mindenütt vannak informátorai.
A Gyorslábú, Aranyvesszős hírnök mintha bosszús lett volna azért, mert erre a
tényre emlékeztették.
– Rendben – szólt Miles. – De hogyan találjuk meg mi előbb a
Repkénykoszorúst, ha az Ércbeborított a jelek szerint több száz vadásszal
keresteti?
Castor visszanézett Vanosra, mintha közvetítené a kérdést. Vanos egy szót sem
szólt, csak a fejét rázta.
– Miről maradtam le? – kérdezte Lore, hol Castorra, hol Vanosra nézve. A
törölköző egyre nehezebb lett, és egyre nehezebb volt fenntartani a fejét. Az
ajtófélfához kellett támasztania halántékát, hogy egyenesen tudjon állni.
– Nem lenne gyorsabb? – kérdezte Castor.
– Egy örökkévalóságig tartana – felelte Vanos. – Túl késő lenne.
Odahúzta a hátizsákot Castorhoz, kivette belőle a laptopot. Nem dugta be,
nem kapcsolta be. Kis csavarhúzót fogott, lebontotta a hátsó panelt.
Miles és Lore előrehajolt, kíváncsian nézték, ahogy kis ezüstös tárgyat emel ki
az akkumulátor alól. Castor legutóbbi kártyás telefonjának aljába csatlakozott.
– Ez a Kadmiták nyomkövető programjának másolata – magyarázta Vanos és
várta, hogy betöltsön. – Az, amivel a többi dinasztia tagjai és az istenek észlelt
felbukkanásait jegyzik. Megnézem, van-e valami rajta a Repkénykoszorúsról, de
nem maradhatok bejelentkezve sokáig, mert az ő Hírnökük vagy valaki más
észrevehet.
– Mit tudsz még az imposztor Dionüszoszról? – kérdezte Athéné.
– Szinte semmit – felelte Vanos. – Azon kívül, amit mindenki tud. Egy kicsit
több mint száz éve emelkedett fel. Halandó életében az Iason Herakliou nevet
viselte, az idősebb Iason archón fia. Miután felemelkedett, egész családját
megölte, és minden nyomukat, minden feljegyzésüket eltüntette, hogy nehezebb
legyen levadásznunk.
Miles őszinte döbbenettel nézett rájuk.
– Mindenkit? A családja minden tagját?
– Mindenkit – erősítette meg Lore. – A Hérakleidák kiirtása borzalmas volt, és
még mindig az.
– Mégis teljesen egybevág a dinasztia brutalitásával – jegyezte meg Vanos. –
Őseik legrosszabb tulajdonságait testesítették meg. Az a csoda, hogy olyan
sokáig életben maradtak.
– Új istenként egészen sokáig húzta – jegyezte meg Castor. – Azt hiszem,
sokat segít, ha az embernek nincs családja; úgy senki nem büntetheti meg azért,
hogy saját vérvonalát gyilkolta.
– Ráadásul ő a legkevésbé szórakoztató új Dionüszosz, akit valaha láttunk,
vagyis üzleti ügyek alapján nem juthatunk a nyomára – közölte Vanos. –
Nincsenek borászatai, nem foglalkozik tudatmódosító szerekkel, nincsenek
kultuszai, se vallási, se másmilyen... Fogalmam sincs, hogyan reagál ránk, de
mindenre fel kell készülnünk. Ne feledjétek, hogy a hatalma mámort és őrület
közeli állapotot is előidézhet. Arról ismert, hogy hallucinációkat küld a vadászok
tudatába; többször is úgy sikerült elmenekülnie.
– Szereztél róla képet, Vanos? – kérdezte Lore. – Én soha egyet sem láttam.
Miközben a Kadmiták programja betöltött a kártyás telefonon, Vanos
bekapcsolta saját telefonját, és kis idő után egy régi újságból kifotózott szemcsés
képet mutatott. A képen látható férfi egyik kezét ódivatú öltönye alatt a mellénye
gombolásába dugta. Kerek arcát félig elrejtette a pompás bajusz. Dupla
tekepálya előtt pózolt.
– Ez férfi vagy bajszos majom öltönyben? – kérdezte Miles halkan.
Lore... és mint kiderült, Vanos meglepetésére is, Vanos önkéntelenül,
harsányan felnevetett. Aztán gyorsan magához tért, és ajkát összeszorítva
próbálta meg nem történtté tenni a dolgot.
– Egyes pletykák szerint építész volt – folytatta Vanos. – Azt is hallottam,
hogy itt élt a városban, de ezt az információt semmi nem támasztja alá. Mint
mondtam, szinte semmit nem tudunk róla.
 – Nos, egy valamit tudunk – szólt Miles. – A Frickben van.
Lore annyira el volt foglalva a férfi arcának tanulmányozásával, hogy alig
figyelt a körülötte lévőkre.
– A hol? Mit mondtál?
– A Frickben – ismételte Miles. Szeme tágra nyílt, arca felderült, ahogy
meglátta Vanos elképedését. – A Frick Collection. Nem tudtad? Tényleg nem?
– Okos – jegyezte meg Athéné. – Ez a halandó megint bizonyított. Sokkal
jobban ismeri a várost, mint ti.
– Mitől vagy ebben olyan biztos? – kérdezte Vanos élesen.
– A tekepálya... a boltívek, a jellegzetes sejtes mennyezet – felelte Miles.
Igyekezett nem nagyon lelkesedni. Vanos tényleg zavartnak tűnt, ahogy
ránagyított a mennyezetre. – Ez a Frick. Egészen biztosan. Családi palota volt, a
tulajdonosa Mr. Frick, aki az ipari termelésben szerzett végtelen sok pénzéből
elkezdett műalkotásokat vásárolni. A halála után múzeumot csináltak a házából.
A tekepálya az alagsorban van. Fogadni mernék rá, hogy ha a Repkénykoszorús
valóban építész volt, akkor dolgozott ezen az épületen.
– Honnan tudod te mindezt? – kérdezte Lore.
– Te is tudnád, ha velem jöttél volna, amikor a múlt hónapban hívtalak is –
jegyezte meg Miles némi éllel. – A gyakornoki állásom révén kapok ingyen
jegyeket. Emlékszel? Azt felelted... Idézem: „Az igazi New York-iak nem
turistáskodnak saját városukban.”
– Ez egyáltalán nem úgy hangzik, mintha én mondtam volna – jegyezte meg
Lore méltatlankodva.
– Ez pontosan úgy hangzik, mintha te mondtad volna – jelentette ki Castor. –
Mintha neked az autentikus New York-iság abban merülne ki, hogy a bagelt nem
pirítják.
Lore elképedt.
– Aki a bagelt pirítja, az egy igazi szörnyeteg!
– Ez semmit nem jelent – szólt közbe Vanos. – Az, hogy több mint száz éve
ott fotózták le, nem feltétlenül releváns nekünk a jelenben.
– Minden releváns – mondta Athéné. – Mert a Frick Collection nagyon közel
van ahhoz a helyhez, ahol az Ébredés volt, és ismerős számára.
– Vagyis biztonságos búvóhelynek tarthatja – fejezte be a gondolatot Lore. –
Lehet, hogy már nincs ott, de érdemes körülnézni.
– Ó, a legjobb részt még el sem mondtam – folytatta Miles, és hatásszünetet
tartott.
Lore komoran nézett rá. Miles mosolygott.
 – A Frick két hete bezárt. Felújítás. Csak januárban nyit újra.
– A francba! – szólt Lore. – Azt hiszem, ott kell kezdenünk a kutatást.
– Egyetértek – jelentette ki Miles.
– Előbb bele kell néznem a Kadmiták programjába – mordult Vanos. – Nem
léphetünk egy hirtelen ötletre.
– Rendben – mondta Castor. – És amíg te azt csinálod... – Óvatosan elvette a
kezét Iro tarkójáról. – Pár perc múlva magához kell térnie.
Lore felé fordult, homlokát ráncolta. Lore erősen szorította sebesült vállához a
törölközőt, és csak hogy Castor jobban érezze magát, hagyta, hogy végigvezesse
a folyosón a lepusztult személyzeti mosdóba.
– Siessetek – szólt utánuk Vanos. – Tíz percünk van, aztán indulnunk kell.
Hacsak az Ércbeborított nem talál ránk előbb, gondolta Lore.
 HUSZONHÁROM

LORE MÁR MAJDNEM EL IS FELEJTETTE, milyen az, ha valaki gondoskodik róla, ha

valaki ápolja.
Évekig ő látta el Gilt. Hozzászokott ahhoz a szerephez. Furcsa volt, hogy most
nem ő az ápoló, hanem őt ápolják. Vonakodott elfogadni ezt, és erről eszébe
jutott valami, amit Gil mondott neki három éve, megismerkedésük estéjén.
Miután elhagyta az Odüsszeiták birtokát, Lore éjjel-nappal talpon volt, hogy
elérje Marseille-t, azt tervezte, hogy elég pénzt koldul, annyit, amennyiből
visszamehet az Egyesült Államokba és új életet kezdhet. Ha sikerül odaérnie,
hamisított papírjaival legalább lesz némi választása. Tanulhat, és mindent
újrakezdhet. Az akkor nyolcvanhét éves Gilt megtámadták a külvárosban. Lore
talált rá félholtan, törött karral, lábbal. Gil rekedtre kiabálta magát, de nem
érkezett segítség.
Lore nagyon dühös volt, és saját félelme, kimerültsége ellenére a hátán vitte
Gilt a legközelebbi kórházba, és kötelességének érezte, hogy ott maradjon vele.
Nem akarta, hogy az idős, törékeny férfi egyedül legyen. Azt mondta, hogy az
unokája, úgy engedték meg, hogy vele maradjon. Végighallgatta, amit Gil az
életéről mesélt. Azt, hogy nőtlen, egyetemi tanár New York Cityben, és tudta,
hogy ez lesz az utolsó külföldi útja. Mire az orvos összevarrta Gil sebeit, és
ellátta a Lore arcán keretezett vágott sebet is, gondolataiban már megszületett a
terv.
Gil nem az ő világából való, a saját világában azonban egyedül van. Amit
Lore ajánlott, az teljes mértékben üzleti ajánlat volt: visszamegy vele New York
Citybe mint gondozó, és egészen addig gondoskodik róla, amíg kerekesszék
nélkül nem tud közlekedni. Gil ezen olyan nyilvánvalóan vonakodva
gondolkodott el, hogy Lore már felkészült a kényszerű csalódásra. Miközben a
zárójelentést várták, Lore megkérdezte, miért gondolta meg magát. Gil pedig azt
mondta: Néha az a legbátrabb dolog, hogy az ember elfogadja a felajánlott
segítséget annak ellenére, hogy úgy hitte, nem lesz rá szüksége.
 Lore szívébe zárta ezt a választ; ezzel sikerült legyőznie magában az
ellenállást. Hagyta, hogy Castor a mosoda lepukkant mosdójába vezesse.
Castor kénytelen volt lehajtani a fejét az alacsony belmagasságú helyiségben.
Lore-t melegség árasztotta el, és elérzékenyült, amikor azt látta, hogy Castor
ádámcsutkája fel-le jár; zavarban volt, nem tudta, hova teheti ujjait a csípőjén,
hogy megfelelően megtámassza a gyógyításhoz.
Tényleg nagyon szép férfi, gondolta Lore. Nemcsak azért, amivé lett, hanem
azért, mert tagadhatatlanul... Castor.
És Castor egyetlen gyors mozdulattal felemelte, a mosdó körüli keskeny pultra
ültette. Mint a város sok más mosdója, elég barátságtalan helyiség volt ez is;
valószínűleg azért, hogy elvegye az emberek kedvét attól, hogy túl sok időt
töltsenek odabent.
– Nagyon macsó, nagyfiú – jegyezte meg Lore.
Castor éles pillantást vetett rá, aztán elvette tőle a törölközőt és a földre dobta.
Óvatosan, nehogy felszakítsa a sebet, elhúzta a blúz gallérját, hogy jobban lássa.
– Fókuszálhatnánk inkább erre a traumás sérülésre?
Figyelme legalább annyira nyugtalan volt, mint érdeklődő. Erről az jutott Lore
eszébe, hogy amikor fiatalok voltak, vívás után Castor ugyanígy nézte, mintha
meg akart volna győződni arról, hogy minden rendben van, nem esett baja.
– Nyugalom, tigris. Aligha traumás. Ostobaság volt a részemről, de nem
traumás sérülés.
Castor a fejét ingatta.
– Esküszöm, nem ismerek más embert, akinek ilyen helyzetben veszekedni
lenne kedve.
– Ez azért van, mert veled ellentétben én egyszerre több dologra is tudok
figyelni – felelte Lore, és kacsintott. – Mi a prognózis, doki? Túlélem?
Amint ezt kimondta, rájött, hogyan élheti meg ezt a beszólást Castor.
– Bocsáss meg, Cas... Nagyon sajnálom. Mindig is nagy volt a szám.
Castor mintha elengedte volna ezt a megjegyzést a füle mellett, de Lore érezte,
hogy egy része nagyon is betalált.
– Feltéphetem a blúzt, hogy ne legyen útban?
Lore bólintott, és összerezzent, ahogy Castor gallértól mandzsettáig
felhasította az anyagot. Csak ekkor látta meg, milyen mély, szabálytalan szélű a
vágás. Több kisebb üvegszilánk fúródott az izomba, és bár Lore elég sok súlyos
sebet látott addigi rövid életében, ettől is felfordult a gyomra.
Melltartópántja útban volt, beleragadt az egyik sekélyebb seb alvadt vérébe.
Castor ujjai tétováztak a pántnál. Forrón érintették a vértől síkos bőrt. A vérzés
lassult, de Lore egyre mélyebben érzett hideget a bőre alatt.
Ajkába harapva bólintott. Castor elvágta a pántot, de közben végig Lore arcát
figyelte.
– Már nem fáj – mondta Lore. – Az jó jel, ugye?
– Éppen, ellenkezőleg. Nem jó jel – felelte Castor feszült hangon. – Kinek
sikerült így eltalálnia?
– Miért kérdezed? Hogy bosszút állhass rajta? – kérdezett vissza, próbálta
kisebbíteni az eset súlyosságát. – Tényleg olyan rosszul néz ki? Nem tűnt
súlyosnak.
– Szerintem sokkos állapotban vagy – jelentette ki Castor. – Ki volt az? Nem
láttalak benneteket, miután túl sűrű lett a por és a füst.
– Nem tudom – ismerte el Lore.
Castor egyetlen gyors mozdulattal megragadta és kihúzta az egyik legnagyobb
üvegszilánkot. Olyan égető volt a fájdalom, hogy Lore képtelen volt elég mély
levegőt venni, hogy felüvöltsön. Ugyanez volt a többi üvegszilánknál is.
Aztán ott volt a keze; szorosan a sebből áradó vérre nyomta. Lore hőt érzett,
éles, égető hőt, ami aztán zsibbasztó melegségbe olvadt.
– A nyomorult... – sikerült kinyögnie.
– Ne beszélj – szólt rá Castor. – Csak próbálj lélegezni.
– Figyelmeztethettél... volna...
– Akkor megfeszítetted volna az izmaidat és nehéz lett volna kiszedni az
üvegszilánkokat. Úgy tűnik, emlékszem még egykét dologra abból, amit Kallias
gyógyító tanított nekem.
Lore tudta, hogy Castornak teljesen igaza van, de ez nem jelentette azt, hogy
pár percig nem neheztelt érte.
– Csak lélegezz egyenletesen – mondta Castor.
Lore pedig lélegzett. Egyenletesen. És minden lélegzetvétellel érezte, hogy
Castor ereje összeforrasztja a felszakadt szöveteket. Castor erejének szinte
mámorító hatása volt. Körülvette (estét, lelkét; gyengédségével nyugtatta.
Castor megfogta a kezét. Lore behunyta a szemét és fejét hátra, a tükörhöz
döntötte. Castort ölelte, magához szorította, benne akart maradni a pillanatban,
valami valóságossal akarta megerősíteni magát, mielőtt az isteni erőtől
elmosódott volna a tudata.

– Én voltam? – kérdezte Castor halkan. – Én tettem ezt veled?

Lore erőt vett magán, nehezére esett kinyitni a szemét. Castor íriszében arany
foltok cikáztak a mosdó sötétjében.
 – Én tettem, mert nem voltam képes irányítani az erőt? – kérdezte újra.
– Nem. A Kadmiták valamelyike volt.
Castort nem győzte meg a válasz. Lore újra megszorította a kezét, addig
szorongatta, míg Castor a szemébe nézett.
– Ez az erő új neked. Új képesség. És mint minden más képességet, ezt is
gyakorolni kell, hogy tökéletesen tudj bánni vele, igaz?
Castor hüvelykujjával simította végig a kulcscsont feletti sérülést.
Gyógyította. Lore bőrén meleg, bizsergő nyom maradt, belesimult az érintésbe.
– Bárcsak olyan könnyű lenne... és bárcsak jobban meg tudnám magyarázni,
de... amióta visszanyertem testi alakomat, olyan érzésem van, mintha nem
igazán tudnám megtalálni az egyensúlyomat. Eltérés van aközött, amit a tudatom
vár, és amit a testem valójában tesz.
– Miért nem mondtad ezt nekem eddig? – kérdezte Lore.
– Zavarba hoztál – jelentette ki Castor egyszerűen. – Mindig ez van. El akarok
neked mondani mindent, de lényem egy része még mindig attól fél, hogy
gyengének látszom.
Lore megragadta Castor csuklóját.
– Én sosem láttalak gyengének.
– Tudom. De nagyon sokáig tényleg gyenge voltam, és arról semmi és senki
nem tehet. Csak a testem. Erős vagy gyenge... gyűlöltem, hogy csak erősek vagy
gyengék lehetünk, köztes állapot nincs. Azt akartam, hogy az alapján ítéljenek
meg, ahogy élek.
Ahogy él. Az ő élete kegyetlenül rövid lett volna, ha nem emelkedett volna
isteni rangra. Lore szinte érezte a történetet, amit Castor még nem mondott el.
Érezte, hogy a bőre alatt örvénylik, azt akarja, hogy Castor elmondja végre.
– Cas... – szólalt meg Lore halkan. – Hogyan ölted meg Apollónt?
Castor ádámcsutkája fel-le mozdult, erősen nyeldekelt, mintha magában
viaskodott volna, és Lore majdnem azt kívánta, bárcsak ne tette volna fel ezt a
kérdést. Mert olyan sok minden történt közöttük, hogy úgy érezte, nem tudná
elviselni, ha Castor életében először hazudna neki.
– Nem tudom.
Lore szeme tágra nyílt.
– Tessék?
Castor az ajtóra pillantott, mintha attól tartott volna, hogy valaki hallgatózik.
– Nem tudom. Semmi emlékem nincs arról, hogy mi történt.
Lore álla leesett a döbbenettől. Gyorsan becsukta a száját.
– Tudom – szólt Castor feszült hangon. – Tudom, hogy hihetetlennek tűnik.
Nem voltak kamerák a hálószobámban, amikor Apollón belépett a Thétisz
házba. Egyedül voltam, amikor történt.
– Vanos tudja? – kérdezte Lore. Semmi oka nem volt megsértődni ettől a
vallomástól, mégis valahogy sértve érezte magát.
– Vanos nem tud az emlékezetvesztésről. Tudom, hogy ő is kutakodott, próbált
saját maga rájönni, hogy mi történhetett. Én csak...
– Ezért próbáltál beszélni Artemisszel? – kérdezte Lore. Végre összeállt a kép.
– Azt hiszed, esetleg ő tudja?
Bólintott.
– Nem tudom, milyen volt a kapcsolatuk, vagy hogy látta-e, mi történt. De
úgy tűnik, Athéné nem tudja. Vajon Artemisz elmondta volna neki, ha Apollón
halálának szemtanúja lett volna?
– Alig öt perc telt el ebből az Agonból, amikor Artemisz megpróbálta leszúrni
Athénét, szóval ne keverjük ebbe bele a testvéri szeretetet – mondta Lore.
Castor halvány, röpke mosollyal reagált. Lore újra megfogta az istenség
szabad kezét és megszorította.
– Meg kell tudnom – mondta Castor. – Valahogy meg kell tudnom. Nem
tudok... Annak, hogy ez történt, biztosan volt valami oka. Biztosan jelent
valamit, hogy ilyen erőm van.
Lore érezte, hogy lelkében elpattan valami a Castor hangjában vibráló csendes
kétségbeesés hallatán.
– Nem hiszek a Moirákban, de benned hiszek, Castor. Akármi történt, egészen
biztosan azért történt, mert te vagy te. Rá fogunk jönni, mi történt. Megígérem,
szavamon foghatsz.
Castor bólintott.
A hőség fokozatosan eltűnt érintéséből, ahogy befejezte a gyógyítás
folyamatát. De nem húzta el a kezét. Lore sem. Aztán nedves törlőkendővel
tisztogatni kezdte Lore friss, begyógyult, rózsaszín bőrét. Lemosta körülötte a
vért. Olyan gyengéden, hogy az szinte szívettépő volt. Lore szeme tágra nyílt,
engedte, hogy Castor közelebb lépjen, majd újra behunyta a szemét.
– Jól vagy? – kérdezte Castor. – Tényleg jól vagy?
Hosszú ujjai feljebb csúsztak Lore vállának ívén, arcának másik felére
simultak, végig a régi, hosszú, hegen. Lore nyakának feszes izmai elernyedtek,
ahogy Castor ujjai abba a mélyedésbe értek, ahol a koponya alsó széle a gerinc
élével találkozott.
– Láttam Aristost – súgta Lore. – Azzal biztattam magamat, hogy soha többé
nem jövök vissza ebbe a világba, nem hagyom, hogy ez irányítsa a kezemet vagy
arra kényszerítsen, hogy gyilkoljak. Azt hittem, kimaradhatok belőle, tiszta
maradhatok, ha Athéné teszi meg, de... Nem tudom, hogy képes vagyok-e rá...
Nem tudom, lehet-e olyan, hogy fél lábbal a ringben vagyok, fél lábbal pedig
kívül.
– Lehet. Ne hagyd, hogy visszarángassanak ebbe. Már csak árnyékok vannak
itt neked, semmi más.
Lore pontosan tudta, milyen könnyű elveszni abban a sötétségben. Milyen
könnyű vágyni rá.
Még most is el tudta képzelni, hogy a keze az Ércbeborított torka köré szorul,
és addig fojtja, szorítja, amíg az élet szikrája kihuny a szemében... vagy pengéje
villan és fúródik az Ércbeborított mellkasába újra és újra. De Lore nem
undorodott meg ettől a gondolattól.
Csak még jobban akarta.
Lore előrehajolt, Castor mellkasához simult, hallotta az istenség halandó
szívének dobogását.
– Valaha hittem ebben a világban – jelentette ki Lore. – Nagyon akartam
mindent, amit ez a világ ígért.
– Tudom. De sosem gondoltam, hogy megnyered az Agont. Mindig is úgy
képzeltelek el, hogy te leszel az, aki véget vet neki.
Lore ezekre a szavakra felnézett, szemöldökét zavartan ráncolta. Ám mielőtt
rákérdezhetett volna, éles robaj csattant a csendbe, majd vad sikoly.
Iro végre magához tért.
 HUSZONNÉGY

MIRE LORE AZ IRODÁBA ÉRT, Iro alsó karjával már Miles torkát fogta satuba,
másikkal pedig papírvágó kés éles hegyét nyomta hozzá.
Vanos kezét előrenyújtva halk, nyugtató hangon beszélt, miközben a lány az
ajtó felé vonszolta Milest. Athéné az iroda sarkából karba font kézzel nézte a
jelenetet. Úgy tűnt, szórakoztatja a látvány, de lándzsája elérhető közelségben
volt.
– Ne! – Lore kiütötte a kést Iro kezéből, ezzel lehetőséget adott Milesnak,
hogy a pillanat előnyét kihasználva lebukjon és elmásszon onnan. – Iro, figyelj
rám...!
Próbálta a lány karjait lefogni, de Iro mindig gyorsabb volt, ösztönei, reflexei
élesebbek. Lore semmilyen tudatosságot nem látott a lány arcán, csak azt
észlelte, hogy Iro lekap egy vastag iktatókönyvet a könyvespolcról és Castor felé
dobja.
Castor oldalra lépett, a kötet mögötte csattant a falnak. Tanácstalanul nézett
Lore-ra.
Amikor Iro meglátta Lore-t, rögtön megiramodott... nem azért, hogy Lore-ra
támadjon, hanem hogy megvédje a többiektől.
– Menj innen, Melora!
– Hé! – mordult Miles. – Az Mrs. Cheongé volt!
Iro erre nem számított, meglepetésként érte a kijelentés. Miles felé fordult.
– Hogy... hogy mi van?
Lore a meglepetés hatása alatt közelebb tudott lépni íróhoz, és mielőtt a lány
észbe kaphatott volna, lefogta a karját.
– Eressz el! Ki kell jutnod innen, Lore – mondta Iro vicsorogva és kapálózva,
mert mindenképpen le akarta rázni magáról Lore-t. Enyhe franciás akcentusa
mindig felerősödött azokban a ritka pillanatokban, amikor felemelte a hangját.
– Hagyd ezt – szólt rá Lore, azzal hirtelen mozdulattal mindkettőjüket a
padlóra vitte – abba! Senki nem megy sehová. Itt biztonságban vagy... És én is
biztonságban vagyok.
– Iro – szólt Vanos, azzal letérdelt melléjük. – Ő itt Castor Achilleos. Ő is,
Athéné is velünk van, és egy a célunk: megölni az Ércbeborítottat. Castor arra
használta az erejét, hogy segítsen neked elmenekülni. Nem fog bántani téged.
Egyikünk sem bánt téged.
Iro kiszakította magát Lore szorításából, ruganyos mozdulattal felpattant, és
szembenézett vele. Fekete vadászköntöse félrecsúszott, feltárult vékony
páncélja. Úgy tűnt, kell egy hosszú pillanat, míg felfogja Vanos szavainak
értelmét.
– Castor Achilleos halott. Te magad mondtad nekem... vagy arról is hazudtál?
– Azt a tieid mondták neked – emlékeztette Lore, és ő is felállt. Hányinger
fogta el az emléktől... attól, hogy milyen vad öröm volt az Odüsszeusz-dinasztia
archónjának arcán, amikor lehajolt, és elmondta írónak: eggyel kevesebb
Akhilleusz-ivadékot kell megölni.
– Tudod, mi történt az Akhilleidákkal – mondta Vanos. – Akik az
Ércbeborított ellen vannak, azoknak össze kell fogniuk, különben megsemmisít
mindannyiunkat.
– Ez nem Castor – köpött Iro. – Ez nem a barátod.
– De igen – közölte Lore, és Castor mellé állt. – Annyira Castor, amennyire a
Mosolyszerető az apád volt.
– Nem... nem volt... – szólt Iro a szavakat nehezen találva. – Ő még most is...
ő volt... az én istenem. A védelmezőnk, oltalmazónk. Ő...
– Az apád volt – ismételte Lore.
Évekig volt az Odüsszeusz-dinasztia archónja, mielőtt fel- emelkedett, és az
Agon legutóbbi időszakában ő lett az új Aphrodité. Lore utána került a
családhoz, és soha nem volt jelen, amikor az új isten testi alakban megjelent
előttük.
Azokból a történetekből, amiket Iro és a család néhány más tagja mesélt, azt a
következtetést vonta le, hogy az archón szigorú, de nem teljesen érzéketlen apja
volt egyetlen gyermekének. Néha szeretni is tudta.
A dinasztiával mindig az volt a baj, hogy a logikát következetesen mindennél
fontosabbnak tartották, még az érzelmeknél is. Iro azonban nem ilyen volt... nem
mindig. Lore csak egyszer találkozott vele az előtt, hogy az Odüsszeusz-
dinasztiánál kért menedéket, de Iro mindig úgy viselkedett vele, mintha
csecsemő koruk óta ismerték volna egymást. A nővér szerepét vállalta, pedig
alig egy évvel volt idősebb Lore-nál.
A családja legyilkolása után az Odüsszeusz családnál töltött első hetet Lore
csak azért élte túl, mert Iro szelíd szeretettel kényszerítette. Ő vette rá, hogy
egyen, ő maradt ébren és beszélgetett vele, miután Lore sikoltva ébredt
rémálmaiból, és segített neki, hogy Lore egyik napot a másik után éppen csak, de
túlélje. Iro erejét és harcos képességeit Lore nem csodálta, bár tisztelte.
Együttérzése tette különlegessé a dinasztiában, ami éppen az ilyen érzelmektől
akart megszabadulni.
– Nem fogja megérteni – mondta Castor. – Mert nem akarja megérteni.
– Te semmit nem tudsz az én elmémről – fröcsögte Iro. – Gyere közelebb, és
megtudod, milyen jól értem, mi vagy te, Apollón gyilkosa! Mondd csak! Nagyon
okosnak hitted magadat, amikor csapdát állítottál neki? Amikor gyáván, távolról
ölted meg, és eloroztad az isteni erőt archónod elől?
A helyiségben lévők mintha mind egyszerre fordultak volna Castor felé,
akinek arcán úgy változott a szín, mint a hajnali égen napfelkelte előtt. A
döbbenet tagadássá, a tagadás kétség- beeséssé lett.
– Ezt ki mondta neked? Kicsoda?!
Író diadalmas pillantással nézett rá.
– Ezek szerint igaz. Becstelen volt a felemelkedésed. Nem volt benne semmi
dicsőség.
– Az... Az... – Lore szavai elhalkultak, ahogy tekintete kettőjük között
cikázott. Iro nyilvánvaló gyűlölete. Castor hirtelen bizonytalansága. – Az
lehetetlen. Castor akkor ágyban feküdt.
Az új isten élesen szusszant, keze ökölbe szorult az emléktől.
– Ez csak pletyka – jelentette ki Vanos. – Az Odüsszeiták mindig is viszályt
szítanak és hazugságokat terjesztenek, hogy jobban el tudják viselni saját
kudarcaikat.
– Ha ő nem az igazat beszéli – fordult Athéné egyenesen Castorhoz –, akkor
mondd el te magad!
– Semmit nem vagyok köteles elmondani neked – felelte Castor. – Az
Odüsszeiták úgy ferdíthetik el az igazságot, ahogyan akarják. Sosem becsültek
meg, és most nem tudom rávenni magamat, hogy ez érdekeljen.
– Lehet, hogy te nem – szólalt meg Iro, hol az egyik, hol a másik istent nézve
–, de én megteszem, amit Melorának nem sikerült. Gondoskodom róla, hogy
halálotok az Odüsszeusz- dinasztia érdeme legyen, és visszaszerzem a
dicsőséget, amit a mi urunktól halálában oroztatok el.
Athéné felhördült, de Lore tüdeje összerándult Iro szavaira.
Mintha a saját szavait hallotta volna.
Mintha a szülei és oktatói szavait hallotta volna. Az ősi szövegek szavait
hallotta benne, amiket oly sokszor olvasott újra és újra. Még a logika sem törhet
át a psziché tizenhét évnyi gondos nevelésén.
– A saját szemszögetekből nézed – jelentette ki Athéné nyugodt hangon.
– Ne beszélj az én... a Mosolyszeretőről – figyelmeztetett Iro.
– Nem róla beszélek – felelte Athéné. – Hanem a leleményes halandóról.
Hosszú csend következett.
– Meg akarjuk ölni az Ércbeborítottat – szólalt meg végre Lore, azt ismételve,
amit korábban Vanos mondott. – Senki nem akar bántani téged. Abban a
reményben mentünk ma este az Ithaka házba, hogy fegyverszünetet köthetünk
apáddal és az Odüsszeitákkal, mielőtt eljönnek értetek. Elkéstünk.
Iro nyakán az inak ziháló lélegzésével egyszerre mozogtak.
– A buszon lévő Odüsszeiták biztonságban vannak – közölte Vanos. – Sikerült
elvitetnem őket. Saját dinasztiám többségével nem tudtam ezt megtenni. A mi
archónunk holtan fekszik, és senki nem hajlandó átvenni a helyét. Te legalább
életben vagy, és szolgálhatod dinasztiádat.
– Én nem lehetek archón – csattant Iro éles hangja.
– Miért nem? – kérdezte Lore szinte provokáló hangon.
– Ősi dinasztia archónja nem lehet nő. De ha a többiek életben vannak, akkor
én velük tartok.
Iro merev tartása kissé lágyult. Lore most először érezte, hogy valami talán
megnyílt benne.
– Tudnunk kell, mit mondtál az Ércbeborítottnak – szólt Lore. – Amiről
beszéltetek... az eredetverssel kapcsolatos? Vagy az alternatív változatával?
Iro csak állt, mintha földbe gyökerezett volna a lába; keze ökölbe szorult.
Legszívesebben elmenekült volna, legszívesebben harcolt volna, de tudata
megbéklyózta.
– Beszélhetnénk négyszemközt? – kérdezte Lore. – Csak mi ketten?
Iro tétovázott, és ez Lore-nak mindennél jobban fájt.
– Mi mindig tudtunk egymással beszélni – jegyezte meg I ore halkan. – Már
tényleg ennyire gyűlölsz?
Iro elsápadt.
– Nem gyűlöllek.
Ekkor Vanos telefonja csippant bele a feszült hangulatba. Sötét szeme íróra
villant, aztán óvatosan közölte.
– Nincsenek feljegyzések észlelésekről. De van egy új kategória, ami
érdekelhet téged, Lore.
Elfordította a telefont úgy, hogy Lore lássa.
 – Ez meg mi a franc? – hebegte Lore hitetlenkedve.
Melora Perseous neve közvetlenül a Repkénykoszorús neve alatt, de Castor
neve fölött volt. Amikor rányomott, Manhattan térképe jelent meg, rajta fényes
pontok, az állítólagos észlelések helyei. Némelyik félelmetesen pontos; a
bokszmeccseknek helyet adó étterem közelében, a Thétisz ház előtt... mások
azonban Manhattan déli részén, olyan helyeken, ahol nem járt.
Lore farmernadrágja szárához szorította kezét; próbálta titkolni, hogy erősen
izzadni kezdett a tenyere. Füle megint pattogni kezdett. Próbált szólni, de nem
jött ki hang a torkán.
– Csak az Ércbeborított rendelhetett el ilyesmit – tette hozzá Vanos. – Ha ilyen
sok nyomot találtak, biztosan sok vadásza keres téged.
Lore erőt vett magán, mélyen beszívta a levegőt, aztán visszaadta Vanosnak a
telefont.
– Megsértettem a büszkeségét azzal, hogy elmenekültem, és nem tudta a
Perszeusz-dinasztiát eltörölni a föld színéről. Nem adja fel könnyen.
– Nem – szólt Castor halkan. – Biztosan nem.
Visszatért arcára az aggodalom; tekintete meglágyult. Lore nagyon gyűlölte
ezt a helyzetet... azt, hogy Castor minden hatalma és nyilvánvaló testi ereje
ellenére, az ő választásaitól visszajut abba az állapotba, amilyen kisfiúként volt.
Így is elég gondja van az elkövetkezendő egy hétre, nem hiányzik, hogy még
régi edzőtársát is féltenie kelljen.
– Éppen ezért nekünk kell előbb elkapnunk őt – jelentette ki Lore.
Athéné bólintott.
– Így van.
– Ha meg akarjuk találni a Repkénykoszorúst, indulnunk kell – szólt Vanos.
Felállt, gyorsan elosztotta a pénzt. Egy részét bőr hátizsákjába tette, azt Castor
kezébe nyomta. A másik részét egyszerűbb hátizsákba dugta, amit Miles vett
magához. – Ott találkozunk. Megkeresem a megmaradt Akhilleidákat, és
ellátmányt viszek nekik.
– Elviszed az Odü... – szólalt meg Miles.
– Nem – felelte Vanos éles hangon. Lore könyörgőn nézett rá, de Vanos mintha
meg sem látta volna. Senkinek nem fogja elárulni, hol vannak az Akhilleidák,
abból a célból sem, hogy segítséget nyújtson az Odüsszeitáknak. Nem is tudta,
miért várt ettől a héttől valami mást.
Lore követte Vanost; kiléptek az oldalajtón, hogy megosszák egymással a
raktár koordinátáit. Csak ekkor vette észre, hogy Iro utánuk ment. Kilépett az
utcára, karját magához ölelve állt.
 Lore nézte, hogy Vanos eltűnik a sötétben, és legszívesebben utánaszólt volna.
De Iro szólalt meg előbb.
– Azt mondják, az apja tette ezt vele.
– Mit? – kérdezte Lore felé fordulva.
– A kezét – felelte Iro. – Úgy hallottam, az apja annyira szégyellte, hogy a fia
nem hajlandó harcolni, hogy képtelen harcolni, hogy levágta Evander kardtartó
kezét, és így méltó kifogása volt arra, hogy ne kelljen kardforgatónak lennie.
Lore elsápadt.
– Ne... Mondd, hogy ez nem igaz.
– Szerintem saját maga tette magával – mondta Iro elgondolkodva. – Nem
gyengeségből, hanem éppen azért, mert nagyon erős jellem. Ő határozza meg,
milyen utat választ.
Ezek a szavak végre némi reményt adtak Lore-nak, hogy szót érthet íróval. Ha
a lány szerint egy ilyen cselekedet bátorság és nem tekinti gyávaságnak, ahogy
azt tanították neki, akkor ezzel lehet kezdeni valamit.
– És ez a vadászat, ezek a családok, akik Vanost akarata ellenére harcra
kényszerítették volna... ez az a világ, amiben hiszel? – tette fel a kérdést Lore. –
Irántuk vagy ennyire hűséges?
– Tökéletes világ nincs. Isten, halandó, vadász... Hiszek isteni célunkban.
Hiszek a becsületben és a kleosban és abban, hogy minket soha nem lehet
elpusztítani. Hiszek benne akkor is, ha te hagytad, hogy félrevezessenek.
– Te is pontosan tudod, miért mentem el – mondta Lore. – Mindenki tudta, mi
volt, milyen volt az az ember, és senki nem szólt egy szót sem. Hol volt a
becsület a dinasztiátokban, amikor a legmagasabb posztra emeltétek? Hol volt
abban a kleos, Iro?
Iro lehajtotta a fejét.
– Maradnod kellett volna. Megvédtelek volna tőlük.
– A védelmed nem lett volna elég – mondta Lore.
– Nem hiszem, hogy nem lett volna elég – súgta Iro.
– Mindegy, hogy hiszed-e vagy sem. Komolyan mondod, hogy nem öltek
volna meg engem azért, amit tettem?
– Nem tudom, mit tettek volna – felelte Iro. – Nem beszélünk arról, ami
történt. Mindenki szörnyű balesetnek tartja.
Hát persze, gondolta Lore keserűen. Ha elmondják az igazságot, kiderül, hogy
akik meghaltak, becstelenséget követtek el. Az egyszerűen annak beismerését
jelentette volna, hogy családjuk szörnyetegét nem sikerült labirintusba zárni
vagy távoli földre száműzni. Szabadon járhatott közöttük.
 – Tudom, hogy nem esik jól neked, hogy istenekkel szövetkeztem – mondta
Lore. – De nézd Prométheusz példáját... lehozta nekünk a tüzet, bár pontosan
tudta, hogy mibe fog ez neki kerülni. Eljön az a pont, amikor döntened kell,
hogy mi a jó neked, és cselekedned kell, akármi is legyen a következmény.
Iro zavartan felsóhajtott.
– Mi nem arra születtünk, hogy a tűz hordozói legyünk.
– Családom egyetlen tagja sincs már életben... Nem akarlak megint
elveszíteni. Kérlek, maradj velünk. Segíts nekünk.
Iro behunyta szemét. Sokáig hallgatott.
– Már nekem sincs családom.
– Anyád sincs életben? – kérdezte Lore. – Biztosan?
Dorcas jelenléte kísértetként lebegett a birtok fölött; Lore
érkezése után néhány nappal tűnt el, és Iro kivételével senki nem akarta
elismerni vagy megkérdőjelezni... Iro és Lore csak hónapokkal később lépett be
Dorcas lezárt szobáiba, hogy válaszokat keressenek. Üres ékszeres ládikájában
egyetlen kis papírdarab hevert. Rajta egyetlen szó az ősi nyelven.
Mákhomai. Harcolok.
– Nem mehetek veletek a Repkénykoszorús keresésére – mondta Iro.
Akcentusa lágyult, hangja halkult, enyhe suttogássá vált. – Kötelességem van a
dinasztiám iránt. De adósságom is, amit meg kell fizetnem. Ezt még én is tudom.
Mert ha te nem vagy, senki nem maradt volna életben közülünk.
Csak állt, kezét szorosan karba fonva. Lore várt; erősen kellett fegyelmeznie
magát, hogy ne látsszon rajta a türelmetlenség.
– A vers, amiről korábban kérdeztél – szólalt meg Iro. – Van egy másik,
teljesebb leirata is annak, amit Zeusz mondott a vadászoknak az Olümposzon,
amikor parancsot adott az Agon megkezdésére.
Lore szája tátva maradt a csodálkozástól.
– És te ezt ismered? A teljes változatot?
Szíve elszorult, nagy kő nehezedett rá, amikor azt látta, hogy Iro tagadón
rázza fejét.
– A levéltárosaink találtak egy több száz éves levelet. Egy széfben, az
Alpokban – folytatta Iro. – Az egyik ősöd írta az én egyik ősömnek.
– A vers létezéséről? – kérdezte Lore türelmetlenül.
– Arról, hogy hol található – felelte Iro. – Lore, abban a levélben az áll, hogy a
teljes szöveg az aegisre... a pajzsra van vésve.
Lore hátralépett, zúgott a füle, nem akarta elhinni... ettől minden gondolata
kiürült. Úgy érezte, mintha teljes erőből rohant volna ide, ebbe a pillanatba.
 – Az lehetetlen... Akkor tudnék róla. Apám tudott volna róla. Akkor én...
Akkor a saját szememmel láttam volna.
De valóban látta volna? Abban a néhány ritka, rövid pillanatban, amikor
nézhette?
– Az Ércbeborított ismeri a vers tartalmát? – kérdezte Lore. Évtizedek óta a
Kadmitáknál volt a pajzs. Nyilván a legapróbb részleteket is alaposan
tanulmányozták, hogy titkait felfedezzék.
– Szerintem nem – felelte Iro. – A szöveg betűi el vannak rejtve vagy más
módon vannak álcázva. Csak azért van tudomása róla, mert néhány vadásza
lerohanta a levéltár páncéltermét, ahol az eredeti levelet tartottuk.
– Akkor minek kellettél neki? – kérdezte Lore. – Milyen információd van, ami
neki nincsen?
Iro elsápadt.
– A vadásza nem csak a levelet találta meg. Feljegyzés volt abban a
levéltárban arról is, hogy menedéket adtunk neked.
– Nem... – hebegte Lore elképedve.
– Tudni akarta, hol vagy. Szerintem azt hiszi, te el tudod olvasni a feliratot, és
akármit is tervez, szüksége van rád ahhoz, hogy véghez vihesse.
 HUSZONÖT

PÁROKBA ÁLLTAK, ÚGY INDULTAK A FRICKBE, hogy különböző irányokból

hatolhassanak be a múzeumba. Lore igyekezett megőrizni önuralmát, de nagyon
nehéz volt kordában tartania megviselt idegzetét.
Átadta Athénének a dárdáját, amint az istennő kilépett a taxiból, a múzeumtól
jó néhány saroknyira. A sofőr némi kételkedéssel alaposan megnézte a hosszú
nyeleket, de nem gyanakodott annyira, hogy megtagadja a fuvart. Mindkét dárda
végére párnahuzatot húztak, amit valaki mosott ruhái közül szedtek ki.
– Erre – mondta Lore, és előresietett a járdán. Aztán visszafordult, mert rájött,
hogy Athéné nem követi.
Az istennő a St. Jean Baptiste templom lépcsőinek közelében állt meg, szürke
szeme ragyogott a késő éjszaka mély lila tónusai közt. A templom a klasszikus
timpanonnal és oszlopokkal, reneszánsz harangtoronnyal, kupolával, keresztény
szentek szobraival hirtelen olyan volt, mintha maga a történelem elevenedett
volna meg. Ahogy a történelem halad, minden civilizációt felfal a következő.
– Érzel valamit? – kérdezte Lore. – Vagy valakit?
Az istennő tagadón rázta fejét.
– Oké – szólt Lore halkan, óvatosan. – Akkor miért nézel ki úgy, mintha
legszívesebben puszta kézzel tépnéd szét ezt a helyet?
Athéné olyan pillantással nézett rá, mintha pengét szegezne a nyakának.
– Hogyan nézzek fel egy olyan isten templomára, akinek követői tönkretették
a hellének kultúráját és megszentségtelenítették képeinket, szentélyeinket,
templomainkat és lerombolták az embereknek az isteneikbe vetett hitét.
– Hát, igen – sóhajtott Lore.
– De ez az isten azt tette, amit mi már régóta nem tudtunk megtenni, még a
végén sem. Rávette őket, hogy féljenek tőle, és átvette az irányítást a mi népünk
szíve felett.
– Lehetséges – mondta Lore. – De ez a félelemnek csak egy magyarázata.
Egyeseknek ez egyszerűen azt jelenti, hogy tisztelik istenüket, és ámulva állnak
ereje előtt.
– Te nem vagy dühös? – kérdezte Athéné. – A te életmódod is veszélyben van.
– Örülök... örülök, ha magam mögött hagyhatom. Szörnyű életmód. Alig
várom, hogy vége legyen.
Az istennő arcán őszinte meglepettség villant. Mintha meggondolta volna
magát azzal kapcsolatban, amit az előző pillanatban még mondani készült, bár a
hangja nem árulta el.
– Ne tagadd meg magadtól a születési jogodat, Lore. Nem egyszerű halandó
vagy. Láttalak harcolni. Lehet, hogy elhallgattatod, lehet, hogy elnyomod dicső
dühét, de még mindig él benned a harcos.
Léaina leszek. Nevem legendává válik.
A kijelentés emlékétől, a magabiztosságtól, ami mögötte volt, Lore gyomra
összeszorult. Nagyon régen nem gondolt az álomra, de most hirtelen erővel
csapott le rá. Pajzs éle. Aranyszárny. Kardpengében tükröződő tekintet.
Ostobaság. Az egész az.
– A Moirák... – szólalt meg Athéné.
Lore hevesen rázta a fejét.
– A Moiráknak ehhez semmi köze. Nem fogadom el, hogy ne lenne
befolyásom minden tettemre.
– Tagadhatod a Moirákat, de ők nem tagadnak meg téged – mondta Athéné. –
Hiába harcolsz ellenük, az nem ment meg téged attól, ami előtted áll. Csak
felgyorsítja a dolgok menetét.
– Ezt mondod te. De ez azt jelentené, hogy neked mindig is az volt a sorsod,
hogy kegyvesztett legyél és vadásszanak rád. Az Emberek Kora így vagy úgy
mindig véget ért, kivéve ezt. Miért nem látjuk az Istenek korának végét?
– Az Istenek kora örökkévaló – felelte Athéné, azzal megragadta lándzsáját, és
Lore azon tűnődött, vajon képes lesz-e valaha megszokni az istennő tekintetét,
ami szinte mindig áthatolt az ő védelmi rendszerén. – Lehet, hogy az volt a
sorsom, hogy elbukjak, de azért, hogy még egyszer bizonyítsak apámnak.
Ha te mondod, gondolta Lore.
Athéné végre elindult utána. Lore már gyors léptekkel haladt.
– Légy bátor, Melora. Ha az Ércbeborított azt hiszi, hogy te vagy a kulcs a
vers titkainak megfejtéséhez, akkor túl fogjuk élni ezt a vadászatot. Nem ölhet
meg téged. Ha te mint a Perszeidák utolsó túlélője meghalnál, akkor a titok veled
veszne el a világból.
– Aha. Nagyon vigasztaló – mordult Lore.
Mégis borzongás futott végig a testén. Most, hogy a Szigonyrázó halott,
valóban Lore a dinasztia utolsó élő tagja.
Miután Iro elment, és csak egy telefonszámot hagyott, amin el lehet érni, Lore
elmondta a többieknek, milyen felirat van a pajzson, ami, mint arra számítani
lehetett, újabb kérdést vetett fel, amire ő nem akart válaszolni.
– A gondolat, hogy az imposztor Arész bitorolja apám pajzsát... – szólalt meg
Athéné elkomorulva. – Bárcsak erősebb... bölcsebb... lett volna a családod,
bárcsak ne veszítették volna el!
Düh lobbant Lore lelkében, gyorsabban, mint ahogy elolthatta volna.
– Nem veszítettük el... ellopták tőlünk, minden mással együtt.
– Most jut eszembe, ezért nem ölte meg azonnal az imposztor Poszeidónt –
mondta Athéné. – Azt gondolhatta, hogy ő, mint dinasztiád tagja, talán meg
tudja fejteni a pajzsra írt verset.
Lore szája belsejére harapott olyan erősen, hogy vér ízét érezte.
– Valószínűleg igazad van.
Az igazság az volt, hogy Iro a nagyobb rémálomnak csak egy kis részletét
ismerte. Lore ugyan nem akart beszélni Athénének a pajzsra írt versről, látott
benne lehetőséget. Ha az istennő úgy hiszi, hogy a vers már az Ércbeborítottnál
van... hogy már nála van az Agonból való menekülés kulcsa... az eggyel több ok,
hogy az Ércbeborított legyen a legfőbb célpont.
Természetesen megmaradt az a probléma, hogy mi történik az Ércbeborított
halála után, ha Athéné rájön, hogy az aegis nem is volt nála.
Ez azonban a jövő problémája, és Lore aznap először volt kissé nyugodtabb.
Végre fellélegezhetett abban a tudatban, hogy egyik isten sem fogja megtalálni a
pajzsot, és nem lesz képes felfedni a titkait.
Athéné félreértette Lore arckifejezését; aggodalomnak vélte.
– Ne emészd magadat, Melora. Nekünk előnyös, hogy téged keres. Ez az
igyekezete egyenesen fegyverem elé vonzza.
– Remek – jegyezte meg Lore. – Alig várom.
– Azt azonban képtelen vagyok feldolgozni – folytatta Athéné pengeéles
hangon –, hogy az őseid képesek voltak felirattal tönkretenni apám pajzsának
tökéletességét. Megszentségtelenítették az aegist, és mégis hozzá imádkoznak,
áldását kérik, áldozatokat mutatnak be neki... Nem csoda, hogy már nem védi a
vadászokat.
– Nekünk sosem volt szükségünk arra, hogy istenek védjenek meg minket –
mordult Lore.
Athéné metsző pillantással nézett rá.
– Ha igazi sötétség borul rátok, emlékezni fogtok ránk. De ha a világ úgy
marad, amilyen most, ki lesz, aki felelhetne nektek?
Lore hangja csattant:
– Ki mondta, hogy egyáltalán emlékezni fogunk rátok?
Az istennőnek erre nem volt válasza.
– Titeket nem érdekel ez a város és más városok sem – folytatta Lore.
Képtelen volt leállni. – Nektek csak a hatalom számít, semmi más.
Lore minden tulajdonsága közül a hirtelen haragját gyűlölte a legjobban.
Nagyon hamar lett nála a szikrából láng. Mindenkit megégetett maga körül.
– Nézd... – szólalt meg, lassítva léptein. – Nem úgy értettem, hogy...
Ám mielőtt megfordulhatott volna, éles tárgy szorult a derekához, pontosan a
veséje fölött. Hátranézett.
Minótaurosz-maszk bámult vissza rá.
Lore megragadta lándzsáját, felemelte.
– Én a helyedben nem tenném – figyelmeztetett a maszkos férfi. – Semmit
nem tennék azon kívül, hogy eldobom a fegyvert, és szó nélkül, a lehető
legnagyobb csendben elindulsz velem.
Lore jobbra-balra nézett az utcán, de Athénét nem látta.
– Istenekkel szövetkezel – folytatta a vadász és előrelök- döste. –
Gondolhattam volna, hogy végül úgyis elárulod a fegyvertársaidat. –
Megváltozott a hangja, valaki máshoz szólt, valószínűleg rádión. – Igen, mondd
meg neki, hogy megtaláltam...
Lore hirtelen balra hajolt, hagyta, hogy a férfi pengéje súrolja, de elég helye
legyen hátrahúzni a dárdáját. Meglendítette, a rejtett csúccsal csapott a maszkra.
A maszk zsinórja elszakadt, az egész a földre hullt.
– Te kurva! – vicsorgott a vadász.
Lore lándzsával szúrta meg, de a férfi megragadta a fanyelet, és egyetlen
mozdulattal kettétörte. Lore előreperdült, úgy, hogy a férfi ne érhesse el. Megint
karddal támadt. Csak az állította meg, hogy megérezte a dárda hegyét. Átszúrta a
párnahuzatot, a férfi légcsövéhez nyomódott.
Lore erősen zihált, karja feszült. Csak egy kicsit kellett volna erősebben
nyomnia a dárdát, hogy végleg véget vessen a küzdelemnek.
– Akkor kellett volna megölnöd, amikor még megtehetted – mordult Lore.
– Nem tehettem – felelte a férfi. Idegesítően izgatott volt a hangja.
A vadász balra fordult, olyan erővel rúgta mellbe Lore-t, hogy a járdára esett.
A dárdacsonk kirepült a kezéből, és begurult egy parkoló autó alá.
A férfi egy pillanat alatt Lore-ra vetette magát, tőrével a válla felé szúrt. Lore
fél kézzel hárította a támadást. Próbálta lerúgni magáról, közben a leesett
dárdafejet kereste. De valami mást talált.
A betondarabot a vadász halántékához csapta, ezzel lelökve magáról. Aztán az
arcába ütött vele, és elégedetten hallotta a jellegzetes hangot: a férfi öklendezett,
ahogy a vér csörgött le a torkán. Hátrafelé mászott, igyekezett minél távolabb
kerülni Lore-tól.
Hiába. Lore még egyszer felemelte a betondarabot. A halántékra koncentrált.
Olympia vékony, éneklő hangja csengett a fülében, ahogy ezerszer ismételte a
szavakat, amiket tanultak: Ölj, vagy megölnek; Ölj, vagy megölnek; Ölj, vagy
megölnek...
Lore leszállt róla. A vadász a járda betonján feküdt, arca csupa vér. Zihálva
lélegzett, tüdeje folyadékkal telt, kapkodta a levegőt.
Megölhettem volna. Mintha jeges tűk szurkálták volna bőrét; rögtön lehűlt a
vére. Megborzongott.
Mindazok után... mindazok után, amiken Gil átsegítette őt...
Valaki kivált az árnyékból mellettük. Athéné.
Az istennő megszólalt.
– Őt sosem kaphatja meg.
A vadász földi életében az istennőt látta utoljára.
Teste megvonaglott, ahogy Athéné a bordái közé csapta lándzsáját. Még
borzalmasabb volt a nedves cuppanás, ahogy kihúzta. A vadász szeme tágra
nyílt, vér buggyant szájából, ahogy szólni akart.
Athéné a legközelebbi épülethez vonszolta a vadászt. Fekete köntösével
letörölte szájáról a vért, szorosabbra húzta testén a kelmét, hogy eltakarja a
sebet. Aztán lehajolt a vadászhoz, üvegesedő szemébe nézett és azt mondta:
– Ha találkozol vele, mondd meg Hádésznak, hogy hamarosan Thészeusz
összes ivadéka csatlakozik hozzád az alvilágban, mert ma mindannyiukat
elátkoztad.
Lore fejét lehajtva, szorosan felkarját markolva állt.
– Ne fordítsd el a tekintetedet – mondta Athéné. – Nem vagy gyáva.
Nem volt gyáva. De abban a pillanatban Lore szinte irigyelte Athénét azért,
hogy az isteneknek semmi nem volt a szívükben ott, ahol embereknél az
emberség lakozik.
Athéné átadta neki a vadász tőrét, aztán összeszedte Lore lándzsájának
darabjait. Lore megtartotta az egyik konyhakést, de a másikat a széttört nyéllel
együtt a közeli csatornába dobta.
– Bocsáss meg – szólt Lore halkan. Az élete ezen a héten nem teljesen az övé.
– Az Agonban nincs megbocsátás – jegyezte meg Athéné. – Csak túlélés van,
és meg kell tenni, amit meg kell tenni.
 HUSZONHAT

ABBAN A PILLANATBAN, AHOGY A KÖZELÉBE ÉRTEK, Lore rájött, hogy többször is látta
már a Frick épületét. Számtalanszor elsétált mellette, de egyszer sem állt meg,
nem nézte meg alaposabban a 70. és a 71. utca között húzódó hatalmas, szép
épületet. A város olyan hely, ahol az ember csak azt látja meg, amit keres.
Az építkezést körülzáró kerítésen fel volt törve a lakat. Lore kinyitotta a
panelt, és néhány lépésnyire meglátta a múzeum leírhatatlan jellegű bejáratát.
Miles a lépcsőn kuporgott. Lépteik zajára felnézett. Egészen sápadt volt.
– Jól vagy? – kérdezte Lore.
Miles vizes palackot ölelt magához.
– Hallgatnom kellett volna Castorra. Jobb lett volna kint maradnom...
Athéné nyugtalanul mozdult mögötte.
Lore benézett az üvegezett dupla ajtón. Két biztonsági őr ült bent magas
támlájú széken, háttal. Castor állt közöttük. Komor arcát látva Lore megdermedt.
Megérezte a szagot, amint kinyitotta az ajtót. Pállott levegő, rothadás és vér.
Felállt a hátán a szőr.
– Nem akarod Vanost odakint megvárni? – javasolta Milesnak.
Miles a fejét ingatta.
– Vanos nem jön. Írt Castornak, hogy a háznál találkozunk.
– Nem akarsz inkább hazamenni? – javasolta Lore. – Nem kell még egyszer
bemenned.
– Nem – felelte Miles erőltetett hangon. – Tudom kezelni a helyzetet. Nem
kell elmennem.
– Nem akarom, hogy bármit is kezelned kelljen – mondta Lore.
Miles azonban ellépett mellette, bement.
Athéné szaporábban vette a levegőt Lore mögött, ahogy belépett az ajtón. Az
istennő a jobb oldali biztonsági őrt közelítette meg. A fiatal nő hosszú haja
fonatban lógott a hátán, mint Lore-é. Feje a falnak támaszkodott, mintha éppen
csak elbóbiskolt volna.
 Meglátta a valóságot, amint Castor mellé ért.
A nő torkát olyan mélyen elvágták, hogy Lore a tátongó húson át a gerinc
csontjának fehérjét is látta. Gyors halál lehetett, de brutális. Az áldozat sikoltani
sem tudott.
A másik őr arcát összeverték, de bármilyen szenvedést élt is át, azonnal vége
lehetett minden kínnak, amint egyenesen szíven szúrták.
– Léaina lehetett? – találgatta Castor. – Vagy a Kadmiták már megint
megelőztek minket.
– Vagy egy mindenre elszánt isten – sóhajtott Lore.
Nem is tudta, melyik lenne a rosszabb.

Még négy hulla volt. Egy rendőr és három egyenruhás biztonsági őr. A gyilkos a
belső udvarba vitte, és a víztelen szökőkút mellett groteszk alakzatba rendezte
őket. Élettelen szemükkel az üvegkupolán át az égre néztek. A múzeumban sehol
sem volt nyoma vérnek vagy dulakodásnak, a biztonsági szobában a monitorokat
rövidre zárták.
Ami azt jelentette, hogy lényegesen megnőtt annak az esélye, hogy a
gyilkosságokat vadászok követték el.
Miles az egyik oszlopnak dőlve, kezét szorosan karba fonva állt.
Talán ez elég lesz neki, gondolta Lore. Talán Miles belátja, hogy a Dinasztián
Kívüli halandókat sem kímélik meg, ha az Agon útjában állnak.
– Mindegyiküket... a módszer... – mintha valami szebb szót keresett volna az
eléjük táruló kisebbfajta mészárlásra. – Mindegyiküket... felvágták. A vadászok
nem használnak lőfegyvert?
– Némelyik igen – felelte Lore, és gyors, vigasztaló érintéssel megsimította
Miles vállát. – Többnyire akkor, ha más vadászokat ölnek. Az isteneket csak
nyíllal és pengével ölik.
– Miért? – kérdezte Miles.
– Parancsként értelmezik Zeusz szavait, amit az Olümposzon mondott: Győz,
aki bátor, jutalma olümposzi lét és annak hatalma, kinek vére a tőr élén szárad.
Senkinek nem volt mersze más módokat megkockáztatni, nehogy elvesszen az
isteni erő.
Figyelte, ahogy Athéné az egyik biztonsági őr gumibotját a bejárati dupla ajtó
fogantyúiba dugja, ezzel megerősítve a feltört zárat.
– Az állapotuk alapján néhány órája már halottak – mondta Lore.
 Castor bólintott. Azon kívül, hogy a kifolyt vér a szabad levegőn sötétedni
kezdett az oxidációtól, és a halál enyhe szaga lengte körül a testeket, a
bomlásnak nem voltak észrevehető jelei. Még nem állt be a hullamerevség.
Miles félig csodálkozó, félig rémült pillantást vetett rá.
– Nem voltak múzeumi dolgozók, sem építőmunkások... ez biztosan az
éjszakai műszak – jegyezte meg Lore. – Különben valakik már biztosan keresték
volna a hozzátartozóikat, ugye?
– Gondolod, hogy a Repkénykoszorús képes lenne erre? – kérdezte Castor
elképedve. – Egyedül?
– Igen – felelte Athéné és megmarkolta lándzsáját. – Nem a finom modora
miatt maradt ilyen hosszú ideig életben.
– Alig várom, hogy találkozzak vele – jegyezte meg Miles fájdalmas hangon.
– De szerintem jobban tennénk, ha most elmennénk, mielőtt jönne a váltás.
Lore és a többiek székkel együtt húzták el a biztonsági őröket az ajtótól, és
gondosan letörölték ujjlenyomataikat a székekről. Castor megolvasztotta a zárat,
bezárta az ajtót. Milesnak azonban igaza volt. Minden pillanat, amit ott töltöttek,
esély volt arra, hogy elkapják őket a hullák közelében.
Ha a Kadmiták követték el a gyilkosságokat, valamelyik csapatuk nyilván
még hajnal előtt visszajön, hogy eltakarítsa a nyomokat. Lore furcsamód azt
szerette volna, ha ez így történik. Bár neki és a többieknek nincs DNS-ük, sem
ujjlenyomatuk a rendszerben, minden esély megvan arra, hogy Miles szerepeljen
a nyilvántartásban és a helyszínhez köthessék.
– Te figyeld a bejáratot, imposztor – szólt Athéné, aztán Lore-ra nézett. – Te
meg én lent kezdjük a kutatást és felfelé haladunk.
Castor úgy nézett ki, mint aki tiltakozni akar, de beleegyezett végül.
– Rendben. De ha megtaláljátok, még ne közelítsétek meg. Látunk kell, hogy
milyen állapotban van, mielőtt eldöntjük, hogyan használhatjuk csalinak.
Athéné érzéketlen mosollyal nézett rá.
– Nahát, hogy valaki stratégiából adjon leckét... éppen nekem.
– Miles, te velünk jössz – jelentette ki Lore. – Hogyan lehet lejutni az
alagsorba?

Az alsó szintek ugyanolyan csendesek és sötétek voltak, mint a fentiek. Lore

kinyújtotta a kezét, a falakat tapogatta. A folyosón koromsötét lett volna, ha nem
világít a vészkijárat jelzőfénye.
 Lore hátsó zsebéből elővette a telefonját, bekapcsolta a zseblámpa funkciót.
Végigvezette a csoportot a hosszú folyosóval összekötött első két galérián. A
festményeket és dokumentumokat a felújítás idejére elvitték; csak az üres falak
és a kis információs táblák maradtak.
Egy szinttel lejjebb kiállítótermekben és az azokat összekötő előcsarnokban
nem volt semmilyen jel, ami útba igazíthatta volna őket, csak ajtók, amik
valamiféle adminisztrációs részbe vezettek.
Ezeket az ajtókat valaki nagy erővel berúgta.
Athéné elmozdított egy ilyen ajtót; dárdaként emelte maga elé lándzsáját. Lore
intett Milesnak, hogy maradjon kissé távolabb. Telefonjának fényfoltjában egy
iroda és egy raktárhelyiség tűnt fel. Mindkettő úgy nézett ki, mintha feldúlták
volna; tárolódobozok és szétszórt papírok hevertek mindenütt.
Törött bútorok nyomát követve haladtak tovább. Szállítóládákat nyitottak fel
erővel, a bennük tárolt festményeket szétszabdalták, a vázákat, órákat
összetörték.
Elhaladtak a hírhedt tekepálya mellett, folytatták a kutatást, amíg Lore meg
nem látta, hova jutottak.
A múzeum föld alatti raktárához.
Összerezzent. Hangos reccsenés hasított a levegőbe. Aztán egy másik és még
egy. Üveg törött és dühös, üvöltő hang harsant.
Lore kihúzta combja mellől a halott vadásznő tőrét, amit szövetdarabbal
szorosan kötött fel. Kikapcsolta a lámpát, és átadta a telefonját Milesnak. Miles
bólintott, megértette mit jelent, hogy Lore az ajka elé illesztette mutatóujját, de
nem engedelmeskedett az utasításnak, hogy maradjon ott, ahol volt, miközben
Lore az ajtóhoz közelített és kinyitotta.
Vékony fém csúszó tárolókon, állítva tárolták a festményeket. Mintha
könyvtár polcai lettek volna. A festmények mögött balra folytatódott a sötét
folyosó. Lore óvatosan kinézett a saroknál, de nagyon gyorsan visszahúzta a
fejét a következő hangos reccsenésre.
Miles kérdőn nézett rá, de Athéné biccentéssel biztatta.
Lore a folyosó végi ajtóhoz ment. Félig nyitva volt. Ez azt jelentette, hogy ha
a falhoz tapadva halad, megláthatja, mi várja őket odabent.
Hatalmas, titáni magasságú férfi garázdálkodott a raktárban. Fel-alá járkált a
falak mentén elhelyezett polcsorok előtt. A polcokon dobozok, órák, kisebb
szobrok sorakoztak. A helyiség közepén kis emelvényről kő mellszobrok és
bronzszobrok figyelték a szemhéjtalan szemű férfit, és kis híján nem élték túl a
hirtelen karcsapást.
 A férfi lekapta az egyik dobozt a közeli polcról, és hörögve a földre dobta. A
fadoboz azonnal összetört. A férfi a romok között lépdelt előre. Odébb rúgta egy
törött váza legnagyobb darabját. A tört porcelán üvegszilánkok, madzagok és
csomagolóanyagok között csúszott a padlón.
Iason Herakliou. Az új isten még égszínkék tunikában és saruban volt.
Mindkettő koszos. Fű és sötét szenny nyomai voltak rajtuk.
A fénykép középkorú férfit mutatott, aki bár testileg fitt volt, kopaszodott, és
az öregedés más jelei is látszottak rajta. Ez a férfi azonban... ez az új isten... úgy
nézett ki, mintha napmelengette homokkőből faragták volna ki. Haja majdnem
olyan színű, mint Athéné sötét óarany haja; bőre mély olívaolaj-barna, de sár és
alvadt vér szennyezte.
A Repkénykoszorús az egyik polcon hagyott palack whiskey-ért nyúlt, és nagy
kortyot ivott az égető italból. Aztán felfordította a palackot, és a maradékot a
combján tátongó sebre öntötte. Felhördült, vicsorgott a fájdalomtól; ököllel verte
a falat, amíg nem csillapodott a kín.
Lore hátranyúlt, oda sem nézett, megragadta Milest az ingénél fogva.
Hátranyomta és biccentéssel jelezte, hogy menjen távolabb a folyosón,
biztonságba.
Ám Miles telefonja éppen ekkor szólalt meg fülsüketítő hangon a zsebében.
– A francba...! – Előkotorta, közben megnyomta a gombot. Anyja hangja áradt
a készülékből – Miles, segítened kell valamiben...
Lore komoran nézett rá.
Miles bontotta a vonalat, zihálva lélegzett. Rögtön lenémította és mellkasához
szorította a készüléket.
A raktár ajtaja becsapódott előttük. A csattanás visszhangzott az azt követő
rémületes csendben. Lore megmarkolta a tőrét, fülét hegyezve figyelt, hátha
nyomon tudja követni az új isten lépteit, de semmit nem hallott.
Hol van? – gondolta. Verejték gyöngyözött alsó ajkán. Hova a fenébe ment?
Ekkor jobbra tőle gipsz, vakolat és betondarabok robbantak ki a falból. Lore
megdöbbent a hatalmas erőtől, a fejét érhette valami ütés, mert egy pillanatig
nem tudta, mi történhetett... A következő pillanatban azonban a szabálytalan,
kiütött nyíláson kéz nyúlt ki és satuba fogta Lore nyakát.
 HUSZONHÉT

LORE A FOJTOGATÓ KEZET KARMOLTA. Feje lüktetett, alig látott a levegőben szálló,
fullasztó portól.
A férfiujjak még erősebben szorították, Lore látása kezdett elhomályosulni.
Úgy érezte, gerince menten elroppan. Újra és újra felemelte a tőrt, találomra
szúrt, míg végül sikerült átdöfnie a Repkénykoszorús alkarját. Az új isten
felüvöltött a fájdalomtól, szorítása engedett annyira, hogy Lore térdre rogyjon,
és köhögve elguruljon a réstől.
A Repkénykoszorús visszahúzta karját a fal másik oldalára. A lyukon át jól
lehetett látni a helyiség többi részét, azt, hogy majdnem pontosan addig ér, ahol
állt.
Lore fanyar grimaszt vágott. Remek munka, mint mindig.
Athéné felmordult, és eltolta Lore-t az útból. Kézzel és dárdával esett neki a
sérült falrésznek, elkezdte kitágítani annyira, hogy be lehessen lépni.
– Repkénykoszorús! Nem azért jöttünk, hogy megöljünk! – kiáltotta Lore
rekedtes hangon. Bestiális üvöltés hallatszott. A helyiségben polcok zuhantak
fülsüketítő robajjal.
Athéné még egy salaktéglát dobott odébb, azzal bebújt a raktárterembe. Lore
követte. A falon túlról visszafordult Miles felé.
– Menj, szólj Castornak! Hívd ide!
Nem várta meg, hogy kap-e választ.
– Tudtam, hogy előbb-utóbb eljössz értem, te förmedvény, te debella szajha! –
vicsorgott rájuk a Repkénykoszorús. Athéné sarokba szorította. A férfinek Lore
tőrét kellett kihúznia a karjából, csak azzal tudott védekezni. Ládafedelet
használt pajzsként.
Athéné rezzenéstelen tekintettel nézte, ahogy a Repkénykoszorús teste reszket
a gyűlölettől.
– Senki nem akar megölni – ismételte Lore, kezét nyújtva, fegyvertelenségét
mutatva. Csillapítani akarta.
 – Én meggondolhatom magamat – jegyezte meg Athéné jeges hangon.
A Repkénykoszorús arca dühtől és undortól torzult. A látvány, az, hogy
részeg, hogy a félelem és életösztön káoszában vergődik, szánalmat is
ébreszthetett volna Lore-ban iránta, ha nem gyilkolt volna meg olyan brutálisan
hat ártatlan embert odafent.
– Melora Perseous vagyok – szólt Lore.
A Repkénykoszorús komoran felnevetett.
– Hát persze! Az istenek verjék meg! Miért is számítottam másra? Hiszen ez a
ciklus olyan átkozottul szar!
Lore nem tudta, mit kezdjen ezzel, ezért folytatta:
– Hozzád folyamodom, a hatalmas Héraklész ivadéka, aki az ősi Perszeidák
leghíresebb és legnagyobb tiszteletben álló...
– Ez a szarság nem működik nálam, te idióta gyermek! – csattant a
Repkénykoszorús hangja. – Magasról tojok az egészre, és ha érdekelne is, a
Perszeidák közé tartozott Eurystheus, aki jóval az Agon kezdete előtt meg akarta
ölni Héraklész összes gyermekét.
– Értem – sikerült Lore-nak nagy nehezen kimondania. El is feledkezett a
történelemnek erről a sötét eseményéről. – Érthető álláspont. De csak azért
jöttünk, hogy beszéljünk.
– Kivéve, ha te inkább harcolni akarsz – jegyezte meg Athéné. – Akár így,
akár úgy, kiszedjük belőled a válaszokat.
– Azt hiszed, nem tudom, hogy te meg az elmebeteg vadásznod nem azért
járkáltok a városban, hogy összeszedjétek az ösz- szes új isten fejét? – hörögte. –
Azt próbáljátok meg! Csak rajta!
– Ha ez valóban így lenne, akkor miért működne együtt az új Apollónnal? –
kérdezte Lore.
A Repkénykoszorús ekkor Lore felé fordította a tőrt.
– Hazudsz!
– Nem hazudik – szólalt meg Castor mögöttük. Belépett a fal nyílásán. Előbb
végignézett Lore testén, aztán a másik új istenhez fordult.
– Akkor te vagy itt a legnagyobb átkozott hülye – mondta a Repkénykoszorús,
és egy tétova lépést tett előre. – Akármi is a terved, ő tíz mérfölddel előtted jár.
Neked... neked fogalmad sincs. Nem tudod, miket mondott erről a nőről...
Kicsoda? – gondolta Lore. Hermész.
– Az a helyzet – mondta Castor, azzal Lore mellé lépett –, hogy nem ő
gyilkolja az új isteneket, hanem az Ércbeborított.
A Repkénykoszorús gúnyosan felhorkant.
 – Az Ércbeborított nem csak Hermészt ölte meg – folytatta Castor. – Végzett a
Szigonyrázóval és a Mosolyszeretővel is, és engem is meg akart ölni.
Megpróbáljuk megállítani...
– Megölöm – hördült a Repkénykoszorús, és sápadó arcáról verejtéket törölt
le. – Én ölöm meg. Nem más. Megölök minden kis szarházit, aki az utamba
próbál állni.
– Ez nem így lesz, ha előbb az Ércbeborított talál meg téged – jegyezte meg
Lore.
– Azt hiszed, hogy én ezt nem tudom? – mordult. – Tudom, milyen árat kell
fizetnem azért, hogy elmeneküljek előle.
– Hermész... – szólalt meg Lore.
– Ki ne mondd a nevét! – mordult fel. – Ne merészeld kimondani. Ne is
merészeld... Éppen te...
– Én? – kérdezett vissza Lore. Mi a fenét akar ez jelenteni?
A Repkénykoszorús keze fejével megtörölte a száját, és egy szót sem szólt.
– Egyedül vagy – emlékeztette Lore. – Segítségre van szükséged. Ha
egyszerűen elvérzel idelent, akkor mi értelme? Mi értelme ennek az egésznek?
– Szövetségre léptem az imposztor Apollónnal – közölte Athéné. – Ezt a
szövetséget ideiglenesen kiterjesztem rád is, egészen addig, amíg hajlandó vagy
beleegyezni, hogy céljainkat szolgálod, vagyis segítségeddel előcsalogathatjuk
az Ércbeborítottat.
– Csali legyek? Egyszerűen arra akartok használni?!
A Repkénykoszorús gúnyos mosollyal ingatta fejét; nehezére esett egyenesen
állni, kénytelen volt a falhoz dőlni. Lore nem volt biztos abban, hogy a
Repkénykoszorús tudatában van, milyen halk, gyászos hangot adott ki. A
combján húzódó seb sokkal súlyosabb volt, mint a karján levő, amit ő okozott. A
combseb környéke már vörösödött a fertőzéstől.
– Inkább szúrjatok tőrt belém. Egyszerűen öljetek meg – szisszent a
Repkénykoszorús. – Legyen vége ennek a nyomorult létnek. Ez... ez az egész
szar... semmit nem jelent. Ezt még az állítólag nagy Apollón is tudta. Tudta.
– Mit akar ez jelenteni? – kérdezte Castor. Képtelen volt elrejteni meglepetését
és kíváncsiságát. – Mit tudsz Apollón haláláról?
A levegő mintha hirtelen kiszorult volna a Repkénykoszorús mellkasából.
Összegörnyedt, lassan lecsúszott a fal mentén.
– Semmit nem tudok – jelentette ki a Repkénykoszorús. Nyugtalanság és
részegség vegyült benne a mély kimerültséggel. – Csak azt tudom, hogy a
vadászat hosszú és a szenvedésnek is vannak határai.
 Castor lassan közelítette meg. Kivette a tőrt a másik isten elernyedt kezéből,
visszaadta Lore-nak. Olyan együttérzéssel nézett a Repkénykoszorúsra, amit a
másik isten nem érdemelt.
– Miért jöttél erre a helyre? – kérdezte Athéné. Undor ült ki az arcára, ahogy
végignézett a megsemmisített műtárgyakon.
– Mit keresel itt ilyen elkeseredetten?
– Azt hittem, hagyott itt nekem valamit. Azt hittem, elrejtette
– mondta a Repkénykoszorús hol Athénére, hol Lore-ra nézve.
Lore tétován szusszant, szabad keze ökölbe szorult combja mellett.
– A legutóbbi Agon után miért döntöttél úgy, hogy együttműködsz az
Ércbeborítottal? – kérdezte Lore. – Te miért egyeztél bele, amikor Hermész ezt
megtagadta?
Az új isten nem válaszolt. Lore végighúzta kezét a fején ott, ahol a
cementdarabok felsértették, és bizonytalan pillantással nézett Castorra, aki éppen
a Repkénykoszorús előtt guggolt.
– Esküdj meg, hogy senkit nem ölsz meg a társaim közül és válaszolsz a
kérdéseinkre... ha ezt vállalod, akkor meggyógyítalak – mondta Castor.
A Repkénykoszorús felmordult.
Lore haragja azonnal felizzott, de Castor nem vesztette el könnyed, logikusan
érvelő hangját. – Nagyobb a túlélési esélyed, ha el tudsz menekülni a vadászok
elől, Iaszón, és még jobbak az esélyeid, ha segítesz nekünk.
A Repkénykoszorús halandó nevének említésére felnézett, orrcimpái
remegtek. Lore egészen biztos volt abban, hogy nemet fog mondani... hogy az
ichor, az erő és a végtelen erőszak kimarta belőle az emberség maradékát is.
Nem ez történt. A vadság fokozatosan eltűnt tekintetéből.
– Látod a logikát ebben az ideiglenes együttműködésben – jegyezte meg
Athéné. – Talán még a túlélésedre is van remény.
A Repkénykoszorús vicsorgott.
– A végsőkig gőgös vagy.
– All az alku, vagy nem? – sürgette a választ Castor.
A Repkénykoszorús arcáról a gúnyos vidámság utolsó maradványai is
eltűntek. Castorra bámult, majd a többiekre, és Lore szinte hallotta, ahogy agya
erőlködve keres más lehetőséget.
Végül megszólalt:
– Két kérdésetekre válaszolok, de nem segítek nektek megölni az
Ércbeborítottat, és nem leszek a mocskos csalitok.
Athéné hideg, nehéz kezét Lore vállára tette. Az érintés lecsillapította haragját
és gondolatait is.
– Két válasz elég lesz.
– Halandókkal dolgozol – jegyezte meg a Repkénykoszorús, és a gúnyos
vigyor megint rémségessé változtatta tökéletes arcvonásait. – Szegény,
szerencsétlen öreglány. Egykor egész civilizációkon uralkodtál, de már csak
olyan legenda vagy, ami minden nemzedékkel halványul. Biztosan vágysz arra,
hogy kitépd a nyomorult halandók dobogó szívét.
Athéné nagy, nehéz lépést tett előre, a betonpadló behorpadt talpa alatt.
– Ó, ez ő, a nagy istennő! – gúnyolódott a Repkénykoszorús.
– Én a helyedben befognám a számat; mert könnyen megeshet, hogy
elvesztem a türelmemet és hagyom, hogy az istennő megöljön – közölte Lore
jeges hangon. – Athéné az, aki mindig is volt. Neked azonban, aki nem is olyan
régen még halandó voltál, nem kellett volna megölnöd odafent hat embert,
akiknek semmi közük nincs az Agonhoz.
A Repkénykoszorús lassan felállt, szemöldökét zavartan összevonta.
– Te meg mi a fenéről beszélsz, kölyök? Az Ébredés óta nem öltem meg
senkit. Ha halottak vannak az épületben, azok nem az én pengémtől haltak meg.
 HUSZONNYOLC

CASTOR MEGGYÓGYÍTOTTA A REPKÉNYKOSZORÚS LÁBÁT ANNYIRA, hogy támogatás

nélkül el tudta hagyni a raktártermet. Az új Dionüszosz mielőbb látni akarta a
holttesteket, de viszolygott a gondolattól, hogy valaki támogassa felfelé menet.
Athéné haladt a csoport élén; a sötét termeket és folyosókat kémlelte. Lore
zárta a sort, tekintetével a néhány lépéssel előtte haladók sötét alakját pásztázta;
egyik kezét könnyeden a tőrön tartotta, amit újra combjához rögzített.
Miles a lépcső közelében kezét karba fonva várta őket.
– Jól vagy? – kérdezte Lore hangtalanul.
Miles bólintott, de falfehérre sápadt.
– Imposztor – szólt Athéné halkan. – Hogyan lehetséges, hogy a gyilkosok
nem találtak meg téged, és semmit nem tudsz a kilétükről?
Lore ezen maga is elgondolkodott. Vadászok voltak, az biztos... Csak az a
kérdés, hogy melyik dinasztia vadászai.
– Egy ládában bújtam el és ott maradtam, amíg minden elcsendesedett, és a
biztonsági őrök már nem őrjáratoztak... A francba!
A Repkénykoszorús megbotlott, sérült lába megbicsaklott. Castor reflexből el
akarta kapni, de az új isten morogva elfordult tőle.
– Hagy fejezzem be a gyógyítást – próbálkozott Castor újra.
– Szeretném, ha nem ájulnál el vagy halnál meg, mielőtt megadnád nekünk a
válaszokat, amiket oly nagylelkűen voltál szíves megígérni.
– Akkor tedd fel a kérdéseidet, te hülye segg! – mordult rá a
Repkénykoszorús, és sikerült felegyenesednie. Szeme villant.
– És aztán végeztem veletek. Nem akarlak többet látni titeket.
Castor közönyösen nézett rá. Ugyanazért nem szólalt meg, amiért Lore sem...
egyikük sem akart választ elvesztegetni azzal, hogy rossz kérdést tesz fel.
Még Athéné is mintha azzal lett volna elfoglalva, hogy valami stratégiát
dolgozzon ki magában. Olyan merev tartással állt, hogy Lore attól félt, elég egy
ellenséges szusszanás a Repkénykoszorús részéről, és hasba szúrt dárda lesz a
válasz.
– Rendben, akkor én kezdem – szólt Miles. Lore szólni akart, megállítani, de
túl késő volt. – Miért döntöttél úgy, hogy együttműködsz az Ércbeborítottal,
amikor Hermész ezt megtagadta?
– Azért, mert lehetőséget láttam az ő víziójában – fröcsögte a
Repkénykoszorús. – Hermész nem kedvelte, és nem is hitt neki.
Lore éppen meg akarta kérdezni, mi is volt pontosan az a vízió, azon kívül,
hogy az Ércbeborított megöli riválisait és megkeresi a verset, de Miles megint
megszólalt.
– Az tényleg nagyon fájhatott, hogy bolondnak nevezett téged és hátat
fordított neked. De nem kötöttél vele egyezséget egészen az Ébredésig, bár
pontosan tudhattad, hogy az Ércbeborított megöli ellenségeit, akik közé Hermész
is tartozik... feltételezem, ez azt jelenti, hogy az alku része volt az is, hogy az
Ércbeborított nem ölheti meg Hermészt.
Lore a sötétben is látta, hogy a Repkénykoszorús felső ajka felfelé görbül,
foga fehérje kilátszik.
– És ha annyira biztos vagy abban, hogy Hermész elrejtett valamit itt, egy
olyan helyen, ami sokat jelent neked – folytatta Miles –, ez azt jelenti, hogy már
az Agon kezdete előtt kapcsolatban voltál Hermésszel és tudtad, hogy az
Agonok közötti években mit csinál. Kivéve persze, ha csak feltételezed, hogy
hagyott neked valamit, és nem hagyott el, ami nyilvánvalóan szintén lehetőség.
– Nem hagyott el engem – felelte a Repkénykoszorús és előrelendült, de útját
állta Castor karja. Lore karon ragadta Milest és maga mögé húzta, de hirtelen
rájött, hogy mit csinál Miles... nem kérdést tesz fel, hanem elméletek
latolgatásával próbál válaszokat kapni.
Lore nyelvével csettintett.
– Szóval a végén Hermész nem akart semmilyen kapcsolatot veled. Semmit
nem hagyott neked. Valószínűleg el sem búcsúzott...
A Repkénykoszorús rögtön Lore felé ugrott.
– Te hülye...
Castor megint meglökte, ezúttal a falnak csapódott. Az istenség torkához
nyomta alsó karját.
– Ne merj hozzáérni!
Athéné közéjük dugta a dárdát, ezzel megtörte Castor fogását.
– Elég!
De ő is rájött, milyen játékot játszik Miles és Lore. Az elégedettség édes
borzongása cikázott végig Lore gerincén, ahogy az istennő enyhe mosollyal
pillantott rá.
Hermész eltűnt. Nem feltétlenül azért tűnt el, hogy az Érc- beborított elől
elrejtőzzön, hanem azért, hogy elrejtsen valamit... Valamit, amiről a
Repkénykoszorús most azt hiszi, hogy Hermész hátrahagyta neki, hogy
megtalálja. Hogy használja.
Lore éppen az Ércbeborított terveire akart rákérdezni, amikor Athéné
megszólalt.
– Mi köze mindehhez Melorának?
– Egy pillanat... Hogy mi? – szólt Lore.
Athéné felemelte a kezét, elhallgattatta.
A Repkénykoszorús dacosan nézett maga elé. Amikor azonban megszólalt,
sokkal kimértebb volt a hangja.
– Mind bolondok vagytok. Az Ércbeborított tervei évtizedekre nyúlnak vissza.
Véget akar vetni az Agonnak, de van még egy utolsó dolog, amit be akar vinni a
játékba.
– A másik eredetvers – szólalt meg Lore. – Tudjuk.
Az új isten tétovázott, fogát csikorgatta.
– Te közel sem vagy annyira reménytelen a vadászatban, mint azt el akarod
hitetni velünk, imposztor – szólt Athéné. – Különben végeztél volna magaddal
vagy egy halandóval öletted volna meg magadat. De te élni akarsz. Látom a
szemedben. Látom a vágyódást, a reményt, hogy még egyszer forró ichor
melengessen.
A Repkénykoszorús merev tekintettel nézett rá, de nem tagadta.
– Olyan válaszokat adtál, amikről tudod, hogy hallani akarjuk, de nem
válaszoltál a kérdésemre – állapította meg Athéné. – Milyen szerepe van ebben
az egészben Melora Perseousnak?
– Nem tudjátok még? – kérdezte a Repkénykoszorús.
– Válaszolj a kérdésre – szólt Castor.
A Repkénykoszorús vért köpött a lába elé.
– Rendben. Az Ércbeborítottnak egy dolog és csak egy dolog miatt volt
szüksége rám. És mielőtt valamelyik agyatlan féreg rákérdezne, közlöm, hogy
terveinek többi részét nem ismerem. Csak szeretnék eljutni ennek az elcseszett
földgolyónak a legmélyebb árkába, hogy ott várjam ki, amíg ennek az egésznek
vége lesz.
– Még mindig nem válaszoltál – jegyezte meg Castor, ezúttal figyelmeztető
hangsúllyal.
– Megesküdtem, és nem fogom az eskümet megszegni miattatok, seggfejek –
mondta a Repkénykoszorús. – Csak neked mondhatom el, lány. Ezt mondta az
Ércbeborított. Ha tudni akarod, gyere velem. Ha nem, hát nem. Nem érdekel.
A Repkénykoszorús sarkon fordult és felsántikált a lépcsőn. Lore visszanézett
a többiekre. Riadtan, zavartan néztek rá.
– Távolságot tartunk, de nem leszünk messze – szólt Athéné.
Lore követte az új istent. Felértek a lépcsőn. A többiek ekkor indultak utánuk.
Az új isten a belső udvar közepén, a szökőkútnál állt meg, ezzel arra
kényszerítette Lore-t, hogy közelebb menjen. Furcsa tekintettel bámulta a
holttesteket.
Lore hallotta a kétségbeesést saját hangjában, ahogy feltette a kérdést:
– Mi ez az egész?
– Egyetlen feladatot adott nekem az Ércbeborított. Azt, hogy találjalak meg
téged. Azt hiszi, nálad van az aegis, és szinte bármit megtenne, hogy
visszaszerezze.
Lore látóterének szélén egyre terjedt a feketeség, ujjait tűszúrásszerű
zsibbadás bénította. Nem mintha nem számított volna erre, de a félelem magja,
amit az íróval való beszélgetés ültetett el, most kivirágzott.
– Miért? – sikerült megszólalnia. – A Kadmitáknál van.
– Semmi értelme hazudni nekem – mondta az új isten és felé fordult. Lore
nem tudta volna megmondani, hogy undor vagy szánalom suhant át az isteni
férfiarcon. – Megaláztad őt. Az egész dinasztiája tudja az igazságot, akkor is, ha
a többieknek nem beszélnek róla. Aristos Kadmou eszén túljárt egy gyereklány.
De ez neked is gondot jelent most, nem igaz?
Lore a fejét ingatta. Képtelen volt megszólalni.
– Tudod, megtaláltalak – folytatta a Repkénykoszorús. – Pokoli volt... a végén
totál szerencse, mert őt kerestem, és ő talált meg téged előbb.
– Kiről... kiről beszélsz? – hebegte Lore. – Ki talált meg engem?
– Hermész – felelte a Repkénykoszorús. – Tudod, hol volt az évek folyamán,
amikor eltűnt... tudod, mert veled volt.
 HUSZONKILENC

LORE EGY LÉPÉST HÁTRÁLT.

– Nem. Az nem lehet. Sosem láttam. Én nem...
– Annyi éven át semmilyen tervet nem eszelt ki a túlélése érdekében. Téged
védett – mondta a Repkénykoszorús. – Idióta húzás volt tőle.
A Repkénykoszorús ekkor a szökőkútra, a véres vízre nézett.
– Olyan szánalmas alakot választott, de elérte nálad a kívánt hatást, ugye? A
törékeny öregember. Megsajnáltad. Felébredt benned a szánalom és segíteni
akartál neki.
– Én... Nem... Ő nem...
– Te tényleg azt hitted, hogy valami idegen annyira igyekszik meghálálni
neked, amit érte tettél? Új otthont és kellemes életet biztosít neked? – kérdezte
gúnyossá vált hangon. – Védte azt a házat és téged is. Senki nem mehetett be
hívatlanul. Napokig tartott, mire rájöttem, miután megtaláltam azt a barna,
kőfalú házat. De rájöttem, hogy van valami... valaki ott, amit, akit nem láthatok.
Isteni erejét arra használta, hogy láthatatlanná tegyen téged előttünk, istenek
előtt. Az okos Hermész. Igazán szerencsés nyomorult vagy, hogy senki nem jött
rá.
– Ez lehetetlen – szólt Lore. Alig tudott beszélni, hangja meg-megremegett.
Ekkor azonban már eszébe jutottak Castor szavai. Próbáltam... Évekig
próbáltalak megtalálni, de mintha eltűntél volna. Nem maradt utánad semmi
nyom.
– Igazán? – kérdezett vissza a Repkénykoszorús szinte gügyögő hangon. – Az
istenek átkozottul képesek ködbe burkolózni és eltűnni a halandók és más égi
teremtmények elől. Adott neked valamit, igaz? Valamit, amit egész idő alatt
viseltél, valamit, ami az ő hatalmával távol tartotta a kutakodó isteneket. Persze,
hogy elvarázsolt, hogy mindenképpen viselni akard, saját akaratodból. Az ostoba
kis agyaddal elhitette, hogy az elejétől a te ötleted volt. Hogy egyenesen imádod
azt a valamit.
 Lore keze csupasz nyakához ért. A tollas nyaklánc.
Feje fájón lüktetni kezdett, szapora szívverésének ritmusára.
– Annak a valaminek a védelme egészen Hermész haláláig tartott – folytatta a
Repkénykoszorús. – Ez az egyetlen ok, amiért most láthatunk téged, amiért a két
isteni barátod is lát most téged.
Lore ökölbe szorította a kezét, hogy ne látsszon rajta a remegés. Fejét rázta, de
már kezdte érteni az összefüggéseket, megértette az igazságot az új isten
szavaiban. Nem lehetett véletlen, hogy a nyaklánc kapcsa Hermész halálának
éjjelén eltörött.
– Még miután megtaláltam a házat... Hermész akkor sem volt hajlandó
fogadni engem – folytatta a Repkénykoszorús. – Egy szót sem szólt,
akárhányszor mentem el a házhoz, akármennyire igyekeztem meggyőzni, hogy
jöjjön velem, és szolgáljuk együtt az Ércbeborítottat. Akárhányszor esküdtem
meg a szent Styx folyóra, hogy sosem árulom el őt, sem a titkát – mondta, és
hirtelen Lore felé fordult. – És mindezt miattad... egy nyomorult senki miatt, akit
a családjával együtt kellett volna kiirtani.
A Repkénykoszorús felemelte a kezét, mintha megint meg akarná markolni
Lore nyakát, de csak maga előtt tartotta.
A Frick minden egyes szívdobbanással halványult. Színek és fények
kavarogtak Lore körül, az utca, a ház képét rajzolták ki tudatában. Olyan nehéz
volt a feje, mintha egy egész üveg bort megivott volna.
– Te.,. te... – Ajka teljesen elzsibbadt. – Te... Ez nem lehet... Gil...
Látta Gilt a nappaliban, ahogy bekapcsolta recsegő lemezjátszóját és a zene
lüktető dallamára seprűvel táncolt, mintha az lenne a táncpartnere. Ám ahogy
közelebb lépett, látta, hogy az idős férfi a padló felett lebeg.
– Gil? – kérdezte a Repkénykoszorús ádáz nevetéssel. – Ezt a nevet adta
magának?
Gil átalakult Lore tudatában. Magasabb lett, karja, lába erősebb, bőre
fiatalosan puha. Halvány fény derengett körülötte.
– Láttam az álcáját – szólt a Repkénykoszorús. Mintha nagyon távolról
hallatszott volna a hangja. – Nem csoda, hogy bíztál benne. Olyan lehetett, mint
valami szirupos tündérmese.
Lore érezte, hogy kétrét görnyed, ahogy a szép, hazugságoktól megtisztult
emlékek hulláma átcsap a feje fölött.
– Nem... ez nem lehet... Hazudsz...
De...
Mennyi esélye volt, hogy azon az éjszakán Gil órák óta feküdt az utcán és
senki nem hallotta a támadást és a segélykiáltásait sem? Mennyi az esélye, hogy
egy kis, békés faluban ilyen erőszakos rablás áldozata legyen? Az orvos is
megdöbbent, hogy azon a helyen megtámadtak valakit.
Gil sohasem kérdezett Lore sérüléseiről. Sem azon az éjszakán, sem később,
az együtt töltött évek folyamán. Soha nem kérdőjelezte meg a szándékait.
Befogadta az otthonába. Amikor meghalt, minden vagyonát rá hagyta...
Amikor meghalt. Néhány hónappal az Agon kezdete előtt.
Hermész tudhatta, hogy ő... mármint Gil... eltűnik a hét elején, és oda kerül,
ahol az adott ciklusban az Agont megrendezik. Tudta, hogy a vadászat során
meghalhat, és akkor Lore nem tudná, mi történt vele.
Talán puszta jó szándékból rendezte meg álca alakjának „halálát”, de Lore
ettől csak még dühösebb lett. Gil... Hermész igazán megmondhatta volna neki az
igazat. Igazán felfedhette volna magát.
Lore mintha Castor hangját hallotta volna, de képtelen volt rávenni magát,
hogy megforduljon. Teste nem engedelmeskedett.
Hazugság.
De ez is hazugság. Az új Dionüszosz őrülettel foglalkozik. Illúziókat kelt.
– Hagyd ezt abba – mondta Lore, fejéhez kapva. – Nem akarom ezt látni.
A ház képe feketévé égett, a Frick vette át a helyét, de a kép fakó volt a
hallucináció élénk színeihez képest.
A Repkénykoszorús folytatta:
– Mondd, mennyi zöld bársony van abban a házban? Mindig is pocsék ízlése
volt.
Lore a szájához kapott.
– El akartam neki mondani, hogy miért kell az Ércbeborítottnak olyan nagyon
a pajzs, de már tudhatta, különben mi a fenéért védelmezett volna téged? Arra
gondoltam, hogy ide hozhatta azt a pajzsot... nem azért, hogy odaadjam az
Ércbeborítottnak, hanem hogy megsemmisítse. Nem értem, miért nem
semmisítette meg az a nyomorult idióta, és miért nem szakította meg veled a
kapcsolatot!
– Azért nem semmisítette meg, mert nincs nálam – ismételte Lore. – Ennek
semmi értelme.
– Nem, te kis nyomorult – vicsorgott rá a Repkénykoszorús, de nem emelte fel
a hangját. – Annak nincs értelme, hogy te miért...
Vér fröccsent Lore arcára, ahogy a Repkénykoszorús előrebukott, a
szökőkútba esett. A kő elsötétedett, ahogy magába szívta a friss vért. Lore
döbbenten nézte, hogy az új isten nyakába fúródott nyílvessző a víz felszínére
emelkedik.
Nehéz test zuhant Lore testének, a padlóra döntötte, ahogy a tetőről
üvegszilánkok záporoztak rájuk. Castor zihált, minden levegővétel
meglebbentette az arcába omló hajtincseket. Gyors, határozott mozdulatokkal
végigtapogatta Lore fejét, nyakát, mellkasát; sérülést keresett.
– Jól vagyok, Cas... Én...
Újabb nyílvessző hasított a levegőben, a feje melletti padlólapba fúródott.
Castor elvonszolta Lore-t a szökőkút körüli oszlopok között egy olyan helyre,
ahová már nem láttak rá a kupolatetőn át lövöldözők. Szeme sarkából látta, hogy
Miles a múzeum bejárata felé rohan.
– Artemisz? – kérdezte Lore döbbenten; nyakát nyújtva nézett fel.
– Oroszlánnők! – kiáltotta Athéné, tőrt hajítva az egyik oszlop mögötti
rejtekhelyéről. A vadász hirtelen elmozdult, elkerülte a pengét... de azt a dárdát
már nem, amit Athéné ezután dobott. A test a múzeum padlójára zuhant, a
kígyómaszk darabokra tört a márványlapokon.
Lore nem törődött azzal, hogy Castor szorosan fogja a vállát; előrehajolt, csak
annyira, hogy láthassa, a kupola egyik nagy üvegtáblája kitörött. Még két
feketébe öltözött alak tűnt fel. Egyikük Athéné felé mutatott. A másik újra
felemelte íját és ezúttal Castorra célzott.
Castor energianyalábot bocsátott feléjük, az üvegtető beomlott a vadászok
lába alatt. A két oroszlánnő lezuhant. Túl jó kiképzést kaptak ahhoz, hogy akár
egy sikoly is kiszakadjon torkukon, bár csontjaik törtek az üvegtörmeléken.
Mardosó bűntudat rebbent Castor arcán, hirtelen megmozdult, mintha oda
akarna rohanni hozzájuk. Lore visszahúzta.
– Meg kell gyógyítanom őket – mondta, és kirántotta karját a szorításból.
– Nem érdemlik meg – jelentette ki Lore. Vad harag robbant szavaiban. –
Hagyd őket meghalni.
Castor csak bámult, Lore bánta, hogy ezzel megbotránkoztatta. De mit várt?
– Hé, csapat! – kiáltott Miles. – Mennünk kell!
Castor még egyszer ránézett, aztán teljesen kiszakította magát Lore kezéből,
és az udvaron át a két oroszlánnőhöz rohant. Lore már-már utánaindult, de halk
nyöszörgést hallott.
Hirtelen hátrafordult, és azt látta, hogy a Repkénykoszorús lába mozog;
támpontot keres a csúszós padlón, sikertelenül próbál kihúzódzkodni a
szökőkútból.
Nem akarták megölni. Ez a gondolat egészen felvillanyozta. Oroszlánnők.
Ártalmatlanná kell tenniük, de életben kell tartaniuk addig, amíg maga az
Ércbeborított végezhet vele.
Lore odarohant, kiabálva:
– Castor!
Az új isten hátrafordult neve hallatára, elengedte a sebesültet, aki körül rögtön
kihunyt a ragyogás.
– Bolond! – kiáltott Athéné dühösen Lore-ra. – Elég!
– Életben van! – szólt Lore, azzal megragadta a Repkénykoszorúst a vállánál
fogva és kirántotta a szökőkút medencéjéből.
A Repkénykoszorús szeme tágra nyílt, véres nyakához kapott, próbálta
elállítani a vérzést. A nyílvessző elkerülte a nyaki artériát. Lore kezét a sebesült
kezére tette, hogy erősebb nyomással meg tudják szüntetni a vérzést.
– Próbálj megnyugodni – nyugtatta Lore.
A Repkénykoszorús fejét ingatta. Nagy fájdalmai lehettek.
– Azt... azt oda... muszáj... adni... azt... oda... kell...
– Mit akarsz mondani? – kérdezte Lore.
Athéné elrántotta Lore kezét, sajátját szorította a helyére. Az új isten bőre
szürkés, nyirkos lett. Lore már csak félelmet látott az arcán. Athéné révedő
tekintettel nézett a Repkénykoszorúsra.
– Cas! – kiáltott Lore ismét. Az új isten egy lépésnyire volt tőlük, de mintha
lassított filmen látszott volna. Lore megint a Repkénykoszorúsra nézett és
biztatta: – Tarts ki... csak...
Reccsenés hallatszott a kőoszlopok között, Athéné összeszorította a kezét,
eltörte a Repkénykoszorús nyakcsigolyáját.
– Miért tetted ezt? – kérdezte Lore a döbbenettől szinte fuldokolva.
Az istennő felállt, a Repkénykoszorús égszínkék tunikájába törölte véres
kezét.
– Menthetetlen volt. Azt akartad volna, hogy gyilkosa kapja meg a hatalmát?
Vagy magadnak akartad?
Nem. Nem akarta.
– Megmentettem volna – mondta Castor dühösen.
– Ez a bolond sosem segített volna nekünk – közölte Athéné. – Jobb, hogy az
én kegyelmes kezemtől halt meg, mintha az ellenség ölte volna meg.
– Egyáltalán nem kellett volna meghalnia!
Döngő léptek hallatszottak a tetőről. Lore megperdült, a lépteket követte
tekintetével; az épület sarka felé haladtak.
– Van még egy? – kérdezte Miles.
Lore gondolatai lázasan kavarogtak. Lehet, hogy nem csak az oroszlánnők
lőttek a Repkénykoszorúsra.
Lehet, hogy maga az Ércbeborított volt.
Megiramodott a bejárat felé. Mintha meg sem hallotta volna Miles riadt
kiáltását, kihúzta a rudat az ajtó fogantyúi közül.
Kirohant, lába megcsúszott a járdán. Sötét alak mászott lefelé a falon. Az
utolsó két méterről leugrott, keményen érkezett a közeli pázsitra.
Nem az Ércbeborított volt. A vadász megfordult, kígyómaszkja megcsillant a
holdfényben. Átmászott a kerítésen és kiugrott a 70. utcára.
Lore utánaeredt.
– Lore! – kiáltott Castor. – Várj!
Nem tudott várni. Már nem.
A vadász árnyék volt a hajnali sötétben. Nyugatra tartott, átkelt az 5.
sugárúton, átugrott a Central Park alacsony kerítésén.
Lore kezét lehorzsolta a fal teteje, ahogy átugrott ő is. Ilyen késő éjjel a park
zárva volt, de az utcai lámpák még világítottak. Ha a vadász azt gondolja, hogy a
parkban lerázhatja őt, éppen a parkban, akkor nagyot fog csalódni.
– Helyes – mormogta Lore magában. – Fuss csak.
A város másik végébe is követi akár, a vadász pedig elvezeti őt az
Ércbeborított búvóhelyére.
Gil...
Nem, jó ez így, ahogy van. Előretekint, nem néz hátra. Ha nem vesz tudomást
a fájdalomról, akkor a fájdalom előbb- utóbb elhagyja, mint minden más. Igen. A
haragja ez egyszer hasznos. Mozgásban tartja.
Nem elveszett, gondolta. De sosem szabad ember.
Lore nemcsak haragot érzett; megalázottságot is... egész idő alatt azt hitte,
hogy az istenek hatókörén kívül él, hogy végre ő irányítja saját életét.
Egyik sem volt igaz.
Sem Gil iránta való szeretete, sem a remény, de még a jó napok sem. Lore
semmit nem akart változtatni a házon, egyetlen tárgyat sem akart máshová tenni,
mint ahol volt. Úgy érezte, tartozik azzal Gilnek, hogy megőrzi emlékét, de ezzel
csak egy másik istennek állított szentélyt.
Gil bizonyára nap mint nap kinevette.
Új életet kezdeni, jobb életet élni azt jelenti, hogy előre nézel és előbb-utóbb
eljön a nap, amikor már nem érzel késztetést, hogy visszafordulj és azt nézd, amit
elvesztettél. Ezt mondta neki Gil.
Hermész. Hermész mondta neki ezt. És miért? Tudni akarta, hogy végül
hajlandó lenne-e átadni neki az aegist.
 Hét év után először fordult elő, hogy a pajzsra gondolva nem dermedt le a
teste úgy, ahogy általában. Szinte el tudta képzelni magát, ahogy a kezében
tartja... a bőrszíj szorosan simul a karjára, a lefojtott erő duruzsol benne, érzékeit
simogatja...
Meg tudja szerezni. Vissza tudja szerezni, ami az övé, ami születése jogán őt
illeti. Ha az Agon nem engedi, akkor a saját játszmájukban győzi le a
résztvevőket, és megtöri őket, mielőtt ők törnék meg őt.
Olyan üzenetet küld az Ércbeborítottnak és a többieknek, amit nem
hagyhatnak figyelmen kívül.
Hova mész, kis kígyó? – tűnődött, és figyelte, hogy az alak a kihalt park fái
között rohan. Milyen lyukba akarsz visszabújni?
Elég hamar megkapta a választ.
A vadász távol tartotta magát a park útjaitól, inkább a füves dombokon haladt,
játszótereket és szobrokat kerülgetett. A Mall melletti kerítésnél lassított.
A széles sétányt padok és sötét szilfák szegélyezték. Lore kissé lemaradt, a
férfi azonban megállt a sétaút közepén. Őt várta.
A vadász felemelte álarcát.
– Gyere, Melora – szólt Belen Kadmou. – Gyere, játsszunk!
 HARMINC

FORRÓ, ÉDES ADRENALIN SZÁGULDOTT LORE EREIBEN.

Belen ugyanolyan arrogánsnak tűnt, mint az apja. Ugyanaz a laza,
félelemmentes tartás. Ugyanaz az önelégült mosoly; olyan ember mosolya, akit
még sosem taszítottak le a trónról. Belent, mint Aristos Kadmou egyetlen
gyermekét, fattyú státusza ellenére is tisztelet övezte.
Belen félretolta íjpuskáját, de a belső karjára szíjazott hüvelyből hosszú tőrt
rántott elő. Lore is tőrt ragadott, gyorsan felmérte ellenfelét. Lore is magas volt,
de Belen egy kicsit magasabb. Ha rövid pengékkel harcolnának, az előnyt adna
neki. Messzebb érne a keze.
De Lore-ban több düh volt. Belen ajándék. Nincs jobb módja annak, hogy az
Ércbeborítottnak üzenetet küldjön, mint itt hagyni a fiatalember holttestét a
parkban, hadd találja meg.
Lore kilépett az árnyékból.
– Csak meg ne bánd, hogy játszom veled, te hatásvadász seggfej!
– Ennyi idő után így akarod üdvözölni régi játszótársadat? – mondta
behízelgő, kissé gúnyos hangon.
– Amikor legutóbb láttalak, úgy ültél apád lábánál, mint valami engedelmes
kölyökkutya – jegyezte meg Lore, és végignézett rajta. – Úgy tűnik, semmi nem
változott.
– Nő létedre mindig is túl sokat beszéltél – jegyezte meg Belen, és nézte,
ahogy Lore leugrik az alacsony falról.
– Vicces, hiszen most először hallom, hogy önállóan megszólalsz. Apuci
hosszabbra engedte a pórázt?
– Ő az én uram és apám – felelte Belen. – Úgy tűnik, ez neked ismeretlen
fogalom, mert neked se urad, se apád nincs.
Lore elengedte ezt a sértést, körözni kezdett Belen körül.
– Vajon urad és apád hogyan fogadja majd azt a hírt, hogy a múzeumban
összegyűlt három isten közül egyet sem sikerült megölnöd?
 – Nem a Repkénykoszorús volt a célpont – közölte Belen, és átható tekintettel
nézett ellenfelére. – Miattad voltam ott.
Lore igyekezett uralkodni magán, nehogy döbbeneté látsz- szon az arcán.
– Igazán hízelgő.
– Vissza akarja kapni, Melora. Addig nem áll le, amíg nem lesz nála újra.
– Akármire gondolsz, nincs nálam -- közölte Lore, és egyre szűkebb körben
lépdelt körülötte. – Csak az idődet vesztegeted.
– Ezt én is mondtam neki – felelte Belen, maga elé tartva a tőrt. – Mondtam,
hogy ha nálad lenne, már használtad volna vagy odaadtad volna az isteneknek,
akik mögé bújsz.
– És mi mégis itt vagyunk – mondta Lore. – Úgy tűnik, nem igazán hallgat
arra, amit te mondasz neki.
Belen elkomorult.
– Te csak figyelemelterelés vagy. Ez az egész figyelemelterelés. Csak annyit
kell tennem, hogy mindent a szürke szemű szukára fogok. O senkihez sem
hűséges, csak önmagához. És ha te meghalsz, az is örökre eltűnik, és apám arra
koncentrálhat, amit tennie kell.
– Mi is az?
Belen csak mosolygott, aztán támadásba lendült.
Lore szabad kezével hárította a szúrást; fél térdre rogyott, és gyorsan elfordult,
mielőtt Belen előnytelen, előrehajló pozícióba szoríthatta volna.
Felegyenesedett, folyamatosan mozgatta fegyverét, nehogy Belen közelebb
kerüljön hozzá.
Valószínűleg van még egy tőr a fekete csizmaszárába tűzve, és még egy
csípőnél, de mindkettőt eltakarta a vadászköntös. Lore szusszant, próbálta
lecsillapítani szapora pulzusát. A pengével való vívással az a gond, hogy nagyon
nagy a találat esélye. Szinte lehetetlen sértetlenül megúszni.
Lore azonban sosem félt a sérüléstől.
– Nem tudom, hogyan sikerült megmenekülnöd, de ilyesmi többet nem fog
megtörténni – szólt Belen. – Úgy hallottam, előbb a kislányok szemét szúrták ki,
de életben hagyták őket addig, hogy hallják a szüleik haláltusáját, és tudják,
hogy senki nem fogja megmenteni őket.
Lore előrelendült, pengéje hevesen hasította a levegőt, kényszerítette Belent,
hogy egyik kezét a magasban tartva nyakát és mellkasát védje. Lore tudata elvált
a testétől, és csak az évek óta forrongó, nyers fájdalom maradt benne.
Artériát, gondolta ádáz haraggal, és lábra támadott.
Ostoba hiba volt, ügyetlen mozdulat. Tudta ezt akkor is, amikor a teste nem
hallgatott rá és tovább támadott. Belen elkapta a karját, saját kemény combjához
csapta, a tőr kirepült Lore kezéből, a levegőbe szállt. Lore a tőrért nyúlt, de
Belen mély torokhangon üvöltve rávetette magát. Térddel, teljes súlyával Lore
derekára nehezedett, Lore azt hitte, eltöri a medencecsontját.
Lore vonaglott, rugdalt és üvöltött. Nyújtotta kezét a tőr felé. A penge
karomként csillogott, nem messze ujjaitól.
Belen csak annyira emelte el Lore-ról testének tömegét, hogy egyetlen durva
mozdulattal meg tudja fordítani. Mellkasa zihált, vér csörgött Belen karjából ott,
ahol Lore belehasított. Egymáson gördültek, hemperegtek, fű tapadt Lore
arcához, karjára; azért küzdött, hogy két vállra tudja fektetni ellenfelét.
Kihasználta az esélyt; lenyúlt, kitapintotta a csizmaszárban elrejtett tőr
markolatát. Megragadta. A pengét ellenfele homlokán húzta végig.
Belen elfojtott kiáltást hallatott. Nem volt mély a vágás, de vérfüggöny
húzódott a szeme előtt. Ez a figyelemelterelés elég időt adott Lore-nak, hogy
elkapja Belen kezét, és kicsavarja ujjai közül a tőrt, amit ugyanazzal a
mozdulattal a férfi bal lábikrájába csapott. Lore ezúttal elégedetten hallgatta
Belen fájdalmas üvöltését.
Hirtelen erővel átfordította a férfit, teljes súlyával ránehezedett. Belen próbált
mozogni, kapálózott, hogy ledobhassa magáról, de Lore átkulcsolta lábával, és
még erősebben nyomta a karját. Belen hirtelen köpött egyet; a váladék úgy
szállt, mint a veszett kutya nyála. Lore újra felemelte a tőrt, nézte, ahogy a férfi
mellkasa szaporán emelkedik, süllyed; azt figyelte, hol doboghat a szíve a
páncél, a bőr és a csont alatt.
Odadöfte volna a pengét, ha nem szólalt volna meg az a halk suttogás, a logika
hangja, ami tudatának állatiasabb részéből eredt.
Nem elég megölni.
Valóban, nem elég. Az Ércbeborított megérdemli, hogy megint megismerje a
családtag elvesztésének fájdalmát, de a halál Belennek csak dicsőséget hozna.
Csatában szerzett kleos. És nincs annál nagyobb kleos, mint azoké, akik bátran
haltak meg.
Volt még egy üzenet, amit az apjának küldhet. Jobb üzenet.
– Ismered Phaethon történetét? – kérdezte, azzal közelebb hajolt Belen
csattogó fogaihoz. A vér második maszkként borította arcát. – Emlékszel, milyen
nagyon bizonyítani akarta isteni származását? Annyira kétségbeesetten akart
bizonyítani, hogy követelte, hadd hajthassa apja, Héliosz szekerét az égen.
– Kuss, te kurva! – mordult Belen. – Fogd be...
– Figyelmeztették, hogy nem tudja féken tartani a szekér elé fogott vad
lovakat, de a hübrisz azt sugallta neki, hogy képes rá – folytatta Lore. – Tudod,
mi történt vele?
Belen felszisszent, hörgött, és nyers erejével megint megpróbálta lelökni
magáról Lore-t.
– Nem volt képes féken tartani őket. A lovak túl magasra hágtak. A föld
kezdett kihűlni, ahogy a napisten aranyszekere túl messze került – folytatta Lore.
– Zeusz kénytelen volt villámcsapással leteríteni. Phaethon az életével fizetett
büszkeségéért és elszántságáért.
Lore engedett egy kicsit a kar nyomásán; engedte, hogy Belen azt higgye,
fárad és lehetősége van ellentámadásra. Belen hatalmas üvöltéssel emelte kezét
Lore felé. El akarta lökni vagy meg akarta fojtani, ezt Lore nem tudhatta. Csak
az a biztos, hogy saját vérétől félig vakon nem látta, milyen szögben tartja Lore a
pengét. Amikor észrevette, már késő volt. Mindkét hüvelykujját levágta.
Belen felbődült a fájdalomtól és a haragtól.
– Életben maradhatsz – mordult rá Lore. – De sok szerencsét a
fegyverforgatáshoz.
Pengével vágta meg, de igazi fegyvere maga az Agon volt; az a kegyetlen
valóság, hogy az olyan férfiak, mint ő meg az apja élvezik, ha másoknak
fájdalmat okozhatnak. Most maguk is megtapasztalhatják.
Belen sosem nyer kleost; ebben az Agonban biztosan nem, és valószínűleg
máskor sem. Lehet, hogy egy napon majd tudnak olyan protézist készíteni neki,
amivel visszatérhet a vadászatba, de mindig meg fog maradni az a seb, hogy
vesztett, hogy Lore győzte le. Meg fogja tudni, milyen az, amikor az ember háta
mögött mások összesúgnak. A Perszeusz lány győzte le, a dinasztia utolsó tagja.
Egy csatornapatkány, akinek évekkel korábban meg kellett volna halnia. Vesztes.
Ezzel megírta Belen történetét.
– Lore!
Castor nem messze állt. Egészen elsápadt a döbbenettől.
Lore elhúzódott Belentől. Felállt. Elszorult a szíve attól, ahogy Castor
ránézett. Ettől élesebb fókuszba került a világ: világosodni kezdett az ég, a
hajnal már a reggel felé hajlott; véres volt a keze, a karja, a farmerja; erősen
zihált.
Lore ekkor Castor szemével látta magát; érezte, hogy Castor vadnak látja.
Mintha szörnyeteg lenne.
Valami megmoccant benne; düh és félelem.
Megreccsent egy ág. Lore a hang irányába nézett, visszafordult Belen felé.
Kúszva, mászva próbált felállni. Minden levegővétel fuldoklás volt; karját
mellkasához szorította, két kezéből ömlött a vér.
Castor elindult utána, de Lore elé állt. Látta a sérüléseket amiket Lore észre
sem vett, nem is érzett. Kinyújtotta gyógyító kezét. Lore ellenállt. Nem akarta,
hogy akkor és ott megérintse; semmi gyengédséget nem akart érezni.
– Hol vannak a többiek? – kérdezte.
– Visszamennek a házba. Lore, mit mondott neked a Rep- kénykoszorús? Mi
okozhatta ezt a... ezt...
Lore ettől dühös lett.
– Ezt? Úgy érted, hogy tényleg történik valami végre?
– Lore – próbálkozott Castor újra, még erősebb felindultság- gal. – Mi történt?
Mi folyik itt?
Lore egy szót sem szólt. Castor el akart lépni mellette, de Lore megint útját
állta.
– Ez Belen Kadmou volt? Miért hagytad elmenni?
Lore újabb lépést tett, megint Castor elé állt.
Castor már nem döbbenten, hanem dühösen nézett rá; olyan dühösen,
amilyennek Lore még sosem látta.
– Kifaggathattuk volna. Miért engedted el?
– Így jobb üzenet, mint a puszta holtteste.
Castor a fejét rázta, bosszúsan szusszant.
– Ezzel nemcsak azt kockáztatod, hogy feldühíted az Érc- beborítottat, hanem
mindannyiunkat életveszélybe sodorsz. Milest is.
Lore tudatát megint bizsergő sistergés lepte el, statikus zaj pattogott fülében.
Pulzusa hevesen vert, látóterének szélei feketedtek. Miles...
Nem is gondolt Milesra.
– Mit mondott neked a Repkénykoszorús? – ismételte a kérdést Castor. –
Mitől lettél annyira dühös, hogy ezt tetted mindazok után, amiket korábban
mondtál nekem? Ez nem te vagy!
– Lehet, hogy mégis – vágott vissza.
– Nem – jelentette ki Castor. – Te jó ember vagy, Melora Perseous. Te nem az
vagy, akivé tenni akartak, és nem is az, akivé próbáltál lenni nekik. Egyikünk
sem az.
– Pontosan azok vagyunk, akikké tettek minket – jelentette ki Lore, és nem
érdekelte, hogy hangja megtört, hogy a szavak remegtek a régóta visszatartott
fájdalomtól. – Szörnyetegek vagyunk, Cas, nem szentek. És az Ércbeborított
megölése nem fogja megváltoztatni azt, ami történt, de csak azt tudom, hogyan
kell megtenni. Csak azt tanították meg nekünk.
 Ujjai karmokká görbültek Castor mellkasán, de Castor nem szorította
erősebben; mintha merészen próbára tenné. A testéből áradó hő elfújta a levegő
hűvösségét, a fűszagot. Kizárta a világot kettejük körül. Mindent elsötétített
körülöttük, mintha napfogyatkozás lenne.
– Azt akarom, hogy az Ércbeborított szenvedjen – súgta Lore. – Azt akarom,
hogy féljen, azt akarom, hogy én ragadhassam el az életet a testéből.
– Találunk más módot – mondta Castor halkan. – Jobb módot. Ne hagyd, hogy
elvegyék tőled ezt a reményt.
Castor közelebb húzódott hozzá, és Lore ezúttal hátrált egy lépést. Ettől
Castor még jobban megriadt. Elhúzódott, távolságot tartott kettejük között,
amikor pedig Lore nem ezt akarta... amikor Lore maga sem tudta, hogy mit akar.
Castor behunyta a szemét.
– Lore...
Ahogy a nevét mondta...
Ekkor elszabadult testében a vihar. Lore támadásba lendült, Castor hárította,
ahogy arra Lore számított, és ezzel szabadon hagyta felső testét, mint mindig.
A harag zavarodottsággá lett, a zavarodottság ösztönné, az ösztön vággyá...
Lore két keze közé fogta Castor arcát, és lehúzta magához, ajkát az ajkához.
Castor teste kőmerev lett, ajka megnyílt. Nem húzódott el. Lore sem. Lore
ujjai simogatón csusszantak Castor hajába.
– Lore...
Azt akarta, hogy Castor még sokszor mondja ki így a nevét, mintha nem
ismerne más szót.
Ügyetlen volt, tapasztalatlan és vad, de Castor is. Keze Lore teste felett
tétovázott; az a kéz, ami már számtalanszor segített neki felállni a földről.
Ugyanaz a kéz, ami felemelte, hogy magasabbra jusson, ha felfelé mászott.
Ugyanaz a kéz, amit Lore fogott, amikor betegen feküdt, amikor olyan közel volt
a halál.
Lore nem akart gondolkodni. El akart veszni benne. Mintha villám cikázott
volna végig a gerincén, ahogy Castor felnyögött.
És Lore nem érzett semmit, megszűnt a világ, csak Castor létezett, az ajka, az
érintése. Egyre nőtt benne a vágy, magába szívta az érzést, Castor bőrének
érintését, azt, hogy teste meglágyult ott, ahol a férfitest megkeményedett. Nyelve
Lore nyelvét simogatta, és egyre közelebb vonta magához; annyira közel, hogy
Lore érezte, milyen elemi vágy van benne, és válaszul valahol mélyen a
testében, medencetájon szorítást érzett.
Az évek folyamán, amikor együtt edzettek, Lore úgy megismerte Castor testét,
mint a sajátját. De most mintha minden porcikája teljesen új felismerés lett
volna; mint valami, amire . szüksége volt, de nem tudta, hogy akarja. Megint
vívtak egymással, csak másképpen; most az volt a tét, hogy ki irányít a csókban.
– Lore... – súgta. – Lore...
Castor olyan hirtelen húzódott el, hogy Lore alig tudott megállni a lábán.
Lore még mindig felé nyújtotta kezét zavartan, vággyal, de Castor intett, hogy
álljon le. Volt valami szinte szívszaggatóan fájdalmas abban, ahogy Castor akkor
ránézett.
– Ezt akkor csináld legközelebb, ha komolyan gondolod, Aranyhajú – mondta
rekedtes hangon. – Amikor nem az a célod, hogy eltereld a figyelmemet.
Nem várt választ. Elindult Belen keresésére. Lore zihált, alig kapott levegőt;
kezét visszahúzta, hajába markolt, erősen belecsavart.
– A francba... – lihegte. – A francba!
Castor után rohant.
Belen kijutott a parkból, a belváros felé tartott. Gyorsabban haladt, mint amire
Lore számított... persze a test csodálatos dolgokra képes adrenalin hatása alatt.
Lore és Castor együtt követte Belen vérnyomait a félelmetesen kihalt 5.
sugárúton. Egészen dermesztő volt a kép így, hogy nem voltak vásárolgató
turisták, és a New York-iak nem próbáltak tülekedve mielőbb bejutni az
irodaépületekbe.
Vigyázott, nehogy Castorra nézzen futás közben; túlságosan zavarban volt,
túlságosan kipirult a szégyentől és a vágytól, attól, amit tett... attól, amit együtt
tettek. Úgy érezte, mintha csontja törött volna, és a csont rosszul forrt volna
össze. Egy pillanatig attól félt, hogy ez már örökre így marad közöttük. Hogy
olyasmit tett, amit már soha nem lehet visszacsinálni.
Belen négy háztömbnyire járt előttük, de még tántorgott. Telefonja világított a
kezében, de alig tudta tartani.
Castor ökölbe szorította a kezét, felfénylett az erő. Felemelte öklét, mintha
energianyalábot akarna küldeni a vadászra, de meggondolta magát. A sistergő
fény elhalványult, ahogy keze elernyedt.
– Mi a baj? – kérdezte egy lépéssel mögüle Lore, tétovázva.
– Túl messze van. És nem vagyok biztos abban, hogy nem robbantanám fel az
egész háztömböt.
Joggal aggódott. Ahogy a Rockefeller Center közelébe értek, azt látták, hogy
sokan már munkába indulnak, vagy műszakjuk végén munkából haza. A világot
görnyedve vállán tartó bronzszobor, Atlas figyelte őket.
A közelből halk berregés hallatszott. Lore megfordult, és azt látta, hogy Belen
az utca másik oldalán áll.
– Hé, Melora! – kiáltott át akadozó, rekedt hangon. – Ismered a sztümphaloszi
húsevő madarak történetét?
Drón röppent eléjük, ezüst szárnyaiba igazi madártollakat tűztek. Kis kar nyúlt
ki a drónmadár alól, kiengedett valamit... egy eszközt... ezüstös csillanás...
Lore körül felzúgott a levegő; lökéshullám robbant, a hőség mindent
felemésztett, amerre eljutott; a talaj eltűnt a lába alól. Lore hirtelen Castor elé
ugrott. A robbanás ereje a testébe csapódott. Repült, zuhant le, a tomboló
fényességbe.
 HARMINCEGY

VALAHOL A FÜLÉBEN CSENGŐ MAGAS SÍPOLÁSON TÚL Lore homokszemek súrlódását

hallotta. A következő lélegzetvételnél rájött, hogy még életben van, és ég a háta.
Mély levegőt vett, háta a felette húzódó lángfalnak csapódott. Szín- és
fényszikrák robbantak látóterében.
A robbanás...
– Lore... szólt egy feszült hang fölötte. – Minden... minden rendben van...
Fájdalom burjánzott benne, tudatával együtt tért vissza testébe. Tenyerén nem
volt bőr, farmernadrágja, pólója cafatokban lógott rajta. Tompa kín járta át
izmait, de sokkal jobban fájt a feje. Úgy lüktetett, mintha szétnyílt volna a
koponyája.
– Mi a...
Szájába por és hamu tapadt. Lore köhögött, alig tudott talpon maradni,
elhúzódni a mögötte lángoló hőségtől. Nem értette, mit lát.
Sötét aszfalthalmok, egy sárga taxi összegyűrődött maradványai,
betondarabok a pusztítás gyűrűjében körülötte. A káosz az őt védőfalként
körülvevő erős, sistergő fényen kívül volt.
Lore nyakát nyújtva hátranézett. Ismerte ezt az erőt.
– Cas? – sikerült kinyögnie.
Castor fölé hajolt; keze a magasban, tenyere kinyújtva. Mögötte hatalmas
betontömb, ami az új isten erőterét nyomva le akart zuhanni.
A levegőben billegett, a perzselő hő- és fénykupolán. Ez volt a korábban
hallott hang forrása, nem súrlódó homok. A beton égett finom porrá. Az
energiahatár szélein pergett le, halmozódott fel.
– Ne mozdulj – figyelmeztette Castor fogcsikorgatva.
Nyakának inai kidagadtak az erőfeszítéstől, hogy ereje stabil maradjon. Ahogy
a betontömb égett Castor széles válla mellett, a reggeli ég foltjai és
füstgomolyok tűntek elő. Az új isten teste feszes volt az erőkifejtéstől; mintha a
mennyboltozatot tartaná a hátán.
 Álláról verejték csepegett, és Lore rájött, hogy az ő teste már teljesen nedves
tőle.
Teljes lényével súgta a szót: Isten.
Lore tágra nyílt szemekkel nézett fel rá, gondolatai káoszban cikáztak. Castor
egy pillanatra a szemébe nézett; íriszében olyan élénken ragyogtak a fénylő
pontok, amilyennek még sosem látta. Aztán Castor behunyta a szemét, és
elfordította az arcát.
– Maradj. Közel.
Az égő fénykör zsugorodott, közelebb húzódott hozzá, mint a kialudni készülő
pislákoló láng.
Lore elfordult, hogy szembenézhessen Castorral, és közelebb húzódott hozzá;
annyira közel, hogy fejét a vállára hajthatta, és átölelhette a nyakát.
Belen.
Nem lett volna szabad utánamenniük.
– Annyi közül éppen ő... – szólalt meg, a szavakon szinte fuldokolva.
Újra a robbanás jutott eszébe, szörnyű részletességgel. A nézelődők, akik
lelassítottak a drón láttán. A föld felfakad, mint valami seb. Üvegtörés. Sérülő,
hajló fém csikorgása.
Castor a fejét rázta.
– Próbáltam...
A fény megint megremegett körülöttük, még közelebb ért.
– Jól vagy? – kérdezte Lore. – Megsérültél?
– Jól vagyok – felelte Castor, és arcát Lore feje tetejére hajtotta.
Lore fegyelmezetten szívta be, fújta ki a levegőt; remélte, hogy az egyenletes,
mély légzés segít lecsillapítani heves szívdobogását. Vagy mindkettőjüké helyett
Castor szíve dobog ilyen erővel?
Életben van. Castor valahogy... Lore próbálta elképzelni, hogyan sikerült
olyan gyorsan áthidalnia a köztük lévő távolságot, és megvédeni őt nemcsak a
robbanástól, de a zuhanástól is. Tucatnyi változatot végiggondolt, de egyik
képtelenebb volt, mint a másik.
A homok továbbra is pergett le a fényakadályon. A távolban sziréna szólt.
Lore az ismerős hangra koncentrált, az horgonyozta le a jelenbe. Ki kell jutniuk
onnan, mielőtt megérkeznek a mentők.
A félelem legalább hasznos eszköz. Lore a félelmet használta ballasztként, és
a rémület karmai végre nem kapaszkodtak már tudatába.
– Nem tudom tovább – mondta Castor. Fájdalom volt a hangjában. – Kérlek.
A betontömb maradéka kettétört a fejükön, a törmelékbe csapódott mellettük.
A védő-fényburok eltűnt, mint lehelet a légben.
Castor előredőlt, két karjával Lore-t ölelte, arcát hajába fúrva. Lore megingott
a férfitest hatalmas súlya alatt.
– Nem tudom... – nyöszörgött Castor.
– Cas? – szólította Lore. Erősen kapart a torka. Mivel Castor nem válaszolt,
erősen megrázta. – Cas!
Térde megbicsaklott, de sikerült állva maradnia, a kiutat kereste, hogyan
juthatnának a mélyedésből vissza az utcára, már ami maradt belőle.
– Ne kelljen vonszolnom téged, nagyfiú – szólt rekedtes, nyers hangon.
Megint próbálta megrázni, de Castor eltűnt. Egy rémisztő pillanatig attól félt,
hogy az erő, amit annyira csodált, felemésztette az isten halandó testét.
Castor lehetetlenül nehéz volt, de Lore-nak nem volt más választása. Bal felé
húzta, ahol látható, bár ingatag út mutatkozott felfelé a beomlott törmeléken.
A laza beton és hamu időnként megcsúszott, de Lore szilárdan állt a lábán és
erősen tartotta Castort. Küszködött vele; húzta, tolta, emelte. Egész teste
remegett. De a kráter széle már elérhető közelségbe került.
Lore ekkor felnézett.
Athéné állt tőlük pár lépésnyire. Kezét feje fölé emelve tartotta egy közeli
épület kő homlokzatának hatalmas darabját. A kő azokra esett volna, akik az
áldozatokat és sebesülteket szállították el a robbanás helyszínéről. Ha valaki
észre is vette ezt a hatalmas erőkifejtést, túlságosan hálás volt az életben
maradásért ahhoz, hogy erre külön felfigyeljen.
Körülöttük mindenütt halottak és sebesültek hevertek a járdán, némelyik
groteszk tartásban, mások saját vérük tócsájában. Csatatér volt. Hamu- és
cementporfelhő gomolygott gyászlassúsággal a levegőben, aztán szemfedőként
ülepedett a testekre.
Athéné megvárta, míg az utolsó sebesültet is elszállítják, aztán leengedte
karját, és a füstölgő kődarabot óvatosan a járdára helyezte.
Városvédő. Furcsa, kényelmetlen érzés kavargóit Lore tudatában ettől a
formálódó gondolattól, de gyorsan elhessegette, mielőtt teljesen összeállhatott
volna.
Lore felkészült az istennő haragjára; már várta, hogy azt mondja, milyen önző
dolog volt tőle mindkettejük életét kockáztatni. Ám amikor átlépett hozzájuk a
füstfalon, Athéné szürke szemével sokat mondó tekintettel nézett rá.
– Majd én viszem – ajánlotta fel. – Menjünk innen!
Mögötte egyenruhás rendőrök és tűzöltők érkeztek, egyenesen az áldozatok és
a romok felé siettek. Akik életben maradtak, ösztönös pániktól hajtva
menekültek. A portól és a porrá lett törmeléktől kísértet-fehérek voltak.
Athéné könnyedén vállára emelte Castort, és futva elindultak. Már amennyire
Lore futni tudott. Alig sikerült kijutniuk a területről, mielőtt a hatóságok
lekerítették a háztömböt.
– Miles? – kérdezte Lore zihálva.
– Visszament a házba – közölte Athéné.
Lore bólintott. Próbálta lenyelni a torka mélyén ragadt nyálkát és hamut.
– Mondd el, mi történt – sürgette Athéné. – Kit vettél üldözőbe?
Lore akadozó hangon elmondta a történetet. Felkészült, hogy az istennő
rosszallását és haragját fejezi ki azért, mert olyat tett, amit Castor nyilvánvalóan
felelőtlenségnek tartott. De Athéné nem szidta le. Csak bólintott és azt mondta:
– Amit tettél, az szükséges volt. Igaz, hogy ettől az imposztor Árész dühös
lesz, de megfontolatlanul, hirtelen hoz döntéseket, és ezt mi kihasználhatjuk,
Melora.
– Castor szerint azzal, amit tettem, csak nagyobb céltáblát akasztottam
mindenki hátára – mondta Lore, és Castorra pillantott.
– Akkor lehet, hogy ideje elválnunk a többiektől – jelentette ki Athéné. –
Lehet, hogy nem tudják, mit kell most tenni. Látom, magadat hibáztatod azért,
ami történt, de nem az imposztor Apollóné a felelősség? Te nem akartál Belen
Kadmou után menni.
– Ez... – Lore megint kénytelen volt mélyeket lélegezni, annyira összeszorult a
mellkasa a gondolattól. Többet kellett volna tennie, hogy eltérítse szándékától
Castort. Többet.
Ami történt, az kataklizmaszerű választások sorozata volt, és nem tagadhatta,
hogy neki milyen szerepe volt mindebben.
– És az imposztor Dionüszosz? – érdeklődött Athéné. – Mit tudott mondani
neked?
Lore minden gondolata nagyon zilált volt, feje még fájón lüktetett. Lore nem
bízott magában, hogy nem mondja el akaratlanul az igazat.
– Később. Megígérem.
Az istennő kurtán bólintott, és figyelmét újra az utcára fordította.
– Sajnálom, amit korábban mondtam – szólt Lore. – Arról, hogy nem törődsz
semmivel és senkivel. Köszönöm, hogy segítettél azoknak az embereknek.
Lehet, hogy Athéné gyűlölte a halandókat, akik elutasították őt, de nem
hanyagolta el szent feladatát. Pállasz Athéné a városvédő istennő.
– Mindig azt fogom tenni, amit meg kell tennem – jelentette ki Athéné. – A
kérdés csak az, hogy... te is?
 Ne hagyd, hogy visszarángassanak ebbe, figyelmeztette Castor. Már csak
árnyékok vannak itt neked, semmi más.
De Castor nem értette, mit tett végül Lore. A szörnyek az árnyékokban élnek.
Ha le akarod vadászni őket, nem szabad félned utánuk menni. És csak úgy
pusztíthatod el őket, ha neked élesebb a fogad és sötétebb a szíved.
 HARMINCKETTŐ

MÁR BŐVEN FELKELT A NAP, AMIKOR A LAKÁSHOZ ÉRTEK. Az ingázók reggeli

csúcsforgalma után a belvárosban cikázó rengeteg mentő- és rendőrautó
forgalmában lehetetlen volt taxit fogni vagy hívni.
Lore el tudta képzelni, milyen látvány lehettek az utcán a mellettük elhaladók
számára, különösen a Castort cipelő Athéné. De nem érdekelte, hogy mit
gondolnak róluk. Arra sem tudott gondolni, hogy nyomon követhetik őket, vagy
hogy egyáltalán ki követheti őket.
Annak ellenére, hogy nyilván minél előbb be kell jutniuk és el kell tűnniük az
utcáról, Lore lába megremegett, amikor befordultak a sarkon, és megtorpant,
amikor a reggeli párából előtűnt a ház, ami három éve az otthona.
Nézve a régi barna homokkő épületet, a lépcső melletti cserepes virágokat, az
ablakok mögött látszó csipkefüggönyöket... csak undort érzett. Hirtelen eszébe
jutott a hamis templom a Thétisz házban: illúzió. Elektromosság és hazugságok,
semmi más. Minden emléke, ami ebből a házból származik, szennyezett, és egy
pillanatig képtelen volt elviselni a gondolatot, hogy átlépje a küszöbét.
Ezúttal nem harcolt a haragja ellen. Hagyta, hogy szóljon hozzá.
Használd a házat a saját céljaidra. Használd úgy, ahogy ő próbált a saját
céljaira használni téged.
– Mi a baj? – kérdezte Athéné.
Lore a fejét ingatta.
– Semmi. Menjünk be.
Vanos a bejárati ajtónál várta és aggódó tekintettel kísérte be őket.
– Castor jól van?
Lore bólintott. Remélte, hogy jól van. Aztán észrevette, hogy ki nincs ott.
– Miles?
Vanos felsóhajtott.
– A főnöke berendelte a belvárosba, a városházára, hogy segítsen a támadással
kapcsolatos sajtókérdések feldolgozásában és a sajtótájékoztatók
megszervezésében. Azt mondta, pár óra múlva visszaér.
A tévé be volt kapcsolva, de a hangot lenémították. A képernyőn a Rockefeller
Center melletti robbantás képei villództak. De Lore figyelmét Vanos laptopjának
monitora keltette fel. A kis asztalon volt. Videókat játszott; néhány
másodpercenként más-más szögből látszott a helyszín. Néhány kép teljesen
tiszta volt, mások homályosabbak, de mind egyetlen emberre irányultak, ahogy
az utcákon haladt.
Miles.
– Ez meg mi a fene? – kérdezte Lore.
Vanos feltűnően vonakodva fordult a monitor felé, aztán vissza Lore-hoz.
Vállat vont, összecsukta és kezébe vette a laptopot.
– Vigyük fel Cast, aztán megmagyarázom.
Athéné elindult felfelé. Óvatosan lépdelt a folyosón, úgy, hogy Castort
véletlenül se csapja a falnak, pedig Lore tudta, hogy legszívesebben azt tenné.
Letette az új istent Lore ágyára, és hagyta, hogy Lore rendezze el Castor nehéz
végtagjait kényelmesebb helyzetbe. Hosszú lába lelógott Lore ágyáról.
– A programot Argosnak hívják – magyarázta Vanos, a laptopot Lore
komódjára téve. – Éveket töltöttem a kódolásával. Eredetileg az a célja, hogy a
beépített arcfelismerő rendszerrel isteneket és ellenségeket keressünk. Rá tud
kapcsolódni bármilyen élő biztonsági kamerára, ha a kamera háttérrendszere
csatlakozik az internetre.
Athéné a monitor felé hajolt, nézte, ahogy Miles kis képe egy metróállomás
peronján jelenik meg, és az ujjával rá akart mutatni. Vanos elhúzta előle a gépet,
mielőtt véletlenül megrepesztené a monitort. Athéné igen rosszalló pillantást
vetett rá.
– Ezzel azt akarod mondani – szólalt meg Lore, és nagyon igyekezett nem
elveszíteni maradék türelmét – ...azt akarod mondani, hogy egész idő alatt
sötétben tapogatóztunk a Repkénykoszorús hollétét illetően, amikor ezzel a
rendszerrel egyszerűen megkereshetted volna? Van még valamilyen titkos
program, aminek létezését csak később akarod felfedni előttünk?
– Ez nem tökéletes – közölte Vanos. – Ahhoz, hogy működjön fel kell
töltenem egy fotót a keresett személyről. Az a kép pedig, ami a
Repkénykoszorús halandó alakjáról nekem volt, nem volt elég tiszta... és mielőtt
rákérdezel, már próbáltam keresni az Ércbeborítottat. Ha kimegy a városba,
maszkot visel. A rendszer nem tudja megtalálni.
Lore csillapító, mély levegőt vett.
– Mit mondanak a hírek a támadásról?
 – Nem sokat azon kívül, hogy gyaníthatóan terrortámadás volt – jelentette ki
Van. – Ez pedig most a legkiválóbb alkalom arra, hogy elmondd, mi történt, mert
a Hírnökök között csak arról folyik a diskurzus, hogy a Repkénykoszorús halott,
és a múzeum, a park és a Rockefeller Center közelében minden térfigyelő-
kamerafelvétel törlődött.
Hát persze. Lore-nak semmi kétsége nem volt afelől, hogy a Kadmiták a
Central Parkban készült térfigyelő-felvételekhez is hozzájutottak, és mindent
töröltek. Próbálta elmondani Vanosnak, mi történt a Frickben, mi történt
Belennel, hogyan volt a robbanás, de úgy érezte, agya nem képes a gondolatokat
szavakká alakítani.
– Majd én elmondom neked, mi történt az elmúlt néhány órában, Evander –
mondta Athéné.
Lore hálás pillantással nézett rá.
– Én addig vigyázok Castorra.
Az istennő bólintott.
– És magadra is vigyázz. Most pihenj.
Lore megvárta, míg az istennő egyenletes ritmusú, nehéz léptei elhalkultak a
lépcsőn, csak azután ment a mosdóba. A mosdókagylóra támaszkodott, a kezére
tapadt koszt, a bőrébe vájódó véres karcolásokat bámulta. Aztán amikor már
elég bátornak érezte magát, a tükörbe nézett.
Haja kócos, csupa por. Bőre sápadt, szemfehérje bevérzett, szeme körül
horzsolások húzódtak, mintha egész éjjel bokszolt és vesztett volna. Azon
csodálkozott, hogy az utcán a járókelők, akik mellett elhaladt, nem hívtak rájuk
mentőt, mert soha életében nem nézett ki még ilyen rémisztőén.
Vagy soha életében nem volt még ennyire olyan, mint egy vadász.
Gyorsan arcot mosott, megnedvesített hajkefével alaposan átfésülte, aztán
hátrafonta kócos haját. Beletelt pár percbe, mire megtisztította és lefertőtlenítette
karján a vágott sebeket; a mélyebbeket bekötözte. A használt törölközőket
félredobta, újakat nedvesített be, hogy Castor sérüléseit elláthassa.
Szobájában kesernyés füstszag terjengett; belőlük áradt. Egy pillanatig csak
állt és nézte Castort, ahogy nagy teste túllógott az ágykereten. Markáns arca,
szögletes álla nagyon férfias volt, ekkor Lore mégis szinte kisfiúsnak látta.
Sebezhető, sérülékeny kisfiúnak.
Nedves törölközővel törölte végig karjait, lábait. Isteni erejétől a sérülések
már gyógyulni kezdtek, de bőre csupa kosz volt. Lassan, módszeresen dolgozott,
hagyta, hogy gondolatai kibontakozzanak és elillanjanak, hogy ne kelljen
szembenéznie velük. Lábfej. Lábszár. Comb. Kéz. Kar.
 Számtalanszor csinálta ezt végig a Thétisz házban vívás után, amikor ez
semmi mást nem jelentett, mint gondoskodni barátjáról és hetaîros társáról.
Ahogy azonban Castor nyakát és arcát tisztogatta, Lore hirtelen megborzongott a
felismeréstől, hogy ez nem olyan, mint akkor volt.
Keze megremegett, ahogy Castor ajkai körül tisztogatta meg a bőrt; hőhullám
tört rá. Dühös volt magára, amiért megcsókolta... amiért átlépett egy határt,
amiért felzaklatta, amivel mindent megváltoztatott.
– Ne gyűlölj engem – súgta. – Kérlek, ne gyűlölj engem!
Amikor befejezte a mosdatást és Castor megint olyan volt, mint azelőtt, Lore
leroskadt az ágy mellé, és combjait mellkasához szorítva hátradőlt. Fejét a
matracra hajtotta, és behunyta a szemét. Athéné figyelmeztető szavai
visszhangoztak gondolataiban.
Lehet, hogy nem tudják, mit kell most tenni.
Amikor Lore kinyitotta a szemét, a szoba fényviszonyai megváltoztak; a kora
este ibolyaszínei vibráltak.
Egy pillanatig nem tudta, hol van és miért van ott; próbált visszaemlékezni,
hogyan jutott oda és miért olyan merev a teste. Meleg súly nyugodott könnyedén
a vállán. Castor keze csúszott le az ágyról, mintha mély álmában is
megerősítésre lett volna szüksége, hogy ő még mellette van.
Lore megfogta Castor kezét, homlokához simította, és próbált megszabadulni
a sokáig vele időző álmosságtól.
Hüvelykujjával Castor ujjperceit simogatta, és úgy érezte... nem is volt biztos
abban, hogy mit érez. Korábban erős meggyőződése volt, hogy amit érez... a
gyengédség, a vágyódás és a védő ösztön szinte fájdalmas elegye más, nem
ugyanaz, mint ami gyerekként létezett közöttük. De ez valóban így lenne? Vagy
a távoliét és az idő egyszerűen annyira kiélesítette ezeket az érzéseket, hogy
végre képes megérteni?
Volt családja. Dinasztiája. Neve. Lore ezeknek a felelősségeknek a súlyát
viselte attól a pillanattól, hogy az Agon szót megtanulta. Castor azonban...
Castor mindig más volt. Lore úgy érezte, Castort az istenek adták neki és őt
Castornak.
Most pedig elfogom veszíteni őt ugyanazok miatt az istenek miatt, gondolta, és
elszorult a torka. Akár meghal, akár megnyeri az Agont, az eredmény ugyanaz
lesz. Soha többé nem lehetnek így együtt. Soha többé nem érezheti pulzusa
lüktetését, nem szoríthatja fülét a mellkasára, hogy érezze, egy ritmusra dobog a
szívük.
Még szorosabban fogta a kezét. Castor álmában halkan, elégedetten
felsóhajtott, és Lore úgy érezte, megszakad a szíve, ahogy felé fordult és látta,
ahogy sötét pillái a bőrére simulnak. Erőt vett magán, felállt, és Castor karját
gyengéden a mellkasára tette, mert a másik lehetőség az volt, hogy megadja
magát érzelmeinek és zokogni kezd, mint egy gyerek, és az isteneknek könyörög
kegyelemért, de tudta, hogy ezt nem érdemli meg.
Halkan tiszta ruhákat vett elő magának, és a fürdőszobában átöltözött. Onnan
hallotta, hogy a bejárati ajtó nyílik és csukódik, majd Miles halkan beszól:
– Helló!
Elindult lefelé a lépcsőn. Mielőbb látni akarta; mielőbb tudni akarta, hogy
biztosan jól van-e, de lelassított, amikor meghallotta, hogy konyhaszekrényajtók
nyílnak, csukódnak, és halk beszélgetés kezdődik.
– ...valami probléma? – kérdezte Vanos.
– Tényleg érdekelne téged, ha lett volna? – vágott vissza Miles. Aztán egy
pillanattal később folytatta: – Ne haragudj, ez durva volt tőlem. A
metróközlekedés igazi katasztrófa lett, de azon kívül nem volt semmi gond. Lore
és a többiek...?
– Pihennek.
Lore lelépett az utolsó lépcsőfokokon. Gondosan elkerülte azt, ami recsegett.
Óvatosan kilépett a konyhához vezető folyosóra. Onnan mindkettejüket láthatta;
alakjuk az ablaküvegben tükröződött. Vanos a konyhaasztalnál, számítógépe
előtt ült, Miles a tűzhelynél.
– Kérsz valamit? Főzök egy adag rendes fekete teát, de megpróbálkozhatok
azzal a vad változattal is, amit Lore szokott készíteni.
– Nektár? Kösz, nem. Mindig is utáltam az ízét – felelte Vanos. Nem nézett fel
a monitorról. Lore hallotta a billentyűzet halk kattanásait, ahogy gépelt. – De
egy pohár meleg tej jól esne.
Hosszú csend következett. Végül abbamaradt a gépelés.
– Mi az? – kérdezte Vanos.
– Egy pohár meleg tej – ismételte a rendelést Miles kissé csodálkozva. –
Mindjárt hozom, nagypapa.
Vanos felhördült, de visszafordult a gép felé, a feladathoz, amin éppen
dolgozott. Lore háta mögött a nappaliban be volt kapcsolva a tévé, de a hangerőt
valaki nagyon halkra állította. Lore a hangokra koncentrált; beáramló és
kiáramló lélegzetének hangjaira.
Néhány perc múlva, amikor Lore már éppen fel akarta fedni, hogy ott van,
Miles két bögrét tett le az asztalra, és kinyitotta saját laptopját. Milest ismerve
azt a széket választotta, ami közvetlenül Vanos mellett állt, csak hogy játékosan
bosszantsa, de Vanos nem tudott ellenállni a késztetésnek, hogy lopva Miles
monitorjára pillantson.
– Segíthetek? – kérdezte Miles, és elmozdult.
– Te most... te most görög mitológiai címszavakat keresgélsz a Wikipédián? –
kérdezte Vanos hitetlenkedve.
– Ez miért olyan furcsa? – védekezett Miles. – Egy kicsit el vagyok maradva
ezen a téren a csoport többi tagjától. Legutóbb hatodik osztályban tanultam a
görög mitológiáról.
– Ha valamit tudni akarsz, egyszerűen megkérdezhetsz engem – mondta
Vanos.
– Ó, igazán? – kérdezte Miles, azzal hátradőlt, és belekortyolt a teájába. –
Bármit kérdezhetek és válaszolni is fogsz?
– Nem úgy értettem, hogy bármit – jelentette ki Vanos, rá egyáltalán nem
jellemző módon bosszúsan. – Úgy értettem, bármit, ami az Agonnal kapcsolatos.
– Ó, azzal kapcsolatban is lenne kérdésem. A vérvonaladból számos vadász
elhagyta Castort. Te miért vagy ilyen hűséges hozzá?
Lore kis híján orra bukott, amikor Vanos nyíltan megmondta neki, miért.
– Castor az egyetlen... – kezdte, és láthatóan minden szóért meg kellett
küzdenie. – Ő az egyetlen barátom. Mindig is csak ő volt. És ő az egyetlen, aki
hajlandó a barátom lenni. Érthető?
– Érthető – felelte Miles halkan.
– Ne... Ne csináld ezt. Ne sajnálj engem. Egyszerűen így volt, és így alakult.
Mindenki más lenézett engem azért, mert nem akartam harcolni, és mert
viszonylag rosszul is csináltam. O nem. O soha nem nézett le engem. És ő sem
szeretett harcolni... most sem szeret.
– Analógiát akartam vonni az én testnevelési előmenetelemmel, de azt a
hasonlítást ezennel érvénytelenítem. Mert a miénkkel ellentétben a ti
testnevelésóráitokon az is tananyag volt, hogyan kell embert ölni.
Van erre halkan felnevetett.
– Tudom, hogy azt hiszed... kemény vagyok. De engem csak az érdekel, hogy
megvédjem, és biztosítsam, hogy túléli ezt a hetet. Korábban nem segíthettem
neki, amikor visszatért a betegsége. Rákos volt. Amikor telefonon beszéltünk,
nem tudtam meggyőzni, hogy ne menjen edzeni. Ment. Akkor is, ha kimerítő
volt neki minden edzés.
– Miért folytatta a kiképzést, ha annyira rosszul volt?
– Lore miatt. Nem akart csalódást okozni neki, mert akkor Lore elvesztette
volna az edzőpartnerét, és el kellett volna hagynia a programot. De ennél is
fontosabb szempont volt, hogy mindig találkozni akart vele. Mindig követni
akarta. Akkor is, amikor ezzel bajba keverte mindkettejüket.
– Hé! – tiltakozott Miles. Lore szíve hevesen vert a hangjában hallatszó
figyelmeztetéstől. – A barátomról beszélsz.
Vanos hosszan sóhajtott.
– Mindig is féltékeny voltam egy kicsit azért, hogy Lore mennyi figyelmet
kapott Castortól. Ostobaságnak tűnik most, hogy felnőttünk...
– Ó! Szóval szerelmes vagy Castorba.
Vanos félrenyelte a langyos tejet.
Miles állát a tenyerébe támasztotta, és szemöldökét kérdőn felvonva várt.
– Castorral nem ez a helyzet...
– Ó, mintha te lennél az első pasi a világon, aki titkos, viszonzatlan
szerelemmel szeret valakit – jegyezte meg Miles. – Az enyém egy középiskolai
középhátvéd volt, aki annyira fájdalmasan hetero volt, mint egy franciasaláta.
Illetve olyan franciasaláta, aminek kidagadnak az izmai, és bárkinek bármilyen
kérdésére azzal felelt, hogy haver...
Vanos nevetett. Miles vigyorgott.
– Nincsenek olyan érzéseim Castor iránt – jelentette ki Vanos. – Soha nem is
voltak.
Miles halk, sokat tudó hümmögéssel reagált. Vanos belekortyolt a tejbe. Miles
pedig a teába.
– Ha már itt tatunk, te miért vagy olyan hűséges Lore-hoz? – kérdezett vissza
Vanos. – Alig tudsz valamit a múltjáról, és az a kevés, amit tudtál, hazugság volt.
– Nem minden volt hazugság. Azt mindig is tudtam, hogy a családja meghalt,
de semmilyen részletet nem tudtam arról, hogy hogyan haltak meg, és mi történt
vele az utána következő években. Hosszú idő telt el, mire egyáltalán megnyílt
nekem. Úgy... néhány hónappal az után beszélt velem ilyesmiről először, hogy
Gil megengedte, hogy kibéreljem a vendégszobát. Apránként kellett előásnom a
részleteket, de megérte, mert szeretem azt a kissé goromba felszín alatt rejlő lágy
szívét. Ez a rész sosem volt hazugság. Igazán nehéz olyasvalakit találni, aki az
embert teljesen elfogadja olyannak, amilyen, és próbálom ezt viszonozni.
– Szóval tényleg megérted – jegyezte meg Vanos halkan.
Miles bólintott.
– Tudom, hogy azt hiszed, hanyag idióta vagyok...
– Nem hiszem, hogy...
Miles nem hagyta, hogy befejezze a mondatot.
– Lehet, hogy az vagyok. De itt vagyok, számíthat rám.
 Lore a falnak dőlt, és behunyta a szemét.
– Ez egy jó beszéd volt – mondta Vanos mosolygó hangon.
– Köszönöm – felelte Miles, és a teájába kortyolt. – Gondoltam, hogy tetszeni
fog. Nálatok minden élet és halál, meg eposzi tétek kérdése. Fel kell nőnöm a ti
szintetekre.
– Sokkal jobb lenne a világ, ha mi szállnánk le a tietekre.
A tévé hangjai megváltoztak. Hangosabb, élesebb lett, a rendkívüli híradás
szignálja hallatszott. A következő pillanatban Miles és Vanos telefonja is vibrált
és csengett.
Lore egyenesen a nappaliba ment, felkapta a tévé távirányítóját a kis asztalról.
Léptek hallatszottak a lépcsőn. Castor jött lefelé, Athéné pedig az alagsor felől
érkezett.
A helyi hírcsatorna szólt. Ezúttal nem a Rockefeller Center biztonsági
kordonja elől jelentkeztek. Az ismerős riporter – középkorú fehér férfi –
gyönyörű kőépület előtt állt. Síró, láthatóan döbbent emberek járkáltak körülötte.
Arcukon a közelben álló rendőrautó vörös és kék fényei villództak. A sötétből
ezüst kígyókként emelkedett az égre a füst.
Lore közelebb hajolt. A futófeliraton olyan szavak haladtak, amiktől az
ereiben kis híján megdermedt a vér.
– Két gyerek holttestét találták meg a Bowling Green Parknál, a megrongált
szoborban, ami a Wall Street támadó bikája néven ismert.
Miles lassan a fotelbe roskadt, kezét szája elé kapva hallgatta a láthatóan
megrendült riporter tudósítását.
– A rendőrség az után fedezte fel ezt a szörnyű bűntettet, miután egy szemtanú
felhívta a segélyhívót, és bejelentette, hogy előbb füstöt, aztán tüzet látott a
szobor alatt. Úgy... úgy tűnik, hogy a belül üreges szobor testén valakik nyílást
vágtak, hogy a testeket behelyezhessék, és aztán az üreget lezárhassák. Számos
megerősítetlen bejelentés is érkezett más szemtanúktól. Azt mondták, kiáltásokat
hallottak, amikor kitört a tűz, a rendőrség azonban még nem erősítette meg,
hogy a gyerekek éltek vagy már halottak voltak, amikor a szobor belsejébe
helyezték őket.
Castor kissé távolabb maradt, fejét elfordítva állt, hogy ne kelljen néznie a
képet. Lore azonban nem volt hajlandó másfelé nézni. Már tudta, hogy akárkik
voltak azok a gyerekek, akár Dinasztikusok, akár Dinasztián Kívüliek, két
kislány volt.
– Ó, szentséges Isten – szólt Miles. – Ők csak... ők még gyerekek...
Lore tudta, hogy az Ércbeborított bosszút fog állni azért, amit ő Belennel tett,
de elkövette azt a hibát, hogy azt hitte, egyenesen rajta fog bosszút állni.
Testileg. Közvetlenül. Nem érzelmileg. Nem így.
Többé nem követi el ezt a hibát.
Athéné közelebb húzódott a tévéhez, a képernyőn villódzó képeket figyelte.
Lore látása elhomályosult, a riporter szavait elnyomta a fülében sistergő lüktetés.
Egész teste izzott a haragtól.
Miles talán nem ismerte fel a történetet, de a helyiségben rajta kívül mindenki
tudta, hogy az Ércbeborított és a Kadmiták a Wall Street közelében álló híres
szobrot bronzbikává tették... ami az óhaza kimondhatatlanul gonosz
kínzóeszköze; a bronzbika gyomrában az áldozatok elevenen megsülnek.
– A rendőrség sátrakat emelt a tetthelyen, de egy szemtanútól kaptunk egy
exkluzív fotót, amit még a hatóságok megérkezése előtti pillanatokban készített –
mondta a tudósító. – Figyelmeztetjük nézőinket, hogy a következő kép a
nyugalom megzavarására alkalmas lehet, és közöljük, hogy a rendőrség kérésére
kitakarjuk a tettesek által hagyott üzenetet, amíg a hatóság több információt nem
szerez róla.
Új kép jelent meg a képernyőn. A szobor körül parázs és hamu. Sokan
tűzoltótömlővel rohantak, egy nő azonban megállt elolvasni a bikához
legközelebb eső falra írt üzenetet.
Lore ekkor Vanoshoz fordult, hogy megkérdezze, rá tudna-e csatlakozni a
kamerára, de azt látta, hogy Vanos már egy lépéssel előtte jár. Egyik kezével
Milesnak nyújtotta a friss bögre meleg tejet, a másikkal a combján
egyensúlyozott laptopon már a programban keresett.
Miles meglepetten nézett fel, átvette tőle a bögrét.
– Ez majd segít – mondta Van. Azzal megérintette Miles vállát, de gyorsan
elhúzta a kezét, mielőtt Miles felfoghatta volna az érintést.
– Tudom, hogy ez... ez nem játék – hebegte Miles. – Tudom. De miért
tennék... miért tennének ilyet?
Lore szája belsejébe harapott olyan erősen, hogy vér ízét érezte.
Vanos ujjai az érintőpadon siklottak, az elejére állította a megtalált képsort.
– Mi az? – kérdezte Lore. – Mit láttál?
Vanos megfordította a laptopot és megnyomta a lejátszás gombot. Az éjszakai
felvétel szemcsés volt, a látószög magas. A kép zöldes árnyalatában
kísértetiesnek tűnt a lenti jelenet. Hat vadász állta körül a bikát, kígyómaszkjukat
részben elfedte fekete köpönyegük csuklyája. Egyikük letérdelt, tüzet gyújtott. A
lángok gyorsan felcsaptak. Egy másik vadász a bikához legközelebbi fal előtt
állt; ecsetjét kis vödörbe mártva betűket írt a halvány felületre. A vörös betűk
megfolytak, mintha mindegyik vérzett volna.

HOZD VISSZA

Az üzenet egyetlen személynek szólt. Neki.

– Ki kell iktatnunk ezt a szörnyeteget – hallotta Lore a saját hangját, mintha
távolról jött volna. – Most azonnal.
– Várj egy pillanatot – szólt Castor. – Pontosan ezt reméli... érzelmi reakciót.
Egyáltalán mit jelent ez az üzenet?
Athéné ekkor Lore-ra nézett és várt.
Ne tedd meg, súgta Lore tudata. Ne mondd el nekik...
De mi más választása lett volna ezek után? Mondania kell nekik valamit... ha
nem az igazat, akkor az igazságnak egy olyan változatát, amit el tudnak hinni.
Valamit, ami nem kelti fel Athéné gyanúját, és nem hozza őt magát olyan
helyzetbe, hogy olyasmit kelljen tennie, amire megesküdött, hogy nem teszi.
– A Repkénykoszorús... azt mondta nekem, az Ércbeborított azért keres
engem, mert úgy hiszi, hogy nálam van az aegis – mondta Lore, és pulzusa olyan
hevesen vert, hogy erejétől szinte remegett a teste. Fülében megint elektromos
zaj pattogott, de valahogy sikerült kiiktatnia figyelméből, és igyekezett a lehető
legnyugodtabb hangon megszólalni. – A Repkénykoszorús feladata az volt, hogy
próbáljon megtalálni engem... és az aegist.
Vanos pislogott.
– Csak hogy tisztázzunk valamit...
– Nincs nálam – felelte Lore, kerülve Castor aggódó tekintetét. – A családomé
volt, de már nincs családom, és nem láttam az aegist azóta, hogy a Kadmiták
kiirtották az egész dinasztiámat. A Repkénykoszorús azt mondta, hogy a
legutóbbi vadászat végén tűnt el. Szerintem bennfentes munka volt.
– Látom a logikát az imposztor Arész feltételezésében – jelentette ki Athéné.
– A legutóbbi Agon idején tízéves voltam – emlékeztette Lore.
– Azt gondolhatja, hogy apád vagy anyád vitte el – mondta Castor.
Aggodalmában mély ráncok jelentek meg homlokán. – És nyilván úgy hiszi,
hogy megmondták neked, hová rejtették. A francba... nem csoda, hogy ennyire a
rögeszméje lett megtalálni téged.
– Helyes. Találjon csak meg engem. Várni fogjuk.
– Más stratégiára van szükségünk – mondta Castor, fejét ingatva. – Olyan
stratégiára, amiben nincs benne az, hogy közvetlenül a fegyvere elé kerülj.
– Igen – helyeselt rögtön Miles, ujjal mutatva Castorra. – Vázold fel ezt a
stratégiát, kérlek.
 – Mire gondolsz? – kérdezte Vanos.
– Meg kell találnunk Artemiszt – felelte Castor. – És meg kell győznünk, hogy
szövetkezzen velünk.
Athéné felhördült ettől az ötlettől.
Bár Lore tudta, mi a másik ok, amiért Castor szeretné megtalálni az istennőt,
így is elborzadt a gondolattól, hogy egy olyan lényt keressenek meg, aki oly
ádázul meg akarta ölni Cast.
– Megpróbálhatom megkeresni – ajánlotta Van. – Nem láttam azóta, hogy
elhagyta a Thétisz házat... Egészen biztosan meg akarod találni, Cas? Nem
tudom elképzelni, hogy örömmel csatlakozna hozzánk.
– Tisztában vagyok azzal, hogy legszívesebben kitépné és felfalná a szívemet
– mondta Castor. – Ő a legjobb nyomkövető a vadászatban. Jobb, mint
bármilyen számítógépes program, bocs, Van.
Vanos legyintett.
– Ha valaki képes megtalálni az Ércbeborítottat és észrevétlenül kideríteni,
hogy mik a tervei, akkor az Artemisz – jelentette ki Castor. – És őszintén szólva
igazán jól jönne még egy kis isteni erő az Ércbeborított ellen, ha eljön az
összecsapás ideje.
– Hacsak Artemisz nem minket öl meg előbb – jegyezte meg Lore.
– Egyetértek. Ez egészen abszurd elképzelés – szólt Athéné. – Félre ezzel a
figyelemelterelő kitérővel, és összpontosítsunk inkább a konkrét ügyeinkre.
Nincs szükségünk Artemiszre ahhoz, hogy az imposztort megöljük, és nincs
szükségünk a segítségére sem, hogy megtaláljuk az aegist a ráírt verssel.
Lore felszisszent. Így már jobban értette az istennő vonakodását.
– Én meg sem említettem az aegist – tiltakozott Castor. – A verset sem. De jó
tudni, hogy te szívesebben látnád a húgodat holtan, mintsem azt kockáztatnád,
hogy ő jusson el hozzájuk előbb. Tényleg ennyire félsz, hogy Zeusznak csak egy
győzedelmes lánya lehet?
– Artemisz sosem egyezne bele, hogy együttműködjön Apollón gyilkosával –
felelte Athéné, tudomást sem véve a Castor szavaiban elrejtett csapdáról. – És
abból, hogy engem megsebzett, csak hogy magát menthesse, nem érzek
késztetést arra, hogy segítségére siessek. Mindazonáltal egyetértek azzal, hogy új
stratégia szükséges az ellenség tervének meghiúsítása érdekében, és hogy ne
találhassa meg Melorát. – Ekkor Vanoshoz fordult. – Van tudomásod további
tulajdonairól és ingatlanjairól? Talán azon a téren van sebezhető pontja.
– Persze, hogy vannak adataim – felelte Vanos. – Aktáim vannak minden
dinasztia vezetőiről és a tanácsok tagjairól. Akár hiszed, akár nem, egykor olyan
naiv voltam, hogy elhittem, közömbösíthetem a dinasztiákat, ha nyilvánosságra
hozom az összes illegális ügyletüket, elkobozzák a vagyonukat és letartóztatják a
vezetőiket.
– Miért nem tetted meg? – kérdezte Lore.
– Azért, mert az Agon olyan, mint egy hidra – felelte Vanos. – Nem számít,
hogy levágják a dinasztiák fejét. Mindig lesznek vadászok, akik a helyükbe
lépnek, és még ha fel is tárom az Agon mibenlétét a világnak, lennének, akik így
is folytatnák a vadászatot.
Lore ekkor hirtelen mindennél világosabban látta, hogy mindannyian azt
akarták, igazán azt akarták, hogy az Agon véget érjen... csak más-más okból és
más-más eszközökkel akarták ezt elérni.
– Értem, amit mondasz – szólt Castor. – De van esetleg valami, amit
kiszivárogtathatnál a sajtónak, és azzal nem kívánt figyelmet irányíthatnál az
Ércbeborítottra? Lehet, hogy egyes városi tisztviselők és rendőrök a zsebében
vannak, de mindegyiküket nem vesztegethette meg...
– Tudod, hol van a fegyverraktáruk? – szólt közbe Athéné. Félelmetes
összpontosítás látszott az arcán. – Tudod, hol vannak a páncéltermeik?
– Néhányról tudok – felelte Vanos. – Kétségem sincs azonban afelől, hogy
több létesítményük van a városban és külföldön is, mint amiről tudok.
– Néhány is elég – mondta Athéné.
– Mi a terved? – kérdezte Lore.
– Egy királyt nem csak egyféleképpen lehet megölni – felelte Athéné. –
Végezni lehet vele úgy is, hogy kivérezteted, de úgy is, hogy tönkreteszed az
embereinek a belé vetett hitét és bizalmát.
Vanos megértette, mire gondolt az istennő.
– A fegyverraktárain való rajtaütés megingatná a hatalmát a vadászok felett,
akik azért szegődtek hozzá, mert azt hitték, nagy vezető és oltalmazó.
– Mivel nagyon sok vadászt állított rá a feladatra, hogy Melorát és a rivális
isteneket keressék, ezek a páncéltermek és fegyverraktárak valószínűleg
nincsenek már olyan jól őrizve, mint korábban voltak – mondta Athéné.
– A Castorhoz hűséges Akhilleidáknak pedig nagy szükségük van fegyverre –
jegyezte meg Vanos. – Gondolom, ugyanez a helyzet Iro és az ő vadászai
esetében is. Ezeken a helyeken ugyanabban az időben van a váltás. Akár már
holnap reggel támadhatnánk.
– Találhatunk más fegyvereket – szólt Castor megmakacsolva magát. – Egy
ilyen rajtaütéssel csak azt érjük el, hogy megkettőzi erőfeszítéseit, hogy
megtalálja Lore-t, és felgyorsítsa tervei megvalósítását. Segítségre van
szükségünk. Olyasvalakire, akiben megvannak Artemisz tulajdonságai...
– Nem fogjuk most az időnket vesztegetni arra, hogy Artemiszt megkeressük
– vágott a szavába élesen Lore.
Castor próbált a szemébe nézni, szemöldökét meglepetten ráncolta. Lore
gondolataiban felbukkant némi bűntudat, de gyorsan elnyomta. Athénének igaza
van. Artemisz ezen a ponton csak figyelemelvonás.
– Ez nem vagy-vagy kérdés – szólalt meg Vanos. – Mindkettőt meg tudjuk
tenni egyszerre. Folyamatos keresést indítok Artemiszre az Argos
applikációban...
– Alig egy perce mondtad, hogy nem találtad – jegyezte meg Castor. – Hogy
személyesen kell keresnünk.
– Elfelejted, hogy te is célpont vagy – szólt Lore –, és azt is, hogy még mindig
vannak vadászok, akik istenségre áhítoznak.
Castor szája tátva maradt.
– A fegyverraktárak elleni támadás után megkeressük Artemiszt. Rendben? –
ajánlotta Lore, szigorúbb álláspontjából engedve. – A Kadmiták figyelme
elterelődik, és megpróbálnak újra csoportosulni. Biztonságosabb lesz neked
akkor nyílt terepen lenni.
– Engem nem érdekel a biztonság.
– Hát, már megbocsáss, engem igen – mondta Lore. Mély levegőt vett, hogy
nyugtassa magát. Aztán Vanoshoz fordult. – Mondd meg az Akhilleidáknak,
melyik fegyverraktárakat támadják meg, nekem adj egy vagy két címet és egy
időpontot, amit megírhatok írónak.
Castorra nézett. Az új isten bólintott.
– Lefuttatom a keresést – Ígérte Castomak. – És a forrásaim segítségével
megpróbálok több dolgot kideríteni...
Vanos telefonja vibrált az asztalon. Felkapta. A kijelző fénye világított sötét
bőrére, ahogy az új üzenetet olvasta.
– A Kadmiták közti kapcsolatom azt mondja, hogy tud valamit az
Ércbeborított következő lépéséről, ami érdekelhet minket.
Lore szíve nagyot dobbant.
– De?
– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne – mondta Van. – Azok után nem, ami
Belennel történt, és most ez... valami itt nagyon nincs rendben. Azt mondja, csak
Milesszal hajlandó találkozni.
– Azért, mert téged gyűlöl – emlékeztette Miles. – Meg tudom csinálni.
– Meg tudod, de ez nem azt jelenti, hogy meg is kellene tenned – mondta
Vanos.
– Hányszor kell még bizonyítanom, hogy tévedsz? – riposztolt Miles. – Képes
vagyok...
– Nem! – csattant Vanos dühös hangja. – Nem vagy közülünk való, és ebbe
nincs beleszólásod. Megértetted?
Miles felállt, a zavar haraggá változott Vanos rideg arckifejezése láttán.
– Te pedig ne mondd meg nekem, hogy mit tegyek és mit ne. Tényleg folyton
emlékeztetnem kell téged, hogy el sem jutottatok volna idáig nélkülem?
– Az Ércbeborított ma megöletett két ártatlan gyereket – emlékeztette Castor.
– Ha ez valami csapda, el sem tudom képzelni, mit fog művelni veled.
Miles közelebb húzódott Lore-hoz annyira, hogy már a többiektől távolabb a
helyiség másik oldalán volt.
– Akkor jó, hogy nem fog elkapni.
– Ezt azokért a kislányokért tesszük – hangsúlyozta Lore.
Castor metsző pillantást vetett rá.
– Melyikekért?
Lore megdermedt. Mély levegőt vett, és nem fújta ki egészen addig, amíg meg
nem fájdult a mellkasa.
– Elkísérem Milest – mondta Castor. – Jobban fogom érezni magam, ha
tudom, hogy van valaki, aki megvédi.
– Mert én nem tudom megvédeni? – vágott vissza Lore. – Ha valaki elkíséri,
az én leszek.
– Nem – tiltakozott Miles. – Úgy értem, mindkettőtöknek köszönöm, de senki
nem jöhet velem. Az a pasi szuperérzékeny, és nem fog megvalósulni a
találkozó, ha gyanítja, hogy nem egyedül mentem. És lehet, hogy olyasvalamit
tud, amire nagy szükségünk lehet vagy legalábbis elvezethet minket az
Ércbeborított jelenlegi tartózkodási helyéhez.
Vanos csak Castort figyelte, ahogy a választ hadarta.
– Holnap reggel akar találkozni. Körülbelül akkor, amikorra a fegyverraktár
rajtaütéseket kezdenünk kell, amikor az őrzővédő vadászoknak megjön a váltás.
– Ha az okos Miles úgy gondolja, hogy sikerül megvalósítania a találkozót,
akkor semmi ok arra, hogy az útjába állj vagy megtagadd tőle, hogy ő menjen –
szólt Athéné.
Lore megint érezte magán Castor tekintetét. Szíve már azelőtt lázongón
dobogott, mielőtt meghallotta Miles halk hangját.
– Lore?
Lehet... lehet, hogy túl nagy kockázat elmenni arra a találkozóra most, hogy az
Ércbeborított annyira dühös. Ha elkapná Milest, azt Lore sosem tudná
megbocsátani magának.
Minél többet gondolkodott ezen, annál erősebb lett benne a gondolat, vajon
nem Castornak van-e igaza, nem lenne-e jobb inkább visszahúzódni és Artemisz
keresésére összpontosítani a fegyverraktárak megtámadása helyett. Ha meg
tudnák győzni az istennőt, hogy szövetkezzen velük... és a feltételes mód itt
erősen hangsúlyos, sőt halálos ha... akkor nem lenne szükség a vagyontárgyak
hollétéről szóló információkra támaszkodni vagy találkozókat kockáztatni.
Artemisz bárkit és bármit megtalál, össze tudná gyűjteni a szükséges
információkat.
Athéné mintha megérezte volna a tudatában dúló vihart, közelebb húzódott.
Nyugalom és magabiztosság sugárzott az istennőből, és valahogy a puszta
közelsége eldöntötte a kérdést. Bátorságot adott Lore belső vágyának... erőt adott
ahhoz, amiről Lore tudta, hogy helyes és szükséges.
A lányokért, gondolta. Amit az Ércbeborított tett, az megtorlást érdemel.
– Miles elmegy a találkozóra – mondta ki végül Lore. – Reggel váltáskor
végrehajtjuk a fegyverraktárak elleni támadást. És ha a kapcsolatnak nincs
információja az Ércbeborított hollétéről, délután elkezdjük keresni Artemiszt.
Rendben?
Ám miközben ezt kimondta, tudta, hogy Athénének igaza van. Artemisz soha
nem egyezne bele, hogy együttműködjön velük, és soha nem mondaná el, amit
Apollón haláláról Castor tudni szeretne... ha egyáltalán tud róla valamit. Akkorra
azonban talán az Ércbeborított is előbújik rejtekhelyéről, akárhol legyen is, és
nem lesz szükség arra, hogy Castor az élete kockáztatásával próbálja meggyőzni
az istennőt, akinek akarata szilárd, mint az acél.
Vanos bólintott. Arca semmilyen érzelmet nem árult el.
– Akkor majd átküldőm neked az infót, amit elküldhetsz írónak.
Lore alig hallotta a többieket, ahogy felfelé mentek a lépcsőn, nyilvánvalóan
azzal a szándékkal, hogy végigaludják az éjszaka hátralévő részét. Csak Castor
maradt még lenn, a lépcsőkorlátba kapaszkodva nézte, ahogy Lore előveszi a
telefonját. Remegő kézzel írt üzenetet írónak.
Kéne a segítséged.
Úgy harapózott el benne a düh, ahogy a füst a bronzbika gyomrában. Hamu
ízét érezte, gondolataiban a falon neki hagyott üzenet, a vérvörös szavak égtek.
Mire felnézett, Castor már nem volt ott.
 HARMINCHÁROM

NEHÉZ ÉS PÁRÁS VOLT A KÉSŐ DÉLUTÁNI LEVEGŐ, de ez semmi volt ahhoz képest,
hogy milyen nyomasztó légkör uralkodott a házban.
Miután megkapták az Akhilleusz-dinasztia üzenetét, miszerint a
fegyverraktárak elleni támadások minden gond és veszteség nélkül lezajlottak,
Lore visszament aludni még néhány órát. Írótól még nem kapott üzenetet azon
az egyszavas válaszon kívül, amit Lore korábbi, a fegyverraktárak elleni
támadást javasló üzenetére kapott: Vettem.
Lore azonban nem aggódott. Különösen azután nem, hogy Van találkozott az
Akhilleusz-dinasztia egyik vadászával, és egy köteg Kadmita fegyverrel tért
vissza. Athéné nyilvánvaló élvezettel terítette ki a zsákmányt. Minden darabot
külön, alaposan megvizsgált, köztük egy igazi dárdát is. Minden izgalom
azonban, amit Lore a siker nyomán érzett, azonnal odalett Vanos és Castor
hallgatásának sötét, érzelmi űrjében.
Amikor Lore már nem bírta tovább Vanos rosszalló pillantásait, ahogy Miles
előrehaladását figyelte az Argos applikáción, és azt sem, hogy Castor olyan
zárkózott volt, mintha láthatatlan ajtót csukott volna magára, egyszerűen
visszament a hálószobájába. Ott végre észrevette, hogy mit hagyott neki Miles a
komódon.
A napfényben megcsillant a toll amulett a nyakláncon. Egy pillanatig
tétovázott, ujjaival végigsimította az ékszer széleit.
Sosem volt szabad, gondolta.
Lore a nyakláncot a komód mellett álló kis szemetesbe sodorta. Azonban a
jelenlétét úgy is érezte, hogy többé nem látta. Úgy érezte, el kell menekülnie
tőle... el a házból. Kinyitotta az ablakot, a tűzlétrán a tetőre mászott. Onnan
nézte a távolban gyülekező sötét felhőket.
Ekkor meghallotta, hogy valaki mászik a tűzlétrán. Hirtelen hátranézett, és
megkönnyebbült, amikor meglátta, ki az.
– Nem lenne szabad idefent lenned.
 Athéné körülnézett a ház sivár, lapos tetején. Nem igazán volt mit nézni. Csak
Lore volt ott, két régi kerti szék és a légkondicionáló kültéri egysége. Igazából
senkinek nem lenne szabad odafent lenni, de Miles és Lore néha felment, amikor
szép volt az idő és volt boruk. Arról beszéltek, hogy csinálni kellene valamit a
tetővel, lehetne például egy kisebb kertet kialakítani... De ez még Gil halála előtt
volt.
Mielőtt Hermész elment, pontosította magát Lore, karját dörzsölve.
Visszafordult a keleten gyülekező ezüstszínű viharfelhők felé.
Az istennő nem foglalta el a másik széket, inkább a tető durva felületére ült.
Lándzsáját keresztbe fektette combjain, és a konyhából felvitt fenőkővel
élesíteni kezdte a dárdahegyet.
– Hermész volt.
Lore nem igazán tudta, miért volt ezt könnyebb elmondani az istennőnek.
Talán azért, mert tudta, hogy Athéné olyan érzéketlen, mint egy kicsorbult
penge, nem fogja vigasztalni, és nem akarja majd átbeszélni a dolgokat.
– Kicsoda? – kérdezte Athéné, azzal félretette a fenőkövet.
– A férfi, akinek dolgoztam... az ember, akié ez a ház volt és rám hagyta. –
feszengve nyeldekelt. – Egész idő alatt... O volt Hermész. Amikor eltűnt, idejött.
A Repkénykoszorús ezt mondta el nekem a múzeumban.
– Ó! – szólalt meg Athéné. Aztán óvatosabban hozzátette: – És te hiszel az
imposztornak?
Lore bólintott.
– Nyilván Hermész is úgy gondolta, hogy nálam van az aegis. Biztosan nagy
csalódás volt neki, amikor rájött, hogy olyan sok energiát fektetett... – Hangja
elcsuklott, és ez nagyon nem tetszett neki. – Szóval olyan sok energiát fektetett
abba, hogy megkedveljem... a semmiért.
Athéné ajka keskeny vonallá feszült.
– De nem értem... – folytatta Lore. – A Repkénykoszorús azt mondta, hogy
Hermész úgy érezte, tartozik nekem, és meg akarta akadályozni, hogy az
Ércbeborított megszerezze az aegist...
– Hermész egészen biztosan tudomást szerzett a vers létezéséről – mondta
Athéné –, és remélte, hogy annak segítségével megmenekülhet az Agontól.
– Lehetséges – ismerte el Lore. – De az is lehetséges, hogy fogalma sem volt
róla, és csak azért akarta a pajzsot, hogy a következő Agonban használhassa és
azt hitte, hogy ha kedves lesz hozzám, akkor önként átadom neki. De miért
érezte úgy, hogy tartozik nekem? Miért tett ilyen bonyolult lépéseket azért, hogy
beférkőzzön az életembe, ha az együtt töltött idő alatt egyetlen egyszer sem
kérdezett a múltamról, és másképpen sem akart rávenni, hogy beszéljek neki
arról, hogy mi történt velem. Sőt, amulettet is adott nekem, ami elrejtett a többi
isten elől. Rám hagyta ezt a házat.
– Ezen én is gondolkodtam – felelte Athéné halkan, megfontoltan. – Mint
mondtam, az évek folyamán követtem a történetedet és kerestelek. Csak egyszer
láttalak, három évvel ezelőtt. A közeli utcán sétáltál. Hazáig követtelek. De
többé nem láttalak, egészen a mostani vadászat kezdetéig, és csak remélhettem,
hogy még életben vagy.
A gondolat, hogy alig pár lépésnyire haladt el egy istennő mellett, és nem
vette észre, furcsa, megkésett félelemmel töltötte el Lore-t.
– Emlékszel, hogy amikor láttál, volt-e rajtam nyaklánc? Az arany madártoll
amulettes.
Az istennő alaposan meggondolta a választ.
– Nem volt rajtad.
Nem sokkal az után történhetett, hogy visszatért a városba Gillel...
Hermésszel. Két héttel később arra ébredt, hogy a nyaklánc ott van az
éjjeliszekrényén. Gil minden bizonnyal azt hitte, hogy a születésnapja
megegyezik a hamis útlevelében írttal. Az igazi születésnapja akkor már elmúlt.
– Azt kérdezed, miért viselkedett ilyen furcsán Hermész? – kérdezte Athéné. –
Azért, mert fortélyos, és mert közben élvezi. De nem bolond. Ha abban a hitben
volt, hogy nálad van az aegis, oka volt rá. Ezért ismét fel kell tennem neked a
kérdést, Melora... nálad van apám pajzsa? Fennáll a veszély, hogy ez a pajzs az
imposztor Árész kezébe jut?
Lore ujjai elzsibbadtak, a tenyere is. Gondolatai cikáztak, körbe-körbe jártak,
egyik sötét félelmet követte a másik. Karja bőrébe vájta körmeit, a fájdalommal
akarta eltüntetni félelmeit.
– Nincs nálam. Lehet, megtudta, hogy Aristos Kadmou dicsekedett a pajzs
helyéről apámnak.
– Lehetséges – felelte az istennő halk hümmögéssel.
Ekkor Lore-nak eszébe jutott, mit mondott Belen. Te csak figyelemelterelés
vagy. Ez az egész figyelemelterelés.
Lore ölelőn keresztezte két karját mellkasa előtt, előrehajolt, combjaira
görnyedt.
– Szerinted többről van szó, mint a versről? Lehetséges, hogy a gondolat,
miszerint egy lány lopta el az isteni pajzsot, mélyen sérti az Ércbeborított
önérzetét?
– Nagyon sok oka lehet annak, hogy miért vágyik olyan nagyon a pajzsra.
Tudni akarja az Agon megnyerésének titkát. Helyre akarja állítani megtépázott
büszkeségét azután, hogy egy fiatal lány túljárt az eszén. A karján akarja hordani
az aegist dicsősége szimbólumaként – mondta Athéné – és eszközként akarja
használni. Az a pajzs képes mennydörgést előidézni és villámot gerjeszteni, de
nem kell teljes erejével használni ahhoz, hogy félelmet keltsen azokban, akik
látják.
Az istennő elhallgatott, kis ideig mintha gondolkodott volna valamin, aztán
hozzátette:
– Ha nem adod át neki önként a pajzsot, akkor azt akarja majd elérni, hogy az
ő oldalán, az ő érdekében használd, és mindent meg fog tenni, hogy erre
kényszerítsen téged.
– Ezt úgy mondod, mintha érdekelne – mondta Lore. – Miért teszel úgy,
mintha a megállapodásunkon túl érdekelne a sorsom?
Athéné oldalra biccentette fejét.
– Azért, mert mint minden igazi mesterember, ha lehetőséget látok a
nyersanyagban, valami nagyszerűt szeretnék kihozni belőle.
– Érdekes ezt éppen tőled hallani – mondta Lore.
– Nem értem, mivel vádolsz – jelentette ki Athéné őszintén.
– Te sosem vezéreltél nőket. Nem úgy, mint a hőseidet. De a nőket mindig
örömmel büntetted meg.
– A nők és a lányok a húgom fennhatósága alá tartoznak, ők nem az én
felelősségem – közölte Athéné figyelmeztető hangon. – Nem tartozom neked
magyarázattal.
Athéné kihívóan, „folytasd, ha mered” tekintettel nézett rá, Lore azonban soha
nem riadt vissza a megfontolatlan harctól.
– Van fogalmad arról, hogy a női vadászoknak miért nem szabad egy isten
erejét maguknak követelni? Van fogalmad arról, hogy a dinasztiák vénei miért
ragaszkodtak ehhez a szabályhoz? – kérdezte Lore, és hagyta, hogy a hosszú
évek elfojtott dühe úgy töltse meg lelkét, mint fazekat a gőz. – Az eredeti versre
mutogatnak, de rád is. Arra a tényre, hogy te csak férfi hősöket vezérelsz
útjukon. Csak férfiakat segítettél csatában szerzett kleoshoz... és mint tudjuk, ez
az egyetlen kleos, ami a véneknek számít. Nekik te mindig csak Zeusz
akaratának meghosszabbítása voltál.
– Apám fejéből pattantam ki. Valóban akaratának meghosszabbítása vagyok.
Az istennő arcizmai megfeszültek, arca a harag maszkja lett.
– Jelenlétem itt, most, ékes bizonyítéka annak, mi történik azokkal, akik
felborítják a dolgok természetes rendjét. Azokkal, akik elárulták apánkat.
 – Nem voltál dühös? – tette fel a kérdést Lore és hallotta, hogy elcsuklik a
hangja. – Hogyhogy nem vagy dühös, amikor még te sem voltál teljesen szabad
abban, hogy eldöntsd, ki vagy mi akarsz lenni?
Az istennő hallgatott, de volt valami az arckifejezésében... Egyre jobban
figyelt valamire.
– Hagyod, hogy férfiak használják a nevedet és képmásodat arra, hogy saját
hatalmukat megerősítsék... te képviselted azt, amire csak ők vágyhatnak –
mondta Lore. – De mi van a többiekkel? Velünk, akiket nőknek neveznek, és
azokkal, akiket nem olyan könnyű kategóriákba sorolni?
– Nem tudatosult bennem, hogy tehetségemből, a mesterségbeli tudásból csak
férfiak részesülnek – mondta Athéné. – Vagy az, hogy nem ismertem el azokat a
nőket, akik kiválónak bizonyultak az otthonukról, családjukról való
gondoskodásban.
Lore zavartan szusszant.
– Tudod, ez majdhogynem rosszabb, hogy tényleg olyannak látod magadat,
amilyennek a férfiak alkotta mítoszokban leírnak téged. Az imént ismerted el,
hogy apád fejéből pattantál ki... De volt anyád, nem? Metis. Maga a bölcsesség.
A bölcsesség az ő tehetsége volt, nem Zeuszé, ezért mindkettőtöket felfalt, hogy
magát mentse, és magát nevezte bölcsnek. Ha megtagadod anyádat, azzal
megtagadod azt, hogy ki vagy valójában. Tagadod, hogy mire képesek a férfiak.
– Pontosan tudom, hogy mire képesek, Perseus ivadéka – felelte Athéné hűvös
hangon.
Lore összerezzent őse nevének hallatán.
– Alapos bizonyíték nélkül fejeztél ki véleményt – folytatta Athéné. –
Mindazonáltal, most nem velem viaskodsz. Haragod nem rám irányul, hanem
saját magadra. Miért?
Lore végighúzta kezét a haján; belemarkolt.
– Olyan nagyon dühös vagy. Ereztem attól a pillanattól fogva, hogy
megláttalak, és minél jobban igyekszel elfojtani, annál jobban nő benned a harag
– mondta Athéné. – Azt kérdezed tőlem, hogy miért nem használtam isteni
erőmet úgy, ahogy te használtad volna, és mégis, te vagy az, aki nem engeded
magadat kibontakozni, aki nem teljesít lehetőségei szerint. Nem gondoltam
volna, hogy ilyen gyáva vagy.
Nem vagyok különleges, nem vagyok kiválasztott. Lore öklét a szeméhez
szorította. Az emlék ugyanolyan fájdalmas volt, mint amikor megtörtént a
felismerés.
– Nem fogom vissza magamat, csak... csak nem lehet, hogy újra hibázzak.
 Athéné gúnyosan felhorkant.
– A hamis Apollón valahogy a gondolataidba férkőzött, és elültette benned a
kétely magjait. Te is tudod, hogy mit kell tenni. Hiszen nem is tudja, hogyan
jutott isteni hatalomhoz.
Lore erre élesen felnézett.
– Azt hitted, nem fedem fel az igazságot? – kérdezte Athéné. – Amikor
mindenkitől, akivel csak találkozott, igen élénken érdeklődött a fivérem
halálának körülményeiről? Ugyan mi másért vetné meg hatalmát és venné
zokon, hogy egyáltalán isteni ereje lett? Ugyan mi másért akarná megkeresni a
húgomat, miközben tudja, hogy a húgom holtan szeretné látni őt?
– Castor... – szólalt meg Lore bizonytalanul. Nem akart beszélni erről. Ez
mintha Castor elleni árulás lett volna. – Nem akarja, hogy túl messzire menjek.
– És te nem vagy képes meghúzni magadnak a határokat? Az ő megítélésére
támaszkodsz a sajátod helyett?
– Próbál megvédeni engem – mondta Lore. Mindig Castor volt a védelmező,
hiába próbálta Lore a maga módján mindig védeni őt.
– Mitől? Ugyan mitől? Önmagadtól? Attól, akivé válhatnál, ha elfogadnád
magadat és nem olyan akarnál lenni, amilyennek ő szeretne látni téged?
Lore az életét is rá merte volna bízni Castorra; tudta, hogy szándékosan soha
nem bántaná. De ahogy ránézett, amikor utolérte a Central Parkban... az a
döbbenet és undor az arcán...
Lehetséges, hogy Castor tényleg nem érti. Soha nem tűnt még hosszabbnak az
a hét év, ami elveszett az életükből.
– Gyűlölöm az Agont... – szólalt meg Lore.
– Nem – vágott a szavába Athéné. – Nem hiszem. Azt gyűlölöd, amit elvett
tőled, de téged ez a világ szült. Ehhez a világhoz tartozol. Születésed jogán.
Mindig is dicsőség volt a sorsod, de elvették tőled, és már nem leszel elégedett...
soha nem leszel ép, sértetlen egész... amíg nem veszed el, amit megérdemelsz.
Lore gondolatban hallotta fiatalabb önmagát, ahogy újra és újra kimondja:
Nevem legendává válik.
– Nem arról van szó, hogy megérdemlem-e vagy nem – mondta Lore.
Kényszerítenie kellett magát, hogy kimondja ezeket a szavakat. – Nem akarok
olyan szörnyeteg lenni, mint ők.
– Nem vagy szörnyeteg, harcos vagy. És ha nem lenne nagyobb feladatod az
életben, akkor nem lenne jövőd, és elpusztultál volna a családoddal együtt.
– Ne mondd ezt! – könyörgött Lore. Kérlek, ne mondd ezt!
Hirtelen erős vágy tört rá. Arra gondolt, hogy minden, ami történt, nem az ő
hibája volt, hogy mindaz nem volt hiábavaló... teljes lelkéből, fájón sóvárgott
arra, hogy ez igaz legyen.
– Sokkal rosszabb dolgok is vannak, mint szörnyeteggé válni – mondta
Athéné.
– Ezt mondogattad magadnak, amikor Arachnét megbüntetted, mert a hübrisz
bűnébe esett? – kérdezte Lore. – Amikor Medusa ellen fordultál?
Az istennő zavarba jött a kérdéstől.
– Mivel vádolsz engem Medusa ügyében?
– Poszeidón a te templomodban erőszakolta meg, és te ahelyett, hogy az istent
megakadályoztad volna ebben, ahelyett, hogy őt büntetted volna meg ezért, te...
– Lore hangja elcsuklott – azt sugalltad, hogy áldozatnak lenni a legnagyobb
bűn. Szörnyeteggé tetted, aztán ráküldtél valakit, hogy gyilkolja meg.
– Te ezt így hiszed? – kérdezte Athéné.
– Az apád, a fivéreid... nagyon sok nőt magukévá tettek a nők akarata ellenére.
Hogyhogy nem voltál képes átérezni Medusa helyzetét, amikor Héphaisztosz rád
próbálta erőltetni magát? – Lore mély levegőt vett, próbálta csillapítani magát. –
Elvették, amit csak akartak. Az Agon férfijai miért bánnának asszonyaikkal és
lányaikkal másképpen? Elhitetik velünk, hogy az életünk a miénk akkor is, ha
nyakörvet csatolnak a nyakunkra. Még G... Még Hermész is. Bármikor
meghúzhatják a pórázt.
– Ezért tértél le kijelölt utadról? Ezért nem akarsz harcos lenni? – kérdezte
Athéné. – Mert nem akartad, hogy irányítsanak, hogy döntsenek rólad? Azt
hittem, családod halála volt cselekedeteid gyökere, de folytattad a kiképzést,
ugye? Valami mégis eltérített a vadászattól... ettől a világtól.
Lore évekig következetesen nem volt hajlandó felidézni, mi történt azon az
éjszakán. Remélte, hogy ha elég mélyen a szívébe temeti, akkor feleannyira sem
fog rettegni attól, hogy őt teszik felelőssé mindazért, ami történt.
Most azonban, saját maga számára is érthetetlen módon, Lore beszélni
kezdett. A szavak olyan erővel törtek fel belőle, hogy nem volt biztos abban,
vajon ha akarná, képes lenne-e leállítani magát. De nem akarta.
– Amikor Iro apja istenné emelkedett, és ő lett az új Aphrodité, nem volt fia,
és nem volt egyenes ági férfirokona sem. Az egyik unokatestvér lett az
Odüsszeiták ideiglenes, ügyvivő archónja. A velük töltött első két évemben az
archón meg sem jelent a birtokon. Ez idő alatt én arra koncentráltam, hogy íróval
edzek. Azt mondtam magamnak, hogy bár semmim nincs, az Agon itt van
nekem. Így is dicsőséget hozhatok a családomra.
Athéné csak figyelt és várt.
 – Aztán eljött az Odüsszeiták új archónja. És ott maradt. Mintha mindenütt ott
lett volna; folyamatosan szemmel tartott minket. Az ablakból nézett bennünket,
ahogy vívtunk, nézett étkezéseknél az asztalon át, nézett, amikor a tóban
úsztunk... – mondta Lore, és keze ökölbe szorult az emléktől. – Minden adódó
alkalmat kihasznált, hogy megérinthessen... kijavította a mozdulataimat, a
tartásomat, teljesen indokolatlanul, amikor elhaladt mellettem, végigsimított
karomon, combomon. A vívómesterem azt mondta, hogy erről soha senkinek ne
beszéljek, különben az archón arra a következtetésre jut, hogy hálátlan vagyok,
hogy semmibe veszem irántam való kegyét és figyelmét. Az utcára tesznek egy
szál tőr nélkül, amivel meg- védhetném magamat. Se pénz, se jövő.
Lore keze ökölbe szorult.
– Egy este vacsora után azt mondta, hogy menjek az irodájába, és várjam meg
ott – folytatta. – Az asztalnál ülők tudhatták, mi fog következni, de senki egy
szót sem szólt. A szolgák félrenéztek. Iro nagyon izgatott volt. Azt hitte, hogy az
archón léaina pozíciót fog felajánlani nekem.
Mély levegőt kellett vennie, hogy megtalálja a megfelelő szavakat. Hányinger
kerülgette.
– Az irodájában sötét volt, csak a kandalló tüze világolt. Bezárta az ajtót. Azt
mondta, nem folytathatom a kiképzést. Csak őt szolgálhatom. Az ő igényeit kell
kielégítenem.
Athéné felszisszent.
– Tudtam, hogy igaza van. Megteheti. Nincs senkim. Nincs családom. Abban
a pillanatban rájöttem, hogy a sorsom teljesen az ő kezében van... csak... –
Megint mélyet sóhajtott. – Rám tette a kezét... Számra erőszakolta a száját, és az
íróasztalhoz nyomott. Nagyobb volt. Nehezebb. És arra gondoltam, hogy nem
vagyok különleges, nem vagyok kiválasztott. Ezt a gondolatot évekig használtam
az igazság ellen pajzsként... a bizonyosság ellen, hogy többre rendeltettem. De
abban a pillanatban, amikor az archón ott volt felettem, akkor értettem meg,
milyen is az a világ. Mindig lesz egy férfi, aki határoz a sorsom felől; az apám,
az archón, a férjem.
Az istennő szeme fénylett, a szikrák lázadó spirálban forogtak. Erről Lore-nak
megint az archón irodájában égő tűz jutott eszébe; az, hogy mennyivel
fényesebbnek tűnt, miután hatalmába kerítette a rémület.
– Sosem volt választásom – jelentette ki Lore.
Legalábbis olyan nem, aminek következményeit megértette
volna, a választás előtt.
– Az archón elvette tőlem az utolsó illúziót is.
 Az archón izgatottan, zihálva figyelte, ahogy Lore megérti a lényeget.
– Az volt a sorsomban megírva, hogy az istenek az ellenségeim. És a többi
dinasztia. Nem anyám dinasztiájának archónja... Anyám dinasztiája befogadott
engem. Menedéket adott nekem.
Az íróasztalfiók fogantyúja a csípőjébe mélyedt. Teste elmozdult, védeni
akarta magát, amikor a tudata erre képtelen volt. Ujjai a hideg fémre
kulcsolódtak. Meghúzta, becsúsztatta a kezét. A férfi hozzányomult, teljesen
máshogy, mint addig harc közben.
– Megtaláltam a papírvágó kést. Megvágtam magamat, ahogy előhúztam a
fiókból. Az archón az állam alá nyúlt, és hátraszorította a fejemet, hogy
kénytelen legyek ránézni.
Megragadta Lore blúzának gallérját, és addig húzta, míg el nem szakadt. A
kelme könnyen megadta magát, de nem olyan könnyen, mint az archón torkán a
bőr.
– Rájöttem, hogy mindig is volt választásom; akkor is, ha nem vettem észre –
mondta Lore. – És döntöttem. Úgy döntöttem, hogy nem vagyok az övé. Úgy
döntöttem, hogy megölöm, hogy ne bánthasson engem és senki mást.
Jéghideg áradatként törtek rá az emlékek: ahogy a férfi vére folyt, ahogy
beszennyezte fehér bőrét és Lore ruháját, a férfitest súlya, ahogy ránehezedik, és
bosszúból még a halál kapujában küzdve is bántani akarja. Lore megérintette az
arcán húzódó hosszú heget; az utolsó vágást, amit az archón akkor ejtett rajta,
amikor kicsúszott alóla. Verejték borította a testét és remegett; alig kapott
levegőt.
Lore azonban leginkább a haragjára emlékezett arról az éjszakáról. Ahogy a
harag átégett a félelmen, döbbenetén, pusztuláson, és megadta neki azt, amire a
túléléshez szüksége volt.
Lore azt tette, amire kiképzést kapott; addig döfködte a férfibe a kést, amíg a
test elmerevedett, és a tüdejében nem mozgott levegő. A düh hajtotta mezítláb a
mezőkön, kövezetlen földutakon. A düh tartotta életben és mozgásban. A düh
táplálta, amikor megéhezett.
Aztán Lore pontosan azt tette, amivel Athéné vádolta. Elnyomta magában a
dühöt, egyre kisebbítette, elhitette magával, hogy a düh nem fontos, hogy a düh
indokolatlan. És aztán Hermész rátalált. Akkor, amikor már szinte teljesen
kiüresedett.
– Ez... ez... – szólt Lore – ... ez az, ami olyan... Olyan borzalmas tudni, hogy
tévedtem Gillel kapcsolatban. Több eszem lehetett volna. Igen. Leengedtem a
pajzsomat, jelképesen; nem védtem magamat azok után sem, ami az archónnal
történt, mert úgy gondoltam, hogy én hozok döntéseket. Hogy nem tud bántani
és irányítani engem úgy, ahogy az Agon férfijai próbálkoztak.
– De nem bánod, amit az archón ellen tettél azon az éjszakán? – kérdezte
Athéné.
Lore a fejét rázta. Soha nem bánta meg. Csak azt bánta, hogy írót otthagyta.
– Azért, mert igazad volt. Azt tetted, amit tenned kellett – mondta Athéné. –
Ahogy most is azt tesszük, amit meg kell tenni. Félsz mások ítéletétől az
imposztor Arész utáni hajszánkban, de ha már halott lesz, nem fogod bánni a
döntésedet... csak az elveszített lehetőséget fogod bánni, ha hagyod, hogy mások
félelmei saját kétségeid börtönébe zárjanak.
– Ez... – Lore behunyta szemét. – Ez nem olyan egyszerű. Én nem...
Nem akarok emlékezni arra, milyen jó volt, amikor volt célom, fejezte be
gondolatban. Nem akarom elfelejteni, miért kellett elhagynom az Agont, amikor
pedig olyan természetes volt nekem.
Gyerekek kiabáltak egymásnak, ahogy biciklijükön végig- száguldottak az
utcán. Nevetésük szinte szikrázott a csendben. Lore arra gondolt, volt-e ő ilyen
gondtalan.
– Erőt adtam a haragjának – mondta Athéné halkan.
Lore zavartan fordult felé.
– Én változtattam meg Medusát – folytatta Athéné. – Azért, hogy védelme
legyen mindenki ellen, aki bántani akarná.
– Ez ostobaság. Nem adtál neki választási lehetőséget, ugye? – vágott vissza
Lore. – És most a történelem úgy emlékszik rá, mint gonosz szörnyre, aki
megérdemelte a halált.
– Nem. Ezt a képet férfiak rajzolták róla műalkotásokban, legendákban. Azért
képzelték irtózatosnak, mert féltek belenézni egy nő szemébe, nem bírták nézni
igaz tekintetét, nem akarták látni a nagy vihart, ami benne él és vár. Nem a
nagybátyám támadása győzte le. Medusa újjászületett; olyanná lett, aki képes
félelem nélkül szembenézni a világgal. Nem ezt tette a te dinasztiád is
évszázadokig az ő maszkja mögül?
Lore kis híján hátraesett, ahogy megértette, mit jelentenek ezek a szavak.
A Perszeidák évszázadokig gorgó-maszkot viseltek... Medusa kígyóhaj fürtös
maszkját; ajka komor, szilárd eltökéltséget mutatott...
Szülei maszkját elvitték, amikor a lakást kitakarították, és a holttesteket
elhamvasztották.
Lore még nem volt elég idős ahhoz, hogy neki is maszkja legyen, bár egyik
legtisztább emléke az, ahogy kicsomagolta anyja maszkját a selyemből, és közel
vitte arcához. Kis ujjai alatt érezte a kígyók bronz testét, és attól, amit a tükörben
látott, erősnek érezte magát.
Most azonban csak azt érezte, hogy összeszorul a gyomra. Hány férfi viselte
ezt a maszkot? Köztük szeretett apja. Medusa pillantásának dühe náluk
olyasvalamivé alakult, ami a dinasztiát szolgálta. A dinasztiák őseik legnagyobb
tetteik mementóit, legfőbb áldozataik maszkját viselték; nem a tisztelet jeleként,
hiszen ezek borzalmas szörnyetegek voltak... hanem trófeaként.
– Az őseid olyan pajzsot viseltek, amin az ő feje volt – mondta Athéné. –
Addig használták az erejét, amíg elveszítették. Ha a pajzsot valakinek hordoznia
kell, az te vagy... te, aki ismered a férfiak sötétségét, mégsem vagy hajlandó
félni.
Lore tisztán el tudta képzelni magát a pajzzsal; arca Medusa komor, ezüstbe
öntött arckifejezését tükrözi. Nem volt félelem, sem szégyen a gondolatban, és
nem volt benne az a gyötrelmes megbánás sem, ami az évek folyamán attól is
visszatartotta, hogy kimondja a nevét.
Az aegist neki kell hordoznia. Ez a jog születésénél fogva megilleti, de ennél
is többről van szó; ez képvisel mindent, amit el akart érni, és mindent, amivé
igazán válni akart. Nem azt a hazugságot, amiről Hermész győzte meg, hogy
meg kell tennie; hanem azt a nagy éhséget, ami még mindig benne élt.
Ha a pajzsot az Ércbeborított ellen használhatná, ha Medusa és az ő arca lenne
az utolsó, amit az új isten lát, miközben az élet kivérzik belőle, az azt jelentené,
hogy megérte.
Azt jelentené, hogy a családja nem hiába halt meg.
Menj, hozd el, súgta a tudata.
– De... de te Perszeusznak adtad a pajzsot – mondta Lore. – Azt a pajzsot,
amivel Medusát megölte. Te vezetted rá, a barátja voltál.
Athéné az ölében görgette a lándzsát.
– Kivettem a részemet a gonosz játékokból, és nálam erősebb istenek
kegyelméből éltem. Hamar haragra gerjedtem, és örömemet leltem abban, ha
lesújthattam olyanokra, akik megsértették büszkeségemet vagy gyaláztak.
Ekkor hullani kezdtek az első esőcseppek. Halkan koppan- tak a tetőn.
– Megállíthattad volna – súgta Lore. – Megállíthattad volna Poszeidónt.
Athéné arca eltorzult az irtózatosan rideg dühtől.
– Van valami, amit nem tudsz, Melora. Az isteneket is köti a sorsuk. Az
isteneknek is van uruk. Sok mindent tettem, többek között azt is, hogy
gyengébbekre csaptam le, amikor nem volt erőm olyat büntetni, aki nálam is
hatalmasabb.
 Elhallgatott, ujjait végighúzta lándzsája nyelén.
– Van egy történet, ami nálunk is hatalmasabb; olyan szövevényes, hogy
sokkal távolabb, sokkal messzebb ér; az én kezemnél erősebb kezek vezérlik.
Nevezheted ezt bűnrészességnek, és lehet, hogy az is. De én túlélésnek
gondolom.
– Hogyan lehetsz olyan biztos abban, hogy a sorsod meg van írva és azon az
ösvényen kell végigmenned? – kérdezte Lore. – Mi van akkor, ha mindig is
megvolt az esélyed, hogy saját feltételeidnek megfelelően élj, de nem vetted
észre a lehetőséget?
Athéné gúnyosan felnevetett.
– Én mindig csak arra vágytam, hogy azt tegyem, amire születtem.
– Ami micsoda? – kérdezett rá Lore.
– Harcosok szívét, filozófusok tudatát, művészek kezét vezetni – felelte
Athéné. – És soha többé nem hibázni a rám bízott városok védelmében.
Az istennő felállt, a távoli épületeket nézte.
– Még egy dologban tévedsz – szólt Athéné, miközben megfordult, hogy
elindulhasson befelé. – Nem választottam nőket arra, hogy nagy kalandra
vezessem őket, de tanácsot adtam nekik. Nem rosszindulatból és nem azért, mert
alacsonyabb rendűnek tartottam őket. Hanem azért, mert úgy éreztem, ha akár
csak egy nőt is felemelek így, azzal elárulnám igaz barátomat, akinek nincs földi
párja sem életben, sem halálban.
Pallasz. A társáról beszélt, aki mellett felnőtt, akit vívás közben véletlenül
megölt.
Athéné visszament a ház hátuljához, a tűzlétrához. Lemászott az emeleti
ablakba.
– Az egyetlen, amitől féltem, az erőtlenség. Az, hogy nem vagyok képes
megvédeni azokat, akiket szeretek. De nem tudom, mi történik velem, ha
megadom magamat ennek... – mondta Lore. – Annak, amit érzek. Annak, amit
tenni akarok.
Az istennő nem fordult vissza.
– Át fogsz alakulni.
Eleredt az eső, egyre nagyobb erővel csapódtak bőrére a cseppek, de Lore
képtelen volt rávenni magát, hogy mozduljon. Úgy érezte, teljesen kiapadt, de
nem gyengült le. Napok, talán évek óta először teljesen tiszta volt a feje. Éles
belső fájdalmat érzett, de nem húzódott el ettől a fájdalomtól. Szilárdan tartotta
magát, várta, hogy újra előtörjenek éles karmai.
Mennydörgés csattant, mintha pajzs csapott volna össze pajzzsal. Órák teltek
el azóta, hogy felmászott a tűzlépcsőn. Miles biztosan nemsokára visszaér.
Mégsem tudott mozdulni. Nem tudott mást tenni, csak hagyta, hogy az eső
áztassa a testét.
Telefonja megcsörrent a zsebében, ez a hang kizökkentette révületéből. Felállt,
elővette. Miles írt. Lore megkönnyebbülten sóhajtott fel, elkezdte beírni a kódot.
Közben újra megcsörrent a telefon, és újra és újra. Ugyanaz az üzenet
ismétlődött.
segíts
segíts
segíts
 HARMINCNÉGY

– MIÉRT NEM MŰKÖDIK?

Lore keze remegett, ahogy a telefont Vanos felé nyújtotta. Vanos átvette.
Küszködött, hogy sikerüljön úrrá lennie haragján.
– Ő mondta, hogy osszuk meg egymással a helyzetünket – folytatta Lore. – Ez
volt a megállapodásunk.
– Te megadtad neki a tartózkodási helyedet – közölte Vanos éles hangon. – Ő
viszont valószínűleg elfelejtette megadni neked, vagy valaki kikapcsolta.
Bármelyik is az igazság, azonnal el kell mennünk innen. Ha le tudják követni a
telefont, ha tudják, hol vagyunk most, ez a ház kompromittált helyszín.
Veszélyben vagyunk.
Castor állt Lore mögött, hátát a lépcsőkorlátnak támasztva. Egy szót sem szólt,
ami mindent elmondott. Sem Vanos, sem ő nem nézett Lore szemébe.
– Nem megyünk el innen – mondta Lore. – Lehet, hogy nem ejtették foglyul.
Lehet, hogy csak megsérült, vagy elrejtőzött, vagy...
– Vagy halott – fejezte be Vanos jeges hangon. – Megmondtam, hogy ez fog
történni, de te meggyőzted őt, hogy menjen csak nyugodtan.
– Ne csinálj belőle ellenséget azért, mert hitt a halandó képességeiben – vágott
a szavába Athéné. – Te többször is becsmérelted és próbáltad eltéríteni egy
döntéstől, amit önként hozott. Melora nem felelős azért, ami vele történt odakint.
Lore hinni akart az istennőnek. Mindennél jobban hinni akart neki.
– Azt hittem, te figyeled, merre jár.
– Figyeltem, de telefonálnom kellett – mondta Vanos. – Ne próbáld ezt rám
hárítani! Ha azt hiszed, hogy én nem érzek...
Hirtelen elhallgatott.
– Futtass le még egy keresést Milesra az Argosban – szólt Castor halkan, és
már meg is fordult, indulni készült. – A tetőről fogok figyelni. Onnan meglátom,
ha bárki közeledik, és lesz időnk elmenekülni, ha az Ércbeborított és a vadászok
támadni próbálnak.
 Athéné az ablakfülke mellé állt, résnyire elhúzta a rolót, hogy kiláthasson az
utcára.
Vanos a konyhába ment a másik laptopjáért. Az egyiken az Argos látszott,
aktívan figyelte Milest; a másikon elmentett videókat nyitott meg.
– Ez egy archivált felvétel néhány órával ezelőttről – magyarázta Van.
Lejátszotta. Együtt nézték, ahogy Miles eltűnik a sarkon. – A találkozóponton
nincs kamera – magyarázta Vanos bosszúsan. – Offline volt.
Lore közelebb hajolt a monitorhoz.
– Semmiképpen nem lehet tudni, hogy találkozott-e az informátorral?
Vanos a fejét rázta.
– Csak feltételezni tudom, hogy probléma esetén azonnal írt vagy hívott volna.
Pár perccel később Miles ugyanazon a kameraképen jelent meg. Nem látszott
rajta olyan győzelmi boldogság, mint első, sikeres találkozója után. Láthatóan
félt. A program a következő kamerára ugrott, követte Milest a Lexington
sugárútra. Egy másik kamera azt mutatta, hogy a forgalomban halad át az utcán,
és még mindig sűrűn körbe-körbe néz.
Aztán a videók sora megszakadt.
– Ez minden? – kérdezte Lore aggódva.
Még sosem látta ilyen komornak Vanos arcát.
– Az Argos itt nyomát vesztette. Vagy nagyon jól rejtőzik, vagy elvitték.
– A francba! – sóhajtott Lore. Pulzusa vadul kalapált, légzése szapora lett.
Sötétség jelent meg látótere szélén, ahogy gondolatai a lehető legrosszabb
lehetőség felé örvénylettek.
Ekkor a másik számítógép csipogott fel. Van rögtön megragadta,
felegyenesedett, ujjai valósággal repkedtek a billentyűzet felett. Ne Milest,
könyörgött magában. Istenem, őt ne...
Új biztonsági kamera kép töltött be. A képen kis alak térdelt valamiféle tóban.
Keze hátrakötve, csak profilból volt látható, de Lore felismerte Miles ruháit.
– Ez mikor volt? – kérdezte.
– Éppen most van – felelte Vanos a kijelzett időre pillantva.
– Rá tudnál nagyítani? – kérlelte Lore.
– Nem. Felismered, hogy hol lehet?
Lore közelebb hajolt, alaposan megnézte az élő közvetítés helyszínét. A
rémülettől nehéz volt a részletekre koncentrálni.
– Úgy néz ki... a tó és a vízesés mögötte... Szerintem ez a Morningside Park.
Nincs messze.
– Csaliként hagyták ott – figyelmeztetett Athéné. – Az imposztor Arész
rájöhetett, hogy mit jelent neked Miles. Ha segíteni akarunk neki, erősítésre van
szükségünk.
Lore gondolatai száguldottak.
– Az Akhilleidák milyen hamar érhetnek ide?
– Brooklynban vannak – felelte Vanos. – Kocsival is legalább egy fél óra.
Lehetséges, hogy az Odüsszeiták nem hagyták el Manhattant?
Lore elővette a telefonját.
– Mindjárt kiderül. Menj, szólj Castornak.
Athéné nézte, ahogy Lore üzenetet ír írónak.
Kérlek, segíts. Gyertek a Morningside Park tavához. Nagyon sürgősen.
De nem érkezett válasz.

A Morningside Park a keskeny határ a magaslaton épült Morningside Heights és

az alatta elterülő Harlem között. Lore és Miles rengetegszer végigsétáltak
mellette a 123. és a 110. utca között; néha ott találkoztak, miután Miles tanórái
véget értek vagy mert megbeszélték, hogy Miles meghívja ebédelni.
Mindig nyugtalansággal töltötte el, hogy Manhattannek ez a része megmaradt
eredeti állapotában, dacolva a körülötte lévő modern épületekkel. Egyenetlen
terepe nem volt hajlandó megadni magát az ingatlanfejlesztőknek. Számos utca
házai közé sötét sziklák ékelődtek, és csak úgy lehetett az út egyik oldaláról a
másikra átmenni, ha az ember átgyalogol a parkon, és a lépcsőn felkapaszkodva
vagy leereszkedve hidalja át a szintkülönbségeket.
Ahogy a park egyik bejárata felé haladtak, Lore biztonsági kamerát vett észre
a közelben, és megmutatta a többieknek.
– A park összes kamerájára rákapcsolódtam – közölte Vanos. – Tiszta a
levegő. Egyelőre.
A távolban, magasan, a St. John the Divine katedrális alig volt látható a
szürkületben. Lore arra gondolt, hogy ez elég látványos hely egy halálos
összecsapásra.
A közelgő vihart is számításba véve a park félelmetesen kihalt volt. Amikor a
kaputól nem messze meglátták az első holttestet, megértette, miért. A nő hátába
nyílvessző fúródott.
– Van valami hír az Odüsszeitákról? – kérdezte Athéné.
– Semmi – felelte Lore. – De nem akarok tovább várni. Ha jönnek, akkor
jönnek.
Castor bólintott, felállt a guggolásból.
– Menjünk!
Ekkor kutyák vonyítása hallatszott.
Lore lelassított, ahogy rátört a felismerés.
– Ó, ne!
– Mi az? – kérdezte Vanos. – Mi történik?
– Nem az Ércbeborított állította a csapdát – nyögte ki Lore.
– A húgom – mondta Athéné, lándzsáját szorosan markolva. – Artemisz.
 HARMINCÖT

– JÖNNEK – FIGYELMEZTETETT VANOS.

Több tucat csimbókos szőrű, sáros kutya rohant le az ösvényen ugatva. Voltak
köztük kóbor ebek, mások nyakörvén még ott lógott a póráz. Szájuk habzott.
– Kopók – állapította meg Athéné undorral. A felsőbbrendű Kadmita
fegyverekkel szerelték fel csapatukat; Lore egy kisebb tőrt választott, az istennő
kést és lándzsát. Ez utóbbival próbálta most visszatartani a kutyákat.
A kopókat a vadászok arra használják, hogy felhajtsák a prédát. Ugatnak,
vonyítanak, ezzel sarokba szorítják a prédát, míg a vérebek vagy a vadász
megérkezik.
Lore a szeme sarkából látta, hogy Athéné feje mögött a fák között valamiféle
sötétség gyűlik. Madarak és mókusok ültek a fák ágain egymás mellett
természetellenes mozdulatlanságban. Szemük aranylón csillogott Artemisz
erejétől.
El sem menekülhetnek. A hajsza csak tovább szítaná a kutyák ösztönét, és
cafatokra tépnék őket.
– Valami ötlet? – fordult Castor a csoporthoz. – Valaki?
A kutyák hirtelen elhallgattak. Lore fejbőre bizsergett és összehúzódott a
fölösleges szavak láthatatlan pillantásoktól.
Macskák gyülekeztek a pázsiton. Egyik a másik után jött. Hátukon felálltak a
szőrcsomók, mintha megannyi éles penge lett volna.
Lore tudhatta volna, hogy Artemiszt ösztöne arra készteti, hogy még a vas- és
acélváros határain belül is a vadak között rejtőzzön el. Szerencsésnek
mondhatják magukat, ha egyáltalán a nyílvessző suhanását meghallják, mielőtt
átfúrja a szívüket.
A kutyák bekerítették őket. A hátsók előrementek, közelebb, az előttük levők
megfordultak, és elindultak az ösvényen.
Rájött, hogy mi történik. A kutyák nem vezetik, hanem őrzik őket. Hogy el ne
szökjenek.
 – Mi csak itt fogunk állni, mint béna seggfejek, és várjuk, hogy ide jöjjön és
megöljön minket? – szólt Lore, azzal kihúzta a tőrt a combjára erősített
hüvelyből. – Ugyan már! Biztos nem.
Lélegzete a fülében dübörgött, ahogy dél felé haladtak az ösvényen. Öreg fák
vették körül őket, és sűrű bokrok. Az ösvény egyre keskenyebb lett, a környezet
klausztrofóbiás rémálomba illően szűk. Ott még több holttest volt. Férfiak és
nők, akik futni mentek, mások nyilvánvalóan munkából jöttek vagy munkába
indultak. Lore egész lénye összerezzent ettől a látványtól; haragja egyre nőtt.
Artemisznek felelnie kell ezekért a halálokért. Athénének mindvégig igaza
volt. A húga teljesen beszámíthatatlan. Castor megpróbálhatja, reménykedhet, de
Artemisz sosem lesz a szövetségesük, és ezek után Lore nem fogadná el az
istennő segítségét akkor sem, ha felajánlaná.
– Ez az utolsó esélyed, hogy visszafordulj, imposztor – figyelmeztette Athéné.
– A kisujjamat sem fogom mozdítani, hogy megvédjelek tőle.
Lore ekkor Castorra nézett.
– Talán mégis jobb lenne, ha...
Castor erről hallani sem akart.
– Miles miatt jöttem, és nem megyek el innen nélküle.
– Honnan tudta, hogy Miles benne van ebben az egészben? – kérdezte Lore
súgva.
– Hát nem egyértelmű? – kérdezett vissza Athéné. – Figyelte és követte a
mozgásunkat. Kellett neki valami, amivel kimozdít minket.
– Tényleg nincs semmi módja, hogy beszéljünk vele? – súgta Vanos. – Hiszen
a te húgod.
Athénére nézve Lore azonban arra gondolt, vajon nem volt-e nagy hiba az
istennőt ide hozni. Athéné nem tenne semmit, amivel az ő életét veszélyeztetné,
mert ez az esküjük miatt a saját életére is veszélyes lenne, de... Castorhoz nem
kötötte hozzá a sorsát. Mi akadályozná meg Athénét abban, hogy tálcán kínálja
fel Castor fejét a húgának, ha ezzel elérheti, hogy testvéri társulásuk újra
működjön?
Én, gondolta Lore, és nézte, ahogy Castor hátán minden lépésnél elmozdulnak
az erős izmok.
– Artemisz nem valami lecsillapítandó vad – figyelmeztetett Athéné. –
Amikor Apollón elesett, megbomlott az elméje, és azóta csak fél lélek.
Castor egy szót sem szólt, csak figyelte a félhomályos parkot.
Mire a tóhoz és a vízeséshez értek, a szórványos szemerkélés sűrű esővé
változott. Az esőcseppek a zöldes színű vízbe hulltak, a tó felületét őrült táncra
késztették. A tó közepén előregörnyedve, arcával kis híján a vízben Miles térdelt.
Lore megiramodott felé, de Castor visszatartotta; kényszerítette, hogy a
többiekkel együtt egy közeli pad mögött húzódjon fedezékbe.
Végigpásztázta a területet maguk körül; mozgást keresett. A kutyák a víz
partján sorakoztak. Engedelmesen leültek, várták a következő parancsot. Lore
követte tekintetük irányát a tó másik oldalára.
– Ott! – mutatott előre Lore. – Ott van!
Az íjász egy kisebb kiszögelésen állt a vízesés és egy esőtől csepegő
szomorúfűz között.
Lore szeme elé emelte kezét a sűrű eső ellen. Az istennő arcán koszcsíkok
húzódtak, halványszőke haján leveles-tövises korona. Egykor kék tunikája fekete
lett a vértől és mocsoktól. Felemelt, felajzott íjával Milesra célzott.
– Ne! – Vanos átugrott a pádon, a tó felé indult, a vízbe gázolt abban a
pillanatban, amikor Artemisz elengedte a nyílvesszőt.
 HARMINCHAT

– CAS... – SZÓLALT MEG LORE, de az új isten ekkor már talpon volt.

Erő ragyogott kezein, elégette a nyílvesszőt és a vízesés körül felrobbantott
néhány csipkézett sziklát.
Artemisz akkor ugrott félre, amikor Vanos rávetette magát Milesra. Testével
védte. Az istennő eltűnt a fák között. Castor és Athéné a tó másik oldalán
indulva üldözőbe vette. A kutyák csaholva, vicsorogva indultak utánuk.
Erre fel fog figyelni valaki, gondolta Lore. Átugrott a parki pádon, belegázolt a
vízbe.
– Ő most...
Van felemelte a kezét, jelezte, hogy egy lépést se tegyen tovább. Hangja halk
volt a haragtól.
– Ne érj hozzá!
Lore megdermedt, gyomra összeszorult.
– Muszáj... Muszáj elvinnünk innen...
Vanos hangjában elfojtott düh remegett, egész teste remegett, olyan erővel
mondta ki a szavakat:
– Te mindig... mindig ezt csinálod. Mindig minden arról szól, amit te akarsz,
és mindenki másnak csak... Csak... Ne érj hozzá!
Lore nem tudta, mit tegyen azon kívül, hogy nem lépett közelebb, és csak
nézte, ahogy Vanos kihúzza Milest a tóból, majd letérdel, a vállára veszi, és
rohan vele vissza, a környező utcák biztonságába.
– Istengyilkos! – kiáltotta Artemisz a sötétben. – Már vártam ezt!
Lore megrázta magát. Később foglalkozik majd azzal, hogy
mi történt Milesszal. Most biztonságban van. Vanos vigyáz rá, és neki most
egy másik, sürgetőbb problémával kell szembenéznie.
A legközelebbi lépcsőhöz rohant, amikor a keskeny gyalogösvényhez ért,
megállt. Az eső fátylán és a sűrű bozóton át nem látott senkit, de testetlen, a
szikláról visszhangzó hangokat hallott. Megállt, amikor felért az eggyel feljebb
levő sétaösvényre; a fákat figyelte.
– Távozz, nővérem! – kiáltotta Artemisz. – Ugye tudod, hogy ez a préda az
enyém. Ha még egyszer elárulsz engem, a te életed lesz a következő, amit
elveszek!
Elárulta? Lore hitetlenkedve hallgatta.
– Árulásról beszélsz? – mennydörögte Athéné vissza. – Miután ott hagytál
engem, hadd legyek az új isten prédája?
– Most pedig elárulsz engem minden lélegzettel, amit fivérem gyilkosa vehet
– mondta Artemisz. – El kellett volna hoznod hozzám. Megígérted, hogy ő az
enyém!
Lore próbált a visszhangzó hangok felé rohanni, de mintha egyszerre minden
irányból érkeztek volna.
– Figyelj rám – szólt húgához Athéné. – Fékezd meg érzéseidet, mielőtt
megsemmisítenek.
– Figyelj, figyelj, figyelj – utánozta Artemisz gúnyos hangon. – Soha többé
nem fogok rád hallgatni. Hazugságokat szősz, ígéreteket fonsz, amiket
egyáltalán nem áll szándékodban betartani. Te tetted ezt velünk... Te! Követtünk
téged, és te a romlásba vezettél minket!
– Igen, húgom, de most megtaláltuk a módját, hogyan lehet véget vetni a
vadászatnak – mondta Athéné. – Új utasítások. Segíts megtalálni őket, és
hazamegyünk. A vadászatnak vége lesz.
– Soha nem engedik meg, hogy hazatérjünk – vicsorgott Artemisz. – Mikor
fogod ezt belátni végre? Soha nem fogunk többé apánk fényében sütkérezni.
Soha többé nem lesz kegyes hozzánk. Nem maradt más, mint az utolsó szálig
megölni a vadászokat és a hamis isteneket azért, amit velünk tettek. Meg kell
büntetni őket azért, mert nincs hitük. Ha meg kell halnom, akkor nekik is... és ő
lesz az első!
Lore még egy hosszú lépcsősoron rohant fel, hogy jobb kilátása legyen. Ott a
sziklákat kőtömbökkel erősítették meg, ettől úgy érezte, hogy egy ősi vár falán
mászik. Elért a legtetejére, a kilátóhoz. Kihajolt a betonkorláton, a parkot
pásztázta. A félelem sűrű ködként borította be.
Ott, gondolta Lore. Athéné és Castor is Artemiszt üldözte, aki levezette őket
az alsóbb ösvényre. Eltűntek a lombsátor alatt.
Lore síkos lépcsőkön száguldott lefelé. Ruhája teljesen átázott, de már nem
érezte az eső hidegét. A leeső faágak robaja volt vezérlő csillaga, ahogy
közeledett feléjük.
Az istenek visszakanyarodtak a vízeséshez, amelynek peremén egy facsoport
volt az egyik ösvény közelében. A kétoldalt kitüremkedő sziklák felülről úgy
néztek ki, mint összetapadó, lapos kövek, amelyek a tó fölé benyúlva még a
rajtuk lecsorgó esővel is táplálták a vízesést.
Athéné már nem volt messze az istenektől; indák, ágak, tövisek szövedékét
tépte, amit húga csomózott össze és dobott elé.
Castor és Artemisz egymást üldözték; a fák között nyomulva küzdöttek.
Mindegyikük uralni akarta a helyzetet. Artemisz mindenáron fel akarta venni
szénszálas íját. Hátranyúlt, de nem talált nyílvesszőt.
Félredobta az íjat, elővette a karjára szíjazott kis vadászkést. Castor kénytelen
volt előre-hátra mozogni, hogy elkerüljön egy esetleges hirtelen előretörést.
Felszisszent, amikor a penge felsértette alkarját, Artemisz pedig megduplázta
erőfeszítéseit; előrelendült azzal a nyilvánvaló céllal, hogy a pengét Castor
torkába döfi.
– Ne! – kiáltott Lore, azzal felkapta a lándzsát, amit Athéné elejtett, és
Artemisz felé hajította.
Az istennő könnyedén hárította, és keserűen felnevetett. De Lore nem akarta
megölni, csak még egy esélyt akart adni Castornak.
Castor észlelte ezt, és ki is használta. Amikor Artemisz hátradőlt, hogy a
lándzsát elkerülje, Castor a csuklójára csapott, így elejtette a tőrt, az új isten
pedig a földre teperte.
Athéné végre kiszabadult az indák hálójából, Artemisz vad sikolyára a többiek
felé sietett. Olyan vérfagyasztó volt az a sikoly, hogy a közelben levő madarak
sivító kakofóniában válaszoltak. Artemisz lerúgta magáról Castort, aki hanyatt
esett a sáros fűben.
Artemisz újra felkapta tőrét, és maga elé tartotta, hogy Castort és nővérét is
távol tartsa.
– Figyelj rám... – szólt Castor, kezét oldalára szorítva. – Kérlek... a
segítségedre van szükségünk...
Artemisz egy szarvas kecsességével és egy vaddisznó féktelen dühével
mozdult. Míg Athéné gondolkodásában, cselekedeteiben Lore időnként
felfedezett némi emberséget, Artemiszben csak állatiasságot látott. Egyszerűen
felfoghatatlan, megérthetetlen volt; amit egy antik szerző kegyetlen
misztériumként írt le. Kiszámíthatatlan és kegyetlen, mint maga a természet.
– Hagyd ezt abba, Artemisz! – kiáltott rá Athéné. – A vadászat legalább
annyira ellenségünk, mint a vadászok. Együtt véget vethetünk neki...
– Ó, te bolond! – vicsorgott Artemisz. – Akkor sem veszed észre az igazságot,
ha a szemed előtt van. Az Agont nem lehet megnyerni. Nem lehet
megmenekülni. Ez a mi Tartaroszunk.
– Én ezt nem hiszem – mondta Athéné és még egy lépést tett húga felé.
Kinyújtott kézzel jelezte, hogy Lore ne kövesse.
Lore bosszúsan felnyögött, de megértette... Artemisz csak még dühösebb
lenne, ha úgy érezné, a helyzet három az egy ellen lett.
– Nyugodj le, húgom – folytatta Athéné. – Figyelj most arra, amit mondok.
Teljesen belevesztél a haragodba. Hagy vezesselek ki újra! Megértem, hogy...
– Nem érted meg! – kiáltotta Artemisz. – Ha megértenéd, elhoztad volna
nekem! Az a dolgunk, hogy megöljük őket! Az összes imposztort! Mindegyiket!
Víz folyt Lore bokája körül a vízesés felé. Ahogy azonban Artemisz
elmozdult, Lore észrevette, hogy az esővíz egy része egy közeli ágas, földes
foltban tűnik el. Jobban megnézve látta, hogy egy földréteg eltűnik; üreg széle
bukkant elő, és az üreg fölé gondosan elhelyezett vékony ágak rétege.
Lore felhördült, ahogy oldalról súly ütközött neki. Hatalmas labrador támadt
rá. Aztán egy másik. Vicsorogtak, hörögtek, harapni próbálták.
– Hagyjátok... abba... – kiáltott rájuk, és küzdött ellenük. Forró nyál repült
szanaszét.
Az egyik kutya Lore alkarjába mélyesztette fogait. Lore felüvöltött
fájdalmában. Ledobta magáról az állatot, egyenesen egy másiknak. Egyre több
jött, körülvették. Ruganyos mozdulattal felállt, megragadott egy nagy ágat,
amivel elriaszthatta a kutyákat, és távol tarthatta őket a többiektől is.
– Igazad van – szólt Athéné szigorúan figyelemmel tartva húgát. Lassan
közeledett felé, üres kezét mutatva, miközben Artemisz tőrt markolt. –
Elfelejtetted, húgom? Még most sem látod? Az első napsugár, ami áttör a felhők
magasában, ahogy átvonul otthonunk kertjein, termein, a legtisztább arany... a
levegő tömjéntől és édes füsttől illatos... a kandallóban mindig lobog a tűz... a
világ alattunk olyan zöld és hatalmas, ígéretekkel... legyőzhetetlen apánk, a
többiek...
Lore megdöbbent, milyen érzelmek feszültek ezekben a szavakban, milyen
mély fájdalom tárult fel bennük.
Artemisz felnyögött, arcába karmolt, fejét ingatta. Szívszorító volt komor
arckifejezése. Athéné sikerrel hatolt át a pajzsán.
De Artemisz hirtelen felegyenesedett, szeme színtiszta gyűlölettel
összeszűkült, ahogy nővérét szemlélte.
– Te... Te loptad el mindezt tőlem.
Artemisz egy pillanatra hátat fordított Castornak, így az új istennek lehetősége
volt hátulról megközelíteni. Artemisz hirtelen fordult, de Castor gyorsabb volt.
Karjaival átfogta, szorosan tartotta, moccanni sem tudott.
Az egyik kutya próbált kitömi és Castorra támadni, de Lore visszanyomta az
ággal és nyakát nyújtva igyekezett figyelemmel követni, mi történik az istenek
között.
– Ne... ne!
Artemisz teste megvonaglott, aztán borzongatóan furcsa, nedves kattanás
hallatszott, ahogy kificamította saját vállát, hogy kiszabadulhasson. A tudata
valahol ott volt, ahová a fájdalom nem tudott elérni. Másik kezével tőrét Castor
combjába döfte.
Castor üvöltve esett hanyatt, fájdalmas grimasszal húzta ki lábából a pengét.
– Érzem bátyám erejét, de nagyon messzi, nagyon távoli – vicsorgott
Artemisz. Szeme tágra nyílt. Sarka megakadt a csapda szélén, a vízesés felé
mozdult, alig sikerült visszanyernie egyensúlyát. – Más érzés vagy, mint a
többiek... Mi vagy te?
Lore az istennő kérdésére visszanézett. Mi?
Castor lassan közelített felé. Artemisz a fejét ingatta, képtelen volt elszakítani
tekintetét Castorról, ahogy a tó fölé magasodó legközelebbi kiszögellés felé
hátrált. A vízesés közvetlenül mellette zuhogott alá, a víz zaja elnyomta az
istennő néhány szavát.
– Láttad, hogyan halt meg? – kérdezte Castor kétségbeesetten. – Ott voltál?
Tudod, mi történt?
Mennydörgés robajlott felettük. Artemisz újabb támadást indított. Ököllel
csapott Castor hasára, veséjére, ahol érte. Castor lábából ömlött a vér, esővízzel
keveredett.
Artemisz egyetlen rúgással hátralökte. Castor az egyik kezével hárította a
támadásokat, a másikkal átszúrta Artemisz vállát.
Az istennő felüvöltött a fájdalomtól. Castor arcába markolt, aztán kirántotta
vállából a pengét, és megint támadott. Castor kiütötte Artemisz kezéből a tőrt,
ami miután többször megpördült a levegőben, beleesett a tóba.
A kiszögellés szélén a lapos felület enyhe szögben a tó felé lejtett. Artemisz
volt magasabban, így Castor nehezebb helyzetből harcolt, ahogy a szél és az
áramló víz is a szakadék széle felé terelte.
– Ne mozdulj! – figyelmeztette Castor. – Kérlek... Ő nem akarná, hogy te...
– Ha ki mered mondani a nevét, kitépem a nyelvedet! – dühöngött Artemisz.
Castor felé csapott.
– Ne gyere közelebb! – figyelmeztette Castor.
– Hagyjátok abba! – kiáltott Lore. – Kérlek!
 – Ne gyere ide, Lore! – szólt Castor. – Nagyon erős az áramlat...
Artemisz zihált, minden levegővételért megküzdött; kificamodott karja
hasznavehetetlenül lógott teste mellett.
– Nem számít, mi vagy – jelentette ki Artemisz. – Nem számít, ki voltál, mi
lehettél volna. Halott vagy.
– Artemisz! – kiáltott Athéné. – Ne emészd el magadat a halandó miatt!
Lore ismerte a tekintetet, amit a vadászat istennőjének arcán látott; ismerte a
mögötte rejlő égető eltökéltséget. Artemisz mindig is magányos lény volt, akkor
is, amikor kedvére való vadászok és nimfák kis csoportjával járta a világ
vadonjait. Lore tudta, milyen fájdalmas ez, lényében visszhangzott az érzés. Az
istennő páratlan természetében; árnyékok és csend veszi körül, de ikertestvére
nélkül igazán egyedül van. Már nincs mit vesztenie.
– Szörnyeteg van a folyóban. – Hangja elcsuklott, ahogy eluralkodott rajta a
tomboló fájdalom. – Istenek és halandók gyilkosa. Mindent felfal... téged is,
nővérem.
– Szörnyeteg? – kérdezte Athéné. – Mondd el...
– Halál a sorsod, imposztor – szólt Artemisz az új istenhez. – Én az igazság
útján járok.
Castor újabb fényes energianyalábot küldött rá, majd még egyet; próbálta az
ösvény felé terelni, a kiszögeléstől távolabb. Szél csapkodta őket minden
oldalról. Castor kénytelen volt letérdelni és egyik kezével megtámaszkodni,
nehogy átessen a peremen.
Artemisz a lábával fellendítette magához íját a talajról; botként tartotta maga
előtt, és újra megindult Castor felé. Castor még egy utolsó energianyalábot lökött
felé, és Artemisz – hogy elkerülje – gondolkodás nélkül balra lépett.
– Elég! – kiáltott Lore.
Artemisz lába megakadt a maga ásta csapda szélében. A csapda beomlott, rá
az alján elrendezett hegyes karókra. Athéné el akarta kapni a húgát, de Artemisz
elperdült tőle és a csapdától is.
– Ő az enyém – vicsorgott. – Az élete az enyém! Az élete az enyém!
Az a kis mozdulat a lábát a vízesést tápláló erős sodrású esővízbe vitte.
Megint üvöltések harsantak. Artemisz foga fehérjét kimutatva dacosan felállt, és
próbált átugrani a vízesés széle és a kiszögelés között, ahol Castor térdelt.
Egy virágzó bokortól nem lehetett látni a szikla szélét. Lore testének minden
izma megfeszült, ahogy Artemisz lába a sziklára ért, aztán kicsúszott alóla.
Castor a kezét nyújtotta, próbálta elkapni, mielőtt a tóba zuhan, de Artemisz
undorral húzta vissza a kezét.
És lezuhant.
 HARMINCHÉT

LORE NEM FOGJA ELFELEJTENI AZT A RECCSENÉST és a hirtelen megszűnt fojtott

kiáltást, míg el nem hagyja az élet, és a sötét alvilágban nem ébred.
Castor térdre rogyott, haját tépte, és kétségbeesésében felüvöltött.
Lore megindult előre; fákba, kövekbe kapaszkodott, mászott, míg el nem érte
a vízesés szélét.
Artemisz tegezének szíja fennakadt egy hosszú ágon, olyan lett, mint egy
hurok, és azonnal elroppantotta a nyakát.
És az istennő arca...
A döbbent sikoly még Lore torkában lüktetett, ki akart törni. Úgy érezte,
megfullad, ha lélegezni próbál.
Athéné lépett mellé, lenézett Artemisz levél- és töviság koronájára. Az
érzelmeknek egyetlen jele volt az arcán: megfeszült egy izom. Harcos arca volt;
évszázadok edzették keményre, túl sok halált látott ahhoz, hogy megadja magát
a gyásznak.
– Én... én... – szólalt meg Lore. Nem tudta, mit mondjon. Nem sajnálta, ami
történt. De... – Mit csináljunk? Akarjátok, hogy levágjam, hogy... hogy
eltemethessétek, míg az Agon véget ér?
– Istent eltemetni? – szólt Athéné. – Ő nem test volt, hanem erő. Ez, ami itt
van, puszta edény. Az erő hordozója. Ő most már... szabad.
Lore ekkor döbbent rá, hogy már csak Athéné maradt. Ő az utolsó a kilencek
közül.
Az ösvényeken álló kutyák vonyítani, üvölteni kezdtek gyászukban. A héten
történtek során Lore egyszer sem érezte magát ennyire közel ahhoz, hogy
szétrobbanjon, mint abban a pillanatban, amikor a kutyákat hallotta annyira
üvölteni, hogy hangjuk elnyomta a tegez csattogását, ahogy Artemisz holtteste
forgott, forgott, forgott, mint az élet, a halál és újjászületés végtelen kereke.
Lore a vízesés melletti kis lejtős szikla felé mozdult, Castor irányába. Castor
ott maradt, hogy meggyógyítsa a lábát. Amikor végre felállt, úgy nézett ki, mint
akinek nagy fájdalma van, bár ennek a lábsérüléséhez semmi köze nem volt.
– Jól vagy? – tartotta a kezét, hogy segítsen átjutnia a veszélyes szakasz utolsó
néhány lépésén.
– Voltam már jobban is – ismerte el Castor, és kinyújtotta kezét Lore felé.
Lore hirtelen suhanó hangot hallott. Először azt hitte, a szél támadt fel újra, a
fák és sziklák közt fütyül. Aztán égető fájdalmat érzett a vállában.
Hitetlenkedve nézett le a blúzán nyílt új hasadásra, a vállá- ból ömlő vérre.
Mögötte fatörzsbe fúródott nyílvessző rezgeti.
– Lore...
Castor fájdalommal, félelemmel nézett rá. Lore kinyújtott kézzel nézte, ahogy
vér virágzik egyetlen tátongó sebből mellkasa bal oldalán. A szívéből.
Lore felsikoltott, előrelendült, hogy elkapja, de túl lassú volt. Castor ajka még
egy utolsó, hangtalan szót formázott.
Lore.
Tekintetét elhagyta az élet, a hatalom szikrái kihunytak szemében. Castor
hátracsúszott a sziklaperemen, és a tó vizébe zuhant.
 HÉT ÉVVEL KORÁBBAN

LORE ELÉG SOKAT EDZETT CASTORRAL AHHOZ, hogy tudja, ha valami nincs rendben.
A többiek nagyon izgatottak voltak. Minden figyelmüket az kötötte le, hogy két
nap múlva kezdődik az Agon; valósággal lázban égtek az előkészületek
közepette, ahogy a többi Akhilleida a városban gyülekezett. Lore figyelmét
azonban valami teljesen más kötötte le: a visszaszámlálás, amit Aristos Kadmou
indított két nappal korábban, amikor apjával ellátogattak hozzá.
Ez az ajánlatom a lányért. Az Agon végéig küldd el nekem a válaszodat.
Már csak kilenc nap. Apja azt mondta, hogy ne aggódjon, mert sosem
mondana neki igent. Lore azonban önkéntelenül is egyfolytában erre gondolt.
Castort ez nem foglalkoztatta annyira, mint Lore-t és a többieket. Mozdulatai
vontatottak lettek, mintha a teste túl nehézzé vált volna, annyira, hogy már alig
bírta mozgatni. Mindig tökéletesen illettek egymáshoz sebességben... vagy
legalábbis Castor lépést tudott tartani Lore gyorsaságával, ahogy Lore is
igyekezett megfelelni Castor erejének.
Lore aggasztónak találta Castor arckifejezését is. Mintha árnyék vetült volna
rá, mint amikor felhő halad el a nap előtt, és az egész lenti világot
elhomályosítja.
Tap-tap-tap.
Lore az utolsó támadásnál erősebben nyomta a gyakorló botot. Castor egy
lépést hátrált, támasztó lába megcsúszott a padlón összegyűlt
verejtékpocsolyában.
– Újra! – rendelkezett a mester. – Gyorsabban!
Lore újra felemelte a botot. Castor derékban enyhén meghajolva állt, fejét
ingatta. Sűrűn pislogott, láthatóan nehézséget okozott neki az is, hogy Lore
arcára figyeljen.
Lore oldalra biccentette fejét, szavak nélkül kérdezte: Készen állsz?
Castor felemelte a botját. Lore az ajka mozdulatából olvasta ki a választ.
Lore újra kezdte a gyakorlatot. Tap-tap-tap. Támadni. Magasan, középen,
alacsonyan. Castor minden esetben hárította az ütéseket, de ahogy lassult, Lore
is kénytelen volt lassítani.
A botok gyors csattogása olyan volt, mintha dobkíséret lett volna egy horpadt
pajzsokról és pengecsengésről szóló csatadalhoz. A teremben forróság volt. A fal
magasában ülő ablakokon át áradt be a délutáni nap melege. A többi gyakorló
csapatot homályos foltnak érzékelte. A testek, az olaj, a gumiszőnyegek nehéz
szaga megülepedett tüdejében.
Az utolsó ütésnél Lore kipróbálta elméletét. A szükségesnél erősebben ütött.
Castor elvesztette egyensúlyát. Halk szisszenéssel rogyott térdre.
Lore hátranézett a mesterre. A férfi éppen háttal állt nekik, a terem másik
végében időzött. A tanítványok tartását, technikáját javította, és enyhe
dicséreteket osztogatott.
– Csak így tovább, Abreas... erősebben, Theron...
Ahogy Castor felegyenesedett, Lore birkózófogást imitált, előrehajolt annyira,
hogy homlokuk összeért, és kezét Castor tarkójára csúsztatta. Nem talált más
lehetőséget arra, hogy a szünetek között beszéljenek egymással.
– Jól vagy? – kérdezte súgva. – Ha beteg vagy, nem kellett volna eljönnöd.
– Jól vagyok – bizonygatta Castor. – Így is elég rosszul állok a rangsorban.
Nem hiányzik, hogy még pár helyet visszaessek. És akkor neked nem lenne kivel
edzened most, hogy Vanos már nincs itt.
Vanos Evander távoli rokona, unokatestvére volt Castornak. Az Agon előtt
néhány hónapra a Thétisz házba költözött, de néhány katasztrofálisan rosszul
sikerült edzés után a szülei hazavitték. Lore neheztelt rá, mert lefoglalta előle
Castor idejét, de még inkább azért, mert a mester kiállította őt a gyakorlásból
azért, hogy Evander lehessen Castor párja.
Annyira dühös volt... Evander képtelen volt úgy kivédeni egy ütést, hogy ne
rezzent volna össze vagy ne takarta volna el a fejét. Lore úgy érezte, több
gyakorlást érdemel, mint Evander, akkor is, ha ő nem az Akhilleidák klánjának
tagja.
– Víz! – szólt a mester. – Gyorsan! Vívással fejezzük be a mai órát.
Lore elvette Castortól a botot, mielőtt tiltakozhatott volna.
Most menj! – utasította a tekintetével. A terem végében álló hosszú padra
pillantott, ahol vizes palackjaik sorakoztak. Castor megvárta.
– Add fel, Cassie! – szólt egy rafinált hang. – Már a lánnyal is képtelen vagy
lépést tartani.
– Féltékeny vagy, Oresztész? – vágott vissza Castor. Még erősen lihegett. –
Mint a mesterek mondják, csak annyira vagyunk jók, mint a vívótársaink.
Szerencsétlen Sabasnak esélye sincs, ugye?
– Mindenki jobb, mint egy beteg, gyenge féreg – jelentette ki Oresztész. –
Siess, halj meg minél előbb. Ha anyád nem lett volna olyan gyáva, kint hagyott
volna egy hegytetőn, vagy valami ilyesmi.
Lore a padra csapta vizes palackját, és dühösen fordult felé.
Castor erőtlenül megfogta Lore kezét, visszahúzta.
– Persze, ezt te már csak tudod – szólalt meg Castor. – Hiszen bátran éled az
életedet fél aggyal. Ne aggódj, senki nem veszi észre, hogy még mindig nem
tanultad meg az elsőéves kardvívási leckét. De mindannyian szurkolunk neked.
A csoport összesúgott körülöttük, fél szemmel hátrapillantottak az oktatóra,
hogy beavatkozik-e. Ő azonban el volt foglalva; egy másik oktatóval
beszélgetett éppen. A többiek vigyorogtak. Arra számítottak, hogy verekedés tör
ki.
– Én legalább nem leszek kígyómenyasszony! – csattant fel Oresztész.
Lore hirtelen mély levegőt vett. Castor rápillantott, sötét szemöldökét
összevonta. Oresztész úgy nézett ki, mint a varjú, ami kukacot fogott.
– Nem mondta el neked? – kérdezte, miközben elindultak vissza, a vékony
edzőszőnyegek felé. – Ez az utolsó napja itt. Patér dühöng, hogy Lore seggfej
apja beleegyezett, és feleségül adja a Kadmiták archónjához. Az öregek tegnap
este tanácskoztak, és megegyeztek, hogy Lore-t kirúgják. Apám mondta. Az
egyetlen ok, amiért ma reggel nem küldték haza, hogy az apja könyörgött,
könyörgött és könyörgött még egy utolsó napért.
Castor arcán sértettség és zavar látszott, ahogy nézte és megerősítésre várt.
Lore arca felforrósodott, kipirult.
– Ez nem igaz! – tiltakozott. – Ez egyszerűen nem igaz!
Nem szólt neki a Kadmiták archónjával való találkozásról,
mert... mert még nem értette, mi történt valójában. Apja azonban biztosan
elutasítja Aristos Kadmou ajánlatát. Az apja egészen biztosan soha nem adná őt
oda neki.
– Senki nem utasítja el a Kadmiták archónjának ajánlatát – jegyezte meg
Oresztész kajánul. – Lehet, hogy megfojt, miközben meghág, mint egy...
Castor ököllel csapott Oresztész halántékára. Oldalra ütötte. A többiek
vigyorogva figyelték, ahogy Oresztész megragadta Castort.
Ha ereje teljében lett volna, Castor nem esett volna el úgy, ahogy tette.
– Elég! – szólt rájuk a mester. – Vegyétek fel a pozíciót. Folytatjuk...
Castor azonban nem mozdult. Nem tudott megmozdulni.
– Cas? – szólította Lore.
 Castor nem válaszolt. Szeme fennakadt, egész teste rázkódni kezdett.
Lore térdre rogyott mellette, próbálta lefogni.
– Mit tettél? – üvöltött Oresztészre. De Oresztész is megdöbbent. A mester
Castor feje alá tette a kezét, hogy ne ütődjön a padlóhoz.
– Hívd azonnal az ügyeletes gyógyítót – mordult az egyik növendékre.
– Mit tettél? – mordult Lore ismét Oresztészre, aki hátrahúzódott, ahogy Lore
rátámadt, és ököllel többször gyomron vágta. Ez volt az utolsó emléke, mielőtt
elsötétedett előtte a világ és eszméletét vesztette. Aztán csak arra emlékezett,
hogy mesterük lefogta és leemelte Oresztészről. A fiú arca csupa vér volt. Lore
keze is.
– Megöllek! – kiáltotta. Oresztész erősen köhögött, taknyot, vért köpött.
Hetaîrosai térdeltek mellette, tágra nyílt szemekkel bámultak Lore-ra.
– Arra még hét évet várnod kell, kis gorgó – mordult rá a mester. – Ha a kígyó
egyáltalán kienged téged az odújából.
Lore próbált kiszabadulni a mester erős szorításából, de nem tudott.
Kinyújtotta a kezét Castor felé, de nem látta; csak szandálos lába lógott ki a
körülötte lévők tömegéből.

Órákkal később, amikor Kallias gyógyító kijött és nem jó híreket hozott, Lore-t
csak akkor engedték végre be a lakosztályba, amit Castor és apja közösen
használt a Thétisz házban.
Lore ott állt Castor ágyának bal oldalán, figyelte, ahogy mellkasa emelkedik
majd süllyed, és úgy számolt minden lélegzetvételt, ahogy gyakorláskor a
lépéseit. Chiron ott aludt Castor lábánál. Lore odalépett hozzá, megvakargatta a
fülét, a kutya a kezét nyalta.
– Szerinted tévedtem? – kérdezte súgva. Nem. Látta a választ Chiron
szemében.
Szíve erősen kalapált, olyan ritmusban, ahogy korábban Oresztészt ütötte.
Megérintette a rögtönzött gézkötést, amit Castor apja tekert a kezére, miután
Kallias gyógyító nem volt hajlandó ellátni. Oresztész az unokaöccse.
A hálószobaajtó résén át hallotta, hogy megérkeznek a szülei. Castor apja mint
az épület gondnoka be tudta magukat csempészni egy oldalbejáraton, és a
személyzeti lifttel mentek fel az emeletre. Így kevesebb esélye volt, hogy az
Akhilleidák meglátják őket. Lore szégyellte magát, amiért olyan nagyon vágyott
odamenni az anyjához; meg akarta ölelni és azt akarta, hogy ne szakadjon meg
az ölelés, míg el nem tűnnek gondolataiból a gyógyító szavai.
Nem lehet ennél többet tenni. Nincs olyan Dinasztián Kívüliek által használt
gyógymód, ami segítene rajta.
Suttogó beszélgetésük foszlányai terjedtek a szobában, a szavakat Castor
ágyánál elhelyezett furcsa orvosi gépek halk berregése, sípolása szakította meg.
Lore az ajtó felé mozdult, nagyon figyelt, hogy hallja, mit mondanak, de a
szavak felét a szájukról olvasta le, ahogy Castor és ő megtanulták a módszert,
hogy a dinasztia öregjei után kémkedni tudjanak. Rádiós zajhoz hasonló
sistergést hallott, a hang egyre erősödött.
– Mit tegyek? – súgta Castor apja. – Szenved, mert nem tudom elengedni?
Csak hübrisz, hogy azt gondolom, képes vagyok változtatni egy lehetetlen
kimenetelen?
– Nem. Természetesen nem az – felelte Lore anyja halk, nyugtató hangon, és
két keze közé vette Castor apjának kezét. – Mindig van remény.
– A remény elhagyott minket – felelte Cleon. – Az öregek tanácsa
tájékoztatott, hogy nem fizetik tovább a kezeléseket, és Castor túl gyenge ahhoz,
hogy külföldre utazhasson; azokhoz, akik segíthetnének nekünk.
Lore keze ökölbe szorult, egész teste, bőrétől lelkéig vibrálni kezdett a
haragtól. Ez nem helyes. Ennek nem így kellene lennie.
– Nincs mit tenni, mint behódolni a Párkák rendelkezésének, és megadni neki
a lehetőséget, hogy méltósággal haljon meg – mondta Cleon.
– Nem! – kiáltott Lore, és előugrott az ajtó mögül. Chiron vakkantott.
Megriadt a hirtelen zajtól és mozgástól. Teste mintha felrobbant volna, ahogy
Castor szánalmas apjára kiáltott. Ez az ember, aki apának nevezi magát, azt
akarja, hogy a fia, Castor megadja magát a halálnak. Egy igazi vadász mindig
harcol a halál ellen, mint a legendák férfijai; soha nem szabad feladniuk.
– Hagyd ezt abba, Melora! – utasította apja, azzal elkapta lánya csuklóját és
hátrarántotta. – Hagyd ezt azonnal abba!
– Maga gyáva – vicsorgott Lore, és az apai kézszorítás ellen harcolva
vicsorgott Cleonra. – Hádész nyelje el, maga puhány kutya! Maga érdemli meg a
halált, nem Castor!
– Melora! – szólt döbbenten az anyja.
Castor apja azonban csak sírt.
– Bárcsak... Bárcsak... Castor... Ó, ha...
– Azonnal kérj bocsánatot! – szólt rá az apja, és Cleon Achilleos felé húzta.
Lore elfordította a fejét, arcizmai megfeszültek. Nem. Az istenek gyűlölik a
gyávákat, ahogy ő is.
 Apja visszahúzta a hálószobába, és éles hangon figyelmeztette:
– Maradj itt, amíg lenyugszol.
Az ajtó becsukódott. Lore két kézzel dörömbölt, forró könnyek csorogtak
arcán. Fájdalom és zavar zendült benne, képtelen volt elviselni.
A mester újra és újra elmondta, hogy a gyávaságnál nincs nagyobb
becstelenség, nincs nagyobb szégyen. Lehet, hogy az apja feladja, de ő nem
mond le róla. Elviszi Castort a város minden orvosához akkor is, ha a hátán kell
cipelnie. Addig harcol érte, míg a saját teste fel nem adja, és aztán ha kell,
mászva megy tovább.
– Csak szomorú, Lore.
Castor hangja alig hallható suttogás volt, mire odaért hozzá.
Lore felnézett, karjával letörölte könnyeit. Odament hozzá, felmászott a
keskeny ágyra. Castor odébb húzódott, amennyire csak tudott, hogy helyet
csináljon neki. Lore lefeküdt mellé, keze remegett, ahogy saját hasára simította
tenyerét. Chiron neheztelő mordulással mozdult odébb, hogy Lore lába elférjen
az ágyon.
– Nem érdekel – súgta Lore, és Castor felé fordult. Ránézett. Még mindig
nagyon sápadt volt, bőre szinte áttetsző. Az orrába dugott csövek táplálták
oxigénnel. De aztán elmosolyodott, és ettől a mosolytól Lore sokkal jobban
érezte magát.
– Meggyógyulsz – biztatta. – Mindig van valami megoldás.
– Nem hiszem. Ezúttal nincs.
Lore kezét erősen a gyomrára szorította, hogy ne remegjen.
– Van egy ötletem, hogyan nézhetnénk végig az Ébredést úgy, hogy senki ne
tudja meg.
– Kallias gyógyító azt mondta, hogy nem kelhetek fel... Hogy... pihennem
kell.
– Aztán – folytatta Lore, azzal felült. Áradtak belőle a szavak, szinte lázasan
beszélt, de nem bánta. – Utána elmehetnénk fagyizni arra a helyre, a
lakásunkhoz közel, ami mindig nyitva van. A szomszédunktól kaptam pár
dollárt, mert locsoltam a virágait, amíg nem volt a városban...
– Lore – szólt, aztán azt a kifejezést használta, amit Lore mindennél jobban
gyűlölt. – Hagyd ezt abba... Nem gond. Tényleg.
Lore mély levegőt vett. Valami vad erő markolt mellkasába.
– De igenis gond! Ez így nincs rendben. Meggyógyulsz. Jól leszel. Kallias
gyógyító ostoba. Semmit nem tud.
– Nincs semmi gond – felelte Castor halkan. – Viszontláthatom anyámat. O
már ott van. Nem leszek egyedül. Nem félek.
– Nem engedem, hogy elmenj – jelentette ki Lore. Fogadalom volt a
hangjában. Nem engedi el. Castor a barátja és hetaîrosa, társa mindenben.
Védelmezni fogja utolsó erejéig; lekaszabol mindent és mindenkit, aki
fenyegetést jelent rá; az ő pengéje Castor pengéje is és viszont.
– Hallottad azt... a táncoló kutyásat? – kérdezte Castor halkan.
Lore szemöldöke összerándult, kizökkent kavargó gondolataiból.
– Tessék?
Castor mosolya nagyon halvány volt, mégis látható.
– Senki nem akart a társuk lenni, mert kétballábasak voltak
Lore a fejét ingatta. Mintha még Chiron is felmordult volna.
– Castor Achilleos, ez a legrosszabb vicc, amit valaha mondtál.
Castor vállat vont, halvány mosolya eltűnt, ahogy csend ülepedett rájuk, és
légzése szaggatottá vált.
– Nem fogsz meghalni – súgta Lore. – Nem. És ha meghalnál, követlek az
Alvilágba és visszarángatlak ide. Én sem félek. Semmitől sem félek.
Megfogta Castor vékony csuklóját, mintha puszta akaraterejével életben
tarthatná. Ujjai alatt remegett a pulzusa.
Castor figyelte, ajka még sápadtabb lett, amikor vékony, vértelen vonalba
feszült. A kimerültség ellen küzdött, pislogva próbált ellenállni vonzásának.
Lore-nak nem tetszett ez, ezért erőt vett magán és bólintott.
– Nem. Nem, Lore. Esküdj meg, hogy nem teszed.
Mivel Lore nem esküdött meg, Castor elkapta a nyakát, és lehúzta magához
úgy, hogy homlokuk összeért. Keze remegett az erőfeszítéstől, de Lore úgy tett,
mintha nem venné észre.
– Esküdj meg – kérte újra, súgva. Szempillái sötéten simultak arcára, ahogy
behunyta szemét. Castor testében az alvással csökkent a feszültség, de tudata,
lelke izzott.
– Tudom, mi a sorsom – súgta neki Lore.
És megváltoztatom a te sorsodat.
 HARMINCNYOLC

LORE EGY SZÖRNYŰ PILLANATIG KÉPTELEN VOLT MOZDULNI, képtelen volt

gondolkodni. Csak nézte azt a helyet, ahol egy pillanattal azelőtt még Castor állt.
Az eső elmosta a vérpocsolyát, növekvő vörös folt lebegett a tó vizén.
Halott.
A tó túlpartján tucatnyi vadász állt. Némelyikük maszkot viselt. Iro nem. És a
mellette álló magas férfi sem. Aki íját felemelve még mindig Lore felé célzott.
A távolban, az esőn át Lore barátnője szemébe nézett. Iro dacosan nézett fel
rá. Arca merev.
– Feküdj! – kiáltott rá Athéné. – Melora!
Újabb nyílvessző reppent, ezúttal egy másik vadász lőtt. A lövedék áthatolt
Lore felső karján. Az égető fájdalom kizökkentette döbbenetéből. Iro mordult
valamit a vadászoknak, né- hányan elszakadtak a csoporttól, visszamentek a
város utcáira. A többiek elfordították íjukat Lore-ról, egyenesen Athéné irányába
céloztak, a fára, ami mögé behúzódott.
Újabb nyílvesszők röppentek. Athéné lejjebb húzódott, hogy a feje se látsszon
ki az ágak mögül.
Lore egész teste szívverése ritmusára rázkódott. Mintha tudatát képtelen lenne
visszahozni testébe.
Halott.
– El kell mennünk innen – kiáltott át neki Athéné. Átdobott neki valamit a
vízen. Lore lenézett Artemisz ezüst vadászkésére, nézte, ahogy az eső lecsepeg
róla.
Halott.
Apró láng gyulladt mellkasa közepén. Éltette, hagyta égni, mert legalább volt
valami a bénult semmiben. Addig tartotta magában, amíg fel nem ismerte, mi az.
Düh.
Megragadta a kést, felállt, guggoló léptekkel haladt a bozótban. Lényének
minden molekulája azt lüktette, hogy rohanjon, és vágja el a gyilkos torkát.
Büntesse meg írót.
Jogos büntetés lenne. Sőt, egyenesen kötelező a vadászat szabályai szerint.
Iro és a vadász, aki kilőtte a gyilkos nyílvesszőt, átlépett a tó peremén, és a
könyörtelen esőben lépdeltek előre. A férfi eldobta íját, lassan előhúzta kardját,
és mereven nézte Castor mozdulatlan, sötétlő testét. Arccal a vízben feküdt. Iro
másik kezében dárda volt, amit botként használt, ahogy a tó egyenetlen, sekély
medrében haladt előre.
Olyan fegyverek voltak náluk, amiket Lore információi alapján a Kadmitáktól
loptak. És ezzel fizetnek értük. Azzal, hogy elvették tőle Castort.
Feje égőn lüktetett a gondolat erejétől. Lore elért a park alsóbb szintjére;
sáron, esőn, kilazult kődarabokon át levergődött a tó partjára.
– Iro Odysseos! – kiáltotta rekedt, száraz hangon.
Iro megperdült, látta, hogy Lore a lándzsáját magasra emelve a vízbe gázol.
Intett a tóparton álló vadászoknak.
– Egy lépést se, Lore!
– Hogy voltál képes erre? – üvöltött Lore. – Mindazok után, amit érted
tettem...
Lába megakadt valamiben a tó puha medrében. Hosszú, vékony tárgy. Delejes
borzongás cikázott végig a gerincén, amikor rájött, hogy mi az.
Athéné lándzsája.
Lábával emelte fel a vízből. Megkönnyebbüléssel. A lándzsa a legnagyobb
előny a vadásszal szemben.
– Szükségünk van egy istenre a dinasztiánkban – kiáltott vissza neki Iro. – Te
hátat fordítottál ennek a világnak, de mi nem. Ha meg akarjuk bosszulni, amit az
Ércbeborított tett a mieinkkel, saját védelmezőre van szükségünk!
Lore a lándzsát forgatva továbbra is felé tartott. Iro mellett megmozdult a
vadász; nem tudta, mit tegyen.
– Arra sem voltál képes, hogy te magad végezd el a piszkos munkát – mordult
Lore. – hagytad, hogy egy férfi ölje meg neked.
– Reméltem, hogy Artemisz vagy Athéné lesz – felelte Iro. Hallatszott a
hangján, nagyon kell küzdenie azért, hogy nyugodtnak tűnjön. Nem hátrált akkor
sem, amikor Lore bal kézzel elhajította a tőrt, ami a másik Odüsszeita vadász
torkába csapódott.
A férfi rémült hördüléssel esett el; saját vérében fuldoklott. Iro döbbenten
fordult vissza Lore felé.
– Te... te akkor most... isteni rangra emelkedsz – hebegte Iro. – Miért nem
nyilvánult meg az erő a...?
 A szavak úgy hatoltak át Lore tudatán, mintha ismeretlen nyelven mondták
volna ki. Semmi más nem létezett számára a világon, csak kezében a fegyver és
az előtte álló Iro.
Lore meglendítette a lándzsát, hegye áll alatt érte Iro arcát, és felhasította bal
felét. Ha Iro nem húzódik hirtelen hátra, úgy metszette volna ketté a
szemgolyóját, mint valami szőlőszemet. De Iro ugyanazzal a mozdulattal saját
dárdája nyelével hárította Lore-ét.
Elvetted őt tőlem, gondolta Lore, és hagyta, hogy a fájdalom táplálja a
tudatában gyülemlő gyűlöletet. Egy ujjal sem fogsz hozzáérni.
– Lehet, hogy nem is... – Iro vérző arcához kapott, és vért köpött. – Te nem
vagy az ellenségem, Lore!
– Ellenségeddé tettél – felelte Lore, azzal a feje fölött pörgette meg a lándzsát,
hogy Iro kénytelen legyen lándzsával védekezni, és így hasba tudja rúgni. A víz
segített írónak, hogy ne veszítse el egyensúlyát, de lelassította a haladását Lore
felé.
Lore jobbra hajolt el, ahogy Iro előrenyomult. Próbálta Iro lábába döfni a
lándzsa hegyét, de a víz őrült csapongásában szinte lehetetlen volt látni. Eső
ömlött rájuk. Iro előrehajolt, kihúzta a vadászkést a halott vadász feje alól, és
azonnal elhajította. Lore a lándzsa fém fejével hárította, olyan erővel, hogy
szikrák repültek.
Beállt a küzdelem ritmusa, Lore eggyé vált testi erejével, elmerült a múltban,
míg meg nem találta azt a kislányt, aki a győzelemért kitépte volna ellenfele
szívét.
Aztán teljes vadságában szabadon engedte. Minden kínos veszteség, minden
megaláztatás, annak a fojtogató reménytelenségnek minden emléke viharként
tombolt benne.
Iro végül bevitt egy csapást, Lore felső karján hasította fel a bőrt, ahogy Lore
támadását védte, akinek nem sikerült a lándzsa hegyét Iro mellkasába döfni.
Megérdemli a halált, gondolta Lore ádáz hangulatában. Mind megérdemlik.
Hagy váljon csak azzá a szörnyeteggé, ami legendáikban kísért. Az ő kleosa
dicsőséges hírhedtség lesz.
Lore alacsonyan támadt, Iro hasára célzott; ezzel leplezve, hogy a víz alatt
nagy ívben elmozdította a kezét, újra felemelte a kést. Iro szemfehérje villant,
ahogy Lore a combjába döfte a pengét, és hirtelen megfordította a lándzsát, hogy
hegyét meg a torkába szúrja.
Athéné alakja jelent meg a tó partján, nem messze attól a helytől, ahol a többi
Odüsszeita holtteste szanaszét hevert.
 Iro sebesült lábával próbált hátrálni, gyors menekülési utat keresett. Vér
csörgött arcán. Lore valahol tudata mélyén arra gondolt, hogy Iro sérülése
ikerpárja annak a sebnek, amit az Odüsszeiták archónja okozott neki halála
éjszakáján.
Lore újra rátámadt. Annak a sebnek esélye sem lesz hegesedni.
Iro kinyújtotta a dárdát védekezésül, bár láthatóan nehezére esett teljesen
egyenesen állni.
A fegyver izzó vörössé változott. Hőség áradt hegyéről, az esőcseppek gőzzé
oszlottak rajra. Iro csak bámulta, hogy terjed a hőség; az acél megpuhult a
kezében. Elhajította a fegyvert, mielőtt megégette volna a kezét.
Lore hátrafordult.
Castor lassan felállt a vízben. Arca kifejezéstelen. Szeme aranylón fénylett.
 HARMINCKILENC

A LEVEGŐ VIBRÁLT CASTOR KÖRÜL. Életben volt, ereje izzott.

Ahogy a dárda kisiklott Lore kezéből, hirtelen nem érezte a testét.
Ez nem valóság. Ez... Ez lehetetlen.
Látta meghalni. A vérfoltos ing alatt, ott, ahol a nyílvessző a szívébe fúródott,
a seb helyett ép, gyógyult bőr volt. Ami azt jelenti, hogy...
Castor körül egyre erősebb lett a fény és az erő. Előbb a ha- lőtt vadászra,
aztán íróra nézett.
– Távozz – utasította a lányt.
– Mi a... ez micsoda... – kérdezte Iro elképedve. – Ki vagy te? Hiszen az
imént...
– Távozz! – szólt Castor mennydörgő hangja.
Iro ezúttal józan eszére hallgatott és elmenekült. Sebzett lábát fogva sántikált
esőn, vízen át. Castor nem is figyelt rá; a vadász holttestét nézte.
– Ezt te tetted? – kérdezte halkan.
Lore arcizmai megfeszültek Castor aggódó hangjától.
– Igen. És újra megtenném.
Az új isten szeme lecsukódott és lassan újra kinyílt.
– Nem számít, mi történik velem. Ezt nem teheted magaddal.
Lore röpke öröme hamuvá lett. Hogyan merészeli Castor... hogyan merészeli
így rátolni a felelősséget, mintha még mindig gyerekek lennének, és ő nem tudná
megkülönböztetni, mi a jó és mi a rossz.
– Azt csinálok, amit akarok – jelentette ki Lore hűvös hangon.
– Szerintem nem. Nem hiszem, hogy tényleg ezt akarod. Embereket ölni,
vadásznak lenni.
– Én hozom a döntéseimet. Te vagy az egyetlen, aki nem ugyanazon
szabályok alapján játszik, mint mindenki más. Ez nem bűnrészesség, hanem
túlélés.
Castor döbbenten nézett rá.
 – Te hallod, amit mondasz? Úgy gondolod, hogy a szüleid ezt akarnák? Ezt?
Hogy miközben megbosszulod őket, elveszítsd magadat?
– Ne próbáld őket fegyverként használni ellenem! – vicsorgott Lore.
Akármit mondott Castor, elnyelte a hangzavar. Athéné rontott rájuk.
– Mi vagy te, imposztor? – kiáltott rá Athéné. – Nem vagy halandó, ami azt
jelenti, hogy nem vagy isten. Mi vagy te?
– Én... – Castor lenézett a kezére. Az erő ívei még aranyszín gyűrűként
simultak ujjaira, aztán megérintette azt a helyet, ahol a nyílvessző áthatolt a
testén.
Artemisz ugyanezt a kérdést tette fel. Mi vagy te?
– Hogyhogy életben vagy? – követelt választ Athéné. – Mit titkolsz előlünk?
– Semmit – felelte Castor és egyenesen Lore-ra nézett. – Ezt nem tudom
megmagyarázni... Nem emlékszem, mi történt aznap.
– Mit tudsz te az Agonról, amit mi nem tudunk? – folytatta kérdései sorát
Athéné. – Nem hiszem el, hogy semmire nem emlékszel. Ha ebben a hét napban
halhatatlan vagy, akkor megtudtál valamit... tettél valamit... és ezt visszatartod
tőlünk, a szövetségeseidtől.
– Pedig nem emlékszem... – felelte Castor. Halk, érdes volt a hangja. –
Egyszerűen nem emlékszem. Fájdalom volt. Aztán sötétség. Aztán felébredtem.
– Hazudsz – szólt Athéné. – Itt vagy, de nem vagy része a vadászatnak. Nem
igazán. A húgomnak igaza volt. A te erőd valahogy más. Mindig is más volt...
átáramlik rajtad, de nem belőled ered.
Lore döbbenten fordult hozzá.
– Ez mit jelent?
Az istennő csak Castort nézte, egészen addig, amíg Lore is újra ránézett.
Pulzusa felszökött, ahogy hirtelen olyan érzés tört rá, mintha fuldokolna a
levegőben. És ekkor tiszta hang szólalt meg.
Ez nem valóság.
– Kényelmes hazugság, hogy nem emlékszel semmire. A memóriavesztés
meséje elfedi, hogyan lehetséges, hogy egy isten megmenekült a vadászattól –
folytatta Athéné. – Ezért nem jelentél meg testi alakban az elmúlt hét évben?
Egyáltalán ebben a világban voltál?
Ez nem valóság.
Sem Gil, sem az élete, de még Castor és ismerős jelenlétének menedéke sem
tette Lore-t boldogabbá vagy magabiztosabbá.
Castor nem vett tudomást az istennőről, de próbált újra Lore szemébe nézni.
– Te nem hiszel nekem.
 Lore nem engedhette meg magának, hogy egy másik isten is bevonja a
játszmába. Nem adhatja meg magát, nem lehet az akarata ellenére mozgatott
báb. De ő Castor.
Ugye?
– Mi... Mi próbáljuk kideríteni, mi történik – szólt Lore.
Castor csak Lore-t nézte, nyilvánvaló csalódottsággal.
– Mi – ismételte Castor.
Lore gondolatban újra kimondta, amit mondott. Athéné jelenléte, az, hogy az
istennő a háta mögött volt, valahogy erőt adott neki. Bátorságot. Biztatást, hogy
ne omoljon össze.
– Igen, mi – erősítette meg.
Lore és Athéné együtt megtesznek mindent, ami szükséges, mindent, ami
indokolt, egészen addig, amíg az Ércbeborított halandó teste lélegezni képes.
Castor eleve nem is akart segíteni nekik, hogy végigvigyék tervüket. Ha
tényleg nem emlékszik arra, hogyan lett isten, és ha most halhatatlan... Ha
tényleg nincs hátsó szándék abban, hogy velük dolgozik... Lore biccentett neki,
hogy bizonyítson. Ez az utolsó ajánlata. Csatlakozz hozzánk, vagy távozz!
Castor még egyszer ránézett, azzal sarkon fordult és elment.
Fejét lehajtva, ernyedt vállal lépdelt át a vízen.
Pánik tört Lore-ra, ahogy látta távolodni, ahogy egyre jobban elnyelte az eső.
Egy lépést tett előre, de Athéné kinyújtotta karját, megakadályozta, hogy
utánamenjen. Szirénák hangja tartott feléjük, egyre hangosabban, egyre
magasabb hangon.
– Nincs szükség rá – jelentette ki az istennő. – Erre lettünk kiválasztva. Te
meg én.
Lore teste mintha fából lett volna, ahogy felfelé mentek a lépcsőn a csendes
Morningside Heights irányába. Ám amint felértek a kilátóhoz, Athéné hirtelen
visszafordult a park felé. Feszülten nézte az utcán száguldó, szirénázó járművek
fényeit odalent.
– Mennünk kell – mondta Lore.
Athéné felemelte a kezét, jelezte, hogy hallgasson.
Remegés siklott végig a talajban, mint kígyó a homokon. A vibráció felhatolt
Lore lábán, gerincén, minden idegszála izzott. Mennydörgés halk, helytelenítő
moraja hallatszott.
Csakhogy nem mennydörgés volt az a hang.
Szörnytől jövő üvöltésként süvöltött végig az utcákon; legyűrt mindent, ami
az útjába került, olyan vadul száguldott, hogy kilopta a levegőt minden tüdőből.
 Sötét víz. Olyan sok, amennyit Lore még sosem látott; sötét víz áradt a közeli
folyóból, utcákon át. A park mentén eltűntek a mentő- és rendőrautók az átcsapó
hullám alatt. Úgy sodródtak, mintha csak játékok lettek volna, fényeik hirtelen
kialudtak. A rendőrök, mentősök rohantak, de nem voltak elég gyorsak ahhoz,
hogy ne ragadja el őket az áradat.
A víz azonban ezzel sem elégedett meg.
Minden másodperccel egyre magasabbra emelkedett. Közlekedési táblákat,
utcai lámpákat, épületeket nyelt el; magába fojtotta az egész várost.
 NEGYVEN

LORE A KILÁTÓTÓL TEHETETLENÜL NÉZTE, ahogy a rettenetes áradat téglafalakat tör

át, és úgy viszi a törmeléket, mintha hadizsákmány lenne. Sikolyokat hallott.
Rögtön elindult a lépcső felé. Athéné acélos fogással kapta el csuklóját,
megállította.
– Segítenünk kell nekik! – mondta Lore, és próbálta kiszakítani magát Athéné
lehetetlenül erős kezéből.
Az istennő végignézett az emelkedő vízen, a csillapíthatatlanul háborgó
áradaton, beleszagolt a levegőbe.
Lore behunyta szemét, de a hangokat nem zárhatta ki tudatából. A
kataklizmaszerű katasztrófa hangjait. Víz loccsant be ablakokon, autók dudáltak,
ütköztek, halk, távoli hangok könyörögtek segítségért. Mindez annyira a
gondolataiba égett, hogy Lore már majdnem felüvöltött, hogy saját hangja
nyomja el a többit.
Athéné arca kifürkészhetetlen volt. Nem látszott rajta olyan rémület, mint amit
Lore érzett, sem tehetetlenség. Ha valami látszott rajta, az elismerés volt. Látott
már nagyobb, ennél sokkal súlyosabb árvizeket; olyanokat, amelyeknek célja az
volt, hogy eltöröljék a föld színéről az emberi fajt. Olyan árvizeket, amelyeknek
célja az volt, hogy az Ezüst- és Bronzkorok emberének kudarca, pusztulásra
ítéltetése után újrakezdődjék az élet a földön.
– Ezt nem okozhatta egyszerű vihar – nyögte Lore. – Ahhoz túl sok a víz, és
nem csillapodik. Ez... ez természetellenes. És az emberek, akik az épületek
alacsonyabb szintjein laknak...
Képtelen volt hangosan befejezni a gondolatot. Senkinek sem volt ideje kijutni.
Egész Manhattanben és a szomszédos kerületekben is víz alá kerültek a
hurrikánok és szuperviharok esetére létesített menekülési zónák. Manhattan
természetes emelkedése a sziget belseje felé egyre nőtt, de az alacsonyabban
fekvő vízparti részek, a folyók menti városnegyedek és a legdélebbi utcák
egészen a 34. utcáig árvízveszélyes területnek számítottak.
 Ha itt ennyire súlyos a helyzet...
Az a sok-sok ember, gondolta teljesen elkeseredetten.
Félelem hasított belé, lelkéig mart. Ha Vanos nem vitte Milest elég messzire,
magasabban fekvő területre...
Elővette a telefonját, de nem volt térerő. A francba!
– Ezt nem a folyók okozzák – jelentette ki Athéné elkomorulva. – Ez egy isten
műve.
– Szigonyrázó – súgta Lore.
Az istennő bólintott.
– Az Akhilleida Evander tévedett. Az imposztor Poszeidón él és
ellenségünkkel szövetkezett.
Lore hagyta, hogy haragjának mérge ismét szétáradjon benne, ahogy a sötét
víz az utcákon hömpölygött. Ahogy az Agon pusztító ereje lecsapott a városra.
– Biztos vagy abban, hogy semmi esélye nem volt az imposztor Arésznak
megtalálni az aegist? – tette fel a kérdést Athéné újra.
– Nem. Úgy értem... nem tudom. – Lore félelme agyarakat növesztett a
gondolattól, hogy talán mégsem volt olyan óvatos, mint amilyennek gondolta
magát. – Annál sokkal rosszabb lehet a helyzet. Istenként képes a pajzsot az
Ércbeborított javára használni.
És a nagy árvíz még csak az első fázis lehet az Ércbeborított tervében, hogy
megnyerje az Agont.
Lore valósággal kényszerítette magát, hogy mély levegőt vegyen.
– Nem hiszem, hogy nála lenne az aegis, legalábbis még nincs nála. Még van
időnk megölni, és véget vetni ennek.
Talán maga is újra kezdett hinni a Párkákban és abban, hogy ennek az
egésznek valamiféle sémája van. Olyan terv, ami mindig is létezett, és mindig is
az volt benne, hogy ő és az istennő együtt fejezik ezt be.
Lore visszafordult a Morningside Heights negyed felé. Testében a mozgás
vágya vibrált.
– Akkor vadásszunk.
– Vadásszunk – mondta utána Athéné és követte.

Lore mindig is valamiféle nyugalmat talált városának láthatatlan mozgásaiban.

Akkor is érezte a város pulzusát, amikor korán reggel még kihaltak voltak az
utcák, csak néhány taxi haladt el rajtuk. Érezte a város pulzusát a föld alatt
húzódó csövekben. A metrószerelvényekben, amik üres vagonokat húztak
maguk után. Betemetett áram vezetékek dúdolták a dalt, amit csak a beton
hallott.
Most a város mozdulatlansága a pusztulás érzését hozta.
Hat emeletnyi magasságból Lore tisztábban látta az elárasztott háztömböket és
azokat a New York-iakat, akik elég bátrak voltak a derékig érő vízben gázolni. A
város alkalmazottai próbálták kiszivattyúzni a vizet az utcákról, a folyók
azonban – az East River és a Hudson is – tovább áradtak. A megrekedt víz
helyenként olyan mély volt, hogy a rendőrség egységei és a Parti Őrség
csónakokkal és helikopterekkel mentették az embereket és juttattak be fontos
szállítmányokat.
Lore már nem érezte a város szívverését.
Lassan ereszkedtek le a belváros felé, út közben hallott félmondatokból
próbálták összerakni a nagyobb képet, hogy mi történhetett a várossal.
Emberemlékezet óta nem látott erősségű vihar. Téves időjárás-előrejelzés.
Emelkedő tengerszint. Az események nagyon szerencsétlen egybeesése.
Mindenkinek más elmélete volt.
A sürgősségi szolgálatok munkatársai és a város hivatali emberei rádión adtak
utasításokat, mivel a mobilszolgáltatás nem működött. A kórházakat ürítették ki
először, miután áramfejlesztő generátoraik tönkrementek. A Central Park egyes
területeit jelölték ki segély- és menedékhelynek. A Vöröskereszt önkéntesei és a
Nemzeti Gárda emberei élelmiszercsomagokat osztottak, de ahogy teltek az
órák, alig bírták az igényeket kielégíteni.
Kétségbeesett városlakók rabolták ki az élelmiszerboltokat, és senki nem volt
képes és hajlandó megállítani őket. A metróalagutak megközelíthetetlenek
voltak, a városban megszűnt a vasúti közlekedés. Szerelvény se ki, se be. A
hidakat lezárták a forgalom elől. Folyamatos volt a rendőrség és a média
helikoptereinek zúgása; szinte ellepték az eget.
A New York-iak a világ legjobb közösségeinek egyikét alkották, de még Lore
is észlelte, hogy náluk is vannak bizonyos határok. Azonnali és pusztító volt az
elszigeteltség.
Az Ércbeborított éppen ezt akarja, gondolta Lore. Káoszba dönteni a várost, a
végletekig feszíteni a források hozzáférhetőségét.
Elzárta tudatát és szívét az elárasztott utcák, a sérültek látványa, a zokogás
elől. Elzárta szívét minden más elől, csak azzal foglalkozott, amit most meg
kellett tennie.
Athénével egész éjjel, még hajnalban és délelőtt is az Ércbeborított
vadászainak hollétét kutatták. Tíz óra körül Lore észrevett egy kadmita
oroszlánnőt az Empire State Building közelében. Felismerte az Ithaka ház
ostromából. Követték a városban egészen az Upper East Side-ig, ahol egy kis
butikhotelben tűnt el. Most az utca másik oldaláról, a szemközti épület tetejéről
figyelték a bejáratot. Várták, hogy végre kijöjjön.
– Nagyon szereted ezt a várost – mondta Athéné. – Ez a büszkeséged.
Az istennő valósággal ragyogott a déli napfényben. A rövid pihenő
mindkettőjüknek lehetőséget adott, hogy megszárítsák ruhájukat, cipőjüket, bár
ez értelmetlennek tűnt, mivel nemsokára vissza kell térniük az elárasztott
utcákra.
Lore vállat vont, de csak a bal válla emelkedett, süllyedt.
– Nyolcmillió emberrel kell osztoznom rajta, de mindig is ez volt a legkevésbé
bonyolult kapcsolatom.
– Fim.
Athéné jelenléte több okból is nyomasztó volt, de az elmúlt néhány órában
valami megváltozott. Nagy tettvágy volt benne, vagy talán csak nyugtalanság a
tudattól, hogy szerda délelőtt van, és kevesebb mint fél hetük van elvégezni a
feladatot.
– Őrizd ezt az érzést az otthonod iránt – mondta Athéné. – Ez soha nem fog
elhagyni téged, ha jól szolgálod. Nem olyan ingatag, mint a halandók.
Castor arca jelent meg Lore lelki szemei előtt, de hamar elűzte, nehogy túl
sokáig időzzön rajta.
– Lehet, hogy igaz – felelte Lore végül. Azzal áthajolt a tetőkorláton,
lepillantott a járdára. – Hol lehet ez a lány?
Athéné kiitta a víz maradékát, eldobta a palackot. Lore guggolva a sarkára ült,
és akkor először kezdett kételkedni a tervükben. Nincs idejük megvárni, hogy az
oroszlánnő kipihenje magát vagy találkozzon azzal, aki odabent van. Más nyom,
más vezérlő gondolat kell.
– Mit is mondott a húgod? Azt, hogy szörnyeteg van a folyóban... istenek és
halandók gyilkosa?
– Én nem tulajdonítanék nagy jelentőséget annak, amit a húgom mond. Nem
volt jól, amikor ezt mondta; azt sem tudta, mit beszél.
Mégis volt benne valami... valami, amit Lore nem tudott hova tenni.
– Még mindig sok van, amit nem tudunk – folytatta Athéné.
– Úgy érzem, mintha az igazság darabjai szanaszét szórva hevemének
előttünk. Az imposztor Hermész nagyon meg akarta szerezni a pajzsot, ahogy az
imposztor Apollón is. – Tekintete élesebb lett. – Az is lehet, hogy mégsem
imposztor, hanem igazi isten... vagy egy másik isten álruhában... és azért lépett
be a vadászatba, hogy valami információt kiderítsen?
– Ő Castor – felelte Lore nagyobb bizonyossággal, mint amikor Castor ott állt
előtte. – Valahogy... Ő Castor. Túl sokat tud a múltamról ahhoz, hogy valaki más
legyen.
– Bármelyik isten képes ilyesmire – jegyezte meg Athéné. – Beférkőznek az
életedbe, elnyerik bizalmadat, és finoman arra terelnek, amerre ők akarják.
Minderről semmit nem tudsz, és azt hiszed, hogy minden a saját döntésed. Mint
mondtam, úgy jelenünk meg nektek, ahogy szükségetek van ránk vagy ahogy
vágytok a megjelenésünkre.
– Mint Hermész – jegyezte meg Lore halkan. Hermész volt az egyetlen,
akiben Lore bízni tudott volna abban a pillanatban; hűséges barát, aki nagyon
messze állt az Agon világától. Hermész az ő félelmére és fájdalmára játszott.
– Lehet, hogy igazad van, és ő valóban az Akhilleida Castor
– mondta Athéné. – Apollón eltűnt. A hamis isten birtokolja az erejét, bár
furcsa az érzés... Nem értem. Erre nincs logikus magyarázat.
Lore a fejét ingatta. Gondolatok kavarogtak benne, számtalan kétely és
véletlen egybeesés próbált hirtelen összefüggő egésszé állni, mint az égen
átcsapó villám.
– Ebből is van mit tanulni. Fogadd el a tanácsomat ebben: elfogadható, sőt
többre becsülendő az egyedüllét, ha a körülötted lévők visszafognak vagy
megtévesztenek – mondta Athéné. – A halandók legkiválóbbjai mindig egyedül
vannak, mert nincs a világon olyan ember, aki az ő feladatuk elvégzésére lenne
hivatott. Bízz ebben, legyen ez a félelmedet elpusztító méreg.
Az istennő arcán ekkor halvány mosoly jelent meg.
– Mi az? – kérdezte Lore.
– El is felejtettem már milyen érzés mentorköpönyeget magamra venni.
Lore szíve önkéntelenül nagyot dobbant, amikor rájött, hogy mit jelent ez.
– Ezúttal nincs szükség álcázásra – mutatott rá Lore, és újra áthajolt az épület
tetejének korlátján. A Nemzeti Gárda őrjárata haladt lassan az utcán, elég közel
az épülethez. Visszahúzódott.
– Valóban – felelte Athéné, hangjában bujkáló élvezettel. – Elég fárasztó
mások arcát viselni, de a férfiak gyakran csak más férfiakra hallgatnak.
Lore erre összevonta szemöldökét, de nem tudott ellenérvet felhozni.
– Még visszajársz a városba? Abba, amit rólad neveztek el.
– Mindegyikbe visszajárok – felelte Athéné. – És mindig is vissza fogok járni,
egészen addig, míg az engem hívó utolsó hang is elhal.
– És utána mi lesz?
 – Akkor továbbra is azon igyekszem, hogy visszatérjek apámhoz, az
otthonomba – felelte Athéné. – Most sem vágyom másra.
Az istennő arcáról abban a pillanatban eltűnt minden lágyság. A látványtól
Lore gerincoszlopának alján jeges hideget érzett.
– El kell mondanom neked valamit, Melora – szólt Athéné és szürke
szemében szikrák izzottak. – Pontosabban figyelmeztetnem kell téged. Egyre
kevésbé vagyok biztos abban, hogy képes vagyok egyedül szembeszállni az
imposztor Árésszal. Az imposztor Apollómnál ellentétben abban a küzdelemben
meghalhatok. Hiába vagyok erős, ellenségünk összeroppant- hatja azt az erőt.
Szükségem lesz a segítségedre, hogy legyőzzük... Feltéve persze, ha magadénak
akarod az erejét.
Lore felsóhajtott.
– Nem, nem akarom az erejét.
Soha többé nem akarja azt az érzést, hogy vadásznak rá, hogy csapdába ejtik.
Árész ereje a végletekig hajszolná.
És legyőzhetetlen lennél, súgta tudata.
Nem. Árész ereje legalább annyira átok, amennyire áldás, akkor is, ha
megszerzésének számtalan kísérlete nagyon sok vadásznak hozott kleost. Lore
rövid élete folyamán már így is elég sok kárt és halált okozott. De ott élt benne
még az a lány, aki még mindig nem kapta meg, amit akart. Aki éhes. Aki mohó.
Az egész világon ő viseli egyedül ezt a nevet. Ki fog emlékezni rá?
Lore a fejét ingatta, két karját magához ölelte. Harcolni fog, hogy helyreállítsa
családja becsületét, és dicsőséget szerezzen magának. Melora Perseus
megbosszulja apja, anyja, testvérei halálát.
Menj, vedd el. A gondolat friss, forró erővel cikázott át a testén. Menj, vedd el
az örökségedet. Használd ellene.
Lore az aegis birtokában is megszenvedné az Ércbeborított erejét. De ha
erősebb kézben lenne a pajzs... olyan valaki kezében, aki tudja, hogyan kell
forgatni, kihasználni minden benne rejlő lehetőséget...
– Komolyan gondolod, hogy képtelen lennél egyedül elbánni vele? – kérdezte
Lore halkan. Félelmetes lenne... rettentő látvány... ha újra Athéné kezében lenne
az aegis, ha azzal menne csatába.
– Ezt csak a Párkák tudnák teljes bizonyossággal megmondani – felelte
Athéné. – Fáj nekem, hogy ezt így be kell vallanom. Soha többé ne kérdezd.
– De ha lenne valami, ami kiegyenlítené az erőviszonyokat...? – kérdezte Lore
feszült hangon.
Az istennő tekintete lassan visszasiklott rá.
 – Az nagyon becsülendő lenne.
Lore fülében megint statikus zaj sistergett, pulzusa egyre gyorsabb lett.
De a vers... gondolta.
Vajon tényleg olyan rossz lenne, ha Athéné emelkedne ki győztesként, ha ez
azt jelenti, hogy az Agon végre véget ér?
Évszázados üldöztetés után Athéné csak azt akarta, hogy elhagyhassa ezt a
világot, és visszatérhessen saját birodalmába. Ezt ő maga mondta. Előbb
Artemisznek és most neki is.
Ha Athéné kapná a pajzsot, az nem változtatná meg a múltat, de elindíthatná
Lore-t... és Athénét is... a kegyelem ösvényén.
Látótere szélén mozgást észlelt. Az oroszlánnő végre kimozdult a hotelből.
Barna boríték volt a kezében, szorosan magához szorította. Visszaindult északra
a Park Avenue-n; félig elárasztott autók és szemét-uszadék között haladt előre.
Athéné biccentett Lore-nak. A tűzlépcsőn mentek le, hideg vízbe értek. Lassan
kellett haladniuk, nehogy az oroszlánnő figyelmét felkeltse a csobogás. Egyre
nőtt közöttük a távolság, de olyan kevesen voltak az utcán, hogy egyáltalán nem
volt nehéz követni.
Amikor a 78. utcára értek, az oroszlánnő éles jobbkanyart vett... és Lore
megtorpant.
Elfeledkezett valamiről. Évekkel korábban Castor és ő azt a játékot eszelték
ki, hogy megtalálják a dinasztia összes búvóhelyét a városban. Sok ilyen
búvóhely holléte nyílt titok volt, de annál jóval több csak valahol a szóbeszéd és
a tény határán létezett. Csak az után találták meg ezt a helyet, miután az egyik
vívómestert hallották beszélni róla; ő is csak találgatta, hol lehet.
Athéné lelassított, ránézett. Előttük volt az East River, a folyók és közöttük
néhány elegáns, háború előtti társasház.
– A Kadmiták egyik ingatlana – magyarázta Lore. – Teljesen megfeledkeztem
róla. Nézzük, van-e valami olyan hely, ahonnan jól láthatjuk, kik jönnek-mennek
itt.
Mint kiderült, ez a jó hely a 158. számú Általános Iskola rácsos ablaka volt, az
utca másik oldalán. A York Avenue felől törtek be a kapun, és addig kerengtek
az iskola folyosóin, amíg zavartalan rálátást találtak a Kadmiták épületére.
Perceken belül megjelent három alak. Hagyományos fekete vadászöltözéket
viseltek. Az épület nyugati fala és a szomszédos ház közötti járdán haladtak.
A kapu nyitva volt, de az oroszlánnő az utcán várta a harcosokat. Az egyik
újonnan érkezett kinyitotta a barna borítékot, és kivett belőle néhány kulcsnak
látszó tárgyat. Kiosztotta a többieknek, a nőnek is adott.
 A nő távozott először. Visszaindult arra, amerről érkezett. A többiek előbb
levetették vadászöltözéküket, aztán követték. Lore megvárta, amíg
hallótávolságon kívülre érnek, csak akkor szólalt meg.
– Ha ez egy kicsit is olyan, mint a Thétisz ház, akkor a bejárat nem az első
ajtónál van...
Alig mondta ezt ki, még több vadász jelent meg. Mind arról a szűk utcáról
érkeztek, mint a korábbiak, és csurom vizesek voltak. Rájött, hogy a bejárat
valahol a sikátorban lehet, és a talajszint alatt kell lennie, ha mind eláztak. Talán
a pincében?
Ekkor meglátták a réztáblát. A ház neve és száma volt rajta. RIVER HOUSE
111.
– Szörnyeteg van a folyóban – mondta Lore.
Athéné felé fordult, összevonta szemöldökét. Felhívás volt.
Lore elfogadta.
 HÉT ÉVVEL KORÁBBAN

LORE ÉPPEN A TÁNYÉRJÁT MOSOGATTA EL VACSORA UTÁN, amikor anyja és apja

visszatért az Agonból. Egy nappal a tervezett idő előtt.
Apja az ajtó mellé dobta le utazótáskáját. Arca feszült volt, ahogy végignézett
a félhomályos lakáson. Anyja megragadta apja karját, és biztatóan megszorította.
Lore nem értette a helyzetet. A szülei azt mondták neki, hogy teljes hét napig
távol lesznek, szállodában alszanak a városban, mert biztosak akarnak lenni
abban, hogy nem követi őket semmilyen baj haza.
Lore minden tőle telhetőt megtett, hogy ez idő alatt rendben és tisztán tartsa a
lakást. Elrakta az edényeket, Damara és Pia élénk színű játékait a játékos
fiókokba helyezte, és elzárta nagyanyja pengéit a komódba, miután gondosan
megélesítette őket. A húgai túl kicsik még ahhoz, hogy megérintsék őket, de ő
már nem kicsi. Szerette végighúzni ujjait a tőrök markolatába vésett mintákon.
Ilyenkor behunyta a szemét, és elragadta a képzelete.
Még egy ciklus, szokta mondogatni az anyja. Addig keményen kell dolgoznod,
és türelmesnek kell lenned.
Még egy ciklus. Aztán ő is bizonyíthat.
Még egy ciklus, és megmentheti Castort. Mert Castor életben van, és harcolni
fog. Lore ezt lelke mélyén tudta. Ha segít apjának megölni egy istent, elég
pénzük lesz, hogy jobb orvosokat és gyógyszereket szerezzenek Castomak.
Még egy ciklus.
Egész héten ki sem mozdult a lakásból, húgait is bent tartotta. Játékokkal
foglalta le őket. A mai estének is ugyanúgy kellett volna eltelnie: elteszi a
tányérját, a fagyasztott pizza dobozát ledobja a szemétledobó aknán, fogat mos,
jó éjszakát puszit ad a kiságyban fekvő Damarának, aztán bebújik az ágyba Pia
mellé, és magukra teríti a takarót, amin érezni lehet anyjuk narancsvirág illatú
kölnijét.
– Mit kerestek itt?
Mindketten megfordultak Lore hangjára.
 – Ó... nem gondoltuk, hogy még ébren vagy – felelte anyja, és elindult felé.
Lore elugrott a sámliról, hátrált anyja kinyújtott karja elől.
– Mit kerestek itt? – kérdezte újra.
Apja és anyja egymásra néztek, de Lore nem értette ezt a nézést. Apja napok
óta nem borotválkozott, arca csupa borosta volt. Bal szeme fölött vágott seb, és
mintha enyhén sántított volna. Lore az anyját figyelte; arcán seb, csuklója
bekötözve. Egyiküknek sem volt olyan súlyos sérülése, ami indokolta volna,
hogy korábban kiszálljanak a vadászatból, és el kelljen viselniük ezt a szégyent.
Legalábbis nem volt ilyen látható sérülésük.
– Vigyáztam rájuk – bizonygatta Lore. – Jó kislány voltam. Mindent úgy
csináltam, ahogy kértétek.
– Tudom – felelte anyja halkan.
Akkor miért?
Apja letérdelt elé, ölelésbe akarta vonni. Lore elhúzódott, olyan hevesen, hogy
a konyhapultnak ütközött.
– Nem adsz apának puszit?
Lore elfordította a fejét, szíve hevesen vert, gondolatai egyszerre millió
irányba cikáztak.
– Nem kellene még itthon lennetek. Még nincs vége.
– Haza akartunk jönni – felelte apja halkan.
Még egy ciklus.
Szülei felé fordult, lélegzete elakadt. Lore nagyon nem szerette, hogy
megremegett a hangja.
– A legközelebbi Agonig?
– Örökre, chrysaphenia mou – felelte az anyja. – Apáddal döntésre jutottunk.
Évekkel ezelőtt meg kellett volna hoznunk ezt a döntést. Nem veszünk részt
többé a vadászatban.
Lore a fejét ingatta és befogta fülét, így próbálta kizárni tudatából a szavakat.
Anyja újra az apjára nézett, aki felállt.
– Vártunk, ameddig várhattunk – szólt az apja. – A helyzet nagyon súlyossá
vált, és az Agon figyelemelterelő hatását kihasználva el kell hagynunk a várost.
Ma összepakoljuk, amire szükségünk van, és holnap új életet kezdünk valahol
máshol.
Ennek így semmi értelme nincsen. Mi változhatott?
– Aristos Kadmoutól félsz? Azt mondtad, a Perszeidák semmitől sem félnek –
mondta Lore. – Azt mondtad, hogy a Perszeusz-ház volt mindenek közül a
legnemesebb. Azt mondtad ... Azt mondtad...
 Az összes többi dinasztia neheztelt rájuk. Csak nevettek, valahányszor az apja
szövetségest keresett közöttük. Az ő dinasztiájuk elvesztette az örökségét; hibás
fegyverekkel harcoltak, olyanokkal, amiket más dinasztiák eldobtak. De Lore
sosem gondolta, hogy elveszítenék a büszkeségüket. A becsület a legfontosabb
dolog... az egyetlen, ami még megmaradt nekik.
Fontosabb, mint a levegő, amit belélegeztek, mondta vívómesterük. Nem
tudtok nélküle élni és nem is akarnátok.
– Tudom, mit mondtam neked, Melora. De ez így nem mehet tovább. Nem
tudjuk elviselni ezt a világot. Aristos Kadmou megszerezte Arész hatalmát. Van
fogalmad, mit jelent ez?
Lore neheztelt apjára ezért az óvatos elhallgatásért; a feltételezésért, hogy
képtelen lenne felfogni, mi a valóság.
Nem vett tudomást a félelem dárdahegyéről; arról a gondolatról, hogy milyen
következményekkel jár, ha egy olyan férfi, mint Aristos megszerzi magának a
halhatatlanságot... és olyan hatalmat, amit nem érdemel meg. Lore nem értette,
mit jelent ez. Azt tudta, hogy hét év múlva addig szúrja, vágja, míg halandó
testéből ki nem folyik vére nagy része, aztán elviszi az apjához, hogy ő gyilkolja
le.
– Ezt érted és a húgaidért tesszük – folytatta az apja. – Elhagyjuk az Agont és
ezt a várost. Olyan messze megyünk, ameddig a szél visz.
Soha nem fogok vadászni.
Ezek a szavak hideg, szörnyű érzésként ülepedtek le Lore gyomrának mélyén.
Soha nem lesz több, mint ami ebben a percben: egy lány, aki egy titkos világ
küszöbén áll, de nincs kulcsa ehhez a világhoz.
– Nem! – kiáltott fel. Betartandó ígéretként vártak rá nagyanyja tőrei. –
Gyávák vagytok. Gyávák vagytok. És ha ti nem harcoltok, majd harcolok én!
Anyja elfordította a fejét, nyilvánvaló aggodalommal szorította szájához kezét.
– Nem beszélhetsz így velünk, Melora – szólt rá az apja. A szavaiban feszülő
dühtől csak még rosszabbul lett.
– Gyűlöllek benneteket! – súgta összeszorított fogai között.
– Lore! – szólt rá az anyja. – Kérlek!
– Gyűlöllek benneteket! – ismételte meg Lore. – És örökké gyűlölni foglak.
– Rendben – mondta az apja. Szigorúan nézett le rá. Arca komor. – De
legalább életben leszel, hogy gyűlölhess.
Átnyomakodott apja mellett, átviharzott a lakáson, be a hálószobába, amin
húgaival osztozott. Egész teste reszketett, ahogy ott állt a sötétben. Könnyek
csorogtak arcán. Az ajtó másik oldalán megnyikordultak a padlódeszkák. Szülei
halk hangját hallotta.
Nem akart beszélni velük, nem akart rájuk nézni. Bebújt az ágyba Olympia
mellé, és fejére húzta a takarót.
– Hagyd őt, Helena – mondta az apja. – Az én temperamentumomat örökölte,
és mindketten tudjuk, hogy ezt csak az idő oldhatja meg.
– Meg kell értenie – felelte anyja súgva.
– Nem akarom, hogy a lányok félelemben éljenek – felelte apja. – Nem
akarom, hogy ez kísértse őket.
Anyja azonban nem hagyta annyiban.
– Tudnia kell, hogy Aristos Kadmou isteni rangra emelkedett. El kellett volna
mennünk még mielőtt elkezdődött volna ez a hét.
– Legalább meg kellett próbálnunk – mondta az apja. – Ha valamelyikünknek
sikerült volna isteni rangra emelkedni, megvédhettük volna őket.
– Tudnia kell a következményeket. Hogy nem rejtőzhetünk előle. Hogy nem
csak őt akarja... hanem mindannyiunkat...
Lépteik elhalkultak, ahogy a hangjuk is. Lore ökölbe szorította kezét és erősen
behunyta szemét. Teste remegett a dühtől és úgy érezte, felrobban, ha nem
sikíthat.
Olympia mocorgott, megfordult, álmos kiskutyaként bújt hozzá; sötét fürtű
fejét Lore mellkasára hajtotta.
Forró, fájó könnyek jöttek. Folyóként áradtak, arcáról a párnára, matracra;
nem volt kezdetük, és nem volt végük.
A szülei elvettek tőle mindent, csak azért, mert féltek.
Lore nem félt semmitől... sem az istenektől, sem a haláltól, sem Aristos
Kadmoutól; még a kígyóitól sem.
– Ne harcolj, Lolo – súgta Olympia, és Lore hálóingének elejébe markolt. –
Ne harcolj. Menj aludni.
De Lore csak harcolni tudott.
A szüleit évekig megszégyenítették és megalázták; nagyon sokáig küzdöttek,
hogy ételt tudjanak tenni az asztalra. Őt minden egyes nap gúnyolták és
csúfolták a Thétisz házban, míg végre találtak indokot, hogy elküldhessék. De
Lore órákig gyakorolta a vívó mozdulatokat egyedül, otthon, amíg a szülei
dolgozni voltak, mert tudta, amit a szülei elfelejtettek.
Ők erre az életre születtek.
Arra, hogy kleost vívjanak ki maguknak, és örökké éljenek.
Nem ők az utolsó Perszeidák. És nem fogja hagyni, hogy Castor meghaljon.
A szüleinek csak emlékezniük kell erre. Új ok kell, hogy higgyenek az
Agonban és saját erejükben. Arra van szükségük, ami jogosan az övék.
Lore hallgatózott. Szülei beszélgetését hallgatta volna, de nem hallott mást,
csak a légkondicionáló csendes berregését a konyhában. Kibújt Olympia
öleléséből, levetette a pizsamáját, átöltözött. Szíve a torkában dobogott, ahogy
bekötötte tornacipője fűzőjét és felállt. Homlokon csókolta húgát, aztán elindult
Damara felé, hogy őt is megcsókolja.
Apja nem falazhatta be a bérelt lakás ablakait, de plusz zárakkal és
riasztórendszerrel erősítette meg. Lore hónapokkal korábban rájött, hogy az ő
riasztójuk ugyanúgy működik, mint a Thétisz házé. Csak annyit kell tennie, hogy
egy hütőmágnest helyez az érzékelő elé, és akkor a rendszer nem riaszt. Azóta
tartott ilyen mágnest a fiókban.
Lore kicsusszant az ablakon. Lenézett a ház mellett húzódó kis udvarra. A
hatodikon laktak, de a téglák rései elég fogódzót adtak ahhoz, hogy lemásszon,
és ne kelljen a tűzlétrát használnia. Visszaér, még mielőtt a szülei felébrednének.
Elmosolyodott a gondolattól, milyen arcot vágnak majd, ha rájönnek, mit tett.
Szíve izgatottan dobbant.
– Lo?
Olympia a szemét dörzsölte, de a hangja olyan kásás volt, hogy nem lehetett
teljesen ébren.
– Álmodsz – súgta Lore. – Aludj vissza, Pia!
És Pia hamarosan visszaaludt. Szorosan ölelte magához a párnát. Lore lassan
becsukta az ablakot. Éppen csak résnyire hagyta nyitva, hogy be tudjon mászni,
ha visszaér.
Aztán lemászott. Az utolsó néhány lépésnyi távról leugrott, és kifutott a sötét
utcára.
 NEGYVENEGY

A RIVER HOUSE MELLETTI SIKÁTORBAN SEMMI NEM VOLT.

Sem kuka, sem autó, ajtó sem vezetett az épületbe, a pincébe sem. A sikátor
egyenesen a 79. utcába vezetett, mindkét végén kapu.
– Huh – Lore az épület falának háttal állt; próbált minél jobban rálátni az
utcára, hogy lássa, mi kerülhette el a figyelmét.
Athéné néhány lépéssel távolabb állt, a piszkos vizet és a földet nézte.
– Talán jobb lenne, ha elmennénk innen – mondta Lore. – Valaki visszajöhet...
Az istennő megállt, toppantott, aztán kicsit odébb lépett, és megint toppantott.
Lore elrugaszkodott a faltól.
– Mit csinálsz?
– Gyere! – szólt az istennő, és a vízbe gázolt. A következő pillanatban
felrántott egy aknafedelet, amit vékony réteg betonnak álcáztak.
– Nem rossz – jegyezte meg Lore, és igyekezett kitérni a víz elől, ami lefolyt
mellette az aknába. Előrehajolt, benézett az alagútba.
– Siess! – sürgette Athéné.
Lore bólintott. Ahogy lefelé igyekezett a csúszós fémlétrán, nézte, ahogy a
hely gyorsan töltődik vízzel. Mire Athéné visszacsukta az aknafedelet és leért
mellé, a víz már Lore térdéig ért... de mozgásban volt, tőlük el, az alagút vége
felé folyt.
Lore bekapcsolta telefonjának zseblámpáját. Az átjáró nyers betonszerkezet
volt, de szélesebb, mint amilyennek Lore eredetileg képzelte.
Az alagút látszólag minden ok nélkül kanyarodott jobbra- balra, aztán
kettévált. Lore megállt az elágazásnál; előbb az egyik, majd a másik járatba
világított be.
– Merre? – kérdezte Athéné halkan.
Lore éppen meg akart szólalni, amikor meghallotta... a távoli rengést. Tupp-
tupp, tupp-tupp, tupp-tupp. Majdnem olyan, mint...
Szívverés.
 Ujjai a tőr markolatára szorultak. Jobbra fordult, újabb kanyarokon és
elágazásokon át haladva követte a hangot.
Milyen messzire visz ez? tűnődött. Egészen az East Riverig?
A járatot egy másik, merőleges járat keresztezte. A dobogás folytatódott.
Egyre hangosabb és kitartóbb lett. Közel voltak már.
Lore kikapcsolta a telefon lámpáját. Megfordította a telefon kameráját, és a
járatok kereszteződésénél csak annyira nyújtotta ki, hogy láthassa a vadászt.
A férfi ismerősnek tűnt, de nem annyira ismerősnek, hogy meg tudta volna
mondani a nevét. Tupp-tupp. Kis gumilabdát csapott a földre, ami onnan a
szemközti falba vágott, két fémajtó valamelyikére pattant. Onnan vissza. A férfi
alacsony zsámolyon ült. Lábánál lámpás stílusú elemlámpa világított.
Lore a falnak döntötte fejét, szeme fennakadt. Dühös volt magára. Nem
szívdobbanás. Nem szörnyeteg.
Athéné magasodott fölé, szeme összeszűkült, ahogy a kijelzőt nézte. Lore
kikapcsolta, zsebre tette a telefont. Ajkához emelte ujját, jelezte az istennőnek,
hogy várjon, azzal kilépett.
– Elnézést – szólt Lore hangosan. – Meg tudná mondani, hogyan juthatok el a
Szabadságszoborhoz?
A férfi összerezzent, gyors levegővétellel talpra ugrott. Lore már majdnem a
szívébe dobta a tőrt, de ekkor Castor arcát látta maga előtt. Az utolsó pillanatban
kissé elhúzta kezét, és így a férfi vállát találta el.
– Te... – üvöltött a vadász.
Lore megragadta a zsámolyt, és a férfi fejéhez vágta. A vadász arccal előre
bukott a padlón összegyűlt vízbe. Lore kénytelen volt hanyatt fordítani, nehogy
megfulladjon.
Szíve még mindig nagyon hevesen vert, amikor Athéné átlépett a vadászon,
kihúzta Lore pengéjét a vállából, és visszaadta neki. Lore önkéntelenül halvány
emléket idézett fel magában; azt, hogy mit szokott mondani az anyja neki és a
húgainak; azt, hogy egy régi babona szerint, ha valaki kést ad át valakinek, akkor
viszály fog keletkezni közöttük.
– Öld meg! – mondta Athéné. – Ha életben marad, problémát fog jelenteni.
Lore elkomorult. A férfi eszméletlen.
– A tegnapi hullaszám nem volt elég neked?
– Az ilyesmit nem számolom – felelte az istennő, azzal hirtelen sarkon fordult,
és a közeli falnál meglátta a vadász dárdáját. Elégedetten felmordult, ahogy
súlyát és egyensúlyát méregette.
Lore az első fémajtó felé fordult, fülét a hideg ajtólaphoz nyomta. Athéné
hátrébb húzta, aztán nagyot csapott a nehéz lakatra. A lakat kettétört, hangos
csattanással esett lábuk előtt a padlóra.
Az ajtó nyikordulva nyílt.
A kamra nagyobb volt, mint kívülről látszott. Néhány hátrahagyott szerszám
mellett lábra hasonlító fém támaszok voltak benne.
Lore bevitte a lámpást.
– Ez egészen furcsa. Miért hagynak itt őrt? Nincs itt semmi őriznivaló.
Athéné az ajtó felé biccentett. Előbb hallotta mag a hangot, mint Lore.
– Helló! – szólt egy halk hang. – Van ott valaki?
Lore pulzusa hirtelen megemelkedett az adrenalinlökettől.
– Ki van ott?
Athéné kihátrált, átlépte az őrt és a szemközti falba vágott ajtóhoz állt, amit
Lore nem vett észre, aminek a vadász támaszkodott. Szorosan az istennő mögött
maradt, magasan tartotta a tőrt, védekező állásba hajolt mögötte. Athéné feltörte
a lakatot, feltépte a nehéz ajtót.
A cella mélyén egy nő reszketett. Csupa mocsok. Sötét bőre csillogott, ahogy
Lore hitetlenkedve ráemelte a lámpást.
A nő nagy nehezen talpra állt, kezével védte fénylő szemeit, ahogy
felegyenesedett. Nagyon magas volt.
Lore ezt az arcot is ismerte. Neki azonban a nevét is tudta.
Szigonyrázó.
 NEGYVENKETTŐ

– MIT KERESTEK ITT?

A Szigonyrázó hangja rekedtes volt ugyan, de felismerhető benne a régi
dallamosság; minden szó hangszíne úgy emelkedett, süllyedt, mint a tenger
végtelen hullámzása. Sötét szemében felizzottak az isteni erő borostyánszín
pontjai, ahogy tekintetét Athénéről lassan Lore-ra fordította. Az istennő arcát
zavar ráncolta. Lore arra gondolt, vajon a Szigony rázó nem attól tart-e, hogy
hallucinál.
– Mi... Mi itt... – Lore hangja elcsuklott, ahogy az istennő szemébe nézett.
Lore a Perszeidák halandó leszármazottainak utolsó tagja, de az új isten
egykor Rhea Perseous, a dinasztia szégyene volt. Eltelt egy hosszú pillanat, amíg
Lore tudata felfogta, hogy a Szigonyrázó létező személy, hogy éppen ott áll
előtte; élő, lélegző lény, nem valami tanmese, amivé Lore és a többi vadász
egyszerűsítette.
– Ő itt Melora Perseous – mutatta be Athéné. – Én pedig...
– Pontosan tudom, hogy te ki vagy – csattant a Szigonyrázó hangja. A
bokájára csatolt láncok megcsörrentek a nedves padlón, ahogy egy tétova lépést
tett előre. Az istennő mellett Lore-ra nézett, mintha azt mondaná: Ismerlek téged
is.
Lore odalépett volna hozzá, hogy megvizsgálja az új istennő kötelékeit.
Athéné elállta az útját.
– Mondd meg, miért egyeztél bele, hogy az imposztor Árészt szolgáld?
– Ahogy a tengernek sincs ura, én is csak saját magamat szolgálom – mordult
válaszul a Szigonyrázó.
– Akkor miért keltettél áradást? – kérdezte Lore.
Az új istennő nyilvánvaló megvetéssel mérlegelte a gondolatot.
– A Perszeidák mindig is gyengék és ostobák voltak; nem fogadták el a
változást. Aki nem hajlandó fejlődni, önmagát pusztítja el.
– Választ kértem, nem monológot – szólt Lore.
 A Szigonyrázó felhorkant és a falnak dőlt.
– Ha a történetet akarod, ide kell hoznod a kulcsot az őrtől.
Lore tudomást sem vett Athéné figyelmeztető pillantásáról.
Indult a kulcsért. Ahogy visszalépett a börtön szűk, sötét poklába, a közeli
vödörből áradó emberi ürülék bűze kis híján letaglózta.
Az új istenség teste rázkódott, és ahogy Lore közeledett hozzá, egyetlen
pillanatra sem vette le tekintetét Athénéről. Lore már majdnem letérdelt elé,
hogy kioldja kötelékeit, amikor hirtelen meggondolta magát.
A Szigonyrázó még leláncolva is veszélyes; ha letérdel elé, eltörheti a nyakát,
még mielőtt megérezné az új istennő ujjainak súlyát a bőrén.
Odadobta neki a kulcsot.
– Megadom neked ezt az örömet.
A Szigonyrázó bólintott.
– Örömmel elfogadom.
– És a történet többi része? – kérdezte Athéné türelmetlenül.
A Szigonyrázó odébb csúszott a fal mentén, Lore-nak mutatta, vigye közelebb
a lámpást, hogy jobban lássanak. Az új istennő barna bőre szorosan izmaira
zsugorodott, kiugró járomcsontja felett feltűnő mélyedések húzódtak. Lore nem
is mert arra gondolni, vajon a Szigonyrázó mikor jutott legutóbb ételhez vagy
vízhez.
– A Kadmiták lerohantak az Ébredésen. Idehoztak és egyszerű választás elé
állítottak: vagy meghalok, vagy erőmmel szolgálok, amikor azt az Ércbeborított
kívánja. Úgy gondoltam, jobb, ha életben maradok, rájövök, hogy mi a terve, és
a következő ciklusban bosszút állok.
– És olyan ostoba voltál, hogy elhitted, életben hagy téged? – kérdezte
Athéné.
– Nem úgy tekint magára, mint akinek muszáj az utolsó istennek maradnia –
mondta a Szigonyrázó. – Úgy gondolja, ő lesz az, aki véget vet az Agonnak. Úgy
hiszi, hogy ha istensége állandósul, ha teljes erejének birtokában lesz, képes lesz
új korszakot teremteni.
Lore a karját dörzsölte, próbálta elűzni a hideg borzongást. Két isten égető
tekintetének hatókörében lenni olyan érzés volt, mintha két, hamarosan
összeütköző csillag útjában állna.
– Le akarja taszítani apámat trónjáról? – kérdezte Athéné.
– Úgy gondolja, hogy apád teljesen visszavonult isteni birodalmába, ezt a
világot pedig az Agon győztesére hagyta – felelte a Szigonyrázó.
– Ostobaság! – szólt Athéné éles hangon. – Apám nem uralkodik az egész
világ fölött. Sok föld és sok istenség van.
– És hány isten uralkodik most? – tette fel a kérdést a Szigonyrázó. – Az
Ércbeborított mintha abban a hitben harcolna, hogy minden riválisát és híveiket
is csatában fogja legyőzni.
Athéné ettől elborzadt; úgy húzódott vissza, mint a támadni kész kígyó. Lore
nem hagyta, inkább közbelépett.
– Ezt csak akkor tehetné meg, ha megszerezné az aegist – jelentette ki Lore. –
De nem fogja megszerezni. Tudsz valamit a pajzs feliratáról? Hogyan kell
olvasni?
A Szigonyrázó csak bámult rá, és arcára lassan olyan egyértelmű rémület ült
ki, mintha csak akkor értette volna meg, hogy valami súlyos félreértés történt.
Ettől a nézéstől Lore sípoló, statikus zajt hallott.
– Ó, szentséges istenek – szólt a Szigonyrázó. – Te azt hiszed, hogy még meg
kell találnia a verset? Hogy nem tudja elolvasni?
Lore keze teljesen elzsibbadt. Teste is.
– Évekig náluk volt a pajzs... Te tényleg azt hiszed, hogy nem tapogatták le az
egész felületét a legapróbb részletekig? A felirat a belső bőr bélésben van. Csak
el kellett távolítaniuk. – A Szigonyrázó a fejét ingatta, bosszúsan szusszant. –
Elkéstél. Nem azzal töltötte ezt a hetet, hogy a pajzsot kereste... Hozzálátott
terve megvalósításához. Napokra, talán csak órákra van attól, hogy megnyerje a
vadászatot.
– Én csak... – Lore mindent felidézett, amit Iro mondott neki; a Belennel
folytatott beszélgetését, a falra írt üzenetet. Hányás tört fel a torkán, keserű ízt
hozva szájába. Lenyelte. Félelmével együtt. – Nem. Még nincs késő. Még
mindig szüksége van a pajzsra, különben nem kutatna utánam.
– Imádkozom, hogy igazad legyen – mondta a Szigonyrázó.
– Valóban szüksége van rád. Én nem tudok bánni a pajzzsal, és nem is
adhatom oda neki, akkor sem tehetném, ha akarnám. Azt csak a halandó
dinasztia utolsó tagja teheti meg.
– És nem tudod, mire kell neki a pajzs? – kérdezte Lore. – Semmi jelét nem
adta?
Az új istennő tagadón rázta a fejét.
– Mire rám talált, már régen elkezdte megvalósítani a tervét. Már száz lépéssel
előbb jár.
– Még mindig meg tudjuk állítani – jelentette ki Lore. – Még mindig
megölhetjük.
– Az nem lesz elég – mondta a Szigonyrázó, azzal lefeszegette magáról az
egyik lábbilincset. – A követői folytatni fogják a munkát, amit idelent elkezdtek.
– Munkát? – kérdezte Athéné. – Miféle munkát?
– Nem tudom biztosan... Valami vegyi anyaggal... Legalábbis a szagok
alapján. Azt hiszem, valami robbanóanyag
– felelte a Szigonyrázó, azzal levette a másik lábbilincset is. Gyorsan
Athénére, aztán Lore-ra pillantott. – Akármi is az, párat megölt közülük munka
közben. Pár órája, az árvíz előtt kivittek az alagúton át.
Athéné felhördült.
– Ezzel az információval semmire nem megyünk...
Rémült szusszanás hallatszott a cella küszöbén túl, aztán
gyors léptek tocsogtak a padlót borító vízben.
Az őr.
A francba! – gondolta Lore.
Az ajtó felé iramodott, de Athéné már ott volt.
– Nem – mondta az istennő. – Majd én elintézem a problémát, amiben te
kudarcot vallottál.
Erős kéz kulcsolódott Lore csuklójára, hátrarántotta. Fájdalom nyilallt karjába,
ahogy csuklója a padlóhoz csapódott.
A Szigonyrázó az ajtóhoz ugrott, elállta az útját. Lore feltápászkodott. Tüdeje
összeszűkült, ahogy a tőrt kereste.
– Te ostoba lány! – mordult rá a Szigonyrázó. – Mit keresel te mellette?
– Én... Mi alkut kötöttünk – zihálta Lore.
– Mit tudott neked ajánlani, ami többet ér annál, amit elvett? – szólt a
Szigonyrázó fejét ingatva. – Most menj, mielőtt visz- szajön!
– Miről beszélsz? – kérdezte Lore. Az a jeges félelem, ami felébredt benne,
amikor először meglátta a haldokló istennőt, most a vérébe nyilallt és azt súgta:
Tudod.
– Miután megtudtam, mi történt, az egész világon kerestelek, de eltűntél...
Nem találtalak – mondta a Szigonyrázó.
– Az Odüsszeitákkal voltam, védett birtokukon, aztán Hermész adott nekem
egy amulettet. Az elrejtett az istenek elől...
A Szigonyrázó hevesen káromkodott.
– Az a hülye! Nem lett volna szabad egyedül védenie téged!
– Ezért kerestél engem? – kérdezte Lore. Próbálta megérteni. A Szigonyrázó
olyan régóta volt új isten, hogy Lore nagyon csodálkozott, hogy egyáltalán akar
emlékezni halandó életére és balsorsra ítélt családjának utolsó tagjaira.
– Nem, gyermekem. Azért kerestelek, hogy figyelmeztesselek... Napokkal
ezelőtt elmentem volna hozzád, ha az Ébredésen nem rabolnak el. Csak azért
egyeztem bele, hogy teljesítem az Ércbeborított feltételeit, mert azt reméltem,
életben maradhatok annyi ideig, hogy elmeneküljek és megtaláljalak téged. Meg
akartam mondani neked, hogy Hermész látott téged aznap éjjel, és elmondta
ennek a szürke szeműnek. Elmondta neki, mert tudta, hogy a szürke szemű
mennyire vissza akarja kapni... mennyire szüksége van rá...
– Mit? – kérdezte Lore, és lendülettel felállt. – Mit mondott neki Hermész?
Tudod, mit.
A Szigonyrázó szeme tágra nyílt, torkán nyákos hörgés tört fel. Vér csordult ki
szája szélén, ahogy a dárda fogazott hegye átszúrta mellkasát. Küzdött. Teste
úgy vergődött az ajtóban, mint a horogra akadt hal. Tekintetét Lore-ra emelte, és
szemében elhalványultak az isteni hatalom szikrái.
– Mindent – felelte Athéné, azzal kiszabadította a dárdát. A Szigonyrázó
élettelen teste a padlóra zuhant. – Mindent elmondott nekem.
 HÉT ÉVVEL KORÁBBAN

SOKKAL KÖNNYEBB VOLT, MINT GONDOLTA VOLNA.

Lore életének tíz éve alatt nagyon sok mindenért gyűlölte a Kadmitákat, de
akkor, a Phoenician étterem mögötti szűk hátsó udvarban leginkább azért
gyűlölte őket, mert úgy tettek, mintha semmit nem kéne tenniük. Hogy senki
nem meri elvinni, amit ők maguk loptak el.
Az étterem és a mellette lévő épület között volt egy keskeny, kapuval védett
rés. Elkövették azt a hibát, hogy a sikátort védő kaput nem zárták be. Ott vitték a
szemetet az utcára, hogy reggel begyűjtse a kukásautó. Lore beosont ebbe a
privát sikátorba; a kukák mögé guggolt, figyelte, ahogy a vadászok jönnek-
mennek, mint méhek a kas bejáratánál.
Amikor valaki bement, az étterem ajtaja mindig határozottan becsukódott
mögötte. Mindenki mindig ugyanazt a kódot ütötte be.
3-9-6-9-3-1-5-8-2.
Újra és újra megismételte fejben a számsort. Nem felejti el.
A Hold már majdnem pályája csúcspontjára ért, amikor Lore tarkótájt furcsa
bizsergést érzett.
Megfordult, az udvart és a közeli ablakokat pásztázta tekintetével, egy másik
árnyékot keresett. Csak az ajtó fölött látott kamerát, azt pedig könnyű elkerülni.
Castor és ő... illetve valójában csak ő, de Castor mindig őrt állt... a Thétisz
házban begyakorolták, hogyan kell kívül maradni Philip Achilleos kameráinak
látókörén. Ott nem kapták el, és itt sem fogják.
Olyan lesz, mint a legendák hősei. Nem hibázik, nem bukhat el.
– Csak tedd meg! – biztatta magát Lore, azzal fejére húzta felsőjének
csuklyáját, és betűrte alá zabolátlan haját. Miután újabb tíz percig nem érkeztek,
nem távoztak új emberek, Lore megközelítette az ajtót. Háttal szorosan a falhoz
lapult, hogy elkerülje a kamerát. Beütötte a kódot, aztán mély levegőt vett, és
egy pillanatra kénytelen volt megmutatni magát a kamerának, hogy bejusson.
A konyhában még nagy volt a mosogatás párája, és nyirkos hagymaszag
terjengett. Fiatal férfi állt a mosogatónál, Lore-nak hátat fordítva. Halkan
dudorászott a rádió zenéjére. Lore lassan lépdelt a helyiség sötét szélein; léptei
könnyűek, lélegzete még könnyebb.
A közelben harsány hangok hallatszottak. Lore bebújt egy rozsdamentes acél
munkaasztal alá, mély árnyékba húzódott. Öklét szájához szorítva várt.
Vadászok nagyobb csoportja lépett be a csendes konyhába harsány nevetéssel.
Maszkjaikat levették, de még teljesen fel voltak fegyverezve. Egyikük a
hűtőkamra felé menet intett a mosogatónál álló fiúnak.
– Milyen volt? – kérdezte a fiú. Szeme tágra nyílt a kíváncsiságtól. Követte a
vadászokat.
– Csalódás. Elég csendes ahhoz képest, hogy ez volt az Agon utolsó éjszakája
– felelte az egyik vadász. – Bár nem hiszem, hogy a mi újonnan megistenült
urunk szívesen vette volna, ha rivális istenség jelenik meg a családban.
Lore ajka grimaszba rándult a gondolattól, hogy az undorító öregember
istenné lehetett volna.
Egy másik vadász csendre intette, de a hang részeg nevetésbe fulladt.
– Mi van? – szólalt meg újra az első vadász. – Megkapta, amit akart, de ettől
nem lett mindenhol füle. Legalábbis egyelőre. Alig várom a parancsait.
Lore előrehajolt, hunyorítva figyelte, milyen kódot ütnek be a hűtőkamra
ajtajától balra levő panelen. 1-4-6-9-0. Mosolyogva szemlélte, ahogy eltűntek az
ajtó mögött, majd néhány perc múlva fegyverek és vadászöltözék nélkül
bukkantak elő.
Ez választ adott Lore legnagyobb kérdésére. Az apjával való kötekedés során
Aristos Kadmou elszólté magát, hogy az aegist valahol az étterem alatt tartják.
És ő még azt gondolta, hogy nagy kihívás lesz megtalálni a föld alatti
páncélkamrához vezető bejáratot.
– Menjünk, Chares. Hazaviszlek anyádhoz – mondta az első vadász a fiúnak,
miközben a többiek az oldalbejárat felé tartottak. Ahogy elhaladtak az asztal
előtt, Lore lélegzet-visszafojtva húzódott sötétebb árnyékba.
– De az edények... – tiltakozott a fiú elcsukló hangon.
– Holnap reggel a szertartás előtt lesz időd befejezni a mosogatást – mondta a
férfi az edényekre mutatva. – Az étterem zárva lesz, holnap ünnepiünk.
A fiú bólintott, levette a kötényét, és felakasztotta a fali fogasra. Lore keze
ökölbe szorult a hideg csempepadlón, ahogy az ajtó felé távolodó lépteiket
számolta. Megvárta a jellegzetes kattanást, ami az ajtó záródását jelezte, aztán
százig számolt, mielőtt kibújt az asztal alól.
Könnyűnek érezte magát, szinte mámoros volt, ahogy kinyitotta a
fagyasztókamra ajtaját, és belépett a hidegbe.
Óvatos volt. Elkapta az ajtót, mielőtt becsukódott volna mögötte, és egy nagy
darab fagyasztott hússal támasztotta ki. Meleget és fényt engedett be.
A hűtőkamra minden felületét vékony dérréteg borította. A padlót is. Középen
a gumiszőnyeg környékét nemrégen bolygatták; Lore lábával emelte fel a gumit,
aztán odébb rúgta.
Ajka mosolyra húzódott, amikor meglátta a csapóajtót. Nem volt rajta
biztonsági zár. Az ő családja nem követné el ezt a hibát.
Lore felemelte a csapóajtót és lement a lépcsőn. Mozgásérzékelős lámpák
kapcsolódtak fel. Polcok voltak odalent. Sok polc. Rajtuk fegyverek, pénz és
technikai eszközök. Szeme tágra nyílt a csodálkozástól, még mielőtt meglátta a
helyiség közepén felhalmozott kincseket. Az egyik próbababára terített darab a
nemeai oroszlán lehetett. A Héraklész-dinasztia készséggel eladta a
Kadmitáknak fegyverekért cserébe, amikre nagy szükségük volt. És nem messze,
egy üvegvitrinben hevert az aegis.
Minden gondolata eltűnt; önkéntelenül reszketett, fejbőre bizsergett.
Medúza látványa... Aranyba és ezüstbe öntve is olyan élethű volt, hogy Lore
dermedten állt, mintha földbe gyökerezett volna a lába. Összerezzent, amikor a
gorgófő ajka mintha megnyílt volna, hogy levegőt vegyen... de csak az ő árnyéka
mozdult az üvegen.
Medusa arca és a hajában vadul tekergőző kígyók képe kissé kiemelkedett a
pajzsról, mintha az istenek a levágott fejet olvasztották volna kemény bőrre és
fémre. A képet villámok és szőlőindák bonyolult, áttört ötvösmunkája keretezte.
Több ezer év után is rajta voltak az aranybojtok, olyan fényesek, olyan
ragyogók, mint elkészültük napján.
A gorgófő mintha hozzá szólt volna:
Látlak. Látlak, Melora.
Lore mély levegőt vett, próbálta csillapítani szikrázó idegszálait.
– Hagyd ezt abba – adta ki a parancsot magának. Biztosan vannak rejtett
kamerák a helyiségben. Valaki közbeléphet. – Gyerünk!
Nem volt fogantyú, amivel kinyithatta volna az üvegvitrint, és az egész túl
nagy volt ahhoz, hogy Lore egyedül felemelje. Egyetlen lehetősége volt az aegis
kiszabadítására, az pedig nagyon, nagyon rossz módszer.
Körbejárta a vitrint. A vastagsága alapján biztonsági üveg, valószínűleg
golyóálló. A csapóajtóra pillantott.
Riasztó lehet a vitrinben. Talán csak másodpercei vannak...
Lore hátrált, a közeli polcról leemelte a legnehezebbnek tűnő kardot, aztán
felmászott a hűtőkamrába vezető lépcsőn. A kardot a csapóajtó nyílására
helyezte. Fő a biztonság.
Aztán egy perc további veszteséget sem kockáztatva hirtelen, hogy meg ne
gondolhassa magát, visszafordult az aegis felé. Mosolyogva feszült neki.
Testének teljes erejével taszította le az üvegvitrint a piadesztálról.
Sziréna szólalt meg, a helyiséget vörös fény árasztotta el. Hangos csattanás
hallatszott, Lore kis híján kiugrott a bőréből ijedtében. Hirtelen megperdült. A
csapóajtó csapódott le, a riasztó aktiválta, de a kard nem mozdult, így az ajtó
nem csukódott le egészen, résnyire nyitva maradt.
Ahogy gondolta, az aegis körüli üveg nem tört el, amikor a földre esett.
Felkapott egy lándzsát a közelből, a lándzsafejet arra a vonalra csapta, ahol az
üveg a márványpiedesztálhoz volt rögzítve. Erejét megfeszítve vágta szét a
tömítőanyagot.
Végül a piedesztál és az üveg szétvált annyira, hogy ki tudta húzni a pajzsot.
Majdnem akkora volt, mint ő, de mérete ellenére a pajzs könnyebbnek tűnt,
mint a karja, amit a bőrszíjakra kulcsolt. Szíve a torkában dobogott, ahogy
felrohant a lépcsőn. A csapóajtó ellenállt; be akart csukódni, de Lore a pajzzsal
ékelte ki.
Nyomás és fény robbant a pajzsból, az ajtó felpattant. Olyan erővel csapódott
a hűtőkamra padlójának, hogy letört a motor mozgatta zsanérról, és egy közeli
polc alá csúszott. Lore egy pillanatig a letört ajtófedelet nézte, aztán az aegist. A
hűtőkamra ajtaja nyitódott-csukódott, a fagyott húsdarabnak koppant; ez a zaj
térítette vissza Lore-t a pillanatba. Futásnak eredt.
Átrohant a sötét konyhán. A kijárat lezáródott abban a pillanatban, ahogy a
riasztó bekapcsolt, de Lore kipróbálta pillanatok alatt kialakult gondolatát, és a
pajzzsal csapott az ajtóra. A fémlap a sikátorudvar egyenetlen aszfaltjára dőlt.
Lore rohant, csak rohant, míg a világ teljesen elmosódott körülötte. A pajzs az
oldalához és állához koppant, de úgy érezte, mintha szárnyas szandált viselne.
Manhattan keleti oldalán menekült, néptelen utcák hálózatán. Egész lényét,
csontjaitól a lelkéig minden molekuláját öröm és büszkeség hatotta át. Az aegis
visszakerült oda, ahová tartozik, és a Kadmiták sosem felejtik el ezt az éjszakát.
Sem a nevét. A családja nem hagyja el az Agont, sem a várost, és Lore nem
hagyja el Castort.
Mire azonban a Central Parkhoz ért, ez a szédítő érzés, vérének pezsgése
teljesen megszűnt. Nyugat felé fordult, az otthona felé, de a lába nem volt
hajlandó mozdulni.
A felismerés úgy tört rá, ahogy egykor Medusa tekintete változtatott kővé
férfiakat.
A Kadmiták azért nem felejtik el a nevét, mert pontosan tudni fogják, ki vitte
el féltett kincsüket. Nem volt elég óvatos, nem nézett körül, vannak-e kamerák a
páncélteremben. Ha egy is volt odalent, az rögzíthette az arcát.
Lore leroskadt a legközelebbi padra, gondolatai sötét, rémisztő örvényekben
kavarogtak.
Ha a Kadmiták biztonsági kamerája képet rögzített róla, akkor tudni fogják,
hol keressék a pajzsot. Tudni fogják, kit hibáztassanak és kit büntessenek meg.
És most, hogy az archónjuk istenné lett, senki nem áll az útjukban.
Lore halkan zokogott; szíve olyan hevesen vert, hogy azt hitte, rosszul lesz.
Nagyon sok a Kadmita, és nagyon kevés a Perszeida.
Ekkor hagyta el a bátorság először. Reszkető teste átvette az irányítást;
átugrott a kőfalon, a park biztonságába húzódott. Búvóhelyet kell találnia.
Ennél többet kell tennie.
Vissza kell vinnem, gondolta, a gondolattól szinte fuldokolva. Ha visszaviszem,
nem büntetnek meg minket.
Az aegis azonban nem a Kadmitáké... nem volt az övék, és most, hogy új
istenük van, most, hogy Aristos Kadmou levetette halandó bőrét, talán használni
tudná a pajzsot. Apja azt mondta, ez nem lehetséges, de az apja korábban is
tévedett már. Letörölte a verejtéket arcáról, piszkos kezéről.
És Medusa közben nézte. Látlak. Tudom, mit tettél.
Nem. Ezt helyre tudja hozni.
Lore ott maradt a parkban. Összegörnyedve, arcát térdéhez nyomva ült, míg
végül eldöntötte, mit tesz.
 NEGYVENHÁROM

LORE MELLKASÁBAN SIKOLY ÉGETT, de nem tudott kiszabadulni. Zihálva lélegzett,

próbálta kiszakítani lelke mélyéről, de csak halk sírás jött ki a torkán.
Teste mintha már nem lett volna teljesen az övé. Zavartan a falnak dőlt.
– Te... te... – kereste a szavakat. – Te... tudtad...
– Most már sikerült felfognod? – kérdezte Athéné az ősi nyelven. Minden
kedvessége, minden emberi vonása azonnal eltűnt, mint az elfújt mécses lángja.
– Erős kéz pergeti a rokkát.
Lore teste olyan erővel rázkódott, hogy valóságos küzdelem volt a tőr
markolatát kezében tartani. Látóterében fekete foltok lebegtek. Ha Hermész
elmondta Athénének, hogy ő vitte el az aegist... ha Athéné tudta, hol találja a
családját, és aznap elment megkeresni...
Az igazság mérge áradt szét testében, zsigerei hamuvá lettek.
Mintha kitalálta volna gondolatát, az istennő ajkán halvány mosoly jelent meg.
Ő ölte meg őket.
Nem az Ércbeborított. Nem a Kadmiták. Athéné a gyilkos.
Ahogy Lore döbbeneté eloszlott, elemi rémület vette át a helyét.
– Azt hittem... – szólalt meg.
Egyedül hagyta Milesszal és Vanosszal... Megbízott benne, hogy betartja
esküjét, és nem bántja Castort... És ő... És ő...
Hitt neki.
– Mit hittél? Hogy van szívem? – kérdezte Athéné gúnyosan. – A szív csak
izom.
– Te ölted meg őket – mondta ki Lore alig hallhatóan. – Miért?
– Alig akartam elhinni Hermésznek, amikor elmondta nekem, hogy mit látott.
Az aegist, amit évszázadokig kerestem, egy gyerek találta meg. Egy gyerek viszi
– mondta Athéné. – Tudtam, hol lakik a Perszeidák maradéka. Tudtam, hol van
az odújuk, amit otthonnak neveznek. Örömmel nyugtáztam, hogy nyitva hagytak
egy ablakot. Mintha meghívó lett volna.
 Lore a hajába markolt, légzése akadozott, szíve majdnem szétverte magát a
bordák kosarán. A legmélyebb elkeseredés lüktetett ereiben. Ne... istenek... ne...
– De ahogy ott álltam a szobában, arra gondoltam, hogy a tolvaj nyilván nem
lehetett ilyen kicsi, jelentéktelen lény. Kisebbek voltak, mint a pajzs – folytatta
Athéné, és egy lépést tett a cella belseje felé. – Ott álltam az ágyuknál, és arra
gondoltam, milyen egyszerű lenne szimplán megfojtani őket.
Még egy lépést tett Lore felé.
– De megvártam, míg anyád és apád bejön megnézni őket, amíg erőm teljesen
visszatér a ciklus végére – közölte Athéné, és már egészen közel ért, Lore fölé
magasodott. – Aztán azt mondtam nekik, hogy minden kérdésemre, amire nem
válaszolnak, egy darabot lehasítok valamelyik gyerekükből. A hiányzó
gyerekükről kérdeztem őket. Arról, hogy hol bujkálsz.
Húgainak emléke, a felismerhetetlenségig összekaszabolt testük látványa
felszakította a mellkasában rekedt nyomást. Düh és gyász hasított belé; a világ
kizökkent tengelyéről, és Lore támadott.
Athéné mellkasa felé csapta a pengét. Az istenség lándzsájával könnyedén
hárította. Arca teljesen kifejezéstelen volt. Aztán lefelé húzta a lándzsa hegyét,
felsértette Lore jobb vállát.
– Nincs önmérséklet, nincs fegyelem, nincs stratégia – jegyezte meg Athéné. –
Csak düh. Azonnal láttam benned. Mint az olvadt bronz, ami arra vár, hogy
hozzáértő kezek formába öntsék. Csak el kellett hintenem az új vers hírét.
Tudtam, hogy kideríted, hova van írva, és visszatérsz érte. Csak ki kellett várni.
Türelem kellett, semmi más.
Lore megtántorodott az ütés erejétől, de a távolságot arra használta, hogy bal
kezébe vegye át a tőrt. Fogást váltott. Azt színlelete, hogy jobbról támad, és
amikor az istennő elmozdult, hogy kivédje azt az ütést, Lore felrántotta a tőrt.
Athéné hátra- ugrott, de a tőr hegye felhorzsolta az állát. A vágásból ömlő vér
oldalt vörösre festette a nyakát.
Athéné gúnyosan felnevetett. Hüvelykujját a vágásra szorította, egy pillanatig
vizsgálta a sebet.
– Az ilyen kis halandókkal persze az a baj, hogy nagyon kevés a vérük. Túl
gyorsan meghalnak.
Lore üvöltött. Rekedt, szaggatott üvöltés volt, lényének megtört részéből.
Átadta magát a fájdalomnak, ütött, rúgott, vágott, amíg a cella eltűnt körülötte,
és ő maga színtiszta ösztönné kezdett oldódni.
Hátulról érte a lándzsanyél ütése, a koponyáján. A tőr kirepült kezéből, Lore a
padlóra zuhant. Hanyatt akart fordulni, de Athéné még egyszer megütötte, és a
lándzsahegyet a combjába szúrta. Egyetlen döféssel hasított át izmot, tört csontot
és szögezte a padlóhoz Lore-t.
Olyan hatalmas volt a fájdalom, hogy Lore annyi levegőt sem tudott venni,
amennyi a zokogáshoz elég lett volna. Athéné megforgatta húsában a
lándzsahegyet, mélyebb sebet ejtve. A túlélés ösztöne támadt fel. Lore találomra
csapott a nyirkos padlóra, kezébe akadt a tőr markolta, diadalmasan megragadta.
Ám mielőtt felemelhette volna, Athéné elkapta a kezét, és kicsavarta belőle a
pengét. Aztán annyi erővel, amennyivel egy virág fejét lapítaná össze, Lore
kezére kulcsolta ujjait, és a legkisebb csontot is összetörte benne.
Lore teste erősen rázkódott, zihálva sikoltott. Savanyú hányás tört fel torkába
a fájdalomtól és eltorzított keze látványától.
– Miért? – kérdezte könyörögve. – Miért?
– Téged hívtak – mondta Athéné. Ahogy az istennő kihúzta a lándzsát, a
hegye letört, Lore combjában maradt. – Mindkét lány. Szerinted tudták, hogy te
ölöd meg őket?
Annak az éjszakának az emléke tört rá. Nem kellett behunynia a szemét, hogy
lássa. A falakon, a padlón szétkenődött vért, húgai testét az ágyra dobva, a sötét
gödröt szemük helyén.
– Kislányok voltak – zokogta Lore. – Damara még csecsemő. Ártatlanok!
– Egyikőtök sem ártatlan – mordult Athéné. – Legkevésbé te, Melora.
Legelőször apád halt meg. Könyörögve. Aztán az anyád, aki legalább tudta,
hogy felesleges lenne könyörögnie. Órákig vártam visszatértedet. Aztán amikor
visszatértél, a pajzs már nem volt nálad. Néztem, ahogy otthonod ajtajában állsz;
úgy láttam, ahogy te is láttad az ajándékot, amit otthagytam neked. De nem
sírtál. Egy hang sem jött ki a torkodon. Akkor erősebb voltál, mint most.
– Miért nem kínoztál meg, hogy megtudd, mi lett a pajzzsal? – kérdezte Lore
zokogva, ép kezével arcába, hajába markolva. – Miért nem öltél meg?
– Azt akartam, hogy mutasd meg, hova rejtetted. És hogy önként add nekem.
Persze, miután tudomást szereztem a versről, az újabb ok lett, hogy életben
hagyjalak. Nem hagyhattam, hogy a haláloddal eltűnjön az is, mielőtt elolvasom.
Lore a torkát karmolta. Kis híján megtette egy órával ezelőtt. Úgy tűnt, mintha
a saját ötlete lett volna. Elkerülhetetlen szükségszerűség.
– Annyi évet voltál az Odüsszeusz-házban; figyeltem szánalmas létedet,
vártam, hogy egy napon majd előveszed vagy felfeded a rejtekhelyét – folytatta
Athéné. – Beavatkozhattam volna, más alakban jelenhettem volna meg neked, a
kegyeidbe férkőzhettem volna, ha nem Hermész talál rád előbb.
Lore a fejét ingatta, kiáltani próbálta a szavakat.
 – Követtem Hermészt ebbe a városba, kíváncsi voltam, miért vett fel hamis
személyiséget. Elég hamar megkaptam a választ. Megéreztem a hárító amulettek
erejét, amikkel a házát védte. Nem mehettem be, meg sem közelíthettem.
Egyetlen oka lehetett annak, hogy ilyen messzire ment, és megtagadta
kérésemet. Egyetlen halandóért lehetett hajlandó ilyen intézkedéseket tenni. Az,
hogy nem láttalak... hogy csak lépteid zaját hallhattam, szagodat érezhettem...
megerősítette, hogy feltételezésem helyes.
Az istennő a lándzsahegyet nézte.
– Hermész minden tőle telhetőt megtett... és mindezt félreértett bűntudatból
tette. Tudod, az információval, hogy látott téged és az aegist, azt akarta elérni,
hogy életben tartsa a szeretőjét. Valamit valamiért. Tudta, hogy megtaláltam az
imposztor Dionüszosz rejtekhelyét. És amikor megkezdődött ez a vadászat, és a
távolból végignéztem Hermész halálát, megláttam a lehetőséget. Az ereje nem
tart ki a halála után. Végre akadály nélkül eljuthattam hozzád.
Lehetetlen volt felemelni a pengét; Lore teste ólomnehéz lett. Vér lüktetett
combjából, minden szívverésre még több ömlött ki. Hátát a falnak támasztotta, a
nyirkosság átütött blúzán.
– De Artemisz rád támadt... – szólalt meg Lore halkan, erőtlenül.
– Mintha a húgom képes lenne a beleegyezésem nélkül olyan sérülést ejteni
rajtam! Úgy terveztük, hogy ebben a ciklusban megöljük az összes imposztort,
de miután elmondtam neki, milyen kapcsolatod van a fiúval, aki fivérünket
megölte, beleegyezett, hogy segít nekem ebben a megtévesztő műveletben. De
nagyon furcsa alak, ugye? Abban a pillanatban, amint megéreztem az erejét,
tudtam, hogy nem tudjuk megölni. Addig nem, amíg rá nem jövök, hogy
micsoda. Ez feldühítette Artemiszt, de lehetővé tette nekem, hogy elég közel
kerüljek más imposztorokhoz, és gondoskodjak róla, hogy igazi isten kezétől
haljanak meg.
Artemisz nem ámokfutó, mint azt nővére állítja róla... Athéné elárulta
Artemiszt azzal, hogy nem adta át neki Castort.
– Az első napon azt mondtad Artemisznek, hogy kövessen engem... mert azt
gondoltad, hogy elmegyek és megkeresem Castort, ugye? – kérdezte Lore, mert
végre kezdett összeállni benne a kép. – És aztán végignézted, ahogy Artemisz
meghal?
– Nem mindegyikünknek adatik meg, hogy visszatérhessen az Olümposzra –
felelte Athéné közönyös ridegséggel. – Csak a legerősebbeket ismerik el a
Hórák, csak őket engedik át a kapun. Artemisz elesett.
Athéné keze hirtelen mozdult. Fájdalmasan megmarkolta Lore állát.
 – Véget vessünk szenvedésednek és induljunk végre érte?
Lore felnézett. Reszkető dühének minden molekuláját tekintetében
összpontosította. Tudatában rémület és hitetlenkedés örvénylett.
– Ha megkínzol érte, akkor nem lesz önkéntes átadás. És akkor semmi hasznát
nem veszed.
– Valóban. Még nem. De meglesz róla az írás. Tudni fogom, hogyan lehet
véget vetni az Agonnak – felelte Athéné. Lore úgy érezte, hogy álla a szoros
fogásban bármelyik pillanatban összeroppanhat. – És ha visszanyerem teljes
erőmet, újra én forgathatom a pajzsot.
– De az Ércbeborított... eljön érte... Nem hagyja, hogy a tiéd legyen.
– Amikor elérem a végső isteni felemelkedés állapotát, ő csak egy féreg lesz,
amit a sarkammal eltaposok. Azokkal együtt, akiknek volt képük és merszük
elfordulni igazi isteneiktől. Figyelmeztetlek, Melora. Elpusztítok mindent és
mindenkit, amit és akit szeretsz... Egyenként... Amíg el nem hozod a pajzsomat.
Lore szíve összeszorult.
Nem.
Milest nem. Castort nem. Vanost nem. Írót nem.
A városát nem.
Nyugodt bizonyosság uralkodott el Lore tudatán; lecsillapította gondolatainak
vad viharát, világossá vált, mit kell tennie. El kell fogadni, annak ellenére, hogy
látta az arcukat, annak ellenére, hogy a családjára gondolt, és tudta, hogy a
lelkűk sosem találna így békét.
Van még egy utolsó lehetőség. Legalább övé a döntés.
Nagyon sajnálom, gondolta. Csak egy istenség marad, akivel Castomak
szembe kell néznie, de soha senki nem birtokolja többé az aegist.
Lore ép kezével a lándzsa nyelének letört darabját markolta meg, ami a
combjából kiállt, és hangos kiáltással kihúzta a sebből. A húgaira gondolt.
Félelmet nem ismerő anyjára. Apja ragyogó arcára a tábortűz mellett, amikor
megmutatta neki, hogyan kell a tőr markolatát fogni.
Mozdítsd el a hüvelykujjadat a markolaton, Melora. Lejjebb. Úgy jobban
tudod irányítani.
– Nem. – Felemelte a hangját, azt akarta, hogy mennydörgő hangon adja meg
a választ. – Nem.
Athéné orrcimpája remegett.
– Szemtelen gyerek...
Lore sötét hajtincsei mögül nézett rá.
– A döntés az enyém.
Azzal maga felé fordította a dárdahegyet, és mellkasába szúrta.
 NEGYVENNÉGY

LORE MINDIG ÚGY GONDOLTA, HOGY A HALÁL NEM ILYEN EGYSZERŰ.

A vadászok úgy hitték, nincs nagyobb dicsőség, mint vadászat közben,
dicsőséget hajszolva meghalni; nem úgy, hogy Thanatosz, a kegyes halál istene
egyszerűen elragad. Okosabb volt annál, minthogy ezt az ostobaságot elhiggye,
de lénye egy része még mindig hitte, hogy a fájdalom utolsó lángja elégeti a
múltját, és olyan néhai emberré alakítja, aki méltónak találta- tik az alvilágban
létezésre.
A halál azonban egyszerűen zsibbasztó volt. Elméje bezárult, hogy megvédje a
sokktól, a tudattól, hogy az acél átszúrja a bőrt, hogy csontot karistol.
Keze lecsúszott a rögtönzött fegyverről, ernyedten hullt ölébe.
Rövid sikoly volt, mintha fűrész bicsaklott volna meg fémlapon.
Nézz, gondolta Lore. Nyisd ki a szemed!
A szürke szemű istennő volt.
– Ó, te bolond! – szólt Athéné. – Nem hagyom, hogy ezt tedd... Nem hagyom,
hogy elvedd tőlem!
– Nem lesz szükséged... rá... ott, ahova mész.
Kéz szorult Lore nyakára olyan erővel, mintha el akarná Toppantani. Athéné
arca merev volt a dühtől, kimutatta foga fehérjét. Nem félt, nem hajolt meg a
közelgő halált jelző gyengeség előtt.
– Te tényleg mindent elhittél – szólt Athéné gúnyos, rekedt hangon. – Te
tényleg azt hitted, olyan bolond vagyok, hogy egy indulatos, meggondolatlan
halandóhoz kötöm az életemet? Hozzád? Ezt a semmiért tetted magaddal.
Rémület hasított végig Lore testén. Csak nézte az istennőt, merev tekintettel,
fekete foltok lebegtek szeme előtt. Hamarosan nem látott mást, csak az Athéné
szemében örvénylő szikrákat.
Nem a semmiért, gondolta Lore. A szavak erőtlenül lebegtek tudatában.
Nem csak azért tette, hogy megölje Athénét. Biztosítani akarta, hogy senki
nem birtokolhatja többé az aegist. Azért tette, hogy végre... oly sok tévedés, oly
sok hiba után... azt tegye, ami helyes.
Athéné elhúzódott, magába fordult. Ott maradt, szemmel tartotta Lore-t, és
eszének bonyolult szerkezete addig forgott, míg újra megtalálta a lehetőséget,
amivel ő uralhatja, irányíthatja a helyzetet.
– Kényszeríteni fogom az imposztor Apollónt, hogy gyógyítson meg –
jelentette ki. – Te pedig elvezetsz engem hozzá.
Nem...
Lore vonszolta magát; körömmel kapaszkodott az egyenetlen padlóba, hogy
előrébb juthasson. Az istennő a falnak támasztotta lándzsáját; Lore elérhette
volna, ha képes mozgásra bírni a testét. Előbb öllek meg...
Athéné a hajánál fogva ragadta meg, fejbőréről tövestől tépve ki egész
tincseket. Az ajtó felé vonszolta Lore-t, az ajtón túl a folyosóra akarta húzni.
De az istennő egy pillanat múlva elengedte. Lore a nyirkos padlóra esett. Az
ütés erejétől felhasadt az álla, vér ömlött végig nyakán; forró folyadék a hideg
bőrön.
– Nem... – szólalt meg az istennő, azzal egy lépést tett hátra, és újra kézbe
vette a lándzsát. – Azt hiszem... nem.
Lore ajka megnyílt, de a szavak, amiket ki akart mondani, tudata egyre
növekvő sötétjébe süppedtek és eltűntek. Jég árasztotta el ereit, amikben nem
sokkal korábban vér áramlott.
– Van még egy lehetőség – közölte Athéné lassan, vontatottan, mintha saját
gondolatait tárná fel.
Lore elfojtott kiáltást hallatott; a düh, a kín sikolyát.
Az istennő megfordult, távozni készült, de a cella ajtajánál megállt. Válla
fölött visszanézett, hamis együttérző hangon szólalt meg.
-- Szégyen, hogy nem volt elég bátorságod egyenesen szíven szúrni magadat.
– Meg... meg... megöllek – súgta Lore, de nem jött válasz.
Soha nem lesz válasz.
Csak sötétség lesz, és csend és várakozás.
 HÉT ÉVVEL KORÁBBAN

KÉSŐ VOLT, ILLETVE KORÁN, A HOLD MÉGIS MAGASAN ÁLLT még az égen, bár a hajnal
közelgő érkezése már halványította. Lore a tejfehér félholdat nézte, hogy ne
kelljen a környékük utcáit pásztáznia. Most, ahogy ott állt a ház előtt, amiben
lakásuk volt, rávette magát, hogy ránézzen az ablakra, amin néhány órával
korábban kimászott.
Zárva volt.
Felsóhajtott; megint rátört a félelem. Apja, anyja már felébredt.
Ökölbe szorított kezét szeméhez emelte, így kényszerítette magát, hogy
lélegezzen és ne sírjon.
Hazudni olyan könnyű... Több hazugság is logikus: elment meglátogatni
Castort; látni akarta az Agon utolsó néhány óráját; arra gondolt, hogy elszökik,
de meggondolta magát és visszajött. Az igazságtól azonban úgy érezte magát,
mintha tőrt döftek volna belé. El kell mondania nekik. Az ő büntetésük nem
olyan rossz, mint amit a Kadmitáktól kapna. A szülei tudják, mit kell tenni.
Lore ezúttal nem mászta meg a falat, hogy bejusson a hálószoba ablakán. A
főbejáraton ment be a házba.
Vállizmait megfeszítve, keserű szájízét nyeldekelve ment fel a sok lépcsőn a
hatodikig. Ami éjszaka történt, már inkább álomnak, mint emléknek tűnt.
Lakásuk a csendes folyosó végén volt. Lore szíve a torkában dobogott.
Nagyon dühösek lesznek. Valahogy meg kell próbálnia megértetnie velük,
meggyőznie őket, hogy annak ellenére, ami ma történt, a városban maradjanak.
Nem akarta elhagyni Castort és New York Cityt sem. Nem így.
Megállt lakásuk ajtajánál, homlokát a sima üveghez nyomta és behunyta
szemét. Hallgatózott. A zajokat kereste, ahogy a szülei mozognak odabent; kávét
főznek, Damarát etetik, a híreket hallgatva halkan beszélgetnek.
De semmit nem hallott.
Régi teniszcipője orrát valami nedvesség itatta át. Amint megérezte, Lore
kinyitotta a szemét.
Sötét vér szivárgott ki a küszöbnél, tócsába gyűlt lába alatt.
 NEGYVENÖT

OLYMPIA VÁRT RÁ AZ ÉJSZAKA ÁRNYAI KÖZÖTT.

Közös ágyuk szélén ült, haját összezilálta az álom, szeme túl fáradt volt
ahhoz, hogy összpontosítani tudjon. Lore leült mellé, nézte, ahogy a szél befúj a
közeli ablakon és meglebbenti Olympia rajzait, amiket Lore ragasztószalaggal
rögzített a falra.
Húga felé fordult. Lore sírva fakadt.
– Ne harcolj, Lo! – súgta, és megmarkolta Lore ingének elejét. – Ne harcolj!
Aludj el.
Lore behunyta szemét, de a könnyek nem apadtak el.
Aludj el.
Olyan könnyű volt. Nagyon könnyű. Már az álom határán járt, amikor erős,
fémes szag húzta vissza.
Ne harcolj.
Lore kinyitotta a szemét; húgának üres szemgödrei néztek vissza rá.
Vér folyt körülöttük az ágyon, Lore bőrére tapadt, szájába folyt, ahogy
sikoltott. Legurult az ágyról, a padlóra esett, de a padló is véres volt, Damara
kiságyának rácsai között csörgött ki. Sírás hasított a csendbe; minden
kétségbeesett szívdobbanásnál egyre keservesebb sírás.
A hálószoba ajtaja nyitva volt, az ajtón túli feketeségben egyetlen fényszikra
látszott.
Lore imbolyogva haladt előre. Nem tudott körülnézni, mivel tudta, mit látna;
anyja az ajtónál fekszik, hasától nyakáig felvágva, gerince eltört, koponyája
bezúzva. Járt már itt. Látta már ezt.
A fény... ha el tudna jutni ahhoz a fényhez...
Aludj el...
Tudata elcsendesedett, teste mozdulatlanná lett, ahogy átlépte a hálószoba
küszöbét. Hűvös pára érintette arcát.
A fény még ott volt, az ezüstös köd mögött, de már nem egy fény, hanem sok.
Hét. És a fényeknek alakja is volt, arca; kifejezéstelen arcok figyelték a folyó
túloldaláról. Egyikük elszakadt a többiektől, felé lebegett, lassú szívverésének
ritmusára lett egyre nagyobb és nagyobb.
A szürke világ mintha lélegezne, mintha be akarná szippantani. Lábánál hideg
víz loccsant.
Melora. A nyirkos levegő a nevét súgta, míg már válasz nélküli kérdésnek
hangzott. Melora?
Nehéz kéz hullt a vállára. Lassan megfordult.
Teste életre kelt az átható fájdalomtól. Végtagjai gyötrelmes formákban
kitekeredve. Zihált, lélegzetért küzdött, a padlót kaparta. Fázott... nagyon
fázott... repedt, hasadt, mint a jég...
A folyó sötét világa ki-be lebegett a föld alatti cellában, és Lore már nem tudta
volna megmondani, melyik a valóság.
– Légy erős, Melora! – szólt ugyanaz a hang. – A legrosszabb még hátravan.
Ragyogó arc lebegett előtte. Fiatal férfi, gyönyörű; ajka pajkos mosolyra
húzódott. Haja szinte bájosan göndör, fején sisak, a sisak két oldalán szárnyak,
amik Lore pulzusának ritmusára rebbentek.
– Te... – súgta Lore. – Nem...
Az alak elmozdult a furcsa fényben. Teste szalagként bomlott szét, a rétegek
eltűntek, és előtűnt, ami mögötte rejlett.
Valaki más.
Lore felemelte remegő kezét, megtörölte a szemét, hátha el tudja tüntetni a
homályosságot. Öregember lebegett előtte, lába nem igazán ért a talajra. Ezüst-
ősz haja mintha lobogna, ragyogott, mintha fénylő hullámok vennék körül fejét,
hosszúkás arcát. Fehér bőrét a kor ráncai és kidagadó vénák barázdálták, válla
görnyedt. Zöld szeme szikrázott, ahogy ránézett.
– Szervusz, kedvesem – súgta Gil. – Jól vagy?
– Te nem vagy... – szólalt meg Lore, de Gil láttán elállt a lélegzete. Tökéletes
volt ismerős tweedzakójában, sokat tudó nézésével.
– ...igazi? Azt akarod mondani, hogy nem vagyok igazi? Állj fel és győződj
meg róla saját magad.
Lore szemhéja elnehezült és lecsukódott, ahogy egyetlen egyszer, alig
észrevehetően ingatta fejét.
– Ne! – szólt rá Gil élesen. – Nézz rám. Muszáj rám nézned.
Lore megpróbálta.
– Akarsz élni? – kérdezte Gil. Ezek a szavak visszhangoztak Lore tudatában
emlékekkel fonódva össze.
 Lore óvatosan levegőt vett. A többiek... A város... Még nem végzett, még
dolga van... de a teste... képtelen...
– Már tudod, hogy egyedül is elég vagy – biztatta Gil. – Állj fel, Melora.
Gyerünk! Mutasd meg, hogy igazam van.
Lore úgy gondolta, egyedül is tud vadászni, meg tudja menteni a várost, meg
tudja védeni a barátait, és megbosszulhatja családja halálát. És most semmi nem
maradt. Mindenki, akit szeretett eltűnt.
Nem mindenki.
Nem minden volt hazugság.
– Tedd meg ezt magadért – szólt Gil. Hangja balzsam volt Lore zavart
tudatának. – Nem azért, hogy megfizess neki. Nem haragból. Magadért.
Megalázottság, düh és árulás érzése örvénylett benne, de volt valami más is.
Képes rá... Maradt benne valami... valami...
– Meg kell állnod a lábadon. Nem tudlak úgy vinni, ahogy te vittél engem –
mondta Gil. – És nem tudlak messze vezetni, csak a határig, ameddig engedi.
Csak addig, amíg elkísérhetlek. Lábra kell állnod, és követned kell engem.
Ezt... maradt benne elég erő, hogy ezt meg tudja tenni. Felállni. Elmenni a
többiekhez... Figyelmeztetni őket...
Lore kinyújtotta a kezét, a háta mögötti falnak támaszkodott, keresett valamit,
amiben megkapaszkodhat. Ujjai az egyenetlenül kivésett kőzet mélyedésébe
találtak. Válla és karja nagyon fájt, ahogy súlyát meg kellett tartania, de
összeszorított fogakkal tűrte a fájdalmat. Felszisszent az erőfeszítéstől, hogy
lábát maga alá húzza.
– Jó – dicsérte Gil. Megkönnyebbültnek tűnt a hangja. – Ez az, drágám.
Jobb lába ép volt, de a bal, amit Athéné átszúrt, eltört. Ha súlya a legkisebb
mértékben is a bal lábára nehezedett, fehéren izzó fájdalom hasított belé. Lore
térde megbicsaklott, ahogy lépéssel próbálkozott, de vállával megtámaszkodott a
falon.
Meleg vér csörgött a mellkasán ejtett sebből, ahogy előrehajolt. Kénytelen volt
kezét a sebre tapasztva csillapítani a vérzést. Reszketett; olyan nagy volt a
fájdalom, hogy szinte meg- részegült tőle.
– Kövess, drágám – szólt Gil. – Csak a fényt nézd!
Lore utána botorkált. Egy csosszanó lépés, aztán még egy. Víz loccsant lábára.
A folyó világa és az alagút világa összemosódott, mígnem minden csak sötétség
volt és szikla. De már fény volt előtte. Látta... Látta azt a szikrát.
Jobb csípője újra és újra előrelendült, izmai görcsbe rándultak az
erőfeszítéstől. Előre. Előre. Gyötrelmesen lassú volt a haladás.
 Gil ismerte az utat; mindig is ismerte, nagy magabiztossággal vezette. Lore
hagyta magát vezetni, és csak a fényt nézte, a fáklya fényét a férfi kezében.
A láng hipnotizáló hatású volt; káprázatot játszott. Olyan dolgokat láttatott
Lore-ral, amik nem voltak ott.
Gil tweedzakója szétfoszlott, mint az elcsapkodott parázs, elefántcsontfehér
tunika jelent meg alatta. Bal kezében szárnyas bot, a botra két aranykígyó
tekeredett. Pikkelyes fejük egymásnak ütődött, aztán felé fordultak, őt nézték.
Segítsetek, gondolta, mert nem tudta kimondani a szavakat. Maradjatok velem.
Mintha ő hívta volna őket magához, árnyalakok jelentek meg az alagút falai
mentén. Egy férfi, egy nő és két kislány sziluettje siklott mellette, vánszorgó
lépteivel együtt mozogva. Arcok, amiket ismert. Arcok, amiket szeretett.
Lore kinyújtotta a kezét a nő felé, ujjai az arcát érintették.
Maradjatok velem, gondolta. Maradjatok velem...
Gil alakja elhomályosodott, ahogy Lore-t cserben hagyta a látása. Erősen a
falnak támaszkodott, utolsó erejével, sérült kezével, hideg vízben gázolva
vonszolta magát tovább. Küzdött, hogy a fejét a víz felszíne felett tudja tartani.
Talán ez a büntetése azért, amit tett. Kénytelen megtenni ezt az utat a sötétben,
ebben a szűk örökkévalóságban élni mindvégig. Kénytelen újra és újra átélni a
kínt, a felismerést, hogy sosem jut vissza az alagútrendszer bejáratához, vagy ha
mégis, nem lesz ereje felmászni a létrán.
Valahol mögötte kis harang szólt, aztán egy másik, a hangok dallammá álltak
össze; mint a hajnali madárcsicsergés.
Gil megállt, visszafordult hozzá.
– Akkor ez már elég messze lesz.
Lore hátát a falnak támasztva reszkető lélegzetet vett. Próbálta megfogni az
árnyékokat, magához húzni őket, de elhomályosodtak szeme előtt.
Maradjatok velem!
– Azért, hogy részese voltam ennek, kérlek, bocsáss meg! – szólt Gil hangja
egészen közelről. Gyengéd érintést érzett homlokán.
Lore már nem tudta volna megmondani, hogy nyitva vagy csukva van a
szeme. Teste lebegett, tudata elszabadult. Amikor Gil újra megszólalt, hangja
Lore tudatában bomlott ki, tisztább, mélyebb hangba olvadt. Rajtad az istenek
tekintete.
A fáklya halvány fénye eltűnt, de a körülötte lévők jelenléte érezhető volt.
Maradjatok velem, könyörgött Lore fájó kétségbeesésében. Maradjatok... Ne
hagyjatok el...
Az árnyékok gomolyogtak körülötte, és amikor gondolatai hamuvá lettek, és
eltűnt a világ, már nem félt.
 NEGYVENHAT

SZÍVDOBBANÁS TALÁLT RÁ A SÖTÉTBEN.

Lore úgy követte ezt a hangot, ahogy Orpheus nézhette a feje feletti fényt,
amikor Euridikét próbálta kivezetni az Alvilágból. Euridiké tudta, hogy ha
visszanéz, ha látni akarja a háta mögött létező hideg lényt, akkor örökre az övé
lesz, nem szabadulhat.
Lore azonban a melegséget követte; egyre melegebb térre sodródott... az
ismerős erő felé, ami érzékeire simult.
Szemhéját koszréteg borította, de Lore erőt vett magán és felnézett.
Castor szeme csukva volt, felfelé nézett, jól látszott arcának markáns vonala.
Isteni ereje pulzált körülöttük, szétégette az alagút kopár hidegét. Az állóvizet
sűrű párává változtatta, ez a pára töltötte be a levegőt.
Lába be volt kötözve. Castor felemelte a durva betonpadlóról. Egyik karjával
Lore válla alá nyúlva támogatta, tartotta súlyát, a másikat az oldalához szorította,
a penge ejtette sebre.
Könnyek csorogtak Lore arcán, hajába folytak, ahogy felnézett Castorra. Úgy
érezte, egész testét levegő és napfény tölti ki; túl anyagtalan ahhoz, hogy
mozdulni tudjon. Castor mintha alig vett volna levegőt.
Lore felemelte szabad kezét, könnyed érintéssel végigsimított Castor arcán.
Castor lehúzta Lore kezét a mellkasára, oda, ahol halandó szíve dobogott.
Egymás szemébe néztek. Castor egy szót sem szólt, de nem is kellett szólnia.
Arca nyitott könyv, ami mintha csak Lore-nak íródott volna. A történet
kibontakozott, ahogy Castor nézte, ahogy Lore nézi.
Ám ahogy Castor erejének gyengéd, mámorító érzése átjárta testét, ahogy bőrt
szőtt össze, csontot illesztett, Lore emlékezete kezdett visszatérni.
Szégyen vegyült zavarába és haragjába, és megint sírva fakadt, ezúttal
csillapíthatatlanul. Sírt, mert nem látta meg az igazságot Athénével
kapcsolatban. Sírt, mert nagyon közel került ahhoz, hogy elhagyja ezt a világot
és benne mindenkit, akit szeret.
 Sírt a súlyos hiba miatt, amit elkövetett, amit már soha nem lehet helyrehozni,
és ami drága életekbe került.
Lore körülnézett, a falak mentén az árnyalakokat kereste. De úgy tűnik, csak
addig maradtak, amíg Castor fénye átvette a helyüket.
Castor kisimította Lore nedves arcából a hajtincseket, füle mögé igazította.
Lore el akarta mondani neki, hogy mi történt, magyarázkodott volna, de Castor
már mindent tudott. Olyan könnyen, ahogy ő tudta olvasni Castort, Castor is
mindig pontosan érezte őt.
– Jéghideg voltál – mondta, és elakadt a szava. – Nem tudtam... Nem voltam
biztos benne, hogy...
Lore ekkor Castor vállára hajtotta homlokát.
– Semmi baj. Sőt, egészen rendben van. Kellemes változás. Ha mi hosszabb
idő után újra találkozunk, az általában sok verekedéssel jár.
– Nem mindig – felelte Castor halkan. – Van, hogy az ellenségeinket
üldözzük.
– Változatosság... a halálos harc igazi fűszere.
Castor mélyen felsóhajtott, kissé elhúzódott és megvizsgálta a combsebet, a
seb helyén keletkezett friss, rózsaszín bőrt. Lore felemelte a kezét, bordáit
tapogatta.
Szégyen, hogy nem volt elég bátorságod egyenesen szíven szúrni magadat.
– Vannak még fájdalmaid?
Lore a fejét ingatta és azon gondolkodott, hogyan mondjon el mindent, ami
történt.
– Nem kellett volna elmennem onnan, de úgy gondoltam, ez az egyetlen
módja, hogy megértsd, amit meg kellett értened... Nem lett volna szabad egyedül
hagyjalak vele – mondta
Castor, és megborzongott. Megint behunyta szemét, de amikor kinyitotta,
rideg elszántság volt a tekintetében.
– Megölöm – jelentette ki mély, tárgyilagos hangon minden máz nélkül. Nem
is tétovázott; ami egyáltalán nem jellemző rá.
– Ne tedd – mondta Lore.
– Amit veled tett...
– Ne – folytatta Lore, rekedtes hangon. – Én tettem.
Lore pontosan látta, melyik pillanatban jött rá Castor, hogy mit ért ez alatt.
Döbbeneté rémületté mélyült.
– Ő volt az – súgta Lore. – Ő ölte meg őket.
– Miért? Miért őket és nem más dinasztia tagjait?
 – Miattam. Azért, amit az előző Agonban tettem.
Castor kérdőn nézett rá, részletesebb kifejtést várt.
– Azt hittem... azt hittem, hogy megállíthatom Athénét, és kivihetem az
Agonból... ha senki nem kaphatja meg az aegist... – mondta Lore fejét rázva. –
De a sorsunkat összekötő eskü nem volt valós.
Castor felemelte Lore kezét, és puha csókot nyomott meg- kérgesedett
tenyerére. Úgy tűnt, gondolataiba merült, mivel erejének fénye elhalványult
körülöttük.
– Még ha működött is volna, nem kaptad volna meg az erejét?
– Nem. A történetek szerint nem. Azt hiszem, őt kellett volna leszúrnom, de
én... én nem voltam jó formában.
Keze ökölbe szorult az emléktől.
Ahogy idegei megfeszültek és gondolatai megélesedtek, Lore-nak hirtelen
eszébe jutott az első kérdés, amit fel kellett volna tennie.
– Hogyan találtál rám?
– A telefonod – felelte Castor.
Lore csak nézett rá. Nem értette.
– Miles... lefuttatott egy... barátkövető keresést – felelte Castor, és hirtelen
elbizonytalanodott. – El kellett fogadnia a kérésedet. A házad körül találtuk meg
egymást az árvíz után, és ma szinte egész nap téged kerestünk. A
mobilszolgáltatás úgy fél órája állt helyre. Vanos és Miles az Akhilleidákhoz
ment, és éppen biztonságos rejtekhelyét keresnek nekünk.
Te pedig idejöttél, gondolta nagy hálával. Idejöttél, és megkerestél engem.
– Miles jól van? – kérdezte Lore súgva. – Mind jól vagytok?
– Mindenki jól van.
Felhúzódzkodott annyira, hogy kicsúsztassa a telefont a hátsó zsebéből. A
kijelző megrepedt, de az üzenet és a nem fogadott hívások értesítői még
láthatóak voltak. Miles rengeteg aggódó üzenetet küldött. '
Megvagy? Csak jelezz, hogy jól vagy.
Remegő kézzel fogta a készüléket, és megírta a választ.
Jól vagyok. Írj, ha biztonságos.
Azonnal érkeztek a válaszok. A telefon vibrált, és ismerős, magas hangot adott
ki.
Ding.
Ok. Küldök új címet. Ott találkozzunk.
Ding.
Legyél ott 2 óra múlva. Csónakot kell bérelni.
 Ding.
Mi történt?
A harangok. Nem harang. Csengőhang. A hangok, amiket hallott,
valóságosak, nem hallucináció volt. De akkor...
Vajon minden más is valóságos volt?
Körülnézett, és rájött, hogy alig néhány lépésnyire van az utcára vezető
létrától. Az alagút mélyén, a cellában nem lehetett térerő.
Castor követte tekintetét a mögöttük húzódó alagútba.
– A Szigonyrázó holtteste odalent van – mondta akadozó hangon.
Tudta, hogy a halandó földi maradványok a ciklus végén eltűnnek, de az
istennő többet érdemel annál, hogy addig is ott hagyják rothadni.
Castor bólintott, segített Lore-nak felállni.
– Bízd rám.
Azzal elindult visszafelé az alagútban, és eltűnt az első kanyarban. Lore a
falnak támaszkodott, és azt képzelte, hogy látja az arany ragyogást, amint Castor
erejétől a Szigonyrázó teste hamuvá lesz. Castor visszatérő lépteit előbb hallotta
meg, mint számított rá; a bent rekedt állóvízben gázolt.
Fejét ingatta.
– Még sosem láttam ehhez foghatót...
– Remélem, soha nem is fogsz ilyesmit látni – jegyezte meg Lore. – Mindent
elmondok neked... de nem itt.
– Ezzel nem vitatkozom – mondta Castor, azzal elindult a létra felé. – Én
megyek fel előbb. Megnézem, nem vár-e valaki. Lépj hátra. Még van némi víz
az utcákon.
Lore fogai közé szorította a tőrt. A csapóajtó nyikorogva kinyílt. Halvány fény
és víz áradt be. Lore elfordult, hagyta, hogy a fény és a víz a tócsába gyűljön
talpa körül.
– Tiszta a levegő – szólt le Castor. – Készen állsz?
Lore bólintott, megragadta az első létrafokot, és addig markolta, míg keze már
nem remegett. Gyógyult lábában tompa fájdalmat érzett, de az is szinte teljesen
eltűnt, mire a következő fokra lépett, és lassan felkapaszkodott Castorhoz és a
koronaként körülötte lángoló alkonyfénybe.
 NEGYVENHÉT

AZ ÚJ CÍMET AKKOR KAPTÁK MEG, amikor éppen kiáradt vízen és útakadályokon

gázoltak át a Central Park környékén, hogy átjussanak a nyugati részre. A hely
kiürített irodahelyiség volt egy bedeszkázott ruhabolt emeletén, nem messze a
Lincoln Centertől.
Castor leolvasztotta a lakatot, kinyitotta az ajtót, aztán lezárta maguk mögött.
Lore körülnézett. A kirakatüvegre metszett városcímerből ítélve valószínűleg
renoválni tervezték a helyiséget, hogy valamiféle hivatal legyen. A friss festék
szaga és a leterített takarófóliák ezt az elméletet erősítették. Biztosan csak akkor
tudhatták, hogy ez a helyzet, amikor felértek az emeletre, és meglátták a kész
munkafülkéket. A teljesen papírral borított, padlótól mennyezetig érő ablakok
közelében kis társalgó volt kialakítva. Asztal, kanapé, székek.
Jó választás. Még nem lakták be, még nem volt biztonsági szolgálat... és
mindez Milesnak köszönhető, valamint annak, hogy gyakornoki munkája révén
hozzáfér bizonyos információkhoz. Lore remélte, hogy Miles és Vanos előbb-
utóbb visszatér ide, illetve inkább előbb, mint utóbb. A saját szemével akarta
látni, hogy mindketten jól vannak.
Castor levette a kanapéról a takarófóliát, és intett Lore-nak, hogy üljön le.
Lore lehuppant. Egészen kimerült. Leszállt az éjszaka, de az áramellátás nem állt
helyre a városban. Szeme kezdett hozzászokni az egyre növekvő sötétséghez. Az
új istenség ökölbe szorította kezét, erejének halvány fénye világított.
– Nagyon hatásos, nagyfiú – jegyezte meg Lore.
– Egyre jobban tudom szabályozni – felelte Castor. – Már képes vagyok
nulláról harmincra vinni, nem rögtön százra.
Lore mosolya lehervadt, ahogy figyelte, mit csinál Castor. Átvizsgálta a
konyharészt, aztán eltűnt a hátsó helyiségben.
Amikor kilépett, vállán egy ötgallonos vizespalack volt, amit nyilván
vízhűtőbe szántak, másik hóna alatt egy csomag barna papírtörlő.
Letérdelt Lore elé, megnedvesített néhány papírkendőt. Felemelte Lore kezét,
és nem törődött semmi mással, csak azzal, hogy letörölgesse róla a szennyet és a
vért. Lore fel sem fogta, mennyire fázik, amíg nem érezte, hogy Castor kezének
melege átjárja a testét. Próbált segíteni neki; fel akarta emelni a karját, ahogy az
új isten felgyűrte a blúz ujját, de teste nem engedelmeskedett.
Tíz nap óta először érezte elég biztonságban magát ahhoz, hogy ne színleljen.
Már nem akarta fenntartani azt a hamis látszatot, hogy le tudja győzni a
fájdalmat és fáradtságot.
Arra gondolt, hogy Athéné éppen ezért választotta a lassú, módszeres
manipulációt. Minden javaslata arra irányult, hogy leválassza őt a többiekről,
akik felismerhették volna, mi történik, és még jobban elhitette Lore-ral, hogy
csak benne bízhat, és senki másban.
Castor halvány, biztató mosollyal nézett rá, ahogy új papírtörlőt vett elő, és a
másik kezét kezdte tisztogatni; gyengéden törölgette a sötét foltokat azon a
kezén, amit Athéné eltört és ő meggyógyított. Lore figyelte. Szíve csordultig telt.
Az istennő nem halandó, nem érti a világot, mint az emberek. Az érzelmek
egy tisztán racionális elmének csak kellemetlenséget jelentenek, de azt még
Athéné is felismerte, hogy milyen veszélyt jelentenek tervére a többiek pusztán
azzal, hogy a közelükben vannak. Egy személyt, aki egyedül van, könnyű
kontroll alatt tartani; de akit szeretnek, mindig az ő védelmük alatt lesz.
Lore nagyon sokáig volt dühös... a világra, az Agonra, de leginkább saját
magára. Ez nem azt jelenti, hogy a harag önmagában jó vagy rossz. A harag erőt,
ösztönzést, összpontosítást adhat; de minél tovább él az emberben szabadon,
mindenféle ellenőrzés nélkül, annál mérgezőbb lehet.
Még most is lényének minden idegszála megfeszült, és legszívesebben
elindult volna vissza a lépcső felé, ki az utcára, a városba egy szál pengével és az
isten képével, akinek égnie kell, mint egy haló csillagnak. Ez az impulzus
minden oldalról érte, egész teste rázkódott az erőfeszítéstől, hogy parancsolni
tudjon magának, és ne mozduljon a kanapéról.
Castor tiszta papírkendővel törölte végig a nyakát, és egy pillanatra
nyugtalanság villant a szemében, ahogy a hideg vízzel Lore állát érintette. Lore
arra gondolt, talán Athéné eltörte az állát, de más testi fájdalma sokkal nagyobb
volt, ezért ezt nem vette észre.
Castor pár csepp vizet játékosan az arcába fröcskölt, Lore kizökkent
gondolataiból. Halkan felnevetett. Meglepetésére Castor a hajánál folytatta;
nedves ujjaival a lehető leggyengédebben végigsimított a kócos tincsek között.
Befonta, de nem volt mivel összekötnie.
Végül a blúz szakadására fordította figyelmét; a textil merev volt a rászáradt
vértől. Azon át szúrta magába a pengét.
Lore két kézzel, lágy mozdulattal megfogta Castor karját, leállította a
mozdulatot.
– Bocsánatot kell kémem tőled.
Castor a fejét ingatta.
– Lore, tényleg...
Lore azonban folytatta.
– Nagyon sajnálom, hogy úgy viselkedtem veled. Bocsáss meg, hogy nem
csatlakoztam hozzád rögtön, hogy együtt keressük meg Artemiszt, és nem
teljesítettem az ígéretemet, hogy segítek neked kideríteni, mi történt veled.
– Semmi gond – felelte Castor halkan.
– De ez gond... igenis az. Ha van valami, amiben egész életemben biztos
voltam, az az, hogy te mindig az én oldalamon állsz. Az, hogy benned mindig
bízhatok.
Remegve vett mély levegőt.
– Korábban mondtál valamit, amit nem értettem teljesen – mondta Lore. –
Akkor nem. Még nem. Azt mondtad, azért kell tudnod, hogyan ölted meg
Apollónt, mert neked szükséged van rá, hogy jelentsen valamit. Hogy nem
véletlenül, hanem okkal történt.
Castor ujjai Lore belső karjának puha bőrére simultak; simogatták.
– Én nem ismertem ezt fel magamban – folytatta Lore. – Azt mondtam
magamnak, hogy nem hiszek a Párkákban, de valahogy mégis reméltem, hogy
léteznek... hogy ők voltak az ok, amiért megtörtént, ami történt. Mert különben a
családom az én döntésem következtében halt meg. Miattam.
– Tessék? – súgta Castor.
– Az Agont hibáztattam. Aristos Kadmout és a Kadmitákat. De én voltam. Az
én... – úgy érezte, szívéből hasítja ki a szavakat. – Az én... az én hibám volt.
– Nem... Tudom, hogy úgy érezheted, de...
Lore hevesen ingatta fejét, torka elszorult.
– Az én hibám volt, Cas. A szüleim hazajöttek az Agonból és azt mondták,
hogy abbahagyják a vadászatot. Elhagyjuk a várost. Én nem... Nem értettem. Azt
hittem, gyengék és gyávák, de...
Castor halkan felszisszent; már tudta, merre tart a történet.
– Tudták, hogy amint Aristos isteni rangra emelkedik, megbünteti apámat,
amiért nem volt hajlandó nekiadni engem. És azt is tudták, ha rájön, hogy
istenként sem használhatja az aegist, akkor megtalálja a módját, hogy mi
használjuk az ő javára, vagy szabad akaratunkból adjuk neki. Úgy gondoltam, az
a pajzs nem az övé. Az a miénk. És a birtokunkban kell lennie. Teljesen meg
voltam győződve arról, hogy ha újra a szüleim birtokába kerülne, az elég lenne...
az rávenné őket, hogy maradjanak a városban.
– Te vitted el – mondta ki Castor érezhető csodálattal. – Te loptad el.
Lore bólintott, és megragadta Castor karját, meg kellett kapaszkodnia
valamiben, mielőtt a megbánás és a gyász áradata magával sodorná.
– Én tettem. Csak egy ostoba gyerek voltam, és olyan nagyon akartam, hogy
valami nagy legyen a sorsom. Valami több.
– Ez nem ostobaság. Így neveltek minket. Ez nem olyasmi, amin csak úgy túl
lehet lépni.
Lore bólintott, és reszketve sóhajtott fel.
– Elvittem az aegist, és annyira... annyira izgatott voltam. Nagyon büszke. –
Az emlék most szégyennel töltötte el. – Aztán arra gondoltam, milyen súlyos
túlerőben vannak a Kadmiták velünk szemben, hogy mi a lopás büntetése, hogy
Aristos Kadmou milyen kegyetlen volt az apámmal... Azt gondoltam, hogy
visszaviszem. Visszaviszem, és akkor engem büntetnek meg, nem apámat, nem
anyámat, nem Damarát, nem Olympiát. De nem tudtam megtenni. Nem
adhattam vissza nekik az örökségünket. Ezért elrejtettem egy olyan helyen, ahol
tudtam, hogy sosem jutna eszükbe keresni.
Egész teste reszketett. Erőt vett magán, hogy folytatni tudja.
– Akkorra már reggel volt. Az Agonnak órákkal korábban vége lett.
– És aztán hazamentéi – mondta Castor halkan, együttérzően.
– És aztán hazamentem – erősítette meg Lore a fejét ingatva. – Én... én
találtam meg őket.
Szeme égett. Bal kezét szorította rá.
– Azt hittem, a Kadmiták megnézték a biztonsági kamera felvételeit,
felismertek, és engedélyt kértek új istenüktől, hogy az Agonon kívül megöljék a
családomat. De valahogy mindig is sejtettem, hogy az időzítéssel nincs rendben
valami... csak annyira biztos voltam, hogy Aristos volt... hogy ők voltak. És
nem. Athéné volt. Ő a családom gyilkosa.
– Ami történt, nem a te hibád – jelentette ki Castor őszinte indulattal. –
Gyerek voltál. Nem tudhattad.
Lore sírva fakadt, meg sem próbálta csillapítani könnyit.
– Borzasztó fájdalmat élhettek át. A húgaim rettenetesen félhettek... Folyton
erre gondolok. Aggódom, hogy egy napon majd csak erre emlékszem már róluk.
Amikor már nem emlékszem az arcukra, a hangjukra...
Családja minden vagyontárgyát megsemmisítették. A fényképeket, naplókat,
ékszereket, bútorokat is. Semmi nem maradt.
Castor előrehajolt, átölelte. Lore hozzábújt, hallgatta, ahogy az eső lágyan veri
az ablaküveget.
– Az utóbbi néhány napban hazudtam neked az aegis elviteléről.
Mindannyiótoknak hazudtam. Azt mondtam magamnak, hogy amíg a
rejtekhelyén van, az Ércbeborított nem kaphatja meg, amit akar... ha megtaláltuk
volna, mindent megtettem volna, hogy csak te lásd a verset. Hogy te legyél az,
aki győz, és kimenekülhet az Agonból. De a végén majdnem elmentem érte és
odaadtam neki. Athénének. Annyira akartam az Ércbeborított halálát.
Felnézett Castorra, a szavak remegve rebbentek.
– Szerinted gyűlölnek engem?
Castor a fejét rázta, ajkát Lore halántékához érintette.
– Nem – jelentette ki nagyon határozottan. – Szeretnek téged. És mindig is
szeretni fognak.
Könnyek csorogtak Lore arcán. Hinni akart neki. – El kellett volna hoznom
neked a pajzsot, de nem tudtam. Képtelen voltam szembenézni vele.
Az örökség, amit mindennél jobban akart, az életét tönkretevő fegyverré vált.
– Egyikünk sem tudja megváltoztatni, ami történt – súgta Castor. – Bárcsak
minden másként lett volna. Az elmúlt hét évben vagy ezerszer kívántam ezt. De
a szüleid azért akarták elhagyni az Agont, hogy te biztonságban legyél. Hogy
boldog legyél. Megvan még ez az esélyed. Nekik most csak ez számít.
Lore még szorosabban fogta Castort; próbálta nem elképzelni családját az
Alvilág szürke félhomályában. Örökre csapdába kerültek azért, amit velük tett.
Mélyen beszívta Castor illatát, és újra behunyta szemét. Várta, hogy
mellkasában és koponyájában csillapodjon a szorító fájdalom.
– Ha van valami, amit ezen a héten megtanultam, az az – szólt Castor egy kis
idő után –, hogy ha nem tudjuk megváltoztatni a múltat, csak az marad, hogy
előrefelé megyünk. Nekem is ezt kell tennem. Fel kell hagynom azzal, hogy
kételyeim legyenek, hogy kétségbe vonjam az ajándékot, ami segít megvédenem
azokat, akiket a legjobban szeretek.
Lore elhúzódott.
– Megérdemled, hogy megtudd, mi történt veled.
– De mi értelme egy önző istennek? Vagy... akármi is vagyok.
– Szerintem te akkor sem tudnál önző lenni, ha akarnál.
– Ebben tévedsz – jelentette ki Castor. – Az igazság az, hogy én sem voltam
teljesen őszinte veled. Nem emlékszem, hogyan halt meg Apollón, de
emlékszem arra a néhány pillanatra, ami előtte történt. Utána semmire. Egészen
addig, amíg magamhoz nem tértem, és rájöttem, hogy nincs testem, és az addig
ismert életemnek vége.
Olyan fájdalom volt a hangjában, hogy Lore szíve összeszorult.
– Először nem láttam őt. Tudta, hogyan kell játszani az árnyékokkal és a
fénnyel – mondta Castor, és mély levegőt vett. – Agyhoz voltam kötve. Mármint
nem voltam lekötözve, de nem tudtam felkelni. Alig éltem. A Thétisz ház
teljesen kiürült, ahogy megkezdődött a vadászat, apám sem volt mellettem,
kiment valahová, kapott valamilyen feladatot. Felébredtem, és azt láttam, hogy
Apollón áll az ágyam végénél.
Lore szája tátva maradt a csodálkozástól.
– Úgy nézett ki... úgy... – Castor hangja elakadt. – Csupa vér volt. Nagy seb az
oldalán.
– Mit tettél? Nem lehetett nálad fegyver.
Fejét ingatta, felfelé fordította két tenyerét, és lenézett rájuk.
– Nem volt nálam fegyver. Megkérdeztem tőle, szüksége van-e segítségre.
Lore csak bámult.
– Tudom. A gondolat is nevetséges. Egy tizenkét éves fiú azt hiszi, segíthet
egy istennek? – Erőtlenül felnevetett. – Rettegnem kellett volna. Hosszú évekig
azt tanultuk, hogy az istenektől félni kell, de én megláttam őt, és arra gondoltam,
hogy: Betegnek látszik. Láttam benne valamit. Az arcán, a szemében, amit oly
sokszor láttam a tükörben. Ugyanolyan aníatos, akárcsak én.
Aníatos. Gyógyíthatatlan.
– Azt kérdezte, hogy hívnak, és amikor megmondtam neki a nevemet,
nevetett. Szörnyű hang volt. Mint egy harsona. De valami vonzott hozzá. Olyan
volt... Olyan érzés volt, mint amikor folyton ázt mondják neked, hogy ne nézz a
napba, de valami azt súgja neked, hogy egyszer, csak egyetlen egyszer, de
próbáld ki. Megkérdezte, miért ajánlottam neki segítséget. Azt feleltem azért,
mert úgy néz ki, mint akinek pihennie kell.
Castor ekkor végre felnézett Lore-ra.
– Ez minden, amire emlékszem. Bárcsak jobb történet lehetne. Bárcsak azt
mondhatnám neked, hogy bátor voltam és erős, de nem mondhatom; bár tudom,
hogy ezt talán el kell engednem, gyötör ez a gondolat. Bármit megtennék, hogy
bizonyítsam neked: így történt.
– Semmit nem kell nekem bizonyítanod. Miért gondolod, hogy bizonyítanod
kéne?
Castor halvány mosollyal fordult Lore felé. De szemében isteni erő izzott, és
az a vad, elfojthatatlan érzés, amiben Lore teljesen elmerült.
 – Hát nem nyilvánvaló? – kérdezte Castor. – Méltó akartam lenni hozzád.
– Méltó akartál lenni hozzám? – kérdezett vissza. A szavak gyakran túl
gyorsan, túl élesen jöttek, és ezt nem akarta. Most nem. – Cas...
– Lore – szólt Castor ugyanolyan lágy hangon. – Velem született három fontos
képesség: az, hogy lélegezzek, álmodjak és szeresselek.
Lore egész testében remegni kezdett. Szaporán, felszínesen és könnyen, ahogy
az ereiben lüktető vér felforrósodott.
Hogyan mondta ki? Hogyan képes bárki kimondani ezt? Ez olyan volt, mintha
levette volna róla a páncélt, eltette volna a fegyverét, és minden sebezhető részét
feltárta volna a világnak. És mégis, abban a pillanatban, ahogy Castor ezt
kimondta, Lore felismerte az elkerülhetetlen sorsszerűség érzését, ami minden
együtt töltött pillanatukat áthatotta. Régen és most is. Felidézte, hogyan haladt
lassan, de biztosan Castor felé akkor is, amikor tiltakozott a kettőjük között lévő
kötelék ellen.
Könnyek csorogtak arcán. Nem változott. Még mindig az a lány volt, akinek
kibírhatatlanok az érzései, aki kócosán rohan végig a városon. De Castor sem
változott; még mindig az a fiú, aki vele rohan.
– Ismered azt a viccet, hogy egy teknősbéka baktat a Broadwayn? – kérdezte
Castor halkan, és mutatóujjával gyengéden letörölt egy futó könnycseppet Lore
arcáról.
Lore lemondott a szavakról; megcsókolta.
Castor hirtelen mély levegőt vett, ahogy ajkuk összeért; eleinte bizonytalan
volt. Lore elhúzódott, két keze közé fogta Castor arcát, hosszan nézte,
belefeledkezett tekintetébe, fénylő szemébe; és arra gondolt, vajon ez lesz-e az
utolsó csókja, és számít-e ez egyáltalán most, itt, amikor együtt vannak, és
városuk utcáin a feltámadott szél süvölt.
Castor átölelte a derekát, óvatosan teste melegéhez húzta. Aztán lehajolt hozzá
és újra megcsókolta; mosolygó ajkát Lore ajkához érintette. Mintha kihívás lett
volna.
És volt olyan valaha, hogy Lore valami kihívástól megfutamodott?
Lore újra megcsókolta, viszonozta a csókot; felvette a ritmust, érintésre
érintéssel válaszolt, mígnem teljesen belefeledkezett, átadta magát az oda-vissza
mozdulatoknak, az előre-hátra vonzásnak, Castor irányított, de ez... ebben
minden színtiszta szándék volt.
Lore másokkal is csókolózott már. Szinte mindig részegen, sötétben; hagyta,
hogy az alkohol legyen a sorompó közte és az érzelmek között, amiket nem akart
érezni, és azok között a dolgok között, amiket el akart felejteni. Ami aznap éjjel
az Odüsszeiták házában történt, olyan volt, mint valami fantomhullám, ami
előbb mindent kisodort tudatából, aztán visszavitt, és minden megjelenésénél
egyre mélyebbre ásta magát a homokba. Néha hetek teltek el úgy, hogy nem
gondolt rá, néha csak napok, máskor csak órák. De aztán újra visszatért: a testen
kívüliség érzése, amiért nagyon küzdött, amit nagyon akart, mert menekülni
szeretett volna abból a testből, amit próbált megedzeni; az erőtlenség fullasztó
képzete.
Lehet, hogy ez már mindig vele lesz, lényének részévé vált, de megtanulta,
hogyan lépjen túl rajta, és saját döntései révén visszaszerezze önmagát. És most,
Castorral nem érezte erőtlennek magát. Diadalt érzett. Mintha testének minden
része hirtelen összekapcsolódott és felvillanyozódott volna.
Castor ajka lágyan simult, gyengéden érintette, eltörölte az utolsó
könnycseppeket, aztán követelőzőbb lett, erősebb, sürgetőbb. Nem volt elég.
Lore meg akarta érinteni mindenütt, bele akart olvadni a teste mélyén gyülemlő
melegségbe, ami maga a vágy, és a tompa szívfájdalomba, ami a szerelem.
Mennydörgés rebbentette szét őket. Lore lassan kezdett elhúzódni, de Castor
még egy pillanatig szorította magához, végigsimította karját, érezni akarta,
ahogy bőre Lore bőréhez tapad.
Lore arcát Castor vállára hajtotta, magába szívta illatát. Megérintette
mellkasán azt a helyet, ahol a nyílvessző eltalálta.
– Mi fog történni veled, ha véget ér az Agon? – kérdezte súgva, és bőrén
érezte, hogy Castor elmosolyodik.
– Hiányozni fogok neked, Aranyhajú?
– Talán szeretem, ha a közelemben tudhatlak – felelte Lore. – Jó rád nézni.
Erősen kívánta, bárcsak örökké ott maradhatnának, hallgathatnák a vihart, és
közben egy másik életet képzelnének maguknak. De ahogy megint villám
cikázott át az égen, Lore döntésre jutott.
– Elmegyek a Phoenician étterembe. Velem jössz?
Castor összevonta szemöldökét.
– A Kadmiták régi helyére? Miért?
– Azért, mert otthagytam valamit, és ideje végre magamhoz venni.
 NEGYVENNYOLC

– AZT NEM LEHET MONDANI, HOGY NEM JAVÍTOTTAK A HELYEN... – mondta Castor.
Lore erre Castorra nézett, és halk nevetést engedett meg magának.
– Eléggé elkapott a nosztalgia, hogy megint itt fent vagyok – jelentette ki az új
isten.
Egy nappal az apja és a Kadmiták közötti rosszul sikerült találkozó után Lore
elhozta Castort ide, a Murray Hill környékére, hogy együtt figyeljék a
Phoenician körüli mozgást. Felmásztak a szemközti ház tűzlépcsőjén, ugyanúgy,
ahogy aznap este. Akkor Lore nem mondta meg Castornak az igazat arról,
hogyan találta meg a helyet... Csak azt mondta, hogy saját, külön vadászatot
tartanak.
Miután a Kadmiták eladták az ingatlant, úgy nézett ki, mintha fitness-teremmé
alakították volna át, ami szintén bezárt.
A köztes hónapokban a helyet ellepték a patkányok, szakemberrel kellett
kiirtatni őket, és most valakik pita gyorséttermet készülnek nyitni. Igazi New
York-i életciklus.
Lore ránézett Castorra és megállapította, milyen gyönyörű a profilja az
éjszakai felhők hátterével. A levegő meleg, álmosító fuvallatokban mozgott,
ahogy a nyirkosság visszatért a városba. Ha nem lett volna az állott víz és
rothadás bűze, úgy érezhette volna, hogy álmodik.
A Szigonyrázó halála után lassan húzódott vissza a kiáradt víz. Lore olyannak
látta, mintha minden akvarellkép lenne; a kontúrok lágyabbak lettek, a színek
sötétebbek.
Addig hason feküdt, de most felemelkedett a tető szélén, és még egyszer
megnézte a környező épületeket. Nem sokkal éjfél előtt lehetett. Néhány perc, és
kezdődik az Agon ötödik napja, de nem voltak New York-iak az utcákon. És úgy
tűnt, vadászok sem.
Castor is felállt, elgondolkodva hümmögött. Haja göndör és fényes volt a
nyirkos levegőben.
 Igazi férfiszépség. Tényleg gyönyörű. Lore az első pillanattól, amikor rájött,
hogy mi lett Castor, azon gondolkodott, mennyi maradt a régi énjéből... Mintha
őt az egymás nélkül töltött idő nem szedte volna szét és rakta volna össze újra
ugyanúgy. Egyszer azt kérdezte az apjától, hogy ha egy ember egy isten erejét
örökli, azt jelenti-e, hogy magába olvasztja az isten gondolatvilágát,
személyiségét és külső testi jegyeit is.
A hatalom nem alakít át. Csak felfedi igazi személyiségedet, felelte az apja.
Abból, amit addig látott, Lore azt a következtetést vonta le, hogy a
halhatatlanság idősebb vadászok esetében visszafordította az idő kerekét, vagyis
olyan testi állapotukban lettek istenek, amilyenben halandóként erejük teljében
voltak, csak nagyobb hatalmat, több szépséget és erőt kaptak. De nem volt képes
helyrehozni azt, ami elromlott bennük vagy hiányzott belőlük.
Ugyanez Castorra is igaz volt, de az isteni hatalom csak megerősítette benne a
jót. Valahányszor a szemébe nézett, látta mindazt, amit elveszített akkor, amikor
Castor kilépett az ő életéből. Olyan dolgokat, amikről nem is gondolta volna,
hogy újra része lehet bennük. Olyan dolgokat, amiket az Agon végén újra
elveszít.
Túl fájdalmas volt a gondolat, ezért igyekezett nem gondolni rá.
– El kell ismernem, kicsit szomorú vagyok, hogy vége – mondta Castor.
Lore egy pillanatig nem volt biztos abban, hogy miről beszél.
– Amikor legutóbb itt voltunk – folytatta Castor –, elképzeltem, hogy
idősebbek vagyunk, bemegyünk a bárba a Kadmiták orra előtt, és rendelünk egy
italt. Emlékszel a kígyóálarcra, amit az ablakba akasztottak?
– Arra, ami állítólag még Damen Kadmoué volt? – kérdezte Lore. Damen
Kadmou volt az első új Dionüszosz. – Igen. Miért?
Castor halvány mosollyal válaszolt:
– Úgy gondoltam, hogy egyszer ellopjuk majd, és megnézzük, igazak-e a
legendák, hogy még mindig rajta van a vére.
– Úgy látszik, tényleg rossz hatással voltam rád gyerekkorunkban – jegyezte
meg Lore.
Castor rákacsintott. Lore elpirult, elfordította a fejét, hogy ne lássa, ahogy
egészen vörös lett. Visszafeküdt Castor mellé, ujjai a betonperemet érintették ott,
ahol az új isten keze volt. Castor kisujját Lore kisujjára csúsztatta.
– Tényleg ilyeneket gondoltál? – kérdezte Lore. – Hogy mi ketten együtt
jövünk ide?
Akkoriban Lore leginkább arra gondolt, hogy felgyújtja ezt a helyet, és
végignézi, ahogy a Kadmiták úgy menekülnek sötét odújukból, mint a
patkányok; ez pedig valószínűleg nem volt egészséges egy tízéves gyerektől.
– Tudom, hogy ostobaság, különösen ha figyelembe vesszük, milyen kevés
időm volt hátra. De te nekem mindig legyőzhetetlen erőt jelentettél. Már akkor
is. Te voltál az a biztonságos hely, ahová a reményeimet menekíthettem.
Lore csodálkozva nézett rá, testét különös érzés és hirtelen tudatosság töltötte
el. Nem tudta, mihez kezdjen ezzel, ezért megint inkább az utcára nézett.
– Gyere, nagyfiú – szólalt meg, azzal felállt a lapos tetőn. – Remélem, még ott
van.
Lemásztak a tűzlétrán. Lore nagyon figyelt; egyik kezét folyamatosan a tőr
markolatán tartotta, ahogy átkeltek az utcán.
Az udvarra vezető sikátort védő kaput szemeteszsákok és leomlott állványzat
torlaszolta el. Castor könnyen feltörte a lakatot.
Mocskos víz kavargott lábuk körül, ahogy előrehaladtak. A szemét bűzéről
rögtön eszébe jutott az a hét évvel korábbi éjszaka.
Lore a nedves betont vizsgálta, az udvaron felhalmozott építőanyagok felé
haladt. A félelem hideg görcse szorongatta tarkóját.
Hol van?
– Mi a baj? – kérdezte Castor.
– Az esővíz csatorna... – szólalt meg, és csak ekkor vette észre, hogy a víz az
étterem falához támasztott farostlemezekre folyik. – Segítenél? El kell ezeket
raknunk az útból.
Gyorsan dolgoztak együtt. Ahogy az utolsó táblákat is odébb rakták, víz
örvénylett Lore bokája körül, az esővízcsatornát fedő rozsdás rácson folyt le.
Próbálta felemelni a rácsot, de nem mozdult.
– Ha nem foglal le nagyon, hogy csak állsz ott, és jól nézel ki... – mondta
Castorra mutatva.
Castor úgy tett, mintha felgyűrné ingujját. A mozdulat csak kiemelte, ahogy az
ing válla és mellkasa erős izmaira feszül. Égető félelem gomolygott zsigereiben,
ahogy nézte Castort lehajolni, hogy felemelje a rácsot.
Felnyögött, terpeszbe állt. Karizmai megfeszültek, végül azonban kénytelen
volt isteni erejével felizzítani a fémet, hogy feloldódjon a rozsdakötés.
Megkönnyebbülten tette félre.
– Hogyan tudtad ezt gyerekként felemelni?
– A pánik segített – felelte Lore, és leguggolt a csatornanyíláshoz. Az áradó
víz kis híján belelökte.
Korrigálta testtartását, aztán leült a peremre, hogy leereszkedjen a mélybe.
– Várj! – szólt rá Castor hirtelen komoly hangon. – Te tényleg le akarsz
menni?
Majdnem zuhanás; a sötétségben a csatorna sokkal mélyebbnek tűnt, mint
valójában volt. Víz áramlott körülötte, a gyűjtő-csatorna felé hömpölygött.
Sokkal több víz volt benne, mint amikor legutóbb itt járt, de nem félt.
Lore felnézett, nyugtatón pillantott a láthatóan aggódó Castorra.
Nem folyásirányba indult, hanem ellenkezőleg. Áthaladt a csatornafedél
vízesésén. Volt egy kis benyílószerű hely ott, ahol a csatorna és az étterem alapja
találkozott. Megállt, hosszan nézte a sötét szemeteszsákot. Pontosan ott volt,
ahol hagyta.
Ezer hang suttogott; ezer selymes hang beszélt egyszerre, sürgették, hogy
menjen közelebb.
Lore közelebb lépett és a világ elcsendesedett. Mintha erő égett volna a zsák
anyaga alatt, Lore ujjai szikráztak, ahol megérintette.
– Lore? – szólt le Castor.
Lore kizökkent kábulatából.
– Feladom neked.
Az áramló vízzel dacolva emelte Castor keze felé. Castor meglepetésében
felkiáltott; karja megfeszült, kis híján beesett a csatornába.
– Mit tettél mellé? – kérdezte és csak erőlködve sikerült felhúznia.
– Nagyon vicces – szólt Lore. Elfogadta Castor segítségét, őt is kihúzta.
Egy pillanatig csak ült a nyílás szélén, szapora légzését próbálta csillapítani.
– Komolyan kérdezem – szólt Castor, szinte vádlón nézve a pajzsra. – Közel
ezer fontot nyomhat. Hogyan emelted fel?
Lore hitetlenkedve nézett rá, majd a zsákért nyúlt, és kibontotta a csomót.
Lehúzta a szemeteszsákot, feltárult a kerek pajzs íve és a bőrbe nyomott arany
kulcs mintázat.
Aztán még egy mély levegőt vett, és addig húzta a nejlont, amíg az aegis
közepéről Medusa vad arca nézett vissza rájuk.
Mintha azt mondaná: Emlékszem rád.
Amikor először nézett az aegisre, Lore isteni trófeává vált szörnyet látott
benne. Most, ahogy Medusa vak szemébe nézett, csak magát látta visszanézni.
Castor alig kapott levegőt.
– Zeusz pajzsát szemeteszsákba tetted.
– És esővízcsatornában rejtettem el – erősítette meg Lore.
– Te... Te... – hebegte, de a szavak egyetlen halk kérdésbe torkolltak: –
Hogyan?
– Mondtam már. Az egyetlen helyre tettem, ahol sosem keresnék. Eszükbe
sem jutna, hogy ott lehet. Ugyanoda, ahonnan elvettem... csak a fal másik
oldalára.
Megérintette az aegis szélét, és ugyanaz a zsibongó érzés áradt ujjaiba,
kezébe, szívébe, amit egyszer már érzett.
A pajzs az övé. Tőle és csakis tőle függ, hogyan használja.
Castor egy szót sem szólt, de Lore végig érezte magán a tekintetét.
Lore megfordította a pajzsot, hogy a belső oldalát lássák. Végigtapogatta a
puha bőrbélés szélét, talált egy kis bőrfogantyút és meghúzta. Ahogy a
.Szigonyrázó mondta, ott volt a vers az ősi nyelven írva.
Castor felsóhajtott, amikor meglátta. Közelebb hajolt, Lore vállán áthajolva
olvasta.
– Majdnem teljesen ugyanaz... – szólalt meg Lore.
Csak az utolsó sor más.
– Így folyjék ez, míg egy marad végül – olvasta Lore szabadon fordítva a
szöveget – és hősi jutalma, hogy újra ép egész lesz, és engem idéz, hív, oltáron
gyújtott tűzzel, a végső és borzasztó diadalt követően. – Felnézett. Castor
töprengő arcát látta. – Szerinted ez mit jelent?
– Fogalmam sincs. De nem tetszik a végső és borzasztó diadal hangzása.
– Engem idéz, hív... – olvasta Lore újra. – Athéné azt mondta, az aegis arra is
használható, hogy villámcsapást hívjunk le a földre. Nem tudom, vajon az
Ércbeborított hogyan akarná menteni a menthetőt, ha Zeusz megidézésére
kerülne sor, és hogyan használná a pajzsot, hogy Zeuszt hívja tanúnak
mindahhoz, amit eltervezett.
– Talán... – szólt Castor elgondolkodva.
– Mi az?
– Nem tudom. Ez még több kérdést vet fel, mint amennyi eddig volt. Még
mindig megragadtam ott, hogy nem tudom eldönteni, vajon valóban csak egy
maradhat közülünk élve – mondta Castor. – És hogyan lehet egy isten újra ép
egésszé, ha még isteni alakjában sincs hozzáférése teljes erejéhez. És ez az
aktus... akármi is legyen az... valami olyasmi, amit csak egy isten tud
megvalósítani, hogy megnyerje az Agont? Vagy az összes túlélő istennek külön-
külön meg kell tennie ahhoz, hogy felszabadítsák magukat és a vadászokat az
Agon kötelezettségei alól?
Ez az utóbbi gondolat Lore-t olyan izzó reménnyel töltötte el, amiről azt hitte,
már rég kihunyt. Szabadok. Mindannyian.
Athéné látta, hogy titkolt vágya valami más, valami több. Lore csak akkor
csapta be magát, amikor azt hitte, hogy képes lerázni magáról ezt a hetet, és
visszatérhet ahhoz az élethez, amit magának teremtett. Az Agon csak káros
függőség, és csak akkor szabadul meg tőle, ha végre vége lesz... és nemcsak ő
szabadul meg, hanem a többiek is, akik évszázadokig harcoltak és öltek ennek a
valami másnak, valami többnek a nevében.
Még ha Castor kényszerűen vissza is lép az istenek birodalmába, és megint
elszakadnak egymástól, élni fog. A tudat fájdalmától, hogy mit nyer és mit
veszít, Lore úgy érezte, mintha saját mellkasából szakította volna ki tüdejét.
Idővel azonban megszokná. Elégedett lenne azzal a tudattal, hogy Castor él
valahol...
Illetve talán nem lenne annyira elégedett.
– Ez esetben az ember arra számít, hogy Zeusz kicsit pontosabban fogalmaz –
morgolódott Lore.
– Kivéve, ha az Agont nem csak büntetésnek szánta... – jegyezte meg Castor
elgondolkodva. – Hagyjuk... Fogalmam sincs, miről beszélek. Ezt visszavisszük,
és megmutatjuk Vanosnak és Milesnak is. Biztos vagyok benne, hogy
mindkettőjüknek van véleménye róla.
Lore bólintott.
– Tudod – szólalt meg Lore, mert hirtelen eszébe jutott valami. -Athéné azon
gondolkodott, te tényleg igazi isten vagy-e, esetleg egy másik isten álruhában...
de ez azt jelentené, hogy valamiképpen kölcsönvetted Apollón erejét... De ha ez
így van, akkor nem kell Apollónnak élnie valahol, hogy ez igaz legyen?
– Artemisz is valami hasonlót mondott. Azt mondta, enyém Apollón ereje, de
más vagyok... Ugyanúgy korlátozott vagyok mint ők, de teljes halhatatlan
alakban. Nincs meg nekem Apollón minden tulajdonsága, csak azok, amiket
használtam.
Lore egyenesen ránézett.
– Szerinted Apollón rájött, mit jelent ez és elmenekült? Lehet, hogy tényleg
szüksége volt a segítségedre valamiképpen, és azért nem emlékszel, mert Zeusz
azt akarja, hogy minden isten maga jöjjön rá?
Castor lenézett két tenyerére.
– De akkor miért van ez az erőm? Athéné tévedett. Amikor megidézem ezt az
erőt, az olyan... mintha meleg folyóvízbe tenném és kihúznám a kezemet. Vagy...
mindig van bennem egy gyertya, de ha kinyújtom a kezemet felé, még több tüzet
tudok gerjeszteni. Van ennek valami értelme szerinted?
– Szerintem van – biztatta Lore. – Az icipici jó hír az, hogy erre nem kell itt és
most rájönnünk. Szerintem arra kéne koncentrálnunk, hogy megakadályozzuk,
amit az Ércbeborított tenni akar. Cas, ettől még meg kell halnia. Nem
engedhetjük, hogy visszakapja halhatatlanságát, és visszajöjjön Vanosért,
Milesért vagy a többiekért.
– Még Athéné is gond – jegyezte meg Castor. – Egy percig sem fog tétovázni,
hogy megbüntessen téged és a többieket.
Lore a homlokát dörzsölte; próbálta nem maga elé képzelni családját. Azt,
amit az istennő tett velük.
– Meg tudom tenni – mondta Castor.
– Cas...
– Meg tudom ölni őket. Így egyetlen halandó sem követelheti magának
erejüket. És ha én magam tényleg nem halhatok meg...
– Ha lehet, ne teszteljük újra ezt az elméletet – vágott a szavába Lore.
– Pedig nincs más választásunk. Ha már nem lesznek, és letelik a hét, a
következő vadászat kezdetéig újabb hét évünk lesz kitalálni, mit jelent ez a
rejtély.
És újabb hét évünk lesz megtudni, hogyan veszíthetlek el örökre, gondolta
Lore. Elég nyomorultul érezte magát.
Castor megfogta és megszorította a kezét.
– Utalt Athéné valamivel arra, hogy mik a tervei?
Lore a fejét ingatta.
– Azt sem tudja, hogy életben vagyok.
Mennydörgés reccsent, megremegtek az épületek körülöttük. A felhők között
villámok cikáztak, fényük megvilágította Castor arcát.
Lore kézbe vette a pajzsot, karját a bőrszíjhoz csúsztatta. Valahogy tudta, mit
kell tenni.
Ököllel csapott a pajzs elejére, a felharsanó hang mélyebb volt a mennydörgés
robajánál; elemi, ősi hang.
Végigmorajlott a levegőben, csendes utcákon bődült. Lore újra és újra
megütötte a pajzsot, míg csengett a füle, és távoli épületekről jött a visszhang.
Átjárta a pajzs ereje. Legyőzhetetlennek érezte magát.
Castor körbe forgott, mintha a hang üldözendő szörnyeteg lenne. Elsápadt,
ahogy újra megpillantotta a pajzs ábráját. Elfordult tőle. Lore azonban közelebb
húzta magához.
Hagyd ezt abba, gondolta. Nem akarom, hogy Castor féljen. Soha.
Folytasd! Mintha egy hang súgott volna válaszul. Ő nem az ellenségünk.
Castor a mellkasát dörzsölte, és újra Lore felé fordult. Tartása, arca ezúttal
nyugodt volt.
Köszönöm, gondolta Lore. Csak még egy utolsót...
 Kis tőrt vett elő, a pengét végighúzta a pajzson. A sötét levegő fehéren villant
a villámoktól.
– Most már tudja – jelentette ki Lore.
 NEGYVENKILENC

MILES AZ IRODAÉPÜLETBEN A LÉPCSŐ TETEJÉN VÁRT RÁJUK, amikor megérkeztek.

Telefonját forgatta tenyerén. Annyira gondolataiba merült, hogy eltelt egy
pillanat, mire észrevette őket.
Egy pillanatig tartott, míg talpra ugrott, de ez idő alatt Lore már felrohant
hozzá a lépcsőn, és kis híján ledöntötte a lábáról, úgy ölelte magához.
Miles döbbent, ziháló nevetéssel reagált, és erősen magához szorította.
– Jól vagy? – kérdezte Lore. Majdnem sírva fakadt, annyira örült, hogy
épségben láthatja.
– Hogy én jól vagyok-e? – kérdezett vissza Miles, azzal elhúzódott, hogy
alaposan megnézhesse Lore-t.
Lore észrevette a súlyosnak tűnő horzsolást Miles homlokán.
– Nagyon sajnálom, ami történt – szólt Lore. – Ami... a találkozón és
Artemisszel volt...
– Én akartam menni – felelte Miles. Aztán szótlan kérdéssel Castorra
pillantott.
– Lore pontosan ott volt, ahol lennie kellett – erősítette meg Castor.
– Ahol az applikáció mutatta – mondta Miles kissé keserű hangon.
Lore megölelte. Mellkasán a frissen begyógyult seb körül a bőr kissé
fájdalmasan húzódott, de továbbra is ölelte; úgy szorította magához Milest,
ahogy Miles őt.
– Köszönöm.
– Köszönd a technológiának és a mobilhálózat varázslatának – mondta Miles.
– Én csak aggódtam.
– Annál azért többet tettél – jelentette ki Lore.
– Igaz. Stressz-zabálás bűnébe estem, és megettem az egész csomag sós
kekszet, ami az összes ennivalónk lett volna mára. Vanos ezért kénytelen volt
kimenni; ételt és vizet keres nekünk.
– Komolyan mondom – felelte Lore.
 – De, tényleg. Anyám is hívott. Sokszor. Szóval nagyon érdekes helyzet volt.
Azt mondta, beül a kocsijába és idejön. Mondtam neki, hogy ne jöjjön, de addig
nem tette le a telefont, míg nem küldtem neki fotót, hogy jól vagyok. Mintha
túsztárgyaláson lettem volna a saját anyámmal.
Miles végigsimított sötét haján. Kezdett borostásodni, és a szeme alatt sötét
horzsolások voltak. De amikor mosolygott, mintha a hét összes gondja eltűnt
volna.
– Szereztem nektek ruhát – mondta, azzal bevezette őket az üres
irodahelyiségbe.
Vanos és Miles az elmúlt néhány órában kicsit átalakították a dekorációt. A
padlót borító takarófólián készletekkel teli nejlonzsákok voltak. Miles odalépett
az egyikhez, kis csomag ruhát vett elő.
– Van szerint nem biztonságos visszamenni Lore házába, és a menedékhelyen
nem volt valami jó a választék – mondta Miles, azzal átadta a ruhákat Lore-nak.
– Gondoltam, jól jönne még egy farmer, ami jó rád, de figyelmeztetlek, hogy a
kőmosott dizájn két szezonnal ezelőtti.
Lore kihajtogatta a nadrágot.
– Legyek bosszús, hogy tudod a nadrágméretemet?
– Legyek bosszús, hogy mindig a mosógépben hagyod a ruháidat, ezért nekem
kell megszárítanom és összehajtogatnom őket?
Szerzett sportmelltartót, fekete pólót, amin valami titokzatos, kifakult lógó
volt, és tiszta zoknit.
Lore mosolygott.
– Köszönöm.
– Igazán nincs mit. A te „nem-érdekei” stílusodra könnyű bevásárolni.
A póló zsebében volt valami. Lore a markába öntötte, és meglepetésére azt a
nyakláncot találta benne, amit Hermész adott neki. A madártoll amulett hűvösen
simult bőrére.
Könnyedén megsimította. Rajtad az istenek tekintete.
– Gondoltam, ezt szeretnéd visszakapni – mondta Miles halkan.
Lore szóhoz sem jutott. Bólintott, kinyitotta a zárat, hogy nyakába vegye.
Akármi ereje volt, az már eltűnt; csak könnyű súlya maradt, és a jelentése, amit
hozzá társított. Az, ami sosem volt fontosabb, mint most.
Nem elveszett. Szabad.
Castor hirtelen feszült lett mellette. Lore követte pillantását az ajtó felé.
Iro állt ott, és erősen zihált. A vadászok fekete klepetusa már nem volt rajta, az
aláöltözetet viselte: sötét ing, laza nadrág, mellvért.
 Könyörgő pillantással nézett Lore-ra, de nem szólalt meg.
Lore ekkor Castor elé lépett.
– Mit keresel itt?
– Segít nekünk – felelte Miles.
– Nem. Ő nem segít nekünk – felelte Lore ridegen.
A másik lány összerezzent, riadtan pillantott Castorra.
– Én... én tudom, hogy hibát követtem el. Ami történt, hiba volt. Én...
mindannyian... szeretnénk jóvá tenni. Harcolni akarunk. Meg akarjuk állítani az
Ércbeborítottat.
Lore hitetlenkedve nézett rá.
– Ez igaz – mondta Miles, és Lore felé fordult. – Iro akkor talált ránk, amikor
úton voltunk, hogy az Akhilleidákkal találkozzunk. Megosztották velünk a
készleteiket és az információikat.
Lore szólni akart, ám Castor halk, de határozott hangon közbeszólt.
– Ezt őszintén így gondolod? – tette fel a kérdést írónak. – Mi változott?
– Én változtam. Valaki azt mondta nekem, hogy van egy jobb világ, ami arra
vár, hogy azt válasszuk, és tudom, hogy az a jobb világ eltűnik abban a
pillanatban, hogy az Ércbeborított terve megvalósul. Ha semmi mást nem tudsz
elhinni, hidd el, nem hagyom, hogy apám gyilkosa győztesként kerüljön ki az
Agonból.
Castor kis ideig gondosan fontolgatta a szavakat, írót figyelte, aztán
rábólintott:
– Rendben.
Lore hirtelen felé fordult.
– Hogy mi?
– Elfogadom a bocsánatkérésedet – mondta az új isten írónak. – Köszönöm,
hogy segítetek az Akhilleidáknak.
Lore hajtincset fújt ki az arcából.
– Ezért kellett gyerekként mindig tűrnöm, hogy ne vágjunk vissza senkinek;
ezért kellett nekem haragudnom a többiekre mindkettőnk helyett. Nem volt
hozzá szíved – mondta, aztán Iro felé fordult. – Ha ez megint valami trükk...
– Nem trükk – felelte Iro. – Akár most megesküszöm, hogy...
Lore felemelte a kezét.
– Kérlek. Nem akarok újabb esküt hallani. Elfogadom a szavadat.
Nehéz léptek koppantak Iro mögött. Mindannyian a hang irányába fordultak.
Vanos kissé kifulladva kapaszkodott a lépcsőkorlátba. Csuklóján palackokkal és
csomagolt élelmiszerrel teli bevásárlótáska lógott.
 – Jól vagy? – kérdezte Miles.
Vanos felemelte a kezét, legyintett. Visszafordult a lépcső felé, ahonnan
érkezett, de nem elég gyorsan ahhoz, hogy Lore ne vegye észre, ahogy ajka
összeszorult, és szeme szorosan lecsukódott egy pillanatra; a megkönnyebbülés
jele is lehetett volna, de olyan éles volt, hogy fájhatott.
És Lore rájött, hogy már ez a néhány ember a családja. Ez volt előtte végig, ez
volt az, ami arra várt, hogy észrevegye; és ő egész idő alatt a múltat hajszolta.
Amikor Vanos újra rájuk nézett, rájött, hogy ki nincs ott.
– Hol van Athéné?
Miles megrázkódott, mintha eddig neki sem tűnt volna fel.
– Egy pillanat... Azt hittem, hogy... Ami azt illeti, nem is tudom, hogy mit
hittem.
Lore mély levegőt vett.
– El kell mondanom nektek, mi történt – mondta, és az eltakart aegist a közeli
fal mellé állította. – Aztán ki kell találnunk, mit tegyünk.

– Nos... – szólt Vanos elegáns kiejtéssel, közben az egyik ellátmányos zsákban

keresett valamit – ...a francba!
Egy ideig senki nem szólalt meg.
– Gil... ő volt Hermész... – hebegte Miles, és úgy nézett ki, mint aki menten
kiesik a székéből. Lore leült mellé a padlóra, kezét térdére simítva nyugtatta. –
Egy isten... mosta a legintimebb ruhadarabjaimat... Eljött velem a Columbia
kampuszára a családi hétvégére... Együtt ettünk pizzát – mondta, és súgva újra
kimondta a szót. – Pizzát.
– Igen – jegyezte meg Lore halkan. – Így történt.
– Miért fogadott be engem? – tette fel a kérdést Miles. – Miért ajánlotta fel
nekem azt a szobát, hogy legyen hol laknom? Biztosan azért, hogy ezzel is
leplezze a tényt, hogy te ott vagy nála. Csak nem tudom, hogyan...
– Lehet, hogy egyszerűen kedvelt téged – mondta Lore. Lehet, hogy Hermész
úgy gondolta, szüksége van valakire, valaki olyanra, mint Miles.
– Nem véletlen, hogy ez annyira felzaklatott téged – jegyezte meg Castor
feszült hangon. – Tudtam, hogy valami szörnyűség lehet a háttérben, de azt
hiszem, ezt nem tudtam volna elképzelni.
– És Athéné... – szólt Vanos, fejét ingatva. – Tudnom kellett volna. El kellett
volna hinnem a róla szóló történeteket akkor is, amikor velünk volt.
Kinyitott egy kis zacskót, aztán Miles székéhez lépett, óvatosan kisimította
haját a homlokából, hogy a kis kék jeges zacskót a zúzódásra helyezze.
 Miles tágra nyílt, csodálkozó szemmel nézett fel rá. Vanos, mintha rájött
volna, hogy mit tett, elhúzódott és gyorsan átadta neki a csomagot
– Tessék. Elég... elég csúnyán néz ki. Azért...
– Hol találtál jeget egy olyan városban, ahol nincs áram? – kérdezte Miles
óvatosan.
– Még mindig kételkedsz a képességeimben? – kérdezett vissza Vanos. –
Mindig megszerzem, amit akarok.
– Hagy gyógyítsalak meg – szólt Castor, és mozdult, hogy felálljon.
Miles legyintett, hogy nem szükséges. Homlokához szorította a jeget.
– Igazán rájöhettem volna – mondta Vanos, korábbi gondolatát befejezve. –
Ha nem Athéné szerepére, akkor arra, hogy az Ércbeborított már tudja, mi áll
abban a versben.
– Az Ércbeborított semmi jelét nem adta annak, hogy már tudomása lenne a
tartalomról – mondta Iro bocsánatkérően nézve Lore-ra. – Ezt nem tartottam
volna titokban előtted.
– Tudom. És ha valaki hibás ebben, az én vagyok – mondta Lore. – Én vittelek
bele benneteket ebbe. Én vagyok az, aki beengedte Athénét.
– Te tényleg jól vagy? Biztos, hogy nincs semmi bajod? – kérdezte Miles és
erősen megfogta Lore kezét.
– Jobban is voltam már. De Castor még időben rám talált.
Vanos a homlokához nyomta a telefonját és gondolkodott.
– És az új sorok... – Megint gondolataiba merült.
– És tényleg te vitted el az aegist – mondta Iro. Sötét szeme tompán csillant,
tekintete meglágyult. – Egész végig egyetlen szót sem szóltál róla... akkor sem,
amikor edzés közben erről beszélgettünk.
– Azt sem hagytam magamnak, hogy rágondoljak... nemhogy beszéljek róla.
– És hol van most a pajzs? – kérdezte Iro.
Lore felállt, kimozgatta elmerevedett ízületeit, és elindult a pajzsért. Ezúttal
nem bajlódott a csomóval. Egyszerűen letépte a nejlont, és megmutatta nekik az
aegist.
Vanos kezéből hangos csattanással kiesett a telefon.
– Tudom, milyen érzés – nyugtatta Castor.
Vanos és Iro döbbenten, lassan közeledett a pajzs felé. Iro kezét szájához
kapva letérdelt előtte.
– Ez... ez...? – hebegett Vanos.
– Igen – felelte Lore.
– Ez ott volt a trójai háborúban...
 – Igen.
– Héphaisztosz üllőjéről, az ő kalapácsa alól került ki...
– Igen.
– A gorgófej van rajta...
– Nem kéne inkább leülnöd? – kérdezte Lore komolyan. Vanos kinyújtotta
kezét a pajzs felé, de visszahúzta ujjait, mielőtt megérintette volna Medusa
képmását. Mintha megharaphatná. De egyikük sem félt... Lore ekkor arra
gondolt, vajon fel kell-e emelni a pajzsot, kézben kell-e lennie ahhoz, hogy igazi
rémületet keltsen másokban, és hogy akarnia kell-e, hogy ez a hatás
bekövetkezzen.
– Ez nagyon menő – mondta Miles, és letérdelt. Felpillantott Lore-ra. –
Lefotóznál vele?
– Tessék? Nem!
– Az te voltál? Úgy egy órával ezelőtt...? – kérdezte Iro. – Az elején úgy
hangzott, mintha mennydörgés lenne, de...
Lore bólintott.
– Azt akartam, hogy Athéné tudja, életben vagyok és nálam van a pajzs. Nem
tudhatom, hogy mit tervez, de erre legalább biztosan előjön.
– És muszáj elérnünk, hogy előjöjjön? – kérdezte Miles fájdalmas arccal.
– Igen – erősítette meg Lore. – Ha véget akarunk vetni az Agonnak, ő nem
élheti túl, különben nem lesz hely ezen a földön, ahol biztonságban lehetnénk.
Az új isten bosszúsan szusszant.
– Itt valami információ hiányzik.
– Persze, hogy hiányzik – szólt Vanos. – Te nem emlékszel, hogyan lettél
isten, de úgy tűnik, nem is lehet megölni. Miért?
Castor elmondta az igazat a többieknek istenné emelkedéséről, de a történet
csak még több kérdést vetett fel.
– Lehet, hogy a két dolog egyáltalán nincs összefüggésben egymással –
mutatott rá Miles. – Lehet, hogy Apollón ereje őt olyan gyorsan meggyógyítja,
hogy nincs olyan sérülés, ami megölné.
– Ha ez igaz lenne, akkor szerintem az eredeti Apollón sem halhatott volna
meg – mondta Lore. – Castort pedig szíven lőtték.
Iro ekkor Castorra nézett.
– Nagyon sajnálom.
Az új isten enyhén vállat vont.
– Mi van akkor, ha az Ércbeborított szó szerint értelmezi a sorokat? – vetette
fel Vanos. – Ahelyett, hogy templomokat építene és visszahívná a híveket, hogy
Zeuszt imádják, szertartásos állatáldozatokat és hasonló dolgokat tervez Zeusz
nevében? Végső és borzasztó diadal... Diadal. Tudjuk, hogy hol van most?
– Visszament a Waldorf Astoriába – mondta Iro a kezét arcához szorítva. –
Majdnem elfelejtettem elmondani nektek, pedig ez volt jövetelem célja.
Őrszemeket állítottunk fel a közelben, és azt jelentették, hogy az összes Kadmita
visszatért. Csak feltételezem, hogy ő is köztük van.
– A Waldorf Astoriában volt? – kérdezte Lore csodálkozva. – Valami elkerülte
volna a figyelmemet?
– Ó, igen, azt hiszem – szólt Miles. – A legutóbbi találkozónkon ezt mondta
nekem is a Kadmita forrásunk. A szálloda évek óta zárva van felújítás miatt, és
még néhány hónapig nem nyit ki. A Kadmiták könnyfakasztóan sokat fizettek a
tulajdonosoknak, hogy erre a hétre állítsák le a felújítási munkálatokat. A
penthouse lakosztályokat használják.
A belváros keleti részén álló, renoválás alatt lévő nagyhírű hotelt furcsa
választásnak találta, azon kívül, hogy éppen üres volt, Lore semmi előnyét nem
látta, de ezt elengedte.
– Lehetséges, hogy azóta elment onnan?
– Az áradás idején az összes Kadmita elhagyta a hotelt. Evakuálták az épületet
– magyarázta Vanos. – Érdekes, hogy visszajöttek...
– Az Ércbeborított csak akkor megy vissza, ha vissza kell mennie – mondta
Miles. – Nem gondolod? Ha Vanosnak igaza van, ott építik az áldozati oltárt.
Vanos az állát vakargatta.
– Akkor miért volt szükség arra, hogy a Szigonyrázó a városra hozza az
áradást? Egyszerűen eltüntethette volna az embereket az utcákról úgy is... Ó!
– Mi ez az ó? – kérdezte Lore kissé türelmetlenül. – Ó, nem?
– Nem fogják megtámadni a Waldorf Astoriát – mondta Vanos, és Milesra
nézett. – Üres. Csak a vadászok vannak ott. De mi történt, amikor jött az árvíz?
– Eltörte a víz a főcsöveket, megszűnt az áramszolgáltatás, a közlekedés... –
Miles felállt. – Ó!
Vanos bólintott.
– Az emberek kénytelenek voltak menedékbe húzódni. Az egésznek éppen ez
volt az értelme: biztosítani, hogy az emberek... nagyon sok emberből álló népes
csoportok... a város környékén néhány helyen gyűljenek össze.
– Szerinted emberáldozatra készül? – kérdezte Iro döbbenten. – Annak
ellenére, hogy tudja, hogy tilos?
– Végső és borzasztó diadal... – ismételte Vanos. – Győzelem azok felett, akik
rivális isteneket imádnak... legalábbis az Ércbeborított így gondolja.
 – De rendes körülmények között minden hétköznap ezer és ezer ember van
irodaépületekben, iskolákban, vonatokon és metróállomásokon – szólt Lore. –
Miért volt szüksége arra, hogy a Szigonyrázó áradást keltsen?
– Azért, hogy a városi hatóságok, mentők, tűzoltók, rendőrség le legyenek
foglalva, hogy mindenki a kármentesítő és segélymunkával foglalkozzon –
mondta Miles. – Így ők az árvíz és következményei miatt észrevétlenül járhatnak
a városban. Mindenki, akit nem fizettek le, azzal van leterhelve, hogy biztosítsa
a város biztonságát.
– Hol vannak a legnagyobb menedékhelyek? – kérdezte Iro.
– A kijelölt menedékhelyek közül több is érintett – mondta Miles. – Olyan
nagy épületeket vettek igénybe erre a célra, mint a Madison Square Garden, a
Central Park és a Grand Central pályaudvar...
Nagyon elsápadt. Aztán telefonjára nézett, hogy mennyi az idő.
– Miles? – kérdezte Lore. – Mi az?
– Tudom, miért választották a Waldorf Astoriát. Ha igazam van, nincs időnk
szombat éjfélig, amíg véget ér az Agon. Holnapig meg kell állítanunk őket.
Utána már késő lesz.
 ÖTVEN

– ÚGY ÉRTEM ... – FOLYTATTA MILES, és sorra végignézett a társaságon. – Úgy

értem... lehet, hogy tévedek. Nagyon remélem, hogy tévedek.
– Induljunk ki abból a feltételezésből, hogy nem tévedsz – szólt Van, és
visszavezette egy székhez.
– A Grand Central pályaudvarról és a többi ideiglenes befogadópontról
holnap, azaz péntek estétől evakuálják az embereket, és egy jobban felszerelt
szállásra, Queensbe viszik őket – mondta Miles egyre zaklatottabban. – De
felújítás ide vagy oda, egyáltalán nem lehet véletlen, hogy az Ércbeborított
éppen azt a szállodát választotta.
– Ezt miből gondolod? – kérdezte Lore.
– Hallottál már a Hatvanegyes Vágányról? – kérdezte, azzal elővette a
telefonját, és gyorsan keresni kezdett. – Ez egy úgynevezett „titkos” metróvonal
a szálloda alatt. Roosevelt elnöknek építették... F. D.-nek, nem a Teddy
mackósnak... hogy gyorsan eljuthasson a Grand Central pályaudvarról a Waldorf
Astoriába úgy, hogy az emberek ne lássák, hogy nem tud járni. Egyszer a
főnökömmel elmehettem egy bejárásra... De az emberek többségének fogalma
sincs, hogy ez a metróvonal egyáltalán létezik.
Miles átadta a telefonját Lore-nak. Castor a válla fölé hajolva olvasta vele a
cikket.
– Úgy néz ki, hogy FDR-t beültették a páncélautójába, a kocsit liftbe tették,
ami felhúzta a Waldorf Astoria parkológarázsába – mondta Castor. – Amit a
Kadmiták elhoztak a Rover Hornéból, az ott lehet azon a vágányon.
– A metróalagutakat nem öntötte el az árvíz? – kérdezte Lore.
– Némelyiket igen – felelte Miles. – Megnézem, van-e frissítés a hálózat
állapotáról, de saját motoros rendszerük lehet, ami lehetővé teszi, hogy úgy is
haladni tudjanak az alagutakban, ha nem használhatják a síneket. Szerinted mit
akarnak bevetni? Bombát?
– Az isteneknek szóló áldozat általában tűzáldozat – magyarázta Lore a
témában járatlan Miles-nak. – Így a füst felszáll az égbe, oda, ahol az istenek
lakhelyét sejtik. Ha nem bomba- robbantást terveznek, akkor valószínűleg
valami más gyújtószerkezetet hoznak működésbe. Feltételezzük, hogy a Grand
Central Station a célpontjuk?
– Onnan sok metróvonalhoz csatlakozhatnak – felelte Miles. – De
mindenképpen át kell haladniuk ott.
– Elfeledkezel néhány lépésről – mondta Iro. – Ahhoz, hogy szabályos
áldozatot tudjanak bemutatni, több feltételnek is teljesülni kell: bort kell áldozni,
vagyis ivászatot kell rendezni, át kell vágni egy állat torkát és imára is szükség
van.
– Azt hiszem, a szabályosságot már régen túlhaladta – jegyezte meg Lore.
Iro bólintott.
– Ez tény és való. Jogos.
– Van még egy probléma – szólt Castor. – Még ha igazunk is van, hogyan
szűkítjük le a támadás lehetséges időablakát?
– Ezt bízzátok az Odüsszeitákra – mondta Iro. – Kiderítjük, mikorra tervezik a
támadást, és gyökerestől kiirtjuk a problémát.
– A megmaradt Akhilleidák segítenek a Waldorf Astoria elleni bármilyen
műveletben – mondta Vanos. – Az Ércbeborított emberei így is lényeges
túlerőben lesznek, de ha váratlanul ütünk rajtuk, és megakadályozzuk terveik
megvalósítását, a meglepetés ereje némiképp kiegyenlítheti az erőviszonyokat.
– Rendben, rendben – szólt Castor. – De ott van még az Ércbeborított, akit le
kell szerelni. És Athéné.
– Ez a dolog kevésbé bonyolult része – mondta Lore. – Van nálam valami,
amit mindketten akarnak, és mindketten tudják, hogy nálam van.
Castor felsóhajtott.
– Csalétekként akarod használni az aegist?
– Nem is tudom... – szólt Vanos, fejét ingatva. – Kell neki valamire. Tényleg
bölcs dolog odavinni neki? Ha megtalálja a módját, hogy rávegyen téged, hogy
az ő érdekében használd...
– Az nem fog megtörténni – jelentette ki Iro nagyon határozottan.
Lore ránézett. Nagyon meglepődött régi barátnőjének hirtelen optimista
megnyilvánulásától.
– Az soha nem fog megtörténni – erősítette meg Lore. – Erősen hiszem, hogy
az Ércbeborított és Athéné is abban a hamis hitben ringatja magát, hogy ha újra
isteni alakban lesznek, akkor használni tudják majd. De én soha nem fogom
önként átadni nekik.
 – Nem próbáltuk el már ezt a tervet néhányszor? – tette fel a kérdést Castor
halkan. – Miből gondolod, hogy most másképpen végződne?
– Az aegis miatt – felelte Lore. – Nemcsak arról van szó, hogy csapdát
állítunk... hanem arról, hogy kijátsszuk őket egymás ellen. Az Ércbeborítottnak
rögeszméje lett, hogy megszerezze, Athéné pedig nem hagyja, hogy az
Ércbeborított hozzájusson, hiszen ő maga is nagyon közel van hozzá. Cas, ha
sikerül úgy összeugrasztanunk őket, hogy megküzdenek egymással, akkor az
életben maradt féllel megbirkózunk.
Vanos mintha gondolatban lejátszotta volna az eseménysort, de ellenvetéseit
nem fejezte ki azonnal. Castor is hasonlóan aggódó tekintettel nézett.
– Így is rengeteg az ismeretlen tényező és a bizonytalanság – szólalt meg pár
pillanatnyi hallgatás után Vanos. – Ezen a ponton azonban valószínűleg ez a
legjobb, amivel előállhatunk. Az a célunk, hogy biztosítsuk, a pajzs soha ne
kerüljön ki a kezünkből, és Castor legyen az utolsó életben maradt isten.
– Ez azonban nem elég ahhoz, hogy rögtön véget is vessünk az Agonnak –
emlékeztette őket Miles. – És még mindig nem tudjuk, mit jelentenek a vers
utolsó sorai.
– Tudom – mondta Lore. Ez a gondolat kissé nyugtalanította, de mit tehettek
volna? Éppen abból nem állt rendelkezésükre elég, amire a legnagyobb
szükségük lett volna. Híján voltak az időnek. – Ha meg tudunk védeni téged ma,
holnap és szombaton, akkor hét évünk van arra, hogy kiderítsük, hogyan lehet
ennek vége, mielőtt az új Agon megkezdődne.
Iro felállt székéből.
– Ha holnap akarunk támadni, gyorsan kell lépnem, és meg kell tudnom, mit
terveznek.
– És ezt pontosan hogyan gondolod? – kérdezte Miles.
Iro összevonta szemöldökét.
– Csak meg kell találnom az Ércbeborított egy vadászát, aki ismeri a
részleteket. Élvezni fogom... a beszélgetést, akárhogy is sikerül kiszedni belőle
az információt.
– Írj, ha megtudsz valamit – mondta Lore.
– Rendben – felelte Iro. – Ó, majdnem elfelejtettem...
A lépcső felé ment, felemelte a nehéz fekete sporttáskát, amit az ajtónál tett le,
amikor belépett.
– Úgy gondoltam, mindazok után, ami történt, szükségetek lesz fegyverekre.
Egyenként emelte ki a fegyvereket, egymás mellé tette őket a padlón.
Castor kivonta hüvelyéből a kardot, amit Vanos adott a kezébe, és alaposan
megszemlélte.
– Emlékszel még, hogyan kell használni? – kérdezte Lore.
Castor a levegőbe suhintott, csodálta a makulátlan ezüstszínű penge suhanását.
– Azt hiszem, a legfontosabbakat még tudom.
A kard xiphos volt, rövidebb, egyenes, kétélű, levél alakú penge, amit a régiek
kedveltek. A dinasztia fegyvermesterei azonban a vas és bronz helyett már régen
a sokkal jobb minőségű, erősebb acélt használták. A fegyver markolatát ezüst
berakásos indák díszítették; ez a kis művészi elem az ő fegyverkovácsaik
jellegzetes jegye volt.
– A saját fegyverraktáraitokból van? – kérdezte Lore meglepetten.
Iro bólintott.
– Nem harcolhatunk ellenségeink fegyvereivel. Én nem tudnék bízni bennük.
Iro átadta Lore-nak saját xiphosát, aminek hüvelyéhez, mint Castor
kardjáéhoz, vállszíj volt csatlakoztatva, ami csípőnél tartotta a fegyvert, hogy
mindig kéznél legyen. Lore kardján nem voltak díszítmények, de tetszett neki a
fogása.
Amikor Iro felegyenesedett és indulni készült, Lore a lépcsőhöz kísérte.
– Biztos, hogy minden rendben lesz? – kérdezte Lore.
Iro bólintott, és egy pillanatig mintha elgondolkodott volna.
– Úgy értem, valóban minden – folytatta Lore. – Ez nemcsak arról szól, hogy
meg kell állítani az Ércbeborítottat, hanem arról, hogy véget kell vetni az
Agonnak és le kell rombolni mindent, amit ismersz. Mindent, amit akartál.
És mindent, amivel majd neki is szembe kell néznie.
– Szavaztunk, hogy segítsünk-e neked vagy ne, és a voksolás eredménye
egyhangú volt – mondta Iro. – Az Agon sosem volt kegyes, ez a mostani
vadászat azonban kis híján megsemmisített minket. Minden megváltozott. Az
Ércbeborított felrúgta az összes szabályt és a hitet, ami az évszázadok során
vezetett minket, és megmutatta a rothadást, ami mindig is ott volt a dolgok
mélyén, de nem láttuk. Ha nem vetünk véget az Agonnak, az Agon lesz a
vesztünk.
Lore bólintott.
– Pontosan így van.
– Ezt eddig nem mondtam el neked – szólt Iro, amikor elért az utcára nyíló
ajtóig –, kérdezted, de nem mondtam el. Anyám életben van.
– Te... tessék? – hebegte Lore. – Biztos vagy ebben?
Iro bólintott.
– Írt nekem az Agon elején. Levelében azt írta, hogy képtelen volt a mi
világunkban maradni, mert az kiszorította belőle az életet; fuldoklóit benne –
mondta Iro. – Tudta, hogy nem vihet engem magával, mert akkor az egész
Odüsszeusz-dinasztia üldözőbe vett volna minket. Azt hiszem, nem értettem,
hogyan is éreztem ezzel az egésszel kapcsolatban, eddig a hétig; talán csak akkor
változott meg bennem valami, amikor elmondtad, hogy a te családod is ki akart
lépni. Ugyanazt akarták, mint anyám. Én úgy értelmeztem, hogy nem szabad
lett, hanem szégyent hozott magára. Hogyan hihettem ezt a saját anyámról?
Lore halkan felsóhajtott.
– Ismerős érzés.
– Most már csak azt tehetem, hogy bocsánatot kérek tőled mindenért, ami
történt, és jövök, amikor hívsz.
Lore mély levegőt vett.
– A többi dinasztia nem fogja önként feladni az Agont.
Iro halvány mosollyal válaszolt.
– Akkor jó, hogy egyikünk sem riad vissza a harctól. Kinyitotta az ajtót, de
visszafordult.
– Jut eszembe, annak a kardnak van neve. Mákhomai.
Háborút vívok.
Lore mosolygott.
 ÖTVENEGY

LORE ALUDT, ÉS A HALÁL SZÜRKE VILÁGÁRÓL ÁLMODOTT. Az emlék merengéssé

fakult, ahogy a folyóparton szétszóródott kövek felé indult. A levegő jéggé vált
tüdejében, csupasz karját, lábát mardosta. Egyszerű alsóing súrolta bőrét, olyan,
amilyet a vadászok használnak halottaik égetésekor.
Lágy hangot hallott, valaki a nevét suttogta. Felnézett. A vízen túl hét aranyló
alak állt, sziluettjük ragyogott a kietlen, sziklás tájban.
Lore felriadt, merev háttal felült, kiszakította magát az álomból. A szó
visszhangzott benne. Hetek.
Arcuk alig volt kivehető... inkább sejtés, mint felismerhető forma, Lore mégis
pontosan tudta, kik ők. Hermész, Aphrodité, Héphaisztosz, Poszeidón, Artemisz,
Arész és Dionüszosz...
Ha ők valóban az Agon istenei voltak, ha az egész nem csak hallucináció
volt... akkor nyolcán kellett volna lenniük. De ez azt jelentené... Mit jelentene?
Vajon igaza volt, és Apollón valahogy tényleg elkerülte a halált?
Lore a fejét ingatta, hűvös tenyerét halántékára szorította. Néhány pillanatig
nem tudta, hol van. Végignézett az üres irodahelyiségen, tekintete Vanoson akadt
meg. Ébren ült székében.
Castor mellette aludt, a padlón. Hanyatt feküdt, ujjait mellkasán
összekulcsolva. Vanos azonban a kanapét nézte, ahol Miles terült el. Ahogy Lore
szeme hozzászokott a félhomályhoz, Vanos vágyódó tekintete úgy lett egyre
tisztább, ahogy sötétkamrában, az előhívó folyadékban fénykép jelenik meg.
Vanos pár pillanat múlva észrevette. Izmai megmerevedtek. Egy pillanattal
később mintha eszébe jutott volna valami; felállt , és intett neki, hogy kövesse a
helyiség távolabbi ablakához.
Lore lassan közeledett hozzá. Ahogy odaért, fél vállal az ablaküvegnek
támaszkodott, és karba fonta kezét. Végül mégis ő szólalt meg előbb.
– Nézd... tudom, hogy a dolgok közöttünk... sosem voltak zökkenőmentesek.
– Így is lehet mondani – mordult Vanos.
 – Sosem voltam jó abban, hogy érzésekről beszéljek...
– Ahogy abban sem, hogy másokat meghallgass – vágott a szavába Vanos
halkan.
Lore fanyar mosollyal nézett rá.
– És abban sem, hogy másokat meghallgassak. De tisztellek, és nem akarom,
hogy minden úgy maradjon közöttünk, ahogy volt. Ugyanazokat az embereket
szeretjük, és függetlenül attól, hogyan érzel irántam, én kedvellek téged.
Sajnálom, ha valaha olyan érzést keltettem benned, hogy ez nem így van.
Vanos felsóhajtott.
– Nem mintha én mindig fair lettem volna veled. Bár meg kell jegyezni, elég
egészségtelen viszonyod van a bonyodalmakkal.
Lore halkan felnevetett és követte Vanos pillantását Milesra.
– Nincs azzal semmi gond, hogy az ember jó dolgokra vágyik – súgta Lore. –
És azzal sincs, ha elhiszed, hogy jó életet érdemelsz.
Vanos lassan ingatta fejét; bal kezével megfogta műkezét.
– Ebben nem vagyok biztos. Sosem engedtem meg magamnak, hogy ezen
gondolkodjak... Talán abban a néhány pillanatban, amikor elhittem, hogy az
Agonnak tényleg vége lehet, de olyankor mindig volt valami feladat, amit
sürgősen el kellett végezni.
– Eddig csak néhányszor nyertem bepillantást – mondta Lore. – Már látom.
De boldog voltam, azonban a múlt, az Agon... mindig volt valami, ami
visszatartott attól, hogy teljesen elfogadjam, amim itt van, és meglássam, hogy
valójában milyen jó is. Te ne kövesd el ugyanezt a hibát.
Vanos vállat vont, de tekintete önkéntelenül visszarebbent Milesra, aki halkan
mondott valamit álmában.
– Az előbb nagyon furcsa álmom volt – súgta Lore. – Talán emlék.
Zeusz elzárta a próféciák áramlását, de a vadászok mindig úgy hitték, hogy az
álmok előjeleket és üzeneteket hordozhatnak. Egyáltalán nem lepődött meg attól,
amit Vanos kért:
– Mondd el.
– Szerinted a hiányzó Isten Apollón lehet? – kérdezte, miután Lore elmondta
álmát.
– Lehet, hogy nem istenek voltak – emlékeztette Lore. – A vérveszteség
pokoli dolog.
– Van még valami, amin gondolkodtam... – szólalt meg
Vanos.
– Miközben Milest bámultad? Biztos, hogy ezt hallani akarom? – kérdezte
Lore, de rögtön elhallgatott, amint meglátta Vanos tekintetét.
– Az isteneknek szóló áldozatról – mondta Vanos. – Nem vagyok biztos
benne, hogy jól gondolkodunk az újakról. – Gondolataiba merülve mozgatta
állkapcsát előre-hátra. – Engem idéz, hív, oltáron gyújtott tűzzel, a végső és
borzasztó diadalt követően... Az áldozatnak jelentenie kell valamit. Kell hozzá,
valami elengedhetetlen... Vitathatatlan, hogy az áldozat azt jelenti, feladunk
valamit, ami szükséges, felajánljuk az isteneknek. Ettől van értelme az
áldozatnak. Nem gondolod?
Mielőtt válaszolhatott volna, Lore telefonja vibrált a külső akkumulátoron,
amit Miles tett rá, hogy töltse. A megrepedt kijelzőn Iro üzenete fénylett fel.
Megerősítve... támadás napnyugtakor, holnap.
Lore és Vanos egymásra nézett.
– Tőled függ – mondta Vanos. – Kell néhány óra, hogy összeszedjük, ami még
szükséges.
Lore egyetlen szót írt vissza:
Délben.

Az órák lassú, egyenletes ütemben teltek. Lore azt hitte, képes lesz elaludni, ha
másért nem, azért, hogy teljen az idő, de idegei hevesen vibráltak bőre alatt.
Gyakorlatozott Castorral, de csak óvatosan, mert igazi pengét használtak. Ettől
sem nyugodott meg.
Végül fél tizenegykor Miles visszatért egy feladatából, aminek teljesítéséhez
ragaszkodott.
– Ezt neked hoztam – mondta, és Vanos kezébe adott egy köteg külső akkut.
Aztán bevásárlótáskájába nyúlt, és hosszú fekete pólót, fekete farmernadrágot
adott át Castornak, sötét pulóvert Lore-nak, hogy vegye fel a pólójára.
– Remélem, mindegyik jó méret.
Castor eltűnt a raktárban átöltözni.
Miután visszatért, Miles mellvértet adott át neki, majd Lore felé nyújtott egy
másikat.
– Ezt az Odüsszeiták adták. Iro futárt küldött elém. Ezt azért mondom, nehogy
azt gondoljátok, hogy katonai raktárba jutottam be vagy hirtelen drogkartellekkel
szövetkezem.
Lore rögtön vissza akarta adni.
– Szó sem lehet róla – tiltakozott Miles, és nem fogadta el. – Én csak annyit
fogok tenni, hogy elmegyek a Grand Central pályaudvarra, és elkiáltom
magamat, hogy: Tűz van! Ezzel ráveszem az embereket, hogy hagyják el az
épületet. Nem lesz semmi gond.
Lore ekkor Vanosnak nyújtotta a vértet, aki a fejét rázta.
– Majd szerzek egyet az Odüsszeitáktól, ha a szállodában találkozom íróval és
társaival.
– Rendben – mondta Lore, azzal kinyitotta az alsó tépőzárakat, és a mellvértet
feje fölé emelve belebújt.
Castor segített ráigazítani.
– Szóval... – szólalt meg Miles, azzal két vezeték nélküli fülhallgatót vett ki a
táskájából. – Ezek hangsemlegesítő fülhallgatók. A jobb oldalin van egy
kapcsoló, ami aktiválja a hangszűrést. Különben teljesen átlagosak, de inkább
használhatatlanok.
Castor kézbe vette az egyiket, tanulmányozta a kis eszközt, de Lore értetlenül
nézte.
– Az Ércbeborított ereje ellen – emlékeztette Miles. – Nem igazán tudom,
hogyan működik, de talán ha nem hallod, amit mond, nem férkőzik bele a
tudatodba, és nem befolyásolja az erődet.
– Rendben... – mondta Lore, mert valahogy elfeledkezett arról, hogy ez
probléma lehet. – Rendben.
– Az Odüsszeiták futára elhozta a többi holmit, amit kértem? Iro elhozatta a
búvóhelyünkről? – kérdezte Vanos.
– Igen – felelte Miles, azzal mindkettejüknek átadott egy kis drótvágót és egy
toll méretű zseblámpát.
– Ez sokkal erősebb, mint amilyennek kinéz – magyarázta Vanos, azzal átvette
Castor elemlámpáját. – A legmagasabb fokozatra állítva rövid ideig vakságot
okoz annak, akinek a szemébe világítanak vele, de alacsonyabb fokozaton
zseblámpaként működik.
Lore a lámpát és a drótvágót is farmernadrágja hátsó zsebébe tette.
– Széles bőrszíjat nem találtak, de itt van egy kis ragtapasz, ha úgy gondolod,
használható csukló- és kézvédőnek.
Amikor a kézitusát gyakorolták, mindig viseltek himantest, feltekert bőrszíjat,
ami ujjízületeiket és csuklójukat védte. A ragtapasz rugalmasabb, könnyebb vele
a kardot fogni.
– Köszönöm – mondta Lore, és átvette.
– És végül, de nem utolsósorban – szólt Vanos, azzal elővett két kulcskarikát,
amelyeken egy-egy kis eszköz lógott. Az egyik arany-, a másik ezüstszínű.
Lehettek volna akár garázsajtó-távirányítók is, ha nem lett volna rajtuk
bemélyedés, ami a hangszórókat jelezte. – Ha meghúzzátok a zsinórt, és
megnyomjátok ezt a gombot, száznegyven decibel hangerővel szólal meg a
riasztó.
– Hangfegyver? – tréfálkozott Lore.
– Ó! Jut eszembe... – mondta Miles, azzal egy apró csövet vett elő dzsekije
zsebéből. Lore nyitott tenyerére tette, és ráhajtotta ujjait. – Úgy gondoltam, ez
jól jöhet neked.
– Nagyon jól ismersz – jegyezte meg Lore.
– Elméletileg követni tudunk titeket Lore telefonjának helymegosztásán
keresztül – mondta Vanos. – A mobilszolgáltatás azonban leállhat, attól függően,
hogy hol és milyen mélyen vagytok.
Lore bólintott.
– Köszönöm. Mindent köszönök.
– Lehet, hogy ez nem elég – mondta Vanos. – De jelen körülmények között ezt
tudtuk összehozni.
A csoport halogatta a búcsúzást, míg el nem értek a 42. utca és a 11. sugárút
sarkára. Miles onnan keletre megy, a Grand Central pályaudvar felé, Vanos pedig
nyugatra, a kikötő közelébe, ahol íróval és az Odüsszeusz- és Akhilleusz-
dinasztia megmaradt tagjaival találkozik. Lore és Castor lemegy a metróba a 34.
utcánál, és a 7-es vonal sínjeit követve közelítik meg az állomást a föld alatt.
Mielőtt szétváltak, Lore félrevonta Milest.
– Ha mindenkit figyelmeztettél, próbálj kijutni a szigetről – mondta. – Ha
valami történik, és téged is elér a robbanás...
– Nem fog elérni – nyugtatta Miles. – De kérlek, ígérd meg nekem, hogy
vigyázol magadra, és nem lesz semmi baj.
Lore szorosan megölelte.
– Vigyázok magamra, nem lesz semmi baj. Ha ennek vége, elmegyünk és
végigjárjuk turistaként a várost, amire eddig nem voltam hajlandó. Szóval
muszáj épségben megúsznod.
Milesnak sikerült halvány mosollyal válaszolnia.
– Remélem, összefut a nyál a szádban a Coney Island-i vattacukor
gondolatára.
Lore arca grimaszba rándult. Miles még egyszer megölelte, aztán sarkon
fordult. Castor és Vanos az utca másik oldalán álltak, a dinasztia titkos üdvözlő-
és búcsújelével fogták karon egymást. Vanos elkomorult attól, amit Castor
mondott neki, és láthatóan küszködött, hogy érzelmei ne üljenek ki arcára.
 Amikor befejezték a búcsúzkodást, Lore és Vanos búcsút intett egymásnak.
– Ó, a pokolba is. Ha megvan az esély rá, hogy mind meghalunk... – hallotta
Lore, ahogy Miles halkan megjegyezte.
Azzal Miles nagy, céltudatos léptekkel átkelt az utcán, úgy ment el Castor
mellett, mintha észre sem vette volna. Az új isten visszanézett, ahogy Lore felé
közeledett; minden jel szerint legalább annyira nem értette mi történik, mint
Lore.
Vanos nekik hátat fordítva állt, a táskában keresett valamit. Miles megállt
mögötte, felemelte a kezét, és megérintette Vanos vállát.
445
Ahogy megfordult, Vanos szemöldöke hirtelen megemelkedett Miles láttán, és
halvány, várakozó mosoly jelent meg arcán annak hallatán, amit Miles mondott
neki. Egy pillanatra csend telepedett közéjük, aztán Vanos két keze közé fogta
Miles arcát, és hevesen megcsókolta.
Lore szája tátva maradt a csodálkozástól, ahogy a jelenetet nézte.
– Ó!
– Ó! – ismételte Castor halkan. – Nahát, nahát...
Vanos Miles köré fonta karját, és belefeledkezett az ölelésbe, ő azonban
vonakodva elhúzódott tőle, és kihúzta magát.
– Most már mehetünk – jelentette ki.
Castor suttogott valamit, ami leginkább az ősi nyelven elmondott rövid
imának tűnt, aztán Vanos és Miles elváltak egymástól, és ellenkező irányba
indultak el. Ahogy Vanos elhaladt mellettük, még mindig kissé bódultnak tűnt.
– Azt hiszem, nekünk is ez a végszó – jegyezte meg Lore.
Castor bólintott.
Amíg ide nem értek, lepedőbe csavarták az aegist, de Lore most levette a
pajzsról a takarást, és testéhez szorítva tartotta.
Felnézett Castorra; egymást kézen fogva, ujjaikat összekulcsolva, csendben
lépdeltek árvizes tócsákon át, míg el nem érték a 7-es vonal állomását a 34.
utcán.
Castor leolvasztotta a lakatot, felemelte a biztonsági kaput annyira, hogy
átférjenek alatta. Víz áradt le a lépcsőn az állomásra, de Lore meglepetten látta,
hogy nincs teljesen elárasztva az alagút. A metrót valahogy lassan
vízteleníthették; magukon a vágányokon csak alig egy méternyi víz állt.
– Akkor vele, vagy rajta, igaz? – jegyezte meg Lore könnyed hangon, azzal az
aegis szíját úgy igazította, hogy a hátán tudja vinni.
Και ταν επί ταϛ. Pajzsoddal vagy pajzsodon térj vissza! Ezt mondták a spártai
anyák fiaiknak, férjeiknek, amikor csata előtt átnyújtották nekik pajzsukat. Egy
olyan társadalomban, ami gyűlölte a rhipszaszpiszokat, a pajzseldobókat – akik
gyávaságukban elhajították pajzsukat, hogy könnyebben el tudjanak menekülni,
vagy akik elveszítették a csatában – a hazatérésnek csak két útja volt:
győzedelmesen, vagy holtan, pajzson hozva.
Castor megragadta Lore karját, kényszerítette, hogy ránézzen. Az állomáson
sötét volt, ezért fényesebbnek tűntek szemében a szikrák, amikor megszólalt:
– Ne mondd ezt. Kérlek... ne mondd ezt.
Spárta lakói sem voltak spártaiak, Melora, mondta az apja. Nem mindig az
igazság marad fenn, van úgy, hogy azok a történetek maradnak fenn, amiket
hinni akarunk. A legendák hazudnak.
– Akkor nem mondom.
Az, hogy miként emlékeznek rájuk, sosem lesz olyan fontos mint az, amit
most tesznek. Apjának ebben is teljesen igaza volt.
Leugrottak a peronról a sínek közé, vízben haladtak előre.
Lore bekapcsolta a zseblámpát. Alacsony fényerőre állította. Kardja ütemesen,
minden lépésnél a csípőjéhez csapódott.
Képtelen volt megállni, hogy ne nézzen Castorra; magába szívta a látványt,
így próbált védekezni a gerincén egyre feljebb húzódó hideg ellen.
– Ha tévedünk a halhatatlanságodat illetően, és valahogy sikerül leteríteniük
téged – súgta –, kérlek, várj meg a sötét folyónál. Hazaviszlek.
– Maga Hádész fordítana vissza a kaputól, ha tudná, hogy utánam jössz –
mondta Castor. – És azt is tudná, milyen pokolian küzdenék, hogy félúton
találkozzak veled.
Lore még egy pillanatig érezte Castor kezének érintését, aztán elengedte.
Kardforgató kezüknek szabadon, készenlétben kell lennie.
Előrecsúsztatta a pajzsot, de az elemlámpa fényét a sínek vonalán tartotta.
Lassan haladtak; az alagútban olyan érzésük volt, mintha kies, kopár
örökkévalóságban lettek volna, mintha örökké gyalogolnának egy olyan hely
felé, amit soha nem érhetnek el. Az ilyesfajta büntetést felettébb kedvelik az
istenek.
A 34. utcától a sínek ívét követve eljutottak a Times Square-re; óvatos csendbe
burkolózva lépdeltek a bokáig érő vízben. Az alagútban pállott, nehéz volt a
levegő, a falak nyirkosak a nedvességtől. Lore hallgatózott; emberi hangokat,
léptek neszét figyelte, de csak rágcsálók surranását és víz csepegését hallotta
maguk körül.
– A GPS-jel most ment el – súgta Castor, és megmutatta a telefonját. – De már
majdnem a Bryant Park állomáson vagyunk.
Még néhány percig haladtak, majd Castor hirtelen megállt. Hátranyúlt Lore
elemlámpájáért. Nem azért, hogy rávilágítson valamire, hanem hogy kikapcsolja.
Lore izmai megfeszültek, előrébb lépett, hogy lássa, mi a megtorpanás oka.
Szeme ismét hozzászokott a sötéthez, és minden lassú másodperc a rémisztő
jelenet új részletét fedte fel. Rendőrök, egyenruhás nemzeti gárdisták holttestei
hevertek előttük a vágányon. A testek furcsa, kitekeredett pózokban voltak,
mintha nagy magasságból dobták volna le őket.
Vörös fény árasztotta el az alagutat, valaki fáklyát gyújtott, és egy halott nő
hátára dobta.
Több tucat vadász alakja jelent meg az alagút sötét szélein; a vágány két
oldalán húzódó keskeny peronon ültek. Egyenként fordították álarcos fejüket
Lore és Castor felé: kígyók, lovak és Minótauroszok.
Attól, hogy felsorakozva látta őket, Lore úgy érezte, mintha vesszőfutásban
kéne részt vennie. Morgó kántálásuk visszhangzott, kísértetként kavargóit a
levegőben a hang.
– Nem valami jók az esélyeid, új isten – szólalt meg az egyik vadász.
– Igazán? – kérdezett rá Castor állát felszegve, egyetlen pillantással
végignézve rajtuk. – Egészen biztosnak tűnsz ebbéli véleményedben.
Minden eltelt másodperc mintha vágás lett volna a bőrén. Lore előrelépett,
Castor elé állt, és a tűz vérvörös ragyogása felé emelte pajzsát.
Ezek a mi ellenségeink, gondolta.
Ellensssségeink, szisszent egyetértőn a hang. A hozzá legközelebb álló vadász
káromkodott, döbbenten emelte fel álarcát. Mások reszketni kezdtek, leugrottak
a peronról a vágányok közé menedéket keresve.
– Nyugalom... – szólt az első vadász. – Ne nézzetek közvetlenül rá!
A hátrébb állók eltakarták a szemüket.
Castor ekkor valamit Lore hátsó zsebébe csúsztatott. A telefonját.
Szíve a torkában dobogott. Tudta... tudta, hogy képtelen lenne leállni, egy
pillanatra sem, különösen így nem, hogy ennyire közel vannak, és az idő ilyen
rövid.
Majd utolérlek, mondta Castor hangtalanul; erőteljes teste megfeszült, szeme
veszélyesen izzott, ahogy visszafordult a többi vadász felé. Azok, akik látták az
aegist, még küzdöttek a rettenettel, a többiek azonban kardjukat, lándzsájukat
pajzsukhoz verve zajongtak. Az alagút mintha összezárt volna körülöttük.
Nem. Még nem... gondolta Lore.
Mert ha otthagyja Castort a vadászokkal... akkor talán sosem látja viszont.
 – Menj – súgta Castor. Aztán hangosabban: – Ez az utolsó esélyetek távozni.
Szeretne valaki élve kijutni innen?
Lore mély levegőt vett, felemelte az aegist. A tűz, az égett haj enyhe szagát
megérezve készenlétbe állt. A hozzá legközelebbi vadászok ugyanolyan félelem-
és fájdalomtűrés kiképzést kaptak, mint ő, mégis rémülten, zokogva próbáltak
minél távolabb húzódni tőle.
Még egyszer visszanézett Castorra. Hagyta, hogy az új isten komoly arca,
céltudatossága, magabiztossága az emlékezetébe égjen.
Aztán felhangzottak a sikolyok.
A Lore-hoz legközelebb álló két vadász belülről kifelé égett, Castor ereje
csontokat, inakat, izmokat, bőrt égetett. Lore előreugrott, kardjával csapott szét a
haldoklásukban is üvöltő vadászok lándzsái között. Az aegis felfogta a
kardcsapásokat, a tőrdöféseket, ahogy előrenyomult közöttük. Lándzsahegy
fúródott tarkójába, de Lore csak ment tovább, előretört a körülötte tomboló
küzdelemben.
Lore éppen időben nézett hátra; látta, hogy egy vadász kitör a hamuvá
széthulló testek vonala mögül, felugrik és pengéjével lecsap. Az acél Castor
mellvértjének szíján csúszott meg, átvágta, vállába fúródott.
Castor egy pillanatra hátrahőkölt, figyelme elterelődött, amíg kihúzta vállából
a kardot és ellentámadást kezdett.
Egyre több vadász ereszkedett le az utcáról az alagútba, Lore háta mögött, a
peronon nyüzsögtek. Lore tudata azt üvöltötte, hogy forduljon vissza, de ő csak
ment, csak előrefelé nézett, az előtte húzódó sötétségre figyelt; futott, amíg
Castor jelenléte már nem égette a hátát, és a tűz fénye eltűnt, mint haldokló
csillag.
 ÖTVENKETTŐ

TELEFONJA CSAK AKKOR KAPCSOLÓDOTT VISSZA A HÁLÓZATRA, amikor eljutott a Grand

Central pályaudvar alatti metró csomóponthoz. Lore nem gondolt arra, mennyire
nehéz lesz tájékozódni a föld alatt, ahol három különböző metróvonal
kereszteződött a Metro-North vonallal.
– A francba! – Lore remegő kézzel próbálta megnyitni az üzenetet a
telefonján. Az új üzenetet Miles küldte. Betöltődött. Az volt benne, hogy
pozícióban van az épületben, éppen fölötte. Tizenöt percük volt délig.
Cas bajban van, írta közös chatbe. 5. sugárút 7. vonal. Folyamatban.
A GPS-térkép nem volt elég részletes ahhoz, hogy meg tudja határozni,
melyik alagúton menjen, csak azt látta, hogy jó irányba halad.
Mire megtalálta az utolsó alagutat, egész teste remegett az idegességtől.
Ahogy ott állt a bejáratánál, és a selymes sötétbe bámult, Lore tétovázott.
Hirtelen elbizonytalanodott.
Már annyiszor érezte magát elveszettnek, hogy nem is egészen értette, hogyan
találta magát ott. Egy pillanatra eszébe jutott, hogyan érezhette magát Thészeusz
a Labirintusban, csakhogy neki nem adott fonalat Ariadné, hogy visszataláljon a
bejárathoz.
Magára parancsolt, hogy szedje össze magát, szusszanjon egyet. Egyik
kezével szorosan fogta Mákhomai markolatát, a másikat ökölbe szorította az
aegis mögött. A pajzs vibrálása táplálta a zsigereiben gyülemlő félelmet.
Az első lépéshez annyi erő kellett, mint átvonszolni magát a sötét áradaton.
Nem ismert olyan imát, ami segített volna rajta az adott helyzetben, és olyan
valakit sem, aki meghallgatta volna. Érezte, hogy a levegő lebbent, mintha
láthatatlan lények mozogtak volna körülötte, akik figyelnek és várnak.
Homlokához nyomta az aegis íves peremét és behunyta szemét. Olyan
szorosan markolta a toll medálos nyakláncot, hogy az arany lenyomatot hagyott
a tenyerében.
Szabad lehetek.
 Ő nem Thészeusz a Labirintusban, nem Perszeusz a gorgó odújában. Nem
Héraklész, aki fáradsággal teljesíti feladatát. Nem az égen át nyargaló
Bellerophón, nem a vadászó Meleager, nem a kígyóval viaskodó Kadmosz. Nem
is Iaszón, aki diadalmasan tért vissza a világ végéről, kezében az
aranygyapjúval.
Semmi nem sorsszerű. Lore nem kiválasztott, nem erre rendeltetett; ő
magának választotta. Minden lépés, amit megtett, minden hiba ide vezette.
Azért van itt, mert az apja megtanította a kardforgatásra, mert az anyja
erősnek és büszkének nevelte, mert a húgai örökre befejezetlen emberek
maradnak.
A városért van itt, ami felnevelte; úgy áll itt, hogy büszke az őseire és szíve
erejére. Egyik sem fogja elhagyni.
Lore ekkor vette észre őket – az alagút fala mentén mozgó árnyékokat maga
mellett.
– Maradjatok velem – súgta, és megtette a következő lépést. Addig ismételte
ezt a két szót, míg azzá nem lettek, amire szüksége volt: imává és a lélek
páncéljává. – Kérlek, maradjatok velem!
Lore rohant. Úgy száguldott, mint a legbiztosabb kézből kilőtt nyílvessző.
– Maradjatok velem...
A levegő megváltozott, és Lore tudta, hogy közel jár. Erő áramlata érintette
érzékeit, eltérítette a főalagútból egy szőkébb járatba.
Egyre erősebben figyelt, ahogy a sínek mentén futott. Víz fröcskölt fel
körülötte. Hamarabb érte el a metróalagútnak azt a szakaszát, ami elkülönült a
többitől, mint ahogy számított rá; azt, amelyik a Waldorf Astoria alá vezetett.
Hangokat hallott; lelassított, és lekapcsolta elemlámpáját.
– Hallgass meg, kérlek!
Belen, gondolta. Füléhez nyúlt, kihúzta az egyik zajgátló fülhallgatót, hogy
jobban halljon.
A vonal végén, a 61. vágány tágas csarnokában határozatlan alakok jelentek
meg. Lámpákat aggattak fel, megvilágították a különben koromsötét állomás
egyes részeit.
Egyáltalán nem olyan volt, mint a többi metróállomás, amin Castorral
áthaladtak, míg eljutott idáig. Ahogy Lore egyre közelebb ért, annál nehezebb
volt előrejutni. Két sínpár húzódott a vízben. Nem voltak peronok, így rengeteg
hely volt az egyetlen síkplatós metrókocsi mellett jobbra. A platóra hatalmas
ezüstszínű tartály volt rögzítve, olyan hosszú és széles, ami a platón elfért. Ha
bomba, ehhez foghatót még nem látott senki.
 – Kételkedsz bennem?
Az Ércbeborított hangja halkan, de így is fenyegetőn jutott el Lore-hoz. Az
imposztor Arész körbejárta a platót, láthatóvá vált. A közelben hatalmas lift állt;
nyilván az vitt fel a hotel mélygarázsába.
Az Ércbeborított hatalmas volt sötét fenségességében; teste izmoktól merev.
Castor fölé magasodott volna, ha egymás mellett állnak, úgy, ahogy most Belen
fölé hajolt.
A fiatalember két kezét a magasba emelve hátrált előle. Valamiféle
szertartásruha volt rajta, aranyszegélyű bíborvörös köntös. Mindkét kézfeje
vastag gézrétegbe bugyolálva.
Az Ércbeborított bőre aranyfestéktől csillogott. Az aranyszín egész testét
beborította az elefántcsontfehér tunika alatt. Mellkasát kifényesített bronz
mellvért védte, kezét páncélkesztyű, combját és lábszárát lábvért. Ennél is
rosszabb volt látni, hogy ismerős, sprőd, vörösesbarna állatbőrt vett magára. Az
állat fejét régen bronzba öntötték, hogy sisakként lehessen hordani, ahogy azt az
Ércbeborított most tette. A nemeai oroszlán. Akit ez az irha takar, annak bőrét
semmilyen fegyver nem törheti át.
Pánik lett úrrá Lore-on. Ha az Ércbeborított órákkal napnyugta előtt csatához
öltözött...
Az információ már megint téves volt. Az Ércbeborított most valósítja meg a
tervét. Azon gondolkodott, hogy visszavonul, próbál magaslatra menni, hogy
figyelmeztesse a többieket, ha még nem jöttek volna rá, de ekkor Belen
megszólalt, és a hangja még elkeseredettebb volt, mint korábban.
– Te vagy a leghatalmasabb lény ezen a világon – mondta Belen. – Itt vagyunk
neked, és hűséggel imádunk. Mindannyian, uram.
– Valóban? – kérdezte az Ércbeborított rideg hangon. Lassan körbejárta
halandó fiát, arra kényszerítette, hogy a plató felé hátráljon. Pengét sem kellett
rántania ehhez.
– Nincs szükséged rá, nem kell neked az a nő – folytatta Belen emeltebb,
magasabb hangon.
Lore vére megfagyott ereiben, ettől a három szótól. Az a nő.
– Tedd fel magadnak a kérdést, miért egyezne bele, hogy segít neked? Miért
most jött hozzád, amikor olyan közel vagy mindahhoz, amiről álmodtál? – szólt
Belen. – A húgával azt tervezték, hogy megölnek téged és az összes új istent.
Most pedig hirtelen mély hódolattal viseltetik irántad? Az a nő alattomos,
gálád... El fogja lopni a tervedet. Ellopja, és megöl téged... megsemmisít. Apa,
kérlek...
 – Apa? – ismételte egy lágy hang.
Athéné állt az egyik lámpás fénykörének szélén. Szeme világított a sötétben.
Lore pulzusa hevesen lüktetett, egész testét hideg verejték lepte el. Belen feje
az istennő felé mozdult, lélegzete elakadt.
– Apa? – mondta ki a szót Athéné újra. – Nagyuram, nem gondoltam volna,
hogy egy ilyen hatalmasságnak ilyen gyenge akaratú, nyüszögő fia van.
Athéné kezében lándzsát tartva az új isten mellé állt. Ő is rövid szertartási
tunikát viselt, hófehéret. Bőrét ugyanolyan aranypor borította, mint az
Ércbeborítottét. Páncélzata is hasonlóképpen jelentős, sisakja is masszív darab.
A fehér prémszegély fölött mintha gyémántokkal és zafírokkal ékesítették volna.
Lélegzetelállító volt a gyűlölet, amit Lore érzett irántuk. Minden dühe, amiről
azt mondta magának, hogy nincs szüksége rá, nem akarja, most forrongva tört a
felszínre.
Elfeledkezett nyugalmáról, elfeledkezett a tervéről, elfeledkezett mindenről,
csak a szégyen maradt meg, amit az Ércbeborított arra akart használni, hogy
kiirtsa az ő vérvonalát, valamint az, hogy már kislány korában el akarta venni az
életét. Lore nem látott mást, csak annak a férfinak az arcát, aki meg akarta
semmisíteni az ő családját, és a kegyetlen istennőt, aki ezt valóban meg is tette.
Az Ércbeborított ekkor Athéné felé fordult, széles vállát hátravonva. Egyik
kezével sisakját fogta, de a másik az oldalán lógó kard felé mozdult.
– El fog árulni téged... el fog pusztítani téged, ahogy mindenki mást is
elpusztított – mondta Belen ezúttal igazi félelemmel. – Hallgass rám...
Hazugságokkal etetett téged! Nincs szükséged rá!
– Nem szóltam hazug szót – jelentette ki Athéné hűvös hangon. – A nagy
Ércbeborított és én erre születtünk... mindig is ez volt a sorsunk. A régi és az új
találkozása. Az első Arész gyenge volt, túlságosan átadta magát az érzelmeknek
és az őrületnek; apám gyermekei közül ő volt a leggyűlöltebb. De most méltó
hadi szövetségesre találtam... Az erő egyensúly a stratégiámhoz... És új király,
aki előtt térdet kell hajtani...
Belen a fejét rázta.
– Ez nem... ez nem lehet igaz...
– Hazugnak nevezel? – kérdezte Athéné éles hangon. – Szövetséges! hűséggel
tartozom az én Ércbeborított uramnak azért, mert volt kegyes és tájékoztatott az
új versről, atyám óhajáról. Örömmel szolgálom végső, igazi isteni rangra
emelkedésében.
Lore torkában keserű epe tört fel; mindazok után, amiket tett, Athéné szavai,
lágy, émelyítő hangja újabb árulásnak tűnt. A házuk tetején Lore mindent
elmondott Athénének... a múltját, a félelmeit... és hitt az istennőnek; érezte
Athéné elnyomott dühét és sértettségét.
Nevezheted ezt cinkosságnak, és lehet, hogy az is. De én túlélésnek gondolom,
ezt mondta Athéné.
Biztosan csak színlelés volt, de olyan, amihez az istennő készségesen
lealacsonyította magát.
– A szürke szemű a legokosabb lény ezen a világon. Nincs nála bölcsebb –
jelentette ki az Ércbeborított, az istennő szavain elmélkedve. És úgy hitt az
istennőnek, ahogy csak egy olyan férfi tud hinni, aki önmagában nem lát hibát. –
Ő már bizonyította, hogy érdemes a szolgálatomra... És te? Egy olyan fiú
merészel kételkedni ítélőképességemben, aki harcolni sem tud? Egy ilyen fiú
merészeli Athénénél bölcsebbnek hinni magát?
Belen a fejét ingatta, egészen a platóig hátrált.
– Nagy uram – szólt Athéné, és olyan tekintettel nézte a fiatalembert, amit
Lore jól ismert. Csendes győzelem. – Mint tudod, minden nagy vállalkozásnak,
ha sikerre szánják, áldozattal kell kezdődnie, hogy elnyerjük Zeusz jóindulatát.
Az új isten halandó fia felé fordult.
Lore minden porcikája előrelendült úgy is, hogy ő maga egy helyben maradt.
Belennek csak annyi ideje volt, hogy azt súgja:
– Kérlek...
Aztán az apja az alkarjára erősített hüvelyből kis tőrt rántott elő, és elmetszette
a torkát.
A metszés nyomán nagy erővel fröccsent vére a tartályra. Belen a földre
rogyott, teste vonaglott, ahogy még dobogó szíve kipréselte belőle az éltető vér
utolsó cseppjeit is.
Az Ércbeborított nézte, ahogy haldoklik. Sötét öröm terjedt arcán. Amikor a
fiatal test végül nem mozdult, Aristos lehajolt, megérintette fia torkát, vérébe
mártotta kezét.
Athéné figyelte; felső ajka ívbe görbült.
Az Ércbeborított felegyenesedett, tenyerét a tartályhoz nyomta, sötét nyomot
hagyott rajta. Aztán hátrált, tekintetét nem vette le véres tenyérnyomáról. Ujjait
lassan ajkához érintette. És nyelvéhez.
Nem fordult meg, amikor megszólalt, de hangja a távolságon át is messzire
hallatszott. Eljutott Lore-hoz.
– Perszeusz leánya! ...
Maradjatok velem, gondolta Lore még egyszer, ahogy megmarkolta az aegis
szíját, és kilépett az állomásra.
– ...Milyen kedves tőled, hogy még egy utolsó ajándékot hoztál istenednek.
 ÖTVENHÁROM

LORE-NAK AZ ÉRCBEBORÍTOTT HANGJA OLYAN VOLT, mintha hüllőpikkelyek siklottak

volna a bőrén; tudat alatti, elemi félelmet hívtak elő.
Ellenssssssssségek, szisszent tudatában a hang.
Lore még szorosabban fogta az aegis szíját; elképzelte, ahogy az istenek
összehúzzák magukat a pajzs ereje előtt. Ám ez a gondolat nem hozott
elégedettséget.
Nem. Szükségem van a segítségedre, de nem így, mondott ellent gondolatban a
hangnak.
Mert Lore-nak van saját haragja, saját ereje, és azt akarta, hogy féljenek tőle,
hogy tudják, ő győzte le őket.
Szemrebbenés nélkül állta az Ércbeborított tekintetét. Az új isten nevetett,
ahogy Lore az aegist magasra tartva közeledett felé. Jobb kezében kardját
markolta. A hang visszhangzott körülöttük, egyre fokozódott, mígnem üvöltéssé
lett. Lore nem volt hajlandó Athénére nézni, szeme sarkából figyelte, ahogy az
istennő beszélt.
– Nagyon ravasz voltál, nagyuram – mondta Athéné halk, behízelgő hangon. –
Remek húzás volt elküldeni vadászodat, hogy Odüsszeusz ivadékainak hamis
híreket adjon.
Lore lélegzete elakadt, tüdeje égett.
– Azt tettem, amit neked nem sikerült megtenned – jegyezte meg az
Ércbeborított. – Kicsaltam a kis szajhát az odújából, és rávettem, hogy hozza el a
pajzsomat.
A mozdulat alig észrevehető, de sokatmondó volt. Athéné összerezzent a
pajzsomat szónál. Amikor azonban megszólalt, hangjában csak alázatot lehetett
hallani, semmi mást.
– Valóban. Elhozzam tőle neked?
Lore karján, tarkóján felállt a szőr, amikor belegondolt, milyen rejtett játszma
folyik.
 – Nem – felelte az Ércbeborított arrogáns mosollyal. Úgy beszélt, mint az
együgyű gyerekét dorgáló szülő. – Nem vagy elég erős ahhoz, hogy kibírd.
Megengedem majd, hogy vidd, ha elvégeztük a feladatunkat, és már nem lesz
szükségem rá.
Lore felemelte a pajzsot, hogy ne lássák, amint visszahelyezi a fülhallgatót a
fülébe. Saját hangját is tompán hallotta, ahogy megszólalt.
– Már odáig alacsonyodtól, hogy együttműködsz ezzel? – kérdezte Lore
Athénéhez, nem az Ércbeborítotthoz szólva. – Az alantas istenek egyikével,
akiket mélyen megvetsz?
Az Ércbeborított Lore és az istennő közé lépett, hogy ne láthassa Athénét.
Mellkasa dagadt, ahogy teljesen kihúzta magát, és megvetőn bámult le Lore-ra.
Lore azonban elnézett mellette.
– A Szürkeszemű tiszteli feljebbvalóját – jelentette ki az Ércbeborított, és
hangjában némi düh hallatszott. – Te azonban ezt nem voltál hajlandó
megtenni... te mindig is ingerlékeny voltál, ugye? A kis pokolfajzat, akit be kell
törni. A mai naptól fogva engem szolgálsz úgy, ahogy én akarom... Te és az a
lány is az Odüsszeiták dinasztiájából. Mindkét térdemre jut egy. A várakozás
csak még édesebbé teszi a dolgot.
Düh és undor lángolt Lore-ban, és félő volt, hogy átégeti önuralmát.
Összpontosíts, utasította magát Lore. A terve még így is működhetett... Még
mindig kijátszhatja őket egymás ellen.
– Tehát neked meg Artemisznek az volt a tervetek az Agon kezdetén, hogy
megölitek az összes új istent – mondta Lore egyenesen Athénének, és jobbra
lépett, el az Ércbeborított mellől távolabb, a platóskocsi és a tartály felé. – És
megkörnyékeztél engem abban a reményben, hogy átadom neked az aegist, és az
lehetőséget ad neked, hogy megöld az új Apollónt és talán néhány más új istent,
köztük ezt is.
Lore annyira nyilvánvalónak találta már az egészet...
Az Ércbeborított mordulással felérőt szusszant. Nyugtalanság terjedt az arcán,
ahogy megint közéjük lépett, és megpróbálta Lore-t arra kényszeríteni, hogy
ránézzen.
– Hűséges az erőhöz, és felismeri bennem az erőt, a hatalmat – jelentette ki az
Ércbeborított. – Belőled is alakíthattam volna valamit, te undorító kis vadállat.
De úgy fogsz meghalni, ahogy éltél: senkiként. Erőtlenül és egyedül.
Összpontosíts, fegyelmezte magát Lore megint, és próbált ellenállni növekvő
rosszullétének. Olyan szorosan markolta az aegis szíját, hogy az már fájt.
Testének minden izma megfeszült, enyhülésért könyörgött.
 Felemelte kezét, feltűnés nélkül megkereste a kapcsolót a fülhallgatón.
Akármilyen más önelégült kegyetlenséget akart mondani az Ércbeborított, az így
egészen furcsa, zsongó csendbe fulladt.
Ez a csend segített, hogy Lore összpontosítsa gondolatait és még élesebb lett
szívének éhsége. Azt akarta, hogy érezzék az ő fájdalmát. Azt akarta, hogy ezek
az istenek vérezzenek és szenvedjenek úgy, ahogy az ő húgai szenvedtek, és
kegyelemért könyörögjenek.
Athéné szándékosan rideg, gúnyos mosollyal nézett rá, mintha pontosan tudta
volna, mire gondol.
Lore tudta, hogy az istennő mire számít. Arra, hogy nem tudja türtőztetni
magát, kirobban belőle a harag, és hirtelen cselekedetre készteti. Arra, hogy
ugyanaz a megfontolás nélküli cselekvési kényszer pusztítja el, amit Athéné
igyekezett táplálni benne.
Am Lore meg sem rezzent. Az aegis nem fog megremegni a kezében; sem
félelemből, sem haragból. Ha gyűlöletét kell használnia arra, hogy a megmaradt
utolsó kételyeit elemész- sze, akkor ezt szívesen megteszi. De nem hagyja, hogy
a harag feleméssze a szándékot, a célt, amiért ide jött, nem veti bele magát, hogy
emiatt megsemmisüljön.
Évekig gyakorlatozott a Thétisz házban, ezért könnyen le tudta olvasni az
Ércbeborított szájáról a parancsot. Az új isten kinyújtotta felé kezét, szeme egy
pontra fókuszált, arca győzelemtől ragyogott, és Lore tudta, hogy az erejét
használja. Úgy tett, mintha a pajzs súlyával küzdene, mintha meginogna.
Hozd ide nekem, mondta az Ércbeborított. Lore-t nem tévesztette meg a
testfesték, a kosztüm, és az sem, hogy milyen hatalmasnak látszott az árnyékok
előterében; olyannak látta, amilyen egykor volt: öregembernek, aki teljesen
jelentéktelen trónon ül. Add ide nekem az aegist.
Az új isten teste reszketett az izgatottságtól. Lore szándékosan megfeszítette
testét, mintha felkészült volna az Ércbeborított kiszipolyozó erejére. Arcát
grimaszba torzította, hogy ellenállást mutasson, úgy is, hogy egy lépést tett felé.
Feljebb emelte az aegist, ezzel elrejtette mozdulatát; óvatosan kicsúsztatta
zsebéből az elemlámpát.
Athéné szeme összeszűkült, a várj szó volt ajkán, ám az Ércbeborított sosem
volt olyan férfi, aki hallgat egy nő szavára, és ezt a halhatatlanság sem
változtatta meg.
Kinyújtotta másik karját Athéné elé, ezzel távol tartotta a pajzstól is, ahogy
Lore közeledett.
Add ide nekem, ismételte, kinyújtva kezét... hosszú, erős karját... arcán már
diadal ragyogott. Add ide nekem, add nekem, jó kislány!
Lore azt tervezte, hogy egy pillanatra elvakítja az elemlámpa legmagasabb
fokozatával. Ám amilyen izzón villant haragja néhány pillanattal korábban,
olyan gyorsan jéggé fagyott ettől a két szótól. Jó kislány.
A legmagasabb fokozatra állította az elemlámpa fényét, és nézte, ahogy a
sugártól mindkét istenség elfordítja az arcát.
Aristos soha többé nem érintheti őt meg.
Lassan teltek a másodpercek, ahogy Lore leengedte az elemlámpát és kihúzta
a Mákhomai pengét hüvelyéből, aztán nekilendült. Döntést hozott. A nemeai
oroszlán bőre védte az Erc- beborított hátát és bronz mellvértjének egy részét is
takarta, de sem az, sem a páncélkesztyű nem védte könyökízületét.
Lore keményen csapott le a borotvaéles karddal és egyetlen tiszta vágással
lemetszette az istenség jobb alkarját.
Az Ércbeborított hátratántorodott, vér ömlött a csonkból.
– Ez a jó kislány arra vár, hogy gyere és vedd el tőle, ha annyira kell neked.
Erősen magához szorította az aegist, de ahogy elfordult az Ércbeborított
csapkodó, hadonászó alakjától, megint hangok hatoltak bal fülébe. A kis
fülhallgató valahogy kiesett.
A fenébe! A víz felszínét pásztázta. De eltűnt.
Az Ércbeborított felüvöltött fájdalmában. Fél térdre rogyott. Tüdeje
fújtatóként zihált, ahogy ép kezével próbálta elszorítani a vérzést. Homlokán ér
lüktetett, ahogy Lore-ra nézett; tekintetében végtelen kín feszült.
– Te szajha... – lihegte. – Te nyomorult szajha...
– A tiéd – fordult Lore egyenesen Athéné felé. – Ennyi erővel kiiktathatod az
ellenfelet, amíg a földön van. Mindketten tudjuk, sosem engednéd, hogy ő
viselje a pajzsot.
Az istennő mosolygott, ahogy odalépett az Ércbeborított mellé.
– Ne hallgass rá, uram. Nem verhet éket közénk, nem játszhat ki minket
egymás ellen. Az a célja, hogy egymás ellen forduljunk. Emelkedj fel, és
bizonyítsd, milyen erős vagy.
Az Ércbeborított izzadva, átkozódva felállt. Vér ömlött ujjai alól. Amikor
Lore meglátta, hogy itt áll előtte vicsorogva, foga fehérjét kimutatva,
halálsápadtan, arra gondolt, hogy valójában nem csupán azt érte-e el ezzel, hogy
az emberség utolsó cseppjét is kiölte belőle.
Életben van, állapította meg Lore. Életben van, és támadni fog.
– Gondolom, a hamis istened meggyógyított téged – szólt Athéné gúnyolódó
hangon. – Hol van ő most, Melora? Elveszítetted a sötétben?
 Életben van, mondta magának Lore. Életben van, és idefog jönni.
Ekkor minden más gondolat között egy másik tűnt elő.
Lore azt feltételezte, hogy Athéné csak a versért és annak tartalmáért akarja a
pajzsot... de a Szürkeszeműnek már birtokában van ez az információ, mégis az
Ércbeborítottal maradt, és folytatta a színjátékot.
Még mindig akarja a pajzsot, gondolta Lore, és szemöldöke ráncba rándult.
Még mindig meg akarja szerezni az aegist.
Akkor miért nem használja leküzdhetetlen erejét, hogy kitépje a kezéből. Ő is
tudja, Athéné is tudja, hogy képes erre.
Azért, mert Athéné a hamis Árész tervének része lett, súgta egy kis hang a
tudatában.
– Mondd meg, miért akarod a pajzsot! – szólt Lore, és hátrált... nem
félelemből, hanem azért, hogy közelebb kerüljön a metrókocsihoz, a tartályhoz,
és alaposabban megnézhesse. Biztosan működésképtelenné lehet tenni valahogy
a motort, ami mozgatná.
Az istennő szája széle felfelé moccant.
Lore egyre hangosabban hallotta saját szívverését.
– Az én nagyuram – szólalt meg Athéné, arcán maró gúnnyal, bár ezt az új
isten nem látta. – Az én uram megértette az új verssorok valódi jelentését és
apám parancsolatait. Én magam is csak akkor jöttem rá, amikor elmesélte nekem
Deukalión és Pürrha történetét. Gondolom, ismered.
A sötét levegő mintha minden oldalról nyomta volna Lore testét, ahogy
megértette, mit jelentenek Athéné szavai.
Csak Deukalión és Pürrha élte túl az özönvizet, amit Zeusz zúdított a világra,
hogy véget vessen a Bronzkor embere ádáz csatározásainak. A párt Deukalión
apja, Prométheusz figyelmeztette. Aztán Deukalión és Pürrha népesítették be a
földet úgy, hogy anyaföld csontjait dobták a hátuk mögé, vagyis köveket.
– Most már érted – mondta Athéné. – Nagyon sokáig azt hittem, hogy ez a
vadászat büntetés, pedig próba volt. Apám egész idő alatt azt kívánta tőlünk,
hogy bizonyítsuk hűségünket, és vessünk véget az emberiség legszörnyűbb
korának. Teremtsünk új fajt, amely tiszteli isteneit.
Lore a fejét ingatta, küzdött a fojtogató haraggal.
– Olyasmihez Poszeidón tengerek és folyók feletti hatalmára van szükség.
– És nem emelkednek máris a vizek, ahogy ez az emberi faj lassan
megmérgezi a világot? – tette fel a kérdést Athéné. – Ahogy a háború istene
lángra lobbantja szívüket, és buzdítja őket, nem fojtják meg ezt a földet füsttel,
és nem véreztetik ki?
 – A félelme olyan, mint bor a vérben – mondta az Ércbeborított hirtelen Lore
háta mögül.
– Az csak ízelítő abból, ami következni fog, amikor a világ rájön majd, hogy
mi a sorsa – mondta Athéné, és nem vette a fáradságot, hogy az Ércbeborítottra
nézzen. Egy lépést tett Lore felé, tekintete egy pillanatra az aegisre siklott. – De
nem víz fogja megtisztítani a földeket. Hanem tűz.
Lore felemelt karddal fordult a platóskocsi és a tartály felé.
– Én a helyedben nem tenném – szólalt meg az Ércbeborított gúnyos,
kötekedő hangon. – Tengertűz van benne, és ha vízzel érintkezik, meggyullad.
Tengertűz. Lore mély levegőt vett az orrán át. A Keletrómai Birodalom
legendás fegyvere. Más néven görögtűz vagy bizánci tűz. Ha egyszer
meggyullad, minden, amihez a vegyi anyag hozzáér, elég. A víz pedig nemhogy
oltaná, hanem segít terjeszteni és táplálni a lángokat. Alulról olvasztja meg az
utcákat; hatalmas pusztítást végez, ahogy azok a nyersanyagok táplálják,
amikkel érintkezik. Az árvíz utáni városban napokig, sőt hetekig tart, míg
magától kialszik. És addigra...
Nem a Grand Central pályaudvart akarják felégetni. Az egész várost.
– Igen – súgta az Ércbeborított. – A tüzek az utcák alatt terjednek a sok-sok
alagúton át, és alulról emésztik fel az egészet.
– Ha meggyújtjátok, ti is odavesztek – mondta Lore, azzal hátrébb húzta a
Mákhomai hegyét, készen állt, hogy átszúrja a tartály fém testét. – Ez valami
elrettentés akar lenni?
Az Ércbeborított gúnyos vigyorral nézett rá.
– Csak akkor elrettentés, ha meg akarod menteni a barátaidat attól a pokoltól,
ami kirobbanhat felettünk.
 ÖTVENNÉGY

LORE PULZUSA ÚJRA HEVESEN NEKILENDÜLT, orrcimpái remegtek.

– Ez csak üres fenyegetés – jelentette ki erőt véve magán. – Amint észlelik,
hogy a vadászaitok elmentek, rá fognak jönni, mi folyik itt.
– Gyermekem – szólt az Ércbeborított leereszkedő hangon.
– Ki mondta neked, hogy minden vadászom elment? Csak kettőre van
szükségem ahhoz, hogy a többit csapdába tereljék és meggyújtsák a tüzet.
Minden oldalról döbbenet csapott le Lore-ra.
– Te... te... – hebegte. – Te azt...
– Te, te, te... – ismételte az Ércbeborított gúnyosan. Megint Athéné közelébe
lépett, karja a teste mellett, nadrágszíját használta érszorítónak. –
Mindannyiuknak meg kell halniuk, hogy a világ újjászülethessen.
Megtiszteltetésnek kéne venniük, hogy ők az új, dicsőséges kor első áldozatai.
Lore ekkor Athéné felé fordult, az istennő azonban nem mozdult.
– Ezt nem teheted – könyörgött neki Lore. – Ha a terve sikerül, nemcsak a
vadászokat ölnéd meg, hanem ártatlan embereket is.
– Ártatlan halandók nincsenek – felelte Athéné teljes egyszerűséggel.
– Élvezettel tépem szét az életedet, élvezettel nézem végig, hogy Perszeusz
dinasztiájának végre valóban vége lesz – mondta az Ércbeborított egyenesen
Lore-nak. – Térdelj le előttem, és az aegis segítségével idézd meg a Villámokban
Gyönyörködőt, hogy tanúja legyen a tűznek.
– Te tényleg azt hiszed, megidézem Zeuszt, hogy végignézze, amint
elpusztítod a várost? – kérdezte Lore. – Ez nem úgy működik, seggfej.
– Úgy működik, ahogy én mondom, hogy működjön – mondta az
Ércbeborított fogcsikorgatva.
Lore védekező állásba helyezkedett, ahogy a két istenség megindult felé.
Mákhomai hirtelen nehéz lett a kezében. Karja remegett az erőfeszítéstől,
hogy tartani tudja. Friss félelem tört rá, ahogy a metrókocsi hirtelen életre kelt.
Láthatatlan motor indult be.
 – Most már érzed? – kérdezte az Ércbeborított. Lore a megmaradt
fülhallgatóját akarta elérni, de késő volt. Az Ércbeborított szavaival terjedő
erőtől gumivá lágyultak izmai.
Lore támolygott, az erő elhagyta testét. Akarata ellenére gyengült az aegis
fogása, és először fordult elő vele, hogy alig tudta megtartani.
– Te tényleg azt hiszed, hogy életben hagy téged? – tette fel a kérdést az
Ércbeborítottnak úgy, hogy minden szóért meg kellett küzdenie. Teste remegett,
ahogy lábát megvetette a víz mellett, még egy utolsó kísérletet téve, hogy össze
ne essen. – Azt hiszed, hogy Zeusz és a többiek hagyják, hogy megszerezd
magadnak ezt a világot?
– Ostoba! – mordult Athéné. – Semmit nem tudsz.
Ekkor Lore megvilágosodott. Úgy jött elő a gondolat, ahogy felhők között
felragyog az egyetlen fénysugár: az igazi ok, hogy miért jött Athéné ide. Miért
tett meg mindent, amit hatalmában állt megtenni azért, hogy visszaszerezze a
pajzsot.
Az Ércbeborított sérüléséről megfeledkezve fantomkarjával próbált lesújtani
rá. Lore meg sem rezzent; akkor sem, amikor Athéné lándzsája kettőjük közé
csapódott, röviden elvágva az Ércbeborított második előretörését. Az istennő
szeme valósággal lángolt a sötétben.
– Igazad van, ostoba vagyok – mondta Lore. – És korábban is igazad volt,
hogy kigúnyoltál azért, mert hittem neked. Az igazság az, hogy nem csak hittem
neked... hittem benned. Amikor biztonságban tartottad azokat az embereket a
robbanáskor a romoktól. Amikor Pallaszról meséltél, és a városodról, a
küldetésről, amire születtél és arról, amit magadnak szerettél volna.
Athéné testén alig észrevehető remegés futott végig.
– A templomaid leomlottak. Az emberek már nem félnek tőled. Az egykor
harsányan dalolt legenda halk suttogás lett – folytatta Lore. – De én hittem
benned.
Athéné orrcimpája remegett, ujjai elfehéredtek a lándzsa nyelén, olyan erősen
markolta.
– Ez nem próba, hanem lecke – mondta Lore. – Miért akarná Zeusz, hogy
ártatlan embereket ölj, akik más istenek hívei, ha téged eleve éppen ezért
büntetett. Mindazok után, amiket veled és a többiekkel tett, soha, egyetlen
egyszer sem hallottam, hogy haraggal vagy nehezteléssel beszéltél volna róla.
Úgy tekintesz rá, hogy nincs hozzá hasonló. Sosem adná a világot az Agon
győztesének.
– Hallgass! – üvöltött az Ércbeborított, és Lore felé csapott.
 Ekkor hirtelen az jutott Lore eszébe, amit Vanos aznap reggel mondott és
félelem nélkül folytatta:
– Az áldozatnak jelentenie kell valamit. Te azonban csak azt tekinted
áldozatnak, amit érted hoznak meg. Zeusz azonban a halandókhoz szólt az
Olümposzon, és mi ezt mindig másként értelmeztük. Mi az istenek tiszteletére
áldozunk; azért, hogy hálát adjunk nekik, áldásukat kérjük... vagy bocsánatukat.
– Kivágom a nyelvedet! – fröcsögte az Ércbeborított. – Már régen meg kellett
volna tennem, amikor még kölyök voltál.
Lore ekkor Athénéhez fordult.
– Megtetted valaha? Kértél egyáltalán megbocsátást azért, ami ezredévekkel
ezelőtt történt? Vagy több mint ezer évet töltöttél azzal, hogy próbáld igazolni,
ami történt, és mindenért a Párkákat hibáztatod... csak azért, mert ki nem
állhatod a tényt, hogy te... és csak te... vagy a hibás azért, hogy elveszítetted
apád szeretetét?
Athéné tekintetét elrejtette a sötétség, de Lore tudta, hogy meg sem rezzent és
ettől teljesen elvesztette a reményt. Nem lehet a lelkére beszélni. Most nem.
– Te vagy a városvédő Pallasz Athéné – folytatta Lore. – Neked védelmezned
kéne ezt a várost, nem elpusztítani!
Az Ércbeborított felmordult, és újra támadott. Hátrébb lökte Lore-t. Víz
loccsant körülöttük.
Minden ütés egyre távolabb vitte a tartálytól és a metrókocsitól. Küzdött az új
isten ereje ellen. Lore fél térdre ereszkedett, felemelte pajzsát, és nem tudott
mást tenni, mint hagyni, hogy az Ércbeborított ütései a pajzsra záporozzanak.
Keze rázkódott az erőfeszítéstől, fogait összeszorítva tartott ki az erőteljes
ütések alatt.
Segíts! Kérlek, segíts! gondolta Lore.
Segítek, súgta válaszul a hang.
Lore ököllel csapott a pajzs lapjára. Az aegis felbődült.
A hangtól megrázkódtak a folyosó falai, apró kődarabok záporoztak rájuk.
Ahogy Lore levegőt vett, érezte, hogy eltölti az aegis ereje; egyre erősebb és
erősebb, annak ellenére, hogy az Ércbeborított igyekezett gyengíteni.
Aztán az egész egy pillanat alatt megszűnt. Lore valahogy tudta, mi fog
következni.
Semmi emberi vonás nem maradt az Ércbeborított arcán.
– Ez nem volt elég neked, te kis szajha? Még apád is tudta, mikor kell
megadni magát – mondta az Ércbeborított kaján vigyorral. – Az istenekre
mondom, a tenger, a tűz és a nők a három gonosz.
 Lore talán még az Ércbeborítottnál is jobban gyűlölte ezt a mondást.
Közelebb húzódott az új istenhez. Aristos újra felemelte a kardját; nem
törődött azzal, hogy másik, levágott karjából ömlik a vér.
Az én erőmből táplálkozik, ismerte fel Lore. Csak így maradhatott még talpon.
A küzdelem heve csak növelte vérszomját.
Még ha képes is lenne újra szabályos harcra bírni...
Egy pillanatig mozdulatlanná merevedett.
Szabályos harc. Mintha muszáj lenne Aristos feltételei szerint harcolni, ahogy
egy vadász tenné.
– Én inkább egy másik ősi mondást ajánlok neked – mondta Lore, azzal
kicsúsztatta karját az aegis belső szíja alól. – Menj a halál falloszára!
Rádobta a pajzsot. Az Ércbeborított el akarta kapni; mennydörgő nevetése
rögtön elhalt, ahogy az aegis eltalálta. Csontot tört mellkasában. Dühösen
szusszant, aztán elakadt a lélegzete, ahogy hanyatt esett. Egy időre csapdába
került a pajzs hatalmas súlya alatt.
– Lehet, hogy istenség vagy... – mondta neki Lore; élvezettel szemlélte
küszködését – .. .de én Perszeida.
Az adrenalin legyőzte az észérveket. Lore előrelendítette a kardját, szíve
valósággal izzott a vágytól, hogy Aristos testébe szúrja.
Az Ércbeborított ledobta magáról a pajzsot, hárítani tudta a csapást. Athéné
eltűnt Lore látóterének széléről, és ez az aggodalom újabb hullámát indította el
benne.
Lore még nagyobb erővel támadott, és látta a pillanatot, amikor Aristos szeme
tágra nyílt, mert ő nem azt a vívóállást vette fel, amire az új istenség számított,
hanem teljes erőből a gyomrába térdelt, oda, ahol a mellvért véget ért.
– Az volt a legnagyobb hibád, hogy bezártad magadat velem ebbe a városba –
mondta Lore.
– Csak semmi trükk, kislány – vicsorgott az Ércbeborított, két térdével átfogva
Lore csípőjét, hogy a hátára fordítsa.
Lore próbálta úgy igazítani a kardját, hogy egyenesen ellenfele mellkasába
fúródjon, de a penge lecsúszott a mellvértről.
Az Ércbeborított üvöltve átfordult, testének teljes súlyával a földhöz szegezte
Lore-t. Másik keze nélkül azonban nem tudta megtartani magát, és védekezni is
képtelen volt, amikor Lore teljes erőből ágyékon rúgta. Lore-nak éppen annyi
helye volt, hogy hátsó zsebéből elővegye a kis, ujjnyi hosszú fémdobozt.
– Ami azt illeti... – szólt Lore, azzal letolta a fém tartály tetejét és egyenesen
Aristos szemébe nyomta a gázsprayt – ...csak még egy trükk.
 Kikászálódott alóla, felállt, a hátán rugdalta ellenfelét. Lore szorosan fogta a
Mákhomai markolatát, ellenfele csupasz torka fölé emelte. Hosszú évek alatt
felgyülemlett düh, félelem és fájdalom tisztította meg elméjét, míg csak egyetlen
gondolat maradt.
Végezz vele!
Nem érdemel mást, csak azt, amit olyan nagyon szeretne megadni neki. Lore
lesújtott kardjával...
De visszafogta a pengét abban a pillanatban, amikor még éppen nem hasította
át Aristos torkán a bőrt.
Lore mély levegőt vett, próbálta csillapítani dühöngő szívét.
Meg tudná ölni... már tudja. Meg tudná ölni, elvehetné az erejét, és arra
használhatná, hogy Athéné ellen fordítva ütésről ütésre legyőzze az istennőt.
Örökre beégethetné a nevét minden vadász emlékezetébe.
De akkor sosem lehetne szabad.
Elég volt a tudat, hogy egy egyszerű lány legyőzte az istenné lett Aristos
Kadmout. Ez a tudat Aristosnak a halálnál is rosszabb sors. A bosszú teremtette
az Agont, de nem az vet neki véget. Ha valamelyiküket megölik, azzal csak azt
érné el, hogy a vadászat még egy ciklusra folytatódik. Neki és Castornak is.
Mellkasában hirtelen csökkent a nyomás, mint amikor a vihar könnyű esővé
csillapul. Lehajolt az aegisért és felemelkedett.
Az Ércbeborított csak hörgött, dühösen csapkodott.
Lore tudatában újra rezonáltak a szavak. A halálnál is rosszabb sors.
Lassan Athéné felé fordult; ez a mondat csengett benne.
Hirtelen tudta. Megértette.
Mi lehetne nagyobb áldozat az isteneknek, mint lemondani arról, amire az
életünknél és a hatalomnál is jobban vágyunk? Mi lenne nagyobb áldozat az
isteneknek annál, amit a legjobban akarnak: ...végső és borzasztó diadal.
Athéné sisakjának sötét közepén ragyogott a szeme.
Lore kicsúsztatta karját a pajzs szíjából és az istennőnek nyújtotta.
– Vedd el!
Az istennő nem mozdult. Levegőt sem vett.
Lore közelebb lépett hozzá, letette az aegist kettőjük közé és hátralépett.
– Mi van akkor, ha azt mondom, csak úgy szabadulhatsz az Agonból, hogy
ököllel szétvered ezt a pajzsot? Ha azt mondom, addig üsd, amíg csak torzult
bronz és szakadt bőr marad?
Az istennő nem mozdult.
– Hajlandó voltál megkínozni és megölni két kislányt ezért. Hajlandó voltál
megölni a szüléimét és számtalan más embert, hogy újra a kezedben tarthasd.
Most tessék, szabad akaratomból neked adom. Legalább annyi bátorságod
legyen, hogy felemeled.
Athéné egyetlen lépést tett előre, de megállt.
– Ennek semmi köze a vershez, ugye? Nem igazán – folytatta Lore, és furcsa
nyugalom szállta meg. – Nem is idézi meg apádat úgy, ahogy azt az imposztor
Arésszel elhitetted.
Az Ércbeborított felmordult mögötte.
– Ez igaz?
– Uram... – szólalt meg Athéné.
– Nem mondhatsz le róla – folytatta Lore, a szavába vágva. – Azért nem
mondhatsz le róla, mert ez apád szeretetének szimbóluma volt. Annak a jelképe,
hogy apád büszke rád. Ezt akarod vissza, nem magát a pajzsot. Az érzést, amit
elvesztettél, amikor szembeszálltál apáddal.
– Tehát igaz – mondta az Ércbeborított. Gyilkos pillantással nézett Athénére.
Az istennő mintha meg sem hallotta volna. Egész lényével a sekély vízben
fekvő aegisre figyelt. Elkomorult, arca gyötrődőn ráncolódott, ahogy
döntéseinek súlya ránehezedett.
Athéné elmenekülhetett volna az Agonból... és talán mindenki számára véget
vethetett volna neki... de csak azzal, ha megsemmisíti azt, ami a legtöbbet jelenti
neki.
– Tedd meg – biztatta Lore. – Neked kell megtenned. Neked kell
megsemmisítened.
Penge jelent meg az Ércbeborított kezében, és kirepült. A sötétbe hasított.
Ne!
Lore felismerte döntésének bizonyosságát, mielőtt felismerte volna, hogy
meghozta a döntést. Két szívdobbanás közötti töredék pillanatban a tőr útjába
lépett.
Előbb érte el a döbbenet, mint a fájdalom, amikor a penge a mellkasába
vágott. Vér ömlött a sebből. Térdre rogyott, de abban a pillanatban, mielőtt
összeroskadt, egy arc képe villant a tudatába.
Castor.
Az Ércbeborított üvöltve húzta ki a vízből, és újra lecsapta a földre. Víz
fröccsent körülötte, minden oldalról ellepte. Fuldoklott.
Haldoklik...
Teste megmerevedett, vonaglott, ahogy a következő fájdalmas lélegzetvételért
küzdött. Athéné képe szertefoszlott, mintha ezernyi prizmán át látná, míg végül
Lore hányt, és vér ízét érezte.
Az Ércbeborított még egyszer kiemelte a vízből, hátát meghajlította térdén.
Dereka megroppant. Lore felüvöltött.
Képtelen volt harcolni. Képtelen volt mozdulni. Metsző fájdalom hasogatta
testét.
– Mit tettél? – szólt Athéné. Hangja olyan volt, mintha a szél vitte volna.
– Hydra mérge, Szürkeszemű – felelte az Ércbeborított, azzal kihúzta a tőrt
Lore mellkasából, és a vízbe dobta. Aztán felemelte, pontosan Lore szíve fölé
tartva. – Arról a ruháról van, amit Héraklész kapott. Minden pengémet
megmártom benne. Megkóstolnád?
– Nem – felelte Athéné gyorsan. – Gondolj az aegisre, Uram! Ha meghal, a
pajzs eltűnik vele együtt.
– Mi hasznom lenne ezek után belőle? – kérdezte az új isten komoran. – Mi
hasznom lenne, amikor győzelmem közeleg. Nem idézhetem meg Zeuszt, és
nem tudom felvenni ezt a pajzsot. A mai naptól csak karddal harcolok.
– Győzelmünk...
A szavak a gyötrelem ködén hatoltak át. Lore nem volt biztos abban, hogy
tényleg hallotta, vagy csak képzelte. Egészen addig nem volt biztos, amíg
Athéné újra meg nem szólalt.
– Egészen biztos vagyok abban, hogy ez csak nyelvbotlás lehet. A
győzelmünk. Ezt akartad mondani – mondta Athéné.
Az istennő előrelépett, az aegis fölé hajolt. Keze egy pillanatig tétovázott,
ellenállt. Aztán oly könnyen, mint egy levegővétel; kiemelte a vízből és
magához vette.
– Ahogy abban is biztos vagyok, hogy nem egyeztem bele, hogy meggyilkold
ezt a halandót.
 ÖTVENÖT

LORE TUDATÁBAN FÉLELEM ÉS FÁJDALOM CSATÁZOTT. Képtelen volt teljesen megbízni

látásában, a hangokra figyelt. Fém csattant fémen. Próbálta mozdítani a testét,
kiemelkedni a vízből, ami vad hullámokkal újra és újra az arcába csapott.
A két isten egymásra támadt, majd a csapások erejétől hátrahőköltek.
– Te szajha! – üvöltött az Ércbeborított. – Hogy merészeled...?!
Athéné az aegist olyan erővel ütötte a mellvértre, hogy szikraeső hullt. Az új
isten hátrarepült, a pajzs felmorajlott. Hatalmas teste a síneken, vízen siklott. Az
istennő lassan lépdelt felé. Élvezte a látványt, ahogy az új Arész a platóskocsi és
a tartály felé mászik.
Az Ércbeborított ekkor hirtelen megfordult. Tőrt dobott ellenfele felé. Majd
még egyet. Athéné elég gyors volt ahhoz, hogy elhajoljon az első elől, de Lore
nem látta, mi lett a másodikkal. Csak azt hallotta, hogy a vízbe loccsan. Az
istennő megvárta, míg az Ércbeborított feltápászkodik, míg már csak
karnyújtásnyira van a kocsitól... annyira közel, hogy egy pillanatra elhiggye,
elérheti.
Athéné a sötétség kelméjébe burkolózva felugrott a levegőbe, az Ércbeborított
feje fölé, mintha akadályon vetné át magát, kezében a dárda. Arckifejezésén
semmilyen érzelem, tétovázás nem látszott, és oda sem kellett néznie, ahogy a
dárda hegyével hátra lefelé szúrva átütötte a mellvértet, átszúrta az Ércbeborított
mellkasát, és a bronz hegy a gerincet szétroppantva az áldozat hátán tört elő.
Kardja a földre esett, ahogy az új isten térdre rogyott, feje lekonyult. Athéné
kiemelte az Ércbeborított tőrét a vízből, és megállt előtte. Az aegist az arca elé
tartotta, úgy, hogy kénytelen volt Medusa bronz szemébe nézni.
Az Ércbeborított ekkor felemelte ép kezét. Sötét tárgyat markolt.
Öklébe szorította. Fémes nyikordulás hallatszott, a tartály végében kinyílt egy
szelep; rossz szagú, olajos vegyi anyag ömlött.
A metrókocsi hangos csattanással megindult. A síneken egyre gyorsabban
haladva hullámokat vert, a tengeri tűz anyaga szétterjedt mögötte.
 Az Ércbeborított ekkor elengedte az eszközt, és páncéljában kutatva valami
mást keresett. Gyufát.
Véres ujjaival kis lángot gyújtott meg, és vicsorogva a vegyi anyagra dobta.
Kékesfehér tűz vonala jelent meg előtte, ami heves égéssel az alagút sötétje felé
haladt.
Lore közelében a levegő megremegett, forróság lett. Mielőtt a vagon eltűnt az
alagútban, ami számtalan más vágánnyal volt összeköttetésben, meglátta, hogy a
vagon végét valamiféle fém hőpajzs védi. Ezért nem gyújtják fel a lángok a
tartályt, és nem robban fel az egész. Egyelőre.
A tűz haladt felé, de Lore nem tudott megmozdulni. Erőtlen. Ez a szó csengett
tudatában, amitől egész életében rettegett.
A levegőben füst terjengett, de Lore még mindig nem látta Athénét, aki éppen
az Ércbeborított kardját emelte fel.
– Te... te... – lihegte a hamis Arész. Vérpatak csörgött szája szélén. – Te...
veszítesz!
– Te pedig meghalsz – mondta az istennő, és a rá oly jellemző rideg
pontossággal levágta Aristos Kadmou fejét.
Lore behunyta szemét az egyre növekvő hőség elől. Iszonyú fájdalom
hasogatta gerincét és lábát; érezte, hogy a vízben húzza valami. Amikor újra
kinyitotta a szemét, a világot tűz borította, és Athéné hajolt fölé.
Az istennő nem nézett egyenesen Lore-ra. Bőrén gyöngyözött, állánál egy seb
már feketedni kezdett. Szemében halványodott a ragyogás.
Méreg, gondolta Lore. Ezek szerint nem sikerült elkerülnie.
Athéné köhögött. Heves, csillapíthatatlan, ödémás köhögés volt. Mintha
meglepte volna, reszkető kézzel kapott mellkasához. Szeméből, orrából, szájából
vér szivárgott.
– Mondd meg, mit tegyek – parancsolta az istennő. – Mondd meg... hogyan
állíthatom meg.
Lore azonban már nem tudott beszélni. Lelke kezdett elválni a testétől, a világ
egyre homályosabb lett.
Az istennő még egyszer Lore-ra nézett; két szemöldöke között mély ránc
húzódott. Felegyenesedett. Lore annyira biztos volt abban, hogy az istennő
menekülni fog, magát menti, hogy felüvöltött, mint egy sebzett állat. Reszketve
szólt a hangja.
Athéné azonban egy pillanattal később visszatért, remegő kezében az
Ércbeborított egyik tőre. Alig bírta el.
Az istennő arcán először bontakozott ki valamiféle történet. Érzelmek
hullámoztak a nyugodt külsőn. Düh. Megbánás. Elfogadás.
Az istennő Lore kezébe adta a tőr markolatát, óvatosan rákulcsolta ujjait és
saját kezével szorította.
Lore tágra nyílt szemmel nézett rá; testét félelem rántotta görcsbe. Rettegés.
Az nem lehet... Athéné ezt sosem tenné meg, és még az istennő iránt érzett
legnagyobb gyűlöletében, még a szeretteinek elkeseredett védelmében sem
akarta volna, hogy ezt megtegye. Soha nem akarta ezt.
– Így kell lennie – szólt Athéné rekedtes hangon. Teste már erős görcsökben
rángatózott, a méreg hatásának próbált ellenállni. – Én... Nekem végem... de te
újjászületsz. Lesz még időd. Harcolj... a végsőkig. Ez az egyetlen... logikus
döntés. A várost... meg kell védeni.
Az istennő a szíve fölé illesztette a penge hegyét. Még egy utolsó lehetőséget
adott Lore-nak.
Soha nem lesz szabad.
Lore megborzongott, behunyta szemét. A zsigereiben lüktető apró reménybe
akart kapaszkodni, amit fáklyaként cipelt magával a lehetetlen sötétségben. Az
életet akarta, azt az életet, amiért oly keményen küzdött, és olyan elszántan
ragaszkodott hozzá, mint a lélegzetvételhez. Sírni akart, ahogy gyerekkora óta
nem sírt. A szüleit akarta. Mindent akart, de ezt nem. Ezt soha nem akarta volna.
Lore ebbe a kalitkába született, és most meghal benne... ha a teste nem is, a
lelke biztosan.
A várost azonban meg kell menteni, és ez már az ő feladata lesz.
Athéné szemébe nézett és bólintott.
Az istennő éles, parancsoló tekintettel nézett rá.
– Szívbe.
Együtt tolták meg a pengét, a szúrás nagy erővel, pontosan talált. Az istennő
megrázkódott, szeme tágra nyílt, ezüstös szikrákkal villant, és Lore látott
valamit, érzett valamit, amit tudni lehetetlen.
Harcos ölt.
Egy isten utolsó cselekedete.
 ÖTVENHAT

LEVEGŐ ROBBANT LORE TÜDEJÉBE, mellkasa fájdalmasan kitágult, ahogy még több
levegőt szívott magába, így próbálta csillapítani a bőre alatti zsibongó
forróságot. Szíve mennydörgés erejével dobogott, félő volt, hogy átszakítja bőrét
és bordakosarát.
Aztán a teste dühöngő lángra lobbant.
Fényvihar cikázott végig rajta, végtelen mélyébe nyelte. Teste felemelkedett a
vízből. Villámvénák szántották végtagjait.
Athéné földi maradványai hamuvá égtek. A lény, ami a hamvakból
felemelkedett, ami úgy jött el, mint fény az alvó földre, szinte legyőzhetetlen
volt és tiszta, ragyogó fény áradt belőle.
Az istennő még egyszer, utoljára lenézett Lore-ra, kezét nyújtotta az aegis felé.
Két gyors szívdobbanás között mindkettő eltűnt; szikrák maradtak csak utánuk,
amik remegve hulltak alá.
A világ, amit Lore egykor ismert, velük együtt tűnt el.
Felüvöltött, ahogy beléhasított a fájdalom. Erő áradt szét benne, felemésztett
vért, izmot, csontot. Gyötrelmes volt, kiüresítő. Eltüntetett minden anyagot,
minden molekulát, ami egykor benne élt.
Kínzóan lassan teltek a másodpercek, az idő azonban visszatért eredeti
ritmusába. Lore érezte, hogy tudata távolodni kezd... sodródik. A villámlás, a
féktelen erő keringett benne, olyan hevesen, hogy attól tartott, széttépi halandó
testét.
Lore nem tudta, milyen képességei maradnak, csak azt tudta, hogy talán
megérinteni sem lesz képes a görögtűztartályt, nemhogy megállítani.
– Muszáj... – kiáltotta hangosan a körülötte süvítő szélbe, morajlásba. –
Muszáj maradnom... még... egy kicsit tovább... Maradnom kell!
Delejes erő cikázott végig gerincén, ahogy teste visszaesett az égő vízbe. Lore
felállt. Testében csapkodott valami, bőrének kerítésén belül lüktetett.
Lenézett a kezére. Ugyanaz a villámfény táncolt ujjpercein és tenyerében.
Nem is vette észre, mennyire eltompultak érzékei; csak akkor tűnt fel neki,
amikor újra érzett. A levegő hirtelen élőlénynek tűnt, helyenként hűvös, máshol
nyirkos, folyton mozgó, folyton hozzáérő.
Lába már felkészült a mozgásra, mire futásnak eredt; soha nem tapasztalt
erővel és sebességgel haladt.
A metrókocsi a tartállyal száguldott a síneken, mögötte a tűz. A lángok
felkapaszkodtak a kőfalakon, a szerkezeti gerendákat és a síneket is falták.
Lore még az előtt utolérte, hogy átjutott volna abba az alagútba, ami a Grand
Central pályaudvar alatt húzódott. Hangos kiáltással elé vágott, kezét a vagon
lapos szélének támasztotta. Lábát a talpfáknak feszítve tolta visszafelé; a motor
erejével küzdött.
A vagon rázkódott, recsegett, tovább akart haladni. Lore arcizmai
megfeszültek, rekedtes üvöltéssel olyan magasra emelte lábát, hogy kellő erővel
rúghasson a jobb első kerékre, aztán a bal elsőre. Felismerhetetlenné rugdalta
mindkettőt. Aztán az egész kocsit előrebillentette, úgy hajtogatta, zúzta a fémet,
mintha csak papír lenne. Ezt addig folytatta, míg a szerkezet mozgásképtelenné
vált.
Eltépte a tartály rögzítő-elemeit, a hatalmas fémtestet maga felé húzta.
Felszisszent, ahogy a görögtűz a lábát, csupasz karját nyaldosta, de kitartott, míg
nem sikerült bezárni a szelepet, megállítani a görögtűz üzemanyagának ömlését.
A tartályt a lehető legmesszebb tolta az állomásra, olyan vízbe, ami még nem
égett.
A görögtűz lángjait nem oltja víz. Ezt mondta neki az apja. Azt is mondta,
hogy...
Csak a föld oltja. Ha megfosztják az oxigéntől.
Lore megfordult, még egyszer visszanézett a Grand Central pályaudvar alatti
üres sínekre. A távoli peronokra, ahol kijuthat az égő pokolból, és megtalálhatja
a barátait.
Mély levegőt vett, kezét az alagút falához feszítette.
Nem vagy szabad. Ez a gondolat hasított belé. Sosem leszel szabad.
De a többiek igen.
Lore a kőfalat ütötte; ököllel verte, amíg már kövek záporoztak az alagút
mennyezetéről, és az állomás peronjai eltűntek a törmelék mögött.
A tűz terjedési vonalát egyelőre elzárta, de attól még égni fog, amíg van víz.
Ha eléggé felforrósodik, beomlanak az utcák. Valahogy el kell oltania a tüzet.
Nem juthat oxigénhez.
Visszarohant arra, amerről jött. Minden oldalról hőség perzselte, de nem állt
meg, amíg vissza nem ért a 61-es vágányhoz. Az egész állomás lángokban állt;
csillapíthatatlanul tombolt a tűz. Nincs mód a víz lecsapolására.
De igen, döbbent rá. Mégis van.
Mély levegőt vett a perzselő hőségben, kigyalogolt az állomás közepére, fel-
felszisszent, ahogy a görögtűz ruháiba kapott, bőrén kúszott. Térdre rogyott,
öklét az égő víz alatt rejtőző földhöz csapta.
A vizet, a lángokat mélyebbre küldheti a föld gyomrába. Ott nincs levegő,
csak sötétség.
Kérlek, gondolta, és visszahúzta a kezét. Testében még gyülemlett a delejes
erő, Lore azonban ezúttal nem állt ellent neki.
Szabadon engedte.
Energia gyűlt keze körül, olvadt arany fényével ragyogott. Torokhangon
üvöltve csapott a földre. A talaj válaszul morajlott és meghasadt. Pókhálószerű
repedések ragyogtak a lángoló víz alatt.
Lore behunyta szemét, érezte, hogy hő és energia áramlik át rajta. Erezte,
hogy egyre mélyebbre és mélyebbre süllyed, ahogy ereje elemésztette a kőtalajt
maga alatt. Innen nincs menekvés. Lesodródik a sötétségbe, és elhamvad a
lángokkal együtt. Egyedül. Mert egyedül van...
– Maradjatok velem! – zokogta Lore elfojtott kiáltással. Levegőt akart venni,
megkönnyebbülten felsóhajtani a megpróbáltatásban. Ne hagyjatok el!
Nem hagyták el.
Családját érezte maga körül. Érezte nyugtató érintésüket, arcuk az arcát
súrolta, derekát ölelték. És mögöttük láthatatlan szemek figyelték.
Erő, energia tombolt testében; olyan tiszta, mint a világ izzó közepe. Olyan
ősöreg, mint Khaosz és a belőle született világok.
– Lore! – Castor hangja harsant az állomáson. – Lore!
Lore felnézett és a füstön túl, a liftben látta meg.
– Menj innen! – köhögte.
Égett haj és bőr szaga terjengett körülötte, és rájött, hogy ez tőle ered. Arcáról
patakokban csörgött a verejték, ahogy a padozatot verte; felforgatta és porrá
zúzta a kemény sziklát. Az égő víz leáramlott az egyre szélesedő repedéseken.
Működik.
Szeme sarkából látta, hogy Castor rohan felé, kezével takarja arcát a lángok
elől.
– Ne csináld ezt! Lore! Ki kell jutnunk innen! Nem tehetsz többet!
Erejének szikrái repkedtek Lore körül, hajába akadtak, bőre ragyogó
kozmosszá lett. Karjai remegtek az erőfeszítéstől, ahogy utolsó erejével készült
lecsapni. Keze aranylón izzott, még egyszer a kőre ütött, és végül sikerült
repedést ejtenie a világon.
A tengertűz beömlött a mély hasadékba, kifolyt az állomásról. Tovább ütötte
az alagutat, még több követ zúzott porrá, hogy eltemesse a tüzet. Az alagút úgy
rázkódott az ütések erejétől, mintha bármelyik pillanatban összeomolhatna.
Egyetlen gondolatnak volt értelme. El kell temetnie a tüzet... De fájdalmai
voltak... Minden porcikája égett...
Keze egyre fénylőbben ragyogott, felkúszott karján, elárasztotta testét,
mígnem Lore maga sem tudta volna megmondani, hogy a körülötte lévő
fényesség tőle vagy a tüzekből ered.
– Hagyd abba! – Castor rémült hangja jutott el hozzá. – Lore, hagyd abba!
Jött, jött a hőségen át bátran, ragyogón, de Lore látótere kezdett sötétbe
borulni.
– Elég! – ismételte Castor. – Ha az utca beomlik, ledől a szálloda is!
– A tüzek... – hörögte.
– Elaludtak a tüzek – mondta Castor, azzal karon fogta, és kényszeríteni
próbálta, hogy ránézzen. A falak már nem rázkódtak körülöttük, a maradék víz is
sisteregve folyt le a megnyílt repedéseken.
De Lore nem hallotta; ugyanaz a mély erő vonzotta, amit korábban érzett; félő
volt, hogy széttépi a testét. Az istenné válás folyamatát élte át. A felemelkedést.
Vénái aranylón ragyogtak bőre alatt, ahogy halandó vére kiégett. Olyan
testtelennek érezte magát, mintha füstgomoly lett volna.
Castor erősen magához ölelte.
– Ne... Maradj! – könyörgött. – Maradj itt.
Lore ereje nyomokat hagyott Castor bőrén. Erre egy gondolat ötlött fel benne,
visszahúzta a mérhetetlen fényből, amibe éppen beolvadni készült. Fájdalmat
okozok neki.
Castor megcsókolta. Addig csókolta, míg az a lángoló erő elengedte végre
testét és lelkét. Castor érintése horgony volt a világhoz, és Lore minden erejével
megragadta.
Az izzó erő kezdett kihunyni körülöttük. Semmi nem tűnt valóságosnak, csak
Castor.
– Maradj – ismételte, és elvonta ajkát. – Ne menj nélkülem...
Lore tudatában nem maradt semmi. Ahogy a testében sem
maradt semmi belőle. És amikor Lore-t végül elérte a sötétség, az nem végnek
tűnt, hanem kezdetnek.
 ÖTVENHÉT

LEGNAGYOBB MEGLEPETÉSÉRE LORE ABBAN A VILÁGBAN ÉBREDT, amiről azt hitte,

maga mögött hagyta.
A város a régi dalát énekelte neki; halk, de egyre erősebb hangon és gyorsuló
ritmusban. Tucatnyi autómotor zsongott az utcákon, az első jelei annak, hogy mi
történhet a következő napokban. Építőgépek zajongtak, zakatoltak, a törmeléket
takarították el. A közeli utcákon emberek sétáltak, nevettek... és ebbe a hangba
kapaszkodott Lore. Abba, ami bevette magát a szívébe. Erre a hangra kinyitotta
szemét.
Miles aggódó tekintete nézett vissza rá. Még szorosabban fogta a kezét, és
ajkába harapott, nehogy elsírja magát. Úgy nézett ki, mint aki lezuhanyozott,
vagy legalábbis alaposan megtisztálkodott és megborotválkozott.
– A szemed – súgta Miles.
Lore gondolkodott, hogy mit mondhatna neki. Most, hogy felébredt, visszatért
az a nyugtalanító érzés. Erő áramlott testében, szűnhetetlenül. Teste, amely annyi
éven át olyan jól szolgálta, amit erősített, szeretett és amin sebeket ejtett, most
anyagtalannak tűnt. Körülnézett.
A hálószobájában volt, a házban.
Meglepődött, milyen közel került a síráshoz a gondolat miatt. Köhécselt.
– Nem akartam, hogy ez történjen.
Lore könnyes mosollyal nézett rá.
– Valószínűleg éppen ezért van rendben, hogy megtörtént.
Miles széthúzta a függönyöket, beengedte az aranyló délutáni napfényt. Lore
olyan élénken érezte, ahogy a nap melege áthatol a testén, ahogy a takaró
csúszását érezte a bőrén.
Hirtelen felült.
– Milyen nap van?
– Szombat. Azóta alszol, hogy Castor meggyógyított.
Szombat. Rémülettel töltötte el a gondolat. Órák vannak csak
 hátra az Agon végéig.
– Hol vannak a többiek? – kérdezte. Pulzusa egyre hevesebben lüktetett,
ahogy körülnézett az üres térben. – Jól vannak?
– Hirtelen rátört az emlék; tudta, mi történt a metróállomáson.
– Castor...?
– Jól van. Mindenki jól van. Úgy értem... azon a kissé trau- más módon, ami
azzal jár, hogy nem értik teljesen, mi történt. De jól vannak. – Miles a tarkóját
vakargatta. – Pár perce felmentek a tetőre levegőzni.
Meghitt csend telepedett közéjük. Lore lassan, mélyeket lélegzett. Be, ki. Be,
ki. Be, ki. Élvezte. Könnyű volt. Ekkor vette észre, hogy még mindig fogja
Miles kezét, de nem engedte el.
– Mi történik veled a mai nap végén? – kérdezte súgva. – El fogsz tűnni? Hét
év múlva rád is vadászni fognak, mint a többiekre?
Lore a fejét ingatta.
– Nem tudom. De... remélem, hogy vége. Az egésznek.
Hirtelen erős vágyat érzett, hogy városát lássa. Lassan felkelt, elengedte Miles
kezét, hogy az ablakhoz menjen. Ahogy mozdult, vele mozdult az erő is;
izmaiban áramlott, rátekere- dett minden ínra, ízületre.
Miles mellé lépett.
– Mi van akkor, ha az Agon elvisz magával, és nem tudsz visszajönni? Athéné
azt mondta, hogy az istenek a mi világunkon túli világban élnek. Odamennél?
– Ez az otthonom – felelte Lore. – Akkor is, ha elvesztem ezt a testemet,
megtalálom a módját, hogy visszajöjjek. Makacs vagyok. Tudod, az milyen.
– Olyan, hogy nagyon határozottan nézel, és vesén rúgsz valakit?
– Lehet, hogy egy kicsit olyan is – felelte Lore, és őszinte örömmel
felnevetett, de látta, hogy Milesnak további megerősítés kell. – Lehet, hogy egy
ideig távol kell lennem, de sosem mennék el örökre. Ha rajtam múlik.
– Rendben, de kérek engedélyt ellentmondani – szólt Miles.
– Egyáltalán nem akarom, hogy elmenj.
Lore visszafordult az utca felé. Nézte, ahogy az alkony első színei a kedves
környéket tökéletes fénybe vonják. Egy pár sétált kutyájukkal és gyerekükkel; a
férfiak felnevettek, ahogy a gyerek kicsi, csillag alakú játékot dobott az útra.
Miles újra Lore-ra nézett, halántékát a langyos üveghez nyomta.
– Másnak tűnsz, de mégsem vagy más. Nem tudom megmagyarázni.
– Én sem. Én csak... könnyűnek érzem magamat.
Átölelte Miles vállát. Miles viszonozta a mozdulatot.
– Tudod, hogy ebben a városban rengeteg ökörség van – szólalt meg Lore kis
idő után. – De gyönyörű ökörségek.

Lore és Miles felmentek a többiekhez a tetőre. Ekkorra már igazán látványos

napnyugta volt; rózsaarany és ibolyaszín égbolt.
Castor felállt, átvette a zacskókat, amikben Miles ennivalót vitt fel nekik.
Amikor meglátta Lore-t, aggodalom villant a szemében. Lore észrevette, bár
Castor igazán jól próbálta leplezni.
Iro és Vanos a tető érdes felületére terített pokrócon ült. Lore szíve örömmel
telt el, amikor meglátta őket. Olyan élénk örömmel, hogy szinte megriadt tőle.
Összenéztek, és kimondatlan késztetést éreztek, hogy mondjanak valamit.
Ekkor Lore elbátortalanodott... mintha ami történt, és amivé lett, olyan kísértet
lenne közöttük, amit mindenki lát, de amiről senki nem akar tudomást venni.
Lore nagyon utált bátortalannak lenni.
– Hát, ide feltétlenül kertet vagy medencét kell építenünk – mondta Lore, és
úgy tett, mintha körülnézne. – Mi a fene értelme van annak, ha lapos tető van a
házon, de nem henceghetünk vele a szomszédainknak?
– Azt hiszem, az, hogy nem szegjük meg az építési szabályzatot, és akkor nem
kell csillagászati összegű büntetést fizetnünk – jegyezte meg Miles könnyed
hangon.
– Jól tudom, hogy vannak ismerőseid a városházán? – kérdezte Lore. – Úgy
értem, képzeld csak el: pár lámpa, néhány kis növény itt-ott...
– Megöltél minden növényt, amit hoztam neked – mondta Miles. – És amikor
a tavaszi szünetben hazamentem Floridába, az én növényeimet is megölted, mert
nem öntözted őket.
– Sok dolgom volt – tiltakozott Lore. – És egyébként egészen jól néztek ki.
– Hogyan jutottunk el ehhez a témához? – kérdezte Castor, azzal az egyik
zacskóból előhúzott egy kis zacskó sós pálcikát, és Vanosnak adta.
– Honnan tudtad, hogy ezt a ropit szeretem? – kérdezte Vanos, azzal kihúzott
egy szálat a csomagból.
– Onnan, hogy az elmúlt két napban úgy zabáltuk, mint a metrópatkányok, és
ma sajtos pufit reggeliztél – felelte Castor.
– A metrópatkányok időnként hozzájutnak egy-egy szelet pizzához – jegyezte
meg Lore.
– Ejthetnénk a patkány témát? – kérdezte Vanos meglehetősen fájdalmas
arckifejezéssel.
 Lore és a többiek körbevették a zacskókat, elhevertek a meleg háztetőn, és
nézték, ahogy a nap lebukik a horizonton.
Miközben Miles folytatta megkezdett beszámolóját arról, hogy a Columbia
egyetemen késik az évkezdés, Iro elkapta Lore tekintetét.
Rendben? – kérdezte Lore hangtalanul.
Iro bólintott. Egyetlen zúzódás, egyetlen karcolás sem volt rajta, legalábbis
Lore nem látott ilyet, ez azonban nem tűnt lehetségesnek, hiszen a szállodában
harcba keveredett. Nyilvánvalóan Castor gyógyította meg mindannyiukat,
miután Lore sérüléseit ellátta.
Hátradőlt, az égre nézett, a mennyboltra. A város fényeinek megszokott
ragyogása nélkül könnyen lehetett látni a csillagokat.
Castor, Miles és Vanos a tető széléhez mentek, az új isten megmutatta nekik a
csillagképeket. Lore szó nélkül nézte végig őket, már jól ismerte mindegyiket.
Apja tanította a csillagos égbolt ismeretét neki és Castornak; elmondta nekik
az egyes konstellációkhoz tartozó mítoszokat. Mint a régiek hősei és sokan
mások, ő is elhitte, hogy a kleosnál csak egy nagyobb dicsőségben részesülhet az
ember: ha az istenek a csillagok közé emelik.
Lore néha önkéntelenül a családját kereste a fények között. Amikor a gyász
súlya ránehezedett, amikor olyan fájdalmas volt a hiányuk, hogy lehetetlen volt
elaludnia, saját csillagképeket talált ki mindannyiuknak.
Kezét mellkasára szorította, bőrét dörzsölte. Tudta, hogy egyszer még látni
fogja őket, de nem most. Annyiszor menekült meg a haláltól, hogy már nem is
számolta, de nem felejtette el, hogy az a lény, aki tönkretette az életét, új életet is
adott neki.
Iro elhevert mellette, a sötét eget figyelte. Lore megfordult, ránézett.
– Minden rendben van a dinasztiádban? Mi történt a szállodában?
– Az Odüsszeiták között sok a sebesült, de gyógyulófélben vannak – felelte
Iro. – A csatában csak egy vadászunkat vesztettük el. Amint a Kadmiták
felfedezték az egész tartálynyi görögtűz anyagot és rájöttek, hogy össze vannak
zárva velünk, a harcnak vége lett, és hajlandóak voltak megmutatni nekünk,
hogyan kell eloltani a lángokat. Az egész valahogy elég furcsa volt.
– Az Odüsszeiták szerencsések voltak, hogy te vezetted őket – jegyezte meg
Lore.
Iro a fejét ingatta.
– Bárcsak olyan egyszerű lenne! Azt akarom, hogy figyeljenek rám, de még
mindig van bennem kétely... Egy kis hang azt súgja, hogy nem vezetőnek
születtem.
 – Szerintem igen – mondta Lore.
Iro mély levegőt vett.
– Nem tudom, hogyan győzzem meg a véneket, hogy új szerepet, új feladatot
kell találni magunknak a világban, de remélem, hogy anyám tud segíteni. A
Loire völgyében, a birtokon találkozunk. Együtt fogunk harcolni az Odüsszeiták
lelkéért.
– Jó. Ez jó, Iro. Nem tudom, segíthetek-e valamiben, de megpróbálom.
Iro felhördült.
– Ugyan mi az, amire te ne lennél képes?
– Legyőzni téged vívásban?
– Az biztos. És ezt soha ne feledd. Akárhány örökkévalóságot élsz meg.
– Ha leszek olyan szerencsés, hogy annyira sokáig bírjam – jegyezte meg Lore
halkan.
– Ezt te... ezt... – Iro mintha nem igazán tudta volna, hogyan tegye fel a
kérdést. – Te ezt akarod magadnak?
– Nem tudom, mit akarok, azt sem, hogy mit érzek valójában. Azt hiszem,
leginkább szomorú vagyok – felelte Lore. – De lehet, hogy nem is ez a
legmegfelelőbb szó. Minden hiányzik, és mindannyian hiányoztok nekem, és
még itt vagyok. Nem tudom lerázni az érzést, hogy ez... hogy megkaptam
Athéné erejét, csak több bajt és gondot okoz. Bármennyire is próbálkozom, hogy
ez ne következzen be, elveszítem kapcsolatomat emberi mivoltommal és
ugyanazokban a romboló sémákban kell élnem, amikbe a régi istenek
belezökkentek.
Lore nem akarta, hogy évszázadok pillanatoknak tűnjenek, vagy hogy az idő
elveszítse jelentőségét számára. Nem akarta eldönteni, hogyan és mikor
használja erejét, miközben tudja, hogy elkerülhetetlenül hibákat követ el.
Nem akart életben maradni, miután minden barátja távozik az élők sorából.
– Nem tudjuk, mi történik, amíg el nem jön az óra – mondta Iro. A többiek
ekkor már visszaindultak feléjük. – De addig együtt maradunk itt, amíg az
éjszaka engedi.
Lore bólintott, de mindketten tudták, pontosan mennyi időt jelent ez. A nap
éjfélkor véget ér.
Leszállt az éj. Ettek és ittak. Végül Lore elmondta nekik, mi történt az
alagútban és mit tett Athéné. Válaszolt a kérdésekre, ahogy tudott, bár neki több
kérdése volt.
Ahogy teltek az órák, az éjszaka álomszerűvé vált. A beszélgetés folyama, a
nevetés, a gyertyafény, a megvilágított arcok. Lore nézte őket. Túlságosan félt
máshová nézni, nehogy akár egy pillanatot is elmulasszon az életből, amit oly
nagyon szeret.
 ÖTVENNYOLC

LORE MEGÉREZTE A PILLANATOT, amikor a hold égi pályájának csúcsához

közeledett.
Kibontakozott Castor ölelésének kényelmes melegéből, és felült. A többiek
aludtak körülötte, a csillagok alatt hevertek. Vanos és Miles kézen fogva, Iro az
álom édes mosolyával.
Telefonjáért nyúlt, megnézte, mennyi az idő. 23:50.
Megígérték Milesnak és a többieknek, hogy felébresztik őket éjfél előtt. Ám
ahogy keze Miles válla fölé ért, képtelen volt megtenni. Oly sok búcsúzásban
volt része életében, és egyik sem olyan volt, ahogy ő szerette volna.
Inkább felvette Miles mellől a telefont, grimaszba húzta arcát, készített
magáról egy képet, és azt háttérként állította be. Aztán egy gyors e-mailben leírta
neki, hogyan férhet hozzá a bankszámlához, amit Gil – Hermész – hagyott,
amihez még nem nyúlt, és hol találja a széf kulcsát, amiben a ház tulajdoni lapját
és egyéb dokumentumait tartják.
– Min mosolyogsz?
Castor az elmúlt órában szunyókált, de ő is megérezhette a változást a
világban. Felállt, nyújtózkodott, vállkörzést, karkörzést végzett, mintha
emlékezni akarna, milyen érzés testben élni.
Lore ajkához emelte mutatóujját, jelezte, hogy maradjon csendben. Azzal
letette a telefont Miles alvó alakja mellé. Megfogta Castor kinyújtott kezét.
Ujjaikat összefonva sétáltak át a tető másik oldalára.
Castor végignézett a sötét városon. Még nem álltak helyre a fények.
– Emlékszem.
Lore csak nézte, várta a folytatást.
– Most álmodtam róla – folytatta Castor. – Apollón hagyta, hogy megöljem,
de nem halt meg. Az égi istenek közé emelkedett.
Pontosan úgy, mint Athéné.
– Az egész végig erről szólt? – kérdezte Lore. – Önként kellett feláldozniuk az
életüket egy halandóért?
– Azt hiszem, ennél többről van szó. Emlékszel, mit mondott a
Repkénykoszorús? – kérdezte Castor. – Azt, hogy még Apollón is tudta, ennek
sosem lesz vége, és ez az egész... az Agon, a gyilkolás... teljesen értelmetlen. Ezt
láttam benne is. A felismerés teljesen tönkretette. Azt mondta nekem, hogy érzi
bennem a betegséget, és dühös lett. Tombolt a szobában; összetört mindent,
amihez hozzáért. Azt hittem, azért dühös, mert a szemébe mertem nézni, vagy
azért, amit talált, de nem erről volt szó.
Castor megint mély, nyugtató levegőt vett.
– Mozdulatlanná dermedt. Az a végtelen harag... és aztán... csend.
Gondolkodás. Kivonta tőrét, és elindult felém.
– Féltél? – kérdezte Lore súgva.
Castor a fejét ingatta.
– Nem. Valahogy megváltozott a tekintete. Nagyon fókuszált volt. Azt
kérdezte, akarok-e élni. Azt feleltem neki, hogy nem félek meghalni. Már nem.
És erre azt mondta, hogy: Ha egy egyszerű fiú nem fél a haláltól, én is leszek
olyan bátor. A tőrt a kezembe adta, és megszorította a kezemet. Nem tudtam
elhúzódni. Nem tudtam szabadulni a szorításból. Azt mondta: Nem vagyok erő
és cél nélkül. Azzal a kezemben tartott pengét egyenesen a szívébe döfte.
Lore egy pillanatig nem tudott szólni. Aztán rákérdezett:
– Miért nem gyógyított meg téged? Hiszen megvolt rá a képessége, ugye?
– Nem tudom. Az Agonnak már majdnem vége volt. Perceken belül
visszanyerte volna teljes isteni erejét. Azt hiszem, szabadulást akart... ő is
ugyanúgy meg akart szabadulni a végtelen fájdalom, erőszak és veszteségek
körforgásából, ahogy mi.
– És ehhez az egyetlen utat választotta, amit ismert. Hagyta, hogy megöld.
Castor arcát dörzsölgetve bólintott.
– Nem tudom, hogy igazi áldozat volt-e, mert valamiképpen szolgálta őt. Azt
hiszem, emlékezniük kellett eredeti, valódi céljukra, és ezt csak azzal tehették
meg, ha feladták erejüket, hatalmukat, amihez oly elszántan próbáltak
ragaszkodni.
Lore halkan felsóhajtott.
Lore azon tűnődött, hol lehet most a többi isten. Szabadok, vagy még idelent,
a sötét világ csapdájában vannak?
Megfogta Castor kezét. Szüksége volt az érintésére.
– Olyan érzés lesz, mint a metróállomáson? Fájni fog a távozás?
– Nem tudom – felelte Castor, azzal kisimított egy hajtincset Lore arcából. –
Nem igazán tudom, mi fog történni.
Túl gyorsan teltek a másodpercek. Lore megszorította Castor kezét. Szíve
zakatolt, és arra gondolt, milyen lesz, ha már nem érzi ezt a dobogást.
Lore lábujjhegyre állt, két keze közé fogta Castor arcát, és magához vonta,
hogy megcsókolja, mielőtt túl késő.
– Félsz? – kérdezte Castor.
Lore a fejét ingatta.
– Csak... aggódom, hogy itt kell hagyni a többieket.
De ennél többről volt szó. Egyáltalán nem akarok elmenni innen.
– Fia választhatnál... Mindannak tudatában, amit tudsz... megtartanád az isteni
létet?
Castor állát vakargatva gondolkodott a kérdésen.
– Nem. Sosem akartam az örökkévalóságot. Amikor beteg voltam, csak még
egy pillanatot akartam. Apámmal birkózni. Folytatni gyógyítói tanulmányaimat,
és veled bebarangolni a várost...
Lore behunyta szemét, Castor érintésére, hangjára összpontosított.
– Akármi is volt a véleményem róla, ezen a héten szükségem volt az isteni
erőre – mondta Castor. – De még mindig úgy érzem, még mindig azt gondolom,
mint gyerekkoromban. Hálás vagyok a jó napokért, amikor erősnek érzem
magamat a testemben. Hálás vagyok minden időért, amit veled tölthetek.
Lore átölelte Castor derekát. Castor pedig Lore hajára hajtotta fejét.
Nem akarok elmenni innen, gondolta Lore. Nem akarom elveszíteni ezt. Egy
pillanatra sem.
Nem akarta az örökkévalóságot, csak azt, hogy Castort ölelhesse.
Biztonságban és a közelben akarta tudni a barátait. Hallani akarta a város napról
napra erősödő szívverését.
– Könyörögve kérlek – súgta Lore a Fellegtorlaszolónak, a Villámokban
Gyönyörködőnek, akárkinek, aki hallja. – Hagy legyen választásunk! Hagy
legyen vége!
És mintha válasz lenne, a levegő megváltozott körülöttük. Lore feszültséget
érzett, erőrészecskék zsibongását érzékei körül. Valami megjelent mögöttük.
Hatalmas, morajló nyomás. Lore nem fordult hátra, hogy szembenézzen vele.
– Könyörögve kérlek – ismételte Lore kétségbeesett imáját. – Engedj el
minket!
Szabadíts meg minket!
Légmozgás támadt, haját borzolta. Ősi dalt dúdolt a szél, magával vitt
mindent, amit földön, tengeren, évszázadokon át látott. Lore mély levegőt vett,
ahogy a szél átfújt a testén... lelkében hirtelen meleg áradt. Erősebben szorította
Castort, de nem volt fájdalom. Csak fény volt zárt szemhéja mögött.
A nyomás egyre csökkent, ahogy a benne csillámló erő fonalgombolyag
lebomló szálaként siklott ki belőle. Mély levegőt vett, amikor megérezte ezt, és
akkor is, amikor elmúlt az érzés. A levegő mozdulatlanná lett, újra hallatszottak
a város hangjai.
Lore kinyitotta a szemét.
– Cas...?
Castor is felnézett. Egy pillanatig csak csendes csodálattal tudta nézni. Castor
szeme újra sötét volt, íriszében nem látszottak az isteni erő apró fénykarikái. Az
a szempár nézett vissza rá, amit gyerekkorukban mindennap látott. Amit
szeretett.
Castor halandó, langymeleg teste simult hozzá. Érezte, hogy a szíve
hevesebben kezd verni. Tiszta öröm áradt szét benne.
Köszönöm, gondolta. Köszönöm.
Castor halkan, vidáman felnevetett, megérintette Lore karját, arcát, mintha
meg kéne bizonyosodnia arról, hogy valóban nem álmodik.
És a nyolcadik nap kezdetén Lore mosolyogva csókolta meg.
Hermész – a nyájak, a falkák, a tolvajok, a kereskedők, az utazók és a nyelvek
istene; a halottak vezetője és az olümposziak hírnöke

AZ AGON KEZDETÉN ISMERETLEN ÁLLAPOTBAN

Apollón – a próféciák, a dalok, a költészet, az íjászat, a gyógyítás és a fény,
valamint a járványok és betegségek istene

JELENLEGI ÚJ ISTENEK
Mosolyszerető, Aphrodité hatalmának birtokosa
Repkénykoszorús, Dionüszosz hatalmának birtokosa
Szigonyrázó, Poszeidón hatalmának birtokosa
Ércbeborított, Árész hatalmának birtokosa

PERSZEUSZ. A MÜKÉNÉT ALAPÍTÓ. A MEDUSÁT

LEGYILKOLÓ HŐS DINASZTIÁJA
Rhea Perseous – halandó nő, aki Szigonyrázó, az új Poszeidón lett; Lore távoli
rokona
Demos Perseous – Lore apja, a Perszeidák archónja; az előző Agon végén
gyilkosság áldozata lett
Helena Perseous – Lore anyja; az Odüsszeusz-dinasztiában született; az előző
Agon végén gyilkosság áldozata lett
Melora Perseous – más néven Lore; a Perszeidák-dinasztia utolsó életben
maradt tagja
Olympia Perseous – Lore húga; az előző Agon végén gyilkosság áldozata lett
Damara Perseous – Lore húga; az előző Agon végén gyilkosság áldozata lett

AKHILLEUSZ. A TRÓJAI HÁBORÚ HŐSÉNEK

DINASZTIÁJA
Philip Achilleos – az Akhilleidák archónja; Castor és Evander távoli rokona
Acantha Achilleos – korábbi oroszlánnő, Philip felesége
Kallias gyógyító – Castor korábbi gyógyítás-tani oktatója
Cleon Achilleos – Castor apja; elhunyt
Phaedra Achilleos – Castor anyja; egy korábbi Agon folyamán meggyilkolták
Castor Achilleos – Lore legközelebbi gyerekkori barátja, egykori edzőpartnere
Evander Achilleos – Castor távoli unokatestvére; az Akhilleidák hírnöke
Orestes Achilleos – Lore és Castor edzőcsoportjának tagja

KADMOS. THÉBA ALAPÍTÓJA. A KÍGYÓ LE-

GYŐZŐJÉNEK DINASZTIÁJA
Aristos Kadmou – a Kadmosz-dinasztia korábbi archónja, aki az Ércbeborított,
az új Arész lett
Belen Kadmou – Aristos házasságon kívüli fia
 A LELEMÉNYES ODYSSEUS. ITHAKA KIRÁ-
LYÁNAK DINASZTIÁJA
Iolas Odysseos – Iro apja, az Odüsszeita, aki a Mosolyszerető, az új Aphrodité
lett; istenné emelkedése után archóni pozícióját egy távoli férfirokon örökölte
Dorcas Odysseos – Iro anyja, aki titokzatos körülmények között eltűnt; Lore
anyjának közeli barátnője volt
Iro Odysseos – Lore barátnője, egykori edzőpartnere

HÉRAKLÉSZ. A TIZENKÉT PRÓBA HŐSÉNEK

DINASZTIÁJA
Iason Herakliou – meggyilkolta dinasztiájának minden tagját, amikor a
Repkénykoszorús, az új Dionüszosz lett

MÁS DINASZTIÁK
Bellerophón, a kimér a legyilkolójának és Pégaszosz meglovagolójának
dinasztiája (kihalt)
Iaszón, az argonauták vezetője, az aranygyapjú megszerzőjének dinasztiája
(kihalt)
Meleager, kalüdóni királyfi, a kalüdóni vadkan legyőzőjének dinasztiája (kihalt)
Thészeusz, Athén királya, a Minótaurosz legyőzőjének dinasztiája
 KÖSZÖNET

A GÖRÖG MITOLÓGIÁVAL D'AULAIRES: GÖRÖG MÍTOSZOK KÖNYVE című művének egy

megkopott példányán keresztül ismerkedtem meg, amelyet a testvéreimmel
együtt anyukánktól örököltünk, aki nagyon szerette volna megismertetni velünk
a görög örökségünket. Olyan nagy görög családdal áldott meg az ég, amely a
könyvben szereplő vadászoknak éppen ellentéte: hihetetlenül szerető, támogató,
vicces, akik mindig készen álltak a családi legendák hatalmas gyűjteményéből
mesélni nekünk. Azzal szeretném kezdeni tehát, hogy köszönetét mondok
mindannyiuknak.
Amellett, hogy a családom nagyban hozzájárult a könyv görög tematikájához,
óriási köszönettel tartozom Brendon Zatirkának és Kiki Hatzopoulou-nak, amiért
segítettek a görög nyelvi elemek pontosságában, duplán ellenőrizték, helyesen
használom-e a görög szavakat, és pontos-e a helyesírás. A legkiválóbb hősök
voltak, a sok kérdésemre való válaszadásban. Ok, valamint Katalina Edwards és
Joel Christensen voltak olyan kedvesek, hogy szakértőként adtak tanácsot az
eredeti görögből való átírásokról, és megvitathattam velük, mi legyen a
különböző dinasztiák neve. (Ha te, kedves olvasó a görög nyelv bármelyik
változatát beszéled, észreveheted, hogy én inkább a romanizált nevek használata
felé hajlok, mert az általánosan olvashatóbb, de igyekeztem megőrizni a görög
nyelv „tisztaságát”, ahol csak lehetett.)
Ez a könyv is nagyban profitált Mary Beard és Christine Downing írásaiból;
mindketten segítettek nekem, hogy finomítsam Athénéről alkotott véleményemet
és a könyvben szereplő mítoszokkal kapcsolatos gondolataimat. Sokat
köszönhetek Richmond Lattimore, Emily Wilson, Samuel Butler, Robert Fagles
és Hugh G. Evelyn-White fordítói munkásságának is. Társaim a görög mitológia
iránti rajongásban láthatják, hogy saját döntéseim alapján használtam a mítoszok
bizonyos változatait (pl. az aegis inkább pajzs, mint valamiféle mellvért).
Higgyétek el, ezek mind nehéz döntések voltak, és végül is azért döntöttem úgy,
ahogy döntöttem, mert úgy éreztem, az általam választott verzió segít jobban
elmesélni a történetet.
 Lore és én elég szerencsések voltunk ahhoz, hogy számos briliáns szerkesztői
elmével dolgozhattunk együtt. Köszönöm Laura Schreibernek, Hannah
Allamannek, Marissá Grossmannak és Rachel Starknak, akik segítettek kitalálni,
hogyan lehetne a legjobban elmesélni ezt a történetet. Külön köszönetét
szeretnék mondani Kieran Violának is minden segítségéért.
Nagyon hálás vagyok Ashil Leenek a kiváló és részletes visszajelzéseikért,
amelyek segítettek, hogy érzékenyebb és árnyaltabb szemszögből közelítsek a
történethez és nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy én is pontosabban értsem.
Emily Meehan, Seale Ballenger, Melissa Lee, Augusta Harris, Dina Sherman,
LaToya Maitland, Holly Nagel, Elke Villa, Andrew Sansone, Sean Weigold,
Jennifer Chan, Guy Cunningham, Meredith Jones, Dan Kaufman, Sara Liebling,
Shane Jacobson, Alexandra Sheckler, Kim Greenberg és az egész értékesítési
csapat köszönetét érdemel. Köszönöm kemény munkájukat és odaadásukat,
amelynek célja, hogy a könyvek a lehető legjobb életet élhessék. Marci Senders,
ez a borítókép szavakkal kifejezhetetlenül gyönyörű. Szeretnék köszönetét
mondani a Billelisnek a hihetetlenül nagyszerű borítótervért, és Keith
Robinsonnak a gyönyörű grafikai munkáért.
Nagy köszönetemet küldöm Merrilee Heifetznek, amiért mindig mellettem
állt, Rebecca Eskildsennek és a Writers House külföldi jogokkal foglalkozó
csapatának, akik hasonlóan sokat segítettek, hogy ez a könyv más országok
olvasóihoz is eljusson.
El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok fantasztikus barátomnak,
Anna Jarzabnak, amiért hitt ebben a történetben és segített az ötletelésben.
Köszönöm Susan Dennardnak, hogy mindig a segítségemre van, amikor
megbízható véleményre és végtelen együttérzésre van szükségem. Végül, de
nem utolsósorban köszönet illeti a támogató hangok kórusát. Tagjai: Erin
Bowman, Leigh Bardugo, Victoria Aveyard és Amie Kaufman. Köszönöm!
Megjegyzések

[←1]
Homérosz, Odüsszeia, első ének, ford. Devecseri Gábor