Borítószöveg

A  kötet 2021-ben Franciaország legrangosabb irodalmi

elismerésében részesült, elnyerte a Goncourt-díjat.

2018-ban egy fiatal szenegáli író, Diégane Latyr Faye felfedez

Párizsban egy legendás könyvet, az 1938-ban kiadott Az
embertelenség labirintusát. A szerzőt úgy emlegették annak
idején: a "néger Rimbaud", de a műve által keltett botrány miatt
eltűnt.
Diégane nyomozni kezd a titokzatos T.C. Elimane után, és
tragédiákkal szembesül. Közben Párizsban fiatal afrikai írók
egy csoportjával jár össze; figyelik egymást, beszélgetnek,
vitatkoznak, isznak, sokat szeretkeznek, és töprengenek a
száműzetésbeli alkotás szükségességén.

Az emberek legtitkosabb emlékezete villódzóan ötletes,

lebilincselő olvasmány, melyben ott a választás állandó
kényszere: írni vagy élni? Szerelmi vallomás az irodalomhoz és
az irodalom időtlen hatalmához.
„Szerelem, irodalom, száműzetés, múlt, jövő, az első
világháború, Párizs, Buenos Aires, Dakar, Berlin, gyarmatosítás,
második világháború, soa, lidércek, mágia, halál, gyász, a
francia irodalom a 30-as években, látnokság. Miért írni? Miért
olvasni? A válaszok mind megtalálhatók a könyvben.”
Colombe Schneck, Le Figaro
 
Mohamed Mbougar Sarr 1990-ben született Szenegálban,
Franciaországban él, eddig három regénye jelent meg.
Magyarul ez az első könyve.
 
 
 
  
 
 
Yambo Ouologuemnek
  
 
„Egy ideig a Kritika követi a Művet, aztán a Kritika
elhalványul, és az Olvasók lépnek a helyébe. Az utazás
lehet hosszú is, rövid is. Aztán az Olvasók sorra
meghalnak, és a Mű egyedül halad az útján, s aztán megint
új Kritika és új Olvasók kísérik. Aztán a Kritika újra
meghal, és az Olvasók is újra meghalnak, és a Mű holtak
csontjain halad tovább a magány felé. Megközelíteni, a
nyomába szegődni maga a biztos halál, mégis új Kritika és
új Olvasók merészkednek a közelébe, fáradhatatlanul,
hajthatatlanul, és az idő meg a sebesség megöli őket. Végül
a Mű egyedül utazik a Végtelenben. És egy nap meghal a
Mű, amiképpen mindenek meghalnak e világon, és kihuny
majd a Nap és a Föld és a Naprendszer és a Galaxis és az
emberek legtitkosabb emlékezete.”

Roberto Bolaño: Vad nyomozók

ELSŐ KÖNYV
 ELSŐ RÉSZ

Az Anyapók hálója
2018. augusztus 27.

Amit egy íróról és a művéről biztosan tudni lehet: együtt

haladnak az elképzelhető legtökéletesebb labirintusban, egy
körkörös hosszú úton, s a végzetük eggyé válik eredetükkel, a
magánnyal.
Amszterdamból jövök. Megtudtam egyet s mást, de azt nem
tudom, hogy most jobban ismerem-e Elimane-t, vagy még
nagyobb lett-e a rejtély. Minden tudásszerzés paradoxona, hogy
minél többet tudunk, annál többről tudjuk, hogy nem tudjuk,
csak hát ez az összefüggés csak részben ad képet arról, hogy mit
éreztem Elimane kapcsán. Az ő esete radikálisabb, azaz
pesszimistább közelítést követel az emberi lélek
megismerhetőségét illetően. Az ő lelke olyan, mint egy fekete
lyuk: megdelejez és elnyel mindent, ami a közelébe kerül. Az
ember tanulmányozza egy kicsit az életét, fölébe hajol, és
amikor felegyenesedik, ezt suttogja maga elé komoran,
rezignáltan, megöregedve, sőt talán reményvesztve: az emberi
lélek kiismerhetetlen, és nincs is mit megtudni róla.
Elimane behatolt a fekete éjbe. Lenyűgöz, hogy milyen
könnyen mondott búcsút a fénynek. Lenyűgöz, ahogy elfogadja
a sötétet. Kísért útjának és végzetének rejtélye. Nem tudom,
miért hallgatott el, holott még annyi mondanivalója volt. És ami
a legfontosabb: fáj, hogy nem tudom követni a példáját. Ha
hallgatag emberrel, egy igazi hallgataggal találkozunk,
szükségképpen eszünkbe jut, hogy meg kell-e szólalnunk, és
amit mondanánk, nem merő locsogás-e.
 Befogom a pofám, abbahagylak, Napló. Anyapók történetei
elcsigáztak. Amszterdam kiszívott belőlem minden erőt.
A magány útja vár.
 1

Korosztályom fiatalnak már alig nevezhető afrikai szerzői vérre

menő hitvitákat folytattak T.C. Elimane-ról. A  könyve egyszerre volt
katedrális és aréna; úgy léptünk be, mint egy isten sírboltjába, és
rendszerint az lett a vége, hogy térdre rogyva, önnön vérünkkel
áldoztunk a remekmű oltárán. Már egyetlen oldal is maga a
bizonyosság, hogy írót olvasunk, igazi írót; ilyen csillag
egyetlenegyszer tündököl fel egy irodalom égboltján.
Eszembe jut az egyik vacsora, amelyet a könyve társaságában
költöttünk el. Az érzéki és energikus Béatrice Nanga, akinek oly
igen vágytam a melle közt megfulladni, harciasan kijelentette,
hogy csak a nagy írók művei érdemlik meg, hogy miattuk, értük
kést szegezzünk egymásnak a vita hevében, csak az ilyen
művek forralják fel úgy az ember vérét, akár a jóféle szesz, és
ha puhányságból megfutamodunk a csatatérről, szégyent
hozunk az irodalomra. Az igazi író élet-halál vitára készteti az
igazi olvasókat, mondta, s az igazi olvasók folytonos harcban
állnak; ha nem törsz győzelemre az arénában, vagy
buzkashiviadorként, lóháton nyargalászva, meg se próbálod
elragadni a farkastetemet az ellenfelektől, akkor elmehetsz a
picsába, abban a langyos húgyban fogsz felfordulni, amiről azt
képzeled, hogy prémiumsör, és nem vagy olvasó, és még
kevésbé vagy író.
Kiálltam a gyújtó szavú Béatrice Nanga mellett. T.C. Elimane
nem klasszikus volt, hanem kultikus. A  mítosz társasjáték az
irodalomban. Elimane ott ült az asztalnál, és kiterítette három
ütőlapját. Egy: rejtélyes-betűjeles nevet választott magának,
kettő: egyetlen könyvet írt, három: nyomtalanul eltűnt.
Úgyhogy, igen, nagyon is érdemes a bőrére pályázni.
Elképzelhető volt, hogy csakugyan élt egyszer egy T.C.
Elimane nevű ember, amiképpen az is, hogy ez csak egy álnév,
amelyet azért eszelt ki egy szerző, hogy kijátssza az irodalmi
életet, vagy éppenséggel kimaradjon belőle, akárhogy is, a
könyve hatalmas, belső igazságához nem fért kétség: olvastán
az ember lelkében maga az élet zúgott, tisztán, ellenállhatatlan
erővel.
Izgalmas kérdés, hogy valóban élt-e valaha egy Homérosz
nevű ember. De ha élt, ha nem élt, az Iliász és az Odüsszeia
elbűvöli az olvasót, és hálás Homérosznak; ki másnak lehetne
hálás? Hasonlóképpen nem az számított, hogy T.C. Elimane
legenda-e, misztifikáció, hanem hogy ez a név fémjelezte a
művet, amely megváltoztatta az irodalomszemléletünket. Vagy
az életszemléletünket. Az embertelenség labirintusa: ez volt a
címe, és mi úgy ittuk a szavait, ahogy a lamantin a forrásvizet.
Kezdetben volt a prófécia, és volt egy Király, és a prófécia
szerint a Királynak adatik minden hatalom, ha cserébe felajánlja
a birodalom öreg embereinek hamvait, és a Király elfogadta az
alkut; legott máglyára vettette agg alattvalóit, hamvaikat
szétszóratta a palotája körül, és erdő sarjadt ott, halálerdő, úgy
nevezték el: az embertelenség labirintusa.
 2

Hogyan találkoztunk, a könyv meg én? Véletlenül, mint

mindenki más. De nem felejtem el, amit Anyapók mondott: a
véletlen, az csak a sorsunknak az a része, amelyről nem tudunk.
Nemrég került a kezembe Az embertelenség labirintusa, bő egy
hónapja olvastam el először. De Elimane nevét már korábbról is
ismertem, még gimnazista koromban találkoztam vele. Szerepel
A  néger irodalmak kézikönyve című antológiában, amely, más,
hasonló kiadványokkal együtt, a gyarmati idők óta ajánlott
olvasmány a frankofón tanulóknak.
2008: elsős voltam egy bentlakásos katonai középiskolában,
Észak-Szenegálban. Már vonzott az irodalom, és arról
álmodoztam, hogy költő leszek, amiben persze nincs semmi
meglepő, ha egy kamasz éppen ismerkedik a költészet
nagyjaival, ráadásul egy olyan országban él, amelyben ott kísért
Senghor nyomasztó szelleme, következésképp a vers a hódítás
egyik legbiztosabb eszköze. Abban az időben bemagolt vagy
saját költésű négysorosokkal szédítettük a lányokat.
Bújtam a versantológiákat, a szinonima- és rímszótárakat, a
ritka szavak gyűjteményét. Irtózatos klapanciákat alkottam,
zötyögős tizenegy szótagos strófákat, amelyekben hemzsegtek
az afféle jelzős szerkezetek, mint „omló könnyeimmel”, „felfeslő
fellegek”, „kristályló hajnalok”. Nekivadulva lapoztam A  néger
irodalmak kézikönyvét. Ott láttam meg – olyan fekete-afrikai
klasszikusok társaságában, mint Tchichellé Tchivéla és Tchicaya
U Tam’si – az ismeretlen nevet: T.C. Elimane. A  neki szentelt
szöveg annyira elütött az antológia stílusától, hogy elidőztem
fölötte. Idézem (megvan a kézikönyv):
T.C. Elimane Szenegálban született. Elnyert egy Párizsba szóló
pályázatot, és 1938-ban megjelentetett egy tragikus hangvételű
regényt, Az embertelenség labirintusát.
Micsoda könyv! Egy fiatal afrikai néger remekműve! Amilyet
még nem láttak Franciaországban! És amelyből olyan irodalmi
vihar kerekedett, amire csak a mi hazánk képes. Egymásnak
feszült Az embertelenség labirintusa tábora és ellentábora. És
amikor már úgy tetszett, hogy az író és műve tekintélyes díjakkal
ismertetik el, sötét irodalmi ügy vetett véget a szárnyalásnak.
A  mű pellengérre került, az ifjú író pedig eltűnt az irodalom
színteréről.
Nem sokkal később kitört a háború. 1938 végén nyoma veszett
ennek a bizonyos T.C. Elimane-nak. Rejtély, hogy miként alakult a
sorsa, bár születtek figyelemre méltó hipotézisek e tárgyban (lásd
például B. Bollème újságíró riportját: Ki volt valójában a néger
Rimbaud? Egy szellemalak odisszeája; Sonde Könyvkiadó,
1948). A  botrány hatására kirobbant vita annyira besározta a
művet, hogy hatására a kiadó kivonta a forgalomból a
példányokat, és zúzdába küldte az egész készletet. Az
embertelenség labirintusának nincs újabb kiadása. A  könyv
fellelhetetlen.
Ismételjük: a korát megelőző szerző nagy tehetség volt. Sőt
talán géniusz. Sajnálatos, hogy a reménytelenség hirdetésére
használta: pesszimista könyve azt a kolonialista Afrika-képet
jeleníti meg, amely sötétnek, vadnak, barbárnak ábrázolja a
kontinenst. A földet, amely oly sokat szenvedett, szenved most, és
szenvedni fog a jövőben is, és amely megérdemelné, hogy az írói
pozitívabb képet fessenek róla.
A fenti sorok arra késztettek, hogy késlekedés nélkül Elimane
nyomába eredjek, de olyan volt, mintha egy kísértetet üldöznék.
A  következő hetekben igyekeztem többet megtudni a sorsáról,
de az internet se tudott többet, mint amennyit a kézikönyv
közölt. Fotó nincs róla. Az a néhány webhely, amelyiken
előfordul a neve, olyan ködösen fogalmaz, hogy hamar
nyilvánvalóvá vált számomra: ők se tudnak többet, mint én.
Majd mindegyik úgy emlegeti mint „szégyenletes afrikai szerző
a két világháború közt”, de hogy voltaképpen mi a szégyene,
arról egyetlen szó sem esik. A  műről sem sikerült többet
megtudnom. Nem találtam kortársat, aki bármi érdemlegeset
írt volna, és szakdolgozat sem született róla.
Beszéltem apám egyik barátjával, aki afrikai irodalmat
tanított az egyetemen. Azt mondta, hogy Elimane-nak olyan
rövid volt a pályája a francia (megnyomta a szót: francia)
irodalomban, hogy Szenegálba jószerivel el sem jutott a
munkássága híre. „Az embertelenség labirintusa egy kasztrált
isten műve. Egyesek úgy beszéltek róla, mint valami szent
könyvről. Az az igazság, hogy nem lett szakrális alapmű. Már
senki nem hisz benne. Talán soha senki nem is hitt benne.”
Az isten háta mögötti internátusban korlátozva voltak a
kutatás lehetőségei. Abba is hagytam a nyomozást, és
beletörődtem az egyszerű, kegyetlen igazságba: Elimane
nyomtalanul eltűnt az irodalmi emlékezetből, sőt az emberek,
köztük  a honfitársai emlékezetéből is (jó, tudjuk, senki sem
próféta a saját hazájában). Meglehet, Az embertelenség
labirintusa a másik irodalomtörténetbe (talán az igazi
irodalomtörténetbe) tartozik, abba, amelyet azok a felejtésre
ítélt – nem elátkozott, csak elfelejtett – könyvek töltenek meg,
amelyek elhullottak az idő valamelyik folyosójában; tetemük,
csontvázuk, magányuk – megannyi fagyott lábnyom – ott hever
az őrizetlen, néma börtönök padozatán.
Elszakadtam hát a szomorú történettől, és visszatértem
kezdetleges szerelmi költészetem gyakorlásához.
Mindent összevetve lett azért egy fontos felfedezésem: egy
zűrös internetes fórumon ott volt Az embertelenség labirintusa
hosszú első mondata, akárha egy hetven évvel ezelőtt
bekövetkezett katasztrófa egyetlen túlélője volna: Kezdetben
volt a prófécia, és volt egy Király, és a prófécia szerint a
Királynak adatik minden hatalom, ha cserébe felajánlja a
birodalom öreg embereinek hamvait… stb.
 3

És most íme, így bukkant fel újra az életemben Az

embertelenség labirintusa.
A gimnáziumi találkozás után egy ideig nem volt dolgom
Elimane-nal. Eszembe jutott persze, de egyre ritkábban, és az
emlékbe mindig vegyült egy kis szomorúság, úgy gondoltam rá
mint valami befejezetlen vagy befejezhetetlen történetre –
ahogy egy barát elvesztésére, tűzvészben odaveszett kéziratra
gondol az ember, vagy olyan szerelemre, amelyről azért mond
le, mert fél boldognak lenni. Leérettségiztem, elhagytam
Szenegált, Párizsban folytattam tanulmányaimat.
Párizsban újra kinyitottam az Elimane-dossziét,
eredménytelenül: még a Szajna-parti antikváriusbódék állítólag
feneketlen kincsesbányáiból sem volt előásható. Az is kiderült,
hogy B. Bollème rövid lélegzetű művéből, a Ki volt valójában
a  néger Rimbaud?-ból a 70-es évek közepe óta nem készült
utánnyomás. A  tanulmányaim és a migránsélet kis idő múltán
eltávolítottak Az embertelenség labirintusától, a
szellemkönyvtől, melynek írója minden jel szerint úgy lobbant
el az irodalom éjszakájában, akár egy gyufaszál lángja.
Megfeledkeztem a könyvről és írójáról.
Egyetemi tanulmányaim során eljutottam a szakdolgozat-
témaválasztásig, de úgy éltem meg, mint az íróédenből való
kiűzetést. Lusta egy doktorandusz voltam, és hamarosan hátat
is fordítottam a tiszteletre méltó kutatói pályának, mert
eltérített valami, ami már nem holmi röpke kísértés, hanem
elfojthatatlan vágy volt: regényíró leszek. Óva intettek: mi a
biztosíték, hogy megélsz belőle?, belesavanyodsz,
megkeseredsz, marginalizálódsz, befuccsolsz! Igen, válaszoltam,
bizony, az lehet. És ha a végén öngyilkos leszel?! Az is lehet,
válaszoltam, de hát az élet úgyis csak egy ingatag, keskeny palló
a talán és a hátha közt. Én rámerészkedem arra a pallóra. Ha
lebillenek, sebaj, legalább meglátom, mi van a mélyben, élő és
halott. Az irodalomban nincs olyan, hogy siker; aki sikert akar,
az szálljon fel a sikervonatra, és húzzon a picsába.
Írtam egy rövid regényt, és találtam egy meglehetősen szűk
körben ismert kiadót, amely meg is jelentette. Az üresség
anatómiája megbukott, két hónap alatt hetvenkilenc példány
fogyott el, és ebben azok is benne vannak, amelyeket én vettem
meg. Pedig ezeregyszáznyolcvanketten lájkolták a Facebook-
posztomat, amelyben bejelentettem, hogy hamarosan
megjelenik a könyv. Kilencszáztizenkilencen kommenteltek.
„Gratula!”, „Büszkék vagyunk!”, „Proud of you!”, „Congrats
bro!”, „Bravó!”, „Feldobtál!” (én meg pofára estem), „Kösz, tesó,
ez igen!”, „alig várom, Insallah!”, „Mikor jön ki?” (a posztban ott
a megjelenés dátuma), „Hogy lehet beszerezni?” (az is ott van),
„Mennyibe kerül?” (az is), „Érdekes cím!”, „Példakép vagy az
ifjú nemzedék előtt!”, „Miről szól?” (ez a kérdés maga a Rontás
az irodalomban), „Meg lehet rendelni?”, „Megvan PDF-ben?”
stb. Hetvenkilenc eladott példány.
Négy vagy öt hónap telt el a könyv megjelenése után, mígnem
végre kikerültem a névtelenség purgatóriumából. Egy
befolyásos újságíró, az úgynevezett frankofón irodalom
szakértője ismertetőt szánt neki szóközöstül ezerkétszáz
karakter terjedelemben a Le Monde-ban (afrikai kiadás). Volt
némi fenntartása a stílust illetően, de azzal a veszélyes, sőt
félelmetes, sőt ördögi fordulattal zárta dolgozatát, hogy „a
szerző a frankofón irodalom figyelemre méltó ígérete”.
Megúsztam ugyan a rettenetes és halálos „fényes pálya előtt áll”
minősítést, de azért ez a méltatás is tőrdöfés volt. Viszont adott
némi ismertséget a párizsi afrikai diaszpórában, vagyis a
Gettóban, ahogy egyes rossz nyelvek nevezték szeretettel,
köztük én. Mindazok, akik nem olvastak, és nyilván soha nem is
fognak elolvasni, megtudták a Le Monde Afrique-ból, hogy
jelentkezett az ikszedik szép jövővel kecsegtető írópalánta. Attól
fogva fesztiválok, találkozók, könyvvásárok és -szalonok
állandó meghívottja lettem, ott feszítettem az elmaradhatatlan
kerekasztal-beszélgetéseken, amelyeknek csak a címe változott
– „Új hangok”, „Új tollak”, „Ifjú gárda” meg hasonlók –, amúgy
bezápult irodalmi blabla volt az egész. A könyvem mégoly halk
visszhangja egészen a hazámig, Szenegálig eljutott, és
érdeklődni kezdtek irántam, hiszen Párizsban már írólovaggá
ütöttek. Az üresség anatómiája kommentek tárgyává vált (ami
nem jelenti, hogy el is olvasták volna).
Elégedetlen voltam a regényemmel, nem boldogított.
Hamarosan már szégyelltem is – hogy miért írtam meg Az
üresség anatómiáját, azt majd később részletezem –, és hogy
megtisztuljak tőle, vagy jó mélyre elássam, megfogamzott
bennem a nagyratörő terv, a nagy álom: írok egy nagyregényt.
Már csak az volt hátra, hogy meg is írjam.
 4

Egy álló hónapja a magnum opus megírásán munkálkodtam, de

még az első mondatig sem sikerült eljutnom, és egy júliusi
éjszakán Párizs utcáin kerestem vigaszt. Bolyongtam, vártam a
csodát. A csoda pedig egy kávézó üvegfala mögött tündökölt fel:
megláttam Marème Siga D.-t, a hatvan év körüli szenegáli
írónőt, akinek minden könyve botrányt keltett; egyesek rontó
jósnőnek vélték, mások egyenesen démonnak, vérszipolynak.
Én angyalnak láttam, fekete angyalnak, aki nélkül a szenegáli
irodalom egy pöcegödör; unalom híg trutymójának felszínén
puha szargombócok úszkálnak, azok a könyvek, amelyekben
„az örök nap fénylő pászmái áttűznek a zöld lombsátoron”, a
jellemezni kívánt személynek szükségképpen „kiálló
pofacsontja”, „sasorra” vagy „krumpliorra” van, a homlok
„domború”, a szemöldök „busa”. Siga D. mentette meg a kortárs
szenegáli irodalmat attól, hogy mindent maguk alá temessenek
a tömjéntől bűzhödt klisék, vértelen frázisok, megrothadt
óságok. Elköltözött Szenegálból, és írt egy könyvet, amelyben
egyedül az a botrányosan trágár, hogy nyersen őszinte. Lett egy
kis kultusza – és egypár pere. A  tárgyalásokra ügyvéd nélkül
járt, gyakran alulmaradt, de nem törődött vele, mondván: amit
meg akarok írni, az benne van az életemben, úgyhogy írok
tovább, és nem érdekel, hogy vicsorogtok, szarháziak.
Egy szó, mint száz, megláttam Siga D.-t. Bementem a
kávézóba, és leültem, nem messze tőle. Csak három-négy
további vendég volt a helyiségben, itt-ott, szétszórva. A  többi
vendég kint hűsölt a teraszon. Siga D. egyedül ült,
mozdulatlanul. Olyan volt, mint egy prédára leső oroszlán,
amely nagy, sárga szemével a bozót rejtekéből pásztázza a
szavannát. Tartózkodó viselkedése éles ellentétben volt a műve
izzásával; felidéztem magamban az obszidián- és
gyémántkemény mondatokat görgető, mégis lávaként sodró
lapokat, és kétely támadt bennem, hogy csakugyan ez a
rezzenetlen, szenvtelen nő írta-e őket.

De ekkor Siga D. megmozdult, felemelte a karját, és a karján

fellebbent a kaftánruha. A  bő ujj egy-két másodpercig látni
engedte a mellét. Olyan volt, mintha egy alagútba néznék, vagy
még inkább egy folyosóba, váróterembe, vágyváróba. Siga D.
emlékezetes bekezdéseket szentelt a mellének, erotikus
antológiák legizgatóbb darabjaihoz méltó dicsérő zengzeteket.
Egy olyan mell látványa tárult tehát elém, amelynek örök helye
van a világirodalom-történetben. Képzeletben sok olvasó látta a
gömbölyded idomokat, és egy részük nyilván keményen
fantáziált róluk. Én is. És most is. Siga D. leengedte a karját,
eltűnt a látomás.
Felhajtottam az italomat, aztán két marokra fogtam a
bátorságomat, és odaléptem Siga D. asztalához. Bemutatkoztam;
Diégane Latyr Faye, szeretem az életművét, boldog vagyok,
hogy személyesen láthatom önt, bámulattal tölt el a
személyisége, türelmetlenül várom az új könyvét; egyszóval
előadtam a szokásos süket dumát, amivel a rajongói szokták
traktálni, de mivel úgy nézett rám, mint aki a bús fenébe
kívánja az alkalmatlankodót, csak nem akarja kerek perec
megmondani neki, előjöttem a farbával: az imént megláttam a
mellét, és nagyon szeretném újra látni.
Meglepetésében lehunyta a szemét, aztán résnyire nyitotta, és
én belevetettem magam:
–  Ó, asszonyom, ha tudná, mennyit álmodoztam én az ön
melléről!
– Tetszik, amit láttál? – kérdezte higgadtan.
– Nagyon tetszik, és többet szeretnék.
– Többet?
– Többet.
– Miért?
– Mert feláll a farkam.
–  Komolyan mondod, Diégane Latyr Faye? Hát nem kell sok
neked, fiatalember.
–  Igen, de csak mert olyan régóta fantáziálok a melléről,
asszonyom.
–  Hagyd már ezt a nevetséges magázást, és állítsd le a
farkadat, az anyád lehetnék, Diégane.
–  Jó, akkor szoptass meg, mint anya a gyerekét – vágtam
vissza, ahogy annak idején, kamaszkoromban a lányoknak, ha
visszautasították a közeledésemet (vagy fanyalogtak a
klapanciáimtól), és négy-öt évvel idősebbek lévén azzal
hajtottak el, hogy „Az anyád lehetnék, kisgyerek”.
Siga D. rám emelte a tekintetét, és, most először,
elmosolyodott.
–  Lám-lám, a fiatalúr nem marad adós a válasszal.
A fiatalúrnak jól forog a nyelve. Megszoptassalak? Hát jó. Gyere.
Itt a szállodám a közelben. Insallah, a fiatalúr szopni óhajt. –
Már állt is volna fel, de meggondolta magát. – Hacsak nem
akarsz inkább itt helyben cicizni. – És ajánlatának nyomatékot
adva tüstént félrehúzta a ruháját, és kibuggyantotta a bal
mellét. – Akarod? Nosza!
A nagy mellbimbó ott sötétlett a derengő fényű emlő közepén:
kincses sziget a lágyan hullámzó óceánban. Siga D. a fejét
félrebillentve, szenvtelenül nézett rám, mint akinek édes
mindegy, hogy mások látják-e, és mit szólnak, ha látják. Lehetett
volna teátrálisan önmutogató és közönséges is a mozdulat, sőt
akár az obszcenitást is súrolhatta volna, de olyan magától
értetődően volt buján izgató, hogy én leginkább az eleganciát
láttam benne.
– Na? Akarod vagy nem akarod? – És ringatta, lassan gyúrta,
dagasztotta a mellét.
Néhány másodperc elteltével azt mondtam, hogy inkább a
hotelszobájában szeretném.
–  Kár – mondta nyugtalanítóan szelíden, azzal visszahúzta a
ruhát a mellére, és felállt.
Mirha- és fahéjillat lebbent. Fizettem. Mentem a nyomában.
 5

Odaértünk a hotelhoz, ahol megszállt pár napra; abból az

alkalomból jött Párizsba, hogy kollokviumot rendeztek írói
életművéről.
–  Ez itt az utolsó éjszakám – mondta a liftre várva. – Holnap
hazamegyek Amszterdamba. Szóval ma este vagy soha, Diégane
Latyr Faye.
Rémisztően mosolyogva lépett be a liftbe. Emelkedtünk a
magasba, fel, a tizenharmadik emelet felé, és én kínok közt
zuhantam alá a megsemmisülésbe. Siga D. teste már mindent
megismert, csinált, próbált, ugyan mit tudok én adni neki?
Hová vihetem? Mit gondoljak ki? Mivel kísérletezzek? Vannak
filozófusok, akik váltig magasztalják az erotikus képzelőerőt, de
azoknak soha nem volt dolguk Siga D.-vel, nekem pedig már a
puszta közelségétől semmivé vált az egész szerető-előéletem. Mi
legyen? Ez már a negyedik emelet. Semmit se fog érezni, észre
sem veszi, ahogy belehatolsz, cseppfolyóssá válik a testén a
tested, szétfolyik, és beszívja a lepedő, beleivódik a matracba.
Hetedik. Benne leszel, belefulladsz, eltűnsz, szétmállsz, a-to-mi-
zá-lódsz, a görög atomisták, Leukipposz és (a filozófiai síkon
Empedoklészt is meghaladó) Démokritosz fogalmai szerint
megszűnsz szubsztancia lenni (vigyázat, ne feledkezzünk meg
Lucretiusról sem, aki a De rerum natura című költeményében
foglalta össze és magasztalta a nagy Epikurosz gyönyörtanait!).
Unalom, halálos unalom – nem adhatsz mást, csak ezt.
Meleg volt, hideg veríték csorgott a hátamon, és Siga D. egy
apró mozdulattal elpöckölhetett volna, de ha csak rám fúj, már
attól tovalibegek, akár egy tollpihe. Bátorításul magam elé
képzeltem, ahogy mohón szopom és markolászom az irodalmi
hírű csecset. De a rabelais-i kép nemhogy erőt nem adott, még
jobban elcsüggesztett: mire megyek én ezzel a lankadt, gyenge
kézzel?, nem méltó az írónő melléhez, eh, nem is kéz ez, hanem
hitvány csonk, nem képes gyönyört adni. A  nyelvemet pedig
felejtsük el, a himnikus kebel máris leplombálta. Végem van.
Tizenharmadik emelet. Nyílt a liftajtó. Siga D. rám se nézve
kilépett, balra fordult, és néhány másodpercig teljes csend lett,
mert a léptei zaját elnyelte a vastag szőnyeg, aztán kattanás
hallatszott, ahogy a mágneskártya kioldotta az ajtózárat. Aztán
újra csend. Én a fülkében maradtam, és szellentettem; már
a földszint óta majd szétfeszített a gáz, de sikerült megőrizni a
méltóságomat. Mi lenne, ha menekülőre fognám?
Tulajdonképpen nem is lenne menekülés, hiszen mindketten
tisztában vagyunk vele, hogy már az első puskalövés előtt
elvesztettem az ütközetet. Ha olajra lépek, az csak az előre
látható összeomlás beismerése. Hívták a liftet. Csukódott az
ajtó. In extremis megállítottam, és kiléptem, nem mintha
felbátorodtam volna, hanem mert homályos vágy hajtott, hogy
teljes legyen a vereségem.
Mentem a folyosón. Résnyire nyitva volt egy ajtó. Mirha- és
fahéjillat szállongott, hívogató vagy elijesztő illat. Megálltam.
Álltam ott bután (a Pokol kapujában?). A folyosó sötétbe borult.
Előreléptem; felgyulladt a lámpa; beléptem. Pasztellszínű szoba,
fényűző és személytelen. Az erkélyre nyíló nagy üvegajtón át
látni lehetett Párizs fényeit. Vízcsobogás: Siga D. zuhanyozik.
Fellélegeztem: egy kis haladék, mielőtt üt az igazság órája.
Hatalmas volt az ágy, de a mérete kevésbé lepett meg, mint az,
hogy milyen giccses kép díszlik fölötte. Pusztuljon a festő, aki
ilyen léhán megszépíti, vagyis meghamisítja a világot!
Elfordítottam a tekintetemet, ráhanyatlottam a gigantikus
ágyra, és bámultam a plafont. Minden elképzelhető
forgatókönyv ugyanúgy végződött: átlépek az erkélykorláton, és
a mélybe vetem magam. Siga D. gúnykacaja kísér: semmit sem
érzett, semmit! Negyedóra múlva lépett ki a fürdőszobából.
Combjáig érő fehér fürdőlepedő volt a mellére tekerve, egy
másik törülköző pedig turbánszerűen a fejére tornyozva.
– Nocsak, te még itt.
Nem tudtam megítélni a hangjából, hogy mi volt ez:
ténymegállapítás, csodálkozás, epés megjegyzés vagy puszta
kérdés? Akár ez, akár az, akár amaz, alighanem borzongató
célzások vannak benne. Nem mondtam semmit. Ő mosolygott.
Néztem, ahogy ide-oda járkál a szoba és a fürdőszoba közt. Egy
olyan érett asszonytestet láttam, amely magán viselte a gyönyör
és a szenvedés nyomait. Szépség és fájdalom egybekuszálva,
parázna test, áldott és átkozott, lágy vonalú test, amelyet nem
rettent a világ durvasága. Ránéztem, és láttam őt, látva láttam.
Néztem, és már ismertem, tudtam az igazságot: nem emberi
lény áll előttem, hanem egy pók, az Anyapók; sok milliárd
szálból szövi irdatlan hálóját, selyem- és acélszálból, és talán
szálazott vérből is, én pedig egy légy vagyok, egy megdelejezett,
nagy, zöld légy, ott vergődök Siga D. hálójában és
összesűrűsödött életeiben.
Hosszú percek teltek el olyasmivel, aminek egyes nők nagy
fontosságot tulajdonítanak zuhanyozás után, bár nemigen
tudhatni, hogy voltaképpen mit is csinálnak. Nagy sokára leült
elém egy fotelba, még mindig abban az egy szál törülközőben.
A  törülköző felcsúszott, láttam a combtövét, a csípőjét, aztán
már a köldökét is. Meg se próbáltam elfordítani a tekintetemet,
néztem az ágyékszőrét. Keresztbe vetette a lábát, és Sharon
Stone emléke elhalványult az emlékezetemben.
–  Fogadok, hogy író vagy. Írótanonc. Most mit csodálkozol?
Van elég tapasztalatom, első pillantásra felismerem a
magadfajtát. Úgy nézik a dolgokat, mintha minden mögött
valami mély titok rejtőzne. Meglátnak egy női nemi szervet, és
úgy szemlélik, mintha a saját rejtélyük kulcsát rejtené.
Esztétizálnak. Pedig a pina, az pina, és kész. Nem kell lírát vagy
misztikumot nyáladzani a látványától. Nem lehet egyszerre élni
és írni.
–  Dehogynem. Lehet. Íróként élni az életet. Az élet minden
percét az írás percévé tenni. Mindent írói szemmel látni, és…
–  Na ez a te tévedésed. Ez a magadfajták tévedése. Azt
képzelitek, hogy az irodalom javít az életen. Vagy hozzátesz
valamit. Vagy pótolja. Pedig nem. Jó sok írót ismertem, és
mondhatom, hogy igencsak gyengécske szeretők. Tudod, miért?
Azért, mert miközben szeretkeznek, már arra a jelenetre
gondolnak, amit majd írnak belőle. A  tenyerükkel a formálódó
szavakat simogatják, a csípőjük mozgása a megírandó
mondatok ritmusát követi. Ha szólok hozzájuk szeretkezés
közben, szinte hallom, hogy: „suttogta a nő”. Könyvlapokon
élnek. Ott a gondolatjel a szavaik előtt. Als het erop aan komt –
ez hollandul van, azt jelenti, hogy „térjünk a lényegre” vagy
„végeredményben” – a magadfajta írók végeredményben a
fikciójuk rabjai. Örök narrátorok. Az életért kell élni az életet.
A mű másodlagos. A kettő sosem keveredik. Soha.
Érdekes és vitatható elmélet, de már csak fél füllel hallottam.
Lassan egészen szétnyílt a fürdőlepedő. Siga D. már nem
keresztbe vetett lábbal ült. Fedetlen volt a teste: az öle, a csípője,
minden, ami bele volt írva a bőrébe. Csak a mellét takarta, úgy-
ahogy, a törülköző már majdnem kibomló csücske. A  Szemébe
néztem, egyenesen a Szeme közé, és álltam a tekintetét.
–  Tessék: most is mondatok járnak a fejedben. Rossz jel. Ha
írni akarsz egy jó regényt, most ne fogalmazz. Azért jöttél, hogy
megbasszál, nem? De igen, látom, akarod. Itt vagyok. Csak erre
gondolj. Csak rám gondolj. – Felállt, odajött, közel hajolt.
Szétbomlott a törülköző, a melle a mellemhez nyomódott. –
Vagy menj a fenébe, és írj egy újabb szar kis regényt.
Gyerekesnek találtam a provokációt, és az ágyra döntöttem
Siga D.-t. Győzedelmes, kihívó, buja arcától vad vágy lobbant
bennem. Csókolgattam a mellét. Iparkodtam, hogy kéjes
sóhajokra vagy legalább sóhajfélékre ragadtassam. Már-már
hallani véltem a gyönyör hangjait, megmámorosodtam.
Közeledtem a háló közepéhez, én, a légy, már ott voltam az
Anyapók hajlékának sötét, halálos középpontja közelében.
Hatoltam volna tovább a Szem felé. De ekkor Siga D. megállított,
és felkacagva, megalázóan könnyedén lehengerített magáról,
akár egy kisgyereket. Felkelt, öltözni kezdett.
A düh szélrohama süvöltött fel a bensőmben, és új rohamra
indultam. Azaz csak indultam volna, mert hirtelen tudatosult
bennem, hogy milyen nevetséges szerep jutott nekem ebben a
jelenetben. Jobb lesz, ha veszteg maradok és kussolok. Siga D.
egy lassú dalt énekelt szererül. Háton fekve hallgattam, és az
eleddig ridegen komfortos szoba megelevenedett, megtelt
szomorúsággal és emlékekkel. A dal egy öreg halászról szólt, aki
épp nekifeszül az evezőnek, és indul, hogy megküzdjön egy hal-
istennővel.
Behunytam a szemem. Siga D. felöltözött, s már az utolsó
versszaknál tartott. A  csónak távolodik a békés óceánon, és a
halász csillogó szemmel fürkészi a látóhatárt, nem fél
megharcolni a legendák istennőjével. Nem néz vissza a part
felé, ahonnan a felesége és a gyerekei követik őt a tekintetükkel.
A  legvégén A  csónak az óceánhorizont mögé jutott, és egyedül
Isten volt a társa. Amint Siga D. elhallgatott, a bánat alkonya
szállt le a szobára.
Nyomasztó volt, és én még a szagát is érezni véltem, de ekkor
Siga D. kiinvitált az erkélyre; jó lesz ott kint üldögélni egy kicsit.
Kiváló minőségű füvet hozott Amszterdamból, ügyesen és
szemlátomást gyakorlottan sodort egy akkora dzsointot, hogy
csak néztem, ilyen nagyot soha életemben nem láttam, aztán
csak szívtuk, és beszélgettünk mindenféléről, fontos és kevésbé
fontos dolgokról, az álarcokról, amelyeket viselünk, arról, hogy
a bánat minden szépségben ott rejtőzik, mondom, hatalmas
nagy volt az a dzsoint, és szuper minőségű volt a fű.
Megkérdeztem, tudja-e, hogy végződik a halász és a legendabeli
istennő története.
–  Nem, Diégane. Nem hiszem, hogy volna folytatás. Az egyik
mostohaanyám, Ta Dib mindig így énekelte nekem ezt a dalt
kislány koromban. Ez volt a vége.
Hallgatott egy sort, aztán hozzáfűzte, hogy fölösleges is volna
folytatni a történetet, hiszen als het erop aan komt mindnyájan
tudjuk, a történet csak egyféleképpen végződhet. Egyetértettem,
igen, nem végződhet máshogy. Az ujjaim közt pont leégett a
dzsoint. Talán soha életemben nem voltam így ellazulva.
Felnéztem az égre, csillagtalan volt, helyesebben valami
eltakarta a csillagokat, nem, nem vonuló felhők takarták el,
hanem egy határtalan, mélységesen mély másik ég, egy
gigantikus teremtmény árnya.
–  Az ott Isten – mondtam. Kis idő múlva, lehalkítva a
hangomat, a legteljesebb nyugalommal folytattam (azóta sem
éreztem, amit akkor: az ujjammal elérem, megérintem az
Igazságot): – Igen, ez Isten. Közel van ma este, ilyen közel már
rég nem volt. De Ő tudja. Ő tudja, hogy ha idejönne,
megsemmisülne. Még nincs kellőképp felfegyverkezve, hogy
szembeszálljon a legnagyobb rémálmával: velünk, az
Emberekkel.
–  Aha, szóval te azok közé tartozol, akiket a fű istenes
metafizikussá változtat. – Elhallgatott, aztán kisvártatva azt
mondta: – Várj csak! – Bement a szobába, feltúrta a táskáját, és
egy könyvvel a kezében jött vissza. Leült, találomra felütötte. –
Nem telhet el úgy ez az este, hogy ne olvasnánk egy kis
irodalmat, ne áldoznánk a költők istenének.
Olvasni kezdett, és én három oldal után már teljes testemben
borzongtam.
– Bizony, bizony. Jobb, mint a fű – csukta be a könyvet Siga D.
 – Mi ez?
– Az embertelenség labirintusa.
– Az lehetetlen.
– Tessék?
–  Lehetetlen. Az embertelenség labirintusa csak egy mítosz.
T.C. Elimane kasztrált isten, magtalan isten.
– Te ismered Elimane-t?
– Ismerem. Megvolt A néger irodalmak kézikönyve. Kerestem a
regényt, nem is tudom, hogy…
– Ismered a könyv történetét?
– A kézikönyv szerint…
–  Hagyd már a kézikönyvet! Te magad kerested Elimane-t?
Igen, biztos megpróbáltad. De persze nem találtad meg. Senki
nem találja meg. Nekem majdnem sikerült. Eljutottam a
közelébe. Csak hát tekervényes az út. Hosszú. Tele halálos
veszedelemmel. Keresed T.C. Elimane-t, és egyszer csak
hangtalanul meghasad a föld, és ott tátong előtted a kifordított
égbolt. Egy kitátott pofa a végtelenre. Énelőttem is megnyílt az a
szakadék. Meginogtam. Belezuhantam… zuhantam…
– Egy kukkot se értek.
–  …és túléltem, megéltem. Az életem váratlan fordulatokat
vett, a vezérfonalam meg beleveszett az idő sivatagába, és soha
többé nem mertem a keresésére indulni.
– Kinek, minek a keresésére? És először is: hogy jutottál hozzá
a könyvhöz? Mi bizonyítja, hogy ez tényleg Az embertelenség
labirintusa?
–  Sosem mondtam el, hogy mit éltem… majdnem mit éltem
meg vele, ez az én életem holtsúlya, holttere…
 – Megártott a fű.
–  …de egyszersmind a legélőbb, legfénylőbb tere is, és ha
megtalálnám a történet elveszett fonalát, messzebbre jutnék,
mint valaha, abban az idegen birodalomban, ami bennem van,
és amiben ő lakozik…
– Félrebeszélsz.
–  …és akkor alászállnék a mélység legmélyére, és rátalálnék
arra, ami a rendeltetésem: megírnám a könyvet Elimane-ról. De
most még nem vagyok felkészülve. Azt kérded, hogy jutottam a
könyvhöz? Azt nem tudom neked elmesélni, Diégane Faye.
Legalábbis ma biztosan nem. Még nem.
Elhallgatott, a város felé fordította a tekintetét, de nem volt
kétségem felőle, hogy nem látja a Párizs testén imitt-amott
gyémántként felszikrázó fényfüzéreket. Önmagába nézett, a
múltja fényeit és sötét zónáit szemlélte. Hagytam elmerengeni a
mélabús emlékeken. Merüljön csak alá, hadd lássam a
szemében az emlékezet legmélyebb bugyrait. Minél jobban
távolodott az időben, annál közelebb került, annál jelenvalóbb
volt, annál valóságosabb. Szőtte, némán szőtte hálóját az
Anyapók, és ismeretlen alakzatokat szőtt a múlt szövevényébe,
bonyolult és szép mintákat, felnyílni látszó sebeket. Úgy
éreztem, együtt repülök az emlékeivel, olyan volt, mintha a
gondolatai szétsugároznának a testéből, felragyogtatták a
tárgyakat, áthatoltak rajtuk. A gondolatok láthatatlanok voltak,
de összesűrűsödtek, tárgyiasultak, majdhogynem tapinthatóvá
váltak, és gomolygó káoszon áthatolva zuhantak egy fénylő
pont, talán az igazság felé. Olyan folyamatnak voltam a tanúja,
amelyről mindig azt hittem, hogy kizárólag legbelül, a tudat
mélyén zajlik; ez egy misztikus élmény, amely a rémálmokban
pereg, s amelyet legfeljebb egy szimbolista festmény tud
kivetíteni. Én most egy introspekciót látok, egy másik lélek
magába hívja a lelkemet, lenéz a bugyraiba, és kíméletlenül
megítéli magát. Önboncoló boncnok, én pedig, én egyedül, tanú
vagyok, átélhetem vele a szép vagy borzalmas – szép és
borzalmas – látomást.
– Az egy szellemalak – szólalt meg Siga D., és a hangjában ott
volt az összes Siga D., aki csak felbukkant az emlékezetében. –
Elimane-nal nem lehet találkozni. Az egy jelenés. Megjelenik, és
keresztülhatol az emberen. Jéggé dermeszt és megperzsel. Az
egy eleven illúzió. A  tarkómon éreztem a leheletét, és az egy
halottaiból feltámadt ember lehelete volt.
Most én fordítottam a tekintetemet a város felé, és ahogy
néztem a szendergő Párizst, azt gondoltam, hogy ez az éjszaka
nem a valóság, hanem egy kurva álom. Ne képzelegjek,
mindjárt jön az ébredés az ócska kanapén, a lakásban, amelyet
közösen bérlünk Stanislasszal. Az sokkal valószerűbb, mint
hogy itt állok egy luxushotel erkélyén egy nagy írónővel, akinek
megvan Az embertelenség labirintusa.
– Nesze – mondta Siga D.
Odanyújtotta a könyvet. Ijedten hőköltem.
–  Olvasd el, aztán látogass meg Amszterdamban. Vigyázz a
könyvre. Nem tudom, miért ajándékozom neked, Diégane Latyr
Faye. Alig ismerlek, és mégis odaadom, ami a legértékesebb
nekem az életben. Talán osztoznunk kell rajta. Különös ez a mi
találkozásunk, furcsa kerülő utakon kerültünk egymás
közelébe, de a vonzás iránya nyilvánvalóan ez a könyv. Lehet,
hogy véletlen. Lehet, hogy a sors. De a kettő nem zárja ki
egymást. A  véletlen olyan végzet, amiről nem tudunk, végzet,
láthatatlan tintával írva. Ezt mondta nekem egyszer valaki.
Lehet, hogy igaza volt. A  mi találkozásunk az élet
megnyilvánulása. Mindig az élet útjain kell haladni, az élet
kiismerhetetlen útjain. Minden út ugyanoda vezet, a sorsunkat
nem kerülhetjük el, de az utak különbözőek, lehetnek szépek is,
borzalmasak is, szegélyezhetik virágok is, holtak csontjai is, és
járhatunk magányos utakon, sötétben, lelkierőnket próbára
téve. És… és váratlanul találkozunk valakivel, akinek ez a könyv
jelent valamit. Vigyázz rá. Gyere el Amszterdamba, írj, mikor
jössz, várni foglak. Ideírom a címem meg a telefonszámom a
szennycímlapra. Így ni. Tessék.
Most fogsz felébredni, hozzáérsz a könyvhöz, és felébredsz –
ezt gondoltam. Nyújtottam a kezem, és azt vártam, hogy amikor
kinyitom a szemem, a nappalim látványa tárul elém. De nem,
Az embertelenség labirintusát tartottam a kezemben. A  borító
régi idők visszafogott ízlését tükrözte: fehér alapon, szürkéskék
keretben fölül a szerző neve, alatta a cím, alul a kiadó (Gemini).
A hátsó borítón két mondat: T.C. Elimane egy afrikai gyarmaton,
Szenegálban született. Az embertelenség labirintusa az első
könyve, az első olyan autentikus remekmű, amelyet egy fekete-
afrikai néger írt, bátran megjelenítve a földrésze tébolyát és
szépségét.
Ott volt a kezemben a könyv. Álmodoztam már erről a
percről, és azt vártam, hogy most történni fog még valami, de
nem történt semmi, és amikor fölnéztem, Siga D. tekintetével
találkozott a tekintetem.
 –  Menj, olvasd. Jó időre elleszel ezzel a könyvvel. Irigyellek.
Most fogod megismerni. De sajnállak is.
A bánat árnyéka suhant át az arcán. Nem kérdeztem meg,
hogy értsem az utolsó szavait, csak köszönetet rebegtem, és a
farmerem hátsó zsebébe csúsztattam Az embertelenség
labirintusát. Siga D. azt mondta, hogy nem tudja, köszönet jár-e
neki, vagy az, hogy megátkozzam. Mire én: nem kell talán
annyira dramatizálni a dolgot. Arcon csókolt, és azt mondta:
– Majd meglátod.
A légy kiszabadult a hálóból. Otthon csönd fogadott, de
kisvártatva meghallottam bérlőtársam, Stanislas
horkantásokkal tarkított szuszogását. Lengyel fordító volt, és
néhány hónapja nagy honfitársa, Gombrowicz Ferdydurke című
magisztrális művének új verzióján dolgozott.
Találtam egy palackot, amelyben maradt egy kis bor,
visszavonultam a szobámba, és a mobilomon rákerestem
kedvenc jazzbandámra, a Super Diamonóra. Én válogattam
össze a számokat. Kitapogattam a könyvet a farzsebemben,
előhúztam, vizsgálgattam egy kicsit. Nem volna igaz, ha azt
mondanám, hogy nem hittem a kötet létezésében, hiszen sok
éjszakán át testestül-lelkestül az övé voltam, és látatlanban
hosszú részeket idéztem belőle, de máskor meg remélni is alig
reméltem, hogy nem csak mítosz, halványuló árnykép volt,
semmi több. Kurva Labirintus!… És most tessék!, gyerekesnek
vélt álmaim vágyott tárgya feltámadott haló poraiból.
Játszott a Super Diamono, és derengő horizont felé úszott
Omar Pène hangja az éjszakában, tizenkét percnyi, izzó lávából
kikristályosodott obszidián hang békés, nagy vizek fölött: Da
ngaj kszalat nyun fu nyuj mudzsé; emlékezz a halálra, gondolj a
nagy magányra, az éjszakára, amely egyszer majd mindőnkre
ráborul. Memento mori, félelmes figyelmeztetés az idők kezdete
óta, de egész életemben most először éreztem át. A Diamono és
Pène megnyitotta mélység fölött lebegve kezdtem olvasni Az
embertelenség labirintusát.
Sötét volt, de a napvilág tajtéka már felderengett az ablakon
túl, a résnyi látóhatár peremén. Olvastam, és az éj jajszó nélkül
kimúlt; olvastam, és az üvegből elfogyott a bor; gondoltam,
kinyitok egy új palackot, de aztán mégse nyitottam, csak
olvastam tovább a Diamonót hallgatva, mígnem beleolvadtak a
fénybe az összes csillagok, elenyésztek az árnyak és a sebzett
csöndek és Stanislas horkolása és szomorú földünk folytonos,
ősi recitativója, és érvényét vesztette minden, amit eleddig
tudni véltem az emberekről. Már jó ideje világos volt, rég
elhallgatott a zene (de a Pène utáni csönd Pène költői
hagyatéka), és akkor elaludtam, de felkészülve rá, hogy álomi
képzeletembe transzponáljam az éjjel történteket, és egy olyan
világban ébredjek, amely első pillantásra érintetlen ugyan, de
amely valójában – a dolgok felszíne, az idő bőre alatt – örökre
megváltozott.
Az Anyapók hálójában töltött hosszú estém után ezek voltak
az első lépéseim a körkörös magányban, T.C. Elimane
labirintusában.
MÁSODIK RÉSZ

Nyári napló
2018. július 11.

Egyetlen okból írlak, te Napló, azért, hogy elmondjam, milyen

szegénnyé tett Az embertelenség labirintusa. A  nagy művek
elszegényítenek, ez szükségképpen így van. Lefosztják rólunk a
felesleget. Az olvasásuk kifosztja az embert: úgy ad, úgy
gazdagít, hogy elvesz.
Délután egy körül ébredtem, és újraolvastam a könyvet, úgy,
éhgyomorra, Siga D. füve és delejes ereje nélkül. Még mindig
akkora hatással volt rám, hogy nem bírtam kijönni a
szobámból, csak hevertem megsemmisülve. Négy óra körül jött
a lakótársam, megnézte, hogy élek-e még. Azt mondtam, hogy
szarul érzem magam, migrénem van. Stanislas, akinek lengyel
vér folyik az ereiben, tudja, mi fán terem a macskajaj, úgyhogy
rögtön ellátott egy csomó jó tanáccsal. És mi van, ha könyvtől
másnapos az ember? Milyen könyvtől? A  kezébe adtam Az
embertelenség labirintusát. Ezt olvasod? Ezt. Ez nyuvasztott ki
ennyire? Igen, azt hiszem. Olyan jó, vagy olyan rossz? Nem
várta meg a választ. Felütötte, elolvasott három-négy oldalt.
Becsukta a könyvet. Kérdőn néztem rá: Na? Azt mondta: Van
neki stílusa, szívesen tovább olvasnám, de most muszáj
gyűlésre mennem. Én: Az anarchisták átveszik végre a
hatalmat? Ő:  Nem, megdöntjük. Én: És utána? Ő:  Utána
visszaadjuk. Én: Kinek? Ő (nagy eréllyel): A  népnek. Mire én:
Kicsoda a nép?
A fordító nem mondta meg, ki a nép, elsietett. Akkor én
megint elolvastam a könyvet, a teljes kimerülésig olvastam.
Kimerítő és kimeríthetetlen, úgy fénylik, mint egy koponya éjjel
a temetőben. Becsukom. Az embertelenség labirintusa úgy zárul,
hogy felkelti a folytatás reményét, de talán nincs is folytatás,
soha nem fogom olvashatni.
Csak fel kéne hívnom Siga D.-t, és a kezemben lenne a
történet kulcsa. De nem, egyelőre nem engedek a könnyű
csábításnak. Hagyni kell, hogy a könyv maga tárja fel titkait.
Magam előtt látom Siga D. szomorú tekintetét, ahogy átadja a
könyvet. Hallom a hangját: Irigyellek, de sajnállak is. Irigyellek,
mert olyan lépcsőn fogsz lemenni, amelynek grádicsai ember
voltod legmélyére vezetnek. És sajnállak, mert a titok közelében
sötétbe borul a lépcső, egy szál magad leszel, és nem vágyakozol
visszatérni, mert már látod, milyen hívságos idefent, és nem
tudsz mélyebbre szállni, mert a sötétség elválaszt a
megvilágosodástól.
Becsuktam a könyvet, és írni kezdtelek, Napló.
Július 12.

Ma reggel megjelentem a szenegáli konzulátus tanulmányi

illetékese előtt, és sikeresen meghosszabbíttattam az
ösztöndíjamat. Tovább folyósítják jövő júliusig. Hogy utána mi
lesz, azt nem tudom, de hát majdcsak boldogulok valahogy:
találok valami rendes munkát, folytatom és befejezem a
szakdolgozatomat, csöves leszek, vagy egy gazdag vén banya
szeretője, aki odavan a rejtélyes Afrikáért, és ennek
szellemében hajlandó kitartani engem, vagy írok egy
személyiségfejlődési kézikönyvnek álcázott könyvet a saját
személyiségem visszafejlődéséről. Vagy feldobom a talpam.
Addig is éljen a kegyes haza, amely egyelőre gondoskodik a
mégoly szerény megélhetésemről!
Ugyancsak ma délelőtt elmentem a könyvtárba, és
utánanéztem, hogy mik jelentek meg 1938-ban. Szó, ami szó,
jelentékeny volt a szépirodalmi és a filozófiai termés: Bernanos,
Alain, Sartre, Nizan, Gracq, Giono, Aymé, Troyat, Ève Curie,
Saint-Exupéry, Caillois, Valéry… Nem csekélység. T.C. Elimane-
nak és Az embertelenség labirintusának viszont semmi nyoma.
Hazamentem, Stanislas otthon volt, és nem álltam meg, hogy
szóba ne hozzam a könyvet. Megkérdezte, hogy miről szól.
Váratlanul ért, de különben is utálom ezt a kérdést.
Gondolkodtam egy kicsit, aztán kínomban (mégiscsak muszáj
mondani valamit) toltam egy nagyképű szöveget egy csomó
nagy kezdőbetűs szóval, hogy: Van egy vérszomjas Király, és ez
a szóban forgó Király Hatalmat akar, és hajlandó elkövetni az
Abszolút Rosszat, hogy megszerezze a Hatalmat, de rájön, hogy
még az Abszolút Rossz útjai is visszavezetik az Emberséghez.
A fordító meghallgatta a szónoklatomat, mélyen a szemembe
nézett, és azt mondta: Na ennek nem volt semmi értelme. Adok
én neked egy tanácsot: sose próbáld elmondani, hogy miről szól
egy könyv. Vagy csak annyit mondj: semmiről. Egy nagy könyv
nem szól semmiről, és mégis minden benne van. Soha többé ne
ess ebbe a csapdába, ne próbáld elmondani, hogy miről szól az
olyan könyv, amiről érzed, hogy nagy könyv. A  közvélemény
állítja ezt a csapdát. Az emberek azt akarják, hogy a könyv
szóljon valamiről. De az az igazság, Diégane, hogy csak a
közepes vagy rossz vagy érdektelen könyvek szólnak valamiről.
A  nagy könyvnek nincs tárgya,  és nem szól semmiről, csak
kimondani, megtalálni próbál valamit, de ez a csak, ez minden,
és az a valami, az is minden.
Július 15.

A franciák nyerték a futball-világbajnokságot, immár a

másodikat, és az egész ország boldogságban fürdik.
Musimbwával néztem a döntőt, utána elmentünk egy afrikai
kisvendéglőbe: a konyha elmegy, a felszolgálás szoszo, a
hangulatról pedig egy öreg korahárfalantos gondoskodott,
akinek a teljes repertoárja egyetlen repetitív mandinka
regösénekre korlátozódott.
Musimbwa az „ígéretes fiatal afrikai író” titulus korábbi
tulajdonosa. A  Kongói Demokratikus Köztársaság (KDK vagy
Kondéká) szülötte, három évvel idősebb, mint én, és már négy
könyvből áll az életműve, amit a Gettó és a kritika egyaránt
nagyra értékel. Első regényének sikere után tüstént felhagyott a
csaposmesterséggel, és attól kezdve egy apáca buzgalmával az
Irodalomnak szenteli életét.
Eleinte gyanús volt nekem, sőt utáltam, amiért úgy robbant
be az irodalmi körökbe, akár egy aszteroida a Föld légkörébe, és
olyan laza könnyedséggel fogadta a hódolatot, elismerést,
díjakat, hogy azt se tudtam, mi ez: alázat vagy arrogancia? Eh,
ez a Musimbwa, gondoltam, ez csak divat, úgy jár majd, mint
oly sokan előtte, akiket felkapott a korszellem szeszélye, de
gyorsan tova is repített, nem lett szentté avatás, lett viszont
nátha a nagy huzattól. Amikor ezt így kiokoskodtam, még
egyetlen mondatot sem olvastam tőle. Amikor aztán már igen,
az irigykedésből szakmai irigység lett, az irigységből csodálat, a
csodálatba pedig csüggedés vegyült, csüggedt bizonyosság, hogy
nincs meg bennem az ő tehetsége. Szerintem ő a primus inter
pares, egész nemzedékünk legjobbja.
Amikor megjelent Az üresség anatómiája, személyesen még
nem ismertük egymást, de ő volt az első író, aki írt a könyvről.
Lelkesedett érte, szívből ajánlotta mindenkinek, és bár a
méltatásának nem volt akkora súlya, mint a Le Monde Afrique
recenziójának, az ő szavának – egy író szavának – nagyobb
fontosságot tulajdonítottam. Találkoztunk, és a következők
alapozták meg barátságunkat: sok közös olvasmányélmény,
ízlésbeli nagy egyezések és jelentéktelen különbözőségek,
szenvedélyes elfogultságok, nagy ámulások, továbbá, hogy
korunknak megfelelően, férfiasan, barátian (bár olykor nagy
hévvel) rivalizálhattunk egymással, és hogy szíves örömest
csapódtunk a legkülönfélébb éjszakai társaságokhoz. De a
legerősebb kapocs kétségkívül az a szent meggyőződésünk volt,
hogy az élet létoka az irodalom. Egy percig se hittük, hogy az
irodalom mentené meg a világot, de azt annál inkább, hogy az
irodalomnak köszönhetjük, hogy nem futunk ki a világból.
Egyszóval együtt vacsoráztunk a meccs után, és én gyorsan
előjöttem a Labirintussal.
– Mondd még egyszer, ki az írója!
– T.C. Elimane.
– Nem, nem ismerős a név. És a könyv? Embertelen labirintus?
Ez a cím?
–  Az embertelenség labirintusa. – És idéztem az elejét:
Kezdetben volt a prófécia, és volt egy Király, és a prófécia szerint
a Királynak adatik… Nem, Musimbwa nem ismerte. El akartam
mondani neki a történetet, mármint azt a keveset, amit tudtam
róla. De rá kellett jönnöm, hogy a történet nem hagyja csak úgy
elmondani magát: kannibálmesévé alakult, és a fogai engem
marcangoltak belülről. Olyan történet ez, amelyet lehetetlen
elmondani, elfelejteni, elhallgatni. De mit lehet csinálni
valamivel, ami felejthetetlen és mondhatatlan és
elhallgathatatlan? Írt valamit Wittgenstein a tárgyban?
Olyasmit mondott, hogy ami elmondhatatlan, arról hallgatni
kell; jó, fogadjuk el, de mit tegyünk, Herr Wittgenstein, ha nem
lehet se elmondani, se elhallgatni, se elfelejteni? Én nem tudom
a választ, azt viszont tudom, hogy ha se elfelejteni, se
elmondani, se elhallgatni nem tudja az ember, akkor szenved
tőle, és a végén belehal, márpedig nekem se szenvedni, se
meghalni nem volt kedvem. Elmondtam azt a keveset, amit
tudtam Elimane-ról, de nem könnyebbültem meg, még csak
szomorú sem lettem, hanem sajgott testem-lelkem, mintha rám
zuhant volna a léttöredék hatalmas időtömbje, és évezredek
soktonnás súlya temetne maga alá. Musimbwa végighallgatott,
aztán vallomásos komolysággal azt mondta, hogy ő soha nem
hitt az efféle elátkozott irodalmi lángelmékben, akik a csönd
vagy a felejtés mélyét keresték az írásaikkal. Elhallgatott,
kinézett az ablakon, és aztán, mintha nem is hozzám szólna,
hanem a sötéthez, az éj egy láthatatlan teremtményéhez, azt
mondta:
–  Nem okvetlenül az alázat jele, ha valaki a műve által a
megsemmisülést keresi. A semmi vágya is lehet hivalkodó… Hé!
Olvastad te egyáltalán ezt Az embertelenség labirintusát?
Gondolom, nem. Azt mondtad, hogy évtizedek óta fellelhetetlen
a könyv.
 – Megtaláltam.
Elmondtam az éjszakámat Siga D.-vel, aztán előhúztam a
könyvet. Musimbwa pár másodpercig nem nyúlt érte, csak
nézett, mint aki nem hisz a szemének. Azt mondtam, hogy jó,
akkor én most járok egyet, olvassa el. Rábólintott, kinyitotta a
könyvet.
Elindultam a harsányan ünneplő párizsi éjszakába, és
elnéztem, ahogy habzik a sör, harsog a nevetés, kit a győzelem
puszta öröme, kit meg a kemény drog repít. Gyorsan csömört
kaptam a nagy vigalomtól. Sosem tudtam hosszan bulizni.
A  kollektív ujjongás, túlfűtött lelkesedés közepette egykettőre
rám tör a mélabú, nincs menekvés. Épp csak hatni kezd rám a
többiek jókedve vagy a szesz, máris azt látom, mennyire
szánalmas ez az egész. Sosem olyan tartós az öröm, hogy utol
ne érne a bánat: szomorúság a vigasság előtt, szomorúság utána
és szomorúság közben is, amiért óhatatlanul véget ér a jókedv
(olyan az a perc, mint amikor egy arcról lehervad a mosoly); az
örök emberi szomorúság árnyéka mindenkire rávetül, és
mindenki a maga természete szerint viaskodik vele. Én néha
beletörődtem, és kész. Máskor nem vettem róla tudomást, és
nekidühödve belevetettem magam a táncba, tűzbe, forgatagba.
De leggyakrabban sodortattam magam a belső apállyal. Most is.
Leültem egy padra, és nem kívántam többet, csak azt, hogy
legyen erőm felállni. Nagy lélegzetet vettem, és olyan simán,
akár egy végbélkúp, belecsusszantam a világ síkosított valaga
likába – más tapasztalások is vannak, nem csak amilyenekről
Pascal ír.
Megjelent előttem az irodalom, olyan volt, mint egy rettenetes
szépségű nő. Azt dadogtam neki, hogy őt kerestem. Kíméletlenül
nevetett, és azt mondta, hogy őt senki nem sajátíthatja ki.
Térdre rogytam előtte, és könyörgőre fogtam: Tölts velem egy
éjszakát, egyetlen éjszakát! Válasz nélkül otthagyott. Utána
eredtem, eltökélten, dacosan: Elkaplak, ölembe ültetlek,
kényszerítelek, hogy a szemembe nézz, író leszek! De ha sötét
éjben mész az úton, mindig eljő a szörnyű perc, dörren a hang,
és lecsap rád, megvilágosít vagy emlékeztet, hogy akarat,
tehetség, becsvágy, mindez kevés, nem elég, hogy jól írsz, hogy
sokat olvastál, nevet szereztél, művelt vagy, bölcs vagy, türelmes
vagy, hiába köteleződtél el, csontoztad ki a valóságot, és ittad le
magad tömény élettel, vagy vonultál el a világtól, és hiszel az
álmaidban, nem elég értelem, érzelem, stratégia,
kommunikáció, mondanivaló, kitartás, szorgalom; ezek mind
erények, előnyök, akár alapfeltételek is, de az irodalomban más
is kell – mondja a hang –, az íráshoz más kell, más kell, más kell.
Aztán csend, és egyedül vagy az úton, csak a visszhang görög
tovább, görög és morajlik: más kell, más kell, más kell, az írás
mindig mást, mást, mást követel; éjszaka van, nem tudod,
virrad-e hajnal.
Két órával később még mindig éltem. Lassan véget ér a
próbatétel. Volt erőm, hogy megrázzam magam, mint az állat,
amikor szárítkozik, és kilábaljak a pad metafizikus
pocsolyájából. Visszamentem az afrikai vendéglőbe. A  regölő
még mindig pengette a nótáját, Musimbwa pedig gyökeret
eresztett az asztalnál. Már a könyv vége felé tartott. Rendeltem
egy erős kávét, és vártam. Húsz perc múlva Musimbwa rám
emelte a tekintetét, rémület és ámulat volt a szemében, és azt
mondta: Bassza meg, hol a folytatás? Tudtommal nincs
folytatás, mondtam. Akkor nagy, szomorú árnyék felhőzte el a
tekintetét, és én nem tudtam, hogy Az embertelenség
labirintusának fájdalmas befejezetlensége vagy függőben
maradt szépsége tükröződik-e benne. Szótlanul, komoran
ültünk egy darabig. Jött a tulaj, bocsánat, hamarosan zárnia
kell, a regölő elpakolta a korahárfalantot, Musimbwa fizetett, és
eljöttünk.
Már vagy három perce mentünk egymás mellett az utcán,
amikor Musimbwa megszólalt, olyan rajongással, mintha egy
isten jelent volna meg neki személyesen: Az embertelenség
labirintusát okvetlenül el kell olvastatnunk a pályatársainkkal.
Ez a könyv felszabadítóan fog hatni a nemzedékünkre. Nem
mondtam rá semmit, de szavak nélkül is ott vibrált a válaszom:
igen!
Csak hát minek írni az olyan könyvek után, amilyen Az
embertelenség labirintusa; mi újat tudunk mondani? Nem az
írói lét romantikája kedvéért írunk (az ma már röhejes); nem is
megélhetésből (öngyilkosság volna); nem a dicsőségért (elavult
eszmény, korunk a celebeké); nem a jövőnek (a jövő semmit
sem vár tőlünk); nem akarjuk megváltoztatni a világot (nem a
világot kell megváltoztatni); az életet sem akarjuk
megváltoztatni (az élet nem változik); de nem is valami
állásfoglalás, hogy írunk (hagyjuk az elkötelezettséget a
hősirodalomra); és nem szolgálunk fel ingyenlakomát (nincs
illúziónk, tudjuk, hogy mindennek ára van, a művészetnek is).
Akkor hát miért írunk? Nem tudjuk, és talán pont ez a válasz:
azért írunk, mert nem tudunk semmit, azért írunk, mert nem
tudjuk, mit lehetne kezdeni a világgal, hacsaknem írni,
reménytelenül, mégsem feladva, makacs örömmel, kifulladásig,
egyedül abban bízva, hogy a lehető legjobb lesz a halálunk,
vagyis nyitott, rebbenetlen szemmel végezzük: mindent látva,
semmit nem elmulasztva, nem elbújva a szemhéj fedezéke
mögé, vállalva, hogy megvakulunk, amiért mindent látni
akarunk, és nem is úgy, ahogy egy tanú vagy egy próféta lát,
nem, nem, hanem ahogy egy őrszem, egy isten háta mögötti,
nyomorúságos város magányos őrszeme, aki félelemtől
reszketve fürkészi a messziséget, a sötétet, amelyet szétszakít
majd egy villanás, és megöli őt, és elpusztítja városát.
Utána hosszan taglaltuk az olykor kényelmes, de gyakrabban
megalázó helyzeteket, amikben mi, afrikai (vagy afrikai
származású) írók vagyunk a francia irodalmi élet közegében.
Némiképp igazságtalanul, és mert könnyű céltáblák,
szidalmaztuk az afrikai szerzők korábbi korosztályait: őket
okoltuk a bajainkért: miattuk nincs módunk vagy jogunk (egyre
megy) megmondani, hogy honnan jövünk; azzal vádoltuk őket,
hogy lépre mentek (kelepcébe estek, darázsfészekbe nyúltak,
mocsárba ragadtak), mert elfogadták a mások szemléletét, azt,
hogy legyenek autentikusak – vagyis másmilyenek –,
egyszersmind hozzájuk hasonlók – vagyis közérthetők (más
szóval eladhatók Nyugaton, a működési területükön); kritikánk
jogosságát mi sem bizonyította jobban, mint az, hogy kíméletlen
kritika volt, és ha már így belelendültünk, nem álltunk meg
félúton, és erősen fájlaltuk, hogy egyes elődeink tetszetős
egzotikummal fűszerezték a néger rabszolgatelepek leírását,
mások meg a kisded önéletírásukat színezték olyanra, hogy
megfeleljen a kívánalmaknak: legyen afrikai, de ne túlságosan,
és ők engedelmesen teljesítve az abszurd óhajokat, megszűntek
írók lenni, ami bűn, főbenjáró bűn, vért kíván, okkal-joggal
folytatjuk tehát a perüket, és vádoljuk őket: nem merték vállalni
a kockázatot, hogy egy időre a literatúra peremére szorulnak,
ehelyett nevetségessé tették magukat, és vagy valami ósdi
közéleti szerepben tetszelegtek, vagy belemerevedtek a
polgáríró parnasszista pózába, de akár így, akár úgy, bágyatag
prózájuk megelégedett annyival, hogy reprodukálta a világot,
de nem interpretálta, és nem is alkotta újra; mi, hirdettük,
kiköpjük az efféle langy egoizmust, mely az írói szabadság
jogával fedezi magát, és széles rendbe kaszáltuk elődeink fejét,
mondván, hogy az a sok banális regény az irodalom
megcsúfolása, és halált kiáltottunk mindazokra, akik gyávák
voltak közösen végiggondolni az irodalomban elfoglalt
helyzetüket, képtelenek voltak megfelelő körülményeket
teremteni ahhoz, hogy a mi műveink már új esztétikai elvekben
foganjanak, restek voltak meghatározni magukat és
meghatározni magukat az irodalom által, és áhítozták az
irodalmi díjakat, az ajnároztatást, a részvételt a fesztiválokon,
banketteken, a csekkeket, a befogadtatást – még ha jelmezben,
igazi vonásaikat kendőzve is – a „rendes” irodalomba; rossz
lektorok voltak, vagy elvtelen haverok, és ha olvasták is
egymást, elhallgatták, ami nem tetszett; kishitűek voltak, nem
mertek szakítani a konvenciókkal, sem a prózában, sem a
költészetben, se semmiben: napló nincs, esszé alig van, sci-fi és
krimi: nulla, színház: valamivel jobb, bravó, hanem levelezés:
abszolút nulla, mintha a legkevésbé sem érdekelné őket, hogy
tragikusan szétválnak útjaik, de két szék közt a pad alá esnek
mindannyian; ó, a mi agyonünnepelt, agyonjutalmazott eleink,
a frankofón irodalom várva várt megújítói, aranykor, nagy
generáció! – ugyan már!, ha éles fénybe állítjuk, tűzhöz
közelítjük a műveiket, leolvad róluk a vékonyka aranyozás, és
marad az ócska furnér meg a csiriz az ujjaink között, kiderül,
hogy a könyvek nagy része túlértékelt, Yoda mester egy kezén
meg tudná számolni, hogy hány marad fenn közülük az idő
rostáján, kiderül, hogy csupa olyan egész jó kis könyvet írtak,
amilyet vártak tőlük, nem hagytak ránk örökséget, abban a
hitben írtak, hogy szabadok, holott bilincsben volt a kezük,
lábuk, nyakuk, szellemük; ó, a mi megdicsőült idősebb
testvéreink! Hohó, de vajon egyedül ők tehetnek-e mindenről,
semmit sem hozhatunk fel mentségük gyanánt? – tettük fel
teátrálisan a szónoki kérdést, és a bíróság elé citáltuk nemtelen
cinkosaikat, vagyis afrikai lektoraik egy részét, a világ
legrosszabb lektorait, akik lusták olvasni, viszont
fellebbezhetetlen véleményt nyilvánítanak, és előtérbe
tolakodnak, pedig a háttérben is tűrhetetlenek, na őket
azonmód lemészároltuk, és mikor ezzel megvoltunk, színünk
elé rendeltük a nyugati (mondjuk ki: fehér) lektorokat, akik közt
szép számmal vannak, akik úgy olvasnak, mintha kegyet
osztogatnának, és azt szeretik, ha az afrikai tollforgatók
szórakoztató műveket írnak, vagy nosza, írjanak a fajtájukra
jellemző vaskos, természetes történeteket, amelyekben ott
lüktet a tamtamdobok szívdobogása, mert ugyebár ezekből a
szerecsenekből még nem veszett ki az ősi tehetség, úgy írnak,
olyan egyszerűen és szívre hatóan, mint aki csak ül a
holdfényben, és mesél, mesél, szóval nem, a köldöküket nézve
dagonyáznak a semmi mocsarában, mint manapság annyi sok
francia szerző; „Ó, a csodálatos afrikaiak!, szeretjük a
könyveiket, és szeretjük a személyiségüket, azt, ahogy hófehér
fogsorukat villogtatva, teli szájjal hahotáznak, és bizakodva
néznek a jövőbe”… le a lektorokkal!; jöhetnek a kritikusok
(professzorok, újságírók, kultúrmunkások), és az ő nyakukra is
zuhanjon rá a guillotine bárdja, méltó büntetésül, amiért ilyen
dögunalmasak, a problematikák és a tematikák pörölyét
suhogtatva, szűk alagutakba terelik a művek csordáját, és
szegény párákat sorra letaglózza a koncepció, a szakzsargon
meg a tartalomanalízis. Csillámlóan fehér, nagy ég alatt, amely
úgy gomolygott, akár egy komor csillagkép vagy egy
seregélycsapat, fejek lebegtek fölöttünk, különféle származású
és bőrszínű írók, lektorok, kritikusok fejei, és mi, barbár horda,
a beálló csendben ott álltunk vértől párálló, csatakos testtel a
vértől pirosló csatatér közepén, és csak ekkor, kábán, de még
mindig erőszaktól mámorosan, ekkor néztünk körül, és
szemléltük meg a hullákat, azokét, akik megszűntek írók lenni
és azokét, akik egyre rosszabbul olvastak, ha ugyan tudtak
értőn olvasni valaha is, és a látványtól lelkifurdalásunk támadt:
miért voltunk ilyen kegyetlenek, hát kik vagyunk mi, hogy ilyen
megfellebbezhetetlen véleményt nyilvánítsunk, pálcát törjünk
azok fölött, akik nélkül nem is léteznénk, mert hiába mondjuk,
hogy az előfutároknak nem vagyunk adósai, igenis sokat
köszönhetünk eleinknek; na szóval kik vagyunk mi,
ismételgettük, visszhangoztuk a kérdést, noha nagyon jól tudtuk
a választ; hogy kik vagyunk?, hát kis hülyék, akik épp csak
betették a lábukat az irodalomba, de máris azt hiszik, hogy
mindent megengedhetnek maguknak, mi vagyunk az ifjak, akik
hamarosan öregek lesznek, és akiket az ifjú farkasok majd
ízekre szaggatnak, mert hát így forog a világ, igen, ez a világ
rendje, és mi csupán porszemek vagyunk az irodalom
végtelenjében, de ha így van, márpedig így, akkor miért
vagyunk ilyen arrogánsak, ilyen felfuvalkodottak, ilyen
igazságtalanok, ezt kérdezte a lelkiismeretünk, és íme, a felelet:
azért, mert mint minden író, félünk, hogy semmi újat nem
találunk ki, és semmit nem hagyunk örökül, valójában saját
magunkat támadjuk, szorongva, hogy nem vagyunk alkalmasak
a feladatra, amit célul tűztünk magunk elé, és úgy érezzük –
megannyi csapdába esett patkány –, mintha egy kijárat nélküli
barlangban keringenénk étlen-szomjan, pusztulásra ítélve.
Kiültünk Musimbwával egy nyitva tartó kávézó teraszára, és
tovább beszélgettünk a könyvről. Azzal búcsúztunk, hogy
néhány nap múlva találkozunk valamelyikünknél, hogy
megismertessük nemzedékünk más íróival is T.C. Elimane-t.
Július 23.

Irodalmi csoportunkból, a Párizsban élő afrikai írók

alakulatából Musimbwán kívül Béatrice Nangát szerettem
legjobban.
Ott volt persze Faustin Sanza is, a kongói óriás, akit a végítélet
hírnökének hittem, amikor először megláttam. De Faustin még
ennél is rettenetesebb volt: vallomásos költő. Öt éve A  barbár
balzsamfa címmel megjelentetett egy hetvenkét oldalas poémát
(daktilikus hexameter, a cezúránál trocheus), tele elavult
szavakkal. De ez nem valami felszínes különcködés volt. Az
archaizálással affektáló költő egykettőre lelepleződik, úgy van
ez, mint a nők az ágyban: ha csak szimulálják a gyönyört, azt
rögtön látja az ember (vagy nem), A  barbár balzsamfát nem
olvasták. Sanza megsebezve jött ki a kalandból, de nem azért,
mert a nagyközönség fumigálta – e tekintetben elégedett
lehetett, hiszen az volt a véleménye, hogy ha egy epikus
költeménynek százhúsznál több olvasója van, az már gyanús –,
hanem mert kiábrándult a poézisból. Semmit nem lehet
kimondani, mondta ki a végszót. És attól fogva első
szerelmében kereste az igazságot, a matematika tiszta
absztrakciójában, amúgy matematikatanár volt egy
gimnáziumban. Már csak kritikákat írt, sokszor csak azért, hogy
– nagy hozzáértéssel, megbízható ízléssel, kíméletlenül –
leleplezze a kóklereket. Étiemble volt a mintaképe.
Eszembe jut a kritikája, amelyet a kortárs afrikai irodalom
egyik legismertebb alkotója, William K. Salifu legutóbbi
könyvéről, az Ébenfeketéről írt. Két évtizede jelent meg A homok
melankóliája című nagyregény, amely az egész világon hírnevet
szerzett írójának, negyven nyelvre lefordították, köztük el
silbóra, füttynyelvre is. Nagy harc után Hollywoodé lett a
megfilmesítés joga. Vargas Llosa és Rushdie, Toni Morrison és
Coetzee, Le Clézio, Susan Sontag, Wole Soyinka, Doris Lessing –
mind-mind remekműként ünnepelték A  homok melankóliáját.
De még őlordsága, a mogorva géniusz Naipaul is oda
nyilatkozott, hogy sosem gondolta volna, hogy valaha is  ilyen
mély regényt fog olvasni egy afrikai ember tollából.
Két évre rá megjelenet Salifu második könyve. Teljes
katasztrófa: a legjobb indulattal is csak azt lehetett mondani rá,
hogy megesik az ilyen, a legnagyobbaknak is vannak botlásaik.
Hanem hát sorban jött a többi regény, egyik rosszabb, mint a
másik. Salifu árfolyama egyre süllyedt, olyannyira, hogy már az
is fölmerült: első könyvét nem ő, hanem egy szellemíró, egy
„néger” írta. Salman Rushdie eleresztett egy gyilkos kis Twitter-
bejegyzést, amit Stephen King és Joyce Carol Oates is lájkolt. Az
öreg Nobel-díjas Naipaul röhögött, és hangot adott
véleményének: „Csodálkoztam az afrikai Salifu első könyvének
színvonalán – kezdte, aztán következett egypár válogatott
kegyetlenség, és ezzel fejezte be az in cauda venenum (farkában
a méreg) jegyében: – Az irodalmi középszer olyan, mint a
természet, rohanvást visszatér, még ha egy könyv erejéig
sikerül is lepleznie magát.” A  könyvekben egyre
fantáziátlanabbul és emészthetetlenebbül keveredett szirupos
románc és vad gyilok, és bár Salifut, hála emlékezetes első
regényének, még mindig sokan olvasták, egyre kevesebben
vették őt komolyan. Én minden új könyvét elolvastam, remélve,
hogy megtalálom bennük A  homok melankóliája szépségét, ha
csak nyomokban is. De nem, a csodálatos regénynek nem volt
folytatása.
Miközben Salifu soros regényét a szokásos képmutató
koncertben részesítette a kórus, amely szokás szerint úgy
zengett dicsőítő éneket a befutott szerzőről, hogy olvasni már
nem is olvasta, Sanza írt egy kemény kritikát. Követ dobott az
állóvízbe. Senkit nem kímélt: természetesen szegény Salifu meg
az Ébenfekete is megkapta a magáét, de még inkább a kritikusok
meg az újságírók, mert nem bírálják, hanem szemlézik a
könyveket, és terjesztik a tévhitet: nincs rossz könyv, csak az
ízlés más és más, de kaptak a pofájukra az írók is, akik
igénytelenül írnak, kiiktattak minden fantáziát az alkotásból, és
beérik lapos valóságmásolással, nehogy véletlenül szellemi
erőfeszítésre kényszerítsék a mindenható zsarnokot, az Olvasót,
vagyis az olvasóknak azt a masszáját, amely csak könnyű
szórakozást akar, felhabzó érzelmeket minél egyszerűbb
mondatokba öntve, olyan mellérendelő szerkezetű, kizárólag
jelen időt használó mondatokba, amelyek lehetőleg nem
haladják meg a kilencszavas hosszúságot; és megérik a
pénzüket a kiadók is – folytatja Sanza –, mert behódolnak a
piacnak, és, fittyet hányva a minőségnek, futószalagtermékeket
gyártatnak és forgalmaznak. Faustin Sanza tulajdonképpen
nem mondott semmi újat, de amit mondott, azt jól megmondta.
A  sértettek nem maradtak adósai, azonnal visszatámadtak:
Elitista! Reakciós! Nagyképű! Ostoba! Esszencialista!
Besavanyodott! Intoleráns! Szupersznob! Szimplifikáló!
Fasiszta! Értelmisegg! Fikázó! Irigy! Nagyokos! Képmutató! De
Sanza meg se rezdült, nem csak ütni tudott, állta is az ütéseket.
Csoportunk tagja volt Eva (vagy Awa) Touré francia-guineai
influenszer, akiről lehet mondani sokat is, keveset is. Eva Touré
a bolygónk minden jó ügyének militánsa, azonkívül
öngondoskodás-menedzser, self-empowerment coach, a
diverzitás modellje, galaktikus példakép. És mivel az írhatnék-
inkontinencia korunk népbetegsége, mi sem természetesebb,
mint hogy írásra is ragadtatta magát. Így született, a sötétség
mélyéről a Kakaóbab a szerelem, amelyet én az irodalom
módszeres tagadásának tartok. Hipnotikus lomregény. Csak hát
segedelmül Istennek tüze szállott alá az égből, arról nem is
beszélve, hogy Eva Tourénak kétszázezer odaadó követője van
az Instagramon, és az ő szemükben kinyilatkoztatás minden,
amit csak az istennő szelleme szétsugároz. Az Eváért halni kész
fanatikus olvasótábor a legvitézebb kritikusokat is
visszarettentette. Még Sanza se merte megkockáztatni azt a
közösségi hálót szaggató szartornádót, amit, mint minden
eretnek, szükségképpen a fejére vont volna, ha bírálja a
bálványozott Eva alkotását, ezért végül is nem tette közzé a
recenziót, amit a Kakaóbab a szerelemről írt.
A fentieken kívül – mindenekelőtt – ott volt Béatrice Nanga.
Musimbwa meg én úgy gondoltuk, hogy mindannyiunk írói
világa közül az övé a legegyénibb. Leszögezem: egyikünk sem
feküdt le vele, legalábbis tudomásom szerint, igaz, a viták során
világossá vált, hogy hő vágyunk, hogy ez bekövetkezzen.
Béatrice Nanga harmincéves, és van egy fia, akit az apával
megosztva nevel. Kameruni származású. Nem tudom, szép-e, de
az biztos, hogy buja érzékiség aurája veszi körül. Búgó
hangjától vigyázzba állnak a sejtjeim. Telt idomai látványától
forr és zubog a vérem. Két erotikus regényt publikált, A  szent
csúcsívet (a címet Aragontól vette, az Irène pinája egyik
mondatából) és az Egy tomporphil naplóját, amit egy szuszra
elolvastam, és nagyon tetszett. Béatrice buzgó katolikus.
Egyszer azt mondta, hogy a kubista angyal a kedvenc szexpóza,
és majd egyszer kipróbáljuk. Alapos kutatómunkát végeztem a
tárgyban, de semmit sem találtam. Dalínak van ugyan egy
szobra, amelynek ez a címe, de szexpozitúrának alkalmatlan
minta. Lehet, hogy Béatrice találta ki? A kubista angyal póz, az
egy blöff? Rejtély.
Mi öten vagyunk a bandában. Nem érzem, hogy
csoporttudatunk volna, vagy hogy közös esztétikai kalandra
vágynánk; nem vagyunk mozgalom, ki-ki a maga útját járja
irodalmi rendeltetése szerint, de azért összeköt bennünket egy
láthatatlan szövedék, örökre egyben tart valami
megfoghatatlan vonzás. Olyasmit is érzek, hogy katasztrófa
közelít. Hogy talán késedelem nélkül meg kellene újítanunk az
irodalmunkat, vagy megaláztatni, és vállalni, hogy ujjal
mutassanak ránk: ti vagytok az irodalmunk gyilkosai vagy –
még rosszabb – sírásói (ölni könnyű, temetni nehéz). Bármily
szomorú is, elképzelhető, hogy lesznek köztünk, akik kitartóan
viaskodnak tovább az irodalom szörnyetegével, és lesznek, akik
eltévednek az úton, vagy feladják. Egyelőre összeköt bennünket
a közös életérzés: Európában tébláboló szomorú afrikaiak
vagyunk, és úgy csinálunk, mintha mi mindenhol otthon
éreznénk magunkat. De lehet, hogy csak az a biztos tudat (vagy
remény) köt össze, hogy egyszer majd rendezünk végre egy
szexpartit.
Egy szó, mint száz, tegnap, miután pletykálkodtunk egy sort,
és semmiségekről fecserészve fitogtattuk a műveltségünket,
Musimbwa tájékoztatta a társaságot összejövetelünk valódi
tárgyáról: Elimane.
Egyedül Sanzának derengett a név. Musimbwa felkért, hogy
mondjam el Elimane történetét, amit én meg is tettem – a
hallgatóság hüledezett –, aztán a rövid beszámolót követő
csendben egyszer csak olvasni kezdte Az embertelenség
labirintusát. És Musimbwa három óra hosszat olvasott
lankadatlanul. Minekutána egy egész hosszú percre döbbent
csend támadt, majd kitört a vita. Szitokzápor. Zúgó hangorkán.
Villámokat szóró rosszhiszeműség.
A vérre menő, elkeseredett, túlfűtött vita belenyúlt az
éjszakába. Az járt a fejemben, hogy még nincs veszve minden e
földön, ha órákig téma lehet egy könyv, de közben azzal is
tisztában voltam, hogy milyen nevetséges dolog egy egész estét
meddő irodalmi vitákra fecsérelni, milyen komikus ez a
szócséplés. Felelőtlenség. Hiszen világszerte konfliktusok
vannak, fuldoklik a bolygónk, tömegek halnak éhen-szomjan,
árvák sorakoznak a szüleik holtteste előtt; mindenféle kórokozó
mikroorganizmusok és patkányok élvezik az elhanyagolt,
eldugult csatornák édenét; ott van a szemünk előtt a valóság
undorító televénye, és mi, afrikai írók, akiknek az egész
kontinense szaróceánban úszik, Az embertelenség labirintusáról
beszélünk ahelyett, hogy konkrétan cselekednénk, hogy
kimentsük belőle.
 Egy korábbi estén, amikor kimerülésig próbáltuk elhelyezni
Senghort az irodalom valódi értékskáláján, megosztottam
Musimbwával az időnként feltörő szégyenérzetemet: mi itt úgy
beszélünk az irodalomról, mintha az életünk függne tőle,
mintha ez volna a legfontosabb dolog a világon. A  cimborám
elgondolkodott, és aztán azt mondta:
– Megértelek, Faye, néha én is ezt érzem. Hogy szemérmetlen
vagyok, és besározódtam. – Rövid csend után így folytatta: – És
azt is lehet mondani ránk, hogy csak azért beszélünk ennyit az
irodalomról, mert csinálni, azt nem tudjuk, üres az irodalmi
univerzumunk. Van egy rakás úgynevezett író, aki inkább a
művekről tud írni, és nem eredeti műveket, van egy csomó
költő, aki igazi alkotóerő híján tudós elemzésekben éli ki magát,
és a műveltségével kérkedve tobzódik az utalásokban és az
idézetekben. Igazad van, Faye, egész este könyvekről
beszélgetni, meg arról a kisded emberi színjátékról, amely az
irodalmi életben zajlik, ez bizony gyanús, unalmas, beteges,
szomorú dolog. De ha az írók nem beszélnek az irodalomról,
úgy értve, belülről, gyakorlóként, megszállottként, az irodalom
őrült szerelmeseként, akiknek ez a legfontosabb a világon,
akiknek ez a lényeg, még ha a lényeg olykor felszínes
anekdotázásban oldódik is fel, szóval, ha mi nem beszélünk
róla, akkor ki? Lehet, hogy ez a gondolat undorítóan
nyárspolgári, de mindenképp meg kell fontolnod. Ez a mi
életünk: megpróbálunk irodalmat csinálni, de muszáj
beszélnünk is róla, mert csak így tarthatjuk életben, és ameddig
él, addig a mi életünk, még ha talán fölösleges, tragikomikus és
jelentéktelen is. Úgy kell tennünk, mintha az irodalom volna a
legfontosabb dolog a világon, mert ha ritkán is, de megeshet,
hogy így van, és annak legyenek tanúi. Mi vagyunk a
koronatanúk, Faye.
Szó, mi szó, nem vigasztalt meg Musimbwa szónoklata, de
azért megjegyeztem.
Folytattuk a vitát Elimane-ról. Musimbwa meg én
remekműnek ítéltük Az embertelenség labirintusát, Béatrice
túlságosan intellektuálisnak találta, Sanza azt mondta rá, hogy
utálatos, de imitt-amott feltündököl; Eva Touré nem mondott
sok mindent, de a tekintetéből kiolvastam, hogy gondolni se
gondol sok mindent. Hajnali három körül felszólított
bennünket, hogy álljunk össze egy csoportszelfire, és a fotót
azonnal fel is tette a közösségi hálóra a következők kíséretében:
#írásművészet #newgeneration #felolvasás #egyhullamhosszon
#irodalmiest #labirintus #empowerment #Afrika
#ejszakamelyen #bookaddict #nofilter #Evafamily.
Az est véget ért, de a következő napokban többször
találkoztunk valamelyikünknél vagy egyik-másik kávézóban,
eszmét cseréltünk a könyvről, és megosztottuk egymással írói
álmainkat.
Július 31.

Ma este azt csináltam, Napló, amitől mindennél jobban tartok:

telefonáltam a szüleimnek. Anya: Baj van? Én: Nem, minden a
legnagyobb rendben. Anya: Biztos? Fiú: Biztos. Anya: Akkor
csak úgy felhívtál minket? Fiú: Megtudni, hogy vagytok. Anya:
Ajjaj, Latyr, én aggódom. Biztos nincs baj?
Telefonhívás esetén a szüleim ülnek egymás mellett, és úgy
tartják a telefont, hogy én a fél-fél arcukat látom. Eggyé vált
szülői arcot látok. Az öregedés jeleitől összeszorult a szívem, és
legszívesebben lekapcsoltam volna a képet, de az sem segített
volna; a hangjuk is megöregedett: mély ráncok az idő falain.
Mint mindig, most is megígértem, hogy sűrűbben fogom hívni
őket. De tudtam, hogy nem fogom. Továbbra is ritkán fogok
telefonálni. Anyám viccesen felemlegeti, hogy gyenge bennem a
családi érzék. Keserű élcelődés: néma vád van benne. Apám
soha nem mond semmi ilyesmit, és ezzel mindent elmond.
Egyikük sem talál magyarázatot a hosszú csöndekre. Pedig
egyszerű: teljesítem gyermeki kötelességemet, amelyet
életük egy bizonyos szakaszában sokan másoknak is teljesítenie
kellene, és ez a hálátlanság kötelme.
Van ebben egy adag naivitás is, a hit, hogy korlátlanul
rendelkezem a szüleimmel. Talán azért is halogattam a
telefonálást, mert vakon bíztam benne, hogy hamarosan úgyis
találkozunk, minek naponta hívogatni őket, hiszen nemsokára
végleg hazamegyek, és ott leszek mellettük. Délibáb a
száműzetés pusztájában. Minden egyes hívásodázás, amelyet a
közeli találkozás illúziója táplált, valójában egyre csak távolított
tőlük. Elértem az immigráció végső stádiumába: már nemcsak a
hazatérés lehetőségében hiszek, hanem egyenesen abban, hogy
hamarosan eljő a perce, és visszanyerem a szeretteim nélkül
eltöltött időt. E szomorú remények éltetnek is, gyilkolnak is:
azzal áltatom magam, hogy nemsokára hazamegyek, otthon
minden változatlan, és én pótolom a lemaradást. A  hazatérés
reménye tökéletes regény, tehát rossz regény.
Valami haldoklik. A  világ, amit elhagytam, eltűnt, mihelyt
hátat fordítottam neki. Azt hittem, benne élvén, majd
gyerekkoromat kincsként eltemetvén, hogy örök. Hittem, hogy a
világom ragaszkodik hozzám, a múltamhoz. Hiú ábránd:
a  hajdan szeretett világom nem kötött örök hűségesküt velem.
Amint kiléptem belőle, odébbállt az idő alagútjában. Nézem a
romokat, és nem is az keserít el, hogy volt világom romokban
hever – élt, és ami él, az halandó –, hanem hogy olyan könnyen
romba dőlt, hiába reméltem, hogy kellőképp megerősítettem a
falakat, kitartanak.
A száműzött gyötrődik a földrajzi távolság, az elválasztó tér
miatt. Pedig az idő alapozza meg a magányt, nem a kilométerek,
hanem a napok ölnek. Én elviseltem volna, hogy  sok milliárd
mérföldre legyek a szülői arctól, ha tudom, hogy az idő csak
elsiklik fölötte, nem árt neki. De az lehetetlen, szükségképpen
barázdák vésődnek az arcba, gyengül a látás, romlik a
memória, betegségek fenyegetnek.
Hogyan teremtsünk harmóniát az életünkben? Ír, gyógyír,
írsz, gyógyírsz – megpróbálhatod ragozni, végtére van, amire
hat a szavak mágiája. De csökkenteni tudja-e a távolságot itt
belül? Egyelőre nem: nem segít se ige, se Ige, nem vagy se itt, se
ott.
Vannak, akiknek azt kell kívánni, hogy ne menjenek haza,
holott másra sem vágynak: otthon meghalnának bánatukban.
Hiányoztak a szüleim, de féltem felhívni őket; múlt az idő; és
amennyire szomorított, hogy nem hallgatom meg, hogyan
folydogál az életük, ugyanannyira riasztott, ha elmesélték
volna, mert szavak nélkül is tudtam, mi történik velük. Az, ami
mindenkivel: közelítenek a halálhoz. Nem telefonáltam, fájt,
telefonáltam, az is fájt, talán még jobban.
A szüleim mindenféléről szerettek volna beszélni, elmondani
örömteli apróságokat és kellemetlenségeket, hogy már megint
mit műveltek az öcséim, és hogy feszült a politikai helyzet. De
nem volt lelkierőm végighallgatni a beszámolót. Az egyetlen
fontos kérdésről pedig hallgattak. Úgy csináltak, mintha… És én
is. Kicsit ridegen és nagyon gyáván rövidre fogtam a
beszélgetést.
Augusztus 4.

A lakótársam nem volt hajlandó belekeveredni írókompániánk

ügyeibe („mentális burzsujok vagytok”), de végre elolvasta Az
embertelenség labirintusát. Az ítélete lakonikus volt: „nehezen
lefordítható”, ami az ő koordináta-rendszerében megfelel a
legmagasabb elismerésnek.
Feltett néhány kérdést a műről és írójáról. Elmondtam, amit
tudok. Izgalmasnak találta a történetet, és biztatott, hogy nézzek
utána a sajtóarchívumokban. Hátha találok olyan 38-as
újságokat, amelyekből kiderül valami. Mondtam, hogy amikor
Párizsba jöttem, nyolc évvel ezelőtt, már akkor megpróbáltam
hozzájutni a korabeli újságokhoz, hátha nyomára lelek, miket
írtak Az embertelenség labirintusáról. Főleg Bollème (Brigitte)
írása – vagy ahogy A  néger irodalmak kézikönyve emlegette:
„riportja” – érdekelt. De minden próbálkozásom hamvába holt.
Csak annyit sikerült megtudnom, hogy a Revue des deux Mondes
irodalmi munkatársa hosszú újságíró-pályafutás után publikált
egypár monográfiát, benne volt a Femina-díj zsűrijében, sőt
1975-től 1985-ben bekövetkezett haláláig az elnöke is volt.
– Aha – mondta Stanislas, miután végighallgatott –, csakhogy
azóta megjelent egy könyved, amiről még egy tekintélyes lap is
beszámolt, úgyhogy talán most azért könnyebben megnyílnak
előtted az archívumok, nem?
–  Nem. Az afrikai gettón kívül a kutya nem ismer.
A  sajtóarchívumok magasról tesznek rá, hogy én egy ígéretes
fiatal afrikai író vagyok, és még egy tekintélyes lap is írt rólam.
Nemhogy hírnevem nincs, de még a híremet se hallották a
nagyvilágban.
– Pedig azt szeretnéd? Hírnevet szerezni a nagyvilágban?
Igen. Egyetlen itt letelepedett afrikai író se fogja bevallani a
nyilvánosság előtt. Ki-ki forradalmárpózba vágja magát, és
tagadja. De igazában sokan álmodunk róla (sőt egyeseknek ez
AZ álma): lovaggá üttetni a francia irodalmi körök által (és
onnan a magasból köpködni, pocskondiázni). Szégyelljük
ugyan, de vágyjuk a dicsőséget, ki vagyunk szolgáltatva a
jelképes felemelkedés ábrándképeinek. Bizony, Stan, ez a
szomorú valóság, nyomorúságos álmaink nyomorúságos
valósága: semmi más nem számít, csak a Központ elismerése.
Ezt feleltem volna a fordítónak, de olyan keserűnek,
cinikusnak, igazságtalannak (vagy ellenkezőleg: reménytelenül
igaznak) tartottam, hogy beértem egy másik, ugyanúgy
érvényes válasszal:
– Én egyszerűen csak egy jó könyvet szeretnék írni, Stan, egy
olyat, amelyik fölöslegessé tesz minden további írást, és
megszabadít az irodalomtól, én egy olyan könyvet szeretnék
írni, mint Az embertelenség labirintusa.
–  Értem. De vigyázzatok, afrikai írók, jó lesz óvakodni az
elismerés bizonyos fajtáitól. A  nyárspolgár Franciahon előbb-
utóbb biztosan szentté avatja valamelyikőtöket, hogy
megnyugtassa a lelkiismeretét, már most is van egy-két sikeres
afrikai, és olyanok is vannak, akiket követendő példaként lehet
mutogatni. De lényegében idegenek vagytok, és azok is
maradtok, a műveitek értékétől függetlenül. Ti nem idevalósiak
vagytok. Úgy gondolom, szólj, ha tévednék – ha valaki azt
mondja, szólj, ha tévednék, annak már kár szólni –, úgy
gondolom, hogy igazából már a szülőhazátokba valók se
vagytok. De akkor hová? – Elhallgatott, de nem mintha választ
várt volna. Csak eltűnődött azon, amit mondott, és amit
mindjárt mondani fog. Így folytatta: – Tudom én, mit szoktatok
válaszolni: „Mi világpolgárok vagyunk.” Világpolgárok!
Univerzálemberek! Ó, az univerzalitás, az „általános emberi”!
Illúzió, amelyet azok terjesztenek, akik kieszelték, és úgy
lobogtatják, mint egy érdemérmet. Kiválasztják, hogy kinek a
nyakába pántlikázzák, csakhogy az a pántlika akasztófakötél.
Nem érdemes sírva-pityogva vágyakozni rá. Csak a pokolban
van „általános emberi”. Vessétek tűzre a medálokat! Égessétek
meg a kitüntetők kezét! Nyúzzátok meg végképp a gyarmati
időket, és semmit ne várjatok! Tűzre az avítt lomokkal! Legyen
parázs, hamu, halál! Lángcsóvával írjatok!
–  Lehet, hogy mindenben igazad van, Stan. Csak hát ezt az
afrikai írók is tudják. És ők is csak emberek, és nem politikai
hősök vagy ideológusok. Úgy lenne jó, ha minden író szabadon
írhatná, amit csak akar, bárhol van a világon, bármilyen
származású, és bármilyen a bőre színe. Egyetlen dolgot kellene
megkövetelni az írótól, mindegy, hogy afrikai vagy eszkimó, azt,
hogy tehetséges legyen. Minden egyéb zsarnokság. Baromság.
Stan a szemembe nézett, szánakozó mosoly játszott az ajkán.
Tudtam, mi jár a fejében, és nem tévedtem, mert ki is mondta:
– Naiv vagy.
Augusztus 5.

Sok minden történt ma este, Napló. Béatrice Nanga meghívott

bennünket vacsorára, Musimbwát és engem. Olyannak láttuk,
mint általában: egy erős asszony, ahogy mondani szokás.
–  Csak ti kettőtökkel akartam ma találkozni – mondta,
miközben kinyitott egy üveg bort. – Semmi bajom Sanzával és
Eva Touréval, de veletek mégis más. Értitek, ugye?
Rábólintottam, de egy kicsit szórakozottan, mert mint máskor
is, ha itt jártam Béatrice-nél, lekötötte a figyelmemet a nagy
feszület a nappali falán. Nem tudtam levenni a szemem
Jézusról, ahogy a keresztre szögezve magára veszi az emberiség
minden fájdalmát, és szokás szerint az jutott eszembe: Azon
töpreng, hogy mi a túrót keres itt. Több álmomban is előjött, és
én egyre faggattam: Két évezred telt el, amióta kínhalált haltál a
kereszten, Uram, minden tiszteletem a Tiéd, de láthatod az
eredményt, úgyhogy most felteszem a kérdést: újra megtennéd?
Nincs válasz. Asztalhoz ültünk. Béatrice feltálalta a ndolét, és
azonnal arról kezdett beszélni, hogy csinálnunk kellene valamit
Az embertelenség labirintusával. Ne tartsuk meg klubunk zárt
körében, ez a könyv nem a fiatal afrikai íróké, meg kell
próbálnunk kiadatni, hogy a nagyközönség is hozzáférjen.
Musimbwa nem értett egyet. Heves vitába bonyolódtak. Én nem
foglaltam állást.
A desszertre lehiggadtak, és Béatrice zenét tett fel.
Következtek a szokásos rituálék, és élveztük, ahogy az éjszaka
zöld mangója kibontja ízeit. Delejes hullámokon ringatóztunk,
ellágyult a tárgyak körvonala, megérett a hold, majdhogy le
nem hullott az égről. Puha idő ölelt, dédelgetett, boldog éber
álmok ígérete lebegett. A  szavak elhalkultak, megritkultak.
Néha koccantak a poharak, távoli nevetés szűrődött be az
utcáról, és a lemezről hallani lehetett a számok közti pár
másodperces átkötő szöveget, de aztán már minden beleolvadt
a csendbe, csak az ősi, tagolatlan nyelv szavai maradtak: lassú
sóhajok, nézések, érintések, félbemaradt mozdulatok,
lobbanások és ellentüzek, titkos jelek, hívások utazásra, és
aztán már semmi nem maradt, csak a mámor józansága. Mi volt
ez? Pohár tört el? És ki verte le? Lehet, hogy én tánc közben?…
Aztán időtlenné vált az idő, igazi éjszaka lett.
Aminek történnie kellett, bekövetkezett, a ház úrnője azt
mondta (csak sugalmazta, ajánlotta vagy követelte, nem
tudom): basszunk! Csak nem itt, tette hozzá. Itt a Krisztus.
Gyertek. Azzal már fordult is, ment a hálószobába. Musimbwa
követte, mint egy holdkóros kutya. Én álltam mozdulatlanul.
Musimbwa megtorpant, felém fordult:
– Ne légy hülye, cimbora! Most ne! Gyere! Végre belenézünk a
kubista angyal kitátott pofájába. Megnézzük, kivel van dolgunk,
mi a neve. Mihály arkangyal, Dzsibril vagy Lucifer?
Édeshármas lesz, csodálatos threesome. Gyere!
Ingattam a fejem, és leültem: nem. Nem és kész, ez végleges.
Musimbwa egy fél másodpercig tétovázni látszott, aztán azt
mondta (tanácsnak is hangzott, fenyegetésnek is):
– Faye, a nők talán megbocsátják, ha túl rámenős vagy, de azt
soha, ha nem élsz az alkalommal.
– Ki mondta? Rocco Siffredi, az olasz csődör?
 – Nem.
– Mugabe exelnök?
– Nem.
– Tudom! Dominique Strauss-Kahn!
– Majdnem. De nem. Talleyrand.
És indult beteljesíteni sorsát Béatrice hálószobájában, én
pedig ott maradtam egyedül a nappaliban, a fotelba süppedve,
részegen és búbánatosan, arra gondolva, hogy csak annyit
tudok Talleyrand-ról, hogy sántított, mint Lesage sánta ördöge,
és állítólag igen szellemes volt; eltelt pár perc, és meggondoltam
magam: mégis beszállok a partiba, de visszatartott a hiúság:
nevetséges, sőt egyenesen becstelenség lenne, ha
megmásítanám a véleményemet, ígéret szép szó, ha megtartják,
úgy jó; maradtam hát a helyemen, és hallottam, ahogy Béatrice
nyög, aztán Musimbwa kurrog, aztán megint Béatrice jön,
megint Musimbwa, felváltva, soha nem egyszerre, és a
hangokból arra következtettem, hogy az előjáték megkezdődött,
aztán már csak Béatrice nyögdécselését hallottam, és ahogy
(alighanem az erős combjával) fojtogatja Musimbwát, de emez
időnként azért kiszabadította fejét a satuból, teleszívta a
tüdejét, majd újra alámerült Béatrice buja bozótjának szörcsögő
mélységeibe, mindent hallottam, hallottam, ahogy egyre
gyorsabban és hangosabban zihálnak, és olyan volt, mintha
nemcsak hallanám, hanem látnám is: a két test egyre hevül,
sókristály csapódik ki csatakos bőrükön, igen, láttam, bár nem
akartam látni, és az jutott eszembe, hogy nekem most ez ellen
küzdenem kell, olyan dolgokra kell gondolnom, amelyek
elterelik a figyelmemet attól, ami a hálószobában zajlik, de
elhatározásom, úgy látszik, felingerelte a barátaimat, mert
mihelyt keresni kezdtem egy témát, ami lekötheti az elmémet,
Béatrice rázendített a maga módján, és Musimbwa is
rázendített a maga módján, és nyikorgott az ágy, és tyaff, tyaff!,
olyan hangok hallatszottak, mint mikor két puha talpú
bőrpapucsot összecsapdos az ember; na bassza meg!,
gondoltam, kezdődik, és attól kezdve még erősebben
koncentráltam, hogy találjak valamit, ami elvonja a
figyelmemet, de nem sikerült, hiába próbáltam védőburokba
vonni az agyamat, mert azt a burkot, akár valami könnyű
fátylat vagy cigarettapapírt, ficnikre szaggatta Béatrice tululása,
meg ahogy Musimbwa torokhangon költői trágárságokat
harsogott (lingalául, de azért néhány szót értettem, ő tanított
meg rájuk: Nkolo pambola bord ojo. Jango ne mutu eko sunga
mokili…), szó, ami szó, jól belelendültek, állapítottam meg, jó a
ritmus, egy csöppet sem monoton, változatos, és mégis
követhető, hanem most már tényleg szedd össze magad,
Diégane, ne hagyd, hogy letapadjanak a gondolataid, próbálj
olvasni például, mélyedj el egy könyvben, itt van mindjárt Az
embertelenség labirintusa, vessz el, rejtőzz el benne, de rögtön
tudtam, hogy hiábavaló fáradság olvasással kísérletezni ebben
a zsivajban, pláne, hogy egyre nőtt a hangerő, egyre nőtt a két
erőtől duzzadó, fiatal test dallamos szeretkezésének intenzitása,
ez már aztán istenigazából radikális baszás volt, Béatrice sötét
altfekvésben áriázott, Musimbwa basszbaritonban
parlandózott: Bomanga, Béa, Bomanga, és akkor úrrá lett rajtam
az önsajnálat, szántam magam, amiért én egy ilyen magamnak
való, félénk, visszafogott alak vagyok, mindent túlfilozofálok,
mint Valéry „hőse”, Edmond Teste, és mindig ezt csinálom:
büszkén és ostobán beleásom magam a magányba; lehunytam a
szemem, beletörődtem, hogy elszenvedem, amit el kell
szenvednem, kivárom a végét, mert ugye egyszer minden véget
ér, semmi sem állandó, csak maga a változás, πάντα ῥεῖ,
mondta a bölcs Hérakleitosz, hát jó, legyen, becsukom a
szemem, és várom, hogy panta rhei, de épp csak bebújtam a
szemhéjam oltalmába, akár egy kisgyerek a paplan alá, amikor
támadt egy gondolatom, vagyis inkább ellenállhatatlan vágyam
támadt: én ezeket most megölöm, muszáj kést ragadnom, és
bemenni abba a szobába, és a testükbe döfni a kést, abba az
egyetlen testbe, amivé váltak, amiből én kimaradtam, ki vagyok
rekesztve, és ezt nekem most meg kell torolnom, leölöm őket,
olyan módszeresen és precízen, mint egy hivatásos gyilkos, a
szívbe mártom a pengét, így, ni, aztán a hasba, a főütőérbe,
aztán megint a szívbe, hogy az a kitartóan pulzáló mocsok,
amelyik oly sok fájdalmat okoz az embernek, biztosan
megszűnjön dobogni, aztán a nemi szervbe és a lágyékba
szúrok; az arcot megkímélem, mert az arc szent, az arc
templom, mit erőszak nem szentségteleníthet, az Arc a Másik
jele, fájdalmas hívójelének megképződése, benne az egyén, és
benne az egész Emberiség (egy időben olvastam ezt-azt
Lévinastól), szóval az arcba nem szúrok, de minden mást
összeszurkálok, míg meg nem szakad a gyönyör, vagy bele nem
szakad a test a gyönyörbe, utolsókat rángva bele nem hull a
halálba az a test; hajtott a vágy, hogy elhallgattassam a gyötrő
hangokat – Béatrice mámorosan bömbölt, és Musimbwa is
mámorosan bömbölt –, és, láss csodát, a gondviselés a kezemre
játszott, egy konyhakés hevert a tálalón, így hát nem kell mást
tennem, csak gyilkos tervemnek megfelelően megragadni, és
kész, vége, és mosolyogtam azon, ami most mindjárt történni
fog, a véres forgatókönyvön, amely méltó a bűnügyi rovatok
legnagyobb szenzációihoz, és már álltam fel, indultam a kés
felé, amikor egyszer csak azt éreztem, hogy egy eleven lény van
a közelemben, kinyitottam hát a szemem, és láttam, hogy Jézus
Krisztus mocorog a nagy fali kereszten, és reflexből – noha nem
vagyok keresztény, hanem tősgyökeres szerer animista, és
mindenekelőtt a szellemekben (fangolok) és a Végtelen
Irgalmúban (Rog Szen) hiszek –, reflexből keresztet vetettem, és
vártam, nem is ijedten, inkább csak meglepve, de meglepve se
nagyon, mert hiszek a jelenésekben és a transzcendencia
megtestesülésében, úgyhogy vártam, hogy Jézus szegtelenítse
magát, és lekászálódjon a keresztről, amit ő meg is cselekedett a
körülményekhez képest nagyon is fürgén, elegánsan,
minekutána leült velem szembe a kanapéra, levette a szemébe
csúszott, véres töviskoronát, és rám emelte kéklő, szelíd
tekintetét, én pedig tüstént menedéket kerestem benne;
ezenközben az ágyfej odaát dühödten verte, püfölte a falat, To
liama ti nzala ézila, Nzoto na jo na janga etutana moto epela, jaj,
mamám, de már nem tulajdonítottam jelentőséget a dolognak,
mert csak ő volt fontos, ő, aki ott volt velem, és bár ki sem
nyitotta a száját, a szív szavával (vox cordis) beszélt hozzám, és
ez megszüntette lelkemnek gyötrelmét, a fájó magányt,
megjuhászította gyilkos indulataimat, s elpárolgott belőlem az
alantas irigység; olyan egyszerű, de mély értelmű mondatokat
mondott, amelyeknek egyedül ő ismeri a titkát, s én áhítattal
hallgattam az igéit a messzire hangzó seggpaskolással kísért
duettezés ellenére, meghallottam Krisztus tanítását,
megértettem a paraboláit, amelyek a legnagyobb íróknak is
dicsőségére váltak volna, hosszan beszélt, aztán elhallgatott, és
a beálló csendben mindketten tájékozódtunk afelől, hogy hol
tartanak a szomszéd szobában, a csúcspont hallhatóan közel
volt, de azt nem lehetett megállapítani, hogy éppen ki mit
csinál, mert a nagy ricsajozásban összekavarodtak a szólamok,
néztem Jézust, és a szeme villanásából azt véltem kiolvasni,
hogy kedve szottyant átnézni hozzájuk, de nyilván csak
káprázott a szemem, vagy egy fél pillanatra megszállt a gonosz,
mert a következő századmásodpercben az Embernek Fia
kijelentette, hogy neki most mennie kell, más tévelygő lelkek is
várnak rá, azzal vakító fényességet árasztva felállt, én
megkérdeztem, kell-e segítség, hogy visszajusson a keresztre,
amely kétezer éve a tartózkodási helye, ne tartsak-e bakot
netalán, de a Krisztus csak nevetett (ó, mily balzsamos és
jótékony az ő nevetése!), és így válaszolt: – Azt hiszem, egyedül
is boldogulok – és csakugyan boldogult, saját erőből
visszafeszült a keresztre, hogy hogy csinálta, azt én meg nem
tudom mondani, de hát nincs is ezen csodálkoznivaló, végtére
mindenféle csodákra képes, elég az hozzá, hogy a szemem
láttára visszaszögezte magát, és pont abban a pillanatban,
amikor Béatrice és Musimbwa mennydörgés és földindulás
közepette felért a csúcsra, Krisztus rám nézett, és mielőtt az
arca felöltötte volna a két évezrede rávésődött fájdalmas és
eksztatikus kifejezést, azt mondta (ezúttal kinyitva a száját): –
Igen, újra megtenném.
 E magasztos szavak voltak az utolsó szavai, nem hagyott időt,
hogy más kérdéseket is föltegyek (kíváncsi lettem volna például,
hogy mi a kunsztja a szent ostya átlényegülésének, meg hogy
milyen volt a kilátás a Golgotáról), távozott, és szörnyű űr
maradt utána a lakásban, annak a világnak a szívszorító
üressége, amelyet Isten éppen elhagyott. Mennyi ideig tartott a
látogatása? Nem tudom, mint ahogy azt sem, hogy távozása
után meddig ültem némán és mozdulatlanul. Semmi nesz nem
hallatszott a hálószobából. Talán elaludt az eggyé vált test. Vagy
meghalt. Majd kiderül, gondoltam. Felálltam, fogtam Az
embertelenség labirintusát, és hazamentem.
 Augusztus 6.

Nehéz ébredés. Musimbwa kora délután telefonált. A  tegnap

estéről beszélgettünk, és ahogy várható volt, megkérdezte,
miért nem csatlakoztam hozzájuk. Azt mondtam, hogy
megártott a ndolé, mire ő azt mondta, hogy hazudok, és hogy
kevesebbet kellene agyalnom, többet basznom, mire én azt
mondtam, hogy jó, majd agyalok a dolgon, aztán hallgattunk
egy darabig. Szívesen kérdezgettem volna a kubista angyalról,
de aztán mégse tettem, mert Musimbwa úgyse mondott volna
semmit, akkor meg minek. Inkább témát váltottam, és
megkérdeztem, nincs-e befolyásos ismerőse valamelyik
sajtóarchívumban. Megígérte, hogy egy-két napon belül
összehoz valakivel, aztán azt mondta:
–  Azt hiszem, mégse akarom tudni, ki volt Elimane. Nem jó
túlságosan közel kerülni az olyan művészhez, akit szeret az
ember. Távolról, némán csodálni: abban van elegancia.
Szerinted nem? Nekem elég önmagában a Labirintus, még így,
befejezetlenül is. De megértem, ha szeretnéd megtalálni. Azt
hiszem, megértettem.
– Mit? Mit értettél meg?
–  Azt, hogy a könyv folytatása mögött te tulajdonképpen az
irodalmat keresed. De ez illúzió. Keresni az irodalmat, az
szarturkálás. Hidd el nekem, Faye, keresni az irodalmat, az… –
nem fejezte be a mondatot, hanem szomorúan és ingerülten
függőben hagyta –, az… szóval az olyan izé.
Nem erőltettem a témát, beszéltünk másról, aztán letettük.
Hosszú töprengés után úgy döntöttem, hogy nem írok Béatrice-
nak. Nem tudtam volna megmagyarázni, hogy van olyan erős
vonzás, amely hűségesküvé teszi a testi kapcsolatot. Két test
megszólítja, megismeri, megérti egymást, és akaratlanul, sőt
akár öntudatlanul néma fogadalmat tesz egymásnak. De mivel
semmi sem olyan igazságtalan, mint a szerelem, van, hogy csak
az egyik test tesz hűségesküt. Aztán óhatatlanul bekövetkezik a
szakítás, az elkötelezett test magára marad adott szavával, és
viszi tovább a halott emlék terhét az éjszakában. Olyan, mintha
egy hullát hordozna, és nincs barát, aki segíteni tudna. Megy
testtől testig a teherrel, nem talál nyugodalmat, és hamarosan
lemond róla, hogy valaha is találni fog. A  partnereinek nincs
önálló létük, mérlegre teszi és csak az elveszett eszménykép
tükrében látja őket. Minden új testben kudarc várja, annál is
inkább, mert ő maga várja a kudarcot. És eljön az idő, amikor a
biztos kudarc tudata arra készteti, hogy ne is próbálkozzon, de
még a sorsszerű csalódásnál is szorongatóbb, hogy megszegné
fogadalmát, amit egy olyan testnek tett, amely talán már el is
felejtette őt. Ott toporog a mólón, és nem száll új hajóra, hiába
hívogatja a vágyak tengere. Egyedül maradt, mégis hűtlennek
tartaná magát. Romain Gary azt írja A virradat ígéretében, hogy
soha többé nem érzett olyan szeretetet, amilyet az anyja iránt
érzett. Nekem a testi szerelem reménytelen sötétséget ígért:
immár több mint egy éve esküt tettem egy nőnek, és sosem
leszek képes megszegni eskümet.
Nem, ezt hiába próbálnám megmagyarázni Béatrice
Nangának. A képembe nevetne.
Az a nő már messze van. De megpecsételte sorsomat. Amióta
elment, félek a női testtől. A  fantáziaképeket is elűzi a
kíméletlen árnyalak. Amíg csak vágytam rá, hogy lefeküdjek
Béatrice-szal, a testem is akarta. De elég volt, hogy alkalom
kínálkozzon, a testem máris visszaemlékezett fogadalmára, és
kihűlt.
  
 
Párizs egyik díszletszerű pontján találkoztunk, a törött kardot
emelő Dreyfus kapitány szobránál, ott, ahol a Raspail út
terecskévé öblösödik. Ugyanazon a padon ültünk, ő szendvicset
eszegetett, és morzsát szórt a lábához sereglő galamboknak, én
pedig, jobb ötlet híján, úgy kezdeményeztem beszélgetést, hogy
így szóltam: Kisasszony! E szárnyasok etetését városházi
rendelet tiltja. Rám emelte a tekintetét. Abban a tekintetben
gőgös megvetés volt, de nem bántam, mert végre az egész arcát
szemügyre vehettem. Kemény válaszát elengedtem a fülem
mellett, és gyorsan semleges témára tereltem a szót. Akkoriban
olvastam valamelyik Kundera-regényben, hogy a férfiak, ha
meg szeretnének hódítani egy náluk valószínűleg okosabb nőt,
jobban teszik, ha jelentéktelennek mutatkoznak, és nem
próbálják mindenáron a szellemüket csillogtatni, mert azzal
csak nevetségessé teszik magukat. Megfogadtam a tanácsot, és
meg se kíséreltem ámulatba ejteni. De vigyáztam, hogy untatni
se untassam. Van ösvény a két szakadék közt, keskeny és sötét,
veszélyes ösvény, de azért járható. Ráléptem, és igyekeztem
nagy ügyesen rajta is maradni.
Néhány perc múlva elment. Nem tudtam meg a nevét, sem a
telefonszámát, de fogadni mertem volna, hogy majd
találkozunk. A  közelben az egyetem, gyakran járok ide
olvasgatni, és már többször láttam őt a környéken. Szóval
reménykedhetek. Három nap múlva meglátott, odajött, leült
mellém a padra. Ezúttal hosszabban beszélgettünk, egy kicsit
felszabadultabban, és megtudtam a nevét: Aida. Telefonszámot
csak jóval később cseréltünk, amikor már nem bíztuk a
véletlenre, hogy összefussunk a kis téren, és a találkozásaink
átminősültek randevúvá vagy legalábbis randevúreménnyé.
Következtek a szokásos etapok, egy reménybeli kapcsolat
állomásai. Az első vacsorán begyűjtöttük egymásról az elemi
életrajzi információkat. Megtudtam, hogy fotóriporter, a városi
tömegmegmozdulások és engedetlenségi mozgalmak a
szakterülete, ő azt tudta meg, hogy már rég le kellett volna
adnom irodalmi témájú szakdolgozatomat, de még mindig
bajlódok vele. Mesztic – kolumbiai apa, algériai anya –, három
testvérből a legfiatalabb. Mi öten vagyunk testvérek, én vagyok
az elsőszülött. Ő vegán, én véreshús-evő. Ő a kommunistákra
szavaz, én egy anarchistának vagyok a lakótársa. Ő vezető
riporter akar lenni, én meg csak író. Lázas sms-ek jöttek-
mentek a nap és az éjszaka minden órájában. Jött a második
(vegán) vacsora s vele nagy nevetések, elhallgatások,
szemérmes csendek, súlyos csendek is. Ilyenkor jöhet az első
csók. Nálunk nem jött. Mi azt játszottuk, hogy váratjuk egymást.
Az első vallomások. Ki mondja először, hogy hiányzol? Én
mondtam. Ügyesen válaszolt: te is hiányzol, de ne siessük el. Az
első koncert. Ott, akkor fogtuk először egymás kezét: a
l’Humanité ünnepén, a nagyszínpad előtt, Manu Chao áldásával.
La vida es una tómbola, énekelte, és én arra gondoltam, hogy
igen, bármilyen közhelyes ez, az élet sorsjáték, és egy igazi
csodát is nyerhet rajta az ember: hozzám ér Aida teste, ahogy a
zenére mozog, érzem az illatát, hallom a hangját, én a sors
érdemtelen kegyeltje vagyok, hiszen legvérmesebb álmaimban
sem reméltem, nem is remélhettem ezt a csodát. Az első csók
tökéletes volt, érett gyümölcs, amelyet akkor ízleltünk meg,
amikor eljött az ideje. Egy egész strófa hosszáig tartott, de a
refrént már együtt énekeltük a többiekkel, mintha semmi sem
történt volna, holott már semmi sem úgy volt, ahogy előtte volt.
Véget ért a Me gustas tú, közben besötétedett, és zuhogni
kezdett az eső. Nem mondtunk semmit, fölösleges is lett volna
mondani, hogy zseniális volt a koncert, és a csók íze még itt van
a szánkon, nem kérdeztük, hová megyünk, hiszen tudtuk:
egymás felé; felszálltunk a gyorsvasútra, és nem volt szükség
szavakra, csak összefűződő ujjaink beszéltek, a tekintetünk, a
mosolyunk. Aidához mentünk. Retinámon őrzöm szerelmünk
első emlékeit: vizes volt a haja, és vizes tőle az arca, az arcom,
ránk borult hajának csillámló csillagköde.
Az ontológiai metamorfózisok nem olyan gyakoriak egy
ember életében, mint gondolnánk. Nekem kettőben volt részem,
és Az embertelenség labirintusának meghatározó
olvasmányélménye csak a második volt. Ami Pascalnak a
látomásos „tűzéjszaka”, Valérynek pedig a „genovai éjszaka”, az
volt nekem az első szerelmes éjszaka Aidával. Soha senki és
semmi, még a kérlelhetetlen idő sem fogja elhomályosítani azt
az igazságot, amely azon az éjszakán eláradt bennem. Térdre
vetettem magam a nagy fényességben, és esküt tettem. Hűséget
fogadtam egy másik léleknek. Ő nem fogadott hűséget nekem.
Augusztus 10.

Az egész napomat a sajtóarchívumban töltöttem; Musimbwa

egy befolyásos barátjának köszönhetően kutatási engedélyt
kaptam. Belépésnél le kellett adnom a mobilt, de jegyzeteltem.
B. Bollème cikkének megvolt egy példánya az archívumban. Az
újságírónő írása és a korabeli kritikák fényében újraolvastam
Az embertelenség labirintusát.

A Gemini kiadó megjelentetett a közelmúltban egy rendkívül

figyelemreméltó regényt, melynek írója állítólag afrikai, egy színes
bőrű ember Szenegálból. A  könyv címe Az embertelenség
labirintusa, a szerző neve T.C. Elimane.
Nézzünk szembe a tényekkel: kétséges, hogy az írásmű valójában
nem egy szerepjátszó francia szerző alkotása-e. Fogadjuk el, hogy a
kolonizáció a kulturálódás terén csodákat művelt az afrikai
gyarmatokon. Mindazonáltal hogyan hihetnők, hogy egy  afrikai ily
magas szinten birtokolja a francia nyelvet?
Rejtély!
Miről is szól a regény, amely kétségkívül folytatást kíván?
Adva van egy vérszomjas király, egy afféle fekete Néró, aki […]
Felderítésre vár, hogy vajon ki rejtőzik a különös név mögött: T.C.
Elimane. Abban a nem várt esetben, ha egy gyarmatunkról való
néger a szóban forgó személy, hovatovább bűvös erőt
tulajdoníthatunk a bennszülött mágiának.
B. Bollème
Revue des deux Mondes
 Augusztus 11.

Elimane valószínűleg azzal válaszolt, hogy kívül maradt az

„Elimane-ügyön”. De író-e az író, aki nem ír?

A Revue des deux Mondes friss számában hírt ad egy könyvről,

amely a közelmúltban jelent meg egy nemrég alapított kis kiadónál.
„A rendkívül figyelemreméltó regény írója – így B. Bollème – állítólag
afrikai, egy színes bőrű ember Szenegálból.”
Részünkről nincs bizonytalanság: Az embertelenség labirintusa
kétségkívül egy fekete szerző remekműve, minden afrikai benne, a
velejéig afrikai. […]
Elimane költő és igenis néger. […] Az alkotásban megjelenített
nyilvánvaló szörnyűségek mögött valójában mélységes humanizmus
rejtezik. […]
Amint azt a könyv kiadójától, Ellenstein úrtól megtudtuk, a szerző
alig huszonhárom éves, és szép jövő elé néz a francia irodalomban.
Megkockáztatjuk: tekintve fiatal korát és költői vízióinak döbbenetes
erejét, T.C. Elimane személyében egy „néger Rimbaud-t”
köszönthetünk.

Auguste-Raymond Lamiel
l’Humanité
  
 
Egy éve minden nap öröm volt, minden hét boldogság, a nagy
kezdetek gyönyörűsége: szerelembe estem, és azt szerettem
volna, hogy örökké tartson a zuhanás. Aida szerint ő idejében
figyelmeztetett a veszélyre. De az „idejében” természetesen
időnek utána jött: már régóta szerettem, amikor megmondta,
hogy ő nem engedheti meg magának a kötődés luxusát. Azt
mondta: A munkám előbb-utóbb elszólít majd, az is lehet, hogy
hosszú időre, és akkor én elmegyek.
Tisztességes volt, tehát kegyetlen. Olyan vadul szerettem,
mint a gyerek, aki kifejezőeszközök híján csak indulattal tudja
kifejezni az érzelmeit, de nem is tudtam, melyikünkre irányul a
dühöm. Mivel minden közös nap, minden éjszaka az utolsó is
lehetett, felfokozott lelkiállapotban éltem, fájdalomban és – bár
harcoltam ellene – reménységben: hátha mégis inkább velem
marad, és nem megy a világ valamely távoli zugába valami
készülődő forradalmat fotózni. Nézd! Itt zúg melletted a
legnagyobb forradalom: beléd zúgtam, szeretlek, nézz rám,
nézz! Elfordította a fejét. Én mentem a saját fejem után,
reménykedtem tovább.
Egy nap – reményt vesztve vagy reménytől mámorosan –
kimondtam a végzetes szót. Nem jött rá óvatos „én is”, sem
letaglózó „én nem”, egyszerűen visszhangtalan maradt a
vallomás. Aida nem mondott rá semmit, és nem tehettem
szemrehányást, hiszen már korábban elfogadtam, hogy nincs
kölcsönösség. És még valamit meg kell mondanom: a lelkem
mélyén szerettem a várakozás bizonytalanságát. Talán én is a
szerelem egyik (sokadik) mazochistája voltam. Láthatatlan
partnerrel teniszeztem az érzelmek pályáján. Átküldtem a
„szeretlek”-labdát a háló fölött. A túlsó térfélen eltűnt a sötétben
a labda; nem tudtam, hogy visszaküldik-e, és énnekem
éppenséggel ez, a kétség kínja szerzett borongós örömet. Hiszen
a kétség nem okvetlenül reménytelen; Aida hallgatásából,
mintha őskáoszból, egy-két szóval előtörhetett volna az élet
fénye. Volt elég labdám. Újra adogattam. Akár maratoni
hosszúságú játszmára is fel voltam készülve.
Nem lett maratoni játszma. Egy éjszakán Aida bejelentette,
hogy Algériába készül, az anyaföldjére, ahol történelmi
események várhatók, népfelkelés, forradalom. Fél évünk
maradt. Olyan volt, mintha közölték volna, hogy rákom van, de
már olyan előrehaladott állapotban, hogy kezelni sem érdemes.
Azon az éjszakán fogamzott meg bennem Az üresség
anatómiája megírásának gondolata. Szerelmes regény, búcsú,
szakítólevél, magánypróba: ez mind együtt. Három hónapig
írtam, és azalatt továbbra is találkoztunk. Hogy miért? Hát mert
a tudat, hogy itt van, ugyanabban a városban, mint én, és nem
találkozunk, még annál is elviselhetetlenebb volt, mint hogy el
fogunk válni egymástól. Szerettem, szerettem szeretni, amare
amabam, szerettem magam, hogy szeretem, szerettem nézni
magam, ahogy szeretem. Szédítő zuhanás a lét egydimenzióssá
vált mélységeibe. Nem szegényedés volt ez, hanem csak annyi,
hogy egész lényem egyetlen dologra fókuszált. Ha
megkérdezték volna, hogy mi a foglalkozásom, tragikus-büszke
szerényen azt felelem: szerelmes vagyok. Hasadtan éltem, és
hasadtan élni vak szolgálat.

Rövid idő alatt megírtam Az üresség anatómiáját, senkinek sem

szóltam róla. Elküldtem egy kis kiadónak.
Meglepetésemre  három hét múlva válaszoltak (nem ültek a
kéziraton a szokásos három hónapig vagy még tovább): a lehető
leghamarabb megjelentetik a könyvet. Három nappal Aida
elutazása előtt jelent meg Az üresség anatómiája. Neki
ajánlottam. Ez nem tartotta vissza. Ment Algériába forradalmat
fotózni. Az elutazása előtt megkérdeztem, tarthatjuk-e a
kapcsolatot. Inkább nem, mondta, mint Bartleby, Melville
írnoka, udvariasan és kérlelhetetlenül. És aztán ki is fejtette,
hogy ha kapcsolatban maradnánk, azzal fenntartanánk a
reményt, hogy egyszer még, valamikor folytatjuk. Márpedig ő
nem akarja, hogy gátoljuk egymást, hogy ha úgy adódik, valahol
máshol mást szerethessünk. Én csak őt akartam szeretni, de
szerelemből vagy gyengeségből elfogadtam a döntését.
Kijelentkezett a közösségi hálóról, törölte az e-mail-fiókját,
közölte, hogy a terepen telefonszámot változtat, ne is írjak neki.
Mindenbe beleegyeztem. Mindig is ő vezetett a táncban.
Magamra maradtam a parketten, csak távolba vesző dallam
emlékeztetett az ellibbenő Aidára. Nem voltak fokozatai a
magánynak, amelyre úgyse lehet felkészülni: azonnal a magány
legmélyén találtam magam. De hát hűségesküt tettem.
Augusztus 13.

Elimane olyan volt, mint az első ember a teremtésben, aki

kiűzetve az édenkertből sehol máshol nem talál menedéket,
csak ugyanott, igaz, az éden rejtett oldalán. A visszáján. És mi az
éden visszája? Hipotézis: az éden visszája nem a pokol, hanem
az irodalom. Tehát: Elimane-nak azután, hogy íróként megölték,
nincs más választása, csak az irodalom általi halál (vagy a
feltámadás?).

Csak az Auguste-Raymond Lamiel-fajta tréfacsináló szocialisták

láthatják egy Rimbaud, igaz, „egy néger Rimbaud” művének Az
embertelenség labirintusát. A  szóban forgó könyvet egy olyan
vadember okádta ki magából, aki azt képzeli, hogy mestere a
nyelvnek, holott éppen csak konyít hozzá, és szárnyalás helyett a
szennyben hempereg.
[…] Az afrikaiak barbársága nagyon is valóságos jelenség: tanúi
voltunk a Nagy Háborúban, a fronton, ahol a négerek engedelmes,
de annál rettenetesebb légiói megfélemlítették a németeket, de
még a franciákat is, nos, ez köszön vissza Az embertelenség
labirintusában. Eleddig borzongtunk Afrikától. Mostantól a szó
szoros értelmében undorodunk tőle. Folytatódnia kell a
kolonizációnak és e boldogtalan, kárhozott lelkek megtérítésének.
Máskülönben újabb könyvek kerülnek ki ebből a kézből.
[…] A  bájtalan oldalak arra vallanak, hogy a civilizáció még nem
hatotta át kellőképpen a szerecseneket, egyelőre nem tudnak mást,
csak fosztogatni, földet, házat felperzselni, inni-zabálni, nőket
leteperni, paráználkodni, csökött fákat bálványozni, gyilkolni […]
Édouard Vigier d’Azenac
Le Figaro
Augusztus 14.

Sanza meghívott bennünket ma estére. Nem szívesen mentem,

az járt a fejemben, hogy hiábavaló írnom, csupa hazugság, amit
írtam, egy szakadék választja el az élettől. Siga D.-nek igaza volt:
az irodalom vagy az általam elképzelt irodalom ülőfájáról
sólyomszárnyakon szállok a világ fölé, de az csak díszrepülés,
tét nélküli, szórakoztató légi parádé, és nem élet-halál harc.
Elbújok az irodalom mögé, az irodalom nekem üvegfal vagy
pajzs, és azon túl van az élet, az élet, ami csupa erőszak,
várkapu és faltörő kos, ökölharc. Ki kellene állni a síkra,
védtelenül, állni az ütéseket és talán vissza is adni őket.
Gyerünk, légy bátor, ne trükközz, ügyeskedj, alkudozz! Muszáj
bátornak lenni. Ez az ár.

Faustin Sanzánál alig szólaltam meg, és nem csak azért, mert

érdektelennek találtam a beszélgetést. Béatrice alig fogadta a
köszönésemet, és aztán már nem is szólt hozzám. Mindenkinek
máshol járt az esze. Sanza megpróbált ugyan vitát provokálni,
de a kilődözött nyilak visszapattantak a közöny és az unalom
faláról. Eva Touré egyetlen fotót se csinált az Instagramra.
Rossz volt a hangulat. Hamar véget is vetettünk az estének.
Béatrice Ubert hívott, és mielőtt távozott, keresztüldöfött a
tekintetével. Evának saját taxisa volt. Musimbwa meg én gyalog
indultunk el. Útközben elmondtam neki, miket találtam az
archívumban. Kérdezte, elmegyek-e Amszterdamba. Azt
feleltem, hogy valószínűleg igen.
 – Megér egy könyvet ez a dolog – mondta. – De ezt te is tudod.
Szívesen veled tartottam volna a kalandozásban, de nem
tehetem. Sokat gondolkodtam az elmúlt napokban. Más könyvet
tervezek. Hazamegyek a KDK-ba. Nem tudom, felkészültem-e rá,
de muszáj mennem.
Kellett volna mondanom valami jelentőségteljeset, vagy
megnyugtatót, vagy szépet, vagy akár vicceset, de semmi nem
jutott eszembe, nem szólaltam meg, és súlyos csend telepedett
ránk.
Musimbwa ritkán beszélt a szülőhazájáról. Csak annyit
tudtam, hogy egy nagynénje menekítette ki a háborúból, és
hogy tavaly halt meg a néni. Nem beszélt a menekülés
körülményeiről, a szüleiről, arról, hogy milyen volt az élete,
mielőtt Franciaországba került. Egyszer megkérdeztem, hogy
miért hallgat a múltjáról. Ezt válaszolta:
–  Azért, mert csak gyászos emlékeim vannak Zaire-ról. Ott
voltam életemben a legboldogabb. De elszomorodom az
emlékektől. Megerősítik bennem, hogy nemcsak elmúltak azok
az évek, hanem meg is semmisültek, és velük az az egész akkori
világ is. Boldogtalanok a Zaire-ról való emlékeim. A  boldog
emlékeim is boldogtalanok. Úgy értve: semmi nem szomorítja el
jobban az embert, mint az emlékezés, ha jók az emlékei, ha
rosszak.
Soha többé nem mertem kérdezni életének arról a
szakaszáról. De éreztem, hogy ott vannak a kulcsok, amelyek
nyitják életműve titkos szobáit. Például minden könyvében van
süket szereplő, vagy vannak erős metaforák a süketségről.
Sosem mondta, hogy miért, de biztos voltam benne, hogy ez
létfontosságú Musimbwának.
Szótlanul mentünk egymás mellett. Ő törte meg a csendet:
–  Mikortól tekinted írónak magad, Faye? Tudsz mondani egy
konkrét eseményt, amire úgy gondolsz vissza, hogy ez indított el
az úton?
– Nem is tudom. Talán az olvasás. Ha ugyan az számít. Nincs
meghatározó élményem. Amilyen mondjuk Murakami
Harukinak volt. Ismered az íróvá elhivatása csodálatos
történetét? Nem? Egy baseballmeccsen történt. Az ütő eltalálta
a labdát, a labda száll, száll, gyönyörű ívben, Murakami nézi, és
egyszer csak kimondja magában: tudok regényt írni. Megtalálta
a küldetését: nagy író lesz. Az a baseball-labda jel, jelenés,
kinyilatkozás volt számára. Én nem kaptam jelet. Ezért
mondom, hogy az olvasmányaim indítottak írásra. És te? Te
tudod, miért lettél író?
Azt mondta, igen, tudja. De épp a kereszteződéshez értünk,
ahol az útjaink elváltak, és nem tudott (vagy akart) válaszolni.
Helyette megkérdezte, hogy mivel folytatom a kutatást. Azt
feleltem, hogy még nem tudom biztosan, de valószínűleg
hamarosan elmegyek Siga D.-hez Amszterdamba. Ő egy hét
múlva tervezi az indulást a Kongói Demokratikus
Köztársaságba. Nem csinál nagy ügyet belőle, nem készül
különösebben. Lesz, ami lesz, mondta mosolyogva.
Szomorkásan mosolyogva.
Megbeszéltük, hogy előtte még találkozunk, leisszuk
magunkat a sárga földig, és felolvasunk egymásnak a
legkedvesebb költőink és íróink műveiből. Mert ugye ez az
egyetlen méltó módja, hogy baráti szálakkal összefűzött fiatal
írók búcsút vegyenek egymástól, mielőtt belevetik magukat az
ismeretlenbe. Azt hiszem, mindketten tudtuk, hogy nem lesz
irodalmi búcsúivászat. Hogy sokáig nem fogunk mi találkozni.
Csak azért hitegetjük egymást, magunkat, hogy most könnyebbé
tegyük az elválást. Telefonálunk, de nem találkozunk. És amikor
viszontlátjuk egymást, más emberek leszünk. Vagy talán csak
megemberesedünk.

Mostanában erősen terjed a vélekedés, hogy Elimane úrnak a

Gemini kiadó gondozásában megjelent immár hírneves könyve, Az
embertelenség labirintusa hűen tükrözi az afrikai civilizációt.
Egyetlen ponton van egyetértés az ideológiai téren szemben álló és
gyökeresen más olvasatot hangoztató vitapartnerek között: a könyv
afrikai. Álláspontunk szerint a felek tévedésben leledzenek: a
könyvre mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy afrikai.
A magunk részéről több trópusi színt, egzotikumot vártunk volna,
igazi mélyre hatolást a hamisítatlan afrikai lélek rejtelmeibe. […]
A szerzőnek van némi műveltsége, ez tagadhatatlan. De hol az igazi
Afrika?
A könyvnek az a legnagyobb gyengéje, hogy igen kevéssé néger.
Sajnálatos, hogy a tehetséges szerző műveltségfitogtató
stílusgyakorlatok keretei közé zárta magát, és nem azt mutatja meg,
ami érdeklődésünkre igazán számot tarthat, nevezetesen
szülőföldje lüktető életét. Ne adjuk fel a reményt, hogy a valóság
teret kap Elimane úr következő könyvében, amely kulcsot ad majd
Az embertelenség labirintusához is.

Tristan Chérel
La Revue de Paris
Augusztus 15.

Mit lehet igazán tudni egy íróról?

Tekintettel Az embertelenség labirintusa által keltett eltérő

vélemények sokaságára, szerkesztőségünk beszélgetést
kezdeményezett Charles Ellensteinnel és Thérèse Jacobbal, a
Gemini kiadó alapítóival és vezetőivel, akik megjelentették a nagy
vitát keltő regényt.

Brigitte Bollème: Az a hír járja, hogy Az embertelenség labirintusa

egy valódi kilétét titkoló szerző műve…
Charles Ellenstein: Párizsban mindenféle kósza hírek terjednek.
Gyakran önök, újságírók terjesztik a kósza híreket. Az  álhíreket is.
Bizonyos értelemben minden író maszkot visel. Az viszont
nevetséges feltételezés, hogy ne Elimane volna a szerző, hanem egy
ismert író, aki álnév mögé rejtőzik.
BB: Miért nevetséges a feltételezés?
Thérèse Jacob: Azért, mert Elimane él. Létező személy.
BB: Afrikai?
TJ: Igen, afrikai, mégpedig szenegáli, ahogy az a könyv hátsó
borítóján ott van.
BB: Állítólag önökkel egyidős…
CE: Nem egészen. Egy kicsit fiatalabb. Amúgy egy írónál nem
számít a kor.
BB: Hol van? Miért nincs itt önökkel?
 CE: Mert visszahúzódó, félénk természet. És mert tudja, hogy
afrikai volta miatt mindenféle… nem éppen jóindulatú…
megjegyzésnek lenne kitéve.
BB: A könyv indulatokat keltett a sajtóban, és nem kis részben a
szerző rendhagyó és rejtélyes alakja miatt. Önök is megérthetik:
bizonyíték kellene, hogy csakugyan T.C. Elimane az író. A hallgatása a
gyanú árnyékát veti a műre.
TJ: Elimane tisztában van ezzel, és vállalja a kockázatot.
BB: Kérem, legalább önök áruljanak el többet róla. Mivel
foglalkozik? Hogy ismerkedtek meg vele? Milyen ember? Hol él?
CE: Véletlenül találkoztunk, tavaly, egy kávézóban. Gyakran járunk
oda, és felfigyeltünk Elimane-ra, aki rendszerint ott ült egy asztalnál,
és, ügyet se vetve a külvilágra, szenvedélyesen írt. Láttuk, hogy egy
íróval van dolgunk, ezt megérzi az ember. Aztán egy nap
megszólítottuk. Elimane, mint mondtam, félénk természet, nehezen
avatja bizalmába az embert. De velünk összebarátkozott.
Megmutatta, mit írt. Tetszett a kézirat. Így lett végül könyv belőle.
BB: Mi a véleménye a könyve visszhangjáról?
TJ: Visszhang? Én inkább hangzavarnak nevezném. Legjobb
tudomásom szerint nem vesz tudomást róla. Nem ez izgatja.
BB: Hanem mi?
TJ: Az, ami minden írót kell hogy izgasson: az írás. Az írás és az
olvasás.
BB: Elimane valóban afrikai? Elnézést kérek, amiért visszatérek a
kérdésre, de hát meg kell érteniük, hogy olvasóink számára nem
mindennapi dolog, hogy…
TJ: …hogy egy afrikai ilyen remekül ír?
BB: …egyáltalán hogy ír. És hogy ennyire foglalkoztatja a mi kis
irodalmi világunkat. Egyébként nem tudom, hallották-e, de Auguste-
Raymond Lamiel úgy nevezte a l’Humanitében: „néger Rimbaud”.
TJ: Lelke rajta, hogy mit ír, és hogy kihez méri Elimane-t.
BB: Bízhatunk benne, hogy a közeljövőben T.C. Elimane-nal is lesz
alkalmunk találkozni?
CE: Ezt ő dönti el. De nem hinném.
 
Így ért véget a beszélgetés. Bajos megmondani, hogy miként
vélekedjünk az elhangzottakról. Charles Ellenstein és Thérèse Jacob
nem fedik fel titokzatos barátjuk kilétét. Az a paradox helyzet állt elő,
hogy jóllehet hallottunk végre egy keveset Elimane-ról, a rejtély
változatlanul rejtély maradt.

B. Bollème
Revue des deux Mondes
Augusztus 18.

Mit lehet igazán tudni egy műről?

Ahogy Az embertelenség labirintusa körül burjánzó kommentárokat

olvassuk, szemernyi kétség sem marad: a megnyilatkozók bizonyos
részét az író bőrszíne zavarja. Hogy más rasszba tartozik, az bőszíti
őket. T.C. Elimane megelőzte korát, korunkat, mely még nem készült
fel rá, hogy a feketék minden téren kiváló teljesítményre képesek, a
Magas Művészet terén is. Vajha mihamarabb beköszöntene az
elfogadás boldog kora! Egyelőre Elimane úr kénytelen vállalni a
bátor előfutár és példakép szerepét. Ki kell állnia, és bizonyítania kell
minden rasszista előtt, hogy egy néger is lehet nagy író. Szilárd
támogatásunkról biztosítjuk. Folyóiratunk nyitva áll előtte.

Léon Bercoff
Mercure de France
Augusztus 19.

E-maileztem Anyapóknak. Meglátogatnám Amszterdamban.

Azonnal válaszolt: Várlak, Diégane Faye.
Megvettem a vonatjegyeket jövő hétvégére, éljen a
köztársaság ösztöndíja!
Aztán rákerestem Brigitte Bollème fényképeire a neten.
Többségük a 70-es évekből való, Bollème már benne járt a
hetedik X-ben (1905-ben született), és a Femina-díj befolyásos
zsűritagjaként irodalmi pályája csúcsára ért, sokat szerepel
a  tévében is. A  fényképeken Brigitte Bollème mindig belenéz  a
lencsébe, mintha egyenes tekintetével a jövőnek küldene
üzenetet.

Az embertelenség labirintusa, avagy egy csalás igazi

forrása
Írta Henri de Bobinal,
a néprajztudomány professzora, Afrika-kutató
 
Az 1924 és 1936 között eltelt időszakban több ízben időztem
Afrikában, mégpedig Szenegál gyarmaton. Az egyik ott-
tartózkodásom során, 1929 és 1934 között tanulmányoztam egy
különös népcsoportot. Elegendő időt töltöttem a basszer populáció
körében, hogy biztonsággal állíthassam: T.C. Elimane írásműve egy
basszer eredetmítosz szégyentelen másolata. Az embertelenség
labirintusának cselekménye nagy vonalakban követi és legfeljebb
regényes részletekkel toldja meg a nép ajkán terjedő regét, melyet
jómagam 1930-ban hallottam.
A mítosz arról szól, hogy az ősidőkben miként alapította egy király
a basszer birodalmat. A kegyetlen és vérszomjas uralkodó máglyára
küldte ellenfeleit, ám olykor még az alattvalóit is. A  hamvakat
trágyával keverve fákat ültetett, s azok gyümölcse növelte hatalmát.
Rövid idő leforgása alatt a fák hatalmas erdővé cseperedtek, és a
királynak elég gyümölcse termett, hogy örök időkre uralkodjék. Egy
napon egyedül sétált az erdőben, és találkozott egy nővel (vagy
istennővel: a basszer szó mindkettőt jelenti), kinek szépsége
megigézte. Az istennő egyre mélyebbre hatolt a rengetegbe, az
uralkodó a nyomába szegődött, és eltévedt. Esztendőkön át
bolyongott a fák között, melyek ama gyászos humuszban
gyökeredztek. A  király kénytelen volt szembenézni elkövetett
bűneivel, mivel minden fatörzsből egy elevenen elégetett
áldozatának lelke szólott hozzá. Meghallgatván a fák történetét, kis
híján megőrült, és már haldokolt, amikor újra megjelent a(z isten)nő,
s visszaadta az eszét és életét. Immár kettesben mentek ki az
erdőből. A  király azt hitte, hogy évekre eltűnt, de odakint várta az
udvartartása, és az alattvalóitól megtudta, hogy csak négy-öt óra
hosszát volt távol. Ekkor rádöbbent, hogy az istenek állították
próbatétel elé. Feleségül vette az istennőt, és elnevezte basszernek
a népét, mely szó azt jelenti: „faimádó”.
1931-ben felidéztem ezt a csodálatos mítoszt Michel Leirisnek és
Marcel Griaule-nak, midőn – ez utóbbi vezetésével – a hírneves
Dakar–Dzsibuti etnológusexpedíció basszer földre látogatott. Mély
benyomást tett rájuk a rege. Egyébiránt Leiris hivatkozik is szerény
személyemre Szellem-Afrika c. nagyszabású naplójában.
Mint látni való, a fentebb ismertetett mítosz zavarba ejtő
hasonlatosságokat mutat Elimane úr írásművével. Nem fér kétség
hozzá, hogy vajmi csekély változtatás esett a történeten. Az eljárás
neve plagizálás. Történhetik nemes cél érdekében, jelesül
megismertetni a basszer kultúrát, de ez esetben vajon miért nem
említtetik meg maga a nép, melynek az író alkalmasint szülötte?
Miért kelti azt a látszatot, mintha a történet tulajdon képzeletének
szülötte, önnön tehetsége terméke volna?
Elimane úr tisztességére apellálok. Ha még van benne egy
szemernyi is, illő lenne töredelmesen meakulpáznia. Az nem mosná
tisztára a nevét, de legalább némi jóvátétel lenne. Jóvátétel a
basszer népnek is.

Henri de Bobinal
Augusztus 21.

Stanislas meg én együtt ebédeltünk egy pakisztáni kifőzdében,

és lakótársam már éppen végzett a húsos samosával, amikor azt
mondta:
– El is felejtettem! Tegnap Gombrowicz Naplóját lapozgattam.
Az 50-es évek elején Argentínában élt, talán te is tudod. Az egyik
bejegyzésében ezt írja: „Sábato bemutatott nekem egy afrikai
írót, nemrég érkezett. Furcsa pasas. Majd meglátom, mit ér a
könyve. Megkaptam Sábatótól.” Két lappal később már el is
olvasta. Ezt írja: „Elolvastam az afrikai könyvét. Boldogan
mászkáltam a labirintusában (még ha embertelen is), annak
ellenére, hogy mint afféle jó tanuló, aki mindent összeolvasott
az ég adta világon, fölösleges stílusbravúrokra ragadtatja
magát.” Lehet, hogy véletlen. Hogy Gombrowicz egy másik
afrikai íróról és szövegről beszél. De azért: labirintus meg
embertelen… megvan az esély, hogy… Nem tudod, járt Elimane
Buenos Airesben az 50-es években?
–  Nem tudom. Még nem. De Siga D. biztos tudja. Ő majd
megmondja.

Henri de Bobinal professzor úr hozzászólása megerősíti, hogy az

Elimane-ügynek még koránt sincs vége. Olyannyira nincs, hogy
néprajztudós kollégája írásának nyomán Paul-Émile Vaillant úr, a
Collège de France egyik irodalmi tanszékének rendes tanára felhívta
szerkesztőségünket, miután elolvasta T.C. Elimane könyvét.
A tudós irodalmár megdöbbenéssel konstatálta, hogy ügyes,
ámde kétségtelen „irodalmi rablás esete forog fenn”. Múltbeli
európai, amerikai, keleti szerzők mondatainak átvételéről van szó,
akár „hosszabb passzusoknak a szövegbe illesztéséről”. Jeles művek
a prédák az antikvitástól napjainkig.
Vaillant professzor úr természetszerűleg elítéli az eljárást,
mindamellett elismerésének is hangot ad, mondván: a szerző képes
volt úgy elegyíteni a „vendégszövegeket” a saját prózájával, hogy az
eredeti történeten nem esett csorba, és nem lett belőle érthetetlen
zagyvaság.
Albert Maximin
Paris-soir
Augusztus 22.

Musimbwa utolsó napja Párizsban, holnap indul a Kongói DK-

ba. Telefonált, és azon nyomban tudtam: az a félelem ragadta
torkon, amit a nagy utazások előtt érez az ember. De a félelme
meg is nyugtatott, mert arról tanúskodott, hogy Musimbwa
igazi hívásnak engedelmeskedik. Azt mondta, szívesen magával
vitte volna a Labirintust, aztán meg azt, hogy sok sikert kíván a
T.C. Elimane utáni kutatásban. Megköszöntem, majd
megkértem, nehogy egy X-edik Hazatérés a szülőhazába-
változatot írjon. Megesküdött, hogy nem fog abban a
mocsárban tapicskolni, amely felé a száműzetés irányítja amaz
írók lépteit, akik megtérnek honukba. Nevettünk. Ennyi volt.
Elköszöntünk. Letettük.
Akkor én megnyitottam a számítógépem, és elkezdtem
birtokba venni Az embertelenség labirintusát. Követtem a
szavakat, mint egy vadászkutya, mint egy detektív, mint egy
féltékeny férfi. Írnoki nyomozásom az Elimane-mondat
molekuláris felbontásáig terjedt. Nem lemásoltam a szöveget.
Megírtam. Az alkotója vagyok, mint Borges Pierre Ménard-ja a
Don Quijotéé. Négy óra múlva befejeztem. Csatolmányban
elküldtem Musimbwának: „Útravaló.” Tüstént válaszolt: „Te
megőrültél, tesó. De köszönöm.” Aztán elmentem az afrikai
kisvendéglőbe, hogy egyek egy kis jó mafét. A  hárfalantos
divatos számokat pengetett. Elszomorodtam, amitől magam is
meglepődtem: jó lett volna a monoton mandinka regöséneket
hallgatni.
 *

El kell ismernünk, hogy T.C. Elimane, akinek a könyve oly igen

elnyerte tetszésünket, plagizátor. Mindazonáltal fenntartjuk
véleményünket: bármit gondoljanak is az olyan agyalágyultak, mint
Vigier d’Azenac, az író igenis nagy tehetség. A  világirodalom egész
története plágiumtörténet. Mi lett volna Montaigne Plutarkhosz
nélkül? La Fontaine Aesopus nélkül? Molière Plautus nélkül?
Corneille Guillén de Castro nélkül?
Az embertelenség labirintusa közszemlére teszi, hogy mit vett
kölcsön. Ez a bűne. Nagy írónak lenni annyi, mint sikeresen leplezni
a plagizálást és az adott mű viszonyrendszerét […]
Auguste-Raymond Lamiel
l’Humanité
Augusztus 23.

Elimane-ról álmodtam. Így szólt hozzám: Mit csinálsz a magány

és a csend körpályáján, mit csinálsz te itt? Én valami szépet
válaszoltam, olyan szellemeset és reménytelent, amilyet csak
álmában talál az ember, vagy egy Flaubert-regény végén, vagy
egy szenegáli taxiban, ahol a sofőr dugóban vesztegelve, egy
trágár káromkodás után, mielőtt kiköpne az ablakon, egy
megvilágító erejű filozófiai maximát hallat. Tudom, hogy
ilyesféle mondat volt. Reggelre természetesen elfelejtettem.
Egész nap rosszkedvem volt miatta.

A Gemini kiadó kivonta a kereskedelmi forgalomból Az

embertelenség labirintusa összes példányát. Bejelentette továbbá,
hogy kártérítést ad az arra igényt tartó szerzőknek, majd csődöt
jelent.
Charles Ellenstein és Thérèse Jacob, a kiadó két alapítója
változatlanul hallgat T.C. Elimane-ról, a szerző pedig, mint a jelek
mutatják, látványosan távol tartja magát az „Elimane-ügytől”.
Irodalmi körökben derültség forrása a misztifikáció, de némi
zavarodottságot is okoz, végtére egy ideig mindenkit megtévesztett.
Némely zsűritagok is lépre mentek. Csorba esett a tekintélyükön,
elégtelennek bizonyult az ítélőképességük, sőt talán még a
műveltségük is.
Súlyosbítaná a helyzetet, ha kiderülne, hogy eme bizonyos T.C.
Elimane csakugyan afrikai. Ez esetben egy olyan kultúra jeleseit
vezette az orruknál fogva, akik – állításuk szerint – éppenséggel a
vadak civilizálásán munkálkodnak.
Bízzunk benne, hogy egyszer majd napfény derül erre az ügyre.

Jules Védrine
Paris-soir
Augusztus 24.

Stanislas néhány napra Lengyelországba utazott. Még vannak

ott rokonai. Megkért, hogy mindennap írjam meg, amit
megtudok Elimane-ról.
Most, hogy egyedül voltam a lakásban, meghívtam Béatrice
Nangát vacsorára. Amitől féltem, bekövetkezett: elfogadta a
meghívást. El is jött, és az első percek kínosak voltak, méltó
bevezetéseképpen annak, ami következett. Angyalok
szálldostak fölöttünk, de nem kubista angyalok. Béatrice
megkérdezte, van-e hírem Musimbwáról. Nincs. És neked?
Nekem sincs. Remélem, rendben megérkezett. Hát igen. Újabb
csend. Újratöltöttem. Én azonnal kiittam a poharamat. Üljünk
asztalhoz? Igen. Tálaltam. Megkóstolta, nem mondott semmit.
Bámultam bele a tányérba. De nem lehetett hallgatásba
menekülni, muszáj volt felvágni a tályogot. Elő hát a szikét!
–  Gondolom, haragszol rám, Béa, amiért a múltkor nem
mentem be a hálószobába.
– Szerencsére nem te vagy az egyetlen férfi a földkerekségen –
nevetett gúnyosan. – És aki viszont bejött azon az estén, az a
férfi igazi férfi volt, és használni is tudta, amivel a természet
olyan nagylelkűen megáldotta. Hallottad a hangomat, nem? –
Rám szegezte a tekintetét, szándéka szerint kíméletlenül, de
amit ő kegyetlenségnek gondolt, szerintem inkább szomorúság
volt. – Igen, haragszom rád. Nem csak a testről meg a vágyról
van szó.
– Hanem miről?
 Úgy csapott le rám, mint egy villamos rája.
–  Sosem teszed meg, amit gondolsz. Mindig a nüanszokról, a
dolgok komplexitásáról beszélsz. Azt hiszed, ettől leszel
intelligens, érett ember, akinek gondolatai vannak? Mindegy,
hogy súlyos a kérdés vagy a lehető leghétköznapibb, te folyton
mérlegelsz. Akarod. A következő percben nem akarod. Hiszel és
kételkedsz egyszerre. Az egész életed egy nagy talán. Ezt
akarod, vagy azt akarod? Nem lehet tudni, hogy mit gondolsz.
A  világ neked egy keskeny ösvény két szakadék között. Az
elején, amikor kiderült, hogy nem jössz, igen, akkor azért
haragudtam rád. Csalódott voltam, mert rád is vágytam, és azt
mondtad, te is vágysz rám. De jobban belegondolva, a világban
és a világ előtt elfoglalt helyed az, ami frusztráló. Mihez
ragaszkodsz? Mik a vágyaid? Mihez vagy hű? Még Az
embertelenség labirintusáról folytatott vitákban is közönyösnek
látszol, mintha inkább csak az érdekelne, hogy mi lelkesedünk-
e. De hol a te szenvedélyed? Haragszom rád, mert úgy mész
keresztül a dolgokon és az embereken, ahogy a kísértet megy át
a falon. Kötődik hozzád az ember, és te is kötődni látszol. Aztán
egy éjjel elmész, felébredünk, és csak a hűlt helyedet találjuk, és
nem tudjuk, miért mentél el, és azt sem, hogy hová. Csak azt
lehet tudni, hogy nem jössz vissza. Az emberek nem
próbabábuk, bazmeg, nem kísérleti állatok, ne nézz engem
kísérleti patkánynak, Diégane! Az emberek nem mindig kéznél
lévő irodalmi alapanyagok, jövendő mondatok, amelyeket
ironikusan mosolyogva összerakosgathatsz. Tudod, miben több
nálad Musimbwa? Sok mindenben hasonlítotok egymásra, de
nagy különbség, hogy ő látja is az embereket. Két lábbal áll
ugyanazon a földön, mint a többi ember. Jön baszni, ha annak
van itt az ideje, iszik, ha annak, vigasztal, ha szükségesnek látja,
nem fél kiadni magát, nem fél, hogy téved. Ember. És attól csak
még jobb író lesz. Melegség van benne. Te hideg vagy. Vak az
emberekre, a világra. Írónak hiszed magad. És ettől meghal
benned az ember. Érted?
Egy szuszra mondta az egészet, olyan volt, mint egy
performance, de láttam, hogy mélyről jönnek a szavak.
Remegett a hangja, könnyek érződtek benne. Amikor
elhallgatott, kinéztem az ablakon, néztem az éji eget. Ólmos
fáradtságot éreztem, sóhajtottam.
– Lehet, hogy igazad van.
– Ennyit bírsz mondani?
– Nem tudok mást mondani. Igazad van.
– Hát te tényleg semmit nem értesz.
Felállt, fogta a holmiját. Sajnálom, Béatrice. Erre már nem
válaszolt, de néma szavakra nem is lehet. Sarkon fordult,
elment.
Kimentem az erkélyre, lenéztem. A  máskor forgalmas utca
most kihalt volt, csak Béatrice távolodó sziluettjét láttam, és
majdnem elsírtam magam.
Augusztus 25.

Az utolsó éjszakánkon Aida a maga jellegzetes tömör és

határozott stílusában azt mondta:
–  Tegnap elolvastam Az üresség anatómiáját. Szeretném még
az elutazásom előtt elmondani a véleményem. Bocsásd meg, ha
goromba leszek. Jólesik, hogy nekem ajánlod az első megjelent
könyvedet. De nyilvánvaló, hogy még nem vagy író.
Helyesebben: nem tudod, hogy milyen író szeretnél lenni. Sehol
nem érezlek a könyvedben. Nem vagy jelen. Nincs benne a
szellemed, és a könyved szelleme nem hat vissza rád. Nem
jelenik meg benne a gonosz, és nincs benne szomorúság. Steril.
Olyan ártatlan.
Azt feleltem, hogy szerintem a gonosz pártjára állni álságos
gondolat. Az igazi gonoszságot elkövetik, nem megjelenítik,
fejtegettem. Gesztusok kellenek, Aida, nem szavak, könyvek,
álmodozások. Gesztusok! Aida nem mondott rá semmit. Én
azzal folytattam, hogy nem szomorúságból írok, és nem is azért,
hogy belevesszek a szomorúságba. Bármiként vélekedjék is
róla, én az ártatlanság utolsó útját keresem ezen a földön.
Aida csak mosolygott, így hát a maradék kis időt a
szerelemnek szenteltük, és nem fecséreltük szavakra. Hanem
azért jól megjegyeztem, amit mondott.
Most, több mint egy év elteltével, nyomaszt, hogy milyen
ostobaságokat hordtam össze. A  jó és a rossz a nagy kérdés.
A  gonosz. Az ártatlanság nem hatásos az irodalomban. Nem
lehet szépet írni szomorúság nélkül. Meg lehet játszani, ki lehet
forgatni, lehet abszolút tragédiaként folytatni vagy
komédiaként végteleníteni. Az irodalom minden variációt és
kombinációt megenged. Tragédia játszódik a színpadon, és a
süllyesztőből egyszer csak nagy hahota hallatszik. Az olvasó
belekezd egy könyvbe, és mintha sötét vizű, jeges tóba lépne. De
aztán azt veszi észre, hogy lent a mélyben vidám ünnepség
zajlik: ámbráscetek tangóznak, csikóhalak salsáznak, teknőcök
twerkelnek, óriáskalmárok moonwalkoznak. Kezdetben volt a
szomorúság, az emberlét szomorúsága: csak az a lélek lesz
művészlélek, írólélek, amely a melankólia mélyére lát, és más
lelkekkel is rezonál.
A vonaton írom ezeket a kusza sorokat, vár Siga D.
Amszterdamban. Nálam van Az embertelenség labirintusa.
A  noteszom is itt van, s benne a sajtóarchívumban készített
jegyzetek. Ma este vagy holnap már többet fogok tudni. De
miről? Kiről? Az embertelenség labirintusáról? Esetleges
folytatásáról? Elimane-ról? Siga D.-ről? Magamról?
Tudod, kedves Naplóm, lehet, hogy nem úgy keressük az
igazságot, mint revelációt, hanem úgy, mint lehetőséget, távoli
fényt a bányában, amelyben örök időktől fogva fejlámpa nélkül
csákányozunk. Éber álmot kergetek, a káprázat tüzét, a hátha-
mégis szenvedélyét. Mi van a tárna végén? Ott is csak bánya,
hatalmas kőszénfal, és csákány és csákány és a csákányok
csattogása. Kincskeresés.
Fölnézek. Nincs fölöttem lángos csillag, melyet követni
tudnék, csak fel-felviharzó, hullámló néma ég kavarog a világ
fölött. Olvashatatlanná váltak a csillagtérképek: az ég is
labirintus, és nem kevésbé embertelen, mint a földi útvesztő.
 ELSŐ ÉLETÍRÁSJEGY

Három jegyzet az esszenciális könyvről

(részletek T.C. Elimane naplójából)
  
 
Egyetlen könyvet akarsz megírni. A  lelked mélyén tudod, hogy
csak egyetlenegy könyv számít: az, amelyiknek az összes többi
csak a származéka, vagy amelyik az összes többinek az eredője.
Szeretnéd megírni azt a művet, amelyik megöli az összes többit:
vagy eltörli az előzőket, vagy kioltja a bolond vágyat, hogy utána
még újabb műveket írj. Egyetlen mozdulattal megsemmisíteni és
egyesíteni az egész könyvtárat!
Ám minden könyv, mely abszolútumra tör, kudarcra van ítélve,
és a vállalkozás kudarcának biztos tudata dobogtatja oly hevesen
a vállalkozó szívét. Abszolút vágy, a semmi bizonyossága: íme, az
alkotás egyenlete.
Az esszenciális könyv be akarja keríteni a végtelent, az a
végzetes vágy hajtja, hogy kimondja az utolsó szót egy olyan
hosszú beszélyben, amelynek ő csupán az utolsó mondata. Ő az
utolsó mondat, de nincs utolsó szó. Illetve van, de az nem az övé,
mert ember nem mondhatja ki.

Milyen tintával íródik a könyv, melynek a hiánya formálja a célt?

Milyen szavakat hallat a mű, mely bevallottan csendet akar?
A tudatlanság hiányát akarja. A  butaság hiányát. A  félelem
hiányát. De vajon a hiány, az űr végül is nem akar-e végezni
magával, és az író nem a két önemésztő pillanat közti pillanatban
keresi-e honát, nem akkor, ott hasít-e belé az ihlet és a
megvilágosodás villáma? Az, hogy
az esszenciális könyv a holtak nyelvén van írva;
az esszenciális könyv a feledés idejében íródik;
az esszenciális könyv az időnélküliséget írja (se jelen-, se
távollét).
Ebben a pillanatban az űr levágta a saját fejét, de a nyakon még
ott billegett a fej, és hallani vélted, hogy az elmetszett torokból
szörnyű és szörnyűségesen nyugodt hipotézis tör elő:
Az esszenciális könyv soha meg nem íratik.

Az esszenciális könyv felé vezető úton olykor éppolyan

hiábavalóan kísért, hogy hallgass, mint hogy beszélj. Az üres
némasági fogadalom éppolyan halálos, mint az önfeledt fecsegés;
ebben is, abban is az jelenik meg, ahogy egy mesterkélt
viselkedésből vagy nyelvből eredeztetik az esszenciálist, holott,
ami esszenciális, az a résekben rejtezik. Hogy rengjen a bensőnk,
meg kell találni a hasadékot, megtalálni és tágítani.
Felfogod az értelmét ennek az egésznek: ha némasággal vagy
beszéddel csak a magány misztikumának hódolsz, de nem adsz
neki valódi szubsztanciát, mi több, igazságot, akkor jobb, ha a
gyors halált választod. Vannak üres magányos elmélkedések, és
vannak tartalmatlan társalgások. Elpukkan a meddő csöndek
buborékja, és elporladnak a szavak, melyek fontosságuk hiú
tudatában formálódtak, de romlékonynak találtattak, amikor
megmérettek a dolgok valódi súlyát mérő mérlegen. Mindegy,
hogy csend vagy szó-e a vérted, ha el akarsz jutni az igazsághoz,
az esszenciális könyvhöz, mindenekelőtt bátor legyél.
 Lesz-e elég bátorságod, hogy írni kezdd a könyved, most, hogy
apád árnya már nem kísért? Meglesz-e benned az ő bátorsága,
hogy megírd, amit a szívedben rejtesz? Hagyd a Naplót, és kezdd
írni a könyvet, indulj el Az embertelenség labirintusában!
MÁSODIK KÖNYV
 ELSŐ RÉSZ

Ousseynou Koumakh testamentuma

 1

A szoba, amely betölti az ormótlanul nagy kunyhó egész terét:

még be se léptél, már a pofádba nyomta a gyomrát: az öregség
és a betegség szagát, az ereje hagyott testét, amelyből a vég
közeledtével minden szemérem kivész. Én már öregnek
ismertem meg az apámat. De ettől csak még jobban gyűlöltem,
ahogy a szobáját is gyűlöltem, amelyet alig-alig hagyott el
életének utolsó éveiben. Eggyé váltak, a szoba meg ő.
Visszagondolok apámra, és mielőtt vak arca megjelenne, a
szagot érzem az orromban. Látom. Megérintem. Gyomorszájon
vág, megfacsarja a beleimet. Csak aztán ölt testet a szag, és
jelenik meg apám arca. Rám kényszerítette a szagát életében, és
büntet vele a halála után. Bűzös lehelet. Hurutos köpet.
Húgyszag. Bélsár szaga. Az összerothadásé. Apám egy agg dög
volt, elviselhetetlen. Gyerekkoromtól egészen addig a napig,
amíg nem hívatott, ilyennek ismertem. 1980-ban volt az a nap,
én húszéves voltam, ő kilencvenkettő.
Hatszor kopogtam a szobája bádogajtaján, ahogy a szabály
megkövetelte. Három kopogtatás, szünet, újabb három
kopogtatás. Ha nem szólt ki, nem volt szabad belépni: vagy
elaludt, vagy foglalatoskodott valamivel. Majd később! Ez volt a
házirend. Csak apám feleségeire nem vonatkozott. Ők bármikor
bemehettek, tisztába tenni apámat vagy takarítani. A  három
asszony felváltva teljesített szolgálatot, olyan odaadással, hogy
sokáig nem is értettem. Hogy mégis találjak rá valami
magyarázatot, azt gondoltam magamban, hogy nem is azért
járkálnak abba az undorító szobába, hogy rendet tartsanak, és
hogy a haldoklóval foglalatoskodjanak, hanem megnézni, hogy
él-e még. És ki-ki azt reméli, hogy ő jelentheti az örömhírt a
hitvestársaknak. Elképzeltem, ahogy összedugják a fejüket egy-
egy vizit után.
„– Na? Na? – kérdezi Yaye Ngoné, és remény remeg a
hangjában.
– Még mindig nem – válaszol lemondóan Mám Coura, a soros
vizitelő. – Még lélegzik.
Yaye Ngoné pár másodperc alatt túlteszi magát az újabb
csalódáson, és azt mondja:
–  Hát jó, majd később én is megnézem. Hátha Isten végre
megszabadítja a szenvedéstől.
–  Legyen meg Isten akarata! – összegez Ta Dib. – Hallgasd
meg, Isten, az imánkat!”
(De Isten semmit sem hall, mert Isten kiszúrta a saját
dobhártyáját, hogy élni tudjon, és megtartsa ép elméjét.)
Sokáig ilyesformán magyaráztam apám feleségeinek
viselkedését. De nem hiszem, hogy igazam lett volna. Olyan
gondolatokat tulajdonítottam a három asszonynak, amelyek
meg se fordultak a fejükben. De hát alig ismertem őket, és az
észjárásuk gyökeresen más volt, mint az enyém; lehet, hogy
egyszerűen csak szerették apámat. És hát a férjük volt, az
édenük kapuja, ahogyan azt a hagyományoknak megfelelően
születésüktől fogva a fejükbe verték. Mám Coura, Yaye Ngoné és
Ta Dib, ők voltak a mostoháim. Ők neveltek, mivel az anyám
néhány perccel azután, hogy világra hozott, elhagyta ezt a
világot.
De vissza apám szobájának ajtajához! Kopp, kopp, kopp.
Várakozás. Csend. Kopp, kopp, kopp. Bárcsak aludna, vagy
meghalt volna, ne kelljen bemennem!
– Tessék!
Hiába volt a fohász. Mély lélegzetet vettem, kiléptem a
szandálomból a küszöbön, és bementem. Csak egy kis
viharlámpa világította meg a helyiséget. Illetve csak az ágy
közvetlen környékére vetett némi fényt, a derengő körön kívül
homály volt, láthatatlan vidék. Ímhol apám teteme. Magam előtt
látom a fekhelyén mozdulatlanul heverő, áporodott dögöt.
Észleli még, hogy mi van körülötte? Érzi még a szagokat, vagy
már eltompult a szaglása az állandó bűztől? Már ott álltam  a
szobában egy kis ideje, mire megmozdult, feltámaszkodott a
könyökére. Nyögött az erőfeszítéstől. Kilencvenkét évének teljes
súlya húzta vissza az ágyra, amely most aránytalanul nagynak
látszott az egykor daliás test összetöpörödött maradékához
képest. Sovány combjára gyűrődött a takaró. Láttam a
félhomályban beesett arcát, vézna vállát, meztelen felsőtestét,
a  kiálló bordákat. Hátravetette a fejét, és olyan vékony és
gyenge volt a nyaka, hogy azt hittem, mindjárt eltörik a hirtelen
mozdulattól. Átható húgyszag szállt föl, amikor felém tornázta a
testét. Önkéntelenül befogtam az orrom. Felejtve, hogy vak,
megijedtem, hogy meglátta a mozdulatot. Inas, csontos karját
kinyújtva megragadta az ágy lábánál heverő, félig homokkal
teli, nagy bádog köpőcsészét. Harákolt. Elfordultam, hogy ne
lássam, ami következik. De a hangokból pontosan követhető
volt a mélyről jövő turházás menete. Aztán koppant a
köpőcsésze, s én visszafordítottam apámra a tekintetemet. Az ő
vak, de nyitott szeme már rám szegeződött.
– Undorodsz tőlem, Marème Siga?
Nehezen formálta a szavakat. Grimaszba rándult a szája,
olyan grimaszba, amelyet akár mulatságosnak is találhatott
volna az ember, ha nem sugároz olyan fájdalmat és
gyöngeséget az arc, amilyenné bárkié válhat, az enyém is, ha
utoléri az öregség. Gyűlölt apám fájdalomtól eltorzult arcában a
saját majdani vonásaimat láttam.
– Undorodsz, igaz?
Most már támadó volt a hang. Nem válaszoltam, és próbáltam
állni apám vak tekintetét. Egész lényéből egyedül a szeme volt
eleven. Fiatalkora óta nem látott. De ha rám emelte a szemét,
Diégane, én beleremegtem. Körös-körül romok, a csont-bőr
tetem minden porcikáját átitatta a bűzhödt öregség, de a szem
elárulta, hogy apámban még mindig van büszkeség. Újra
fintorba torzult az arca, de most nem agresszivitást fejezett ki,
hanem megadó és szomorú hálafélét:
–  Igen, Siga, undorodsz tőlem. De te legalább nem leplezed,
nem vagy képmutató, mint a többiek. Vak létemre is látom az
undorodat.
Visszadőlt. Megszabadulva a tekintetétől, fellélegeztem,
beszívtam a szoba torokkaparóan keserű szagát. Apám zihálva
vette a levegőt. Sípolt a tüdeje.
– Mám Coura azt mondta, látni kívánsz.
– Igen. Tőle tudom, hogy folytatni szeretnéd a tanulmányaidat
a fővárosban. Tedd, amit akarsz. Tudom, hogy hiába is
próbálnám tiltani. Előbb vagy utóbb úgyis elmennél. Előbb vagy
utóbb – ismételte – mindenképp elmész. Azóta tudom, hogy
megszülettél. Olvastam a jövőd, ismerem. Mehetsz, amikor
akarsz. Már mindent elrendeztem Courával. Ad pénzt, amikor
indulsz. Vannak rokonaink a városban. Lakhatsz náluk. Már
tudják, hogy mész. De még utoljára beszélni akartam veled. El
akarom mondani a történetet. A legkisebb gyermekem vagy, az
egyetlen, akit anyád szült nekem. Amikor a világra jöttél, én
már olyan öreg voltam, hogy a nagyapád lehettem volna.
A nagy korkülönbség mindenképp ártott a kapcsolatunknak. De
nem amiatt nem engedtelek közel magamhoz. Más miatt. Ezt
akarom elmondani, mielőtt elmész. Tudom, hogy soha többé
nem találkozunk ebben a világban.
„És remélem, egyetlen más világban sem” – gondoltam
magamban. Tisztán emlékszem, hogy ezt gondoltam, Diégane,
és ma is ezt gondolom.
Siga D. elhallgatott. Már majdnem hajnali két óra volt. Egy
órával korábban csöngettem Anyapók ajtaján. A GPS elvezetett
hozzá. Amikor nyílt az ajtó, néhány másodpercig csak álltam,
mozdulni se tudtam. A  Siga D.-vel töltött éjszaka emléke
odaszögezett a küszöbre. Látva zavaromat, mondott valami
vicceset, és röpke csókot nyomott a számra. Aztán félreállt.
Irodalmi keblét súrolva beléptem a lakásába.
–  Azt szeretném – mondtam azonnal –, ha ma éjjel mindent
elmondanál, amit T.C. Elimane-ról mondani tudsz. Mindent.
Mulatott rajta, hogy milyen követelőző vagyok, és hogy
milyen sietős nekem. Hellyel kínált a nappaliban. Először olyan
dolgokról kellett beszámolnom, amik szerintem igazán ráértek
volna, például hogy hogy haladok (haladok?!) a második
regényemmel, és csak amikor már valósággal toporzékoltam a
türelmetlenségtől, akkor volt hajlandó bevezetni az apja
szobájába. Figyelmeztetett:
– Ez egy hosszú történet, Diégane, és türelmesnek kell lenned,
mert a történet itt kezdődik, itt, apám szobájában.
Anyapók hosszan hallgatott. Már találkoztam az apa alakjával
némelyik művében, de ezen az éjszakán egészen más volt: látva
láttam a maga testi valójában, éreztem a szagát. Megjelent
előttem, ahogy fekszik az ágyon, és ahogy beleturházik az ágy
lábánál lévő, homokkal félig töltött köpőcsészébe. És ahogy a
lánya izzó szemmel nézi őt.
Siga D. így folytatta:
–  Kevés író marad hű a szülei iránti gyűlöletéhez.
A  könyveikben, amelyekben megbosszulják sérelmeiket, vagy
igyekeznek tisztázni, hogy miért volt rossz a kapcsolatuk,
mindig van egy kis szeretet, egy kis gyöngédség, ami fékezi
lendületüket, csillapítja indulatukat. Kár. Az élet váratlan
ajándékot kínál nekik, és ők nem élnek a lehetőséggel, hanem
mindent belefullasztanak a gyermeki szeretet ostoba
szentimentalizmusába. Micsoda pocsékolás! Remélem, én egész
életemben gyűlölni fogom apámat, nem gyengülök el. Ő soha
nem gyengült el. Mindvégig megfosztott a szeretetétől.
Méltatlannak tartott rá. Ezt verte a fejembe. Ha nem gyűlölném,
mi maradna bennem az apámból? Ez a hagyatéka. Méltónak
kell lennem hozzá. Számíthatsz rám, Ousseynou Koumakh.
Számíthatsz nem szűnő gyűlöletemre.
Válaszolni akart lánya szavaira, de szavak helyett előbb
köhögés tört fel Ousseynou Koumakh meggyötört testéből.
Láttam, hogy nincs ideje lenyúlni a köpőcsészéért, és a vöröses
váladék Siga D. lábánál kötött ki. Nem hőkölt hátra.
–  Azt hiszed talán, hogy azért nem szeretlek, mert eloroztad
anyád életét – mondta az apám.
– Eleget mondtad – feleltem… – Igen, Diégane, szó szerint ezt
mondta: „Azt hiszed talán, hogy azért nem szeretlek, mert
eloroztad anyád életét.” És igen, pontosan ezt gondoltam. Az
apám igen hamar tudatta velem, hogy úgy kell viselkednem,
mintha Mám Coura, Yaye Ngoné és Ta Dib az anyám volna, de
valójában egyikük sem az, mert az igazi anyám, a szülőanyám
meghalt, pár percre rá, hogy világra jöttem. Ezt ridegen,
vádlóan közölte velem. Hatéves voltam, és attól fogva biztosan
tudtam, hogy azért nem szeret, azért büntet, azért nem áll
szóba velem, mert eloroztam anyám életét. A magamé nem volt
elég. Az anyámé is kellett, amilyen egy telhetetlen vagyok.
Hosszú évekig ezzel magyaráztam, hogy máshogy bánik velem,
mint a többi gyermekével. Kegyetlen értelmezés volt, de
egyszerű és hihető, megmagyarázta, hogy miért tart távolságot
velem az apám, miért olyan szigorú, miért nem hajlandó
belemenni a játékaimba, elnézni a butaságaimat, miért
hiábavaló minden igyekezetem, hogy magamra vonjam a
figyelmét, a figyelmét, mondom, mert nem is szeretetet,
gyöngédséget reméltem, amit amúgy is fukar kézzel mért,
hanem csak azt, hogy figyeljen rám egy kicsit. Néha sikerült:
megszidott vagy elvert, és olyankor biztonságban éreztem
magam. Olyankor mégiscsak felfigyelt rám, emlékezett, hogy a
világon vagyok, és végre bizonyságot tett róla, hogy milyen
erősen nem szeret. Ragaszkodtam a durvaságához, mert annak
köszönhettem, hogy nagy néha érintkezünk egyáltalán. Mindent
megtettem, hogy kiérdemeljem a nekem járó verést. Próbára
tettem a türelmét. Pimaszkodtam. Áthágtam a szabályokat.
Illetlenül viselkedtem. Trágár szavakat mondtam. Verekedtem.
Loptam. Csak hogy észrevegyen. Megvert. Tovább feszítettem a
húrt. Provokáltam. Vegyen észre! Mutassa ki a szeretetlenségét!
Néha majdnem agyonvert. Már a szomszédok se léptek közbe.
A faluban azt hitték, megszállt a démon, és ha apám, aki pedig
gyógyító ember, nem tudja kiűzni belőlem, akkor nincs mit
tenni, nem lehet rajtam segíteni. A  mostoháim nem értették a
viselkedésemet. Igyekeztek pótolni anyámat, néha jobban
bántak velem, mint saját magzataikkal (ami miatt a többi
gyerek szemében én voltam a család fekete báránya), mindent
megtettek, hogy ne érezzem árvának magam. Hiába: hordoztam
magamban anyám halálát, én magam voltam az a halott,
végtére az ő halála árán születtem. Apám sokszor emlékeztetett
erre, olyan sokszor, hogy legboldogabb álmaimban sem a nap
kelt fel, hanem egy másik csillag: anyám feje lebegett a
látóhatáron. Azt írtam az első regényemben, hogy anyám
magányra tanított. És ez így is van. De paradox módon sosem
lehettem magamban. Hordozom őt. Lenyeltem, hogy éljek.
Mindig itt éreztem belül. Ez kötött apámhoz. És soha el nem
oldoz tőle. Sem az ő gyűlölettel vegyes közönye, sem
nevelőanyáim szelídítő igyekezete nem oldozta el. Minden
hiábavaló. Azóta, hogy felsírtam, erre vagyok ítélve: apám
gyűlöl, amiért a születésem oly nagy árat követelt. Legalábbis
ezt hittem egészen addig a bizonyos estéig. És azt válaszoltam
apámnak:
– Igen, így gondolom. Azt gondolom, hogy azért nem szeretsz,
mert anyámnak meg kellett halnia ahhoz, hogy én a világra
jöjjek.
Siga D. beszélt, de én az öregember sípoló hangját véltem
hallani a fekhelye felől:
– Tévedsz. Szerettem anyádat, de az életét nem te oroztad el,
hanem Isten vette el. Tudtam, hogy meg fog halni, és
elfogadtam, hogy ez a sors adatott neki. Olvastam a sorsát. Csak
hát azt is olvastam, hogy belőled mi lesz. És azt nehezebben
tudtam elfogadni.
– Ezt hogy kell érteni? – kérdeztem Siga D.-t.
– Úgy kell érteni, Diégane, hogy apám már a születésem előtt
meggyűlölt, mert látta, milyen lesz az életem.
– Látta?
–  Azt állította, hogy látnoki képességei vannak. Hogy éjszaka
olykor látomásai támadnak. Nem hittem el. De mindenki más
igen. Az egész környék, sőt a fél ország ismerte, és rengetegen
jártak hozzá, hogy jövendöljön nekik. Ebből élt: jövendölt a
hívőknek, imát mondott értük, misztikus tanácsokat adott.
Jöttek politikusok. Vállalatvezetők. Díjbirkózók. Megcsalt
asszonyok. Felszarvazott férjek. Munkanélküliek. Betegek.
Bolondok. Aggszüzek. Impotensek. Mindenféle népek jártak
nálunk, hogy találkozhassanak a nagy, hatalmas Ousseynou
Koumakhkal, és védelmező imádsággal vagy amulettel távoztak.
De minden jel szerint az igazlátókat is megeszik a férgek.
Képzeld magad elé azt a büdösödő, erőtlen testet,
a  kiszolgáltatott emberi lényt! Vajon ezt is előre látta? A  látók
látják-e tulajdon nyomorult haldoklásukat? Nézd és lásd!
Az apa kísértete ott haldoklott előttem az ágyon, és
elfordultam, hogy ne lássam a haldoklását, és Siga D. nevetett.
Aztán kettőzött erővel folytatta, mintha a dühödt kacagás
felvillanyozta, energiával töltötte volna fel.
– Apám azt mondta: „Láttam, mi lesz belőled, és a jóslat igaz
volt. A  valóságban pont olyanná válsz, amilyennek álmomban
láttalak, ez az, amit nem bocsátok meg a mindenségnek: olyan
leányt adott nekem, aki mindenestül arra emlékeztet, amit
gyűlölök, és amiről azt reméltem, hogy örökre magam mögött
hagytam.” E szavak hallatán megfeledkeztem a bűzről, a
szobában ólálkodó halálról. Minden figyelmem az apám
testéből sípoló hangra irányult.
Siga D. pár másodpercig hallgatott, mintha rendszerezné
magában a mondandója legfontosabb pontjait. Behunytam a
szemem. Megszólalt egy hang. Nem tudtam, hogy Siga D.
hangját hallom-e, vagy az apjáét, aki ragaszkodik hozzá, hogy
maga mondja el a történetét. Nem tudtam, hogy Siga D.
amszterdami nappalijában vagyunk-e, vagy Ousseynou bűzlő
szobájában. De ugyan miért kell okvetlenül, hogy egy bizonyos
helyen legyünk, és meghatározható időben azonosítható hang
szóljon hozzánk? Mindig valami elbeszélésben vagyunk,
élethossziglan köztes állapotban: hangok és helyek közt, múlt és
jelen és jövő közt. A mély igazság több, mint a hangok, helyek,
idők egyszerű összege, az igazság szüntelenül, fáradhatatlanul
cikázik ide-oda a köztes térben, köztes időben, hálával és
veszteséggel és kétellyel és bizonyossággal telített közegben.
Csukva tartottam a szemem, és szólt a hang.
 – Apám ezt mondta: Olyan vagy, mint azok. Már a születésed
előtt tudtam, hogy balsorsot hozol ránk, elveszed anyád életét,
és pokollá teszed az enyémet, mert minden lélegzetvételeddel
arra emlékeztetsz, hogy semmi közöd hozzám, valójában
őhozzájuk tartozol. Hogy lehet ez? Kérdezd a géneket! Kérdezd
a vért, a húst! Faggasd a gének misztériumát, a génekét, melyek
átívelve az időn, összekötnek két távoli pontot az ősök és utódok
láncolatában. Minden a dédnagyanyáddal kezdődött. És minden
Mossane-nal kezdődik.
 2

Mossane-nal kezdődik minden. Azzal, hogy úgy választott,

ahogy választott. Már most megmondom, még mielőtt
elmondanám az egész történetet, hogy ott, a temető előtt, a
mangófánál, akkor tettem fel utoljára a kérdést Mossane-nak.
Már régóta elmerült a magány, a homály és a csend világába.
Mégis újra meg újra megkérdeztem: Miért ő?
Ezúttal sem remélhettem, hogy válaszol. Már régóta ezt az
egyetlen kérdést tettem fel Mossane-nak. Istennek is szólt a
kérdés. Sőt magamnak is. Minden embernek meg kell tudnia,
mi élete kérdése. Ez földi létünk egyetlen célja, Marème Siga.
Mindenkinek meg kell találnia a saját kérdését. Mi végből?
Hogy választ kapjon, mely felfedi élete értelmét? Nem, az élet
értelmére csak az élet végén derül fény. Az ember nem
azért  keresi a maga kérdését, hogy megtalálja az élet értelmét.
Azért keresi, hogy elviselje egy felfoghatatlan, kezelhetetlen
kérdés némaságát. Egy kérdését, amelyre nincs válasz.
Amelynek az az egyetlen célja, hogy emlékeztesse a kérdezőt
életének titkos tartományára. Minden emberi lénynek meg kell
keresnie a maga kérdését, hogy tapinthassa sorsának
misztériumát, azt, amire soha nem kap magyarázatot, mégis
életének alapvetően fontos része.
Sok ember hal meg úgy, hogy nem leli meg a kérdését. Mások
későn ismernek rá. Nekem megadatott a szerencse és kárhozat,
hogy aránylag fiatalon formát öltött életem kérdése. Örök
életemre megszabadultam a szorongástól, hogy tovább kelljen
keresnem, de támadt helyette más szorongás: egyre kísért, hogy
hiába teszem fel a kérdést, nyitott csend a válasz. Nyitott, de
sosem üres. Végtelen számú hipotézis népesíti, lehetséges
válaszok és rájuk felelő kétségek.
Miért ő?
Aznap is arra számítottam, hogy Mossane úgy válaszol a
kérdésemre, ahogy szokott: sűrű szövésű csenddel, melyen
semmi át nem hatol, se be, se ki. Rítus volt, hogy megkérdezem:
Miért ő? Üdvözlés volt, sibbolet, varázsige, amelynek csak mi
ketten voltunk a tudói. Kimondtam, és utána behatoltunk a
saját világunkba, én az enyémbe, ő az övébe. Az enyém: tele
emlékkel, fájdalommal, megaláztatással, dühvel, értetlenséggel.
Az övé: ismeretlen számomra, amióta évekkel azelőtt végképp
bezárkózott.
De tudtam, hogy hallja a szavaimat. Ez a bizonyosság vitt
vissza hozzá minden áldott reggel. Bár az is igaz, hogy semmi
jelét nem adta, hogy egyáltalán észleli-e a jelenlétemet. Nem
láttam őt, de a szívemben tisztán kirajzolódott az arca.
Tekintete rebbenetlenül a sírokra mered. Nem görbül le a szája
keserűen vagy szánakozóan vagy ingerülten. Néma és
mozdulatlan, olyan távoli, mint egy másik bolygó: ez volt
Mossane. Mintha már befogadta volna a temető, ott előttünk. De
tudtam, hogy hallja a kérdésemet. Tudtam. Honnan? Onnan,
hogy ez volt az ő kérdése is, az élete kérdése. Az egyesített
bennünket, hogy egyazon kérdés volt a büntetésünk és életünk
kulcsa: Miért ő?
 Mossane már régóta ott élt némán, meztelenül az öreg
mangófa alatt, szemben a temetővel. Szokás szerint leültem
mellé, és odatettem a kis batyut, amelyben ételt vittem. Már
lemondtam róla, hogy ruhát is vigyek, úgyse vette fel. Egyszer,
évekkel korábban, erőnek erejével felöltöztettem. Mihelyt
elmentem, levette a ruhát, és összetépte.
Amikor először órákra megnémult, megpróbáltam otthon
tartani a házamban. Este odakötöztem az ágyhoz, hogy ne
tudjon megszökni. Egész éjjel üvöltött. Úgy ordított, mint akit
nyúznak. Pár nap múlva nem bírtam tovább, hagytam, hadd
menjen. Akkoriban még beszélt, ha keveset is. Látva, hogy
milyen eltökélten magam mellett akarom tartani, azt mondta:
Nem minden beteg akar meggyógyulni, nem minden leterített
akar felállni, mert ha feláll, talán halálos lesz az újabb zuhanás,
nem mindenki akar újra úgy élni, mint azelőtt, mert van olyan
élet, amit a halál se irigyel. Én nem akarok felállni, az nekem
végzetes rémlátomás. Nem akarom, hogy megmentsenek. Nem
akarok visszatérni. Engedj el, Ousseynou, hadd menjek!
Mossane végül célt ért a szavaival, a borzalmas éjszakai
ordítással, és hogy folyton visszaszökött az öreg mangófához.
Nem tarthattam vissza. Tehetetlenül néztem, ahogy az őrület
elhatalmasodik rajta.
Eleinte még gyötört a tudat, hogy nem tudtam magam mellett
tartani és megmenteni, ha máshogy nem, hát akarata ellenére.
Megfogadtam magamban, hogy ha úgy fordul és meg kell
mentenem valakit, akit szeretek, jobban meg fogok harcolni
érte. Újra belevetettem magam a Korán tanulmányozásába és a
misztikába. A  két bölcseletben a gyógyítás lehetőségeit
kerestem, a második látás képességének titkát, a
kinyilatkoztatás erejét. Néhány hónap múlva egy közeli faluba
költöztem egy teljes évre. Élt ott egy szúfi mester, és vállalta,
hogy elmélyíti hitbeli ismereteimet. Vak voltam, világtalan, de ő
bevezetett a misztériumokba, melyeket csak a belső szemmel
láthatni. Láthatatlan fényben megvilágosult a világ. Nem volt
többé titka az időnek. Megnyílt mögöttem. Megnyílt előttem.
Mindkét irányba követni tudtam tekervényes útjait. Kellő tudást
szereztem, hogy enyhítsem a sebzett emberek fájdalmát. A test,
a lélek, a lét fájdalmát. Hazatérve váltam azzá, akit hamarosan
mindenki úgy ismert mint Ousseynou Koumakh sejk, a nagy
tudományú.
Mossane még mindig ott élt a mangófa alatt, szemben a
sírokkal. Tudtam, hogy mire vár. De azt is tudtam, hogy hiába
vár. Újonnan szerzett tudásommal felvértezve megpróbáltam
visszahozni. Kudarcot vallottam: a sötétség birodalmának abból
a mélységéből már nem volt esély élve kiszabadítani. Mi mást
tehettem: társául szegődtem az ő világában. Ha emlékezetem
nem csal, ez 1940-ben történt. Mossane már két éve ott volt
abban a mélységesen mély veremben, amely benne magában
nyílt meg.
Beletörődtem hát, hogy ne vele éljem le az életemet. Végre
más nők felé fordult a figyelmem. Nem volt nehéz asszonyt
találnom. Már az egész környéken híre terjedt, hogy gyógyító
vagyok. A családok megtiszteltetésnek és különös szerencsének
tekintették, hogy előrehaladott korom ellenére hozzám, Isten
emberéhez adhatták nőül egyik leánygyermeküket. A  frigy, ez
tudvalévő volt, bizton elhárítja majd a sors csapásait, imáim
megvédenek minden betegségtől, ragálytól. Még abban az
évben feleségül vettem a tizennyolc éves Mám Courát.
Minden feleségemnek az apja lehettem volna. Mám Courának
és Yaye Ngonénak, Ta Dibnek és a te szülőanyádnak is, Siga.
Kettőzött erővel szerettem őket. Szerettem őket mint férj, és
szerettem őket gyöngéd apai szeretettel. Szerencsés voltam,
hogy már benne jártam a korban: megkíméltettem némely
ifjonti tévelygésektől. Megvolt bennem az érett férfi
tapasztalata, hiszen korábban teljes szívemből szerettem már
egy nőt, és az apaszerepnek sem voltak előttem titkai.
Közelmúltbeli beavattatásom pedig megadta a kellő
bölcsességet is. Egyedül Mossane zavarta meg lelki
nyugalmamat.
Való igaz, letettem róla, hogy vele éljek, de arról nem
mondtam le, hogy érezzem a közelségét. Nős voltam, már voltak
gyerekeim, szerettem a feleségeimet, de mindennap elmentem
a mangófához, hogy találkozzak Mossane-nal. És közelsége
mindennap eltöltött boldogsággal és fájdalommal. Eleven seb
volt, akartam, hogy fájjon. Ne forrjon be soha! Égessen
mindhalálig! Ezért mentem el hozzá minden áldott nap,
hordoztam boldog és boldogtalan emlékeimet, a megcsalt
reményeket és az örök kérdést: Miért ő?
Az előtt, hogy a szúfi sejk tanítványának szegődtem volna,
Mossane még meg-megszólalt két roham között. Nem beszélt
összefüggéstelenül, érteni lehetett, amit mond. Egyszer-egyszer
olyan világosan fejezte ki magát, hogy bizakodtam: hátha úgy
döntött, hogy visszatér. De nem tért vissza. Felcsillant az
értelme, de negyedóra múlva minden korábbinál nehezebben
forgott a nyelve, vagy szemlátomást még sűrűbb, sötétebb
homályba süllyedt.
Amikor visszatértem a tanulóévből, Mossane már nem szólalt
meg. A  falubeliektől megtudtam, hogy néhány nappal az
elutazásom után végleg elnémult. Némán nézte a sírokat. Vakon
is látva láttam őt. Semmi nem feledtethette a szépségét. Annak
idején, amikor még láttam a szememmel, elbűvölt a szépsége.
Most, sok év múltával, világtalanul is látom őt.
Az engem övező aura Mossane-ra is rávetült. Az emberek azt
hitték, hogy van valami hatalma, és misztikus okból ülök
mellette. Még a gyerekek is békét hagytak neki, pedig azok
általában kíméletlenek a gyengeelméjűekkel. Sosem kellett
menekülnie bandába verődő, gúnyos szitkokat szóró, kődobáló
kölykök elől. Éreztem, hogy megöregedett, hogy őszül a haja,
egyre ráncosabb az arca.
Nem is annyira az idő múlása viselte meg a testét. Sokkal
inkább a szenvedés. A  fájdalom, amely éveken át a lelket
roncsolja, és csak aztán támadja a húst és a bőrt. Mégis biztos
voltam benne, hogy Mossane most is szép. Ha nem gerjeszt
félelmet az állapota, sok férfi szíves örömest magáévá tenné.
Meztelen volt, mindenki rajta legeltethette a szemét. De nem
mertek a közelébe menni, és még kevésbé hozzáérni. Az a hír
járta, hogy a halottak védelmezik. Úgy nevezték: Mossane, a
holtak szeretője, meg úgy: a mangófa bolondja.
Csak engem engedett oda magához, ha más közelített,
üvöltött. Nem a misztikus aurám miatt tett kivételt velem,
ahogy a falubeliek beszélték. Nem voltam hatással rá. Ismert, ez
volt az egyszerű ok. Én voltam az utolsó kapocs ahhoz a
múlthoz, amely magyarázatot adott a jelenre, a jelenünkre. És,
ismétlem, ugyanaz volt életünk kérdése. A  legöregebb
falubeliek ismerték a történetünket, a közös titkunkról is
tudtak, bár nem minden részletről. Különös pár voltunk mi ott,
a mangófa alatt: egy meztelen bolond nő és egy vak varázsló ül
egymás mellett, szemben a temetővel. Ez elég volt, hogy
elriassza a kíváncsiskodókat és az alkalmatlankodókat.
De visszatérek ahhoz a bizonyos naphoz, amelyet kezdettől
fogva emlegetek. 1945-ben történt. Mossane már majdnem
nyolc éve a saját világában élt. Igen, 1945-ben volt. Jól
emlékszem. Hírlett, hogy hamarosan vége a háborúnak.
Messziről, szél szárnyán jöttek a hírek. És azon a napon, mint
tíz éve mindennap, újra feltettem Mossane-nak a kérdést: Miért
ő? Megmoccant, a keze a kezemhez ért. Nem lepődtem meg:
álmomban láttam, hogy visszajön. Isten jelet küldött. És
Mossane csakugyan visszajött. Most az egyszer, utolszor
hajlandó volt visszatérni, és válaszolt.
 3

Később hallani fogod, Marème Siga, hogy mit válaszolt

Mossane. De előbb azt mondom el, mi az oka, hogy soha nem
szerettelek. A  két történet egyazon történet. Már ott voltál
anyád méhében, én a hasára tettem a kezemet, és akkor vakító
villám cikázott át a fejemen. És a fényözönben ott láttam az
arcodat azok közt a régi arcok közt. Még meg sem születtél, de
már tudtam, hogy azok közé tartozol. Benned térnek vissza.
Sosem tudtam, melyikünk az elsőszülött. Anyám azt mondta,
hogy én jöttem előbb világra. Csakhogy a hagyományaink
szerint, állítólag, amikor ikrek születnek, megfordul az idő, és
az számít idősebbnek, aki később bújik elő az anyaölből.
Gyerekkorunkban gyakran hallottam anyámtól, Mboyiltól: –
A  fivéred, Ousseynou Koumakh, előreengedett, hogy örülj, úgy
viselkedett, mint egy jó báty, aki örömet akar szerezni az
öccsének. Assane Koumakh kilenc perccel utánad jött a világra,
tehát te kilenc perccel fiatalabb vagy, mint ő. – Ezt mondogatta
anyám. Sohasem szabadultam az érzéstől, hogy Assane
Koumakh, az ikertestvérem többet lopott el tőlem, mint azt a
kilenc percet. Elorozta előlem a lehetőséget, hogy valaha is
kiléphessek az árnyékából.
1888-ban születtünk. Bizonyára te is tudod, hogy nem vaknak
születtem. Láttam. Húsz éven át láttam. De ez egy másik
történet, erről majd később. Szóval 1888-ban születtünk. Nem
ismertük apánkat. Halászni volt, és egy hatalmas krokodil
szétmarcangolta. A  rettenetes legenda egész gyerekkorunkat
végigkísérte. Anyánk, Mboyil, a te nagyanyád hat hónapja
hordott bennünket a szíve alatt, amikor nemzőnk, nem tudni,
miért, egyedül ment ki a folyó legveszélyesebb szakaszára. Az
ott a fenevad felségterülete volt. Mboyil nemigen beszélt
nekünk az apánkról. És ha nagy ritkán mégis mondott valamit,
hiába leplezte, észrevettem, hogy megkönnyebbülés számára,
hogy nincs velünk. Mintha hálás volna a folyón uralkodó
hatalmas krokodilnak, amiért elragadta az apánkat. Akinek a
testéből semmi nem maradt. Következésképp sírja sem volt,
ahol sirathattuk volna, legalább életünk első éveiben.
1898-ban, vagyis tízéves korunkban, férfiak egy csoportja,
köztük az a férfi, aki nevelt bennünket, hadjáratra indult,
háromnapos vadászatra a folyóra. Az volt a céljuk, hogy
megöljék a krokodilt, amely rettegésben tartotta az egész
vidéket, minden megmagyarázhatatlan halálesetet és eltűnést
neki tulajdonítottak, még ha nem a folyón történt, akkor is. De
bűnbak, az mindig kell, és nekünk ott volt a krokodil.
A  vadászkülönítménynek vad harc után sikerült elejtenie a
krokodilt. Hárman végezték a szörnyeteg pofájában, és egy
vadász a lábát, egy másik a karját vesztette. De végül csak
sikerült megölni a krokodilt.
A nagybátyánk, szülőapánk bátyja vitte be a kegyelemdöfést.
A sógorházassági törvénynek megfelelően szeretett öccse halála
után ő, Ngor, vagy ahogy mi hívtuk, Tokô Ngor, fogadott be
bennünket anyánkkal együtt, és gondoskodott a nevelésünkről.
Mihelyt abba a korba értünk, hogy már felfoghattuk az efféle
dolgokat, Tokô Ngor elmondta nekünk, milyen gyötrő érzés
számára a fivére elvesztése. De azt hittem, legjobban az
gyötörte, hogy a krokodil még mindig él. Tíz éven át olyan erős
volt benne a bosszúvágy, hogy életét kockáztatva sokszor
egyedül is megpróbálta elejteni az állatot. Most végre sikerült.
Gyerek voltam, mégis éreztem, hogy győztesen megtérve a
vadászatból, más ember lett Tokô Ngor. Mint aki hosszú
szenvedés után gyógyultan kel fel a betegágyból. És azon az
éjszakán arra is rájöttem, hogy tévedtem: nem is az fájt neki az
eltelt tíz év során, hogy él a krokodil, hanem az, hogy nem volt
sír, ahol elgyászolhatta volna a testvérét.
A győzedelmes hadjárat után a vadászok osztoztak a
zsákmányon; a hüllő hím volt, hatalmas példány, hét méter
hosszú és legalább egy tonna. Egyes vadászok a bőréből akartak
egy darabot, mások a szemére vagy fogaira tartottak igényt, és
voltak, akik beérték hússal. Ngor bácsi a belét akarta, semmi
mást. A  fivérem testéből semmi nem maradt, de benne volt
ennek a dögnek a belében. – A belét kérem – mondta. Megkapta.
Kibelezte az állatot, és a beleit eltemette, ha nem is a temetőben,
mert az elképzelhetetlen lett volna, hogy oda kerüljön egy
krokodil maradványa, hanem a temetővel szembe, a mangófa
alá, ahol évekkel később majd Mossane fog üldögélni. Mossane
nem ismerte a történetet, amely addigra már feledésbe merült,
és én sem mondtam el neki. Csak hogy tudd, Siga: nem az apám
miatt jártam Mossane-hoz. Nem is ismertem. Egyedül Mossane-
ért. De azért nem felejtettem el, még harminc év múltával is
emlékeztem, hogy ott, a mangófa alatt van apám sírja. A  sír,
amelyet Tokô Ngor ásott, és ahová elhantolta a krokodil beleit, a
krokodilét, amely benyelte, majd elemésztette az öccse, Waly
testét.
Tokô Ngor és anyánk úgy nevelt bennünket, mint két kis
herceget. Szerettek bennünket, mi viszont nem szerettük
egymást. Legalábbis én nem szerettem Assane-t. Ő nem ismerte
el, hogy ugyanígy érez irántam. Mások előtt játszotta a szerető
és védelmező báty szerepét. Úgy csinált, mintha cinkosság volna
köztünk, pedig nem volt. Aztán ha kettesben maradtunk, rögtön
előjött az igazi természete: a legkevésbé sem érdekeltem,
lenézett, és ha szólt hozzám, csak azért, hogy gúnyoljon,
megalázzon.
Semmi közös nem volt bennünk. Hasonlítani nagyon is
hasonlítottunk, ránézésre igazi ikrek voltunk. De a
természetünk különbözött, mondhatni, tűz és víz. Soha egy
percig nem éreztem azt az összetartó erőt, amit az ikreknek
tulajdonítanak. Assane hódításra született. Elbűvölő gyerek volt,
nevetős, engedelmes, pörgött a nyelve, és csak úgy áradt belőle
az egészséges jókedv. Kereste a felnőttek elismerését, csodálatát.
A korunkbeli gyerekek felnéztek rá, lesték a parancsait. Ő volt a
kiválasztott, a bandavezér. Én csendesebb voltam. Zárkózott.
Szorongó. Bizalmatlan. Semmi nem volt bennem a fivérem
derűs természetéből, a könnyedségéből. Titkon már nagyon
korán bántott, hogy az emberek folyton összehasonlítgatnak
bennünket. Egyedül a dámázásban voltam jobb nála. Minden
másban ő: erősebb, gyorsabb, okosabb, ravaszabb, bátrabb.
Néhány nappal a krokodilbél-temetés után Ngor bácsi,
anyánk jelenlétében, maga elé rendelt bennünket. Ideje a
jövőnkre gondolni, mondta. Végighordozta rajtunk a tekintetét.
 –  Ti itt Korán-iskolába jártok. Nagyon helyes. Ismerni kell az
iszlámot, fontos része annak, amilyenek vagyunk. Az iszlám
előtti ősi kultúránkat is ismerni kell. De azt is látni kell, ami
eztán következik. Gondolni kell a jövőtökre. Márpedig a jövőben
ez az ország a fehéreké lesz. Lehet, hogy már most is az övék.
Fájdalmas kimondani, de uralkodnak fölöttünk. Megszerezték,
amit akartak, erővel és fondorlattal. Lehet, hogy egyszer majd
felszabadítjuk magunkat, de egyelőre itt vannak a nyakunkon a
fehérek a nagy tengeren túlról. És az az érzésem, hogy még
sokáig itt is maradnak. Én már nem leszek ezen a világon,
amikor végleg elmennek, és újra azok lehetünk, akik régen
voltunk. Ti nagyon fiatalok vagytok, de lehet, hogy már ti is rég
halottak lesztek, mire eljön az a nap. Még az is lehet, hogy soha
nem jön el az a nap, és lehetetlen visszamenni az időben, újra
azzá válni, akik valaha voltunk. Az emberek nem tudnak
sodrással szemben haladni, ahogy némely halak, a történelem
olyan folyó, amely ellenállhatatlanul zúdul, hömpölyög a
deltatorkolatig, és sokfelé ágazva folyik tovább, bele a nagy
tengerbe. Megváltozunk. A  kultúránkat már elérte a kór. Ott a
tüske a húsunkban, és csak az életünk árán húzhatnánk ki. De
együtt élhetünk a tüskével, benne hagyhatjuk a testünkben,
csak ne legyünk büszkék rá, ne úgy viseljük, mint egy
kitüntetést, hanem, mint forradást, rossz emléket,
figyelmeztetést, hogy a jövőben óvakodjunk a tüskéktől.
A  jövőben is lesznek tüskék, csak a színük és a formájuk lesz
más. De ez a tüske ezentúl része a mi nagy sebünknek, vagyis az
életünknek.
Ngor bácsi elhallgatott, az égre emelte tekintetét. Így folytatta:
 –  Mindenesetre fel kell készülnünk a jövőre, arra, hogy soha
többé nem leszünk magunkban, soha többé nem lesz úgy, mint
azelőtt. Gyakran beszéltünk erről apátokkal, Walyval, Isten
nyugosztalja! Ez volt a leghőbb vágya. Hogy leendő
gyermekeinek legalább egyike menjen a tubabuk iskolájába, ne
azért, hogy olyanná váljon, mint ők, hanem hogy legyen
tudással felvértezve. Ha a fehérek azt mondják, hogy
okosabbak, mint mi, az vagy igaz, vagy nem, lehet rajta
vitatkozni. De ha kijelentik, hogy senki nem tud semmit, ők a
mindentudók, az elfogadhatatlan, arra nemet kell mondani.
Zavaros volt az egész, nem tudtam, hová akar kilyukadni a
bácsi. Megint hallgatott egy sort, és csak nézett ránk,
jelentőségteljesen.
– Értitek?
– Értem – mondta Assane.
Hogy ne látsszam hülyének, azt hazudtam:
– Értem, Tokô Ngor.
Anyánk alighanem látta rajtam, hogy nem értem, és össze
vagyok zavarodva, és minden szavát megfontolva, szelíden azt
mondta:
–  Néné! – Ezt a szeretetteljes becenevet adta nekünk. –
A  bácsikátok szerint egyikőtöknek a fehérek iskolájába kell
járnia.
Rémülten néztem a nagybátyámra. Komoly volt az arca,
fürkésző a tekintete. Hogy tudja Assane ilyen nyugodtan
fogadni ezt a rettenetes bejelentést?
– Nos? Mit szóltok? – kérdezte Ngor bácsi.
– Én nem akarok menni – zokogtam fel.
 – Hát jó. Akkor majd én megyek – vágta rá Assane. – Megyek a
fehér iskolába.
Néhány másodpercig csend volt. Aztán Tokô Ngor azt mondta:
–  Áldott legyen Rog Szen, az irgalmas isten! Mi is így
gondoltuk. Te, Assane Koumakh, menj, és tudj meg minél többet
a világról, te pedig, Ousseynou Koumakh, te maradj, és ismerd
meg és védelmezd a mi világunk tudományát.
Egész éjjel hánykolódtam, le sem hunytam a szemem.
Örültem, hogy a fivérem elmegy, megszabadulok tőle, de
gyötrődtem is, az volt az előérzetem, hogy balsors közelít.
Assane távozásával hasadék támadt a világunkban, és ki tudja,
mi fog kiszabadulni, mi fog behatolni?
 4

Gyorsabban kell haladnom. Fáj a mellkasom. Hallod, hogy sípol

a tüdőm?
A következő évek boldog évek voltak nekem. Assane keveset
volt otthon. Fehér iskolában tanult, északon, a nagyvárosban, a
misszionáriusok internátusában. Csak az esős évszakot töltötte
velünk. Az év többi részében egyedül voltam Ngor bácsival és
anyámmal. Szerethettem őket, amennyire csak bírtam, nem
vetült rám a fivérem árnya. Ha anyám azt mondta, néné, az
egyedül rám vonatkozott. Kimondta a szót, és nyomban
boldogsággal töltötte el a szívemet, hogy én lehetek
szeretetének egyetlen tárgya. Egyedül voltam a fényképen.
Assane lemaradt róla. Az évek múlásával mit sem változott a
természete. Sőt a fehérek iskolájában szerzett ismeretek egyre
növelték hódító vágyát. És új fegyverei is lettek hozzá.
Ő volt az egyik első gyerek a faluban, aki az északi
nagyvárosban fehér iskolába járt. Amikor hazajött, ő volt a nagy
attrakció. Mesélt a városról. Hogy milyenek a fehér emberek.
Hogy mi mindent tudnak, miféle titkaik vannak. Úgy
öltözködött, mint ők, átvette a finom modorukat, a
beszédmódjukat. A mi nyelvünkön beszélt, de francia szavakat
kevert a szavak közé. Lényegtelen dolgokat is úgy tudott
mondani, mintha fontosak volnának. Lenyűgözte a
hallgatóságát. Assane eleve tehetséges és érdekes gyerek volt.
Kamaszkorára a francia iskola tájékozott, művelt, magabiztos
fiatalembert formált belőle. De elsősorban – végtére erre volt
hivatva az iskola – egy kis fekete fehér embert.
1905-ben vérmérgezésben meghalt Tokô Ngor, elfertőződött
egy csúnya, elhanyagolt seb a bokáján. A  halála előtt azt
mondta, hogy büszke ránk, Assane Koumakhra és rám: ő
nyugati tudással gazdagodott, én pedig, Ousseynou Koumakh, jó
halász lettem, megbízható és felelősségteljes ember,
belegyökerezve a mi kultúránkba. Lelkünkre kötötte, hogy
gondoskodjunk anyánkról. De anyánk csak egy évvel élte túl.
1906-ban egy közönséges láz elvitte őt.
Assane és én magunkra maradtunk. Azt reméltem, hogy
anyánk és nagybátyánk halála, a közös gyász közelebb hoz
bennünket egymáshoz. Csalódnom kellett. Assane is gyászolt, én
is, de külön-külön. A  fájdalom nem egyesített bennünket. Még
nőtt is a távolság. Már nem percek választottak el minket,
hanem világok. Nemcsak különböztünk, hanem haragudtunk is
egymásra. Én úgy gondoltam, hogy hűtlen lett ahhoz a világhoz,
amelybe beleszülettünk, ő azt, hogy belesüllyedtem, és
bezárkózom. Hamarosan lehetetlenné vált a párbeszéd. Anyánk
halála után már köszönni is alig köszönt, amikor hazajött az
esős évszakra.
Ha épp nem a magával hozott európai könyvek olvasásába
merült, azoknak az örömeknek hódolt, amelyeket a
tanultságának és a személyét övező csodálatnak köszönhetett.
Inni kezdett. Megfeledkezett a vallásról. Különben meg is
mondta: megkeresztelkedett a misszionáriusoknál, és azt a
nevet kapta, hogy Paul. Mire én: Felőlem azt csinálsz, amit
akarsz, de én Pault nem ismerek, te nekem mindig Assane
Koumakh maradsz. Megfeledkezett az őseinkről. Nem járt Ngor
bácsi és anyánk sírjához. Helyette lányok után szaladgált, illetve
– tisztelet a kivételnek – a lányok futottak őutána.
A korosztályunkból kevesen tudtak ellenállni Assane-nak. De
pont a legszebbet, legszilajabbat, Mossane-t nem tudta
elkápráztatni. És ettől csak még jobban tetszett neki a lány. Mint
ahogy – ezért is, másért is – nekem is. Mossane két évvel
fiatalabb volt, mint mi, de hárommal idősebbnek látszott.
A gyerekkorból kilépve úgy bomlott ki a szépsége, ahogy a nap
ragyog fel hosszú éj után. Ő már nő volt, igazi nő, amikor mi
még a kamaszkor végén toporogtunk. Assane meg én, nem csak
mi akartuk őt. A tévedés kockázata nélkül állíthatom, hogy nem
volt valamirevaló férfi a faluban, aki ne kívánta volna.
Káprázatos szépsége a beszélgetések állandó tárgya volt
akkoriban. Ő tudta magáról, hogy szép, érezte, hogy mennyire
vágynak rá a férfiak, irigylik a nők. Megtanult úgy viselkedni,
mint egy szellem, vagyis inkább, mint egy álombeli jelenés, aki
ott van tőlünk egy karnyújtásnyira, de ahogy mozdulunk,
mindig távolodik, mint a látóhatár, amely felé futunk.
Csáberejét próbálgatva tanulta meg, hogy mit jelent szabadon
élni. Mossane nem volt senkié, tehát mindenkit fűthetett a
remény, hogy egyszer az övé lesz. Én is ezt reméltem.
Mi vonzott Mossane-hoz, aki szemérmetlen, szemtelen, vidám
és vad volt, minden, ami én nem? Azt szokták mondani, hogy az
ellentétek vonzzák egymást. De esetemben nem erről volt szó:
én azt szerettem meg Mossane-ban, ami a legkevésbé látszott,
azt, amit mögé képzeltem. Lehet, hogy csak a magam alkotta
Mossane-képbe lettem szerelmes. De hát ez gyakran így van,
nem? És ha aztán a valóság megfelel a képzeletünk alkotta
képnek, az erősíti szerelmünket, ha pedig nem felel meg, sebaj,
a meglepetés varázsa is erősítheti.
Szerettem Mossane-t. De nem csak én. Két-három évbe telt,
mire kiállva minden próbát, kitartással, módszeresen és
kíméletlenül eltávolítottam a vetélytársakat, és sikerült
meghódítanom. 1908-ra ketten maradtunk, a fivérem meg én.
Assane-t, mint vérbeli hódítót, csak még jobban ajzotta, hogy a
lány eleinte ellenállt neki.
Megvolt az az előnyöm, hogy mindig Mossane közelében
lehettem a faluban, és több időt tölthettem vele. Amikor Assane
Koumakh visszament a városba, háborítatlanul udvarolhattam.
Fő erényem a türelem volt. Nem próbáltam sem elkápráztatni,
sem ámítani. Olyannak mutattam magam, amilyen valójában
voltam: sokat tépelődő, tisztességes, szerény, csendes ember,
akinek nincsenek földi javai és kiváltságai, és aki ragaszkodik a
szülőföldjéhez. Nem vagyok olyan tehetséges és okos, mint az
ikertestvérem, de van olyan erényem, aminek meg ő van híján,
és ami sokat számít az életben. Assane, amikor megjött a
városból, kisajátította Mossane-t. Ajándékokkal halmozta el,
elandalította a nagyvárosi élet szépségeit ecsetelve, olvasni,
számolni tanította franciául. Mossane-ban összeütközött a két
szemben álló világ, amelyet képviseltünk.
Huszonkét éves koromban megvakultam. Egy halászaton
történt. Aznap egyedül halásztam, a folyónak azon az ágán,
amelyet általában kerültek az emberek, mégpedig igen
egyszerű okból: ott élt hajdan az a krokodil, amelyik megölte
apámat, Walyt. A  vízi szörny legendája még elevenen élt.
Beszélték, hogy ivadékai vannak, némely halászok váltig
állították, hogy látták is őket. Mások azt bizonygatták, hogy a
krokodil valójában a folyó egyik szelleme, és hiába ölték meg,
nem lehet megölni. Nők, akik ruhát mostak egy mólón –
állítólag – félelmetes ordításokat hallottak. Bizonyíték nem volt,
csak szóbeszéd. Könnyen lehet, hogy élt arrafelé egy krokodil,
de nem hittem, hogy köze lehet ahhoz, amelyiket Ngor bácsi a
szemünk láttára kibelezett. Hittem, ma is hiszek a vizek
szellemeiben. Fangolok népesítik be ősi vallásunkat. Halász
voltam. És minden itteni halász tanúsíthatja, hogy olykor
természetfölötti dolgok bukkannak fel a vizekben.
Egyszóval legendák és emlékek fűződtek ahhoz a helyhez,
ahol aznap kivetettem a hálót. Azaz éppen kivetettem volna,
amikor valami nekicsapódott a csónaknak. Olyan erővel, hogy
elvesztettem az egyensúlyomat. Beestem a vízbe. Úgy éreztem,
mintha valami nagy erővel húzna le a mélybe. Nem volt nagy,
súlyos tárgy a közvetlen közelemben, és pár másodperc múlva
már a zavaros vízben is láttam, hogy egyedül vagyok, testetlen
erő húz lefelé.
Tehát eljött a nap, amelynek el kellett jönnie – ezt gondoltam.
Eszembe jutott, amit Ngor bácsi mondott tíz-tizenegy éves
koromban, amikor beavatott a halászmesterség titkaiba:
–  Tudnod kell, Ousseynou Koumakh, hogy a folyó egyszer
mindenkit próbára tesz, mindenkit, aki a vizére merészkedik.
Amikor eljön a te időd, azt hiszed majd, hogy ütött a halálod
órája, megijedsz, rúgkapálsz, de ne feledd: olyanná válik a víz,
mint a mocsár, s minden mozdulattól mélyebbre süllyedsz az
ingoványba. Ne harcolj!
– Mi történik, ha harcolok, Tokô Ngor?
– Akkor a víz méltatlannak ítél és megöl.
Nem álltam ellen, a vízre bíztam hát magam. Lehunytam a
szemem, és elaludtam. A  hosszú álomban megjelent a
nagybátyám, majd egy embertestű, krokodilfejű rémületes lény,
majd az anyám, majd Assane. Némelyekkel beszélgettem,
némelyekkel csak összenéztünk, összemosolyogtunk, csak egy-
egy szót váltottunk. Hanem a szavak azonnal kihullottak az
emlékezetemből, hiába tudtam, hogy fontosak. Mossane is
megjelent, ott volt istennőként a folyóban. Meztelen volt, és jó
volt azt álmodni, hogy simogató vízként körülölelem, és
behatolok a testébe, olyan mélyre, amilyenre csak lehet.
A csónakban ébredtem, mintha mindvégig ott lettem volna.
Egyetlen dolog változott: megvakultam. Eltelt néhány
másodperc, mire érzékeltem, hogy nem látok, és ezt minden
tiltakozás nélkül rögtön elfogadtam. Elfogadtam, hogy ez volt a
próbatétel, ez az ára, hogy nem haltam meg. A  vízbeli álom
néhány eleme többé-kevésbé világos értelmet nyert.
Nyilvánvaló volt például, hogy a krokodilfejű ember az apám és
az őt felfaló óriáshüllő megtestesülése. A  rám boruló sötétség
ellenére visszajutottam a faluba. Tudtam, hogy most már nem
érhet baj a folyón. A falubeliek biztosra vették, hogy a legendás
szörnynek vagy ivadékainak szelleme rántott a vízbe, és
meghagyta ugyan az életemet, de váltságként elvette a
látásomat. Talán igazuk is volt, de nem érdekelt a fecsegésük.
Csak az érdekelt, hogy így, ilyen állapotomban is maradt-e
esélyem Mossane-nál. Mire találkoztam vele, már tudott róla,
hogy milyen csapás ért; hiába, kicsi a falu, és szárnyakon száll a
hír. Azt mondta:
– Elvesztetted a szemed világát.
– Nem látlak többé – feleltem.
Nevetett, és azt mondta, hogy ez semmin nem változtat,
mostantól ő lesz a szemem.
– Nem látlak többé – mondtam újra.
Először és utoljára hatalmába kerített a düh meg a bánat,
amiért vak lettem. Kitört belőlem a sírás.
A következő években Mossane olyan közel volt hozzám, hogy
azt hittem, megnyertem a fivérem ellen vívott szerelmi
ütközetet. Mindennap eljött, és segített megszelídíteni a sötétet.
Nem lett az enyém, de nekem szentelte magát. Assane haza-
hazalátogatott. Nem tudom, hogy megszánt-e, vagy csak azért
volt, mert nem láttam az arcát, mindenesetre azokban az
időkben jobban el tudtam viselni. Az érettségi után tanítónak
tanult. Azt mondta, majd végleg visszatér a faluba, és itt fogja
oktatni a gyerekeket. A városban a fehér negyedben lakott, egy
gyarmati stílusú kis házban, amelyet a francia elöljáróság adott
bérbe neki, kivételes vizsgaeredményei jutalmául. Azt is
mondta, hogy író szeretne lenni. Én közben átképeztem magam
halászháló-készítővé és -javítóvá. Nem volt okom panaszra.
Megéltem, és félre is tettem egy kis pénzt. 1913-ban, a
huszonötödik születésnapomon megkértem Mossane kezét.
–  Nem tehetem, Ousseynou. Bocsáss meg, de nem mehetek
feleségül hozzád.
– És a fogadalmunk?
– A te fogadalmad. Csak te tettél fogadalmat saját magadnak.
 Álnok árulónak neveztem. Azt felelte rá: szeret annyira, hogy
ne jöjjön hozzám feleségül, egyelőre máshoz sem akar feleségül
menni, de nincs is maradása a faluban, szeretne világot látni, a
nagyvárosba vágyik, északra.
– Mit szeretnél ott felfedezni?
– Amit az élet kínál.
– Menj csak, menj utána – rivalltam rá. – Ő nem fog feleségül
kérni. Ő csak a testedet akarja. És te oda fogod adni magad neki.
Ezt akarod, mindig is ezt akartad. Hátat fordítani  a
hagyományainknak, és a szabadság nevében ürügyet találni a
bujálkodásra. Ő ezt rögtön tudta, és elcsavarta a fejed a fehér
meséivel. Nem vagy szabad. Egy becstelen, bolond néger
némber vagy.
Mossane felelet nélkül hagyta durva szavaimat, sarkon
fordult és elment, és ez rosszabb volt, mint ha ő is elragadtatta
volna magát.
Egy ideig nem volt hírem felőle. A  fivérem nem járt többé a
faluban. Arra jutottam, hogy biztosan együtt élnek a
nagyvárosban. Gyötört a gondolat. Éjszakánként magam elé
képzeltem, ahogy együtt élvezik a ragyogó városi életet.
Elképzeltem, ahogy a testük összefonódik, és legszívesebben
meghaltam volna, de nem tudtam megölni magam. Üvöltés
szakadt föl a torkomban, egyszer megátkoztam Mossane-t,
másszor rimánkodtam, mint egy kisgyerek, hogy jöjjön vissza.
Az is kísértett persze, hogy utánuk menjek, megkeressem
őket. De a büszkeség visszatartott. Őrjöngtem Mossane
hiányától. De elviselhetetlen volt a fivérem elégedett mosolya,
Marème Siga, a gondolata a mosolynak, amelyik megjelenik az
ajkán, látva, hogy elhagyva és megnyomorítva, szánalmasan ott
rimánkodom a háza küszöbén. Inkább haljak meg az őrület
martalékaként, mintsem megadjam neki ezt az örömet.
Szeretem Mossane-t, de ennyire azért nem alázom meg magam.
És ugyan mit mondhatnék a durva búcsúszavaim után? Hogy
bocsásson meg? Azzal nem lehet meg nem történtté tenni őket.
A  szavak sem tudnak az idő folyásával szemben haladni és
visszajutni a születésük elé. Bántam, hogy kimondtam azokat a
szavakat. De a lelkem mélyén változatlanul úgy gondoltam,
hogy Mossane nem szabad, csak annak képzeli magát. Afrikai
nő, aki azt hiszi, hogy ha hivalkodóan viselkedik, és
nyilvánosan cigarettázik, attól olyanná válik, mint azok az ifjú
fehér dámák, akiket Assane mutogatott a magazinokban. Azt
hiszi, olyanná válhat, mint a nőalakok azokban a regényekben,
melyeket a fivérem olvas és fordít neki. Hiú remény! És mégis,
így is, ilyennek is szerettem. Egyszerre szorongatott
féltékenység, magány, büszkeség és szerelem. Akkoriban
kezdtem feltenni magamban a kérdést: Miért ő?
 5

Egy napon, három-négy hónappal azután, hogy Mossane

elhagyott, nem bírtam tovább, elmentem a nagyvárosba. Sosem
jártam ott, azt sem tudtam, hol lakik Mossane és a fivérem, de
azért nekiindultam.
Teljes egy nap és egy éjszaka tartott az út. A város forgalmas
és zajos volt. Káoszt és vad energiát éreztem magam körül,
olyan nagy energiát, ami vagy halálosan fárasztó, vagy még a
halottat is felébreszti. Egy csellengő fiúgyerek vállalta, hogy
némi aprópénzért a kalauzom lesz. A vállára tettem a kezem, és
már indultunk is.
– Hová kísérjem? – kérdezte.
– A fehérek negyedébe – mondtam.
Szemét- és rothadásszagtól forgott a gyomrom, de ahogy
haladtunk, a tenger sós illatát is egyre többször éreztem.
Lenyűgöző volt a város. Meg is feledkeztem róla, hogy miért
jöttem, magával ragadott az örvény. A  fiú hozzám igazította a
lépteit, örült, hogy munka nélkül, egy vak kísérgetésével
pénzhez jut. Piacokon haladtunk át, árusok, vevők, tolvajok,
rendőrök hangja, csaholás, nyávogás, bégetés, szamárordítás
állt össze egyetlen nagy kórussá. Hússzag. Friss hal szaga.
Fűszerillat. És a tenger illatát hozza a szél. Aztán megint
szemét- és csatornaszag. Beszélgetésfoszlányok: komolyak,
vidámak, sikamlósak, bölcselkedők.
 Szó volt az időjárásról, imádkoztak az ősök szelleméhez, hogy
a közelgő esős évszak mégse legyen olyan mostoha, amilyennek
a jelek mutatják, dicséretét zengték a Nagy Csodatévőnek, aki
nemsokára a városba látogat, mások éppenséggel a híres-neves
Salimata Diallót dicsérték („hogy az milyen csodálatosan
riszálja a picsáját!”), latolgatták a következő birokverseny
esélyeit, emlegettek egy gonosz szellemet, aki magával hurcolt a
tengerbe egy gyereket, és megbeszélték, hogy milyen
áldozatokkal kell kiengesztelni az istennőt, nehogy még több
gyereket elragadjon, pletykáltak a nőfaló fehér kormányzóról,
aki a sárga földig leitta magát, és amíg aludt, olyan formájúra
vágták a bajuszát, amilyen egy hírhedt szépasszony, egy helyi
drianké pinaszőre, emlegették isten végtelen kegyelmét és az
emberek elkerülhetetlen sorsát. Az egyik téren dámáztak, és
közben hajba kaptak, nagyokat koppantak a bábuk a táblán.
Megálltam egy percre, hallgattam a szitkozódást, a gúnyolódást,
a fogadkozást, hogy „na most visszavágok, ne félj!”. Eszembe
jutott, hogy régen mennyire szerettem dámázni.
Mentősök vagy csendőrök szirénáznak. Sokadalom támad,
szitkok repkednek. Megtorpantunk. Mi történt? Tűz ütött ki?
Megloptak valakit? Nem: letartóztattak egy földönfutót, akit
egyesek félelmesnek tartottak és gyűlöltek, mások meg
bálványoztak. Egy nő odaszólt, hogy tartsak a tömeggel,
mennek, kiszabadítják. Azt mondtam, hogy nekem ehhez nincs
közöm, nekem más az utam. Erre rám támadt, sipítozott, mint
egy boszorka, legyávázott, elmondott mindennek, hogy:
manapság már nincsenek férfiak. Puhányok, tutyimutyik,
pipogyák, lottyadt farkú pávák. Hol vannak az egykori hősök,
hajdani daliák? Keljenek életre, segítsenek kiszabadítani
városunk fejedelmét! Azt feleltem, hogy velem nem sokra
mennének: nem vagyok idevalósi, és vak vagyok. Erre ő: Na és!
Mit számít, hogy a férfi, pláne, ha ilyen fiatal, idevalósi vagy
odavalósi, lát-e, nem lát-e! Legyen vér a pucájában, csak az a
fontos, akkor dolgozni is tud, harcolni is tud, nem csak henyél.
Közben elengedtem a fiú vállát, ő meg elszelelt. A  nőszemély
indult a többi tüntetővel, de még meg tudtam kérdezni, hogy
merre laknak a fehérek. Menj át a hídon, és fordulj északnak! –
kiáltott vissza. – És este vigyázz, légy óvatos, te nem idevalósi
vak ember! – Vigyázzak? Mire? Kire? A  válasza beleveszett a
zsivajba.
Egy jó ember segített, átkísért a hídon. Beértünk a fehér
negyedbe. Egy másik világ. Csend, rend, nyugalom. Hallottam a
saját lépteimet az aszfalton. És meghallottam azt is, ahogy a
tubabuk beszélnek. Derűsen. Derű volt a hangjukban, semmi
más. Én itt hozzájuk jöttem, itthon vannak, és sokáig maradnak.
Ahogy Tokô Ngor megmondta… Próbáltam tudakozódni, de
eleinte senki nem tudott útba igazítani azok közül, akik
beszélték a nyelvünket. Nem adtam fel. Valaki végre tudott egy
afrikai emberről, aki rövid ideje tanít egy iskolában, és a
feleségével itt él a szigeten, a sziget északi részén. A nevét nem
tudták, de tovább kérdezősködtem, hogy találkoztak-e már vele,
és ha igen, hasonlít-e rám. Volt, aki rávágta, hogy igen, hasonlít,
és volt, aki szerint nem, egy csöppet sem. De hát ez volt az
egyetlen nyom, és én eltökélten követtem. Már alkonyodott,
amikor odaértem a mondott tanító házához. Egy őr állt előtte,
az én fajtámból való. Alig fogadta a köszönésemet, és amikor
megkérdeztem, hogy itt lakik-e Assane, azt felelte, hogy
semmiféle Assane nem lakik itt. Nagy nehezen eszembe jutott,
hogy mit mondott Assane, milyen katolikus nevet visel.
– És mit akarsz te Musszé Paultól?
– Találkozni szeretnék vele. A fivére vagyok.
– Ne szórakozz velem! Musszé Paulnak nincsen testvére.
– De ha mondom! Nem látod, hogy úgy hasonlítunk egymásra,
mint ugyanannak a seggnek a két partja?
– Hát, lehet.
– Na végre!
– Ne olyan hevesen! Két fél segg nem mindig hasonlít. A vágás
középen van, de nem tükör.
– Ikrek vagyunk!
–  Lehet, testvér, lehet. De Musszé Paul nekem sose mondta,
hogy van testvére. És az biztos, hogy nem vár látogatót. Csak azt
engedhetem be, akinek várja a jöttét.
– Mi van?! Családtagnak is be kell jelentkeznie?
–  Bizony. Be kell jelentkezni, mert mi van, ha pont nincs
itthon. Mint például most. Előre szólnod kellett volna, hogy
itthon találd.
– Jól van, megvárom odabent.
– Nem. Menj el!
– Akkor itt kint várom.
– Nem, azt se lehet.
– Ugyan miért? Az utca nem a tiéd, nem az öregapádé, nem az
ükapádé, de még csak nem is a te Musszé Paulodé. Nem a
tubabuké. Ismered a mondást: Isten utcájában mindenki isten.
Várok, ha akarok.
 – Tudom, de akkor is menj el. Nem akarom, hogy gond legyen,
és te se akard!
– A felesége!
– Mi van vele?
– Mossane a neve!
– Na és? Azt hiszed, nem tudom?
–  Láthatod, hogy ismerem őket. Nem hazudok. A  fivére
vagyok. Mondd meg Mossane-nak, hogy itt vagyok. Ousseynou,
ez a nevem.
– Eridj innen, vagy elvitetlek. Nem látsz engem, de elhiheted,
hogy fél kézzel felkaplak, és a hónom alá váglak.
– Mossane ismer engem.
–  Mdám Mossane sincs itthon. Elutaztak két tubabu
barátjukkal. A távollétükben én őrzöm a házat. Ez az igazság.
– Mikor jönnek meg?
– Nem mondták.
Egy darabig tanácstalanul álldogáltam. Nem maradhatok
sokáig. A  megtakarított kis pénzemből még csak-csak futná
egypár napra, de minden a faluhoz köt, és idegen nekem a
város, fenyegető. Látva, hogy gondolkodóba estem, az őr még
jobban sürgetett, hogy menjek már végre, ne rontsam a levegőt.
És akkor éreztem, hogy gyűlik bennem a harag, perzseli a
tüdőmet. Nem az őr ellen irányult, hanem saját magam ellen, az
ostobaságom ellen. Milyen szánalmas látvány lehetek, ahogy itt
állok! Mért jöttem ide, mit reméltem? Megalázkodni jöttem?
Megéri megalázkodni a szerelemért, a nőért, aki elhagyott, mást
választott? Hol a méltóságom, az önbecsülésem? Megátkoztam
Mossane-t és Assane-t, és szó nélkül otthagytam az őrt.
 Lehűlt a levegő, a bőrömön éreztem, ahogy sötétedik. Imára
szólított egy távoli hang. Már késő volt, hogy visszainduljak a
faluba, találnom kellett egy helyet, ahol megalhatok. De hát
nem ismertem senkit. Visszamentem a hídon, ezúttal segítség
nélkül, és a külváros felé vettem az irányt. Valaki mondta, hogy
ott olcsón kapok ágyat éjszakára. Egy fogadót is megneveztek,
az se kerül sokba. Ne gondoljak nagy kényelemre, de elmegy.
Vacsorát is kaptam a fogadóban. Nem volt étvágyam, de
megettem. Már indultam a szobámba, amikor a fogadós, átadva
a kulcsot, kerek perec megkérdezte, óhajtok-e hölgytársaságot.
Gondolkodás nélkül rávágtam, hogy igen. Sőt: küldjék a
legkeresettebb, legdrágább hölgyet. Akkoriban azt hittem, hogy
a szomorúság, a reménytelenség vezérelt. Ma már tudom, hogy
leginkább a düh. Valakin ki akartam tölteni. Erre jó lesz egy
prostituált, gondoltam. Vadul, dühödt szenvedéllyel hatoltam
belé. Már ment el, amikor megkérdeztem, hogy hívják. Addig
nem is szóltam hozzá.
Ő: Salimata. Én: Salimata micsoda? Ő: Salimata Diallo. Én:
A  te picsádat dicsérik a városban? Ő: Igen, és most már azt is
tudod, hogy miért. Én: Ez igaz.
Elment. Azt hittem, le se fogom hunyni a szemem, de
végigaludtam az éjszakát. Reggel bűntudatom támadt, amiért
lefeküdtem Salimata Diallóval. Szégyenkezve tértem meg a
faluba, és beletörődtem, hogy soha többé nem hallok Mossane-
ról meg a fivéremről. Ha úgy vesszük, megkönnyebbültem.
Éltem, ahogy azelőtt.
Néhány hónap múlva kitört a háború, és Franciaország
azonnal hadba lépett, és vitte magával a pórázon tartott ebeit.
A  mi engedelmes országunk is csatasorba állt. Emlékszem, jött
fehér kísérettel a nagy hírű fekete képviselő Párizsból, és
embereket toborzott az anyaország seregébe. Még ide, a mi kis
falunkba is eljött. Ahogy beszélt, olyan volt, mintha Assane-t
hallanám, csak ügyesebb volt, meggyőzőbb. Fűt-fát ígért
azoknak, akik hajlandók harcolni a tubabukkal. Dicsőséget, a
haza háláját, kitüntetést, pénzt, földet, gazdagságot, öröklétet a
hősök égboltozatán; ígérni, azt tudott, mondhatom, és sokan
hittek neki.
Engem senki nem szólított meg. Egy vakot? Minek? Olyan
emberek kellettek nekik, akik látják a golyót, látják az
ellenséget, és pontosan célozva fejbe lövik, bár az is igaz, hogy
aki lát, azt is látja, hogy a barátja elesik, van szeme, hogy sírjon,
amikor mindent elnyel a föld, menthetetlenül, és az az utolsó
gondolata, hogy mi értelme meghalni egy idegen országért,
amely vágóhídra vitte. Sok velem korú és idősebb falubeli hitt a
fekete képviselőnek és fehér barátainak. Mentek, otthagytak
gyereket, feleséget.
Aztán eljött az az este, 1914 végén. Nem felejtem el.
A magribra készültem, a napenyészeti imára, amikor lépéseket
hallottam az udvaron.
– Ki az?
– Én.
Ezer közül is megismertem volna a hangját.
– Mit keresel itt?
– Hozzád jöttem.
– Ki van veled? – Semmi válasz. – Ki van veled?
– Én, Mossane.
 Az ő hangja viszont megváltozott. Nem volt meg benne a régi
üdeség és büszkeség. Újabb csend, szörnyű csend. Egy
háromszög három csúcsa voltunk, és keserű emlékek,
megválaszolatlan kérdések, gyűlölet és szerelem kötött össze
bennünket. Erős kötéssel, amit nem lehetett elszakítani, ezért
utáltuk meg egymást. Assane szólalt meg:
– A segítségedet kérem, Ousseynou.
Gúnyosan nevettem.
–  Nevethetsz, igen, minden okod megvan rá. A  helyedben én
is nevetnék. A  történtek után valószerűtlennek tűnhet a
kérésem.
– Maradjunk abban, hogy röhejes.
–  Igen. Mégis tőled kérek segítséget, mert a testvérem vagy.
Nem tenném, ha volna választásom.
–  Nem érdekel, hogy van-e választásod. Már nem vagy a
testvérem, Assane.
–  Tetszik, nem tetszik, testvérek vagyunk. Ugyanaz a vér
folyik az ereinkben. Ugyanabból a távoli forrásból ered. És az a
vér nem csak a mi vérünk. Nem csak mi kettőnket köt össze.
– Ugyan ki mást is? Mit akarsz? Ki vele, nincs időm, a timisre
készültem.
– Franciaországba megyek. A háborúba.
– Na és? Te választottad azt az utat, nem én.
– Gyereket várunk.
Döbbenetemben szólni se bírtam, és néhány másodperc
múlva a fivérem folytatta:
–  Gyereket várunk, Mossane meg én. A  visszatértemig
szeretném olyan embernél elhelyezni őket, akiben megbízom.
Sosem értettük meg egymást, te meg én. Talán soha nem is
szerettük egymást. De ha valakiben bízom, hogy megőrzi a
titkomat, az te vagy.
– Képmutató vagy, Assane Koumakh, mindig is tudtam.
–  Azt gondolsz rólam, amit akarsz. De válaszolj: befogadod
Mossane-t és a gyermekemet, amíg távol vagyok?
–  Nemcsak képmutató vagy, hanem felelőtlen is. Hogy
mehetsz el Franciaországért harcolni és itt hagyni gyereket,
feleséget?
–  Én ezért a gyerekért is harcolni fogok. Nem csak
Franciaországért. Franciaországért harcolva azért is harcolok,
hogy egy békés világban nőjön fel a gyermekem.
–  Eh, ne mondd, hogy érte harcolsz, soha senkiért nem
harcoltál. Neked csak a saját személyed fontos, az a fontos, hogy
Franciaország elismerjen téged. Ne is próbáld megnyugtatni a
lelkiismeretedet, valld be, hogy jobban szereted
Franciaországot, mint a gyermekedet. Merd kimondani!
Mossane hitt neked, amikor megmondtad? Hé, Mossane! Tőled
kérdezem: hittél neki, amikor azt mondta, hogy harcolni megy a
gyereketek jövőjéért? Ha ezt mondta, hazudik. Mossane!
Hagyod elmenni?
– Nem hazudok.
– Elhagy benneteket.
– Nem hagyom el őket.
– Mossane! Tőled várok választ.
– Nem Mossane, hanem én jöttem el hozzád.
– Ő is itt van, és ő az anya.
– Menjünk, Assane, megmondtam, hogy ez lesz.
 Megtört volt a hangja. Rá se lehetett ismerni. Az elmúlt
hónapokban, ha csak rágondoltam, harag mardosott. Amióta
elhagyott, arról álmodoztam, hogy egyszer eljön az alkalom, és
eláraszthatom őt a gyűlöletemmel, az undorommal, mindazzal
a bensőmben tomboló indulattal, amivé az elvesztése fölötti
csalódásom változott. Végre itt volt az alkalom. De hallva, ahogy
elhaló hangon a sorsába törődik, elillant belőlem a düh, és csak
szánalom maradt a helyén.
–  Most az egyszer ne csak magadra gondolj, Assane! Gondolj
másokra is, gondolj a gyereked életére!
– El kell mennem – mondta a fivérem.
– Miért?
– Mert ez a kötelességem.
– Semmit sem tudsz arról a háborúról. Nem a te háborúd.
– De igen. Mindannyiunké, még ha távolinak látszik is. A tiéd
is. Gyorsan vége lesz.
– Honnan veszed?
– A tubabu tisztek mondják. Ők tudják.
– Rognak képzelik magukat. Semmit nem tudnak!
– Afrikai fiai segítségével Franciaország egykettőre győz.
–  Fiai? Nem, ti nem a fiai vagytok, hanem a rabszolgái.
Meghaltok érte. Elfelejt benneteket.
– Nem halok meg.
– Nem ismered a jövőt. Ne kísértsd a sorsot!
– Visszajövök. Már csak a gyermekem javáért is.
– Jobb lenne neki, ha el se mennél.
– Már aláírtam a jelentkezést. Megyek. Észak-Franciaországba
vezényelnek.
 –  Nem érdekel, hová vezényelnek. Távol leszel a fiadtól, és
kész. Milyen ember vagy te?
Assane kurtán felnevetett. Aztán azt mondta:
–  Ne ítélkezz fölöttem, Ousseynou Koumakh! Semmit sem
tudsz rólam. Azt képzeled, hogy ismersz, tudod, mi van a
lelkemben. Pedig nem tudod. Nem ismered a lélek rejtelmeit.
Amit te a teljes igazságnak gondolsz, az csak az igazság egy apró
mozaikja. Te is csak egyetlen árny vagy az árnyékvilágban. Nem
tudod, mennyi mindent áldoztam fel az elmúlt években. Nem
tudod, milyen sáros az az út, amin végigmentem. Aki a
nyomomba szegődik, arra ráfröccsen a sár. Ne ítélkezz!
A lelkiismeret ítélőszéke…
– Hagyd a nagy szavakat, ne oktass, Assane! Igenis ítélkezem.
Ítélkezem fölötted, mert ismerlek. Jobban ismerlek, mint te
önmagadat, és ez mindig is így volt. Megvetésre méltó ember
vagy. Azt hiszem, a lelked mélyén te is tudod ezt. De lehet, hogy
csakugyan nem tudod. Ez esetben őszintén azt kívánom, hogy
minél később tudd meg, amikor már sokat éltél. Mert talán csak
akkorra fogy el az erőd, hogy elviseld magad.
Mossane sírva fakadt, Assane pedig nem méltatott válaszra.
Súgott valamit Mossane-nak, hogy mit, nem hallottam, de
bizonyára vigasztalni próbálta. Mintha növelni akarná a
drámai hatást, sűrű csend honolt a faluban. Csak Mossane
sírása hallatszott az udvaron. És akkor megszólalt a szívem:
– Mossane maradhat, ha akar. Te, Assane, ha menni akarsz a
háborúba, holnap reggel távozz, fel is út, le is út. Ismeritek a
házat, két szabad szoba van. Menjetek, válasszatok.
Azzal bementem a szobámba, elvégeztem a magribot, utána
még hosszan meditáltam, s kértem Istent, hogy vezesse
lépteimet. Amikor egy óra múlva kimentem az udvarra, már
csak Mossane volt ott.
– Hol van Assane?
–  Elment, hogy elérje az utolsó szekeret a városba. Szeretett
volna mondani neked pár szót, de holnapután indul a hajója.
Készülnie kell az útra. Sajnálja, hogy nem tudott elbúcsúzni, és
megkért, hogy adjam át köszönetét.
– Hidegen hagy, hogy nem búcsúzott el, és nem tartok igényt a
köszönetére. Nem neki segítek. Amúgy tőled sem várok
köszönetet. És azt se várom, hogy bocsánatot kérj.
– Én sem várok bocsánatkérést tőled.
Eszembe jutott, hogy milyen durva szavakat mondtam,
amikor utoljára találkoztunk, és elszégyelltem magam. Néma
egyezséget kötöttünk. Bementem a szobámba, és egyszerre
kavargott bennem düh, szégyen, öröm. Mossane visszajött.
Visszajött, de az Assane-nal való szerelme gyümölcsét hordja a
szíve alatt. Miért ő?
 6

Négy hónappal később, 1915 márciusában megszületett a

gyerek. Fiú lévén – apja kívánságának megfelelően – Tokô Ngor
sosem használt második, muszlim utónevét kapta: Elimane.
Emellé jött az általam adott ősi név: Madag. A  teljes név:
Elimane Madag Diouf.
Gondolom, már sejted, hogy Assane soha nem látta a fiát.
Nem jött vissza a háborúból. Nem kaptunk hírt se tőle, se róla.
Nem tudjuk, mi lett a holttestével. Eltűnt az Időben és a
Történelemben. Mint oly sokan, akiket a 14-es háború ledarált,
lenyelt, elemésztett. Néha visszagondolok rá, és semmit sem
érzek, se haragot, se szánalmat. Megvetést sem. Nem hiányzik.
Nem szerettem életében. Nem szerettem halálában. Az életünk
a születésünktől fogva összefonódott és széttartott. Olyan ember
lett, akit elvakított a Franciaország iránti rajongás; mindennél
és mindenkinél jobban szerette. És végül az áldozata lett. Azt
hiszem, eleve tudta, hogy nem jön vissza. El tudom képzelni,
hogy titkon vágyott a halálra. Lehet-e szebben fehérré válni,
mint úgy, hogy életünket adjuk a fehéreknek, a fehérek
háborújában, a fehérek soraiban, fehér golyó vagy fehér
bajonettszurony által? Amiről álmodott, nem valósulhatott meg
ebben az életben. Ahhoz más élet kellett: egy fehér entellektüel
élete. Az volt a beteljesülés, az volt létének értelme. Nem az,
hogy apa legyen és szeresse Mossane-t, hanem hogy intelligens
fehér ember váljon belőle, aki könyveket olvas, esetleg ír is.
Önként ment hát a halálba, azt remélve talán, hogy álma szerint
más alakban születik újra. Eltöprengek néha, hogy vajon hogy
végezte. Mik voltak utolsó gondolatai? Gondolt-e a
gyerekkorunkra, Tokô Ngorra, anyánkra, aki nénének becézett
minket, rám, Mossane-ra, a fehér misszionáriusokra, akik
tanították, a fiára, akinek úgy fordított hátat, hogy sosem látta?
Egyedül volt? Szenvedett? Volt rá ideje, hogy felfogja:
meghalok!? Töprengek ezeken a kérdéseken, de nem mintha
együttéreznék Assane-nal. Hanem mert foglalkoztat a halál. Az
ember csak élete utolsó percében készíthet mérleget, tarthat
bűnbánatot, tehet őszinte vallomást, láthatja olyannak magát,
amilyen valójában volt. Abban a pillanatban lesz a miénk az
életünk, amikor véget ér.
Nem fogok hosszan beszélni Elimane gyerekkoráról, sem a
Mossane-nal való közös életünkről. A  visszatérése utáni hetek
mindkettőnknek nehezek voltak. Ugyanabban a házban éltünk,
de még elevenek voltak a sérelmek, fájtak a sebek. Az idő
azonban tette a dolgát. Megszületett Elimane Madag.
Ugyanabban a helyzetben találtam magam, mint Ngor bácsi
évekkel korábban. A  fivérem gyermekének lettem a
gondviselője.
Hogy szerettem-e Elimane-t? Ma sem tudom. Olykor Assane
hangját véltem hallani a hangjában. Olykor, ha gyermeki
nevetését hallottam, megjelent előttem Assane, láttam őt.
Megesett, hogy olyan heves gyűlölet lobbant bennem, amilyen
annak idején az apja ellen. De ugyan tehet-e egy gyerek arról,
ami a számára ismeretlen múltban történt? Szükségképpen
folytatja-e a születése előtt történteket? Lehet-e haragudni rá a
szülei vétkei miatt? Lehet-e felhánytorgatni neki, hogy
emlékeztet a felmenőire? Hogy hagyatékuk letéteményese? Az
emberek többsége azt válaszolná, hogy nem, nem lehet.
Bizonyára igazuk van. Én mégis kételkedem. Kételkedtem. Már
pólyás korában arra jutottam: miért ne mérjem egy mércével
apát és fiát? Miért kapna felmentést? Újdonatúj teremtmény
talán? Assane azt mondta, hogy a vérünk távoli forrásból ered,
és sok embert összeköt. Elimane-t köti-e más is Assane-hoz, nem
csak a közvetlen leszármazás? Volt, hogy azt feleltem a saját
kérdésemre, hogy igen. Ez volt a gondolatmenetem: Elimane
Assane vágyából született. Mielőtt hús lett a húsából, a gondolat
fogamzott meg, egy férfi vágya egy nő iránt. A fivérem lényének
egy része átkerült Elimane-ba, ahogy az iszap ülepedik le a
tóban, a vérség tavában. Elimane, bár nem adta jelét, és
csakugyan más úton is járt, folytatta az apja történetét. Lehet,
hogy később megutálta, és akár a valaha élt legmegvetendőbb
embernek tartotta, akkor is benne volt Assane, és nem pusztán
a sejtjeiben, hanem az eredetmitológiai valójában, amely,
tudtán kívül, minden emberben kitölti az űrt. Eszembe jutott,
amit Ngor bácsi arról mondott, hogy a fehér ember tüskéje már
ott van a húsunkban, és nem húzhatjuk ki azt a tüskét, mert
akkor meghalunk. Igen, ez Assane-ra és Elimane-ra is érvényes.
Elimane örök életére magával cipeli Assane emlékét,
óhatatlanul kísérti az apja árnya. Ő maga az emlék, az árny.
Tudtam, hogy örökre a fivéremre fog emlékeztetni. És hogy
sosem szabadulhat tőle. Senki sem szabadulhat a történetétől,
ha szégyelli azt. Nem lehet ott hagyni a sötétben, mint egy nem
kívánt újszülöttet. Meg kell verekedni vele, és nem lehet
abbahagyni a küzdelmet, csak akkor győzhetsz, ha viaskodsz
tovább, megismered, kiismered, ráismersz a többi történet közt,
kijelölöd és megjelölöd, leleplezed, ha meg akar téveszteni.
Borzalmasnak találod, amit mondok, Siga? Lelked rajta.
Szörnyülködhetsz, amiért azt mondom: egy gyerekre még akkor
is rávetül a szülei árnyéka, ha megöli vagy elfelejti őket. Lehet,
hogy szörnyülködsz, de hidd el, ez az igazság. Ha valaki tudja,
hát te tudod. Hiába öltél meg gondolatban és vágyaidban, és
hiába fogsz megölni a könyveidben… nem hiszed, hogy látom a
jövőt, de én igenis előre láttam, hogy könyveket fogsz írni, és
szavaiddal megölsz majd… hiába minden igyekezeted, akkor is
itt vagyok, és mindig itt leszek. Én vagyok a tüske a húsodban.
Meghalsz, ha megpróbálsz kihúzni. A halálom után is itt leszek.
Elimane nem szabadulhat Assane-tól. Én sem szabadulhatok.
Mossane sem szabadulhat. Mindhármunknak meg kell
küzdenünk, hogy az elménkben ne olvadjon eggyé az apa arca a
fiúéval. Elimane egész életében szenvedni fog emiatt. Ez volt az
első gondolatom, amikor fölsírt a gyermek az anyja kezében.
Nos, hogy szerettem-e? Igen. Váltakozva szerettem és
gyűlöltem. Jobban szerettem, mint ahogy gyűlöltem. Néha,
amikor az udvaron játszott vagy beszélgetett az anyjával,
torkon ragadott a gyűlölet. De szerettem. Szerettem, mert
szerettem Mossane-t. A  harag nem oltotta ki bennem a
szerelmet. Sőt, mintha a gyűlölet még hevesebbé tette volna, a
magány hónapjaiban jöttem rá szerelmem mélyebb okaira, és
hogy nem tudok élni nélküle. Aztán pedig, túl a csalódás és az
önemésztés évadán, elfogadtam, hogy – Mossane-ért és
Mossane-nal – legjobb tudásom szerint felnevelem Elimane-t.
Úgy döntöttünk, hogy hétéves korában felfedjük előtte az
igazságot. Így is tettünk. Nem volt nehéz dolgunk, mert korához
képest érett gondolkodású gyerek volt, éles eszű, tudni vágyó,
figyelmes. Az apjára ütött. De Assane-nal ellentétben nem
hódításra használta kivételes képességeit, és már korán
megmutatkozott, hogy fürge észjárása és kíváncsi természete
ellenére körüllengi valami mélabú. Szeretett játszani, eleven
volt és társaságkedvelő, de szívesen elvonult, élvezte a magányt
is, amit az apjáról igazán nem lehet elmondani. Játszott a
pajtásaival, velük nevetett, bolondozott, csintalankodott, az ő
nyelvüket beszélte. De egyszer csak eltűnt, bevette magát a
cserjésbe a falu környékén, vagy otthon maradt, hiába biztatta
Mossane, hogy menjen a többi gyerekkel. Már kisgyerekként is
különös egyéniség volt, egyfelől mozgékony és derűs
személyiség, akinek a vidámsága a társaira is átragadt, és akin
már egész korán látszott, hogy sokra viheti, másfelől olyan
alkat, akire időnként rátelepedik a csend. Látni nem láttam, de
tudtam, éreztem. Néha elég volt, hogy csak szóljon hozzám, már
tudtam, milyen kedve van. Hajlamosak vagyunk elfelejteni,
hogy a gyerekek a bánatot is hordozzák magukban, és mint
minden egyéb érzelmet, ezt is mélyebben, erősebben élik meg;
még képlékeny a lelkük, jobban formálható, és úgy szívják
magukba a világot, mint a szivacs. A  világ pedig nem nézi a
kort, megdolgozza a lelket. Amilyen gyorsan behatol, olyan
gyorsan vissza is vonul. Akkor elkövetkezik annak az ideje,
hogy lassan meg is értjük a dolgokat, megtanulunk menekülni,
bezárkózni, alakoskodni, ravaszkodni, gyógyulást keresni,
gyógyulást minél gyorsabban. Vagy meghalni. Az idő nagy
tanítómester, és sosem henyél. De az időt is tanulni kell, és
ahhoz idő kell. A gyerek még csak az idő elején tart.
Elimane már az ideje elején tudta mindezt. Talán értette is.
Abból gondolom, ahogy olykor kérdezgetett: milyen a világtalan
élet, hogyan érzékelem a világot, ismerem meg a tárgyakat,
kifinomult-e a többi érzékem, milyen képek őrződtek meg az
emlékezetemben, fel tudom-e idézni az anyja arcát?
Egy nap azzal állt elém:
–  Tokô Ousseynou! Ki a szánandóbb? A  vak, aki sohasem
látott, vagy aki, mint te, később vesztette el a látását? Mi a
rosszabb? Vaknak születni és vágyni a látásra, vagy
megvakulni?
Napokig gondolkodtam, de nem tudtam eldönteni. Végül
megkérdeztem, hogy neki mi a véleménye.
–  Szerintem az a boldogtalanabb, aki látott életében, Tokô
Ousseynou.
– Miért? Mert látta a világ szépségét, hiányzik neki a látvány,
és a hiány vagy a bánkódás fájdalmasabb, mint a vágy?
–  Nem – válaszolta. – Azért boldogtalanabb, mert a világ
szépségének emlékét őrzi. Nem tudja, hogy az az emlék már
nincs, mert a világ változik. Minden napnak megvan a szépsége.
És a vak, aki látónak született, azért is boldogtalan, mert az
emlék nem hagyja, hogy használja a képzeletét. Minden erejét
arra pazarolja, hogy ne felejtsen, és közben elfelejti, hogy
újraképzelhetné, amit már látott, és elképzelhetné, amit nem
lát, és nem is fog látni. A képzelet nélküli ember, ha vak, ha nem
vak, mindenképp boldogtalan. De te nem ilyen vagy. Láttál,
mégis el tudsz képzelni jövendő dolgokat.
Tízéves lehetett akkoriban. Koraérett gyerek volt. Mossane
imádta. Féltem (vagy a szívem mélyén reméltem?), hogy utálni
fogja a fiát. Hogy ő is meglátja benne Assane-t, és ezért elfordul
tőle. Eszébe juttatja, hogy az apja elhagyta mindkettőjüket, de
főleg őt. Magára hagyta, amikor a közös gyereküket hordta a
méhében, és elment a világ végére, abba az országba, amelyet
jobban szeretett a saját fiánál. Inkább meghalt messze földön,
mintsem Elimane-nal és vele éljen. De Mossane rajongva
szerette a fiát. Az anyai szeretet erőt adott neki, hogy
védelmezze: ne az határozza meg Elimane életét, hogy az apja
faképnél hagyta.
Nem tudom megmondani, hogy Elimane hogy érzett az apja
iránt. Gyűlölte? Szerette volna ismerni? Nem érdekelte? Engem
nem kérdezett felőle. Nem tudom, hogy az anyját kérdezte-e.
Engem soha.
Tízéves koráig, anyjával egyetértésben, a Korán alapjaira
tanítottam, és mellette bevezettem ősi hitünkbe, amelyben Rog
Szen a legfelső szellem, a fangolok pedig őseink szellemei.
Engem a két kultúra együtt formált, és fontosnak tartottam,
hogy megismerje őket. Ahogy az várható volt, valósággal itta az
új ismereteket, kíváncsi volt és türelmetlen. Olyan tudást adtam
át neki, amilyet általában csak férfikorban szerez meg az
ember. El sem tudod képzelni, mi mindenre megtanítottam.
Hihetetlenül gyorsan tanult, állandóan kérdezett, és mindenre
magyarázatot akart. Egyre többet és többet akart tudni, nem is
bírtam lépést tartani vele. Mintha már ilyen fiatalon keresett
volna valamit. Mintha azért habzsolná az új ismereteket, hogy
választ kapjon egy kérdésre, egy titokra. Gyanítom, Marème
Siga, hogy amikor megszületett, már megvolt élete kérdése.
Kisgyerekként és serdülőként is olyan volt, mint akinek sietős a
dolga. Aki folyton szomjazik. Feszülten vár. Lázban tartja
valami. Ott lebeg a belső horizontján, és sarkallja, hogy mielőbb
érje el. A  legcsekélyebb kétségem sem volt felőle, hogy a
mostani élete előtt már sok élete volt. És másokkal ellentétben ő
nem felejtette el, amit korábbi életeiben megélt. Mindig ezt
éreztem rajta.
Tízéves korában, tiltakozásom ellenére, Mossane beíratta a
francia iskolába. A  falunktól néhány kilométerre, egy másik
faluban letelepedett egy misszió. Már nem kellett a messzi
városba utazni, hogy fehér iskolában tanulhassanak a gyerekek.
Assane példáján okulva én rossz szemmel néztem a fehérek
iskoláját. Már nem csak féltem tőle, mint annak idején.
Utáltam… lehet persze, hogy az utálat csak a félelem szélsőséges
formája. Látva, hogy a tubabuk mit csináltak Assane-ból, vagy
legalábbis hogy mit hoztak ki belőle, meg voltam győződve róla,
hogy az iskolájuk kiöli belőlünk afrikaiságunk lényegét. Az
iskola megfosztja majd Elimane-t a gyökereitől, semmivé teszi
azt, amire az elmúlt tíz évben tanítottuk. De Mossane nem
hajlott a szavamra. Ez volt Assane kívánsága? Azt felelte, hogy
nem, ő akarja, hogy a fia nyugati tudást is szerezzen.
Összevesztünk. Ritkán fordult elő a visszatérte óta, de azon az
estén haragra gerjedtem, és azt vágtam Mossane fejéhez, hogy a
vágóhídra küldi a fiát. Emlékezz Assane-ra! Jusson eszedbe, mit
műveltek vele! És veled is. Szelíden azt válaszolta, hogy Elimane
nem Assane. Akkor jöttem rá, hogy vissza akar vágni Assane-
nak, így akarja eltörölni az emlékét. Végigjáratja a fiával
ugyanazt az utat: Elimane Assane nyomában fog haladni,
mégsem freccsen rá a sár.
A francia iskolában Elimane tanúbizonyságot tett bámulatos
képességeiről. A  tanító misszionáriusok olyannyira meg voltak
döbbenve, hogy milyen sebességgel sajátítja el az új
ismereteket, hogy egy szép nap eljöttek hozzánk. Gratuláltak, és
kérdezgettek minket, hogy honnan van a gyerekben ez a gyors
felfogóképesség, hihetetlen memória, elemzőképesség.
Mossane-ra hagytam, hogy válaszoljon. Tudtam, mit fog
mondani. És igen, hosszan beszélt Assane-ról, aki szintúgy
tehetséges volt. Benne van a génjeiben, mondta Greusard
atyának, a misszióvezetőnek. Aki robogón jött, tolmács
kíséretében. Hallgattam Mossane szavait, és kihallottam
belőlük, hogy sohasem fog teljesen elszakadni Assane-tól.
Rosszulesett, de igyekeztem nem mutatni. Mégis észrevette?
Nem tudom, hogy azért-e, mindenesetre rögtön azután, hogy
Assane-ról és a génekről beszélt, arra terelte a szót, hogy
Elimane-t kisgyerekkora óta tanítom az iszlámra és ősi animista
kultúránkra, és a tőlem kapott tudás megnyitotta Elimane agyát
más tudományok befogadása előtt. Greusard atya gratulált, de
tudtam, hogy valójában Elimane-t illeti a dicséret. Mossane
egész este boldogságban fürdött, büszkeségtől ragyogott. Engem
aggodalommal töltött el Greusard atya lelkesedése. Világosan
láttam, mi lesz az unokaöcsémből: a nyugati iskola terméke,
kevésbé megszállott talán, mint az apja volt, de éppúgy
rajongani fog a megszerezhető tudásért és a francia nyelv
szépségéért. Elimane sok időt töltött Greusard-nál. A könyvtára
megigézte Elimane Madagot, és mihelyt megtanult olvasni, az
atya rendszeresen fogadta őt otthonában.
Teszek egy rövid kitérőt: bizonyára eszedbe jutott, hogy vajon
időközben egybekeltünk-e, Mossane meg én. Nem. Ő nem
akarta. De 1918-ban, amikor véget ért a háború, és még csak
hírt se kaptunk Assane-ról, megkértem, hogy legyen közös az
ágyunk. Elfogadta. 1920-ban teherbe esett. A  magzat halva
született. Ez nem volt ritkaság azokban az időkben. Később már
nem sikerült megfogannia. Elszomorított, hogy nem lehet közös
gyermekem az asszonnyal, akit szeretek. Mossane is
szomorkodott, de vigaszt talált Elimane-ban, a fényes
tanulmányi eredményeiben. Ne keseregjek, mondta, fogadjam
el, amin nem tudunk változtatni, és biztatott: vegyek feleségül
egy másik nőt is, olyat, aki meg tud ajándékozni utóddal. Lehet,
hogy bennem van a hiba, feleltem, én vagyok nemzőképtelen.
Nem, mondta Mossane, amikor halva született a magzat, érezte,
hogy valami baj van a méhében. Abban az időben nem tudtam
elképzelni, hogy más feleségem is legyen, képtelen lettem volna
más nőt szeretni. Hiába ösztökélt hát Mossane, nem hoztam új
asszonyt a házhoz, és benne meg a fiában kerestem a
boldogságomat, ha már ezt a családot szánta nekem a sors.
Így éltünk, éldegéltünk, s az időt csak Elimane iskolai
sikereihez mértük. A falu büszkesége lett. Örökölte apja eszét és
tartását, anyja szépségét és nyugodt erejét. És tőlem, tőlem mit
kapott? Mást. Másféle tudást.
 7

1935-ben, húszéves korában, miután (Greusard atya szavai

szerint sosem látott fényes eredménnyel) leérettségizett,
Elimane azt az ajánlatot kapta, hogy folytassa Franciaországban
a tanulmányait. Megkérdezte, mit szólunk hozzá. Én ellene
voltam. Az apja árnya jelent meg előttem. De Mossane biztatta,
hogy menjen csak. Nem volt mit tennem. Mossane olyan boldog
volt, amiért ilyen jól alakul a fia sorsa, hogy megemlíteni sem
mertem a félelmeimet. Greusard atyának voltak kapcsolatai.
Kezébe vette a dolgokat, és a rendkívüli afrikai fiatalember
páratlan tehetségére, hovatovább zsenialitására hivatkozva
sikerült elérnie, hogy védence bekerüljön egy nagy hírű
kollégiumba, és hogy megkapja a bennszülötteknek fenntartott
néhány ösztöndíj egyikét. Azt mondta, hogy abból a pénzből
már tisztességesen meg lehet élni. Elimane készülhet a felvételi
vizsgákra, és bejuthat a kor legnagyobb presztízsű francia
egyetemére, amelyről vezető értelmiségiek, gondolkodók, írók,
köztársasági elnökök, professzorok kerülnek ki. Mossane azt
mondta, hogy csak úgy csillog Elimane szeme, amikor erről
beszél. Nyilvánvaló volt, hogy kár a szóért, úgyis elmegy. Mint
az apja.
Így is lett, az esős évszak vége felé Elimane elhagyott
bennünket. Az elutazása előtti estét együtt töltöttük az udvaron.
Mossane dalolgatott, és éreztem, hogy Elimane mondani akar
valamit. Vagy várja, hogy mi mondjunk neki valamit. Talán
életében most először döbbent rá, hogy az apja nyomdokain
halad, és hogy eljutott abba a szakaszba, ahonnan az apjának
már nem volt visszaút. Talán meg akarta kérdezni, hogy mit
tegyen, mi vár rá. Vajon félt-e, hogy úgy végzi, mint az apja?
Nem tudom. Nem mondta ki. Mossane se szólt. Mélységesen
mély volt az az éjszaka, nagy, szép szomorúság lakozott benne,
Vagy csak bennem?
–  Menj békével, fiú! Légy az az ember, aki vagy, és minden
rendben lesz. Ne felejtsd el, honnan jössz, ki vagy! Ne felejtsd el
anyádat, akit most itt hagysz.
– Megígérem, Tokô Ousseynou.
Könnyek fojtogatták. Nem mondtam mást, nem akartam,
hogy még súlyosabb legyen ez az amúgy is súlyos perc.
–  Visszajövök, anya – mondta később Elimane. – Nem fogok
elveszni, visszajövök, és te büszke leszel rám.
– Tudom, Eli. Visszajössz, várlak. Anyád vagyok. Sokra viszed.
Többször is megálmodtam. Nagy ember leszel, mégis
visszajössz.
Dalolgatott tovább, de több szó nem hangzott el, és aztán a
fáradtság úrrá lett rajtunk. Assane képe lebegett fölöttünk, és
hol mosolygós volt az az arc, hol aggodalmas, kemény, véres,
derűs, ellágyuló, titokzatos.
Az első franciaországi évében Elimane írt nekünk. Nem
gyakran ugyan, de azért két-három havonta kaptunk tőle
levelet. Írt a párizsi életéről; kikkel találkozott, milyen csuda
dolgokat látott, milyenek az új barátai, vannak köztük fehérek
is, feketék is. Szót ejtett róla, hogy készül az egyetemi felvételi
vizsgára, és hogy milyen nehéz, de sokat adó tanulmányokat
folytat. Greusard atya kapta a leveleket, ő hozta el őket, és
fordíttatta le a tolmácsával. Mossane aztán őrizgette és néha
órák hosszat boldogan-szomorúan nézegette a leveleket, noha
alig tudott olvasni.
1937-től megritkultak a levelek, és aztán már nem is jött több.
Néhány hónap elteltével Mossane elment a misszionáriushoz,
és megkérte, hogy írjon a nevében a fiának. Nem jött válasz.
Összeszorul a szívem, ha azokra a hónapokra gondolok, mert
akkor kezdődött Mossane sorvadása. Nem kapott hírt Elimane
felől, és a beállt csendben újraélte Assane eltűnését: tőle, ugye,
egyetlen levelet sem kapott. Így kezdődött Mossane tragédiája
(és vele az enyém is): Assane és Elimane, a férfi, akit választott
és a közös gyerekük, mindketten elmentek. Különböznek, mégis
ugyanaz a sorsuk: elmennek, és nem jönnek vissza, ugyanaz az
álmuk: tudóssá válni abban a kultúrában, amely legyőzte,
eltiporta a sajátjukat.
Mi a magyarázat? Ez volt beleírva a génjeikbe? Ilyen
ellenállhatatlan hódítóereje van a fehér civilizációnak?
Gyávaság okozta a vesztüket? Öngyűlölet? Nem tudom. És az én
tudatlanságom nagyon is benne van a tragédiában. Jöttek a
fehérek, és nagyszerű fiaink közül sokan megbolondultak.
Kötözni való bolondok lettek. Belebolondultak a tanítóikba.
Assane és Elimane is. Elhagyták Mossane-t, és abba beleőrült.
Gondolom, rájöttél, Siga, hová akarok kilyukadni. De újra
elmondom: még anyád méhében voltál, én a hasára tettem a
kezem, és akkor vakító villám cikázott át a fejemen. A  nagy
fényesség közepette az ő arcuk közt jelent meg a tiéd, Elimane
és Assane arca közt. Akik elmentek. Már a születésed előtt
tudtam, hogy követni fogod őket. Hogy a végzeted messzire
sodor a mi kultúránktól. Előre láttam, hogy a franciák
nyelvében fogod keresni az okosságot. Író leszel. Nem azért
nem szerettelek, mert az anyád meghalt, amikor életet adott
neked. Hanem mert a születéseddel belemartál az eleven sebbe,
felélesztetted legfájóbb emlékemet. Te lettél a harmadik
elátkozott a családban, örököse annak a két férfinak, aki a
legtöbbet ártotta nekem ezen a világon. Az az igazság, hogy nem
gyűlöllek én, hanem félek tőled. Anyád hasában voltál, és már
akkor féltem. Újabb tragédiák hírnöke voltál. Lehet, hogy
Assane-nak igaza volt. A  vér misztériuma ellenáll minden
logikának, nem lehet felérni ésszel: az én biológiai lányom vagy,
de a szellemed szerint, Siga, és nem is csak a szellemed, hanem
a szíved szerint is Elimane-hoz és Assane-hoz tartozol, az ő
vérük vagy. Tönkretették a családomat. Tönkretették a nőt, akit
szerettem. És te, tudtam, követed őket: tönkreteszel valamit
vagy valakit. Tessék, most már mindent tudsz.
Elhallgatott a hang. Nem nyitottam ki a szemem. Újra
Amszterdamban voltam. Hajók úsztak a csatornán. Az egyiken
beszeszelt bulizók gajdoltak, és felismertem az éneket: az Ajax-
drukkerek repertoárjába tartozott, és minden idők legnagyobb
holland futballistája, Johan Cruyff dicsőségét zengte. Nagy
sokára újra megszólalt a hang. Visszavitt a múltba.
– Már csak néhány percre kérem türelmedet, Marème Siga.
1938-ban jártunk, Elimane már több mint egy éve nem írt.
Nem volt hírünk felőle, és a Greusard atyával íratott leveleink is
visszhangtalanok maradtak. Elimane köddé vált. Már a
legrosszabbra gondoltunk: meghalt? Mossane egyre jobban
magába zárkózott. Magában beszélt, sírt, imádkozott,
érthetetlen szavakat mormolt. Rémálmai voltak, verítékben
fürödve riadt föl az éjszaka közepén, Elimane nevét
ismételgette. Süllyedt alá a magány vermébe,
megállíthatatlanul.
1938 augusztusában történt valami. Már messziről hallottam,
hogy jön Greusard atya a robogóján. Lélekszakadva rohant be
az udvarba. Mossane nem volt itthon. Én egy régi halászhálót
javítgattam.
–  Írt, írt – kiáltotta. Az eltelt évek alatt egész jól megtanult a
nyelvünkön.
– Ki írt? – kérdeztem.
– Hát ő! Elimane. A mi Elimane-unk.
Meglepődtem.
– Itt a levél?
–  Itt. De nem csak levél van, Ousseynou. Mást is írt. Írt egy
könyvet.
– Könyvet?
– Könyvet!
– Igazi könyvet?
– Igen, igazit!
– Hol van?
– Itt, elhoztam.
– A levelet is?
– Azt is. Lefordítsam?
– Ne fáradjon, majd megkérünk valakit, aki a misszión tanul.
A  szomszéd gyerek például jól olvas a maguk nyelvén. Ő  majd
segít. Köszönöm, Greusard atya.
–  És a könyv? A  szomszéd gyerek nem tudja lefordítani az
egész regényt. Visszajövök, ha szeretnék.
– Majd máskor, ha szabad kérnem. Ma egyelőre csak a levelet
fogjuk elolvasni.
–  Ahogy gondolja. Nagy ember lesz a mi Elimane-unk,
Ousseynou, híres ember. Mondja meg az anyjának, hogy nagy
ember lesz a fia.
Greusard atya odaadta a levelet meg a könyvet, és elrobogott.
Tapogattam a két tárgyat, és örülnöm kellett volna, de nem
éreztem örömet, sőt még csak megkönnyebbülést sem.
Keserűséget éreztem. Elimane él?! Él, és mégsem adott életjelt
magáról? Író lett, egy csomó papírlapot teleírt, az anyjának
pedig egyetlen sort sem küldött egy teljes év alatt? Fojtogatott a
düh, még ma is itt érzem a gombócot a torkomban. Úgy
döntöttem, nem szólok Mossane-nak. A  következmények
súlyosak lettek, de dönteni könnyen döntöttem, és nem bántam
meg, ma is azt tenném, amit akkor. Nem szóltam Mossane-nak,
és nem adtam oda neki a könyvet, sem a levelet. Mert ha
megtudja, hogy a fia életben van, és belegondol, hogy könyvet
írt, őt viszont egy árva szóra sem méltatta, azt nem fogja
kibírni, az végez vele. Úgyhogy elrejtettem a személyes holmim
közé Elimane regényét. Rosszkor bukkant volna fel az
életünkben, az eltűnésével már így is elég súlyos sebet okozott.
Összetéphettem volna, vagy el is égethettem volna a könyvet.
Miért nem tettem? Mert éreztem, hogy ereje, hatalma van
annak a tárgynak. Hogy benne van Elimane lelkének egy
darabja. És főleg: elég volt a kezemben tartanom, rögtön
tudtam, hogy még szerepe lesz az életünkben. Nem tudtam,
milyen szerep, de azt igen, hogy lesz szerepe. Elrejtettem tehát,
olyan gondosan, hogy soha senki ne találja meg. A  levelet
viszont azonnal megsemmisítettem, nem voltam kíváncsi rá,
hogy mi van benne. Levél nincs, könyv elrejtve: megvédtem
Mossane-t, ezt éreztem.
Ma sem tudom, mi van a könyvben. Néhány nappal a
látogatása után Greusard atyának súlyos balesete volt, leesett a
robogóról, beverte a fejét, a városba vitték, ott ápolták, és
néhány hónap múlva ott is halt meg. Csak ő meg én tudtunk
róla, hogy Elimane könyvet írt, levelet küldött. Mossane nem
tudta meg. Később sem árultam el neki, és döntésem
helyességét igazolva láttam, mert Elimane-tól nem jött több
levél. Idő múltával kételkedni kezdtem, hogy csakugyan ő írta-e
azt a könyvet. Hátha egy másik Elimane. A  mi Elimane-unkat
meg valami baj érte, azért nem ad életjelt magáról. Vagy pedig
megszegte az anyjának tett ígéretet, hogy visszajön hozzá.
Hiába a fogadalma, új életet kezdett máshol, más életet.
1939 elején tovább romlott Mossane állapota.
Elhatalmasodott rajta az őrület. Egyre több időt töltött a
mangófa alatt. Nézte a temetőt, ahol a holtan született
magzatunk sírja volt. Egyszer azt mondta, a kislányra gondol.
De tudtam, hogy amikor a temetőt nézi, Assane-ra és Elimane-ra
gondol, arra a két emberre, akit annyira szeretett, és akik
elhagyták őt.
1939 közepén pont akkor szegődtem tanítványul a szúfi sejk
mellé, amikor a hírek szerint újabb háború tört ki Európában.
Az én háborúm itt zajlott. Mossane őrülete ellen vívtam. Úgy
határoztam, megpróbálom én magam kigyógyítani. Tudod, mi
lett a vége. Kudarcot vallottam. Tudod a mangófát. Azt, hogy
nem hagytam magára. És mindig feltettem ugyanazt a kérdést.
És Mossane hallgatott.
Most pedig visszatérek ahhoz a bizonyos naphoz, 1945-ben.
Amikor Mossane a kezemre tette a kezét. Felocsúdott,
megszólalt. Most válaszolni fog, ahogy azt álmomban láttam.
Harminc éve erre vártam. Miért őt választotta, miért nem
engem?
Ezt mondta:
–  Téged választottalak. Íme, a bizonyíték: itt vagyok, és te itt
vagy, Ousseynou. De most fáradt vagyok. Gyere vissza holnap,
holnap mindent elmondok. Ma nincs elég erőm, muszáj, hogy
rengjen a föld.
Megindított a hangja (legalább öt éve nem hallottam), és nem
mertem sürgetni, nem tettem fel azt a sok kérdést, ami ott
kavargott a szívemben. Nem értettem, mit jelent, „muszáj, hogy
rengjen a föld”, de nem törődtem vele. Hazamentem. Másnap
vissza. Mossane nem volt ott. Mindenhol kerestem, napokig.
Köddé vált. Falubeliek, akik ott laktak a közelben, azt mondták,
látták, hogy éjszaka bement a temetőbe. Kijönni nem látták. De
ez úgy hangzott, ahogy egy legenda kezdődik, nem hittem el.
Tovább kerestem, még a városban is, de hetek múlva bele
kellett törődnöm, hogy eltűnt. Lezárult életem egy szakasza.
Hosszú időbe telt, mire elfogadtam, hogy Mossane elment. Soha
nem gyászoltam. Nem tudtam és nem is akartam elgyászolni.
Harminc éve minden áldott este azt remélem, hogy belép ennek
a háznak az ajtaján. Halálom percében is remélni fogom.
Anyáddal évekkel azután találkoztam, hogy Mossane eltűnt a
mangófa árnyékából. Te tizenöt évvel később születtél. A  rám
boruló sötétben csak őt látom. Hiába  szerettem és szeretem
most is Courát, Ngonét és Dibet, hiába szerettem anyádat,
álmaimban Mossane jelenik meg előttem. Olyannak látom,
amilyennek réges-régen a folyóban láttam, amikor elvesztettem
a szemem világát. Meztelen, mosolyog. Néha sírok. Más estéken
haragszom rá. Töprengek, hová ment. Vagy hogy mit mondott
volna másnap, ha ott lett volna a mangófa alatt, ahogy ígérte.
Tulajdonképpen mindegy. Válaszolt a kérdésemre.
Hát ezt akartam elmondani neked, Siga. Tudom, hogy elmész,
követed a neked kijelölt utat, és soha többé nem találkozunk.
Azt akartam, hogy tudd. Nem kérem, hogy…
–  Nem bocsátok meg – mondtam minden bátorságomat
összeszedve. – Nem bocsátom meg, hogy már anyám hasában
arra ítéltél, hogy ne szeress. Nézlek téged, és gyűlöllek.
Gyűlöllek teljes erőmből. Gyűlöllek. Gyerekként arra vágytam,
hogy szeress, az a szeretetvágy fordult gyűlöletbe. Fáj, hogy
szerettelek. Nem viszonoztad, elmúlt. Most elmondtad, amit el
akartál mondani, de ez semmin nem változtat. Hitvány
embernek tartalak. Nem bocsátok meg.
Higgadtan válaszolt:
–  Nem kérem, hogy bocsáss meg, Marème Siga. Csak azt
akarom, hogy tudd. Tudd az okait, hogy miért nem szerettelek.
Haragudj rám örök életedben, ha a szíved ezt diktálja.
Megértem. A  te helyedben alighanem én is gyűlölném magam.
De emlékezz: ha gyűlölsz is, én mindig jelen leszek. Kész,
befejeztem. Egyetlen dolog van hátra. Átadom neked a
testamentumomat. Az örökségedet. Aztán mehetsz utadra. Én is
indulok.
– És akkor – mondta Siga D. –, akkor apám előhúzott a párnája
alól egy könyvet. A  kezembe nyomta, és nem szólt többet. Így
kaptam meg Az embertelenség labirintusát. A példányt, amelyet
odaadtam neked, apám 1938 óta rejtegette a holmija közt,
egészen 1980-ig őrizte. A vallomása éjszakája óta van velem ez a
könyv. Az unokabátyám, Elimane Madag, alias T.C. Elimane
könyve.
Kinyitottam a szemem. Anyapók a fekhelyet nézte. Az apja
teste már nem mozdult. Elhalványult, majd elenyészett, és
hörgő krákogás kíséretében eltűnt a félig homokkal, félig
nyállal teli köpőcsésze is.
 MÁSODIK ÉLETÍRÁSJEGY

Három kiáltás, miközben reng a föld

  
 
…különben meg minek faggatnak, van elég bajom, hát persze,
hogy idegeskedek egy kicsit, legalábbis megjátszom, de csak
mert jól jön nekem, jól jön itt, a verem fenekén, mármint ez a
földdolog jön jól, az, hogy rengésbe jön, a kérdés megrengeti,
amúgy fogalmam sincs, mért olyan fontos neki, mármint a
földnek, na mindegy, az ő dolga, már rég nem kérdezem, hogy
az embereknek vagy a dolgoknak mért fontos ez vagy az, ha
fontos, hát fontos, mit bánom én, mindenki úgy él, ahogy a szíve
diktálja, lehet, hogy mások ezt nem értik, de nem is rájuk
tartozik, hogy másoknak mi fontos, mi nem, senki sem valaki
más, mindenki saját maga, hasonlít ugyan a többi hasonlókra,
de akkor is mindenekelőtt saját maga, senki sem lehet benne a
másik szívében vagy a fejében, ami nagyon is jó, főleg a fejnek,
mert szerintem a fejben vannak a legnagyobb bajok, a fejben
egy nagy káosz van, az én fejemben mindenképp, és szerintem
a többi fejben sincs nagyobb rend, csak megjátsszák, hogy
minden a helyén van, ép az elméjük, de röhögnöm kell, mert
tudom, én aztán igazán tudom, elég rájuk néznem, és látom,
ahogy a fejükben lévő zűrzavar kiül a szemükbe, és a szemben
semmi sem maradhat rejtve, a szem mindent kifecseg, hiába is
próbálnál bármit dugdosni benne, na jó, elkalandoztam,
térjünk vissza a föld kérdéséhez, válaszolni fogok rá, habár nem
értem, mért izgatja ilyen nagyon a kérdés, érteni nem értem, de
azért van egy sejtésem, válaszolni fogok, és remélem, attól
megmozdul, az nagyon jót tenne nekem, ezért válaszolok Pedig
nem tudok válaszolni a föld kérdésére, mégis elkezdett remegni,
ami azt mutatja, hogy jól ismerem őt, tudtam, hogy dühös lesz,
és rengeni fog, de én nagyon is szeretem, ha reng körülöttem,
akkor érzem jól magam, amikor reng a világ, olyankor tisztul ki
a látásom, mintha egy olyan dolgot tennének az orromra,
amitől jobban lát az ember, azt hiszem, úgy nevezik, szemüveg,
rövidre fogva a következőképp történnek a dolgok: mozog a
föld, és a dolgok alkalmazkodnak a szememhez, felveszik a
ritmusomat, a szívdobogásom ritmusát, aztán ha nem mozog a
föld, akkor egyedül az én testem remeg tovább, és minden
elmozdul, szétesik, de tudom, hogy nem a valóság mozdult el,
esett szét, hanem én, igen, én magam vagyok a szétesés, minden
mozog bennem, változó magnitúdójú testrengés vagyok, a
rengés erőssége a kedélyem szerint változik, és ahhoz, hogy
egyensúlyban legyek, a földnek mozognia kell, haragtól vagy
hidegtől vagy nevetéstől vagy szomjazástól vagy örömtől vagy
betegségtől vagy sírástól vagy izgalomtól vagy bármitől, a
földnek borzongania kell, különben nem élek, elnyel a semmi,
ha mozdulatlan a föld, akkor egyedül a testem vibrál, és a
semmi fenyeget, de őszintén szólva nem izgat, a semmi kevésbé
félelmetes, mint a híre, csak nem szabad sokáig benne maradni,
mert ami a semmi mögött van, az félelmetesebb, nem tudom a
nevét, azt hiszem, nincs is szó rá, nincs szó arra, ami a semmi
mögött van, és amitől rettegek, nem szégyellem kimondani, és
hogy elkerüljem vagy elodázzam azt a valamit, provokálnom
kell a földet, úgy, ahogy az imént tettem, válaszolva a kérdésére,
csak így lehet, elkezdett remegni, hát provokáltam tovább, Nem
tudom a választ, de sebaj, a nem tudás nem számít, és én nem is
akarom tudni, csak az számít, hogy… azt hiszem, nem tudom…
tényleg olyan fontos ez? én számítok, a többi nem fontos, neki is
csak én számítok, én, az anyja, az apa igazából nem számít, azt
választja közülük, amelyiket akarja, Assane vagy Ousseynou,
Ousseynou vagy Assane, tulajdonképpen mindegy, igaz, hogy
nagyon különböznek, de akkor is csak én számítok, én,
Mossane, az anya, az ő anyja;

…dörög, jobban vagyok, jobban vagyok, megmozdult a mélység,

a gyökerek feszülnek, mint az íjhúr, jobban vagyok, én én
vagyok, és nem valaki más, ring a mangófa lombja fölöttem, és
azt susogja, hogy te te vagy, Mossane, a nő, akit minden férfi
kívánt, és akinek most már senki nem merészkedik a közelébe,
csak ő, és nem tudom, hogy ő magáért van-e itt, vagy értem, a
saját kérdésére keres-e választ, vagy hogy megkérdezze, mi az
én kérdésem, de sebaj, ez nem olyan fontos, itt van velem,
sosem hagyott el, meg akar menteni, csak azt nem tudja, mitől,
hát jön, leül mellém, hallgatunk, külön-külön a múltra
gondolunk, a választásainkra, kínozzuk magunkat, hogy „mi lett
volna, ha”, ha nem ezt vagy azt csináltuk vagy mondtuk volna,
de a sok „ha” csak bánkódáshoz vezet, mert meddő vágy
megváltoztatni a múltat, visszafordítani az időt, abból csak
keserűség lesz, és én nem akarok keserűséget, elég nekem a
szenvedés is meg a várakozás, bőven elég, élvezni akarom, hogy
dörög a föld, dühtől dübörög, és ez megnyugtat engem, minden
összerendeződik, minden mozog, és immár semmi sem mozog,
kitisztult a látásom, és nézem a temetőt, régóta nem félek tőle,
tudom, hogy hol van a helyem, kész hely, megásott sír, és már
rég benne volnék, ha nem várnék új híreket, a várakozás
rabszolgája vagyok, és nem volna szabad, hogy bárki is a
várakozás rabszolgája legyen, várnia kelljen azt, aki úgy ment
el, hogy nem volt meg a visszatérés ideje, de talán még az esélye
sem, és én mégis várom, még mindig várom, idestova, eh, nem
mindegy, mióta?, milyen hiábavaló méricskélni a várakozást,
hiszen úgyse órában napban hétben évben méretik,
mértékegysége a lélekszétesés: létzuhanás, szellemapokalipszis,
mentális és morális képességek fokozatos megszűnése,
miközben várakozunk, vagy amiatt, hogy várakozunk, lám, még
mindig élek, megszoktam a semmit, és harcolok az ellen, ami ott
van a semmi mögött, és nincsen rá név, vagy ha van, én nem
tudom, élek, élek benne a csend burkában, és ámulok, hogy
milyen hosszú tud lenni a zuhanás, de még ámulatosabb, hogy
az ember zuhanás közben is képes élve maradni, igaz, nem
tudom, meddig bírom, talán már nem sokáig, mindennek eljön
az ideje, de akárhogy is, én döntök a sorsom felől, és éppen
azért várakozom tovább, mert tudom, hogy csak rajtam múlik,
mikor lépek le a színről, és nem akarom elrontani a jelenetet,
így hát várok, amíg elviselhetetlen nem lesz a fájdalom, akkor
majd szépen felállok, néhány lépés, és már bent is vagyok a
holtak tartományában, ott vár engem egy ártatlan fényecske
lény, vár engem, hát minek tovább időznöm itt, miért
várakoztatom, hiszen tudván tudom, milyen gyötrelmes a
várakozás, hát akkor miért, miért?, azért, mert várok, várok,
mert szeretek, ilyen egyszerű, várok, mert szeretek, és
remélem, hogy viszontszeretnek, bár semmi sem dereng fel a
nagy várakozás horizontján, üres vonal a látóhatár, addig
nézem, míg meg nem szabadulok, és azon a napon bemegyek a
temetőbe, elfoglalom a helyemet, és soha senki nem okoz többé
fájdalmat, és soha senki nem mondhatja, hogy nem vártam
eleget, nem zuhantam a várakozás feneketlen mélységébe, nem
szomjaztam olyan szomjúsággal, melyet nem csillapíthatott a
földkerekség minden vize, pedig egyetlen csepp is olthatta
volna szomjamat, a visszatérés cseppje, de minden hiába,
mérhetetlen sivatag választ el attól a csepptől, de a ma este
mégis egy békés este, nem akarok azokra a dolgokra gondolni,
mozog a föld, és kitisztult a látásom, jól vagyok, jobban vagyok,
és ezt annak köszönhetem, hogy megmondtam a hangnak ott a
föld alatt, megmondtam, hogy nem tudom, melyikük Elimane
apja, nahát, milyen könnyű felbosszantani a férfiakat, elég
annyit mondani, hogy nem tudom, de nekik se muszáj tudniuk,
és ha a tetejébe megmondja az ember, hogy nem te számítasz,
nem a te, hanem az én életemről van szó, attól végképp
megőrülnek, édes mindegy, hogy az igazat mondod, vagy csak
játszol az idegeikkel, megőrülnek, és rengenek és dörögnek, és
az jólesik nekem itt a mélységek mélyén, a verem fenekén, ahol
oly régóta várok, várok egyedül;

…de vajon igaz-e, hogy nem tudom, csakugyan nem tudom,

hogy melyikük az apa, ugyan, ezt szerintem mindig tudja az
ember, tudja vagy érzi, én mindenesetre biztosan tudom, hogy
melyikük, de nem árulom el, mert csak én számítok, de amúgy
is, ez már a múlt, és jól van úgy, ahogy van, mindenki azt hiszi,
amit hisz, sebaj, Elimane azt hiszi, hogy Assane az apja, Assane
azt hiszi, hogy Elimane az ő fia, Ousseynou azt hiszi, hogy
Elimane az unokaöccse, Elimane azt hiszi, hogy Ousseynou a
nagybátyja, Ousseynou azt hiszi, hogy én egy kurva vagyok, aki
hűtlenül elhagyta, és Assane-nak adta magát, aki úgy ment el,
hogy leendő apának tudta magát, és én, én tudom, hogy mi az
igazság, de a földnek azt mondom, nem tudom, mert
máskülönben nem dörögne, és ha nem dörög, bonyolulttá válik
az élet, ezért azt mondom neki, amit nem szeretne hallani,
nekem így jó, de közben azért elgondolkozom, hogy ugyan
miért avatkozik az egész földkerekség az életembe, Ousseynou
azt kérdi, miért ő, a föld azt kérdi, ki az apa, hagyjatok békét,
menjetek a fenébe a kérdéseitekkel, én vagyok Elimane anyja,
az ő szempontjából semmi más nem fontos, és mondtam is neki
búcsúzóul, ő pedig azt, hogy visszajön, de nem jött vissza, és én
várom, őt várom, nem Assane-t, akit persze szerettem, ahogy
Ousseynout is szerettem, de akit várok, az Elimane, akit egyikük
a fiának, másikuk az unokaöccsének gondol, de fordítva is
lehetne, akárhogy is, mindketten továbbadtak neki valamit, de
senki sem tudja, melyikük az apa, ettől őrjöng a föld, ezért
dörög, a kedvemért dörög, és hálából talán majd egyszer
elmesélem neki, hogyan is történt, amikor azon a bizonyos
estén Ousseynou megjelent a házunk előtt a nagyvárosban, és
hallottam a párbeszédét az őrrel, akinek Assane, mielőtt vidéki
körútra indult a misszionáriussal, Assane megparancsolta, hogy
senkit be ne engedjen a házba, és én már két napja halálra
untam magam, úgyhogy amikor meghallottam, hogy Ousseynou
ott áll az utcán, amikor hallottam a hangját, kis híján
elkiáltottam a nevét, és már rohantam volna ki hozzá, de
eszembe jutott, hogy az utolsó találkozásunkkor mit vágott a
képembe, azt, hogy egy becstelen, bolond néger némber vagy,
én azokat a szavakat nem felejtettem el, és soha nem is fogom
elfelejteni, ezért türtőztettem magam, holott nagyon is
szerettem volna találkozni, beszélni vele, megkérdezni, hogy
van, és megmondani, hogy szerettem őt, de a fivérét is
szerettem, és hogy évekig vele, Ousseynouval voltam a faluban,
de most szeretnék Assane-nal lenni egy ideig, és nem akarok
választani köztük, hanem mindkettőjüket akarom, mert
egyikükben is, másikukban is van valami, ami nekem kell, de
nincs férfi, aki ezt elviselné, minden férfi mindent akar, a
testedet egyedül saját magának, ezért jobbnak láttam, ha
csendben maradok, aztán pedig támadt egy ötletem, és hogy az
őr azzal volt elfoglalva, hogy elkergesse Ousseynout,
kihasználtam, hogy másfelé irányul a figyelme, átmásztam a
kerítésen, és a szomszéd utcában találtam magam, még fiatal,
erős és ügyes voltam, az őr nem vett észre, mivel háttal állt az
udvarnak, Ousseynou se látott meg, mivel nem lát szegény,
úgyhogy észrevétlenül megvártam, hogy az őr elkergesse
Ousseynout, és aztán messziről követtem, már sötétedett, és
csak mentünk, mentünk át a városon, és bizonytalanok voltak a
léptei, mint aki nem tudja az útirányt, ami meglepett, mert a
vakok, ha tapogatóznak is, mindig mintha pontosan tudnák,
hová tartanak, egyszóval követtem, többször is megfordult a
fejemben, hogy odamegyek, megszólítom, de mégse szántam rá
magam, tartottam a távolságot, és vártam az alkalmat, és végül
adódott is alkalom, mert nagy sokára betért egy roskatag
külvárosi fogadóba, vártam egy-két percet, aztán utánamentem,
körülnéztem, nem láttam, megkérdeztem a fogadóst, hol az a
férfi, aki az imént bejött, azt mondta, vacsorázik, mit akarsz
tőle, mire én azt gondoltam, dupla vagy semmi, ez a hely pont
úgy néz ki, mint egy fogadónak álcázott bordély, ez az ember
meg mint egy magát fogadósnak álcázó bordélyos, dupla vagy
semmi, megkockáztatom, és azt feleltem, hogy pénz kell, és
azzal a férfival én összefutottam az utcán, és azt ajánlotta, hogy
fizet, ha utánamegyek, amit én elfogadtam, de nem azonnal,
mert tétováztam egy kicsit, ezért jöttem be később, mint ő, és a
fogadós nemigen hitte a mesémet, vagy ha hitte is, nem hagyta,
hogy a terveim szerint alakuljanak a dolgok, azt mondta, hogy
ez itt nem egy nyilvánosház, a külön szolgáltatásért fizetni kell,
erre én felajánlottam, hogy a fele pénz az övé, ha elintézi a
dolgot, mire ő ingatta a fejét, aztán azt mondta: fiatal vagy,
formás vagy, öröme lesz benned, aztán meg hogy menjek ki a
szálloda elé, ott várjak, majd szól, ha sikerül megállapodni
a vendéggel, és akkor én kimentem a sötétbe, és ott ácsorogtam,
mint egy igazi utcalány, és az elhaladók végigmértek, és vággyal
teli pillantásokat vetettek rám, de a vágy mellett undor is volt a
tekintetükben, vagy tőlem, vagy maguktól undorodtak, nem
tudom, de az biztos, hogy tetszettem, megkívántak, sőt egy férfi
megkérdezte, hogy én vagyok-e Salimata Diallo, mondtam, hogy
nem, mire ő azt mondta, hogy pedig pont olyan a csípőm, és
elmentében még visszaszólt, hogy de szívesen meglovagolna, és
furcsa volt, mert egyfelől szégyelltem magam, másfelől viszont
olyan büszke voltam, mint tán még soha, szent szajhának
éreztem magam, isten megszentelt szajhájának, aki az
elátkozott lelkek üdvét szolgálja, és már épp kezdtem volna
pisszegni, leszólítani a járókelőket, amikor kijött a férfi,
mármint a fogadós, jött és mondta, hogy az emberem túl van a
vacsorán, evett, ivott, most rajtad a sor, tedd még szebbé az
estéjét, az árban megállapodtunk, ez a szobaszáma, mire én
bárgyún megköszöntem, és mentem a mondott szobához,
bekopogtam, Ousseynou kiszólt, hogy tessék, én beléptem, és ott
feküdt meztelenül az ágyon, készen állt, a félhomályban alig
láttam az arcát, és nem is mondott semmit, mégis éreztem, hogy
tele van dühvel, ez most nem a beszélgetés ideje, gondoltam,
neki nem kellenek szavak, nekem sem kellenek szavak, mást
akartam, nem szavakat, úgyhogy levetkőztem, lefeküdtem
mellé, ő pedig rám vetette magát, ádáz haraggal, birtokba akart
venni, elrabolni önmagamtól, de emberére akadt, nem csak ő
tévelygett a sötétben, és akarta kitölteni valakin a dühét, én is
szabadjára engedtem mindent, ami felgyülemlett a bensőmben,
és összecsaptunk, úgy szeretkeztünk, mintha harcolnánk, de a
vad birokban benne volt az elveszett kapcsolatunk igazsága,
összevegyülő nedveinktől lett lucskos az ágy, azt hittem, rám fog
ismerni, de hát nem ismerte a testemet, és különben is úgy
nekivadult, hogy a hangomat sem ismerte meg, pedig hangos
voltam, nem ismerte meg az illatomat, a kezemet, nem látott,
nem hallott, a szó átvitt értelmében is vak volt, és amellett
telhetetlen, de én nem hagytam, hogy felülkerekedjen,
semmiben nem maradtam adósa, mígnem kimerülten, zihálva
lehanyatlottunk az ágyra, levegő után kapkodva néztem őt a
félhomályban, szép volt, szerettem volna szólni hozzá, de nem
volt mit mondanom, így hát felkeltem, felöltöztem, és már
indultam, amikor megkérdezte, hogy hívnak, mire én, nem is
tudom, miért, magamnak is váratlanul, azt a nevet mondtam,
amit a járókelőtől hallottam,  Salimata, mondtam, Salimata
micsoda, kérdezte Ousseynou, Salimata Diallo, válaszoltam,
Salimata Diallóról én akkor hallottam először, amikor az a férfi
az utcán, aki ismerte, azt mondta, hogy hasonlít a csípőm az
övére, téged dicsérnek a városban, rólad mondják, hogy
csodálatosan riszálod a picsádat?, kérdezte Ousseynou, azt
feleltem, hogy igen, engem dicsérnek, és most már te is tudod,
hogy miért, azzal kimentem, nehogy a végén mégis megismerje
a hangomat, de azt hiszem, beszélhettem volna egész éjszaka,
akkor sem ismert volna rám, kiosontam a fogadóból, a
járandóságomat is veszni hagytam, hazamentem, és az őr
igencsak elcsodálkozott, amikor meglátott, mert elmenni nem
látott, csak megjönni, azt mondtam neki, ne vegye a lelkére,
madár vagyok, repülni tudok, és babonás lévén erre rémülten
kimeresztette a szemét, én pedig szépen bementem a házba, és
vártam Assane-t, másnap megjött, és én jó feleség módjára,
mint aki már hiányolta az ő emberét, felkínáltam magam, és
három hónap múlva kiderült, hogy gyermeket várok, és hogy
pont azoknak a napoknak az egyikén estem teherbe, amikor
mindkét fivérrel együtt háltam, megmondtam Assane-nak, hogy
áldott állapotban vagyok, és ő majd megőrült örömében, eszébe
se jutott, hogy nem ő az apa, viszont néhány nap múlva
bejelentette, hogy megy a háborúba, értünk fog harcolni, a
gyermekéért és értem, mennie kell, én elfogadtam, amit mond,
tudtam, hogy Assane ilyen, szereti Franciaországot, hát hadd
menjen, nem is haragudtam rá, azt hitte, hamar véget ér a
háború, a legyőzhetetlen Franciaország Isten segedelmével
egykettőre megnyeri a háborút, és mire a gyermeke
megszületik, hazaér, de én tudtam, hogy nem fog visszatérni,
így vagy úgy, de mindenképp a szeretett Franciaországában
marad, amelyért kész meghalni, így hát elengedtem őt, és attól
fogva semmi nem számított, csak a gyermekem, és még amikor
Assane visszavitt a faluba, és a fivérére bízott, még akkor is azt
gondoltam magamban, hogy egyedül a gyerek fontos, és
kitartottam, amikor Ousseynou megvetéssel beszélt rólam, mert
csak a gyerek számított, kitartottam, amikor el akart kergetni
minket, végtére jó oka volt rá, és kitartottam, amikor hajlandó
volt befogadni minket, a magzatot és engem, azon az éjszakán,
amelyen Assane olyan meghatóan búcsút vett tőlem, kérve,
hogy viseljem gondját a gyermeknek, míg vissza nem tér, és
meghagyta, hogy milyen nevet kapjon a születendő fiú vagy
leány, mindent elfogadtam, és Assane elment, szomorúan, de
boldogan, hogy mehet, és én Ousseynouval maradtam, és a
gyerek megszületett, és az Elimane Madag nevet kapta, és az én
gyerekem volt, az apa nem számított, Assane vagy Ousseynou,
nem számít, melyikük az apa, csak az volt fontos, hogy én
szeretem őt, úgy szerettem, mintha én magam nemzettem
volna, és igenis tőlem fogant, szerettem, és ő tudta, bárhol van is
a nagyvilágon, tudja, bár néha megfeledkezik róla, hogy
szerettem, és hogy várja az anyja, a lelke mélyén tudja, hogy
várom, és hogy a szeretetem fontosabb, mint az, hogy melyikük
a biológiai apja, én, én tudom, és ha megkérdezi, neki
megmondom, egyedül neki mondom meg, senki másnak, a föld
hangjának a legkevésbé, annak a férfihangnak továbbra is azt
ismételgetem, hogy nem tudom, hadd dörögjön és rengjen, én
pedig hadd legyek jól, hadd lássak tisztán, hadd legyen erőm
végigmenni a vége nincs várakozáson, édes kis fiam, Elimane,
hol vagy, mi van veled, Eli, gyere vissza, megígérted, gyere
vissza, mielőtt kilépek a mangófa alól, és elfoglalom helyemet a
temetőben;
 MÁSODIK RÉSZ

Nyomkeresők és nyomot hagyók

 1

Siga D. már régóta hallgatott. Úgy éreztem, hogy hajnalig is

eltarthat a csönd, talán kívántam is. A  történet minden
szereplőjének életében volt egy törés. A sorsok mögül fölvillant
egy kérdés, de olyan erővel, hogy azt, aki létük talányát kutatta,
elvakította a nagy fényesség. Ousseynou Koumakh, Tokô Ngor,
Assane Koumakh, Mossane, Elimane… A  megnyíló múlt árnyai
bonyolult koreográfiájú, lenyűgöző táncot lejtettek előttem.
Tudták-e a jelenük színpadán, hogy a jövőnek játszanak?
Kevésbé metaforikusan: eszükbe jutott-e, hogy az életük
szenvedélyesen foglalkoztat majd más embereket a haláluk
után? Megjelent előttem Brigitte Bollème, ahogy a fényképeken
egyenesen az utókorra szegezi a tekintetét. Vajon az imént
hallott elbeszélés szereplői – akárcsak Bollème – nem akartak-e
jeleket küldeni a jövőnek?
Ezt feleltem a kérdésemre: Ugyan már, Diégane, dehogy
akartak, ne légy ostoba! A látszat az ellenkezőjét sugallja ugyan,
és a létnek szükségképpen a még ismeretlen jövő az iránya, de
igazából egyetlen ember sem gondol a jövőre. A  múlt köti le a
gondolatainkat; miközben a jövő felé haladunk, és egyre
változunk, a múlttal foglalkozunk, múltbeli énünk titkait
akarjuk megfejteni. Nem holmi gyászos visszarévedés ez. Arról
van szó, hogy a két egyformán szorongató kérdés közül – Mit
teszek majd?; Mit tettem? – emez utóbbi a súlyosabb, nem ad
lehetőséget korrekcióra, nem ad új esélyt. A Mit tettem?-ben ott
kong a lélekharang: Elvégeztetett. A tisztességes ember kérdése
ez, aki hirtelen felindulásból bűnt követ el, és amikor
felocsúdik, fogja a fejét: Mit tettem? Az ilyen ember tudja, mit
tett. Főképp azért borzad el, mert tudja, hogy tettét nem tudja
meg nem történtté tenni, helyrehozni. A  végzetesség és a
helyrehozhatatlanság tragikus tudata miatt van, hogy az ember
legjobban a múlt miatt szorong. A  holnaptól való félelembe
vegyülhet némi remény, még ha tudjuk, hogy alighanem
csalatkozni fogunk, akkor is; a holnap nyitott, hátha történik
valami, hátha tehetünk valamit, hátha bekövetkezik a csoda.
A tegnaptól való félelmet semmi nem enyhítheti. A lelkifurdalás
és a bűnbánat sem változtat azon, hogy  a múlt
visszavonhatatlan, ellenkezőleg: megerősíti, hogy örök
a hatálya. Nem csak azt sajnáljuk, hogy az történt, ami történt,
hanem azt is – főleg azt –, hogy ami történt, örökre úgy marad.
Egy szó, mint száz, nem – gondoltam magamban –, a történet
szereplői nem a mának játszottak, Diégane, nem a mának,
amelyből visszatekintesz rájuk, és azért nem érted a jeleket,
mert nem is próbáltak jeleket küldeni neked. A saját múltjukkal
voltak elfoglalva. Éltek, és a teher, amit a vállukra raksz, csak a
te válladat nyomja: ezek a te vágyaid, a te kérdéseid. Elimane,
Mossane, Ousseynou Koumakh és Assane Koumakh nem kértek
semmire. Te űzöd őket az időben, és nem fordítva. Magától
értetődőnek véljük, hogy visszatér a múlt, kísérti és benépesíti a
jelent. Fordítsuk meg, úgy is érvényes, sőt érvényesebb: mi
kísértjük az elődeinket, mi nem hagyunk nyugtot nekik. Mi
vagyunk a tulajdon történetünk kísértetei, a kísérteteink
kísértetei.
–  Többször megpróbáltam könyvet írni a történetből – törte
meg a csendet Siga D. – Nem sikerült. Talán mert túl közel van
hozzám, túl mélyen érint. Igaz, minden, amit eddig megírtam,
ugyanilyen mélyen érint. Jó, nem sürget az idő. Egyszer majd
ezt is megírom. Vagy megírod te, miért ne?
Siga D. elhallgatott. Talán azt várta, hogy mondjak valamit, de
nem mondtam semmit. Azt sugallja, hogy nekem kellene
megírnom ezt a regényt? Megkért, hogy írjam meg?
Megkérdezte, hogy meg akarom-e írni? Nyilván azt feltételezi,
hogy ezért jöttem el hozzá.
–  Három napra rá, hogy elmondta élete történetét – folytatta
Siga D. –, apám meghalt abban a rothatag szobában. Gyászba
borult a ház, kisírt arcú emberek járkáltak az udvaron, és
zokogtak fel őszintén vagy tettetett búbánattal: vigasztalan vagy
annak látszó mostoháim, elapátlanodott testvéreim. Én, titkon,
ujjongtam. Elolvastam Az embertelenség labirintusát.
A  temetővel szemben, a mangófa alatt olvastam, mintha meg
akarnám idézni a hely szellemét, amelyből a könyv fogant.
Sokszor olvastam a könyvet. Mindig nagy izgalommal. Mindig
felfedeztem benne valami újat. De az első olvasások döbbenetét
meg sem közelíthették a későbbi élmények. Úgy éreztem, hogy
Elimane nem csak annak a valahai királynak a történetét
mondja el, aki mérhetetlen hatalomvágyában embereket éget,
ez egyszersmind személyes történet is. Az övé. A  családjáé, a
családunké. Ez a könyv nekem szól. Személyre szól, mint
minden esszenciális könyv. Apámat eltemették. Nem mentem
oda a sírjához. Azt hiszem, megkönnyeztem volna. Hát
menekültem. Elköszöntem a mostoháimtól. Azt hiszem, tudták,
hogy soha nem megyek vissza. Felégettem a hidakat.
A  fővárosba mentem. Végre szabad voltam. Harcra készen.
Egyetlen vagyonom ez a könyv. Beiratkoztam a bölcsészkarra.
Néhány hétig egy anyai nagybátyámnál laktam, aztán sikerült
helyet találnom az egyetemi kollégiumban. Fizetni nem tudtam.
Na és, majd lesz valahogy. Szomjaztam a világra. Az élet minden
cseppjét magamba akartam szívni. Belevetettem magam az
életbe.
– Az akkori élményeidből írtad később az Elégia a fekete éjhez
című könyvedet?
– Igen.
Megint elhallgatott. Az Elégia a fekete éjhez volt Siga D. első
könyve, azzal szerzett írói hírnevet. Azt szeretem legjobban az
egész életműből. Azzal kezdődött a botrányok sorozata, a többi
műve csak tovább botránkoztatta a szenegáli társadalom nagy
részét. Egy Marème nevű bölcsészlányról szól, akinek hatalmas
a szexuális étvágya, de magányos, szeretet- és halálvágy gyötri.
A  beteljesedést, az abszolútumot keresi az egymást követő
testekben meg a számtalan érzelmi kalandban, és éppen a
kettősségből – a puszta szexualitás meg az ártatlan szeretetre
való sóvárgás fájdalmas zűrzavarából – születik a könyv
szépsége. Nem lehet tudni, hogy a zabolátlan keresés felemeli
vagy lealjasítja-e a lányt, felizzítja vagy kioltja-e az életét.
Marème szemlátomást mindent akar, és mindenhol keresi ezt a
mindent, az egyetemben, a férfiakban, a nőkben, a magányos
élvezetekben és a főváros utcáin, ahol sokakat vonz
csillapíthatatlan szexuális étvágyának a híre: kíváncsiakat,
névteleneket, marginálisokat, szűkölködőket, bulizókat,
libertinusokat, de médiaszemélyiségeket is, politikusokat,
vallási méltóságokat, akik vizet prédikálnak, de bort isznak,
titkon bűnös, kicsapongó életet élnek. Marème elbeszéli, hogy a
testiség tükrében milyen kép rajzolódik ki; ha lehull a
képmutatás leple, ott a pőre valóság: a frusztrált, beteg, züllött
társadalom szexuális nyomorúsága. Elmondja, miért csapták ki
az egyetemről. Nos, azért, mert egy professzor igénybe vette a
szolgáltatását, de nem állt fel neki, amikor kellett volna
(miközben a prof a petyhüdt farkát gyömöszölte, Marème
kénytelen volt önerőből eljutni a gyönyörig), és kudarca után
feljelentette, hogy zülleszti az egyetemet. Elbeszéli a
bolyongását odakint, a bolyongását odabent. Az első
öngyilkossági kísérletét, azt, ahogy egy ismeretlen, akinek csak
homályosan látta az arcát, mielőtt elájult, és aki soha többé nem
bukkant elő, hogyan mentette meg az életét, amikor éjszaka,
egy néptelen utcán felvágta az ereit. Elbeszéli, hogy a kórház
után miként kereste minden ismeretlen arcban a megmentője
arcát. Leírja magányát és őrjöngéseit. A  második öngyilkossági
kísérletét, és hogy az Atlanti-óceán nem kért belőle, kiköpte.
A Dalal xel pszichiátriára került. Három hónapot töltött a fehér
falak közt, fehér köpenyes férfiak és nők közt, skizofrének,
gyengeelméjűek, megszállottak, leépültek közt, ingaként ide-oda
lengve a teljes megsemmisülés és a salaktalan boldogság közt.
Kiszabadult, visszament Dakarba. Újra elkapta az örvény.
Felidézi rémületes hallucinációit, önkívületi állapotát a város
utcáin. Széndarabokat szedett össze, és éjszakánként a
házfalakra írta versrohamait: költői tűzvészek szerteszikrázó
csóvái, izzó metaforák arról, hogy a város miként égeti el a
benne lakókat. Káosz – nem rendetlenség, hanem káosz –
uralkodott az elméjében, és mondatzuhatagok törtek elő,
mondatanakondák tekergőztek ki belőle. Fulladozott az idők
mélységéből feltörő, eláradó szavakban, amelyek úgy füstöltek,
mintha most jönnének egy mesebeli kovács kalapácsa alól,
pedig – tudta – csak azért a füst, mert túl sokáig voltak a
bensőjében izzó parázs alatt. És az a sok szó új nyelvet követelt.
Marème megfojtotta az anakondákat, és új nyelvet tanult.
A  sistergő gyűlölet nyelvét a gyönyörelfojtás ellen. A  nyelvet,
amelyen el tudta mondani vágyát egy sosem volt világ iránt,
amely csak álmaiban világol. Szeretetre vágyott, ugyanúgy
szomjúhozta a szerelmet és a szeretetet, mint régen. Marème
elbeszéli, hogyan küzdött az önmegsemmisítés vágya ellen,
hogyan talált rá egy nála jóval idősebb haiti költőnő, aki magas
rangú hivatalnokként dolgozott Dakarban. Éjszaka volt, már
éppen írni készült egy házfalra a széndarabbal, amikor a
költőnő megszólította, azt mondta, hogy már régóta keresi,
hetek óta járja az utcákat, mert szeretné megismerni azt, aki
ilyen tiszta költészettel ajándékozza meg a várost. Az
ismerkedésből barátság lett, a költőnő úgy szólította: Corazón,
és szép volt, mint egy nyári est melankóliája. Éjszakákon át
írtak, beszélgettek, néha csak hallgattak, néha, még ritkábban,
összevesztek. Megismerték egymást. Szerették egymást, nem is
tudták, hogy ekkora szeretetre képesek. Egy csillagtalan
éjszakán azt mondta a haiti költőnő: „Sötét éj borul a városra,
amiként az élet is sötét éj körülöttünk, de te fekete szénnel
megírtad fekete szépségét, elégiát írtál a fekete éjhez, és azt a
magányos csillagot követve jutottam el hozzád, Corazón.”
A  költőnőt máshová helyezték Dakarból, de mielőtt elfoglalta
volna új állomáshelyét, felajánlotta segítségét: folytassa
egyetemi tanulmányait, de ne itt, hanem Párizsban. Siga
D. elbeszéli, hogy a lányt mennyire megviselte, hogy el kell válni
attól az embertől, aki éppúgy a megmentője volt, mint az az
ismeretlen férfi, csak annyi a különbség, hogy a férfi az életét
mentette meg, a haiti költőnő pedig az elméjét. Búcsúzóul
megfogadták egymásnak, hogy – együtt is, külön is – hűek
maradnak költői szövetségükhöz, vagyis soha le nem írnak és el
nem tűrnek semmi hazugságot, nem tévesztik szem elől vezérlő
csillagukat, és megharcolják harcukat, még ha tudják is, hogy el
kell bukniuk. A  haiti költőnő elutazott, verssel búcsúzott.
Néhány hónap múlva ő, Marème is elment, és Párizsban, a
barátnője segítségével, felvételt nyert az egyetemre, és
beköltözött abba a szobácskába, amelyet egy egész évre kibérelt
számára. Mindazt, ami addig történt, Siga D. megírta az első
könyvében, és egyformán kíméletlen volt a szenegáli
társadalom és önmaga iránt. A társadalom nem bocsátotta meg
neki a nyers őszinteséget. Megszegte a szemérmesség és a
tapintat törvényét, amely nem tűri a kemény igazság
kimondását, legfeljebb a burkolt utalgatást, de legtöbbször még
azt sem: a közjó nevében söpörjünk mindent a szőnyeg alá!
Ő, Siga D. nem volt tekintettel a szabályokra, nem kertelt, nem
bújócskázott a félhomályban, hanem kiállt a déli verőfénybe.
1986-ban megjelent az Elégia a fekete éjhez, és kevesen látták
meg benne, amit az írója valójában keresett. Azzal a könyvvel
támadt szakadék Siga D. és a szenegáli társadalom közt.
A szakadék azóta is megvan, sőt egyre mélyül. Siga D. nem járt
otthon azóta. Azt hiszem, soha nem megy már haza. De az egész
életmű, még ha új színterekkel, képekkel, szenvedélyekkel
gazdagodott is, hazánkat hordozza a szívében.
–  Valamit nem írtam meg abban a könyvben – törte meg a
hosszúra nyúló csöndet Siga D. –, azt, hogy volt egy harmadik
megmentőm is. Az éjszakai ismeretlen és a haiti költőnő mellett
ott volt Elimane. Az embertelenség labirintusa. Voltak időszakok
az életemben, amikor minden áldott nap elolvastam. Betéve
tudtam, ezért bírtam élni a pokolban. Sok módja van, hogy az
ember túlélje a poklot, és az az egyik, ha megtanulsz egy
könyvet. Én megtanultam. Akár ki is dobhattam volna, hiszen
betéve tudtam. De őriztem mint talizmánt. Mindent
elvesztettem, és a veszteségem a vagyonom lett. A  legdrágább
vagyonom, hiszen nem veszíthettem el, Az embertelenség
labirintusát senki nem vehette el tőlem. Oszthatatlan és
megoszthatatlan részemmé vált. Elimane a szeretőm volt,
senkinek nem mutattam be, még a haiti költőnőnek sem, pedig
vele szoros érzelmi szálak kötöttek össze. A könyv az én titkom
volt, féltékenységem tárgya, senki más nem ismerhette, nem
szerethette, csak én. Az őrület prédájaként, és amikor
megkísértett, hogy a tengerbe öljem magam, az álmatlanság, a
részegség és a magány fenséges vagy nyomorúságos perceiben,
és egy mocskos szalmazsákon, amely körül kutyák ólálkodtak,
és amikor aprópénzért henteregtem egy izzadó testtel, és
amikor már lejutottam az őrület alagsorába, még akkor is, ott is
felütöttem a könyvet, vagy fejből szavaltam magamnak
részleteket. Felvágtam az ereimet, de tudtam, hogy a halál nem
kér belőlem. Ott feküdtem a saját véremben, és mondatokat
mondtam a könyvből, és azok a mondatok a testemmé lettek, és
bennem lakoztak. Nem csodálkoztam, amikor az ismeretlen
megmentett. Meggyőződésem, hogy az az ismeretlen Elimane
volt. Ő  vagy a szelleme: a halál küszöbén suttogott mondataim
hívták elő. Az arc, amely épp csak felvillant előttem a sötét
utcán, az ő arca is lehetett. Nem biztos, de lehetett. Sosem
láttam korábban. De emlékszem, milyen volt a karjában lenni.
Egy régóta ismert, szeretett ember karjában éreztem magam. –
Elhallgatott, lehunyta a szemét, mint aki újra akarja élni, hogy
milyen volt a megismert ismeretlen karjai közt. – Igen, ő volt az.
Csak ő lehetett – mondta lágyan, mély hittel, és kinyitotta a
szemét. – A  könyve mindenhová elkísért. Elimane az
unokabátyám volt. Egy vérből valók vagyunk. A története az én
történetem is. Összeköt vele valami, ami mélyebb, mint amilyen
mély egy könyv hatása. Gyónunk egymásnak. Vagy rokonok
kölcsönös pszichoanalízise ez. Elimane beszél hozzám,
beszélget velem. Értem a szavait, jó hallani a hangját. Úgy
voltam, mint te most: tudni akartam, mi történt vele, hová
ment, mit csinált, mit élt át, mitől szenvedett, mit hallgatott el,
mit titkolt. Az olyan ember, mint ő, nem tűnik el csak úgy. Vagy
de, eltűnik. Talán minden ember képes eltűnni. De nyom
nélkül? Megsemmisülni? Kámforrá válni? Nem, az nem lehet.
Ma sem hiszem. Nincs lét, melynek ne volna hagyatéka. Sőt
talán éppen a hagyatékban nyilvánul meg a lények és dolgok
létének esszenciája. Mi a véleményed, Diégane? Én nem hiszek
az abszolút hiányban. Én a nyomokban hiszek. A  nyom olykor
láthatatlan. Mégis követhető. Annyit már tudtam, amennyit
Elimane az apám emlékezetében hagyott. De biztosra vettem,
hogy mások emlékezete is őrzi őt. Biztosra vettem, hogy mások
életében is benne élt. Csak meg kell találni azokat az embereket.
A lelkem mélyén tudom, Diégane, hogy a tanulmányaimat nem
a haiti költőnő kedvéért folytattam, bár szerettem őt, és nem is
azért, hogy elmeneküljek a hazámból. Nem: Elimane Madag
miatt mentem Párizsba 1983-ban. Őt akartam megtalálni,
miután három teljes éven át kóvályogtam és szédelegtem a
szakadék peremén, Dakar utcáin, széndarabbal a kezemben.
 2

Néhány héttel azután, hogy megjelentette könyvecskéjét, egy

ősz végi borongós napon Brigitte Bollème elérzékenyülve nézte
a riportalanya sírját a falusi temetőben, és akkor, akkor először,
eszébe jutott, hogy vajon elmondta-e a teljes igazságot a nő, aki
immár ott nyugszik a rög alatt. „Eladdig eszembe sem jutott –
mondta nekem –, hogy megkérdőjelezzem a tanúságtételét.
Joggal kérdezheti, hogy éppen ott, éppen akkor, évekkel az
interjú után miért támadtak kétségeim.” Brigitte Bollème
igazából nem hozzám beszélt, Diégane. Magával folytatott
párbeszédet. De én is feltettem magamban a kérdést, hogy miért
csak a temetőben, a Ki volt valójában a néger Rimbaud?
megjelenése után támadtak Brigitte Bollème-nek kétségei a
legfontosabb forrása megbízhatósága felől. A  kétkedés
mégiscsak az újságírói szakma ábécéje! Nem mondtam ki
fennhangon, de ezt gondoltam: „Azért támadtak kétségei,
asszonyom, mert a fő forrása meghalt, és éppen akkor, éppen
ott döbbent rá, hogy tudomása szerint már nincs senki, aki
beszélni tudna Elimane-ról.” Igen, Diégane ezt gondoltam. Hogy
Brigitte Bollème egyszer csak rádöbbent, hogy mostantól végleg
süket csönd veszi körül Elimane-t, hiszen az utolsó emlékezet is
kihunyt, amelyben még benne élt. Szerintem ezért tulajdonított
hirtelen akkora jelentőséget az utolsó tanúságtételnek.
– De hát mi köze a két dolognak egymáshoz? – szálltam vitába
Siga D.-vel. – Annak, hogy a nő igazat mondott-e, nincs köze
ahhoz, hogy ő volt az utolsó, aki még ismerte. Ezt Bollème is
tudhatta, nem?
–  Tévedsz, Diégane. A  két dolog összefügg. Legalábbis akkor
úgy láttam. A  halott asszony volt az utolsó személy
Franciaországban, aki Elimane-t közelről ismerte. Tehát amit
mondott, örökre az marad az igazság. Lehet, hogy közös
történetükről beszélve nem mindenben mondott igazat. Talán
furdalta a lélek a hazugságok miatt. Talán helyesbítette volna a
tényeket. De meghalt. Nincs lelkifurdalás, nincs helyesbítés. Az
Elimane-ról való tanúságtétele örökre megváltoztathatatlan.
Bollème azt adta tovább. Lehet, hogy torzít egyet és mást, mégis
ez a kis könyv marad az igazság az utókor számára. Te is tudod,
Diégane, én is tudom, hogy ez nem igaz, Elimane története
folytatódott, más emberek is megismerték, találkoztak vele.
Tudjuk, hogy az élete nem ért véget 1938-ban. De Brigitte
Bollème akkor, 1948-ban ott, a temetőben, a sírnál nem
tudhatta. A  nyomozás, melynek eredményét a riportjában
közzétette, túlnyomórészt egyetlen vallomáson alapult. Ha az a
vallomás tévesnek bizonyul, az egész munkája fabatkát sem ér.
Azt hiszem, ez nyomasztotta.
– Értem – mondtam. – Talán igazad volt.
– Hát nem. Nem volt igazam. Legalábbis amit Brigitte Bollème
aznap a tudomásomra hozott, éppen arra vallott, hogy
tévedtem. Egy darabig csak hallgatott, aztán azt mondta:
–  1985-öt írunk, kisasszony, én 48-ban jelentettem meg a
riportomat… Vagy 49-ben? Nem, 48-ban. Egyébként olvasta?
–  Olvastam. Megtaláltam egy példányát az egyik Szajna-parti
könyvárusnál.
–  Hát igen, legfeljebb efféle helyeken lehet fellelni. A  maga
idején a kutyát sem érdekelte. 1948-ra mindenki elfelejtette
Elimane-t, aki pedig nem, az hallani sem akart róla. Az egyetlen
tanú meghalt, néhány napra rá, hogy megjelent a könyv. 48-ban,
igen, november elején. Nem akart élni, elege volt. Amikor
néhány napja megkaptam a levelét, hogy találkozni óhajt
velem, eszembe jutott az a délelőtt a temetőben. Miért csak ott,
a sírnál támadt kétség bennem, hogy igazat mondott? Egészen
az ön leveléig nem volt válaszom a kérdésre. Most úgy érzem,
van egy lehetséges válaszom: az asszony, akinek a vallomását
hallgattam, szenvedett. Azt gondoltam, hogy aki szenved, csak
az igazat mondhatja. Az interjú közben meg sem fordult a
fejemben, hogy hazudhat, vagy elhallgathatja az igazságot.
Olyan nagy volt a fájdalma! És olyan tiszta embernek láttam!
Csak a sírjánál döbbentem rá, hogy fájdalom és igazság közt
nincs szükségképpen korreláció; a szenvedő nem okvetlenül az
igazságot mondja, sem a fájdalma természetéről, sem okáról és
következményeiről. Lehet, hogy valaki éppen a fájdalma miatt
nem mond igazat. Csak a sírjánál ötlött fel bennem: és ha
szándékosan vagy akaratlanul nem mondott igazat? Lehet, hogy
abban a tudatban halt meg, hogy az igazat mondta, holott csak a
fájdalom beszélt belőle. Ezt gondoltam ott, a temetőben. Ez a
gyötrő gondolatom támadt a sírnál. Eleredt az eső.
Visszagondoltam arra a napra, amelyen feltárta a kapcsolatuk
igaz történetét. Az embertelenség labirintusa igaz történetét.
Illetve amit ő az igaz történetnek hitt. Nem sokkal később
rájöttem, hogy a temetőbeli intuícióm nem volt alaptalan. De
ami később történt, arról csak én tudok. Hallgattam róla.
Írhattam volna kiegészítést az eredeti riporthoz. Meg is kellett
volna írnom. Mégse tettem. Egyrészt, mert senkit sem érdekelt a
régi ügy. Másrészt, mert féltem beszélni róla. Ha jól sejtem, ön
most azért jött el hozzám, mert tudni szeretné, mit tudok.
–  Így volt? – kérdeztem. – Csakugyan azért mentél el Brigitte
Bollème-hez 1985-ben?
– Veled ellentétben, Diégane, engem nem az író izgat Elimane-
ban. Az ember izgat. Tudom, hogy neked a kettő egybefonódik.
Nekem nem. Erről már vitatkoztunk, most ne kezdjük újra. Én
az embert kerestem, nem Az embertelenség labirintusa
folytatását, mint te. A plágiumbotrány kevéssé érdekelt. Engem
a csendje izgatott, az vonzott.
– Az én szememben is a hallgatása a legnagyobb rejtély.
–  Lehet. De a hallgatása nem ugyanaz, mint a csendje,
Diégane. Én a csendjére gondolok, arra, hogy nem adott hírt
magáról az anyjának, az övéinek. Nem tartotta meg a Mossane-
nak tett ígéretét. Tudni akartam, miért. Tudni akartam, miért
nem tért vissza soha többé, miért nem küldött legalább
üzenetet az anyjának és a nagybátyjának, vagyis az apámnak.
Miért választotta a csendet, a száműzetést? Írtam az Elégia a
fekete éjhez-t, és egyre jobban kísértett Elimane hiányzó alakja.
Elhatároztam, hogy megkeresem. Rögtön megakadt a szemem
Brigitte Bollème nevén. Kerestem, megtaláltam, elolvastam a
könyvecskéjét. Aztán írtam neki. Nem hazudtam.
Megmondtam, hogy Elimane unokahúga vagyok, és hogy a
nagybátyámról folytatok kutatásokat.
– Azért jöttem el önhöz, asszonyom…
 – Szólítson Brigitte-nek – ajánlotta.
– Azért jöttem, Brigitte, mert tudni szeretném, mit tud.
Elmosolyodott, felvonta a szemöldökét:
– Sosem gondoltam volna, hogy valaha is találkozom Elimane
egyik rokonával. Azt sem tudtam, hogy van-e hozzátartozója.
Azt hiszem, soha senkinek nem beszélt a családjáról.
Siga D. megkérdezte, hogy emlékszem-e a Ki volt valójában a
néger Rimbaud? Egy szellemalak odisszeája minden részletére.
Azt feleltem, igen, minden itt van a fejemben, sőt, a
sajtóarchívumban más írásokat is kijegyzeteltem.
–  Brigitte Bollème felállt – folytatta Siga D. –, odasétált a
könyvszekrényhez. Előttem van kortól kicsit görnyedt, de
elegáns alakja. A  fényképek tanúsága szerint mindig is így
öltözött: bársonynadrág, lenvászon blúz, selyemkendő. Rövid
haj; ujjai közt hosszú szipka: a háború utáni idők tiltakozó
mozgalmainak és kultúrharcainak divatfegyvere, a béklyók alól
szabaduló Európa egyik szimbóluma. És az a mélyszürke
tekintet! Karizmája volt, na, olyan sugárzása, amilyen kevés
embernek van manapság. Kivett egy kis könyvet, a kezembe
nyomta:
–  Felolvasná? Tudom, hogy már olvasta, említette. De
szeretném, ha most felolvasná nekem. Évek óta nem volt a
kezemben. Bizonyos részletekre nem emlékszem.
Brigitte Bollème leült, rágyújtott. Én pedig felolvastam neki a
saját könyvét.
 3

Brigitte Bollème
 
Ki volt valójában a néger Rimbaud?
Egy szellemalak odisszeája

Tíz évvel ezelőtt botránytól volt hangos a francia irodalmi élet. Ma

már a feledés homálya borul az ügyre, és ez nem is csoda, végtére
időközben volt egy háború. Most azonban tekintsünk vissza 1938
őszére, a vihart kavaró könyv, Az embertelenség labirintusa és írója,
T.C. Elimane történetére.
Néhány szó emlékeztetőül: 1938-ban egy Szenegálból származó
szerző tollából megjelenik a Gemini kiadónál Az embertelenség
labirintusa. A  könyv minden szempontból rendkívüli; különleges a
témája, a stílusa és nem kevésbé maga az író, egy huszonhárom
éves afrikai fiatalember, akiről eladdig senki nem hallott. Egy neves
kritikus a tehetsége alapján úgy nevezte, „a néger Rimbaud”.
Egyesek nagyra értékelték a könyvet, mások fanyalogtak. Néhány hét
elteltével Henri de Bobinal, a Collège de France professzora, Afrika-
kutató etnológus cikket közölt, s megvádolta T.C. Elimane-t, hogy
regényében egy szenegáli etnikum eredetmítoszát plagizálja.
Néhány nap múlva Paul-Émile Vaillant, úgyszintén a Collège de
France professzora, újabb terhelő írást publikált. A tudós irodalmár
felfedi, hogy a regény kisebb-nagyobb részleteket vesz át korábbi
híres művekből. A leleplezés lavinát indít el, mely elsodorja mind Az
embertelenség labirintusát, mind a szerzőt: hamarosan
nyilvánvalóvá válik, hogy a mű – hozzávetőleg fele-fele arányban –
ügyesen összevágott idézetkollázs és eredeti alkotás. Sorozatban
indulnak perek a Gemini ellen. A  könyvkiadó elismeri felelősségét,
kártérítést fizet a jogtulajdonosoknak, és befejezi működését.
A  háború árnyéka  az idő tájt már rávetült hazánkra és az egész
világra. T.C. Elimane az ügy során egyetlenegyszer sem nyilvánult
meg a sajtóban. Könyvével egyetemben eltűnt, semmit nem lehetett
megtudni róla, még azt sem, hogy létező személy-e egyáltalán. Kitört
a háború, a könyvet övező botrány feledésbe merült.

Én azonban nem felejtettem el, és úgy határoztam, hogy felkutatom

a szerzőt. A  kiadókat hiába kerestem. Annyit sikerült megtudnom,
hogy a perek lezárultával elhagyták Párizst.
1939 elején eszembe jutott, hogy talán érdemes körülnéznem a
fekete egyetemisták és entellektüelek körében. Vajon mi az oka,
hogy nem hallatták hangjukat az Elimane-könyv vitájában?
Megtehették volna, hiszen akkor még saját fórumaik is voltak
Párizsban, gondolok például a Légitime défense-ra. Sikerült
kikérnem Léopold Sédar Senghor véleményét.
A szenegáli költő, akkor még gimnáziumi tanár kijelentette, hogy
személy szerint nem kedvelte a „borzalmas regényt, amellyel
kapcsolatosan azonban nevetséges dolgokat hordtak össze az
újságokban”. Megkérdeztem, mire gondol. Dallamos hangon és
olyan pontos dikcióval, hogy jószerével a vesszőket is hallani
lehetett, ezt válaszolta: „Kérdezze elsőül Henri de Bobinal urat, aki
az állítja magáról, hogy a basszerek kutatója. Lehet, hogy igaz, amit
mond róluk, mindazonáltal akad egy probléma, nevezetesen, hogy
Szenegálban nincsenek basszerek. Ezt bizton állíthatom.
Következésképp két eset lehetséges: Bobinal úr vagy soha nem járt
Szenegálban, és nem ismeri az ottani népcsoportokat, ami, ugyebár,
szégyenletes volna, vagy járt az országban, de összecseréli az általa
tanulmányozott népcsoportot a basszerekkel, ami, ugyebár, még
szégyenletesebb. Bármely eset forog fenn, a téves – továbbmegyek:
valótlan – állítás ténye nyilvánvaló. Nem értem egyébiránt, hogy
Elimane miért nem szólalt meg és leplezte le az álnok csalást.”
Másnap elmentem a Collège de France-ba. Szerettem volna
találkozni Henri de Bobinallal, és szembesíteni őt Senghor
állításaival a basszereket illetően. Kiderült, hogy Henri de Bobinal
1938 végén meghalt, alig néhány héttel azután, hogy megjelentette
írását.
Élt viszont az egyetem másik érintett professzora, Paul-Émile
Vaillant. Mint emlékezetes, ő irányította rá a figyelmet Az
embertelenség labirintusában lévő plagizált szövegekre.
Elismételtem neki Senghor úr szavait Henri de Bobinalról. Vaillant
professzor a következő megvilágosító erejű nyilatkozatot tette:
„Senghor úrnak igaza van. Bobinal írása tisztességtelen volt. Élete
utolsó éveiben Bobinalon elhatalmasodott a rasszizmus, holott
korábban éppen ő volt az afrikai kultúrák leghőbb védelmezője.
Rejtély, hogy miért fordult így ki önmagából. Az embertelenség
labirintusa kihozta a sodrából, valósággal őrjöngött tőle. A  szerző
által állítólag plagizált basszer eredetmítosz az ő koholmánya.
Mesterkedését elárulta egy közös barátunknak, én így szereztem
tudomást róla, de már csak Bobinal halála után. Bobinal tehát
hazudott. Az viszont igazi plágium, amire én hívtam fel a
közfigyelmet: a szerző forrás megjelölése nélkül, szó szerint átvett
létező irodalmi szövegeket. Ennek ellenére meggyőződéssel állítom:
T.C. Elimane igazi író.”
Paul-Émile Vaillant professzor nyilatkozata eszembe juttatta
Senghor kérdését: miért nem reagált a sajtóban Elimane (vagy a
kiadója) Bobinal írására, hiszen tudta (tudták), hogy hazugságot állít?
Miért hallgatott, miféle súlyos titok miatt hagyta válasz nélkül a
rágalmat?
Erre voltam kíváncsi. Csak hát kitört a háború, mással voltam
elfoglalva, a nácikkal és az ellenállással, és csak idén, az 1948-as
esztendő elején volt rá módom, hogy újra foglalkozzam Az
embertelenség labirintusa ügyével. Néhány hetes kutatással
megtaláltam Párizsban André Merle urat, aki harmadmagával a
hajdani Gemini kiadó alkalmazottja volt. (A további alkalmazottak:
Pierre Schwarz – Dachauba deportálták; Claire Ledig – szexuális
kollaboráció miatt kopaszra nyírták a felszabadulás után.) André
Merle könyvelőként dolgozott a kiadóban Az embertelenség
labirintusa megjelenésének idején. Amikor megmondtam, miért
keresem, azonnal a tudomásomra hozta, hogy Charles Ellensteinen
és Thérèse Jacobon kívül egyikük sem látta soha Elimane-t. Őket
egyelőre hiába kerestem, mondtam.
André Merle beszámolt róla, hogy alkalmazói hangosan
vitatkoztak, amikor utoljára találkozott velük a kiadóban. Ellenstein
azt akarta, hogy hagyják el Párizst, mert mint zsidókat itt veszély
fenyegeti őket. Thérèse maradni akart. Végül Ellensteinnek sikerült
meggyőznie. Tudja-e, hová mentek, kérdeztem. Íme a válasz: „Két
településről beszéltek, Cajarc-ról, lent, a Lot völgyében és a
tengerparti Tharonról, itt is, ott is volt házuk vagy nyaralójuk.”
Egy percig sem haboztam, elmentem Cajarc-ba. A  megszállás
elején Lot megye a semleges övezetbe tartozott, ellentétben a teljes
Loire-vidékkel. Egy zsidó párnak jobbak voltak a túlélési esélyei
Cajarc-ban, mint Tharonban, ennek megfelelően az André Merle-lel
való beszélgetésem után pár nappal a Lot kies völgyébe utaztam.
Két nap elegendő volt, hogy megtudjam: egy ideig csakugyan ott
éltek a faluban, de nem maradtak együtt a háború végéig.
A  szomszédasszonyuk szerint 1942-ben váltak el útjaik, Charles
végleg elment. Thérèse is, de csak később, a háború után, 1946-ban.
Hogy hová, azt természetesen nem tudta a hölgy. „Nagyon
csendesen éltek – mondta. – Az volt az érzésem, hogy egymással
sem igen beszélnek.”
Három nap múlva azzal a tervvel jöttem el Cajarc-ból, hogy
elutazom Tharonba is, hátha ott fellelem Charles Ellenstein és
Thérèse Jacob nyomát.

Tél vége volt, csípős hideg Tharonban. Az óceán felől szélrohamok

söpörtek végig az utcákon. Egykettőre találtam szállást, és
megkérdeztem a fogadóst, hogy ismeri-e Charles Ellensteint vagy
Thérèse Jacobot. Azt felelte, hogy nem, de ha keresek valakit,
legjobb lesz, ha a piac környékén nézek körül.
Letettem a holmimat, és azonnal gyalogos felderítő útra indultam
az üdülőhelyen, amely egy tengerparti detektívregény eszményi
helyszíne lehetett volna. Voltaképpen magamat is egy bűnügyi
regény nyomozójának képzelhettem: eltűnt egy író, és én most a
bonyodalmas ügy szálait próbálom kibogozni.
Átvágtam a füves dűnéken, amelyek úgy határolták a fövenyt, akár
egy földvár falai, és lesétáltam a partra, ahol őrtornyok gyanánt
meredeztek az ácsolt horgászhelyek. Már hanyatlott a nap.
Emlékszem, ez járt a fejemben: úgy tűnt el az életből Elimane, olyan
némán, ahogy most a nap süllyed a látóhatár alá. Ólmos fáradtság
vett erőt rajtam. Úgy döntöttem, hogy ma már nem járom végig a
kikötői kocsmákat Ellenstein vagy Thérèse nyomát keresve, hanem
megyek, lepihenek. Ráér holnapig a nyomozás! A  fogadóban
vacsoráztam, és elalvás előtt Az embertelenség labirintusát
olvasgattam.
Hajnali négykor felébredtem, és nem is tudtam már visszaaludni.
Egy darabig forgolódtam az ágyban, aztán felkeltem, hogy
megnézzem a napfelkeltét. Már volt valaki a sétányon.
Ráköszöntem. Meglepve nézett rám. Még alig pirkadt, mégis azonnal
megismertem: Thérèse Jacob. Ő is megismert. Jó ideig nem szóltunk
egymáshoz. Csak amikor már felkelt a nap, akkor szólalt meg.
– Hát szóval megtalált – mondta.
Lágy és nyugodt volt a hangja, nem olyan zaklatott, amilyennek az
emlékezetemben őriztem. Az arca viszont változatlanul szép és fiatal
volt, csak halványabb, vékonyabb, mint annak idején.
–  Jó reggelt, Jacob kisasszony – mondtam. – Ezek szerint
emlékszik rám.
–  Igen, emlékszem magára, Brigitte Bollème. Emlékszem a
kellemetlen beszélgetésre, amelyet Charles-lal meg velem folytatott
Elimane-ról. Gondolom, őt keresi. De már csak engem talál.
Köhögött, nehezen tudta abbahagyni. Érzékeny a tüdeje, mondta,
és hozzáfűzte, hogy jobb lenne fűtött helyen folytatni a beszélgetést.
Szavait invitálásnak vettem, és mellé szegődtem. Útközben is
köhögött, de nem volt olyan erős a roham. Tíz perc múlva egy kékre
festett falú kis házhoz értünk. Leültünk a nappaliban, és
megkérdeztem, jegyzetelhetek-e. Nem volt kifogása ellene.
Körülnéztem a helyiségben, amíg a háziasszony kiment kávét főzni.
De hamarosan már jött is vissza, és mandulás aprósüteményt is
tálalt a kávéhoz.
– Charles szüleié volt a ház. Életük végéig itt laktak. Charles volt az
egyetlen gyermekük.
– És most hol van Charles?
– Elment.
– Elment? Hogy érti?
– Ahogy mondom. Elment, ennyi.
Nem feszegettem. Elimane érdekelt, ő és a könyve, nem pedig
Ellenstein és Thérèse Jacob magánélete. Rágyújtottam; aznap az volt
az első cigarettám. Csendben ültünk egy kis ideig, fújtuk a füstöt.
– Tudtam, hogy egy szép nap beállít valamelyikük. Csak azt nem,
hogy melyik újságíró lesz az. Fogadok, hogy Az embertelenség
labirintusa nem hagyja nyugodni. Kísérteni is fogja egész életében.
Nem lehet szabadulni tőle. Elimane…
Elharapta a szót, és én még egyszer megkérdeztem, hogy nem
zavarja-e, ha jegyzetelek. Csak legyintett, mint akinek édes mindegy,
és folytatta a félbehagyott mondatot:
–  …Elimane démon. Megszállja az embert. De ő maga is
megszállott.
Megint elhallgatott. Nem sürgettem. A  vallomásnak belülről
kellett fakadnia, a saját ritmusát kell követnie.
–  Emlékszik, mit mondtunk? Hogy hol, milyen körülmények közt
találkoztunk Elimane-nal?
–  Amit az interjúban mondtak? Hogyne, emlékszem. Egy
kávézóban vagy kisvendéglőben lettek figyelmesek rá.
– Hazudtunk. Valójában nem ott és nem is véletlenül találkoztunk
vele először, Charles meg én. Hanem egy párizsi elit gimnáziumban.
Húszéves volt, nemrég érkezett a szülőhazájából. Az École normale
supérieure kétéves előkészítő kurzusát kezdte. A  hagyományoknak
megfelelően egypár öregdiák is ott volt a tanévnyitón, bátorítani a
gólyákat. Abban az évben Charles meg én is a kiválasztott mentorok
között voltunk. Nem sokkal korábban indítottuk a könyvkiadónkat.
Elimane természetesen az új évfolyam egyik fő attrakciója volt.
Akkoriban már egyre több fekete egyetemista volt Párizsban, de a
mi gimnáziumunkban azért még ritkaságszámba ment. Tanárok,
diákok, öregdiákok, mindenki kíváncsi volt rá, miféle szerzet. Mond
valami meglepőt? Vagy éppenséggel megfelel annak a képnek, amit
ismeretlenül alkottunk róla?
Megkérték a gólyákat, hogy egyenként mutatkozzanak be.
Mindenki Elimane-t várta. Végre rákerült a sor, és a beálló csendben
tagoltan, szépen csengő hangon ennyit mondott: „Elimane a nevem.
Szenegálból jövök. Író akarok lenni.” Három rövid mondat, akárha
három puskalövés. Néhány másodpercig még néma csönd volt az
iskolaudvaron, aztán felmorajlott a sokaság. Volt abban a morajban
sok minden. Egyesek már azon is csodálkoztak, hogy beszéli a
nyelvünket. Mások ismételgették a nevét, akár egy jeligét vagy
varázsszót: Elimane… Elimane… Olyanok is voltak, akik azt
kérdezgették, hol van (vagy egyáltalán micsoda) az a Szenegál. De
igazán csak Elimane harmadik mondata volt fontos: „Író akarok
lenni.” Ártatlanság csengett abban a három szóban. Tulajdonképpen
nevetséges is lehetett volna, hogy egy szeleburdi siheder máris
Stendhalnak vagy Flaubert-nek álmodja magát. Ilyet nem lehet csak
úgy mondani, az École normale-ra előkészítő első évben pedig
legkevésbé, hiszen éppen most fog kiderülni: attól, hogy valaki össze
tud rakni egy mondatot, még korántsem író, de mennyire nem!
Mégis, amikor Elimane kimondta azt a mondatot, én éreztem, hogy
ez nem üres hivalkodás. Persze, még bizonyítania kell, ki kell
tartania, el kell viselnie a gúnyolódást, aminek szükségképpen
céltáblája lesz („ez akar író lenni?, egy néger, aki alig van feljebb az
evolúciós skálán, mint egy főemlős?"). De a hangjában és a
tekintetében tűz volt… igen, tűz, és mindkettőnket megcsapott az a
láng.
Az egyetemi előkészítő első évében bentlakó volt a gimnázium
kollégiumában. Charles-lal rendszeresen érdeklődtünk, és hamar
megbizonyosodtunk róla, hogy játszi könnyedséggel alkalmazkodik
az új környezethez, sőt mintha nem is kellene „akklimatizálódnia”,
mintha mindig is ebben a világban élt volna, vagy odahaza,
Szenegálban erre készítették volna fel. A  tanárai is arról számoltak
be, hogy irodalmi és bölcsészeti ismereteinek szilárd alapjai vannak.
Honnan a tudása? Afféle boszorkányfajzat volna, amely már a fekete
kontinens nevének hallatára benépesíti az európai képzeletvilágot?
Csak annyi bizonyos: mind tudás, mind érettség dolgában magasan
az évfolyama fölött volt, és vagy csodálatot, vagy gyűlöletet, de
valami erős érzelmet mindenképp keltett a társaiban.
Az őszi szünet előtt Charles azt mondta, hogy őszintének kellene
lennünk Elimane-nal. Úgyhogy elmentünk hozzá, elébe álltunk, és
Charles azt mondta:
–  Könyvkiadók vagyunk. Nem felejtettük el a szavait: „Író akarok
lenni.” Kitart a szándéka mellett?
Én hozzátettem:
– Szívesen elolvasnánk a kéziratot, ha esetleg már írt valamit.
Hosszan nézett ránk, aztán megadta egy Clichy téri kávézó nevét,
ahol írni szokott, már ha nagy ritkán elhagyja a kollégiumot.
– Az őszi szünetben délután háromtól mindennap ott leszek.
 Azzal felállt, elköszönt, ment a dolgára.
A szünet első napjától ott találkoztunk vele. És attól fogva a
szünet végéig minden délután. Még nem voltunk barátok, de már
nagyokat beszélgettünk.
Magáról, a családjáról, a szenegáli életéről nemigen beszélt, arról
sem, hogy miként szerezte a műveltségét. Csak a jelen érdekelte.
A  jelen pedig a könyve volt. Eleinte nem akart velünk beszélni róla.
Azt mondta, hogy majd felolvassa, ha kész lesz. Kedves és higgadt
volt, kivéve, ha irodalomról vitatkoztunk. Olyankor megélénkült,
látszott, ahogy megfeszülnek az izmai, mint a prédára leső
ragadozónak, vagy a bikának az arénában. A szünidő végére barátok
lettünk. Főleg Charles-hoz került közel. Kiderült, hogy bár egyes írók
kapcsán nagyokat tudnak vitatkozni, tulajdonképpen rokon az
ízlésük. Voltak esték, hogy fáradt voltam, Charles egyedül találkozott
Elimane-nal, és csak késő este ért haza. Baráti triót alkottunk, de ők
ketten értették igazán meg egymást. Valósággal szimbiózisban
voltak. Nem féltékenykedtem, nem, egy cseppet sem. Folytatódott a
tanév, de azért találkozgattunk. Elimane azt mondta, hogy halad a
könyvvel. Nem sürgettük, de persze szerettük volna minél előbb
olvasni, amit írt.
Az első év utáni nyáron történt, ami aztán mindennek a kezdete
lett. Elimane Észak-Franciaországba készült, nem mondta meg, hogy
miért oda. Mi lenne, ha elkísérnénk, vetette fel Charles. De nekem
más terveim voltak, és kedvem se nagyon volt hozzá. Charles ennek
ellenére kitartott a terve mellett: legalább egy darabon elkíséri
Elimane-t. Végül aztán jó sokára, négy vagy öt hét múlva jött haza.
– Ma már tudja, mi volt az utazás célja? Hová ment Elimane? Mit
csináltak Észak-Franciaországban heteken át?
 –  Ezt én is kérdeztem Charles-tól, amikor megjött, de kitérő
válaszokat adott, mintha ígéretet tett volna, hogy hallgat arról, amit
csináltak. Nem hagytam annyiban, és Charles nagy nehezen
megmondta. Megértettem, miért esett nehezére beszélni az
Elimane-nal való utazásáról. Úgy érezte, hogy elárulja a barátunkat,
méltatlanná válik a bizalmára.
– Mit mondott Charles?
– Azt, hogy Elimane az apja holttestét keresi, aki szenegáli lövész
volt az első világháborúban, és Észak-Franciaországban veszett
nyoma.
– Megtalálták?
–  Nem tudom, Brigitte. Charles igen szűkszavú volt. Csak annyit
mesélt, hogy jó pár faluban jártak, végig az egykori front vonalán.
Somme megyében is, Aisne-ben is. Ennyi. Tudomásul vettem, hogy
ami az alatt a hónap alatt történt, másra nem tartozik. Nem
faggattam. A vakáció további részét Charles meg én együtt töltöttük
Cajarc-ban és Tharonban. Elimane visszament Párizsba.
Szeptemberben találkoztunk újra.
– Ő sem árult el többet az apjáról?
– Nem. De őszintén remélem, hogy talált valamit róla. Talán azért
jött Franciaországba, hogy megkeresse őt. Talán csak a saját
történetét kereste. Akárhogy is, az észak-franciaországi utazás
felszabadító volt számára. Megadta neki a lökést, hogy megírja a
megálmodott regényt. Igen, úgy gondolom, hogy Az embertelenség
labirintusa abból a nyárból született.
Thérèse Jacob elhallgatott, gondolataiba merült, olyan volt,
mintha most döbbent volna rá valamire, és most sikerült volna
először megfogalmaznia egy régóta lappangó igazságot.
 – És mi történt azután? – kérdeztem nagy sokára.
–  Azután az történt, hogy nem folytatta az egyetemi felkészítőt.
Azt mondta, hogy írni akar, írni, semmi mást. A döntése elkeserítette
a tanárait, nem is értették, hiszen biztosra vették, hogy Elimane
felvételt nyer az École normale-ra. De Elimane, mondom, nem
iratkozott be másodévre, munkát vállalt, építőipari segédmunkát.
Természetesen felajánlottuk, hogy ellakhat nálunk, elég nagy a
lakásunk. Köszönte, de nem, egyedül akar boldogulni. A művezetője,
egy igencsak gyanús pasas, feketén kiadott neki egy nyomorúságos
szobát, oda költözött a kollégiumból. Akkor kezdődött barátságunk
legboldogabb időszaka. Más lett Elimane életritmusa. Hattól délig
építkezésen dolgozott. Rövid pihenő után egész délután írt. Este
pedig a városban vagy nálunk találkoztunk. Ez az életmód láthatóan
tetszett neki. Élményekre, kalandra, szabadságra vágyott, arra, hogy
utazhasson, mindenféle emberekkel ismerkedhessen. Meg akarta
tapasztalni Párizs mítoszát, a művészek és bohémek mámorító
világát. Hosszú vita után úgy döntöttünk Charles-lal, hogy bevezetjük
életünknek abba a tartományába, amelyet addig titkoltunk előtte.
Elhallgatott, mintha ki akarná kényszeríteni, hogy feltegyem a
magától értetődő kérdést. Egy kicsit vártam, aztán engedelmesen
megkérdeztem:
– Konkrétabban?
– A libertinusok világába.
Thérèse Jacob kihívóan nézett rám. Talán valami reakciót várt,
esetleg rosszallást. De nekem a szemem se rebbent.
– Charles és én nem voltunk összeházasodva – folytatta. – A teljes
szabadságra építettük a kapcsolatunkat, egyetlen törvényünk volt, a
gyönyör. Már néhány éve eljártunk libertinus körökbe. Álarcos,
félhomályos, rejtőzködő világ. Senkit nem érdekelt a többiek élete,
de még csak a neve sem. Játszótársat kerestünk az érzékiségben,
ennyi volt.
Nem szóltam semmit, némán vártam a folytatást.
–  Nem voltunk tájékozva Elimane magánéletéről, erotikus
tapasztalatairól. Charles talán tudott valamit, hiszen bizalmasabb
volt a kapcsolatuk. Én azonban semmit nem tudtam, azt sem, hogy
volt-e valakije. Úgy látszott, mintha egyetlen szerelme, szeretője
volna, az irodalom. Egy este aztán beavattuk a titkos életünkbe, és
megkérdeztük, hogy van-e kedve csatlakozni. Némi gondolkodás
után azt válaszolta, hogy igen. Attól kezdve elvittük a partikra. Ő lett
persze a legnagyobb attrakció. Libertinus körökben az újdonság a
legfontosabb: az új hús, az ismeretlen varázsa, a felfedezés izgalma.
Elimane ráadásul afrikai volt. És még a szabados életű, felvilágosult
értelmiségiekben is ott éltek a sztereotípiák az afrikaiakról meg az ő
szexualitásukról. Elimane-nak hamar nagy ázsiója lett. Mindenki ki
akarta próbálni, milyen vele, igaz-e, hogy olyan nagyszerű szerető.
– Maguk is kipróbálták? Hármasban?
–  Igen. Eleinte elleneztem, de Charles nagyon akarta. Felajzotta,
mindig is ajzotta, hogy nézze, ahogy más férfival szeretkezem. Hogy
Elimane lesz az a férfi, azt hiszem, minden korábbinál jobban
izgatta.
– Maga szerint miért?
–  Nem tudom. Talán mert afféle ikertestvért látott benne. De ez
csak feltételezés. Nem tudom.
– És maga miért ellenezte eleinte?
– Éreztem, hogy pusztító hatása lesz a kapcsolatunkra. Erre majd
visszatérek. Elimane csodálatos szerető volt, figyelmes,
fantáziagazdag és fáradhatatlan, a kellő durvaságtól sem riadt
vissza, ha éppen úgy adódott, és mint mindenben, a szeretkezésben
is szenvedélyes. Úgy nézett az emberre, mintha a tekintetével a
lelkét is odaadná. Olyan dolgokat tudott, amiket… amiket kevés férfi
tud vagy merészel… még a képzeletében is… megtenni. Mintha…
mintha lágy szellővé változott volna, vagy simogatóan meleg vízzé:
elárasztotta az ölemet, a testemet. Az egész bensőmben eláradt, az
egekbe vitt. Charles a perverz képzelet művésze volt, az erotika
mesteri rendezője. A  páros kapcsolatunkban is jól működött a
fantáziája, de a csoportos szexben aztán kiváltképp sikere volt a
szcenárióinak. Tobzódott az ötletekben, holott amúgy úgy nézett ki,
mint egy mintapolgár, egy tiszteletre méltó könyvkiadó, akit semmi
más nem foglalkoztat, csak a magas irodalom.
Újabb köhögőroham fogta el, összegörnyedt. Töltöttem egy
pohár vizet, megitta, összeszedte magát.
– Köszönöm… Gondolom, vajmi kevéssé érdekelte, amit az imént
Elimane libertinizmusáról fecsegtem.
– Dehogynem. Minden érdekel.
–  Akkor folytatom. 1938 elején Elimane átköltözött egy
komfortosabb hónapos szobába. Amikor először meghívott
bennünket, meglepetésünkre bejelentette, hogy befejezte a
könyvet. Nem kell mondanom, mennyire örültünk. Erre vártunk!
Azon az estén olvasta fel nekünk Az embertelenség labirintusát. –
Thérèse-t elárasztották az emlékek, egy ideig nem is tudott
megszólalni. –  Csodálatos. Csodálatosnak találtam a szöveget,
csodálatosnak, ahogy Elimane olvasta. Mindent. A végén Charles-ra
néztem, könnyes volt a szeme, és tudtam, hogy kiadjuk a könyvet,
így, ahogy van, kiadjuk, egy vesszőn se változtatunk.
 – Nem vették észre a plágiumot?
–  Már épp mondani akartam. Nem, akkor nem. A  szöveg,
élőszóban, lenyűgözött bennünket.
– És Elimane? Nem mondott semmit?
–  Nem. Aztán másnap, amikor elolvastuk a kéziratot, gyanús lett
néhány részlet. A  legnyilvánvalóbb átvételek. Ellenőriztük, és
megdöbbentünk attól, amit találtunk, de attól is, hogy a
vendégszövegeket milyen mesterien olvasztotta bele a saját
szövegébe. Ettől csak még jobban nőtt a csodálatom Az
embertelenség labirintusa és Elimane zsenije… igen, ki merem
mondani: a zsenije iránt. Csak egy zseni képes egy egész könyvet
létrehozni más művek töredékeiből. Nevezhetjük a kollázs
géniuszának, de akkor is zseni. Charles óvatosabb volt. Ő is látta a
kompozíció virtuozitását, és hogy maga a történet viszont nagyon is
eredeti, de nem szabadult a gondolattól, hogy ez mégiscsak lopás,
szélhámoskodás. Egyedülálló könyv, nincs előzménye, és igen,
csakugyan eredeti, de akkor is más könyvekből van összeollózva.
Charles számára feloldhatatlan volt az ellentmondás. Pár nap múlva
találkoztunk Elimane-nal, és azon az estén kitört az első nagy vitánk.
Charles Elimane szemére vetette, hogy lerabolta az irodalmat,
Elimane azt felelte, hogy az egész irodalom egy nagy rablójáték, és a
könyve ezt demonstrálja. Az volt az egyik célja, hogy úgy legyen
eredeti, hogy nem az, mivel pont ez az irodalom és általánosabban a
művészet egyik lehetséges definíciója, a másik célja pedig annak a
felmutatása volt, hogy az alkotói eszme nevében minden
feláldozható. Nem bírták abbahagyni. Charles semmivel sem értett
egyet, de nem tagadta, hogy a könyvnek megvan a maga szépsége,
és elismeri: nem a benne lévő művek sápadt visszfénye. De ebben a
formában nem hajlandó megjelentetni a könyvet. Elimane azzal
vágott vissza, hogy akkor keres más kiadót. Én nem szóltam közbe,
hagytam, hadd viaskodjon a két kakas. De a lelkem mélyén Elimane-
nal értettem egyet, és végül aztán meg is mondtam, hogy így
gondolom. Charles ettől végképp kiborult, azt ordította, hogy na
ezen ő nem is csodálkozik, tisztára belebolondultam Elimane-ba.
Féltékeny volt Elimane-ra, s ezen nem változtatott, hogy a legjobb
barátja.
– És utána?
– Utána még néhány napig feszültség volt kettőnk közt, nagyokat
vitatkoztunk, és aztán Charles elhívta hozzánk Elimane-t. Azt
mondta, mégis hajlandó kiadni a könyvet, de azzal a feltétellel, hogy
tegyük idézőjelbe a szó szerinti idézeteket, és legyenek dőlt betűsek
az átírt passzusok. Elimane természetesen visszautasította a
megoldást. Charles kétségbeesett, de nem adta föl, és azt ajánlotta,
hogy jó, akkor legalább írjanak előszót vagy rövid bevezetőt, amiben
figyelmeztetik az olvasót, hogy mire számítson. Elimane erre is
nemet mondott, méghozzá nagyon dühösen. Azzal érvelt, hogy
nincs rosszabb, mint ha magyarázgatunk egy művet, használati
utasítást adunk hozzá, és arra próbáljuk rávenni az olvasót, hogy
fogadja el olyannak, amilyen. Felpattant és elrohant. Utánafutottunk,
az utcán értük utol. Charles azt mondta, nem bánja, próbáljuk meg.
– Maga szerint miért változtatta meg a véleményét?
–  Nem tudom. Talán mert belegondolt, hogy mekkora utat tett
meg Elimane, amíg eljutott idáig.
–  És Elimane hogy reagált, amikor Charles ott, az utcán
megmondta neki, hogy kiadja?
–  Sírt, mint egy gyerek. Az volt az egyetlen alkalom, hogy nem
tudott uralkodni az érzelmein. Charles is sírt. Elmentünk a Clichy téri
kávézóba, ahová Elimane annak idején találkozót adott nekünk.
Megünnepeltük az egyezséget, aztán hazamentünk, és
felszabadultan, boldogan szerelmeskedtünk hármasban. Elimane
megköszönte a bizalmunkat, és azon az estén közölte, hogy T.C.
Elimane névvel jegyzi Az embertelenség labirintusát. T. mint Thérèse
és C. mint Charles. Legyen a mi utónevünk iniciáléja az ő utóneve
mellett! Három hónappal később megjelent Az  embertelenség
labirintusa. Néhány nap múlva maga volt az első, aki írt róla, a Revue
des deux Mondes-ban. A többit tudja.
–  Hát épp ez az: nem tudom! Mit szólt Elimane a sajtóban
megjelent cikkekhez? Még nem a Bobinal- meg a Vaillant-írásra
gondolok, hanem a kritikákra.
–  Elkeserítették. Otthon gubbasztott, és bánkódott. Letaglózta,
ami a sajtóban megjelent Az embertelenség labirintusáról, beleértve
azt is, amit maga írt. Azt mondta, hogy senki sem értette meg, aki a
pártját fogta, az is rosszul értette. El sem olvasták, vagy ha igen,
akkor rosszul olvasták, és ez még elkeserítőbb: rosszul olvasni bűn.
– Pedig még a Goncourt-díj zsűrije is felfigyelt a könyvre, nem?
–  De igen, így volt. Az a hír járta, hogy a zsűrielnöknek, az
idősebbik Rosny fivérnek tetszik a regény szürnaturalizmusa, a
fiatalabb Rosny viszont nincs oda érte. Lucien Descaves merésznek
találja a regényt, talán túlságosan is. Dorgelès, aki a szenegáli
lövészekkel harcolt a háborúban, és igen tisztelte is őket, támogatta
volna a díjazást. Léon Daudet állítólag azt mondta egy újságírónak:
„Nekem csak a kiadója nem tetszik, Ellenstein, egy izraelita!” Léo
Larguier szörnyűségesnek ítélte Elimane nyelvezetét. Francis Carco
úgy találta, hogy van neki stílusa, Pol Neveux úgy, hogy nincs.
Mindenesetre szóba került Elimane a jelöltek közt.
– Ennek sem örült?
–  Nem érdekelte különösebben a Goncourt-díj. Egyre csak azt
ismételgette, hogy nem értették meg őt, és ez bűn. Tehetetlenek
voltunk. Próbálkoztunk mindenfélével, de hiába, vigasztalhatatlan
volt. Ebben a helyzetben kaptuk a levelét, hogy szeretne interjút
csinálni Elimane-nal. Természetesen nem állt kötélnek, de az ellen
nem volt kifogása, hogy mi találkozzunk magával.
–  Tulajdonképpen mi bántotta? Az, hogy nem vettük észre a
plagizálást, mint később Vaillant professzor? Nem méltányoltuk
kellőképp a kollázskompozíció virtuozitását?
–  Még most, tíz év múltán sem érti. Az bántotta, hogy nem úgy
nézik mint írót, hanem mint érdekességet és az ideológiai harc
lehetséges figuráját: nicsak, egy különleges néger! Az írásaikban
vajmi kevés szó esett a szövegről, a stílusról, az alkotásmódról.
–  Ne haragudjon, de Charles és maga, maguk is a különleges
négert látták benne.
– Ez nem igaz – csattant fel Thérèse Jacob. – Mi a rendkívüli írót
láttuk meg benne, nem úgy, mint maguk. Maguknak ő egy vásári
látványosság volt. Nem tehetséges íróként mutatták be, hanem úgy
mutogatták, mint egy különleges példányt az emberkertben. Ebben
a megalázó szerepben ő nem akart mutatkozni. Maguk megölték őt.
–  Nem mi öltük meg, hanem Henri de Bobinal és Paul-Émile
Vaillant. Ők vádolták meg plágiummal. Egyébként van róla
tudomása, hogy Bobinal írása…
–  …egy rakás hazugság, igen, tudom. Azt is, hogy Bobinal nem
sokra rá meghalt. Amikor 38-ban megjelent a cikke, szaladtunk vele
Elimane-hoz. Azt mondta, hogy a professzor úr hazudik, nincs
Szenegálban basszer törzs. Bobinal találta ki az egész eredetmítoszt.
Charles cáfolatot akart írni, de Elimane lebeszélte. Azt mondta,
csendet akar, és semmire nem fog reagálni. Zuhogott az eső azon
az estén, amikor elmentünk hozzá. Szemrehányást tettünk neki az
egoizmusa miatt: vegye már észre, hogy nem csak róla van szó,
minket, a kiadóit, a kiadót is támadják, besározzák. Charles azt
mondta, hogy írni fog egy cikket, ha tetszik Elimane-nak, ha nem,
megvédi a könyv, a kiadó, mindannyiunk becsületét. Nem tűri el,
hogy egy szemenszedett hazugság elpusztítsa a Geminit. Elimane
persze megpróbálta lebeszélni. Elfajult a vita. Összeverekedtek.
Elimane kerekedett felül. Charles nem hagyta magát, de nem volt
esélye a hatalmas termetű Elimane-nal szemben. Üvöltöttem, hogy
hagyják abba, de rám se hederítettek. Odakint dörgött, villámlott.
Minden nagyon gyorsan történt. Charles a földre került, alig volt
magánál, vérzett a homloka. És akkor Elimane azt mondta: „Elég volt
ebből az egészből. Elég!” Rám nézett, könny futotta el a szemét, és
esdeklő volt a tekintete, fájdalom volt benne, és szeretet vagy
szerelem, nem is tudom, nem mondott többet, csak összeszedett
néhány holmit, és elrohant, ki a viharba.
Vártam egy kicsit, de hogy Thérèse hallgatott, megkérdeztem:
–  Később már nem is találkozott vele? Soha többé nem
találkoztak?
– Nem. Híreket kaptam felőle, de csak jóval később. A verekedés
estéjén ott maradtunk a lakásában. Elláttam Charles fejsebét. Sírt,
és azt mondta, hogy ez kész őrület. Ő tehet mindenről, nem lett
volna szabad belerángatnia Elimane-t az írásba, nem kellett volna
íróvá tennie. Utáltam a gyengeségét, de azt még jobban, hogy ilyen
leereszkedő, ilyen arrogáns. Micsoda önhittség azt képzelni, hogy
nélküle Elimane nem írt volna! De nem mondtam ki, amit
gondoltam, és egész éjjel ott maradtunk a lakásban, vártuk Elimane-
t. De hiába, nem jött. Hazamentünk. A következő napokban Elimane
sehol. A  házmester nem találkozott vele. Már a legrosszabbtól
féltünk. Kerestük minden létező helyen, kávézókban,
kisvendéglőkben, parkokban, könyvesboltokban, mindenhol, ahol
együtt voltunk, vagy ahol tudtunkkal szívesen megfordult.
A  partihelyeken is jártunk. Sehol semmi nyom. Eltűnt. Már ott
tartottunk, hogy körözést adatunk ki, amikor megjelent Vaillant
írása. Na, az megadta a kegyelemdöfést: ő az igazi plagizálást
támadta, és közvetlenül minket, a kiadót, a szerkesztőt vádolta.
A  sajtó rákontrázott, és a jogszolgáltatás sem sokat késlekedett.
Egypár jogörökös pert indított a szerzői jog megsértése miatt,
kártérítést követeltek. Rémes helyzetben voltunk. Fenyegető
leveleket kaptunk, a közvélemény, a törvénnyel egyetemben, minket
ítélt el, annál is inkább, mivel maga az író, testi valóságában, soha
sehol nem jelent meg. Az embertelenség labirintusa eladatlan
példányait visszavontuk és zúzdába küldtük, a teljes
raktárkészletünket felszámoltuk, és csődöt jelentettünk. A  maradék
pénzünkből kártérítést fizettünk a jogörökösöknek, leróttuk a
perköltséget, és végkielégítést adtunk a három alkalmazottunknak.
Bezártuk a Geminit, eladtuk a lakásunkat, és Charles nyomására
elhagytuk Párizst. Cajarc-ba költöztünk, várva, hogy elcsituljon a
vihar. Szívem szerint én Párizsban maradtam volna, egyrészt mert
gyűlöltem a cajarc-i házat, szülői örökségemet, másrészt mert úgy
éreztem, hogy a fiatalságunkat, az álmainkat is odahagytuk. Meg
Elimane-t is persze.
– Nem bukkant elő a jogi hercehurca idején?
 –  Nem. Rengeteg dolgunk volt, tovább már nem kerestük, és
minél előbb túl is akartunk lenni a borzalmakon. Nem jött el a
bíróságra, nem írt nekünk. Nem bukkant elő. Azt hittem, meghalt.
Jobb is, gondoltam, az legalább megmagyarázza, hogy miért hallgat.
– Hol volt, mit csinált a perek heteiben?
– Nem tudom. Azt nem írta meg.
– Mikor írt?
Két évvel később, 40 júliusában. Akkor már több mint másfél éve
Cajarc-ban voltunk, és tudtuk, hogy egy darabig nem mozdulhatunk
a háború miatt. Írni persze megpróbáltunk, a régi lakcímére. De a
leveleinkre nem jött válasz. Aztán egy szép nap megjött az a levél.
– Mit írt?
Thérèse Jacob hallgatott. Aztán a szemembe nézett, és annyit
mondott:
– Arról nem beszélek.
– Kérem, Jacob kisasszony…
– Ne erőltesse, Brigitte! És ne kisasszonyozzon, szólítson Thérèse-
nek! Személyes a levél, senki másra nem tartozik. De annyit
elmondhatok, hogy így végződik: „Most, hogy minden elvégeztetett,
és minden bevégződik, végre hazatérhetek.”
– Hazamegy Szenegálba?
–  Nem érti. Háború volt. Megszállás. Nem tudott hazamenni
Szenegálba. A  „végre hazatérhetek” egyetlen dolgot jelenthet: „újra
nekilátok írni”.
–  És mit jelent, hogy „minden elvégeztetett, és minden
bevégződik”?
– Hogy újrakezdi, miután letöltötte a büntetését.
– Milyen büntetését?
 – Amire ítélték. Amire mindenki, maga is ítélte: hogy nem értették
meg őt. A minden elvégeztetett azt jelenti: megtapasztaltam, milyen
ritka az irodalomban, hogy megértik az embert, de ráadásul az
írónak arra kell törekednie, hogy soha ne is értsék teljesen.
Mostantól felszabadultan írhatok, nem kell attól szoronganom, hogy
nem értenek meg, mivel nem is akarom, hogy megértsenek. Ezt
jelenti.
– Legalábbis maga így értelmezi.
– Igen, így. Nyilván lehet máshogyan is.
– Megőrizte a levelet?
– Ha így volna is, akkor sem mutatnám meg.
– Válaszolt rá?
–  Nem. Elimane nem írt címet. Különben is volt más dolgunk.
Háború volt, a túléléssel voltunk elfoglalva. Nem volt könnyű. Ahogy
már mondtam, nem szerettem a cajarc-i házat. Rosszak voltak a
gyerekkori emlékeim. De az tette igazán nehézzé azokat az éveket,
hogy egyre gyűlt bennem a harag Charles iránt. Párizsban szerettem
volna lenni. Vagy bárhol, csak nem Cajarc-ban. De Charles azt
mondta, hogy Párizs darázsfészek, kelepce, jobb távol maradni tőle,
és inkább a környéken keressünk kapcsolatot az ellenállással.
Kerestünk, találtunk, de tovább nem jutottunk, mert Charles elment.
Egy szép napon, ez 1942-ben történt, fogta magát, és se szó, se
beszéd, elment. Reggel, amikor felébredtem, hűlt helye volt. Két nap
múlva levelet kaptam tőle, abból tudtam meg, hová ment. De
akárhová is, nem jött vissza onnan. Az egyetlen levele búcsúlevél is
volt. Azt hiszem, Charles vezekelni akart. Kiengesztelni engem, és
vezekelni. Azt hiszem, bánkódott, amiért magára hagyta Elimane-t.
Nem árulta el, mit tervez, mert tudta, hogy nem engedném el.
Egyedül semmiképp. Abban az egyetlen levelében azt írta, hogy ha
nem kapok újabb levelet a következő három napban, az azt jelenti,
hogy meghalt. Soha többé nem írt. Világos volt a helyzet. Nem volt
mit tennem. Meghúzódtam Cajarc-ban, egészen a háború végéig ott
maradtam. A magam módján az ellenállást is segítettem. És két éve,
1946-ban ideköltöztem Tharonba. Hiányzik Charles. Szerettem. Ne
nyilvánítson részvétet. Folytassuk… És Elimane? Ezt akarta kérdezni,
igaz? Hogy szerettem-e. Nehéz volt őt szeretni, Brigitte. Nem azt
mondom, hogy nem volt szerethető ember. De vadság áradt belőle,
és nem tudta az ember, hogy mit kezdjen azzal a néma indulattal.
Próbálja kioltani? Vagy megosztani és úgy szelídíteni? Vagy
menekülni, minél távolabb kerülni tőle?
– Szóval nem kapott hírt, az a bizonyos júliusi levél volt az utolsó?
–  Igen. De többször is az volt az érzésem, hogy Elimane itt van,
egészen közel, és figyel engem. Biztos csak képzelegtem. Biztos
meghalt a háborúban, mint Charles. Idővel el kellett fogadnom, hogy
a levele búcsúlevél volt.
Csend telepedett közénk. Én nem szólaltam meg.
–  Ennyi, Brigitte. Mindent elmondtam, amit el akartam mondani.
Nekem is minden elvégeztetett.

Utána Thérèse már csak annyit mondott, hogy elfáradt, fáj a tüdeje
a köhögéstől, a beszélgetésnek ezennel vége. Megköszöntem,
visszamentem a fogadóba, leírtam, majd letisztáztam a fent
olvasható szöveget. Alig ettem valamit, dolgoztam egész nap és
egész éjjel, le sem hunytam a szemem. Harmadnap elmentem
Thérèse Jacobhoz, hogy jóváhagyassam az interjút. Azt mondta, nem
érdekli, felőle azt csinálok vele, amit csak akarok. Elköszöntünk
egymástól. Én egyúttal Tharontól is.
 Párizsba visszajövet utánanéztem egy-két dolognak. Megtaláltam
például Elimane tanulmányi indexét (tele kiváló minősítéssel) és a
teljes nevét, amelyen a párizsi prefektúra 1935-ben a külföldi diákok
nyilvántartásába vette: Elimane Madag Diouf. De a lényeget tekintve
semmit nem tettem hozzá ahhoz, amit Thérèse Jacob elmondott, és
amit most továbbadtam a Kedves Olvasónak.

Meglehet, hogy ez a nyomozás kudarc. Ki volt valójában a néger

Rimbaud? – teszi fel a kérdést a cím. Választ kaptunk-e, mire ide, az
utolsó laphoz értünk? Tudjuk-e, ki volt valójában Elimane Madag
Diouf, alias T.C. Elimane? Alig hiszem.
Kétségkívül megtudunk egyet s mást a Párizsba érkezéséről és
arról az időszakról, amikor megírta és kiadatta Az embertelenség
labirintusát. Már ez is méltánylandó, hiszen mind ez idáig teljes
rejtély övezte az életét. Abba is betekintést nyerhettünk, hogy
milyen írói eszközöket használt, és miféle esztétikai eszményeket és
célokat követett.
Nem tisztem megítélni sem az embert, sem amit alkotott. Az
utókor majd megteszi, ha ugyan érdekli majd Az embertelenség
labirintusa. Megtudtunk egy keveset arról, hogy Elimane hogyan élt
korának forgószelében. Gyarapodtak ismereteink életmódjáról,
természetéről, észjárásáról. Tudjuk, hogy ragyogó tehetség volt, és
hogy az irodalom a szenvedélye. De elegendő-e ez ahhoz, hogy azt
is megmondjuk, mi lakott a lelkében?
Elimane az után a levél után, amelyet a címzett elmondása szerint
Thérèse Jacobnak írt 1940-ben, soha többé nem adott életjelt
magáról. Mint ismeretes, 1940 óta sok minden történt a hazánkban,
sok borzalom is. Lehet, hogy Elimane-t elsodorták a  tragikus
események. Ki tudja? Nincs rá bizonyíték, hogy odaveszett volna,
elképzelhető, hogy itt él valahol, és kaján mosollyal olvassa ezt a kis
füzetet. Az is lehet, hogy visszament Afrikába. Ki tudja? De az biztos,
amit Thérèse Jacob is mondott: az irodalomban lelte meg hazáját, az
az igazi otthona.
Riportom utolsó sorait írva felé szállnak a gondolataim, bárhol
legyen is. És azok felé is, akik a barátai voltak: Thérèse Jacob és
Charles Ellenstein. Nekik ajánlom ezt az írást.
 HARMADIK ÉLETÍRÁSJEGY

Hol végezte Charles Ellenstein?

 1

Charles Ellenstein már közel jár Párizshoz, de nem tudja, hol

keresse Elimane-t, azt sem, hogy a fővárosban van-e egyáltalán.
Azt pedig végképp nem sejti, hogy mi vár rá. Igaz, hallott egyet s
mást. De Charles Ellensteinnek olyan a természete meg a
kultúrája, hogy nem ad holmi szóbeszédre. Hittel hisz az emberi
értelemben és mértéktartásban. Márpedig amit hallott, nem
vall se értelemre, se mértéktartásra, az egyenesen undorító.
Akárhogy is, ő, Ellenstein nem igazán zsidó. Nem gyakorolja a
vallást. Kevéssé érdekli a Tóra meg a Talmud, és csekély
érdeklődése is pusztán intellektuális. Akárcsak Thérèse-t, őt
sem gyötri a zsidó identitás, nem büszke a zsidóságára, nem
zsidóként gondolkodik, alig gondol is vele, habár az utóbbi évek
antiszemita légköre elszomorította, sőt felháborította.
Voltaképpen csak mások emlékeztetik zsidóságára. Ha a neve
miatt lezsidózzák, Ellenstein mosolyogva azt szokta válaszolni,
hogy igen, zsidó, de nem éli bele magát.
Charles Ellensteinnek a barátja jár a fejében. Búcsú nélkül
váltak el. Nem jól van ez így. Azért megy vissza Párizsba, hogy
helyrehozza a múltat (Ellenstein azok közé tartozik, akik ezt
elképzelhetőnek tartják). Elimane miatt van itt, de Thérèse-ért
is, egy kicsit magáért is.
Néhány napja Cajarc-ban olyan bűntudatroham fogta el, mint
soha korábban. Megfordult vele a világ: nem lapulhat tovább itt
gyáván, szüntelenül magán érezve Thérèse vádló tekintetét és
azt, hogy megveti őt, amióta elmenekültek Párizsból.
Elhatározta, hogy visszamegy, de egyedül, nem is szól a
  tervéről. Az embercsempész, aki átvitte a „szabad” zóna és a
megszállási övezet demarkációs vonalán, figyelmeztette, hogy a
halálba rohan.
1942 júliusa: hamarosan négy éve lesz, hogy utoljára látták
Elimane-t (38 végén). Egyetlen levelükre válaszolt. 1940 nyarán
írta, és afféle búcsúlevél volt; ezekkel a szavakkal zárult: „Most,
hogy minden elvégeztetett, és minden bevégződik, végre
hazatérhetek.” Elimane-nál találkoztak utoljára, azon az estén,
amikor kint is, bent is vihar tombolt, ölre mentek, és majdnem
tragédia lett.
Elimane a République tér közelében bérelte azt a szobát egy
ház felső emeletén, Charles ott kezdi a keresést.
 2

Charles felkészült a csalódásra, de a csalódásra sosem lehet

istenigazából felkészülni, így hát, bár nem lepi meg, zavarba
hozza, amikor megtudja, hogy Elimane már nem lakik ott.
A házmesterné (a régi) váltig állítja, hogy az afrikai fiatalember
még a háború előtt elköltözött. Ellenstein megkérdi, hogy tudja-
e, hová. A  házmesterné azt feleli, hogy az afrikai fiatalember
nem volt valami beszédes, de talán, ha ugyan jól értette, Párizs
déli részébe költözött, valahová az Orléans-i kapu tájékára.
Bizonytalan értesülés, amit semmi nem támaszt alá, de mit van
mit tenni, Ellenstein elindul ezen a nyomnak nem nevezhető
dzsungelösvényen, át tüskén, vad bozóton.
Gyalog megy, és sűrűn meg-megáll, mert nem kap levegőt.
A  szíve vadul kalapál, és Ellenstein, aki még fiatal és jó
egészségnek örvend, nem érti, mitől a légszomj. Ennyire
elszokott a városi levegőtől? Nem bírja tovább, leint egy erőtől
duzzadó biciklitaxist, aki szótlanul nekiveselkedik, és már teker
is a megadott úti cél felé. Az utánfutóban meghúzódva Charles
Ellenstein nézi a várost, és kezdi érteni, mitől lett rosszul.
Lehunyja a szemét. A szívritmusa visszalassul, de hiába a többé-
kevésbé egyenletes dobogás, kis idő múlva még jobban
fulladozik: ez egy ismeretlen, idegen város, és ő egy ismeretlen
idegen ebben a városban. És a fordítottja még szorongatóbb: ez
a város nagyon is ismeri őt, azonosítják az utcák, megbámulják
a házak. Összesúgnak, és a nevét suttogják, rémületes.
Megpróbál uralkodni a félelmén. Csak akkor sikerül, amikor
egyedül marad. Kivett egy szobát az Étoile Hotelban, a Couëdic
utcában, pár száz méterre az Orléans-i kaputól.
Ellenstein lassan megnyugszik, levelet ír Thérèse-nek,
megírja, hol van, és miért szökött meg hazulról. A levél további
részében beszámol első párizsi napjáról, azt írja, hiányzik neki
Thérèse, és tájékoztatja a másnapi programjáról, ami főképp
abból áll majd, hogy összevissza mászkál a környéken, talán
még a kerületi városházára is elmerészkedik, hátha sikerül
Elimane nyomára bukkannia. A levél végén megvallja Thérèse-
nek, hogy átkelve Párizson, amelynek utcáin alig látni embert,
csak náci tiszteket, katonákat, horogkeresztes zászlókat meg
plakátokat és sárga csillagos falragaszokat, az volt az érzése –
hosszan tétovázik, hogy miként fogalmazza meg, végül a
legegyszerűbb, mégis kellőképp kétértelmű megoldást
választja –, az volt az érzése, hogy meg kell halnia.
Félelemtől remeg a gyomra, de azért megy, feladja a levelet.
A város már nem suttogja a nevét, alábbhagy a félelme. Éjjel az
apjáról álmodik. Simon Ellenstein egy zsinagóga közepén áll a
padsorok közt, és egy férfival társalog, akire rögtön rá lehet
ismerni, mert maga a Führer az, személyesen. Charles
Ellenstein nem érti, mit mondanak: valami furcsa arab–jiddis
keveréknyelven beszélnek. Hitler összevissza hadonászik, és
egyre magasabb regiszterbe csúszik a hangja: olyan, mintha egy
vörösizzásra hevített, őrülten forgó hajócsavar sivítana. Simon
Ellenstein higgadtan és határozottan válaszol, a Führerrel
ellentétben nem gesztikulál. Charles bajosan tudná
megmondani (legalábbis álmában, mert miután felébred, már
nem lesznek kétségei), hogy komikus vagy tragikus színezetet
ad-e a jelenetnek a szereplők stílusának létmeghatározó
különbözősége. Van egy harmadik férfi is a jelenetben, a
szópárbajt vívó felektől pár méternyire ül, és imádkozik, vagy
alszik, vagy csak bámul maga elé. Ellenstein csak a hátát látja,
de felismerni véli. Közelebb megy. Áthalad Adolf Hitler és
Simon Ellenstein közt, s ők észre sem veszik, akárha láthatatlan
volna. Közelről szemügyre veszi az apját, és megállapítja, hogy
az anyjának igaza volt, az álluk formája nagyon hasonló.
A  Reichsführer arcát viszont nem szemléli meg, mert rögtön
látszik, hogy szakasztott olyan, mint a Reichsführer arca, nem
tartogat semmi meglepetést. Hagyja, hadd vitatkozzanak, és
továbblép a padon ülő ember felé. Nem marad kétsége: ő maga
az. De amikor megáll előtte, nem a saját arcát pillantja meg,
hanem Elimane-ét. És nem alszik, hanem halott. Rémülten
kiáltani akar, de harsan az apja hangja: Charles! Már semmit
sem tehetsz érte. És Hitler hozzáfűzi (Charles most érti a
keveréknyelvet): Már semmit sem tehetsz magadért.
Charles verítékben fürödve ébred, de aztán magához térve a
kábulatból azt gondolja, hogy ez csak egy lidérces álom volt, és
ő éppoly kevéssé ad a lidérces álmokra, mint a szóbeszédre.
Iszik egy pohár vizet, és visszaalszik. Alszik reggelig.
 3

Az életet ismerő olvasó már bizonyára sejti, hogy Charles

Ellenstein másnap nem fut össze Elimane-nal. De azért van egy
véletlen találkozása kora délután. Az Alésia utcában üldögél egy
padon, és azon gondolkodik, hogy a Párizsba jövetele nem
abszurd vagy öngyilkos vállalkozás-e, amikor elhalad előtte egy
nő, megtorpan, visszafordul.
– Ellenstein úr! – szólítja meg.
Charles Ellenstein felnéz a nőre: nem ismerős. Nemhogy nem
ismerős, de biztos benne, hogy soha nem is látta, bár a nő
bizalmas mosolya az ellenkezőjét sugallja. Megpróbálja
felkavarni emlékezete iszapját, de hiába, az arc még csak nem is
rémlik neki.
– Maga az, Charles? – mondja a nő.
– Igen, de… bocsásson meg, de…
– Ennyire megváltoztam? Claire vagyok, Claire Ledig.
Beletelik egy fél másodpercbe, mire Ellenstein elméje
megvilágosodik, és összekapcsolódik a név meg az arc: Claire
Ledig, hát persze! Megbocsáthatatlannak tartja, hogy nem
ismerte meg a Gemini kiadó titkárnőjét, aki pedig évekig az
alkalmazottja volt. Mentegetőzik, hogy jaj, dehogy, nem
változott meg (ami nem igaz), és hogy a gondolataiba merült
(ami igaz). A bocsánatát kérve meghívja egy italra, Claire Ledig
pedig elfogadja a meghívást, pont van egy kis ideje. Menjenek
egy közeli sörözőbe, javasolja, ott lesz találkozója nemsokára.
Néhány perces séta, és már ott is vannak. A  nő teát rendel,
Ellenstein egy pohár sört. Azonnal a Geminire terelődik a szó
(mi sem természetesebb), felidézik a dicső múltat, amidőn
szerény mérete és igényessége ellenére prosperált a kiadó, és
titkon vérmes reményeket tápláltak a jövő iránt. Az
embertelenség labirintusát egyikük sem említi, de a sötét árny
ott lebeg fölöttük. Ellenstein megkérdezi, hogy talált-e munkát a
Gemini bezárása után.
–  Nemcsak munkát, Charles, hanem hozzám való férfit is.
Lehet, hogy férjhez megyek.
Charles Ellenstein gratulál. Ledig kisasszony megköszöni, de
mintha egy kicsit zavarban volna. Charles észreveszi ezt, és
megkérdezi, mi az oka. A válasz késlekedik és bizonytalan.
–  A  vőlegényem… maga ezt meg fogja érteni, Charles, mert
tudom, milyen nyitott a gondolkodása… a vőlegényem német
tiszt. De nem olyan, mint a többi! – teszi gyorsan hozzá,
majdhogynem könyörögve.
Ellenstein ezt tudja nagy nehezen kipréselni magából:
– Megesik az ilyen. Ne ítélj, hogy ne ítéltessél.
Egy ideig hallgatnak, majd Ellenstein megkérdi, tud-e valamit
Pierre Schwarzról és André Merle-ről, a régi geminis
kollégákról. Nem tud, mondja Claire, és elkerülendő, hogy újra
kínos csend telepedjen közéjük, megkérdezi, hogy egykori
munkaadója mit csinál Párizsban.
– Úgy volt, hogy elhagyja Párizst. Visszaköltözött?
– Nem, vidéken telepedtünk le. Csak tegnap jöttem. Az Étoile-
ban szálltam meg, itt, nem messze, a Couëdic utcában.
 –  Ó, ismerem a hotelt. Ott is szerencsét próbáltam, amikor
megszűnt a Gemini, de végül egy másik hotelbe vettek fel.
–  Értem… Azért jöttem Párizsba… – ő is tétovázik, mint az
imént Claire –, hogy megkeressem Elimane-t.
– Elimane…?
–  Igen, tudja, aki az Az embertelenség labirintusát írta, biztos
emlékszik. Tudom, hogy sosem találkozott vele, de…
– Én nem, de Josef igen, Josef találkozott vele, mesélt róla.
– Josef a német tiszt, a vőlegénye?
–  Igen. Találkozott Elimane-nal. És ha nincs a könyv,  Josef
valószínűleg meg sem említette volna, hogy találkoztak.
Charles Ellenstein felhajtja a sört. Claire belekezd a mesébe.
Miután bezárt a Gemini, recepciós lett egy elegáns szállodában
a Montparnasse-on. Három hónapja dolgozott a hotelben,
amikor kitört a háború. 40-ben a németek áttörték a francia
frontvonalat, és már Párizshoz közeledtek, akkor a kollégái
többsége elmenekült, ő viszont ott maradt.
Claire marad, mert szereti a munkáját, és mert nincs is hová
mennie. A  hotel bűbájos. A  megszállóknak is megtetszik,
lefoglalják. Tiszteket szállásolnak el benne, nyalka
katonatiszteket, mindnek fényes a csizmája, kifogástalan az
uniformisa, aranypaszományos a váll-lapja, olyan elegánsak és
délcegek, mint a görög arkhónok ünneplőben. Köztük van Josef
Engelmann százados, a párizsi német vezérkar egyik üdvöskéje.
Nagy frankofil, aki a háború előtt többször járt Párizsban, és
rajong a francia költészetért. Eredetiben olvassa a verseket, bár
megvallja, hogy némely szavak és képek homályban maradnak
előtte, kiváltképpen annak a költőnek az esetében, akit személy
szerint magasabbra helyez a poétikai égboltozaton,  mint az
elismert csillagok fényes hármasát, Lautréamont-t, Baudelaire-t
és Rimbaud-t; az ő szent költője Mallarmé!
Mindamellett Engelmann hadfierényei és a franciaországi
hadjárat során tanúsított vitézsége a legkisebb kételyt sem
támasztják a Vaterland iránt való hűségét illetően. És ha mégis
rávetült volna a gyanú árnyéka, azt végképp eloszlatta, amilyen
ádázul vetette magát a harcba, sőt kegyetlenkedéssel is
kitüntette magát. A  Franciaország felett aratott győzelem után
visszaváltozik nyájas és érzékeny esztétává. Irodai munkáját
letudva, olvasással tölti az időt, ritka kiadványokat keres, és
nagyokat sétál szeretett Párizsában. Kedveli a magányt, jobban
érzi magát a könyvek társaságában, mint az emberekében.
Mindazonáltal társasági életet is él, gyakran látni, ahogy Ernst
Jüngerrel folytat elmélyült eszmecserét, együtt is emlegetik
őket, bár Engelmann homlokát nem övezi dicsfény (nem is
vágyik rá), mint a tiszttársáét. Ő nem író, és nem is kísérti, hogy
író legyen. Beéri az olvasással és a költészet szeretetével.
Engelmann felfigyel Claire Ledigre. Felszólal az érdekében,
amikor a főnökség le akarja cserélni egy tősgyökeres német
recepciósra. Engelmann azzal érvel, hogy a lány a versailles-i
szerződés előtt született Elzászban, és bár a francia
társadalomban nevelkedett, nem feledkezett meg német
származásáról. Egyébiránt pedig éppolyan jól beszél németül,
mint franciául, ami nem elhanyagolható előny, hiszen értékes
szövetséges lehet az új rendszerben. Fräulein Claire tetszik a
százados úrnak, de némiképp avítt udvarlási elvei egy ideig
visszatartják attól, hogy a tettek mezejére lépjen. Hanem
egyszer aztán Engelmann kapitány egy gyűjtőtől olcsó pénzen
vásárolt könyvvel tér meg aznapi sétájáról, és a recepción ékes
francia nyelven megkérdezi Claire-t (a társalgás nem kevésbé
ékes német nyelven folytatódik), hogy ismeri-e a művet,
melynek olvasása őt elragadtatással töltötte el.
–  Az embertelenség labirintusa volt az a könyv – mondja
Claire  –, a mi Labirintusunk. Képzelheti, hogy meglepődtem,
amikor megláttam a címet és a Gemini emblémáját a borítón.
Josef, látva, hogy milyen képet vágok, azt hitte, hogy valami
fájdalmas emléket ébresztett bennem, vagy rosszul fejezte ki
magát. De összeszedtem magam, és megmondtam, hogy miért
reagáltam úgy, ahogy reagáltam. Őt is megdöbbentette   ez a
hihetetlen véletlen. De ami még jobban megdöbbentette, az a
könyv története, a plagizálás módszere, és hogy soha senki nem
látta Elimane-t, nem is lehet tudni, hogy ki ő. Ráadásul
elmagyarázta, hogy a könyv cselekménye valójában egy
hatalmas allegória arról, hogy az esztétikai és morális
felemelkedés tisztítótűzben valósul meg. Meg kell mondanom,
Charles, én annak idején nem olvastam el a könyvet, úgyhogy
az első alkalommal nemigen tudtam róla beszélgetni Joseffel, de
szívesen hallgattam az irodalmi fejtegetéseit. Attól fogva
mindennap találkoztunk, és megvallotta, hogy már régóta
szeretett volna illő módon közeledni hozzám, de nem akart
tolakodónak látszani, és végül Az embertelenség labirintusa
kínált kedvező alkalmat, hogy megszólítson. Azóta gyakran
beszélt a könyvről, és arról, hogy mennyire lenyűgözte mind a
tartalma, mind a sorsa. Nem hitte, hogy Elimane néger volna,
inkább afelé hajlott, hogy ez egy irodalmi misztifikáció.
Kérdezgetett magukról, az Elimane-nal való kapcsolatukról,
meg hogy merrefelé laknak, de hát nem tudtam megmondani,
mivelhogy magam sem tudom. Szerintem azt hitte, hogy maguk
eszelték ki a dolgot. De egy este, néhány hónappal a
megismerkedésünk után, roppant izgatottan jött meg a hotelbe,
és azt mondta: „– Megtaláltam. – Kicsodát? Micsodát? – T.C.
Elimane-t. Megtaláltam. – Nahát!” És akkor Josef mindenféle
furcsa és bolondos dolgot mondott, én legalábbis nem sokat
értettem belőle, azt mondta, hogy véletlenül rábukkant
Elimane-ra, de olyan véletlenül, mint a Mallarmé kockadobása,
és hat óra hosszát beszélgettek, és legnagyobb meglepetésére
Elimane csakugyan néger, de nemcsak az, hanem ő maga a
Mallarmé megénekelte Igitur, aki aláereszkedve az ősök
sírboltjába vezető grádicsokon, eljut a dolgok végső értelméig, ő
Igitur, mein Liebchen, aki leválaszt magáról minden mulandót,
és kívül kerül az időn. De ami még ennél is nagyobb csoda, mein
Schatz: Elimane a Nagy Művön dolgozik, írja az Abszolút
Könyvet, amely a végest és a végtelent együttesen megragadva
eljut a végtelen végesig. Ezt mondta, vagyis hát ilyesmit, de
tisztára olyan volt, mintha az én egészségtől majd kicsattanó
Josefem lázas volna, és megérintettem a homlokát, és csak úgy
perzselt. Ágyba fektettem, ápoltam, elaludt, és aztán azzal
ébredt, hogy szeretné bemutatni Elimane-t a Birodalom
vezetőinek, mert Elimane a titok tudója, kezében van a
megoldás kulcsa, a gyógyír minden bajokra. De egyelőre neki
volt baja, három napig fel se tudott kelni az ágyból. Megkért,
hogy olvassam fel Az embertelenség labirintusát, az
megnyugtatja. Így történt, hogy végre én is elolvastam a
könyvet, borzalmas olvasmány, de nem hagy nyugtot az
embernek, muszáj végigolvasni. Amikor az én Josefem erőre
kapott, visszament abba a kávézóba, ahol találkoztak, és ahol
Elimane írt. De Elimane-t azóta sem látták, és senki nem tudta,
hová ment. Josef őrjöngött. Dührohamot kapott, amiért nyomát
vesztette. Szerencsére most már jobban van az emberem. Néha
emlegeti Elimane-t meg azt az Igiturt, akiről fogalmam sincs,
kicsoda, de azért jobban van. Ő sem érti, miért kapott
lázrohamot. Néha elmegy abba a kávézóba, hátha Elimane is
visszament. De nem. Köd előtte, köd utána.
Claire elhallgat. Ellenstein lázasan gondolkodik, aztán
megkérdezi:
– Mikor történt ez?
– Majdnem fél éve.
– Itt, Párizsban?
– Igen, itt.
– Meg tudja mondani, hogy hol?
–  Csak azt, hogy egy kávézóban. Josef mondta a nevét, de
elfelejtettem. Na de majd ő megmondja. Ott jön, ni, vele van itt
találkozóm.
Ellenstein a bejárat felé fordul, és látja, ahogy Josef
Engelmann belép a terembe. Jó megjelenésű férfiú. Nem az
egyenruha teszi, az egész lénye tiszteletet parancsol.
A  vendégek jóindulattal, csodálattal nézik. Uniformis ide,
uniformis oda, nem a katonát látják, hanem meglátják benne a
lelke mélyén lakozó művészt. Claire feláll. Csókkal köszönti,
váltanak néhány szót németül. Aztán Claire visszavált
franciára, és Ellensteinre mosolyogva azt mondja a német
tisztnek:
– Bemutatom neked Charles-t, régi barátok vagyunk. Te most
találkozol vele először, de már ismered. És most már ő is téged.
Ellenstein feláll. A  két férfi kezet fog; egyikük sem akarja a
férfiasságát bizonyítani a szorítás erejével. Engelmann százados
azt mondja, hogy örvend, bár nem biztos benne (Claire-re néz),
hogy csakugyan ismerné az urat.
– Charles a régi munkaadóm, T.C. Elimane kiadója.
A két férfi egymás szemébe néz. Tudják, hogy e perctől
összekapcsolódik az életük.
–  El sem tudja képzelni, milyen öröm számomra, hogy
találkozom azzal az emberrel, aki kiadta T.C. Elimane-t –
mondja a német. – Meg vagyok illetődve. Irigylem önt, uram.
Elsőnek olvashatni azt a szöveget, micsoda kiváltság!
–  Köszönöm, százados úr. Úgy hallom, hogy ön nemrégiben
találkozott vele.
– Igen – mondja Engelmann –, volt szerencsém találkozni T.C.
Elimane-nal, Charles. Szólítson Josefnek!
Josef Engelmann odahúz egy harmadik széket az asztalhoz, és
sört rendel. Egy kis ideig csak társalognak, ismerkednek, aztán
Ellenstein megkérdezi a német tiszttől, hogy hol találkozott
Elimane-nal. Engelmann megmondja; azt a bizonyos Clichy téri
sörözőt nevezi meg, ahol Ellenstein és Thérèse először
találkoztak védencükkel. A német tiszt látja, hogy Ellenstein azt
reméli, megtalálja ott Elimane-t, és siet megjegyezni, hogy ő
maga is többször visszament, de sajnos hiába. Hozzáteszi: a
törzsvendégek egybehangzó állítása szerint Elimane már csak
ilyen, hónapokra eltűnik, és aztán egyszer csak előbukkan a
semmiből. Ellenstein megerősíti, hogy igen, ez így van, de
magában ezt gondolja: „Azért nem találtad meg, kapitány, mert
nem akart találkozni veled, de nem eltűnt, hanem elrejtőzött, és
a söröző törzsvendégei nem árulják el neked a rejtekhelyét. De
velem szívesen találkozik majd. Én a barátja vagyok.”
Ellenstein biztos benne, hogy a tulaj majd megmondja, hol
találja Elimane-t. Feltámad benne a remény, felderül a kedélye.
Ellenstein, Engelmann és Claire Ledig még eltársalognak kis
ideig Elimane-ról, de aztán témát váltanak. A  német tiszt nagy
műveltségről tesz tanúbizonyságot, de nem fitogtatja, csak
szerényen érzékelteti. Ellenstein azt gondolja magában, hogy
lám, igaza volt, nem szabad adni a szóbeszédre, erre a százados
a legjobb bizonyíték. Egyórás kellemes beszélgetés után Charles
feláll, búcsúzik, mondván, nem akar tovább zavarni. Indul a
Clichy téri sörözőbe, hátha (nem, biztosan!) megtalálja Elimane-
t. Megcsókolja Claire-t, köszöni, hogy megismerte az utcán.
Baráti kézszorítás Engelmann-nal.
– Örvendek a szerencsének, Charles. Eisenstein, ugyebár?
– Tessék?
– Eisenstein a családneve, nemdebár?
– Ellenstein.
– Ó, igen, bocsásson meg! Ellenstein. De ha jól gondolom, ez is
egy… ööö…
Charles-nak nem nehéz kitalálni, hogy mi a kérdés, annál is
kevésbé, mivel kiolvasható a német százados szeméből.
– Zsidó név, igen – mondja. – Zsidó vagyok… – röpke pillanatra
(vagy időtlen időre) kivár, aztán befejezi a mondatot – …de nem
élem bele magam.
 A hang fennakad, de aztán mindhármukból kitör a nevetés.
Engelmann nevet a leghangosabban, és amikor végre
megnyugszik, azt mondja:
–  A  híres zsidó humor! Zsidó, de nem éli bele magát!
Tulajdonképpen miért is ne? Nem gondol rá, és kész. Na de ne
féljen, mások ön helyett is gondolnak rá.
– El tudom képzelni – mondja Ellenstein.
Claire lehajtja a fejét, Engelmann felkacag, most már csak ő
egyedül. Végre elengedi Ellenstein kezét. Claire azonnal
belekarol egykori munkaadójába, és halkan azt mondja:
–  Ne aggódjon, Charles! Josef nem olyan… maga is láthatja…
nem olyan, mint azok… azok az igaziak… tudja, mindenfélét
összehordanak. Hogy táborok meg razziák, és hogy deportálják
a zsidókat… Butaság. Nicht war, Josef?
–  Ja, genau, mein Schatz! Das ist absolut lächerlich. Abszolút
nevetséges.
–  Claire Ledig telve bizalommal, szerelmesen néz
Engelmannra. A  német százados Charles Ellenstein szemébe
néz, és rámosolyog. Ellenstein is mosolyog, nem tudja, miért,
talán udvariasságból. Fizetne, de Engelmann megkéri, hogy
tekintse vendégének magát. „Szerény viszonzásul”, mondja.
Ellenstein köszönettel elfogadja, és távozik.
Megy egyenesen a Clichy téri sörözőbe. Elimane nincs ott.
A vendéglős megismeri, és Charles megtudja tőle, hogy a barátja
egyre ritkábban mutatkozik. „Tele van a környék nácival, és
tudod… a bőre. Nem akarja vásárra vinni. De üzenhetsz neki,
ha akarsz. Nem tudom, hol lakik, de néhanap, ha kevesen
vannak, benéz azért.”
 Ellenstein elüldögél a sörözőben, órák hosszat vár Elimane-ra.
Végre belátja, hogy hiába várt, de mielőtt visszaindulna a
szállodába, levelet ír, és megkéri a vendéglőst, hogy
alkalomadtán adja át. Azt írja, hogy minden este hattól itt fogja
várni. Hiányzik nekik, neki is, Thérèse-nek is. Sajnálja, hogy úgy
alakultak köztük a dolgok… Végezetül megírja, hogy találkozott
Claire Lediggel és Engelmann kapitánnyal, és hogy sose
gondolta volna, hogy ezekben a mostani időkben ő egy német
tisztnek fog köszönetet mondani, de hát „az a helyzet, hogy
annak az Engelmann-nak köszönhetem, akivel tudtommal te is
találkoztál, hogy egyáltalán esélyem lett rá, hogy
viszontlássalak, barátom”. A  vendéglősre bízza a levelet,
hazamegy az Étoile Hotelba, és újabb levelet ír, emezt Thérèse
Jacobnak.
(Az éles elméjű olvasó tudja, hogy Ellenstein nem írta meg azt
a levelet Thérèse Jacobnak, vagy ha megírta, megsemmisítette,
amikor kopogtattak az ajtón, és rájött, hogy a sötét árny
türelmesen várta, hogy visszatérjen az Étoile Hotelba. Az olvasó
azt is tudja, hogy miként – és hol – végezte Ellenstein. De
történt, ami történt, nem adott ki egyetlen nevet, egyetlen címet
sem, mindvégig hallgatott, mint a sír.)
 4

– Befejeztem a felolvasást – mondta Siga D. – Brigitte Bollème

lehunyt szemmel ült, és meg se moccant, azt hittem, hogy talán
el is aludt. Már éppen köhécselni akartam, hogy felébresszem,
de végül ő törte meg a csendet.
–  Van egypár jó fordulat – mondta változatlanul csukott
szemmel –, de összességében vacak egy riport, és még rosszul is
van megírva. Magának nem ez a véleménye?
Nem szóltam. Rám nézett, és így folytatta:
–  Pocsék riporter vagyok. Elimane tíz éve nem ment ki a
fejemből, és amikor végre 48-ban megtaláltam Thérèse Jacobot
Tharonban, nem tettem fel neki azokat a kérdéseket, amiket fel
kellett volna tennem. Szánalmas ez az interjú. Még szerencse,
hogy senki nem olvassa ezt az írást, már senki nem kíváncsi rá,
hogy ki volt T.C. Elimane.
Azzal felkacagott, és tiszta szívből kacagott, én meg, Diégane,
nem tudtam, mit csináljak. Úgyhogy csak néztem, ahogy nevet
magán, az elrontott interjúján és azon, hogy 1985-ben már
senki sem tudja, hogy ki volt Elimane.
–  És szerinted? – kérdeztem Siga D.-t. – Szerinted is rossz az
interjú?
–  Nem, én azért ezt nem mondanám. Nem rossz, hanem
hiányos. De hiánytalan riport nincs is, egy ember életéről
semmiképp. Csak töredékek vannak. Összeillesztve őket
lefedhetik egy életszakasz nagy felületét, de fehér foltok akkor
is maradnak. Maga az élet áll ellen a riport teljességigényének.
És most csak az élet külső megnyilvánulásairól beszélek, tehát
azokról, amelyek egyáltalán tárgyai lehetnek egy kutatásnak.
Hiszen a pszichológiai mozzanatokat, az elme és a lélek
történéseit, a belső enigmát nem lehet riporteri eszközökkel
feltárni. Azokat csak meggyónni lehet, vagy, a másik oldal felől,
kikövetkeztetni vagy feltételezni. Megismerni nem. Annyit
mondhatunk, hogy Brigitte Bollème-nek voltak ismeretei
Elimane egyik életszakaszáról. Nekem, az apám révén, a
gyerekkoráról. Volt két részhalmazunk. De az egészről
hiányosak voltak az ismereteink. Ezért mondom, hogy nem
rossz volt az interjú, hanem szükségképpen hiányos.
– És megkérdezted tőle, hogy ő miért tartja rossznak?
–  Meg akartam kérdezni, de nem volt rá alkalmam. Mert
amikor abbahagyta a nevetést, azt mondta:
–  Ma már senkit nem érdekel, hogy ki volt Elimane, magát
kivéve természetesen. És engem, egy kicsit. Csak hát én már az
életem vége felé járok. Könnyedebb dolgokkal foglalkozom.
Végre sikerül, éppen elég ideig űzött Elimane.
– Űzött?
–  Pontosan ugyanígy reagáltam, Diégane: Űzött?, kérdeztem.
Brigitte Bollème nem válaszolt, hanem felállt, kiment, és csak
két-három perc múlva jött vissza. Egy könyv volt a kezében, Az
embertelenség labirintusa. Két boríték volt az ismerős kötet
lapjai közt. Bollème leült, és válaszolt a korábban feltett
kérdésemre.
–  Őszintén szólva nem is tudom, hogy melyikünk űzte a
másikat. Kíváncsi vagyok, hogy maga mit fog mondani. Néhány
héttel a riportom megjelenése után levelet kaptam a saint-
michel-chef-chefi polgármesteri hivataltól. Odatartozik Tharon,
amely tulajdonképpen csak egy üdülőfalu. Ki sem kellett
nyitnom a borítékot, anélkül is tudtam, hogy Thérèse Jacobról
van szó. Meghalt. A  halál oka elhanyagolt tüdőgyulladás. Így
tudtam meg. Eszembe jutott, hogy milyen köhögőrohamai
voltak. A  hivatal megkért, hogy vegyek át néhány személyes
holmit, amelyet az elhunyt rám hagyott. Visszamentem hát
Tharonba, pontosabban elmentem Saint-Michel-Chef-Chefbe, és
átvettem a hivatalban két kis borítékot. Továbbá megtudtam,
hogy a városka temetőjében nyugszik; Thérèse Jacob már
korábban így rendelkezett. Elmentem a temetőbe, és könnyen
megtaláltam a sötétszürke sírkövet, még friss volt körülötte a
földhányás. A  közvetlen közelében egy jelképes síremlék volt;
elolvasnom sem kellett a feliratot, tudtam, hogy Charles
Ellensteinnek állíttatta az élettársa. Ahogy már mondtam, ott, a
sírnál tettem fel magamnak először a kérdést, hogy vajon hitelt
érdemel-e Thérèse Jacob tanúságtétele. Elimane olyan kevés
nyomot hagyott, hogy annak idején a legkisebben is kapva
kaptam. Csak most, Thérèse Jacob halála után kezdtem
gyanakodni. Helyesebben nem is gyanú volt az. Inkább önvád,
hogy nem tettem fel elég kérdést, nem szedtem ki több
információt az interjúalanyomból, nem vettem rá, hogy
pontosabban fogalmazzon. Úgy viselkedtem, mint egy gyerek,
aki elbűvölve hallgatja a csodálatos mesét, és nem úgy, ahogy
kellett volna: a kritikus szellemű, felkészült újságíró fényt akar
deríteni egy régi ügyre. Sokáig álldogáltam a sírok közt,
bámultam magam elé, és csak az riasztott fel a zaklatott
révületből, hogy megeredt az eső. Akkor kimentem az
állomásra. A  vonaton a borítékokat magamhoz szorítva ültem,
de nem bontottam ki őket, csak otthon, este, egyedül. Az
egyikben az a levél volt, amelyet Elimane írt Charles-nak és
Thérèse-nek 1940 júliusában, és amelyet Thérèse nem mutatott
meg, amikor nála jártam. Félretettem a levelet: előbb hadd
lássam, mi van a másik borítékban.
A másik borítékból egy fekete-fehér fénykép került elő.
Előtérben, bal szélen egy fiatal férfi látható félprofilban; a
tekintete jobbra irányul. Jobboldalt, hátrébb nőalak profilból,
éppen lép a tengerparti fövenyen, hosszú haját lobogtatja a szél.
Előrenéz, a messziségbe. Háttérben a tenger, hullámtarajok
barázdálják. Baloldalt, a távolban csipkés sziklafal. Fent tiszta
égbolt, sehol egy felhő. A  két szereplő ruházatából ítélve hideg
van. A  nő Thérèse Jacob, könnyen ráismerek. A  fiatalember
nyilván Elimane. Az is nyilvánvaló, hogy Charles Ellenstein a
fotográfus. Nézem a hátlapot: nincs rajta, hogy mikor és hol
készült a kép. Bizonyára 1935 és 38  között, leginkább talán 37-
ben: látszik, hogy szoros kapcsolat, sőt, mondhatni, cinkosság
van Elimane és Thérèse közt, de nem kevésbé kettejük és
Charles közt is, aki fényképezi őket. Azt az időszakot örökíti meg
a pillanatfelvétel, amelyben olyan tiszta és felhőtlen volt a
barátságuk, akár az ég ott fölöttük. Lehet, hogy már bevezették
Elimane-t a libertinus körökbe. Lehet, de nem biztos.
Hosszan néztem a képet, elbűvölt Elimane arca. Most láttam
először… Tessék, például erre gondoltam, amikor azt mondtam,
hogy pocsék riporter vagyok: az 1948-as interjú során nem
kérdeztem meg Thérèse Jacobot, hogy van-e fényképe Elimane-
ról. Maga nem találja különösnek, hogy évekig kerestem egy
embert, akit közeli ismerősnek tartottam, holott soha nem
találkoztam vele, és ha egymásba botlunk az utcán, akkor se
tudtam volna, hogy ő az, és amikor végre legalább fotón
láthatnám, nem élek a lehetőséggel? Na mindegy… Szóval
nézem a képet. Fiatal és energikus férfiarc, de van benne
valami kisfiús. Tulajdonképpen csak egy félprofilt látok – egyik
szem, fél homlok, orr rövidülésben, a száj egy része –, az arc
többi részére árnyék vetül a kamera látószöge miatt. De azért el
lehet képzelni az egész arcot. Ami látható, elegendő hozzá, hogy
kiegészítsük, ami nem látható. Nézem a képet. Elimane-nak
furcsa az arckifejezése: mosolyog (vagy  grimaszol), és valami
(vagy valaki) leköti a figyelmét (vagy mulattatja), erősen jobbra
vonzza. Hunyorít, és mondani készül valamit, vagy Charles pont
akkor kattintotta el a gépet, amikor mondott valamit. Sötét folt a
halánték enyhe homorulata, és szépen kirajzolódik a szemöldök
íve. Kifejező arc. Szép arc. Szép, mert kifejező, kifejező, mert
szép. De valójában Thérèse teszi elevenné a képet. Ahogy lép,
ahogy lobog a haja a szélben, ahogy a látóhatár felé fordul a
tekintete, attól szép és titokzatos a kép. Érzem a szelet. Érzem a
tenger sós szagát. Érzem a hideget. És főképpen azt érzem, hogy
mindjárt felé, Thérèse felé fordul Elimane, őt nézi majd, őt és a
tengert. És a fényképezőgép mögött ott látom Charles-t, a kék
szemét, amelyben akkor is szomorúság bujkál, ha mosolyog, a
hátrafésült szőke haját, a szája szögletében a cigarettát; látom,
ahogy Charles megörökíti a pillanatot.
– Ne haragudjon, Brigitte, hogy a szavába vágok – mondtam –,
de hadd kérdezzem meg: megőrizte a fényképet?
–  Természetesen megőriztem, kisasszony. Itt van Az
embertelenség labirintusában. Itt őrzöm az emlegetett levelet is.
A  fotó is, a levél is itt van egy-egy borítékban, ennek az öreg
példánynak a lapjai közt. Magának adom, megtarthatja.
– Neked ajándékozta a levelet is meg a fotót is?
– Igen.
– Megvannak?
– Az egyik megvan, a másik nincs.
– Melyik van meg, a fotó vagy a levél?
–  Türelem, Diégane! Nemsokára ugyanannyit fogsz tudni,
mint én. Ne siettess, hadd élvezzem, hogy egyelőre van még egy
kis előnyöm.
– Jól van. Akkor térjünk vissza Brigitte Bollème-hez!
–  Odaadta a borítékokat, és én kinyitottam mind a kettőt.
Akárcsak ő, hosszan néztem a fényképet. Akkor láttam először
Elimane-t. Olyan volt, amilyennek Bollème leírta, szép ember,
fiatal, de már érett férfi. Ismerősek voltak a vonásai. Bár csak
félprofilból látszott az arca, apámra emlékeztetett.
– Na és ő volt az?
– Tessék?!
–  Ő volt az a férfi, aki megmentette Marème-et az Elégia a
fekete éjhez című regényedben, amikor a lány felvágta az ereit
az utcán?
–  Olvasol a gondolataimban, Diégane. Nem a mostaniakban,
hanem az 1985-ös gondolataimban, amik akkor jártak a
fejemben, amikor először láttam azt a fényképet Brigitte
Bollème-nál. Néztem Elimane-t, és azon tűnődtem, hogy ezt az
arcot láttam-e élet és halál közt, amikor az ismeretlen férfi a
kórházba vitt. Kiábrándító lesz neked, amit mondani fogok:
nem tudom. Csak akkor, Elimane arcát nézve tudatosult
bennem, hogy valójában nem láttam a megmentőm arcát. Csak
képzeltem neki bizonyos vonásokat. Ahogy Elimane-nak is.
Csakhogy az Elimane-nak képzelt vonások nem feleltek meg
azoknak, amelyeket a fotón láttam. A  megmentőm, mást nem
tudok, de ebben biztos vagyok, Elimane volt. Úgy értem: biztos,
hogy Elimane szelleme lakozott benne. Érted?
–  Igen, értem. De folytasd. Ott tartottál, hogy nézed a
fényképet 1985-ben. És aztán?
–  Aztán lassan, nagyon lassan elolvastam a levelet. Rejtélyes
és sokértelmű volt, mégis tökéletesen érthető. Csakhogy attól,
hogy valami érthető, még nem biztos, hogy világos is. Ne félj,
Diégane, nem fogok rébuszokban beszélni, nem akarlak
összezavarni. A levél maga volt dodonai. Az utolsó mondatát te
is tudod: „Minden elvégeztetett, és minden bevégződik, végre
hazatérhetek.” Értesz minden szót, de az egész mondat
többféleképpen értelmezhető. Már Brigitte Bollème is írt erről.
Szó  szerint értsük vagy szimbolikusan? Olvassuk az első
jelentése szerint vagy mint metaforát? Az egész levélről is
nehéz eldönteni. Elég Elimane életének hézagos ismerete, hogy
minden mondatot ambivalensnek, kétértelműnek találj. Nem
hosszú a levél, de percekig olvastam, és újra- meg újraolvastam,
mígnem Bollème megszólalt:
– Felkavaró, igaz?
– Igen, felkavaró.
– Én ugyanúgy reagáltam 48-ban, mint maga most – folytatta
Bollème. – És attól fogva. hogy elolvastam, még nagyon sokáig
úgy éreztem, hogy Elimane árnya szüntelenül ott van a
közelemben, láthatatlan, és én mégis látom. Vagy keresem. Nem
is tudom. De érezni éreztem a jelenlétét, a városban, a
világban… az is lehet, hogy csak az elmémben, de kísértett.
Lesett rám. Olykor melegség árasztotta el a bensőmet, és védve
éreztem magam, sebezhetetlennek. Máskor úgy éreztem,
mintha egy parázsló tekintet szegeződne a homlokomra, és
halálos veszély fenyeget. Néha azt gondoltam, hogy dühös rám,
amiért kutattam utána, hogy kiszakítsam a hallgatás
menedékéből, néha meg azt, hogy hálás, amiért kutatok utána.
Csak nem régóta érzem úgy, hogy újra egymagam vagyok.
Kellemetlen, egyszersmind megnyugtató érzés. Hosszú időbe
telt, mire megszoktam, hogy mindenhová kísér az árnya.
Szörnyű volt az első néhány év. Egyszer újra megnéztem a
fényképet, és olyan érzésem támadt, mintha megmozdult volna
a szeme, és rám meredne, és a hangját is hallottam a
hullámverés közepette: „Te vagy a következő.”
– A következő? A következő micsoda?
–  Brigitte Bollème kivárt a válasszal, és aztán higgadtan azt
mondta:
–  Lehet, hogy maga lesz a következő, kisasszony, maga lép a
helyembe. Lehet, hogy ez a jelentése. Nagyon is érthető volna.
Lehet, hogy maga lesz a következő prédája.
– Na ne! Te értetted, hogy érti ezt Brigitte?
–  Igen, Diégane, értettem. De még mennyire! Ezért azt
feleltem, hadd jöjjön! Nem félek tőle, és nem félek a haláltól.
Már láttam a halált. Mindig látom, most is.
Bollème pedig azt mondta:
– Akkor eljön. Hiányában is jelen lesz.
 5

Párizs, 1940. július 4.

Kedves Thérèse, kedves Charles!

Nem bátorság, és nem is őrület: hogy belépj Az embertelenség
labirintusába; ne a pokol tüzén perzselődj, kóstold a kárhozottak
vérét! Hülye voltam, hogy nem láttam előre, vak és bamba
voltam, mikor lecsapott rátok, benneteket tépett a hurrikán.
Vihar! Vérözön áradt, nem özönvíz. Fekete galambot dobtam
a fekete éjbe, és azzal szállt vissza: a föld a víznél lassabban issza
fel a vért. Végre rájöttem, hogy inni is kell a vért, lefetyelni, mint a
vad, cselekedni, ha be akarok jutni a labirintus szívébe, ahová
bedobtalak és ahol magatokra hagytalak benneteket, nagyobb
veszélynek kitéve, mint amilyen a Minótaurosz szarva. Tudjátok,
miről beszélek… Nem kérek bocsánatot tőletek, de megbocsátok
nektek. Nem tudhattátok. Nem akartam. Most már látom, iszom,
tudom. A Királyommal vagyok, ő diktálja művét.
Kivéve azt a kettőt, amelyik fent maradt bárkájával a felszínen,
a bűnösök kihalásztatnak a Poklok tavából. Velük leszek, de
engem senki nem fog kihalászni, mivel magam vagyok a tónak
vize. Velük leszek, mivel magam is bűnös vagyok, bár nem voltam
hajlandó ártatlanságot vallani, amikor megkísértettek
gyümölcsével, de az is lehet, hogy csak elfelejtettem az ízét az in
contumaciam kihirdetett Utolsó Ítélet idején. Soha nem láttak.
Hát hogy vághatták volna le a fejemet? Egy szegény, becsületes,
névtelen embert fejeztek le a dicsőség vérpadján, őt köpködte a
nép. Nem volt zokszava. Tudta – de ki volt ő? –, hogy vére
megnyitja a Labirintust. A  Királyommal vagyok, és ő átadja
koronáját, hogy együtt legyen a nővel, akit szeret.
Szeretlek benneteket, barátaim. Új Labirintus ideje jő, és emez
még embertelenebb lesz. A közepében tátogó száj benyeli a könyv
minden mondatát. Nem tudja, hogy a mérget nyeli. Azért
esszenciális a könyv, mert ölni képes. Aki meg akarja ölni,
meghal. Aki a halálba kíséri, élni fog ott.
Most én vagyok a vérengző Király, itt, a Labirintusomban.
Haljanak meg tüzemen az ostoba vének. Újat akarok. Vállalom,
amit várnak tőlem. Vállalom, hogy újrakezdjem, minden úgyis
csak újrakezdés.
Ölellek, drága Charles, és téged is, lelkem, Thérèse. Álljatok
ellen a sötétnek. Maradjatok élve.
Most, hogy minden elvégeztetett, és minden bevégződik, végre
hazatérhetek.

Elimane

Négyszer-ötször elolvastam a híres-nevezetes levelet, aztán azt

mondtam Siga D.-nek, aki mindvégig rám függesztette a
tekintetét:
–  Ez egy kriptoszimbolista szar. Egy próféta vagy Eckhart
mester ízléstelen parodizálása, vagy még inkább egy sarlatán
kongói hittérítőé, aki élőben a Facebookon, bibliával a kezében
szodomizálja a nőket, hogy kiűzze belőlük a gonosz szellemet.
T.C. Elimane nem írt le ilyen baromságokat. El nem hiszem,
hogy ez a levél tőle való. Szerintem Thérèse Jacob írta. Csak ezt
tudom elképzelni. Micsoda egy szar! Ki ír ilyet a barátainak?
–  Csak azért mondod, mert nem érted, vagy ami még
rosszabb: azt hiszed, érted, pedig nem tudod, mi az, amit érteni
vélsz.
– Nem. Azért mondom, mert meg vagyok győződve róla, hogy
ez egy zavaros metafizikai maszlag.
– Neked adom.
– Mit? A levelet? Nem kell.
–  Tartsd meg! Ha sokszor újraolvasod, idővel meg fogod
érteni. Elimane olyan író, akit sokszor kell olvasni, hogy
megértse az ember. Ez vonatkozik Az embertelenség
labirintusára is. Erre a levélre is.
– Jobban örültem volna a fényképnek.
– Szép fénykép. De már nincs meg.
–  Kár. Csalódott vagyok. Ennek a levélnek semmi köze Az
embertelenség labirintusa zsenialitásához.
–  Elimane tudta, mit ír. Lehet, hogy te szarnak vagy
hermetikusnak tartod, de attól még minden mondatnak pontos
jelentése van. Van, ami kétértelmű, és van, ami kódolva van.
Nem fogok itt neked szövegelemzést tartani. Pláne, hogy bár sok
éve velem van ez a levél, nem vagyok biztos benne, hogy értem.
De van egy részlete, amelyre már akkor felfigyeltem, amikor
1985-ben felolvastam Brigitte Bollème-nek.
– Éspedig?
– Hogy van két bűnös, akinek a bárkája fent marad a Poklok
taván, a többiek, ugye, mind elmerülnek. Ez pontos utalás
valamire. Szerinted ki a két túlélő?
– Szabad a gazda. Én az egész levelet nem értem.
 – Én sem értettem. De ez a részlet szíven ütött. Fennakadtam
rajta. Meg is jegyeztem Bollème-nek, és ő azt mondta:
– Az a két túlélő bűnös a bárkában Paul-Émile Vaillant és én.
Tátva maradt a szám, próbáltam volna a meglepő értelmezés
alapján újraolvasni a levelet, és összefüggést találni a két
személy közt, de Bollème folytatta:
–  Én sem értettem a levelet 48-ban. Legfeljebb egy-két
részletet, de a többi ködös volt. Aztán annyiszor újraolvastam,
és annyi hipotézist felállítottam, hogy végül arra jutottam: a
levélbeli Utolsó Ítélet azoknak a kritikáknak az összessége,
amelyeket 1938-ban írtak Az embertelenség labirintusáról.
Sokáig tartott, mire rájöttem, de attól kezdve helyükre
kerültek  a dolgok. Ez a részlet mindenesetre világossá vált: a
bűnösök a kritikusok, és ő, Elimane a tó, amelybe belefulladnak.
Efelől nem maradt kétségem, amikor újraolvastam a
riportomat. Emlékszik, hogy nevezte Elimane azokat, akik nem
tudnak olvasni? Úgy bizony, bűnösöknek. Egészen pontosan azt
mondja, hogy „rosszul olvasni bűn”.
– Igen – vágtam Siga D. szavába –, de ez semmit nem bizonyít.
Jobban mondva azt bizonyítja, hogy Thérèse Jacob írta a levelet.
Ő emleget bűnösöket, azt állítva, hogy Elimane-t idézi. És lehet,
hogy ebben a hülye levélben is az ő szava a bűnös.
–  Várj, Diégane, várd ki a végét! Ne tapadj le a levélnél!
Inkább arra figyelj, hogy a levél alapján mit fedezett fel Brigitte
Bollème. Természetesen én is feltettem a kérdést, hogy jó, de
miért ő és Paul-Émile Vaillant a két kritikus, aki nem fullad bele
a tóba. Azt felelte:
–  Mint mondtam, hosszú időbe telt, mire erre a
következtetésre jutottam. Hónapokba. És csak akkor fogtam fel,
amikor újraolvastam a tíz évvel korábban megjelent kritikákat,
recenziókat és egyáltalán mindent, amit találtam Az
embertelenség labirintusa fogadtatásáról. Paul-Émile Vaillant
volt az első, aki megértette a könyv struktúráját,
kollázstechnikáját, igaz, a könyv egészét plágiumnak tartotta.
De ő legalább észrevette, hogy Az embertelenség labirintusa
idézetekből és átiratokból épül fel. Vaillant a műre figyelt, mi,
többiek viszont a szerzőről fecsegtünk, arról, hogy afrikai, meg
hogy lehet-e írói tehetség egy négerben, meg hogy milyen
hatásai vannak a gyarmatosításnak, satöbbi. Továbbá ne
felejtsük el, hogy Vaillant professzor nem maga írt Az
embertelenség labirintusáról, ő csak interjút adott egy
újságírónak, név szerint Albert Maximinnek. Ő tehát felmentést
kap.
– És maga, Brigitte? Miért kap felmentést? Hiszen maga sem a
szövegről beszélt, hanem sok minden másról.
–  Ez igaz. Sokáig töprengtem, hogy engem miért kímélt meg.
Pláne, hogy a recenziómban erős fenntartással írtam a
könyvről, főképp pedig az íróról és feltételezett kilétéről.
A  Charles Ellensteinnel és Thérèse Jacobbal készített interjúm
se volt rokonszenves. Egyszóval Vaillant megkímélésére
találtam magyarázatot, arra viszont nem, hogy engem,
metaforikusan, miért nem fojtott a Poklok tavába.
– És?
– És végül, kisasszony, annyit tépelődtem, hogy megtaláltam a
magyarázatot. Ami egyébként igen egyszerű. Az összes kritikus
közül, aki írt a sajtóban a Labirintusról, én voltam az egyetlen
nő. Látszólag ez csak puszta teória…
– Ostoba teória…
–  …amit Brigitte Bollème mint hipotézist figyelembe vett,
Diégane. És ennek alapján utánanézett, mi lett a kritikusokkal,
akik 1938-ban írtak a frissen megjelent Elimane-könyvről.
– És?
– És mind meghaltak.
– Na és?
– Na és most figyelj, mit mondott Bollème:
–  Mind öngyilkosok lettek 1938 vége és 1940 júliusa közt.
Egyetlenegy halt meg természetes halállal: Henri de Bobinal. Ő
nem ölte meg magát. Szívroham vitte el hetvenkét éves
korában, néhány nappal azután, hogy megírta azokat a
hazugságokat a basszer eredetmítoszról. Bobinalon kívül
mindenki maga vetett véget az életének: Léon Bercoff, Tristan
Chérel, Auguste-Raymond Lamiel, Albert Maximin, Jules
Védrine, Aristide Vigier d’Azenac. Meg is haltak mind a hatan.
Bollème elhallgatott, és jelentőségteljesen rám függesztette a
tekintetét. Megkérdeztem:
– Úgy véli, hogy…
–  Nem, kisasszony, nem! Hagyjuk későbbre, hogy mit
gondolok! Egyelőre maradjunk a tényeknél! A  tények pedig a
következők: aki csak megnyilvánult a sajtóban Az embertelenség
labirintusa tárgyában, írt jót vagy rosszat, támadta vagy védte,
egyre megy (az egy szem Vaillant kivételével, aki 1950-ben,
nyolcvankét éves korában ágyban, párnák közt halt meg), mind
meghalt. Bobinal szívrohamban, a többi hat önkeze által. Az
alatt a másfél év alatt senki nem hallott Elimane-ról. És 1940
júliusában, pont aznap, július 4-én, amikor a hatodik újságíró,
név szerint Albert Maximin meghal, Elimane életjelt ad magáról
egy levél formájában, amelyben hét vízbe fulladt bűnöst és két
túlélőt emleget. Hogy mi a véleményem, az most, 1985-ben,
évtizedek múltán talán kevéssé érdekes. Végtére ez csak egy
öregasszony meggyőződése. Majd nemsokára megosztom
magával. De egyelőre a maga véleményére volnék kíváncsi.
– Na és mi a véleményed?
–  Megkérdeztem Bollème-et, biztos-e benne, hogy
öngyilkosságok voltak. Azt válaszolta, hogy igen, ellenőrizte. Sőt
csinált egy afféle összegzést is, összeírta az állítólagos
öngyilkosságok körülményeit.
–  Még címet is adtam neki – mondta –, azt, hogy Jelentés:
öngyilkosság vagy gyilkosság? Azt is magának adom, bár
gyászos dokumentum. Azt kezd vele, amit csak akar. Felőlem ki
is dobhatja. És most válaszoljon a kérdésemre: Magának mi a
véleménye?
Mire én azt feleltem, hogy nem tudom, hiányosak az
ismereteim, és bizonyítékok nélkül senki sem vádolhatja
Elimane Madagot. Ezek nagyon súlyos vádak. Lehet, hogy a sok
öngyilkosság is…
–  …véletlen egybeesés? Vaksors? Nos, kisasszony, maga is
tudja, hogy a véletlen, az csak a sorsunknak az a része, amelyről
nem tudunk, mert láthatatlan tintával van írva. Elimane köti
össze a haláleseteket. Nem hiszek a véletlennek. Kereken
kimondom: szerintem Elimane ölte meg őket. Szentül hiszem:
megölte őket. Bizonyára nem közvetlenül. Hanem belehajszolta
őket az öngyilkosságba. Pszichológiai hadviseléssel. Lehet, hogy
őrültnek tart, vagy azt gondolja magában, hogy csak egy francia
öregasszony hordja össze ezeket a zagyvaságokat, de sebaj, az
én koromban már kimondhatja az ember, amit gondol, nem
számít, hogy hisznek neki vagy sem, elítélik vagy sem.
Egyszóval azt gondolom, hogy Elimane fekete mágiát űzött.
Mindig is ezt gondoltam, csak továbbgondolni nem mertem,
mert féltem, hogy én is meghalok, megkísért az öngyilkosság,
féltem, hogy Elimane minden éjjel megjelenik rémálmaimban,
és elveszi az életkedvemet. Személyesen sosem találkoztam
vele. De ahogy már mondtam: hosszú-hosszú időn át nem volt
nap, hogy ne éreztem volna a jelenlétét. Ott van a közelemben,
és nem tágít. Jelen is van, távol is. Öreg vagyok, nem sok van
hátra. Már mindent kimondhatok, nem félem a halált. Tessék!
Tartsa meg a fényképet is, a levelet is, használja őket kedve
szerint. Nekem már nem kellenek. Amit Elimane-ról tudok, már
maga is tudja. Ha valamit nem mondtam el, az csak azért van,
mert elfelejtettem. Hanyatlik a memóriám. És most, bocsásson
meg, kisasszony, bármily kellemes a társasága, aludnom kell
egy kicsit. Az idős hölgyeknek, majd megtapasztalja, kell a
pihenés. És én bizony már egy gyengélkedő idős hölgy vagyok,
idestova nyolcvankét éves.
 HARMADIK RÉSZ

Tangó éjjel, dagály idején

  
 
Abban az időben filozófiát tanultam a Párizs-nanterre-i
Egyetemen, és hogy megéljek, hetente háromszor félmeztelenül
táncoltam egy topleszklubban. A szobát, amelyet a haiti költőnő
egy évre bérelt, 1984 végétől már magamnak kellett fizetnem,
és az ösztöndíjból csak szűkösen tudtam fedezni egyéb
költségeimet. Kellett valami pluszjövedelem. Volt a karon egy
martinique-i barátnőm, Denise, hosszú combú, gömbölyű seggű,
magas, szép mulatt lány. Amikor 84 nyarán elmondtam neki,
hogy muszáj valami melót találnom, ő adta az ötletet, hogy
jelentkezzek táncosnőnek a bárba, neki is onnan van a
mellékjövedelme.
– Most is van felvétel – mondta. – Mindened megvan, ami kell.
Sőt. Elég jól fizetnek. Meg fognak őrülni a melledtől.
Októberben, amikor kezdődött az egyetem, elmentem a
Vautrin Klubba. Egy ötvenes éveiben járó pár volt a tulaj,
Andrée és Lucien. Felvettek, aznap este kezdtem. Nem volt egy
szuperelegáns hely. A  középosztály járt a klubba. De egy
egyetemistának jó jövedelem. A borravalóval egész szép összeg
összejött.
A mellemnek csakugyan sikere volt, nem féltem megmutatni,
és attól sem ijedtem meg, hogy heves érzelmeket kelt:
csodálatot, irigységet, ábrándot, vágyat, gerjedelmet, félelmet,
undort. Meg-megkérdezték, hogy természetes-e, s ilyenkor, már
ha fel voltam öltözve, lehajtottam a melltartópántot a vállamról,
és a kíváncsiskodó úr (vagy hölgy) orra alá dugtam a mellem, de
mindvégig fogva tartva a tekintetét. Aztán három szóval
elintéztem: „Na, mit szól?” vagy „Tessék, nézze meg!”

Tíz-tizenketten voltunk táncosnők a Vautrinban, én voltam az

egyetlen fekete. Denise-nek világosabb volt a bőre, őt nem
tekintették igazi afrikai származéknak. Legalábbis nem mindig.
Ő maga úgy érezte, hogy hol ide, hol oda billen, a bőrszín
valóságos és megváltoztathatatlan, de a hely, az idő és a helyzet
nagyon is változó, és azoknak megfelelően kerül az édenbe vagy
a pokolba, fénybe vagy sötétbe, azok szerint szép vagy ocsmány,
hazudik vagy mond igazat.
Hétköznap négy, rúddal ellátott dobogón váltottuk egymást.
Körben ültek a bár vendégei, mi fölmentünk a pódiumra,
levetkőztünk, és már kezdtük is. A pinup girl csapat fele tudott
táncolni, vagy legalább próbálkozott. A többiek csak tekeregtek,
mint a kígyó, vagy lengtek a rúdon, mint az eső cibálta lobogó.
Én a jó táncosok közé tartoztam.
A lányok egy része egyéb szolgáltatást is vállalt a Vautrin fölső
szintjén lévő szeparékban. Én nem mentem szobára vendéggel.
Az éjszaka kellős közepén gyalog hazamentem. Néha
meglátogattam Hafez barátomat, aki költő volt, csakúgy, mint
híres perzsa elődje, Háfiz, azzal a különbséggel. hogy nem
gyűjtötte könyvbe a műveit, továbbá díler is volt. Rövid
beszélgetést folytattunk. Előadta létfilozófiája velejét, amely
körülbelül így hangzott: a valóságnak nincs ellentettje, minden
valóság, ami az emberi élményvilágban megtörténik. Én nem
értettem a tézisét, de nem próbálta megmagyarázni, csak
mosolygott. Megkaptam az adagomat, hazamentem, szívtam a
füvet, írtam. Leveleket a haiti költőnőnek és az Elégiát, már
amikor volt hozzá erőm.
Abban az időben csak az írásban vagy olvasásban leltem
örömet. Csak azok az órák értek valamit. Filozófiát tanultam
Nanterre-ben, sztriptíztáncosnő voltam a Vautrinban, leveleket
irkáltam a haiti költőnőmnek, és viselős voltam az első
könyvemmel, amelyről tudtam, hogy nehezen fog a világra
jönni: nagy műtét lesz, és nem szikével, hanem hentesbárddal.
És közben olvastam. Változatlanul olvastam Az embertelenség
labirintusát is, és Elimane-ra gondoltam, ő volt a fároszom az
életem szartengerében.

Az első évben nem kerestem Elimane-t, mert minden időmet

lefoglalta, hogy letelepedjek Párizsban, megszokjam,
alkalmazkodjak, ismerkedjek, újraépítsem magam. De észben
tartottam, hogy keresni fogom, soha nem veszíthetem szem elől.
Az ő könyve volt az alapkő, arra épült a könyvtáram, melynek
darabjait innen-onnan szedegettem össze; némelyeket kidobva
találtam, némelyeket ott felejtve egy-egy padon. És vásároltam
is, olcsó pénzért kirakodóvásárokon meg könyvárusoknál, meg
olyanoknál, akik eladogatták a könyveiket. De Az embertelenség
labirintusa volt az építmény sarokköve. Elimane volt a kastély
láthatatlan királya. Egy titkos szobában aludt, és az én tisztem
volt, hogy megkeressem, felébresszem, kiszabadítsam.
 *

A dakari tévelygés emlékei lidérces álmokban kísértettek, de a

nyomasztó képeket egyelőre nem tudtam költőivé átlényegíteni.
A sebek nem hegedtek, ott tátongtak, meríthettem volna belőlük
ihletet. Csak hát hiába mártottam sebeimbe a tollat, száraz
maradt a tollhegy, nem hagyott nyomot a papíron. Teltek-
múltak a hónapok: frusztráció, kudarc és kudarc.
Időbe telt, hogy felfogjam: attól, hogy valami fájdalmas, még
nem biztos, hogy meg is kell írni. Még fontolgatnod sem kell,
hogy megírd-e. (Más kérdés, hogy van-e egyáltalán tehetséged
megírni.) Az idő profi gyilkos. Megöli az illúziókat, például hogy
a sebünk egyedi seb. Hát nem. Semmi nem egyedi, ami emberi.
Mindent csüggesztően közössé és közhelyessé tesz az idő. Íme a
zsákutca. De csak ebben a zsákutcában jöhet létre irodalom.

Hogy nem voltam hajlandó szeparéban folytatni a táncot, csak

még kívánatosabbá tett a Vautrin férfi vendégei körében.
Lucien és Andrée egyetlen lányt sem próbált rábeszélni. Ha
nem, hát nem. De a nem csak egy estére szólt; másnap este újra
szabad volt a pálya. Új meccs. Új kísérlet. Az idő teszi a dolgát,
repedés támadhat az elvek falán. Lehet számítani rá, hogy a
lélek gyenge, ingatag, szomjúhozik és mohó.
Én mindig nemet mondtam. Egyesek prűdnek véltek, mások
azt hitték, hogy csak így akarom emelni a tétet, és voltak, akik
váltig állították, hogy frigid vagyok. Pedig csak nem volt
kedvem hozzá.
 Ketten maradtunk, akik nem mentünk szobára, Denise meg
én. A  két fekete nő állt ellen (az adott helyzetben Denise
természetesen feketének minősült, vagy minősült vissza).
Meglódult a fantázia, ami a ránk ragasztott csúfnevekben is
megnyilvánult. Mi voltunk a Fekete Szűzőrség, az Irgalmas
Nővérek, a Black Virgins, a Baszhatatlanok, az Apácák, a többire
nem emlékszem. Nem bántuk, hadd csúfoljanak! Lucien és
Andrée direkt egyszerre osztották be a párosunkat, mert tudták,
hogy sokan ránk kíváncsiak, és persze vannak, akik újra meg
újra megkísérlik levenni a lábukról a Fekete Erényöveseket –
tessék, eszembe jutott még egy csúfnév.

A férfi 1985 januárjában kezdett a Vautrinba járni, a hónap

közepe táján. A  mi látványunk vonzotta? Nem tudom. Eleinte
nem is vettem észre. Denise hívta fel rá a figyelmemet: tánc
közben alig láthatóan felé intett a fejével: egy magányos férfira
az egyik sarokasztalnál, háttal a teremnek. Aztán a tánc
végeztével, már az öltözőben, Denise azt mondta:
– Láttad? Visszajött az afrikai herceg.
– Azt se láttam, hogy elment.
–  Hát akkor te vak vagy, szépségem. Eleve nincs sok fekete
vendég itt minálunk. De neki végképp nincs párja, se fekete, se
fehér. Egy hete minden este eljön, és ugyanoda ül.
Mondtam Denise-nek, hogy én ugyan sose láttam, ami nem is
meglepő, hiszen a falat nézi, nem minket. Mire Denise azt
mondta, hogy már ezért is fel kellett volna figyelnem rá. Jó,
igaza van, de mégse vettem észre, most mit csináljak?
 –  A  többi lány is róla beszél – mondta. – Mindenki róla
fantáziál. Borzasztó gazdag.
– Honnan veszitek?
–  Te most hülyéskedsz? Megnézted, láttad, nem? Nem látod,
mennyire kilóg a társaságból? Ez egy diplomata. Vagy miniszter.
Márkás cigarillót szív. Az is lehet, hogy elnök. Az a fajta, aki teli
bőrönddel hordja a lóvét az Élysée-palotába. Te is tudod,
jobban, mint én, milyen bonyolultak a kapcsolatok
Franciaország meg a régi gyarmatai közt. Ő is afrikai, akárcsak
te. Lenyomsz vele egy menetet, meghívsz, soha többé nem kell
Jaspers meg Sesztov fölött elaludnunk, miénk lesz a világ.
Gondold meg!
Csak mosolyogtam. Szerettem Jasperset olvasni. Amúgy észre
se vettem, hogy fekete, azt pedig még kevésbé, hogy gazdag,
igaz, épp csak egy pillantást vetettem rá. Egyetlen dolog tűnt fel,
az, hogy mennyire magányos. Volt a Vautrinban épp elég
magányos ivó, aki csak ült a gondolataiba merülve vagy
részegen. De annak a férfinak más volt a magánya. Lehet, hogy
az első emlékképemet elváltoztatta az idő. Lehet. De most, hogy
visszagondolok arra a pillanatra, amikor ránéztem, magam
előtt látom a magánya színét, pedig csak a hátát láttam. Látom
az aurát, amely körbevonta. Bíborszín keskeny felhőréteg, kívül
vékony zöld burok. Nem tudom megmondani, hogy a zöld
melyik árnyalata, nem ismerem eléggé a színpalettát. Talán
veronai zöld, igen, azt hiszem, az. Egy-két másodpercig tartott,
aztán újra a táncra összpontosítottam, és azt gondoltam
magamban, hogy jó fáradt lehetek, ha már aurát látok
ismeretlenek körül.
 Amikor lejöttünk a pódiumról, a vendégek is szedelőzködni
kezdtek. Néztem a sarokasztalt, a férfi már nem volt ott.

A következő napokban nem jött. Eltelt két, három, öt hét, nem

mutatkozott. Csúfoltam Denise-t. Tessék! Kellett annyit
álmodozni, fantáziálni róla, kellett annyit magasztalni, a lányok
fecsegése miatt a magányos férfit benyelte a mágikus Száj.
Rászegeződött a Rossz Szem. Nem, mégis inkább a Száj,
mifelénk az a legveszedelmesebb a fekete mágiában.
– Megfutamítottad a dúsgazdag afrikai herceget – élcelődtem
Denise-zel –, arra ítéltetünk, hogy hátrelévő napjainkban német
filozófusokat olvassunk, és a Vautrin rúdjai körül riszáljuk a
valagunkat.

1985 februárjában pillanatnyi elmezavaromban, vagy

éppenséggel egy percre megvilágosodva, elégettem az Elégia a
fekete éjhez kéziratát. Nem tudtam megírni, vagyis nem tetszett,
amit írtam. A  megsemmisítést láttam az egyetlen lehetséges
folytatásnak. Az első változatból hiányzott valami. Mindig is azt
képzeltem, hogy a könyv, amit egy író kiadásra méltónak talál,
mindazon kéziratoknak az eredője, amelyeket eladdig
elpusztított, vagy amelyeknek a megírásától tartózkodott. Még
nem álltam készen az Elégiára. Hát tűzre vetettem mindent,
amit addig írtam. Egy darabig nem is próbálkoztam az írással,
viszont keresni kezdtem Elimane-t.
Elsőnek Bollème kis riportkönyvét olvastam el. Sokhetes
keresés után találtam meg egy Szajna-rakparti könyvárusnál.
Sehol máshol nem volt belőle példány.
Végigjártam az antikváriumokat, elmentem minden
kirakodóvásárra, könyvárverésre, megnéztem minden bódét,
ahol gyűjtők újsághagyatékait árusították, és összeszedtem
minden fellelhető írást az 1938-as évfolyamból, amelyben szó
esett Az embertelenség labirintusáról. Ráment minden
borravalóm, amit a Vautrinban kaptam, de ott volt a kezemben
a teljes dokumentáció. Tudtam, hogy Brigitte Bollème még él.
A  Femina-díj főkurátora, és duplán is dicsfény övezi mint
tekintélyes irodalmi újságírót és mint az ellenállás hősét.
Levelet írtam neki: Elimane unokahúga vagyok, őutána
nyomozok, segítségét kérem.

Aznap, amikor feladtam a levelet, a férfi újra megjelent a

Vautrinban. Éppen táncoltunk. Széles karimájú posztókalapot
viselt, nem látszott az arca. Átsétált a termen, és leült hátul, a
szokott helyére, szokás szerint a fal felé. A vonásait nem láttam,
de láttam az eleganciáját, azt, ahogy méltóságteljes lassúsággal
leveszi a kalapját, és a szék támlájára helyezi a felöltőjét. Bíbor-
zöld auráját most nem láttam, de a magánya ugyanolyan
tömbszerű volt. A szék üres volt előtte, úgy értem, ontológiailag
üres; olyan volt, mintha előtte soha senki nem ült volna annál
az asztalnál, a Semmi foglalta el a világ összes székét, amelyre
valaha is leülni készült. Azt éreztem, hogy ez az ember eljutott a
magány határáig, már nem vár semmit az élettől. Ellentétben
azokkal, akik elszenvedik a magányt, de a lelkük mélyén még
reménykednek a jobb sorsban vagy akár csak egy véletlen
találkozásban, ő szemlátomást tudta, hogy a magánya
megmásíthatatlan, semmi nem oszlathatja, egy véletlen
találkozás sem lenne képes változtatni rajta.
Denise persze észrevette, amikor belépett, és sokatmondó
mosolyt vetett rám, csúfondárosan kacsingatott. Visszaadta a
kölcsönt, amiért élcelődtem vele.
Idő múltával a férfi felállt, föltette a kalapját, és odament
Lucienhez és Andrée-hoz. A  szemem sarkából néztem, ahogy
beszélgetnek. Inkább éreztem, mint láttam, hogy rólunk van
szó, Denise-ről és rólam. A  barátnőm is rajtuk tartotta a fél
szemét. Néhány perccel később a férfi Lucien kíséretében
felment a lépcsőn, Andrée pedig odaintett bennünket magához.
–  Kéret benneteket – mondta jellegzetesen rekedt hangján,
amelyen érződött a három évtized alatt elszívott rengeteg
cigaretta és a sok szesz hatása. Mindkettőtöket. Szeretné, ha
fölmennétek. Lucien a hátsó szeparéba, a hatosba kísérte.
A  legnyugisabbat kérte. Ti döntötök, lányok, mint mindig.
Mondhattok nemet, eddig is tiszteletben tartottuk Luciennel. De
ha megengedtek egy tanácsot, és higgyétek el, tudom, miről
beszélek, mert húsz éven át minden este… minden este!… azt
csináltam, amit ti most, szóval most az egyszer fogadjátok meg a
tanácsomat, és ne hagyjátok elröppenni a madárkát. Nem a
pénz miatt. Bőven van neki, ez rögtön látszik, de nem a pénze
miatt mondom. Hanem mert szerintem ez az ember nem
közönséges valaki. Két perc elég volt, hogy megérezzem.
Döntsétek el, igen vagy nem.
Lucien jött le a lépcsőn, odalépett hozzánk. Nem szólt semmit,
de ez nem volt meglepő. Szűkszavú férfiú volt, a gesztusaival, a
nézésével sok mindent ki tudott fejezni. A  szemébe néztem,
láttam, hogy mondana valamit, de mégsem szánja rá magát.
– Nos? – kérdezte Andrée.
Most Denise-re néztem. Engem is izgatott az idegen, de valami
visszatartott. Talán attól féltem, hogy megfertőz a magánya.
Vagy valami mástól féltem? Nem tudom, nem hatolt el a
tudatomig.
– Nos? – ismételte Andrée.
Én nemet mondtam, Denise igent.
Néztem, ahogy lassan megy fel a lépcsőn, és ezt gondoltam:
milyen sudár!, milyen szép! Hosszú comb, érzéki csípő,
gömbölyű fenék. Igen, a segge tökéletes, nem véletlenül irigyek
rá a lányok (köztük én) – ezt gondoltam. Dallamosan ring a
válla, finom vonalú a nyakszirtje… De miközben csodáltam a
barátnőm gyönyörű testét, rossz előérzetem támadt. Lehet
persze, hogy csak utólag rekonstruálom így ezt a jelenetet is, és
nem volt semmi előérzetem, nem láttam mást, csak a fenséges
női szépséget, Denise-t, amint vonul fel a lépcsőn, és megy a
hatos szobába, ahol várja az idegen.
Fáradt voltam, megkértem Andrée-t és Lucient, hadd menjek
korábban haza. Nem volt ellenvetésük. Hazamentem hát,
levelet írtam a haiti költőnőnek. Hogy miről, arra már nem
emlékszem.

Eltelt két nap, és Denise nem mutatkozott sem az egyetemen,

sem a Vautrinban. Megkérdeztem Andrée-t, hogy szólt-e, miért
nem jön, és ő azt felelte, hogy Denise telefonált: beteg, majd jön,
ha jobban lesz. Aznap este egyedül táncoltam. Éreztem a
barátnőm hiányát. A magányos férfi sem volt ott.

Másnap kaptam meg Brigitte Bollème válaszlevelét. Hajlandó

találkozni velem, az otthonában vár; megírta, hogy pontosan
mikor.
A vele folytatott beszélgetésről már beszámoltam, Diégane, és
még vissza is fogok térni rá. De egyelőre ott tartok, hogy
meglátogattam Denise-t. Három napja nem láttam, már
nyugtalan voltam.
Párizs egyik déli külvárosában lakott egy otthonos garzonban.
Már többször jártam nála: ettünk, együtt tanultunk,
beszélgettünk, egyetemi társainkkal találkoztunk, szószátyár,
tudálékos fiúkkal. Filozófusokat idéztek, akiket nem is olvastak,
vagy ha olvastak, nem értettek, és soha nem is fognak érteni.
Általában az agyamra mentek. De egy-két éjszakára (amikor
már kifogytak a szóból, és nem maradt más hátra, csak a
baszás) megfelelő partnerek voltak.
Na szóval ott álltam az ajtaja előtt. Csengő nem volt. Már
kopogni készültem, de megállt a kezem a levegőben: bentről egy
számomra ismeretlen szomorú dal elhalkuló hangjait
hallottam. Aztán csak a csend. Biztos a rádió, gondoltam. De
legalább itthon van. Kopogtattam. Három kopogás, szünet,
újabb három kopogás. Ösztönösen úgy kopogtattam, ahogy
apám undorító szobájába kellett bebocsátást kérnem annak
idején. Denise nem nyitott ajtót. Úgy látszik, még sincs itthon,
gondoltam. Vagy alszik. És nagy kő gördült le a szívemről, amit
azonban igencsak furcsálltam. Hogy van ez? Jövök meglátogatni
Denise-t, hát most miért érzem úgy, hogy rossz ötlet volt, engem
itt veszély fenyeget? Már iszkoltam volna lefelé a lépcsőn,
amikor lassan, nesztelenül nyílt az ajtó; olyan volt, mintha
önmagától nyílna, vagy talán inkább egy láthatatlan szellem
akaratának engedelmeskedve. Aztán megláttam Denise karját,
vállát és végül az arcának egy részét. Ennyit láttam belőle.
Néztem azt a fél arcot, és nem tudtam megszólalni, csak nagy
nehezen mosolyt erőltettem az arcomra. Dermedt, torz mosoly
volt, halotti mosoly. Denise fél arcáról nem lehetett érzelmet
leolvasni. Hideg, nyirkos huzat söpört végig a lépcsőházon.
– Gyere be, szépségem – mondta Denise. – Meg ne fázz!
A teljes alakja eltűnt az ajtó mögött, ahogy utat adott.
Félhomály volt odabent. Keskeny folyosó vezetett a szobába.
Csukva voltak az ablakok. Minden olyan volt, mint rendesen,
csak simább, hűvösebb. Mégis úgy éreztem, hogy a szobába
lépve valami olyan fogad, amire nem lehet felkészülni, ott függ
egy frissen megélezett hatalmas machete, várja a prédát, és
lecsap rá, miszlikbe aprítja.
– Gyere be – mondta újra a láthatatlan Denise az ajtó mögül.
Ez az ő hangja, gondoltam, és mégse az övé. Öngyilkosság
lenne hátat fordítani neki, mármint nem Denise-nek, hanem a
hangnak.
– Gyere, ne ácsorogj a küszöbön.
Nem volt parancsoló a hang. Inkább olyan, mint egy fohász,
csak nem az Úr felé szállt, hanem a Poklok Ura felé. Átléptem a
küszöbön. Most már biztosan éreztem, hogy nem Denise
tessékel befelé az ajtó mögül, hanem valaki vagy valami más, az
egész lakást áthatotta a jelenléte. Léptem hármat-négyet, nem
néztem vissza az ajtó felé. Zárult az ajtó. Végtelen hosszúnak
látszott a folyosó, és mintha nem is lehetne bejutni rajta a
szobába. Hátrafordultam, próbálva őrizni a természetesség
látszatát. Azt vártam, hogy penge villan, pisztolycső mered rám,
vagy egy kéz hurkot vet a nyakamra.
Semmi ilyesmi: Denise állt mögöttem, sötétkék vagy sötétzöld
hosszú házi köntösben, amely eltakarta szép alakját. Lefogyott,
ez még a félhomályban is látszott. Megkérdeztem, hogy van.
Gyógyulgat, válaszolta, és odalépett mellém. A  karomra tette a
kezét, és olyan hideg volt az a kéz, mint egy páncélkesztyű, amit
kint felejtettek a hóban. A  szeme viszont csak úgy parázslott.
Azt mondta:
– Túl vagyok a nehezén, tegnap mozdulni se bírtam, leterített
a láz, órákon át ki se nyitottam a szemem, és szörnyű volt, hogy
közben mi minden égette belülről a szemhéjamat, imádkoztam,
hogy meg ne haljak, és most már lassan-lassan megy lefelé a
lázam, volt orvos is, adott orvosságot, néhány nap, és felépülök,
köszönöm, hogy eljöttél, szépségem.
Megszorította a karomat (csak egyet szorított rajta, de még
sokáig éreztem a keze hidegét). Aztán bevezetett a szobába.
A folyosó visszanyerte eredeti hosszát.
A lakás egyetlen szobáját nagy japán paraván osztotta ketté.
Egyik helyiség a nappali és a konyha, a másik a háló. Ez
utóbbiban volt a zuhanyozó és a vécé. Leültem a kanapéra.
Denise teával kínált. Azt ajánlottam, hogy majd én elkészítem,
ne fáradjon, de ő ragaszkodott hozzá, hogy eljátssza a
háziasszony szerepét. Szemügyre vettem a nappaliban látható
tárgyakat. Minden ugyanúgy volt, ahogy legutóbb, amikor itt
voltam. De egyre erősebb volt az érzésem, hogy kívülünk is van
valaki a lakásban. Érzékeltem ugyanazt a jelenlétet, amit már
az ajtóban, és az mindent megváltoztatott. Megváltoztatta a
könyvek sorrendjét a polcon, a csészék számát a
tálalószekrényben, egy plakát betűinek méretét, Denise
szüleinek mosolyát a komódon lévő fényképen. Mindennek
elváltozott a lényege. Denise a vízforralóval ügyködött. Néztem
a térelválasztót. Ott, ott a válaszfal mögött… Éreztem a néma
jelenlétet; egy szikra is elég, bármelyik percben robbanhat.
Annyira elmerültem a szemlélődésbe, hogy összerezzentem,
amikor Denise elém tette a csészét. Leült velem szembe.
Hallgattunk. Nem ittuk a teát. Ölünkben tartottuk a csészét, és
tekintetünkkel szilárd pontot kerestünk, de hasztalan:
hullámzottak a tárgyak, szétmállott a körvonaluk. Éreztem a tea
gőzének melegét az arcomon, de a forró csészén körbefonódó
ujjaim fagyosak maradtak. Végül csak ittam egy korty teát, és az
egyetemről kezdtem beszélni. Megígértem Denise-nek, hogy
majd odaadom az előadásokon készített jegyzeteimet; a
Prolegomena és a Filozófiai morzsák volt a téma. De a barátnőm
nem Kant, és nem is Kierkegaard felől érdeklődött, hanem azt
kérdezte:
– És a bárban mi van?
– A bárban? Semmi különös. Mindenkinek hiányzol.
Tudtam, hogy nem ezt a választ várja. De hát ő nem tette fel a
jó kérdést, azt, amelyiktől lángolt a tekintete: Visszajött a férfi,
aki a sarokasztalnál ül arccal a fal felé? Ezt akarta tudni Denise,
csak nem merte megkérdezni. Láttam, mennyire viaskodik
magával. Lesz annyi bátorsága, hogy feltegye a kérdést, noha
valósággal tapintani lehet egy ember vagy szellem jelenlétét?
Ott van a térelválasztó mögött, mindjárt átdöfi, ledönti a
paravánt. Denise megijedt, és csak annyit mondott:
–  Ti is hiányoztok nekem. – Egy kis csend támadt, és Denise
leejtette a csészét. A  csésze eltört, a tea szétömlött a padlón.
Denise felkacagott: – Hogy én milyen ügyetlen vagyok!
Felálltam, összeszedtem a cserepeket, feltörültem a padlót.
Denise hagyta. Amikor ott guggoltam közvetlenül a lába előtt,
hallani véltem, hogy odasúgja: „Menj el!” Felnéztem rá.
Csakugyan mondta, vagy csak hallucináltam? Lehetetlen
megmondani: mereven a háló felé nézett, és megfeledkezni
látszott rólam is, a kiömlött teáról is. Felegyenesedtem. Akkor
kellett volna összeszednem a bátorságomat és bemenni a japán
paraván mögé, megnézni, van-e ott valaki. De nem volt hozzá
bátorságom. Rettegtem. Azt mondtam Denise-nek, hogy megyek,
hagyom pihenni. Megkönnyebbült, bár most, hogy
visszagondolok a jelenetre, inkább azt mondanám, hogy nem
megkönnyebbülés látszott az arcán, hanem kétségbeesés és
segélykérés. Nem tudom. Azzal búcsúztam, hogy hamarosan
találkozunk. Összerezzent a hangomtól, talpra ugrott. Arcon
csókoltam, és mentem kifelé, úgy kellett visszatartanom
magam, hogy ne fussak. De azért visszanéztem, amikor a
kilincsre tettem a kezem. Azt hiszem, mondani akart valamit, de
annyira féltem, hogy nem mertem kivárni. A  lépcsőházban
hallani véltem ugyanazt az elhalkuló, elúszó szomorú dalt,
amelynek hangjai jöttömkor is kiszűrődtek Denise lakásából.
Úgy látszik, megtébolyodtam, gondoltam, és szaladtam le a
lépcsőn.

Két nappal később volt találkozóm Brigitte Bollème-mel.

Elimane levelével és fényképével jöttem el tőle. Továbbá azzal a
„gyászos dokumentummal”, amelyet Brigitte Bollème a
beszélgetésünk közben nekem ígért. Emlékszel, ugye? Azokról a
feljegyzéseiről van szó, amelyekben leírta az elhunyt kritikusok
öngyilkosságának körülményeit. Olyan szilárd volt a
meggyőződése, hogy Elimane hajszolta öngyilkosságba őket,
hogy dossziéba rendezte az életrajzukat. Tessék, itt a Jelentés:
öngyilkosság vagy gyilkosság? Olvasd el, ha gondolod. Egyes
jegyzetek többé-kevésbé vázlatszerűek, mások gondosan
kimunkáltak. Van, amelyik félig ilyen, félig olyan. Nem tudom,
miért. Tessék, itt van, olvasd el.

Léon Bercoff (1890 – 1939. április 14.) Orosz zsidó bevándorlók

fia. Filozófiát tanul. Nem tesz tanári szakvizsgát az első
világháború miatt (12-es páncélos hadosztály). Újságíró lesz.
Folyóiratokba és lapokba ír a két háború közt. Irodalmi
ismertetők, filozófiai recenziók. A  20-as évek közepétől
odahagyja az irodalmat és filozófiát. Politikai újságírásra tér át.
A  Dreyfus-pártiak hű követőjeként hevesen támadja Maurrast
és Bourget-t. Elítéli az antiszemitizmust. 1927-ben számos olyan
cikket ír, amely utólag úgy értelmezhető mint a soa próféciája
(vagy előérzete).
 Az embertelenség labirintusa. B. eleinte nem vesz részt a
vitában. Az Ellensteinnel és Thérèse Jacobbal készített interjúm
után száll sorompóba. Tanúságot tesz igazságérzetről és
fajgyűlölet-ellenességről. Fájlalja, hogy a sajtó a
mendemondákon és az életrajzi elemeken rágódik, a szöveg és
az esztétikai elemzés kárára. Interjúmat előfeltevéses,
középszerű sajtóterméknek tartja. A  cikke végén kiáll Elimane
mellett. Biztatja, hogy ne hagyja magát.
1938 vége óta B.-t migrén gyötri. Többször elájul, 39 elején
kórházba kerül. Újra dolgozik, gyógyultnak tetszik. 1939. április
14-én, miközben egy esszén dolgozik (A Mein Kampf filozófiai
alapú elutasítása), kilencéves fia holtan találja az íróasztalánál.
Főbe lőtte magát. Nem hagyott levelet.

Tristan Chérel 1939. március 2-án nulla óra harminc

körül  Tristan Chérel (szül.: Brest, 1898) felkel a hitvesi ágyból.
Ellenállhatatlan nikotinéhségre hivatkozik. Eltelik egy óra, és
még mindig nem tér vissza. A  felesége a keresésére indul. Kis
házuk kertjében találja. Egy nagy nyírfaágról lelógó kötélen
himbálózik.
Tanúbizonyságok szerint: Chérel: energikus ember. Szerette
az életet és a tengert. Az utazást. Az embertelenség labirintusa
nem nyerte el tetszését. Kiábrándító utazás volt számára.
Cikkében Afrikát hiányolja a könyvből, a fekete földrész
egzotikumát. Felrója, hogy az író üres szómágiát űz. A  mű
puszta stílusgyakorlat, nem bontakozik ki belőle a táj, a
mindennapi élet. Egyszóval Chérelnek nem elég néger Elimane.
Elhamvasztva. Hamvait a felesége és gyermekei a tengerbe
szórják.
Auguste-Raymond Lamiel (1872. július 11. – 1938. december
20.) Az első világháború lövészárkainak borzalmai arról
győzték meg Auguste-Raymond Lamielt, hogy az emberi
ostobaság határtalan. Ám tapasztalataiból nem végletesen
pesszimista filozófia keletkezett, hanem életre szóló ádáz harci
kedv minden ellen, ami falakat emel az emberek közé. Az École
normale supérieure-ben diplomát szerzett, szocialista
békeharcos, leginkább antikolonialista kirohanásaival vétette
észre magát a l’Humanité hasábjain, mely napilapnak a
kezdetektől munkatársa volt, az alapító Jaurèsnek pedig a
baráti körébe tartozott.
Kevéssé valószínű, hogy a görög–latin szakon végzett,
rendkívül olvasott Lamiel ne vette volna észre a plágiumot, a
szövegátvételeket és -átírásokat Az embertelenség
labirintusában, amelyet már kevéssel a megjelenése után
lelkesen üdvözölt. Tőle való a „néger Rimbaud” kitüntető
minősítés, mely alkalmasint arra is engedhet következtetni,
hogy Lamiel észrevette, de elhallgatta, hogy Elimane
forrásmegjelölés nélkül idéz Rimbaud-tól és más szerzőktől,
köztük olyanoktól, akik szükségképpen a klasszika-filológia
tárgykörébe esnek. Állítólag ezt mondta egy kollégájának: „Ez
az afrikai fiatalember mindent olvasott Homérosztól
Baudelaire-ig, abszolút mindent.”
Lamiel kevéssel az öngyilkossága előtt közölte utolsó cikkét a
l’Humanitében, s azt is Az embertelenség labirintusának
szentelte. Keserűen állapítja meg: vajmi kevesen értették meg,
hogy Elimane „lopkodása” voltaképpen játszadozás a
forrásszövegekkel, a szövegátvételek és -átfogalmazások
túlságosan nyilvánvalók, hogysem szándékosak ne volnának.
(Volt egyébként ezzel kapcsolatosan egy kétféleképpen érthető
mondata: „Vaknak kellett lenni, hogy ne lássa az ember.”)
Néhány nappal karácsony előtt vetett véget az életének:
bevett egy ciánkapszulát. Annak előtte – állítólag – olyan víziói
voltak, hogy azok versenyre keltek a János jelenéseivel.
Búcsúlevelében ezt írja: „Németország felől jön az új háború.
Jön, megállíthatatlanul. Ezúttal nem teszem meg azt a
szívességet, hogy végigszenvedjem.”
Lamiel és Édouard Vigier d’Azenac, a Le Figaro vitriolos tollú
publicistája halálos ellenségek voltak, hosszú évek óta
csatároztak egymással. Az egykori barátok, ha igaz, két ízben
párbajoztak is, még a XIX. század végén. Hovatovább
mindenben szemben álltak: politikában, ideológiában, irodalmi
ízlés dolgában… Úgy hírlik, hogy kölcsönös gyűlöletüket
szerelemféltés alapozta meg. Hogy ez miként értendő: szeretők
voltak, mielőtt meggyűlölték egymást, vagy ugyanabba a
személybe lettek szerelmesek? Erre vonatkozóan nem találtam
hitelt érdemlő közleményt.

Albert Maximin (1900. október 6. – 1940. július 4.) Többé-

kevésbé véletlenül keveredett az ügybe. Kevés az információ az
életéről. Paul-Émile Vaillant veje. Ennyi a köze. Közli apósa
revelációit a Labirintusról. Cikke: leginkább semleges. Csak
összefoglalja Vaillant észrevételeit. 1939 februárjában válik el a
professzor lányától. Nem egész egy évig tartott a házasság.
Nincs különösebb íráskészsége. Egyre kevesebbet ír. Vadászik.
Fegyver: dupla csövű golyós, azzal végez magával.
Elmagányosodott, a kedélye elborult a francia vereség miatt.
Még nem volt negyvenéves.

Jules Védrine (1897. június 11. – 1939. június 13.) A  Paris-

soirban megjelent cikke végén Védrine azt sugallja, hogy még
felderítendő az igazság az Elimane-ügyben. A  megfogalmazás
árulkodik róla, hogy kedveli a detektívregényeket, s ez nem a
véletlen műve: Védrine a napilap belpolitikai rovatának
tagjaként a bűntényekkel foglalkozott, és olykor bűnregényeket
recenzeált. Mi több, Hector J. Frank álnéven maga is írt kettőt.
Nem tudhatni, mi volt a véleménye Az embertelenség labirintusa
irodalmi értékéről és a plagizálásról. A  perrel foglalkozott.
Tudósításának hangneméből azonban arra lehet következtetni,
hogy kaján örömmel nézte, hogy az irodalmi élet jeleseit – akik
a bűnügyi regényeket a műveletlen plebsz alantas
szórakoztatására való szennyirodalomnak tekintik – ilyen
erősen zavarba hozta az Elimane-ügy. Mint megtudtam, azt
tervezte, hogy kinyomozza, ki is valójában a pórul járt író.
Sajnálatos módon heves szerelmi bánata megakadályozta, hogy
a tettek mezejére lépjen. Két nappal a negyvenkettedik
születésnapja után egy metrószerelvény alá vetette magát.
A  kiadója, immár a saját nevén, megjelentette a kéziratot,
amelyet Védrine egy hónappal korábban adott át. Szerintem az
Védrine legjobb regénye.

Édouard Vigier d’Azenac (1870. december 14. – 1940.

március  9.) Édouard Vigier d’Azenac apja, Aristide Vigier
d’Azenac hősi halált halt 1870-ben a végzetes sedani csatában.
Három hónap múlva megszületett a kis Édouard. Atyja iránti
tisztelettől vezéreltetve, kora gyermekkora óta fényes katonai
pályáról álmodott, egyszersmind mély gyűlölettel viseltetett a
köztársaság eszméje iránt. Felserdülvén az irodalom hívása
erősebbnek bizonyult a fegyverekénél, és D’Azenac már igen
fiatalon figyelmet keltő életrajzi könyveket írt az
ultrakonzervatív X.  Károlyról és unokájáról, Artois grófjáról, a
„címzetes királyról”. Meggyőződéses legitimistaként Balzactól
kölcsönzött jelmondatot (némiképp módosítva azt): Két örök
Igazság fényessége irányítja életemet (Balzacnál: tollamat): a
Vallás és a Monarchia.
1898-ban megrögzött Dreyfus-ellenes létére cikket közölt a Le
Figaróban, és elítélte sok barátja primitív antiszemitizmusát,
amivel megcsúfolják a keresztényi szemléletet.
Ennek a cikkének köszönhette a radikális Dreyfus-párti
Auguste-Raymond Lamiel barátságát, aki méltányolta, hogy az
írás mily bátor és tisztességes. A  két ifjú férfi barátsága
szenvedélyes, sőt viharos volt. Az őket elválasztó ideológiai
szakadék ellenére egy esztendőn át elválaszthatatlanok voltak,
és kölcsönös csodálatról tettek tanúságot. 1899-ben valami vagy
valaki miatt összevesztek, és megszakadt a mégoly dicséretes,
ám hosszú távon tarthatatlan barátság. Állítólag két ízben is
pisztolypárbajt vívtak, mindösszesen tizenkét-tizenkét golyót
váltottak, de győztest egyik alkalommal sem hirdettek. 1914-
ben, amikor kitört a háború, Vigier d’Azenac
sebesülthordozónak jelentkezett. A  tapasztalt borzalmak miatt
örökre elundorodott a vér látványától. A  frontról visszatérve
további könyveket írt, és a Le Figaro egyik oszlopa lett.
Többször próbálkozott felvételt nyerni a Francia Akadémiára,
sikertelenül.
 Utolsó kísérlete során, 1938-ban, a megüresedett 16-os székre
pályázván, egyetlen szavazatot sem kapott (abban az évben
Maurras jutott a halhatatlanok közé).
Érzékeny kritikus volt, Taine munkásságának kiváló ismerője
és félelmetes vitázó, mindamellett az afrikai gyarmatosítás
elvakult híve. Édouard Vigier d’Azenac – amiként az Elimane-
ügy kapcsán írt cikkeiből is kitetszik – a feketéket afféle
előembereknek (avagy felsőbbrendű majmoknak) tartja, akik
csak szolgasorsra érdemesek, nem képesek az emberi nem
rangjára emelkedni (még kevésbé írni-olvasni). „A zsidó még
csak hagyján, na de a néger! Soha!” – írja egy levélben egy
hölgynek, egyik szeretőjének. Az embertelenség labirintusa
elleni gyűlölete leplezetlen és őszinte. Hangot is ad neki. Ő közli
Bobinal írását. Tudta vajon, hogy koholmány? Nem tudom.
Elszomorította Lamiel öngyilkossága. Két napig nem szólalt
meg, nem is írt. 1939 nyarán a demencia súlyos tüneteit
produkálta. Egy Párizs környéki gyógyintézetbe került. 1940
márciusában, pillanatnyi elmemegvilágosodásban,
borotvapengével felvágta az ereit a csuklóján, de előtte gondja
volt rá, hogy bekösse a szemét: ne lássa a vért.

– Ennyi, Diégane.
Én nem hiszem el, amit a Jelentés sugalmaz, nem hiszek a
misztikában. De gyerekkoromban sok természetfölötti
történetet hallottam. És amikor összeállt a kép, hogy az
öngyilkosokat csak az kötötte össze, hogy írtak Az embertelenség
labirintusáról, eszembe jutott az egyik ilyen történet.
 Várj, hadd sodorjak előtte egy dzsointot! Nem kínállak meg, ez
erős anyag, csak sokat próbált matróznak való dagály idejére.
Na szóval gyerekkoromban hallottam a történetet. Még a
születésem előtt történt, hogy egy Mbar Ngom nevű ember, aki
a környéken lakott egy szerer faluban, szörnyű testi és lelki
fájdalommal járó ismeretlen betegségben szenvedett. Éjszaka
az egész vidék az üvöltésétől visszhangzott, és az emberek
sajnálták szegényt, de féltek is tőle. Szánták, de rettegtek, hogy
ragályos a kór. A  családja természetesen mindent megtett a
gyógyulásáért, de hiába. Először a hagyományos gyógyítókkal
próbálkoztak, de a különböző diagnózisok ellentmondtak
egymásnak, és már a baj eredetét sem tudták megállapítani.
A  nyugati orvosok pedig csak széttárták a karjukat: a
gyógyászat egész története nem ismer hasonló tüneteket.
A  család segítségért fordult sok tucat javasemberhez,
kuruzslóhoz, boszorkánymesterhez. Egyik sem tudta
meggyógyítani. Némelyek úgy megtömték fájdalomcsillapítóval,
vagy addig-addig inhaláltatták büdös löttyök párájában, hogy
egy időre csökkent a fájdalma, de amint elmúlt a hatás, még
jobban szenvedett. Látva a borzalmas gyötrelmeket, az
emberek összesúgtak, és könnyes szemmel azt kívánták, hogy
bárcsak megváltást hozna a halál a boldogtalannak és
szeretteinek. De a halál nem méltatta figyelemre a pácienst.
Mbar Ngom embertelenül szenvedett, és üvöltésétől voltak
hangosak az éjszakák.
Általános részvét övezte. Egy este aztán végre-valahára
tanácsba gyűltek a falu vénei, és Mbar családját is a színük elé
hívták. Meghányták-vetették, mi a teendő. Arra jutottak, hogy
egyetlen esély van, egyetlen segítség.
Ezen a ponton lép színre apám, Ousseynou Koumakh.
A vének követet menesztettek hozzá. Nekem ezt Ta Dib mesélte,
még kislánykoromban. Este jött a küldött, és apám ott ült a ház
előtt, mintha már várná. A kölcsönös üdvözlések után, mielőtt a
küldött előadhatta volna jövetele tárgyát, apám azt mondta:
– Tudom, miért jöttél.
– És hajlandó segíteni? Segít Mbaron?
– Gyere vissza hat nap múlva!
A követ távozott. Apám, Ousseynou Koumakh, ahogy már
mondtam, híres volt a környéken mint látnok, szellemlátó és
tudós misztikus. Őhozzá fordultak a legbonyolultabb és
legreménytelenebb esetekkel. És az adott eset nemcsak
bonyolult és reménytelen volt, hanem sürgős is. Már nem csak a
szenvedőt érintette, az egész közösség magára vette a gondját.
Hat nap múlva – folytatódott Ta Dib meséje – visszajött a
követ, és apám azzal fogadta, hogy nincs az az e világi
gyógymód, ami Mbar Ngomon segíthetne. A  követ azonnal
értette a ki nem mondott szót: Mbar gyógyulása csak a másik
világban történhet meg, az ősök világában, a nagy folyón túl,
ahol összefolynak az élet és a halál vizei.
– Hajlandó lesz követni magát? – kérdezte a küldött.
–  Még nem tudom. A  tekintetem nem hatol át az akaratán,
amely olyan sűrű, mint a lelkek erdeje.
A küldött kérdésére, hogy vele megy-e a falujába, apám azt
válaszolta:
–  Nem, a testemnek már nem szükséges elmozdulni innen.
Holnap lesz a napja, holnap este.
 E szavak hallatán – mesélte tovább Ta Dib – a küldött apám
lába elé borult, mintha az utolsó szavak a tudomány olyan
dimenziójába engedtek volna bepillantást számára, amelyről
sejtelme sem volt, és amely már nemcsak tiszteletet, hanem
félelemmel vegyes alázatot követelne. A küldött távozott.
Másnap sötétedéskor apám szelleme elhagyta a testét.
A  falubeliek azt mesélik, hogy szélroham süvített át a falun.
A  legbölcsebbek bizton tudták, hogy Ousseynou Koumakh
szelleme száll, és beterelték családtagjaikat a házukba.
Ezenközben apám teste otthon volt, kint az udvaron, a feleségei
és a gyerekei is látták. Azon az estén hosszú órákig nem
mozdult, nyitott szemmel ült az összecsukható székén, mintha
hirtelen visszanyerte volna a szeme világát. De tudták, hogy a
szelleme távol jár, elhagyta porhüvelyét, és nem szabad apám
közelébe merészkedni, nem szabad szólni hozzá.
A szélroham körbeforgott néhányszor a mangófa körül, a
temető előtt, mintha szerelmesen megölelgetné Mossane
hiányát, aztán folytatta útját. Néhány perc múlva már a folyó
fölött repült. Megsimogatta, és a víz megborzongott, örvények
támadtak a felszínén, körkörösen széthullámzottak, egészen a
partszegélyig tágultak. A  szélroham a sós mocsár fölé ért,
felzúgatta, -bőgette a kopár vidéket, és elért az öreg erdőig,
amely – így tartották – szellemek lakhelye. Ráismertek szellem
apámra, amikor elsüvített fölöttük, és úgy üdvözölték mint
társukat. Így történt, hogy azon az órán, amidőn a föld hűlni
kezd, apám szél vitte szelleme megérkezett Mbar Ngom
falujába.
A szerencsétlen ember, szokása szerint, üvöltött őrjítő
fájdalmában. Egyszer csak apám szelleme ott volt a házában.
Szólította. Úgy értem: Mbar szellemét szólította, nem a fizikai
valóját. Azt beszélik, hogy Mbar, mihelyt meghallotta a szólítást,
elhallgatott. Ebből tudták a szerettei, hogy apám szelleme
megérkezett. Visszafojtották a lélegzetüket. Mbar teste
változatlanul ott hevert az ágyon, de a szelleme elemelkedett.
Ijedten visszanézett magára, kiáltani akart, de apám jelenléte
elhallgattatta. Beburkolta és kivitte a házból, valami nyugodt
helyre. Ott leoldotta a láthatatlan kötést Mbar Ngom
szellemének szájáról, és így szólt hozzá:
– Ne félj! Azért jöttem, hogy megszabadítsalak.
– Hogy megszabadítsál? Ki vagy? Mik vagyunk?
–  Hogy ki vagyok, nem fontos. Azt pedig tudod, hogy e
percben mik vagyunk. Az vagyunk, ami a lényegünk: szellemek.
Életenergiák.
Ezenközben – Ta Dib elbeszélése szerint – apám kigúvadó
szemmel, moccanatlanul ült, és magában beszélt.
– Miért vagy itt?
– Tudod te azt, Mbar Ngom. Meg kell halnod. Itt már nincsen
számodra élet. Ha élsz tovább, megtörténik a legrosszabb, ami
emberrel történhet ezen a világon.
– Mi az?
–  Szenvedsz tovább. És nem ez a legrosszabb. Az a
legrosszabb, hogy beteg lelked még életedben elválik a testedtől.
A  tested kínzatva él tovább. A  lelked pedig bolyongani fog a
szellemek közt. Itt is, ott is egyedül leszel, elveszve.
– Már most is egyedül vagyok, és el vagyok veszve.
– Ez igaz. Itt igen. De ha önszántadból átmész a másik világba,
a szellemek várni fognak, és esélyt adnak, hogy meggyógyulj. Új
élet vár, befogadnak. A  szellemek tudják, hogy a lélek sokkal
tovább él, mint a test. A lelket kell gyógyítani. Odaát van rá idő.
Újra valaki lehetsz, lesz időd magadra találni. Itt már semmi
nem marad neked. Csak a fájdalom.
– És mi van, ha inkább a fájdalmat választom, és nem amit te
ajánlasz?
– Elfogadom a választásod. De akkor is meghalsz. És akkorra a
lelkedet már annyira megviseli, hogy időnek előtte elvált a test
óvó szövedékétől, hogy már semmi nem mentheti meg, még a
végtelen idő sem. Szenvedsz, és mégis ragaszkodsz az élethez.
De odaát kezdődik az igazi élet. Jöjj velem, s meglátod.
Mbar szelleme nem felelt. Az apámé bátorította, hogy
gondolja meg, és visszavitte a házba, ahol teste és lelke újra
egyesült. Apám azt mondta, hogy két napig a markában tudja
tartani Mbar Ngom fájdalmát, azalatt kell döntenie. Mbar
megköszönte. Apám megtette az utat visszafelé, és visszatért a
testébe a házunk udvarán.
Másnap reggel Mbar Ngom felébredt, és mindenre
emlékezett. Hosszú évek után először – ezt beszélik – nem
látszott, hogy fájdalom gyötörné. A  következő két napon
visszanyerte belső békéjét. A  gyermekeivel időzött, feleségével,
szüleivel, barátaival. Mind tudták, hogy ez mit jelent.
Szellem apám harmadnap este visszaszállt, ahogy ígérte.
Mbar Ngom várta.
– Nos? – kérdezte apám.
– Szabadíts meg! – mondta Mbar Ngom.
A fáma szerint apám akkor kiengedte a betegséget a bal
markából, és Mbar arcára tette a kezét. Azonnal meghalt.
Szelleme felszállt a levegőégbe. Apám így juttatta át az élet és a
halál nagy folyójának túlpartjára.

Így ni, Diégane, most már ismered Mbar Ngom történetét.

És most tegyük fel… ne fogadjuk el, csak tegyük fel egy percre,
hogy apám csakugyan képes volt behatolni az emberek fejébe,
és meg tudta győzni őket, hogy jobb lesz, ha meghalnak. Tegyük
fel, hogy a boldog, békés, zavartalan túlvilág ígéretével rá tudta
venni őket az eutanáziára, méghozzá öngyilkosság által. Tegyük
fel, hogy átadta tudományát Elimane-nak. Érted, hova akarok
kilyukadni? Hát persze hogy érted. Az utolsó vallomásában, ott,
azon a redves szalmamatracon, apám azt mondta, hogy sok
mindenre megtanította Elimane Madagot. Lehet, hogy a
misztikus tudás is része volt a tanításnak, és hogy Elimane
dühében, szégyenében bevetette okkult tudományát a
kritikusok ellen, Bobinal ellen, mindazok ellen, akik nem
értették meg Az embertelenség labirintusát, vagy akik fájdalmat
okoztak neki. Ismétlem: ez csak feltételezés. Valószerűtlen
feltételezés. Az öngyilkosságok egybeesése a véletlen műve,
tragikus véletlenek sorozata. Véletlen, hogy Az embertelenség
labirintusa összefűzi őket. Brigitte Bollème olyasmit mondott,
hogy a véletlen olyan végzet, amiről nem tudunk, végzet,
láthatatlan tintával írva. Ő talán hitt a misztikumban. Én nem
hiszek.
Nesze, szívj bele, als het erop aan komt, vigyázz, mély víz, csak
egyetlen slukkot szívj, ez az! És most nyisd ki a szemed,
matrózinas, eljött a dagály ideje.

Elképzelni is szörnyű, hogy Elimane, mágikus hatalmával élve,

öngyilkosságba kergeti szerencsétlen kritikusait. Szörnyű, de
van benne valami komikus, nem? Adva van egy író, aki
nekibúsul, amiért nem értik meg, rosszul olvassák, megalázzák,
irodalmon kívüli szempontok szerint ítélik meg, a bőrszínét,
származását nézik, semmi mást, és bosszúból leöldösi a könyve
rossz kritikusait: ez bohózat.
Na és ma mi a helyzet? Irodalomról van-e szó, esztétikai
értékekről, vagy személyekről, bőrszínük árnyalatáról,
hangjukról, életkorukról, hajukról, kutyájukról, a pinájuk
szőrpamacsáról, a lakásuk dizájnjáról, a zakójuk színéről? Mi a
téma? Az írás vagy az identitás, a megjelenítés stílusa vagy a
stílustalan médiamegjelenés, az irodalmi alkotás vagy az író
figurájának extravaganciája?
W. az első fekete író, aki megkapta ezt vagy azt az irodalmi
díjat, taggá választották valami zsűribe: olvassátok a könyvét.
Pazar!
X. az első leszbikus író, aki gendersemleges helyesírást
alkalmaz: ünnepeljük korunk forradalmi textusát!
Y. biszexuális, csütörtökön ateista, pénteken hithű
mohamedán: regénye nagyszerű, szívszorító és oly igen hiteles!
Z., aki egy csajszi, megölte az anyját, miközben
megerőszakolta, aztán a börtönben, amikor az apja beszélőre
megy, kiveri a farkát az asztal alatt: a könyve igazi pofán verés.
E miatt a kritika rangra emelt hitványság miatt érdemlünk
halált. Mi mind: újságírók, kritikusok, szerkesztők, kiadók, írók,
az egész társadalom, így, ahogy vagyunk.
Mit csinálna ma Elimane? Mindenkit megölne. Aztán magával
is végezne. Ismétlem: bohózat ez az egész. Kész bohózat.
És Denise? Ezt akartad kérdezni, igaz? Máris rátérek.
Négy nappal a nála tett látogatásom után, este telefonhoz
hívtak a Vautrinban, amikor éppen táncoltam. Egy kórházi
orvos telefonált Denise megbízásából, azt mondta, menjek
minél gyorsabban. Andrée-nak és Luciennek nem volt
ellenvetése, rohantam a kórházba. Ott találtam a rokonait, a
nagybátyját, a nagynénjét és két unokatestvérét. Megtudtam
tőlük a folyosón, hogy Denise azért lett lázas, mert van egy
alapbetegsége.
– Milyen alapbetegség?
–  Sarlósejtes vérszegénység, drepanocitózis – mondta a
nagynénje. – A  bátyám abba halt bele, amikor Denise tízéves
volt. Az anyjának néhány évre rá halálos hajóbalesete volt.
Én erről semmit sem tudtam, Denise csak annyit árult el, hogy
a szülei meghaltak, részleteket nem mondott a haláluk okáról,
körülményeiről. Azt is csak most, a nagynénjétől tudtam meg,
hogy örökletes betegsége miatt Denise-nek időnként
tüdőgyulladáshoz hasonlító tünetei vannak.
– Vár téged – mondta a néni.
Denise csakugyan várt. Lehet persze, hogy hallotta a
hangomat a folyosón, mindenesetre már akkor felém nézett,
amikor nyitottam az ajtót. Attól féltem, hogy rossz állapotban
találom, talán nem is lesz eszméletén, és mindenféle drótok
meg csövek lógnak majd ki belőle, oxigénpalackra lesz
kapcsolva, és mindenféle gépre, és infúziós állvány lesz az ágy
mellett, és műanyag tasakból átlátszó vagy sárgásbarna
folyadék csöpög egy vékony csövön át az alkarjába. De nem: az
égvilágon semmi nem volt az ágy közelében, olyan volt, mintha
gyógyultnak nyilvánítva éppen el akarnák bocsátani a
kórházból, vagy, ellenkezőleg, már lemondtak róla, és minden
gyógykezelést leállítottak. Ült az ágyon, mosolygott, felém
nyújtotta a karját.
– Ezt olvasom, nagyon tetszik – mondta köszönésképpen.
Megfogtam a karját. A másik kezével elém tartotta a könyvet,
a Filozófiai morzsákat, és azt mondta:
– Biztos találok benne egy jó kis sírfeliratot magamnak.
Nem volt se erőm, se kedvem illúziókba ringatni vagy
vigasztalni. Ő tudta legjobban, hogy milyen közel jár a halálhoz,
lehet, hogy már a szemébe nézett. Nem is próbáltam olyasmivel
áltatni, amivel a bárgyú egészségesek szokták a nagy betegeket:
dehogy, az nem a halál volt, vagy ha igen, akkor nem is érte jött.
Csak megszorítottam a kezét.
–  Általában érzem, amikor közeleg a rosszullét. Felkészülök.
Megtanultam, hogy kell. Vannak előjelek. De most váratlanul
ért, és ledöntött a lábamról. Semmit nem tudtam tenni ellene.
– Nem kell beszélned róla, Denise. Beszéljünk másról!
–  Ne butáskodj, szépségem! Muszáj beszélnünk róla, te is
tudod. Akkor történt, amikor a hatos szobában voltam. Illetve
utána. Vagy miatta.
Elhallgatott. Nem szólaltam meg. Fogtam a kezét, és éreztem,
ahogy próbálja megszorítani.
–  Nem ment vissza a Vautrinba, igaz? – Inkább állítás volt,
mintsem kérdés.
– Igaz.
– Talán már megtette.
– Mit?
Denise egyenesen a szemembe nézett, és belefogott:
–  Felmentem hozzá a hatosba, a karosszékben ült. Sötét volt,
csak kívülről jött be némi fény. Nyitva volt az ablak, hideg jött
be, de nem zavart, melegem volt. Nem volt rajta a széles
karimájú kalap, de nemigen láttam az arcát a félhomályban.
Köszöntem, és megkérdeztem, gyújtsak-e lámpát. Azt mondta,
hogy ne, jó így. Aztán megkérdezte, miért vagyok egyedül.
Megmondtam, hogy te nem akartál jönni. Erre nem mondott
semmit, de azt hiszem, csalódott volt, én meg ott álltam
bambán, nem tudtam, mit csináljak: közelebb lépjek, vetkőzzek
le teljesen, kezdjek táncolni, feküdjek az ágyra? Vártam, mit
óhajt, de ő sokáig nem szólt, és végül azt mondta, hogy így kár
az egészért, egyedül nem tudom annyira ellazítani, ami ahhoz
kellene neki, amit a következő napokban tenni készül. Én csak
álltam, és egy idő múlva megkérdezte, hogyhogy nem vagyok
kíváncsi rá, hogy mire készül. Mire én azt feleltem, hogy de
igen, kíváncsi vagyok, csak azt gondoltam, hogy nem illik
megkérdeznem, hiszen én csak egy táncosnő vagyok, akinek az
a dolga, hogy a kedvére tegyen. Megint hallgatott egy kis ideig,
aztán azt mondta, hogy annak idején, a háború előtt nem voltak
táncosnők itt. És mintha már fel is tettem volna a kérdést, azzal
folytatta, hogy igen, járt ide réges-régen, a barátaival vagy
egymaga. Ez volt az egyik legjobb hely a Clichy téren. Aztán
megkért, hogy masszírozzam a vállát. Odamentem, most végre
láttam az arcát. Úgy néztem, megvan hetvenéves, de nem
biztos. Mögé álltam, és nekiláttam masszírozni a vállát, és egy
idő múlva elkezdett énekelni egy tangót, egy Carlos Gardel-
számot. Masszíroztam, és közben azt reméltem, hogy egész éjjel
tangókat fog énekelni, mert nagyon szép dal volt, és szépen is
énekelt. De nem, elhallgatott. Én meg félni kezdtem, nem
tudtam, mitől, de lassan egyre erősödött a félelem. Azt hiszem,
ezt nevezik rossz előérzetnek. Reszkettem. Azzal bátorítottam
magam, hogy biztos azért, mert nyitva az ablak, de közben
tudtam, hogy nem a hűvös levegő miatt fázom, hanem belülről.
De azért megkérdeztem, hogy becsukhatom-e az ablakot. Felállt,
és ő maga csukta be. Ahogy visszalépett, és ott állt előttem,
óriásnak láttam, védtelennek, kiszolgáltatottnak éreztem
magam. A  fotelban elegáns, gyenge öregembernek látszott.
Állva egészen más volt, erős és nagyon magas. Nem múlt el a
félelmem, ott éreztem a gyomromban, nyomta, mint egy jó nagy
kő. A férfi észrevette, és azt mondta, ne féljek tőle, nincs miért,
az ő korában az embernek már leginkább azon jár az esze, hogy
milyen fából készül majd a koporsója, és lesz-e sok virág a
temetésén. Mosolyogtam. – Köszönöm, elmehet – mondta. –
Már? – kérdeztem. Azt mondta, igen. Megkönnyebbülve
iszkoltam az ajtó felé, ő pedig visszaült a fotelba. És akkor olyat
tettem, amit nem kellett volna, megálltam, és megkérdeztem,
hogy mire készül a következő napokban. Elmosolyodott, a kő
meg fordult egyet a gyomromban. – Biztos, hogy tudni akarja? –
kérdezte. Azt mondtam, igen. – Miért? – kérdezte. Azt feleltem,
hogy azért, mert az volt az érzésem, hogy szeretné, ha tudnám.
– Talán igen – mondta halkan. Aztán rövid csend után: – Hát jó,
megmondom, ha tényleg kíváncsi rá, és mert talán nekem is
jólesik elmondanom, de ígérje meg, hogy nem árulja el
senkinek, különben… – Nem fejezte be a mondatot. Azt hittem,
hogy játszadozik velem, és úgy is volt, csakhogy ez egy élet-halál
játék volt, amelynek csak ő ismerte a szabályait. Én meg, hülye
picsa, megesküdtem, hogy nem árulom el senkinek, és
mosolyogtam, pedig majd meghaltam a félelemtől. Na és akkor
eltorzult az arca, és azt mondta: –  Arra készülök, hogy azt
tegyem, amit hosszú évek óta mindig, gyilkolni fogok a
következő napokban, már csak egy embert kell megölnöm, és
akkor minden bevégződik. Elhallgatott, és én bután nevettem. Ő
már nem mosolygott. A szájához tette a mutatóujját. Utánoztam
a mozdulatát, és kijöttem a szeparéból; nem tudtam eldönteni,
hogy ezt az egészet most komolyan vegyem vagy tréfára. Pár
perc múlva Andrée és Lucien bejött az öltözőbe. Sok pénzt
adtak. A  férfi nem fukarkodott a borravalóval. A  tulajok azt
gondolták, hogy igencsak jól sikerülhetett a légyott a hatosban,
ha így megjutalmazott. Na akkor kellett volna tartanom a
pofámat, de nem bírtam. Elmondtam, mi történt, hogy történt.
Én masszíroztam, ő tangót énekelt. És becsukta az ablakot.
Előadtam, hogy ez egy nosztalgiázó öregúr, aki izgalmas életet
talál ki magának, hogy enyhítse magányát, és mielőtt eljöttem,
elárulta, hogy ő egy félelmetes sorozatgyilkos, és éppen az X-
edik gyilkosságára készül. Mire Andrée: – Egy világ dől össze
bennem, én bizony többet néztem ki belőle, és tessék, kiderül,
hogy csak egy szerencsétlen, unatkozó vénember, aki beéri
annyival, hogy egy fiatal nő masszírozza a vállát, s közben ő
Gardelt énekel. Jaj, istenem, az öregség egy nagy zuhanás a
semmibe, ígérd meg, Lucien, hogy nem hagysz megöregedni. –
Lucien a szokása szerint nem szólt semmit, csak nézett
komoran maga elé. Hazafelé végig az volt az érzésem, hogy
követ valaki, de amikor hátrafordultam, nem láttam senkit.
A kő megint ott volt a gyomromban. Vele aludtam el. Másnapra
nem volt kő, de jöttek a betegség első jelei. Eleinte nem hoztam
összefüggésbe a hatos szobával. Napokig nem gondoltam rá.
Vagyis inkább hárítottam, hogy rágondoljak. Csak akkor fogtam
fel, hogy mi történik valójában, amikor meglátogattál. Azért
viselkedtem olyan furcsán. Nem a betegség miatt. Hanem mert
rájöttem: azért történik, ami történik, mert nem őriztem meg a
titkot. Tudom, hogy valószerűtlen. Nem is mondtam senkinek.
Úgyse hinnék. Látom, még te sem hiszel nekem. Az orvosok
nem értik, miért jött ilyen hirtelen a roham, és mitől ilyen erős.
Minden orvosi előírást követtem, minden gyógyszert rendesen
szedtem. Minden rendben volt. Addig az estéig. Biztos vagyok
benne, hogy azért kerültem ide, mert eljárt a szám. A  hatos
szoba óta folyton úgy érzem, mintha az öregember itt ólálkodna
körülöttem. Néha a hangját is hallom, argentin tangót énekel,
de látni nem látom. Talán én énekelek, csak nem veszem észre.
Vagy itt van belül. A bensőmben van. Ő a gyomromban lévő kő
szelleme. Azt hiszik, félrebeszélek. Pedig nem. Itt van valahol a
városban, és éppen megöl valakit, vagy már meg is ölte, és senki
nem tehet semmit ellene.
Denise elhallgatott, becsukta a szemét. Igaza volt, én is azt
hittem, hogy delirál. Néhány másodperc múlva kinyitotta a
szemét.
– Nem delirálok, Siga. Tudom, hogy nem. Higgyél nekem!
 – Tudod a nevét?
– Nem mondta meg. Semmi mást nem mondott magáról, csak
azt, hogy ismerte a helyet, amikor még nem a Vautrin volt, és
hogy szereti azt a tangót, amit énekel. Meg hogy gyilkos. Ennyit
tudok. De el akartam mondani neked, szépségem, hátha…
Elharapta a szót, sóhajtott. Most látszott, mennyire legyengült.
Elköszöntem, és azt mondtam, hamarosan újra jövök. Újra
megfogta a kezem.
–  …hátha visszamegy a Vautrinba, amikor én már halott
leszek. Vigyázz vele! Ne menj a közelébe! Vagy ha mégis, meg ne
kérdezd, mire készül!
Lehunyta a szemét. Kimerítette a beszéd. Megcsókoltam és
eljöttem.

Egész éjszaka a hallottakon tépelődtem. A  hatos szeparén.

Visszagondoltam, milyen érzéseim voltak, amikor
meglátogattam Denise-t a lakásán: mintha lett volna valaki a
térelválasztó mögött. És mintha dalt hallottam volna az ajtaja
előtt, egy ismeretlen tangót. Kuszák voltak a gondolataim, nem
találtam magyarázatot sem a hatos szobában történtekre, sem
Denise delirálására. Ez az egész csak röpke érzések, felületes
benyomások laza hálója, megalapozatlan feltételezés.
Elugrottam Hafezhez, a díleremhez, és kértem egy adagot az
„ütős cuccból”, amit a leghűségesebb törzsvásárlóknak
tartogatott, és nekünk is csak dagály idejére. Hafez előírta a
pontos adagolást, és a lelkemre kötötte, hogy ne térjek el tőle,
legfeljebb a „legnagyobb hullámverés”, azaz végszükség esetén.
De csakis akkor, figyelmeztetett.
Este moderato szívtam, és hajnalig dolgoztam nagy erővel:
újra belefogtam az Elégia a fekete éjhez írásába. Másnap kora
délután két jó hírt is kaptam. Írt a haiti költőnő, jelentette, hogy
néhány nap múlva Párizsba érkezik. Egy teljes hétig marad,
utána Argentínába megy nyaralni. Azt írta, hiányzom neki.
Képzelheted, Diégane, mennyire örültem. Szenegál óta nem
találkoztunk, és keveset mondok, ha azt mondom, hogy
repestem a boldogságtól, amiért végre megint együtt leszünk.
A másik jó hírt a kórházból kaptam. Telefonon érdeklődtem
Denise iránt. Éppen aludt, de a nagynénjétől megtudtam, hogy
éjszaka javult az állapota.
Aznap este vidáman mentem a Vautrinbe, biztosra vettem,
hogy Denise nemsokára visszatér, és boldog voltam, hogy
néhány nap múlva jön a haiti költőnő. Semmi másra nem
gondoltam. Éjjel kettőkor befejeztem a műszakot, és hazafelé
menet sodortam magamnak egy fokkal ütősebbet, mint az előző
napon. Ahogy máskor is megtettem tánc után, egy parkba
irányítottam lépteimet, élveztem a csendet és a magányt a
sötétben. Bementem a parkba a dzsointtal. Alig tettem meg
néhány lépést, amikor megláttam a vautrinbeli férfit. Biztos,
hogy ő volt, a zöld-bíbor aurája elárulta.
Senki más nem volt a parkban. Látta, hogy megláttam, és
tüstént megszaporázta a lépteit, eltűnt egy fasorban. Egypár
másodpercig mozdulni se tudtam, de aztán utánaeredtem.
Követtem a fák közé, de nem láttam. Megijedtem, hogy nyomát
vesztettem, de ő, mintha csak meg akarna nyugtatni, énekelni
kezdett. Carlos Gardel egyik híres tangóját énekelte, tisztán
hallottam. Közelről. Mentem a hang után.
És egyszer csak azt vettem észre, hogy minden ismeretlen
körülöttem: én nem ezen az allén jöttem, nem ezeket a dolgokat
láttam. A  hátrahagyott padok helyén fák voltak, de ismeretlen
fák, nem olyanok, amilyenek eddig voltak a parkban.
Nagyobbak voltak, nagyobb a koronájuk, vastagabb a törzsük, s
a lombjuk olyan sűrű, hogy átláthatatlan fekete gyantagömbnek
látszott. Felnéztem az imént még kéken világló égre, de csak kis
foltokat láttam a lombkupolák résein át.
Nem maradtak tájékozódási pontjaim. Csak mentem a hang
után, és próbáltam úrrá lenni a mellkasomat szorító érzésen.
A hangból ítélve a férfi csak néhány lépésnyire van előttem. De
akkor mért nem látom? Hát persze: azért, mert már nem a jól
ismert közparkban vagyok. Ez itt más táj, egy másik világ
parkja, másik városé. Követhetetlen és néma volt a
metamorfózis; semmi nem mozdult, és a park mégis átváltozott
dzsungellé (park a dzsungelben vagy dzsungel a parkban?), és
ez a szemem előtt történt, de vak voltam, nem láttam.
Természetesen azt gondoltam magamban, hogy ez Hafez
mélyvízi cuccának a hatása; nemsokára azt fogod látni, Siga,
hogy metafizikai tigrisek lapulnak húsevő amazóniai bokrok
mögött, vagy annak a legendás óriáskrokodilnak a
reinkarnációja les rád, amelyik felfalta nagyapádat. Nevettem;
ugyan már, nem kell dramatizálni a helyzetet. Azért vannak
vízióid, mert kimerítettek az utóbbi napok, és a tetejébe egy
kicsit túladagoltad az anyagot. Eltűnődtem, hogy ez most good
trip vagy bad trip, álompótlék vagy rémálomkezdemény, de
nem tudtam eldönteni, nyilván azért, mert amit megéltem, nem
volt sem ez, sem az; ismeretlen élmény volt, egyelőre
besorolhatatlan. Megálltam, sodortam egy újabb dzsointot, ezt
már a legnagyobb hullámverés, azaz végszükség esetére.
A hang még mindig énekelt, ott szólt a közelemben a tangó.
Követtem a dallamot a nagy fák között. És egy idő múlva a fel-
fellobbanó értelem villámfényében megláttam magam, ahogy
megyek egy zöld-bíbor aurájú férfi után. Hát ez csuda
nevetséges, gondoltam, és nevettem is, de a kezdeti vihorászás
hahotafolyammá duzzadt, és mindent elsöpört, ami az útjába
került. Az elszabadult kacagás még a tangó szövegét is elnyomta
egy időre, nevettem magamon és az őrületemen, és szó- és
mondattöredékek törtek ki belőlem, vidáman csukladoztam
tőlük, mígnem, nagy sokára, rájöttem, hogy amit görcsös
nevetésnek hittem, valójában rémült zokogás volt, vagy
legalábbis azzá fajult. Megtorpantam, nekidőltem egy liliomfa
törzsének, és próbáltam megnyugodni, összeszedni magam. Az
ének, mintha tudta vagy kitalálta volna az állapotomat,
vigasztaló melódiává halkult.
Na akkor kezdtem csak igazán félni, és rájöttem, hogy néhány
perce azért váltott zokogásba a kacagásom, mert a testem
legbelül nagyon is tudta, hogy semmi kedve nevetni,
ellenkezőleg, atavisztikus félelem kerítette hatalmába, olyan
félelem, amilyet az elkerülhetetlen katasztrófa előérzete vagy
valami rémlátomás kelt az emberben. A  gyermek szorongása
ez: hiába mondják és mutatják meg a szülei, hogy nincs szörny
az ágy alatt, ő meg van győződve róla, hogy igenis ott van, és
éjszaka előjön; a nyomozó félelme: még egy ásónyom, és egy
hulla fog kifordulni a földből, egy tömegmészárlás első hullája.
 Ügettem az énekhang után, és azt suttogtam magamban, hogy
véget kell vetni ennek a borzalomnak. Hogy mennyi ideig
tartott, nem tudom felidézni, emlékszem viszont a
keresztutakra, cikcakkokra, kanyarokra, a láthatár nélküli
egyenesekre, a fasorokra, amelyek újabb fasorokba torkolltak
és szétágaztak, és minden utat, ösvényt csupa hatalmas lombú
óriásfa szegélyezett, és nem voltak lámpák, mégis mindent
láttam, mintha lebegő fényszemcsékből áradna világosság.
Lüktetett a halántékom, azt dobogta: és mi van, ha tisztán látod
a világot? Ha nem hallucinálsz? Ha ez a tangó éjjel, dagály
idején nem a Hafez-féle anyag hatása? Nincs rémületesebb
annál, mint ha a tudat különös jelenségeket kever a valóságba,
és nem támaszkodhat az ember az irreáliák és tévképzetek
mankójára, muszáj szembenéznie a legrútabb valósággal, és
még azzal sem vigasztalhatja magát, hogy a valóságnak több
arca lehet. Vajon erre gondolt Hafez, amikor azt mondta, hogy a
valóságnak nincs ellentettje, minden valóság, ami az emberi
élményvilágban megtörténik?
Nemcsak a park labirintusában voltam benne, hanem a saját
életem labirintusában is. (Tudom, közhely, de ez a metafora
jutott eszembe.) Tengeren bolyongó, drogtól bódult hajó, mely
testetlen szirének tangódalát követi – ez volt az én szomorú
életem. Egy meggyötört Odüsszeusz voltam, aki számára
nincsen visszaút, és akinek az otthona nem Ithaka, hanem a
tenger, a szirének éneke meg az odüsszeuszi lelemények, a sírás
az árbóchoz kötözve és Küklopsz és a tenger, a tenger, a tenger.
Tudtam, Diégane, tudtam, hogy soha nem térek vissza
Szenegálba: olyan mélyek a sebek, hogy az idő nem tudja
begyógyítani őket. Szakadék támadt köztünk egy félreértés
miatt, és nekem, íróként, abból a félreértésből kellett
megszületnem. Még semmit nem írtam, de már éreztem, hogy
minden könyvem a hazámmal való szakításról fog szólni, arról,
ahogy apámmal szakítottam, a mostoháimmal, Mám Courával,
Yaye Ngonéval, Ta Dibbel, minden ismerősömmel, mindazokkal,
akikkel, akár csak egyetlen éjszakára, találkoztam az utcán vagy
az egyetemen. Erről fogok írni, és senki sem fogja érteni, hogy
miért, és mindenki meggyűlöl, mert nem elég, hogy az írásom
felér a hazaárulással, de még azzal is tetézem bűnömet, hogy
kívülállóként írok. Hát legyen!, gondoltam, legyen!, úgy fogok
írni, ahogy a hazáját árulja el az ember, vagyis nem azt
tekintem hazámnak, ahol megszülettem, hanem ahová a
végzetem szólít; a belső tartományt, amelyben kedves emlékek
és dermesztő emlékek gomolyognak; az álmok honát tekintem
hazámnak, a lélek dombvidékét, amelynek lankáin félelmek és
szégyenek nyája hullámzik, és olajszín éjszakákon lidércfalkák
kószálnak; az én igazi szülőhazám a sok fehéren káprázó utca
meg város, ahonnan még a kísértetek is elmenekülnének, ahol a
szerelem és az ártatlanság összekristályosul; az én hazám az
őrült nevetésrohamok és koponyahalmok és a prométheuszi
tisztánlátás hona, minden lehetséges magányoké és észlelhető
csöndeké; az egyetlen lakható haza (a lakhatót úgy értem: nem
lehet elveszíteni, gyűlölni, nem lehet szentimentális és felszínes
nosztalgiának kitenni, ürügynek tekinteni, túszul ejteni avégből,
hogy kiaggathassuk a mellünkre a száműzöttek hivalkodó
csecsebecséit, és végül: ezt a hazát nem lehet védeni, mert
bevehetetlen bástyái megvédik önmagukat, és nem kíván
áldozatot tőlünk, legfeljebb annyit, hogy legyünk úrrá
lustaságunkon, és ne szenteljük minden időnket
szeretkezésnek). Ez a haza, te is tudod, a könyvek birodalma.
Elolvasott és szeretett, elolvasott és utált, megírni vágyott
könyvek hona, olyan jelentéktelen könyveké, amelyekről azt se
tudjuk, hogy kinyitottuk-e őket valaha, és olyanoké, amelyekről
azt hazudjuk, hogy olvastuk őket, azoké a könyveké, amelyeket
soha nem olvasunk el, mégis ragaszkodunk hozzájuk, vagy
amelyek türelmesen várják, hogy sor kerüljön rájuk egy
éjszakán, még mielőtt megvirrad. Igen, gondoltam, így lesz, én
ennek a hazának a polgára leszek, hűségesküt teszek a
birodalomnak, amelynek neve Könyvtárbirodalom.
Úgy belemerültem gondolataimba, hogy észre se vettem,
mikor hallgatott el a dal. Mennyi ideje? A  park kijáratához
értem, egy fényárban úszó kis játszótérre. Azt hittem, ott fog
várni a vautrinbeli férfi, és végre eljön az igazság pillanata. És
ült is egy férfi egy padon, de nem ő. Öregnek öreg volt, de kis
termetű, kopottas ruhájú, és nem volt kalapja. Sötét szemüveget
viselt. Odamentem. Felém fordult, nem látszott meglepettnek.
Köszöntem. Régi időket idéző udvariassággal üdvözölt.
–  Bocsásson meg – mondtam –, hadd kérdezzem meg: nem
látott véletlenül egy urat?… Egy elegáns úr posztókalapban…
Afrikai… Nemrég járhatott erre… Nagyon magas. És egy tangót
énekelt.
Az öregember csak ült mozdulatlanul, mintha túl gyorsan
beszéltem volna, és időbe telne, mire felfogja a hallottakat.
Végre megszólalt:
–  Vak vagyok, hölgyem. Ezért van rajtam ez a szemüveg.
Valaki járt errefelé néhány perccel ezelőtt, de nem tudom
megmondani, hogy magas volt-e és elegáns volt-e. Azt azonban
bizton állíthatom, hogy igen derűs volt a hangja, egy olyan
emberé, aki bízik magában és a világ dolgaiban.
– Merre ment?
– Ugyan ki a megmondhatója, merre tart egy ember? Ment a
maga útján. Széles az éjszaka.
– Említette a hangját. Mit mondott?
–  Megköszönte, hogy szépen énekeltem. Merthogy nem ő
énekelt, hanem én. Én énekeltem azt a tangót. Az úrnak tetszett
a hangom. Emlékeket juttatott eszébe. Még egyszer
megköszönte, és jó éjszakát kívánt. És két perc múlva megjelent
ön, asszonyom. Rendőrségi személy? Körözik azt a férfit?
– Nem, nem vagyok rendőr.
– Ismeri az urat?
– Nem, nem ismerem… Illetve nem tudom, ismerem-e.
–  Ezt nem értem. Ismeri vagy nem ismeri? A  szeretője
netalán?
Nem válaszoltam, elszívtam a dzsointot, és amikor az
öregember újra dalra fakadt, elköszöntem. Nem tudtam
elaludni, hát egész éjszaka írtam. Hajnalra elmúlt a dagály
hatása. Délelőtt telefonáltak a kórházból. Odamentem. Denise
rokonainak az arcára volt írva, hogy mi történt. Délutánig velük
maradtam, aztán hazamentem és sírtam. Minden erőmmel
harcoltam ellene, mégis bizonysággá vált bennem az érzés: a
vautrinbeli férfi ölte meg Denise-t, és az a vautrin-beli férfi
Elimane. Kezdettől fogva ő volt. Mindig is ő volt Elimane.
Két napra rá Denise holttestét Martinique-ra szállították.
Éppen készültem, hogy megyek, elbúcsúzom tőle a
halottasházban, amikor hallottam a rádióban, hogy meghalt
Brigitte Bollème. A  Femina-díj zsűrijének elnöke nyolcvanéves
volt, halálának oka szívroham.

Andrée és Lucien azt ajánlották, hogy a következő napokat

töltsem pihenéssel. Nem volt otthon maradásom, úgy
döntöttem, hogy a félretett pénzemből kiveszek egy olcsó
hotelszobát. Menekültem a garzonomból, féltem, hogy Denise
szelleme kísérteni fog: „Miért nem jöttél velem a hatosba?”
Menekültem Az embertelenség labirintusa elől és a Brigitte
Bollème-től kapott fénykép elől is, amely ott lógott az
íróasztalom fölött. Napközben kávézókban írtam. Este
visszahúzódtam a hotelszobámba, és lapultam, mint ijedt nyúl a
vackán. A vadász a közelben ólálkodott. Hallottam a lépteit. Jött.
Már közel volt. Éjszakákat töltöttem ébren.
Csak öt nappal később merészkedtem haza, amikor a költőnő
Párizsba érkezett. Hatalmas megkönnyebbülés volt
megölelnem. Már nem voltam egyedül. Éppen csak beléptünk a
szobába, a költőnő meglátta Elimane fényképét az írtóasztalom
fölött. Elsápadt, azt hittem, mindjárt elájul. Leült az ágyra.
Vittem neki egy pohár vizet, s ő megkért, hogy beszéljek a fotón
látható férfiról.
Leültem mellé. Kitört belőlem az elmúlt napokban
felgyülemlett feszültség, és sírtam, sokáig csak sírni tudtam.
Aztán elmondtam mindent a haiti költőnőnek: én és Elimane,
én és Elimane szelleme, én és a látomásaim Elimane-ról, Az
embertelenség labirintusáról. Mindent elmondtam, attól kezdve,
amit az apámtól hallottam, egészen a legfrissebb eseményekig:
a férfi a Vautrinben, a beszélgetésem Brigitte Bollème-mel…
Mindent.
Amikor befejeztem, a költőnő a karjába szorított. Nem sírt, de
remegett a hangja, amikor azt mondta, hogy végre érti, mi a
találkozásunk oka és értelme. Ő is ismeri azt a férfit, mondta.
Nem pusztán elbeszélésekből, tanúságtételekből, legendákból,
feltételezésekből meg az egyetlen könyvéből. Hús-vér
valóságában ismerte. Élt vele. Talán szerette is. – Őt kerestem,
és téged találtalak – mondta a költőnő. – Ő kötött össze
bennünket. Végre értem.
 Amszterdami hajnal

– Kész? Ez minden?
– Igen. Többet vártál?
Siga D. felállt, kiment a konyhába, hallottam, ahogy kávét főz.
Néhány perc múlva két csészével jött vissza, az egyiket odaadta,
majd leoltotta a lámpákat; kinn már hajnalodott, derengett egy
kis fény. Siga D. visszaült.
– Igen, többet vártam… Na és a férfi a Vautrinből?
–  Nem jött vissza. Legalábbis én nem találkoztam vele.
Néhány nappal a parkbeli éjszaka után felmondtam a bárban.
Soha többé nem tettem be oda a lábam. De a mostani eszemmel
azt mondom, hogy annak a férfinak semmi köze nem volt
Elimane-hoz. Hogy is lett volna?
– Nem tudom… azt hittem, hogy a haiti költőnő majd…
–  …felvilágosít? Mindent elmond Elimane-ról? Megvilágosítja
az egész tablót? Nem, az lehetetlen. Ezt a képet senki nem tudja
megvilágosítani. Amúgy is: minek? A  teljes képet lehetetlen
átlátni. Egy részletben kell keresni az értelmét, a szépségét vagy
rútságát, megtalálni a rejtélyt és a rejtély kulcsát. A költőnő egy
hetet töltött velem Párizsban, s rögtön az első éjszakán
elmondtunk mindent egymásnak, amit lehetett. Ott volt, amikor
az Elégia a fekete éjhez első változata elkészült. Kinyomtatott
belőle egy példányt, és magával vitte Argentínába. Ott tervezte
eltölteni a szabadsága maradék három hetét. Kikísértem a
repülőtérre. Megölelt, és utolsó szavai a szeretet és a szerelem
szavai voltak, amit mondott, az érzések csodálatos egyensúlya
volt. Egy héttel később meglátogatott egy baráti házaspárt,
független filmeseket, egy vidéki városban, és a visszaúton
Buenos Aires felé balesete volt. Túl gyorsan vezetett. Mindig
gyorsan vezetett. Mondogatta is: mire való az autó, ha nem
arra, hogy élvezzük a sebesség szédületét? Lesodródott az útról.
Azonnal meghalt. A barátai értesítettek. Ott volt a táskájában a
kéziratom, rajta az adataim. Így tudtam meg. Néhány órával
azután, hogy értesültem a haiti költőnő haláláról, egy másik hírt
is kaptam: egy könyvkiadó lelkesen nyilatkozott a kéziratomról.
Eltéptem a levelet. Gyűlöltem a kéziratomat. Gyűlöltem, hogy
örömhírt kapok, miközben gyászolom azt az embert, akit a
legjobban szerettem ezen a földön. Meg akartam halni, de már
nem volt erőm megölni magam. Már az írásba is majdnem
belehaltam. És Denise halála, a költőnő halála… az övé
végképp… Nem tudom, hogy éltem túl.
Siga D. elhallgatott, és én is hallgattam, nem akartam zavarni
a gyászban. De hamar folytatta, mintha attól félne, hogy
bánatában elveszíti a történet fonalát.
– Abban az időben nem volt annyi pénzem, hogy Argentínába
utazzak. Csak két és fél év múlva, 1988-ban lett rá lehetőségem,
amikor spanyolra is lefordították a könyvem, és kiadták
Argentínában. A költőnőt Buenos Airesben temették el, a szülei
mellé. Sokáig maradtam a sírjánál, nem imádkoztam, és nem is
a vele töltött időből akartam kimetszeni egy pillanatot. Csak ott
lenni vele. A hangját szerettem volna felidézni, de csak csöndet
hallottam. A  béke csöndjét, a béke szép csöndjének hangjait.
A  temetőből eljövet céltalanul kószáltam Buenos Aires utcáin,
és egyszer csak ott volt mellettem a haiti költőnő. Ott volt, és
feltolultak az emlékeim. Mentem az utcán, és folytak a
könnyeim. A költőnő városában járok: itt kezdődött az élete, és
itt lelt végső nyugalomra. Nem is nyugodhat máshol, hiszen bár
Haitin született, itt lett író, itt talált mestereket. Buenos Aires
volt a városa. Beültem egy kávéházba, és arra gondoltam, hogy
talán pont itt iddogált Elimane-nal. Arra gondoltam, Diégane,
hogy szerencsém volt. Még viszontláttam a költőnőt,
beszélgettünk, öleltük egymást, egy ágyban aludtunk. Az emlék
enyhítette fájdalmamat, vigasztalt. És a Buenos Aires-i utazás
arra is jó volt, hogy ne nyomasszon annyira Elimane. Nem
kerestem tovább. Most is el-elolvasom Az embertelenség
labirintusát. Gyakran gondolok Elimane-ra. Álmodom is róla,
olykor meglehetősen érdektelen, ködös álmokat, máskor meg
azt, hogy hosszan beszélgetünk. Ez utóbbiak rejtett értelmű,
jelentőségteljes álmok, meg kell fejteni őket, vagy meg kell
találni bennük valamit. Erotikus álmaim is vannak vele, olykor
kettesben, olykor, gyakrabban, hármasban a haiti költőnővel,
rémületesen intenzív álmok, remegve ébredek, úgy érzem,
belehalok. De Buenos Aires után búcsút vettem tőle. Fogadom,
ha jön. De nem keresem.
– Miért?
–  Mert tudom, hogy hiába is találnám meg, akkor sem
érteném, és még kevésbé ismerném. Ezért hagytam fel a
kereséssel. Buenos Airesben rádöbbentem, hogy nem szabad
elkövetnem ugyanazt a hibát, amit Brigitte Bollème és a haiti
költőnő elkövetett: ne próbáljam elérni Elimane lelkének a
határait. Ki volt Elimane? Abszolút író? Szégyentelen
plagizátor? Zseniális misztifikátor? Misztikus gyilkos?
Lélekevő? Örök nomád? Kifinomult libertinus? Apját kereső
fiú? Boldogtalan száműzött, aki elvesztette tájékozódási
pontjait, és eltévedt? Tulajdonképpen nem számít. Mást
szeretek benne.
Csendben ültünk egy darabig, s aztán Anyapók azt mondta:
–  Gyere, Diégane, sétáljunk egyet! Meglátod, milyen szép
ilyenkor Amszterdam.
A csatorna vizén rőtezüst fények játszottak. Boldog órák
ígérete volt a levegőben. Csöndben lépkedtünk a parton, a
szavak éjszakája után jó volt visszahúzódni belső védvonalaink
mögé. Néhány csillag még elidőzött az égen, mintha letévedtek
volna kozmikus zarándokútjukról, és most próbálnának
visszatalálni. Társaik már tovatűntek a végtelenben,
nyomukban űr támadt, tér a lemaradóknak. Villództak még egy
kis ideig, aztán ők is elenyésztek a fényben. Az égitesteknek is
van hattyúdaluk, de csak szemmel hallható. Néztem az eget, és
arra gondoltam, hogy milyen titokzatos is a világ: a nappali
fényből kél a sötét, és a sötét lobbantja fel a csillagfényeket.
–  És a fénykép? – törtem meg a csendet. – A  fénykép a
tengerparton? Amit Brigitte Bollème-től kaptál az 1940. júliusi
levéllel együtt, és ami ott lógott az íróasztalod fölött? Azt
mondtad, hogy már nincs meg. Mi lett vele?
– A haiti költőnőnek adtam. Láttam, milyen sóvárogva nézi a
fotót, hát nekiadtam. Ott volt a táskájában, amikor meghalt.
A barátaitól tudom, hogy eltemették vele.
Tettünk néhány lépést egy kis hídon; a túlsó parton sétahajó-
kikötő volt. Siga D. megállt, szembefordultam vele. Kevés volt a
járókelő, és bajos volt eldönteni, hogy korán kelők vagy
éjszakázók, akik még elidőznek a hajnalban, mint azok az
utolsó csillagok.
–  Azt hiszem, nincs már mit mondanom, Diégane.
Megtaláltam a nekem való életmódot, ideköltöztem
Franciaországból, elhatároztam, hogy soha többé nem térek
vissza Szenegálba, mert az egy elveszett ország (értsd, ahogy
akarod!), megírtam a könyveimet, és elfogadtam, ami velük jár:
csodálatot, gyűlöletet, gyanakvást, pereket. Annak, amit én erről
az egész történetről gondolok, már csak az írás szempontjából
van jelentősége. Már megéltem. Amit most éjjel elmondtam,
megírásra vár. Lesz belőle könyv. Akár több is. A magamét meg
fogom írni valamikor. A  többi nem érdekel. Elimane régóta
halott. Elimane él, százhárom éves. Elimane hagyott hátra írást.
Elimane semmit nem hagyott hátra. Elimane valóságos.
Elimane egy mítosz. Nem érdekel. Úgy értem, Elimane itt él
bennem, és ez a léte jelentékenyebb, mint az összes többi léte,
beleértve a leélt életét. Igen, ez így van: nem érdekel a valóság.
A  valóság mindig szegényebb, mint az igazság. Ha te nem így
vagy vele, ha neked fontos a valóság, tudod, hová kell menned.
Tudod, mit kell csinálnod. Engem nem érdekel.
Közel léptem Siga D.-hez. Azt hittem, hátra fog lépni. De nem
mozdult. Megcsókoltam. Belém karolt, visszamentünk a
lakásába, és szeretkeztünk az amszterdami hajnalban,
szeretkeztünk, míg a nappali fény el nem árasztotta a házat.
Nem motoszkáltak szavak, mondatok a fejemben, testestül-
lelkestül átadtam magam. Csak este, a párizsi vonatra szállva
jutott eszembe a hűségesküm. Vajon megszabadultam tőle, még
ha ideiglenesen is? Vajon éppen Anyapók karmaiban (ölelő
karjaiban) sikerült végre elgyászolnom az Aida iránti
szerelmemet?
De voltaképpen nem is ez volt fontos. Az volt fontos, hogy
nem következett be, amitől a párizsi éjszakában, Siga D.
szállodájának a liftjében rettegtem: Anyapók érintésétől nem
mállottam szét, nem a-to-mi-zá-lód-tam. És hála ennek az
egyszerű ténynek, kő esett le a szívemről, szétáradt bennem az
öröm.
HARMADIK KÖNYV
ELSŐ RÉSZ
 N-5

Két nappal korábban történt, szeptember 7-én, délelőtt tíz óra

után pár perccel. Dél körül már széltében-hosszában csócsálták
a tragédiát. Pedig az első megszólalások igencsak emelkedettek
voltak, ki-ki hangot adott mélységes bánatának és
borzadályának, fohászok repkedtek, és a remény szavai. De az
imádságok után hamar elkövetkezett a pilátusi kézmosás ideje.
A  felelősséghárítás az esti híradóban kulminált: a
miniszterelnök farkasszemet nézve a kamerával, állát felszegve
szórt átkot „mindazon elemekre, kik önös érdeküktől
vezéreltetve akadályozták a kormánynak a válságból kivezető
út megtalálására irányuló erőfeszítéseit, és amely elemek
szabotázscselekményei miatt bekövetkezett a ma délelőtti
rettenetes esemény. További áldozatok vére szárad majd a
lelketeken, a ti lelkiismereteteket fogja terhelni, ha halálba
küldtök embereket” – dörögte a kormányfő.
Jószerivel fel sem tűnt a leendő áldozatokon való sajnálkozás
és a vérfürdővel való fenyegetődzés cinizmusa. Aznap este az
egész ország visszatartotta a lélegzetét és a hányingerét. Nem
bírt szabadulni a tragédia képeitől. Attól, hogy az orvosok
kezében van Fatima Diop élete.
A doktorok minden tudásukat latba vetve próbálták
megmenteni a lányt. De kevéssel azután, hogy a miniszterelnök
a helyzet elmérgesítésével vádolta meg az ellenzéket, az
orvostudomány letette a fegyvert: Fatima Diop sorsa önnön
akarata szerint elvégeztetett.
Talán csak ő tudta, senki más, hogy öngyilkossága nem a
nyitánya lesz a régóta tartó társadalmi és politikai válságnak,
hanem az utolsó felvonása, amely maga a káosz, a sebzett
titánok tombolása.
A tragédia előestéjén, szeptember 6-án érkeztem Szenegálba.
Még aludtam, amikor Fatima Diop elkövette az öngyilkosságot,
de utána nekem sem volt kímélet. Mint mindenki (vagy
majdnem mindenki), láttam a képeket. És mint mindenki (vagy
majdnem mindenki), én is megrendülve és aggodalommal
követtem az eseményeket.
Egy kórházi orvos közölte, hogy Fatima Diop meghalt. Kijött a
kórházkapun, fáradtan megállt a tévékamerák előtt, és minden
álságos körítés nélkül azt mondta, hogy ő és a kollégái nem
tudták megmenteni Fatimát. Így mondta: „Fatimát”, mintha
közeli hozzátartozója, akár a lánya vagy az unokahúga lett
volna, mintha a lány az összes szenegáliak hozzátartozója lett
volna. Aztán részvétét nyilvánította a családnak. És amikor az
lett volna várható, hogy részletezi, miként küzdöttek Fatima
életéért, néhány másodpercig csak szótlanul nézett a kamerába,
és könnyes szemmel csak annyit mondott: „Gyászoljuk”, aztán
sarkon fordult, és visszament a kórházba. Az egyszavas mondat,
azt hiszem, minden tévénézőt szíven ütött. „Gyászoljuk”: ebben
benne volt az orvos tehetetlensége, de felszólításként azt a
dühöt is kifejezte, amit az egész ország érzett: Gyászoljuk!
A család másnap, szeptember 8-án temette el Fatimát
Toubában. Zárt körű búcsúztatás volt, bár kormányzati
szócsövek nemzeti temetést óhajtottak volna. A család nem élt a
lehetőséggel, arra hivatkozva, hogy a holtaknak a gyász
csendjével kell megadni a végső tisztességet.
Délután három órára sajtókonferenciát szervezett a Ba Mu
Sëss (BMS; „végig az úton”) civil szervezet. A  terem zsúfolásig
megtelt, a túlfűtött hangulatot pedig úgy jellemezte egy költői
lelkületű újságíró: „A Nagy Esték levegője lengedez a
teremben.” A  végigazútonisták szóvivője először is
együttérzését fejezte ki a családnak. Azzal folytatta, hogy
emlékeztetett: Fatima két éve csatlakozott a mozgalomhoz, és
könnyes szemmel megesküdött, hogy a BMS folytatja a harcot,
végigmegy az úton, a harc útján. Felszólította a népet, hogy
mondjon nemet a zsarnokságra, a szeptember 14-én tartandó
emlékmenet alkalmából vonuljon az utcára, és nyissa meg a
poklok poklának kapuját mindazok számára, akik visszaélve az
emberek bizalmával, rútul elárulták reménységeiket. Azzal
zárta szónoklatát, hogy a BMS minden harcosa és minden
hazafi ott fogja várni az árulókat a pokol kapujában.
Az ellenzéki pártok kihasználták az alkalmat. Vezetőik
a  szeptember 8-ára virradó éjszakán – dacolva azzal, hogy a
kormány kegyeletsértésre hivatkozva virtuális záptojászáport
zúdított rájuk – versengve jelentették, hogy részt vesznek a
szeptember 14-én Fatima Diop emlékére rendezendő meneten.
Az ellenzék korifeusai elengedték a fülük mellett, hogy a
tüntetés ellenük is irányul, elvégre ők is régóta beletartoznak
abba a politikai osztályba (sőt némelyek hatalmon voltak
közülük), amelynek a gyakorlatát Fatima Diop elítélte. „Ugyan
már! – legyintettek. – Nem ez a lényeg. Itt most másról van szó.”
És az emberek készséggel hittek nekik.
Megfelelve a róla alkotott képnek – „a nagy szfinx” –, az
államfő a miniszterelnökre hagyta, hogy bejelentse a
háromnapos nemzeti gyászt, ő maga némaságba burkolózott.
Viselkedése harmóniában volt azzal az évekkel korábban adott
jelentéktelen és azóta feledésbe merült sajtónyilatkozatával,
amelyben – még csak pályázván a stallumra – így határozta meg
a hatalomgyakorlás művészetét: „Várakozni és várakoztatni.
Kivárni a megfelelő pillanatot, és akkor hirtelen megjelenni,
mint egy messiás, egy próféta, vagy mint villám az égen.
A  méltóság teljében feltündökölni, midőn a szenvedés már
annyira meggyötörte az embereket, hogy a kérdést: »Mi a
panaszotok?«, úgy hallják: »Én vagyok a gyógymód minden
panaszra.«” Vagyis timing is everything. És értsd: köztársasági
elnökünk szemében a politika olyan jól szabályozott
kapitalizmus, amely tisztában van a reménytelenség
természetével.
Ezúttal azonban az volt a közvélekedés, hogy nem számíthat a
feszültség enyhülésére. A  menet fő szervezői megesküdtek
mindenre, ami szent, hogy csak az akadályozhatja meg őket
abban, hogy szeptember 14-én a testvériség jegyében és
tömegtüntetés formájában megemlékezzenek harcostársukról,
Fatima Diopról, ha tarkón lövik vagy a Rebeuss börtön undorító
sötétzárkáiba zsúfolják őket, vagy egyenesen a pofájukba
nyomják a könnygázt.
Szeptember 6-án mindenki meglepődött a jöttömön. Négy éve
nem jártam Szenegálban, és hipp-hopp, egyszer csak
megjelenek. Szégyelltem megmondani a családomnak, hogy mi
jövetelem valódi célja. Nem is mondtam meg. Azzal
magyaráztam hirtelen elhatározásomat, hogy honvágyam volt,
látni akartam és jobban megismerni ifjabb fivéreimet, élvezni a
szülői ház melegét, és hazai levegőt szívni. Biztos voltam benne,
hogy mindenki értetlenkedne, ha előállnék az igazi okkal. Apám
megkérdezte, hogy miért nem szóltam előre, úgy kellő
ünnepélyességgel fogadtak volna. Azzal mentegetőztem, hogy
az a legörömtelibb ünnep, amelyik spontán módon jön létre, és
ez most pont ilyen.
Anyám nem volt ennyire naiv, vagy legalábbis
aggodalmaskodóbb volt, és bár örült, hogy viszontlát,
elhalmozott kérdésekkel. „Baj van a tartózkodási
engedélyeddel? Kiutasítottak? Elkövettél valamit
Franciaországban?” Arra is gyanakodott – végtére a politikai
helyzet már a szeptember 7-ei tragédia előtt is feszült volt
Szenegálban –, hogy politikai okból látogatok haza. Meglehet,
hogy az ellenzék hívott, vagy a BMS fiataljai akarnak soraikba
állítani (eszébe jutott, hogy egy gyerekkori barátom, Chérif
Ngaïdé az utóbbiak harcosa). Mindent tagadtam, és váltig
állítottam, hogy csak lelkileg feltöltődni jöttem haza.
De anyám nem hagyta lerázni magát. Az este folyamán
többször is támadásba lendült, és megkérdezte, mi a
véleményem a politikai helyzetről. Azt feleltem, hogy nincs
véleményem, és ez meg is felelt a valóságnak, mert már vagy
két éve nem követtem a szenegáli eseményeket. A  válaszom
meglepte: olvassa a blogomat, mondta, és úgy látja, hogy
mindenről van véleményem, méghozzá nagyon is határozott
vélemény. Nem tudja elképzelni, hogy a mostani helyzetben a
saját hazámról ne volna mondanivalóm. Nem hagytam magam
eltántorítani: nincs mit mondanom, és kész. Anyám egy kicsit
engedett a szorításon. Őneki természetesen megvolt a
véleménye a politikai válságról és a fiatalok hónapok óta tartó
tüntetéseiről. Megtudakoltam, mi az. És jött a kinyilatkoztatás:
rossz vége lesz, fiatalok fognak meghalni, és anyák fogják a
gyermekeiket siratni, és vizsgálatot fognak indítani, de persze
nem fognak felelőst találni, csak áldozatok lesznek, felelősök
nem, és semmi sem változik, ez lesz.
Mosolyogtam anyám politikai elemzésén: tömör volt, kritikus
és végletesen pesszimista. Azt mondtam neki, hogy ő egy
szorongásos konzervatív. Apám lelkifurdalásos forradalmár
volt. Azt remélte, hogy tanúja lesz a nagy politikai szakításnak,
amelyet az ő – mégoly átpolitizált – nemzedéke elmulasztott a
maga idején.
–  Azt hittük, hogy a függetlenségiek képviselik a radikális
szakítást. Későn vettük észre, hogy tévedtünk.
Mentegetőzött, pedig én egy szóval sem vádoltam. Vádolta
helyettem maga az ország, melynek építésében részt vett:
mindennap eszébe juttatta, hogy mit rontott el ő meg a
generációja. Amióta nyugdíjba ment, behatóan foglalkozott a
politikával. Úgy találtam, hogy erősen radikalizálódott. Nem,
dehogy, nem radikális ő, csak kevésbé naiv, mint ifjúkorában.
Azon az estén azt mondta, hogy azt várja, hogy a fiatalok a
kezükbe vegyék a dolgokat. Velük fog tüntetni az utcán.
–  Már csak az hiányzik – mondta anyám. – Ne képzeld, hogy
elengedlek, pláne, hogy még a hátad is fáj…
Apám csak legyintett, anyám eltúlozza a veszélyt. Néztem,
ahogy sokadszor újrajátsszák az egyszerre mulatságos és
megható régi jelenetet. Jó volt látni őket, de szomorú is volt. De
hát ezt vártam, mi másra számíthattam?
„Számítottam rá, hogy egyszer úgyis elhagy – mondta Siga D.,
felidézve, amit a haiti költőnő utolsó közös éjszakájukon
mondott. – Igen, mindig is tisztában voltam vele.
A  kapcsolatunk olyan volt, mint egy szüntelen vihar, de el-
elcsitult, és olyankor rájöttem, hogy a vihart is szeretem.
Elimane nem forgolódott az argentin művészi és irodalmi
körökben. Persze néha azért, ha nem volt más választása,
megmutatta magát. Kevés barátja volt. Csodálta Borgest, de a
legközelebbi barátai Gombrowicz és Sábato voltak. Azt hiszem,
a korabeli Buenos Aires-i értelmiség minden szép nőjével
lefeküdt. És a csúnyákkal is. Meg vagyok győződve róla, hogy
lefeküdt Victoria Ocampóval, de Silvina Ocampóval is, talán a
két nővérrel egyszerre is. Különös egy remete volt. Nem járt
azokra a helyekre, ahová illett volna. De valahányszor
megjelent, rendkívüli hatása volt a társaságra, pedig semmit
nem tett érte, sőt mintha zavarban volna, és bocsánatot kérne,
amiért idetolakodik, és egyáltalán hogy él; ráadásul nemcsak a
fizikai megjelenésével bűvölt el, hanem a szellemével is,
hajlamos volnék azt mondani, hogy mentálisan, már ha bármi
értelme volna a szónak. Pedig nem sokat beszélt. Nem
produkálta magát. Nem szellemeskedett, és nem bűvészkedett a
nyelvvel, tehát nem élt az értelmiségi férfiak bevett hódítási
eszközeivel. És mégis hódított. Fekete égitest volt, de nem akadt
fényesebb nála. Nem a rejtelmességében rejlett a vonzereje.
Vagy nem csak abban. Volt valami mélyebb ok. Tanúja voltam,
hogy anyám egyik barátnője Elimane-ra nézett, és vágyakozva-
irtózva azt mondta: Csak a Sátán tud úgy hódítani, ahogy ez az
ember.
1958-ban ismertem meg. Én tizennyolc éves voltam, tíz évet
Haitin éltem, a többit megosztva az Egyesült Államokban, apám
szülőhazájában, ahol megismerte és párjául választotta
anyámat, és Mexikóban, ahol ENSZ-alkalmazottként dolgoztak
1952-től 1957-ig, amikor is Argentínában telepedtek le.
Szerették a költészetet és a művészetet. Anyám hosszú
részleteket szavalt Aimé Césaire műveiből. Azok voltak az első
verssorok, amelyeket memorizáltam.
Apám barátságot kötött argentin értelmiségiekkel. Nemsokára
már jártak is hozzánk. Így találkoztam Elimane-nal. Ő volt az
egyetlen fekete a társaságban, nem számítva persze anyámat és
engem, a meszticet.
1970-ben, miután néhány évig Buenos Airesben dolgoztam,
Európában kaptam állást, az UNESCO-nál. 1966-ban
Argentínában újra a diktatúra sötét évei következtek. 1969
tavaszán tüntetések és sztrájkok voltak, és május végén
népfelkelés tört ki Córdobában, a Cordobazo. Én a junta
hatalomra kerülése óta aktívan részt vettem az ellenállásban.
De az erőszak tobzódását nem bírtam elviselni. Belebetegedtem,
ki akartam szabadulni belőle. Elimane néhány hónappal
előttem hagyta el Argentínát.
Amikor elbúcsúztunk egymástól, Elimane azt mondta, hogy
folytatja útját, de a végcélja ugyanaz, ahonnan elindult. Már rég
leszoktam róla, hogy magyarázatot kérjek enigmatikus
mondataira, amelyekről sosem tudtam, hogy nem metaforák-e
(»Látod, Diégane, nem én voltam az első, aki ezen agyalt« –
vetette közbe Siga D., majd folytatta a haiti költőnő
beszámolóját), egyszerűen csak tudomásul vettem, amit mond.
Szeretkeztünk, mintha búcsúzóul még egymás bőrébe és lelkébe
akarnánk bújni, aztán elment.
Tudtam, hogy talán soha többé nem találkozunk. De azt is
tudtam, hogy mennie kell, és tennie, amit tenni kell. Azt
reméltem, hogy az lesz az utolsó latin-amerikai utazása, és
utána békét talál, visszatér a hazájába. Nem tudtam elfelejteni,
sem az embert, sem az írót. Hogy is felejthettem volna?
Elolvastatta velem Az embertelenség labirintusát, és a könyv
óriási hatással volt rám, utána sokáig egyetlen sort se tudtam
leírni. És amikor újra írni kezdtem, más szemmel néztem a
világot, mintha hályog hullott volna le a szememről. Erősebb és
egyénibb lett a költészetem.
Az utolsó közös éjszakánkon felolvasott egy csodálatos
szöveget. Nem mondta, hogy a saját írása volna, de
valószínűnek tartottam, hogy a hosszú évek óta tervezett
könyvének bevezetőjét hallom. Gyönyörű szöveg. Talán azért is
indultam Elimane nyomába, mert szerettem volna megismerni
a folytatást. Mindenki szeretné megtalálni őt. Elimane,
Elimane!… Tudod, Corazón, lehet, hogy anyám is a szeretője
volt. Nem csodálkoznék. Anyám szerelmes volt apámba. Hívő
volt, akinek fontos a hitvesi hűség. De Elimane!…”
Úgy aludtam el, hogy az járt a fejemben, amit a haiti költőnő
mesélt el Siga D.-nek. Nem mertem megmondani a szüleimnek,
hogy Elimane miatt jöttem. Majd holnap! De az a nap
szeptember 7-e volt, és nem akartam megpendíteni a témát
azon a napon, amelyen Fatima Diop önkezével vetett véget
életének, és az országot heves érzelmek rázkódtatták.
Két nap telt el a halála óta. Mindenütt kint volt a fényképe, és
nyilvános öngyilkossága ott izzott az emberek emlékezetében.
Szeptember 14-én lesz a menet. Csak azt nem tudtam, hogy
tisztelgő menet lesz-e, vagy a bosszú menete.
 N-4

Fatima Diop öngyilkossága tökéletes példát szolgáltatott rá a

sajtóban és a közösségi hálón, hogy egy adott esemény nem
csak emberek különböző csoportjaiban vált ki ellentétes – bár
egyformán heves – reakciókat: egyazon személyben is
dúlhatnak egymásnak feszülő érzések. A  bánat dühvel
keveredett, az önuralom féktelenséggel, az áldó imádság
átokkal, és a különb-különb érzemények nem oltották ki,
hanem erősítették egymást. Fatima Diop már néhány órával a
halála után olyan gyűjtőtükör lett, amelyben minden szenegáli
a maga torzképét látta, vagy amelybe mindennapi
nyomorúságát vetítette, régóta elfojtott frusztráltságát, félelmét,
hogy egy vigasztalan napon maga is elköveti, amit Fatima
elkövetett. Nézték a fényképét, visszaemlékeztek a halála
képeire, és rögtön az jutott eszükbe: a lányom is lehetett volna,
a nővérem, az unokahúgom, a feleségem, én is lehettem volna.
Azzal töltöttem szeptember 9-ét, hogy meghallgattam,
megnéztem és elolvastam mindent, amit lehetett. Követtem a
felháborodás, a kritika, a borzadály, a döbbenet áradatát, és azt
tapasztaltam, hogy mindenki mondja a magáét, mindenki
bosszúért kiált.
A BMS aktivistái nem henyéltek, szaporán szólítottak harcra,
gyártották a harci és jelmondathashtageket: „menetelni vagy
meghalni”, „követelni vagy megdögleni”. A  buzgalom olykor
egymás beteges túllicitálásába fajult; az volt a gyanúm, hogy
virtualitás doppingolta narcizmus hajtja a hangadókat,
mindenáron bizonyítani akarják, hogy ők a legradikálisabbak,
leghazafibb hazafik, az ő lelküket dúlja fel legjobban Fatima
tragédiája. Magam előtt láttam őket, ahogy ülnek a
számítógépük előtt, elmélkednek, ítélkeznek, áldást osztanak
urbi et orbi. Az idézettségimutató-versenyben Frantz Omar
Fanon vezetett („A kétségtelen homály ellenére minden
nemzedéknek kötelessége megtalálni önnön küldetését, és
teljesítenie kell azt, vagy elárulnia”), de ott loholt a nyomában
Thomas Sankara („Nem érdemel szánalmat az olyan rabszolga,
aki nem lázad sorsa ellen”).

Végre itt a Forradalom, és Fatima (a szabadság) vezeti a népet!

Akik méltóságteljes és felelős békemenetre szólítottak fel,
egykettőre kettős ügynöknek minősültek, és gyorsan befogták a
szájukat, vagy még panaszkodtak egy sort a tolerancia
hiányáról (a siránkozás is a narcizmus megnyilvánulása). Aztán
egy bölcs felhívta rá a figyelmet, hogy mégiscsak az a fontos,
hogy minél többen vegyenek részt a szeptember 14-ei meneten,
és kárba vész az energia, ha szócséplésre használják a közösségi
forát (a latinban járatos bölcs a forum szabályos többes számát
használta). A  többség megdicsérte, de voltak azért, akik
megmosták a fejét, amiért elő akarja írni, hogy ki mire
használja az internetet, és nehogy már ő mondja meg, mit
érezzenek szegény lány halála miatt.
Szerettem volna többet megtudni arról, hogy mi készülődik,
ezért este felhívtam Chérif Ngaïdé barátomat, akivel együtt
jártunk katonaiskolába. Filozófiát tanított az egyetemen, és
régóta a BMS oszlopos tagja volt. Mondhatni, az egyik fő
teoretikusa, hiszen az évek alatt felgyülemlett írásai képezték a
mozgalom ideológiai gerincét. Köztiszteletnek örvendett az
aktivisták körében, nagyra becsülték tömör elemzéseit,
könyörtelen hatalomkritikáját, széles körű történelmi, filozófiai
és politológiai tudását. Ráadásul nemcsak afféle szobatudós
volt, hanem ismerte a valóságot is, együttérzett a nélkülözőkkel,
és azt hiszem, főképpen ez, az érzékenysége tette őt népszerűvé.
Én szererül mág esznek, bátyámnak szólítottam őt, ő fulbe
nyelven minye lamnak, öccsének engem. Chérif örült, hogy
Szenegálban vagyok. Fáradt volt a hangja, ami nem is csoda,
nyilván erősen igénybe vették az utóbbi napok. Meghívott
másnapra vacsorára az otthonába.
Néhány órával később alku nélkül elfogadtam a taxis által
megszabott fuvardíjat a Medina negyedbe. Nem akartam
kölcsönkérni apám kocsiját. A  sofőr lazán vezetett, az én
gondolataim pedig egész úton ide-oda repkedtek a közvetlen úti
célom és a között az úti cél között, amely Szenegálba hozott.
Akik Elimane nyomába eredtek, leginkább az ember titkára
szerettek volna fényt deríteni. Engem a mű izgatott. Elimane a
bolyongása közben is írt. A  haiti költőnő részesült abban a
kiváltságban, hogy hallott egy részletet a készülő könyvből, de
azt mondta, nem emlékszik, hogy miről szól. Pedig nagy
hatással volt rá. De hát akkor hogy felejthette el? Szerintem
nagyon is emlékezett, csak nem akart beszélni róla Siga D.-nek.
„Nem emlékszem – állította a haiti költőnő –, de később
sokszor eszembe jutott, hogy jó lenne elolvasni. És pláne
találkozni Elimane-nal. Hiányzott. Tízéves párizsi szolgálat után
áthelyezésemet kértem Szenegálba. Az a szülőhazája, és
emlékezz csak, Corazón: azt mondta, hogy az útja végén oda
akar visszatérni, ahonnan elindult. Lehet, hogy ezt szó szerint
kell érteni, gondoltam. Lehet, hogy a hosszú bolyongás után
honvágya támadt, és hazatért. Vagy az is lehet, hogy rájött, hogy
csak otthon tudja befejezni a nagy művet. 1980-ban foglaltam el
új posztomat Dakarban.
Nem volt támpontom: Elimane nem beszélt a származásáról,
múltjáról. Csak annyit tudtam, hogy egy nagy folyó partján élt
gyerekkorában, és egy katolikus misszió iskolájába járt.
A családjáról soha semmit nem árult el. Se a falujáról. Egyetlen
nevet sem tudtam. Így aztán két éven át vaktában portyáztam a
két nagy folyó, a Szenegál meg a Gambia partjain, közép-
nyugaton és a Sine-Saloum régióban. De semmire sem jutottam.
Lehetetlen küldetés volt, Mission: impossible.
Egyedül kalandoztam hétvégeken meg a szabadságom alatt.
Váltogatva mentem északra és az ország középső vidékére. Nem
volt útikalauzom, útikönyvem, térképem. Hatalmas területet
bejártam. Gyorsan vezettem, mindig is gyorsan vezettem. Mire
való az autó, ha nem arra, hogy élvezzük a sebesség szédületét?
És a szédület Elimane keresésében is elkapott: szerettem volna
minél gyorsabban megtalálni. Csak hát már az első
kiruccanásomon is tudtam, hogy ostobaság, amit csinálok. Nem
találom meg Elimane-t, hacsak nem isteni beavatkozás által.
Beérek egy faluba, kíváncsian körém gyűlnek az emberek, és én
egy számukra érthetetlen nyelven megkérdezem, hogy nem
ismernek-e egy Elimane nevű írót. Nevetséges! Megkértem
szenegáli kollégákat, hogy különböző helyi nyelvekre fordítsák
le azt, hogy író, költő. A  volof, pulár, szerer és több más nyelv
szavaival felszerelkezve folytattam a kutatást. Minden faluban
megkérdeztem, mi a nyelvük. A  tarisznyámból előszedtem a
megfelelő cetlit, és az adott helyi nyelv szavához
hozzátettem:  Elimane. Aztán kézzel-lábbal elmagyaráztam,
hogy én ezt az Elimane  nevű írót/költőt keresem. Többnyire
csak annyi volt a válasz, hogy nevettek, és olyan hökkent képet
vágtak, hogy azon nekem is nevetnem kellett. Néha hosszan
válaszoltak, és értésemre adták, hogy egy költő vagy valaki, akit
költőnek lehet nevezni, él valahol a környéken, egy másik
faluban, arra kell menni, arra, ni. Mentem, megtaláltam. Nem
Elimane-t persze, hanem egy másik költőt, dalnokot, mágust,
falu bölcsét, szószólót, rétort, ráolvasót, mondókahangicsálót,
munkadalászt, egyéb csendtörőt. De olyan is volt, hogy az
illetőnek csak a neve emlékeztetett arra a hangalakra, hogy
élimán. Néha egy vagy akár két órát is eltöltöttem a
társaságukban. Tolmács nélkül társalogtunk, ki-ki a maga
nyelvén. Előfordult, hogy az illető férfi vagy nő dalra fakadt. És
az is, hogy én verset szavaltam a vendéglátómnak. Más-más
nyelven, de egy nyelvet beszéltünk.
Ez ment két éven át. A  felfedezőútjaimon és a találkozások
révén ismertem és szerettem meg az országot. Ismétlem: hamar
rájöttem, hogy így nincs esélyem megtalálni Elimane-t, és
semmit nem fogok megtudni a származásáról, múltjáról. Még
az se biztos, hogy jó helyen keresem, vannak más nagy folyók és
folyóágak is Szenegálban. És mi van, ha Elimane nem mondott
igazat, és Dakarban vagy Saint-Louis-ban élt? Sebaj, azért én
folytattam az országjárást. Poétai kaland volt. Hiszen nem
poétai gesztus-e egy felfedezendő ország törzsi nyelvein
mondani, hogy költő? Lehet ennél poétikusabb kezdete egy
kapcsolatnak?
1982-ben abbahagytam az országjárást. Nem kerestem tovább
Elimane-t, és azonnal megtaláltam. Vagy ő talált meg engem. Az
első hétvégén, amit a kalandozások után Dakarban töltöttem.
Róla álmodtam. Nem ez volt az első alkalom. Régebben sokszor
álmodtam vele, és Szenegálban is előfordult. De ez az álom
rendkívüli volt, mert Elimane azt mondta, hogy szüksége van
rám. És amikor megkérdeztem, hogy mit szeretne, olyan
nyelven válaszolt, amelyet nem értettem. Mondtam, hogy nem
értem ezt a nyelvet. Megismételte franciául, hogy szüksége van
rám. Újra megkérdeztem, hogy mit szeretne. És újra az
ismeretlen nyelven válaszolt. És ez így ment, amíg fel nem
ébredtem.
Az is furcsa volt az álomban, hogy a helyet, ahol játszódott,
azonnal megismertem. Munka után néha kimentem a
tengerpartra, élveztem a magányt. Voltak elhagyott kis
halászkunyhók a fövenyen, szemben a Ngor-szigettel. El-
eljártam oda, olvasgattam, és néztem a tengert. Álmomban bent
voltunk az egyik kunyhóban, abban, amelyik a legtávolabb volt
a strandtól, a fürdőzők zajától.
Reggel odamentem. Elimane nem volt ott. Nem légyottra
hívott az álom. Senki nem volt a kedvenc kunyhómban, de tele
volt írva az egyik fala. Versekkel. Többször is elolvastam őket.
Tetszettek. Megnéztem a többi kunyhót is. Mindnek írások
voltak a falán, a te verseid. Attól fogva téged kerestelek
Dakarban. Itt is, ott is hagytál nyomokat, de láthatatlan
maradtál. Olvastalak, kerestelek. Mentem a krétaverseid után.
És egy este végre megtaláltalak.
A kezdet kezdetétől a költészet kötött össze bennünket. De
Elimane indított el feléd. Soha nem beszéltünk róla egymással.
Őriztük titkunkat, nem tudtuk, hogy titkon osztozunk rajta. Mi
történt volna, ha megosztjuk egymással? Nem tudom. Hanem
azt az álmot komolyan kellett volna vennem. Elimane vezetett
el a halászkunyhóig, ahol az írásod ott volt a falon, és az írásod
vezetett el hozzád. Ott voltak a jelek a szemem előtt. Nem
fogtam fel az üzenetet. Vagy ha a lelkem mélyén felfogtam is,
nem fogadtam el. Pedig hát, Corazón…”
– Hová a Medinában?
– Tessék?
– A Medinában vagyunk. Hol tegyelek ki?
– Messze vagyunk a Tilène piactól?
– Nem, itt van előttünk. Oda vigyelek?
–  Oda. Illetve egy kicsit tovább. Az Iba Mar Diop Stadion
sarkához.
Egy-két perc, és ott voltunk. A Medina úgy lüktetett, mint egy
túlfűtött, nagy szív. Minden pórusából áradt az élet, telítve volt
hangokkal (veszekedéssel, nevetéssel, dudálással, bégetéssel,
vallási énekkel), szagokkal (a szemét, a sült hús, a kipufogófüst
szagával), és a népnegyed látható-láthatatlan ragyogása és
nyomorúsága szétfeszítette a teret. Buján, zihálva nyúlt el,
felkínálta a testét. Itt nem a halál ólálkodott az utcasarkokon,
hanem a süvöltő élet fenyegetett, hogy rázúdul az emberre,
belefojtja a lélegzetet. Ott volt a szemem előtt a bizonyíték, hogy
nincs az a regény, mely versenyre kelhetne a város
legközönségesebb utcájával. Egy dakari tér kimeríthetetlen
téma. Jöjjön vissza Georges Perec, van még írnivalója! Én
passzolok. Lássuk inkább a GPS-t a mobilon! Már közel voltam
úti célomhoz. Átkeltem a Blaise-Diagne sugárúton, és
elindultam a 11. utcán.
Tegnap óta Dakarban dolgozom. Eszembe jutottál. Gondoltam,
megtöröm a hosszú csendet. Megértem, ha nem válaszolsz. De el
kellett telnie ennyi időnek. Csók. Aida.
Egy órával korábban kaptam az üzenetet WhatsAppon. Vagy
tíz percen át csak bámultam a képernyőt, és nem tudtam, mit
válaszoljak. Többször belekezdtem ugyan, de azonnal töröltem
is, olyan hülyeségeket írtam.
Aida láthatta az appon, hogy „válasz üzemmódban” vagyok,
és nyilván sejtette, mennyire meglepődtem és zavarba jöttem.
Mi a fenét írjak? Fölösleges megkérdeznem, mit keres
Szenegálban, nem kell nagy ész, hogy tudjam, hogy a politikai
válság hozta ide, Fatima Diop öngyilkossága és a szeptember 14-
ei menet.
Végül ezt sikerült kipréselnem magamból: Aida, remélem,
bírod a hőséget. Isten hozott D-ben. Az a helyzet, hogy néhány
napja én is itt. Örülök, hogy írtál. Nálam minden rendben.
Tudtam, hogy az „az a helyzet” fordulat dekódolása még most,
késő éjszaka is könnyű lesz Aidának, azonnal meglátja, hogy a
szorongásomat próbálom leplezni. Magam előtt láttam, ahogy
csúfondárosan somolyog. Reszketve vártam a válaszát. Jött is a
válasz, és természetesen nem volt híján iróniának. Aida nem
kerülgette a forró kását:
Az a helyzet, hogy… nicsak, ugyanabban a városban vagyunk.
És most?
Inkább magamnak hazudtam, mintsem Aidának a pár
másodperces „gondolkodással”. Lélegzetet venni is alig mertem,
és a feltételes módot választottam, amely óvatos bölcsességnek
kendőzi a gyávaságot, és hátralépve halad előre:
Mi lenne, ha találkoznánk…
Akkor találkoznánk. Nem biztos, hogy jó ötlet. Esetleg rossz
vége lesz.
Innen már tovább lehetett lépni.
„Rossz vége lesz…” De sokat hallottam ezt mostanában.
Mert a dolgok általában rosszul végződnek. Majdnem mindenki
tudja.
Semmit sem tudnak. Ez csak afféle felszínes spleen,
éleslátásnak hazudott borúlátás, megfutamodás az élet elől,
nihilizmus, amely a bölcs fatalizmus leplében tetszeleg.
Pózba vágtam magam, és belefogtam a nagymonológba, de
Aida ismert, gyorsan elejét vette a szájhősködésnek.
Nem változtál: okoskodsz. Magad se hiszed, amit mondasz.
Félsz az élettől. Ez lesz a veszted. Én figyelmeztettelek.
És nehogy – szokásom szerint – tovább okoskodjak, megadta a
Medina szívében bérelt Airbnb-lakás koordinátáit. Egy óra
múlva ott vagyok, ígértem. A  szüleim már aludtak. Üzenetet
hagytam anyámnak, hogy elmegyek, és lehet, hogy egy havernál
alszom.
És most ott lüktetett körülöttem a Medina, és mentem
Aidához a 11. utcában.
Minden forradalom a testtel kezdődik, és Aida teste egy
felkelő város, lázban ég, és sosem hamvad el, és én
megharcolom benne a harcomat, eme nemes harcot, mert nincs
szebb annál, mint harcolni a városban, amelyet szeretünk, bár
nem lehet kiismerni, mert megvannak a titkai, ami persze jó,
mert szeretünk eltévedni benne, akik pedig azt mondják, hogy
ennek vagy annak a városnak „nincsenek titkai előttem, úgy
ismerem, mint a saját tenyeremet”, azok nem is szeretik, én
viszont kimondom, hogy szeretem, és azért is szeretem, mert
nem adja könnyen magát, egyszerre ad és elragad, szülőváros
és idegen város, és szeretem hosszú, egyenes, sötét utcáit,
fényben fürdő, széles útjait, kötelező megállóit, külső kerületeit,
rejtett zugait, műemlékeit (jobb kéz felől, ímhol e pompás
katedrális!), üres telkeit, tereit, parkjait, történelmi magját,
szívét, veszélyes zónáit, amelyekben igyekszem úgy lépkedni,
mint egy big boss (de lesír rólam, hogy nem vagyok nagyfőnök,
legfeljebb piti díler), titokzatos kazamatáit, melyekkel nem
tudok betelni, csökönyös zsákutcáit, és sorolhatnám tovább, de
elég az hozzá, hogy ez egy se nem álló, se nem fekvő város,
hanem – mint mondtam – ez egy felkelő város, egyszerre mond
igent és nemet, tudja, hogy mi az, amit már nem akar, és tudja,
hogy mire vágyik, és nem hagy választást annak, aki benne van,
muszáj vele tartani, csukott szemmel bízni benne, követni a
tekervényes úton, amely útvesztőnek látszik, de nem útvesztő,
tébolyult bolyongásnak látszik, holott a forradalmár beavatása,
az utolsó eleven forradalmáré, a szeretőé, aki futását elvégezve
rájön, hogy mégsem áll készen, mert az ember sosem áll igazán
készen az efféle dolgokra, de legalább megérti, miért kellett igaz
célokért áldozatokat hoznia.
Szeretkeztünk, hogy pótoljuk a kihagyott évet. Szeretkeztünk
a régi éjszakák emlékére. Szeretkeztünk a Raspail úti terecske
és a pad emlékére. Aztán újra szeretkeztünk, hogy legyen
tartalékunk, hátha megint bekövetkezik a szerelemcsend
örökkévalósága. Szeretkeztünk kifulladásig. Hat óra körül
járhatott. A  nappal várótermében már türelmetlenkedtek az
első neszek. Azt nem mondhatom, hogy a Medina ébredezett,
mert nem is aludt, legfeljebb a fél szemét hunyta le, és fél
szemmel követte éji forradalmunkat.
– Muszáj pihennünk egy kicsit – mondta Aida. – A Ba Mu Sëss
kettőkor egyeztető értekezletet tart a Fatima-menet
előkészületeiről. Ott kell lennem.
– Kitől értesültél arról, hogy mi zajlik Szenegálban?
–  Barátoktól, tudósítóktól, aktivistáktól. Sok újságíró kíséri
figyelemmel az afrikai civil mozgalmakat. Algéria után Burkina
Fasóba mentem. Nagyszerű emberekkel találkoztam, elszánt
forradalmárokkal. Sankara méltó utódaival. Amikor
tudomásomra jutott Fatima Diop öngyilkossága, rögtön tudtam,
hogy valami készül Szenegálban is. A gyújtózsinór már Dakarig
ér. Az első géppel idejöttem. A  lázadó fiatalok tele vannak
reménnyel Afrikában és az egész világon. Tudom, hogy azt
gondolod, hogy én egy javíthatatlan romantikus vagyok. De
nem, tisztában vagyok vele, hogy a lázadásnak ára van. Pont
ezért tisztelem a lázadókat. És ezért szeretném, ha a világ úgy
látná a harcukat, ahogyan én látom. Tűz van az emberek
tekintetében. Megindító lelkesültség. Ezt látom Fatima arcán is.
A harag, a megalázottság, az emberi méltóság tüzét.
Nem mondtam semmit, csak átöleltem. Nem húzódott el. Sőt
mintha a csípője, a válla apró mozdulatával biztatott volna,
hogy rajta, fonódjon újra össze a testünk. Volt néhány
másodpercnyi csend.
– És te? – kérdezte. – Te mit csinálsz Dakarban?
Hallgattam. A szüleimnek nem mertem elárulni. És Aidának?
Neki megmondjam, hogy Elimane és Az embertelenség
labirintusa miatt vagyok itt? Féltem, hogy ezekben a forradalmi
időkben Aida léhának, sőt egyenesen kegyeletsértőnek találná
ittlétem valódi okát. Irodalmárkodom, keresem az
„esszenciális” könyvet, és nem látom magam körül az
elementáris emberi nyomorúságot? Vegyem végre tudomásul:
háborúban kussolnak a Múzsák. „Elimane-t keresed? Találd
meg Fatimát!” Egy szó, mint száz, hazudtam Aidának. Azt
mondtam, hogy családi látogatásra jöttem Szenegálba.
 N-3

Az utcán váltunk el egymástól, és tétováztunk, hogyan

búcsúzzunk. Csókkal? Ha igen, arcon vagy szájon? Vagy
kézfogással? Barátságos kis integetéssel? Ott volt az utca mint
kulturális akadály: a tekintetek, a bőrünk színe, és Aida hosszú
hajfonata, amely odavonzotta a déli nap ragyogását. De
leginkább mi magunk hoztuk zavarba egymást: ránk zuhant a
múltunk, amelyet most kihantoltunk egy éjszakára. Néma
megegyezéssel a csók mellett döntöttünk: egyetlen csók, arcra
(de egész közel a szájhoz). Gondosan letöröltem az élénkpiros
rúzsfoltot, és indultam haza, Aida pedig ment a Cheikh Anta
Diop Egyetemre, ott tartották a BMS egyeztető értekezletét.
Megígértük, hogy írunk egymásnak.
Otthon anyám olyan pillantással fogadott, amely szavak
nélkül is világosan beszélt: anyád vagyok, tudom, mit csináltál
az éjjel. Ő is, apám is megállta kérdezősködés nélkül. A délutánt
a szüleimmel és öcséimmel töltöttem, és próbáltam
visszaszoktatni magam azokhoz a mindennapokhoz,
amelyeknek már az emlékét is kitörölték a Franciaországban
leélt évek.
Sms Aidától: Hiányoztál. Mindvégig szerettem volna írni.
Hiúságból nem írtam. És hogy ne bonyolítsam a dolgokat. De a
dolgok maguktól is bonyolódnak. Most is hiányzol. De
változatlanul rossz ötletnek tartom, hogy találkozzunk. Nem
tudom, mi legyen. Te mit szeretnél?
„Szeretnéd tudni, hogy milyen ember volt, igaz? – mondta a
haiti költőnő Siga D.-nek. – Nem könnyű a válasz, Corazón. Már
több hónapja eljárt a szüleim irodalmi szalonjába, amikor
először hallottam a hangját. Ritkán szólalt meg. Hallgatott, és
mi, többiek váltig reméltük, hogy egyszer csak felréved a
meditációból, és egyetlen szavával elhasítja a láthatatlan, de
jóformán tapintható fátylat, amely elválaszt bennünket az
esszenciális, az elementáris igazságtól.
Nem vett részt az irodalmi és politikai vitákban. Ha nem, hát
nem. Felmentést kapott. A  hallgatólagos közmegegyezésben
jócskán lehetett ilyesféle sznobizmus: A  tegnapi estét a szótlan
Elimane-nal töltöttük, a titokzatos afrikaival, akinek még a
némasága is csupa szellem. Soha senki semmit nem kérdezett
tőle, még ha Afrikáról volt szó, akkor sem. Nem azt mondom,
hogy afrikai lévén afrikai témákban szükségképpen ő lett volna
a legkompetensebb, állíthatom viszont, hogy mindenkit
érdekelt volna a véleménye bizonyos eseményekről. Az ötvenes
évek végén jártunk. Az afrikai országok sorra nyerték el
függetlenségüket, és a folyamatot élénk vita kísérte a világban,
még a mi kis szalonunkban is.
És egy este, 1958 októberében megelégeltem, hogy olyan
tiszteletteljesek vagyunk ezzel az emberrel, hogy az már
bálványozás. Az volt a téma, hogy a De Gaulle-féle szeptemberi
népszavazáson Guinea elutasította, hogy a Francia Nyugat-
Afrika államközösség tagja legyen. Felálltam, és megszólítottam
Elimane-t: Na és maga, afrikai uraság? Maga mit gondol a
guineai nép döntéséről? Semmit? Hidegen hagyja? Megvető
hallgatással fogadja, mint hónapok óta minden egyebet? Vagy
az a véleménye, hogy mi itt méltatlanok vagyunk becses
szavaira? Rendben van. Na de a guineai nép, amelyet én igenis
csodálatra méltónak találok, a guineai nép, az talán mégiscsak
méltó rá, hogy mondjon róla valamit, nem?
Hú, azt látnod kellett volna, Corazón! Megfagyott a levegő.
A  vendégek felnyársaltak a tekintetükkel. De azért voltak
olyanok is, akiknek a szemében kaján kíváncsiság csillant.
Gombrowicz majd kiugrott a bőréből örömében, és látszott
rajta, hogy alig várja a hiriget. Sábato, Elimane másik nagy
barátja megőrizte a komolyságát, de ő is nagy érdeklődéssel
várta, mi lesz a válasz. De tulajdonképpen még azok is így
voltak vele, akik dermedten bámultak maguk elé. Elimane egy
kicsit félrehúzódva ült egy karosszékben. Megálltam úgy
háromméternyire tőle, pimaszul csípőre tettem az egyik
kezem,  a másikban egy pohár bort tartottam. Nagyon fiatal
voltam, a  hajam rövidre vágva, a fülemben nagy karika, és
aznap egy földig érő kék ruhát viseltem, amelyért a szokásosnál
is több elismerő tekintetet, megjegyzést, ki nem mondott
szemérmetlen ajánlatot kaptam. Kihívóan néztem. Ő lassan rám
emelte a tekintetét. Megfogadtam magamban, hogy
farkasszemet nézek vele, különben máskor is ezt játszottam,
valahányszor találkozott a tekintetünk. Elimane moccanatlanul
ült. Léptem egyet felé, és azt mondtam: Talán nem hallotta a
kérdésemet. Azt kérdeztem, mit gondol Guineáról. Szeretném
hallani a véleményét a függetlenség kikiáltásáról és Sékou
Touréról.
Néhány másodpercnyi súlyos csend után felállt, lépett egyet
felém, fölém tornyosult. Csodálkoztam, hogy milyen magas, ezt
eddig nem vettem észre. Nem hőköltem. Felszegtem a fejem,
nem eresztettem a tekintetét. Tizennyolc éves voltam, akkor
kezdtem jogi tanulmányaimat. Ő már érett férfi volt. Nem
tudtam, hány éves. Csak később tudtam meg, hogy
negyvenhárom, éppen mint az apám.
Már ott állt közvetlenül előttem, és olyan volt, mintha egy fal
meredne előttem, de nem kő-, hanem tengerfal, szinte hallottam
a függőleges hullám mélyről előtörő, dühödt morajlását. Lehet,
hogy csak képzeltem, de gyűlölet villant a szemében; lehet, hogy
most megüt vagy megöl? De csak egy villanás volt, és máris
derű váltotta a haragot. Alig láthatóan elmosolyodott, és aztán
hang nélkül távozott a szalonból.
Csönd támadt. Gombrowicz törte meg. Azt mondta: Bravó,
kisasszony! Maga aztán nem ijed meg a saját árnyékától.
Hanem, ahogy távozott az afrikai barátunk, az se kutya. Láttad,
Sábato? Ismerős, nem? Amikor olyan, mint az űzött vad.
A  megsebzett vadállat. Most eltűnik egy időre. Mindig ezt
csinálja, ha úgy érzi, hogy valaki túl közel ment hozzá. Rögtön
olyanná válik a mozgása, mint az imént a szalonból kimenet. Mi
már hozzászoktunk Sábatóval. Szokjatok hozzá ti is! Most jó
ideig nem látjátok, az biztos. De bravó, ifjú hölgy! Ideje volt,
hogy valaki megcibálja az alvó oroszlán bajszát, és magának
volt hozzá bátorsága.
Gombrowicznak igaza lett: Elimane hosszú hónapokig nem
nézett felénk. Eltelt majdnem egy év, mire újra találkoztam vele,
1959 augusztusában. Időközben Gombrowicz és Sábato fel-
felbukkant a szüleim szalonjában, és én minden alkalommal
megkérdeztem tőlük, hogy még mindig haragszik-e rám a
barátjuk. Felváltva azt felelték, hogy nem is haragudott. Csak
most éppen utazgat. Hol? Mindenfelé Latin-Amerikában. Mikor
Chilében, mikor Brazíliában, Mexikóban, Guatemalában,
Uruguayban, Kolumbiában, Peruban. Hogy mi célból cirkál
összevissza, azt se Gombrowicz, se Sábato nem tudta. Amióta
csak ismerik, Elimane folyton utazik, állította Sábato. De hogy
mit keres, keres-e egyáltalán valamit, azt nem tudta
megmondani.
Sábato és Gombrowicz voltak a mestereim. Nem is én
választottam őket, ők választottak védencüknek. Az idő tájt már
világhírű írók voltak. Jártam a jogra, de vonzott a költészet.
Gombrowicz és Sábato nem költő volt. Felsőbbrendű
intelligenciával megáldott, csodálatos prózaírók voltak. De
szerették és értették a költészetet. Meghatározó volt számomra,
hogy versekről beszélgethetek velük.
Nekik mutattam meg első próbálkozásaimat, ők pedig
kíméletlen kritikusaim voltak. Ha valaki írásra adja a fejét,
annak maga iránt is igényesnek kell lennie, mondta
Gombrowicz, az alkotás teljes odaadást követel. Egy cseh költőt,
Vladimír Holant idézett, aki szerint a vázlattól a műig térden
járva kell eljutni, és saját kútfőből hozzátette, hogy az az út
végtelen.
Ő, Gombrowicz volt a szigorúbb, de egyszersmind a
vidámabb és ötletesebb is. Szeretett fiatalok közt lenni, de
benne volt a természetében az állandó ellentmondás szelleme,
és a modora már-már sértően ironikus volt. Sábato kevesebbet
beszélt. Ő is kímélet nélkül bírált, de mindig tartózkodó maradt.
Az is látszott rajta, hogy mély és tágas belső térben hajózik,
sosem hagyják nyugodni a könyveiben feltett nagy metafizikai
kérdések.
Elimane alakja gyakran felbukkant beszélgetéseink során.
Egy este kettesben vacsoráztunk Gombrowiczcsal (Ernesto
beteg volt, nélkülöznünk kellett a társaságát), és én újra
nekiszegeztem a kérdéseimet. Ahogy te most, Corazón, azt
szerettem volna tudni, hogy milyen ember Elimane. Szóval
kérdésekkel bombáztam.
Hogy miért és hogyan jött Argentínába?, kérdezett vissza
Gombrowicz. Miért és hogyan? Miért és hogyan jut el az ember
akárhová? Én magam se tudom, hogyan jöttem ide, és miért
maradtam itt a háború után. Pedig még honvágyam is van.
Lehet, hogy Varsó utcáinak titkát keresem Buenos Airesben. Egy
másik ország tükrében szemlélni a saját hazámat – talán ezért
maradtam itt. Talán… Elimane? Azt hiszem, sosem mondta.
Nem azért, mert titkolja, hanem mert nem kérdeztem meg. Nem
beszélgetek vele ilyesmiről. Mindketten száműzöttek vagyunk.
Az első percben megláttuk egymáson és egymásban a
száműzöttet. Mindenről szívesen beszélünk, csak a
száműzetésről nem. Nincs is mit mondani róla. Nincs ennél
unalmasabb téma. Azért kérdezd majd meg Sábatót is! Talán ő
tudja, hogyan és miért került ide Elimane. De őt magát ne
kérdezd! Azt hiszem, felbosszantanád. A száműzöttek többsége
utálja ezt a kérdést. Engem nem érdekel különösebben, és nem
is zavar. És most, édes ifjú hölgy a szenvedélyektől izzó,
szépséges Haiti szigetéről, menjünk baszni, más szóval
szeretkezni, ha úgy jobban tetszik. Minden várhat, Elimane is
várhat, még a halál is várhat, amúgy vár is elejétől fogva, csak a
test nem bír várni, a vágy, a szerelem… márpedig én
várakoztatom, és ez az én koromban megbocsáthatatlan…”
Négy nap. Négy nap telt el Fatima Diop halála óta, az
országban nőttön-nőtt a láz, s a köztársasági elnök végre
rászánta magát, hogy a nyolc órai híradóban beszédet intézzen
az ő népéhez. Hét óra tájban értem a Liberté 6 negyedbe.
Chérif egy szép épületben bérelt lakást, a válása óta egyedül
élt itt, immár két éve. Öröm volt a vele való találkozás, mint
mindig. De rossz volt látni, hogy olyan nyúzott az arca, mintha
napok óta nem aludna.
Éppen nekiláttunk a vacsorának (hagymás sült bárány volt,
igazi konyharemek), amikor az elnöki beszéd is megkezdődött.
– Ez el fogja venni az étvágyamat – mondta Chérif.
Az államfő háromnegyed óra hosszat szónokolt,
ünnepélyesen, méltóságteljesen. Bevezetésként hangot adott a
Fatima Diop halála fölött érzett mély bánatának. A folytatásban
elmélkedett egy sort a sors kegyetlen voltáról, és hogy minő
tragédia, ha ifjúra sújt le a halál. Végül kondoleált az elhunyt
családjának. És csak ezután szállt alá a politika porondjára.
Tudja, hogy a nép gyors, határozott és eredményes
intézkedéseket vár a válság leküzdése végett. És igen, elérkezett
a minden részletre kiterjedő, gyökeres változtatások és
reformlépések ideje. Meglesz, sikeres lesz, a köz javát
szolgálandja. A szfinx nem hagyott kétséget felőle, hogy megérti
az emberek haragját, és hallja jajkiáltásukat, leszögezte, hogy
minden erejével azon fog fáradozni, nehogy Fatima tragédiája
megismétlődjék, mert a prioritás mindenekfelett a fiataloké stb.
 Már éppen célegyenesbe fordult, és levonta volna a zengzetes
tanulságokat, de ekkor Chérif levette a hangot. Egy-két percig
néztük az államelnököt, amint némán tátog a tévében. Rágta,
marcangolta a semmit.
–  Ezt látja az ország – kommentált Chérif. – A  vezetőink egy
üvegfal mögül beszélnek hozzánk, egy olyan üvegfal mögül,
amelyen nem hatol át a hang. Senki nem hallja, mit mondanak.
Mindegy is, mit mondanak. Úgyis tudjuk, hogy hazudnak. Az
üvegfal mögötti világ egy akvárium. A  vezetőink ennek
megfelelően nem emberek, hanem halak. Sügérek, tőkehalak,
harcsák, kardhalak, csukák, kecsegék, nyelvhalak, bohóchalak.
És egy csomó cápa, természetesen. És az a legrosszabb, hogy
nézzük a halpofájukat, és mintha azt mondanák: a helyünkben
ti sem lennétek különbek. Éppen úgy csalódást okoznátok, mint
mi most.
Sikerült leolvasnom az államfő szájáról: „Köszönöm. Éljen
Szenegál!” Chérif elzárta a tévét, de egy pillanatra még fennen
lobogott a nemzeti zászló a képernyőn.
–  Same fuckin’shit – mondta Chérif. – Valahányszor tűzvész
van, ez az alak jön a kis vödrével, és buzgón oltja a tüzet, amit ő
maga gyújtott. A  piromán tűzoltó: ismerjük. Mi is tudjuk, ő is
tudja, hogy így nem lehet eloltani a tüzet. És még üres is a
vödör. Illetve hazugsággal van tele. És vannak hülyék, akik
beveszik a maszlagot.
– Több mézet a madzagra…
–  Nem, minye lam, a mézes madzag nem érvényes. Ezek
egymásnak akarják ugrasztani az embereket: ha én szarban
vagyok, te se másszál ki belőle! Ha nincs méz, nesze a madzag,
az is jó lehet valamire. Olyan kevéssel beérik az emberek! Nincs
igényük semmire, még ha az életükről van szó, akkor sem. Ezt
érdemeljük?
Költői kérdés volt, maga válaszolta meg.
– Mindig is utáltam, ha azzal intézik el, hogy minden népnek
olyanok a vezetői, amilyeneket megérdemelnek. Más
megfogalmazásban: amilyen a nép, olyanok a vezetői.
Szerintem ezzel a közhellyel lebecsülik a népeket, és elnézőek
az önző és kegyetlen hatalmasok iránt, ami megbocsáthatatlan.
„A  vezetők bűne soha nem a vezetettek vétke”, írja valahol
Victor Hugo, azt hiszem, egy levelében. De van abban igazság,
hogy a középszerű vezetők leképezik a népüket. Elnézem
honfitársaimat, és eltöprengek: jobbat érdemlünk? Mi is egy
hatalmas halraj vagyunk. Szardíniák. Mit teszünk egyénileg és
mint közösség, hogy jobbat érdemeljünk, mint ezek az
immorális, venális politikusfigurák?
–  Nem tudom, mit jelent, hogy venális, de a szövegkörnyezet
alapján valami pejoratív, majd utánanézek. De mi a válaszod a
kérdésre? Jobbat érdemlünk egyénileg és mint közösség?
Megszólalt a telefonja. Chérif megnézte, ki hívja.
–  A  BMS egyeztető összejövetelt rendezett az egyetemen, de
nem mentem el – mondta. – Ezért hívnak. Gondolom, szeretnék,
ha írnék egy véleménycikket. De nincs sok kedvem beszélni
velük. Már nincs kedvem publicisztikát meg elemzéseket írni
nekik.
– Miért?
–  Nem azon az úton járok, mint a végigazútonisták.
A  mozgalom belemerevedett a dogmatikus és steril tiltakozó
attitűdbe. Fontos és bátor a militantizmusuk, de sajnos nem
vezet sehová. Hatástalan. Fenntartja a status quót, azt a
képzetet kelti, hogy állandó harcban állunk a hatalommal.
csakhogy a status quo mindig a hatalomnak kedvez. Tovább kell
lépni. Cselekedni kell.
–  Alakuljon politikai párttá a BMS? Ez lenne a továbblépés?
Lépjenek az arénába, ne játsszák tovább a bűntelen
demokratikus őrszemek szerepét?
–  Nem, nem erre gondoltam. A  politika törvényszerűségei
előbb-utóbb mindenképp érvényesülnek. A malomkő megőrli a
magokat, ez ellen nem tudnak mit tenni a magok. Illúzió, hogy a
gépezeten belül is lehet változtatni. Mindig bennünket változtat
meg a gépezet, nem a gyakorlatot. A gyakorlat örök. Legalábbis
így nem lehet megváltoztatni.
– Hanem hogyan? Van ötleted?
Azt mondta, hogy van, de azonnal ellent is mondott magának,
mintha még érlelnie kellene a gondolatot.
–  Nem is tudom… Keresem a harmadik utat. Az, ami napok
óta történik, arról győzött meg, hogy mást kell csinálni. Oké,
tüntessünk, dacolva a könnygázzal és a gumibottal, kiabáljunk
torkunk szakadtából, dobáljuk meg a nemzetgyűlés meg a
törvényszék épületét, könnyes szemmel skandáljuk Fatima Diop
nevét! És aztán? Aztán mi legyen?
Nem tudtam mit mondani. Chérif pedig témát váltott:
–  Na jó… Beszélj egy kicsit magadról, minye lam!
Tulajdonképp miért jöttél haza? Anyagot keresel egy új
könyvhöz?
– Olyasmi.
 –  Remélem, jobban benne leszel az új könyvedben,
személyesebb lesz. Amit a BMS-nek felrovok, érvényes az írókra
is. Tovább kellene lépnetek. Egy szóval se mondom, hogy az
irodalom hatástalan. Az irodalom annyira szent előttem,
hogy  soha nem is mernék próbálkozni vele. Csak azt
mondom, hogy jobb nem írni, ha nincs meg benned az ambíció,
hogy legalább egy ember lelke beleremegjen. Ne írj még egy
olyan könyvet, mint Az üresség anatómiája! Nagyon kérlek. Te
ennél többet érsz. Írj egy nagy könyvet, minye lam! Egy politikus
nagy könyvet!
Elmosolyodtam. Nem lepett meg, amit Chérif mondott: már
Az üresség anatómiája megjelenése után is tartott egy ilyen
értelmű szónoklatot. Szememre vetette, hogy nem a nagy
társadalmi kérdésekkel foglalkozom, hanem önmagammal.
A  kritikája nem volt kioktató, mint azoké a kreténeké, akik a
saját valóság- és életismeretükkel hivalkodtak. Nem: Chérif csak
őszintén fájlalta, hogy nem ismer rá régi barátjára.
Való igaz, egy időben ugyanazok voltak az eszményeink. Sőt
kettőnk közül én voltam a radikálisabb. De hát minden és
mindenki változik. Az idővel dacoló, mindentől
elvonatkoztatott, megcsontosodott hűség agyrém, elvakultság,
az élet túllép rajta, mert hiszen az élet csupa váratlanság,
bizonytalanság, a dolgok szeszélyes összjátéka, mely
óhatatlanul megváltoztatja örök érvényűnek hitt elveinket,
értékeinket.
Hallani afféle bölcselkedést, hogy maradjunk meg annak a
gyermeki léleknek, akik voltunk. Nincs ennél hiábavalóbb és
gyászosabb törekvés. Sohasem adnék ilyen tanácsot.
A gyermek, aki voltunk, mindig csalódottan és értetlenül nézné
a felnőttet, aki lett belőle, még ha az a felnőtt megvalósította is
az álmát. Ez nem azt jelenti, hogy a felnőttkor természeténél
fogva el volna átkozva vagy meg volna hamisítva. Hanem azt,
hogy soha semmi nem felel meg annak, amit gyerekként olyan
elemi erővel és kíváncsi vággyal elképzeltünk. A  felnőtté válás
szükségképpen hűtlenkedés, elhagyjuk azt, aki voltunk. De pont
ebben rejlik a gyermeklét szépsége: azért van, hogy
elárultassék, és emez árulásból születik a nosztalgia, az egyetlen
érzés, amely valamikor az életünk végén lehetővé teszi, hogy
megleljük a gyermekkor tisztaságát.
Chérif ingatta a fejét. Ő nem a gyermekkoromról beszélt,
hanem arról az ifjú emberről, aki tizennyolc éves koromban
voltam. Elfogadja, hogy az élet megpróbáltatásai átformálnak
minket, de azt nem érti, hogy lehet elfordulni a nélkülözőktől.
Ez alapvető lelkiismereti kérdés, és nem gondolná, hogy
ellentétben volna értékes művek létrehozásával. Az én
„metamorfózisom” már csak azért is elfogadhatatlan számára,
mert olyannak ismert meg, akit felháborít az igazságtalanság és
a nyomor látványa. Az a minye lam minden idegsejtjében át volt
politizálva, hát hogy változhatott át ilyen gyorsan, ilyen
brutálisan?
–  Jó, megpróbálom – adtam meg magam –, írok egy nagy
politikai regényt.
Aztán kellemesebb témákról beszélgettünk: könyvekről,
nőkről, utazásokról, közös tragikomikus emlékeinkről a
katonaiskolából. De láttam, hogy Chérif nem tudja átadni magát
a könnyed csevegésnek: a szája mosolyog, de a szemében
szomorúság van. Kevéssel éjfél előtt elbúcsúztam. Lekísért a
kocsihoz.
– Ismerted Fatima Diopot? – kérdeztem. – Úgy hallottam, BMS-
aktivista volt.
Csend. Fájdalmas emlékek öt-hat másodpercnyi csendje.
Aztán:
– Igen, ismertem.
Elcsuklott a hangja. Kértem, ne haragudjon, hogy szóba
hoztam. Nem haragszik, dehogy. Aztán hallgattunk. Csend volt
és sötét, szállongó por a lépteink nyomán.
–  Annak a lánynak lelke volt – szólalt meg Chérif, amikor az
autóhoz értünk. – Csodálatos lelke. Filozófiahallgatóként járt
hozzám, később gyakran találkoztunk a BMS-ben, később pedig
magánemberként. Jól ismertem. És mert jól ismertem, képtelen
vagyok részt venni a 14-ei menetben.
Szerettem volna vigasztalóan megölelni a barátomat, de hát
sosem szoktuk így kifejezni a szeretetünket, így hát csak
megszorítottam a kezét, és azt mondtam, hogy ráférne egy kis
pihenés. Igen, tudja, megpróbálja. Elköszöntünk egymástól,
beültem a kocsiba, és lassan elindultam. Néztem a
visszapillantó tükörben: Chérif mozdulatlanul állt, de tudtam,
hogy nem utánam néz, hanem Fatima Diop után. Talán egyszer
elmondja, hogy mi volt köztük, gondoltam, szeretném, ha
elmondaná, még ha rosszul is végződött.
Kihajtottam a Liberté 6 negyedből, rá a gyorsforgalmi útra:
irány a Medina. Hívott Aidaváros, a gyönyör városa, és
ellentmondást nem tűrő hívása a vágytól izzó Egováros szívébe
hatolt, megrengette legősibb alapjait.
 Hát akkor találkozzunk ma este, sivatag poétája! – ezt
válaszolta Aida a délelőtti válasz-sms-emre, hogy: Én azt
szeretném, ha engedelmeskednénk vágyaink akaratának,
elepedek a szomjúságtól, annyira emészt a vágy utánad, egy éj
kevés, kell minden éj, érezni akarom a bőröd, szomjúhozom. Egy
teljes éve a sivatag magányos vándora vagyok, muszáj oltani
szomjamat.
 N-2

A fokozódó feszültség miatt és a szeptember 14-én várható

erőszaktól való félelem jegyében az ország legnagyobb
példányszámú napilapja ezt a sokatmondó kérdést tette fel
címlapján: Mi a teendő?
Vallási vezetők nyugalomra szólítottak fel. Hangoztatták, hogy
a szenegáli nép hívők közössége, egyazon Isten hite egyesíti
őket. Nyilvánvaló, hogy mit kell tenni: imádkozzék az ország
Fatima Diopért és családjáért! A béke: ez mindnyájunk kötelme.
A kormánytöbbség tagjai azon az állásponton voltak, hogy
Fatima Diop öngyilkosságát nem szabad átpolitizálni és önös
célra felhasználni. Itt egy emberi tragédia történt, ez ne haragot
szüljön, hanem felelősségtudást. Nyilvánvaló, hogy mit kell
tenni: vegyük fel a dialógus fonalát, és – a politikai nézetek
különbözősége ellenére – maradjunk egységesek!
A hivatásos ellenzék ütötte a vasat: a kormányzat hallja meg
végre a nép hangját, és viselje a felelősséget! Az elnök mondjon
le, és írjon ki új választásokat! Nyilvánvaló, hogy mit kell tenni:
politikai síkon megvívni a politikai csatákat.
A médiafogyasztó derék honpolgár nem tudta, mitévő legyen.
Békét akart, de jól lehet-e lakni pusztán a békével? Nem jobb-e a
méltósággal és társadalmi igazsággal kecsegtető válság, mint a
méltatlan béke, amely állandósítja a legkiszolgáltatottabbak
nyomorúságos helyzetét? E tragikus dilemma gondolkodóba
ejtette a népet. Erre muszáj volt aludni egyet.
A BMS hangadóinak nem voltak kétségeik. Szeptember 14-én
új lapot kell nyitni a történelem nagy könyvében. Ha nem írják
meg azt a lapot, azzal elárulják Fatima Diop emlékezetét. Mi a
teendő? Lenin 1902-ben írt egy politikai elemzést, annak volt ez
a nagyon egyszerű címe. És a brosúrában megfogalmazott
egyszerű választ visszhangozták most a végigazútonisták: a
forradalmár csináljon forradalmat!
És mit tegyen szerény személyem, az ígéretes ifjú író, a szent
haza jövendő irodalmának reményteljes csillaga? A  BMS egy
radikális netezője feltette nekem a kérdést a Facebook-
oldalamon: Te mit gondolsz a helyzetről? Mit tesznek az írók? Ti
adtok hangot a hangtalanoknak! Hát akkor miért nem
hallatjátok a hangotok? Ne legyetek az árulóink! A  fehérek
beszélnek rólad Franciaországban. És te? Te mit mondasz a
hazádért?
Volt egypár válaszkísérletem. Csak a saját nevedben szónokolj,
cimbora! Töröltem. Hangot adhat-e egyetlen hang az összes
hangtalanoknak? Töröltem. Közösség nevében beszélni = az
egyén elárulása. Töröltem. Menj a picsába! Ezt is töröltem. Nem
hatalmaztam fel magam, hogy bárki nevében beszéljek. Lehet,
hogy ideje van a szólásnak, de aki nem tud megszólalni, ne
legyen szószóló. Az írói státus bizonytalan, lejárt a
csalhatatlanok, vizionáriusok, próféták, mágusok, jövőbe látók
és más hasonszőrű romantikus képződmények ideje. Ma már
nem az író jelöli ki a követendő utat, ma már névtelenek által
kijelölt utat követünk, megyünk végig az úton, lélektől lélekig és
tovább.
 Hosszas töprengés után végül nem reagáltam az üzenetre.
Erre a netezőm írt privátban, hogy én sok fiatalnak vagyok a
példaképe, szükségük van rám, kell a véleményem, az
elköteleződésem. Erre sem válaszoltam. Erre visszatért a
közösségi oldalamra, és az első üzenetét ekként egészítette ki:
Na látod, ezért nem leszel te elismert író: lenézel bennünket.
Lehet, hogy a fehérek agyonünnepelnek, díjakkal halmoznak el,
írnak rólad az újságjaikban, itthon te akkor is egy senki leszel.
Egy nagy nulla. És aki a hazájában egy nulla, az máshol is nulla.
Eladtad magad, a fehérek néger házicselédje lettél. Nem vagy
méltó az olyanokhoz, mint… Itt hét-nyolc név következett, azoké
az entellektüeleké és íróké, akiket a néplelkiismeret
letéteményeseinek tartott.
Büszke iróniával lájkoltam a kommentárját. De azért
rosszulesett. Haragudtam is magamra, amiért a lelkemre
veszem. Pláne, hogy néhány napja még Siga D.-vel voltam, akit
vádlóm vélhetően sosem olvasott, de természetesen a
példamutató írók közé sorolt, holott az egész életmű maga volt
az árulás, merényletek sorozata a „mi” (a szülőhaza, az ősi
gyökerek, a népi kultúra) ellen, mindaz ellen, amit „ők” várnak
és elvárnak. Siga D. megfizetett az árulásáért. Próbáltam
elképzelni, hogy a helyemben Elimane mit válaszolna a
pasasnak.
„Amikor megkérdeztem a haiti költőnőt, megkérdezte-e
Elimane-t, hogy miért van Argentínában, azt válaszolta: Hát
persze, Corazón. Persze hogy megkérdeztem, hogy mi hozta
Argentínába, és mi tartotta itt. Csak hát évekbe telt, mire meg
mertem kérdezni. És ellentétben azzal, amit Gombrowicz
mondott, Elimane nem sértődött meg, nem haragudott.
Rosszabb: olyan gránitkeménnyé vált az arca, hogy halálra
rémültem. Rám meresztette a szemét. Izzadságcseppek
csordultak le a homlokán, ott csillogtak a szempilláján. Tizenhét
másodpercig tartott a csend (tudom, mert számoltam az ágya
fölött lévő falióra ütéseit), utána azt mondta: Már megint
kezded? Azt hittem, tudod a választ, de úgy látszik, tévedtem.
Soha semmit nem kérdeztél rólam Gombrowicztól vagy
Sábatótól, amíg én távol voltam, vagy ha nélkülem
találkoztatok?
Ez 1964 elején történt, január végén vagy február elején.
Fullasztó meleg volt. Az egész napot Elimane elsötétített
lakásában töltöttük, vártuk, hogy az este hozzon némi
enyhülést. Amikor végre egy kicsit lehűlt a levegő, kinyitottuk
az egyetlen ablakot. Nem sokat ért. Szellő se rezdült, a forróság
párafellege fennakadt az ég hálóján; a ruha a testünkhöz
tapadt. Öt éve ismertük egymást, és csak azon az estén mertem
föltenni neki a kérdést, amely pedig már azóta égette az
ajkamat, hogy először találkoztunk a szalonbéli affér után.
A válasza nem lepett meg. Már mielőtt feltettem volna a
kérdést, tudtam, hogy a kérdésemre kérdéssel fog válaszolni. Ez
volt a módszere, volt időm kiismerni. Ugye, emlékszel? Az 1958-
as affér után hónapokig utazgatott keresztül-kasul Latin-
Amerikán, és csak 1959 augusztusában tért vissza Buenos
Airesbe. Sábato és Gombrowicz meghívtak az első közös
vacsorájukra. Én most találkoztam vele először az incidens óta.
Akkor nagy merészen kérdőre vontam, amiért csak ül és
hallgat, most viszont igencsak meg voltam szeppenve. Pedig
rögtön látszott: nem akarja, hogy feszélyezve érezzem magam.
Kedves volt, majdhogynem szelíd, amilyen csak a két barátjával,
senki mással. Bár most sem mutatkozott nagy társalkodónak,
néhány perc alatt több szót ejtett ki a száján, mint amennyit a
szüleim irodalmi szeánszain összesen. Talán pont ez volt olyan
ijesztő: de hiszen ő nem is olyan, amilyennek eddig láttam,
egészen más!
Attól fogva találkozgattunk. Eleinte mindig csak hármasban,
kávézókban vagy Gombrowicz vagy Sábato lakásán. És más
Buenos Aires-i művészféléknél, költőknél, mecénásoknál.
A szüleimnél már nem voltak összejövetelek, de hát szalonban
nem volt hiány akkoriban. Népszerű volt például az Ocampo
nővéreké, Victoriáé és Silvináé. Eljártak hozzájuk a Sur folyóirat
körül csoportosuló írók és költők, köztük Borges, Mallea, Bioy,
de, ritkábban, európaiak is tiszteletüket tették, például Roger
Caillois vagy Aldous Huxley. Elimane is meg-megjelent. De két
barátjához hasonlóan jobban szerette az intimebb és kevésbé
fényes társaságokat. Szeretett kiülni a kávéházak teraszára, az
akkoriban divatba jött nagy ventilátorok elé; élvezte, ahogy
hűsíti a vállát, a tarkóját a levegő. Iszogatott, és tangót hallgatott
(Carlos Gardel volt a kedvence), és hallgatta az emberek
politikáról, futballról, bokszról való beszélgetését, amely előbb-
utóbb mindig civakodássá, néha tettlegességgé fajult. Nem
tudom, hogy boldog volt-e, szomorú volt-e. De legalább
nyugodtnak, megbékéltnek látszott.
Hosszú hónapokba telt, mire elmúlt a félelmem a
társaságában, és három évbe, mire kettesben is találkoztunk.
Időközben gyakran eltünedezett rövidebb-hosszabb időre,
olykor csak egypár napra, olykor hetekre. Hiányzott, és amikor
visszatért, lestem a szavát. Változatlanul szófukar volt, mintha
minden szavát latra vetné. Ahogy a két barátja, ő is a mesterem
lett. Életem legnagyobb büszkesége, Corazón, hogy Sábato,
Gombrowicz és Elimane tanítványul fogadtak, bevezettek az
irodalomba, megerősítettek költői hivatásomban, javították,
bírálták, dicsérték vagy leszólták a verseimet.
Gombrowiczról és Sábatóról már beszéltem, vázoltam, hogy
milyen volt a természetük, a stílusuk. Megpróbálok Elimane-ról
is mondani egyet s mást, bár kétségkívül ez a legnehezebb.
A Barracas szegénynegyedben bérelt egy nyomorúságos
bútorozott lakást. Amikor először hívott, elárulta, hogy én
vagyok az első, akit beenged. Még Gombrowicz és Sábato sem
járt nála, ezt utóbb ők is megerősítették. 1963-ban kerültünk
közel egymáshoz, amikor néhány hónapra kettesben, mármint
a barátai nélkül maradtunk. Gombrowicz egy nagy presztízsű,
gazdag alapítvány meghívására Nyugat-Berlinbe ment (1939 óta
nem volt Európában), Sábato pedig latin-amerikai felolvasó
körúton volt a Sobre héroes y tombas című remekművével,
amely az egész világon ismertté tette.
Távollétükben sűrűbben találkoztam Elimane-nal. Napközben
az egyetemen voltam, este meg találkoztunk valamelyik
kávézóban. Irodalomról beszélgettünk. Nem kérdezgettem a
magánéletéről és a múltjáról, ez afféle hallgatólagos
megállapodás volt köztünk, de minél jobban ismertem, annál
biztosabb voltam benne, hogy soha nem fogom igazán
megismerni, ha nem tudom meg, hogy mi vezette Argentínába.
De fogalmam sem volt, miként hatoljak át az üvegfalon (vagy
jussak túl az aligátoroktól hemzsegő pokolárkon), mely minden
betolakodótól óvja a múltja titkát. Tudott kedves lenni, velem
egyenesen elbűvölő volt, de nem hagyott kétséget felőle, hogy
ennek ára van. Ő megközelíthető, de elérhetetlen. Többször is
próbálkoztam, hogy legalább aprócska részleteket megtudjak a
régi életéről, de olyan ügyetlen voltam, hogy mindig lefülelt,
addig se jutottam, hogy feltegyem a kérdést.
Egyetlen rés nyílt a bevehetetlen erődítményen, és azt a rést ő
maga nyitotta. Egyik este megkérdezte, hogy nem akarom-e
megnézni, hol lakik. Ott, nála olvashattam el Az embertelenség
labirintusát, amelyet senki nem ismert Argentínában, csak
Gombrowicz és Sábato. Leültem az ágyra, és miközben ő az
utolsó verseimet olvasta és javította, én belekezdtem Az
embertelenség labirintusába. Fölöttem ott haldokolt a falióra. De
még az aritmikus hörgés sem terelte el a figyelmemet a
Labirintusról. Csodálatos könyv, nem számít, amit Elimane
elmesélt a franciaországi fogadtatásáról, az utóéletéről. Igen,
Corazón, a plágiumvádakról is beszélt. De én azokat nem
tekintettem plágiumnak, amúgy pedig mindegy, nevezhetjük
akárminek, átvételnek, vendégszövegnek, plágiumnak, az a
lényeg, hogy nagy mű született, és kész. Mindig is ez volt a
véleményem. Azon az éjszakán nem hárította el kapásból a
kérdéseimet, hajlandó volt ezt-azt elmondani a könyv
visszhangjáról, de persze nem mindent. Nem nyílt meg, de
legalább bepillantást engedett az életébe. Nem volt vallomás,
pláne nem siránkozás, Elimane szemérmesen és egyszerű
szavakkal beszélt életének arról a szakaszáról, de látszott, hogy
még mindig sajog a seb. Kétszer-háromszor elhallgatott, olyan is
volt, hogy megremegett a hangja, és érződött benne harag,
szégyen, keserűség, sokféle érzés.
Hajnaltájt, amikor elaludtam mellette, rájöttem, hogy Elimane
józan megfontolásból tárta fel előttem Argentínába való
jövetele okát, így akarta megelőzni, hogy faggassam. Alkalmat
adott, hogy magam vonjam le a következtetést: azért jött, hogy
kiheverje a bukást, felejtse a keserű emlékeket. Az önbecsülés
és a méltóság védelme elegendő magyarázatnak látszott,
Elimane esetében kiváltképp, hiszen a könyv, amely miatt mind
emberként, mind íróként megalázták, igazi nagyregény. Ő nem
mondta ki, de én ezt akkor úgy értelmeztem, hogy sértett
hiúságból, szakmai önérzettől hajtva fordított hátat régi
életének. Azt hiszem, azon az estén lettem szerelmes… nem is a
férfiba, hanem az eleven sebbe. Igen, az az ember egy eleven
seb volt, csak épp befelé vérzett. Belső vérzés. Fordított gejzír.
Se ápolni, se megmenteni nem akartam. Nem volt vágy bennem
iránta, és sokáig azt hittem, képtelen lennék valaha is lefeküdni
vele. A démonai szédítettek el. Gombrowicz után ő is a szeretőm
lett.
Néhány hónapig fékeztem magam, nem kérdezgettem, mivel
azt hittem, tudom a választ, vagy legalább a válasz egy részét.
Csak élveztem a társaságát, és tanultam a tanácsaiból, bíztam az
élettapasztalatában. Befejezte irodalmi (és szexuális)
beavatásomat, amelyet Gombrowicz és Sábato megkezdtek.
Berlinből megjövet Gombrowicz bejelentette, hogy végleg
visszaköltözik Európába. Franciaországban fog letelepedni.
A  tiszteletére rendezett búcsúztatón megjelent a nagy lengyel
író baráti köre és a fiatal költőnemzedék színe-virága.
Gombrowicz megkért, hogy töltsek vele egy éjszakát, mielőtt
elutazik. Úgy mondta: – Ez lesz a halálom előtti utolsó éjszaka. –
Teljesítettem a kívánságát (pompás szerető volt, kitartó,
fantáziadús, gyöngéd), és aztán reggel, amikor a konyhájában
kávéztunk, egyszer csak váratlanul azt kérdezte, hogy
megtudtam-e Elimane-tól, miért jött Argentínába.
Megdöbbentem, hiszen pont ő, Gombrowicz intett, hogy meg ne
kérdezzem. Emlékeztettem a korábbi tanácsára.
Kedvelte a paradoxonokat, most se hazudtolta meg magát.
– Igen – mondta –, de azt is tanácsolom, hogy szedd ki belőle
az igazságot. Nem hiszem, hogy a plágiumbotrány miatt
vetődött ide. Vagy nem csak amiatt. Van itt más is.
– Gondolod?
– Gondolom?! Ó, kárhozat! Én nem gondolkodom, én érzek!
Ennyit mondott Gombrowicz, egy szóval se többet. Aztán
elment Franciaországba, és megismerte a feleségét, Ritát, és
szerették egymást szerelemmel. A  hiánya megviselte Sábatót,
egyre kevesebbet láttuk, bár ennek volt más oka is: írta a
Buenos Aires-i trilógia harmadik darabját, az Abaddón el
exterminador című nagyregényt. Így hát többnyire kettesben
találkoztunk Elimane-nal, kávézókban vagy a lakásán. Hanem
Gombrowicznak a búcsúéjszakánkon elejtett szavai szöget
ütöttek a fejembe. Elimane továbbra is eltünedezett. Hosszabb-
rövidebb távollétei, amelyekről soha semmit sem mondott,
felelevenítették bennem a gyanút, hogy vajon csakugyan az-e
ittlétének valódi oka, amit elhitetett velem. Hová utazgat? Mit
csinál? Mi van, ki van a labirintusa közepén? Sok-sok
megválaszolatlan kérdés. Még legrégebbi Buenos Aires-i
barátja, Sábato sem tudott semmit a magánéletéről.
Voltak napok, amikor nem furdalt a kíváncsiság. Minek
kutakodni egy szeretett ember titkai után? Hiszen talán éppen
azért szeretjük, amit rejtve tart előttünk. Nem fontosabb-e, ami
hozzáköt, mint amiről azt hisszük, hogy takargat előttünk?
Engem Elimane-hoz mindenekelőtt az irodalom kötött, jobban,
mint a szeretet és a vágy. Ezt erősítették meg a beszélgetéseink.
Csak hát mihelyt Elimane elindult egy-egy titokzatos útjára, újra
mardosni kezdett a kíváncsiság, és Gombrowicz szavai csengtek
a fülemben: Van itt más is.
Elegem lett. A  gyanakvás roncsolta az Elimane-nal való
kapcsolatomat. Csodáltam, de legalább annyira utáltam is, hogy
titkok máglyáival veszi körül magát. És egy szép napon, amikor
egy négynapos uruguayi útja után visszajött Buenos Airesbe,
áttörtem a tűzkörön, és megkértem, mondja meg, hogy
valójában mit csinál Argentínában ilyen hosszú idő óta.
Emlékszel, mit válaszolt? Ezt:
–  Már megint kezded? Azt hittem, tudod a választ, de úgy
látszik, tévedtem. Soha semmit nem kérdeztél rólam
Gombrowicztól vagy Sábatótól, amíg én távol voltam?
–  De igen – mondtam. – De Gombrowicz azt mondta, hogy
nem tudja, nem érdekli, amúgy pedig meg ne kérdezzem tőled,
mert dühös leszel.
–  Nem csodálkozom, hogy ezt mondta. De ha jól ismerem,
biztatott, hogy ne érd be azzal, amit válaszolok.
– Jól ismered.
– Na és Sábato?
– Ernesto ugyanazt mondta, mint Gombrowicz, csak fordítva:
ha tudni akarom, kérdezzelek meg téged.
– Ezen sem csodálkozom. Ő ilyen.
–  Tudni szeretném. Igazából miért jöttél el Franciaországból,
miért jöttél Argentínába?
– Biztos vagy benne, hogy igazából tudni szeretnéd?
–  Igen, biztos. Miért nem beszélsz sohasem róla? Menekülsz
valami vagy valaki elől?
Elimane-nak felizzott a tekintete, és én megint úgy éreztem,
mintha egy fal magasodna előttem.
– Nem menekülök – mondta higgadtan. – Keresek valakit.
Bár meglepett a válasza (már eleve, hogy válaszolt), azonnal
további kérdésekkel vettem ostrom alá, hátha az elsöprő
rohammal újabb válaszokat sikerül kicsikarnom.
– A gyakori utazásaid kapcsolatban vannak az illetővel?
– Igen.
– Hosszú évek alatt sem sikerült megtalálnod?
– Nem.
–  Ki az illető? – Tudtam, hogy erre a kérdésre nem fog
válaszolni, de látni akartam a szemén, az arcán, hogy milyen
érzések futnak át rajta. – Nő?
Mereven nézett rám, semmit nem tudtam kiolvasni a
tekintetéből.
– Mit ígért? Vagy ellopott valamit?
Csökönyös hallgatás a válasz.
–  Lehet, hogy tévedek, és nem nő, hanem családtag.
Testvéred? Fiad? Esetleg az apád?
Semmi nem volt leolvasható az arcáról. Felállt az ágyról, a
nyitott ablakhoz lépett. Rágyújtott, kikönyökölt, és miközben
fújta a füstöt, nézett valamit a távolban, vagy csak belebámult a
sötétbe. Még az is lehet, hogy lehunyta a szemét. Olyan magas
volt, hogy így, előrehajolva esetlennek látszott, a versbéli
albatroszt juttatta eszembe, ahogy szárnyát vonszolja csüggeteg.
De sugárzott belőle az erő. Ahogy elnéztem széles vállát,
amelyre az izzadságtól rátapadt az ing, azt éreztem, hogy ez az
ember nagyot tud ütni, ha nem fékezi magát. Csak azért nem
tárja ki szárnyát, azért szorítja kétfelől a lelkéhez, mert kitárt
szárnnyal suta volna, leverné a tárgyakat, vagy, akaratlanul is,
halálos sebet ejthetne valamely létfontosságú szerven, képes
volna akár még az éjszaka hasát is felmetszeni. Ő is tudja ezt, én
is tudom. Nem lazulhat el, nem mondhat ki mindent, nem tehet
vallomást. Csak úgy maradhat életben, és kímélheti meg mások
életét, ha őrzi titkait.
Széles válla majdnem kitöltötte az ablakkeretet. Kintről az
üres telkeken, szemétlerakókon focizó gyerekek zsivaja
hallatszott. Az éjszaka kellős közepén is zajlottak a szenvedélyes
meccsek, a játékosok nem kímélték se magukat, se az ellenfelet,
pedig nem volt más díj, jutalom az alkalmi pályákon, a
hepehupás potrerókon, csak nagy néha egy-egy üveg tej,
amelyre közösen összedobták a pénzt. Díj nem volt, de annál
nagyobb  a tét, a lehető legnagyobb, ami az ő korukban
elképzelhető: a tét maga a győzelem. Föntről, egy nyitott
ablakon át tangó szűrődött be; a szövegéből csak foszlányok
hallatszottak a felajzott gyerekek lármája miatt, de így is
lehetett tudni, miről szólnak a dalok, hiszen minden híres tangó
ugyanarról szól: magányról, nagy, őszinte érzésekről,
boldogságról és boldogtalanságról, arról, hogy az élet szép, de
vannak megpróbáltatások, a szeretett férfit vagy nőt nehéz
megtartani, és még nehezebb visszahódítani. A  Bombonera
Stadion körvonala is látszott az ablakból. Ha meccs lett volna,
hallatszott volna a Boca Juniors-szurkolók rivalgása és
szerelmetes győzelmi éneke.
Tettem egy utolsó kísérletet:
– Mit akarsz az illetőtől?
Nem láttam az arcát, a szemét, Corazón, hiszen háttal állt,
kihajolt az ablakon. De a teste úgy megfeszült, hogy egész fizikai
valómban éreztem: egy másodpercre, egyetlenegy
másodpercre, minden megmerevedett körülöttünk: elakadtak a
falióra mutatói, megállt a labda a levegőben, kimaradt egy fél
szó a tangóból, még Elimane cigarettájának füstje sem
bodorodott. Kimerevedett a pillanat, de nem az időn kívül,
hanem alatta, és aztán máris visszazökkent. Elimane sokáig állt
az ablaknál. Elszívott még egy cigarettát. Aztán felém fordult.
Rögtön tudtam, hogy egy szót se fogok kihúzni belőle, de sőt,
kérdezni se merem a múltjáról soha többé. Mosolygott. Én sem
előtte, sem utána nem láttam ember arcán olyan mosolyt.
A  rozoga falióra nagy keservesen elköhögte a tíz órát. Elimane
arcán ott ült az a rémületes torz mosoly, és én moccanni sem
bírtam, a hőség ellenére jéggé fagytak a tagjaim. Fellélegeztem,
amikor eltűnt a mosoly az arcáról.
– Menjünk vacsorázni – mondta. – Éhes vagyok. Ilyenkor még
nyitva van néhány vendéglő a parton. Talán a Rio de la Platánál
jobban jár a levegő. Friss szellőről álmodom. Fullasztó az
emberek közelsége… Szerettem volna levegővé válni, kellemes,
könnyű széllé, mindörökre csak lebegni a tárgyak és a lények
fölött.”
 N-1

Nincs vihar előtti csend.

Tegnap este szeretkeztünk, és én belenéztem egy izzadságcsepp
aprócska gömbjébe, amely végigfolyt Aida testén. Én voltam
alul. Az arcát szerettem volna nézni, de azt nem láttam, mert a
teste ívesen hátrafeszült. Hosszú barna haja a combomat
simogatta. A  bordáit néztem, ahogy felhullámzanak, néztem
mellkasa csarnokát melle ikerkupoláival. A két szép halom közt
távoli piramis: Aida álla. Ott, az áll hegyén jelent meg az
izzadságcsepp.
Aprócska sztalaktitként függött, már-már éreztem, ahogy a
bőrömre hull. De nem, nem hullott alá, hanem Aida egy
hevesebb mozdulatától elindult lefelé a nyakán, és
megkezdődött az odisszeája. Amikor a melle közé ért, egyszer
csak beleláttam az izzadságcsepp belsejébe, olyan volt, mintha
egy jósnő varázsgömbjébe néznék, képek kavarogtak a szemem
előtt. Egy férfi ment egy nő után, szólongatta, de hasztalan, a nő
nem fordult hátra a néptelen utcán, vagy mert nem hallotta,
vagy mert nem akarta hallani.
Az izzadsággömb túljutott a napfonaton. A férfi futni kezdett,
lassan, aztán egyre gyorsabban futott a nő után. Továbbra is
nevén szólongatta, kiáltozása visszhangot vert a néma utcában,
de a nő továbbra sem hallotta, vagy nem akarta hallani, viszont
sírva fakadt, és olyan vigasztalan volt a jelenet, hogy majdnem
én is elsírtam magam.
A csepp egy anyajegyerdőn haladt át, közeledett a köldökhöz,
Aida mozgása pedig megváltozott, lelassult, türelmesebb lett,
maga az élet zubogott a testében, és tapasztalatból tudtam, hogy
ez a gyönyör közeledtét jelzi. A vaginája ütemesen hullámzott a
péniszemen, és jött, jött, kitörni készült belőle a fehér csillag,
mely mindjárt felröppen, és szikráival teleszórja az
univerzumot. Az izzadságcseppben végre hátrafordult a nő,
szép volt az arca, de csodálkozás tükröződött rajta a férfi
láttára, aki a nevét kiáltozva futott utána, és már majdnem
utolérte. De nem lassított, nem állt meg, hanem egy női nevet
kiáltozva futott tovább.
Az izzadságcsepp elérte a köldök peremét, de nem csúszott
bele a katlanba. Haladt tovább a szeméremcsont felé. Aida
előrehajolt, az arca ott volt az arcom előtt, elborított a
hajzuhataga. Rángás futott keresztül a testén, görcsbe rántotta.
Aida homlokomhoz nyomta a homlokát, tarkómra fonta az
ujjait, és az üvöltés, amely kiszakadt belőle, nem a torkából nem
a szájából, nem a melléből, de nem is az öléből szakadt ki,
hanem teljes valójából, az üvöltést kísérő sóhaj pedig világosan
értésemre adta, hogy örökre csak a kísérője, az árnya lehetek,
ne is kívánjak többet, ezt soha meg nem érthetem.
Aida feje a vállamon pihent, arca az arcomhoz simult. A szoba
alkalmazkodott hozzánk, mintha minden tárgy próbálna újra
lassan, egyenletesen lélegezni. A  nő ment tovább az utcán, a
férfi egy másik nő után futott, akit csak ő látott: ábrándképet
kergetett, azt szólongatta.
Nincs vihar előtti csend. Az igazi vihart vihar előzi meg,
önnön hírnöke; némán süvít, olyan némán, ahogy egy
izzadságcsepp gördül végig egy kéjtől vagy fájdalomtól
megfeszülő nő testén. Aztán elmúlik a vihar, s elenyészik a kis
csepp, amiként minden elmúlik és elenyészik a végtelen
mozdulatlan káprázatában. Semmi nem történt, és mégis:
semmi nem olyan, amilyen annak előtte volt.
Aida azt mondta, hogy holnap (vagyis ma) nem fog ráérni.
Készül a nagy menetre.
– A meneten találkozhatunk – mondta –, már ha te is eljössz.
Mondjuk, az Obélisque téren. Onnan indul a menet. Az
emlékmű talapzatának egyik falára egy nagy oroszlán van
festve, ott találkozhatnánk holnap tízkor, az oroszlán hasa alatt.
Megcsókoltuk egymást. Hazamentem. Ma reggel, ébredéskor
ezt írtam neki:
Elmegyek tüntetni, Aida. De nem leszek ott az oroszlán hasa
alatt. Nem vágy hajt, hanem bosszúvágy. Egy álló éven át azt
hittem, hogy téged kívánlak, de valójában bosszúra vágytam,
arra, hogy szenvedni lássalak, amiért elhagytál. Megszenvedtem
ezt az évet, és végre tudom, hogy mi volt az oka. Vége, már nem
fáj. Azért jöttem Szenegálba, hogy megtaláljam azt az írót, aki
által – lehet, hogy illúzió – megtalálom önmagamat. Jobb, ha
most elválunk egymástól, mielőtt újraéledne  az irántad való
szerelmem, holott tudom, hogy az is illúzió, és csak az  emlékét
tenném tönkre, ha hinnék benne. Sajnálom.
Egész nap a válaszát lestem, de nem jött.
Elolvastam Az embertelenség labirintusát, és most először
megríkatott. Pedig hát betéve tudom, már több tucatszor
olvastam. Mindannyiszor nagy hatással volt rám, de ma
délutánig sohasem sírtam. Kint minden csendes. Vihar előtti
csend: holnap végre szeptember 14-e lesz, a vihar napja.
„1966 júniusában, a hónap vége felé a »Revolución
Argentina« megdöntötte Arturo Illia hatalmát – mondta Siga D.
Amszterdamban, amit a haiti költőnőtől hallott. – Onganía
tábornok lett az elnök, és vele újabb katonai diktatúra
kezdődött. Az egyetem és a kávézók, sörözők, mozik, klubok,
koncerttermek: ezeket támadta legkeményebben a junta, a
propaganda szerint erkölcsnemesítő célzattal, valójában azért,
hogy minél jobban ellenőrzése alatt tartsa a fiatalokat. Nemrég
fejeztem be egyetemi tanulmányaimat, és Buenos Aires
legnagyobb könyvkiadójánál helyezkedtem el, a jogi osztályon.
Esténként egy baráti házaspárnak segítettem. Az egyetemen
ismertem meg őket, független mozisok voltak, s én náluk
jegyszedő. Avantgárd filmeket vetítettek. 1967-ben egy este a
Nagyítást, Antonioni filmjét, amelynek alapja az argentin
fiatalok által akkoriban igen kedvelt Julio Cortázar egyik
novellája volt. Egy besúgó informálta a katonákat, azok rajtunk
ütöttek, több embert letartóztattak, köztük a barátaimat,
elkoboztak minden fellelhető filmtekercset, és bezárták a kis
mozit. Még azon az éjszakán csatlakoztam a diktatúra ellen
küzdőkhöz.
Többször letartóztattak, mert fiúsan rövid volt a hajam, és ezt
a junta, amiként a miniszoknyát, a női romlottság
bizonyítékának tekintette. Nem voltam hajlandó parókát
hordani. Két éven keresztül titkos politikai összejövetelekre
jártam, sőt szerveztem is gyűléseket. Plakátot ragasztottam, és
letépkedtem a kormányzat plakátjait, petíciókat írtam alá, írtam
szamizdatokba, terjesztettem röplapot, félelemtől reszketve
futottam őrjáratok elől, töltöttem börtönben egypár éjszakát.
A szüleim mindig kihoztak, és nem tiltották, hogy folytassam a
harcot. Anyám megtapasztalta a politikai elnyomatást Haitin.
Azt mondogatta, hogy illúzió abban reménykedni, hogy
ellenállás híján bármely diktatúra engedne a szorításán,
öngyilkos naivitás és egyben gyávaság.
Mindezek miatt egyre ritkábban találkoztam Elimane-nal.
A  politikai helyzet hidegen hagyta, vagy ami még rosszabb:
bosszantotta. Arra jutottam, hogy ezt az embert az égvilágon
semmi nem érdekli, semmi nem hajtja, csak az, hogy megtalálja
azt a személyt, aki után nyomoz. Lankadatlanul kereste, és
továbbra is utazgatott. Ez egoizmus, majdhogynem gyávaság!
Megérteném, ha a szerelméhez ragaszkodna, vagy a barátaihoz
(de ugyan barátja volt-e valaha is Sábato és Gombrowicz?). De
nem, neki csak a titkai fontosak. Minden egyéb, engem
beleértve, csak staffázs, díszlet, amit kedvére eltüntethet,
elmozdíthat, átalakíthat, átrendezhet.
Még arra sem vagyunk alkalmasak, hogy ideig-óráig
feledtessük vele vagy enyhítsük magányát. Ellenkezőleg,
hozzájárulunk, hogy még mélyebbre hatoljon benne.
A látványunk, a társaságunk voltaképpen felsrófolja a magánya
értékét. Arra használ bennünket, hogy emlékeztesse magát (és
bennünket), mennyire nincs ránk szüksége.
Ezt gondoltam akkoriban. És őszinteségből meg is mondtam
neki. Azt felelte, hogy megért. Elváltak útjaink. 1968 februárja
és 1969 szeptembere közt csak egyszer találkoztunk, akkor is
véletlenül, az utcán. Odaintett nekem, és én úgy csináltam,
mintha nem venném észre. Este, visszagondolva, úgy véltem,
hogy helyesen tettem, de aztán lassanként megváltozott a
véleményem, és elszégyelltem magam, megbántam. Ha hiszed,
ha nem, Corazón, még ma is megsajdul a szívem, ha eszembe
jut, hogy nem vettem róla tudomást.
A politikai harc folytatódott. Folytatódott a megtorlások
ellenére, állandó életveszélyben, dacolva gyilkosságokkal,
csonkításokkal, kínzással. 1968, mint világszerte oly sok
fiatalnak, nekem is az éretté válásom éve volt.
És mégis, 1969 májusától, amikor pedig a lázadás felerősödött
és a diktatúra végre meginogni látszott, bennem éppenséggel
alábbhagyott a harci kedv. Elfáradtam. A hónap végén Córdoba
városában valóságos csata zajlott, a tűz továbbterjedt a többi
nagyvárosra, a Córdobazo végre látványosan megmutatta a
mozgalom erejét és azt, hogy van remény: a megalázottak
megelégelték a zsarnokságot. Belőlem meg pont addigra fogyott
el az erő. Bezárkóztam, elhagytam magam. Figyelemmel
kísértem a tüntetéseket, a szívem velük tartott, de már nem
vettem részt bennük. Szerettem volna felszítani magamban a
régi tüzet, de nem volt fűtőanyag, mely táplálta volna, és nem is
tudtam, honnan vehetnék.
Sok harcostársam megharagudott rám. Azzal vádoltak, hogy
dezertáltam, eleve csak azért csatlakoztam az ellenálláshoz,
mert vezekelni akartam a burzsuj származásom miatt. De hát
mit is lehet várni egy amerikai diplomata leánykájától, inkább
az a csoda, hogy nem hamarabb lettem áruló. Csak az
avantgárd mozis házaspár tartott ki mellettem. Ők viszont két
hónapja elhagyták Buenos Airest, mert nagy volt a veszélye,
hogy letartóztatják és megkínozzák őket.
1969 szeptemberében egy este éppen vacsorához készülődtem
a Núñez negyedben lévő lakásomban, amikor Elimane
becsöngetett. Nem lepődtem meg. Már mielőtt ajtót nyitottam,
megéreztem (legalábbis most így emlékszem), hogy egy régi
ismerős tesz eleget a meghívásomnak. Egy palack bor volt a
kezében. Egy ideig szótlanul néztünk egymásra. Nem tudom, mi
járt a fejemben. Talán ez: szomorú, hogy nem szólunk
egymáshoz. Vagy: szép, hogy nem szólalunk meg. Vagy, és ez a
legvalószínűbb: itt állunk szemtől szemben, és nincs mit
mondanunk egymásnak. Utat adtam, belépett. Őrjárat jött az
utcán. Becsuktam az ajtót, Elimane felé fordultam. Elimane
mozdulatlanul állt, olyan magas volt, hogy majdnem az
előszoba plafonjáig ért. Megkerültem, bevezettem a nappaliba.
Odaadta a bort, és azt mondta, levegőztetni kell egy kicsit.
A hangja ugyanolyan volt, mint régen, mégis az volt az
érzésem, hogy ő maga megváltozott. Vagyis inkább úgy
mondanám, hogy egész este végigkísért az érzés: Elimane nem
változott, de idegen lett. Most először járt abban a lakásban.
Márciusban vagy áprilisban költöztem be, nem sokkal azután,
hogy utolszor találkoztunk. Tekintete végigsiklott a
könyvespolcon, a képeken, a zongorán meg az állólámpán, a
tévén meg a tálalószekrényen, a gyümölcskosáron meg a
maszkon, amelyik az egyik voodoo őrlelket, Legbát ábrázolta.
Hagytam, hadd fejezze be a szemlét, és helyet mutattam neki
egy fotelban.
– Nem Sábatótól tudtam meg a címedet. Anyád mondta meg.
–  Sejtettem – mondtam. – Ernesto még nem volt itt, csak azt
tudja, hogy ebben a negyedben lakom.
– Vele is ritkán találkozol?
– Igen.
Leült. Én is leültem, néztem őt. A vonásai nem változtak, de ő
maga igen; mintha a lelkében elmozdult volna valami. Alig-alig
mozdult el, és mégis más lett. Olyan, mintha egy virágos
csendéletet ábrázoló festményen egy-két centiméterrel odább
került volna a váza.
Vacsorázzon velem, ajánlottam. Asztalhoz ültünk, bort töltött.
Megkérdezte, továbbra is harcolok-e a katonai rezsim ellen.
– Nem nagyon – mondtam.
–  Pihenned kéne. Látszik, hogy fáradt vagy. – Hogy nem
mondtam rá semmit, folytatta: – Azt hiszem, megtaláltam, akit
húsz éve keresek. Végre megvan, odautazom. Azzal minden
bevégződik, és én hazatérhetek. Az lesz az utolsó utam, az lesz a
nagy hazatérés. Azért jöttem el hozzád, hogy váltsunk néhány
szót, felolvassak neked néhány oldalt, szeretkezzünk, ha te is
vágysz rá, és utána…
– …utána elmész örökre, tudom.”
 N

Csak este jött válasz Aidától, szeptember 14-e estéjén.

A kórházudvaron cigarettáztam, amikor megjött az üzenet.
A bosszú fogyaszthatatlan étel. Ha mégis eszel belőle,
megfekszi a gyomrod. Hányni kell tőle. Most kihánytad. Remélem,
megkönnyebbültél, Diégane. Bosszút álltál. Visszaadtad a pofont,
amit több mint egy éve adtam. Kvittek vagyunk. Most már én is
tudom, milyen, ha otthagy a másik, pedig azt szeretném, hogy
maradjon. Még egy kicsit. Örökre. A találkozásunk rádöbbentett,
hogy sosem váltunk el egymástól igazán. Ott élt bennem az
emléked. És nemcsak emlék, hanem remény, hogy egyszer talán…
Rosszul gondoltam. Mindig rosszul gondoljuk.
Még három napig leszek Dakarban. Látni akarom ennek a
reménykeltő, csodálatos napnak a folytatását. Remélem, nem
rontasz el mindent, nem akarsz találkozni. Remélem, már messze
jársz, annak az írónak a nyomában, aki megmutatja, hogy
válhatsz önmagaddá. Azt is remélem, hogy leszel olyan elegáns,
és nem válaszolsz. Hogy nem magyarázkodsz, nem mentegetőzöl.
Ha mégis úrrá lenne rajtad a szentimentalizmus, és elgyengülnél,
azt nem bocsátanám meg, szerelmem, és a gyöngéd szeretet, amit
most érzek irántad, mélységes megvetéssé válna, ami maga is
megvetendő érzés, bepiszkítja azt is, aki érzi, azt is, aki a tárgya.
Azt hiszem, még soha életemben nem írtam le ilyen hosszú
mondatot. Ebből is láthatod, hogy… Isten veled.
 Többször is elolvastam az üzenetet a félhomályos
kórházudvaron. Próbáltam megállni, hogy ne írjak, de nem
sikerült.
Tudom, milyen büszke természet vagy, Aida. Tudom, hogy
elutasítasz minden vigasztalást, sőt már a helyzet is
elfogadhatatlan számodra, hogy valaki vigasztalni akar. Nem is
ez a szándékom. Hanem, még ha nem kérsz is belőle, szeretném
megmagyarázni. Nem akarok bosszút állni. Azt akarom, hogy
nehogy majd feltámadjon bennem a  bosszúvágy. Megmentem
magunkat az önpusztítástól. Én…
Mindaz, amit egy év alatt magamba fojtottam, most
kikívánkozik. Mindent el akarok mondani, Aida. Hogy mennyire
hiányoztál, mennyire fájt az emléked, mennyire én, mennyire te,
mennyire mi stb. Szeretném hosszan megírni neked, de nem
tudom, hogy kezdjek bele. Tolonganak a mondatok a fejemben.
Kavarodnak a regiszterek, a stílusok, a hangok, a fordulatok. És
úgy érzem, hogy a szavak, a mondatok nem találnak célba, nem
azt mondják, amit mondani szeretnék. Küszködöm, mert én mást
akarok: pontosságot, mélységet, igazat. A  szavak elkerülnek, és
kerülgetik egymást, csak kerülgetik az igazságot. Kimerülnek és
ellaposodnak, annyira hajszolom őket. Minden újabb önkényes
kísérletem csak növeli a távolságot a szavak valóságos
lehetőségei és az én belső valóságom lehetőségei közt. És igazából
nem is ellenem, sokkal inkább önmaguk ellen követnek el árulást
a szavak. Öngyilkosságot.
Hamarosan eljön az idő, amikor elcsigázva vagy reményt
vesztve, vagy mert erőt vesz rajtam a vágy, hogy újra
magányosan hajózzak, elszakadok tőled, lassan ellebegek az
óceánon más szigetek, más partok felé: parányi lét válik el egy
másik parányi léttől, és indul tovább kiszámíthatatlan pályán a
végtelenben.
Nem küldtem el. Hosszú. Nyálas. Röhejes. Egyáltalán minek?
Ami ma történt, az után nem álltak össze a szavak, és kedvem
se volt beszélni. Aidának igaza van: hallgatni kell.
Amadou, Chérif Ngaïdé fivére közeledett a kórházudvaron. Őt
értesítettem elsőnek. Más családtag telefonszámát nem tudtam.
–  Évekig fog tartani a kezelés, és soha nem fog teljesen
felépülni. De él. Hála neked. Köszönöm a család nevében.
Egyikünk sem képzelte volna, hogy egy olyan ember, mint
Chérif…
Amadou nem fejezte be a mondatot, de így is értettem.
Megszorította a kezem, és visszament az épületbe. Elnyomtam a
cigarettát a falon, és hallgattam a várost. Különös volt a csend a
tüzet okádó elmúlt órák után. A  felforrósodott fém, az olvadt
kátrány és a puskapor szaga még ott szállongott a levegőben.
Dakar még nem szellőzte ki a könnygázt és a füstöt, amely
napközben elárasztotta. Túl voltunk szeptember 14-én.
A  várakozásoknak megfelelően hatalmas tömeg vonult fel,
majdnem félmillió ember. Több negyedben is összecsapások
voltak. Több mint százan súlyosan megsérültek, hárman
kómában vannak, de halott nincs. A  BMS holnapra újra
tüntetésre szólít, a cél: meghátrálásra kényszeríteni a kormányt,
amelyet egyébként felkészületlenül ért a megmozdulás
hevessége, és haladéktalanul tárgyalásra hívta több társadalmi
szervezet, köztük a BMS vezetőit. Hosszú lesz a tárgyalás.
Egyelőre senki nem tudja, mi fog kisülni belőle.
 Szerencsém volt. Először is, mert azonnal elolvastam Chérif
levelét, amint elküldte. Az is szerencse, hogy ösztönösen,
késlekedés nélkül döntöttem.
Kilenc óra körül, amikor éppen indultam a tüntetésre, levél
érkezett a Facebook-fiókomba.
Mégiscsak tüntetni fogok ma. Tüntetni fogok, hogy vezekeljek a
bűnömért, merthogy az én bűnöm volt. Én beszéltem tele a fejét.
Nálam voltunk. Hallottuk a hírekben, hogy háromszáz fiatal
szenegáli fulladt a tengerbe, amikor lélekvesztőkön megpróbáltak
Európába jutni. Azt mondta: ilyen körülmények közt nekivágni,
ez majdhogynem öngyilkosság. Én úgy el voltam keseredve az
állami vezetőink bűnös nemtörődömsége miatt, hogy
dührohamot kaptam, és felelőtlen szavakra ragadtattam magam.
Azt mondtam, hogy egy olyan országban, mint a mienk, az
öngyilkosság a tiltakozás borzalmas, de hatékony eszköze, és
éppen azért hatékony, mert annyira borzalmas, lehet, hogy ez az
egyetlen akció, amit még azok ott, odafönt is meghallanak. Az
öngyilkosság olykor megváltoztatja a történelmet: ott van
például Mohamed Bouazizi Tunéziában 2011-ben, ott van Jan
Palach Csehszlovákiában 69-ben, ott van Thích Quảng Ðúc
Vietnámban 63-ban, nem is szólva a legendás nderi nőkről, akik
kollektív öngyilkosságot követtek el 1819-ben, hogy ne jussanak a
mór rabszolga-kereskedők kezére. Mindezeknek az
öngyilkosságoknak hatalmas hatásuk volt az emberek
gondolkodására és a politikai helyzetre. Lehet, hogy nálunk is, a
környező országokban is ez marad a boldogtalan nép utolsó
fegyvere. Lehet, hogy ezt kellene tennie a fiataljainknak:
öngyilkosságot elkövetni, hiszen az életük így nem élet…
 Elkeseredésemben mondtam, amit mondtam,
meggondolatlanul, bele a levegőbe, de Fatima nem felejtette el, és
szó szerint vette. Néhány perccel végzetes tette előtt felhívott, és
azt mondta, hogy igazam volt, a harmadik út, amit annyira
keresünk, az áldozat útja, de nem holmi metaforikus vagy
részleges áldozaté, hanem a jól megfontolt, tudatos, konkrét,
abszolút áldozaté, az életáldozaté. Nem fogtam föl a szavai
értelmét. Csak akkor értettem meg, amikor megláttam a halála
képeit. És te, minye lam? Érted most már? Közvetve vagy
közvetlenül én sugalltam neki, hogy mit tegyen. Fatima miattam
lett öngyilkos, és gondja volt rá, hogy tűzáldozatát a hálón
közvetítse. A megfelelő helyre tette a mobilt, bekapcsolta a videót,
a többi tömény borzadály. Próbáltam elhitetni magammal, hogy
nem tehetek róla. De nem bírom elviselni. Minden éjszaka
Fatimát látom. Nem tudok aludni. Nem bírom tovább. Én tehetek
róla. Csak egyféleképpen lehet vezekelni. Megtéve ugyanazt. Isten
veled, testvérem. Tehetséges vagy, nagy író válhat belőled.
Tudom. Remélem.
Elolvastam, megkövültem. De csak egy-két másodpercre.
Hívtam Chérifet, de persze hiába. Beültem apám kocsijába, és
téptem, mint az őrült a Liberté 6 negyed felé. Azt gondoltam:
annyi ember tolong az utcán, annyi a rendőr, hogy Chérif
biztosan nem a nemzetgyűlés épülete előtt próbálja felgyújtani
magát, mint Fatima Diop, hanem otthon.
Számlálatlan közlekedési kihágást követtem el, és ma sem
tudom, hogy lehet, hogy senkit nem ütöttem el. Chérif lakásától
két kilométernyire már annyira összesűrűsödött az Obélisque
téri találkozóhely felé tartó tömeg, hogy kénytelen voltam
leállítani a kocsit. Jól-rosszul leparkoltam, gyalog mentem
tovább, illetve nem mentem, hanem rohantam, majd kiszakadt
a tüdőm. Körülbelül tíz perc múlva értem oda, a portaőr nem
akart beengedni, de aztán látta, hogy ez nem tréfadolog,
kinyitotta a kaput, és jött, futott utánam a lépcsőn. Chérif a
harmadik emeleten lakott, de már az elsőtől hallottam az
üvöltését, és éreztem az égett hús szörnyű szagát. Az őr meg én
közös erővel betörtük az ajtót, közben lakók is odagyűltek az
ordításra, a füstre, a szagra.
Chérif a földön fetrengett, lángolt a teste. Jajongott, és nem is
vad fájdalom volt abban a hangban, az a hang maga volt az
embertől eloldozódott vak fájdalom; olyan volt, mintha Chérif
hipnotikus állapotban, médiumként, transzban görcsösen
követné egy szertartás parancsait. Mindent betöltött az üvöltés,
a testét, a teret; ide-oda csapódott, visszhangzott, és örvénylett;
nem üvölt így a csapdába esett állat, nem üvölt így megsebzett
istenség; a fájdalom nem érte be azzal, hogy szétmarja Chérif
testét, kitört szűk börtönéből, szétfeszítette falait, üvöltve
süvített, lecsapott, robbant, mindent leterített, amit ért.
Lángra kapott a padlószőnyeg. Berohantam a hálószobába,
lerángattam az ágyneműt, és ráborítottam Chérifre. Az őrben
volt annyi lélekjelenlét, hogy kirohant a folyosóra, és
félrelökdösve a lakókat, hozta a tűzoltó készüléket. Többé-
kevésbé sikerült teljesen belecsavarnom a barátom testét a
lepedőbe, takaróba, az őr pedig mindkettőnket elborított a
habbal. A  szomszédok vödrökben hoztak vizet. Néhány
másodperc alatt sikerült eloltani az embermáglyát.
Chérif mozdulatlanul hevert a földön. A  beálló csend
éppolyan borzalmas volt, mint az üvöltés: a teret most bűz
töltötte be, az égett emberi hús szaga. Tömbbé állt össze,
összepréselte a tüdőnket. A  test mozdulatlanul hever a földön.
Perzselt bőrfoszlányok a padlón. Könnyfakasztó füst. Arrébb
léptem, hívtam a mentőket. Felvilágosítottak, hogy minden
egység bevetésen van a tüntetés miatt, és amúgy is lehetetlen
haladni a nagy tömegben. A  tűzoltók mentősei sem érnek ki
egyhamar, ők is elakadnak a dugókban, az is kérdés, hogy hogy
jutnak majd el az elkerülhetetlen utcai tüzekhez.
A fejetlenség közepette az egyik lakónak eszébe jutott, hogy
van egy magánklinika pár percnyire. Hordágyunk persze nem
volt. Három férfi jelentkezett sebesültvivőnek. Egyikük Chérif
hóna alá nyúlt, másikuk a két lába alá, harmadikuk a dereka
alá. Szerencsére a test nem látszott a takaróktól, de ahogy a
férfiak nekikészültek, rémlátomásom támadt: nem bírják
elemelni a szőnyegről, vagy ha igen, az összeégett test
szétmállik az ujjaik között. Lehunytam a szemem, hogy ne
lássam. De a három férfinak sikerült felemelni Chérifet, és már
vitték is. Én utánuk. Nem tudtuk, hogy él-e egyáltalán.
Ernyedten lógott a karja. Vöröslött-feketéllett a nyers hús.
A klinikán azonnal kezelésbe vették. Felhívtam Amadou-t,
még a katonaiskolából ismertem. Fél óra múlva ott volt a
szülőkkel. Hosszú várakozás kezdődött. Amadou-tól megtudtam,
hogy Chérif közvetítette az öngyilkosságát a Facebook-oldalán,
amelyet sokan követnek, mert rendszeresen posztol politikai és
filozófiai tárgyú szövegeket és videókat. Ő, Amadou eltávolította
a videót, de addigra egyes netezők már lementették, és az elemi
tisztességnek és jó ízlésnek fittyet hányva meg is osztották
különböző csatornákon. Amadou elmondta, hogy az őrrel
együtt látható (bár a nagy rohanás miatt felismerhetetlen)
vagyok a videón, ahogy betörjük az ajtót és berontunk. Mielőtt
Chérif benzint locsolt magára és meggyújtotta magát, egyetlen
mondatot mondott, voloful: Fatima laj bálu, na ma szama
nyabot bál („Bocsánatot kérek Fatimától, bocsásson meg a
családom”). Nem kívántam látni a videót.
Ott maradtam a klinikán Chérif szüleivel és fivérével. Három
óra múlva közölték velünk, hogy átszállítják Chérifet a
kórházba, a súlyos égési sérültek osztályára. Élet és halál közt
van, harmadfokú égési sebekkel. Különösen a test alsó részén
károsult a bőrszövet.
Ezenközben Dakar utcáin dübörgött a nagy menet. A tüntetők
túlnyomó többsége még nem szerzett tudomást Chérif tettéről,
de azok közül, akik megtudták, sokan mártíromságnak
tekintették, elkeseredett, bátor gesztusnak. Kevesen gondolták
volna, hogy önvádból történt… nem mintha ahhoz nem kellene
bátorság, hogy valaki, önnön hibáját megértve, ilyen végletes
következtetésre jusson. Ez volt a lecke, amit a barátom a
tragédiája árán adott: légy bátor, és tedd, amit tenned kell!
És nekem vajon mit kell tennem (azon kívül, hogy keresem a
szerelmet és a helyemet a világban, vállalva a kereséssel járó
óhatatlan kudarcokat)? Követnem kell Elimane és a könyve
nyomát. Az életem, mint minden ember élete, matematikai
műveletek sorozata. Egyenletek, együtthatók, halmazok,
hatványok, azonosságok, ismeretlenek. Kívülük mi marad? Az
irodalom, egyedül az irodalom, a szemérmetlen irodalom:
válasz és feladat, hit, szégyen, büszkeség. Élet.
 Erre jöttem rá, vagyis inkább ezt fogadtam el, amikor megjött
Aida búcsúlevele.
 N+1

Apám kölcsönadta néhány napra az autót. Nem kérdezte, hová

megyek. Anyám sem kérdezte meg, bizonyára anélkül is tudták,
hogy azzal akarok foglalkozni, ami miatt valójában hazajöttem.
Reméltem, hogy sötétedésre odaérek.
„Elimane azon az éjszakán olvasta fel nekem ismeretlen
könyve első lapjait – mondta a haiti költőnő Siga D.-nek. – Igen,
azon az éjszakán, Corazón. Szeretkeztünk, utána felolvasott a
könyvéből. Azt hiszem, az volt életem legszebb és legszomorúbb
éjszakája. Emlékezetessé tette az elválást. Kellemes volt
hallgatnom Elimane hangját, de fájdalmas is. Olyan volt, mintha
a testamentumát olvasná. Azt éreztem, amit még soha: bármit
kérdezhetnék, mindenre válaszolna, és éppen ez, a
sebezhetősége szomorított. Hogy mintha azért jött volna, hogy
bocsánatot kérjen, amiért olyan ember, amilyen ember, és
olyan volt, amilyen volt. Nem szerettem a természetét, a
hallgatását, a titkolózását, a múltja ködét. Semmire nem
vágytam jobban, mint hogy megnyíljon előttem. De ma este ne!
Ne így! Egy magafajta magányos ember csak akkor jön elő a
homályból, ha egy mindennél erősebb hívásnak
engedelmeskedik, az utolsó szólításnak. Csak olyankor lép ki
a fénybe. És aki ismeri, pontosan tudja, hogy miután visszatér a
homályba, nem lép ki többé onnan. Nem akartam kihasználni a
gyengeségét, azt, hogy önként felvonja a sisakrostélyt. Ki volt
szolgáltatva nekem, úgy értve, a lelke a lelkemnek.
Megkérdezhettem volna, hogy miért jött Argentínába, és kinek
a nyomában járt hosszú-hosszú éveken át. Nem kérdeztem meg.
Furcsállod, igaz? Sokáig én is csodálkoztam magamon. És aztán
arra jutottam, hogy szeméremből nem faggattam, tiszteltem,
hogy rejti élete igazságát. Vagy fájdalmát. A  kettő talán egy és
ugyanaz.
A nagy kérdéseket nem tettem fel, de azok nélkül is elárult
magáról egyet és mást. 1949-ben érkezett Argentínába, hajón.
A  háború alatt Franciaországban volt, egy ideig Párizsban,
aztán egy faluban, az Alpokban. Részt vett az ellenállásban.
A  felszabadulás után rövid időre visszatért Párizsba, aztán
pedig három évig ide-oda utazgatott Európában.
Németországban, Dániában, Svédországban, Svájcban,
Olaszországban, Ausztriában. Gondolom, azokban az
országokban kezdte a nyomozást, amit aztán 49-től három
évtizeden át Latin-Amerikában folytatott. A  karjában tartott
hajnalig. Felkeltünk, kávét ittunk. Megcsókolt, és azt mondta, ne
legyek hűtlen az irodalomhoz.
És elment. És néhány hónapra rá munkát ajánlottak
Párizsban, és én is elmentem. Elimane útja véget ért
Argentínában, és mint kiderült, az enyém is máshol
folytatódott. Visszagondolva az utolsó éjszakánkra, sajnálom,
hogy nem tettem fel a kérdést, az egyetlent, amelyet fel kellett
volna tennem: van-e honvágya. Késő bánat: soha többé nem
találkoztunk. Pedig próbáltam megtalálni. Eleinte a
szabadságaim alatt. Párizsból visszamentem Buenos Airesbe, és
végigjártam a kedves tangóbárjait, a folyóparti kávézókat, a
szegénynegyedeket. A  barracasbeli házat, ahol lakott, a
hetvenes évek közepén lerombolták. Más latin-amerikai
fővárosokba is elmentem. Minden utam alkalmával találkoztam
öreg mesteremmel, Sábatóval, beszélgettünk a múltról, az
irodalmi estekről és a szalonunkról, ahol megismerkedtünk,
Gombrowiczról (nem találkoztam vele Párizsban, mivel
odaérkezésem előtt pár hónappal meghalt). Elimane-ról is
beszélgettünk természetesen. De Sábato sem tudott többet róla,
mint én. A  búcsúéjszakánk előtti estén köszönt el tőle. Nem
hagyott címet, sem bármi információt, fogódzót, ami alapján
felkutatható lett volna. Sábato soha többé nem találkozott vele
Buenos Airesben. Megkérdeztem, nem találja-e különösnek,
hogy Elimane ilyen könnyedén kilépett az életünkből. pedig hát
sok évig részei voltunk egymás életének. Sábato azt felelte, hogy
de igen, különösnek találja, igaz, tudvalevő, hogy vannak
férfiak, akik társtalanul élik az életüket. A  folytatást ismered:
áthelyezésemet kértem Dakarba, hogy ott keressem tovább
Elimane-t, és téged találtalak meg, Corazón…”
Siga D., a haiti költőnő beszámolóját befejezvén, azt mondta:
–  Miután a haiti költőnő befejezte a beszámolóját,
végiggondoltam, Diégane, ki lehet, akit Elimane ilyen makacsul
keresett. Csak három személy maradt fenn a rostán: a barátja és
kiadója, Charles Ellenstein, az apja, Assane Koumakh és végül,
még ha valószerűtlen is, az anyja, Mossane. Azt tartom
legvalószínűbbnek, hogy az apját akarta felkutatni. Nem tudjuk,
megtalálta-e a sírját. Lehet, hogy Assane Koumakh nem halt
meg az első világháborúban, és előttünk ismeretlen okból és
céllal Argentínában telepedett le. Lehet, hogy Elimane a
nyomára akadt, és követte. Lehet, hogy ennyi az Elimane-
rejtély: kereste és sokáig nem találta az apját. De az is lehet,
hogy valaki mást keresett, mondjuk, egy nőt, egy szép nőt,
akivel a háborúban találkozott, vagy a háború után, és akibe
beleszeretett. Nincs kizárva, Diégane. Hanem egy nagy kérdés
függőben marad: miért nem írt több levelet Elimane az
anyjának és az apámnak? Van egy hipotézisem: írt ő a
száműzetése alatt, csak a megátalkodott apám azokat a
leveleket is megsemmisítette, ugyanúgy, ahogy azt, amelyik
1938-ban Az embertelenség labirintusát kísérte. Mossane halála
után apám Elimane-t vádolta a szeretett asszony őrületéért és
minden szenvedésükért. Ezért válasz nélkül megsemmisítette a
leveleket. Elimane talán nem is szerzett tudomást róla, hogy
meghalt az anyja. Persze lehet, hogy ebben is tévedek. Lehet,
hogy Elimane azért nem írt, mert feledni akarta a múltját.
Felejteni, mindent felejteni. De ezt nemigen hiszem, inkább arra
hajlok, hogy apám olvasatlanul megsemmisítette a leveleket.
Ennyi. Kész, Diégane, most már mindent tudsz, amit tudok.
– Kész, ez minden?
– Igen, ez minden. Többet vártál?
És ránk hajnalodott Amszterdamban.
Délután háromkor hagytam el Dakart. Tüntetés volt a Soweto
téren, a nemzetgyűlés épülete előtt, ahol Fatima Diop megölte
magát. Minden poggyászom egy-két váltás fehérnemű volt,
valamint egy jegyzetfüzet, Az embertelenség labirintusa és egy
CD a Super Diamono legjobb számaival. Azt reméltem, hogy
sötétedésre megérkezem.
 NEGYEDIK ÉLETÍRÁSJEGY

Holt betűk, halott levelek

  
 
Párizs, 1938. augusztus 16.

Kedves anya, kedves nagybátyám!

Már több mint egy éve nem kaptatok hírt felőlem, és biztos azt
gondoljátok, hogy megfeledkeztem rólatok, mint az olyanok,
akik ha elmennek, rögtön kitörlik emlékezetükből a múltjukat,
a szülőföldjüket, a családjukat. A jelek ellenem szólnak, de nem
erről van szó. Remélem, hogy ha elolvassátok, amit most
küldök, megbocsátjátok hosszú hallgatásomat. Nem telik el nap,
hogy gondolataim ne szállnának felétek, sem éjszaka, hogy
álmomban ne látnálak benneteket. Mindenhol velem vagytok.
Főleg te, anya. Remélem, a levél végére minden világos lesz
számotokra.
 
 
 
Párizs, 1917. április 13.

Mossane, szerelmem!
Már több mint két év telt el az elutazásom óta. Miért nem írtam?
Mert nem akartalak megríkatni. Mert nem akartam sírni. Ami itt
történik, az sírnivaló. Háború. Azt hittem, hamar hazatérek, ezt
is ígértem. Most nem tudom, hazajutok-e egyáltalán. Hideg van.
Esik. Sok afrikai van itt. Lövészeknek neveznek bennünket.
Beszélgetünk. Melegítjük egymást. De éjszakára mindenki
magára marad az emlékeivel, a bánatával, a félelmével.
Mindnyájan tudjuk, hogy tán sosem látjuk többé a hazánkat.
Velem voltatok akkor is, amikor az egyetlen igazi itteni
barátommal elindultam Észak-Franciaországba, apám
nyomában. Az eltelt két évben őt kerestem. Kerestem magam
miatt, és kerestem miattatok is. Szeretetet vagy keserűséget
hagyott a szívetekben, mindenképp űrt hagyott, és azt én nem
tudtam betölteni, a hiányát magam is megszenvedtem. Apám
szellemalakját temérdek kérdéssel ostromoltam. Amit hallottam
róla tőletek, gyűlölettel kellett volna hogy eltöltsön iránta. Meg
is gyűlöltem. De egy ismeretlent nem tud szívből gyűlölni az
ember, és még kevésbé az apját. Leülepedett a gyűlölet, és
valami megnevezhetetlen érzés lett belőle, pláne most, hogy
olvastam, amit írt.
Hiányzol, és a gyermekünk is hiányzik. Pedig nem is ismerem.
Már kétéves lehet. Azt se tudom, hogy kislány vagy fiú. És ha
meghalok itt, milyen képe lesz rólam? Egy apa, aki elhagyta őt?
Háborús hős? Gyáva alak, aki elhagyta a családját? Mit mondasz
majd rólam? Mit mond majd az ikertestvérem, aki annyira
gyűlöl? Nem tudom. A  bizonytalanság rosszabb, mint a félelem,
gyilkosabb, mint a háború.
Nem gyűlölöm apámat. Már nem. Mert mindig is volt apám,
te, Tokô Ousseynou. A  vér szerinti apám sosem hiányzott, de
tudni akartam, milyen ember volt, mit csinált, mi történt vele,
milyen volt a lelkiállapota. Most már tudom: félt. Ember volt. Az
érzések közül ezt választotta, így hát félt, mint egy gyerek,
amikor megírta a levelet, és félt, amikor meghalt. Ember volt,
olyan, mint a többi. Felétek és felém szállt utolsó gondolata.
 Szeretnélek a karomban tartani benneteket, mindkettőtöket.
Szeretném megmondani nektek, hogy szeretlek benneteket, téged
és a gyermekünket. Bocsánatot kérek tőletek. Nem amiatt, hogy
elmentem, hanem mert azt hittem, hogy könnyű túlélni egy
háborút. Tévedtem. A háborút nem lehet túlélni, még ha nem hal
meg az ember, akkor sem. Ha túlélem és hazamegyek, ha
meghalok és itt maradok, valami mindenképp meghalt bennem.
Csak a te képed maradt eleven, Mossane, és a gyerekünké, akit
nem ismerek. Mégis vele álmodom. Mondd meg neki, hogy vele
álmodom minden éjjel, és nappal is, harc közben is. Verdun
poklában is róla álmodtam.
A barátom, aki elkísért, olyan, mintha a testvérem volna. Ő is
elvesztette az apját a háborúban. Charles a neve. Segített a
kutatásban. Ragaszkodott hozzá, hogy ne hagyjuk abba. Én már
elcsüggedtem, de ő azt mondta: Gyere, Diégane, nézzük meg
még ebben a faluban, abban a faluban! Így jutottunk el egy
Aisne megyében lévő észak-franciaországi kis faluba, közel
ahhoz a gerinchez, amelyet Asszonyok útjának neveznek. Egy
sok hónapos nagy csata zajlott itt, a második aisne-i csata.
A faluban van egy katonai temető. És van egy kis emlékház. Ott
találtam ezt a levelet.
Néhány nap múlva nagy ütközet kezdődik. Sok afrikai vesz
részt a rohamban. A  fehér tisztek azt mondják, hogy ez a csata
elhozza a végső győzelmet Franciaországnak. A  gyarmati
csapatok számára eljött a diadal órája. Ütött a diadal órája a
négereknek. A diadal órája az ő nyelvükön azt jelenti, azt hiszem,
hogy a halál órája. Felkészülök rá, nem mintha bármire fel tudna
készülni az ember. Meg akartam írni neked ezt a levelet, mielőtt…
mielőtt mi lesz?
Semmi kétség, ezt a levelet apám írta. Vajon miért nem küldte
el? Talán magának írta. Remélem, Greusard atya híven
lefordítja nektek a szavait. Én sokáig sírtam, miután elolvastam,
aztán visszautaztam Párizsba a barátommal, és írni kezdtem a
regényt, amelyet e levéllel együtt küldök nektek. Sokáig tartott,
mire megírtam. Ez az első könyvem, és azt tervezem, hogy még
írok jó párat. Ha Greusard atyának nincs ideje, hogy lefordítsa,
majd én megteszem, amikor hazamegyek. Már készülök az útra,
és azt is ígérem, hogy büszkék lesztek rám. Nem csak úgy,
megszégyenülve hazakullogok. Én úgy megyek haza, hogy már
leszek valaki: elismert író. Imádkozzatok értem!
Csókollak, Mossane, szerelmem. Csókolom a gyermekünket.
Csókolom a fivéremet, bármit gondol is rólam. Bocsássatok meg!
Imádkozzatok értem!

Elimane Madag
 MÁSODIK RÉSZ

Madag magánya
 1

Mbourban, mielőtt ráfordulnék a faticki útra, amely Közép-

Szenegál és Elimane faluja felé vezet, megállok tankolni és
elemózsiát beszerezni, és tartok egy kis pihenőt. Veszek egy
csésze fűszeres Touba kávét egy mozgóárusnál, és megnézem a
bejövő üzeneteket a mobilomon. Rövid sms Stanislastól,
érdeklődik, mi van velem, egy villanyszámla, a kettő közt pedig
egy tegnap esti e-mail.
 
Faye,
egy félig kiásott kútból írok neked, arról a helyről, amely minden
könyvem forrása, bár ezt magamnak is tagadni próbáltam. Nem
gondoltam volna, hogy megtalálom. Abban reménykedtem, vagy
attól féltem, hogy már rég beomlott. Minden más elpusztult vagy
feledésbe merült. A ház összedőlt, romjait kísértetek se járják. De
a félig kiásott kút, a rettegés kútja megvan. Ha misztikus volnék,
azt mondanám, hogy várt, tudta, hogy visszatérek, és e
bizonyosság miatt nem temette be az idő, és nem temette magába
azt a sok emberi szennyet, amelynek e kút a tanúja volt amaz
éjszaka óta. De nem vagyok misztikus. Tárgyilagosan
megállapítom: itt a kút, és itt vagyok én is.
A kútból írok, benne ülök, mint annak idején. Megnőttem,
kilátszom a gödörből, de így is alámerülök a rettegés kútjába. Itt
ért véget a gyerekkorom, ami nem jelenti, hogy felnőtté váltam,
ellenkezőleg; idővel éppen az tudatosult bennem, hogy itt, ebben a
kútban vesztettem el az esélyét, hogy emberré váljak. Itt váltam
rettegő állati lénnyé. És igen, itt lettem íróvá. Amikor utoljára
találkoztunk, megkérdezted, tudom-e, miért lettem író. Azt
mondtam, hogy igen, tudom, de nem mondtam többet. Most
többet fogok mondani.
Sokáig azt hittem, hogy ugyanazon okból vannak süketek
minden könyvemben, amiért (pfuj!, de fellengzős!) az írói hivatást
választottam: írással lyukasztom át a dobhártyámat, ha már
húsz éve nem bírtam megtenni, itt, ebben a kútban. Egészen a
közelmúltig zengzetes szavakat írtam, hogy elnyomják az
emlékeimben tolongó borzalmas zajokat; legyek süket, semmit ne
halljak!
Mert a szüleim nem a szemem láttára haltak meg. A fülemben
haltak meg. Mindmáig ott haldokolnak minden éjjel. Apám két
nappal azelőtt kezdte ásni a kutat, hogy a reguláris hadsereg
megfutamodó katonái áthaladtak a falun. Néhány héttel
korábban, amikor ellenkező irányba vonultak, biztattak
bennünket: egyet se féljünk, legyőzik a gyilkos milicistákat.
A  rádió még egy napja is győzelmi jelentéseket harsogott:
katonáink nemcsak ellenállnak, de egyenesen visszaszorítják a
gyülevész bandákat. És mi, szerencsétlen hülyék, hittük, amit
mondanak. Hittük mindaddig, amíg behúzott farokkal meg nem
jelent a faluban vagy száz lerongyolódott, kimerült, fegyvertelen
katona. Zsúfolásig tömött dzsipek zötyögtek az úton, amilyen
gyorsan csak bírtak, a nyomukban gyalogosan jöttek emberek,
futottak vagy botladoztak, némelyek meg szamárháton
himbálóztak, keresztben átvetve, mint a krumpliszsák. A falusiak
rögtön látták, hogy teljes az összeomlás, és már csomagoltak is.
El innen, menekülni, most azonnal!
A vert sereg egyik közkatonája odaért a házunkhoz. Most is
magam előtt látom az arcát. Nem is félelem látszott rajta, hanem
lassan elhatalmasodó borzadály; ott volt rajta a jel: vágás a
halántékától az álláig. Mint akit egyetlen vonallal áthúztak,
kipipáltak, kicsináltak. Seggbe kúrt kísértet. Odaért a házunkhoz.
Nem menekült, nem is csinált úgy, mintha menekülne. Tudta,
hogy minek, neki már vége, ő már élő halott. Apám megkérdezte,
hogy messze vannak-e még, van-e időnk elmenekülni előlük.
A  katona úgy nézett rá, mintha valami ördögi nyelven beszélne.
Másodpercekig hallgatott, és azt hiszem, apám előre tudta a
válaszát:
–  Legjobb, ha megölöd a családodat és aztán magadat. Jobb,
mint ha a kezükre kerültök. Kitekerik a nyakatokat, kitapossák
belőletek a szart. Mesterségük a halál. Holnap reggelre itt
lesznek, de lehet, hogy már az éjjel, egy óra múlva. Levágják a
kezeteket, és feldugják a seggetekbe. Ne hagyd. Nem tudom,
mikor. A  nyomunkban vannak. Ne hagyd. Leölnek mindenkit.
Mint a nyulat. Ne hagyd.
Lecövekelt, és egyre azt ismételgette: „Ne hagyd.” Apám mögött
álltam, az ingébe kapaszkodtam. Nyolcéves voltam. Elterelt a
kaputól. Az udvar közepén leguggolt hozzám, megfogta a vállam,
és úgy nézett a szemembe, ahogy a felnőtt néz, amikor hazudni
fog a gyereknek, és tudja, hogy a gyerek tudja, hogy hazudik,
mégis hazudik. (Egyszer majd valaki ki fogja mondani, hogy a
gyereket, mielőtt még az élet, egy pap vagy egy pedofil vagy más
perverz megerőszakolná, a saját szülője erőszakolja meg azzal,
hogy hazudik neki.) Apám azt mondta:
– Nyugodj meg, nem tudja, mit beszél.
Ezt így, bele a pofámba! Gyerekfejjel pontosan tudtam: lehet,
hogy ez az ember őrült, de ha az, a borzalom tisztánlátásába
őrült bele, ha ő nem tudja, mit beszél, akkor senki nem tudja az
egész világon.
Apám visszament a kapuba. Ordítást hallottam. Anyám, aki az
úti csomagokat készítette a meneküléshez, rémülten kiszaladt a
házból. Én követtem apámat a tekintetemmel. A  lába előtt ott
hevert a katona. Mielőtt anyám eltakarta volna a szemem,
láttam: a katona elmetszette a saját torkát, hullámokban
bugyogott a vér. Apám becsukta a kaput, és ránk szólt, hogy
menjünk be a házba. Odabent anyám ugyanazt tette, amit imént
az apám: leguggolt hozzám, és a szemembe nézett. Mást
mondott, mint ő, vagyis hát semmit nem mondott, de minden
benne volt a tekintetében: bátornak kell lennem.
Apám bejött a házba. Behallatszott a menekülés zaja. Nem volt
hangoskodás, csak dobogtak a lábak, és néha egy-egy szó
reccsent, röppent el olyan kurtán, mintha aki hallatta,
takarékoskodna a levegővel. A szüleim összenéztek, és az lehetett
a tekintetükben, hogy nem érdemes menekülni, nem jutnánk
messzire. A  legközelebbi város négyórányira, autóval. Csak ott
van helyőrség. De az sem biztonságos, mi van, ha már
ostromolják. Anyám húga két óra járásnyira lakott nyugatra, az
egyik faluban a domb mögött. Megkísérelhetnénk eljutni hozzá,
de útközben valószínűleg a gyilkosokba botlunk, a hírek szerint
már az egész környéket bekerítették, a dombokat is ellenőrzésük
alatt tartják. A  szüleim maguk közt tárgyalták meg, mitévők
legyenek, mintha engem nem érintene, mintha én úgyse érteném,
mi történik körülöttem. Tévedtek: mindennel tisztában voltam.
Odajöttek, megmondták, hogy maradunk.
–  Elrejtünk a kútban, amit apád ásott – mondta anyám. –
Befedjük, nem fogsz látszani. Ott kell maradnod. Teljes csendben.
Csak akkor jöhetsz ki, ha én vagy apád szólítunk. Értetted?
– Igen, mama.
– Biztos?
– Biztos.
–  Teljes csendben. Nem szabad sírni. Zajt csapni. Ki ne gyere!
Amíg érted nem jövök.
– Igen.
– És ha idegenek jönnek, és hangokat hallasz az udvaron, fogd
be a füled! Úgy fogd be, hogy semmit se halljál! Világos?
– Világos, mama.
–  Ha nem fogadsz szót, nagyon megjárod. Úgy elverlek, mint
még soha. Megnyúzlak. Megértetted?
– Igen, mama.
– Ismételd!
– Igen, mama.
– Igen micsoda?
–  Igen, megértettem. Nem csapok zajt. Nyugton leszek. Nem
nyitom ki a szám. Csak akkor jövök ki, ha te mondod, hogy
kijöhetek. Vagy a papa.
– És a füled?
– A fülemet bedugom, ha idegen hangokat hallok.
– El ne felejtsd!
Szigorúnak akart látszani, de közben sírt. Parancsolt és
fenyegetett, de valójában rimánkodott. Én nem megijedtem a
szavaitól, hanem megdermedtem, mert éreztem bennük a
reménytelenséget. És a szeretetet. Eleredtek a könnyeim. Anyám
magához szorított, apám is átölelt, átölelt mindkettőnket, és így
álltunk, némán, percekig. Az alatt a néhány perc alatt leéltük az
életünket, amit addig leéltünk, és leéltük azt az életet, amit
élhetnénk, de soha nem fogunk élni. Az ölelés előre-hátra
egybefogta az időt: az emlékek megidézték a múltunkat, a
reménykedés (a véres zsákutcában elhaló remény) előrevetítette a
reménytelen jövőt.
Aztán anyám beültetett a félig ásott kútba, és adott elemózsiát,
egyem meg (de hangtalanul!), ha megéheznék. Kaptam egy
elemlámpát is, mert sötét lesz. Némán megöleltük egymást, most
nem sírtunk, rövidebb is volt az ölelés, mégis fájdalmasabb.
Aztán a szüleim egy bádoglappal befedték a gödröt, és már
semmit sem láttam. Mozdulatlanul vártam, mi lesz. Később
(rövid, hosszú, végtelen, időtlen idő elteltével) motorzúgást
hallottam, emberi hangokat, nevetést, ordítást, lövéseket.
Megsűrűsödött a sötét a kútban. Befogtam a fülem.
A halál, gyermekei kíséretében, bejött az udvarunkba, és így
szólt:
– Ha van itt valaki, jöjjön elő!
Befogtam a fülem, de így is hallottam a hangját. A halál ott volt
velem a kútban. Tisztán láttam, ahogy áll az udvar közepén,
körötte a gyermekei. És láttam apámat, ahogy kijön a házból.
Megáll néhány méterre a haláltól és kíséretétől.
– Egyedül élsz itt? – kérdezte a halál.
Még erősebben befogtam a fülemet. Nem hallottam, mit
válaszol apám. Lehet, hogy nem válaszolt.
–  Ha más is van a házban, mondjuk, a feleséged, jöjjön elő! –
mondta a halál. – Mindenképp átkutatjuk a házat. És
megtaláljuk, még ha a saját valagába bújt, akkor is. Vagy a
tiédbe. Vagy az isten valagába. Újra kérdem: egyedül élsz itt?
– Nem – mondta anyám, és láttam (igen, láttam), ahogy kilép a
házból, és odamegy apám mellé az udvar közepére. A  halál
rebbenetlen tekintetét is láttam, és hallottam a gyermekei
röhögését.
– Gyerek?
Teljes erőmből befogtam a fülem.
– Nincs – mondta apám. – Nincs gyerekünk.
– No ezt majd meglátjuk – mondta a halál. – Ennek a nőnek itt
olyan a hasa, mint aki már fialt. De egyelőre hiszünk neked,
testvérem. Gyorsak leszünk. Még sokan várnak ránk. Az
alternatíva a következő: vagy ti ölitek meg magatokat, vagy mi
ölünk meg benneteket. Tiétek a döntés. De ha azt választjátok,
hogy mi öljünk meg benneteket, arra megvan a saját
módszerünk.
–  Irgalom – mondta egy hang, és nem tudtam, hogy az apámé
vagy az anyámé a hang, vagy a halál egyik gyermekének
csúfolódó kiáltása.
– Válasszatok! – mondta a halál.
Csend volt, aztán anyám kiáltása:
– Ne!
Aztán lövés dörrent. Tudtam, mi történt: apám rárontott a
halálra, és az lelőtte. Az öngyilkosságnak azt a formáját
választotta, hogy lelöveti magát.
 – A férjed választott. Most rajtad a sor. Válassz!
Anyám nem mondott semmit, a halál szólalt meg nagy sokára.
–  Szóval azt választottad, hogy mi öljünk meg a magunk
módján. Bizonyára úgy gondolod, hogy maradt némi esélyed, ha
ránk bízod magad. Igazad van. Sosem szabad feladni, hátha van
remény elkerülni a halált. Anélkül nincs is értelme az életnek.
Most akkor kezelésbe veszünk. Megölünk.
Teljes erőmből a fülembe nyomtam az ujjamat, de így is
hallottam. Hallottam, ahogy durván röhögnek a halál gyermekei,
hallottam, ahogy a lecsatolt derékszíjak koppannak a földön,
hallottam, amit az anyámról, a seggéről, a melléről, a pinájáról, a
szájáról mondanak. De anyám hangját nem hallottam.
Hallottam, ahogy a férfiak artikulálatlanul ordítanak, vadul
hörögnek, hallottam a trágárságaikat. De anyám hangját nem
hallottam. Idő múltán azt mondta a halál:
– Elég! Táguljatok! Én jövök.
Hallottam, ahogy becsatolják a derékszíjat, ahogy vállra veszik
a puskát, hallottam, ahogy még elmentükben ócsárolják
anyámat, amiért nem üvöltött, hallottam a köpködést. Aztán a
halál gyermekei elvonultak, és csak ketten maradtak az udvaron,
anyám és a halál.
– Tudom, hogy miért nem kiabálsz – mondta a halál. – Ismerem
ezt. Az anya viselkedik így, aki védeni akarja a kölykét. Egy
gyerek rejtőzik itt valahol. Megtalálom. De előtte üvölteni fogsz.
Rimánkodni, hogy végezzek veled. Kényszerítelek, hogy üvölts,
utána megöllek. Utána megtalálom a kölyködet.
– Könyörgök – hallottam anyám hangját.
–  Ne a gyermeked miatt aggódj, ne érte könyörögj, hanem
magadért, az életedért – mondta a halál. – Amit csinálni fogok
veled, az fájdalmasabb lesz, mint ha golyót eresztenék a
hüvelyedbe. Üvölteni fogsz. A  pokolig elhallatszik, úgy fogsz
üvölteni.
És a halál nekilátott. Anyám üvöltése olyan hangos volt,
annyira embertelen, olyan erővel visszhangzott a koponyámban,
hogy elájultam. Amikor magamhoz tértem, köröttem csend volt,
de az üvöltés hangjai ott robbantak a fülemben. Azt hiszem,
akkor döbbentem rá, hogy a kínzatás örök időkig tart, és csak
úgy tudom elviselni, ha még őrületesebb üvöltést, még süketítőbb
hangokat gerjesztek a fejemben.
Kinyitottam a szemem. Nem a kútban voltam, hanem az
udvaron. Mellettem két élettelen emberi test, a szüleim teste.
Becsuktam a szemem. Eleredtek a könnyeim.
– Kis híján megölt – mondta egy hang mögöttem.
A halál hangja. Megfordultam. Ijesztő alakra számítottam,
tagbaszakadt szörnyetegre. A  férfi, akit megláttam, alacsony és
keshedt volt, a megjelenése majdhogynem nevetségesen banális.
Ő volt a halál. Néztem rá, és nem bírtam megszólalni.
–  Kis híján megölt az anyád, de az utolsó pillanatban
megláttam, hogy egy pengét vesz elő a hajából. Üvöltött, de
közben azon mesterkedett, hogy megöljön, a másodperc
törtrészén múlott, hogy sikerült félrehemperednem. Rájött, hogy
vége a dalnak, és mielőtt kinyírtam volna, elmetszette a saját
torkát. Úgy halt meg. Utána átkutattam a házat, átkutattam
mindent, és megtaláltalak a félig kiásott kútban, ájultan. Mi a
neved?
Hallgattam.
 –  Nem baj, fiam, a neved nem fontos. Hallottad az anyád
üvöltését, mielőtt elájultál?
Bólintottam.
– Jó, akkor nem öllek meg. Már így is majdnem halott vagy, és
sokáig fog tartani az agóniád. Isten veled, ifjú árva. Én is
árvaságra jutottam, még annyi idős sem voltam, mint te most.
Azóta olthatatlan düh van bennem. Az tart életben. Tégy úgy,
mint én. Gyűlölj engem, szedd össze minden dühödet, legyél erős,
válj harcossá, gyilkossá, onts vért, kutass fel, ha majd nagy leszel,
és állj bosszút, amiért iszonyatos szenvedést okoztam anyádnak.
Úgy megkínoztam, hogy olyat kevesen kaptak, amióta világ a
világ. Isten veled, fiam, isten veled.
Higgadtan, megfontoltan beszélt. Keresztet vetett, aztán
nyugodt léptekkel távozott.
Egész éjszaka ott maradtam az udvaron a szüleim holttestével.
Amikor megvirradt, visszabújtam a kútba, és vártam. Vártam,
hogy visszajöjjön és kiszabadítson a halál. Vagy a csoda: anyám.
Nem jöttek vissza, egyikük sem. Akkor előjöttem magamtól, éhes
voltam, az udvaron hagytam a holttesteket, és elindultam egyedül
a nagynéném falujába, ismertem az utat a dombon át.
Senkivel sem találkoztam, csak a domb békéjét éreztem, az
erdő szellőjét az arcomon. A  halál pihenőt tartott az idill
árnyékos ligetében, de a természet szépsége nem hatotta meg,
még csak le sem lassította a menetét. A  szép környezetben még
jobban meg tudta mutatni magát. A  tökéletességét. A  szellemét.
Mi következik ebből? Talán az emberi sors alábbi
meghatározása: Minél szebb a látvány, annál teljesebb a
borzalom. Mik vagyunk? Vérgyűrű a fény díszdobozában – vagy
fordítva. És az ördög vihogva húz fel bennünket a gyűrűsujjára.
A nagynéném faluját is megtámadták. Már a falu határában
láttam. A  menekülés nyomai a földön, a félelem párája a
levegőben. De a lakók a faluban maradtak, vagy – eleven
bumerángok – visszatértek, mert nem volt hová menniük.
A  nagynéném otthon volt. A  karjába vetettem magam. Rögtön
tudta, mi történt. Én is tudtam: a nagybátyám halott, a két
unokatestvérem halott. Három napra rá mentünk vissza a
falunkba. A szüleim holtteste eltűnt. Csak barna vérfoltok voltak
a homokban. Sosem derült ki, hová (és kik) temették  el őket, az
sem, hogy egyáltalán el vannak-e temetve. Az a hír terjedt el a
környéken, hogy fekete mágusok szedik össze a hullákat, azok
kupeckednek velük, és nyilván pompásan virágzik a gyászos
üzlet, nemhiába teríti holttestek szőnyege Zaire földjét.
Csak a nagynéném maradt nekem az egész családomból, és
csak én maradtam neki. Kettesben menekültünk Európába. De
illúzió, hogy elmenekültünk: a magamfajták sosem hagyják el a
hazájukat. Vagy a hazánk tart fogva minket. Sosem jöttem elő a
félig ásott kútból. Az eltelt időben én ástam tovább. Benne
vagyok. Belőle írok neked, mindig mindent belőle írtam.
Visszhangzik benne az üvöltés. De már nem dugom be a fülemet.
Sokáig azért írtam, hogy ne halljam. Mostantól azért írok, hogy
halljam. Mert hallanom kell. Csak eddig nem volt bátorságom,
hogy bevalljam. Az embertelenség labirintusa adott erőt.
Erre tanított vagy emlékeztetett: a fájdalom legmélye mindig
megőriz valami igazságtöredéket. Nekem ez a hely az idő, a múlt
tartománya is egyben. Keresztül-kasul járom, és hagyom, hogy
keresztülüssön, akárha nyílvesszőket repítene belém;
körbejárom, megnézem különb-különb szögekből, ráirányítom a
nappal és az éj összes fényeit. Nem hiszem, hogy szét kéne
zavarni a kísérteteket; jobb beállni közéjük a körbe, és rá se
rántva a félelemre, melytől megfagy a vérünk, vacog a fogunk,
körültáncolni a tüzet, vállalni mindent, amit a múltjából vállalnia
kell az embernek. Le van szarva a traumafeldolgozás
módszertana. Utálom, amit kötelezővé tesznek, ami jelszóvá
válik. Dolgozd fel a traumád! Gyorsan! Hatékonyan! Menjenek a
picsába! Én az igazságot akarom, a zuhanás, a hosszú, a végtelen
zuhanás, a kudarc igazságát. Semmit nem teszek jóvá. Ami
elpusztult, nem lehet jóvátenni. Nem vigasztalok, és nem
vigasztalódom. Igazságra vágyom, és nincs ennél hatásosabb
talizmán a Gonosz ellen. Akkor is az igazság kell nekem, ha az
igazság a halál. Eltűnt utakat keresek. Megmarad a nyomuk,
noha már visszafoglalta őket a természet. Egyetlen térképen
sincsenek rajta. Mégis csak azok az utak fontosak.

Tudom, hogy ismered Wittgenstein Tractatusának zárómondatát:

„Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.” Csakhogy
amiről hallgatunk, azt azért meg lehet mutatni. Ez a mi dolgunk:
ne gyógyítsunk, ne ápoljunk, vigasztaljunk, oktassunk, neveljünk,
de lássuk és mutassuk meg a szent sebet! Ezt jelenti számomra
Az embertelenség labirintusa. Minden egyéb kudarc.
Elimane egy afféle végső könyvet akart írni? Kudarc. A  világ
tele van végső könyvvel. Minden nagy szöveg a világ potenciális
sírfelirata. A történelem végső könyve mindig a soron következő
könyv: hosszú múltja van, és máris régi jövője.
Meg akarta mutatni a mimézis kreatív energiáját? Kudarc.
A  kísérlet eredménye tehetségről és műveltségről tanúskodó,
szellemes konstrukció, de végül is gyengének találtatott,
összedőlt.
Tisztelegni akart az előző évszázadok irodalma előtt? Vereség.
Ami utalások hosszú sora volt, azt szánalmas plagizálásnak
ítélték, nem vették észre, hogy eleve gazdag volt a mű, nem lopás
által vált gazdaggá.
De ez a sok csalódás végső soron okulásunkra szolgál, Faye.
Mert ki volt igazából Elimane? Nem tudom, hogy az elmúlt
hetekben milyen utakra vezetett. De van egy lehetséges válaszom:
Elimane az volt, akivé nem szabad válnunk, és akivé lassacskán
mégiscsak válunk. Figyelmeztetés, amelyre nem volt fülünk.
Figyelmeztetés nekünk, afrikai íróknak: találjatok ki saját
hagyományokat, alapozzátok meg irodalmatok történetét,
termékenyítsétek meg a fantáziátokat, alakítsatok ki új
műformákat, és próbáljátok ki őket a tulajdon tereitekben, legyen
föld, ami a tiétek, és amin képesek vagytok létezővé válni
magatok számára… és egyúttal mások számára is. Ki volt
igazából Elimane? A  gyarmatosítás legkifinomultabb és
legtragikusabb terméke. A  legragyogóbb siker, nagyobb, mint
megannyi aszfaltút és kórház, vagy akár a katekézis és a
gyarmati történelemoktatás („őseink, a gallok”). Jules Ferry, a
nagy kolonizátor forog a sírjában. De Elimane azt is
szimbolizálta, amit ugyanez a gyarmatosítás ellehetetlenített,
mert a fehérek atavisztikusan irtóztak a meghódított népektől.
Elimane szeretett volna fehérré válni, de nyomatékosan
emlékeztették, hogy nem fehér, és tehetsége ellenére soha nem is
lesz az. Minél jobban bizonyította, hogy kulturálisan
patyolatfehér, annál jobban lenyomták a négerségbe. Lehet, hogy
jobban értette Európát, mint maguk az európaiak. Na és? Mire
ment vele? Névtelenül végezte, eltűnt, nem maradt híre-pora. Te
is tudod: a gyarmatosítás megszomorítja a gyarmatosítottakat,
halált vet, káoszt arat. Egyszersmind – ez a legpokolibb sikere –
az emberekbe plántálja a vágyat, hogy hasonuljanak azokhoz,
akik elpusztítják őket. Ímhol Elimane: a megtestesült
elidegenedés.
Azt gondolom, Faye, hogy ránk is az ő sorsa vár, ha Európa
után futunk, ha futunk a hatalmas nyugati irodalom után:
mindannyian Elimane-ok leszünk, ki-ki a maga módján. Lehet,
hogy már most oda jutottunk, ez esetben ne várjuk tétlenül a
végső megsemmisülést. Mozdulnunk kell, Faye. Mozduljunk,
különben megfulladunk. Kíméletlenül elgázosítanak bennünket,
és az lesz a legszomorúbb az egészben, hogy senki sem kényszerít
bennünket, a hírnév reményében önszántunkból rohanunk a
halálba. Fekete szappant főznek belőlünk. A  hóhéraink majd
azzal mossák kezeiket, szép tisztára.
Elimane nem azért tűnt el a süllyesztőben, mert plagizátornak
tartották, hanem mert olyan reményt táplált, amit nem volt
szabad neki. Lehet, hogy keserűségből lépett le a színről, de én azt
remélem, hogy végül rájött: ahhoz, hogy létrehozza igazi művét,
a sajátját, nem történhetett vele jobb dolog, mint hogy kiűzzék a
francia irodalomból.
Az elmúlt napokban elhatározásra jutottam, Faye: nem megyek
vissza Franciaországba. A közeljövőben biztosan nem. Az is lehet,
hogy soha. Amit igazán meg akarok írni, azt csak itt lehet, a
kutam közelében. Esszenciális metafora, hogy a kút csak félig van
kiásva: ez életem tragédiája és értelme. Teljesen ki kell ásnom.
Folytatnom kell, és be kell fejeznem, amit apám megkezdett. Ez
nem önpusztítás, hiszen még nem is tudom, ki vagyok, még
keresem magam. Amiről azt hittem, hogy én vagyok, valójában
más ének szubsztanciája volt. Ideje kigyomlálni őket. Nem
megyek vissza Párizsba, ahol egyik kézzel adnak, másikkal
megfojtanak. Az a város a mi édennek álcázott poklunk. Itt
maradok, írni fogok, tanítok, színháztársulatot alakítok, az
utcákon fogunk játszani, verset szavalni, elmondani és
megmutatni, mit jelent művésznek lenni itt, még ha azzal jár is,
hogy felkopik az állad, megdöglesz, mint egy nyomorult
kutyakölyök, mert elgázol a fék nélküli tragacs formáját öltő
valóság. De akkor is itt leszek, itt! Köszönöm, hogy a kezembe
adtad a Labirintust.
Tudom, hogy nem értesz egyet velem: mindig is úgy vélekedtél,
hogy kettős kötöttségünk a mi igazi terünk, otthonunk, ezt kell
belaknunk erőnk szerint, ezt a súlyos terhet kell vállalnunk mint
civilizációs fattyaknak, akik annak köszönhetik születésüket,
hogy a történelmüket megerőszakolta, felcsinálta egy másik, egy
öldöklő történelem. Félek, hogy amit te kettős kötöttségnek
nevezel, igazából a pusztító ész újabb csele. Azt is tudom, hogy az
lesz a véleményed, hogy megváltoztam, hiszen eddig pont azt
vallottam, hogy édes mindegy, hogy mi a helyszín, a mű
egyetemes érvényű lesz, ha az írónak van mondanivalója. Most is
így gondolom. De mostantól azt is gondolom, hogy nem
mindenhol találunk rá a mondanivalónkra. Írni bárhol lehet. De
nem lehet bárhol rájönni és tudatosítani, hogy mit kell
megírnunk. Ez világosodott meg előttem, amikor újraolvastam
Elimane könyvét.
 Bárhol jársz most, Faye, remélem, megtaláltad, amit nem
kerestél. Biztos vagyok benne, hogy szép lesz, amit majd írsz
belőle. Okvetlenül küldd el! Hamarosan megadom az új címemet.
Üdvözletemet küldöm a kutamból, bajtárs, és üdvözlöm
megmentőmet is, aki talán a tiéd is lesz: Éljen Elimane és az ő
kurva könyve!

Musimbwa

Kihűlt a kávém. Magam előtt látom Musimbwát, ahogy ül a félig

kiásott kútban. Megfogadom magamban, hogy majd írok neki,
amikor túl leszek ezen az egészen. Nem azért, hogy válaszoljak
a levele erre vagy arra a pontjára, hanem hogy megmondjam
neki: esztelen, őrült és túlzó a gesztusa, de nagyon bátor.
Musimbwa levele kihívás. Az van benne: ez voltam, ezzé tett a
könyv. Most rajtad a sor: mutasd meg, van-e vér a pucádban!
Visszaülök a kocsiba, indulok tovább.
 2

Faticktól néhány kilométernyire letérek délnyugati irányba,

aztán újabb letérő, és már egy vörös földúton haladok az
egykori szerer királyság belsejébe. Nincs messze a szüleim
faluja, itt ringott a képzeletbeli bölcsőm. Visszafelé jövet majd
benézek, üdvözlöm az ott élő rokonokat.
Ahogy a keskeny lateritúton zötyögök, van időm eltűnődni,
hogy vajon mi van abban a könyvben, amely itt íródott valahol,
Elimane falujában, nem messze az én falumtól. Mi vonz arra a
helyre, amelyik Az embertelenség labirintusát is ihlette, azt a
könyvet, amelyet messze-messze innen olvastam, és amely
sorsdöntő felfedezés volt számomra, mert nem is azt éreztem,
hogy valamikor majd fontos szerepe lesz az életemben, hanem
azt, hogy már az előtt velem volt, és hatott rám, hogy egyáltalán
a kezembe vettem volna, talán már a születésem előtt is; öröktől
fogva várt és delejezett. Igen, ez az érzés hatott át azon az
éjszakán, amikor – Anyapók hálójából kiszabadulva – először
olvastam Az embertelenség labirintusát. Azóta szorongatom,
szorítom magamhoz, ő pedig vonszol magával át hegyeken és
szakadékokon, át téren és időn, vonszol élők és holtak között. És
most itt vagyunk, újra itt, őseink földjén. Gyalogszerrel vagy
lovon, szamárháton, szekéren, robogón, szalma- vagy
vászonkalapban férfiak, nők, gyerekek járnak az úton,
lehúzódnak, megállnak, nézik, ahogy elhaladok. Vannak, akik
barátságosan odaintenek, de a legtöbben tudomást se vesznek
rólam. A  települések határában kutyák futnak versenyt a
kocsival, játékosan vagy fenyegetően. Rőzsesövénnyel
körülkerített földimogyoró-parcellák és gyepek váltogatják
egymást, imitt-amott még tehenek legelésznek, mielőtt éjjelre
behajtanák őket.
Idén későn köszöntött be az esős évszak, és kevés volt az eső;
már szeptember közepe van, de még nem takarították be
mindenhol a cirkot. Az út széléig is kifutnak sorok, és ahogy a
belógó levelek verdesik a szélvédőt, az olyan hangot ad, mintha
nagy bogarak csapódnának az üvegnek. Emlékszem, gyerekként
alig vártam, hogy a cirok erdővé magasodjon: a levelei meséket
susogtak.
Változik a kép, a termőföldek és legelők után sós lapály.
Nincsen pereme, nincsen határa, a lágyan ívelő látóhatárig
szalad a tekintet. Aztán mégis visszafogja, körkörössé lassítja
futását, és ha megkésve is, meglátja a sok szépséget, amelytől
gazdag e táj, meglátja, ahogy szétszórt tavacskák csillámló
tükrében nézegeti magát a nap, mielőtt nyugovóra térne.
Közeledem a Sine Saloum folyó egyik ágához. Már nincs messze
a falu. Tíz perc, és odaérek. Ez most már nem távoli képzet,
hanem látható, mérhető, konkrét valóság. Vadul fékezek.
Porfelhő száll föl, és amikor elül, ijesztően mozdulatlan a világ.
Eltölt a lét szédülete, a világba vetettség magánya. Lehunyom a
szemem, mint egy kisgyerek, aki megijed, mert valami
rosszaságon kapták.
Kinyitom a szemem, a könyvön állapodik meg. A  Labirintus
azt sugallja, hogy ne menjek tovább, forduljak vissza, térjek
haza. Mitől félek? Attól, amit találni fogok, vagy attól, hogy
semmit sem fogok találni? Egy belső hang azt súgja, hogy
Elimane visszajött ide, és írt és hagyott valamit, egy másik hang
azért imádkozik, hogy ne tért légyen vissza a falujába, és Az
embertelenség labirintusa legyen az egyetlen műve: vajha az
legyen a sorsa, hogy belehulljon a semmibe, amiként egy csillag
huny ki ezer más csillag között a kozmosz peremvidékén, és
nincs más tanúja, csak ama néma égi testület, mely köréje
gyűlik, elkíséri, az örök enyészetnek adja! Sokáig ülök
mozdulatlanul.
Jobb kéz felől úgy bomlik ki az alkony, mintha lassított film
volna. A  horizont pengéje elmetszi a nap szemgolyóját, pont
középen, mint Buñuel filmjében, az Andalúziai kutyában, és a
felhasított aranygömbből cinóbervörös fényláva ömlik szét,
indigókék és kékesfekete csillámok pattannak szét a felületén,
szétfolynak, tovaterjednek, daganattá fúvódnak az ég testén.
Leszáll az est, szelíden, ahogy falevél libeg alá a tóra.
 3

A falu szélén hagytam a kocsit, gyalog jöttem tovább, és már a

harmadik embernek teszem fel a kérdést, de a húszévesforma
fiatal nő ugyanazt válaszolja, mint a másik két megszólított:
– Sajnálom, nem tudom, ki az az Ousseynou Koumakh Diouf.
– Vannak Dioufok a faluban?
– Hogyne volnának, én is Diouf vagyok. Ndé Kiraan Diouf. De
Ousseynou Koumakh Dioufot nem ismerek. Kérdezz meg valaki
mást.
Megköszönöm, elköszönök, megyek tovább. A  lány utánam
szól:
– Él még az az ember?
Visszafordulok.
–  Nem. De nekem azt mondták, hogy elég, ha a nevét
mondom, útba fognak igazítani.
– Rég meghalt?
–  Jóval az előtt, hogy te megszülettél. Még én sem voltam a
világon.
– Akkor a nagyanyám talán ismerte. Gyere velem.
Újra köszönetet mondok, és mellészegődöm. Nincs
közvilágítás, de a házak előtt, az udvarokon elemes vagy
napelemes lámpák adnak némi fényt. Ndé Kiraan alakja
egyszerre lányos és asszonyos, a léptei is könnyedek, de csípője
ringása már érett nőre vall.
 – Diégane Latyr Faye vagyok.
– Örvendek. Gondolom, te jöttél autón.
– Honnan tudod?
–  Mostanra már az egész falu tudja. Messziről hallatszott. És
én azt is tudom, hogy melyik szerer faluba való vagy.
A kiejtésed elárulja.
– Na melyik az a falu?
Felém fordul, mosolyog. Ő is évődve válaszol:
– Ha megmondom, nekem adod az autód?
– Nem is tudsz vezetni.
– Ki beszél vezetésről? Eladom.
És mielőtt bármit felelnék, kimondja a szüleim falujának a
nevét.
– Eltaláltad.
– Akkor enyém az autód!
Kedvesen csúfolódós a hangja. Jólesik, hogy ilyen könnyedén
beszédbe elegyedett velem.
Egy házhoz érünk, amely előtt egy öregasszony üldögél. Úgy
ül ott, mintha soha el sem mozdult volna őrhelyéről, mintha
fáradhatatlanul kémlelné az utcát, jön-e valaki, nem téved-e
arra véletlenül valami idegen. Ndé Kiraan bemutat a
nagyanyjának. Szertartásosan üdvözlöm, érdeklődöm a
hogyléte felől, a szerettei hogyléte felől. Mikor ez megvolt,
megkérdezi, mi járatban vagyok.
–  Ousseynou Koumakh Diouf házát keresem. Itt élt valaha.
Megkérdeztem az unokáját, de ő nem tudott felvilágosítást adni,
még a nevet sem hallotta soha.
– Mert nem is ismerhette. Amikor Koumakh Diouf meghalt, ha
ugyan arról a Koumakh Dioufról van szó, akire gondolok, de
efelől kevés a kétségem, ha róla van szó, akkor a halála idején
Ndé Kiraan anyja… Rog tartsa őt a tenyerén!… még annyi idős
sem volt, mint most Ndé Kiraan. A nagy tudományú Ousseynou
Koumakh Dioufról beszélsz, nemde?
– Igen, róla.
– Nos, ő régen meghalt, nagyon régen. Nagy ember volt. Igazi
nagy tudományú. Sok jót tett a faluban. Engem is kigyógyított,
amikor már majdnem meghaltam.
– Ki az az ember? – kérdezte Ndé Kiraan.
–  Majd egyszer mesélek róla. De most kísérd el ezt a szép
fiatalembert Dib Diouf nagyanyádhoz!
–  Őhozzá? – nézett rám Ndé Kiraan. – Miért nem ezt
mondtad?
–  Igen, ez érdekes – mondta az öregasszony. – Már kevesen
tudják, ki volt Ousseynou Koumakh Diouf. Csak a legöregebbek
emlékezhetnek rá. Annak idején azt mondták, Mbin Koumakh.
De már régóta nem ezt mondják.
– Mit mondanak?
Az anyó elmosolyodott.
–  Ha legközelebb útbaigazítást kérsz, fiam, és nem az én
szépséges kisunokámmal találkozol… merthogy szépséges
leányzó, nemde?… mondd úgy: Mbin Madag. Úgy mindenki
tudja. Ndé Kiraan is tudta volna. Madag is nagy tudományú
ember volt. Talán még annál is nagyobb tudományú, mint
akinek a helyébe lépett, pedig már az is nagy tudományú volt.
Jól van, menjetek. Kísérd el a fiatalembert, lelkem, és gyere
vacsorázni. Mire jössz, tálalva lesz. Viszontlátásra, Diégane
Faye.
 4

–  Anyám imádkozik. Szóltam neki, hogy keresi. Kéri, hogy

várjon. Amint végez, jön.
A fiatal nő, aki fogadott bennünket, és aki szemlátomást jó
barátságban van Ndé Kiraannal, egy hatalmas gyapotfa alatt
mutat helyet. Ndé Kiraan azzal búcsúzik, hogy majd jön a
kocsikulcsért. És csilingelően kacag, a barátnője vele kacag, és
ettől még jobban feltündököl a szépségük. A fa egy tágas udvar
közepén magasodik, hátul, rombuszt alkotva, négy épület áll.
Szemközt, jobboldalt kétszintes hosszú lakóház, fehérre vannak
festve a falai, és a mindennapi élet zajai szűrődnek ki az
ajtaján. Balra, egy kicsit még hátrább, ormótlan kunyhó, a
falánál egy nagy tárgy hosszú, karcsú körvonala dereng.
Felállok, közelebb megyek, hogy megnézzem, mi az. Egy régi,
könnyű halászcsónak; az orra két fahasáb közé szorítva, hogy
fel ne billenjen. Benne nagy halom halászháló, a farának
támasztva evezőlapát és hosszú szigony. A  homályban nem
látni, milyen szimbólumok vannak az oldalára festve.
A csónak eszembe juttatja, hogy itt már régen is halászok
laktak. Tokô Ngor és a fivére, Waly, akiről csak annyit tudok,
hogy a legenda szerint egy óriás krokodil ölte meg. Ousseynou
Koumakh is halásznak készült, csak hát már fiatalon megvakult,
és attól fogva halászháló-készítéssel és -reparálással
foglalatoskodott. Lehet, hogy ezt a nagy halom hálót is ő kötötte.
 – Ngirópo! – harsan a köszönés, és vet véget mélázásomnak.
Apró termetű nő áll a fa alatt. Ő lesz Mám Dib, gondolom, és
ahogy megindulok felé, egyszer csak fény gyúl az agyamban: de
hiszen bizonyára ő az a Ta Dib, akiről Siga D. beszélt, az egyik
mostohaanyja a három közül; ha jól emlékszem, Mám Coura és
Yaye Ngoné volt a másik kettő. A színe elé járulok, megejtem a
tiszteletteljes üdvözlés mulaszthatatlan szertartását, és amikor
hellyel kínál, leülök. Lágy és halk a hangja. Fátyolkendő van a
fején, jobb kezében olvasót morzsol, a gyöngyszemek
megcsillannak a sötétben.
Megkérdezi, hogy vacsoráztam-e. Tagadó a válaszom, és (az
igazságnak megfelelően) hozzáteszem, hogy nem vagyok éhes.
Sőt éppenséggel összeszorul a gyomrom (ezt már nem
mondom). Tejjel azért megkínál, és én elfogadom. Hívja az
egyik gyereket, az térül-fordul, és már hozza is a tejet egy
kisebbforma tökcsuporban. Átadja. Megköszönöm, a számhoz
emelem a csuprot. Rég nem éreztem a friss tehéntej vad ízét,
márpedig ezt nemrég fejték, legfeljebb két órája, még langyos.
Gyerekkoromban, amikor iskolaszünetben néhány napot a
szüleim falujában töltöttem, magam húzgáltam az egyik
nagybátyám tehene tőgyét, és azonmód megittam a tejet. Most
fintorba rándul a szám (remélem, Mám Dib nem vette észre), és
nekikészülök, hogy előadjam jövetelem célját. De Mám Dib
megelőz.
–  Tudom, miért vagy itt, Diégane Faye. Nem akarom, hogy
feleslegesen reménykedj: az, akit keresel, már nincs köztünk.
Tavaly távozott az élők sorából. Egy éve és egy hete.
Elhallgat, rám néz, várja, mit mondok. Nem árulok el
érzelmet. Annál is kevésbé, mivel a közlés hallatán nincsenek is
érzelmeim, helyesebben az érzelmeim nem érnek el akkora
hőfokot, hogy kiülnének az arcomra. Nem vagyok csalódott, és
még csak azt sem érzem, hogy csalódottnak kellene lennem.
Minden helyzetre és lehetőségre felkészültem: az elmúlt hetek
rákényszerítettek. És hát, mi tagadás, ez a variáció volt a
legvalószínűbb, az ugyanis, hogy Elimane valami okból csak
távol volt innen. Ez a legkevésbé meglepő. Mondhatni,
természetes, majdhogynem megnyugtató. Végeredményben
Elimane az egész történet során távol volt, megfoghatatlan volt.
Hogy meghalt, és nem találkozom vele: ez a dolgok rendje, ez
felel meg legjobban a sorsa logikájának és az én Elimane-hoz
való viszonyomnak.
Hanem néhány másodperc múltán elillan belőlem a
közömbösség, jobban felfogom a friss értesülés jelentőségét, és
melegség támad a szívem körül: ezek szerint Elimane hazatért.
Eddig nemigen foglalkoztatott, hogy a sorsa ilyen fordulatot is
vehet, hiszen azt próbáltam megfejteni, hogy ugyan mit vagy kit
keresett évtizedeken át a nagyvilágban, és most egyszer csak
kiderül, hogy itt, az otthonában halt meg százkét éves
korában… tulajdonképpen megható. Hallgatunk. Szellő suhan át
az udvaron, meglebbenti a gyapotfa lombját.
–  Tudta, hogy eljössz – töri meg a csendet Mám Dib. – Azt is
tudta, hogy nem fogtok találkozni. Megmondta. Megmondta a
halála előtt, hogy egy este idejön egy ismeretlen fiatalember, és
érdeklődni fog róla. Rögtön tudtam, hogy te vagy az a
fiatalember. Nem mondom, hogy pont ma estére vártalak, de
tudtam, hogy mostanában jössz. Már régen látta.
 – Látta?
–  Látta. Látó volt. Koumakhtól örökölte, mint más
képességeket is. Nem látott mindent, és nem mindig látott. Volt,
hogy tévedett. De képes volt látni. Visszajött a képessége,
amikor hazatért. Tudod, mit jelent Madag szererül?
– Igen, tudom. De azt hittem, hogy…
Szavamba vág:
–  Akkor azt is tudod, hogy a hagyományaink szerint nem
véletlenül és nem is pusztán a jó hangzás miatt kapjuk a
nevünket. A névnek jelentése van. A mi közösségeinkben ez így
szokás. De bizonyos emberek esetében a név nemcsak jelent
valamit, és nemcsak elkülönbözteti őket a többiektől. Hanem
meghatározza létüket és azt a lényt, aki hordozza és irányítja
őket. Aki megmutatja az útjukat. Kijelöli pályájukat,
hivatásukat. Ezt Madag magyarázta meg nekem egyszer, én
csak igyekszem elismételni a szavait. Madag: a látó. Itt így
nevezték őt, a hagyományos nevén. Tiltotta, hogy más néven
szólítsák. Különben Courát, Ngonét, engem és egy-két falubeli
aggastyánt kivéve senki nem ismerte a muszlim nevét, az
Elimane-t. Ezt a portát, ahol most vagyunk, mindenki úgy
ismeri, hogy…
– Mbin Madag.
– Úgy van.
Megint hallgatunk egy sort. Természetesen eszembe jut
Rimbaud híres levele, a „látó levele” és az, hogy Auguste-
Raymond Lamiel, a l’Humanité újságírója úgy nevezte Az
embertelenség labirintusa íróját: „a néger Rimbaud”. Most, hogy
tudom, milyen utazások, kalandozások követték a könyv
megjelenését, az elnevezésnek különös rezonanciája van. De
tüstént elvetem a gondolatot, hogy afrikai Rimbaud-vá
redukáljam Madagot, hogy irodalmi referencia-rendszerem
szerint határozzam meg őt is, mint mindent és mindenkit,
holott minden egyes lény önmagában való, úgy is mondhatom:
a tulajdon magányával mérhető. Kinek-kinek megvan a saját
magánya, és amit itt látok, az Madag magánya. Iszom egy korty
tejet. Most is idegen a számban az íz, törlődött az
emlékezetemből.
– Mám Dib! Lenne egy kérdésem…
– Gondolom, több is van. Nos?
– Találkoztam valakivel Európában, akit te is ismersz.
– Siga.
– Igen.
–  Megtagadott minket. Szerettük. Én nagyon szerettem,
jobban, mint Coura és Ngoné. Nem hittem volna, hogy egyszer
csak elmegy, és soha többé nem ad hírt magáról. A  nevét sem
akarom hallani. Nem jött vissza. Még akkor sem, amikor a
másik két nevelőanyja meghalt. Pedig írattam levelet neki. Nem
is válaszolt. Úgy döntött, hogy elfelejt minket. Kész, vége. Nem
azért haragszom rá, amiket írt. Azért haragszom, mert önző, és
mert hálátlan a családjához. Róla én nem akarok beszélgetni
veled.
–  Nem is róla akartam. De énekelt nekem egy dalt, és azt
mondta, hogy tőled tanulta. Egy öreg halászról szól, aki
tengerre száll, hogy megküzdjön egy hal-istennővel…
Nem mondok többet. Ló nyerít az éjszakában. Súlyos csend
telepedik közénk, érzem benne Mám Dib keserűségét, haragját,
bánatát. Visszagondol Siga D.-re, a múltjukra, arra, ahogy
elszakadtak egymástól. Bűntudatom támad, amiért feltéptem a
sebet. Már épp bocsánatot akarok kérni, amikor Mám Dib
énekelni kezdi a régi éneket. Áhítattal hallgatom, egészen az
utolsó strófa végéig, amikor a csónak az óceánláthatár mögé jut,
és már egyedül Isten követi a tekintetével. Mám Dib elhallgat.
Kis idő múlva megkérdezem, nincs-e még egy versszak.
– Még egy versszak? – csodálkozik, és hallhatóan mulattatja a
kérdés. – Na és ha volna, mi volna abban a versszakban,
Diégane?
– Úgy képzelem – válaszolom rövid gondolkodás után –, hogy
hosszú távollét után hazatér a halász. De már nem ugyanaz az
ember, aki volt. Azt tartják róla, hogy félbolond, szétmarta a
lelkét, amit a láthatáron túl látott. Gyógyíthatatlan sebeket
kapott a hal-istennővel vívott harcban. Rémálmai vannak. Alig
szól a feleségéhez, a gyerekeihez. Így képzelem.
– És aztán?
– Aztán eltűnik.
– Meghal?
– Nem, hanem azt mondja, hogy visszamegy a hal-istennőhöz.
–  Miért? Mert szerelmes lett belé? Vagy mert alulmaradt a
harcban, és szeretne visszavágni?
–  Nem tudom. Mindkettő lehetséges. De az is, hogy csak újra
tengerre akar szállni. Lehet, hogy valójában nem is létezik a
hal-istennő. Vagy volt, de már nincs. És a halász csak el akar
menni, és kész.
Mám Dib késlekedik a válasszal, de derűs a hangja.
–  Mesemondó vagy, Diégane Faye. Madag ezt is látta. Azt
mondta: mesemondó lesz a fiatalember, aki eljön, és érdeklődik
rólam. Nem, nincs több versszak. De megmondom én neked,
hogy szerintem mi volna benne, ha volna. Az, hogy évek múlva
a halász hazatér, és elmeséli a gyerekeinek, hogyan győzte le az
istennőt. Jól végződik a mese. Nem muszáj, hogy mindig
minden rosszul végződjön. Manapság az emberek azt várják,
hogy rosszul végződjenek a dolgok. És nemcsak várják, hanem
azt is akarják, hogy szomorú legyen a vége. Te érted ezt? Mert
én nem, nekem ez rejtély.
Azt válaszolom, hogy ami szomorú, jobban felkészít az életre,
vagyis a halálra, és erre az emberek többsége hamar rájön.
Lehet, hogy nem mondom, csak gondolom ezt. Mám Dib sem
fűzi tovább a gondolatot. Csak nagy sokára megkérdezi, hogy
még mindig nem vagyok-e éhes.
–  De igen, most már igen, de miattam ne aggódjon, hoztam
ennivalót, csak érte kell mennem a kocsihoz. Érte megyek, és…
– Megsértesz, ha nem fogadod el a vacsorát. És kérlek, töltsd a
házamban az éjszakát. Menj a kocsidhoz, hozd, ami kell
éjszakára, és gyere vissza vacsorázni.
–  Inkább vacsora után mennék a holmimért. Köszönöm a
meghívást, Mám Dib.
–  Mindjárt hozzák a vacsorát. Amíg eszel, én elvégzem az
utolsó esti imámat. Utána folytatjuk a beszélgetést. Utána pedig
lefekszem. Öregasszony vagyok, és az öregasszonyok korán
térnek nyugovóra.
Hátrabaktat a házakhoz. Néhány perc múlva az egyik
lányunoka hoz egy tányér ragut.
 5

–  1986-ban jött haza, hat évvel Koumakh halála után. Coura,

Ngoné és én, mindhárman a temetőben voltunk néhai férjünk
sírjánál. Odajött hozzánk, és rögtön tudtuk, hogy ő az, mert
olyan volt, mintha Koumakh képmása volna. Úgy tudtuk, hogy
Madag az unokaöccse. De megesküdtünk volna, hogy a fia. Még
erősebbé tette a hasonlatosságot, hogy Madag öreg volt,
hetvenéves, és ráncos arca a Koumakhéra emlékeztetett
életének utolsó éveiben. Csak a termetük különbözött. Madag
sokkal magasabb volt, mint a nagybátyja. Köszönt, utána velünk
imádkozott a sírnál. Utána azt mondta, hogy beszélni szeretne
velünk, elmondani, hogy ki ő. De Coura, aki a legidősebb volt
köztünk, az első feleség, azt mondta: „Tudjuk, ki vagy.
Koumakh… Rog tartsa őt a kebelében!… beszélt rólad, mielőtt
eltávozott. Te vagy Madag.”
Koumakh odahívott bennünket a halálos ágyához, és
elmondta a Mossane-nal való történetét. Én voltam a
legfiatalabb feleség. Már korábban hallottam mindenfélét
azokról az időkről, amikor én még a világon sem voltam, vagy
csak egy-két éves. Szerelmi történetet emlegettek, nagy
indulatokat, féltékenységet Koumakh és az ikertestvére közt, aki
aztán örökre eltűnt, Mossane-ról, a bolond asszonyról, aki a
temető mellett élt a mangófa alatt. Kislánykorom óta hallottam
a történetet. Az öregek beszélték a faluban. Sokféle változata
terjedt. Egymásnak ellentmondó mesék. Egyesek szerint
Mossane Koumakh felesége volt, és megcsalta az
ikertestvérével. Koumakh megölte a csábítót, és ebbe őrült bele
Mossane. Mások szerint maga Mossane ölte meg Koumakh
ikertestvérét, hogy az ne tudja elárulni a férjnek a
házasságtörést. De olyat is beszéltek, hogy a mi Koumakhunk
ikertestvére elment a háborúba, odaveszett, s azért őrült meg
Mossane, mert abba a fivérbe volt szerelmes, nem ebbe. De
minden változatnak volt egy közös pontja, mégpedig egy
gyerek. Hogy született egy gyerek, de állítólag korán meghalt, és
lehet, hogy őmiatta támadt viszály a két fivér és Mossane közt.
Megoszlottak a vélemények, hogy ki volt az apa. Koumakh?
Vagy a fivére?
Szóval hallottam én mindenfélét gyerekkoromban.
Koumakh 1957-ben kérte meg a kezem. Én huszonegy éves
voltam, ő hatvankilenc. Köztiszteletben álló férfiú volt,
mindenki félt tőle. Nagy tudományú ember, akinek mindenről
kikérték a tanácsát. Nagy tisztesség volt feleségül menni hozzá.
Én lettem a harmadik felesége. Coura, az első feleség,
harmincéves volt. Ngoné, a második, huszonnégy. Utánam két
évvel még elvette Teninget, 1959-ben. De Tening 1960-ban
meghalt, amikor világra hozta Marème Sigát. Azért mondom el
neked ezt ilyen részletesen, hogy világosan lásd: amikor mi
Koumakh feleségei lettünk, ő már túl volt élete delén. Korábban
volt már egy másik élete, és abban az életben volt egy felesége,
Mossane. Nem tudtuk, hogy valójában mi történt. Még Coura is
leányka volt, amikor a történet zajlott Koumakh, a fivére és
Mossane között. Ő sem tudott többet, mint mi. Csak
mendemondákat hallottunk az előtt az éjszaka előtt, amelyen
Koumakh beszélt velünk. Nem mondta el részletesen a
Mossane-nal való kapcsolatát. Csak annyit mondott, hogy
szerette őt, de Mossane a fivérét választotta. Tőle esett teherbe,
mielőtt a fivér elment Európába, a háborúba. Bizonyára
odaveszett, merthogy soha nem tért vissza. Megszületett a
gyerek. Madag. Elimane Madag Diouf. Koumakh a saját fiaként
nevelte Mossane-nal. Aztán 1935-ben… én ugye még a világon
sem voltam… Madag is elment Európába, egyetemre. De kis idő
elteltével beszüntetett minden kapcsolatot a családjával, még
csak hírt sem adott magáról. Mintha meghalt volna. Ebbe őrült
bele az anyja. Évekig élt a mangófa alatt, és aztán eltűnt.
Keresték, kutatták, de eredménytelenül: nyoma veszett.
Koumakh magára maradt, és megkezdődött a második élete. Ezt
mondta el nekünk Koumakh, de ezzel még nem fejezte be.
Mám Dib tart egy kis szünetet. Nem használom ki az alkalmat,
nem szólok közbe. Nem árulom el, hogy Siga D.-től már
hallottam a történetet, és valószínűleg több részletet tudok,
mint ő. Meséljen csak a maga ritmusában, a maga módján!
Folytatja is:
– Utána Koumakh azt mondta, hogy előző éjjel látomása volt.
Azt látta, hogy Madag visszatér. „Visszatér néhány évvel a
halálom után. Fogadjátok őt, és bízzátok rá magatokat. Idősebb
lesz mindhármótoknál. Még nálad is, Coura. Bízzatok benne, és
hallgassatok rá, mert azt hiszem, nálam is nagyobb tudományú
ember. Én már akkor a másvilágon leszek, és számotokra
érthetetlen módon fogok beszélni vele. Ami nagyon fontos: ne
kérdezzétek, merre járt, mit csinált, miért nem jött haza
hamarabb! Várjátok ki, hogy magától mondja, amit el akar
mondani, semmit se kérdezzetek tőle!” Ezt mondta nekünk
Koumakh Madagról. És meghalt azon az éjszakán.
A halála után Siga is elment, és soha többé nem jött vissza.
Jöttek hírek a dakari életéről. Szörnyű és szégyenletes hírek.
Érte akartunk menni. De nem mehettünk, mert Koumakh még
életében megtiltotta. Azt mondta, hogy majd jön, ha akar, ne
hívjuk. Nem tudom, látta-e Siga jövőjét, de azt mondhatom,
hogy mindig szigorú volt vele, és kemény szavakat mondott
róla. Siga nem tért vissza. Mi pedig éltük tovább az életünket, és
vártunk Madagra, hiszen Koumakh jelentette jöttét.
Hat év telt el a halála után. Akkor Madag hazatért, a
temetőben talált minket. Egyszerű volt a ruhája, olyan, mint a
többi falubeli öregé. Egy bőrtáska volt minden holmija. Coura
megmondta, hogy tudjuk, ki ő, és hogy vártuk. Semmit nem
kérdeztünk. Köszönetet mondott nekünk, és azt, hogy majd
otthon találkozunk, ő még marad a temetőben, majd jön
utánunk, tudja az utat, és emlékszik a házra, amelyikben a
gyerekkorát töltötte. Hazajöttünk. Egész úton meg sem
szólaltunk. Azon töprengtünk, hogy eztán mi lesz, mit csinál
majd Madag, mit fog kérni tőlünk, mit fog mondani, a
tudomásunkra hozni.
Eltelt két óra, de lehet, hogy három is, mire megjött.
Megkérdezte, hogy lakható-e a nagybátyja kunyhója. Mondtuk,
hogy igen, az volt a férjünk egyik utolsó kívánsága, hogy tartsuk
rendben a házat, takarítsunk rendszeresen, de ne nyúljunk
semmihez, maradjon minden ott, ahol volt, mindaddig, amíg ő,
Madag meg nem érkezik. És Madag beköltözött Koumakh
szobájába, abba a nagy kunyhóba, amelyik mellett ott az a
csónak, amit nézegettél. Az lett a Madag szobája. Neki is új
szakasz kezdődött az életében. Nem tudom, hogy a második
vagy a századik szakasz. Lehet, hogy Madagnak sok élete volt,
mielőtt hazatért. Ezt egyikünk sem tudhatta.
Eleinte féltünk, hogy nehéz lesz. De nem: nagyon is könnyű
volt vele az élet. Hamar tiszteletet vívott ki magának az egész
faluban. Felelevenedtek persze mendemondák a múltjáról. De
nagy általánosságban mindenki elismerte, hogy rendkívüli
ember. Nagy tudományú ember, aki világot látott, sokat
tapasztalt, és rendkívüli képességekkel van megáldva: látja a
láthatót és a láthatatlant, jártas a szellemvilágban, méltó utóda
Koumakhnak. A  gyerekeink, vér szerinti unokaöccsei és
unokahúgai, Mámnak hívták. Érthetően, hiszen kora szerint a
nagyapjuk lehetett volna. Folytatta, amit a nagybátyja csinált.
Délelőtt a szobájában fogadta az embereket, és misztikus
szertartásokat végzett, gyógyított. Hamar híre terjedt a
csodatételeinek, megalapozta a tekintélyét. Délután itt, ez alatt a
fa alatt halászhálót kötött vagy javított a falubeli halászoknak.
Kevés beszédű ember volt, de biztonságban éreztük
magunkat mellette. Pedig látszott, hogy őbenne jócskán van
nyugtalanság. A  hallgatásában fájdalom. Mindhárman éreztük,
hogy keserű emlékek emésztik. De soha egyikünk sem merte
faggatni, még kérdezni sem. Mert emlékeztünk Koumakh
intelmére. És főképp mert elég volt Madagra nézni, látszott,
hogy fájdalmas lenne beszélnie róla, miért tűnt el évtizedekre,
egy fél évszázadra. Ki tudja, mi mindenen ment keresztül?
Olyan sokáig tartott a száműzetés! Azalatt annyi mindent
elveszíthetett… saját magából is. Akik ismerték és szerették,
mielőtt elment, már mind halottak voltak. Ha megkérdezzük,
mit csinált e hosszú idő alatt, azzal emlékeztetjük arra, amit
távolléte alatt elveszített. Mintha kárhoztatni akarnánk a
távolléte miatt. Így hát semmit sem kérdeztünk, nem szóltunk.
Két dolog volt, amit szigorúan megtiltott. Az egyik, hogy
bemenjünk a szobájába, amikor ő ott van, és be van csukva az
ajtó. A másik tiltás a könyvekre vonatkozott. Nem akart könyvet
látni a háznál. Elfogadta, hogy legyenek könyvek, csak ne
kerüljenek a szeme elé. Aki akar, olvasson a szobájában vagy
távol a háztól, vagy ha ő nincs itthon. Soha nem ment az iskola
közelébe, nehogy véletlenül megpillantson valami könyvet.
Egyszer aztán a legkisebb lányom… az, aki fogadott, amikor
Ndé Kiraan idekalauzolt… Latew itt felejtette két tankönyvét, itt,
a fa alatt. Madag kijött a házából, és meglátta a könyveket. Kint
voltam az udvaron, nem egészen itt, egy kicsit távolabb. Ahogy
megláttam Madagot a szék mellett, amelyen Latew a könyveit
hagyta, rögtön tudtam, mi történt. Madag remegett. Mielőtt egy
szót is szólhattam volna, felkapta az egyik könyvet, a másik
kezével pedig előhúzott egy kis kést az övéből. Mindig ott
tartotta, azzal javította a halászhálókat. Szóval előhúzta a kést,
és felhasogatta a könyvet. Szét is téphette volna, de nem, neki a
kés kellett. Beledöfött a könyvbe, és felhasogatta. A  borítót, a
lapokat. Lassan, kimérten. Ádáz gyűlölettel. És ami még
félelmetesebbé tette a jelenetet: némán. Némán pusztította el a
könyvet. Csak az hallatszott, ahogy hasad a papír. Megtelt az
udvar, kicsődültek a gyerekek. Coura és Ngoné is előjött.
Nyikkanni se mertünk. Csak álltunk és néztük. Néztük, amit
művel. Még soha nem láttuk ilyennek. Ő pedig nem is látott
minket. Vérben úszott a szeme, és csak a könyveket látta.
Széthasogatta az elsőt, és már fogta is a másikat. Azt is
módszeresen felhasogatta. A papírdarabkák szőnyeget alkottak
a lába körül, olyan volt, mintha fehér levelek hullottak volna a
fáról. Madag egész testében remegett, de a mozdulatai
mindvégig pontosak voltak, és áradt belőlük a düh.
Amikor az utolsó lappal is végzett, egy darabig még
mozdulatlanul állt, lehajtott fejjel. Zihált, mintha nehéz munkát
végzett volna. Utána felszegte a fejét, meglátott bennünket, mi
pedig láttuk, hogy sír. Dühtől vagy fájdalomtól eltorzult arccal,
hang nélkül betámolygott a házába. Becsukta maga mögött az
ajtót, és majdnem két teljes napig nem mutatkozott. Mivel tilos
volt a közelébe mennünk, ha csukva az ajtó, még ennivalót se
mertünk vinni neki.
Harmadnap előjött, és újra önmaga volt, az élet pedig ment
tovább a régi kerékvágásban. Latew bocsánatot akart kérni, de
Madag megelőzte: nem kell, ne kérjen bocsánatot! Mi több,
maga mentegetőzött, és pénzt adott a kislánynak, hogy pótolja a
tankönyveit. A  történtek után persze soha senki nem hagyott
elöl könyvet, de még csak papírlapot sem. És persze nem
kérdeztük meg, honnan a gyűlölet benne a könyvek iránt.
Annyit anélkül is tudtunk, hogy a fehérek közt töltött ötven év
alatt történt valami, ami feldühítette.
Minden este kiment a temetőbe. Elidőzött Koumakh sírjánál,
aztán letelepedett a nagy mangófa alá, és sokáig ott üldögélt.
Voltak éjszakák, hogy ott is aludt a temetőben, vagyis hát a
temető előtt, a mangófa alatt. Ebből aztán lett is szóbeszéd,
képzelheted, egyesek azt suttogták, hogy fekete mágus, aki
éjszaka átváltozik lélekevővé.
Egyik este a szokásosnál egy kicsit hamarabb jött haza, és a
család apraja-nagyja, majdnem mindenki kint volt az udvaron.
Odajött, leült közénk, és szólott. Soha nem fogom elfelejteni,
amit mondott. Még ma is reszketek, hallom a hangját, ahogy
megvallja: „Tudom, hogy nem értitek, mit csinálok minden este
a temetőben. Megmondom: imádkozom a nagybátyámért, az
apámért, a halott barátaimért és anyámért. Főképpen
anyámhoz imádkozom. Hogy bocsásson meg nekem. Nem látom
őt. Pedig szeretném látni, és mindenhol keresem, a látható
világban is, és abban is, amelyik nem látható. Keresem az idő
mélyén. De nem találom. Nem találtam. Olyan, mintha nem is
élt volna. Remélem, hallja imáimat. Szeretném, ha
megbocsátana nekem. Kérlek benneteket, imádkozzatok értem.
Imádkozzatok, hogy Mossane bocsásson meg nekem.”
Ezt mondta. És én láttam, hogy hiába nagy tudományú, akkor
sem isten, és nem is őrlélek. Ember. Fájdalmas emlékek közt él,
és olyan kérdések gyötrik, amelyekre nincsen válasz. Szánandó
lélek. Mi más az ember? Sebezhető, szánandó lélek.
Mám Dib újra elhallgat. Alighanem imát mond Madagért.
Nézem őt, és megállapítom magamban, hogy ez az asszony
sokkal jobban ismerte és értette Elimane Madagot, mint
amennyire én valaha is képes voltam és leszek megismerni és
megérteni. Nem is azért, mert személyesen találkozott vele, és
éveket élt mellette (az évek száma nem fontos), hanem mert
egyetlen percre belelátott a lelkébe, átérezte bűntudatát,
gyengeségét, vágyakozását, magányát, szorongását. Kezdettől
fogva, azóta, hogy először olvastam a könyvét, abban a
hiszemben voltam, hogy az irodalom felől lehet megoldani az
Elimane-rejtélyt; a kulcs szükségképpen Az embertelenség
labirintusában és abban a könyvben keresendő, amelyet utána
írt. Az ember nagy titkát az írásához kötöttem, makacsul a saját
írói szemléletem szerint értelmeztem a hallgatásait. De vajon
nem torzít-e az írószemüveg lencséje? Talán nincs semmi, de
semmi találnivaló az irodalomban. Nagy, fényes, fekete
doboznak látszik, tele titokzatos dolgokkal, s végül kiderül, hogy
csak egy üres koporsó. Az utóbbi hetekben, ki-ki a maga
módján, ezt próbálta megértetni velem Siga D., Musimbwa,
Béatrice, Stanislas, Chérif, Aida és most Mám Dib is. De lehet,
hogy maga Elimane Madag is ezt hajtogatja, amióta csak a
nyomába szegődtem. Csak nem nyíltan adja tudtomra, hanem
homályos értelmű jelekkel, nehezen áthatolva a bennünket
elválasztó idő vastag rétegén. Elszomorodom a felismeréstől.
Mám Dib pedig folytatja:
–  Coura tizenhét éve halt meg. Ngoné hét év múlva követte.
Egyedül maradtam Madaggal. Akik nem ismerték a történetet,
azt hitték, hogy a férjem. Mulattunk rajta. Élete utolsó tíz
évében felhagyott a hálókötéssel, -javítással. Délelőtt továbbra is
jöttek hozzá gondjaikkal az emberek. Délután kiment a
folyóhoz, járt egyet a parton. És élete utolsó napjáig mindennap
elment a temetőbe, és elüldögélt a mangófa alatt. A halála előtt
egy hónappal beszélt rólad. Azt mondta, hogy a távozása után
jön majd valaki, és érdeklődik majd róla. A nevét nem tudja, de
kér, hogy illően fogadjam.
– Mást nem mondott?
 –  Nem tudta, hány napig marad az illető. De maradjon csak,
ameddig tetszik neki, és tegye, ami a teendője. Ezt mondta.
– Azt nem, hogy mi az a bizonyos teendő?
– Nem. Gondolom, nem is kell tudnom. Elég, ha te tudod.
– Igen, én tudom – felelem rövid gondolkodás után.
– Akkor nincs több mondanivalóm.
– Várj! Hogy halt meg?
– Hogy halt meg? Békésen, álmában. Gyógyított, rendet rakott,
imádkozott. Megáldotta a házat és a falu többi házait. Aztán
elaludt. Több mint százéves volt. A  temetőben van eltemetve,
ott a sírja a Koumakhé mellett. Mintha ikersírok volnának…
Madag halálát nem kellett bejelenteni az ősök birodalmában. Itt
mi mindnyájan tudjuk, hogy amikor kihuny egy szellemi fény,
annak látható jelei vannak. Koumakh halála napján reggeltől
estig esett, pedig benne voltunk a száraz évszakban. Madag
halálának másnapján fekete felhőfátyol takarta el a napot, és
egész nap sötét volt. Voltak, aki azt állították, hogy aznap nem
kelt fel a nap. Délben aztán valóban olyan sötét lett, mintha este
volna. A  halottmosók felkészítették a testét, és délután
eltemettük. Sokan voltak a temetésen. Az egész falu ott volt, de
sok más faluból is jöttek. Látva, hogy elsötétedik az ég, tudták,
hogy Madag, az egyik utolsó nagy tudományú távozik az élők
sorából. Eljöttek hát a búcsúztatására. Csak öt óra körül
bukkant elő a nap, akkor, amikor a holttest már a földben
pihent.
Mám Dib megint elhallgat, várom, hogy folytassa, de nem
folytatja. Feláll, rám néz, és mintha olvasna a gondolataimban,
azt mondja:
 –  Nem tudom, mit vártál, te szárnyaló képzeletű kis
mesemondó. Én nem tudom, milyen volt Madag élete, mielőtt
hazajött. Gyanítom, hogy mozgalmas. Az élete utolsó szakasza
viszont egyszerű élet volt. Nem mondom, hogy boldog lett
volna, azt sem, hogy megtalálta volna a lelke békéjét, de azt
mondhatom, hogy egyszerű volt az élete. Ami szerintem nagy
szó egy olyan ember esetében, amilyen ő volt.
Ndé Kiraan és Latew közeledik az utcán, halljuk a hangjukat.
–  Jönnek a lányok – mondja Mám Dib. – Itt az ideje, hogy
lefeküdjek. Töltsd velük az este további részét. Bó fet ndaksz
Rog, Diégane Faye. Jó éjszakát!
– Bó fet, Mám Dib. Jó éjszakát. Köszönöm.
Indul a szobájába. A két fiatal nő most fordul be az udvarra.
Latew teát készít, elcsevegünk. Későre jár, amikor búcsúzom
tőlük, megyek a holmimért a kocsihoz. Ndé Kiraan ajánlkozik,
hogy elkísér egy darabon. Úgyis arra vezet a hazaútja, és meg
akar bizonyosodni róla, hogy nem lépek-e le az autójával, amit
fogadáson elnyert tőlem. Latew azt mondja, hogy kész lesz a
szobám, mire megjövök.
– Ott fogsz aludni – mutatja a nagy kunyhót a csónakkal.
Nem lepődöm meg. Erre számítottam.
–  Anyám biztosan mondta neked, hogy ez volt Mám Madag
háza – mondja Latew. – Lehet, hogy már nem leszek ébren, mire
visszaérsz. Elbúcsúzom: jó éjszakát!
Már az utcán vagyunk, Ndé Kiraan meg én. Bekapcsolom a
mobilom lámpáját, hogy lássam, hová lépünk. Megkérdezem,
hol van a temető.
– A temető? – álmélkodik Ndé Kiraan, majd válasznak tekinti
a hallgatásomat: igen, jól hallotta, és azt mondja: – A temető ott
van a faluvégen. Könnyen odatalálsz. Az autónál nézz föl és
balra! Egy nagy mangófa lombját fogod látni. Azzal szemben
van a temető.
Nem meri megkérdezni, hogy miért érdekel, hol a temető, de
érzem a hangján, hogy furdalja a kíváncsiság.
–  Imádkozni szeretnék Madag sírjánál – felelem a ki nem
mondott kérdésre.
– Most? Éjjel? Nem félsz?
– Mitől?
–  Nem is tudom, de… Szóval Mám Madag nem olyan volt,
mint mi… Na mindegy, a sírját, azt könnyen megtalálod. Ahogy
bemész a temetőbe, fordulj mindjárt balra, hátul a falnál van a
sír, pont szemben.
A házuk előtt elbúcsúzunk. Megköszönöm a segítségét, jó
éjszakát kívánunk egymásnak. A  hátamban érzem aggódó
tekintetét: a sírra gondol. Én is, csak nem ugyanabból az okból.
Kiveszek néhány holmit a kocsiból, viszem a könyvet is. Ndé
Kiraan tanácsa szerint föl és balra nézek; a mélykék égen nagy
fekete félgömb, a mangófa kupolája.
 6

Mennyi ideig ültél a nagy mangófa alatt, ott, ahol régen

Mossane töltötte a napjait? És mennyi ideig merültél áhítatba a
temetőben, az ikersírok előtt? Nem tudod, amiképpen azt sem,
hogy miért ilyen hevesek az érzelmeid. Lehet, hogy csak nem
fojtod el őket, és végre felszínre tör a gondolat: sok hűhó
semmiért? A  nagy utazás, az álmatlan, az átolvasott éjszakák,
a  kérdések és álmodozások éjszakái, a hallgatás, a részegség, a
reménytelenség éjszakái: mind csak azért, hogy eljuss a nagy
közhelyig, a halálig? Hát ez minden élet csüggesztő igazsága?
A halál?
A sírnál a sötétben is el tudtad olvasni Az embertelenség
labirintusa néhány lapját, az volt a búcsú. Visszatértél a
forráshoz, a szöveghez, amely az elmúlt hetekben a szerzőhöz
kötött. A  szöveg előtt tisztelegve tetted fel a kérdést: hogy
viszonyul egymáshoz a Labirintus története és a szerző élete?
Most, hogy sok mindent megtudtál az életéről, miként kötöd a
műhöz?
Eredetileg majdhogynem bizonyosságnak tekintetted a
hipotézist, tudniillik, hogy egyszerűen transzpozíciókról és
analógiákról van szó. Madag a vérengző Király. A  hatalom,
amire a Király vágyik, azonos a könyvvel, amelyet Madag írt,
vagyis Az embertelenség labirintusával. Hogy hatalomra jusson,
a vérengző Király meghallgatja a próféciát, tabula rasát csinál,
megsemmisíti a régi világot, amelynek az öregek az élő
metaforái. Madag sorsában a régi világ a gyerekkora világa, és
mindazok, akik benépesítik: Ousseynou Koumakh, Assane
Koumakh, az anyja. Hogy még hatalmasabb legyen, a vérengző
Királynak meg kell ölnie a múltját. A könyv szellemében Madag
megfeledkezett a maga múltjáról.
Minden világos előtted: Az embertelenség labirintusa
kompozíciója, a plágiumok és szövegátvételek nem
homályosíthatják el a szív igazságát. És Madag szívének
igazsága – gondolod – a könyvének igazsága, a végső áldozat,
amire képes az ember: elérendő az abszolútumot, megöli önnön
emlékezetét. De nem elég megölni, hogy elpusztuljon, és a
cselekvő alany – mindegy, hogy a vérengző Királlyal vagy
Madaggal azonosítjuk – megfeledkezett róla, hogy az előle
menekülni vélő lelkek valójában a múlt után futnak, és előbb-
utóbb (a saját jövőjükben) szükségképpen utol is érik.
A múltnak van ideje, türelmesen kivárja, hogy útja keresztezze
a jövő útját, és ott, amikor az ember már azt hitte volna, hogy
elkerülte végzetét, ott, a keresztútnál nyitja meg börtöne celláit.
Öt cella: a halottak halhatatlansága, az elfeledettek túlélete, a
bűntudat állandósága, a magány társasága, a szerelem áldott
átka. Madag sok éven át menekült, de végül megvilágosodott.
Ráébredt, hogy Az embertelenség labirintusa nem zárja le a
múltat, s ami rosszabb, folyton visszakényszeríti őt a múltba.
Ezért tért vissza erre a földre.
Legalábbis te így értelmezed.
Becsuktad a könyvet, és kis ideig fáradtan szemlélted a
sötétben gubbasztó temetőt; egy röpke pillanatra még irigyelted
is a halottakat. Aztán hazamentél Madag házába.
Néma az udvar, mozdulatlan. Latew már biztosan rég
lefeküdt. Mész a neked kijelölt ház felé. A küszöbön eszedbe jut
Siga D., amint az ajtó előtt várakozik, hogy bebocsáttassék, és
meghallgassa Ousseynou Koumakh testamentumát. Emlékszel,
milyennek festette le a szobát: bűz, mocsok, rothadás. Felvillan
az agyadban, hogy vajon téged is az évtizedekkel korábbi kép
fogad-e, de a következő pillanatban már tudod, hogy ez micsoda
ostobaság. Belépsz.
Két napelemes lámpa ad fényt, az egyik a földön van, balra, az
ágy mellett, a másik egy kis íróasztalon, jobb kéz felől.
Természetesen nincs bűz. Ellenkezőleg, érezni, hogy pár órája
füstölőt tettek a szobába, az illat emléke még ott lengedez a
levegőben. Fölnézel: középen összefutó nagy gerendák tartják a
zsúptetőt. Az ajtótól jobbra kanári, kalickája öblös bádogtállal
van letakarva. Csak nem Ousseynou Koumakh köpőcsészéje?
Ugyan!, hessented el az újabb képtelen gondolatot.
A  vályogfalon a ház korábbi lakóinak mindenféle emlék- és
kegytárgyai: szarvak, kauricsiga füzérek, machete, valami
állatbőr, piros madzaggal záródó bőriszák, amelyről amulettek
fityegnek.
Odamész az asztalhoz; csak egy kis nyitott fadoboz van rajta.
A  dobozban nagy varrótűk, horgászzsinórorsók, dróttekercsek,
borotvapengék, két kis kés: a hálókötés és -reparálás eszközei.
Leülsz az ágyra, körbehordozod a tekinteted, és arra
gondolsz: azt látom, amit Madag látott, amikor leült az ágyára,
és körbenézett. Hallgatod a csendet, és várod, hogy valami jelet
kapj. De nem történik semmi. Felállsz, átkutatod a szobát,
keresel valamit, bármit, aminek a nyomán elindulhatsz. Az ágy
alatt semmi, az asztalfiókban semmi, a szekrényben semmi.
Marad a falon lógó bőriszák. Leakasztod, kioldod a piros
madzagot. Kapcsos könyvet tartasz a kezedben, a kapocs el van
törve. Tessék, megvan a jel. Kinyitod a bőrkötésű vastag
jegyzetfüzetet, külön lapok vannak belehajtogatva. Kihajtod
őket.
Ezt a levelet olvasod:
Megírom neked ezt a levelet, s aztán örökre elalszom.
A fenti szavakon nem lepődsz meg különösebben, bár
valószínűleg megállsz az olvasásban, és rám gondolsz egypár
másodperc erejéig. Tétovázol, hogy tovább olvasd-e a levelet,
mert ráébredsz, hogy a jövődről szól és a közvetlen múltadról. Az
is világos számodra, hogy a jövőmnek küldöm.
Végül is folytatod az olvasást.
Ebben a kapcsos nagy füzetben, amelyet most a kezedben
tartasz, benne van annak a könyvnek a torzója, amelyet nem
sikerült megírnom az eltelt sok év alatt. Sosem mondtam le róla,
hogy megírjam. Próbálkoztam. Nem bírtam csendre inteni
magam. Az embertelenség labirintusa és mindaz, amit okozott
nekem, nem volt elég, hogy erőt adjon a nem-íráshoz. Írtam
volna, de nem ment az írás. Ezért van, hogy az elmúlt években
nőttön-nőtt bennem a keserűség a kész, megírt könyvek iránt. Az
én befejezetlen könyvemre és a tehetetlenségemre emlékeztettek.
Látom ideátról, hogy már sejted, mit remélek, mit várok tőled.
Szeretném, ha teljesítenéd szerény kérésemet, a múlt egy
kísértetének kérését. Szeretném, ha kiadnád ezt a kéziratot,
legalábbis azt a részét, amelyik kiadható. Szeretném látni a
történet végét, de elfáradtam. Közelebb jött a látóhatár.
Elködösödik a látásom.
Ezt a mondatot itt sok idővel az előző után írom, és nagy súly
nyomja a szívemet.
Látomásaimban éveken át olyannak láttam magam, amilyen
most vagyok: szomorú vénember, aki mindazonáltal itt ül ennél
az asztalnál, és ír. Úgy interpretáltam a víziót, hogy Az
embertelenség labirintusa után sikerül befejeznem életem
könyvét. A szomorúság minden alkotót utolér, aki – bevégezvén a
művet – erejének is végére jut. Tévedtem. Valójában – és erre
most, ebben a percben jövök rá – nem azt láttam, hogy befejezem
a könyvet, hanem hogy írom ezt a levelet. Nem azért telepszik
szívemre a bánat, mert megírtam a könyvet, vége, nincs tovább,
hanem mert megíratlan maradt a könyv, és mégis ugyanúgy vége,
nincs tovább. Százkét éves vagyok, nem az idő hiányzott. A jövő
hiányzik. Így végzi a jós: a jövőbe vágyna. Így végzi a látó:
bánkódik a jövőn.
De válthat még vígságra a szomorúság. Rajtad múlik. Utam
végére értem. De vigasztal a remény, hogy egy ember, akinek nem
tudom a nevét, de látom az arcát, elolvassa ezt a könyvet, és nem
találja könnyűnek a megméretésen. Nem akarok nyomtalanul
eltűnni. Ez a hagyatékom, még ha hiányos is. Ez az életem.
 Epilógus

Alkonyodik, vörösrézszínűvé sötétül a folyó, olyan, mintha

beleolvadna a nap. Lassan gázolok egyre beljebb.
Tegnap és tegnapelőtt többször is elolvastam Madag kéziratát.
A  szöveg nem a Labirintus folytatása, hanem önéletrajzféle,
egyes részei napló jellegűek. Csodálatos az eleje. Meg voltam
győződve róla, hogy remekművet tartok a kezemben: ezt
kerestem. De néhány lap után minden megváltozik: az írás
eltéved, nem talál vissza, és a világban éveken át bolyongó
Madag az események sodrában nem tudja megtartani, amit
ígért. Egyes fejezetek végtelen szomorúsággal töltöttek el:
gyötrődést éreztem bennük, a hajdani nagy író szorongását,
akinek fogytán a tehetsége, alkotóereje. Azt hiszem, hamar
rádöbbent, hogy mi történik vele, de makacsul kitartott. És
néha, igen, a tévelygő részletek után jön néhány bekezdés,
felfénylik egy-egy kép, hallani a mondatok zenéjét, és Madag a
magasba repít, emlékeztet arra, aki volt. De ezek kivételes
pillanatok, ellobbannak, elenyésznek, és a többi sűrű írói
homály.
Az utolsó igazán megírt oldalak 1969 szeptemberében
keletkeztek Buenos Airesben. Madag Bolíviába készül, azt
reméli, hogy végre megtalálja a Josef Engelmann nevű egykori
SS-t, aki a háború után Latin-Amerikában keresett menedéket,
és akit ő két évtizede üldöz, mert lezáratlan ügye van vele. Az
1940-es években találkoztak, és Madag szerint a tiszt 1942-ben
Párizsban letartóztatta és megkínozta a barátját, Charles
Ellensteint, majd a compiègne-i gyűjtőtáborba vitette, ahonnan
aztán Mauthausenba deportálták.
1969-től tavalyi haláláig, vagyis közel ötven éven át Madag
rendszertelenül írt. Sok a rövid bejegyzés, némelyik
olvashatatlan. Azt reméli, hogy hamarosan leszámol a nácival
Bolíviában, de csak hosszú évek múlva, 1984-ben éri utol La
Pazban. Részleteket nem ír, beéri annyival, hogy végre-valahára
sikerült lezárnia az ügyet, „undorító körülmények közt,
kíméletlenül”. Utána visszamegy Párizsba, majdnem két évet ott
tölt, 1986-ban költözik haza Szenegálba. Párizsra nem sok szót
veszteget. Megemlíti, hogy be-beül egy Clichy téri kávézóba
„visszamerengeni régmúlt időkbe”. Nem nevezi meg a helyet.
Lehet, hogy a Vautrinről van szó. Az is lehet, hogy más Clichy
téri kávézóról; jó pár volt 1984 és 1986 között.
Ami nyilvánvaló: ahogy azt a jövőnek szánt levelében is
mondja, Madag nem szenvedett időhiányban. Viszont soha nem
gyógyult ki Az embertelenség labirintusából, nem jutott túl rajta.
És jobb lett volna, ha nem is próbálkozik. Talán egyetlen
könyvre volt hitelesítve, arra az egyetlen nagy műre. Talán
minden író egyetlen esszenciális művet hordoz magában,
egyetlen alapvető könyvet kell megírnia, a többi nem számít.
Azon az éjszakán természetes és egyértelmű volt számomra,
hogy mit kell tennem. Az embertelenség labirintusáért,
Madagért, a hátrahagyott kéziratért.
Vittem magammal a kéziratot, egy jókora kőhöz kötve. Már a
derekamig ért a víz. Igyekeztem valami ünnepélyeset
kigondolni, sírfeliratot vagy egy testamentum utolsó mondatát.
Semmi nem jutott eszembe, és végül elhajítottam a nehéz követ,
olyan messzire, amennyire csak bírtam. Elmerült a kő, a mélybe
húzta Madag kapcsos könyvét. Újra csend lett, pimaszul süket
csend. Teljes erőből úsztam néhány percet, aztán kiláboltam a
partra, és elvetettem magam a kaviccsal, kagylóhéjjal terített
fövenyen. Lassan megnyugodott a légzésem, és csak néztem
bele az anyaként óvó sine-i éjszakába, nem tudtam eldönteni,
hogy szomorúságot érezzek-e vagy inkább megkönnyebbülést.
Holnap hazamegyek, együtt leszek a családommal.
Meglátogatom Chérifet a kórházban. Aidára gondolok majd, és
kedvem támad írni neki. De nem fogok írni. Felhívom Siga D.-t,
megígérem, hogy meglátogatom, mihelyt Párizsban leszek,
merthogy – nem úgy, mint Musimbwa – én visszamegyek
Párizsba. Stanislas a dakari népfelkelésről faggat majd, és én az
igazságnak megfelelően azt mondom neki, hogy már javában
kisajátítják, elárulják, ahogy az lenni szokott. Megpróbálok
találkozni Béatrice Nangával.
És várni fogom Madagot. Nem tudtam teljesíteni a kérését. Ha
kiadatom a kapcsos könyvet, azzal lerombolom az életművét és
azt az emléket, amelyet önző módon őrizni akarok róla. Tudom:
Madag eljön egy éjszakán, és kérdőre von; közelít a szelleme,
talán hogy bosszút álljon, jön, jön a kísértet, jön egyre közelebb,
és suttogva felteszi a nagy kérdést, amely meghatározta a
sorsát, és amely mindenki előtt ott lebeg, akinek a szívébe
valaha is befészkelte magát az irodalom: Írni vagy nem írni?
 Köszönetnyilvánítás

Köszönet Felwine-nek és Philippe-nek a bizalmukért,

igényességükért, jóindulatukért, azért, hogy mindvégig
biztattak; köszönöm a barátságotokat. Hálás vagyok az egész
kiadói csapatnak is, Benoit-nak Mélanie-nak, Marie-Laure-nak.
Köszönet itteni és ottani családomnak, Malicknak és Mám
Sabónak, akik a szüleim és példaképeim; fivéreimnek, akikre
büszke vagyok; Francknak és Silviának, akik saját fiukként
fogadtak (és vasárnaponként degeszre etettek).
Köszönet a sok barátnak, aki olvasta, véleményezte,
megbeszélte velem a kéziratot, és akiknek a hatására sok
minden változott, jobb lett a könyvben; Sami, Annie, Elgas,
Laurent, Lamine, Anne-Sophie, Aminata, Aram, Khalil, Ndeye
Fatou, Yass, Philippe tesó, Fran, Abdou Aziz: felbecsülhetetlen a
barátságotok.
És köszönet Mellie-nek; te vagy az iránytűm, nélküled ez a
könyv eltűnt volna a fekete éjben.
 Tartalom

ELSŐ KÖNYV
ELSŐ RÉSZ – Az Anyapók hálója
2018. augusztus 27.
1
2
3
4
5

MÁSODIK RÉSZ – Nyári napló

2018. július 11.
Július 12.
Július 15.
Július 23.
Július 31.
Augusztus 4.
Augusztus 5.
Augusztus 6.
Augusztus 10.
Augusztus 11.
Augusztus 13.
Augusztus 14.
Augusztus 15.
Augusztus 18.
Augusztus 19.
 Augusztus 21.
Augusztus 22.
Augusztus 23.
Augusztus 24.
Augusztus 25.

ELSŐ ÉLETÍRÁSJEGY – Három jegyzet az esszenciális könyvről

MÁSODIK KÖNYV
ELSŐ RÉSZ – Ousseynou Koumakh testamentuma
1
2
3
4
5
6
7

MÁSODIK ÉLETÍRÁSJEGY – Három kiáltás, miközben reng a föld

MÁSODIK RÉSZ – Nyomkeresők és nyomot hagyók

1
2
3

HARMADIK ÉLETÍRÁSJEGY – Hol végezte Charles Ellenstein?

1
2
3
4
5
 HARMADIK RÉSZ – Tangó éjjel, dagály idején
Amszterdami hajnal

HARMADIK KÖNYV
ELSŐ RÉSZ – Barátság - szerelem × ( irodalom / politika ) = ?
N-5
N-4
N-3
N-2
N-1
N
N+1

NEGYEDIK ÉLETÍRÁSJEGY – Holt betűk, halott levelek

MÁSODIK RÉSZ – Madag magánya

1
2
3
4
5
6

Epilógus

Köszönetnyilvánítás