Első kiadás

Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2020

 Írta: Vic James
A mű eredeti címe: Tarnished City (Dark Gifts Book 2)
Copyright © Vic James Ltd. 2017
All rights reserved.

A művet eredetileg kiadta:

Pan Books animprint of Pan Macmillan, 2017

Fordította: Szabó Krisztina

A szöveget gondozta: Molnár Eszter
A borítót tervezte: Rácz Tibor

ISSN 2060-4769
ISBN EPUB 978-963-561-481-3
ISBN MOBI 978-963-561-482-0

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2020-ban

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó
Műszaki szerkesztők: Szegedi Marinka, Zsibrita László, Gerencsér
Gábor
Korrektorok: Deák Dóri, Réti Attila
Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített,
illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye
nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában - akár
elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és
bármilyen adattárolást- nem sokszorosítható.
 Tartalom
Prológus
1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
9.
10.
11.
12.
13.
14.
15.
16.
17.
18.
19.
20.
21.
22.
23.
24.
25.
26.
27.
28.
Köszönetnyilvánítás
Vic James
 Testvéremnek, Jonathannek.
Köszönöm, hogy elrendezted a számokat,
így én foglalkozhattam a szavakkal.
 Prológus

Jenner lefékezte a lovát, és az állat dobbantott, prüszkölt a fák

hosszú, kékesfekete árnyékában. Keményen hajtotta a csődört.
Hátrapillantott válla felett az óriási házra. Kyneston ragyogott a
sötétben. Jenner úgy sejtette, a többiek nem vették észre, hogy
eljött. Nem akarta, hogy a családja lássa, ha sikerrel jár. Vagy
kudarcot vall.
Ez Abi utolsó esélye. Nem vallhat kudarcot.
Hiába könyörgött Jenner kétségbeesetten, az apja nyomatékosan
leszögezte, hogy Abinek és a szüleinek Millmoorba kell menniük,
oda kell száműzniük őket a lány öccsének bűne miatt. A kocsi
holnap jön értük, úgyhogy Jenner kénytelen még ma este
megszöktetni őt.
Előrelépett, kezét a haloványan ragyogó kynestoni falra tette.
Moha csiklandozta a tenyerét, de erősebben nyomta, egészen addig,
amíg meg nem érezte az alatta húzódó téglákat. És a ragyogó,
sugárzó fény meg is jelent az érintésére. Mintha maga a malter vált
volna folyékony arannyá a téglák között.
Így Silyen, a család kapuőre biztosan tudja már, hogy itt van.
Nincs sok ideje.
Jenner ennél a falnál találkozott Abivel először, hét hónappal
korábban, amikor Silyennal behozták a Hadley családot a birtokra.
Holnap Sil ismét kitaszítja őket - kivéve, ha Jenner olyasmit visz
véghez, amit korábban soha. Jardine-ként elő tudja hívni a kaput.
Tehetségtelenként azonban kinyitni már képtelen.
 Szíve a torkában dobogott, ahogy a folyékony vasszerkezet alakot
öltött. Tehetség fénye lőtt ki felfelé, virágokat és indákat mintázott,
tüzes tollú madarakat, tekergőző szörnyeket. Végül felizzott a kör a
családi monogram körül, és Jenner csodálattal adózott a szépsége
előtt. Közel egy évtizede nem hívta elő a kaput, mert szinte semmi
sem bizonyult borzalmasabbnak annál, hogy ez a csoda megadatott
neki, de több már nem.
- Emlékszem arra az évre, amikor tizenhárom lettél - csendült egy
hang mellette. - Addig folyton a falnál voltál. Aztán egyszer csak
otthagytad. Sokat gondolkoztam rajta, vajon apánk megvert-e, hogy
maradj távol, vagy egyszerűen csak feladtad.
Jenner dühödten, hitetlenkedve megpördült. Hogy ért ide Silyen
ilyen gyorsan? És hogyhogy nem hallotta a lépteit?
- Arra vagy kíváncsi, te jobban jársz-e, mint Leah és Libby baba? -
kérdezte Silyen. Mindig képes volt az idegesítő megjegyzéseit valami
sokkal rosszabbal tetézni. - Majdnem ugyanitt történt. Most már
csak Gavar kell, meg maga Abigail, és újra eljátszhatjuk a jelenetet.
Jenner elhúzta a kezét a faltól. Megmozgatta az ujjait, viszketett a
tenyere, hogy felpofozza az öccsét. De nem kapta be a csalit.
Vagy egyéb lehetőség is kínálkozna? Sil olyan szeszélyes, az ember
sosem tudhatja, mikor válik hirtelen kezessé.
- Mi lenne, ha te nyitnád ki a kaput? Abigail kedvéért?
- Szálljak szembe apánk akaratával?
- Magasról teszel apánk akaratára! Ahogy mindenki máséra a
sajátodon kívül.
- Hát - szólalt meg Sil kedélyesen -, ha így fogalmazol…
Az öccse leporolta a kezét, és visszafordult a fák felé, ahol fekete
lova türelmesen legelészett. Silyen eddig nyilván az erdőt járta.
- Ne, várj! Sajnálom! - Jenner elkapta Sil kezét. - Csak ki vagyok
borulva. Kérlek! Abi akár meg is halhatott volna, amikor a keleti
szárny felrobbant. És ami most az öccsével történik… Biztosan
sokkos állapotban van. Nem érdemli, hogy Millmoorba kerüljön.
 - Ebben az esetben - fordult vissza Silyen - próbáld meg te magad.
Ezért jöttél ide, nem igaz? Hogy kiderítsd, vajon varázslatos módon
sikerrel jársz-e, ha nagyon erősen kívánod.
Az öccse hangja dallamosan, incselkedőn csengett. Jenner csak
azért nem támadt rá, mert pontosan tudta, hogy Sil könnyedén
megvédené magát a Tehetségével.
- Gyakorlod, hogy ilyen utálatosan viselkedj, Silyen, vagy magától
jön?
- Egyetlen embert utálsz csak, Jenner, és az te magad vagy. De ne
hagyd, hogy egy kis nézőközönség az utadba álljon! Egész életemben
azt néztem, ahogy sikertelenül próbálod használni a Tehetségedet.
Jenner nem hitte, hogy képes még ennél is hevesebben kívánni,
bár ki tudná nyitni a kaput Abinek. De most dühödt vágy izzott
benne fel, hogy bebizonyítsa Silyennak, téved.
Megragadta a kovácsoltvas kaput, és meghúzta. Eszébe jutott,
hogy Leah is pont ilyen kétségbeesetten próbálkozott oly sok
hónappal ezelőtt. Épp időben érkezett meg ahhoz, hogy végignézze,
ahogy Gavar felemeli a fegyverét, és lelövi - már akkor is
felfoghatatlannak tartotta, és azóta sem érti, miért tette.
A kapu pontosan ugyanannyira engedett neki, mint Leah-nak és
Libby babának. A vasszerkezet megtévesztő ragyogása ellenére
hűvösnek bizonyult az ujjai alatt.
És nem számított, hogy tudta, így lesz, hasztalan próbálkozik.
Düh és keserű csalódottság ébredt benne.
- Elégedett vagy? - förmedt rá Silre, szégyellte magát a saját
ostoba reménykedéséért.
És ebben a pillanatban végigcsorgott a csuklóján, az ereiben.
Felhevítette az ujjait, mintha tűz fölé tartotta volna őket. Éppúgy a
részének tűnt, mint hevesen forró vére.
Tehetség.
Jenner felkapta a fejét, hogy az öccsére meredjen, és Silyen sötét
szemében megcsillant a kapu tüzes fényének tükörképe. Csakhogy
az öccse arcára nem rajzolódott ki ugyanaz a remény, ami Jennerére
bizonyosan. Sil a homlokát ráncolta.
Jenner ekkor döbbent rá, hogy valami nagyon nincs rendben. A
kapu továbbra sem nyílt ki. Lehet, hogy Tehetség áramlott az
ereiben, de mintha felvágták volna a csuklóját, és onnan rögtön el is
szivárgott volna. Jenner hitetlenkedve bámult kiegyenesített ujjaira,
mintha arra számítana, hogy forró arany csöpög majd róluk
hasztalan.
Kezét a csuklójára szorította, mintha azzal elállíthatná a
szivárgást. De tudta, hogy feleslegesen teszi. Aztán a melegség
alábbhagyott. A Tehetség érzete végleg elpárolgott.
Silyen őt bámulta.
- Azt hittem, talán… - szólalt meg az öccse. Sil hangjában még
csak árnyéka sem csendült a korábbi gonoszságnak. Mintha
bizonytalan lett volna. A fejét csóválta, zabolátlan haja az arcába
hullott. - Jobb, ha mész, és közlöd a rossz hírt Abigaillel és a
családjával.
- Mit csináltál? - lehelte Jenner. - Mi volt ez?
- Egy kísérlet. - Sil kihívón felszegte az állát. - Néha a kísérletek
kudarccal zárulnak.
- Hogy merészelted?! - kiáltott fel Jenner. - Hogy merészelsz így
játszadozni velem? Nem vagyok a kísérleti nyulad! A testvéred
vagyok, akármennyire szeretnétek is Gavarral, hogy másképp
legyen.
- Sosem kívántam, hogy ne legyél a testvérem - felelte Silyen
halkan. - És sajnálom.
- Eléggé sajnálod ahhoz, hogy kinyisd a kaput, és Abi
elszökhessen?
A bűnbánatnak olyan gyorsan nyoma veszett Silyen arcáról, hogy
Jennerben felmerült, talán soha nem is volt ott.
- Nem, annyira azért nem sajnálom. Mondd el Hadley-éknek, mit
tervez apánk! De talán várhatnál vele reggelig. Ma este kell átadnom
Luke-ot Crovannek, és jobb lenne, ha addig nem tudnák meg. Nekik
is jár egy nyugodt éjszaka, és nem szeretném, ha
közbeavatkoznának.
Sil füttyentett a lovának, ami odaügetett, és békésen várta, hogy a
gazdája fellendüljön a hátára. Silyen a falat fürkészte. Majd
megrántotta a gyeplőt, és már ott sem volt.
Jenner is odafordult, hátha az öccse hirtelen jött ötlettől vezérelve
mégiscsak kitárta a kaput.
De persze nem így történt. Kezdett elszivárogni a fénye. A
madarak és egyéb állatok eltünedeztek. Az indák és a virágok
elhervadtak. A ragyogás szertefoszlott.
Jenner lenézett a kezére. Érezte, arra a röpke pillanatra. Tehetség
járta át, éppolyan létfontosságú volt, mint a vére, a lélegzetvételei.
Hogy képes egyáltalán élni, járni-kelni, beszélni nélküle?
Abban a pillanatban bármit megadott volna, hogy ő is Tehetséges
legyen.
Az égvilágon bármit.
Mire ismét felnézett, a kapunak nyoma veszett.
 1.

Aznap este jöttek el Luke-ért.

Reggel, a tárgyalásnak nevezett bohózat során bűnösnek találták
egy olyan vétségben, amire nem emlékezett ugyan, de teljesen biztos
volt benne, hogy nem követte el. Aztán Gavar Jardine kirángatta őt
Kyneston keleti szárnyából. Behajította ide, a konyha alatti kis
helyiségbe.
Kőfalú volt, hűvös és kivilágítatlan. Luke a sötétben tapogatózva
csupán egy vastag fapultot és néhány üres hordót talált. A levegő
állottnak és fanyarnak bizonyult, olyasfajtának, ami beivódik az
ember bőrébe. Kyneston nem az a hely, ahol tömlöcöt alakítanak ki,
és egyébként is, Jardine-éknek nem kellett bezárniuk senkit ahhoz,
hogy feltartóztassák az illetőt. A helyiség nyilván a borospince része
lehetett.
Ami azt jelentette, hogy a közelben ugyanúgy ment tovább az élet,
ahogyan eddig is. Kyneston még mindig zsúfolásig telt több száz
Egyenlővel. Mennyi minden történt a bál óta, amikor Zelston
kancellár életét vesztette! A keleti szárny megsemmisült és
újjáépült, lefolytatták Luke tárgyalását, Crovan és Jackson
Tehetségüket felhasználva megütközött, méghozzá katasztrofális
eredménnyel. Az Egyenlők nyilván maradtak még a Jardine-
birtokon, hogy mindent részletesen kitárgyalhassanak. A rabszolgák
bizonyára kibe járkálnak a konyhába és a pincébe.
Egyiküknek ehhez a helyiséghez is lesz kulcsa. Vagy talán
elmondják a történteket Abinek, aki kerít majd egyet.
 Úgyhogy Luke a következő néhány órában az ajtón dörömbölt, így
próbálta felhívni magára a figyelmet. Amikor már sajgott az ökle,
rugdosni kezdte - persze annál azért több esze volt, mintsem hogy
azt higgye, berúghatja. Addig üvöltött, amíg berekedt, majd
pihentette egy kicsit a hangját, és püfölte tovább az ajtót, csak
később kezdett el ismét kiáltozni.
De még ez a fizikai igénybevétel sem bizonyult olyan kimerítőnek,
mint az elméjét megülő köd. Bármerre terelődtek is Luke
gondolatai, ugyanazokba a zsákutcákba futott, nem értett, nem
tudott semmit.
Valaki végzett Zelston kancellárral, és bizonyára maga Luke. De ő
csupán végrehajtotta a feladatot. A szándék már nem tőle
származott.
Jackson doki megvédte őt. Jackson, akiről kiderült, hogy
valójában arisztokrata, Egyenlő, így tehát meg is tévesztette és
elárulta. Luke emlékei az elmúlt huszonnégy óráról egyfajta
útvesztőt alkottak, ott bolyongott most, és egyszerűen nem lelte a
kijáratot.
Telt-múlt a nap, és senki sem jött, Luke pedig kimerülten az
ajtónak rogyott. Végül nyilván úgy, ahogy volt, elnyomhatta az álom,
arra ébredt ugyanis, hogy valaki kívülről kinyitja az ajtót, amitől ő
rázuhant az illető bakancsára a küszöbön. Nehéz volt megállapítani,
ki az, mivel csillagként izzó fényforrást tartott a kezében.
- Nem a felmentő sereg vagyok - jegyezte meg Silyen Jardine. -
Bocsi.
Kelj fel! - sürgette egy vékonyka hang Luke-ot a koponyájában.
Menekülj!
Csakhogy teljesen összetört, egyetlen porcikája sem
engedelmeskedett. Sem ólomsúlyú lába, sem pedig sebes keze.
Szólásra nyitotta a száját, ám csupán krákogás bukott ki rajta. A
fiatalúr elfintorodott, és kihúzta a lábát Luke megviselt teste alól.
Az Egyenlő begörbítette ujjait, és kioltotta a fényt. A következő
pillanatban Luke fölé hajolt a sötétben, egyik kezével megragadta
mostanra mocskossá vált fehér ingének a gallérját, a másikat pedig a
halántékához nyomta. Luke összerezzent az érintésre. Miután az
Egyenlők végeznek a testtel, könnyedén kínozhatják tovább a szabad
szemmel láthatatlan részeken.
Csakhogy nem öntötte el fájdalom.
- Van néhány kérdésem - suttogta Silyen. - És a helyzet úgy áll,
hogy a te segítségeddel deríthetem ki a válaszokat.
Az Egyenlő végighúzta hűvös ujjait Luke arcán. Amikor
megragadta az állkapcsát, Luke egy őrületbe hajló pillanatig azt
hitte, mindjárt lehajol és megcsókolja. De amit tett, az sokkal
intimebb és borzalmasabb volt annál. Valami megmozdult benne, és
ugrott az Egyenlő érintésére.
Nyilván Silyen is megérezhette, mert ijesztően sugárzó mosoly
villanyozta fel az arcát, mintha ismét megidézte volna a Tehetsége
fényét. Keze végigsiklott Luke nyakán, akinek pulzusa úgy lüktetett
Silyen bőrkeményedéses ujjainak érintése alatt, mintha bármelyik
pillanatban elpattanhatnának az erei, és élénkvörös artériás vérrel
boríthatnák be őket.
Luke elméjébe hívatlanul férkőzött be a kép, amikor Jackson
négykézlábra rogyott az Egyenlők parlamentje előtt, és színtiszta
fény szivárgott a pórusaiból, ahogy Crovan győzelmet aratott felette.
Luke lehunyta a szemét, hogy elűzze az elviselhetetlen emléket. De
amilyen közel Silyen hajolt hozzá, leheletének pillekönnyű érintését
nem kerülhette el.
- Ha nem próbálsz megszökni - mormolta Silyen Jardine -, nem
hagyom, hogy megtörjön. Helyrehozhatatlanul semmiképp.
Aztán a kéz eltűnt, és Luke-böl megkönnyebbült sóhaj tört fel.
Épp időben nyitotta ki a szemét ahhoz, hogy lássa, Silyen feláll, és
lesöpri a koszt a farmere térdéről.
- Útra kész - jelentette ki Silyen a szokásos élénk, nemtörődöm
hangján. Olyasvalakihez beszélt, aki távolabb várakozott a gyéren
megvilágított folyosón. - A kapunál leveszem róla a kynestoni
igézetet, és onnantól a magáé. Gyere szépen, Luke! Ne várasd meg
az új gazdádat!
A fiú Luke felé nyújtotta vékony kezét, mire ő rámeredt, majd
elfordult, és inkább az ajtófélfában kapaszkodott meg. Nem igazán
játszotta meg magát azzal, hogy csak nagy nehezen tápászkodott fel,
de legalább nyert vele néhány értékes másodpercet, amit
gondolkozással tölthetett.
Az új gazdája.
Épp rádöbbent az igazságra, amikor a folyosó végén álló alak
meggyújtotta Tehetsége fényét, és bizonyította Luke feltevésének
helyességét. Lord Crovan állt ott, éppúgy festett, mint amikor Luke
elvette tőle a holmiját Kyneston nagycsarnokában néhány éjszakával
korábban. Felöltőjét már begombolta. Útra kész.
Egyetlen éjszaka és nap leforgása alatt Luke gyilkossá vált,
vádlottá, most pedig fogollyá. Szinte nem is hallotta lord Jardine
ítéletét a zűrzavarban, ami azután tört ki, hogy Jackson párbajt
vívott ezzel az emberrel az ő védelmében. Most azonban pontosan
emlékezett rá: Elítélt.
Elítélték és átadták lord Arailt Crovannek, hogy magával vigye
Skóciába, Eilean Döchaisbe. Szabadulásról nem esett szó. Ahogy az
ítélet felülvizsgálatának lehetőségéről sem. Már-már hallotta, ahogy
börtönének kulcsa zörögve aláhull egy mély kútban.
Nem engedheti, hogy Crovan kihallgassa. A férfi a Tehetségével
nyilván rábukkanna Luke emlékeire a klubbal kapcsolatban, és ezzel
veszélybe sodorná a millmoori barátait.
Azt azonban ki akarta deríteni, mi történt valójában a bálon,
tisztázni szerette volna a nevét. Nemcsak a saját érdekében, hanem
a családjáéban is.
- A testvéreim - bukott ki belőle hirtelen, ahogy Silyen felé fordult.
- Ők jól vannak? A szüleink?
- Millmoorba mennek - válaszolta Silyen. - A jelen körülmények
között ott lesznek a legnagyobb biztonságban.
 Luke megint levegőért kapkodott. Most, hogy tudta, mire képesek
az Egyenlők, megkönnyebbülést hozott a gondolat, miszerint a
lehető legtávolabb kerülnek tőlük. Azonban első kézből tudta, miféle
borzalmakkal kecsegtet Millmoor: a munka kockázatos, a
kegyetlenség és az igazságtalanság mindennapos, és Daisy
tanulmányai, sőt, talán még a növekedése is hatalmas akadályokba
ütközne azon a szánalmat nem ismerő helyen.
- Ó! - tette hozzá Silyen. - A kislány itt marad. Gavar külön
kérelmezte.
- Daisy Kynestonban marad?
Csakhogy Luke-nak nem maradt ideje tovább kérdezősködni.
Crovan végigsétált a folyosón, és megállt előtte, némi undorral
vizslatva őt.
- Mit húzzuk az időt? Szeretnék elindulni, mielőtt a csőcselék is
felébred, hogy ismét egész nap pletykálhasson és élvezkedhessen.
Most már az enyém vagy, fiacskám. Gyere velem!
Luke az ajkába harapott, és követte a férfit, aki végigvezette a
hatalmas ház homályos folyosóin. Őrültség lenne szökéssel
próbálkozni. Még ha el is menekülne Crovan és Silyen elől - ami
nem tűnt valószínűnek -, a kynestoni falon akkor sem jutna át.
Kénytelen lenne a birtokon bujkálni. Az Egyenlők talán azzal
szórakoztatnák magukat, hogy levadásszák. Megvoltak hozzá a
megfelelő kopók és lovak a kynestoni istállókban, és a kennelmester
nyilván élvezetét lelné a dologban.
Nem, csakis akkor próbálhat megszökni, amikor már úton
vannak. Egy teljes napba telik majd, hogy eljussanak Skóciába.
Biztosan megállnak majd időnként. Luke agya olyan hasztalan
képekkel állt elő, mint hogy Crovan lehúzódik egy pihenőhelyre az
autópálya mellett, és megparancsolja, hogy szolgáljanak fel neki
kávét. Az minden bizonnyal jó figyelemelterelés lenne.
Ne próbálkozz szökéssel! - figyelmeztette Silyen. Hát, Luke nem
éppen Silyen Jardine életvezetési tanácsait kívánta megszívlelni.
 Silyen mondókájának a többi része érthetetlennek tűnt. A
fiatalúrban kérdések támadtak - feltehetően Crovannel
kapcsolatban -, és a válaszokra valahogy Luke segítségével kíván
szert tenni? Hát, nagy kár, hogy nem mondta el, miféle kérdésekről
van szó.
A hatalmas ház konyhaajtajához értek. Ahhoz, amin keresztül az
árut hozták, amin keresztül Luke alig néhány nappal korábban
szökni kívánt, úgy tervezte, bebújik az egyik kocsiba, és visszamegy
a barátaihoz Millmoorba. Vissza a dokihoz és Angyalhoz. Még
mindig az árulás iszonyatos fájdalma emésztette a lelkét azok után,
hogy kiderült, kik ők valójában.
Egy szolga kinyitotta az ajtót előttük, mire huzat támadt, ők pedig
kiléptek az éjszakába. Luke nem csak a hideg miatt remegett.
Crovan kastélyában talán tömlöcbe zárják. Mindig hideg lesz,
mindig sötét. Lehet, hogy vágyakozva gondol majd vissza a
Kyneston borospincéjében töltött éjszakára.
De nem. Ha így gondolkozik, nem csak testben, lélekben is
fogollyá válik. Megtörik, rettegni fog. Igenis kiszabadul! Muszáj lesz.
Odakint egy másik szolgáló egy csillogó jármű ajtaját tartotta. A
motor már berregett, Crovan pedig megkerülte az autót. Egy
harmadik szolga Silyen hatalmas, fekete lovának a kantárját fogta,
és a fiatalúr könnyedén fel is ugrott a földet kapáló, prüszkölő ló
nyergébe.
- Szállj be! - förmedt rá Crovan a kocsiból.
- Kérlek, mondd el a családomnak, hogy szeretem őket! - mondta
Luke gyorsan az ajtót tartó szolgálónak. - Mondd meg nekik, hogy
sajnálom, és hogy látjuk még egymást!
A nő rezzenéstelen arckifejezéssel meredt maga elé. Ha hallotta is,
amit Luke mondott, nem adta jelét. Luke feldühödött, de aztán úrrá
lett az indulatain. Az Egyenlőktől való félelem miatt húzzák így meg
magukat az emberek. Ezt Jacksontól tanulta.
Jacksontól. Aki maga is Egyenlő.
 Luke-nak fogalma sem volt, képes lesz-e valaha is megbocsátani
neki.
A jármű nem használta a fényszóróját, helyette Silyent követték,
aki a Tehetség fényének halovány ragyogását árasztotta. Luke a
nyakát nyújtogatva igyekezett visszanézni az óriási házra. Kyneston
még a szinte teljes sötétségben is lenyűgözőnek bizonyult. Fény
izzott a mellvéd mentén, fénylő kupola keretezte a harang
sziluettjét. Néhány ablak is világított még.
Luke tekintetét ellenállhatatlanul vonzotta a hatalmas keleti
szárnyból áradó arany fény, ami ott tekergett és lüktetett a
vasszerkezeten. Ő maga is ott állt, amikor felrobbant, majd tizenkét
órával később ismét bebocsátást nyert, amikor lefolytatták a
tárgyalását. Az elképesztő újjáépítést Silyen Jardine végezte el.
Fülébe csengtek az Egyenlő pincebeli szavai. Azok, amiket Luke
azonnal elhessegetett, amikre próbált nem is gondolni. Nem
hagyom, hogy megtörjön. Helyrehozhatatlanul semmiképp.
Egyfajta ígéretet tett neki. Azonban egyúttal meg is fenyegette.
Helyrehozza. Ám előtte törnie kell.
Luke a mellette ülő férfira pillantott. Crovan kibámult az ablakon,
látszólag semmi sem érdekelte, az sem, hogy Luke ott van.
Annyira elege volt már ebből! Hogy folyton játszadoznak vele az
Egyenlők. Hogy Jackson bábja. Egy holmi, amit Crovan megtörhet,
Silyen pedig összerakhat, és mindkettőnek megvan rá a maga
rejtélyes, felfoghatatlan indoka.
Sosem szabadul - Nagy-Britannia sosem szabadul -, amíg vannak
még Egyenlők. Nem elég, ha egyszerűen véget vetnek az
uralmuknak, mert akik ilyen hatalommal bírnak, hiába szenvednek
el vereséget, idővel ismét győzedelmeskedni fognak. Újra. Meg újra.
Mindig ők kerülnek majd ki nyertesként.
Luke a kocsi ajtajának dőlt, ökölbe szorította a kezét - persze
teljesen feleslegesen. A kétségbeesés nem segít.
 Az autó lefékezett, és vakító fény ragyogott fel előttük, amitől a
sofőr káromkodott egyet, és elrántotta a kormányt. A kynestoni
kapu volt az.
- Kifelé! - parancsolta Crovan, miközben kitette a lábát a kocsi
ajtaján. Visszafordította a fejét, hogy Luke-ra nézzen. - Innentől már
az enyém leszel, fiacskám!
És elmosolyodott. Egészen konkrétan elmosolyodott, Luke pedig
még életében nem látott ilyen ocsmány dolgot. Alig
engedelmeskedett a lába, ahogy kimászott az autóból.
Silyen a kapunál várt, ami úgy izzott a Tehetség fényétől, mint a
csillagszórók, amiket anya vásárolt Guy Fawkes-napon. Mi ez az
erő? Honnan jön? Valójában hogyan működik?
- Ideje búcsút venni - jegyezte meg Silyen, akinek sápadt arcát
kísérteties ragyogásba vonta az izzó fény. - Egyelőre legalábbis.
Feloldom az igézetet, ami Kynestonhoz köt. Próbálj meg nem nekem
esni csak azért, mert megteheted!
Valami elpattant Luke-ban. Szinte hallotta, ahogy megreccsen.
Eszébe jutott a lakat Eb ketrecén a kennelben - hogy Silyen
egyszerűen csak lerántotta, és hagyta, hogy az összetört darabjai a
földre hulljanak.
- Érzed? - kérdezte Silyen.
Luke-ot fürkészte, aki visszaemlékezett rá, milyen volt először
találkozni ezzel a fiúval, a rémálomba illő út után, amelynek során
egészen Millmoortól a biztonságiak furgonjának hátuljában utazott,
és halvány fogalma sem volt róla, merre tartanak. Attól rettegett,
hogy a biztonságiak valamelyik épületébe viszik, esetleg egy
életfogytos táborba. Helyette Kynestonba került. Akkor
megkönnyebbült.
- Érzed? - ismételte meg Silyen a kérdést.
Ekkor Luke megérezte.
Bármit oldott is fel benne Silyen - a kynestoni rabszolgaigézetet -,
elhanyagolható volt ahhoz képest, ami kettejüket összekötötte. És
Luke ekkor visszaemlékezett arra, ami a megismerkedésükkor
történt. Hogy az Egyenlő mintha szétszedte volna őt, éppúgy, ahogy
apa szokott dolgozni a motorokon, majd ismét összerakta, csak épp
került bele egy újabb rész. Akkor azt érezte, a lénye puha selyemként
csusszan végig Silyen ujjai között.
Felfordult a gyomra. Mi ez a kötelék kettejük között?
Felemelte a fejét, és belenézett Silyen szemébe, ami éppolyan
sötétnek bizonyult, mint azon az első éjszakán. Csakhogy most nem
ragyogott úgy, mint akkor, csillagfénnyel, helyette a kapu folyékony
aranya tükröződött benne. Vajon felperzseli ezt a fiút az a
mérhetetlen Tehetség? Vajon Luke is vele együtt ég majd el?
Valaki Luke vállára tette a kezét, és megfordította őt.
- Befejeztétek? - Bár Luke-ra nézett, valójában Silyenhoz beszélt. -
Akkor jó. Indulás!
A kapun túl ott zúgott valami a levegőben. Luke érezte a rotor
lapátjainak szelét, ahogy a helikopter leszállt a kynestoni fal túlsó
oldalán.
Tehát nem kocsival mennek. Egy helikopterből pedig nem szökhet
meg az ember. Luke kétségbe volt esve ugyan, de teljesen azért nem
ment el az esze.
Talán abban a fél másodpercben, amit a kapu és a helikopter
között töltenek? Luke a szemét meresztve igyekezett kilátni a tüzes
kapun túlra. A gondnokként eltöltött néhány hét alatt kiismerte a
helyet annyira, hogy tudja, az úttal ellentétes irányba indultak el
Kynestontól. Silyen ott idézte meg a kaput, ahol a birtokhoz liget
kapcsolódott - a helikopter sokkal könnyebben szállt le itt.
- Figyelj már!
Crovan visszakézből könnyű pofont kevert le Luke-nak. Kezét
lejjebb eresztve végigsimított Luke nyakán, mintha csak azt
imitálná, hogy elvágja. Meglepően nyílt fenyegetésnek tűnt.
Ám ekkor Luke fuldokolni kezdett, ahogy valami megszorította.
Kezét odakapta, kétségbeesetten igyekezett belekapaszkodni a
torkát szorító holmiba. Csakhogy nem tudta megfogni. Olyan
szorosan körbefonta, olyan lapos volt, hogy gyakorlatilag
hozzásimult a bőréhez. Egy arany nyakörv.
Luke pánikkal átitatott pillantást lövellt Silyen felé, egyfajta néma
könyörgést. Csakhogy az Egyenlő vigyorgott.
És ekkor a kynestoni kapu kinyílt.
 2.

Jenner közölte velük az elviselhetetlen hírt, miszerint Luke-ot

már elvitték. Majd a nem sokkal kellemesebb tényt, miszerint a
családjuk többi részét is szétszakítják: Daisy Kynestonban marad,
Abi a szüleivel pedig Millmoorba megy.
Azonnal tudta, mit kell tennie. Amint elindultak Millmoorba,
rosszullétet színlelt, hogy a kocsi megálljon - aztán futásnak eredt.
Ez közel egy hete történt. Most a tengerparton állt, a kocsmák és
éttermek fénye világos sávokban vetült a háborgó vízre. Abi beszívta
a sótól csípős levegőt. Olyan közel járt már! Valahol az éjszakában
ott volt az úti célja: Highwithel szigeten álló kastélya. Meilyr Tresco
örökös otthona, az ifjú Egyenlőé, aki lázadóvá vált, aki döbbenetes
módon árulta el az öccsét: beférkőzött az elméjébe és a testébe, hogy
megölesse vele Zelston kancellárt.
Vagy valaki más tette, csak még nem tudják, és Meilyr valójában
az öccse barátja és védelmezője? Ha így van, a lehető legnagyobb
árat - a Tehetségét - fizette azért, hogy megpróbálja megmenteni
Luke-ot az Elítéltekre váró borzalmaktól.
Mi az igazság? Olyan közel járt már hozzá, hogy kiderítse!
Abi a tengerbe gázolt, és felsikkantott a hidegtől. Víz bújt be az
edzőcipőjébe, átáztatta a nadrágját, minden egyes lépésnél mintha
ólomsúly húzta volna. Durva homok és apró kavicsok moccantak el
helyükről a lába alatt.
Ki kell derítenie az igazságot, mert azzal, hogy idejött,
hátrahagyott mindent, ami a legtöbbet jelentette számára ezen a
világon. A kishúgát Kynestonban, a hirtelen természetű Gavar
örökös karmában. A szüleit, akik mostanra nyilván a millmoori
szolgavárosban vannak, és teljesen kikészülhettek tőle, hogy
mindhárom gyereküktől elválasztották őket. A fiatal férfit, akibe
talán beleszeretett volna, ha mer - Anglia leghatalmasabb
családjának Tehetségtelen középső fiát, Jenner Jardine-t.
És bár ez tűnt a legkisebb áldozatnak az egész felfordulás
közepette, Abi feladta a jövőt, amiről mindig is álmodott.
Megszökött a szolgaévei során. Törvényen kívülivé vált. Bármi várt
is rá ezek után, valószínűleg nem kórházi munka volt, meg egy szép
sorház férjjel és gyerekekkel, amire egykor vágyott.
A világ kegyetlenebbnek bizonyult, mint hitte, amikor beadta a
családja jelentkezését a Birtokellátóhoz közel egy évvel ezelőtt. És az
igazságért mind ő, mind pedig a szerettei alaposan megfizettek.
Felhúzta magát egy kis csónakba, hosszú lábai ügyetlenül
mozogtak, a jármű pedig végig himbálózott alatta.
Meg kell mentenie Luke-ot. Ráveszi Meilyrt, Highwithel örökösét,
hogy segítsen.
Az alacsony peremű csónak kezdett megállapodni. Abi farmere
combközépig átázott, de nem aggódott amiatt, hogy esetleg
megfázik. Korábban vett egy meleg vitorlásdzsekit, és egyébként is
lefoglalja majd a testét, hogy aminosavakat oxidáljon
adrenalinlöketté, amitől a vére aztán sebesebben áramlik az ereiben.
Emlékezett az orvosira felkészítő tankönyvre, amiből ezt tanulta.
Jó lett volna orvosként segíteni az embereken.
De Luke-nak ennél nagyratörőbb álmai születtek.
Ő a szolgasors és az Egyenlők ellen küzdött. És Abi még a
biztonságáért aggódott a millmoori zavargások során, pedig ő maga
szított engedetlenséget! Amikor legközelebb látja az öccsét, biztosan
alaposan lehordja.
Azt számításba venni sem volt hajlandó ugyanis, hogy nem lesz
legközelebb.
 Abi a zsebébe nyúlt a kulcsért, és nagy nehezen beledugta a
csónak külső oldalára erősített motorba. Hiába nőtt fel szerelő
apuka mellett, az most vajmi keveset segített rajta. De percről percre
ügyesebbé vált. Először lopott és megszökött, most pedig
eltulajdonított egy járművet. Egy órája szerezte meg a kulcsot,
betört egy fókanéző utakat szervező iroda épületébe a kikötőben.
A motor köhögve felberregett. Abi a kormányrúdra tette a kezét,
és próbaképpen elfordította. Miután valamelyest kitapasztalta a
dolgot, megkereste az ennori kikötő kijáratát jelző vörös és zöld
lámpákat, és arrafelé irányította a csónakot.
Most próbált meg másodszorra átjutni Highwithelbe, Nagy-
Britannia legeldugottabb egyenlői birtokára a Scilly-szigetek
közepén, Anglia legdélebbi csücskében. Hosszú út állt mögötte.
Miután megszökött a kocsiból, ami Millmoorba vitte őt és a
szüleit, Abi stoppal Exeterbe ment az autópályán. Ezután vonattal
Penzance-be utazott, majd komppal Ennorba, a legnagyobb szigetre.
Itt pedig akadályba ütközött.
Ennor népszerű kirándulóhely volt. Mivel senki sem utazhatott
külföldre addig, amíg le nem szolgálta a tíz évét, a meleg, szeles
Scilly-szigetek bizonyultak a legtávolabbi, legegzotikusabb úti
célnak Nagy-Britannián belül.
Így hát az első napján Abi tudatlan turistának adta ki magát, aki
nagyon szerette volna megnézni a kastélyt. A helyi vízi fuvarosok
udvariasan elutasították. Abi rájött, hogy a helyiek mind nagyon
védik az urukat. Mindenhol a Tresco név szerepelt, odafestették a
szerény halászcsónakokra, a viharvert kocsma lengedező
cégtáblájára. Semmiképpen sem osztották volna meg a birtok titkait
egy idegennel.
Úgyhogy Abi kénytelen volt a saját leleményességére hagyatkozni.
A Scilly-szigeteket száznegyvenhat sziget alkotta, ám a térképen,
amit a kynestoni birtok irodájából lopott, csupán száznegyvenöt
szerepelt, és egyiket sem hívták Highwithelnek. Abi keresett egy légi
felvételt Ennor könyvtárában, hogy összehasonlítsa a térképpel.
Hajszálpontosan megegyeztek. Úgyhogy vagy a képet és a térképet is
meghamisították, vagy Highwithel nem látszik a fotókon.
Abi próbálta másfelől megközelíteni a kérdést. Még az
Egyenlőknek is szükségük van bizonyos ellátmányra: ételre, meg
mindenféle egyéb luxuscikkre, amire egy arisztokrata család
vágyhat.
Ennor vidám hely volt - vajon egész Nagy-Britannia ilyen lenne,
ha a helyi urak kedvesek lennének, nem pedig kegyetlenek?
Rengeteg pompás kirakatú üzlethelyiség akadt, de az egyik
különösképpen előkelőnek tűnt. Abi feltűnés nélkül belépett.
Igényes élelmiszerüzletnek bizonyult, a polcokon megtalált néhány
arcpirítóan drága londoni árut, amit Jardine-ék is előszeretettel
vásároltak. A pórnép közül csakis azok engedhettek meg maguknak
ilyesmit, akik korán leszolgálták az éveiket, aztán szép karriert
futottak be. Abi fogadni mert volna, hogy a Tresco családot is ez az
üzlet látja el.
Megrendelési könyvet nem talált, a boltnak számítógépes
rendszere volt. Ám amikor Abi megkerülte az épületet, látta, hogy
dobozokat cipelnek a kikötő felé, hogy csónakon szállítsák ki a
megrendelőknek. Minden egyes dobozon ott díszelgett a vevő és a
megfelelő sziget neve. Abi biztos volt benne, hogy nem csalnak a
megérzései, és ha árgus szemmel figyeli a kiszállításokat, idővel
sikerrel jár.
Két napot töltött egy padon a dokk mellett, újabb és újabb
ötletekkel igyekezett előállni, mindhiába. Talán írjon egy levelet?
Nem. Meilyr Tresco szemébe kell néznie, miközben válaszokat
követel Luke-kal kapcsolatban. És ha felvenné a kapcsolatot
Jennerrel? Vett egy mobiltelefont a Kynestonból elemelt pénz egy
részéből, és jó néhányszor a nyomógombok fölé siklott a keze, hogy
tárcsázza a birtok telefonszámát. De nem tudta, hogyan segíthetne
rajta Jenner, és nem akarta veszélybe sodorni.
A harmadik napon óriási szállítmány érkezett a mólóra, és
mindegyiken diszkrét „TRESCO/Highwithel” felirat díszelgett.
 Abi futólépésben maga mögött hagyta a kikötőt, és felmászott a
sziget legmagasabb pontjára, a kápolnához, ahol egykor a halászok
családja várta idegesen viharidőben, hogy a szerettük épségben
hazaérjen. Szúró oldalára ügyet sem vetve kiegyenesedett, és egy
pillanatra elkapta a rettegés, hogy már nyomát is vesztette a
hajónak. De nem - megtalálta, ott hajózott Ennor nyugati
csatornáján.
Mire eltűnt egy távoli sziget mögött, Abi sejtette már, merrefelé
halad. A térképen három nyílt tengeri részt azonosított be ez
alapján, ahol a rejtett szigetet sejtette.
Az első kihajózásakor, előző este semmit sem talált. Úgyhogy
most ismételten „kölcsönvette” a csónakot, és a második lehetséges
hely felé tartott.
Egyik kezét határozottan a berregő motorra téve Abi
hátrapillantott, de már nem látta a vörös és zöld kikötői fényeket. A
szél felerősödött, ahogy nyugat felé fordította a csónak orrát, a
tengerfelszín egyre magasabbra csapó hullámai ingataggá tették vízi
járművét.
Mi van, ha felborul és vízbe fullad? Vagy a kis csónak vele együtt a
szikláknak csapódik? Talán az áramlás a nyílt óceán felé sodorja
majd, aztán az időjárás és a vízhiány végez vele. Akkor aztán sosem
menti meg Luke-ot. Lehet, hogy Crovan karmai között hal meg, és a
gyász a szüleiket is magukkal viszi. És akkor Daisy teljesen magára
marad.
Elég legyen! - torkollta le magát hevesen. Ne gondolkozz így!
Abi megérintette a nyakánál összefogott mentőmellényt.
Kitapogatta a zsebében lapuló jelzőrakéta műanyag dobozát, és
megpaskolta a dzsekijébe rejtett árapály-előrejelzést és az
áramlatokat részletező táblázatot. Többször is azon kapta magát a
menekülését követő egy hétben, hogy ilyesmit csinál, egyfajta
rituálévá vált nála, amivel megnyugtatta magát, amiből erőt
merített. Tudta jól, hogy a kynestoni trauma miatt viselkedik így.
Ahogyan azt is, hogy ez nem egészséges, de nehéz volt leállni - főleg,
mert ez segített lecsendesíteni a hangokat.
A hangokat, amik arról győzködték, hogy minden az ő hibája.
Hiszen ő mondta anyának és apának, hogy Luke és Daisy biztosan
beleegyezik az éveik leszolgálásába, ha együtt lehetnek. Ő javasolta,
hogy jelentkezzenek egy birtokra. Ő nem tudta elég gyorsan
kiszabadítani Luke-ot Millmoorból, még mielőtt belekeveredett
volna Meilyr Tresco eszement terveibe.
És igen, azzal is tökéletesen tisztában volt, hogy nem teljesen
racionálisak a gondolatai. De még így is azt érezte, hogy az ő
felelőssége helyrehozni ezt az egészet. És bármire hajlandó lenne
érte. Még egy fürdőkádnál nem sokkal nagyobb csónakot is elvezet
éjszaka egy láthatatlan kastély után kajtatva.
Jó néhány sziget mellett elhaladt, világos szirtjeik csak úgy
csillogtak, a sziklás partokat azonban elnyelte a sötétség. A hold
fogyóban volt, és felhők úsztak elé. Előző nap jobb látási viszonyok
uralkodtak, mint most, a következő nap pedig még rosszabbnak
ígérkezett.
Abi megtalálta a térképen ábrázolt utolsó lakott szigetet. A
magányos tanyaház ablakai sárga négyszögekként fénylettek az
éjszakában, egyfajta aranyló átjárónak tűntek a Tehetség világába.
Abi előző nap is eljutott idáig, ezután fordult nyugatnak. Most pedig
észak felé halad majd tovább.
Kormányrudat szorongató keze megmerevedett a hidegtől, de
azért csak megfordította a hajót, és a saját hajtincseit köpködte,
ahogy a szél az arcába, a szemébe fújta homokszínű fonatát.
Magasabb fokozatra kapcsolt, és olyan gyorsan haladt a csónakkal,
amilyen gyorsan csak mert. Kavicsként kacsázott a tengerfelszínen.
Luke mindig olyan ügyesen kacsázott, nyolc vagy akár kilenc
pattanásig is jutott.
Megmentelek, öcsi! - ígérte neki némán.
Tengervíz fröccsent az arcába. A só csípte a szemét, a szájába is
bekerült, ott csorgott az arcán, egyenesen széltől cserepes ajkáig.
 Aztán elállt a szél. Nem fröccsent többé víz.
Leállt a motor.
És megállt a csónak is.
Csak nem tönkretette azzal, hogy túl gyorsan hajtott? Hogy
lehetett ilyen ostoba?!
Abi a motor fölé hajolt, a kulcsot forgatta, de hiába. Kihúzta, és
megpróbálta újra. De semmi. A tenger émelyítően hullámzott a haj
ócska sérülékeny teste alatt.
A következő pillanatban Abi a motornak zuhant, ahogy a hajó
megindult előre. Csak feküdt ott, a csónak szélébe kapaszkodva, és
rádöbbent, mi történik.
A hajót Tehetség húzta.
Körülötte a tenger és az égbolt feketéllett. Abi hátrapillantott. A
tanyaház fényének is nyoma veszett. Felnézett.
A hold is eltűnt. A csillagok. Csak a teljes sötétség maradt…
Majd, még mielőtt a rettegés teljesen úrrá lehetett volna rajta,
sziget tört elő a semmiből. Abi szíve kihagyott egy ütemet. Majd még
egyet.
Highwithel magasodott fölé, nem hazudtolta meg a nevét, tényleg
az ég felé tört. Ismét előbukkant a hold, és kevéske fényében
csontfehér, árnyékokkal pöttyözött sziget ragyogott. Az oldala
kísérteties mozgásban volt, mintha egy élő-lélegző lény lenne. Abi
összeszoruló szíve vadul dobolni kezdett, ahogy a sziklák hirtelen
ezernyi apró kavicsként váltak le a szigetről. Eszébe jutott, milyen
iszonyatos volt, amikor a kynestoni bálterem felrobbant - ám ekkor
rádöbbent, hogy tengeri madarakat lát. Méghozzá rengeteget.
Felröppentek, körkörös ívet írtak le, vijjogtak.
A kastély a sziget csúcsán állt. Mintha magából a sziklából nőtt
volna ki, egyik kecses orom a másikon, amiket masszív boltívek
támasztottak alá. Bástyák nem voltak, helyettük kisebb-nagyobb
tornyok magasodtak a falak mentén - vajon egykor őrtornyokként
szolgáltak?
 Abi csónakja egyenletes tempóban haladt. Most már nem kellett
félnie a tengertől.
De mi van a szigettel? Vajon miféle fogadtatásban részesíti majd a
megtört Meilyr örökös?
Egyre közelebb ért a parthoz. Abi feltérdelt a csónakban, és
eltakarta szemét az előtte izzó két fény elől. Az egyik fénylő
aranygömb volt, ami csakis Tehetség fénye lehetett, a másik pedig
egy erős elemlámpa sugara, fehér és éles.
Három ember állt a móló végében. Az egyikük egy magas, vékony
nő volt, a tenyerében tartott Tehetség fénye megvilágította
fehérszőke haját és finom arcvonásait. Egyenlő. A másik, akinél a
vakító elemlámpa volt, cingár lánynak bizonyult zabolátlan, csigás
fürtökkel, arca árnyékba borult. Közöttük állt Meilyr örökös.
A nő nyilván Bodina Matravers lehetett, Bouda örökösnő húga.
Abinek eszébe jutott, hogy Meilyrrel együtt lépett be a kynestoni
bálterembe, éppúgy, ahogy most is egymás mellett álltak. És Abi
látta őt később is, a káosz közepette, odahajolt az egyik szolga fölé,
akire gerenda szakadt, angyalként ragyogott fiitteres ruhájában, és
természetfeletti erőről tett tanúbizonyságot. Kiszabadította a férfit,
majd meggyógyította.
Vajon Luke szövetségesei?
Vagy ők árulták el?
A kis hajó a móló felé tartott. A lány letette az elemlámpát, és
leguggolt, hogy kötelet dobjon Abinek. Miért nem Meilyr örökös
teszi? - merült fel Abiben a kérdés. Hiszen ez az ő szigete. Vajon úgy
gondolja, méltóságán aluli az ilyesmi? Még egy feladat, amit
rabszolgára bízhat - mint amilyen Zelston kancellár meggyilkolása is
volt?
Abi kikötötte a csónakot, majd létrát keresve felpillantott, és az
ifjú Egyenlő arca tűnt fel előtte. Sem a mellette álló nő meleg
Tehetségfénye, sem a szakálla nem segített elleplezni meggyötört
ábrázatát.
 Az egyetemi felkészülése során Abi önkéntesnek jelentkezett abba
a kórházba, ahol anya dolgozott. Ott látta a betegek arcán ugyanazt
a kifejezést, ami most Meilyr örökösön is megjelent. Azokon a
betegeken, akikkel mindenki kedvesen beszélt, és akiktől fojtott
zokogás érkezett az elhúzott függöny mögül. A férfi jócskán
rátámaszkodott egy botra.
- Abigail Hadley - szólalt meg rekedten. - Meilyr Tresco vagyok.
Az öcséd Jackson dokiként ismert meg. Üdvözöllek Highwithelben!
Abi megvetette lábát a csónakban, és felállt.
- Nem látogatóba jöttem - jelentette ki. - Egyetlen célom van. Meg
akarom menteni az öcsémet.
Tresco a mellette álló szolgálólánynak adta a botját, és Bodina
karjába kapaszkodva nehézkesen lehajolt, hogy Abinek nyújtsa a
kezét.
- Akkor már ketten vagyunk - felelte.
Abinek feltűnt, hogy fájdalom fut végig Tresco arcán, ahogy
felsegíti őt a tengervíztől csúszós létra utolsó fokain a mólóra. A
párbaja Crovannel nyilván többtől is megfosztotta, mint a
Tehetségétől.
Végigvezették őt a mólón a sziklába vájt, veszélyes kőlépcsőkhöz.
Majd meglepő dolog történt. Kiderült, hogy az elemlámpás lány
mégsem rabszolga - vagy legalábbis többé már nem az. Renie-ként
mutatkozott be, Luke millmoori barátjaként.
- Majd én előrevezetem Abigailt - mondta Renie az Egyenlőknek a
megalázkodás bármiféle jele nélkül. - Mindent elmagyarázok neki.
Bodina Matravers bólintott, továbbra is erősen szorította Meilyr
örökös karját.
És ahogy Renie és Abi megindult felfelé a sziklalépcsőkön, a lány
belefogott a történetébe. Egy egész csoportnyian voltak, mondta. A
„Millmoori Játék- és Társasági Klubban”. Bodina Matravers
mindannyiukat kiszabadította a szolgavárosból azután, hogy Luke
Crovan fogságába került.
 - Nem tudtuk, hogy Egyenlő - magyarázta Renie. - Ahogy
Jacksonról sem. Mármint Meilyrről. Beletelik majd egy kis időbe,
mire hozzászokom. De Dina eljött, megkeresett minket egyesével.
Azt mondta, Luke-ot letartóztatták, valaki közülük kikérdezi, és még
akkor is fény derülhet a klubra, ha ő nem szól egy szót sem.
Úgyhogy begyűjtött minket a furgonjába, a biztonságiak meg
félrenéztek, amikor kihajtott velünk Millmoorból. Nyilván a
Tehetsége miatt - tette hozzá a lány elgondolkozva. - Mindig is
furdalt a kíváncsiság, hogy csinálja. Régen azt gondoltam, azért
hagyják neki, mert csinos.
A lány halkan felkacagott, és a hang jóval idősebbnek tűnt, mint ő
maga. Renie született mesélőnek bizonyult, Abit teljesen lenyűgözte,
amikor elmondta, hogy a klub kezdete néhány jótett volt a komor
szolgavárosban. Még büszkeség is elöntötte, amikor kiderült,
hogyan találkozott össze Renie és Luke.
- Megmentett azoktól a mocskoktól, és sosem köszöntem meg
neki rendesen. De meg fogom. Ne aggódj, mi is pont annyira meg
akarjuk menteni, mint te! A doki… Meilyr… nem nyugszik, amíg ott
van.
Miután Meilyr örökös tudomást szerzett a szolgasors eltörlését
indítványozó, kudarcra ítélt törvényjavaslatról, a klub tevékenysége
felpörgött. Szabotálni kezdték a millmoori vezetőség munkáját. És
végül januárban felkelés tört ki.
- Luke is benne volt ebben az egészben? - Abinek még mindig alig
fért a fejébe.
- Benne volt? Tőle származtak a legjobb ötletek. Ő szervezett
sztrájkot a gépparkban. Jó srác, komolyan. Ha valamit tenni kell,
előáll egy ötlettel, a részletekkel csak később törődik.
Ez tényleg jellemző Luke-ra, gondolta Abi, miközben a cipője
sarka megcsúszott a kövön, és kénytelen volt megkapaszkodni a
sziklában. Felettük tengeri madarak köröztek, zavaróan vijjogtak.
Abi szívébe fájdalom hasított, amikor arra gondolt, miféle életet élt
az öccse Millmoorban, hogyan került közel ezekhez az emberekhez,
akikkel ő még sosem találkozott.
Bár többet beszélgettek volna Luke-kal a kynestoni hetek alatt!
Mindent magában tartott. Vajon azért, mert tudta, mennyire nem
tetszene neki? Vagy mert már akkor is ki volt tervelve Zelston
kancellár meggyilkolása, és Luke szándékosan vett részt benne?
Volt egy harmadik lehetséges magyarázat is a történtekre. Egy
olyan eshetőség, amire Abi eddig nem akart gondolni. Luke-ot
felhasználhatta Meilyr Tresco. Vagy valaki teljesen más.
De az is lehet, hogy ő maga jelentkezett a feladatra.
De nem. Abi készséggel elhitte, hogy Luke mindenféle bajos
helyzetbe keveredik - igen, még olyan törvénybe ütköző dolgokat is
megtesz, amiket Renie mesélt. De hogy hidegvérrel lelőjön valakit?
Egy olyan férfit, aki semmi rosszat nem tett azt leszámítva, hogy ő
volt az Egyenlők uralmának arca? Aki ráadásul még a szolgasors
eltörlését is indítványozta? Luke ilyesmit nem tenne önszántából,
Abi ebben biztos volt.
Szédítően magasan jártak már. Abi megállt szusszanni egyet, és
lepillantott - nem ez volt élete legjobb ötlete, döbbent rá, amikor
megszédült az ásító sötétség láttán. A Tehetség fényének arany
ragyogása jócskán alattuk haladt. Meilyr örökös nehezen mászta
meg a lépcsősort.
- Mi baja? - kérdezte Abi az örökös fájdalmas előrehaladását
figyelve. - Mármint azt tudom, mi történt a Tehetségével. Ott voltam
Kynestonban. De most csak a lépcsőn kell feljönnie. Ahhoz nem kell
Tehetség.
Renie vékonyka arcának izmai összerándultak, ahogy
elfintorodott. Tényleg szereti Meilyrt, döbbent rá Abi. Ez is az
örökös javára szólt, de Abi azért még fenntartotta magának a jogot,
hogy ő maga formáljon véleményt a férfiról.
- Fájdalom gyötri - magyarázta Renie. - Iszonyú fájdalom, ami
örökké megmarad. Legalábbis Dina ezt mondja. Próbál a
Tehetségével segíteni rajta, ahogy az egész család. Jackson…
Meilyr… azt mondja, olyan, mint egy lyukas vödör. Érzi, hogy
beleöntik a Tehetségüket, de rögtön ki is folyik belőle.
Miközben őket figyelték, Bodina gyengéd Tehetségfénye hirtelen
gyors iramban közeledni kezdett feléjük. Az Egyenlő lány sokkal
gyorsabban szedte a fokokat, mintsem egy átlagos ember tehette
volna, és hamarosan be is érte őket. Még csak nem is lihegett.
- Menjetek tovább! - mondta nekik. - Cipelnem kell, és jobban
szeretném, ha nem lenne hozzá nézőközönsége.
- Cipelni? - hitetlenkedett Abi. Aztán eszébe jutott a gerenda. Ez a
vékony lány valószínűleg akár egy kiselefántot is elbírna, ha muszáj
lenne.
- Ma este már biztosan nem tud többet beszélgetni veled -
folytatta Dina. - Ezért elnézésedet kéri. Kapsz egy szobát a
többiekéhez közel. Renie majd keres neked egyet. Nyilván te is
elfáradtál.
Utolsó szavai inkább tűntek utasításnak, mint kérdésnek. Az
Egyenlő ezután sarkon fordult, és könnyedén leszaladt a lépcsőn.
Abi felnyögött. Bodinának igaza volt, tényleg kimerült. Alig aludt
az elmúlt egy hétben, folyton aggódott, hol Luke, hol a szülei, hol
pedig Daisy miatt, és mindeközben fél szemmel végig a rendőrséget
leste. Arra számított, hogy bármelyik percben rátörhetik a kis ennori
szálloda szobájának ajtaját, ahová álnéven jelentkezett be.
De csak ideért. És végre, még ha csak egy estére is, de lepihenhet.
Követte Renie-t az utolsó néhány sziklába vájt lépcsőfordulón,
majd be a kastély hatalmas, sötét előcsarnokába. A fáradtság
minden egyes lépésnél ólomsúllyal húzta. A lány szűk folyosók
labirintusában vezette Abit, majd végül belökött egy ajtót. Az
elemlámpa fénye keskeny ágyra hullott, amit vastag gyapjútakaróval
vetettek meg.
- Feküdj csak le itt! - mondta Renie. - Én pont szemben alszom. -
A lány Abi szemébe nézett, a gyerekarcra kirajzolódó bölcsesség
jócskán túlszárnyalta a korát. - Aludj egy kicsit! Ne emészd magad!
Erősnek kell lenned Luke-ért.
- Köszönöm - felelte Abi, majd belépett a szobába, és hálásan
becsukta az ajtót. Szinte még le sem húzta a ruháit, feje már a
párnára is hanyatlott, és napok óta most először mély álomba
zuhant.
Már világos volt, amikor felébredt. Nem tudta, pontosan mi
rántotta ki az öntudatlanságból. Valami távoli hang. Talán a vijjogó
tengeri madarak. Vagy a hullámok, ahogy odalent a mélyben a
szikláknak csapódtak.
Abi csak feküdt ott, a gondolatait rendszerezte. Ma kiderül, mi az
igazság Zelston meggyilkolásával kapcsolatban. Kideríti, hajlandó-e
csatlakozni hozzá Meilyr Tresco, hogy megmentsék Luke-ot. A
mólónál elhangzott tegnap esti szavai bizakodásra adtak okot.
Abi egy hete most először látott némi reménysugarat.
Tűnődését kopogás szakította félbe, mire gyorsan felült, és
felhúzta a takarót.
-Abi?
Felismerte a hangot.
De az lehetetlen. Hiszen ő Kynestonban van! Mégis honnan
tudná, hogy itt van? Hogy került ide?
- Abi, én vagyok. Bejöhetek?
- Igen! - kiáltotta. Felugrott, és gyorsan lehúzta a pólója alját.
Jenner rontott be az ajtón, és a karjába zárta. Felkapta és
megpörgette őt. Abi azután is szédült, hogy Jenner letette, mert a fiú
megcsókolta, úgy, mintha attól félne, sosem látja többé.
Abi pedig visszacsókolta, mert ő is azt hitte, sosem látja többé
Jennert.
Mégis hogy mondhatják, hogy ez a fiú Tehetségtelen? Hiszen az
érintése nyomán aranyló tűz lobbant a bőrén. Jenner olyan erősen
szorította Abi derekát, hogy már-már fájt.
 Talán mégsem vesztett el mindent. Van, ami azért megmaradt.
- Honnan tudtad? - kérdezte, amikor annyi időre elváltak, hogy
egymásra nézzenek. - Hogy itt vagyok? Hogy kerülsz ide?
Jenner oldalra billentette a fejét, a toronyablakon beáramló
napfényben megcsillantak szeplői és a Jardine-ékra jellemző
bronzszínű haja.
- A térkép - magyarázta mosolyogva. - Amint hallottam, hogy
megszöktél a kocsiból, eszembe jutott, hogy láttalak a térképes
fióknál. És amikor megnéztem, csak a Scilly-szigetek térképe
hiányzott. Úgyhogy felvettem a kapcsolatot Armeria Trescóval, hogy
szóljak neki, talán ide tartasz. Rengeteg tennivaló volt otthon a
történtek után. De amint tudtam, eljöttem Kynestonból, hogy a
közelben lehessek. A családom azt hiszi, a birtokainkat járom körbe.
Rögtön a part felé indultam, miután Dina tegnap késő este hívott,
hogy itt vagy, aztán eljött értem helikopterrel ma reggel.
A helikopter! Annak a leszállása ébresztette fel.
- Au! - dörgölte Jenner a karját, miután Abi jó alaposan
belebokszolt. - Ezt meg miért kellett?
- Azért - szidta meg Abi, miután bocsánatkérő csókot lehelt
Jenner szájára -, mert akár el is hozhattál volna. Menj ki egy kicsit,
hadd öltözzek fel! Aztán keressük meg a házigazdáinkat, és derítsük
ki, segítenek-e kiszabadítani az öcsémet!
 3.

Amikor Luke kinyitotta a szemét, a világ olyan vakítónak tűnt,

mintha a Tehetség fénye ragyogná be - mintha minden lángokban
állna körülötte.
Hirtelen tért magához.
Nemcsak tűzben égett körülötte a tér. Hanem remegett is. Ahogy
kiélesedett a látása, megpillantotta a helikopter belsejét, és hirtelen
minden eszébe jutott: hogy maguk mögött hagyták Kynestont, a
kapu…
A nyakörv.
Azonnal odakapta a kezét, és meg is találta. A kézmeleg, lapos
pántot, ami szorosan a nyakához tapadt.
Luke felpillantott. A vele szemben ülő Arailt Crovan őt
tanulmányozta. A férfi szemét elrejtette a kerek szemüveg, de az,
ahogyan a fejét oldalra billentette, egy gilisztát kémlelő madárra
emlékeztetett.
Az arany fény nem Crovanből áradt, hanem a helikopter ablakán
túlról. Luke óvatos pillantást vetett az Egyenlőre, majd a biztonsági
övét megfeszítve kinézett.
Az izzó napfelkelte lélegzetelállítóan gyönyörűnek bizonyult.
Gyerekkorában Luke családja gyakran kirándult a yorkshire-i
nemzeti parkban vagy Peak District szelíd dombjai között. A
tengerentúlra természetesen nem utazhattak, hiszen egyikük sem
szolgálta még le a tíz évét. De Luke-ot ez sosem zavarta. Szeretett
versenyt futni Abivel a szeles csúcsokig, és segíteni Daisynek
megszámolni a kavicsokat, amiket az ott járók hagytak maguk
mögött.
De ami az ablakon túl a szeme elé tárult, az csodásabb volt, mint
bármi, amit korábban látott. A távolban ott csillogott a tenger. A
láthatár szélén sziget húzódott, csipkézett gerince a hajnal fényében
fürdött.
A szárazföldre pedig mintha arany ömlött volna ki - egy skót tó. A
közepéből kiálló fekete építmény tönkretehette volna a látványt, ám
ehelyett sötéten csodálatossá változtatta.
A kastély magasabb volt, mint széles, és a feléig semmiféle ablak
nem díszítette, csupán a puszta kőfalak futottak. A felső részeit már
lőrések pöttyözték, ám az elrendezésük alapján semmit sem lehetett
megállapítani az épület belső kialakításával kapcsolatban. Felül
óriási ablak látszott, inkább ólom, mint üveg. Az egyik sarokba több
csúccsal ellátott tornyot építettek, tetején mellvéddel. A hatalmas
erődítmény egy sziklás kiszögellésen állt a tó kellős közepén. Luke
nem látott hidat a közelben.
- Eilean Döchais - szólalt meg Crovan elégedetten. - Már ezer éve
a családom otthona. Reményszigetet jelent a neve, Silyen mindig jól
szórakozik ezen. De szerintem illik hozzá. Ez az a hely, ahol a
társadalom reményei szerint a hozzád hasonló Elítélteket tartjuk, és
ahol én reményeim szerint haladok majd a kutatásaimmal, amiben
ti segédkeztek nekem.
Elfordult a kinti látványtól, hogy Luke-ra nézzen. A napfelkelte ott
tükröződött a szemüveglencséjében, szeme aranykörré vált, a
túlvilági átkeléshez szükséges érmékre emlékeztetett.
- A vendégeim pedig abban reménykednek, hogy a büntetésük
véget ér egy nap. Sokan abban, hogy gyorsan véget ér.
Crovan hátradőlt az ülésében, arckifejezése kifürkészhetetlen
maradt. Luke igyekezett rá sem hederíteni, hogy a belsejében
minden színtiszta félelemmé cseppfolyósodott. Ökölbe szorította a
kezét, és begörbítette a lábujját, hogy emlékeztesse magát a saját
testére. Az erejére, amit Millmoorban és a kynestoni birtokon
munkával szerzett. Az elhatározására, ami szintén a szolgavárosban
alakult ki. A családjára, a barátaira, akik veszélyben forogtak, és
talán szükségük volt még a segítségére.
Nem hagyja, hogy ez a férfi megtörje. Nem adja meg magát a
megtévesztöen gyönyörű környezetük borzalmainak. Nem gondol
majd Ebre, aki katona volt, és Egyenlőket gyilkolt, aztán Crovan
keze alatt valahogy négykézláb kúszó lénnyé vált, akit egy idős nő
pórázon rángatott.
A helikopter egyenletes mozdulattal a kastély felé fordult.
Megrándult, ahogy a pilóta a botkormányt húzta, majd leereszkedett
a végső néhány méteren - a parton, nem a szigeten.
- Kifelé! - parancsolta Crovan, Luke pedig enge delme skedett.
Kezét azonnal a nyakát szorító pánthoz emelte. Tehetséggel
kényszerítették az előbb? Vagy csak ösztönösen engedelmeskedett?
Igazság szerint Nagy-Britanniában mindenki nyakörvet hordott,
hiába nem látták. Többmilliónyi ember engedelmeskedett kérdés
nélkül az Egyenlőknek. Tíz éven át szolgáltak iszonyú körülmények
között. Olyan uralkodók alatt, akiket nem ők választottak, akiket
sosem kritizálhattak. Egy olyan országba szorultak, amit nem
hagyhattak el addig, amíg le nem szolgálták a tíz évüket. És
elfogadták, hogy mindez teljesen normális.
Jobb olyan nyakörvet hordani, amit lát is az ember. Úgy legalább
nem felejtkezik el róla.
A helikopter felemelkedett. Egy pillanatig lebegett, a fémlapátok
légörvényt keltettek, ami lelapította a sárga hangát és a sást, majd
megfordult, és elrepült arra, amerről jött. Mindketten figyelték,
ahogy távolodik, majd Crovan hátat fordított Luke-nak, és a kastély
felé indult.
Most jött el a pillanat a szökésre. Hiába intette óva tőle Silyen
Jardine titokzatosan, Luke nem szándékozott sokáig Crovan
vendégségében időzni. Futásnak eredt, arra, amerre a helikopter
eltűnt a szemük elől.
 Már-már lehetetlennek tűnt a hangán szaladni. A növény
bokamagasságban összenőtt, és bár sűrűnek tűnt, Luke lába minden
egyes alkalommal átszakította, majd beleakadt a tekergőző
szárakba.
Nem tudta volna megmondani, hogy Crovan gáncsolta el, vagy
egyszerűen csak megbotlott. Valami a sarka után kapott, ő pedig
arccal előre a szúrós hangába zuhant. Egy pillanatig lihegve hevert
ott, igyekezett úrrá lenni a csalódottságán.
Cipő nyomódott a derekára, ott, ahol az inge - amit továbbra is
beterített Zelston kancellár vére - felcsúszott, és kilátszott a bőre.
- Mind megpróbálják - jegyezte meg Crovan, miközben a cipője
sarka belemélyedt Luke gerincoszlopának az aljába. - És aztán mind
feladják. Te is fel fogod. Gyere!
Luke azonnal feltápászkodott, és ezúttal, ahogy Crovan megindult
a tó felé, engedelmesen követte. Ez már a Tehetség miatt volt, Luke
tudta jól. De nem olyan érzés volt, mintha bármire is
rákényszerítették volna. Inkább mintha ő maga akarta volna
megtenni. Az érzés ott viszketett, bizsergett a bőrén és alatta.
Egyenlő és Elítélt átvágott a mocsáron, és végül elérték a tó köves
partját. A víz sekély volt, és üvegszerű, felnagyította a partszakasz
kavicsait és homokszemeit. Nem lehetett megállapítani, beljebb
mennyire mély, ott, ahol csillogó feketévé változott.
Luke nem volt valami jó úszó, de a tavat mindenütt partszakasz
határolta, nem lehettek benne áramlatok, nem volt sodrása. A sziget
nem tűnt olyan lehetetlenül messzinek a parttól. A víz nyilván hideg,
de a mozgás felmelegíti az embert. Más alternatíva nem kínálkozott,
hiába nézett végig Luke a parton. Továbbra sem látott sem
csónakot, sem hidat.
- Nem lehet - mondta Crovan, kizökkentve Luke-ot a
gondolatmenetéből. - Mármint úszni.
- Miért nem? Csak nem a Loch Ness-i szörny van odalent, vagy
ilyesmi?
 - Megpróbálhatod, ha szeretnéd. De nem javaslom.
Ezt szeretik, gondolta Luke. Minden Egyenlő kedvét leli ebben.
Rájátszanak, hogy ők sokkal több mindent tudnak, és hogy
hátborzongató dolgokra képesek. Szánalmas. A játszótéri csúfolódók
is ugyanezt teszik, biztosak benne, hogy az áldozatukon
felülkerekedik a kíváncsisága, hiába tudja ő maga is, hogy csapdába
sétál.
Luke-on is felülkerekedett a kíváncsisága.
Információhoz kell jutnia. Amikor megszökik, kénytelen lesz
átkelni valahogy a tavon. Ha valami nem válhat be, jobb most
azonnal kideríteni.
Leguggolt, és alaposabban szemügyre vette a vizet. Teljesen
átlagosnak tűnt. Már-már bódítóan friss, ózondús szaga volt.
Ekkor vette észre. Az aprócska aranypöttyöket, amiket a napfény
tükröződésének hitt. Délibábként lebegtek a vízben. Luke-nak
eszébe jutott egy délutáni földrajzóra, amikor a tanáruk
megbetegedett, és a helyettesítő tanár filmet nézetett velük az
óceánokról. Az egyik jelenetben kajak szelte át az éjszakai tengert,
ragyogó kék vízfodrokat hagyva maga után. Ezt a jelenséget hívják
biolumineszcenciának.
Luke gyanakodva figyelte a csillogó vizet. Fogadni mert volna a
teljes, nem létező vagyonában, hogy ez bizony nem természetes.
Inkább pont hogy természetellenes.
- Határozottan emlékszem, hogy Meilyr a bátorságodat dicsérte -
jegyezte meg Crovan.
Luke a homokba vájta ujjait, igyekezett úrrá lenni a dühén.
Crovan játszadozik vele.
De tényleg tudnia kellett az igazat.
Óvatosan beledugta az ujját a vízbe.
Felüvöltött. Ami víznek tűnt, valójában savnak bizonyult. Egész
testében remegett a sokktól. Érezte, ahogy a bőre megolvad, az ujj
csontjai szétmállanak és megszűnnek létezni a csillogó, ragyogó
hullámoktól. Hátrazuhant a parton, zokogva dajkálta sérült kezét.
Szorosan lehunyta a szemét, hogy kizárja a borzalmat. Milyen
ostoba volt! Olyan hihetetlenül ostoba, hőst játszott, szökést
tervezett, amikor azon kellett volna lennie, hogy egyáltalán túlélje
ezt a helyet, ezt az embert.
- Elfelejtettem megemlíteni a nevét - csendült Crovan hangja a
fájdalomtól távolivá vált világban. - Loch nan Deur, Könnyek tava.
Jardine-ékhoz hasonlóan az én családom is őrzi az otthonát.
Luke nagy nehezen kinyitotta a szemét, és elmosódottan, de látta,
hogy Crovan enyhe derűvel az arcán figyeli őt. Düh fortyant benne,
és elrugaszkodott a talajtól. Elég, ha belelöki a férfit a sekély vízbe.
Ha kell, ráveti magát, úgy tartja lent, még akkor is, ha az életébe
kerül.
Ekkor két dolog történt. A nyakörv igézete visszarántotta őt a
földre.
És ahogy odakapta a karját, hogy tompítsa az esést, meglátta,
hogy mégsem veszett oda a keze.
Az ujjai. A bőre. Minden ott volt a helyén. Épségben.
Luke döbbenetében mozdulatlanná dermedt, arca a durva szemű
homoknak nyomódott. Gondolatai szélsebesen örvénylettek,
igyekezett feldolgozni minden információt. A tó mégsem savas.
Azok az aljas Tehetségszemcsék csak… Végső soron mire is
hatottak? A testére, hogy fájdalmat okozzanak? Vagy az agyára,
hogy azt higgye, fáj valamije? Éppolyan volt, mint a vérrel teli ágy,
amit Kynestonban hallucinált, miután Crovan órákon át faggatta.
Már a saját érzékeiben sem bízhatott.
Türelem! - intette le magát. Várj türelemmel, és tudj meg minél
többet! Nem fog menekülni, nem támad rá Crovanre addig, amíg
mindent ki nem derít.
- Ide nézz! - szólalt meg Crovan.
Az Egyenlő hátrálva a vízbe lépett.
 Luke úgy sejtette, a legkevésbé sem nyűgözi majd le a látvány.
Végül is logikus, hogy ha Crovan vagy a családja Tehetsége itatja át a
tavat, akkor neki nem árthat. Csakhogy ami ezután történt, elég
megdöbbentőnek bizonyult ahhoz, hogy teljesen ámulatba ejtse
Luke-ot.
Ahová Crovan lépett, ott a víz elhúzódott. Könnyedén mozgott,
mintha mágneses erő taszítaná. Az Egyenlő körüli részen láthatóvá
vált a tó medre.
- Iparkodj, ne maradj le! - figyelmeztette Crovan. - Ha nem
maradsz a sarkamban, elragad a víz. Most már sejted, milyen lenne.
Nem kellett kétszer mondania, Luke azonnal talpra kecmergett, és
új gazdája után rohant.
Hideg volt a tóban, és ahogy egyre beljebb hatoltak, a víz is
mélyült. Elérte a fejük szintjét, majd még magasabbra hágott. Luke-
ot hamarosan klausztrofóbia fojtogatta. Vaksötét lett volna, ha nem
ragyog körülöttük halványan a Tehetség fénye. Mintha egy kút
mélyére kerültek volna. Hogy is nevezik azokat a nagyon mély,
csapóajtós, kútszerű várbörtönöket franciául? Oubliette. Az
elfeledettek helye.
A családja sosem felejti el, Luke ebben biztos volt. Legalább a
szülei és Abi biztonságban lesznek Millmoorban. Anyának és apának
hasznos szakmája van, a munkaügyi hivatal biztosan felfigyel rájuk,
Abinek pedig, ahogy minden másból, kínaiból is jelese van, úgyhogy
nyilván rögtön lecsap rá a millmoori Bank of China. Halálra fogja
unni magát, de legalább tisztes távolságba kerül az Egyenlők
veszedelmes intrikájától.
Iszonyatosan aggódott a kishúga miatt, aki Kynestonban maradt,
és egyedül a Jardine örökös védhette meg. Remélhetőleg Gavar
megunja Daisyt, amikor Libby már elég idős lesz ahhoz, hogy
iskolába menjen. Akkor majd őt is Millmoorba küldik a többiek
után.
Vajon elmondja nekik valaki, ha történik vele itt valami?
 Luke az utolsó pillanatban fékezett le, amikor Crovan hirtelen
megtorpant. Sziklafal állta az útjukat, számtalan csillogó lépcsőfokot
vájtak bele. Elérték a szigetet.
Hideg rázta Luke-ot, ahogy követte Crovant felfelé, és nagyon
ügyelt rá, nehogy megcsússzon. Egyre közelebb értek a végzetéhez.
Maguk mögött hagyták a víz szintjét. A kastély föléjük
magasodott, hatalmasabbnak tűnt, mint a partról. Az alul kissé
kiszélesedő, méretes falak üresen ásítoztak. Még egy egér sem
mászhatta volna meg őket.
Egyenesen előttük két ajtó állt, egymás mellett alakították ki őket
a falban, de nem értek össze. Kétszer olyan magasra nyúltak, mint
amekkora Luke volt, és vaspántos, viharvert fából készültek. Két-két
arany szót véstek a kőbe föléjük ívesen. Az ajtókon nem akadt sem
kopogtató, sem kulcslyuk, sem semmi egyéb, amivel kinyithatták
volna őket. Felettük óriási kőpajzs, rajta villámsújtotta hajó mintája.
- A Crovan családi címer és az ősi mottónk - jegyezte meg Luke új
gazdája, és a szavakra mutatott. - Omnes vulnerant; ultima necat.
Minden óra megsebez, az utolsó bevégez.
- Vidám - felelte Luke bátorságot tettetve. - Igazán hívogató.
- Mindkét ajtó egyfelé nyílik csak - folytatta Crovan. - Ez kívülről,
a másik pedig belülről.
Az Egyenlő érintésére a bal oldali ajtó kitárult. Valaki állt a
küszöbön, egy elegánsan öltözött, a húszas évei végét taposó férfi. Ő
lenne Crovan fia és örököse? De nem, hiszen az Egyenlő egyedül ült
a parlamentben.
- Gazdám! - szólalt meg a várakozó alak. Hangjában feszültség
csengett. - Hála az égnek, hogy hazatért! Olyan rég elment már!
A férfi idegesen tördelte a kezét, és Luke-nak szemet szúrt, hogy a
nyitott gallérnál megkötött selyemsál alatt ugyanolyan aranyszínű
pánt csillog, mint amilyen az övé is. A férfi észrevette, hogy Luke is
ott áll, mire alázatos arcvonásai megkeményedtek.
- Nem egyedül jött, gazdám?
 - A jelek szerint - felelte Crovan tömören. Majd Lukehoz fordult,
és így folytatta: - Ez itt az Órák Ajtaja. Ti, Elítéltek nem napokat
szolgáltok, hanem órákat. Abból sokkal, de sokkal több van.
Crovan átlépte a küszöböt. Luke csak nézte, nem szívesen követte
volna. Mi vár rá a falak között?
- A másik ajtó - szólalt meg, hogy az időt húzza. - Annak nincs
neve?
- Az az Utolsó Ajtó.
Egy lány válaszolta meg a kérdését. Előrelépett a két férfi között.
Vékony volt, és sápadt, olyasmi korú, mint Luke. Egyszerű, fekete
ruhát viselt, aranypántja ragyogott vékony nyakán. Hangja éppolyan
tisztán csengett, mint amilyen tisztán hűvös, szürke szeme
csillogott.
- Ne feledd a mottót! Ultima necat. Az utolsó bevégez. Nem
tanácsos kilépni azon az ajtón, legalábbis addig semmiképp, amíg
már annyira akarod, hogy semmi sem állíthat meg.
Luke rámeredt.
- Mert megöl? Hogyan?
Mindenfélét képzelt, és egyik kép sem volt biztató. Guillotine, ami
fentről zuhan alá. Mérgezett kilincs. Talán rejtett pengék, amik a
falakból törnek elő, és felnyársalják az embert, amikor átlépi a
küszöböt.
- A „hogyan” lényegtelen - felelte Crovan. - Véget vet az életednek,
ahogyan az a rengeteg egyéb is, ami megölhet. Gyere be, Luke!
Coira, ez itt Luke Hadley. Keríts neki szobát, és gondoskodj róla,
hogy szalonképes legyen, aztán hozd le reggelizni!
A pánt ellenállhatatlan kényszere átrántotta Luke-ot a küszöbön.
És miközben érezte, hogy a teste engedelmeskedik új gazdája
akaratának, Luke pontosan tudta, hogy így történt - így gyilkolta
meg Zelstont. Valaki a Tehetsége segítségével kényszerítette őt,
megölette vele a kancellárt. Aztán elfelejtette Luke-kal a saját
szerepét az egészben.
 De ki? Maga Crovan? Lord Jardine? Az Egyenlő, akit Jackson
dokiként ismert meg?
Talán Silyen Jardine?
Az ajtó becsapódott mögötte. Luke hátrapillantott, és amit látott,
az még aggasztóbbnak bizonyult - az ajtó ugyanis eltűnt.
- Úgy nézel ki, mintha valaki megpróbált volna megölni - jegyezte
meg a lány. Coira. Kétkedve figyelte Luke-ot. - Vagy mint aki megölt
valakit. Tekintve, hogy itt vagy, gondolom, a második.
A Luke ingét mocskoló vér már réges-régen megszáradt és
megkeményedett, lassan be is barnult. Nem tisztálkodhatott meg a
tárgyalása előtt, a megjelenése anélkül sugallt bűnösséget, hogy lord
Jardine-nak egyáltalán meg kellett volna szólalnia. Emellett a
kynestoni pince mocska is ráragadt.
- Luke-ot azért ítélték el, mert meggyilkolta Winterbourne
Zelstont - pontosított Crovan.
- A kancellárt? - kérdezte a kravátlis férfi.
- Igen, Devin. - Crovan úgy beszélt vele, mint egy lassú felfogású
gyerekkel. - Zelston kancellár meghalt. Nagy-Britanniát ismét
Whittam Jardine irányítja, ideiglenesen kancellár lett a
válságkormány idejére. Úgy sejtem, a válság elég komolynak
bizonyul majd ahhoz, hogy igen hosszasan hatalmon maradjon, ha
nem örökké. Gyere, elmesélem a részleteket!
Azzal Crovan elvezette a férfit - Devint -, és magára hagyta Luke-
ot és a lányt.
- Nem én tettem - bukott ki Luke-ból azonnal.
Fogalma sem volt, ki ez a lány, vagy hogy látja-e még egyáltalán a
mai reggel után, ha Crovan tömlöcbe vagy kennelbe akarja esetleg
zárni. De erre az egyetlen pillanatra szerette volna, ha valaki hisz
neki. Nem hitte, hogy korabeliek lesznek itt, főleg nem egy lány.
Csakhogy Crovan szavai teljesen megváltoztatták a lány
hozzáállását.
 - Mind ezt mondják - felelte. - A te érdekedben remélem, hogy
gyorsan végeztél vele. Gyere utánam!
Nem barátkozni jöttél! - emlékeztette magát Luke, ahogy Coira
megindult. Túl kell élned, meg kell menekülnöd! Azért vagy itt,
hogy a lehető legtöbbet kideríts az Egyenlőkről, aztán felhasználd
ellenük.
De szövetségesekre talán lelhet itt. Az Elítéltekre a lehető
legrosszabb büntetést szabják ki az Egyenlők. Akiket nem véletlenül
ítéltek el, azok már úgyis elkövettek valami rémtettet, azért jutottak
ide. Okuk van gyűlölni az arisztokráciát, és tudják, milyen
gyűlöletből cselekedni.
Luke szíve összerándult, ahogy eszébe jutottak a millmoori
barátai: az ideges Asif, a vidám, elképesztő technikai zseni Hilda és
Tilda. Sosem akartak erőszakot alkalmazni. De talán az Egyenlők
elleni harc minden eszközt szentesít. Luke továbbra is nyitottan áll
majd a többi rabhoz Eilean Döchaisben - feltéve persze, hogy nem
dugják magánzárkába.
Valamelyest lenyűgözve figyelte, hogy a helyiségek, amiken
áthaladnak, éppolyan pompásak, mint a kynestoniak - annyi
változással, hogy itt mindent skót mintás szövetek és páncélok
díszítettek, itt-ott pedig kitömött állatfejek is felbukkantak.
Luke követte Coirát a vastag szőnyeggel borított folyosókon, és
várta, mikor indulnak meg lefelé, a tömlöcök szintjének irányába,
vagy mikor lépnek be egy folyton zárva tartott vasajtón, ahonnan a
cellák folyosója nyílik. De nem történt semmi ilyesmi. A falakon
szépia portréfotók lógtak, meg élénk színű olajfestmények. Jó
néhányon maga Eilean Döchais szerepelt, gyakorta csatával
körülvéve. Az egyiken a kastély sziluettjét élénk örvények
világították meg, ez lehetett északi fény vagy akár a Tehetség
ábrázolása is.
Még fegyverek is lógtak a falon - szuronyok, dárdák, keresztbe
fektetett kardok és bárdok -, de Luke nem hitte, hogy egyik este
észrevétlen lelopózhat és elvehet egyet, hogy aztán széthasítsa az
ajtót, és megszökjön.
- Próbáljuk meg ezt a szobát! - állt meg Coira az egyik ajtó előtt. -
Blake van a szomszédban, ezért nem akar senki itt lakni, de nagyon
szép a kilátás.
Elfordította a kilincset, és bevezette Luke-ot a helyiségbe, ami
leginkább egy előkelő vidéki szálloda szobájára emlékeztetett. Az
ablak a tóra nézett, vele szemben hatalmas franciaágy állt. Volt ott
még egy fotel is (az is skót kockás), meg egy súlyos, faragott
szekrény. A levegő kissé állottnak tűnt, de Coira kinyitotta az
ablakot, mire friss áramlat szaladt be rajta.
- Ennél jobban nem nyílik ki - akasztotta be a lány a kallantyút. -
Úgyhogy ne is próbálkozz semmivel! Mindjárt hozok neked ruhát
is… akkora lehetsz, mint Julián. A fürdő arra van. Tíz perc múlva
odakint várlak majd, hogy levigyelek.
Aztán faképnél hagyta, még mielőtt Luke bármit is válaszolhatott
volna.
Ez az egész valami rossz tréfa. Nem lehet más. Talán pár napig így
él az ember, aztán tízszer olyan fájdalmas, amikor végül láncra verve
lerángatják a tömlöcbe.
Mindegy, Luke-ot ez most nem izgatta. Levetette a mocskos
ruháit, és bement a fürdőszobába. Egy örökkévalóságig tudott volna
állni a zuhany alatt, hogy a víz az elmúlt negyvennyolc óra minden
mocskát lemossa róla, de aztán eszébe jutott Coira tízperces
figyelmeztetése, és amint tiszta lett, kiugrott a zuhany alól.
Hitetlenkedve felnevetett, amikor meglátta, miféle ruhát terített
ki neki az ágyra a lány: egy háromrészes öltönyt finom, de kissé
szöszös anyagból (csak nem tweed?), hozzá frissen vasalt fehér inget
és nyakkendőt. Luke-nak halvány fogalma sem volt róla, hogyan
kösse meg.
Kopogtattak, majd Coira bedugta a fejét. Felvonta a szemöldökét,
amikor meglátta, hogy a nyakkendő ernyedten lóg Luke kezében.
 - Majd én! - kötötte meg gyorsan. - Gyere, nem szabad elkésni a
reggeliről!
Aztán már szaladt is, Luke pedig rohant utána a nadrágban, ami
pár centivel rövidebb volt a kelleténél, meg a cipőben, ami egy
számmal kisebb, de legalább egyiket sem szennyezték Zelston
kancellár maradványai.
Beszélnie kellene ezzel a lánnyal. Ő is Elítélt lenne, mint ő maga?
Vagy egyszerű szolga, mint a kynestoniak? A ruhája alapján nem
tudta megállapítani - Luke még életében nem látott ilyen elegáns
ruhát senkin, ugyanakkor az anyag egyszerű volt, és sokat használt.
- Mióta vagy itt? - kérdezte, miközben áthaladtak egy gótikusnak
tűnő, ólomüveges ajtón. - A tíz évedet töltöd, vagy… vagy…
Elhallgatott, amikor a lány sarkon fordult. Dühösnek tűnt. Luke
legszívesebben a tenyerébe temette volna az arcát. Rendes
körülmények között is nehezére esett lányokkal csevegni, de most
igazán megérdemelt volna egy kis könnyebbséget.
- Mind gyilkosok vagyunk, vagy annál is rosszabbak. Lesznek,
akik megpróbálnak majd mást állítani, vagy azt mondják,
szenvedély vagy valami gyönyörű eszme vezérelte őket, de
mindannyiunknak vér tapad a kezünkhöz.
Luke nem tudta, mit mondhatna erre. Még a régi énjéhez képest
is borzalmasan alakult ez a beszélgetés.
- Kérdezd csak meg nyugodtan! - mondta gúnyosan a lány. -
Látom, hogy meg akarod.
Jól van. Akkor legyen, ahogy ő akarja.
- Oké, kit öltél meg?
- Nem tudom. - Coira harciasan felszegte az állát. - Elvette tőlem.
A többiek egy részétől is, de a többség azért emlékezhet a bűnére. De
fiatal voltam, amikor megtettem, mert nem emlékszem semmilyen
más helyre, csak erre. Úgyhogy nyilván egy másik gyerek volt. Egy
Egyenlő. Most már boldog vagy?
 Coira kihívóan nézett a szemébe. Luke képtelen volt állni a
pillantását.
A lány helyzete elviselhetetlen szánalmat ébresztett benne. És
zakatolni kezdett a szíve, amikor arra gondolt, hogy ami Coirával
történt, könnyedén megtörténhet Daisyvel is. Két kisgyerek. Egy
baleset. Csakis baleset lehetett. Coirát mégis ideküldték, gyerekkora
óta nyakörvet visel. Embertelen.
De hát az Egyenlők nem is emberek, nem igaz?
- Itt is vagyunk - jelentette be Coira, és még mielőtt Luke
összeszedhette volna magát, kitárta a következő ajtót.
Luke egy villanásnyira visszakerült Millmoorba, arra a napra,
amikor Renie legelőször betessékelte őt a klubba, ahol mindannyian
a kiszuperált irodaasztal mellett ültek.
Aztán az agya kezdte befogadni, miféle látvány tárul elé.
Erre még véletlenül sem számított.
 4.

- Már megbocsáss - mondta Abi, de még csak véletlenül sem akart

elnézést kérni semmiért -, de elmondanád újra? Mert ha jól
értettem, azt mondtad, hogy az öcsém kiszabadítása jelenleg nem
élvez prioritást.
Highwithel lakói mind összegyűltek a nagycsarnokban: Abi és
Jenner, Meilyr és Dina, Renie meg a klub, és lady Tresco a két
lányával. Mindenki a tenger hullámai közt simára csiszolódott
uszadék fából készített, hatalmas asztal mellett ült a padokon.
Mindenki, kivéve Meilyr örököst, aki az asztalfőn foglalt helyet. A
lábuk között kis termetű, kellemetlen szagú kutya lődörgött, és
hangosan lihegett. Abi épp a gazdájára meredt, a nőre, akitől az
előbb elragadta a szót - Bodina Matraversre.
A csarnok ablakait ólomüveg díszítette, a hajózás történelmi
pillanatait örökítették meg. A rajtuk keresztül beszűrődő fény
hűvöskék ragyogásba vonta az Egyenlő fehérszőke haját. Talán
Bodina jobban hasonlít a nővérére, a jeges Bouda örökösnőre, mint
azt Abi hitte?
- Nem, valóban nem Luke megmentése a legsürgetőbb jelenleg -
erősítette meg Dina. - Előbb ki kell tapasztalnunk, milyen Whittam
Jardine új rendszere. Ami azt jelenti, hogy Jenner, most, hogy
tudod, Abigail biztonságban van, menned kell. És Csendet kell
fogadnod mindarról, amit itt láttál és hallottál. Nem
kockáztathatjuk meg, hogy bármit elárulj, még csak véletlenül sem.
- Szó sem lehet róla!
 Abi alig fejezte még be a mondatot, amikor Jenner éppolyan
hevesen kifakadt:
- Nem megyek sehova!
A többiek mind feléjük fordultak. Abi a klubtagokat figyelte -
épphogy csak emlékezett a nevükre. A nővérek: Hilda és Tilda. A
pár, akiket Renie a szüleinek hitt, mégsem azok voltak: Jessica és
Oz. A fiatal fickó, aki folyton mozgásban volt, és nem szívesen nézett
mások szemébe: Asif.
És persze Renie. A lány felszívta magát Abi mellett.
- Értünk azonnal eljöttél - vitatkozott Renie Bodinával. - Mert úgy
gondoltad, hogy ez a Crovan átkutatja majd Luke emlékeit, és
mindannyiunkra rábukkan. Akkor nem haboztál. Eljöttél. Most
Luke-ért is meg kell tennünk ugyanezt.
- Luke is éppúgy megmentett, mint te, doki - próbált Oz Meilyr
lelkére beszélni. - Besétált a börtönbe a hamis egyenruhában. És
veled ellentétben ő nem támaszkodhatott titokban a Tehetségére, ha
valami rosszul sült volna el.
- Luke helyzete teljesen más! - csattant fel Bodina. - Most nem
féleszű őröket kell kijátszani. Arailt Crovan az egyik
Legtehetségesebb ember Nagy-Britanniában. Valószínűleg a
Legtehetségesebb, tekintve, hogy még soha senki nem tette úgy
tönkre más Tehetségét, mint Crovan Meilyrét.
Abi dühe értetlenséggel párosult. Az a Dina Matravers, akit a
kynestoni robbanás után látott, együttérző volt, és erős, nem
habozott, amikor meg kellett gyógyítania egy szolgálót. A klub
tagjait is azonnal kimentette, amint veszélybe sodorhatta volna őket
Luke kihallgatása. Luke-ot miért nem akarja akkor megmenteni?
Egyszerűen nem fért a fejébe.
- Nem vagyok elég Tehetséges ahhoz, hogy egyedül felvegyem a
harcot Crovannel - folytatta az Egyenlő. - Meilyr egyelőre nem
segíthet, az pedig egyértelmű, hogy Jenner nem tud mit tenni.
Ráadásul nem egyedül Crovan a gond. Az a kastély, Eilean Döchais
tele van ősi, elképesztően alattomos erővel. Mindenféle legenda
veszi körbe. Amíg Meilyr fel nem épül, egyszerűen nem
kockáztathatjuk meg, hogy kimentsük Luke-ot.
Abi már épp felcsattant volna, és érezte, hogy Jenner is dühödten
hátralöki a padot, hogy felpattanjon, és vitatkozzon Bodinával. Ám
valaki más felelt meg az Egyenlő érveire:
- Nem fogok felépülni. Csak nézz rám!
Meilyr Tresco nyugodtan, tisztán beszélt. Az asztal túlsó végében
a legfiatalabb húga elfojtotta zokogását.
Highwithel örököse a széke karfájának támasztotta a botját, és
nagy nehezen felhúzta magát. Kinyújtott karja remegett a
megerőltetéstől, ahogy ujjai is reszkettek. Abi látta, hogy
kidudorodik egy ér a nyakán. Mégis hogy a fenébe jutott le a lépcsőn
előző este? Miért tett ekkora erőfeszítést azért, hogy köszöntse?
Egyedül azt hozhatta fel, hogy Luke nővére.
De ennél többre talán nem is volt szükség. Meilyrre nézett. A klub
többi tagja egyértelműen odáig volt érte. Abi úgy jött ide, hogy félig
meg volt győződve róla, egy olyan embert fog felelősségre vonni, aki
kihasználta az öccse elhivatottságát, és két lábon járó fegyvert
kovácsolt belőle. Csakhogy már nem hitte, hogy így történt.
De ha nem Meilyr tette, akkor ki?
- Ne erőltesd meg magad! - szólt rá Dina. - Az előző este épp elég
volt. Ágyban lenne a helyed.
Az örökös feszült, örömtelen nevetést hallatott.
- A napjaim felét ágyban töltöm azóta, hogy visszajöttem. Nem
igaz, anya?
Az asztal másik felére nézett, ahol az anyja ült. Lady Armeria
Tresco vagy tíz évet öregedett azóta, hogy Abi utoljára látta a
kynestoni Ülés bálján. Bólintott.
- Csak pihenned kell - erősködött Dina.
- Nem, nem kell. Semennyi pihenés nem hozza helyre a
Tehetségemet. Nincs már mit helyrehozni.
 - A Tehetséget nem lehet elpusztítani. Lehetetlen. Dina hangjába
mintha pánik vegyült volna. Valahol az asztal alatt a kiskutya
megérezte a gazdája feszültségét, és vékony hangú, boldogtalan
vinnyogásba kezdett.
Meilyr megfogta a lány kezét, és Abi látta, hogy Dina szemében
könnyek csillognak.
- Dina, nem fog visszajönni.
Az Egyenlő a fejét rázta. Megfordította a tenyerét Meilyr
markában, és rákulcsolta az ujjait. Meilyr el akarta rántani a kezét,
de Dina nem hagyta, homlokát barázdák szabdalták. Csak nem
gyógyítani próbálta a Tehetségével?
A klubtagok őket figyelték. Jessica a szája elé kapta a kezét. Még
az eddig fészkelődő Renie is megdermedt Abi mellett.
- Kérlek, ne! - szólalt meg Meilyr. - Hagyd abba, Di! Elkapta a
kezét, és összerándult a hirtelen mozdulattól.
Lassan leereszkedett a székébe.
- De hát hová kerül? - kérdezte Dina kétségbeesetten. - Mintha a
semmibe önteném.
- Mert nincs már semmi, egyszerűen eltűnt. Mintha lyuk
tátongana bennem, amin örökké keresztülfúj majd a szél.
Meilyr letörölte a verejtéket a homlokáról, Abi pedig észrevette,
hogy Bodina szeméből könnyek szöknek ki, majd végigfutnak az
arcán. És ekkor végre megértette.
Az Egyenlő lány részben azért nem akart most Luke után menni,
mert úgy hitte, Meilyr felépül, és maga mellett akarta tudni. Az is
közrejátszott, hogy rettegett attól az embertől, aki ezt tette a
szerelmével. De nagyrészt azért mégiscsak arról volt szó, jött rá Abi,
hogy a Meilyrrel történtek olyan megdöbbentőnek bizonyultak,
olyan kétségbeejtőnek, hogy Bodina Matravers senki más
fájdalmával nem tudott együttérezni jelenleg. És hiába tudta, mit
jelent ez Luke-ra nézve, Abi képtelen volt gyűlölni őt érte.
Némaság telepedett a helyiségre - amíg Jenner meg nem törte.
 - Az élet megy tovább Tehetség nélkül is - jelentette ki. Meleg
ujjaival biztatóan megragadta Abi térdét az asztal alatt. - Én is
bizonyítom ezt, és a millmoori barátaid is, akik most velünk vannak.
- Meilyr nem olyan, mint te vagy - csattant fel Dina. - Helyrejön!
Te mindig is Tehetségtelen voltál. Anélkül születtél.
- Nem vagyok benne biztos, hogy ez így igaz.
Az asztal túlfelén Armeria Tresco felemelkedett. Abi hallotta,
amikor lord Jardine és Bouda Matravers becsmérlően kitárgyalta őt
Kynestonban. Lady Tresco elhidegült a férjétől, egy alacsonyabb
rangú nemestől, aki felvette a felesége családnevét a
házasságkötéskor, de lady Tresco szerint képtelen volt méltósággal
viselni. Csakhogy az intelligens, átható pillantású, kék szemű nő
nem olyannak tűnt felszegett állával, akit érdemes lenne
alábecsülni.
- Emlékszem egy esetre Kynestonban, amikor még kicsi voltál,
Jenner. Tudod, hogy Meilyr és a bátyád, Gavar néha együtt játszott,
hiszen ugyanannyi idősek. Ez pár héttel Silyen születése előtt
történt. Édesanyád teljesen kimerült, úgyhogy napoztunk és
beszélgettünk, közben a fél szemünket hármótokon tartottuk. Aztán
a fiam egyszer csak feljajdult.
Lady Armeria megállt a fia mellett, és kezét a széke háttámlájára
tette.
- Gavar elvett tőle valamit, egy játékot vagy egy könyvet, és
valahogy tönkretette. Olyan erőszakos volt! Úgyhogy Meilyr kezdett
elvörösödni, igazságot követelt, ahogy mi, Trescók mindig is
tesszük. - Szeretetteljesen elmosolyodott, és ujjhegyeivel
végigsimított a fia arcán. - Aztán te odahajoltál, Jenner. Nem
lehettél több négyévesnél. Felvetted azt a valamit, és visszaadtad
Meilyrnek. Pontosan emlékszem rá, hogy azt mondtad: „Most már
jó lesz.”
- Megjavította? - bukott ki Abiből, akit teljesen magával ragadott
a történet.
 - Meg bizony! Határozottan emlékszem, hogy gratuláltam
Thaliának, milyen jószívű fia van, biztosan jóra használja majd a
Tehetségét, ha felnő.
Mindenki elhallgatott. Jenner elhúzta a kezét Abi térdéről, és
teljes mozdulatlanságba dermedt. Abinek eszébe jutott, amikor azt
mesélte a kynestoni könyvtárban, hogy lady Thaliának több
története is van Jenner gyerekkori Tehetségéről. Ő viszont csak
legyintett rá, azt hitte, biztos az anyja vágyálmairól van szó. Ezt
viszont csak nem hagyhatja figyelmen kívül.
Csakhogy egyáltalán nem úgy reagált, mint amire Abi számított.
- Akkor mi történt? - kérdezte nyugodtan, és összekulcsolta kezét
az asztalon. - Crovan nem sokkal később eljött minket meglátogatni,
és kitépte belőlem a Tehetségemet, amíg senki sem figyelt rám?
Kétlem. Anyámnak is vannak ilyen történetei. Hogy egyszer a
kertész egy csokornyi rózsabimbót hozott neki, én pedig mindet
kivirágoztattam. De hát a rózsabimbók kinyílnak, ha az ember
beviszi őket a meleg házba. És biztos az a játék sem ment tönkre.
Lehet, hogy csak gyerekek civakodásáról volt szó.
- Hogy mondhatsz ilyet? - kérdezte Abi. - Miért találna ki
ilyesmiket? Akár ő, akár édesanyád? Nem azt akarod, hogy te is
Tehetséges legyél?
Jenner reakciója olyan vehemens volt, olyan megdöbbentő, hogy
Abi még csak véletlenül sem számított rá.
- Hogy akarom-e?
Jenner az asztalra csapott, és olyan erősen hátralökte a padot,
hogy a többiek meginogtak. Szeplői alatt a bőre olyan foltos
rózsaszínné vált, amit Abi már megszokott az apján és a bátyján,
Jenneren azonban még sosem látta.
Keresztülviharzott a csarnokon, a fiú, akiről úgy hitte, szereti,
majd megpördült, és vádlón rá meredt.
- Nem érted, igaz? Ahogy ő sem érti! - Bodinára mutatott. Egyre
hangosabban beszélt. Már-már kiabált. Mintha Gavart hallották
volna. - Nyoma veszett. Még azelőtt, hogy egyáltalán felfogtam
volna, mi ez. És Meilyrnek igaza van, nem jön vissza többé. Csak az
a tátongó lyuk maradt utána, ahol régen volt, és tettethetem, hogy
soha nem is létezett. Mert ha reménykedni kezdek, akkor belenézek
abba a lyukba, és végül engem is magával ragad az az üresség.
Egyedül Dina Matravers fojtott zokogása törte meg a csendet.
Felkapta a kutyáját, és arcát az állat fehér bundájába fúrta.
Remegett a válla.
Abi is remegett, de nem a félelemtől. Jennertől sosem félne, még
akkor sem, amikor így magával ragadják az indulatai. Merthogy
felismerte, miről van szó pontosan. Önutálatról, amit olyan mélyre
temetett, hogy Abi még csak véletlenül sem figyelhetett fel a
jelenlétére.
Eszébe jutott az első nap, amikor találkoztak Kyneston kapujában.
Hogy milyen könnyedén, gyakorlottan beszélt a
Tehetségtelenségéről, aztán csak legyintett rá. Felidézte, mi történt
a könyvtárban, amikor Jenner megmutatta neki Sosigenes Parva
aprócska portréját, azét a Tehetségtelen gyerekét, akit kitöröltek a
családfáról. A hangjában csendülő keserűséget, amikor rámutatott
az üres kalitkára, az elhervadt virágra és a hangjegyek nélküli
kottára - mindarra, ami azt szimbolizálta, milyennek tűnik a
Tehetségesek számára az ő világa.
Abi most fogta fel a borzalmas igazságot. Az üres kalitka, az
elhervadt virág, a hangjegyek nélküli kotta. Jenner látta így saját
magát.
- De te kitöltötted azt a lyukat. - Meilyr Tresco szólalt meg, és
néhány fájdalmas lépést tett arrafelé, ahol Jenner állt. -
Kedvességgel, becsülettel töltötted meg. Kyneston összes szolgája jól
él az irányításod alatt. Miközben a Jardine-birtokot igazgatod, a
lakók és a szolgálók érdekeit tartod szem előtt, nem pedig a
családod vagyonának gyarapítását. Te leszel a példa számomra. A
családod a legbefolyásosabb az egész vidéken, mégis te vagy a
legjobb közülük.
 Jenner Meilyrre pillantott, mellkasa ütemesen emelkedett és
süllyedt, de mintha fájdalmat okozott volna számára a légzés.
- A legjobb lehetnék - dörgölte meg Jenner az arcát. - De még
most is vannak álmatlan éjszakáim, amikor arra gondolok, hogy
szívesebben lennék a legrosszabb, kegyetlen, mint apám, érzéketlen,
mint Silyen, vakmerő, mint Gavar, ez mind egybegyúrva, csak a
Tehetségem meglenne.
Ezt nem gondolhatod komolyan! - vágta volna rá Abi
legszívesebben.
De hát persze hogy komolyan gondolta. Az lett volna az igazán
meglepő, ha nem így gondolja. Egész életében olyan társadalomban
élt, amelyik azt állította, hogy értéktelen. Abi talpra ugrott.
- Ez csak azért van, mert tévedésben élünk! - kiáltotta. - Egyetlen
világban sem lenne szabad többre tartani a pusztán Tehetségeseket
a valóban jószívűeknél!
- Nem, valóban nem lenne szabad - felelte Jenner. - Mégis így
van. Gondolod, hogy változtathatsz ezen, Abi? És te, Meilyr? Na és
te, Dina? Mert akkor hadd kívánjak hozzá sok szerencsét!
Vetett még egy utolsó, borzalmas pillantást Abire, majd
kiviharzott a csarnokból. Abi lerogyott, és dermedten ült, ahogy a
hatalmas, tengeri hínáros faajtó becsapódott Jenner mögött.
Könnyű érintést érzett a vállán, ezért megfordult.
- Sajnálom - mondta Meilyr halkan. - Amiért azt éreztettük
Jennerrel, hogy Tehetségtelenné válni még a halálnál is rosszabb. Ő
minden egyes napját így éli le. Bocsánatot fogok kérni tőle.
Abi egy pillanatig Highwithel örökösét fürkészte.
- Őszintén úgy gondolod, hogy megváltoztathatjuk ezt a világot -
kérdezte -, ami többre értékeli a Tehetségeseket a jólelkűeknél? Az
öcsém is így hiszi? Elmondod, mi történt vele?
- Igen - válaszolta Meilyr Tresco. Szeme tisztán csillogott, és volt
valami a beszédében, amitől Abi megborzongott. - Keress fel ma
délután, és elmondom!
 Meilyr kivezette az anyját és Dinát a csarnokból, a klubtagok
pedig Abi felé fordultak, hogy a támogatásukról biztosítsák.
Kijelentették, hogy ők is meg akarják menteni Luke-ot. Hamarosan
Dina is észhez tér. De ha mégsem, akkor majd nélküle boldogulnak.
Senki sem szólt egyetlen szót sem Jenner kivonulásával
kapcsolatban.
- Millmoort is Dina nélkül bénítottuk meg - jelentette ki Renie
harciasan, mire Abi legszívesebben megölelte volna.
Csakhogy őrültség lenne legalább egy Tehetséges Egyenlő nélkül
megkockáztatni a szöktetést. Dina Matraversnek melléjük kell
állnia. Mert más nem segítene rajtuk.
Vagy mégis?
Abinek kellett egy kis magány, hogy gondolkozhasson, úgyhogy
oda ment, ahol ez mindig a legjobban ment neki: a könyvtárba. A
highwitheli lenyűgözőnek bizonyult. Abi összekuporodott egy rejtett
zugban álló sarokfotelben egy viharvert történelmi kötettel, ami a
nagy birtokokat taglalta, és volt benne egy fejezet Eilean Döchaisről
is. A régi, rézkarc illusztrációk alapján éppolyan gyönyörű lehetett,
mint Highwithel.
Egész Nagy-Britanniában két szigetbirtok volt csak, és Luke-kal
pont ezen a kettőn tartózkodtak. Abi nem volt babonás, de ezt most
szinte égi jelnek vélte. Párhuzamos utakat járnak be. Hozzá
hasonlóan Luke is átkelt egy Tehetséggel teli kastélyt körbeölelő
víztömegen, és nem juthatott ki egykönnyen. Vajon mi várt rá ott?
Mi történik az öccsével azon az iszonytató helyen?
Ismét kínozni kezdték az önvád hangjai, úgyhogy amikor Meilyr
húga bejött, hogy felajánlja, megmutatja Abinek a kertet,
megkönnyebbült.
A kastély kertje fallal körbezárt oázisnak bizonyult, tele buja
virágokkal és gyümölcsfákkal Highwithel legmagasabb udvarán.
Három oldalon fal szegélyezte, a negyedik viszont nyitott volt, a
tengerre nézett, de hiába számított Abi erős szélre, gyakorlatilag
szellőcske fújdogált csak a zöld növényrengetegben.
 Kijjebb sétált, hogy megnézze a kilátást, ám a lába felmondta a
szolgálatot, amikor rádöbbent, hogy amit terasznak hitt, az
valójában egy kiszögellés, ami alaposan benyúlik a szédítő mélység
fölé, és odalent a hullámzó tenger terül el.
- Nem lehet leesni.
Még szerencse, mert Meilyr váratlan hangjára Abi ugrott egyet
ijedtében. Amikor megfordult, látta, hogy a férfi egy alacsony vászon
nyugágyban fekszik.
- A „jog peremének” hívják, Tehetség őrzi. Az őseim itt hajították
tengerbe a törvényszegőket. Csempészeket, rabszolga-kereskedőket,
korrupt adószedőket, kalózokat, ilyesmi. Akár úgy is
fogalmazhatunk, hogy nekünk, Trescóknak mindig is túlságosan
fejlett volt az igazságérzetünk.
Szavai könnyedén csengtek, ám arckifejezése komor volt. Abi
észrevette, milyen mély ráncok futnak a szeme sarkában. Ez a férfi
régen sokat mosolygott. Többé azonban már nem.
Szóval bármire képes lennél azért, hogy megszabadulj a másokkal
igazságtalanul bánóktól? Akár rávennél egy egyszerű fiút is, hogy
öljön meg egy olyan embert, akinek a politikájával nem értesz egyet?
Az örökös arca elfelhősödött, és nagy nehezen feltápászkodott.
Abi azt kívánta, bár ne mondta volna ezt. Meilyr szenvedése láttán
szíve megtelt szánalommal, azonban most keménynek kellett
maradnia.
- Nem - felelte Meilyr. - Nem, én nem ilyen utakon járok. De
Abigail, szinte biztos vagyok benne, hogy tudom, mi történt az
öcséddel.
Abi lábából kifutott az erő, mintha Meilyr örökös a kiszögellés
peremére taszította volna, kényszerítve, hogy nézzen le.
- Mondd el!
- Van egy férfi, egy Egyenlő, lord Rixnek hívják. Ő is hisz
ugyanabban, mint én és Dina, hogy a szolgasors igazságtalan.
Csakhogy mélyről fakadó gyűlöletet táplál Whittam Jardine iránt is.
Még fiatalok voltak, amikor ez az érzelem kialakult. Rix
beleszeretett egy egyszerű nőbe, de Whittam szolgavárosba küldette,
csupán azért, hogy Rix apjának a kegyeiben járjon, aki nagyon
befolyásos ember volt. Rix régóta segít nekem és Dinának. A saját
módszereivel dolgozik, benne van a parlament Igazságügyi
Tanácsában, védi a közemberek érdekeit. Néha szól nekünk, ha
valakit le akarnak tartóztatni, ha valahol félresiklik az
igazságszolgáltatás menete. Úgy tesz, mintha megvetné a
közembereket, ezzel védi magát. Próbálta leszavazni Gavar Jardine
millmoori küldetését azzal, hogy ez az Egyenlők méltóságán aluli,
pedig valójában Ozt próbálta védeni, és mindent, amiért
dolgoztunk.
Lord Rix. Abi ide-oda forgatta a nevet a fejében, próbálta
összepárosítani a kynestoni bál hivatalos bejelentéseivel. Csakhogy
egy korábbi emlék bukkant elő helyette. Magas, vékony férfi illatos
szivarral. Megállította őt a folyosón, amikor épp az Ülésre készültek.
- Amikor rájöttünk, hogy Luke családja Kynestonban van -
folytatta Meilyr -, Rix azt javasolta, küldjük őt is oda, hogy
meggyilkolhassa lord Whittamet. Ezzel egyszerre szabadultunk
volna meg Jardine-tól, és tettük volna Luke-ot a Millmoorban és az
ország többi részében kelteni kívánt zavargások arcává. Ezt azonnal
elutasítottam. Azt szerettem volna, ha Luke ott van veletek
Kynestonban. Nem pedig azt, hogy így felhasználjuk. Ilyen árat
sosem fizetnék.
Borzalom szorította össze Abi gyomrát, mert eszébe jutott, miféle
beszélgetést folytatott Rixszel aznap. A férfi az öccséről kérdezte, a
híres fiúról, aki megmenekült Millmoorból. Megkérte, hogy mutassa
meg neki.
És Abi el is mondta, ki ő: a szőke fiú fejszével, aki a birtokon
dolgozik.
Felfordult a gyomra. Bűntudat mardosta. Harag gyúlt benne.
- És úgy gondolod, Rix megpróbálta rávenni Luke-ot, hogy ölje
meg lord Jardine-t? Csak valami félrement, és helyette a kancellárt
lőtte le?
- Igen. De nem tudom, mi történt. Nyilván nem sült el a fegyver,
vagy valaki megmozdult épp akkor, amikor meghúzta a ravaszt.
És ekkor az utolsó darabka is a helyére illeszkedett Abi elméjében
Meilyr beszámolójával kapcsolatban.
- A kynestoni szolgákat igézet köti. Silyen Jardine
mindannyiunkra ráteszi a kapunál, Jenner mesélte, emiatt nem
tudnánk bántani senkit a családból. Négyen voltak ott aznap este:
lord Whittam, lady Thalia, Euterpe Parva és a kancellár. Zelston volt
az egyedüli, aki nem családtag, őt nem védte az igézet. Még ha Rix
Jardine-t akarta is lelövetni az öcsémmel, az egyetlen, akit Luke
valóban le tudott lőni, az a kancellár volt.
Hát így történt. Másképp nem lehetett. Már-már
megkönnyebbülés öntötte el Abit. Meilyr Trescóra nézett. Nyilván az
ő arcán is ugyanaz az iszonyatos, bűntudattal teli felismerés ült,
mint a férfién.
Csakhogy Meilyr Tresco bűntudatával nem sokra mentek.
Tudta jól, hogy lord Rix gyilkosság eszközévé akarja tenni Luke-
ot. Jelentenie kellett volna, amikor a férfi először megemlítette a
tervét. Meg kellett volna keresnie Luke-ot, hogy figyelmeztesse,
abban a pillanatban, amikor megérkezett Kynestonba, az Ülésre. Be
kellett volna mártania Rixet, amikor Luke úgynevezett tárgyalását
tartották, még akkor is, ha nem tudott az igézetről, ami
megmagyarázta a történteket.
Egyik elvesztegetett lehetőség követte a másikat. Mire mennek
most a bűntudatával? Az égvilágon semmire.
A düh, ami eddig csak fortyogott Abiben, most kitört.
- Hagytad, hogy megtörténjen - hallotta a saját üvöltését, ahogy
megragadta Meilyr vállát, és megrázta a férfit. - Gyakorlatilag
miattad történt!
Ekkor valami nekicsapódott és felrepítette. Abi felsikkantott,
ahogy átszelte a levegőt, éppúgy, ahogy Gavar Tehetsége Bouda
Matraverst korábban. Keményen csattant a kövön, minden egyes
csontja és ízülete beleremegett a becsapódásba.
Szégyen és düh emésztette. Nem csak Meilyr hibája. Még ha
valójában Rix is a felelős, Meilyr pedig bűnrészes, Abi is cserben
hagyta Luke-ot. Mindketten hibásak abban a rémálomban, amibe az
öccse keveredett.
És Meilyrt tartós fájdalom kínozza, ő mégis megragadta és
megrázta.
Abi hasra fordult, hogy elrejtse az arcát. Gyűlölte magát.
Csakhogy Meilyr visszatámadott. Keresztülrepítette őt a levegőn.
Kezdett visszatérni a Tehetsége. Abi zihálva ült fel. Talán ez a
borzalmas veszekedés valami csodálatosat eredményezett.
A Tehetség egy újabb ütése óriási kézként a peremhez sodorta őt.
Felsikoltott, de még épp időben megtorpant. A feje és a válla épp
csak lelógott a kiszögellésről. Bármiféle igézet tette is biztonságossá
a helyet, nyoma veszett. Abi dermedten pillantott le. Hatalmas
távolság választotta el az odalent a köveket ostorozó, nyaldosó
tengertől.
Hát így ér véget? Luke fogságban, a szülei mit sem sejtenek, a
kishúga pedig magára marad? Úgy, hogy Jenner dühös rá és
csalódott?
- Hogy merészeled?! Hiszen tudod, milyen állapotban van! -
Dühödt, női hang csendült. Egy kéz megrántotta Abi vállát, a másik
pedig olyan erősen pofon vágta, hogy sötét foltok táncoltak a szeme
előtt.
Ám még mielőtt Abi akár egyetlen pillantást is vethetett volna a
támadójára, a nőt hátrarántották, és helyette egy magasabb,
szélesebb alak jelent meg, bronzszínű haja csak úgy csillogott a
délutáni napfényben.
- Abi! Ugye jól vagy?
Jenner leguggolt hozzá, hátat fordított a szakadéknak, a dühödten
tomboló tengernek, és magához húzta Abit. Egyik kezével
kisimította a haját az arcából, sérülés jeleit kereste.
- Többé nem veszítelek szem elől - ígérte. - És nem leszek olyan
dühös, mint délelőtt, esküszöm! Annyira sajnálom… Megbocsátasz?
Barna szemében aggodalom csillant, ahogy összefonódott a
tekintetük. Csókjával megbocsátásért könyörgött, Abi pedig
engedett.
Miközben Jenner felhúzta, Abi látta, ki áll még az udvaron: Meilyr
Tresco és a kipirult, remegő Bodina Matravers. Mi történt az imént?
Ekkor ráébredt a valóságra, és a szíve ismét ezernyi darabra törött
a highwitheli örökös miatt.
- Ő volt az - mondta Meilyrnek -, nem te. Egy pillanatig azt
hittem, a Tehetséged… Annyira sajnálom!
Meilyr komoran nézett rá.
- Szerintem mindannyiunknak van miért bocsánatot kérni -
felelte. - Nekem főleg. Dina utánam jött, Jenner pedig vele volt,
mert téged keresett. Nem a legjobb pillanatban érkeztek.
Abi a fejét rázta.
- De igen! Kiderítettük, mi történt Zelston halálának az estéjén.
Ami azt jelenti, hogy Luke ártatlan. Most már csak be kell
bizonyítanunk, és akkor kénytelenek lesznek elengedni.
- Abigail Hadley - mondta Meilyr Tresco -, így fogunk tenni, és el
is fogják engedni. Most rögtön kezdetét veheti a hadművelet. Dina
az imént értesített, hogy anyámat és engem Westminsterbe hívtak,
lord Jardine összehívta az első parlamenti ülését. Pár óra és
indulunk. Mindenki ott lesz, akivel beszélnem kell.
- És ha nem hallgatnak rád, akkor majd kiderítjük, hogyan
törhetünk be Crovan kastélyába mi magunk - jelentette ki Abi.
 5.

Gavar nem számolta, hány italt fogyasztott el a parlamenti tagok

bárjában aznap este. Felhajtotta a Jura whisky maradékát, és intett
a pultosnak, hogy hozzon még egyet.
- Legyen kettő! - szólalt meg valaki mellette.
Ha Gavart kevésbé tompítja el az alkohol, a szivarfüst alapján
bizonyára rögtön tudta volna, ki áll mellette. Jelenlegi állapotában
azonban kénytelen volt odafordulni, hogy rájöjjön, Rix hangját
hallotta. A helyiség üresen állt. Ilyen későre járt volna?
- Csatlakozhatok? - kérdezte Rix a pulton sorakozó üres
poharakat tanulmányozva. - Próbálom megacélozni az idegeimet a
holnapi nagy durranásra.
Gavar nem tudott semmiféle nagy durranásról. Felőle aztán Rix
meztelenül is táncolhatott volna az asztalon. Morogva engedélyt
adott.
- Hagyja csak itt az üveget! - utasította Rix a pultost. - Aztán
zárjon be nyugodtan! Mindenki más túlzásba vitte lord Whittam
vendégszeretetét legutóbb Kynestonban.
- Nem akarom hallani ezt a nevet - mosódtak el Gavar szavai. -
Nem.
Az apja. Mindig csak az apja. A férfi, aki ismét az országot
irányítja. És mi az első dolog, amit meg akar tenni? Megszégyeníteni
az elsőszülött fiát, természetesen. Elvenni az egyetlen jó dolgot
Gavartól - a lányát -, és kijelenteni a nemzet előtt, hogy értéktelen.
Egy balkézről született semmi.
 Rix a tűz mellett álló két magas támlájú fotelra mutatott. Gavar
vállat vont, de azért követte. Végül is Rixnél volt az ital.
- Csak nem a vitatható örökösödési indítványról van szó? -
érdeklődött Rix, miközben újratöltötte Gavar poharát, és magának
is kimért egy adagot.
Mégis mit képzel ez a fickó? Hogy Gavar minden este teljesen ok
nélkül így vedel?
Ó, hát végül is…
- Tudod, nem lesz örökké apád kezében Nagy-Britannia. Ez csak
egy válságkormány. És lehet, hogy el sem fogadják a
törvényjavaslatot.
- El fogják fogadni. Hallottam a kynestoni vacsoraasztalnál. A
parlament fele négyszemközt évek óta nyavalyog, vissza akarják
állítani a régi rendet. Apám meg engedélyt adott nekik, hogy
mondják csak ki nyíltan, mit gondolnak. Nem kell megadni a
balkézről születetteknek a család nevét. Menjenek csak szolgálni. A
következő az lesz, hogy zsákba dugják, és a folyóba hajítják őket.
Gavar hátradőlt a fotelben, zihált a saját heves szavaitól. Rix
elgondolkozva figyelte. Gavar már épp készült elküldeni a fenébe,
amikor a férfi megszólalt:
- Nekem is született egy gyerekem. Éppúgy, mint neked. Fiú volt.
Apádnak köszönhetően sok-sok éven át fogalmam sem volt róla.
Gavar pislogott, majd kihúzta magát.
- Az anyja? - kérdezte. - Csak nem…
- Közember volt, igen. Ez több mint negyed évszázada történt.
Visszamentem Oxfordba előadást tartani, aztán mellém ültették az
asztalnál, gyönyörű lány volt. Kiderült, hogy briliáns elme is. A
kutatása során a mi fajtánk által vezetett országok törvényhozását
hasonlította össze a Tehetségtelen országokéval. Élénk
beszélgetésbe merültünk, és egyikünk sem akarta, hogy vége
szakadjon az estének. Nem is szakadt. Hónapokon át folytattuk,
életem legszebb hónapjai voltak.
 - Aztán teherbe esett, és nem mondta el?
- Teherbe esett, és el is mondta. Én pedig elmondtam apámnak.
Bejelentettem, hogy feleségül akarom venni, és hogy lemondok Far
Carr-ról, megörökölheti az unokatestvérem.
Gavar sosem beszélt ilyesmiről az apjával. Nem merte szóba
hozni. És ha igazán őszinte akart lenni magával, bár szerette Leah-t,
sosem mondott volna le önszántából Kynestonról. Hitte, hogy
mindkettő az övé lehet, Bouda pedig majd kénytelen lesz elfogadni.
Egykor a nagy birtokokon sok kunyhóban közemberek éltek.
De mi lett volna, ha választania kell?
Felesleges ilyesmin agyalni. Felhajtotta a pohara tartalmát, majd
ismét töltött magának, mielőtt megszólalt.
- Apád nem fogadta jól a hírt - mondta Gavar.
Nem kérdés volt. A korábbi lord Rix híres államférfi volt, állítólag
nem egy, hanem két kancellárt is ő irányított a háttérből. Ráadásul
elképesztően ingerlékeny is volt, inkább csodálták, mintsem
szerették.
- Nem, nem fogadta jól. Veszekedtünk, azzal fenyegetett, hogy
kitagad. De az egyfajta szabadságot jelentett volna számomra. Úgy
hittem, nálam az ütőkártya. Aztán a szerelmem eltűnt.
- Eltűnt?
- Megkezdte a szolgaságot. Írt nekem, hogy úgy döntött, nem akar
közém és az örökségem közé állni. Később kiderült számomra, hogy
az egészet apád intézte így, az én apám pedig busásan
megjutalmazta, helyet adott neki az Igazságügyi Tanácsban.
Whittam már akkor is ravasz volt. Odaküldött valakit a gyermekem
anyjához rengeteg pénzzel, azt állította, hogy én küldtem, és az
abortuszt akarom fizetni vele. Ő persze nemet mondott. Aztán
próbáltak a tisztességére hatni, hogy kezdje meg a szolgaéveit, és
mentsen meg engem a botránytól. Megígérték neki, hogy Ardenbe
mehet, abba a Startford-upon-Avonhöz közeli szolgavárosba, ahová
a turistákat viszik látogatóba.
 Rix így folytatta:
- De ez is hazugság volt. Portisburybe küldték, Bristol árnyékába.
Éppolyan iszonyatos hely volt akkor, mint most. Csoda, hogy nem
vetélt el. A fiam ott született meg. Ott nevelkedett. És bár az anyja
sosem mondott rólam semmi borzalmasat, abban a tudatban nőtt
fel, hogy elhajítottam az anyját, és azt akartam, hogy vessen véget az
életének.
A történet olyan iszonyúnak bizonyult, hogy Gavar még inni is
elfelejtett. Most gyorsan felhajtotta a whiskyt. Aztán hirtelen
kibukott belőle a saját története, egyszerűen elöntötték az érzelmek.
- Leah elmenekült - hallotta a saját szavait. - Imádtam őt, de
folyton veszekedtünk. Azt akartam, hogy a családom elismerje
Libbyt, a lányunkat. Leah azt mondta, egy nyugodt élet
mindkettejüknek biztonságosabb lenne. Erős volt, de nagyon félt
apámtól. És szerintem végül már tőlem is félt, ezért menekült el,
hogy mindkettőnktől megszabaduljon.
Gavar lecsüggesztette a fejét. Még sosem beszélt a szégyenéről
senkinek. Nem értette pontosan, miért meséli most el Rixnek,
leszámítva azt, hogy vele mindig könnyedén el lehetett beszélgetni,
és Gavart megérintette, hogy elmondta, hogyan vesztette el a fiát.
- És aztán megölted - mondta Rix. - Nem igaz?
- Én… igazából… - Gavar összehúzta magát a fotelben.
Nevetségesen hangzott volna, ha azt mondja, nem akartam. Az
pedig még abszurdabban, hogy igazából fel sem fogtam, hogy
megtettem.
Igen, amikor megtudta aznap este, hogy Leah elszökött,
bedühödött. De nem azért ugrott fel a motorjára és vette üldözőbe,
hogy megölje, hanem hogy ott marasztalja.
Az egész a kapunál történt. Ahogy felizzott, valami megmozdult
Gavar agyában. Szinte tudatában sem volt, hogy mit tesz, aztán
hirtelen ott állt Leah felett kezében a fegyverrel, és hallotta, hogy a
lányuk felüvölt.
 Nem. Erről képtelen lenne beszélni. És biztosan nem fog olyasmit
meggyónni, amit aztán felhasználhatnak majd ellene. Megint
fellángolt a dühe. Most Rixre haragudott, amiért feltette ezeket a
kérdéseket. A két öccsére, amiért ott voltak ők is, amikor
megtörtént, és nem állították meg. Az apjára, amiért úgy megveti a
kislányt, aki az egész világot jelenti Gavar számára. De leginkább -
ahogy mindig - saját magára volt dühös.
- Ennyi elég is volt mára. - Levágta a poharát, és bizonytalanul
feltápászkodott. - Elég volt a kérdéseidből is.
- Várj! - Rix elkapta a karját, amikor Gavar elhaladt a fotelje
mellett. - Nem kell apád árnyékában élned, Gavar! Azt tenni, amit ő
mond. Az a férfi tönkretette a boldogságodat, ahogyan az enyémet
is, és most a gyermekedét is tönkre akarja. Az egész országunkat
tönkreteszi.
- Eressz el! - rázta le magáról Gavar Rix kezét. Hallotta, hogy
felemeli a hangját. - Nincs mit mondanom.
Hála a jó égnek, hogy éppúgy ismerte a bárból kivezető utat, mint
Kyneston bármely folyosóját, mert a látását könnyek
homályosították el, ahogy a szobája felé botladozott.
Reggel kipihenten ébredt, még ha lelkileg nem is sikerült
helyrejönnie, és átkozta nagyszerű Egyenlőanyagcseréjét. Ám
miután a szolgáló meghozta a reggelijét, végül érintetlenül hagyta a
megrendelt Bloody Maryt a tálcán. Észnél akart lenni a parlamenti
ülésszak nyitányán, az apja új rezsimjének kezdetén.
A lehető legutolsó pillanatban foglalta el a helyét a Fény Házában.
Egész éjszaka Leah-n járt az agya, és semmi kedve nem volt
Boudával beszélni. Főleg most, hogy új időpontot tűztek ki az
esküvőjükre. Ahogy azt sem szerette volna látni, hogy Meilyr Tresco
milyen állapotban vánszorog ide Highwithelből.
Az érkezése után egy perccel már fel is harsant a trombitaszó.
Lehet, hogy az apja csupán ideiglenesen volt kancellár, de nem
tagadott meg magától semmit, ami a poszttal járt.
 Az ülés a legősibb ceremóniával, a Beavatással kezdődött. Minden
parlamenti év elején, májusban jöttek el először az új tagok és
örökösök. Az apja most előrehozta ezt az eseményt, bársonyba és
hermelinbe burkolta a hatalomátvételét.
Gavar elkapta a tekintetét, ahogy bejelentették az első párt: a
lelkes éjszakai tanoncát, Ravenna örökösnőt és az apját, lord
Tremantont. Letérdeltek, hogy megkapják a kancellártól a
hermelinprémmel járó kinevezésüket, majd hátra vonultak
homályba boruló helyükre.
A második párosra azonban Gavar önkéntelenül is odafigyelt,
ahogyan mindenki más is a parlamentben. Egy undorító horkantás
közvetlenül mögötte jelezte, hogy Bouda megbökdöste terebélyes
apját, hogy ébredjen már fel.
- Lincolnshire-ből, Linumból - jelentette be remegő hangon
Hengist, a parlament ősöreg elöljárója. - Lady Zelston és örököse,
Midsummer.
Az elhunyt kancellár húga az egész családját túlélte. Még iskolás
volt, amikor az apja vezette kis repülőgép lezuhant, és mind a szülei,
mind a bátyja szörnyethalt. A másik bátyja pedig egy hete vesztette
életét - az a fiú lőtte le, akit maga Gavar hozatott ki Millmoorból.
Sokan voltak, Gavar tudta jól, akik arról álmodoztak, hogy
tragédia történik a családban, és eltörli az előttük álló örökösök
hosszú sorát. Azonban lady Flóra Zelston sötét bőre fénytelennek
tetszett a gyásztól, és megviselt arcán látszott, hogy ő nem tartozik
közéjük.
Aztán ott volt az örököse, Midsummer.
Lady Flóra legidősebb lánya épp posztgraduális képzést végzett az
egyetemen, méghozzá Brightonban - Oxford vagy Cambridge helyett
-, magyarázattal szolgálva a nevetséges, félig leborotvált frizurájára
és a fülpiercingjére. Állát felszegte, és harcias tekintettel nézett
körbe a teremben. A legkevésbé sem festett úgy, mint egy elátkozott
vérvonal örököse. Inkább olyannak tűnt, aki bajt fog keverni.
 Sem ő, sem pedig az anyja nem volt jelen a sietősen lefolytatott
tárgyaláson, ahol a millmoori fiút elítélték, és Crovan gondjaira
bízták. Vajon mit mondtak nekik? Elhitték a hivatalos
magyarázatot, miszerint a srác magányos farkasként cselekedett,
miután radikalizálódott a lázadó szolgavárosban, és sajnálatos
módon sikerült Kynestonba kerülnie?
Ahogy Midsummer és az anyja letérdelt a kancellári szék elé, a
lány hátranézett a válla felett, egyenesen Gavarra. Sötét szemében
félreértelmezhetetlen gyűlölet lobogott. Vajon úgy hitte, hogy apa és
fia között térdel épp, akik a hatalomért szövetkeztek, és gyilkosságot
rendeztek meg?
Gavar rámeredt, érezte, hogy düh pírja kúszik fel a nyakán.
Higgyen csak, amit akar! Zelstonék nem tartoznak a befolyásosabb
családok közé. A nagybátyja csak a megnyerő személyisége miatt lett
kancellár, és nélküle ismét vidéki senkikké válnak.
Szerencsére Midsummer szakította el a tekintetét Gavarétól, mert
kénytelen volt fejet hajtani, és elmormolni a hűségesküt. Válla
kellemetlenül mozdult, ahogy Gavar apja ráterítette a
hermelinpalástot.
Még két beavatás következett, és Gavar gondolatai elkalandoztak.
Ám amikor az öreg Hengist bejelentette az utolsó párt, Gavar
hirtelen kihúzta magát.
Nyilván rosszul hallotta.
De ha így van, akkor a körülötte ülő többi négyszáz Egyenlő is
félrehallotta. Akkora zsivaj kerekedett, hogy félő volt, lerepül a fejük
fölül a kupola. Hengist igyekezett túlharsogni a lármát, és
megismételte korábbi szavait.
Csakhogy a szavak feleslegesnek bizonyultak, ahogy kitárult a
hatalmas ajtó, és Gavar a saját szemével látta. Új kabátot szerzett az
alkalomra, de a haja éppolyan fésületlen volt, mint mindig.
Ahonnan Gavar ült, még a rosszban sántikálást, a kajánságot is látta
az ismerős fekete szempárban.
 Még az apja is félig felemelkedett a kancellári székből
döbbenetében, ahogy Hengist harmadszorra is bejelentette őket:
- Lord Rix Far Carrból és vélelmezhető örököse, Silyen.
Vélelmezhető örököse. Tekintve, hogy Silyen nem állt
vérrokonságban Rixszel, Tehetséggel kell átadnia neki az örökségét.
Mégis hová gondolt Rix? Gavar eszébe jutott, mit mondott neki
előző este: Próbálom megacélozni az idegeimet a holnapi nagy
durranásra. így már érthető.
Ahogy a kettős odasétált a kancellári szék elé, a felzúdulás
alábbhagyott.
- Választ követelek! - parancsolt rájuk apa.
- Nem egy precedenst találunk ilyesmire - felelte Rix. - A saját
ősödet, Cadmust is örökbe fogadták a Parva családból, hogy
Jardine-örökös lehessen.
- Cadmus elsőfokú vérrokon volt, ahogy minden egyes egyéb
örökbefogadásnál is ez állt fenn. De Silyen neked nem rokonod.
- Ez így van. Ez az örökbefogadás érdemi alapon történik.
- Érdemi alapon.
Silyen, aki eddig pókerarccal álldogált, most vigyorféleséget
produkált. Gavar legszívesebben letörölte volna öntelt, határozott
vonású arcáról.
- Kancellár úr, a fiad nemrégiben elképesztő tehetségről tett
tanúbizonyságot, és ez bizony hatalmas érdem, nem igaz? Nemcsak
felébresztette Euterpe Parvát, de utána hasonlóan lenyűgöző
eredményt mutatott fel, amikor helyrehozta Kynestont.
- Miért fogadnál örökbe valakit? - kérdezte apa. - Hiszen meg is
házasodhatsz. Továbbadhatod a birtokodat a saját szülöttednek.
- Egy hozzám hasonló, penészfoltos agglegény? - mutatott Rix
makulátlan ruházatára, mire néhányan felnevettek. - Kétlem.
Gavar hallotta, hogy a mögötte lévő sorban Bouda a fapadlóba
vájja a cipője tűsarkát. Rix Bouda és Bodina keresztapja. Talán azt
remélte, hogy Far Carr egyszer az övé lesz.
- Csak szeretnék gondoskodni róla, hogy a birtokom méltó örökös
kezébe jusson majd egy nap - folytatta Rix. - Most, hogy a fiad
elmúlt tizennyolc éves, keresve sem találhatnék nála alkalmasabb
jelöltet.
Far Carr iszonyatos hely, száz négyzetkilométernyi leginkább üres
terület Suffolkban - erdőségek, nádasok és kavicsos partvonal. Far
Hall pedig egy düledező középkori romhalmaz, ami még a királyok
korából maradt fenn. Silyen nyugodtan viheti - már ha lehetősége
nyílik rá, az apjuk ugyanis most hozzá fordult.
- Nem elég, hogy az Alapító család tagja vagy, kakukként más
fészkébe másznál?
Silyen felpillantott az arany árnyékokra, amik folyamatosan a
Fény Házának üvegfalán cikáztak, majd visszanézett az apjukra.
- Kancellár uram, te tudod legjobban, hogy én tudásra
szomjazom, nem rangra. Hogy milyen lenyűgöző lenne számomra,
ha itt ülhetnék ebben a szent épületben. Mégis hogyan utasíthattam
volna vissza lord Rix nagylelkű ajánlatát?
Arcán elragadtatott, már-már gyermeki kifejezés jelent meg, és
Gavar egy pillanatra maga előtt látta, amikor Silyen borzas hajú
tipegő volt, aki folyton ott botladozott a kertben, és Tehetségével
ártatlanul ugyan, de folyton valami bajt kevert. Legidősebb
testvérként Gavar feladata volt, hogy rajta tartsa a szemét.
Csakhogy mostanában már egyáltalán nem tűnt ártatlannak az,
ahogyan az öccse pusztított. Silyen kényszerítette Zelstont, hogy
törvényjavaslatot tegyen. És mi lett a vége! Csúfos kudarc, Zelston
meghalt, az apjuk pedig visszajutott a kancellári székbe.
Gavar mozdulatlanná dermedt ültében.
Az apjuk egyvalakinek köszönheti, hogy ismét hatalomra került,
mégpedig Silyennak.
Ez nem lehet más, csak véletlen egybeesés.
Ugye?
 Hát persze hogy az! Az apjuk éppolyan döbbentnek tűnt, mint
maga Gavar, amikor Silyen hónapokkal ezelőtt elmesélte, hogyan
vette rá Zelstont a javaslattételre. Lord Jardine most is teljesen
döbbentnek látszott, hogy Sil Far Carr várományosaként jelent meg.
Nem igaz?
Gavar összehúzta a szemét. Mi van, ha az előtte kibontakozó
jelenet csupán a legújabb előre megtervezett színjáték? Lehet, hogy
Silyen és az apjuk ez idáig összejátszottak, hogy ismét hatalomra
juttassák lord Jardine-t? Ennek fényében lehet ez Silyen jutalma.
Vagy ennél többről lenne szó? Lord Jardine így juttatja be a
legkisebb fiát a parlamentbe? Lehetőséget biztosít neki a további
előmenetelre, hogy talán még akár a kancellári széket is
megkaparintsa?
Gavart nem lepte meg, amikor az apja hamarosan kijelentette,
hogy engedélyt ad. Rix örökbe fogadhatja az öccsét.
Ahogy az apja magára vállalta a hivatalos szerepet Sil és Rix előtt,
Gavar felhorkant. Bouda rengeteg esküvői próbára elrángatta őt,
azokra hasonlított ez a ceremónia is. Csak aztán Silyen előhúzott egy
tőrt.
Sil végigfuttatta az ujját a penge szélén. Arannyal ragyogott az
érintése alatt, és elég élesnek tűnt ahhoz, hogy gyilkoljanak vele.
Gavar figyelte, ahogy az öccse nyitott tenyérrel kinyújtja a jobb
kezét. A tőr hegyét a hüvelykujjához érintette, majd mélyen puha
ujjbegyébe nyomta.
- Megvédem a faladat.
Lassan végighúzta a pengét a hüvelykujja mentén, le a tenyere
aljáig, majd vissza középre. Vér serkent. Gavar onnan is érezte a
szagát, ahol ült.
- Fenntartom a tetődet.
Silyen a mutatóujja végéhez húzta a tőrt. Majd belenyomta.
A penge lefelé siklott, nyomában vörös patakocska tört elő.
 - A te birtokod az én birtokom.
Szúrás.
- A te vérvonalad az én vérvonalam.
Vágás.
- A te becsületed az én becsületem.
Ismét felhasadt a bőre.
- Légy az uram!
Silyen begörbítette ujjait, egyfajta ötszirmos vérvirágot alkotott.
Gavar akarata ellenére is az ülése szélére csúszott, úgy figyelte a
gyomorforgató látványt. Ahogy az öccse kinyitotta a tenyerét, a
sebek kinyíltak, és a vére hangosan a földre csöpögött.
Lord Rix nemes arca elsápadt, de odanyújtotta a kezét, és tenyerét
Silyenéhoz érintette. Ujjaik vértől csöpögőn összefonódtak. Az egész
elég undorító volt, de semmi olyasmi, amitől Rixnek ennyire
hamuszürkévé kellett volna válnia.
Majd Silyen megfordította a tőrt, és Rix felé nyújtotta a
markolatot. Gavar ekkor megértette.
- Kinyitom előtted a kapumat. Megnyitom előtted az ajtómat -
szavalta Rix, miközben a tőrt épp összekulcsolt kezük felett tartotta.
- Az én birtokom a te birtokod. Az én vérvonalam a te vérvonalad.
Az én becsületem a te becsületed. Örökösömmé fogadlak.
Egy pillanatra megremegett a keze, mielőtt lesújtott a késsel.
Gavar hallotta, hogy Silyen fájdalmasan szívja be a levegő. Rix is
megkínzottan felnyögött, ahogy eleresztette a tőr nyelét.
A penge úgy szúrta keresztül összeszorított tenyerüket, mint
valamiféle kezek alkotta kebabot. Az apjuk árgus szemmel fürkészte
őket. Talán a vér látványa lehelt új életet belé, talán egyszerűen csak
a fájdalmuk. Beteg egy ember.
Lord Jardine a tőr markolatához érintette ujjait.
- Vér keveredett vérrel - jelentette ki. - A rokonság megszületett.
Az apjuk kihúzta a pengét. Teljesen tiszta volt.
 Rix bizonytalanul pillantott a kezére, ahogy gyógyulni kezdett.
Silyen oda sem nézett a sebére. Halovány, bódult mosoly ült az
arcán, mintha betépett volna a Tehetségtől.
A terem fénye különös táncot járt.
A Fény Házát egyedül a másik világból érkező fény ragyogta be -
annak a hátborzongató, fénylő birodalomnak a fénye, amiről Gavar
és a többiek nagy része igyekezett megfeledkezni. Általában
könnyedén ment. Most azonban nem. Történt valami odafent, az
üvegfalakon túl.
Nem csak Gavar vette észre. Körülötte az Egyenlők mocorogni
kezdtek a székükben. Morajlás futott végig a termen, már-már
tapinthatóvá vált a nyugtalanság.
Sötétedett? Vagy világosodott? Hogyhogy nem tudja
megállapítani, melyik?
Senki sem tudta, miféle alakok mozogtak a másik világban.
Verőfényes napokon felhőként úsztak el felettük, máskor szél tépte
fákként vetettek árnyat. De figyelni kellett egy ideig ahhoz (és Gavar
igyekezett nem így tenni), hogy az ember felfogja, szándékos a
mozgásuk.
Ebben a pillanatban a falak felé kúsztak. A távoli alakok
megnőttek, fényesebbé váltak, ahogy odagyűltek.
Aztán valaki, sőt, jó néhányan sikítani kezdtek, ahogy megtörtént
a lehetetlen, és arany fény lövellt ki a kancellári emelvényen álló
hármasra. Rix felkiáltott és összerezzent. Lord Jardine felkapta a
karját, hogy az arcát védje.
Silyen pedig…
Sil felfelé nézett, karját szélesre tárta, és tátott szájjal kapkodta a
levegőt. Volt valami a látványban, ami aggodalommal töltötte el
Gavart. Azt kívánta, bár sose nőtt volna nagyobbra az öccse, és még
mindig totyogósként botladozna a kertben, narancssárgává
változtatva a rigókat, és ugatásra késztetve a gondnok macskáját.
Mit művelt Rix és az apja?
 A fény majdnem olyan gyorsan elhalt, ahogy felvillant. Az épület
szerkezete szilárdnak tűnt. A parlament tagjai megkönnyebbülten
pillantottak körbe, és egyre hangosabbá vált a beszélgetés zsivaja.
Az apjuk előrelépett, és csendre intett mindenkit, mire az
összegyűlt Egyenlők elhallgattak.
- Nos - szólalt meg elég hangosan ahhoz, hogy még a
legmagasabban ülők is tisztán hallják -, most már mindenki tudja,
miért választja mindenki inkább a vér szerinti örökösét.
Gavar hallotta, hogy lord Lytchett derűsen felhorkan mögötte. Itt-
ott nevetés szakadt fel a teremben ülőkből, lord Jardine pedig intett
Rixnek és az új örökösének, hogy térdeljenek le a beiktatásukra.
A Far Carr-i birtokhoz tartozó szék a negyedik sorban kapott
helyet, szerencsére eléggé a középmezőnyben. Ám amikor Rix nagy
nehezen megindult felé, Silyen mozdulatlan maradt. Mi jöhet még?
- Mivel a fiam két hete lett tizennyolc éves - ragadta magához a
szót ismét lLord Jardine -, így ő a Ház legújabb Gyermeke. Brogan
örökös, visszatérhetsz a helyedre. Kérlek, add át a kancellári
palástot Silyen örökösnek!
A leváltott Gyermek gyorsabban mozdult, mint bárki, akit Gavar
eddig a Fény Házában látott. Ellépett a fából faragott trón bal
oldaláról, Sil kezébe nyomta a bársonyanyagot, és visszarohant az
üléshez, ahol az anyja várta.
Apa helyet foglalt. Egyenes háttal ült, ujjait úgy szorította a
karfákra, mint aki természetesnek veszi az irányító szerepet.
Nagyszerű. Gavar most már mindkettejüket nézheti.
- Múlt héten kancellárrá választottak, hogy megoldjuk a
válsághelyzetet - szólalt meg apa, és oroszlánszerű fejét forgatva
szigorú pillantással végignézett a termen. - Az elmúlt hónapok és
hetek során a közemberek döbbenetes összeesküvésére derült fény
Nagy-Britanniában. Olyasfajta összeesküvésre, amelynek során egy
Egyenlőt is bolonddá tettek, méghozzá igen tragikus
következménnyel. Ő is itt van most, és örülünk, hogy ismét a
sorainkban köszönthetjük Meilyr örököst a sajnálatosan
szükségszerű büntetése után.
Így folytatta:
- Csakhogy a valódi felbujtókra még nem sújtott le a törvény, a
zendülők és a demagógok még nem érzik saját bőrükön tetteik
következményét. Az elkövetkezendő hetekben számos
törvényjavaslatot kívánok tenni a közemberek, köztük a házasságon
kívül születettek társadalmi helyzetét szabályozandó. Kancellárként
azonban az elsődleges feladatom a béke megőrzése. Éppen ezért két
intézkedést is foganatosítok azonnali hatállyal. Az első a parlamenti
megfigyelők felfüggesztése. Amíg meg nem győződünk az
elkötelezettségükről, a közemberek kénytelenek lesznek feladni a
jogukat, hogy képviseljék magukat a parlamentben. A második egy
még ennél is nehezebb feladatra vonatkozik, és ezt két ifjú tagunkra
bízom, akik bizonyították már rátermettségüket, ráadásul
mindketten az Igazságügyi Tanács tagjai.
Gavar megdermedt az apja pillantása alatt. Egyértelmű volt,
merrefelé néz lord Whittam: egyenesen Gavarra, valamint a
mögötte ülő lányra.
- Meg kell tisztítanunk a szolgavárosokat. Méghozzá igazságosan.
Ám ahol kell, irgalom nélkül. Ennek lefolytatására az appledurhami
Bouda örökösnőt jelölöm ki, valamint, hogy bizonyítsam, mennyire
komolyan veszem ezt a fenyegetést, a saját fiamat és örökösömet,
Gavart.
Mert amikor Gavar azt hitte, ennél rosszabb már nem lehet,
természetesen kiderült, hogy mindig, mindig lehet rosszabb.
 6.

A kancellári szék bútordarabnak álcázott rejtély volt. Egykor

királyok trónjául szolgált. De maga a Csodakirály nem ült rajta, csak
az alsóbbrendű királyok, akik őt követték. A Tehetségtelenek.
Silyen azon merengett, mégis hogyan történhetett ez. Hogy került
a hatalom a Tehetségesek kezéből a Tehetségtelenekébe? Aztán
Lycus Parva ezer évvel később letaszította a trónról Első és Utolsó
Károlyt, és visszaszerezte.
Ha az ember megérti, hogy történhetett ez, akkor talán azt is
kiderítheti, hogyan történhet meg ismét.
Vagy hogyan lehet megakadályozni.
Az aznapi ülés, ami az ő beiktatásával kezdődött, végre véget ért,
és Silyen magára maradt a kiürült Fény Házában. Leguggolt a trón
mellé, és ujjhegyeivel végigkövette a viharvert faragásokat. Far Carr
örököseként most már kedve szerint ki-be járhatott az épületbe. A
Ház Gyermekeként pedig pont a szék mellett kellett állnia. Minden
tökéletesen alakult.
Rix nem akarta örökbe fogadni őt. Csakhogy nem vitatkozhatott
vele azok után, ami Silyen tudomására jutott - miszerint Rix
Tehetsége csendesítette el Luke Hadley elméjét a bálteremben
történt malőrt követően, így már minden jel rá mutatott. Rix az
örökléssel váltotta meg Silyen hallgatását.
Most, hogy túlestek rajta, Far Carr ura már nem vehette el tőle az
öröklés jogát. Ha bármi történik Rixszel, a birtok az új örökösére fog
szállni.
 Rix tényleg nem gondolta végig ezt a dolgot.
Silyen végigsimított a szék íves ülésén. Izgalmas játszmáról volt
szó. Teljesen megértette, miért ragadja magával az apjához hasonló
férfiakat és a Bouda Matravers-féle nőket. Annyira belelovallták
magukat, hogy elhitték, mindez számít valamit - az, hogy
uralkodnak a velük egyenrangúakon, az országon. De mindez mit
sem ér, ha az ember képtelen uralkodni saját magán.
Vajon mi kellene ahhoz, hogy az Egyenlők rádöbbenjenek, mire
képesek valójában? Egy millmoori lázadás elfojtásánál egészen
biztosan több.
- Helló! Silyen!
Sil kiegyenesedett. Ki keresi őt itt? A padlón koppanó bot hangja
válasszal szolgált. Silyen figyelte, ahogy Meilyr Tresco végigbiceg a
termen.
- Eltelt már jó néhány évszázad azóta, hogy az ősöm ott ült. -
Meilyr megállt, és botjával a megviselt trónra mutatott.
- Jory Tresco - mosolyodott el Silyen. - Az egyik legjobb
kancellárunk.
Amikor Napóleon meghódította Európa Tehetségtelen országait,
és mohó tekintetét Nagy-Britanniára fordította, Jory Tresco
kancellár már várta.
Összegyűjtötte a természeti elemekkel legjobban bánó
Egyenlőket. Igazi radikális Tresco volt, rengeteg időt és energiát
áldozott arra, hogy felkeresse a legtehetségesebb nőket, akik hite
szerint értettek az ilyesmihez. A botrányt kockáztatva Highwithelbe
vitte őket - Silyen egyik őse ezért meg is próbálta vád alá helyeztetni.
Több mint egy évig dolgoztak a világtól elzártan. És amikor Nagy-
Britannia merész Nelson admirálisa csaliként végül Spanyolország
és Franciaország partja mentén az országuk felé csalta Napóleon
flottáját, a nemes hölgyek egyszerűen ráhajtották hátulról a tengert.
- Emléket állítottunk neki a highwitheli csarnok ablakain -
mesélte Meilyr. - Az összes francia hajónak, ami lezúgott a víz
szélén, egyenesen a csatorna fenekére. Gondolod, hogy tényleg
megtörtént?
Silyen a szemét forgatta. Hiszen Meilyr őse tette!
Westminster folyosóin és a brit nemesek felének otthonában
festmények lógtak A gorregani zátonyra futásról. Alig telt el két
évszázad azóta, és máris kezdték félig legendaként kezelni. Ahogyan
a Csodakirály tetteit is mesének hitték, túl lenyűgözőnek ahhoz,
hogy igaz legyen. Silyen másképp gondolta. Azonban ezt a
beszélgetést nem most kívánta lefolytatni.
- Gondolom, nem azért jöttél, hogy a történelemről beszélgessünk
- mondta. - De örülök, hogy itt vagy. Nem voltam ott, amikor
Crovan azt tette veled, amit, de a beszámolók alapján igen látványos
lehetett.
Fájdalommal teli, megviselt kifejezés futott át Meilyr arcán.
- Hadd kérdezzem meg - folytatta Silyen, pontosan tudván, hogy a
másik fél a legkevésbé sem szeretne erről beszélni -, milyen érzés
volt? És hogy érzed magad most?
- Ami azt illeti - húzta ki magát a botjára támaszkodva Meilyr -, én
magam is kérdeznék tőled egyet s mást. Talán kölcsönösen
válaszolhatnánk egymás kérdéseire.
Érdekes felvetés. Silyen biccentett, majd leereszkedett a kancellári
emelvény szélére, lelógatta lábát a széléről.
- Kérdezhetsz te előbb - ajánlotta fel.
- Az igézet, amit a kynestoni kapunál a rabszolgákra bocsátasz,
megakadályozná, hogy egyikük, teszem azt, lelőjön egy Jardine-t?
- Igen. - Silyen azon tűnődött, kitől tudta meg ezt Meilyr. Két
lehetőség kínálkozott: Abigail Hadley és Eb. - Most én jövök! Csak
károsodott a Tehetséged, vagy végleg eltűnt?
- Eltűnt - válaszolta Meilyr. - Legalábbis amennyire meg tudom
állapítani. Dina reméli, hogy hamarosan visszatér. Anyám is abban
reménykedik, hogy idővel visszatér. De szerintem sosem fog. A
következő kérdésem: amikor megvizsgáltad Luke Hadley-t Zelston
kancellár lelövése után, találtál arra utaló jeleket, hogy valaki
közbeavatkozott a Tehetségével? Kényszerítette, Csendet bocsátott
rá esetleg? Ilyesmi.
- Igen - felelte Silyen.
Nyilván Abigail jött rá. Egész okos lány, és azóta sem bukkantak
rá, hogy megszökött a Munkaügyi Hivatal kocsijából. Bizonyára
Highwithelbe menekült. Ami magyarázattal szolgált arra is - Silyen
el sem hitte, hogy eddig nem kötötte össze a kettőt, bár igazság
szerint Jenner tevékenysége vajmi kevéssé érdekelte -, hogy miért
utazott el a fiatalabbik bátyja Devonba és Cornwallba utánanézni a
családi birtokoknak.
- És? - követelt választ Meilyr. - Ki volt az?
- Ha elmondom, mihez kezdesz az információval?
- Gondoskodom róla, hogy kiszabadítsunk egy ártatlan fiút
Crovan markából, és hogy a valódi felelős megbűnhődjön a tettéért.
- És mégis hogyan szeretnéd ezt elérni?
- Tessék?
- Hogyan szeretnéd kiszabadítani az ártatlan fiút, és így tovább,
és így tovább? - Silyen legyintett. - Mert azt hittem, ezen már túl
vagy, és egyikőtök sem járt valami jól vele.
Meilyr Tresco rámeredt. Ujjai elfehéredtek a botja markolatán,
zihálva, fájdalmasan kapkodta a levegőt. Crovan tényleg ellátta a
baját.
- A tények elé állítanám… a felelős személyt. És akár színt vall,
akár nem, a megfelelő hatóságok elé tárnám a bizonyítékodat,
valamint azt, amit tudok.
- Meilyr, nincsenek megfelelő hatóságok. Régen sem igazán
voltak, mostanra pedig csak apám maradt.
- Apád nyilván kíváncsi lenne rá, hogy ki akart az életére törni,
nem? Főleg, hogy az illető csak a véletlennek köszönhetően nem járt
sikerrel. Gondolom, nem fogadná kitörő örömmel, hogy az egyik fia
tudta, ki az elkövető, és nem mondta el. Főleg, hogy az a bizonyos
fia a saját céljai elérésére használta a szóban forgó információt.
Meilyr jelentőségteljesen Silyenra, majd a Far Carr-i birtokhoz
tartozó ülésekre nézett.
Sil elmosolyodott.
- Nem is tudom… Apám valószínűleg még kitüntetést is adna
nekem, hogy milyen ravasz voltam, vagy ilyesmi. De gondoljuk csak
végig a dolgot, Meilyr! Szeretnéd, ha Luke Hadley kiszabadulna
Crovan fogságából. Attól még, hogy bemártasz egy Egyenlőt, aki
szerinted felhasználta őt, ez nem fog megtörténni. A bűnösség nem
egy „igen vagy nem” jellegű dolog ilyen körülmények között.
Futótűzként terjed. Az Egyenlőt megbüntetik, valószínűleg éppúgy,
ahogy téged is. Apám ismét fitogtathatja az erejét, még inkább
megfélemlítve azt a maréknyi ellenzőjét. Luke ott marad, ahol van, ő
szolgál elrettentésként a közembereknek. Ezt akarod? Akiről
beszélsz, egykor a szövetségesed volt. Még mindig hasznos lehet
számodra, ahogyan számomra is az.
Meilyr egész végig Silyent fürkészte. Arcára kiütköztek belső
vívódásai. Szerencsétlen, erkölcsös Meilyr. Annyira csak az igazság
foglalkoztatja, hogy a logikája is cserben hagyja.
- Nem hagyhatom, hogy Luke szenvedjen - felelte Meilyr. - Hiszen
én vagyok a hibás!
- A hibás gyakorlatilag én vagyok - magyarázta Silyen -, hiszen én
vettem rá Zelstont, hogy indítványozza a rabszolgaság eltörlését, és
azzal kezdődött ez az egész. Ettől függetlenül azért nyugodtan
alszom éjszaka.
Meilyr keze elernyedt az oldalán, botja a csípőjéhez koccant.
- Pletykáltak arról, hogy te tetted. De sosem értettem a miértjét.
Nem vagy te felszabadításpárti, legalábbis nem tudok róla. Mi vagy
akkor, Silyen Jardine?
Nagyon jó kérdés. Silyen elgondolkozott.
- Kíváncsi.
 Meilyr önkéntelenül is felnevetett.
-Az biztos!
Silyen elmosolyodott.
- Tartozol egy második válasszal, Meilyr. Úgyhogy íme a második
kérdésem: Amikor rájöttél, mit tett veled Crovan, meg akartál halni?
Az Egyenlő ujjpercei ismét elfehéredtek a bot markolatán. Meilyr
Tresco felemelte a botot, mintha viszketett volna a tenyere, hogy
pofon vágja vele Silyent. Volt valami lenyűgöző abban, ahogy
Highwithel örököse a becsületes természetével viaskodik.
Amikor a bot tompa puffanással ismét a márványnak csapódott,
hiszen Meilyr leengedte, Silyen már-már csalódott volt.
- Igen - felelte. - Meg akartam.
- Szerintem ezzel meg is vagyunk - ugrott le Silyen az
emelvényről, majd könnyedén földet ért a lábujjain. - Most, ha
megbocsátasz, mennem kell. Helyre kell hoznom egy birtokot,
Euterpe nénikém vissza akar térni Orpen Mote-ba, és szüksége van
a segítségemre.
Silyen érezte, hogy Meilyr figyeli a távozását.
Mit tesz most Highwithel örököse? Silyennak fogalma sem volt.
Tresco szemmel láthatóan a kétségbeesés határán táncolt, annyira ki
akarta menekíteni Luke-ot Eilean Döchaisből. Vajon megpróbálja
feladni Rixet? Csak belátja, hogy azzal nem megy semmire!
Vagy megpróbálja kimenteni Luke-ot a hagyományos módszerrel?
Az lenne csak izgalmas! Elképesztő védelmi vonalak vigyázzák az
ősrégi skót kastélyt. Silyen alaposan tanulmányozta, főleg Crovan
nyakörveit, amikor megalkotta a kynestoni szolgákra bocsátott
igézetet. Bár Meilyr bátor ember, pusztán bátorsággal nem lehet
bejutni Eilean Döchaisbe - ahogyan kijutni sem onnan. Tehetség
híján meg aztán főleg nem.
Miközben beszélgettek, Silyen azt a helyet tapogatta, ahol Meilyr
Tehetségének kellett volna lennie. Az égvilágon semmit sem talált.
Csak a tátongó űrt. Tresco nem hitte, hogy visszatér a Tehetsége.
Silyen egyetértett vele. Meilyr éppolyan Tehetségtelenné vált, mint
Jenner.
Silyen mélyen a gondolataiba merülve végigsimított a folyosó
faliszőnyegein, miután maga mögött hagyta a termet. Euterpe
nénikéje mindig megszidta ezért, amikor gyerekként Orpenbe ment,
ő pedig még mindig kómában hevert Kynestonban, és együtt járták
Euterpe emlékeiben az elveszett házat.
Amit Orpenben talált, Cadmus Parva-Jardine naplójában,
rengeteg kérdést vetett fel a bátyja Tehetségtelenségével
kapcsolatban, és Silyen utána akart járni a dolognak.
Cadmus csodálatos képessége nem mutatkozott meg ifjúkorában.
Csakis felnőttként terjedt el, micsoda erővel bír - azután, hogy az
első felesége meghalt, és megszületett az elméletileg Tehetségtelen
fia. Silyen tisztán látta ennek az okát: Cadmus egészen addig nem
került kivételes hatalom birtokába, amíg meg nem született a
gyereke. És ez a hatalom onnan származott, hogy elszipkázta a fia
Tehetségét.
Ilyesmi természetesen nem állt Cadmus naplójában. Nyilván
véletlenül történhetett meg. Nem szándékos volt.
Silyen fogadni mert volna újonnan szerzett rangjában, hogy
valami hasonló történhetett vele és Jennerrel, amikor kisgyerekek
voltak. Túl gyanús az egybeesés, hogy a bátyjának semennyi ereje
nincs, ő pedig ennyire Tehetséges.
Vajon vissza lehet állítani a Tehetséget? Vagy ha a Tehetség nem
az egyes emberek testéből származik, hanem valahonnan kívülről -
amit a Fény Birodalmának neveznek -, lehet-e meríteni belőle,
visszapótolni, ami elveszett?
Silyen azóta szerette volna körbejárni ezeket a kérdéseket, hogy
Crovan megfosztotta Meilyrt a Tehetségétől. Ezért ment oda
Jennerhez a kapunál. Felmerült benne, hogy amiért Jenner olyan
kétségbeesetten ki akarja szabadítani Abi Hadley-t, talán
felszikrázik benne a Tehetség maradéka. Felzaklatta a bátyját a
provokációjával. És megpróbálta átadni neki a Tehetsége egy részét,
hátha a testvére reagál rá, és visszatérnek elfeledett képességei. Ám
Jenner képtelen volt megtartani az átadott Tehetséget, és benne sem
termelődött több. Még Silyen is megdöbbent, mennyire dühössé
vált, micsoda nyers fájdalom rajzolódott ki a bátyja egyébként
nyugodt és nyájas arcára.
Mivel a Jennerrel folytatott kísérlete hiábavalónak bizonyult,
Silyen nem jutott közelebb annak megfejtéséhez, hogy mi történt
Meilyr Trescóval. Vajon Crovan elvette Meilyr képességét, ahogy
hite szerint ő maga is elszipkázta Jennerét? Vagy Meilyr Tehetsége
elpusztult? Vagy van egy harmadik lehetőség? Az elbeszélések
alapján Silyen megtudta, hogy arany szemcsék váltak ki Meilyrből,
hogy felszálltak, majd semmivé foszlottak. Lehetséges lenne, hogy a
belőle kiszakított erő valahogy visszatért a Fény Birodalmába?
És mi volt az a fény, ami keresztülhasított a Fény Házának
ragyogó tetején, miután Silyent örökbe fogadták? A két esemény
arra mutatott, hogy a saját világuk és a Fény Birodalma közötti
határ átjárható. Áttörhető.
Ki lehet szipolyozni a Tehetséget ebből a világból - és be lehet
vonni ide?
Miközben Westminster folyosóit járta, Silyen szabadjára engedte
az éberségét, ott örvénylett körülötte, és érzékelte a Tehetségesek
mozgását. Bouda Matravers egy négyszögletes helyiségbe sietett épp
be balra, ereje egyszerre tűnt lángolónak és elfojtottnak. Gavar
természetesen nem volt mellette.
Silyen érzékelése továbbterjedt felfelé és oldalra, míg végül már az
egész westminsteri épületet behálózta. Másmilyen volt most, sokkal
szorosabban kapcsolódott ehhez a helyhez azóta, hogy örökössé vált,
és valódi helyet vívott ki magának. Megtorpant a folyosón, és
lehunyta a szemét. Amikor kinyitotta, elállt a lélegzete.
Az elé táruló világot fény és sötétség alkotta. Tehetség és annak
hiánya. Mögötte olyan ragyogó erő lüktetett, hogy hátra sem mert
nézni - a Fény Háza. Körülötte pedig több száz Egyenlő nyomait
látta: a parlamenti tagokét, a vendégeikét és családtagjaikét, a
másod- és harmadszülöttekét, akik sosem jutnak majd hatalomra,
de mind itt dolgoznak. Minden egyes személyhez felfelvillanó,
fellobbanó Tehetségfény tartozott. Silyen felnézett. A kancellári
toronyban erős arany lüktetést látott: apa fel-alá járkált odafent.
Silyen szédelegve a falnak dőlt. Ragyogás közeledett felé, és csak
későn fogta fel, hogy valaki más is jár a folyosón. Megállt mellette,
szinte elviselhetetlennek bizonyult a közelsége.
- Jól vagy? - kérdezte valaki.
Silyennak fogalma sem volt, hogy ki. Egyszerűen képtelen volt
válaszolni.
- Mindegy - jegyezte meg a hang gúnyosan. - Csodabogár!
A fény továbbhaladt.
Silyen igyekezett összpontosítani. Nem csak a Tehetséges
emberek ragyogó fényét látta. Körülötte a Westminster falai is
haloványan ragyogtak. Nyilván a Tehetség nyomát látta, amivel a
történelem során az épületen dolgoztak.
A derengés alapján tudott már tájékozódni, és lement a Folyó
Ajtajához, ami a Temzéhez vezetett. Arrafelé ritkán jártak a
parlament tagjai. Kinyitotta, mire szél és zaj csapta meg: a kialakult
dugó meglódulása, majd fékezése, a járókelőkkel viaskodó dudák
harsogása, a városnéző buszok, amiken több nyelven meséltek a
csodálatos Fény Házáról, mint amennyit Silyen egyáltalán felismert.
Nagy-Britannia lakói nem hagyhatták el ugyan az országot addig,
amíg le nem szolgálták a tíz évüket, azonban turisták a világ minden
tájáról érkeztek.
A Westminster-híd szokás szerint hemzseghetett az emberektől.
Silyen Tehetséglátásával azonban csak ürességet és sötétséget látott.
Mennyivel szebb lenne aranyként ragyogóan! Tehetséggel tele.
Apró pontnyi fény vonta el a figyelmét - egy Egyenlő közeledett
taxiban a hídon át -, ezért nem vett észre semmit, egészen addig,
amíg a penge a torkához nem ért, túl későn ahhoz, hogy Tehetséges
reflexei működésbe lépjenek.
 - És meg is haltál - suttogta valaki reszelősen a fülébe.
Majd az illető felnevetett, méghozzá ocsmányul.
Silyen lehunyta a szemét, és összpontosított, egy pillanatra
megijedt, hogy a Tehetséglátása miatt megszűnt a rendes. De
amikor ismét kinyitotta a szemét, a szokásos világ tárult a szeme elé.
És micsoda látvány fogadta! Eb állt előtte, pengéjét Silyen
nyakához tartotta, és cseppet sem tűnt épelméjűbbnek, mint amikor
utoljára látta - akkor, amikor megidézte a kynestoni kaput, és
kiengedte őt a keleti szárny pusztulását követően.
A káoszban senki sem figyelt fel arra, hogy Eb megfojtotta
Hypatia nagy-nagynénit. Csupán másnap reggel találtak rá liluló,
felpuffadt holttestére. A nyaka körüli sebeket a robbanás
következményének tulajdonították, a halálát pedig szívrohammal
magyarázták. Csupán Silyen - és Abi Hadley - látta, hogy Eb a pórázt
a kezére csavarva, szántszándékkal Hypatia felé megy.
Silyen felsóhajtott.
- Mondanám, hogy hiányoztál - emelte fel a kezét, hogy
gyengéden ellökje a pengét a nyakától -, de anyám belém nevelte,
hogy úriember nem hazudik.
- Nem vagy úriember - krákogta Eb.
- Most már örökös vagyok, úgyhogy vigyázz a szádra! És kérlek,
ne dugd a késedet a nyakamhoz! - Lepillantott. A jelek szerint Ebnél
több kés is akadt. Egy egész maréknyi, különösen tartotta őket a
kezében. - Gondolom, nem csak beugrottéi látogatóba, hogy
gratulálj az előrelépésemhez.
- A segítségedre van szükségem - morogta Eb. - Elfoglalt… voltam.
Kell egy hely… ahol meghúzhatom magam. Tartozom neked…
három dolog miatt is… úgyhogy hozzád jöttem.
- Szomorú, hogy nekem kell elmagyaráznom, de a tartozások nem
így működnek. Neked kellene segíteni rajtam.
Silyen szemügyre vette Ebet. Még mindig azt viselte, amiben
Kynestonból elmenekült, az overallt, amit a kennelben felakasztva
talált. Alaposan összekoszolta, tele volt megszáradt sárral, vérrel és
még annál is rosszabbal.
- A Temze menti házunkba nem vihetlek, bár úgy sejtem, apám
hamarosan továbbad rajta. Viszont van egy kis lakásom
Marylebone-ban. Sétáljunk el oda, gondoskodom róla, hogy ne
figyeljenek fel ránk! És tedd el a késeket! Mégis mivel voltál olyan
nagyon „elfoglalva”? Konyhafiókokat rámoltál ki?
- Gyönyörű, ugye?
Eb kitárta az ujjait, és Silyen rájött, hogy nem is kések vannak
nála. Ahol egykor a jobb keze volt, most fémkéz csillogott. Méghozzá
borotvaéles. Aztán Silyen alaposabban is szemügyre vette, és látta,
hogy bőrszalagok futnak keresztül a férfi tenyerén, átfonják egymást
hátul, és csuklónál érnek csak össze. Félig kesztyű volt, félig
kínzóeszköz. És ekkor Silyen rádöbbent, pontosan mit lát.
- Black Billy remekműve. Nem gondoltam volna, hogy téged is
érdekelnek a történelmi ereklyék. Szóval meglátogattad a
rokonaimat Ide-ban.
- Jó volt - mondta Eb - újra látni… azt a helyet.
Elvigyorodott és kivillantotta a fogát, majd torz kezét az overallja
hatalmas elülső zsebébe dugta, hogy elrejtse. Egymás mellett sétálva
maguk mögött hagyták a folyót, a St. James’s Park irányába mentek,
megkerülték a Green Parkot, és továbbhaladtak.
Silyen a kis odúban - egy csendes udvarról nyíló, fehérre meszelt
sorházban - rávette Ebet, hogy vegye le a kesztyűt, így szemügyre
vehette, amíg a kávé főtt. Nehéz volt, foltos, többszörösen hajtott
tégelyacélból készült. Mindegyik ujj mozgott. És mindegyik egy
kicsit másmilyen volt, a penge hossza és széle változott.
Minden egyes brit iskolás hallott a kesztyű történetéről: ez volt az
utolsó alkotása annak a kovácsnak, aki másfél évszázada felkelést
robbantott ki kegyetlen urai ellen. Black Billy rávette a falusiakat,
hogy keljenek fel az ide-i Vernayek, a Jardine család egyik ága ellen.
Csakhogy a parasztoknak esélyük sem volt. Míg a közvetlen
tettestársait egyszerűen kivégezték, Billyt magát halálra kínozták a
zseniális találmányaival, amiket Tehetség nyomására kénytelen volt
ő maga megalkotni. Olyan találmányokkal, amik azóta is Ide-ban
voltak, a Vernay család birtokában.
Egészen mostanáig.
- Vágáshoz - mondta Eb, miközben Silyen végignézte a pengéket. -
Nyúzáshoz. Metszéshez. Van… más is. Nem kések.
Kinyitotta az övén lógó lapos bőrtarsolyt, és más holmikat is
előszedett.
- Fülekhez - jelentette Eb, feltartva a finoman megmunkált fémet.
Görbe volt, rajta apró tüskékkel.
Elővett egy másikat is.
- Szemekhez.
Ez leginkább egy fagylaltszedőhöz hasonlított, már ha az ember
keveset akar enni. Silyen elfintorodott. Gyűlölte a fagyit.
- Szuvenírek? - érdeklődött. - Vagy hasznosítani is szeretnéd őket?
- Egy szakembernek… jó eszközök kellenek - felelte reszelősen a
férfi. - Megszerezni… könnyű volt. A család… nem volt ott. Valaki,
aki ismert… beengedett.
- Azok után, amit tettél?
- Segített a… meggyőzésében… a pórázom… a nyaka körül.
Eb ismét rekedtesen felnevetett.
- Ezzel - mondta, és odahajolt, hogy megérintse a kesztyű
legnagyobb, súlyos és fogazott pengéjét - le fog jönni… az
unokatestvéred, Ragnarr… feje.
Silyen töltött magának, a kávé vékony, forró sugárban folyt ki, és
közben emésztette a dolgot. Hátradőlt, majd az ajkához emelte a
csészét.
- A bosszú csodálatos dolog - mondta. - És értékelem, hogy
kevesebb embernek kell majd karácsonyi üdvözlőlapot küldenem,
de maradnak azért még rokonaim, mire végzel? Amit Ivarr a
feleségeddel és a meg nem született gyerekeddel tett, borzalmas, de
megölted őt, a feleségét és a gyerekeit is. A nagy-nagynéném a
kutyájává tett, és azért is rendesen megfizettél, jó ötlet volt a pórázt
használni hozzá. De Ragnarr-ra csak azért támadsz, amit a bátyja
tett? Mert ha ez így megy, akkor csodálkozom, hogy nem kopog
minden reggel, délben és este valamilyen nő az ajtómon Gavar
miatt.
- Mindent… együtt csináltak.
Tehát valószínűleg Eb feleségét is közösen erőszakolták meg.
Silyen belekortyolt a forró kávéba, hogy felmelegítse. Hát jól van. Ő
nem fog könnyeket hullatni Ragnarr kuzinjának a halála miatt.
Ami azt illeti, alaposan felborzolja majd a nemzet kedélyeit, ha
Zelston meggyilkolása után még egy Egyenlő feje porba hull. Az apja
minden bizonnyal keményen odacsap majd. Ez még nagyobb
elnyomást jelent majd a közembereknek, miközben emlékezteti is
őket, hogy az Egyenlők is lehetnek sebezhetőek. Ami jó alaposan
megkavarja majd a dolgokat.
És hogy az áldozat egy újabb Vernay Ide-ból, akiknek a neve Black
Billy lázadása óta egyet jelent az Egyenlőelnyomással, és akik
emberemlékezet óta a legborzalmasabb halált halták közember keze
által, amikor Eb öt évvel ezelőtt meggyilkolta Ivarr örököst és a
családját?
Már-már tökéletesnek tűnt.
- Úgy sejtem - fordult Ebhez -, hosszasabban is időznöd kell majd
valahol. Micsoda szerencse, hogy van is megoldásom rá! A
nagynéném azt akarja, hogy menjek Orpen Mote-ba, újjá fogjuk
építeni. Senki sem jár arra. - A gőzölgő ezüstkannára és egy kis
csészére mutatott. - Ráadásul csak nyolcvan kilométerre van Ide-tól.
Kávét?
Eb elvette a csészét, és kivillantotta a fogát - egykor vigyor
lehetett, mostanra azonban borzalommá vált.
Másnap együtt indultak útnak. A kocsit nem a család egyik sofőrje
vezette, hanem Silyen egy diszkrét ismerőse. Az egykor mesés
birtokot körbefutó erdő szélénél rakta ki őket, onnan gyalog
haladtak a fák között, majd átvágtak a mezőn, ahol derékig ért az
elhaladtukban őket ostorozó turbolya, borjúpázsit és a ringó
bükköny.
Orpennek nem volt hozzá méltó kapuja, csupán egy egyszerű,
négyrudas vasbejárata az alacsony kőkerítésbe építve. A határt
hosszú fal jelentette, egyik oldalán árokkal, hogy ne jussanak be az
állatok. És nem csak az állatoktól védte a birtokot. Sil érezte a
Tehetség bizsergését, ahogy átsétált az árkon átívelő kis hídon,
aminek szintén az állatok bejutását akadályozó rácsozata
berozsdásodott a használaton kívüli hosszú idő során. Eb
megremegett, ahogy a rácsra állt. A Tehetség érintése nem sok jót
jelzett számára.
- Nem kell bejönnöd - mondta Silyen. - Az itteni erdőben rengeteg
állat van. Levadászhatod őket. Gyakorolhatsz. Majd nap végén
megkereslek.
Eb megpaskolta az overallja zsebét, mire a pengék tompa
csörömpölése hallatszott. Bólintott, hátat fordított, és elügetett a fák
irányába. Ha tehetné, minden brit Egyenlőt meggyilkolna, gondolta
Silyen, miközben figyelte, ahogy eltűnik. Megérintette a nyakát, és
felidézte, ahogy az acél hozzáért.
Euterpe nénikéje a kertben ült, éppúgy, mint amikor először
találkoztak, amikor Silyen betévedt az akkor még öntudatlanul
heverő nő elméjébe.
Azonban most nem egy fiatal arcú, huszonnégy éves lány napozott
a nyugágyában.
Az ifjú Euterpe szépségét lehámozta a bánat folyton mozgásban
lévő pengéje, finom vonásait zorddá metszette. Temetői szoborra
emlékeztetett, amit az omladozó, egykor díszes falra állítottak.
Ruhája egyszerű volt, fekete. És amikor Silyen lehajolt, hogy csókot
leheljen a nagynénje hűvös arcára, látta, hogy a nyakához közel
elefántcsontszínű kitűzőt visel a Zelston-címer római zászlajával és
jelével. Gyászolt.
 Silyen megfogta a kezét, és gyengéden talpra húzta. Euterpe
nekidőlt, feje épphogy csak elérte a vállát, így bámulták együtt
Orpen szénné égett maradványait. Euterpe az anyja nővére volt, ám
amikor felidézte a gyerekkorát és a kamaszéveit, amit együtt
töltöttek itt, Silyen mégis úgy érezte, mintha az övé lenne.
Beletelt némi időbe, mire rádöbbent, hogy a nagynénje sír.
Ösztönösen átkarolta, és magához húzta.
- Bár sose ébresztettél volna fel! - mormolta Euterpe Silyen
lovaglókabátjába. - Bár örökké aludhattam és álmodhattam volna! A
kertünkben Winterbourne élt. Itt viszont…
- Itt pedig te élsz - felelte Silyen. - És újra rálelsz a boldogságra.
Nézd!
Megfogta a nagynénje kezét. Érezte az ott lüktető Tehetséget,
mint egy második pulzust. A nő erejét.
Silyen kieresztette a Tehetségét. Érezte, ahogy vérként csöpög az
ujjaiból a talajba. Ügyesebben csinálta, sokkal ügyesebben, mint
amikor a két Hadley lány rajtakapta az erdőben, hogy a
cseresznyefával kísérletezik.
A földben szunnyadó növény azonnal reagált.
A rögös föld megmozdult. Zöld szár dugta ki a fejét a talajból.
Majd még egy. És egy harmadik is. Egy egész sornyi. Nőttek,
bokrosodtak, virágoztak. Mellette Euterpe Parva figyelte, ahogy
egyik virág nyílt ki a másik után vérvörös szirmokkal.
Orpen Mote kertjének levegője elnehezült a rózsák illatától.
 7.

Luke-ban rengeteg minden felmerült azzal kapcsolatban, mi várja

majd őt Eilean Döchaisben. Póráz és engedelmességre okítás.
Esetleg várbörtön. Cella mindenképp. Erre azonban a legkevésbé
sem számított.
A tükörbe pillantva kötötte meg fekete nyakkendőjét. A folyosón
lévő állóóra már elütötte a negyedet, úgyhogy belebújt kifényesített,
elegáns cipőjébe, és lesietett a lépcsőn. A kastély magas plafonú
nagycsarnokában körös-körül régi zászlók és címerek függtek, ott
várt rá Devin idegesen, éppúgy, ahogy akkor is a küszöbön állt,
amikor Luke megérkezett.
Kezében ezüst zsebórát szorongatott. Devin minden este várta a
gazdáját, és szerette, ha mindenki leül, mire Crovan is helyet foglal
az asztalnál.
Luke kinyitotta az ebédlőbe vezető, üvegberakásos ajtót, és szinte
ugyanaz a látvány fogadta, mint a legelső nap reggelinél, amikor
Coira Julián ruháit adta rá, és lehozta. Akkor azt hitte, hallucinál.
Az ablaktalan helyiség két végében egy-egy csillár ragyogott. Az
egyik falon megtépázott hadizászló függött, rajta a mostanra
ismerőssé vált mottó: Omnes vulnerant, ultima necat - Minden óra
megsebez, az utolsó bevégez. A szemközti falnál óriási tárló állt,
benne különféle kitömött vadállatok: fácánok, szarvasok, nyusztok.
Mind grimaszolva fogadták méltatlan utóéletüket.
A legdöbbenetesebbnek azonban az összesereglett emberek
bizonyultak. Tucatnyian már ideértek. Összesen huszonegyen
voltak, főleg makulátlan, elegáns öltözetet viselő férfiak, de volt
három élénk színű estélyibe öltözött nő is. Szolgálók
pezsgőspoharakkal jártak körbe-körbe. Luke mindig is azt képzelte,
így élnek az Egyenlők a hatalmas birtokok falain belül:
luxuskörnyezetben, gondtalanul.
Csakhogy itt mindenki Elítélt volt. Nem összejövetelek
meghívottai, hanem politikai foglyok, akiket Crovan tartott rabként
Eilean Döchaisben.
Luke a névtábláját kereste az asztalnál, és mint kiderült, a széke
majdnem szemközt állt Crovanével. A jobbján Julián ül majd. A bal
oldali kártyát el sem kellett olvasnia, ott ugyanis már ült valaki.
- Szia, Luke! - nézett fel rá Lavinia. - Milyen fess vagy ma este!
Hol marad a hölgyeknek kijáró köszöntés?
Luke könnyedén megjegyezte Lavinia nevét, tekintve, hogy milyen
kevés nő élt itt. Lavinia madárcsontú nő volt, és legalább tíz évvel
idősebb az anyjánál.
Fogalma sem volt, mit jelent a „hölgyeknek kijáró köszöntés”,
amíg a nő oda nem fordította kipirosított arcát. Olyan lesz, mintha
a nagymamádnak adnál puszit - biztatta magát Luke, ahogy
lehajolt, csakhogy Lavinia az utolsó pillanatban elfordította az arcát,
így a fiú szájon csókolta. Luke érezte, ahogy a nő ajka
várakozásteljesen kinyílik, mire öklendezve elhúzódott. Letörölte a
skarlátvörös rúzst a szájáról, és köhintett, hogy elfedje a mozdulatot,
ám hiába nem akart feltűnést kelteni, Lavinia olyan hangosan
felsikkantott, hogy mindenki hallotta a helyiségben.
- Nem csókolózunk, te rosszcsont! Tudom, hogy ellenállhatatlan
vagyok, de a szám egyedül az én drága Brabymé.
Luke lángolt a szégyentől, és az sem segített, hogy amikor az
asztal túlfelére nézett, Coira megvető pillantásával találta szemközt
magát.
A lány, kezében egy hatalmas ezüsttálcával, továbbment a
konyhába. Ő nem „vendég” volt - ahogy az asztalnál minden reggel
és este összegyűlök utalni szerettek magukra -, hanem szolgáló. Bár
a jelek szerint némi befolyással bírt azért a többiek felett.
 - El a kezekkel a hölgyektől, Luke! - szólalt meg valaki Luke
mögött. - Szép estét, Lavinia, te gyönyörű őskövület!
Lavinia elvigyorodott, ahogy Julián kihúzta a székét, és helyet
foglalt.
- Rászedett, mi? - motyogta Jules halkan, és kisöpörte haját a
szeméből. - Bocs, hogy nem figyelmeztettelek. Gyorsabb, mint egy
támadó vipera.
- Kösz a semmit - pillantott Luke lopva Laviniára, aki felkapott
egy ezüst sótartót, és abban csodálta a saját tükörképét. - Ki a fene
az a drága Braby?
- Drága Braby miatt van itt. A mi imádni való Laviniánk lord
Brayburn birtokán szolgált, ott bonyolódtak viszonyba. A fickó
játszadozott vele, aztán megunta és ejtette. Te meg én szomorúak
lennénk ilyen esetben, talán úgy éreznénk, hogy kihasználtak.
Lavinia viszont tönkretette a féket a feleség kocsiján, úgyhogy lady
Brayburn és Braby özvegy anyja százharminccal csattant az
autópályán. A pasas öt corgiját is agyonverte egy piszkavassal.
Állítólag a corgik miatt erőltette a fickó az elítélést az életfogytiglani
szolgaság helyett. Á, a frissítő!
A pezsgősüveggel járkáló felszolgálólány összerezzent, ahogy
Jules megragadta a karját. Luke látta, hogy a szürke ruhája alatt a
keze és a csuklója tele van kék-zöld folttal, égésnyomok és
zúzódások csúfítják, akadt, amelyik nemrégiben kerülhetett oda.
Mi történt vele? Konyhai baleset lett volna? Luke akár ebbe a
hitbe is ringatta volna magát, ha nem látott volna hasonló
sérüléseket a többi felszolgálón. Az egyik férfi bicegett, a másiknak
hiányzott néhány ujja, a harmadik szemkötőt viselt. Másokon is
akadtak friss sérülések, vágások és zúzódások. Ott zajlik hát a
borzalom, lent, ahol a szolgálók élnek? Crovan kínozza őket
odalent?
De miért csak őket, amikor az Elítéltek fele idefent él,
luxuskörülmények között, mint egy nemes?
 - Micsoda megkönnyebbülés, hogy mindig változik az ülésrend! -
jegyezte meg Julián. - Múlt héten Blake mellett ültem. Nem elég,
hogy elmondhatatlanul perverz, még beszélgetni sem lehet vele.
Jules viszont aztán tudott beszélgetni! Be nem állt a szája.
Kiderült, hogy nemcsak magasságban és testalkatban hasonlítanak -
ezért az ő ruhái közül vett kölcsön Coira aznap, amikor Luke
megérkezett -, hanem korban is közel állnak egymáshoz. Már
egyetemre járt, amikor elítélték - méghozzá egy befolyásos Egyenlő
miatt, aki véget akart vetni a kapcsolatnak Julián és a lánya közt,
akivel egy egyetemre járt.
Odakint, a való világban Luke-ban és Julianben semmi közös nem
akadt volna. Itt, Eilean Döchaisben azonban Luke egyszerűen nem
hitt a szerencséjének, hogy az egyik rabtársa nemcsak hogy fiatal, de
hozzá hasonlóan egyenlői igazságtalanság áldozata is.
Coira visszatért, felkapta a kis rézcsengőt a kandalló mellől, és
megrázta. Luke figyelte gyors, nesztelen mozgását. Nyilván Jules is
őt nézhette, mert odahajolt Luke-hoz, és a fülébe súgott:
- Egész aranyos lenne, ha nem ráncolná folyton a homlokát.
Luke úgy gondolta, illik hozzá a homlokráncolás. De amikor a
lány észrevette őket, ahogy összedugják a fejüket, és őt figyelik, az
egyszerű barázdák dühödtté mélyedtek.
Hát jól van. Valószínűleg gyűlöli Luke-ot, amiért ő a
vacsoraasztalnál ülhet, míg ő ide-oda szaladgál a tányérokkal meg az
edényekkel. A kastély alsóbb szintjének lakói nyilván mind utálják
Crovan „vendégeit”. De nem Luke választotta meg, hová küldjék,
hogyan bánjanak vele. És biztosan nem fogja azt kérni, hadd menjen
ő is le, csak hogy Coira ne nézzen rá olyan csúnyán.
A csengő Crovan érkezését jelezte, és minden vendég felállt,
miközben a házigazdájuk kurtán jó estét kívánt, majd leült a székre,
amit Devin húzott ki neki.
A cselédajtón szürke ruhás szolgálók sora jelent meg, mind
gőzölgő, ezüst levesestálat hoztak.
 - Skót csirkeleves - jegyezte meg Julián elégedetten, és felkapta a
kanalát.
Luke balján Lavinia már azzal is megelégedett, hogy beszívhatja
az étel illatát.
Fém csörgött porcelánon, az asztal túlfelére vonva Luke figyelmét.
A Blake-hez közeledő felszolgáló nehezen tudta megtartani a tálat.
Ahogy letette, leves löttyent Blake zakójára, aki felmordult, és
hátrafordulva visszakézből olyan erősen felpofozta a nőt, hogy az a
földre zuhant.
Luke nem hitt a szemének. Olyan gyorsan felpattant, hogy
majdnem felborította a tányérját. Csak a hatalmas mahagóniasztal
állította meg abban, hogy odanyúljon, és a hajtókájánál fogva
megragadja Blake-et.
- Mit művelsz? - üvöltött rá. - Nem ütheted meg csak úgy!
Blake felnézett rá, és csak pislogott vizenyős, gyakorlatilag
szempillátlan szemével.
- Tévedsz, új fiú.
Coira ott termett, hogy felsegítse a nőt. Kivezette őt a teremből,
majd visszatért, és egy konyharuhával tisztogatni kezdte Blake
szaténhajtókáját.
- Később majd rendesen kitisztítod, te szajha! - csattant fel a férfi.
- És ha megint ilyesmi történik, a saját bőrödön is érezni fogod. A te
felelősséged rendet tartani.
- Gazdám! - Luke maga is alig hitte el, hogy kiejti a száján ezt a
szót, de megérte lenyelni a büszkeségét, hogy felhívhassa a figyelmet
Blake tettére. - Nem hagyhatja, hogy így viselkedjen!
Crovan felnézett. Szalvétájával megtörölgette a bajszát. Tekintete
távolinak tűnt szemüvege lencséjén túl, mint vizsgálati minta a
mikroszkóp alatt.
- Ülj le, Hadley! Épp eszünk.
Blake kárörvendő, győzedelmes pillantást lövellt Luke felé, aki
hitetlenkedve nézett végig az asztalnál ülő „vendégeken”. Szinte
mindenki a tányérját fixírozta. Akik nem, azok is egyfajta hűvös
kíváncsisággal figyelték az eseményeket. Luke a fejét rázta.
- Hát senki sem…?
Nem, senkit sem dühített fel, még csak meg sem lepődtek igazán
azon, amit Blake tett. Julián megrántotta Luke zakóját. Egyértelmű
volt, mit akar közölni vele: Ülj le!
Egyszerűen nem fért a fejébe. Persze ez a pofon szinte semmi volt
ahhoz képest, amire Luke számított ezen a helyen. De a fényűző
körülmények, az elegáns ruhák, az, hogy eljátszották, ez a világ
leghosszabb estélye, csak még erősebb kontrasztot állított Blake
borzalmas tettének.
Luke a fejét csóválva visszaült.
Egyik étel követte a másikat - vadhúsos egytálétel, majd málnás
felfújt -, Luke gyomra azonban nehezen vette be a vacsorát. Mire
nem jött még rá ezzel a hellyel kapcsolatban? Nem jutott közelebb a
válaszhoz, mire csilingelés hallatszott: Devin vajazókésével
megkocogtatta a poharát, hogy magára vonja a figyelmet.
- Kérlek benneteket, kövessétek a gazdánkat! Valaki úgy döntött,
távozik ma este.
Morajlás futott végig az asztal mentén. Luke semmit sem értett.
Úgy döntött, hogy távozik?
- Ez meg mit jelentsen? - kérdezte Juliántól.
- Majd meglátod. Szerencsés vagy, ritkán történik ilyesmi. Három
éve vagyok itt, és ez még csak a harmadik alkalom. Gyere,
szerezzünk jó helyet!
Julián kirángatta az előcsarnokba, ahova Luke is belépett az első
napján. A fali tartókban gyertyák égtek. Az előtte lévő falrészen
csupán egy ajtót látott, nem kettőt. Csak azt, amelyiknek a kerete
felett az „Ultima necat” kifejezés állt.
- Hol a másik ajtó? - suttogta Luke. - Láttam, hogy eltűnt, amikor
bejöttem.
 - Belülről nem tudjuk kinyitni - válaszolta Julián, és meghúzta a
poharat, amit magával hozott, majd az üres falra mutatott -,
úgyhogy nincs is rá szükség. Csak ezt az ajtót nyithatjuk ki.
A vendégek félkört alkottak. Mögöttük az egyszerű, szürke ruhába
öltözött szolgálók töltötték meg a teret. Luke most először látta őket
együtt, és nagyjából annyian voltak, mint a vendégek.
Némaság telepedett rájuk. Ahogy Crovan megérkezett, mindenki
félrelépett, hogy előreengedje. Eilean Döchais ura középen állt meg
- és két ember lépkedett utána kézen fogva.
Luke lélegzete elakadt, amikor látta, hogy Coira az egyik. A másik
az a nő volt, akit Blake a vacsoránál megütött. Kimerültnek tűnt, és
nem csupán az arcán frissen bekékülő folt csúfította. Coira
megszorította a nő kezét, és Luke mellkasában enyhült kissé a
feszültség, amikor hátralépett, egyedül hagyva őt a gazdájuk előtt.
- Mit követtél el? - kérdezte Crovan.
A nő rekedten válaszolt, csikorgott a hangja, mint a ritkán nyitott
ajtó:
- Tizenegy évvel ezelőtt szándékosan megrongáltam a portisburyi
szolgaváros BB gyárát, pont azelőtt, hogy lord Lytchett és lady
Angelica Matravers hivatalos látogatást tett ott. Sikerrel jártam, és
lady Angelica életét vesztette.
Újabb rabszolgavárosi lázadás, gondolta Luke megdobbanó
szívvel. Tehát nem csak Jackson és a millmoori klub állt készen a
harcra.
Csakhogy ez a nő gyilkolni akart. A klub ilyesmit sosem tett.
Mi kellett ahhoz, hogy a nő átlépje ezt a határt? Ebbe az irányba
kell, hogy forduljon az Egyenlők elleni küzdelem? Luke felidézte a
saját Crovan elleni dühét a tó partján, az érzést, hogy legszívesebben
a vízbe lökte és lent tartotta volna a férfit. Megtette volna? Ekkor
döbbent csak rá, ki volt az áldozat, és ez szíven ütötte. Lady Angelica
Matravers. Lord Lytchett felesége, tehát Bodina anyja, azé a lányé,
akit Millmoorban Angyalként ismert meg. Hiába gyilkolták meg az
édesanyját, Angyal kiállt a közemberek mellett. Hihetetlennek tűnt.
Hogy lehet elválasztani a helyest a helytelentől, amikor ilyen
szorosan összefonódnak?
Crovan a szolgálónőre nézett. Gyertyafény táncolt a
szemüveglencséjén.
- Miért tetted?
- A fiam meghalt Portisburyben, mert nem kapta meg a megfelelő
ellátást. Emiatt gyűlöltem az Egyenlőket.
- És most?
- Most már értem, hogy önök a mi jobbik énünk. Most már
szeretem az Egyenlőket.
Letérdelt a földre, Crovan kezéért nyúlt, és megcsókolta.
Mire az Egyenlő olyasmit tett, ami gyomorforgatóbbnak
bizonyult, mint bármi, amit Luke erről a helyről hitt: gyengéden
megérintette a nő homlokát, mintha megáldaná.
- A bűnöd megbocsáttatott. A szolgasággal töltött óráknak vége.
Luke-ot a hányinger kerülgette. Ki ez a szörnyeteg, aki feloldozást
kínál egy nőnek, akit ő maga kínzott meg?
- A szolgasággal töltött óráknak vége - visszhangozták az
egybegyűltek.
Crovan végigsimított a nő arcán kéklő folton, és az meggyógyult
az ujjai alatt. Megfogta a nő kezét, és felhúzta. Luke látta, hogy a nő
szabadabban mozgatja az ujjait, miután Crovan elengedi. A
gazdájuk gyengéden végigsimított a nőn: a vállán, a mellkasán, a
csípőjén. A nő kimerültsége elpárolgott, bőre és szeme ragyogni
kezdett a gyertyafényben. Nem volt kifejezetten szép, Luke mégis
látta benne mindazt, ami egykor gyönyörűvé tette: az erőt, a
harckészséget, a bátorságot.
- Minden óra megsebez - húzta el Crovan a kezét. - Omnes
vulnerant.
- Ultima necat - fejezte be a nő. - Az utolsó bevégez.
 Elnézett Crovan mellett, egyenesen az ajtót figyelte.
Luke képtelen volt levenni róla a tekintetét, ahogy megindult felé.
A retesz könnyedén engedett, és a nő egyetlen mozdulattal szélesre
tárta az ajtót.
Zuhogott az eső odakint, ritka márciusi felhőszakadás tombolt. A
tó felett az éjszakai égbolt sötétlilának tetszett, és hűvös, tiszta
levegő áradt be. Luke kiélvezte a frissességet. Megérkezése óta nem
hagyta el a kastélyt. Milyen csábító volt, milyen könnyű lett volna
kisétálni azon az ajtón!
Csakhogy - bár a hogyant nem értette - abban biztos volt, mi várja
őket az Utolsó Ajtón túl. Nem olyasmi, amiből visszatér az ember.
A nő hátrapillantott a válla felett, aztán tétovázás nélkül, arcát az
esőbe emelve kilépett. Sóhajként szakadt ki belőle az élet, és
összerogyott a küszöb túloldalán.
Luke alig hitt a szemének. Ahol egy töredékmásodperccel
korábban még egy élő-lélegző nő állt, ott mostanra csak egy elhullott
porhüvely maradt. Rámeredt.
- Hát igen - szólalt meg Luke mellett Julián már-már
bocsánatkérőn. - Nem valami látványos, mi? Mindig valami… többet
várok, de aztán ez a vége. De legalább van mit inni.
A fiatal srác hátravetett fejjel kiitta az utolsó cseppet is a
poharából.
- Azokra, akik ilyen hátborzongatóan távoznak - mondta Jules,
majd csuklott egyet.
Hogy viszik el a testet? Mi van, ha az ember kidugja a kezét az
Utolsó Ajtón? Kéretlenül is eszébe jutott Loch nan Deur égető vize.
Az első kérdésre megkapta a választ, amikor Coira előrelépett, és
a vállával becsukta az ajtót.
- Csak úgy otthagyjátok? - fakadt ki Luke.
- Igen - válaszolta Coira. - Vagy szeretnél kimenni és eltemetni?
Az ajtóra mutatott, Luke hátán pedig felállt a szőr.
 - Nem - felelte gyorsan. - Nem szeretnék. De nincs rendben ez így.
Persze mi volt rendben ezen a helyen? Az égvilágon semmi.
- Ne aggódj! - zárta be Coira az ajtót. Luke hallotta, ahogy a retesz
a helyére ugrik. - Majd jönnek a sasok.
Sasok. Luke hitetlenkedve rázta a fejét.
- Az iménti eltávozás lehetőséget biztosít arra, hogy változásokat
eszközöljek a háztartásban - szólalt meg Crovan, magára vonva a
figyelmet. - Luke Hadley érkezésével kissé zsúfolttá vált az asztal. És
most, hogy lent eggyel kevesebben vannak, keresve sem
találhatnánk jobb alkalmat az áthelyezésre.
Luke megdermedt. Ez azt jelentené, amire gondol? Julián ellépett
mellőle, észrevétlenül behátrált mögé.
Crovan lassan körbenézett a „vendégein”. A feszültség úgy
sistergett a helyiségben, akár a Tehetség.
Hát ennyi. Itt ér véget az egyhetes illúzió, miszerint az elítélés azt
jelenti, az ember szépen kiöltözik, és Egyenlőt játszik. Most mehet
le, és kiderül, pontosan hogyan szerzik a sérüléseket a szolgálók.
Talán másokat is talál majd odalent, olyan embereket, mint Eb,
bezárva, láncra verve.
Talán ő is egy lesz közülük.
- Lavinia - szólalt meg Crovan, mire Julián ököllel Luke lapockái
közé vágott, amitől majdnem előrezuhant. - Attól tartok, nem sokra
megyek már veled. Biztos vagyok benne, hogy könnyedén
beilleszkedsz majd odalent. És ha nem, mint látod, megvan a
választási lehetőséged.
Iszonyatos volt látni az értetlenséget az idős nő arcán. Az egyik
vendég durván meglökte, mire botladozva előrelépett, és az
összegyűltek gyűrűjének közepén találta magát.
Akkor döbbent csak rá, mi történik.
- Ne! - visított fel. - Nem teheted! Braby nemsokára eljön értem!
 Coira előrelépett, és kézen fogta Laviniát. Megrázta kissé, hátha
azzal észhez téríti.
- Ne! - sipákolta madárhangon. - Ne nyúlj hozzám! Csak Braby
érhet hozzám!
- Többé már nem - jegyzete meg az egyik vendég.
Ki szólalt meg? A nagypofájú, vizenyős szemű Blake? Lavinia
rettegve pillantott körbe.
- Elég legyen! - lépett Luke előre, valahogy az engedélye nélkül
mozdult a lába és a szája. - Hiszen fél! Nincs elég ereje a kemény
fizikai munkához. Majd én megyek helyette.
Crovan felé fordult, lencséje gyertyafényben fürdőről teljesen
üressé vált.
- Ó, nem! - felelte. - Az úgy nem lesz jó. Hiszen még csak most
kezdünk megismerkedni, Luke Hadley.
Ahogy Lavinia zokogni kezdett, Luke-ot kirázta a hideg, mintha
kinyílt volna mögötte az Utolsó Ajtó.
- Kérem! - fordult Coira Crovanhez, átkarolva Lavinia remegő
karját. - Bezárhatnánk ma estére a konyhaajtót? Ez az első estéje.
Hadd szokjon hozzá!
- Tudja, milyen - vágta rá Blake. - Ő is végignézte, még részt is
vett benne. Most ő a soros.
- Nem téged kérdeztelek! - pördült hátra Coira, hogy dühödt
pillantást lövelljen Blake-re.
Crovan azonban már a fejét rázta.
- Nincs kivételezés - válaszolta. - Hihetetlen, hogy folyton
megpróbálkozol vele. Az ajtó nyitva marad. Hadley, ideje váltanunk
néhány szót. Tíz perc múlva várlak a könyvtárban.
-Mi?
Ám Crovan már ott is hagyta őket.
Coira Blake-hez lépett, mutatóujjával megbökte.
- Ha a közelébe mész, kinyírlak!
 - Hát igen - szólalt meg Julián affektálva Luke mellett. - Kicsit
idős hozzád, nem igaz? Hány évesek is voltak lady Towton lányai,
amikor elkezdtél nekik „különórákat” adni? Hét és kilenc, jól
emlékszem? Bár persze itt nincs olyan nagy választék, nem lehet
finnyás az ember.
- Még te beszélsz! - vicsorgott rá Blake, majd elvonult.
Julián színpadiasan felsóhajtott.
- Mégis miről beszéltek? - járatta Luke a tekintetét Julián és Coira
között.
- Maradjunk annyiban, hogy Blake-et nem gyilkosság miatt ítélték
el - felelte Jules. - Talán inkább az ártatlanság meggyilkolásáért. De
lord Arailt mindent elmagyaráz majd. Hogy miért olyan ez a hely…
amilyen. Hogy mit vár el azoktól, akik idefent élnek.
- Senkitől nem vár el semmit - csattant fel Coira undorodva. -
Blake és ti mindannyian úgy döntőtök, hogy megteszitek.
Hátat fordított nekik, és elvezette a remegő Laviniát.
- Miről beszél? - kérdezte Luke Julest. - Mit várnak el tőlünk?
Julián kínosan fészkelődött.
- Azt majd Crovan elmondja.
Elég vészjóslóan hangzott. Luke nem hitte, hogy a fürdőszoba
takarításáról meg a kuka kiürítéséről lenne szó.
A könyvtár üresnek tűnt, amikor belépett. Szinte vaksötét
uralkodott. Csupán az egyik kiálló könyvespolc mögül érkező
halovány derengés jelezte, hogy Crovan ott tartózkodik. Luke
követte a Tehetség fényének lágy ragyogását, és meg is találta
Crovant egy fotelben, könyvvel a kezében. A férfi előbb végigolvasta
az oldalt, csak utána nézett fel Luke-ra.
- Ülj le, Hadley!
Luke engedelmeskedett. A nyakörv miatt lett volna? Szinte el is
felejtette, hogy ott van - és a gondolattól azonnal fel is fordult a
gyomra, mintha romlott kebabot evett volna.
 - Hadd kérdezzek valamit! - szólalt meg Crovan ismét. - Jobb
embernek tartod magad nálunk, Egyenlőknél? Gonosznak tűnünk?
Kegyetlennek?
- Persze. Amit Ebbel művelt… Amit Gavar Jardine a gyereke
anyjával tett… Ahogyan a szolgálókkal is bánik itt, láttam a
sérüléseiket… És a szolgavárosok is iszonyatosak, pedig nem
kellene, hogy azok legyenek. Jobb körülmények között valószínűleg
mindenki keményebben dolgozna, úgyhogy nem csak kegyetlenség,
még ostobaság is.
- Hmm.
Crovan hümmögéséböl semmit sem lehetett kivenni. Luke a
nadrágjába törölte a tenyerét. Nyirkos volt, bizsergett a félelemtől.
Hazudhatott volna, de minek? Az Egyenlők valószínűleg megérzik
az ilyesmit, és nyilván Crovan nem hitte volna el, ha tagadja.
- És ezért úgy gondolod, hogy ebből következően ti, közemberek
erkölcsileg az Egyenlők felett álltok?
Ez a kérdés kevésbé tűnt egyértelműnek, de azért válaszolt:
- Igen, fogalmazhatunk így is. A közemberek sem tökéletesek.
Borzalmas dolgokat művelünk. Önök, Egyenlők viszont mintha fel
sem fognák, micsoda szörnyeteggé válnak.
Iszonyú volt a beszélgetés. Minden egyes szó, amit kiejtett,
közelebb vezetett a csapdához, amibe idővel belesétál majd. Crovan
alaposan szemügyre vette őt.
- Az erkölcsnek ehhez semmi köze, Hadley. Gyakran találkozom
ezzel a téveszmével a rám bízott Elítélteknél. Azoknál, akiknek a
bűne az idealizmusukból fakad. Mint az a nő, aki ma este elhagyott
bennünket. Vagy mint te. Azt hiszitek, jobbak vagytok nálunk. Nem
vagytok jobbak. Csak gyengébbek. Egy olyan világ, ahol ti
uralkodtok, nem fejlődne. Csak tönkremenne. És ez az egyik lecke,
amit az otthonomban megtanultok. Gyere velem!
Crovan felállt, és kivezette a könyvtárból. Luke eszeveszetten
pásztázta a környezetét, hátha van valami, amivel leütheti a férfit.
Amitől eszméletét vesztené. Hogy aztán ő megszökhessen. De nem,
a nyakörv miatt úgysem tehetné. Lementek a lépcsőn, és Luke
váratlanul ismét az ebédlőben találta magát.
Crovan megtorpant, keze a kilincsen pihent.
- A rám bízottakat felosztom. A felük úgy él, ahogyan az Egyenlők.
A másik felük szolgál. A vendégeim hatalommal bírnak azok felett,
akik szolgálnak. A nyakörvnek köszönhetően a szolgálók nem
bánthatják, nem tartóztathatják fel a vendégeket, ahogyan nekem
sem tud egyikőtök sem ártani. De a vendégek büntetlenül
bánthatják a szolgálókat. Rengeteg vendég leli élvezetét abban, hogy
pontosan így is tesz odalent. Vannak, akik kitartanak, ahogy te is ki
fogsz. De unalmában, dühében végül mindenki beadja a derekát, és
te is be fogod.
Luke beleszédült a hallottakba. Hogy mit mondott Crovan?
- Bántják őket? De hát mégis miért bántanánk mi, fentiek a
többieket?
- Mert ilyen az emberi természet - válaszolta Crovan. Kinyitotta az
ajtót, mire a hosszú kőfolyosó által felerősített éles hang szaggatta
Luke dobhártyáját. Valahol odalent egy nő sikított.
 8.

- Az erősek uralkodnak a gyengék felett - folytatta Crovan. - A

férfiak a nők felett. A britek az alsóbbrendű nemzetek felett. Az
Egyenlők a közemberek felett. Ez a természet rendje. Ahogy ma este
láthattad, előbb elvárom, hogy akik távozni készülnek, elismerjék
ezt, csak utána engedélyezem számukra az ajtó nyújtotta kegyelmet.
Luke gondolkozni is alig tudott, ahogy az az iszonyatos, éles sikoly
végigvisszhangzott a folyosón. De nem kellett gondolkozni ahhoz,
hogy tudja, amit Crovan mond, a lehető legundorítóbb dolog.
Ezek az emberek! Az erejük… Mindaz a jó, amit véghez
vihetnének, és helyette a gonoszságot választják.
Újabb sikoly harsant. Luke elnyomakodott a gazdája mellett. Kit
érdekel, mit művel vele Crovan? Bármi történik is odalent, véget kell
neki vetni.
- Ilyen vagy valójában te is, Luke - kiáltott utána Crovan, ahogy
végigrohant a folyosón. - Mind ilyenek vagytok.
Luke az óriási konyha bejáratánál fékezett le. Gyorsan
körbenézett a dísztelen helyiségben: kőfalak, hatalmas tűzhely és
faasztalok. Több száz évesnek tűnt, talán már a királyok ideje óta ott
volt.
Azonnal a helyiség egyik végében összegyűlő emberek felé fordult.
Három elegáns ruhába öltözött férfi állt ott, Luke-hoz hasonló
vendégek. Egyikük lefogott egy küszködő negyedik férfit, aki a
szolgálók szürke ruháját viselte. Két nő az asztalhoz hátrált. Egyikük
Lavinia volt, akinek a válláról félig már letépték az estélyit. Előtte
kinyújtott karral Coira állt, a hozzá legközelebbi férfinak sziszegett:
- Nehogy még egyszer hozzáérj, Blake, vagy megbánod!
- Sosem tanulsz, nem igaz? - kérdezte Blake. Vékony cigarettát
szívott, és Luke rémülten látta, hogy Lavinia csupasz vállát
égésnyomok tarkítják. - Nem lehetsz egyszerre két helyen. Azt
hiszem, a barátomnak befejezetlen ügye van Josie-val odalent.
Blake hüvelykujjával a harmadik férfira mutatott, akinek arcán
lassú, lusta mosoly terült el.
- Szóval… Josie? Vagy Lavinia? Lehet, hogy a gazdánk kedvence
vagy, és érinthetetlen, de csak az egyiküket tudod megvédeni.
Luke azon nyomban rádöbbent, mire készül Coira, ahogy a lány
megmozdult. Elkapta Lavinia karját, megperdítette az idős nőt, és a
helyiség másik végében álló nyitott ajtó felé taszította. Csakhogy a
Blake mögött álló férfi ugyanolyan gyors volt - és nagyobb is. Egyik
kezével Laviniát kapta el, a másikkal Coirát. Vagy elvétette, vagy
egyszerűen nem tudta megtartani Coirát, mert a lány kicsúszott az
ujjai közül. Zihálva, dühödten káromkodott, majd az ajtóhoz rohant.
- Josie! - üvöltött le vékonyka alkatához képest elképesztően
hangosan. - Bújj el!
Majd a Laviniát fogva tartó férfi felé fordult.
- Ereszd el!
Rávetette magát a férfira, körmével az arcát támadta, mire az
felüvöltött. Luke ekkor kapott fel egy piszkavasat az óriási tűzhely
mellől. Kieresztette a hangját.
- Hallottad, mit mondott! Engedd el Laviniát!
Némaság borult a helyiségre.
- Az új fiú. - Blake hangjából csöpögött a megvetés. - Jobb lenne,
ha nem avatkoznál közbe.
- Nem közbeavatkozom - emelte fel Luke a piszkavasat. - Hanem
véget vetek ennek itt és most!
 - Gondolod? - kérdezte Blake.
Ezúttal már némi bizonytalanság is csendült a hangjában.
Hátrébb lépett megtermettebb tettestársa felé, aki egyik kezével még
mindig Laviniát fogta le, a másikkal pedig igyekezett kivédeni Coira
dühödt csapásait. Csak nem a fickó védelmére pályázott?
Nem.
Blake egy szempillantás alatt megragadta Lavinia hosszú, ritkás
haját, és lenyomta a fejét. Kihúzta a cigarettát nyálas pofájából, és
Lavinia vékony nyakára nyomta. A nő ismét felsikoltott, amitől Luke
gyomra felfordult.
- Minden egyes lépésedre - szólalt meg Blake - újabb
szépségpöttyöt égetek Laviniára. És amilyen ronda - tekerte a kezére
Lavinia hosszú haját, hogy a rettegő szemű nő könnyek és takony
sávozta arcát Luke felé fordítsa -, úgy sejtem, beletelik majd jó
néhány alkalomba, hogy széppé varázsoljam.
- Csináld csak! - emelte meg Luke a vasat, és nagyon remélte,
hogy félelmetesnek hat a mozdulat. - És amíg így el vagy foglalva,
szétverem az agyad! A barátaid épp elfoglaltak, úgyhogy csak mi
ketten leszünk. Feleannyi idős vagyok, mint te, és a millmoori
gépparkban dolgoztam, úgyhogy szerintem kétszer olyan erős
lehetek. Na, mi legyen?
Blake felmordult, ahogy Luke elrugaszkodott. Oldalra lökte
Laviniát, majd az asztal mögé rohant, hogy elválassza kettejüket.
- Lavinia, menj le! - kiáltotta Coira. - Futás!
Luke nem tudott hátranézni, hogy az idős nő menekülőre fogta-e,
mert ekkor Blake az asztal alá nyúlt. Nyúlt, nem tapogatózott.
Pontosan tudta, mi van ott.
Egyik kezével egy súlyos, lapos pengét hajított Luke felé. Egy
húsbárdot. Luke kivédte a támadást, és elkáromkodta magát. Egyik
kezével a megviselt asztallapra támaszkodott, hogy visszanyerje az
egyensúlyát, mire Blake kihasználta az alkalmat, és belevágott egy
hús villát.
 Luke felüvöltött fájdalmában, de valami küzdelemre késztette - a
tudat, hogy ha Crovan igazat mondott neki a nyakörv működésével
kapcsolatban, akkor Blake nem szokott hozzá, hogy valaki felveszi
ellene a kesztyűt.
Az asztalra ugrott, és támadásba lendült. Ingatagon állt, rossz
helyen, de épp elég közel ahhoz, hogy a piszkavas végével elérje a
férfi fejét, aki hátratántorodott az ütéstől.
-Luke!
Luke a figyelmeztetően kiáltó Coira felé fordult, épp időben
ahhoz, hogy lássa, vasserpenyő közeledik a feje felé. A harmadik
vendég eleresztette a vergődő szolgálót, és Blake segítségére sietett.
Luke kétségbeesetten felkapta a kezét, de túl későn mozdult.
A serpenyő a fejét érte, őt pedig magával rántotta az izzó
feketeség.
Valami forró térítette magához.
- Áá! - kapta el magát.
- Csak egy bögre tea - kulcsolta rá Coira az ujjait a bögrére. - Nem
hinném, hogy a tea mindent megold, de kezdetnek megteszi.
Luke pislogott. Az egyik konyhai padon ült, hátát az asztalnak
támasztották. Nem hitte, hogy Coira teával kínálná, ha Blake még
mindig Laviniát kínozná valahol a közelben, de azért körbenézett,
hogy biztosra menjen. Kettesben voltak.
Mi történhetett? Emlékezett a lesújtó serpenyőre, és felemelte
szabad kezét, hogy megtapogassa a koponyáját. Fájt a keze,
bekötözték, a feje azonban rendben volt.
- Hogy? - krákogta, és hálásan belekortyolt a teába.
- Crovan - felelte a lány. - Tényleg jól vagy? Mert azt mondta, nem
lesz semmi bajod, de szadista, úgyhogy ez alatt érthetett bármit a
„még fájni fog”-tól egészen a „kínszenvedést élsz majd át”-ig.
- A kezem fáj, de a fejem nem. Ami fura. Hol van Lavinia? Az a
nyomorult Blake!
 Luke dühében ökölbe szorította a kezét, majd felkiáltott a sérülése
miatt.
- Crovan akkor lépett be, amikor elterültél. - Coira leült mellé a
padra, és a jelenléte éppolyan melengetőnek bizonyult, mint a tea. -
Dühös volt. Azonnal felküldte Blake-et és a többieket. Rhys, ő az, aki
velem volt, lement, hogy ránézzen Laviniára. Úgyhogy egyedül én
maradtam itt, amikor Crovan meggyógyított. De csak a fejedet,
szóval nem a fájdalomtól akart megkímélni. Nyilván attól tartott,
hogy agyrázkódásod lesz, vagy valamilyen agykárosodást szenvedsz.
Még sosem láttam, hogy korábban ilyesmit csinált volna. Miért vagy
olyan fontos, Luke Hadley?
Luke meglepetten felnézett. Fontos lenne?
Nem hagyom, hogy megtörjön. Ezt ígérte Silyen Jardine a
kynestoni kapunál. Helyrehozhatatlanul semmiképp.
- Fogalmam sincs - felelte őszintén.
- Köszönöm, hogy megpróbáltál segíteni - mondta Coira. - Igazán
bátor dolog volt.
- Nem bátorság, inkább ösztönös. És úgy érzem, tényleg csak
próbálkozom. Javítani szeretnék a dolgokon, de a jelek szerint csak
rontok rajtuk.
- Hát, ha úgy gondoltad, azzal javítasz majd a dolgokon, hogy
megölöd Zelston kancellárt, akkor igazad lehet.
- Nem öltem meg! - vágta rá Luke. Fájtak Coira szavai. Eddig a
lánynak támaszkodott, de most kihúzta magát. - Igen, én tartottam
a fegyvert, de nem emlékszem rá, hogy megtettem. Úgyhogy
valamelyikük nyilván felhasznált.
Coira méregetni kezdte. Emlékeztetett valakire ez a vesébe látó
pillantás, de Luke nem tudta volna megmondani, hogy kire.
- Tényleg nem - erősködött. - És nem is maradok itt. Te sem
maradhatsz. Nem ez az első eset, igaz? Veled… - A gondolat fájóbb
volt, mint a húsvilla okozta sajgás. - Veled is tettek már ilyesmit?
 Ha igent mond, biztosan előkeríti megint azt a piszkavasat, és
azonnal rárúgja Blake-re az ajtót.
- Nem tehetik - felelte Coira. - Ugyanúgy nem bánthatnak engem,
ahogy a szolgálók sem bánthatják a vendégeket. Megpróbálták már,
de látod, hogy megy ez. Még csak lefogni sem tudnak. Az ütések
nem érnek célt. A nyakörv valahogy megvéd. Így avatkozhattam
közbe nyugodtan anélkül, hogy Blake emberi hamutartónak
használjon. Úgyhogy, mint látod, én egyáltalán nem vagyok bátor.
- Én nem így láttam - mondta Luke, aztán fülig el is pirult, mert
olyan béna volt ebben a bókolás dologban, és egyébként sem úgy
gondolta. - De nem értem. Crovan elmagyarázta, hogy működik ez a
hely, és nekem elég egyszerűnek tűnt. Mi, vendégek bánthatunk
titeket, szolgálókat, és a jelek szerint egymást is. De ti nem árthattok
nekünk.
- Nekem senki sem árthat - magyarázta Coira. - Szerintem azért,
mert gyerekként kerültem ide, és annyira még Crovan sem gonosz.
Luke nem felelt. Nem hitte, hogy lenne bármi, ami gátat szabna
Crovan gonoszságának.
- Azt hiszem, akkor kerültem le ide, amikor tizenhárom lettem. A
szülinapok kicsit összefolynak, de ez négy éve volt. Előtte én is fent
voltam. Csak a kastélyra emlékszem, az előtte történtekre nem,
ahogy a szüleimre sem.
Ez volt a legborzasztóbb dolog, amit Luke eddig hallott. Hogy
valakinek elveszik az emlékeit a családjáról. A múltjáról. A valódi
személyiségéről. Épp, ahogy Ebbel is történt, aki a saját nevére sem
emlékezett, csak arra, hogy volt egyszer egy felesége, akit szeretett,
és akit bántalmaztak, ezért öngyilkosságot követett el. Csak arra
emlékszem, amit meghagyott - krákogta a férfi a kynestoni
kennelben. Ezek csak a rossz dolgok.
Vajon Crovan megtenné ugyanezt Luke-kal? Végül őt sem érdekli
majd a szökés, mert nem fog emlékezni azokra, akikhez és amihez
visszaszökhetne?
 - Valahogy csak kijuthatunk innen - mondta. - Te meg én, és
Julián, mi még olyan fiatalok vagyunk! Nem tölthetjük itt az egész
életünket!
- Julián nem olyan, mint hiszed. Láttam, hogy beszélgettél vele
vacsoránál, amikor mindketten rám néztetek. Gyakran néz.
- Ki ne tenné? - bukott ki Luke-ból, majd legszívesebben azonnal
a tenyerébe temette volna az arcát. Persze nem Millmoor volt a
legjobb hely arra, hogy az ember a társas érintkezést gyakorolja, de
most komolyan…
Azonban úgy tűnt, Coirát szórakoztatja valamelyest a dolog, mert
amikor Luke felpillantott, a lány mosolygott.
- Nem is tudom - mondta. - Talán tévedek. Egy ujjal sem nyúlt
hozzám. Csak néha az az érzésem, hogy szeretne. A szabadulással
kapcsolatban pedig… Rhysszel már mindent megpróbáltunk, ami
csak eszünkbe jutott. A csónakot is. Bármit, amivel a nyakörvek
ellenére is ártalmatlanná tehetjük Crovant, mert ugye ártani nem
árthatunk neki.
- Van csónak?
- Ne örülj neki annyira! A tó másik végéhez van kikötve, úgyhogy
valószínűleg nem láttad a helikopterből. Azzal jön az ellátmány heti
egy alkalommal. Van lent egy zsilip, duplakapus, úgyhogy sosem
vagyunk a mólónál akkor, amikor ők. Igen és igen - tartotta fel a
kezét Coira, mert látta, hogy Luke közbe akar vágni. - Ezt még ki
lehet játszani. Egy évvel ezelőtt sikerült, Rhys bemászott. De a
csónak nem ért vissza a másik oldalra.
- Elsüllyedt?
- Nem, csak… egyszerűen nem ment el addig. Megállt. A motor
járt, nem volt szél, mehetett volna balra is, jobbra is, csak előre nem
sikerült. Biztos van itt valami Tehetséghatár, amit mi, Elítéltek nem
léphetünk át.
Luke hitetlenkedve letette a bögréjét. Tudta, hogy nem lesz
egyszerű. Megszökni egy veszedelmes kastélyból, amit fájdalommal
teli tó vesz körbe, miközben ráadásul még mágikus nyakörv is van
az emberen, aminek segítségével a Tehetséges fogva tartójuk
bábként rángathatja őket… Persze, nem hitte, hogy könnyedén
menni fog. De eddig fel sem merült benne, hogy lehetetlen lenne.
Így viszont… Még ha mindenre találnak is valami megoldást,
láthatatlan fal húzódik körülöttük, amin nem kelhetnek át? Nyilván
olyan, mint a kynestoni fal, gondolta, csak az Egyenlő családnak
engedelmeskedik.
- Akkor mi legyen? - kérdezte végül Coirát. - Azt mondod, adjuk
fel? Fogadjuk el, hogy így élünk, amíg végül megtörünk, és
kimegyünk az ajtón, ami megöl? Mert én erre nem vagyok hajlandó.
A családomnak tudnia kell, hogy jól vagyok. Vannak, akikért
harcolnom kell.
- Ó, nem! - állt fel Coira, és Luke-ot is magával húzta, ügyelve,
hogy ne fájdítsa meg bekötözött kezét. - Az egyetlen, ami még a
szökésnél is lehetetlenebb, az az, hogy bárki is elfogadja, többé nem
jut ki. De meg kell őrizned az erődet, ahhoz meg aludnod kell.
Úgyhogy egyelőre ennyi elég is a kérdezősködésből.
Coira végigvezette Luke-ot a kastély útvesztőszerű folyosóin.
Keresztül az ebédlőn, ki a magas előcsarnokba, ahol szarvasbikák és
jávorszarvasok feje lógott a fegyver mellett, amivel kioltották az
életüket, majd fel a lépcsőn.
- Tudom, merre kell menni - tiltakozott Luke. - Jobb, ha
visszamész! Laviniának nagyobb szüksége lesz rád, mint nekem.
- Erre azért ne vegyél mérget - vitatkozott vele Coira, és ahogy
felértek az emeletre, jelentőségteljesen a Luke-éval szomszédos ajtó
irányába biccentett. Blake szobája felé. - Ma este zárd be az ajtódat!
Talán holnap észreveszed, hogy beázik a szobád, és kénytelen leszel
másikba költözni.
Luke elvigyorodott. Milyen okos ez a lány! Épp, mint Abi. És
bátor is, mint Angyal.
Csakhogy Angyal egyáltalán nem az, akinek Luke hitte. Persze,
merész volt, de csak azért, mert tudta, hogy a Tehetsége megvédi.
Mintha egy egész élet telt volna el azóta, hogy annyira odáig volt a
gyönyörű, szőke lányért. Coirára pillantott. Ostobaság lenne
ugyanabba a hibába esni itt is. Hatalmas ostobaság.
De azzal nincsen semmi gond, ha az ember másokkal szövetkezik
a szökésben, nem igaz?
- Jól vagy? - nézett rá kíváncsian Coira. - Most jelentkezik csak a
fejsérülés következménye? Mert egy kicsit…
- Nem! - vágott közbe Luke gyorsan, megszégyenülten. - Nem,
semmi bajom.
Ahogy becsukta az ajtót, esküdni mert volna, hogy halk nevetést
hall.
Segített elaludni a gondolat, hogy nem ő az egyetlen, aki
kétségbeesetten szabadulni akar innen, ám reggel már elég komor
hangulatban ébredt.
Iszonyú volt ez a hely. A rabokat arra bátorítják, hogy egymást
bántalmazzák, csakis azért, hogy ezzel bizonyítsák Crovan
embertelen elképzeléseit az Egyenlők felsőbbrendűségéről. És ha
Coirának igaza van, akkor Luke fogságba esett a nyakörve miatt.
Nem csak egyszerűen ki kell jutnia a kastélyból, mert még azon túl is
egyfajta határ védi a területet, nagyjából úgy, mint Kynestont a fal.
És hiába akadtak közös percei Silyen Jardine-nal, nem igazán tudta,
hogy működik az ilyesmi.
Ami azt illeti, az égvilágon semmit sem tudott róla.
Tehát védőfal és nyakörv. A nyakához emelte a kezét. Inkább tűnt
szalagnak, mint nyakörvnek, puha volt, és rugalmas. Annyira
rátapadt az ember nyakára, hogy még az ujját sem tudta bedugni
alá. Olyan sima volt, hogy Luke alig érezte, amikor végighúzta ujjait
a nyakán.
Mintha eggyé vált volna a bőrével.
Felfordult a gyomra, ahogy körmével a pánt szélét piszkálta, de
csak nem sikerült beférkőznie alá. Sehogyan sem akart elválni a
testétől.
 A szobája sarkában lévő kis kézmosóhoz rohant, és belehányt.
Amikor befejezte, megmosta, letörölte az arcát, hallotta, hogy
Blake a szomszédban motoszkál. A haverjaival nyilván bosszút
esküdtek Luke ellen az előző esti malőr után. Úgyhogy Coira szavait
felidézve Luke vizet fröcskölt a padlóra, és korán érkezett a
reggelihez, hogy szobacserét kérjen Devintől.
- Ó! - szólalt meg Devin, miután fontoskodva engedélyt adott. - A
gazdánk ma délelőtt is vár téged. Kérte, hogy vigyelek fel
tizenegykor, úgyhogy találkozzunk itt öt perccel korábban! Ne késs
el!
Nem hangzott túl jól. Vajon bajba került, amiért előző este
közbeavatkozott? Hát, senki sem mondta, hogy nem teheti. És talán
most Luke is feltesz majd néhány kérdést Crovannek.
Blake akkor bukkant fel, amikor Luke a másik szobába cipelte azt
a kevéske holmiját, amit ingóságnak sem igazán lehetett nevezni.
Luke egy pillanatra megmerevedett. A férfi szeme felduzzadt,
monokli alakult ki körülötte ott, ahol Luke előző este megütötte.
Rózsaszín széle megfeszült, ahogy vészjóslóan Luke-ra meredt.
- Szóval meggyógyított. Mintha vizet adnál egy éhezőnek, csak
elnyújtod a szenvedését. Élvezni fogom, ahogy darabokra hullik az
elméd, Luke Hadley!
- Én nem az elméddel fogom kezdeni, ha megint bepróbálkozol
valami olyasmivel, mint tegnap este - igyekezett Luke a lehető
legkeményebbnek tűnni a kezében lévő összehajtott ingek és
nadrágok ellenére is. - Többé ne menjetek le a haverjaiddal!
- Vagy? - sziszegte Blake.
Luke válaszra sem méltatta. Úgy érezte, most döntetlent
játszottak, bár nem úgy tűnt, mintha Blake a haverjait akarná
rávenni, hogy péppé verjék Luke-ot. Sokkal inkább az volt az érzése,
hogy Crovan tevékenységére számít. Ami nem tűnt kifejezetten
megnyugtatónak.
 - Lenne egy kérdésem - mondta Luke hangosan, amikor Devin
nem sokkal később betessékelte őt Crovanhez. Devin hangosan
cöcögött az illetlenség hallatán, miközben kiment.
- Hmm? - Crovan hátrakulcsolt kézzel épp kifelé bámult a magas,
széles helyiség ablakán.
- Akik odalent vannak, azokat megbüntetik. Rettegésben tartják
őket, szolgaként élnek, minden munkát ők végeznek. Mi pedig itt
fent úgy élünk, mint a kynestoni vendégek, szép ruhát húzunk
vacsorához, meg pezsgőzgetünk. De mind azért vagyunk itt, mert
elítéltek minket. Minket miért nem büntet meg?
Crovan megfordult.
- Gondolod, hogy nem teszem?
- Nem tűnt fel.
- Nem tűnt fel. Valóban. Ami azt jelenti, hogy vagy nem büntetem
meg a vendégeket, vagy négyszemközt, a kíváncsi tekintetek elől
elzárva adagolom ki a fájdalmukat. Úgyhogy üdvözöllek a saját
lakrészemben, Luke!
Crovan elmosolyodott. Haloványan csak, mintha egy portréfestő
próbálgatná a kifejezést, mert nem biztos benne, hogy illik az
archoz. Luke-ot kirázta a hideg Crovan szavai hallatán.
Körbenézett, de nem látott semmi különöset. Díszesen stukkózott
plafon. A tóra néző, óriási ólomüveg ablak. Régi, drágának tűnő
bútorok. Az ajtó, amin Luke bejött, és még egy a helyiség túlfelén.
- Tudod, hogy hiszek a természet rendjében, Luke. De nem csak
abban, a méltányosságban is hiszek. Szemet szemért alapon
büntetem meg a vendégeimet.
- És ez mit jelent?
- Hadd mutassam meg!
És még mielőtt Luke nemet mondhatott volna, miszerint anélkül
is nagyon jól meglesz, hogy Crovan megmutatná neki, köszöni
szépen, az Egyenlő meghúzta a falhoz erősített zsinórt. Odakint a
folyosón csengőszó szállt. És néhány pillanattal később Devin lépett
be.
- Ne! - bukott ki Luke-ból, ahogy felfogta, mi történik. - Nincs rád
szükség, Devin!
- Gazdám? - járatta közöttük Devin a tekintetét zavarodottan.
Crovan megkerülte őt. Megállt mögötte, kezét a vállára tette, mint
egy büszke igazgató, aki a legjobb diákjával dicsekszik.
- Hadd meséljem el neked Devin történetét! Devinnek szüksége
van rá, hogy szükség legyen rá. Egy idős lord nélkülözhetetlen inasa
volt. Minden kívánságát teljesítenie kellett, fürdetni, öltöztetni őt.
Az idős úriember fiaként tekintett rá. Aztán élete végéhez közeledve
volt egy utolsó, mindent felülíró kívánsága: újra látni szerette volna
két gyermekét, akiktől sok-sok éve elhidegült már. Így hát Devin
ígéretet tett, hogy felkeresi őket.
- Uram? - Úgy tűnt, Devin szorong.
- Néhány hónapnyi kutatás után Devin jelentette, hogy sikerült
rájuk bukkannia. De bizalmatlanok, mondta. Nem igazán hisznek az
apjuk szeretetében. Talán bizonyítsa nekik valahogy. Esetleg egy
ajándékkal.
Crovan így folytatta:
- Az ajándék, amit Devin javasolt, igen drága dolog volt. De mit
számít! Egy gyermek szeretete felbecsülhetetlen érték. Az
elkövetkezendő hónapok során több ajándékra is szükség volt.
Levelek érkeztek, ígéretet tettek, hogy meglátogatják őt. Az idős lord
kezdett aggódni, mert tudta jól, hogy hanyatlóban az egészsége. De
minden bizalmát Devinbe vetette, az ő fogadott fiába.
Crovan megpaskolta Devin vállát. Majd ott tartotta a kezét.
Hirtelen olyan erősen megmarkolta, hogy a férfi felkiáltott
meglepetésében.
- Megértettem - vágott közbe Luke. - Most már elég lesz. Sejtem,
hogy ér véget a történet.
- Így ér véget - mondta Crovan.
 Devin sikolya dobhártyaszaggatónak bizonyult.
Luke először nem is látta, mi történik, ám amikor Devin
megmarkolta fekete szmokingjának elejét, láthatóvá vált a rajta
folyó vér.
Újabb sikoly. Devin fehér ingét vér lepte el, egy mély sebből
származott, ami hirtelen tűnt fel a mellkasán. A férfi üvöltött.
- Gazdám! - könyörgött. - Miért? Kérem, ne!
- Devin féltékeny volt. És mohó. Nem próbálta megkeresni a lord
gyerekeit, helyette elköltötte az összes pénzt. Szerencsejátékra és
kokainra szórta el. Időnként férfitársaságot is bérelt magának.
Egyértelmű volt, hogy a gazdája idővel rájön. És amikor ez
megtörtént, Devin ellene fordult. Az Egyenlők többsége képes lett
volna kivédeni egy ilyen támadást, a Tehetségünk legyőzné azt, aki
az életünkre tör. De ez a szerencsétlen flótás túl öreg volt már. Túl
beteg és gyenge. És Devinnek még így is huszonhárom késszúrásába
került, hogy végezzen vele.
Devin felvisított. Újabb seb jelent meg a kulcscsontja mentén,
ömlött belőle a vér.
- Most azt hiszi, ő a legbizalmasabb szolgálóm. A jobbkezem.
Kinyitja előttem az ajtót, kihúzza nekem a széket, amikor leülök
vacsorázni, amikor felkelek. És akárhányszor teszem ezt vele, sosem
érti.
Crovan az állánál fogva felemelte Devin fejét, és kényszerítette a
nyüszítő, zokogó férfit, hogy nézzen a szemébe.
- Csak azért tartalak magam mellett, mert így sokkal édesebb az
élvezet. Aztán…
Crovan úgy fordult Luke felé, mint egy bűvész, aki az utolsó,
leglátványosabb trükkjére készül épp.
- Mindennek nyoma veszik.
Devin felnyögött, és a földre zuhant. Bizonytalanul, remegve
feltérdelt. Végigtapogatta magát.
 Eilean Döchais ura letérdelt a szolgálója mellé, szerető
gondoskodás áradt belőle.
- Hogy vagy, Devin? Ülj csak le! Eltörtél egy poharat, és csúnyán
megvágtad magad. Nézz csak végig magadon! De
meggyógyítottalak.
A reszkető Devin hagyta, hogy Crovan besegítse őt az egyik
fotelbe. Sokktól sápadtan nézett végig véres ingén. Hálálkodott egy
sort Crovannek, és remegő kézzel hajtotta fel a whiskyt, amivel az
Egyenlő kínálta.
Luke biztosra vette, hogy ő maga is remeg. Még életében nem
látott ennél rémisztőbbet.
- Ezt teszi? Mindannyiunkkal?
Ez lesz hát a sorsa? A fájdalom és a feledés kegyetlen körforgása?
Eszébe jutottak Zelston maradványai a bálterem padlóján. A
vértenger. Iszonyú volt, de gyors.
Luke-ot azonban Crovan csak megsebzi, végezni nem fog vele.
Tehát nem lesz gyors.
- Nos, a te esetedben - felelte Crovan a rá jellemző,
kifürkészhetetlen pillantással szemüveglencséjén keresztül - kivételt
teszek. Veled kapcsolatban különleges utasításokat kaptam.
 9.

Ha így haladnak, Bouda legfeljebb a nászútjukon beszélhet majd

Gavarral a szolgavárosi tisztogatásról. Talán bevethetné a
selyemsálait, és amikor Gavar már nem menekülhet, előhúzza a
minisztériumi ládikót, és átnézeti vele a papírokat.
Egyelőre azonban beérte a tanácsadóival is. Az egyiket ő maga
nevezte ki: a korábbi millmoori főfelügyelőt. Ő javasolta elsőként,
hogy különleges intézkedések alá vonják Walcottot, a foglyot, és
nem szállt inába a bátorsága, amikor ki kellett adnia a tűzparancsot
a szolgavárosi zendülésnél. A másik a biztonsági, Kessler volt. Gavar
bízta meg, ez volt az egyetlen hozzájárulása eddig az apjától kapott
feladatukhoz.
Bouda eleinte azt hitte, Kessler esztelen vadállat. De gyorsan
ráébredt, hogy nagyon is hasznos teremtmény: eszes vadállat.
Megkérdezte, vissza kell-e adnia a botját és a sokkolóját most, hogy
már nem a biztonságiaknak dolgozik. Bouda biztosította róla, hogy
semmiképp, az új beosztása révén bővítheti majd a gyűjteményét.
Kessler erre elvigyorodott. Lehet, hogy Gavar szedte össze, Bouda
mégis úgy érezte, a fickó jól sejti, hol a valódi hatalom.
- Tudtam róla, hogy titkos útvonal köti össze Millmoort és
Riverheadet - magyarázta a főfelügyelő, miközben ujjával vonalat
húzott a falra erősített brit térképen a két szolgaváros között. -
Korszerű felszereléseket, információt csempésznek rajta, és lehetővé
teszi a jogtalan közlekedést. De az sosem volt egyértelmű, hogy a
kettő közül melyik tölti be a vezető szerepet. Miután kiderült, mit
művelt a Tresco örökös Millmoorban, csábítónak tűnt a gondolat,
hogy ezt is ráfogjuk. De most már úgy gondolom, hogy Riverhead a
központ. És ami még meglepőbb, az az, hogy talán egy nő a
vezetőjük.
Bouda nem lepődött meg ezen. Tudta, mennyire lenézik a nőket,
milyen könnyedén legyintenek rájuk. Pedig egy nő lehet éppolyan
Tehetséges, mint egy férfi. És aki kételkedik ebben - márpedig még
mindig rengetegen kételkedtek -, annak elég lett volna megnézni,
mit csinált Euterpe Parva az ülés bálján.
Miért ne vezethetné egy nő a riverheadi lázadást? Bouda szinte
látta is maga előtt: valaki idősebb, tekintélyes. Sovány, megtépázta
az élet, mégis karizmatikus. Képes felbujtani a törvénytisztelő
rabszolgákat néhány uszító szóval. A titkos szervezkedésben éli ki
magát. Úgy sejti, kijátszhatja az Egyenlőket a saját játszmájukban.
De már nem sokáig.
Kopogtak a mögöttük lévő ajtón. Bouda titkára dugta be rajta a
fejét, és még ki sem ejtette a Rebecca nevet, amikor kivágódott az
ajtó. Dawson szószóló viharzott el a férfi mellett, hogy berontson
Bouda irodájába. Az a nő, aki a parlamenti megfigyelőket vezette.
Pontosabban: korábban ő vezette őket, még mielőtt lord Jardine
felfüggesztette a működésüket. Egyetlen intézkedéssel négyszáz
évnyi történelmet söpört el, amit maga Cadmus Parva-Jardine
léptetett hatályba.
Valaki más is belépett Dawson után. A szószóló fia, Jon Faiers.
Bouda emlékezett rá, milyen pimaszul beszélt vele a Második Ülés
után a grendelshami sziklán azon a szeles éjszakán. Hogy bevallotta,
mennyire csodálja az Egyenlőket és az uralmukat. Bouda először
egyszerű - és igencsak otromba - talpnyalásnak hitte. Ha nem
zaklatta volna fel úgy az, ami épp előtte lord Jardine és közte
történt, biztosan azonnal elküldi.
Ahogy most is ezt kellene tennie. Az anyjának semmi
keresnivalója itt, neki meg aztán főleg nem.
 Faiers észrevette a pillantását. Bouda a homlokát ráncolta, majd
az anyjához fordult.
- …közel két hét! - magyarázta épp Dawson. - Lord Jardine
egyértelműen fogalmazott. „Amíg meg nem győződünk az
elkötelezettségükről”, így mondta. Hát, készen állunk rá, hogy
vizsgálat alá vessenek bennünket, és meggyőződjenek róla! A
megfigyelők mind elkötelezettek!
- Majd mi eldöntjük, hogy így van-e - felelte Bouda. - És ha igazat
mond, akkor egyébként sem olyan sürgős a vizsgálat lefolytatása,
nem igaz? Hiszen láthatja, hogy nagyon fontos feladatunk van. Ki
kell gyomlálnunk azokat, akik egyértelműen árulók. Húsz
szolgaváros. Húsz eljárás.
- Ebben akár segíthetnénk is - kötötte az ebet a karóhoz Dawson. -
A segítségünkkel sokkal gyorsabban mennének ezek a kihallgatások.
- Ezt értsem úgy, hogy ön szerint segítségre van szükségünk? -
húzta össze a szemét Bouda. - Mintha megkérdőjelezné a
hozzáértésünket. Ez az elkötelezettség hiányát sugallja.
A Bouda mellett álló felügyelő felhorkant. Dawson a homlokát
ráncolta, miközben igyekezett előállni egy olyan válasszal, amivel
nem saját maga alatt vágná a fát.
- Távozzon, Dawson szószóló! - parancsolta Bouda, akit igencsak
bosszantott már a nő jelenléte. - Vagy talán most már csak inkább
Dawson, hiszen le kellett mondania a jogáról, hogy bárkinek a
nevében is felszólaljon. Ha nincs semmi konkrétum, amivel
szolgálhat, úgymint nevek vagy információ, akkor ne zavarjon
többé! És tekintve, hogy jelenleg épp gyanúba keveredett, jobb, ha
nem jön ide többé személyesen. Küldjön valaki mást! Például őt.
Bouda Faiersre mutatott, majd azonnal visszafordult a térképhez.
Ridegen el akarta küldeni őket, mégis érezte, hogy elpirul, amikor
kiejtette az utolsó két szót. Mégis mi lelte, hogy ilyesmit mondott?
Halk „Viszlát, Bouda örökösnő!” hallatszott hátulról, csakis a
közember mondhatta. Az anyja szó nélkül távozott.
 Bouda kihúzta magát. A nő bosszúságot okoz, a fia pedig
jelentéktelen. Ennyi, nem több.
Előrehúzta lófarkát a nyakára, és tanulmányozni kezdte a
térképet.
- Van két másik lehetséges információforrás azt leszámítva, amin
a csapatom már dolgozik - folytatta a főfelügyelő, mintha az iménti
közjáték meg sem történt volna. - A highwitheli örökös nyilván
ismeri ezt a nőt. És ott van az a fiú is, aki megölte a kancellárt. Az,
aki most lord Crovan fogságában van. Tekintve, hogy Riverhead és
Millmoor között áll fenn ez a kapcsolat, lehet, hogy találkozott vele.
A highwitheli örökös.
Meilyr ott volt a parlament nyitóülésén. Bouda teljesen
megrökönyödött azon, hogy eljött. Micsoda arcátlanság! De az is
felkavarta, ahogy kinézett. Meilyr beesett arcával és botjával csupán
árnyéka volt annak a gondtalan fiúnak, akit néhány éve még tárt
karokkal fogadtak a Matravers-birtokon.
Akkor változott meg, amikor az anyja elhozta az Igazságügyi
Tanács üléseire. A Trescók mindig is szimpatizáltak a
közemberekkel. Ám ahogy a tanács a munka- és életkörülményekről
vitázott, igyekezve megakadályozni a lázongást, Meilyr egyre
élesebben kritizálta őket, belelovallta magát a veszekedésbe.
Aztán eltűnt.
Gondolnia kellett volna arra, hogy valahogy összeszűri a levet a
közemberekkel? Több energiát kellett volna fordítania arra, hogy
megvédje a kishúgát az elkerülhetetlen szívfájdalomtól?
És mi volt az az abszurdum, amikor Meilyr megpróbált kiállni a
fiúért, aki lelőtte Zelstont? Gyakorlatilag felelősséget vállalt a
történtekért. Iszonyú volt, ami vele történt - Bouda jól emlékezett az
arany ködpárára és Meilyr fájdalmas üvöltésére -, de mégiscsak
saját magának köszönhette.
Hát, talán most, hogy Crovan kihallgatja a fiút, kiderül,
mennyiben volt köze mindehhez Meilyrnek - nemcsak a millmoori
fiaskóhoz, hanem Zelston halálához is. Valamint igazolhatja
Whittam feltételezését, miszerint valójában vele akartak végezni.
És most akadt egy újabb téma is, amivel kapcsolatban Crovan
kutakodhat. Vajon ismeri az elítélt fiú a riverheadi vezető
személyazonosságát? Bouda üzenetet diktált Eilean Döchaisbe ezzel
kapcsolatban, majd elküldte a segítőit. Szüksége volt pár percre,
hogy gondolkozzon.
Di távozott Meilyrrel és az anyjával, amikor azok
visszamenekültek Kynestonból Highwithelbe. Bouda azóta nem
hallott a húgáról, egyszer sem találkoztak.
Talán haragszik rá, amiért ilyen szoros kapcsolatban áll Whittam
Jardine-nal, aki engedélyt adott Meilyr iszonyú büntetésére.
Bouda elfojtotta a fájdalmat, ami erre a gondolatra elöntötte.
Idővel Di is belátja majd. Mindenki kénytelen lesz elismerni.
Whittam csak erősíteni akarja az országukat. Fenn akarja tartani
Nagy-Britannia befolyását egy olyan világban, ahol igencsak
törékeny egyensúly uralkodik a Tehetségesek és a Tehetségtelenek
között. Egyik oldalon a Tehetségtelen Triász: Franciaország,
Oroszország és az Egyesített Államok, a másik oldalon pedig a
Tehetséges Hármas: Japán, Nagy-Britannia és a Konföderáció.
Bouda abszurdnak tartotta, hogy egyáltalán labdába rúghatnak
mellettük. Hadsereg ide vagy oda, háborús konfliktus esetén a
Tehetségtelenek kénytelenek lennének behódolni a Tehetségesek
előtt. Csakhogy a nemzetközi vitákat manapság tanácstermekben
intézték, nem a harcmezőn. Ott pedig a Tehetségtelen Triász folyton
alá akarta ásni a Tehetségesek hatalmát. Állandóan az úgynevezett
„emberi jogokra” hivatkoztak - azaz nyavalyogtak a szolgasors miatt
-, hogy változást kényszerítsenek ki a Hármak Tehetségalapú
irányításában, gazdaságában.
A Triász nem kerekedhetett felül. Hiszen Kína még nem fejezte ki
világosan, kit támogat. Abban az óriási országban még mindig
léteztek Tehetségesek, ám visszavonultak a megszokott élettől,
monostorokban éltek a Himalája magasan fekvő fennsíkjain. A
mindennapi ügyletei során viszont Kína Tehetségtelenként
mutatkozott. Így mindkét nagyhatalmi szövetség igyekezett
magához édesgetni az erős nemzetet.
Ilyen bizonytalan időkben Nagy-Britanniának lord Jardine-ra volt
szüksége, és hálásnak is kellene lennie, hogy itt van.
Elmondja Whittamnek, hogy halad, döntötte el, majd elindult,
hogy meglátogassa a férfit, akit hamarosan apósának hívhat. Meg
kellett beszélniük még pár bosszantó apróságot, például hogy
Zelston helye az Igazságügyi Tanácsban lady Flórára és Midsummer
örökösnőre száll-e. Bouda őszintén remélte, hogy nem így lesz.
Midsummer elviselhetetlen volt, éppolyan fanatikus, mint a
Trescók, ráadásul valami egyszerű nővel is összeszűrte a levet. Az
anyja harmadik volt az öröklési sorban. Egyiküknek sem lett volna
szabad a Fény Házának közelébe kerülnie. Ezt az is alátámasztotta,
mennyire nem illettek ide most, hogy beférkőzhettek.
Bouda útja egy faliszőnyegekkel szegélyezett folyosón vezetett,
majd fel egy óriási, ívelt lépcsősoron. Lord Jardine beköltözött a
New Westminster Tower tetején kialakított kancellári irodába. A
legnagyobb helyiséget három oldalt tölgy határolta, a negyedik
pedig csupa üveg volt, és egyenesen a Fény Házára nézett.
Zelston kancellársága idején Bouda csupán az éves koktélpartik
alkalmával látogatott el ide. Miközben szövetségeseket gyűjtve
cseverészett, tanulmányozta a falra akasztott portrékat is: hogy
mennyire hasonlítanak egymásra a rajtuk szereplő férfiak
(mindannyian férfiak voltak), akik Cadmus ideje óta betöltötték a
vezető állami beosztást.
Nagyjából minden negyedik portré egy Jardine-t ábrázolt. Bouda
ismerte a nevüket, a családtörténetüket, a kihagyásokat magyarázó
botrányokat. És most, hogy Whittam ismét kancellár lett, megint a
Jardine család hatalma összpontosult az irodában. Gyakorlatilag
ugyanúgy nézett ki minden, mint Kynestonban. Az embernek az az
érzése támadt, hogy kinyitja az ajtót, és lady Thalia varrogat a
nagyszalonban, vagy Silyen rosszban sántikál a könyvtárban.
 Persze manapság Silyen is Westminsterben tartózkodik,
merengett Bouda, ahogy belépett a torony Tehetséggel megalkotott,
bronzrácsos liftjébe, ami csak és kizárólag Egyenlőket engedett fel.
Még mindig nem értette, miért nevezte ki Silyent örökösévé a
keresztapja, lord Rix.
Megkérdezhette volna róla Rixyt, de elég ízléstelen lett volna,
tekintve, hogy a pletykák szerint ő és Dina lett volna Far Carr
örököse. Diben nem volt meg az, ami egy örökösnek kellett, Bouda
viszont azt remélte, hogy ő örökli majd a birtokot, és végül
továbbadhatja az egyik gyerekének. A legidősebb kapná Kynestont,
a másodszülötté lenne Appledurham, a harmadiké pedig Far Carr,
és így több generáción átívelő dinasztiát alapíthattak volna.
Aztán nemcsak Far Carrt vesztette el, még azt a bosszúságot is el
kellett viselnie, hogy Silyen is ott van a parlamentben. Bouda
szeretett biztosra menni. Már évek óta figyelte, ki kihez hűséges,
kinek milyen gyenge pontjai, vágyai vannak, feljegyezte őket, hogy
előszedje majd azon a napon, amikor hasznossá válnak. Amikor
végre benyújthatja igényét a kancellári székre.
Arról azonban halvány fogalma sem volt, hogy mi zajlik Silyen
fejében.
Ahogyan az apjának sem, gondolta, amint a lift csilingelve
megérkezett. Ez mindkettejük számára újszerű és kellemetlen
élményt jelentett.
Bouda bekopogott az ajtón, és érezte, hogy Tehetség bizsereg az
ujja hegyén. Az ajtó épp csak annyira nyílt ki, hogy az apósa kidugja
rajta a fejét.
- Bouda! - simította hátra őszülő, vörösesbarna haját, és arcán
oroszlánra emlékeztető mosoly terült szét. - Gyere csak be! Imogen
épp menni akart.
A pamlagon ülő nő a legkevésbé sem festett úgy, mint aki épp
távozni készült. Példának okáért nem viselt hozzá elég ruhát.
 Nem ez volt az első eset, hogy Bouda ilyesmibe botlott. Úgy
sejtette, Whittam szándékosan alakítja így az eseményeket.
Nyugodtan kitalálhatott volna valamit, hogy várjon egy kicsit
odakint, amíg a nő felöltözik. Így feszegette Whittam Bouda
határait, hogy kiderüljön, panaszkodik-e, kritizálja-e. Bouda
összeszorította az ajkát, és nem szólt egy szót sem.
- Családi ügy - magyarázta lord Jardine a nőnek, felkapva egy
könnyű, rikító színű valamit a földről, hogy aztán odahajítsa neki. A
nő felállt, kirázta a blúzát, és felvette.
- Mindig olyan elfoglalt vagy, Whittam! - felelte a nő kislányos
hangon. (És ez mégis mitől olyan vonzó? - gondolta Bouda
undorodva.) - Nem kellene ilyen keményen dolgoznod.
- Viszlát, Imogen! - tartotta neki lord Jardine az ajtót. -
Hamarosan látjuk egymást.
A nő megállt a küszöbön, hogy csókot dobjon, de a kancellár
rávágta az ajtót. Bouda végre rájött, ki az. Egy idős, közép-angliai
lord harmadik felesége. A férfi azon kevesek csoportját erősítette,
akik nem támogatták lord Jardine hatalomátvételét.
- Bosszú? - érdeklődött Bouda. - Vagy szövetséget akartál kötni?
Jövendőbeli apósa kihúzta a dugót a kisasztalon álló üvegből.
- Mindkettő. - Bőséggel töltött a pohárba. - Úgy lehet a legjobban
bosszút állni egy ellenségünkön, ha közben meggyőzzük, hogy a
barátunk akar lenni. A lehető legcsodásabb látvány terül el az
arcukon, amikor végül mégis a hátukba döfi az ember a kést.
Odaadta Boudának a whiskyspoharat, és magának is töltött.
Koccintottak, és egymásra mosolyogtak.
- Mi szél hozott, drága menyem? Hamarosan már tényleg így
hívhatlak. A fiam nem tudja, milyen szerencsés, hogy elnyert egy
ilyen csodás nőt, mint te.
Whittam megragadta Bouda állát, és ide-oda forgatta a fejét, mint
egy ékszerész, aki a hibát keresi egy gyémánton. Persze nem fog
találni semmit.
 Az apósa ujjai melegek voltak, erősek. Bouda eltöprengett, vajon
hol járhattak néhány perccel korábban.
- Persze - folytatta lord Whittam -, nem Gavar nyert el téged.
Hanem én.
Még egyszer megszorította az állát - Bouda úgy sejtette, nyomot
hagy majd a bőrén -, aztán eleresztette.
- A millmoori fiú miatt jöttem - mondta. - Hogy megkérdezzem,
kiszedett-e már belőle valamit Crovan, ami hasznos lehet a
szolgavárosokkal kapcsolatban folyó eljárásban.
Whittam viselkedése azonnal megváltozott. Levágta az immár
üres poharát, és az asztalához ment.
- Semmi hasznosat - felelte. A papírok között keresgélt, majd
felkapta az egyiket. - Eddig még csak egyszer vallatta, mert, ahogy
azt a Közel-Keleten is tapasztaltam, a folyamat negatív hatással van
az alanyokra. Sérül az értelmi képességük, ilyesmi. Nem
trancsírozhatjuk szét az agyát azelőtt, hogy Crovan bármi hasznosat
felfedezne. Éppen ezért heti rendszerességgel fogja kikérdezni a fiút,
tehát van még néhány hónapunk, mire nyáladzó debil lesz belőle, és
Arailtnek meggyőződése, hogy addigra megszerzi a szükséges
információt.
- Talán… - Bouda kimondani is alig merte. Lord Whittam
hangulatingadozását az örököséhez hasonlóan legjobb esetben is
kiszámíthatatlanként lehetett jellemezni. - Talán tényleg csak annyi
történt, amit tudunk. A fiú radikalizálódott a szolgavárosban, aztán
elküldték, hogy végezzen a kancellárral. Nincs mögötte több, nem
folyt bele Egyenlő jobban annál, mint amit Meilyr már bevallott.
- Nem. Crovan annyit már kiderített, hogy valaki a Tehetségével
hatott a fiú elméjére. Csenddel elfedte az emlékeit, talán azt, hogy
kényszerítette valamire. Lehet, hogy mindkettő. Mindenesetre
bizonyítja, hogy a mi fajtánk áll a dolog mögött. És amikor a fegyver
előkerült, rám irányult a csöve.
Lehetséges lenne? Persze, ha valóban Whittam volt a célpont,
akkor gyakorlatilag bármi állhat a háttérben. Boudának eszébe
jutott a pamlagon heverő nő. Bármelyik felszarvazott férj le
akarhatta puffantani lord Jardine-t. Gavar lett volna az első számú
gyanúsítottja, de persze minden Jardine tisztában van vele, hogy a
szolgálóik nem árthatnak nekik.
- Megnézettem Silyennal a fiú elméjét a tárgyalása előtti órákban.
De semmit sem talált. Talán több időt kellett volna hagynom neki.
De maga Silyen is ragaszkodott hozzá, hogy adjam át Crovannek a
fiút további kihallgatás céljából, és mind tudjuk, hogy a legkisebb
fiamnak nem szokása szerénykedni a saját képességeivel
kapcsolatban.
Újabb információk. Bouda forgatta őket az elméjében, nem tudta
még, mit jelentenek pontosan.
- Lehet, hogy nem akart kudarcot vallani, hiszen épp előtte
ébresztette fel Euterpe nénikéjét, és építette újra a keleti szárnyat.
- Lehet.
Nem úgy tűnt, mintha Whittamet meggyőzte volna az elmélet.
Ami azt illeti, Bouda sem hitt benne. Csakhogy válasszal sem tudott
szolgálni - egyelőre legalábbis.
- Az örökbefogadása óta nem láttam Silyent - jegyezte meg lord
Jardine, miközben újratöltötte a poharát. Bouda a homlokát
ráncolta. Még délelőtt volt. - Ami önmagában nem gond, bár az
anyja hiányolja. De Orpen Mote-ba ment.
- Orpen? De hát az egy romhalmaz.
- Már nem. A jelek szerint Silyen és Euterpe nénikéje újjáépíti.
Előbb Kyneston, most Orpen. Azt hittem, Tehetséges csodagyereket
nevelek. Amikor Westminsterbe jött, azt reméltem, talán ez jelenti a
politikai karrierje kezdetét. De úgy tűnik, a legifjabb sarjam
egyszerű építőként találta meg a hivatását. Istenem, mekkora
csalódás mindegyik!
Lord Jardine levágta a poharát. Majd ismét teletöltötte.
- Te viszont nem vagy az. Az én szorgos, kötelességtudó menyem.
 Lord Whittam őt fixírozta. Kékeszöld írisze mentén a szeme
fehérje rózsaszínes árnyalatot öltött, véreres volt.
- Mondd csak, Bouda, mit gondolsz a gyerekeimről? Mind
szerencsétlen, nem igaz? Gavar tékozló, Silyenba cseppnyi
felelősségtudat sem szorult, Jennerrel meg aztán senki nem megy
semmire.
Bouda is éppígy gondolta. De nem hitte, hogy lord Jardine a
valódi véleményére kíváncsi a családjával kapcsolatban. Mégis hová
akar kilyukadni? A jövendőbeli apósa végre bevallja, amit évek óta
hallani szeretne tőle - hogy valójában nem a fia, hanem annak a
felesége lenne legalkalmasabb arra, hogy a család következő
generációit irányítsa?
- Különös, nem igaz - folytatta Whittam a körülöttük lógó
festményekre mutatva -, hogy az enyémhez hasonló család ilyeneket
produkáljon? Még Silyennak is rengeteg a hibája, hiába olyan
nagyon erős. Irányíthatatlan, természetellenes. És mégis, micsoda
vérvonaluk van!
Lord Whittam megragadta Bouda könyökét, és a portrékkal
díszített falhoz vezette. Az első mellett szó nélkül elhaladtak.
Cadmus Parva-Jardine-t nem kellett bemutatni.
- Ptolemy Jardine - mutatott lord Whittam Cadmus örökösére és
utódjára. - Bebetonozta az apja és a nagyapja forradalmát, és
gondoskodott róla, hogy örökké uralkodhassunk. A fia, Aristide
Jardine, a herceggyilkos. Nem egyet, hármat is kivégeztetett, akik
azt állították, hogy a megszüntetett trón örökösei.
Bouda Aristide-ra nézett. Ő volt a legvonzóbb egy olyan
családban, ahol egyébként is mindenki jóképűnek számított. Már-
már gyönyörűnek tetszett. Az álhercegek elpusztítása éppolyan
hibátlan volt, mint a vonásai.
Ahelyett, hogy megbüntette volna az első imposztort támogató
közembereket, Aristide háromnapos munkaszünetet rendelt el a
londoni munkások részére. A város egyetlen hatalmas vásártérré
változott. Mindenütt ingyen pitét, édességet, sört és bort osztottak.
Az árusok szalagokat és csecsebecséket adtak mindenkinek, az
utcákon zsonglőrök és tűzokádók szórakoztatták a népet, a
mellékutakon kutyákat és medvéket eresztettek össze. A mulatság
csúcspontján, amikor már mindenkit megrészegített a szabadság, az
engedmények és az ital, az ünneplők az egyik térre özönlöttek,
ahová meztelenül kikötözték az álherceget. A londoniak a saját
kezükkel tépték szét.
Hét évvel és két újabb imposztorral később, amikor Nagy-
Britannia nem meglepő módon kifogyott a trónkövetelőkből,
Aristide minden évben megtartandó nemzeti ünneppé nyilvánította
a vérvásárt. Az Egyenlőrezsim elleni legsúlyosabb bűnök elkövetőit
mindig nyilvánosan végezték ki a nagy mulatozás közepette. A véres
hagyomány két évszázaddal ezelőtt szakadt félbe. Bouda mindig is a
Tehetséges államigazgatás csúcsaként tekintett Aristide uralmára.
Elhaladtak néhány festmény mellett. Még több Jardine.
- Jerrold Jardine - állt meg Whittam egy mosolygó fiatalember
képe előtt, akinek hosszú, rézszínű haját tengerzöld szalag fogta
össze. - Igazságos Jerrold. Te nyilván onnan ismered a legjobban,
hogy jó barátságot ápolt az ősöddel, Harding Matraversszel, aki
kiemelte a vérvonaladat az ismeretlenségből. Jerrold igazi
szoknyapecér volt ifjú korában, mégis a kancellárságáról vált
ismertté. Volt idő, amikor abban reménykedtem, hogy Gavar is
hasonlóképpen fejlődik majd. Most már nem vagyok ebben olyan
biztos.
- Miért mondod el ezt nekem? - kérdezte Bouda. Ismerte a
festményeket, az arcokat, a történeteket, éppúgy, ahogy a saját
őseiét, akiknek a képe Apple durhamben lógott.
Felsikkantott, ahogy az apósa jó erősen megragadta a karját, és
nekilökte a vászonnak. Elfordította a fejét, amikor lord Whittam
közel hajolt hozzá, végül már Jerrold intelligens, festett szemébe
nézett.
- Azért mondom el, mert szennyezett a vérvonalunk - felelte
rekedten Whittam. Bouda bőre bizsergett az alkoholos lehelet alatt.
- És ez csakis a feleségem családjából jöhetett. Nem valami erős a
Tehetsége. És te is tudod, milyen elfajzott a nővére. Euterpe
mindenáron keresztezni akarta ősi vérvonalát Zelstonéval, képtelen
kontrollálni az érzelmeit, és a heves Tehetsége majdnem
elpusztította magát Kynestont.
Bouda sosem feledi azt, amit Euterpe Parva Zelston kancellár
meggyilkolásának estéjén tett. Színtiszta erővé változott a gyásza. A
bálterem felrobbanásának pillanatában Bouda úgy érezte, hirtelen
minden szerve elképesztően apróvá zsugorodik. És nem az a
döbbenetes nyomás rémítette meg igazán, hanem az, hogy tudta, mi
következhet a következő pillanatban, amikor a nyomás a
tetőpontjára ér. Egy pillanatig azt hitte, milliónyi apró darabra
szakad szét. Helyette Kyneston keleti szárnya tört össze.
- A feleségem vérvonalának szennye a fiaimban is ott van -
folytatta Whittam, miközben szabad kezével elkapta Bouda állát, és
erővel maga felé fordította az arcát. - Gavarban, a jegyesedben is.
Bouda megdermedt a szavak hallatán. Hiszen még nem
házasodtak össze. Még nem ő Kyneston úrnője. Nem szülte meg az
örökösöket. Minden elveszhet - és ezzel együtt Bouda reménye is,
miszerint egy nap megszerzi a kancellári széket.
- Mit akarsz ezzel mondani? - kérdezte, és nagyon remélte, hogy
nem hat könyörgően a hangja. - Nem akarod, hogy Gavar elvegyen?
Lehet, hogy nem kivételes a vérvonalam, de erős. Még nálatok is
vagyonosabbak vagyunk. Tehetséges vagyok, a gyerekeim
gyönyörűek és okosak lesznek. Ha valóban igaz, amit a
vérvonaladról, erről a generációról gondolsz, akkor keresve sem
találhatnál nálam jobbat, hogy eltüntesd a mocskot.
- Ó, egyáltalán nem arról beszélek, hogy veled majd eltüntetjük a
mocskot - felelte Whittam. Közelebb lépett, és Bouda érezte, ahogy
hozzásimul. A karját szorító kéz engedett, és lejjebb vándorolt. -
Gavar a kiköpött másom - lehelte Kyneston ura Bouda fülébe. Vajon
az alkoholtól szúrtak, égettek így a szavai? - Soha senki nem tudja
meg. Gondoskodhatunk róla, hogy beléd ne kerüljön át ez a szenny.
 Szája Boudáéra tapadt. Térdét a lábai közé dugta.
Bouda érezte, ahogy megfeszül benne a Tehetsége - az önvédelmi
reflex, amit csupán egy hajszál választott el a kitöréstől, amikor a
teste nem tudta, vajon fenyegetésnek vegye-e ezt a közeledést.
Az lett volna?
Nem kívánta lord Jardine-t. De a fiát sem. A kancellári székre
vágyott.
Bármi áron.
Mintha vadállatot csitított volna, Bouda lecsendesítette
Tehetséges ösztöneit. Keze az oldalához hullott. Ajka szétvált az
apósa kiéhezett szája alatt.
Körülöttük tucatnyi Jardine festett képmása figyelt. Mind büszke
volt. Intelligens. Erős.
Az ő képe is ott fog lógni közöttük, gondolta Bouda, ahogy
hátravetette a fejét.
Még ezt az árat is hajlandó megfizetni.
 10.

Meilyr anélkül tért vissza Westminsterből, hogy kiharcolta volna a

kegyelmet Luke-nak, és bár Abi figyelmeztette magát korábban,
hogy ne reménykedjen túlzottan, csak nehezen sikerült elfojtania a
csalódottságát.
Meilyr szembesítette Rixet a tetteivel, aki mindent tagadott. És
beszélt Silyen Jardine-nal is.
- Silyen gyakorlatilag bevallotta, hogy Rix használta a Tehetségét
Luke-on - magyarázta Meilyr, miközben óvatosan ült a könyvtár
egyik karosszékében. Abi és a klubtagok odasereglettek köré.
- Gyakorlatilag? - horkantott fel Renie. - Azzal mire megyünk?
- Valakinek ki kell tálalnia! - erősködött Abi. - Az Egyenlőknek
tudniuk kell, ki a felelős, és az apjának biztos nem tetszik majd, ha
kiderül, hogy Silyen ilyesmit hallgatott el előle.
- Ott éltél mellettük - mondta Meilyr kimerülten. - Szerinted
kényszerítették Silyen Jardine-t valaha is bármire? Valószínűleg
szándékosan visszatartana bármilyen információt, ha azzal
boldogtalanná tehetné az apját. Ezt az egészet ő kezdeményezte.
Alkut kötött Zelstonnal, hogy nyújtson be törvényjavaslatot a
szolgák felszabadításával kapcsolatban, ő pedig cserébe felébreszti
Euterpe Parvát.
Abi döbbenten hátradőlt.
Silyen? Ő lett volna a… hát, talán nem a legutolsó, mivel ez a cím
az apjának és Bouda Matraversnek jár, mindenesetre az egyik
legutolsó, akiről Abi el tudta képzelni, hogy a szolgaság eltörlését
szorgalmazza. Lerítt róla, hogy felsőbbrendűnek tartja a fajtáját.
De ezzel ráérnek máskor is foglalkozni.
- Hát… - fojtotta el a csalódottságát, miszerint nincs könnyebb
útja, hogy elérjék a céljukat, olyan, ami észszerű és igazságos lenne.
De egy dolgot megtanult: az Egyenlőktől nagyon messze áll az
igazságosság fogalma. - Még szerencse, hogy nem ültünk ölbe tett
kézzel, amíg odavoltál, és kidolgoztunk egy másik tervet. Nem arról
van szó, hogy adjuk fel a Rix-féle dolgot. Azt mondtad, biztosan nem
vall színt, úgyhogy talán nyomást gyakorolhatnánk rá valahogy,
esetleg névtelen fülest adhatnánk a megfelelő hatóságnak. De a
többiekkel kitaláltunk valamit, amíg te Londonban voltál.
- Szöktetési tervet?
Valami fellobbant Meilyr Tresco fáradt tekintetében, mire az Abi
mellett ülő Renie előrehajolt a székében, hogy közelebbről is
szemügyre vehesse. Abi biccentett.
- Bodina volt kint terepen Ozzal, Jess-szel és Renie-vel. Asif,
Hilda, Tilda és én pedig itt kutattunk.
Ezzel mindenki a számára legtesthezállóbb munkát végezte,
ráadásul Abinek sem kellett egy légtérben tartózkodnia azzal a
nővel, aki majdnem lelökte a szikláról. Jenner eleinte nem akarta
elhagyni Highwithelt, és kettesben hagyni őket. De Abi rávette, hogy
térjen vissza Kynestonba, legalább egy kis időre, hogy még a gyanú
árnyéka se vetüljön rá. Nem mellesleg szerette volna, ha szemmel
tartja Daisyt, amíg Gavar Londonban tartózkodik. A szíve szakadt
meg, hogy ígéretet kellett kisajtolnia Jennerből, nem árulja el
Daisynek, hol a nővére.
Bodina előhúzott egy telefont, és a könyvtár asztalára tette, majd
felhívott egy feltöltős mobilszámot. Amikor recsegve felzúgott a
vonal, az Egyenlő kihangosította, és a hang még a rossz vétel
ellenére is felismerhetően csengett.
- Kicsit fúj a szél - kiabálta Oz, miután előre egyeztetett, titkos
köszöntéssel üdvözölték egymást. Dina megkérdezte, tud-e beszélni
azon a helyen, ahol van. - Naná - érkezett a szélzúgásba bújtatott
válasz. - Épp nézem. Gyönyörű hely. Nagy, sötét, és a tó mintha
csillogna.
Kivehetetlen motyogást hallottak, majd Oz mennydörgésszerű
hangja hallatszott ismét:
- Jess azt üzeni, pont olyan, mint a képeken, amiket küldtél, Tilda.
A műholdasakra gondol. Minden éppolyan. Sajnos nem épült azóta
híd. De van egy csónak a túloldalt, és valami kapu vagy dokkféle
magán a szigeten. Még nem láttuk, hogy bárki használta volna.
Igazából senkit sem láttunk odakint, sem a szigeten, sem a kastély
csúcsos részein. - Ismét érthetetlen motyogást hallottak, majd Oz
felnevetett. - A pártázaton.
Miután letették, Abi és Dina beavatta Meilyrt is a tervbe. Időnként
Renie is lelkesen közbeszúrt ezt-azt.
- Abi már mondta, hogy felderítettük a kastélyt - magyarázta
Dina, miután Abi elmesélte, mi mindent talált Highwithel
könyvtárában. Az álmatlan éjszakák során az antik könyvek
segítségével tartotta távol a rettegést, azokat bújta sorra, hogy minél
többet kiderítsen a kastély felépítéséről. - De maga Crovan a
kulcsfontosságú. Ő az egyetlen Tehetséges ott, és most már tudjuk,
hogy szükség esetén bármiféle aggály nélkül használja is a
képességeit.
- Szóval ki kell csalnunk onnan Crovant - lehelte Renie Meilyr felé
dőlve. - És ki nem találnád, hogy kinek támadt zseniális ötlete rá!
Asifnak.
Mindenki Asif felé fordult, aki térdét felhúzva az egyik fotelbe
süppedt. Összerezzent és legyintett.
- Ne bámuljatok már úgy! Introvertált vagyok, nem bírom az
embereket. Egyébként meg elég egyszerű terv.
- Azok a legjobbak - mosolyodott el Meilyr.
Tényleg jó terv volt. Abi tudta jól. Újra és újra végiggondolta ő
maga is.
 - A nővérem az Igazságügyi Tanács titkára - magyarázta Dina. -
Úgyhogy nyilván ő értesíti a tanácstagokat, ha rendkívüli ülést
tartanak, igaz? Mondd, ha rosszul gondolom!
- Jól gondolod.
Miközben őket hallgatta, Meilyr megfogta Dina kezét, és Abi látta,
hogy az Egyenlő lányt körbelengő áthatolhatatlan szomorúság
enyhül kissé. Lenyűgözőnek találta a párost, még ha magát Dinát
nem igazán kedvelte is meg. Nem kellett ezt tenniük, egyáltalán,
semmit. Mégis félretették a kiváltságos helyzetüket, hogy felvegyék a
harcot a saját fajtájuk által elkövetett igazságtalanságok ellen.
De… - merült fel Abiben mégis a gondolat. Hogy ér véget ez a
mondat? De akkor is kevesebb vesztenivalójuk van? Ez nem igaz,
hiszen Meilyr olyan veszteséget szenvedett el, amit közember sosem
érthet meg.
De ez nem az ő harcuk? Talán erről van szó.
Nem mintha számítana. Most egy csónakban eveznek, és Abinek
szüksége van rájuk, mindkettejükre, ahhoz, hogy megmentsék Luke-
ot.
- Üzenetet küldök neki a nővérem nevében, hogy jelenjen meg;
ismerem a kézírását. És telefonálok is. Nem nehéz úgy beszélni,
mint ő. Amíg Crovan Londonba utazik, és fontos az időzítés, nem
várhatjuk meg, hogy odaérjen, mert akkor rájön, hogy nincs
semmiféle ülés, elmegyek a kastélyba - mondta Dina. - Eljátszom,
hogy én vagyok Bouda. Azt mondom, a teljes tanács meg akarja
vizsgálni Hadley-t. Ez hihető lesz, hiszen mindenki tudni fogja, hogy
Crovan az Igazságügyi Tanács ülésére ment Londonba.
- Azt tudjuk, hogy van ott egy csónak, ami átvisz minket a
kastélyhoz - tette hozzá Renie. - És Tilda képein látszik egy
helikopterleszálló is, Crovan azt szokta használni. Mivel az lesz az
álcánk, hogy mindezt törvényesen csináljuk, simán odarepülhetünk
Highwithelből helikopterrel, aztán vissza. És kész.
A kislány diadalittasan nézett Meilyrre, akin látszott, hogy
alaposan végiggondolja a felvetésüket, keresi benne a hibákat.
 - Mondtam, hogy egyszerű - járt Asif lába, mint a motolla,
miközben az örökös véleményét várták. - Nem fog beválni, igaz?
Tudtam, hogy nem fog…
- Nem - rázta meg Meilyr lassan a fejét. - Nem, szerintem rendben
lesz. Én is megyek, természetesen. Még mindig az Igazságügyi
Tanács tagja vagyok. A jelenlétem megerősíti majd a mesénket
mindazok számára, akik a kastélyban vannak, és Luke-ot is
megnyugtathatj a.
Dina mintha tiltakozni készült volna, Renie azonban lelkesen
bólogatott.
Pont olyan lesz, mint amikor Luke-kal kiszabadítottátok Ozt a
biztonságiaktól - mondta a lány. - Úgy mentetek be, mintha minden
jogotok meglenne, hogy ott legyetek, és hittek is nektek.
Abi úgy sejtette, hogy a korábbi szöktetés nem mehetett ennyire
könnyen, és hogy a Tehetség is szerepet játszott benne. De ez a terv
is gyakorlatilag ugyanúgy működött. Egyetlen dolgon múlott: hogy
Crovan higgyen a meghívásnak.
Vajon az öccse is olyan ideges volt Oz szöktetése előtt, mint ő
most? Nem lehetett. Hiszen ő csak egy barátot mentett meg. Abi
pedig a kisöccsét fogja.
Renie belekönyökölt, és Meilyr felé biccentett, aki a jelek szerint
kérdezett Abitől valamit.
- Tudom, hogy nagyon régi, homályos forrásokból dolgoztál, de
van bármi, amit el tudsz mondani nekünk a kastélyról? Miért nem
szöknek meg a foglyok, amikor Crovan magukra hagyja őket? Persze
lehet, hogy bezárja őket a cellájukba, de mintha hallottam volna
legendákat Tehetséges védelmi vonalakról.
- A könyvek nem írtak erről pontosan. Van egy régi mese, amit
találtam… - Abi kutatni kezdett a kartávolságban felhalmozott
kötetek között, és előhúzta azt, amit kelta minta díszített. - Az a
címe, hogy Eile An Döchais nyaklánca, és akár hiszitek, akár nem,
vígjáték. Az áll benne, és ezt más források is megerősítik, hogy a
kastélynak két ajtaja van. Egy, amin csak bemenni lehet. És egy, ami
csak kifelé vezet. De itt a csavar benne: a kifelé vezető halálos. Csak
úgy nem öl meg, ha egy Crovan nyitja ki neked. Ami tényleg
megakadályozza a szökést, ha szó szerint így igaz.
Abi így folytatta:
- És találtam hivatkozásokat itt és itt - tett le két súlyos történelmi
kötetet Meilyr elé -, ami rávilágít pár dologra. A Crovan család az
egyik legősibb főúri család, úgynevezett mormaerek, egyfajta
grófok. A középkori Skóciát folyton belviszály dúlta, orgyilkosságok,
trónbitorlások és így tovább. Crovan mormaer azért építtette az
ajtókat, hogy megvédje a családját. De a halálos ajtó miatt egyfajta
jóhiszeműséget, bizalmat is jelentett, ha valaki belépett a kastélyba.
Ezért a Crovanek béke- és üzletkötők lettek, és Eilean Döchaist
használták a fogolycserékre is a végtelenségbe nyúló harcok során.
Aztán persze ott van a tó. Átitatja a Tehetség, és iszonyatos
fájdalmat okoz mindenkinek, aki belemegy. Úgyhogy a foglyok nem
úszhatnak át rajta, a csónakot pedig a tó túlfelén kötik ki. Tekintve,
hogy miféle bűnöket követnek el az Elítéltek, kétlem, hogy Crovan
aggódna, hogy a helyiek esetleg együttérzésből áteveznek majd
értük.
- Ők építhetnek vajon hajót? - gondolkozott hangosan Renie. -
Nem is tudom, mondjuk, egy fejre fordított asztalból, amin aztán
átevickélnek?
- Tulajdonképpen lehetséges - ismerte el Abi. - Ez alapján pedig
feltételezhetjük, hogy akadnak egyéb védelmi vonalak is. Például
van valaki, aki figyel a többiekre, amíg Crovan nem tartózkodik
otthon. Vagy ahogy Meilyr is mondta, egyszerűen bezárja őket
addig.
Vagy nyakörwel, pórázzal köti ki őket.
- Még valami - szólalt meg ismét Abi. - Nekem is ott kell lennem.
Luke valószínűleg felismer majd téged, Dina. Főleg úgy, hogy Meilyr
is ott van. Remélhetőleg rájön, hogy meg akarjátok menteni. De az
is előfordulhat, hogy úgy hiszi, ti használtátok fel őt Zelston
meggyilkolására. Talán még az is felmerülhet benne, hogy el akarod
rabolni, nehogy Crovan felismerjen téged Észak Angyalaként az
emlékeiben. Ki tudja, miféle állapotban lesz, mire odaérünk?
Úgyhogy én is megyek. A valódi Bouda is valamilyen segéddel vagy
asszisztenssel utazna. Ez leszek én. Majd kint várok a csónakban, de
ha bármi gond van, esetleg Luke ellenállna, ott leszek, hogy
megnyugtassam.
- Én pedig a helikopterben fogok várni - jelentette ki Renie. -
Őrködöm. Nálunk lesz Tilda headsetje, úgyhogy folyamatosan
tarthatjuk a kapcsolatot.
Ennyi. Ez volt a terv. Kockázatos ugyan, de minden lehetséges
szögből megvizsgálták, és működnie kell, kellene. Könyörgöm, csak
egyezzen bele Meilyr! - gondolta Abi. Elviselhetetlen volt minden
egyes nap, amit Luke fogolyként töltött azon a helyen.
Meilyr magához húzta a két történelemkönyvet, elgondolkodva
végigsimított az aranyozott lapszéleken.
- Hadd gondolkozzam el rajta ma este! - mondta. - Beszélek
anyámmal. De azt hiszem, igazatok van, ennél jobb esélyünk aligha
kínálkozik. Renie, lennél olyan kedves, hogy elviszed ezeket a
könyveket a szobámba?
Senki sem látta másnap délelőtt Meilyrt, és Abi úgy érezte, a
várakozás feszültsége lesz a veszte. Egy falatnyi sem ment le a
torkán a reggeliből, úgy görcsben állt a gyomra. A nagycsarnokban
ült, és éppolyan kétségbeesetten figyelte az ebédjét, mint a reggelit,
amikor a botkopogás elárulta, hogy Highwithel örököse
megérkezett. Az anyja az egyik oldalán állt, Dina a másikon.
- Megvan - mondta Abinek és a jelen lévő klubtagoknak. -
Elküldtük az üzenetet Crovannek, hogy két nap múlva jelenjen meg
az Igazságügyi Tanács rendkívüli ülésén. Dina holnap reggel
felhívja, hogy megkapta-e, és készül-e már a londoni útra. Amint
biztosan tudjuk, hogy úton van, mi is elindulunk. Ugyanarra
megyünk, amerre Dina, amikor elvitte Ozt és Jesst, hogy felmérjék a
kastélyt. Fel Mallaighez, aztán holnap este onnan Eilean Döchaisig.
 Abi szája kiszáradt. Harminchat óra, és visszakapja Luke-ot.
Eltolta a tányérját. A mai nap már úgysem fog tudni enni.
Mi történik majd, amikor végre újra együtt lesznek, mindketten
szökevényként? Már ha túlélik egyáltalán. Lord Jardine rezsimjében
nincsenek kegyelmezések. Bouda Matravers rá fog jönni, hogy az ő
személyazonosságát használták fel Luke kiszabadításához, és
azonnal vadászni kezd majd rájuk. Hova mehetnének? Mégsem
élhetnek itt, Highwithelben. Egyetlen megoldás kínálkozott,
mégpedig az, hogy elhagyják az országot.
A Triász Tehetségtelen országai, Oroszország, Franciaország és az
Amerikai Egyesített Államok automatikus menedékjogot
biztosítanak azoknak, akik Tehetséges, elnyomó országból érkeznek.
Vajon befogadja valamelyikük Luke-ot és Abit? A szüleik és Daisy
szabadon külföldre utazhatnak majd, sőt, el is költözhetnek, miután
leszolgálták az idejüket. Hát így ér véget a történetük, a Hadley
család együtt letelepszik egy amerikai kisvárosban, hogy új életet
kezdjen?
Egy Jenner nélküli életet, mivel brit arisztokrataként, hiába
Tehetségtelen, nem engednék át az amerikai határon. De ezen
bánkódhat majd később is.
Reggel Bodina megerősítette, hogy sikeresen lezajlott a hívás. Pár
szóban beszélt Crovannel, aki elmondta, hogy négy után kíván
távozni. Úgyhogy Luke aznap esti kiszabadítása sínen volt, és
Highwithel mozgásba lendült.
A klub információszerzői hátramaradtak.
- Azt hiszem, ebből most kimaradunk, doki - jegyezte meg Hilda.
- De életben tartjuk a vonalat, ha szükségetek lesz valamire - tette
hozzá Tilda.
Asif és Meilyr még a férfiakra jellemző ölelésekhez képest is
kínosan búcsúzott. Meilyr fájdalma és Asif idegessége miatt vagy
harminc centi távolság maradt közöttük.
 - Mondd meg az öcsédnek, hogy alig várjuk már! - kötötte Tilda
Abi lelkére. - És itt sokkal jobb a kaja, mint Millmoorban. Ha ezt
meghallja, biztos sietni fog.
Erre kuncogtak egy sort, de Abi tudta jól, hogy a két nővér
iszonyatosan aggódni fog mindaddig, amíg épségben vissza nem
érnek - méghozzá Luke-kal együtt.
És mindennek a tetejébe, amikor Dina gyorsan, könnyedén
felemelte a helikoptert a szigetről, Abi rájött, hogy rosszul van a
repüléstől. Még az a pillanat sem vonta el igazán a figyelmét, amikor
elérték a Tehetséges határt, és Highwithel egyszerűen eltűnt. Abi
lehunyta a szemét, és légzésgyakorlatokat végzett a repülőút
fennmaradó részében. Az hiányzott volna csak, hogy a stressz miatt
pánikrohamot kapjon, esetleg ismét maga előtt lássa a rémisztő
pillanatot, amikor Kyneston felrobbant. Néha előfordult. Időnként
kinyitotta a szemét, és látta, hogy Renie figyeli. A lány egyszer
együttérzéséről biztosítandó a kezét is megszorította.
Mire Dina hangja recsegve felcsendült a fejhallgatón, és kiderült,
hogy átértek Skóciába, Abi már egész jól érezte magát, még le is
tudott nézni. Eddig főleg északra repültek az ír-tenger felett, de
jobbra már látszott a skót partvonal íve. Milyen döbbenetesen
gyönyörű volt a levegőből! Abi látta a folyókat, a dombok vonalát. Az
élénk színek frissességről, tisztaságról árulkodtak.
Aztán feltűnt valami a távolban, ami pont ellentétes volt
mindezzel. Egy tekergőző füst-, gőz- és tűzfelhő. Carlisle árnyéka: a
rockdale-i szolgaváros. Megmérgezte a körülötte lévő vidéket.
Abi szeretett volna másfelé fordulni, de erőnek erejével rajta
tartotta a szemét. Luke hónapokon keresztül dolgozott egy ehhez
hasonló helyen. Egy ennél borzalmasabb városban. Nem csoda,
hogy lázadni kezdett ellene. Abi megfogadta, hogy többé sosem ítéli
el ezért. Ami azt illeti, a Rockdale-ből felfelé szálló, mérgező
füstfelhő láttán Abit most először büszkeség töltötte el az öccse
döntései kapcsán.
 Mallaigben leszálltak, tankoltak, pihentek és vártak. Dina már
beöltözött a nővérének, elegáns ruhát viselt, szigorú ajkára
természetes árnyalatú rúzst kent, haját pedig lófarokba fogta. Még
Abit is szinte teljesen meggyőzte az átalakulása, pedig ő tényleg
számtalanszor látta a Matravers örököst Kynestonban.
Eszébe jutott, hogy egyszer a kynestoni nagyszalonban járt
Jennerrel és az anyjával, és iszonyú fejfájás kínozta. Aztán Silyen
hetekkel később elmesélte neki a könyvtárban, hogy Bouda és Gavar
veszekedésének szemtanúja volt, mire Bouda Csendet bocsátott rá.
Egy ilyen apróságért belevágott Abi elméjébe. Bouda Matravers
megtestesítette az Egyenlők legrosszabb tulajdonságait. A feltétel
nélküli felsőbbrendűségüket és a teljes közönyüket mindazok iránt,
akik nem az ő fajtájukból származnak. Abi úgy érezte, nem kellene
ilyen keményen bírálnia Dinát. A Matravers lányok ugyanott nőttek
fel, ugyanolyan lehetőségek kínálkoztak számukra, Dina mégis
teljesen másféle utat választott magának.
Később megérkezett Jessica, és elmondta, mi a helyzet.
- Nem láttunk helikoptert felszállni - magyarázta Jess
aggodalmasan. - Mostanra már el kellett volna indulnia. Oz ott
maradt, figyeli a kastélyt.
Nem hangzott túl jól. Vajon félresiklott a tervük, még mielőtt
egyáltalán belekezdhettek volna?
- Persze hogy nem láttad - mondta Meilyr. - Emlékszel, amikor
Highwithelbe mentél, aztán eljöttél onnan? A sziget egyszerűen
eltűnik szem elől. Tehetséggel könnyedén el lehet leplezni az ember
mozgását.
És ezzel az Abi fejében megkonduló vészharang el is csendesedett.
- Pont átellenes oldalon van a csónak, mint ahol leszálltok majd -
jegyezte meg Jess.
- Nem számít. - Dina csuklója egyetlen intésével legyintett a tény
hallatán. A modora, a hangja, mindene kezdett megváltozni.
Döbbenetes volt, ugyanakkor megnyugtató is. Luke szabadsága
múlott rajta, hogy meggyőzően játssza a nővérét.
 - Miért ott tartják? - kíváncsiskodott Renie. A lány sosem fogyott
ki a kérdésekből. - Az úgy nem lehet valami kényelmes Crovannek,
nem?
- Ételt hordanak rajta - válaszolta Jess. - A legközelebbi falu
oldalán van. Hetente párszor ide-oda jár, nagyjából úgy, ahogy
Highwithelbe is. Abi is pont így talált ránk, nem igaz? Sokkal jobban
hasonlítotok az öcséddel, mint hinnéd, Abi.
A nő biztatóan megszorította a vállát. És micsoda újszerű élmény
volt, hogy az öccséhez hasonlítják, méghozzá pozitív értelemben!
Abit kívül-belül melengette a büszkeség.
Este hat órára időzítették az indulást, épp akkorra, amikor a nap
lenyugvóban lesz, így maradt még egy félórájuk. Meilyr és Dina
elvonult, talán meg akartak beszélni még pár dolgot, a többiek pedig
hármasban cseverésztek. Abi végigsétált a kis repülőtér várójának
folyosóján, hogy második alkalommal is felkeresse a mosdót (ebben
a helyzetben aztán senki sem hibáztathatta, hogy nyugtalanságában
pisilnie kell), mire megpillantotta a két Egyenlőt az üveg mögött.
Dina Meilyrhez bújt, a férfi a fején nyugtatta az állát, és egyik
karjával magához ölelte.
- Köszönöm, hogy megteszed - mondta Meilyr halkan. - A világot
jelented számomra. Mindig is így volt.
- Nem változott semmi - jelentette ki Dina a rá jellemző hévvel. -
Először kiszabadítjuk Luke-ot, utána helyrehozunk téged.
Az Egyenlő lány lábujjhegyre állt, mindkét karját Meilyr nyaka
köré fonta, és megcsókolta. Meilyr a tenyerébe vette Dina arcát, és
csókjuk elmélyült.
Abi elkapta a tekintetét, és visszavonult, hagyta, hogy az ajtó
hangtalanul becsukódjon mögötte. Majd öt perc múlva újra
próbálkozik, hangosabban fog benyitni.
Ez a gond az Egyenlőkkel. Kegyetlen zsarnokok, tele elképesztő
erővel.
Ugyanakkor emberek is.
 Mire visszaszálltak a helikopterbe, Abi hányni tudott volna az
idegességtől. Vajon Luke is így érezte magát, amikor azokat a
„játékokat” játszották a klubbal, amikről Renie mesélt? Abi régen
úgy gondolta, a „bátorság” csak egy vakmerő, kissé ostoba dolog.
Most már valamivel jobban értette. Azt jelenti, hogy az ember
helyesen cselekszik, még akkor is, ha az önfenntartási ösztöne
sikítva figyelmezteti az ellenkezőjére.
Vajon Luke rájön majd, hogy épp szöktetni próbálják, és képes
lesz eljátszani a szerepét? Abi kétségbeesetten remélte, hogy az
öccse elméjét nem tették még tönkre annyira, hogy ne értse meg, mi
történik. Ekkor eszébe jutott, milyen állapotba jutott Eb, és
kénytelen volt belátni, hogy talán már túl késő.
Lenézett az ölében lévő kis drótra. Füles, amivel tarthatja a
kapcsolatot a parton maradó Renie-vel, ha valami történik. Meilyrre
mikrofont is szereltek. Abi és Renie minden egyes szót hallani fog.
Ekkor Dina bedöntötte a helikoptert, és felsejlett előttük Eilean
Döchais. Abi természetesen rengeteg képet látott róla a kutatása
során, barnás árnyalatú festményeket, rézkarcokat és nagy
felbontású műholdas képeket, amiket Tilda szerzett valamilyen
korlátozott hozzáférésű adatbázisból. Arra azonban még így sem
számított, hogy ilyen lenyűgöző látványban lesz része. Az este
közeledtével megnyúltak a napsugarak, a tó csillogott, szikrázott. A
lőrésnyi ablakok arany sebhelyeknek tűntek a kastély sötét bőrén,
tüzes vér csöpögött belőlük. Hogy rejthet ilyen gonoszt egy ennyire
gyönyörű hely?
A helikopter leszállt, ők pedig kiugrottak, és behúzták a nyakukat,
miközben a rotor lassan megállt. Renie kurtán szalutált, ők hárman
pedig elindultak. Dina morgott valamit arról, mennyire lehetetlen
Bouda tűsarkújában a hangán járni, mire Meilyr kinevette.
Az Egyenlő lány a parton sem járt jobban, cipője folyton
belesüppedt a finom homokba. Addigra azonban inkább volt már
Bouda Matravers, mint Bodina. Egyetlen szó nélkül lehunyta a
szemét, és kinyújtotta a kezét…
 A csónak kibukkant a sziget oldalán, feléjük siklott a vízen.
Gyengéden partot ért. A Loch nan Deur vizéről olvasottak alapján
Abi hálásan fogadta a csónak oldalára erősített masszív korlátot. A
tanulmányaiban akadályoztatott orvostanhallgató énje kíváncsi lett
volna, miképpen okoz fájdalmat a víz, de nem ez volt a megfelelő
időpont a kutakodásra.
Meilyr csak nagy nehezen kászálódott be. Egyértelműen látszott,
hogy nagyon megviselte az utazás. A helikopter rázkódása nyilván
súlyosbította a fájdalmát. Botja a korlátnak csapódott, ahogy két
kézzel behúzta magát. Abi elfordult, Dina pedig besegítette.
Aztán a csónak mozgásba lendült, Abi pedig felnézett a kastélyra.
Persze nem számított rá, hogy Luke arcát látja majd az egyik
ablakban, ahogy épp lenéz rá. És egyébként sem volt valami sok
ablak. De már maga a tudat is a szívét sajdította, hogy az öccse ott
van valahol az épületben.
A kastély bejáratához közel lépcsőfokok emelkedtek ki a vízből,
Abi pedig felnézett a két, rájuk váró ajtóra. Mindkettő zárva volt.
Szemüveg nélkül nehezen tudta kisilabizálni a föléjük rótt betűket,
de a könyvek alapján tudta, mi áll ott. Omnes vulnerant, ultima
necat.
Minden óra megsebez, az utolsó bevégez.
Abi összerezzent, és nekiállt kikötni a csónakot. Ügyetlen volt, de
innentől kezdve Dina Boudát játszotta, és nincs az az isten, hogy
Bouda Matravers megkockáztassa, hogy letörik a körme, amiért egy
szolgáló munkáját kell végeznie.
- Ne feledjétek - suttogta Abi, ahogy a páros kiszállt -, nem
mehettek be! Maradjatok kint! Nem tudjuk, mi az igazság az
ajtókkal kapcsolatban, és nem éri meg kockáztatni.
A két Egyenlő el is indult felfelé. Abi egy sziklás kiszögellés mellé
bújt, ami nagyrészt elfedte őt, de jól látta a bal oldali ajtót. Ujját a
fülhallgatóhoz érintette, és hallotta, hogy Renie „Sok szerencsét!”
kíván, majd némi zihálás is hallatszott, valószínűleg Tilda vagy
Hilda Highwithelből.
 A hatalmas ajtón nem volt sem kilincs, sem egyéb, amivel
kinyithatták volna. Dina bekopogott. Egyszer, majd még egyszer.
Aztán hátralépett, kihúzta magát, és megigazította a copfját, éppúgy,
ahogy Abi Boudától látta.
Abi mellkasában megállt az ütő, ahogy az ajtó nyikorogva
meglódult befelé. Csak nagy nehezen tudta kivenni, mi történik,
viszont a hangokat iszonyúan felerősítette a füles.
- Segíthetek? - kérdezte az ajtóban megjelenő férfi udvariasan.
Amennyire Abi látta, fiatal volt, elegáns öltönyben. Talán valamiféle
inas?
- Bouda örökös vagyok Appledurhamből, az Igazságügyi Tanács
titkára. Ő pedig itt Meilyr örökös Highwithelből, egy másik
tanácstag. Tudom, hogy a gazdád néhány órája távozott. Frusztráló,
amikor az ember képtelen elérni, nyilván ugyanakkor indultunk.
Megspóroltam volna az utat ide.
Abi már-már látta maga előtt Bouda megvető arckifejezését,
miközben Dina beszélt. Jól játszotta a szerepét. Meilyr kinyújtotta a
kezét, hogy a férfi szemügyre vehesse a Tresco-pecsétgyűrűt,
meggyőződve a személyazonosságáról.
- Az elítélt fogolyért, Luke Hadley-ért jöttünk. Whittam kancellár
úr azt kívánja, lord Arailt a teljes tanács előtt vizsgálja meg, hogy
lássuk, mennyit haladt a nyomozással.
- Ó… értem. - A férfi bizonytalannak, tétovának tűnt. Abi
megörült. Pontosan így képzelte a dolgot. Talán Dina még a
Tehetségét is beveti kissé, hogy meggyőzze, már ha nem tartja ezt az
elveivel ellenkezőnek. - Utána kell néznem, mindjárt kiderítem.
Várjanak egy pillanatot, kérem!
Elfordult az ajtótól, Abi fülében pedig felcsendült Renie sóhaja,
majd egy „Szupeeeer!”.
Kínzó lassúsággal teltek a másodpercek, majd két másik alak
bukkant fel. Hátrébb álltak meg az ajtótól, ott, ahol szinte teljesen
sötét volt, de az egyik mintha Luke méretű lett volna.
 - Bouda örökösnő! - Metsző férfihang csendült. Skót akcentussal
beszélt, elharapva a szóvégeket. Crovan rokona? Abi szíve elszorult.
Talán mégsem lesz olyan egyszerű a dolguk.
- Micsoda öröm! - folytatta a férfi. - Mennyivel kipihentebbnek
tűnik, mint amikor legutóbb találkoztunk! Akár úgy is
fogalmazhatunk, hogy mintha két évet fiatalodott volna.
Döbbenetes, mennyire hasonlít a kedves húgára. És Meilyr örökös!
Sokkal kellemesebbek a körülmények, mint legutóbb. Hogy érzi
magát?
Abi fülében halk, rémült „Ne!” hangzott fel Renie-től. Addigra
már ő is rádöbbent az igazságra.
- Lord Arailt - felelte Dina felszegett állal, továbbra is fenntartva a
látszatot. - A reggeli beszélgetésünk alapján úgy hittem, épp
Londonba tart.
- Hazudtam - felelte Crovan, hiszen csakis ő lehetett, döbbent rá
Abi, ahogy minden egyes szerve mintha megkövült volna a testében.
- Ahogyan ön is hazudik épp, Bodina. De le a kalappal a merészsége
előtt. Egyetlen dolgot nem értek csupán.
Abi látta, hogy Crovan ide-oda járatja közöttük a tekintetét.
- Sosem járok el az Igazságügyi Tanács üléseire, még a
rendkívüliekre sem. A nővére tökéletesen tisztában van ezzel.
Minden egyes tanácstag tudja, maga Meilyr örökös is. Így az
egyetlen kérdés, amire választ keresek még, a következő: Meilyr,
mégis hová gondolt?
 11.

- Pezsgőidő! - kiáltotta Jules. A hétórai vacsorát megelőző

időszak.
A vendégek mind a biliárdszalonban gyülekeztek, és Luke
pontosan hallotta a szomszédos könyvtár egyik asztala mellől, hogy
koccintanak, és nevetés harsan. A barátja épp egy csavaros
anekdotát mesélt egy olyan alkalomról, amikor Athalie-vel, az
Egyenlő barátnőjével közösen hajókáztak. Jules ekkor döbbent rá,
hogy az égvilágon semmiféle érzéke nincs a lapos fenekű csónak
irányításához. Lovagiasan küzdött az oxfordi vizeken való navigálás
feladatával, ám egyik baklövés követte a másikat, és végül Athalie
kénytelen volt Tehetségével a segítségére sietni.
Luke azt kívánta, bár ő is ott lehetne velük. Majdnem olyan
viccesnek tűnt a történet, mint a múlt heti, ami arról szólt, hogy
elloptak egy kitömött dodót az egyetemi múzeumból, és Athalie
sportkocsijában egyik buliról a másikra furikáztak vele a campuson.
De nem, ő a könyvtárban ült. És Abit játszott. Ki gondolta volna?
A Coirával folytatott beszélgetés alapján világossá vált, hogy
egyetlen óriási szakadékot kell áthidalniuk a szökéshez. Nem a
kastélyból való megszökés vagy a sziget elhagyása jelentette a
legnagyobb problémát, hanem a tavon húzódó láthatatlan fal.
Mivel nem ülhetett le megvitatni a dolgot Silyen Jardine-nal egy
csésze finom tea mellett, Luke egyetlen lehetőséget látott annak
kiderítésére, hogy pontosan hogyan működik az ilyesmi: kénytelen
volt a nővére módszerét követve beleásni magát a könyvekbe.
 Valamint naplóírásba is fogott, ez is olyasmi volt, amit Abi csinált.
Régen folyton szívatta miatta, úgy képzelte, a nővére a stréberlét
megpróbáltatásait jegyzi fel benne megrögzött alapossággal. (Luke
most már azt kívánta, bár ne lett volna olyan idegesítő testvér.)
Előszedett egy könyvet az egyik poros vitrinből, valami ezeréves
címerkönyvet, amiben rengeteg üres lap volt a színes illusztrációk
hátoldalán, és mindennap leírt bele pár dolgot. Nem tudta
pontosan, mi baja, de rengeteget fájt a feje az utóbbi időben, és néha
elködösültek a gondolatai. Sokat segített, ha leírt néhányat.
Épp az utolsó gondolatát jegyezte le, készen arra, hogy
csatlakozzon a többiekhez, amikor meghallotta - azt a távoli rezgést.
A szomszédos biliárdszalonban mozgolódni kezdtek az emberek. A
többi vendég mind az ablakhoz rohant. Luke becsukta a naplóját, és
elrejtette a szokásos helyre, egy lenti polc elfeledett könyvei mögé,
majd ő maga is az ablakhoz sietett, hogy megnézze, mi az izgatottság
tárgya.
Mint kiderült, egy helikopter.
- Crovanét leszámítva egyet sem láttam a három év alatt, amióta
itt vagyok - jegyzete meg mellette Julián. - Soha senki nem jön
látogatóba. Legalább lesz miről pletykálni a következő pár hétben.
Luke az üveghez nyomta az arcát, miközben a helikopter leszállt.
Tehát sosem jön helikopter Eilean Döchaisbe, de most, pár héttel az
ő érkezése után mégis felbukkant egy. Vajon ő az oka? Kegyelmet
kapott, mert vallomást tett az, aki felhasználta őt, hogy meggyilkolja
Zelston kancellárt a bálon?
Reménykedni sem mert ilyesmiben.
A helikopter utasai kiszálltak. Hárman voltak. Ennél többet nem
igazán lehetett kivenni, mert a biliárdszalon ablaka több száz éves
volt, vastag, apró üvegtáblákból állt. Némán figyelték, ahogy a
látogatók átvágnak a hangán, majd levonulnak a tó partjára.
- Két nő és egy férfi - kiáltotta valaki, ahogy a hármas egyre
közelebb ért. - A fickónak botja van.
- Hogy fognak átjutni? - mélázott valaki hangosan.
 Pár perccel később meg is kapta a választ, amikor felbukkant a
csónak.
- Ez csakis Tehetség lehet - jelentette ki Julián. - Egyenlők.
Gyerünk!
Jules átverekedte magát a többieken, és a lépcsőkkel szegélyezett
előcsarnokba vezette a csivitelő társaságot. Kezükben a pezsgővel, a
korlátnak dőlve bámészkodtak. Amikor két hangos koppantás
hallatszott az Órák Ajtaján, némaság borult rájuk. Devin haladt el
odalent, gyorsan átvágott a csarnokon.
Luke-nak elég jó volt a hallása, de még ő sem tudta kivenni a
szavakat, csak azt állapíthatta meg, hogy egy nő beszél. Rövid
szóváltás után Devin visszatért. Észrevette a korláthoz préselődő
érdeklődőket, és türelmetlenül leintette őket. Aztán megakadt és el
is időzött a tekintete Luke-on, csak ezután sietett tovább a kastély
belsőbb helyiségeinek irányába. Luke hátán felállt a szőr. Hát csak
róla van szó! Jól sejtette.
Devin Crovannel tért vissza.
- Hadley! - torpant meg és nézett fel a gazdájuk. - Hívatnak.
Gyere!
Minden szem felé fordult. Luke lába remegett, de kénytelen volt
engedni a gazdája Tehetséges utasításának. Az összesereglett
vendégek utat nyitottak neki, ő pedig lesétált a lépcsőn.
Amikor leért az előcsarnokba, Crovan az Órák Ajtajához ment -
ami varázslatos módon előbukkant és tárva-nyitva állt -, Devin
pedig megfogta Luke csuklóját, hogy visszatartsa.
- Bouda örökösnő! - szólalt meg Crovan. - Micsoda öröm!
Mennyivel kipihentebbnek tűnik, mint amikor legutóbb
találkoztunk. Akár úgy is fogalmazhatunk, hogy mintha két évet
fiatalodott volna. Döbbenetes, mennyire hasonlít a kedves húgára.
És Meilyr örökös! Sokkal kellemesebbek a körülmények, mint
legutóbb. Hogy érzi magát?
 Meilyr. Remegés futott végig Luke-on. Ő más néven ismerte meg
a férfit: Jackson dokiként.
Akkor ki lehet a nő? Vér dobolt a fülében, nem hallotta az Egyenlő
válaszát. A nyakát nyújtogatva igyekezett kipillantani, ám csak a
csillogó fehérszőke hajkoronát látta.
Angyal. Hát eljöttek érte. Éppúgy, ahogy Jackson Ozt is
megmentette.
- Hazudtam - mondta Crovan Angyalnak. - Ahogyan ön is hazudik
épp, Bodina. De le a kalappal a merészsége előtt. Egyetlen dolgot
nem értek csupán.
Ide-oda járatta közöttük a tekintetét, és Luke ismét megmoccant,
hogy jobban lásson. Egymás mellett álltak, éppúgy, ahogy a
kynestoni bálteremben is, amikor Luke élete darabokra hullott.
Makulátlanul, csodálatosan, maguk voltak a megtestesült Egyenlő
felsőbbrendűség, bár - és Luke-ot erre rémület és szánalom öntötte
el - Jackson csupán árnyéka volt önmagának. Arca beesett volt, és
szürke.
- Sosem járok el az Igazságügyi Tanács üléseire, még a
rendkívüliekre sem. A nővére tökéletesen tisztában van ezzel.
Minden egyes tanácstag tudja, maga Meilyr örökös is. Így az
egyetlen kérdés, amire választ keresek még, a következő: Meilyr,
mégis hová gondolt?
- Luke, te vagy az? - kérdezte gyorsan Jackson.
A férfi, aki megtanította Luke-ot, hogy merjen nagyot álmodni,
többet tenni, és aki aztán szétzúzta Luke belé vetett bizalmát azzal,
hogy eltitkolta a valódi személyazonosságát. A hangjára azonnal
előrelépett. Devin meg sem próbálta útját állni.
- Én vagyok - állt meg Crovan mellett az ajtóban.
Mi történne, ha futásnak eredne? Miért állították ide a bejárati
ajtóhoz csak így, mintha az anyukája meg az apukája jött volna el
érte tanítás után?
 És miféle hazugsággal rukkoltak elő, amin Crovan a jelek szerint
átlátott?
- Meilyr! - fordult Angyal a doki felé. - Ezt meg hogy értsem?
Tudtad, hogy nem fog Londonba menni?
- Tudtam, hogy megvan rá az esély, igen. Lord Arailt híres arról
parlamenti körökben, hogy csak évente egyszer jelenik meg. A
többség nem is bánja.
Döbbenet, de Jackson - azaz Meilyr - úgy mosolygott Crovanre,
mintha valami bennfentes viccről lenne szó. Crovan derűsen
hümmögött. Mi ez az egész?
- Nem értem… - vitatkozott Angyal. - Akkor miért vállaltuk a
kockázatot?
- Nincs semmiféle kockázat. - Meilyr megszorította a lány kezét,
mire Luke észrevette, hogy bottal jár. Vajon a betegség csak
színjáték, és a következő pillanatban kitekeri Crovan nyakát, hogy
mind megszökhessenek? - Hiszen csak beszélgetünk!
- Elég hosszú utat tettek meg ahhoz, hogy beszélgessünk - jegyezte
meg Crovan. - És sajnálatos módon nincs már szabad hely a
vacsoraasztalnál. Úgyhogy feleslegesen fáradtak.
Az ajtó csukódni kezdett, mire Meilyr bedugta a botját.
- Maga is tudja, hogy ártatlan - tárta szélesre Meilyr az ajtót, és
Luke immár mindkettejüket tisztán láthatta.
Három ember jött át a csónakkal. Hol a harmadik? Egy másik
Egyenlő lenne? Talán Silyen Jardine?
- Ha nem látta még az emlékeit, akkor majd fogja. Valaki
felhasználta, Csendet borított az elméjére, mégpedig véleményünk
szerint lord Rix tette. Luke ártatlan. Engedje el! Visszavisszük
Londonba, és házi őrizetben tartjuk, amíg folynak a vizsgálatok. A
Matravers-birtokra vinnénk, úgyhogy Dina nővére és Jardine is
megnyugodhatna, hogy biztos helyen van. De nem tartozik azok
közé, akik önnél vannak itt.
- Attól tartok, ez nem az én döntésem, Meilyr.
 - Mégis mióta érdeklik a szabályok, Arailt? - kérdezte Angyal. -
Vannak, akik meghalnak itt a fogságában, és hónapokon át nem
értesít róla senkit. Azzal a férfival, akit kutyává korcsosított Hypatia
Vernaynek, aki meggyilkolta Ivarr örököst és a családját, nem
végzett kifejezetten jó munkát. Hypatia halála után megszökött
Kynestonból.
Ez még azon a pánikon is keresztülhasított, amit Luke azért
érzett, mert épp Crovan küszöbén vitatták meg a sorsát. Tehát
Silyen állta a szavát, és kiszabadította Ebet.
Vajon a Luke-nak tett ígéretét is megtartja? Azt, aminek a feltétele
az, hogy Luke nem próbál megszökni.
De hát ez nem is szökés, nem igaz? Ez teljesen törvényes
szabadulás lenne.
- A válaszom akkor is nem - jelentette ki Crovan a beszélgetés
furcsán udvarias medrében maradva, mintha ők hárman barátok
lennének, akik épp arról csevegnek, hova menjenek vacsorázni.
Hiába utálják egymást az Egyenlők, még akkor is több a hasonlóság
bennük, mint azokkal, akik nem az ő társadalmi osztályukba
tartoznak. - Kérem, távozzanak!
Jackson és Angyal - mármint Meilyr és Dina - azonban nem
mozdult. Luke visszafojtott lélegzettel várt.
- Közelítsük meg akkor a dolgot más irányból! - javasolta Meilyr.
És azzal belépett a kastélyba.
Devin megmoccant Luke mellett, majd elsietett. Vajon erősítést
akart hozni, hogy lefogják Meilyrt? Aztán kiáltás harsant odakintről,
és Luke ereiben megfagyott a vér.
- Ne, ne menj be!
Bárhol felismerte volna ezt a hangot, de látnia kellett ahhoz, hogy
elhiggye, tényleg itt van. Meilyr válla felett megpillantotta az
előugró Abit.
A harmadik ember a csónakban.
 Luke-nak fogalma sem volt, hogy kerülhetett ide a nővére,
ráadásul pont ezzel a kettőssel. Silyen azt mondta, Millmoorba ment
a szüleivel együtt, úgyhogy a jelek szerint mégiscsak hazudott.
Abinek nem lett volna szabad ennek a helynek a közelébe kerülnie.
Mégis mit gondolt Jackson és Angyal, amikor úgy határoztak, hogy
magukkal hozzák?
- Ó, Luke!
A nővére megpillantotta őt, majd földbe gyökerezett a lába,
mintha már a látványától is elakadt volna a lélegzete.
-Abi!
- Hiszen te… - Elhallgatott, miközben végigmérte, éppúgy, ahogy
egész életükben tette, a játszótéri balesetek után, vagy amikor
leesett a gördeszkájáról.
Egy darabban vagyok - akarta mondani Luke. Meglepő, de nem
kínoztak meg. Ugyanakkor a baromira félek is megállta volna a
helyét.
Köszönöm, hogy eljöttél értem! - mondta volna legszívesebben.
Meg hogy: Anya és apa kifog nyírni.
Nem mondott ki semmit, Abi pedig bólintott, aztán Meilyrhez
fordult:
- Nem lett volna szabad bemenned. Nem tudjuk pontosan, hogy
működnek ezek az ajtók.
- Nincs más választásunk, Abigail. Reméltük, hogy nem lesz itt, de
itt van. Reméltük, hogy hallgat az észérvekre, de nem tette. Egy
dolgot viszont még megpróbálhatunk. A lényeget megtaláltad a
könyvekben, a mormaerek történetében. Beszéltem róla anyámmal,
és ő is megerősített a feltevésemben. A tengerek uraként a Trescók
is ilyesmit csináltak.
Megtámaszkodott botjával a földön, és felszegte az állát. Luke
háta mögött mozgolódás támadt, ő viszont képtelen lett volna
levenni a szemét az előtte kirajzolódó jelenetről, ahogy a doki
megszólalt:
 - Követelem a tisztességes cserét! Fogolynak ajánlom magam
Luke helyett. Az életem a garancia a jóhiszeműségemre.
- Meilyr, mit művelsz? - Dina hangjában pánik csendült.
- Évszázadokon át használták erre a kastélyt - magyarázta Meilyr,
és közben egyetlen pillanatra sem vette le a szemét Crovanről. - Az
ősei a saját biztonságuk érdekében építették ezeket az ajtókat, de
később az őszinteség próbájává váltak. Itt köttettek a békék, mert
aki ide belépett, csak akkor távozhatott, ha a lord vagy az örököse
engedélyt adott rá. A Crovanek foglyokat tartottak. Úgyhogy majd
én maradok. Luke pedig távozik. Vidd el őt a nővéredhez, Dina, és
mondj el neki mindent! Luke-ot meg kell vizsgálni, ő maga is
megteheti, ha mással nem éri be. Aztán amikor ártatlannak ítélik,
szabadon távozhatok.
Némaság borult rájuk. Luke Jacksonra nézett, a barátjára és
mentorára, és összefonódott a tekintetük. A doki elmosolyodott,
szeme körül összefutottak a ráncok, arcára pedig a már ismerős
eltökéltség rajzolódott ki.
Hogy kételkedhetett benne Luke valaha is? Jackson doki senkit
sem hagy hátra.
Beletelt egy pillanatba, mire rádöbbent, hogy nevetés csendült.
Crovan nevetett. Kuncogásként kezdődött, ám végül igazi hahotába
torkollott. Luke döbbenten meredt rá. Ahogy mindannyian. Meilyr
szemmel látható haragra gerjedt, ujjai szorosan a botja markolatára
fonódtak.
Crovan látványosan megtörölte mindkét szemét.
- Ó, Meilyr! Ami itt folyik, az nem diplomácia, ez büntetőintézet.
És még ha nem is így lenne, ez a huszonegyedik század, nem a
tizenkettedik.
- A törvények attól még érvényesek - lépett előre Meilyr
dühödten. - Kénytelen lesz…
Felemelte a kezét, hogy… Mit tegyen? Megüsse Crovant?
Megrázza?
 Sosem derült ki, mert a következő pillanatban Meilyr koponyája
szétrobbant.
 12.

Valaki felsikoltott, és Luke nem tudta megállapítani, hogy ő maga

vagy Angyal. Egy őrülettel teli pillanatig azt hitte, hogy Meilyr az, de
aztán látta a falakra fröccsenő maradványait. Az ernyedt testet, a
félig hiányzó koponyát, a tócsába gyűlő vért és agyvelőt a hideg
gránitpadlón.
Megfordult. Mind így tettek. Devin leeresztette a fegyvert. Egy
hosszú csövű vadászpuskát, nyilván Crovan családi gyűjteményéből.
- Senki sem fenyegetheti a gazdámat! - jelentette ki.
Erre valami elpattant Luke-ban. Devinre vetette magát, ököllel
püfölni kezdte, alig hallotta, hogy a nővére a nevét sikítja.
Csakhogy az ütései nem értek célt. Helyette a falnak csapódott,
keményen a kőnek csattant, majd lecsúszott a földre. Egy hangos
csattanásra felnézett. A Devin kezében tartott fegyver csöve
kettétört. Crovan a Tehetségét használta. Rárivallt a szolgálójára, de
inkább tűnt bosszúsnak, mint dühösnek, mintha a gyilkosság nem
lett volna rosszabb egy törött tányérnál vagy kiömlött levesnél.
Luke-ot teljesen megszédítette az iszonyat. Meilyr… Jackson
doki… meghalt. Méghozzá így. Semmi hőstett. Semmi véletlen. Luke
felüvöltött, ahogy darabokra tört a szíve.
Merthogy ez történt.
Nézz körbe! - tanácsolta neki régen Jackson Millmoorban. Ne
süsd le a szemed!
Csakhogy Luke most lefelé nézett. Jackson vére tócsába gyűlt, a
sötét pocsolya egyre terjedt a kövezeten. Crovan gyorsan
hátralépett, nehogy elérje. Angyal a küszöbön guggolt, olyan közel,
amilyen közel csak anélkül kerülhetett, hogy átlépte volna. Abi ott
állt mellette, egyik kezét az Egyenlő vállán pihentette, vagy
csitította, vagy visszatartotta őt. Talán mindkettő egyszerre.
Luke úgy érezte, sosem történik már semmi. Örökké benne
ragadnak ebben a pillanatban, mozdulatlanná merevedve, egyedül a
tócsa növekszik majd. Egyre csak terjed és terjed, és végül
mindannyiukat elnyeli, épp, ahogy azt megálmodta Kynestonban,
miután Jardine és Crovan kihallgatta.
Csakhogy az illúzió volt. Ez viszont a valóság.
Majd mozgás törte meg a pillanatot. Coira.
Előresietett, és letérdelt Jackson teste mellé. Övéből előhúzta a
fehér törlőkendőt, amit magával hordott, és gyengéden megtörölte
Jackson összeroncsolt arcát. Az anyag azonnal vérvörössé vált,
úgyhogy megfordította, és egy újabb tiszta csücsökkel folytatta a
munkát, majd egy újabbal.
Végül összehajtotta a törlőkendőt, és az öve hátuljába gyűrte,
majd Meilyr mellkasára húzta a két kezét.
- Nézzétek meg még utoljára! - mondta halkan mindenkinek,
akinek kellett.
Luke nem akarta. El akarta rejteni az arcát, hogy többé sose
kelljen arra az összeroncsolt valamire néznie, ami egykor Jackson
volt. Mégis megtette.
A félig elpusztított koponya alatt a doki szakálla és békés
arckifejezése leginkább a sok-sok évszázada elhunyt királyok
elhanyagolt, megrepedezett sírjának szobraira hasonlított: a sok
Henrikre, Richárdra meg Eduárdra még az Egyenlő Felkelés
előttről. Egy szenvedélyes, hibákkal teli, becsületes ember. Luke
nem tartotta vissza a könnyeit.
- Segíts! - mondta neki Coira.
Intett, hogy fogja meg Meilyr karját a válla alatt, ő pedig a lábánál
várt. Luke a falban kapaszkodva feltápászkodott, és
engedelmeskedett. A mozgás még mindig jobbnak tűnt, mint a
gondolkozás.
A doki meglepően nehéznek bizonyult.
- Mit csináltok vele? - zihálta Angyal zokogás közepette. - Adjátok
ide!
- Egy ajtó van, amin bárki is távozhat - magyarázta Coira. - Ez
vonatkozik Egyenlőkre és Elítéltekre egyaránt.
Azzal elléptek Luke-kal az Órák Ajtaja mellől, ahol Angyal és Abi
sziluettje rajzolódott ki a ragyogó naplemente előtt, és az Utolsó
Ajtó felé mentek. Coira letette Jackson lábát, majd a reteszért nyúlt.
Luke felkiáltott, amikor kitárta az ajtót. A nap fényesen izzó
tűzlabda volt, el kellett takarnia a szemét.
- Luke! - Abi pánikkal átitatott hangja hallatszott. - Luke, jól
vagy?
A nővére az Utolsó Ajtó másik feléhez sietett, Angyallal a
nyomában, és megálltak egymás mellett, úgy figyelték őket.
Döbbenetes volt Abit itt látni. Annyi kérdést szeretett volna
feltenni neki. Hogy talált rá a dokira és Angyalra? Megmentették őt?
Hol a családjuk? Biztonságban vannak?
Megindult feléjük, de Coira figyelmeztetőn a karjára tette a kezét.
- Tudod, hogy nem mehetsz ki - mondta.
- Elég legyen ebből! - csattant Crovan hangja ridegen. - Dobjátok
ki a testet, essünk túl rajta!
Luke alig látta az Utolsó Ajtó körvonalait a könnyei miatt.
Coirával megfordították Jackson testét, hogy lábbal előre legyen az
ajtókeret felé, cipője sarka a küszöbhöz ért. Coira letérdelt mellé, és
mindkét kezével benyúlt a doki egyik válla alá. Luke hasonlóképpen
tett, és igyekezett nem nézni az érdes csontozatra és a pépre Jackson
szemöldöke felett, ahol egykor a koponyája volt.
Coira háromig számolt, majd nekiveselkedtek. Kinyomták
Jackson lábát.
 Angyal leguggolt, arcát a kezébe temette, egyszerűen képtelen volt
végignézni. Így hát Abi volt kénytelen megemelni a doki lábát,
miközben Luke megragadta a kezét. Luke a nővérére nézett, ahogy
megemelték a barátja holttestét. Hihetetlennek tűnt, hogy a
kettejüket elválasztó tér a halált jelenti.
Abi kétségbeesetten vizslatta.
- Jól vagy? - suttogta.
- Igen - felelte Luke. - Ez a hely… De igen. Daisy?
- Kynestonban maradt Gavarral - felelte Abi. Elhallgatott. -
Biztonságban van. - Nem úgy tűnt, mintha tényleg így gondolná. -
Anya és apa pedig Millmoorban. Jól vannak.
Nem tudhatja biztosra, gondolta Luke bánatosan.
-Luke! Ne!
Valaki olyan hirtelen ragadta meg az inge hátulját, hogy Luke
majdnem elejtette Jackson testét.
- Nem mehetsz át! - kiáltott rá Coira zaklatottan. - Nézz már
magad elé!
Luke keze közel, nagyon is közel járt a küszöb vonalához.
Megremegett.
- Tehát igaz… Az ajtó tényleg megöl? - kérdezte Abi döbbenten.
Teljesen elsápadt a szeplői alatt.
Luke bólintott.
- A saját szememmel láttam. Leteszem a vállát, aztán kénytelen
leszel egyedül áthúzni a saját oldaladra.
- Majd én - húzta ki magát Angyal.
És ahogy Luke és Abi letette Jacksont, a szőke Egyenlő magához
húzta, és gyengéden a karjába vette a testet. Meglepően könnyen
ment neki. Az Egyenlők természetellenes erejével. Angyal egyetlen
csapással kitörhette volna Devin nyakát. A gyásztól ocsmány
gondolatok keringtek Luke fejében, és azt kívánta, bár Angyal így
tett volna.
 - Senkinek sem beszélünk arról, ami történt - mondta Crovan az
odakint állóknak, miután az ajtóhoz lépett. - Meilyr halála igen
sajnálatos, de saját magának köszönheti. Birtokháborítást követnek
el. Ráadásul Miss Hadley szökevény, önről pedig, Bodina, mindenki
úgy hiszi, hogy tékozló, csak a szórakozásnak élő nő. Úgy sejtem,
más nem tudja, mennyire belekeveredett Meilyr szerencsétlen
politikai tevékenységébe, és minden bizonnyal szeretné, ha ez így is
maradna. Úgyhogy ahogy jöttek, távoznak is. Kitalálnak valami
magyarázatot. Bizonyára mindenki sajnálattal fogadja majd, még ha
meg nem is lepődik azon, hogy Meilyr Tresco kioltotta a saját életét.
Nem hinném, hogy túltette magát a Tehetsége elvesztésén. Mit
gondol? És természetesen az, hogy elveszítette a Tehetségét, azt
jelenti, hogy már nem birtokolta a Tehetséges önvédelmi reflexeit.
Valószínűleg Meilyr az első Egyenlő a történelem során, aki
öngyilkosságot követett el. Milyen figyelemre méltó!
- Hogy merészeli?! - fakadt ki Angyal. Csak állt ott a doki
holttestét szorongatva. Luke érezte azt az elektromosságot, amiről
most már tudta, hogy a Tehetség előszele. - Megölöm azért, ami itt
történt!
- Erősen kétlem, Bodina. De nyugodtan próbálkozzon csak
tovább!
Azzal Crovan rájuk vágta az ajtót, túl gyorsan ahhoz, hogy Luke
vethessen még egy utolsó pillantást a nővérére.
- Tényleg meg fogja ölni magát - jelentette ki Luke. - És segíteni
fogok neki benne.
Crovan hosszan hallgatott.
- A jelek szerint nem sikerült még elsajátítanod az otthonomra
jellemző jó modor alapvetéseit, Hadley. Ne tegyél olyan ígéreteket,
amiket nem tudsz betartani! Menj, mosakodj meg vacsora előtt!
Nem ülhetsz az asztalhoz így. Devin, gyere velem!
Azzal Crovan faképnél hagyta őt, mintha az ajtón túl egyszerű
futár várta volna csak csomaggal, semmi több.
Luke megingott. Kavarogtak a gondolatai. Abi. Jackson. Angyal.
 Amikor Coira odalépett mellé, átkarolta és a mellkasának
támasztotta a fejét, Luke nem szólt semmit. De nem is tolta el
magától. Néhány pillanattal később Coira megszorította a bordáinál,
majd elhátrált tőle.
- Hallottad, mit mondott. Menj, mosakodj meg! Én pedig
gondoskodom a takarításról.
A korlát mentén álló vendégek eltűntek. Nyilván Devin küldte el
őket.
Devin. Luke igyekezett logikusan gondolkozni, miközben a
szobájához ment, majd ott letépte magáról véres ruháit. Elképesztő,
hogy Devin ölni akarjon Crovan védelmében azok után, amit a
gazdája művel vele.
Csakhogy Devin nem tudja, mit művel vele Crovan. Hát persze. A
gazdájuk elfeledteti vele minden egyes alkalommal. Luke-tól
azonban nem ragadta el Devin megkínzásának emlékét. Miközben a
zuhany alatt állt, felidézte az ott történteket, beleértve Crovan utolsó
mondatát, miszerint: „Veled kapcsolatban különleges utasításokat
kaptam.”
Ha Crovan képes elragadni Devintől a kegyetlenségének emlékét,
akkor mégis mit vett el tőle?
Vajon kitépi belőle annak az emlékét is, ami az imént történt?
Kiugrott a gőzölgő vízsugár alól. A lefolyón lecsorgó víz eddig
rózsaszínes árnyalatot öltött Jackson vérétől, mostanra azonban
megtisztult. Luke gyorsan megtörülközött és felöltözött. Az órájára
pillantott. Még mindig maradt húsz perce vacsoráig. Az odalent
történtek alig emésztettek fel negyedórát.
Luke lesietett a könyvtárba, előszedte a korábban elrejtett,
viharvert címertani könyvet, és visszarohant vele a szobájába. Nem
maradt annyi ideje, hogy mindent pontosan feljegyezzen, de a
legfontosabbakat lefirkantotta.
Jackson és Angyal eljött megmenteni. Abi is velük volt.
(Hogyhogy?) J. azt mondta, lord „Rix” (?) ölette meg velem
Zelstont. Devin lelőtte a dokit - Crovant védte vele. Coirával
kitettük a dokit az Utolsó Ajtón. Crovan azt parancsolta A.+A.-nek,
mondják, hogy öngyilkosság volt.
Gondolkozott egy pillanatig, majd kitépett egy lapot.
MINDENNAP ÍRJ EBBE! - írta rá nagybetűkkel. EZ A VALÓSÁG.
ABBAN BÍZZ, AMI ITT VAN, NE ABBAN, AMIRE EMLÉKSZEL!
Félbehajtotta a papírt, majd a borítóra rögzítette, hogy ez legyen
az első, amit meglát. Ezután a párnája alá dugta a könyvet, ahol
semmiképp sem feledkezhet meg róla.
Lerohant vacsorázni. Devin már várta, kezében a zsebórájával. A
homlokát ráncolta, ahogy Luke közeledett.
- Nem sietted el, Hadley!
A férfi cöcögött egy sort. Luke rámeredt. Alig félórája
kiloccsantotta annak a férfinak az agyvelejét, akit Luke a világon a
legtöbbre tartott, és most úgy feddi meg a pontosságával
kapcsolatban, mintha az égvilágon semmi sem történt volna.
Mintha nem emlékezett volna rá, hogy történt valami.
Crovan már belemászott az elméjébe a jelek szerint.
Luke az immáron biztonságban, a párnája alatt heverő könyvre
gondolt, és megborzongott.
 13.

A család több nyűggel jár, mint amennyi haszna származik belőle

az embernek, gondolta Gavar bosszúsan. A jövendőbeli sógornője
volt pasija igazán várhatott volna az esküvő utánig azzal, hogy
leugorjon Highwithel szikláiról.
De mivel nem tette, senki sem hallott Dina felől azóta, hogy
Meilyr Tresco halálhíre néhány nappal korábban elterjedt. Bouda
félőrült volt a gondolattól, hogy a húga esetleg nem jelenik meg az
esküvőjén, apa pedig azon morgott, hogy biztos megpróbálják majd
rákenni a halálesetet. Meilyr a különc politikai nézetei ellenére is
népszerű volt, és Armeria Tresco levele - amiből az Igazságügyi
Tanács minden egyes tagja kapott - egyértelműen tanúsította, hogy
a fiát magával ragadta a depresszió a Tehetsége elvesztése után.
Anya természetesen úgy tett, mintha az égvilágon semmi sem
történt volna.
- Olyan jól nézel ki! - dicsérte, miközben rózsaszín rózsát tűzött
Gavar hajtókájának gomblyukába. - Az én jóképű fiam, az
elsőszülöttem felnőtt és megházasodik.
Bár kétségtelenül jóképű volt, Gavar nem hitte, hogy valóban jól is
nézne ki. Minden valószínűség szerint olyasvalakire emlékeztetett,
aki épp a saját kivégzésére készül - és bizonyos szempontból így is
volt.
Kezdődött az évszázad esküvője, és az Egyenlő társadalom fele
meghívást kapott rá, hogy velük ünnepeljen. A másik fele vagy
újgazdag volt (anya nem bírta a felkapaszkodottakat), vagy nem a
megfelelő politikai nézeteket vallották (ezt a feltételt apa kötötte ki),
így nem hívták meg őket.
Anya megcsókolta mindkét orcáját, olyasfajta száraz kis puszikat
nyomott rá, amikhez a legkevesebb bőrsejtérintkezésre volt szükség
ahhoz, hogy azért közben megfelelően jelezze a szeretetét. Aztán
felemelte a szoknyáját, és kisietett a szobából, hogy elsimítson még
valamit az esküvővel kapcsolatban. Talán az ültetési rendet akarta
ellenőrizni. Vagy hogy a megfelelő formájú borospohár tartozik-e a
felszolgált évjáratokhoz a fogadáson.
Kyneston ismét zsúfolásig telt vendégekkel, autókkal,
szolgálókkal. Volt idő, amikor Gavar nagyon élvezte az ilyen
eseményeket. Minden évben úgy parádézott az Ülés bálján, mintha
már az övé lenne a birtok. Kyneston örököse és a kancellár
legidősebb fia, akinek a portréja egy nap csatlakozhat majd az
apjáéhoz a westminsteri falon.
Most ismét itt volt, a kancellár fia. Azonban Gavart most már nem
igazán hatotta meg a dolog. Az ezzel járó kiváltságok sem tűntek
olyan vonzónak, mint korábban. Élete egyik csúcspontja a
tizenkilencedik életéve volt, amikor két számjegyű hódítással
büszkélkedhetett a Harmadik Bál egyetlen hétvégéje alatt. Tucatnyi
nemesi származású nő lesz majd jelen, miközben egybekel
Boudával, mind olyanok, akik hiábavalóan igyekeztek belevájni a
karmaikat, hogy mellettük horgonyozzon le.
Szerencsére lesznek, akik nem jelennek majd meg az eseményen.
Crovan udvarias üzenetet küldött, amiben kimentette magát - neki
nem szokása társasági eseményekre járni. Ez apa malmára hajtotta
a vizet, aki épp ügyesen kihátrált a történtekkel járó felelősség alól.
Igen, ő engedélyezte Meilyr büntetését, ismételgette lord Whittam.
De Crovan hajtotta végre. A hátborzongató skót lord, aki sosem
szerepelt senki vendéglistájának a tetején, és határozottan persona
non ^rafának minősült. Apa, a ravasz vén róka sikerrel
elhatárolódott a történtektől - de természetesen csak annyira, hogy
közben senki se feledje, mégiscsak szövetségese a férfi, aki azzal az
iszonyú képességgel rendelkezik, hogy meg tud fosztani másokat a
Tehetségüktől.
Őszintén szólva elég nyomasztó volt az egész. Gavar előhúzott egy
csomag Sobranie-t, és rágyújtott. Boudának nem tetszett, hogy
időnként dohányzik. Remélhetőleg érezni fogja rajta a füstöt,
amikor odaáll mellé az oltárhoz.
Vajon Dina eljön? Elvileg ő lett volna a nővére koszorúslánya, de
Gavar még nem látta, és már csupán néhány óra választotta el őket a
szertartástól. Gavar egész délelőtt nem találkozhatott Boudával -
amit nem is bánt -, és csak elképzelései voltak róla, miféle rohamok
lehettek úrrá rajta a gondolatra, hogy a húga talán nem lesz itt a
jeles napon. Az határozottan jóval kevésbé aggasztotta, hogy
meghalt a férfi, akit a húga szeretett.
Gavar testvérei pedig… Hát, Jenner nem meglepő módon
játszotta a saját szerepét, ő igazgatott mindenkit az ételt biztosító
cég alkalmazottaitól kezdve a virágosokig. Körbevitte a fotóst a
birtokon, hogy kiválasszák a legmesésebb helyszíneket, ahol a
boldog, ifjú pár pózolhat majd. (Bouda kikötötte, hogy Kynestonnak
az összes hivatalos fotón látszania kell a háttérben.) Jenner
igyekezett segíteni, de a jelek szerint fel sem fogta, hogy ettől a
kulimunkától valójában még inkább hasonlít a közemberekre,
akinek gyakorlatilag vallhatja is magát.
Silyen neve mellett kérdőjel szerepelt Bouda vendéglistáján. Anya
kapott egy rövid üzenetet múlt héten Silyen már-már
kiolvashatatlan macskakaparásával, amiben jelezte, hogy Orpenben
van Euterpe nénikéjével.
Maga Terpy nénikéjük pedig… Ki tudja, felbukkan-e a gyászruhás
nő?
- Tudom, hogy a nagynénéd - mondta korábban Bouda, miközben
homlokráncolva az ültetési rendet bogarászta -, de kissé
hangulatgyilkos, nemdebár, és fogalmam sincs, ki mellé
ültethetném.
 Gavar kipillantott a gyerekkori hálószobája ablakán, egyenesen
Kyneston szélesen elterülő pázsitjára. Egy óriási, aranyszínű
anyagból varrt, nyitott sátor állt odakint. A kastélykert két oldalán
terítővel fedett asztalok sorakoztak, hogy a kynestoni borospince
legjavával kínálják a vendégeket. Valaki még a szobrokat is
aranyszínű selyemmel és rózsafüzérekkel díszítette.
Gavar néha elmerengett, hogy talán maga a jövendőbelije is egy
hűvös márványszobor, amibe csupán a Tehetség lehel életet.
Apával elég jól kijönnek, ami azt illeti. Bouda lelkesen játssza a
kisbojtárt, készen arra, hogy a támogatói segítségével
keresztülnyomja apa minden egyes törvényjavaslatát. Gavar
többször is összefutott már vele a New Westminster-i torony
kancellári lakosztályához vezető lépcsőn. Valószínűleg körbenézett,
hogy eldöntse, miféle függönyt és színskálát válasszon, amikor
idővel ő maga is beköltözik oda.
Csillapíthatatlan hatalomvágy tombolt benne. Ha nem épp
terveket szőtt apával, akkor bezárkózott az általa röhejes módon
főhadiszállásnak nevezett helyiségbe - a közös feladatuk, az
úgynevezett szolgavárosi tisztogatás központjába.
Gavart egész konkrétan semennyire sem érdekelte a
szolgavárosok megtisztítása. Épp elég volt az a két alkalom, amikor
Millmoorban járt. Millmoor iszonyú hely volt, méghozzá teljesen
feleslegesen. Persze, a szolgasors nem leányálom. De miért kell ilyen
lealacsonyítónak lennie? Ha élhetőbbé tennék a pokol ezen
bugyrait, nyilván könnyedén lecsendesíthetnék az ott élőket.
Kevesebbet elégedetlenkednének. Nem lenne annyi felkelés és
zavargás.
Tessék, ezzel meg is van Gavar Jardine brit békefenntartó
tervezete.
Csakhogy esélytelen lett volna kivitelezni. Az apához és Boudához
hasonlók már-már büntetőeszközként tekintettek a szolgavárosokra.
De ugyan miért büntették az embereket? Azért a hatalmas bűnért,
hogy Tehetségtelennek születtek? Egyenlőtlennek?
 - Apuci!
Gavar gyorsan elnyomta a cigarettáját a párkányon, majd
kipöccintette a csikket a teraszra, mielőtt megfordult, hogy felkapja
a lányát.
Libby most már egész ügyesen totyogott. És egész gyorsan.
- Apa! - sikkantotta, miközben Gavar a levegőbe emelte. - Puszi!
Csiki!
Gavar örömmel engedelmeskedett, és csak egy pillanattal később
jutott eszébe, hogy megnézze, csukva van-e az ajtó, nehogy
kihallatsszon a lánya boldog visongása a folyosóra. Nem volt miért
aggódnia. Daisy gondosan becsukta, és most kis termetű
őrszemként strázsált ott.
- Olyan nincs, hogy Libby ne láthassa az apukáját az esküvője
napján - jegyezte meg a lány bátran.
Azon a sorsdöntő Harmadik Ülésen apa utasításba adta, hogy
Libbyt sem látni, sem hallani nem akarja az ünnepség során. Gavar
vitatkozott ugyan vele, azonban Bouda rikácsolni kezdett, és anya is
ragaszkodott hozzá, hogy „tartsa szem előtt a menyasszony
érzéseit”. Gavarra az újdonság varázsával hatott, hogy Boudában
bármiféle érzelem lakozik a nagyravágyás, valamint az apja és a
húga iránti anyáskodó szeretetén kívül, de tekintve, hogy sarokba
szorították és túlerőben voltak az ellenfelei, kénytelen volt beadni a
derekát.
- Szép - mondta Libby kihúzva a virágot a gomblyukából.
- Ahogyan te is! - puszilta meg Gavar a lánya orrát. - Apuci
gyönyörű, okos kislánya.
Libby rámosolygott, és bár a színeit - a rézvörös, göndör tincseket,
a kékeszöld szempárt - mind tőle örökölte, most már olyan vonások
is megjelentek aprócska arcán, amik Leah emlékének a fájdalmával
kísértették.
Letette a lányát, mert hirtelen elöntötte a félelem, hogy
elérzékenyül, és az ablak felé fordult, hogy összeszedje magát.
Kezdtek megérkezni a vendégek a szertartás előtti aperitifre. Gavar
kiszúrta a jövendőbeli apósát, lord Lytchett Matraverst. Persze nem
volt nehéz dolga, mindenki igyekezett átpréselni magát a férfi
terebélyes teste mellett fennmaradó szűk résen. Mellette Bouda
keresztapja, Rix állt.
Eszébe jutott a beszélgetés, amit Westminsterben, a parlamenti
tagok bárjában folytattak este, mielőtt másnap a férfi megdöbbentő
módon örökbe fogadta Silyent. Rix bevallotta, hogy neki is van egy
balkézről született gyereke - egy fiú, akit már évek óta nem látott,
akiről semmit sem tudott. Nagyjából Gavar korabeli lehet most.
Vajon mit érez az apja iránt?
Gavar lepillantott a lányára. Már a gondolatra is Tehetség
bizsergett az ujjhegyén, hogy esetleg nélküle kelljen élnie. Apa nem
említette az utóbbi időben az örökösödési törvényjavaslatot, ami
félresöpörné az összes törvénytelen gyereket. Gavarban felmerült,
hogy talán tartogatja a dolgot, egyfajta zsarolásképp, hogy
engedelmességre késztesse.
Hát, megtett mindent, amit tőle várt, nem igaz? Még azt a hárpia
Boudát is hajlandó feleségül venni.
Vajon megházasodna ma, ha Leah életben lenne még?
Minden valószínűség szerint igen. Ő Kyneston örököse, és a
kötelesség az első. Belenevelték, még akkor, amikor olyan kicsi volt,
mint most a lánya. Talán már korábban. Apa akkora plüss-
szalamandrát ajándékozott neki újszülöttként, mint ő maga. Ott
feküdt Gavar kiságyában. Emlékezett az üres, fekete szempárra.
Hát ide vezetett. Egy szerelemmentes házassághoz. És idővel - ha
képes rávenni magát arra, amire kell - egy újabb örököshöz.
Elszakította a tekintetét Libbyről, akinek a figyelmét teljesen
lekötötte a virág, és Daisyre nézett. A lány őt figyelte.
- Megértené - mondta Daisy. - Mármint Leah. Elnézést! Nem
tudom, hogy rá gondolt-e éppen, de szomorúnak tűnt, és…
 - Köszönöm - nyögte ki nagy nehezen Gavar, elhallgattatva Daisyt.
- És azt is, hogy elhoztad Libbyt. De jobb, ha most már mentek.
- Természetesen.
Daisy kézen fogta Libbyt, és az ajtóhoz vezette a kislányt, aki szó
nélkül engedelmeskedett. Különös, gondolta Gavar, hogy ez az
egyszerű lány - akinek a Libby mellé való kinevezése diszkrét, ám
szándékos megszégyenítéssel ért fel - a legeslegjobb dolog, ami
rövidke élete során Libbyvel történt.
- Köszönj el szépen aputól! - szólt rá Daisy a felkapott kislányra.
Libby integetett, és selypítve elköszönt. - Miattunk ne aggódjon!
Már berendezkedtem az egyik konyhasarokban, és Libby akkora
szeletet kap majd az apukája tortájából, amekkorát csak meg tud
enni.
- Torta! - értett egyet a kislány, és elkezdte kifelé húzni Daisyt az
ajtón, úrrá lett rajta ugyanis az a vágy, amit csak a cukros ételek
válthatnak ki a kisgyerekekből.
- A virágot is lepréselem majd - tette hozzá Daisy, miközben
kimentek -, hogy amikor nagyobb lesz, tudja majd, hogy itt volt,
hiába nem szerepel a fotókon.
Aztán eltűntek. Az a két ember a világon, akiknek a társaságában
Gavar el tudta engedni magát: a fattya és a közember lány, aki maga
is gyerek volt még.
Kyneston örökösének lenni egyáltalán nem volt olyan jó móka,
mint azt mások gondolták.
Apa akkor kapta el, amikor Gavar belevetette magát a teraszon
tolongó tömegbe. Szokatlanul jókedvűnek tűnt - azaz máris
mattrészeg volt.
- A nagy napod, fiam! Amikor igazi férfivá válsz.
Gavar ezt nagyjából tíz évvel korábbra tette, amikor a tizenötödik
születésnapján meggyőzött egy kifejezetten vonzó szobalányt, hogy
Gavar örökös megérdemel egy igazán különleges ajándékot is.
 - Ma este megmutatod a feleségednek, hogy miféle fából faragtak
minket, Jardine-okat, hallod? Ne feledd, a család becsülete az első!
Gavar kissé undorodva elfordította az arcát - és valami meglepőt
látott. Dina Matravers Jennerrel beszélgetett. A szőke lány
átnyújtott valamit az öccsének. Jenner arca felvillanyozódott.
Különös.
- Itt van Bodina - mondta apának. - Elnézést! Megyek,
gondoskodom róla, hogy tudja, merre menjen, nem sok ideje van
már készülődni.
Tökéletes ürügyet talált. Persze Dina Matravers olyan gyönyörű
volt, hogy nem igazán kellett sem a frizurájával, sem a sminkjével
bajlódni. Csakhogy miközben Gavar átvágott a tömegen, ügyet sem
vetve az üdvözlésekre és gratulációkra, rádöbbent, hogy a világon
semmilyen smink nem maszkírozhatja el Bodina arcán a gyász
okozta változást.
- Dina! - érintette meg a lány könyökét. - Hát eljöttél!
A lány meglepetten fordult el az öccsétől. Jenner ügyetlen
mozdulattal, gyorsan a zakójába rejtette a kezében tartott holmit -
talán egy levelet? -, majd magukra hagyta őket.
Gavart teljesen megdöbbentette a lány külseje. Most is éppolyan
csinos volt, mint mindig. De megváltozott rajta valami, aminek az
égvilágon semmi köze nem volt a külsejéhez. Kiveszett a fény a
szeméből. Még a karjában tartott mopsz is nyugton maradt.
A bánata megérintett Gavarban valamit, amiről azt sem tudta,
hogy ott lapul benne.
- Sajnálom a történteket - mondta. - Tényleg nagyon sajnálom.
Csak nem együttérzett vele? Mindenesetre megértette.
Szerencsétlen Gavar Jardine, Kyneston örököse, akit mindenki
irigyel, de senki sem ért meg. Hát, most már volt egy közös dolog
bennük Dinával: mindketten elvesztették az egyetlen embert, akit
valóban szerettek. Ő lelőtte a kedvesét, a lányé pedig leugrott egy
szikláról, mert még az ő szerelme sem bizonyult elegendőnek
számára, hogy Tehetségtelenül is életeben akarjon maradni.
- Igen - nézett Dina a szemébe. - Igen, érzem, hogy őszintén
gondolod.
Azzal Gavar mellkasához nyomta az arcát, és zokogásban tört ki.
Néhányan kíváncsi pillantásokat vetettek rájuk, mire Gavar
átkarolta Dinát, hogy megvédje a bámészkodóktól, és a lehető
leggyilkosabb pillantást vetette mindenkire, aki őket nézte.
Végül Dina elcsendesedett. Gavar hallotta, ahogy a lány szipog
egy sort, és amikor Dina felnézett, az arca fénylett a könnyektől.
- Hát, erre nem számítottam. Köszönöm.
- Ugyan.
A lány egyik hóna alatt a mopsszal ügyetlenül zsebkendőt keresett
a retiküljében.
- Nem is tudtam, hogy jóban vagy Jennerrel - jegyezte meg Gavar.
- Ó, tudod, hogy megy ez! - Miután Dina megtörölte az arcát, és
ránézett Gavarra, éppúgy festett, mint máskor. Fénylett a szeme. -
Vannak közös ismerőseink. Jobb, ha megkeresem a nővéremet. Az
hiányozna csak, ha elrontanám itt a nagy napotokat. A kisszalonban
van, ugye?
Gavar bólintott, Dina pedig már indult is, könnyedén átvágott az
összeseregletteken. Együttérző mormogás szállt utána.
Két órával és jó néhány pohár pezsgővel később Gavar Jardine
házas embernek mondhatta magát.
Egy Egyenlőnek jó sok alkohol kell ahhoz, hogy megérezze a
hatását. Gavar pontosan tudta, hol húzódik a határvonal, és
gondoskodott róla, hogy átlépje, mire odavezették „szűzies”
menyasszonyát az oltárhoz. (A világon az egyetlen dolog, amitől
Bouda Matravers szűziesnek, pirongónak tűnhet, gondolta, az egy
doboz pirosító, méghozzá bőséggel adagolva.)
 A fehérbe öltözött Bouda hosszú, csipkéből és tollakból álló
uszályt húzott maga után, mint valami albínó páva. Jégszőke hajával
lenyűgöző látványt nyújtott, és Gavar elég részeg volt már ahhoz,
hogy úgy érezze, talán mégiscsak teljesíteni tudja majd házastársi
kötelezettségeit. Ám ahogy odahajolt a kötelező csókért, meglátta,
hogyan csillog a menyasszonya tekintete. Egy ragadozóéra
emlékeztetett. A győzedelmes vadászéra. Bouda inkább volt sólyom,
mint páva.
Az eskük után jött az a pillanat, amire Gavar igyekezett
megacélozni magát: a Tehetségük összeért, fellángolt. A lényének
legmélyén érezte Boudát, mintha a lány belevájta volna egyik
tökéletesre manikűrözött körmét a szívébe. Aztán vége lett. Gavar
hálásan fogadta, hogy Bouda elfordul tőle a palástért.
Vállán kék bársonypalást pihent, rajta ezüsttel hímzett Matravers-
címer díszelgett. Bouda őse, Világjáró Harding megváltoztatta, és
immár egy úton lévő hajót ábrázolt. Alá az iter pervenimus szavakat
hímezték. Utazom, hogy célt érjek.
Hát, a felesége határozottan célba ért most már, gondolta Gavar,
ahogy levette róla a kék palástot, és helyére aranyszínűt terített,
rajta a vörös Jardine-szalamandrával. Amikor együtt megfordultak,
hogy az Egyenlők tapssal köszöntsék őket, Bouda diadalittasnak
tűnt.
A lakodalom éppolyan kínzónak bizonyult, mint amilyenre Gavar
számított. Az óriási, üveg keleti szárny megtelt virágok és sült hús
illatának szédítő egyvelegével. A terem zsúfolásig telt kör alakú
asztalokkal a több száz vendég számára, az ifjú pár pedig egy
emelvényre helyezett asztalnál foglalt helyet. A felesége másik
oldalán Gavar apja ült. Mivel Bouda anyja nem vehetett részt az
esküvőn - évekkel ezelőtt életét vesztette egy BB gyárban történt
balesetben, ami akár merénylet is lehetett -, Bodinát ültették Gavar
mellé.
A lány már-már kihívóan vidámnak tűnt. Aki nem látta korábban,
miféle gyász rázza a testét, az biztosan azt gondolta volna, hogy a
régi önmaga. Kissé fékezte magát azért, de ettől függetlenül a
hamisíthatatlan, sugárzó Di Matravers ült mellette.
Büdi, a mopsz most fehér csokornyakkendőt viselt, és Dina
feltartotta őt, úgy pózolt a fotókon. Gavarnak eszébe jutott az
emlékezetes alkalom, amikor a kutyát becsukták vele és az apjával
Matraversék mayfairi szalonjába, és nagyon remélte, hogy Dina
most figyeli, mit eszik az állat.
A koszorúslány beszéde kissé meglepőnek bizonyult.
- Azért gyűltünk ma itt össze, hogy a szeretetet ünnepeljük - állt
fel Dina olyan magas sarkú cipőjében, hogy már-már ellentmondott
a fizika törvényeinek, hogy járni tudott benne.
Gavar önkéntelenül is a szemét forgatta. A vendégek, akik már
hasonlóképpen ittas állapotba kerültek, jóízűen felnevettek.
Mindenkinek nagyon tetszett, hogy Gavar, a megrögzött
szoknyapecér végre megállapodik.
- A szeretet sok formában megnyilvánulhat - folytatta Dina,
miután elhalt a nevetés. - Párok között, testvérek között, szülők és
gyerekek között. Ezeket mind el is várjuk. Mi magunk választjuk.
Szentesítjük.
Néhányan erre megütköztek. A „szentesítés” nem éppen olyan
szónak tűnt, amit Di használna.
- Ahogy azt mindannyian tudják, a héten elvesztettem azt a férfit,
akit szerettem, Meilyr Trescót. Sosem ülhetek majd mellette egy
olyan asztalnál, mint most a nővérem és Gavar.
Erre aztán már tényleg mocorogni kezdett a vendégsereglet.
Kifejezetten rossz ízlésről tanúskodott, hogy Dina Meilyr
öngyilkosságáról beszél egy ilyen eseményen. Gavar másik oldalán a
felesége megmerevedett, kihúzta magát, és a húga felé fordult.
- Meilyr nézeteit nem támogatták széles körben. A nővérem új
családjában határozottan nem. Pedig ő valójában csak a szeretetben
hitt. Nemcsak azok iránt, akiket ismerünk, és akiket mi magunk
választunk, hanem azok iránt is, akikkel sosem találkoztunk, akiket
nem mi választunk. A Tehetségtelenek iránt. A közemberek iránt.
Miközben itt ülünk ezen a gyönyörű helyen, és élvezzük a társadalmi
helyzetünkkel járó kiváltságokat, jobb, ha nem feledkezünk meg
arról, hogy szeretettel viseltessünk a rászorulók iránt. Ami azt illeti,
szeretünk megfeledkezni arról, hogy az egész emberiség veszélyben
forog, ebben pedig mindannyian érintettek vagyunk.
Dina így folytatta:
- A nővérem és a férje hatalmas fába vágták a fejszéjüket. Új
családot alapítanak. Annak a dinasztiának a következő generációját
teremtik majd meg, amelyik először hatalomra juttatta a fajtánkat.
Azonban nem egyedül ez a feladat hárul rájuk. Őket kérték fel arra,
hogy tisztítsák meg a szolgavárosokat. A cél az, hogy kordában
tartsuk a közembereket. Hogy fenntartsuk a saját életmódunkat.
Úgy hisszük, ehhez erőszakra lesz szükség. Elnyomásra. De én most
azt mondom nektek, Bouda és Gavar, hogy ezt bizony szeretettel is
el lehet érni.
Bodina Matravers az újdonsült feleségre és férjre emelte poharát,
majd hátravetette a fejét, és felhajtotta a tartalmát. Előtte az
asztalon Büdi ficánkolt.
Kínos csend borult a lakodalomra.
Keményen összecsattanó tenyerek hangos tapsa törte meg.
Néhányan vonakodva csatlakoztak hozzá. Majd fél szívvel még
páran.
Bodina Matravers leült. Gavar észrevette, hogy a felesége a
csuklójára kulcsolja az ujjait. Tökéletes körmei a bőrébe mélyedtek
ott, ahol az erek legközelebb futottak hozzá.
- Elég legyen! - parancsolt rá.
Gavar lepillantott.
Ő tapsolt a leghangosabban.
Sosem értette, minek kell hónapokon át készülni egyetlenegy
napra. Ám ahogy egyik virágszirmokkal és konfettivel meghintett
esemény követte a másikat, Gavar kezdte kapiskálni.
 Dina kínos beszédét a feledés homályába söprendő, anya a
tervezettnél korábban bevetette a vonósnégyest, és a kávé és
sütemény segítségével nagyjából sikerült visszaterelni a hangulatot
a normálisnak mondható mederbe. Később Boudával körbejártak,
megálltak minden egyes asztalnál, hogy közhelyeket
ismételgessenek, és fogadják a gratulációkat.
- Igazán kedves az öcsédtől és a nagynénédtől, hogy ennyire
igyekeztek - jegyezte meg Bouda, miközben a legeldugottabb
asztalok felé lépkedtek, és észrevették, hogy a Silyennak és Terpy
nénikéjüknek fenntartott székek üresen állnak.
- Ennél szebb nászajándékot nem is adhattak volna - mormolta
Gavar. - Vagy jobban tetszett volna, ha olyan bemutatót tartanak,
mint legutóbb, amikor házasodni készültünk?
Bouda összepréselte az ajkát, és nem szólt semmit.
Ahová csak mentek, fényképek készültek róluk. Odakint, a
kastélykertben Gavar félreállt, hogy a fontoskodó fotós tökéletesen
elkaphassa a pillanatot, amikor Bouda egy csapat viháncoló nő felé
hajította a csokrát. Észrevette, hogy Dina is félrehúzódott.
Nem értette, miért tartott ilyesfajta beszédet az új sógornője. Már-
már azt hinné az ember, hogy maga Meilyr írta. Csakhogy ő
meghalt.
Hirtelen borzalmas szomorúság lett úrrá rajta. Nem ilyennek
kellene lennie az életnek, semelyikük számára sem.
Talán ez volt az oka, hogy elment a konyhába Libby ért. Egyetlen
dolog volt az életében, ami tökéletes volt, amiért nem szégyenkezett,
és amikor Kyneston ura lesz, senki sem zárhatja majd el őt. Miért is
ne láthatnák akkor most?
A vállára vette a lányát, és hadi lobogóként a magasba emelte
odakint. Az aranyszínű sátor alatt Nagy-Britannia Egyenlői
táncoltak a leszálló est fényében. A füvön hasonlóképpen kiváló
vérvonalú, így a meghívást elnyerő gyerekek rohangáltak,
nevetgéltek, fogócskáztak, kroketteztek, birkóztak.
 Kezdtek feléjük fordulni az emberek, ahogy Gavar letette közéjük
a lányát.
Libby odatotyogott a krokettezőkhöz, leguggolt, és megpróbálta
felvenni a labdát, ami túl nagynak és nehéznek bizonyult aprócska
kezeihez. Egy fiú mosolyogva lehajolt, és odaadta neki.
Zavar tört ki a sátor alatt. Egy nő nyomakodott ki onnan,
megragadta a fiú kezét, és felrántotta.
- Ideje lefeküdni, Aubrey! Gyere!
Libby sivalkodva tiltakozni kezdett, ahogy elrángatták a
játszópajtását.
Gavar egy pillanatig azt hitte, utánamegy, megragadja a nőt a
hajánál fogva, és térdre kényszeríti, hogy kérjen bocsánatot. Érezte
fellobbanó Tehetségét, és ökölbe szorult a keze. A többiek felé
fordult, kihívóan nézte a szülőket. Csak merjenek elmenni mellette,
hogy elcibálják a gyereküket!
Aztán hirtelen ott termett a felesége.
- Meg akarsz szégyenítem?! Előbb a húgom, most meg te. Hát
egyetlenegy napot sem kaphatok? Vidd vissza a konyhába!
- Nem - válaszolta Gavar. - Miért is tenném? Hiszen az én lányom,
ahogy Kyneston is az enyém lesz, és a mai fogadalmaid alapján te is
az enyém vagy, és engedelmességgel tartozol.
- Az ország törvényei rád is vonatkoznak. És hamarosan teljesen
egyértelművé válik az ilyen fattyak sorsa, hogy pontosan hova
tartoznak.
Gavar füle zúgott. Megrázta a fejét, hogy megszabaduljon tőle.
Nem járt sikerrel.
- Ne gyere ezzel! Az örökösödési törvényjavaslat csak apám üres
fenyegetőzése, hogy kordában tartson.
- Nagyon tévedsz. - Bouda mosolya olyan hűvös volt, hogy már-
már látszottak rajta a jégvirágok. - Apáddal nemrég tettünk pontot a
megszövegezett javaslatra. Teljesen egyértelmű lesz a vegyes
származású gyermekek sorsa. A szülői felügyelet helyett a
szolgavárosi nevelőotthonba kerülnek majd. Már csak az hiányozna,
hogy valaki azt higgye, különlegesek, amikor valójában korcsok,
amiknek létezniük sem lenne szabad.
Gavar haragja robbant. Egy pillanatig olyan vörös köd ereszkedett
a szemére, hogy semmit sem látott. A zúgás egyre hangosabb lett. Az
arca felhevült.
Majd hirtelen kitisztult a látása.
Az aranyszínű sátor tűzlabdaként lángolt.
 14.

- Gavar felgyújtotta a sátrat - mesélte Dina. - Pokoli felfordulás

volt. Kétlem, hogy szegény nővérkém megkapta az esküvőt, ami
után vágyakozott.
A klubtagok mind a highwitheli csarnok óriási kandallója köré
gyűltek. Bár május vége felé jártak már, ropogott a tűz.
Mindannyiukra ráfért - inkább megnyugtatásként, mintsem azért,
mert fáztak volna.
- És ennek láttán elgondolkodtam - folytatta Dina. -
Változtatnunk kell. Az elszigetelt tiltakozásokkal semmire sem
megyünk. Azok, akik jelenleg az országunkat irányítják, beleértve a
nővéremet is, nem figyelnek arra, amit mondunk. Ahogy azt
Millmoorban is láttuk, a szolgavárosi erőszakos megmozdulásokon
könnyedén úrrá lesznek, leverik őket.
Abi látta, hogy Renie biccent, majd szorosabban öleli mellkasához
húzott térdét. Olyasmiket látott, amiket semmiféle gyereknek nem
lenne szabad, Abi erre mérget mert volna venni.
- Ezt meg hogy érted pontosan, Bodina? - kérdezte Hilda, amikor
az Egyenlő lány nem fejtette ki részletesebben, mire gondolt.
- Hát nyilván nem azt mondja, hogy vonuljunk az utcára tüntetni,
nem igaz? - vágta rá Jessica keserűen. A nő Dinára nézett.
Mindkettejükön szemmel látható nyomot hagytak az elmúlt egy hét
eseményei, az álmatlanság és a gyász barázdákat húzott az arcukra,
elmélyítette az árnyékokat. - Terrorizmusról beszélsz.
 Dina habozott, és Abi egy pillanatig úgy hitte, elhatárolódik majd
egy ilyen szótól. De nem tette.
- Ha ezt a megfogalmazást akarod használni, ám legyen, igen,
erről beszélek.
Abi hátradőlt, gondolatai viharos erővel kavarogtak. A Jess
mellett ülő Oz hümmögött, sem nem egyetértően, sem nem
elutasítóan - inkább csak mintha sóhajtott volna egyet. Vajon készen
állnak rá? Megfelelő lelkiállapotban van Dina ahhoz, hogy ekkora
horderejű döntéseket hozzon?
- Ön ezt akarja? - kérdezte Abi lady Armeriát, aki szintén ott ült
velük. - Azt szeretné, ha ez maradna fenn a fiával kapcsolatban?
- Meilyr mindig is a békés tiltakozást részesítette előnyben -
válaszolta az Egyenlő tekintetét Abi és Dina között járatva. -
Csakhogy a fiam meghalt.
Megfogadták Crovan tanácsát, és a nyilvánosság előtt
öngyilkosságnak állították be Meilyr halálát. Ha kitálaltak volna
arról, mi történt pontosan Eilean Döchaisben, az is kiderül, milyen
mértékben szimpatizál velük Dina, és úgy sosem szedhetne ki
semmi hasznosat a nővéréből. Meilyr anyjának azonban elmondták
az igazat.
- Pont ezért nem lenne szabad döntéseket hoznunk most -
tiltakozott Abi. - Mindannyiunkat letaglóztak a történtek, téged
aztán főleg, Bodina. Nem azzal fogsz emléket állítani Meilyrnek, ha
szembemész mindazzal, amit képviselt.
- Hogy merészelsz ilyesmit mondani?! - ugrott fel Bodina. A
kandallóban felcsaptak a lángok, a gyújtós fegyverként ropogott. Abi
összerezzent. - Nem is ismerted! Az öcséd miatt halt meg!
- Luke miattatok került arra az iszonyú helyre!
- Ami azt illeti - csendült egy új hang mögöttük -, Whittam
Jardine és az Egyenlők több évszázadnyi hatalma miatt történt
mindez. De csak tessék, folytassátok nyugodtan a vitatkozást!
 Az idegen közelebb ért. Abi döbbenten figyelte. Felismerte a lányt
Zelston állami temetésének a közvetítései alapján. Sportos alkatú
volt, a haját félig leborotválta. Piercingek csillogtak a fülében, az
orrában és a szemöldökében is sötét bőrén.
Az elhunyt kancellár unokahúga. Midsummer Zelston örökösnő.
- Borzasztóan festesz - jegyezte meg Dinának. - De van is okod rá.
Gyere ide!
Midsummer kitárta a karját, Dina pedig odasietett és belevetette
magát. Midsummer magához ölelte, miközben Dina egyre csak
zokogott. Ahogy Abi őket nézte, apránként elpárolgott a haragja.
Csoda, hogy bármelyikük életben van még azok után, ami az elmúlt
időszakban történt: a bálterem felrobbanása, Luke tárgyalása és
Meilyr büntetése, majd a tragédia Eilean Döchaisben. Abi pontosan
ismerte a poszttraumás stressz szindróma tüneteit. Saját magán is
felismerte a többségüket, és biztos volt benne, hogy a többiek is
hasonlóképpen jártak.
- Sajnálom, hogy korábban nem találkozhattunk - simogatta
Midsummer Dina szőke haját, miközben a lány elcsendesedett. -
Különösmód a barátnőmmel nem voltunk meghívva a nővéred
esküvőjére. De megkaptam az üzenetedet, úgyhogy eljöttem. Mit
tehetnék érted, azt leszámítva, hogy emberméretű zsebkendőt
játszom, amiben megtörölheted a csinos kis taknyos orrodat?
Erre még Dina is nevetésfélét hallatott. Az elhangzottakkal
ellentétben a kézfejébe törölte az orrát, majd megragadta a lány
könyökét, és a kandalló körül összegyűlt kíváncsi arcok felé húzta őt.
- Hadd mutassam be Midsummer Zelston örökösnőt, közös
barátunkat Meilyrrel. Megkértem, hogy jöjjön el ide, mert a maga
módján ő is részt vett ebben az egészben fent, Lincolnshire-ben.
Lincolnshire. Abi tudta jól, hogy Zelstonék otthona Lindumban
található - az Nagy-Britannia egyik legfigyelemreméltóbb kastélya.
Hatalmas, különös építmény, különböző római kori maradványokra
építették. Lindum boltozatos, vörös téglás előcsarnoka egykor óriási
fürdőház volt, és a padlót még mindig mozaik fedte.
 A Zelston család őse egy helytartó volt, akit a Római Birodalom
afrikai származású császára, Septimius helyezett oda. Ennek
köszönhetően Nagy-Britannia egyik legősibb családjának
számítottak, Abi ennek ellenére többször is hallotta, hogy lord
Whittam lekicsinylően beszél róluk. Nyilván a Zelstonnal
kapcsolatos személyes ellenérzései miatt vélekedett így. Na meg az
égbekiáltó rasszizmusa miatt, amire Abi akkor jött rá, amikor a férfi
gonosz megjegyzést tett a kancellár és Euterpe Parva rossz csillagzat
alatt született szerelmére.
Dina bemutatta az összes klubtagot Midsummernek, és ahogy ő
következett, Abi megdermedt. Egyetlen dolog kötötte őt össze
Midsummerrel: az ő öccse végzett az Egyenlő nagybátyjával.
- Ő pedig itt Abigail Hadley - mondta Dina. - Luke Hadley, a
millmoori fiú nővére.
Bocsánatot kellene kérnie? De attól nem úgy tűnne, mintha
elismerné Luke bűnösségét? Az viszont csak rosszabb, ha nem szól
semmit, nem?
Midsummer váratlanul felnevetett, őszintén, torokhangon.
- Szétvet az aggodalom, Abigail! Feleslegesen. Tudom, miért
ítélték el az öcsédet. Tudom, miféle árat fizetett Meilyr azért, mert
ragaszkodott hozzá, hogy nem ő tette. És azt is tudom, hogy Meilyr
szerint nem is a nagybátyám volt a célpont. Micsoda zavaros
história, mi?
Abinek hatalmas kő esett le a szívéről.
- Nem hiszem, hogy az öcsém bármiféle módon felelős lenne
azért, ami történt - mondta. - De tudom, hogy ezt még bizonyítanom
kell. Mindenkinek szeretném bebizonyítani, de neked különösen. És
nagyon sajnálom a történteket.
Midsummer pillantása zavarba ejtően egyenes volt. Abi
végiggondolta, mi mindent tud a nála nem sokkal idősebb lányról.
Midsummer Zelston sosem bukkant fel a színes-szagos
magazinokban, amik folyamatosan Dináról meg a nővéréről
cikkeztek. Mesterképzésre jár, ráadásul nem is Oxfordba vagy
Cambridge-be, ahová az Egyenlők nagy része. Hanem Brightonba.
És egy közember a barátnője.
Hát igen, Midsummer Zelston nem tűnt átlagos Egyenlőnek.
De - gondolta Abi (és ez olyasfajta gondolat volt, ami egy ideje
már kínozta), akkor is Egyenlő.
- Nincs mit bizonyítanod - felelte Midsummer. - Nekem legalábbis
nincs.
- Zelstonék otthona Lindumban van - húzott Dina egy széket a
tűzhöz, hogy Midsummer is csatlakozhasson hozzájuk. - Azt pedig
mind tudjátok, hogy ott mi van.
- A Torló - vágta rá Renie.
Nem csak Abit lepte meg vele. A lány talpraesettnek bizonyult, de
Abi sosem gondolta volna, hogy kiterjedt földrajzi tudással
rendelkezik. Renie vállat vont, a szeme sem rebbent, és felhúzta a
ruhája ujját, rámutatva egy sor párhuzamosan futó vízszintes
vonalra a bal karja belső felén. A tűz fényében ezüstös rózsaszínnek
tetszettek világosbarna bőrén.
Abi korábban is felfigyelt már rájuk, el is gondolkozott, vajon
valami millmoori gép okozta-e, vagy - amit a gyerekkorát tekintve
megalapozottabbnak hitt szándékosan tette-e saját magával. Mint
kiderült, egyik sem.
- Ők itt a legfiatalabb bátyám, Mickey és a nagybátyám, Wesley,
anyám bátyja - magyarázta Renie két sebhelyre mutatva. - A Torlóba
küldték őket. Anyámat Edgemarshba. Apámat a Felfieldi Biztonsági
Intézetbe. A legidősebb bátyámat, Patricket a Dungenessi
Atomerőműbe. Declant, a középsőt pedig Portisburybe. Nyolcéves
voltam, amikor szétválasztottak minket, és attól féltem, elfelejtem
majd őket, úgyhogy gondoskodtam róla, hogy ez ne történhessen
meg. De arról fogalmam sem volt, hogy merre vannak, csak tavaly
derült ki, amikor a doki rám talált. Épp az egyik játékot játszottuk
Asiffal, én őrködtem, ő meg feltörte a Munkaügyi Hivatal helyi
szervereit. Mivel zseniális, gyorsan végzett, úgyhogy megnéztük az
én aktámat is. Ott volt mindenki, az összes családtagom.
 Döbbent csend telepedett rájuk.
- Szóval ja - vigyorgott Renie foghíjasan Midsummer Zelstonra. -
Tudom, hol a Torló.
- Aki kevésbé tájékozott, mint Renie - magyarázta Midsummer a
többieknek -, annak elárulom, hogy a Torló Nagy-Britannia
éléskamrája. Hatalmas mezőgazdasági terület, ami különleges
rabszolgazóna, a legnagyobb az országban. Közép-Anglia mindegyik
nagyvárosából visznek oda embereket, Notthinghamből,
Sheffieldből, Doncasterből, és Lincolnból is, a családi birtokunkhoz
legközelebb esőből. Főleg férfiakat, ők dolgoznak a földeken. Van
néhány nő is a feldolgozó- és csomagolóüzemekben, de az ottani
nőket leginkább Edgemarshba küldik, így a párokat szétválasztják,
ami egy újabb teljességgel érthetetlen nehézség számukra.
Életfogytosok is vannak a Torlóban. A torlóáras folyóról kapta a
nevét, ami az Északi-tengerbe torkollik, és a dagály miatt folyton
változik a vízfolyás iránya. Egy egész hálózatnyi öntözőcsatornát
kellett kiépíteni, folyton újakat adnak hozzá. Ezeket építik az
életfogytosok, akik elvileg a legrosszabb, nem politikai jellegű
bűntetteket követték el. A politikai bűnözők Crovanhez kerülnek.
Valójában viszont a kisebb bűnöket elkövetőket is odacsapják az
éltefogytosokhoz.
- Mint Wes bácsikámat - jelentette ki Renie határozottan. - Ő csak
lopott. Az igaz, hogy elég sok mindent, de akkor is.
- Pontosan! Anyámmal éveken keresztül hallgattuk, milyen
iszonyú körülmények uralkodnak a Torlóban. Amikor a nagybátyám
kancellár lett, reméltük, hogy változások lépnek életbe. De nyilván
mindenki könnyedén kitalálhatja, ki törte derékba a Torlóval
kapcsolatos reformintézkedéseket az új rezsimje kezdetén, anélkül
hogy egyáltalán összehívta volna az Igazságügyi Tanácsot. Whittam
és a haverjai. És amikor ez azok számára is kiderül, akikkel én
összeköttetésben vagyok, borulni fog a bili.
- Elmondom, mire gondoltam én - hajolt előre Dina. - Millmoor
egymagában nem bizonyult elegendőnek. És nem tudtuk, hogyan
reagálnak majd a hatóságok. Most viszont már tudjuk: erővel.
Úgyhogy továbbra is mozgolódhatunk a szolgavárosokban, de
mindenképpen békésen, még ha nagyszabású dolgokban
gondolkozunk is. A riverheadi ismerőseim sztrájkot akarnak
szervezni, valami olyasmit, mint amit az öcséd ért el, Abi, csak az
egész városra kiterjedőt. Viszont ennél határozottabban is fel kell
lépnünk. Valami olyan pusztító hatású dolgot véghez vinni, ami a
leggyengébb pontján kapja telibe a rendszert, ahol közben
megtorolni is nehezebb a lázadást. Ez ne az utcákon legyen, ahol
könnyedén összeterelhetik és lelőhetik az embereket. Semmiképp se
legyen ott fal, hogy be lehessen zárni mindenkit. A Torló tökéletes
hely erre.
A klubtagok feszülten figyeltek.
- Szóval ez lenne a nagyszabású dolog, igaz? - kérdezte Hilda. -
Riverhead meg a Torló együtt már mindenképpen felkelti az
emberek figyelmét. Ötleteket merítenek majd belőle. Aztán lángra
kap a dolog.
- Pontosan.
- Van egy ötletem - szólalt meg Asif, aki eddig a kandalló
beugrójának sarkában ült. - Borzalmas, ezt előrebocsátom, de…
- Mondd már! - rivalltak rá a klubtagok szinte kórusban.
- Azon vagyunk, hogy megváltoztassuk az emberek véleményét.
Bátorságot akarunk önteni beléjük, hogy álljanak ki, szólaljanak fel
magukért. Bár a többségünknek fogalmunk sincs, mire képes a
Tehetség, azt tudjuk, hogy azzal uralkodnak rajtunk az
Egyenlők. Úgyhogy felmerült bennem, hogy…
Elhallgatott, még a szokásosnál is többet mocorgott.
- Mondd már! - paskolta meg a vállát Oz. - Semmilyen ötlet nem
lehet olyan rossz, hogy ne merd elmondani.
Csakhogy ez tényleg az volt. Ugyanakkor, gondolta Abi, egyszerre
zseniális is.
 - Arra gondoltam, hogy el kellene mondanunk az embereknek…
mármint a közembereknek, úgy értem, mert hát az Egyenlők eddig
is tudták - nyelt nagyot Asif, ádámcsutkája fel-le szánkázott -, hogy
Meilyr Tehetségét megsemmisítették. Ha az emberek tudnák, hogy
ez lehetséges, akkor arra is rájönnének, hogy az Egyenlők sem…
érinthetetlenek. Igen, egy másik Egyenlő tette ezt vele, de akkor is
szimbolikus jelentőségűnek tűnik.
A felvetést néma csend fogadta.
- Tudtam, hogy borzalmas ötlet! - nyögött fel Asif, a tenyerébe
rejtve arcát. - Borzalmas ember vagyok. Ne is foglalkozzatok velem!
- Nem!
Lady Armeria Tresco ellenkezett. Abi megfeszült a válaszát várva.
Vajon itt jött rá, hogy túlságosan elszaladt velük a ló, és kihajítja a
klubot Highwithelből, hogy rendesen gyászolhasson?
- Nem, szerintem ez remek ötlet. Meilyr már nincs köztünk, de
mindaz, amiben hitt, tovább élhet a tetteitekben. Az anyjaként
áldásomat adom erre.
És ezzel a klubnak új küldetése lett. Oz és Jessica Riverheadbe
készült Dinával. Renie rátapadt Midsummer örökösnőre - és nem
csupán azért, gondolta Abi, mert abban reménykedett, hogy
megtalálja majd két elvesztett testvérét a Torlóban. Asif, Hilda és
Tilda Highwithelben kívánt maradni, hogy titkos csatornákon
keresztül hírét adják annak, ami Meilyrrel történt. Továbbá
beférkőznek majd a riverheadi adminisztrációs központ védelmi
rendszerének legkülső rétegei alá.
Abi pedig… Ő mit tehet? Befogadták, megbíztak benne a
csapatban, mégpedig Luke miatt. De valójában nem tartozott
közéjük. Meilyrrel végül csak sikerült közös nevezőre jutniuk, de a
férfi meghalt. És bár tudta, hogy Bodina nem őt hibáztatja az Eilean
Döchaisben történtekért, rajta kívül egyedül Abi volt szemtanúja a
borzalmas eseménynek. Úgy érezte, ez inkább éket ver majd
közéjük, mintsem közelebb hozná őket egymáshoz.
Ráadásul…
 Ráadásul Dina - Meilyrhez, Armeriához és Midsummerhez
hasonlóan - Egyenlő.
Abi nem tudta pontosan, miért számít ez ennyit, de számított.
Amíg a közemberek az Egyenlőktől várják a változást, addig
valójában semmi sem változhat meg, nem igaz?
És csatlakozni akar-e egyáltalán Dina rajtuk túlmutató politikai
hadjáratához? Ez sosem volt része a terveinek. Egyetlen dolog miatt
jött Highwithelbe, méghozzá azért, hogy megpróbálja kiszabadítani
Luke-ot. Ebben - egyelőre legalábbis - kudarcot vallott.
- Dawson szószóló tud erről az egészről? - csendült hirtelen Abi
hangja. - Neki kellene a közemberek érdekeit képviselnie, ő maga is
közember.
Mindenki felé fordult. Armeria Tresco válaszolt a kérdésére:
- Ez egy érdekes kérdés. A Parlamenti Megfigyelők kevés
befolyással bírnak, hatalmat aztán meg még kevesebbet kaptak.
Most már egyáltalán semennyi nem összpontosul a kezükben,
tekintve, hogy Whittam Jardine felfüggesztette őket.
- A nagybátyám, Winter szerette volna bevenni a szószólót az
Igazságügyi Tanácsba - tette hozzá Midsummer. - Azt remélte, ez
lesz majd az egyik utolsó lépése, még mielőtt a megbízatása két év
múlva véget ért volna, próbált támogatást szerezni hozzá. De nem
bizonyult kifejezetten népszerű elgondolásnak. Ha Jardine nem
taszította volna le a székből még a halála előtt, azt gondolnám, hogy
valóban ő volt a támadás célpontja aznap este, és hogy a reformokat
akarták megakadályozni. Úgyhogy Dawsonnal nem tudom, mi a
helyzet, de azt meg tudom mondani, hogy ki az, aki érdekes lehet…
A fia, Jon Faiers.
-A fia?
Abi most először hallott Dawson fiáról, és nem is értette, miért
számítana ez bármit.
- Dawsont segíti. Rengeteg alapvető feladatot lát el, meghallgatja
az emberek panaszait, próbál közbenjárni az érdekükben a
szolgavárosi hatóságoknál, felszólítja a Munkaerő-közvetítési
Hivatalt, ilyesmi. Találkoztam már vele párszor a Torlóban uralkodó
állapotok kapcsán.
Abi legszívesebben felpofozta volna magát az ostobaságáért.
Tehát mégiscsak volt valaki, akihez elvihette volna Luke ügyét
akkor, amikor először elválasztották őket, és elhurcolták őt
Millmoorba. Bár tudta volna! Akkor Luke talán sosem ismeri meg
Meilyr Trescót. Minden egyes katasztrófa, ami azóta sújtotta őket,
elkerülhető lett volna.
Iszonyú, mélyről jövő szomorúság lett úrrá rajta. Összekulcsolta a
kezét az ölében, hogy ne remegjen.
Valószínűleg Faiers sem tudott volna mit tenni.
De akkor is…
Igazság szerint Abi rohamos tempóban kezdett kifogyni a
lehetőségekből. A mentőakciójuk katasztrofális véget ért. Dawson
szószóló már annyi befolyással sem rendelkezett, mint korábban. És
Silyen Jardine is csak kitért Meilyr kérdései elől. A klub ki akarta
menteni Luke-ot, ezt tudta jól. Csakhogy Dina ügyesen meggyőzte
őket, miszerint ezt úgy érhetik el a legkönnyebben, ha letaszítják
Whittam Jardine-t a kancellári posztról. Abi azért nem akart addig
állni fél lábon.
Segíthet vajon egyáltalán Faiers? Valószínűleg nem.
De hozzá hasonlóan ő is közember, és sokkal jobban ismeri az
Egyenlők világát nála.
Luke megbízott egy Egyenlőben, Meilyrben, aki hazudott a
személyazonossága kapcsán, aztán kihasználta őt egy másik
Egyenlő, Rix, méghozzá a saját céljai elérése érdekében. Hát, Abi
most kideríti, miféle segítséget kaphat a saját fajtájától, miközben
még Dina céljait is segítheti.
- Felkeresem Faierst - jelentette ki. - Már ha egyetértetek.
Kiderítem, jó ötlet lenne-e bevonni őt ebbe, talán vannak
kapcsolatai számunkra a fővárosban. Lehet, hogy az egész ország
forrongani kezd, de ha London nem kap lángra, akkor biztosan
kudarcot vallunk.
- Azonnal elkapnának a biztonságiak - figyelmeztette Jessica.
- Az elkerülhető - mondta Midsummer. - A Tehetséges javaslatok
sokat segíthetnek. Én is folyton bevetettem ezeket, amikor abba az
istentelen bentlakásos iskolába jártam, így tudtam csak kiszökni a
faluba egy lányhoz.
- Mi pedig megtaníthatunk, hogyan járj, mit hordj, hogy
nehezebben azonosítsanak be a térfigyelő kamerák - tette hozzá
Tilda. - És Asif biztosan el tudja torzítani a sajátvektorokat a képen,
ami a központi biztonsági adatbázisban van rólad. Kitörölni vagy
kicserélni nem lehet, mert azzal rögtön felfigyelnének ránk, de egy
kis manipulációval keresztbe tehetünk az arcfelismerő
szoftverüknek.
- Én pedig - ragadta magához a szót Renie - olyan frizurát
csinálok neked, hogy a saját anyád sem ismerne rád!
És ezzel el is dőlt a dolog.
Kicsit több mint huszonnégy órával később Abi jóindulattal
aszimmetrikus bubifrizurának nevezhette azt, ami a hajából maradt,
és jó néhány árnyalattal sötétebb is lett, mint a természetes
vörösesszőke hajszíne. Renie-vel óvatosan követték Midsummer
Zelstont Hackney utcáin.
Zűrös környéknek tűnt. A falakat és a házak oldalát graffiti
borította. Közemberek éltek itt, Észak-Londonban. Abi még sosem
járt a főváros ezen részében.
A turisták mindig a város lenyűgöző szívét - a Fény Házát, a
Gorregan teret, a Hyde Parkot - tekintették meg. Az Egyenlők is ott
éltek. Mellettük a többi Tehetséges nemzet gazdag elitje kapott
helyet. (Bár, nem csak a Tehetséges államoké. Időnként botrány tört
ki, amikor a kormány emberei elkaptak egy egyesített amerikait
vagy franciát, aki illegális üzleti megállapodásokat kívánt nyélbe
ütni Nagy-Britanniában.) Nyugat-Londonban éltek Nagy-Britannia
jómódú üzletemberei. Főleg olyanok, akik korán leszolgálták az
éveiket, aztán gyümölcsöző vállalkozásba kezdtek. Abi úgy sejtette,
akadnak azért köztük, akik még nem állították meg az életüket egy
évtizedre csak azért, hogy leszolgálják, amit kell.
A rendszert úgy alakították ki, hogy az emberek ne nagyon
akarják ezt a lehetőséget választani. Az állam a fiatal, egészséges
embereket akarta dolgoztatni, nem az idősödőket. Éppen ezért
örökölték meg a gyerekek azon szüleik szolgasági adósságát, akik
még az éveik leszolgálásának kezdete előtt életüket vesztették. A
többség nem akart ilyen iszonyú terhet hagyni a gyerekére, úgyhogy
rögtön megkezdték a szolgaéveiket, miután a gyerekek kirepültek a
fészekből.
Persze nem mindannyian. Voltak, akik könnyedén
megfeledkeztek a kötelességükről, egészen a határidőt jelentő
ötvenötödik születésnapjukig. Amiért a saját szabadságukért
kockáztatták a gyerekeikét, a halogatókat megvetéssel kezelték a
szolgavárosokban, kemény feladatokat kaptak. Abi is önzőnek
tartotta őket, de most már legalább látta, hogyan működik a
rendszer. Az éveik leszolgálását halogató szülők megérdemelték,
hogy az ember rosszallóan nézzen rájuk, de a valódi nyertese
mégiscsak az állam volt annak a nyomásnak, hogy az ember fiatalon
szolgálja le az idejét.
Abi gondolatai hirtelen félbeszakadtak, amikor Midsummer
megtorpant egy teljesen átlagos külsejű sorháznál, aminek a
redőnyeit félig húzták csak fel. Nem úgy tűnt, mintha egy politikus
irodája lenne, de talán pont ez volt a cél. Az Egyenlő bekopogott.
Nem nyitottak ajtót. Előhúzta a telefonját - egy vékony, egyesített
államokbeli modellt, amihez közemberek nem juthattak hozzá, mert
nemzetközi hívásokat is lehetett vele bonyolítani, valamint korlátlan
internet-hozzáférése is volt -, és felhívott valakit.
- Jon! - vakkantotta. - Hoztam valakit, aki beszélni szeretne veled.
- Azzal letette. Abihez és Renie-hez fordult. - Jó srác. Az én
ízlésemhez képest kicsit túl szépfiús, de majd meglátjátok.
 Az ajtó kinyílt, és egy férfi dugta ki a fejét a résen. Midsummer
nem hazudott. Jon Faiers valóban kivételesen jóképű volt. Rövid,
barna haj és élénkkék szempár - ami azon nyomban kíváncsian
Abire is fordult.
- Ismerősnek tűnsz - mondta.
Döbbenet futott végig Abin. Valóban? És mégis hogy ismerte fel,
ha egyszer ennyi óvintézkedést tettek? Úgy tűnt, Midsummer nem
tart Jontól, szövetségesének tekintette. Abi lába ettől még nem
remegett kevésbé. Úgyhogy igyekezett megnyugodni, és visszanézett
a férfira. Ha ismerős neki, hát ismerős neki. Az biztos, hogy neki
csak azért nem szúrt szemet egy Jon kaliberű férfi, mert épp
Jennerrel volt. Így már könnyebben felidézte.
- Ott voltál a Harmadik Ülésen - mondta Abi. - A szószólóval
érkeztél.
- Valami asszisztens voltál - mondta ugyanekkor Jon. -
Kynestonban, azon az estén.
Egymásra vigyorogtak a kölcsönös felismerés után.
- Nem pont olyan helyen vagyunk, ahol az ember szívesen
elcseveg az ajtóban - tárta ki Faiers az ajtót. - Gyertek csak be!
Vizet forralt, és kibontott egy csomag kekszet is.
- Tejsodós - mondta bánatosan. - A csokisat már sajnos
megettem.
Renie mindenképpen megette volna, bármit raknak is elé, és el is
pusztított fél csomaggal, miközben Abi elmesélte Jonnak, mi történt
Luke-kal. Amikor a végére ért, a férfi hátradőlt nyikorgó
irodaszékében, és összehúzta a szemét.
- Tehát ha nem az öcséd tette, hanem egy Egyenlő vette rá, akkor
mit gondolsz, ki volt az?
Abi habozott. Egyszer már szóba került Rix neve, de Meilyr és
Dina inkább a szöktetésre koncentrált utána. Meilyr egykori
szövetségesként utalt Rixre, Dina pedig a férfi keresztlánya. Ezért
nem akartak utánamenni?
 Hát, Meilyr meghalt, Abi pedig az égvilágon semmivel sem
tartozik Dinának. Ha az Egyenlő nem hajlandó elárulni a
keresztapját Luke érdekében, akkor majd megteszi Abi, neki
nincsenek fenntartásai.
- Lord Rix.
Faiers meglepődött a válaszon.
- Ha tényleg támogatja az ügyünket, akkor elég jól titkolja. Igen,
néha hallottam tőle meglepő dolgokat. Általában nemmel szavaz a
túl szigorú büntetések és kihallgatási módszerek kapcsán, például.
Szerintem mindenki úgy gondolja, hogy nem bírja az ilyesmit.
Meilyr örökös említette, miért akarja Rix holtan látni Jardine-t?
Mit is mondott neki Meilyr hetekkel ezelőtt a highwitheli kertben?
Hogy Rix régen beleszeretett egy közemberbe, és hogy Jardine
küldte őt szolgavárosba. Milyen különös, hogy egy negyed
évszázaddal ezelőtti, egyszerű, álságos tett élethosszig tartó
gyűlöletet szül, ami most ilyen borzalmas pusztítást eredményez.
- Beleszeretett egy közemberbe? - horkant fel Faiers. - Képesek rá
egyáltalán? Tudod, milyenek ezek az emberek, Abigail. Képes lenne
bármelyikük szeretni minket?
- Hé! - tiltakozott Midsummer a kopott pamlagról, ahová olyan
könnyedén vetette le magát, mint bármelyik tősgyökeres hackney-i
lakos, és a legkevésbé sem festett úgy, mint Nagy-Britannia legősibb
birtokának és leghosszabban fennálló vérvonalának örököse. - Ugye
tudod, hogy ez nem így működik? Mindenki bele tud szeretni
másokba, nem számít, hogy Egyenlő vagy közember, férfi vagy nő.
Nem a szerelem itt a gond. Hanem a hatalom. Lehet, hogy egy
szolgaéveit töltő lány azt hiszi, beleszeretett a gazdájába, de amíg
szolgáló, semmiképp sem nyújthatja át önként, kényszer nélkül a
szívét.
- Jenner nem a gazdám! - vágta rá Abi sértetten.
- Általánosságban beszéltem - mondta Midsummer. - De tekintve,
hogy így magadra vetted, elmondom, mit gondolok. Lehet, hogy
Jenner a legjobb közülük, de akkor is Jardine. Ha rajtuk múlna,
mind nekik szolgálnánk, Egyenlők és közemberek egyaránt.
Abi felszívta magát. Jenner igenis más! Hiszen ő Tehetségtelen,
semmire sem tudja kényszeríteni a nem létező erejével.
Azonban Midsummer igazat szólt. Abi összerezzent, hogy egy
évvel korábban még mennyire élvezte azokat a fülledt regényeket,
amikben a szexi Egyenlő srác megigézte a lányt, az pedig
engedelmeskedett. Azóta megtudta, mi történt Eb feleségével és a
kis Libby Jardine anyjával. Látta, mire képes a Tehetség, és a
legkevésbé sem bizonyult vonzónak - rémisztő volt, és kegyetlen. Az,
ahogyan a szolgasors kifacsarta az emberi kapcsolatokat, csak újabb
okot szolgáltatott arra, hogy az ember gyűlölje őket.
- A Rixszel kapcsolatos információt el kell juttatnunk a megfelelő
fülekhez - ragadta vissza magához a szót Faiers, diplomatikusan
továbbgördítve a beszélgetést. - Figyelem Bouda örökösnőt már egy
ideje. Nagy jövő áll előtte, és nagyon sietős is neki. Jelenleg a
szövetségesének tekinti Jardine-t, és egy ilyen információ értékes
lehet számára. Tudom, hogy Rix az ő keresztapja is, de nem az a
fajta nő, akit a lojalitás megakadályoz a céljai elérésében.
Így folytatta:
- Ha Bouda szembesíti Rixet a tetteivel, és feljelenti, azzal a férfi
vesztét okozhatjuk, én pedig beférkőzhetek az örökösnő kegyeibe. És
bár ez nem jár azonnal az öcséd elengedésével, talán Bouda
elgondolkozik majd azon, hogy kegyelmet gyakoroljon és elengedje,
amikor, példának okáért, Whittam kancellár őt nevezi ki az
Igazságügyi Tanács élére. Mit gondolsz, Abi Hadley? Elmondjam
neki?
Abi teljesen ledöbbent. Persze Jon a lehető legpozitívabb
végkimenetelt vázolta fel előttük. De nem tett könnyelmű ígéreteket
Luke azonnali szabadon eresztésével kapcsolatban. Tisztességesen
válaszolt.
Abi Midsummerre nézett, az Egyenlő lány jóváhagyására várt. Az
örökös semmitmondóan vállat vont, de azért elvigyorodott.
 És valójában Abi már úgyis elmondta Faiersnek, amit kellett.
Elméletileg már nem is az ő kezében volt a döntés.
- Azt gondolom, hogy próbáljuk meg - felelte.
Hangos zörgés hallatszott a pamlag másik feléről.
Renie volt az, aki összegyűrte az üres kekszeszacskót.
- Tudjátok - szólalt meg a lány -, a próbálkozáshoz nem árt, ha
van az embernél elég keksz.
 15.

Valóság vagy sem? - elmélkedett Silyen, miközben Orpen

folyosóit rótta, és ujjaival végigsimított a sötétre pácolt lambérián.
Pontosabban fogalmazva, a valódi Orpen Mote-ot érinti éppen,
amit Terpy nénikéjével az elmúlt hetekben újjáépítettek - és ez jóval
bonyolultabb feladatnak bizonyult, mint Kyneston keleti szárnyának
felhúzása? Vagy az emlék-Orpenben jár, ahol az elmúlt években
találkoztak, miközben a nagynénje öntudatlanul feküdt az ágyában?
Meg kellene tudnia különböztetni. És ami még fontosabb,
zavarnia kellene, hogy képtelen megkülönböztetni a kettőt
egymástól.
De nem zavarta. A két Orpen szinte tökéletesen illeszkedett
egymáshoz, és Silyen mindkettőben könnyedén kiigazodott.
Általában a bútorok alapján tett különbséget. Az újjáépített
Orpent még csak félig rendezték be, anya és Jenner megfelelő
darabokat keresett a családi birtokokon, majd azokat ideszállíttatta.
Az emlék-Orpen tele volt mindenféle holmival, dekorációs elemmel.
Benne volt minden, ami Terpy nénikéje fiatalsága idején is, a
szőttesektől és páncéloktól kezdve egészen a könyvtári könyvekig -
beleértve azt a cédrusfa ládát, amiben Cadmus Parva-Jardine
elveszett naplóit tartották.
Persze, Silyen is tisztában volt vele, hogy a kettő közül csupán egy
„valóságos”, mármint olyan szempontból, hogy csak az egyik Orpen
létezik fizikai valójában a jelenben. Csakhogy az emlék-Orpen,
ahová gyerekként járt, és időnként most is be-bekukkantott,
éppolyan valódinak tűnt. Bizonyos folyosókon és részeken még
mindig össze lehetett keverni a két különböző épületet.
A harmadik Orpen viszont azonnal felismerhető volt. Az, amelyik
Tehetségből állt.
Nem fából és kőből épült, nem is emlékekből, hanem erőből.
Ugyanabban a fényből és sötétségből álló világban létezett, mint
amit a parlamenti ülés napján is látott. Egy olyan birodalomban,
amit csupán a Tehetség és annak hiánya jellemzett. Odabent
minden vagy üresség volt, vagy ragyogás, mint egy
aranymotívumokkal díszített fekete papiros.
Ma erre a világra volt szüksége.
Silyen mostanra több gyakorlattal rendelkezett, mint akkor
Westminsterben. Azon a napon (az örökbefogadása napján, amikor
Meilyr Trescóval is beszélgetett) véletlenül talált rá a fény világára.
Most már akkor ment oda, amikor úgy akarta.
Silyen lehunyta a szemét, és amikor ismét kinyitotta, Orpen
ragyogó körvonalával találta szemben magát. Ahogyan
Westminsterben is, a tárgyakat és a különböző tereket csak akkor
lehetett kivenni, ha érintette már őket valamilyen formában
Tehetség.
Ez az Orpen nem bizonyult olyan üresnek, mint London
Tehetségtelen utcái. Hiszen az egészet Silyen és a nagynénje építette
az erejével, és már-már olyan szilárdnak tűnt, mint a valódi
világban, annyi különbséggel, hogy ezt teljes egészében halványan
ragyogó arany alkotta.
Ami persze érthető volt. Orpent a mostani újjáépítést leszámítva
is évszázadnyi mágia járta át. Silyen balra nézett. Arany repedés
futott az ablak halvány ragyogásában, talán egy Parva gyerek
javította meg titokban, miután berúgta labdával. Odafent, a
magasban élénk aranyszínű szalagok tekeredtek a kémény köré, az
omladozó építményt a ház gondos ura vagy úrnője javíthatta meg a
Tehetségével.
 Alig akadt olyan sarka az árokkal védett, ősrégi villának, amit ne
érintettek volna Tehetségükkel a korábbi lakók. Lepillantva Silyen
még a jóval alatta futó csatornákban is látott szikrázó csillámokat,
egy gyakorlatias Parva igyekezett tisztán tartani őket.
Egykor a Tehetség az Egyenlők életének legelemibb részeit is
áthatotta - még az olyan szükségszerű dolgokat is, mint amilyen az
evés.
A szolgasors bevezetésével mindez a feledés homályába merült.
Az egykor Tehetséggel elvégzett feladatokról onnantól
szolgamunkával gondoskodtak. Így az Egyenlőknek nem kellett
ilyesmivel foglalkozniuk - Tehetségtelen házvezetők irányították a
Tehetségtelen szolgálókat.
Felbecsülhetetlen dolgot veszítettek el így: azt, hogy alaposabban
is megismerjék a saját Tehetségüket, hogy kiderítsék, mi mindenre
képesek vele.
Silyen végigsétált a ragyogó folyosón, majd felment a lépcsőn.
Mind az újjáépített, mind pedig a csupán emlékekben létező
Orpenben egyszerű, sötét rész volt ez, sima korlátokkal és széles,
lábnyomok alakította lépcsőfokokkal. A Tehetség világában
úgyszintén sötét maradt. Mivel Silyen újjáépítését leszámítva nem
kellett hozzányúlni, csupán nagyon halvány Tehetségnyomot
hordozott magán.
A lépcső tetején ragyogó fény azonban vetélkedett magával a Fény
Házával.
Egy gardróbból érkezett.
Egy óriási gardróbszobából. Éppolyan volt, mint az emlék-
Orpenben, ahol napi használatban állt. Silyen kinyitotta az ajtaját,
és végigfuttatta kezét a belső részén, kitapintotta a mai, üresen álló
polcok sima felületét és a merev, hűvös anyagokat, amiket Euterpe
fiatalságában tároltak itt.
A harmadik, Tehetséggel átitatott Orpenben teljesen más célt
szolgált ez a helyiség. Silyen elgondolkozott, vajon honnan tudja ezt,
mire kirázta a hideg.
 Maga elé idézte a valóságot, úgy, hogy átragyogjon rajta a
Tehetség fénye, és a jelen, valamint a közelmúlt alatt jó néhány
réteget fedezett még fel. Orpent újra és újra teleírták ezzel az erővel.
És ott volt egész konkrétan a ragyogás forrása, sok-sok évszázaddal
ezelőttről. Silyen alámerült, majd ugyanott lyukadt ki, ahonnan
elindult.
Szikrázó Tehetség ragyogta be a kis helyiséget. Éppolyan vakító
fény ragyogott itt, mint amennyire sötét lett volna egy barlang
mélyén, így Silyen az égvilágon semmit sem tudott kivenni a
környezetéből. Csak az érzékeiben bízhatott, azok pedig azt súgták,
nincs egyedül.
A vakító fényárban élet kezdődött, majd szakadt meg. Női sikoly
csendült. Kisbaba sírása. Egy férfi zokogott.
Silyen hátán felállt a szőr. Minden egyes porcikájában érezte a
Tehetség lüktetését: a fülcimpájában, a körme alatt.
A hatalmas gardrób és a hálószoba között, amihez egykor
tartozott, válaszfal állt. Régen egyetlen nagy helyiséget alkottak.
Silyen körbefordult. Valamilyen megérzés azt súgta neki, hogy ott
állt az ágy, amin négy évszázaddal ezelőtt Cadmus első felesége
vajúdott. Ott született meg a gyermekük, Sosigenes, és egy szolgáló
elvágta a köldökzsinórt, majd az apa kezébe adta a kisbabát.
És ott fosztotta meg Cadmus a fiát a Tehetségétől. Olyan
erőszakos tett volt, hogy a fénye évszázadokon is képes volt
áthasítani.
Miért tette? És hogyan?
Silyen előrelépett. (Az elméje egy aprócska és jelentéktelen része
azt mondta neki, hogy ez lehetetlen, hiszen az újjáépített Orpenben
útját állja a gardrób fala. Csakhogy vagy a fal nem volt egészen
valóságos, vagy ő maga, mert határozottan előrelépett.)
És ekkor meglátta őket. A három izzó lángot.
Nézd meg alaposabban!
 Nem is három láng volt. Minden egyes ragyogást ezernyi aprócska
lobbanás alkotott, összefonódtak, úgy alkottak egységet.
Kettő fényesen lüktetett, egy viszont a semmibe vezetett, mint a
saját robbanásszerű megsemmisülésébe futó gyújtózsinór. És nem a
később Tehetségtelenné váló csecsemő Sosigenes volt az. Az ő
újszülött alakja fényesen ragyogott. Nem, a semmibe vesző ragyogás
az anyja volt, aki a gyermekágyon lelte halálát.
így halunk meg.
A Tehetség elvesztése nem jelentett halált - ezt mind Meilyr
Tresco, mind pedig Jenner bizonyította. Ám a jelek szerint a halál
együtt jár a Tehetség elpárolgásával is.
Silyen lenyűgözve figyelte, mit tett Cadmus ezután.
Cadmus nem értette pontosan, mit csinál. Ez egyértelműen
kiderült a naplók alapján, amiket Silyen az emlék-Orpen
könyvtárában újra meg újra elolvasott. Ezekben az őse a felesége
halálának iszonyú éjszakáját összekötötte a fia Tehetségtelenségével,
de arra sosem döbbent rá - vagy legalábbis nem ismerte el -, hogy ő
okozta a dolgot.
Bármit tett is Cadmus, ösztönös volt, tudat alatti. Azonban Orpen
maga emlékezett rá.
És most, a történteket végignézve Silyen végre megértette.
Látta, ahogy Cadmus a gyermeke Tehetségét az egyik oldalon az
anya aranyló szálához kötötte, a másikon pedig a sajátjához.
Hármuk Tehetsége tehát egyetlen kusza aranyfonalat alkotott.
Cadmus próbálta életben tartani a feleségét. Horgonyként akart
funkcionálni, amihez a nő lelke kötődhet.
A kötelék kitartott. Csakhogy a felesége Tehetsége
gyújtózsinórként fogyott, életereje rohamos tempóban szivárgott.
És amikor a feleség fonala teljesen odaveszett, és immáron
Sosigenes Tehetsége párolgott a sötétségbe, Cadmus megrettent, és
az összefont szálak elszakadtak egymástól. Aprócska aranyfelhő
szállt a többi után a homályba. Ami megmaradt, az pedig
megvonaglott, majd az őt lehorgonyzó Cadmusba csapódott.
És bár Silyen nem hallotta, nem látta, de érezte, milyen fájdalmas
üvöltés szakad fel Cadmusból, ő maga is beleremegett. Lehunyta a
szemét, reszkettek a tagjai.
Kések zörgése rántotta vissza Silyent. A pengék olyan közel
kerültek hozzá, hogy szinte érezte, ahogyan kettészelik a teret.
Mély levegőt vett, igyekezett visszanyerni az önuralmát. Messzire
űzte az érzelmeket, amik már-már úrrá lettek rajta, hogy később
biztonságban megvizsgálhassa őket.
- Egyre ügyesebben bánsz vele - szólalt meg, majd megfordult, és
amikor kinyitotta a szemét, már a valódi világot látta. - De azért
annyira még nem vagy ügyes, hogy hagyjam, te borotválj meg.
Eb elvigyorodott, és végighúzta egymáson Black Billy
kesztyűjének késeit. Vastagon fedte őket a megalvadt vér.
- Nem borotválni… fogom… az unokatestvéredet… Ragnarrt.
Silyen Eb másik kezére pillantott, majd a szemét forgatta. Már
megint!
- Nem tudnál esetleg valami finom steaket levadászni? - kérdezte.
- Kezdem unni, hogy fejtegetnem kell a húst a csontról.
Eb felemelte a nyulakat, majd ugatásszerű nevetést hallatott.
- Inkább örülj… hogy a borzot… nem hoztam el.
Silyen elfintorodott.
-Találtál valami… érdekeset… a gardróbban?
- El sem hinnéd, ha elmesélném - válaszolta Silyen. A nadrágjába
törölte izzadt tenyerét. - Olyasmi, amit végig kell gondolnom. Gyere,
forralok fizet, amíg te előkészíted bundás zsákmányodat!
A konyhában Silyen vizet töltött a kávéfőzőbe, Eb pedig Black
Billy különféle eszközeivel gyors mozdulatokkal megnyúzta,
kibelezte és szétbontotta a levadászott állatokat. Elképesztő
fejlődésről tett tanúbizonyságot. Egy szempillantás alatt szétkapja
majd Ragnarrt.
- Ma nem… beszélsz valami… sokat.
- Azt hiszem, láttam, mit tettem a bátyámmal. Mindkettejükkel,
tulajdonképpen.
Eb hallgatott, amíg szakértő mozdulatokkal letépte a bőrt és a
bundát a második nyúlról is, ami alól aztán kivillant a lilás-
rózsaszínes hús, és rajta a csillogó hártya. A kesztyű kisujjának
kisebb pengéjével azt is lefejtette róla.
- Kész is - morogta.
Silyen folytatta:
- Elvettem Jenner Tehetségét, amikor még kicsik voltunk. Más
magyarázat nincs arra, hogy miért vagyok olyan, amilyen. Semmire
sem emlékszem az egészből. Nyilván kisbaba lehettem.
- Tehát… rossznak születtél - zihálta Eb derűsen.
- A lelkembe taposol! Nem, nyilván csakis így történhetett, hiszen
óriási véletlen lenne, hogy én ilyesmikre vagyok képes, ő pedig az
égvilágon semmire. De arról fogalmam sem volt, mégis hogyan
történhetett. Mármint, vannak korán érő gyerekek, és úgy tűnik,
vannak olyanok, akik hitványságokat követnek el már azelőtt is,
hogy egyáltalán leszoknának a pelenkáról. Amikor elolvastam
Cadmus naplóját, egyértelművé vált számomra, hogy ő is ugyanezt
tette, csakhogy fogalma sem volt róla. Úgyhogy rájöttem, az ilyesmi
előfordulhat véletlenül is. Úgy, hogy az illető nem is tud róla. A
következő logikus lépés az volt, hogy kipróbáljam, vajon lehet-e
ilyesmit tudatosan is csinálni, úgyhogy kísérleteztem egy sort
Gavarral és a lányával.
Nem ez volt Silyen életének legszebb tette. Elhallgatott, és töltött
magának egy kis kávét. Végül az egész kannával megitta ő maga,
Black Billy kesztyűjével Eb nem igazán tudta volna anélkül a
szájához emelni a csészét, hogy közben ne nyesse le a saját orrát.
 Eb érdeklődve figyelte. És bár Silyen tudta, hogy a férfi nem
árthat neki, aggasztónak találta a tekintetét. Eb három dologért is
hálával tartozott: a névért, a szökéséért és az életéért. A kérdés csak
az, vajon kinek az élete forog majd kockán ennek köszönhetően.
A nyakához nyúlt. Milyen lenne ott érezni Eb pengéjét, miközben
meleg vér serken a nyomában?
Lerázta magáról a nyugtalanságot, és így folytatta:
- Megpróbálkoztam pár dologgal, arra voltam kíváncsi, vajon
átadható-e a Tehetség szülő és gyerek között. Kíváncsi voltam, át
tudok-e adni valamennyit Gavar Tehetségéből a balkézről született
lányának. De akkor még vak voltam. Csak az elmúlt év során „nyílt
ki a szemem”, csak azóta látom a Tehetséget, és csupán az elmúlt
néhány hétben sikerült olyan módon megtekintenem, hogy
egyáltalán kapiskálni kezdjem, hogyan irányíthatom. Annyit azért
mondhatok, hogy eddig nem jól csináltam. Így van ez a
kísérletezéssel, az ember egy darabig rosszul csinálja, aztán rájön a
mikéntjére. Tudtam, hogy hatással van Gavarra. Fájt a feje. Mindig
is szeszélyes volt, de az utóbbi időben aztán tényleg súlyosbodott a
helyzet, már ha ez egyáltalán lehetséges. Azt pedig te is tudod,
miképpen ért véget. Kíváncsi voltam, a kis Libby ki tudja-e nyitni a
kaput. Talán túlságosan türelmetlen voltam, Gavar pedig kiakadt.
Igazán szerencsétlenül alakult az egész.
Több mint szerencsétlenül. Őszintén szólva megbocsáthatatlan,
ami ott történt. Az ő Tehetséges próbálkozásai megerősítették a
köteléket apa és gyermeke között. Azt viszont nem láthatta előre,
miképpen reagál majd Gavar, amikor rájön, hogy Leah megpróbál
elmenekülni a lányukkal.
Silyen pontosan emlékezett a hideg földön halálos sebbel heverő
Leah-ra. Gavar jeges dühére - Engem senki sem lophat meg -,
miközben valójában forró szenvedély fűtötte a lány iránt. És
Jennerre, ahogy lehajolt a haldokló lány fölé. Micsoda borzalom!
Silyen pedig csak annyit tehetett, hogy elsétált.
Nem tudnál tenni valamit? - kiáltott utána Jenner.
 Nem, az égvilágon semmit sem tehetett érte. A halottakat senki
sem hozhatja vissza - magyarázta a bátyjának. Még én sem.
Sem Silyen a kynestoni kapunál. Sem Cadmus Parva a felesége
halálos ágyánál.
Bizonyos dolgokat még Tehetséggel sem lehet elérni.
- Ebből ennyi elég is! - jelentette ki, majd leugrott a pultról, hogy
átpillantson Eb válla felett. - Érdemes lenne jobban megborsozni. A
tegnap esti szánalmasan ízetlen volt.
- Holnap… te magad is… megcsinálhatod - morogta Eb.
Hajnalban megyek. Dolgom van. Az unokatestvérednek… fogalma
sem lesz… mi támadt rá.
A férfi összecsattintotta fémujjait, majd felkapott egy nyulat, és
egyetlen begyakorolt, szakértő mozdulattal álltól farokig
felhasította.
Ebben a pillanatban a levegőbe röppent Orpen Mote teteje.
 16.

Eb szó szerint vicsorgott, és ha Crovan szőrt is növesztett volna rá,

biztosan azt is felborzolja.
Körülöttük mindenütt tégla omlott, mállott, éppúgy semmivé lett,
mint amilyen azelőtt volt, hogy Silyen és a nagynénje megkezdte az
újjáépítést. Silyen felpillantott. Ahol egykor a tető volt, most az
éjszakai égboltot látta. A csillagok elmosódtak. Lábosok és
serpenyők estek le a falakról, csattanva értek földet, alakjuk
eltorzult, megolvadt.
- Kifelé, gyerünk! - kiáltotta Silyen.
Ebnek nem kellett kétszer mondani. Miközben kifelé rohantak a
konyhából, a falak egy utolsó porfelhő kíséretében összeomlottak.
Futás közben a padlódeszkák felperzselődtek, hamuvá foszlottak a
lábuk alatt. Hátulról iszonyatos robaj hallatszott: Orpen
csarnokának óriási vascsillára a kőpadlónak csapódott.
Silyen mindkét kezével nekifeszült a bejárati ajtónak, és
gyakorlatilag kirobbant rajta. Hol van a nagynénje?
Nem ez volt az első eset, hogy ilyesmi történt.
Az elmúlt néhány hét során Orpen bizonyos részei időnként ismét
romhalmazzá váltak. Silyen befordult a sarkon, és látta, hogy nincs
ott a szoba, hiányzik a fél fal, a folyosó a szabad ég alatt áll. Az egész
Terpy nénikéje gyásza miatt volt: kirobbant belőle elképesztő,
pusztító Tehetsége, és tönkretette az addigi munkájukat. Ilyenkor
Silyen egyszerűen megállt, újjáépítette és továbbment.
 Most azonban nem. Ez most olyan borzalmas volt, hogy úgy tűnt,
megint szétrombolja az egész házat, ha nem állítja meg.
- Ott! - vakkantotta Eb a ház mögötti emelkedőn kialakított
rózsakertre mutatva.
A halovány holdfényben Silyen épp ki tudta venni, hogy Euterpe
nagynénje térdre borulva a földet kaparja. Épp úgy festett, mint
azon a negyed évszázaddal ezelőtti napon, amikor a szülei halála és
Orpen pusztulása miatt érzett fájdalma katasztrófához vezetett.
Amikor Winterbourne Zelston azt parancsolta neki, maradjon
nyugton, ő pedig az elkövetkezendő években engedelmeskedett,
egészen addig, amíg Silyen meg nem találta ugyanebben a kertben.
Silyen a nagynénjéhez rohant, megragadta remegő vállát, és
felrántotta.
- Elég legyen! - üvöltötte. - Elég! Megint összeomlik!
Euterpe szeme tágra nyílt vékony, sápadt arcában.
Orpen szintjei megremegtek egymáson. Terpy ismét ugyanannak
a beteg lánynak tűnt, akivel Silyen a rózsakertben találkozott, és
akivel mindenfélét elmeséltek egymásnak, miközben körbesétálták
az árkot.
A barátja. Egyfajta nővére.
- Hiányzik - szakadt fel Euterpeből, földes arcát könnyek
sávozták. - Elviselhetetlenül hiányzik. Itt kellett volna hagynod,
Silyen. Hogy tovább álmodhassam Winter visszatérését!
Silyen jó erősen megrázta. Ismét gyűlni kezdett az az iszonyatos
nyomás, amit mind éreztek a kynestoni bálteremben, mielőtt
robbant. Mintha az ember agya megduzzadt volna a koponyájában,
és egyedül erőszakkal lehetett véget vetni a kínnak.
- A Tehetséged! - sziszegte Silyen. - Uralkodj rajta!
Eb feléjük vánszorgott. Úgy rázta a fejét, mintha meg akarna
szabadulni az egyre erősödő fájdalomtól. Orrából vér szivárgott.
Szabad kezével, azzal, amit nem bújtatott kesztyűs halálba,
felpofozta Euterpet.
 - Mindannyiunkat megölsz! - morogta.
- Bár én is halott lennék! - rikoltotta Euterpe. - Bár ne lenne a
Tehetségem, ami megvéd saját magamtól! Bár vele lehetnék!
Silyen megdermedt. Eleresztette a nagynénjét, aki térdre rogyott.
Silyen lehunyta a szemét, és amikor ismét kinyitotta, már a
Tehetséget látta.
Euterpe nénikéje olyan fényesen ragyogott, hogy el kellett
takarnia a szemét a kezével. A nő nyers ereje egyszerűen
lenyűgözőnek bizonyult. Fényesebben ragyogott, mint bármelyik
másik Egyenlő, akit valaha látott, kavargó energiagömb volt.
Hogyan is csinálta Cadmus? Vajon képes lenne magához húzni ezt
az energiát, szálakra bontani Euterpet? Meg merje tenni?
De valamit csak csinálnia kell.
És ő maga mondta, hogy meg akar szabadulni a Tehetségétől.
Silyen pedig annyira kíváncsi volt…
Lehajolt a nagynénjéhez, és gyengéden maga felé fordította az
arcát. Valahol mellette, a Tehetség hiányának szurokfeketeségében
Eb őrjöngött. Silyen halkan szólalt meg, de tudta, hogy Euterpe
hallani fogja:
- Elvehetem tőled… ha ezt szeretnéd.
A nagynénje válasza szintén halk volt, de egyértelmű:
- Szeretném, ha elvennéd. Kérlek, tényleg ezt szeretném!
Így hát abban a birodalomban, ami nem egészen ez a valóság,
abban a világban, ahol Silyen átsétálhatott a gardrób falán, ami már
nem volt épp ott, Silyen Euterpe szívébe döfte a kezét. Majdnem
felsikoltott az érzéstől.
Nézd meg alaposabban!
Így is tett. Euterpe Tehetségének szálai csapkodtak, ragyogtak,
ahogy Orpen szikrázó pusztulása tovább folytatódott.
Reménytelennek tűnt. A szálak mozgása túl gyors volt, nem tudta
követni őket, el sem tudta volna kapni egyiket sem.
 Ne nézd! - mondta magának. Érezd! Nyúlj érte!
Ott.
Egy ostorcsapás-szerűen gyors mozdulat. Silyen megragadta. Az
aranyszál vége égette a kezét.
- Kérlek! - nyögte a nagynénje. - Vedd el!
De hogyan? Nem emlékezett rá, mit tett Jennerrel, Cadmus
próbálkozása pedig katasztrofális végeredménnyel járt.
Szikrák táncoltak Silyen összezárt ujjai közt. Tétovázott. Majd
kinyitotta a száját, és beletömte a fényt.
Aztán lenyelte.
Ezt az érzést kereste az apja az alkoholban? Ezt a csodás
élvezetet? Vajon ennek a halovány árnyékát hajszolta Gavar az
oxfordi haverjaival, amikor Silyen tizenegy évesen rajtakapta őket
anya egyik antik tükre felett egy csomag fehér porral a kezükben?
Vajon érzett ebből Jenner akár csak egy szikrányit is, amikor Abi
Hadley megcsókolta?
Silyen nem hitte. Semmi sem fogható ehhez. Sem a
bőrkéményedéses ujjak érintése a bőrödön, a hozzád simuló izmos
test. Sem a kancellári szék, az Egyenlők éljenzése.
Az égvilágon semmi.
Már a légzéssel is felhagyott. Színtiszta Tehetséget szívott
magába. Érezte, ahogy Terpy nénikéjéből felé áramlik. Felnyögött,
majd térdre rogyott a nagynénjével szemközt. Nem tudta, melyikük
mozdult előbb, de átkarolták egymást, hogy a másikat támogassák.
Euterpe fakult, kezdett megszűnni előtte. A Tehetsége Silyenban
lüktetett. Mintha szívátültetést végeztek volna rajta, miközben a
saját szíve is vert.
Forgott vele a világ. Egy egész világmindenség keringett az
elméjében.
Hátravetette a fejét, és szélesre tárta a száját, miközben a
Tehetség csak úgy ömlött belé. Érezte a nyomását az ujjhegyein, a
lábujjaiban, a fülében, a szemében, mintha teletöltötte volna, és
most ki akarna folyni. De magában tartotta.
- Köszönöm - suttogta a nagynénje.
Euterpe fénye megrebbent - majd kihunyt.
Silyen felüvöltött. Rángatózni kezdett. Lerogyott a hideg, szürke
földre. Megnyalta az ajkát, és vért érzett rajta, nyilván beleharapott.
Maga elé emelte a kezét, és látta, hogy éppolyan fényesen ragyog,
mint a nap.
Azzal elvesztette az eszméletét.
Valaki egy pohár vizet locsolt az arcába, mire magához tért.
- Már csak az hiányozna… - mondta Eb -, hogy átaludd… a
vacsorát. Tudom, mennyire… szereted… a nyulas pitét.
Eb felröhögött, Silyen pedig zavarodottan megdörgölte az arcát.
Egy heverőn feküdt Orpen csarnokának előszobájában. Úgy tűnt,
minden a helyén van. Körülöttük kőfalak álltak, egyiken sem
szűrődött be az éj. Felnézett. A tető is a helyén volt. Aromás, húsos
illat szállt a konyhából, felforgatta a gyomrát.
Mi történt?
Nyilván hangosan is megkérdezhette, mert Eb válaszolt.
- Bevittem… a szobájába. Alszik. Visszamentem… érted.
Felébredtél. Helyrehoztad… addigra… ezt az egészet. - A férfi
körbemutatott az épületben. - Nem semmi. Aztán megint…
összeestél. A lényeg… hogy kész a vacsora. A kedvenced.
Eb sarkon fordult, és visszament a konyhába.
Silyen megdörgölte az arcát, majd víztől csöpögő hajába túrt, és a
heverő oldalához lendítette a lábát. Amikor földet ért, a térde már
ennyitől is fel akarta mondani a szolgálatot. Most már eszébe jutott,
hogyan érezte magát odakint a kertben azután, hogy magába szívta
Euterpe nénikéje Tehetségét. Mintha csupa tűzzé és levegővé vált
volna.
 Maga a puszta lét ebbe a testbe zárva rosszabbnak tűnt, mint
bármi, ami az Elítélteket sújthatja.
Silyennak egy röpke pillanatra eszébe jutott Luke Hadley.
De ő még várhat.
Ólmos léptekkel botorkált el az asztalhoz. Mire leült, az étvágya is
visszatért. Miközben Eb óriási porcelántálat hozott, rajta mély
edényben a nyúlhúsos pástétommal, Silyen gondolatai a nagynénje
felé vándoroltak.
Hogy érzi magát Euterpe? Kimerültnek? Felszabadultnak?
Elhagyatottan? Halvány fogalma sem volt. Az évek során
egyértelművé vált, hogy a nagynénje rosszul van a saját
Tehetségétől. Megrémítette, amit a szülei halálakor, majd később
Zelston elvesztésekor a kynestoni bálteremben tett. És odakint, a
kertben szó szerint könyörgött neki, hogy vegye el a Tehetségét.
De megbánja-e majd ezt a legutóbbi, visszavonhatatlan döntését?
Mert Silyen szinte biztos volt benne, hogy nem tudná visszaadni.
Az asztal túlfelén Eb megtorpant, és majd kiguvadt a szeme.
Silyen hátrapillantott a válla felett.
Euterpe nénikéje állt ott fehérben. Egyszerű ruha volt, hosszú,
magas nyakú, egyértelműen menyasszonyi öltözék. Nyilván ezt a
ruhát választotta több mint negyed évszázada az elátkozott
esküvőjére. Fején apró, antik csipkéből és gyöngyökből álló díszt
viselt. A ruhája alól kivillanó cipője szintén fehérnek bizonyult.
- Add csak ide! - mondta. - Majd én.
Az asztalfőn álló székéhez sétált, de nem ült le, csak intett Ebnek,
hogy tegye le elé a tálat.
- Köszönöm, hogy velem voltatok az elmúlt néhány hétben -
mondta. - És külön neked is, Silyen, mindenért, amit itt tettél.
Egyetlen nagynéni sem kívánhatna nálad jobb unokaöcsöt, még ha
sok időbe telt is, amíg felfogtam, ki vagy.
Nevetése szívlágyítóan fiatalosan csengett. Egyenesen ránézett -
az övével megegyező sötét szempárral és sötét, göndör hajával.
Mindketten Parva gyerekek. Mindketten ugyanazt a vérvonalat
képviselik, és ide tartoznak, erre a helyre.
- A mai napért pedig különösen hálás vagyok - tette hozzá.
Silyennak nem kellett Tehetség ahhoz, hogy érezze, bizsergés árad
szét a testében.
- A nyúlhúsos pite mindig is a család egyik kedvence volt - fordult
Ebhez helyeslően. - Gyakran ettük, amikor kicsik voltunk. Az anyja -
biccentett Silyen felé - sosem szerette igazán, de én mindig nagyon
finomnak tartottam. Winterbourne kedvence volt. Minden egyes
alkalommal ezt kérte, amikor látogatóba jött. Thalia azzal ugratott,
hogy majd az esküvőnkön is biztos ez lesz a menü. És tudjátok mit?
Az is lett volna.
Békés arckifejezéssel rájuk mosolygott. A mosolya is éppolyan
volt, mint Silyené. És most már a Tehetsége is hozzá tartozott. Nem
hitte, hogy a nagynénje megbánta a döntését.
Silyen odanyújtott neki egy tányért, amikor Euterpe felemelte a
tál széléről a kést, hogy felvágja az ételt.
- Mennyi szeretet! - mormolta Euterpe nénikéje. - És mennyi
minden, amiért hálát adhatunk! Olyan nagyon sok minden!
Túl gyorsan és túl magasra emelte a kést, majd a következő
pillanatban fültől fülig elmetszette a saját torkát - nem maradt
Tehetsége, ami megakadályozhatta volna ebben.
 17.

Bouda alig hitte el, amit Faiers, a szószóló fia mondott neki. Hogy
a keresztapja, Rix áll a kynestoni merénylet mögött, és hogy valóban
lord Whittam volt a célpont, ahogy azt a férfi is végig állította.
- Egy huszonöt éve tartó neheztelés miatt - tette hozzá Faiers, aki
most Bouda irodájában állt, miután korábban megkérte, váltsanak
pár szót négyszemközt. - Meg persze gyűlöli az új kancellár
politikáját is. Rix együttérez a közemberekkel, mindig is
együttérzett. Csak jól álcázta.
- Mondja el, hogy jutott hozzá ehhez az információhoz! -
erősködött Bouda. - Mutassa meg!
- Ne kérje ezt! - tiltakozott Faiers, miközben Bouda arra készült,
hogy kiszedje az információt a fejéből. - Az a személy, akitől az
információ származik, nagyon hasznos lehet számunkra a jövőben,
ha hagyjuk, hogy a dolgok a maguk útján menjenek. Kérem, hadd
őrizzem meg a személyazonosságát! Ha nekem nem hisz,
megkérdezheti a sógorát, Silyen Jardine-t. Ő is tudja. Ezzel zsarolta
meg Rixet, hogy tegye meg Far Carr örökösévé. Vagy kérdezzen rá
magánál Rixnél, bár kétlem, hogy önként és dalolva beavatná a
titkaiba.
Bouda elgondolkozott. Sosem volt különösebben ügyes az
elmekutatásban. Talán nem is járna sikerrel, ami elég megalázó
lenne. Ha viszont sikerrel jár, lehet, hogy közben árt Faiersnek, attól
pedig különösmód vonakodott - mégiscsak hasznos ez a férfi, végső
soron.
 Logikusan hangzott, amit mondott. Hadd védje az informátorát
egyelőre!
De… hogy a tulajdon keresztapja? Lehetetlennek tűnt. Bouda
mindig is büszke volt arra, milyen jól kiismeri az embereket, hogy
tudja, mit gondolnak, mit akarnak. Szerette felszínre hozni az
ilyesfajta információkat, majd elraktározni a megfelelő időpontig.
Tényleg elkerülte volna a figyelmét egy ekkora dolog?
És mégis mihez kezdjen most? Beszélhet a keresztapjával
négyszemközt. Ennyivel azért csak tartozik neki Rix. Mégiscsak az
apja legjobb barátja, végig a család életének része volt. Bouda
emlékezett rá, milyenek voltak a szülei, még mielőtt az anyja
meghalt: ott ültek az appledurhami nagyteraszon, és könnyesre
nevették magukat valami történeten, amit Rixy mesélt.
De ha Faiers igazat mond, Rix talán menekülőre foghatja,
amennyiben előre szól neki.
Micsoda árulás volt, hogy örökbe fogadta Silyen Jardine-t, pedig
Far Carrnak vagy rá, vagy Dinára kellett volna szállnia! Ez az árulás
most bizonyítékként és megerősítésként szolgált, hogy Whittam elé
kell tárnia, amit megtudott.
Odafordult, hogy elküldje Faierst, ám észrevette, hogy a férfi őt
fürkészi.
- Bouda örökösnő, ha megengedi… - mormolta. - Amennyiben
kiderül, hogy valóban úgy történt, ahogy mondom, lenne két
kérésem, amit esetleg megfontolhatna.
Faiers arcátlansága mély benyomást tett rá Grendelshamben,
azon az estén, amikor a férfi megkörnyékezte őt a sziklán. Ezt most
jóval udvariasabb köntösbe csomagolta, de attól függetlenül
ugyanolyan arcátlanságnak számított.
- Az ön fajtája nem szokott kérésekkel fordulni az én fajtám felé,
Faiers.
- Valóban, ez így van. - A férfi fejet hajtott, de Bouda még épp
látta, hogy szájszéle derűsen megrándul. - Ettől függetlenül
szeretném megkérni, hogy emlékezzen a hűségemre, hiszen rögtön
önhöz fordultam, és mérlegelje, hogy talán érdemes lenne állandó
pozícióban alkalmaznia.
- Úgy látom, összekeveri a hűséget a kötelességgel, Faiers. Nem
tett többet annál, mint amennyi elvárható.
- Természetesen. De említettem egy második kérést is: miután
megállapították Rix bűnösségét, szeretnék váltani vele néhány szót a
büntetése végrehajtása előtt.
- Hogyan?
- Az ön jelenlétében, természetesen - tette hozzá Faiers magától
értetődően. - Nagyon kérem!
Ekkor felemelte a fejét, hogy Boudára nézzen, és már szemernyi
derű sem játszott az arcán. Helyette mintha düh villant volna
égszínkék szemében.
- Mégis miért kér tőlem ilyen különös dolgot?
- Megvan rá a magam oka. Amennyiben engedélyt ad rá, el fogom
mondani.
Azzal Faiers távozott, és Bouda nem tudta volna megmondani,
hogy ő küldte el, vagy fogta magát, és faképnél hagyta.
Hát… Ez a Faiers aztán megéri a pénzét! Azon az éjszakán,
Grendelshamben is hasonlóképp váratlanul távozott, csak a
cigarettafüst szállt utána a levegőben. Boudának eszébe jutott, mit
mondott akkor a férfi: Nem mindig azok a szövetségeseink, akiket
annak hiszünk - és ez igaz az ellenségeinkre is.
Vajon Faiers az ő szövetségese vagy inkább Rix ellensége?
Nem. Egy Egyenlőnek semmi szüksége közember
szövetségesekre, ők csupán szolgálók lehetnek számukra. Méghozzá
engedelmesek. Bár természetesen lennének észszerű okai annak,
hogy maga mellé állítsa Faierst. Dawson szószóló fiaként a jelenléte
szimbolikus jelentőségű lehetne, és lecsendesíthetné a közemberek
elégedetlenségét, amiért felfüggesztették a parlamenti
megfigyelőiket.
 Bouda elraktározta az ötletet mint később átgondolandót. Először
azonban rá kellett jönnie, bűnös-e Rix. Gyorsan Whittam keresésére
indult.

- Bouda! Milyen jó látni téged!

Az apósa megragadta a csuklóját, és behúzta őt a kancellári
irodába. Felemelte Bouda kezét, hogy csókot lehelhessen a
csuklójára, és Boudának minden csepp önuralmára szüksége volt,
nehogy undorodva elhúzódjon. Igen, hagyta, hogy Whittam
tapogassa - sőt, még annál is rosszabbat tegyen vele. De közben
mindig emlékeztette magát, hogy ennek a férfinak a támogatásával
karnyújtásnyira kerül a célja.
Hiszen Whittam csak ideiglenesen kancellár. Egyszer csak le kell
majd köszönnie, és szavazást kiírnia, hogy új kancellárt válasszanak.
Bouda tudta, hogy van néhány parlamenti tag, aki úgy sejti, jó
eséllyel szállhat ringbe, de olyan biztosan nem akad, aki képes lenne
felvenni a kesztyűt Whittam szövetségeseivel és Bouda saját
támogatóival együttesen - ugyanazokkal, akik kiütötték a nyeregből
Zelstont.
Nem, a férfi, akinek a szája épp nyálcsíkot hagyott maga után
Bouda nyakán felfelé haladtában, saját kezűleg választja majd ki az
utódját. Ami azt jelentette, hogy Boudának egyetlen ellenlábasa
maradt, mégpedig a tulajdon férje, Gavar. Bouda iszonyúan dühös
volt rá az esküvői baklövés óta. Bár most, hogy átgondolta, a sátor
felégetése tulajdonképpen még kapóra is jöhet, bizonyítja ugyanis,
mennyire bárdolatlan és labilis a férje.
Most pedig birtokába jutott a Faiers-féle információnak. Ez
nyilván bebetonozza majd a helyét legalkalmasabb jelöltként.
A tőle telhető legjátékosabban ellökte magától Whittamet (ám
közben Tehetség szikrázott az ujjhegyein, mert legszívesebben
keresztülhajította volna a férfit a helyiségen), és begombolta a blúza
két legfelső gombját. Az apósa nyála ragadósnak bizonyult a melle
között.
 - Akármilyen ellenállhatatlan vagy is - szólalt meg csücsörítve -,
fontos ügyben jöttem, nem puszta élvezetből. Kifejezetten érdekes
információra tettem szert.
Azzal elmesélte mindazt, amit Faiers mondott neki.
- Ez az állítólagos harag… - kérdezte végül Whittamet, akit a hír
hirtelen kijózanított. - Igaz lenne? Mi történt?
- Alig emlékszem rá. Teherbe ejtett valami közembert, és az apja
azt akarta, hogy tüntessük el a lányt. Úgyhogy elküldtem hozzá
valakit. A szokásos. Először pénzt ajánlott, aztán ígérgetett. A végén
jöttek volna a fenyegetések, de az ígéreteknél beadta a derekát.
Mindig így megy ez az ilyen cafkákkal. Gavar lotyójával is ugyanezt
kellett tennem, azért próbált szökni aznap este, de aztán a fiam a
saját kezébe vette a dolgokat.
Whittam felnevetett, majd az italosüvegért nyúlt, ami az utóbbi
időben végig a keze ügyében volt.
- Egészen idáig azt hittem, valami híres-neves ellenségről van szó,
talán valamelyik triászbeli politikai ellenfelünk ügynöke, vagy akár
ez a problémás közember nő Riverheadben… Erre kiderül, hogy a
szánalmas, vén Rixy az? Nem csoda, hogy elszúrta, és végül
Zelstonnal végzett. Már-már sértő. Silyen meg rájött, és örökséget
zsarolt ki vele. Mindig tudtam, hogy zseniális a fiú.
Bouda ereiben erre megfagyott a vér. Azt hitte, Whittam be
dühödik majd, amiért a fia eltitkolta előle a vele végezni kívánó
ellenlábasa nevét.
- Zseniális? Tudta, hogy az életedre tör, és nem mondta el.
- Ugyan! - intett Whittam a poharával, kilöttyentve a whiskyt a
földre. Mintha észre sem vette volna. - Rix aligha jelent fenyegetést,
ezt az események is bizonyítják. És mit szerzett így Silyen? Helyet a
parlamentben. Mindig azt hittem, az a legkisebb fiam legnagyobb
hibája, hogy nem érdekli a politika. Úgy sejtettem, harmadik
szülöttként úgy érzi, sosem juthatna a közelébe. De tévedtem. Mihez
kezdett a Rix feletti hatalmával? Helyet szerzett a Fény Házában.
Tekintve, hogy Gavar mekkora csődtömeg, tökéletes volt az
időzítése.
Félelem és düh ölelte körbe Boudát, szorosan, fojtogatón. Hogy
mit beszél Whittam? Silyenban látja azt a személyt, akit a
parlamentben támogatni akar?
Nem. Nem, erről szó sem lehet! Silyenról semmiképpen. Bouda
biztos volt benne, hogy a fiú magában egész életében jól szórakozott
a családján. És már így is akkora erő szorult belé, nem kell neki
mellé még politikai hatalom is.
- Végül is - folytatta Whittam, aki észre sem vette, milyen viharos
érzelmek dúlnak Boudában -, Jenner mégsem jöhet szóba… De nem
tagadom, örömmel tölt el, hogy mindhárman ott lesznek a
parlamentben.
- Jenner? - krákogta Bouda. Ennél megdöbbentőbb hír már
tényleg nem jöhet.
- A feleségem nővére elhunyt Orpenben. Úgy tűnik, túlhajszolta
magát az újjáépítéssel, vagy valami baleset történt. A Parva-vagyon
Thaliára száll, és az egyetlen olyan gyerekünk lesz az örököse, aki
még nem parlamenti tag.
Eltűröd, hogy egy Tehetségtelen üljön a parlamentben?
Nyilván nem ez volt a legszerencsésebb szóválasztás, mert
Whittam Boudára függesztette véreres szemét.
- Örömmel látom az Alapító család másodszülöttjét az őt
megillető helyen, ahogyan te is. Hívasd ide a keresztapádat, és
tegyünk pontot ennek a szánalmas ügynek a végére! Ha
belegondolok, hogy az elmúlt években végig a kebleteken
melengettétek a családodban, és még csak véletlenül sem fogtál
gyanút… Persze a nők nem igazán értenek az ilyesmihez.
Bouda csak állt ott egy pillanatig, csodálkozott, hogy nem gyullad
ki és nem repíti át a Tehetsége Whittamet az óriási ablakon, hogy
aztán a férfi szabadesésben közelítse meg a belső udvart. Az utolsó
csepp önuralmára is szüksége volt, hogy egyszerűen csak sarkon
forduljon, miközben Whittam arcát képzeli a cipője alá, és a
hidegvérét megőrizve távozzon. Hallotta, hogy mögötte ismét
csilingel az italosüveg dugója.
Bouda telefonált a keresztapjának, és meghívta aznap este
vacsorára. A férfi készséggel beleegyezett, még el is sütötte az egyik
szemtelen viccét. Miközben Bouda letette a telefont, az járt a
fejében, vajon megbocsát-e neki valaha az apja.
Szegény, drága apu! A feleségét terrorista közemberek miatt
vesztette el, és most kénytelen lesz szembesülni a ténnyel, hogy a
legjobb barátja évek óta együttérez velük. Talán elég lenne annyit
elmesélni neki, mi történt annyi évtizeddel ezelőtt, amikor
elmondja, mit tett a keresztapja, az abnormális politikai
elgondolásairól hallgat majd. A gazdasági ügyeket leszámítva az
apját nagyjából annyira izgatta a politika, mint Dit. Nem is kell
tudnia a részletekről.
Bouda ezután Astrid Halfdannel vette fel a kapcsolatot. Astrid
nagyon Tehetséges volt meggyőzés és észlelés terén, Bouda pont
ezért kérte meg őt, hogy vezesse a szolgavárosi kihallgatásokat. A nő
azóta gyűlölte hevesen a Tehetségteleneket, hogy valami őrült
közember elrabolta és megbecstelenítette a húgát néhány évvel
ezelőtt. Örülni fog, hogy az igazságszolgáltatás elé állítanak egy
szimpatizánst.
Kesslernek azt az utasítást adta, hogy álljon készen az irodában
aznap este két biztonságis kollégával és a sokkolójukkal.
Bouda keze megdermedt, mielőtt az utolsó számot is tárcsázta
volna. Csodálkozott, hogy egyáltalán megvolt neki, de hát ott állt
feketén-fehéren a westminsteri adatbázisban a „szószóló segédje”
címen.
- Jöjjön el az irodámba este kilencre! - mondta Faiersnek, miután
az beleszólt. Azzal letette.
Lefoglalta a keresztapja kedvenc sarki bokszát a parlamenti
étteremben. Eszébe jutott, hogy meghívja az apját is, és még egyszer
utoljára együtt vacsoráznak. De nem, nehéz lett volna
különválasztani őket utána.
Valamiféle érzelem támadt benne, ami nyilván nem lehetett
szánalom, bűntudat meg aztán főleg nem, miközben újabb pohár
pezsgőt töltött a keresztapjának. Rix mulatságosan előadta, hogyan
reagáltak a Far Carr-i szolgák, miután kiderült, hogy a birtoknak új
örököse van.
De aztán másfelé terelte a szót, és Bouda hangulata is
megváltozott. A keresztapja viccelődve arról érdeklődött, hogy halad
a szolgavárosi tisztogatás. A csevej alatt valójában puhatolózás
lapult. Mit derített ki? Terveznek rajtaütéseket, további
kihallgatásokat?
Bouda gyomrában megkeseredett a pezsgő. Faiers igazat
mondott.
Bouda az órájára pillantott. Negyed tíz. Ideje volt véget vetni
ennek az egésznek.
- Ugorjunk át az irodámba! - ajánlotta. - Megmutatom a
nyomozás térképét. De persze csak ha érdekel. Olyan kedves tőled,
hogy végighallgatod a nyavalygásomat!
Bouda odaszólt Kesslernek, úgy tett, mintha kávét főzetett volna,
és amint Rix belépett az iroda ajtaján, mindhárom
sokkolópisztollyal rálőttek. A meglepetésnek köszönhetően nem
léphettek életbe Rix Tehetséges önvédelmi reflexei, a három sokkoló
együttes ereje - ami sokszorosa egy közember számára halálos
támadásnak - pedig cselekvőképtelenné tette.
Rix a szőnyegen fetrengett, alig volt magánál, száján hab folyt
kifelé.
- Bouda? - nyögte. - Mi…?
- Pontosan tudod, mi ez az egész - felelte Bouda. Legszívesebben
belerúgott volna a földön fekvő férfiba, aki gyakorlatilag családtag,
mégis régóta áruló volt. - Astrid, tedd, amit tenned kell!
 Még mielőtt Astrid belefoghatott volna a vizsgálatba, Faiers
előrelépett. Bouda már-már elfelejtette, hogy ő is ott lesz.
Ő megtette azt, amin Bouda csak gondolkozott: valóban
belerúgott Rixbe. Sőt, igazság szerint rátaposott. Lába keményen
érte a gyomorszáját. Bouda keresztapja felkiáltott, és önmagát
védelmezendő összegömbölyödött. Faiers odahajolt az Egyenlő fölé,
hátrarántotta jól fésült, ősz haját, és erővel maga felé fordította Rix
arcát.
- A nép hősének hiszed magad, mégis otthagytad a
szolgavárosban a közember nőt, aki szeretett téged, és a
gyermekedet hordta a szíve alatt? - mondta Faiers, és arca vészesen
közel került Rixéhez. Száját megvetően elhúzta. - Hagytad, hogy a
gyerek nyomorban nőjön fel, és pontosan tudtad, hogy felnőttként
még egy évtizedet le kell majd húznia ott, mert csak tízéves kortól
számítják a szolgaéveket. Aztán évekkel később megint elcsábítottad
a nőt. Anyámmal talán sikerült elhitetned, hogy még mindig
szereted, mindazok után, ami történt. Talán saját magadat is
sikerült meggyőznöd, hogy a közemberekért tett cselekedeteid
feloldozást nyújtanak azért, amit műveltél. Sőt, talán azt is elhiszed,
hogy helyes, igazságos volt megkísérelned a Jardine elleni
merényletet, mert ami történt, az az ő hibája volt, nem pedig a tiéd.
De engem sosem vertél át.
Faiers még egyszer rátaposott. Rix felnyögött.
- Jonathan. - Rix kiköpte a habot a szájából, és újra
megpróbálkozott a beszéddel. - Jonathan, Jardine volt az. Anyád
tudja. Elhitették velem, hogy ellenem fordult, hogy elhagyott. De
sosem házasodtam meg. Mert mindig őt szeretem. És téged is
szeretnélek, ha hagynád!
- Szégyellném magam, ha apának kellene szólítanom téged.
Megérdemled, ami rád vár.
Azzal Faiers ellépett a földön heverő férfitól, és kiropogtatta a
nyakát, mintha végre megszabadult volna egy súlyos tehertől, ami
hosszú ideje nyomta a vállát.
 - Bouda örökösnő - szólalt meg udvariasan. - Nagyon köszönöm.
Rix visszaejtette a fejét a szőnyegre. Feladta a küzdelmet. Astrid
leguggolt.
- Felfogja, miért van itt? - kérdezte. - Azzal vádolják, hogy ön
okozta Zelston kancellár halálát, miközben lord Jardine-nal
szeretett volna végezni, és ehhez egy közember fiút használt fel.
Kérdéseket fogunk feltenni önnek, hogy megállapítsuk, igazak-e
ezek az állítások.
- Felesleges - zihálta Rix. A jelek szerint elterjedt a szóbeszéd,
miféle technikákat alkalmaz Astrid. - Beismerem. Csak azt
sajnálom, hogy nem jártam sikerrel.
- Attól tartok, így sem kerülheti el a kérdések feltevését.
Astrid injekciós tűt és egy kis fiolát húzott elő a zsebéből. Bouda
lehajolt, hogy pontosan lássa, amikor a nő megfogja Rix csuklóját,
és beledöfi a tűt.
- Még egy Egyenlőt is kiüt - magyarázta Astrid. - Ezt használta az
a mocskos közember is, aki megerőszakolta a húgomat, mind a
tizenkilenc napon, amíg fogságban tartotta.
- Bouda! - A keresztapja a csuklója után kapott, és Bouda alig
tudta visszatartani a sikolyát. - Jardine egy szörnyeteg. Vigyázz vele!
Aztán enyhült a szorítása, keze lehanyatlott. A pedáns külsejű lord
Rix rángatózni kezdett.
- Mi történik? - lépett hátra Bouda a vonagló férfitól. - Astrid?
Astrid megvizsgálta a fiolát.
- Megfelelő mennyiséget adtam be neki. Nem lenne szabad, hogy
ez történjen.
Lehajolt Rixhez, és a mellkasához nyomta az ujjait.
- A szíve. Talán túl korai volt a szer használata a
sokkolópisztolyok után… De kétlem, hogy segíteni tudnék rajta.
Nem vagyok valami jártas a gyógyításban.
 A nő felnézett, Bouda pedig csak a fejét rázta. Ő sem igazán értett
hozzá. Di sokkal ügyesebb volt benne. Meilyr Trescónál pedig nem
akadt jobb.
Rix teste egy utolsó, görcsös remegés után megdermedt a
szőnyegen, már senkinek a Tehetségével nem segíthettek rajta.
Bouda igyekezett megőrizni a hidegvérét. Megvárta, amíg ismét
rendesen kap levegőt. Lesimította a szoknyáját, megigazította a
lófarkát. Aztán kiegyenesedett.
- Mindenképpen így ért volna véget. Mind hallották a beismerő
vallomást?
A jelenlévők bólintottak.
- Nagyszerű. Előfordul, hogy az előállítás során haláleset történik,
főleg, amikor az alany ellenállást tanúsít. Senki sem hibázott. Ami
pedig még fontosabb, még a halál beállta előtt megállapítottuk a
letartóztatott személy bűnösségét. Astrid, kérlek, írd meg a jelentést,
mi pedig tanúskodunk.
Kessler rádiója megreccsent. Más sem hiányzott!
- Válaszoljon rá! - csattant fel Bouda.
A statikus zörejen át is felismerte a másik segédje, a korábbi
millmoori főfelügyelő hangját. Mégis mit akarhat ilyen későn?
- Súlyos incidens történt - mondta Kessler, miután kikapcsolta a
készüléket. - A főfelügyelő már úton van. Ti ketten - csettintett a két
biztonságisnak - segítsetek Astrid örökösnőnek megfelelő helyre
szállítani az elhunyt lord Rix testét! Bouda örökösnő, most azonnal
helikoptert kell kerítenünk.
- Intézkedem - ajánlotta Faiers. Amikor Kessler felvonta a
szemöldökét, hozzátette: - Most már én is a csapat tagja vagyok,
éppúgy, ahogy ön.
- Mi történt? - kérdezte Bouda, aki igyekezett kitalálni, mégis mi
lehet fontosabb Rix halálánál, de az égvilágon semmivel sem
sikerült előrukkolnia.
 - Széles körű zavarkeltés - válaszolta Kessler komoran. - A
Torlóban.
Két órával később a helikopterük az Északi-Torló C körzete felett
körözött.
Az óriási, szénabálákkal teli csűrök lángoltak.
Ez már a negyedik támadás volt aznap éjjel. Minden egyes
célpontra - egy másik csűrre, egy eszköz- és egy műtrágyaraktárra -
félkor csaptak le, kilométerekre az előző helyszíntől. A zendülés
széles körű és jól szervezett volt.
Bouda a szélvédőn keresztül figyelte. Mintha maga az ég lángolt
volna, a fehéren izzó szénaszálak valahogy még a levegőnél is
könnyebbé váltak, és forogva felfelé szálltak a saját maguk
gerjesztette hővel.
A legnagyobb csűr ajtaja leesett, mögötte óriási, egymásra pakolt
szénabálák feketéllettek, csak a közepük izzott. Kérészéletű lángok
villantak a halmokon.
Mindenütt reflektorok hasítottak az éjszaka sötétjébe. A
homályba boruló szántókon a biztonságiak terepjárói legyezőszerű
kordont alkottak, meg-megugrottak a durva úton, ahol elméletileg
csak a munkásokat napi szinten szállító teherautóknak kellett volna
járniuk, meg persze a betakarítást végző gépeknek. A terepjárók
hátuljáról időről időre emberek ugrottak le. A sisakjukra erősített
fény keresztülvágott az éjszakán, miközben ide-oda forogtak. A
tettesekre vadásztak.
Ha senkit sem kapnak el, nem sok használható bizonyítékot
tudnak majd felmutatni a tüzekkel kapcsolatban. Talán ha
különleges gyúlékony anyagot használtak, azt visszakövethetnék egy
adott körzetig, esetleg munkáscsoportig. Azonban Bouda nem hitte,
hogy ez elég lesz.
A lángok mohón fel-felcsaptak. A csűrök jó messze álltak az
öntözőcsatornáktól, amiknek a vizével elolthatták volna a tüzet.
Bouda az ősére gondolt, Világjáró Hardingra, az időjárásmágus
Hardingra, aki viharokat csendesített el és szelet vetett. Ő meg
tudott volna idézni egy esőfelhőt, ami kioltja a tüzet.
Kellemetlen érzés kerítette hatalmába erre a gondolatra. Tudta
jól, hogy igen erős Tehetség birtokában van. De mindig csak arra
használta, hogy a férjével vitatkozzon, vagy észrevétlenül
megerősítse az elképzeléseit az őt támogató parlamenti klikkben. De
mitől többek az Egyenlők, ha nem képesek olyasmire, amire a
közemberek nem?
Bár szelet, esőt idézhetne! Ujjai megremegtek, mintha csak
gúnyolni akarnák.
- Vissza! - vakkantotta a headsetbe. - Indulás!
Ám ahogy visszafelé tartottak a Torló közepén álló óriási
adminisztrációs központba, kiderült, hogy mégiscsak jók valamire
az Egyenlő-érzékszervei.
Futó férfit szúrt ki a sötétben.
- Ott! Látják? Ötszáz méterre, két óránál. Kessler, lőjön rá, de ne
ölje meg!
Eleinte egyik közember sem látta a férfit, ám a pilóta
kötelességtudóan arrafelé fordította a helikoptert, és hamarosan a
többiek is fel-felkiáltottak, hogy látják.
Levegő süvített Bouda nyaka körül, ahogy Kessler kicsapta az
ajtót. Fegyvere mindössze egyetlenegyszer sült el, a férfi pedig a
földre zuhant.
Tehát mégsem vesztegették el teljesen az éjszakát.
Az adminisztrációs központban Bouda és a csapata elé vitték a
férfit, a Torló biztonsági szolgálata pedig folytatta a kutatást.
- Helyszínekkel nem megyek semmire! - csattant fel Bouda. -
Neveket akarok hallani!
- Nem ismerem a nevüket - válaszolta a férfi.
Bouda keze megvillant. A férfit a háta mögött bilincselték meg, így
nem védhette ki a csapást.
 - Akkor tippeljen! - sziszegte Bouda. - Ki népszerű? Ki
elégedetlen? Ki beszél vissza?
- Könyörgöm, húszezer ember szolgál a Torlóban. Honnan
tudhatnám?
Bouda biccentett, mire Kessler gyomorszájon vágta a férfit
puskatussal. A fogoly felkiáltott, és kétrét görnyedt.
- Amit tett, valami nagyobb terv része volt - jelentette ki Bouda. -
Ki mondta, hogy tegye meg? Kiderítem, neki ki mondta. És hogy
annak az illetőnek ki mondta. Bárki áll is emögött, bármi legyen is a
célja, egyesével végigmegyek az öltéseken, amíg el nem jutok a
kezdőpontig. És akkor elvágom a fonalat. Úgyhogy kezdjük elölről:
neveket akarok hallani!
Bouda végigdolgozta a hajnali órákat, meg sem állt a következő
napig. Mire úgy döntött, ideje aludni pár órát, hét öltést is sikeresen
felfejtett, és tudta, mit terveznek arra az estére.
A Torló keleti részén elhelyezkedő J körzet árpáját még ősszel
vetették el, mostanra majdnem beérett, a szárak vállmagasságig
értek. Ebben az évben tűzzel és fojtogató füsttel akarták learatni.
A sötétben lángoló gabona ragyogó fényt árasztott. Odafentről
Bouda látta a terjedő tüzet, a hullámos, ám jól kivehető
határvonalat. Mögötte parázs izzott. Amögött pedig a felperzselt föld
feketéllett.
A tűz gyorsabban terjedt, mint amire bárki számított. Iszonyatos
pusztítást végzett. A Torló öntözőcsatornái egyúttal tűzgátként is
funkcionáltak. A tűz mindent elpusztíthat a csatornák között, és
csak reménykedhetnek benne, hogy egyetlen szikra sem jut át
rajtuk, hogy elpusztítsa a szomszédos szántót is.
A felbujtók nyereségként könyvelik majd el az iszonyú pusztítást,
pedig jól átgondolt döntés volt engedni a terület felgyújtását annak
reményében, hogy elkapják a tetteseket.
A biztonságiak majd intézkednek ez ügyben, de talán Bouda
segíthet a tűznél.
 Mégiscsak Egyenlő. Nem szívesen használta volna a Tehetségét
Faiersen. Rixet nem tudta meggyógyítani. De talán itt tehet valamit.
Az anyósa, Thalia Jardine szeretett arról mesélni, hogy a nővére
megfagyasztotta az orpeni árkot. Na és amikor a brit Egyenlő nők
felhajtották Gorregannál a tengert, és szétverték Napóleon flottáját?
Appledurham fogadószobájában hatalmas olajfestmény emlékezett
meg a zátonyra futásról, és Bouda tudta, hogy a highwitheli csarnok
ablakain ugyanez a jelenet elevenedik meg.
Ujjai ismét megrándultak, éppúgy, ahogy előző este is. Akkor
gyengeségnek gondolta. Most már nem volt ebben annyira biztos.
Egyfajta izgatottság lett úrrá rajta.
- Vigyen olyan közel, amennyire csak tud! - vakkantotta Bouda a
fülhallgatóba. - Lebegjen tízméteres magasságban!
A helikopter lóhoz hasonlóan riadt vissza a közeli lángoktól.
Egyenlőként könnyedén kivitelezhető volt az ugrás. Bouda kitette
mindkét lábát az ajtón, majd elrugaszkodott.
A sűrű, fekete füst miatt köhögve rohant végig az izzó
gabonaszárak mentén az öntözőcsatornához, amit felülről szúrt ki.
Térdre rogyott. A víz felé nyúlt.
Azt hitte, meg kell majd idéznie a Tehetségét, de az már ott
bizsergett az ujjhegyein. Bouda lehunyta a szemét. Minden egyes
sejtet érzett az ujjaiban, éppúgy, ahogy az ott lüktető Tehetséget is, a
víz pedig hűvösen, remegve kavargott.
Érezte a pillanatot, amikor a Tehetsége egyfajta ozmózis során
belehatolt a vízbe, és tudta, hogy az irányítása alá vonta. Szédítő
érzés volt. Még messzebb nyúlt. Érezte, hol ágazik el az
öntözőcsatorna, ahogy magának a természetes csatornának az
óriási, mozdulatlan tömegét is.
Mozdulatlan volt ugyan, mégis várakozó.
Hát erre képes a Tehetség? Erre képes ő maga? Már-már
hihetetlennek tűnt.
 Bouda a folyót hívta - az pedig megindult. Zavaros volt a víz, hol a
sodrás repítette egyre messzebb a forrásától, hol pedig a torlóár
tolta vissza a tengerpartról. Bouda Tehetsége az árnak feszült - majd
kirontott a tengerre. Felsikkantott, megérezte, hogy az övénél sokkal
hatalmasabb erő szétfoszlással fenyeget. Ekkor visszahívta a
Tehetségét, és vele együtt a vizet is.
Felduzzadt, felbugyogott, kiáradt a széles csatornából, hatalmas
árrá növekedett. Bouda a levegőt markolta, mintha ott formálná az
áradatot, és amikor a víz elérte a lángoló szántót, ahol állt,
megdermesztette. Már csupán az ő akarata emelt gátat elé.
Ekkor keze egyetlen csapásával megeresztette a vizet maga
mellett, ami aztán elöntötte a földeket, elárasztotta a szántókat, és
kioltotta a lángokat. Bouda hallotta a sziszegést, a sistergést, érezte
a felszálló gőzt.
Teljesen átázott, és a keze is remegett, a bensejében valami mégis
üvöltött, dalolt. Biztos volt benne, hogy kétszer olyan gyorsan ver a
szíve, mint általában szokott.
Mit tett?
Mit tehet még?
Hogy élt eddig enélkül?
 18.

- Hadley, híreim vannak! Tízkor várlak.

Crovan a reggelije végeztével felemelkedett az asztaltól, így a
többiek is felálltak, és addig nem is ültek vissza, amíg a gazdájuk el
nem hagyta a helyiséget.
- Miről van szó, hm? - mormolta Julián, amint Crovan magukra
hagyta őket.
- Fogalmam sincs - felelte Luke. - Tudod, azt mondta, „hírei”
vannak.
Mi lehet? Talán kegyelmet kap a Zelston-gyilkosság kapcsán? Új
nyomozást indítottak az aznap este történtekkel kapcsolatban?
Erősen kételkedett benne.
- Hát, addig még van egy csomó idő - mondta Jules. -
Kártyázunk? Póker?
Julián előhúzott egy paklit a zsebéből. Mindig nála volt, bármikor
el tudta ütni vele az időt. És adódott is rá lehetősége, egész napok
teltek unalomban, csak jöttek sorban, fojtogatták Luke-ot.
Talán ma végre történik valami.
- Luke, szükségem lenne rád egy kicsit!
Coira bukkant fel mellettük, és gyengéden, ám mégis határozottan
megragadta a könyökét. Luke bocsánatkérő pillantást lövellt Julián
felé, miközben a lány a konyha felé terelte.
A kastély szolgálói, a többi Elítélt a takarítással foglalatoskodott.
Valaki elejtett a mosogatónál egy hatalmas serpenyőt, mire Luke
összerezzent. Felvillant előtte egy kép: egy öltönyös férfi, amint épp
elnyomja a cigarettáját egy nő csupasz nyakán. Egy húsvilla Luke
kézfejében. Coira kiabál.
Mit jelentsen ez? Lepillantott a kezére. Ép volt, nem látott rajta
sebhelyet. Emlék lett volna? Vagy egy rémálom, amit Crovan ültetett
a fejébe? Hogyan jöjjön rá, melyik?
Coira egy kis kamrába vezette. Felhúzta a szoknyáját, és leguggolt,
hogy egy zsák krumpli mögé nyúljon. Kirángatott onnan egy
könyvet, és Luke kezébe nyomta.
- Tegnap nem kérted, úgyhogy biztos megint nem emlékszel rá.
- Hát ez?
A könyv a gerince alapján címertanról szólt. A lapszélek
megsárgultak.
- A naplód, vagy valami olyasmi.
Napló? Mégis hogy vezethet naplót, ha nem is tud róla?
Coira mintha megérezte volna, hogy kételkedik, mert kinyitotta,
és Luke döbbenten konstatálta, hogy a címlapon a saját borzalmas
kézírása díszeleg.
Elfelejteti veled - írta saját magának. így emlékszel. Ezt kell
tudnod erről a helyről, és arról, amit tesz.
- És miért van nálad? - kérdezte Luke értetlenül.
- A párnád alatt tartottad, de aztán aggódni kezdtél, hogy Crovan
elveszi tőled, esetleg Blake vagy Devin megsemmisíti. És - eresztett
meg egy fanyar mosolyt - azt mondtad, hogy fáj tőle a nyakad.
Luke megfordította a könyvet. A hátuljára papírlapot hajtottak.
Ide határozottan, csupa nagybetűvel, mintha előre sejtette volna,
milyen bizalmatlanul szemléli majd a könyvet, ezt írta:
MINDENNAP ÍRJ EBBE! EZ A VALÓSÁG. ABBAN BÍZZ, AMI ITT
VAN, NE ABBAN, AMIRE EMLÉKSZEL!
- Amit veled tesz, kihatással van az emlékezetedre - magyarázta
Coira. - Napról napra felejtesz, néha egész sokat. Néha visszatérnek
az emlékek. Néha nem. Úgyhogy ebbe a könyvbe jegyzed fel, mi
történik, csak időnként erről is elfelejtkezel. Olvasd el! El kell
rendeznem a dolgokat odakint, de amint megvagyok, visszajövök.
Luke a polc mellé guggolt, és olvasni kezdett.
Jackson és Angyal eljött megmenteni. Abi is velük volt… Devin
lelőtte a dokit - Crovant védte vele. Coirával kitettük a dokit az
Utolsó Ajtón.
És volt még bejegyzés bőven. Sok-sok lapnyi. Mindegyik
dátummal ellátott firkálmány az ő műve volt, az elmúlt egy hónap
során jegyezte le őket. Volt, ami részletesnek bizonyult, hosszas
értekezés a nyakörvekről, amiket viseltek, Luke csak végigfutott
rajta. Hagyd ki, felesleges! - figyelmeztette saját magát, amikor
többoldalnyi írás következett egy csónakról, ami élelmiszert hozott
nekik a szigetre. Megtalálta annak is a zanzásított változatát, hogy
mivel vádolják - Zelston kancellár meggyilkolásával -, és hogy mi
történt a tárgyalásán, valamint az elítélése során. Az egyik lap címe
Devin volt, és felül az állt aláhúzva, hogy: Röviden: nem valami
kedves ember. A Blake című még ennél is tömörebb volt:
Szörnyeteg.
- Ugye hiába reménykedem, hogy ez csak valami vicc? - kérdezte
Coirát, amikor a lány valamivel később visszatért. Sajgott az elméje
a rengeteg új információtól. Ahogy a szíve is, mert jobb szeretett
volna bizonyos dolgokról ismét megfeledkezni. - Jules nyilván elég
jól tudja utánozni a kézírásomat. Vagy róla is van itt valami, csak
elsiklottam felette?
- Juliánról nem írtál - válaszolta Coira. - Crovan tudja, hogy a
barátod, úgyhogy nyilván akkorra tartogatja a nagy leleplezést,
amikor igazán fájni fog.
- Van valami, amiről le kellene rántani a leplet?
- Ezt már megbeszéltük párszor. Őszintén nem tudom.
- Neked nincs szükséged ilyesmire? - lapozta végig Luke a
könyvet. - Crovan tőled nem veszi el az emlékeket, mint tőlem?
 - Napról napra nem. A lényeget elvette, nem tudom, miért vagyok
itt. De mostanában sosem beszél velem, nem kéret. Átnéz rajtam.
Egyedül azért irányítok én mindent idelent, mert olyan régóta itt
vagyok már.
- Valahogy mégis más vagy. Ebben a kastélyban mindenki vagy
vadász, vagy zsákmány, ez áll a könyvben. - Luke megérintette a
kötetet. - A nyakörveknek köszönhetően a „szolgálók” nem
bánthatják a „vendégeket”, de ez fordítva nem igaz.
Felfordult a gyomra attól, amit olvasott. A vendégeket maga
Crovan büntette, ők pedig kiélhették szadista hajlamaikat az idelent
élőkön. Bárkin, Coirát kivéve.
- Nem vagy vendég odafent. De nem is bánthatunk, mint a lenti
szolgálókat. Különleges vagy. Miért?
- Fogalmam sincs. - Coira habozott. - Tudod, hogy kicsiként
jöttem ide, de nem emlékszem rá, hogy pontosan mikor. Nem
emlékszem másra, csak az itteni életemre. Gyerekként védtelen
lettem volna. Szóval azért tehette, hogy megvédjen.
Luke elborzadt. Hogy valaki semmit se ismerjen ezt a kastélyt, ezt
a borzalmakkal teli kincsesládát leszámítva… Elképzelhetetlen volt
számára. Eszébe jutott a régi házuk Manchesterben, ahol Daisy
hátul, a kertben randalírozott, apa pedig a beállón bütykölte a
kocsikat, és hogy mennyire nem értékelte akkor az életét, mert olyan
bugyután normálisnak tűnt. Hol lehet Coira családja?
Ekkor hirtelen eszébe jutott valami - magyarázat arra, miért nem
emlékszik Coira Eilean Döchaisen kívül semmire.
- Mi van, ha itt születtél? Ha anyád volt a fogoly, nem te?
- Luke, mondtam már neked, amikor idejöttél, hogy bűnöző
vagyok, ahogy mindenki más is. Ezt nem én találtam ki, Crovan
maga mondta. Azt sosem árulta el, mit tettem, csak azt, hogy
borzalmas volt. „A lehető legrosszabb”, így fogalmazott. És mi lehet
rosszabb annál, hogy az ember megöl egy másik gyereket?
 - Nem kérdezted meg a többieket, nem emlékeznek-e rá, mikor
kerültél ide, hány éves voltál, miket mondtak rólad?
Coira elfordult. Egy barna hajtincs kiszabadult a többi közül,
amiket hátul tűzött fel. Luke legszívesebben a füle mögé tűrte volna,
ezért inkább a könyvvel babrált, nehogy valami ostobaságot tegyen.
Amikor a lány visszanézett rá, azt kívánta, bár ne hozta volna szóba
a dolgot.
Nincs kit megkérdezni. Akik itt voltak gyerekkoromban,
meghaltak, kiléptek az ajtón, vagy már azt sem tudják, kik ők.
Lavinia az egyik legrégebbi lakó, és az égvilágon semmire sem
emlékszik azon kívül, hogy mit szeretett reggelizni meg az ágyban a
drága Braby.
Ennek a lánynak nem voltak gyökerei, semmi, ami bárhova kötné
őt. Nincs szülője, aki kínos gyerekkori sztorikat mesélne róla, sem
testvére, aki piszkálhatná, ugrathatná, vagy időnként
megolvaszthatná a szívét. Abi mindig segített Luke-nak felkészülni a
vizsgáira. Daisy juttatta ki Millmoorból. Annyira hiányzott a
családja!
Luke szerette volna megígérni Coirának, hogy egy nap, amikor
messzire jutnak innen, mesélni fog majd neki az Eilean Döchaisben
töltött idejükről. Akkor végre lesz valaki, akivel közös a múltja. De
attól tartott, hogy furcsa és kínos lenne ilyesmit mondani, és
egyébként is, nem olyasfajta életet éltek itt, amivel kapcsolatban
szívesen nosztalgiázik az ember.
Crovan. Nyilván ugyanaz juthatott eszükbe, mert Coira
felpillantott az órára.
- Öt perced van. Menned kell, hogy elmondja, miféle hírt kapott.
Gondolom, ahhoz van köze, aki idejött.
- Valaki idejött?
- Negyedórája érkezett egy helikopter - válaszolta Coira, majd
elvette Luke-tól a könyvet, és a hóna alá dugta. - És mint tudod, ide
sosem jönnek látogatók. Elég nagy véletlen lenne.
 Egyfajta pánik lett úrrá Luke-on. Csak nem Angyal jött el
megint… És az isten szerelmére, csak Abi ne legyen vele! Nem
akarta a kastély százötven kilométeres körzetében látni a nővérét.
Kisietett a konyhából, majd fel a lépcsősoron, ami Crovan
lakrészéhez vezetett a torony tetejébe. Kettesével szedte a fokokat.
Devin odakint várt, a legfelső emeleten, kezében zsebórát
szorongatott.
- Nem sietted el.
Nem valami kedves ember - emlékeztette magát Luke.
Beterelte Luke-ot Crovan lakrészébe. Eilean Döchais ura az ablak
mellé állított íróasztalánál ült, és papírok között válogatott.
- Köszönöm, Devin! - szólalt meg Crovan. - Küldd fel a lányt egy
kanna kávéval, hogy legyen mit innia a vendégemnek! Legyen forró!
Devin alázatosan meghajolt, és magukra hagyta őket.
- No, Hadley - emelte Crovan Luke-ra tekintetét a
szemüveglencséjén keresztül, ami meglepő módon ködös fehérnek
tűnt, épp olyannak, mint az odakinti felhős égbolt. - Érdekes híreket
kaptunk. Úgy tűnik, hogy lord Rix az előállítása során beismerte,
hogy ő a felelős Zelston kancellár meggyilkolásáért, valamint a lord
Jardine ellen elkövetett gyilkossági kísérletért.
Luke nem hitt a fülének. Egy Egyenlő vallomást tett? Remény
sarjadt benne. Szándékosan sötétben tartotta, nem öntözte az
elmúlt hetekben, mert ha az ember reménykedni kezd egy ilyen
könyörtelen helyen, ahonnan nem lehet megszökni, igen gyorsan az
őrületbe kergeti saját magát.
Ám ekkor természetesen - természetesen - jöttek Crovan
következő szavai, amikkel gyökerestől tépte ki belőle a reményt,
hogy a tűzre vesse. Mert a gonosz, mágikus erővel bíró szadisták
már csak ilyenek.
- Sajnálatos módon Rix elhunyt a letartóztatása során, úgyhogy a
te szereped részleteit továbbra is homály fedi. Tekintve, hogy milyen
erőszakos lázadást robbantottál ki Millmoorban, Bouda örökösnő
azt írja, hogy az elítélésed továbbra is érvényben van, és hogy az
ügyet lezárta. És ugye Meilyr örökös sincs már köztünk, hogy
enyhítést kérjen számodra. Veszélyes fiatalembernek tűnsz, Luke
Hadley: nem egy, hanem két Egyenlő szövetségesed is meghalt.
Bár Luke szíve még mindig sajgott Jackson miatt, és az elméjében
viharos sebességgel pörögtek a gondolatok az imént hallottakkal
kapcsolatban, a szája önálló életre kelt:
- Örömmel növelem háromra ezt a számot, ha gondolja.
Crovan elegánsan felnevetett. És valaki más is visszhangozta,
valaki, aki egy Luke-nak háttal álló karosszékben ült.
- Milyen elmés! Ó… hallottad a loccsanást? - Crovan hátrafordult
az ablakhoz, arcára kérdő kifejezés rajzolódott ki. Luke az égvilágon
semmit sem hallott, de persze az Egyenlők sokkal kifinomultabb
hallással rendelkeznek. - Á, a szabadulásod kulcsa volt az, épp most
süllyed az én gyönyörű Loch nan Deuröm fenekére. Nincs, aki
megvédjen. Nincsenek tanúk. Most már végleg az enyém vagy,
Hadley. Vagy inkább azt kellene mondanom, hogy a miénk. Nyilván
emlékszel még a vendégemre.
- Szia, Luke!
Ahogy a göndör, fekete fürtök kikandikáltak a karosszék széle
mögül, Luke rádöbbent, hogy már régóta tudnia kellene, ki az.
- Silyen.
Az Egyenlő átvetette lábát a karosszék oldalán, és felugrott.
- Hiányoztam, Luke? Egyébként most már lord Silyen.
A nemesi cím persze nem változtatott Silyen külsején.
A fiú éppolyan csapzott volt, mint máskor, a szeme alatt is sötét
karikák éktelenkedtek. Mégis hogy tett szert az új rangjára?
- Jól sejtem, hogy nem gyilkolta meg az apját és a két bátyját,
ugye?
- Luke! - Az Egyenlő hangjában rosszallás csendült. - Nem
vagyunk ugyan a család iránti elkötelezettség mintapéldányai, mint
ti, Hadley-k, de még én is meghúzom valahol a határt. Nem, lord
Rix nagylelkűen örökbe fogadott a kynestoni eseményeket követően.
Néhány napja pedig igen előzékenyen el is hunyt, amikor a
sógornőm őrizetbe vette. Biztos vagyok benne, hogy jóval
óvatosabban járt volna el, ha használja egy kicsit az eszét, de hát így
alakult. Úgyhogy most Far Carr új uraként állok előtted. Néhány
napon belül hivatalossá válik a dolog, de úgy gondoltam, eljövök ide
előbb, nem egyenesen Londonba megyek. Apám valami szörnyű
felvonulást is szervez azt megünneplendő, hogy most már
mindannyian a Fény Házának tagjai vagyunk. Ha esetleg nem
tudnád, drága édesanyám és Jenner kapja Orpen Mote-ot most,
hogy Euterpe nénikém is jobblétre szenderült.
Csak képzelte, vagy tényleg őszinte érzelem szikrája lobbant
Silyen markáns vonású arcán?
Hát persze hogy csak képzelődik.
Kopogtattak. Nyilván megérkezett a kávé. És Luke pontosan
tudta, ki „a lány”, akinek fel kellett hoznia. Nem akarta, hogy Coira
egy helyiségbe kerüljön ezzel a párossal. Nem akarta, hogy Silyen
egyáltalán lássa Coirát. Az sosem sül el jól, ha valaki felkelti Silyen
Jardine érdeklődését.
Ám Crovan rászólt, amikor az ajtó felé indult, így Luke kénytelen
volt földbe gyökerezett lábbal végignézni, ahogy Coira belép a
gőzölgő kávéskannával.
- Hova tehetem, uram? - kérdezte Crovant lesütött szemmel.
- Hozd csak ide nekem! - mondta Silyen.
Úgyhogy Coira felé indult, ám tekintetét végig a gazdag mintázatú
török szőnyegre szegezte. Nyilván tökéletes rálátása nyílt Far Carr
urának koszos bakancsára. Silyen felkapott egy csészét a tálcáról.
Jelentőségteljesen Coira elé dugta. És Luke pontosan tudta, hogy
mit fog csinálni, a fene vigye el! Kitalálta Silyen szájszélének öntelt
rezzenéséből.
 Miközben Coira megemelte a kannát, ő megemelte a csészét.
Mindig egy kicsit feljebb és feljebb, és végül Coira kénytelen volt
felnézni, hogy lássa, hova tölti a kávét.
Luke tenyere bizsergett, legszívesebben felpofozta volna Silyent,
amiért ilyen szemét, ám ekkor észrevette, mit néz az Egyenlő, és - a
legidősebb bátyjától eltérően - egyáltalán nem vizslatta Coira arcát
kéj sóváran. Silyen a lány nyakát körbeölelő aranypántot
tanulmányozta. Az Eilean Döchais-i férfiakkal ellentétben, akiknek
inge és nyakkendője nagyrészt elrejtette a nyakörvet, Coira egyszerű
fekete ruhája teljesen szabadon hagyta a nyakát.
Amikor Silyen kinyújtotta a kezét, és megérintette Coira
nyakörvét, a lány felsikkantott és összerezzent. Luke-nak minden
önuralmára szüksége volt, hogy nyugton maradjon. Crovan viszont
felpattant az asztala mellől.
- Ne nyúlj hozzá! - mordult rá a vendégére.
- Ó, elnézést! - mondta Silyen a rá jellemző hanglejtéssel, amiből
egyértelműen kiderült, hogy cseppet sem sajnálja a történteket. -
Csak kíváncsi voltam. Ehhez a helyhez köthető a hatása, igaz? Az
Eben nem volt semmi, amikor Hypatiához került. Hallottad, hogy
elszökött a báltermi felfordulás után? Rossz kutya! De hogy
csináltad? Gruach nyaklánca alapján? Én is valami hasonlót
használtam Kynestonban, de persze nyakörv nem volt. - Silyen
tekintete Luke-ra siklott, majd meg is állapodott rajta. - Talán
valamit kifelejtettem.
- Coira, távozhatsz! - parancsolta Crovan.
- Köszönöm a pompás kávét! - mondta Silyen, felhajtotta a
gőzölgő italt, majd visszatette a csészét a tálcára. - Pont erre volt
szükségem a borzalmas repülőút után. Hogy képesek az emberek
helikopterrel járni? Olyan természetellenes!
A lehető legragyogóbb mosolyát villantotta Coirára, de a lány
addigra már lehajtotta a fejét. Miközben elsietett mellette, Luke
megérintette a karját, remélte, hogy valamelyest megnyugtatóan hat
rá a mozdulat.
 - Elég ebből! Térjünk a lényegre! - Crovan tettre kész hanglejtése
felért egy ingujjfeltűréssel. - Bouda döntése alapján többé nem kell
attól tartanunk, hogy egy nap újra megvizsgálják a fiút, így nem kell
az állapota miatt aggódnunk. És a tény, hogy most már tudjuk, Rix
csendesítette el, hasznunkra lehet. Hadley, gyere ide, ülj le szépen!
Nem akarlak felszedni a padlóról, ha esetleg összeesel.
Crovan arra a karosszékre mutatott, ahol korábban Silyen ült.
Luke nem éppen futólépésben indult meg felé.
- Mit csinálnak?
- Válaszokat keresünk - simította ki Silyen a haját gondtalan
mozdulattal a homlokából.
Nagy nehezen emlék tört felszínre Luke iszapos elméjének
mélyéről.
A tárgyalása előtti szürke hajnalról. Silyen ezt suttogta neki: Ott
leszel hasznos számomra, ahova így kerülsz.
Majd egy újabb emlék. Az Egyenlő lehelete Luke fülét érte
Kyneston borospincéjében: Van néhány kérdésem. És a helyzet úgy
áll, hogy a te segítségeddel deríthetem ki a válaszokat.
- Miféle válaszokat? - kérdezte Luke, megfékezve a hangja
remegését. - Azt mondta, valaki bevallotta, mi történt Kynestonban,
valami lord, aki meg akarta ölni Zelstont… vagy az ön apját. Milyen
egyéb válaszra van még szükség?
- Ó, ezek puszta tények, Luke. A tények senkit sem érdekelnek.
Nem, Arailttel minket az érdekel, vajon meg lehet-e törni a Csendet,
amit Rix borított rád, vajon fel lehet-e oldozni téged alóla. A Csend
tanult barátom egyik specialitása. Nyilván észrevetted, mennyire
szereti alkalmazni.
Silyen Crovan felé intett, akinek ajka kegyetlen mosolyra
húzódott. Az ifjú Egyenlő így folytatta:
- Jelenlegi ismereteink alapján a Csend és a Hallgatás alól csakis
az az ember oldozhatja fel az illetőt, aki rábocsátotta. A fél világ
Tehetség által elrejtett titkokra épül. Gondolj bele, mi mindent
felfedezhetünk, ha mégis sikerül megtörnünk. A te esetedben most
már tudjuk, ki tette, és hogy mit próbált elfedni vele, tehát ismerjük
a lényegi pontokat. Tökéletes vagy a kísérletezésre.
- De hát ehhez nem kellek pont én - tiltakozott Luke, miközben
Crovan jó erősen megtaszította a mellkasánál, és lenyomta a székbe.
- A kastély tele van olyan emberekkel, akikre Csendet borított a
gazdájuk, nyugodtan lehet rajtuk gyakorolni. Ha pedig azt is tudni
kell, mire nem emlékeznek, hát vegyék el annak az emlékét, mit
ettek reggelire, és máris lehet kísérletezgetni.
- Azt hittem, lázadó vagy, aki törődik a társaival, Hadley - vetette
közbe Crovan. Most már csupán Luke rémisztően kinagyított,
kétségbeesett ábrázata látszott a szemüveglencséjén. - De tessék,
próbálod megmenteni magadat, és valaki mást ajánlasz a saját
helyedre. Éppúgy, ahogy a megérkezésedkor mondtam: te meg a
fajtád bármiféle provokáció nélkül is egymás ellen fordultok. Ez is
azt jelzi, mennyivel hitványabbak vagytok.
- Ezt meg hogy érti? Már miért fordulnék ezzel valaki más ellen?
- Mert az ilyesmi megtöri az alany elméjét - magyarázta Silyen
Jardine, aki most leguggolt Luke-hoz. Bár Crovan átláthatatlan
szemüveglencséje aggasztónak tűnt, Silyen Jardine tekintete még
rosszabbnak bizonyult. A sötétség mélyén mintha arany tűz villant
volna. - Most hallgass, és emlékezz, mit ígértem!
Silyen az ajkához emelte ujját, majd leült a szemközti
karosszékbe. Állát a tenyerébe támasztva figyelte, mi történik
ezután.
Mit gondolt, mit lát majd?
Luke azonnal megkapta a választ erre a kérdésre, amikor a
gerince nekifeszült a szék támlájának, a feje pedig hátracsapódott,
olyan hevesen tört be Crovan az elméjébe. Crovan Tehetsége mintha
bozótvágóval hasított volna keresztül összegabalyodott gondolatain.
Luke felnyüszített. Crovan már így is hatalmas lyukakat ütött az
emlékezetén. Csupán cafatok maradnak majd, miután végez vele.
Minden egyes lefelé irányuló Tehetséges vágás forró pengének tűnt
Luke fejében. Persze Crovan élvezi mások fájdalmát. A saját
szórakoztatására okoz kínt másoknak. Miért lenne ez most más?
Mégis más volt. Rosszabb.
Minden egyes porcikája sajgott, mintha kivéreztették volna, és az
ereit Loch nan Deur savas vizével töltötték volna meg. Ujjai
hiábavalóan remegtek, nyaki verőere légkalapácsként vert. Hátát
megfeszítve ismét a karosszékhez tapadt, egyre csak rángatózott,
arcán pedig könnyek csorogtak - vagy verejték? takony? -, égették a
bőrét.
Gyűlölte őket. Utolsó tudatos, teljes gondolata az volt, mennyire
gyűlöli őket.
Gyűlölnöd kell őket. Ha győzni akarsz. így mondta Eb.
Nem foglalkozott vele, őrültnek tartotta.
Most már viszont tudta, hogy igaza volt. Félig legalábbis, mert az
Egyenlők felett nem lehet győzelmet aratni.
Luke elájult.
Amikor kinyitotta a szemét, nem látott rendesen. Egy pillanatra
mintha visszakerült volna a furgonba, ami elszállította Millmoorból,
abba a pillanatba, amikor magához tért a sötétben, és fogalma sem
volt, hol van. Félt ugyan, de biztos volt benne, hogy bármi vár is rá,
kibírja. Ezt viszont nem fogja túlélni.
Ekkor döbbent rá, hogy elmúlt a fájdalom.
Vagy legalábbis nem érzi a fájdalmat - már ha lehetséges, hogy
valami úgy fájjon, hogy az ember nem érzi, de Luke nem hitt az
ilyesmiben.
Pislogott, hogy kitisztuljon a látása. Élesebbé vált ugyan, de a
színek megszűntek létezni. Minden feketefehérnek tűnt. Nem, nem
is, inkább sötétségnek és világosságnak.
Szélben hajladozó fű borította a rétet, ahol állt, az vette körbe
egészen, amíg a szem ellátott. Valahonnan tudta, hogy a távolban
hegyek magasodnak, hiába nem látta már. Mögötte pedig fák álltak.
 Megfordult, és pislogott egy sort. Két fény ragyogott, már-már túl
élesen. Az egyik tekergett, egyfajta villámként újra és újra
nekirontott egy magas, sötét falnak. A másik pedig vakító volt, mint
a nap. Luke felemelte a kezét, hogy elfedje a szemét, ekkor látta
meg, hogy tűzben égő fonal fut a naptól hozzá.
Luke döbbenten felé nyúlt - tétován, mintha attól félne, hogy
talán elszakadhat. Nem akarta tönkretenni. Megmozdult, megingott
az érintése alatt, finom, mégis erős anyagból készült, mintha arany
pókselyem lenne.
Amikor Luke visszafordult, észrevette, hogy áll ott valaki: egy
borzas hajú fiatalember. A férfi egy óriási szarvas nyakán nyugtatta
a kezét, az állat agancsa sokfelé ágazott, hegyesnek tűnt. Felettük az
égen sas rikoltott.
Luke összerezzent. Ki lehet ez? Hunyorgott, hátha úgy jobban
látja. Vajon Silyen egyfajta képzeletbeli mása volt? Azért csak nem
álmodik Silyen Jardine-nal…
De nem. Amit Luke borzas hajkoronának hitt, valójában gallyak
és virágok alkotta fészek volt, úgy fonta körbe a férfi fejét, mint
kisgyerekét a játék korona. Ujjait mélyre vájta a szarvas sűrű
bundájába, másik kezével pedig az állat orrát simogatta. Idősebb
volt, mint amennyinek Luke először hitte, mégsem tudta volna
megmondani, pontosan hány éves lehet.
Szeme aranylott, akár egy bagolyé.
Luke-ot egyszerre rázta a rettegés és az öröm. Szeretett volna
messzire futni a férfi elől. Ugyanakkor le is akart térdelni elé, hogy
neki ajánlja az életét. Meg akarta ragadni a vállát, mint egy
bajtársét, hogy a szemébe nézzen.
- Meghaltam? - bukott ki belőle végül. - Vagy megőrültem, és csak
képzelem ezt az egészet?
- Egyik sem.
- Hol vagyunk?
 - Épp itt. - A férfi enyhe akcentussal beszélt, hangjában némi derű
csendült.
Eleresztette a szarvast, ami fújtatott, felhorkant és elhátrált. Luke
látta, hogy mögöttük, a rét kellős közepén ajtó körvonala ragyog -
olyasmi hatást keltett, mint amikor az ember kicsi még, és a szülei
égve hagyják odakint a villanyt éjszakára.
A férfi az ajtó felé nyúlt, és kinyitotta. Luke felhördült.
Saját magát látta egy karosszékben, ernyedten, sápadtan.
Csatakos haja a homlokához tapadt. A szék egyik oldalán Crovan
sziluettje tűnt fel az ablak előtt. Luke mellett pedig Silyen Jardine
guggolt, ujjait Luke állához nyomta.
- Látod, milyen közel vagyunk? - biccentett az ajtó felé a férfi.
Sas bukott le, felrikoltott. A férfi - a király, döbbent rá Luke, bár
fogalma sem volt, honnan tudja ilyen pontosan - kinyújtotta a
karját, a madár pedig szárnyait suhogtatva leszállt a csuklójára.
- Menj! - mondta a király, és bár Luke a legkevésbé sem vágyott
erre, mégis engedelmeskedett, átlépett az ajtón.
Pislogott, és kinyitotta a szemét. Silyen győzedelmesen nézett rá.
Luke elrettent tőle, és összehúzta magát a karosszékben. Sajgott a
feje, majd’ megsüketült attól, ahogy a vér a fülében dobolt.
Crovan felkapott egy papírt az asztaláról, dühösen összegyűrte és
elhajította.
- Felesleges volt - morogta.
- Ó! - villanyozódott fel Silyen arca a rá jellemző túlságosan
ragyogó mosolya kíséretében. - Azt azért nem mondanám.
 19.

Faiers állta a szavát - csakhogy ez nem bizonyult elegendőnek.

Rix pedig meghalt, és az egész Abi hibájából történt.
Igen, a férfi tönkretette az öccse életét, és meggyilkolta Zelstont -
egy olyan kancellárt, aki a saját módszerével ugyan, de igyekezett
javítani a közemberek életkörülményein. Csakhogy Abi fedte fel Rix
kilétét Jon Faiers előtt. Faiers pedig Bouda Matravers elé tárta az
információt. Bouda előállíttatta és kihallgattatta Rixet, aki valahogy
életét vesztette közben. Bármi történt is végül Rixszel, az események
láncolata Abitől indult. És ez nehéz tehernek bizonyult.
Legalább az Egyenlő bevallotta a bűnét a halála előtt, így nem egy
ártatlan embert hurcoltak meg Abi miatt. Csakhogy ezzel sem
sikerült kiszabadítani Luke-ot.
Abi felült a tábori ágyon, amit Faiers kerített neki, és körülnézett
a hackney-i ház nyomorúságos emeleti szobájában. Tele volt
iratszekrénnyel, amibe az ügyekhez tartozó aktákat gyömöszölték. A
szószóló fia elmagyarázta Abinek, hogy a neveket rövidítették, és
máshol lévő iratokhoz csatolták, úgyhogy senki sem kerülhet bajba,
ha valaki megszerzi ezeket a papírokat. Elkérte Abi telefonját, és
feltörte. A hozzá meg Asifhoz, Hildához és Tildához hasonló
emberek olyan könnyedén megkerülték a biztonságiakat és a
rendőrséget, hogy Abi kénytelen volt elismerni, rengeteg
tanulnivalója van még.
Faiers jó néhány napja magára hagyta. Odacsörgött ugyan
Abinek, hogy gyorsan elmesélje, mi történt Rixszel, Abi pedig
kihangosította a hívást, így Midsummer és Renie is hallhatta. Renie
jó erősen magához szorította Abit, amikor kiderült, hogy Rix
vallomása nem elég Luke kiszabadításához.
Egy dolog viszont megtörtént, amiben reménykedtünk - folytatta
Faiers. - Bouda örökösnőt meggyőzte, hogy előálltam az
információval. Felvett engem is. Gondoljatok bele, mennyivel
előrébb jutottunk ezzel! Bekerültünk a szolgavárosi tisztogatások
központjába. Ott leszek mellette, amikor Jardine kinevezi őt az
Igazságügyi Tanács elnökévé, és akkor Luke ügyében is tehetünk
lépéseket.
- Komolyan úgy gondolod, hogy Jardine kinevezne egy nőt? -
kérdezte Midsummer. - És hogy nem ő maga akarja majd vállalni
ezt a tisztséget?
- Abból, amit láttam, az ilyen szintű részletek már untatják. Őt a
hatalom élteti, nem az, hogy konkrétan gyakorolhatja is. Boudának
pedig rengeteg támogatója van. Az összes szájtátó vidéki lord odáig
van érte.
Faiers másnap ismét telefonált, ezúttal azt adta hírül, hogy
zavargások törtek ki a Torlóban.
- Siess, Midsummer! - mondta az Egyenlőnek. - Voltak, akiket
letartóztattak. Eddig összesen hét embert, de lehet, hogy lesznek
mások is. Őket mind Londonba viszik. Abi, lesznek olyanok, akiket
Midsummernek ki kell juttatnia a Torlóból, ők azok, akikre nem
sikerült lecsapnia a hatóságoknak. Ebben segíthetsz majd, biztos
helyre kell vinnünk őket.
- Miért nem külföldre? - kérdezte Renie. - A doki is elvitte innen
Ozt.
- És mit tett erre Oz? - kérdezett vissza Faiers a visszhangos
vonalon. - Azonnal vissza is jött, mert van itt tennivaló bőven.
Tegnap nagyszabású fellépés történt, elpusztították a gabonát, az
infrastruktúrát. Bouda örökösnő széles körben terjeszteni akarja
majd ezt a hírt, mind azt, hogy törvényt szegtek, mind pedig azt,
hogy sikeresen fülön csípte a tetteseket. Jardine kancellárral arra
fogják mindezt használni, hogy a keményebb fellépést
szorgalmazzák. De lehet, hogy jó úton járunk. Lehet, hogy valami
nagy van kialakulóban. Ha Bodina Matravers ügyesen felrázza a
dolgokat Riverheadben, és ha a Torló is fellázad, akkor London is
lángra lobbanhat. A főváros nélkül viszont nem lesz változás.
Midsummer és Renie készülni kezdett az azonnali indulásra. Abi
hallotta, hogy a fiatal Egyenlő telefonon beszél az anyjával, aki
megerősítette mindazt, amit Faierstől hallottak. Renie Abinek dőlt a
konyhában.
- Ettől még nem felejtjük el Luke-ot, remélem, tudod. Senki sem
fogja feladni. Talán Jonnak igaza van, és sikerül meggyőznie Bouda
Matraverst, hogy kegyelmezzen meg neki. De az is lehet, hogy a
végsőkig ki kell tartanunk a korrupt kormányuk ellen, és csak akkor
változnak meg a dolgok. De megtesszük. Luke pedig erős, ki fogja
bírni. A doki sem halhatott meg a semmiért.
Abinek elszorult a torka, ezért nem felelt, csak átölelte Renie-t.
Annyira büszke volt, hogy az öccse ilyen baráti kötelékeket alakított
ki. De nem engedhette, hogy Luke barátai veszélybe sodorják
magukat. Ez a bátor kislány főleg nem.
Midsummer és Renie távozott, Abi pedig magára maradt a
hackney-i házban. Megkockáztathatja vajon, hogy kimerészkedjen?
Nem volt benne biztos, de úgy semmin sem változtathat, ha az ócska
függöny mögött bujkál.
Így hát követte Hilda és Tilda mindenre kiterjedő előírásait a
kamerák elkerülése érdekében: ügyelt a hajára, a sminkjére,
szemüveget vett fel, sapkát és sálat, figyelt a tartására, arra, hogyan
fordítsa az arcát, ha körül akar nézni, de el akarja kerülni az
arcfelismerő algoritmusok riasztását. Remélte, hogy Asif tényleg
eltorzította a képe sajátvektorait vagy miket a biztonságiak
adatbázisában.
Egész nap, sőt, még este is London utcáit rótta. El akarta kerülni,
hogy elcsípjék a biztonságiak, a torkában dobogott a szíve minden
lépésnél. De ha kiderül, hogy mégis könnyedén felismerik, akkor
sokkal jobb, ha egyedül bukkannak rá az utcán, úgy legalább a
többieket nem sodorja veszélybe.
Megállt kávézni az egyik utcai árusnál, és elvett egy példányt az
ingyenes esti újságból is. „LÁNGOKBAN A TORLÓ” - írta a
szalagcím egy égő szántó képe felett. Abi gyorsan elolvasta a cikket,
de a második oldalra nyomott cikk még a címlapsztorinál is
megdöbbentőbbnek bizonyult. Jenner képe ott díszelgett
illusztrációként. Abi kétszer is elolvasta, majd kitépte az oldalt, és a
zsebébe dugta.
Éjfélkor visszafordult Hackney felé. Kelet-Londonban napszállta
után résen kellett lennie az embernek. Senki sem éri meg a
tizennyolcadik évét Manchesterben anélkül, hogy ne tanulná meg,
melyik utcán szabad végigsétálni, és melyiket jobb nagy ívben
elkerülni. Abi visszatért Faiers főhadiszállására, majd kimerülten
bezuhant a tábori ágyba. Még az éjszakát is végigaludta, nem
kínozták Kynestonnal vagy Eilean Döchaisszel kapcsolatos
rémálmok.
Hát eddig jutott az elmúlt időszakban.
Pirítóst készített magának, és közben végiggondolta, miféle
lehetőségek kínálkoznak. Amikor Faiers visszatér, lesz számára
munka. Nagyon szerette volna már hasznossá tenni magát. Amikor
nem kellett tétlenül ülnie, nem maradt ideje idegeskedni, félni és
folyamatosan aggódni nemcsak Luke, hanem Daisy és a szüleik
miatt is.
Nem maradt ideje Jennert hiányolni.
Csakhogy Faiers nem tért még vissza. Azaz egyéb elfoglaltság után
kellett néznie. Kisimította az összehajtott újságpapírt. Kettőkor
nyilvánosan megemlékeznek Euterpe Parváról a korábbi Queen’s
Chapelben. Két felszólaló lesz majd: az elhunyt nő húga és az
unokaöccse. Orpen Mote új úrnője és örököse, Thalia Jardine és
Jenner.
Abi szíve belesajdult a gondolatba, hogy mit örökölt Jenner
váratlanul. Örökös lesz, és egy nap ő maga is lord. A kettejüket
elválasztó szakadék, ami hivatalosan eddig is áthidalhatatlannak
tűnt, immár lehetetlenné szélesedett. Tehetségtelen
másodszülöttként Jenner félig Abi világához tartozott, az Egyenlők
lenézték, semmibe vették.
Többé azonban már nem így volt. Az Egyenlő lányok, akik eddig
rá sem hederítettek, most talán lenyelik majd a Tehetségtelen férj
szégyenét, annak a lehetőségét, hogy talán a gyermekük is
Tehetségtelen lesz, és megpróbálják rátenni a kezüket az
örökségére. Vagy lehet, hogy akad olyasvalaki is, aki eddig is
szerette Jennert, és most végre könnyebben meggyőzheti előítéletes
szüleit a szíve választottjáról.
Abi azóta nem találkozott Jennerrel, hogy hetekkel korábban
elváltak Highwithelben. Mindig tudta, hogy a kis románcuk
lehetetlen, már akkor, amikor csak álmodozott róla Kynestonban, és
azután is reménytelennek tűnt, hogy felmerült benne, Jenner talán
hasonlóképpen érez iránta.
Csakhogy egy másik, ugyanennyire lehetetlen dolog mellett
hősiesen kitartott: igazságot és szabadságot akart követelni az
öccsének, aki megölt egy kancellárt. Ezt miért adná fel akkor?
Nem. Nem adja fel Luke-ot. Ahogyan Jennert sem.
És továbbra is hinni fog egy másmilyen, jobb Nagy-Britanniában,
ahol ennek a két reménynek nem kell álomszinten megragadnia.
Egyébként pedig hasznos lenne csatlakozni a nézőközönséghez.
Nyilván tele lesz a környék biztonságiakkal, úgyhogy letesztelheti,
mennyire felismerhető.
Előző nap Abi gyalogosan járta Londont. Most viszont kipróbálta
a tömegközlekedést is. Nem a metrót - azt pontosan tudta, hogy a
metróhálózatot nagyon alaposan megfigyelik -, hanem a város piros
buszait, amik zsúfolásig teltek turistával, úgyhogy nem lógott ki a
kissé túlzásnak tűnő sála és napszemüvege.
A nyaralók egyik fotót készítették a másik után, ahogy a busz
befordult a Gorregan térre. Nelson admirális szobra magas
talapzaton állt, körülötte hatalmas bronzoroszlánok díszelegtek. A
szobor egy szoborcsoport fölé tornyosult, azok fölé az Egyenlő nők
fölé, akiknek Tehetsége meghozta számára a győzelmet. Ekkor a
turisták felfigyeltek valamire, jócskán odébb a Whitehallon, és
izgatott kínai karattyolás közepette átcsoportosultak a busz másik
oldalára. Ezután már a lenyűgöző Fény Házát fotózták.
Abi megnézte az egyik térképet, majd leszállt a buszról, mielőtt az
elfordult volna a Haymarketnél. Előtte a Pali Mailt lezárták a
forgalom elől, de gyalogosan nyugodtan el lehetett arra sétálni.
Menet közben Abi az úriemberek számára fenntartott klubok
klasszikus stílusú homlokzatát fürkészte. Állítólag elképesztően
népszerűek voltak a sokadik szülött fiúk körében, akik nem
örököltek semmit, és nem is számíthattak politikai karrierre, ezért
nem kellett ügyelniük a hírnevükre. Lerítt az utcáról, hogy ez bizony
a kiváltságos Egyenlőké.
A kápolna az út másik végén állt, egy ívelt kocsiúton. Abi jól
ismerte hosszú és sokszínű történetét, bár saját szemével még sosem
látta korábban. Az utolsó király francia feleségének építették. A
forradalom után, azt követően, hogy az Egyenlők leszámoltak az
egyházzal, a parlament tulajdonába került. Aristide Jardine itt
tartotta a kirakatba szánt tárgyalásokat, itt választotta ki az
áldozatokat a vérvásárra. Azóta, hogy a vásárokat végül
beszüntették, a hírhedt épületben koncerteket, előadásokat
szerveztek.
Ma pedig nyilvános megemlékezést tartottak itt - egy olyan
emberét, aki nem is vállalt szerepet a közéletben. Mégis miért
csinálják akkor? Abi úgy érezte, van itt valami, amit ő nem ért.
Egyre sűrűsödött a tömeg. Több ezer ember gyűlhetett össze,
mind azért ácsingóztak, hogy ritka pillantást vethessenek az ország
leggazdagabb családjára. Ami nagyszerű olyan szempontból, hogy
Abi valószínűleg senkinek sem fog szemet szúrni, viszont problémás
lehet abban a tekintetben, hogy ő sem fog látni az égvilágon semmit
sem. Befurakodott egy magasabban fekvő részre, a szemközti épület
lépcsőire.
 Amikor nem sokkal később megérkezett az autó, Abi lábujjhegyre
állt, hogy lássa őt. Jenner sápadt és jóképű volt, olyasfajta öltönyt
viselt, ami minden bizonnyal többe került, mint amennyit az itt
összegyűltek egy év alatt keresnek. Levágatta a haját azóta, hogy
utoljára találkoztak, oldalt nagyon rövid lett. Abi arra gondolt,
milyen finoman tüskés lenne az ujjbegyei alatt. Jenner borvörös
nyakkendőjén arany csillant - nyilván a tűzokádó Parva-Jardine-
szalamandraminta miatt.
Jenner megkerülte a Bentley-t, és kinyitotta az ajtót lady Thalia
előtt, akinek a szemét apró fátyol takarta. Ahogy Jenner az anyja
derekára tette a kezét, hogy bekísérje, Abi újabb aranyszínű villanást
látott - egy pecsétgyűrűt. Csak a lordok, a ladyk és örököseik viseltek
ilyesmit.
Jenner már nem egyszerű fiú volt, akin még a saját családja is
átnézett, olyasvalaki, aki késő estig dolgozott vele a birtok
irodájában. Többé már nem engedte el a bérleti díjat a küszködő
lakóknak. Abi némi szomorúsággal emlékezett vissza arra, hogy
vigyorogtak, amikor átcsoportosítottak némi pénzt Gavar
számlájáról, és végül nem a borkereskedők kapták meg, hanem a
kynestoni birtokok szolgaházait újították fel belőle.
Jenner az Alapító család sarja. Mindig is ezt akarta.
Anya és fia belépett a kápolnába, és a gyászolók sora követte őket.
Mindannyian elegáns ruhát viseltek, egyenesen tartották magukat,
méltósággal viselték a gyászt. Abi sok mindenkit felismert a
kynestoni Harmadik Ülésről. Megjelenésük nyomán mozgolódni
kezdett a tömeg, akik közül a többség, döbbent rá Abi, még sosem
látott Egyenlőt a saját szemével.
Már maga a tömeg mérete is meglepőnek bizonyult. Euterpe
Parva élete ismeretlen volt mások előtt, és Abi azt hitte, nem
akarnak majd olyan sokan megemlékezni róla most, hogy jobblétre
szenderült. Csakhogy Zelston borzalmas halála megmozgatta a
népet, és most a jövendőbelije is belehalt a szívfájdalomba.
Nagyszerű történet kerekedett belőle.
 Az odabent zajló megemlékezést kihangosították a kint lévők
számára. Jó néhány nő elsírta magát a tömegben. Mások vörös és
fehér rózsákat lengettek, néhányan a kápolna ajtajához hajították
őket.
Abi ekkor értette meg végre.
Whittam Jardine hirtelen kaparintotta meg a hatalmat: a
parlamenti szavazatoknak hála még épphogy törvényesen, erőszak
közepette. Ezután felfüggesztette a parlamenti megfigyelőket, a
közemberek képviselőit. Kihasználta az alkalmat, hogy teljes
mértékben magához ragadja Nagy-Britannia irányítását, méghozzá
szégyentelenül.
Most, hogy az országot megszerezte, ideje volt megnyerni
magának a népet is.
- Ki gondolta… volna - csendült egy reszelős hang Abi fülében -,
hogy itt látlak viszont.
Abi majdnem szívszélhűdést kapott. Miért nem gondolt arra, hogy
a tömeg miatt még jobban figyelnek majd a biztonságiak, nem pedig
kevésbé?
Ám ekkor rádöbbent, hogy nem a biztonságiak találtak rá.
Annál sokkal rosszabb.
- Tetszik az… új külsőd… - morogta Eb, és megfogta Abi egyik
immár rövid, sötétre festett tincsét.
Körmei enyhén végigkaristolták a nyakát. Abi emlékezett rá,
milyen érzés volt, amikor a bokájába mélyedtek, amikor a
kennelben könyörgött neki. Látta, hogyan tekeri a kezére a póráz
végét, amikor Hypatia Vernay felé tartott a romos Kynestonban. A
férfi bűzlött, mintha napok óta kukák mögött aludt volna a földön,
bár ránézésre egészen tisztának tűnt.
Abinek milliónyi kérdése lett volna hozzá - Hogy kerül ide? Miért
jött? -, de valójában egyetlen dologra vágyott csupán: a lehető
legmesszebbre kerülni tőle. Végig az járt a fejében, hogy mivel
mindketten törvényen kívüliek, ketten együtt biztosan
megszólaltatnak minden egyes vészcsengőt a biztonsági
rendszerben.
- Menj innen! - sziszegte, és imádkozott, hogy a közelükben állók
ne nézzenek rájuk kíváncsian. - Kérlek!
Eb felnevetett.
- Ne aggódj! Nekem is… megvannak a magam… tervei.
Valamit nekilökött Abi lábának, aki lepillantott. Egy sporttáska
volt a kezében.
- Még látjuk egymást… Abigail!
Kivillantotta a fogát, majd elkezdte átverekedni magát a tömegen.
Abi lába elernyedt a megkönnyebbüléstől, még ha közben aggódni
kezdett is a sporttáska és annak számára ismeretlen tartalma miatt.
Régen azonnal jelentette volna a biztonságiaknak. Bármit keresett is
itt Eb, a múltbéli tettei elég kegyetlenek voltak ahhoz, hogy
bezárják. Csakhogy a lehető legnagyobb őrültség lenne most
odamennie a biztonsági szolgálat egyik emberéhez.
Kitapintotta a telefont a zsebében. Tegyen névtelen bejelentést a
segélyhívón, aztán szabaduljon meg a kártyától? De hát a hívásokat
rögzítik, és a hangfelismerő szoftver biztosan beazonosítaná őt, nem
igaz? Még ha eltünteti a telefont, akkor is tudni fogják, hogy
Londonban van.
De mindenképpen riadót kell fújnia. Eb jelenléte semmi jóval
nem kecsegtetett.
- Elnézést - fordult a tőle balra álló nőhöz -, elkérhetném a
telefonját egy gyors hívásra? Elég fontos lenne, és az enyém
lemerült.
A nő a homlokát ráncolta, szemmel láthatóan nem szívesen adta
volna kölcsön a mobilját. Ebben a pillanatban kinyílt a kápolna
ajtaja, így felemelhette, hogy videózni kezdjen.
- Bocsi, drága, épp használom!
Jenner és lady Thalia lépett ki a kápolnából, oldalukon több
vendéggel. Ahelyett hogy visszamentek volna az autóhoz, a csoport
félkört alkotott a tömegtől elválasztott tér közepén.
Amikor Jenner előrelépett, Abi gyomra bukfencet vetett. Olyan
tökéletesen festett, és olyan nagyon-nagyon messze volt tőle!
- Édesanyámmal - szólalt meg Jenner, hangját felerősítette a
hajtókájára tűzött mikrofon - őszinte hálával tartozunk mindazért a
kedvességért és előzékenységért, amelyet a családunk irányába
tanúsítottak azzal, hogy megjelentek ma.
A családunk - gondolta Abi. A szavak bánatos táncot jártak a
fejében.
- Az elmúlt időszak eseményei számunkra is éppolyan nehéznek
bizonyultak, mint az önök számára. Zelston kancellár elvhű ember
volt, aki igyekezett minél többet tenni az országunkért. Ez végül
nem bizonyult elengedőnek. Azonban nem érdemelte azt a
borzalmas véget, ami egy terrorista, egy magát a közemberek jogait
védő személynek tartó ember keze által érte.
Az öcsém - gondolta Abi, miközben Jenner szavai szétszaggatták a
szívét. Hiszen Luke-ról beszél!
- Most pedig tragikus módon a nagynénémet is elveszítettük, aki
egyedül a családjának és az általa szeretett férfinak élt. Ennek a
népnek az Egyenlői vagyunk, és a szívünk éppúgy megszakad, mint
az önöké. Vannak, akik próbálnak éket verni közénk. Olyanok, akik
hangot adnak annak, hogy nem tetszik nekik a parlamenti
megfigyelők felfüggesztése. A nagynéném sajnálatos halála miatt
most én is parlamenti taggá válok, és ebben a minőségemben annyit
elmondhatok, hogy az Egyenlők a nép érdekét tartják szem előtt.
Mindig is így tettek. Én magam Kynestonban személyesen
gondoskodtam arról, hogy a szolgálók életkörülményei javuljanak,
elengedtem bizonyos tartozásokat, hogy megkönnyítsem a lakók
életét.
Abi ekkor azt kívánta, bár mégiscsak hívta volna a biztonságiakat
- nem Eb miatt, hanem egész egyszerűen azért, mert akkor
megzavarta volna a gyűlést, és megakadályozza ezt a beszédet.
Teljesen biztos volt benne ugyanis, hogy képtelen lenne még egy
percnyit végighallgatni belőle. Ezt nem Jenner írta, ez száz százalék.
Talán az apja, vagy akár Bouda Matravers. Kegyetlen, kifordított
logikát alkalmazott. Talán az anyja most is épp a Tehetségét
használja, hogy kényszerítse őt, olvassa fel.
- Milyen jó pasi! - jegyezte meg a mellette álló nő a barátjának. -
Kár, hogy annyi idős, mint a gyerekem. Mondjuk, szívesen
anyáskodnék felette.
A nevetéséből egyértelműen kihallatszott, hogyan értette, Abi
pedig boldogtalanul a sáljába húzta a fejét. Hát nem hallják, amit
mond?
- Az elkövetkezendő napokban többször is a nyilvánosság elé áll
majd a családunk, elmondjuk, hogyan szeretnénk mindenki javára
fejleszteni Nagy-Britanniát. Hosszú ideje nem akadt már erőskezű
vezető az országban. Most, hogy az apám, hogy mindannyian vezető
szerepbe kerültünk, olyan emberek állnak az élen, akik…
Ebben a pillanatban valami íves pályát írt le az összegyűltek feje
felett, és döbbenetes pontossággal épp Jennertől pár lépésnyire ért
földet. Abi még pont látta, ahogy lefelé zuhant. Nagyjából akkora
volt, mint egy focilabda, rongyos és fakó.
Valaki elkiáltotta magát a kordonnál, mire az emberek hátrálni
kezdtek, egyre csak nőtt a távolság közöttük és az Egyenlők között.
Nem tűnt bombának - bár persze Abi tudta jól, hogy manapság
bármi lehet bomba: egy csomag, egy serpenyő, egy iskolatáska. Ez a
valami kerek volt, és ringatózva állapodott meg a macskakövön.
Jenner feltartotta a kezét, éppúgy, ahogy a lovával tette mindig.
Néhányan tovább hátráltak, próbáltak minél messzebb kerülni tőle.
Abi tudta, hogy ugyanígy kellene tennie, például azért is, mert a
biztonságiak elkeríthetik a környéket, és kihallgathatnak minden
jelenlévőt. Csakhogy a többiekhez hasonlóan ő is tudni szerette
volna, mi van a táskában, amit Eb - merthogy ő volt - odahajított.
Jenner leguggolt. Szeplős vonásai eltorzultak, ahogy közelebb ért
a sporttáskához, mintha bűzlene. Hát ettől lehetett olyan büdös Eb,
ez nem a saját szaga volt.
 Jenner egyik kezével megfogta az anyagot, a másikkal belenyúlt.
Abi látta, ahogy hátrahőköl, amikor kitapintotta, mi van odabent.
Iszonyú dolgot húzott elő.
Egy levágott emberi fejet, a barna haj összetapadt a vértől. Ahol
egykor a szemek voltak, most csupán alvadt kocsonya maradt. A
száját gondosan felhasították, így most olybá tűnt, vigyorog a saját
iszonyú sorsán.
A hajtókájára erősített mikrofonnak hála mindenki hallotta az
elhűlő Jenner suttogását:
- Ragnarr kuzin…
A biztonságiak előretörtek, és azonnal a kocsikhoz tuszkolták
Jennert, lady Thaliát és a többi Egyenlőt, Abi pedig megfordult, és
átverekedte magát a tömegen, még mielőtt kordont húznak köréjük.
A feltűnést kerülve, mégis a lehető leggyorsabban haladt, elkocogott
a Piccadilly irányába, ahol beleveszett a tömegbe.
Remegett, úgyhogy leült az Erósz-szobor lépcsőjére. Körülötte
mindenütt zavaró neonfényű hirdetőtáblák villogtak, és a gondolatai
is vadul, zavarosan csapongtak. Mégis mi történt ott a Queen’s
Chapelnél?
Eb végzett egy újabb Vernayjel. Személyes bosszúhadjáratot
folytatott. De mit jelentett az, hogy az undorító trófeát Jenner és az
anyja lába elé vetette? Csak kárörvendő provokálás lett volna? Vagy
azt jelezte, hogy a Jardine család ellen akar fordulni?
Ráadásul ott volt Jenner beszéde is. Sokkal jobban felzaklatta
Abit, mint azt hajlandó lett volna elismerni. Mintha egyfajta rejtély
lett volna, csakhogy a megoldás semmiképpen sem lehetett pozitív
dolog. Abi vett egy kávét a pláza egyik standjánál, hátha annak
segítségével rendszerezheti a gondolatait, majd remegve elsétált az
egyik buszmegállóig.
Amikor elfordította a hackney-i ház kulcsát, és kinyitotta az ajtót,
hangok ütötték meg a fülét. Abi megdermedt. Bárki lehet az. Vajon a
biztonságiak visszakövették őt idáig?
 Ám ekkor ismerős hang csendült:
- …hogy ki az.
Faiers dugta ki a fejét az előszobába. Intett Abinek, hogy menjen
be.
- Megérkeztek - magyarázta. - Az első néhány ember a Torlóból,
azoknak a barátai és társai, akiket Bouda elfogott. Összesen tizenkét
foglyot ejtettek, és tekintve, hogy mit tartogat számukra Bouda,
mielőbb szeretnék kiszabadítani a barátaikat, ráadásul azt sem
bánnák, ha közben borsot törnének az Egyenlők orra alá. És van egy
döbbenetes meglepetésem is.
- Remélem, jó híreid vannak - motyogta Abi. - Mert el nem
hinnéd, mi történt ma.
- A megemlékezés - mondta Faiers. - Ott voltál? Láttad Ragnarr
Vernay fejét? Épp az előbb kaptam értesítést Bouda irodájától.
- A fej még hagyján - grimaszolt Abi. - Hallottad volna a beszédet!
Követte Faierst a nappaliba, ahol fél tucat férfi beszélgetett ülve.
Különböző korúnak tűntek, de valójában nehéz lett volna
megtippelni, hány évesek, mert mindegyikük arcán nyomot hagyott
a kemény mezőgazdasági munka. Mindnek cserzett, napbarnított
bőre volt, és arcukat mély ráncok barázdálták.
Renie törökülésben ült a padlón, kiskutyaként dőlt az egyik
pamlagon ülő férfi lábszárának, egy zömök, fekete fickónak, akinek
arcán rózsaszín égésnyom éktelenkedett. Kezét könnyedén a lány
göndör haján pihentette.
- Abi! - kiáltott Renie, és egyik kezével odaintett, míg a másikkal
szorosan átkarolta a férfi lábszárát. Úgy festett, mint aki
egyetlenegyszer sem hunyta le a szemét azóta, hogy elváltak. Szeme
karikás volt, vöröslött.
- A nagybátyám, Wesley - magyarázta. - Anyu bátyja.
Tehát tényleg jó hírekkel érkeztek. Ám ekkor Abi belegázolt az
örömükbe.
- És a bátyád, Mickey? Ő is a Torlóban volt, nem?
 Renie a nagybátyja térdébe fúrta az arcát, és azon nyomban
érthetővé vált, mitől olyan duzzadt, rózsaszínes a szeme.
- Tavaly valami fickó belezuhant a trágyagödörbe - mesélte
Wesley Renie haját simogatva. - És Mickey-t küldték be utána.
Egyikük sem mászott elő. Iszonyú volt, hogy nem tudtam
megvédeni a tulajdon húgom gyerekét. De most itt egy másik. Ezzel
a csodás kislánnyal semmi sem fog történni! És nem hagyom, hogy
az Egyenlők még egy családot elpusztítsanak, úgy, ahogy az enyémet
is… Meg a tiédet, mert Renie mindent elmesélt rólad, Abi Hadley.
Azért jöttünk, hogy kiszabadítsuk a barátainkat. De nem csak ezért.
Ennek a rémuralomnak véget kell vetni.
- Akkor ideje, hogy beavassalak titeket, hogy pontosan mivel
állunk szemben - lépett be Faiers a szobába teáskannával a kezében.
Letette, majd összefonta a karját, mint egy orvos, aki épp rossz hírt
készül közölni.
- Bouda örökösnő és Jardine kancellár feléleszt egy régi
hagyományt. A Torló foglyait ki fogják végezni, méghozzá egy
vérvásáron, ami kétszáz éve most először kerül majd megrendezésre
a városban.
Abi gyomra felfordult. Jardine mindenáron a saját kegyetlen
elképzelései szerint akarta formálni az országot. Nagy-Britannia
csak nem hagyhatja!
Ám ekkor eszébe jutott a délutáni tömeg. Hogy tülekedtek az
emberek, hogy egy pillantást vethessenek az Alapító családra, és
itták az iszonyú beszéd minden egyes szavát, amit Jenner kénytelen
volt kiejteni a száján.
A legrémisztőbb nem az volt, hogy Jardine vérvásárt akar
rendezni, döbbent rá Abi. Hanem az, hogy talán a nép is erre vágyik.
 20.

- Miért kellene választani aközött, hogy félnek tőlünk, meg hogy

szeretnek? - nézett körbe az asztalnál apa az oroszlánra emlékeztető
mosolyával. - Úgy a tökéletes, ha mindkettőt sikerül elérni.
Gavar úgy sejtette, az apja valószínűleg akkor sem ismerné fel a
szeretetet, ha egy doboz rózsaszín alsóneművel küldenék neki
Valentin-napon. Ami azt illeti, fogalmazódott meg benne a gondolat,
miközben körbenézett a westminsteri kancellári lakosztály
ebédlőjében, a legkevésbé sem szeretetre méltó ez a bagázs. Apa
mellett a saját jégkirálynő felesége, Bouda ült. Vele szemközt Silyen,
aki egy órája bukkant fel helikopterrel, azt állítva, hogy egy barátját
látogatta meg. Gavar most hallott róla először, hogy Silyennak
lennének barátai. Anya hűvösen üdvözölte Silt. Vérig sértődött,
hogy kihagyta Terpy nénikéjük megemlékezését, főleg, hogy ő maga
is Orpenben volt vele, amikor az eset történt.
Valószínűleg Jenner volt a legnépszerűbb közülük. Anya gatyába
rázta őt azóta, hogy nemesi címet kapott, és jól állt neki a „gyászoló
unokaöcs” szerepe, aztán még ott volt a borzalmas végkifejlet is
Ragnarr unokatestvérük fejével. Jenner épp Gavarral szemközt
kapott helyet, sápadt volt, és feszült, olyan karót nyelten ült, mintha
gyakorolta volna, hogyan tartsa magát, amikor nyilvánosan
megjelenik valahol. Vajon mi járhat a fejében, morfondírozott
Gavar, most, hogy olyasfajta politikai hatalomhoz jutott, amiben
korábban a legvadabb álmaiban sem reménykedhetett?
Belegondolva különös, mennyire nem ismeri a saját testvéreit.
 - Az Alapító családként tekintenek ránk - mondta épp az apjuk -,
mert az őseink, Lycus, Cadmus, Aristide és a többiek alapították
meg az új Britanniát. Azt, amit nem idejétmúlt, Tehetségtelen
uralkodók irányítanak, hanem Tehetséges, erős emberek. Úgy vélem
azonban, hogy elkövettek egy hibát.
Az asztal túlfelén ülő Silyen szemöldöke megrezzent.
- Parlamentet hoztak létre, és hétéves kancellári kinevezést. Ez
persze érthető, tekintve, hogy szakítani akartak a királyok
elkorcsosult sorával. Csakhogy ezzel megfosztották az országot a
stabil, időtálló vezetéstől. Egy olyasfajta vezetéstől, amire ezekben a
gondterhes időkben égető szükségünk van, hiszen igen törékeny
egyensúly uralkodik köztünk és a világ többi vezető nagyhatalma
között. Ezen kívánok változtatni.
Apa hátradőlt a székében, és körbehordozta vesébe látó
pillantását, hogy lássa, felfogták-e a szavai értelmét. Gavar úgy
gondolta, pontosan érti, amit hallott. Lelki szemeivel látta is, ahogy
az apja ujjai a kancellári székre kulcsolódnak, méghozzá egyre
erősebben és erősebben, hogy aztán többé sose fejthessék le róla.
Szemközt Jenner döbbentnek tűnt, próbálta kibogozni a szavak
értelmét. Silyen szokás szerint kifürkészhetetlennek bizonyult,
szénaboglya haja alatt egyfajta vigyor rajzolódott ki az arcára. Anya
egyszerűen csak bólintott, már évek óta nem ellenkezett apával
semmiben.
Apa bejelentése leginkább azt a személyt villanyozta fel, akiről
Gavar úgy sejtette, nem most hallja először: Boudát. Mostanában
elválaszthatatlannak tűntek apával, órákra bezárkóztak, hogy új
politikai irányvonalat, törvényjavaslatokat dolgozzanak ki. Ha nem
állt volna Bouda rendelkezésére apa egy fiatalabb, jóképűbb verziója
- azaz maga Gavar -, még az is felmerült volna benne, hogy viszonyt
folytatnak. Vajon érdekelné egyáltalán, ha így lenne?
Bouda a homlokát ráncolta.
Egyfajta folytatólagos kancellári kinevezést javasolsz?
 - Nekem jobban tetszik a „határozatlan idejű” kinevezés - felelte
apa. - De igen. És körülöttem ül az ország első számú családja, ti. Ha
puszta politikusként látnak bennünket, nem fognak tisztelni. A
politikusok felelősségre vonhatók, helyettesíthetők. A népet
szolgálják. Ez volt Zelston kancellárságának legnagyobb hibája. Mi,
Egyenlők nem politikusok vagyunk, akik a tömeg akaratának és
utasításainak megfelelően cselekednek. Vezetők vagyunk,
uralkodók. A Tehetségünk megkülönböztet minket. Ideje
emlékeztetni erre a közembereket… és persze saját magunkat is.
Hát… Gavar a borospoharáért nyúlt. Vele szemközt Silyen lassan
tapsolni kezdett. Mindenki ránézett.
- Nagyszerű beszéd, apa! - mondta Sil. - Főleg a vége. Teljes
mértékben egyetértek, bár a részletek szintjén azért akadnak
nézeteltéréseink.
Gavar összehúzott szemmel tanulmányozta az öccsét. Silyen
valahogy másnak tűnt ma este, de nem igazán tudta volna
megfogalmazni, hogy mitől. Az ember azt hitte volna, arrogánsabb
már nem is lehet, most mégis újfajta magabiztosság áradt belőle.
Talán, mert Far Carr ura lett? Gavar bosszúsan konstatálta, hogy
az öccse magasabb rangot visel, mint ő. Lélegzetelállítóan gyorsan
mászta meg a ranglétrát. Ráadásul most anya és Jenner is közelebb
került a kondérhoz, hála Euterpe nénikéjük halálának.
Euterpe nénikéjük váratlan halálának, aminek során egyedül
Silyen volt jelen.
A szívfájdalomba csak nem lehet belehalni. Vagy mégis?
A régi gyanakvás, miszerint apa és Silyen egy tálból cseresznyézik,
most újult erővel tört a felszínre. Csak nem tervelték ki az egészet!
Rix előállítás közbeni halála lehetett apa műve, így Silyen megkapta
Far Carrt. Terpy nénikéjük halálát pedig előidézhette Silyen
következő lépésként, ily módon tisztítva meg az utat az „első számú
család” utolsó két tagja előtt, hogy ők is a Fény Házába ülhessenek.
Bár Silyen őszintén szerette a nagynénjüket… nem igaz?
 Gavar gondolatait Bouda szakította félbe. Úgy festett, mint egy
vacsoravendég, aki alig tudja lenyelni a förtelmes ételt, mégis
dicsérő szavakkal illeti a szakácsot.
- Nagyszerű gondolat! Zelston alkalmatlansága súlyos károkat
okozott a megítélésünkben. A jelenlegi, zavargások jellemezte
időszakban alapvető fontosságú, hogy minden lehetséges eszközzel
megerősítsük a hatalmunkat. És a „határozatlan idejű” kinevezés is
tökéletesen hangzik. Nem akarjuk felzaklatni a népet, és ami még
fontosabb, az Egyenlőket azzal, hogy diktatúrát emlegetünk, egy
olyan kancellárt, akit sosem taszíthatnak le a székéből.
Gavar felhorkant. Bouda olyan fájdalmasan átlátszó volt! Miért
nem mondja ki? Nem akarja, hogy apa üljön a kancellári székben,
mert egy nap ő maga szeretne odakerülni.
Hát, rendezzék le akkor ők ketten! Gavar sosem akart igazán
kancellár lenni, és napról napra csökkent az érdeklődése. Már
London vonzereje is kezdett megkopni. Egy dologra vágyott csupán:
visszamenni Kynestonba, a lányához.
Csakhogy apa szokásához híven most sem hagyott ki egyetlen
alkalmat sem, hogy tönkretegye Gavar életét.
- Kinyittattam az Aston-házat - jelentette be. - Az lesz az első
számú család hivatalos rezidenciája. Anyátok az elmúlt hetekben
azzal foglalatoskodott, hogy minden készen álljon, és
beköltözhessünk a holnapi ceremónia után. Miután Thalia, Jenner
és Silyen is beiktatásra kerül, konvojban megindulunk a Fény
Házából. Biztonságiak kísérnek majd minket zászlókkal, ilyesmi.
Aztán hivatali minőségünkben megjelenünk az erkélyen. A népnek
látnia kell bennünket.
Így folytatta:
- Egyébként valahogy híre ment Meilyr Tresco
Tehetségvesztésének. Az, hogy az ilyesmi egyáltalán lehetséges, a
gyengeség jeleként értelmezhető, még ha olyasvalaki tette is, aki egy
közülünk. Éppen ezért anyátokkal látványosan megmutatjuk majd a
Tehetségünket.
 - Az Aston-ház? - kérdezte Gavar.
Csak nem az a hely, amire gondol? Az az óriási, puccos palota a
Mail végén a rengeteg oszlopával meg ablakával? Egész életében
lehúzott redőnyök és sírbolti hangulat jellemezte.
- Tudod, drágám! - pirított rá az anyja kedvesen. - Amit az utolsó
király az egyik kedvenc közemberének ajándékozott. A felkelés után
a leszármazottai átépíttették erre az iszonyatra, aztán rádöbbentek,
mekkora hibát vétettek, és visszaadták a nemzetnek, nehogy csődbe
vigye őket a fenntartása. Ez persze nem gond, ha az ember szolgákat
alkalmaz, bár az igaz, hogy többtucatnyit fel kellett vennem.
- Évtizedekig üres volt - tette hozzá apa. - Tökéletes jelképe a
közemberek gőgjének, és ideális kezdőpontot jelent az új rezsimünk
számára.
És ezzel le is zárták a témát.
Éppen ezért másnap Gavar Bouda mellett ült, és ostobán
integetett, miközben a kocsi ráfordult a Malira, és csigalassúsággal
az Aston-ház felé gurult. A családot négy külön autóra osztották,
három közülük kabrió volt, nyitott tetővel: anya és apa ment elöl,
mögöttük Gavar és Bouda, majd Jenner és Silyen. A zárt kocsiban a
legvégén Libby utazott a rá vigyázó Daisyvel. Mind a négy kocsi
ragyogott a védelmező Tehetséges igézetektől, olyannak tűntek,
mintha a világ legdrágább festékét kenték volna rájuk.
Előttük lovasok vonultak ünnepi egyenruhában, még előrébb a
rezesbanda. Az egész utcát teleaggatták nemzeti lobogókkal.
Vörösük, fehérjük és kékjük élénken elvált a világos égbolttól. Ha
apa így halad tovább, hamarosan a Jardine-szalamandra is ott lesz
rajtuk valahol.
Gavarban már-már remény ébredt, hogy az apja exhibicionizmusa
szomorú véget ér, csakhogy fél London eljött megnézni őket.
Tucatnyi sorban álltak az emberek az ideiglenesen felállított
kordonok mögött. Biztonságiak járkáltak mindenütt, kezüket a
csípőjükön lógó fegyveren pihentették.
 Voltak, akik zászlókat lengettek a tömegben, mások
transzparenseket, táblákat tartottak a magasba. Egy izgatott lány
fel-le ugrált a kordon mögött, kezében színes betűkkel írt plakátot
szorongatott. „A jövendőbeli Mrs. Silyen Jardine” - állt rajta. Gavar
a szemét forgatta. Sok sikert hozzá! Egy másik táblától majdnem
öklendezni kezdett - a fotó Boudát és őt ábrázolta az esküvőjükön.
Az illető ezt szív alakúra vágta, és szalagokkal tűzdelte tele.
Komolyan gondolta? Megbökte Boudát, aki éppolyan döbbentnek
tűnt, mint ő, majd áthajolt az ő oldalára, és kegyesen odaintett a
táblát tartó nézőnek, aki erre boldogan felsikkantott.
- Apádnak igaza volt - mormolta, miközben visszahúzódott a
helyére. - Imádnak. Hogy lehet ez? Micsoda birkák!
Csakhogy nem mindenki volt odáig értük. Itt-ott, főleg a hátsó
sorokban időről időre dulakodás tört ki. Valaki ocsmányságokat
kiabált, őt elrángatták. Gavar felfigyelt Kesslerre, arra a fickóra, akit
a millmoori biztonsági szolgálattól orozott el. A férfi bele-
belevakkantott a fülesébe, amint azonosította az esetleges
bajkeverőket. Jól végezte a munkáját. Egy vadállat volt, de tényleg
hatékony. Most már Boudának engedelmeskedett. Eggyel kevesebb
dolog, amiért Gavar feje kellett főjön.
Az autós felvonulás megállt a hatalmas ház kapuja előtt. Teljesen
átlagos kovácsolt vas volt, kifejezetten kiábrándító a pompa után,
ami anya keze munkáját jellemezte.
Ám ekkor a kapu aranyszínben felragyogott, sistergett,
csillámlott. Aranyozott indák és virágok bontakoztak ki, ágaztak
tova, virágzottak. Mintha folyékony aranyat láttak volna maguk
előtt.
A tömegre néma csend borult, úgy figyelték a látványosságot. Az
indák két magas ívet írtak le. Közöttük kacsok mozdultak, fonódtak
össze díszes architrávba. Középen szikrázó gömb növekedett,
egyfajta iszonyú gyümölcs, ami aztán parazsat köpött, és megjelent
rajta a már ismerős családi monogram a P-vel és a J-vel. A nézők
óóó-ztak és éljeneztek. Ami azt illeti, még magát Gavart is
lenyűgözte a látvány. Remélte, hogy Libby is tisztán látta a leghátsó
autóból, és nem ijedt meg tőle.
Hogyan illeszkedik majd a lánya az apa által elképzelt „első számú
családba”? Gavar úgy sejtette, gondosan meg kell válogatnia, milyen
vitába érdemes belemenni ezzel kapcsolatban.
A ragyogó kapu - aminek csillogása talán örökké ilyen erős marad,
emlékeztetőül, hogy miféle erővel bírnak a mögötte lakók - kitárult,
és a kocsik megindultak előre. A biztonságiak távol tartották a
tömeget, ahogy a járművek lassan lefékeztek a ház oszlopos bejárata
előtt. Libériás inasok kinyitották a Bentley-k ajtaját, és Gavar
azonnal kiugrott, hogy a lányáért menjen.
- Nem zavarta? - kérdezte Daisyt halkan, miközben a tenyerébe
vette Libby aprócska kezét, és az ajtóhoz vezette őt. Anya azt
parancsolta, hogy azonnal menjenek be, aztán fel az erkélyre.
- Azt hitte, tűzijáték - felelte Daisy vigyorogva. - Nem semmi ez az
új hely. Kyneston már nem elég puccos, mi?
Gavar fájdalmas pillantást lövellt felé.
- Ne kezdd!
Az előcsarnokot a rombusz alakú lépcsősor uralta, ami előbb
kifelé ívelt a félemelet felé, majd megindult befelé, a velük szemközti
emeletre, ahonnan hatalmas üvegajtók nyíltak az erkélyre. Gavar
felkapta Libbyt, és követte a családját.
- Az új házunk - magyarázta a lányának, majd az arcába fúrta az
orrát, amitől a kislány felkacagott. - Egy huzatos, régi vityilló.
Libby imádni valóan festett a fűzöld ruhában, amit választott
neki, és rávette Daisyt, hogy a hozzá illő szalagokkal zabolázza meg
valamelyest a kislány rakoncátlan, göndör fürtjeit. Gavar Jardine: a
babastylist. Felhorkant. Talán jót is tenne egy új karrier. Az apja
terveit elnézve jó néhány évtizedig nem lesz rá szükség a kancellári
székben. Mégis mit kezdjen magával egy életen át?
Bouda összefont karral várta az üvegajtónál.
 - Nem hozod ki! - szólt rá halkan, miközben Gavar a vállára vette
Libbyt.
- Próbálj meg az utamba állni!
- Gondold már végig! - kötötte az ebet a karóhoz Bouda. - Ez most
arról szól, hogy vagyunk mi, és vannak ők. Meg akarjuk mutatni,
hogy az Egyenlők jobbak. Miféle üzenetet hordozna ez?
- Libby nem üzenet, Bouda. A lányom. És egyébként is, azt hittem,
az a cél, hogy megszeressenek minket. És ki ne szeretne egy
gyereket? Leszámítva persze egy frigid ribancot, akinek jég van a
szíve helyén.
Nem maradt ott, hogy meghallgassa a visszavágást. Olyan erősen
vágta ki az ajtót, hogy rázkódott az üveg, majd kilépett az erkélyre.
Anya és apa már ott állt, és Gavar elfoglalta mellettük a helyét.
Silyen a baluszterre dőlt, állát a tenyerébe támasztva fürkészte az
odalent összegyűlt tömeget. Jenner nekiállt integetni.
Hamarosan Libby is követte a nagybátyja példáját. Miközben
puszit nyomott a lánya arcára, Gavar érezte, hogy Bouda is odalép
az őt megillető helyre, Libby másik oldalán. Tökéletesre
manikűrözött kezét gyengéden Libby hátára tette, és a
nézőközönségük felé fordította tökéletes arcát és mosolyát. Bármit
érzett is - már ha érzett egyáltalán -, Bouda mindig pontosan tudta,
miféle képet mutasson nyilvánosan. Ijesztő volt, hogy ennyire képes
uralkodni magán.
A kordont megbontották, és a londoniak a biztonsági szolgálat
felügyeletével közelebb nyomultak az Aston-házhoz. Ahogy Gavar
végignézett a tengernyi arcon, eszébe jutott, amikor legutóbb állt
egy erkélyen ekkora tömeg előtt. Millmoorban volt, előző év végén, a
felkelések idején. Egy olyan felkelés során, amit, mint később
kiderült, Meilyr Tresco robbantott ki.
Meilyr annak a problémának a részét képezte, amit apa épp meg
akart oldani.
Apa pedig annak a problémának a részét, amit Meilyr akart
megoldani.
 Eszébe jutott az üvöltő kövér nő és a barátja, akik egy
összeeszkábált dárdát hajítottak a főfelügyelőre. És a hajthatatlan
biztonsági, aki kiadta az utasítást, hogy nyissanak tüzet rájuk.
Hullottak az emberek a golyózáporban, és kénytelenek voltak
szembenézni a borzalmas ténnyel, miszerint a tömeg nem áll majd
meg. Pontosan emlékezett a saját „Elég!” kiáltására és arra, hogy a
Tehetsége keresztülhasított a millmoori téren.
Helyesen cselekedett, mindenki ezt mondta. Nem csak a vérontást
akadályozta meg, a helyükre is tette a közembereket. Így
fogalmazott a szolgavárosi főfelügyelő. És apa is. Gavarban
felrémlett, hogy valami hasonlót mondott Leah-nak is az utolsó
időket jellemző gyakori veszekedések során - hogy tudnia kellene,
hol a helye.
A kislányra nézett, akit Leah hátrahagyott neki. Hol van Libby
helye? Itt fent, az Egyenlők között, vagy ott lent, a közemberekkel?
Ebben a kétpólusú világban az ő kicsi kincse sehová sem tartozott.
Megsimogatta a lánya puha, kipirult arcát.
Aztán hirtelen a döbbent Bouda karjába taszította őt - valami ívelt
pályát leírva közelített feléjük. Gavar felemelte a kezét, és a
Tehetsége már elő is tört belőle, éppúgy, ahogy Millmoorban.
Elkapta a felfelé repülő tárgyat, magasabbra emelte, beburkolta és
összeszorította.
A bomba - merthogy ekkorra már Gavar agya is felfogta, hogy az -
a Tehetsége sistergő gömbjében robbant fel. A hang fojtottan
érkezett meg csupán hozzájuk, ám még így is megdöbbentő volt, és
lökéshullám remegett a levegőben. Fekete füst kavargott,
gomolygott Gavar Tehetségének börtönében.
Odalent sikolyok harsantak, Gavar azonban csak a Bouda
karjában lévő lánya éles, riadt sírását hallotta. A bombát
mindannyiuknak szánták. Váratlanul érte volna őket, éppúgy, ahogy
Kyneston báltermében is a robbanás, csak ez sokkal végzetesebbnek
bizonyult volna, még a Tehetséges ösztöneik sem védték volna meg
őket.
 Ki tette? Fellobbant a dühe, már-már úgy robbant, mint a bomba,
lángoló burokba vonta őt. Tehetség lobbant az ereiben, mire
összeszorította a szemét a fájdalomtól.
Amikor ismét kinyitotta, minden megváltozott. Lelassult.
Felnagyítódott. A fülét elérő hangok eltorzultak. A kinyúló világban
egyedül Gavar vibrált.
Szíve őrült ritmust járt. Lenézett a tömegre, és az érzékszervi
túlterhelés sajgó fájdalmat okozott a koponyájában. Látta a tőle
több száz méterre álló nő szeme sarkában a ráncokat, rajtuk a
púdert, amivel megpróbálta elfedni a mélyedéseket. Látta a mellette
álló férfi szakállában a szálakat, a tövük sötét volt, a végük azonban
már vöröses.
Azt nem látta, merről érkezett a bomba. Milyen messzire képes
hajítani egy átlagos ember? Leszűkítette a tömeget a lehetséges
körre. Figyelme onnan szaladt szerteszét egy robbanó bomba
sebességével.
Ott!
A férfi menekült, ami önmagában még nem volt feltűnő, hiszen
körülötte mindenki menekülőre fogta, üvöltött, kiabált valakinek. A
hangok tompán visszhangoztak Gavar új hallással megáldott
fülében.
Ez a férfi azonban más volt. Gavar látta a homlokán gyöngyöző
verejtéket. Ahogy egyetlen izzadságcsepp formálódott az egyik
pórusában, majd kitört onnan, és legördült a halántékán. Könnyű
pamutkesztyűt viselt. Az egyiken zöld mikroszálat fedezett fel. A
zöld hátizsákot, amiből származott, pár száz méterrel odébb, egy fa
alá hajította le.
Gavar átvetette magát a balusztrád felett, és leugrott az erkélyről -
egy Egyenlő számára ez nem okozott semmiféle nehézséget. Ahogy a
lába földet ért, üldözőbe vette a férfit. Rá sem hederített a tömegben
uralkodó káoszra. Olyan könnyedén kerülte ki őket, mint egy
szoborcsoport elemeit.
 Gavar a Green Park közepén érte utol a fickót, méghozzá seperc
alatt.
Rávetette magát, és a földre vitte - nem véletlenül játszott évekig
az oxfordi rögbicsapat cserejátékosaként -, és érezte, hogy a férfi
lába eltörik, amint Gavar válla döbbenetes sebességgel
nekicsapódik. A csont négy, hat, kilenc helyen tört el, ahogy Gavar a
két térdkalácsa köré fonta a karjait. Miután a férfi a földre került,
Gavar megütötte, de csak egyszer és a lehető leggyengébben, hiszen
egy szétzúzott koponyájú ember nem tud mesélni. Hallotta, ahogy a
férfi agya a koponyájának ütődik, majd visszaverődik - előbb ide,
majd oda csattant -, és megfordul a burkában.
A következő pillanatban Gavar elájult.
Szürke világra ébredt. Felmerült benne, hogy talán tönkrement
valamelyik látóidege, vagy alvás közben valahogy szürke hályog
alakult ki a szemén. A körülötte csendülő hangok azonban túl
gyorsnak, túl hangosnak, csivitelőnek hangzottak.
Végighúzta két kezét az arcán, és felnyögött. Ágyban feküdt,
mögötte jó néhány párnával.
- Libby… - szólalt meg, ahogy eszébe jutott a robbanás. A ragyogó
Tehetségburok, ami elfojtotta azt, mielőtt még árthatott volna a
lányának, és persze mindenki másnak is.
- Tökéletesen érzi magát, és várja, hogy az apukája felébredjen a
pihenésből - jelentette ki egy határozott, vékonyka hang. - Alig hitt a
szemének, hogy az apukája ilyen gyorsan futott, úgyhogy teljesen
érthető volt számára, hogy le kellett feküdnie.
Gavar látása kiélesedett. Daisy. A közember lány a szoba sarkában
állt. Hatalmas mosoly terült el az arcán, mintha valaki a lehető
legcsodásabb holmival ajándékozta volna meg.
Ami persze ő maga, egy darabban, döbbent rá Gavar.
- Drágám! - szólalt meg az anyja mellette. - Olyan bátor voltál!
Egyre csak téged adnak a tévében. Te vagy London hőse!
 - És persze a Tehetséged - jegyezte meg valaki más. - Nem hittem,
hogy képes vagy ilyesmire.
Gavar meglepetten pislogott. Bouda. A jégkirálynő az ágya mellett
ült, sápadtan és tökéletesen, és Gavar olyasmit látott a szemében
csillanni, amit korábban soha: elismerést.
- Én sem - válaszolta a feleségének. - Gondolom, korábban sosem
volt rá szükség.
Már fakult is az emlékeiben az a túlságosan élénk világ, ahol látott
minden egyes eret a leveleken, ahol hallotta, ahogy a szél végigsöpör
a tavon úszkáló kacsák tollazatán. Tényleg érzékelte ezeket a
dolgokat? Nyilván csak az adrenalin miatt.
De nem, mégsem. A Tehetsége okozta. Valahogy sikerült túljutnia
azokon a határokon, amiket a teste általában meghúzott. Spontán
történt, akaratlanul.
Képes lenne rá ismét? Szándékosan?
Bouda beszélni kezdett. Gavar igyekezett odafigyelni.
- A férfit, akit elkaptál… Azonnal Westminsterbe vittem Astrid
Halfdanhoz, hogy kérdezze ki. Nem kellett neki sok idő. Olyasvalaki
fizette le, aki a Tizenkét Torlóbeli nevében cselekedett… így hívják
most őket, azt a tizenkét férfit, akit néhány napja Lincolnshire-ben
letartóztattam. Azt hiszem, ugyanaz a személy állhat Ragnarr
kuzinod halála mögött is. Az időzítés is ezt sugallja, Ragnarr-ral
kezdték a műsort, most jött ez. Egy szó szerinti lefejezés, majd egy
szimbolikus. Nagyon jól tetted, hogy elkaptad, Gavar.
Döbbenetes módon Bouda ekkor lehajolt, és puszit nyomott az
arcára. De itt még nem ért véget a dolog, a fülébe is súgott:
- A Tehetséged. Velem is történt valami. A Torlóban.
Elhúzódott, és megszorította Gavar csuklóját.
Gyengédnek épp nem mondhatta a mozdulatot, de az esküvőjük
óta most először ért hozzá leginkább a saját akaratából.
- Aludj csak! - mormolta anya, megpaskolva a kezét. - Az én bátor
kisfiam!
 Gavar szeme már le is csukódott.
Amikor másodszor is magához tért, már majdnem besötétedett.
Megrázta a fejét, hogy a helyükre kerüljenek a gondolatai - most
már jól érezte magát, úgy, mint máskor -, és csak ekkor vette észre,
hogy újabb látogató ül az ágya mellett.
Silyen az egyik karosszékben kuporodott össze, térdét a
mellkasához húzta, úgy figyelte a bátyját. Ettől a testtartástól
fiatalabbnak tűnt a tizennyolc événél. Nehéz volt elhinni, hogy
aznap délelőtt Gavar végignézte a Fény Házában, ahogy Silt
hivatalosan is Far Carr urává nevezik ki.
Az öccse szokás szerint torzonborzul festett. Még gallyak is voltak
a hajában, mintha nem autóval érkezett volna az Aston-házba,
hanem a bozótoson át.
Gavar közelebbről is szemügyre vette. Nem, nem is egyszerű
bozont volt az, nem igaz? A gallyakat összefonták, kört alkottak.
Már-már koronára emlékeztettek.
Gavart hirtelen elkapta a vágy, hogy némi észt verjen az öccsébe,
őrültségnek tűnt ez az egész. A korona tiltott jelképnek számított,
egy baljósan szégyenteljes holminak. Olyasfajta időket jelképezett,
amikor nem az Egyenlők, hanem a közemberek uralkodtak. Amikor
Aristide Jardine hercegeket gyilkolt, vértől megrészegült
közemberek tomboltak London utcáin, és leverték az összes egykori
uralkodó szobrának a fejét. A királyi portrékat szétszaggatták, és
még az olyan szerencsétlenül elnevezett kocsmák cégére is pórul
járt, mint A korona, A királyi fő vagy A királynő keblén - mindet
lerántották, elégették az utcákon.
Ám ahogy előrehajolt, hogy lekapja az öccse fejéről az idióta
gallykoronát, Sil felnézett rá, egyenesen a szemébe, és Gavar csak
nagy nehezen fojtotta el a feltörni kívánkozó kiáltását.
Silyen sötét, anyától örökölt szemében a pupilla aranyként izzott.
Egy pislogással később az arany feketévé szelídült.
 - Elképesztő voltál - dicsérte Sil. - Annyira büszke voltam rád!
Milyen érzés volt? Lenyűgöző, ugye?
Gavar rámeredt. Nem volt értelme tagadni.
- Igen.
- Tudtam! Ilyenek vagyunk mind, valójában ilyenek. És ez még
csak a kezdet. Majd meglátod!
Silyen Gavarra mosolygott. Ragyogott az arca. És hiába fedte
Gavart több takaró, kirázta a hideg a látványtól.
 21.

- Luke!
Ez a neve, nem igaz? Vagy legalábbis régen ez volt. Nem tudta
biztosan. Megszédült, és megragadta az ajtó szélét, nehogy elessen.
Napfény vetült az arcára, de a szellő hűvösnek bizonyult.
-Luke!
Valaki megragadta, és próbálta elrángatni a nyitott ajtótól.
Kelletlenül, botladozva hátrált egy lépést.
- Eressz el!
Lerázta magáról a lány kezét. Egy lány. Lassan a neve is
felbukkant az emlékeiben. Coira. A lány a konyhából.
- Mit művelsz? Ez a harmadik este, hogy idelent talállak a nyitott
Utolsó Ajtónál!
Coira a tenyerébe vette Luke arcát, és ide-oda forgatta, mintha
egy elejtett fazekat ellenőrizne, nem sérült-e meg. Aztán csettintett
egyet, épp a füle mellett, mire Luke összerezzent. Mintha fegyvert
sütött volna el.
Fegyvert. Eszébe jutott Jackson, itt, ezen a helyen. Meg Angyal. És
Abi. A lányok odakint maradtak. Jackson azonban bejött. Aztán
elsült a fegyver, Luke és Coira pedig kénytelen volt kitenni őt az
ajtón.
Ezen az ajtón. Visszafordult. Ám ekkor Coira ismét megragadta a
kezét, és maga felé fordította.
 - Mi van odakint, ami annyira lenyűgöző? Csak a tó az éjszaka
kellős közepén. Még a csillagok sem látszanak, olyan felhős az ég!
Mégis miről beszél? Hát nem látja azt, amit Luke? Az aranyló
világot? A szélben hajladozó fűszálakkal teli réteket? Az erdőt? A
hegyeket?
És valahol - őket próbálta megtalálni - egy sas. Egy szarvas. És egy
király.
Luke megingott. Hátrapillantott a válla felett. A nap épp a sűrű
lombkorona fölé emelkedett. Szellő kerekedett, és a levelek
megvillantak, úgy csillogtak, mint egy sárkány féltve őrzött kincse.
- Ott van - mondta Luke. - Tudom, hogy ott van.
- Ki? - kérdezte Coira dühösen. - Luke, térj már észhez! Azóta
nem vagy magadnál, hogy Silyen Jardine itt járt. Mit műveltek veled
Crovannel? Hallottam, hogy felüvöltesz, pont azután, hogy kivittem
a kávéskannát, és azonnal visszafordultam, de Devin nem engedett
be, még akkor sem, amikor belerúgtam.
Éles visítás érkezett az erdő felől. Szárnyak pörgő gömbje bukkant
fel: két sólyom harcolt egymással, összeakasztották a karmaikat. A
nap felemelkedett, és az aranyfény lenyűgözőnek bizonyult. Ha egy
kicsit közelebb lépne hozzá, őt is felmelegítené.
- Luke, az isten szerelmére! - Coira megragadta az inge hátulját,
és elrántotta. - Nem csinálhatjuk ezt minden áldott éjszaka! Írok
valahogy Silyen Jardine-nak. Elrejtem az ellátmányos csónakban.
Bármit tett is veled, vissza kell jönnie, hogy visszacsinálja.
- Mondtam már, hogy hagyj békén! - rázta le magáról a lányt Luke
ismét, ezúttal erőszakosabban, mint korábban.
Coira rámeredt. Miért ilyen dühös?
- Jól van. Nem mintha itt őrködhetnék az előcsarnokban minden
éjszaka, hogy téged figyeljelek. Ez az Utolsó Ajtó. Pontosan tudod,
mit tesz. Én mondtam el neked aznap, amikor megérkeztél. Láttad,
mit tesz azzal, aki kilép. Megöli, Luke.
 Coira szögletes, sápadt arcát elfutotta a pír. Megragadta az ajtót,
majd szélesre tárta.
- Menj csak! Egész nyugodtan!
Milyen temperamentumos lány! Luke lenyűgözőnek találta a
hevességét.
De korántsem annyira lenyűgözőnek, mint ami az ajtón túl várta.
Tekintete Coiráról a tájra siklott, és a lány a kelleténél egy
pillanattal később döbbent rá, hogy mire készül, már nem állíthatta
meg.
- Ne! - sikkantotta, és még utána is nyúlt, amikor Luke
elnyomakodott mellette, hogy átlépjen a küszöbön.
Hirtelen minden elsötétült, és a Luke agyában terjengő köd
felszállt arra az utolsó, töredék-másodpercnyi időre, mielőtt meghal.
Mégis mi a fenét képzelt? Hiszen tudja jól, hogy az Utolsó Ajtó
megöli. A saját szemével látta. Mit gondolt, mi várja majd odakint?
Nem volt ott semmiféle aranyló táj. Semmiféle erdő. Nem volt sem
sas, sem szarvas. Csak a jeges hideg és a teljes sötétség. Már meghalt
vajon, és ez a testérzet egy utolsó káprázat, mielőtt a tudata végképp
különválik?
Az ajtóban álló, zavarodott Coirára nézett. Össze kellett volna már
esnie, éppúgy, mint annak a nőnek, aki bevallotta, hogy merényletet
követett el. Állítólag, amikor meghal az ember, lepereg előtte az
egész élete. Abi egyszer azt mondta neki, hogy ez ostobaság,
mármint tudományos szempontból. Luke mégis itt volt még,
kavarogtak a gondolatai. Nem vált üres porhüvellyé. Ez az egész
egyetlen milliszekundum alatt játszódik le?
- Luke?
Coira szólalt meg álmélkodva. Beszélhet egyáltalán az emberhez
bárki, miközben épp halálközeli élményben van része, vagy
konkrétan meghal, vagy mi is történik most éppen?
- Luke, mondj valamit! Jól vagy?
 Luke csak bámulta Coirát, miközben a lány a kézfejével
megdörgölte az arcát. Csak nem sír? Képtelen volt levenni róla a
szemét. Nem is akarta, de azért csak hátrapillantott a válla felett.
És nem az aranyló rengeteget látta, amit még odabentről, a
kőkastélyból, hanem az éjszakai Loch nan Deurt. Mögötte hangás
emelkedő vezetett a helikopterleszállóhoz. A víz sötéten csillogott.
Amikor Luke felemelte az arcát, látta, hogy a sötétség, amit halálnak
hitt, valójában nem is sötétség. Hanem maga az éjszakai égbolt,
felhőkkel tele. A pártázat felett holdsugár ragyogott le rájuk.
- Itt vagyok. Mármint, kijöttem a kastélyból. És éjszaka van.
- És életben vagy!
Coira erre egész konkrétan nevetni kezdett, hitetlenkedő, örömteli
kacajt hallatott. Ragadósnak bizonyult. Luke megtámaszkodott a
falon, aztán neki is dőlt. Nem az aranyló világba került. És nem is
halt meg. Eilean Döchais előtt állt, sötét volt, és hideg, merthogy az
éjszaka közepén jártak. És épp az imént lépett ki az Utolsó Ajtón,
ami elméletileg végez az emberrel, vele mégsem végzett semmi.
Luke kétrét görnyedt a hisztérikus nevetéstől.
Addig nevetett, amíg már fájt, úgy megkönnyebbült.
A földre rogyott, és bár a kő hűvöse azonnal átszivárgott a
nadrágján, olyan jó érzés volt odakint tartózkodni. Azóta nem lépett
ki a kastélyból, hogy egy hónappal ezelőtt idejött. A többiek ennél
sokkal régebb óta éltek bezárva, voltak, akik évekkel ezelőtt
érkeztek.
Coira azóta van itt, amióta csak az eszét tudja.
- Te nem jössz ki? - kérdezte tőle Luke.
- Kimehetek? Kimenjek?
- Nekem sikerült.
- Talán te különleges vagy.
Luke elvigyorodott.
- Ezt erősen kétlem.
 - Hát, Crovan és Silyen Jardine nem így véli.
- Szóval hazugság, hogy ez az ajtó bevégez?
Csakhogy tudta jól, nem lehet ez az igazság. Látta, hogy az a nő
kilép az ajtón, és már a küszöbön holtan esik össze. Jules azt
mesélte, több Elítélt végezte ugyanígy, és nyilván Coira is
szemtanúja volt ezeknek az eseteknek. Crovan is ezt mondta neki
aznap, amikor megérkezett. Véget vet az életednek, ahogyan az a
rengeteg egyéb is, ami megölhet - így fogalmazott.
Akkor mégis mi történt itt ma este?
Luke lecsillapodott, és felnézett Coirára, akinek ugyanezek a
kérdések csillogtak a szemében. Vajon az ajtó miatt nem történt
semmi, vagy Luke miatt?
- Menj a dokkhoz! - mondta a lány. - Holnap szállítmányt hoznak.
Majd ott megvárod. Bújj el! A millmoori kalandjaid alapján
könnyedén meghúzod majd magad a csónakban.
- Azt mondtad, valaki már megpróbálta, és a csónak megállt…
Nem ért át a túlpartra, nem?
- De igen. Viszont nem volt még olyan, aki átlépte volna az Utolsó
Ajtó küszöbét, és túlélte. Úgyhogy vagy te, vagy a nyakörved más.
Egy próbát megér.
- Valóban. - Luke tétovázott. - De mi lesz veled?
Egymásra meredtek. Luke odakint a sötétben, Coira odabent, az
előcsarnok fali gyertyatartóinak gyér fényében.
- Nem hagylak itt - jelentette ki Luke határozottan. - Nem így
ment a klubban. Nálam sem így megy.
Vegye rá, hogy jöjjön ki ő is az Utolsó Ajtón, és csatlakozzon
hozzá? Vállalhatják ezt a kockázatot? Mi van, ha Coirának igaza van,
és tényleg ő különleges valamilyen szempontból?
Eszébe jutott, milyen volt az aranyló vidéken, ahol találkozott a
királlyal. És látta azt a két kavargó, tüzes fényt is. A kastélyban
töltött ideje alatt túlságosan ködösek voltak a gondolatai ahhoz,
hogy teljes egészében visszaemlékezzen az ott történtekre, hogy
elemezni tudja őket. Idekint azonban éppolyan tisztának bizonyult
az elméje, mint az éjszakai égbolt. Az emlékek csillagképeket
alkottak, történetet meséltek.
Az a két tüzes alak a két Egyenlő volt. Az egyikük kegyetlenül
támadta a falat - az volt Crovan, próbálta feltörni a Luke-ra borított
Csendet. A másik, a vakító pedig nyilván Silyen volt. Finom
aranyfonál kötötte össze őket.
Mit jelentsen ez az egész? Luke megtapogatta magát deréktájon,
mintha még mindig ott lenne az a fonal, és megrángathatná. De
persze nem talált semmit. Ám amikor odanyúlt, eszébe jutott
valami.
Silyen a kapunál, amikor Luke megérkezett Kynestonba a
millmoori furgonban. Amikor úgy érezte, mintha darabokra
szednék, mint apa egyik motorját. Azt érezte, valamit elvettek belőle
- vagy hozzátettek.
Aztán felbukkant egy újabb emlék, ismét Silyen a kapunál, amikor
Luke Crovan tulajdonába került. A fiú ragyogó szeme, ahogy levette
róla a kynestoni igézetet. Az elsuttogott kérdés: Érzed? Az a
hátborzongató érzés, hogy hiába került le róla a birtok igézete, akkor
is összeköti őt valami a fiatalúrral.
Miféle kötelék ez? Vajon Silyen megvédi, talán figyeli is valahogy?
De hát ott ült, amikor Crovan betört az elméjébe. Hagyta, hogy
elítéljék, amikor azt állította, tudja, ki használta fel őt, hogy
végezzen Zelstonnal. Ez nem éppen védelmező magatartás.
- Szerintem Silyenhoz van köze - mondta végül. - De fogalmam
sincs, hogy lehetséges ez. Ne gyere ki! Nem akarom, hogy
megkockáztasd.
- El kell menekülnöd - erősködött Coira. - Könnyen megtalálod a
dokkot, a sziget másik oldalán van. A csónak a tó túlfelén áll, amikor
átjönnek, kinyílik a külső ajtó, és kipakolnak. Csak akkor nyithatjuk
ki a belső ajtót, és hozhatjuk be a holmit, amikor a csónak már
elment. Elviszik a kastély szemetét is, mindent, amit nem tudunk
elégetni, így csempésztük ki tavaly Rhyst is. De mondtam már
neked, hogy a csónak megállt, még mielőtt átjutott volna. Miután a
végtelenségig köröztek a tavon, Rhys feladta magát. Visszahozták,
Crovan pedig megbüntette, de még egy darabban van. A te
esetedben szerintem megéri megpróbálni. Talán az, amit Silyen tett
veled, nemcsak az Utolsó Ajtón biztosít átjárást számodra, hanem a
csónak is eléri majd a túlpartot.
- De akkor itt kellene hagyjalak. - Luke a küszöbön tétovázott.
Megérintette a nyakát ölelő pántot, ami majdnem olyan szorosnak
és simának bizonyult, mintha a saját bőrét érintette volna. Mit meg
nem adna érte, ha megszabadulhatna tőle! - És a többieket is.
Vannak, akiknek szintén ki kellene szabadulniuk. Rhysnek,
Juliannek, a nőnek, akit azok a szörnyetegek bántalmaznak. Még
Laviniának is. Valóban bűncselekményt követett el, de azt nem
érdemli, hogy itt maradjon, és Blake továbbra is rettegésben tartsa.
Ekkor lépett oda Crovan Coira mögé, és kapta el a lány haját.
- Mi ez itt? - vakkantotta Eilean Döchais ura. Kinézett az ajtón, és
megpillantotta Luke-ot. - Hadley. Mégis hogyan…?
- Luke! - kiáltotta Coira. - Futás! Menekülj!
De hova mehetne? Hogy menekülhetne el? A csónak még mindig
a tó túlfelén volt, és semmi egyéb módon nem kelhetett át Loch nan
Deur vizén.
- Mit műveltél? - förmedt rá Crovan, és amikor Coira nem felelt,
visszakézből felpofozta. A lány megpördült az ütés erejétől.
Luke-on úrrá lettek az ösztönei, és Coira felé ugrott - csakhogy
ekkor nekicsapódott a nyitott átjárónak, ami valamiért éppolyan
zártnak bizonyult számára, mintha becsukták volna előtte az ajtót.
Átlátott rajta, hallott is mindent, egyszerűen csak átlépni nem tudta
a küszöböt.
Crovan rápillantott.
- Ostoba fiú! Csak egyfelé nyitott.
Egyfelé nyitott. Crovan ezt is elmondta neki aznap, amikor
megérkezett. Mindkét ajtó csak egyfelé nyitott. Az Órák Ajtaján
belép az ember, az Utolsó Ajtón pedig ki. Ennyi? Mit is mondott
még neki Crovan? Valami fontosat.
Coira lihegve meredt a gazdájukra. Szürke szeme megvetően
villant. Crovan bagolyszerű tekintettel fürkészte, szeme csupasznak
tűnt a szemüvege nélkül. Nyilván az ágyból kelt ki, hogy fülön csípje
őket, mert nadrágja fölött egy övvel összefogott háziköntöst
viselt. Máskor tökéletes frizurája most itt-ott égnek meredt.
Luke már épp be akart volna rontani az Órák Ajtaján, hogy
Crovan és Coira közé vesse magát, mert látta, hogy Crovan
arckifejezése nem sok jót ígér, amikor felfigyelt rá.
Először azt hitte, téved. Vagy csak képzelődik. De most, hogy
egyszerre nézett rájuk, nem is értette, miért nem vette észre eddig.
A szeme, döbbent rá. Még sosem látta Crovan szemét a rémisztő
szemüvege nélkül.
Éppolyan hűvös szürke volt, mint Coiráé.
Másról fel sem tűnne a kapcsolat. A hajszínük teljesen más volt,
Coira arca jóval szögletesebb. De mindazok tudatában, amit Luke
felfedezett, már látta a hasonlóságokat Coira és a férfi között -
nyilván az apja.
Majdnem ki is bukott a száján a felfedezése, Crovan arcába akarta
vágni a titkot, amit a férfi olyan ügyesen elhallgatott, hogy még a
saját lánya sem tudta. Ám ekkor meglódultak a gondolatai. Idekint,
a hűvös levegőn mintha természetfelettien élesen vágott volna az
esze.
Eszébe jutott, amikor Jackson itt állt az ajtóban, és azt mondta,
hogy a Crovanek mindig is foglyokat őriztek, hogy ha valaki
belépett, az csak akkor távozhatott, ha a lord vagy az örököse
engedélyt adott rá.
Coira dühödten vágta hozzá a szavakat néhány perccel ezelőtt:
Menj csak! Egész nyugodtan!
Coira Crovan. És engedélyt adott rá, hogy Luke távozzon.
 Ki volt Coira anyja? Valami közember szolgáló? Egy Elítélt? Luke
semmi jót nem tudott elképzelni. Talán erőszak is volt a
történetben. Vagy akár gyilkosság.
Egy dolog azonban teljesen nyilvánvalónak tűnt: ha Crovan rájön,
hogy Luke tudja, többé nem engedi az ajtó közelébe. Bezárja, talán
Coirát is. Ha viszont elhallgatja a felfedezését, akkor egy másik este
megpróbálhatnak kiszökni, ezúttal közösen. A kastély gyermekeként
Coira nyilván kiléphet azon az ajtón, amin másokat is kiengedhet.
Talán még a csónak is engedelmeskedne neki.
Holnapra már nem fogják tudni összehozni. De egy hét múlva a
csónakban lehetnek, a tó túlfelén - és talán útban a szabadság felé.
Coira mindannyiuknak engedélyt adhatna, hogy távozzanak, az
összes Elítéltnek. És amikor a csónak közeledik a kastélyhoz az
ellátmánnyal, mindannyian kiszökhetnének az ajtón, és
várhatnának rá, készen arra, hogy lenyomják a hajósokat, és rögtön
vissza is fordítsák a járművet.
- Hadley! - húzta össze Crovan a szemét. - Döbbenet, de mintha
gondolatok cikáznának a fejedben.
- Rájöttem - jelentette ki Luke. - Rájöttem, hogyan történhetett,
mert elméletileg nem lett volna szabad kilépnem ezen az ajtón, nem
igaz? Halottnak kellene lennem. Nem gondolja, hogy valaki a
segítségemre volt?
- És mégis ki?
- Silyen Jardine, ki más? Egyértelmű, hogy érdekli, mi történik
velem. Amikor itt volt, az az érzésem támadt, hogy segíteni akar
nekem. És tényleg így van. Tényleg segíteni akar. Coira próbálta az
utamat állni, de tudtam, hogy nem lesz semmi bajom. És tényleg
nem lett.
- Így történt?
Crovan Coirához fordult, aki homlokráncolva nézett fel rá.
- Persze hogy megpróbáltam az útját állni! Hiszen az ajtó megöli
azt, aki kilép rajta, én is tudom, ő is tudja. De nem hallgatott rám.
 - Szóval azt mondtad neki, hogy menjen csak, csinálja?
Luke majdnem diadalittasan ökölbe szorította a kezét.
Crovan is végiggondolta a helyzetet. És ez alapján helytállónak
bizonyult a feltételezése.
Coira morcosan biccentett.
- Milyen jó barát vagy! - vicsorgott Crovan. - Hát, igen, úgy tűnik,
Silyen közbeavatkozása meglepő következményekkel járt. De semmi
olyasmi, amit ne hozhatnék helyre. Gyere vissza, Hadley! Nem vár
ott rád semmi, csak egy kis friss levegő. Feltéve persze, hogy Bodina
Matravers nem jött vissza érted a csónakomban. De nekem nem úgy
tűnt, mintha ezt tervezné. Senki sem jön el érted, Luke.
Crovan már-már megvetően görbítette az ujjait, és Luke
melegséget érzett a nyakára fonódó pánton. Ostoba volt, hogy ilyen
korán ivott a medve bőrére. A férfi még így is könnyedén
rákényszerítheti az akaratát. És bár most sikerült kijátszania
Crovant, nincs biztos módja annak, hogy kijusson a szigetről.
Luke szíve heves zakatolásba fogott, amikor rádöbbent, hogy az
Egyenlő talán elragadja tőle ennek az estének az emlékét, még
mielőtt egyáltalán elmondhatná Coirának. És felesleges lett volna
odakiáltani, mert Crovan könnyedén elveszi a tudást a lánytól is.
- Nem kell kényszeríteni - tiltakozott Luke. - Jövök már.
Megindult az Órák Ajtaja felé. Amint kiért a látókörükből,
leguggolt, és kotorászni kezdett a földön. Beletelt némi időbe, mire
megfelelően éles kavicsot talált. Jó erősen a tenyerébe vájta, és a
nyelvébe harapott, ahogy olyan mélyre nyomta, amilyen mélyre csak
tudta. Csak két vágásra maradt idő, és Luke összerezzent, ahogy
végighúzta a kő éles végét a bőrén.
- Hadley! - csattant Crovan hangja sürgetőn.
- A kilincset keresem - szólt vissza Luke, majd gyorsan lenyalta a
vért a tenyeréről. - Nem látom a… Ó, már eszembe jutott, nincs
kilincs.
 Benyomta az Órák Ajtaját, ami kitárult. Crovan ott állt,
mosolygott vékony bajsza alatt.
- Üdv ismét! - mondta.
Luke belépett, és mintha hirtelen lerészegedett volna, teljesen
elködösültek a gondolatai. Úrrá lett rajta a kastély alattomos hatása.
De azért nem teljesen. Lassúnak érezte magát. Bizonytalannak.
De a felfedezés körvonalai azért megmaradtak. Crovan. Coira. Ide-
oda járatta közöttük a pillantását, próbálta belevésni az
emlékezetébe. Megmozgatta a bal kezét, és a tenyerében érzett
fájdalom bizonyította, hogy az igazság jelét viseli magán.
- Akkor legjobb lesz, ha gondoskodunk arról, amivel Silyen
kiengedett az ajtón - lépett előre Crovan. - Az hiányozna csak, hogy
megint kiszökj!
Aminek persze semmi értelme nem volt. Hiszen Silyen nem tett az
égvilágon semmit az ajtóval kapcsolatban. És ezt Crovan is pontosan
tudta.
Csakhogy azt hitte, Luke így tudja.
Ekkor csapott le először, és Luke testébe égő fájdalom hasított.
Üvöltve a földre rogyott.
Hazugság az egész, eszmélt rá. Nem maga a fájdalom, persze,
hanem a célja. Crovan megkínozza, hogy Luke azt higgye, felperzseli
azt, amivel Silyen Jardine kiengedte az ajtón. De az egész egy
hatalmas átverés volt.
Luke ereiben megfagyott a vér. Most már úgy gondolkozik, mint
ők. Vajon hasznot húzhat belőle? Merhet-e egyáltalán arról
álmodni, hogy kijátszhatja őket? Reménykednie kell benne, mert
másképpen sehogyan sem kerekedhet föléjük, az már egyszer biztos.
A második fájdalomhullám olyan kínzónak bizonyult, hogy
majdnem kisült az agya. Önkéntelenül is az oldalára zuhant, majd a
hasára fordult, hogy ne érezze magát annyira kiszolgáltatottnak.
Luke az előcsarnok kövezetéhez nyomta a homlokát, próbálta
uralma alá vonni a légzését és hevesen zakatoló szívét. Látása
elmosódott, miközben szemügyre vette a kőlap kanyargó repedéseit.
Jackson is nagyjából itt feküdt, koponyáját szétlőtték, ide folyt ki a
vére, az agyveleje.
A mi játékunkban nincsenek győztesek - ezt mondta neki a doki
ezer évvel ezelőtt, amikor a millmoori irodában beszélgettek.
Legalábbis addig nem, amíg véget nem ér.
Csak érjen véget hamar. Könyörgöm!
Könnyek sávozták Luke arcát: Jacksonért és Angyalért. Coiráért,
akit az apja egész életében fogva tartott, és neki fogalma sincs róla.
A saját testvéreiért és a szüleiért, bárhol legyenek is (és adja az ég,
hogy biztonságos helyen legyenek).
Saját magáért.
A harmadik csapástól üvöltött, és szégyenteljes, forró nedvesség
gyűlt tócsába alatta. Ezt még Kesslernek sem sikerült elérnie a
sokkolójával.
- Meg is vagyunk - jegyezte meg Crovan kárörvendőn, ahogy mellé
lépett. Köntösének övrojtja végigsimított Luke arcán, aki túlterhelt
idegeivel égetőnek érezte. Azt kívánta, bár megtartotta volna azt az
éles követ, hogy most a férfi bokájába vághassa, talán még egy
fontosabb eret is eltalálhatna vele, hogy aztán gyorsan kivéreztesse,
éppúgy, mint amikor az ember kihúzza a vízzel teli kádból a dugót,
gyorsabban, mint ahogy egy Egyenlő meg tudja gyógyítani saját
magát.
- Bármit tett is veled Silyen, többé nem működik. Úgyhogy tartsd
távol magad attól az ajtótól, Hadley! A halál igen magas ár egy kis
friss levegőért.
Az Egyenlő leguggolt, elkapta Luke gallérját, és felemelte a fejét.
Másik kezének ujjait enyhén széttárta, centiméterekre Luke arcától,
készen arra, hogy belevájja őket a szemgödrébe, vagy hogy
összeszorítsa a száját, az orrlyukait. Ide-oda forgatta Luke fejét, úgy
fürkészte őt, mint sólyom egy szőrös cafatot a karmai között.
 - Meghagyom a ma esti emlékeidet, hogy tanulhass belőlük.
Ahogy az a bolhafészek barátod mondogatta, a rossz emlékeket
mindig meghagyom.
Crovan elhúzódott, visszaejtette Luke-ot a földre.
- Kapard össze! - vetette oda az Egyenlő Coirának, miközben
undorodva átlépett Luke ernyedt testén. - Aztán lefekvés! Nem
tűrök még egy ilyen éjszakai felfordulást. A következő alkalommal,
amikor megpróbál elmenni, meghal, és tudom, hogy ezt nem
akarod. Az, hogy érdekel valakinek a sorsa, még nem jelenti, hogy
segíthetünk is rajta, te lány. Csak annyit jelent, hogy jobban fáj,
amikor ő nem segít saját magán.
Azzal Eilean Döchais ura magukra hagyta őket suhogó ruhájában.
Luke csak feküdt ott ernyedten, kimerülten. Nem tiltakozott,
amikor Coira gyengéden megfordította, és segített neki felülni,
pedig így meglátta az átázott nadrágot. Luke lehorgasztotta a fejét,
perzselte a szégyen a vizelet szaga miatt.
Ugyanakkor diadalittas is volt. Megtévesztette Crovant, és még
most is birtokában volt ennek az iszonyú tudásnak, biztonságban
elraktározhatta a fejében. Olyasfajta információ volt ez, aminek
segítségével együtt elérhettek valamit - hogy pontosan mit, azt nem
tudta volna megmondani.
Coira megfordította Luke kezét, és a tenyerét vizslatta.
- Biztos felsértetted a körmöddel - merengett, miközben
ujjhegyeivel óvatosan végigsimított a két véres félkörön. - Olyan
erősen ökölbe szorítottad a kezedet, hogy megvágtad magad.
Luke lenézett a két jelre, amit ő maga vésett oda: C C.
Coira Crovan.
Ökölbe szorította a kezét, és egy pillanatig nem mozdult. Érezte,
hogy enyhén lüktet a vér a sebeknél.
- Nem - felelte. - El kell mondanom neked valamit.
 22.

- Jardine ravasz, mint a róka - jelentette ki Jon Faiers, miközben

körbenézett a dalstoni menedékház szobájában összegyűlteken. - Az
Aston-házi bombát a Tizenkét Torlóbeli szimpatizánsaira próbálják
kenni, pedig valójában az ő ötlete volt.
- Miért tenné ki ekkora veszélynek a saját családját? - kérdezte
Renie nagybátyja, Wesley.
- Nem volt szó semmiféle veszélyről - felelte Abi, aki azonnal
megértette, miről beszél Jon. - Tudta, hogy bombát fognak dobni
rájuk, és elpusztította volna ő maga. Csak Gavar gyorsabban reagált.
- De mi értelme népszerűtlennek mutatni magukat? -
értetlenkedett Renie a nagybátyja mellől a pamlagról.
- Erősnek mutatták magukat - válaszolta Abi, akit az elvei ellenére
is lenyűgözött Jardine ravaszsága. - Gondoljatok csak bele! Gavar
elkapta a bombát a levegőben, felrobbantotta úgy, hogy senkinek
sem esett baja, majd leugrott az erkélyről, emberfeletti gyorsasággal
berontott egy többezres tömegbe, és elkapta a tettest. Még én is azt
mondom, hogy ez nem semmi, pedig tudom, hogy valójában
alkoholista, szoknyapecér barom. De hogy jöttél rá, hogy mi történt,
Jon?
Faiers elhúzta a száját.
- Bouda örökösnő vallatócsoportját egy rémisztő nő, Astrid
Halfdan vezeti. A jelek szerint az első ember, akit elfogtak, az, akire
Gavar rávetette magát, elmondta, hogy egy olyan férfi fizette le, aki
a Tizenkét Torlóbeli szimpatizánsának állította be magát. Elég
felesleges részletnek tűnik. Azt a férfit is bevitték, és ebben a
pillanatban Jardine megjelent az irodában, véget vetett a
nyomozásnak, elárulta, hogy ő tervelte ki az egészet. Csak nem
számított rá, hogy valaki elkapja majd a bombát hajító fickót, és
nyomozást indít. Bouda örökösnőnek egyáltalán nem tetszett a
dolog. Ami azt illeti, alaposan össze is vesztek miatta. A jelek szerint
azt mondta a családnak korábban, hogy megmutatják majd a
Tehetségüket, de Gavar és Bouda azt feltételezte, hogy ez a kapunál
történtekre vonatkozik.
Wes felpuffasztotta az arcát, majd kifújta a levegőt. Az elmúlt
néhány nap során Abi rájött, hogy ez azt jelenti, a férfi egyszerűen
nem hiszi el, amit hall. Megkedvelte őt és a társait. Kemény, két
lábbal a földön álló férfiak voltak, akik túl sok felesleges balesetet és
elkerülhető halált láttak már. Olyan férfiak, akik a saját kárukon
tanulták meg, milyen magasról tesznek az Egyenlők a szolgáikra.
Abit elborzasztották a történetek, amiket tőlük hallott. Most, hogy
belegondolt, különösnek tűnt számára, hogy akik már túl voltak a
szolgaéveken, nem igazán akartak beszélni róla. Vajon azért, mert
túlságosan nyomasztóak vagy akár traumatikusak voltak ezek az
élmények ahhoz, hogy felelevenítsék őket? Esetleg meg akarták
védeni az utánuk következőket a gondolattól, hogy miféle borzalmak
várnak majd rájuk? Vagy egyszerűen csak úgy gondolták, ez az egy
évtized az élet velejárója, és nincs értelme morogni miatta?
„Felesleges siránkozni” - mondogatta mindig a nagymamája, amikor
valami hasonló történt, például ömleni kezdett az eső az évi egyetlen
szabadnapján. Ugyanígy volt vajon a szolgaéveivel kapcsolatban is?
Ezért hallgat mindenki?
Vagy inkább félelemből?
Azért, mert rettegnek az Egyenlőktől és az ő titokzatos
Tehetségüktől. Félnek a végrehajtóktól, a biztonsági szolgálattól. A
mindennapi életben a biztonságiak valójában egyszerű rendőrségi
feladatokat láttak el, a békét őrizték. Azonban a szolgavárosokban,
az olyan helyeken, amikről Renie-től és a többiektől hallott, sokkal
inkább tűntek kiskirályoknak. És talán az emberek azután is
rettegtek tőlük, hogy leszolgálták az éveiket, és éppen ezért nem is
mertek hangot adni az elégedetlenségüknek.
Abinek eszébe jutott az a millmoori vadállat, aki elrángatta Luke-
ot, felrémlett előtte a férfi bikanyaka, rövid haja. A szolgavárosban
úgy megverte Luke-ot, hogy a bordája is eltört, ezt mesélte Renie.
Jon szerint jelenleg Bouda Matraversnek dolgozik. Abi nem
felejtette el sem az arcát, sem a nevét. Utóbbi ott díszelgett a
mellkasán: Kessler.
Ez történik, amikor valaki egy kis hatalomhoz jut?
De nem. Kessler ide vagy oda, nem kezdhette el azokat a
közembereket hibáztatni, akik a saját fajtájuk ellen fordultak.
Mindenről az Egyenlők tehetnek. Még a huszonegyedik században is
fenntartanak egy olyan rendszert, amit évszázadokkal korábban
alkottak meg - amikor még az ember azt gondolhatta, hogy teljesen
igazságos egy évtizedet szolgálni az urának kosztért és kvártélyért. A
szolgasorsot valójában már réges-régen meg kellett volna szüntetni.
Mi kell ahhoz, hogy megértessék másokkal is, nem kell ennek így
lennie? Hogyan mutassák meg nekik, hogy igenis kiállhatnak az
Egyenlők ellen? A millmoori felkelés volt a legelső lépés. Ezt követte
a Torló felégetése. Dina riverheadi sztrájkja is kezdett alakulni.
Észak lángba borult a dühtől.
Londonban azonban más volt a helyzet. Kelet-London lepukkants
ágát leszámítva a város határozottan gazdagnak bizonyult. Az
Egyenlők szolgavárosi gyárainak profitja ide áramlott. A világ
minden tájáról érkeztek turisták, hogy szájtátva csodálják a londoni
történelmet és kultúrát, hogy megvásárolják a rabszolgák gyártotta
luxuscikkeket. Abi ezrével látta őket aznap, amikor elment a
Queen’s Chapelhez.
A város azt a látszatot keltette, hogy Nagy-Britannia civilizált,
modern ország, pedig a valóságban alig lépett túl a feudalizmuson.
- Beszéljük meg, mi egyebet tehetünk! - szólalt meg. - Igen, ki kell
szabadítanunk azokat, akiket elkaptak. Ezért jöttetek ide. De azért
gyújtottátok fel a Torlót, hogy tiltakozzatok. Hogy üzenetet
küldjetek a gazdáinknak, hogy felháborító és igazságtalan
körülmények között éltek. Tovább kell erősítenünk ezt az üzenetet.
Az öcsémet elítélték. Meilyr Trescót a lehető legborzalmasabb
büntetéssel sújtották. Dina Matravers és a klubtagok hatalmas
kockázatot vállaltak a millmoori szökéssel. De mit értek el vele?
Millmoor gyakorlatilag visszatért a rendes kerékvágásba, ahogy
hamarosan a Torló is vissza fog. Életben kell tartanunk azt a tüzet,
amit ott fent, a szántókon gyújtottatok.
Amíg Abi meg nem szólalt, a szobában lévők egymás közt
beszélgettek, de most lassanként mind elhallgattak.
- Folytasd csak! - biztatta Wes. - Kétlem, hogy bárki ellenkezni
akarna veled itt.
Végignézett torlóbeli szökevénytársain. Mind a fejüket rázták.
Abi mély levegőt vett. Most már nem volt visszaút. Vajon
megértik, hova akarja vezetni őket?
- Ebben az országban nem érhetjük el szabadon az internetet, a
közösségi médiát. Éppen ezért nem is tudunk könnyedén nagy
tömegekhez szólni, kivéve, ha olyasmit teszünk, ami akkora
jelentőségű, hogy azt nem lehet szó nélkül vagy figyelmen kívül
hagyni. És arra semmiképp sem lehet nemes egyszerűséggel
legyinteni, ami Londonban történik. A bomba és Ragnarr örökös
feje is ezt bizonyítja.
- Erről eszembe jut, amit a múltkor mondtál - pillantott fel Renie
a pamlag karfájáról, a nagybátyja mellől. Állkapcsa folyamatosan
mozgott a rágógumi miatt. - Hogy életben kell tartanunk a tüzet.
Abi tudhatta volna, hogy a lány azonnal megérti, mire gondol.
Renie Delaney kifejezetten tehetségesnek bizonyult a baj
keverésben.
- Mire gondolsz, kölyök? - bökte oldalba könyökkel Wesley az
unokahúgát, mire az elhúzódott. - Csak nem a régi gyerekdalra?
Azzal halkan énekelni kezdett:
 - Ég az utca, ég a ház is, nem is egy ház, hanem száz is. Tűz, tűz!
Tűz, tűz! Jaj de messze a kanális.[1]
Az izgő-mozgó Renie most megállapodott. Teljesen lenyűgözte a
nagybátyja hangja.
- Mindig ezt énekeltem neked, amikor még kicsi voltál - mondta a
férfi. - A kishúgom kislányának. Olyan édes voltál abban a fodros-
bodros, rózsaszín kiságyban! Apád is sokszor ringatott álomba
azokkal az érzelgős, régi ír balladákkal. De neki nem volt olyan jó
hangja, mint nekem. - Hátravetett fejjel felnevetett.
Renie feszült arca ellágyult, mire Abit elöntötte a düh. Ezt a
makacs lányt egy árvaháznál ezerszer rosszabb helyre küldték,
miután nyolcéves korában az egész családját elfogták. Voltak
bátyjai, szülei, családja, akik mind szerették, mégis elválasztották
őket egymástól. Éppúgy, ahogy a szolgaévek rendszere Abitől is
elragadta a testvéreit, a szüleit pedig végül Millmoorba küldte.
Nem. Ideje túllépni azon, hogy a „szolga évek rendszere” egy
elvont dolog. Nem olyasmi, ami a történelem során rájuk maradt -
egy rossz ötlet, amit évszázadokkal ezelőtt találtak ki, és Nagy-
Britannia sajnos még nem vetette le magáról.
Hiszen ez egy embercsoport, itt és most, akik nap mint nap úgy
döntenek, hagyják, hadd menjen tovább minden úgy, ahogy eddig.
Az Egyenlők hibája az egész. Épp olyan, mintha Bouda Matravers
a saját kezével lökte volna bele Renie bátyját a trágyagödörbe, vagy
mintha Thalia Jardine személyesen vitte volna el Luke-ot Crovan
kastélyába.
- Arra nem legyinthetnek, ha London lángba borul - jelentette ki
Abi.
Szavai teljesen felvillanyozták a helyiséget. Ezek a férfiak
felégették a szántókat, ahol rabszolgaként dolgoztak. Vajon fel
mernék égetni a fővárost is?
Mert ő igen, döbbent rá Abi.
 Amikor traumatizált állapotban, kétségbeesetten összegyűltek
Highwithelben Meilyr halála után, Abi még nem állt készen arra,
hogy csatlakozzon Dina Matravers politikai hadjáratához.
Csakhogy azóta sokat változott. Ragnarr feje, Whittam Jardine
bombája, Faiers, Midsummer, Wesley és a Torló mind-mind
hozzájárult ehhez.
- Nem, a lángokban álló Londont nem hagyhatják figyelmen kívül
- értett egyet vele Wesley.
- Nem is fogják! - jelentette ki Renie határozottan, és Abire
vigyorgott. - Merthogy felégetjük.
- Ez lenne az a pont, ahol jobb, ha távozom? - kérdezte Jon Faiers.
- Mégiscsak Bouda örökösnőnek dolgozom.
Mindig így nevezi, döbbent rá Abi kissé bosszúsan. Az ilyen
tiszteletadással kapcsolatos szokásokat nehezen vetkőzi le az ember.
Persze van ennek gyakorlati magyarázata is, végső soron. Nem
venné ki magát jól, ha véletlenül elfelejtené hozzátenni a nő rangját
Westminsterben, a Fény Házának folyosóján.
- Gondolod, hogy gyanít valamit? - kérdezte Wes sürgetőn.
- Szerintem igen forró randim lenne Astrid Halfdannal a
hangszigetelt pincebeli szobájában, ha bármit is gyanítana -
válaszolta Jon. - De azért felmerült bennem a kérdés, hogy megéri-e
vállalni a kockázatot… Mármint nektek.
- Ilyen könnyedén azért nem jönnek rá mindenre - mondta Abi. -
Nem nézik végig egy adott ember egész életét. Mármint, vegyük
például azt, amikor megvizsgálták az öcsémet, és próbálták
kideríteni, mi történt pontosan a Harmadik Ülés bálján. Az
nyilvánvalóan kiderült, hogy Csendet bocsátottak rá, de ennél
messzebb nem láttak. Nem jöttek rá, hogy Bodinának köze volt a
millmoori eseményekhez, nem igaz? Crovant leszámítva még most
sem tud senki Dináról. Neki pedig megvan rá a saját oka, hogy miért
tartja titokban.
 - Kérdéses, hogy meddig marad ez így - csendült egy új hang az
ajtóban. Egy új, mégis ismerős hang.
Midsummer Zelston szereti a hatásos belépőket, fogalmazódott
meg Abiben, és a történtek ellenére is elmosolyodott, amikor a lány
belépett a szobába. Renie azonnal az Egyenlőre vetette magát, és
miközben megölelték egymást, Midsummer odaintett Wesley-nek és
a többi torlóbelinek Renie feje fölött.
- Dina terve kezd alakot ölteni - jelentette az Egyenlő. - Már csak
napok kérdése, hogy Riverhead teljesen leálljon. Az egész város.
- Az egész?
A hangja alapján Jont lenyűgözték a hallottak. Ahogy Abit is.
Riverhead a legészakibb angol szolgaváros, hajóépítésre
specializálódott. A hajókat a riverheadi hajógyárakban forrasztották
össze, aztán a Tyne folyón úsztatták le. Mindent gyártottak ott
hétköznapi kompoktól egészen csillogó óceánjárókig, amiken a
konföderációs amerikaiak a karib-tengeri területeiket látogatták
(ezekre a helyekre az Egyesített Államok nem engedte a polgárait).
Elképzelhetetlennek tűnt a gondolat, hogy hirtelen leáll a munka.
- Azok alapján, amit ott hátul hallottam - biccentett Midsummer a
folyosó irányába -, nagyon úgy tűnik, hogy nektek is vannak
terveitek. Méghozzá tűzveszélyesek. Mire gondoltatok? Mert az már
biztos, hogy Jardine május elsejére tervezi a vérvásárt, úgyhogy
kicsit több mint egy hetünk van még kimenekíteni az elzárt fiúkat.
És úgy sejtem, hogy egy riverheadi sztrájk, némi lázongás itt,
Londonban, meg a foglyok kiszabadítása megint zavargásokat
eredményezne a Torlóban. Lehet, hogy csak ennyire van szükségünk
ahhoz, hogy a magunk javára billentsük a mérleg nyelvét.
- Ez a vérvásár dolog… - szólalt meg az egyik férfi. - Mi ez
pontosan? Mármint nem valami biztató a neve, de mit akarnak
vele? Kivégezni őket, igaz? Jardine visszahozza a halálbüntetést.
Felakasztatja őket?
- Az akasztás nem jár valami sok vérrel - jegyezte meg Jon Faiers
komoran.
 - Elmondom, mi ez. Államilag támogatott kínzás, amit a nép
szórakoztatására találtak ki - válaszolta Midsummer dühödt,
undorodó arckifejezéssel. - Olyasmi, amit a világ másik felén
nemzetközi törvények tiltanak.
- Oké, ez rendben - mondta a férfi. - De konkrétan mit csinálnak?
Faiers nagyot sóhajtott, mint akinek nem igazán fűlik a foga
ahhoz, hogy elmondja. Abi hamarosan rádöbbent, miért.
- Van egy Hogarth-festmény - kezdett bele Faiers. - Évtizedek óta
a parlamenti kincstárban őrzik, de Jardine javaslatára Bouda
örökösnő kiakasztatta annak a helyiségnek a falára, amit most
Közbiztonsági Irodának hív. Az 1732-es southwarki vérvásárt
ábrázolja. Midsummer, talán te meg tudod mutatni nekünk a
telefonodon.
Az Egyenlő előhúzta a mobilját - azt az egyesített államokbeli
okostelefont. Mindegyik Egyenlő ilyet használt, de rajtuk kívül
egyetlen brit sem juthatott hozzá, hiába gyártották őket itt.
Midsummer rákeresett a képre az Egyenlőket megillető korlátlan
internethozzáférésével, majd körbeadta a telefont. Mindenki arcára
borzalom és undor ült ki, amikor megpillantották, Abi gyomra pedig
felfordult. Miféle iszonyatot ábrázolhat? Hiszen ő orvos akart lenni,
nem zavarták a sérülések. Ám az orvosok első fogadalma az, hogy
nem ártanak senkinek, és ő mindig is rosszul volt a szándékos
fájdalomokozástól.
Amikor meglátta a telefont, kénytelen volt elismerni, hogy ez
rosszabb, mint amire számított.
Első pillantásra a festmény egyszerű forgatagnak tűnt. Egy sárga
ruhás nő, akinek dekoltázsa biztosan elnyerte volna Gavar Jardine
tetszését, óriási dobot ütött. Egy koldus macskája két lábon járt,
fején kalappal. Zászlók és cégérek fodrozódtak és himbálóztak,
miközben egy akrobata kötélen táncolt. Az utcán ittas állapotban
lévő férfiak kivont karddal tusakodtak.
Ezek a részletek úgy elvonták Abi figyelmét, hogy beletelt pár
másodpercbe, mire rájött, mi történik odafent, az emelvényen, a
vászon kellős közepén. És ekkor már nem értette, hogy nem esett
erre először a pillantása.
Egy szerencsétlen, meztelen férfit lógattak le róla a bokájánál
fogva. Alatta a nép késsel a kezében vágta róla azt a részt, amihez
hozzáfért. Egy másik levetkőztetett alakot az erkély tartórúdjához
kötöztek, őt mindenfélével szurkálták. Volt ott horog, sütő villa, sőt,
valaki mintha merőkanalat nyomott volna a férfi egyik vértől
csöpögő szemgödrébe. Egy Libby Jardine-nál nem nagyobb gyerek
nagy hévvel törött fadarabot szúrt az áldozat lábszárába.
Abi torkába epe tolult, mire elfordult. Gyorsan visszaadta a
telefont Midsummernek.
- Megőrült? Hiszen ezzel nem az erejét mutatja meg, ez
embertelen! Maga ellen fordít majd mindenkit.
- Érnek majd még meglepetések - jegyezte meg Faires. - Ne emeld
piedesztálra a közembereket, Abigail! A vérvásárokon soha senkit
nem az állam végzett ki. Egyszerűen csak kikötözték oda az
embereket, és a nép szabad kezet kapott. Jardine kancellár szerint a
vérvásár „a népi igazságszolgáltatást” ünnepli.
- A britek sosem tennének ilyesmit - tiltakozott Wesley, egyik
kezét védelmezőn Renie vállára téve.
- Az emberek bármit megtesznek, ha akár egy kicsit is
indokoltnak látják - mondta Faiers.
- Hát a srácok esetében nem igazán láthatják indokoltnak -
vitatkozott az egyik torlóbeli szökevény. - Csak a szántókat égették
fel, meg felrobbantottak néhány géptárolót.
- Majd kitalálnak valamit - vágta rá Abi. - A barátaitok az állam
ellenségévé fognak válni, akik mindenkit veszélybe sodorhatnak.
- Nyilván a hangulatot is fokozzák majd - tette hozzá Midsummer.
- Az egyetemen láttam, miféle állatot csinál a teljesen normális
emberekből az alkohol és a drog. Ismerek lányokat, akikkel
borzalmas dolgok történtek különböző bulikon. Csak egy elmebeteg
kell, aki elkezdi, és onnantól mindenki más is azt érzi, hogy
engedélyt kapott rá. Teljesen megfeledkeznek önmagukról.
Némaság borult a helyiségre. Milyen iszonyú jövőkép! Hát
mindenkiben szörnyeteg lakozik, arra várva, hogy kiszabaduljon?
Elég volt ránézni Ebre, arra a borzalomra, amivé vált.
Nem, Abi nem hajlandó ilyesmiben hinni.
És ebben a pillanatban rádöbbent, hogy a vérvásár nem arról szól,
hogy mindenkit vérszomjas vadállattá változtasson. Csupán néhány
ember csatlakozik majd a borzalomhoz, azok, akikre Midsummer is
azt mondta, hogy alapból elcseszettek. A többieket viszont
megfélemlíti majd. Szörnyű jövőt tár mindazok elé, akikben
felmerül, hogy átlépjenek bizonyos határvonalakat.
Hogyan szállhatnának szembe ezzel?
- Amire ők képesek, arra képesek vagyunk mi is - jelentette ki Abi.
- Ha az Egyenlők azt hiszik, mindenkit megfélemlíthetnek a
vérvásárral, akkor rá kell majd döbbenniük, hogy mi pedig
bátorságot tudunk önteni a népbe azzal, ha kiállunk magunkért. A
történelmünk segítségével felvehetjük a harcot az ő történelmükkel.
Amikor a királyok idejének leáldozott, a szobrokat széttörték, a
festményeket tönkretették, a királyi épületeket bemocskolták,
felégették. Ezek mind szimbolikus jelentőségűek. Erre mi is képesek
vagyunk. Nincsenek áldozatok, viszont nagyon látványos.
Így folytatta:
- Jardine beköltözött az Aston-házba, mert azt hiszi, a
közemberek hibáját jelképezi, amit csak az Egyenlők hozhatnak
helyre. Hát mondjuk el, mi hogy látjuk a dolgokat! Támadjuk meg a
Queen’s Chapelt, ahol a vérvásári kirakattárgyalásokat tartották! A
mayfairi boltokat, ahol a szolgavárosokban készült holmikat árulják
a gazdag turistáknak. Az Aston-kerti villákat, ahol az a rengeteg
külföldi húzza meg magát diszkréten az Egyenlők mellett, akiknek
az országa nem mer nyílt diplomáciai kapcsolatot felvállalni velünk.
Lángra lobbanthatjuk ezt a várost, és nem csak gyufával!
 Mindenki őt bámulta: Renie és a nagybátyja, Midsummer, Jon, a
torlóbeli férfiak. Abi látta a szemükben csillanó eltökéltséget.
- Nem tudom, ti hogy vagytok vele - pukkantott Renie jó
hangosan a rágójával a hatás kedvéért. - De szerintem kezdetnek a
gyufa is tökéletesen megteszi. És a jelek szerint Renie ügyesen is
bánt vele. Meg a téglákkal is. És könnyedén be- és kijutott
mindenféle épületből, elkerülte a biztonsági kamerákat, és tíz
másodperccel azelőtt meghallotta a biztonságiakat, hogy azok
egyáltalán befordultak volna a sarkon.
- Legalább én is értek valamihez - jegyezte meg, amikor kettesben
végigsiettek a Mountford Streeten. Az ember már-már elfelejtette,
hogy hajnali négyre jár csupán, olyan fényárba vonta a környéket az
a sok aranyozott, kristályüveges kirakat. - Jackson megkért egyszer,
hogy készítsek el valami transzparenst, de még ő sem tudta
elolvasni, ami azért sokat elárul, tekintve, hogy orvos volt.
Renie hirtelen elhallgatott. Mindketten ugyanarra gondoltak, Abi
tudta jól. Jackson valójában nem is volt orvos.
- A tesód egyszer lelógatott a tetőről, nem használtunk mást, csak
egy kötelet.
- Nem hiszem, hogy ez sokkal jobb téma lenne.
Renie felhorkant. Mindkettejük hangját elnyomta a pamutsál, ami
az arcuk nagy részét takarta.
- Amikor még Skóciában voltunk, Jess mindig azt mondogatta,
hogy jobban hasonlítasz Luke-ra, mint gondolnád. Szerintem akkor
még nem hittél neki. Most már érted? Megváltoztál, Abi.
- Minden megváltozott, amikor megszöktem a Millmoorba tartó
kocsiból - felelte Abi. - De csak most jöttem rá. Azt hittem,
bebizonyíthatom, hogy Luke ártatlan, és akkor megértik, miért
szöktem el, és minden helyrejön. Olyan naiv voltam! Valójában
olyan helyzetbe kevertem magam, amiből nincs visszaút.
- De ez egyfajta szabadsággal is jár, nem gondolod? Amikor már
nincs vesztenivalód.
 Renie-nek igaza volt. Abi kitapintotta a festékszprét a zsebében.
Ma éjszaka újabb határvonalat lép majd át. Nem, nem is csak átlépi.
Nekifutásból át fogja ugrani.
És a másik oldalon csak az ismeretlen várja. Zakatolt a szíve.
- Ott vannak a többiek - biccentett Renie két másik, sötétbe
öltözött alak felé, akik szintén eltakarták az arcukat. Épp az imént
bukkantak fel az utca túlfelén. A lány lepillantott az órájára, egy
műanyag vacakra, amit a BB gyártott Millmoorban. Mintha csak azt
nézte volna, mikor jön a busz, gondolta Abi. Elképesztő hidegvérrel
bírt.
- Három… kettő… egy… és mehet a menet!
Renie szaladni kezdett. A gyorsaság sokat számít most. Ezeknek a
puccos boltoknak a riasztórendszere közvetlen összeköttetésben áll
az alkalmazásukban álló privát biztonsági cégekkel. Kilencven
másodpercet adtak maguknak.
Abi a saját célpontjához rohant, az utca egyik modern üzletéhez. A
butikban dizájnerholmikat árultak, amiket elméletileg lord Jardine
egyik haverjának a felesége tervezett, a ruhák többe kerültek, mint
amennyit egy átlagember egy év alatt megkeres. Ez már önmagában
szánalmas volt, de ráadásképpen minden egyes darabot kézzel
varrtak Extonban, a devoni szolgavárosban, ami az egyik kedvenc
gyártóhelye volt az utcában fellelhető luxusmárkák tulajdonosainak.
Ennek a konkrét márkának a tulaja úgy hitte, hogy az extoni
gyerekek apró keze és éles szeme a lehető legalkalmasabb a
külföldiek által annyira kedvelt, mesés minták elkészítésére.
Az árucikkeket felvonultató óriási kirakat tökéletes felületet
biztosított az üzenetük átadására. Abi igyekezett ügyet sem vetni az
üvegcsörömpölésre és a kerozinszagra maga körül, miközben a
többiek a saját munkájukat végezték a téglákkal és a Molotov-
koktélokkal. Keze gyorsan járt.
GYERMEKMUNKA = DIVATJAMÚLT
Ahogy a festékszóró sziszegése elhalt, Abi felfigyelt rá, hogy már
nem csörömpöl az üveg, nem puffan a tégla, csak a tűz ropog,
harsog. Megfordult, és látta, hogy Renie már ott áll mellette.
- Szépen írsz - dicsérte. - A doki biztos minden héten téged
választott volna. Na, gyerünk!
Végigrohantak az utcán, a kirakatbeli holmikat vöröses színbe
vonták a lángok.
A mayfairi utcák valóságos útvesztőt alkottak, ám Renie
bajkeverőkészségeihez irigylésre méltó irányérzék is tartozott,
úgyhogy Abinek csak követnie kellett a lányt. A két torlóbeli férfi
délkeletnek indult, a Queen’s Chapel felé. Bár ő maga javasolta a
célpontot, Abi egyszerűen képtelen lett volna részt venni az
elpusztításában. Gyönyörű épület volt, több száz éves
történelemmel, aminek pillanatokon belül vége lesz. Tökéletes
figyelemeltereléssel szolgál majd, amíg ők ketten Renie-vel elvégzik
a másik feladatot, amit Abi magukra osztott.
A Hyde Park sarkánál jártak. Csakis az éjszaka közepén volt ilyen
üres, egyébként folyamatos dugó uralkodott errefelé. Végigsiettek a
St. James’s Park mentén az Aston-házhoz. Óriási szobor magasodott
föléjük a sötétben ott, ahol a korábbi kocsiút összeért az első számú
család új rezidenciájának kör alakú feljárójával. Nem világították
meg, de napközben abszolút figyelemfelkeltőnek bizonyult az
elhelyezkedése miatt.
I. Jakab, az utolsó király apjának a szobra. Ő adta az Aston-házat
számos kegyeltje egyikének. Ha az ember nem tudta, kinek a szobra
áll ott, nehezen találhatta volna ki, tekintve, hogy az arcát réges-
régen lecsiszolták.
- Ilyen ronda lett volna? - tette Renie keskeny csípőjére a kezét.
- Nem volt egy szépség - hagyta helyben Abi. - De nem ezért
távolították el az arcát. A legtöbb uralkodó szobrát tönkretették, ezt
viszont meghagyták, emlékeztetőül, hogy milyen elkorcsosultak
voltak. Jakab konkrétan írt egy könyvet, amiben azt állította, a
királyok isteni sugallattól vezérelve uralkodtak, maga Isten
választotta ki őket. Sejtheted, mit gondoltak erről az Egyenlők. De
jobb, ha sietünk.
 Abi lerázta hátáról a táskát, amit magával cipelt, és előhúzta
összetekert tartalmát. A kisebbet Renie-nek adta, aki már fel is
mászott az alapzatra, és épp arra készült, hogy felkússzon a király
harisnyás lábán.
Abi kihajtotta a lepedőt. Igen, latinul volt a szállóige, mégis
mindenki tudta, mit jelent. Sic semper tyrannis - Mindig így
járjanak a zsarnokok! Gondosan a rácshoz erősítette a lepedő
szélét. Felette Renie a király kőparókájának loknijai köré kötött
csomót.
Mindketten felnéztek a morajra és a robbanásra. Kevesebb mint
egy kilométerre tőlük a Queen’s Chapel romokban hevert. Jól
kivehető, szürkés füstfelhő szállt a levegőbe, mire Abinek rögtön
eszébe jutott, hogy hamarosan hajnalodik. A füstoszlopot lángok
váltották fel - a kápolna nemsokára porig ég.
- Siess! - mondta Abi. - Nemsokára mindent ellepnek a
biztonságiak.
- Meg is van.
Renie megigazította a maszkot. I. Jakab király tönkretett arcán
most Whittam Jardine kancellár vöröslő képét ábrázoló gipszmaszk
feszült. Ijesztően élethű volt, az egyik művészvénájú, torlóbeli férfi
készítette.
- Máris mennyivel jóképűbb! Csókot egy mocskos korcstól, hm? -
Renie cuppanós puszit nyomott a maszk arcrészére, és gúnyosan
felkacagott. Majd odafent, a magasban hátranézett a válla felett.
Egyenesen az Aston-házra.
Lepillantott Abire.
- Ez csak próba a nagy dobásunkra, igaz? Ellenük.
Abi a sivár Aston-házra nézett, az épületre, ahová Jardine egyedül
azért költözött be, hogy ezzel is rendreutasítsa a közembereket. Az
északi ablakok visszaverték a lángoló kápolna fényét. Mögöttük
talán Daisy aludt.
Vagy Jenner.
- Igen - felelte Abi, de nem nézett Renie szemébe. - Ellenük.
1 Raics István fordítása.
 23.

- Döbbenetes a hasonlóság - jegyezte meg Faiers, amikor egy sor

fényképet és egy papír kávéspoharat tett le Bouda örökösnő
asztalára.
Bouda átnézte a képeket. Az arctalan szoborra Whittam
iszonyúan meggyőző arcmását aggatták. A részleteket persze
eltúlozták, a bőre nem volt annyira rózsaszín, ahogy a haja sem
olyan narancssárga, és a szeme sem olyan gombszerű, mégis
azonnal felismerhető volt.
A kép az egész világot bejárta, mire a biztonságiak felfedezték a
szobrot. Az első, aki meglátta, egy kocogó amerikai volt, aki korán
reggel körbefutotta a parkot. Azonnal kiposztolta a közösségi
médiára, ahol rögtön kiszúrta egy szabadúszó fotós - még egy
mindenbe belekontárkodó külföldi -, aki rögtön odasietett, és
rendes fényképeket is készített. A transzparensről is.
Sic semper tyrannis.
A tüntetők a Mountford Streetet is vandalizálták, valamint porig
rombolták a Queen’s Chapelt. Graffiti szennyezte az elpusztított
épülettel szemközti falat: SZABADSÁG HIÁNYA = IGAZSÁG
HIÁNYA. A közelgő vérvásár ellen tiltakoztak, tehát kapcsolatban
állt valahogy a torlóbeli zavargásokkal. Nem lesz könnyű kibogozni
a dolgot!
- Két dolog - mondta Bouda Faiersnek, aki reggel ötkor a
történtekkel ébresztette. - Hogyan vonjuk uralmunk alá ezt az
egészet, és hogyan derítsük ki, ki tette? Az anyja folyamatosan látni
akarja a Tizenkét Torlóbeli foglyot. Van bármi köze ehhez az
egészhez?
- Az első pontra reagálva - mondta a közember, és előhúzott a
hóna alól két újságot -, már uralmunk alá vontuk a dolgot. Vettem a
bátorságot, hogy exkluzív nyilatkozatot és képeket ajánljak két olyan
szerkesztőnek, akik velünk szimpatizálnak, ők pedig cserébe
megfelelő szalagcímmel látták el a cikkeket.
Kisimította az újságokat Bouda asztalán. A vöröslő
pletykamagazin címlapfotója a lángoló Mountford Streetet
ábrázolta, méghozzá a következő címmel: „Lángoló őrület”. Alatta
kisebb betűkkel pedig a „Huligánok gyújtották fel a luxus utcáját”
szöveg állt, és a cikk a tett londoni turizmusra gyakorolt hatása
miatt siránkozott. A másik újság címlapsztorija pedig a „Vandálok”
címet kapta, ezen az elegáns, gyertyafényes Queen’s Chapelre
húzták rá a jelenlegi füstölgő állapotában készült fényképet. Alul
Thalia és Jenner képe díszelgett, akik méltósággal gyászolták
Euterpet a megemlékezésén, fölötte pedig ez állt: „Hát semmi
tisztesség nem szorult beléjük?”
Hála égnek, a maszkos szoborról nem esett szó.
- A nemzetközi médiára természetesen nincs ráhatásunk -
folytatta Faiers. - A legjobb, amit tehetünk, az az, hogy
megpróbáljuk kisebbíteni a történteket. Bizonytalanság, ilyesfajta
apró lázongások mindenhol történnek, amikor valaki átveszi a
hatalmat. Innen már egyenes út vezet oda, hogy kiemeljük, milyen
erős kézzel kívánja kormányozni Jardine kancellár az országot, hogy
elutasítja Zelston technokrata irányvonalát, és így tovább.
Bouda döbbenten nézet Faiersre. Már-már túl szépnek tűnt az ő
újdonsült tanácsadója ahhoz, hogy igaz legyen.
Valóban túl szép ahhoz, hogy igaz legyen?
- Mi a baj? - kérdezte a férfi kissé aggodalmasan. - Valami rosszat
mondtam?
- Ön átlátja, hogy működik ez az egész - mondta Bouda. - Ez
nagyon ritka. De miért van itt, az irodámban, Jon Faiers? Az imént
az anyjáról kérdeztem. Ő a közemberek szószólója. Ő volt a
szószólójuk. Az apja pedig, ahogy az irodámban történt csodás kis
jelenetből mind megtudtuk, egy Egyenlő volt, aki mindkettejüket
magára hagyta. Nem odakint kellene lennie, hogy tüntessen,
ahelyett hogy segít nekem elrendezni a dolgokat? Megbízhatom
önben?
Düh villant a szempárban, ami éppolyan kék volt, mint a
Grendelsham felett húzódó felhőtlen égbolt. Milyen tiszta volt, a
legkevésbé sem hasonlított Gavar vizenyős, véreres szemére.
- Anyám képmutató - válaszolta Faiers.
A közemberek jogairól pampog, mégis egy szolgavárosban nevelte
fel a fiát, nehogy kellemetlen helyzetbe hozzon egy Egyenlőt, akiért
annyira odáig volt. Az apám a másik fele. Azt hitte, ha különböző
emberi jogokat védő szervezeteket pénzel, és lázongást szít a nép
körében, azzal vezekelhet mindazért, amit tett.
- Tehát személyes okok vezérlik?
- Pontosan tudja, miféle okok vezérelnek. Elmondtam a sziklán
Grendelshamben még a Második Ülés előtt.
Halovány mosoly kúszott az ajkára, mire Boudából élénken
előtörtek az emlékek. Whittam kendőzetlenül tapogatta, Faiers
pedig közbelépett, és kikísérte őt. Cigarettafüst szállt a szájából,
miközben beszélt, miközben elmondta neki, hogy minden egyes
Második Ülés előtt felfigyelt rá odakint a sziklákon.
- Úgy vélem, a természetnek van egy rendje - folytatta Faiers. - És
hogy ezzel közemberek nem vehetik fel a harcot, sőt, nem is szabad
felvenniük. Ugyanakkor abban is biztos vagyok, hogy jobban is
lehetne irányítani ezt az országot. A szolgasors nem aknázza ki
megfelelően az emberek képességeit. És a gyengekezű kancellárok
folyamatosan elnézést kértek külföldön amiatt, ahogyan élünk,
ugyanakkor az égvilágon semmin sem változtattak itthon. A
nemzetközi megítélésünk egyre rosszabb. A Tehetségre csak
legyintünk, önök is, és mi is. Az átlagemberek nagy részének
halvány fogalma sincs, önök mire képesek. Pedig annyi mindenre
képesek!
Bouda a saját szemével látta, hogy Gavar leugrik az erkélyről, és
emberfeletti sebességgel az után a férfi után veti magát, akit senki
emberfia nem fedezett volna fel rajta kívül. Eszébe jutott Silyen
Jardine a kavargó üvegcserepek közepette, amikor az összetört
Kyneston újjáformálódott körülötte. És hogy milyen érzés kerítette
hatalmába a Torlóban - az a szédítő pillanat, amikor a Tehetsége a
vízbe hatolt, és tudta, hogy az onnantól neki engedelmeske dik.
Faiersnek igaza volt. A saját tapasztalatai alapján kevés Egyenlő
használta ki a Tehetségét, sőt, talán nem is tudták, mire képesek. De
mit számít ez Faiersnek?
- Mit akar, Jon Faiers?
A férfi mindkét kezével megtámaszkodott az asztalon, és lehajolt,
hogy az arcuk egy vonalba kerüljön. Bouda már-már a saját ajkán
ízlelhette a szavait, éppúgy, ahogy aznap este a cigarettafüstöt is
belélegezte a sziklán.
- Ugyanazt, amit ön, Bouda örökösnő. Jobbá válni, mint
amilyenek vagyunk.
- Amilyenek vagyunk?
- Nagy-Britanniára gondolok. Magamra. Önre. Ön akar lenni az
első női kancellár. Ragyog az ambíciótól. Nem lehet, hogy az
Egyenlők nem veszik ezt észre. Mégis ott lohol Jardine mellett, mint
valami díjnyertes póni, hátha egyszer leveszi önről a kantárt, és
hagyja, hadd fusson szabadon. De sosem fogja. Nyilván ön is tudja,
hogyan vélekedik a nőkről. Ön igyekvő szövetséges, vonzó nő, aki
könnyedén elnyeri mások szavazatát, tökéletes tenyészkanca a fia
számára. Legalábbis feltételezem, hogy a fia számára.
Bouda megszégyenülten, dühösen felpattant. Mennyit látott ez a
szépfiú? Tökéletesen sikerült jellemeznie Faierst azon az első napon,
amikor megismerkedtek: pimasz. Méghozzá arcpirítóan.
 Tehetsége ott bizsergett az ujjhegyein. Faiers tudni akarja, mire
képes a Tehetség? Hát, Bouda szíves örömest tart bemutatót neki.
- Jardine kancellár pontosan azt teszi, amire ön szerint szükség
van - jelentette ki felszegett állal. - Megerősíti az Egyenlők uralmát
és a nemzetet.
- Jardine tönkreteszi Nagy-Britanniát, és ezt ön is pontosan tudja.
Bouda keze a magasba lendült, hogy felpofozza, ám Faiers a
csuklójánál fogva elkapta, és megállította. A pokolba is Faiersszel,
hiszen Bouda erősebb, mint bármelyik közember férfi! Elég, ha
kiereszti az erejét.
-Áruló! - sziszegte.
Körbepillantott a szobában, mintha eddig láthatatlan tanúkat
keresne a sarkokban, de természetesen kettesben voltak.
Visszanézett Faiersre, és egészen addig nem vette le róla a szemét,
amíg a férfi el nem eresztette.
- Szóval azt akarja, hogy állítsam meg? - kérdezte Bouda,
miközben leeresztette a kezét. A férfi ujjai vörös nyomot hagytak a
csuklóján.
- Épp ellenkezőleg. Hagyja, hadd csinálja! Aztán amikor
tönkretette az országot, ön újjáépítheti, kancellárrá válhat, és
minden olyan lehet, amilyennek lennie kell.
Ez volt Bouda minden álma és vágya.
És ez lehetett az egyetlen logikus magyarázat arra, amit ezután
tett: megragadta és megcsókolta Faierst.
A férfi nekinyomta őt az asztalnak, ajka mohón, keze követelőzőn
vette birtokba. Boudának még a lélegzete is elállt ettől a hévtől.
Alávetette magát az őt fogdosó lord Jardine-nak és a gyermeteg férje
kezdeményezéseinek. És most akadt egy közember - sőt, annál is
rosszabb, egy Egyenlő balkézről született gyereke -, aki nem elég,
hogy hozzá mert érni, olyan vágyakat is ébresztett benne, mint
korábban soha senki. Körmeit Faiers rövid hajjal borított tarkójába
nyomta, mire a férfi felnyögött.
 Faiers elhúzódott, és az állánál fogva maga felé fordította Bouda
arcát.
- Irányíts kemény kézzel, de dicsőséggel! - mondta, majd lehajolt,
hogy újabb csókot lopjon tőle. - Érd el, hogy az egész világon
imádják és féljék Nagy-Britanniát! És engedd meg, hogy melletted
legyek, mint a népet képviselő bizalmas tanácsadód. Hiszek benned,
Bouda!
Őrültség volt ez az egész. Színtiszta őrület. Mégis képtelen volt
véget vetni neki - nem is akart -, ezért lábujjhegyre állt, hogy ismét
megcsókolja a férfit.
Ekkor hallotta meg az irodája külső ajtajának kattanását, és
azonnal ellökte magától Faierst. A férfi lesütötte a pillantását,
megigazította a ruháit, és megtörölte a száját.
- Menj vissza az asztalodhoz! - suttogta.
Bouda pedig engedelmeskedett, felkapta a kihűlt kávét, és az
ajkához érintette a műanyag pohártetőt.
- Bouda!
Astrid Halfdan. Trid bekopogott, majd meg sem várta, hogy
kiszóljon neki, benyitott - ezt a jogot annak köszönhette, hogy az
egyetem alatt évekig jóban voltak. Azoknak a napoknak azonban
mára vége szakadt. Ami Astrid húgával történt három éve, teljesen
megváltoztatta őt, majdnem annyira, mint magát Athalie-t. Astrid
közemberekkel szembeni gyűlölete most már - teljesen érthető
módon - nem ismert határokat. A vérvásár elméletileg a nép
kegyetlenségét kívánta bemutatni, de ha a londoniak nehezen
fognak bele, hát Astrid szívesen megmutatja majd nekik, hogyan
kell ezt csinálni.
- Látom, hallottad - biccentett Astrid az asztalon heverő újságok
felé.
- Hallottam, és cselekedtünk is - felelte Bouda. - Mr. Faiers
gyorsan reagált. Köszönöm, Faiers, magunkra hagyhat!
 Bouda vágyott rá kissé, hogy Faiers kifelé menet heves pillantást
vessen rá, de a férfi nem volt ostoba. Egy udvarias „Bouda
örökösnő!”-vei becsukta maga mögött az ajtót, Bouda pedig hálás
volt, hogy így tett.
- Segíthetek valamiben, Trid? - fordult Astrid felé. - Csak mert
elég hosszú nap áll előttem…
Az újságokra meg a fotókra mutatott, pedig a valóságban arra
kellett az idő és a magány, hogy feldolgozza a Faiers és közte
történteket. Abszurd volt, helytelen, hogy az ember beszennyezze
magát egy balkézről született férfi érintésével - ráadásul a saját
keresztapja fattyával. És más sem hiányzott az életéből jelenleg.
Csakhogy a férfi osztotta az álmát. És hitt benne. Drága apu
sosem értette igazán az ambiciózusságát, Dinát pedig egész
egyszerűen nem érdekelte a politika. A parlamenti szövetségesei a
külseje miatt voltak úgy odáig érte, ezt ő is pontosan tudta. És
mindaz, amit Faiers Whittamről mondott… Ha őszinte akart lenni,
akkor el kellett ismerje, hogy igaza van.
- Ne haragudj! - szabadkozott az arcát dörgölve. - Alig aludtam,
aztán erre ébredek!
Astrid sötét szemében - az anyja egy japán nemesi család sarja
volt, akkor találkozott Trid apjával, amikor az Kiotóban tanult - nem
csillant ítélkezés.
- Gondoltam, mielőbb tudni akarsz róla, hogy tegnap a kilences
számú gyanúsítottal voltam, és érdekes személy jött szóba:
Midsummer Zelston.
- Midsummer? Mármint?
- Mármint összejátszik a Tizenkét Torlóbelivel. Nyakig benne van
a dologban. Gyakorlatilag ő irányítja őket.
Újabb áruló.
Bouda undorodva hátradőlt. Először Meilyr Tresco. Aztán
kiderült, hogy a tulajdon keresztapja, Rix is szimpatizált a
közemberekkel - ráadásul Dawson szószóló szeretője volt (Faiersre
gondolni sem akart). Most meg ez. Midsummer Zelstonnak köze
van a Tizenkét Torlóbelihez.
Már rég rá kellett volna jöjjön, ha nem döbbenti meg még mindig
az, hogy egy Egyenlő így elárulhatja a saját fajtáját. Midsummer egy
közember nővel jár. Talán emiatt. Az emberek különös dolgokat
művelnek, amikor elcsavarják a fejüket. (És tényleg nem akart most
Faiersre gondolni.)
Vajon Midsummer még mindig Lindumban van, vagy visszajött
Londonba? Talán a tegnap esti dologban is benne volt a keze? Ha
egy Egyenlő segédkezik nekik, védelmezi őket, akkor nem csoda,
hogy ilyen merészek.
- Elő kell kerítenünk - jelentette ki Bouda. - Előbb próbáljunk
puhatolózni, kérdezzünk körbe, ki látta őt utoljára. Én pedig szólok
a technikusoknak, hogy mérjék be a telefonját.
Azzal Bouda napja kezdetét is vette. Astrid elvonult a néma
pincéjébe, a főfelügyelő emberei pedig elvitték Boudát a kis
stúdiójukba. Kénytelen volt átesni az interjúkon, amiket Faiers a
külföldi hírszolgáltatókkal szervezett le neki. A kínai könnyedén
ment, hiszen tökéletesen beszélte a nyelvet, rengetegszer elment
apuval az üzleti utakra. De a japánja már eléggé megkopott, és
tizenöt percig bosszúsan gondolkozott, melyik igealakokat is
használják egész pontosan a Tehetségesek.
Amikor kilépett a stúdióból, kiderült, hogy az irodájában nagyobb
fejetlenség uralkodik, mint általában. A főfelügyelő azonnal rá is
vetette magát.
- Bouda örökösnő! - szólította meg. - Fejlemények vannak.
A technikusok óriási képernyőt állítottak a Hogarth-festmény elé.
A közelben egy hatalmas monitoron nem London, de még csak nem
is a Torló térképe díszelgett, amire Bouda számított volna. Helyette
a riverheadi szolgaváros és Newcastle jelent meg rajta.
Whittam is ott állt előtte, a homlokát ráncolta. Oldalt Kessler és
Faiers várakozott.
 - Riverhead? Kérem a részleteket! - vakkantotta Bouda.
- Hat tizenötkor - fogott bele a főfelügyelő a rá jellemző monoton
hanglejtésével - telefonált az alkatrészraktár vezetője. A műszak
hatkor kezdődik, a gyártás pedig hétkor. De senki sem jelent meg.
Amikor utánanéztek, kiderült, hogy a buszok, amik odavitték volna
a munkásokat, el sem hagyták a garázst. Ami azt illeti, az egész
garázs teljesen üresnek bizonyult.
Bouda biccentett. A szárazdokkok a Tyne folyó mentén
helyezkedtek el elszórtan, így a munkásokat buszok szállították oda
a városközpontból. A garázs emiatt első számú célpontnak
számított. Ha azt működésképtelenné teszik, könnyedén hatalmas
zavart kelthetnek. Tehát nem feltétlenül kell széleskörű sztrájkkal
számolniuk.
Csakhogy a főfelügyelő szavai hamarosan kiölték belőle ezt a
reményt. Riverheadben a következő két órában sem jelent meg
senki. Egyik állomáson sem. Sem a helyi infrastruktúra üzemeltetői,
az egészségügyisek, a szemétszállítók, a karbantartók, sem a
boltosok, a menzások.
Riverhead óriási területet szolgált ki: Newcastle-t, Sunderlandet
és North Tyneside-ot. Több mint százezer ember dolgozott ott
átlagosan. A biztonságiak képtelenek lettek volna minden egyes
embert kilökdösni az ágyból és a szállásról, hogy aztán feltuszkolják
a buszra, és munkába kényszerítsék őket.
Tehát büntetniük kell majd.
Miután Bouda röviden megtárgyalta a dolgot Whittammel,
utasította a technikusokat, hogy vegyék fel a kapcsolatot a
riverheadi főfelügyelővel. Miközben a technikusok dolgoztak, Bouda
bánatosan azon morfondírozott, miért pont Riverheadben van ez a
felfordulás.
Az anyja, Angelica egy különc tyneside-i lord egyetlen leánya volt.
Kislányként Bouda és Di imádott Newcastle-ben vásárolgatni,
feltűnő fehérszőke hajukra kalapot húztak, hogy észrevétlen
járhassák a várost. Az anyai nagyapjuk, lord Bligh óriási, part menti
birtokkal rendelkezett a várostól északra, és szeretett
világítótornyokat építeni.
Bouda ritkán látta őt az utóbbi időben, de Dina gyakran
meglátogatta. Minden megváltozott azután, hogy az anyjuk életét
vesztette a merénylet során, amikor apuval ellátogatott a portisburyi
BB gyárba. Bouda tizenhárom éves volt ekkor. Bodina még csak
tizenegy.
Bouda ekkor döbbent rá, hogy nem szereti mindenki a fajtájukat
úgy, ahogyan ő azt egészen addig gondolta. Nem, valójában inkább
féltek tőlük, sőt, néhányan gyűlölték is őket. Annak a napnak az
iszonyú tanulságát azóta is magával cipelte.
Riverheadet erős kézzel kell irányítani.
Megjelent előttük a szolgavárosi főfelügyelő szemcsés arcképe.
Egy vékony, idegesnek tűnő férfi, ám ahogy a kép kiélesedett, Bouda
látta, hogy a pillantása kemény. Az is meggyőzőnek tűnt, amikor azt
ígérte, előkerítik a felbujtókat. Keményen lesújt rájuk, ígérte.
Milyen kár, hogy ezzel már elkéstek.
- Minden egyes kihagyott műszakért még egy évnyi büntetés -
jelentette ki Bouda. - Megértette? Máskor egy hónapot kapnak, de
ez egy botrányos, széleskörű engedetlenség, ezért egyértelművé kell
tennünk, hogy nagy horderejű dologról van szó.
- Azonnal kiadom a parancsot - felelte a férfi, majd összeszorította
vékony ajkait. - De rosszul fogadják majd. Számíthatunk esetleg
erősítésre? A biztonsági szolgálat embereire?
- Lehet róla szó. De ha közbe kell lépnünk, az azt jelenti, hogy
elvesztették az irányítást Riverhead felett. Hogy ön vesztette el az
irányítást. Értjük egymást?
Ha a férfi odahívja a biztonsági szolgálatot, vége a karrierjének.
Ez a fenyegetés önmagában elegendő szokott lenni, hogy a
bátortalanabbak összeszedjék magukat. Az inkompetenseknek
természetesen az a legkisebb problémájuk, hogy elveszítik az
állásukat.
 A vonal szaggatott, sistergett, miközben a férfi beszélt. Bouda
bosszúsan a technikust kereste. Hát senki sem tudja itt normálisan
végezni a munkáját?!
Ekkor új hang csendült az irodában. Döbbenetes módon
mindegyik hangszóróból ez áradt.
- Én vagyok az, akit kerestek.
Bouda megdermedt ültében. Női hang volt. Lágy és halk. Már-
már ismerős. A geordie, azaz Tyne-környéki akcentus a
gyerekkorára emlékeztette. Az illető éppúgy beszélt, mint a
rabszolgák a nagyapja birtokán. Egy kicsit az anyjára emlékeztetett,
bár ő persze ennél jóval elegánsabban formálta a szavakat.
Ez nyilván az a nő, akire egész idáig vadásztak. Az, aki a
riverheadi útvonalat igazgatja.
Az a ribanc!
- Kivel beszélek? - kérdezte Bouda.
A hanghoz nem tartozott kép. Egyedül a főfelügyelőt látta, aki a
jelek szerint ugyanúgy hallotta a nőt, mint Bouda.
- Hogy kivel? - A hang elhallgatott. - Hívj Észak Angyalának!
Valaki felsikkantott, ahogy az iroda minden egyes monitora
megrepedt Bouda Tehetséges dühétől. Nem érdekelte. Ha nem lett
volna a Tehetsége, akkor minden egyes képernyőt a saját két kezével
vág földhöz. Hogy merészeli ez a lotyó? Hogy merészeli?!
Észak Angyalát, a Riverheadet vigyázó hatalmas, szárnyas szobrot
apu és nagyapa készíttette. Bouda meggyilkolt anyjáról, Angelica
Blighról kapta a nevét.
Gondoskodik róla, hogy ennek a közember nőnek zsákban végezze
a feje, éppúgy, ahogy az ő fajtája tette Ragnarr Vernayjel.
- Találkozzunk ma este! - folytatta a hang. - Tíz órakor a Tyne-híd
közepén. Csak te meg én. Hagyd az embereidet a newcastle-i
oldalon, én pedig a riverheadin hagyom a sajátjaimat. Ne hozz
fegyvert! Ne jöjjenek a biztonságiak! Ne legyen megfigyelés!
Tehetséges vagy, így hát nincs mitől félned. Derítsük ki, véget
vethetünk-e ennek. Nem csak a riverheadi dolognak. Az egésznek.
Még több recsegés hallatszott, majd a vonal elhalt.
A videolinken keresztül Bouda és a riverheadi főfelügyelő
egymásra meredtek.
- Senkinek egy szót se! - csattant fel Bouda. - Folytasson mindent
úgy, ahogy megbeszéltük! Később ellenőrizzük, mire jutott.
Azzal megszakította a hívást. Felsóhajtott. Végigsimított
összefogott haján, hogy megnyugodjon.
- Lelőjük - szólalt meg Whittam. - Mesterlövészekkel. Könnyedén
megoldható.
A mellette álló Kessler bólintott.
Olyan könnyedén beszéltek a gyilkosságról! De lehet-e egy jobb
Nagy-Britanniát építeni az eltaposottak hulláin? Erre gondolt
Faiers, amikor azt mondta, Whittam tönkretenné Nagy-Britanniát?
És mit értett az alatt, hogy hagyja, hadd tegye?
Hát, egyetlen csók még nem kötötte őt szorosabban Faiershez,
ahogyan a házasságkötés miatt sem hajtott fejet Gavar Jardine előtt.
Senki sem dönthet helyette.
- Nem - tiltakozott. - Egy egész szolgaváros sorakozott fel e
mögött a nő mögött. Legszívesebben a saját kezemmel tépném szét,
amiért így megsértette anyám emlékét, de hiba lenne akkor és ott
végezni vele. Előbb derékba kell törni a kis lázadozását. Végül a saját
emberei fogják kiadni.
Whittamre nézett, hogy lássa, hogyan reagál a férfi arra, hogy
döntést hozott helyette, de a kancellár csak felmordult. Faiers
viszont bólogatott.
Bouda sarkon fordult, és utasításokat adott, hogy készítsék elő a
helikoptereket, amik északra viszik majd.
 Évek óta nem látta már a Tyne-hidat éjszaka. El is felejtette,
milyen magasan ível a víz felett. Hogy milyen jól belátni a környező
várost és a szolgavárost.
Mögötte Newcastle fényesen, sokszínűen ragyogott. Beindultak a
bulik. Gondtalan fiatalok sétáltak odalent a vontatóúton, a szolga
éveik még jócskán odébb voltak, nevetgéltek, beszélgettek, meg-
meghúzták az üvegeiket. A szemközti folyóparton a szolgaváros
nátriumsárgán lángolt. Alacsony emeletes épületei egymás mellett
álltak a domboldalon.
A dombtetőn Észak Angyalának szobra magasodott.
Alattuk a folyó feketén, szélesen folyt, tükröződtek rajta a fények.
Odafent pedig a híd egymást keresztező vasrudakból álló parabolája
látszott. Azon néhány lenyűgöző építmény közé tartozott, amit nem
Tehetséggel, hanem rabszolgamunkával építettek. Bouda biztos volt
benne, hogy a nő nem véletlenül választotta ezt a találkozóhelyet.
Lenézett az órájára. Még öt perc. Biccentett az embereinek,
Faiersnek, a főfelügyelőnek és Kesslernek, akik mind mögötte álltak.
Nem volt mitől félnie. Ha megpróbálnak ujjat húzni vele, azt a
rabszolgavárosi lázadókon torolják meg. Nem hitte, hogy ennyire
ostobák lennének.
Miközben a híd közepe felé sétált, látta, hogy egy alak indul el a
túlfeléről. Nő volt, magas és vékony, fején sötét sapkával, ami
elfedte kilétét.
A híd fényeit kioltották, azonban Bouda Egyenlőlátása éles volt.
Amikor meglátta, ki közelít felé, azonnal megtorpant. Rémület lett
úrrá rajta.
A húga volt az.
Hogy kapták el Bodinát? Csak nem fogva tartják? Miért nem
szabadult ki a Tehetsége segítségével?
Talán - remegett bele Bouda a gondolatba - valahogy kimosták az
agyát, rávették, hogy támogassa őket. Kihasználták, hogy olyan
sebezhetővé vált Meilyr halála után, és őt küldték, hogy
közbenjárjon az érdekükben.
Bouda azt hitte, ennél jobban már nem gyűlölheti a lázadók
vezérét, ezt az „Angyalt”. Nagyon is megérdemli majd a vérvásárt.
Felgyorsított. Oda akart rohanni a húgához, elkapni a kezét,
elmondani neki, hogy nem számít, miért van itt, senki sem
bánthatja. Saját magát hibáztatta. Tudta, hogy a húga mennyire
szenved Meilyr halála óta. Oda kellett volna figyelnie, több időt
kellett volna szakítania rá. De egyik elintéznivaló jött a másik után:
az esküvő, a szolgavárosi tisztogatások, a Tizenkét Torlóbeli és most
Riverhead.
Soha többé nem hagyja, hogy bármi közbejöjjön, ha a családjáról,
az ő imádni való húgáról van szó.
Már majdnem elérték egymást. Dina megtorpant. Bouda is
lefékezett, nagyjából ötméternyire tőle.
- Mit keresel itt, Di? - kérdezte. - Kényszerítettek? Hogy
keveredtél bele ebbe az egészbe?
- Annyiszor próbáltuk elmondani - szólalt meg Dina -, de senki
sem figyelt oda ránk. Akkor sem, amikor Meilyr felszólalt, és a
Tehetségével fizetett. És az esküvődön sem, amikor mindenki előtt
elmondtam, hogy nem kell így lennie. Hogy szeretettel is
csinálhatjuk, nem muszáj kegyetlenül.
Bouda megremegett.
- Ezt meg hogy érted? - kérdezte. - Ezek az emberek
szembeszegülnek velünk, aláássák az uralmunkat. Az egész országot
felforgatják.
- Ó, Bouda! Hiszen csak igazságot akarnak.
- Igazságot? De hát terroristák! Ki tömte tele a fejedet ezzel az
ostobasággal? Az a riverheadi nő, Észak Angyala?
- Hát tényleg nem érted?
Mintha szánalom rajzolódott volna ki a húga arcára, és Bouda
hirtelen rádöbbent, hogy mégiscsak érti. Egyszerűen csak nem
akarta elhinni.
Amikor Bodina ismét megszólalt, hangja különösmód másképp
csengett. Erőteljes geordie akcentussal beszélt. Mint a szolgálók
gyerekkorukban. Mint az anyjuk.
- Én vagyok Észak Angyala.
Bouda rámeredt. A szavak értelmetlennek tűntek.
- Változtathatsz a dolgokon! - sürgette Dina. - Többet jelentesz
Jardine-nak, mint hinnéd. A parlamenti többsége a te támogatóidon
múlik. Te vagy ennek az ocsmány rendszernek a gyönyörű arca. Ha
visszamész, és megmondod neki, hogy ebből elég, kénytelen lesz
hallgatni rád.
- Elég, édesem! - szólt rá Bouda.
Legszívesebben a húgáért nyúlt volna, hogy a karjába vonja, hogy
úgy ringassa, mint amikor még gyerekek voltak, és Dit rémálmok
gyötörték. Mint az anyjuk temetése után, amikor Bodina minden
egyes este álomba sírta magát. Egyedül az vigasztalta meg, ha Bouda
bemászott mellé az ágyba, és magához ölelte, amíg meg nem
nyugodott.
- Még nincs túl késő! Senki sem tudja, hogy belekeveredtél ebbe
az egészbe. Gyere vissza velem! Majd azt mondjuk, túsz voltál.
Vezérnek hívod magad. Nélküled összeomlik a tüntetés, úgyhogy
nem is kell majd senkit megbüntetnünk. Senkinek sem esik baja,
senkinek sem kell meghalnia.
- Hallod, amit mondasz? - Dina szemében könnyek csillogtak, de
a hangja határozottan csengett. - Hiszen minden egyes nap bajuk
esik. Minden egyes nap meghalnak, méghozzá azért, amit a
rendszerünk tesz velük. Hát az én nevemben nem! Többé már nem!
Amikor kitudódik, mi folyik itt, már nem Észak Angyalát hallják
majd. Hanem engem, Dina Matraverst, Egyenlőt, az első számú
család sógornőjét. Annyira szeretlek, Bouda, de többé nem
hallgathatok!
 Bodina összerogyott. Beletelt egy pillanatba, hogy a golyó hangja
elérjen Bouda füléig.
Épp olyan volt, mint egy darabokra hulló szívé.
 24.

Némaság borult rájuk, amikor éjfélkor megtudták, mi történt

Dinával. Majd könnyek hullottak, kiáltások harsantak. Most a
délután közepén jártak, és ismét csend honolt. Renie a pamlagon
aludt, Abi betakargatta. A lány a teljes kimerülésig sírt. Abinek
eszébe jutott, milyen volt a helikopterben, amikor visszafelé
repültek Eilean Döchaisből Meilyr halála után: néma és sztoikus.
Nem esett szét. Ahogy Bodina sem, aki a helikoptert vezette, amivel
mindhárman maguk mögött hagyták a helyet.
Azt a veszteséget Renie célkitűzéssé alakította a Torlóval, és végül
boldogsága is akadt, amikor rábukkant Wes bácsikájára. Csakhogy
most ismét fordult a kocka, és az elodázott gyász megállíthatatlan
árhullámként tört rá. Meilyr, Dina, a bátyja, Mickey. A veszteségek
végül magukkal ragadták Renie-t.
Abi leguggolt a pamlag végénél, egyik kezével elgondolkozva
simogatta a lány hátát, a másikban pedig egy bögre teát
szorongatott. Egyébként nem mozdult.
Gondolatai viszont száguldottak.
A tévében folyamatosan híradó ment. Abi lenémította, de a
szalagcímek mindent elárultak.
„TÚSZDRÁMA” - villant fel újra és újra.
Az egyre ismétlődő híradások szerint egy ismert politikai
terrorista sejt megpróbálta átvenni az uralmat a riverheadi
szolgaváros felett. Egy zavart elméjű Egyenlő lányt, Bodina
Matraverst is túszul ejtették. Mindenki tudta róla, hogy labilis
érzelmi állapotba került a vőlegénye öngyilkossága után. A férfi
részt vett a tavalyi, millmoori lázadásokban, és ezért meg is kapta a
büntetését a parlamenttől.
Az lehetségesnek tűnik, hogy Bodina önszántából csatlakozott a
lázadókhoz - de ez természetesen csakis befolyásolható
ítélőképessége miatt történhetett. Ezt azok a lesifotók illusztrálták,
amiket régen Abi is nézegetett: Dina, amint feltartja a kutyáját a
fényképész lencséje előtt; Dina, amint koktéllal a kezében nevet.
Minden egyes képen iszonyúan vékonynak és a korához képest jóval
fiatalabbnak tűnt. Aki sosem találkozott vele személyesen,
könnyedén azt hihette, hogy valóban ilyen lány volt: törékeny,
kedves és könnyedén rászedhető. Olyasvalaki, akit az orránál fogva
lehetett vezetni.
Abi szíve sajgott. Igen, megvoltak a maguk nézeteltérései
Bodinával. Sosem felejti el a rettegést, amit a lány azzal keltett
benne, hogy a Tehetsége segítségével Highwithelben a jog peremére
taszította. Ugyanakkor zseniális és bátor is volt. Csakhogy túl jól
játszotta a bohókás, bulizós lány szerepét, és most így emlékszik
majd rá a világ. Micsoda borzalom! Abi lehunyta a szemét, hogy ne
kelljen látnia az ostoba képeket a híradóban, és maga elé képzelte
Bodinát úgy, amilyen Highwithelben volt, amikor a Tehetség
fényével a kezében odakint állt Meilyrrel a kikötőben.
Már egyikük sem élt.
A hírekben tovább elemezték a helyzetet. Dinát a testvére, Bouda
Matravers-Jardine örökösnő, a Közbiztonsági Iroda vezetője miatt
pécézték ki a terroristák. A riverheadi lázadók vezére, a magát Észak
Angyalának nevező nő felvette a kapcsolatot az irodával. Felhívást
intézett az Egyenlőhöz, miszerint találkozzon vele a Tyne-hídon.
Bouda örökösnő félelmet nem ismerve azonnal északra utazott. Az
archív felvételeken Bouda látszott a nem sokkal ezelőtti
beiktatásokon, méltóságteljesen festett örökösi palástjában, és
éppolyan gyönyörű volt, mint a húga, de minden egyéb tekintetben
a szöges ellentéte.
 Természetesen a biztonsági szolgálat elkísérte őt, köztük
mesterlövészek is. Közülük valaki adta le a lövést, nem jött rá, hogy
ki az a nő, aki kisétált a lázadók uralta szolgavárosból. Feltűnt neki,
mennyire hasonlít egymásra a két nő, és nem gyilkolni készült,
csupán harcképtelenné akarta tenni az illetőt. Csakhogy vaksötét
uralkodott - itt megszólaltattak egy szakértőt, miszerint éjszaka
mennyivel nagyobb kihívást jelent az ilyesmi -, ráadásul a híd
gerendái is takarták a helyszínt.
Bodina Matravers azonnal életét vesztette.
A biztonságiakat rögvest a híd túloldalára rendelték. Helikopterek
szálltak a város fölé, erőteljes reflektoraik keresztülhasítottak az
éjszakán. Golyóálló dzsipek gurultak előre. Abi sokadik alkalommal
nézte végig a felvételeket.
A híd végénél állókat kapták el először. Mögöttük a hatalmas
riverheadi kapuk bezárultak. A Millmoorhoz hasonló, elszigetelt
szolgavárosoktól eltérően Riverhead körül nem alakítottak ki
védelmi övezetet. Csupán egy magas betonfal határolta, amit időről
időre vastag rácsok törtek meg.
Olyan rácsok, amiket nem terveztek robbanásbiztosra. Az
irányított robbanások elpusztítottak néhányat, a rudak
összegyűrődtek, egymáshoz préselődtek, majd a helikopterek
fényében tájékozódó biztonságiak rohamozták meg a várost. A
videókat úgy szerkesztették, hogy izgalmasnak, sőt, lebilincselőnek
tűnjenek, még a sisakkamerák felvételeit is beletették. Abit Luke
videójátékaira emlékeztették, amiket anya annyira helytelenített.
A gyalogok - a lenézett, rabszolgákból álló egység - is kitettek
magukért, jelentette ki az egyik riporter. Abi tudta, miért mondta,
így akarták jelezni, hogy ez bizony a „jó” és a „rossz” rabszolgák
közötti összecsapás volt. Az egész sztorit úgy tálalták, hogy a nézők
biztosan az egyik oldalt támogassák - és ez bizony nem a lázadóké
volt. „LÁZADÁS MEGFÉKEZVE” - jelezte a tovagördülő szöveg a
letartóztatások felvételeinél. Fegyverrel kényszerítették a férfiakat és
nőket az utcákra, méghozzá felemelt kézzel, hogy bűnösnek
tűnjenek.
Ezután a felirat a visszatérők közül az utolsóra váltott, és Abi
felhangosította kicsit a tévét. Már számtalanszor hallotta, de újra
hallania kellett. Tovább kellett táplálnia a dühét, hogy hevesebben
égjen, mint a kétségbeesése és a félelme. Érezte, hogy Renie
megmozdul a tenyere alatt, mint egy nyúl a vackában, amikor
elhalad mellette egy róka.
Whittam Jardine arca töltötte meg a képernyőt. Westminster
folyóparti teraszán adott nyilatkozatot. A Fény Háza ott ragyogott
mögötte.
- A szó legszorosabb értelmében elítéljük az elmúlt huszonnégy
óra értelmetlen történéseit. Bajkeverők kis, elvetemült csoportja
minden egyes riverheadi életet veszélybe sodort a viselkedésével.
Őket őrizetbe vettük, és a törvény teljes erejével sújtunk majd le
rájuk. Itt és most megesküszöm Nagy-Britannia népének, hogy nem
hagyom nemzetünk békéjének lábbal tiprását. Védelmezni fogjuk a
minden férfit és nőt megillető jogot, hogy aggodalom és
megfélemlítés nélkül végezhesse az évei során a munkáját. Továbbá
szeretnék megemlékezni kollégám és menyem, Bouda örökösnő
veszteségéről, aki elvesztette gyönyörű húgát. Bodina Matravers
bonyolult lelkületű nő volt, de mindenki nagyon szerette, aki
ismerte őt, és a családomat mélyen érintette az elvesztése. Az élete
elragadásáért felelős bűnösöket igazságszolgáltatás elé állítjuk.
„A KANCELLÁR BÉKÉT ÉS BIZTONSÁGOT ÍGÉR” - jelent meg a
felirat.
Abi émelyegve ráütött a távirányítóra, és kikapcsolta a tévét.
Whittam éppolyan tehetségesen játszott a média nyújtotta
lehetőségekkel, mint ahogyan Silyen a hegedűjén - olyasfajta
zsenialitással, ami felért a Tehetséggel.
Riverhead elbukott és elesett. Abi abban reménykedett, hogy az
igazság felveheti a harcot azzal, ahogyan az Egyenlők tálalják a múlt
eseményeit, de mégis hogyan járhatnának sikerrel, ha az ellenség
menet közben talál ki dolgokat, aztán újra meg újra meg újra
telekürtöli velük a médiát? Minden eszközük megvolt: hatalom,
pénz, kapcsolatok. Gyakorlatilag nem is volt szükségük a
Tehetségükre.
A Riverhead elleni fellépésük gyorsaságban és méretben is
jócskán felülmúlta azt, amire számítottak. Dina úgy hitte, a
fellépésével időt nyer majd, tárgyalhatnak velük, és ha Riverhead
egy napig kitart, akkor kitarthat kettőig, majd háromig is, és végül
az egész ország látni fogja, hogy meg lehet tenni. Hogy az
Egyenlőkkel igenis fel lehet venni a harcot.
Csakhogy a riverheadi lecke végül teljesen más tanulsággal
szolgált.
És volt még valami, amire Abi gondolni sem akart. Már a korai
highwitheli beszélgetések óta szilárdan hitte, hogy a nép lázadását
magának a népnek kell megszerveznie. Nem tűnt helyénvalónak,
hogy a közembereknek Egyenlőkre van szükségük - Meilyrre,
Dinára, Midsummerre -, hogy vezessék őket.
Csakhogy most már két vezérük is elesett, és Abi tisztán látta,
milyen nehéz dolguk lesz nélkülük. Hogy milyen nehéz lenne
kimenteni a Tizenkét Torlóbelit, valamint az új foglyokat
Riverheadből.
Hát még elnyerni az országos szabadságot.
Kihez forduljon hát? Csatlakozzon a torlóbeli férfiakhoz
Dalstonban? Wesley odament, de csak azután, hogy Renie elaludt,
addig nem tágított mellőle. Nyilván Midsummer is ott van.
Vagy hívja fel Jon Faierst? Neki minden bizonnyal ég a keze alatt
a munka Bouda irodájában, és a jelen körülmények között még
veszélybe is sodorhatja azzal, ha felveszi vele a kapcsolatot.
Katasztrofális véggel járhat számára, ha kiderül, hogy szimpatizál
velük.
Abi esze és szíve folyamatos harcot vívott Jennerrel kapcsolatban,
és úgy volt a legkönnyebb, ha egész egyszerűen félretette ezeket a
gondolatokat. De kihez fordulhatna még rajta kívül? És ki ismeri
még őt úgy, mint Jenner? Wesley, Faiers vagy Midsummer
semmiképp.
Óvatosan kelt fel a pamlag mellől, nehogy felébressze Renie-t, és
felszaladt a kis dolgozószobába a telefonjáért. Épp négykézláb
kutakodott a tábori ágy alatt, amikor berúgták a bejárati ajtót.
A lenti folyosó pont a dolgozószobának használt nappaliba nyílt,
ahol Renie volt. Abi hallotta, hogy a lány felsikolt, ahogy a
csizmacsattogás alapján jó néhány férfi rontott be a házba.
Ujjai a telefonra kulcsolódtak, amikor meghallotta az odalentről
elvakkantott utasítást:
- Nézz körül odafent!
- Nincs fent senki - kiáltotta Renie. - Csak én vagyok itt. Hárman
egy gyerek ellen? Milyen bátrak vagytok!
Aztán kiáltás szakadt ki belőle, ahogy az egyikük megütötte.
Abit minden ösztöne arra sarkallta, hogy siessen Renie
segítségére, de nem tétovázott. Azzal nem segít rajta, ha vele együtt
őt is letartóztatják. Felhúzta a tolóablakot, kimászott, majd
egyensúlyozott egy darabig a párkányon, amíg visszacsukta, hogy ne
legyen olyan egyértelmű, merre szökött el.
Ha leugrik, az udvaron találja magát, ahonnan nincs kiút,
úgyhogy kipróbálta, megtartja-e az eresz, és felugrott. Egy kiugró
tetőablakon mászott ki, a cserepek épp a tető főrésze alatt futottak.
Abi felült az ablak fölé, remélte, hogy nem látszik az utcáról. Mély
levegőt vett, és igyekezett nyugodtan lélegezni. Mi történik odabent?
Ha bántják Renie-t, azt sosem bocsátja meg magának.
Kellett, hogy legyen valami, ami alapján a biztonságiak
idejutottak. Vajon tudnak a dalstoni torlóbeliekről is? Nem tudhatta
biztosan, de az egyértelmű volt, hogy nem lenne okos ötlet
egyenesen odamennie. Vészesen fogyatkoztak a lehetőségei.
Elfojtotta a sikkantását, ahogy megzörrent alatta az ablak. Nem
látta, ki beszél, de az illető nyilván kidugta a fejét, mert tisztán
hallotta a szavait.
 - Nem, nincs fent senki. Valaki volt itt, van egy tábori ágy. De csak
egy. Talán a kölyöké. Ha nem, akkor bárki használta is, most nincs
itt. Állítsunk őrt előre, hátha visszajön!
Az illető csikorogva visszahúzta az ablakot, aztán távozott.
Abi várt még egy darabig, majd amilyen óvatosan csak tudott,
hasra fordult, és felmászott a tetőre. Kik kapták el Renie-t, és hova
viszik?
Az utcai lámpa épp a ház előtt állt, viszont a hátsó udvar
sötétségbe borult, úgyhogy ott biztos nem fedezik fel.
Azonnal felismerte a rövidre nyírt hajú férfit a lámpa meleg
fényében. Luke ellensége, Kessler volt az. Előtte két feketébe
öltözött alak lépkedett, közrefogták Renie-t. Olyan hatalmasak
voltak hozzá képest, Renie lába alig érte a földet, ahogy
végigcibálták az úton.
Az utcán három autó várakozott: egy átlagos fekete szedán, egy
furgon, nyilván a foglyok szállítására, és mögötte a biztonsági
szolgálat egy kocsija. A két férfi a furgonnak lökte Renie-t, majd
hátrarántották a karját, hogy megbilincseljék, és durván
megmotozták.
Amikor kinyitották a furgon oldalát, hogy belökjék a lányt, Abi
mozgást látott, és kétségbeesett üvöltés törte meg a csendet, ami
csakis Wesley-től érkezhetett. A furgon ajtaja becsapódott.
Tehát Dalstonban már jártak, és összeszedtek mindenkit.
Midsummert is elkapták? Abi nem igazán tudta elképzelni, hogy a
biztonsági szolgálat letartóztat egy Egyenlőt, úgyhogy nyilván nem
volt ott, amikor Kessler és a csapata megérkezett. Ha így lett volna,
bizonyára megállítja őket.
Kessler lehajolt, hogy beszéljen a biztonsági szolgálat autójának
sofőrjével, mire egy biztonságis mászott ki hátulról, hogy őrt álljon
odakint az utcán. Tökéletesen látta onnan a házat. Abi észrevette,
hogy fegyvere is van. Rendes fegyvere, nem pedig sokkolója.
Kesslert és a csapatát előléptették.
 Aztán a járművek elhajtottak, Abi pedig a tetőhöz préselődve
magára maradt. Öt percig várt, hogy megbizonyosodjon róla, az őr
nem mozdul a posztjáról, majd lecsúszott a cserepeken, és
visszamászott az ablakon. Megragadta a kabátját, benne a
kynestonból ellopott pénz maradékával, és magához vette a
telefontöltőjét is. Ki tudja, meddig kell menekülnie, vagy ki maradt
még, aki segíthet rajta.
Aztán megint kimászott az ablakon, és leugrott az udvarra.
Átmászott a szomszéd kertjébe, majd végigsietett a szomszédos két
házat elválasztó kis sikátoron, és sietősen megindult a Victoria Park
irányába. Nem sok ember lesz ott, aki kihallgathatja.
Leült egy fatönkre a játszótér melletti fás részen, és előhúzta a
telefonját. Csak négy számot mentett el benne, azét a négy emberét,
akik a segítségére lehettek: Faiersét, Midsummerét, Jennerét és
Armeria Trescóét. Kit hívjon fel?
Mély levegőt vett, mielőtt lenyomta a gombot. És amint
megkezdődött a hívás, és felcsendült a megnyugtató hang, Abi
lehiggadt. Menni fog. Még nincs minden veszve.
Megbeszélték, hogy még aznap este, négy óra múlva találkoznak a
város másik végében. Abi úgy döntött, hogy sétál, gyalog megy át a
Temze déli partjára. Rotherhithe-ben bedobta a kabátját egy
ruhagyűjtő konténerbe, és vett egy másikat egy árustól. Az egyik
mellékutcában talált egy fodrászszalont, ahol épp nem volt vendég,
a tévét pedig valamelyik sportcsatornára állították. Ha a tulaj nem
foglalkozik a hírekkel, akkor remélhetőleg azt sem tudja, hogy Abi
„érintett a történtekben”, és mindegyik csatornán az ő képét
sugározzák.
Először arra gondolt, hogy nagyon rövidre vágatja a haját, de
aztán rájött, hogy jobb, ha marad valami, ami mögött megbújhat,
úgyhogy inkább póthajat kért. Húzta is a száját rendesen a
tükörképére. Pornószínésznős hajjal fog menekülni. De legalább
máshogy festett. Az a lényeg, hogy szabadlábon maradhasson.
 A fodrász kitessékelte, majd bezárta az üzletet, és Abi sem
halogathatta már tovább a találkozóját. Nem is akarta.
Remélhetőleg pár órára megszabadul az elmúlt éjszaka és nap
rémálmától, és végül tervet is kovácsol a jövőre nézve.
A Westminster-hídon át juthatott volna oda leggyorsabban, de
mivel az pont a parlament mellett volt, inkább került egyet, és
Lambeth felé ment. Még a távolból is látta, ahogy a Fény Házának
ragyogása megvilágítja az éjszakai égboltot.
Ég az utca, ég a ház is - gondolta. Méghozzá az Egyenlők
Tehetsége miatt. Vajon kiolthatják valaha?
Átvágott a Lambeth-hídon, és rátért a Horseferry Roadra. Aztán
már ott is volt az Aston-ház hátsó falánál.
Hatalmas ostobaságnak tűnt, de amikor korábban beszéltek,
Jenner úgy érvelt, hogy az új családi rezidenciájuk London lehető
legbiztonságosabb pontja.
- Hétszázhetvenöt szoba van - mondta. - Harmincnál többet nem
használunk. Valószínűleg be is költözhetnél, és senki sem venne
észre. Úgy legalább nem lennél az utcán, és idebent nincsenek sem
biztonságiak, sem kamerák. Egyébként is, apa és Bouda
Westminsterben van. Valószínűleg anyával egyedül leszünk otthon,
leszámítva persze a húgodat és Libbyt. Talán még Daisyt is ki tudom
vinni hozzád, ha Libby alszik.
Abi szíve megsajdult, amikor Daisyre gondolt. Bármit megadott
volna, hogy lássa a húgát, és szorosan magához ölelhesse. Lehajtott,
sapkás fejjel haladt a fal mellett. Egészkor megszólalt az astoni
óratorony, és Abi felemelte a kezét, hogy bekopogjon az ajtón, amit
Jenner említett. Az utcáról úgy tűnt, ezer éve nem használják már. A
lehető leghalkabban ért hozzá, máris kinyílt, és ott állt előtte Jenner.
Arca sápadt volt, szeplői élénk színűek, arcán pedig a rá jellemző
széles, ideges mosoly terült el.
- Gyere be gyorsan! - mondta. - Nem láttak meg?
Abi a fejét rázta, és bepréselte magát. Odabent mindent benőttek
a bokrok és a fű, amit csak nemrégiben vághattak le sebtében, hogy
ösvényt képezzenek. Amint Abi bejutott, Jenner gyorsan visszazárta
az ajtót egy lakattal, és egy fémrúddal még el is reteszelte.
- Itt mindig közemberek laktak - magyarázta Jenner Abi
meglepődése láttán. - Úgyhogy nincs Tehetséges védővonal. Anya
körbevette valami családi oltalommal a ház középső részét, azt, amit
használunk, de Silyen nem volt itt valami sokat, úgyhogy külső
védvonalat senki sem húzott. Anya szerzett valami fickót, aki
minden ajtónak és kapunak tűnő dolgot lelakatolt. Esküszöm, más
azt sem tudja, hogy ez az ajtó egyáltalán itt van. - Zsebre rakta a
kulcsot. - Hadd nézzelek! Ó, Abi!
Abi után nyúlt, és jó erősen magához húzta. Abi elengedte magát
a fiú karjaiban. Azt kívánta, bár korábban tette volna, bár korábban
eljött volna hozzá, a rengeteg felfordulás ellenére a highwitheli
elválásukat követő hetekben.
- Láttalak - támasztotta meg Abi az állát Jenner mellkasán,
miközben felnézett rá. - A Queen’s Chapelnél. A fejjel. Az az iszonyú
beszéd… Apád kényszerített rá?
Jenner úgy festett, mint aki nagyon szégyelli magát. Abi
felnevetett, majd lábujjhegyre állt, hogy megcsókolja.
- Ne haragudj! - szabadkozott. - Nem kellett volna szóba hoznom.
- Mégis hol voltál az elmúlt egy hónapban? - kérdezte Jenner. - Mi
folyik itt? Azt hittem, elfelejtettél.
- Azt hittem, azt szeretnéd. - Abi elhallgatott. - Most már örökös
vagy. Milyen érzés?
Jenner jobb kezéért nyúlt, és szemügyre vette a pecsétgyűrűt a
kisujján. A Parvák szimbóluma volt rajta, a szalamandra.
- Lángolok, nem fény lek - mormolta Abi. Eszébe jutott, amikor
Silyen Jardine-nal Kyneston könyvtárában a családi mottóról
beszélgettek. - Szerintem eléggé illik hozzád.
- Ezt meg hogy értsem?
Jenner bosszúsnak tűnt, Abi pedig legszívesebben felpofozta
volna saját magát. Úgy értette, hogy az önelégült Gavarral és a
különc Silyennal ellentétben Jenner kiegyensúlyozott volt, nem
ilyen fellengzős. De a fiú talán azt hitte, a Tehetsége hiányára utal.
Mennyivel nehezebb lehet most neki itt, hogy már nem húzhatja
meg magát Kynestonban, hanem kénytelen a vidék leghatalmasabb
Egyenlői között járni! Korábban Abi úgy sejtette, az új rangja
megkönnyítette valamelyest a fiú dolgát, de most hirtelen
rádöbbent, hogy talán csak még inkább megnehezítette.
Persze ezt nem tudta volna normálisan elmagyarázni. Úgyhogy
csak megszorította Jenner kezét, és bocsánatkérőn megpuszilta az
arcát.
Jenner sűrű rododendronon keresztül vezette őt az Aston-ház
hátsó része felé, és bár Abi egy darabig Kynestonban élt, az épület
mégiscsak lenyűgöző látványnak bizonyult. A Mail felőli, elegáns
homlokzatot mindenki ismerte, a hátsó részt viszont sosem lehetett
látni. Az épület eleje valójában egy óriási téglatest egyik oldala volt.
Könnyedén el lehetne itt veszni, gondolta Abi, és olyan csábítónak
tűnt a gondolat.
- Erre! - mondta Jenner, miközben kézen fogva húzta maga után.
Áthaladtak egy boltív alatt a hátsó szárnyban, és egy belső
udvarra jutottak. Négyszögletű volt, és óriási ablakok sorakoztak
körbe két emeleten, de csupán egykettőben égett a villany. A másik
oldalon, amit innen nem láthattak, húzódott az erkély, ahonnan
Gavar Jardine leugrott. És azon túl állt az arctalan királyi szobor,
amire Renie-vel Whittam Jardine maszkját erősítették.
Abi libabőrös lett. Bejutott a Jardine család otthonába. Itt alszik
Whittam. Ahogy Gavar is - és nyilván Bouda is, most, hogy már
házasok.
Mintha csak érezné az aggodalmát, Jenner megszorította az ujjait.
- Mindjárt ott vagyunk!
Átkarolta őt, ahogy két szolgáló haladt át az udvaron kezükben
tálcával, amin halkan meg-megcsörrent a már üres tányérok feletti
ezüstbúra. A szolgálók egyetlenegyszer sem néztek oldalra. Talán
Kynestonból hozták őket. Ott megtanulja az ember, hogy ne
foglalkozzon bizonyos dolgokkal.
Aztán beléptek egy meleg fényű, mesés szőnyeggel borított
folyosóra, amiről díszesen faragott faajtók nyíltak. Abi idebent
védtelenebbnek érezte magát, mint odakint. Mi van, ha összefutnak
Thalia Jardine-nal? Az Egyenlő nő biztosan felismeri őt.
Hálás volt, amikor Jenner befordult egy kisebb folyosóra, és
megállt az egyik ajtó előtt.
- Mindent meg fogunk oldani - jelentette ki.
Kinyitotta az ajtót, és intett Abinek, hogy menjen be, majd ő maga
is belépett utána.
Ahogy Abi szeme hozzászokott a gyér fényhez, rádöbbent, hogy
van már valaki odabent, egy karosszékben ül.
Lord Whittam Jardine.
Abi rémülten sarkon fordult, és megpróbálta kilökdösni Jennert.
Talán Whittam fel sem ismeri. Talán azt hiszi, valami repedtsarkú,
akit az egyik fia rángatott be egy kellemes éjszaka reményében.
Csakhogy Jenner elállta az ajtót, még rá is fordította a kulcsot.
Felnézett, amikor Abi kétségbeesve, riadtan a vállát kezdte püfölni,
és egy kézzel elkapta mindkét csuklóját. A másik kezével
végigsimított az arcán.
- Az öcséddel leszel - mondta halkan. - Ezt akarod, nem igaz?
Ahogy most már én is egy szinten állok a testvéreimmel.
Azzal az apja felé fordult.
- Ne! - kiáltotta Abi, és igyekezett szabadulni. - Ne, Jenner!
Csakhogy a fiú szorosan tartotta.
Whittam odasétált hozzájuk. Abi még sosem állt hozzá ilyen közel,
és most összerezzent. Áradt belőle a hatalom és a kegyetlenség.
Vastag ujjaival elkapta Abi arcát, olyan erősen, mintha satuba fogta
volna. Hirtelen rémisztően törékenynek érezte magát. Elég egyetlen
mozdulat, és helyrehozhatatlanul meghasad.
 - Fiatal - jegyezte meg Whittam szkeptikusan.
- Tizenkilenc - válaszolta Jenner. - Majdnem húszéves. Az öccse
csak tizenhét volt, amikor megölte Zelstont.
- Ez igaz. - Whittam eleresztette Abit, majd körbejárta. - Nyilván
ugyanannak a hálózatnak a tagjai. Mindketten tisztességtelenek. Az
öccse elítélése után megszökött Kynestonból, tudván, hogy
hamarosan lelepleződik. Aztán elment Riverheadbe, hogy
megtervezze a zavargásokból és megfélemlítésből álló hadjáratuk
következő részét.
- Mi? - Abi azt hitte, rosszul hall. - Jenner, hiszen tudod, hol
voltam! Te is ott voltál velünk!
- Először Highwithelbe mentél, Meilyrhez - mondta Jenner, és
kicsit erősebben szorította a karját Abi háta mögött. Beszéde egy
robotéra emlékeztetett, mintha bemagolta volna a szövegét. -
Meilyrhez, aki nyíltan bevallotta, hogy lázadást szított a közemberek
között. Közösen úgy határoztatok, hogy legjobb lesz, ha Riverheadbe
mész, és megpróbálod véghez vinni azt, amit az öcsédnek
Millmoorban nem sikerült. Szegény, szerencsétlen Dina Matravers,
aki képtelen volt nemet mondani Meilyrnek, beleegyezett, hogy segít
neked. Miután sztrájkot robbantottál ki a szolgavárosban, úgy
döntöttél, őt felhasználva fogod odacsalni a nővérét.
- Jenner, ne csináld! - próbálta Abi lerázni magáról a fiút. - Miket
beszélsz? Hiszen te is tudod, hogy ebből egy szó sem igaz!
Felkiáltott, ahogy Whittam Jardine visszakézből felpofozta.
- Ostoba lány! - mondta. - Nem az az igazság, ami megtörtént,
hanem amit az emberek megtörténtnek hisznek. Sikerült
megszabadulnom attól az eszement kis ribanctól, Bodinától, és a
nővére mit sem sejt. De ha ő játssza a tragikus sorsú szenvedő
alanyt, akkor nincs főszereplőm a drámában. Persze vannak nők az
elfogottak között. De azok a legjobb történetek, amiken a
legkevesebbet kell cizellálni. Pont jókor jött hát, amikor a középső
fiam, aki parlamenti tagként és örökösként rádöbbent, miféle
kötelességei vannak, rögtön hozzám jött a telefonhívásod után. Azt
mondta, megtalálta nekem az új Észak Angyalát. Szerintem
tökéletesnek bizonyulsz majd a szerepre, és még épp időben érkeztél
a fináléhoz.
Olyan hirtelen ragadta magával a rémálom, hogy Abi először fel
sem fogta. Megfordult, hogy Jennerre nézzen. Próbálta felemelni a
kezét, de a fiú éppolyan szorosan fogta, mint a rácsattintott bilincs.
- Kényszerít, hogy ezt mondd? Jenner, könyörgöm, hiszen te nem
ilyen vagy!
- Most már örökös vagyok, Abi. Életemben először tudom, hogy a
családom valóban megbecsül. És apa azt mondja, ha Crovan képes
elvenni valaki Tehetségét, akkor idő kérdése, hogy vissza is tudja
állítani. Mindannyiótoknak elmondtam Highwithelben, hogy nincs
olyan, amit ne lennék képes megtenni ezért.
- Szerettelek! - Ez a szó egyszerre volt az igazság és a vád.
- És én is kedveltelek téged - mondta Jenner kedves, szomorú
mosollyal az ajkán. - De azért egy közembernél csak keríthetek
magamnak jobbat, nem gondolod? Egyébként is elítélnek majd, és
odakerülsz az öcséd mellé. Együtt lesztek. Bizonyos szempontból
megkapod, amire vágytál.
- Elítélik? - Lord Jardine ugatásszerű nevetést hallatott, Abi pedig
beleremegett. - Tudod, hogyan ér véget a történet, Jenner. A pénteki
vérvásárral. Elég ebből az érzelgős ostobaságból!
Abi rémülten Jennerre nézett, hátha a fiú tiltakozni kezd, ám
addigra lord Jardine közöttük termett. Vaskos ujjait a lány
homlokához nyomta, és Abi alámerült a kegyetlen sötétségbe.
 25.

- Megint egy helikopter. Milyen unalmas már! - jegyezte meg

Jules ironikusan, elhúzva a szavakat. - Ez a te hibád, Luke! Mielőtt
idejöttél, kellemes, csendes életet éltünk.
Luke a szemét forgatta a barátja szavai hallatán, de a szíve máris
zakatolni kezdett. Az első helikopterrel Meilyr, Dina és Abi érkezett.
A másodikkal Silyen Jardine. Ez vajon kit hoz?
Mocorogni kezdett a fotelben, képtelen volt tovább olvasni a
kezében tartott könyvet - egy szétmálló kötetet a kastélyról és a
Crovan családról. Végignézett minden egyes polcot a könyvtárban,
hátha további információkra lelhet az Utolsó Ajtónál történtekkel
kapcsolatban. Biztos volt benne, hogy helyes a következtetése Coira
származásáról. De tekintve, hogy a saját élete - és persze Coiráé is -
múlik azon, hogy ismét biztonságban kiléphessenek az ajtón, a
lehető legtöbbet ki kellett derítenie. Volt valami, ami zavarta, de
nem tudta volna pontosan megmondani, hogy mi.
- Egy nő az - jelentette Jules. - Egyedül.
Ahogyan korábban, a vendégek most is a korláthoz és a lépcsőre
tömörültek, várták a látogatót. A magára maradt Luke kihasználta a
nyugalmat, és még egyszer végigfutott a releváns bekezdéseken. Mi
az, ami felett elsiklik?
Nyolcszáz évvel korábban, egyetlen véres év során, amikor Skócia
mormaer grófjai a hatalomért viaskodtak, a trón várományosát és
fiát meggyilkolta egy áruló vendég a saját otthonukban. Így hát
Crovan mormaer gondoskodott róla, hogy vele senki se tehesse
ugyanezt. Megalkotta az Órák Ajtaját és az Utolsó Ajtót. Csakis a
kastély ura vagy örököse engedhette ki a vendéget. A Crovan család
ettől a legkevésbé sem vált kitaszítottá, sőt, a kastély látogatóinak
részéről bizalmat feltételezett, hogy beléptek ide, és rengetegszer
gyűltek össze itt az ellenséges felek, hogy megtárgyalják vitás
ügyüket. Jackson is erre alapozott, gondolta Luke bánatosan,
miközben becsukta a könyvet. Bár Crovan is olyan tisztességes
lenne, mint az ősei!
A fotel karfájához dugta a kötetet, majd a többiek után ment, akik
a látogatót várták. Csakhogy a jelek szerint lekéste az illetőt, mert
épp amikor az ajtóhoz ért, Jules viharzott el mellette. A barátja a
szomszédos biliárdszalonba sietett, ahol már behűtötték egy jéggel
teli vödörben a pezsgőt későbbre. Julián nyakizmai egyre csak
dolgoztak, ahogy jó alaposan meghúzta az üveget, majd lecsapta,
böffentett egyet, és megtörölte a száját.
- Jules?
-Az a ribanc!
-Mi?
- Ki az? - kérdezte valaki más. A többi vendég is
visszaszállingózott Julián után odakintről, mind éppolyan
kíváncsinak tűntek a különös reakció okára, mint Luke.
- Miatta kerültem ide - vicsorgott Jules, majd megint meghúzta az
üveget. - A barátnőm nővére, Astrid Halfdan örökösnő.
Julián üveggel a kezében kiviharzott a szobából.
Hát…
Luke szeretett volna utánaszaladni, biztató dolgokat mondani.
Jules mindig is ragaszkodott ahhoz, hogy csakis és kizárólag azért
került ide, mert Athalie családjának nem tetszett, hogy egy
közemberrel jár, és koholt vádakat hoztak fel ellene. Talán
meggondolták magukat. Vagy talán valaki bebizonyította az
ártatlanságát, és Astrid azért jött, hogy értesítse Crovant. Vagy talán
Athalie épp készült férjhez menni, és már nem tartották
veszélyesnek Julest a család jólétére, így szabadon távozhatott.
 Csakhogy a szíve mélyén Luke is pontosan tudta, hogy ezek közül
egyik sem igaz.
És hogy a nő megjelenése semmi jóval nem kecsegtet.
Vajon Jardine-ék is ilyesmit tettek volna Abivel, ha folytatja a
kapcsolatot Jennerrel? Kinézné belőlük. Jenner viszont biztosan
küzdene Abiért. Luke gyakran aggódott a nővére biztonságáért, hogy
vajon merre járhat most, de tudta, hogy Dina és Jenner erőteljes
védelmezőnek bizonyul majd.
Daisyt pedig Gavar Jardine vette a szárnyai alá - legalábbis Luke
ebben reménykedett. Néha elfelejtette, hogy Gavar szöktette meg őt
Millmoorból Daisy kérésére. Különös ellentétet alkotott a
faragatlan, öntelt örökössel kapcsolatos többi emlékével -
leszámítva azt a pillanatot, amikor Luke félbehagyta a favágást,
hogy végignézze, ahogy hármasban elsétálnak, Gavar Libbyvel a
kezében, Daisy pedig mellette, lelkesen csivitelve.
Libby anyja megpróbált elmenekülni a kynestoni kapun át a
gyermekével, azonban a baba nem tudta kinyitni. És Jennernek is
Silyenra volt szüksége ehhez aznap, amikor Luke-ot kirakták a
birtok falánál.
Mit nem ért még mindig?
Annyira ködösek voltak a gondolatai! Eszébe jutott, hogy
meglódult az agya, amikor odakint állt, a kastélyon kívül, idebent
azonban képtelen volt logikusan gondolkozni. Luke magához vette a
történelemkönyvet, majd felment, hogy zuhanyozzon és átöltözzön a
vacsorához. Az nem árt meg, ha még egyszer átfutja a kötetet.
Bekopogott Julianhez, mielőtt elindult lefelé. Jules vad
tekintettel, piától bűzölögve nyitott ajtót. A jelek szerint nem csak a
pezsgőt sikerült megkaparintania. És nem csípte még ki magát.
- Nem megyek - jelentette ki Julián. - Hazudik. Az egész
szemenszedett hazugság. Gyűlölnek, és ő a legrosszabb közülük.
- Lehet, hogy ott sem lesz a vacsoránál.
 - Persze hogy ott lesz, Hadley! - csendült egy hang Luke mögött,
mire ő rémülten megpördült, és látta, hogy Crovan áll mögöttük. -
Érted jött, Julián. Holnap elmész Astriddal Londonba. Úgyhogy
szedd össze magad!
Talán valamelyik eszelős ötlete mégis igaznak bizonyult, gondolta
Luke döbbenten. Talán Athalie annyira vágyik a barátjára, hogy a
család engedett neki.
- Érkezett még néhány érdekes hír, ami téged is érint, Hadley -
vetette oda Crovan, majd faképnél hagyta őket.
- Nem tudom, miről beszél - mondta Luke Jules kérdő pillantása
láttán. - Ötletem sincs. Gyerünk, kapd össze magad!
Astrid Halfdan igencsak apró termetűnek tűnt Crovan mellett,
amikor a két Egyenlő belépett az ebédlőbe, ahol már mindenki rájuk
várt. Sötét haja fénylett, akár egy madár szárnya. Ajkát elegáns,
korallszínű rúzzsal húzta ki. És volt benne valami, ami teljesen
megrémítette Luke-ot.
- Julián! - szólalt meg a nő, félbehagyva a Crovannel folytatott
beszélgetését. - Micsoda öröm, hogy itt látlak! Arailt biztosított róla,
hogy tökéletes fogoly voltál, és pont úgy reagáltál, mint amiben
reménykedtünk.
Luke gyomra felfordult. Tudta, mire gondol Astrid - arra, hogy
Crovan a saját bűnükkel kínozza a vendégeket. Sosem felejti majd el
azt az iszonyú bemutatót, amikor Devint szurkálta, kaszabolta a
puszta Tehetsége segítségével. Viszont mivel fogalma sem volt, mit
követett el elméletileg Julián, azt meg sem tudta tippelni, vele mit
művelt Crovan.
Eilean Döchais ura kihúzta az egyik széket Astridnak, aki helyet
foglalt. Pont szembekerült a holtsápadttá váló Juliannel.
- Athalie is gyógyulgat - folytatta az Egyenlő. - A húgom azóta sem
tudja használni a kezét, hiába igyekeztek a Legtehetségesebbek
segíteni rajta. Sor került pár sikertelen idegsebészeti beavatkozásra
is. Végül amputációt javasoltak, hogy legalább művégtaggal tudjon
mozogni. A lehető legcsinosabb robotujjakat kapta. Gyakorlatilag
bármire képes velük, de majd meglátod.
- Julián! - szólalt meg Crovan, de elhallgatott, amikor az egyik
szolgáló letette elé a fácánhúsos vagdaltat, és csak utána hajolt át az
asztal felett. - Igen különleges megtiszteltetésben részesülhetsz.
Lord Jardine újjáélesztette a vérvásár régi, nagy becsben álló
hagyományát, hogy az állam ellenségei ott nyerhessék el méltó
büntetésüket. De a népet nem mindig dühítik fel a politikai bűnök.
Úgyhogy megkértek, biztosítsak pár bemelegítő mutatványt.
Olyasmit, amitől forrni kezd az emberek vére. És Athalie különleges
kéréssel fordult hozzánk téged illetően.
Crovan hátradőlt a székében. Ő maga és a vendégek is Juliánt
nézték.
Mindenki Juliánt nézte.
Luke gyomra felfordult. Fogalma sem volt, mi az a vérvásár, de
egy ilyen névvel nyilván nem a körhinta és a vattacukor volt a
legfőbb ismertetőjegye. És bár még mindig nem tudta, mivel
vádolják Juliánt, nem igazán szeretett volna részleteket hallani
valami olyasmiről, aminek az lett a vége, hogy amputálni kellett egy
lány két kezét.
- Nem csináltam semmit Athalie-vel! - sápadt el Julián jócskán. -
Csak szerettem őt.
- Igen, régebben is ezt állítottad - felelte Astrid Halfdan. - Annyira
szeretted, hogy állatorvosi érzéstelenítővel kábítottad el, nehogy a
Tehetségével megvédhesse magát, és négyóránként beadtad neki a
megfelelő dózist mind a tizenkilenc nap, amíg fogva tartottad. Olyan
erősen megkötözted abban a pincében, hogy még mi sem tudtunk
segíteni a csuklójában szétroncsolt idegeken. Annyira szeretted a
húgomat abban a tizenkilenc napban, hogy többször is
bemocskoltad, minden létező módon, és még fel is vetted. A
videófelvételek alapján egyértelmű, hogy minden alkalommal,
amikor tiltakozott, elzártad a légútjait, hogy elájuljon, és aztán
folytattad tovább ott, ahol abbahagytad. A Tehetségünk segítségével
a kevésbé súlyos sérüléseket sikerült meggyógyítanunk: a tizenkét
törött bordát, a gerinctörést ott, ahol rátapostál, a belső szervek
zúzódásait. De a kis kezein nem tudtunk segíteni. És hiába
elképesztően erős és bátor, talán az elméjén sem segíthetünk soha.
Összetehetjük a két kezünket, ha heti egy éjszakát végigalszik.
Luke hátralökte a székét, és talpra kecmergett, csak hogy
menekülhessen ettől az embertől, akit a barátjának hívott.
És különös módon Julián rá nézett sértetten.
- Máris hiszel nekik, mi? Mondtam már, hogy voltunk Athalie-vel.
Csónakáztunk. Buliztunk. Gyönyörű volt… ők pedig mindent
tönkretettek.
- A barátod fantazmagóriákban él - vette át a szót Crovan. -
Rögeszmés pszichopata. Próbáltam elmagyarázni neked, Hadley,
amikor idejöttél, hogy ilyen az emberi természet. A drágalátos
erkölcsi felsőbbrendűséged téveszme.
A falhoz simuló Luke összerezzent.
- Ha egy emberrabló erőszaktevő nem elég ahhoz, hogy
gyilkolásra késztesse London népét, akkor egy gyermekmolesztáló
mindenképpen megteszi. Blake, te is velünk jössz! - Crovan felvette
a kését és a villáját. - Kóstold meg a mustárt, Astrid! Külön nekünk
készítik az egyik családi birtokon, Dijónban.
Néhány pillanatig egyedül Arailt Crovan és Astrid Halfdan
evőeszközeinek csörgése törte meg a csendet a porc elántányéron,
miközben ettek.
- Mi ez az egész? - kérdezte Blake jegesen Julián másik oldalán.
- A vérvásár? - Crovan megtörölte a bajszát egy makulátlanul
tiszta szalvétával. - Egy primitív, de abszolút szórakoztató
látványosság, melynek során megtorló igazságosztásra kerül sor. Az
emberek kiadhatják magukból a bűnözőkkel szembeni
ellenérzéseiket, méghozzá a saját két kezükkel.
- És nem csak a kezükkel - tette hozzá Astrid. - Gyakorlatilag
bármivel, ha nem ejtenek halálos sebet. Persze összességében
végzetesnek bizonyul majd, de a cél az, hogy sokáig tartson.
Luke Blake és Julián között járatta a tekintetét, majd végül a saját
üres székére vándorolt a pillantása mellettük. Hárman, egy sorban.
Crovan „érdekes híreket” ígért neki is. A falnak dőlt, lába kezdte
felmondani a szolgálatot félelmében.
- Én is? - kényszerítette ki a szavakat összeszoruló torkán.
- Te? - Crovan felnézett, szemüveglencséjén megcsillant a
gyertyák fénye. Luke hálás volt a hátborzongató tükörképért, örült
neki, hogy nem kell Coira szemét látnia ennek az elmebetegnek az
arcán. - Te itt maradsz. Silyennal még nem végeztünk. Nem, a
nővéred, Abigail lesz a vérvásár fő attrakciója.
- Ne! - robbant ki Luke-ból a szó. Rémület, döbbenet, tagadás
csendült benne. Mindezek egyvelege, és még annál is több.
- Úgy tűnik, lenyűgöző példát mutattál neki lázadásból.
Fellázította az embereket Riverheadben, és megölette Dina
Matraverst. Észak Angyalának hívja magát… milyen költői! Amint a
csőcselék végzett Juliannel és Blake-kel, biztosan készen állnak
majd Jardine mesteri húzására a bukott angyallal kapcsolatban.
Beletelt némi időbe, hogy Luke felfogja a hallottakat. Dina
meghalt. Abi állítólag bajt kevert Riverheadben, és Észak
Angyalának nevezi magát. Jardine pedig megbünteti érte.
- Maguk is tudják, hogy ez nem igaz! - Luke most már üvöltött. -
Dina az Angyal, nem a nővérem! Nyilván látta az emlékeimben.
Erre már nem kapott választ, mert Julián megragadta az
alkalmat, hogy egy steakkéssel a kezében Crovanre vesse magát az
asztalon keresztül. Őrültség volt, hiszen még egy Egyenlő
tartózkodott a helyiségben. És egyébként is őrültség volt, hiszen
nyakörv feszült rajtuk. Luke-ban épp ezért felmerült, hogy Julián
nem akarta - vagy nem számított rá, hogy képes lesz - megölni
Crovant. Azt akarta, hogy Crovan végezzen vele, és így ne kelljen
átélnie a rá váró eseményeket.
 Azonban Julesnak csalódnia kellett. Még az asztal feléig sem
jutott, Crovan Tehetsége vagy a nyakörv visszatartó ereje már a
hátára is fordította, és nekivágta a mahagóninak. Astrid előrehajolt,
és a saját kését keményen Julián tenyerébe vágta, odaszegezve őt.
Végignézett rajta, majd elvette a tőle balra ülő kését, amit Julián
másik kezébe szúrt. Julián felüvöltött.
- Szokj hozzá! - jelentette ki Astrid, majd ismét helyet foglalt.
Luke-nak csupán ködös emlékei maradtak a vacsoráról. Nem
mert felnézni, hogy Coira tekintetét keresse, aki kihozatta a
szolgálókkal a következő fogásokat. Julián zokogott és vonaglott,
groteszk asztali díszként hevert ott. Blake apró darabokra vágta az
ételt, úgy ette meg, egyesével, mint egy halálra ítélt az utolsó
vacsoráját. És tulajdonképpen pontosan az is volt.
A vacsora végeztével Crovan magához intette Blake-et, és Astrid
társaságában távoztak. A többiek szintén elhagyták a helyiséget,
képtelenek voltak Julianre nézni, akit egyértelműen több szegezett
az asztalhoz pusztán éles késeknél.
Luke még maradt egy kicsit. Az lett volna a legegyszerűbb, ha ő is
egyszerűen kisétál, mint a többiek. Csakhogy Julián a barátja volt
itt, és Luke régebben úgy határozott, nem foglalkozik a szívében
lapuló sötétséggel.
- Sajnálom - mondta. - Amit azzal a lánnyal tettél, az iszonyú, de…
Nem tudta befejezni a mondatot. Mondja azt, hogy Julián nem
érdemli meg, ami rá vár? Mert nem volt benne biztos, hogy ez
tényleg így van.
A fejét rázta. Talán Julián tényleg ilyen sorsot érdemel, de az a
társadalom, amelyik ezt megadja neki, nem nevezheti magát
civilizáltnak. És Luke nem volt hajlandó átvenni Crovan nihilista
látásmódját az emberiséggel kapcsolatban. Julián gonoszsága miatt
nem mondhattak ítéletet az összes közember felett, és arra sosem
lehet elfogadható magyarázat, hogy a kegyetlenséget
kegyetlenséggel torolják meg.
 Egyszerűen túl sok volt ez az egész. Julián. Abi. A nővére csak
nem juthat ugyanarra a sorsra! Luke a fejét ingatta, kezdett úrrá
lenni rajta a kétségbeesés.
- Nyugi, nyugi! - Kéz érintette a vállát, Coira termett ott, maga felé
fordította, és átölelte. - Nincs minden veszve. Még nem. Hallottad,
Crovan nem lesz itt holnap. Vele megy. - Coira Julianre nézett. - Itt
nem beszélhetünk.
Luke felemelte a fejét Coira válláról, és követte a pillantását.
Julián ismét elcsendesedett, feje visszahanyatlott az asztalra.
- Talán… egy párnával vagy…
Coira gyengéden megrázta Luke-ot a vállánál fogva, majd jóval
határozottabban a két tenyere közé vette az arcát, és kényszerítette,
hogy nézzen rá.
- Jobb, ha megválogatod, melyik csatát vívod meg, Luke. Ő nem a
te csatád. Ha Crovan és Astrid örökösnő holtan találja reggel, akkor
talán valaki mást visznek el… Például Észak Angyalának öccsét.
Nem vállalhatsz ilyen kockázatot. Aludj! Holnap miénk a kastély.
Coira Luke felé hajolt, mintha meg akarná csókolni, de
egyszerűen csak a homlokához nyomta a sajátját, majd a konyha felé
fordult. Luke nem tudta eldönteni, hogy csalódott vagy
megkönnyebbült. Nem bírt volna már ki többet aznap este. Lába
csak nagy nehezen vonszolta fel az emeleti szobájába, ahol arccal
előre az ágyba zuhant.
Az éjszaka közepén, zihálva ébredt. Szörnyű képek kavarogtak az
elméjében, mind a nővéréről.
Abiről, ahogy szenved.
Maga előtt látta, ahogy Astrid Halfdan a tenyerén keresztül késsel
egy asztalhoz szegezi. Látta Juliánt, amint Abit bámulva jó erősen
rátapos. Látta, ahogy aranyszínű pánt izzik fel a nyakán, és Eilean
Döchais ura lehajol, hogy pórázt erősítsen rá, és maga mögött
vonszolja Abit négykézláb. A nővére vinnyogott, ahogy vérző kezén
mászott előre. Éppolyan hajlottan tartotta a hátát, mint Eb, mert
Julián eltörte a gerincét. Crovan keresztülvezette őt London utcáin,
az emberek pedig ujjongtak, éljeneztek.
Luke a kézmosóhoz rohant, nagyon rosszul volt. Dühében és
tehetetlenségében legszívesebben belebokszolt volna a zománcozott
mosdókagylóba. A falra függesztett órára nézett. Hajnali három.
Csütörtök. A vérvásár pénteken lesz - nemzeti ünnepnek
nyilvánítják. Ha Luke valahogy nem tudja megakadályozni, Abi
éppúgy végzi majd, mint ahogyan a rémálmaiban látta, sőt,
rosszabbul.
Hát nincs senki Londonban, aki megvédhetné őt? Daisy tud erről
az egészről? Luke kétségbeesetten remélte, hogy a kishúgának
fogalma sincs a történtekről. Csakhogy Daisy talán könyöröghetne
Gavarnak, mentse meg Abit, ahogy arról is meggyőzte az örököst,
hogy szabadítsa ki őt. Mondjuk nem tűnt valószínűnek, hogy az
örökös nyilvánosan keresztbe tegyen az apja terveinek. Ott volt még
Jenner Jardine is, de persze ő Tehetségtelen, még a saját birtokuk
kapuját sem tudja kinyitni. Mégis hogy tudna kimenteni egy lányt a
nyílt mészárszékről?
Tehetségtelen, képtelen kinyitni a kynestoni kaput.
Ahogy Gavar balkézről született lánya, Libby: ő sem tudja kinyitni
a kynestoni kaput, és ő is Tehetségtelen.
Az Utolsó Ajtó mégis engedelmeskedett Coirának.
Csak nem… lehetséges lenne, hogy… ez azt jelenti, amire gondol?
Luke nem számított szakértőnek az Egyenlők származástanában,
de abban egészen biztos volt, hogy a balkézről született gyerekek
nem számítanak Egyenlőnek. Erről szólt Libby Jardine régóta tartó
kálváriája is: Gavar azt akarta, hogy ismerjék el a lányát, a szülei
pedig visszautasították a kérését.
Csakhogy a vér önmagában nem elég ahhoz, hogy egy Tehetséges
határvonal engedelmeskedjen, ezt Jenner Jardine példája is
bizonyította. Ahhoz bizony Tehetség is kell.
 Luke a korábban olvasott könyvért nyúlt. Igen. Ott állt feketén-
fehéren. Csakis a kastély ura vagy az örököse engedhet ki bárkit az
ajtón. Ahhoz, hogy az ajtó engedelmeskedjen neki, Coirának a
kastély örökösének kell lennie - és ahhoz, hogy örökös legyen,
Egyenlőnek kellett születnie.
És ha Egyenlőnek született, akkor Tehetséges is.
Alig fért a fejébe.
Ha Coira Tehetséges, akkor magához hívhatja a csónakot.
Átszelhetik a tavat, elmehetnek a városig, ami ellátja a kastélyt.
Megkereshetik a legközelebbi vasútállomást. Eljuthatnak Londonba.
Coira Tehetségével még akár Abin is segíthetnek.
A kétségbeesés, amit akkor érzett, amikor este bezuhant az ágyba,
hirtelen feltörő reménynek adta át a helyét.
Lefeküdt, de képtelen volt visszaaludni, csak elelszunyókált, míg
végül a hajnal kopogtatott az ablakán. Gépies mozdulatokkal
öltözött, már-már percenként emlékeztette magát a felfedezésére,
szerette volna olyan mélyre vésni az emlékezetében, hogy véletlenül
se felejthesse el. Kerített egy ceruzát, és le is firkantotta a
történelemkönyvbe, hiszen nem tudhatta, mi történik még Crovan
távozása előtt.
Iszonyú látvány tárult a szeme elé, amikor lement reggelizni.
Julián és Blake mozdulatlanul állt a folyosón, a szemük nyitva volt,
de a jelek szerint nem láttak, egyértelműen Tehetség tartotta őket
fogva.
Az asztalnál halálos csend uralkodott, csak Crovan és Astrid
Halfdan cseverészett jelentéktelen dolgokról. A vendégek mind
kínos hallgatásba burkolóztak, miközben a gazdájuk arra biztatta
Astridot, hogy kóstolja meg a lazacot, amit a Crovan-birtok egyik
patakjában fogtak, és a mormaer kor óta változatlan recept alapján
készítettek el. Astrid a vásár előkészületeiről mesélt, hogy milyen
hatalmas emelvényt állítanak a Gorregan téren. Épp a város
szívében lesz, az Aston-ház, a Mail, a Fény Háza és a Whitehall
kereszteződésében.
 Reggeli után az egész háztartás az előcsarnokba gyűlt, hogy
végignézze a két Egyenlő, valamint a foglyaik távozását. Luke
leszegte a fejét, nem szólt semmit, igyekezett nem magára vonni a
figyelmet.
Csakhogy a hallgatása figyelemfelkeltőnek bizonyult.
- Nagyon csendben vagy, Hadley - jegyezte meg Crovan, mire
Luke ereiben megfagyott a vér.
- Épp azon gondolkoztam, hogy bújjak el a bőröndjében, hogy én
is odajuthassak, és megmenthessem a nővéremet - válaszolta Luke a
tőle telhető legarcátlanabbul.
Crovan derűsen felkacagott.
- Nem viszek bőröndöt. Van egy házam Belgraviában. Nem, a
legtöbb, amit a nővéredért tehetsz, Hadley, az az, hogy gyors halált
kívánsz neki. Talán szívrohamot, amikor az első pengét beleszúrják.
Devin, két nap múlva jövök! Astrid, drágám, csak utánad! Julián,
Blake, kövessétek!
Crovan udvariasan tartotta az Utolsó Ajtót Astrid Halfdannak.
Blake és Julián gépiesen utánaindult, többé már nem ők
irányították a mozdulataikat. Majd Eilean Döchais ura is távozott. A
vendégek egy emberként rohantak a könyvtárba, és az ablaknál
figyelték a felbukkanó csónakot, ami aztán átvágott a tavon, majd a
felszálló helikoptert.
Nem maradt vesztegetni való idejük. Luke lerohant a lépcsőn, a
konyha felé szaladt - és bele is ütközött a kifelé igyekvő Coirába.
- Csak nyugalom! - tartotta meg őt kartávolságra magától Coira. -
Ha eltöröd a lábad, sokkal nehezebb lesz.
- Kérlek! - húzta Luke Coirát az egyik kisebb helyiségbe, majd
becsukta maguk mögött az ajtót. - Meg kell hallgatnod! Egyszerűen
nem hiszem el, de igaznak kell lennie!
Levezette a következtetéseit. És legnagyobb döbbenetére Coira
nem a Tehetségéről kérdezett először.
 - Akkor hol van az anyám? - kérdezte hitetlenkedve. - Ha ő is
Egyenlő volt, akkor Crovan nem szabadulhatott meg tőle csak úgy.
És miért kellett így élnem, nyakörwel, mint egy szolgáló?
Luke agya veszettül dolgozott, hogy előálljon valamiféle
magyarázattal.
- Talán Crovan kegyetlen volt vele, ezért elhagyta, de téged
kénytelen volt itt hagyni. Vagy hűtlen volt, esetleg Crovan azt hitte,
hogy az, és különváltak, aztán Crovan rajtad vezette le a dolgot? Ki
tudja. De kiderítjük, ígérem! Viszont most ki kell jutnunk innen,
kérlek! A nővérem holnap meghal, ha nem sikerül. Ide kell hívnod a
csónakot, hogy elmenekülhessünk. Tudom, hogy képes vagy rá!
- De ha Tehetséges vagyok, miért nem éreztem soha? Csak
tudnám!
Luke lélegzete elállt erre, mintha gyomorszájon vágták volna.
Talán Coira mégiscsak Jennerre hasonlít. Talán Tehetségtelen, és
Crovan ezért választotta őt el az anyjától, ezért él Coira nyakörwel a
szolgálók között. Talán egészen addig odafent élt, amíg az apja fel
nem adta a reményt, hogy mégiscsak megmutatkozik a Tehetsége.
Majd undorodva leküldte őt.
Viszont ami az ajtóban történt, megtörtént.
- Nem tudom - felelte Luke kétségbeesetten. - Fogalmam sincs.
De azt tudom, hogy amit az ajtónál éltünk át, valóban megtörtént.
És Crovan is tudta, ez teljesen biztos. Kérlek!
- Meg kell próbálnunk - értett egyet Coira. - Összeszedtem neked
pár dolgot, pénzt Devin pénztárából, meg pár normális ruhát. Öltözz
át, aztán mehetünk is!
Coira a kamrába vezette, ahol ott volt Luke farmernadrágja egy
inggel meg egy magas nyakú pulóverrel, ami eltakarja a nyakörvét.
Egy oldaltáskában készpénzt, ételt és vizet talált. Ezután
keresztüllopakodtak az elhagyatott előcsarnokon.
Luke és Coira egymás mellett megállt az Utolsó Ajtó előtt. Luke a
lány kezéért nyúlt, majd megszorította.
 - Valószínűleg mondanom kell valamit - szólalt meg Coira. -
Ahogy ő is, amikor kiengedte Astrid örökösnőt… „Csak utánad!” Ezt
mondta. Ezzel megadta az engedélyt a távozásra.
Coira kinyitotta az ajtót, és Luke két dolgot látott: az egyik a
reggeli, eső áztatta Loch nan Deur környéke volt, a felhők
elhomályosították a víz csillogását.
Azonban minderre ráhúzva Luke egy másik, estébe hajló világot is
észlelt, ahol szellő borzolta a rézszínű füvet. Amikor felnézett,
bagoly szállt odafent, épp a hold ezüstkorongja előtt. És a halovány
fényben olyasmit is észrevett, amit korábban nem - az egyik
hegyoldalon aranyló torony csillogott.
Luke úgy érezte, mindjárt szétrobban a szíve. A toronyban ott a
király. Ebben biztos volt.
- Menj már! - sürgette Coira.
Luke megrázta a fejét. A nővérének szüksége van rá. Ha átlép
azon az ajtón, csakis Crovan szigetének a partjára juthat, nem lehet
máshogy.
Hevesen pislogott, mintha a ragyogó világ porszem lenne csupán,
amit száműzhet a szeméből. Amikor ismét körbenézett, csak Eilean
Döchais sziklás partját látta a szitáló felföldi esőben, ami apró
gödröcskéket vájt a tó vizének felszínén.
Még a végén Coira azt hiszi, azért tétovázik, mert fél.
Kilépett, és megérezte a gyengéd esőcseppeket az arcán.
Hátrafordult Coirához.
- Még itt vagy - mondta a lány egy ritka mosoly kíséretében.
- Igen.
Úgy értette, hogy még életben van. Luke igyekezett palástolni a
különös csalódottságot, ami azért öntötte el, mert ott volt, és nem
amott, a király szürkületbe burkolózó világában.
Nem. Ott volt, ahol lennie kell. Ahol Abinek szüksége van rá.
- Most te jössz! Már ha biztos vagy benne, hogy ezt akarod.
 Luke Coira sápadt, elszánt arcát fürkészte, és rádöbbent, milyen
bátor is ez a lány. Tudta, hogy igaza van, hogy ö a kastély örököse, és
hogy az ajtók az ő parancsára működnek.
De ha tévednek… Ha mégis tévednek…
Coira kilépett, Luke pedig megragadta, és boldogan körbeforgatta.
- Sikerült! Ó, hiszen sikerült!
Elegáns mozdulattal fél térdre ereszkedett, és megcsókolta a lány
kezét, az sem érdekelte, hogy közben pipacsvörösre pirult.
- Coira örökösnő!
- Azért azt még nem mondanám - húzta ki gyengéden Coira a
kezét a szorításából. A homlokát ráncolta. - Most kellene, hogy
felébredjen a Tehetségem, és ide tudjam hívni a csónakot, nem igaz?
Mert az még nem történt meg.
Luke azonnal felállt. Azt hitte…
Azt hitte…
- Nem érzel semmit?
- Nem. Ahogy életem során egyszer sem. Miért változna meg most
bármi? - A nyakát ölelő pánthoz kapott. - Talán emiatt? Ezekkel a
nyakörvekkel irányítja az embereket, talán a Tehetséget is képes
vele? De az is lehet, hogy nem vagyok Tehetséges.
Kinyújtotta a kezét, mintha azt akarná, hogy fény lobbanjon
benne, akárcsak egy mozifilmben. Csakhogy üres maradt. Csak a
megszokott, kisebesedett tenyerét látták, a vékony ujjakat, a hosszas
konyhai súrolástól vöröslő ujjperceket.
Luke torka elszorult, mintha szorítani kezdte volna a nyakörv. Mi
lehet a gond?
- Sajnálom, Luke. - Coira felnézett, és máskor erőt, józanságot
sugárzó arcára most először reménytelenség rajzolódott ki. - Nem
érzek semmit. Nagyon sajnálom!
Fénylett a szeme, egyetlen könnycsepp formálódott, majd szökött
meg, hogy végigfolyjon az arcán. Letörölte.
 És amikor így tett, hirtelen ismét tűz gyúlt a tekintetében.
Megragadta Luke kezét, és húzni kezdte.
- Elfelejtettük, hogy van egy másik módja is! - jelentette ki.
 26.

Coira éppúgy tette ezt is, mint minden mást: merészen. Elindult
le a csillogó, sötét víz felé, mire most Luke esett pánikba. A lány úgy
logikázott, hogy a tó éppúgy reagálni fog arra, hogy Crovan, mint az
ajtó, nem szükséges hozzá Tehetség. Csakhogy Luke pontosan tudta,
milyen fájdalmas árat fizet a lány, ha még sincs igaza.
Luke izmai elernyedtek megkönnyebbülésében, amikor a víz
szétfutott Coira lába előtt, amint maga mögött hagyta az utolsó
száraz lépcsőfokot is.
- Várj, a közeledben kell maradnom!
Egyik kezét a lány hátán tartotta, úgy merültek alá a tóba, és
szelték át. A víz mellett hűvös volt, a folyékony falak minden
oldalról kizárták a napfényt. De Luke keze meleg maradt ott, ahol
Coira vállához ért, és a szíve dalra gyúlt a reménytől.
- Remélem, semmi sem állít majd meg minket a másik partig -
jegyezte meg Coira, amikor a tó feneke ismét emelkedni kezdett. -
Tudod, Rhysszel megállt a csónak.
Csakhogy a jelek szerint a Crovan-föld és -tó nem ellenkezett az
örökösével, mert előbb Coira, majd Luke feje is felbukkant a
vízfelszín felett, aztán jött a válluk, és végül már a bokájuk is
kilátszott, úgy hagyták maguk mögött a sötét vizet, hogy a csillogó
kavicsokra lépjenek.
- Hú! - söpörte hátra Coira a haját. - Örülök, hogy ezen túl
vagyunk. Mondjuk, még vissza is kell mennem.
 - Mi? De hát miért mennél vissza? Szabadok vagyunk! Soha többé
nem akarom látni ezt a helyet!
- Nem ilyen egyszerű a helyzet, Luke.
Luke-nak nem tetszett a lány szürke szemének csillogása.
- Gondolj bele! Még sosem léptem ki a kastélyból. Az jelenti
számomra az egész világot. Még sosem láttam vonatot, sem…
üzletet. Sosem jártam egyetlen faluban sem, városban főleg nem,
Londonról meg ne is beszéljünk! És nem vagyok Tehetséges, nem
tudok segíteni neked a nővéred megmentésében. Nem rám van
szükséged. Edinburghig sem jutnánk, és elütnének, vagy ilyesmi.
Aztán ott vannak a többiek is. Vannak még olyanok, akiknek
menekülniük kell. Ki kell juttatnom őket. És ott van… az apám és az
anyám. Válaszokat szeretnék, Luke. Ki vagyok én? Tudnom kell.
Luke nem hitt a fülének.
- Tizenhét éven át titokban tartotta a származásodat, miért
gondolod, hogy majd pont most elmond neked mindent? Meg fog
büntetni, amiért segítettél nekem és a többieknek megszökni.
Elfelejteti veled azt, amit magadról tudsz. Megint egy elítélt
szolgálólány leszel, pedig valójában a kastély örököse vagy.
- Tiszta szerencse, hogy te pedig szabad leszel, és tisztában vagy
mindezzel, nem igaz? Megleszel, Luke. Több szövetségesed van,
mint hinnéd. Láttam, hogy néz rád Silyen Jardine. Fontos vagy
számára, bár azt nem tudom, miért. Meg fogod menteni a
nővéredet, és rólam sem felejtkezel majd el. Aztán amikor
lecsillapodtak a dolgok, ha még nem találtam rád, akkor vissza kell
jönnöd értem. De most nem mehetek veled.
Coira váratlanul, gyorsan - túl gyorsan ahhoz, hogy Luke követni
tudja - visszarohant a tóba, és onnantól a fiúnak esélye sem volt
elkapni. Luke a nevét kiáltotta, teljes tüdejéből ordította, de látta,
hogy kavarog a víz, ahogy a lány egyre beljebb hatol, egyre távolodik
tőle.
Egyszerűen nem fért a fejébe. Valami rosszat tett? Rosszat
mondott?
 De nem, erre most nincs ideje. El kell jutnia Londonba, Abihez. A
csónak a másik oldalról érkezett a kastélyhoz, és egy furgonból
pakolták tele, ami a partra vezető úton járt ide-oda. Az út másik
végén egy bolt lesz, egy falu és egy még szélesebb út.
Éppen ezért a keréknyomban indult el. Vállát minden egyes
lépéssel behúzta, mintha… mire is várna? Kiáltásra, hogy
megszökött? Golyóra Devin puskájából? A faluban még rosszabb
volt. Luke lélegzet-visszafojtva vágott át rajta. Paranoiásan azt
képzelte, minden házban kiszegezték az Elítéltek fotóját, hátha
valamelyikük megszökik. De persze soha senki nem szökött meg.
A faluból kifelé vezető út hamarosan aszfaltossá vált, gyakorlatilag
autópályának számított Skóciának ezen a részén. Végül
kereszteződésbe torkollott, és a táblák tanúsága szerint az egyik fele
Skye szigetének hídjához vezetett, így hát Luke a másik irányba
fordult, és stoppolni kezdett. Rá is mosolygott a szerencse, amikor
két fickó felvette, épp legénybúcsúba tartottak Invernessbe.
Korábban már felbontották a sört, úgyhogy nem kellett sokat
beszélgetnie velük, és elkerülték az iszonyú kínos „Mi járatban
erre?” jellegű kérdéseket.
Pár óra múlva kitették őt a vasútállomáson, még egy doboz sört is
a kezébe nyomtak „az útra”, aztán a dudára tenyerelve elhajtottak.
Luke azonnal berohant az épületbe. Elég pénzt kapott Coirától
ahhoz, hogy jegyet vegyen, azonban a menetrend nem sok jóval
kecsegtetett. Inverness az ország másik végében volt, mint London,
és közel kilenc órába telik eljutni oda, ráadásul Edinburghban át is
kell szállni. A következő vonat valamivel egy óra előtt indult.
Ez volt Luke életének leghosszabb kilenc órája - rosszabb, mint az
a nap, amit bezárva töltött a kynestoni pincében a tárgyalása után.
Az invernessi állomáson vett egy baseballsapkát, hogy elrejthesse az
arcát, meg egy londoni útikönyvet. Még csak kétszer járt a városban,
egyszer egy osztálykiránduláson, egyszer pedig családi
kiruccanásként, amikor anyát előléptették. A
turistalátványosságokra emlékezett, de csak elszórtan, arról fogalma
sem volt, hogyan kapcsolódnak össze.
 Eszébe jutott, hogy Astrid megemlítette, hol tartják a vérvásárt - a
Gorregan téren, ahol az Aston-házból és a Fény Házából érkező utak
összefutnak. Ujjaival végigkövette az útvonalat a térképen, próbálta
az emlékezetébe vésni a különböző utcákat. Az alapvető tájékozódási
képesség elsajátításán túl sajnos nem sokat tehetett, olyan kevés
információval rendelkezett ugyanis, hogy nem igazán kovácsolhatott
tervet. Úgy sejtette, hogy a foglyokat a parlamenti
épületegyüttesben őrzik, Westminsterben. Onnan esélytelen lett
volna kimenteni őket.
Maradt tehát a Gorregan tér. Ha a szervezők számítása szerint az
átlagember annyira elveszti az eszét a vérvásáron, hogy védtelen
foglyokat kezd el gyilkolni, akkor a hangulat anarchiához fog
közelíteni. Ki tudja, melyik pillanatban csúszik ki a kezük közül az
irányítás, ami lehetőséget biztosít majd Luke számára. Bár ez nem
volt valami erős alap, valamire mégiscsak elegendő lehet.
Amint elhagyták Durhamet, lehúzta a sapkáját, és
összekucorodott az ülésen. Az Abivel kapcsolatos rémálmok miatt
nem sokat aludt, és tudta, hogy valószínűleg a következő éjszaka
nagy részében is ébren lesz. A kalauz egyszer megbökdöste, hogy
még egyszer ellenőrizze a jegyét. Amikor legközelebb felébredt, sötét
volt már, és beért Londonba.
Biztonságiak álltak a jegyvizsgálói kordonok másik oldalán,
könyöküknél puska. Csak nem rá vártak? De nem, látta, hogy meg-
megállítanak embereket a vágányoknál. Szúrópróbaszerű
ellenőrzésnek tűnt.
- Kijárási tilalom a tizennyolc éven aluliak számára - mondta az
egyik. - Huszonnégy órán keresztül, holnap este hat óráig. Kérem,
vigye egyenesen haza a gyerekeit!
Luke remélte, hogy már jól látszik a borostája, és hálát adott a
gépparkban töltött idejéért, mert így szélesebb volt, mint a
korabeliek többsége. Kihúzta magát, és magabiztosan elsétált az
őrök mellett. Az állomás előtti téren zenekar játszott, fogadó
emberek gyűltek össze egy ideiglenesen felállított kocsma
neonfényében. Rövid szoknyás nők tálcáról osztogatták az italt. A
zenekar mögötti emelvényen a digitális óra visszafelé számolt,
kicsivel több mint tizenhárom óra maradt.
Amíg kezdetét nem veszi a kivégzéssorozat, döbbent rá Luke.
Ennyi ideje maradt a nővérének.
Fulladozva elnyomakodott egy lány mellett, aki itallal kínálta,
nem állt meg bocsánatot kérni, amikor a pohár kirepült a felszolgáló
kezéből. Azonnal a Gorregan térre kellett jutnia!
A forgalom átlagosnak bizonyult, de a kihelyezett táblák szerint
éjféltől lezárásokra lehetett számítani. Sok utca már most sötét és
elhagyatott volt, de itt-ott - a Russel Square-en és a Covent
Gardenben - még több zenekart látott, még több kocsmát. A
sötétben, parki padokon ülve, templomok lépcsőjén guggolva és a
Covent Garden hatalmas oszlopai között összegyűlök üvegeket,
cigarettát, füves cigit és egyebeket adtak körbe.
- Kell valami? - kérdezte egy simára borotvált fejű fickó, megrázva
egy kis visszazárható zacskót. Luke biztos volt benne, hogy nem
fájdalomcsillapító van benne. - Ma este akciós.
Luke a fejét rázta, és gyorsabban szedte a lábát.
A Gorregant már vagy egy kilométerről hallani lehetett. Luke
lelassított, ahogy az utcák zsúfoltabbá váltak, nem egyedül ő
igyekezett a térre. Úgy hangzott, mintha a lehető legnagyobb
londoni bulit szerveznék. Hamarosan maga a levegő is vibrált az
óriási hangszórók basszusától.
Luke alig hitt a szemének a National Gallery felé közeledve.
Mintha London összes lakosa ide áramlott volna, összezsúfolódtak a
téren, és megtöltötték a környező utcákat.
A tér három sarkában óriási szobor állt. A negyedik talapzaton
nem volt semmi, ott a király szobra kellett volna, hogy álljon, de
üresen hagyták, ami szimbolikus jelentőségű volt az Egyenlő
Felkelés után. Kiváló rálátást kínált Luke számára az összegyűlt
tömegre.
 A tér közepén állt a vérpad, nem lehetett eltéveszteni. Körbevette
Nelson oszlopának alját, az óriási bronzoroszlánokra építették, amik
az admirális szobrát vigyázták. Körülötte másik emelvény
magasodott. Onnan érhette el a nép az áldozatokat, döbbent rá
Luke, és kirázta a hideg.
A vérpad széléhez közel egymástól ugyanolyan távolságra vastag
fémpóznákat állítottak. Luke közelebb nyomakodott, és látta, hogy
mindegyikről hosszú láncok lógnak: kettő fentről, ezek kis
bilincsekben végződtek, egy pedig középről, ennek a végén
fémkarika volt. A láncok olyan hosszúak voltak, hogy az
odaszegezett embert könnyedén elérhessék.
Az emelvényt védőkorlátok vették körbe. Luke undorodva
konstatálta, hogy vannak, akik már letelepedtek ott. Kik ezek az
emberek? Ki lehet ilyen elkorcsosult, hogy elsőként akar fájdalmat
okozni valakinek, akivel sosem találkozott, akinek a bűne semmiféle
hatással nem volt rá személyesen?
Abinek és a többieknek nem sok esélyük maradt. Londonban több
mint hatmillióan élnek. Nem meglepő, ha ennyi emberből legalább
néhány - és ez a néhány elegendő is lesz - elég aberrált ahhoz, hogy
megragadja ezt az alkalmat.
Hogy állíthatná meg ezt az egészet? Vesse bele magát a tömegbe
Abi körül, és csapszegvágóval vágja le róla a láncokat? De nem
tudhatja, melyik oszlophoz lesz odaszegezve. És akkor a
biztonságiak elcipelnék, és valószínűleg őt magát is felhúznák az
emelvényre a rend kedvéért.
Valamiféle figyelemelterelésre lesz szükség. Talán lophatna
könnygázt a biztonsági szolgálat embereitől, és bevethetné akkor,
amikor az első áldozatokat - Blake-et és Julest - kivezetik. Vagy
talán bombariadót fújhatna, hogy kiürítsék a környéket, még mielőtt
egyáltalán kezdetét vehetné a látványosság. Nem sok esélyt látott rá,
hogy beválik, de valamit tennie kell. Senki sem kutatta át a táskáját,
amikor bejött a térre. Tehát bárki bármit szabadon becipelhet.
 Körbejárta a teret, felmérte, miféle lehetőségek adódhatnak. Séta
közben egyik ötleten rágódott a másik után, de nem jutott eszébe
semmi jobb. A harmadik körnél észrevett egy biztonságist, aki épp
jól érezte magát az egyik mozgó kocsmánál. Az egyik pultoslány
italokkal és flörtöléssel igyekezett levenni a lábáról. Ebből még akár
ki is sülhetett valami, úgyhogy megállt, és figyelni kezdte őket.
Megvárta, amíg a biztonságis igencsak lerészegedik, majd
közelebb sodródott hozzá a tömeggel. Hálás volt mindazért, amit
Renie-től tanult a klub „játékai során”. Sikeresen lelopta az egyik
könnygázgránátot a férfi övéről. Elhatározta, hogy legközelebb a
sokkolópisztolyával próbálkozik majd, ha a fickó már teljesen
kiütötte magát, de mire újra visszaért, az illető eltűnt.
Telefonhoz kellett jutnia, ha bombariadót akart fújni. Ez persze
nem volt olyan nehéz feladat. A tér tele volt részeg, betépett
emberekkel, meg olyanokkal is, akikre mindkettő igaz volt. Luke-
nak felébredt a lelkiismerete, amikor ellopta az egyik nő táskáját, de
gyorsan el is fojtotta. Aki úgy gondolja, hogy jó ötlet részegen
táncikálni az éjszaka közepén, mielőtt másokat nyilvánosan halálra
kínoznak, az megérdemli azt a bosszúságot, hogy ellopják a táskáját.
A nőnek egyszerű, nyomógombos telefonja volt, egyáltalán nem
hasonlított az Egyenlők okostelefonjaira, úgyhogy nem kellett
amiatt aggódnia, hogyan fogja feloldani. Véletlenszerűen tárcsázott
egy számot, hogy kipróbálja, működik-e, és hallotta is, hogy
kicsörög. Ezzel tehát nem lesz gond.
Most már csak meg kellett húznia magát, és kivárni.
 27.

Közeledett a hajnal, és a gorregani bronzoroszlánok és

márványszobrok egykedvűen figyelték a mulatságot, aminek csak
nem akart vége szakadni. Az egész teret betöltötte az izzadság és a
hányás bűzének egyvelege. A jelenlévők állapota alapján a felük
boldogan beleszúrt volna egy zsebkést a foglyok lábába, ha a
haverjai azt mondják, jó buli lesz.
De nem. Nem gondolhatja így. Csak akkor, ha a saját szemével
látja. Crovan gondolkozik így az emberi természetről. Luke nem.
A vásár kezdetét reggel tízre tették, ezért úgy döntött, fél nyolckor
telefonál - ez épp elegendő időt nyújt majd a környék kiürítésére, de
nem eleget ahhoz, hogy rájöjjenek, nincs itt semmiféle bomba, és
újrakezdhessék az egészet. Keresztülvergődött a sűrű tömegen, és
megkerülte a St. Martin in the Fields templomot. Elpróbálta a
szövegét, majd nyirkos ujjakkal tárcsázta a segélyhívó számát.
- Oké, köszönjük a hívást - mondta a férfi a vonal túlsó végén,
miután Luke előadta a mondókáját. Már-már unottan csengett a
hangja.
- Nem érti. Azt mondtam, bomba van nálam, és robbantani fogok,
ha elkezdik a vérvásárt.
- Igen, te meg a több száz másik ember, aki ugyanezzel hívott
minket ma reggel. Diák vagy, fiacskám? Vagy a társadalmi
igazságosságért küzdesz? Tégy egy szívességet, és ne vesztegesd az
időnket!
 - Ne, várjon, nem vagyok egyik sem! Nem csak fenyegetőzöm,
komolyan gondolom. Megteszem. A… rokonomról van szó.
- Ó! - A férfi hallgatott egy pillanatig. - Hát, sajnálom, fiam. De
meg kell értened, hogy ezek az emberek vétettek a törvény ellen, és
büntetést érdemelnek. A telefon helyzete alapján látom, hogy a
Gorregan közelében vagy. Adnék egy tanácsot. Menj haza! Bármit
teszel is, ne maradj ott, ne nézd végig, kölyök!
Azzal letette.
Luke-ból olyan káromkodássorozat szakadt fel, amitől anya
biztosan szívrohamot kap, ha hallja. Mégis miféle lehetőségei
maradtak így? Gyakorlatilag semmilyenek. Kitapintotta a
könnygázgránátot. A tömegbe akarta hajítani, hogy a káoszban
kiszabadítsa Abit. Egyszerűen csak megragadná a felfordulás kellős
közepén, és úgy talán elszökhetnének - a terv persze kezdett szétesni
a „hogyan” és a „hova” kérdőszavaknál.
Ám ekkor eszébe jutott valami. Olyasmi, amivel talán megálljt
parancsolhatna ennek az egésznek, még mielőtt egyáltalán kezdetét
vehetné. A magasban páholyt építettek az Egyenlőknek, hogy onnan
nézhessék végig az eseményt. Ha oda hajítja a gránátot, azzal talán
megakadályozhatja ezt az egészet. Gyorsan vissza kell jutnia, még
mielőtt a tér olyan zsúfolttá válik, hogy esélye sem nyílik majd
beférkőzni a megfelelő helyre.
Jócskán kilenc utánra járt, mire az emelvény köré gyűlt emberek
közé furakodott. Egyszer azt hitte, kénytelen lesz négykézlábra
ereszkedni, és úgy átkúszni a lábak erdején. Már nem számolta,
hányszor könyökölték szemen, hányszor taposták meg, hányszor
lökték meg olyan erősen, hogy kiszorult a levegő a tüdejéből.
De végül csak előreért. Már csupán néhány ember állt közte és a
vérpad között, mögötte viszont ott volt az Egyenlők alaposan
feldíszített páholya valami hullámon álló nő szobrán, hogy
biztonságos és mozdíthatatlan legyen. A megfelelő pillanatban az
emelvényre vagy a páholyba hajíthatja a gránátot. A táskájáért
nyúlt, hogy ellenőrizze, megvan-e még.
 Teljesen elhűlt, amikor észrevette, hogy a táskája eltűnt. Nyilván
elszakadhatott a pántja, miközben a tömegben nyomakodott. Vagy
talán ugyanaz történt vele is, amit ő tett a táncoló nővel, akinek
ellopta a táskáját. Ha valaki kést hozott, hogy megszúrhassa a
vérvásár áldozatait, könnyedén levághatta róla a táskáját is.
Luke kétségbeesetten felüvöltött. A tervei kudarcba fulladtak.
- Mi a baj? - kérdezte valaki mellőle. - Csak nem elvesztettél
valamit?
Odafordult, és annyira dühös volt, hogy meg akarta ütni a
hozzászólót, valami kapucnis pulóveres fickót, amikor látta, hogy a
kapucni alatt arany csillan. Az illető pislogott egyet, és az aranynak
nyoma veszett.
- Sejtettem, hogy nem hagynád ki, Luke - mondta Silyen Jardine.
- Az mondjuk érdekelne, hogyan sikerült megszöknöd egy olyan
kastélyból, amit Egyenlők vére véd, és ahonnan elméletileg nem
lehet megszökni. Egy kávé felett elmondhatod. Én állom.
- Egy szót sem akarok hallani! - mondta Luke. - Legfeljebb akkor,
ha azt akarja elmondani, hogy eljött megmenteni a nővéremet.
- Én? Azért jöttem, hogy szabadon eresszem Ebet egy kicsit.
Tudod, mit gondol az erőszaktevőkről, és olyan szép emlékek kötik
Julianhez és Blake-hez.
Luke követte Silyen pillantását, és valóban, Eb ott állt legelöl,
nekinyomódott a korlátnak.
- Hogy lehet ilyen? Hiszen lesznek, akik meghalnak itt, és még őt
is idehozta, hogy segítsen?
- Csodálkozol? Pedig hagytam, hogy elítéljenek egy ártatlan fiút
olyasmiért, amit nem ő követett el. Arra biztattam Zelstont, hogy
tegyen meg egy javaslatot, amivel tönkretette a karrierjét. Egyedül
én voltam ott, amikor a nagynéném meghalt. Vagy nem vagy olyan
okos, mint hittem, vagy elképesztően nagyra tartasz, hiába
bizonyítja minden tettem az ellenkezőjét.
 Silyen félig a kapucni takarásában lévő ajka mosolyra húzódott.
Luke tenyere igencsak viszketett, hogy letörölje a képéről. Csakhogy
egyedül az Egyenlő segíthetett neki megmenteni a nővérét - képes
lenne rá, Luke ebben biztos volt. Silyen Jardine-nak csak az ujjait
kellene megmozdítania, és Abi megmenekülne.
- Egyáltalán honnan tudta, hogy itt vagyok?
- Fogalmam sem volt, hogy jössz. Hiszen Skóciában kellene
raboskodnod. De azonnal megéreztelek, amint ideértem, hála a mi…
különleges kötelékünknek. - Silyen közelebb lépett, így a kapucnija
mindkettejük arcát eltakarta. Megragadta Luke pulóverét, és
magához rántotta. - A pók megérzi, ha valami beleragad a hálójába,
nem számít, merre jár.
Luke még csak el sem akart gondolkozni azon, mit jelenthet ez az
egész. Csak azon járt az esze, hogy talán valahogy a saját javára
fordíthatja a dolgot. Fontos vagy Silyen Jardine számára - mondta
Coira. Hát, ha tényleg az, ezzel már kezdhet valamit.
- Szomorú, hogy a mi kis kötelékünk megszakad majd - mondta
magabiztosan -, amikor meghalok odafent a vérpadon a
nővéremmel együtt, mert hát nyilván borzalmas véget ér a
mentőakcióm. Vagy akár tehet is valamit ellene.
Silyen eleresztette, mire Luke botladozva hátralépett.
- Ó! - szélesedett ki az Egyenlő mosolya, pedig korábban nem úgy
tűnt, mintha ez lehetséges lenne. - Tudtam, hogy tökéletes leszel,
Luke! Abban a pillanatban éreztem, amikor először találkoztunk. De
nem hiszem, hogy bármit is tennem kell. Nézd csak, ott a családom!
Trombitaszó harsant. A tömeg összepréselődött, félrehúzódott,
ahogy a biztonsági szolgálat utat nyitott Jardine-éknak: lord
Whittamnek és lady Thaliának, Gavarnak és Boudának, majd
Jennernek. Mind elfoglalták a helyüket. A hatodik szék üresen
maradt.
- Hupsz! - motyogta Silyen. - Elfelejtettem beírni a naptáramba. A
helyedben lehajtanám a fejemet, Luke!
 Luke-ot nem kellett erre figyelmeztetni, mert épp megpillantotta
ő is azokat, akik aztán a második sor székeit foglalták el. Alig látta
Astrid Halfdant és a mellette lépkedő lányt, mindketten olyan
alacsonyak voltak. Azt viszont látta, amikor Astrid kísérője felemelte
a kezét, hogy hátrasöpörje hosszú haját: keze csillogó
robotkarmokban végződött. Mögöttük egy terebélyes ember
lépkedett szuszogva, és Luke felismerte benne lord Matraverst, Dina
apját. A férfi túlságosan kifulladt ahhoz, hogy szóhoz jusson, de
figyelmesen hallgatta Crovant.
- Igen, ezzel kezdenünk kellene valamit. - Silyen Luke álla alá
nyúlt, és lehúzta a pulóver nyakát. Ujj hegyeivel végigsimított a
bőrön és a nyakörvön. - Szomorú, mert nagyon jól áll neked. De
nem hiányzik a felesleges civakodás.
Mintha csupán egyszerű szalag ölelte volna a nyakát, Silyen
becsúsztatta az aranypánt alá az ujját. Luke majdnem elsírta magát
megkönnyebbülésében, amikor lehúzta róla.
Silyen egy pillanatig feltartotta, hogy végignézzen rajta, majd
megfordította a kezét, és hagyta, hadd hulljon a földre. A pánt
csillogva semmivé foszlott, még mielőtt földet érhetett volna.
Luke-nak eszébe jutott, amikor az Egyenlő lerántotta a lakatot Eb
ketrecéről. Silyen Jardine olyan könnyedén osztogatta a
szabadságot. Mintha semmiség lenne az egész.
- Figyeld! - tátogta neki Silyen az emelvényre mutatva.
Lassan kezdetét vette a rémálom.
Juliánt fehér bokszeralsóban lökdösték ki az emelvényre. Nyoma
veszett az előző reggeli, Tehetség okozta ürességnek. Pontosan
tisztában volt vele, mi veszi körül - és szemmel láthatóan rettegett.
Könyörgött és nyüszített, miközben a biztonságiak mögé léptek, és
eligazították a láncokat: kapott egy-egy bilincset a csuklójára, és egy
pántot a dereka köré. Az emelvény másik végében Blake
ugyanebben a bánásmódban részesült, csak ő nem ellenkezett,
megvetően pillantott körbe.
 - Nagy-Britannia népe! - töltötte be lord Jardine hangja a teret. -
A bennünket összekötő kapocs erősebb, mint bármilyen
szétszakítással fenyegető erő. Ti szolgáltok, mi védelmezünk. Ez
mindig is így volt. És nem csupán védelmezünk benneteket, azt
akarjuk, hogy jól éljetek! Meg akarjuk őrizni országunk erejét, és
mindenki életét jobbá tennénk! Ezt a célkitűzést akarjuk ma
megpecsételni azáltal, hogy ti szolgáltathattok igazságot azoknak,
akik ártottak nektek és az országunknak.
London csak úgy itta a szavait. A téren összegyűltek éljeneztek,
tapsoltak. Luke egyszerűen nem hitt a szemének. Egy olyan embert
éltettek, aki épp az imént mondta el, hogy szolgasorban a helyük.
Nyilván teljesen elvették az eszüket a különféle szerek.
Jardine így folytatta:
- Ezt a kettőt gyermekek megerőszakolásáért és egy fiatal nő
megcsonkításáért ítélték el. Utánuk többen is jönnek majd.
Lázadók, akik felégették a gabonát, amiből a gyerekeitek kenyerét
sütjük. Rendbontók, akik rettegésben tartották a szolgavárosok
csendes, becsületes munkásait. Nektek ajánljuk most őket. Nem kell
megtorlástól félnetek. Ezek ellen itt és most nem lehet
törvényelleneset tenni. Ma a ti kezetekbe adjuk az
igazságszolgáltatás hatalmát.
Trombiták harsantak. A biztonságiak elhúzták a kordonokat.
Azzal a tömeg eleje üvöltve megindult előre. Luke majdnem
elvesztette az egyensúlyát, részben azért, mert úgy meglódult
körülötte az emberáradat, részben pedig azért, mert szédült a
borzalomtól és a döbbenettől.
Érezte, hogy Silyen megragadja a könyökét, és megtartja őt.
- Nézd! - mormolta. - Nézd végig, és értsd meg!
- Mit kellene megértenem?
- Hogy nem menthetsz meg mindenkit.
Luke lerázta magáról.
 Julián állatiasan vonyított fel, leginkább egy visító malacra
emlékeztetett. Vér tört fel. Ezután valami egyéb is jött, amit a tömeg
fölé hajítottak. Egy ujj. Majd egy másik.
- Miss Athalie-ért! - kiáltotta valaki, miközben egy
almamagozóval nagyjából oda sújtott le, ahol Julián szeme lehetett.
Jules sikolya időnként felerősödött. Luke elfordult, és látta, hogy a
mögöttük magasodó páholyban két robotkéz csapódik össze.
Így ment egyre tovább. Vérfoltos fehér ruhafoszlányokra tapostak
rá, nem törődtek velük, miután a földre hullottak. Luke
acéllegyezőnek tűnő valamit látott, és esküdni mert volna, hogy Eb
tébolyult kacaját hallja. Majd olyan éles, jajveszékelő sikoly tört fel
Juliánból, amiről Luke biztosan tudta, hogy sosem feledi, ahogy
valami belsőségnek tűnő dolog repült a levegőbe, és mindent
elárasztott a mocskos illemhelyek bűze.
Luke kétrét görnyedt, és elhányta magát. A lelke mélyéről feltörő
émelygés kínozta. Julián sikolya elhalt, mire Luke megint
öklendezni kezdett.
Valami megcsillant a földön. Valaki elejtett egy kést. Luke ujjai
rákulcsolódtak. Amikor kiegyenesedett, már vonszolták az emelvény
másik felére azt, ami Juliánból megmaradt.
Foglyok sora lépdelt fel a lépcsőn, hogy elfoglalja a helyét: fél
tucat férfi, majd a sor végén Abi.
Nem, nem is a legvégén. Utána Renie következett.
Luke kése egyetlen pillanat alatt Silyen Jardine torkánál termett.
- Ha van valami terve a nővérem megmentésére, akkor ideje lenne
előrukkolni vele!
Silyen cöcögött, de meg sem próbálta ellökni magától a pengét.
- Csak az ostoba embereknek vannak terveik, Luke. „Menj ide!
Csináld ezt! Segíts másoknak megcsinálni azt!” Az ilyesmi sosem
válik be. Nem, az okos emberek megragadják a lehetőségeket. A
kedvező alkalmakat. Jelen esetben is rengeteg érdekes lehetőség
kínálkozik. És csak az egyiknek az a vége, hogy a nővéred meghal.
 - Az máris túl sok!
Ekkor erőteljes hang harsant:
- Vigyétek azt a gyereket onnan!
- Óóó! - mormolta Silyen halkan Luke mellett. - Nem pont erre
számítottam.
Luke hallotta már ezt a hangot korábban, egy másik zsúfolt téren,
ahol épp elszabadult a pokol. Megfordult. Gavar Jardine talpra
ugrott, a páholy elejében állt, és dühödten kalimpált.
- Úgy tudjuk, tizenhat éves, Gavar örökös - válaszolta valaki az
emelvényről. Luke az ő hangját is felismerte, de azért hátrapillantott
a válla felett, hogy megnézze. Bizony. Kessler volt az, a millmoori
ellensége.
- Nekem inkább tizenkettőnek tűnik, de rohadtul nem érdekel!
Nem fogom végignézni, ahogy széttépnek egy gyereket! Sem egy
fiatal nőt!
- Ülj le, Gavar! - jelentette ki Bouda Matravers jegesen. - Csak azt
kapják, amit megérdemelnek.
- A legkevésbé sem! - vicsorgott Gavar.
És ekkor az Egyenlők márványból faragott hullámon ülő páholya
valahogy, a lehetetlennel dacolva feljebb emelkedett, és a levegő
olyasfajta üvöltéstől rezgett, ami csakis a tér óriási
bronzoroszlánjainak torkából törhetett fel. A kőhullám meghajolt,
lezúgott, ahogy elképesztő Tehetségrobbanásnak voltak szemtanúi,
és a páholy a földre zuhant. Egyenlők bucskáztak és estek le, a
közelben lévő emberek pedig kiabáltak, próbáltak elmenekülni az
útból.
Luke döbbenten nézett Silyenra. Az Egyenlő fiú vállat vont,
amiből egyértelművé vált, hogy nem az ő műve. Majd fény villant a
szemében, és odamutatott valahova. A tér másik oldalán, a
Gorregan üres, negyedik oszlopának tetején egy fiatal nő állt, akit
Luke nem ismert. Haját félig leborotválta, kezét a magasba emelte.
- A jó öreg Midsummer - suttogta Silyen vigyorogva.
 Mögötte az oroszlánok ismét felüvöltöttek.
Majd egy perzselő léghullám kíséretében a vérpad körüli
emelvény lángra lobbant.
 28.

Az emelvény úgy hullámzott Abi lába alatt, mintha maga a föld

mozdult volna meg. Abi megtántorodott, mire gyorsan
megkapaszkodott az egyik fémpóznában. A biztonsági szolgálat
embere, aki a bilincset tartotta, hogy rácsatolja, oldalra repült.
- Renie! - kiáltotta Abi, csakhogy a vérpad kettéhasadt közöttük.
Renie része felfelé indult, míg Abié lejteni kezdett. A lány
négykézláb belekapaszkodott ujjaival az emelvény szélébe, Abi térde
pedig felmondta a szolgálatot, és elesett.
A talaj iszonyúan remegett, mintha egy metrószerelvény fúrta
volna fel magát valahogy a felszínre. Renie vérpacirésze a magasba
emelkedett egy szörnyűséges bronzoroszlán hátán, ami hátravetette
a fejét, és felüvöltött.
Csak nem megőrült? Vajon a nyakára tették a láncot, és
megszorították, ezért oxigénhiányos állapotában ilyesmit
hallucinál?
Az őket körbevevő emelvény lángra lobbant, ahogy a szétzúzott
páholy is. Mindenfelé sikoltozó emberek menekültek.
Abi izmai megfeszültek, attól félt, a biztonságis mindjárt
megragadja. Ha ráerősíti a láncokat, akkor vagy a londoniak lepik el
fémmel a kezükben és gyilkos vággyal a tekintetükben, vagy a tűz
emészti fel. Az utolsó leheletéig küzdeni fog ellene.
De senki egy ujjal sem nyúlt hozzá.
Hallotta, hogy mögötte felnyögnek az őrök. Talán megsérültek.
Csakhogy nem maradt ideje nézelődni. Tűz perzselte az arcát, és
tudta, hogy hamarosan a vérpad is kigyullad. Ugrania kellett,
méghozzá vakon, át a lángokon és a füstön. A sarkára helyezte a
súlyát, majd elrugaszkodott.
Forró, fekete füst égette a torkát, ahogy a megerőltetés miatt
levegőt kellett vennie. De csak átjutott a lángokon - ám ekkor
beleakadt a lába a kordonba. A fémmel együtt, hatalmas csörgés
közepette elesett, és éles fájdalom hasított a könyökébe és a
bokájába.
Valami felüvöltött, majd egy óriási bronzmancs csapódott a földbe
mellette.
-Abi!
Abi felnézett. Renie a hatalmas fémoroszlán tetején volt. Lovagló
ülésben helyezkedett el a vállán, ujjait az állat lobogó sörényébe
mélyesztette.
- Gyere! - kiáltotta a lány, majd lenyúlt érte.
Csakhogy Renie túl kicsi volt, az oroszlán meg túl nagy. És Abi
könyöke túlságosan fájt ahhoz, hogy meg tudja emelni magát, a
bokája pedig úgy sajgott, hogy lábra sem tudott állni. Úgyhogy bár
Renie felé nyúlt, esélyük sem volt rá, hogy felhúzza őt.
Az oroszlán ismét felüvöltött, majd elugrott. Renie hátrafordult
ültében, még mindig kétségbeesetten igyekezett elérni őt. Abi a fejét
rázta, szuggerálta a lányt, hogy forduljon előre, és kapaszkodjon.
A bronzállat egyetlen ugrással széttaposta az Egyenlők lángoló,
romos páholyát. Fülsiketítő lárma töltötte meg a teret, ahogy
mindenki menekülőre fogta. Valahonnan a közelből újabb
torokhangú bömbölés hallatszott, mire a tömeg megtorpant és ismét
irányt változtatott, nehogy eltapossa őket a második oroszlán, majd
a harmadik és a negyedik. Abi mintha Renie nagybátyját, West látta
volna az egyiken. Mögötte jó néhány torlóbeli ült.
A négy oroszlán keresztülcsörtetett a Gorregan téren, és Abi
rájött, merre tartanak. A negyedik, üres talapzaton a National
Gallery előtt Midsummer Zelston állt széttárt karral. Ő maga is
bronzszobornak tűnt, hatalmasnak és lenyűgözőnek.
Az óriási oroszlánok közül kettő odaért mellé és ott is maradt,
dühödten csóválták a farkukat. A másik kettő letette lovasait, és arra
készült, hogy leugorjon a lépcsőn, és kimentse a többi torlóbelit -
meg magát Abit. Legalábbis ő ebben reménykedett. A fájdalomtól
összeráncolt arccal talpra kecmergett.
- Ne! - üvöltötte Bouda Matravers olyan hangosan, hogy a hangját
még egy kilométernyire tőlük, a Fény Házában is biztosan hallották.
A szőke nő most is makulátlanul festett, hiába zuhant ki a
páholyból a többiekhez hasonlóan. Kinyújtotta a kezét, és Abi arra
gondolt, talán lerántja Midsummert onnan, ahol a lány állt, vagy
megállítja pusztán a Tehetsége segítségével.
Helyette víz tört elő a szökőkutakból.
A Gorregan tér közepén óriási, díszes medence helyezkedett el.
Négy sarkában a Nelson hajóit ábrázoló vízköpők orrárbócaiból
most víz zubogott. Középen a hatalmas tálból vízsugár tört a
magasba. Bouda összeérintette ujjait, és a levegőt formázta, mire a
tál lerepült, a hajók széttörtek, és a díszes zuhatagok gejzírekké
váltak.
A víz elemi erővel tört elő, majd függönyként lőtt a magasba, és
csillogó, folyton mozgó falat képezett, ami kettéválasztotta a teret.
Az elkerített oroszlánok vicsorogva járkáltak fel-alá.
A szökőkút közelebbi szélén a víz kavargó csigavonalban
emelkedett az ég felé, hogy végül elsöpörje a lángokban álló
vérpadot.
Elképesztő ereje volt. Dobhártyaszaggató sistergés közepette
oltotta ki a lángokat, a levegő megtelt csípős füsttel. A romokat - és
magát Abit is - elmosta a habzó ár tele fával, hamuval, fémoszloppal,
lánccal és szétzúzott korláttal. Mások is áldozatul estek a
víztömegnek, Abinek ütköztek. Vajon nézők voltak? Biztonságiak?
Valami szakadt, véres úszott el mellette, talán azé a férfié volt, akit
először széttéptek.
 Ahogy sodródott, Abi a saját nevét vélte hallani, de nyilván
tévedett, mert mintha Luke hangja csendült volna.
Majd valami fejbe verte, csengeni kezdett a füle, a látása
elhomályosult, ő pedig süllyedni kezdett.

Talán rögtön, talán percekkel később valaki jó erősen

hátrasöpörte a haját. Majd felpofozták. Abi ráeszmélt, hogy képtelen
mozogni. Valami nehéz húzta le.
- Abigail!
Ez a kemény hang határozottan nem Luke-hoz tartozott. Próbálta
megnézni, ki az, de alig tudta kinyitni a szemét. Az illető bosszúsan
felmordult, és hiába sikoltott fel Abi, két ujját az egyik felduzzadt
szemhéjához nyomta. Erősen bizsergett, és amikor pislogni kezdett,
kitisztult a látása.
Meglepte a látvány.
- A kölyök megmenekült? - kérdezte a megmentője. - Mintha
láttam volna valamelyik nyomorult oroszlánon.
- Igen - felelte Abi reszelős hangon, sajgott a torka a füsttől.
- És te? - kérdezte Gavar Jardine. - Elég rossz bőrben vagy, de
még mindig jobb, mint amit számodra tartogattak. Gyere, kiviszlek
innen, el ettől az iszonyattól, amit a családom elszabadított!
Gavar. Mi ez az egész? Abi sosem kedvelte a faragatlan örököst,
aki túlságosan gyakran nyúlt az italosüveg után, és undorítóan bánt
a nőkkel.
Luke-ot mégis kiszabadította Millmoorból, nem igaz? Daisy
kívánságára. Most is erről lenne szó?
- Daisy kérte, hogy mentsen meg? - krákogta Abi, ahogy Kyneston
örököse olyan könnyedén szedegette le róla a vérpad maradványait,
mint gyerek a ruhadarabjait a szobája padlójáról.
- Daisy? Nem, ő semmit sem tud erről az egészről. Én sem
tudtam, hogy te leszel a fő attrakció, csak akkor jöttem rá, amikor
megláttalak odafent. A tűz miattam tört ki. Sajnálom. Előfordul,
amikor dühös vagyok.
- És ettől dühös lett? Hát nem a családja találta ki? Az apja. A
felesége. Az öccse.
Eszébe jutott, mit művelt Jenner, hogy milyen borzalmas volt az
árulása, és hirtelen szerette volna lehunyni a szemét, és azt mondani
Gavar Jardine-nak, hagyja ott, ahol van, mert minden odaveszett.
- Én nem a családom vagyok - szűrte Gavar összeszorított fogain
keresztül, ahogy felemelte és odébb hajította az utolsó fémdarabot
is.
Majd lehajolt, és óvatosan a karjába vette Abit.
- Várjon! - mondta Abi gyorsan. - Az öcsém. Mintha az ő hangját
hallottam volna.
- Az öcséd annak az őrültnek a kastélyában van. Sajnálom,
Abigail, de addig kell elmennünk innen, amíg mindenki azzal
foglalkozik, ami amott történik.
- Igen - köhécselt Abi, ahogy teljesen elszivárgott az ereje. - Persze
hogy nincs itt. Ostobaság az egész.
- Elviszlek a húgodhoz, az jó lesz?
Daisy… hát persze hogy jó lesz! Abi szíve repesni kezdett a
gondolatra, hogy újra láthatja a kishúgát.
Gavar ujjai szorosabban fonódtak rá, miközben úgy vágott át
Gorregan romjain, mintha mi sem történt volna.
Abi tanulmányozni kezdte. Az elmúlt két hónap felfoghatatlannak
tűnt: kezdődött az egész azzal, hogy Highwithel hirtelen előbukkant
a tengerből, és végül ott kötöttek ki, hogy Jenner elárulta - és ez
utóbbi még mindig olyan fájdalmasnak bizonyult, hogy gondolni
sem akart rá. Felírhatta a döbbenetes események listájára, hogy
Gavar Jardine megmentette.
- A családja nem fog örülni ennek - jegyezte meg.
 - A családomnak elment az esze - felelte Gavar. - És a jelek szerint
mindenki másnak is. Még életemben nem láttam ilyen undorító
dolgot. Nem mondom, hogy Meilyrnek és Dinának igaza volt. De
nem vagyok hajlandó asszisztálni ahhoz, amit az apám és Bouda
művel, bármi legyen is az.
Egy új szövetséges - gondolta Abi. Gavar Jardine ez számára -
vagy ez lehet.
- Ahogy apám folyton mondogatja - szólalt meg ismét az örökös,
miután leeresztette Abit egy motor ülésére, és előhalászta a kulcsot a
zsebéből -, fogalmam sincs, hogyan kellene egy országot irányítani.
De abban egészen biztos vagyok, hogy nem így.
- Hát - krákogta Abi -, nekem azért lennének ötleteim.
Gavar Jardine felhorkant, ahogy átvetette a lábát az ülésen Abi
mögött, majd beindította a motort.
Abi érezte, ahogy a motor remegése végigszalad rajta. Majd a
menetszél a szemébe fújta a haját, és az égvilágon semmit sem
látott, ahogy Gavar a tömeg sűrűje felé fordította a motort, és
végigszáguldott London mocskos utcáin.
 Köszönetnyilvánítás

Az ügynökeimnek, Róbert Kirbynek, Ginger Clarknak és Jane

Willisnek: igazi kincsek vagytok, álmokat váltotok valóra.
A szerkesztőimnek, Bella Pagannek és Tricia Narwaninak:
imádott könyvalkimisták vagytok.
A Pan Mac és a Del Rey elképesztő belsős csapatának: Alice-nek,
Abbie-nek, Phoebe-nek, Jónak, Kate-nek, Lorraine-nek, Emilynek,
Julie-nak, Keithnek, Ryannek és Dave-nek. A szótárban a ti nevetek
áll a „sine qua non” magyarázatánál.
Köszönöm mindenkinek a Pan Macmillannél és a Random
House-nál, akik könyvtárosoknak, könyvkereskedőknek és ezerféle
olvasónak juttatják el a könyveket. Idén kiderült számomra, milyen
keményen dolgoztok, és rettentően hálás vagyok érte.
A külföldi szerkesztőimnek és fordítóimnak, amiért ilyen
stílusosan és lelkesen mutatják meg a sorozatomat a világ
különböző tájain, és ilyen szuper kérdéseket tesznek fel nekem a
fordításokkal kapcsolatban.
Régi és új barátaimnak: Hilarynek, Gilesnak, Tanyának,
Tarannak, Rachelnek, Marknak, Timnek, Debbie-nek, Johnnak,
Mirának, Nicknek, Kristinának és még olyan sok mindenkinek.
Rengeteget jelent a támogatásotok és a lelkesedésetek. Ahogyan ti
magatok is.
Mike-nak, Fionának, Jacques-nak és Jaynek, amiért nem hagyták,
hogy otthagyjam „a másik álommelómat”. Paddynek, Jeremynek és
Marknak, amiért olyan türelmesek és viccesek voltak mind a
forgatás, mind pedig az utómunkálatok során. (Greg, szuper lenne,
ha a következő könyvem felét te írnád meg!)
Köszönöm minden olvasónak, akinek tetszett a Gilded Cage -
Aranykalitka, és a bloggereknek, akik időt áldoztak rá, hogy
bemutassák másoknak a regényt: megmelengetitek a szívemet.
Nagyon hálás vagyok.
 És nem utolsósorban a családomnak: anyának, Jonathannek és
apának. A sógornőmnek, Justine-nak. Isabellának és Rufusnak,
most már legalább tudjátok, mivel foglalkozik a nagynénétek!
Nagyon büszke vagyok mindkettőtökre.
 Vic James

Londonban él, Notting Hillben.

Történelmet és angol irodalmat tanult az oxfordi Merton College-
ben, ahol egykor Tolkien is tanított. Ezután Rómába költözött, ahol
doktori képzésben a vatikáni titkos levéltárat kutatta (nem volt
olyan izgalmas, mint A Da Vinci-kód), majd öt évig élt Tokióban a
Daiwa Angol-japán Alapítvány ösztöndíjasaként. Megtanult japánul,
és újságíróként dolgozott. Miután visszatért az Egyesült Királyságba,
a Channel 4 News oknyomozóriporter-csapatát vezette, majd
aktualitásokról rendezett dokumentumfilmeket a BBC1 és a BBC2
csatornáknak. Most teljes állásban ír.
Vic búvárkodott a Húsvét-szigeteknél, táborozott az Everest
alaptábórában, rajta volt a Szent Ilona szigetére tartó egyik utolsó
postahajón, oroszlánfókákkal lubickolt a Galápagos-szigeteknél,
konténerben aludt a Falklandszigeteken, kutyaszánt vezetett az
Arktiszon, sárkányrepülővel átszelte Rio de Janeirót, és átúszta a
Dardanellákat Európából Ázsiába.
Ám leginkább mégiscsak azt élvezi, ha egész délelőtt az ágyban
heverészhet egy jó könyv és a kedvenc keksze társaságában.
[1] Raics István fordítása.