Roberto Bolaño

Vad nyomozók

Európa Könyvkiadó
„Gabriel García Márquez óta a legfontosabb latin-amerikai író.” – San Francisco Chronicle

A chilei Roberto Bolano (1953–2003) immár világhírű nagyregényének főhősei, Arturo

Belano és Ulises Lima, két zsigeri realista költő 1975 szilveszterén útnak indul egy
kölcsönkapott Impalával, hogy fölkutassa a századelőn, a mexikói forradalom után rejtélyes
módon eltűnt Cesárea Tinajerót. Húsz éven és kontinenseken átívelő útjuk során látnak
mindent: szerelmet, halált, idegösszeomlást, párbajokat, irodalmi és kiadói életet, drogot,
szerencsés és szerencsétlen fordulatokat, erőszakot, eltűnéseket és előtűnéseket. A történetben
sajátosan keveredik a fikció és a valóság, a nyomozás számtalan szereplője és tanúja között
akad mocskos szájú ösztöndíjas, illegális bevándorló potyautas sokmilliós totónyereménnyel,
Trockij dédunoka, lelkes Octavio Paz-rajongó, Sade márkit olvasó francia egyetemista lány,
visszavonult mexikói torreádor, labilis neonáci, és mellettük kritikusok, költők, múzsák,
csavargók tömege. Az ő megnyilatkozásaikból mozaikszerűen összeálló „road movie-t”
thrilleri izgalmak sorozata és direkt, kíméletlen humor szövi át.
 Az egymáshoz oly szerencsésen hasonlító
Carolina Lópeznek és Lautaro Bolañónak.

– Akarja, hogy Mexikó megmeneküljön? Akarja, hogy Krisztus legyen

a mi királyunk?
– Nem.
Malcolm Lowry1

1
Göncz Árpád fordítása.
I. Mexikóban elveszett mexikóiak (1975)

November 2.
Szívélyes fölkérést kaptam, hogy csatlakozzam a zsigeri realizmushoz. Természetesen
elfogadtam. Nem volt beavatási szertartás. Jobb így.

November 3.
Nem tudom egészen pontosan, mi a zsigeri realizmus lényege. Tizenhét éves múltam, a
nevem Juan García Madero, elsőéves vagyok a jogi karon. Nem jogásznak akartam tanulni,
hanem bölcsésznek, de a nagybátyám addig erőltette, hogy a végén belementem. Árva
vagyok. Ügyvéd leszek. Ezt mondtam a nagybátyámnak és a nagynénémnek, majd
bezárkóztam a szobámba, és végigsírtam az éjszakát. Vagy legalábbis a nagy részét. Aztán
látszólag beletörődtem a dologba, és beléptem a dicsőséges Jogtudományi Kar kapuján,
viszont egy hónappal később beiratkoztam Julio César Álamo költészeti műhelyébe a
Bölcsészettudományi Karon, ott ismertem meg a zsigeri realistákat vagy zsigerrealistákat, sőt
bélrealistákat, ahogy időnként szeretik magukat nevezni. Azt megelőzően négy foglalkozáson
voltam már, és soha nem történt semmi, ezt persze képletesen mondom, mert jobban
megnézve, valami azért mindig történt: fölolvastuk a verseinket, Álamo pedig – attól függően,
hogy milyen volt a kedve – földicsérte vagy a sárba tiporta őket; valaki fölolvasott, Álamo
kritizált, valaki más olvasott föl, Álamo kritizált, aztán megint valaki más olvasott föl, és
Álamo kritizált. Néha ráunt a dologra, és megkért bennünket (akik abban a pillanatban épp
nem olvastunk föl), hogy kritizáljunk mi is, és akkor mi kritizáltunk, Álamo pedig nekiállt
újságot olvasni.
A módszer tökéletesen alkalmas volt arra, hogy senki ne barátkozzon senkivel, vagy ha
mégis, a barátság mögött mindig ott legyen a bántás és a neheztelés.
Egyébként nem mondhatnám, hogy Álamo jó kritikus lenne, pedig folyton a kritikáról
beszélt. Most azt gondolom, hogy csak járatta a száját. Tudta, mi az a perifrázis. Nem
pontosan, de azért tudta. Viszont nem tudta, mi az a pentapódia (ahogy az mindenki számára
ismert, ez a klasszikus verselés öt verslábból álló időmértékes versmértéke), és nem tudta azt
sem, mi az a nicharchusi (a phalaecusihoz hasonló versláb), és azt sem, mi az a tetrasztichon
(négysoros versszak). Hogyan jöttem rá, hogy nem tudja? Elkövettem azt a hibát, hogy a
legelső foglalkozáson rákérdeztem. Nem tudom, mi járhatott a fejemben. Az egyetlen mexikói
költő, aki kívülről tudja mindezt, az Octavio Paz (az ősellenségünk), a többinek fogalma sincs
az egészről, legalábbis ezt mondta Ulises Lima néhány perccel azután, hogy csatlakoztam, ők
pedig egy baráti gesztussal befogadtak a zsigeri realizmus tagjai közé. Hamarosan világossá
vált számomra, hogy az Álamónak föltett kérdésekkel a tapintatlanságomat demonstráltam.
Először azt hittem, elismerően mosolyog rám. Aztán rájöttem, hogy a mosoly valójában
megvető. A mexikói költők (és föltételezem, általában a költők) gyűlölik, ha emlékeztetik
őket a tudatlanságukra. De nem szeppentem meg, és miután a következő foglalkozáson
megsemmisítően nyilatkozott néhány versemről, megkérdeztem, tudja-e, mi az a rispetto.
Álamo azt hitte, hogy arra kérem, respektálja jobban a verseimet, és szónokolni kezdett az
objektív kritikáról (a változatosság kedvéért), vagyis arról az aknamezőről, melyen minden
fiatal költőnek muszáj átkelnie egyszer és így tovább, de félbeszakítottam, és miután
tisztáztam, hogy soha még a rövidke életem során nem kértem külön respektet a nyomorult
alkotásaim számára, újra nekiszegeztem a kérdést, ezúttal a lehető legtisztábban artikulálva.
– Ne gyere itt nekem faszságokkal, García Madero – válaszolta Álamo.
– A rispetto, kedves mester, egy strambottó-hoz hasonló lírai, egész pontosan szerelmes
versforma, amely hat vagy nyolc, egyenként tizenegy szótagos sorból áll, az első négy sora
keresztrímes, a többi pedig páros rímelésű. Például… – És már készültem is, hogy
megemlítsek egy-két példát, amikor Álamo fölpattant, és ezzel egyidejűleg lezártnak
tekintette a vitát. Csak homályosan emlékszem, mi történt azután (pedig nagyon jó a
memóriám): Álamo nevetett, és nevetett négy-öt csoporttársam is, elképzelhető, hogy egy rám
nézve kevéssé hízelgő viccen mulattak.
A helyemben senki más nem tette volna be a lábát újra a műhelybe, de hiába a keserű
emlékek (vagyis hála a keserű incidenst felidéző emlékek hiányának, vagy inkább az ezeket
sikeresen elfojtó mechanizmusnak), megjelentem a következő héten is, és pontos voltam, mint
mindig.
Azt hiszem, a sors vezérelt oda újra. Az volt az ötödik foglalkozásom Álamo csoportjában
(de az is lehet, hogy a nyolcadik vagy éppen a kilencedik, mostanában vettem észre, hogy az
idő kénye-kedve szerint meghajlik vagy megnyúlik), és érezni lehetett a levegőben a
feszültséget, a tragédia váltóáramát, mégsem tudta volna senki pontosan meghatározni, mi
volt ennek az oka. Kezdjük azzal, hogy mindannyian ott voltunk, mind a hét beiratkozott
költőpalánta, ez pedig még egyetlenegy foglalkozáson sem fordult elő korábban. Azután:
idegesek voltunk. Még a máskor oly nyugodt Álamo sem találta a helyét. Egy pillanatig arra
gondoltam, esetleg történhetett valami az egyetemen, talán lövöldözés volt az
egyetemvárosban, csak nem jutott el hozzám a híre, vagy egy meglepetéssztrájk,
meggyilkolták a kari dékánt, elraboltak egy bölcsészprofesszort vagy valami ehhez hasonló.
De nem történt semmi ilyesmi, és az igazat megvallva senkinek nem volt oka az idegességre.
Legalábbis senkinek nem volt rá ésszerű oka. De a költészet (a valódi költészet) pontosan
ilyen: megmutatkozik az előérzetünkben, megjelenik a levegőben úgy, ahogy a földrengések,
amelyeket – azt mondják – megéreznek bizonyos erre a célra kifejezetten alkalmas állatok.
(Ilyenek a kígyók, a férgek, a patkányok és egyes madarak.) Ami azután következett, az
letaglózó élmény volt, mégis átjárta valami, amit – a giccs veszélyét is vállalva
– csodálatosnak kell neveznem. Belépett két zsigeri realista, és Álamo – elég kelletlenül
– bemutatta őket, bár csak egyiküket ismerte személyesen, a másikat csak hírből, azaz talán
ismerősen csengett neki a neve, vagy hallott már valakit beszélni róla, de azért őt is bemutatta.
Nem tudom, mit kerestek ott. A látogatás egyértelműen háborús hangulatban telt, bár nem
volt mentes a propagandisztikus és prozelitista felhangoktól sem. A zsigeri realisták eleinte
csöndben, tapintatosan figyeltek. Álamo ugyanakkor fölvett egy diplomatikus és finoman
ironikus stílust, és figyelte, hogyan alakulnak a dolgok, aztán – látva a vendégek
megilletődöttségét – apránként nekibátorodott, és fél óra elteltével már a szokásos mederben
folyt a foglalkozás. Aztán elkezdődött az ütközet. A zsigeri realisták megkérdőjelezték az
Álamo által alkalmazott kritikai módszertant; mire ő ócska szürrealistáknak és
pszeudomarxistáknak nevezte a zsigeri realistákat, és e kirohanásában támogatta őt a csoport
öt tagja is, azaz mindenki, kivéve egy csontsovány csávót – aki mindig magával hordta Lewis
Carroll egyik könyvét, és szinte soha nem szólalt meg – és jómagamat, de őszintén meg kell
mondanom, meglepett a többiek viselkedése, mivel ugyanazok, akik máskor sztoikusan
fogadták Álamo kíméletlen kritikáját, most szenvedélyesen támogatták őt, és a hűséges
védelmezőinek bizonyultak (ez valóban meglepetésként ért). Abban a pillanatban úgy
döntöttem, én is hozzáteszem a magamét, és Álamo szemére vetettem, hogy fogalma sincs
róla, mi az a rispetto; mire a zsigeri realisták kereken bevallották, hogy ők sem tudják, de
ettől még helyénvalónak érezték az észrevételemet, és ezt nem is titkolták; egyikük
megkérdezte, hány éves vagyok, én azt feleltem, hogy tizenhét, és még egyszer megpróbáltam
előadni, mi is az a rispetto; Álamo vöröslött a dühtől; a csoport tagjai pedig azzal vádoltak,
hogy beképzelt vagyok (egyikük azt is mondta, hogy akadémista sznob); a zsigeri realisták
megvédtek; én addigra már belemelegedtem, és föltettem a kérdést Álamónak, meg úgy
általában a csoportnak, hogy ugye legalább arra emlékeznek, mi az a nicharchusi vagy a
tetrasztichon. De senki sem tudott válaszolni.
A vita – a várakozásommal ellentétben – nem fulladt kölcsönös anyázásba. Pedig
imádtam volna, ezt el kell ismernem. És bár a csoport egyik tagja kilátásba helyezte, hogy egy
nap be fogja törni Ulises Lima orrát, végül nem történt semmi, akarom mondani, semmi
drasztikus, mert én azért reagáltam a fenyegetőzésre (mely, ismétlem, nem ellenem irányult),
és biztosítottam a fenyegetőzőt, hogy készséggel állok rendelkezésére az egyetemváros
bármely szögletében, az általa megjelölt napon és időpontban.
Az este meglepő véget ért. Álamo fölszólította Ulises Limát, hogy olvassa föl egy versét.
Amaz nem kérette magát, és a dzsekije zsebéből elővett néhány koszos, gyűrött papírdarabot.
Iszonyat, gondoltam, ez a balfasz önként sétál be a farkasverembe. Azt hiszem, lehunytam a
szemem, komolyan mondom, én szégyelltem magam helyette. Mindennek megvan a maga
ideje, a szavalásnak és az ökölharcnak is. És úgy éreztem, ez most az utóbbira volt példa.
Lehunytam a szemem – ahogy már mondtam –, és hallgattam, ahogy Lima megköszörüli a
torkát. Hallgattam a körülötte formálódó kissé kínos csöndet (ha ez egyáltalán lehetséges,
valójában kétlem). És végül hallgattam a hangját, ahogy fölolvassa a legjobb verset, amit
valaha hallottam. Utána fölállt Arturo Belano, és közölte, hogy költőket keresnek, akik részt
vennének egy folyóirat létrehozásában, melyet a zsigeri realisták terveznek kiadni. Mindenki
szeretett volna jelentkezni, de a vita után érzett szégyenkezés miatt senki sem nyitotta ki a
száját. Amikor vége lett a foglalkozásnak (a megszokottnál később), elkísértem őket a
buszmegállóig. Túl késő volt. Már egyik sem járt, így fogtunk egy iránytaxit a Reformáig,
onnan pedig együtt elsétáltunk egy bárig a calle Bucarelin, ahol aztán hosszasan beszélgettünk
a költészetről.
Nem volt egészen világos számomra a dolog. A csoport neve egyrészt vicc, másrészt
viszont teljesen komoly. Azt hiszem, sok évvel ezelőtt már volt egy mexikói avantgárd
csoport, akiket zsigeri realistáknak hívtak, de nem tudom, hogy írók, festők, újságírók vagy
forradalmárok voltak-e. A húszas vagy talán a harmincas években működtek, de ebben sem
vagyok egészen biztos. Természetesen soha nem hallottam korábban a csoportról, de ezt
írhatjuk az irodalmi ügyekben való tájékozatlanságom számlájára (a világ összes könyve arra
vár, hogy elolvassam). Arturo Belano szerint a zsigeri realistáknak nyoma veszett a Sonora-
sivatagban. Aztán szóba került egy bizonyos Cesárea Tinajero, vagy Tinaja, nem emlékszem
– azt hiszem, akkor éppen egy pincérrel üvöltöztem pár üveg sör miatt –, és beszéltek
Lautréamont grófjának Költemények című kötetéről, valamiről a Költemények-ben, ami
összefügg azzal a bizonyos Tinajeróval, aztán Lima titokzatos kijelentést tett. Szerinte a
mostani zsigeri realisták hátrafelé járnak. Hogyhogy hátrafelé?, kérdeztem.
– Háttal, egy pontot néznek, miközben távolodnak tőle, egyenes vonalban az ismeretlen
felé.
Azt mondtam, hogy szerintem remek ötlet így járni, pedig valójában egy szót sem
értettem az egészből. Ha jobban belegondolok, teljesen értelmetlen hátrafelé járni.
Később újabb költők érkeztek, zsigeri realisták, nem zsigeri realisták vegyesen, és
elviselhetetlenné vált a lárma. Volt egy pillanat, amikor azt gondoltam, hogy Belano és Lima
megfeledkezett rólam – lefoglalta őket, hogy legalább egy szót váltsanak minden különc
figurával, aki odakeveredett az asztalunkhoz, de amikor hajnalodni kezdett, megkérdezték,
szeretnék-e csatlakozni a kompániához. Nem azt mondták, hogy „csoport” vagy „mozgalom”,
azt mondák, kompánia, és ez tetszett nekem. Természetesen igennel feleltem. Elég szimplán
zajlott minden. Egyikük – Belano – kezet nyújtott, azt mondta, hogy most már én is az
övéihez tartozom, aztán elénekeltünk egy ranchera dalt. Ennyi volt az egész. A dal az
elvesztett északi városokról szólt, és egy asszony szeméről. Mielőtt kimentem az utcára
hányni, még megkérdeztem tőlük, hogy Cesárea Tinajero szeméről van-e szó. Belano és Lima
rám nézett, és azt mondták, kétség nem fér hozzá, zsigeri realista vagyok, és együtt át fogjuk
alakítani a latin-amerikai költészetet. Reggel hatkor fogtam egy másik iránytaxit – ezúttal
egyedül –, ami aztán elvitt a colonia Lindavistába, ahol lakom. Ma nem mentem be az
egyetemre. Az egész napot a szobámba zárkózva töltöttem, verseket írtam.
 November 4.
Visszamentem a bárba a calle Bucarelin, de a zsigeri realisták nem bukkantak föl. Miközben
őket vártam, olvastam és írtam. A bár törzsvendégköre – néhány csöndes és meglehetősen
rossz arcú részeg – le sem vette rólam a szemét.
Ötórányi várakozás mérlege: négy sör, négy tequila, egy tál sope, amit félbehagytam
(félig romlott volt), Álamo legutóbbi verseskötete kivégezve (ezt kifejezetten azért vittem
magammal, hogy röhögjünk rajta az új barátaimmal), hét szöveg Ulises Lima stílusában
megírva, pontosabban az egyetlen általam ismert Ulises Lima-vers stílusában, amit nem
olvastam, csak hallottam (az első a koporsószagú sopéról; a második az egyetemről:
romokban láttam; a harmadik az egyetemről: meztelenül futottam egy falkányi zombi között;
a negyedik a mexikóvárosi holdról; az ötödik egy halott énekesről; a hatodik egy titkos
társaság tagjairól, akik Chapultepec csatornáiban éltek; és végül a hetedik egy elveszett
könyvről és a barátságról), ennyi, plusz a fizikai és lelki magányérzet.
Néhány részeg megpróbált belém kötni, de fiatal korom ellenére elég határozott vagyok,
hogy szembeszálljak bárkivel. Az egyik fölszolgáló (amint megtudtam, Brígida a neve – azt
mondta, hogy emlékszik rám arról az estéről, amikor ott jártam Belanóval és Limával)
megsimogatta a hajam. Mintha véletlen mozdulat lett volna, amikor egy szomszédos asztalhoz
ment fölvenni a rendelést. Aztán leült egy kicsit mellém, és célzott rá, hogy túl hosszú a
hajam. Szimpatikus volt, de inkább nem válaszoltam semmit. Hajnali háromkor hazamentem.
Nem bukkantak föl a zsigeri realisták. Lehet, hogy már nem látom őket többet?

November 5.
Még mindig nincs hír a barátaimról. Két napja nem voltam az egyetemen. Álamo műhelyébe
sem hinném, hogy visszamegyek. Ma délután megint jártam az Encrucijada Veracruzanában
(a bár a Bucarelin), de nyomát sem láttam a zsigeri realistáknak. Érdekes: mennyire más arcát
mutatja egy ilyen természetű létesítmény, ha délután látogatjuk meg, mint ha éjszaka, vagy
akár délelőtt. Bárki azt mondaná, nem is ugyanarról a bárról van szó. Ma délután sokkal
mocskosabbnak tűnt, mint amilyen valójában. A rossz arcú éjszakai figurák még nem
merészkednek elő, a vendégkör, hogy is mondjam, bátortalanabb, kiismerhetőbb és békésebb.
Három alacsony beosztású, totálrészeg irodista – valószínűleg közhivatalnokok –, egy
teknőstojás-árus az üres kosarával, két gimis srác, egy asztal mellett az enchiladá-ját
fogyasztó ősz hajú úr. Mások a fölszolgálók is. Ezt a hármat nem ismertem, egyikük mégis
odajött hozzám, és váratlanul azt mondta: biztosan te vagy a költő. Zavarba ejtő kijelentés
volt, de be kell vallanom, jólesett.
– Igen, kisasszony, költő vagyok, de ön ezt honnan tudja?
– Brígida mesélt rólad.
Brígida, a pincérnő!
– És mit mondott rólam önnek? – kérdeztem, még nem mertem letegezni.
– Hát, hogy nagyon szép költeményeket írsz.
– Ezt nem is tudhatja. Még egy versemet sem olvasta – feleltem, és egy kicsit elpirultam,
de egyre jobban tetszett az irány, amerre a beszélgetés tartott. Aztán eszembe jutott, hogy
Brígida mégiscsak elolvashatta valamelyik versemet… A vállam fölött! Ennek aztán már nem
örültem annyira.
A pincérnő (Rosario volt a neve) megkérdezte, hogy megtennék-e neki egy szívességet.
Azt kellett volna válaszolnom, hogy „az attól függ”, ahogy a nagybátyám tanította
(orrvérzésig), de hát, én ilyen vagyok, azt feleltem, simán, miről lenne szó?
– Szeretném, ha írnál nekem egy költeményt – válaszolta.
– Nem gond. Valamelyik nap majd írok neked egyet – feleltem (először tegeztem le), és
villámgyorsan megkértem, hogy hozzon egy másik tequilát.
 – A vendégem vagy – mondta. – De a verset most fogod megírni.
Megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy a vers az nem olyan, hogy csak úgy megírja az
ember.
– Egyébként miért a nagy sietség?
Kissé zavaros volt a magyarázat; ha jól értettem, a Guadalupei Szűzanyának tett ígéretéről
volt szó, a dolog pedig összefüggött valakinek, egy nagyon kedves, rég nem látott rokonának
az egészségével, akinek nyoma veszett, aztán újra előkerült. De mi köze volt a versnek ehhez
az egészhez? Egy pillanatig azt hittem, hogy mivel túl sokat ittam, és órák óta nem ettem
semmit, az alkoholtól és az éhség miatt elszakadtam a valóságtól. De aztán arra jutottam,
hogy végül is mindegy. Ha jól emlékszem, épp ez volt a versírás zsigeri realizmus által
fölkarolt premisszáinak egyike (azért nem tenném tűzbe a kezem): ideiglenes elszakadás a
valóság egy bizonyos fajtájától. Akárhogy is, a napnak ebben a szakában nem volt sok vendég
a bárban, így aztán lassacskán a másik két pincérnő is odajött az asztalomhoz, és már körbe is
vettek, látszólag ártatlan módon (és valóban ártatlan módon), viszont a dolog más benyomást
kelthetett egy beavatatlan szemlélő, például egy rendőr számára: egy diák ül az asztalnál,
három nő áll körülötte, egyikük jobb csípője hozzáér a diák bal vállához és karjához, a másik
két nő a combjával az asztal szélének támaszkodik (ami egészen biztosan nyomot hagy
azokon a combokon), és ártatlan, irodalmi témájú beszélgetést folytatnak, ami persze egészen
másnak is tűnhet az ajtóból nézve. Például: egy kerítő, amint elmélyülten cseveg a lányaival.
Például: egy kicsapongó egyetemista, aki nem hagyja magát elcsábítani.
Úgy döntöttem, jobb lesz véget vetni ennek. Fölálltam, ahogy tudtam, fizettem, szívélyes
üdvözletem küldtem Brígidának, majd távoztam. Amikor kiléptem az utcára, néhány
másodpercre elvakított a napfény.

November 6.
Ma sem mentem be az egyetemre. Korán keltem, fölszálltam a buszra, amelyik az UNAM-ra
visz, de hamarabb leszálltam, és a délelőtt nagy részét azzal töltöttem, hogy a belvárosban
kóboroltam. Először benéztem a Librería del Sótano könyvesboltba, és vettem egy Pierre
Louÿs-könyvet, aztán átmentem a Juárez túloldalára, vettem egy sonkás szendvicset, és
leültem egy padra az Alamedán, hogy evés közben olvassak. Louÿs sztorijától, de még inkább
az illusztrációktól kolosszális erekcióm támadt. Megpróbáltam fölállni és elindulni, de a
farkam pillanatnyi állapotában lehetetlen lett volna megmozdulnom anélkül, hogy magamra
vonjam nem is csak a közvetlenül mellettem elhaladók tekintetét – és ezáltal a törvényszerűen
bekövetkező botrányt –, hanem a járókelőkét úgy általában. Ezért aztán visszaültem a padra,
becsuktam a könyvet, és lesöpörtem a morzsákat a dzsekimről és a nadrágomról. Hosszú ideig
figyeltem valamit, amiről azt gondoltam, hogy mókus, mert lopva mászkált egy fa ágai között.
Miután eltelt (nagyjából) tíz perc, rájöttem, hogy nem mókus, hanem patkány. Egy hatalmas
patkány! Teljesen lelombozott a fölfedezés. Csak ültem, mivel nem tudtam megmozdulni, és
húsz méterre tőlem ott csimpaszkodott az egyik ágon egy kíváncsi, éhes patkány, talán
madártojások után kutatott, vagy a szél által fölkapott, a fák lombjáig sodort morzsák után
(aligha), de lehet, hogy valami más után. Aztán elszorult a torkom, és émelyegni kezdtem.
Mielőtt még elhánytam volna magam, fölpattantam, és elszaladtam. Öt perc tempós futás után
megszűnt az erekcióm.
Este a calle Corazónban voltam (párhuzamos az én utcámmal), egy focimeccset néztem.
A gyerekkori barátaim játszottak, bár az esetükben talán túlzás gyerekkori barátságról
beszélni. Legtöbben még mindig gimibe járnak, a többiek otthagyták az iskolát, és a
szüleiknek dolgoznak, vagy nem csinálnak semmit. Amióta bekerültem az egyetemre, hirtelen
megnőtt a bennünket elválasztó távolság, és már olyan, mintha két különböző bolygóról
származnánk. Megkértem őket, hogy hadd álljak be én is. Nem igazán jó a világítás a calle
Corazónban, alig lehetett látni a labdát. Meg aztán időről időre arra járt egy autó, és meg
kellett állnunk. Kétszer megrúgtak, egyszer pedig eltalálta a labda az arcom. Ennyi elég is
volt. Ma még olvasok egy kis Pierre Louÿst, aztán lekapcsolom a villanyt.

November 7.
Mexikóvárosnak tizennégymillió lakosa van. Nem fogom újra látni a zsigeri realistákat. Nem
megyek vissza az egyetemre és Álamo műhelyébe sem. Majd meglátjuk, hogyan adom be a
dolgot a nagybátyáméknak. Befejeztem Louÿs könyvét, az Aphrodité-t, és most halott
mexikói költőket olvasok, jövendő kollégáimat.

November 8.
Találtam egy csodálatos verset. Efrén Rebolledo írta (1877–1929), soha nem tanultunk róla
semmit az irodalomórákon. Idemásolom:

A VÉRSZOPÓ
Sötét, dús hajzatod körülzuhogja
folyóként hamvas válladat, a szűzit
s göndör, friss áradatán tovatűnik
vérvörös csókom, mindmegannyi rózsa.

És hallom én, hajad lazítva-bontva,

hallom, zilálva fürtjeid gyűrűit,
ahogy kezed neszez; könnyű, lehűsít,
és borzongásom belevás a csontba.

Tétova, búgó bogara szemednek

fölcsillagzik, ha meghallod a sóhajt,
mely úgy zokog, hogy valóm belereszket,

s míg én halódom, te, fekete rémem,

te szomjuhozó, szívós vérszopóm vagy,
mely fulladásig issza forró vérem.2

Amikor először olvastam (pár órája) nem bírtam megállni, bezárkóztam a szobámba, és
maszturbálni kezdtem, közben egyszer, kétszer, háromszor, sőt tízszer vagy tizenötször is
fölolvastam a verset, és magam elé képzeltem, ahogy Rosario, a pincérnő négykézláb rám
mászik, és arra kér, írjak verset annak a kedves, rég nem látott személynek, esetleg azért
könyörög, hogy nyársaljam föl ott az ágyban a tüzesen izzó farkammal.
Miután így könnyítettem magamon, sikerült kicsit elemeznem a verset.
A „göndör, friss áradat” értelmezése – szerintem – nem okoz semmiféle problémát. Más a
helyzet viszont a második kvartina első két sorában: „hajad lazítva-bontva… zilálva fürtjeid
gyűrűit”, mely vonatkozhat akár a „dús hajzat… göndör, friss áradat”-ára, melyet szálanként
húz és bogoz ki, ugyanakkor a „zilál” ige mögött más jelentés is megbújhat.
A „fekete rémem” sem teljesen egyértelmű. Ez vajon a szeméremszőrzetre utal, a vámpír
sötét fürtjeire, esetleg az emberi testbe vezető, különféle sötétlő bejáratokra? Egyszóval: ezek
ketten fajtalankodnak? Azt hiszem, ez a Pierre Louÿs-olvasmány még nem ülepedett le
bennem.

2
Majtényi Zoltán fordítása.
 November 9.
Mégis visszamentem az Encrucijada Veracruzanába, de nem azért, mert azt reméltem, hogy
ott találom a zsigeri realistákat, hanem mert újra látni akartam Rosariót. Írtam neki egy
formás kis verset. Beszélek a szeméről és a végtelen mexikói látóhatárról, az elhagyott
templomokról és a határhoz vezető utak fölött remegő délibábokról. Nem tudom, miért, de
úgy emlékszem, hogy Rosario Veracruzból vagy Tabascóból származik, vagy még az is lehet,
hogy Yucatánból. Mintha ő említette volna. De lehet, hogy csak képzelődöm. Előfordulhat,
hogy a bár neve okolható a félreértésért, és Rosario se nem veracruzi, se nem yucatáni, hanem
Mexikóvárosban született. Mindenesetre azt gondoltam, hogy ha a soraim az otthonától
szögesen eltérő tájakat idéznek föl benne (föltételezve, hogy veracruzi, amit egyre kevésbé
tartok valószínűnek), az több reménnyel kecsegtet majd, legalábbis a szándékaimat illetően.
Aztán majd jön, aminek jönnie kell.
Ma reggel a Villa de Guadalupe környékén bóklásztam, közben átgondoltam az életem.
Nem látom túl fényesen a jövőt, különösen akkor nem, ha továbbra sem járok be az óráimra.
De valójában mégiscsak egyvalami foglalkoztat, a szexuális előmenetelem. Nem tölthetem az
egész életem recskázással. (Foglalkoztat még a költői előmenetelem is, de szerencsésebb
egyszerre egy problémával szembenézni.) Vajon van barátja Rosariónak? Ha van, vajon
féltékeny és birtokló típus? Túlságosan fiatal ahhoz, hogy férjnél legyen, de nem zárhatom ki
ezt az eshetőséget sem. Szerintem tetszem neki, ez elég nyilvánvaló.

November 10.
Megtaláltam a zsigeri realistákat. Rosario Veracruzban született. A zsigeri realisták egyenként
megadták nekem a címüket, én pedig mindegyiküknek megadtam a sajátom. A találkozókat a
Quito kávézóban tartják, a Bucarelin – az Encrucijadánál kicsit följebb –, vagy María Font
házában, a colonia Condesában, esetleg Catalina O’Hara festőnő házában, a colonia
Coyoacánban. (María Font, Catalina O’Hara, valamit fölidéznek bennem ezek a nevek, csak
még nem tudom, mit.)
Amúgy jól végződött minden, bár az este majdnem tragédiába torkollott.
A következő történt: este nyolc körül megérkeztem az Encrucijadába. A bár tele volt, és a
közönség már nem is lehetett volna ennél nyomorultabb és rossz arcúbb. Ráadásul még egy
vak is harmonikázott és énekelt az egyik sarokban. De nem futamodtam meg, kerestem egy
szabad rést a bárpulton, és odakönyököltem. Rosario nem volt bent. Rákérdeztem a
pincérnőnél, aki fölvette a rendelést, de úgy kezelt, mintha zűrös, megbízhatatlan és beképzelt
lennék. Az igaz, hogy közben mosolygott, mintha mégsem találna annyira szörnyűnek.
Őszintén szólva, nem értettem, mit akar. Aztán megkérdeztem tőle, hova valósi Rosario, ő
pedig azt felelte, hogy veracruzi. Megkérdeztem azt is, ő hova valósi. Ide, a fővárosba,
válaszolta. És te? Én vagyok a sonorai lovag, feleltem hirtelen, nem tudom, miért. Valójában
még sosem jártam Sonorában. Ő elnevetette magát, így aztán sikerült csevegnünk egy kicsit,
de elhívták egy másik asztalhoz. Brígida viszont bent volt, és amikor a második tequilámnál
jártam, odajött hozzám, és megkérdezte, mi van velem. Brígida haragos, búskomor, sértett
ábrázatú nő. Az emlékeimben máshogy szerepelt, de akkor részeg voltam, most pedig nem.
Válaszul azt kérdeztem, mi van veled, Brígida, ezer éve. Igyekeztem fesztelennek, sőt
vidámnak mutatkozni, pedig nem mondanám, hogy boldog lettem volna. Brígida megfogta a
kezem, és a szívéhez szorította. Először összerezzentem, és reflexszerűen majdnem
elhátráltam a pulttól, sőt majdnem elszaladtam, de aztán összeszedtem magam.
– Érzed? – kérdezte.
– Mit?
– A szívem, te balfék. Érzed, hogy kalapál?
Ujjheggyel bejártam a fölkínált felületet: a lenvászon blúzt és Brígida mellét, amihez
képest túlságosan szűknek tűnt a melltartója. De nyoma sem volt kalapálásnak.
 – Nem érzek semmit – feleltem mosolyogva.
– A szívem, te marha! Nem hallod, hogy kalapál? Nem érzed, hogy mindjárt szétszakad?
– Figyu, bocs, nem hallok semmit.
– Nyilván nem hallasz semmit a kezeddel, seggfej, csak szeretném, ha éreznéd. Nem
éreznek semmit az ujjaid?
– Nem igazán… Nem.
– Jéghideg a kezed – mondta Brígida. – Milyen szépek az ujjaid, látszik, hogy soha nem
kellett dolgoznod.
Úgy éreztem, hogy figyelnek, tanulmányoznak, vájkálnak bennem. Brígida utolsó
megjegyzése kiváltotta a pultot támasztó rossz arcú alkoholisták érdeklődését. Egyelőre nem
kívántam összetűzésbe keveredni velük, ezért kijelentettem, hogy téved, természetesen
dolgoznom kell, hogy fizetni tudjam a tanulmányaimat. Ekkorra Brígida már úgy tartotta
fogva a kezemet, mintha a sorsom akarná kiolvasni belőle. Erre viszont kíváncsi voltam, már
nem törődtem a potenciális nézőközönséggel.
– Ne legyél már ilyen képmutató! – mondta. – Nekem nem kell hazudnod, ismerlek már.
Apuci kisfia vagy, de nagy benned a becsvágy. És szerencsés vagy. Eléred, amit a fejedbe
veszel. Bár itt azt látom, hogy a saját hibádból többször is elvéted majd az utat, mert nem
tudod, mit akarsz. Szükséged lenne egy kiscsajra, aki jóban-rosszban kitart melletted. Nem
így van?
– De, abszolút, folytasd csak, folytasd!
– De nem itt – felelte Brígida. – Ezeknek a fecsegő seggfejeknek nem muszáj tudniuk, mit
rejt a sorsod, nem?
Akkor mertem először nyíltan körülnézni. Négy-öt rossz arcú alkoholista követte
figyelmesen Brígida szavait, egyikük emellett természetellenesen merev tekintettel bámulta a
kezemet, mintha a saját kezéről lenne szó. Rájuk mosolyogtam, nehogy aztán a végén
megharagudjanak, így adtam tudtukra, hogy nekem semmi közöm ehhez az egészhez. Brígida
belecsípett a kezembe. Tűz égett a szemében, mintha bármelyik pillanatban arra készülne,
hogy megüssön valakit, vagy sírva fakadjon.
– Itt nem tudunk beszélni, gyere utánam.
Súgott valamit egy másik fölszolgáló fülébe, aztán intett a kezével. Az Encrucijada
Veracruzana tele volt, és a törzsközönség feje fölött a füstfelhő mellett a vak harmonikájának
hangja lebegett. Megnéztem, hány óra van, már majdnem éjfél volt. Hogy elrepült az idő,
gondoltam.
Mentem utána.
Beléptünk valami keskeny, hosszúkás helyiségbe – raktár és lomtár lehetett –, ahol
halomban álltak a rekeszek, meg a bár takarításához szükséges eszközök (mosóporok, söprűk,
hipó, egy ablaktisztító szerszám, egy gumikesztyűkészlet). Hátul volt egy asztal és két szék.
Brígida rámutatott az egyikre. Leültem. Az asztal kerek volt, és egy csomó név volt a lapjába
vésve, a többségük olvashatatlan. A pincérnő nem ült le, megállt tőlem néhány centiméterre,
olyan éber volt, mint egy istennő vagy egy ragadozó madár. Talán arra várt, hogy megkérjem,
üljön le. Meghatódtam, milyen tartózkodó, és hellyel kínáltam. Meglepetésemre úgy döntött,
hogy az ölembe ül. Kínos volt a helyzet, mégis, néhány másodperccel később riadtan vettem
észre, hogy az értelmemtől, szellememtől, sőt a legsötétebb vágyaimtól elváló ösztöneim
olyan mértékben keményítették meg a farkamat, hogy azt már lehetetlen volt lepleznem.
Brígida minden bizonnyal érzékelte az állapotom, mert fölállt, és miután odaföntről
végigmért, fölajánlotta, hogy lecummant.
– Mi?… – kérdeztem.
– Egy cumi. Nem akarod, hogy lecummantsalak?
Először értetlenül néztem rá, aztán a tényállás – akár egy magányos, kimerült úszó
– lassacskán utat tört tudatlanságom sötétlő tengerén. Brígida állta a tekintetemet. Szigorú,
fénytelen szeme volt. És egy speciális vonása, mely megkülönböztette az általam azelőtt
megismert összes emberi lénytől: mindig (bárhol, bármilyen helyzetben, minden körülmények
között) a másik szemébe nézett. Brígida tekintete – erre jutottam – akár elviselhetetlenné is
válhatott.
– Nem értem, miről beszélsz – feleltem.
– Arról, hogy leszoplak, életem.
Nem volt időm válaszolni, de talán jobb is volt így. Brígida letérdelt – közben egy
pillanatra sem vette le rólam a szemét –, lehúzta a cipzáram, és a szájába vette a farkamat.
Először a makkot, majd néhány finom harapás után – melyek hiába voltak gyöngédek, nem
éreztem őket kevésbé nyugtalanítónak – az öklendezés legkisebb jele nélkül az egész péniszt.
Közben jobb kezével bejárta az ágyékomat, a hasamat, a mellkasomat, és rendszeres
időközönként akkorát ütött rám, hogy még mindig látszanak a lila foltjaim. A fájdalom
valószínűleg még kivételesebbé tette az átélt gyönyört, ugyanakkor meggátolta, hogy
elmenjek. Brígida időnként fölnézett a munkájából – közben persze nem engedte el a
hímvesszőmet –, és a tekintetemet kereste. Olyankor becsuktam a szemem, és idéztem
magamban „A vérszopó” című vers sorait, melyekről később, már az incidens után kiderült,
hogy egyáltalán nem „A vérszopó” című vers sorai voltak, hanem részletek ördögi keveréke:
különféle versek, a nagybátyámról szóló próféciák, gyerekkori emlékek, kamaszkoromban
imádott színésznők arca (például Angélica María fekete-fehér arca), forgószélként örvénylő
képek voltak. Eleinte megpróbáltam kivédeni az ütéseket, de miután konstatáltam, hogy
igyekezetem hiábavaló, Brígida hajzatának szenteltem a kezem (festett világos
gesztenyebarna volt, és nem túl tiszta, ahogy azt volt alkalmam ellenőrizni), majd a
fülcimpájának – ez apró volt és vaskos, mégis természetfölöttien kemény, mintha nem volna
benne egy grammnyi hús és zsír sem, csak porc, műanyag, sőt éppen csak meglágyult fém
–, amelyben jókora alpakkakarika lógott.
Amikor már küszöbön állt a végkifejlet, én pedig – azért, hogy ne nyögjek föl hangosan
– fölemeltem mindkét öklöm, és megfenyegettem a raktár falához lapulva settenkedő
láthatatlan lényt, hirtelen kivágódott az ajtó (de nem csapott zajt), megjelent az egyik pincérnő
feje, majd száraz figyelmeztetés hagyta el a száját:
– Gáz van!
Brígida azonnal félbeszakította küldetését. Fölállt, együtt érzőn a szemembe nézett, aztán
a zakómnál fogva odavezetett egy ajtóhoz, amelyet addig nem is vettem észre.
– Pá, életem – mondta a megszokottnál jóval rekedtebb hangon, közben megpróbált
betuszkolni a másik szobába.
Egy csapásra az Encrucijada Veracruzana vécéjében találtam magam, egy hosszú,
keskeny, téglalap alakú, nyomasztó helyiségben.
Tettem pár bizonytalan lépést, még a hirtelen lezajlott események hatása alatt voltam.
Fertőtlenítőszagot éreztem, nedves volt a padló, és helyenként tócsában állt a víz. Halvány,
mondhatni nulla volt a világítás. A két csorba kézmosó között egy tükör lógott – a szemem
sarkából láttam magam –, a foncsorban tükröződő képtől fölállt a szőr a hátamon. Némán, és
igyekezve nem végigtocsogni a padlón – melyen, abban a pillanatban vettem észre, az egyik
vécétől kiinduló patak csordogált –, a kíváncsiságtól hajtva odaléptem a tükörhöz. Megjelent
benne egy ék alakú, mélyvörös, izzadságtól gyöngyöző arc. Hátrahőköltem, és majdnem
hanyatt estem. Az egyik vécében volt valaki. Hallottam, hogy morog és szitkozódik. Egy
rossz arcú alkoholista, semmi kétség. És akkor valaki a nevemen szólított:
– García Madero költő úr.
Megláttam két árnyalakot a piszoárok mellett. Füstfelhőbe burkolóztak. Talán két buzi
– gondoltam –, de két buzi, akik tudják a nevem?
– García Madero költő úr, jöjjön közelebb!
És bár a józan ész és az óvatosság azt diktálta volna, hogy a kijárat felé vegyem az irányt,
és haladéktalanul távozzam az Encrucijadából, mégis tettem két lépést a füstfelhő felé. Két
csillogó szempár, mint a farkasoké a szélviharban (költői szabadság, minthogy még sosem
láttam farkast; szélvihart igen, az viszont nem igazán passzol a két figurát körülvevő
füstfüggönyhöz), engem figyeltek. Hallottam, hogy nevetnek. Hihihi. Marihuánaszag volt.
Megnyugodtam.
– García Madero költő úr, kilóg a szerszáma.
– Mi?
– A péniszed… Kilátszik.
Megtapogattam a sliccem. Valóban, a nagy sietségben és ijedelemben nem sikerült
elraknom a cerkát. Elpirultam, eszembe jutott, hogy elküldöm őket az anyjukba, de aztán erőt
vettem magamon, lesimítottam a nadrágom, és tettem még egy lépést feléjük. Ismerősnek
tűntek, megpróbáltam áthatolni az őket körülvevő sötétségen, hogy fölfedjem az arcukat. Nem
sikerült.
Aztán egy kéz, majd egy kar bukkant elő az őket rejtő füstgolyóból, és megkínáltak a
marihuánás cigijükkel.
– Nem dohányzom – mondtam.
– Ez fű, García Madero költő úr. Acapulco gold.
Megráztam a fejem.
– Nem szeretem – mondtam.
Összerezzentem a szomszéd helyiségből átszűrődő zajoktól. Valaki fölemelte a hangját.
Egy férfi. Aztán valaki kiabálni kezdett. Egy nő. Brígida. Szinte láttam, ahogy a bár tulaja
ütni kezdi, és a segítségére akartam sietni, pedig tulajdonképpen nem igazán érdekelt Brígida
(valójában egyáltalán nem érdekelt). Amikor már majdnem hátrafordultam a raktár felé, a két
ismeretlen visszatartott. És előbukkant az arcuk a füstfelhőből. Ulises Lima és Arturo Belano
volt az.
Megkönnyebbülten fölsóhajtottam, majdnem tapsoltam örömömben, és elmondtam nekik,
hogy már napok óta őket keresem, aztán megint a kiabáló nő segítségére akartam sietni, de
nem hagyták.
– Ne csinálj magadnak problémát, ezek ketten mindig ilyenek – mondta Belano.
– Kik ketten?
– A fölszolgáló csaj meg a főnöke.
– De hát megveri – mondtam, és csakugyan, már tisztán lehetett hallani a pofonokat.
– Ezt nem hagyhatjuk.
– Á, García Madero, egy igazi költő – mondta Ulises Lima.
– Nem hagyhatjuk, de a zajok néha félrevezetnek bennünket. Hallgass rám, és bízz
bennem! – tette hozzá Belano.
Az volt a benyomásom, hogy ők ketten sok mindent tudnak az Encrucijada viselt
dolgairól, és szerettem volna föltenni nekik pár kérdést ezzel kapcsolatban, de nem tettem,
nem akartam tapintatlannak tűnni.
Amikor kiléptünk a mosdóból, elvakítottak a bár fényei. Az emberek ordítva beszélgettek.
Mások a vak harmonikás dallamára énekeltek, egy bolerót – legalábbis nekem úgy tűnt –, ami
egy reménytelen szerelemről szólt, egy szerelemről, mely nem csillapodott az évek során, sőt
egyre megalázóbbá, méltatlanabbá, borzalmasabbá vált. Limánál és Belanónál volt három-
három könyv, úgy néztek ki, mint a magamfajta egyetemisták. Mielőtt elindultunk volna, váll
váll mellett odaálltunk a pulthoz, kértünk három tequilát, egy húzásra megittuk, aztán nevetve
elindultunk kifelé. Mielőtt kiléptünk volna az utcára az Encrucijadából, még utoljára
hátranéztem, azzal a hiú reménnyel, hogy meglátom a raktár ajtajában Brígidát, de nem
láttam.
Ulises Limánál a következő könyvek voltak:
Michel Bulteau, Matthieu Messagier, Jean-Jacques Faussot, Jean-Jacques N’Guyen That,
Gyl Bert-Ram-Soutrenom F. M. és mások: Manifeste électrique aux paupières de jupes. Ők
az Elektromos Mozgalom költői, a mi megfelelőink Franciaországban (azt hiszem).
Michel Bulteau: Sang de satin.
Matthieu Messagier: Nord d’eté naître opaque.
Arturo Belanónál a következő könyvek voltak:
Alain Jouffroy: Le parfait criminel.
Sophie Podolski: Le pays où tout est permis.
Raymond Queneau: Cent mille milliards de poèmes. (Ez utóbbi fénymásolat volt, és a
másolaton látható keresztirányú szakadások – tetézve az eleve összevissza tapogatott könyv
viseltes állapotát – riadt papírvirágot formáltak belőle, a szirmai a négy égtáj felé
meredeztek.)
Valamivel később találkoztunk Ernesto San Epifanióval, nála szintén volt három könyv.
Megkértem, hadd jegyezzem le a címüket. A következők voltak:
Brian Patten: Little Johnny’s Confession.
Adrian Henri: Tonight at Noon.
Spike Hawkins: The Lost Fire Brigade.

November 11.
Ulises Lima egy tetőtéri szobában lakik a calle Anáhuacban, közel az Insurgenteshez. Parányi
kis szoba, három méter hosszú, kettő és fél széles, és könyvek mindenütt. Az egyetlen
ablakából – parányi, mint egy ökörszem – rálátni a szomszédos tetőterekre, ahol – Ulises
Lima szerint Monsiváis azt állítja – még mindig szoktak emberáldozatot bemutatni. A
szobában csak egy vékony matrac van a földön, ezt Lima nappal – vagy amikor vendégei
vannak – föltekeri, és kanapéként használja; van még egy pirinyó asztal, melyet teljesen betölt
az írógépe, és egy magányos szék. A vendégek – értelemszerűen – leülhetnek a matracra vagy
a padlóra, vagy állniuk kell. Ma öten voltunk: Lima, Belano, Rafael Barrios és Jacinto
Requena, és a széket Belano foglalta el, a matracot Barrios és Requena, Lima egész végig állt
(sőt közben néha tett pár kört a szobájában), én pedig leültem a padlóra.
A költészetről beszélgettünk. Nem olvasták még egyetlen versemet sem, mégis
mindannyian úgy kezelnek, mint egy újabb zsigeri realistát. Milyen spontán és nagyszerű a
bajtársiasság!
Kilenc körül megérkezett Felipe Müller – ő tizennyolc éves, ezért egészen a
berobbanásomig ő volt a csoport legfiatalabb tagja. Így együtt elmentünk vacsorázni egy kínai
kávézóba, aztán hajnali háromig sétáltunk, és beszélgettünk az irodalomról. Tökéletesen
egyetértettünk abban, hogy meg kell újítani a mexikói költészetet. A helyzetünk (legalábbis
én így értettem) tarthatatlan, Octavio Paz és Pablo Neruda birodalma között egyensúlyozunk.
Azaz: két tűz között.
Megkérdeztem a többiektől, hol tudnám megvenni azokat a könyveket, amelyek náluk
voltak előző éjszaka. Nem lepett meg a válaszuk: lopták a francia könyvesboltból a Zona
Rosában, meg a Baudelaire könyvesboltból a calle General Martínezben, közel a calle
Horacióhoz, a Polancóban. Szerettem volna többet megtudni a szerzőkről, és a többiek (mert
amit elolvas az egyik zsigeri realista, azt rögtön utána elolvassa mindenki) együtt bevezettek
az elektromosok, Raymond Queneau, Sophie Podolski és Alain Jouffroy életébe és
munkásságába.
Felipe Müller megkérdezte – talán egy kis éllel a hangjában –, hogy tudok-e franciául.
Azt feleltem, hogy egy szótárral el fogok boldogulni. Valamivel később föltettem neki
ugyanezt a kérdést. Te nyilván tudsz franciául, ugye, tesó? Nemleges volt a válasza.

November 12.
A Quito kávézóban találkozom Jacinto Requenával, Rafael Barriosszal és Pancho
Rodríguezzel. Este kilenc körül látom, hogy megérkeznek, és intek nekik az asztalomtól,
amelynél három termékeny órát töltöttem írással és olvasással. Bemutatnak Pancho
Rodrígueznek. Ugyanolyan pöttöm, mint Barrios, és az arca olyan, mint egy tizenkét éves
gyereké, pedig már betöltötte a huszonkettőt. Akarva-akaratlan, azonnal szimpatikusak
vagyunk egymásnak. Pancho Rodrígueznek be nem áll a szája. Neki köszönhetően
megtudom, hogy Ulises Lima – még Belano és Müller megjelenése előtt (mindketten a
Pinochet-puccs után tűntek föl a fővárosban, ezért nem tartoznak az alapítók köréhez)
– kiadott egy folyóiratot, benne María Font, Angélica Font, Laura Damián, Barrios, San
Epifanio, egy bizonyos Marcelo Robles (akiről eddig még nem hallottam) és a Rodríguez
testvérek, Pancho és Moctezuma verseivel. Pancho véleménye szerint ő maga az egyik
legjobb fiatal mexikói költő, a másik pedig Ulises Lima, akiről azt állítja, hogy a legjobb
barátja. A lap (két szám, mindkettő 1974-ből) címe Lee Harvey Oswald volt, és teljes
egészében Lima finanszírozta. Requena (aki akkor még nem tartozott a csoporthoz) és Barrios
megerősíti Pancho Rodríguez szavait. Ez volt a zsigeri realizmus alapvetése, mondja Barrios.
Pancho Rodríguez nem osztja a véleményét. Szerinte folytatni kellett volna a Lee Harvey
Oswald-ot, épp akkor hagyták abba, amikor a legjobban ment, amikor az emberek már
kezdték őket megismerni, teszi hozzá. Hogy milyen emberek? Hát nyilván a többi költő, a
bölcsészkari egyetemisták, a versíró kiscsajok, meg akik heti rendszerességgel látogatták a
fővárosban szárba szökkenő több száz műhely valamelyikét. Barrios és Requena nem értenek
vele egyet, bár ők is szívesen gondolnak vissza a folyóiratra.
– Sok költőnő van?
– Elég gáz költőnőnek nevezni őket – felelte Pancho.
– Rájuk is azt mondják, hogy költő – tette hozzá Barrios.
– De sokan vannak?
– Soha nem voltak még ennyien Mexikó történetében – mondta Pancho. – Fölemelsz egy
követ, és rögtön találsz alatta egy csajt, aki a saját kis dolgairól írogat.
– De hogyan volt képes rá Lima, hogy egymaga finanszírozza a Lee Harvey Oswald-ot?
– kérdeztem.
Egyelőre bölcsebbnek láttam nem feszegetni a költőnők kérdését.
– Ó, García Madero költő úr, egy olyan fickó, mint Ulises Lima, bármire képes a
költészetért – válaszolta elmerengve Barrios.
Aztán a folyóirat – szerintem egyébként zseniális – címéről beszélgettünk.
– Nem biztos, hogy jól értelmezem. Ulises Lima szerint a költők olyanok, mint Lee
Harvey Oswald. Ugye?
– Nagyjából – válaszolta Pancho Rodríguez. – Én megpróbáltam rávenni, hogy legyen a
címe Sor Juana fattyai, annak mexikóiasabb a hangzása, de a cimboránk odavan a gringó
sztorikért.
– Valójában Ulises azt hitte, hogy már létezik egy ilyen nevű kiadó, de rosszul tudta, és
amikor rájött, hogy tévedett, úgy döntött, hogy átkereszteli a folyóiratot – mondta Barrios.
– Miféle kiadó?
– A párizsi P.-J. Oswald, az, amelyik kiadta Matthieu Messagier egyik könyvét is.
– És ez a fasz Ulises azt képzelte, hogy a merénylő nyomán hívják Oswaldnak a francia
kiadót. Pedig Pé Jé Oswald volt, nem pedig El Há Oswald, egyszer aztán rájött, és úgy
döntött, megszerzi magának a nevet.
– Biztos Pierre-Jacques volt a francia fickó neve – mondta Requena.
– Vagy Paul-Jean Oswald.
– Van pénze a családjának? – kérdeztem.
– Nincs, Ulises családjának nincs pénze – felelte Requena. – Igazából nincs más rokona,
csak az anyja, nem? Legalábbis én nem tudok senki másról.
– Én ismerem az egész családját – mondta Pancho. – Sokkal korábban ismertem meg
Ulises Limát, mint bármelyikőtök, sokkal korábban, mint Belano, és az egyetlen rokona az
anyukája. És kezeskedem róla, hogy nincs lóvéja.
– De hogy tudott két lapszámot is finanszírozni?
– Úgy, hogy füvet árult – felelte Pancho. A másik kettő nem szólt semmit, nem cáfolta
meg egyikük sem.
– Nem tudom elhinni – mondtam.
– Pedig ez van. A lóvé a marihuánából jön.
– Beszarás.
– Elmegy érte Acapulcóba, aztán szétteríti a fővárosban a kliensei között.
– Fogd be, Pancho – mondta Barrios.
– Ugyan miért fogjam be? A csávó nem egy kibaszott zsigeri realista? Akkor meg miért
fogjam be?

November 13.
Ma Limát és Belanót kísérgettem egész nap. Mentünk gyalog, utaztunk metrón, buszokon,
iránytaxival, aztán megint gyalogoltunk, és egész úton szünet nélkül beszélgettünk. Néha
megálltak egy-egy magánház előtt, aztán bementek, és akkor meg kellett várnom őket az
utcán. Amikor megkérdeztem tőlük, mit csinálnak, azt válaszolták, hogy nyomozást
folytatnak. Én mégis azt gondolom, hogy marihuánát szállítanak házhoz. Útközben
fölolvastam nekik a legújabb verseimet, úgy tizenegy-tizenkettőt, és azt hiszem, tetszettek
nekik.

November 14.
Ma meglátogattam Pancho Rodríguezzel a Font lányokat.
Már vagy négy órája ültem a Quito kávézóban, megittam három kávét, és kezdett
alábbhagyni az olvasás és az írás iránti lelkesedésem, amikor megjelent Pancho, és megkért,
hogy kísérjem el. Örömmel beleegyeztem.
A Font lányok a colonia Condesában laknak, egy elegáns, csinos, emeletes házban, van
kertjük és a calle Colimára néző hátsó udvaruk is.
A kert semmi különös, van benne néhány göthös fa, a fű sincs rendesen levágva, de a
hátsó udvar, az más tészta: ott terebélyesek a fák, hatalmas növényeket látni, és olyan intenzív
zöld a levelük, hogy feketének látszik, van egy kúszónövényekkel befuttatott kis kút (nem
merném azt mondani rá, hogy szökőkút – a medencéjében nincsenek halak, van viszont egy
elemes tengeralattjáró, a lányok öccse, Jorgito Font tulajdona), és egy a főépülettől teljesen
független kis ház, ami korábban valószínűleg kocsiszínként vagy istállóként szolgálhatott,
jelenleg viszont a Font lányok osztoznak rajta.
Mielőtt odaértünk, Pancho figyelmeztetett:
– Angélica apukája egy kissé hibbant. Ne ijedj meg, ha valami furcsát látsz, viselkedj
ugyanúgy, ahogy én, mintha nem történt volna semmi különös. Ha meg idegesítő lesz, akkor
majd lenyomjuk, és kész.
– Lenyomjuk? – kérdeztem, mert nem pontosan értettem, hogy mire céloz. – Mi ketten? A
saját házában?
– A felesége örökre hálás lenne nekünk. A fickó teljesen zakkant. Kábé egy éve eltöltött
már egy kis időt a vigyorgóban. De ezt inkább ne hozd szóba a Font lányok előtt, legalábbis
ne mondd el nekik, hogy tőlem hallottad.
– Szóval bolond a fickó – mondtam.
– Bolond, és le van égve. Nem olyan régen még két kocsijuk volt, három szolgálólányuk,
és nagyszabású partikat rendeztek. Aztán nem tudom pontosan, miért, de szegény ördög
valahol elvesztette a fonalat, és egy nap becsavarodott. Most pedig szépen le van égve.
– Mondjuk, elég sokba kerülhet fönntartani egy ekkora házat.
 – A sajátjuk, ez az egyetlen dolog, ami megmaradt nekik.
– Mivel foglalkozott Font úr, mielőtt megbolondult? – kérdeztem.
– Építész volt, de nagyon rossz, ő tervezte a Lee Harvey Oswald mindkét számát.
– Beszarás.
Miután becsöngettünk, megjelent az ajtóban egy kopasz, bajuszos fickó, úgy nézett ki,
mint egy eszelős.
– Angélica apja – súgta oda Pancho.
– Gondoltam – válaszoltam.
A fickó nagyokat szökellve odajött a kertkapuhoz, ránk nézett, de a tekintetéből olyan
erővel sugárzott a gyűlölet, hogy én örültem, hogy a kerítés túloldalán vagyok. Pár pillanatig
habozott, mintha nem tudná, mitévő legyen, aztán kinyitotta a kaput, és imbolyogva elindult
felénk. Én léptem hátra kettőt, Pancho viszont kinyújtotta mindkét karját, és szívélyesen
üdvözölte. Erre a férfi megtorpant, bizonytalanul kinyújtotta az egyik kezét, és betessékelt
bennünket.
Pancho gyorsan elindult a ház hátsó része felé, én pedig követtem. A Font lányok apja
visszament a nagy házba, közben végig magában beszélt. Mialatt egy virágokkal teli
folyosóhoz értünk – mely a házat megkerülve kötötte össze a kertet a hátsó udvarral –, Pancho
elmesélte, hogy Font úr aggodalmának másik forrása a lánya, Angélica:
– María már elvesztette a szüzességét – mondta Pancho –, Angélica viszont még nem, bár
már nem kell sok hozzá, az öreg pedig tud a dologról, és ettől megőrül.
– Honnan tudja?
– A szülői lélek rejtelmei, gondolom. Az a helyzet, hogy egész nap azon töri a fejét,
melyik briganti fogja majd deflorálni a lányát, és ezzel már nem tud megbirkózni egyedül egy
férfi. Tulajdonképpen megértem, ha a helyében lennék, én is ugyanígy élném meg a dolgot.
– De van valami elképzelése, vagy mindenkire gyanakszik?
– Természetesen mindenkire gyanakszik, bár két-három tag azért gyanún fölül áll: a
homárok meg a nővére. Nem hülye az öreg.
Nem értettem az egészből semmit.
– Tavaly Angélicának ítélték a Laura Damián költészeti díjat, érted? Még csak tizenhat
éves volt.
Soha életemben nem hallottam még erről a díjról. Pancho később elmesélte, hogy Laura
Damián költőnő volt, aki 1972-ben, még húszéves kora előtt meghalt, a szülei pedig
létrehozták az emlékének szentelt díjat. Pancho szerint a főváros másmilyen közönsége
nagyon nagyra értékelte a Laura Damián-díjat. Értetlen szemmel néztem rá, mintha azt
mondanám: mekkora idióta vagy te, Pancho, de ahogy várható volt, nem vette a lapot. Aztán
az égre emeltem a tekintetem, és mintha láttam volna, hogy megmozdul a függöny az egyik
emeleti ablakban. Talán csak a huzat volt, de amíg át nem léptem a Font lányok kis házának
küszöbét, végig úgy éreztem, hogy figyelnek.
Csak María volt otthon.
María magas, kreol bőrű, fekete és nagyon sima a haja, egyenes az orra (de abszolút
egyenes) és finom ívű az ajka. Kellemes társaság lehet, bár nem nehéz kitalálni, hogy néha
hosszan elhúzódó és szörnyű dührohamai vannak. Ott állt a szoba közepén, tánclépéseket
gyakorolt, közben Sor Juana Inés de la Cruzt olvasott, Billie Holiday egyik lemezét hallgatta,
és szórakozottan dolgozgatott egy akvarellen, amelyen két egymásba karoló nő volt látható
egy vulkán lábánál, körülöttük lávapatakok. Eleinte hűvösen fogad bennünket, mintha Pancho
jelenléte terhes lenne a számára, de mégis elviselné a húga iránti tiszteletből, és mert az udvari
kis ház nem egyedül az övé, hanem korrekt módon kettejüké. Igazából rám se néz.
Hogy tovább rontsak a helyzeten, bátorkodom egy kissé frivol megjegyzést tenni Sor
Juanára, így aztán még inkább magam ellen hangolom (szerencsétlen utalás volt a világhírű
sorokra: „Balga férfiak, a nőt / mért bántjátok oktalan? / Vétke oka, ok ha van / ti lehettek
legelőbb”,3 amit aztán hiábavaló módon próbáltam helyrehozni a következőkkel: „Megállj te
kedves árny, kit el nem érek, / szerelmem illanó varázsalakja, / szép ábránd, kiért meghalok
kacagva, / édes káprázat, kiért kín az élet!”).4
Így aztán csak álltunk ott hárman, körülvett minket a félszeg vagy barátságtalan csönd
– nézőpont kérdése –, María Font pedig még csak ránk se nézett, én azért néha vetettem rá
egy pillantást, és vetettem egy pillantást az akvarelljére (akarom mondani, lopva szemügyre
vettem Maríát, és lopva szemügyre vettem az akvarelljét), Pancho Rodríguez viszont – akit
láthatólag egyáltalán nem zavart a María és az apja által mutatott ellenszenv – a könyveket
nézegette, és közben egy dalt fütyörészett, amelynek – már amennyire ki tudtam venni
– semmi köze nem volt ahhoz, amit Billie Holiday énekelt, aztán végre előkerült Angélica, és
egyszerre megértettem Panchót (ő volt az Angélica deflorálására törekvő jelöltek egyike!), és
félig-meddig megértettem a Font lányok apját is, bár számomra – ezt őszintén meg kell
mondanom – nincs semmiféle jelentősége a szüzességnek. (Hogy messzebbre ne menjünk, én
magam is szűz vagyok. Hacsak nem tekintem deflorációnak a Brígidával folytatott
megszakított fellációt. De vajon elmondható az esetről, hogy szeretkezés volt? Nem kellett
volna kinyalnom közben, hogy valóban szeretkezésnek nevezhessük a dolgot? A férfinak
mindenképpen a nő vaginájába kell behatolnia a farkával, hogy elveszítse a szüzességét, vagy
jó a nő szája, feneke, esetleg hónalja is? Vajon ejakulálnom is kell hozzá, hogy tényleg
szeretkezésnek tekinthessük a dolgot? Elég komplikált ügy.)
De vissza a témához. Előkerült Angélica, és abból, ahogy Panchónak köszönt, elég
világosan kiderült – legalábbis számomra –, hogy a srác és a díjnyertes költőnő kapcsolata
mutat bizonyos érzelmi perspektívát. Futólag bemutattak, aztán megint magamra maradtam.
Együtt kihúztak egy spanyolfalat – így kettéosztották a szobát –, aztán leültek az ágyra, és
pusmogni kezdtek.
Odaléptem Maríához, és tettem pár megjegyzést az akvarellje milyenségét illetően. Rám
se nézett. Más taktikát választottam: beszéltem a zsigeri realizmusról és Ulises Limáról meg
Arturo Belanóról. Ennek megfelelően (elszántan: egyre idegesebb lettem a spanyolfal
túloldaláról érkező pusmogástól) zsigeri realista alkotásként kezeltem a szemem elé táruló
akvarellt. María Font most először rám nézett, és elmosolyodott:
– Leszarom a zsigeri realistákat.
– Pedig azt hittem, hogy te is a csoport, akarom mondani mozgalom tagja vagy.
– Nem őrültem meg… Talán ha kerestek volna egy kevésbé gusztustalan nevet…
Vegetáriánus vagyok. Mindentől rám tör a hányinger, aminek köze van a zsigerekhez.
– Te milyen nevet adtál volna neki?
– Hát, nem is tudom. Talán Mexikói Szürrealista Szekció.
– Azt hiszem, már létezik egy Mexikói Szürrealista Szekció Cuernavacában. Ráadásul az
a célunk, hogy egy egész Latin-Amerikára kiterjedő mozgalmat hozzunk létre.
– Egész Latin-Amerikára? Ne nevettess!
– Na jó, hosszú távon ezt szeretnénk elérni, ha jól értettem.
– És te honnan bukkantál föl?
– Lima és Belano barátja vagyok.
– És hogyhogy soha nem láttalak még errefelé?
– Igazából nem régóta ismerem őket…
– Te vagy az a csávó Álamo műhelyéből, ugye?
Elpirultam, igazából nem tudom, miért. Elismertem, hogy ott ismerkedtünk meg.
– Szóval már létezik egy Mexikói Szürrealista Szekció Cuernavacában – mondta
elgondolkodva María. – Talán oda kéne költöznöm.
– Az Excelsior-ban olvastam. Néhány nagypapi meg nagymami, akik festéssel
3
Tímár György fordítása.
4
Jánosházy György fordítása.
foglalkoznak. Azt hiszem, egy csapat turista.
– Cuernavacában lakik Leonora Carrington – felelte erre María. – Ugye nem rá célzol?
– Neeeem – válaszoltam. Fogalmam sincs, ki az a Leonora Carrington.
Egyszer csak nyögést hallottunk. Nem gyönyörteli volt – ezt azonnal tudtam –, hanem
fájdalmas. Csak akkor eszméltem rá, hogy egy ideje már nem hallatszott át semmi a
spanyolfal túloldaláról.
– Jól vagy, Angélica? – kérdezte María.
– Persze, jól vagyok, légy szíves, menj ki egy kicsit sétálni, és vidd magaddal azt a srácot
is – válaszolta Angélica Font levegő után kapkodva.
María bosszúsan, mint akinek elege van, földhöz vágta az ecseteit. A kövön látható
festéknyomokból ítélve nem ez volt az első alkalom, hogy a húga kicsivel több teret kért tőle
a magánéletéhez.
– Gyere velem!
Követtem a hátsó udvar egy félreeső sarkába, egy kúszónövényekkel borított magas fal
mellé, ahol egy asztal és öt fémszék állt.
– Szerinted ők ketten most…? – kérdeztem, de rögtön megbántam, hogy ilyen kíváncsi
voltam, és csak remélni tudtam, hogy ő is az. Szerencsére María túlságosan dühös volt ahhoz,
hogy zokon vegye a dolgot.
– Dugnak? Dehogy, ugyan már.
Egy darabig csak ültünk csöndben. María az asztal lapján dobolt az ujjaival, én pedig
egypárszor keresztbe tettem a lábam, aztán tanulmányozni kezdtem az udvar növényvilágát.
– Na jó, mire vársz, olvasd föl a verseidet! – mondta.
Csak olvastam és olvastam, míg el nem zsibbadt a lábam. Amikor a végére értem, nem
mertem megkérdezni, tetszettek-e neki. Azután María behívott kávézni a nagy házba.
A konyhában ott találtuk az anyját és az apját, éppen főztek. Mindketten boldognak
tűntek. Bemutatta őket. Az apja már nem nézett ki eszelősnek, és elég kedvesen viselkedett
velem; megkérdezte, mit tanulok, össze tudom-e hangolni a törvényeket a költészettel, mi van
a jó öreg Álamóval (kiderült, hogy ismerik egymást, vagyis fiatalkorukban barátok voltak).
Az anyja zavaros dolgokról beszélt, alig emlékszem valamire: azt hiszem, említést tett egy
coyoacáni spiritiszta szeánszról, amelyen nem olyan régen részt vett, és mesélt a negyvenes
évek egyik ranchera énekesének bolygó lelkéről. Nem tudom, hogy viccelt-e vagy komolyan
gondolta.
A tévénél belebotlottunk Jorgito Fontba. María nem szólt hozzá, és nekem se mutatta be.
Tizenkét éves, hosszú a haja, és úgy öltözik, mint egy koldus. Mindenkit parasztnak szólít.
Így beszél az anyjával: figyelj, paraszt, nem csinálom meg; az apjával: hallod, paraszt; a
nővérével: drága kis parasztom vagy türelmes kis parasztom; nekem pedig azt mondta: mi a
pálya, paraszt.
Errefelé – ha jól tudom – a városba költözött urbánus indiánokat szokás parasztnak hívni,
de Jorgito alighanem más értelemben használja a szót.

November 15.
Ma megint a Font lányoknál.
Néhány apró eltéréstől eltekintve minden ugyanúgy történt, mint tegnap.
Panchóval a kínai kávézóban találkoztunk, az El Loto de Quintana Roóban, a glorieta de
los Insurgentes közelében, és amikor már túl voltunk jó néhány kávén meg néhány
komolyabb italon (ezeket én fizettem), fölkerekedtünk a colonia Condesa irányába.
A csöngetésre ismét Font úr jelent meg, az állapota semennyiben sem tért el a tegnapitól,
épp ellenkezőleg, hatalmas léptekkel haladt az őrület felé vezető úton. Kiguvadt a szeme,
amikor megrázta – a rezzenéstelen arcú – Pancho kezét; nem adta jelét, hogy engem is
fölismert volna.
 Csak Maríát találtuk az udvari kis házban: ugyanazon az akvarellen dolgozott, mint
tegnap, és ugyanazt a könyvet tartotta a bal kezében, mint tegnap, a lemezjátszóból viszont
most Olga Guillot szólt, nem pedig Billie Holiday.
A fogadtatás is éppen olyan hűvös volt.
Pancho ugyanakkor megismételte az előző napi gyakorlatait, majd helyet foglalt egy kis
fonott fotelban, és ott várta, hogy megérkezzen Angélica.
Ezúttal ügyeltem rá, hogy megtartsam magamnak a Sor Juanával kapcsolatos
értékítéletemet, és elfoglaltam magam, előbb a könyveket nézegettem, majd – María mellől
ugyan, de azért tisztes távolságot tartva – az akvarellt. A kép lényegi átalakuláson ment
keresztül. Úgy emlékeztem, hogy a vulkán lábánál álló két nő merev, vagy legalábbis komoly
benyomást keltett, most viszont egymás karját csipkedték; egyikük nevetett, vagy úgy tett,
mintha nevetne, a másikuk sírt, vagy úgy tett, mintha sírna; mosószeres flakonok, kopasz
babák és patkányokkal teli fonott kosarak úsztak a lávapatakokban (merthogy még mindig
vörös vagy cinóber színük volt); a nők ruhája szakadt volt és foltozott; vihar készülődött az
égen (vagy legalábbis az akvarell fölső részén); a kép alsó felére María odamásolta az aktuális
mexikóvárosi időjárás-előrejelzést.
A kép iszonyú volt.
Aztán megérkezett Angélica, csak úgy sugárzott, és Panchóval megint szétnyitották a
spanyolfalat. Miközben María festett, végiggondoltam a dolgot: a legkisebb kétség sem fért
hozzá, Pancho azért hurcolt el magával a Font lányok házához, hogy lefoglaljam Maríát,
miközben ő Angélicával rátérhet a lényegre. Ezt azért nem éreztem túlságosan fairnek. Még a
kínai kávézóban megkérdeztem tőle, hogy tényleg zsigeri realistának tartja-e magát. Zavaros
és hosszadalmas választ adott. Beszélt a munkásosztályról, a drogról, Flores Magónról, a
mexikói forradalom néhány egyedülálló figurájáról. Aztán azt mondta, hogy egészen biztosan
bekerülnek majd a versei Lima és Belano hamarosan megjelenő folyóiratába. Ha pedig
mégsem adnak ki, akkor megbaszhatják az anyjukat, tette hozzá. Nem tudom, nekem
valahogy az a benyomásom, hogy Panchót egyetlen dolog érdekli: hogy lefeküdjön
Angélicával.
– Angélica, jól vagy? – kérdezte María, amikor felhangzottak, pont, mint tegnap, a
fájdalmas nyögések.
– Igen, igen, jól vagyok. Ki tudnál menni sétálni?
– Persze – felelte María.
Tudomásul vettük a dolgot, és megint letelepedtünk a fémasztalhoz, a kúszónövények alá.
Látszólag minden ok nélkül darabokban hevert a szívem. María történeteket kezdett mesélni a
gyerekkoráról meg Angélica gyerekkoráról, kifejezetten unalmas történetek voltak, és
nyilvánvalóan csak azért mesélte el őket, hogy teljen az idő, én pedig úgy tettem, mintha
érdekelnének. Az iskoláról, az első bulikról, a gimiről, a költészet iránt érzett szerelmükről,
arról, hogy szeretnek utazni és megismerni más országokat, hogy mindketten publikáltak a
Lee Harvey Oswald-ban, az Angélicának odaítélt Laura Damián-díjról… Amikor ehhez a
ponthoz értünk – nem tudom, miért, talán azért, mert María elhallgatott egy pillanatra
–, megkérdeztem tőle, ki volt Laura Damián. Teljesen önkéntelen reakció volt. María azt
válaszolta:
– Egy költő, aki fiatalon meghalt.
– Ennyit már tudok. Húszévesen. De mégis ki volt? Hogyhogy nem olvastam tőle soha
semmit.
– Olvastál valamit Lautréamont-tól, García Madero? – kérdezte María.
– Nem.
– Akkor természetes, hogy nem tudsz semmit Laura Damiánról.
– Tudom, műveletlen vagyok, bocs.
– Nem ezt akartam mondani. Csak még nagyon fiatal vagy. Ráadásul Laura egyetlen
könyve, a La fuente de las musas magánkiadásban jelent meg. Posztumusz könyv, a szülei
fedezték a költségeket, nagyon szerették a lányukat, ők voltak az első olvasói is.
– Biztos sok pénzük van.
– Miből gondolod?
– Ha képesek rá, hogy saját zsebből fizessenek egy évente odaítélt költészeti díjat, akkor
sok pénzük van.
– Na jó, nem kell túlozni! Angélica nem kapott sokat. Igazából a díjnak nagyobb a
presztízsértéke, mint az anyagi. De még az sem túlságosan nagy. Gondold meg, a díjat csak
húsz évnél fiatalabb költők kaphatják meg.
– Ennyi idős volt Laura Damián, amikor meghalt. Beteges.
– Nem beteges, inkább szomorú.
– És te ott voltál a díj átadásakor? Személyesen a szülők adják oda?
– Persze.
– Hol, otthon, náluk?
– Nem, az egyetemen.
– Melyik karon?
– A bölcsészettudományin. Ott tanult Laura.
– Beszarás, ez már tényleg beteges.
– Én egyáltalán nem hiszem, hogy beteges volna. Szerintem egyedül te vagy beteges,
García Madero.
– Figyelj már! Kicsit mindig bassza a csőröm, amikor úgy szólítasz, hogy García Madero.
Olyan, mintha én Fontnak szólítanálak.
– Mindenki így hív, nem értem, miért kéne nekem másképp hívnom.
– Jó, mindegy, mesélj még Laura Damiánról! Te sosem pályáztál a díjra?
– Pályáztam, de Angélica nyert.
– És ki nyerte meg Angélica előtt?
– Egy csaj Aguascalientesből, orvostanhallgató az UNAM-on.
– És előtte?
– Előtte nem nyert senki, mert nem létezett a díj. Jövőre lehet, hogy megint pályázom, de
az is lehet, hogy nem.
– És mire költöd a pénzt, ha nyersz?
– Nagy valószínűséggel elmegyek Európába.
Néhány pillanatig mind a ketten hallgattunk, María Font gondolatai ismeretlen
országokon jártak, az enyémek pedig azokon az ismeretlen férfiakon, akik durván
szeretkeznek majd vele. Összerezzentem, amikor föleszméltem. Lehet, hogy kezdek
beleszeretni Maríába?
– Hogy halt meg Laura Damián?
– Elütötte egy autó Tlalpanban. Egyedüli gyerek volt, a szülei teljesen összetörtek, sőt, azt
hiszem, az anyja megpróbált öngyilkos lenni. Szomorú lehet ilyen fiatalon elveszíteni valakit.
– Rettentő szomorú lehet – közben elképzeltem María Fontot egy hófehér – már-már
albínó –, kétméteres angol karjában, aki hosszú, rózsaszín nyelvével matat María keskeny
ajkai között.
– Tudod, kinél kéne kérdezősködnöd Laura Damiánról?
– Nem, kinél?
– Ulises Limánál. Barátok voltak.
– Ulises Limánál?
– Nála, szinte állandóan együtt voltak, együtt tanultak, együtt jártak moziba, kölcsönadták
egymásnak a könyveiket, szóval nagyon jó barátok voltak.
– Nem is tudtam – válaszoltam.
Zajt hallottunk a kis ház felől, és egy darabig várakozó álláspontra helyezkedtünk.
 – Hány éves volt Ulises Lima, amikor Laura Damián meghalt?
María nem válaszolt azonnal.
– Ulises Limát nem Ulises Limának hívják – mondta aztán rekedtes hangon.
– Azt akarod mondani, hogy ez az írói álneve?
María bólintott, a tekintete elveszett a kúszónövények szövevényes mintái között.
– Akkor mi az igazi neve?
– Alfredo Martínez, vagy valami ilyesmi. Már nem emlékszem. De amikor
megismerkedtünk, nem Ulises Limának hívták. Laura Damián adta neki ezt a nevet.
– Beszarás, micsoda hír.
– Mindenki azt mondta, hogy szerelmes Laurába. De szerintem nem feküdtek le
egymással. Nekem az a gyanúm, hogy Laura szűzen halt meg.
– Húszévesen?
– Persze, miért ne.
– Végül is, igazad van.
– Szomorú, nem?
– Hát az, szomorú. És hány éves volt akkor Ulises vagyis Alfredo Martínez?
– Eggyel fiatalabb, tizenkilenc vagy tizennyolc.
– Gondolom, Laura halála rendesen padlóra küldte.
– Belebetegedett. Azt mondják, hajszál választotta el a haláltól. Az orvosok nem tudták,
mi baja van, csak azt, hogy egyre közelebb a végállomás. Meglátogattam a kórházban, de
teljesen kész volt. Egy nap aztán jobban lett, és ezzel véget is ért a történet, ugyanolyan
rejtélyesen, ahogy elkezdődött. Azután Ulises otthagyta az egyetemet, és megalapította a
folyóiratát. Ismered, ugye?
– Lee Harvey Oswald, igen, ismerem – hazudtam. Aztán az jutott eszembe, hogy amikor
Ulises Lima tetőtéri szobájában jártam, miért nem adtak egy példányt, legalább lapozgatni.
– Hogy lehet ilyen szörnyű címet adni egy költészeti lapnak?
– Nekem tetszik, szerintem nem olyan rossz.
– Borzasztó ízlésre vall.
– Te hogy nevezted volna el?
– Nem tudom. Talán Mexikói Szürrealista Szekció.
– Érdekes.
– Tudtad, hogy apukám tervezte az egész újságot?
– Pancho mondott valami ilyesmit.
– Ez a legjobb a lapban, a dizájn. Most mindenki gyűlöli apukámat.
– Mindenki? Az összes zsigeri realista? De miért gyűlölnék? Épp ellenkezőleg.
– Nem, nem a zsigeri realisták, a többi építész az irodából. Azt hiszem, irigylik tőle, hogy
képes magával ragadni a fiatalokat. Az a helyzet, hogy ezt nem tudják lenyelni, és most
ráfizet. A folyóirat miatt.
– A Lee Harvey Oswald miatt?
– Persze, mivel apukám az irodában tervezte meg, most őt okolják azért, ami
megtörténhet.
– Mégis mi történhetne?
– Ezer dolog. Látszik, hogy nem ismered Ulises Limát.
– Nem, nem ismerem – válaszoltam –, de azért kezd némi fogalmam lenni róla.
– Időzített bomba – mondta María.
Abban a pillanatban tűnt föl, hogy besötétedett, és már nem is látjuk, csak halljuk
egymást.
– Figyelj, muszáj elmondanom valamit, az előbb nem mondtam igazat. Sosem volt a
kezemben a folyóirat, és majd meghalok érte, hogy vethessek rá egy pillantást. Nem tudnád
kölcsönadni?
 – Dehogynem, adok egyet ajándékba, van belőle több példányom is.
– És kölcsönadnál egy Lautréamont-könyvet is?
– Kölcsön, de azt mindenképpen vissza kell majd adnod, ő az egyik kedvenc költőm.
– Megígérem – válaszoltam.
María bement a nagy házba. Egyedül maradtam az udvaron, és egy pillanatra úgy tűnt,
mintha nem is lenne ott körülöttünk a város. Azután hangokat hallottam a Font lányok kis
házából, és fölkapcsoltak egy villanyt. Azt hittem, Angélica és Pancho lesz az, azt hittem,
Pancho mindjárt kijön hozzám az udvarra, de nem történt semmi. Miután María visszatért
– két példányt tartott a kezében a lapból, meg a Maldoror énekei-t –, neki is föltűnt, hogy ég a
kis házban a villany, és pár másodpercig kivárt és figyelt. Aztán hirtelen, amikor egyáltalán
nem számítottam rá, megkérdezte, hogy szűz vagyok-e még.
– Nem, dehogyis – hazudtam, aznap délután már másodszor.
– És nehéz volt elvesztened a szüzességed?
– Egy kicsit – feleltem, miután egy pillanatra elgondolkodtam, mit válaszoljak.
Észrevettem, hogy megint rekedtes lett a hangja.
– Van barátnőd?
– Dehogy, persze hogy nincs – feleltem.
– És akkor kivel csináltad? Egy kurvával?
– Nem, egy sonorai lánnyal, akivel tavaly ismerkedtem meg – válaszoltam. – Csak három
napig voltunk együtt.
– És azóta nem csináltad senkivel?
Majdnem elmeséltem neki a brígidás kalandomat, de végül úgy döntöttem, inkább
mégsem teszem.
– Senkivel – feleltem, és gyalázatosan éreztem magam.

November 16.
Fölhívtam María Fontot telefonon. Azt mondtam neki, hogy szeretnék vele találkozni.
Könyörögtem, hogy találkozzunk. Megbeszéltük, hogy összefutunk a Quito kávézóban.
Amikor megérkezik – úgy este hét körül –, többen is követik a szemükkel, attól a pillanattól
kezdve, hogy belép az ajtón, egészen addig, míg le nem ül az asztalhoz, ahol várok rá.
Gyönyörű ma este. Hímzett oaxacai ing van rajta, testhez simuló farmer, és bőrszandál. A
vállán sötétbarna tarisznyát visel – a szegélyén drapp lófigurák –, tömve könyvekkel és
papírokkal.
Megkértem, hogy olvasson föl nekem egy verset.
– Ne fárassz már, García Madero! – felelte.
Nem tudom miért, de elszomorított a válasza. Azt hiszem, fizikailag szükségem lett volna
rá, hogy halljam egy versét a saját szájából. Persze lehet, hogy a környezet nem volt a
legmegfelelőbb, a Quito kávézóban kavarogtak a hangok, a kiáltások, a nevetések.
Visszaadtam neki a Lautréamont-könyvet.
– Máris elolvastad? – kérdezte María.
– Persze – válaszoltam –, egész éjszaka fönt voltam, és olvastam, elolvastam a Lee
Harvey Oswald-ot is, remek lap, tényleg kár, hogy nem jelenik meg többet. Nagyon tetszettek
a szövegeid.
– És egyáltalán nem is aludtál?
– Még nem, de jól érzem magam, totál ébren vagyok.
María Font a szemembe nézett, és elmosolyodott. Egy fölszolgáló lépett oda hozzánk, és
megkérdezte Maríát, mit kér. Semmit, felelte, mindjárt megyünk. Az utcán megkérdeztem,
siet-e valahová, mire azt felelte, hogy nem, csak az a helyzet, hogy nem kedveli a Quito
kávézót. Elsétáltunk a calle Bucarelin a Reformáig, átmentünk a túloldalra, és megindultunk
az avenida Guerrerón.
 – Ez a prostinegyed – mondta María.
– Nem is tudtam – feleltem.
– Karolj belém, nehogy engem is annak nézzenek!
Igazság szerint eleinte nem vettem észre semmiféle jelzést, amely megkülönböztette
volna az utcát a magunk mögött hagyott többitől. A forgalom ugyanolyan sűrű volt, és a
járdán jövő-menő emberáradat sem különbözött semmiben a Bucarelin hömpölygő tömegtől.
Aztán mégis (talán befolyásolt María megjegyzése) fölfigyeltem néhány eltérésre. Először is a
fények. A Bucarelin fehér a közvilágítás, az avenida Guerrerón inkább borostyán árnyalatú.
Az autók: a Bucarelin alig lehetett látni a járda mellett parkoló kocsikat, a Guerrero tele volt
velük. A bárok és a kávézók a Bucarelin nyitottak voltak és fényben úsztak, a Guerrerón – bár
volt belőlük elég – mintha magukba zárkóztak volna, titokzatosnak, diszkrétnek tűntek az
utcára néző kirakatok nélkül. És végezetül, a zene. A Bucareliről hiányzott, gépkocsik és
járókelők zaja hallatszott mindenfelől, a Guerrerón viszont – ahogy egyre mélyebbre jutott az
ember, főleg a Violeta és a Magnolia között – mindent betöltött a zene, a bárokból és a
parkoló kocsikból kiszűrődő, a hordozható rádiókból áradó, a sötét homlokzatú épületek
fényes ablakaiból alázuhogó zene.
– Szeretem ezt az utcát, egyszer majd ide fogok költözni – mondta María.
Egy csapat tinédzser prosti álldogált a padka mellé lehúzódott öreg Cadillac mellett.
María megállt, és odaköszönt az egyiknek.
– Mizu, Lupe, örülök, hogy látlak.
Lupe nagyon sovány volt, és rövid volt a haja. Ugyanolyan szép volt, mint María.
– María! Basszus, tesó, ezer éve nem láttalak – mondta, és megölelte.
A többi lány tovább támasztotta a Cadillac motorháztetejét, de a szemük megállapodott
Maríán, egykedvűen mérték végig. Rám szinte egy pillantást se vetettek.
– Azt hittem, meghaltál – mondta váratlanul María. A brutális mondattól megfagyott
bennem a vér. María tapintatos stílusán néha akadnak tátongó lyukak.
– Nagyon is élek. De nem sok híja volt. Ugye, Carmencita?
A Carmencita nevű csaj annyit felelt: „jesz”, majd tovább tanulmányozta Maríát.
– Gloria volt az, aki megadta magát. Ismerted, nem? Tesó, micsoda zűrös sztori, de senki
sem szerette az öreglányt.
– Nem, nem ismertem – válaszolta María, és közben mosolygott.
– Lekapcsolták a zsaruk – mondta Carmencita.
– És csináltatok valamit? – kérdezte María.
– Negatív – mondta Carmencita. – Minek? Az agyára ment a sok titokzatos sztorija.
Benyalt mindent, szóval reménytelen volt.
– Milyen szomorú – felelte María.
– És, hogy megy az egyetem? – kérdezte Lupe.
– Megyeget – válaszolta María.
– Még mindig kerülget az a bika?
María elnevette magát, és rám nézett.
– A cimbora itt táncosnő – mondta Lupe a barátnőinek. – A Modern Táncok akadémiáján
találkoztunk, a Doncelesen.
– Ja, nem kell a kamu – mondta erre Carmencita.
– De komolyan, Lupe megfordult párszor a táncakadémián – mondta María.
– És hogyhogy most itt gályázik? – kérdezte az egyik, aki addig nem szólalt meg, mind
közül a legalacsonyabb, szinte már törpe volt.
María ránézett, és megvonta a vállát.
– Eljössz velünk meginni egy kávét? – kérdezte.
Lupe megnézte a jobb kezén az óráját, aztán végignézett a barátnőin.
– Az van, hogy dolgozom.
 – Csak egy kis időre, aztán majd visszajössz – mondta María.
– Picsába a munkával, itt találkozunk – mondta Lupe, és elindult Maríával. Én mentem
utánuk.
A Magnóliánál befordultunk balra, és elsétáltunk az avenida Jesús Garcíáig. Ott megint
elindultunk dél felé, elmentünk egészen az Héroes Revolucionarios Ferrocarrilerosig, és ott
beültünk egy kávézóba.
– Ez az a csávó, aki mostanában fűzni szokott? – kérdezte Lupe Maríától.
María megint fölnevetett.
– Ő csak egy barát – mondta, aztán odaszólt nekem: – García Madero, ha fölbukkan Lupe
stricije, akkor mindkettőnket meg kell majd védened.
Először azt hittem, viccel. Aztán átfutott a fejemen a gondolat, hogy komolyan beszél, és
egészen imponálónak találtam a dolgot. Abban a pillanatban nem is tudtam elképzelni ennél
szerencsésebb helyzetet, hogy nagyot nőjek María szemében. Boldognak éreztem magam,
előttünk volt még az egész éjszaka.
– Az emberem elég vaskos – mondta Lupe. – Nem szereti, ha idegenekkel járkálok
errefelé. – Először nézett rám beszéd közben.
– De én nem vagyok idegen – mondta María.
– Nem, tesó, te nem.
– Tudod, hogy ismertem meg Lupét? – kérdezte María.
– Fogalmam sincs – feleltem.
– A táncakadémián. Lupe volt a kis barátnője Paco Duarténak, a spanyol táncosnak. Az
akadémia igazgatójának.
– Hetente egyszer benéztem hozzá – mondta Lupe.
– Fogalmam sem volt róla, hogy te táncolni tanultál – mondtam.
– Én nem tanulok semmit, csak baszni jártam oda – felelte Lupe.
– Nem neked mondtam, hanem Maríának – válaszoltam.
– Tizennégy éves koromtól – mondta María. – Túl későn kezdtem, hogy igazán jó
táncosnő lehessen belőlem. De hát ez van.
– De mikor te tök jól táncolsz, tesó. Totál fura, de tulajdonképpen ott mindenki félig
hibbant. Te láttad már táncolni? – Azt feleltem, hogy nem. – Imádnád.
María ingatta a fejét. Amikor megérkezett a fölszolgáló, kértünk három kávét, Lupe pedig
kért még egy sajtos szendvicset, bab nélkül.
– Nem igazán tudom megemészteni – magyarázta.
– Hogy alakul a gyomrod? – kérdezte María.
– Mikor hogy, néha nagyon fáj, máskor pedig meg is feledkezem róla. Az idegesség
miatt. Amikor már nem tudom elviselni, szívok egy slukkot, és ügy lezárva. És veled mi van?
Már nem jársz a táncakadémiára?
– Kevesebbet, mint régen – felelte María.
– Ez a dinnye egyszer meglepett Paco Duarte irodájában – mondta Lupe.
– Majdnem meghaltam a nevetéstől – tette hozzá María. – Igazából nem tudom, miért
kezdtem el nevetni. Lehet, hogy szerelmes voltam Pacóba, és valójában hisztérikus rohamot
kaptam.
– Juj, nem hiszem, tesó, az a csigafaló nem a te típusod volt.
– És mit csináltál ezzel a Paco Duartéval? – kérdeztem.
– Frankón? Hát semmit. Találkoztunk egyszer az utcán, és mivel ő sem jöhetett hozzám,
én sem őhozzá, neki van egy gringó felesége, hát találkoztunk a táncakadémiáján. És azt
hiszem, ez így nagyon is tetszett a disznajának. Hogy megkúrhatott az irodájában.
– És a stricid engedte, hogy ilyen távolra elkalandozz a területedről? – kérdeztem.
– És te honnan tudnád, hol van a területem, csávókám? Vagy hogy van stricim vagy nincs
stricim?
 – Figyu, ne haragudj, ha megbántottalak, de María egy perce mondta, hogy a stricid
erőszakos arc, nem?
– Nekem nincs stricim, kiscsávó. Mit gondolsz, hogy mert szóba állok veled, már
sértegethetsz is?
– Nyugi, Lupe, nem sérteget senki – szólt közbe María.
– Ez a barom megsértette az emberemet – mondta Lupe. – Ha a fülébe jut, akkor neked
kampó, kiscsávó, hipp-hopp összecsomagol. Te biztos imádnád az emberem farkát.
– Figyu, én nem vagyok homoszexuális.
– María összes barátja homokos, ezt mindenki tudja.
– Lupe, ne cseszegesd a barátaimat! Amikor ez a csaj megbetegedett – fordult felém
María –, Ernestóval kórházba vittük, hogy meggyógyítsák. Lám, lám, egyesek milyen hamar
elfelejtik a segítséget.
– Ernesto San Epifanióval? – kérdeztem.
– Igen – mondta María.
– Ő is tanult táncolni?
– Ő is – felelte María.
– Jaj, Ernesto, micsoda szép emlékeim vannak róla. Emlékszem, fölkapott, és repült
velem, egyenesen a taxihoz. Ernesto homokos – közölte velem Lupe –, de erős.
– Nem Ernesto rakott be a taxiba, te picsa, hanem én – mondta María.
– Aznap éjjel azt hittem, meg fogok halni – mondta Lupe. – Teljesen kész voltam,
kicsivel később pedig már szédültem és vért hánytam. De vödörnyit. Azt hiszem, valójában az
sem érdekelt volna, ha meghalok. Nem csináltam semmi mást, csak a fiamra, a megszegett
ígéretemre és a Guadalupei Szűzanyára gondoltam. Egészen addig piáltam, amíg szép lassan
feljött a hold, de mivel nem éreztem jól magam, a törpe csaj, akit az előbb láttál, megkínált
egy kis Flexóval. Nem a legjobbkor; lehet, hogy megbuggyant a ragasztó, lehet, hogy már
eleve nagyon rosszul voltam, mindenesetre agonizálni kezdtem egy padon a plaza San
Fernandón, és akkor megjelent itt a spanom és a barátja, az az angyali homokos.
– Van egy fiad, Lupe?
– A fiam meghalt – felelte Lupe egyenesen a szemembe nézve.
– Hány éves vagy egyáltalán?
Lupe rám mosolygott. Széles, bájos mosolya volt.
– Szerinted mennyi vagyok?
Inkább nem kockáztattam, és nem válaszoltam semmit. María Lupe vállára tette a kezét.
Egymásra néztek, és egymásra mosolyogtak vagy kacsintottak, nem tudom.
– Egy évvel fiatalabb, mint María. Tizennyolc.
– Mindketten oroszlánok vagyunk – tette hozzá María. – Te milyen jegyben születtél?
– kérdezte Lupe.
– Nem tudom, igazából sosem foglalkoztatott a dolog.
– Hát akkor te vagy az egyetlen mexikói, aki nem tudja, milyen jegyben született
– mondta Lupe.
– Melyik hónapban születtél, García Madero? – kérdezte María.
– Januárban, január hatodikán.
– Bak vagy, mint Ulises Lima.
– A híres Ulises Lima? – kérdezte Lupe.
Megkérdeztem, hogy ismeri-e. Már kezdtem aggódni, hogy kiderül, Ulises Lima szintén
járt a táncakadémiára. Egy töredék másodpercre láttam magam, ahogy lábujjhegyen táncolok
egy üres tornateremben! De Lupe azt felelte, hogy csak hallomásból, María és Ernesto San
Epifanio gyakran meséltek róla.
Aztán beszélni kezdett a halott fiáról. A baba négy hónapos volt, amikor meghalt.
Betegen született, és Lupe megígérte a Szűzanyának, hogy otthagyja az utcát, ha meggyógyul
a fia. Az első három hónapban megtartotta az ígéretét, és a gyerek – legalábbis szerinte
– jobban lett. De a negyedik hónapban megint ki kellett állnia az utcára, és a gyerek meghalt.
Elvette tőlem a Szűzanya, mert megszegtem az eskümet. Abban az időben Lupe a Paraguayon
lakott egy épületben, a plaza de Santa Catarina közelében, és a gyereket rábízta egy
öregasszonyra, hogy vigyázzon rá éjszakánként. Amikor egy reggel hazaért, azt mondták,
meghalt a fia. És ennyi volt, mondta Lupe.
– Nem a te hibád, ne legyél babonás – mondta María.
– Hogyhogy nem az enyém? Ki szegte meg az ígéretét, ki mondta, hogy szakít ezzel az
élettel, és aztán nem tartotta a szavát?
– És miért nem téged ölt meg akkor a Szűzanya, miért a gyerekedet?
– A Szűzanya nem ölte meg a fiamat – válaszolta Lupe. – Elvitte magával, tesó, és ez
nagy különbség. Engem azzal büntetett, hogy nincs mellettem, őt elvitte egy jobb világba.
– Á, ha így látod, akkor nincs semmi probléma, nem igaz?
– Persze, így minden rendben – tettem hozzá. – És ti mikor ismertétek meg egymást, a
gyerek előtt, vagy utána?
– Utána – felelte María –, amikor ez épp leszegett fejjel rohant a falnak. Szerintem meg
akartál halni, Lupe.
– Ha nincs Alberto, akkor nekem annyi – sóhajtott Lupe.
– Alberto pedig, gondolom… a barátod – mondtam. – Te ismered? – kérdeztem Maríától,
ő pedig bólintott.
– Ő a stricije – válaszolta.
– De az övé nagyobb, mint a kis barátodé – mondta Lupe.
– Ugye nem rám célzol? – kérdeztem.
María fölnevetett.
– Persze hogy rád céloz, te hülye – mondta.
Elvörösödtem, aztán elnevettem magam. María és Lupe velem együtt nevettek.
– Mekkora Albertóé? – kérdezte María.
– Ugyanakkora, mint a kése.
– És mekkora a kése? – kérdezte María.
– Ekkora.
– Na ne túlozz – mondtam, pedig jobban tettem volna, ha inkább témát váltok. Hogy
mentsem, ami menthető, hozzátettem: – Nincsenek is ekkora kések. – Egyre rosszabbul
éreztem magam.
– Jaj, tesó, és mitől vagy ennyire biztos ebben a késdologban? – kérdezte María Lupétól.
– Tizenöt éves kora óta megvan a kése, egy, a Bondojóban dolgozó kurvától kapta
ajándékba. Az öreglány azóta már meghalt.
– De te odamérted hozzá a kést, vagy csak hasból mondod?
– Egy ekkora kés már akadályoz a mozgásban – erősködtem.
– Ő szokta mérni, nekem nem kell mérnem, engem aztán nem érdekel, ő szokta mérni
magának, ráadásul rendszeresen, naponta legalább egyszer, azt mondja, azért, hogy
ellenőrizze, nem lett-e kisebb.
– Fél, hogy összemegy a fütyköse? – kérdezte María.
– Alberto nem fél semmitől, ő egy igazi gengszter.
– Akkor meg minek méricskél a késsel? Tényleg nem értem – mondta María. – És még
véletlenül sem vágta meg magát soha?
– Előfordult, de szándékosan. Nagyon jól bánik a késsel.
– Azt akarod mondani, hogy a kibaszott stricid néha csak úgy, szórakozásból megvágja a
péniszét? – kérdezte María.
– Hát igen.
– Nem tudom elhinni.
 – Frankón. Odacsap egyet, de nem mindennap, oké? Csak amikor ideges, vagy nagyon
szarul van. De mérni, hát majdnem mindig méri. Azt mondja, jót tesz a férfiasságának. Azt
mondja, hogy ezt a szokást is a kóterben vette föl.
– Ez a fasz tuti pszichopata – mondta María.
– Nagyon finom a te kis lelked, tesó, nem vágod ezeket a dolgokat. Én azt mondom, mi
rossz van ebben? Minden kibaszott férfi folyton méregeti a farkát. Az enyém rendesen
csinálja. Egy késsel. Ráadásul a kést az első csajától kapta, aki szinte anyja helyett anyja volt.
– És tényleg akkora?
María és Lupe elnevették magukat. Alberto képzeletbeli alakja egyre nagyobb lett, és
egyre fenyegetőbbé vált. Már nem vágytam rá, hogy fölbukkanjon, és nem akartam
mindenáron megvédeni a lányokat.
– Egyszer rendeztek egy szopópartit az Azcapotzalcón, egy erre szakosodott krimóban, és
volt egy odavalósi ribanc, aki minden fordulót megnyert. Egyetlen buksza sem tudta tövig
bekapni azokat a farkakat, amiket ő bekapott. Erre Alberto fölállt az asztalunktól, és így szólt:
várjatok egy percet, el kell intéznem valamit. Akik ott ültek velünk az asztalnál, azt felelték:
tiszta sor, Alberto, nyilván ismerték már. Én rögtön sejtettem, hogy szegény ribancnak esélye
sincs. Alberto megvetette a lábát a porondon, elővette a világnagy farkát, egy-pár ütéssel
megadta neki a kezdeti lendületet, és berakta a bajnoknő szájába. A ribancot tényleg kemény
fából faragták, mert nekiveselkedett. És szép lassan elkezdte benyelni Alberto farkát, a
tömegből döbbent kiáltások kísérték. Alberto egyszer csak megfogta a ribancot a fülénél, és
betolta az egészet. Minek húzni az időt, mondta, és mindenki nevetett. Még én is nevettem,
bár az az igazság, hogy kicsit szégyelltem magam, és féltékeny is voltam. Pár másodpercig
úgy tűnt, a ribanc kibírja, aztán mégis fulladozni kezdett…
– Beszarás, micsoda állat ez a te Albertód – mondtam.
– De meséld tovább! Mi történt? – mondta María.
– Hát semmi. A ribanc ütni kezdte Albertót, megpróbált kiszabadulni, Alberto viszont
nevetni kezdett, és azt mondta neki, hő, paci, hő, paci, mintha egy vadlovat ülne meg. Érted,
ugye?
– Persze, mintha rodeózna – feleltem.
– Nekem ez már egyáltalán nem tetszett, és kiabálni kezdtem, hogy hagyjad már, Alberto,
kicsinálod. De azt hiszem, nem is hallotta. Közben a ribanc arca egyre csak vörösödött, a
szeme egészen tágra nyílt (pedig cumi közben mindig csukva volt), és megpróbálta eltolni
magától Albertót a lágyékánál fogva, vagyis cibált mindent a zsebétől az övéig. Persze hiába,
mert minden egyes alkalommal, amikor rántott egyet valamin, hogy kiszabaduljon, Alberto
visszatartotta a fülénél fogva. És minden amellett szólt, hogy Alberto lesz a győztes, ez
azonnal látszott.
– És miért nem harapott bele a szerszámába? – kérdezte María.
– Mert zártkörű parti volt. Ha beleharapott volna, Alberto biztosan megöli.
– Te nem vagy normális, Lupe – mondta María.
– Te sem, egyikünk sem az, nem igaz?
María és Lupe fölnevetett. Én tudni akartam, mi lett a történet vége.
– Nem lett semmi – mondta Lupe. – A mama nem bírta tovább, és elkezdett hányni.
– És Alberto?
– Hát, egy picivel korábban elengedte. Nyilván. Érezte, hogy mi következik, és nem
akarta összemocskolni a nadrágját. Így aztán ugrott egyet, mint a párduc, csak hátrafelé, és
egy csöpp sem ment rá. A többiek meg veszettül tapsoltak.
– És te ebbe a vadállatba vagy szerelmes? – kérdezte María.
– Szerelmes, hát nem tudom, hogy szerelmes vagyok-e. Kurvára szeretem, az igaz. Te is
szeretnéd, ha a helyemben lennél.
– Én? Bolond lennék.
 – Igazi férfi – mondta Lupe, és a tekintete elveszett valahol a kirakatüvegen túl –, ez a
színtiszta igazság. És jobban megért, mint bárki más.
– Jobban kihasznál, mint bárki más – mondta María hátradőlve, közben pedig rácsapott az
asztalra. Az ütéstől ugrottak egyet a csészék.
– Nyugi van, tesó, ne húzd föl magad!
– Tényleg, ne húzd föl magad, azt csinál az életével, amit akar – tettem hozzá.
– Te maradj ki ebből, García Madero! Te kívülállóként látod ezeket a dolgokat, fingod
sincs róla, miről van itt szó.
– Te is kívülről látod. Baszd meg, a szüleidnél laksz, és nem vagy kurva, bocs, Lupe, nem
azért mondom, hogy megbántsalak.
– Ugyan, kiscsávó, te engem nem tudsz megbántani – felelte Lupe.
– Pofa be, García Madero – mondta María.
Engedelmeskedtem. Egy ideig csöndben ültünk mindhárman. Aztán María a feminista
mozgalomról kezdett beszélni, és idézte Gertrude Steint, Remedios Varót, Leonora
Carringtont, Alice B. Toklast (tök lesz, mondta Lupe, de María ügyet sem vetett rá), Unica
Zürnt, Joyce Mansourt, Marianne Moore-t meg másokat, akiknek nem emlékszem a nevére.
Huszadik századi feministákat, gondolom. Idézte Sor Juana Inés de la Cruzt is.
– Ő mexikói költő – mondtam.
– Ráadásul apáca, hallottam már róla – válaszolta Lupe.

November 17.
Ma Pancho nélkül mentem el a Font lányokhoz. (Nem lóghatok egész nap Pancho nyakán.)
Viszont ahogy közeledtem, egyre idegesebb lettem. Arra gondoltam, hogy María apukája
páros lábbal fog kirúgni, hogy nem fogom tudni megfelelően kezelni, hogy le fog teperni.
Nem volt bátorságom becsöngetni, és egy darabig csak mászkáltam a környéken, közben
Maríán, Angélicán, Lupén és a költészeten járt az eszem. Aztán a végén – önkéntelenül
– eszembe jutott a nagynéném és a nagybátyám, és velük az addigi életem. Gondtalannak,
üresnek láttam, és biztos voltam benne, hogy soha nem lesz már ugyanolyan.
Kimondhatatlanul örültem a dolognak. Azután lendületes iramban visszamentem a Font
lányok házához, és becsöngettem. Font úr kinézett az ajtón, és intett, mintha azt mondaná, ne
menj sehova, várj egy pillanatot, mindjárt nyitom. Aztán eltűnt, de az ajtót félig nyitva hagyta.
Kis idő múlva megint fölbukkant, és széles mosollyal az arcán, az inge ujját fölgyűrve átszelte
a kertet. Az igazat megvallva, mintha jobban lett volna. Betessékelt a kapun, és azt mondta,
ugye, te vagy García Madero?, és kezet nyújtott. Én pedig megkérdeztem, hogy van, uram,
mire ő azt válaszolta, hívjál csak Quimnek, semmi uram, ebben a házban nem ragaszkodunk
ezekhez a formaságokhoz. Először nem értettem, hogyan is kéne hívnom, és visszakérdeztem:
Kim? (olvastam Rudyard Kiplinget), de ő azt felelte, nem, Quim, a Joaquín becézve katalánul.
– Sima ügy, Quim – mondtam felszabadultan, sőt boldogan mosolyogva. – Engem
Juannak hívnak.
– Nem, jobb, ha téged ezután is García Maderónak hívlak. Mindenki úgy hív – válaszolta.
Azután elkísért egy darabon a kertben (karonfogva vezetett), és mielőtt elengedett volna,
azt mondta, María elmesélte, mi történt tegnap.
– Köszönöm, García Madero – tette hozzá. – Nagyon kevés hozzád hasonló fiatalember
van manapság. Az ország szarrá megy, és már nem is tudom, hogyan fogjuk rendbe rakni.
– Csak azt tettem, amit bárki megtett volna – válaszoltam kissé tétován.
– Még a fiatalokból is, akik pedig elvileg a változás zálogai, drogosok meg kurvapecérek
lesznek. Ezen már nem lehet segíteni, ezen már csak a forradalom segíthet.
– Tökéletesen egyetértek, Quim – feleltem.
– A lányom szerint úriemberként viselkedtél.
Megvontam a vállam.
 – Neki van néhány olyan barátja, inkább el se mondom, majd megismered őket – mondta.
– Nagyon azért nem zavar. Legyenek az embernek mindenféle ismerősei, néha meg kell
mártózni a valóságban, nem? Azt hiszem, egyszer ezt mondta, nem is tudom, talán Alfonso
Reyes, de mindegy. María viszont néha túlzásokba esik, nem? Én persze nem ítélem el ezért,
mártózzon csak meg a valóságban, de ha megmártózik, mégsem jó, ha az megárt neki, nem
igaz? Mert ha valaki túlságosan megmártózik, akkor az megárthat neki, merthogy áldozattá
válhat, nem tudom, érthető-e, amit mondok.
– Érthető – feleltem.
– Tehát a valóság áldozatává, legfőképpen akkor, ha vannak, hogy is mondjam, mágneses
barátai vagy barátnői, ugye? Olyan népek, akik önkéntelenül vonzzák a bajt, vagy
éppenséggel a bajkeverőket, érted, amit mondok, ugye, García Madero?
– Hát persze.
– Például ez a Lupe, a kislány, akivel tegnap találkoztatok. Én is ismerem, elhiheted, járt
már itt a házamban, velünk evett, és itt is aludt, egy éjszakát vagy kettőt, nem fogok neked
túlozni, nincs is semmi baj egy éjszakával vagy kettővel, de annak a lánynak problémái
vannak, igaz?, vonzza a problémákat, erre céloztam, amikor az előbb a mágneses emberekről
beszéltem.
– Értem – mondtam. – Olyanok, mint a mágnes.
– Pontosan. És hát, ebben az esetben a mágnes valami rosszat, nagyon rosszat vonz
magához, de mivel María még fiatal, ezért nem tudatosul benne a veszély, igaz?, pedig ő
valójában jót akar cselekedni. Jót cselekedni azokkal, akiknek szükségük van rá, közben
viszont nem törődik a veszélyekkel, amelyeket mindez magában rejt. Egyszóval, szegény
lányom azt szeretné, ha a barátnője vagy ismerőse felhagyna azzal az élettel, amit él.
– Már látom, hova akar kilyukadni, uram, akarom mondani, Quim.
– Már látod, hova akarok kilyukadni? Na, hova is?
– Lupe stricijére célzol.
– Nagyszerű, García Madero, erről van szó. Lupe stricijéről. Mert lássuk csak, mi is Lupe
a számára? A megélhetése, a munkája, a hivatala, egyszóval a melója. És mit csinál egy
alkalmazott, ha meló nélkül marad? Na, mondd meg, mit csinál?
– Dühös lesz?
– Nagyon dühös lesz. És kire lesz dühös? Hát arra, aki miatt bukta a melóját, efelől ne
legyen kétséged, nem a szomszédra lesz dühös, lehet persze arra is, de leginkább arra lesz
dühös, aki elvette tőle a munkáját. És ki fűrészeli alatta az ágat, hogy munka nélkül
maradjon? Hát a lányom. Így aztán, kire lesz dühös? Hát a lányomra. Mellékesen a családjára,
tudod, milyenek ezek a népek, a bosszújuk rendszerint borzalmas, és nem válogat. Vannak
éjszakák, esküszöm neked, amikor borzasztó rémálmaim vannak – a füvet nézve fölnevetett
egy picit, mintha épp fölidézné a rémálmokat –, olyanok, hogy még a legkeményebb arcokat
is kiverné tőlük a víz. Néha azt álmodom, hogy egy városban vagyok, ami Mexikóváros,
ugyanakkor mégsem Mexikóváros. Hogy is mondjam: a város ismeretlen, de már ismerem a
korábbi álmaimból. Ugye nem untatlak?
– Nem, hogy jut eszedbe.
– Szóval a város egyszerre ködösen ismeretlen és ködösen ismerős. Én pedig ott körözök
a végtelen utcáin, egy szállodát vagy panziót keresek, ahol szállást adnának. De nem találok
semmit. Csak egy szutykos némát találok. És mindennek a tetejébe esteledni kezd, és érzem,
hogy amint lemegy a nap, az életem nem ér majd semmit, érted? Ahogy mondani szokás, ki
leszek szolgáltatva a természet erőinek. Rohadt egy álom – tette hozzá elgondolkodva.
– Jól van, Quim, megnézem, itt vannak-e a lányok.
– Persze – felelte, de nem engedte el a karom.
– Majd benézek később, hogy elköszönjek – mondtam, csak hogy mondjak valamit.
– Tetszik nekem, ahogy tegnap este viselkedtél, García Madero. Tetszik nekem, hogy
vigyáztál Maríára, és nem gerjedtél be annyi kurva láttán.
– Hallod, Quim, csak Lupe volt ott… És a barátnőm barátnője az én barátnőm is
– mondtam, és fülig vörösödtem.
– Jól van, menj csak, nézd meg a lányokat, azt hiszem, van náluk még valaki, az a szoba
olyan forgalmas, mint… – nem talált megfelelő hasonlatot, és elnevette magát.
Olyan gyorsan hagytam magam mögött, amilyen gyorsan tudtam.
Amikor már majdnem elértem a hátsó udvart, hátrafordultam, Quim Font pedig még
mindig ott állt, csöndesen nevetgélt, és a liliomfákat nézegette.

November 18.
Ma megint a Font lányoknál voltam. Quim kijött elém a kapuhoz, és megölelt. María,
Angélica és Ernesto San Epifanio is a kis házban volt. Mindhárman Angélica ágyán ültek.
Amikor beléptem, ösztönösen közelebb húzódtak egymáshoz, hogy ne lássam, mivel
foglalkoznak. Azt hiszem, Panchóra számítottak. Akkor sem nyugodtak meg, amikor kiderült,
hogy én vagyok az.
– Miért nem zárod kulcsra az ajtót – mondta Angélica. – Akkor nem jönne ránk folyton a
szívbaj.
Maríával ellentétben Angélica arca halványfehér, bár van egy jellegzetes árnyalata, amiről
nem tudnám megmondani, hogy olajzöld-e vagy rózsás, talán mégis inkább olajzöld, az
arccsontja kiugró, a homloka széles, az ajka pedig vaskosabb, mint a nővéréé. Ahogy
megláttam, vagyis, ahogy megláttam, hogy engem néz (amikor korábban ott jártam,
voltaképpen nem nézett rám), úgy éreztem, mintha a szívembe markolna egy vékony, hosszú
ujjú, ugyanakkor nagyon erős kéz – ez a kép valószínűleg csöppet sem tetszene Limának vagy
Belanónak, mégis tökéletesen illik arra az érzésre, melyet akkor éreztem.
– Nem én voltam az utolsó – felelte María.
– De te voltál az. – Angélica hangja magabiztos, szinte ellentmondást nem tűrő volt, és
átfutott a fejemen, hogy úgy tűnik, mintha kettejük közül ő lenne az idősebb. – Reteszeld be
az ajtót, és ülj le valahova – parancsolta aztán nekem.
Úgy tettem, ahogy mondták. A kis ház függönyei be voltak húzva, a szobába zöld fény
szűrődött be, sárga barázdákkal. Leültem egy székre az egyik szekrény mellett, és
megkérdeztem, mi az, amit nézegetnek. Ernesto San Epifanio fölnézett, és pár másodpercig
méregetett.
– Nem te voltál az legutóbb, aki fölírta, milyen könyvek vannak nálam?
– De. Brian Patten, Adrien Henri és még egy, aki most nem jut eszembe.
– Spike Hawkins: The Lost Fire Brigade.
– Úgy van.
– És megvetted már őket? – Enyhén cinikus volt a hangja.
– Még nem, de rajta vagyok.
– El kell menned egy angol nyelvű könyvesboltba. A sima mexikói könyvesboltokban
nem fogod megtalálni őket.
– Persze, persze, Ulises beszélt egy boltról, ahova járni szoktatok.
– Ó, Ulises Lima – mondta San Epifanio, jól megnyomva az i-ket. – Biztosan a
Baudelaire könyvesboltba küldene, ahol sok francia költészet van, de nagyon kevés az
angol… És ki az a mi?
– Mi? Hogyhogy ki? – kérdeztem értetlenül. A Font lányok tovább nézelődtek, nem
láttam pontosan, de valamiféle tárgyakat adogattak egymásnak. Időnként fölnevettek.
Angélica kacagása olyan volt, mint a forrásvíz.
– A könyvesbolt látogatói.
– Ja, értem, a zsigeri realisták, nyilván.
– Ne nevettess már. Hisz abból a csoportból csak Ulises Lima és a kis chilei barátja olvas.
A többi egy csapat funkcionális analfabéta. Nekem úgy tűnik, hogy csak azért járnak a
könyvesboltokba, hogy könyveket lopjanak.
– De aztán csak elolvassák őket, nem? – kérdeztem egy kissé morcosan.
– Nem, tévedsz, utána odaajándékozzák Ulisesnek vagy Belanónak. Ők elolvassák a
könyveket, aztán mesélnek róluk, a többiek meg úgy tesznek, mintha olvastak volna például
Queneau-t, pedig valójában pusztán ellopták Queneau egy könyvét, nem pedig elolvasták.
– Belano chilei? – kérdeztem, mert egyrészt megpróbáltam más irányba terelni a
beszélgetést, másrészt bevallom, nem tudtam.
– Te nem vetted észre? – kérdezte María, de közben nem vette le a szemét arról, amit
éppen nézett.
– Hát jó, egy kicsit szokatlan volt a kiejtése, de azt gondoltam, hogy, nem is tudom, talán
tamaulipasi vagy yucatáni…
– Yucatáninak tűnt? Ó, García Madero, te ártatlan lélek. Azt hitte, hogy Belano yucatáni
– mondta San Epifanio a Font lányoknak, és mindhárman nagyot nevettek.
Én is nevettem.
– Nem tűnik yucatáninak, de akár az is lehetne – mondtam. – Emellett persze nem vagyok
Yucatán-szakértő.
– Hát nem, nem yucatáni. Chilei.
– És régóta él Mexikóban? – kérdeztem, csak hogy mondjak valamit.
– A Pinochet-puccs óta – felelte María anélkül, hogy fölnézett volna.
– Sokkal régebb óta – mondta San Epifanio. – Én 1971-ben ismertem meg. Úgy alakult,
hogy később hazament Chilébe, és amikor jött a puccs, visszatért Mexikóba.
– De akkor még nem ismertünk téged – mondta Angélica.
– Akkoriban nagyon jó barátok voltunk Belanóval – mondta San Epifanio. – Tizennyolc
évesen mi ketten voltunk a calle Bucareli két legfiatalabb költője.
– Elárulnátok, mi az, amit néztek? – kérdeztem.
– A fotóimat. Lehet, hogy nem fognak neked tetszeni, de ha akarod, te is megnézheted
őket.
– Fotós vagy? – kérdeztem, közben fölálltam, és elindultam az ágyhoz.
– Nem, csak költő – mondta San Epifanio, és helyet szorított nekem. – Bőven elég nekem
a költészet is, bár egy nap még az a csúfság is megeshet, hogy novellákat fogok írni.
– Tessék – Angélica a kezembe nyomott egy kupac fotót, amivel ők már végeztek
–, időrendben kell őket nézni.
Ötven-hatvan kép lehetett. Az összes vakuval készült. Az összeset ugyanabban a
szobában csinálták, majdnem biztos, hogy egy szállodai szobában, kivéve kettőt, ezeken egy
gyéren megvilágított éjszakai utca volt látható, és néhány alak egy piros Mustangban. A
Mustangban ülő alakok arcát csak homályosan lehetett látni. A többi fotón egy tizenhat-
tizenhét éves, szőke, rövid hajú srác látszott – bár még az is lehet, hogy csak tizenöt volt
–, meg egy lány – aki két-három évvel lehetett idősebb a srácnál – és Ernesto San Epifanio.
Kétségkívül volt egy negyedik személy is, ő készítette a fotókat, de őt sosem lehetett látni. Az
első pár kép csak a szőke srácot mutatta, először fölöltözve, aztán egyre kevesebb ruhában. A
tizenötödik képtől csatlakozott San Epifanio és a lány is. San Epifanio lila kiskabátot viselt. A
lány elegáns báli ruhát.
– Ki a srác? – kérdeztem.
– Csönd legyen, és nézd a fotókat, majd azután kérdezz! – válaszolta Angélica.
– A szerelmem – felelte San Epifanio.
– Aha. És a lány?
– A nővére.
A huszadik kép környékén a szőke srác elkezdett belebújni a nővére ruháiba. A lány – aki
egyébként nem volt annyira szőke, viszont egy kicsit dundi volt – obszcén jeleket mutogatott
az ismeretlen fotós felé. San Epifanio viszont – legalábbis az első képeken – megőrizte
önuralmát, egy műbőr fotelban vagy az ágy szélén ült, és mosolygott, mégis komoly maradt.
Mindez azonban félrevezető volt, ugyanis a harmincadik vagy harmincötödik képtől kezdve
San Epifanio is levetkőzött (a teste túlságosan vékonynak tűnt a hosszú lábával és a hosszú
karjával, csontsoványnak, még annál is soványabbnak, mint amilyen valójában volt). A
következő képek San Epifaniót mutatták, amint megcsókolja a szőke kamasz nyakát, száját,
szemét, hátát, a félig álló farkát, az ágaskodó farkát (mellesleg elég figyelemre méltó darab
volt a srác törékeny külsejéhez képest), közben a lány végig éberen figyelte őket, néha az
egész alakja látható volt, néha csak a testének egy része (másfél karja, a keze, néhány ujja, a
fél arca), de párszor az is előfordult, hogy csak a falra vetülő árnyéka látszott. Be kell
vallanom, hogy soha életemben nem láttam még ehhez hasonlót. Természetesen nekem senki
sem szólt róla, hogy San Epifanio homoszexuális. (Csak Lupe, de Lupe rólam is azt mondta,
hogy homoszexuális vagyok.) Így aztán igyekeztem nem kinyilvánítani (a finoman szólva
kavargó) érzelmeimet, és néztem tovább a fotókat. Ahogy tartottam tőle, a következő képeken
Brian Patten olvasója látszott, amint épp seggbe dugja a szőke kamaszt. Éreztem, hogy
elvörösödöm, aztán hirtelen rádöbbentem, hogy nem tudom, hogyan fogok a Font lányok és
San Epifanio szemébe nézni, miután megtekintettem az összes fotót. A seggbedugott srác arca
grimaszba torzult, az volt az érzésem, hogy félig a gyönyörtől, félig a fájdalomtól. (Vagy a
játszott szerepe miatt, de ez már csak sokkal később jutott eszembe.) San Epifanio arca pár
pillanatra mintha megnyúlt és elkeskenyedett volna, mint egy borotva vagy mint egy erős
fénnyel megvilágított késpenge. Az esetet figyelemmel kísérő nővér arcán pedig szép sorban
megjelent minden lehetséges kifejezés a féktelen örömtől a legmélyebb szomorúságig. Az
utolsó képeken különféle pózokban bukkantak föl hárman együtt, az ágyban fekve, alvást
színlelve és a fotósra mosolyogva.
– Szegény csávó, úgy néz ki, mintha kényszerítettétek volna – mondtam, hogy
bosszantsam San Epifaniót.
– Kényszeríteni? Az ő ötlete volt az egész. Kis perverz a srác.
– Mégis szereted tiszta szívedből – mondta Angélica.
– Szeretem tiszta szívemből, de túl sok különbség van közöttünk.
– Mint például? – kérdezte Angélica.
– Vegyük a pénzt, én szegény vagyok, ő pedig gazdag gyerek, akit babusgatnak, aki
megszokta a luxust, az utazásokat, akinek nem hiányzik abszolút semmi.
– Hát itt nem látszik rajta, hogy gazdag lenne, vagy babusgatnák, akad egy-két egészen
elvetemült kép – mondtam túlzottan őszintén.
– Nagyon sok pénze van a családjának – mondta San Epifanio.
– Akkor mehettetek volna egy kicsivel jobb szállodába is. Olyanok a fények, mint egy
Santo-filmben.
– Ő a hondurasi nagykövet fia – mondta San Epifanio gyilkos pillantást vetve rám. – De
ezt ne mondd el senkinek! – tette hozzá, miután megbánta, hogy elárulta nekem a titkát.
Visszaadtam a köteg fotót, San Epifanio pedig zsebre rakta őket. A bal karomtól alig
néhány centire ott volt Angélica meztelen karja. Összeszedtem a bátorságom, és ránéztem az
arcára. Ő is éppen engem nézett. Azt hiszem, kicsit elpirultam. Boldognak éreztem magam.
És azon nyomban tönkretettem mindent.
– Ma nem volt itt Pancho? – kérdeztem, mint egy hülyegyerek.
– Még nem – felelte Angélica. – Hogy tetszettek a képek?
– Meredekek – válaszoltam.
– Ennyi? Meredekek? – San Epifanio fölállt, majd elhelyezkedett a széken, ahol korábban
én ültem. Onnan méregetett a szokásos gunyoros mosollyal az arcán.
– Na jó: van bennük költőiség. De ha azt állítanám, hogy csak a költőiséget láttam
bennük, semmi mást, akkor hazudnék. Furcsa fotók. Én azt mondanám, hogy ez pornó. Nem
rossz értelemben, de szerintem ez pornó.
– Mindenki megpróbálja beskatulyázni a befogadóképességét meghaladó dolgokat
– mondta San Epifanio. – Fölizgattak a képek?
– Nem – mondtam kategorikusan, bár tulajdonképpen nem is voltam egészen biztos
benne. – Nem izgattak föl, de nem is találtam őket ízléstelennek.
– Akkor nem pornó. Legalábbis a számodra nem kéne, hogy az legyen.
– Tulajdonképpen tetszettek – ismertem el.
– Akkor ne mondj mást: tetszettek, nem tudod, miért tetszettek, de tulajdonképpen nem is
ez számít, pont.
– Ki csinálta a fotókat? – kérdezte María.
San Epifanio Angélicára nézett, és fölnevetett.
– Na, ez már tényleg titok. Megesketett, hogy nem mondom el senkinek.
– Az egész Billy ötlete volt. Nem mindegy, ki csinálta a képeket? – kérdezte Angélica.
Ezek szerint a hondurasi nagykövet fiát Billynek hívják; nagyon találó, gondoltam.
Később, nem tudom, miért, de fölmerült bennem a gyanú, hogy Ulises Lima készítette a
fotókat. Majd eszembe jutott Belano számomra újdonságként ható nemzetisége. Aztán
bámulni kezdtem Angélicát, de azért úgy, hogy ne legyen teljesen nyilvánvaló, leginkább
akkor, amikor nem nézett rám, épp egy verseskötetet bújt (Eugéne Savitzkaya: Les lieux de la
douleur), és csak akkor dugta ki mögüle a fejét, amikor hozzáfűznivalója támadt a vitához,
amelyet közben María és San Epifanio nyitott az erotikus művészetről. Aztán megint arra
gondoltam, hogy elképzelhető, hogy Ulises Lima készítette a fotókat, és eszembe jutott az is,
amit a Quito kávézóban hallottam, hogy Lima drogot terjeszt, és ha drogot terjeszt – és ez
gyakorlatilag tény, gondoltam magamban –, akkor akár mást is terjeszthet. Szóval eddig
jutottam, amikor megjelent Barrios, a karján egy nagyon szimpatikus amerikai lánnyal
(folyton mosolygott), akit Barbara Pattersonnak hívtak, és egy költőnővel, akit nem ismertem,
az ő neve Silvia Moreno volt, és akkor mindannyian hozzáfogtunk marihuánát szívni.
Már jóval később – csak homályosan emlékszem rá (bár nem a fű hatása miatt, mert azt
alig éreztem) – valaki megint földobta a Belano-témát, még az is lehet, hogy én voltam az,
nem tudom, és mindenki – Maríát és engem kivéve – elmondta róla a véleményét,
pontosabban, elmondta róla a rossz véleményét, ezért aztán egy alkalmas pillanatban kissé
félrevonultunk a csoporttól – fizikailag és lelkileg egyaránt –, de még távolról is követni
tudtam (talán a fű hatása miatt), miről beszélnek. Lima is szóba került, a Guerrero államban és
Pinochet Chiléjében tett beszerzőkörútjai, meg a fővárosi regényíróknak és festőknek
továbbadott marihuána. Mégis minek utazott Lima egészen a kontinens másik végébe
marihuánáért? Nevetés hallatszott. Azt hiszem, én is nevettem. Azt hiszem, sokat nevettem.
Csukva volt a szemem. Azt mondták: Arturo arra kényszeríti Ulisest, hogy sokkal többet
dolgozzon, mostanában nagyobb a kockázat – és ez a mondat beleégett az agyamba. Szegény
Belano, gondoltam. Azután María kézen fogott, és kimentünk az udvarra a kis házból, mint
amikor ott volt Pancho, és Angélica kidobott minket, csak ezúttal nem volt ott Pancho, és nem
is dobott ki minket senki.
Azután azt hiszem, elaludtam.
Hajnali háromkor ébredtem, ott hevertem Jorgito Font mellett.
Fölpattantam. Valaki lehúzta a cipőmet, a nadrágomat és az ingemet. Megpróbáltam
vakon megkeresni őket, igyekeztem nem fölébreszteni Jorgitót. Először a tarisznyámat
találtam meg a padlón, az ágy mellett, benne a könyveim és a verseim. Valamivel odébb
megtaláltam a nadrágot, az inget és a dzsekit is, egy székre terítve. A cipőm nem volt sehol.
Kerestem az ágy alatt, de csak a Jorgitóhoz tartozó teniszcipőket találtam meg, ezekből több
párat is. Fölöltöztem, aztán átgondoltam, hogy fölkapcsoljam-e a villanyt, vagy inkább
mezítláb távozzam. A két lehetőség között ingadozva odamentem az ablakhoz. Ahogy
elhúztam a függönyt, kiderült, hogy az emeleten vagyok. Végignéztem a sötét udvaron, és
láttam, ahogy a hold megvilágítja a Font lányok kis házát a fák mögött. Kicsivel később
észrevettem, hogy nem a hold világítja meg a házat, hanem egy lámpa, amely pontosan az
ablakom alatt, talán egy kicsivel balra, a konyha külső falán lógott. Alig adott valami fényt.
Megpróbáltam kivenni, hol lehet a Font lányok ablaka. Nem látszott semmi, csak ágak és
árnyékok. Pár pillanatig mérlegeltem a lehetőséget, hogy visszabújok az ágyba, és alszom,
amíg kivilágosodik, de több ok miatt is elvetettem az ötletet. Először: azelőtt még sosem
aludtam úgy másnál, hogy ne szóltam volna a nagybátyámnak és a nagynénémnek;
másodszor: egyből tudtam, hogy képtelen leszek újra elaludni; harmadszor: látnom kellett
Angélicát, hogy miért, arra már nem emlékszem, de abban a pillanatban égető szükségét
éreztem, hogy lássam, hogy nézzem, ahogy alszik, hogy odakuporodjam az ágya elé, mint egy
kutya, vagy mint egy kisgyerek (szörnyű hasonlat, mégis pontos). Így aztán elosontam az
ajtóig, és azt mondtam magamban: viszlát, Jorgito, kösz, sógor, hogy szorítottál nekem egy
kis helyet, aztán a szóból – sógor – sikerült bátorságot és lendületet merítenem, és
macskamód kilopakodtam a szobából a folyosó irányába, ahol olyan sötét volt, mint a
legsötétebb éjszakában, vagy mint egy moziban, ahol minden elpattant, még néhány szem is,
és a falakat kezdtem tapogatni, és végül – a körutam végén, mely túlságosan hosszú és
nyomasztó volt ahhoz, hogy részletesen beszámoljak róla (ráadásul utálok elveszni a
részletekben) – megtaláltam az emeletet a földszinttel összekötő masszív lépcsőt. Két
lehetőség körvonalazódott bennem, ahogy ott álltam a lépcső mellett, mozdulatlanul, mint egy
sóbálvány (vagyis holtsápadtan, a kezem félig lendülő, félig habozó pózban). Vagy
megkeresem a nappalit a telefonnal, és most rögtön fölhívom a nagybátyámat és a
nagynénémet – akik addigra valószínűleg már nem egy, nem kettő tisztességes rendőrt
ugrasztottak ki az ágyból –, vagy megkeresem a konyhát, ami az emlékeim szerint balra volt,
a hétköznapokon használt étkező mellett. Mérlegeltem pró és kontra mindkét cselekménysort,
és a csöndesebb mellett döntöttem, azaz a Font család nagy házának mielőbbi elhagyása
mellett. Nem csekély súllyal szerepelt a döntést befolyásoló tényezők között az előttem
hirtelen megjelenő plasztikus látomás, melyben Quim Font ült a sötétben, egy füles fotelban,
és vöröslő kénfelhőbe burkolózott. Komoly erőfeszítések árán sikerült megnyugodnom. A
házban föltehetőleg mindenki alszik, bár az enyémmel ellentétben itt nem lehetett hallani
senki horkolását. Miután eltelt néhány másodperc – elegendő ahhoz, hogy nagyjából
meggyőzzem magam, nem lebeg a fejem fölött, legalábbis nem áll küszöbön semmiféle
veszély –, ismét nekiindultam. A háznak e szárnyában halványan megvilágította az utam a
kinti lámpa ragyogása, és hamarosan a konyhában találtam magam. Szakítva az addig
alkalmazott maximális óvatossággal becsuktam az ajtót, fölkapcsoltam a villanyt, és
lerogytam egy székre, úgy kimerültem, mintha megtettem volna egy kilométert hegynek
fölfelé. Azután kinyitottam a hűtőt, töltöttem magamnak egy teli pohár tejet, és csináltam egy
sonkás, sajtos szendvicset osztrigaszósszal és dijoni mustárral. Miután megettem, még mindig
éhes voltam, így hát készítettem egy második szendvicset, ezúttal sajttal, salátával,
csemegeuborkával, és fölszereltem még két-háromféle paprikával. Ettől a második
szendvicstől sem csillapodott az éhségem, ezért kutatni kezdtem, hátha találok valami
komolyabbat. A hűtő mélyén egy műanyag edényben megtaláltam egy molés csirke
maradványait, egy másik edényben egy kevés rizst – valószínűleg az aznapi ebéd maradékát
–, aztán kerestem még rendes kenyeret, nem csomagoltat, hanem fehér kenyeret, és
hozzáláttam a vacsora összeállításához. Inni egy üveg eperízű Lulút választottam, ami
tulajdonképpen inkább hibiszkuszos, mint epres. Leültem a konyhában, és csöndben
falatoztam, közben a jövőmre gondoltam. Tornádókat láttam, hurrikánokat, tengerrengéseket,
tűzvészeket. Aztán elmostam a serpenyőt, a tányért, az evőeszközöket, összesöpörtem a
morzsákat, és elhúztam a kertre nyíló ajtó reteszét. Mielőtt kimentem, lekapcsoltam a villanyt.
A Font lányok kis háza belülről volt bezárva. Kopogtattam, és Angélica nevét suttogtam.
Senki nem válaszolt. Hátranéztem, az udvar árnyai és a felbőszült állatként ágaskodó kút
eltántorítottak attól, hogy visszamenjek Jorgito Font szobájába. Megint kopogtattam, ezúttal
egy kicsivel hangosabban. Vártam pár másodpercet, és úgy döntöttem, taktikát váltok, odébb
mentem pár métert balra, és az ujjam hegyével megkocogtattam az ablak hideg üvegét. María,
mondtam, Angélica, María, nyissátok ki, én vagyok az. Aztán csöndben maradtam, vártam a
hatást, de senki sem mozdult a házban. Dühösen – bár helyesebb lenne azt mondani, hogy
dühítően megsemmisülve – odavonszoltam magam az ajtó elé, és háttal nekidőltem, a
tekintem a semmibe révedt. Éreztem, hogy most már nem megyek sehova, és így vagy úgy, de
elalszom a Font lányok lába előtt, mint egy kutya (a zord éjszakában átfázott kutya!), úgy,
ahogy azt – meggondolatlanul és elszántan – saját magam kívántam néhány órával korábban.
Tényleg kedvem lett volna sírva fakadni. Hogy ellensúlyozzam a közeli jövőm egén
terpeszkedő sötét zivatarfelhőket, gondolatban végigvettem az összes könyvet, amelyeket el
kell olvasnom, az összes verset, amelyeket meg kell írnom. Utána arra gondoltam, hogy ha
elalszom, akkor valószínűleg Fonték szolgálója fog belém botlani reggel, majd azt követően
föl fog ébreszteni, így óv majd meg attól a szégyentől, hogy Font asszony vagy valamelyik
lánya, esetleg személyesen Quim Font találjon rám. Bár, ha történetesen ez utóbbi akadna rám
– érveltem magamat biztatva –, valószínűleg azt gondolná, hogy föláldoztam egy édes
álmokkal teli éjszakát a lányai odaadó felügyelete érdekében. Arra jutottam, hogy ha
fölébresztenek, és meghívnak egy kávéra, akkor nincs veszve semmi, de ha fölrugdosnak, és
különösebb magyarázat nélkül elzavarnak, akkor minden reményem odalesz, és vajon hogy
fogom megmagyarázni a nagybátyámnak, miért szeltem át mezítláb az egész várost? Azt
hiszem, ez volt az a kilátás, amely újra fölébresztett, talán az elkeseredés késztetett rá, hogy
– önkéntelenül – nekiüssem a tarkóm az ajtónak, mindenesetre váratlanul lépések
hallatszottak a kis házból. Pár másodperccel később kinyílt az ajtó, és egy álmos, suttogó hang
megkérdezte, mit keresek ott.
María volt az.
– Nincs meg a cipőm. Ha megtalálnám, már mennék is haza – feleltem.
– Gyere! – mondta María. – Csöndben.
Kinyújtott karral követtem, mint a vakok. Egyszer csak belebotlottam valamibe. María
ágya volt az. Megparancsolta, hogy feküdjek le, aztán láttam, hogy visszamegy (a Font lányok
kis háza valójában egészen nagy volt), és halkan bezárja a résnyire nyitva maradt ajtót. Nem
hallottam, hogy visszajött-e. Koromsötét volt, igaz, pár pillanat múlva – mivel az ágy szélén
ültem, és nem feküdtem, ahogy María parancsolta – már ki tudtam venni az ablak körvonalát
a hatalmas lenvászon függönyökön keresztül. Azután éreztem, hogy valaki bebújik az ágyba
és elnyújtózik, majd éreztem – közben nem tudom, mennyi idő telhetett el –, hogy az illető
picit megemelkedik – valószínűleg az egyik könyökére támaszkodott –, és maga felé húz. A
leheletéből éreztem, hogy pár milliméterre vagyok María arcától. Az ujjai bejárták az
arcomat, az államtól eljutott a szememig, majd lezárta, mintha aludni hívna, a keze – csontos
kéz – lehúzta a nadrágom cipzárját, és megkereste a farkamat; nem tudom, miért, talán, mert
olyan ideges voltam, kijelentettem, hogy nem vagyok álmos. Tudom, válaszolta María, én
sem. Ezután minden átlényegült, és zűrzavarosan összefonódó konkrét történések követték
egymást és tulajdonnevek és igék és fejezetek egy anatómiai kézikönyvből, melynek úgy
tépkedtük ki a lapjait, mint egy virág szirmait. Visszafojtott csöndben jártam be María
meztelen testét, María gyönyörűségesen meztelen testét, pedig kedvem lett volna üvölteni,
megünnepelni minden egyes porcikáját, minden előttem föltáruló bársonyos és véget nem érő
szögletét. María nem volt olyan szemérmes, mint én, rövidesen nyögni kezdett, és az eleinte
visszafogott és higgadt kézmozdulatai egyre szélesebbek lettek (e pillanatban nem találok rá
alkalmasabb szót), a kezemet pedig olyan helyekre kalauzolta, ahol az korábban – ismeretek
vagy szándék hiányában – még nem járt. Így történt, hogy alig tíz perc alatt megtudtam, hol
található a női csikló, hogyan kell masszírozni, simogatni, megszorítani, természetesen végig
a gyöngédség szabta határokon belül, a határokon, melyeket María velem ellentétben
folyamatosan átlépett, vagyis az eleinte megfelelő bánásmódban részesülő farkam nem sokkal
később már kínokat állt ki a kezében; a kezében, melyről egyes pillanatokban, a szoba
sötétjében és a megviselt ágynemű között a sólyom karmai jutottak eszembe – olyan erővel
rángatott, hogy attól tartottam, gyökerestül ki akarja tépni a farkam –, más pillanatokban
pedig kis kínai törpék (az ujjai voltak a kibaszott kínaiak!), akik lemérik és föltérképezik a
heréimet egymással és a farkammal összekötő tereket és csatornákat. Ezt követően (miután a
térdemig letolta a nadrágomat), ráfeküdtem, és beraktam neki.
– Nehogy bent menj el – mondta María.
– Igyekszem – válaszoltam.
– Mi az hogy igyekszel, te seggfej? Nehogy bent menj el!
Szétnéztem az ágy körül, eközben María lába többször összekulcsolódott és szétvált a
hátamon (életem végéig tudtam volna ezt folytatni). Messzebb fölismertem Angélica ágyának
körvonalát és Angélica csípőjének görbületét, mintha egy szigetet fürkésztem volna egy
másik szigetről nézve. Hirtelen azt éreztem, hogy María ajka beszippantja a bal
mellbimbómat, majdhogynem mintha a szívembe harapna. Összerándultam, és egy lökéssel
tövig toltam belé, legszívesebben odaszögeztem volna az ágyhoz (de az ágy rugói rettenetesen
elkezdtek nyikorogni, ezért leálltam), közben végtelen gyöngédséggel csókolgattam a haját és
a homlokát, és arra is jutott időm, hogy eltöprengjek rajta, hogy lehet az, hogy Angélica nem
ébred föl az általunk csapott zajra. Észre sem vettem, mikor mentem el. Természetesen
sikerült kivennem időben, mindig is jók voltak a reflexeim.
– Ugye nem bent mentél el? – kérdezte María.
Megesküdtem a fülébe, hogy nem. Aztán egy kicsit kifújtuk magunkat. Megkérdeztem,
volt-e orgazmusa, és a válasza egészen váratlanul ért.
– Kétszer mentem el, García Madero, nem is vetted észre? – kérdezte abszolút komolyan.
Őszintén azt feleltem, hogy nem, nem vettem észre semmit.
– Még mindig kemény vagy – mondta María.
– Úgy néz ki – válaszoltam. – Még egyszer berakhatom?
– Oké – felelte.
Nem tudom, mennyi idő telt el. Megint elélveztem, megint kívül. Ezúttal nem tudtam
visszafojtani a nyögéseket.
– Most csinálj meg kézzel! – mondta María.
– Nem volt egy orgazmusod sem?
– Nem, most nem volt egy sem, de azért élveztem. – Megfogta a kezem, kiválasztotta a
mutatóujjam, és elkalauzolta a csiklója környékére. – Csókold meg a mellbimbómat, meg is
haraphatod, de először csak óvatosan – mondta. – Aztán harapd egy kicsit erősebben! És
markold meg a nyakam! Simogasd az arcomat! Rakd be az ujjaidat a számba!
– Nem szeretnéd inkább, hogy… megnyaljam a csiklódat? – kérdeztem, sikertelenül
próbáltam megtalálni a legválasztékosabb szavakat.
– Nem, egyelőre nem, elég az ujjaddal. De csókold meg a cicimet.
– Csodás melled van. – Képtelen voltam megismételni azt a szót, hogy cici.
Ki sem takarózva meztelenre vetkőztem (váratlanul izzadni kezdtem), és azt követően
nekiláttam átültetni a gyakorlatba María instrukcióit. Először a sóhajaitól, majd a nyögéseitől
megint fölállt a farkam. Ő is észrevette, és az egyik kezével végigsimított rajta, aztán már nem
bírta tovább.
– Valami baj van, María? – suttogtam a fülébe, attól tartottam, hogy fölsértettem a torkát
(szoríts, suttogta, szoríts), vagy túlságosan erősen haraptam meg a mellbimbóját.
– Folytasd, García Madero! – mosolyodott el María a sötétben, és megcsókolt.
Amikor végeztünk, azt mondta, hogy több mint ötször ment el. Az az igazság, hogy bár
nagyszerűen hangzott, nehezemre esett elhinni a dolgot, de amikor végül a szavát adta, nem
volt más választásom, elhittem.
 – Mire gondolsz? – kérdezte María.
– Rád – hazudtam, valójában a nagybátyámra és a Jogtudományi Karra gondoltam, meg a
folyóiratra, amit Belano és Lima fognak kiadni. – És te?
– A fotókra gondolok – felelte.
– Milyen fotókra?
– Ernesto képeire.
– A pornóképekre?
– Azokra.
Egyszerre borzongtunk meg mindketten. Összetapadt az arcunk. Beszéltünk, artikuláltunk
– az orrunk által kijelölt távolságnak hála de még így is éreztem az ajkamon az ő ajkának
mozgását.
– Csináljuk még egyszer?
– Csináljuk! – felelte María.
– Jó – mondtam kicsit émelyegve –, de ha meggondolod magad az utolsó pillanatban,
akkor szólj!
– Miért gondolnám meg? – kérdezte María.
A spermámtól nedves volt a combja belső oldala. Kirázott a hideg, és nem tudtam
megállni, hogy ne sóhajtsak föl hangosan abban a pillanatban, amikor újra beléhatoltam.
María fölnyögött, én pedig fokozatosan, egyre nagyobb lelkesedéssel elkezdtem mozogni.
– Ha lehet, ne nagyon csapjál zajt, nem szeretném, ha Angélica meghallana minket.
– Te ne csapjál zajt! – válaszoltam, és hozzátettem: – Mit adtál be Angélicának, hogy
ilyen mélyen alszik. Altatót?
Halkan elnevettük magunkat mindketten, én a nyakán, ő a párnába fúrt arccal.
Amikor végeztem, még arra sem volt energiám (a latin energiá-ból, az pedig az ógörög,
működés jelentésű szóból), hogy megkérdezzem, élvezte-e, már nem vágytam semmi másra,
csak hogy lassan álomba merüljek Maríával a karomban, ő viszont fölkelt, és rám szólt, hogy
öltözzek föl, és menjek vele a nagy ház fürdőszobájába. Amikor kiléptem az udvarra, láttam,
hogy már hajnalodik. Aznap éjjel először láthattam valamivel tisztábban a szeretőm alakját.
María fehér hálóinget viselt, piros hímzéssel az ujján, a haja pedig egy szalaggal, vagy egy
darab fonott bőrrel volt összefogva.
Miután megszárítkoztunk, eszembe jutott, hogy hazatelefonálok, de María azt mondta,
most nyilván alszik a nagybátyám és a nagynéném is, inkább majd később.
– És most? – kérdeztem.
– Most alszunk egy kicsit – felelte María, és átkarolta a derekam.
De az éjszaka vagy a reggel még tartogatott számomra egy utolsó meglepetést. A kis
házban, az egyik sarokban összekuporodva fölfedeztem Barriost és az amerikai barátnőjét.
Mindketten horkoltak. Legszívesebben fölébresztettem volna őket egy puszival.

November 19.
Mindannyian együtt reggeliztünk. Quim Font, Font asszony, María és Angélica, Jorgito Font,
Barrios, Barbara Patterson és én. A reggeli a következőkből állt: rántotta, sült sonkaszeletek,
kenyér, mangólekvár, eperlekvár, vaj, lazacpástétom és kávé. Jorgito megivott egy pohár tejet.
Font asszony (megpuszilta az arcom, amikor meglátott!) sütött néhány lepényt, azt mondta
rájuk, hogy crêpes, de közük nem volt hozzá. A reggeli többi részét a szolgálólány készítette
el (akinek nem tudom vagy elfelejtettem a nevét, ez szerintem megbocsáthatatlan), a
tányérokat Barriosszal ketten mostuk el.
Azután – amikor Quim elment dolgozni, Font asszony pedig tervezni kezdte a
munkanapját (nekem azt mondta, újságíróként dolgozik egy új mexikói családi lapnál) – végül
úgy döntöttem, hazatelefonálok. Csak Martita, a nagynéném volt otthon, és amikor
meghallotta a hangom, rögtön ordítozni kezdett, mint valami őrült, aztán meg sírva fakadt.
Miután sorban végighallgattam egypár a Szűzanyához intézett fohászt, néhány felelősségre
hívó szót, egy töredékes kivonatot az éjszakáról, amelyet a „nagybátyámnak kellett átélnie
miattam”, egy inkább cinkos, mintsem vádló hangnemű figyelmeztetést egy elkerülhetetlen, a
nagybátyám által bizonyára még aznap reggel kiötlött büntetésről, végre meg tudtam szólalni,
és megnyugtattam, hogy jól vagyok, néhány barátommal töltöttem az éjszakát, de ma sem
fogok hazamenni, csak miután „lebukik majd a nap”, és máris rohannom kell az egyetemre. A
nagynéném megígérte, hogy fölhívja a nagybátyám munkahelyét, és megesketett, hogy a
hátralevő életemben mindig hazaszólok, ha úgy döntök, hogy nem töltöm otthon az éjszakát.
Néhány másodpercig mérlegeltem, célszerű lenne-e személyesen fölhívnom a nagybátyám, de
végül úgy döntöttem, hogy nem szükséges.
Lerogytam egy fotelba, és nem tudtam, mihez kezdjek. Előttem állt még az egész délelőtt
és a nap hátralevő része, vagyis tisztában voltam vele, hogy előttem állnak, és ennek tükrében
másmilyennek tűntek, mint más délelőttök és más napok (amikor elveszett lélek voltam: én az
egyetemen, a gondolataim a szüzességem körül bolyongtak), de nem tudtam mit kezdeni a
hirtelen jött változással, olyan sok lehetőség kínálkozott számomra.
Az étel elfogyasztása után – úgy faltam, mint egy farkas, miközben Font asszony és
Barbara Patterson múzeumokról és mexikói családokról beszélgettek – enyhe álmosság tört
rám, ugyanakkor ismét fölébredt bennem a vágy, hogy dugjak Maríával (akire reggeli közben
igyekeztem nem ránézni, amikor pedig mégis megtettem, a tekintetemmel igyekeztem a
testvéri szeretet vagy az önzetlen barátság eszméjéhez igazodni, úgy képzeltem, ezt
azonosítani tudja az apja is, aki ugyanakkor a meglepetés legkisebb jelét sem mutatta, amikor
e korai órán ott talált az asztala mellett; viszont María indulni készülődött, Angélica indulni
készülődött, Jorgito Font már el is ment, Barbara Patterson éppen a zuhanyzóban volt, és csak
Barrios és a szolgáló keringett a nagy ház tágas könyvtárában – mint egy elmondhatatlan
hajótörés maradványai –, így aztán, hogy ne legyek útban – meg a szimmetria iránt érzett
szelíd vágy okán –, ikszedszer is átszeltem az udvart, majd letáboroztam a lányok kis
házában, ahol az ágyak még nem voltak bevetve (ez világosan jelezte, hogy a bevetésük a
szolgáló vagy bejárónő vagy szobalány – vagy harcedzett paraszt, ahogy Jorgito nevezte
– feladata volt; e körülmény nemhogy nem kisebbítette María iránti tiszteletemet, hanem
inkább még növelte is, fölruházta egy olyan ledér és flegma vonással, amely egyáltalán nem
állt neki rosszul), és szemügyre vettem a „csodák kapujának” még mindig nedves színterét, és
bár a helyzet megérdemelte volna, hogy elsírjam magam, vagy imádkozni kezdjek, mégis
inkább befeküdtem az egyik vetetlen ágyba (ahogy később rájöttem, Angélica, és nem María
ágyába), és elaludtam.
Pancho Rodríguez ébresztett, ütések sorát zúdítva (kiegészítve egy rúgással, bár ebben
nem vagyok biztos) az egész testemre. Csak a jó neveltetésem akadályozott meg abban, hogy
egy, az állkapcsán elhelyezett ökölcsapással üdvözöljem. Miután jó napot kívántam neki,
kimentem az udvarra, és megmostam az arcom a szökőkútban (mindez pontosan jelzi, hogy
még aludtam), eközben Pancho érthetetlenül motyogott valamit a hátam mögött.
– Nincs senki a házban – mondta. – Át kellett ugranom a kerítésen, hogy bejussak. Mit
csinálsz te itt?
Azt válaszoltam, hogy ott éjszakáztam (és a feszültséget enyhítendő hozzátettem – mivel
aggasztott Pancho orrcimpájának remegése –, hogy Barrios és Barbara Patterson úgyszintén),
ezután pedig megpróbáltunk bejutni a nagy házba a hátsó, a konyhai bejáraton, majd a
főbejáraton, de mindkettő alaposan be volt zárva.
– Ha meglát valamelyik szomszéd, és kihívja a rendőrséget – mondtam –, nem lesz
könnyű elmagyaráznunk, hogy nem betörni szándékozunk.
– Leszarom. Néha szeretek körbematatni az oldalbordáim házában – mondta Pancho.
– Ráadásul – mondtam figyelmen kívül hagyva Pancho megjegyzését – láttam, mintha a
szomszéd házban megmozdult volna egy függöny. Ha jön a rendőrség…
 – Megdugtad Angélicát, te segg? – kérdezte Pancho váratlanul, miután abbahagyta a
kukucskálást a Font-ház utcai ablakain.
– Természetesen nem – nyugtattam meg.
Nem tudom, elhitte-e vagy sem. Egy biztos, mindketten átugrottunk a kerítésen, és
megkezdtük a visszavonulást a colonia Condesából.
Ahogy gyalogoltunk (némán, át a Parque Españán, végig a Parrason, át a Parque San
Martínon, majd a Teotihuacánon; ebben az időben csak háziasszonyok, szolgálók és
csavargók voltak az utcán), azon gondolkoztam, mit mondott nekem María a szerelemről és a
fájdalomról, amit a szerelem fog majd Pancho fejére hozni. Mire az Insurgenteshez értünk,
Pancho már visszanyerte jókedvét, és az irodalomról beszélt, szerzőket ajánlott, megpróbált
nem gondolni Angélicára. Azután letértünk a Manzanillóra, befordultunk az Aguascalientesre,
és utána megint délre kanyarodtunk a Medellínre, amíg el nem értük a calle Tepejit.
Megálltunk egy ötemeletes épület előtt, és Pancho meghívott, hogy ebédeljek a családjával.
Lifttel fölmentünk a legfölső emeletre.
Aztán ahelyett, hogy bementünk volna valamelyik lakásba – ahogy arra számítottam
–, felmásztunk a lépcsőn a tetőig. Szürke, mégis ragyogó égbolt fogadott minket – mintha
atomtámadás érte volna a várost –, a folyosókat és a mosókonyhákat pedig elborította a
cserepek és virágok vibráló sokasága.
Pancho családja két tetőtéri szobában lakott.
– Átmenetileg – magyarázta Pancho –, amíg lesz elég zseton egy házra a közelben.
Formálisan bemutatott az anyukájának, doña Panchitának, a tizenkilenc éves testvérének,
a catullusi költő és szakszervezetis Moctezumának és a tizenöt éves kisöccsének, a gimis
Norberténak.
Az egyik szoba napközben étkezőként és tévészobaként működött, éjszakánként pedig
Pancho, Moctezuma és Norberto hálószobájaként. A másik valamiféle gigantikus
ruhásszekrény vagy gardrób volt, emellett pedig ott volt a hűtőgép, a konyhai eszközök (a
mozgatható tűzhelyet nappal kivitték a folyosóra, éjszaka pedig ebben a szobában tárolták), és
a matrac is, amin doña Panchita aludni szokott.
Amikor hozzáláttunk az ebédhez, csatlakozott hozzánk egy bizonyos Piel Divina, a
huszonhárom éves tetőszomszédjuk, őt zsigeri realista költőként mutatták be. Amikor indulni
készültem (sok-sok órával később… elszállt az idő), még egyszer megkérdeztem, mi a neve, ő
pedig olyan természetesen és magabiztosan válaszolta, hogy Piel Divina (sokkal
természetesebben és magabiztosabban, mint ahogy nekem sikerült volna kimondanom, hogy
Juan García Madero), hogy egy pillanatra elhittem, hogy Mexikói Köztársaságunk távoli
folyókanyarulataiban és mocsaraiban tényleg létezik az a bizonyos Divina család.
Ebéd után doña Panchita elfoglalta magát kedvenc szappanoperáival, Norberto pedig
nekiállt tanulni, beterítették az asztalát a könyvek. Pancho és Moctezuma elmosogatott egy
mosogatótálban, ahonnan látszott a Parque de las Américas nagy része, a távolban pedig a
fenyegető monstrumok – mintha másik bolygóról érkeztek volna, egy kifejezetten
valószerűtlen bolygóról –, a Rendelőintézet, a Gyermekkórház, a Közkórház.
– Azért jó itt élni, ha eltekintesz a helyszűkétől – mondta Pancho –, mert mindenhez közel
vagy, a főváros kellős közepén.
Piel Divina (akit Pancho és a testvére – sőt még doña Panchita is! – a legtermészetesebb
módon Pielnek szólított) meghívott minket a szobájába, ahol – azt mondta – őriz még egy kis
marihuánát a legutóbbi partiból.
– Minek is húzzuk az időt, drága cimborám – mondta Moctezuma.
Piel Divina szobája – a Rodríguezék lakta két szobával ellentétben – a csupaszság és az
önmegtartóztatás mintaképe volt. Nem láttam széthajigált ruhákat, nem láttam háztartási
eszközöket, nem láttam könyveket (Pancho és Moctezuma szegény volt, de az otthonuk
legváratlanabb szögleteiben találkoztam Efraín Huerta, Augusto Monterroso, Julio Torri,
Alfonso Reyes, a már említett Catullus – Ernesto Cardenal fordításában –, Jaime Sabines,
Max Aub, Andrés Henestrosa köteteivel), csak egy keskeny matracot és egy széket – asztala
sem volt – meg egy jó minőségű bőrkoffert, amiben a ruháját tartotta.
Piel Divina egyedül élt, bár az általa és a Rodríguez testvérek által elmondottakból
kikövetkeztettem, hogy nem sokkal azelőtt még ott élt egy nő (a fiával, mindkettő
veszedelmes), aki távoztakor röpítette magával a bútorok nagy részét is.
Egy darabig marihuánát szívtunk, és néztük a látképet (ahogy már mondtam, ez
lényegében nem állt másból, mint a kórházak körvonalából, a miénkhez hasonló tetők
végtelen sorából, és az égen lassan dél felé haladó alacsony felhőkből), azután Pancho
mesélni kezdett az aznap reggeli kalandjáról a Font lányok házánál, és arról, hogyan
találkoztunk.
Kikérdeztek az esettel kapcsolatban – ezúttal hárman együtt –, de nem tudtak kiszedni
belőlem semmi olyat, amit már ne mondtam volna el Panchónak. Aztán elkezdtek Maríáról
beszélni. A – nehezen érthető – szavaikból azt véltem kihámozni, hogy Piel Divina és María
valamikor szeretők voltak. Meg azt, hogy Pielt kitiltották Fonték otthonából. Tudni akartam,
hogy miért. Elmesélték, hogy Font asszony rájuk nyitott valamelyik éjszaka, amikor a kis
házban dugtak. A nagy házban fogadást tartottak egy spanyol író tiszteletére, aki nem sokkal
azelőtt érkezett Mexikóba, és az este egy pontján Font asszony szerette volna bemutatni neki a
nagyobbik lányát – azaz Maríát –, de nem találta. Így aztán karon fogta a spanyol írót, és a
lánya keresésére indult. Amikor megérkeztek a kis házhoz, látták, hogy nem ég a villany,
bentről mégis ütésekhez, ritmikus, döngő ütésekhez hasonló zajt hallottak. Font asszony
minden bizonnyal nem gondolta végig, mit csinál (ha elgondolkodott volna, mielőtt
cselekszik, mondta Moctezuma, visszakísérte volna a spanyolt a fogadásra, aztán egyedül
ment volna vissza, hogy megnézze, mi történik a lánya szobájában), szóval, nem gondolt
semmire, és fölkapcsolta a villanyt.
Elborzadva látta meg a lányát, Maríát, a ház hátsó felében, csak egy blúz volt rajta – a
nadrágja le volt tolva –, és Piel Divina farkát szopta, miközben ő a tenyerével mért ütéseket
María farára és a puncijára.
– Méghozzá jó erőseket – tette hozzá Piel Divina. – Amikor fölkapcsolták a villanyt,
ránéztem a fenekére, és tiszta piros volt. Tulajdonképpen meg is ijedtem.
– De miért ütötted? – kérdeztem dühösen, közben attól tartottam, hogy elpirulok.
– Mert megkérte rá, te drága naiv lélek – felelte Pancho.
– Nehezen tudom elhinni – mondtam.
– Hallani furcsább dolgokról is – mondta Piel Divina.
– Az egész egy francia nő, Simone Darrieux hibája – mondta Moctezuma. – Tudom, hogy
María és Angélica meghívta ezt a Simone-t egy feminista gyűlésre, és a végén, amikor jöttek
kifelé, a szexről beszélgettek.
– Ki ez a Simone? – kérdeztem.
– Arturo Belano egyik barátnője.
– Odamentem hozzájuk. Mi a pálya, lányok, kérdeztem, a kis kurvák pedig de Sade
márkiról beszélgettek – mondta Moctezuma.
A történet vége megjósolható volt. María anyukája mondani akart valamit, de nem tudott.
A spanyol – aki Piel Divina szerint szemmel láthatóan elsápadt María ágaskodó és
fölkínálkozó hátsójának látványától – azzal a gondoskodással fogta karon, amellyel a szellemi
fogyatékosokat szokás, és visszavontatta a fogadásra. A kis házra hirtelen rátelepedett
csöndben Piel Divina hallotta, ahogy az udvaron beszélgetnek, mintha a kanos fasz spanyolja
valami becstelenségre akarná rávenni a szökőkútban támaszt kereső szegény Font asszonyt.
De aztán hallotta, hogy a lépteik eltávolodnak a nagy ház irányába, María pedig azt
mondta, folytassák.
– Ezt már tényleg nem tudom elhinni – mondtam.
 – A muteromra esküszöm – felelte Piel Divina.
– Miután rátok nyitottak, María szeretkezni akart tovább?
– Ő már csak ilyen – mondta Moctezuma.
– És te honnan tudod? – kérdeztem percről percre fölhevültebben.
– Én is megdugtam – mondta Moctezuma –, nincs nála szenvedélyesebb csaj az egész
városban, mondjuk én sosem ütöttem meg, az igaz, nekem nem tetszenek ezek a furcsa
dolgok. De neki igen, azt tudom.
– Én sem ütöttem meg, te marha, annyi történt, hogy María tisztára odavolt de Sade
márkiért, és ki akarta próbálni a korbácsot a fenekén – mondta Piel Divina.
– Ez igazán jellemző Maríára – mondta Pancho –, nagyon következetes az
olvasmányaival.
– És dugtatok tovább? – kérdeztem. Vagy suttogtam, vagy üvöltöttem, nem emlékszem,
csak arra emlékszem, hogy többször is hosszan slukkoltam a füves cigiből, és többször rám
kellett szólniuk, hogy adjam tovább, hogy nem csak nekem tekerték.
– Hát ja, dugtunk tovább, vagyis ő tovább szopott, én pedig a tenyeremmel csapkodtam a
fenekét, de egyre gyöngébben, vagy egyre kedvetlenebbül, talán az anyukája megjelenése volt
rám rossz hatással, de csak rám, és mert nem volt már kedvem dugni, meg a farkam is
lelankadt, már nem akartam mást, csak fölállni, talán benézni a fogadásra, azt hiszem, volt ott
néhány híres költő, az a spanyol, Ana María Díaz és Díaz úr, Laura Damián anyukája és
apukája meg a többiek: Álamo, Labarca, Berrocal, Artemio Sánchez, a tévés színésznő,
América Lagos, meg azért egy kicsit tartottam tőle, hogy megint előkerül María anyukája, de
már a kibaszott építésszel együtt, tényleg más se hiányzott volna.
– Ott voltak Laura Damián szülei? – kérdeztem.
– Egészen konkrétan, a casta diva szülei – mondta Piel Divina –, de más hírességek is, el
se hinnéd, én szeretek odafigyelni az ilyesmire, korábban láttam őket az ablakból,
odaköszöntem Berrocalnak, régebben jártam a műhelyébe, nem tudom, emlékezett-e rám
vagy sem. Azt hiszem, közben meg is éheztem, és már attól összefutott a nyál a számban,
hogy elképzeltem miféle dolgokat ehetnek ott a másik házban. Igazán nem esett volna
nehezemre, hogy megjelenjek odaát, persze Maríával együtt, és nekiálljak zabálni. Eléggé ki
voltam nyúlva, biztosan a szopatás miatt. De az igazat megvallva, nem gondoltam a
szopatásra, érted? Nem gondoltam María ajkára, sem a farkam köré tekeredő nyelvére, sem a
nyálára, ami addigra már a golyóim szőrén folyt lefelé…
– Ne nyújtsd ilyen hosszúra! – mondta Pancho.
– Elég már a fényezésből! – mondta a testvére.
– Ne fárassz már! – tettem hozzá, hogy én se maradjak le, bár valójában totál kimerültem.
– Jól van, szóval megmondtam neki. Azt mondtam: María, folytassuk valamikor máskor,
legközelebb. Általában itt dugtunk nálam, időkorlátok nélkül, bár ő sosem maradt egész
éjszakára, mindig elment hajnali négy vagy öt körül, ami rendesen nyűg volt, mert én mindig
fölajánlottam neki, hogy elkísérem, nem akartam hagyni, hogy egyedül menjen el így,
éjszaka. De ő azt mondta, folytasd, ne állj le, nincs semmi gond. Én pedig úgy értettem, hogy
üssem tovább a hátsóját, te hogy értetted volna? – Ugyanúgy, felelte Pancho. – Így aztán
ismét elkezdtem osztani a csapásokat, vagyis az egyik kezemmel ütöttem, a másikkal pedig a
csiklóját és a mellét simogattam. Nyilván arra gondoltam, hogy minél előbb végzünk, annál
jobb. Rajtam nem múlt. Persze nem akartam elmenni, mielőtt ő elment volna. A kis kurva
pedig iszonyúan elnyújtotta, ettől aztán lendületbe jöttem, és egyre erősebben ütöttem. A
fenekét, a combját, de a pináját is. Ti még nem csináltátok, srácok? Mindegy, ajánlom. A
hang, a csapások hangja először egy kicsit rosszulesik és kizökkent, kábé olyan, mint egy
túlságosan nyers falat a tányéron, ahol a többi dolog rendesen megsült, de aztán szépen
összhangba kerül minden, amit csinálsz, és összhangba kerülnek a nyögései, María nyögései
is, minden ütés kivált egy nyögést, és az egész fokozatosan erősödik, majd elér egy pontig,
amikor érzed, hogy már lángol a feneke, és izzik a tenyered is, a farkad pedig úgy elkezd
lüktetni, mint egy szív, bumm, bumm, bumm…
– Ne vetíts már, tesó! – szólt közbe Moctezuma.
– Frankón. A szájában volt a farkam, de nem szorította, nem szopta, csak cirógatta a
nyelve hegyével. Úgy kezelte, mintha egy tokjában pihenő pisztoly lett volna. Érzed a
különbséget? Nem pisztoly a kézben, hanem pisztoly a tokjában, a hóna alatt vagy az övére
akasztva, nem tudom, értitek-e. De María is lüktetett, lüktetett a feneke és a combja, a
nagyajka és a csiklója, tudom, mert két ütés között megsimogattam, odaraktam a kezem, és
éreztem, ettől persze totál begerjedtem, és össze kellett szednem magam, hogy ne menjek el.
És ő nyögött: amikor ütöttem, akkor még jobban nyögött, amikor nem ütöttem, akkor is sűrűn
nyögött (nem láttam az arcát), mégis, amikor ütöttem, akkor sokkal erősebbek voltak,
mármint a nyögések, mintha kettészakadna a lelke, nekem pedig kedvem támadt hozzá, hogy
megfordítsam, és beverjem neki, de ez szóba sem jöhetett, megharagudott volna, ez a gáz
Maríával, elég merész dolgokba belemegy, de csak úgy, ahogy ő akarja.
– És aztán mi történt? – kérdeztem.
– Hát, elment, aztán én is elmentem, és ennyi.
– Ennyi? – kérdezte Moctezuma.
– Ennyi, esküszöm. Megtörülköztünk, vagyis, én megtörülköztem, megfésülködtem egy
kicsit, ő fölhúzta a nadrágját, és kimentünk, hogy megnézzük, mi történik a fogadáson. Ott
aztán szétváltunk. Hiba volt. Szétválnunk. Beszédbe elegyedtem Berrocal mesterrel, aki ott
állt egyedül az egyik sarokban. Aztán odajött hozzánk Artemio Sánchez, meg vele egy csaj,
egy kábé harmincéves muff, akiről azt mondták, az El Guajolote folyóirat szerkesztőségi
titkára, én meg egyből megkérdeztem tőle, nincs-e szükségük a lapnál versekre, novellákra
vagy filozófiai szövegekre, elmondtam, hogy tele vagyok kiadatlan szövegekkel, beszéltem
neki a cimborám, Moctezuma fordításairól, és miközben csevegtünk, fél szemmel a
szendvicses asztalt kerestem, mert hát kibaszottul megéheztem, és akkor megjelent María
anyukája és apukája, egy kicsivel mögöttük pedig a híres spanyol költő, és akkor ott véget is
ért a dolog: páros lábbal rúgtak ki az utcára, és elláttak azzal a jó tanáccsal, hogy soha többet
ne tegyem be a lábamat a házukba.
– És María nem csinált semmit?
– Hát nem. Nem csinált semmit. Eleinte úgy tettem, mint aki nem érti, miről van szó,
értitek, mintha nem is engem érintene a dolog, de aztán, tesó, minek tovább színlelni,
egyértelmű volt, hogy kivágnak, mint egy kibaszott kutyát. Szomorú voltam, amiért mindez
Berrocal mester előtt történik, ugyan miért ne legyek őszinte, az a fasz biztosan röhögött
magában, miközben én hátráltam az ajtó felé; hihetetlen, hogy volt idő, amikor, lehet azt
mondani, fölnéztem rá.
– Berrocalra? Mekkora balfasz vagy te, Piel – mondta Pancho.
– Az az igazság, hogy eleinte korrektül viselkedett velem. Ti nem igazán tudjátok ezt
elképzelni, fővárosiak vagytok, itt nőttetek föl, én úgy érkeztem ide, hogy nem ismertem
senkit, és nem volt egy kurva pesóm se. De ennek már három éve, akkor huszonegy voltam.
Olyan volt, mint egy akadályfutás. És Berrocal korrekt volt velem, befogadott a műhelyébe,
bemutatott olyan népeknek, akik tudtak nekem munkát szerezni, és a műhelyében ismertem
meg Maríát. Az életem olyan volt, mint egy boleró – mondta hirtelen álmodozó hangon Piel
Divina.
– Jól van, folytasd: Berrocal téged nézett és röhögött – szóltam közbe.
– Nem, nem röhögött, de szerintem magában azért röhögött. És Artemio Sánchez is
engem nézett, de olyan picsarészeg volt, hogy föl sem fogta, mi történik. És az El Guajolote
szerkesztőségi titkárnője is, szerintem ő lehetett a legjobban megrémülve, de nem is
csodálom, mert María anyukájának arcát látva még az én hátamon is fölállt a szőr, esküszöm,
azt hittem, fegyver van nála. Szóval mindennek ellenére lassan hátráltam, pedig, cimborák,
leginkább ahhoz lett volna kedvem, hogy rohanvást lelépjek, közben még mindig
reménykedtem benne, hogy föltűnik María, hogy María félretolja a vendégeket, majd a
szüleit, és belém karol, vagy a vállamra teszi a kezét (nem ismerek egyetlen nőt sem rajta
kívül, aki nem a csípőjénél karolja át a férfit, hanem a vállánál), és valami szalonképes módon
kivezet onnan, vagyis, velem együtt távozik.
– És föltűnt?
– Föltűnni tulajdonképpen nem tűnt föl. Az igaz, hogy láttam. Egy pillanatra kidugta a
fejét a többi rohadék válla vagy feje fölött.
– És mit csinált?
– Semmit, bassza meg az anyját, nem csinált semmit.
– Lehet, hogy nem látott – mondta Moctezuma.
– Dehogynem látott. A szemembe nézett, de úgy, ahogy szokott, tudjátok, milyen, néha
rád néz, és olyan, mintha nem látna, vagy mintha áthatolna rajtad a tekintete. Aztán pedig
eltűnt. Így aztán azt mondtam magamban: öcsém, ma este vesztettél, nem kell a balhé,
higgadtan lépj le. És elkezdtem szépen visszavonulni, erre nekem ugrik María anyukája, hogy
baszná meg az anyját, én meg arra gondoltam, hogy a mami most legalábbis tökön fog rúgni
vagy fölpofoz, hűha, gondoltam, vége a rendezett visszavonulásnak, jobb lesz futásnak eredni,
de addigra már rám is vetette magát a ribancos kurva, mintha meg akarna csókolni, vagy
belém harapni, és mit gondoltok, mit mondott közben…
A Rodríguez testvérek nem szóltak semmit, bizonyára ismerték a választ.
– Szidta az anyádat? – kérdeztem tétován.
– Azt mondta: micsoda szégyen, micsoda szégyen, csak ennyit, de ezt legalább tízszer
egymás után, és kevesebb mint egy centire az arcomtól.
– Hihetetlen, hogy ez a kurva boszorkány szülte Maríát és Angélicát.
– Vannak még furcsa dolgok – mondta Pancho.
– Még mindig a szeretőd? – kérdeztem.
Piel Divina hallotta a kérdésem, de nem válaszolt.
– Hányszor dugtad meg? – kérdeztem.
– Már nem is emlékszem – válaszolta Piel Divina.
– De mit akarsz ezekkel a kérdésekkel? – kérdezte Pancho.
– Semmit, csak kíváncsi voltam – feleltem.
Aznap este későn mentem el a Rodríguez testvérektől (velük ebédeltem, velük
vacsoráztam, valószínűleg ott is aludhattam volna, határtalan volt a nagylelkűségük). Amikor
megérkeztem az Insurgentesre, a buszmegállóba, hirtelen megértettem, hogy már nincs se
kedvem, se energiám az otthon rám váró hosszú és akadémikus vitához.
Sorban mentek el előttem a buszok, amelyekre föl kellett volna szállnom, míg végül
fölálltam a járdaszegélyről, ahol addig meditálva, és a forgalmat – jobban mondva a kocsik
arcomba világító reflektorát – figyelve ültem, és útnak indultam a Font család házának
irányába.
Mielőtt odaértem volna, telefonáltam. Jorgito vette föl. Mondtam neki, hogy hívja a
nővérét. Hamarosan beleszólt María. Látni akartam. Megkérdezte, hol vagyok. Azt feleltem,
hogy nem messze tőlük, a plaza Popocatépetlön.
– Várj egypár órát – mondta –, és majd jössz azután. Ne csöngess be. Ugorj át a kerítésen,
és ne csapj zajt, amikor bejössz. Várni foglak.
Nagyot sóhajtottam, majdnem kimondtam, hogy szeretem (de nem mondtam ki), aztán
leraktam. Minthogy nem volt pénzem, hogy beüljek egy kávézóba, ott maradtam a téren,
leültem egy padra, írtam a naplómat, és Tablada verseskötetét olvastam, amelyet Panchótól
kaptam. Pontosan két óra múlva fölálltam, és a calle Colima felé vettem az irányt.
Körülnéztem, mielőtt fölugrottam és fölkapaszkodtam volna a kerítésre. Lefelé
megpróbáltam nem kárt tenni a virágokban, melyeket Font asszony (vagy a szolgáló) nevelt a
kert végében. Azután elindultam a sötétben a kis ház felé.
María egy fa alatt várt rám. Mielőtt még bármit mondhattam volna neki, szájon csókolt. A
nyelve a torkomig hatolt. Cigaretta- és drágaétel-íze volt. Nekem cigaretta- és olcsóétel-ízem.
De mindkét étel jó volt. Abban a pillanatban elillant minden félelmem és minden
szomorúságom. Ahelyett, hogy bementünk volna a kis házába, ott rögtön, a fa alatt állva
szeretkezni kezdtünk. Hogy ne lehessen hallani a nyögéseit, María beleharapott a nyakamba.
Mielőtt még elmentem volna, kihúztam a farkam (María azt mondta, ááááá, amikor kihúztam
– talán egy kicsit hirtelen), és ráélveztem a fűre, meg talán a virágokra is. A kis házban
Angélica mélyen aludt vagy a mély alvást színlelte, mi pedig még egyszer szeretkeztünk.
Amikor aztán fölálltam, olyan érzésem volt, mintha ketté akarnák szakítani a testem, és
tudtam, ha kimondom, hogy szeretem, azonnal el fog múlni a fájdalom, de nem mondtam
semmit, inkább ellenőriztem a távolabbi sarkokat, nem alszik-e valamelyikben Barrios meg a
Patterson lány, de nem volt más, csak a Font lányok meg én.
Azután beszélgetni kezdtünk, erre Angélica fölébredt, fölkapcsoltuk a villanyt, és még
sokáig dumáltunk. Beszélgettünk a költészetről, Laura Damiánról, a díjról és magáról a halott
költőről, a folyóiratról, amit Ulises Lima és Belano akart kiadni, Ernesto San Epifanio
életéről, arról, milyen arcot vágna Huracán Ramírez – Angélica egyik festő barátja, aki
Tepitóban lakik és milyet María barátai a táncakadémiáról. Aztán – sok-sok beszélgetés és
cigaretta után – Angélica és María is elaludt, én pedig lekapcsoltam a villanyt, bebújtam az
ágyba, és gondolatban még egyszer szeretkeztem Maríával.

November 20.
Politikai preferenciák: Moctezuma Rodríguez trockista. Korábban Jacinto Requena és Arturo
Belano is trockista volt.
María Font, Angélica Font és Laura Jáuregui (Belano volt élettársa) egy radikális
feminista csoport, a „Mexikói nők, csatakiáltásra!” tagja volt. Vélhetően ott ismerték meg
Simone Darrieux-t, Belano barátját, aki valamiféle szadomazo propagandista volt.
Ernesto San Epifanio alapította meg az első Mexikói Homoszexuális Kommunista Pártot,
és az első homoszexuális proletárkommunát Mexikóban.
Ulises Lima és Laura Damián azt tervezte, hogy alapítanak egy anarchista csoportot: ránk
maradt egy alapító nyilatkozat vázlata. Régebben, még tizenöt évesen Ulises Lima megpróbált
belépni abba, ami még megmaradt Lucio Cabañas terroristacsoportjából.
Quim Font szintén Quim Font névre hallgató apja Barcelonában született, és az ebrói
csatában halt meg a polgárháborúban.
Rafael Barrios apja belépett az illegalitásban működő vasutas-szakszervezetbe.
Májzsugorban halt meg.
Piel Divina apja és anyja Oaxacában születtek, és Piel Divina elmondása szerint éhen
haltak.

November 21.
Buli Catalina O’Haránál.
Reggel beszéltem telefonon a nagybátyámmal. Megkérdezte, mikor szándékozom
hazamenni. Folyton, válaszoltam. A kínos csönd után (gondolom, nem értette a válaszomat,
csak nem akarta beismerni) megkérdezte, mibe keveredtem. Semmibe, feleltem. Ma este
itthon akarlak látni, Juan, mint annak a rendje, mondta, vagy számolhatsz a
következményekkel. A háttérből hallottam, hogy Martita néni sír. Okvetlenül, válaszoltam.
Kérdezd meg tőle, hogy drogozik-e, szólalt meg a nagynéném, de a nagybátyám azt felelte,
hogy hallom én is, aztán pedig megkérdezte, van-e elég pénzem. Buszra elég, mondtam, és
már nem tudtam folytatni.
Igazából már buszra sem maradt pénzem. Bár nem sokkal később a dolgok váratlan
fordulatot vettek.
Catalina O’Haránál ott volt Ulises Lima, Belano, Müller, San Epifanio, Barrios, Barbara
Patterson, Requena és a barátnője, Xóchitl, a Rodríguez testvérek, Piel Divina, a festőnő,
akivel Catalina megosztja a műtermét, és rajtuk kívül sok ismeretlen ember, akikről még nem
is hallottam, és akik megjelentek, majd újra eltűntek, mint egy sötét folyó.
Amikor megérkeztünk – María, Angélica és én –, nyitva volt a bejárati ajtó, de miután
beléptünk, csak a Rodríguez testvéreket találtuk ott, ők az emeletre vezető lépcsőn ültek, és
ketten szívtak egy marihuánás cigit. Köszöntünk nekik, és leültünk melléjük. Azt hiszem, már
vártak minket. Azután Pancho és Angélica fölment, mi pedig magunkra maradtunk. Valami
egészen elvetemült, kellőképpen nyugtató és ellazító zene szűrődött be a ház hátsó feléből,
madarak, kacsák, békák, a szél és a tenger hangjával, sőt a földön vagy kiszáradt füvön
ropogó emberi léptek zajával, de így együtt magával ragadó volt az egész, mint egy
horrorfilm háttérzenéje. Aztán megérkezett Piel Divina, arcon csókolta Maríát (én másfelé
néztem, egy nőkről vagy a nők álmairól készült grafikákkal borított falat figyeltem), és
nekiállt velünk társalogni. Nem tudom, miért – talán a gátlásaim miatt –, miközben
beszélgettek (Piel Divina gyakran megfordult a táncakadémián, egy hullámhosszon volt
Maríával), fokozatosan egyre távolabb sodródtam, magamba fordultam, és gondolkodni
kezdtem a Fontéknál aznap reggel átélt furcsa eseményeken.
Eleinte minden a normális mederben zajlott. Leültem az asztalhoz, hogy együtt a
családdal megreggelizzem, Font asszony kedvesen jó reggelt kívánt, Jorgito rám se nézett
(félig még aludt), a szolgáló barátságosan intett, amikor megérkezett; idáig minden rendben,
annyira rendben, hogy már az is eszembe jutott, talán életem végéig eléldegélhetek María kis
házában. De akkor megjelent Quim, és a puszta látványától libabőrös lettem. Mintha egész
éjszaka le sem hunyta volna a szemét, mintha az imént szabadult volna egy kínzókamrából
vagy egy rablótanyáról, a haja zilált volt, a szeme véreres, nem borotválkozott (nem is
zuhanyozott), és valamitől piszkos volt a keze, a kézfeje mintha jódfoltos lett volna, az ujjai
pedig tintától maszatosak. Természetesen nem köszönt, pedig én a lehető legbarátságosabban
kívántam neki jó reggelt. A felesége és a lányai nem is foglalkoztak vele. Pár perc múlva már
én sem. A reggelije sokkal szegényesebb volt a miénknél: megivott két csésze feketekávét,
majd elszívott egy gyűrött cigarettát, amit nem egy dobozból, hanem a zsebéből halászott elő,
különös szemmel nézett ránk, kihívónak tűnt, mégis, mintha átnézett volna rajtunk. Amikor
végzett a reggelivel, fölállt, és megkért, hogy kövessem, mert szeretne velem beszélni egy
percet.
Maríára néztem, aztán Angélicára, de nem láttam az arcukon semmi olyasmit, ami azt
sugallta volna, hogy ne fogadjak szót, hát követtem.
Először léptem át Quim Font dolgozószobájának küszöbét, és meglepetésként ért a szoba
mérete, sokkal kisebb volt, mint a ház többi szobája. Fényképek és alaprajzok voltak egymás
hegyén-hátán a falra rajzszögezve és szanaszét a padlón. A dolgozószoba több mint felét a
műszakirajz-asztal és egy zsámoly foglalta el, nem is volt más bútor a szobában. Dohány- és
izzadságszag volt.
– Majdnem egész éjszaka dolgoztam, nem tudtam lehunyni a szemem – mondta Quim.
– Tényleg? – kérdeztem, és közben arra gondoltam, hogy ráfaragtam, Quim bizonyára
hallotta, amikor megérkeztem előző éjszaka, és látott Maríával a dolgozószoba egyetlen,
aprócska ablakán keresztül, most pedig következik a fejmosás.
– Tényleg, nézd a kezemet! – válaszolta.
Mellmagasságban kinyújtotta mindkét kezét. Szemmel láthatóan remegtek.
– Valami tervrajzon? – kérdeztem kedvesen, miközben az asztalon kiterített papírokat
nézegettem.
– Nem – felelte Quim –, egy folyóiraton. Egy folyóiraton, ami mostanában fog
megjelenni.
 Nem tudom, miért, de rögtön arra gondoltam (vagy tudtam, mintha ő maga mondta volna
korábban), hogy a zsigeri realisták folyóiratáról van szó.
– Most mindenkinek jól odabaszok, aki korábban kritizált, úgy ám – mondta.
Közelebb mentem az asztalhoz, óvatosan fölemeltem az egymás hegyén-hátán fekvő
lapokat, és tanulmányozni kezdtem az ábrákat és a rajzokat. A folyóiratterv kaotikus mértani
formákból, nevekből és véletlenszerűen fölskiccelt betűkből állt. Szemernyi kétségem sem
volt afelől, hogy szegény Font úr az idegösszeomlás szélén áll.
– Hogy tetszik, ha?
– Roppant érdekes – feleltem.
– Most majd megtudják azok a balfaszok, mi is az az avantgárd, ugye? És még
hiányoznak a versek, látod? Ide jönnek majd a verseitek.
A terület, amelyre rámutatott, tele volt a szöveget utánzó kriksz-krakszokkal, de voltak
kis rajzok is, mint amikor valaki káromkodik a képregényekben: kígyók, bombák, kések,
koponyák, keresztbe tett lábszárcsontok, kis gombafelhők. E mellett minden oldal részletesen
bemutatta Quim Font szélsőséges elképzeléseit a grafikai tervezést illetően.
– Nézd, ez a kiadvány emblémája!
Egy (talán mosolygó, de még valószínűbb, hogy fájdalmas görcsbe ránduló) kígyó
harapott a saját farkába, arcán mohó, szenvedő kifejezés, a tekintete, mint két gombostű
szegeződött a föltételezett olvasóra.
– De hát még nem tudja senki, mi lesz a folyóirat címe – mondtam.
– Az mindegy. A kígyó mexikói, ráadásul a körkörösséget szimbolizálja. Te olvastál
Nietzschét, García Madero? – kérdezte hirtelen.
Bűnbánóan bevallottam, hogy nem. Aztán végignéztem a folyóirat összes (több mint
hatvan) oldalát, és amikor már épp távozni készültem, Quim megkérdezte, hogyan alakul a
kapcsolatom a lányával. Azt feleltem, hogy jól, hogy Maríával napról napra jobban megértjük
egymást, aztán úgy gondoltam, inkább nem mondok többet.
– Mi szülők sokat szenvedünk – mondta –, főleg itt a fővárosban. Hány napja nem alszol
otthon?
– Ez volt a harmadik éjszaka – feleltem.
– És anyád nem aggódik?
– Beszéltünk telefonon, tudják, hogy jól vagyok.
Quim tetőtől talpig végigmért.
– Fiam, nem nézel ki túl jól.
Megvontam a vállam. Csak álltunk egy darabig szótlanul, elmélázva, ő az ujjaival dobolt
az asztalon, én pedig képzeletbeli házak falakra rajzszögezett régi tervrajzait nézegettem
(amelyeket valószínűleg Quim sosem lát majd megépülni).
– Gyere velem! – mondta.
Követtem a szobájáig, az emeletre, ez nagyjából ötször nagyobb volt a dolgozószobánál.
Kinyitotta a gardróbot, és kivett egy sportos, zöld inget.
– Próbáld föl, lássuk, hogy áll rajtad.
Egy pillanatig hezitáltam, de Quim sürgetően intett, mintha nem lenne vesztegetni való
időnk. Letettem az ingem az ágy lába elé – hatalmas ágy volt, elfért volna rajta Quim, a
felesége és a három gyerekük –, és belebújtam a zöld ingbe. Jól állt rajtam.
– Neked adom – mondta Quim. Aztán benyúlt a zsebébe, és odanyújtott nekem pár
bankjegyet. – Hogy meghívd Maríát egy üdítőre.
Remegett a keze, remegett a kinyújtott karja, de remegett a teste mellett lógó másik karja
is, az arcával pedig ijesztő grimaszokat vágott, ezért aztán kénytelen voltam más látnivaló
után nézni. Megköszöntem, de közöltem vele, hogy nem fogadhatom el.
– Milyen furcsa – mondta Quim –, mindenki elfogadja a pénzem, a lányaim, a fiam, a
feleségem, az alkalmazottaim – többes számot használt, pedig addigra már pontosan tudtam,
hogy nincs egyetlen alkalmazottja sem, hacsak nem számítjuk a szolgálót, de ő nem a
szolgálóra célzott –, sőt még a főnökeim is imádják a pénzem, ezért meg is tartják maguknak.
– Nagyon szépen köszönöm – mondtam.
– Vedd már el, és tedd zsebre, a picsába!
Elvettem a pénzt és elraktam. Sok volt, de persze nem voltam elég nagystílű, hogy
megszámoljam.
– Megadom, amint tudom – mondtam.
Quim hanyatt dobta magát az ágyra. A teste tompán puffant, aztán remegni kezdett. Egy
pillanatra elgondolkodtam, esetleg nem vízágya van-e.
– Ne aggódj, fiam! Azért vagyunk ezen a világon, hogy segítsük egymást. Te segítesz
nekem a lányom ügyében, én kisegítelek egy kis apróval, mondjuk extra zsebpénzzel a
kiadásaidra, nem?
Fáradt volt a hangja, a teljes kimerültség és az álom határán, de a szeme még mindig
nyitva volt, idegesen pásztázta a plafont.
– Szerintem jól sikerült a folyóirat, most majd elhallgattatom azokat a faszokat – mondta,
de már csak suttogás jött ki a száján.
– Tökéletes lett – mondtam.
– Persze, nem véletlenül vagyok építész – felelte. Majd egy kis szünetet tartva: – Mi is
művészek vagyunk, csak átkozottul jól titkoljuk a dolgot, nem?
– Persze, így van – válaszoltam.
Úgy tűnt, hogy horkol. Megnéztem az arcát: nyitva volt a szeme. Quim?, szólítottam.
Nem válaszolt. Egészen lassan odamentem, és megérintettem a matracot. A belsejében valami
reagált a mozdulatomra. Alma méretű buborékok. Megfordultam, és kimentem a
hálószobából.
A nap többi részét Maríával és María nyomában töltöttem.
Párszor esett. Amikor először elállt az eső, előbújt a szivárvány. Másodszor nem bújt elő
semmi, fekete felhők meg az éjszaka a völgy fölött.
Catalina O’Hara vörös hajú, huszonöt éves, van egy fia, elvált, csinos.
Megismertem Laura Jáureguit is, aki Arturo Belano élettársa volt. Sofía Gálvezzel, Ulises
Lima reménytelen szerelmével érkezett a buliba.
Mindketten csinosak.
Nem, Laura sokkal csinosabb.
Többet ittam a kelleténél. Zsigeri realisták nyüzsögtek mindenhol, bár valójában több
mint a felük álcázott egyetemista volt.
Angélica és Pancho korán leléptek.
Az este egy bizonyos pontján azt mondta nekem María: küszöbön áll a katasztrófa.

November 22.
Catalina O’Haránál ébredtem. Egészen korán (María nem volt ott, a többiek még aludtak)
megreggeliztem Catalinával és a kisfiával, Davyvel – akit el kellett vinnie az óvodába –, és
közben eszembe jutott, hogy előző este, amikor már csak néhányan maradtunk, Ernesto San
Epifanio azt mondta, van heteroszexuális, homoszexuális és biszexuális irodalom. A regények
általában heteroszexuálisok, a költészet viszont kizárólag homoszexuális, a novellák
– gondolom – biszexuálisok, bár konkrétan ezt nem mondta.
A költészet roppant óceánjában különbséget tett számos áramlat között: buzik, búzák,
buherek, angyalkák, buzeránsok, buzogányok, nimfók, melegek. Mindazonáltal a két
legjelentősebb áramlat a buziké és a búzáké. Walt Whitman például buzi költő volt. Pablo
Neruda búza. William Blake minden kétséget kizáróan buzi volt, Octavio Paz viszont búza.
Borges meleg volt, azaz olykor váratlanul buzi is tudott lenni, máskor szimplán aszexuális.
Rubén Darío angyalka volt, valójában az angyalkák királynője és ideálja.
 – Spanyol nyelvterületen, persze – tette tisztába a dolgot. – A földkerekségen továbbra is
a nemes lelkű Verlaine az ideál.
San Epifanio szerint egy angyalkához közelebb áll a rikító őrültekháza és a hús-vér
hallucinációk, a buzik és a búzák viszont ide-oda csapongnak az etika és az esztétika között.
Cernuda, a kedves Cernuda nimfó volt, kivételesen keserű pillanatokban azonban buzi költő,
miközben Guillén, Aleixandre és Alberti buherként, buzeránsként, illetve búzaként tartható
számon. A Carlos Pellicerhez hasonló költők nagy általánosságban mind buzeránsok, míg az
olyanok, mint Tablada, Novo és Renato Leduc buherek. A mexikói költészetben valójában
nincsenek képviselve a buzi költők, bár néhány optimista biztosan azt mondaná, hogy ott van
López Velarde vagy Efraín Huerta. Búzák viszont akadnak bőven, a veszekedős (egy
pillanatra azt hallottam, veszett) Díaz Miróntól a híres-neves Homero Aridjisig. Egészen
Amado Nervóig kell visszanyúlnunk (füttyszó), hogy találjunk egy valódi költőt, vagyis buzit,
nem pedig meleget, mint a rehabilitált és most oly híres Manuel José Othón, San Luis Potosí
szülötte, aki fárasztó ember, azt meg kell hagyni. És ha már fárasztó emberekről van szó:
buzogány Manuel Acuña, José Joaquín Pesado pedig a görögök erdei nimfója, ők a mexikói
líra egy bizonyos ágának két örökzöld stricije.
– És Efrén Rebolledo? – kérdeztem.
– Egy incifinci búza. Az a kizárólagos érdeme, hogy ő, ha nem is az egyetlen, de
mindenképpen az első mexikói költő, akinek Tokióban is kiadták a könyvét: Japán versek,
1909. Diplomata volt, természetesen.
Végeredményben a költészeti panoráma alapvetően mindig azt az (underground)
küzdelmet tükrözte, mely folyamatosan zajlott a buzi és búza költők között, hogy magukhoz
ragadják a szót. San Epifanio szerint a buherek vér szerint buzi költők, csak gyöngeségük
vagy kényelmességük okán elfogadták és tiszteletben tartották – azért nem minden esetben – a
búzák esztétikai és egzisztenciális kritériumait. Spanyolországban, Franciaországban és
Olaszországban – a gyanútlan olvasó várakozásaival pontosan ellentétes módon – mindig is
hadosztálynyi búza költő volt, mondta. Viszont az a helyzet, hogy egy buzi költő, mint
például Leopardi, bizonyos értelemben újraalkotja a búzákat, például Ungarettit, Montalét és
Quasimodót, vagyis a haláltriót.
– Pontosan úgy, ahogy Pasolini festi át az aktuális olasz búza áramlatot, jusson eszetekbe
szerencsétlen Sanguinetti esete (Pavesét meg sem említem, szomorú angyalka volt, fajtájának
egyetlen példánya, vagy Dino Campanát, aki külön asztalnál eszik, a reménytelen angyalkák
asztalánál). Hogy Franciaországról már ne is beszéljünk (a nagyétkűek kitüntetett nyelvével),
ahol buzi költők százai, Villontól elkezdve a mi tisztelt Sophie Podolskinkig bezárólag,
keblük vérével óvták, óvják és fogják óvni a jövőben a tízezernyi búza költőt, és a
melegekkel, nimfókkal, buzeránsokkal és buzogányokkal teli holdudvarukat, irodalmi lapok
kiemelkedő főszerkesztőit, nagy formátumú fordítókat, egyszerű irodistákat és a Bölcselem
Birodalmának óriás diplomatáit (ne feledjétek a Tel Quel költőinek szomorú és tragikus
sorsát). És említésre sem érdemes az orosz forradalom buzi áramlata, amelyben, legyünk
őszinték, egyetlen buzi költő volt, egyetlenegy.
– Kicsoda? – kérdezték többen.
– Majakovszkij?
– Nem.
– Jeszenyin?
– Ő sem.
– Paszternak, Blok, Mandelstam, Ahmatova?
– Dehogy.
– Áruld már el, Ernesto, mindjárt lerágom a körmöm.
– Egyetlenegy – mondta San Epifanio –, mindjárt eloszlatom a kétségeidet, mert ő aztán
tetőtől talpig buzi, a sztyeppék és hómezők buzija: Hlebnyikov.
 Erősen megoszlottak a vélemények.
– És Latin-Amerikában hány valódi buzi költőt találunk? Vallejót és Martín Adánt. Kész,
vége. Macedonio Fernández? Talán. A többiek búzák, mint Huidobro, buzogányok, mint
Alfonso Cortés (bár neki léteznek autentikusan buzis versei is), buzeránsok, mint León de
Greiff, elbuzeránsodott nimfók, mint Pablo de Rokha (angyalka manírokkal, melyek Lacant is
megőrjítették volna), buherek, mint Lezama Lima, Góngora hamis értelmezője, és Lezama
mellett buher a kubai forradalom összes költője (Diego, Vitier, a rettenetes Retamar, a
kínkeserves Guillén, a vigasztalan Fina García), kivéve az elbűvölő Rogelio Noguerast, a
játékos buzi szellemmel megáldott nimfát. De folytassuk a sort. Nicaraguában többségben
vannak a buzogányok, mint Coronel Urtecho, vagy a melegségre törekvő búzák, mint Ernesto
Cardenal. Búza mindenki a mexikói Los Contemporáneosból is…
– Nem – kiáltotta Belano –, Gilberto Owen nem az!
– Tulajdonképpen Paz költészete mellett – folytatta háborítatlanul San Epifanio
– Gorostiza Vég nélküli halál-a tekinthető a hisztérikus és otthon ülő mexikói búza költők
Marseillaise-ének. A többiek: Gelman nimfó, Benedetti búza, Nicanor Parra buher, csipetnyi
buzisággal, Westphalen angyalka, Enrique Lihn buher, Girondo buzogány, Rubén Bonifaz
Nuño elbuzogányosodott buzeráns, Sabines elbuzeránsodott buzeráns, a kedves és
érinthetetlen Josemilio Pe angyalka. De vissza Spanyolországba, vissza a gyökerekhez
– füttyszó – : Góngora és Quevedo búza; San Juan de la Cruz és Fray Luis de León buzi.
Nincs értelme tovább sorolni. Most pedig a búzák és buzik közötti különbségekről. Előbbiek
még álmukban is arra vágynak, hogy egy harminccentis farok fölnyissa és megtermékenyítse
őket, de ha eljön az igazság pillanata, alig lehet beimádkozni őket a rajongott stricijük ágyába.
Azt hihetnénk, a buzik ezzel szemben egész életüket úgy élik le, hogy folyamatosan egy dákó
kavarja föl a belsejüket, és amikor a tükörbe néznek (ezt végletesen imádják és gyűlölik
egyszerre), saját beesett szemükben egyenesen a Halál Stricijét vélik fölfedezni. Strici: ez az a
szó buzik és búzák számára egyaránt, mely képes sértetlenül átkelni a semmi (és a némaság és
a másság) territóriumán. Amúgy – ha megvan a jó szándék – nincs semmi akadálya, hogy
búzák és buzik jó barátok legyenek, virtuóz módon plagizálják, kritizálják, dicsérjék,
publikálják, vagy kölcsönösen eltemessék egymást az irodalom tomboló és haldokló
világában.
– És Cesárea Tinajero? Ő buzi vagy búza költő? – kérdezte valaki. Nem ismertem föl a
hangját.
– Á, Cesárea Tinajero maga a rettenet – válaszolta San Epifanio.

November 23.
Elmeséltem Maríának, hogy az apja pénzt adott nekem.
– Szerinted kurva vagyok? – kérdezte.
– Természetesen nem!
– Hát akkor ne fogadj el lét a vén bolondtól!
Aznap délután elmentünk egy Octavio Paz-előadásra. María hozzám se szólt a metrón.
Elkísért minket Angélica is, és a helyszínen, a Capilla Alfonsinában találkoztunk Ernesto San
Epifanióval. Az előadás után beültünk egy étterembe a calle Palmán, ahol nyolcvanasok
szolgáltak föl. Az étterem neve La Palma de la Vida volt. Hirtelen úgy éreztem, csapdába
estem. Körülöttem a fölszolgálók – akik egyik pillanatról a másikra elpatkolhattak –, María
közönye – mintha már rám unt volna –, San Epifanio mosolya – távoli és gunyoros –, sőt még
Angélica is – aki olyan volt, mint máskor –, mind-mind csapdának tűntek, a saját létezésemet
kigúnyoló tréfás megjegyzésnek.
Mindennek a tetejébe azt állították, hogy nem fogtam föl semmit a konferenciából, és
még az is lehet, hogy igazuk van, csak a költő kezét figyeltem, ami végig a fölolvasott szöveg
ütemére járt, bizonyára egy stikk volt, ami még kamaszkorában ragadt rá.
 – A csávó maga a megtestesült műveletlenség – mondta María –, tipikus jogi kari
példány.
Inkább nem reagáltam. (Bár számos válasz jutott eszembe.) Mire gondoltam éppen? A
bűzlő ingemre. Quim Font pénzére. Laura Damiánra, a költőre, aki oly fiatalon meghalt.
Octavio Paz jobb kezére. A mutató- és a középső ujjára, a gyűrűsujjára, a hüvelyk- és a
kisujjára, melyek úgy hasították a Capilla levegőjét, mintha a mi életünk múlna rajta. De
eszembe jutott az otthonom és az ágyam is.
Aztán megjelent két hosszú hajú, bőrnadrágos fazon. Zenésznek néztek ki, de a
táncakadémia hallgatói voltak.
Hosszú ideig megszűntem létezni.
– Miért gyűlölsz, María? Bántottalak? – kérdeztem a fülébe suttogva.
Ő úgy nézett rám, mintha egy másik bolygóról érkeztem volna. Ne legyél nevetséges,
mondta.
Ernesto San Epifanio hallotta a választ, és volt valami nyugtalanító abban, ahogy rám
mosolygott. Valójában a többiek is hallották, és úgy mosolyogtak, mintha éppen készülnék
megőrülni! Azt hiszem, lehunytam a szemem. Megpróbáltam bekapcsolódni az egyik
beszélgetésbe. Megpróbáltam szóba hozni a zsigeri realista költőket. Az álzenészek
kinevettek. María egyszer csak megcsókolta egyiküket, Ernesto San Epifanio pedig
megveregette a hátam. Emlékszem, elkaptam a kezét a levegőben, vagy megszorítottam a
könyökét, és a szemébe nézve azt mondtam neki, hogy maradjon nyugton, nincs szükségem
semmiféle együttérzésre. Emlékszem, hogy María és Angélica úgy döntött, elmegy a
táncosokkal. Emlékszem, hogy valamikor az éjszaka folyamán hallottam magam, ahogy azt
kiabálom:
– Megdolgoztam az apád pénzéért!
Arra nem emlékszem, hogy ott volt-e María, hogy hallja, vagy addigra már egyedül
voltam.

November 24.
Hazamentem. Voltam a jogi karnál is (de nem mentem be). Szeretnék lefeküdni Maríával.
Szeretnék lefeküdni Catalina O’Harával. Szeretnék lefeküdni Laura Jáureguival. Néha
szeretnék ágyba bújni Angélicával, de Angélica szeme alatt percről percre nagyobbak a
karikák, egyre sápadtabb, vékonyabb, távolibb.

November 25.
Ma csak Barriost és Jacinto Requenát találtam a Quito kávézóban, és eléggé melankolikus
beszélgetést folytattunk, mintha küszöbön állna valami visszafordíthatatlan változás.
Mindenesetre sokat nevettünk. Elmesélték, hogy Arturo Belano egyszer előadást tartott a Casa
del Lagóban, és amikor ő következett volna, mindent elfelejtett, azt hiszem, az előadás témája
a chilei költészet volt, Belano pedig a horrorfilmekről rögtönzött beszédet. Máskor Ulises
Lima tartott előadást, és nem jelent meg senki. Így múlattuk az időt, amíg be nem zártak.

November 26.
Nem találtam senkit a Quito kávézóban, és nem volt hozzá kedvem, hogy leüljek egy
asztalhoz, és nekiálljak olvasni a szomorkás délelőtti hangzavarban. Sétáltam egy darabig a
Bucarelin, fölhívtam Maríát telefonon, nem volt otthon, kétszer is elmentem az Encrucijada
Veracruzana előtt, harmadszorra már bementem, és a pultnál ott volt Rosario.
Azt hittem, nem fog fölismerni. Néha még én magam sem ismerek magamra! De Rosario
rám nézett, rám mosolygott, és egy kicsivel később, miután kiszolgált egy rossz arcú
alkoholistákkal teli asztalt, odajött hozzám.
– Megírtad már a költeményemet? – kérdezte, miután leült mellém. Rosariónak sötét
szeme van, azt mondanám, hogy fekete. És széles a csípője.
– Nagyjából – mondtam, visszafogottan diadalittas érzéssel.
– Lássuk, olvasd föl!
– A verseim nem szavalni, hanem olvasni valók – mondtam. Azt hiszem, José Emilio
Pacheco épp akkoriban jelentett ki valami hasonlót.
– Hát pont ezért, olvasd föl! – kérte Rosario.
– Azt próbáltam mondani, hogy olvasd el inkább magad.
– Nem, inkább te. Ha én olvasom el, akkor lehet, hogy meg sem értem.
Találomra választottam egyet a legfrissebb verseim közül, és fölolvastam neki.
– Nem értem – mondta Rosario –, de mindegy, akkor is köszönet érte.
Egy pillanatig abban bíztam, hogy behív a raktárba. De Rosario nem Brígida volt, ez
azonnal látszott. Azután elgondolkodtam a költőt az olvasótól elválasztó szakadékon, és
mielőtt észbe kaptam volna, máris mély letargiába estem. Rosario elment, hogy kiszolgáljon
néhány asztaltársaságot, aztán visszajött hozzám.
– Brígidának is írtál verseket? – kérdezte a szemembe nézve, a combja hozzáért az asztal
széléhez.
– Nem, csak neked – feleltem.
– Már elpletykálták, mi történt legutóbb.
– Mi történt legutóbb? – kérdeztem, közben igyekeztem hűvösen viselkedni, kedvesen
persze, de hűvösen.
– Szegény Brígida sírt miattad – felelte Rosario.
– Nahát, hogyhogy? Te láttad?
– Mindannyian láttuk. Tisztára meg van őrülve érted, költő úr. Alighanem van valami
különös érzéked a nőkhöz.
Azt hiszem, elpirultam, közben persze hízelgőnek éreztem, amit mondott.
– Nincs semmi… különös – motyogtam. – Mesélt neked valamit?
– Sok mindent mesélt, akarod, hogy elmondjam?
– Aha – feleltem, bár valójában nem voltam egészen biztos benne, hogy hallani akarom
Brígida intim vallomásait. Hirtelen visszataszítónak éreztem magam. Önző az emberi
természet, mondtam magamban, feledékeny és hálátlan.
– De ne itt – mondta Rosario. – Nemsokára lesz egy szabad órám. Tudod, hol van a
gringó pizzériája? Várj meg ott.
Azt válaszoltam, hogy úgy lesz, és kimentem az Encrucijada Veracruzanából. Odakint
borult volt az ég, és az erős szél arra késztette az embereket, hogy a megszokottnál
gyorsabban szedjék a lábukat, vagy menedéket keressenek a boltok előterében. Amikor
elmentem a Quito kávézó előtt, benéztem, de nem láttam egyetlen ismerőst sem. Megfordult a
fejemben, hogy még egyszer fölhívom Maríát, de nem hívtam.
A pizzéria tele volt, és mindenki állva ette a pizzaszeleteket, amiket személyesen a gringó
vágott föl egy nagy konyhakéssel. Figyeltem egy darabig. Azon gondolkodtam, hogy elég sok
pénzt kereshet a bolton, és örültem, mert szimpatikusnak tűnt. Mindent ő maga csinált: ő
gyúrta a tésztát, ő rakta rá a paradicsomot és a mozzarellát, ő tette be a kemencébe, ő vágta
föl, ő adta ki a pultnál összezsúfolódó vendégeknek, aztán kezdte elölről a következő kör
pizzával. Mindent, csak fizetni kellett másnál. Ezzel a feladattal egy tizenötéves-forma, kreol,
egészen rövid hajú srácot bízott meg, aki folyamatosan, nagyon halk hangon egyeztetett a
gringóval, mintha még nem lenne biztos az árakban, vagy gyönge lenne matematikából. Egy
idő múlva fölfigyeltem egy másik furcsa apróságra. A gringó soha nem vált meg a nagy
konyhakésétől.
– Már itt is vagyok – mondta Rosario megcibálva az ingem ujját.
Egész máshogy nézett ki az utcán, mint az Encrucijada Veracruzanán belül. A szabadban
kevésbé volt határozott az arca, a vonásai sokkal áttetszőbbek, tünékenyebbek voltak, mintha
az a veszély fenyegetné az utcán, hogy láthatatlanná válik.
– Sétáljunk egy picit, aztán meghívhatsz valamire, oké?
Elindultunk a Reforma felé. Rosario belém karolt, mielőtt átkeltünk az első úttesten, és
utána már el sem engedett.
– Szeretnék olyan lenni neked, mint az anyukád – mondta –, de nehogy félreérts, én nem
vagyok kurva, mint az a Brígida, én segíteni akarok neked, jól bánni veled, melletted akarok
lenni, amikor híres leszel, életem.
Ez a nő nyilván bolond, gondoltam, de nem mondtam semmit, csak mosolyogtam.

November 27.
Egyre komplikáltabb minden. Szörnyű dolgok történnek velem. Üvöltve ébredek
éjszakánként. Egy tehénfejű nővel álmodom. Mereven rám szögezi a tekintetét. Valójában
megindító a szomorúság a szemében. Ha ez még nem lenne elég, a nagybátyám elbeszélgetett
velem, „mint férfi a férfival”. Azt mondta, esküdjek meg, hogy nem szedek drogokat. Nem,
mondtam, nem szedek drogokat, esküszöm. Egyáltalán?, kérdezte a nagybátyám. Ez meg mit
akar jelenteni?, kérdeztem vissza. Hogyhogy mit jelent?!, bődült el. Hát csak ennyi, hogy mit
akar jelenteni, fogalmazz kicsit pontosabban, légy szíves!, feleltem, közben összehúztam
magam, mint egy csiga. Este fölhívtam Maríát. Nem volt otthon, de beszéltem egy kicsit
Angélicával. Hogy vagy?, kérdezte. Igazság szerint nem túl jól, válaszoltam, tulajdonképpen
elég rosszul. Beteg vagy?, kérdezte Angélica. Nem, ideges. Én sem vagyok túl jól, mondta
Angélica, alig alszom. Szerettem volna még kérdezni tőle mást is – mint exszűz az exszűztől
–, de nem kérdeztem.

November 28.
Továbbra is szörnyű dolgok történnek, álmok, rémálmok, ösztönök, amelyeket követek, és
amelyeket képtelen vagyok irányítani. Mint amikor tizenöt éves voltam, és állandóan
maszturbáltam. Három recska naponta, öt recska naponta, semmi sem volt elég! Rosario
hozzám akar jönni feleségül. Azt mondtam neki, hogy nem hiszek a házasságban. Jól van,
nevetett, házasként vagy sem, azt akarom mondani, hogy MUSZÁJ veled élnem. Együtt élni?,
kérdeztem, UGYANABBAN a házban? Hát persze, ugyanabban a házban, vagy ugyanabban
a SZOBÁBAN, ha nincs elég pénzünk, hogy házat BÉRELJÜNK. Sőt akár egy barlangban is,
mondta, egyáltalán nem vagyok VÁLOGATÓS. Csillogott az arca, nem tudom, hogy az
izzadságtól, vagy mert meggyőződéssel hitte, amit mondott. Először nála csináltuk, a colonia
Merced Balbuena egy elhagyatott környékén, pár lépésre a Calzada de la Vigától. A szoba
tele volt a falakra rajzszögezett veracruzi képeslapokkal és moziszínészek fényképeivel.
– Ez az első alkalom, apucikám? – kérdezte Rosario.
Nem tudom, miért válaszoltam azt, hogy igen.

November 29.
Úgy sodródom, mintha hullámok dobálnának. Ma elmentem Catalina O’Harához, pedig senki
sem hívott, és nem is szóltam oda előre. Véletlenül épp otthon volt, nem sokkal azelőtt ért
haza, vörös volt a szeme, egyértelműen a sírástól. Először nem ismert meg. Megkérdeztem,
miért sír. Szívügyek miatt, felelte. Bele kellett harapnom a nyelvembe, nehogy kimondjam,
hogy ha szüksége van valakire, rám számíthat, készen állok bármire. Ittunk egy whiskyt,
szükségem van rá, mondta Catalina, azután elmentünk a fiáért az óvodába. Catalina úgy
vezetett, mint egy öngyilkosjelölt, én pedig rosszul lettem. A hazaúton – miközben én a fiával
játszottam a hátsó ülésen – megkérdezte, nem akarom-e megnézni a képeit. Azt feleltem,
hogy de. Végül megittunk egy fél üveg whiskyt, Catalina pedig megint sírva fakadt, miután
lefektette a fiát. Ne menj oda hozzá, mondtam magamnak, egy ANYÁRÓL van szó. Aztán
sírok jutottak eszembe, azon gondolkodtam, milyen lehet egy síron dugni, vagy egy síron
aludni. Szerencsére pár perccel később megérkezett a festőnő, akivel a házat és a műtermet
bérlik, és hármasban nekiálltunk vacsorát főzni. Catalina barátnője szintén elvált, de láthatóan
sokkal jobban viseli a dolgot. Evés közben végig vicceket mesélt. Festős vicceket. Sosem
hallottam még nőt ilyen jó vicceket mesélni (sajnos most egy sem jut eszembe). Azután – nem
tudom, miért – nekiálltak Ulises Limáról és Arturo Belanóról beszélgetni. Catalina barátnője
azt mondta, hogy keresi őket egy két méter magas, százkilós költő, egy UNAM-os
ügyintézőnő unokaöccse, mert meg akarja verni mindkettőt. Mivel tudják, hogy keresi őket,
fölszívódtak. Mindenesetre Catalina O’Harát nem győzte meg ez a verzió, szerinte barátaink
Cesárea Tinajero elveszett kéziratait kutatják föl a főváros folyóirattáraiban és
antikváriumaiban. Éjfélkor hagytam ott őket, és amikor kiléptem az utcára, hirtelen nem
tudtam, merre induljak. Fölhívtam Maríát, készen arra, hogy elmeséljek neki mindent a
rosariós esetemről (és mellékesen a Brígidával a raktárban történt afférról), és bocsánatot
kérjek tőle, de a telefon csak csöngött és csöngött, és nem vette föl senki. Fölszívódott az
egész Font család. Így aztán dél felé, Ulises Lima tetőtéri lakása felé vettem az irányt. Amikor
odaértem, nem volt ott senki, ezért végül – immár sokadszor – elindultam a belváros, a calle
Bucareli felé. Mielőtt elmentem volna az Encrucijadáig, belestem az Amarillo kávézó
kirakatának üvegén (a Quito zárva volt). Az egyik asztalnál megláttam Pancho Rodríguezt.
Egyedül ült egy félig üres kávéscsésze mellett. Egy könyv volt előtte, fél kézzel lefogta a
lapokat, nehogy becsukódjon, és közben kínzó fájdalom nyomát lehetett látni az arcán. A
kirakatból nézve egészen ijesztő látványt nyújtott egyik-másik grimasza. Vagy a könyv volt rá
ilyen szívfacsaró hatással, vagy fogfájás kínozta. Egyszer csak fölemelte a fejét és
körülnézett, mintha érezné, hogy figyeli valaki. Elbújtam. Amikor megint bekukucskáltam,
Pancho még mindig olvasott, de az arcáról eltűnt a fájdalmas kifejezés. Aznap éjszaka
Rosario és Brígida dolgozott az Encrucijadában. Először Brígida jött oda hozzám. Az arcán
neheztelést és haragot, valamint a visszautasítottakra jellemző szenvedést láttam. Komolyan
mondom, sajnáltam! Mindenki szenved! Kértem egy tequilát, és szemrebbenés nélkül
végighallgattam a mondandóját. Aztán odajött Rosario, és azt mondta, olyan szomorú látvány,
ahogy itt a bárpultnál állva írok, mint egy árva gyerek. Nincs egyetlen szabad asztal sem,
válaszoltam, és írtam tovább. A versem címe: „Mindenki szenved.” Nem érdekel, hogy
bámulnak.

November 30.
Tegnap éjjel ijesztő dolog történt. Az Encrucijada Veracruzanában támasztottam a pultot,
egykedvűen dolgoztam a naplómon meg néhány versemen (gond nélkül tudok váltani a
műfajok között), amikor Rosario és Brígida anyázni kezdték egymást a bár hátsó felében. A
helyi rossz arcú alkoholisták gyorsan az egyik vagy a másik pártjára álltak, és olyan
lendülettel kezdték őket biztatni, hogy egy csapásra odalett az íráshoz szükséges koncentráció,
így aztán mielőbb távoztam abból a lyukból.
Az utcán az arcomba csapott a hűvös levegő – nem tudom, hány óra volt, de későre járt
–, és ahogy gyalogoltam, lassan visszanyertem, ha nem is az ihletet (létezik egyáltalán ihlet?),
de a hangulatot és a kedvet az íráshoz. Befordultam a Reloj Chinónál, és mentem tovább a
Ciudadela felé, hátha találok egy kávézót, ahol dolgozhatom tovább. Átmentem a Jardín
Moreloson, mindig kihalt és kísérteties, de a zugaiból titkos élet sejlik föl, testek és nevetés
(vagy nevetgélés) gúnyolja a magányos járókelőt (legalábbis nekem akkor úgy tűnt), átkeltem
a Niños Héroesen, át a plaza Pachecón (ami José Emilio nagypapájának állít emléket, és most
üres volt, viszont árnyak és nevetés nélkül), és amikor arra készültem, hogy letérek a
Revillagigedón az Alameda felé, az egyik sarkon fölbukkant vagy testet öltött Quim Font. A
szívbajt hozta rám. Öltönyt és nyakkendőt viselt (de volt valami abban az öltönyben és a
nyakkendőben, amitől egyszerűen nem álltak össze), és egy lányt vonszolt, akit kemény
kézzel tartott a könyökénél fogva. Ugyanabba az irányba mentek, amerre én, csak a
túloldalon, és pár másodpercig nem tudtam, mit tegyek. A lány, akit Quim vonszolt, nem
Angélica volt, ahogy azt először meggondolatlanul föltételeztem, bár a tévedésben
közrejátszott a magassága és a testalkata.
A lány kifejezetten csekély hajlandóságot mutatva követte Quimet, bár azt sem
mondanám, hogy túlságosan komoly ellenállást fejtett ki. Amikor egy vonalba értem velük – a
Revillagigedón haladtunk az Alameda felé –, alaposan megnéztem őket, mintha csak biztos
akarnék lenni afelől, hogy valóban Quim ez az éjszakai járókelő, nem pedig valamiféle
látomás, aztán egyszer csak ő is észrevett, és abban a pillanatban fölismert.
– García Madero! – kiabálta. – Testvér, ide, ide!
Átmentem a túloldalra, elővigyázatosan, vagy úgy téve, mintha elővigyázatos volnék
(szükségtelenül, mivel abban a percben egyetlen jármű sem közeledett a Revillagigedón),
talán azért, hogy néhány pillanattal elodázzam a találkozást María apjával. Amikor odaértem
a szemközti járdához, a lány fölemelte a fejét és rám nézett. Lupe volt az, akivel a colonia
Guerreróban találkoztam. Úgy viselkedett, mintha nem ismert volna meg. Természetesen az
volt az első gondolatom, hogy Quim és Lupe szállodát keres.
– Mintha csak az ég küldött volna ide, testvér! – mondta Quim Font.
Köszöntem Lupének.
– Mizu? – kérdezte ő, olyan mosollyal az arcán, amitől megállt bennem az ütő.
– Menedéket keresek ennek a kisasszonynak – mondta Quim –, de nem találok egy
tisztességes szállodát sem ezen a kibaszott környéken.
– Hát pedig van elég szálloda – mondta Lupe. – Fogalmazz inkább úgy, hogy nem akarsz
sokat költeni!
– A pénz nem gond. Ha van, hát van, ha pedig nincs, akkor nincs.
Hirtelen föltűnt, hogy Quim nagyon ideges. Görcsösen remegett a Lupét markoló keze,
mintha Lupe karja tele volna elektromossággal. Vadul pislogott, és az ajkát harapdálta.
– Valami baj van? – kérdeztem.
Quim és Lupe egy darabig csak bámult rám (mindketten szinte fölrobbantak), aztán
elnevették magukat.
– Kibaszott nagy baj – mondta Lupe.
– Tudsz valami helyet, ahol el tudnánk bújtatni a hölgyikét? – kérdezte Quim.
Lehet, hogy nagyon ideges volt – ez nem is kétséges –, ugyanakkor nagyon boldog is.
– Nem tudok – válaszoltam, csak hogy mondjak valamit.
– Nálatok kizárt, ugye? – kérdezte Quim.
– Teljességgel kizárt.
– Miért nem hagyod, hogy egyedül oldjam meg a problémáimat? – kérdezte Lupe.
– Mert senki sem menekülhet a szolidaritásom elől! – felelte Quim, és rám kacsintott.
– Azonkívül tudom, hogy nem lennél rá képes.
– Igyunk egy kávét – mondtam –, aztán majdcsak eszünkbe jut valami.
– Nem véletlenül bíztam benned, García Madero – mondta Quim –, tudtam, hogy nem
hagysz cserben.
– De hisz abszolút véletlenül futottunk össze! – feleltem.
– Jaj, a véletlenek – mondta Quim, és teleszívta a tüdejét, mintha ő volna a calle
Revillagigedo óriása –, szart se érnek a véletlenek. Amikor eljön az igazság pillanata, már
minden meg van írva. Ezt hívták a kibaszott görögök sorsnak.
Lupe ránézett, és úgy mosolygott, ahogy a bolondokra szokás mosolyogni. Miniszoknya
és fekete szvetter volt rajta. A szvetter mintha María szvettere lett volna, legalábbis olyan
illata volt, mint Maríának.
Elindultunk, aztán jobbra, a Victorián, egészen a Doloresig. Ott beültünk egy kínai
kávézóba. Velünk szemben egy hullának kinéző fickó ült, újságot olvasott. Quim
körülszaglászott a helyen, aztán pár percre bezárkózott a mosdóba. Lupe a szemével követte,
és egy pillanatig úgy nézett utána, mint egy szerelmes nő. Abban a percben szemernyi
kétségem sem volt afelől, hogy ágyba bújtak egymással, vagy éppen ezt tervezik a következő
néhány percben.
Mielőtt Quim visszatért, megmosta a kezét, az arcát és bevizezte a haját. Mivel nem volt
törülköző a mosdóban, nem szárította meg, és a homlokán csörgött lefelé a víz.
– Ezek a helyek fölidézik bennem életem egyik legszörnyűbb pillanatát – mondta.
Aztán elhallgatott. Lupéval mi is némán ültünk egy darabig.
– Amikor fiatal voltam, megismerkedtem egy némával, egész pontosan egy süketnémával
– folytatta Quim rövid habozás után. – A süketnéma rendszeresen járt a hallgatói kávézóba,
ahova én is gyakran benéztem egy baráti társasággal az Építészeti Karról. Köztük volt Pérez
Camarga, a festő, biztosan ismeritek a munkáit, vagy legalábbis ismerős a neve. És a
kávézóban mindig ott találtuk a süketnémát, ceruzát és játékokat árult, meg nyomtatott
szórólapokat a süketnémák jelnyelvéről, szóval mindenféle apróságot, hogy keressen pár
pluszpesót. Szimpatikus arc volt, és párszor leült az asztalunkhoz. Az az igazság, hogy
szerintem néhányan úgy kezelték – mondjuk elég idióta módon –, mint a csapat
kabalafiguráját, és azt hiszem, puszta szórakozásból többen is megtanultak a jelnyelvből
néhány elemet. Az is lehet, hogy maga a süketnéma tanított meg minket, már nem
emlékszem. Mindenesetre valamelyik este beugrottam egy ilyen kínai kávézóba, mint ez, de a
colonia Narvartéban, és váratlanul belefutottam a süketnémába. Nem tudom, mi a fenét
kereshettem arrafelé, nem jártam gyakran azon a környéken, talán valamelyik barátnőmnél
jártam előtte, egy biztos, kissé zavart voltam, mondhatjuk, hogy épp a szokásos depressziós
hullámvölgyeim egyikében voltam. Későre járt. A kínai üres volt. Leültem a bárpulthoz vagy
egy asztalhoz a bejárat mellett. Eleinte azt gondoltam, hogy én vagyok az egyetlen vendég a
kávézóban. Amikor aztán fölkeltem, és elindultam a mosdóba (hogy elvégezzem a dolgom,
vagy hogy kellőképpen kisírjam magam!), a kávézó hátsó felében, egy különteremfélében ott
találtam a süketnémát. Ő is egyedül volt, újságot olvasott, és nem vett észre. Mik meg nem
történnek. Nem látott, amikor elmentem mellette, nem is köszöntem neki. Azt hiszem,
képtelen lettem volna elviselni a jókedvét. De amikor végeztem a mosdóban, valahogy
minden megváltozott, és úgy döntöttem, ráköszönök. Még mindig ott ült, olvasott, én pedig
azt mondtam neki: szevasz, és egy kicsit megmozdítottam az asztalát, hogy észrevegyen. Erre
a süketnéma fölpillantott, olyan volt, mintha félig aludna, rám nézett, de nem ismert meg, és
azt mondta: szevasz.
– Beszarás – mondtam, és libabőrős lettem.
– Látom, veszed az adást, García Madero – mondta Quim együtt érzőn –, én is
megijedtem. Az az igazság, csak komoly erőfeszítések árán sikerült megállnom, hogy ne
meneküljek futva abból az ismeretlen kínaiból.
– Nem tudom, mitől ijedtél meg – mondta Lupe.
Quim nem foglalkozott vele.
– Nagy nehezen sikerült uralkodnom magamon, és nem rohantam ki üvöltve – mondta.
– A bizonyosság tartott vissza, hogy a süketnéma egyelőre nem ismert föl, és a tudat, hogy ki
kell fizetnem a fogyasztásom. Mindenesetre képtelen voltam befejezni a kávémat, és amikor
már az utcán voltam, nem érdekelt senki és semmi, rohanni kezdtem.
– Nem csodálom – mondtam.
– Mintha az ördögöt láttam volna – mondta Quim.
– A figura gond nélkül megszólalt – mondtam.
– Gond nélkül! Fölnézett az újságból, és azt mondta: szevasz. Ráadásul kellemes, szép
hangja volt, a francba.
– Nem az ördög volt – szólt közbe Lupe –, persze lehet, az ember sose tudhatja, de ebben
az esetben nem hinném, hogy az ördög volt az.
– Figyelj, Lupe, én nem hiszek az ördögben, ez csak egy szófordulat – felelte Quim.
 – És mit gondolsz, ki volt az? – kérdeztem.
– Egy spicli. A rendőrség beépített embere – felelte Lupe fülig érő vigyorral.
– Tényleg, igazad lehet – mondtam.
– És miért jött volna oda hozzánk úgy téve, mintha néma lenne? – kérdezte Quim.
– Süketnéma – javítottam ki.
– Hát, mert egyetemisták voltatok – válaszolta Lupe.
Quim úgy nézett Lupéra, mintha meg akarná csókolni.
– Hogy te milyen okos vagy, Lupita.
– Ne gúnyolódj velem! – mondta Lupe.
– Komolyan mondom, baszd meg.
Éjjel egykor otthagytuk a kínai kávézót, és nekiálltunk szállodát keresni. Kettő körül
végre találtunk egyet a Rio de la Lozán. Útközben elmesélték, mi történt Lupéval. A stricije
megpróbálta megölni. Amikor megkérdeztem, mi volt az indíték, azt válaszolták, hogy Lupe
már nem akar dolgozni délutánonként, hanem tanulni akar.
– Gratulálok, Lupe – mondtam –, mit fogsz tanulni?
– Kortárs táncot – válaszolta.
– A táncakadémián, Maríával?
– Pontosan ott. Paco Duartéval.
– És már be is iratkoztál, csak úgy, még felvételizned sem kellett?
Quim mintha egy másik dimenzióból nézett volna rám:
– Lupénak is vannak befolyásos barátai, García Madero, és mindannyian készek vagyunk
segíteni neki. Nem kell letennie semmiféle szaros felvételi vizsgát.
A szálloda neve La Media Luna volt, és Quim Font minden előzetes várakozásom
ellenére – miután megnézte a szobát, és váltott pár szót négyszemközt a recepcióssal
– elbúcsúzott Lupétól, jó éjszakát kívánt neki, és azt tanácsolta, hogy eszébe ne jusson
elhagyni a hotelt anélkül, hogy szólna előtte. Lupe a szoba ajtajában állva búcsúzott el tőlünk.
Nem kell kikísérned, mondta Quim. Valamivel később – amikor a Reforma felé sétáltunk
– elmondta, hogy adnia kellett egy kis jattot a recepciósnak, hogy kiadja Lupénak a szobát, és
ne kérdezősködjön túl sokat, de ami még fontosabb, ha arra kerülne a sor, még annál is
kevesebb választ adjon.
– Attól félek – mondta –, hogy a stricije ma éjszaka végigjárja a város összes szállodáját.
Céloztam rá, hogy a rendőrség esetleg meg tudná oldani az ügyet, vagy legalábbis
lekapcsolhatnák azt az embert.
– Ne legyél már balfasz, García Madero, ennek a bizonyos Albertónak rendőr barátai is
vannak, szerinted hogyan tartaná fönt nélkülük a prostitúciós hálózatát. A rendőrség ellenőrzi
a főváros összes kurváját.
– Figyelj, Quim, ezt nehezen tudom elhinni – feleltem –, biztos vannak rendőrök, akik
egy kis sápért szemet hunynak, de hogy az összes…
– Mexikóvárosban, de egész Mexikóban ugyanúgy a rendőrség ellenőrzi a prostitúciót,
jobb, ha elhiszed nekem – mondta Quim. És egy kicsivel később hozzátette: – Ebben a
dologban nem számíthatunk senki másra.
A Niños Héroesnél fogott egy taxit. Mielőtt beszállt volna, meg kellett ígérnem neki,
hogy másnap kora reggel ott leszek nála.

December 1.
Nem mentem el a Font lányokhoz. Egész nap Rosarióval dugtam.

December 2.
A Bucarelin sétálva összefutottam Jacinto Requenával.
Elmentünk a gringóhoz két szelet pizzáért. Evés közben azt mondta, hogy Arturo
hozzáfogott az első tisztogatáshoz a zsigeri realizmusban.
Megfagyott bennem a vér. Megkérdeztem, hány embert rúgott ki. Ötöt, válaszolta
Requena. Gondolom, én nem vagyok közöttük, mondtam. Nem, te nem, felelte Requena.
Nagyon megkönnyebbültem a válaszát hallva. A kirúgottak között volt Pancho Rodríguez,
Piel Divina, és még három költő, akiket nem ismertem.
Miközben én az ágyban töltöm az időt Rosarióval, a mexikói avantgárd költészeten
megjelennek az első repedések – gondoltam magamban.
Egész nap depressziós voltam, de írtam és olvastam, mint egy gép.

December 3.
El kell ismernem, jobban élvezem a dolgot az ágyban Rosarióval, mint Maríával.

December 4.
De melyiküket szeretem? Tegnap egész éjjel esett. A bérház folyosói úgy néztek ki, mint a
Niagara-vízesés. Striguláztam a szeretkezéseket. Rosario fantasztikus volt, de inkább nem
mondtam el neki, nem akartam befolyásolni a kísérletet. Tizenötször élvezett el. Először be
kellett fognom a száját, nehogy fölébressze a szomszédokat. A végén már attól féltem,
szívrohamot fog kapni. Néha úgy tűnt, hogy elájul a karomban, máskor meg úgy feszült ívbe
a háta, mintha kísértet zongorázna a gerincén. Én háromszor mentem el. Aztán kimentünk a
folyosóra, és megfürödtünk a fölöttünk levő folyosóról szakadó esővízben. Különös: az én
izzadságom meleg, Rosario izzadsága hideg, hüllőhideg, és keserédes íze van (az enyém
egyértelműen sós). Összesen négy órán át dugtunk. Aztán Rosario megszárított,
megszárítkozott, egy szempillantás alatt rendbe tette a szobát (elképesztő, milyen házias és
gyakorlatias ez a nő), és lefeküdt aludni, mert másnap dolgoznia kellett. Én leültem az
asztalhoz, és írtam egy verset, amelynek a „15/3” címet adtam. Azután William Burroughst
olvastam, amíg világosodni nem kezdett.

December 5.
Ma éjféltől hajnali fél ötig dugtam Rosarióval, és megint mértem a teljesítményét. Tízszer
ment el, én kétszer. Mindenesetre a szeretkezéssel töltött idő hosszabb volt, mint tegnap. Két
vers között (amikor Rosario aludt) elvégeztem néhány matematikai számítást. Ha négy óra
alatt tizenötször mész el, négy és fél óra alatt tizennyolcszor kéne elmenned, egyáltalán nem
tízszer. Rám ugyanez érvényes. Lehet, hogy a megszokás már hatással van ránk?
Aztán ott van María. Mindennap gondolok rá. Szeretnék találkozni vele, dugni vele,
beszélni vele, fölhívni telefonon, de amikor eljön a cselekvés ideje, képtelen vagyok megtenni
felé az első lépést. Ráadásul, ha hideg fejjel összehasonlítom a Rosarióval és vele átélt
szexuális együttléteimet, kétségtelenül el kell ismernem, hogy Rosarióval jobban élvezem a
dolgot. Legalábbis többet tanulok!

December 6.
Ma délután háromtól ötig dugtam Rosarióval. Kétszer ment el, talán háromszor – nem tudom,
de inkább borítsa jótékony homály a számot –, én pedig kétszer. Mielőtt dolgozni indult
volna, elmeséltem neki a lupés történetet. A várakozásommal ellentétben egyáltalán nem
mutatott megértést sem iránta, sem Quim iránt, sem énirántam. Beszéltem neki Albertóról,
Lupe stricijéről, és meglepetésemre meglehetős együttérzéssel nyilatkozott róla, egy dolgot
vetett a szemére – bár ebből sem csinált kardinális kérdést –, azt, hogy striciként dolgozik.
Amikor elmeséltem neki, hogy ez az Alberto valószínűleg rendkívül veszedelmes ember, és
fönnáll a veszély, hogy ha megtalálja Lupét, meg fogja jelölni, csak annyit válaszolt, hogy
egy nő, aki elhagyja az emberét, az meg is érdemli, sőt még ennél is rosszabbat érdemel.
– De neked nem kell aggódnod, életem – mondta –, ez nem a te problémád, istennek hála,
a te igaz szerelmed melletted áll.
Rosario reakciója elszomorított. Egy pillanatig magam elé képzeltem ezt az ismeretlen
Albertót, a hatalmas farkával meg a hatalmas késével, vérszomjas kifejezéssel a pofáján, és
arra gondoltam, hogy Rosario vonzalmat érezne iránta, ha találkoznának az utcán. Azonkívül:
bizonyos értelemben ez a férfi közém és María közé állt. Szóval, egy pillanatra magam elé
képzeltem Albertót, ahogy a konyhakéshez méri a farkát, és elképzeltem mellé egy – képtelen
lennék megmondani, miféle – utalásokkal és sugalmazással teli szám dallamát, ahogy az esti
levegővel együtt beszűrődik az ablakon (egy vészjósló ablakon!), és ez roppant szomorúvá
tett.
– Ne gyötörje magát, életem – mondta Rosario.
És elképzeltem, ahogy María szeretkezik Albertóval. És ahogy Alberto María fenekét
csapkodja. És ahogy Angélica szeretkezik Pancho Rodríguezzel (ex zsigeri realista, hála
istennek!). És ahogy María szeretkezik Piel Divinával. És ahogy Alberto szeretkezik
Angélicával és Maríával. És ahogy Alberto szeretkezik Catalina O’Harával. És ahogy Alberto
szeretkezik Quim Fonttal. És a végső pillanatban – ahogy a költő mondja – elképzeltem,
ahogy Alberto ondóval borított testek szőnyegén lépdel (az ondó sűrűsége és színe
megtévesztő látványt nyújtott, mivel hasonlított a vérre és a szarra), és közeledik a dombhoz,
ahol én állok, mozdulatlanul, mint egy szobor, pedig minden erőmmel azon vagyok, hogy
elfussak, leszaladjak a túlsó lejtőn, és eltűnjek a sivatagban.

December 7.
Ma bementem a nagybátyám irodájába, és így szóltam hozzá:
– Bácsikám – mondtam –, együtt élek egy nővel. Ezért nem alszom otthon. De sem
magának, sem a nagynénémnek nem kell aggódnia, mert továbbra is járok az egyetemre, és
szeretném is elvégezni. Amúgy nagyon jól vagyok. Rendesen reggelizem. És naponta kétszer
eszem meleget.
A nagybátyám rám nézett, anélkül, hogy fölállt volna az íróasztalától.
– Miből akarsz megélni? Találtál munkát, vagy ő tart el?
Azt válaszoltam, hogy még nem tudom, és hogy e pillanatban valóban Rosario fizeti az
amúgy nem túl jelentős kiadásaimat.
Tudni akarta, ki az a nő, akivel élek, én pedig elmondtam. Tudni akarta, mivel
foglalkozik. Elmondtam, talán finomítottam kissé a fölszolgálói munka profánabb
aspektusain. Tudni akarta, hány éves. Attól a pillanattól kezdve – szemben az előzetes
elhatározásommal – minden válaszom hazugság volt. Azt állítottam, hogy Rosario tizennyolc
éves, amikor majdnem biztos, hogy legalább huszonkettő, az is lehet, hogy huszonöt, bár ez
csak tipp, mert soha nem kérdeztem meg tőle, szerintem nem korrekt dolog kipréselni belőle
ezt az információt, ha nem árulja el magától.
– Csak arra kérlek, hogy a végén ne csinálj magadból hülyét – mondta a nagybátyám, és
átnyújtott egy csekket ötezer pesóról.
Mielőtt elmentem volna, megkért, hogy este hívjam föl telefonon a nagynénémet.
Beváltottam a csekket a bankban, azután a belvárosban cirkáltam a könyvesboltok között.
Benéztem a Quito kávézóba. Először nem találtam ott senkit. Megebédeltem, visszamentem
Rosario szobájába, és sokáig olvastam meg írtam. Este visszamentem a Quitóba, és ott
találtam a halálosan unatkozó Jacinto Requenát. Kijelentette, hogy az ő kivételével egyetlen
zsigeri realista sem dugta be az orrát a kávézóba. Mindenki attól tart, hogy esetleg összefut
Arturo Belanóval, a félelmük viszont teljesen indokolatlan, mivel a chilei napok óta nem
bukkant föl. Requena azt mondja (kétségtelenül ő a leglazább a zsigeri realisták közül), hogy
Belano még több költőt dobott ki a csoportból. Ulises Lima diszkréten a háttérbe húzódott, de
azért úgy tűnik, támogatja Belano döntéseit. Megkérdezem, ezúttal kiket rúgtak ki. Megemlít
két költőt, akiket nem ismerek, aztán Angélica Fontot, Laura Jáureguit és Sofía Gálvezt.
 – Kizárt három nőt is! – kiáltottam, nem tudtam uralkodni magamon.
Egy hajszálon függ Moctezuma Rodríguez, Catalina O’Hara és az ő sorsa. Téged is,
Jacinto? Hát, elég szorgos ez a Belano, feleli Requena rezignáltan. És engem? Nem, rólad
egyelőre nem beszélt senki, válaszolja Requena tétován. Megkérdezem, mi a kizárások
indoka. Nem tudja. Újra megerősíti korábbi kijelentését: Arturo Belano átmeneti elmebaja.
Aztán elmagyarázza (bár ezt már tudom), hogy Breton rendszeresen és különösebb
szívfájdalom nélkül gyakorolta ezt a sportot. Belano Bretonnak képzeli magát, mondja
Requena. Valójában a mexikói költészet összes capo di famigliá-ja Bretonnak képzeli magát,
sóhajt. És a kizárt tagok mit mondanak? Nem alapítanak újabb csoportot? Requena fölnevet.
A kizárt tagok nagy része azt sem tudja, hogy kizárták! És akik tudják, azokat csöppet sem
érdekli a zsigerrealizmus. Azt is lehet mondani, hogy Arturo szívességet tett nekik.
– Panchót csöppet sem érdekli? Piel Divinát csöppet sem érdekli?
– Őket lehet, hogy igen. A többiek válláról csak levettek egy terhet. Most végre mehetnek
tovább a népies költők nyomdokain, vagy csatlakozhatnak Paz talpnyalóihoz.
– Szerintem nem valami demokratikus, amit Belano csinál – mondtam.
– Hát igen, az igazat megvallva, én sem mondanám róla, hogy éppen demokratikus.
– Találkoznunk kéne vele, hogy megbeszéljük a dolgot – vetettem föl.
– Senki sem tudja, hol van. Ulisesszel együtt eltűnt.
Egy darabig csak bámultuk a kirakat üvegén keresztül a mexikói estét.
Odakint az emberek sietnek, összehúzzák magukat, de nem úgy, mintha vihartól
tartanának, hanem mintha a vihar már meg is érkezett volna. Ugyanakkor látszólag senki sem
fél.
Később Requena nekiállt Xóchitlről és a születendő gyerekükről mesélni. Megkérdeztem,
hogyan fogják hívni.
– Franz – válaszolta Requena.

December 8.
Mivel nincs semmi dolgom, úgy döntöttem, megkeresem a város könyvesboltjaiban Belanót
és Ulises Limát. Fölfedeztem a Plinio el Joven antikváriumot a Venustiano Carranzán. A
Lizardi könyvesboltot a Doncelesen. A Rebeca Nodier antikváriumot a Mesones és a Pino
Suárez sarkán. A Plinio el Joven egyetlen alkalmazottja egy nagypapi volt, aki – miután
figyelmesen kiszolgálta a „Colegio de México tanulóját” – nem vesztegette az időt, és énrám
szerfölött kevés figyelmet fordítva álomba merült egy kupac könyv mellé odakészített széken,
így hát elloptam tőle Marcus Manilius Astronomicon című antológiáját Alfonso Reyes
előszavával, és az Egy névtelen szerző naplójá-t egy második világháborús japán írótól. Azt
hiszem, a Lizardi könyvesboltban láttam Monsiváist. Odamentem, hogy megnézzem, milyen
könyvet lapozgat, de úgy, hogy ne vegye észre, amikor viszont odaértem mellé, Monsiváis
megfordult, rám nézett, talán el is mosolyodott, de elszántan markolta a könyvet, még a címét
is letakarta, aztán odament az egyik eladóhoz. Eléggé meglepett a viselkedése, ezért
lenyúltam Omar ibn al-Fárid arab költő egyik könyvecskéjét – az egyetemen adták ki –, és
egy antológiát a City Lightstól, fiatal észak-amerikai költők verseivel. Amikor távoztam,
Monsiváis már nem volt ott. A Rebeca Nodier könyvesboltban maga Rebeca Nodier
foglalkozik a vevőkkel, egy több mint nyolcvanéves, teljesen vak öregasszony, megrögzötten
fehér ruhákat hord, melyek passzolnak a fogsorához, mindig föl van szerelkezve egy bottal, és
ha zajt hall – a padló fából van –, rögtön ott terem a könyvesbolt látogatója előtt, Rebeca
Nodier vagyok és így tovább, hogy aztán a végén megkérdezze, hogy hívják az „irodalom
szerelmesét”, akit „van szerencséje megismerni”, majd arról érdeklődjön, milyen jellegű
irodalmat keres az illető. Azt válaszoltam, hogy a költészet érdekel, mire Nodier asszony
meglepő módon azt felelte, hogy minden költő csavargó, de azért az ágyban nem olyan
rosszak. Legfőképp, ha nincs pénzük, tette hozzá. Aztán a koromról kérdezett. Tizenhét,
feleltem. Juj, de hát akkor maga még kis taknyos, kiáltott föl. És folytatta: ugye nem akarja
ellopni valamelyik könyvemet? Biztosítottam, hogy inkább meghalok. Beszélgettünk egy
darabig, aztán leléptem.

December 9.
A mexikói könyvesboltos-maffia semmivel sem marad el a mexikói irodalmármaffia mögött.
A meglátogatott könyvesboltok: Librería del Sótano, egy alagsorban az avenida Juárezen, itt a
(nagyszámú, és makulátlan egyenruhát viselő) személyzet szigorú megfigyelés alá helyezett,
melyből egy Roque Dalton-, egy Lezama Lima- és egy Enrique Lihn-verseskötettel sikerült
szabadulnom. A Librería Mexicanát három szamuráj vezeti a calle Arandában, közel a plaza
de San Juanhoz, itt loptam egy Othón-, egy Amado Nervo- (óriási!), meg egy egészen
vékonyka Efraín Huerta-könyvet. A Pacífico könyvesboltban a Bolívar és a 16 de Septiembre
sarkán loptam egy antológiát észak-amerikai költők verseivel Alberto Girri fordításában, és
egy Ernesto Cardenal-könyvet. Délután, miután olvastam, írtam és dugtam egy keveset,
Gamboa egyik regényével, a Santá-val távoztam az Horacio antikváriumból a Correo
Mayoron (itt ikrek az eladók), ajándékba vittem Rosariónak, meg egy Kenneth Fearing-
versválogatással, ezt egy bizonyos dr. Julio Antonio Vila fordította és látta el előszóval,
melyben meglehetősen pontatlanul, és igencsak megkérdőjelezhető módon ír arról az
utazásról, melyet Fearing tett Mexikóba az ötvenes években: „nyomasztó, de gyümölcsöző
utazás”, írja doktor Vila, és egy könyvvel a buddhizmusról, ezt Alberto Montes, Televisa
kalandora írta. Montes könyve helyett inkább a pehelysúlyú exvilágbajnok, Adalberto
Redondo önéletrajzát szerettem volna, de a könyvlopás egyik kellemetlen velejárója – főleg
egy hozzám hasonló kezdő számára –, hogy a választásban döntő szerepet játszik a kínálkozó
alkalom.

December 10.
Orozco könyvesbolt a Reformán, az Oxford és a Praga között: Nueve novísimos, kilenc
újsütetű spanyol költő, Robert Desnos: Corps et biens, és Borges: Brodie jelentése. Milton
könyvesbolt a Milton és a Darwin sarkán: Vladimír Holan: Éjszaka Hamlettel és más versek,
egy Max Jacob-válogatás és egy Gunnar Ekelöf-válogatás. El Mundo könyvesbolt a Rio
Nazason: Byron, Shelley és Keats válogatott költeményei, Stendhal: Vörös és fekete (már
olvastam) és Lichtenberg: Aforizmák, Alfonso Reyes fordításában. Délután, amikor a
könyveket rakosgattam a szobámban, Reyesen gondolkodtam. Reyes lehetne az én kis
menedékem. Elképzelhetetlen boldogság tölti el az embert, ha csak őt vagy azokat olvassa,
akiket ő szeretett. De ez túlságosan egyszerű lenne.

December 11.
Azelőtt semmire sem volt időm, most mindenre van időm. Buszok és metrók utasaként éltem,
naponta legalább kétszer kényszerültem rá, hogy észak–dél irányban átszeljem a várost. Most
gyalog járok mindenhova, sokat olvasok, sokat írok, mindennap szeretkezem. A bérelt
szobánkban már egész kis könyvtár alakult ki a lopások és egyéb könyvesbolti látogatások
eredményeként. A legutóbbi a Batalla del Ebro könyvesbolt: a tulajdonosa egy Crispín
Zamora nevű spanyol kisöreg. Azt hiszem, rokonszenvesek voltunk egymásnak. A bolt
természetesen a nap legnagyobb részében kihalt, és bár don Crispín szeret olvasni, nem
derogál neki, hogy órákon keresztül beszélgessen bármiről. Nekem is muszáj néha
beszélgetnem. Elmeséltem neki, hogy két eltűnt barátomat keresve szisztematikusan bejárom
a főváros könyvesboltjait, hogy könyveket lopok, mert nincs pénzem (don Crispín azonnal
nekem ajándékozott egy példányt az Euripidészből, a Porrúa kiadásában, Garibay atya
fordításában), hogy Alfonso Reyes rajongója vagyok, mert nemcsak görögül és latinul tudott,
hanem franciául, angolul és németül is, és hogy már nem járok az egyetemre. Mindenen jól
mulat, csak azon nem, hogy nem tanulok, mert kell, hogy legyen az embernek szakmája. A
költészet bizalmatlanságot kelt benne. Amikor elárultam neki, hogy költő vagyok, elmondta,
hogy valójában nem a bizalmatlanság a megfelelő szó, és hogy volt dolga néhány költővel. El
akarta olvasni, miket írok. Amikor aztán elvittem neki a verseket, láttam, hogy kissé
meglepődött, és miután végzett az olvasással, nem mondott semmit. Csak megkérdezte, miért
használok annyi rossz hangzású szót. Mire gondol, don Crispín?, kérdeztem. Istenkáromlás,
durvaság, káromkodás, sértések. Á, ja ezek, feleltem, hát, gondolom, ilyen a természetem.
Amikor aznap délután indulni készültem, don Crispín nekem ajándékozta Cernudától az
Ocnos-t, és megkért, hogy tanulmányozzam a költőt, akinek – mi tagadás – szintén pokolian
nehéz természete volt.

December 12.
Miután elkísértem Rosariót az Encrucijada Veracruzana bejáratáig (lelkesen üdvözölt az
összes fölszolgáló – Brígidát is beleértve –, mintha én is a társulat vagy a család tagjává
váltam volna, mindannyian meg vannak győződve róla, hogy egyszer a mexikói irodalom
jelentős alakja lesz belőlem), a lépteim különösebb előzetes elképzelés nélkül a Rio de la
Lozára vittek, a La Media Luna Szállóhoz, ahol Lupe lakik.
A recepción – amely leginkább egy virágokkal és vérző szarvasokkal kitapétázott
dobozhoz hasonlított, és sokkal elvetemültebb volt, mint ahogy arra emlékeztem – azt mondta
egy töpszli, szekrényhátú és nagy fejű figura, hogy nem lakik itt semmiféle Lupe. Követeltem,
hogy mutassa meg a nyilvántartást. A recepciós erre azt felelte, hogy az lehetetlen, a
nyilvántartás szigorúan bizalmas. Próbáltam meggyőzni, hogy a húgomról van szó, aki elvált
a sógoromtól, és éppen pénzt hoztam neki, hogy ki tudja fizetni a szobát. A recepciósnak
bizonyára volt egy hasonló helyzetbe került húga, mert rögtön sokkal megértőbbnek
bizonyult.
– A húga barna hajú, nagyon vékony, és hallgat a Lupéra?
– Pontosan.
– Várjon egy pillanatot, máris szólok neki.
Miközben a recepciós fölment Lupéért, belenéztem a nyilvántartásba. November 30-án
bejegyeztek egy bizonyos Guadalupe Martínezt. Ugyanaznap bejegyezték még Susana
Alejandra Torrest, Juan Apariciót és María del Mar Jiménezt. Az ösztönöm azt súgta, hogy
nem Guadalupe Martínez, hanem Susana Alejandra Torres volt az a Lupe, akit kerestem.
Inkább nem vártam meg, amíg lejön a recepciós, és hármasával szedve a lépcsőfokokat
fölrohantam a második emeletre, a 201-es szobához, ebben lakott Susana Alejandra Torres.
Egyszer kopogtam. Lépéseket hallottam, egy becsukódó ablakot, pusmogást, megint
lépéseket, míg végül kinyílt az ajtó, és szemtől szembe velem ott állt Lupe.
Most láttam először ennyire kisminkelve. Az ajka élénkvörösre volt festve, a szemén
szempillafesték, az arca pirosítóval összekenve. Azonnal megismert:
– María barátja az – kiáltotta leplezetlen örömmel.
– Engedj be – mondtam. Lupe hátranézett, aztán félreállt az ajtóból. A szobában női ruhák
hevertek összevissza mindenfelé, a legeldugottabb helyekre is jutott belőlük.
Rögtön tudtam, hogy nem vagyunk egyedül. Lupén zöld köntös volt, és megállás nélkül
dohányzott. Zajt hallottam a fürdőszobából. Lupe előbb rám, aztán a résnyire nyitott
fürdőszobaajtóra nézett. Azt gondoltam, hogy ügyfél van nála. De aztán megláttam egy
padlón heverő, rajzokkal teli papírlapot, az új zsigeri realista folyóirat terveit, és a fölismerés
nyugtalansággal töltött el. Elég illogikus módon azt képzeltem, hogy María van a
fürdőszobában, azt képzeltem, hogy Angélica van a fürdőszobában, nem tudtam, hogyan
fogom megmagyarázni nekik, mit keresek a La Media Luna Szállóban.
Lupe, aki le nem vette rólam a szemét, észrevette az arcomon a fölismerést, és fölnevetett.
– Már kijöhetsz, a lányod barátja az – kiabálta.
 Kinyílt a fürdőszoba ajtaja, és fehér fürdőköpenybe burkolózva megjelent Quim Font. Ki
volt sírva a szeme, és rúzsnyomok voltak az arcán. Lelkesen üdvözölt. Egy dossziét tartott a
kezében a folyóirat terveivel.
– Látod, García Madero – mondta –, én folyton dolgozom, folyton nyitott szemmel járok.
Aztán megkérdezte, voltam-e náluk.
– Ma nem néztem be – feleltem, aztán megint eszembe jutott María, és minden
elviselhetetlenül utálatosnak és szomorúnak tűnt.
Quimmel ketten leültünk az ágy szélére, Lupe pedig bebújt a takaró alá.
Akárhogy is nézzük, képtelen helyzet volt!
Quim mosolygott, Lupe mosolygott, és mosolyogtam én is, de egyikünk sem mert
megszólalni. Egy idegen azt hihette volna, hogy hármasban akarunk szeretkezni. Elvetemült
ötlet volt. Ha csak rágondoltam, megremegett a gyomrom. Lupe és Quim mosolygott tovább.
Hogy megtörjem a csöndet, szóba hoztam a tisztogatást, amit Arturo Belano vitt véghez a
zsigeri realisták soraiban.
– Épp ideje volt – mondta Quim –, meg kell szabadulni a haszonlesőktől és az
alkalmatlanoktól. Csak a makulátlan lelkek maradhatnak a mozgalomban, mint te is, García
Madero.
– Ez így van – ismertem el –, de az is igaz, hogy minél többen vagyunk, annál jobb.
– Nem, a szám puszta illúzió, García Madero. A szóban forgó esetben öt vagy ötven
egyre megy. Már beszéltem is erről Arturóval. Hulljanak csak a fejek! Zsugorodjon csak
mikroszkopikus ponttá a közvetlen belső kör!
Úgy éreztem, összevissza beszél, ezért nem szóltam semmit.
– Mit tudnánk elérni az olyan balfaszokkal, mint Pancho Rodríguez? Mondd csak meg!
– Nem tudom – feleltem.
– Talán szerinted jó költő? Úgy látod, hogy példaadó mexikói avantgárd művész?
Lupe egy árva szót sem szólt. Csak figyelt minket, és mosolygott. Megkérdeztem Quimet,
van-e valami híre Albertóról.
– Kevesen vagyunk, de még kevesebben leszünk – mondta Quim titokzatosan. Nem
tudom, Albertóra vagy a zsigeri realistákra célzott-e.
– Angélicát is kizárták – mondtam.
– Angélicát, a lányomat? Nahát, ez azért tényleg váratlan, hallod, nem is sejtettem. És ez
mikor történt?
– Nem tudom, Jacinto Requena mesélte – feleltem.
– Egy Laura Damián-díjas költőt! Merészség kell hozzá, az egyszer biztos! És ezt nem
azért mondom, mert a lányom!
– Miért nem sétálunk egyet? – kérdezte Lupe.
– Csönd legyen, Lupita, gondolkozom.
– Ne legyél bunkó, Joaquín, engem te ne ints csöndre, nem vagyok a lányod, világos?
Quim halkan elnevette magát. Nyuszinevetés volt, szinte arcizma se rezdült közben.
– Hát persze hogy nem vagy a lányom. Képtelen vagy három szót leírni helyesen.
– Tényleg?! Azt hiszed, hogy analfabéta vagyok, te pöcs. Nyilván képes vagyok rá.
– Nem, nem vagy képes – mondta Quim, közben elképesztő erőfeszítések árán igyekezett
összeszedni a gondolatait. Fájdalmas kifejezés ült ki az arcára, ami emlékeztetett arra, amit
Pancho Rodríguezén láttam az Amarillo kávézóban.
– Akkor tegyél próbára!
– Nem lett volna szabad ezt tenniük Angélicával. Úgy játszanak mások érzéseivel ezek a
rohadékok, hogy egészen beleszédülök. Ennünk kéne valamit. Nem érzem jól magam
– mondta Quim.
– Ne legyél ekkora segg, tegyél próbára! – mondta Lupe.
– Talán Requena csak túlzott, vagy talán Angélica önként kérte a kizárását. Mivelhogy
kizárták Panchót…
– Pancho, Pancho, Pancho. Az a kibaszott szarházi nem létezik. Egy senki. Angélicát
aztán kurvára nem érdekli, hogy kizárják, megölik vagy díjat adnak Panchónak. Kábé
ugyanaz a fajta, mint Alberto – tette hozzá halkan, és a fejével Lupe felé bökött.
– Ne húzd föl magad, Quim, csak azért mondtam, mert együtt jártak, nem?
– Mit mondtál, Quim? – kérdezte Lupe.
– Semmit, amiről tudnod kéne.
– Akkor tegyél próbára, te barom! Mi a francot képzelsz rólam?
– Gyökerek – mondta Quim.
– Ez könnyű, adj papírt és ceruzát!
Kitéptem egy lapot a füzetemből, és odaadtam neki a tollammal együtt.
– Mennyit sírtam – mondta Quim, miközben Lupe fölegyenesedett az ágyban, fölhúzta a
térdét, és a papírt a térdére támasztotta –, mennyit, és mégis hiába.
– Minden rendbe fog jönni – mondtam.
– Olvastál valamit Laura Damiántól? – kérdezte szórakozottan.
– Nem, semmit.
– Tessék, nézd meg, hogy sikerült! – mondta Lupe, és megmutatta neki a papírt. Quim
összehúzta a szemöldökét, és azt mondta: elmegy. – Kérdezz másikat, de most tényleg legyen
nehéz!
– Szorongás – mondta Quim.
– Szorongás? Ez is könnyű.
– Beszélnem kell a lányaimmal – mondta Quim –, beszélnem kell a feleségemmel, a
munkatársaimmal, a barátaimmal. Csinálnom kell valamit, García Madero.
– Ne emészd magad, Quim, van időd.
– Figyelj, egy szót se erről Maríának, értem?
– Köztünk marad, Quim.
– Hogy sikerült? – kérdezte Lupe.
– Rendben, García Madero, ez így helyes. Majd neked ajándékozom Laura Damián
könyvét.
– Milyen, hm? – Lupe megmutatta nekem a papírt. Kifogástalanul leírta a szorongás szót.
– Jobb már nem is lehetne – válaszoltam.
– Ágrólszakadt – mondta Quim.
– Parancsolsz?
– Írd le azt, hogy ágrólszakadt – felelte Quim.
– Basszus, ez már tényleg nehéz – mondta Lupe, és rögtön hozzálátott.
– Szóval, erről egy szót se a lányaimnak. Egyiküknek sem, megbízom benned, García
Madero.
– Természetesen – mondtam.
– Most jobb, ha elmész. Egy kis ideig még spanyolleckéket adok ennek a szamárnak,
azután pedig cselekedni fogok én is.
– Rendben, Quim, akkor majd találkozunk.
Amikor fölálltam, megmozdult az ágy, és Lupe motyogott valamit, de nem emelte föl a
szemét a papírról. Láttam pár javítást. Nagyon igyekezett.
– Ha látod Arturót vagy Ulisest, mondd meg nekik, hogy egyáltalán nincs rendjén, amit
tettek.
– Ha látom őket – feleltem vállat vonva.
– Nem a legjobb út ahhoz, hogy barátokat szerezzen az ember. Sem hogy megtartsa őket.
Úgy tettem, mintha nevetnék.
– Szükséged van pénzre, García Madero?
– Nincs, Quim, egyáltalán, köszönöm.
 – Tudod, hogy számíthatsz rám. Én is voltam valamikor fiatal és bolond. Most menj! Mi
is fölöltözünk nemsokára, aztán megyünk, és eszünk valamit.
– A tollam – mondtam.
– Mi? – kérdezte Quim.
– Indulok. Kérem a tollam.
– Hadd fejezze be – mondta Quim, közben a válla fölött hátranézett Lupéra.
– Nézd meg, hogy sikerült – mondta Lupe.
– Hibásan írtad – felelte Quim –, most el kéne téged fenekelnem.
Fölidéztem magamban az ágrólszakadt szót. Azt hiszem, én sem tudtam volna elsőre
helyesen leírni. Quim fölállt és kiment a fürdőszobába. Amikor visszajött, egy fekete-arany
ceruza volt a kezében. Rám kacsintott.
– Add vissza neki a tollat, és írj inkább ezzel – mondta.
Lupe visszaadta a tollat. Viszlát, mondtam neki. Nem viszonozta a köszönést.

December 13.
Fölhívtam Maríát. A cseléddel beszéltem. María kisasszony nincs itthon. Mikor ér haza?
Fogalmam sincs. Ki keresi? Nem akartam megadni a nevem, és leraktam. Beültem a Quito
kávézóba, hátha fölbukkan valaki, de hiába. Megint fölhívtam Maríát. Senki sem vette föl a
telefont. Elgyalogoltam a Montesig, ott lakik Jacinto. Nem találtam senkit. Ettem egy
szendvicset az utcán, és befejeztem két tegnap elkezdett verset. Újabb telefon Fonték lakására.
Ezúttal egy azonosíthatatlan női hang válaszolt. Megkérdeztem, Font asszonnyal beszélek-e.
– Nem, nem vele – felelte a hang olyan hangszínnel, hogy fölállt a szőr a hátamon.
Egyértelműen nem María hangja volt. De nem is a cselédé, akivel nem sokkal azelőtt
beszéltem. Csak Angélica maradt vagy egy ismeretlen, talán az egyik lány barátnője.
– Hát jó, kivel beszélek?
– Kivel akar beszélni? – kérdezte a hang.
– Maríával vagy Angélicával – válaszoltam, egyszerre volt hülye és ijesztő érzés.
– Angélica vagyok – felelte a hang. – Kivel beszélek?
– Juannal – válaszoltam.
– Mi újság, Juan? Hogy vagy?
Nem lehet Angélica, gondoltam, az teljességgel lehetetlen. De az is eszembe jutott, hogy
abban a házban mindannyian bolondok, és akár még ez is elképzelhető.
– Jól vagyok – mondtam reszketve. – Otthon van María?
– Nincs – felelte a hang.
– Rendben, majd próbálkozom később – mondtam.
– Hagysz neki üzenetet?
– Nem – válaszoltam, és leraktam.
A homlokomra tettem a kezem. Valószínűleg lázas voltam. Abban a pillanatban azt
kívántam, bárcsak otthon lennék, a nagybátyáméknál, és tanulnék, vagy a tévét nézném, de
megértettem, hogy nincs visszaút, nekem már csak Rosario van meg Rosario bérelt szobája.
Szinte észre sem vettem, de azt hiszem, sírva fakadtam. Csak bolyongtam a város utcáin,
és amikor körülnéztem, a colonia Anáhuac valamelyik barátságtalan utcájának közepén
találtam magam, agonizáló fácskák és málló vakolatú falak között. Beültem egy kávézóba a
calle Texcocóban, és kértem egy kávét. Langyosan érkezett. Nem tudom, mennyi ideig
voltam ott.
Amikor kiléptem az utcára, már beesteledett.
Egy másik fülkéből megint fölhívtam a Font-házat. Ugyanaz a női hang válaszolt.
– Szia, Angélica, én vagyok az, Juan García Madero – mondtam.
– Szia – felelte a hang.
Szédültem. Az utcán egy csapat gyerek focizott.
 – Találkoztam apáddal – mondtam. – Lupéval volt.
– Tessék?
– A szállodában, ahol Lupét őrizzük. Ott volt az apád.
– Mit csinált ott? – Monoton hang volt, mintha a holdhoz beszélne, gondoltam.
– Lupét szórakoztatta – feleltem.
– Lupe jól van?
– Él és virul – feleltem. – Apukád viszont nem volt túl jó bőrben. Úgy láttam, hogy sírt is,
bár amikor odaértem, összeszedte magát.
– Á – mondta a hang. – És vajon miért sírt?
– Nem tudom – válaszoltam. – Talán lelkiismeret-furdalása van. Vagy a szégyen miatt.
Arra kért, hogy ne mondjam el neked.
– Mit ne mondj el nekem?
– Hogy ott találkoztunk.
– Á – mondta a hang.
– Mikor ér haza María? Nem tudod, hol van?
– A táncakadémián – felelte a hang. – Nekem is mindjárt indulnom kell.
– Hova?
– Az egyetemre.
– Rendben, akkor viszlát.
– Viszlát – mondta a hang.
Gyalog visszamentem a Sullivanig. Amikor – a Cuauhtémoc-emlékmű magasságában
– átkeltem a Reformán, hallottam, hogy valaki utánam szól.
– Föl a kezekkel, García Madero költő úr!
Megfordultam, megláttam Arturo Belanót és Ulises Limát, aztán elájultam.
Amikor magamhoz tértem, Rosario szobájában feküdtem, Ulises és Arturo az ágy két
oldaláról próbálta meg sikertelenül belém diktálni a frissen készült teát. Megkérdeztem tőlük,
hogy mi történt, mire azt felelték, hogy elájultam, hánytam, aztán elkezdtem
összefüggéstelenül beszélni. Elmeséltem nekik, hogy fölhívtam a Font lányokat. Azt
mondtam, hogy abba betegedtem bele. Eleinte nem hitték el. Azután figyelmesen
végighallgatták a részletes beszámolómat a legutóbbi kalandjaimról, és megszületett a
diagnózis.
Szerintük abban gyökerezett a probléma, hogy nem Angélica volt az, akivel beszéltem.
– Ráadásul, ezt még tudtad is, García Madero, ezért betegedtél meg – mondta Arturo
–, ettől a kibaszott élménytől.
– De mi az, amit tudtam?
– Hogy másvalaki az, és nem Angélica – válaszolta Ulises.
– Nem, én nem tudtam – mondtam.
– Tudat alatt mégis – felelte Arturo.
– De akkor ki volt az?
Arturo és Ulises nevetett.
– Tulajdonképpen a megoldás nagyon egyszerű és mulatságos.
– Ne gyötörj már, nyögd ki! – mondtam.
– Gondolkodj egy kicsit – felelte Arturo. – Lássuk csak, használd a fejed: Angélica volt?
Egyértelműen nem. María? Még kevésbé. Ki marad? A szolgáló, de olyan későn, amikor
telefonáltál, ő már nincs ott, ráadásul korábban beszéltél vele, és fölismerted a hangját, igaz?
– Igaz – válaszoltam. – A szolgálót kizárhatjuk.
– Ki marad? – kérdezte Ulises.
– María anyukája és Jorgito.
– Nem hiszem, hogy Jorgito volt az, szerinted?
– Nem, Jorgito nem lehetett – ismertem el.
 – És el tudod képzelni, hogy María Cristina megjátssza magát?
– María Cristinának hívják María anyukáját?
– Ez a neve – felelte Ulises.
– Nem, frankón nem. De akkor ki volt az? Nem marad senki más.
– Valaki, aki elég őrült ahhoz, hogy utánozza Angélica hangját – válaszolta Arturo, és
rám nézett. – Az egyetlen ember abban a házban, aki képes ilyen bosszantó viccekre.
Néztem őket egy darabig, miközben lassacskán formálódni kezdett a válasz a fejemben.
– Meleg, meleg… – mondta Ulises.
– Quim – mondtam.
– Nem lehetett más – mondta Arturo.
– A kurva száját!
Később eszembe jutott a sztori, amit Quim mesélt a süketnémáról, és a
gyerekbántalmazókra gondoltam, akik gyerekkorukban bántalmazott gyerekek voltak. Bár
most, amikor mindezt leírom, nem látom ugyanolyan tisztán az ok-okozati összefüggést a
süketnéma és Quim személyiségének átalakulása között, mint abban a pillanatban. Azután
felbőszülve kirontottam az utcára, és számtalan érmét elpazarolva próbáltam telefonon elérni
Maríát. Beszéltem az anyukájával, a szolgálóval, Jorgitóval, aztán késő este Angélicával
(ezúttal tényleg az igazi Angélicával), de María egyszer sem volt otthon, Quim pedig egyetlen
alkalommal sem akart a telefonhoz jönni.
Belano és Ulises Lima egy darabig velem tartott. Miközben az első telefonhívásokat
intéztem, olvasnivalóként odaadtam nekik a verseimet. Azt mondták, nem rosszak. A
zsigerrealizmus megtisztítása csak vicc, mondta Ulises. De a kirúgottak tudják, hogy csak
erről van szó? Dehogy, akkor egyáltalán nem lenne vicces az egész, felelte Arturo. Szóval
nem zártatok ki senkit? Persze hogy nem. És akkor mit csináltatok mostanában? Semmit,
felelte Ulises.
– Van egy faszkalap, aki meg akar verni minket – ismerték be később.
– De ti ketten vagytok, ő meg egyedül.
– De mi nem vagyunk erőszakosak, García Madero – mondta Ulises. – Legalábbis én
nem, és most már Arturo sem.
Este – miközben többször is megpróbáltam fölhívni a Font lányokat – találkoztam Jacinto
Requenával és Rafael Barriosszal a Quito kávézóban. Elmeséltem nekik, mit mondott Belano
és Ulises. Valószínűleg kiderítettek valamit Cesárea Tinajero dolgairól, mondták.

December 14.
A zsigeri realistáknak senki nem ad SEMMIT. Sem ösztöndíjat, sem megjelenési lehetőséget
a folyóiratokban, de még könyvbemutatóra, felolvasóestre sem hívják őket.
Belano és Lima olyan, mint két kísértet.
Ha a szlengben a fasza azt jelenti, jó, a szar azt, hogy rossz, akkor mit jelent a faszar?
Ma nem érzem túl jól magam.

December 15.
Don Crispín Zamora nem szeret a spanyol polgárháborúról beszélni. Megkérdeztem, hogy
akkor mi az oka, hogy a könyvesboltját erre a háborús történéseket fölidéző névre keresztelte.
Elárulta, hogy nem ő adta a nevet, hanem az előző tulajdonos, aki a köztársaságiak tábornoka
volt, és az említett csatában óóóriási diadalt aratott. Don Crispín szavaiban halvány iróniát
vélek fölfedezni. Mesélek neki – mert megkért rá – a zsigeri realizmusról. Miután tesz néhány
megjegyzést, mint például: „a realizmus sosem zsigeri”, „a zsigeriség az álomvilág sajátja” és
a többi, melyek kissé meghökkentenek, kijelenti, hogy nekünk, szegény srácoknak nincs más
lehetőségünk, csak az irodalmi avantgárd. Megkérdezem tőle, egészen pontosan mit ért azon a
kifejezésen, hogy „szegény srácok”. Nem vagyok épp tökéletes példa a „szegény srácokra”.
Legalábbis itt a fővárosban nem. Aztán eszembe jut a bérelt szoba, amit Rosario oszt meg
velem, és a kezdeti tiltakozásom alábbhagy. Az irodalommal ugyanaz a probléma, mint az
élettel is, mondja don Crispín, a végén mindenkiből görény lesz. Egészen addig az volt az
érzésem, hogy don Crispín csak beszél, hogy járjon a szája. Tulajdonképpen én csak ültem
egy helyben, eközben ő szünet nélkül pakolászta a könyveket ide-oda, vagy leporolt egy rakás
folyóiratot. Mégis, egy váratlan pillanatban don Crispín megfordult, és megkérdezte, mennyit
kérnék azért, hogy lefeküdjek vele. Látom, hogy nem vet föl a pénz, csakis ezért bátorkodom
fölvetni az ötletet. Megfagyott bennem a vér.
– Ezzel most mellényúlt, don Crispín – mondtam.
– Nézd, ne vedd rossz néven, tudom, hogy öreg vagyok, ezért ajánlok föl valamit cserébe,
tekintsük kártérítésnek.
– Don Crispín, maga homoszexuális?
Alighogy kiszaladt a számon, tudtam, hogy hülye kérdés, és elvörösödtem. Nem vártam
meg a választ. Azt gondolta rólam, hogy homoszexuális vagyok? Nem vagy az?, kérdezte don
Crispín.
– Ajjajaj, micsoda baklövés, istenem. Figyelj, ne haragudj! – mondta don Crispín, és
elnevette magát.
Először késztetést éreztem, hogy kirohanjak a La Batalla del Ebróból, aztán ez
elpárolgott. Don Crispín megkért, hogy adjam át neki a székem, nehogy szívrohamot kapjon a
nevetéstől. Amikor lecsillapodott, sűrű bocsánatkérések közepette azt mondta, hogy értsem
meg, ő egy félénk homoszexuális (hogy a koromról már ne is beszéljünk, Juanito!), és már
minden gyakorlatát elvesztette a flörtölés nehéz, olykor pedig talányos művészetében. Most
biztosan azt gondolod – és jogosan –, hogy mekkora szamár vagyok, mondta. Azután
bevallotta, hogy legalább öt éve nem feküdt le senkivel. Mielőtt elindultam volna, még
erősködött, hogy – az átélt kellemetlenségekért cserébe – nekem ajándékozza Szophoklész és
Aiszkhülosz összes műveit a Porrúa kiadásában. Azt válaszoltam, hogy nem ért semmiféle
kellemetlenség, de udvariatlannak éreztem volna, ha nem fogadom el az ajándékát. Szar az
élet.

December 16.
Tényleg megbetegedtem. Rosario rám parancsolt, hogy maradjak ágyban. Mielőtt elment
volna dolgozni, kölcsönkért egy termoszt valamelyik szomszédasszonytól, és hagyott nekem
fél liter kávét. Meg négy aszpirint. Lázas vagyok. Elkezdtem és befejeztem két verset.

December 17.
Ma járt nálam egy orvos, hogy megvizsgáljon. Körülnézett a szobában, megnézte a
könyveimet, aztán megmérte a vérnyomásom, és több helyen is megtapogatta a testem.
Azután sutyorogni kezdett Rosarióval a szoba egyik sarkában, közben mozgatta a vállát, hogy
nagyobb nyomatékot adjon a szavainak. Amikor elment, megkérdeztem Rosariót, mégis hogy
gondolta, hogy anélkül hív orvost, hogy előbb megbeszéltük volna. Mennyit költöttél?,
kérdeztem. Az nem fontos, apucikám, csak te vagy fontos.

December 18.
Ma délután épp rázott a hideg a láz miatt, amikor kinyílt az ajtó, és megjelent a nagynéném,
utána a nagybátyám, mögöttük pedig Rosario. Azt hittem, hallucinálok. A nagynéném
odavetette magát az ágyamhoz, és elhalmozott puszikkal. A nagybátyám kemény maradt,
megvárta, míg a nagynéném kiönti a szívét, azután pedig megveregette a vállam. Nemsokára
előkerültek a fenyegető és vádló szavak meg az intelmek. Egyszóval azt akarták, hogy
azonnal menjek haza, vagy ha mégsem, akkor feküdjek be egy kórházba, ahol kimerítően
kivizsgálnának. Nemet mondtam. Zárásként újabb fenyegetések következtek, és amikor
elmentek, én teli torokból nevettem, Rosario pedig keservesen zokogni kezdett.

December 19.
Korán reggel meglátogatott Requena, Xóchitl, Rafael Barrios és Barbara Patterson.
Megkérdeztem tőlük, ki adta meg nekik a címemet. Ulises és Arturo, válaszolták. Ezek szerint
már előkerültek, mondtam. Előkerültek, aztán megint eltűntek, mondta Xóchitl. Nemsokára
befejezik a fiatal mexikói költők antológiáját, mondta Barrios. Requena fölnevetett. Szerinte
nem így van. Milyen kár: egy pillanatig reménykedtem, hogy az én szövegeim is bekerülnek a
válogatásba. Most éppen pénzt gyűjtenek, hogy Európába utazzanak, mondta Requena.
Hogyan gyűjtenek? Hát zöldet árulnak fűnek-fának, válaszolta Requena. Az egyik nap láttam
őket a Reformán, és egy acapulco golddal teli tarisznya volt náluk. Nem tudom elhinni,
mondtam, aztán eszembe jutott, hogy amikor legutóbb láttam őket, tényleg volt náluk egy
tarisznya. Nekem is adtak egy kicsit, mondta Jacinto, és elővett egy kis füvet. Xóchitl azt
mondta, hogy nem tenne jót nekem, ha ebben az állapotban szívnék. Azt válaszoltam, hogy ne
aggódjon, már sokkal jobban érzem magam. Neked sem kéne szívnod, mondta Jacinto, ha
nem akarod, hogy fogyatékos legyen a fiunk. Xóchitl azt felelte, hogy a marihuána nem
föltétlen káros a magzatra. Ne szívjál, Xóchitl!, mondta Requena. A magzatra a negatív
kisugárzás lehet káros, folytatta Xóchitl, meg a rossz ételek, az alkohol, az anyát érő fizikai
erőszak, de nem a marihuána. Azért jobb lesz, ha te mégsem szívsz, mondta Requena. Ha
szívni akar, hát szívjon, mondta Barbara Patterson. Ne szólj bele, gringó ribanc!, mondta
Barrios. Miután megszültél, azt csinálsz, amit akarsz, de addig kibírod, mondta Requena.
Miközben szívtunk, Xóchitl leült a szoba egyik sarkába, azok mellé a papírdobozok mellé,
amelyekben Rosario az éppen nem hordott ruháit tárolta. Arturo és Ulises nem is gyűjtenek,
mondta (bár minek tagadni, tényleg összeszedtek egy kis tartalékot), hanem az utolsó
simításokat végzik egy terven, amitől mindenkinek leesik majd az álla. Vártuk a további
részleteket, de Xóchitl elhallgatott.

December 20.
Ma este háromszor dugtam Rosarióval. Már meggyógyultam. Mindenesetre – és leginkább
azért, hogy örömet szerezzek neki – továbbra is szedem a gyógyszereit.

December 21.
Semmi újdonság. Mintha megállt volna az élet. Mindennap szeretkezem Rosarióval. Miután
elmegy dolgozni, írok és olvasok. Esténként körbejárom a Bucareli bárjait. Néha beugrom az
Encrucijadába, és a pincérnők soron kívül kiszolgálnak. Hajnali négykor hazaér Rosario
(amikor éjszakai műszakos), akkor eszünk valami könnyűt a szobánkban, általában olyasmit,
amit készen hoz a bárból. Aztán szeretkezünk, amíg el nem alszik, én pedig nekiállok írni.

December 22.
Ma korán reggel sétálni indultam. Az volt a tervem, hogy a La Batalla del Ebro könyvesbolt
felé veszem az irányt, és don Crispínnel beszélgetek ebédidőig, de amikor odaértem, zárva
találtam a boltot. Így aztán cél nélkül elindultam, élveztem a reggeli napsütést, és szinte észre
se vettem, máris a calle Mesonesnál jártam, ahol a Rebeca Nodier könyvesbolt van. Annak
ellenére, hogy első látogatásom alkalmával ezt a boltot már kihúztam az ígéretes célpontok
közül, mégis betértem. Nem volt senki. Elhasznált, édeskés levegő lengte körül a könyveket
és a polcokat. Hangok szűrődtek ki a hátsó szobából, ebből arra következtettem, hogy a vak
öreglány belefeledkezett valamiféle üzleti ügybe. Amíg várakoztam, belelapoztam pár régi
könyvbe. Alfonso Reyestől a Simpatías y diferencias öt kötetén kívül ott volt az Ifigenia
cruel, az El plano oblicuo és a Retratos reales e imaginarios, Julio Torritól a Prosas
dispersas, egy bizonyos Eduardo Colín novelláskötete, a Mujeres, róla még sosem hallottam,
Tabladától a Li-Po y otros poemas, Renato Leductól a Catorce poemas burocráticos y un
corrido reaccionario, Juan de la Cabadától az Incidentes melódicos del mundo irracional, és
José Revueltastól a Dios en la tierra meg a Los días terrenales. Hamar belefáradtam, és
leültem egy fonott kisszékre. Épp elhelyezkedtem, amikor kiáltást hallottam. Az első
gondolatom az volt, hogy megtámadták Rebeca Nodiert, és mérlegelés nélkül a könyvesbolt
belsejébe vetettem magam. Az ajtó mögött meglepő látvány fogadott. Ulises Lima és Arturo
Belano egy régi katalógust tanulmányozott az asztalon, és amikor berontottam a szobába, ők
pedig fölkapták a fejüket, először láttam valódi meglepetést az arcukon. Mellettük doña
Rebeca elgondolkodó vagy merengő arccal nézte a plafont. Nem volt semmi baja. Ő kiáltott,
de nem félelmében, hanem meglepetésében.

December 23.
Ma nem történt semmi. És ha mégis történt valami, arról jobb nem beszélni, mert nem
értettem.

December 24.
Pocsék karácsony. Fölhívtam Maríát. Végre tudtam vele beszélni! Elmeséltem neki mindent
Lupéról, de azt mondta, hogy tud mindenről. Mi az, amit tudsz?, kérdeztem.
– Hát hogy otthagyta a stricijét, és végre beiratkozott a táncakadémiára – mondta.
– Tudod, hol lakik?
– Egy szállodában – felelte María.
– Tudod, melyik szállodában?
– Persze hogy tudom. A La Media Lunában. Minden délután benézek hozzá, szegény
nagyon egyedül van.
– Nem, nincs egyedül, apád gondoskodik róla, hogy legyen, aki szórakoztassa
– mondtam.
– Apám szent ember, és meggebed az olyan semmirekellő taknyosokért, mint te
– mondta.
Tudni akartam, mit ért azon, hogy „meggebed”.
– Semmit.
– Halljam, mi a szart akarsz mondani?
– Ne kiabálj! – mondta.
– Tudni akarom, hogy állok! Tudni akarom, kivel beszélek!
– Ne kiabálj! – hajtogatta.
Aztán azt mondta, hogy dolga van, és lerakta.

December 25.
Elhatároztam, hogy soha többet nem fogok lefeküdni Maríával, mégis, a karácsonyi ünnepek,
a belváros utcáin sétáló emberekből sugárzó nyugtalanság, szegény Rosario tervei (arra
készül, hogy egy bálteremben töltse a szilvesztert, természetesen velem, és táncolni fogunk)
csak még jobban fölébresztik bennem a vágyat, hogy újra lássam Maríát, levetkőztessem, újra
érezzem a hátamon összekulcsolódó lábát, és (ha ő úgy óhajtja) rácsapjak a tökéletes, feszes
fenekére.

December 26.
– Ma van számodra egy meglepetésem, papuskám – jelentette be Rosario, alighogy hazaért.
Csókolgatni kezdett, többször is elmondta, hogy szeret, megígérte, hogy nemsokára ő is
olvasni fog – havonta két teljes könyvet –, hogy „fölérjen hozzám”, ettől csak még
kínosabban éreztem magam, aztán végül közölte, hogy soha még senki nem tette őt ilyen
boldoggá.
 Valószínűleg öregszem, mert az áradozásától végigfut a hátamon a hideg.
Fél órával később elsétáltunk az El Amanuense Azteca közfürdőig a calle Lorenzo
Boturiniben.
Ez volt a meglepetés.
– Szép tisztának kell lennünk, most, hogy közeleg az újév – mondta Rosario, és közben
kacsintott egyet.
Igazán kedvem lett volna ott helyben pofon vágni, aztán otthagyni, hogy soha többé ne
lássam az életben. (Mostanában nincsenek kötélből az idegeim.)
Mégis, ahogy túljutottunk a fürdő tejüveg ajtaján, a recepció fölött elhelyezkedő falikép
vagy freskó hipnotikus erővel vonta magára a figyelmemet.
A névtelen művész megfestett egy gondolataiba merülő, papírlapra vagy pergamenre
jegyzetelő indiánt. Kétségtelenül ő volt a hely névadója, ő volt az a bizonyos azték írnok.
Mögötte meleg vizes medencék voltak hármas sorokban, bennük indiánok és konkvisztádorok
fürödtek, a gyarmati Mexikó lakói, a két pap: Hidalgo és Morelos, Miksa császár és Sarolta
császárné, Benito Juárez barátai és ellenségei gyűrűjében, Madero elnök, Carranza, Zapata,
Obregón, változatos uniformisba öltözött és egyenruha nélküli katonák, földművesek,
mexikóvárosi munkások és filmszínészek: Cantinflas, Dolores del Río, Pedro Armendáriz,
Pedro Infante, Jorge Negrete, Javier Solís, Aceves Mejía, María Félix, Tin-Tan, Resortes,
Calambres, Irma Serrano és mások, akiket nem ismertem föl, mert a távolabbi medencékben
fürödtek, és azok már tényleg pindurkák voltak.
– Ütős, nem?
Csak álltam ott csípőre tett kézzel. Önkívületben.
Rosario hangjára szabályosan összerezzentem.
Mielőtt a törülközőnkkel és a szappanunkkal együtt eltűntünk volna a folyosókon, még
észrevettem, hogy a kép mindkét szélén kőfal határolta a medencéket. A falon túl pedig
– valamiféle síkságon, vagy a megszilárdult tengerfelszínen – elmosódott állatfigurákat
láttam, talán állati szellemeket (vagy botanikai szellemeket), melyek lesben álltak a falaknál,
és sokasodtak a forrongó, ugyanakkor hangtalan területen.

December 27.
Visszamentünk az El Amanuense Aztecába. Teljes siker. A szeparék tulajdonképpen apró,
padlószőnyeggel borított szobák, asztallal, fogassal, kanapéval és egy betonfülkével, ebben
van a zuhany és a gőz. A gőzcsap – épp mint egy nácis filmben – lent van a padlószinten. A
két teret elválasztó ajtó vastag, és fejmagasságban (bár nekem le kell hajolnom, mert
túlságosan magas vagyok az építészeti kánonhoz képest) nyílik egy nyugtalanító és folyton
párás kajütablak. Van éttermi szervizszolgálatuk. Bezárkózunk, és rendelünk két Cuba librét.
Letusolunk, ellazulunk a gőzben, pihenünk, megszárítkozunk a szófán, aztán megint
letusolunk. Szeretkezünk a zuhanykabinban, egy mindkettőnk testét homályba burkoló
gőzfelhő kellős közepén. Dugunk, tusolunk, hagyjuk, hogy fojtogasson minket a gőz. Csak
egymás kezét látjuk, a másik térdét, néha a tarkóját, vagy a melle hegyét.

December 28.
Hány verset írtam?
Mióta ez elkezdődött: ötvenöt verset.
Összesen 76 oldalt.
Összesen 2453 sort.
Már lehetne könyvem is. Az összes műveim.

December 29.
Ma este, amikor Rosariót vártam az Encrucijada Veracruzana bárpultjánál, odajött hozzám
Brígida, és mondott valamit arról, hogy múlik az idő.
– Tölts még egy tequilát – mondtam –, és fejtsd ki, mire gondolsz. – Észrevettem valamit
a szemében, amire csak egyetlen szó illik: diadal, bár szomorú és lemondó diadal volt, mely
nem az élet rezdüléseit, inkább a halál apró rezdüléseit követte.
– Hát, hogy múlik az idő – mondta Brígida, miközben töltött –, és te, aki nem is olyan rég
még ismeretlen voltál, most mintha a családhoz tartoznál.
– Leszarom a családot – feleltem, miközben azon gondolkodtam, hol a fenében lehet
Rosario.
– Nem állt szándékomban megsérteni – mondta Brígida. – Összebalhézni sem akartam
veled. Ilyenkor az ünnepek alatt nem szeretek balhézni senkivel.
Egy ideig néztem, de nem tudtam, mit mondjak. Legszívesebben azt mondtam volna neki,
hogy Brígida, te meghülyültél, de nekem sem volt kedvem a balhéhoz.
– Szóval – mondta Brígida, és hátranézett, mintha meg akarna győződni róla, hogy még
nem érkezett meg Rosario –, nyilván én is szívesen, szívesen beléd szerettem volna, és én is
szívesen összeköltöztem volna veled, fizettem volna a rezsidet, főztem volna rád, ápoltalak
volna, amikor megbetegszel, de ha nem így alakult, hát ez van, úgy kell elfogadnunk a
dolgokat, ahogy vannak, nem igaz? De azért szép lett volna.
– Én elviselhetetlen vagyok – mondtam.
– Olyan vagy, amilyen vagy, de a faszod legalább annyit ér, mint a saját súlya aranyban
– felelte Brígida.
– Köszönöm – mondtam.
– Tudom, miről beszélek – mondta Brígida.
– És mit tudsz még?
– Rólad? – Brígida most már mosolygott, és alighanem ez jelentette számára a diadalt.
– Persze, rólam – válaszoltam, és kiürítettem a tequilás poharat.
– Hogy fiatalon fogsz meghalni, Juan, és szégyent fogsz hozni Rosarióra.

December 30.
Ma megint jártam a Font lányoknál. Ma szégyent hoztam Rosarióra.
Korán fölkeltem, reggel hét körül, és céltalanul nekivágtam a belvárosi utcáknak. Mielőtt
kiléptem volna az ajtón, hallottam, ahogy Rosario utánam szól: várj egy csöppet, már készül a
reggelid. Nem válaszoltam. Csöndben becsuktam az ajtót, és magam mögött hagytam a
bérházat.
Hosszú ideig úgy gyalogoltam, mintha egy másik országban lennék, közben fuldokoltam
és szédültem. Amikor a Zócalóhoz értem, végre kitágultak a pórusaim, kiizzadtam magamból
mindent, és elmúlt a szédülés.
Iszonyatos éhség vett rajtam erőt, és betértem az első kávézóba, amelyet nyitva találtam, a
Maderón, egy kicsike hely volt, a Nueva Síbaris, kértem egy kávét meg egy sonkás
szendvicset.
Nagyobb nem is lehetett volna a meglepetés, amikor a bárpult mellett megláttam Pancho
Rodríguezt. Ott ült frissen fésült frizurával (még nedves volt a haja), és vörös szemmel. Nem
lepődött meg, amikor meglátott. Megkérdeztem tőle, mit keres itt ilyen korán, és ilyen távol a
saját környékétől.
– Egész éjszaka kurváztam – válaszolta –, hátha így végre sikerül kibaszottul elfelejtenem
te is tudod, kit.
Föltételeztem, hogy Angélicára céloz, és miközben kortyoltam egyet a kávémból, máris
Angélica, María és a Font lányok kis házába tett első látogatásaim jártak az eszemben.
Elöntött a boldogság. Megéheztem. Pancho ezzel szemben kedvetlennek látszott. Hogy
fölrázzam, elmeséltem neki, hogy elköltöztem a nagybátyám házából, és hogy egy nővel élek
egy bérházban, ami mintha a negyvenes évek filmjeiből maradt volna itt, de Pancho képtelen
volt odafigyelni rám, vagy éppenséggel bárki másra.
Miután elszívott pár cigarettát, azt mondta, hogy kicsit kinyújtóztatná a lábát.
– Hova akarsz menni? – kérdeztem, és bár valójában már tudtam a választ, azért készen
álltam, hogy minden eszközt bevessek, ha mégsem egyezne meg azzal, amire számítok.
– Angélicához – felelte Pancho.
– Tiszta sor – mondtam, és sietősen befejeztem a reggelit.
Pancho gyorsan rendezte a számlámat (először történt ilyesmi), aztán kiléptünk az utcára.
Könnyed érzés költözött a lábunkba. Egyszerre már Pancho sem úgy nézett ki, mint akit
tönkrevágott az alkohol, és én sem voltam olyan tanácstalan, hogy mit is kezdjek az
életemmel, épp ellenkezőleg, a reggeli napsütés teljesen rendbe hozott minket, Pancho újra
vidám volt és eleven, könnyedén siklott a szavak hullámain, és a calle Maderóban egy
cipőbolt kirakatüvegében megláttam önképem pontos mását: egy magas fickó kellemes
vonásokkal – nem esetlen, és nem is betegesen félénk –, aki nagy léptekkel halad, és követi őt
egy másik, nála alacsonyabb és zömökebb fickó, aki az igaz szerelme – de tulajdonképpen
mindegy is, mi! – nyomában jár.
Természetesen akkor még fogalmam sem volt róla, mi mindent tartogat számunkra ez a
nap.
Pancho egészen félútig lelkesnek, kedélyesnek és közlékenynek mutatkozott, de az út
második felében – ahogy közeledtünk a colonia Condesa felé – megváltozott a viselkedése, és
mintha megint alámerült volna korábbi félelmei közé, melyeket az Angélicához fűződő
különös (vagy inkább drámai és megfejthetetlen) kapcsolata váltott ki belőle. Az egész
probléma alapja – árulta el már újra rosszkedvűen – az a társadalmi különbség, mely az ő
szerény munkáscsaládja, és a fővárosi alsó középosztályba szilárdan beágyazódott Font család
között feszült. Hogy lelket öntsek belé, azzal érveltem, hogy nem kérdés, ez valóban lehet
probléma a szerelmi viszony kialakításakor, mégis, mivel az ő viszonyuk már kialakult, az
osztályok között tátongó szakadék jóval könnyebben áthidalható. Pancho erre azt kérdezte,
hogy mit akarok azzal mondani, hogy a viszony már kialakult, elég idióta kérdés volt, inkább
nem is válaszoltam rá, vagyis fordítottam egyet a dolgon: talán ti Angélicával két átlagos
ember vagytok, az alsó középosztály és a munkásosztály tipikus és tősgyökeres
mintapéldányai?
– Nem, nyilván nem – válaszolta Pancho elgondolkodva, miközben a taxi – amit a
Reforma és a Juárez sarkán fogtunk – szédítő sebességgel röpített minket a calle Colima felé.
Pontosan erről beszélek, mondtam, mivel mindketten költők vagytok, Angélica és te is,
mit számít az, hogy egyikőtök más társadalmi osztályba tartozik, mint a másik.
– Igenis számít – mondta Pancho.
– Ne legyél már mechanicista, haver – mondtam, egyre felelőtlenebből boldogan.
A taxisofőr váratlanul az érveim mellé állt:
– Ha ön már fölpróbálta a lányt, akkor szart se számítanak a sorompók. Ha jó a szerelem,
a többi nem számít.
– Látod? – mondtam.
– Hát nem – felelte Pancho –, én nem látom ilyen világosan.
– Álljon csak határozottan a csaja elé, és felejtse el ezeket a kommunista faszságokat
– mondta a taxis.
– Miféle kommunista faszságokat? – kérdezte Pancho.
– Hát ezt a maszlagot a társadalmi osztályokról.
– Szóval maga szerint nem léteznek a társadalmi osztályok – mondta Pancho.
A taxis eddig a visszapillantó tükörből beszélt hozzánk, most viszont hátrafordult, jobb
karját az anyósülés támlájára tette, bal kezével határozottan tartotta a kormányt. Neki fogunk
menni valaminek, gondoltam.
– Az attól függ, jelen esetben nem. A szerelemben mi mexikóiak egyenlők vagyunk. Isten
előtt úgyszintén – mondta a taxis.
– Mekkora faszságok ezek! – mondta Pancho.
– Bagoly mondja verébnek – vágott vissza a taxis.
Attól kezdve Pancho és a taxis vitázni kezdett vallásról és politikáról, én pedig ezt
kihasználva gyönyörködtem az ablakban elsuhanó egyhangú tájban: a Juárez és a Roma Norte
homlokzataiban, aztán elgondolkodtam Maríán, és azon, vajon mi az, ami elválaszt
bennünket, nem a társadalmi különbség, hanem inkább a felgyülemlő tapasztalat, és
elgondolkodtam Rosarión és a bérelt szobánkon, meg az ott átélt csodálatos éjszakákon, de
mégis, kész voltam rá, hogy az egészet odaadjam egy Maríával töltött pillanatért, María egy
szaváért, María egy mosolyáért. És eszembe jutottak a nagybátyámék, sőt mintha láttam is
volna őket, ahogy karonfogva távolodnak az egyik utcán, amit érintettünk, nem fordulnak
meg a szomszédos utcákon veszélyesen cikázva tovatűnő taxi után, és úgy nyeli el őket a
magányuk, ahogy Panchót, a taxist és engem nyel el a sajátunk. És aztán rájöttem, hogy
valami megtört az utolsó pár napban, valami megtört abban a viszonyban, amely Mexikó új
költőihez vagy életem új nőihez fűzött, de akármennyire törtem a fejem, nem jöttem rá, mi
volt az, ha hátranéztem a vállam fölött, a szakadék már a hátam mögött nyílt, egy szakadék,
mely ennek ellenére nem keltett bennem félelmet, egy szakadék, melyben nem voltak
szörnyek, volt viszont sötétség, némaság és üresség, a belém maró három szélsőség, igaz, nem
is mar nagyon, csak egy csiklandós érzés a gyomorszájamnál, mely néhány pillanatra mégis
hasonlít a félelemhez. Egyszer csak – miközben az arcom még mindig az ablakra tapadt
– rákanyarodtunk a calle Colimára, és elhallgatott Pancho meg a taxis, de az is lehet, hogy
csak Pancho, mintha végül lemondott volna róla, hogy meggyőzze a taxist, és a hallgatásom
és Pancho hallgatása átjárta a szívemet.
A Font lányok házától néhány méterre szálltunk ki.
– Itt valami nem stimmel – mondta Pancho, miközben a taxis az anyánkat emlegetve
vidáman távolodott.
Első pillantásra minden rendben volt az utcán, de én is éreztem, hogy a nagyon is eleven
emlékeimhez képest megváltozott a légkör. A szemközti járdánál két fickót láttam egy sárga
Camaróban ülni. Egyenesen minket néztek.
Pancho becsöngetett. Néhány végtelennek tűnő másodpercig semmiféle mozgást nem
láttunk a házban. A Camaro egyik utasa – az, amelyik az anyósülésen ült – kiszállt, és a kocsi
tetejére könyökölt. Pancho nézte pár másodpercig, aztán – egész halkan – megismételte, hogy
itt valami nem stimmel. A camarós fickó ijesztő volt. Fölidéztem azt a pár alkalmat, amikor
először jártam a Font lányok házában, amikor a kapuban álltam, vagy gyönyörködtem a
szemem elé táruló, titkokkal teli kertben. Nem is volt olyan régen, most mégis úgy éreztem,
mintha évek teltek volna el azóta. Jorgito jött ki a kapuhoz.
Amikor odaért hozzánk, jelzett valamit a kezével, de nem értettük, mit, és a parkoló
Camaro felé nézett. Nem viszonozta a köszönésünket, és a rácsos kaput újra kulcsra zárta
mögöttünk. A kert elhanyagoltnak tűnt. De megváltozott a ház külseje is. Jorgito egyenesen a
főbejárathoz vezetett minket. Emlékszem, Pancho kérdően rám nézett, majd menet közben
hátrafordult, és szemügyre vette az utcát.
– Ne állj meg, te marha – mondta neki Jorgito.
A házban Quim Font és a felesége várt minket.
– Már ideje volt, hogy meglátogass, García Madero – mondta Quim, és erősen megölelt.
Nem számítottam ilyen meleg fogadtatásra. Font asszony papucsot és zöld-fekete pongyolát
viselt, mintha csak most kelt volna föl, aztán később megtudtam, hogy aznap éjszaka alig
aludt.
– Mi van itt? – kérdezte Pancho rám nézve.
– Mármint mi nincs – mondta Font asszony, miközben Jorgitót simogatta.
Miután megölelt, Quim odament az ablakhoz, és egyenesen kinézett rajta.
 – Semmi új, apuci – mondta Jorgito.
Rögtön a sárga Camaro utasaira gondoltam, és lassanként kialakult bennem egy kósza
elképzelés arról, mi történik Fonték házában.
– Éppen reggelizünk, srácok, nem kértek egy kis kávét? – kérdezte Quim.
Követtük a konyhába. Az asztalnál ott ült Angélica, María és… Lupe! Pancho meg se
rezzent, amikor meglátta, de én majdnem dobtam egy hátast.
Nem könnyű fölidézni, mi következett ezután, elsősorban azért, mert María úgy üdvözölt,
mintha nem is vesztünk volna össze, mintha azon nyomban újrakezdhettük volna a
kapcsolatunkat. Csak arra emlékszem, hogy minden görcs nélkül köszöntem Angélicának és
Lupénak, és hogy María megpuszilta az arcom. Aztán leültünk kávézni, és Pancho
megkérdezte, mi történik itt. Elhangzott mindenféle zűrzavaros válasz, és a lárma közepette
Font asszony összeveszett Quimmel. Font asszony azt állította, hogy soha nem volt még része
ilyen rossz karácsonyi ünnepekben. Gondolj a szegényekre, Cristina, vágott vissza Quim.
Font asszony sírva fakadt, és kivonult a konyhából. Angélica utánament, és ez Panchóból is
kiváltott egy mozdulatsort, amely aztán befejezetlen maradt: fölállt a székéről, követte
Angélicát az ajtóig, aztán visszaült a helyére. Eközben Quim Maríával együtt tájékoztatott a
történtekről. Lupét megtalálta a kerítője a La Media Luna Szállóban. Egy kisebb civakodás
után – melynek részleteit nem értettem – sikerült Quimmel együtt kiszabadulnia a szállodából,
és eljutottak a calle Colimába. Ez pár napja volt. Amikor Font asszony megtudta, mi történt,
fölhívta a rendőrséget, és hamarosan meg is jelent egy járőrkocsi. A rendőrök megjegyezték,
hogy ha Fonték följelentést kívánnak tenni, akkor be kell menniük az őrsre. Amikor Quim
elmondta nekik, hogy Alberto meg a másik fazon ott van a házával szemben, a járőrök
lementek, hogy beszéljenek a stricivel, Jorgito pedig a kapuból látta, hogy úgy nézett ki az
egész, mintha régi haverok lettek volna. Vagy rendőr volt Alberto társa is – ahogy azt Lupe
állította –, vagy kellőképpen zsíros jattot kaptak a rendőrök, hogy elfelejtsék az esetet. Attól a
pillanattól kezdve hivatalosan is megkezdődött a Font-ház ostroma. A járőrök elmentek. Font
asszony megint fölhívta a rendőrséget. Újabb járőrök jöttek, de az eredmény ugyanaz volt.
Quim egyik barátja telefonon azt javasolta, hogy valahogy tartson ki az ostrom ellenére, amíg
véget nem érnek az ünnepek. Időnként jött egy másik kocsi is – erről is Jorgito számolt be, az
egyetlen, aki elég tökös volt, hogy meglesse a zaklatókat egy Oldsmobile, leparkolt a Camaro
mögé, és Alberto meg a társa – miután rövid megbeszélést folytattak az újonnan érkezett
ostromlókkal – látványosan, sőt félelemkeltő módon, csikorgó gumikkal és a dudára
tenyerelve távozott. Nagyjából hat órával később már ismét ott voltak, a korábban őket váltó
kocsi pedig elment. Ez a jövés-menés – magától értetődő módon – felőrölte a család idegeit.
Font asszony nem volt hajlandó kilépni az utcára, attól félt, hogy elrabolják. Quim – látva,
hogy milyen irányt vesznek az eseményék – ugyanúgy nem mozdult ki, ő azt állította, hogy a
család iránt érzett felelősségből, de én azt hiszem, inkább csak félt tőle, hogy megverik.
Egyedül Angélica és María lépte át a ház küszöbét, külön-külön, mindketten egyetlen
alkalommal, az eredmény lesújtó volt. Angélicát inzultálták, Maríát pedig – aki vakmerően
elment a Camaro mellett – megfogdosták és fölpofozták. Amikorra mi megérkeztünk, már
Jorgito volt az egyetlen, aki ki mert jönni kaput nyitni.
Miután értesültünk az előzményekről, Pancho reakciója nem váratott magára.
Most rögtön kimegy, és laposra veri azt a bizonyos Albertót.
Quimmel megpróbáltuk lebeszélni, de nem volt mit tenni. Így aztán – miután negyed órán
keresztül beszélt négyszemközt Angélicával – Pancho az utca felé vette az irányt.
– Gyere velem, García Madero – mondta, én pedig követtem, mint valami hülye.
Ahogy kiléptünk, Pancho harci kedve több nagyságrenddel csökkent. Kinyitottuk a kaput
a Jorgitótól kapott kulcsokkal, és még egyszer visszanéztünk a házra. Én úgy láttam, mintha
Quim a nappali ablakából, Font asszony pedig az egyik emeleti ablakból figyelne minket.
Elég gáz ez az ügy, mondta Pancho. Nem tudtam mit hozzáfűzni, ki kérte rá, hogy nyissa ki a
száját?
– Eddig tartott a sztori Angélicával – mondta Pancho, amikor sorban végigpróbálta az
összes kulcsot, mielőtt megtalálta volna a megfelelőt.
A Camaróban hárman voltak, nem pedig ketten, ahogy kora reggel látni véltem. Pancho
határozott léptekkel odament hozzájuk, és megkérdezte, mit akarnak. Én megálltam pár
lépéssel hátrébb, így Pancho teste eltakarta előlem a strici alakját. Sem én nem láttam őt, sem
ő nem látott engem. De a hangját hallottam, erőteljes volt, mint egy ranchera énekes hangja,
arrogáns, de nem minden ízében kellemetlen, egészen más volt, mint amilyen hangot
elképzeltem volna hozzá, egy hang, amelyben nyoma sem volt a bizonytalanságnak, és amely
kíméletlen kontrasztban állt Panchóéval, aki dadogni kezdett, és túl vékony hangon beszélt, ez
pedig villámgyorsan inzultusokhoz és agresszióhoz vezetett.
Abban a pillanatban ráébredtem – először az aznap reggel velünk történtek során –, hogy
ezek a fickók veszélyesek, és szerettem volna azt mondani Panchónak, hogy forduljunk meg,
és menjünk vissza a Font lányok házába. De Pancho provokálni kezdte Albertót.
– Szállj ki a kocsiból, te barom – mondta.
Alberto fölnevetett. Tett valami megjegyzést, amit nem értettem. Kinyílt a túloldali ajtó,
és nem ő, hanem a társa szállt ki a kocsiból. Középtermetű volt, sötét bőrű, eléggé köpcös.
– Tűnj el innen, csávesz! – Nem fogtam föl azonnal, hogy hozzám beszél.
Azután láttam, hogy Pancho hátralép, Alberto pedig kiszáll a kocsiból. Ami ezután jött, az
túl gyorsan történt. Alberto odalépett Panchóhoz (olyan benyomást keltett, mintha mindjárt
megcsókolná), Pancho pedig összeesett.
– Hagyd ott, csávesz – mondta a sötét bőrű figura a túloldalról, a kocsi tetején
könyökölve. Nem törődtem vele. Fölemeltem Panchót a földről, és betámogattam a házba.
Amikor elértük a kaput, visszanéztem. A két figura már újra bent ült a sárga Camaróban, és
azt hiszem, nevettek.
– Jól megbasztak, mi? – mondta Jorgito, a bokrok közül előbújva.
– Pisztoly volt a rohadéknál – mondta Pancho. – Ha ellenállok, lelőtt volna.
– Mindjárt gondoltam – mondta Jorgito.
Én nem láttam semmiféle pisztolyt, de inkább csöndben maradtam.
Jorgitóval ketten bevittük Panchót a házba. Amikor már a verandához vezető köves úton
jártunk, Pancho szólt, hogy ne, inkább María és Angélica kis házába akar menni, így aztán
körbementünk a kerten keresztül. A nap hátralevő része eléggé gyalázatos volt.
Pancho bezárkózott Angélicával a kis házba. A szolgáló későn érkezett, és nekiállt
takarítani, ezzel mindenkit idegesített, akit a közelben talált. Jorgito át akart menni pár
barátjához, de apukája és anyukája nem engedte. Maríával és Lupéval nekiálltunk kártyázni a
kert sarkában, ahol az első beszélgetéseink is zajlottak. Egy pillanatra olyan érzésem támadt,
mintha megismételnénk ugyanazokat a mozdulatokat, mint amikor megismerkedtünk
– amikor Pancho és Angélica bezárkózott a kis házba, és kiparancsoltak minket –, pedig már
semmi sem volt ugyanolyan.
Font asszony azt mondta ebéd közben a konyhaasztalnál, hogy el akar válni. Quim
fölnevetett, és olyan mozdulatot tett, mintha értésünkre adná, hogy a felesége megbolondult.
Pancho elsírta magát.
Később Jorgito bekapcsolta a tévét, és Angélicával leültek, hogy megnézzenek egy
dokumentumfilmet a pókokról. Font asszony kávéval kínált bennünket, akik még ott
maradtunk a konyhában. A szolgáló bejelentette – mielőtt elment volna –, hogy másnap nem
fog jönni. Quim váltott vele pár szót az udvaron, és átadott neki egy borítékot. María
megkérdezte, hogy segélykérő üzenet van-e benne. Az istenért, lányom, mondta Quim, még
nem vágták el a telefonunkat. Az év végi jutalma volt.
Nem tudom egész pontosan, mikor, de Pancho elhagyta a házat. Nem tudom egész
pontosan, mikor, de elhatároztam, hogy maradok, és ott töltöm az éjszakát. Az viszont biztos,
hogy vacsora után Quim félrehívott, és megköszönte a gesztust.
– Nem is vártam mást tőled, García Madero – mondta.
– Itt vagyok, ha szükség van rám – feleltem idiótán.
– Most szépen elfelejtjük a tréfás szituációkat, amelyekbe együtt keveredtünk, és a vár
védelmére fogunk koncentrálni – mondta.
Nem értettem, konkrétan milyen tréfás szituációkra utal, azt viszont értettem, mire utal a
várral kapcsolatban. Inkább mégsem kérdeztem vissza, és bólintottam.
– Jobb lesz, ha a lányok a házban alszanak – mondta Quim –, biztonsági okokból, érted,
ugye, ha a szituáció különösen veszélyes, szerencsésebb egyetlen erődítménybe csoportosítani
a sereget.
Mindenben egyetértettünk, és aznap éjszaka Angélica a vendégszobában aludt, Lupe a
nappaliban, María pedig Jorgito szobájában. Én úgy döntöttem, hogy az udvari kis házban
alszom, talán azzal a reménnyel, hogy María meglátogat, de miután jó éjszakát kívántunk
egymásnak, és elváltunk, sokáig vártam hiába – María ágyában fekve, María illatába
burkolózva, Sor Juana egy válogatáskötetével a kezemben, bár képtelen voltam olvasni
–, amíg aztán már nem bírtam tovább, és kimentem sétálni a kertbe. Idehallatszott egy buli
elfojtott zaja a calle Guadalajara egyik házából vagy talán az avenida Sonoráról. Odamentem
a kerítéshez, és kidugtam a fejem: a sárga Camaro még mindig ott volt, bár nem láttam benne
senkit. Visszamentem a házhoz. A nappali ablaka világított, és az ajtóra tapasztott füllel ki
tudtam venni néhány tompa hangot, de nem sikerült azonosítanom őket. Nem mertem
bekopogni. Inkább megkerültem a házat, és bementem a konyhai ajtón. A nappaliban María
és Lupe ült a kanapén. Marihuánaszag volt. María piros hálóinget viselt – amit először
ruhának néztem –, a mellén a fehér hímzés egy vulkánt, egy lávafolyót és egy a
megsemmisülés határán álló falut szimbolizált. Lupe még nem bújt bele a pizsamájába – bár
kétlem, hogy egyáltalán volt neki –, miniszoknyát meg egy fekete blúzt viselt, és a kócos haja
sejtelmesen vonzó külsőt kölcsönzött neki. Elhallgattak, ahogy megláttak. Szerettem volna
megkérdezni őket, miről beszélgetnek, ehelyett inkább csak leültem melléjük, és
tájékoztattam őket, hogy Alberto kocsija még mindig odakint áll. Tudtak róla.
– Sosem volt még ilyen fura szilveszterem – mondtam. María mindkettőnket
megkérdezett, hogy kérünk-e egy csésze kávét, majd fölállt, és kiment a konyhába. Követtem.
Miközben várta, hogy fölforrjon a víz, hátulról átkaroltam, és azt mondtam neki, hogy
szeretnék vele lefeküdni. Nem válaszolt. Hallgatás beleegyezés, gondoltam, és megcsókoltam
a nyakát és a tarkóját. María illata – illat, amelytől lassan már kezdtem elszokni – annyira
föltüzelt, hogy remegni kezdtem. Azonnal elengedtem. Nekidőltem a konyha falának, és egy
pillanatig attól tartottam, hogy elvesztem az egyensúlyom, vagy ott helyben elájulok, és össze
kellett szednem magam, hogy visszatérjek a rendes kerékvágásba.
– Jó szíved van, García Madero – mondta a konyhából kifelé menet, egy tálcán Nescafét,
cukrot és három forró vizes csészét tartva. Úgy mentem utána, mint egy holdkóros. Szerettem
volna tudni, mit akart mondani azzal, hogy jó szívem van, de azután már nem szólt hozzám.
Hamar megértettem, hogy feszélyezi őket a jelenlétem. María és Lupe sokféle dolgot
szeretett volna megbeszélni egymással, de én egyikből sem értettem semmit. Az egyik
pillanatban úgy tűnt, mintha az időjárásról beszélnének, a következőben már Albertóról, az
álnok striciről.
Amikor beléptem a kis házba, annyira fáradt voltam, hogy nem is gyújtottam villanyt.
Odabotorkáltam María ágyához – csak a gyönge fény mutatta az utat, ami a nagy házból
vagy az udvarról vagy a holdtól érkezett, nem tudom –, hasra vetődtem, és rögtön elaludtam,
le sem vetkőztem.
Nem tudom, hány óra volt, azt sem, hogy mennyi ideig maradtam így, mindenesetre jó
érzés volt, amikor pedig fölébredtem, még sötét volt, és egy nő simogatott. Beletelt egy kis
időbe, amíg rájöttem, hogy nem María az. Pár pillanatig azt hittem, hogy álmodom, aztán,
hogy Rosarióval együtt reménytelenül elnyelt a bérház. Átöleltem a nőt, és megkerestem az
arcát a sötétben. Lupe volt az, és úgy vigyorgott, mint egy nőstény pók.

December 31.
Ahogy mondani szokás, családi körben ünnepeltük az újévet. Egész nap jöttek-mentek a régi
barátok a házban. Nem sokan. Egy költő, két festő, egy építész, Font asszony húga, a néhai
Laura Damián apja.
Az ő fölbukkanását szélsőséges és titokzatos jelenségek kísérték. Quim pizsamában,
borostásan ült a nappaliban, és tévét nézett. Kinyitottam az ajtót, és belépett Damián úr, de
megelőzte egy hatalmas csokor vörös rózsa, melyet félénk és feszélyezett (vagy távolságtartó
és bosszús) mozdulattal adott át nekem. Bevittem a virágokat a konyhába, és miközben
megpróbáltam vázát vagy akármit találni nekik, hallottam, hogy Quim mond valamit Damián
úrnak a hétköznapok nyomorúságáról. Aztán az ünnepekről beszélgettek. Már nem ugyanazt
jelentik, mint régen, mondta Quim. Pontosan, felelte Laura Damián apja. Ne is mondd. Régen
minden jobb volt, mondta Quim. Megöregedtünk, mondta Laura Damián apja. Akkor Quim
mondott valami különös dolgot: nem tudom, hogyan oldod meg, hogy életben maradj,
mondta, én már jó ideje belehaltam volna.
Hosszas csönd következett, melyet csak Font asszony és a lányainak távoli hangja tört
meg, akik éppen piñatá-t készítettek a hátsó udvaron, aztán Laura Damián apja zokogásban
tört ki. Nem tudtam legyőzni a kíváncsiságomat, és igyekezve minél kevesebb zajt csapni,
kiléptem a konyhából, de szükségtelen volt az elővigyázatosság, mert a két férfi elmerült
egymás tanulmányozásában, Quim úgy nézett ki, mint aki éppen most kelt föl, fésületlenül,
karikás szemmel, csipásan, gyűrött pizsamában ült, a papucsa félig lecsúszott a lábáról
– törékeny lába volt, amint megfigyelhettem, egészen másmilyen, mint például a
nagybátyámé –, Damián úr arca pedig, mint mondani szokás, szó szerint könnyekben fürdött
– mondjuk a könnyei csak két patakban folytak, két mély patakban, melyek lassan elnyelték
az egész arcát –, és összekulcsolt kézzel ült Quimmel szemben egy fotelban. Szeretném látni
Angélicát, mondta. Először töröld meg az orrod, felelte Quim. Damián úr kivett egy
zsebkendőt a zakója zsebéből, és megtörölte a szemét és az arcát, aztán kifújta az orrát.
Kemény az élet, Quim, mondta, aztán hirtelen fölállt, és mint egy alvajáró, elindult a
fürdőszoba felé. Ahogy elment mellettem, rám se nézett.
Ezt követően, azt hiszem, egy darabig az udvaron voltam, Font asszonynak segítettem
előkészíteni a vacsorát, melyet ezen az utolsó 1975-ös estén kívánt rendezni. Minden év
végén vacsorát rendezek a barátainknak, mondta, ez már hagyomány, bár szívem szerint idén
nem rendeznék, tudod, nem vagyok ünnepi hangulatban, de erősnek kell lennünk. Neki is
szóltam, hogy megérkezett Laura Damián apja. Alvarito minden évben eljön, mondta Font
asszony, azt állítja, nem ismer nálam jobb szakácsot. Mi lesz a ma esti menü?, kérdeztem.
– Jaj, fiam, fogalmam sincs, azt hiszem, készítek nektek egy kis molét, aztán korán
lefekszem, idén nincs sok kedvem ünnepelni, csodálod?
Font asszony rám nézett, és kitört belőle a nevetés. Azt hiszem, ez a nő nem teljesen
komplett. Azután megint megszólalt a csöngő türelmetlen hangja, és Font asszony, miután
kivárt pár pillanatig, megkért, hogy menjek, nézzem meg, ki az. Amikor átmentem a nappalin,
ott volt Quim és Laura Damián apja, egymás mellett ültek a kanapén, egy-egy pohárral a
kezükben, és valami műsort néztek a tévében. A látogató az egyik népies költő volt. Azt
hiszem, be volt rúgva. Megkérdezte, hol van Font asszony, azután elindult egyenesen a hátsó
udvar felé – így elkerülte a Quim és Laura Damián apja nyújtotta lehangoló látványt –, és meg
is találta a girlandjai meg a mexikói papírzászlócskái között. Fölmentem Jorgito szobájába,
ahonnan láttam, hogy a népies költő épp két kézzel fogja a fejét.
Érkezett viszont számtalan telefonhívás. Először egy bizonyos Lorena telefonált – ex
zsigeri realista költő –, hogy meghívja Maríát és Angélicát egy szilveszteri buliba. Azután
telefonált egy költő Paz hívei közül. Azután egy Rodolfo nevű táncos, aki Maríával akart
beszélni, ő viszont nem akart a telefonhoz jönni, és megkért, hogy mondjam azt Rodolfónak,
hogy nincs itt, amit automatikusan, anélkül, hogy örömet éreztem volna, megtettem, mintha
már túl volnék a féltékenységen, ami persze csodás lenne, ha igaz lenne, mert a féltékenység
nem jó semmire. Azután telefonált a főépítész Quim stúdiójából. Meglepő módon, miután
beszélt vele, Angélicát is a telefonhoz hívatta. Amikor Quim megkért, hogy szóljak
Angélicának, könnyes volt a szeme, és miközben Angélica beszélt, vagyis inkább hallgatott,
azt mondta, hogy a költészet a legszebb dolog, amit ezen az átkozott világon csinálni lehet.
Szó szerint idézem. Én pedig, hogy ne mondjak neki ellent, bólintottam (és mintha azt is
mondtam volna, hogy: király vagy, Quim, ami, akárhogy nézzük is, kretén szöveg). Aztán egy
darabig Maríával és Lupéval beszélgettem a lányok kis házában, jobban mondva hallgattam,
ahogy beszélgetnek, és közben azon gondolkodtam, mikor és hogyan fog befejeződni a strici
ostroma.
Még mindig rejtély övezi a tegnap esti dugást Lupéval, bár az az igazság, hogy rég nem
élveztem ennyire a dolgot. Délután egykor látszólag sor került az ebédre: először Jorgito,
María, Lupe és én ettem, aztán fél kettőkor Font asszony, Quim, Laura Damián apja, a népies
költő és Angélica. Miközben elmostam a tányérokat, hallottam, hogy a népies költő azzal
fenyegetőzik, hogy kimegy az utcára, és szembenéz Albertóval, ezt pedig Font asszony
tanácsa követte, mely így szólt: Julio, ne legyél már debil! Utána mindannyian bevonultunk a
nappaliba a desszerttel.
Délután letusoltam.
A testem tele volt zúzódásokkal, de nem tudom, ki okozta őket, Rosario vagy Lupe,
akárhogy is, nem María volt az, és ez furcsa módon fájt nekem, bár a fájdalom távolról sem
volt olyan elviselhetetlen, mint amikor megismerkedtünk. A mellemen, pont a bal
mellbimbóm alatt van egy akkora lila folt, mint egy szilva. A kulcscsontomon aprócska,
üstököscsóva formájú karmolások. A vállamon is fölfedeztem néhány nyomot.
Amikor visszamentem, mindenkit a konyhában találtam, épp kávéztak, néhányan ülve,
mások állva. María megkérte Lupét, hogy mesélje el a sztorit a kurváról, akit Alberto
majdnem megfojtott a farkával. Mintha hipnotizálták volna őket. Közben néha
félbeszakították Lupe történetét, és közbeszóltak, hogy ez de kemény, vagy ezek de
kemények, sőt egy női hang (Font asszonyé vagy Angélicáé volt) így szólt, ez mekkora,
miközben Quim azt mondta Laura Damián apjának: látod, micsoda erővel állunk szemben.
Délután négykor elment a népies költő, és kevéssel utána megjelent Font asszony húga. A
vacsora előkészületei fölgyorsultak.
Öt és hat között sűrűsödni kezdtek a vacsorameghívás alól magukat kimentők
telefonhívásai, és fél hétkor Font asszony azt mondta, nem bírja tovább, elsírta magát,
fölment, és bezárkózott a szobájába.
Hét órakor Font asszony húga María és Lupe segítségével megterített, majd előkészítette
a konyhát a szilveszteri vacsorához. Mivel hiányzott néhány hozzávaló, elment, hogy
beszerezze őket. Mielőtt elindult volna, Quim behívta a dolgozószobájába, csak pár
másodpercre. Amikor Font asszony húga ismét megjelent, egy borítékot tartott a kezében,
gondolom, pénz volt benne, és a dolgozóból még kihallatszott, ahogy Font úr utánaszól, rakja
el a borítékot a pénztárcájába, mert ellenkező esetben fönnáll annak a veszélye, hogy a sárga
Camaro utasai elrabolják tőle, amit Font asszony húga eleinte mintha figyelmen kívül hagyott
volna, aztán mégis megfogadott, abban a pillanatban, amikor kinyitotta a bejárati ajtót, és
kilépett a házból. A biztonság kedvéért mindenesetre Jorgitóval ketten elkísértük az utcai
kapuig. És tényleg, a Camaro még mindig ott állt, de az utasai még csak meg sem mozdultak,
amikor Font asszony húga elment mellettük, és eltűnt a calle Cuernavaca felé.
Kilenckor leültünk vacsorázni. A vendégek többsége kimentette magát, és csak egy
idősebb hölgy csatlakozott – azt hiszem, Quim unokatestvére –, egy magas, vékony fickó, akit
építészként, pontosabban volt építészként mutattak be, ő maga helyesbített azonnal, és két
festő, akiknek lövésük sem volt semmiről. Font asszony a legjobb estélyi ruhájában bújt elő a
szobájából a húga társaságában, aki, miután megjött a vásárlásból, elégedetlen volt a vacsora
előkészületeinek állásával, ezért az utolsó pillanatokban inkább a nővérének segített
öltözködni. Ahogy közeledett az újév, Lupe egyre harapósabb lett, és azt mondta, nincs joga
hozzá, hogy velünk vacsorázzon, ő majd eszik a konyhában, de María határozottan
szembeszállt vele, aztán végül, egy olyan vita végén, melyet őszintén szólva nem értettem,
Lupe mégis újra leült a főasztalhoz.
A vacsora szokatlanul indult.
Quim fölállt, és azt mondta, szeretne koccintani valaki egészségére. Én azt gondoltam,
biztos a felesége lesz az, mivel a helyzetét tekintve nem mindennapi lelkierőről tett
tanúbizonyságot, de nem, a tósztot… nekem szánta! Beszélt a fiatal koromról és a verseimről,
megemlékezett a lányaihoz fűződő barátságomról (amikor erről beszélt, egyenesen Laura
Damián apjára nézett, aki bólintott), a hozzá fűződő barátságomról, a beszélgetéseinkről, a
váratlan találkozásainkról a főváros utcáin, majd úgy zárta rövid beszédét – mely valóban
rövid volt, számomra mégis végtelennek tűnt –, hogy megkért – ekkor már egyenesen rám
nézett –, hogy amikor idősebb leszek, és felnőtt, felelősségteljes állampolgár lesz belőlem, ne
mondjak majd róla túlságosan szigorú ítéletet. Amikor elhallgatott, vöröslöttem a szégyentől.
María, Angélica és Lupe tapsolt. A szórakozott festők úgyszintén. Jorgito bebújt az asztal alá,
de ezt mintha senki nem vette volna észre. Font asszony – akit a szemem sarkából figyeltem
– szerintem legalább annyira szégyellte magát, mint én.
A mozgalmas kezdetet követően a szilveszteri vacsora eléggé szomorúra és csöndesre
sikerült. Font asszony és a húga a fogások tálalásával foglalatoskodott, María szinte hozzá
sem nyúlt az ételhez, Angélica nem annyira komor, mint inkább bágyadt hallgatásba süllyedt,
Quim és Laura Damián apja néha odafigyelt, mit mond az építész – aki folyamatosan,
finoman dorgálta Quimet –, többnyire mégis visszahúzódóan viselkedtek; a két festő csak
egymással beszélgetett, nagy ritkán esetleg Laura Damián apjával, aki, mint kiderült, szintén
műgyűjtő, María és Lupe pedig, bár a vacsora elején úgy tűnt, ők tényleg készen állnak rá,
hogy jól érezzék magukat, végül mégis fölálltak, hogy segítsenek az asztal körül forgolódó
asszonyoknak, és a végén eltűntek a konyhában. Így múlik el a világ dicsősége, mondta Quim
az asztal túlsó végéből.
Aztán csöngettek, mi pedig mindannyian összerezzentünk. María és Lupe kidugta a fejét
a konyhából.
– Kinyitná valaki? – mondta Quim, de senki sem mozdult a helyéről.
Én voltam az, aki végül fölállt.
A kertben sötét volt, de a kapu rácsa mögött ki tudtam venni két alak körvonalát. Arra
gondoltam, hogy Alberto meg a rendőrje az. Érthetetlen módon kedvet éreztem a harchoz, és
határozott léptekkel elindultam feléjük. Aztán, amikor egy kicsit közelebb értem, rájöttem,
hogy a kapuban Ulises Lima és Arturo Belano áll. Nem mondták, mi járatban vannak. Nem
lepődtek meg, hogy látnak. Emlékszem, az jutott eszembe: meg vagyunk mentve!
Bőven volt ennivaló, így Ulises és Arturo is leült az asztalhoz, Font asszony pedig
föltálalta nekik a vacsorát, miközben a többiek a desszertet fogyasztották vagy beszélgettek.
Amikor befejezték a vacsorát, Quim behívta őket a dolgozószobájába. Laura Damián apja
gondolkodás nélkül követte őket.
Kicsivel később Quim kihajolt a félig nyitott ajtón, és behívta Lupét. Mi, akik a
nappaliban voltunk, úgy néztünk ki, mintha temetésre érkeztünk volna. María szólt, hogy
menjek ki vele az udvarra.
Beszélt hozzám egy darabig, ami elég hosszúnak tűnt, bár bizonyára nem tartott tovább öt
percnél. Ez csapda, mondta. Azután mi is bementünk az apja dolgozójába.
Meglepetésemre Alvaro Damián vitte a prímet. Leült Quim székébe (aki félrehúzódott az
egyik sarokba), és sorra írta alá a bemutatóra szóló csekkeket. Belano és Lima mosolygott.
Lupe aggódni látszott, de beletörődően. María megkérdezte Laura Damián apjától, mit
sütöttek ki. Laura Damián apja fölnézett a csekkfüzetéből, és azt felelte, hogy a lehető
leghamarabb meg kell oldani Lupe ügyét.
– Elmegyek északra, tesó – mondta Lupe.
– Tessék? – kérdezte María.
– Most, velük, apukád kocsijával.
Azonnal megértettem, hogy Quim és Laura Damián apja meggyőzte a barátaimat, hogy
– mehetnek bárhova – vigyék magukkal Lupét, és így törjék át a ház körüli ostromgyűrűt.
Azon lepődtem meg a legjobban, hogy Quim kölcsönadta nekik az Impalát, erre tényleg
nem számítottam.
Miután kiléptünk a szobából, Lupe és María elmentek csomagolni. Velük mentem én is.
Lupe bőröndje szinte üres volt, mivel, amikor elmenekült a szállodából, a ruhái nagy részét
otthagyta.
Amikor a tévében elütötték az éjfélt, mindannyian megöleltük egymást. María, Angélica,
Jorgito, Quim, Font asszony, a húga, Laura Damián apja, az építész, a festők, Quim
unokatestvére, Arturo Belano, Ulises Lima és én.
Volt egy pillanat, amikor már senki sem tudta, kit ölel meg éppen, és hogy nem
ismétlődnek-e az ölelések.
Este tízig még látni lehetett a kerítés túloldalán Alberto és az útonállói körvonalát.
Tizenegyre már eltűntek, és Jorgito volt annyira bátor, hogy kimenjen a kertbe,
fölkapaszkodjon a kerítésre, és föntről szétnézzen az utcán. Elmentek. Negyed egykor
titokban mindannyian átmentünk a garázsba, és kezdetét vette a búcsúzkodás. Megöleltem
Belanót és Limát, és megkérdeztem, mi fog történni a zsigerrealizmussal. Nem válaszoltak.
Megöleltem Lupét, és azt mondtam neki, hogy vigyázzon magára. Válaszul megpuszilta az
arcom. Quim kocsija egy fehér Impala volt, a legújabb modell, és – mintha az utolsó
pillanatban meggondolták volna magukat – Quim meg a felesége tudni akarta, ki fog vezetni.
– Én – felelte Ulises Lima.
Miközben Quim elmagyarázta Ulisesnek a kocsi néhány sajátosságát, Jorgito szólt, hogy
siessünk, mert Lupe stricije visszatért. Néhány pillanatig mindenki elkezdett hangosan
beszélni, Font asszony pedig azt mondta: micsoda szégyen, hogy idáig jutottunk. Én akkor
elrohantam a Font lányok kis házához, fölkaptam a könyveimet, és visszajöttem. A kocsi
motorja már járt, és a többiek úgy néztek ki, mint a sóbálványok.
Láttam Arturót és Ulisest a két első ülésen, és Lupét a hátsón.
– Valakinek ki kell nyitnia az utcai kaput – mondta Quim.
Fölajánlottam, hogy kinyitom én.
Már a járdán álltam, amikor láttam kigyulladni a Camaro lámpáját, majd az Impala
lámpáját. Olyan volt, mint egy tudományos-fantasztikus film. Miközben az egyik autó
kihajtott a házból, a másik közelebb gurult, mintha egymáshoz vonzaná őket egy mágnes vagy
a sors, az eredmény végül is ugyanaz, mondanák a görögök.
Hangokat hallottam, valaki a nevemen szólított, elhaladt mellettem Quim kocsija, láttam
Alberto alakját, ahogy kiszáll a Camaróból, és egy ugrással ott terem a kocsi mellett,
amelyikben a barátaim utaznak. A társai azt kiabálták neki – anélkül, hogy kiszálltak volna
–, hogy törje be az Impala egyik ablakát. Miért nem gyorsít?, gondoltam. Lupe stricije
rugdalni kezdte az ajtókat. Láttam, ahogy María elindul felém a kertben. Láttam a
verőemberek arcát a Camaróban. Egyikük spanglit szívott. Láttam Ulises arcát, és láttam a
kezét, ahogy Quim kocsijának műszerfalán matat. Láttam Belano arcát, ahogy szenvtelenül
nézi a stricit, mintha neki nem lenne semmi köze az egészhez. Láttam Lupét, ahogy eltakarja
az arcát a hátsó ülésen. Arra gondoltam, hogy az ajtó üvege nem fog kibírni még egy rúgást,
és egy pillanattal később Alberto mellett találtam magam. Aztán láttam, hogy Alberto
meginog. Alkoholszaga volt, bizonyára ők is megünnepelték a szilvesztert. Láttam a jobb
öklömet (ez volt csak szabad, mivel a másikban a könyveimet tartottam), amint újra
becsapódik a strici testébe, és ezúttal láttam, hogy összeesik. Hallottam, hogy szólítanak a
házból, de nem mentem vissza. Belerúgtam az előttem fekvő testbe, és láttam, hogy végre
megmozdul az Impala. Láttam, hogy kiszáll a két verőember a Camaróból, és láttam, hogy
elindulnak felém. Láttam, hogy Lupe figyel a kocsiból, és kinyitja az ajtót. Tudtam, hogy
mindig is el akartam menni innen. Beszálltam, és még mielőtt becsukhattam volna az ajtót,
Ulises beletaposott a gázba. Hallottam egy lövést, vagy valamit, ami lövésre emlékeztetett.
Ránk lőttek, a kibaszott anyjukat, mondta Lupe. Hátrafordultam, és a hátsó szélvédőn
keresztül láttam egy árnyat az utca közepén. Ebben az árnyban – melyet keretbe foglalt az
Impala szabályos téglalap alakú hátsó szélvédője – ott összpontosult a világ minden
szomorúsága. Tűzijáték, hallottam Belano hangját, miközben a kocsink ugrott egyet, és maga
mögött hagyta a Font lányok házát, a verőemberek Camaróját, a calle Colimát, két pillanat
múlva pedig már az avenida Oaxacán téptünk a főváros északi része felé.
II. Vad nyomozók (1976–1996)
1

Amadeo Salvatierra, Mexikóváros, calle República de Venezuela, a Palacio de la

Inquisición közelében, 1976. január. Jaj, srácok, mondtam nekik, úgy örülök, hogy
eljöttetek, gyertek csak beljebb, érezzétek otthon magatokat, és miközben elindultak befelé a
folyosón, tulajdonképpen tapogatózva, mert a folyosón sötét van, az izzó pedig kiégett, és
még nem cseréltem ki (azóta sem cseréltem ki), én boldogan szökdécselve előresiettem a
konyhába, és ott elővettem egy üveg Los Suicidas mezcalt, amit korlátozott darabszámban,
kizárólag Chihuahuában készítenek – tessék elképzelni –, és amiből egészen 1967-ig évente
két üveggel kaptam postai úton. Amikor visszamentem, a srácok már a nappaliban voltak, a
képeimet nézegették, meg néhány könyvet vizsgálgattak, én pedig nem tudtam megállni, és
még egyszer elmondtam nekik, mekkora örömet szerez nekem a látogatásuk. Ki adta meg
nektek a címemet, srácok? Germán, Manuel, Arqueles? Erre úgy néztek rám, mintha nem
értenének, aztán egyikük megszólalt: List Arzubide, én pedig azt mondtam, üljetek már le,
foglaljatok helyet, á, Germán List Arzubide, a testvérem, ő sosem feledkezik meg rólam, még
mindig olyan nagydarab és béketűrő? Erre a srácok megvonták a vállukat, és azt felelték, az
– persze, mitől is ment volna össze, nem igaz?, de ők csak ennyit mondtak: az –, én pedig erre
azt mondtam, most szépen megkóstoljuk ezt a finom mezcalt, és adtam nekik két poharat, ők
meg úgy bámultak az üvegre, mintha attól félnének, mindjárt kipattan belőle egy sárkány, én
meg elnevettem magam, de nem rajtuk nevettem, hanem pusztán a boldogságtól, és
örömömben, hogy ott lehetek velük, és akkor egyikük megkérdezte, hogy tényleg így hívják-e
a mezcalt, ahogy a szemével látja, én pedig – még mindig nevetve – odaadtam neki az üveget,
tudtam, hogy a név lenyűgözi majd a srácokat, és egy kicsit hátrébb húzódtam, úgy pár lépést,
hogy jobban lássam őket, az isten áldja meg mindkettőt, milyen fiatalkák is voltak, vállig érő
hajjal, könyvekkel megrakodva, micsoda emlékeket idéztek, aztán azt kérdezte az egyikük,
biztos benne, Salvatierra úr, hogy ez nem halálos?, én meg azt feleltem, hogy lenne már
halálos, hisz minden csöppje egészség, életvíz, hajtsátok föl nyugodtan, és hogy példát
mutassak, teletöltöttem a poharam, és egy kortyra megittam a felét, aztán töltöttem nekik is,
de – a szaros kis kölykei – először csak belenyaltak, de aztán, aztán ízlett nekik, és elkezdtek
férfiként inni. Na, srácok, hogy ízlik?, kérdeztem, és az egyikük, a chilei, azt mondta, hogy
sosem hallott még a Los Suicidas nevű mezcalról, amit talán kissé nagyképűnek éreztem, mert
Mexikóban alsó hangon is van legalább kétszázféle mezcalmárka, így aztán elég nehéz lenne
mindet ismerni, és még kevésbé, ha valaki nem idevalósi, persze, ezt a srác nem tudta, a
másik pedig azt mondta, finom, majd hozzátette, én sem emlékszem, hogy valaki említette
volna, ezért el kellett mondanom nekik, hogy szerintem ezt a mezcalt már nem is gyártják,
csődbe ment a gyár, vagy fölgyújtották, vagy eladták, és a Refrescos Pascual palackozóüzeme
lett belőle, vagy az új tulajdonosok úgy gondolták, hogy ez a név nem kifejezetten piacképes,
és hát, mi tagadás. Egy darabig hallgattunk, ők álltak, én ültem, kortyonként ízlelgettem a Los
Suicidas mezcal minden egyes csöppjét, és ugyan ki emlékszik, mire is gondolhattam közben.
Aztán egyikük megszólalt, Salvatierra úr, Cesárea Tinajeróról szeretnénk önt kérdezni. Mire a
másik: és a Caborca folyóiratról. A kibaszott kölykei. Össze volt kapcsolva az agyuk és a
nyelvük. Egyikük elkezdett beszélni, aztán félbehagyta a mondandóját, és a másik úgy tudta
folytatni a mondatot vagy a gondolatmenetet, mintha ő kezdte volna. Amikor pedig
kimondták Cesárea nevét, fölnéztem, és olyan érzés volt, mintha egy gézfüggönyön, egész
pontosan sterilgéz-függönyön át látnám őket, és azt mondtam, srácok, hagyjuk ezt a
Salvatierra urat, hívjatok csak Amadeónak, ahogy a barátaim. Erre azt felelték, rendben,
Amadeo, és megint kimondták Cesárea Tinajero nevét.

Perla Avilés, Mexikóváros, colonia Mixcoac, calle Leonardo da Vinci, 1976. január. 1970-
ről fogok beszélni. 1970-ben ismertem meg, a Porvenir Gimiben, Talismánban, mindketten ott
tanultunk egy ideig, ő 1968-tól – akkor érkezett Mexikóba –, én ’69-től, bár 1970-ig nem
ismertük egymást. Igazából nem lényeges, milyen okból, mindketten megszakítottuk egy
időre a tanulmányainkat. Azt hiszem, ő pénzügyi okokból, én pedig, mert hirtelen rettegés lett
úrrá a tudatomon. De aztán visszamentem, és visszament ő is, vagy a szülei kényszerítették rá,
hogy visszamenjen, és akkor megismerkedtünk. 1970-ről van szó, én voltam a legidősebb az
osztályban, a legöregebb, tizennyolc éves voltam, és már az egyetemre kellett volna járnom,
nem a gimiben tanulnom, de ott voltam, a Porvenir Gimiben, és egy reggel, amikor már ment
az óra, megjelent, és rögtön megakadt rajta a szemem, nem új tanuló volt, voltak barátai, és
egy évvel fiatalabb volt nálam, pedig ő is évet ismételt. Akkoriban a colonia Lindavistában
lakott, de néhány hónap múlva a szülei elköltöztek a colonia Nápolesba. A barátja lettem. Az
első pár nap – miközben gyűjtöttem a bátorságot, hogy megszólítsam – néztem, ahogy az
udvaron focizik, imádott focizni, én pedig a lépcsőről figyeltem, és a szememben ő volt a
legszebb srác, akit valaha láttam. A gimiben tilos volt a hosszú haj, neki mégis hosszú haja
volt, és amikor focizott, levette az ingét, és meztelen felsőtesttel játszott. Szerintem pont olyan
volt, mint egy görög, mint a görög mitológiával foglalkozó magazinok görögjei, máskor pedig
(órán, amikor úgy látszott, hogy alszik), mint egy katolikus szent. Én csak figyeltem, és nem
vágytam többre. Nem volt sok barátja. Sokakat ismert, az igaz, sok mindenkit ugratott
(állandóan nevetett), mindig poénkodott, de egyáltalán nem volt sok barátja, ha volt
egyáltalán. Nem volt jó tanuló. Kémia- és fizikaórákon teljesen el volt veszve. Számomra ez
fura volt, mert egyik sem volt olyan nehéz, elég volt egy kicsit odafigyelni, hogy átmenjen az
ember, elég volt egy kicsit tanulni, de látszott, hogy alig tanul valamit, vagy nem is tanul
egyáltalán, és az órákon is valahol máshol járt az esze. Egyszer odajött hozzám, én
Lautréamont grófját olvastam a lépcsőn ülve, és megkérdezte, tudom-e, kié a Porvenir Gimi.
Úgy megijedtem, hogy nem tudtam, mit válaszoljak, azt hiszem, kinyitottam a számat, de
egyetlen hang sem jött ki rajta, eltorzult az arcom, és még az is lehet, hogy remegni kezdtem.
Nem volt rajta az inge, az egyik kezében tartotta, a másikban egy tarisznya volt, egy poros
tarisznya a füzeteivel, mosollyal a száján nézett rám, én pedig az izzadságot figyeltem a
mellén, ahogy szédítő tempóban fölszárítja a kora esti szél vagy a levegő (nem ugyanaz a
kettő), már vége volt a legtöbb órának, nem tudom, mit kerestem még az iskolában, vártam
valakit, egy barátot vagy barátnőt, bár nem valószínű, mert nekem sem volt túlságosan sok
barátom vagy barátnőm, talán csak azért maradtam ott, hogy nézzem, ahogy focizik,
emlékszem, nedves szürkén csillogott az ég, és hideg volt, vagy akkor úgy éreztem, hogy
hideg van. Arra is emlékszem, hogy nem hallatszott más, csak néhány távoli lépés zaja,
elfojtott nevetés, az üres iskola. Valószínűleg azt gondolta, hogy elsőre nem értettem, mert
megint föltette ugyanazt a kérdést. Nem tudom, kié, feleltem, nem tudom, egyáltalán valakié-
e a gimi. Persze, hogy valakié, mondta, az Opus Deié. Valószínűleg rögtön hülyének is nézett,
mivel azt mondtam neki, hogy nem tudom, mi az az Opus Dei. Egy katolikus szekta, amelyik
lepaktál az ördöggel, mondta nevetve. Így már értettem, és azt mondtam, hogy engem nem
igazán érdekel a vallás, és hogy azt tudtam, hogy a Porvenir Gimi az egyházhoz tartozik.
Nem, mondta ő, az a lényeg, hogy az egyház melyik szárnyához tartozik. Az Opus Deihez. És
kik tartoznak az Opus Deihez?, kérdeztem. Erre leült mellém a lépcsőre, és hosszú ideig
beszélgettünk, én pedig végig szenvedtem, mert nem vette föl az ingét, és egyre hűvösebb lett.
Emlékszem, mit mondott az első beszélgetésünk közben a szüleiről: azt mondta, hogy naivak,
és hogy ő is naiv, és azt hiszem, azt is mondta, hogy tudatlanok (a szülei és ő is), sőt
együgyűek, amiért nem vették korábban észre, hogy az iskola az Opusé. A szüleid tudják, ki
itt a főnök?, kérdezte. Anyám meghalt, feleltem, apám pedig nem tudja, de nem is érdekli.
Engem sem érdekel, tettem hozzá, csak be akarom fejezni a gimit, és bejutni az egyetemre. És
milyen szakra?, kérdezte. Irodalomra, feleltem. Akkor árulta el nekem, hogy ő író. Milyen
érdekes, mondta, én író vagyok. Vagy valami ilyesmit. Csak úgy mellékesen. Persze azt
gondoltam, hogy ugrat. Így lettünk barátok. Én tizennyolc voltam, ő pedig akkor töltötte be a
tizenhetet. Tizenöt éves kora óta Mexikóban élt. Egyszer elhívtam lovagolni. Apámnak földje
volt Tlaxcalában, és vett magának egy lovat. Ő azt állította, hogy nagyon jól tud lovagolni, én
pedig szóltam neki: most vasárnap elkísérem apámat Tlaxcalába, ha akarsz, velünk jöhetsz.
Milyen kietlen föld volt. Apám épített egy vályogviskót, és ennyi volt az egész, a többi csak
bozót és aszott talaj. Amikor megérkeztünk, ő mosollyal az arcán körülnézett, mintha azt
mondaná, rögtön gondoltam, hogy nem valami puccos farmra jövünk, egy nagybirtokra, de ez
azért túlzás. Egy kicsit még el is szégyelltem magam apám földje miatt. Nem volt még egy
árva nyergünk sem, és a lovat a szomszédok gondozták. Egy ideig – miközben apám elment a
lóért – csak sétáltunk a kiszáradt terepen. Szerettem volna beszélni neki pár könyvről,
amelyeket olvastam, és amelyekről tudtam, hogy ő nem ismeri őket, de alig figyelt rám. Sétált
és dohányzott, sétált és dohányzott, és a táj közben nem változott semmit. Végül meghallottuk
apám kocsijának dudáját, aztán pedig megérkezett a férfi, aki a lovat gondozta, nem a ló
nyergében ült, a kantáránál fogva vezette. Mire visszaértünk a viskóhoz, apám és a férfi már
nem volt ott, elmentek a kocsival, hogy elintézzenek valamit, a ló pedig kipányvázva várt
ránk. Előbb te lovagolj, mondtam. Nem, felelte (látszott, hogy valahol máshol jár az esze),
lovagolj te. Nem akartam vitatkozni, fölültem a lóra, és rögtön vágtára fogtam. Amikor
visszaértem, ő a földön ült, a hátával a viskó falának támaszkodott, és dohányzott. Nagyon jól
lovagolsz, mondta. Aztán fölállt, odament a lóhoz, azt mondta, nincs hozzászokva, hogy
szőrén ülje meg a lovat, de azért fölpattant rá, én pedig megmutattam neki, merre menjen, azt
mondtam, arrafelé van egy folyó, pontosabban egy folyómeder, ami most száraz, de amikor
esik, akkor megtelik, és akkor szép, aztán vágtázni kezdett. Jól lovagolt. Én sem vagyok rossz
lovas, de ő legalább olyan jó volt, mint én, talán még jobb, nem tudom, akkor úgy éreztem,
hogy jobb, nem könnyű kengyel nélkül vágtázni, ő mégis a ló hátára simulva vágtázott, amíg
el nem vesztettem szem elől. Miközben vártam, megszámoltam a viskó mellett elnyomott
csikkeket, és kedvet kaptam hozzá, hogy megtanuljak dohányozni. Órákkal később, amikor
hazafelé tartottunk apám kocsijával, ő ült elöl, én hátul, azt mondta, hogy az alatt a föld alatt
valószínűleg egy eltemetett piramis fekszik. Emlékszem, apám levette a szemét az útról, és
ránézett. Piramisok? Azok, felelte, a talaj alatti réteg biztosan tele van piramisokkal. Apám
nem szólt semmit. Én megkérdeztem – a hátsó ülés sötétjéből –, miből gondolja. Nem
válaszolt. Azután másról kezdtünk beszélgetni, de én végig azon tűnődtem, miért hozhatta
szóba a piramisokat. Eltűnődtem a piramisokon. Eltűnődtem apám sziklás földjén, és aztán
még hosszú idő múlva is – amikor már nem találkoztunk –, minden alkalommal, amikor
visszatértem azokra a puszta földekre, visszagondoltam az eltemetett piramisokra, és arra az
egyetlen alkalomra, amikor ott lovagolt a piramisok fölött, és aztán elképzeltem a viskó
mellett is, amikor egyedül maradt, és rágyújtott.

Laura Jáuregui, Mexikóváros, Tlalpan, 1976. január. Mielőtt megismerkedtem volna vele,
César, César Amaga barátnője voltam, Césarnak pedig az UNAM rektori tornyában tartott
költészeti műhelyben mutattak be, ott ismertem meg María Fontot és Rafael Barriost, és ott
ismertem meg Ulises Limát is, akit abban az időben nem Ulises Limának hívtak, nem is
tudom, lehet, hogy már Ulises Limának hívták, de mi az igazi nevén szólítottuk, valamilyen
Alfredo volt, Césart is ott ismertem meg, és egymásba szerettünk, vagy azt hittük, hogy
egymásba szerettünk, aztán mindketten közreműködtünk Ulises Lima folyóiratában. Ez 1973
vége felé történt, nem tudnám ennél pontosabban megmondani, sokat esett azokban a
napokban, arra emlékszem, mert mindig elázva érkeztünk a találkozókra. Aztán megcsináltuk
a folyóiratot – Lee Harvey Oswald, micsoda név –, az építészeti stúdióban, ahol María
apukája dolgozott, néhány pazar délután, borozgattunk, és valamelyikünk mindig vitt pár
szendvicset, Sofía, María vagy én, a srácok sosem vittek semmit, azaz mégis, eleinte igen, de
aztán azok, akik szoktak vinni valamit – vagyis a jól neveltebbek – kiszálltak a projektből,
vagy legalábbis már nem jöttek el a találkozókra, aztán megjelent Pancho Rodríguez, és
minden dugába dőlt, legalábbis, ami engem illet, én mégis maradtam a folyóiratnál, vagyis
jártam tovább a folyóiratos találkozókra, leginkább azért, mert César is ott volt, leginkább
María és Sofía miatt (Angélicával sosem voltunk barátnők, olyan igazi barátnők), nem azért,
mert publikálni akartam a verseimet, az első számban nem adták ki semmim, a másodikban
úgy volt, hogy megjelenik egy versem, Lilith volt a címe, de végül nem tudom, mi történt,
mindenesetre nem közölték. Césarnak viszont megjelent egy verse a Lee Harvey Oswald-ban,
a vers címe – milyen bájos – Laura és César volt, de Ulises megváltoztatta (vagy meggyőzte
Césart, hogy változtassa meg), és a végén Laura & César lett belőle, ilyesmiket csinált Ulises
Lima.
Szóval, először megismertem Césart, aztán Laura & César elkezdett járni egymással,
vagy valami ilyesmi. Szegény César. Világos gesztenyebarna haja és elég magas termete volt.
A nagyanyjánál lakott (a szülei Michoacánban laktak), és vele éltem át az első felnőttkori
szexuális élményeimet. Jobban mondva, vele éltem át az utolsó kamaszkori szexuális
élményeimet. Vagyis az utolsó előttieket, ha jobban belegondolok. Moziba jártunk, párszor
színházban is voltunk, akkoriban iratkoztam be a táncakadémiára, és néha César is elkísért. A
maradék időnkben hosszú sétákat tettünk, és a könyvekről beszélgettünk, amelyeket
olvastunk, vagy csak úgy együtt voltunk, és nem csináltunk semmit. Ez eltartott pár hónapig,
talán három-négy vagy kilenc hónapig, nem több mint kilenc hónapig, aztán egy nap
szakítottam vele, ebben viszont egészen biztos vagyok, én voltam az, aki kimondta, hogy
vége, bár a pontos okát már elfelejtettem, és emlékszem, César elég jól viselte, egyetértett
velem, ő másodéves orvostanhallgató volt, én akkor iratkoztam be a bölcsészkarra, és aznap
délután nem mentem be az egyetemre, elmentem Maríához, beszélnem kellett egy barátnővel,
mármint személyesen, nem telefonon, és amikor megérkeztem a Colimába, María házához,
nyitva találtam a kerti kaput, ez pedig elég szokatlan volt – az a kapu mindig zárva van, María
anyukájának egyik mániája –, mindenesetre bementem és csöngettem, aztán kinyílt az ajtó, és
egy fickó, akit még sosem láttam, megkérdezte, kit keresek. Arturo Belano volt az. Huszonkét
éves volt akkor, vékony volt, nagyon hosszú volt a haja, és szemüveget hordott, egy borzasztó
szemüveget, bár nem volt túlságosan rövidlátó, alig pár dioptria volt mindkét szemén, de a
szemüvege akkor is borzasztó volt. Csak pár szót váltottunk, ő Maríánál volt egy Aníbal nevű
költővel, aki akkoriban bele volt zúgva Maríába, de amikor megérkeztem, ők már éppen
menni készültek.
Még aznap újra láttam. Egész délután Maríával beszélgettem, aztán bementünk a
belvárosba, azt hiszem, kendőt venni, és beszélgettünk tovább (először Césarról & Lauráról,
aztán minden másról, ami volt és ami lesz), és végül beültünk egy kapucsínóra a Quito
kávézóba, ahol María találkozót beszélt meg Aníballal. Este kilenc körül aztán megjelent
Arturo. Ezúttal egy tizenhét éves chilei volt vele, Felipe Müller, a legjobb barátja, egy
nyakigláb, szőke figura, aki szinte sosem szólalt meg, és mindenhova követte Arturót. Persze
leültek hozzánk. Aztán jöttek még más költők is, valamivel idősebbek, mint Arturo, egyik
sem a zsigeri realizmus tagja – egyebek mellett azért sem, mert a zsigeri realizmus még nem
is létezett –, költők, akik már azelőtt Arturo barátai voltak, hogy elutazott volna Chilébe
– például Aníbal –, és akik ebből következően ismerték tizenhét éves kora óta, valójában
újságírók és közhivatalnokok voltak, az a fajta szomorú társaság, amelyik sosem mozdul ki a
belvárosból, a belváros bizonyos részeiről, az avenida Chapultepectől északra és a Reformától
délre eső terület címzetes kesergői, az El Nacional bérmunkásai, az Excelsior korrektorai, a
Miniszterelnöki Hivatal zugírnokai, akik, miután letették a melót, kirajzottak a Bucarelire, és
kinyújtóztatták a csápjaikat és a zöld levélkéiket. És bár – ahogy már mondtam – keserűek
voltak, aznap este sokat nevettünk, tulajdonképpen szünet nélkül nevettünk. Aztán pedig
elsétáltunk a buszmegállóig, María, Aníbal, Felipe Müller, Gonzalo Müller (Felipe testvére,
aki nem sokkal azután elutazott Mexikóból), Arturo és én. És mintha nagyon boldognak
érezte volna magát mindenki – nekem már eszembe sem jutott César, María nézte a főváros
egén csodálatos módon, szinte hologramként előbukkanó csillagokat –, de még a léptünk is
könnyed volt, a tempó csigalassú, mintha haladnánk, aztán visszalépnénk, hogy késleltessük a
pillanatot, amikor óhatatlanul meg kell érkeznünk a buszmegállóba, volt egy szakasz, amikor
úgy mentünk egymás mellett, hogy mindenki az eget figyelte (a csillagokat, María sorolta a
nevüket), bár Arturo már sokkal később elmondta nekem, hogy ő nem a csillagokat nézte,
hanem a lakásokban fölgyúló fényeket, padlásszobákhoz hasonló aprócska lakások voltak a
calle Versallesban, vagy a Lucernában, vagy a calle Londresben, és abban a pillanatban tudta,
hogy semmi nem tenné őt boldogabbá, mint hogy kettesben legyünk egy ilyen lakásban, és
tejfölös szendvicset vacsorázzunk, amit egy mozgóárus készít a Bucarelin. De akkor nem ezt
mondta (bolondnak is néztem volna), azt mondta, hogy szeretné elolvasni néhány versemet,
azt mondta, hogy imádja a csillagokat, az északi félteke és a déli félteke csillagait, azt mondta,
hogy adjam meg neki a telefonszámomat.
Én pedig megadtam neki a telefonszámomat, és másnap fölhívott. Megbeszéltünk egy
randit, de nem a belvárosban, mondtam neki, hogy nem tudok kimozdulni a tlalpani
házamból, mert tanulnom kell, ő pedig azt felelte, tökéletes, odamegyek, így legalább
megnézem magamnak Tlalpant, erre azt mondtam, nincs itt semmi látnivaló, fölszállsz a
metróra, utána egy buszra, utána egy másik buszra, de aztán valamiért arra gondoltam, hogy
el fog tévedni, és azt mondtam, várj meg a metrómegállóban, és amikor érte mentem, egy
gyümölcsös ládán ülve találtam rá, a hátával nekitámaszkodott egy fának, remek, ennél jobb
helyet keresve sem találhatott volna. Milyen szerencsés vagy, mondtam neki. Igen, felelte,
nagyon szerencsés vagyok. És aznap délután mesélt nekem Chiléről, nem tudom, ő akart-e
mesélni róla, vagy én kértem rá, bár elég összefüggéstelenül beszélt, mesélt Guatemaláról és
El Salvadorról is, bejárta egész Latin-Amerikát, legalábbis az összes országot a csendes-
óceáni parton, és először csókoltuk meg egymást, aztán több hónapon át együtt voltunk, és
össze is költöztünk, aztán történt, ami történt, vagyis szétmentünk, én pedig hazaköltöztem
anyámhoz, és elkezdtem a biológia szakot (egyszer majd, remélem, jó biológus lesz belőlem,
szeretnék a genetikus biológiára szakosodni), Arturóval pedig furcsa dolgok kezdtek történni.
Akkor született meg a zsigeri realizmus, először mindannyian azt hittük, hogy vicc, de aztán
rájöttünk, hogy nem az. És amikor rájöttünk, hogy nem vicc, néhányunk követte az áramlatot
– szerintem lendületből, vagy mert olyan hihetetlen volt, hogy már megvalósíthatónak tűnt,
vagy barátságból, hogy ne veszítsük el egy csapásra a barátainkat –, és zsigeri realistává
váltunk, de igazán senki se vette komolyan, mármint úgy igazán-igazán.
Akkorra már egyre több új barátom lett az egyetemen, és egyre kevesebbet láttam Arturót,
a barátait, talán María volt az egyetlen, akit néha fölhívtam telefonon, vagy akivel néha
kimozdultam, de még a Maríához fűződő barátságom is kezdett kihűlni. Mindenesetre
nagyjából mindig képben volt, mit csinál Arturo, én pedig azt gondoltam: mégis miféle
baromságok jutnak ennek az arcnak az eszébe, hogy képes hinni ebben a sok hülyeségben,
aztán váratlanul, egy este, amikor nem tudtam aludni, fölmerült bennem, hogy ez az egész egy
nekem címzett üzenet része. Ezen az úton mondta el nekem, hogy ne hagyj el, nézd, mire
vagyok képes, maradj velem! És akkor megértettem, hogy ez a fickó alapjában véve szar alak.
Mert az egy dolog, hogy az ember becsapja saját magát, de az már egészen más, hogy
másokat is becsap. Az egész zsigeri realizmus egy szerelmes levél volt, egy idióta madár
elmebeteg páváskodása a hold fényében, elég ócska és jelentéktelen történet.
De nem is erről akartam beszélni.

Fabio Ernesto Logiacomo, a La Chispa folyóirat szerkesztősége, Mexikóváros, a calle

Independencia és a Luis Moya sarka, 1976. március. 1975 novemberében érkeztem
Mexikóba. Más latin-amerikai országokból jöttem, ahol gyakorlatilag egyik napról a másikra
éltem. Huszonnégy éves voltam, és úgy tűnt, megfordul a szerencsém. Latin-Amerikában így
zajlanak a dolgok, én inkább nem is keresem rájuk a magyarázatot. Amikor Panamában
vegetáltam, értesültem róla, hogy megnyertem a Casa de las Américas költészeti díját.
Nagyon örültem. Nem volt egy vasam sem, és a pénzdíjból megvehettem a jegyem Mexikóba,
és ehettem egyet. A különös csak az volt, hogy abban az évben nem neveztem a Casa de las
Américasnál. Ez az igazság. Az előző évben küldtem nekik egy könyvet, de a könyv még csak
egy nyomorult elismerő oklevelet sem kapott. Aztán a rá következő évben váratlanul
értesülök, hogy megnyertem a díjat, és a díjjal járó dollárokat. Először arra gondoltam, hogy
hallucinálok. Éheztem. Ez az igazság, és amikor valaki éhezik, az néha így jön ki rajta. Aztán
az jutott eszembe, hogy egy másik Logiacomóról van szó, de túlságosan sok volt az
egybeesés, a másik Logiacomo is argentin, mint én, a másik Logiacomo is huszonnégy, mint
én, a másik Logiacomo ugyanazzal a címmel írt verseskötetet, mint én. Na jó. Latin-
Amerikában megtörténik az ilyesmi, és nincs értelme logikus magyarázaton törni a fejünket,
néha egyszerűen nem létezik logikus magyarázat. Szerencsére én voltam az, aki megnyerte a
díjat, és kész, később aztán azt mondták a Casából, hogy átvezették az előző évről a könyvet,
meg ehhez hasonlókat.
Így aztán eljutottam Mexikóba, berendezkedtem a fővárosban, és nem sokkal később
kaptam egy telefonhívást ettől a sráctól, hogy interjút akar velem csinálni, vagy valami
olyasmit, én mindenesetre interjút értettem. És persze azt feleltem, hogy rendben, az az
igazság, hogy eléggé magányosnak és elveszettnek éreztem magam, nem ismertem egyetlen
fiatal mexikói költőt sem, és egy interjú – vagy legyen szó bármi másról – kiváló ötletnek
tűnt. Így aztán még aznap találkoztunk, és amikor megérkeztem a találkozó helyére, láttam,
hogy nem egy költő vár rám, hanem rögtön négy, és nem interjút akarnak készíteni, hanem
kerekasztal-beszélgetést, háromoldalú párbeszédet, hogy közöljék az egyik legjobb mexikói
folyóiratban.
A beszélgetésben részt venne egy mexikói – az egyikük egy chilei – a másik – és egy
argentin – én. A maradék kettő csak fülelt. A téma: az új latin-amerikai költészet egészségi
állapota. Jó téma. Így aztán azt mondtam nekik, tökéletes, amikor nektek jó, kezdhetjük is,
kerestünk egy nyugodtabb kávézót, és nekiálltunk beszélgetni.
Volt náluk egy előkészített magnó is, de amikor szükség lett volna rá, a vacak bedöglött.
Kezdhettük elölről. Ezzel elment vagy fél óra, én megittam két kávét, ők fizettek. Látszott,
hogy nincsenek hozzászokva az ilyesmihez, mármint a magnóhoz, mármint hogy költészetről
beszélgessenek, miközben veszi a magnó, mármint hogy rendezzék a gondolataikat, és
világosan kifejtsék őket. Szóval, megpróbáltuk még párszor, de nem sikerült. Úgy döntöttünk,
hogy jobb lesz, ha mindenki leírja, ami eszébe jut, és aztán majd összerakjuk, amit írtunk.
Végül a kerekasztal-beszélgetésen csak a chilei meg én szerepeltem, nem tudom, mi lett a
mexikóival.
A délután hátralevő részében sétálgattunk. És közben történt valami furcsa – nem tudom,
talán miattuk, vagy a kávétól, amire meghívtak –, észrevettem rajtuk valami szokatlant,
mintha ott lennének, ugyanakkor mégsem lennének ott, nem tudom, hogyan mondjam el
érthetően, ők voltak az első fiatal mexikói költők, akiket megismertem, és talán emiatt
éreztem szokatlannak a dolgot, de az a helyzet, hogy az utóbbi hónapokban megismerkedtem
fiatal perui költőkkel, fiatal kolumbiai költőkkel, fiatal költőkkel Panamából és Costa Ricából,
és nem éreztem ehhez hasonlót. Nagy gyakorlatom volt fiatal költőkkel, és ebben az esetben
valami nem stimmelt, valami hiányzott, a rokonszenv, a bátor kiállás néhány közös eszméért,
az őszinteség, mely jellemzi a latin-amerikai költők bármely összejövetelét. És valamikor a
délután folyamán – úgy emlékszem rá, mint ahogy egy rejtélyes berúgásra emlékszik az
ember – szóba hoztam a könyvemet, szóba hoztam a saját verseimet, és nem tudom, miért, de
elmeséltem nekik, hogyan volt azzal a bizonyos Daniel Cohn-Benditről szóló verssel, egy
verssel, amely nem volt se jobb, se rosszabb a többinél a Kubában díjat nyert kötetben
szereplő versek közül, végül mégsem került be a könyvbe, biztos beszéltünk a terjedelemről,
az oldalak számáról, ezek ketten (a chilei és a mexikói) azt mondták, iszonyú hosszú verseket
írnak, én még nem olvastam őket, de azt hiszem, még valami elméletük is volt a hosszú
versekről, versregénynek hívták őket, azt hiszem, az ötletet néhány francia találta ki, nem
emlékszem pontosan, aztán fogom magam és elmesélem nekik – őszintén szólva, nem tudom,
milyen okból –, hogyan volt azzal a bizonyos cohn-bendit-s verssel, és az egyikük
megkérdezi, hogyhogy nincs benne a könyvedben, és erre én azt felelem, hogy a Casa de las
Américasban úgy döntöttek, hogy kiveszik, és erre a mexikói azt mondja, de gondolom,
engedélyt azért kértek, mire én azt mondom, nem, nem kértek engedélyt, és erre a mexikói azt
kérdezi, kivették a könyvből, és nem szóltak neked semmit?, én pedig azt felelem, igen,
igazság szerint elérhetetlen voltam, mire a chilei megkérdezi, de miért vették ki?, és én
elmesélem, amit a Casa de las Américasból meséltek nekem, hogy nem sokkal azelőtt Cohn-
Bendit tett néhány kijelentést a kubai forradalom ellen, mire a chilei azt mondja, csak ezért?,
mire én azt felelem, szerintem igen, bár a vers sem volt igazán jó (én marha, mégis mit itattak
velem ezek a fickók, hogy ilyeneket mondjak?), hosszúnak hosszú volt, de nem túl jó, mire a
mexikói azt mondja, a kurva anyjukat, de kedvesen mondja, ne értsetek félre, neheztelés
nélkül, mintha tulajdonképpen megértő volna, mert nem lehetett könnyű dolga a kubaiaknak
sem, mielőtt megcsonkították a könyvem, mintha tulajdonképpen még arra se venné a
fáradságot, hogy lenézzen engem, vagy lenézze a havannai kollégákat.
Az irodalom nem ártatlan, ezt tudom, mióta elmúltam tizenöt éves. És emlékszem, erre
gondoltam abban a pillanatban, de nem emlékszem, hogy kimondtam, vagy nem mondtam ki.
És ha kimondtam, akkor milyen szövegkörnyezetben. Aztán séta közben (de itt meg kell
jegyeznem, hogy már nem öten sétáltunk, hanem csak hárman, a mexikói, a chilei és én, a
másik két mexikói fölszívódott a purgatórium kapujánál) mintha elértünk volna a pokol
pereméhez.
Csöndben gyalogoltunk mindhárman, mintha megnémultunk volna, de a testünk
mozdulatai mégis közös ütemet követtek, mintha valami mozgatna, majd táncra perdítene
minket ezen az ismeretlen terepen, akadozó, néma séta volt – talán fogalmazhatok így –, aztán
hallucinálni kezdtem, nem először aznap, és kétségtelenül nem utoljára: a parkban, ahol
sétáltunk, megjelent valamiféle tó, és a tóból kialakult valamiféle vízesés, a vízesésből pedig
kialakult egy folyó, ami keresztülvezetett valamiféle temetőn, és minden, a tó, a vízesés, a
folyó és a temető is zöld volt, sötét és néma. Ekkor arra gondoltam, két eset lehetséges: vagy
kezdek megőrülni – ami elég nehezen elképzelhető, mivel mindig is a helyén volt az eszem
–, vagy bedrogoztak ezek a suhancok. És akkor azt mondtam nekik, álljatok meg, álljatok
meg egy percre, rosszul érzem magam, pihennem kell, aztán ők is mondtak valamit, de nem
hallottam őket, csak láttam, hogy odajönnek hozzám, és ráébredtem, eljutott a tudatomig,
hogy a szememmel mindenfelé embereket keresek, szemtanúkat, de nem volt ott senki, éppen
egy erdőn vágtunk át, és emlékszem, megkérdeztem tőlük, miféle erdő ez, mire azt
válaszolták, hogy a Bosque de Chapultepec, aztán elvittek egy padhoz, és csak ültünk egy
darabig, majd az egyikük megkérdezte, mim fáj (milyen pontosan, milyen helyesen használta
a „fáj” szót), és nekem azt kellett volna felelnem, hogy fáj az egész testem, az egész lelkem,
de ehelyett azt válaszoltam, hogy bizonyára a magasság miatt van, amihez még nem szoktam
hozzá, az lehet rám ilyen hatással, amiatt vannak látomásaim.

Luis Sebastián Rosado, La Rama Dorada kávézó, Mexikóváros, colonia Coyoacán, 1976.
április. Már Monsiváis is megmondta: Marinetti és Tzara tanítványai, a zajos, értelmetlen,
giccses verseik pusztán a tipográfiai elrendezés terepén vívtak csatákat, és sosem léptek túl a
gyerekes szórakoztatás szintjén. Monsi az estridentistákról beszél, de mindez illik a zsigeri
realistákra is. Senki nem figyelt oda rájuk, ezért válogatás nélkül sértegettek mindenkit. 75
decemberében, nem sokkal karácsony előtt volt balszerencsém összefutni néhányukkal, itt, a
La Rama Doradában – don Néstor Pesqueira, a tulajdonos is megmondhatja, elég csúnya
sztori volt. Az egyik – aki irányította őket – Ulises Lima volt, a másik – egy termetes, kövér,
kreol fickó – Moctezuma vagy Cuauhtémoc, a harmadikat Piel Divinának szólították. Én
ugyanitt ültem, Alberto Moore-t és a húgát vártam, és váratlanul körbevesz ez a három
eszelős, leülnek mellém két oldalról, és azt mondják, Luisito, beszélgessünk a költészetről,
vagy tegyük tisztába a mexikói költészet jövőjét, vagy valami ilyesmit. Én nem vagyok
erőszakos ember, és természetesen ideges lettem. Azt gondoltam: mit akarnak ezek itt, hogyan
találtak meg, miféle számlát akarnak most rendezni? Ez az ország egy rakás szerencsétlenség,
ezt el kell ismerni, az ország irodalma is egy rakás szerencsétlenség, ezt is el kell ismerni,
szóval, nagyjából húsz percig beszélgettünk (soha ennyire nem gyűlöltem még Albertito és a
beképzelt húga pontatlanságát), és a végén még osztottuk is egymás véleményét néhány
pontban. Valójában a fóbiáink tekintetében kilencven százalékban egyetértettünk. Az persze
nem kérdés, hogy végig kiálltam amellett, amit Octavio Paz csinál az irodalmi színtéren. Az
sem kérdés, hogy nekik mintha csak az tetszene, amit ők maguk csinálnak. Még szerencse.
Vagyis: ez volt a kisebb rossz, lehetett volna rosszabb is, ha például kijelentik, hogy a népies
költők iskolájához tartoznak, vagy szegény Rosario Castellanost követik, vagy társul
szegődnek Jaime Sabines mellé (Jaiméből szerintem egy is éppen elég). Szóval, ahogy már
mondtam, volt néhány pont, amelyben egy véleményen voltunk. Aztán megérkezett Alberto,
én pedig még mindig életben voltam, addig elhangzott pár hangosabb szó, néhány modortalan
kifejezés, jelen volt egy a La Rama Dorada megszokott hangulatától elütő magatartás – don
Néstor Pesqueira is megmondhatja –, de semmi komoly. És amikor megérkezett Alberto, azt
hittem, sikerült kimentenem magam a beszélgetésből. De aztán odajön Julia Moore, fogja
magát és közvetlen közelről megkérdezi tőlük, hogy kicsodák, és mi a tervük aznap estére.
Erre az, amelyiket Piel Divinának szólították, egy pillanatig sem habozva azt válaszolja, hogy
semmi, de ha van valami ötlete, akkor mondja, ő abszolút kapható bármire. Erre Julita azt
mondja – figyelmen kívül hagyva, milyen szemmel néz rá a bátyja meg én –, elmehetnénk
táncolni a Priapo’sba, ami egy elképesztően közönséges hely a colonia 10 de Mayóban vagy a
Tepitóban, csak egyszer voltam ott, de azt az egyetlen alkalmat azóta is minden erőmmel
próbálom elfelejteni, de mivel sem Alberto, sem én nem tudok Julitának nemet mondani, már
mentünk is, Alberto kocsijával, mellette Ulises Lima és én ültem az első ülésen, Julita, Piel
Divina és az a Cuauhtémoc vagy Moctezuma pedig a hátsón. Őszinte leszek, én a
legrosszabbtól tartottam, az ilyen népekben nem lehet megbízni, egyszer valaki mesélte, hogy
Monsit sarokba szorították a Sanbornson, a Casa Bordában, vagyis, igazából Monsi beült
velük egy kávéra, azt is mondhatnánk, hogy személyes kihallgatáson fogadta őket, szóval
részben az ő hibája volt, mindenki tudta, hogy a zsigeri realisták olyanok, mint az
estridentisták, és mindenki tudta, milyen véleménnyel van Monsi az estridentistákról, így
aztán valójában egy szava sem lehet amiatt, ami történt, és amiről tulajdonképpen senki, vagy
csak nagyon kevesen tudják, mi is volt, egyszer majdnem megkérdeztem tőle, de tapintatból,
és mert nem szeretek sebeket föltépni, mégsem tettem, szóval, történt vele valami, amikor
találkozott a zsigeri realistákkal, ezt mindenki tudta, mindenki, aki szerette vagy aki titokban
utálta Monsit, persze sokféle föltételezés és vélekedés látott napvilágot, na mindegy, erre
gondoltam, miközben Alberto autója – a forgalomtól függően – ment, mint a golyó, vagy
araszolt, mint egy csiga a Priapo’s felé, és a hátsó ülésen Julita Moore megállás nélkül beszélt
és beszélt és beszélt azokhoz a maffiózó zsigeri realistákhoz. Nem pazarolnék szót az említett
diszkó leírására. Esküszöm az istenre, azt gondoltam, hogy nem fogunk élve kikerülni onnan.
Csak annyit mondanék, hogy a belső terét ékesítő berendezéseket és emberpéldányokat
mintha csak Lizardi El Periquillo Sarnientó-jából, Mariano Azuela Odalenn-jéből, vagy Del
Paso José Trigó-jából, az „Onda” leggyöngébb regényeiből, és az ötvenes évek legrosszabb
erotikus filmjeiből emelték volna ki találomra (a bulák közül nem is egy Tongolelére
hasonlított, aki azt hiszem, éppenséggel nem forgatott az ötvenes években, de kétségtelenül
forgathatott volna). Szóval, ahogy mondtam, lementünk a Priapo’sba, és leültünk egy
asztalhoz, közel a tánctérhez, és miközben Julita csacsacsát vagy bolerót vagy danzónt táncolt
– nem igazán vagyok otthon a popzene világában –, Albertóval beszélgetni kezdtünk
valamiről (becsületszavamra, nem emlékszem, miről), egy pincér pedig hozott nekünk egy
üveg tequilát vagy patkánymérget, amit szó nélkül elfogadtunk, ennyire kétségbeejtő volt a
helyzet. Aztán hirtelen – még annyi idő sem telt el, míg valaki kimondja, „másság” – be is
rúgtunk, és Ulises Lima egy verset szavalt franciául, hogy milyen okból, fogalmam sincs,
mindenesetre szavalta, én nem tudtam róla, hogy beszél franciául – angolul, talán, úgy
emlékszem, hogy láttam valahol egy Richard Brautigan-fordítását, borzasztó költő, de az is
lehet, hogy John Giorno volt az, aki a fene se tudja, hogy kicsoda, talán magának Limának
volt az álneve; de franciául… azért ez egy picit meglepett –, jó tagolás, elfogadható kiejtés, és
a vers, hogy is mondjam, ismerős volt, ismerős, de talán a formálódó részegség vagy a
kíméletlen bolerók miatt nem sikerült azonosítanom. Megfordult a fejemben Claudel, de sem
én, sem ti nem képzeltétek volna Limáról, hogy Claudelt szaval, nem igaz? Aztán megfordult
a fejemben Baudelaire és Catulle Mendès (akinek pár írását lefordítottam egy egyetemi lap
számára), megfordult a fejemben Nerval. Kissé szégyellem beismerni, de ezek a nevek
fordultak meg a fejemben; mentségemre el kell mondanom, hogy az alkoholgőzben rögtön
föltettem magamnak a kérdést, nyilván, hogy mi köze is van Nervalnak Mendèshez, aztán
pedig megfordult a fejemben Mallarmé is. Alberto, aki úgy látszik, ugyanazon spekulált, mint
én, azt mondta: Baudelaire. Természetesen nem Baudelaire volt. Ez volt a vers, lehet, hogy ti
kitaláljátok:

Mon triste cœur bave à la poupe,

Mon cœur couvert de caporal:
Ils y lancent des jets de soupe,
Mon triste cœur bave à la poupe:
Sous les quolibets de la troupe
Qui lance un rire général,
Mon triste cœur bave à la poupe,
Mon cœur couvert de caporal!

Ithyphalliques et pioupiesques
Leurs quolibets l’ont dépravé!
Au gouvernail on voit des fresques
Ithyphalliques et pioupiesques.
Ô flots abracadabrantesques
Prenez mon cœur, qu’il soit lavé!
Ithyphalliques et pioupiesques
Leurs quolibets l’ont dépravé!

Quand ils auront tari leurs chiques,

Comment agir, ô cœur volé?
Ce seront des refrains bachiques
Quand ils auront tari leurs chiques;
J’aurai des sursauts stomachiques
Moi, si mon cœur est ravalé:
Quand ils auront tari leurs chiques,
Comment agir, ô cœur volé?5

5
„Szegény szivem kiáll a tatra, / szűzdohánnyal paskolt szivem: / freccsen a forró zupa rajta, / szegény szivem
kiáll a tatra: / vad röhejben tör ki a banda / és szitkozódik éktelen,/szegény szivem kiáll a tatra, / szűzdohánnyal
paskolt szivem. // Hogy is viselné el az árva / trágár kaszárnya-szitkaik! / A kormányon sok mocskos ábra, / hogy
Egy Rimbaud-vers. Ami meglepő. Vagyis, ha úgy nézzük, meglepő. Mert meglepő volt, hogy
franciául szavalja. Na mindegy. Egy kicsit fölbosszantott, hogy nem találtam ki – elég jól
ismerem Rimbaud műveit –, de azért nem vettem a szívemre, újabb közös pont, talán mégis
kijutunk élve abból a lyukból. És miután elszavalta Rimbaud-t, elmesélt róla egy háborús
történetet, nem tudom, melyik háborúról – a háború olyan téma, ami nem érdekel –, de volt
benne valami, egy kötelék Rimbaud, a vers és a háború között, valószínűleg egy ocsmány
történet, de addigra már a fülem és a szemem is másféle ocsmány történetecskékről tudósított
(esküszöm, hogy megölöm Julita Moore-t, ha még egyszer elvonszol egy Priapo’shoz hasonló
lyukba), megbicsakló jelenetekről, ahol bűnös, komor, fiatal srácok táncoltak szolgálatkész,
reményvesztett fiatal lányokkal, vagy reményvesztett fiatal kurvákkal az ellentétek
sodrásában, melyet – elismerem – fölnagyított a részegségem, ha ez lehetséges. Aztán valakik
összeverekedtek. Nem láttam semmit, csak a kiabálást hallottam. Előbukkant pár kidobó a
félhomályból, egy vérző arcú fickót vonszoltak. Emlékszem rá, szóltam Albertónak, hogy
jobb lesz, ha megyünk, elfajulhatnak a dolgok, de Alberto Ulises Lima sztoriját hallgatta, és
nem figyelt rám. Emlékszem, láttam, hogy Julita Ulises egyik barátjával táncol, és a
következő emlékem az, hogy már én bolerózom Piel Divinával, mintha álmodtam volna, de ez
van, talán először éreztem jól magam aznap este, biztos, hogy először éreztem jól magam
aznap este. Azután, mint aki fölébred, emlékszem, azt suttogtam a partnerem (a
táncpartnerem) fülébe, hogy a viselkedésünk biztosan föltüzeli majd a többi táncost és a
nézőket. Hogy mi történt azután, az zavaros. Valaki beszólt nekem. Úgy éreztem magam, nem
is tudom, hogy mindjárt bebújok az asztal alá, és elalszom, vagy odabújok Piel Divina
mellkasára, és – megint csak – elalszom. De valaki beszólt nekem, és Piel Divina volt olyan
lovagias, hogy félretoljon, és szembeszálljon azzal, akinek a száját elhagyta a sértés (nem
tudom, mit mondtak, buzzancs vagy homokos, nehezen szokom hozzá, pedig ideje lenne,
tudom), de már olyan részeg voltam, az izmaim annyira elernyedtek, hogy nem tudott
otthagyni egyedül – ha egyedül hagy, összeroskadtam volna –, ezért megelégedett azzal, hogy
a tánctér közepéről viszonozza a sértést. Én becsuktam a szemem, így próbálva meg kizárni
magam a helyzetből – Piel Divina válla izzadságszagú volt, savanyú, egészen fura szaga volt,
nem avas, még csak nem is rossz szag, hanem savanyú, mintha sértetlenül átvészelt volna egy
robbanást egy vegyi üzemben –, és aztán hallottam, hogy beszél, nem egy, hanem több
emberrel, legalábbis kettőnél többel, és kötekedő hangjuk volt. Aztán kinyitottam a szemem,
és istenem, nem a minket körülvevő embereket láttam, hanem saját magamat, a karom Piel
Divina vállán, a bal karom a csípőjén, az arcom a vállán, és láttam vagy éreztem a csípős
tekinteteket, született gyilkosok tekintetét, és akkor hirtelen megrettenve, a részegségemen
fölülkerekedve el akartam tűnni, nyelj el, föld!, csapjon belém egy villám, könyörögtem,
egyszóval azt kívántam, bárcsak meg sem születtem volna. Mekkora blamázs. Vöröslöttem a
szégyentől, hányingerem volt, eleresztettem Piel Divinát, és bizonytalanul imbolyogtam,
rájöttem, hogy kegyetlenül megtréfáltak, és meg is sértettek, mindezt egyszerre. Az volt az
egyetlen vigaszom, hogy magát a tréfamestert is megsértették, nagyjából olyan érzés volt,
mintha árulással legyőztek volna a csatatéren (milyen csatákról, milyen háborúkról beszélt
Ulises Lima?), de aztán az igazság vagy az apokalipszis angyalai meghallgatták volna hívó
könyörgésem, és csodálatos módon egy mindkettőnket, mindenkit elsöprő hatalmas
hullámmal tettek volna pontot a megszégyenülés és az igazságtalanság végére. De addigra
láttam, a szemem befagyott taván keresztül láttam (nem jó a metafora, a Priapo’sban nagyon
magas hőmérséklet uralkodott, de nem találok másikat arra, hogy csak egy pillanaton múlt,

is viselné el az árva? / Ó, tenger, nagy abrakadábra, / vedd szivem s mosd tisztára itt! / Hogy is viselné el az
árva / trágár kaszárnya-szitkaik? // Ha már bagójuk is kevés lesz, /mit tegyünk, ellopott szivem? / Jönnek
bacchusi böffenések, / ha már bagójuk is kevés lesz, / az émelygéstől mit se érzek, / amíg taposnak szívemen: / ha
már bagójuk is kevés lesz, / mit tegyünk, ellopott szivem?” Somlyó György fordítása.
hogy nem sírtam el magam, de ez alatt a „pillanat” alatt mindent megbántam, meghátráltam,
de a pupillám előtt maradt egy vékony, torzító réteg), ahogy megjelenik Julita Moore elbűvölő
alakja, összefonódva azzal a Cuauhtémockal vagy Moctezumával vagy Netzahualcóyotllal,
aki aztán Piel Divinával együtt szembeszállt azokkal, akik belénk kötöttek, eközben Julita
átkarolta a derekam, és megkérdezte, csináltak-e velem valamit ezek a gengszterek, aztán
kivezetett a tánctérről, ki abból az undorító lyukból. Miután kijutottunk, Julita segítségével
elmentem a kocsiig, de félúton elsírtam magam, és amikor Julita bepakolt a hátsó ülésre, azt
mondtam, nem is, inkább könyörögtem neki, hogy menjünk el, menjünk el, Alberto, ő meg
én, és hagyjuk itt a többieket a saját fajtájukból való sátánfajzatok társaságában, anyucikádra
kérlek, Julita, mondtam, ő pedig azt felelte, baszd meg, Luisito, elbaszod az estémet, ne
fárasszál már, és akkor, emlékszem, azt mondtam, vagy kiabáltam, vagy üvöltöttem, hogy:
amit velem tettek, az rosszabb, mint amit Monsival, és Julita megkérdezte, mi az istent
csináltak Monsival (és azt is megkérdezte, melyik Monsiról beszélek, Montsét vagy Monchit
mondott, nem emlékszem), mire azt feleltem: Monsiváis, Julita, Monsiváis, az esszéista, mire
ő azt mondta, á, egyáltalán nem láttam, hogy meglepődött volna, istenem, micsoda belső
tartása van ennek a nőnek, gondoltam, és akkor azt hiszem, elhánytam magam, aztán sírva
fakadtam, vagy sírva fakadtam, és azután hánytam, de bent, Alberto kocsijában!, Julita pedig
elnevette magát, de addigra már a többiek is kijöttek a Priapo’sból, a körvonaluk kirajzolódott
egy utcai lámpa fényében, és arra gondoltam, mit tettem, mit tettem, olyan mélységesen
szégyelltem magam, hogy lerogytam a hátsó ülésre, összegömbölyödtem, és úgy tettem,
mintha aludnék. De hallottam, mit beszélnek. Julita kérdezett valamit, a zsigeri realisták pedig
válaszoltak, a hangjuk valahogy derűs volt, csöppet sem agresszív. Aztán Alberto beszállt a
kocsiba, és azt kérdezte, mi a faszom van itt, mi ez a bűz?, mire én kinyitottam a szemem, és a
visszapillantó tükörben az övét keresve azt mondtam, ne haragudj, Alberto, nem volt
szándékos, nagyon rosszul érzem magam, aztán beszállt Julita az anyósülésre, és azt mondta,
az istenért, Alberto, húzd le az ablakokat, ezt a bűzt… mire azt mondtam, bocsánat, Julita,
nem kell túlozni, mire azt mondta: Luisito, olyan, mintha legalább egy hete hulla lennél, mire
én nevettem, de nem nagyon, már egyre jobban éreztem magam, az utca végén, a Priapo’s
világító cégtáblája alatt dülöngélő alakok mozogtak, de nem az autónk irányába, és akkor
Julita Moore letekerte az ablakát, és megpuszilta Piel Divinát és Moctezumát vagy
Cuauhtémocot, Ulises Limát viszont nem, mert ő távolabb állt a kocsitól, az eget figyelte,
aztán Piel Divina bedugta a fejét az ablakon, és megkérdezte, hogy érzed magad, Luis?, én
pedig, azt hiszem, nem is válaszoltam, csak intettem, hogy jól, hogy jól érzem magam, aztán
Alberto sebességbe tette a Dodge-ot, és lehúzott ablakokkal magunk mögött hagytuk Tepitót,
úton voltunk hazafelé.

Alberto Moore, Mexikóváros, colonia Narvarte, calle Pitágoras, 1976. április. Amit Luisito
elmondott, az bizonyos fokig igaz. A nővérem teljesen flúgos, ez tény, de elbűvölő, csak egy
évvel idősebb nálam, most huszonkettő, emellett nagyon intelligens nő. Most fogja befejezni
az orvosit, gyermekgyógyász szakirányon akar továbbmenni. Nem egy naiva. Ezt tisztázzuk
rögtön az elején.
Másodszor: nem mentem úgy, mint a golyó Mexikóváros utcáin, az égszínkék Dodge,
amit aznap vezettem, az anyámé, és ilyen körülmények között nagyon visszafogott sofőr
vagyok. Az a hányás pedig megbocsáthatatlan.
Harmadszor: a Priapo’s Tepitóban van, ami olyan, mintha azt mondanánk, háborús
övezetben, vagy a senki földjén, vagy a vasfüggöny mögötti területen. A végén megpróbáltak
belénk kötni, a tánctéren, de én nem láttam az egészből semmit, mert egy asztalnál
beszélgettem Ulises Limával. A colonia 10 de Mayóban, amennyire én tudom, nincs
semmiféle diszkó, a nővérem is megmondhatja.
És végül negyedszer: nem én mondtam, hogy Baudelaire, Luis volt az, aki Baudelaire-t
mondta, meg Catulle Mendèst, sőt talán még Victor Hugót is, én csöndben maradtam,
Rimbaud-ra emlékeztetett, de csöndben maradtam. Ezt is mindenképpen tisztázzuk.
Másfelől a zsigeristák nem viselkedtek annyira rosszul, mint ahogy attól tartottunk. Én
csak hallomásból ismertem őket. A főváros egy tizennégymillió lakosú falu, ez köztudott.
Szóval viszonylag jó benyomást tettek rám. A Piel Divina nevezetű – szegénykém
– megpróbálta elcsábítani a nővéremet. Az a Moctezuma Rodríguez (nem Cuauhtémoc) is
próbálkozott. Az este során egy pillanatra úgy tűnt, tényleg elhiszik, hogy van esélyük.
Szomorú látvány volt, bár el kell ismerni, volt egyfajta bája a jelenetnek.
Ami Ulises Limát illeti, olyan benyomást kelt, mintha folyton be lenne drogozva, de
franciául elfogadhatóan beszél. Azonkívül elmesélt egy elég különleges történetet Rimbaud
versével kapcsolatban. Szerinte a Le cœur volé önéletrajzi mű, és arról az útról szól, melyet
Rimbaud Charleville-ból Párizsba tett, hogy csatlakozzon a kommünhöz. Az említett
– gyalogosan megtett! – út közben Rimbaud találkozott egy csapat részeg katonával, akik
először kigúnyolták, majd meg is erőszakolták. Őszintén szólva, egy kissé nyers volt a
történet.
De volt még más is. Lima szerint néhány katona, vagy legalábbis a vezetőjük, a caporal a
„mon cœur couvert de caporal”-ból, harcolt a mexikói francia invázióban is. Természetesen
sem Luisito, sem én nem kérdeztem meg, mire alapozza ezt a kijelentését. De engem érdekelt
a sztori (Luisitót nem, őt inkább az érdekelte, mi történik, vagy mi nem történik körülöttünk),
és még többet akartam tudni. Aztán Lima elmesélte, hogy 1865-ben Libbrecht ezredes
hadoszlopa – amelynek el kellett foglalnia Sonorában Santa Teresát – nem adott több hírt
magáról, és egy bizonyos Eydoux ezredes, aki a mexikói északnyugaton mozgó csapatok
számára hadtápként szolgáló erőd parancsnoka volt, harminc lovasból álló különítményt
indított Santa Teresa felé.
A különítményt Laurent százados, valamint Rouffanche és González főhadnagy vezette,
ez utóbbi mexikói királypárti volt. Lima szerint az említett különítmény kétnapi lovaglás után
megérkezett egy Villaviciosa nevű településre, Santa Teresa közelében, de soha nem találta
meg Libbrecht hadoszlopát. Mindenki – kivéve Rouffanche főhadnagyot és három katonát,
akik meghaltak az eset során – fogságba esett, miközben a falu egyetlen fogadójában
ebédeltek, közöttük a jövendő caporal, az akkor még huszonkét éves újonc. A foglyokat – a
kezük hátrakötve, a szájuk kenderkóccal fölpeckelve – elvitték a Villaviciosa főparancsnoki
tisztét betöltő férfi és egy csapat falubéli elöljáró elé. A parancsnok mesztic volt, és
egyformán hallgatott az Inocencio és az Őrült névre. Az elöljárók öreg parasztok voltak
– többségük mezítlábas –, megnézték a franciákat, aztán visszavonultak tanácskozni egy
sarokba. Fél óra múlva – és egy kis huzavona után két jól elkülöníthető csoport között – a
franciákat elvitték egy istállóba, ahol megfosztották őket a ruhájuktól és a cipőjüktől, és a
fogva tartók egy csapata rövidesen már a megerőszakolásukkal és kínzásukkal töltötte a nap
hátralevő részét.
Éjjel tizenkettőre elvágták Laurent százados torkát. González főhadnagyot, két őrmestert
és hét közlegényt a főutcára vezettek, és fáklyafény mellett a katonák saját lovait megülő
árnyalakok nyársalták föl őket.
Hajnalra a jövendő caporal és két közlegény elvágta a köteleit, és árkon-bokron át
megszökött. Nem üldözte őket senki, mégis csak a caporal élte túl, hogy elmesélhesse a
történetet. Két hétig bolyongott a sivatagban, mielőtt megérkezett volna El Tajóba.
Kitüntették, és Mexikóban maradt egészen 1867-ig, amikor is visszatért Franciaországba
Bazaine seregével (ha ugyan nem valaki más vezette a franciák seregét akkoriban), aki
visszavonult Mexikóból, sorsára hagyva így a császárt.

Carlos Monsiváis, Mexikóváros, gyalog a calle Maderón, a Sanborns közelében, 1976.

május. Sem tőrbe csalás nem volt, sem erőszakos incidens, semmi, de semmi. Két fiatal srác
– talán még a huszonhármat sem töltötték be –, mindkettejük haja egészen hosszú volt, sokkal
hosszabb, mint bármelyik költőé (és megbízható információim vannak mindenki
hajhosszáról), és gyerekes konoksággal, megszállottan ragaszkodtak hozzá, hogy Paznak
nincs semmiféle érdeme – nem tetszik, mert nem tetszik –, képesek voltak tagadni a
nyilvánvalót, egy gyönge (vagy inkább gyöngeelméjű) pillanatomban José Agustínra és
Gustavo Sainzra emlékeztettek, de hiányzott belőlük e két kivételes képességű regényírónk
tehetsége, valójában az égvilágon minden hiányzott belőlük, nem volt sem pénzük, hogy
kifizessék a kávénkat (nekem kellett fizetnem), sem nyomós érveik, sem eredeti
érvrendszerük. Két elveszett, eltévelyedett ember. Ami engem illet, szerintem túlságosan is
nagylelkű voltam (nem a kávéra gondolok). Sőt még azt is fölajánlottam Ulisesnek (a
másiknak nem tudom, mi a neve, talán chilei vagy argentin volt), hogy írjon kritikát arról a
Paz-könyvről, amelyikről beszélgetünk. Ha jól sikerül, mondtam – de hangsúlyoztam azt,
hogy „jól” –, megjelentetem. Erre azt felelte, hogy jó, megcsinálja, és majd elviszi hozzám.
Én erre azt mondtam, hogy hozzám inkább ne, mert anyám megijedne, ha meglátná. Ez volt
az egyetlen vicc, amit elsütöttem. De ők komolyan vették (el sem mosolyodtak), és azt
mondták, hogy el fogják küldeni postán. A mai napig várom.
2

Amadeo Salvatierra, Mexikóváros, calle República de Venezuela, a Palacio de la

Inquisición közelében, 1976. január. Azt mondtam, á, Cesárea Tinajero. Hol hallottatok róla,
srácok? Erre egyikük elmesélte, hogy egy kutatómunkán dolgoztak az estridentistákról, és
meginterjúvolták Germánt, Arquelest és Maples Arcét, meg elolvasták a kor összes folyóiratát
és könyvét, és a rengeteg név között – feddhetetlen emberek nevei és üres nevek között,
melyek már nem jelentenek semmit, még csak rossz emlékként sem gondolunk rájuk
– megtalálták Cesárea nevét. És?, kérdeztem. Csak néztek és elmosolyodtak, mindketten
egyszerre, a kibaszott kölykök, mintha össze lettek volna kötve, nem tudom, érthető-e, furcsa
volt, felelték, mintha ő lett volna az egyetlen nő, sűrűn hivatkoztak rá, azt mondta mindenki,
hogy jó költő. Jó költőnő?, kérdeztem, hol olvastatok valamit tőle? Nem olvastunk tőle
semmit, felelték, sehol, és ez kíváncsivá tett minket. Miért tett kíváncsivá titeket, srácok?, no,
fejtsétek ki egy kicsit bővebben! Mindenki nagyon jókat írt róla, vagy nagyon rosszakat,
mégsem közölte senki. Olvastuk a Motor Humano folyóiratot, amit González Pedreño adott
ki, Maples Arce avantgárd katalógusát, Salvador Salazar folyóiratát, magyarázta a chilei, de
Maples katalógusát kivéve sehol nem esik róla szó. Mindazonáltal Juan Grady, Ernesto Rubio
és Adalberto Escobar is megemlékeznek róla egy-egy interjúban, ráadásul méltató szavakkal.
Eleinte azt gondoltuk, hogy estridentista volt, szimpatizáns, mondta a mexikói, de Maples
Arce azt állította, hogy soha nem tartozott a mozgalmához. Bár az is lehet, hogy Maplest
cserbenhagyta a memóriája, jegyezte meg a chilei. Ezt persze nem tartjuk valószínűnek,
mondta a mexikói. Mivel estridentistaként ugyan nem emlékezett rá, költőként viszont igen,
mondta a chilei. A kibaszott kölykök. Ezek a kibaszott fiatalok. Össze voltak kötve.
Végigfutott rajtam a hideg. Pedig a kiterjedt könyvtárában nem őrzött meg egyetlen verset
sem a szóban forgó személytől, amely igazolhatta volna az állítását, mondta a mexikói.
Összefoglalva, Salvatierra úr, Amadeo, kérdezősködtünk itt is, ott is, beszéltünk List
Arzubidével, Arqueles Velával, Hernández Miróval, és nagyjából ugyanaz volt az eredmény,
tisztán vagy kevésbé tisztán, de mindenki emlékszik rá, mondta a chilei, viszont senki nem
őriz tőle olyan szöveget, amelyet fölhasználhatnánk a munkánkban. És, fiatalok, ez a
kutatómunka, ez miből is áll pontosan? Aztán fölemeltem a kezem, és mielőtt válaszolhattak
volna, töltöttem még nekik a Los Suicidas mezcalból, aztán leültem a fotel szélére, és
– esküszöm – olyan érzés volt, mintha a fenekemmel egy borotvapenge élére ültem volna.

Perla Avilés, Mexikóváros, colonia Mixcoac, calle Leonardo da Vinci, 1976. május. Nekem
akkoriban kevés barátom volt, amikor pedig vele találkoztam, már egyáltalán nem voltak
barátaim. 1970-ről beszélek, amikor mindketten a Porvenir Gimiben tanultunk. Valójában
rövid ideig, ami jól mutatja, milyen szelektív az emlékezet, hogyan nagyít föl vagy kicsinyít
le dolgokat akaratunk szerint, olyan nyelv, melyet ismerni vélünk, valójában mégsem
ismerünk. Ezt szoktam neki mondani, de ő nem nagyon figyelt rám. Egyszer elkísértem
hazáig, amikor még közel lakott az iskolához, akkor ismertem meg a húgát. Nem volt senki
más a házban, csak a húga, és sokáig beszélgettünk. Nem sokkal később elköltöztek, elmentek
a colonia Nápolesba, és végleg abbahagyta a tanulást. Többször is megkérdeztem tőle: nem
akarsz egyetemre menni?, megvonod magadtól a felsőoktatás nyújtotta lehetőségeket?, de ő
csak nevetett, és azt mondta, hogy valószínűleg az egyetemtől is csak annyival lenne okosabb,
mint a gimitől: semmivel. De mihez kezdesz az életeddel?, kérdeztem, mit akarsz dolgozni?, ő
pedig azt felelte, hogy fogalma sincs, mondjuk nem is érdekli. Valamelyik délután, amikor
elmentem hozzá látogatóba, megkérdeztem, hogy drogozik-e. Nem, nem drogozom, felelte.
Egyáltalán?, kérdeztem. Mire ő: szívtam marihuánát, de az elég régen volt. És semmi mást?
Nem, semmi mást, mondta, és aztán nevetni kezdett, kinevetett, bár ez engem egyáltalán nem
zavart, ellenkezőleg, szerettem, amikor nevetett. Akkoriban megismerkedett egy híres film- és
színházi rendezővel. Egy honfitársával. Néha mesélt róla, arról, hogyan szólította meg a
színház bejáratánál, ahol színpadra vitték egy Hérakleitoszról, vagy valamelyik másik
preszókratikusról szóló darabját, a mű a filozófus írásainak szabad értelmezésén alapult, és az
adaptáció kissé fölkavarta a kedélyeket az akkoriban oly békés Mexikóban, de nem amiatt,
amiről a darab szólt, hanem mert szinte az összes színész megjelent benne meztelenül is a
színpadon valamelyik pillanatban. Én még a Porvenir Gimiben tanultam, az Opus Dei bűzétől
körülvéve, és minden időmet lefoglalta a tanulás meg az olvasás (azt hiszem, soha azóta nem
olvastam annyit), és a nála tett rendszeres látogatások jelentették számomra az egyetlen
szórakozást, egyben a legnagyobb örömöt, nem túl gyakran, mert nem akartam unalmassá
vagy nemkívánatossá válni, de kitartó rendszerességgel megjelentem nála délutánonként,
vagy amikor már beesteledett, és két-három órát beszélgettünk, többnyire az irodalomról, bár
ő mesélni szokott a film- és színházi rendezővel történt kalandjairól is, látszott, hogy nagyon
fölnéz rá, nem tudom, szerette-e a színházat, a filmeket imádta, sőt most, hogy jobban
belegondolok, akkoriban nem is olvasott sokat, kettőnk közül én beszéltem a könyvekről, én
tényleg sokat olvastam, irodalmat, filozófiát, politikai esszét, ő nem, ő moziba járt, és eljárt
mindennap vagy talán háromnaponta – tényleg, elég gyakran – a rendező házába, és amikor
egyszer azt mondtam neki, hogy többet kellene olvasnia, azt felelte, hogy már elolvasott
mindent, amire igazán kíváncsi volt – micsoda önteltség –, néha így vágta ki magát, vagyis,
néha hasonlított egy neveletlen gyerekhez, de én mindent megbocsátottam neki, számomra
minden, amit tett, rendjén valónak tűnt. Egy nap elmesélte, hogy összeveszett a rendezővel.
Megkérdeztem, miért, de nem akarta elárulni. Vagyis azt mondta, hogy irodalmi természetű
nézeteltérésről volt szó, nagyjából ennyit. Azt sikerült még kihámoznom, hogy a rendező azt
mondta, hogy Neruda szar, és hogy Nicanor Parra a spanyol nyelv legnagyobb költője.
Valami ilyesmit. Természetesen valószínűtlennek tűnt, hogy ketten egy ilyen banális ok miatt
vesszenek össze. Az országban, ahonnan származom, mondta, az emberek hasonló dolgok
miatt veszekednek. Oké, mondtam, Mexikóban is képesek egymást megölni semmiségekért,
de azért nem a művelt emberek. Jaj, micsoda elképzeléseim voltak akkoriban a kultúráról.
Nem sokkal később – Empedoklész egy könyvével fölszerelkezve – elmentem a rendező
házához. A felesége fogadott, de kis idő múlva maga a rendező is megjelent a nappaliban, és
beszélgetni kezdtünk. Elsőként azt kérdezte tőlem, hogyan szereztem meg a címét. Azt
válaszoltam, hogy egy barátomtól kaptam meg. Á, tőle, mondta a rendező, és rögtön tudni
szerette volna, mi van vele, mivel foglalkozik, miért nem látogatja meg mostanában.
Elmondtam, ami hirtelen eszembe jutott, aztán másra terelődött a szó. Onnantól kezdve már
két emberhez jártam látogatóba, a rendezőhöz és hozzá, és hirtelen megértettem, hogy a
látóköröm szinte észrevétlenül szélesedik és gazdagodik. Boldog napok voltak. Aztán egy
délután – miután még egyszer érdeklődött a barátom felől – a rendező végül elmesélte,
hogyan zajlott közöttük a veszekedés. A története nem tért el jelentősen a barátom által
elmeséltektől, a veszekedés Neruda és Parra miatt tört ki, kettőjük költői elveinek
érvényességéről vitáztak, mégis, volt egy új elem abban, amit a rendező mesélt (és tudtam,
hogy igazat mond): a veszekedés közben a barátom – amikor kifogyott a szélsőségesen
nerudista álláspontja védelmében felsorakoztatott érvekből – elsírta magát. Éppen ott, a
honfitárs rendező nappalijában, kendőzetlenül, mint egy tízéves gyerek, pedig akkoriban már
jócskán betöltötte a tizenhetet is. A rendező szerint a könnyek választották el őket, azok
tartották távol a barátomat a házától, minden bizonnyal (a rendező szerint) szégyellte a
reakcióját, melyet egy amúgy teljesen hétköznapi, és a körülményeknek megfelelő természetű
és stílusú vita váltott ki belőle. Mondd meg neki, hogy látogasson meg, kérte a rendező,
amikor hazaindultam tőle aznap délután. A következő két nap során a rendező által
mondottakon és a barátom jellemén meditáltam, és azon, mi oka lehetet rá, hogy ne ossza meg
velem a történet minden részletét. Amikor elmentem hozzá, ágyban találtam. Lázas volt, és
egy könyvet olvasott a templomosokról, a gótikus székesegyházak titkairól, valami ilyesmit,
igazából nem értem, hogyan olvashatott ekkora szemetet, bár őszintén megvallva nem először
kaptam rajta efféle könyvekkel, néha krimikkel, máskor áltudományos könyvekkel,
tulajdonképpen az volt az egyetlen jó dolog ezekben az olvasmányokban, hogy sosem akart
rávenni, hogy én is olvassam el őket, velem ez épp fordítva volt, én amint elolvastam egy jó
könyvet, rögtön odaadtam neki, és néha hetekig vártam, hogy befejezze, és meg tudjuk
vitatni. Ágyban találtam, a templomosokról szóló könyvet olvasta, és ahogy beléptem a
szobájába, reszketni kezdtem. Egy darabig beszélgettünk, azóta már elfelejtettem, miről. Vagy
talán egy darabig csöndben voltunk, én az ágy lábánál ültem, ő elnyújtózva a könyvével, fél
szemmel egymást figyeltük, hallgattuk a felvonó zaját, mintha mindketten egy sötét szobában
volnánk, vagy eltévedtünk volna a mezőn, éjszaka, és csak a lovak zaját hallanánk, én
ellettem volna így egész nap, egész életemben. De megszólaltam. Meséltem neki a rendező
házában tett legutóbbi látogatásomról, átadtam a rendező üzenetét, hogy látogassa meg, hogy
várja, ő pedig azt felelte, csak várjon nyugodtan, én nem fogok visszamenni. Aztán úgy tett,
mintha tovább olvasná a templomosokról szóló könyvet. Megpróbáltam meggyőzni, hogy
Neruda költészetének érdemei nem annullálják Parra költészetének érdemeit. A válasza
megdöbbentett, azt mondta: szarok Neruda költészetére, és Parra költészetére is. Bátorkodtam
megkérdezni, akkor mire volt jó a vita, a veszekedés, de nem válaszolt. Aztán elkövettem egy
hibát, kicsit közelebb húzódtam, leültem mellé az ágyra, elővettem egy könyvet a zsebemből,
egy verseskötetet, és fölolvastam neki egy részletet, ő csöndben hallgatta. A szóban forgó
részlet Narkisszoszról, és hermafroditáktól népes, szinte végtelen erdőkről szólt. Amikor
befejeztem, nem fűzött hozzá semmit. Hogy tetszik?, kérdeztem. Nem tudom, mondta, neked
hogy tetszik? Erre azt feleltem, hogy szerintem ilyenek a költők, hermafroditák, és csak
egymás között tudják megértetni magukat. Azt mondtam: ilyenek a költők. Azt akartam
mondani: ilyenek vagyunk mi, költők. De ő úgy bámult rám, mintha nem lenne hús az
arcomon, és csak a koponyám látszana, mosolygott, aztán azt mondta, ne legyél giccses,
Perla. Semmi mást. Elsápadtam, hátrahőköltem, de csak egy kicsit tudtam odébb húzódni,
megpróbáltam fölállni, de nem sikerült, és ez alatt az idő alatt ő meg sem mozdult, csak nézett
és mosolygott, mintha az arcomról levált volna a bőr, az izmok, a zsír, a vér, és csak a
sárgásfehér csont maradt volna. Eleinte képtelen voltam megszólalni. Aztán azt mondtam
vagy azt suttogtam, hogy későre jár, és mennem kell. Fölálltam, elköszöntem tőle és
elmentem, ő még csak föl sem nézett a könyvéből. Ahogy mentem kifelé a néma házban, át az
üres nappalin, az üres folyosón, arra gondoltam, hogy soha többé nem fogom látni. Kicsivel
később bekerültem az egyetemre, és az életem kilencvenfokos fordulatot vett. Évekkel
később, teljesen véletlenül találkoztam a húgával, épp trockista propagandát osztogatott a
bölcsészkaron. Vettem tőle egy brosúrát, és megittunk együtt egy kávét. Akkoriban már nem
jártam a rendezőhöz, nem sok volt hátra, hogy befejezzem az egyetemet, és verseket írtam,
amelyeket szinte senki sem olvasott. Magától értetődő volt, hogy rákérdezek, mi van a
bátyjával. Erre a húga aprólékosan összefoglalta legutóbbi kalandjait. Beutazta egész Latin-
Amerikát, visszament a szülőhazájába, átélte egy államcsíny viszontagságait. Csak annyit
tudtam kinyögni: milyen kellemetlen. Igen, mondta a húga, ő szeretett volna ott letelepedni,
erre pár héttel azután, hogy megérkezik, a katonaságnak puccsozni támad kedve, az pech. Pár
pillanatig nem tudtuk, mit mondhatnánk még. Elképzeltem, ahogy bolyong egy fehér térben,
egy szűz térben, mely a szándéka ellenére lassanként bepiszkolódik, megtelik firkákkal, sőt
lassan az emlékeimben élő arc is elmosódott, mintha mialatt a húgával beszélgettem, a
vonásai összeolvadtak volna mindazzal, amiről a húga mesélt, nevetséges bátorságpróbákról,
félelmetes és értelmetlen felnőtté avatási szertartásokról, mindennek köze nem volt ahhoz,
amit én annak idején elképzeltem számára, sőt már a húga hangja is kezdett elmosódni, ahogy
a latin-amerikai forradalomról beszélt, és a vereségekről, győzelmekről és halálról, melyek az
útját fogják szegélyezni, és hirtelen már egy másodperccel sem tudtam volna tovább ülve
maradni, és azt mondtam, hogy órára kell mennem, és majd még találkozunk. Emlékszem,
két-három nappal később a bátyjával álmodtam. Vékony volt, csont és bőr, egy fa alatt ült,
hosszú hajjal, rossz ruhákban és rossz cipőben, és képtelen volt fölállni és elindulni.

Piel Divina, Mexikóváros, egy tetőtéri szobában a calle Tepejiben, 1976. május. Arturo
Belano soha nem kedvelt. Ulises Lima igen. Az ember megérzi az ilyesmit. María Font
kedvelt. Angélica Font soha nem kedvelt. De ez nem számít. A Rodríguez testvérek
kedveltek. Pancho, Moctezuma és a kis Norberto. Néha megszóltak, néha Pancho azt mondta,
nem ért (főleg, amikor férfiakkal is lefeküdtem), de tudtam, hogy akkor is kedvelnek. Arturo
Belano nem. Ő soha nem kedvelt. Egyszer arra jutottam, hogy Ernesto San Epifanio miatt
van, Arturo meg ő barátok voltak, még húszéves koruk előtt, mielőtt Arturo elutazott volna
Chilébe, állítólag azért, hogy csatlakozzon a forradalomhoz, én pedig korábban Ernesto
szeretője voltam – legalábbis azt mondták –, de elhagytam. Pedig a valóságban csak pár
alkalommal feküdtem le Ernestóval, az pedig már nem az én hibám, hogy aztán mások
fölfújják a dolgokat. Lefeküdtem María Fonttal is, és ezért Arturo Belano ferde szemmel
nézett rám. És lefeküdtem volna azon az estén a Priapo’s után Luis Rosadóval is, de akkor
Arturo Belano kizárt volna a csoportból.
Én nem tudom – de most őszintén –, hogy mit csináltam rosszul. Amikor Belanónak
elmesélték, mi történt a Priapo’sban, azt mondta, nem vagyunk mi sem kötekedők sem stricik,
pedig én nem tettem semmi mást, csak utat engedtem az érzelmeimnek. Csak annyit tudtam
elmotyogni a védelmemben (persze viccnek szántam, és közben nem is néztem a szemébe),
hogy a természet szörnyű csodája vagyok. De Belano nem vette a lapot. Mindegy volt neki,
mit csinálok, szerinte rosszul csináltam. Ráadásul nem is én kértem föl táncolni Luis
Sebastián Rosadót. Ő kért föl engem, mert seggrészegen épp olyanja volt. Tetszik nekem Luis
Rosado, ezt kellett volna mondanom, de inkább nem mondtam semmit a harmadik világ
André Bretonjának.
Arturo Belano pikkelt rám. Ami furcsa, mert előtte igyekeztem jól csinálni a dolgokat. De
minden rosszul sült el. Nem volt pénzem, munkám, sem családom. A lenyúlt cuccokból
éltem. Egyszer elloptam egy szobrot a Casa del Lagóból. Az igazgató, az a görény Hugo
Gutiérrez Vega azt állította, hogy egy zsigeri realista volt. Belano azt mondta, hogy az kizárt.
Közben biztos elvörösödött szégyenében. De megvédett, azt mondta, hogy az kizárt, persze
nem tudta, hogy én voltam. (Mi lett volna, ha tudta volna?) Pár nappal később Ulises elárulta
neki. Piel Divina lopta el a szobrot. Ennyit mondott neki Ulises, nem is tulajdonítva nagy
jelentőséget a dolognak, mintha csak egy viccet mondott volna. Ulises ilyen, nem tulajdonít
nagy jelentőséget az efféle dolgoknak, inkább szórakoztatónak találja őket. De Belanónak
eldurrant az agya, azt mondta, hogy tehettem ezt, a Casa del Lagóban több fölolvasóestre is
leszerződtünk, most aztán felelősnek érzi magát a lopásért. Mintha minden zsigeri realista
anyja lenne. Mindenesetre nem tett semmit. Szimplán csak utált.
Néha kedvem lett volna laposra verni. Szerencsére békés természetű vagyok. Mellesleg
azt mondták, hogy Belano kemény, de én tudom, hogy nem volt kemény, lelkes volt, és a
maga módján bátor, de nem kemény. Pancho kemény. A cimborám, Moctezuma kemény. Én
is kemény vagyok. Belano csak annak tűnt, de én tudtam, hogy nem az. Akkor miért nem
vertem össze valamelyik este? Valószínűleg tiszteletből. Bár fiatalabb volt nálam, ráadásul
mindig is utált és szarul bánt velem, tulajdonképpen azt hiszem, hogy tiszteltem, és hallgattam
rá, időről időre pedig vártam volna tőle egy elismerő szót, és sosem emeltem kezet arra az
istentelen rohadékra.

Laura Jáuregui, Mexikóváros, Tlalpan, 1976. május. Van egy dokumentumfilm, azokról a
madarakról szól, akik kerteket, tornyokat, tisztásokat építenek, hogy aztán ott lejtsék a
násztáncukat, nem látta véletlenül? Tudta, hogy csak azok párosodnak, akik a legjobb kertet, a
legjobb tornyot, a legjobb táncteret építik, azok, akik a legbonyolultabb táncokat adják elő?
Nem látta még soha azokat a nevetséges madarakat, akik képesek végkimerülésig táncolni,
hogy meghódítsák a tojót?
Ilyen volt Arturo Belano, egy öntelt, buta páva. A zsigeri realizmus pedig az elcsigázó
szerelmi tánca, amelyet nekem szánt. A probléma csak az volt, hogy én már nem szerettem őt.
Verssel meg lehet hódítani egy lányt, de nem lehet verssel megtartani. De még egy egész
költészeti mozgalommal sem.
Hogy miért találkoztam még egy ideig azokkal az emberekkel, akikkel ő is találkozott?
Egyszerű, ők az én barátaim is voltak, még az én barátaim voltak, bár nem kellett sok idő,
hogy őket is megunjam. Engedje meg, hogy elmondjak magának valamit. Az egyetem, az
igazi volt, a Biológia Kar igazi volt, a tanáraim igaziak voltak, a csoporttársaim igaziak,
azazhogy tapinthatók, nagyjából világos célokkal, nagyjából világos tervekkel, ők nem. A
nagy költő Alí Chumacero (föltételezem, nem az ő hibája, hogy így hívják) valódi volt, érti?,
a lábnyomuk igazi volt. Az övék viszont nem volt igazi. Szerencsétlen kisegerek, Ulises
hipnotizálta őket, Arturo pedig vitte mindet a vágóhídra. Megpróbálom összegezni és rövidre
fogni: az volt a legnagyobb gond, hogy szinte mindannyian elmúltak már húszévesek, mégis
úgy viselkedtek, mintha még nem töltötték volna be a tizenötöt. Érti?

Luis Sebastián Rosado, buli Moore-éknál több mint húsz személlyel, a kertben fűbe
süllyesztett reflektorokkal, Mexikóváros, colonia Las Lomas, 1976. július. Hiába szólt ellene
minden, a logika és a valószínűség-számítás is, mégis újra találkoztam Piel Divinával. Nem
tudom, hogyan szerezte meg a telefonszámomat. Azt mondta, először fölhívta a Línea de
Salida szerkesztőségét, és ott megadták neki az otthoni számomat. Hiába a józan ész diktálta
elővigyázatosság (de hát, az ördögbe is!, mi költők ilyenek vagyunk, nem igaz?), még aznap
estére megbeszéltünk egy találkozót, az Insurgentes Suron, egy kávézóban, ahova néha
benéztem. Nyilvánvalóan megfordult a fejemben a gondolat, hogy ne egyedül menjek a
találkozóra, de amikor megérkeztem (fél óra késéssel) – készen arra, hogy rögtön sarkon
forduljak, ha valaki mással találom –, Piel Divina magányos látványa, ahogy szinte az asztalra
borulva jegyzetel, egy csapásra melegséggel töltötte meg az addig zsibbadó, fagyos
mellkasom.
Kértem egy kávét. Mondtam, hogy kérjen valamit ő is. A szemembe nézett, és
szégyenkezve elmosolyodott. Azt mondta, hogy már nincs pénze. Nem számít, válaszoltam,
kérj, amit akarsz, meghívlak. Erre azt mondta, hogy éhes, és kér egy enchiladát. Itt nem
csinálnak enchiladát, mondtam, de hozhatnak egy szendvicset. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy
mérlegel, de aztán azt felelte, rendben, egy sonkás szendvicset. Összesen három szendvicset
evett meg. Éjfélig beszélgettünk. Nekem föl kellett hívnom néhány embert, esetleg
találkoznom velük, de nem hívtam senkit – azaz mégis, fölhívtam anyámat, onnan a
kávézóból, hogy szóljak, későn fogok hazamenni –, és nem törődtem a többi tennivalómmal.
Hogy miről beszélgettünk? Sok mindenről. A családjáról, a faluról, ahonnan származott,
az első napjairól a fővárosban, arról, milyen nehezen szokott hozzá a városhoz, az álmairól.
Költő akart lenni, táncos, énekes, öt gyereket nevelni (mint egy kéz ujjai, mondta, és
kinyújtotta a kezét tenyérrel fölfelé, majdnem hozzáért az arcomhoz), szerencsét akart
próbálni a Churubusco stúdiónál, azt mondta, volt Oceranskynál egy meghallgatáson egy
színdarabhoz, festeni akart (részletekbe menően elmesélte, milyen ötletei vannak néhány
képhez), igazából, miközben beszélgettünk, egyszer csak kísértést éreztem, hogy kimondjam:
tulajdonképpen fogalma sincs, hogy mit akar igazából, de inkább hallgattam.
Aztán hívott, hogy menjünk föl hozzá. Egyedül lakom, mondta. Remegve megkérdeztem
tőle, hogy hol lakik. A Roma Suron, felelte, egy tetőtéri szobában, egészen közel a
csillagokhoz. Azt válaszoltam, hogy igazából már túl késő van, elmúlt éjfél, és le kell
feküdnöm, mert másnap megérkezik Mexikóba a francia regényíró, J. M. G. Arcimboldi, és
néhány barátommal megmutatjuk neki a mi kaotikus fővárosunk nevezetességeit. Ki az az
Arcimboldi?, kérdezte Piel Divina. Jaj, ezek a zsigeri realisták tényleg műveletlenek. Az
egyik legjobb francia regényíró, feleltem, ennek ellenére szinte egyetlen munkája sincs
lefordítva, mármint spanyolra, kivéve egy-két regényt, azok Argentínában jelentek meg, de
természetesen én franciául olvastam. Egyáltalán nem ismerős, mondta, és még egyszer
megpróbált rávenni, hogy menjünk föl hozzá. Miért akarod, hogy fölmenjek?, kérdeztem a
szemébe nézve. Általában nem szoktam ilyen vakmerő lenni. Mondani akarok neked valamit,
válaszolta, valamit, amit értékelni fogsz. Mennyire fogom értékelni?, kérdeztem. Ő úgy nézett
rám, mint aki nem érti, és váratlanul agresszívan kérdezett vissza: mi az, hogy mennyire?,
hogy mennyi zsetont ér? Nem – tisztáztam sietve –, mennyire fogom értékelni, amit mondani
akarsz. Vissza kellett fognom magam, nehogy megborzoljam a haját, nehogy azt mondjam
neki, butuskám, ne legyél már ennyire defenzív. Köze van a zsigeri realistákhoz. Juj,
egyáltalán nem értékelném, mondtam. Ne haragudj, ne szívd mellre, de a zsigeri realisták
(úristen, micsoda név) teljesen közömbösek számomra. Amit el kell mesélnem neked, azt
igenis értékelni fogod, valami nagy dobásra készülnek, el sem tudod képzelni, mondta.
Nem tagadom, egy pillanatra átfutott az agyamon egy terrorista akció képe, láttam, ahogy
a zsigeri realisták megtervezik Octavio Paz elrablását, láttam, ahogy megrohamozzák a házát
(szegény Marie-José, igazán kár a törött porcelánokért), láttam, ahogy kijönnek a kipeckelt
szájú, összekötözött kezű-lábú Octavio Pazzal, és már viszik is a levegőben, vagy a vállukon,
mint egy szőnyeget, sőt láttam, ahogy eltűnnek a Netzahualcóyotl környékén egy ócska fekete
Cadillacben, miközben Octavio Paz ide-oda hánykolódik a csomagtartóban, de hamar
magamhoz tértem, biztos az idegeim voltak, az Insurgentesen néha végigsöprő szélrohamok
(a járdán beszélgettünk), melyek képesek a gyalogosok és az autósok fejébe táplálni a
legeszementebb gondolatokat is. Így aztán újfent visszautasítottam az ajánlatát, ő pedig
megint győzködni próbált. Amit el fogok mesélni, mondta, az alapjaiban fogja megrázni
Mexikó költészetét, lehet, hogy Latin-Amerikát mondott, nem, a világot biztos nem, mondjuk,
hogy a képtelen kijelentése a spanyol nyelv határain belülre korlátozódott. Amit el akar
nekem mesélni, az fölforgatja majd a spanyol nyelvű költészetet. Nahát, mondtam, talán Sor
Juana Inés de la Cruz egy ismeretlen kézirata? Sor Juana profetikus írása Mexikó sorsáról? De
természetesen nem, ezt a valamit a zsigeri realisták találták, és a zsigeri realisták véletlenül
sem mutatkoztak volna a XVII. század letűnt könyvtárainak környékén. Na, mi az?,
kérdeztem. Elmondom otthon, felelte Piel Divina, és a vállamra tette a kezét, mintha húzna
magával, mintha megint táncolni vinne a Priapo’s borzalmas táncterére.
Remegni kezdtem, ő pedig észrevette. Miért mindig a legrosszabbak tetszenek?,
gondoltam, miért kell a leggorombábbakhoz, a legműveletlenebbekhez, a
legreménytelenebbekhez vonzódnom? Ezt a kérdést évente kétszer szoktam föltenni
magamnak. Nem tudom rá a választ. Azt mondtam neki, hogy nálam vannak egy festő
barátom műtermének kulcsai. Mondtam, hogy menjünk oda, elég közel volt, hogy elsétáljunk,
útközben pedig elmesélhet nekem mindent, amit csak akar. Azt gondoltam, hogy nem fog
beleegyezni, de beleegyezett. Hirtelen nagyon szép lett az este, a szél elült, csak egy lágy
szellő kísért minket séta közben. Ő beszélt, de őszintén megmondom, szinte semmire sem
emlékszem abból, amit mondott. Egyetlen gondolat járt csak a fejemben, egyetlenegy
kívánság, hogy aznap este Emilio ne legyen ott a műteremben (Emilito Laguna, most
építésznek tanul Bostonban, a szülei megelégelték a mexikói bohéméletet, és odaküldték:
vagy Boston és egy építészi diploma, vagy mehetsz dolgozni), hogy egyik barátja se legyen
ott, hogy, istenem, senki se nézzen be a műterembe az este hátralevő részében. És az
imádságaim meghallgattattak. Nemcsak hogy nem volt senki a műteremben, de tiszta is volt,
mintha Lagunáék cselédje nem sokkal azelőtt ment volna el. És ő azt mondta, milyen fain kis
műterem, itt aztán tényleg kedvet kap az ember a festéshez, én meg nem tudtam, mit csináljak
(sajnálom, nagyon félénk vagyok, és ilyen helyzetekben még inkább), ezért megmutattam
neki Emilio vásznait – nem jutott eszembe jobb ötlet –, sorban odatámasztottam őket a falhoz,
mögülem pedig hallottam az elismerő mormolását vagy éppen a kritikus megjegyzéseit (köze
nem volt a festészethez), de a képek egyáltalán nem akartak elfogyni, én meg azt gondoltam,
a mindenit, Emilio elég sokat dolgozott mostanában, ki gondolta volna, hacsak nem egy
barátja vásznai voltak, ami egyébként eléggé valószínű, mert azt fél szemmel is láttam, hogy
több stílushoz tartoznak, és elsősorban egyes vörös, egészen paalenes vásznakon látszott a jól
kialakult stílus, de végül is, nem mindegy?, az az igazság, hogy rohadtul nem érdekeltek a
képek, de képtelen voltam kezdeményezni, és amikor már a műterem összes fala tele volt
Laguna képeivel, leizzadva megfordultam, és megkérdeztem, mit gondol, ő pedig
farkasvigyorral az arcán azt válaszolta, hogy nem kellett volna ennyit fáradoznom. Valóban,
gondoltam, nevetségessé tettem magam, ráadásul most belep a por, és bűzlök az izzadságtól.
Erre ő – mintha olvasott volna a gondolataimban – azt mondta, megizzadtál, és aztán
megkérdezte, van-e a műteremben valami fürdőszoba, ahol lezuhanyozhatok. Rád férne,
mondta. Erre azt feleltem – gondolom, alig érthetően –, hogy igen, van egy zuhany, bár nem
hinném, hogy van meleg víz. Erre ő azt mondta, jobb is, jobb a hideg víz, én mindig hideg
vízzel tusolok, a tetőtérben nincs meleg víz. És én hagytam, hogy elvonszoljon a
fürdőszobáig, aztán levetkőztem, megnyitottam a csapot, és a hideg vízsugártól majdnem
elvesztettem az eszméletem, úgy összerándult rajtam a hús, hogy éreztem minden egyes
csontomat, becsuktam a szemem, lehet, hogy üvöltöttem is, és akkor belépett a zuhany alá, és
átölelt.
A többi részletet inkább megtartanám magamnak, egyelőre még romantikus alkat vagyok.
Pár órával később, ahogy a sötétben feküdtünk, megkérdeztem tőle, ki adta neki ezt az oly
sokatmondó, oly találó nevet, Piel Divina, mert tényleg csodás bőre volt. Ez a nevem, felelte.
Jól van, mondtam, ez a neved, rendben, de ki adta neked?, mindent tudni akarok rólad, az
ember hajlamos ilyen zsarnoki és butuska dolgokat mondani szeretkezés után. Azt válaszolta:
María Font, és elhallgatott, mintha hirtelen megrohanták volna az emlékek. A sötétben láttam
az arcélét, nagyon szomorúnak tűnt, tűnődő volt és szomorú. Megkérdeztem – talán egy
csipetnyi iróniával a hangomban (valószínűleg a hatalmába kerített a féltékenység és a
szomorúság) –, hogy María Font volt-e az, aki megnyerte a Laura Damián-díjat. Nem, felelte,
az Angélica volt, María a nővére. Tett még pár megjegyzést Angélicára, de ezekre már nem
emlékszem. A kérdés – lehet azt mondani – magától szaladt ki a számon: lefeküdtél Maríával?
A válasza (milyen gyönyörű és szomorú arcéle volt Piel Divinának) megsemmisítő volt. Azt
mondta: lefeküdtem Mexikó összes költőjével. Abban a pillanatban hallgatnom kellett volna
vagy megsimogatnom, de én nem hallgattam, és nem is simogattam meg, hanem kérdeztem
tovább, és minden kérdés rosszabb volt, mint az előző, mindegyikkel mélyebbre süllyedtem
egy kicsit. Hajnali ötkor váltunk el. Én fogtam egy taxit az Insurgentesen, ő pedig gyalog
eltűnt észak felé.

Angélica Font, Mexikóváros, colonia Condesa, calle Colima, 1976. július. Különös napok
voltak. Pancho Rodríguez barátnője voltam. Felipe Müller, Arturo Belano chilei barátja
szerelmes volt belém. De én jobban szerettem Panchót. Hogy miért? Nem tudom. De az
biztos, hogy jobban szerettem Panchót. Valamivel azelőtt nekem ítélték a fiatal költőknek
szánt Laura Damián-díjat. Én nem ismertem Laura Damiánt. De ismertem a szüleit, és
sokakat, akik kapcsolatban álltak vele, vagy akár a barátai is voltak. Egy kétnapos buli után
feküdtem le Panchóval. Az utolsó este lefeküdtem vele. A nővérem azt mondta, legyek
óvatos. De kicsodám ő, hogy tanácsokat adjon nekem? Ő lefeküdt Piel Divinával és
Moctezuma Rodríguezzel is, Pancho öccsével. És lefeküdt még egy költővel, akit úgy hívtak,
a Sánta, több mint harmincéves volt, alkoholista, de legalább szorult annyi jó érzés Maríába,
hogy azt nem hozta haza. Az az igazság, hogy már elegem volt belőle, hogy el kell viselnem a
szeretőit. Miért nem az ő disznóóljaikba mész dugni?, kérdeztem tőle egyszer. Nem válaszolt
semmit, de sírva fakadt. Ő a nővérem, és szeretem, de el kell ismerni, hogy egy hisztérika.
Pancho szóba hozta valamelyik délután. Sokáig beszélt, már azt gondoltam, hogy vele is
lefeküdt, de nem, ismertem a nővérem összes szeretőjét, éjszakánként az ágyamtól három
méterre hallottam őket nyögdécselni, elárulták őket a zajok, a mód, ahogy elmennek
– visszafojtva vagy hangosan –, a nővéremnek szánt szavaik.
Pancho soha nem feküdt le vele. Pancho velem feküdt le. Nem tudom, miért, de őt
választottam, sőt néhány napig el is vakított a szerelmi mámor, bár természetesen sosem
szerettem igazán. Az első alkalom elég fájdalmas volt. Nem éreztem semmit, csak a
fájdalmat, de még a fájdalom sem volt elviselhetetlen. Egy szállodában csináltuk a colonia
Guerreróban, amit – gondolom – kurvák szoktak látogatni. Miután elment, Pancho azt
mondta, hogy el akar venni feleségül. Azt mondta, hogy szeret. Azt mondta, hogy a világ
legboldogabb nőjévé fog tenni. Én a szemébe néztem, és egy pillanatra azt gondoltam, hogy
megbolondult. Aztán azt gondoltam, hogy valójában fél, tőlem fél, és ettől elszomorodtam.
Soha nem láttam még olyan parányinak, mint akkor, és ettől még jobban elszomorodtam.
Még párszor csináltuk. Már nem éreztem fájdalmat, de nem éreztem örömöt sem. Pancho
rájött, hogy a kapcsolatunk olyan gyorsan ki fog hunyni, mint… nem is tudom, mint valami,
ami nagyon gyorsan ki szokott hunyni, mint egy gyár lámpái a nap végén, vagy inkább egy
irodaépület világítása, például, mely fürgén belesimul az éjszakai névtelenségbe. Kicsit
giccses a kép, de Pancho ezt választotta volna. Egy giccses képet, melyen két-három
gusztustalanság díszeleg. És egy este rájöttem, hogy már Pancho is rájött, egy fölolvasóest
után, ezért még aznap este megmondtam neki, hogy köztünk mindennek vége. Jól viselte. Azt
hiszem, egy hétig próbálkozott sikertelenül, hogy megint ágyba vigyen. Aztán megpróbált
lefeküdni a nővéremmel. Nem tudom, hogy sikerült-e neki. Valamelyik éjszaka fölébredtem,
és María egy sziluettel dugott. Elég már, gondoltam, szeretnék nyugodtan aludni. Folyton Sor
Juanát bújod, aztán úgy viselkedsz, mint egy kurva. Amikor fölkapcsoltam a villanyt, láttam,
hogy Piel Divina az. Mondtam, hogy tűnjön el azonnal, ha nem akarja, hogy hívjam a
rendőrséget. María – érdekes módon – nem tiltakozott. Piel Divina fölvette a nadrágját,
közben elnézést kért tőlem, amiért fölébresztett. A nővérem nem kurva, mondtam neki.
Tudom, csöppet ellentmondásos volt a viselkedésem. Vagyis, nem is a viselkedésem, hanem
az, amit mondtam. De mindegy. Amikor Piel Divina elment, bebújtam a nővérem ágyába,
átöleltem, és sírva fakadtam. Kicsivel később dolgozni kezdtem egy egyetemi színtársulatban.
Volt egy kiadatlan könyvem, amit az apám el akart vinni pár kiadóhoz, de nem hagytam. Nem
jártam a zsigeri realisták rendezvényeire. Tudni sem akartam róluk. Később María mesélte,
hogy Pancho sincs már a csoportban. Nem tudom, kizárták-e (kizárta-e Arturo Belano), vagy
ő vonult vissza, vagy egyszerűen már nem volt kedve semmihez. Szegény Pancho. Az öccse,
Moctezuma viszont továbbra is a csoportban maradt. Azt hiszem, láttam egy versét egy
antológiában. Akárhogy is, nálunk nem jártak azután. Azt hallottam, hogy Arturo Belano és
Ulises Lima eltűnt valahol északon, egyszer apukám és anyukám beszélt valamit erről.
Anyukám nevetett, emlékszem rá, azt mondta: majd előkerülnek. Apám mintha aggódott
volna. María is aggódott. Én nem. Akkorra a csoportból már csak egyetlen barátom maradt,
Ernesto San Epifanio.
3

Manuel Maples Arce, Mexikóváros, Bosque de Chapultepec, a Calzada del Cerrón sétálva,
1976. augusztus. Ez a fiatalember, Arturo Belano, eljött hozzám, hogy interjút készítsen
velem. Egyetlenegyszer találkoztunk. Két srác és egy lány volt vele, nem tudom a nevüket,
szinte ki sem nyitották a szájukat, a lány amerikai volt.
Mondtam nekik, hogy undorodom a magnetofontól, mégpedig ugyanazért, amiért a
barátom, Borges undorodott a tükröktől. Ön Borges barátja volt?, kérdezte Arturo Belano
meglepett hangon, amit kissé bántónak éreztem. Elég jó barátok voltunk, feleltem, mondhatni
közeliek, régmúlt fiatalságunk idején. Az amerikai lány tudni akarta, miért undorodott Borges
a magnetofonoktól. Gondolom, azért, mert vak volt, feleltem neki angolul. Mi köze a
vakságnak a magnetofonokhoz?, kérdezett vissza. Emlékezteti rá, milyen veszélyes a hallás,
feleltem. Ha hallja a saját hangját, a saját lépteit, az ellenség lépteit. Az amerikai lány a
szemembe nézett, és bólintott. Nem hiszem, hogy túl jól ismerte volna Borgest. Az én
műveimet pedig szerintem egyáltalán nem ismerte, pedig engem John Dos Passos fordított.
Azt sem hiszem, hogy túl jól ismerte volna John Dos Passost.
De elkalandoztam. Hol is tartottam? Azt mondtam Arturo Belanónak, hogy szeretném, ha
nem használná a magnetofont, és hogy jobb lenne, ha itt hagyna nálam egy kérdéssort. Ő
beleegyezett. Elővett egy lapot, és összeállította a kérdéseket, miközben én megmutattam a
ház néhány szobáját a társainak. Amikor aztán végzett a kérdőívvel, hozattam egy kis italt, és
beszélgettünk. Már meginterjúvolták Arqueles Velát és Germán List Arzubidét. Gondolja,
hogy bárkit érdekelhet e pillanatban az estridentizmus?, kérdeztem. Természetesen, mester,
felelte, vagy valami ehhez hasonlót. Én azt gondolom, hogy az estridentizmus ma már
történelem, és mint olyan, csak az irodalomtörténészeket érdekelheti, mondtam. Engem
érdekel, pedig nem vagyok történész, felelte. Á, rendben.
Aznap este, mielőtt lefeküdtem volna aludni, elolvastam a kérdéssort. Egy lelkes,
tapasztalatlan fiatalember tipikus kérdései voltak. Még aznap éjszaka készítettem egy vázlatot
a válaszaimmal. Másnap letisztáztam az egészet. Három nappal később – pontosan úgy, ahogy
megállapodtunk – eljött a kérdőívért. A cseléd bekísérte, de kifejezett kérésemre azt mondta
neki, hogy nem vagyok otthon. Aztán átadta a csomagot, amelyet én már előkészítettem a
számára: a kérdőívet a válaszaimmal, és két könyvemet, amelyeket nem mertem dedikálni
neki (azt hiszem, a fiatalok mostanság lenézik az efféle szentimentalizmust). A két könyv az
Andamios interiores és az Urbe volt. Én ott álltam az ajtó túloldalán, és hallgatóztam. A
cseléd azt mondta: ezt Maples úr hagyta itt önnek. Néma csönd. Arturo Belano biztosan
átvette a csomagot, és megnézte. Biztosan belelapozott a könyvekbe. Milyen régen jelent meg
ez a két kötet (kiváló papíron), mindkettő felvágatlan. Néma csönd. Biztosan végigfutotta a
kérdéssort. Aztán hallottam, hogy megköszön mindent a cselédnek, és elmegy. Ha egyszer
újra meglátogat, gondoltam, akkor kiderül, hogy jól tettem, ha egy nap bejelentés nélkül
megjelenik nálam, hogy beszélgessen velem, hogy meghallgassa a régi történeteimet,
figyelmembe ajánlja a verseit, akkor kiderül, hogy jól tettem. Minden költőnek, még a
legavantgárdabbaknak is szüksége van apára. De ezek elhivatott árvák voltak. Soha nem jött
el újra.

Barbara Patterson, a Hotel Los Claveles egyik szobájában, Mexikóváros, az avenida Niño
Perdido és a Juan de Dios Peza sarka, 1976. szeptember. A kurva anyját a rojtosseggű vén
faszszopó buzinak, az első perctől láttam a tompa, unott kis majomszemében a rosszindulatot,
és azt mondtam magamnak, ez a faszfej egyetlen lehetőséget sem fog kihagyni, hogy
leköphessen, a szétbaszott kurva anyját. Viszont hülye vagyok, mindig is az voltam, naiv, és
nem figyeltem eléggé. Aztán megtörtént az, ami folyton megtörténik. Borges. John Dos
Passos. Hopp, mintegy véletlenül lehánytuk Barbara Patterson haját. Ráadásul a balfasz úgy
nézett rám, mintha megszánt volna, mintha azt mondaná, ezek a marhák idehozták nekem ezt
a fakó szemű gringó csajt, hogy leszarhassam a fejét, aztán Rafael is rám nézett, és a seggfej
törpéjének még a szeme sem rebbent, mintha hozzá lenne szokva, hogy a Mexikói Irodalom
bármelyik fingszagú, székrekedéses vénembere tiszteletlenül beszéljen velem. És akkor a vén
buzi azt mondja, hogy nem szereti a magnót, mikor csak nagy nehezen sikerült szereznem
egyet, a seggnyalók meg azt felelik, oké, semmi probléma, itt helyben összeállítunk egy
kérdéssort, tisztelt Költőóriás úr a pleisztocénből, ahelyett, hogy lerángatták volna róla a
nadrágot, és földugták volna a magnót a seggébe. Aztán meg elkezd hencegni az öreg, és
fölsorolja a barátait (mindegyik fél lábbal, vagy már egészen a sírban), és odafordul hozzám,
miközben kisasszonynak szólít, mintha így jóvá tudná tenni az okádékot, a blúzomon és a
farmeromon végigfolyó hányást, na mindegy, már ahhoz sem volt erőm, hogy válaszoljak
neki, amikor elkezdett angolul beszélni hozzám, csak annyit, hogy igen vagy nem vagy nem
tudom, leginkább nem tudom, és amikor kiléptünk a házából, ami inkább palota volt – mégis
honnan van ez a pénz, te döglöttpatkány-baszó buzi, honnan volt pénzed, hogy megvedd ezt a
házat? –, szóltam Rafaelnek, hogy beszélnünk kell, de Rafael azt felelte, még egy kicsit lógni
akar Arturo Belanóval, én pedig azt mondtam, muszáj beszélnem veled, te kibaszott fasz, ő
meg csak, később, Barbarita, később, mintha csak egy kislány volnék, akit minden éjszaka
megronthat a legdisznóbb módokon, nem pedig egy nála tíz centivel magasabb, és legalább
tizenöt kilóval nehezebb nő (neki kell állnom fogyókúrázni, de ezzel a kurva mexikói kajával
nem lehet), és akkor az mondtam, muszáj beszélnem veled, most rögtön, a szaros strici meg
úgy csinál, mint aki épp a tökét vakarja, csak bámul, és megkérdezi, mi van, babám?, valami
váratlan probléma?, szerencsére Belano és Requena nem hallotta, mert előttünk mentek, és
– ami még fontosabb – engem sem láttak, mert gyanítom, elég valószínű, hogy eltorzult a
meggyötört arcom, legalábbis én úgy éreztem, hogy átalakul, és a szemem megtelik halálos
adag gyűlölettel, és akkor azt mondtam neki, baszd meg az anyádat, te balfasz – ami még nem
is volt igazán durva –, aztán sarkon fordultam, és elmentem. Egész délután sírtam. Elvileg
azért voltam Mexikóban, hogy elvégezzek egy Juan Rulfo munkásságáról szóló
posztgraduális kurzust, de egy fölolvasóesten, a Casa del Lagóban megismertem Rafaelt, és
azonnal egymásba szerettünk. Legalábbis én így éltem meg, Rafaelben nem vagyok egészen
biztos. Még aznap este elcibáltam a Los Claveles Hotelba – most is ott lakom –, és dugtunk a
végkimerülésig. Na jó, Rafael egy kicsit lusta, én viszont nem, és sikerült is formában
tartanom, amíg a nap első sugarai beterítették a Niño Perdidót (mintha ájultan elterültek, vagy
berobbantak volna, milyen bizarr hajnalok vannak ebben a kurva városban). Másnap már nem
mentem be az egyetemre, és egész nap a zsigeri realistákkal beszélgettem jobbra-balra, akiket
akkoriban még nem hívtak zsigeri realistának, csak néhány félig-meddig egészséges, félig-
meddig beteg csávóról volt szó. Tetszettek nekem. Olyanok voltak, mint a beatköltők.
Tetszett Ulises Lima, Belano, María Font, egy kicsivel kevésbé Ernesto San Epifanio, az a
beképzelt homokos. Szóval tetszettek. Én jól akartam érezni magam, velük pedig biztosítva
volt a móka. Sok mindenkivel megismerkedtem, olyanokkal, akik idővel eltávolodtak a
csoporttól. Megismertem egy amerikai lányt Kansasból (én kaliforniai vagyok), a festő
Catalina O’Harát, de nem igazán barátkoztunk össze. Beképzelt kurva, aki azt hiszi, hogy ő
találta föl a spanyolviaszt. Kurva, aki játszotta a forradalmárt, csak mert éppen Chilében volt a
puccs alatt. Szóval, nem sokkal a válása után ismertem meg, és az összes költő meg volt
veszve érte. Még Belano és Ulises Lima is, akik nyilvánvalóan aszexuálisok voltak – vagy
diszkréten elintézték a dolgot egymás között, tudod, én leszoplak, te leszopsz, de csak egy
kicsit, aztán megállunk –, még ők is mintha teljesen megőrültek volna a kibaszott cowgirlért.
Rafael is. De én fogtam Rafaelt, és azt mondtam neki: ha tudomásomra jut, hogy lefekszel
azzal a kurvával, levágom a töködet. Erre Rafael fölnevetett, és azt mondta, minek vágnád le a
tökömet, drágám, ha én egyszer csak téged szeretlek, de mintha még a szeme (ez volt a
legjobb Rafaelben, az arab szeme, nomád sátrak és oázisok szeme), még a szeme is az
ellenkezőjét mondta volna. Azért vagyok veled, mert állod a költségeimet. Azért vagyok
veled, mert villantod a lét. Azért vagyok veled, mert egyelőre nem találtam olyat, akivel jobb
lenne együtt lenni és dugni. Erre azt mondtam: Rafael, a kurva anyád, te fasz, te kibaszott
marha, amikor eltűnnek majd a barátaid, én még mindig melletted leszek, én előre látom,
hogy amikor egyedül maradsz, és a segged is kilóg a gatyádból, én leszek az, aki majd
melletted áll és segít neked. Nem ezek az emlékeikben és az irodalmi idézeteikben élő redves
vén homokosok. És még kevésbé a másodvonalas guruid (Arturo és Ulises?, kérdezte, de hát
ők nem a guruim, te mocskosszájú gringó ribanc, hanem a barátaim), akik, ahogy én látom a
helyzetet, egy szép napon majd lelépnek. És miért lépnének le?, kérdezte. Nem tudom,
feleltem, a kibaszott szégyen miatt, sajnálatból, zavarukban, mert gyávák, határozatlanok,
nincs önbizalmuk, és szégyenlősek, de nem folytatom, mert nem elég gazdag a spanyolom.
Erre elnevette magát, és azt mondta, boszorkány vagy, Barbara, gyerünk, tessék csak
nekiállni, és befejezni azt a disszertációt Rulfóról, én most megyek, de nemsokára itt leszek,
én pedig, ahelyett, hogy hallgattam volna rá, ledobtam magam az ágyra, és nekiálltam sírni.
Mindenki el fog hagyni, Rafael, kiabáltam a Los Claveles Hotelban a szobám ablakából,
miközben Rafael eltűnt a tömegben, csak én nem, te fasz, csak én nem.

Amadeo Salvatierra, Mexikóváros, calle República de Venezuela, a Palacio de la

Inquisición közelében, 1976. január. És mit mondott Manuel, Germán és Arqueles?,
kérdeztem tőlük. Miről mit mondtak?, kérdezett vissza az egyik. Hát Cesáreáról, mondtam.
Nem sokat. Maples Arce alig emlékezett rá, Arquetes Vela sem igazán. List azt mondta, hogy
csak névről ismerte, amikor Cesárea Tinajero Mexikóban volt, ő Pueblában élt. Maples szerint
nagyon fiatal, nagyon csöndes lány volt. És nem mesélt nektek semmi mást? Nem, semmi
mást. És Arquetes? Nem igazán, semmit. És hogy jutottatok el hozzám? Listen keresztül,
válaszolták, ő mondta, hogy ön, hogy te, Amadeo, biztosan többet tudsz róla. És mit mondott
nektek Germán rólam? Hogy te tényleg ismerted, és hogy mielőtt átmentél volna az
estridentistákhoz, Cesárea csoportjához, a zsigeri realizmushoz tartoztál. Beszélt még egy
folyóiratról, egy folyóiratról, amit akkoriban adott ki Cesárea, azt mondta, Caborca volt a
címe. Á, ez a Germán, mondtam, és töltöttem magamnak még egy pohárral a Los Suicidasból,
ahogy haladtunk, látszott, hogy az üveg nem éri meg az estét. De fogyasszatok csak
nyugodtan, nem kell szégyenlősködni, srácok, ha nem lesz elég ez az üveg, lemegyünk, és
veszünk egy másikat. Persze, más lesz, mint amit iszunk, de az is jobb a semminél. Milyen
kár, hogy már nem csinálnak Los Suicidas mezcalt, milyen kár, hogy múlik az idő, nem igaz?,
milyen kár, hogy meghalunk, és megöregszünk, és hogy a jó dolgok rohamtempóban kerülnek
tőlünk egyre távolabb.

Joaquín Font, Mexikóváros, colonia Condesa, calle Colima, 1976. október. Ahogy most
telnek a napok, szenvtelenül, az egymást követő napok szenvtelenségével azt mondhatom,
mindenféle harag nélkül, hogy Belano romantikus alkat volt, gyakran hiú, de fölteszem,
bízom benne, hogy jó barátja a barátainak, bár igazán senki sem tudta, mit gondol,
valószínűleg még ő sem. Ulises Lima ezzel szemben sokkal radikálisabb és szívélyesebb volt.
Néha mintha Vaché kisöccse lett volna, máskor meg egy földönkívüli. Fura szaga volt.
Tudom, leszögezhetem és megerősíthetem, mert két emlékezetes alkalommal a házamban
fürdött. De pontosítsunk: nem volt büdös, csak szokatlan szaga volt, mintha abban a
pillanatban lépett volna ki egy mocsárból és egy sivatagból egyszerre. Maximális nedvesség
és szárazság, egyfelől az ősleves, másfelől a puszta, kihalt síkság. Egyszerre, uraim! Igazán
nyugtalanító szag volt! És engem – olyan okokból, melyekre szerencsésebb nem emlékezni
– zavart. Mármint a szaga. Személyiségét tekintve Belano extrovertált volt, Ulises pedig
introvertált. Vagyis én inkább az utóbbira hasonlítottam. Belano sokkal ügyesebben navigált a
cápák között, mint Lima, és – nem is férhet hozzá kétség – sokkal ügyesebben, mint én.
Jobban jött ki a dolgokból, tudott manőverezni, fegyelmezettebb volt, természetesebben
színlelt. A jó öreg Ulises időzített bomba volt, és ami – közösségi értelemben – még rosszabb:
mindenki tudta vagy érezte, hogy időzített bomba, ezért logikus és megbocsátható módon
senki nem akart hozzá túlságosan közel kerülni. Jaj, Ulises Lima… Folyton csak írt,
leginkább erre emlékszem róla, az elemelt könyvek margójára, meg külön lapokra, ezeket
aztán rendszerint elvesztette. És soha nem verseket írt, csak verssorokat, melyekből aztán
– kis szerencsével – különös, hosszú verseket állított össze… Belano ezzel szemben füzetekbe
írt… Még mindig tartoznak nekem pénzzel…

Jacinto Requena, Quito kávézó, Mexikóváros, calle Bucareli, 1976. november. Néha
eltűntek, de mindig legföljebb két-három napra. Ha megkérdezte valaki, hová mennek, azt
felelték, hogy ellátmányért. Ennyi volt az egész, arról a dologról soha nem beszéltek túl
sokat. Természetesen néhányan – akik a legközelebb álltunk hozzájuk – tudtuk, ha azt nem is,
hogy hova mennek, de azt igen, hogy mit csinálnak abban a néhány napban. Volt, akit nem
érdekelt a dolog. Másoknak nem tetszett, azt mondták, ez lumpen viselkedés. A lumpenizmus:
az értelmiségiek gyerekbetegsége. Megint másoknak kifejezetten tetszett, elsősorban azért,
mert Lima és Belano bőkezűen szórta a bűnös úton szerzett pénzt. Ez utóbbiak közé tartoztam
én is. Nem álltak túl jól a dolgaim. Xóchitl, a párom, három hónapos terhes volt. Nekem nem
volt munkám. Egy szállodában laktunk, a forradalmi emlékmű közelében, a calle Montesban,
az apja fizette. Egy szoba volt fürdőszobával és egy konyhával, ami pici volt ugyan, de
lehetővé tette, hogy ott főzzük meg az ebédet, ami sokkal takarékosabb volt, mint ha
mindennap étteremben kellett volna ennünk. A szoba, vagyis inkább lakás már jóval azelőtt
Xóchitl apjáé volt, mielőtt nekünk adta volna, amikor a lánya teherbe esett. Szerintem
légyottokra használta, vagy valami ilyesmi. Mielőtt nekünk adta volna, még megígértette,
hogy össze fogunk házasodni. Én azonnal rávágtam, hogy persze, azt hiszem, még meg is
esküdtem. Xóchitl inkább nem mondott semmit, csak az apja szemébe nézett. Érdekes fazon
az öreg. Nagyon idős, simán lehetne akár a nagyapja is, ráadásul úgy néz ki, hogy végigfut a
hideg az ember hátán. Legalábbis, amikor először látja. Mit mondjak, az enyémen végigfutott.
Megtermett volt és keménykötésű, jól megtermett, ami furcsa, mert Xóchitl alacsony termetű,
és vékony csontú. De az apja megtermett volt, a bőre pedig egészen ráncos és sötétbarna
(mondjuk ez már igaz Xóchitlra is), és amikor találkoztunk, mindig öltönyt és nyakkendőt
viselt, néha sötétkék öltönyt, máskor barnát. Mindkét öltöny jó minőségű volt, de egyik sem
volt új. Alkalmanként, leginkább este, az öltönyre fölvett egy ballonkabátot is. Amikor
Xóchitl bemutatta nekem, amikor elmentünk hozzá, hogy segítséget kérjünk, az öreg rám
nézett, majd azt mondta, gyere, négyszemközt akarok veled beszélni. Na, erre ráfaragtunk,
gondoltam, de nem volt mit tennem, követtem, és fölkészültem a legrosszabbra. De az öreg
csak annyit mondott, nyissam ki a számat. Mi?, kérdeztem. Nyisd ki a szádat, mondta. Így
aztán kinyitottam a számat, az öreg megnézte, és megkérdezte, hogyan vesztettem el a három
hiányzó fogamat. Egy verekedésben a gimiben, válaszoltam. És a lányom így ismert meg?,
kérdezte. Igen, már így néztem ki, amikor megismert. Beszarás, mondta, akkor biztosan
nagyon szeret. (Az öreg akkor hagyta ott a családját, amikor a párom hatéves volt, de ő
havonta egyszer meglátogatta a húgaival.) Aztán azt mondta: ha elhagyod, megöllek.
Miközben ezt mondta, a szemembe nézett, a kis patkányszeme belefúródott az enyémbe
– még a pupillái is ráncosnak tűntek azon az arcon –, de nem emelte föl a hangját, mint egy
kibaszott gengszter Orol egyik filmjéből, tulajdonképpen valószínűleg az is volt.
Természetesen megesküdtem neki, hogy sosem fogom elhagyni a lányát, különösen nem
most, amikor a gyerekem anyja lesz, és ezzel lezártuk a sajátos beszélgetést. Visszamentünk
Xóchitlhoz, az öreg odaadta nekünk a szerelmi fészke kulcsát, biztosított bennünket, hogy
nem kell aggódnunk a bérleti díj miatt, azt ő elintézi, és adott nekünk egy köteg bankjegyet,
hogy elboldoguljunk.
Megnyugtató volt, amikor elment, megnyugtató volt tudni, hogy van tető a fejünk fölött.
De hamar rájöttünk, hogy a pénz, amit az öreg adott, alig elég a túlélésre. Akarom mondani,
Xóchitllal voltak bizonyos extra kiadásaink, volt néhány extra szükségletünk, amelyeket az
atyai juttatás nem fedezett. Például nem költöttünk ruhára, különösebb gond nélkül
hozzászoktunk, hogy mindig ugyanabban a ruhában járjunk, de költöttünk mozira, színházra,
buszra és metróra (bár az az igazság, hogy mivel a központban laktunk, szinte mindenhova
gyalog jártunk), ezekkel elsősorban a Casa del Lago vagy az egyetem költői műhelyeibe
szoktunk eljutni. Mert tanulni, hát tanulni nem igazán tanultunk, de nem volt olyan műhely,
ahova ne néztünk volna be legalább egyszer, mintha kitört volna rajtunk valami szenvedély a
műhelyek iránt, csináltunk magunknak pár szendvicset, aztán elégedetten betoppantunk,
meghallgattuk a fölolvasott verseket, meghallgattuk az elemzéseket, és olykor még mi is
elemeztünk, Xóchitl gyakrabban, mint én, aztán pedig – már éjszaka – hazamentünk, és
amikor fölkerekedtünk a buszmegállóhoz vagy a metróhoz, vagy éppen gyalog indultunk
egyenesen hazafelé, akkor megettük a szendvicseket, élveztük a fővárosi éjszakát, amit én
mindig is gyönyörűnek találtam, errefelé az éjszakák általában hűvösek, ragyogók, de nem
hidegek, ideálisak arra, hogy az ember sétáljon vagy dugjon, hogy gondtalanul beszélgessen,
Xóchitllal tulajdonképpen ezt is csináltuk, beszélgettünk a születendő fiunkról, a költőkről,
akiket meghallgattunk aznap este, a könyvekről, amelyeket éppen olvastunk.
Pontosan egy ilyen költői műhelyben ismertem meg Ulises Limát, Rafael Barriost és Piel
Divinát. Akkor voltunk ott először vagy másodszor, Ulises Lima pedig még nem járt ott
korábban, és amikor vége volt a foglalkozásnak, összebarátkoztunk, és elmentünk együtt
sétálni, aztán buszra szálltunk, és miközben Piel Divina megpróbálta elcsábítani Xóchitlt, én
hallgattam Ulises Limát, vagy ő hallgatott engem, Rafael pedig bólogatott, miközben Ulises
beszélt, vagy miközben én beszéltem, és – tényleg – olyan volt, mintha lelki társra találtam
volna, egy igazi költőre, aki költő tetőtől talpig, aki világosan meg tudja fogalmazni mindazt,
amit én még csak érzek, amire vágyom és amit megálmodok, életem egyik legszebb estéje
volt, és amikor hazaértünk, Xóchitllal nem tudtunk elaludni, hanem hajnali négyig
beszélgettünk. Később megismertem Arturo Belanót, Felipe Müllert, María Fontot, Ernesto
San Epifaniót meg a többieket, de egyikük sem tett rám olyan mély benyomást, mint Ulises.
Persze nem csak Piel Divina próbálta meg lefektetni a párom, mindent megpróbált Pancho és
Moctezuma Rodríguez, sőt még Rafael Barrios is. Párszor mondtam is Xóchitlnak: miért nem
szólsz nekik, hogy terhes vagy, talán az elvenné a kedvüket, és békén hagynak, de ő csak
nevetett, és azt mondta, nem zavarja, hogy udvarolnak neki. Rendben, te tudod, mondtam.
Nem vagyok féltékeny. De egy éjszaka – tisztán emlékszem rá – Arturo Belano is
megpróbálta megfűzni Xóchitlt, és ez azért tényleg elszomorított. Tudtam, hogy ő nem fog
ágyba bújni egyikükkel sem, de zavart a viselkedésük. Lényegében olyan volt, mintha
lenéztek volna a külsőm miatt. Mintha azt gondolták volna: az nem lehet, hogy ennek a
csajnak tetszik ez a szegény szerencsétlen fogatlan. Mintha a fogaknak bármi köze volna a
szerelemhez. Arturo Belanóval viszont más volt. Xóchitl mindig jól szórakozott azon, hogy
udvarolnak neki, de ez az eset más volt, sokkal több volt számára, mint valami szórakozás.
Még nem ismertük Arturo Belanót, akkor láttuk először, előtte sokat hallottunk már róla, de
ilyen-olyan okokból még nem mutatták be nekünk. Aztán aznap este megjelent, és késő éjjel
az egész csapat fölült egy üres buszra (a buszon csak zsigeri realisták utaztak!), egy
házibuliba tartottunk vagy a színházba vagy valaki fölolvasóestjére, már nem emlékszem, és a
buszon Belano leült Xóchitl mellé, egész úton beszélgettek, és föltűnt – nekem, aki néhány
sorral hátrébb ültem, és reszkettem Ulises Lima meg a Bustamante gyerek mellett –, szóval
föltűnt, hogy másmilyen Xóchitl arca, ezúttal tényleg jól érezte magát, hogy is mondjam,
elbűvölte, hogy Belano ott ül mellette, hogy neki szenteli ideje száz százalékát, közben pedig
a többiek, de elsősorban azok, akik már korábban megpróbálták lefektetni, fél szemmel
figyelték a jelenetet, ugyanúgy, ahogy én, beszélgettek tovább, nézték tovább a félig üres
utcákat, és a busz tökéletesen záródó ajtaját – mintha egy hamvasztókemence ajtaja lenne
–, szóval folytatták, amit éppen csináltak, de minden idegszálukkal azt figyelték, mi történik
az én Xóchitlom és Arturo Belano ülésén. És a helyzet egy pillanat alatt olyan törékennyé
vált, szinte már a pattanásig feszült, hogy azt gondoltam, ezek a balfaszok biztosan tudnak
valamit, amit én nem, itt valami különös dolog zajlik, nem normális, hogy ez a kurva busz
árnyékként járja a város utcáit, nem normális, hogy nem száll föl senki, nem normális, hogy
minden ok nélkül elkezdjek hallucinálni. De ahogy mindig, most is türtőztettem magam, és
végül nem történt semmi. Később az a pofátlan Rafael Barrios azt mondta nekem, hogy
Belano nem tudta, hogy Xóchitl a párom. Én azt feleltem, hogy nem történt semmi, és ha
történt volna is, az az ő dolga lett volna, Xóchitl velem él, nem pedig a rabszolgám, mondtam.
De most jön az ügy érdekesebb része: attól az estétől fogva, amikor Belano olyan komoly
érdeklődést tanúsított a párom iránt azon a magányos, éjszakai úton (épp csak annyi hiányzott,
hogy szájon csókolja), senki más nem próbált meg többé udvarolni neki. Egyáltalán senki.
Mintha a faszfejek saját magukat látták volna viszont a kibaszott vezérük alakjában, és amit
láttak, az egyáltalán nem tetszett volna nekik. Még valamit hozzá kell tennem: Belano flörtje
csak addig tartott, amíg az a véget nem érő buszút, azaz ártalmatlan dolog volt, lehet, hogy
akkor még tényleg nem tudta, hogy az a fogatlan, aki néhány sorral hátrébb ül,
tulajdonképpen annak a csajnak a párja, akit éppen fűzni próbál, Xóchitl viszont tudta, és az a
magatartás, ahogy – fogalmazzunk így – a chilei bókjait fogadta, eltért attól, mint ahogy
például Piel Divina vagy Pancho Rodríguez bókjait tűrte, vagyis, ez utóbbiak esetében az
ember látta, hogy Xóchitl jól szórakozik, jól érzi magát, nevet, de Belanóval az arcéle, az
arcának íve – amit lehetőségem volt megfigyelni azon az éjszakán – másmilyen érzelmekről
árulkodott. És aznap éjszaka, már a hotelban, azt hiszem, a megszokottnál elgondolkodóbb,
távolibb kifejezést láttam Xóchitl arcán. De nem mondtam neki semmit. Azt hiszem, értettem
az okát. Így aztán más dolgokról kezdtem el beszélni, a fiunkról, a versekről, amelyeket mi
fogunk írni, egyszóval a jövőről. És nem beszéltem Arturo Belanóról, sem a ténylegesen
előttünk tornyosuló problémákról, például hogy munkát kell találnom, hogy legyen elég
pénzünk házat bérelni, hogy el tudjuk tartani magunkat és a fiunkat. Nem, ahogy minden
éjszaka, most is a költészetről, az alkotásról és a zsigeri realizmusról beszéltem, az irodalmi
mozgalomról, mely úgy illett a szellememhez és a valósághoz fűződő viszonyomhoz, mintha
rám öntötték volna.
Attól a bizonyos értelemben végzetes estétől fogva szinte mindennap találkoztunk velük.
Ahova ők mentek, mentünk mi is. Hamar, azt hiszem, egy héttel később meghívtak, hogy
vegyek részt a csoport egyik fölolvasásán. Nem voltak olyan összejövetelek, amelyekről
hiányoztunk volna. Aztán Belano és Xóchitl viszonya megdermedt az udvarias érintkezés
szintjén, bár továbbra is körüllengte egyfajta titokzatosság (mely paradox módon nem
bolygatta meg a párom pocakjának fokozatos növekedését), de nem lett belőle több.
Valójában Arturo sosem látta Xóchitlt. Akkor mi történt aznap éjszaka, azon a buszon, mely
kizárólag minket szállított az üres utcákon, a főváros süvöltő utcáin? Nem tudom.
Valószínűleg egy fiatal lány, akinek még nem látszott a terhessége, pár órára beleszeretett egy
holdkórosba. Ennyi és nem több.
A történet többi része elég hétköznapi. Ulises és Belano néha eltűnt a fővárosból. Volt,
akinek ez nem tetszett. Másoknak mindegy volt. Nekem tetszett. Ulises egy alkalommal adott
nekem kölcsön, nekik időről időre sok pénzük volt, nekem kevés. Nem tudom, honnan
szerezték, de nem is érdekel. Belano soha nem adott nekem kölcsön. Amikor elutaztak
Sonorába, éreztem, hogy a csoport elindult a megszűnés útján. Nem tudom, mintha elfáradt
volna a vicc. De valójában nem zavart a dolog. Nem sok volt hátra a fiam születéséig, és
végre sikerült melót szereznem. Egy este fölhívott otthon Rafael, és azt mondta, hogy
visszajöttek, de megint el fognak menni. Rendben, mondtam, a pénz az övék, csináljanak
vele, amit akarnak. Most Európába mennek, mondta Rafael. Tökéletes, feleltem, nekünk is ezt
kéne csinálnunk. És a mozgalom?, kérdezte Rafael. Milyen mozgalom?, mondtam, közben az
alvó Xóchitlt figyeltem. A szobában sötét volt, és az ablakban úgy pislogott a szálloda
felirata, mint egy kibaszott gengszterfilmben, ebben a félhomályban intézte a disznóságait a
gyermekem nagyapja. Hogyhogy melyik, a zsigeri realizmus, felelte Rafael. Mi van a zsigeri
realizmussal?, kérdeztem. Ezt kérdem én is, mondta Rafael, hogy mi lesz a zsigeri
realizmussal. Mi lesz a folyóirattal, amit ki akartunk adni, mi lesz a többi tervünkkel?,
kérdezte Rafael olyan sajnálatra méltó hangon, hogy ha Xóchitl nem aludt volna éppen, akkor
teli torokból fölnevettem volna. A folyóiratot kihozzuk mi, feleltem, a tervek pedig velük
vagy nélkülük, de mennek tovább, mondtam. Rafael egy darabig nem szólt semmit. Nem
szabad elveszítenünk az irányt, motyogta. Aztán megint elnémult. Valószínűleg
gondolkodóba esett. Én is hallgattam. Csakhogy én nem estem gondolkodóba, én pontosan
tudtam, hol vagyok, és mit akarok csinálni. És, ahogy tudtam, mit akarok csinálni, mit fogok
csinálni onnantól kezdve, azt is tudtam, hogy Rafael végül megtalálja a helyes irányt.
Fölösleges hisztizni, mondtam neki, amikor elegem lett belőle, hogy ott ülök a félhomályban,
a telefonnal a fülemen. Nem hisztizek, mondta Rafael, szerintem nekünk is el kéne mennünk.
Én nem mozdulok Mexikóból, válaszoltam.

María Font, Mexikóváros, colonia Condesa, calle Colima, 1976. december. Apámat be
kellett adnunk egy bolondokházába (anyám kijavít: pszichiátriai klinikára, de vannak szavak,
amelyeknek nincs szüksége semmiféle mázra: a bolondokháza az bolondokháza), nem sokkal
azelőtt, hogy Ulises és Arturo visszajött Sonorából. Nem tudom, hogy mondtam-e már, de
apám kocsijával mentek el. Anyám szerint ezzel az incidenssel – mely az ő megítélése szerint
lopás, sőt rablás volt – telt be a pohár, emiatt ment tropára apám szellemi egészsége. Én nem
értek vele egyet. Apámat mindig is – finoman szólva – távoli és ambivalens viszony fűzte az
összes tulajdonához, a házához, a kocsijához, a művészeti albumaihoz, a folyószámlájához.
Olyan volt, mintha apám folyamatosan vetkőzött volna, folyton levetett volna magáról
dolgokat – önként vagy kelletlenül –, de olyan balszerencsésen (vagy olyan lassan), hogy
sosem tudta elérni a vágyott meztelenséget. És ettől – ahogy az tulajdonképpen érthető
– végül megbolondult. De térjünk vissza a kocsihoz. Amikor Ulises és Arturo visszatért, én
pedig újra találkoztam velük a Quito kávézóban – lényegében teljesen véletlenül, bár
tulajdonképpen mi másért jártam volna arra a szörnyű helyre, ha nem azért, mert őket
kerestem –, szóval amikor megláttam Ulisest és Arturót, alig ismertem meg őket. Egy
fickóval voltak, akit nem ismertem, egy tetőtől talpig fehérbe öltözött fickó volt – a fején
szalmakalap, a feje egy bothoz hasonlított –, és először azt hittem, hogy fölismertek, csak úgy
tesznek, mintha nem vettek volna észre. A calle Bucareli oldalán a kirakat sarkában ültek, a
tükör és a „sült kecskegida” feliratú tábla mellett, de ők nem ettek semmit, két nagy bögre
kávé volt előttük, néha bágyadtan beleszürcsöltek, mintha betegek lennének, vagy halálosan
álmosak, bár a fehér ruhás fickó mégiscsak evett, de nem sült kecskegidát (ahogy újra
kimondom a szavakat: „sült kecskegida”, rám tör a rosszullét), hanem enchiladát, a Quito
kávézó híres és olcsó enchiladáját, és volt előtte egy üveg sör. És azt gondoltam: játsszák itt
az ostobát, lehetetlen, hogy ne ismerjenek föl, ők sokat változtak, de én nem változtam
semmit. Nem akarnak köszönni. Akkor eszembe jutott apám Impalája, utána meg az, mit
szokott mondani anyám, hogy azt a kocsit elképesztően arcátlan módon rabolták el tőle – a
világ ilyet még nem látott –, és hogy legjobb lenne följelenteni őket a rendőrségen, aztán
apámra gondoltam, aki rögtön elkezdett összevissza beszélni, ha valaki szóba hozta a kocsit,
Quim, az istenért, szólt rá ilyenkor anyám, hagyd már abba a bohóckodást, fárasztó, hogy
mindenfelé autóbusszal vagy taxival kell mennem, és a végén a sok utazásra még rámegy a
gatyám is. És amikor anyám ezt mondta, szegény apukám fölnevetett, és azt felelte, vigyázz, a
végén még pucér maradsz. Anyám pedig ezt nem érezte viccesnek, de én igenis annak
éreztem: apám nem arra célzott, hogy anyám a nadrágjával fog fizetni az utazásért, hanem
hogy a taxik, meg az a néhány busz, amellyel anyám járt, letépi anyámról a nadrágot, mint
egy oroszlán, és ő ott marad meztelenül, így, ahogy azt most elmesélem, a dolog valószínűleg
egyáltalán nem tűnik viccesnek, de ahogy apám mondta, hirtelen, határozottan, legalábbis
határozott hangon, tőle szokatlan módon, igenis vicces és szórakoztató volt. Akárhogy is,
anyám azt szerette volna elérni, hogy tegyünk följelentést, és szerezzük vissza az Impalát, én
viszont egyáltalán nem szerettem volna följelentést tenni, merthogy a kocsi visszatér majd
magától (ez is vicces, nem?), csak várni kell, időt kell adni Arturónak és Ulisesnek, hogy
visszajöjjenek és visszaadják. És most itt voltak, a fehér ruhás fickóval beszélgettek, újra a
fővárosban, de nem ismertek föl, vagy nem akartak fölismerni, úgyhogy volt elég időm, hogy
szemügyre vegyem őket, és végiggondoljam, mit kellene mondanom nekik, hogy az apám egy
bolondokházában van, és adják vissza a kocsit, bár, ahogy telt az idő – nem tudom, meddig
voltam ott, az asztalok kiürültek körülöttem, aztán újra megteltek, a fehér fickó egy percre
sem vette le a kalapját, a tál enchiladája pedig mintha sosem akart volna elfogyni –, minden
összegabalyodott a fejemben, mintha a nekik szánt szavaim növények lennének, és hirtelen
kiszáradtak volna, elvesztették volna a színüket és az erejüket, és meghaltak volna. De semmi
haszna nem volt a bolondokházába zárt apámra gondolnom – az öngyilkos depressziójával
–, vagy a rendőrségi fenyegetést vagy frázist a kezében lóbáló anyámra – mintha az UNAM
egyik pompomlánya lenne (ahogy az is volt a tanulóévei alatt, szegény anyu) –, mert hirtelen
én is elkedvetlenedtem, széthullottam, és arra gondoltam (vagyis inkább az lüktetett bennem
folyamatosan, mint egy tamtam), hogy semminek nincs értelme, hogy ülhetek ott a Quito
kávézó asztalánál akár a világ végéig (amikor a gimnáziumba jártam, volt egy tanárunk, aki
azt mondta, pontosan tudja, mit fog csinálni, ha kitör a harmadik világháború: visszamegy a
falujába, mert ott még soha nem történt semmi, nem tudom, valószínűleg poénnak szánta, de
bizonyos értelemben igaza volt, amikor eltűnik az egész civilizált világ, Mexikó még mindig
létezni fog, amikor elpárolog vagy széthullik a bolygó, Mexikó még mindig Mexikó lesz),
vagy amíg Ulises, Arturo és a fehér ruhás ismeretlen föláll és elmegy. De egyikre sem került
sor. Arturo észrevett és fölállt, odajött az asztalomhoz és megpuszilta az arcom. Aztán
megkérdezte, odaülnék-e hozzájuk, vagy – még jobb – inkább megvárom őket ott, ahol ülök.
Azt feleltem, hogy várok. Rendben, mondta, és visszament a fehér ruhás fickó asztalához.
Megpróbáltam nem odafigyelni rájuk, és ez egy darabig sikerült is, de végül fölnéztem. Ulises
lehajtott fejjel ült, a haja eltakarta a fél arcát, és úgy nézett ki, mintha mindjárt elaludna.
Arturo az ismeretlen fickót nézte, néha pedig engem, de mindkét tekintet – az, ahogy a fehér
ruhást nézte, és az, amelyik az asztalomat kereste – ködös vagy távoli volt, mintha Arturo már
réges-rég távozott volna a Quito kávézóból, és csak a kísértete maradt volna ott mogorván.
Azután (vajon mennyi idővel azután?) fölálltak, és odaültek hozzám. A fehér ruhás fickó már
nem volt velük. A kávézó kiürült. Nem kérdeztem rá apám kocsijára. Arturo azt mondta, hogy
elmennek. Vissza Sonorába?, kérdeztem. Arturo nevetett. Olyan volt a nevetése, mintha
köpködött volna. Mintha leköpte volna a saját nadrágját. Nem, mondta, sokkal messzebb.
Ulises még a héten elutazik Párizsba. De jó, mondtam, megismerkedhet Michel Bulteau-val.
És a világ leghíresebb folyójával, tette hozzá Ulises. De jó, mondtam. Tényleg nem rossz,
mondta Ulises. És te?, kérdeztem Arturótól. Én egy kicsivel később indulok,
Spanyolországba.
És mikor akartok visszajönni?, kérdeztem. Megvonták a vállukat. Ki tudja, María,
felelték. Soha nem láttam még olyan szépnek őket. Tudom, hogy giccses dolog ilyet mondani,
de soha nem láttam még őket olyan szépnek, olyan csábítónak. Bár nem tettek semmit, hogy
csábítók legyenek. Ellenkezőleg: koszosak voltak, ki tudja, mennyi ideje nem zuhanyoztak,
mennyi ideje nem aludtak, karikás volt a szemük, és rájuk fért volna egy borotválkozás
(Ulisesre nem, mert ő szőrtelen), de én attól még megcsókoltam volna mindkettőt, nem is
tudom, miért nem tettem, ágyba bújtam volna mindkettővel, dugtunk volna ájulásig, aztán
pedig néztem volna, ahogy alszanak, és aztán dugtunk volna tovább, végiggondoltam, ha
keresünk egy szállodát, ha bebújunk egy sötét szobába, időkorlát nélkül, ha levetkőztetem
őket, és ők levetkőztetnek engem, akkor minden jóra fordul, apám őrülete, az odalett kocsi és
az a pár pillanatra fojtogatóvá váló szomorúság és erő, amelyet akkor éreztem. De nem
mondtam nekik semmit.
4

Auxilio Lacouture, Mexikóváros, UNAM, Bölcsészettudományi Kar, 1976. december. Én

vagyok a mexikói költészet szülőanyja. Ismerem az összes költőt és az összes költő ismer
engem. Akkor ismertem meg Arturo Belanót, amikor tizenhat éves volt, egy megszeppent
gyerek, aki nem tudott inni. Én uruguayi vagyok, montevideói, de egy nap megérkeztem
Mexikóba, anélkül, hogy pontosan tudnám, miért, minek, hogyan és mikor. 1967-ben
érkeztem Mexikóvárosba, de az is lehet, hogy 1965-ben vagy 1962-ben. Már nem emlékszem
sem a dátumokra sem a kóborlás részleteire, egyetlen dolog biztos, megérkeztem Mexikóba,
és már nem mentem el innen soha többet. Akkor érkeztem Mexikóba, amikor León Felipe
még élt – micsoda óriás, valódi természet adta erő –, és León Felipe 1968-ban halt meg.
Akkor érkeztem Mexikóba, amikor még élt Pedro Garfias – milyen nagyszerű ember, milyen
búskomor természet volt –, don Pedro pedig 1967-ben halt meg, vagyis még 1967 előtt kellett
érkeznem. Vegyük úgy, hogy 1965-ben érkeztem Mexikóba. Egyértelműen az a véleményem,
hogy 1965-ben érkeztem (persze lehet, hogy tévedek), és napról napra, egyik órát a másik
után töltöttem azoknál az univerzális spanyoloknál, egy költőnő és egy angol ápolónő
szenvedélyével, egy testvérei miatt aggódó kishúg szenvedélyével. Ők pedig azt mondták,
azzal a sajátos spanyol akcentussal – mintha bekarikáznák a z-ket és a c-ket, viszont az s-eket
teljesen magukra hagynák buja vágyaikkal: – Auxilio, ne forgasd már föl a lakást, Auxilio,
hagyd békén azokat a papírokat, lányom, a por és az irodalom mindig is jól megfért
egymással. Mire én azt feleltem: Don Pedro, León (na nézd, milyen fura, az öreget, a
tiszteletre méltót tegeztem; viszont a fiatalt, ő mintha rám ijesztett volna, és nála nem tudtam
leszokni a magázásról!), ezt hagyják csak rám, foglalkozzanak a saját dolgukkal, írjanak
tovább nyugodtan, és tegyenek úgy, mintha én lennék a láthatatlan nő. Ők pedig nevettek.
Vagyis León Felipe nevetett – bár őszinte leszek, nem lehetett biztosan tudni, hogy épp nevet,
a torkát köszörüli vagy káromkodik –, don Pedro viszont nem nevetett, Pedrito Garfias,
milyen búskomor ember volt, ő nem nevetett, ő csak nézett rám – olyan szemmel, mint két,
naplementében csillogó tó, azok az erdő mélyén meghúzódó, még szinte érintetlen tavak, azok
a végtelenül szomorú és békés tavak, melyek békéje szinte már nem is e világi –, és csak
annyit mondott, ne fáradj, Auxilio, vagy köszönöm, Auxilio, és nem mondott semmi mást.
Micsoda isteni természete volt. Így aztán gyakran jártam hozzájuk, mondhatnám úgy is, hogy
hűségesen és megszakítások nélkül, nem terheltem őket a saját verseimmel, és igyekeztem
hasznossá tenni magam, de azért mást is csináltam. Kisebb munkákat. Megpróbáltam kisebb
munkákat szerezni. Mert könnyű ugyan a fővárosban élni, ahogy azt mindenki tudja, hiszi
vagy képzeli, de csak akkor könnyű, ha van valamennyi pénzed, egy ösztöndíjad vagy
munkád, nekem pedig nem volt semmim, az áttetsző tartományig vezető utazás sok mindentől
megfosztott, például azoktól az energiáktól, melyek ahhoz szükségesek, hogy az ember képes
legyen elvállalni bármilyen munkát. Így aztán keringtem az egyetemen, egész pontosan a
bölcsészkaron, mondjuk, hogy önkéntes munkákat vállaltam, egy nap segítettem legépelni
García Liscano tanár úr óráinak anyagát, máskor francia szövegeket fordítottam a francia
tanszéken, megint máskor kullancsként tapadtam rá egy színjátszó csoportra, és nem túlzok,
nyolc órát töltöttem azzal, hogy a próbákat néztem, szendvicseket hoztam, és kísérleteztem a
fényekkel. Néha sikerült pénzt hozó munkát is szereznem, egy professzor a saját béréből
fizetett, hogy – mondjuk így – az asszisztense legyek, vagy a tanszékvezetők elérték, hogy
szerződtessenek, vagy a kar szerződtessen kétheti vagy egyhavi könnyű, legtöbbször nem is
létező munkára, vagy a titkárnők – micsoda szimpatikus lányok – elérték, hogy a főnökeik
adjanak nekem egy kis melót, így sikerült keresnem néhány pesót. Ez volt nappal.
Éjszakánként bohém életet éltem a barátnőimmel és a barátaimmal, ami rendkívül örömteli
volt, sőt hasznosnak is bizonyult, mivel akkoriban nem volt sok pénzem, és néha még a
panzióra sem futotta. De általában azért volt pénzem. Nem akarok túlozni. Volt elég pénzem,
hogy megéljek. Boldog voltam. Nappal az egyetemen éltem – mint egy szorgos hangya,
vagyis inkább mint egy kabóca –, jobbra-balra, az egyik irodából a másikba, hallottam
minden pletykát, tudtam minden hűtlenségről és válásról, minden ötletről és tervről, esténként
pedig megráztam magam, denevérré változtam, otthagytam az egyetemet, és kísértetként
bolyongtam a városban (szeretném azt mondani, hogy tündérként, de akkor vétenék az
igazság ellen), ittam és vitáztam és irodalmi beszélgetéseken vettem részt (tudtam az
összesről), és tanácsokat adtam a fiatal költőknek, akik akkoriban már egyre gyakrabban
jöttek oda hozzám – bár még nem annyira, mint később –, egyszóval éltem a mának, annak a
kornak, melyet én választottam, a kornak, mely körülvett, a reszkető, változó, féktelen, boldog
kornak. Aztán megérkeztem 1968-ba. Vagy megérkezett hozzám 1968. Most mondhatnám,
hogy már előre éreztem, hogy éreztem a szagát a bárokban, ’68 februárjában vagy
márciusában, már azelőtt, hogy a ’68-as évből ténylegesen a ’68-as év lett volna. Jaj,
nevetnem kell, ha visszagondolok rá. Sírhatnékom lesz tőle! Sírok? Mindent láttam,
ugyanakkor nem láttam semmit sem. Érthető ez így? Bent voltam az egyetemen, amikor a
hadsereg megsértette az intézmény autonómiáját, és bevonult az egyetemvárosba, hogy
letartóztasson vagy megöljön mindenkit. De nem. Az egyetemen nem volt sok halott. A plaza
de Tlatelolcón, ott igen. Soha nem szabad elfelejtenünk ezt a nevet! De én az egyetemen
voltam, amikor bevonult a hadsereg és a rohamrendőrök, és kitereltek mindenkit. Hihetetlen
volt. Épp a mosdóban voltam, a bölcsészkar egyik emeleti mosdójában, azt hiszem, a
negyediken, nem tudom pontosan megmondani. A vécén ültem, felhúzott szoknyával (ahogy
a vers vagy a dal mondja), és Pedro Garfias rendkívül kifinomult verseit olvasgattam, ő akkor
már egy éve halott volt, a búskomor don Pedro, elszomorította Spanyolország és az egész
világ, ki gondolta volna, hogy épp őt fogom olvasni a mosdóban abban a percben, amikor a
mocskos rohamrendőrök bevonulnak az egyetemre? Szerintem – engedjétek meg nekem ezt a
kitérőt – az élet tele van csodálatos és megfejthetetlen dolgokkal. És pontosan Pedro
Garfiasnak köszönhetem, Pedro Garfias verseinek, és annak a megrögzött szokásomnak, hogy
a vécén olvasok, hogy én értesültem utolsóként róla, hogy bevonultak a rohamrendőrök, hogy
bevonult a hadsereg, és hogy ellepnek mindent, amit csak tudnak. Mondhatjuk, hogy zajt
hallottam. Zajt a lelkemben! És mondhatjuk, hogy azután a zaj nőttön-nőtt, és ekkor már
odafigyeltem, hogy mi történik, hallottam, hogy valaki lehúzza az egyik szomszédos vécét,
hallottam egy ajtó-csapódást, lépteket a folyosón, és fölhallatszott a kiabálás a parkból, a
szépen ápolt gyepről, mely úgy vette körül a bölcsészkart, ahogy a zöld tenger vesz körül egy
bizalmas titkokkal és szerelemmel teli szigetet. Egyszer csak kipukkadt Pedro Garfias
költészetének buboréka, becsuktam a könyvet, és fölálltam, lehúztam a vécét, kinyitottam az
ajtót, hangosan kiszóltam, azt mondtam, hé, mi történik odakint, de senki nem válaszolt,
addigra eltűnt a mosdó összes látogatója, azt mondtam, hé, nincs itt senki?, tudtam előre, hogy
senki nem fog válaszolni, lehet, hogy ismeritek ezt az érzést. Aztán megmostam a kezem,
megnéztem magam a tükörben, egy magas, vékony, szőke alakot láttam, az arcán néhány
– már túlságosan sok – ránccal, don Quijote női változatát – egyszer ezt mondta nekem Pedro
Garfias –, aztán pedig kimentem a folyosóra, és ott igen, azonnal rájöttem, hogy valami
történik, a folyosó üres volt, és a lépcsők felől olyan kiabálás hallatszott, amely megdermeszt
és történelmet ír. Mit csináltam? Amit bárki más csinált volna, kihajoltam egy ablakon,
lenéztem, és katonákat láttam, aztán kihajoltam egy másik ablakon, és harckocsikat láttam,
aztán egy harmadikon, a folyosó végén, és furgonokat láttam, ahova beterelték a letartóztatott
hallgatókat és tanárokat, mintha egy második világháborús film keveredett volna María Félix
vagy Pedro Armendáriz mexikói forradalomról szóló filmjei közül valamelyikkel, egy sötétlő
vászon apró, foszforeszkáló figurákkal, azt mondják, ilyesmit látnak a bolondok, meg néhány
pánikrohamot átélő ember. És akkor azt mondtam magamnak: maradj itt, Auxilio! Ne engedd,
kislány, hogy téged is begyűjtsenek! Maradj itt, Auxilio, ne lépj be önként abba a filmbe,
kislány, ha be akarnak vinni, akkor dolgozzanak meg érte, és előbb találjanak meg! Aztán
visszamentem a mosdóba, és érdekes, nemcsak hogy a mosdóba, hanem pontosan ugyanabba
a vécébe mentem vissza, ahol azelőtt voltam, és újra leültem a vécédeszkára, mármint újra
felhúztam a szoknyám és letoltam a bugyim – ezúttal mindenféle fiziológiai kényszer nélkül
(azt mondják, pontosan ilyen helyzetekben hagyja cserben az embert a gyomra, de az én
esetemben nem így történt) –, kinyitottam Pedro Garfias könyvét, és bár nem akartam olvasni,
olvasni kezdtem, lassan, szóról szóra, sorról sorra, aztán hirtelen zajt hallottam a folyosóról,
bakancsok zaját?, szöges bakancsok zaját? de hé, mondtam magamban, ez azért sok lenne a
véletlenekből, nem?, és akkor megszólalt egy hang, mintha valami olyasmit mondott volna,
hogy minden rendben, de lehet, hogy valami mást, aztán valaki, talán ugyanaz a rohadék, aki
az előbb megszólalt, kinyitotta a mosdó ajtaját, és belépett, én pedig fölhúztam a lábam, mint
Renoir egyik balerinája, a bugyim bilincsbe zárta a vékony bokámat, összekötötte a két cipőt
a lábamon – egy pár sárga mokaszint a legkényelmesebb fajtából –, és miközben vártam,
hogy a katona egyenként ellenőrizze a vécéket, és fölkészültem, hogy ha arra kerül a sor, ne
engedjem kinyitni az ajtót, védelmezzem az UNAM autonómiájának utolsó bástyáját – egy
szegény uruguayi költőnő, aki úgy szerette Mexikót, mint bárki más –, és miközben vártam,
hogy is mondjam, különös csönd telepedett ránk, mintha az idő – a színtiszta, nem a
nyelvtani, sem a gesztusok és cselekedetek meghatározta idő – széttört volna és több irányba
folyt volna egyszerre, aztán megláttam magam, és láttam a katonát, aki saját magában
gyönyörködött a tükörben, ketten a Bölcsészettudományi Kar negyedik emeletének női
vécéjében, mozdulatlanul, mint a szobrok, és ennyi volt az egész, azután hallottam a távolodó
lépteiket, hallottam, hogy becsukódik egy ajtó, és a fölhúzott lábam – mintha csak a saját
döntése lett volna – visszatért az eredeti helyzetébe. Úgy saccolom, kábé három órán keresztül
maradtam így. Azt tudom, hogy már sötétedett, amikor kimentem a vécéből. Új volt a helyzet,
elismerem, de tudtam, hogy mit kell tennem. Tudtam, mi a feladatom. Így aztán
fölkapaszkodtam a mosdó egyetlen ablakába, és kinéztem. Láttam egy katonát a
messzeségben. Láttam egy harckocsi körvonalát vagy árnyékát. És láttam a latin irodalom
oszlopcsarnokát, és a görög irodalom oszlopcsarnokát. Jaj, úgy szeretem a görög irodalmat,
Pindarosztól Jorgosz Szeferiszig. Láttam a szelet, úgy járta be az egyetemet, mintha örömét
lelné a napvilág utolsó pillanataiban. És tudtam, mit kell tennem. Tudtam. Tudtam, hogy ki
kell tartanom. Így aztán leültem a női mosdó kőlapjaira, és az utolsó fénysugarakat
kihasználva elolvastam még három Pedro Garfias-verset, aztán becsuktam a könyvet,
becsuktam a szemem, és azt mondtam magamnak: Auxilio Lacouture, uruguayi állampolgár,
latin-amerikai nő, költő és utazó, tarts ki! Semmi mást. És aztán végiggondoltam a múltamat,
ugyanúgy, ahogy most gondolom végig. Olyan dolgokat gondoltam végig, amelyek titeket
talán nem érdekelnek annyira, mint az, hogy most Arturo Belanóra gondolok, a fiatal Arturo
Belanóra, akit akkor ismertem meg, amikor még tizenhat-tizenhét éves lehetett, 1970-ben,
amikor én már a fiatal mexikói költészet szülőanyja voltam, ő viszont egy kölyök, aki még
inni sem tudott, de büszkének érezte magát, hogy a messzi Chilében Salvador Allende győzött
a választásokon. Én ismertem. Egy fülsiketítően zajos költői találkozón ismertem meg az
Encrucijada Veracruzana bárban – rémes görénylyuk vagy inkább szemétdomb –, ahol
rendszeresen összejárt egy sokszínű csapat, fiatal és kevésbé fiatal reménységekkel.
Összebarátkoztunk. Szerintem azért, mert annyi mexikói között mi voltunk az egyedüli dél-
amerikaiak. A korkülönbség ellenére, mindenféle különbségek ellenére összebarátkoztunk!
Elmondtam neki, kicsoda T. S. Eliot, kicsoda William Carlos Williams, kicsoda Pound.
Egyszer elvittem haza, beteg volt, részeg, elvittem haza, átkaroltam, úgy hurcoltam a vézna
hátamon, és összebarátkoztam az anyjával, az apjával és a húgával, annyira szimpatikus volt,
mindannyian szimpatikusak voltak. Az első dolog, amit az anyjának mondtam, ez volt:
asszonyom, nem feküdtem le a fiával. Mire ő: persze hogy nem, Auxilio, de ne hívj
asszonyomnak, hisz majdnem egyidősek vagyunk. Az egész családdal összebarátkoztam. Egy
család vándorló chilei, akik 1968-ban emigráltak Mexikóba. Az én évem. Többször is
vendégeskedtem hosszú ideig Arturo anyukájának házában, egyszer egy hónapig, máskor két
hétig, volt, hogy másfél hónapig. Mert addigra már nem volt pénzem, hogy kifizessem a
panziót, vagy hogy béreljek egy tetőtéri szobát. Nappal bejártam az egyetemre, ezernyi
dolgom volt, éjszaka pedig éltem a bohémek életét, barátnőknél és barátoknál aludtam, és
lassan az összes tulajdonomat szétszórtam náluk, a ruháim, a könyveim, a folyóirataim, a
fotóim, én, Remedios Varo, én, Leonora Carrington, én, Eunice Odio, én, Lilian Serpas (jaj,
szegény Lilian Serpas), és csak azért nem bolondultam meg, mert végig megőriztem a
humorérzékem, nevettem a szoknyáimon, a csőnadrágjaimon, a csíkos zoknijaimon, a „bátor
herceg” bubifrizurámon – mely a szőkéből napról napra lett egyre fehérebb –, a fővárosi
éjszakát kutató kék szememen, a rózsaszín fülemen, ami egyetemi történetek tanújaként
egyaránt hallott előléptetésekről, lefokozásokról, kisemmizésekről, félreállításokról,
talpnyalásokról, hízelgésekről, hamis érdemekről, nyikorgó ágyakról, melyeket szétszedtek,
majd újra összeraktak a város éjszakai égboltján, melyet oly jól ismertem, azon az azték
üstként kavargó, elérhetetlen égbolton, mely alatt életörömmel telve forgolódtam Mexikó
összes költője és Arturo Belano társaságában, aki akkor tizenhat-tizenhét éves volt, aztán a
szemem láttára kezdett el fölnőni, és aki 1973-ban úgy döntött, hazatér, hogy csatlakozzon a
forradalomhoz. És én voltam az egyetlen a családján kívül, aki kikísérte a buszpályaudvarra,
mert szárazföldön indult el, hosszú, nagyon hosszú, veszélyekkel teli út állt előtte, a szegény
latin-amerikai srácok beavatási útja, bejárják ezt az abszurd kontinenst, és amikor Arturito
Belano kihajolt a busz ablakán, hogy búcsút intsen nekünk, nemcsak az anyja sírt, hanem én
is sírtam, és aznap este a családjánál aludtam, leginkább azért, hogy tartsam a lelket az
anyjában, de másnap reggel elmentem, bár nem volt hova mennem – a szokásos bárok,
kávézók és kocsmák kivételével –, de akkor is elmentem, nem szeretem kihasználni az
embereket. És amikor 1974-ben visszatért Arturo, már nem volt önmaga. Allende elesett, ő
pedig tartotta a szavát, ezt a húga mesélte. Arturito lelkiismerete – az a szörnyű latin-amerikai
macsó lelkiismeret – tiszta volt, elméletileg nem volt semmi oka a szégyenkezésre.
Szeptember 11-én jelentkezett önkéntesnek. Képtelen őrséget állt egy üres utcán. Éjszaka
kijárt az utcákra, látott dolgokat, aztán pár nappal később, egy rendőri ellenőrzésnél
letartóztatták. Nem kínozták meg, de pár napig fogva tartották, ő pedig végig férfiként
viselkedett. A lelkiismerete biztosan nyugodt volt. Mexikóban várták a barátai, a fővárosi
éjszaka, a költők élete. De amikor visszatért, már nem volt a régi. Elkezdett másokkal
találkozni, nála fiatalabbakkal, tizenhat-tizenhét-tizennyolc éves taknyosokkal, megismerte
Ulises Limát (rossz társaság, gondoltam, amikor megláttam), kinevette a régi barátait,
leereszkedően bánt velük – mindenre úgy nézett, mintha ő lenne Dante, és most tért volna
vissza a Pokolból, de nem is Dante, mintha ő lenne maga Vergilius –, ez az érzékeny srác
elkezdett marihuánát szívni, más néven füvet, és olyan anyagokat árult, amelyeket inkább
elképzelni sem akarok. Akárhogy is, tudom, hogy igazából megmaradt ugyanolyan szeretetre
méltónak, mint amilyen volt. Szóval, ha találkoztunk – abszolút véletlenül, mert már nem
ugyanazokkal az emberekkel jártunk szórakozni –, megkérdezte, hogy vagy, Auxilio, vagy azt
kiabálta, Segítség. Segítség! Segítség!!, az avenida Bucareli túloldaláról, közben ugrált, mint
egy majom, egy tacóval vagy egy szelet pizzával a kezében, mindig azzal a Laura Jáureguivel
láttam – aki nagyon csinos volt, de a szíve feketébb volt egy fekete özvegyénél –, és Ulises
Limával, meg azzal a másik kis chileivel, Felipe Müllerrel, néha még rá is vett, és
odacsapódtam a csoportjához, de ők gluglu nyelven beszéltek, mint Cortázar szereplői, és bár
látszott, hogy kedvelnek, látszott, hogy tudják, ki vagyok, akkor is csak gluglu nyelven
beszéltek, így pedig nehéz követni a beszélgetés fonalát és menetét, ezért végül inkább
mentem tovább a magam útján. De ne gondolja senki, hogy kinevettek! Meghallgattak! Én
viszont nem beszéltem gluglu nyelven, és szegény gyerekek képtelenek voltak kilépni a
szlengjükből. Szegény magukra hagyott gyerekek. Mert ez volt a helyzet: senki nem szerette
őket. Vagy senki nem vette őket komolyan. Vagy néha az volt az ember benyomása, hogy
túlságosan komolyan veszik magukat. És egy nap azt mondták: Arturito Belano elment
Mexikóból. És hozzátették: reméljük, hogy ezúttal nem is jön vissza. Ez pedig nagyon
földühített, mert én mindig is kedveltem őt, és azt hiszem, be is szóltam annak, aki ezt mondta
(legalábbis gondolatban), de előtte még volt elég lélekjelenlétem, hogy megkérdezzem, hová
ment. De nem tudták megmondani: Ausztráliába, Európába, Kanadába, valahová ezek közül.
És akkor visszagondoltam rá, és visszagondoltam az anyjára – milyen nagylelkű volt –, a
húgára, a délutánokra, amikor empanadá-t sütöttünk náluk, amikor cérnametéltet csináltam,
és hogy kiszáradjon a tészta, teleaggattuk vele a calle Abraham González-i lakásukat, a
konyhát, az étkezőt, az aprócska nappalit. Én nem tudok elfelejteni semmit, azt mondják, ez
az én bajom. Én vagyok a mexikói költők szülőanyja. Én vagyok az egyetlen, aki 1968-ban
kitartott az egyetemen, amikor a rohamrendőrség és a hadsereg bevonult. Egyedül maradtam a
bölcsészkaron, bezárkózva egy mosdóba, étlen több mint tíz napon át, több mint tizenöt napon
át, már nem emlékszem. Ott maradtam egy Pedro Garfias-könyvvel és a táskámmal, fehér
blúzt és égszínkék rakott szoknyát viseltem, és bőven volt időm gondolkodni és gondolkodni.
De akkor még nem tudtam visszagondolni Arturo Belanóra, mert még nem ismertem. Azt
mondtam magamnak: Auxilio Lacouture, tarts ki, ha kimész, elfognak (és valószínűleg
visszatoloncolnak Montevideóba, mert nyilvánvalóan nincsenek rendben a papírjaid, te buta),
leköpnek, megvernek. Én kész voltam kitartani. Kitartani az éhség és a magány dacára. Az
első pár órát végigaludtam a vécén ülve, ugyanazon, amelyiken akkor ültem, amikor az egész
elkezdődött, és amelyikről a mimóza lelkem azt hitte, hogy szerencsét hozott, de rettentő
kényelmetlen ülve aludni egy trónon, ezért végül inkább összekuporodtam a kövön.
Álmodtam, nem rémálmok, hanem zenei álmok voltak, álmok világos kérdésekkel, álmok
karcsú és biztonságos repülőkkel, amelyek egyik végétől a másikig behálózzák Latin-Amerika
ragyogó, fagyos kék egét. Elgémberedve ébredtem, farkaséhesen. Kinéztem az ablakon, a
mosdók melletti kis ablakon, és a szemem előtt kirakós játékként állt össze az egyetemváros
darabjaiból egy újabb nap reggele. Azon az első reggelen megállás nélkül sírtam, és hálát
adtam az ég angyalainak, hogy nem zárták el a vizet. Nehogy megbetegedj, Auxilio,
mondtam, igyál annyi vizet, amennyit akarsz, de nehogy megbetegedj! Lerogytam a padlóra,
a hátammal nekidőltem a falnak, és még egyszer kinyitottam Pedro Garfias könyvét.
Lecsukódott a szemem. Valószínűleg elaludtam. Aztán lépteket hallottam, és elrejtőztem a
vécémben (ez a vécé volt az a szoba, amire mindig vágytam, ez a vécé volt a lövészárkom, a
duinói kastélyom, a mexikói vízkeresztem). Aztán Pedro Garfiast olvastam. Aztán elaludtam.
Aztán kinéztem a kajütablakon, és hatalmas felhőket láttam, rögtön Dr. Atl képei jutottak
eszembe, és az áttetsző tartomány. Aztán nekiálltam szép dolgokon gondolkodni. Hány
verssort tudok fejből? Fölidéztem, mormolni kezdtem azokat, amelyekre emlékeztem,
szerettem volna lejegyezni őket, de – bár volt nálam toll – nem volt nálam papír. Aztán
eszembe jutott: te buta, de hisz kéznél van a világ legjobb papírja. Így aztán téptem a
vécépapírból, és írni kezdtem. Aztán elaludtam, és álmodtam, jaj, milyen vicces, Juana de
Ibarbourouval, az 1930-as könyvével álmodtam: La rosa de los vientos, meg az első
könyvével: Las lenguas de diamante, milyen gyönyörű címe van, lenyűgöző, szinte olyan,
mintha avantgárd könyv lenne, egy francia könyv tavalyról, de Juana de América 1919-ben
publikálta, vagyis huszonhét éves korában, milyen érdekes nő lehetett akkoriban, az egész
világ a lába előtt hevert, megannyi úriember várta, hogy készségesen teljesíthesse parancsait
(ezek az úriemberek ma már nem léteznek, még ha Juana létezik is), megannyi modernista
költő várta, hogy életét adja a költészetért, megannyi pillantás, megannyi bók, megannyi
szerelem. Aztán fölébredtem. Az járt a fejemben: én vagyok az emlékezet. Ez jutott eszembe.
Aztán megint elaludtam. Aztán fölébredtem, és órákon, talán napokon keresztül sírtam az
elvesztegetett idő miatt, a montevideói gyerekkorom miatt, arcok miatt, amelyek még mindig
fölkavarnak (sőt ma még annál is jobban fölkavarnak, mint korábban), és amelyekről inkább
nem beszélnék. Aztán már nem is tudtam, hány napja vagyok bezárva. Az ablakomból
madarakat láttam, láthatatlan helyekről benyúló fákat, vagyis ágakat, bozótot, gazt, felhőket,
falakat, de nem láttam embereket, és nem hallottam zajokat sem, és már nem is tudtam,
mennyi ideje vagyok bezárva. Aztán ettem a vécépapírból – talán eszembe jutott Charlot –, de
csak egy kis darabot, nem vett be többet a gyomrom. Aztán rájöttem, hogy már nem vagyok
éhes. Aztán fogtam a vécépapírt, amire írtam, bedobtam a vécébe és lehúztam. A víz
hangjától összerezzentem, és hirtelen arra gondoltam, hogy végem van. Arra gondoltam:
minden ravaszságom és önfeláldozásom ellenére is végem van. Arra gondoltam: micsoda
költői tett volt megsemmisítenem az írásaimat. Arra gondoltam: jobb lett volna inkább
lenyelnem őket, most végem van. Arra gondoltam: az írás önteltsége, a megsemmisítés
önteltsége. Arra gondoltam: kitartottam, mert írtam. Arra gondoltam: meg fognak találni, mert
megsemmisítettem, amit írtam, megvernek, megerőszakolnak, megölnek. Arra gondoltam: a
két dolog összefügg egymással, írás és pusztítás, elrejtőzés és kézre kerülés. Aztán leültem a
trónra, és behunytam a szemem. Aztán elaludtam. Aztán fölébredtem. Görcsben volt az egész
testem. Lassan körbejártam a mosdót, megnéztem magam a tükörben, megfésülködtem,
megmostam az arcom. Jaj, milyen rosszul néztem ki. Nagyjából, ahogy most, el tudjátok
képzelni. Aztán beszédfoszlányokat hallottam. Azt hiszem, akkor már hosszú ideje nem
hallottam semmit. Úgy éreztem magam, mint Robinson, amikor rátalál a lábnyomra a
homokban. De az én lábnyomom egy hang volt, és egy becsapódó ajtó, az én lábnyomom
véletlenszerűen a folyosóra zúdított üveggolyók áradata volt. Aztán Lupita, Fombona
professzor titkárnője kinyitotta az ajtót, és csak bámultuk egymást szájtátva, de nem jött ki
szó a szánkon. Elájultam, talán az izgalomtól. Amikor újra kinyitottam a szemem, Rius
professzor irodájában találtam magam (milyen jóképű és bátor volt Rius, és ma is az!),
barátok és ismerős arcok között, egyetemi emberek, nem pedig katonák között, és ez olyan
csodálatos érzés volt, hogy elsírtam magam, képtelen voltam összefüggően előadni a
történetemet, hiába kért meg rá határozottan Rius, akit egyszerre háborított föl és töltött el
örömmel a tettem. És itt a vége, barátaim. A legendát hamar fölkapta a mexikóvárosi szél, ’68
szele, egyesült a halottakkal és a túlélőkkel, és mostanra mindenki tudja, hogy az egyetemen
kitartott egy nő, abban a szépséges, baljóslatú évben, amikor megsértették az autonómiát.
Azóta sokszor végighallgattam, ahogy mások mesélik a történetet, amelyben tizenöt napig
éhezett az a nő, bezárva egy mosdóba, egy orvostanhallgató, vagy a rektori torony egyik
titkárnője, nem pedig egy uruguayi nő papírok, munka és otthon nélkül, amely hazavárná. Sőt
néha nem is nő volt, hanem férfi, egy maoista hallgató, vagy egy emésztőrendszeri
problémákkal küzdő tanár. És amikor ezeket a történeteket, a saját történetem változatait
hallgatom, általában (elsősorban akkor, ha nem vagyok ittas) nem szólok semmit. Ha pedig
részeg vagyok, megpróbálom elbagatellizálni az ügyet! Nincs jelentősége, mondom nekik, az
egész csak egyetemi folklór, városi folklór, erre rám néznek, és azt mondják: Auxilio, te vagy
a mexikói költészet szülőanyja. Erre azt felelem (ha ittas vagyok, azt kiabálom), hogy nem, én
nem vagyok az anyja senkinek, de az igaz, mindenkit ismerek, az összes fiatal költőt a
fővárosban – azokat, akik itt születtek, és azokat, akik vidékről érkeztek, meg akiket a
hullámok vetettek ide Latin-Amerika más tájairól –, és mindegyiküket szeretem.
5

Amadeo Salvatierra, Mexikóváros, calle República de Venezuela, a Palacio de la

Inquisición közelében, 1976. január. Aztán azt mondtam: nos, srácok, mi legyen, ha elfogy a
mezcal? Azt felelték: hát lemegyünk, és veszünk egy másik üveggel, Salvatierra úr, Amadeo,
ne aggódjon emiatt! És ennek tudatában, vagy mondhatnánk, ebben bizakodva, kortyoltam
egy nagyot, ki is ürült a poharam – milyen remek mezcalt készítettek régen errefelé, úgy ám
–, aztán fölálltam, odaléptem a könyvtáramhoz, odaléptem a porosodó könyvtáramhoz,
milyen régóta nem poroltam le ezeket a polcokat!, persze nem azért, mert már nem szerettem
a könyveket, nehogy azt higgyék, hanem mert az élet igencsak törékennyé teszi az embert,
ráadásul el is kábítja (szinte anélkül, hogy észrevennénk, uraim), sőt az is előfordul – igaz,
nem velem –, hogy megbabonázza, vagy hosszában kettészeli a bal agyféltekéjét, mindez
persze csak képletesen utal a memória kérdésére, nem tudom, érthető-e, amit mondok. Aztán
a srácok is fölálltak a székükből, éreztem a leheletüket a tarkómon – persze képletesen szólva
–, majd anélkül, hogy megfordultam volna, megkérdeztem tőlük, beszélt-e nekik Germán,
Arqueles vagy Manuel arról, hogy mivel foglalkozom, mivel keresem a mindennapi pesóimat.
Azt felelték, nem, Amadeo, erről egyáltalán nem beszéltek. Én pedig azt mondtam – de
nagyon emelkedetten –, hogy írok, utána azt hiszem, nevettem, vagy jó pár másodpercig
köhögtem, srácok, én írással keresem a kenyerem, mondtam, ebben a kibaszott országban
kizárólag ketten keressük így a kenyerünket, Octavio Paz és én. Ezután – természetesen
– áhítatos csöndben néztek rám, ha szabad így fogalmaznom. Olyan csöndben, ahogy állítólag
Gilberto Owen szokott figyelni. Ezután azt mondtam – még mindig nekik háttal állva, a
szemem még mindig a könyveim gerincén –, itt dolgozom a szomszédban, a plaza de Santo
Domingón, kérvényeket, fohászokat és leveleket írok, aztán megint fölnevettem, és a
nevetésem ereje fölkapta a port a könyveimről, és ekkor már jobban látszottak a címek, az
írók, a korabeli kiadatlan anyagokat rejtő akták. De nevettek ők is, érintette a tarkómat a rövid
nevetésük – ej, milyen diszkrét srácok voltak –, míg végül aztán megtaláltam a keresett
dossziét. Itt van, mondtam, az életem, és mellesleg az egyetlen dolog, ami megmaradt Cesárea
Tinajero életéből. Erre ők ahelyett, hogy mohón rávetették volna magukat a dossziéra, hogy
turkáljanak a papírok között, csak álltak ott rezzenéstelenül – és ez különös volt, uraim
–, majd megkérdezték, hogy írok-e szerelmes leveleket is. Mindenfélét, srácok, feleltem, és
közben leraktam a dossziét a földre, majd töltöttem egy újabb pohárral a Los Suicidas
mezcalból, anyák leveleit a gyerekeiknek, gyerekek leveleit a szüleiknek, asszonyok leveleit a
börtönben ülő férjüknek, és persze, fiatal párok leveleit is, szerintem azok a legjobbak, mert
olyan ártatlanok, vagy mert olyan hevesek, mehet vegyesen minden, mint egy patikában, néha
pedig az írnok saját kútfőből is hozzátesz valamit. Á, milyen szép foglalkozás, mondták.
Harminc, a Santo Domingo árkádjai mögött eltöltött év után már nem annyira szép, feleltem,
közben kinyitottam a dossziét, és szimatolni kezdtem a papírok között, hogy előkeressem az
egyetlen példányomat a Caborcá-ból, a folyóiratból, melyet titoktól övezve és ábrándok
közepette vezetett Cesárea.

Joaquín Font, El Reposo Elmegyógyintézet, Mexikóváros külterülete, camino del Desierto

de los Leones, 1977. január. Van irodalom arra az esetre, ha unatkoznál. Bőven. Van
irodalom arra az esetre, ha nyugodt vagy. Ez a legjobb irodalom, szerintem. Aztán van
irodalom arra az esetre is, ha szomorú vagy. És van irodalom arra az esetre, ha vidám. Van
irodalom arra az esetre, ha elfog a tudásszomj. És van arra az esetre, ha el vagy keseredve. Ez
az utolsó az, amelyiket Ulises Lima és Belano művelni akart. Súlyos hiba, ahogy azt mindjárt
be fogjuk látni. Vegyünk például egy átlagos olvasót, egy nyugodt, művelt, többé-kevésbé
egészséges életvitelű, érett fickót. Egy férfit, aki szépirodalmi témájú könyveket és
folyóiratokat vásárol. Rendben, meg is van. Ez az ember el tud olvasni mindent, amit arra az
esetre írnak, ha valaki józan, ha valaki nyugodt, de el tud olvasni bármilyen más jellegű
irodalmat is, kritikus szemmel, bizarr és sajnálatos komplikációk nélkül, tárgyilagosan. Ez az
én véleményem. Nem akarok megbántani senkit.
Most vegyük az elkeseredett olvasót, azt, akinek vélhetőleg az elkeseredettek irodalmát
szánják. Mi az, amit látnak? Először is: egy kamasz olvasóról van szó, vagy egy éretlen,
bátortalan felnőttről, akinek az idegei gyakran fölmondják a szolgálatot. Tipikus balfasz
(elnézést a kifejezésért), aki öngyilkos lenne, ha elolvasná a Werther-t. Másodszor:
korlátozott olvasó. Miért korlátozott? Pofonegyszerű, mert nem tud mást olvasni, csak
kétségbeesett irodalmat, vagy kétségbeesettek számára készült irodalmat, ez végül is egyre
megy, az a fajta fickó vagy torzszülött, aki képtelen egy szuszra elolvasni Az eltűnt idő
nyomában-t, például, vagy A varázshegy-et (ez szerény véleményem szerint a nyugodt, józan,
teljes irodalom modellje), vagy, ha már itt tartunk, akkor A nyomorultak-at vagy a Háború és
béké-t. Azt hiszem, világosan beszéltem, nem? Jól van, világosan beszéltem. Ezt
megbeszéltem velük, elmondtam nekik, figyelmeztettem őket, fölhívtam a figyelmüket a
veszélyekre, amelyekkel szembe kell majd nézniük. Mintha a falnak beszéltem volna.
Továbbá: az elkeseredett olvasók olyanok, mint Kalifornia aranybányái. Inkább előbb, mint
utóbb kimerülnek! Hogy miért? A válasz nyilvánvaló! Az ember nem élheti le elkeseredetten
az egész életét, a test megroppan, a fájdalom elviselhetetlenné válik, hideg, bővizű patakként
folyik el a józan ész. Az elkeseredett olvasó (és még inkább az elkeseredett verskedvelő – ez
utóbbi elviselhetetlen fajta, higgyék el nekem) végül elfordul a könyvektől, és óhatatlanul
szimplán csak elkeseredett lesz. Vagy meggyógyul! És akkor a lábadozási folyamat részeként
lassacskán visszatér – egyfajta terápiaként, mintha vízben föloldott nyugtatótabletták
záporoznának rá –, szóval visszatér a józan, csöndes, összpontosítani képes olvasók számára
írt irodalomhoz. Ezt hívják (vagy ha más nem is hívja így, hát én így hívom) a kamaszkor és a
felnőttkor közötti átmenetnek. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy miután valakiből
nyugodt olvasó lett, már nem olvas elkeseredettek számára írt könyveket. Persze hogy olvas!
Leginkább akkor, ha a könyvek jók vagy elfogadhatók, esetleg egy barátja ajánlotta őket. De
valójában ezek untatják! Valójában ez a megkeseredett, szúró- és vágófegyverekkel meg
akasztott megváltókkal teli irodalom nem talál úgy utat a szívéig, ahogy egy nyugodt,
átgondolt, technikailag tökéletesen kivitelezett oldal képes erre. Én pedig szóltam nekik.
Figyelmeztettem őket. Megmutattam nekik, milyen egy technikailag tökéletesen kivitelezett
oldal. Fölhívtam a figyelmüket a veszélyekre. Nem kimeríteni az aranybányát! Alázattal!
Kutatni, eltévedni ismeretlen földeken! De fonállal, kenyérmorzsával vagy fehér kavicsokkal!
Persze én bolond voltam, bolonddá tettek a lányaim, Lima és Belano, Laura Damián, és nem
hallgattak rám.

Joaquín Vázquez Amaral, az Egyesült Államok egy közép-nyugati egyetemének

egyetemvárosában sétálva, 1977. február. Nem, nem, nem, dehogyis. Ez a Belano fiú nagyon
szeretetreméltó volt, nagyon művelt, és egyáltalán nem volt agresszív. Amikor Mexikóban
jártam, 1975-ben, hogy bemutassam a nagyközönségnek – talán fogalmazhatok így – Ezra
Pound Cantók című könyvének fordítását – kétségtelenül nagyon szép kiadvány volt, a
Joaquín Mortiznál jelent meg –, amely bármelyik európai országban sokkal népesebb
közönséget vonzott volna, ő és a barátai megjelentek az eseményen, és utána – és ez az, ami
fontos – ott maradtak velem beszélgetni, hogy ne legyek egyedül (külföldiként, egy
lényegében ismeretlen városban az ember mindig hálás az ilyesmiért), és elmentünk egy
bárba, már nem emlékszem, melyik bárba, talán a belvárosban, a Szépművészeti környékén,
és jó darabig beszélgettünk Poundról. Vagyis én nem találkoztam ismerős arcokkal a
bemutatón, nem találkoztam a mexikói költészet hírességeivel (ha ott voltak, sajnálattal
közlöm, nem ismertem föl őket), csak velük találkoztam, ezekkel az álmodozó, tettre kész
fiatalokkal, így van?, és ezért egy külföldi mindig hálás.
Miről beszéltünk? A mesterről, természetesen, a Saint Elizabethben töltött napjairól, a
figyelemre méltó Fenollosáról, valamint a költészetről a Han- és a Szuj-dinasztiában – szóba
került Liu Hsziang, Tung Csung-su, Vang Pi, Tao Csien (Tao Jüan-ming, 365–427), a
költészetről a Tang-dinasztiában, Han Jü (768–824), Meng Hao-zsan (689–740), Vang Vej
(699–759), Li Taj-po (701–762), Tu Fu (712–770), Po Csü-ji (772–846) –, a Ming-
dinasztiában, a Csing-dinasztiában, Mao Ce-tungról, és végül Pound mester dolgairól,
amelyeket tulajdonképpen egyikünk sem értett, még a mester sem, nem igaz?, mert ő igazán
az európai irodalomhoz értett, de micsoda erőfeszítés volt, micsoda lenyűgöző kíváncsiság
Poundé, hogy hozzányúlt ehhez a rejtélyes nyelvhez, nem?, micsoda hit az emberiségben,
nem igaz? De beszéltünk provanszál költőkről is, a szokásosakról, tudjátok: Arnaut Daniel,
Bertran de Born, Guiraut de Bornelh, Jaufre Rudel, Guilhem de Berguedan, Marcabru,
Bemart de Ventadorn, Raimbaut de Vaqueyras, a Castellano de Coucy, az óriási Chrétien de
Troyes, és beszéltünk a dolce stil nuovo olaszairól is, Dante kispajtásairól, hogy mást ne
említsek: Cino da Pistoia, Guido Cavalcanti, Guido Guinizelli, Ceceo Angiolieri, Gianni
Alfani, Dino Frescobaldi, de elsősorban a mesterről beszéltünk, az Angliában élő Poundról, a
Párizsban élő Poundról, a Rapallóban élő Poundról, a börtönbe zárt Poundról, a Saint
Elizabethbe kerülő Poundról, az újra Olaszországban élő Poundról, a halál küszöbére jutó
Poundról.
Hogy mi történt azután? A szokásos. Kértük a számlát. Ragaszkodtak hozzá, hogy ne
szálljak be pénzzel, de ezt kategorikusan elhárítottam, én is voltam fiatal, tudom, hogy abban
a korban nem veti föl a pénz az embert – ha pedig költő, még kevésbé –, így aztán kiraktam a
pénzem az asztalra, elég volt, hogy kifizessem az összes fogyasztást (voltunk vagy tízen, a
fiatal Belano, nyolc barátja, köztük két csodaszép lány, akiknek sajnálatos módon
elfelejtettem a nevét, meg én), de ők – és most, hogy belegondolok, ez volt a nap egyetlen
furcsa pillanata – fogták a pénzt, visszaadták nekem, én megint leraktam az asztalra, ők pedig
megint visszaadták, és akkor azt mondtam, srácok, ha elmegyek meginni egy italt vagy egy
kólát (hehe) a tanítványaimmal, soha nem hagyom, hogy ők fizessenek, és ezt a frázist
szeretetteljesen mondtam (imádom a tanítványaimat, és ők – föltételezem – ezt viszonozzák),
de erre azt felelték: eszébe ne jusson, mester, csak ennyit: eszébe ne jusson, mester, és abban
a pillanatban, miközben lassan dekódoltam ezt az igencsak többértelmű mondatot – talán
fogalmazhatok így –, végignéztem az arcukon, hét srác és két csodaszép lány, és azt
gondoltam: nem, ők sosem lennének a tanítványaim, nem tudom, miért gondoltam, igazából
addig nagyon korrektek, nagyon szimpatikusak voltak, de ezt gondoltam.
Eltettem a pénzt a tárcámba, egyikük kifizette a számlát, aztán pedig kiléptünk az utcára
– csodálatos este volt, a kocsik és a nappali tömeg nyomasztó jelenléte nélkül –, és egy
darabig sétáltunk a szállodám irányába, mintha csak úgy sodródnánk, az is lehet, hogy éppen
távolodtunk tőle, és ahogy haladtunk (de merre?), a srácok közül többen is elbúcsúztak,
megszorították a kezem, és elmentek (a társaiktól máshogy búcsúztak el, legalábbis nekem
úgy tűnt), és a csoport lassanként fogyni kezdett, de közben tovább beszélgettünk,
beszélgettünk és beszélgettünk, vagyis most, hogy belegondolok, talán nem is beszéltünk
annyit, talán helyesbíthetnék, és azt mondhatnám, hogy gondolkodtunk és gondolkodtunk, de
nem hiszem, olyan késői órán már senki sem gondolkodik túl sokat, a test pihenésre vágyik.
És volt egy pillanat, amikor már csak öten sétáltunk céltalanul Mexikóváros utcáin, lehet,
hogy a legteljesebb csöndben, poundi csöndben, bár a mestertől távolabb már nem is állhatna
a csönd, nem igaz?, szavai egy olyan nemzetség szavai, mely folyton-folyvást kutat, nyomoz,
és beszámol minden történésről. Még akkor is, ha e szavakat körülveszi a némaság, percről
percre erodálja őket a csönd, nem igaz? És akkor úgy döntöttem, hogy eljött az alvás ideje,
fogtam egy taxit, és elköszöntem tőlük.
Lisandro Morales, Mexikóváros, colonia Escandón, calle Comercio, szemben a Jardín
Morelosszal, 1977. március. Az ecuadori regényíró, Vargas Pardo (a fickónak általában
fogalma sem volt semmiről, a kiadómban dolgozott korrektorként) mutatott be az említett
Arturo Belanónak. Maga Vargas Pardo győzött meg róla – egy évvel korábban –, hogy
kifizetődő lehetne, ha a szerkesztőség támogatna egy folyóiratot, amelyben Mexikó és Latin-
Amerika legjobb tollforgatóinak írásait közölnénk. Hallgattam rá, és kiadtam. Nekem adták a
tiszteletbeli főszerkesztői posztot, Vargas Pardo és pár cimborája pedig rátette a kezét a
szerkesztőbizottságra.
Az volt a terv – legalábbis nekem így adták elő –, hogy a folyóirat népszerűsítené a kiadó
könyveit. Ez volt a fő cél. A másodlagos cél az volt, hogy egy jó irodalmi folyóirat szülessék,
amely növeli a kiadó presztízsét, részben a tartalmával, részben a résztvevők köre miatt. Julio
Cortázart, García Márquezt, Carlos Fuentest, Vargas Llosát emlegették, a latin-amerikai
irodalom első számú figuráit. Én azt mondtam nekik – végig óvatosan, hogy ne mondjam,
szkeptikusan –, hogy azzal is elégedett leszek, ha Ibargüengoitia, Monterroso, José Emilio
Pacheco, Monsiváis vagy Elenita Poniatowska szerepel benne. Azt felelték, hogy persze, így
lesz, hamarosan egymást tapossák majd, hogy a folyóiratunkban publikáljanak. Rendben,
tapossák csak, mondtam, végezzünk jó munkát, de ne feledjétek a fő célt. Népszerűsíteni kell
a kiadót. Ők azt mondták, hogy az egyáltalán nem gond, a kiadó meg fog jelenni minden
oldalon, vagy minden második oldalon, ráadásul a folyóirat nagyon hamar nyereséget fog
termelni. Erre azt mondtam, uraim, a sorsa a ti kezetekben van. Az első számban – ahogy
könnyen ellenőrizhető – nem jelent meg sem Cortázar, sem García Márquez, de még José
Emilio Pacheco sem, viszont volt egy Monsiváis-esszénk, ami tulajdonképpen megmentette a
folyóiratot; a többi szöveget Vargas Pardo hozta, egy esszét egy Mexikóba emigrált argentin
regényírótól, aki Vargas Pardo barátja volt, két részletet a kiadónál hamarosan megjelenő
regényekből, egy novellát Vargas Pardo egy feledésbe merült honfitársától, és verseket, túl
sok verset. De legalább a könyvismertető blokkban nem volt kifogásolnivalóm, a figyelem
elsősorban az újdonságainkra irányult, túlságosan is méltató hangnemben.
Emlékszem rá, hogy beszéltem Vargas Pardóval, miután végigolvastam a folyóiratot, és
azt mondtam neki: úgy érzem, túlságosan sok a vers, a verseket pedig nem veszik. Nem
felejtem el a válaszát: mi az, hogy nem veszik, don Lisandro, felelte, nézze csak meg Octavio
Pazt és a folyóiratát. Jól van, Vargas, feleltem, de Octavio az Octavio, és van az a luxus, amit
mi többiek nem engedhetünk meg magunknak. Azt persze nem árultam el, hogy már
évszázadok óta nem olvasom Octavio folyóiratát, és nem tértem ki a „luxus” szó
értelmezésére sem, mellyel nem a költői tevékenységre utaltam, hanem a fáradságos
publikálásra, mivel szerintem verseket kiadni valójában nem luxus, hanem kapitális hülyeség.
Végül aztán nem fajult el a dolog, Vargas Pardo pedig elkészült a második és a harmadik
számmal, aztán a negyedikkel és az ötödikkel. Néha eljutottak hozzám olyan visszajelzések,
hogy a folyóiratunk túlságosan agresszív lett. Én azt hiszem, ez kizárólag Vargas Pardo hibája
volt, aki fegyverként használta a lapot mindazok ellen, akik lenézték őt, amikor Mexikóba
érkezett, ideális eszköz volt a kezében, hogy kiegyenlítsen néhány számlát (milyen
haragtartók és önteltek egyes írók!), de azért azt be kell vallanom, hogy nem igazán
foglalkoztatott a dolog. Jó, ha egy folyóirat vitát generál, ezáltal lesz eladható, számomra
pedig kisebb csodának tűnt, hogy egy folyóirat ennyi verssel eladható legyen. Néha kíváncsi
voltam, miért érdekli annyira ezt a görény Vargas Pardót a költészet. Ő tudomásom szerint
nem költő volt, hanem elbeszélő. Miből fakadt tehát az érdeklődése a líra iránt?
Bevallom, egy ideig spekuláltam a dolgon. Arra jutottam, hogy buzi, talán az is volt,
megnősült ugyan (egyébként a felesége mexikói), de talán mégis az volt, akkor viszont:
miféle buzi?, plátói és lírai buzi, aki mondjuk beéri pusztán az irodalmi síkkal, vagy ott volt
élete párja a folyóiratban megjelentetett költők között? Nem tudom. Mindenki azt csinál az
életével, amit akar. Semmi bajom nincs a buzikkal. Az viszont igaz, hogy egyre többen
vannak. A mexikói irodalom a negyvenes években elérte a zenitjét, már ami a buzikat illeti, és
én azt hittem, hogy ez a plafon áthatolhatatlan. De ma sokkal többen vannak, mint valaha. Azt
hiszem, mindezért a közoktatás a hibás, vagy az, hogy a mexikóiak egyre hajlamosabbak a
feltűnősködésre, esetleg a filmek, a zene, mit tudom én. Maga Salvador Novo mondta nekem
egyszer, hogy mennyire meglepte némely hozzá látogatóba érkező fiatal viselkedése és
nyelvhasználata. És Salvador Novo tudta, miről beszél.
Így ismertem meg Arturo Belanót. Egy délután Vargas Pardo beszélt nekem róla, és arról,
hogy egy fantasztikus könyvön dolgozik (ezt a kifejezést használta), a fiatal latin-amerikai
költészet megkérdőjelezhetetlen antológiáján, és kiadót keres. És ki ez a Belano?, kérdeztem.
Recenziókat ír a folyóiratunkba, felelte Vargas Pardo. Ezek a költők, mondtam – és lopva a
reakcióját figyeltem –, olyanok, mint az elkeseredett stricik, akik behálózható nőt keresnek,
de Vargas Pardo lenyelte a csípős megjegyzésem, majd azt mondta, nagyon jó a könyv, és ha
nem jelentetjük meg mi (á, milyen ügyesen használja a többes számot), akkor megteszi majd
egy másik kiadó. Erre azt válaszoltam (közben lopva tovább figyeltem): hívd be hozzám, hozz
össze vele egy találkozót, és majd meglátjuk, mit tehetünk.
Két nappal később megjelent Arturo Belano a kiadóban. Farmerdzseki és farmernadrág
volt rajta. A dzseki ujján és a bal oldalán befoltozatlan szakadások látszottak, mintha valaki
azzal szórakozott volna, hogy nyilakkal és dárdákkal dobálja. A nadrágja, hogy is mondjam,
ha levette volna, akkor megállt volna magában. A lábán levő tornacipőnek ijesztő volt már a
látványa is. Hosszú, vállig érő haja volt, és bár valószínűleg mindig is sovány volt, most még
inkább annak tűnt. Mintha napok óta nem aludt volna. A mindenit, gondoltam, egy rakás
szerencsétlenség. De legalább az volt az ember benyomása, hogy tusolt aznap reggel. Így
aztán azt mondtam: Belano úr, lássuk csak azt az antológiát, amit készített. Mire ő: már
odaadtam Vargas Pardónak. Rossz kezdés, gondoltam.
Fogtam a telefont, és szóltam a titkárnőmnek, hogy hívja Vargas Pardót az irodámba. Pár
másodpercig egyikünk sem szólalt meg. Bassza meg, ha Vargas Pardo egy picivel később
érkezik, a fiatal költő ott helyben elalszik nekem. Viszont az kétségtelen, hogy nem látszott
buzinak. Hogy gyorsabban teljen az idő, elmagyaráztam neki, hogy – ahogy tudvalevő – sok
verseskötet jelenik meg, de keveset adnak el belőlük. Igaz, válaszolta, sok jelenik meg. Az
istenit, olyan volt, mint egy zombi. Egy pillanatra elgondolkodtam, nincs-e bedrogozva, de
mégis hogyan lehetne kideríteni? Nahát, mondtam, és sok munkájába került a latin-amerikai
versantológiájának összeállítása? Nem, felelte, mindannyian a barátaim. A szégyentelen. Ezek
szerint, mondtam, nem lesz probléma a szerzői jogokkal, önnek megvannak a
meghatalmazásai. Erre fölnevetett. Vagyis – engedjétek meg, hogy kifejtsem – elfordította a
száját, vagyis meggörbítette az ajkát, vagyis kivillantotta a sárgás fogait, és kiadott valamilyen
hangot. Esküszöm, a nevetésétől fölállt a szőr a hátamon. Hogy is írhatnám le, milyen volt.
Mintha túlvilági nevetés lett volna? Mint azok a nevetések, amelyeket egy kihalt kórházi
folyosón sétálva hall néha az ember? Valami olyasmi. Azután – a nevetés után – úgy tűnt,
ismét belesüllyedünk a csöndbe, abba a kínos csöndbe, ami a frissen megismerkedett emberek
között tud kialakulni, vagy egy szerkesztő és egy zombi között, esetünkben ez egyre megy, én
viszont a legkevésbé sem akartam visszazuhanni abba a csöndbe, így aztán beszéltem tovább,
beszéltem a szülőhazájáról, Chiléről, a folyóiratomról, amelyben közölt néhány irodalmi
kritikát, arról, néha milyen nehéz megszabadulni egy rakás verseskötettől. De Vargas Pardo
csak nem akart megérkezni (biztos a telefonon lóg, és egy másik költővel smúzol éppen!). És
azután, pontosan azután, átéltem egyfajta megvilágosodást. Vagyis volt egy megérzésem.
Tudtam, hogy jobb lenne, ha nem adnám ki azt az antológiát. Tudtam, hogy jobb lenne, ha
semmit nem adnék ki ettől a költőtől. Elmehet Vargas Pardo a picsába a zseniális ötleteivel
együtt. Ha vannak más érdeklődő kiadók, hát akkor adják ki ők, én ugyan nem, én tudtam,
abban a világos pillanatomban, hogy ha kiadok egy ilyen könyvet, az balszerencsét hoz majd
rám, és már az is, hogy itt ül ez a figura az irodámban velem szemben, és néz rám azzal az
üres szemével, és mindjárt elalszik, már ez is balszerencsét hoz majd rám, és a balszerencse
valószínűleg már ott lebeg a kiadóm teteje fölött, mint egy bűzlő holló, vagy mint az
Aerolíneas Mexicanas egyik repülője, mely arra ítéltetett, hogy becsapódjon az irodáimat rejtő
épületbe.
Aztán hirtelen megjelent Vargas Pardo, kezében a fiatal latin-amerikai költők kéziratát
lobogtatta, én pedig, igaz, nagyon lassan, de fölébredtem az álomból, eleinte nem is értettem
egészen tisztán, miről beszél Vargas Pardo, csak a nevetését hallottam, meg azt a kibaszott
reszelős, életvidám hangját, mintha az lenne a legjobb dolog, ami valaha történt vele, hogy
nekem dolgozhat – fizetett szabadság a fővárosban –, és emlékszem, olyan kábult voltam,
hogy fölálltam, és kezet nyújtottam Vargas Pardónak, az istenért, kezet nyújtottam annak a
fasznak, mintha ő volna a főnök vagy a vezérigazgató, én pedig egy kibaszott kis alkalmazott,
és arra is emlékszem, hogy ránéztem Arturo Belanóra, ő viszont nem állt föl a székéből,
amikor megérkezett az ecuadori, sőt nemcsak hogy nem állt föl, de még csak ránk se
bagózott, a fenébe, ránk se nézett, láttam a szőrös tarkóját, és egy pillanatra az jutott eszembe,
hogy amit látok, az nem is élő személy, nem hús-vér ember, akinek vér folyik az ereiben, mint
maga vagy én, hanem madárijesztő, egy szalma- és műanyag testet borító rongyos ruhakupac,
vagy valami ilyesmi. Aztán hallottam, hogy Vargas Pardo azt mondja, már minden készen áll,
Lisandro, Martita máris hozza a szerződést. Miféle szerződést?, motyogtam. Természetesen
Belano könyvének a szerződését, felelte Vargas Pardo.
Erre megint leültem, és azt mondtam, nahát, nahát, hogy is van azzal a szerződéssel? Az a
helyzet, hogy Belano holnapután elutazik, válaszolta Vargas Pardo, és addig le kell zárni az
ügyet. Hova is utazik?, kérdeztem. Hát, Európába, felelte Vargas Pardo, hogy fölpróbáljon pár
skandináv puncit (a közönségesség Vargas Pardo számára egyenértékű volt az egyenességgel,
sőt az őszinteséggel). Svédországba?, kérdeztem. Úgy valahogy, felelte Vargas Pardo,
Svédországba, Dániába, hogy fázzon egy kicsit. És nem tudjuk elküldeni neki a szerződést?,
javasoltam. Nem, Lisandro, mert ha elmegy Európába, nem lesz állandó lakcíme, ráadásul ő is
le akarja zárni az ügyet. És ez a görény Vargas Pardo rám kacsintott, aztán odatolta az arcát az
enyémhez (azt hittem, meg akar puszilni a sunyi buzeránsa!), én pedig nem tudtam, nem
voltam képes hátrébb ugrani, de Vargas Pardo nem akart mást, csak súgni valamit a fülembe,
belesuttogni pár cinkos szót. És azt mondta, hogy nem kell kifizetnünk semmiféle előleget,
csak írjam alá, írjam alá most rögtön, nehogy meggondolja magát, és átengedje a könyvet a
konkurenciának. És én szerettem volna azt mondani neki, leszarom, hogy átengedi-e a
könyvet a konkurenciának, bárcsak átengedné nekik, úgy hamarabb csődbe mennek, mint én,
de ehelyett csak arra volt erőm, hogy elcsukló hangon megkérdezzem tőle: ez a csávó be van
drogozva, vagy mi? Vargas Pardo erre mennydörgő hangon fölnevetett, majd megint
sutyorogni kezdett: úgy valahogy, Lisandro, úgy valahogy, persze, ezt sosem lehet tudni, de a
könyv a lényeg, és itt is van, így aztán ne halogassuk tovább a szerződés aláírását! De bölcs
dolog ez…?, préseltem ki magamból a kérdést suttogva. Erre Vargas Pardo arca – volt rajta
bőr rendesen – eltávolodott az enyémtől, és azt válaszolta már újra a megszokott hangján,
azon a reszelős, sztentori, amazonasi hangon – melyet egy elképzelhetetlenül nárcisztikus
megnyilatkozásában ő maga definiált így –, hát persze, hát persze. Majd odament a költőhöz,
megpaskolta a hátát, hogy vagy, Belano, kérdezte, aztán a chilei fiatalember ránézett, majd
rám nézett, és bamba mosoly ragyogta be az arcát. Egy fogyatékos mosolya, egy lobotómiás
mosolya, szentséges ég. Aztán belépett Martita, a titkárnőm, és letett az asztalra két példányt a
szerződésből, Vargas Pardo pedig nekiállt tollat keresni, hogy Belano aláírja, nosza, egy
aprócska aláírás, de épp nincs nálam toll, mondta Belano, hát akkor, töltőtollat a költőnek,
mondta Vargas Pardo. Mintha egyszerre az összes golyóstoll eltűnt volna az irodámból.
Természetesen mindig tartottam párat a zakóm zsebében, de nem akartam elővenni őket. Ha
nincs aláírás, nincs szerződés, gondoltam. De Martita fölforgatta az asztalomon a papírokat,
és talált egyet. Belano aláírta. Én is aláírtam. Még egy kézszorítás, és az ügy lezárva, mondta
Vargas Pardo. Megráztam a chilei kezét. Figyeltem az arcát. Mosolygott. Alig állt a lábán,
olyan álmos volt, de mosolygott. Hol láttam már korábban ezt a mosolyt? Ránéztem Vargas
Pardóra, mintha azt kérdezném tőle, hol láttam már korábban ezt az átkozott mosolyt. A
minden ízében védtelen mosolyt, mely mindannyiunkat magával ránt a pokolba. De Vargas
Pardo már a chileitől búcsúzkodott. Tanácsokat adott neki az európai tartózkodásához! Az a
buzi fölidézte a fiatal éveit, amikor a kereskedelmi flottánál szolgált! Még Martita is nevetett
a történetein! Rájöttem, hogy nincs mit tenni. A könyv meg fog jelenni.
És én – hiába voltam mindig bátor kiadó – elfogadtam, hogy a homlokomra kerüljön ez a
szégyenfolt.

Laura Jáuregui, Mexikóváros, Tlalpan, 1977. március. Mielőtt elutazott volna, eljött
hozzám. Este hét körül lehetett. Egyedül voltam otthon, anyámnak dolga volt. Arturo
elmesélte nekem, hogy elmegy, és hogy már nem jön vissza többet. Sok szerencsét kívántam
neki, de meg sem kérdeztem tőle, hogy hova megy. Azt hiszem, ő a tanulmányaimról
kérdezett, arról, hogyan mennek a dolgaim az egyetemen, a biológia tanszéken. Azt
válaszoltam, hogy remekül. Azt mondta: Észak-Mexikóban voltam, Sonorában, talán
Arizonában is, de igazából nem tudom. Aztán elnevette magát. Rövid és száraz nevetés volt,
nyuszinevetés. Igen, mintha be lett volna drogozva, de én úgy tudom, ő nem drogozott. Ulises
Lima igen, ő beszedett bármit, ráadásul – ez elég furcsa – alig látszott rajta, az ember sosem
tudhatta, mikor van Ulises bedrogozva, és mikor nincs. De Arturo egészen más volt, ő nem
drogozott, ha én nem tudok róla, akkor más se fog. Azután megint azt mondta, hogy elmegy.
Én azt feleltem – még mielőtt folytathatta volna –, hogy szerintem csodálatos ötlet, nincs
annál jobb, mint utazni és megismerni a világot, sokféle várost, sokféle égboltot, erre azt
mondta, hogy az ég mindenfelé ugyanolyan, a városok változnak, de az ég ugyanaz, erre azt
mondtam, hogy ez nem igaz, hogy szerintem nem igaz, ráadásul neki magának is van egy
verse, amelyikben a Dr. Atl festette égboltokról ír, amelyek különböznek a festészet vagy a
bolygó összes többi égboltjától, vagy valami ilyesmi. Az az igazság, hogy már nem volt
kedvem vitatkozni. Eleinte úgy tettem, mintha nem érdekelnének a tervei, a fecsegése, nem
érdekelne, mi az, amit el kell mondania nekem, de aztán rájöttem, hogy tényleg nem érdekel,
és módfelett untat minden, aminek köze van hozzá, és egyvalamit akarok igazán, hogy
elmenjen, és hagyjon nyugodtan tanulni, aznap este sokat kellett tanulnom. Erre az mondta,
hogy szomorú, hogy el kell utaznia, és nélkülem kell fölfedeznie a világot, hogy mindig azt
gondolta, én mindenhová vele megyek majd, és fölsorolt pár országot: Líbia, Etiópia, Zaire,
és pár várost: Barcelona, Firenze, Avignon, erre aztán nem tudtam mást mondani,
megkérdeztem, mi köze van ezeknek az országoknak ezekhez a városokhoz, erre azt felelte:
minden, mindenben közük van egymáshoz, én pedig azt mondtam, majd ha biológus leszek,
akkor lesz elég időm meg elég pénzem – mert nem szándékozom autóstoppal körbejárni a
világot, és ki tudja, hol éjszakázni –, hogy megnézzem ezeket a városokat és ezeket az
országokat. Erre azt mondta: nem megnézni akarom őket, élni akarok bennük, úgy, ahogy
Mexikóban is éltem. Erre azt mondtam: hát hajrá, legyél boldog, élj csak bennük és halj meg
bennük, ha akarsz, én majd akkor utazom, ha lesz pénzem. Akkor már nem lesz rá időd,
felelte. Dehogynem lesz rá időm, mondtam, épp ellenkezőleg, én rendelkezem majd az
időmmel, úgy osztom majd be az időmet, ahogy nekem tetszik. Erre ő: már nem leszel fiatal.
Szinte a sírás határán volt, én pedig bátrabb lettem tőle, hogy így kell látnom, ilyen keserűnek,
és rákiabáltam: mi közöd van hozzá, hogy mit csinálok az életemmel, az utazásaimmal vagy a
fiatalságommal? Erre ő rám nézett, lerogyott az egyik székbe, mintha hirtelen rájött volna,
hogy halálosan fáradt. Azt motyogta, hogy szeret, hogy sosem fog tudni elfelejteni. Azután
fölállt (az utolsó mondata után legföljebb húsz másodperccel), és pofon vágott. A hang
végigvisszhangzott az egész házon, a földszinten voltunk, de hallottam (miután a tenyere már
nem érte az arcomat), ahogy a keze hangja fölkúszik a lépcsőn, és benyit az összes emeleti
szobába, leereszkedik a kúszónövényeken, és úgy gurul végig a kertben, mint egy csomó
üveggolyó. Amikor magamhoz tértem, ökölbe szorítottam a jobb kezem, és az arcába vágtam.
Ő szinte meg se rezzent. A karja viszont elég gyors volt, és rögtön kiosztott nekem még egy
pofont. A kurva anyád, mondtam, te gyáva buzi, és kusza támadásba lendültem, ütöttem,
karmoltam, rúgtam. Ő meg sem próbálta elkerülni az ütéseimet. Szaros mazochista!,
kiabáltam, aztán ütöttem és sírtam tovább, egyre erősebben, amíg a könnyektől már nem
láttam mást, csak fényt és árnyékot, az ütéseim célpontjául szolgáló test határozott körvonalát
már nem. Aztán leültem a földre, és sírtam tovább. Amikor fölnéztem, Arturo mellettem volt,
vérzett az orra, emlékszem, vér szivárgott a felső ajkáig, onnan a szája sarkáig, onnan pedig
az álláig. Bántottál, mondta, ez fáj. Ránéztem, és pislogtam párat. Ez fáj, mondta, és
fölsóhajtott. Te engem nem?, mondtam. Erre leguggolt, és meg akarta érinteni az arcomat.
Fölpattantam. Ne érj hozzám!, mondtam. Bocsáss meg, mondta. Bárcsak megdöglenél,
mondtam. Bárcsak megdöglenék, felelte, aztán azt mondta: biztos meg fogok dögleni. Nem
hozzám beszélt. Megint sírni kezdtem, és minél tovább sírtam, annál jobban kellett sírnom, és
csak egyetlen dolgot tudtam mondani, hogy menjen, hogy tűnjön el a házamból, és soha többé
ne tegye be oda a lábát. Hallottam, hogy sóhajt egyet, és becsuktam a szemem. Égett az
arcom, de igazából nem is a fájdalmat éreztem, hanem a szégyent, olyan volt, mintha a
büszkeségem, a női méltóságom kapta volna a pofonokat. Tudtam, hogy soha nem fogok neki
megbocsátani. Arturo fölállt (ott térdelt mellettem), és hallottam, hogy kimegy a mosdóba.
Amikor visszajött, egy darab vécépapírral törölgette az orra vérét. Mondtam, hogy menjen,
nem akarom többé látni. Megkérdezte, hogy sikerült-e megnyugodnom. Ha rólad van szó,
soha nem leszek már nyugodt, feleltem. Erre megfordult, ledobta a földre a vérfoltos
papírdarabot (mint egy drogos kurva a tamponját), és elment. Sírtam még egypár percig.
Megpróbáltam végiggondolni, mi történt. Amikor már jobban éreztem magam, kimentem a
mosdóba, megnéztem magam a tükörben (piros volt az arcom bal oldala), csináltam
magamnak egy kávét, beraktam valami zenét, kimentem a kertbe, hogy megnézzem, rendesen
be van-e zárva a kapu, aztán előszedtem pár könyvet, és elhelyezkedtem a nappaliban. De
nem tudtam tanulni, így aztán fölhívtam telefonon egy barátnőmet az egyetemről. Szerencsére
otthon volt. Egy ideig csak úgy beszélgettünk, már nem emlékszem, miről, azt hiszem, a
barátjáról, és hirtelen, miközben ő beszélt, megláttam azt a darab vécépapírt, amivel Arturo
letörölte magáról a vért. Láttam, ahogy ott hever a földön, gyűrött volt, fehér, vörös foltokkal,
egy már-már élő tárgy, és iszonyú rosszullét tört rám. Nagy nehezen azt mondtam a
barátnőmnek, hogy mennem kell, mert csöngetnek, és egyedül vagyok otthon. Nehogy
kinyisd!, mondta, lehet, hogy rabló vagy szatír, vagy ami még valószínűbb, egyszerre a kettő.
Nem nyitom ki, csak megnézem, ki az. Van kerítés a házad körül?, kérdezte a barátnőm.
Hatalmas kerítés, válaszoltam. Aztán leraktam, a nappalin keresztül kimentem a konyhába.
Nem tudtam, mihez kezdjek. Bementem a lenti fürdőszobába. Téptem egy darab vécépapírt,
és visszamentem a nappaliba. A véres papír még mindig ott volt, de azon sem lepődtem volna
meg, ha már egy fotel vagy az étkezőasztal alól került volna elő. A kezemben tartott papírral
letakartam Arturo véres papírját, két ujjal megfogtam együtt a kettőt, kivittem a vécébe, és
lehúztam.
6

Rafael Barrios, Quito kávézó, Mexikóváros, calle Bucareli, 1977. május. Hogy mivel
foglalkoztunk, zsigeri realisták, miután Ulises Lima és Arturo Belano elutazott: automatikus
írással, cadavre exquis-vel, egyszemélyes, közönség nélküli performance-szal, contrainte
versekkel kétkezes, háromkezes írással, maszturbatív írással (jobb kézzel írtunk, bal kézzel
maszturbáltunk, aki balkezes, az fordítva), madrigálokkal, verses regényekkel, mindig
ugyanarra a szóra végződő szonettekkel, kizárólag három szóból álló, falakra írt üzenetekkel
(„Nem bírom tovább”, „Laura, nagyon szeretlek” stb.), szemérmetlen naplókkal,
levélversekkel, projektív versekkel, megszólító versekkel, antiversekkel, brazil konkrét
versekkel (szótár-portugálul írva), prózában írt krimiversekkel (a bűnügyi történetek
rendkívül gazdaságos szerkezetűek, az utolsó mondatban vagy lehull a lepel, vagy nem),
példázatokkal, fabulákkal, abszurd színdarabokkal, pop-arttal, haikukkal, epigrammákkal
(ezek valójában Catullus utánzatai vagy variációi voltak, szinte mind Moctezuma Rodríguez
tollából), desperado versekkel (westernballadákkal), georgiánus versekkel, élményversekkel,
beaf-versekkel, hamis szövegekkel bpNichol, John Giorno, John Cage (A Year from Monday),
Ted Berrigan, Antoninus testvér, Armand Schwerner (The Tablets) mintájára, lettrista
betűversekkel, képversekkel, elektromos versekkel (Bulteau, Messagier), véres versekkel
(minimum három halottal), pornográf versekkel (heteroszexuális, homoszexuális és
biszexuális variánsokkal, függetlenül a költő saját orientációjától), apokrif versekkel a
kolumbiai nadaisták, a perui horaciánusok, az uruguayi katalepsziások, az ecuadori
Tzántzicos, a brazil kannibálok stílusában, proletár nó-színházzal… Még egy folyóiratot is
kiadtunk… Mozgolódtunk… Mozgolódtunk… Megtettünk mindent, amit tudtunk… De
semmi sem sikerült jól.

Joaquín Font, El Reposo Elmegyógyintézet, Mexikóváros külterülete, camino del Desierto

de los Leones, 1977. március. Néha Laura Damiánra gondolok. Nem gyakran, négy-ötször
naponta. Nyolc-tizenhatszor, ha nem tudok elaludni, ami logikus, mert egy huszonnégy órás
napban elég sok emlék elfér. De általában csak négy-ötször gondolok rá, és mindegyik
alkalom, mindegyik emlékkapszula átlagosan két percig tart, bár ezt nem állíthatom biztosan,
mert nem sokkal ezelőtt ellopták az órámat, és vaktában mérni az időt elég kockázatos.
Amikor fiatal voltam, volt egy Dolores nevű barátnőm. Dolores Pacheco. ő valóban tudta
vaktában mérni az időt. Szerettem volna lefeküdni vele. Dolores, szóval, szeretnék eljutni
veled a csúcsra, mondtam neki egy nap. Mit gondolsz, mennyi ideig lennénk a csúcson?,
kérdezte. Hogy érted ezt?, kérdeztem. Hogy mennyi ideig tart egy orgazmusod, mondta. Elég
sokáig, feleltem. De meddig? Nem tudom, sokáig, mondtam, micsoda kérdéseid vannak,
Dolores. Mennyire sokáig?, erősködött. Akkor megnyugtattam, hogy még sohasem mértem le
az orgazmusom, ő pedig azt mondta, Quim, csinálj úgy, mintha most orgazmusod lenne,
csukd be a szemed, és gondold azt, hogy elmész. Veled?, kérdeztem opportunista módon.
Akivel akarod, mondta, csak gondolj erre, rendben? Okés, feleltem. Jól van, mondta ő, amikor
elkezded, emeld föl a kezed. Becsuktam a szemem, láttam magam, amint rámászom
Doloresre, és fölemeltem a kezem. Aztán meghallottam a hangját, azt mondta: egy
Mississippi, két Mississippi, három Mississippi, négy Mississippi, és akkor már nem tudtam
visszatartani a nevetést, kinyitottam a szemem, és megkérdeztem, mit csinál. Mérem az időt,
válaszolta. Elmentél már? Hát nem tudom, mondtam, tovább szokott tartani. Ne hazudj
nekem, Quim, mondta, négy Mississippire már a legtöbb orgazmusnak vége van, próbáljuk
meg még egyszer, majd meglátod. Én pedig becsuktam a szemem, és először elképzeltem,
ahogy rámászom Doloresre, de aztán már nem képzeltem magam mellé senkit, inkább egy
folyami hajón voltam, egy steril, fehér szobában, amely nagyon hasonlított ehhez, amiben
most vagyok, és a falakon, egy rejtett hangszórón keresztül lassan beszivárgott Dolores
számolása: egy Mississippi, két Mississippi, mintha a kikötőből hívnának rádión, én viszont
nem tudnék válaszolni, pedig szívem szerint csakis egyetlen dolgot szeretnék, válaszolni, és
azt mondani: hallanak engem?, jól vagyok, élek, vissza akarok menni. Amikor végül
kinyitottam a szemem, Dolores azt mondta, így lehet lemérni az orgazmusokat, mindegyik
Mississippi egy másodperc, és nincs az az orgazmus, ami tovább tartana hat másodpercnél.
Doloresszel aztán sosem dugtunk, de jó barátok voltunk, és amikor férjhez ment (mielőtt még
befejezte volna az egyetemet), elmentem az esküvőjére, és miután gratuláltam neki, azt
mondtam: kellemes Mississippiket! A vőlegény – aki hozzánk hasonlóan szintén építésznek
tanult, de a fölöttünk lévő évfolyamba járt, vagy nem sokkal azelőtt fejezte be az egyetemet
– hallotta, amit mondtam, és azt hitte, hogy a nászútjukra célzok, mert természetesen az
Egyesült Államokba készültek. Sok idő eltelt azóta. Régóta nem gondoltam Doloresre.
Dolores tanított meg rá, hogyan lehet mérni az időt.
Most mérem, meddig tartanak az emlékeim Laura Damiánról. Leülök a földre, és
elkezdem: egy Mississippi, két Mississippi, három Mississippi, négy Mississippi, öt
Mississippi, hat Mississippi, és Laura Damián arca, Laura Damián hosszú haja beköltözik a
lakatlanul álló agyamba, ötven vagy százhúsz Mississippi erejéig, amíg már nem bírom
tovább, kinyitom a számat, és a levegő hirtelen kiáramlik belőlem – ahhh –, vagy leköpöm a
falakat, és egyedül maradok, kiürülök, a Mississippi szó visszhangzik koponyámban, ismét
eloszlik a halálra gázolt Laura testének képe, Laura szeme, ahogy a mexikóvárosi égre mered,
nem, a colonia Roma egére, a colonia Hipódromo-Condesa egére, a colonia Juárez egére, a
colonia Cuauhtémoc egére, Laura szeme, ahogy megvilágítja a Coyoacán zöldjét és szépiáját,
a tégla és a kő összes árnyalatát, aztán megállok, és többször nagy levegőt veszek, mintha
rohamom lenne, és azt mormolom, menj, Laura Damián, menj, Laura Damián, aztán végre
halványulni kezd az arca, és a szobám már nem Laura Damián arca, hanem egy modern
bolondokháza szobája – fölszerelve minden létező kényelemmel –, és az engem fürkésző
szemek újra az ápolóim szemei, nem pedig Laura Damián szemei (a tarkóján!), és a
csuklómon nem azért nem csillog semmilyen óraüveg, mert Laura elragadta, vagy arra
kényszerített, hogy lenyeljem, hanem mert elrabolták tőlem az erre járkáló bolondok, Mexikó
nyomorult bolondjai, akik megütnek vagy sírnak, de nem tudnak egyáltalán semmit, á,
tudatlanok.

Amadeo Salvatierra, Mexikóváros, calle República de Venezuela, a Palacio de la

Inquisición közelében, 1976. január. Amikor megtaláltam a példányom a Caborcá-ból, a
karomra fektettem, ránéztem, majd lehunytam a szemem, hiszen én sem vagyok kőből, uraim.
Aztán kinyitottam a szemem, és tovább kutattam a lapok között, majd rátaláltam Manuel
papírjára, az Actual n.° 1-ra, amit kiragasztott Puebla városfalára 1921-ben, amelyikben a
„mexikói aktualista avantgárdról” beszél, mennyire rosszul hangzik, mégis milyen szép, nem
igaz?, és amelyikben azt is mondja „az őrületem nem a juttatásoktól függ”, ej, micsoda
kitérőkre képes a rongyos élet, „az őrületem nem a juttatásoktól függ”. De akadnak benne
szép dolgok is, például, amikor azt mondja: „Szólom az összes fiatal mexikói költőt, festőt és
szobrászt, akiket még nem rontott meg a kormányzat léhűtőinek szennyes pénze, akiket még
nem vesztegetett meg az állami kritika hitvány magasztalása, és a trágár, parázna közönség
tapsa, mindazokat, akik nem voltak tányért nyalni Enrique González Martínez kulináris
lakomáin, hogy intellektuális menstruációjuk cseppjeiből teremtsenek művészetet, a nagy
formátumú őszintéket, azokat, akiket nem tett még tönkre nacionalista médiánk szánalmas és
bűzlő, pulque-szagú és olajfüstös ekcémája, őket szólom a mexikói aktualista avantgárd
nevében, jöjjenek, harcoljanak velünk együtt a découvert tündöklő soraiban.” A szavak
mestere volt Manuel. A szavak mestere! Na most, van azért néhány szó, amit nem értek.
Például: szólom, bizonyára azt akarja mondani, fölkérem, szólítom, biztatom, vagy akár
fölszólítom, nézzük csak, keressük ki a szótárban. Nem, a szól csak tárgyatlanul van benne.
Végül is, lehet, hogy létezik, lehet, hogy nem. Sőt ki tudja, az is lehet, hogy létezik egy
hibajegyzék, és ahol azt mondja, szólom, helyette az kellene álljon, hogy szólítom, ami
kifejezetten Manuelra vallana, vagyis arra a Manuelra, akit én akkor ismertem. Persze az is
lehet, hogy valami latinizmus vagy neologizmus, mit lehet azt tudni. Vagy olyan kifejezés,
amely azóta kikopott a használatból. És ezt mondtam a srácoknak is. Azt mondtam: srácok,
ilyen volt Manuel Maples Arce prózája, tüzes és szenvedélyes, tele olyan szavakkal,
amelyekre gerjedtünk, lehet, hogy ez a próza most nem mond nektek semmit, de a saját
korában magával ragadta a forradalom ezredeseit, kemény embereket, akik láttak másokat
meghalni, és akik öltek, de amikor elolvasták vagy meghallgatták Manuel szavait,
sóbálvánnyá vagy kőbálvánnyá dermedtek, mintha azt gondolták volna: mi a faszom ez,
próza, olyan versek ígéretével, mint a tenger, mint a tenger Mexikó egén. De nem akarok
elkalandozni. A hónom alatt volt az egyetlen példányom a Caborcá-ból, a bal kezemben az
Actual n.° 1, a jobb kezemben a poharam a Los Suicidas mezcallal, és ivás közben részleteket
olvastam föl nekik abból a rég elmúlt 1921-es évből, majd megvitattuk ezeket – egy bekezdés
és egy korty mezcal, igazán szép így olvasni és inni, lassan, baráti társaságban (a fiatalok
mindig is a barátaim voltak) –, és amikor már kevés maradt, töltöttem még egy utolsó kört a
Los Suicidasból, gondolatban elbúcsúztam a jó öreg elixíremtől, és fölolvastam az Actual záró
részét, az Avantgárd Katalógust, ami a maga idejében (és később, hogyne, később is) oly
váratlanul ért minket és másokat is, alkotókat és a téma tanulmányozóit egyaránt. A Katalógus
Rafael Cansinos-Assens és Ramón Gómez de la Serna nevével indult. Hát nem különös?
Cansinos-Assens és Gómez de la Serna, mintha Borges és Manuel telepatikusan
kommunikáltak volna, nem? (Az argentin recenziót is írt Manuel 1922-es könyvéről, az
Andamios interiores-ről, tudtátok?) És így folytatódott: Rafael Lasso de la Vega. Guillermo
de Torre. Jorge Luis Borges. Cleotilde Luisi. (Ki volt Cleotilde Luisi?) Vicente Ruiz
Huidobro. A honfitársatok, mondtam az egyik srácnak. Gerardo Diego. Eugenio Montes.
Pedro Garfias. Lucía Sánchez Saornil. J. Rivas Panedas. Ernesto López Parra. Juan Larrea.
Joaquín de la Escosura. José de Ciria y Escalante. César A. Comet. Isac del Vando Villar. Így,
egy a-val, valószínűleg újabb elírás. Adriano del Valle. Juan Las. Micsoda név. Mauricio
Bacarisse. Rogelio Buendía. Vicente Risco. Pedro Raída. Antonio Espina. Adolfo Salazar.
Miguel Romero Martínez. Ciriquiain Caitarro. Na, ez se kutya. Antonio M. Cubero. Joaquín
Edwards. Valószínűleg ő is honfitársam, mondta az egyik srác. Pedro Iglesias. Joaquín de
Aroca. León Felipe. Eliodoro Puche. Prieto Romero. Correa Calderón. Figyeljétek, mondtam,
már csak a vezetéknevek jönnek, nem jó jel. Francisco Vighi. Hugo Mayo. Bartolomé
Galíndez. Juan Ramón Jiménez. Ramón del Valle-Inclán. José Ortega y Gasset. De mit keres
don José ezen a listán?! Alfonso Reyes. José Juan Tablada. Diego Rivera. David Alfaro
Siqueiros. Mario de Zayas. José D. Frías. Fermín Revueltas. Silvestre Revueltas. P.
Echeverría. Atl. Gondolom, az óriási Dr. Atl. J. Torres-García. Rafael P. Barradas. J. Salvat-
Papasseit. José María Yenoy. Jean Epstein. Jean-Richard Bloch. Pierre Bruñe. Ismeritek?
Marie Blanchard. Corneau. Farrey. Azt hiszem, innentől Manuel már csak hallomásból
beszélt. Fournier. Riou. Bizony, a nyakamat rá. Mme Ghy Lohem. Beszarás!, már elnézést.
Marie Laurencin. Mintha kicsit javulna a dolog. Dunozer de Segonzac. Mégsem. De melyik
szarházi francia szórakozhatott Manuellel? Vagy talán valami folyóiratból másolt?
Honnegger. Georges Auric. Ozenfant. Alberto Gleizes. Pierre Reverdy. Végre kijutunk a
posványból. Juan Gris. Nicolás Beauduin. William Speth. Jean Paulhan. Guillaume
Apollinaire. Cyprien-Max Jacob. Jorge Braque. Survage. Coris. Tristan Tzara. Francisco
Picabia. Jorge Ribemont-Dessaigne. Renée Dunan. Arhipenko. Soupault. Breton. Paul
Élouard. Marcel Duchamp. És itt megegyeztünk a srácokkal abban, hogy legalábbis önkényes
volt Franciscónak hívni Francis Picabiát és Jorge Braque-nak Georges Braque-ot, ugyanakkor
nem Marcelónak Marcel del Campót és nem Pablónak Paul Éluard-t, „o” nélkül, ahogy azt a
francia költészet szerelmeseiként mi pontosan tudtuk. Hogy a hosszú „ó”-s Bretonról már ne
is beszéljünk. És az Avantgárd Katalógus folytatódott a hősökkel és az elírásokkal: Frankel.
Sernen. Erik Satie. Élie Faure. Pablo Picasso. Walter Bonrad Arensberg. Céline Arnauld.
Walter Pach. Bruce. Mindennek a teteje! Morgan Russell. Marc Chagall. Herr Baader. Max
Ernst. Christian Schaad. Lipchitz. Ortiz de Zárate. Correia d’Araujo. Jacobsen. Schkold.
Adam Fischer. Mme Fischer. Peer Kroogh. Alf Rolfsen. Jeauneiet. Piet Mondrian.
Torstenson. Mme Alika. Ostrom. Geline. Salto. Weber. Wuster. Kokodika. Kandinszkij.
Steremberg (moszkaui Szm.-i kom.). A zárójeles megjegyzés természetesen Manuelé. Mintha
az összes atyafi – szólt közbe az egyik srác – tökéletesen ismerte volna a többieket, Herr
Baader, például, vagy Coris, vagy az a Kokodika, ami Kokoschkára emlékeztet, vagy Riou,
vagy Adam és Mme Fischer. És miért írt Moszkaut Moszkva helyett?, gondolkodtam
hangosan. De menjünk tovább! A moszkvai komisszárt sorban követték az oroszok. Mme
Lunacsarszkij. Ehrenburg. Tatlin. Koncsalovszkij. Maskov. Mme Ekszter. Mlle Monate.
Marevna. Larionov. Goncsarova. Bjelova. Sontine. Az n mögött bizonyára Soutine rejtőzött.
Daiiblet. Doesburg. Raynal. Zahn. Derain. Walterowua Zur = Mueklen. Nincs mit hozzáfűzni,
ez a legjobb. Mondjuk Zur = Mueklenről (Mexikóban) senki nem tudná megmondani, hogy
férfi vagy nő. Jean Cocteau. Pierre Albert-Birot. Metzinger. Jean Charlot. Maurice Reynal.
Pieux. F. T. Marinetti. G. P. Lucini. Paolo Buzzi. A. Palazzeschi. Enrique Cavacchioli. Libero
Ahornare. Srácok, lehet, hogy csal az emlékezetem, de engem ő Alberto Savinióra emlékeztet
valamiért. Luciano Folgore. Milyen szép név, ugye?, a Duce hadseregében volt egy
ejtőernyősdandár, amit így hívtak, Folgore. Homokos banda, jól megbaszták őket az
ausztrálok. E. Cardile. G. Carrieri. F. Mansella Fontini. Auro d’Alba. Mario Betuda. Armando
Mazza. M. Boccioni. C. D. Carrà. G. Severini. Balilla Pratella. Cangiullo. Corra. Mariano,
Boccioni. Nem én ismétlek, hanem Manuel, vagy a pocsék nyomdászai. Fessy. Setimelli.
Carli. Ochsé. Linati. Tita Rosa. Saint-Point. Divoire. Martíni. Moretti. Pirandello. Tozzi.
Evola. Ardengo. Sarcinio. Tovolato. Däubler. Doesburg. Broglio. Utrillo. Fabri. Vatrignat.
Liege. Norah Borges. Savory. Gimmi. Van Gogh. Grünewald. Derain. Cauconnet.
Boussingault. Marquet. Gernez. Fobeen. Delaunay. Kurk. Schwitters. Kurt Schwitters, szólt
közbe az egyik srác, a mexikói, mintha megtalálta volna a szedőgépek poklában eltűnt
ikertestvérét. Heyniche. Klem. Lehet, hogy ő Klee volt. Zirner. Gino. Az ördögbe, ez már
tényleg a hab a tortán! Galli. Bottai. Ciocatto. George Bellows. Giorgio de Chirico.
Modigliani. Cantarelli. Soficci. Carena. És itt ér véget a katalógus, de Carenát még
fenyegetően követi az „és így tovább”. Amikor végeztem a hosszú lista fölolvasásával, a
srácok letérdeltek vagy vigyázzba álltak – esküszöm, hogy nem emlékszem, és esküszöm,
hogy teljesen mindegy –, vigyázzban, mint a katonák, vagy térdepelve, mint a hívők, de
megitták a Los Suicidas mezcal utolsó csöppjeit, tisztelgésként azok előtt az ismerős vagy
ismeretlen, megőrzött vagy még a saját unokáik által is elfeledett nevek előtt. Én pedig
néztem azt a két srácot, akik egészen addig komolynak tűntek, ott álltak velem szemben,
vigyázzban, tisztelegtek a zászló előtt, vagy a csatában elesett társaik előtt, megemeltem a
poharam, aztán fölhajtottam a mezcalomat, én is ittam a halottaink tiszteletére.

Felipe Müller, Céntrico bár, Barcelona, calle Tallers, 1977. május. Arturo Belano az
anyjához költözött Barcelonában. Az anyja akkor már pár éve itt élt. Beteg volt,
pajzsmirigytúltengése volt, és annyira lefogyott, hogy addigra már úgy nézett ki, mint egy élő
csontváz.
Én akkoriban a testvéremnél laktam, a calle Junta de Comercióban, ami egy chilei
kavalkád volt. Arturo anyja a Tallersben lakott, ebben a házban, ahol most én lakom, ahol
nincs zuhany, a budi pedig a folyosó végén van. Amikor Barcelonába jöttem, hoztam neki egy
verseskötetet, amit Arturo adott ki Mexikóban, ő megnézte, aztán motyogott valamit, nem
tudom, micsodát, valami zagyvaságot. Nem volt valami jól. A pajzsmirigytúltengéstől
állandóan lázasan és kényszeresen izgett-mozgott, és gyakran sírva fakadt. Úgy tűnt, a szeme
mindjárt kiesik a szemgödréből. Remegett a keze. Néha asztmarohamai voltak, de
egymagában elszívott egy pakli cigarettát naponta. Fekete dohányt szívott, ugyanúgy, ahogy
Carmen, Arturo húga, aki az anyjával lakott, de szinte egész nap távol volt. Carmen a
Telefónicánál dolgozott – takarított –, és a Kommunista Pártból találkozgatott egy andalúzzal.
Amikor – még Mexikóban – megismerkedtem Carmennel, akkor trockista volt, és az volt még
mindig, mégis találkozgatott az andalúzzal, aki, ha nem is volt meggyőződéses sztálinista,
minimum meggyőződéses brezsnyevistának látszott, mondjuk ebben az esetben ez
tulajdonképpen mindegy. Szóval a trockisták legkérlelhetetlenebb ellensége, így aztán elég
mozgalmas lehetett a kapcsolatuk.
Az Arturónak írt leveleimben minderről beszámoltam. Megírtam neki, hogy az anyja
nincs valami jól, megírtam, hogy csonttá soványodott, hogy nincs pénze, hogy lassan megöli
ez a város. Néha idegesítő voltam (nem volt más választásom), és megírtam, valamit tennie
kell érte, küldjön neki pénzt vagy vigye vissza magával Mexikóba. Arturo válaszai olyanok
voltak, hogy az ember néha nem tudta, komolyan vegye őket vagy sem. Egyszer azt írta:
„Tartsatok ki! Hamarosan odautazom, és megoldok mindent. De egyelőre tartsatok ki!” Van
képe. Azt válaszoltam, hogy nem fog kitartani, egyes számban – mert a húga, amennyire én
láttam, jobban már nem is lehetett volna, bár mindennap veszekedett az anyjával –, és hogy
azonnal csináljon valamit, vagy el fogja veszíteni az egyenes ági női felmenőjét. Abban az
időszakban kölcsönadtam Arturo anyjának minden megmaradt dolláromat – úgy kétszáz
lehetett –, egy 1975-ben Mexikóban elnyert költészeti díj maradékát, abból az összegből
tudtam megvenni a Barcelonába szóló jegyemet. Ezt persze nem írtam meg Arturónak. Bár
szerintem az anyja megírta, háromnaponta küldött neki levelet, gondolom, a
pajzsmirigytúltengés miatt. A kétszáz dollár igazából arra volt elég, hogy kifizesse a
lakásbérletet, másra nem nagyon. Egy nap levelet kaptam Jacinto Requenától, amelyben
egyebek mellett azt írta, hogy Arturo nem olvassa el az anyja leveleit. Az a gyökér Requena
viccesnek tartotta a dolgot, de ez volt az utolsó csöpp a pohárban, rögtön írtam egy levelet
Arturónak, amelyben egyetlen szó sem esett a költészetről, annál több viszont az anyagiakról,
az egészségről és a családi problémákról. Arturo válasza hamar megérkezett (sok mindent el
lehet mondani róla, de azt nem, hogy megválaszolatlanul hagyna egy levelet), és
megnyugtatott benne, hogy már küldött pénzt az anyjának, de nemsokára valami sokkal
nagyobb dologra készül, munkát fog neki szerezni, mert az az anyja problémája, hogy egész
életében dolgozott, és most azért van padlón, mert haszontalannak érzi magát.
Legszívesebben megírtam volna neki, hogy Barcelonában magas a munkanélküliség, hogy az
anyja nincs munkaképes állapotban, hogy már olyan sovány, hogy az a legvalószínűbb, hogy
a főnökei megijednek tőle, ha megjelenik egy állásinterjún, mert leginkább egy auschwitzi
túlélőre hasonlít, de inkább nem írtam neki semmit – fújja csak ki magát, én is kifújom
magam –, ehelyett írtam a költészetről, Leopoldo María Paneróról, Félix de Azúáról,
Gimferrerről, Martínez Sarriónról, olyan költőkről, akiket mindketten szerettünk, és Carlos
Edmundo de Oryról, a posztizmus létrehozójáról, akivel akkoriban kezdtem el levelezni.
Egy délután Arturo anyja eljött hozzám a testvérem lakására. Azt mondta, hogy rettentő
bonyolult levelet kapott a fiától. Megmutatta. A borítékban – Arturo levele mellett – volt egy
ajánlólevél, amelyet az ecuadori regényíró, Vargas Pardo írt a katalán regényíró, Juan Marsé
számára. Arturo elmagyarázta a levelében, hogy az anyjának annyit kellene tennie, hogy
elmegy Juan Marsé házához – nem messze a Sagrada Famíliától –, és átadja neki Vargas
Pardo ajánlólevelét. Az ajánlás elég száraz volt. Az első sorokban üdvözölte Marsét, és
fölidézett – igaz, meglehetősen kuszán – egy feltételezhetően vicces esetet, mely a piazza
Garibaldi környékén történt meg. Ezt követte Arturo meglehetősen felületes bemutatása, majd
rögtön rátért arra, ami valóban lényeges volt, írt a költő anyjának helyzetéről, és megkérte
Marsét, tegyen meg minden tőle telhetőt azért, hogy munkát találjon neki. Találkozni fogunk
Juan Marséval!, mondta Arturo anyja. Úgy látszott, hogy boldog, és büszke arra, amit a fia
tett. Nekem azért voltak kétségeim. Szerette volna, hogy elkísérjem Marséhoz. Ha egyedül
megyek, mondta, túlságosan ideges leszek, és meg sem tudok majd szólalni, te viszont író
vagy, és ha úgy alakul, ki tudsz majd húzni a pácból.
Nem volt túl csábító ötlet, de beleegyeztem, hogy elkísérem. Valamelyik délután
elindultunk. Arturo anyja egy kicsit jobban rendbe szedte magát a szokásosnál, de még így is
elszomorító látványt nyújtott. Metróra szálltunk a plaza Cataluñán, és leszálltunk a Sagrada
Famíliánál. Nem sokkal azelőtt, hogy megérkeztünk volna, rátört egy kezdődő asztmás
roham, és használnia kellett az inhalátorát. Maga Juan Marsé nyitott nekünk ajtót. Köszöntünk
neki, Arturo anyja elmesélte neki, mit akar, eléggé belegabalyodott, „szükségletekről”,
„sürgősségről”, „elkötelezett költészetről”, „Chiléről”, „betegségről”, „szégyenletes
körülményekről” beszélt. Azt hittem, megbolondult. Juan Marsé megnézte az átnyújtott
borítékot, és beengedett minket. Kérnek valamit?, kérdezte. Nem, nagyon kedves, válaszolta
Arturo anyja. Nem, köszönöm, mondtam én. Aztán Marsé végigolvasta Vargas Pardo levelét,
közben megkérdezte tőlünk, hogy ismerjük-e Pardót. A fiam barátja, mondta Arturo anyja, azt
hiszem, egyszer járt nálunk, de nem, nem ismerem. Én sem ismerem. Nagyon szimpatikus
ember, ez a Vargas Pardo, mormolta Marsé. És ön már hosszú ideje nem él Chilében?,
kérdezte Arturo anyjától. Nagyon hosszú ideje, igen, olyan régóta, hogy már alig emlékszem
rá. Aztán Arturo anyja nekiállt Chiléről és Mexikóról mesélni, majd Marsé is nekiállt
Mexikóról mesélni, és egyik pillanatról a másikra ők ketten már tegezték egymást, nevettek,
nevettem én is, talán Marsé mondott egy viccet, vagy valami ilyesmi. Véletlenül van egy
ismerősöm, mondta, aki szolgálhat valamivel, ami érdekelhet téged. Nem munka, hanem
ösztöndíj, olyan ösztöndíj, amivel a gyógypedagógiai képzést támogatják. Gyógypedagógia?,
kérdezte Arturo anyja. Azt hiszem, így hívják, mondta Marsé, az értelmi fogyatékosok
oktatásához van köze, vagy a Down-kóros gyerekekhez. Á, azt imádnám, mondta Arturo
anyja. Maradtunk még egy darabig, aztán elmentünk. Hívj föl holnap, mondta Marsé az
ajtóból.
Megállás nélkül nevettük a hazaúton. Arturo anyja úgy találta, hogy Juan Marsé jóvágású
legény, gyönyörű szeme van, pompás fickó, és igen szimpatikus, nyitott ember. Régóta nem
láttam ilyen elégedettnek. Másnap telefonált, és Marsé megadta a nő telefonszámát, aki az
ösztöndíjakról döntött. Egy hét múlva Arturo anyja már egy barcelonai iskolában tanult, hogy
értelmi fogyatékosok, autisták, Down-kórosok nevelője legyen, de nemcsak tanult, hanem
gyakorlatokon is részt vett. Az ösztöndíj három évre szólt, és évente hosszabbították meg az
osztályzatok függvényében. Nem sokkal később bejelentkezett a Rendelőintézetbe, hogy
kezeljék a pajzsmirigytúltengését. Eleinte azt hittük, hogy meg fogják műteni, de nem volt rá
szükség. Így aztán, amikor Arturo megérkezett Barcelonába, az anyja már sokkal jobban volt,
az ösztöndíj ugyan nem volt túlságosan bőkezű, de arra elég volt, hogy fenntartsa magát, sőt
még arra is jutott belőle, hogy mindenféle csokoládét vegyen, mert tudta, hogy Arturo szereti
a csokoládét, és az európai csokoládé – ahogy azt mindenki tudja – ezerszer jobb, mint a
mexikói.
7

Simone Darrieux, Párizs, rue des Petites Écuries, 1977. július.

Amikor Ulises Lima Párizsba jött, nem ismert senki mást, csak egy perui költőt – aki
korábban Mexikóba emigrált – és engem. Csak egyszer láttam azelőtt, egy este a Quito
kávézóban, amikor Arturo Belanóval volt találkozóm. Beszéltünk egy keveset hármasban,
amíg el nem fogyott a kávénk, aztán Arturónak és nekem mennem kellett.
Arturót viszont jól ismertem, bár azóta egyetlenegyszer sem láttam, és szinte biztosnak
tartom, hogy már nem is látom többet. Hogy mit csináltam Mexikóban? Elvileg antropológiát
tanultam, gyakorlatilag viszont utazgattam és fölfedeztem az országot. Elég sok buliban is
jártam, bámulatos, mennyi szabadideje van a mexikóiaknak. A pénzből (ösztöndíjas voltam)
természetesen nem futotta mindenre, amire szerettem volna költeni, így aztán dolgozni
kezdtem egy fotósnak – Jimmy Cetina volt a neve, egy szállodai partin ismertem meg, azt
hiszem, a calle Londresi Vasco de Quirogában –, ennek köszönhetően számottevően javult az
anyagi helyzetem. Jimmy művészi aktokat csinált, így nevezte a képeit, valójában szoftpornó
volt, egész alakos meztelen képek és kihívó pózok, vagy sztriptízsorozatok, mindezt a
stúdiójában, egy épület fölső szintjén a Bucarelin.
Már nem emlékszem, hogyan ismertem meg Arturót, talán egy fotózás után Jimmy Cetina
házában, talán egy bárban, talán egy buliban. Az is lehet, hogy annak az amerikainak a
pizzériájában, akit mindenki Jerry Lewisnak hívott. Mexikóban az emberek a legelképesztőbb
helyeken ismerkednek. Szóval megismerkedtünk, és szimpatikusak voltunk egymásnak, bár
legalább egy év eltelt, mire lefeküdtünk egymással.
Őt minden érdekelte, ami Franciaországból származott, ebben a tekintetben egy kicsit
naiv volt, azt gondolta, hogy nekem – aki antropológiát tanultam – kötelező lenne ismernem
például Max Jacob munkáját (a neve ismerős volt, de ennyi), és amikor azt mondtam, hogy
nem, a francia fiatalok másféle dolgokat olvasnak (esetemben: Agatha Christie-t), szóval,
akkor nem akarta elhinni a dolgot, azt hitte, hogy csak ugratom. De megértő volt, hogy is
mondjam, úgy tűnt, hogy folyton irodalmi fogalmakban gondolkodik, de nem volt fanatikus,
nem nézett le, ha még életedben nem olvastál Jacques Rigaut-t, ráadásul ő is szerette Agatha
Christie-t, és néha órákon keresztül beszélgettünk valamelyik regényéről, megvitattuk a
rejtélyeket (borzasztó a memóriám, az övé viszont kiváló), rekonstruáltuk azokat a képtelen
gyilkosságokat.
Nem tudom, mi volt az, ami megfogott benne. Egyszer fölvittem a lakásomba – ahol
három másik antropológushallgatóval laktam, egy amerikai sráccal Coloradóból és két francia
lánnyal –, és végül, hajnali négykor kikötöttünk az ágyban. De korábban már figyelmeztettem
egy furcsa vonásomra. Azt mondtam neki, félig komolyan, félig viccből – a Modern
Művészetek Múzeumának kertjében nevetgéltünk, ahol a szobrok vannak, azok a borzasztó
szobrok –, szóval azt mondtam: Arturo, soha ne feküdj le velem, mert mazochista vagyok. És
az milyen?, kérdezte. Szeretem, ha szex közben ütnek. Erre Arturo abbahagyta a nevetést.
Komolyan mondod?, kérdezte. Totálisan komolyan, feleltem. És hogy szereted, ha ütnek?,
kérdezte. Üssenek, mondtam, szeretem, ha pofon vágnak, ha csapkodják a fenekem, ilyesmi.
Erősen?, kérdezte. Nem, nem túl erősen, válaszoltam. Hát, gondolom nem sűrűn dugsz
Mexikóban, mondta, miután elgondolkodott egy kicsit. Megkérdeztem, miért mondja ezt. A
nyomok miatt, Miss Marple, felelte, sosem láttam rajtad zúzódásokat. Persze hogy szoktam
szeretkezni, válaszoltam, mazochista vagyok, nem ostoba. Arturo fölnevetett. Azt hiszem, azt
gondolta, hogy viccelek. Így aztán aznap éjjel, jobban mondva már hajnalban, miután
bebújtunk az ágyba, nagyon aranyos volt velem, és nem vitt rá a lélek, hogy félbeszakítsam,
ha végig akar nyalogatni, és gyöngéden csókolgatni akar, hát csinálja, de nemsokára
észrevettem, hogy nincs merevedése, szóval kézbe vettem, és cirógattam egy darabig, de
semmi, és akkor a fülébe súgva megkérdeztem, hogy nyomasztja-e valami, de azt felelte,
hogy nem, hogy jól van, aztán tovább tapiztuk egymást egy ideig, de nyilvánvaló volt, hogy
nem fog neki fölállni, és akkor azt mondtam, jól van, ne erőltesd tovább, ne szenvedj tovább,
ha nem akarod, hát nem akarod, előfordul, mire ő rágyújtott (egy Bali nevű cigarettát szívott,
milyen érdekes név), és arról a filmről kezdett beszélni, amit utoljára látott, aztán fölkelt,
meztelenül mászkált körbe-körbe a szobában, dohányzott, és a dolgaimat nézegette, majd leült
a földre, az ágyam mellé, és böngészni kezdte a fotóimat – azt a párat Jimmy Cetina művészi
képei közül, amelyeket megtartottam, nem tudom, miért, talán, mert hülye vagyok –, én pedig
megkérdeztem, hogy fölizgatják-e, mire ő azt válaszolta, hogy nem, de jól néznek ki, és hogy
én nagyon jól nézek ki, te nagyon szép vagy, Simone, mondta, és abban a pillanatban,
valamiért azt találtam mondani neki, hogy bújjon be az ágyba, és feküdjön rám, és
paskolgassa az arcom vagy a fenekem, ő pedig rám nézett, és azt mondta, képtelen vagyok rá,
Simone, aztán kijavította magát, és azt mondta, erre is képtelen vagyok, Simone, de én azt
feleltem, gyere, bátorság, bújj be az ágyba, és ő bebújt, megfordultam, fölemeltem a fenekem,
és azt mondtam: lassan kezdj el ütni, képzeld azt, hogy ez csak egy játék, aztán kiosztotta az
első ütést, én pedig belefúrtam az arcom a párnába, nem olvastam Rigaut-t, mondtam, sem
Max Jacobot, sem az unalmas Banville-t, Baudelaire-t, Catulle Mendèst vagy Corbiere-t
– kötelező olvasmány –, de olvastam de Sade márkit. Á, tényleg?, kérdeztem. Tényleg,
feleltem a farkát simogatva. Egyre nagyobb meggyőződéssel mérte a fenekemre az ütéseket.
Mit olvastál de Sade márkitól? A Filozófia a budoárban-t, feleltem. És a Justine-t?
Természetesen, válaszoltam. És a Juliette történeté-t? Persze. És a Szodoma százhúsz napjá-t?
Jóhogy. Addigra már nedves voltam, nyögdécseltem, Arturo farka pedig úgy állt, mint egy
pózna, így aztán megfordultam, szétraktam a lábam, és azt mondtam neki, tegye be, de ne
csináljon semmi mást, ne mozduljon addig, amíg nem szólok. Pompás érzés volt magamban
érezni. Vágj pofon!, mondtam. Üsd meg az arcom! Nyúlj be az ujjaiddal a számba! Megütött.
Erősebben!, mondtam. Erősebben ütött meg. Most kezdj el mozogni, mondtam. Pár
másodpercen keresztül csak a nyögéseim és a pofonok hallatszottak a szobában. Aztán ő is
elkezdett nyögni.
Napkeltéig szeretkeztünk. Amikor befejeztük, ő rágyújtott egy Balira, és megkérdezte,
olvastam-e de Sade márki színdarabjait. Azt válaszoltam, hogy nem, most hallom először,
hogy de Sade színdarabokat is írt. De nemcsak színdarabokat, mondta Arturo, hanem sok-sok
levelet is, színigazgatóknak, és ezekben arra buzdította őket, hogy mutassák be a darabjait.
Persze senki sem volt elég bátor, hogy színpadra vigyen akár egyet is, mindenkit lecsuktak
volna (nevettünk), bár az az igazán hihetetlen, hogy a márki kitartott a szándéka mellett, a
leveleiben még arról is található költségvetés, hogy mennyibe kerülnének a kosztümök, és az
a legszomorúbb az egészben, hogy a számításai korrektek, rendben vannak!, a darabok
nyereségesek lettek volna. De pornográfok voltak?, kérdeztem. Nem, felelte Arturo,
filozofikusak voltak, egy kevés szexszel.
Egy ideig szeretők voltunk. Egészen pontosan három hónapig, annyi idő múlva kellett
visszamennem Párizsba. Nem minden éjszaka szeretkeztünk. Nem találkoztunk minden este.
De kipróbáltuk minden lehetséges módon. Megkötözött, megkorbácsolt, perverz dolgokat
művelt velem. Soha nem hagyott nyomot a testemen – kivéve a kipirosodott fenekemet –, ami
sok mindent elárul arról, milyen gyöngéd volt. Ha egy kicsivel több időnk van, akkor végül
megszoktam volna, vagyis szükségem lett volna rá, ő pedig megszokott volna engem. De
egyáltalán nem adtunk magunknak időt, csak barátok voltunk. De Sade márkiról, Agatha
Christie-ről beszélgettünk, meg úgy általában az életről. Amikor megismertem, ő éppolyan
mexikói volt, mint bármelyik másik, de az utolsó napokban egyre inkább külföldinek érezte
magát. Egyszer azt mondtam neki: ti, mexikóiak ilyenek vagy olyanok vagytok, mire ő azt
felelte, én nem mexikói vagyok, Simone, hanem chilei, egy kicsit szomorúan mondta, az igaz,
de elég elszántan.
 Így aztán, amikor megjelent nálam Ulises Lima, és azt mondta, Arturo Belano barátja
vagyok, nagy öröm töltött el, bár aztán később, miután megtudtam, hogy Arturo is Európában
van, de még arra sem méltatott, hogy küldjön nekem egy képeslapot, egy kicsit dühös lettem.
Addigra én már a Paris-Nord Egyetem Antropológia Tanszékén dolgoztam, elég bürokratikus
és unalmas munka volt, viszont így, hogy megérkezett ez a mexikói, legalább volt rá
lehetőségem, hogy felfrissítsem a kissé berozsdásodott spanyoltudásom.
Ulises Lima a rue des Eaux-ban lakott. Egyszer, egyetlenegyszer meglátogattam. Sosem
láttam annál szörnyűbb chambre de bonne-t. A cselédlakásnak csak egy sötét, ocsmány
világítóudvarra néző miniatűr ablaka volt, amit nem is lehetett kinyitni. Alig volt elég hely
egy ágy meg egy meglehetősen rozzant óvodai asztal számára. Mivel nem volt se
ruhásszekrénye se gardróbja, a ruhái még a bőröndjében voltak, vagy szanaszét dobálva a
szobában. Hányingerem lett, amikor beléptem. Megkérdeztem, mennyit fizet ezért. Amikor
megmondta, nyilvánvaló lett, hogy tudatosan átverték. Aki bedugott ide, az becsapott,
mondtam, ez egy egérlyuk, a város tele van ennél jobb szobákkal. Persze, nem kizárt, mondta,
aztán viszont azzal érvelt, hogy nem szándékozik örökre Párizsban maradni, és nem akarja
azzal vesztegetni az idejét, hogy jobb szállást keres.
Nem sokszor találkoztunk, amikor mégis, akkor mindig ő keresett meg. Néha fölhívott,
máskor pedig egyszerűen megjelent nálam, és megkérdezte, nincs-e kedvem sétálni egyet,
vagy meginni egy kávét, vagy moziba menni. Általában azt mondtam neki, hogy nem érek rá,
tanulok vagy a tanszéki munkámmal foglalkozom, de néha beleegyeztem, és elmentünk
sétálni. Általában egy rue de la Lune-i bárban kötöttünk ki, tésztát ettünk, bort ittunk, és
Mexikóról beszélgettünk. Ő szokott fizetni, és ezt most, hogy belegondolok, még mindig
furcsának találom, mert amennyire tudom, nem dolgozott. Sokat olvasott, mindig volt néhány
könyv a hóna alatt, mindegyik francia nyelvű, bár az igazat megvallva, egyáltalán nem beszélt
jól franciául (ahogy már említettem, igyekeztünk spanyolul beszélni). Egyik este mesélt a
terveiről. Ezek mindössze abból álltak, hogy egy darabig Párizsban marad, aztán elutazik
Izraelbe. Ahogy ezt kimondta, elmosolyodtam, félig hitetlenül, félig döbbenten. Miért pont
Izraelbe? Mert ott lakik egy barátnője. Ez volt a válasza. Csak ezért?, kérdeztem hitetlenül.
Csak ezért.
És csakugyan, egyetlen cselekedete sem utalt rá, hogy lenne valamiféle előzetes terve.
Nyugodt természete volt, nagyon józan, kicsit zárkózott, de nem hűvös, ellenkezőleg,
néha nagyon is forró, más, mint Arturo természete, aki lelkes volt, de néha úgy tűnt, gyűlöli
az egész világot. Ulises nem, ő tisztelettudó volt, ironikus, de tisztelettudó, mindenkit
elfogadott olyannak, amilyen, és vele sosem volt olyan érzése az embernek, hogy megpróbál a
privát dolgaiban vájkálni, pedig tapasztalatom szerint ez gyakran elő szokott fordulni a latin-
amerikaiakkal kapcsolatban.

Hipólito Garcés, Párizs, rue Marcel Proust, 1977. augusztus. Nagyon megörültem, amikor a
cimborám, Ulises Lima fölbukkant Párizsban, ez az igazság. Szereztem neki egy jó kis szobát
a rue des Eaux-ban, majdnem ugyanott, ahol én laktam. A Marcel Proustról csak egy ugrásra
volt a lakása, el kell menni balra, a rue René Boylesve felé, aztán bemész a Charles
Dickensen, és már ott is vagy a rue des Eaux-ban. Így aztán, ahogy mondani szokták, egy
köpésre laktunk egymástól. Az én szobámban volt egy tűzhely, és mindennap főztem, Ulises
pedig rendszeresen eljött hozzám ebédre. De én szóltam neki: akkor passzolnod kell egy kis
pénzecskét is. Ő meg erre: Adok pénzt, Polito, ne aggódj, szerintem jogos, te veszed az
ennivalót, ráadásul főzöl is. Mennyit kérsz? Én meg azt feleltem, hát, adj száz dollárt, Ulises,
és szót se többet, ő meg azt mondta, hogy dollárja már nincsen, csak frankja van,
mindenesetre azt odaadta. Volt pénze, és jóhiszemű volt.
Egy nap viszont így szólt: Polito, napról napra rosszabb az étel, amit kapok, hogy lehet
az, hogy annyi pénzbe kerül egy kurva tál rizs? Elmagyaráztam neki, hogy Franciaországban
drága a rizs, nem úgy, mint Mexikóban vagy Peruban, Ulises, itt egy kiló rizsre rámegy a
gatyád, érted, mondtam. Rám nézett, így, egy kicsit sandán, ahogy a mexikóiak szoktak nézni,
és azt mondta, rendben, de legalább vegyél egy doboz paradicsomszószt, mert már elegem
van belőle, hogy rizst egyek magában. Világos, feleltem, és veszek bort is, a nagy sietségben
mindig elfelejtem, de adnod kell még egy kis pénzt. Adott, másnap pedig paradicsomszósszal
tálaltam a rizsét, meg egy pohár vörösborral. De a rá következő napon már nem volt bor (az
az igazság, hogy megittam), két nappal később pedig elfogyott a paradicsomszósz is, és
megint rizst evett magában. Aztán makarónit készítettem. Várjunk csak, hadd gondolkozzam.
Aztán lencsét főztem, ami nagyon sok vasat tartalmaz, és laktató. Amikor pedig elfogyott a
lencse, akkor csicseriborsót. Aztán visszatértem a rizshez. Egy nap Ulises fölállt, és félig
viccesen a szemembe mondta: Polito, nekem az a gyanúm, hogy te itt ügyeskedsz. A te ételeid
a legegyszerűbbek és a legdrágábbak egész Párizsban. Nem, cimbora, feleltem, dehogy, édes
haverom, te el se tudod képzelni, milyen drága az élet, látszik, hogy nem te jársz bevásárolni.
Így aztán adott még egy kis pénzt, de másnap már nem jött el ebédelni. Eltelt három nap,
közben színét se láttam, aztán benéztem hozzá a rue des Eaux-ba, a szobájához. Nem volt ott.
De találkoznom kellett vele, ezért leültem a folyosón, és vártam.
Éjjel három körül megjelent. És amikor meglátott a folyosón, a hosszú, büdös folyosó
sötétjében, szétvetett lábbal megállt – úgy öt méterre tőlem –, és nem mozdult, mintha arra
számítana, hogy megtámadom. De a legkülönösebb az volt, hogy hallgatott, miután megállt,
nem szólt semmit!, a retkes picsába, gondoltam, ez az Ulises tényleg haragszik rám, és
mindjárt, itt helyben kiveri belőlem a szart, így aztán körültekintő módon inkább ülve
maradtam, egy árnyék a földön egyáltalán nem fenyegető, nem így van?, és a nevén
szólítottam, Ulises, haver, én vagyok, Polito, mire ő, áhhh, Polito, mi az ördögöt keresel itt
ilyen későn, Polito, és akkor rájöttem, hogy az előbb nem ismert meg, és azon kezdtem
gondolkodni, kire számított ez a balfasz?, mit gondolhatott, ki vagyok én?, és anyám életére
esküszöm, akkor már annál is jobban féltem, mint azelőtt, nem tudom, talán mert késő volt,
vagy a félhomályos folyosó miatt, vagy a megbokrosodó költői képzeletem miatt, a picsába,
még a hideg is kirázott, és Ulises Lima árnyalakja mögé odaképzeltem egy másikat is a
folyosóra. Az az igazság, hogy már a gondolattól is féltem, hogy le kell majd mennem
nyolcemeletnyi lépcsőn abban a kísértetházban. Pedig legszívesebben futva menekültem
volna onnan. De a hirtelen félelem, hogy egyedül maradhatok, erősebb volt, fölálltam
– kiderült, hogy az egyik lábam begörcsölt –, és megkértem Ulisest, hadd menjek be a
szobájába. Olyan képet vágott, mint aki éppen akkor ébred, de azt felelte, persze, Polito, és
kinyitotta az ajtót. Amikor már bent voltunk, a lámpafényben, éreztem, hogy a vér újra
megindul az ereimben, és amilyen pofátlan vagyok, megmutattam neki a nálam levő
könyveket. Ulises egyenként végignézte őket, és annyit mondott, rendben vannak, pedig
tudtam, hogy él-hal ezekért a könyvekért. Azért hoztam, hogy megvedd őket, mondtam.
Mennyit kérsz értük?, kérdezte. Hasra mondtam egy összeget, hogy lássuk, mi történik. Ulises
rám nézett, azt felelte, rendben, aztán a zsebébe nyúlt, kifizetett, és bámult tovább szótlanul.
Jól van, pajtás, mondtam, akkor megyek is, várjalak holnap valami finom ebéddel? Nem,
válaszolta, ne várj. De benézel valamikor? Jusson eszedbe, hogy ha nem eszel, éhen is
halhatsz, mondtam. Soha többet nem megyek, Polito, mondta. Nem tudom, mi történt velem.
Bár belül majd beszartam a félelemtől (halálra rémített a gondolat, hogy odakint végig kell
mennem a folyosón, és le kell mennem a lépcsőn), kívül mégis beszélni kezdtem, a picsába,
hirtelen már beszéltem is, hallottam, ahogyan beszélek, mintha a hangom már nem is az
enyém lenne, és a rohadék elkezdett volna önállóan fecsegni. Szóval azt mondtam, ez nem
igazság, Ulises, ha látnád, mennyit költöttem élelmiszerre, mennyi finomságot vettem, most
mi lesz velük?, rohadjanak meg?, szétrepedek, ha nekem kell megennem mindet, he?, Ulises,
rontsam el a gyomrom, vagy kapjak epebajt a sok evéstől?, mondj már valamit, Ulises, ne
játszd itt a süketet! Szóval ilyesmit, ebben a stílusban. És hiába mondtam magamban, hogy
hallgass már, Polito, ne legyél ennyire pofátlan, ennek még rossz vége lehet, tanuld meg, hol a
határ, te gyökér, odakint – abban a félig zsibbadt, elérzéstelenített területen, ami azelőtt az
arcom volt, az ajkam, a megalázott nyelvem – csak dőltek tovább a szavak (pedig életemben
először nem akartam kiejteni őket!), és így hallottam, hogy azt mondom: miféle barát vagy te,
Ulises, én a tenyeremen hordoztalak, mintha nem is csak a cimborám lennél, hanem a
testvérem, haver, a kisöcsém, a francba, Ulises, most meg jössz itt nekem ezzel a lekezelő
dumával. És a többi és a többi. Minek is folytassam. Elég annyi, hogy beszéltem és beszéltem,
Ulises pedig ott állt előttem abban a szobában, ami olyan kicsi volt, hogy inkább koporsónak
tűnt, és nem vette le rólam a szemét, nyugodt volt, és hiába vártam tőle azt a mozdulatot,
amelytől tartottam, mintha csak fölhúzna, mint egy órát, mintha azt mondaná magában,
Politónak még két perce van, még másfél perce van, még egy perce van, még ötven
másodperce van Politónak, szegény cimbora, még tíz másodperce van, én pedig, esküszöm,
mintha minden egyes szőrszálat láttam volna a testemen, mintha nyitva lenne a szemem,
ugyanakkor egy másik – lehunyt – szempár bejárná a bőröm minden négyzetcentiméterét, és
számba venné minden egyes szőrszálam, egy csukott szempár, mely mégis többet lát, mint a
nyitott szemem, tudom, kurvára zavaros ez az egész. Aztán már nem bírtam tovább, ledőltem
az ágyra, mint egy kurva, és azt mondtam neki: Ulises, rosszul érzem magam, cimbora,
katasztrófa az életem, nem tudom, mi van velem, igyekszem jól csinálni a dolgokat, de
minden rosszul sül el, vissza kéne mennem Peruba, kinyír ez a szaros város, már nem az
vagyok, aki voltam, és így beszéltem tovább, kiadtam magamból mindent, ami mart belülről,
az arcom félig Ulises takaróiba fúrtam, ki tudja, honnan szedte azokat a takarókat,
mindenesetre büdösek voltak – nem a chambres de bonne-ok tipikus mocsokszaga volt, nem
Ulises szaga, másmilyen szag volt, talán a halál szaga, baljós szag, mely végül befészkelte
magát az agyamba, és hátrahőköltem tőle –, a retkes picsába, Ulises, honnan szedted ezeket a
takarókat, haver, a halottasházból? De Ulises csak állt ott egy helyben, nem mozdult,
hallgatott, és akkor arra gondoltam, hogy itt a lehetőség, most elmehetek, aztán fölálltam,
kinyújtottam az egyik kezem, és megérintettem a vállát. Olyan volt, mintha egy szoborhoz
értem volna.

Roberto Rosas, Párizs, rue de Passy, 1977. szeptember. A mi padlásterünkben kábé tizenkét
szoba volt. Közülük nyolcban latin-amerikaiak laktak, egy chilei, Ricardito Barrientes, egy
argentin pár, a Sofía Pellegrini és Miguelito Sabotinski, a többiek pedig peruiak voltunk,
mindannyian költők, rendszeresek voltak a veszekedések.
Nem kis büszkeséggel Passy kommunának vagy Passy agglomerációnak hívtuk a
padlásteret.
Állandóan vitatkoztunk, és a kedvenc vagy talán az egyedüli témánk a politika és az
irodalom volt. Ricardito Barrientes szobáját korábban Polito Garcés bérelte – szintén perui és
szintén költő –, de egyszer egy rendkívüli gyűlés után úgy döntöttünk, hogy ultimátumot
adunk neki. Vagy eltűnsz innen még ezen a héten, baszdmeganyád, vagy lelökünk a lépcsőn,
az ágyadba szarunk, patkánymérget rakunk a borodba, vagy valami ennél is rosszabbat
teszünk. Szerencsére Polito szót fogadott, egyébként nem tudom, mi történt volna.
Mindenesetre egy napon újra föltűnt, úgy csúszott-mászott, ahogy mindig is szokott,
benézett egy szobába, aztán egy másikba, pénzt kért kölcsön (amit soha nem adott meg),
meghívatta magát egy kis kávéra itt, egy kis matéra ott (Sofía Pellegrini halálosan gyűlölte),
könyveket kért kölcsön, elmesélte, hogy a héten találkozott Bryce Echeniquével és Julio
Ramón Ribeyróval, hogy Hinostrozával teázgatott, a szokásos hazugságokat, és ha egyszer
mondta volna el őket, még hihetők is lettek volna, ha kétszer, viccesek, de a örökösen
ismételgetve már undort keltettek, szánalmat, aggodalmat, mert kétség nem fért hozzá, hogy
Polito fejében valami nincs rendben. Persze kié van rendben közülünk, úgy igazán rendben?
Na jó, azért annyira gázul, mint Polito, nem vagyunk.
 Szóval egy nap föltűnt nálunk, az egyik délután, amikor véletlenül épp szinte
mindannyian ott voltunk (tudom, mert hallottam, ahogy bekopog a többi ajtón, hallottam a
hangját, az összetéveszthetetlen „hogy vagy, haver”-ját), és egy idő múlva rávetült az árnyéka
a szobám küszöbére, mintha nem merne belépni anélkül, hogy behívnák, erre azt mondtam
neki – talán túlságosan durván – mit akarsz, baszdmeganyád, ő pedig nevetett azzal a balfasz
vihogásával, és azt felelte, jaj, Robertito, de rég láttuk egymást, semmit sem változtál, testvér,
de örülök, nézd, hoztam egy költőt, szeretném neked bemutatni, egy cimbora a Mexikói
Köztársaságból.
Csak akkor vettem észre, hogy áll mellette valaki. Izmos, kreol fickó volt, indiános
vonásokkal. A szeme mintha cseppfolyós lett volna, vagyis mintha letörölték volna az arcáról,
és orvosi mosolya volt, szokatlan látvány a Passy kommunában, ahol mindenkinek népzenész-
vagy ügyvédmosolya volt.
Ez volt Ulises Lima. Így ismertem meg. Barátok lettünk. Barátok a párizsi éjszakában.
Természetesen egyáltalán nem hasonlított Politóra. Különben nem lettem volna a barátja.
Nem emlékszem, mennyi ideig élt Párizsban. De az biztos, hogy bár eléggé eltérő volt a
személyiségünk, gyakran találkoztunk. Egy nap viszont azt mondta, hogy elmegy. Hogyhogy
elmész, pajtás?, kérdeztem, mert amennyire én tudtam, imádta ezt a várost. Azt hiszem, nincs
egészen rendben az egészségem, mosolygott. De valami súlyos? Nem, egyáltalán nem súlyos,
válaszolta, de zavaró. Jól van, mondtam, akkor semmi baj, igyunk egy kortyot, hogy
megünnepeljük. Mexikóra!, mondtam. Nem megyek vissza Mexikóba, felelte, Barcelonába
megyek. És miért oda, pajtás?, kérdeztem. Van ott egy barátom, egy darabig nála fogok lakni.
Mindössze ennyit mondott, én pedig nem faggattam. Aztán elmentünk még borért, és
megittuk a Bir-Hakeim hídnál, én pedig elmeséltem neki a legfrissebb szerelmi kalandjaimat.
De neki máshol járt az esze, így aztán, a változatosság kedvéért a költészetről kezdtünk
beszélgetni, arról a témáról, amelyet egyre kevésbé szeretek.
Emlékszem rá, Ulisesnek tetszett a fiatal francia költészet. Ezt tanúsíthatom. Szerintünk, a
Passy agglomeráció szerint a fiatal francia költészet gusztustalan volt. Apuci kisfiai és
drogosok. Értsd már meg, Ulises, szoktam neki mondani, mi forradalmárok vagyunk, mi
megjártuk Latin-Amerika börtöneit, hogyan is tetszhetne nekünk egy olyan költészet, mint
amilyen a francia? Az a fasz meg nem mondott semmit, csak nevetett. Egyszer Michel
Bulteau-val találkozott, én pedig elkísértem. Ulises pocsékul beszélt franciául, így aztán
nagyobbrészt én beszéltem. Aztán megismertem Matthieu Messagier-t, Jean-Jacques Faussot-
t, és Adeline-t, Bulteau párját.
Egyikük sem volt szimpatikus. Faussot-t megkérdeztem, el tudná-e intézni, hogy
megjelenjen egy cikkem a folyóiratban, ahol dolgozik – egy szaros popzenei folyóirat volt
–, és azt felelte, hogy először el kell olvasnia a cikket. Pár nappal később elvittem hozzá, de
nem tetszett neki. Messagier-től elkértem egy öreg francia költő címét, „a babérkoszorús
költő” – állítólag – találkozott Martín Adánnal, amikor a negyvenes években Limában járt, de
Messagier nem akarta megadni, és képtelen kifogásokkal hozakodott elő, például hogy az
öreg nem fogad látogatókat. De hiszen nem pénzt akarok tőle kölcsönkérni, mondtam, csak
interjút akartok vele csinálni, de mindegy volt, hiába próbálkoztam. Végül Bulteau-nak azt
mondtam, hogy le fogom fordítani. Ez már tetszett neki, és nem emelt semmiféle kifogást.
Persze csak viccből mondtam. Aztán eszembe jutott, hogy talán nem is lenne rossz ötlet. Egy
este, pár nappal később hozzá is láttam a munkához. A „Sang de satin” című verset
választottam. Azelőtt még soha nem fordult meg a fejemben, hogy verseket fordítsak, pedig
költő vagyok, és szokás azt hinni, hogy a költők más költőket fordítanak. De engem még nem
fordított senki, szóval miért kellett volna nekem mást fordítanom? Mindegy, ilyen az élet.
Akkor az volt az érzésem, hogy nem rossz az ötlet. Talán Ulises miatt volt, ő hatott még a
legmegrögzöttebb szokásaimra is. Talán azért, mert úgy éreztem, hogy ideje olyasvalamibe
fognom, amit még nem csináltam korábban. Nem tudom. Mindenesetre elmondtam Bulteau-
nak, hogy azt tervezem, hogy lefordítom, és közlöm a fordítást (mindig a közlés a kulcsszó)
egy perui folyóiratban – ami nem létezett, csak kitaláltam a nevét –, egy perui folyóiratban,
ahova Westphalen is írni szokott, mondtam, ő pedig készségesnek mutatkozott – azt hiszem,
fogalma sem volt róla, ki az a Westphalen, éppúgy mondhattam volna azt is, hogy egy
folyóiratban, ahova Huamán Poma vagy Salazar Bondy is írni szokott –, én pedig hozzáláttam
a munkához.
Nem emlékszem, hogy Ulises addigra már elutazott-e vagy még mindig erre mászkált.
„Sang de satin.” Már az első pillanattól kezdve problémáim voltak ezzel a szaros verssel.
Hogy fordítsam le a címet? „Szaténvér” vagy „Selymes vér”? Több mint egy hétig
gondolkodtam rajta. Aztán egyszer csak rám zúdult Párizs összes borzalma, a francia nyelv és
a fiatal költészet összes borzalma, a megtűrt idegenségünkből, abból a szomorú és
helyrehozhatatlan tényből fakadó borzalom, hogy dél-amerikaiként bolyongunk Európában, a
nagyvilágban, és egyből tudtam, hogy képtelen leszek tovább dolgozni a „Szaténvér” vagy
„Selymes vér” fordításán, tudtam, hogy ha folytatnám, akkor a végén megölném Bulteau-t a
rue de Téhéran-i stúdiójában, és aztán törvényen kívüliként menekülnék Párizsból. Így aztán
végül úgy döntöttem, nem viszem véghez a tervemet, és miután Ulises Lima elutazott (nem
emlékszem pontosan, mikor), többé nem találkoztam a francia költőkkel.

Simone Darrieux, Párizs, rue des Petites Écuries, 1977. szeptember. Sosem szerzett semmit,
ami akár csak távolról is emlékeztetett volna a munkára. Valójában nem tudom, miből élt.
Volt pénze, amikor érkezett, az biztos – amikor találkoztunk, eleinte mindig ő fizetett, egy
kávét, egy calvadost, pár pohár bort –, de aztán a pénz hamar elfogyott, és amennyire én
tudom, nem volt semmilyen pénzforrása.
Egyszer elmesélte, hogy talált egy ötezer frankos bankjegyet az utcán. Onnantól kezdve
mindig a földet nézte gyaloglás közben.
Valamivel később megint talált egy elvesztett bankjegyet.
Volt pár perui barátja, akik néha adtak neki munkát, egy csapat perui költő, akik
valószínűleg csak névleg voltak költők, mert a párizsi lét – ez köztudott – elkoptat és fölold
bármilyen hivatástudatot – hacsak nincs vasból –, elaljasít és feledésbe taszít. Legalábbis
többnyire ez szokott történni a latin-amerikaiakkal, akiket én ismerek. Nem azt akarom
mondani, hogy Ulises Lima így járt, de a perui barátai igenis így jártak. Létrehoztak
valamiféle takarítószövetkezetet. Irodapadlót políroztak, ablakot mostak, ehhez hasonló
dolgokat, Ulises pedig kisegítette őket, amikor a szövetkezet valamelyik tagja megbetegedett,
vagy a városon kívül tartózkodott. Általában a helyettesítésnek szinte mindig egészségügyi
oka volt, a peruiak nem utaztak túl sokat, bár nyaranta néhányan elmentek szüretelni
Roussillonba. Két-három fős csoportokban utaztak, volt, aki egyedül indult útnak, és mielőtt
elment, azt mondta, hogy a Costa Bravára megy nyaralni. Kábé háromszor találkoztam velük,
szánalmas figurák, többen is fölajánlották, hogy lefeküdnének velem.
Amennyi pénzt keresel, mondtam egyszer Ulisesnek, az alig elég arra, hogy ne halj éhen,
szerinted honnan lesz pénzed, hogy Izraelbe utazz? Nemsokára, válaszolta, és ezzel véget is
ért a társalgásunk az anyagiakról. Tulajdonképpen most, hogy belegondolok, elég nehéz
meghatározni, milyen témákról beszélgettünk. Arturóval teljesen egyértelmű volt a dolog
(alapvetően irodalomról és szexről beszélgettünk), Ulisesszel viszont bizonytalanok voltak a
határok, talán azért, mert ritkán találkoztunk (bár ő, a maga módján hű maradt a
barátságunkhoz, hű maradt a telefonszámomhoz), talán azért, mert olyan ember volt, vagy
olyannak látszott, akinek nincsenek elvárásai.

Sofía Pellegrini, Párizs, a jardins du Trocadéróban ülve, 1977. szeptember. Elnevezték a rue
des Eaux Krisztusának, és mindenki kinevette, még Roberto Rosas is, aki azt mondta magáról,
hogy a legjobb barátja Párizsban. Alapvetően azért nevettek rajta, mert hülye volt, ezt
mondták, csak egy menthetetlen hülye képes hagyni, érveltek, hogy Polito Garcés több mint
háromszor átverje, arról persze megfeledkeztek, hogy Polito korábban őket is átverte. A rue
des Eaux Krisztusa. Nem, én egyszer sem jártam nála, tudom, hogy borzasztó dolgokat
meséltek, hogy egy odúban lakik, hogy rakásban állnak nála Párizs leghaszontalanabb tárgyai:
szemét, folyóiratok, napilapok, a könyvesboltokból lopott könyvek, amelyek gyorsan átvették
a szagát, és aztán bűzlöttek, megpenészedtek, és elképzelhetetlen módon elszíneződtek. Azt
mondták, napokig kibírja egy falat nélkül, hónapokig nem teszi be a lábát a közfürdőkbe, de
ez szerintem nem igaz, mert sosem láttam túlzottan koszosnak. Persze én nem igazán
ismertem, nem voltam a barátnője, de egy nap megjelent a padlásterünkben a Passyban, és
nem volt más, csak én – én meg elég rosszul éreztem magam, depressziós voltam,
összevesztem a párommal, nem mentek jól a dolgaim –, amikor megjelent, akkor épp a
szobámba bezárkózva sírtam, a többiek elmentek a filmklubba, vagy a sokféle politikai gyűlés
valamelyikére, mindenki forradalmi aktivista volt, Ulises Lima pedig végigjárta a folyosót, de
nem kopogott egyetlen ajtón sem, mintha tudná, hogy nem talál majd senkit, aztán egyenesen
az én szobámhoz lépett, ahol egyedül ültem az ágyamon és a falat néztem, majd belépett
(tiszta és illatos volt), és ott maradt velem, nem mondott semmit, csak annyit, hogy szia,
Sofía, és csak állt ott, amíg abba nem hagytam a sírást. Ezért aztán szívesen emlékszem vissza
rá.

Simone Darrieux, Párizs, rue des Petites Écuries, 1977. szeptember. Ulises Lima
rendszeresen nálam zuhanyzott. Nem voltam oda a dologért. Nem szeretek olyan törülközőt
használni, amelyet már használt valaki más, főleg, ha az a valaki nem áll hozzám közel
fizikai, sőt lelki értelemben, de azért hagytam, hogy használja a zuhanyzómat, aztán mindig
fogtam a törülközőket, és beraktam őket a mosógépbe. Egyébként a lakásomban igyekezett
rendet hagyni maga után, a maga módján persze, de igyekezett, és ez a lényeg. Miután
letusolt, fölmosta a zuhanyzó padlóját, és kiszedte a hajat a lefolyóból, ami talán
semmiségnek tűnhet, de én sikítófrászt kapok tőle, undorodom a fürdőkádat eldugaszoló
hajcsomóktól (és még inkább, ha a hajcsomó nem a sajátom!). Aztán összeszedte és
összehajtotta a használt törülközőket, és a bidén hagyta őket, hogy aztán, amikor jónak látom,
berakjam őket a mosógépbe. Eleinte még saját szappant is hozott, de mondtam neki, hogy
nem szükséges, egész nyugodtan használhatja a szappanom és a samponom (de eszébe ne
jusson hozzáérni a szivacsomhoz).
Nagyon szertartásos volt. Általában egy nappal korábban fölhívott telefonon, és
megkérdezte, nem zavar-e, ha átjön, nincsenek-e vendégeim vagy valami dolgom, aztán
konkretizáltuk az időpontot, másnap pedig pontosan megjelent, egy kicsit beszélgettünk, aztán
bevonult a fürdőszobába. Utána bizonytalan ideig nem jelentkezett. Néha egy hét telt el, mire
újra megjelent, máskor kettő vagy akár három. Ez alatt az idő alatt, gondolom, a közfürdőkbe
járt.
Egyszer, a rue de la Lune-i bárban azt mondta nekem, hogy szereti a közfürdőket, azokat
a helyeket, ahova a külföldiek járnak fürdeni, feketék a frankofón Afrikából vagy magrebiek,
és a szegény egyetemi hallgatók is, mutattam rá, igen, azok is, mondta, de elsősorban a
külföldiek. Emlékszem, egyszer megkérdezte tőlem, hogy jártam-e már a mexikói
közfürdőkben. Nem, természetesen soha. Azok tényleg közfürdők, mondta, van bennük
szauna, törökfürdő, gőzfürdő. Itt is vannak ilyenek, mondtam, csak azok drágábbak.
Mexikóban nem, mondta, ott olcsók. Igazság szerint, még sosem gondolkodtam el a mexikói
közfürdőkön. De ott biztos nem jártál közfürdőkbe fürödni, mondtam. Nem, válaszolta, volt rá
példa, de nem igazán.
Különös figura volt. A könyvek margójára jegyzetelt. Szerencsére tőlem nem kapott
kölcsön egyet sem. Hogy miért mondom? Mert nem szeretem, ha összefirkálják a
könyveimet. De volt egy szokása, ami még annál is megdöbbentőbb volt, mint hogy a
margókra jegyzetel. Talán el sem hiszitek, de könyvekkel zuhanyzott. Esküszöm. Olvasott a
zuhany alatt. Hogy honnan tudom? Egyszerű. Szinte az összes könyve nedves volt. Először
azt hittem, hogy az esőtől, Ulises szeretett gyalogolni, csak ritkán szállt metróra, gyalog
bejárta Párizst az egyik végétől a másikig, és amikor esett, bőrig ázott, mert sosem állt meg,
hogy megvárja, míg eláll. Így aztán a könyvei, legalábbis azok, amelyeket a leggyakrabban
olvasott, mindig hullámosak voltak egy kicsit, félig-meddig megkeményedtek, én pedig azt
képzeltem, hogy az esőtől. De egyszer megfigyeltem, hogy egy száraz könyvvel a kezében
megy be a fürdőszobába, és amikor kijön, a könyv már nedves. Aznap a kíváncsiságom
legyőzte a tapintatot. Odamentem hozzá, és kikaptam a kezéből a könyvet. Nemcsak a borító
volt nedves, hanem néhány belső oldal is, a margón pedig a víztől elmosódott tintájú
jegyzetek voltak, néhányat közülük talán a zuhany alatt írt, és akkor azt mondtam, úristen, ezt
nem hiszem el, olvasol zuhanyzás közben, te megőrültél?, mire azt felelte, hogy nem tehet
róla, de leszögezte, hogy csak verseket olvas – ezt abban a pillanatban nem értettem, de most
már értem, azt akarta mondani, hogy csak két-három oldalt olvas el, nem egy egész könyvet
–, erre elnevettem magam, ledőltem a kanapéra, és összegörnyedtem a nevetéstől, aztán ő is
nevetni kezdett, és nevettünk mindketten, hosszú ideig, nem emlékszem, meddig.

Michel Bulteau, Párizs, rue de Téhéran, 1978. január. Nem tudom, honnan szerezte meg a
telefonszámom, de egy éjszaka – már talán éjfél is elmúlt –, fölhívott az otthoni számomon.
Michel Bulteau-t kérte. Mire én: én vagyok Michel Bulteau. Mire ő: Ulises Lima vagyok.
Szünet. Aztán én: értem. Mire ő: örülök, hogy otthon talállak, remélem, még nem aludtál.
Mire én: nem, nem aludtam. Szünet. Mire ő: szeretnék veled találkozni. Mire én: most? Mire
ő: hát, igen, most, el tudok menni hozzád, ha gondolod. Mire én: hol vagy?, de valami mást
érthetett, mert azt felelte: mexikói vagyok. Aztán rémleni kezdett – egész homályosan –, hogy
kaptam egy folyóiratot Mexikóból. Mindenesetre maga a név, Ulises Lima, nem volt ismerős.
Folytattam: láttad már valaha a Question Markot? Mire ő: nem, nem láttam még őket. Mire
én: azt hiszem, mexikóiak. Mire ő: a Question Mark? Mi az a Question Mark? Mire én: egy
rockbanda, természetesen. Mire ő: álarcban játszanak? Először nem értettem a kérdést.
Álarcban? Nem, természetesen nem álarcban játszanak. Miért kéne álarcban játszaniuk?
Mexikóban vannak olyan rockbandák, akik álarcban lépnek föl? Mire ő: előfordul. Mire én:
nevetségesen hangzik, de érdekes lehet. Honnan hívsz? A szállodádból? Mire ő: nem, az
utcáról. Mire én: tudod, hogyan jutsz el a Miromesnil metrómegállóig? Mire ő: igen, persze,
nem probléma. Mire én: húsz perc múlva. Mire ő: ott leszek, és lerakta. Ahogy fölvettem a
zakómat, hirtelen eszembe jutott: de hiszen azt sem tudom, hogy néz ki! Hogy néznek ki a
mexikói költők? Egyetlenegyet sem ismerek! Csak egy fotót Octavio Pazról. A Question
Mark jutott eszembe, aztán Elliott Murphie, és valami, amit Elliott mondott nekem, amikor
New Yorkban jártam: a mexikói halálfej, a fickó, akit mexikói halálfejnek hívtak, és akit csak
messziről láttam a kínai negyedben, egy szórakozóhelyen a Franklin Street és a Broadway
sarkán, a mexikói halálfej zenész volt, de én csak egy sziluettet láttam, és megkérdeztem
Elliottot, mit akar nekem mutatni azon a fickón, mire Elliott azt válaszolta: olyan, mint a
férgek, féregszemei vannak, és úgy beszél, mint a férgek. Hogy beszélnek a férgek?
Rébuszokban, felelte Elliott. Oké. Világos. És miért hívják mexikói halálfejnek?, kérdeztem.
De Elliott már nem hallott, vagy valaki mással beszélt, így aztán arra jutottam, hogy a fickó
amellett hogy csontsovány, biztosan mexikói, vagy legalábbis azt mondja mindenkinek, hogy
mexikói, esetleg valamikor járt már Mexikóban. De én nem láttam az arcát, csak a sziluettjét,
ahogy átvonul a szórakozóhelyen. Egy asszociációktól mentes, metaforák nélküli sziluett, egy
sziluett, mely pusztán sziluett volt, és nem is akart több lenni annál. Így aztán fölvettem a
fekete zakómat, megfésülködtem, és kiléptem az utcára, közben az az ismeretlen járt a
fejemben, aki az előbb telefonált, meg a mexikói halálfej, akit futólag láttam New Yorkban. A
rue de Téhérantól a Miromesnil megállóig csak néhány perc, ha az ember kilép, de át kell
kelni a boulevard Haussmannon, aztán végig az avenue Percier-n, majd egy darabon a rue La
Boétie-n, ilyen későn ezek már elég kihaltak, mintha este tíztől röntgensugarakkal bombáznák
őket, közben arra gondoltam, hogy jobb lett volna, ha a Monceau megállónál találkozom az
ismeretlennel, akkor az ellenkező irányban kellett volna elindulnom, a rue de Téhéranról a rue
de Monceau-ra, aztán az avenue Ruysdaelen, majd a pare Monceau-t átszelő avenue
Ferdousin, a park ilyenkor tele van anyagosokkal és dílerekkel, meg mélabús rendőrökkel,
akik más világokból érkeztek a pare Monceau-ba, abból a lanyha félhomályból, mely bevezeti
a place de la République Dominicaine föltűnését, ez megfelelő helyszín lett volna, hogy
találkozzam a mexikói halálfejjel. De én követtem az útvonalamat, egy másik útvonalat a rue
de Miromesnil lépcsője felé, és megérkeztem a kihalt és patyolattiszta lépcsőhöz. Bevallom,
soha azelőtt nem láttam még ilyen igézőnek, mégis ennyire elérhetetlennek a metró lépcsőjét.
Pedig ugyanolyan látványt nyújtott, mint mindig. Hamar rájöttem, hogy az eltérő perspektívát
én magam vetítem oda, mégpedig azért, mert igent mondtam rá, hogy ilyen alkalmatlan
időpontban találkozzam egy ismeretlennel, pedig ez egyáltalán nem volt rám jellemző. De
természetesen az sem, hogy visszautasítsam, ha szólít a sors. Ott voltam, és ez volt a lényeg.
De egy irodistán kívül nem volt senki a lépcsőnél, ő könyvet olvasott, és valószínűleg várt
valakire. Így aztán elindultam lefelé, úgy döntöttem, hogy várok öt percet, aztán elmegyek, és
nyomtalanul elfelejtem ezt az egészet. Az első kanyarnál találtam egy rongyokba és kartonba
csomagolt öregasszonyt, aki aludt, vagy úgy tett, mintha aludna. Néhány méterrel odébb
láttam egy fickót – aki úgy nézte az öregasszonyt, mintha kígyót látna –, hosszú, fekete haja
volt, a vonásai akár egy mexikói vonásai is lehettek, bár e tekintetben végzetesen tájékozatlan
vagyok. Megálltam és figyeltem. Alacsonyabb volt nálam, viseltes bőrdzseki volt rajta, és
négy-öt könyv a hóna alatt. Hirtelen mintha fölébredt volna, és rám szögezte a tekintetét, ő
volt az, semmi kétség. Odalépett hozzám, és kezet nyújtott. Hihetetlenül furcsa kézfogása
volt. Mintha lett volna benne egy kevés a szabadkőműves jelek és a mexikói alvilág kódjainak
keverékéből. De legalábbis borzongató, és formailag különleges kézfogás volt, mintha a
kezemet megszorító kézen nem lenne bőr, vagy csak egy burok lenne, egy tetovált burok. De
felejtsük el most a kezet. Azt mondtam neki, hogy szép esténk van, és javasoltam, hogy
sétáljunk egyet. Mintha még mindig nyár lenne, mondtam. Ő némán követett. Egy pillanatra
attól tartottam, hogy meg sem fog szólalni a találkozásunk alatt. Megnéztem a könyveit, az
egyik, az Ether-Mouth az enyém volt, egy másik Claude Pélieu-é, a többi pedig valószínűleg
mexikói szerzőké, akiknek még a nevét sem hallottam. Megkérdeztem tőle, mióta van
Párizsban. Régóta, felelte. Siralmasan beszélt franciául. Fölajánlottam, hogy beszéljünk
angolul, és beleegyezett. A rue de Miromesnilen sétáltunk a Faubourg St.-Honoréig. Hosszú,
gyors léptekkel haladtunk, mintha fontos találkozóra sietnénk, és késésben lennénk. Na most,
én nem nagyon szeretek gyalogolni. Mégis, azon az éjszakán megállás nélkül, teljes erőből
gyalogoltunk, a Faubourg St.-Honorén a rue Boissy d’Anglas-ig, és onnan a Champs-Élysées-
ig, ahol megint jobbra fordultunk, egészen az avenue Churchillig, ott befordultunk balra
– magunk mögött hagyva a Grand Palais bizonytalan árnyékát –, egyenesen a III. Sándor híd
felé, nem lassítva a tempón, eközben a mexikói – helyenként értelmezhetetlen angolsággal
– megpróbált kifejteni egy történetet, melyet eléggé nehezemre esett megérteni, a történet
elveszett költőkről és elveszett folyóiratokról szólt, és olyan művekről, melyek létezéséről
senki sem tudott semmit, és egy Kaliforniához vagy Arizonához, vagy valamelyik ezekkel
határos mexikói államhoz hasonló tájon játszódott, egy képzeletbeli vagy valóságos, de
napszítta vidéken, egy régmúlt és elfeledett korban, vagy legalábbis egy olyan korban, amely
már a legkevésbé sem volt lényeges a mai Párizsban, a hetvenes években. A civilizáció
határain kívül eső történet, mondtam. Erre ő: igen, igen, csakugyan így van, igen, igen. Erre
azt mondtam: szóval soha nem láttad a Question Markot? Erre ő: nem, nem láttam őket soha.
Erre azt mondtam, hogy egyszer meg kell néznie őket, mert nagyon jók, de valójában ezt csak
azért mondtam, mert nem tudtam, mi mást mondhatnék.
8

Amadeo Salvatierra, Mexikóváros, calle República de Venezuela, a Palacio de la

Inquisición közelében, 1976. január. Azt mondtam: srácok, elfogyott a Los Suicidas mezcal,
ez egy kétségbevonhatatlan, vitathatatlan tény, mi lenne, ha egyikőtök lemenne, és venne egy
üveg Sauzát, mire egyikük, a mexikói azt mondta: lemegyek, Amadeo, és már ugrott is az
ajtóhoz, amikor megállítottam, és azt mondtam, egy pillanat, barátom, itt maradt a pénz, de ő
rám nézett, és azt mondta, eszébe ne jusson, Amadeo, ezt most mi fizetjük, milyen
szimpatikus srácok voltak. Mielőtt elindult volna, még elláttam pár tanáccsal: azt mondtam,
hogy menjen a Venezuelán a Brasilig, és ott forduljon jobb kéz felé, aztán menjen föl a calle
Hondurasig, a plaza de Santa Catarináig, ahol majd bal kéz felé kell fordulnia, onnan egészen
a Chiléig, és aztán megint jobb kéz felé, föl, mint aki a La Laguinilla piacra megy, és amikor
odaér, a bal oldali járdán, az El Buen Tono háztartási bolt mellett meg fogja találni a La
Guerrerense bárt, el sem lehet téveszteni, és hogy a La Guerrerensében azt kell mondania, én
küldtem, a jegyző, Amadeo Salvatierra, és hozzátettem, hogy ne késlekedjen. Aztán tovább
kutakodtam a papírok között, a másik srác pedig fölállt a helyéről, és vizsgálgatni kezdte a
könyvtáramat. Én igazság szerint nem láttam, hanem hallottam, tett egy lépést, levett egy
könyvet, visszarakta, a zajt hallottam, amit a könyveim gerincén végigsimító ujja keltett! De
nem láttam. Aztán megint leültem, eltettem a pénzt a tárcámba, és reszkető kézzel – bizonyos
kor után az ember már nem tud olyan felszabadultan inni – vizsgálgattam a megsárgult, régi
papírlapjaimat. Lehajtott fejjel ültem, a szemem kissé elfelhősödött, a chilei srác pedig
csöndben járkált a könyvtáramban, és én csak a mutatóujjának vagy a kisujjának hangját
hallottam, á, milyen ügyes keze van a fiúnak, úgy járja végig a vaskos köteteim gerincét, mint
a villám, az ujja: hús és papír, hús és bőr surrogása, jóleső hang a fülnek, álmot hozó hang,
valószínűleg így jártam, mert hirtelen becsuktam a szemem (vagy talán már csukva volt előbb
is), és megjelent előttem a plaza de Santo Domingo az árkádjaival, a calle Venezuela, a
Palacio de la Inquisición, a Las dos estrellas kocsma a calle Loretón, a La sevillana kávézó a
Justo Sierrán, a Mi oficina kocsma a Misionerón, közel a Pino Suárezhez – ahova nem
engedtek be sem egyenruhásokat, sem kutyákat, sem nőket, kivéve egyet, az egyetlen kivételt
–, és láttam, ahogy a nő újra végigmegy ezeken az utcákon, a Loretón, a Soledadon, a Correo
Mayoron, a Monedán, láttam, ahogy sietve átkel a Zócalón, á, micsoda látomás, egy
huszonpáréves nő a kilencszázhúszas években, ahogy átkel a Zócalón, oly szaporán, mintha
egy szerelmi találkára igyekezne, és késésben lenne, vagy mintha a belváros egyik boltjába
tartana, mert vár rá egy kis munka, egy egyszerű öltözetű nő, olcsó, de szép ruhában, a haja
hollófekete, a háta egyenes, a lába nem túl hosszú – de megvan benne az az utolérhetetlen báj,
mely az összes fiatal nő lábának sajátja, legyenek bár soványak, kövérek, vagy kimondottan
formásak –, két zsenge és eltökélt láb, rajtuk lapos, vagy egészen aprócska sarkú cipő, olcsó
modell, de csinos, és mindenekelőtt kényelmes, még véletlenül sem arra készült, hogy az
ember siessen benne, hogy időben odaérjen a találkára vagy a munkába, habár én pontosan
tudom, hogy ő egyáltalán nem találkára siet, és munkába sem várják. Akkor hová tart? Vagy
nem tart sehová, egyszerűen csak így szokott járni? A nő már átért a Zócalo túloldalára, rátér
a Monte de Piedadra a Tacuba felé, itt nagyobb a tömeg, és már nem tud olyan gyorsan
haladni, aztán befordul a Tacubára, egyre lassabban, egy pillanatra elragadja tőlem a sokaság,
de aztán megint fölbukkan, ott van, az Alameda felé megy, vagy talán megáll még előbb a
postánál, most már tisztán látszik pár papír a kezében, talán levelek, de nem, nem megy be a
postára, elmegy az Alamedáig, majd megáll, mintha azért állt volna meg, hogy kifújja magát,
és aztán megy tovább, ugyanazzal a tempóval, a parkban, a fák alatt, és ahogy vannak nők,
akik előre látják a jövőt, én látom a múltat, látom Mexikó múltját, és látom ennek a nőnek a
hátát, aki az álmomban távolodik tőlem, én pedig azt kérdem tőle, hová mész, Cesárea?, hová
mész, Cesárea Tinajero?

Felipe Müller, Céntrico bár, Barcelona, calle Tallers, 1978. január. Ami engem illet, 1977-
ben történt, hogy összeköltöztem a párommal. Mindketten akkor töltöttük be a húszat.
Találtunk egy lakást a calle Tallersban, és odaköltöztünk. Én korrektor voltam egy kiadónál, ő
pedig ösztöndíjat kapott, ugyanabban az oktatási központban, ahol Arturo Belano anyukája is
ösztöndíjas volt. Sőt Arturo Belano anyukája mutatott be minket egymásnak. Szintén 1977-
ben történt, hogy Párizsba utaztunk. Ulises Lima chambre de bonne-jában laktunk. Hát, mit
mondjak, az Ulises nem volt túl jó passzban. A szoba úgy nézett ki, mint egy szeméttelep. A
párommal egy kicsit rendet raktunk abban a kuplerájban, de hiába söprögettünk és
mosogattunk, volt ott valami, amit lehetetlen volt eltüntetni. Esténként (a párom Ulises
ágyában aludt, én pedig a földön) valami csillogott a plafonon. A derengés forrása az egyetlen
ablak volt – koszosabb már nem is lehetett volna –, de úgy terjedt végig a falakon és a
plafonon, mint a hullámzó algák. Amikor hazamentünk Barcelonába, kiderült, hogy rühesek
vagyunk. Elég lesújtó volt. Egyedül Ulisestől kaphattuk el. Hogyhogy nem szólt?, mondta
panaszos hangon a párom. Talán nem tudta, feleltem. De akkor gondolatban visszatértem
Párizsba, fölidéztem azokat az 1977-es napokat, és láttam, hogy Ulises vakarózik, meghúzza a
borosüveget, aztán megint vakarózik, és ez az emlékkép meggyőzött róla, hogy a páromnak
igaza van. Tudta, és nem szólt semmit. Egy darabig nehezteltem rá a rüh miatt, de aztán
elfelejtettük, sőt még nevettünk is rajta. A kérdés az volt, hogy hogyan fogunk meggyógyulni.
Nem volt zuhany a lakásunkban, és naponta legalább egyszer meg kellett mosdanunk timsós
szappannal, aztán be kellett kennünk magunkat Sarnatín krémmel. Így aztán 1977 nem csak
azért emlékezetes, mert jó év volt, hanem azért is, mert volt benne nagyjából egy-másfél
hónap, amikor állandóan azokhoz a barátainkhoz jártunk, akiknek volt zuhanyzójuk. Az egyik
ezek közül Arturo Belano volt. Nemcsak zuhanyzója volt, hanem egy hatalmas, lábakon álló
kádja is, kényelmesen elfért benne három ember. A baj csak az volt, hogy Arturo nem
egyedül élt, hanem hét-nyolc másikkal együtt, egyfajta városi kommunában, és volt, akinek
nem tetszett, hogy a párommal náluk fürdünk. Mindegy, végül is nem sokszor fürödtünk ott.
1977-ben történt, hogy Arturo Belano éjjeliőri állást kapott egy kempingben. Egyszer
elmentem meglátogatni. Úgy szólították, hogy seriff, és ezen mindig jót mulatott. Azt hiszem,
azon a nyáron történt, hogy mindketten, közös megegyezéssel eltávolodtunk a zsigeri
realizmustól. Kiadtunk egy folyóiratot Barcelonában – nagyon kis költségvetésű, és szinte alig
terjesztett folyóirat volt –, és írtunk egy levelet, amelyben kiléptünk a zsigeri realizmusból.
Nem tagadtunk meg semmit, nem köpködtünk a mexikói társainkra, egyszerűen kimondtuk,
hogy mi már nem tartozunk a csoporthoz. Valójában nagyon lefoglalt minket a munkánk és a
küzdelem a túlélésért.

Mary Watson, London, Sutherland Place, 1978. május. 1977 nyarán Franciaországba
utaztam a barátommal, Hugh Marksszal. Én akkoriban irodalmat hallgattam Oxfordban, és a
szűkös hallgatói ösztöndíjamból éltem. Hugh segélyt kapott a társadalombiztosítástól. Nem
voltunk szeretők, csak barátok, igazság szerint részben ezért indultunk el együtt Londonból
azon a nyáron, mert mindkettőnknek zátonyra futott az előző érzelmi kapcsolata, viszont
biztosak voltunk benne, hogy közöttünk mindez szóba sem jöhet. Hugh-t elhagyta egy
utálatos skót lány. Engem elhagyott egy egyetemista srác, akit mindig körülrajongtak a
csajok, és akiről azt hittem, hogy szerelmes vagyok belé.
Párizsban elfogyott a pénzünk, de ez nem vette el a kedvünket az utazástól, így aztán
valahogy kievickéltünk a városból, és stoppal elindultunk dél felé. Orléans környékén fölvett
minket egy Volkswagen furgon. A sofőr német volt, és Hansnak hívták. Hozzánk hasonlóan ő
is délnek tartott a feleségével – egy Monique nevű francia nővel –, és a pár éves kisfiával.
Hansnak hosszú haja volt, dús szakálla – úgy nézett ki, mint Raszputyin, csak szőkében –, és
bejárta az egész világot.
Nem sokkal később fölszedtük Steve-et Leicesterből, aki egy óvodában dolgozott, pár
kilométerrel később pedig Johnt Londonból, aki munkanélküli volt, mint Hugh. A furgon
nagy volt, elfértünk benne mindannyian, és ráadásul – ezt azonnal észrevettem – Hans
szerette, ha van társasága, vannak körülötte emberek, akikkel beszélgetni tud, akiknek el tudja
mesélni a történeteit. Monique viszont kevésbé tűnt nyugodtnak ennyi idegen között, de azt
csinálta, amit Hans mondott, amellett pedig figyelnie kellett a gyerekre.
Kicsivel azelőtt, hogy megérkeztünk volna Carcassonne-ba, Hans azt mondta, hogy el
kell intéznie valamit az egyik roussilloni faluban, és ha akarjuk, mindannyiunknak tud korrekt
munkát szerezni. Hugh-val úgy gondoltuk, remek az ötlet, és azonnal rávágtuk, hogy persze.
Steve és John megkérdezte, miről lenne szó. Hans azt válaszolta, hogy szüretelnünk kell egy
olyan területen, amelyik Monique egyik nagybátyjáé. Amikor pedig befejezzük a szüretelést a
nagybácsi területein, akkor jó pár frankkal a zsebünkben folytathatjuk az utunkat, mert
miközben dolgozunk, az étel és a szállás ingyen lesz. Amikor Hans befejezte,
mindannyiunknak tetszett az ajánlat, és letértünk a főútról, áthajtottunk egy sor parányi falun
– mindegyik szőlőkkel volt körülvéve –, földutakon mentünk tovább, olyan ez a hely,
mondtam Hugh-nak, mint egy labirintus, olyan – ezt viszont már nem mondtam senkinek
–, hogy más körülmények között ijesztőnek vagy taszítónak éreztem volna, például, ha nem
lenne itt Hugh, sem Steve, sem John, hanem egyedül lennék. De szerencsére nem voltam
egyedül. A barátaimmal voltam. Hugh olyan nekem, mintha a bátyám lenne. És Steve is
szimpatikus volt az első perctől kezdve. John és Hans, ők már más tészta. John egyfajta zombi
volt, ő nem igazán tetszett. Hans maga volt a megalomán nyers erő, de számítani lehetett rá,
legalábbis akkor így gondoltam.
Amikor megérkeztünk Monique nagybátyjához, kiderült, hogy a munka csak egy hónap
múlva fog elindulni. Hans beterelt minket a furgonba – addigra már biztos elmúlt éjfél is –, és
elmesélte, mi a helyzet. Rossz hírei vannak, mondta, de van egy vészmegoldása. Ne váljunk
szét, mondta, menjünk el Spanyolországba, és dolgozzunk a narancsszüreten. Ha pedig az
sem válik be, akkor várjunk, de Spanyolországban, ahol minden olcsóbb. Mondtuk neki, hogy
nincs pénzünk, alig maradt annyi, hogy enni tudjunk, kizárt, hogy egy hónapig kihúzzuk,
legföljebb még három nap pihenésre futja. Hans erre azt válaszolta, hogy ne aggódjunk a pénz
miatt, ő állja a költségeket, amíg el nem kezdünk dolgozni. Mit kérsz cserébe?, kérdezte John,
de Hans nem válaszolt, néha úgy tett, mintha nem értene angolul. Az igazat megvallva,
nekünk, többieknek olyan volt az ajánlat, mint egy égi áldás, és rögtön el is fogadtuk,
augusztus legelején jártunk, és egyikünknek sem volt kedve olyan korán visszamenni
Angliába.
Aznap éjszaka Monique nagybátyjának egyik lakatlan házában aludtunk (a faluban nem
volt több, mint harminc ház, és Hans elmondása szerint legalább a felük az övé volt), és
másnap reggel elindultunk dél felé. Mielőtt megérkeztünk volna Perpignanba, fölvettünk egy
újabb stoppost. Egy szőke lány volt, kicsit kövérkés, Ericának hívták, párizsi volt, és pár
percnyi beszélgetés után úgy döntött, hogy csatlakozik a csapatunkhoz, vagyis velünk tart
Valencia felé, és egy hónapig narancsot szed ő is, aztán följön Roussillon-ba, abba az eldugott
faluba, és együtt fogunk szüretelni. Ahogy minket, úgy őt sem vetette föl a pénz, ezért az ő
ellátásáért is a német lesz a felelős. Erica jöttével viszont megtelt a furgon, és Hans
kijelentette, hogy már nem áll meg több stoppos kedvéért.
Egész nap dél felé haladtunk. A csapatunk vidám volt, de már hosszú órák óta úton
voltunk, jólesett volna egy zuhany és valami meleg étel, aztán kilenc-tíz óra folyamatos alvás.
Az egyetlen ok, amiért még mindig ugyanúgy tele voltunk energiával, mint az út elején, Hans
volt, aki megállás nélkül beszélt, és vele, vagy általa ismert emberekkel megesett történeteket
mesélt. A legrosszabb hely a furgonban az anyósülés volt, vagyis a Hans melletti ülés, mi
pedig sorban váltottuk egymást. Amikor én következtem, Berlinről beszélgettünk, a városról,
ahol tizennyolc és tizenkilenc éves korom között éltem. Tulajdonképpen én voltam az
egyetlen utas, aki valamennyire tudott németül, és Hans ezt kihasználva velem az
anyanyelvén beszélt. De nem a német irodalomról beszélgettünk – pedig ez a téma egyébként
lenyűgöz –, hanem a politikáról, amire előbb-utóbb mindig ráunok.
Amikor átléptük a határt, Steve vette át a helyem, én pedig visszamentem a furgon egyik
hátsó ülésére – ahol a kicsi Udo aludt –, és onnan hallgattam tovább Hans fecsegését, a
világmegváltó terveit. Azt hiszem, soha nem fordult még elő velem, hogy egy ismeretlen
ennyire nagylelkűen viselkedjen velem, és ennyire unszimpatikus legyen.
Hans elviselhetetlen volt, ráadásul borzasztóan vezetett. Pár alkalommal eltévedtünk.
Órákig keveregtünk a hegyekben, anélkül, hogy tudtuk volna, hogyan jussunk vissza a
Barcelonába vezető útra. Amikor végre megérkeztünk a városba, Hans ragaszkodott hozzá,
hogy megnézzük a Sagrada Famíliát. Addigra már mindannyian éhesek voltunk, és nem sok
kedvünk volt székesegyházakat nézegetni, legyenek azok bármilyen szépek, de Hans dirigált,
és miután számtalan kört futottunk a városban, végre megérkeztünk a Sagrada Famíliához.
Mindannyiunknak tetszett (kivéve Johnt, őt hidegen hagyta gyakorlatilag minden művészi
megnyilvánulás), bár kétségtelenül szívesebben ültünk volna be egy jó étterembe, hogy
együnk valamit. Hans viszont azt mondta, hogy Spanyolországban az a legbiztonságosabb, ha
gyümölcsöt eszünk, és otthagyott minket a Sagrada Famíliával szemközti téren, egy padon, ő
pedig elment Monique-kal és a kicsivel zöldségest keresni. Miután fél óra múlva sem kerültek
elő, miközben gyönyörködtünk Barcelona rózsaszín alkonyában, Hugh megjegyezte, hogy
valószínűleg eltévedtek. Erica azt mondta, hogy az sem kizárt, hogy itt hagytak minket, egy
templom előtt, tette hozzá, mint az árvákat. John – aki ritkán beszélt, többnyire akkor is
hülyeségeket – azt mondta, fönnáll a lehetősége, hogy Hans és Monique abban a pillanatban
éppen meleg vacsorát eszik egy jó étteremben. Steve-vel nem szóltunk semmit, de
végiggondoltuk az összes lehetőséget, és azt hiszem, mindkettőnknek az volt az érzése, hogy
John változata állhat legközelebb a valósághoz.
Este kilenc körül, amikor már éppen kezdtünk kétségbeesni, megjelent a furgon. Hans és
Monique adott mindenkinek egy almát, egy banánt és egy narancsot, aztán Hans elmondta,
hogy tanácskozott néhány helyivel, és szerinte az lenne a legjobb, ha egyelőre elhalasztanánk
a tervezett valenciai expedíciónkat. Ha nem csal az emlékezete, mondta, Barcelona
külvárosaiban vannak elég jó árfekvésű kempingek. Egy kisebb napi összegért pihenhetünk
pár napot, fürödhetünk, napozhatunk. Mondanom sem kell, mindannyian egyetértettünk vele,
és arra kértük, hogy induljunk azonnal. Monique – erre pontosan emlékszem
– egyetlenegyszer sem nyitotta ki a száját.
Még három órába telt, mire megtaláltuk a városból kivezető utat. Ezalatt Hans elmesélte,
hogy amikor egy Lüneburg melletti támaszponton katonáskodott, egy tankot vezetve eltévedt,
és a feljebbvalói majdnem hadbíróság elé állították. Tankot vezetni, mondta, sokkal
bonyolultabb, mint furgont vezetni, nekem elhihetitek, srácok.
Végül kijutottunk a városból, és fölhajtottunk egy négysávos autópályára. A kempingek
egy területen csoportosulnak, mondta Hans, szóljatok, ha meglátjátok őket. Az autópályán
sötét volt, és egyik oldalon sem lehetett mást látni, csak gyárakat, üres telkeket, távolabb
pedig hatalmas, rosszul megvilágított épületeket, mintha csak véletlenszerűen lennének ott,
mindegyiken látszottak a korai enyészet nyomai. Kicsivel később aztán beértünk egy erdőbe,
és megpillantottuk az első kempinget.
De aztán egyik sem tetszett Hansnak, és mivel ő volt az, aki fizetni fog, folytattunk
utunkat az erdőben, amíg a fenyők ágai közül elő nem bukkant egy felirat egy magányos kék
csillaggal. Nem emlékszem, hány óra volt, mindenesetre későre járt, mégis mindannyian
– még a kis Udo is – ébren voltunk, amikor Hans lefékezett az utat lezáró sorompó előtt.
Aztán megláttuk a fickót, vagy annak a fickónak a körvonalát, aki fölemelte a sorompót, Hans
pedig kiszállt a furgonból, és bement a kemping recepciójára, mögötte a férfi, aki szabaddá
tette az utat. Kicsivel később megint kijött, és váltott velünk pár szót a vezetőoldali ablakon
keresztül. Azt a hírt hozta, hogy a kempingben nincsenek bérelhető sátrak. Gyorsan számolni
kezdtünk. Ericának, Steve-nek és Johnnak nem volt sátra. Hugh-nak és nekem igen. Úgy
döntöttünk, hogy Erica és én alszom az egyik sátorban, Steve, John és Hugh pedig a
másikban. Hans, Monique és a kisgyerek a furgonban. Azután Hans visszament a recepcióra,
aláírt néhány papírt, és visszaült a volánhoz. A fickó, aki beengedett bennünket, fölült egy
egészen picike biciklire, és öreg lakókocsikkal szegélyezett, kísérteties utakon kalauzolt el
minket a kemping egyik sarkába. Olyan fáradtak voltunk, hogy mindannyian azonnal
elaludtunk, még csak le sem tusoltunk előtte.
A rá következő napot a strandon töltöttük, este pedig, vacsora után elindultunk, hogy
igyunk valamit a kemping bárjának teraszán. Amikor megérkeztem, Hugh és Steve az
éjjeliőrrel beszélgetett, akivel előző este találkoztunk. Én leültem Monique és Erica mellé, és
szemügyre vettem a helyet. A bár – a kemping hű tükörképeként – szinte teljesen üres volt.
Három hatalmas fenyő emelkedett ki a terasz betonjából, és a gyökereik néhány helyen úgy
gyűrték föl a betonaljzatot, mintha szőnyeg lenne. Pár pillanatra elgondolkodtam, valójában
mit is csinálok én itt. Minden értelmetlennek tűnt. Az este során Steve és az éjjeliőr egyszer
csak nekiállt verseket olvasni. Honnan szedte Steve azokat a verseket? Valamivel később
odacsapódott mellénk néhány német (meghívtak minket egy körre), egyikük tökéletesen
utánozta Donald kacsát. Emlékszem – már szinte az este legvégén –, Hans összevitatkozott az
éjjeliőrrel. Hans spanyolul beszélt, és egyre idegesebbnek tűnt. Egy ideig figyeltem őket. Volt
egy pillanat, amikor úgy látszott, Hans elsírja magát. Az éjjeliőrt viszont higgadtnak láttam,
legalábbis ő nem hadonászott a karjával, és nem voltak túlzó gesztusai.
Másnap – még nem tértem egészen magamhoz az előző éjszakai berúgásból –, amikor
megfürödtem a tengerben, találkoztam az éjjeliőrrel. Rajta kívül nem volt senki más a
strandon. A homokban ült, tetőtől talpig ruhában, újságot olvasott. Amikor kijöttem a vízből,
köszöntem neki. Ő fölemelte a fejét, és viszonozta a köszönést. Nagyon sápadt volt, kócos
volt a haja, mintha akkor kelt volna föl. Aznap éjjel, mivel nem volt semmi dolgunk, megint
összejöttünk a kemping bárjában. John nekiállt számokat válogatni a zenegépből. Erica és
Steve leült kettesben egy külön asztalhoz. Az előző esti németek elutaztak, és csak mi voltunk
a teraszon. Később aztán befutott az éjjeliőr. Hajnali négyre már csak Hugh, ő és én
maradtam. Azután Hugh is lelépett, mi pedig úgy döntöttünk az éjjeliőrrel, hogy együtt
alszunk.
A bódé, ahol az éjszakákat töltötte, olyan kicsi volt, hogy odabent csak egy gyerek vagy
egy törpe tudott volna kinyújtózni. Megpróbáltunk térden állva szeretkezni, de túlságosan
kényelmetlen volt. Később megpróbáltuk egy széken ülve. A végén már csak nevettünk, a
baszás pedig elmaradt. Amikor hajnalodni kezdett, elkísért a sátramig, aztán elment.
Megkérdeztem, hol lakik. Barcelonában, felelte. Egyszer el kell mennünk együtt Barcelonába,
mondtam.
Másnap az éjjeliőr nagyon korán érkezett a kempingbe, sokkal korábban, mint ahogy
elkezdődött volna a műszakja, és együtt lementünk a strandra, aztán elsétáltunk
Casstelldefelsig. Este megint összegyűltünk a bár teraszán, bár aznap este korán bezártak,
talán még tíz előtt. Úgy néztünk ki, mint a háborús menekültek. Hans elment a furgonnal
kenyérért, azután Monique szalámis szendvicset készített mindenkinek. A söröket a bárban
vettük, még mielőtt bezártak volna. Hans összegyűjtött minket az asztala körül, és azt mondta,
hogy két-három napon belül továbbindulunk Valenciába. Megteszem, amit tudok a csapatért,
mondta Hans. Ez a kemping az utolsókat rúgja, tette hozzá, és közben az éjjeliőr szemébe
nézett. Aznap este nem volt zenegép, így aztán Hans és Monique hozott egy rádiós magnót, és
egy darabig hallgattuk a kedvenc zenészeiket. Aztán egy beszélgetés végén Hans megint
összeveszett az éjjeliőrrel. Spanyolul beszéltek egymással, de Hans néha lefordította nekem a
mondandóját németre, és hozzáfűzött pár megjegyzést az éjjeliőr világfelfogásával
kapcsolatban. Szerintem unalmas volt a beszélgetés, ott is hagytam őket. Amikor Hugh-val
táncoltam, azért megfordultam, hogy megnézzem őket, és Hans ugyanúgy a sírás határán volt,
mint előző este.
Szerinted miről beszélnek?, kérdezte Hugh. Biztos hülyeségekről, válaszoltam. Ezek
ketten utálják egymást, mondta Hugh. Alig ismerik egymást, mondtam, de valamivel később
végiggondoltam, amit Hugh mondott, és arra jutottam, hogy igaza van.
Másnap reggel még kilenc óra előtt eljött értem a sátramhoz, és vonattal elmentünk
Castelldefelsből Sitgesbe. Az egész napot ott töltöttük a városban. Miközben sajtos
szendvicset ettünk, a strandon, elmeséltem neki, hogy egy évvel azelőtt levelet írtam Graham
Greene-nek. Úgy tűnt, hogy meglepődik. Miért Graham Greene-nek?, kérdezte. Szeretem
Graham Greene-t, feleltem. Sose gondoltam volna, mondta, sokat kell még tanulnom. Nem
szereted Graham Greene-t?, kérdeztem. Nem olvastam túl sok könyvét, válaszolta. Mit írtál
neki a levélben? Meséltem neki pár dolgot az életemről, meg Oxfordról, válaszoltam. Eddig
nem olvastam sok regényt, mondta az éjjeliőr, verset viszont elég sokat. Azután megkérdezte,
Graham Greene válaszolt-e a levelemre. Igen, mondtam, írt egy rövid, de nagyon kedves
választ. Itt Sitgesben, mondta az éjjeliőr, él egy regényíró, aki ugyanabból az országból
származik, ahonnan én, egy alkalommal jártam is nála látogatóban. Melyik író?, kérdeztem,
bár megspórolhattam volna magamnak a kérdést, mert szinte egyetlen latin-amerikai
regényírót sem olvastam még. Az éjjeliőr mondott egy nevet – azóta elfelejtettem –, aztán
elmondta, hogy a regényírója, akárcsak Graham Greene, nagyon kedvesen viselkedett vele. És
miért voltál nála?, kérdeztem. Nem tudom, mondta az éjjeliőr, nem volt mit mondanom neki,
és tényleg, szinte ki sem nyitottam a számat, amíg nála voltam. Egész végig meg sem
szólaltál? Nem egyedül mentem, mondta az éjjeliőr, hanem egy barátommal, ő beszélt. De te
nem mondtál semmit a regényíródnak, nem kérdeztél tőle semmit? Nem, mondta az éjjeliőr,
úgy tűnt, a fickó depressziós, meg egy kicsit beteg is, és nem akartam zavarni. Nem tudom
elhinni, hogy nem kérdeztél tőle semmit, mondtam. Ő kérdezett tőlem valamit, mondta az
éjjeliőr furcsa tekintettel. Mi volt az?, kérdeztem. Azt kérdezte, láttam-e a filmet, amit
Mexikóban forgattak az egyik regénye alapján. És láttad? Hát igen, mondta az éjjeliőr,
véletlenül láttam, sőt még tetszett is, a probléma az volt, hogy nem olvastam a regényt, és
ezért nem tudtam, mennyire volt hű a film a szöveghez, válaszolta az éjjeliőr. És mit
válaszoltál neki?, kérdeztem. Nem árultam el, hogy nem olvastam a regényt, mondta az
éjjeliőr. De azt ugye elmondtad neki, hogy láttad a filmet, mondtam. Szerinted?, mondta az
éjjeliőr. Erre elképzeltem, ahogy ott ül egy Graham Greene-arcú regényíró előtt, és úgy
éreztem, hogy csöndben maradt. Nem mondtad el neki, feleltem. De elmondtam, válaszolta az
éjjeliőr.
Két nappal később sátrat bontottunk, és elindultunk Valenciába. Amikor elbúcsúztam az
éjjeliőrtől, azt hittem, hogy akkor látom utoljára. Útközben, amikor rám került a sor, hogy
odaüljek Hans mellé, és beszélgessek vele, megkérdeztem tőle, min vitatkoztak az éjjeliőrrel.
Nem volt szimpatikus?, kérdeztem, Miért? Hans hallgatott egy darabig, ami elég szokatlan
volt tőle, átgondolta a választ, mielőtt megosztotta volna velem. Végül egyszerűen annyit
mondott, hogy nem tudja.
Egy hétig voltunk Valenciában, összevissza keringtünk, a furgonban aludtunk, és munkát
kerestünk a narancsültetvényeken, de nem találtunk semmit. A kis Udo megbetegedett, és
kórházba vittük. Csak megfázott, de volt egy kis láza, amit az életkörülményeink csak
súlyosbítottak. Ennek következtében Monique-nak eléggé savanyú lett a kedve, és először
láttam dühösnek Hansra. Egy éjszaka szóba került, hogy otthagyjuk a furgont, hogy Hans meg
a családja mehessen tovább egyedül és békével, de Hans azt mondta, hogy nem hagyhatja,
hogy magunk menjünk tovább, mi pedig elismertük, hogy igaza van. A gond – mint mindig
– a pénz volt.
Amikor visszaértünk Castelldefelsbe, szakadt az eső, és a kemping víz alatt állt. Éjfél
volt. Az éjjeliőr fölismerte a furgont, és kijött elénk. Én az egyik hátsó ülésen ültem, és
láttam, hogy keres a szemével, utána megkérdezte Hanstól, hol van Mary. Aztán azt mondta,
hogy ha hagyná, hogy fölverjük a sátrakat, szinte biztosan elárasztaná őket víz, így aztán
elvezetett minket egy fából és téglából épült bungalóféléhez a kemping másik végébe – egy
kaotikus módon fölépített bungalóba, ahol legalább nyolc szoba volt –, és ott töltöttük az
éjszakát. Hans és Monique, hogy spóroljanak, lementek a furgonnal a strandra. A bungalóban
nem volt áram, és az éjjeliőr nekiállt gyertyát keresni az egyik szobában, amely a
karbantartáshoz szükséges eszközök tárolására szolgált. Nem találta meg őket, így
öngyújtókkal kellett világítanunk. Másnap reggel az éjjeliőr egy hullámos, fehér hajú férfival
jelent meg a bungalóban, aki úgy ötvenéves lehetett, és miután üdvözölt bennünket,
beszélgetni kezdett az éjjeliőrrel. Azután az éjjeliőr elmondta nekünk, hogy ő a kemping
tulajdonosa, és megengedi, hogy ingyen ott maradjunk egy hétig.
Délután előkerült a furgon. Monique vezette, és az egyik hátsó ülésen vele volt Udo is.
Mondtuk neki, hogy jól vagyunk, és nyugodtan csatlakozzanak hozzánk, mert ingyen van, és
bőven van elég hely mindenkinek, de Monique azt válaszolta, hogy Hans beszélt telefonon a
nagybátyjával Dél-Franciaországból, és az lesz a legjobb, ha mindannyian azonnal elindulunk
visszafelé. Megkérdeztük, merre jár éppen Hans, és azt felelte, hogy van néhány elintézni való
ügye Barcelonában.
Még egy éjszakát maradtunk a kempingben. Másnap reggel megjelent Hans, és azt
mondta, elintézett mindent, és azt az időt, ami még hátravan a szüret kezdetéig, Monique
nagybátyjának egyik házában tölthetjük, nem kell csinálnunk semmit, és süttethetjük a
hasunkat. Aztán félrehívta Hugh-t, Steve-et és engem, és azt mondta, hogy nem akarja látni
Johnt a csoportban. Az a fickó degenerált, mondta. Meglepődtem, amikor Hugh és Steve is
helyeselt. Én azt mondtam, hogy engem a legkevésbé sem érdekel, hogy John velünk tart-e,
vagy sem. De ki mondja meg neki? Együtt odamegyünk hozzá, ahogy kell. Nekem azért ez
már sok volt, és inkább nem vettem részt a dologban. Mielőtt útnak indultak volna, közöltem
velük, hogy néhány napig Barcelonában maradok, az éjjeliőr házában, és majd csatlakozom
hozzájuk egy hét múlva a faluban.
Hansnak nem volt semmiféle kifogása, de indulás előtt még azt mondta, hogy legyek
nagyon óvatos. Az a fickó rossz ember, mondta. Az éjjeliőr? Milyen értelemben? Minden
értelemben, mondta. Másnap reggel elutaztam Barcelonába. Az éjjeliőr egy hatalmas lakásban
élt, a Gran Víán, az anyjával és az anyja barátjával, egy, az anyjánál kb. húsz évvel fiatalabb
figurával. A lakásnak csak a két végét lakták. A belső oldalon, az udvarra néző szobában
lakott az anyja a szeretőjével, a külsőn pedig, egy Gran Víára néző, erkélyes szobában lakott
az éjjeliőr. Középen volt még legalább hat üres szoba, ahol a por és a pókhálók mögül
fölsejlett a korábbi lakók jelenléte. Ezek közül az egyik szobában töltött el John két éjszakát.
Az éjjeliőr megkérdezte tőlem, miért nem ment el John a többiekkel, és amikor elmeséltem
neki, elgondolkodott, és másnap Johnnal együtt jelent meg a házban.
Aztán John fölszállt egy Angliába tartó vonatra, az éjjeliőr pedig már csak hétvégenként
dolgozott, úgyhogy rengeteg idő állt rendelkezésünkre. Igazán kellemes napok voltak. Későn
keltünk, a környéken reggeliztünk valamelyik bárban, én egy csésze teát, az éjjeliőr pedig egy
tejeskávét vagy egy konyakos kávét, aztán addig csavarogtunk a városban, amíg a fáradtság
haza nem terelt minket. Természetesen akadtak problémák, a leglényegesebb közülük az volt,
hogy nekem nem igazán tetszett, hogy az éjjeliőr rám költi a pénzét. Egy délután, amikor egy
könyvesboltban voltunk, megkérdeztem tőle, melyik könyvet szeretné, és megvettem neki. Ez
volt az egyetlen ajándék, amit tőlem kapott. Egy De Ory nevű spanyol költő válogatáskötetét
kérte, erre a névre viszont pontosan emlékszem.
Tíz nappal később elutaztam Barcelonából. Az éjjeliőr kivitt az állomásra. Megadtam
neki a londoni címemet, és a roussilloni falu címét, ahol dolgozni fogok, arra az esetre, ha
kedve támadna utánam jönni. Mégis, amikor elbúcsúztunk, szinte biztos voltam benne, hogy
soha többet nem fogom látni.
A vonatút – először voltam egyedül annyi idő után – kifejezetten kellemes volt. Jól
éreztem magam a bőrömben. Volt elég időm, hogy elgondolkodjak az életemen, a terveimen,
azon, hogy mi az, amit akarok, és mi az, amit nem. Megértettem – azt is lehet mondani, hogy
azonnal –, hogy ezentúl nem kell többé aggódnom a magány miatt. Perpignanban fölszálltam
egy buszra, ami lerakott egy útelágazásnál, onnan gyalog indultam Planézesbe, ahol a tervek
szerint vártak rám az útitársaim. Kicsivel azelőtt érkeztem meg, hogy lebukott volna a nap, és
a harsogó zöldesbarna szőlőültetvényekkel teli dombok látványa, ha lehet, még inkább
hozzájárult, hogy megnyugodjon a lelkem. Amikor viszont megérkeztem Planézesbe, az
engem fogadó arcok nem voltak túlságosan biztatóak. Aznap este Hugh beszámolt mindenről,
ami a távollétemben történt. Hans – anélkül, hogy tudni lehetne az okokat – összeveszett
Ericával, és már nem szólnak egymáshoz. Pár napig Steve és Erica azt tervezte, hogy esetleg
elmennek, de aztán Steve is összeveszett Ericával, és a szökés terve feledésbe merült.
Mindezek tetejébe a kis Udo megint megbetegedett, és emiatt Monique és Hans majdnem ölre
ment. Hugh szerint Monique el akarta vinni a fiát egy perpignani kórházba, de Hans
ellenkezett, azzal az ürüggyel, hogy a kórházakban nemhogy nem gyógyítják a betegségeket,
hanem egyenesen előidézik őket. Másnap reggelre Monique szeme bedagadt a sok sírástól,
vagy talán a Hanstól kapott ütésektől. A kis Udo mindenesetre meggyógyult, pusztán azoktól
a főzetektől, amelyekkel az apja itatta. Ami őt magát illeti, Hugh elmondta, hogy ő az idő
legnagyobb részét részegen töltötte, mivel bőven volt bor, ráadásul ingyen.
Aznap este, vacsora közben egyáltalán nem észleltem a feszültség semmilyen
nyugtalanító tünetét a társaimon, és másnap, mintha csak engem vártak volna, elkezdődött a
szüret. A többség a fürtök leszedésével foglalkozott. Hans és Hugh pedig puttonyozott.
Monique vezette az autót, ami a szőlőt egy szomszédos falu szövetkezetének présházához
szállította. Hans csapatán kívül dolgozott még velünk három spanyol férfi meg két francia
lány, akikkel hamar összebarátkoztam.
A munka fárasztó volt, és valószínűleg az volt az egyetlen előnye, hogy a nap végére
senkinek sem maradt kedve veszekedni másokkal. Márpedig súrlódásokhoz vezető okokban
nem volt hiány. Egy délután Hugh-val és Steve-vel szóltunk Hansnak, hogy szükség van még
legalább két munkásra. Hans osztotta a véleményünket, de azt mondta, hogy lehetetlen.
Amikor rákérdeztünk, hogy miért volna lehetetlen, azt válaszolta, hogy megígérte Monique
nagybátyjának, hogy mindössze tizenegy alkalmazottal levezényli a szüretet, eggyel sem
többel.
Délutánonként, miután befejeztük a munkát, lejártunk egy folyóhoz fürödni. Hideg volt a
víz, de a folyó elég mély volt hozzá, hogy lehessen benne úszni, így át tudtunk melegedni.
Azután beszappanoztuk magunkat, megmostuk a hajunkat, és visszamentünk a házba
vacsorázni. A három spanyol egy másik házban kapott szállást, és külön élték az életüket, bár
néha meghívtuk őket, hogy egyenek velünk. A két francia lány a szomszédos faluban lakott
(ahol a szövetkezet volt), és minden délután motorral mentek haza. Egyikük neve Marie-
Josette volt, a másiké Marie-France.
Egy este – amikor mindannyian többet ittunk a kelleténél – Hans elmesélte, hogy élt egy
ideig egy dán kommunában, a világ legnagyobb és legjobban szervezett kommunájában. Nem
tudom, mennyi ideig beszélt. Néha fölidegesítette magát, és csapkodta az asztalt, vagy fölállt,
és mi, akik ülve maradtunk, néztük, ahogy megnő, ahogy elképzelhetetlen mértékben
megnyúlik, akár egy ogre, egy ogre, akihez odaláncolt minket a nagylelkűsége és a
pénztelenségünk. Egy másik este – miközben mindenki aludt – hallottam, ahogy Monique-kal
beszélget. Hans és Monique pont a fölöttem levő szobában laktak, és valószínűleg aznap este
nem csukták be az ablakot. Akárhogy volt is, hallottam őket, franciául beszélgettek, és Hans
azt mondta, hogy nem tudja elkerülni, csak ennyit, hogy nem tudja elkerülni, mire Monique
azt mondta, hogy de, de, meg kell próbálnia. A többit nem értettem.
 Amikor már majdnem végeztünk a munkával, egy nap megjelent Planézesben az éjjeliőr,
és akkora örömet szerzett, hogy viszontlátom, hogy azt mondtam neki, szeretem, és hogy
vigyázzon magára. Nem tudom, miért mondtam, de ahogy megjelent a falu főutcáján
gyalogolva, olyan érzésem támadt, hogy mindannyiunkra biztos veszély leselkedik.
Meglepő módon ő is azt mondta, hogy szeret, és hogy velem szeretne élni. Boldognak
tűnt. Fáradtnak – stoppal jutott el a faluba, miután bejárta szinte az egész környéket –, de
boldognak. Aznap délután, emlékszem rá, mindannyian lementünk fürödni a folyóra,
mindannyian, Hans és Monique kivételével, és amikor levetkőztünk, és beugrottunk a vízbe,
az éjjeliőr kint maradt a parton, tetőtől talpig ruhában, sőt, túlságosan sok ruha volt rajta,
mintha fázna, pedig meleg volt. És aztán történt valami, aminek látszólag nincs semmi
jelentősége, én mégis éreztem benne valakinek a kezét, a sors vagy isten kezét. Miközben
fürödtünk, megjelent a hídon három idénymunkás, leálltak, és figyelni kezdtek minket
– Ericát és engem –, egészen sokáig maradtak, két idősebb férfi és egy kamasz, talán nagyapa,
apa és fiú, egészen elnyűtt munkaruha volt rajtuk, és a végén egyikük mondott valamit
spanyolul, az éjjeliőr pedig válaszolt nekik, figyeltem a munkások lefelé néző arcát, és az
éjjeliőr fölfelé (a szikrázó kék ég felé) néző arcát, közben szó szót követett, mindenki mondott
valamit, a három napszámos és az éjjeliőr, eleinte talán kérdéseket és válaszokat, aztán olyan
volt az egész, mintha sablonos megjegyzéseket tennének, hétköznapi beszélgetés zajlott a
hídon könyöklő három alak és az odalent álló csavargó között, és eközben mi – Steve, Erica,
Hugh és én – fürödtünk, ide-oda úszkáltunk a két part között, mint a hattyúk vagy a kacsák,
elvben kívül rekedtünk a spanyol társalgáson, részben mégis a tárgyai voltunk, különösen
Erica és én, vizuális örömöt és reményt nyújtottunk. De a napszámosok egyszer csak
elindultak (nem várták meg, hogy kijöjjünk a vízből), elköszöntek – annyit természetesen én
is értek spanyolul, hogy „adiós” –, az éjjeliőr is elköszönt tőlük, és ezzel véget is ért az egész.
Este, vacsora közben mindenki berúgott. Én is berúgtam, de nem annyira, mint a többiek.
Emlékszem, Hugh azt üvöltözte, Dionüszosz, Dionüszosz. Emlékszem, Erica – aki mellettem
ült a hosszú asztalnál – megfogta az arcom az államnál fogva, és szájon csókolt.
Biztos voltam benne, hogy valami rossz fog történni.
Szóltam az éjjeliőrnek, hogy bújjunk ágyba. Nem hallgatott rám. A szörnyű angoljához
kevert francia szavakkal beszélt egy barátjáról, aki eltűnt Roussillonban. Nem is rossz
módszer a barátod utáni kutatásra, mondta Hugh, hogy idegenekkel iszol. Ti nem vagytok
idegenek, mondta az éjjeliőr. Aztán énekelni kezdtek, Hugh, Erica, Steve és az éjjeliőr, azt
hiszem, egy Rolling Stones-számot. Nem sokkal később megjelent kettő a velünk dolgozó
spanyolok közül, nem tudom, ki ment el értük. Nekem pedig egész végig azon járt az agyam:
mindjárt valami rossz fog történni, de nem tudtam, mi lehet az, és azt sem, mit tehetnék, hogy
elkerüljem, csak annyit, hogy fel kell vinnem az éjjeliőrt az ágyamba, és szeretkeznünk kell,
vagy rá kell vennem, hogy aludjon.
Azután kijött Hans a szobájából (Monique-kal korán elvonultak, alighogy vége lett a
vacsorának), és megkért bennünket, hogy ne legyünk akkora zajjal. Emlékszem, a jelenet
többször is megismétlődött. Hans kinyitotta az ajtót, egyenként végigmért bennünket, majd
azt mondta, késő van, nem tud aludni a lármától, amit csapunk, másnap dolgozni kell. És
emlékszem, még véletlenül sem hallgatott rá senki, amikor megjelent, azt mondták, persze,
persze, Hans, csöndben leszünk, de ahogy becsukódott mögötte az ajtó, rögtön visszatért a
kiabálás és a nevetés. Aztán Hans kinyitotta az ajtót, csak egy fehér alsónadrág takarta a
meztelenségét, a hosszú szőke haja kócosan állt, és azt mondta, hogy akkor ennek itt egyszer s
mindenkorra vége, mindenki induljon el most azonnal, egyenesen a szobájába. Erre fölállt az
éjjeliőr, és azt mondta: figyelj, Hans, ne legyél már idióta, vagy valami ilyesmit. Emlékszem,
Hugh és Steve fölnevetett, nem tudom, hogy azon, milyen képet vágott Hans, vagy azon,
mennyi hiba volt az angol mondatban. Hans egy pillanatra meghökkent, kétkedőn állt, de a
következő pillanatban elüvöltötte magát: hogy merészelsz?, csak ennyit, és rárontott az
éjjeliőrre, aki nem kis távolságra állt tőle, így mindannyiunknak volt elég ideje rá, hogy
lássunk minden egyes részletet, ahogy a félmeztelen óriás szinte rohamtempóban keresztülvág
a szobán a szerencsétlen barátom felé.
Aztán viszont olyasvalami történt, amire senki sem számított. Az éjjeliőr nem mozdult a
helyéről, megőrizte a nyugalmát, miközben a hústorony átvágott a szobán, készen arra, hogy
összecsapjon vele, és amikor Hans már csak pár centire volt tőle, a jobb kezében előbukkant
egy kés (az éjjeliőr törékeny jobb kezében, ami csöppet sem hasonlított egy szüretelő
kezéhez), majd fölemelkedett, és pontosan Hans szakálla alatt kötött ki – tulajdonképpen kissé
belefúródott a bozontjába –, aki erre rögtön megtorpant, és azt mondta németül: mi ez? ez
valami vicc?, aztán Erica fölkiáltott, és félig kinyílt az ajtó, az ajtó, amely mögött ott volt
Monique és a kis Udo, és szemérmesen kibukkant mögüle – a talán épp meztelen – Monique
feje. Aztán az éjjeliőr elindult, pontosan az ellenkező irányba, mint amelyikbe az imént Hans
haladt nagy lendülettel, és a kés – jól láttam, mivel kevesebb mint egy méterre voltam tőle
– eltűnt a szakállban, Hans pedig hátrálni kezdett, és bár nekem úgy tűnt, hogy átszelik az
egész szobát, egészen az ajtóig, ahol Monique rejtőzött, valójában csak három lépést tettek,
vagy talán kettőt, aztán megálltak, az éjjeliőr leengedte a kést, Hans szemébe nézett, majd
hátat fordított neki.
Hugh szerint ez lett volna a megfelelő pillanat, hogy Hans rávesse magát az éjjeliőrre, és
legyűrje, de az a helyzet, hogy Hans nem mozdult, és talán észre sem vette, hogy Steve odalép
hozzá, és megkínálja egy pohár borral, igaz, megitta, de mintha a levegőt kortyolta volna.
Aztán az éjjeliőr megfordult, és sértegetni kezdte Hansot. Lenácizta, azt mondta: mit
akartál velem csinálni, te náci? Hans pedig a szemébe nézett, motyogott valamit, és ökölbe
szorította a kezét, így mindenki azt hitte, hogy rá fogja vetni magát az éjjeliőrre, most nem
fogja megállítani semmi, de aztán visszafogta magát, Monique szólt valamit, Hans
hátrafordult, és válaszolt neki, Hugh odament az éjjeliőrhöz, és odavonszolta egy székhez,
valószínűleg töltött neki még egy kis bort.
A következő, amire emlékszem, az, hogy mindannyian fölkerekedünk, és elindulunk a
hold nyomában Planézes utcáin. Fölnéztünk az égre: nagy fekete felhők takarták. De a szél
elsodorta a felhőket kelet felé, és újra előbújt a hold (erre mi kiabálni kezdtünk), aztán pedig
újra elrejtőzött. Egy pillanatra azt gondoltam, hogy olyanok vagyunk, mint a kísértetek. Azt
mondtam az éjjeliőrnek: menjünk vissza a házba, aludni akarok, fáradt vagyok, de nem
hallgatott rám.
Az éjjeliőr egy eltűntről beszélt, és nevetett, meg vicceket mesélt, amiket senki sem értett.
Amikor magunk mögött hagytuk a falu utolsó házait, úgy döntöttem, hogy ideje hazamennem,
ha most nem fordulok vissza, akkor másnap képtelen leszek fölkelni. Odamentem az
éjjeliőrhöz, és megcsókoltam. Egy jóéjt-csók volt.
Amikor hazaértem, már minden lámpa le volt kapcsolva, és teljes volt a csönd.
Odaléptem egy ablakhoz, és kinyitottam. Nem hallatszott semmi. Aztán fölmentem a
szobámba, levetkőztem, és bebújtam az ágyba.
Amikor fölébredtem, az éjjeliőr ott aludt mellettem. Elbúcsúztam tőle, és elmentem
dolgozni a többiekkel. Ő nem reagált, olyan volt, mintha halott lenne. A szobában hányásszag
terjengett. Délben visszatértünk, de az éjjeliőr addigra elment. Az ágyamon találtam egy
üzenetet, amelyben elnézést kért az előző éjszakai viselkedéséért, és azt írta, hogy látogassam
meg Barcelonában, amikor csak akarom, ő várni fog.
Hugh még aznap reggel elmesélte, mi történt előző este. Szerinte, miután elmentem, az
éjjeliőr megőrült. Közel voltak a folyóhoz, és az éjjeliőr azt mondta, hogy valaki, egy hang
szólítja a folyó túloldaláról. Hugh pedig hiába mondta neki, hogy nincs ott senki, csak a víz
hangját hallani, ráadásul azt is alig, az éjjeliőr tovább bizonygatta, hogy van valaki odalent, a
folyó túlpartján, és őt várja. Azt hittem, hogy viccel, mondta Hugh, de amikor egy pillanatra
nem figyeltem oda rá, futni kezdett lefelé a lejtőn, a koromsötétben, abba az irányba, amerre a
folyót sejtette, bokrokon és szedreseken át, teljesen vaktában. Hugh elmondása szerint addigra
az eredeti csapatból rajta kívül már csak az a két spanyol maradt, akiket meghívtunk a
bulinkba. Amikor aztán az éjjeliőr eltűnt a lejtőn lefelé futva, mindhárman utánamentek, de
sokkal lassabban, mert annyira sötét volt, a lejtő pedig olyan meredek, hogy elég lett volna
egy botlás, hogy a történet vége zuhanás és törött csontok legyenek, így aztán hamar szem
elől vesztették az éjjeliőrt.
Hugh azt mondta, akkor azt hitte, hogy az éjjeliőr fejest szándékozik ugrani a folyóba.
Viszont elég valószínű volt, hogy egy kőre fog megérkezni – arrafelé rengeteg kő volt –, vagy
hogy fölbukik egy fáról leszakadt ágban, esetleg belegabalyodik valami bozótba. Amikor
leértek, ott találták az éjjeliőrt, a fűben ült, és őket várta. De most jön a legfurcsább rész,
mondta Hugh, amikor odamentem mögé, villámgyorsan megfordult, és alig egy másodperccel
később már a földön feküdtem, rajtam az éjjeliőr, a keze pedig a torkomat szorongatta. Hugh
azt mondta, minden olyan gyorsan történt, hogy nem volt ideje megijedni, de kétségtelen,
hogy az éjjeliőr fojtogatni kezdte, a két spanyol pedig időközben félrevonult, és nem láthatták,
nem is hallhatták, ráadásul, ahogy az éjjeliőr keze a nyakára tapadt (annyira más volt a keze,
mint amilyen addigra Hugh-é és az enyém, vágásokkal teli), neki egy hang sem jött ki a
torkán, még arra sem volt képes, hogy segítségért kiáltson, teljesen megnémult.
Meg is ölhetett volna, mondta Hugh, de az éjjeliőr hirtelen ráébredt, mit csinál, elengedte,
és bocsánatot kért, Hugh meglátta az arcát (a hold újra előbújt), és rádöbbent, hogy az – Hugh
szavait idézem – könnyekben fürdik. De most következik Hugh történetének legmeglepőbb
pontja, szóval miután az éjjeliőr elengedte, és elnézést kért tőle, ő is sírva fakadt, azt mondja,
váratlanul fölidézte a lányt, aki elhagyta, azt a skót lányt, és hirtelen eszébe jutott, hogy senki
nem várja Angliában (a szülei kivételével), és hirtelen megértett valamit, amit nem volt képes
elmagyarázni nekem, vagy nem sikerült jól elmagyaráznia.
Aztán odaértek a spanyolok – egy spanglit szívtak –, és megkérdezték, miért sírnak, ők
ketten pedig, Hugh meg az éjjeliőr, elkezdtek nevetni, és a spanyolok – milyen tisztességes és
művelt srácok, mondta Hugh – megértettek mindent, anélkül, hogy egy szót kellett volna
szólniuk, és megkínálták őket a spanglival, aztán négyen együtt hazamentek.
És most hogy érzed magad?, kérdeztem Hugh-tól. Nagyon jól érzem magam, válaszolta
Hugh, várom már, hogy vége legyen a szüretnek, és hazamenjünk. És mit gondolsz az
éjjeliőrről?, kérdeztem. Nem tudom, felelte Hugh, a te dolgod, neked kell végiggondolnod.
Amikor vége volt a munkának – egy hét múlva –, hazamentem Hugh-val Angliába. Az
eredeti tervem az volt, hogy még egyszer elutazom délre, Barcelonába, de mire befejeződött a
szüret, túlságosan fáradt voltam, túlságosan beteg, és úgy döntöttem, hogy legjobb lesz, ha
hazamegyek Londonba a szüleimhez, és talán benézek az orvoshoz is.
Két hetet töltöttem a szüleimnél, két szabad hetet, egyetlen barátommal sem találkoztam
közben. Az orvos azt mondta, hogy „fizikailag kimerültem”, fölírt pár vitamint, és elküldött a
szemészhez. A szemész azt mondta, hogy szemüvegre van szükségem. Kicsivel később
elutaztam Oxfordba, a Cowley Road 25.-be, és számos levelet írtam az éjjeliőrnek. Mindent
elmeséltem neki arról, hogyan érzem magam, mit mondott az orvos, hogy most szemüveget
hordok, és hogy amint szerzek pénzt, Barcelonába akarok utazni, hogy lássam, leírtam, hogy
szeretem. Úgy hat-hét levelet küldhettem neki viszonylag rövid idő leforgása alatt. Nem
kaptam választ. Aztán megint elkezdődött az iskola, megismerkedtem valaki mással, és nem
gondoltam rá többet.

Alain Lebert, Chez Raoul bár, Franciaország, Port-Vendres, 1978. december. Akkoriban
úgy éltem, mintha az ellenálláshoz tartoznék. Saját barlangom volt, és a Libération-t olvastam
Raoul bárjában. Nem voltam egyedül. Voltak még más hozzám hasonlók, és sosem
unatkoztunk. Esténként beszélgettünk a politikáról és biliárdoztunk. Vagy fölidéztük a nem
sokkal azelőtt véget érő turistaszezont. Fölidéztük a többiek hülyeségeit, a többiek lyukait, és
dőltünk a nevetéstől Raoul bárjának teraszán, közben néztük a vitorlásokat vagy a csillagokat,
a szikrázó csillagokat, melyek jelezték, hogy jönnek a rossz hónapok, a kemény munka és a
hideg hónapjai. Majd – részegen – mindenki ment a saját dolgára, egyedül vagy kettesével.
Én: a barlangomba, a külvárosban, az El Borrado sziklapartján, fogalmam sincs, miért hívják
így, de annyira sosem érdekelt, hogy megkérdezzek valakit, mostanában észrevettem
magamon egy nyugtalanító tendenciát, elfogadom a dolgokat olyannak, amilyenek. Szóval,
ahogy mondtam: minden éjjel hazamentem a barlangomba, egyedül, már szinte félálomban
gyalogoltam, és amikor hazaértem, gyertyát gyújtottam, nehogy az legyen, hogy rossz helyen
kötök ki – az El Borradóban legalább tíz barlang van, ezeknek a fele lakott –, de sosem
kötöttem ki rossz helyen. Aztán bebújtam a Canadian Impetuous Extraprotector
hálózsákomba, és gondolkodni kezdtem az életen, azokon a dolgokon, amelyek az ember orra
előtt történnek, és amelyeket néha megért, máskor – legtöbbször – pedig nem, aztán az egyik
gondolat követte a másikat, és anélkül, hogy észrevettem volna, már el is aludtam, és
szárnyaltam vagy kúsztam a földön, igazából teljesen mindegy.
Reggelente az El Borrado olyan volt, mint egy alvóváros. Főleg nyáron. Mindegyik
barlangban laktak, volt, amelyikben négynél is többen, és tíz óra körül lassan előbújtak az
emberek, köszöntek egymásnak, Jó reggelt, Juliette!, Jó reggelt, Pierrot, és ha odabent
maradtál a barlangodban, bebugyolálva a hálózsákodba, akkor hallhattad őket, ahogy a tengert
méricskélik, a tenger fényét, és aztán talán egy bogrács zaját, mintha valaki vizet forralna egy
gáz kempingfőzőn, sőt hallani lehetett még a tüzet adó öngyújtók hangját is, és a gyűrött pakli
Gauloises-át, amely kézről kézre járt, és hallhattad az ühümöket és az a-á-kat meg az o-lá-lá-
kat, és persze mindig volt egy fogyatékos, aki az időjárásról beszélt. Bár igazából mindenen
áthallatszott a tenger hangja, az El Borrado szikláin megtörő hullámok zaja. Aztán, ahogy
véget ért a nyár, kiürültek a barlangok is, és csak öten maradtunk, aztán négyen, aztán csak
hárman, a Kalóz, Mahmúd és én. És addigra már a Kalóz és én is találtam munkát az Isobel-
en, a kapitány pedig azt mondta, hogy foghatjuk a cókmókunkat, és simán beköltözhetünk a
legénységi kabinba, a fölajánlást örömmel fogadtuk, de nem akartunk azon nyomban élni
vele, mert a barlangokban volt privát szféránk, sőt saját életterünk, a hajó mélye viszont olyan
volt, mintha egy szarkofágban aludnánk, a Kalózzal pedig hozzászoktunk a szabadtéri élet
kényelméhez.
Szeptember közepétől már kijártunk az Oroszlán-öbölbe, és párszor nem is ment rosszul,
máskor viszont átkozottul rosszul ment, ami pénzben kifejezve azt jelenti, hogy amikor nem
ment rosszul, egy kis szerencsével futotta rá, hogy kifizessük az ételt és az italt, a rossz
napokon viszont Raoulnak még a fogpiszkálót is hitelbe kellett adnia. A rossz sorozat kezdett
annyira nyomasztóvá válni, hogy egyik este a nyílt tengeren azt mondta a kapitány, hogy talán
minden a Kalóz balsorsa miatt van. Csak így egyszerűen, mintha épp azt mondaná, hogy esik
az eső, vagy hogy éhes. Erre a többi halász azt mondta, hogy ha így van, akkor miért nem
dobjuk be ott helyben a tengerbe, és aztán majd azt mondjuk a kikötőben, hogy olyan részeg
volt, hogy beleesett a vízbe. Félig viccből, félig komolyan, de egész hosszan beszélgettünk
erről. Szerencsére a Kalóz olyan részeg volt, hogy föl sem fogta, miről beszélünk. Akkoriban
jöttek el hozzám a barlangomba azok a szarrágó csendőrök is. Volt egy függőben levő
bírósági ügyem egy Albi melletti faluban, mert loptam egy szupermarketben. Ez két évvel
korábban történt, és összesen egy bagettet, egy sajtot és egy tonhalkonzervet vittem el. De az
igazság keze messzire elér. Minden este berúgtam a barátaimmal Raoul bárjában.
Folyamatosan ócsároltam a rendőrséget (pedig az egyik szomszédos asztalnál ott ült egy
csendőr, akit látásból ismertem, pastis-t ivott), a társadalmat, az embert folyton zaklató
igazságszolgáltatást, és részleteket olvastam föl hangosan a Temps difficiles folyóiratból. Az
asztalomnál hivatásos halászok és műkedvelők ültek, meg hozzám hasonló fiatal városi
srácok, az a fauna, amelyet Port-Vendres-ba sodort a nyár, és amely – további értesítésig
– megfeneklett a városban. Egyik este egy Marguerite nevű lány – akivel mindannyian le
akartunk feküdni – fölolvasott egy Robert Desnos-verset. Én nem tudtam, ki a franc az a
Robert Desnos, de az asztalnál többen is ismerték, ráadásul a vers jó volt, utat talált az ember
szívéhez. A teraszon ültünk, az utcán még egy nyomorult macskát sem lehetett látni, de a
házak fényei ott vibráltak a falu ablakai mögött, csak a saját hangunk hallatszott, meg
időnként az állomásra vezető utcán elhaladó kocsik távoli zaja, és egyedül voltunk, vagyis azt
képzeltük, mert nem láttuk (legalábbis én nem láttam), hogy a terasz legtávolabbi asztalánál ül
még egy fickó. De aztán, miután Marguerite fölolvasta Desnos versét, abban a pillanatnyi
csöndben, amely akkor támad, ha az ember valami igazán szépet hall – ez a pillanat eltarthat
egy-két másodpercig, de akár egy egész életen át is, mert mindenki megtalálja a saját
ízlésének megfelelőt ezen a könyörtelen, keserves földön –, fölállt, és odajött hozzánk a fickó
a terasz túloldaláról, és megkérte Marguerite-et, hogy olvasson föl még egy verset. Aztán
megkérdezte, megengedjük-e, hogy odaüljön hozzánk, és amikor azt feleltük, hogy miért is
ne, egész nyugodtan, visszament a kávéjáért az asztalához, aztán kilépett a sötétből (Raoul
rohadtul spórol az áramon), és leült mellénk, onnantól pedig bort ivott ő is, ahogy mi, és
fizetett is pár kört, pedig nem úgy nézett ki, mint akinek sok pénze van, de mivel a csapatunk
éppen súlyos válságban volt, hát elfogadtuk, mi mást tehettünk volna.
Hajnali négy körül jó éjszakát kívántunk egymásnak. A Kalózzal kettesben elindultunk az
El Borrado felé. Eleinte – amikor Port-Vendres-ból tartottunk kifelé – énekeltünk, és elég jó
tempóban haladtunk, aztán – amikor az út már meg sem érdemli ezt a nevet, csak egy ösvény,
amely átvág a sziklaparton a barlangok felé – már csak ráérősen, mert akármilyen részegek is
voltunk, mindketten tudtuk, hogy abban a sötétben, a kavargó tengerrel a mélyben, egyetlen
rossz lépés is halálos lehet. Azon az ösvényen általában folyamatos a zaj éjszaka, de azon az
estén, amelyikről beszélek, eléggé csöndes volt, és egy darabig csak a léptünk zaját hallottuk,
és a sziklafalat nyaldosó szelíd hullámokat. Mégis, váratlanul meghallottam valami másféle
zajt, és nem tudom, miért, de azt gondoltam, hogy követ minket valaki. Megálltam,
megfordultam, fürkésztem a sötétséget, de nem láttam semmit. Pár méterrel előttem megállt a
Kalóz is, és várakozón hallgatott. Nem szóltunk egymáshoz, nem is mozdultunk, csak
vártunk. Nagyon távolról elért hozzánk egy kocsi mormogása, és egy elfojtott nevetés, mintha
megőrült volna a sofőr. Viszont a zajt, amit korábban hallottam, a léptek zaját már nem
hallottuk újra. Biztos egy kísértet volt, mondta a Kalóz, aztán megint útnak indultunk.
Azokban a napokban már csak mi ketten laktunk a barlangokban, mert Mahmúdot elvitte az
unokatestvére vagy a nagybátyja, hogy segítsen neki előkészíteni a szüretet egy montpellieri-
faluban. Mielőtt lefeküdtünk volna, a Kalózzal még elszívtunk egy cigarettát, arccal a tenger
felé. Azután jó éjszakát kívántunk egymásnak, és mindketten elbotorkáltunk a barlangunkig.
Egy pillanatra elgondolkodtam a dolgaimról, a kötelező utamról Albiba, az Isobel
balszerencsés sorozatáról, Marguerite-ról és Desnos verseiről, egy a Baader–Meinhof-
csoportról szóló hírről, amit aznap reggel olvastam a Libération-ban. Amikor már lassan
lecsukódott a szemem, újra meghallottam a korábbi zajt, a közeledő és meg-megálló léptek
zaját, az árnyalakot, aki e lépések forrása volt, és a barlangok sötét száját kémlelte. Nem a
Kalóz volt az, erre azonnal rájöttem, ismerem a Kalóz járását, nem ő volt az. De túlságosan
fáradt voltam, hogy kibújjak a hálózsákomból, vagy talán már aludtam is, mindenesetre
hallottam a lépéseket, de azt gondoltam, hogy akárki is a léptek forrása, nem jelent számomra
semmiféle veszélyt, ahogy a Kalóz számára sem, ha pedig mégis balhét akar, hát megkapja,
viszont, hogy arra sor kerüljön, ahhoz egyenesen be kell mennie valamelyikünk barlangjába,
de tudtam, hogy az idegen nem fog bemenni, tudtam, hogy az idegen csak egy lakatlan
barlangot keres, hogy ő is aludjon egyet.
Másnap reggel ott találtam. Egy székhez hasonló lapos kövön ült, a tengert nézte és
cigarettázott. Az ismeretlen volt az a Chez Raoul teraszáról, és amikor meglátta, hogy
előbújok a barlangomból, fölállt, és felém nyújtotta a kezét. Nem szeretem, ha idegenek érnek
hozzám mielőtt megmostam volna az arcom. Így aztán csak néztem egy ideig, és
megpróbáltam megérteni, mit mond, de csak elszórt szavakat sikerült fölismernem,
„kényelem”, „rémálom”, „lány”. Aztán elindultam madame Francinet kertjébe, ott van egy
kút, az ismeretlen pedig ott maradt, és szívta tovább a cigarettáját. Amikor visszaértem, még
mindig dohányzott (a fickó megszállottan dohányzott), és amikor meglátott, megint fölállt, és
így szólt: Alain, meghívlak reggelire. Nem emlékszem, hogy megmondtam volna neki a
nevem. Miután elindultunk az El Borradóból, megkérdeztem, hogyan talált oda a
barlangokhoz, ki mondta el neki, hogy az El Borradóban vannak barlangok, ahol tud majd
aludni. Azt válaszolta, hogy Marguerite volt – azt mondta, a lány, aki Desnos-tól olvasott
–, miután mi elindultunk a Kalózzal, ő ott maradt Marguerite-tal és François-val, és
megkérdezte tőlük, tudnak-e ajánlani valami helyet, ahol éjszakázhatna. Marguerite pedig
elárulta, hogy a külvárosban van pár elhagyatott barlang, és a Kalóz meg én ott lakom. A
többi már nem volt nehéz. Futásnak eredt, és utolért minket, aztán kiválasztott egy barlangot,
kiterítette a hálózsákját, és kész. Amikor megkérdeztem, hogyan tudott tájékozódni a sziklás
parton, azon a rossz úton, amely meg sem érdemli, hogy útnak hívják, azt válaszolta, hogy
nem volt olyan nehéz, mi előtte mentünk, ő pedig csak annyit tett, hogy követte a nyomunkat.
Aznap reggel kávét és croissant-t reggeliztünk Raoul bárjában, és az ismeretlen elárulta,
hogy Arturo Belanónak hívják, és egy barátját keresi. Megkérdeztem tőle, miféle a barátja, és
miért éppen itt keresi, Port-Vendres-ban. Ő elővette az utolsó pár frankját a zsebéből, kért két
pohár konyakot, és nekiállt beszélni. Elmondta, hogy a barátja egy másik barátjánál lakott,
elmondta, hogy a barátja egy ideje valami munkára várt, nem emlékszem, elmondta, hogy a
barátja barátja kidobta a barátját, és amikor ezt megtudta, ő elindult, hogy megkeresse. Hol
lakik a barátod?, kérdeztem. Nincs otthona, mondta. És te hol laksz?, kérdeztem. Egy
barlangban, felelte, de mosolygott, mint aki viccel. Aztán kiderült, hogy a Perpignani
Egyetem egy tanáránál lakik, Collioure-ban, itt nem messze, az El Borradóból látni Collioure-
t. Aztán megkérdeztem, hogyan tudta meg, hogy a barátja az utcára került. Erre azt felelte: a
barátom barátja mondta. Erre azt kérdeztem: ugyanaz, aki kidobta? Erre azt felelte: ugyanaz.
Erre azt kérdeztem: ha jól értem, először kidobja, aztán elmeséli neked? Erre azt felelte: azért,
mert megijedt. Erre azt kérdeztem: de mitől ijedt meg az a rossz barát? Erre azt felelte: attól,
hogy a barátom esetleg öngyilkos lesz. Erre azt kérdeztem: szóval a barátod barátja, hiába van
rossz előérzete, hogy esetleg öngyilkos lesz a barátod, fogja magát, és kidobja a barátodat?
Erre azt felelte: így van, nem is fogalmazhattál volna pontosabban. De addigra már
mindketten nevettünk, és félig részegek voltunk, és amikor a vállán a kis hátizsákjával
nekivágott, hogy stoppal bejárja a környék falvait, szóval, addigra már eléggé
összebarátkoztunk, megebédeltünk együtt (a Kalóz kicsivel később csatlakozott hozzánk), én
pedig meséltem neki arról, milyen jogtalanságokat követnek el ellenem Albi bírái, meg hogy
hol dolgozunk, aztán amikor már benne jártunk a délutánban, útra kelt, és csak egy hét múlva
láttam újra. De még addigra sem találta meg a barátját, bár szerintem akkor már nem
foglalkoztatta annyira. Vettünk egy palack bort, és sétálgattunk a kikötőben, közben
elmondta, hogy egy éve dolgozott egy hajó kirakodásánál. Akkor csak pár órát volt itt. Úgy
tűnt, valamivel jobb ruhákat visel, mint legutóbb. Megkérdezte, mi a helyzet az ítéletemmel
Albiban. Érdeklődött a Kalóz és a barlangok felől is. Tudni akarta, még mindig ott lakunk-e.
Elmondtam, hogy nem, már átköltöztünk a hajóra, igazából nem is a hideg miatt – pedig már
érezni lehetett –, hanem anyagi okokból, mert már egy frank sem volt a zsebünkben, és a
hajón legalább volt meleg étel. Nem sokkal később elment. A Kalóz szerint a fickó belém
szeretett. Nem vagy normális, mondtam neki. Mi másért jött volna vissza Port-Vendres-ba?
Talán itt felejtett valamit?
Október közepén megint fölbukkant. Én a priccsemen feküdtem, és tátottam a számat,
amikor meghallottam, hogy odakint valaki a nevemet kiabálja. Miután fölmentem a
fedélzetre, láttam, hogy ott ül a kikötő egyik cölöpén. Mi újság, Lebert?, kérdezte. Lementem,
hogy köszönjek neki, aztán rágyújtottunk egy-egy cigarettára. Hideg volt a reggel, kissé
ködös, és egy lelket sem lehetett látni a környéken. Valószínűleg mindenki Raoul bárjában
van, gondoltam. A távolban hallani lehetett egy hajó csörlőit, éppen kirakodták. Menjünk
reggelizni, mondta. Rendben, menjünk reggelizni, feleltem. De egyikünk sem mozdult. Egy
alak közeledett a hullámtörő vége felől. Belano elmosolyodott. Basszus, mondta, ez Ulises
Lima. Egy helyben vártuk, amíg oda nem ért, ahol álltunk. Ulises Lima alacsonyabb fickó
volt, mint Belano, de izmosabb. Ahogy Belano, ő is egy kis hátizsákot vitt a vállán. Alighogy
meglátták egymást, elkezdtek spanyolul beszélni, bár a köszönésük, a mód, ahogy köszöntek
egymásnak, elég hétköznapi volt és szimpla. Szóltam nekik, hogy elmegyek Raoul bárjába.
Belano azt mondta, rendben, majd megyünk mi is, ott találkozunk, aztán otthagytam őket
beszélgetni.
A bárban ott volt az Isobel teljes legénysége, mindenki gyászos hangulatban, és nem ok
nélkül, bár én azt szoktam mondani, hogy ha a dolgok rosszul állnak, attól, hogy
elszomorodik az ember, csak még rosszabb lesz a helyzet. Így aztán, miután beléptem, és
végigmértem a vendégsereget, fennhangon elmondtam egy viccet, vagy kicsit hecceltem őket,
aztán pedig kértem egy kávét és egy croissant-t, meg egy pohár konyakot, és belelapoztam az
előző napi Libération-ba, amelyet François szokott megvenni, és aztán mindig a bárban
hagyja. Épp a zaire-i jujukról olvastam egy cikket, amikor belépett Belano a barátjával, és
egyenesen odamentek az asztalomhoz. Kértek négy croissant-t, és mind a négyet megette az
előkerült Ulises Lima. Aztán kértek három sonkás-sajtos szendvicset, és megkínáltak eggyel.
Emlékszem, Limának furcsa hangja volt. Jobban beszélt franciául, mint a barátja. Nem tudom,
miről beszélgettünk, talán a zaire-i jujukról, mindenesetre a beszélgetés közben Belano
egyszer csak megkérdezte tőlem, nem tudnék-e munkát szerezni Limának. Kedvem lett volna
fölnevetni. Mi itt mindannyian, mondtam, munkát keresünk. Nem, mondta Belano, úgy értem,
munkát a hajón. Az Isobel-en? De hisz épp az isobel-esek azok, akik munkát keresnek!,
mondtam. Épp azért, ilyen helyzetben biztos van egy szabad hely. És tényleg, az Isobel
halászai közül ketten kőművesként találtak munkát Perpignan-ban, ami valószínűleg
minimum egy hétig lefoglalja őket. Meg kéne beszélnem a dolgot a kapitánnyal, mondtam.
Lebert, mondta Belano, te biztosan el tudod intézni, hogy megkapja a munkát a barátom.
Viszont nincs pénz, mondtam. De van egy priccs, mondta Belano. Az a gond, hogy nem
hiszem, hogy a barátodnak van fogalma a halászatról vagy a hajókról, mondtam. Már hogy ne
lenne, mondta Belano, mi?, Ulises, ugye hogy van? Kibaszottul, felelte Lima. Én csak néztem
őket, mert világos volt, hogy ez nem lehet igaz, az arcukra volt írva, de aztán arra gondoltam,
ki vagyok én, hogy ilyen biztos legyek benne, mihez értenek mások, sosem jártam még
Amerikában, mit tudom én, hogy néznek ki arrafelé a halászok.
Még aznap reggel beszéltem a kapitánnyal, és szóltam neki, hogy van egy új tagja a
legénységnek, a kapitány pedig azt válaszolta: rendben, Lebert, költözzön be Amidou
priccsére, de csak egy hétre. Amikor aztán visszamentem Raoul bárjába, Belano és Lima
asztalán ott volt egy palack bor, Raoul pedig hozott három tányér hallevest, elég átlagos leves
volt, de Belano és Lima evés közben ódákat zengtek „a francia konyha méltó képviselőjéről”,
nem tudtam eldönteni, hogy Raoulon mulatnak, magukon, vagy esetleg komolyan mondják,
szerintem komolyan mondták, utána főtt halas salátát ettünk, ők meg ugyanúgy, gratulálunk,
mondták, pompás saláta, meg, autentikus provence-i saláta, pedig szemmel látható volt, hogy
még roussilloni salátának sem ment volna el. De Raoul boldog volt, ráadásul készpénzes
vendégek voltak, és ennél többet kívánni sem akart volna. Aztán megjelent François és
Marguerite, és meghívtuk őket, hogy üljenek le hozzánk, Belano pedig ragaszkodott hozzá,
hogy mindannyian együnk valami desszertet, aztán kért egy palack pezsgőt, de mivel
Raoulnak nem volt pezsgője, be kellett érnünk egy újabb palack borral, erre néhányan
odajöttek hozzánk az Isobel halászai közül, akik ott voltak a bárpultnál, én pedig bemutattam
őket Limának, azt mondtam, ő dolgozik majd velünk, egy mexikói tengerész, úgy bizony,
mondta Belano, a Pátzcuaro-tó bolygó hollandija, a halászok pedig köszöntek Limának, és
kezet nyújtottak neki, bár ők is furcsállták valamit Lima kezén, persze nem halászkéz volt, ez
azonnal látszott, de biztos úgy gondolták, mint én, hogy mit tudja az ember, milyenek a
halászok abban a messzi országban, a chapultepeci Casa del Lago lélekhalásza, mondta
Belano és így tovább – ha nem csal a memóriám –, egészen este hatig. Aztán Belano fizetett,
elköszönt és elutazott Collioure-ba.
Aznap este Lima velünk aludt az Isobel-en. Másnap rossz napunk volt, reggel felhős volt
az idő, ezért a hajó felszerelésének előkészítésével töltöttük a délelőttöt és a délután egy
részét. Limának jutott a hajófenék kitakarítása. Odalent olyan büdös volt – a rothadó halak
bűze még a legrátermettebbet is leterítette –, hogy mindenki menekült a munkától, de a
mexikói nem rettent vissza. Szerintem a kapitány azért csinálta, hogy próbára tegye. Azt
mondta, takarítsd ki a hajófeneket. Mire én azt mondtam: tegyél úgy, mintha hozzáfognál
takarítani, aztán gyere föl a fedélzetre két perc múlva. De Lima lement, és lent is maradt, több
mint egy órán keresztül. Ebédre a Kalóz halragut készített, de Lima nem akart enni. Egyél,
egyél, mondta a Kalóz, de Lima azt felelte, hogy nem éhes. Távolabb tőlünk pihent egy kicsit,
mintha attól tartana, hogy elhányja magát, ha enni lát minket, aztán megint lement a
hajófenékre. Másnap hajnali háromkor kifutottunk a tengerre. Pár óra múlva már mindannyian
tudtuk, hogy Lima még soha életében nem járt hajón. Azért legalább bízzunk benne, hogy
nem esik itt nekünk a vízbe, mondta a kapitány. A többiek végigmérték Limát, aki nagyon
igyekezett, de nem értett semmihez, utána végigmérték a Kalózt, aki addigra már részeg volt,
és mivel nem tehettek mást, megvonták a vállukat, nem panaszkodtak, bár biztos, hogy abban
a pillanatban irigyelték azt a két társukat, akiknek sikerült kőművesként elhelyezkednie
Perpignanban. Emlékszem, eléggé felhős nap volt, délkelet felől eső is fenyegetett, de aztán
megfordult a szél, és a felhők eltávolodtak. Délben kihúztuk a hálókat, de csak pár nyomorult
semmiség volt bennük. Mire eljött az ebéd ideje, mindannyian kutyául éreztük magunkat.
Emlékszem, Lima megkérdezte, mióta mennek így a dolgok, én pedig azt feleltem, hogy
legalább egy hónapja. A Kalóz – viccből – azt javasolta, hogy gyújtsuk föl a hajót, mire a
kapitány azt mondta, hogy ha még egyszer valami hasonlót talál mondani, akkor beveri a
képét. Aztán északkelet felé kormányoztuk a hajót, és délután megint bedobtuk a hálókat egy
olyan helyen, ahol még soha nem halásztunk azelőtt. Emlékszem, kedvetlenül dolgoztunk,
kivéve a Kalózt, aki ekkorra már totálisan részeg volt, és összefüggéstelenül beszélt a
parancsnoki hídon, egy pisztolyt emlegetett, amit elrejtett, vagy egy konyhakés pengéjét
bámulta hosszasan, aztán a kapitányt kereste a szemével, és azt mondta, mindenkinek
megvannak a határai, meg ilyeneket.
Amikor sötétedni kezdett, rájöttünk, hogy tele vannak a hálók. Kihúztuk őket, és a
hajófenéken több hal volt, mint az összes korábbi napon együttvéve. Hirtelen mindannyian
nekiálltunk veszettül dolgozni. Mentünk tovább északkelet felé, megint bedobtuk a hálókat, és
újra haltól duzzadva húztuk ki őket. Még a Kalóz is nekifeszült a munkának. Így telt az
éjszaka és így telt a reggel, nem aludtunk, követtük a halrajt, ami az öböl keleti határa felé
haladt. A második napon este hatra a hajófenék csordultig megtelt, ahogy még egyikünk se
látta azelőtt soha, bár a kapitány azt állította, hogy tíz évvel korábban már látott egy
hasonlóan tekintélyes fogást. Amikor visszatértünk Port-Vendres-ba, nagyon kevesen hitték
el, mi történt velünk. Kirakodtunk, aludtunk egy kicsit, és megint útra keltünk. Ezúttal nem
találtuk meg azt a nagy halrajt, de elég jó volt a fogás. Az alatt a két hét alatt, lehet azt
mondani, hogy többet voltunk a tengeren, mint a kikötőben. Utána minden visszatért a régi
kerékvágásba, de tudtuk, hogy gazdagok vagyunk, mert a fizetésünk a fogás százalékában volt
meghatározva. Ekkor a mexikói azt mondta, hogy jól van, most már van elég pénze, hogy azt
tegye, amit tennie kell, és otthagy minket. A Kalózzal megkérdeztük, mi az, amit tennie kell.
Utazni, felelte, abból, amit kerestem, tudok venni egy repülőjegyet Izraelbe. Biztos vár ott egy
nőcske, mondta a Kalóz. Úgy valahogy, válaszolta a mexikói. Aztán elkísértem, hogy
beszéljen a kapitánnyal. Akkor még nem volt ott nála a pénz, a hűtőházak nem azonnal
fizetnek, főleg, ha ekkora szállítmányról van szó, ezért Limának még pár napig velünk kellett
maradnia. De már nem akart az Isobel-en aludni. Pár napig távol volt. Amikor legközelebb
találkoztunk, azt mondta, Párizsban volt. Stoppal tette meg az oda- és a visszautat is. Aznap
este meghívtuk vacsorázni Raoul bárjába – a Kalóz meg én –, azután elment a hajóra aludni,
bár tudta, hogy hajnali négykor kifutottunk Port-Vendres-ból az Oroszlán-öbölbe, hogy – még
egyszer – az elképesztő halraj nyomába eredjünk. Két napig voltunk a tengeren, de a fogás
csak közepes volt.
Onnantól kezdve, az alatt az idő alatt, ami még hátravolt a kifizetéséig, Lima szívesebben
aludt az El Borrado egyik barlangjában. Egy délután elkísértük a Kalózzal, és megmutattuk
neki, melyik barlangok a legjobbak, merre találja a kutat, melyik utat kell követnie esténként,
hogy ne zuhanjon le, szóval azt a pár titkot, amelyek kellemesebbé teszik a szabad ég alatti
életet. Amikor nem voltunk a tengeren, akkor Raoul bárjában találkoztunk egymással. Lima
összebarátkozott Marguerite-tel és François-val, meg egy kb. negyvenöt éves némettel,
Rudolphfal, aki Port-Vendres-ban meg a környéken dolgozott, megcsinált mindent, amire
szükség volt, és azt állította, hogy tízéves korában a Wehrmacht katonája volt, és még
vaskeresztet is kapott. Amikor kiült az arcunkra a kétely, elővette a medált, és megmutatta
mindenkinek, aki látni akarta: egy megfeketedett, rozsdás vaskereszt volt. Aztán leköpte és
átkozni kezdte németül meg franciául. Odatartotta a medált harminc centivel az arca elé, és
úgy beszélt hozzá, mintha egy törpe lenne, grimaszolt neki, aztán leengedte, és megvetően
vagy dühből leköpte. Egy este azt mondtam neki: ha annyira gyűlölöd azt a kurva medált, a
faszért nem dobod már be végre abba a kurva tengerbe? Erre Rudolph elhallgatott, mintha
elszégyellte volna magát, és elrakta a vaskeresztet az egyik zsebébe.
Aztán egy reggel végre megkaptuk a pénzünket, és még aznap reggel újra megjelent
Belano, és megünnepeltük, hogy a mexikói elutazik Izraelbe. Éjfél körül kikísértem az
állomásra a Kalózzal. Limának éjjel tizenkettőkor kellett fölszállnia a párizsi vonatra, aztán
Párizsban átszállnia az első Tel-Avivba tartó repülőre. Egy lélek sem volt az állomáson,
esküszöm. Kint leültünk egy padra, és a Kalóz nem sokkal később elaludt. Jól van, mondta
Belano, az a gyanúm, hogy most látjuk egymást utoljára. Akkor már hosszú ideje hallgattunk,
és összerezzentem a hangjától. Azt hittem, hogy hozzám szólt, de amikor Lima spanyolul
válaszolt neki, tudtam, hogy nem velem beszél. Egy darabig csevegtek tovább. Aztán befutott
a vonat, a Cerbère-ből jövő vonat, Lima pedig fölállt, és elbúcsúzott tőlem. Lebert, köszönöm,
hogy megtanítottatok hajózni, ezt mondta. Nem akarta fölébreszteni a Kalózt. Belano elkísérte
a vonat ajtajáig. Kezet fogtak, aztán a vonat elment. Aznap este Belano az El Borradóban
aludt, én a Kalózzal visszamentem az Isobel-re. Belano másnap már nem volt Port-Vendres-
ban.
9

Amadeo Salvatierra, Mexikóváros, calle República de Venezuela, a Palacio de la

Inquisición közelében, 1976. január. Hirtelen meghallottam, hogy valaki beszél hozzám. Azt
kérdezték: Salvatierra úr, Amadeo, jól érzi magát? Kinyitottam a szemem, és ott volt a két
srác, egyikük kezében az üveg Sauza, és azt feleltem, hogy semmi baj, srácok, csak egy kicsit
elszunyókáltam, az én koromban az álom a legváratlanabb és legalkalmatlanabb pillanatokban
képes elragadni az embert, kivéve, amikor tényleg az lenne a dolga, vagyis éjfélkor, az
ágyban, merthogy az a kurva álom éppen akkor tűnik el, vagy játssza az eszét, és mi öregek
csak forgolódunk. De engem nem zavar, hogy nem tudok aludni, mert így olvasással töltöm
az éjszakát, és néha még arra is jut időm, hogy átnézzem a papírjaimat. A baj csak az, hogy
aztán napközben bárhol képes vagyok elaludni, még a munkahelyemen is, így meg az ember
tekintélye hamar odalesz. Ne aggódj, Amadeo, mondták a srácok, ha szunyókálni akarsz egy
kicsikét, szunyókálj bátran, mi el tudunk jönni máskor is. Nem, srácok, már jól vagyok,
mondtam, lássuk, mi van azzal a tequilával? Erre az egyikük kibontotta az üveget, és töltött az
istenek nektárjából a poharainkba, ugyanazokba, amelyekből korábban a mezcalt ittuk, ami
egyesek szerint a hanyagság jele, mások szerint viszont ördögien kifinomult dolog, mert ha
mondjuk a mezcal vékony filmréteget képez a poháron, a tequila is jobban érzi magát, mintha
szőrmebundába bújtatnánk egy meztelen nőt. Hát akkor, egészségünkre!, mondtam.
Egészségünkre!, felelték. Aztán elővettem a folyóiratot – ami még mindig ott volt a hónom
alatt –, és elhúztam az orruk előtt. Á, ezek a srácok, mindketten utánanyúltak, mégsem tudták
megfogni. Ez a Caborca első és utolsó száma, mondtam, Cesárea folyóirata, a zsigeri
realizmus hivatalos kiadványa, ahogy mondani szokás. Persze a benne szereplők nagy része
nem tartozik a csoporthoz. Itt van Manuel, Germán, de nincs Arqueles, itt van Salvador
Gallardo, és figyelem!: itt van Salvador Novo is, itt Pablito Lezcano, Encarnación Guzmán
Arredondo, és itt van csekélységem is, aztán jönnek a külföldiek: Tristan Tzara, André Breton
és Philippe Soupault, na?, micsoda hármas. Aztán viszont már hagytam, hogy kikapják a
kezemből a folyóiratot, és micsoda öröm volt látni, ahogy bújni kezdték azokat az öreg,
nyolcadrét méretű lapokat, Cesárea folyóiratát, bár először – a kozmopolita mindenüket – a
fordításokhoz lapoztak, Tzara, Breton és Soupault verseihez, melyeket Pablito Lezcano,
Cesárea Tinajero és Cesárea meg csekélységem fordított ebben a sorrendben. Ha nem csal az
emlékezetem, a három vers a „Fehér mocsár”, a „Fehér éjszaka” és a „Hajnal és város” volt.
Cesárea ragaszkodott hozzá, hogy ez utóbbit „Fehér városnak” fordítsuk, de én nem mentem
bele. Hogy miért nem? Hát, mert csak, uraim, mert egy dolog a hajnal és város, és valami
egészen más egy fehér színű város, ebben pedig nem engedek, bármennyire is kedveltem
akkoriban Cesáreát, nem eléggé, az mondjuk igaz, de azért mégiscsak kedveltem. Nyilván
– talán Pablitót kivéve – mindhármunk franciatudása elég sok kívánnivalót hagyott maga
után, sőt még ha nehezetekre esik is elhinni, én ma már egyáltalán nem is beszélem,
mindenesetre akkor így fordítottunk, Cesárea nekiesett – ha megengeditek, hogy így
fogalmazzak –, és újraírta a költeményt, ahogy éppen akkor jónak látta, én viszont inkább
elszántan ragaszkodtam az eredeti megfoghatatlan szelleméhez és szövegéhez egyaránt.
Persze néha tévedtünk, és a versek olyanok lettek, mint egy patchwork, ráadásul – nehogy
komolyan vegye – voltak saját ötleteink is, saját véleményünk. Vegyük például az én esetemet
Soupault versével. Az igazat megvallva: számomra Soupault volt a század legnagyobb francia
költője, aki a legtöbbre viszi majd, és nézzen oda, már ősidők óta nem hallani róla semmit,
pedig szerintem még él. Viszont Éluard-t egyáltalán nem ismertem, és nézze csak, hova jutott,
mindössze a Nobelt nem kapta meg, ugye? Aragón kapott Nobelt? Nem, azt hiszem, nem.
Char talán igen, de valószínűleg akkoriban még nem írt verseket. Saint-John Perse kapott
Nobelt? Nem tudok nyilatkozni a kérdésben. Tristan Tzara egészen biztosan nem kapott.
Hogy miket produkál az élet. Azután a srácok elolvasták Manuel, List és Salvador Novo
szövegeit (őt imádták), aztán én következtem (ne, az enyémet inkább ne olvassátok el,
siralmas, csak időpocsékolás), Encarnación, Pablito. Ki ez az Encarnación Guzmán?,
kérdezték. Ki ez a Pablito Lezcano, aki Tzarát fordított, és úgy írt, mint Marinetti, és akiről
azt mondják, úgy beszélt franciául, mint egy Alliance Française-ösztöndíjas? Olyan érzés
volt, mintha újra fölhúzták volna bennem a rugót, mintha megtorpant volna az éjszaka, és
benézett volna az ablakon, majd így szólt volna hozzám: Salvatierra úr, Amadeo, megkapja a
beleegyezésem, álljon ki a porondra, és szónokoljon, amíg bírja szusszal, vagyis, szóval olyan
volt, mintha véget ért volna az álmom, mintha a frissen lenyelt tequila találkozott volna a
zsigereimben, az obszidiánmájamban a Los Suicidas mezcallal, és fejet hajtott volna előtte,
ahogy az elvárható, hiszen léteznek még osztálykülönbségek. Így aztán töltöttünk még egy
pohárral, utána pedig mesélni kezdtem nekik Pablito Lezcanóról és Encarnación Guzmánról.
Encarnación két verse nem tetszett nekik, egészen őszinték voltak velem, mankóval sem
állnak meg a saját lábukon, ejha, mindamellett ez elég közel állt ahhoz, amit én gondoltam és
gyanítottam, mármint, hogy szegény Encarnación nem igazán a költőnői erényei miatt
szerepel a Caborcá-ban, sokkal inkább egy másik költőnő gyöngesége miatt, nemde?, Cesárea
Tinajero gyöngesége miatt, aki nem tudni, mit láthatott Encarnaciónban, vagy pontosan mi
mindenre kiterjedő egyezségeket kötött vele vagy saját magával. Megszokott dolog ez a
mexikói irodalmi életben, a barátok publikálása. És bár lehet, hogy Encarnación nem volt jó
költő (ahogy én magam sem), sőt az is lehet, hogy még csak költő sem volt, se jó, se rossz
(ahogy én magam sem, jaj), viszont jó barátnők voltak Cesáreával. És Cesárea képes volt a
saját szájától megvonni a falatot a barátaiért! Így aztán beszéltem nekik Encarnación
Guzmánról, elmondtam, hogy itt született a fővárosban 1903-ban, legalábbis körülbelül, a
számításaim szerint, és hogy egy mozi kijáratánál ismerkedett meg Cesáreával, ne nevessetek,
ez az igazság, nem tudom, melyik film volt az, de valószínűleg szomorú volt, talán az egyik
Chaplin lehetett, merthogy mindketten sírva jöttek ki a vetítésről, aztán egymásra néztek, és
elnevették magukat, Cesárea valószínűleg hahotázva – sajátos humorérzéke volt, néha majd
szétrobbant, és elég volt hozzá egy szikra, egy pillantás, és bumm!, Cesárea már fetrengett is a
nevetéstől –, Encarnación pedig, nos, azt hiszem, Encarnación valamivel visszafogottabban
nevetett. Cesárea abban az időszakban egy bérházban lakott a calle Las Crucesban,
Encarnación pedig egy nagynénjével (szegénykémnek meghaltak a szülei) a calle Deliciasban,
azt hiszem. Szinte egész nap dolgoztak mindketten. Cesárea Diego Carvajal tábornok úr
irodájában – a tábornok baráti viszonyban volt az estridentistákkal, bár fingja sem volt az
irodalomról, ez az igazság –, Encarnación pedig eladóként egy ruházati boltban a Niño
Perdidón. Nem lehet tudni, miért lettek barátnők, mit láthattak egymásban. Cesáreának nem
volt az égvilágon semmije, de elég volt egy pillantást vetni rá, hogy az ember lássa, olyan nő,
aki tudja, mit akar. Encarnación épp ellenkezőleg, nagyon csinos volt, az igaz, és mindig
nagyon ápolt (Cesárea midig azt kapta magára, amit éppen talált, néha pedig még egy
régimódi kendőt is viselt), de bizonytalan volt és törékeny, mint egy porcelánszobrocska egy
részeg csetepaté közepén. A hangja, hogy is mondjam, sípszóhoz hasonlított, vékony volt,
erőtlen, viszont rendszeresen fölemelte, hogy hallani lehessen, gyerekkora óta hozzá volt
szokva szegénykém, hogy ne bízzon meg az orgánumában, egyszóval sivító hangja volt,
nagyon kellemetlen, és ezt a hangot aztán csak sok évvel később hallottam újra, épp egy
moziban láttam egy animációs rövidfilmet, ahol egy macska vagy egy kutya, de az is lehet,
hogy egy kedves kis patkány – tudjátok, milyen agyafúrt rajzfilmeket csinálnak a gringók
– pontosan ugyanúgy beszélt, mint Encarnación Guzmán. Ha néma lett volna, azt hiszem,
többen is beleszerettek volna, de azzal a hanggal lehetetlen volt. Emellett persze tehetsége
sem volt. Cesárea hozta el egy nap a gyűlésünkre, amikor csak mi voltunk ott, estridentisták
vagy estridentista szimpatizánsok. Eleinte tetszett. Mármint, amíg meg nem szólalt. Germán
valószínűleg többször is bókolt neki, még az is lehet, hogy én is. De ő tartózkodóan és
félénken viselkedett, és csak Cesáreával foglalkozott. Idővel azonban kezdett megjönni az
önbizalma, és egy este kibökte a véleményét, a kritikai megjegyzéseit, a javaslatait. Manuel
pedig nem tehetett mást, helyre tette. Encarnación, mondta, de hiszen önnek fogalma sincs a
költészetről, miért nem marad inkább csöndben? Ebből aztán persze istenes perpatvar
kerekedett. Encarnación, aki valószínűleg maga volt a megtestesült ártatlanság, nem számított
ilyen ellenséges fogadtatásra, és úgy elsápadt, hogy azt hittük, menten elájul ott nekünk.
Cesárea, aki miközben Encarnación beszélt, rendszerint a háttérbe húzódott, mintha ott sem
lenne, most fölállt, és azt mondta, hogy nem lehet így beszélni egy nővel. De nem hallottad,
mekkora marhaságokat mondott?, kérdezte Manuel. Hallottam, mondta Cesárea – aki bár úgy
tűnt, mintha a háttérbe vonulna, a valóságban az árva sorsra jutott barátnőjének egyetlen
mozdulata sem kerülte el a figyelmét –, de akkor is úgy érzem, hogy bocsánatot kell kérned
azért, amit mondtál. Rendben, akkor hát bocsánatot kérek, mondta Manuel, de mostantól
kezdve ne nyissa ki a száját! Arqueles és Germán egyetértettek vele. Ha nem tudja, mit
beszél, akkor ne beszéljen, érveltek. Ez tiszteletlenség, mondta Cesárea, megfosztani valakit a
szólás jogától. A következő gyűlésre Encarnación nem jött el, de Cesárea sem. A gyűlések
informálisak voltak, és – legalábbis látszólag – senki sem hiányolta őket. Csak utána, amikor
Pablito Lezcanóval a belváros utcáin gyalogolva szavaltuk a reakciós Tabladát, akkor
ébredtem rá, hogy Cesárea nem volt ott, és ráébredtem arra is, milyen keveset tudok Cesárea
Tinajeróról.

Joaquín Font, El Reposo Elmegyógyintézet, Mexikóváros külterülete, camino del Desierto

de los Leones, 1979. március. Egy nap meglátogatott egy ismeretlen. Ennyire emlékszem
1978-ból. Nem volt sok látogatóm, csak a lányom szokott bejárni, egy hölgy meg egy másik
lány, aki szintén azt mondta magáról, hogy a lányom, és kivételesen szép volt. Az ismeretlen
sosem járt még itt azelőtt. A kertben fogadtam, észak felé néző arccal, pedig az összes bolond
dél vagy nyugat felé néz, de én észak felé néztem, és így fogadtam. Az ismeretlen azt mondta,
jó napot, Quim, hogy érzed magad? Én pedig azt feleltem, hogy ugyanúgy, mint tegnap, és
ugyanúgy, mint tegnapelőtt, aztán megkérdeztem tőle, hogy a régi építészirodámtól küldték-e,
mert valamennyire ismerősnek tűnt az arca és a föllépése. Erre az ismeretlen fölnevetett, és
azt kérdezte, hogy lehet az, cimbora, hogy nem emlékszel rám, ugye csak viccelsz? Én is
nevettem, hogy a bizalmába fogadjon, majd azt feleltem, hogy egyáltalán nem, ennél
őszintébb már nem is lehetett volna a kérdésem. Erre az ismeretlen azt mondta, Damián
vagyok, Alvaro Damián, a barátod. És folytatta: sok éve ismerjük egymást, cimbora, hogy
lehet az? Én pedig – azért, hogy megnyugtassam, és hogy nehogy elszomorodjon – azt
válaszoltam, persze, most már emlékszem. Ő erre elmosolyodott (bár a szeme semmivel sem
lett vidámabb), és azt mondta, így mindjárt más, Quim, mintha kölcsönvette volna az
orvosaim és az ápolók hangját és aggalmait. Miután elment, azt hiszem, el is felejtettem, mert
aztán egy hónappal később megint eljött, és azt mondta, én voltam már itt, ismerős ez a
bolondokháza, arra vannak a vizeldék, ez a kert pedig észak felé néz. Egy újabb hónappal
később pedig azt mondta: már több mint két éve látogatlak, cimbora, próbálj meg kutatni
kicsit az emlékeid között. Így aztán igyekeztem, és amikor legközelebb is eljött, így szóltam
hozzá, hogy van, Alvaro Damián úr, mire ő elmosolyodott, de a szeme továbbra is szomorú
maradt, mintha valami nagy-nagy fájdalom lenne a mélyén.

Jacinto Requena, Quito kávézó, Mexikóváros, calle Bucareli, 1979. március. Elég különös
volt. Tudom, hogy tiszta véletlen, de azért néha elgondolkodtat. Amikor szóvá tettem
Rafaelnak, azt felelte, hogy csak képzelődöm. Azt mondtam: észrevetted, hogy most, hogy
Ulises és Arturo már nem Mexikóban él, mintha több költő lenne? Mi az, hogy több költő?,
kérdezte Rafael. Velünk egykorú költők, mondtam, 1954–55–56-ban született költők. És ezt
te honnan veszed?, kérdezte Rafael. Hát, mondtam, megfordulok erre-arra, olvasok
folyóiratokat, eljárok fölolvasóestekre, olvasom a kulturális mellékleteket, sőt néha még a
rádiót is hallgatom. És hogy jut ennyi mindenre időd egy kisgyerek mellett?, kérdezte Rafael.
Franz imádja a rádiót hallgatni, válaszoltam. Bekapcsolom a rádiót, ő meg elalszik. Most már
versek is vannak a rádióban?, csodálkozott Rafael. Igen, feleltem. A rádióban és a
folyóiratokban is. És robbanásszerű az egész. Naponta alakul egy újabb kiadó, amely aztán
újabb költőket publikál. És mindez pont azután, hogy Ulises elment. Fura, nem? Én nem látok
benne semmi furát, felelte Rafael. Váratlan és indokolatlan sarjadzás, a száz iskola
kivirágzása, mondtam, és véletlenül pont akkor történik mindez, amikor Ulises már nincs itt,
szerinted nem túl sok az egybeesés? A többségük borzalmas költő, felelte Rafael, Paz, Efrain,
Josemilio és a népies költők talpnyalói, csupa szemét. Ezt nem tagadom, mondtam, nem is
erősítem meg, de igazából a számuk az, ami nyugtalanít, vagyis hogy ennyire sokan tűntek föl
ilyen hirtelen. Sőt van egy figura, aki Mexikó összes költőjének antológiáján dolgozik. Igen,
mondta Rafael, tudok róla. (Tudtam, hogy tud róla.) És nem fognak szerepelni benne a
verseim. És ezt honnan tudod?, kérdeztem. Tájékoztatott egy barátom, felelte Rafael,
egyáltalán semmiféle kapcsolatot nem keres a zsigeri realistákkal. Erre azt válaszoltam, hogy
ez azért nem egészen így van, mert még ha az a rohadék, aki az antológián dolgozik, ki is
hagyta Ulises Limát, mégsem jutott erre a sorsra María és Angélica Font, sem Ernesto San
Epifanio, sem én. Tőlünk igenis kért verseket, mondtam. Rafael nem szólt semmit, a
Misterioson gyalogoltunk, ő pedig a látóhatárt figyelte, mintha tényleg látszana a látóhatár, és
nem foglalnák el a helyét házak, füstfelhők, a főváros kora esti szmogja. És ti meg is jelentek
majd az antológiában?, kérdezte Rafael hosszú szünet után. María és Angélica nem tudom,
régóta nem találkoztam velük, Ernesto biztosan, én biztos nem. És te hogyhogy…?, kérdezte
Rafael, de nem hagytam, hogy befejezze. Mert én zsigeri realista vagyok, válaszoltam, és ha
az a rohadék nem rakja be Ulisest, akkor inkább velem se számoljon.

Luis Sebastián Rosado, félhomályos műterem, Mexikóváros, colonia Coyoacán, 1979.

március. Igen, a jelenség valóban érdekes, de egyáltalán nem azokból az okokból, amelyeket
– pöttyét együgyűen – Jacinto Requena fölvázolt. Mexikóban valóban lezajlott egyfajta
demográfiai robbanás a költők körében. Mondhatjuk, hogy ez 1977 januárjától vált
kézzelfoghatóvá. Vagy 1976 januárjától. Lehetetlen pontosan meghatározni. A változáshoz
vezető számos ok közül a legnyilvánvalóbbak: a többé-kevésbé tartós gazdasági fejlődés
(1960-tól napjainkig), a középosztály megerősödése, és egy – különösen humán területen
– napról napra javuló szerkezetű egyetem.
De nézzük meg közelebbről ezt az új költői hordát, amelyhez – legalábbis koromnál
fogva – én is tartozom. A túlnyomó többség egyetemista. Jelentős azok száma, akik az
egyetemtől vagy az Oktatási Minisztériumtól függő folyóiratokban és kiadóknál publikálják
első verseiket, sőt első könyveiket is. Hasonlóképpen, jelentős részük beszél (még ha
képletesen is) a spanyolon kívül legalább egy másik nyelvet, általában az angolt, vagy kisebb
arányban a franciát, és e nyelvek költőit fordítják, de mellettük nem hiányoznak az olaszból,
portugálból és németből merítő ifjú fordítók sem. Néhányan a költői hivatást kedvtelésből
megtoldják szerkesztői munkákkal is, ami egyúttal kedvez számos, gyakran egészen értékes
kezdeményezés megjelenésének e területen. Valószínűleg még soha nem volt annyi fiatal
költő Mexikóban, mint ma. De jelenti-e mindez azt, hogy például a harminc év alatti költők
ma jobbak, mint az ehhez a korosztályhoz tartozók voltak a hatvanas években? Vajon
megtalálható-e a harsogóan friss költők között Becerra, José Emilio Pacheco, Homero Aridjis
megfelelője? Ez egyelőre még nem dőlt el.
Ismael Humberto Zarco kezdeményezését ugyanakkor tökéletesnek tartom. Ideje volt már
elkészíteni a fiatal mexikói költők antológiáját, mégpedig Monsiváis több értelemben is
emlékezetes kötetének szigorával: La poesía mexicana del siglo XX! Vagy mint az a példás és
mintaadó mű, melyet Octavio Paz, Ali Chumacero, José Emilio Pacheco és Homero Aridjis
hozott létre: Poesía en movimiento! El kell ismernem, hogy bizonyos értelemben hízelgőnek
éreztem, amikor Ismael Humberto Zarco fölhívott a lakásomon, és azt mondta: Luis
Sebastián, szeretnék tőled tanácsot kérni. Én persze – tanács ide vagy oda – már bekerültem
az antológiájába, mondjuk, hogy természetesen (azt viszont nem tudtam, hány versemmel), és
úgy tudom, bekerültek a barátaim is, így aztán a chez lui tett kiruccanásom eleinte kizárólag
tanácsadó jellegű volt, hátha elsiklott valami fölött, ami ebben a konkrét esetben lehetett
például egy folyóirat, egy vidéki közlés, vagy egypár név, amelyeket a zarcói törekvés
egyetemes szándéka szerint nem lehetett figyelmen kívül hagyni.
De az Ismael Humberto hívása és a látogatásom között eltelt idő – mindössze három nap
– alatt úgy hozta a sors, hogy tudomásomra jutott a szerkesztő által szerepeltetni kívánt költők
száma, mely minden értelemben túlzó volt, demokratikus, de kevéssé reális, vállalkozásként
ugyan különleges, a költészet próbaköveként viszont középszerű. És megkísértett az ördög,
ötleteket ültetett a fejembe a Zarco hívása és a találkozónk között eltelt idő alatt, mintha a
várakozás (ugyan miféle várakozás?, te úristen) lenne a Sivatag, a látogatásom pedig az a
pillanat, amelyben az Ember kinyitja a szemét, és meglátja a Megváltóját. És ez alatt a három
nap alatt kétségek közt gyötrődtem. Vagyis Kétségek közt. De ezt a gyötrődést, amelytől
szenvedtem és kételyeim támadtak (vagyis Kételyeim), ugyanakkor élveztem is – ezt egész
pontosan láttam –, mintha a lángok egyszerre okoznának fájdalmat és gyönyört.
A következő volt az ötletem, vagyis erre éreztem kísértést: azt javaslom majd Zarcónak,
hogy közölje Piel Divinát az antológiában. Egyedül az a szám szólt mellettem, minden más
ellenem. Kezdetben, elismerem, olyan vakmerőnek éreztem az elképzelést, hogy majd
meghaltam a nevetéstől. Szó szerint megijedtem magamtól. Aztán úgy éreztem, hogy majd
meghalok a szégyentől. Később, amikor végül már képes voltam félig-meddig hideg fejjel
(persze csak képletesen szólva) elemezni és végiggondolni a dolgot, méltónak és szomorúnak
találtam, majd komolyan elkezdtem aggódni a szellemi épségem miatt. Mindenesetre voltam
annyira megfontolt és ravasz, hogy ne jelentsem be a szándékomat az első számú érdekelt
félnek, azaz Piel Divinának, akivel havonta háromszor találkoztam, vagy havonta kétszer,
néha pedig csak egyszer vagy egyszer sem, mert gyakran hosszabb időre távol maradt, és
kiszámíthatatlan volt, mikor bukkan föl. A kapcsolatunk – miután másodszor is sor került
transzcendens találkozásunkra Emilito Laguna műtermében – ingadozó pályát követett, néha
fölívelt (legalábbis, ami engem illet), máskor megszűnt létezni.
Egy lakásban szoktunk találkozni, a családomé volt a Nápoleson, és üresen állt, ehhez
képest egészen komplikált volt a találkozóinkhoz alkalmazott módszer. Piel Divina fölhívott a
szüleim lakásán, de mivel én szinte sosem voltam otthon, üzenetet hagyott Estéfano néven. A
nevet, esküszöm, nem én javasoltam neki. Azt mondta, tisztelgés Stéphane Mallarmé előtt,
egy író előtt, akit csak hallomásból ismertem (mint amúgy szinte mindenkit), valamiféle
kósza képzettársítás eredményeként mégis olyan volt nekem, mint egy védőszellem.
Egyszóval: a név, amit akkor használt, ha üzenetet hagyott, bizonyos értelemben tisztelgés
volt az előtt, amiről ő úgy gondolta, hogy a legdrágább számomra. Vagyis az álnév
tulajdonképpen az irántam érzett vonzalmat, vágyat, őszinte szükséget rejtette magában (nem
merném szerelemnek nevezni), és ahogy teltek a hónapok, és már számtalanszor átgondoltam
a dolgokat, végül megértettem, hogy mindez ujjongással tölt el.
Az üzenetei után a glorieta de los Insurgentesen szoktunk találkozni egy makrobiotikus
táplálkozással foglalkozó bolt bejáratánál. Aztán rendszerint bevetettük magunkat a városba,
az északi rész bárjaiba és kocsmáiba, a Villa de Guadalupe környékén, ahol én nem ismertem
senkit, és ahol Piel Divina a zavar legkisebb jele nélkül mutatta be nekem a barátait és
barátnőit, akik egészen váratlan helyeken bukkantak föl, és az ábrázatuk többet árult el
Mexikó büntetés-végrehajtási rendszeréről, mint a másságról, bár a másságot – ahogy azt
egyszer megpróbáltam neki elmagyarázni – szinte bárhol lehetséges tetten érni. (Például a
Szentlélekben, mondta akkor Piel Divina, ez az oktalan, nemes állat.) Amikor eljött az este,
mint két zarándok, megszálltunk valamelyik minimumkategóriás, de valahogy mégis sugárzó
(nem akarok érzelegni, de azt is mondhatnám: reményt keltő) panzióban vagy hotelban a
Bondojitón vagy a Talismán környékén. A kapcsolatunk földöntúli volt. Nem akarok
szerelmet emlegetni, nem fogok vágyról beszélni. Kevés közös volt bennünk: pár film, pár
népi kézművesfigura, és az, hogy élvezettel mesélt reménytelen történeteket, én pedig
élvezettel hallgattam őket.
Néha – ez ellen nem volt mit tennem – hozott nekem ajándékba a zsigeri realisták
folyóirataiból. Tőle egyikben sem láttam verseket. Tulajdonképpen, amikor eszembe jutott,
hogy beszéljek Zarcónak a költeményeiről, csak két versem volt Piel Divinától, mindkettő
kiadatlan. Az egyik egy rossz Ginsberg-vers rossz utánzata volt. A másik egy prózavers,
amelyben még Torri sem talált volna kivetnivalót, furcsa volt, ködösen beszélt benne
szállodákról és küzdelmekről, és azt gondoltam, hogy én voltam az ihletője.
A Zarcóval való találkozásom előtti estén alig tudtam aludni. Úgy éreztem magam, mint
egy mexikói Júlia, akit megbéklyóz a Montague-k és a Capuletek kérlelhetetlen csatározása.
Piel Divinával folytatott viszonyom titkos volt, legalábbis addig a szintig, amíg befolyásom
volt a dolgok menetére. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy a barátaim körében ne lett
volna ismert a homoszexualitásom, diszkréten kezeltem ugyan, de nem rejtegettem. Azt
azonban tényleg nem tudták, hogy szóba álltam egy zsigeri realistával, mert hiába nem
hasonlított egyáltalán a többiekre, mégiscsak zsigeri realista volt. Hogy érezné magát
Albertito Moore, ha Piel Divinát ajánlanám az antológiába? Mit gondolna Pepin Morado?
Vajon azt hinné Adolfito Olmo, hogy megőrültem? Vagy maga a hűvös, cinikus, egész
nyilvánvalóan nem e világi Ismael Humberto nem látna árulást a javaslatomban?
Így aztán, amikor beállítottam Ismael Humberto Zarcóhoz, és megmutattam neki azt a
két, kincsként őrzött verset, legbelül fölkészültem rá, hogy egy sor keresztkérdést fog rám
zúdítani. És így is lett, mert hát Ismael Humberto nem hülye, és azonnal rájött, hogy a
protezsáltam törvényen kívüli, ahogy mondani szokás. Szerencsére (Ismael Humberto nem
hülye, de Isten sem az) nem kötötte össze a zsigeri realistákkal.
Keményen küzdöttem Piel Divina prózaverséért. Azzal érveltem, hogy mivel egyáltalán
nincs megszabva az antológiában szereplő költők száma, nem oszt, nem szoroz, ha közli a
barátom szövegét. A szerkesztő hajlíthatatlannak mutatkozott. Több mint kétszáz fiatal költőt
készült kiadni, többségüket csak egyetlen verssel, de Piel Divinát mégsem.
A vitánk egy pontján megkérdezte a védencem nevét. Nem tudom, feleltem kimerülten és
megszégyenülten.
Amikor újra találkoztam Piel Divinával, egy gyönge pillanatomban meséltem neki a
hiábavaló erőfeszítéseimről, hogy megjelenjen egy szövege Zarco közelgő könyvében.
Abban, ahogy rám nézett, mintha valami hálafélét láttam volna. Aztán megkérdezte, hogy
szerepel-e Pancho vagy Moctezuma Rodríguez Ismael Humberto antológiájában. Nem,
válaszoltam, azt hiszem, nem. És Jacinto Requena vagy Rafael Barrios? Ők sem, feleltem. És
María vagy Angélica Font? Ők sem. És Ernesto San Epifanio? Ingattam a fejem, bár
valójában nem tudtam, egyáltalán nem volt ismerős a név. És Ulises Lima? Egyenesen
belenéztem a sötét szemébe, és azt feleltem, nem. Akkor jobb, ha én sem leszek benne,
mondta.

Angélica Font, Mexikóváros, colonia Condesa, calle Colima, 1979. április. 1977 vége felé
Ernesto San Epifanio kórházba került, hogy meglékeljék a koponyáját, és eltávolítsanak egy
aneurizmát az agyából. Egy hét múlva viszont megint föl kellett nyitniuk, mert alighanem
bennfelejtettek valamit a fejében. Az orvosok minimális reményt fűztek ehhez a második
operációhoz. Ha nem műtik meg, meghal, ha megműtik, akkor is, de talán nem annyira biztos.
Én legalábbis így értelmeztem, és én voltam az egyetlen, aki végig mellette volt. Én és az
anyja, bár az anyja valahogy nem számított, mindennap megjelent a kórházban, és ettől
láthatatlanná vált: amikor megjelent, olyan hatalmas nyugalom jellemezte, hogy bár belépett a
terembe, és le is ült az ágy mellé, valójában olyan volt, mintha mégsem lépte volna át a
küszöböt, mintha végül sosem lépte volna át a küszöböt, egy aprócska sziluett volt az ajtó
fehér keretében.
Pár alkalommal eljött a nővérem is, María. És Juanito Dávila, más néven a Johnny,
Ernesto legutolsó szerelme. A többiek között ott voltak a testvérei, a nagynénjei, és olyan
emberek, akiket nem ismertem, és furábbnál furább családi szálak fűzték őket a barátomhoz.
Nem jött el egyetlen író, egyetlen költő, egyetlen volt szerető sem.
A második műtét több mint öt órán át tartott. Én elaludtam a váróteremben, és Laura
Damiánnal álmodtam. Laura eljött Ernestóért, aztán együtt elmentek sétálni egy
eukaliptuszerdőbe. Nem tudom, léteznek-e eukaliptuszerdők, vagyis én még sosem voltam
eukaliptuszerdőben, de az álomban megjelenő erdő rettenetes volt. A levelek ezüstösek
voltak, és amikor súrolták a karomat, sötét, ragacsos nyomot hagytak rajta. A talaj puha volt,
mint a fenyőerdők tűlevélpárnája, pedig az álmomban eukaliptuszerdő szerepelt. Egytől egyig
korhadt volt az összes fa törzse, és elviselhetetlenül bűzlöttek.
Amikor fölébredtem, nem volt senki a váróteremben, és elsírtam magam. Hogy lehet az,
hogy Ernesto San Epifanio egyedül haldoklik egy mexikóvárosi kórházban? Hogy lehet, hogy
én vagyok az egyetlen, aki ott van, és várja, hogy valaki elárulja, hogy meghalt, vagy túlélte
azt a szörnyű műtétet? Miután kisírtam magam, azt hiszem, újra elaludtam. Amikor
fölébredtem, ott volt mellettem Ernesto anyja, és érthetetlenül motyogott valamit. Eltelt egy
kis idő, mire rájöttem, hogy csak imádkozik. Azután bejött a nővér, és azt mondta, hogy
minden rendben zajlott. A műtét jól sikerült, közölte.
Néhány nappal később Ernestót kiengedték, és hazament. Én soha azelőtt nem voltam
még náluk, mindig nálam találkoztunk, vagy valamelyik barátunknál. De onnantól kezdve
rendszeresen meglátogattam a lakásán.
Az első pár napban meg sem szólalt. Figyelt és pislogott, de nem szólalt meg. Mintha
hallani sem hallott volna. Az orvos mindenesetre azt tanácsolta, hogy beszéljünk hozzá, és
bánjunk vele úgy, mintha nem történt volna semmi. Így tettem. Az első nap kiválasztottam a
könyvespolcáról egy könyvet, amelyikről egészen biztosan tudtam, hogy szereti, és elkezdtem
hangosan fölolvasni neki. A tengerparti temető volt Valérytől, de egyetlen aprócska
mozdulattal sem jelezte, hogy fölismerte volna. Én olvastam, ő pedig nézte a plafont, a falakat
vagy az arcomat, de a lelke nem volt ott. Azután fölolvastam neki Salvador Novo egyik
válogatáskötetéből, de ugyanaz volt a reakciója. Az anyja bejött a szobába, és megérintette a
vállamat. Ne fáradjon, kisasszony, mondta.
Apránként mégis kezdte megkülönböztetni a zajokat, az alakokat. Az egyik délután
megismert. Angélica, mondta, és elmosolyodott. Soha nem láttam még ilyen szörnyű, ilyen
esetlen, ilyen eltorzult mosolyt. Elsírtam magam. De ő nem vette észre, hogy sírok, és csak
mosolygott tovább. Olyan volt, mint egy csontváz. A haja – ami dühítően lassan indult újra
növésnek – még nem takarta el a koponyalékelés hegeit.
Kicsivel később elkezdett beszélni. Nagyon magas, vékony hangja volt, mint egy
furulyának, és bár fokozatosan egyre jobb csengése lett, ugyanolyan magas maradt, akárhogy
is, nem Ernesto hangja volt, ebben egészen biztos voltam, olyan volt, mint egy debil kamasz
hangja, egy haldokló, gyámoltalan kamaszé. Korlátozott volt a szókincse. Nehezére esett
nevén nevezni bizonyos dolgokat.
Valamelyik délután, amikor megérkeztem hozzájuk, az anyja a kapuban fogadott, aztán a
szobájához vezetett, de olyan zaklatott állapotban, hogy először azt hittem, rosszabbodott a
barátom állapota. De az anyai fölindultság oka a boldogság volt. Kigyógyult, mondta. Nem
értettem, mit akar mondani, azt hittem, hogy a hangjára céloz, vagy arra, hogy Ernesto
gondolatai már tisztábbak. Miből gyógyult ki?, kérdeztem, közben megpróbáltam
kiszabadítani a karomat. Húzta az időt, mielőtt elárulta volna, mit akar mondani, de végül
nem maradt más választása. Ernesto már nem homár, kisasszony, mondta. Hogy Ernesto már
nem micsoda?, kérdeztem. Abban a pillanatban belépett a szobába Ernesto apja, és miután
rákérdezett, mit csinálunk odabent, kijelentette, hogy a fia végre kigyógyult a
homoszexualitásból. Nem ezeket a szavakat használta, én pedig inkább nem válaszoltam
semmit, és újabb kérdéseket sem tettem föl, rögtön otthagytam azt a szörnyű szobát.
Mindenesetre, mielőtt beléptem volna Ernestóhoz, hallottam, hogy az anyja azt mondja:
minden rosszban van valami jó.
Természetesen Ernesto továbbra is homoszexuális volt, bár néha nem emlékezett rá, mi is
a dolog lényege. A szexualitás számára átalakult valami távoli dologgá, édes és izgató volt az
íze, de távoli volt. Egy nap Juanito Dávila fölhívott telefonon, és azt mondta, hogy elmegy
északra, dolgozni, és hogy búcsúzzam el a nevében Ernestótól, mert neki nincs szíve
elköszönni tőle. Onnantól kezdve már nem volt több szeretője életében. Kicsit megváltozott a
hangja, de nem eléggé: nem beszélt, süvöltött, nyögött, amikor pedig erre sor került, az anyján
és rajtam kívül mindenki más menekült mellőle, az apja és a végtelenre nyúló protokoll-
látogatásokon megjelenő szomszédok, és mindez tulajdonképpen megkönnyebbülést hozott,
olyan mértékű megkönnyebbülést, hogy egy alkalommal arra jutottam, hogy Ernesto
szándékosan süvölt, hogy elűzze magától ezt a szörnyű nagy figyelmességet.
Két hónap elteltével az én látogatásaim is ritkulni kezdtek. Amikor kijött a kórházból,
még naponta eljártam hozzá, de amióta beszélni kezdett és a folyosón sétált, egyre ritkábbá
váltak. Azért mégis, minden este, lehettem bárhol, fölhívtam telefonon. Eléggé őrült
beszélgetéseket folytattunk, néha én beszéltem megállás nélkül, megtörtént esetekről
meséltem, amelyek tulajdonképpen nem igazán mozgattak meg, a sokszínű mexikói életről
(ez is egy módszer volt, hogy elfelejtsem, hogy Mexikóban élünk), amit akkoriban kezdtem
kiismerni, a bulikról, a drogokról, amiket kipróbáltam, a férfiakról, akikkel lefeküdtem,
máskor viszont ő beszélt, beolvasta a telefonba azokat a híreket, amelyeket kivágott az
újságból (ez volt az új hobbija, talán a kezelését végző terapeuták javaslatára, ki tudja),
beszélt az ételről, amit evett, az emberekről, akik meglátogatták, és a végére hagyott valamit,
amit az anyjától hallott. Egy délután elmeséltem neki, hogy Ismael Humberto Zarco tőle is
kiválasztott egy verset a most megjelent antológiájához. Melyik verset?, kérdezte az a
madárkahang, a lelkembe metsző borotvapengehang. A könyv ott volt mellettem.
Megmondtam, melyiket. És ezt a verset én írtam?, kérdezte. Azt hittem, nem is tudom, talán a
– szokásosnál mélyebb – hangszíne miatt, hogy viccel – ilyen viccei voltak, ártatlanok, alig
lehetett megkülönböztetni őket a többi mondandójától –, de nem viccelt. Azon a héten nagy
nehezen sikerült valahogy időt szakítanom rá, hogy meglátogassam. Egy barátom, egy új
barátom vitt el a házáig, de nem akartam, hogy bejöjjön velem, várj meg itt, mondtam,
veszélyes a környék, mire visszaérnénk, lehet, hogy nem találnánk itt a kocsit. Furcsállotta a
dolgot, mégsem mondott semmit, addigra már én voltam a furcsa lány azokban a körökben,
ahol mozogtam, és nem is alaptalanul. Ráadásul igazat mondtam, Ernesto környéke eléggé
lepukkant az utóbbi időben. Mintha a műtéte szövődményei vetülnének ki az utcákra is, a
munkanélküliekre és a kisstílű rablókra, akik úgy sütkéreztek minden este hétkor, mint a
zombik (vagy a hírvivők, akik hír nélkül maradtak, vagy lefordíthatatlan hírük van), gépiesen
fölkészülve a soron következő fővárosi estére.
Persze Ernesto nem fordított sok figyelmet a könyvre. Megkereste a versét, á, mondta
– nem tudom, hogy azért, mert váratlanul fölismerte, vagy mert váratlanul még inkább
elbizonytalanodott aztán sorban elmesélte ugyanazokat a dolgokat, amelyeket már elmondott
a telefonban.
Amikor kiléptem az utcára, ott találtam a barátomat, a kocsi mellett állt és cigarettázott.
Megkérdeztem, hogy történt-e valami, amíg nem voltam ott. Semmi, felelte, nagyobb itt a
nyugalom, mint egy temetőben. Annyira azért mégsem lehetett nagy a nyugalom, mert össze
volt borzolva a haja, és remegett a keze.
 Ernestót nem láttam többet.
Valamelyik este fölhívott telefonon, és elszavalt egy Richard Belfer-verset. Egy másik
este én hívtam föl őt, Los Angelesből, és elmondtam neki, hogy lefeküdtem párszor a
színigazgató Francisco Segurával, más néven az Öreglány Segurával, aki legalább húsz évvel
volt idősebb nálam. Milyen megható, mondta Ernesto. Biztosan nagyon okos az Öreglány.
Tehetséges, nem okos, mondtam. Mi a különbség?, kérdezte. Elgondolkodtam a válaszon, ő
pedig várt türelmesen, és pár pillanatig mindketten hallgattunk. Jó lenne ott lenni veled,
mondtam, mielőtt elbúcsúztam tőle. Szerintem is, felelte a földöntúli madárhangján. Pár napra
rá fölhívott az anyja, és elmondta, hogy meghalt. Csöndesen ment el, mondta, miközben
otthon napozott egy fotelban ülve. Elaludt, mint egy angyalka. Hány órakor halt meg?,
kérdeztem. Öt körül, miután evett.
A régi barátai közül én voltam az egyetlen, aki elment a temetésére, az északi városrész
egyik tarkabarka temetőjébe. Nem láttam egyetlen költőt, egyetlen volt szeretőt, egyetlen
irodalmi lapfőszerkesztőt sem. Sok családtagot, a család barátait, és alighanem az összes
szomszédot. Mielőtt hazaindultam volna a temetőből, odalépett hozzám két kamasz, és
megpróbáltak elvonszolni. Azt hittem, hogy meg akarnak erőszakolni. Csak akkor tört fel
bennem a düh és a fájdalom Ernesto halála miatt. Elővettem a táskámból egy rugós bicskát, és
azt mondtam nekik: megöllek titeket, kibaszott barmok. A két arc elszaladt, de én üldöztem
őket egy darabig, két-három parcellán át a temetőben. Amikor végül megálltam, föltűnt egy
másik gyászmenet. Elraktam a bicskát a táskámba, és figyeltem, hogyan, milyen
odafigyeléssel helyezik a koporsót a falfülkébe. Azt hiszem, egy gyerek volt. De nem vagyok
benne biztos. Aztán kisétáltam a temetőből, és elmentem egy belvárosi bárba, hogy megigyak
valamit egy barátommal.
10

Norman Bolzman, Tel-Aviv, az Edith Wolfson park egyik padján ülve, 1979. október.
Mindig is érzékeny voltam mások fájdalmára, mindig megpróbáltam átérezni a többi ember
fájdalmát. Zsidó vagyok, mexikói zsidó, és ismerem mindkét népem történetét. Azt hiszem,
ezzel mindent elmondtam. Nem akarok bizonygatni semmit. Csak megpróbálok elmesélni egy
történetet, és talán megérteni a rejtett mozgatórugóit, melyeket nem láttam a megfelelő
időben, és most nyomasztanak. Mindenesetre a történetem nem lesz annyira rendezett, mint
amennyire szeretném. A benne játszott szerepem a mérleg nyelveként billeg majd a fény és a
sötétség, a nevetés és a könnyek között, pontosan úgy, ahogy az a mexikói szappanoperákban
vagy a jiddis melodrámákban szokás.
Az egész tavaly februárban kezdődött, egy halotti lepelhez hasonlóan vékony, szürke
délutánon, abból a fajtából, amelyik néha megrengeti Tel-Aviv egét. Valaki becsöngetett a
rehov HáSomér-i lakásunkba. Amikor ajtót nyitottam, ott állt előttem a költő, Ulises Lima, a
magát zsigeri realistának nevező csoport vezetője. Azt nem mondanám, hogy ismertem,
valójában csak egyszer láttam azelőtt, de Claudia szokott róla mesélni, és Daniel valamikor
fölolvasta nekem néhány versét. Mindenesetre nem a fő erősségem az irodalom, és
valószínűleg sosem tudtam igazán értékelni a verseit. Akárhogy is, az előttem álló férfi nem
úgy nézett ki, mint egy költő, inkább koldusra emlékeztetett.
Nem kezdődött jól a dolog, ezt elismerem. Claudia és Daniel bent volt az egyetemen,
nekem pedig tanulnom kellett, így aztán beengedtem, megkínáltam egy csésze teával, aztán
elvonultam a szobámba. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy minden visszatér a normális
kerékvágásba, elmerültem a marburgi iskola filozófusaiban (Natorp, Cohen, Cassirer, Langa),
és Salomon Maimon műveinek néhány magyarázatában, melyek közvetett módon
megsemmisítőek voltak az előbbiekre nézve. Egy kis idő múlva viszont – ami lehetett húsz
perc, de akár két óra is – az elmém kifehéredett, és a fehérség közepén lassan kirajzolódott
Ulises Lima arca, a frissen érkezett vendég arca, és bár minden fehér volt az elmémben, jó
ideig nem tudtam pontosan kivenni a vonásait (mennyi ideig?, nem tudom), mintha Ulises
arca a környezet fehérsége ellenére nem tisztult, hanem sötétedett volna.
Amikor kiléptem a szobámból, ott aludt a kanapén elnyúlva. Egy ideig figyeltem. Aztán
visszamentem a szobámba, és megpróbáltam a tanulmányaimra koncentrálni. Képtelen
voltam. Dolgom lett volna máshol, de nem éreztem helyénvalónak, hogy magára hagyjam.
Átfutott az agyamon, hogy fölébresztem. Átfutott az agyamon, hogy talán követnem kéne a
példáját, és nekem is le kéne feküdnöm aludni, de féltem, vagy nem éreztem volna
tisztességesnek, nem tudom megmondani. Végül fogtam egy könyvet a polcomról, egy
Natorp-kötetet, a Religion innerhalb der Grenzen der Humanität címűt, és leültem egy fotelba
Ulisesszel szemben.
Tíz körül megérkezett Claudia és Daniel. Addigra mindkét lábam begörcsölt, fájt
mindenem, és ami még rosszabb, semmit nem értettem meg abból, amit olvastam, de amikor
megláttam őket az ajtóban, még volt annyi lélekjelenlétem, hogy a számhoz emelt ujjal
csöndre intsem őket, nem tudom, talán mert nem akartam, hogy Ulises Lima fölébredjen,
mielőtt beszélni tudtam volna Claudiával, talán mert már hozzászoktam, hogy csak az alvó
lélegzetvételének szabályos ritmusát halljam. Persze hiába, mert amikor Claudia néhány
másodpercnyi tanácstalanság után fölfedezte Ulisest a kanapén, azonnal kiszaladt a száján,
hogy beszarás vagy nemigaz vagy nemár vagy nebassz!, mert bár Claudia Argentínában
született, és csak tizenhat évesen költözött Mexikóba, igazából mindig mexikóinak érezte
magát, legalábbis ezt állítja, mit lehet azt tudni. Erre Ulises rögtön fölébredt, és egyből
Claudiát látta maga előtt, aki alig egy méterről vigyorgott rá, aztán meglátta Danielt is, aki
szintén vigyorgott, micsoda meglepetés.
 Aznap este elmentünk vacsorázni, a tiszteletére. Én először azt mondtam, hogy tényleg
nem tudok, mert végeznem kell a marburgi iskolával, de Claudia nem hagyta annyiban,
eszedbe ne jusson, Norman, ne kezdjük már megint. A vacsora a várakozásaimhoz mérten
szórakoztatóan alakult. Ulises mesélni kezdte nekünk a kalandjait, mi pedig mindannyian
nevettünk, pontosabban szólva mesélni kezdte a kalandjait Claudiának, de olyan elbűvölő
módon, hogy bár valójában szomorú volt mindaz, amit mesélt, mégis mindannyian nevettünk,
és tulajdonképpen ez a legjobb, amit tehet az ember ilyen helyzetekben. Aztán elindultunk
hazafelé, az Arlozorovon, nagyokat szippantottunk a levegőből, Daniel és én elöl, jócskán
elöl, Claudia és Ulises lemaradva úgy beszélgettek, mintha újra Mexikóvárosban lennének, és
tengernyi idő állna a rendelkezésükre. Amikor aztán Daniel szólt, hogy ne menjek olyan
gyorsan, meg hogy hová rohanok annyira, azonnal témát váltottam, megkérdeztem, milyen
napja volt, elmeséltem neki az első dolgot, ami eszembe jutott attól az elmebeteg Salomon
Maimontól, mindezt csak azért, hogy késleltessem azt az egyre közeledő pillanatot, amelytől
annyira tartottam. Legszívesebben elmenekültem volna aznap éjjel, bárcsak megtettem volna.
Amikor hazaértünk, még mindig volt annyi időnk, hogy megigyunk egy teát. Aztán
Daniel végignézett rajtunk, és azt mondta, hogy elmegy aludni. Amikor hallottam, hogy
becsukódik az ajtaja, én is hasonlóan tettem, és bevonultam a szobámba. Elterültem az ágyon,
és lekapcsolt villannyal hallgattam még egy darabig, ahogy Claudia beszélget Ulisesszel.
Aztán kinyílt az ajtó, Claudia fölkapcsolta a villanyt, megkérdezte, hogy másnap van-e órám,
és vetkőzni kezdett. Megkérdeztem tőle, hol van Ulises Lima. A kanapén alszik, válaszolta.
Megkérdeztem, miről beszélt vele. Nem beszéltem vele semmiről. Aztán én is levetkőztem,
bebújtam az ágyba, és összeszorítottam a szemem.
Két héten át új rendszer uralkodott nálunk. Legalábbis én így érzékeltem, és mélyen
fölkavartak azok az apró részletek, amelyek korábban talán észrevétlenül maradtak előttem.
Claudia, aki eleinte úgy tett, mintha nem venné észre az új helyzetet, végül szembenézett
a tényekkel, és azt mondta, hogy egyre nyomasztóbbnak érzi a szituációt. Ulises második
napja volt nálunk, amikor egy reggel, miközben Claudia fogat mosott, azt mondta neki, hogy
szereti. Claudia azt válaszolta, hogy tudja. Idáig eljöttem érted, mondta Ulises, eljöttem, mert
szeretlek. Claudia azt felelte, hogy írhatott volna levelet is. Ulises rendkívül ösztönzőnek
találta a választ, és írt neki egy verset, amit aztán ebéd közben fölolvasott Claudiának. Amikor
tapintatosan fölálltam az asztaltól, mivel nem akartam hallani, Claudia megkért, hogy
maradjak, és ugyanerre kérte Danielt is. A vers valójában egy mediterrán városról, gondolom
Tel-Avivról, és egy csavargóról vagy koldus költőről szóló töredékek halmaza volt. Szerintem
szép volt, és ezt ki is mondtam. Daniel osztotta a véleményem. Claudia pár percig hallgatott,
töprengő kifejezéssel az arcán, majd azt mondta, hogy valóban, bárcsak ő is tudna ilyen szép
verseket írni. Egy pillanatra elhittem, hogy most minden rendeződik, hogy végre nyugtunk
lesz, és önként fölajánlottam, hogy elmegyek egy üveg borért. De Claudia azt mondta, hogy
másnap nagyon korán bent kell lennie az egyetemen, és tíz perc múlva már el is vonult a
szobánkba. Mi beszélgettünk még egy darabig, Ulises, Daniel meg én, megittunk még egy-
egy csésze teát, és aztán mindenki elment a szobájába. Három körül fölkeltem, hogy kimenjek
a vécére, és ahogy lábujjhegyen átosontam a nappalin, hallottam, hogy Ulises sír. Szerintem
nem vette észre, hogy én is ott vagyok. Hason feküdt, azt hiszem, onnan, ahol én voltam, nem
látszott más a kanapén, csak egy púp, egy pokróccal és egy régi kabáttal betakart púp, egy
test, egy hústömeg, egy szívbe markolóan rázkódó árnyék.
Nem szóltam Claudiának. Tulajdonképpen abban a pár napban kezdtem el rejtegetni előle
dolgokat, néha nem mondtam el neki minden részletet a történetből, vagy hazudtam. Ami az
egyetemi mindennapjainkat illeti, Claudia jottányit sem változtatott rajtuk, legalábbis egyetlen
jel sem utalt ennek ellenkezőjére. Ulises tel-avivi tartózkodásának első napjaiban Daniel volt
a rendszeres kísérője, de két-három hét múlva neki is vissza kellett térnie az egyetemi
feladataihoz, mert már azt kockáztatta, hogy veszélybe sodorja a vizsgáit. Lassacskán csak
egyvalaki állt Ulises rendelkezésére, nevezetesen én. Csakhogy én elmerültem a
neokantizmusban, a marburgi iskolában, Salomon Maimonban, és zúgott a fejem, mert
minden éjjel, amikor kimentem vizelni, ott találtam Ulisest a sötétben zokogva, de nem is ez
volt a legrosszabb, a legrosszabb az volt, hogy néha arra gondoltam: ma látni fogom, ahogy
sír, vagyis látni fogom az arcát, mert addig csak hallottam, és ki mondhatná meg biztosan,
hogy amit hallottam, az sírás volt, nem pedig nyögdécselés, például valaki nyögdécselése, aki
éppen kiveri magának? És amikor arra gondoltam, hogy látni fogom az arcát, elképzeltem,
ahogy fölemelkedik a sötétben, egy könnyekben úszó arc, melyet megérint a nappali ablakán
keresztül beszűrődő holdfény. És ezen az arcon annyi keserűség látszott, hogy már attól a
pillanattól kezdve, hogy fölültem a sötétben az ágyon, és éreztem magam mellett Claudiát,
hallottam a kissé reszelős légzését, mintha súlyos kő nehezedett volna a szívemre, és én is
szerettem volna sírva fakadni. És néha egészen sokáig ültem az ágy szélén, visszafojtva a
vizelési ingert, visszafojtva a sírást, egyszerűen azért, mert féltem attól, hogy aznap este
tényleg, hogy aznap este kiemelkedik az arca a sötétből, és látni fogom.
A szexről, a szexuális életemről már ne is beszéljünk, mivel ez abban a pillanatban
befuccsolt, amikor Ulises betette a lábát a lakásunkba.
Egyszerűen képtelen voltam rá. Vagyis, képes lettem volna, de nem akartam. Amikor
először megpróbáltuk, talán a harmadik éjszaka, Claudia megkérdezte, mi van velem. Nincs
velem semmi, mondtam, miért kérdezed? Mert hulla csöndben vagy, válaszolta. És pontosan
úgy is éreztem magam, nem mint egy hulla, hanem mint egy látogató, aki akaratlanul
csöppent a halottak világába. Csöndben kellett maradnom. Nem nyöghettem, nem
kiabálhattam, nem sóhajtozhattam, a legnagyobb körültekintéssel kellett elmennem. Sőt
Claudia nyögdécselése – ami azelőtt annyira fölizgatott – néhány nap alatt elviselhetetlen
zajjá változott, és majdnem megőrjített, bár mindig tartózkodtam tőle, hogy ezt kifejezésre
juttassam, a fülsértő zajokat pedig úgy próbáltam meg elfojtani, hogy a tenyeremmel vagy az
ajkammal tapasztottam be a száját. Egyszóval, kínszenvedéssé vált a szeretkezés, és a
harmadik vagy negyedik alkalommal már megpróbáltam elkerülni, vagy késleltetni bármilyen
eszközzel. Mindig én feküdtem le utoljára. Ott maradtam Ulisesszel (aki látszólag sosem volt
álmos), és mindenféle dolgokról beszélgettünk. Megkértem, hogy olvassa föl, amit aznap írt,
az sem zavart, ha olyan versekről volt szó, amelyekből sütött a Claudia iránt érzett szerelme.
Nekem ezek is éppúgy tetszettek. Persze jobban kedveltem a többit, azokat, ahol olyan új
dolgokról írt, amelyeket nap mint nap látott, miközben egymagában kóborolt Tel-Avivban a
Giv’at Rokahban, a Har Shálomban, a régi kikötő sikátoraiban Jaffában, az egyetemvárosban
vagy a Jarkon Parkban, vagy azokat, ahol Mexikót, a távoli Mexikóvárost idézte föl, vagy
azokat, amelyekben – legalábbis szerintem – tetten érhető volt a formai kísérletezés.
Bármelyiket, a claudiások kivételével. De nem miattam, nem azért, mert fájdalmat okoztak
volna nekem vagy akár Claudiának, hanem mert igyekeztem távol tartani magamat az ő
fájdalmától, az ő öszvérmakacsságától, az ő mélységes hülyeségétől. Egy este ezt szóvá is
tettem neki. Megkérdeztem tőle: Ulises, miért csinálod ezt magaddal? Ő úgy tett, mintha nem
hallotta volna, rám sandított (de ráadásul úgy, hogy rögtön az egyik kutyám tekintete jutott
róla eszembe – miközben gondolatok százai cikáztak a fejemben –, még gyerekkoromból,
amikor a colonia Polancóban laktam, szóval a kutyát a szüleim elpusztították, mert váratlanul
rákapott, hogy embereket marjon meg), és aztán beszélt tovább, mintha nem is kérdeztem
volna semmit.
Amikor aznap este lefeküdtem, szeretkeztem az alvó Claudiával, és nyögtem és
kiabáltam, amikor végre sikerült elérnem a megfelelően fölajzott állapotot, ami nem volt
könnyű.
És aztán ott volt még a pénz. Mindhárman – Claudia, Daniel és én is – tanultunk, és havi
járandóságot kaptunk a szüleinktől. Daniel esetében ez a járandóság szinte arra sem volt elég,
hogy megéljen. Claudia esetében bőségesebb volt. Az enyém pedig pontosan a kettő között
volt. Ha közös alapot képeztünk, ki tudtuk fizetni a lakást, a tanulmányokat, az élelmiszert, és
el tudtunk menni moziba vagy színházba, vagy vehettünk pár spanyol nyelvű könyvet a
Cervantes könyvesboltban, a rehov Zamenhofon. Ulises jötte azonban mindent fölborított,
neki ugyanis egy hét elteltével már szinte semmi pénze sem maradt, nekünk pedig – ahogy a
szociológusok mondják – egyik napról a másikra etetnünk kellett egy újabb éhes szájat is.
Mindamellett részemről ez nem volt probléma, kész voltam lemondani bizonyos luxusról.
Daniel részéről sem, bár az igaz, hogy ő pontosan ugyanúgy élte az életét, mint azelőtt. Ki
gondolta volna, épp Claudia volt az, aki föllázadt az új helyzettel szemben. Eleinte higgadtan
és praktikusan közelítette meg a kérdést. Egyik este azt mondta Ulisesnek, hogy munkát kell
találnia, vagy meg kell kérnie valakit, hogy küldjön neki pénzt Mexikóból. Emlékszem,
Ulises csak nézte egy darabig, félmosollyal az arcán, majd azt felelte, hogy munkát fog
keresni. Másnap este vacsora közben Claudia megkérdezte, hogy talált-e melót. Még nem,
felelte Ulises. De voltál kint az utcán, és kerestél?, kérdezte Claudia. Ulises éppen mosogatott,
és nem fordult hátra, úgy válaszolta, hogy igen, volt kint és keresett, de nem járt szerencsével.
Én az asztalfőn ültem, láttam az arcát, profilból, és nekem úgy tűnt, hogy mosolyog. Beszarás,
gondoltam, mosolyog, boldogan mosolyog. Mintha Claudia a felesége volna – egy követelőző
feleség, egy feleség, aki azon aggódik, vajon talál-e munkát a férje –, és ezt élvezné. Aznap
éjszaka szóltam Claudiának, hogy hagyja békén, már így is elég nehéz helyzetben van, nem
hiányzik, hogy még ő is nyaggassa a munkával. Ráadásul, mondtam, szerinted milyen munkát
kéne találnia Tel-Avivban, segédmunkás legyen?, piaci hordár?, mosogató? Mit tudod te azt,
válaszolta Claudia.
A történet természetesen megismétlődött másnap és harmadnap is, és Claudia estéről
estére egyre zsarnokibb módon viselkedett, vádolta, sértegette, hergelte, sarokba szorította, de
Ulises reakciója mindig ugyanolyan volt, nyugodt, beletörődő, boldog, és igen, minden
alkalommal, amikor mi bementünk az egyetemre, ő elindult melót keresni, megfordult erre-
arra, viszont soha nem talált semmit, de persze, a következő nap ismét meg fogja próbálni. És
eljött a pillanat, amikor vacsora után Claudia kiterítette az asztalra az újságot, megkereste az
álláshirdetéseket, kimásolta őket egy papírra, megmutatta Ulisesnek, hova kell mennie,
melyik buszra kell fölszállnia, vagy merre tudja levágni az utat, mert Ulisesnek nem mindig
volt pénze buszra, Claudia pedig azt mondta, hogy nem is kell neki adni, mert szeret
gyalogolni, és amikor Daniellel rákérdeztem, hogy mégis hogyan fog elgyalogolni például
HáArgazimig, a rehov Jóréig, Petá Tikváig vagy Ros HáÁjinig, ahol kőműveseket keresnek, ő
mesélt nekünk Ulises bolyongásairól Mexikóvárosban – Ulises előtt, aki eközben úgy
mosolygott rá, mint egy férj, egy elpáholt férj, de mégiscsak férj –, ahol mindig gyalog járt,
ráadásul éjszaka, az UNAM-tól Ciudad Satélitéig, ami szinte már olyan, mintha azt
mondanánk, hogy Izrael egyik végétől a másikig. A helyzet napról napra romlott. Ulisesnek
már egyáltalán nem volt pénze, de nem volt munkája sem, egy este pedig Claudia
toporzékolva érkezett haza, azt mondta, hogy a barátnője, Isabel Gorkin látta Ulisest a vasúti
pályaudvaron, a Tel-Aviv Északiban aludni, vagy a rehov HáMelech George-on vagy a gan
Meirben koldulni, majd hozzátette, hogy ez megengedhetetlen, de olyan hangsúllyal a
„megengedhetetlen” szón, mintha a koldulás elfogadható lenne Mexikóvárosban, Tel-
Avivban viszont nem, de a legrosszabb mégis az volt, hogy mindezt nekünk mondta,
Danielnek és nekem, viszont ott volt mellettünk Ulises is, az asztalnál ült a helyén, és úgy
hallgatta az egészet, mintha ő lenne a láthatatlan ember, aztán Claudia nyomatékosította, hogy
Ulises becsap minket, hogy munkakeresésről itt aztán szó sincsen, és most akkor mit
csináljunk.
Aznap este Daniel a szokásosnál korábban vonult el a szobájába, én pedig néhány perccel
később követtem a példáját, csak nem a szobámba mentem (amelyen Claudiával osztoztam),
hanem kimentem az utcára, céltalanul sétáltam és szabadon lélegeztem, távol attól a hárpiától,
akibe szerelmes vagyok. Amikor éjjel tizenkettő körül hazaértem, és kinyitottam az ajtót, zene
fogadott – Cat Stevens egyik dala, amit Claudia nagyon szeretett –, aztán hangokat hallottam.
Volt valami a hangokban, ami miatt megálltam, és nem mentem tovább a nappaliba. Claudia
hangja volt, aztán Ulises hangja, de nem a megszokott, hétköznapi hangjuk, legalábbis nem
Claudia hétköznapi hangja. Rögtön rájöttem, hogy verseket olvasnak föl. Cat Stevens zenéjét
hallgatták, és rövid, szikár és szomorú, világos és kétértelmű, lassú és villámgyors verseket
olvastak föl, a versek egy macskáról szóltak, aki Baudelaire lábához dörgölőzik, meg egy
macskáról – talán ugyanarról –, aki egy bolondokháza lábához dörgölőzik! (Később
megtudtam, hogy Richard Brautigan versei voltak, Ulises fordításában.) Amikor beléptem a
nappaliba, Ulises fölnézett, és rám mosolygott. Nem szóltam semmit, csak leültem melléjük,
sodortam egy cigarettát, és megkértem őket, hogy folytassák. Amikor lefeküdtünk,
megkérdeztem Claudiát, hogy mi történt. Ulises néha kihoz a sodromból, ennyi az egész,
felelte.
Egy héttel később Ulises elutazott Tel-Avivból. A búcsúzáskor Claudia ejtett pár
könnycseppet, aztán jó időre bezárkózott a fürdőszobába. Egy este – nem telt bele három nap
sem – fölhívott minket telefonon a Walter Scholem kibucból. Ott élt Daniel egyik
unokatestvére, aki mexikói volt, mint mi, és a kibuc tagjai befogadták. Azt mondta, hogy egy
olajütőben dolgozik. Hogy érzed ott magad?, kérdezte Claudia. Nem túl jól, felelte Ulises,
unalmas a munka. Kicsivel később Daniel unokatestvére is fölhívott minket telefonon, és azt
mondta, hogy kizárták Ulisest. Miért? Mert nem dolgozott. Majdnem kigyulladt miatta a gyár,
mondta. És hol van most?, kérdezte Daniel, de az unokatestvérének fogalma sem volt,
valójában pont ezért hívott minket, hogy megtudja, hol van, és rendezzék vele azt a
százdolláros adósságot, amelybe a szövetkezettel szemben verte magát. Néhány napig minden
este vártuk, hogy megérkezzen, de Ulises nem bukkant föl. Érkezett viszont egy levél
Jeruzsálemből. Megesküszöm a szüleimre, bármire megesküszöm, hogy teljesen olvashatatlan
volt. Már maga a puszta tény, hogy megkaptuk, kétséget kizáróan bizonyítja az izraeli
postaszolgálat kiemelkedő minőségét. Claudiának címezték, de a lakásunk száma el volt írva,
és az utca nevében három helyesírási hiba is mutatkozott, kész rekord. Mindez a borítékon.
Belül tovább romlott a helyzet. A levelet, már mondtam, képtelenség volt elolvasni, pedig
spanyolul írták, vagy legalábbis erre a következtetésre jutottam Daniellel. De éppenséggel
írhatták volna arámiul is. Erről, az arámiról jut eszembe egy érdekes dolog. Claudia, bár
megnézte a levelet, a legkisebb érdeklődést sem mutatta a tartalma iránt, aznap este, amikor
Daniellel megpróbáltam megfejteni, elmesélt egy történetet, amit valamikor nagyon régen
hallott Ulisestől, amikor még mindketten Mexikóvárosban éltek. Ulises szerint – így mondta
Claudia – lehet, hogy Jézus Krisztus híres példázata a gazdagokról, a tevéről meg a tű fokáról
egy elírás következménye. Ógörögül, mondta Claudia elmondása szerint Ulises (de mióta
beszél Ulises ógörögül?), létezik a κάμηλς szó, azaz teve, de az η (éta) kiejtése hasonlított az
z-hez, és van a κάμιλς, vagyis kábel, vastag kötél, horgonykötél, ahol az ι (ióta) valóban i-nek
olvasandó. Ennek ismeretében megfogalmazta a kérdést: mivel Máté és Lukács is Márk
szövegére támaszkodott, a vélhető hibát vagy tévedést vajon nem ő követte-e el, esetleg egy
közvetlenül őt követő másoló. Egyetlen dolgot biztosan ki lehet jelenteni – Claudia
hangsúlyozta, hogy Ulises álláspontja szerint –, mégpedig azt, hogy Lukács, az ógörög nyelv
alapos ismerőjeként orvosolta volna a hibát. Na most, Lukács beszélt ógörögül, de nem volt
járatos a zsidók világában, ezért föltételezhette, hogy a tű fokán átmenő vagy át nem menő
„teve” héber vagy arámi eredetű közmondás. Az is érdekes – Ulises szerint –, hogy a hibának
van egy másik lehetséges magyarázata is: a Frankfurti Egyetemen tanító Pinchas Lapide
professzor úr szerint (micsoda csodanév, mondta Claudia) – aki a héber és az arámi szakértője
– léteztek olyan közmondások a galileai arámi nyelven, amelyekben szerepelt a gamta szó,
azaz hajókötél, ha viszont ennek egyik mássalhangzóját elírják – ahogy az gyakorta előfordul
a héber és arámi szövegekben –, akkor nagyon könnyen gamal-nak, tevének olvasható, főleg,
ha azt is figyelembe vesszük, hogy az óarámi és óhéber nyelvekben nem használtak
magánhangzókat, azokat bele kellett „látni” a szövegbe. Mindez elvezet bennünket – mondta
Claudia elmondása szerint Ulises – egy kevésbé költői, sokkal inkább realista közmondásig.
Könnyebb egy hajókötélnek vagy egy vastag kötélnek a tű fokán átmenni, hogy nem a
gazdagnak az Isten országába bejutni. És melyik közmondás tetszett neki jobban?, kérdezte
Daniel. Mindketten tudtuk a választ, de vártuk, hogy Claudia kimondja. A hibás,
természetesen.
Egy héttel később kaptunk egy képeslapot Hebronból. Aztán egy másikat a Holt-tenger
partjáról. Aztán egy harmadikat Eilatból, amelyben azt írta, hogy sikerült pincérként
elhelyezkednie egy szállodában. Aztán hosszú ideig nem hallottunk róla semmit. A lelkem
mélyén tudtam, hogy a pincérmelója nem fog túl sokáig tartani, ahogy azt is tudtam, hogy
céltalanul utazgatni Izraelben, egyetlen dollár nélkül a zsebedben, néha akár veszélyes is
lehet, de ezt nem mondtam a többieknek, bár azt hiszem, ezzel Daniel és Claudia is tisztában
volt. Néha vacsora közben beszéltünk Ulisesről. Hogy mehet a sora Eilatban?, kérdezte
Claudia. Milyen jó lehet ott Eilatban!, mondta Daniel. Elmehetnénk meglátogatni a jövő hét
végén, tettem hozzá én. Azután rögtön, szó nélkül témát váltottunk. Akkoriban a Tractatus
Logico-Philosophicus-t olvastam Wittgensteintől, és bármit láttam vagy tettem, az csak arra
volt jó, hogy tudatosítsa bennem saját sebezhetőségem. Emlékszem, megbetegedtem, pár
napot az ágyban töltöttem, és Claudia – a szokásos éleslátásával – elvette tőlem a Tractatus-t,
majd eldugta Daniel szobájában, helyette pedig adott egy regényt azok közül, amelyeket ő
szokott olvasni, A határtalan rózsa volt az, egy J. M. G. Arcimboldi nevezetű franciától.
Egyik este vacsora közben eszembe jutott Ulises, és szinte észre sem vettem, de ejtettem
néhány könnycseppet is. Mi baj?, kérdezte Claudia. Azt válaszoltam, hogy ha Ulises
megbetegszik, akkor nem lesz mellette senki, aki gondoskodhatna róla, ahogy ő és Daniel
gondoskodik rólam. Aztán köszönetet mondtam nekik, és magamba roskadtam. Ulises erős,
mint egy… vaddisznó, mondta Claudia, Daniel pedig nevetett. Annyira fájt nekem Claudia
véleménye, a hasonlata, hogy megkérdeztem, ennyire érzéketlen-e minden iránt. Claudia nem
válaszolt, hanem nekiállt mézes teát készíteni nekem. Kiűztük Ulisest a sivatagba!, kiáltottam.
Miközben Daniel azt mondta, ne túlozzak, hallottam, ahogy a Claudia ujjai közé fogott kanál
– a folyadékot és a mézréteget mozgásban tartva – csilingelve kering a pohár belsejében,
aztán nem bírtam tovább, és kérve kértem, könyörögtem, hogy nézzen rám, ha hozzá
beszélek, mert vele beszéltem, nem pedig Daniellel, mert tőle szerettem volna magyarázatot
és vigaszt kapni, nem pedig Danieltől. Erre Claudia megfordult, lerakta elém a teát, leült a
megszokott helyére, és azt mondta, mit akarsz, mit mondjak neked, az az érzésem, hogy
félrebeszélsz, az a sok filozófia elvette az eszed. Aztán Daniel valami olyasmit mondott, hogy
juj, igen, tesó, az utóbbi két hétben úgy rákattantál a Wittgensteinre, a Bergsonra, a
Keyserlingre (akit, őszintén nem tudom, hogy vagy képes elviselni), a Pico della Mirandolára,
arra a Louis Claude-ra (Louis Claude de Saint-Martínra utalt, A vágyakozó ember szerzőjére),
meg az őrült rasszista Otto Weiningerre, és jobb, ha nem is tudom, még mi minden másra. A
regényemhez pedig hozzá sem nyúltál, kontrázott Claudia. Abban a pillanatban hibát
követtem el, mert megkérdeztem, hogy lehet ilyen érzéketlen. Amikor Claudia rám nézett,
megértettem, hogy ezt most elbasztam, de akkor már túlságosan késő volt. Az egész szoba
beleremegett, amikor Claudia megszólalt. Azt mondta, hogy soha többet ne nevezzem így.
Azt mondta, hogy ha még egyszer kiejtem a számon, akkor vége a kapcsolatunknak. Azt
mondta, hogy az nem az érzéketlenség jele, ha nem érdeklik különösebben Ulises Lima
kalandjai. Azt mondta, hogy a bátyja meghalt Argentínában, valószínűleg halálra kínozta a
rendőrség vagy a hadsereg, na az valóban komoly. Azt mondta, hogy a bátyja az ERP, a
Forradalmi Néphadsereg soraiban harcolt, és hitt az amerikai forradalomban, és ez véresen
komoly. Azt mondta, hogy ha ő vagy a családja Argentínában lett volna, amikor kiteljesedett
az elnyomás, akkor valószínűleg mostanra mind halottak lennének. Ezeket mondta sorban, és
aztán sírva fakadt. Akkor már ketten vagyunk, mondtam. Nem öleltük meg egymást, ahogy
szerettem volna, de megfogtuk egymás kezét az asztal alatt, utána Daniel azt javasolta, hogy
sétáljunk egyet, de Claudia azt válaszolta, hogy ne legyen buta, én még beteg vagyok, jobb
lesz, ha megiszunk még egy teát, és lefekszünk.
Egy hónappal később megjelent Ulises Lima. Egy hatalmas, majdnem kétméteres fickó
volt vele, mindenféle rongyokat viselt, egy osztrák, akivel Ulises Beér-Sevában ismerkedett
meg. Mindketten ott aludtak nálunk, a nappaliban, három napig. Az osztrák a földön aludt,
Ulises a kanapén. A fickó neve Heimito volt – sosem tudtuk meg a vezetéknevét –, és szinte
sosem szólt egy szót sem. Ulisesszel angolul beszéltek, de csak a legszükségesebbet, mi
sosem találkoztunk még senkivel, akit így hívtak volna, bár Claudia azt mondta, hogy van egy
Heimito von Doderer nevű író, talán ő is osztrák, de nem biztos benne. Első ránézésre Ulises
Heimitója fogyatékosnak tűnt, de legalábbis határeset volt. Az viszont igaz, hogy elég jól
elvoltak egymással.
Amikor végül elutaztak, kikísértük őket a repülőtérre. Ulises, aki addig nyugodtnak,
egykedvűnek látszott, és ura volt önmagának, hirtelen elszomorodott, bár az, hogy
elszomorodott, talán nem a megfelelő szó. Mondjuk, hogy hirtelen komor lett. Az indulás
előtti este beszéltem vele, és elmondtam neki, hogy örülök, hogy megismertem. Én is, mondta
Ulises. Az indulásuk napján, miután Ulises és Heimito átjutott az utasellenőrzésen, és már
nem láthattak minket, Claudia elsírta magát, és egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy
ugyan a maga módján persze, de Ulisest szereti, aztán rögtön el is hessegettem ezt a
gondolatot.
11

Amadeo Salvatierra, Mexikóváros, calle República de Venezuela, a Palacio de la

Inquisición közelében, 1976. január. Onnantól kezdve egy ideig nem láttuk Cesárea
Tinajerót egyetlen gyűlésünkön sem. Furcsa volt, még most is furcsa elismerni, de hiányzott
nekünk. Amikor Maples Arce meglátogatta Diego Carvajal tábornokot, mindig kihasználta az
alkalmat, hogy megkérdezze Cesáreát, mikor szándékozik fölhagyni a duzzogással. De mintha
a falnak beszélt volna. Egyszer elkísértem Manuelt, és beszéltem Cesáreával. Szó volt
politikáról és táncról – ő mindkettőnek nagy rajongója volt –, irodalomról viszont nem
beszéltünk. Abban az időben, srácok, mondtam nekik, a fővárosban rengeteg táncklub volt,
mindenfelé, a legelőkelőbbek a belvárosiak voltak, de akadtak a külső kerületekben is,
Tacubayában, a colonia Observatorióban!, a colonia Coyoacánban!, délen Tlalpanban,
északon pedig a colonia Lindavistában! És Cesárea azok közé a megszállottak közé tartozott,
akik egy kis táncért képesek voltak bejárni a várost az egyik végétől a másikig, bár,
amennyire emlékszem, legjobban a belvárosi klubokat szerette. Mindig egyedül ment.
Mármint, mielőtt megismerte volna Encarnación Guzmánt. Ezt ma nem nézik rossz szemmel,
de abban az időben számos különféle félreértésre adott okot. Egy alkalommal – nem
emlékszem rá, milyen indíttatásból, talán mert megkért rá – elkísértem. A tánctér egy üres
telken fölhúzott sátorban volt, valahol a Laguinilla felé menet. Mielőtt bementünk volna, azt
mondtam: a kísérőd vagyok, Cesárea, de ne kényszeríts rá, hogy táncoljak, mert egyrészt nem
tudok, másrészt nem is akarok megtanulni. Cesárea nevetett, de nem válaszolt semmit.
Micsoda érzés volt, srácok, egyszerre megrohantak az érzelmek. Emlékszem az apró, kerek
asztalokra, pehelykönnyű fémből készültek, mint az alumínium, de kizárt, hogy alumínium
lett volna. A tánctér egy szabálytalan négyszög alakú, megemelt deszkapadló volt. A zenekar
– egy kvintett vagy szextett – épp egy rancherára zendített rá, vagy talán egy polkára vagy
danzónra. Kértem két üdítőt, és amikor visszaértem az asztalunkhoz, Cesárea már nem volt
ott. Hova tűntél?, kérdeztem magamban. Aztán megláttam. Mit gondoltok, hol volt? Bizony, a
tánctéren, egyedül táncolt, ami manapság persze teljesen hétköznapi dolog, semmi különös, a
civilizáció halad, de akkoriban majdhogynem nyílt provokációnak számított. Így aztán, srácok
ott találtam magam egy igazán vaskos dilemmával, folytattam. Erre azt kérdezték: és mit
csináltál, Amadeo? Én pedig azt feleltem, jaj, srácok, amit ti is tettetek volna a helyemben, hát
kimentem a tánctérre, és beálltam táncolni. És egy csapásra megtanultál táncolni, Amadeo?,
kérdezték. Hát, az az igazság, hogy igen, olyan volt, mintha a zene csak rám várt volna egész
életemben, huszonhat évnyi várakozás – ahogy Pénelopé várt Odüsszeuszra, nem? –, és
hirtelen minden gátlásom, minden fenntartásom múlttá vált, és beindultam, mosolyogtam,
néztem Cesáreát, olyan szép volt, annyira jól táncolt az a nő, látszott rajta, hogy hozzá van
szokva a dologhoz, ha az ember becsukta a szemét ott, a tánctéren, el tudta képzelni, ahogy a
munka végeztével otthon is táncra perdül, közben pedig fűszeres kávét készít, vagy olvas, de
én nem csuktam be a szemem, srácok, én tágra nyílt szemmel néztem Cesáreát, és
mosolyogtam rá, ő pedig engem nézett, és mosolygott rám, mindketten élveztük az életet, de
annyira, hogy egy percre átfutott a gondolat a fejemen, hogy megcsókolom, a döntő
pillanatban aztán mégsem mertem, végül is, jól voltunk mi úgy, ahogy voltunk, és én nem
vagyok az a tipikus nyomulós seggfej. Csak az első lépés nehéz, tartja a szólás, és így voltam
én a tánccal, srácok, csak az első lépés volt nehéz, aztán pedig már nem tudtam abbahagyni,
volt egy időszak – de ez már sok évvel később történt, miután Cesárea eltűnt, és az ifjonti hév
már alábbhagyott –, amikor életem egyetlen célja kimerült abban, hogy kéthetente eljárjak a
főváros táncklubjaiba. Arról az időszakról beszélek, srácok, amikor harmincéves voltam, meg
amikor negyven, meg amikor már jócskán betöltöttem az ötvenet is. Eleinte a feleségemmel
mentem, ő nem értette, miért szeretem annyira a táncot, de elkísért. Jól éreztük magunkat.
Azután, amikor ő meghalt, egyedül mentem. És akkor is jól éreztem magam, még ha a lokálok
és a zene íze vagy utóíze meg is változott. Természetesen nem azért jártam oda, hogy igyak,
vagy hogy társaságot keressek, ahogy a gyerekeim gondolták – Francisco Salvatierra ügyvéd,
Carlos Manuel Salvatierra pedig tanár –, két jó gyerek, akiket teljes szívemből szeretek, bár
ritkán látom őket, nekik már megvan a saját családjuk, nem kevés problémával, gondolom,
végül is én már megtettem értük, amit megtehettem, szakmát adtam a kezükbe, ami már több,
mint amennyit az én szüleim megtettek értem, most már kirepültek. Miről is beszéltem? Hogy
a fiaim azt gondolták, hogy azért járok a táncklubokba, hogy egy baráti hangra leljek?
Tulajdonképpen lehet, hogy igazuk volt. De azt hiszem, nem ez ösztönzött arra, hogy minden
szombat este kimozduljak. A tánc miatt mentem, és valahogy Cesárea miatt is, jobban
mondva Cesárea szelleme miatt, amely még mindig ott táncolt azokban a szemlátomást
haldokló létesítményekben. Ti szerettek táncolni, srácok?, kérdeztem tőlük. Erre azt felelték,
hogy az attól függ, Amadeo, attól függ, hogy kivel, egyedül mindenesetre nem. Á, ezek a
srácok. Aztán megkérdeztem őket, hogy léteznek-e még táncklubok Mexikóban, mire azt
felelték, hogy léteznek, nem sok, legalábbis ők nem sokat ismernek, de léteznek. Néhányat,
azt mondták, funkiepincé-nek hívnak – furcsa egy név és a zene, amire rázni szoktak, modern
zene volt. Azaz gringó zene, nem?, kérdeztem, mire ők: nem, Amadeo, modern zene, de
mexikói zenészek csinálják, mexikói bandák játsszák, aztán elkezdték sorolni a zenekarok
furcsábbnál furcsább neveit. Igen, néhány eszembe fog jutni. Las Visceras de los Cristeros,
erre érthető módon emlékszem, a zsigerek, ugyebár. Los Caifanes de Marte, Los Asesinos de
Angélica María, Involución Proletaria, furcsa nevek voltak, jót nevettünk rajtuk és
megvitattuk őket, de miért Los Asesinos de Angélica María, miért kell megölni Angélica
Maríát, amikor olyan szimpatikus lánynak tűnik?, kérdeztem. Mire ők: Angélica María csoda
szimpatikus, Amadeo, biztosan valamiféle tiszteletadásról van szó, nem valós szándékról,
mire én: a Los caifanesban nem játszott Anel? Mire ők: de játszott, és María Félix fia is, hogy
képben vagy, Amadeo. Mire én: öreg vagyok, de nem féleszű. Enriquito Álvarez Félix, úgy
bizony, figyelemre méltó a srác. Mire ők: geci jó a memóriád, Amadeo, igyunk erre! Mire én:
Involución Proletaria?, az meg mi a bánat? Mire ők: Fidel Velázquez korcs fiai, Amadeo, az
új munkásosztály, akik visszatérnek a preindusztriális korba. Mire én: Pont leszarom Fidel
Velázquezt, srácok, aki mindig föl tudott minket villanyozni, az Flores Magón volt. Mire ők:
egészségedre, Amadeo. Mire én: egészség. Mire ők: éljen Flores Magón, Amadeo. Mire én:
éljen, és összeszorult a gyomrom, miközben az elmúlt időkre gondoltam, és arra, hány óra
van, vagyis hány órakor merül el az éjszaka az éjszakában, soha nem hirtelen, a főváros
keselylábú éjszakája, az éjszaka, amely az unalomig hajtogatja, hogy jövök már, jövök már,
de aztán mindig késik, mintha ő, az átkozott is ott maradna, hogy gyönyörködjön az
alkonyban, Mexikó kivételes alkonyaiban, a páváskodó alkonyokban, ahogy Cesárea nevezte
őket, amikor Cesárea még itt élt velünk, és a barátunk volt. És egyszerre mintha láttam volna
Cesáreát az irodában, Diego Carvajal tábornok irodájában, ahogy ott ül az asztalánál, a
csillogó írógépe mögött, beszélget a tábornok testőreivel – akik általában ott töltötték szabad
óráikat, a fotelokban üldögélve, vagy az ajtónak támaszkodva –, közben a tábornok fölemeli a
hangját az irodájában, Cesárea pedig, hogy legyen mit csinálniuk, vagy mert tényleg szüksége
volt rájuk, elküldte őket, hogy üzeneteket kézbesítsenek, vagy keressenek meg egy adott
könyvet don Julio Nodier könyvesboltjában, amelybe bele kell lapoznia, hogy merítsen egy-
két ötletet, vagy kiollózzon egy-két idézetet a tábornok beszédeihez, amelyeket Manuel
szerint maga Cesárea készített. Kiváló beszédek voltak, srácok, olyan beszédek, amelyek
bejárták Mexikót, és sokfelé lehozták őket a napilapok is, Monterreyben és Guadalajarában,
Veracruzban és Tampicóban, néha pedig mi is hangosan fölolvastuk őket a kávéházi
gyűléseinken. És Cesárea ott rakta össze őket ezen a különös módon: miközben dohányzott és
a tábornok testőreivel beszélgetett, vagy miközben Manuellal vagy velem beszélgetett,
beszélt, de közben a beszédeket gépelte, mindent egyszerre, mennyi mindenre képes volt az a
nő, srácok, próbálkoztatok már valami ilyesmivel?, én igen, és lehetetlen, csak néhány
született írónak sikerül, meg néhány újságírónak, beszélgetnek például a politikáról, de
közben jegyzetet írnak a kertészkedésről vagy a spondeusi hexameterekről (amelyek, köztünk
legyen szólva, eléggé ritkaságszámba mennek). Szóval így teltek a napjai a tábornok
irodájában, amikor pedig végzett a munkával – néha egész késő éjszaka –, elköszönt
mindenkitől, összeszedte a holmiját, és elindult egyedül, bár nemegyszer akadt, aki
fölajánlotta, hogy elkíséri, néha személyesen a tábornok, Diego Carvajal, az ember, aki nem
ismerte a félelmet, a nagy-nagyfőnök, a bízd csak ide gondviselés, de Cesárea, mintha csak
egy kísértettől kapná az ajánlatot, szó sem lehet róla, tábornok (így szólította, tábornok, nem
pedig tábornok úr, ahogy mindenki más), tessék a papírok a legfőbb ügyésznek, ezek a
veracruzi kormánynak, ezek a levelek Jalapába, és ez a holnapi beszéde, aztán pedig elment,
és senki sem látta másnapig. Diego Carvajal tábornok úrról még nem meséltem nektek, ugye,
srácok? Az én időmben ő volt a művészetek pártfogója. Micsoda férfi. Látnotok kellett volna.
Elég alacsony termetű volt, sovány, és akkoriban már közeledett az ötvenhez, de egyszer
láttam, ahogy szembeszállt Martínez Zamora képviselő zsandárjaival, egyedül, láttam, ahogy
a szemükbe néz, nem is nyúlt a tokjában pihenő Coltjáért, de a zakója azért kigombolva, és
láttam, ahogy a zsandárok teljesen összehúzzák magukat, aztán hátrálni kezdenek, és azt
motyogják, bocsásson meg, tábornok úr, a képviselő úr biztosan tévedett, tábornok úr.
Feddhetetlen, kifogástalan ember volt Diego Carvajal tábornok, azt meg kell hagyni, az
irodalom és a művészetek szerelmese, pedig saját bevallása szerint csak tizennyolc éves
korában tanult meg olvasni. Srácok, micsoda élete volt annak az embernek!, mondtam. Ha
elkezdenék róla mesélni, hajnalig folytathatnám, és még több üveg tequilára lenne szükség,
egy egész rekesz Los Suicidas mezcalra lenne szükség, hogy képes legyek akár csak közelítő
képet adni erről a Mexikón támadt fekete lyukról! Arról a csillogó fekete lyukról!
Hollófekete, mondták. Az, hollófekete, srácok, feleltem, hollófekete. Aztán azt mondta az
egyikük, máris megyek, és veszek még egy üveg tequilát. Mire én azt feleltem, ugyan már, és
a múltból erőt merítve fölálltam, és végigvonszoltam magam (mint a villám, vagy mint a
villám gondolata) a lakásom sötét folyosóin, egészen a konyháig, aztán kinyitottam az összes
szekrényt egy képzeletbeli üveg Los Suicidas nyomában, bár pontosan tudtam, hogy nem
maradt egyetlenegy sem, káromkodtam és anyáztam, turkáltam a konzervlevesek között
– néha a fiaimtól kapok ilyesmit –, a haszontalan kacatok között, de végül elfogadtam a
rohadt valóságot, és nyakig merülve a látomásaimba megpróbáltam valami rágcsálnivalót
keresni: pár csomag földimogyorót, egy doboz chipotle paprikát, egy csomag sós kekszet, és
egy első világháborús cirkáló sebességével elindultam velük visszafelé, nem tudom, hogy az a
cirkáló egy folyó vagy egy folyótorkolat ködében tévedt-e el, de mindenképpen eltévedt, mert
az az igazság, hogy a lépteim nem a nappaliba vezettek, hanem a szobámba, a francba,
Amadeo, mondtam magamnak, valószínűleg részegebb vagy, mint gondoltad, eltévedtem a
ködben, már csak egy lampion lóg az első ágyútornyomon, de nem keseredtem el, és
megtaláltam a helyes irányt, lépésről lépésre, csilingeltem a ködharangommal, hajó a folyón,
eltévedt hadihajó a történelem folyamának torkolatában, és való igaz, hogy addigra már úgy
lépkedtem, mintha azt a cipősarok-cipőorros táncot járnám, nem tudom, szokták-e még
mostanában táncolni, remélem, nem, abból áll, hogy a bal láb sarkát a jobb láb cipőjének
orrához helyezik, majd rögtön a jobb láb sarkát a bal láb orrához, nevetséges tánc, de elég
sikeres volt egy időben, ne kérdezzétek, mikor, valószínűleg Miguel Alemán hatéves
regnálása alatt, egyszer én is táncoltam, mindannyian elkövetünk botlásokat, aztán hallottam,
hogy becsapódik egy ajtó, hangokat hallottam, és azt mondtam magamnak, ne
szerencsétlenkedj már, Amadeo, menjél csak szépen a hangok felé, hasítsd csak a szúette,
rozsdás orroddal a folyó sötétjét, és térj vissza a barátaidhoz, és így is tettem, megérkeztem a
nappaliba, a karomban egy csomó rágcsálnivalóval, a nappaliban pedig ott ült a két srác,
engem vártak, és az egyikük vett két üveg tequilát. Á, micsoda megkönnyebbülés volt elérni a
fényt, még akkor is, ha az alig volt több ködös félhomálynál, micsoda megkönnyebbülés volt
kilépni a világosságba.

Lisandro Morales, La Saeta Mexicana pulquería, Mexikóváros, a La Villa de Guadelupe

környéke, 1980. január. Amikor végül megjelent Arturo Belano könyve, ő már fantomszerző
volt, engem pedig egy hajszál választott el attól, hogy fantomkiadó legyek. Mindig is tudtam.
Vannak szerencsétlen, peches írók, akiktől jobb futva menekülni, nem számít, hogy az ember
hisz vagy nem hisz a balszerencsében, nem számít, hogy pozitivista vagy marxista, ezeket a
figurákat kerülni kell, mint a pestist. És ezt a kezemmel a szívemen mondom: az embernek
bíznia kell az ösztöneiben. Tudtam, ha kiadom a srác könyvét, a tűzzel játszom. Megégettem
magam, és bár nem panaszkodom, mindig hasznos újra számba venni a katasztrófa
tanulságait, mások is tanulhatnak még az én káromon. Mostanában sokat iszom, az egész
napot a kocsmában töltöm, a kocsimmal a házamtól messze parkolok le, és mielőtt hazaérek,
körülnézek, nehogy meglepetésszerűen fölbukkanjon egy pénzbehajtó.
Esténként nem tudok elaludni, és iszom tovább. Alapos a gyanúm, hogy egy bérgyilkos
(vagy talán kettő) követi minden lépésem. Szerencsére már a katasztrófa előtt özvegy voltam,
így annyi vigaszom azért van, hogy megkíméltem szegény feleségem ettől a keserűségtől, az
árnyékvilágba való átkeléstől, mely hosszú távon minden szerkesztő sorsa. És bár néha,
esténként elkerülhetetlenül fölteszem magamnak a kérdést, miért velem kellett mindennek
megtörténnie, miért pont velem, tulajdonképpen elfogadtam a sorsomat. Az egyedüllét
megerősít. Ezt Nietzsche mondta (akinek kiadtam a válogatott idézeteit zsebkönyv formában
– 1969-ben, amikor még izzott a tlatelolcói gyalázat –, természetesen hatalmas siker volt)
vagy Flores Magón, róla egy jogászhallgató által készített harcos életrajzot jelentettünk meg,
nem is fogyott rosszul.
Az egyedüllét megerősít. Szent igaz. Mégis sovány vigasz, mert hiába szeretnék magam
mellé társat, ebben a pillanatban a kutya sem jön a közelembe. Sem az a görény Vargas Pardo
– aki most egy másik kiadónál dolgozik, bár a nálam betöltött pozíciójánál alacsonyabb
beosztásban –, sem az a számtalan irodalmi figura, aki annak idején barátságom oldalvizén
haladt előre. Senki sem akar egy mozgó célpont mellett sétálni. Senki sem akar melletted
sétálni, ha már dögszagod van. Legalább most már tudom, amit azelőtt csak gyanítottam:
minden kiadóvezető nyomában ott jár egy bérgyilkos. Lehet művelt vagy írástudatlan
bérgyilkos, a legsötétebb érdekek szolgálatában, melyek néha – ez a sors iróniája – saját önös,
hiú, ostoba érdekeink.
Vargas Pardóra már nem haragszom. Sőt néha már nosztalgiával gondolok rá.
Tulajdonképpen nem értek egyet azokkal, akik azt állítják, hogy a vállalkozásom bukását a
folyóirat okozta, amelyet nagy vidáman az ecuadori kezébe adtam. Én tudom, hogy másfelől
érkezett a balszerencse. Természetesen – a kriminális naivságával – Vargas Pardo is
hozzájárult a szerencsétlenségemhez, de valójában nem ő a hibás. Ő azt hitte, jót cselekszik,
ezért nem hibáztatom. Néha, amikor többet iszom a kelleténél, kedvem támad elküldeni az
anyjába, őt és az irodalmi figurákat, akik megfeledkeztek rólam, meg a sötétben rám
leselkedő bérgyilkosokat, sőt még a dicsfényben és a névtelenségben elsikkadó nyomdászokat
is, de aztán megnyugszom, és inkább nevetek. Élni kell az életet, ez mindennek a lényege,
ilyen egyszerű. Ezt egy alkesz mondta nekem, akivel egyszer a La Mala Senda bárból kifelé
jövet találkoztam. Az irodalom nem ér semmit.

Joaquín Font, El Reposo Elmegyógyintézet, Mexikóváros külterülete, camino del Desierto

de los Leones, 1980. április. Két hónapja meglátogatott Alvaro Damián, és kijelentette, hogy
mondania kell nekem valamit. Mondd csak, válaszoltam, foglalj helyet, és mondd el, mi az!
Vége a díjnak, mondta. Milyen díjnak?, kérdeztem. A fiatal költők Laura Damián-díjának,
mondta. Fogalmam sem volt, miről beszél, de ráhagytam. És mi ennek az oka, Alvaro?,
kérdeztem, Mi az oka? Az, hogy elfogyott a pénzem, felelte, mindenem elvesztettem.
Könnyen jött, könnyen ment, szerettem volna mondani, mindig is meggyőződéses
antikapitalista voltam, de mégsem mondtam, mert láttam a szomorúságot az arcán, és mert
szegény ember fáradtnak tűnt.
Hosszú ideig beszélgettünk. Azt hiszem, beszéltünk az időjárásról, és a bolondokházából
látható gyönyörű tájról. Azt mondta: úgy tűnik, ma meleg lesz. Én azt feleltem: valóban.
Aztán hallgattunk egy darabig, vagyis én dudorászni kezdtem, ő pedig hallgatott, aztán
váratlanul azt mondta (ez most csak egy példa): nézd, pillangó. Én pedig azt feleltem: igen,
elég sok van belőlük. És miután eltöltöttünk így egy kis időt, beszélgettünk, vagy közösen
elolvastuk az újságot (bár aznap épp nem olvastuk el közösen az újságot), Alvaro Damián így
szólt: el kellett mondanom neked. Erre azt kérdeztem: mit kellett elmondanod, Alvaro? Erre
azt felelte: hogy vége a Laura Damián-díjnak. Kedvem lett volna megkérdezni tőle, hogy
miért, miért kell épp nekem elmondania mindezt, de aztán eszembe jutott, hogy elég sokan
– és különösen idebent – el szoktak nekem mondani sok mindent, és bár ez a kommunikációs
kényszer általában távol áll tőlem, mégis fenntartás nélkül elfogadom, végül is, ha hallok
valamit, azzal semmit se vesztek.
Aztán Alvaro Damián elment, húsz nappal később pedig bejött hozzám a lányom, és azt
mondta, apu, ezt nem lenne szabad elmondanom neked, de szerintem jobb, ha tudod. Mire én
azt mondtam: mesélj, mesélj, csupa fül vagyok. Mire ő: Alvaro Damián főbe lőtte magát.
Mire én: de hogy tehetett ekkora ostobaságot Alvarito? Mire ő: nagyon rosszul álltak az üzleti
ügyei, csődbe ment, már szinte mindenét elvesztette. Mire én: de beköltözhetett volna
hozzám, ide a bolondokházába. Erre a lányom fölnevetett, és azt mondta, hogy ez nem ilyen
egyszerű. Miután elment, elkezdtem Alvaro Damiánon gondolkodni, meg a véget ért Laura
Damián-díjon, aztán a bolondokon az El Reposóban – ahol senkinek sincs hova lehajtania a
fejét meg az április hónapon – ami nem is kegyetlen, inkább katasztrofális –, és már tudtam,
szemernyi kétségem nem fért hozzá, hogy lesz ez még így se.
12

Heimito Künst, Bécs, a padlásszobájában fekve a Stuckgassén, 1980. május. Ulisesszel

együtt ültem a börtönben Beér-Sevában, ahol a zsidók az atombombáikat gyártják. Én
mindent tudtam, mégsem tudtam semmit. Figyeltem, mi mást csinálhattam volna, a szikláktól
figyeltem, perzselt a nap, aztán legyűrt az éhség és a szomjúság, és elvonszoltam magam a
sivatagi büfébe, ott kértem egy kólát és egy marhahúsos hamburgert, bár a tisztán marhából
készült hamburgerek nem jók, ezt én is tudom, hisz mindenki tudja.
Az egyik nap megittam öt Coca-Colát, és hirtelen rosszul lettem, mintha a nap
beszivárgott volna a kóla mélyére, és észrevétlenül lenyeltem volna. Belázasodtam.
Elviselhetetlen volt, mégis elviseltem. Meghúzódtam egy sárga szikla mögött, megvártam,
míg lemegy a nap, aztán összegömbölyödtem és elaludtam. Egész éjszaka nem hagytak
nyugodni az álmok. Úgy éreztem, hogy megérintenek az ujjaikkal. De az álmoknak ökle van,
nem ujjai, szóval valószínűleg a skorpiók voltak. A leégett bőröm mindenesetre sajgott.
Amikor fölébredtem, még nem bújt elő a nap. Keresni kezdtem a skorpiókat, mielőtt még
menedéket találhattak volna a kövek alatt. Egyetlenegyet sem találtam! Ez elég ok volt arra,
hogy ébren maradjak és gyanakodni kezdjek. Így is tettem. De aztán muszáj volt elindulnom,
mert innom és ennem kellett. Így aztán fölálltam – előtte térdeltem –, és elgyalogoltam a
sivatagi büfébe, de a pincér egyáltalán nem akart kiszolgálni.
Miért nem szolgálsz ki?, kérdeztem tőle. Talán nem jó a pénzem, talán nem épp olyan jó,
mint bárki másé? Ő úgy tett, mintha nem hallana, vagy talán – azt gondoltam – nem is hallott,
lehet, hogy elment a hangom, annyit őrködtem a sivatagban a sziklák és a skorpiók között, és
most hiába hittem, hogy beszélek, valójában nem beszéltem. De, ha nem az enyém, akkor kié
ez a hang, amit a fülemmel hallok, gondoltam. Hogy némulhattam meg, ha közben hallom
magam, gondoltam. Aztán szóltak, hogy távozzam. Valaki a lábam elé köpött. Provokáltak.
De én nem ülök föl könnyen a provokációnak. Van elég tapasztalatom. Nem akartam hallani,
mit mondanak nekem. Ha tőled nem kapok húst, akkor majd kapok egy arabtól, mondtam, és
lassan kimentem a kávézóból.
Órákon át kerestem egy arabot. Úgy tűnt, hogy az arabok mind elpárologtak. Végül, úgy,
hogy észre sem vettem, megérkeztem pontosan ugyanoda, ahonnan elindultam, a sárga kőhöz.
Éjszaka volt és hideg, Istennek hála, de nem tudtam elaludni, éhes voltam, és már nem volt
több víz a kulacsomban. Mitévő legyek?, kérdeztem magamban. Mit tehetnék most, Szűz
Mária? A távolból eljutott hozzám a gépek morajlása, ezekkel gyártották a zsidók az
atombombáikat. Amikor fölébredtem, elviselhetetlen volt az éhség. A zsidók dolgoztak
tovább Beér-Seva titkos létesítményeiben, de én képtelen lettem volna tovább kémkedni
utánuk, ha nem ehetek legalább egy falat száraz kenyeret. Fájt mindenem. Leégett a nyakam
és a karom. Már nem is tudom, hány napja nem szartam. De még képes voltam menni! Még
képes voltam ugrálni, és úgy körözni a karommal, mint a motolla! Szóval fölálltam, fölállt
velem az árnyékom is (mindketten térden állva imádkoztunk), és elindultam a sivatagi büfé
felé. Azt hiszem, elkezdtem énekelni. Én ilyen vagyok. Gyaloglok. Énekelek. Amikor
fölébredtem, egy zárkában voltam. Valaki összeszedte a hátizsákom, és odadobta az ágyam
mellé. Fájt az egyik szemem, fájt az állkapcsom, sajgott a leégett bőröm, azt hiszem, valaki
gyomorba rúgott, de a gyomrom nem fájt.
Vizet!, mondtam. A zárkában sötét volt. Figyeltem, hallatszik-e a zsidók gépeinek hangja,
de nem hallottam semmit. Vizet!, mondtam, szomjas vagyok. Valami megmozdult a sötétben.
Egy skorpió?, gondoltam. Egy hatalmas skorpió?, gondoltam. Tarkón ragadott egy kéz.
Hátrahúzta a fejem. Aztán megéreztem az ajkamon egy lábos peremét, majd a vizet. Utána
elaludtam, és a Franz-Josefs-Kairól meg az Aspernbrückéről álmodtam. Amikor kinyitottam a
szemem, a drága jó Ulisest láttam a szomszéd priccsen. Ébren volt, a plafont nézte,
gondolkodott. Angolul köszöntem neki. Jó napot, mondtam. Jó napot, válaszolta. Adnak enni
ebben a börtönben?, kérdeztem. Adnak, válaszolta. Fölálltam, és megkerestem a cipőmet. A
lábamon volt. Gondoltam, körülnézek a zárkában. Gondoltam, fölfedezem. A plafon sötét
volt, koromfekete. A nedvességtől vagy a koromtól. Lehet, hogy mindkettőtől. A falak
fehérek voltak. Feliratokat láttam rajtuk. Rajzokat a bal oldali falon, betűket a jobb oldalin. A
Korán? Üzenetek? Hírek a föld alatti gyárból? A hátsó falon volt egy ablak. Az ablakon túl
volt egy belső udvar. Az udvaron túl ott volt a sivatag. A negyedik falon volt egy ajtó. Az ajtó
rácsos volt, és a rácsokon túl volt egy folyosó. A folyosón nem volt senki. Megfordultam, és
odamentem a drága jó Uliseshez. Heimitónak hívnak, mondtam, és bécsi vagyok. ő azt felelte,
hogy Ulises Limának hívják, és mexikóvárosi.
Kicsivel később reggelit hoztak nekünk. Hol vagyunk?, kérdeztem a börtönőrtől. A
gyárban? De a börtönőr otthagyta az ételt, és elment. Jóízűen ettem. A drága jó Ulises nekem
adta a reggelije felét, azt is megettem. Egész délelőtt tudtam volna folytatni. Aztán nekiálltam,
és megvizsgáltam a zárkát. Nekiálltam, és megvizsgáltam a feliratokat a falakon. A rajzokat.
De hiába. Nem lehetett megfejteni az üzeneteket. Elővettem egy tollat a hátizsákomból, és
letérdeltem a jobb oldali fal mellé. Rajzoltam egy törpét hatalmas farokkal. Álló farokkal.
Aztán rajzoltam egy másik törpét hatalmas farokkal. Aztán rajzoltam egy mellet. Aztán
odaírtam, Heimito K. Aztán elfáradtam, és visszamentem a priccsemre. A drága jó Ulises
elaludt, ezért aztán igyekeztem nem zajt csapni, nehogy fölébresszem. Lefeküdtem, és
gondolkodni kezdtem. A föld alatti üzemekre gondoltam, ahol a zsidók az atombombáikat
gyártják. Egy focimeccsre gondoltam. Egy hegyre gondoltam. Havazott és hideg volt. A
skorpiókra gondoltam. Egy virslivel teli tányérra gondoltam. Egy templomra gondoltam, ami
az Alpesi-kertben van, a Jacquingasse mellett. Elnyomott az álom. Fölébredtem. Megint
elnyomott az álom. Aztán meghallottam a drága jó Ulises hangját, és fölébredtem. Egy
börtönőr végiglökdösött minket a folyosókon. Kimentünk az udvarra. Azt hiszem, a nap
azonnal fölismert. Fájtak a csontjaim. De a leégett bőröm nem, így aztán sétáltam és
edzettem. A drága jó Ulises leült a falnak dőlve, és ott maradt, mozdulatlanul, miközben én
köröztem a karommal, és térdemeléseket csináltam. Nevetgélést hallottam. Pár arab nevetett,
a sarokban ültek a földön. Nem foglalkoztam velük. Egy-két, egy-két, egy-két. Átmozgattam
az ízületeimet. Amikor megint odanéztem abba az árnyékos sarokba, az arabok már nem
voltak ott. Lehasaltam a földre. Föltérdeltem. Egy pillanatra átfutott a fejemen, hogy úgy
maradok. Térden állva. De aztán lehasaltam, és csináltam öt fekvőtámaszt. Tíz fekvőtámaszt.
Tizenöt fekvőtámaszt. Fájt mindenem. Amikor fölálltam, láttam, hogy az arabok körbeülik a
földön a drága jó Ulisest. Elindultam feléjük. Lassan. Közben gondolkodtam. Talán nem is
akarják bántani. Talán nem is arabok. Talán Beér-Sevában eltűnt mexikóiak. Amikor a drága
jó Ulises meglátott, azt mondta: legyen béke! Én pedig megértettem.
Leültem mellé a földre, a hátammal a falnak támaszkodtam, és a kék szemem egy
pillanatra találkozott az arabok sötét szemével. Fújtattam. Fújtattam és lehunytam a szemem.
Hallgattam, miről beszél angolul a drága jó Ulises, de nem értettem, mit mond. Az arabok is
angolul beszéltek, de nem értettem, mit mondanak. A drága jó Ulises nevetett. Az arabok
nevettek. Megértettem a nevetést, és abbahagytam a fújtatást. Elnyomott az álom. Amikor
fölébredtem, egyedül voltam a drága jó Ulisesszel. Egy börtönőr visszavezetett minket a
cellánkhoz. Enni kaptunk. Az ebédem mellé hoztak két tablettát. A lázra, mondták. Nem
vettem be őket. A drága jó Ulises azt mondta, hogy dobjam be őket a lyukba. De hova
vezethet ez a lyuk? A csatornába, mondta a drága jó Ulises. Biztos vagy benne? És ha egy
raktárba vezet? És ha az egész egy hatalmas, nyirkos asztalon köt ki, ahol osztályozzák még a
legapróbb hulladékot is? Összetörtem a tablettákat az ujjammal, és kiszórtam a port az
ablakon. Aludtunk. Amikor fölébredtem, a drága jó Ulises olvasott. Megkérdeztem, milyen
könyvet olvas. Válogatott versek Ezra Poundtól. Olvass föl nekem valamit, mondtam. Nem
értettem semmit. Nem erőltettem. Jöttek értem, és kihallgattak. Megvizsgálták az útlevelemet.
Kérdezősködtek. Nevettek. Amikor visszamentem a cellámba, letérdeltem, és csináltam pár
fekvőtámaszt. Három, kilenc, tizenkettő. Aztán leültem a földre, a jobb oldali fal mellé, és
rajzoltam egy törpét hatalmas farokkal. Amikor befejeztem, rajzoltam még egyet. És aztán
odarajzoltam az egyik farokhoz a spriccelő gecit. Aztán már nem volt kedvem rajzolni, és
tanulmányozni kezdtem a többi föliratot. Balról jobbra és jobbról balra. Nem értek arabul. A
drága jó Ulises sem. Mindenesetre olvastam. Találtam pár szót. Törtem a fejemet. Megint
fájni kezdett a nyakamon a leégett bőr. Szavak, szavak. A drága jó Ulises megkínált vízzel.
Éreztem a kezét a hónom alatt, ahogy fölfelé húz. Aztán elnyomott az álom.
Amikor fölébredtem, a börtönőr elvitt minket a zuhanyzókhoz. Adott mindenkinek egy
darab szappant, és azt mondta, hogy zuhanyozzunk le. Úgy látszott, hogy ez a börtönőr a
drága jó Ulises barátja. Vele nem angolul beszélt. Spanyolul beszéltek. Éber maradtam.
A zsidók folyton megpróbálnak átverni. Sajnáltam, hogy ébernek kell maradnom, de ez
volt a kötelességem. A kötelesség ellen semmit sem tehet az ember. Miközben hajat mostam,
úgy tettem, mintha becsuknám a szemem. Úgy tettem, mintha elcsúsznék. Úgy tettem, mintha
edzenék. De valójában nem csináltam mást, csak megnéztem a drága jó Ulises farkát. Nem
volt körülmetélve. Szégyelltem, hogy tévedtem, hogy bizalmatlan voltam. Mindenesetre nem
volt más választásom. Este levest kaptunk. És párolt zöldséget. A drága jó Ulises nekem adta
az adagja felét. Miért nem kérsz enni?, kérdeztem. Finom. Muszáj táplálkozni. Muszáj edzeni.
Nem vagyok éhes, felelte, egyél csak. Amikor lekapcsolták a lámpákat, meglátogatott
bennünket a cellánkban a hold. Kihajoltam az ablakon. A sivatagban, a börtön udvarán túl
énekeltek a hiénák. Egy sötét, mozgékony kis csapat. Sötétebb, mint az éjszaka. És nevettek
is. Éreztem, hogy valami csiklandozza a talpam. Nehogy belém kössenek, gondoltam.
Másnap, reggeli után elengedtek minket. A spanyolul beszélő börtönőr elkísérte a drága
jó Ulisest a jeruzsálemi busz megállójáig. Beszélgettek. A börtönőr történeteket mesélt, a
drága jó Ulises pedig hallgatta, aztán ő is elmesélt egy történetet. A börtönőr vett egy
citromfagyit Ulisesnek, és egy narancsot magának. Aztán rám nézett, és megkérdezte, kérek-e
én is fagylaltot. Kérsz egy fagylaltot, te nyomorult?, kérdezte. Egy gombóc csokoládét,
válaszoltam. Miután megkaptam a fagylaltomat, aprót kerestem a zsebemben. A bal
kezemmel a bal oldali zsebeket néztem végig. A jobb kezemmel a jobb oldali zsebeket.
Odanyújtottam neki párat. A zsidó csak nézte. A napon elolvadt a narancsfagyija csúcsa. Én
elindultam visszafelé. Magam mögött hagytam a buszmegállót. Magam mögött hagytam az
utcát és a sivatagi büfét. Már nem sok volt hátra a sziklámig. Tempósan. Tempósan. Amikor
odaértem, rátámaszkodtam a sziklára, és kifújtam magam. Elkezdtem keresni a térképeimet és
a rajzaimat, de nem találtam semmit. Csak a meleg és az a zaj várt, amit a skorpiók keltenek a
lyukaikban. Bzzzz. Lerogytam a földre, a térdemre. Az égen nem volt egyetlen felhő sem.
Egyetlen madár sem. Mit tehettem volna, azon kívül, hogy figyelek. Elbújtam a sziklák
között, hátha meghallom Beér-Seva zajait, de csak a szél hangja hallatszott, forró port fújt az
arcomba, égetett. Aztán meghallottam a drága jó Ulises hangját, engem szólított, Heimito,
Heimito, merre vagy, Heimito? És tudtam, hogy nem rejtőzhetek el. Nem, még ha akarnék
sem. Előjöttem a sziklák közül, a hátizsákom az egyik kezemben lógott, és követtem a drága
jó Ulisest, aki a sors által nekem szánt útra hívott. Falvak. Lakatlan területek. Jeruzsálem.
Jeruzsálemből táviratoztam Bécsbe, pénzt kértem. A pénzem, az örökségem, ezt követeltem.
Koldultunk. Szállodák bejáratánál. Turistalátványosságoknál. Az utcán aludtunk. Vagy
templomok előterében. Az örmény testvérkék levesét ettük. A palesztin testvérkék kenyerét.
Meséltem Ulisesnek arról, amit láttam. A zsidók ördögi terveiről, ő azt mondta, aludj,
Heimito. Aztán megérkezett a pénzem. Vettünk két repülőjegyet, és el is fogyott a pénzünk.
Ez volt az összes pénzem. Tévedés. Írtam egy lapot Tel-Avivból, és követeltem az egészet.
Repültünk. Onnan föntről láttam a tengert. A tenger felszíne csalás, gondoltam. Az egyetlen
valódi délibáb. Fata morgana, mondta a drága jó Ulises. Bécsben esett az eső. De mi nem
vagyunk cukorból! Fogtunk egy taxit, a Landesgerichtsstrasse és a Lichtenfelsgasse sarkáig.
Amikor megérkeztünk, tarkón vágtam a taxist, és otthagytuk. Először végigügettünk a
Josefstädter Strassén, aztán a Strozzigassén, majd a Zeltgassén, aztán a Piaristengassén, majd
a Lerchenfelder Strassén, utána a Neubaugassén, majd a Siebensterngassén a Stuckgasséig, ott
lakom. Utána fölgyalogoltunk az ötödikre. Fölügettünk. De nem volt nálam a kulcs.
Elvesztettem a padlásszobám kulcsát a Negev sivatagban. Nyugalom, Heimito, mondta a
drága jó Ulises, nézzük végig a zsebeid. Végignéztük. Mindet, egyenként. Semmi. A
hátizsákot. Semmi. A hátizsákban levő ruhákat. Semmi. Elveszett a kulcsom a Negevben.
Aztán eszembe jutott a tartalék kulcs. Van egy tartalék kulcs, mondtam. Nocsak, nocsak,
mondta a drága jó Ulises. Fújtatott egyet. A földön ült, a hátával az ajtómnak támaszkodva.
Én térdeltem. Aztán fölálltam, a tartalék kulcsra gondoltam, és odamentem a folyosó végén az
ablakhoz. Az ablakból látni lehetett a lebetonozott belső udvart és a Kirchengasse tetőit.
Kinyitottam az ablakot, eső áztatta az arcom. Odakint egy kis mélyedésben ott volt a kulcs.
Amikor kihúztam a kezem, az ujjaimon pókhálófoszlányok voltak.
Bécsben éltünk. Mindennap egyre többet esett. Az első két napon nem mentünk sehova.
Én kimozdultam. De nem sűrűn. Csak kenyérért és kávéért. A drága jó Ulises ki sem bújt a
hálózsákjából, olvasott, vagy az ablakon bámult kifelé. Kenyeret ettünk. Nem is ettünk semmi
mást. Éhes voltam. Harmadik este a drága jó Ulises fölkelt, megmosakodott, megfésülködött,
és elmentünk sétálni. A Figaró-házzal szemben odamentem egy férfihoz, és ököllel arcon
ütöttem. A drága jó Ulises végignézte a zsebeit, miközben én lefogtam. Aztán megléptünk a
Grabenen, és eltűntünk a forgalmas, kis utcákon. A drága jó Ulises meg akart inni egy sört
egy gonzagagassei bárban. Én kértem egy narancsos fantát, és telefonáltam egyet, a bár
fülkéjéből, követeltem a pénzem, a pénzt, ami jogosan engem illet. Aztán elmentünk, hogy
találkozzunk a barátaimmal az Aspernbrückénél, de nem találtunk senkit, és
hazagyalogoltunk.
Másnap vettünk virslit, sonkát, pástétomot és még kenyeret. Mindennap voltunk az utcán.
Metróztunk. A Rossauer Lände megállóban találkoztam Udo Möllerrel. Éppen sört ivott, és
úgy nézett rám, mintha skorpió lennék. Ez kicsoda?, kérdezte, és a drága jó Ulisesre mutatott.
Egy barátom, válaszoltam. Hol találtad?, kérdezte Udo Möller. Beér-Sevában, feleltem.
Beszálltunk egy kocsiba a Heiligenstadt felé, onnan pedig S-bahnnal mentünk a Hernalsig.
Zsidó?, kérdezte Udo Möller. Nem zsidó, nincs körülmetélve, válaszoltam. Az esőben
gyalogoltunk. Egy bizonyos Rudi garázsa felé gyalogoltunk.
Udo Möller németül beszélt velem, de nem vette le a szemét a drága jó Ulisesről. Arra
gondoltam, hogy ez csapda lesz, és megálltam. Addigra már tisztán láttam, hogy meg akarják
ölni a drága jó Ulisest. És megálltam. Azt mondtam, hogy jobban belegondolva, dolgunk van.
Miféle dolgotok?, kérdezte Udo Möller. Dolgunk, feleltem. Bevásárlás. Már majdnem ott
vagyunk, mondta Udo Möller. Nem, mondtam, dolgunk van. Csak egy perc, és ott vagyunk,
mondta Udo Möller. Nem!, válaszoltam. Eső folyt végig az orromon és a szememen. A
nyelvem hegyével lenyaltam magamról, és azt mondtam, nem. Aztán megfordultam, és
szóltam a drága jó Ulisesnek, hogy jöjjön velem, Udo Möller pedig elindult utánunk. Ugyan,
már nincs messze, gyere velem, Heimito, csak egy perc az egész. Nem!
Azon a héten zálogba csaptuk a tévét és egy faliórát, emlék volt anyámtól. Metróra
szálltunk a Neubaugassén, átszálltunk a Stephans-platzon, és a Vorgartenstrassénál vagy
Donauinselnél szálltunk le. Órákig sétáltunk, és figyeltük a folyót. A vízszintet. Néha láttunk
a vízen úszó kartondobozokat. Ezek szörnyű emlékeket idéztek. Néha a Pratersternnél
szálltunk le, és mászkáltunk a pályaudvar körül. Embereket követtünk. Sosem csináltunk
semmit. Túlságosan veszélyes, mondta a drága jó Ulises, nem éri meg kockáztatni. Éheztünk.
Voltak napok, amikor ki sem mozdultunk otthonról. Én fekvőtámaszokat nyomtam, tízet,
húszat, harmincat, a drága jó Ulises pedig egy könyvvel a kezében figyelt, és közben ki sem
bújt a hálózsákjából. De főleg az ablakot nézte. A szürke eget. Néha pedig elnézett Izrael felé.
Egy este, miközben a füzetembe rajzolgattam, megkérdezte: mit csináltál te Izraelben,
Heimito? Elmondtam neki. Kutattam, kutattam. A „kutattam” szó a füzetembe rajzolt ház és
elefánt mellett. És te mit csináltál, drága jó Ulisesem? Semmit, válaszolta.
Amikor elállt az eső, újra kimozdultunk. Találkoztunk egy fickóval a Stadtpark
megállóban, és követtük. A Johannesgassén a drága jó Ulises megfogta a karját, és amikor a
fickó megfordult, hogy megnézze, ki ragadta karon, én ököllel tarkón ütöttem. Néha
elmentünk a neubaugassei postahivatalba – közel volt hozzánk –, és a drága jó Ulises átvette a
leveleit. Hazafelé elmentünk a Rembrandt Színház előtt, és a drága jó Ulises akár öt percig is
képes volt gyönyörködni benne. Egypárszor ott hagytam a színház előtt, és bementem
telefonálni egy bárba! Ugyanaz volt a válasz! Nem akarták odaadni a pénzem! Amikor
visszamentem, a drága jó Ulises még mindig ott volt, és a Rembrandt Színházban
gyönyörködött. Erre én megkönnyebbülten föllélegeztem, és hazamentünk enni. Egyszer
összefutottunk három barátommal. A Franz-Josefs-Kaion gyalogoltunk a Julius Raab Platz
felé, és hirtelen megjelentek. Mintha egészen addig láthatatlanok lettek volna. Nyomkövetők.
Felderítők. Köszöntek. A nevemen szólítottak. Az egyikük elém állt. Günther, a legerősebb. A
másik balra tőlem. A harmadik a drága jó Ulisestől jobbra. Nem tudtunk továbbmenni.
Hátrafordulhattunk és elmenekülhettünk volna, de nem mehettünk tovább. Rég láttuk
egymást, Heimito, mondta Günther. Rég láttuk egymást, Heimito, mondták mindannyian.
Nem! Nincs erre időnk. De nem tudtunk merre menekülni.
Sétáltunk. Gyalogoltunk. Elmentünk Juliushoz, a rendőrhöz. Megkérdezték, hogy a drága
jó Ulises ért-e németül. Ismeri-e a titkot. Nem ért, válaszoltam, nem ismeri a titkokat. De
okos, mondták. Nem okos, feleltem, de jó ember, csak alszik és olvas, és nem szokott edzeni.
El akartunk menni. Nincs miről beszélnünk! Elfoglaltak vagyunk!, mondtam. A drága jó
Ulises rájuk nézett, és bólintott. Most én voltam a mozdulatlan szobor. A drága jó Ulises
körülnézett, körbejárta Julius szobáját, és mindenhova benézett. Nem maradt nyugton.
Rajzok. Günther egyre idegesebb volt. Elfoglaltak vagyunk, és el akarunk menni!, mondtam.
Akkor Günther vállon ragadta a drága jó Ulisest, és azt kérdezte tőle: miért izeg-mozog
folyton, mint egy sajtkukac? Nyugi már! Julius erre hozzátette: ideges a patkány. A drága jó
Ulises félreállt az egyik oldalra, és Günther elővette a bokszerét. Ne érj hozzá, mondtam, egy
héten belül megkapom az örökségem. Erre Günther elrakta a zsebébe a bokszért, és belökte a
drága jó Ulisest a szoba egyik sarkába. Aztán a propagandáról beszéltünk. Papírokat mutattak
nekem és fotókat. Az egyik fotón én szerepeltem, háttal álltam. Ez én vagyok, mondtam, ez
egy régi fotó. Újabb fotókat, újabb papírokat mutattak. Fotókat egy erdőről, egy kunyhóról az
erdőben, egy lankás domboldalon. Ismerem ezt a helyet, mondtam. Persze hogy ismered,
Heimito, mondta Julius. Aztán még több szó következett és még több szó és még több papír
és még több fotó. Mind régi! Hallgatás, ravaszság, nem szóltam semmit. Aztán elbúcsúztunk,
és gyalog elindultunk hazafelé. Günther és Peter elkísértek minket egy darabon. De mi ketten,
a drága jó Ulises és én, csöndben haladtunk. Ravaszul. Gyalogoltunk és gyalogoltunk.
Günther és Peter metróra szállt, én meg csak gyalogoltam és gyalogoltam a drága jó
Ulisesszel. Szótlanul. Mielőtt hazaértünk volna, bementem egy templomba. Az
Ulrichkirchébe a Burggassén. Én bementem egy templomba, a drága jó Ulises meg követett,
oltalmazta a lépteimet.
Megpróbáltam imádkozni. Megpróbáltam nem gondolni a fotókra. Aznap este kenyeret
ettünk, és a drága jó Ulises az apámról kérdezett, a barátaimról, az utazásaimról. Másnap nem
voltunk az utcán. Harmadnap viszont igen, mert a drága jó Ulisesnek el kellett mennie a
postára, és ha már kint voltunk, úgy döntöttünk, hogy nem megyünk haza, hanem megyünk
tovább. Ideges vagy, Heimito?, kérdezte a drága jó Ulises. Nem, nem vagyok, válaszoltam.
Miért nézel folyton hátra? Miért nézel jobbra-balra? Sosem árt résen lenni, válaszoltam. Nem
volt pénzünk. Találkoztunk egy öregemberrel az Esterházy parkban. A galambokat etette, de a
galambokat nem érdekelték a morzsái. Hátulról odamentem hozzá, és leütöttem. A drága jó
Ulises átnézte a zsebeit, de nem talált pénzt, csak pár érmét és kenyérmorzsákat, meg egy
pénztárcát, amit aztán elvittünk. A pénztárcában volt egy fotó. Az öreg hasonlít az apámra,
mondtam. Bedobtuk a pénztárcát egy postaládába. Aztán két napig ki sem mozdultunk
otthonról, és a végén már csak kenyérmorzsáink voltak. Így aztán meglátogattuk Juliust, a
rendőrt. Vele mentünk. Beültünk egy bárba a Favoritenstrassén, és meghallgattuk, mit mond.
Én az asztalt néztem, az asztal felületét, és a szétszóródott Coca-Cola-cseppeket. Ulises
angolul beszélt Juliusszal, a rendőrrel, és elmesélte, hogy Mexikóban több piramis van, mint
Egyiptomban, ráadásul nagyobbak is. Amikor fölnéztem, a bár bejárata mellett megláttam
Günthert és Petert. Pislogtam egyet, és eltűntek. De fél órával később, vagy öt perccel később
megjelentek az asztalunknál, és leültek mellénk.
Aznap este beszéltem a drága jó Ulisesszel, és elmeséltem neki, hogy ismerek egy vidéki
házat, egy fakunyhót egy lankás, fenyvessel borított domb lábánál. Elmondtam, hogy nem
akarom újra látni a barátaimat. Aztán Izraelről beszéltünk, a beér-sevai börtönről, a sivatagról,
a sárga sziklákról és a skorpiókról, amelyek csak éjjel bújtak elő, amikor az emberi szem már
nem volt képes kivenni őket. Talán vissza kellene mennünk, mondta a drága jó Ulises. A
zsidók valószínűleg megölnének, mondtam. Nem csinálnának veled semmit, felelte a drága jó
Ulises. A zsidók megölnének, mondtam. Erre a drága jó Ulises egy koszos törülközőt tett az
arcára, de mégis, mintha tovább nézett volna kifelé az ablakon. Egy darabig még figyeltem, és
azon gondolkodtam, honnan tudja, hogy nem csinálnának velem semmit. Letérdeltem, és
széttártam a karom. Tíz, tizenöt, húsz fekvőtámasz. Aztán meguntam, és nekiálltam rajzolni.
Másnap visszamentünk a favoritenstrassei bárba. Ott volt Julius, a rendőr, és még hat
barátja. Fölszálltunk a metróra a Taubstummengassén, és leszálltunk a Pratersternnél.
Ordítozást hallottam. Futottunk. Izzadtunk. Másnap az egyik barátom szemmel tartotta a
házam. Szóltam a drága jó Ulisesnek. De ő nem látott semmit. Este megfésülködtünk.
Megmosakodtunk és elindultunk. A favoritenstrassei bárban Julius, a rendőr a méltóságról
beszélt nekünk, az evolúcióról, Darwin mesterről és Nietzsche mesterről. Én fordítottam,
hogy a drága jó Ulises is értse a szavait, bár én sem értettem semmit. A csontok imádsága,
mondta Julius. Az egészség iránti vágy. A veszély erénye. Az elfeledettek kitartása. Bravó,
mondta a drága jó Ulises. Bravó, mondták a többiek. Az emlékezet határai. A növények
éleslátása. A paraziták szeme. A föld elevensége. A katona érdeme. Az óriás ravaszsága. Az
akarat kútja. Nagyszerű, mondta németül a drága jó Ulises. Rendkívüli. Ittunk. Én nem
kértem sört, de elém raktak egy korsóval, és azt mondták, igyál, Heimito, nem fog megártani.
Ittunk és énekeltünk. A drága jó Ulises elénekelt pár versszakot spanyolul, a barátaim pedig
úgy néztek rá, mint a farkasok, és nevettek. Csakhogy ők nem értették, mit énekel a drága jó
Ulises! És én sem! Ittunk és énekeltünk. Néha Julius, a rendőr azt mondta, méltóság, becsület,
emlékezet. Újabb korsókat raktak elém. Az egyik szememmel a korsók belsejében táncoló
sört figyeltem, a másik szememmel pedig a barátaimat. Ők nem ittak. Én négyet ittam minden
korsójukra. Igyál, Heimito, nem fog megártani, mondták. A drága jó Ulises is kapott inni.
Igyál, kis mexikói, mondták, nem fog megártani. És énekeltünk. Egy balladát a vidéki házról,
a lankás domboldal lábánál. És Julius, a rendőr azt mondta: otthon, szülőföld, haza. A bár
tulaja is odajött hozzánk, hogy velünk igyon. Láttam, hogy rákacsint Güntherre. Láttam, hogy
Günther viszonozza a kacsintást. Láttam, hogy mindig elkerüli a szemével azt a sarkot, ahol a
drága jó Ulises ül. Igyál, Heimito, mondták, nem fog megártani. És Julius, a rendőr
elégedetten mosolygott, és azt mondta, köszönöm, köszönöm, tudom, tudom, nem olyan nagy
dolog, ugyan már. Rendkívüli. Eszméletlen. Aztán azt mondta: egyenesség, kötelesség, árulás,
bűnhődés. Újfent gratuláltak neki, de akkor már csak néhányan mosolyogtak.
Aztán elindultunk, mindannyian együtt. Mint egy hagyma. Mint egy acélkéz ujjai. Mint
egy páncélkesztyű a szélben. De az utcán lassan szétszakadoztunk. Egyre kisebb csoportokra.
Egyre távolabb egymástól. Míg végül szem elől vesztettük a többieket. A mi csoportunkban
ott maradt Udo és még négy másik barátom. A Belvedere felé. A Karolinengassén, majd a
Belvederegassén. Páran beszélgettek, mások inkább nem szóltak semmit, és a földet bámulták
a lábuk előtt. Zsebre tett kézzel. Fölhajtott gallérral. Megkérdeztem a drága jó Ulisestől:
tudod, mit csinálunk itt? És a drága jó Ulises azt felelte, hogy nagyjából már van elképzelése.
Aztán átmentünk a Prinz-Eugen-Strassén és megkérdeztem a drága jó Ulisest, hogy mégis
miféle elképzelés lenne az. Mire ő azt felelte: nagyjából ugyanaz, ami benned kialakult,
Heimito, nagyjából ugyanaz. A többiek nem értettek angolul, vagy ha valamelyikük értett is,
akkor úgy tett, mintha nem értene. Amikor beléptünk a parkba, nekiálltam imádkozni. Mit
motyogsz, Heimito?, kérdezte Udo, aki mellettem jött. Ne, ne, ne, mondtam, miközben a
félretolt faágak sorban végigsimítottak az arcomon és a hajamon. Aztán fölnéztem az égre, és
nem láttam egyetlen csillagot sem. Kiértünk egy tisztásra: minden sötétzöld volt, még Udo és
a barátaim árnyéka is. Mozdulatlanul álltunk, a lábunk szétvetve, fények táncoltak a fákon és
a növényzeten túl, messze, elérhetetlen távolságban. Előkerültek a bokszerek a barátaim
zsebéből. Egyetlen szó nélkül! Vagy ha mondtak is valamit, én nem értettem. De nem hiszem,
hogy mondtak volna bármit. Egy titkos helyen álltunk meg, és nem volt szükség szavakra!
Azt hiszem, még csak egymásra sem néztünk! Kedvem lett volna elkezdeni kiabálni! Aztán
láttam, hogy a drága jó Ulises elővesz valamit a dzsekije zsebéből, és ráveti magát Udóra. Én
is megindultam. Megfogtam a nyakánál az egyik barátomat, és ököllel homlokon ütöttem.
Hátulról megütöttek. Egy, kettő, egy, kettő. Egy másik szemből ütött meg. Éreztem az
ajkamon a bokszer fémes ízét. De sikerült megkapaszkodnom az egyik barátom vállában, és
egy hirtelen mozdulattal le tudtam rázni a másikat a hátamról. Azt hiszem, eltörtem valaki
bordáját. Elöntött a forróság. Hallottam, hogy Udo segítségért kiabál. Betörtem egy orrot.
Menjünk, Heimito, mondta a drága jó Ulises. Kerestem, de nem láttam. Hol vagy?,
kérdeztem. Itt, Heimito, itt, nyugodj meg! Abbahagytam a verekedést. A tisztáson két test
hevert a fűben, a többiek elmentek. Úsztam az izzadságban, és nem tudtam gondolkodni.
Pihenj egy percet, mondta a drága jó Ulises. Letérdeltem, és széttártam a karom. Láttam, hogy
Ulises odamegy az elesettekhez. Egy pillanatra azt hittem, hogy el fogja vágni a torkukat, a
kés még a kezében volt, aztán arra gondoltam, hogy legyen meg Isten akarata. De a drága jó
Ulises nem emelt fegyvert az elesett testekre. Átnézte a zsebüket, megérintette a nyakukat,
odatette a fülét a szájuk elé, és azt mondta: nem öltünk meg senkit, Heimito, mehetünk.
Beletöröltem a sérült pofámat az egyik barátom ingébe. Megfésülködtem. Fölálltam. Úgy
izzadtam, mint egy ló! A lábam olyan nehéz volt, mint egy elefánté! De mégis futottam, csak
futottam, aztán pedig gyalogoltam, sőt fütyörésztem, amíg végül ki nem értünk a parkból. A
Jacquingassén a Rennwegig. Aztán a Marokkanergassén a Konzerthausig. Aztán a
Lisztstrassén a Lothringerstrasséig. Az azt követő napokat egyedül töltöttük. De néha voltunk
az utcán. Egyik délután láttuk Günthert. Távolról ránk nézett, aztán elment. Nem
foglalkoztunk vele. Egyik reggel láttunk kettőt a barátaim közül. Egy sarkon álltak, és amikor
megláttak minket, elmentek. Egyik délután a Kärntner Strassén a drága jó Ulises meglátott
egy neki háttal álló nőt, és odament hozzá. A nőt én is láttam, de én nem mentem oda hozzá.
Tíz méterre lemaradtam, aztán tizenegyre, aztán tizenötre, aztán tizennyolcra. És láttam, hogy
a drága jó Ulises megszólítja a nőt, majd ráteszi a kezét vállára, mire az megfordul, és a drága
jó Ulises elnézést kér, a nő pedig megy tovább.
Mindennap elmentünk a postára. Sétálgattunk, és általában az Esterházy parkban vagy a
Stiftskasernénél kötöttünk ki. Néha a barátaim követtek minket. Mindig távolról! Egyik este
találkoztunk egy férfival a Schadekgassén, és követtük. Bement a parkba. Öreg, jól öltözött
férfi volt. A drága jó Ulises odalépett mellé, és leütötte. Átnéztük a zsebeit. Aznap egy bárban
ettünk, közel a lakásomhoz. Aztán fölálltam az asztaltól, és telefonáltam. Az örökségem, a
pénzem, mondtam, mire a vonal túlsó végéről valaki azt válaszolta: nem, nem, nem. Aznap
este beszéltem a drága jó Ulisesszel, de nem emlékszem, miről. Aztán jött a rendőrség, és
elvittek minket a kapitányságra, a Bandgasséra. Levették rólunk a bilincset, és kihallgattak
minket. Kérdések, kérdések. Azt mondtam: nincs mit mondanom. Amikor elvittek a zárkába,
a drága jó Ulises nem volt ott. Másnap reggel jött az ügyvédem. Azt mondtam: ügyvéd úr,
maga úgy néz ki, mint egy elhagyatott szobor az erdőben, erre ő nevetett. Amikor abbahagyta
a nevetést, azt mondta: mostantól vége a viccelődésnek, Heimito. Hol van a drága jó
Ulisesem?, kérdeztem. A bűntársadat letartóztatták, Heimito, mondta az ügyvédem. Egyedül
van?, kérdeztem. Természetesen, felelte az ügyvédem, mire én abbahagytam a remegést. Ha a
drága jó Ulises egyedül van, semmi sem történhet vele.
Aznap este egy sárga sziklával és egy fekete sziklával álmodtam. A rá következő napon
találkoztam a drága jó Ulisesszel az udvaron. Beszéltünk. Megkérdezte, hogy vagyok. Jól,
feleltem, edzek, fekvőtámaszokat nyomok, hasizmozom, bokszolok az árnyékommal. Ne
bokszolj az árnyékoddal, mondta. És te, hogy vagy?, kérdeztem. Jól, válaszolta, jól bánnak
velem, jó az étel. Jó az étel!, mondtam. Aztán megint kihallgattak. Kérdések, kérdések. Én
nem tudok semmit, mondtam. Heimito, mesélj nekünk, mit tudsz, mondták. Erre én beszéltem
nekik a zsidók dolgairól, hogy atombombát gyártanak Beér-Sevában, meg a skorpiókról,
amelyek csak éjjel jönnek ki a felszínre. Aztán ők fotókat mutattak nekem, és amikor
megláttam a fotókat, azt mondtam: halottak, halottakról készült fotók!, és nem akartam tovább
beszélgetni velük. Aznap este találkoztam a drága jó Ulisesszel a folyosón. Az ügyvédem azt
mondta: nem lesz semmi baj, Heimito, nem eshet semmi bajod, így szól a törvény, elmész
majd vidékre, és ott fogsz élni. És a drága jó Ulises?, kérdeztem. Ő egyelőre még itt marad
egy ideig. Amíg nem tisztázódik a helyzet. Aznap este egy fehér sziklával és Beér-Seva
egével álmodtam, amely úgy csillog, mint egy kristálypohár. Másnap találkoztam a drága jó
Ulisesszel az udvaron. Az udvart zöld fóliával takarták le, de úgy tűnt, ez egyikünket sem
zavarja. Mindkettőnkön új ruha volt. Akár testvéreknek is nézhettek volna minket. Azt
mondta: minden megoldódott, Heimito. Az apád a gondjaiba vesz téged. És veled mi lesz?,
kérdeztem. Én visszamegyek Franciaországba, mondta a drága jó Ulises. Az osztrák
rendőrség kifizeti a jegyemet a határig. És mikor jössz vissza?, kérdeztem. Nem jöhetek
vissza 1984-ig. A nagy testvér évéig. De nekünk nincs testvérünk, mondtam. Úgy látszik,
felelte. Az ökörnyál zöld színű?, kérdeztem hirtelen. Lehet, hogy az, Heimito, válaszolta, de
inkább azt mondanám, hogy színtelen. Aztán leült a földre, én pedig elkezdtem edzeni.
Futottam, fekvőtámaszokat nyomtam, föltérdeltem. Amikorra befejeztem, a drága jó Ulises
már fölállt, és egy másik elítélttel beszélgetett. Egy pillanatra azt hittem, hogy Beér-Sevában
vagyunk, és a felhős ég csak a zsidó mérnökök trükkje. De aztán pofon vágtam magam, és azt
mondtam, nem, Bécsben vagyunk, és a drága jó Ulises holnap elmegy, aztán sokáig nem
térhet vissza, én pedig talán hamarosan láthatom az apámat. Amikor odamentem hozzá, a
másik elítélt odébbállt. Beszélgettünk. Vigyázz magadra!, mondta, amikor érte jöttek, tartsd
formában magad, Heimito. Nemsokára találkozunk, mondtam, de nem láttam többet.

María Font, Mexikóváros, calle Montes, a forradalmi emlékmű közelében, 1981. február.
Nem sokkal azelőtt, hogy Ulises visszatért volna Mexikóba, ideköltöztem. Szerelmes voltam
egy fickóba, aki matematikát tanított egy gimiben. A kapcsolatunk elég viharosan indult, mert
ő házas volt, én pedig azt gondoltam, hogy sosem fogja elhagyni a feleségét, de egy nap
fölhívott telefonon a szüleimnél, és azt mondta, hogy keressek egy lakást, ahol
összeköltözhetnénk. Már nem tudta elviselni a feleségét, és küszöbön állt a válás. Ő házas
volt, két gyerekkel, és azt állította, hogy a nő a gyerekeit használja rá, hogy zsarolja. A
beszélgetésünk nem éppen az a megnyugtató fajta volt, sokkal inkább az ellenkezője, de egy
biztos, másnap reggel nekiálltam lakást keresni, legalább valami átmenetit, ahol majd
élhetünk kettesben.
Természetesen ott volt még a pénz dolga, neki volt fizetése, de továbbra is fizetnie kellett
a lakás bérleti díját, ahol a gyerekei éltek, ráadásul havonta adott nekik valamennyit élelemre,
iskoláztatásra satöbbi. Nekem nem volt munkám, és az egyetlen jövedelmem egy anyai
nagynénémtől kaptam, hogy befejezzem a tánc- és festészeti tanulmányaimat. Így aztán hozzá
kellett nyúlnom a megtakarításaimhoz, kölcsön kellett kérnem az anyámtól, és nem is
gondolhattam drága lakásra. Három nap múlva Xóchitl szólt, hogy van egy üres szoba a
szállodában, ahol Requenával élnek. Azonnal beköltöztem.
A szoba nagy volt, fürdőszobával és konyhával, pontosan Xóchitl és Requena szobája
fölött.
Még aznap este eljött hozzám a matematikatanár, és hajnalig szeretkeztünk. Másnap
viszont nem bukkant föl, és bár néhány alkalommal fölhívtam telefonon az iskolában, nem
tudtam elérni. Két nappal később megint találkoztam vele, és kérdezősködés nélkül
elfogadtam a magyarázatait. Többé-kevésbé így telt el az első és a második hét az új
életemből a calle Montesban. A matematikatanár nagyjából négynaponta megjelent, és a
találkáinknak csak a napkelte vetett véget, vagyis a küszöbönálló újabb munkanap. Aztán
eltűnt ismét.
Természetesen nemcsak szeretkeztünk, beszélgettünk is. Mesélt a gyerekeiről. Egyszer,
amikor a kisebbikről, a lányáról beszélt, elsírta magát, és végül azt mondta, hogy már nem ért
semmit. Mit kéne értened?, kérdeztem. Rám nézett, mintha valami butaságot mondtam volna,
mintha túl fiatal lennék, hogy megérthessem ezeket a dolgokat, és nem válaszolt. Egyébként
az életem nagyjából ugyanúgy zajlott, mint azelőtt. Bejártam az órákra, korrektori állást
szereztem egy kiadónál (borzasztóan rosszul fizetett), találkoztam a barátaimmal, és hosszú
sétákat tettem Mexikóvárosban. Xóchitllal a barátságunk egyre mélyült, nagymértékben
annak a körülménynek köszönhetően, hogy szomszédok lettünk. Délutánonként – amikor nem
volt nálam a matematikatanár – lementem hozzá, és beszélgettünk, vagy játszottunk a
gyerekkel. Requena szinte sosem volt otthon (de az igaz, hogy ő minden este megjelent), így
Xóchitllal megbeszélhettük a saját, női dolgainkat, anélkül, hogy egy férfi jelenléte
feszélyezett volna minket. Érthető módon az első néhány alkalommal a matematikatanár volt
a beszélgetésünk tárgya, és az a sajátos mód, ahogyan egy új kapcsolatról gondolkodik.
Xóchitl szerint a fickó valójában beszari alak, aki fél otthagyni a feleségét. Én azon az
állásponton voltam, hogy ebben magánál a félelemnél nagyobb szerepet játszik a tapintat,
vagyis az a törekvése, hogy ne okozzon fölöslegesen fájdalmat. Tulajdonképpen eléggé
meglepődtem azon, hogy Xóchitl határozottan az én pártomat fogja, és nem áll a
matematikatanár feleségének oldalára.
Néha lejártunk a parkba a kis Franzcal. Egy este, amikor ott volt nálam a
matematikatanár, meghívtuk Xóchitlékat vacsorázni. A matematikatanár szeretett volna
kettesben maradni velem, de Xóchitl megkért rá, hogy mutassam be neki, én pedig azt
gondoltam, hogy ez kiváló alkalom. Ez volt az első közös vacsoránk azon a helyen, amelyre
már úgy tekintettem, mint az új otthonomra, és bár nem vittem túlzásba – egy nagy salátából,
sajtokból és borból állt –, Requena és Xóchitl hajszálpontosan megjelent, a barátnőm pedig a
legjobb ruháját vette föl. A matematikatanár kétségtelenül megpróbált kedves lenni, amiért
hálás voltam neki, de nem tudom, talán a szűkös vacsora (akkoriban köteleztem el magam az
alacsony kalóriatartalmú étrend mellett), vagy a túl sok bor volt az oka, hogy az este mégis
katasztrofálisan zárult. Amikor a barátaim elindultak hazafelé, a matematikatanár azt mondta
rájuk, hogy paraziták, olyan elemek, mondta, akik megbénítják a társadalmat, és
megakadályozzák, hogy az ország valaha lendületet vehessen. Azt feleltem neki, hogy én is
ugyanolyan vagyok, mint ők, de ő azzal vágott vissza, hogy ez nem igaz, mert én tanulok és
dolgozom, miközben ők nem csinálnak semmit. Költők, érveltem. A matematikatanár a
szemembe nézett, és többször egymás után kimondta a szót: költők. Naplopók, nem költők,
mondta, és rossz szülők, kinek jutna eszébe elmenni vendégségbe, és otthon hagyni egyedül a
gyereket? Aznap este szeretkezés közben a kis Franzra gondoltam, ahogy az alattunk levő
szobában alszik, miközben a szülei bort isznak és sajtot esznek nálam, és könnyelműnek és
felelőtlennek éreztem magam. Nem sokkal később – egy-két nap múlva – szólt Requena, hogy
Ulises Lima visszajött Mexikóba.
Egy délután, olvasás közben meghallottam, hogy Xóchitl hív, a plafonon kopogtatott a
söprű nyelével. Kihajoltam az ablakon. Itt van Ulises, mondta Xóchitl, nem jössz le?
Lementem. Ott volt Ulises. Nem szerzett nagy örömet, hogy viszontlátom. Mindaz, amit ő és
Belano jelentett nekem, már túlságosan messze volt. Mesélt az utazásairól. Szerintem nagyon
sok mindent kiszínezett rajtuk. Miközben beszélt, játszani kezdtem a kis Franzcal. Aztán
Ulises azt mondta, hogy el kell mennie a Rodríguez testvérekhez, és megkérdezte, hogy nem
akarjuk-e elkísérni. Xóchitllal egymásra néztünk. Ha el akarsz menni, vigyázok addig a
gyerekre, mondtam. Mielőtt elmentek volna, Ulises Angélicáról kérdezett. Otthon van,
feleltem, hívd föl telefonon. Nem tudom, miért, de egészében véve valahogy elég
ellenségesen viselkedtem vele. Amikor elmentek, Xóchitl rám kacsintott. Aznap este nem jött
el a matematikatanár. Megetettem a kis Franzot a szobámban, aztán lementem vele, ráadtam a
pizsamáját, bedugtam az ágyba, és azon nyomban el is aludt. Levettem a polcról egy könyvet,
leültem olvasni az ablakhoz, és közben a calle Monteson világító fényszóróval elhúzó
kocsikat figyeltem. Olvastam és gondolkodtam.
Éjfélkor hazaért Requena. Megkérdezte, mit keresek ott, és hol van Xóchitl. Elmondtam,
hogy elment egy zsigeri realista találkozóra a Rodríguez testvérekhez. Miután megnézte a fiát,
Requena megkérdezte, hogy ettem-e már. Azt feleltem, hogy nem. Elfelejtettem enni. De a
gyereknek adtam vacsorát, közöltem.
Requena kinyitotta a hűtőt, kivett egy kis fazekat, és föltette a tűzre. Rizsleves volt.
Megkérdezte, hogy kérek-e. Igazából egy dolgot nem akartam, fölmenni a magányos
szobámba, így aztán azt válaszoltam, hogy kérek egy keveset. Félhangosan beszélgettünk,
hogy ne ébresszük föl a kis Franzot. Hogy mennek a táncórák?, kérdezte. Hogy megy a
festés? Requena csak egyszer járt a szobámban, a vacsora estéjén, de akkor tetszett neki, amit
festek. Jól megy minden, feleltem. És a versek? Már régóta nem írok, válaszoltam. Én sem,
mondta. A rizsleves nagyon csípős volt. Megkérdeztem, hogy Xóchitl mindig így főz-e.
Mindig, válaszolta, valószínűleg családi hagyomány.
Egy darabig szótlanul néztük egymást, és figyeltük az utcát, Franz ágyát, a foltos festéket
a falakon. Aztán Requena nekiállt Ulisesről beszélni, és arról, hogy visszajött Mexikóba.
Nekem égett a szám és a gyomrom, aztán pedig észrevettem, hogy ég az arcom is. Én azt
gondoltam, hogy örökre Európában marad, mondta. Nem tudom, miért, de abban a pillanatban
eszembe jutott Xóchitl apja, akit egyetlenegyszer láttam, épp tőlük távozóban. Ahogy
megláttam, hátrahőköltem, sötét alaknak tűnt. Az apám, mondta Xóchitl, amikor észrevette a
rémült kifejezést az arcomon. A fickó egy fejmozdulattal üdvözölt, aztán elment. A
zsigerrealizmus halott, mondta Requena, el kéne felejtenünk, és csinálnunk kéne valami újat.
A szürrealizmus mexikói szekcióját, motyogtam. Innom kell valamit, mondtam. Láttam,
ahogy Requena föláll, és kinyitja a hűtőt, és a fénye – sárga volt – végigfut a padlón, egészen
kis Franz ágyának lábáig. Láttam egy labdát, egy pár egészen apró papucsot, de ez túlságosan
nagy volt ahhoz, hogy a gyerek papucsa legyen, megpróbáltam fölidézni Xóchitl lábát, ami
sokkal kisebb volt az enyémnél. Nem vettél észre valami szokatlant Ulisesen?, kérdezte
Requena. Ittam egy korty hideg vizet. Nem vettem észre semmit, feleltem. Requena fölállt, és
kinyitotta az ablakot, hogy kiszellőzzön a szobából a dohányfüst. Mintha megbolondult volna,
mondta Requena, hallucinál. Zajt hallottam a kis Franz ágya felől. Beszél álmában?,
kérdeztem. Nem, ez az utcáról jön, mondta Requena. Kihajoltam az ablakon, és megnéztem a
szobámat, nem égett a villany. Aztán megéreztem Requena kezét a derekamon, és nem
mozdultam, ő sem mozdult. Kis idő múlva lehúzta a nadrágom, és éreztem a péniszét a
fenekem között. Nem szóltunk semmit. Amikor befejeztük, visszaültünk az asztalhoz, és
rágyújtottunk egy cigarettára. Elmondod Xóchitlnak?, kérdezte Requena. Szeretnéd, hogy
elmondjam?, kérdeztem. Inkább ne, válaszolta.
Éjjel kettőkor mentem haza, Xóchitl még nem jött meg. Másnap, amikor hazaértem a
festőórámról, Xóchitl följött értem a szobámba. Elmentem vele a boltba. Vásárlás közben
elmesélte, hogy Ulises Lima és Pancho Rodríguez összeveszett. A zsigerrealizmus halott,
mondta Xóchitl, ha legalább te is ott lettél volna… Azt mondtam neki, hogy már nem írok
verseket, és hallani sem akarok a költőkről. Amikor hazaértünk, Xóchitl megkért, hogy
menjek be hozzá. Nem volt bevetve az ágya, és az előző esti edények – a tányérok,
amelyekből Requenával ettünk – ott álltak mosatlanul Xóchitl és Franz délben használt
tányérjai mellett a mosogatóban.
Aznap este sem jött a matematikatanár. Egy telefonfülkéből fölhívtam a húgomat. Nem
tudtam, mit mondjak neki, de beszélnem kellett valakivel, és nem volt kedvem újra lemenni
Xóchitlhoz. Éppen elcsíptem, indulni készült. Színházba ment. Mit akarsz?, kérdezte. Pénzre
van szükséged? Egy darabig összehordtam mindenféle zagyvaságot, aztán, mielőtt leraktam
volna, megkérdeztem, hogy tudja-e, hogy Ulises Lima visszajött Mexikóba. Nem tudta. Nem
érdekelte. Elbúcsúztunk egymástól, és leraktam. Aztán fölhívtam a matematikatanár lakását.
A felesége vette föl a telefont. Igen?, mondta. Én hallgattam. A kurva anyád, te istenverte
ribanc, szólj bele!, mondta. Finoman leraktam, és hazamentem. Két nappal később Xóchitl
szólt nekem, hogy Catalina O’Hara bulit rendez, ahol valószínűleg össze fog jönni az összes
zsigeri realista, a bulin majd kiderül, hogy van-e rá esély, hogy újraindítsuk a csoportot,
kiadjunk egy folyóiratot, és újabb tevékenységeket szervezzünk. Megkérdezte, hogy
elmennék-e. Azt válaszoltam, hogy nem, de ha ő menni akar, akkor tudok vigyázni Franzra.
Aznap este megint szeretkeztem Requenával, hosszú ideig, miután elaludt a gyerek, hajnali
háromig, nagyjából, és egy pillanatig azt gondoltam, hogy őt szeretem, nem pedig a kibaszott
matematikatanárt.
Másnap Xóchitl elmesélte, hogy mi történt a találkozón. Pont, mint egy zombis filmben.
Számára véget ért a zsigerrealizmus, ami sajnálatos, mert a versek, amiket mostanában ír,
mondta, tulajdonképpen zsigeri realista versek. Végighallgattam, de nem mondtam semmit.
Aztán Ulisesről kérdeztem. Ő a főnök, mondta Xóchitl, de egyedül van. Attól a naptól kezdve
nem volt több zsigerirealista-gyűlés, és Xóchitl nem kért meg többször, hogy vigyázzak a
fiára éjszakánként. A kapcsolatom a matematikatanárral kimúlt, de azért néha még
lefeküdtünk egymással, és néha még fölhívtam a lakásán, valószínűleg mazochizmusból, vagy
ami még rosszabb, azért, mert unatkoztam. Egy nap azonban megbeszéltünk mindent, ami
köztünk történt, vagy nem történt, és onnantól kezdve nem találkoztunk többet. Amikor
elment, mintha láttam volna rajta a megkönnyebbülést. Arra gondoltam, hogy otthagyom a
calle Montes-i szobát, és hazaköltözöm anyámhoz. Végül úgy döntöttem, hogy nem megyek
el, hanem tartósan berendezkedem.
13

Rafael Barrios, a háza nappalijában ülve, Kalifornia, San Diego, Jackson Street, 1981.
március. Láttátok az Easy Rider-t? Igen, a filmet Dennis Hopperrel, Peter Fondával és Jack
Nicholsonnal. Valahogy úgy voltunk mi akkoriban. De elsősorban valahogy úgy volt Ulises
Lima és Arturo Belano, mielőtt elutaztak volna Európába. Mint Dennis Hopper és a
tükörképe: két erőtől duzzadó, eleven árnyék. Nem mintha bármi kifogásom lenne Peter
Fondával szemben, de egyikük sem hasonlított rá. Müller igen, ő hasonlított Peter Fondára.
Ők ketten viszont pontosan ugyanolyanok voltak, mint Dennis Hopper, és ez nyugtalanító és
csábító volt, mármint nyugtalanító és csábító számunkra, akik ismertük őket, akik a barátaik
voltunk. És ezzel nem akarok ítélkezni Peter Fonda fölött. Nekem tetszett Peter Fonda,
akárhányszor adják a tévében azt a filmet, amit Frank Sinatra lányával és Bruce Dernnel
csinált, mindig megnézem, még ha hajnali négyig fönn kell is maradnom. Mindenesetre
egyikük sem hasonlított hozzá. Dennis Hopperrel viszont pont fordítva volt. Mintha tudatosan
utánozták volna. Egy gyalogos Dennis Hopper duó Mexikóváros utcáin. Mr. Hopper, aki
szétterül két keletről nyugatra elvonuló sötét porfelhő formájában, majd nyom nélkül eltűnik a
város túlsó részén (ahogy az elkerülhetetlen), azon a részen, ahol nincsenek kivezető utak. Én
pedig néha rájuk néztem, és annak ellenére, hogy kedveltem őket, azt gondoltam, mégis mi ez
a színjáték?, mégis mi ez a szemfényvesztés, mi ez a kollektív öngyilkosság? És egy este,
nem sokkal 1975 szilvesztere előtt, nem sokkal azelőtt, hogy elmentek volna Sonorába,
megértettem, hogy ők ilyen módon politizálnak. Ezzel ma már nem tudok azonosulni, akkor
pedig nem láttam át, nem tudom, hogy ez jó volt-e vagy rossz, helyes vagy téves, de ők ilyen
módon politizáltak, így befolyásolták politikailag a valóságot, nézzétek el nekem, ha nem
egészen világos, amit mondok, mostanában egy kicsit össze vagyok zavarodva.

Barbara Patterson, a háza konyhájában, Kalifornia, San Diego, Jackson Street, 1981.
március. Dennis Hopper? Politika? A kurva anyját! Az a seggszőrszálon csüngő szarcsimbók!
Ugyan, mit tud az a balfasz a politikáról. Én mondtam neki: foglalkozz a politikával, Rafael,
foglalkozz a nemes célokkal, a picsába, te a nép kibaszott gyermeke vagy, az a fasz meg úgy
nézett rám, mintha egy rakás szar volnék, egy darabka szemét, valami képzelt magasságból
nézett le rám, és azt válaszolta: az nem gyerekjáték, Barbarita, lassan a testtel, és visszafeküdt
aludni, nekem pedig mennem kellett a munkába, aztán meg az egyetemre, végül is egész nap
volt valami dolgom, egész nap van valami dolgom, jöttem-mentem, az egyetemről a munkába
(felszolgáló vagyok egy hamburgeresnél a Reston Avenue-n), és amikor hazaértem,
rendszerint nem várt más, csak az alvó Rafael, a mosatlan tányérok, a koszos padló, az
ételmaradékok a konyhában (de az a seggfej nekem nem csinált vacsorát!), az egész ház egy
hányinger, mintha egy csapat pávián járt volna nálunk, és akkor nem volt mit tennem,
nekiálltam takarítani, söprögetni, aztán elmentem a boltba, és teletömtem a hűtőt kajával, és
amikor Rafael fölébredt, megkérdeztem: írtál valamit, Rafael?, elkezdted már a regényedet a
chicanó-k életéről San Diegóban?, és Rafael úgy nézett rám, mintha a tévében látna, és azt
válaszolta: írtam egy verset, Barbarita, én erre lemondóan azt mondtam, hogy ez csúcs, te
fasz, olvasd föl, Rafael pedig kinyitott két doboz sört, az egyiket nekem (pedig tudja az a fasz,
hogy nem lenne szabad sört innom), és fölolvasta a kibaszott versét. És valószínűleg azért,
mert tulajdonképpen még mindig szeretem, szinte észre sem vettem, a vers (persze csak, ha jó
volt) máris megríkatott, és mire Rafael végzett a fölolvasással, az arcom nedves volt és
csillogott, ő pedig odajött hozzám, éreztem az illatát – annak a fasznak mexikói illata volt
–, és átöleltük egymást, egész gyöngéden, aztán, mondjuk úgy fél órával később nekiálltunk
szeretkezni, utána pedig Rafael megkérdezte, mit fogunk ma vacsorázni, dundikám?, én pedig
fölkeltem, és úgy, meztelenül kimentem a konyhába, és megcsináltam neki a tükörtojásait,
sonkával és baconnel, és főzés közben az irodalom és a politika járt a fejemben, és eszembe
jutott, hogy amikor Rafaellel még Mexikóban éltünk, elmentünk egy kubai költőhöz,
meglátogatjuk, Rafael, mondtam, te a nép gyermeke vagy, és az a buzi – akarod vagy sem
– észre kell, hogy vegye, milyen tehetséges vagy, mire Rafael azt mondta: de az a helyzet,
Barbarita, hogy én zsigerrealista vagyok, mire én azt feleltem, ne legyél már balfasz, a faszod
zsigeri realista, az, vagy te nem akarsz szembenézni a kibaszott realitással, drágám?, szóval
elmentünk Rafaellel a forradalom nagy lírikusához, ahol előttünk járt már az összes mexikói
költő, akiket Rafael igazán utált (pontosabban, akiket Belano és Lima igazán utált), furcsa
volt, mert mindketten éreztük a szagról – a kubai hotelszobájának olyan szaga volt, mint a
népies költőknek, mint az El delfín proletario folyóirat költőinek, mint Huerta feleségének,
mint a mexikói sztálinistáknak, a szaros forradalmároknak, akik kéthetente kaptak fizetést a
kincstártól –, mindenesetre azt mondtam magamban, és megpróbáltam telepatikusan üzenni
Rafaelnek is: ezt most ne baszd el, most ne nyúlj mellé, Havanna fia pedig jól fogadott
minket, egy kicsit fáradtan, egy kicsit búskomoran, de azért lényegében jól, aztán Rafael
beszélt neki a fiatal mexikói költészetről, de a zsigeri realistákról nem (mielőtt beléptünk, azt
mondtam neki, hogy ha megpróbálja, kinyírom), én meg improvizáltam valami tervet egy
folyóiratról, és azt mondtam, hogy a San Diegó-i egyetem fogja finanszírozni, a kubait pedig
érdekelte a dolog, érdekelték Rafael versei, érdekelte a kurva képzeletbeli folyóiratom, aztán
hirtelen, amikor az interjú már a végéhez közeledett, a kubai – aki addigra már teljesen úgy
nézett ki, mintha aludna – váratlanul a zsigeri realizmusról kérdezett minket. Nem tudom
megmagyarázni. Az a kurva szállodai szoba. A csönd meg a távoli liftek. A korábbi
látogatások szaga. A kubai fickó álomtól, unalomtól vagy alkoholtól elnehezedő szemhéja. A
váratlan szavai – melyeket mintha egy hipnotizált, megigézett ember mondott volna ki
–, mindez hozzájárult ahhoz, hogy elhagyja a számat egy apró kiáltás, egy kiáltás, amely
leginkább mégis egy lövéshez hasonlított. Biztos az izgalom, ezt mondtam nekik. Aztán
mindhárman hallgattunk egy darabig, a kubai bizonyára azon gondolkodott, vajon kicsoda ez
a gringó hisztérika, Rafael azon, hogy beszéljen vagy ne beszéljen a csoportról, én pedig azt
ismételgettem magamban, hogy te szaros kurva, egy nap majd összevarrjuk azt a kibaszott
szádat. Aztán hallottam – miközben már láttam magam otthon, ahogy a gardróbba zárva, a
szám helyén egy hatalmas, összefüggő varral, újra és újra elolvasom a Lángoló síkság
novelláit –, hogy Rafael a zsigeri realistákról beszél, hallottam, hogy a kurva kubai csak
kérdez és kérdez, hallottam, hogy Rafael azt feleli, hogy igen, hogy talán, meg hogy a
kommunizmus gyerekbetegsége, hallottam, hogy a kubai nyilatkozatokról beszél,
kiáltványokról, új alapokról, nagyobb ideológiai tisztánlátásról, és akkor nem tudtam már
tovább visszafogni magam, kinyitottam a számat, és azt mondtam, hogy ennek már vége,
Rafael most csak önmagát képviseli, egyszerűen azért van itt, mert jó költő, erre Rafael
közbeszólt, hallgass, Barbarita, én pedig azt feleltem, te csak ne mondd nekem, hogy
hallgassak, te seggfej, a kubai pedig azt mondta, jaj, a nők, és megpróbált közbelépni a
redves, undorító, tökös macsó szarságaival, de én azt mondtam, a szarba, a szarba, a szarba,
csakis önállóan akarunk publikálni a Casa de las Américasnál, mire a kubai nagy komolyan
rám nézett, és azt válaszolta, hogy ez csak természetes, a Casa de las Américasnál mindenkit
önállóan publikálunk, hát, azt jól teszik, válaszoltam, mire Rafael azt mondta, nyugi van,
Barbarita, a mester a végén még olyasmire fog gondolni, amire nem kéne, mire én azt
feleltem, hogy a kibaszott mester gondoljon csak, amit akar, de a múlt az a múlt, Rafael, a te
jövőd az pedig a te jövőd, nem?, erre aztán a kubai még annál is komolyabban nézett rám, és a
szeme mintha azt üzente volna, hogy ha most Moszkvában lennénk, kislány, akkor a
pszichiátrián kötnél ki, ugyanakkor – és ezt is pontosan éreztem – mintha azt gondolta volna,
na jó, nem olyan vészes a dolog, az őrület az csak őrület, őrület meg egy kis depresszió, és
végeredményben mindhárman amerikaiak vagyunk, Kalibán gyermekei, elvesztünk a nagy
amerikai káoszban, és azt hiszem, ettől megenyhültem, mert láttam a befolyásos ember
szemében a szimpátia szikráját, a megértés szikráját, mintha azt mondaná, nem akarok rosszat
neked, Barbara, tudom, hogyan mennek ezek a dolgok, erre aztán – amilyen idióta vagyok
– elmosolyodtam, Rafael elővette a verseit, úgy ötven oldalt, és azt mondta, ezek a verseim,
elvtársam, a kubai pedig fogta a verseket, megköszönte, majd egy pillanat múlva Rafaellel
együtt fölállt – mint egy lassított felvételen, mint a villám, egy kettős villám, vagy egy villám
és az árnyéka, de lassítva –, és abban a töredék másodpercben azt gondoltam, hogy minden
rendben, bárcsak minden rendben lenne, láttam magam, ahogy egy kubai tengerparton fürdök,
és láttam magam mellett Rafaelt, úgy három méterre tőlem, miközben amerikai újságírókkal
beszélget, New York-i, San Franciscó-i népekkel, IRODALOMRÓL beszélgettek,
POLITIKÁRÓL beszélgettek, a paradicsom kapujában.

José „Keselyű” Colina, Quito kávézó, Mexikóváros, avenida Bucareli, 1981. március. Ennél
közelebb nem is jutottak aztán a politikához azok a seggfejek. Egyszer jártam az El Nacional-
ban, valamikor 1975 környékén, és ott volt Arturo Belano, Ulises Lima meg Felipe Müller,
várták, hogy fogadja őket don Juan Rejano. Hirtelen fölbukkant egy meglehetősen gusztusos
szőke csaj (ebben szakértő vagyok), és bevágott az elbaszott költők sora elé, akik úgy
gyülekeztek az odúban, ahol don Juan Rejano dolgozott, mint a legyek. Természetesen
egyikük sem méltatlankodott (szegények, de úriemberek, a barmok), persze mi a szart is
mondhattak volna, szóval a szőke csaj fogja magát, és odamegy don Juan íróasztalához, és
átad neki egy köteg lapot, valami fordítást, ha jól hallottam (elég jó fülem van), és don Juan
– Isten nyugosztalja békében, nem sok ilyen embert találni – fülig érő szájjal megkérdezi, mi
újság, Verónica (az a görény spanyol velünk iszonyúan bánt), miféle jó szél hozta erre, aztán
az a Verónica odaadja neki a fordításokat, és beszélget egy kicsit az öreggel, vagyis Verónica
beszél, don Juan pedig bólogat, mint akit hipnotizáltak, aztán a szőke csaj fogja a csekkjét,
elrakja a pénztárcájába, megfordul, és eltűnik azon az elbaszott, szutykos folyosón, ezután
don Giovanni – miközben nekünk még mindig csorog a nyálunk – egy pillanatra mintha
megpihent vagy elgondolkodott volna, Arturo Belano pedig – ő volt a szíve csücske, ráadásul
éppen ő ült hozzá a legközelebb – fogja magát és megkérdezi: mi történt, don Juan, mi jár a
fejében?, és don Rejas, mintha csak egy kurva álomból vagy kurva rémálomból ébredne,
ránéz, és azt feleli: tudják, ki volt ez a lány?, és ezt spanyol akcentussal mondta, Belano
szemébe nézve – ami rossz jel, Rejano, bár ezt ti aligha tudtátok róla, amellett, hogy zsémbes
volt, általában mexikói akcentussal beszélt –, szegény öreg, elég rossz véget ért, na mindegy,
a lényeg, hogy azt mondja neki, tudod, Arturo, ki ez a lány?, és Belano azt feleli, passz,
mondjuk azt látom, hogy szimpatikus, kicsoda? Trockij dédunokája!, válaszolja don Rejas,
Verónica Volkow, maga Lev Davidovics dédunokája (vagy unokája, de nem, azt hiszem, a
dédunokája), mire Belano – elnézést, folyton elkalandozom – azt mondta, zsírkirály, és
elrohant Verónica Volkow után, Lima pedig Belano után vetette magát, a Müller gyerek még
ott maradt egy percig, hogy fölmarkolja a csekkjeiket, aztán rohant ő is, mint akit puskából
lőttek ki, Rejano pedig nézte, ahogy eltűnnek a Szutyok Folyosóján, közben pedig mintha
mosolygott volna magában, mintha azt mondta volna, szánalmas, elbaszott kiscsávók, és
szerintem – valószínűleg – a spanyol polgárháborúra gondolt, a halott barátaira, a hosszú,
emigrációban töltött évekre, sőt szerintem még a kommunista párttagsága is eszébe jutott
– bár az nem passzolt igazán Trockij dédunokájához, de don Rejas ilyen volt, alapjában véve
érzelmes, jólelkű ember –, aztán visszatért a Föld bolygóra, a Revista Mexicana de Cultura,
az El Nacional kulturális mellékletének elbaszott szerkesztőségébe, és azok, akik
összezsúfolódtunk a rossz levegőjű irodában, meg akik a sötét folyosón senyvedtek, végül
vele együtt visszatértünk a kurva valóságba, és mindannyian megkaptuk a csekkjeinket.
Később, miután nyélbe ütöttem don Giovannival egy cikkem megjelenését – egy festő
haveromról szólt –, kiléptem az utcára, a lap két munkatársával együtt készen arra, hogy máris
piálni kezdjünk, és észrevettem a többieket egy kávézó üvegén keresztül. Azt hiszem, a
kávézó a La Estrella Errante volt, nem emlékszem pontosan. Velük volt Verónica Volkow.
Utolérték. Meghívták valamire. Egy darabig, amíg a társaim kitalálták, hova menjünk, álltam
a járdán, és őket figyeltem. Boldognak tűntek. Belano, Lima, Müller és Trockij dédunokája.
Az ablakon át láttam, hogy nevetnek, láttam, hogy szakadnak a nevetéstől. Valószínűleg soha
többet nem fognak vele találkozni. A Volkow csajszin világosan látszott, hogy jó társaságból
való, hármuknak viszont a homlokára volt írva, hogy a Lecumberri vagy az Alcatraz vár
rájuk. Nem tudom, mi volt velem. Becsszó nem tudom.
Elöntött a gyöngédség, pedig a „Keselyű” Colina sosem szokott elérzékenyülni. Azok a
faszok Verónica Volkowval nevetgéltek, de vele együtt Lev Trockijjal is. Sosem fognak ennél
közelebb kerülni a bolsevik párthoz. Valószínűleg soha nem is akarnak ennél közelebb
kerülni. Don Iván Rejánovra gondoltam, és éreztem, hogy a szívem elönti a szomorúság. De a
boldogság is, a picsába. Hát ilyen furcsa dolgok történtek az El Nacional-nál a fizetési
napokon.

Verónica Volkow, egy barátnőjével és két barátjával, Mexikóvárosi repülőtér, nemzetközi

indulások oldala, 1981. április. José Colinas úr tévedett, amikor azt állította, hogy soha
többet nem fogom látni a két chilei lakost, Arturo Belanót és Felipe Müllert, valamint a
mexikói lakost, honfitársamat, Ulises Limát. Ha az általa – a valósághoz kevéssé hűen
– elmesélt események 1975-ben történtek, akkor valószínűleg egy évvel később ismét
találkoztam az említett fiatalemberekkel. Ha nem tévedek, 1976 májusában vagy júniusában
történt, egy látványosan derült, sőt szikrázó éjszakán, az ilyen éjszakákon évről évre lassan,
fokozott óvatossággal közlekedünk – mi mexikóiak, és a meglepett külföldi látogatók is –, én
személy szerint ösztönzőnek, ugyanakkor határozottan szomorúnak találom őket.
Az esetnek nincs különösebb jelentősége. Egy mozi bejáratánál történt a Reformán, egy
amerikai vagy talán egy európai film bemutatójának napján.
De az is lehet, hogy valamelyik mexikói rendező filmje volt.
Én néhány barátommal jelentem meg, és nem is tudom, hogyan, váratlanul megláttam
őket. A díszlépcsőn ültek, dohányoztak és beszélgettek. ők már korábban észrevették engem,
de nem jöttek oda hozzám köszönni. Igazából úgy néztek ki, mint a koldusok, borzasztóan
disszonáns hatást keltettek ott, a mozi bejáratánál, a jól öltözött, frissen borotvált emberek
között, akik a díszlépcsőn fölfelé menet úgy kerülték ki őket, mintha attól tartanának, hogy
valamelyikük kinyújtja a kezét, és a lábuk közé csúsztatja. Szerintem legalább egyikük
drogok hatása alatt volt. Azt hiszem, Belano volt az. A másik – talán Ulises Lima
– dudorászva olvasott, és egy könyv margójára jegyzetelt. A harmadik (nem, nem Müller volt
az, egész biztosan nem, Müller magas és szőke, ez pedig töpszli és barna volt) rám nézett, és
rám mosolygott, mintha ő tényleg fölismert volna. Nem volt más választásom, én is
köszöntem neki, és amikor nem figyeltek oda a barátaim, odamentem hozzájuk, és
üdvözöltem őket. Ulises Lima ugyan viszonozta a köszönésem, de nem állt föl a lépcsőről.
Belano gépiesen fölállt, de úgy nézett rám, mintha nem ismerne. A harmadik azt mondta, te
vagy Verónica Volkow, aztán fölsorolta néhány versem, amelyek nem sokkal azelőtt jelentek
meg egy folyóiratban. Úgy látszott, egyedül neki van kedve beszélgetni, úristen, gondoltam,
csak nehogy Trockijról beszéljen, de nem Trockijról beszélt, hanem a költészetről,
megemlített egy folyóiratot, amelyet egy közös barátunk adott ki (közös barát?, rettenet!), és
aztán mondott még valami mást is, de azt már nem értettem.
Amikor indulni készültem – talán egy percig lehettem ott velük –, Belano alaposabban
megnézett, és fölismert. Á, Verónica Volkow, mondta, és az arcára kiült egy számomra
rejtélyesnek tűnő mosoly. Hogy megy a versírás?, kérdezte. Én nem tudtam, mit feleljek egy
ilyen hülye kérdésre, és megvontam a vállam. Hallottam, hogy engem keres az egyik barátom.
Elbúcsúztam tőlük. Belano kezet nyújtott, én pedig megráztam. A harmadik adott egy puszit.
Egy pillanatra azt hittem, hogy a végén még képes lesz otthagyni a barátait a lépcsőn, és
csatlakozik az én társaságomhoz. Majd találkozunk, Verónica, mondta. Ulises Lima nem állt
föl. Amikor már befelé mentem a moziba, még egyszer megnéztem őket. Csatlakozott
hozzájuk egy negyedik is, vele beszélgettek. Azt hiszem – de nem vagyok benne biztos
–, Pérez Camarga volt az, a festő. Viszont arra emlékszem, hogy jól öltözött volt, tiszta, és
mintha kissé idegesen viselkedett volna. Később, az előadás végén láttam Pérez Camargát,
vagyis azt a hozzá hasonló fickót, de már nem láttam a három költőt, és ebből arra
következtettem, hogy a lépcsőn ezt a negyedik alakot várták, és egy rövid megbeszélés után
távoztak.

Alfonso Pérez Camarga, Mexikóváros, calle Toledo, 1981. június. Belano és Lima nem volt
forradalmár. Nem voltak írók sem. Néha írtak verseket, de azt sem mondanám róluk, hogy
költők lettek volna. Drogdílerek voltak. Elsősorban marihuánával foglalkoztak, de tartottak
készleten gombát is, üvegedényekben, eredetileg bébiételes üvegcsékben árulták, és bár első
ránézésre undorító volt – egy magzatvizet tartalmazó kristályedényben úszkáló babakakihurka
–, végül mégis rákaptunk a kurva gombákra, és legtöbbször ezt kértük tőlük, gombát
Oaxacából, gombát Tamaulipasból, gombát Huasteca veracruzi vagy a potosíi részéről,
igazából totál mindegy, honnan. A gombát aztán bulikon vagy szűk körben fogyasztottuk.
Hogy ki az a mi? Hozzám hasonló festők, építészek, mint szegény Quim Font (valójában
éppen ő volt, aki bemutatott minket egymásnak, nem is sejtve – legalábbis szeretném ezt
föltételezni –, hogy hamarosan milyen kapcsolatba kerülünk). Mert ezeknek a kiscsávóknak
valójában nagyon jó szimata volt az üzlethez. Amikor megismertem őket (szegény Quim
házában), a költészetről és a festészetről beszélgettünk. Vagyis: a mexikói költészetről és a
mexikói festészetről (létezik másmilyen?). Aztán nem sokkal később a drogokra terelődött a
szó. És a drogokról áttértünk az üzletre. Pár perc múlva már ki is vittek a kertbe, és egy
jegenye árnyékában meg is kóstoltatták velem a marihuánájukat. Első osztályú volt, úgy
bizony, amilyet nagyon régen kóstoltam utoljára. Így aztán az ügyfelük lettem. Mellesleg
ingyenreklámot csináltam nekik több festő és építész barátomnál, akik aztán szintén Lima és
Belano ügyfelei lettek. Szóval, egy bizonyos optikán keresztül nézve a dolgot, ez előrelépés
volt, hogy azt ne mondjam, megkönnyebbülés. Föltételezem, legalább tiszták voltak. És az
ember beszélgethetett velük a művészetről, miközben lezárt egy ügyletet. És föltételeztük,
hogy nem akarnak átverni vagy csapdába csalni minket. Biztos hallottatok azokról a
trükkökről, amelyeket a jött-ment drogdílerek szoktak alkalmazni. És tulajdonképpen
diszkrétek voltak (legalábbis ezt gondoltuk róluk) és pontosak, megvolt a biztos hátterük, föl
lehetett őket hívni azzal, hogy szükségem van holnapra ötven gramm acapulco goldra, mert
meglepetésbulit tartok, ők pedig nem kérdeztek semmi mást, csak a helyet és az időt, még
csak szóba se hozták a pénzt, bár ezzel kapcsolatban természetesen sosem volt okuk panaszra,
zokszó nélkül kifizettük, amit kértek, öröm ilyen ügyfelekkel dolgozni, nem igaz? És ment
minden, mint a mesében. Néha, természetesen, voltak nézeteltérések. Általában a mi
hibánkból. A bizalmunkba fogadtuk őket, és – ez már csak így szokott lenni – vannak olyan
emberek, akikkel jobb bizonyos távolságot tartani. Megbosszulta magát a demokratikus
beállítottságunk, mert például, ha egyik-másik buli vagy összejövetel különösen unalmasra
sikeredett, akkor néha behívtuk őket, töltöttünk nekik egy italt, megkértük őket, hogy
meséljék el részletesen, pontosan honnan származik az az áru, amit be fogunk venni, vagy el
fogunk szívni, szóval efféle ártatlan dolgokat, minden bántó szándék nélkül, ők pedig ittak a
töményeinkből, ettek az ételeinkből, de valahogy, hogy is mondjam?, talán távolságtartó
módon, hűvösen, mintha ott lennének, de mégsem, vagy mintha mi rovarok lennénk, vagy
olyan tehenek, akikből minden este vért csapolnak, és akiket mégis célszerű ösztökélve
életben tartani, de egyetlen mozdulatuk sem árulkodott közelségről, szimpátiáról vagy
ragaszkodásról. És bár általában részegek voltunk vagy be voltunk állva, ezt mégis
észrevettük, és néha, hogy piszkáljuk őket, végig kellett hallgatniuk minket, a
megjegyzéseinket, a véleményünket, hogy valójában mit is gondolunk róluk. Természetesen
sosem tartottuk őket valódi költőnek. Forradalmárnak meg aztán végképp nem. Dílerek
voltak, és kész! Mi például tiszteljük Octavio Pazt, ők viszont a gőgös tudatlanságukban kerek
perec megvetették. Ez elfogadhatatlan, nem igaz? Egyszer, nem tudom, miért, de mondtak
valamit Tamayóról, valamit Tamayo ellen, na, az már mindennek a teteje volt, nem
emlékszem pontosan a kontextusra – az az igazság, hogy már arra sem emlékszem, hol
voltunk, talán nálam, talán nem, nem is érdekes –, az biztos, hogy valaki Tamayóról és
Cuevasról beszélt, egyikünk pedig ódákat zengett José Luis keménységéről, az erőről és a
bátorságról, amely kivétel nélkül az összes művéből sugárzik, meg arról, hogy milyen
szerencsések vagyunk, hogy kortársaik és honfitársaik lehetünk, és akkor valamelyikük azt
mondta (mindketten ott voltak az egyik sarokban, emlékszem rá, az egyik sarokban vártak a
pénzükre), hogy Cuevas bátorsága, keménysége vagy ereje, nem is tudom, csak üres blöff, és
a kijelentés rögtön dermesztő hatással volt ránk, mindannyiunkban kibontakozott valamiféle
jeges fölháborodás, nem tudom, ez érthető-e, majdnem fölfaltuk őket élve. Azt akarom ezzel
mondani, hogy néha mulatságos volt hallgatni őket. Tulajdonképpen olyanok voltak, mint két
földönkívüli. De ahogy egyre közelebb kerültek hozzánk, ahogy egyre jobban megismertük
őket, vagy egyre figyelmesebben meghallgattuk őket, a pózolásuk már inkább szomorú
látvány volt, ellenérzést szült. Persze nem voltak költők és nem voltak forradalmárok, de
szerintem még nemük sem volt. Hogy mit akarok ezzel mondani? Hát, hogy úgy tűnt, a szex
nem érdekli őket (csak a pénz érdekelte őket, amit ki tudnak belőlünk préselni), de a költészet
és a politika sem, bár látszatra igyekeztek idomulni a fiatal baloldali költő sablonos
ideáljához. De nem, a szex nem érdekelte őket, ezt biztosan tudom. Hogy honnan tudom? Egy
barátnőmtől, egy építész barátnőmtől, aki dugni akart az egyikkel. Belanóval, azt hiszem. A
döntő pillanatban aztán nem történt semmi. Lankadt farkak.
14

Hugo Montero, egy sör mellett a La Mala Senda bárban, Mexikóváros, calle Pensador
mexicano, 1982. május. Volt egy szabad hely, én pedig azt mondtam magamnak, ugyan,
miért ne vegyem be a haveromat, Ulises Limát a Nicaraguába tartó csapatba? Ez januárban
történt, nem indult rosszul az új év. Ráadásul azt hallottam, hogy Lima elég rossz passzban
van, és arra gondoltam, hogy bárkinek visszahozza az életkedvét egy kis kiruccanás a
forradalomba. Így aztán nem szóltam senkinek, csak elintéztem a papírokat, és fölraktam
Ulisest a Managuába tartó repülőre. Természetesen nem voltam vele tisztában, hogy ezzel a
döntésemmel én magam teszem a nyakamra a kötelet; ha tudtam volna, Ulises Lima ki nem
teszi a lábát Mexikóvárosból, de hát az ember már csak ilyen, lelkes, és aminek meg kell
történnie, az végül meg is történik, csak bábok vagyunk a sors kezében, nem igaz?
Na jó, szóval, ott tartottam, hogy fölraktam Ulises Limát a repülőre, és azt hiszem, már a
fölszállás előtt kiszagoltam, mi hozza majd rám a bajt azon a kiránduláson. A mexikói
delegációt egy költő, a főnököm, Álamo vezette, és amikor meglátta Ulisest, azonnal
elfehéredett és félrehívott. Mit keres itt ez a balfasz, Montero?, kérdezte. Jön velünk
Managuába, feleltem. Álamo többi mondandóját inkább nem ismételném meg, mert valójában
nem vagyok rossz ember. Közben arra gondoltam: ha nem akartad, te naplopó, hogy ez a
költő is velünk jöjjön, akkor miért nem te magad felügyelted a meghívókat, miért nem vetted
a fáradságot, hogy te magad hívj föl mindenkit, akinek el kellett jönnie. Ezzel nem azt akarom
mondani, hogy nem lett volna rá képes. Álamo személyesen hívta meg a legközelebbi
puszipajtásait, nevezetesen a népies költők bandáját. Személyesen hívta meg a legkedvesebb
talpnyalóit is, aztán sorban a mexikói irodalom nehéz- és pehelysúlyúit – mindannyian helyi
bajnokok voltak a saját súlycsoportjukban –, de ahogy az lenni szokott, mert ebben az
országban nem ismerik az illemet, az utolsó pillanatban két-három görény lemondta az utat, és
kénytelen voltam én pótolni a hiányt – Neruda szavaival élve. Akkor jutott eszembe Lima,
valahonnan a tudomásomra jutott, hogy újra Mexikóban van, és rendesen meg van zuhanva,
én pedig az a fajta vagyok, aki, ha szívességet tehet valakinek, akkor szívességet tesz, nincs
ezzel mit tenni, Mexikó nevelt így, szóval, ez van.
Persze most meló nélkül maradtam, és néha, amikor olyan a hangulatom, amikor a
másnap elém tár egyet a főváros apokaliptikus hajnalai közül, akkor azt gondolom, hogy
rosszul tettem, és hogy meghívhattam volna mást is, egyszóval elbasztam, de alapjában véve
nem bántam meg, amit tettem. Ott voltunk hát a repülőn, ahogy már meséltem, és most már
Álamo is tudta, hogy az útra beslisszolt Ulises Lima, én meg igyekeztem meggyőzni:
nyugalom, mester, nem lesz semmi gond, a szavamat adom, mire Álamo végigmért – talán
fogalmazhatok úgy, hogy izzó tekintettel –, és azt felelte: rendben, Montero, a te problémád,
meglátjuk, hogyan oldod meg. Erre azt válaszoltam: a mexikói pavilon lesz messze a legjobb,
főnök, fő a hidegvér és a nyugalom, nehogy aztán aggódjon itt nekem. Addigra már Managua
felé repültünk a koromfekete égbolton, és az íródelegációnk tagjai úgy vedeltek, mintha
tudnák vagy sejtenék, vagy valaki leadta volna nekik a drótot, hogy a repülő le fog zuhanni,
én pedig föl-alá járkáltam egyiktől a másikig a folyosón, üdvözöltem a jelenlevőket,
szétosztottam pár papirost a mexikói írók nyilatkozatával – a pamfletet Álamo rakta össze a
népies költőkkel, szolidaritásul Nicaragua testvéri népével, aztán én tisztáztam le (és
javítottam ki, miért titkolnám) –, hogy akik még nem ismerték – ők jelentették a nagy
többséget –, azok is elolvassák, és akik még nem írták alá – ők már csak néhányan voltak
–, azok is odavéssék az aláírásukat az „Alulírottak:” bekezdéshez, vagyis pontosan Álamo és
a népies költők, az apokalipszis kvintettjének kézjegye alá.
És akkor, miközben beszereztem a hiányzó aláírásokat, eszembe jutott Ulises Lima,
láttam az ülésnek támaszkodó boglyas fejét, mintha rosszul lenne vagy aludna, így vagy úgy,
de csukva volt a szeme, és grimaszolt, mintha rémálom gyötörné, gondoltam, és az jutott
eszembe, szóval, hogy a haver nem akarja majd csak úgy, szó nélkül aláírni a nyilatkozatot, és
egy pillanatra – miközben a repülő jobbra-balra imbolygott, és a legrosszabb félelmeink
látszottak beigazolódni – eljátszottam a gondolattal, hogy tőle nem kérem el az aláírását, hogy
egyszerűen megfeledkezem róla, merthogy én baráti szívességként szereztem neki ezt az utat,
azért, mert rossz passzban volt, vagy legalábbis ezt mondták róla, nem azért, hogy
szolidaritást vállaljon emezekkel vagy amazokkal, de aztán mégis arra gondoltam, hogy
Álamo meg a népies költők nagyítóval fogják ellenőrizni az „alulírottakat”, és én fogok
megfizetni érte, ha ő hiányzik. És a kétely – Othón szavaival élve – befészkelte magát a
tudatomba. Odamentem hát Uliseshez, és megérintettem a vállát, mire ő azonnal kinyitotta a
szemét – mint egy kibaszott robot, akit valami okkult, a bőrébe épített mechanizmust
működésbe hozva fölébresztettem –, és úgy nézett rám, mintha nem ismerne, mégis
fölismerne engem, nem biztos, hogy ez érthető (valószínűleg nem az), aztán leültem a
mellette levő ülésre, és azt mondtam, nézd, Ulises, van egy kis gond, az összes mester aláírta
itt ezt a faszságot az állítólagos szolidaritásunkról a nicaraguai írókkal és Nicaragua népével,
és már csak a te aláírásod hiányzik, de ha nem akarod aláírni, akkor sincs semmi baj, azt
hiszem, el tudom simítani a dolgot, erre megszólalt, de olyan hangon, hogy a szívem szakadt
meg: hadd olvassam el, én először nem is értettem, mi a faszról beszél, aztán fölfogtam,
odanyújtottam neki egy másolatot a nyilatkozatból, és láttam – hogy is mondjam – elmerülni a
szavak között?, valahogy így, aztán hozzátettem: mindjárt jövök, Ulises, körülnézek a
repülőn, hátha a kapitánynak szüksége van a segítségemre, de te csak olvass addig nyugodtan,
nem kell sietni, és ne érezd magad nyomás alatt, ha akarod, aláírod, ha nem, nem, aztán úgy
tettem, ahogy mondtam, fölálltam, és elindultam a repülő orrába, így mondják, orr, ugye?, na
mindegy, az elejébe, egy darabig még osztogattam a tetves nyilatkozatot, és beszélgettem a
mexikói és a latin-amerikai irodalom nagyjaival (több Mexikóba emigrált író is ott volt
velünk, három argentin, egy chilei, egy guatemalai és két uruguayi), akiken az utazás ezen
szakaszára már kezdtek kiütközni az alkoholmérgezés első jelei, és amikor visszatértem
Ulises helyéhez, ott találtam az aláírt nyilatkozatot, a precízen összehajtogatott lapot az üres
ülésen, és Ulisest, a szeme újra csukva volt, a dereka egyenes, de a szeme csukva,
fogalmazzunk úgy, hogy mintha borzasztóan szenvedne, vagy akár úgy, hogy mintha
méltósággal viselné ezt a szenvedést (vagy valami mást). Aztán már nem is láttam többet,
amíg meg nem érkeztünk Managuába.
Nem tudom, mit csinált az első pár napban, de az biztos, hogy nem ment el egyetlen
fölolvasásra, egyetlen találkozóra, egyetlen kerekasztal-beszélgetésre sem. Néha eszembe
jutott, basszus, mit hagy ki. Az élő történelmet, ahogy mondani szokás, egy folyamatos bulit.
Emlékszem, hogy kerestem a szállodai szobájában – aznap, amikor Ernesto Cardenal fogadott
minket a minisztériumban –, de nem találtam, a recepción pedig azt mondták, hogy már napok
óta nem látták arrafelé. Hát, mit lehet tenni, mondtam magamban, biztosan piál valamerre,
vagy egy nicaraguai barátjánál van, vagy mit tudom én, sok volt a munkám, nekem kellett
ügyelnem az egész mexikói delegációra, nem tölthettem azzal a napom, hogy Ulises Lima
után kajtassak, már az is nagy szívesség volt, hogy bejuttattam a csoportba. Így aztán nem
törődtem vele, a napok pedig teltek – Vallejo szavaival élve –, aztán egy délután, emlékszem,
odajött hozzám Álamo, és azt kérdezte, Montero, hova a picsába tűnt a barátod?, már régóta
nem láttam. Erre azt gondoltam: a faszba, tényleg, Ulises eltűnt. Őszintén megmondom,
eleinte nem voltam pontos tudatában az előttem kibontakozó helyzetnek, nem láttam át az
előttem váratlanul, egy tompa puffanással föltáruló életszerű és kevésbé életszerű eshetőségek
tárházát. Azt gondoltam, biztosan itt mászkál valahol, és bár nem állítom, hogy egy pillanat
múlva már meg is feledkeztem róla, mondhatjuk, hogy elnapoltam a problémát későbbre. De
Álamo nem napolta el, és még aznap este, a nicaraguai és a mexikói költők testvéri vacsoráján
újra megkérdezte, hova a picsába tűnt Ulises Lima. Mindennek a tetejébe Cardenal kibaszott
komái közül az egyik Mexikóban tanult, és ismerte Ulisest, és ahogy megtudta, hogy ő is a
delegációnk tagja, rögtön látni akarta, hogy üdvözölje a zsigeri realizmus atyját, így mondta
– köpcös, félig kopasz nicaraguai csávó volt, valahonnan emlékeztem rá, lehet, hogy pár évvel
azelőtt én szerveztem neki felolvasóestet a Szépművészetiben, nem is tudom –, úgy éreztem,
hogy félig viccel, elsősorban azért gondolom, ahogy azt mondta, hogy a zsigeri realizmus
atyja, mintha nevetne, mintha csak ugratná a jelen levő mexikói költőket, és az az igazság,
hogy úgy nevettek vele, mint akik értik a viccet, még Álamo is nevetett, részben, mert jól
érezte magát, részben, mert követnie kellett a pokoli etikettet, nem úgy a nicák, akikre inkább
csak átragadt a nevetés, vagy csak kényszeredetten mosolyogtak, mert hát nagy az isten
állatkertje, és a költők kifutója sem kicsi benne.
Amikor végre megszabadultam ezektől a parazitáktól, már éjfél is elmúlt, másnap pedig
haza kellett hajtanom mindenkit Mexikóvárosba, és az az igazság, hogy hirtelen kimerültnek
éreztem magam, a gyomrom is kavargott, émelyegni nem émelyegtem, de majdnem, ezért
aztán úgy döntöttem, hogy iszom egy kilépőt a szálloda bárjában, ahol még úgy-ahogy
tisztességes italokat lehetett kapni, Managua más létesítményeivel ellentétben, ahol az
emberek gyakorlatilag mérget ittak tisztán, én nem tudom, mire várnak a sandinisták, hogy
lépjenek valamit az ügyben. A szálloda bárjában pedig ott találtam don Pancracio Montesolt,
aki bár guatemalai volt, a mexikói delegációval érkezett, egyebek mellett azért, mert nem volt
semmiféle guatemalai delegáció, és mert Mexikóban élt már legalább harminc éve. Don
Pancracio látta, hogy elszántan nekiállok piálni, és ugyan eleinte nem szólt semmit, aztán
mégis felém fordult, és azt mondta, ifjú Montero, kissé nyugtalannak látom ma este, csak nem
szerelmi bánat? Valami ilyesmit kérdezett don Pancracio. Én pedig azt feleltem, bár úgy
lenne, don Pancracio, csak fáradt vagyok, idióta válasz volt, akárhogy is nézzük, mert sokkal
jobb fáradtnak lenni, mint szenvedni egy nőcske miatt, de ezt válaszoltam, don Pancracio
pedig minden bizonnyal észrevette, hogy bánt valami, mert általában kicsit összeszedettebben
beszélek, így aztán – valami elképesztő fürgeséggel – leszállt a bárszékről, átvágott a
bennünket elválasztó téren, és egy kecses szökkenéssel elhelyezkedett mellettem. Akkor hát,
mi a baj?, kérdezte. Az, hogy elvesztettem a delegáció egyik tagját, feleltem. Don Pancracio
úgy hunyorgott rám, mintha nem látna tisztán, aztán kért egy dupla whiskyt. Egy darabig
mindketten csak ültünk némán, piáltunk, és az üvegen keresztül bámultunk kifelé abba a sötét
térbe, ami Managua városa volt, ideális hely ahhoz, hogy elvesszen benne az ember, mármint
a szó szoros értelmében, egy város, amelyet csak a postásai ismernek, és ahol a mexikói
delegáció is eltévedt többször is, ezt tanúsíthatom. Azt hiszem, hosszú ideje most először
kezdtem otthon érezni magam. Pár perccel később föltűnt egy soványka és jelentéktelen
kiscsávó, és egyenesen odament don Pancracióhoz, hogy autogramot kérjen tőle. Magával
hozta az egyik könyvét is, egy Mortiz-kiadást, olyan gyűrött és kopott volt, mint egy
bankjegy. Hallottam, ahogy dadog valamit, aztán elment. Don Pancracio már-már túlvilági
hangon szólt pár szót csodálóinak tömegéről. Azután kisebb hadosztálynyi utánzója
következett. És végül egy kosárlabdacsapatra való ócsárlója. De szóba hozta a velencei-
mexikói Giacomo Moreno-Rizzót is, aki érthető okokból nem volt tagja a delegációnak, bár,
amilyen hülye vagyok, ahogy don Pancracio kimondta a nevét, tisztára azt hittem, hogy
Moreno-Rizzo ott van, hogy egy pillanattal azelőtt lépett be a szálloda bárjába, ami persze
minden szempontból valószínűtlen volt, hiszen a delegációnk – minden hibája mellett – egy
szolidáris és baloldali delegáció volt, Moreno-Rizzo pedig, ahogy mindenki tudja, Paz
cselédje volt. Szóval don Pancracio kifejtette, vagy legalábbis utalt rá, milyen elszántan
törekszik rá Moreno-Rizzo, hogy alattomban hasonlatossá váljon őhozzá, don Pancracióhoz.
De Moreno-Rizzo prózája nem tudja levetkőzni azt az egyszerre álszent és erőszakos stílust,
amely egyébként oly jellemző az Amerikában partra vetődő európaiak mindegyikére, akik az
ellenséges közegben való túlélés érdekében arra kényszerülnek, hogy szinte kizárólag üres
gesztusokból építkezve hősködjenek, miközben az övé, az enyém, mondta don Pancracio,
Reyes törvényes örökösének prózája – talán más szájából ez jobban hangzott volna a Moreno-
Rizzo-féle dermesztő hamisítványok esküdt ellensége. Aztán don Pancracio rákérdezett: és
melyik mexikói író hiányzik? Összerezzentem a hangjától. Az, akit Ulises Limának hívnak,
válaszoltam, és éreztem, hogy libabőrös leszek. Á, mondta don Pancracio. És mióta hiányzik?
Fogalmam sincs, vallottam be, lehet, hogy az első naptól kezdve. Don Pancracio megint
hallgatásba merült. Intett a pultosnak, hogy töltsön neki még egy whiskyt, végül is az
Oktatásügyi Minisztérium fizette. Nem, nem az első naptól, mondta don Pancracio – aki
hallgatag ember ugyan, de nyitott szemmel jár –, én összefutottam vele a szállodában az első
napon, és a második napon is, tehát akkor még megvolt, bár az igaz, hogy nem emlékszem,
hogy máshol is láttam volna. Költő? Persze, bizonyára költő, mondta, meg sem várva a
válaszomat. És a második nap után már nem látta többet?, kérdeztem. A második este után,
mondta don Pancracio. Nem, nem láttam. És most mit csináljak?, kérdeztem. Először is ne
szomorkodjon fölöslegesen, mondta don Pancracio, előbb-utóbb minden költő elveszik, aztán
tegyen bejelentést a rendőrségen. A sandinista rendőrségnek, pontosított. De nem volt elég vér
a pucámban, hogy fölhívjam a rendőrséget. Se a sandinistát, se a somozistát, a rendőrség az
mindig rendőrség, lehet, hogy az alkohol miatt, vagy az ablakon túli éjszaka miatt, de nem
volt gyomrom meghúzni egy ilyen kaliberű lépést Ulises Limával szemben.
Pedig ez a döntés később még nyomasztani fog, mivel másnap reggel, mielőtt elindultunk
volna a repülőtérre, Álamo a fejébe vette, hogy összegyűjti az egész delegációt a szálloda
egyik halljában, és végső számvetést tart a managuai tartózkodásunkról, ami persze csak még
egy kis üres szócséplés volt. Miután mindannyian egyértelműen biztosítottuk a nicaraguai
népet megingathatatlan szolidaritásunkról, és már mindenki a szobájába tartott a csomagjaiért,
odajött hozzám Álamo az egyik népies költő társaságában, és megkérdezte, hogy előkerült-e
végül Ulises Lima. Nem volt más választásom, beismertem, hogy nem, hacsak nem alszik
éppen a szobájában. Hát, akkor vessünk véget a bizonytalanságnak most azonnal, mondta
Álamo, és belépett a liftbe, nyomában a népies költővel és velem. Ulises Lima szobájában ott
találtuk Aurelio Praderát, a költőt és remek stilisztát, aki elárulta, amit már tudtam, hogy
Ulises ott volt az első két napon, de aztán elpárolgott. És miért nem szóltál erről Hugónak?,
bömbölte Álamo. Az ezt követő magyarázatok elég zavarosak voltak. Álamo a haját tépte.
Aurelio Pradera azt mondta, hogy nem érti, miért őt vonják felelősségre, pont őt, akinek egy
egész éjszakán keresztül el kellett viselnie Ulises Lima fennhangon előadott lázálmait,
véleménye szerint ez igazságtalanság. A népies költő leült az ágyra, ahol feltehetően a
kavarodás okozójának kellett volna aludnia, és nekiállt lapozgatni egy irodalmi folyóiratot.
Valamivel később észrevettem, hogy megjelent egy másik népies költő is, és mögötte az
ajtóban ott állt don Pancracio Montesol, a 405-ös szoba falai között kialakulóban levő dráma
néma szemlélőjeként. Persze azonnal megértettem, hogy már nem én vagyok felelős a
mexikói delegáció operatív igazgatásáért. Vészhelyzetben ez a szerep Julio Labarcát, a népies
költők marxista teoretikusát illette, aki olyan eréllyel vette át az irányítást, amely abban a
pillanatban távolról sem volt rám jellemző.
Az volt az első döntése, hogy hívjuk a rendőrséget, majd összehívott egy rendkívüli ülést,
azok részvételével, akiket a delegáció „gondolkodó fejeinek” nevezett, tehát azokkal az
írókkal, akik hébe-hóba véleménycikkeket, rövid esszéket, politikai könyvkritikát is írtak (a
„kreatív fejek” közé a költők és az elbeszélők tartoztak, így például don Pancracio, és létezett
még a „forrófejűek” szekciója, azaz a kezdőké és az elsőkönyveseké, mint Aurelio Pradera és
talán maga Ulises Lima is, és a „gondolkodó-kreatív fejeké”, ez volt a créme de la créme, és
ezt a címet mindössze két népies költő birtokolta, Labarcával az élen), és miután nyíltan és
eltökélten kiértékelték magát az incidenst, valamint azt az új helyzetet, amelyet az incidens
szült vagy teremtett, arra a következtetésre jutottak, hogy a legjobb, amit a delegáció tehet, az
az, hogy követjük az eredeti menetrendet, vagyis még aznap, további késlekedés nélkül
hazautazunk, és a Lima-ügyet az illetékes hatóságokra bízzuk.
 Arról, hogy milyen politikai visszhangot eredményezhet egy mexikói költő eltűnése
Nicaraguában, igazán borzasztó dolgok hangzottak el, de aztán számba véve, hogy Ulises
Limát nagyon kevesen ismerték, és hogy az őt ismerő keveseknek legalább a fele már
rosszban volt vele, a riadalom rögtön több fokkal alábbhagyott. Sőt még az az eshetőség is
szóba került, hogy az eltűnése talán észrevétlenül marad.
Később megérkeztek a rendőrök, és Álamóval és Labarcával együtt beszéltem eggyel, aki
azt állította magáról, hogy nyomozó, és akit Labarca azonnal elkezdett „elvtársazni”,
„elvtársam” így, „elvtársam” úgy, és igazság szerint ahhoz képest, hogy rendőr volt,
szimpatikusnak és megértőnek tűnt, bár nem mondott semmit, amit korábban már ne
mérlegeltünk volna. Érdeklődött az „író elvtárs” szokásairól. Elmondtuk, hogy természetesen
nem ismerjük a szokásait. Tudni akarta, hogy volt-e valami „különcsége” vagy „gyöngéje”.
Álamo azt felelte, hogy azt sosem lehet tudni, a testület éppolyan változatos volt, mint az
emberiség, az emberiség pedig – ez tudvalevő – gyöngeségeinkből áll össze. Labarca
támogatta (a maga módján), és hozzátette, hogy lehet, hogy Lima degenerált, de az is lehet,
hogy nem az. Milyen értelemben degenerált?, tudakolta a sandinista nyomozó. Azt nem
tudnám pontosan megmondani, felelte Labarca, igazából nem ismertem, még a repülőn sem
láttam. Ugyanazzal a repülővel érkezett, mint mi, ugye? Persze, Julio, válaszolta Álamo.
Aztán átpasszolta a labdát nekem: te ismered, Montero (mennyi bátorság koncentrálódott
ezekben a szavakban), mesélj róla, milyen volt. Én rögtön mostam a kezemet. Ismét
elmagyaráztam az egész történetet az elejétől a végéig, a beszámolómat az Álamo és Labarca
arcára kiülő unalom, és a nyomozó őszinte érdeklődése kísérte. Amikor végeztem, azt
mondta, á, nem semmi, micsoda élete van az íróknak. Aztán arról érdeklődött, miért voltak
olyan írók, akik nem akartak Managuába utazni. Személyes okokból, felelte Labarca. Nem
azért, mert szembefordultak a forradalmunkkal? Hogy gondolhat ilyet, dehogy, felelte
Labarca. Kik azok az írók, akik nem akartak eljönni?, kérdezte a nyomozó. Álamo és Labarca
összenézett, aztán rám néztek. Én kinyitottam azt a nagy számat, és elsoroltam a neveket. Jaj,
a francba, mondta Labarca, ezek szerint Marco Antoniót is meghívtuk? Igen, mondta Álamo,
jó ötletnek tűnt. És nekem miért nem szólt erről senki?, kérdezte Labarca. Szóltam Emiliónak,
ő pedig leokézta, felelte Álamo neheztelve, amiért Labarca előttem kérdőjelezi meg a
hatalmát. És ez a Marco Antonio, ez kicsoda?, kérdezte a nyomozó. Egy költő, felelte Álamo
szárazon. De miféle költő?, firtatta a nyomozó. Szürrealista költő, felelte Álamo. A PRI, a
Nemzeti Forradalmi Párt szürrealistája, pontosított Labarca. Lírikus költő, tettem hozzá. A
nyomozó párszor bólintott, mintha azt mondaná, értem már, bár számunkra világos volt, hogy
szart sem ért az egészből. Szóval ez a lírikus költő nem akart szolidaritást vállalni a sandinista
forradalommal? Na jó, mondta Labarca, azért ez így ebben a formában egy kicsit erős.
Gondolom, nem tudott eljönni, mondta Álamo. Bár Marco Antonio, na igen, mondta Labarca,
és először nevette el magát. Álamo elővett egy pakli Delicadost, és körbekínálta. Labarcával
vettünk belőle, de a nyomozó egy mozdulattal visszautasította, és rágyújtott egy kubai
cigarettára, ezek erősebbek, mondta olyan kihívó hangon, hogy az teljesen váratlanul ért
minket. Mintha azt mondta volna: mi forradalmárok erős dohányt szívunk, mi igazi férfiak
igazi dohányt szívunk, mi, akik konkrétan alakítjuk a jelent, valódi dohányt szívunk. Erősebb,
mint egy Delicados?, kérdezte Labarca. Kapadohány, elvtársak, hamisítatlan dohány. Álamo
halkan elnevette magát, és azt mondta: mintha nem is lenne igaz, hogy eltűnt közülünk egy
költő, de igazából azt akarta mondani: mit tudsz te a dohányról, te kibaszott fasz. Kubai
dohánnyal törlőm ki a seggem, mondta Labarca szinte szemrebbenés nélkül. Hogy mondja,
elvtárs?, kérdezte a nyomozó. Leszarom a kubai dohányt, ahol egy Delicados ég, ott a többit
el lehet nyomni. Álamo megint nevetett, a nyomozó pedig mintha azon hezitált volna, hogy
most elsápadjon, vagy csodálkozó arckifejezést öltsön. Majd azt mondta, remélem, elvtárs,
hogy ezt nem valami hátsó szándékkal mondja. Sem hátsó sem elülső szándékkal, úgy
mondom, ahogy az imént hallotta. Egy Delicadosszal semmi sem veheti föl a versenyt,
mondta Labarca. Á, mekkora gengszter ez a mi Juliónk, sutyorgott Álamo felém fordulva,
hogy a nyomozó ne vegye észre, milyen kemény küzdelem árán tudja csak elfojtani a
nevetést. És mire alapozza ezt a kijelentését?, kérdezte a füstfelhőbe burkolózó nyomozó.
Észrevettem, hogy az események új irányt vettek. Labarca fölemelte a kezét és megrázta, pár
centire a nyomozó orrától, mintha föl akarná képelni: ne fújja a füstöt az arcomba, hallja,
mondta, egy kicsivel több tapintatot. A nyomozó ezúttal hezitálás nélkül elsápadt, mintha
rosszul lett volna a dohánya erős aromájától. A fenébe, egy kicsivel több tiszteletet, elvtársam,
majdnem orrba vágott. Orr?, még hogy orr, mondta Labarca rezzenéstelen arccal Álamónak,
ha nem tudja megkülönböztetni a Delicados illatát egy köteg közönséges kubai dohányétól,
akkor magának csődöt mondott az orra, elvtárs, ami önmagában még nem lenne gond, de ha
egy dohányos vagy nyomozó orráról van szó, akkor minimum aggasztó. De a Delicados
világos dohány, Julio, mondta Álamo, miközben majd megszakadt a nevetéstől. Ráadásul
édes a papírja, mondta Labarca, ezt kizárólag Kína egyes részein lehet beszerezni. És
Mexikóban, Julio, mondta Álamo. És Mexikóban, nyilván, mondta Labarca. A nyomozó
vetett rájuk egy gyilkos pillantást, aztán hirtelen elnyomta a cigarettáját, és – megváltozott
hangnemben – azt mondta, hogy aktát kell nyitnia az eltűnt személyről, és hogy ezt az
intézkedést csak a kapitányságon lehet foganatosítani. Úgy tűnt, készen áll, hogy
mindannyiunkat letartóztasson. Akkor hát, mire várunk még, mondta Labarca, menjünk a
kapitányságra, elvtárs. Montero, szólt még oda nekem kifelé menet, hívd föl a nevemben a
kulturális minisztert. Oké, Julio, válaszoltam. A nyomozó mintha hezitált volna pár pillanatig.
Labarca és Álamo már a szálloda halljában volt. Rám nézett, mintha tanácsot kérne tőlem. Én
úgy tettem, mintha össze lenne bilincselve a csuklóm, de nem értette a célzást. Mielőtt
elindult volna, azt mondta: tíz percen belül itt lesznek. Én megvontam a vállam, és hátat
fordítottam neki. Egy kis idő múlva megérkezett don Pancracio Montesol, vakítóan fehér
guayabera ingben, és egy könyvekkel teli Gigante reklámszatyorral a colonia Chapultepecből.
No, megoldódik lassan az ügy, Montero barátom? Drága barátom, don Pancracio, feleltem, az
ügy ugyanúgy áll, mint tegnap vagy tegnapelőtt, elvesztettük szegény Ulises Limát, és a hibás
– tetszik vagy sem – én vagyok, mert én rángattam el idáig.
Don Pancracio, szokásához híven a legkevésbé sem akart megvigasztalni, és néhány
percig mindketten hallgattunk, ő az utolsó előtti whiskyjét itta, és egy preszókratikus filozófus
könyvét olvasta, én két kézzel a fejemet támasztva szürcsöltem a daiquirimat a szívószállal, és
sikertelenül próbáltam meg elképzelni Ulises Limát – barátok és pénz nélkül, egyedül abban a
zűrzavaros országban –, miközben hallottuk a delegációnk tagjainak eszmecseréjét és
kiáltásait, akik úgy bolyongtak a szomszédos épületszárnyakban, mint a gazdátlan kutyák
vagy a sebesült papagájok. Tudja, hogy mi a legrosszabb az irodalomban?, kérdezte don
Pancracio. Tudtam, de úgy tettem, mintha nem tudnám. Micsoda?, kérdeztem. Az, hogy az
ember a végén összebarátkozik az irodalmárokkal. És a barátság – igaz, nagy kincs – kinyírja
a kritikai érzéket. Egyszer, mondta don Pancracio, Monteforte Toledo letette az ölembe a
következő feladványt: egy költő elveszik egy összeomlás szélén álló városban, a költőnek
nincs pénze, sem barátai, nincs senkije, akihez fordulhatna. Emellett természetesen nem
szándékozik, de kedve sincs odamenni senkihez. Hosszú napokon keresztül bolyong a
városban, vagy az országban, nem is eszik, vagy csak maradékokon él. Már nem is ír. Vagyis
a szellemével ír, azaz félrebeszél. Minden jel arra mutat, hogy a halála elkerülhetetlen.
Előrevetíti a teljes leépülése. És mégis, a szóban forgó költő nem hal meg. Hogy menekül
meg? És így tovább és így tovább. Borgesre emlékeztetett, de nem mondtam neki, anélkül is
eleget cseszegetik a kollégái azzal, hogy itt plagizálja meg ott plagizálja Borgest, hogy szépen
plagizálja vagy kínosan – López Velarde szavaival élve. Tehát végighallgattam, utána pedig
követtem a példáját, azaz ültem némán. Aztán jött egy fickó, és szólt, hogy már a szálloda
bejáratánál áll a kisbusz, ami kivinne minket a repülőtérre, én pedig azt feleltem, hogy
rendben, megyünk, de előbb még ránéztem don Pancracióra, aki addigra már lekászálódott a
bárszékéről, és mosolygó arccal nézett rám vissza, mintha megtaláltam volna a feladvány
megoldását, pedig nyilvánvaló volt, hogy nem találtam meg, és nem jöttem rá semmire, még
csak föl sem fogtam, ráadásul szartam az egészre, így aztán rákérdeztem: arra a kérdésre, amit
a barátja adott föl, mi volt a válasz, don Pancracio? Erre don Pancracio rám nézett, és azt
mondta: melyik barátom? Hát valamelyik barátja, Miguel Ángel Asturias, a költő feladványa,
aki elveszik de túléli. Á, az, mondta don Pancracio, mint akit álmából keltettek, igazából már
nem is emlékszem, de ne aggódjon, a költő nem hal meg, elsüllyed, de nem hal meg.
Amit igazán szeretsz, az megmarad veled, mondta valaki, aki ott állt mellettünk, és
hallotta, miről beszélünk, egy szőke fickó, kétsoros öltönnyel és vörös nyakkendőben, ő volt
San Luis Potosí fizetett költője, és abban a pillanatban, mintha a szőke fickó mondata lett
volna az eldördülő rajtpisztoly – ebben az esetben inkább búcsúpisztoly –, jókora zűrzavar
kerekedett, amelyben mexikói és nicaraguai írók dedikálták egymásnak a könyveiket, de még
a kisbuszban is, ahová nem fértünk be mindannyian (mi, a távozók, és a minket búcsúztatók),
olyannyira nem, hogy hívnunk kellett még három taxit, hogy kiegészítő logisztikai támogatást
nyújtsanak a hurcolkodáshoz. Természetesen én hagytam el utolsóként a szállodát. Előtte még
elintéztem pár telefonhívást, és hagytam egy levelet arra a rendkívül valószínűtlen esetre, ha
Ulises visszatérne. A levélben azt tanácsoltam neki, hogy azonnal forduljon a mexikói
nagykövetséghez, ott majd intézkednek a hazaútjáról. Fölhívtam a kapitányságot is, beszéltem
Álamóval és Labarcával, ők biztosítottak afelől, hogy a repülőtéren találkozunk. Aztán
fogtam a bőröndjeimet, hívtam egy taxit, és távoztam.
15

Jacinto Requena, Quito kávézó, Mexikóváros, calle Bucareli, 1982. július. Én kísértem ki
Ulises Limát a repülőtérre, amikor elutazott Managuába, részben azért, mert nem akartam
elhinni, hogy tényleg meghívták, részben pedig azért, mert aznap reggel nem volt semmi
dolgom, aztán kimentem elé akkor is, amikor visszaérkezett Mexikóvárosba, leginkább azért,
hogy lássam az arcát, meg hogy röhögjünk egy kicsit, de miután észrevettem az útról hazatérő
írók sorát – tökéletes kettes oszlopba fejlődtek –, bármennyire igyekeztem, bármennyire
tolakodtam, nem sikerült megpillantanom a senki mással össze nem téveszthető alakját.
Ott volt Álamo és Labarca, Padilla és Byron Hernández, a régi barátunk, Logiacomo,
Villaplata, Sala meg a költőnő, Carmen Prieto, a vészjósló Pérez Hernández és a fennkölt
Montesol, ő viszont nem.
Először arra gondoltam, hogy Ulises elaludt a repülőn, és nemsokára két stewardess
kíséretében fog föltűnni, úgy istenesen bebaszva. Legalábbis szerettem volna ezt hinni, mivel
nem vagyok az a pánikolós fajta, bár az igazat megvallva már ettől a látványtól is (fáradtan és
elégedetten hazatérő értelmiségiek csoportja) rossz előérzetem támadt.
A sort – számos kézitáskával megrakodva – Hugo Montero zárta. Emlékszem, intettem
neki, de nem látott vagy nem ismert meg, az is lehet, hogy nem akart megismerni. Miután
minden író távozott, kiszúrtam Logiacomót, aki mintha nem szándékozott volna elhagyni a
repülőteret, odamentem hát hozzá, hogy köszönjek, közben ügyeltem, hogy ne üljön ki az
arcomra az aggodalom. Volt vele egy másik argentin, egy magas, kövér, kecskeszakállas
figura, akit nem ismertem. Pénzről beszéltek. Legalábbis párszor hallottam a dollár szót,
számos vibráló felkiáltójel társaságában.
Miután köszöntem neki, Logiacomo első elképzelése az volt, hogy úgy tesz, mintha nem
emlékezne rám, de aztán bele kellett törődnie az elkerülhetetlenbe. Ulisesről kérdeztem.
Rémülten nézett rám. A tekintetében rosszallást is láttam, mintha nyitott sliccel vagy egy
gennyes sebbel az arcomon mutogatnám magam a repülőtéren.
Végül a másik argentin szólalt meg. Azt mondta: mennyi papírmunkát kellett
végigcsinálnunk a miatt a balfasz miatt, a barátod? Ránéztem, aztán Logiacomóra, aki épp a
váróteremben keresett valakit a szemével, és nem tudtam, hogy nevessek, vagy komoly képet
vágjak. A másik argentin azt mondta: kicsit megfontoltabban kellene viselkednie
(Logiacomóhoz beszélt, közben rám se nézett), esküszöm, ha találkozom vele szemtől
szembe, szétrúgom a tökét, szét én. De mi történt?, motyogtam, előhúzva a legjobb
mosolyomat, vagyis: a legrosszabbat. Hol van Ulises? A másik argentin mondott valamit az
irodalmi lumpenproletariátusról. Te miről beszélsz?, kérdeztem. Erre megszólalt Logiacomo
is, gondolom, hogy lecsillapítson minket. Ulises elpárolgott, mondta. Hogyhogy elpárolgott?
Kérdezd meg Monterótól, mi is csak most tudtuk meg. Eltartott egy darabig, mire
megértettem, hogy Ulises nem a visszaúton tűnt el (képzeletben láttam, ahogy föláll a
helyéről, végigmegy a folyosón, találkozik egy stewardess-szel – aki rámosolyog –, bemegy a
mosdóba, bezárja az ajtót, majd eltűnik), hanem Managuában, a mexikói íródelegáció
látogatása alatt. Hát, ennyi. Másnap elmentem Monteróhoz a Szépművészetibe, és azt mondta,
hogy Ulises hibájából el fogja veszíteni az állását.

Xóchitl García, Mexikóváros, calle Montes, a forradalmi emlékmű közelében, 1982. július.
Föl kellett hívnunk Ulises anyukáját, vagyis ez volt a legkevesebb, amit tehettünk, de
Jacintónak nem volt szíve azt mondani neki, hogy a fia eltűnt Nicaraguában, bár én próbáltam
meggyőzni, hogy nem olyan nagy ügy, Jacinto, ismered már Ulisest, a barátja vagy, és tudod,
milyen, de Jacinto azt válaszolta, hogy eltűnt, ennyi, pont úgy, ahogy Ambrose Bierce, pont
úgy, ahogy a spanyol polgárháborúban elesett angol költők, pont úgy, ahogy Puskin, csak
Ulises esetében a felesége – mármint Puskin felesége – maga a Valóság volt, a francia – aki
végzett Puskinnal – a Contra, Szentpétervár hava pedig az az űr, amelyet Ulises Lima hagyott
maga után – mármint az enerváltsága, a lustasága, a gyakorlati érzékének hiánya –, és a
párbajsegédek (a bűnsegédek, ahogy Jacinto fogalmazott) tulajdonképpen a Mexikói
Költészet vagy a Latin-Amerikai Költészet, mert szolidáris delegációként következetesen
kiálltak az egyik legjobb kortárs költő mellett még annak halálában is.
Így érvelt Jacinto, de mégsem hívta föl Ulises anyukáját, mire én azt mondtam neki: na
figyelj, vizsgáljuk meg a helyzetet, azt az asszonyt még véletlenül sem az fogja érdekelni,
hogy a fia Puskin-e vagy Ambrose Bierce, a helyébe képzelem magam, anya vagyok, és ha
egy napon egy kibaszott rohadék megöli nekem Franzot (Isten őrizz!), akkor nem arra fogok
gondolni, hogy meghalt a nagy mexikói (vagy latin-amerikai) költő, hanem vonaglani fogok a
fájdalomtól és az elkeseredéstől, és nem, még csak távolról sem fogok az irodalomra
gondolni. Efelől biztosíthatlak, mert anya vagyok, és tudom, milyenek az átvirrasztott
éjszakák, az ijedség és a gondoskodás, amellyel egy kurva kis taknyos jár, így aztán
biztosíthatlak róla, hogy az lesz a legjobb, ha fölhívjuk telefonon, vagy elmegyünk hozzá
Ciudad Satélitébe, és elmondjuk, mi az, amit tudunk a fiáról. Jacinto azt mondta: valószínűleg
már tudja, Montero biztos elmondta már neki. Én pedig azt kérdeztem: de hogy lehetsz ilyen
biztos benne? Erre Jacinto elhallgatott, én pedig folytattam: de hisz még az újságokban sem
jelent meg a hír, senki nem mondott semmit, mintha Ulises soha nem is járt volna Közép-
Amerikában. Erre Jacinto azt felelte: tényleg. Erre én azt mondtam: egyikünk sem tehet
semmit, nem hallgatnának ránk, de ha az anyjáról van szó, vele biztosan foglalkoznának. El
fogják hajtani a francba, mondta Jacinto, semmi mást nem érünk el vele, csak hogy még
jobban aggódik majd, még több mindent kell majd végiggondolnia, ő jól van úgy, ahogy van,
amiről nem tudsz, az nem fáj, mondta Jacinto, miközben a lakásban föl-alá sétálva
előkészítette Franz ételét, amiről nem tudsz, azon nem gondolkodsz, tudatlanságban élni az
már majdnem olyan, mint boldogságban élni.
Erre én azt kérdeztem tőle: hogy mondhatod magadról, hogy marxista vagy, Jacinto, hogy
mondhatod, hogy költő vagy, ha aztán ilyen kijelentéseket teszel, üres frázisokkal akarod
megvívni a forradalmat? Mire Jacinto azt felelte, hogy őszintén szólva ő már semmilyen
módon nem akarja megvívni a forradalmat, de ha egy este mégis kedve támadna hozzá, hát
akkor nem is rossz az ötlet, frázisokkal és bolerókkal, és azt is hozzátette, hogy, amennyire
aggódom, úgy néz ki, mintha én tűntem volna el Nicaraguában, de honnan veszed, kérdezte,
hogy Ulises tényleg eltűnt Nicaraguában, lehet, hogy egyáltalán nem is tűnt el, lehet, hogy
saját akaratából döntött úgy, hogy ott marad, végül is, Nicaragua valószínűleg olyan, mint az
1975-ös álmaink, az ország, ahol mindannyian élni akartunk. Aztán visszagondoltam ’75-re,
amikor Franz még nem született meg, és megpróbáltam visszaemlékezni, milyen volt Ulises
akkoriban, milyen volt Arturo Belano, de egyetlen dolgot sikerült csak tisztán fölidéznem,
Jacinto arcát, a fogatlan angyalmosolyát, és elöntött a gyöngédség, legszívesebben ott helyben
megöleltem volna őt és Franzot is, legszívesebben elmondtam volna mindkettőjüknek, hogy
szeretem őket, de rögtön azután megint eszembe jutott Ulises anyukája, és úgy éreztem, hogy
nem tehetjük meg, hogy ne mondjuk el neki, hol van a fia, szenvedett már eleget,
szegénykém, és tovább erősködtem, hogy hívja föl telefonon, hívd föl telefonon, Jacinto, és
mesélj el neki mindent, amit tudsz, de Jacinto azt mondta, hogy nem ő az illetékes, és nincs
kedve kósza hírek alapján spekulálni, erre azt mondtam neki: maradj egy picit Franz mellett,
mindjárt jövök, ő pedig nem mozdult, csak nézett rám szótlanul, amikor pedig a kezembe
vettem a táskám, és kinyitottam az ajtót, azt mondta: legalább próbáld meg nem festeni az
ördögöt a falra. Erre azt feleltem: csak annyit fogok mondani neki, hogy a fia már nincs
Mexikóban.

Rafael Barrios, a háza fürdőszobájában, Kalifornia, San Diego, Jackson Street, 1982.
szeptember. Néha váltottunk egy-egy levelet Jacintóval, ő volt az, aki közölte velem, hogy
eltűnt Ulises. De nem levélben mondta el. Fölhívott telefonon, a barátja, Efrén Hernández
lakásáról, amiből arra lehetett következtetni, hogy – legalábbis szerinte – súlyos volt a
helyzet. Efrén fiatal költő volt, aki hasonló költeményeket akart csinálni, mint mi, zsigeri
realisták. Nem ismerem, azután tűnt föl, hogy én már ideköltöztem Kaliforniába, de Jacinto
szerint nem ír rosszul a csávó. Küldj tőle pár verset, mondtam neki, de Jacinto mindig csak
leveleket küld, így aztán nem tudom, hogy rosszul ír-e vagy jól, hogy zsigeri realista verseket
ír-e vagy sem, persze az is világos – ha lehetek őszinte –, hogy magam sem tudom igazán,
milyen a zsigeri realista költészet. Mint Ulises Limáé, például. Lehet. Nem tudom. Egy biztos,
Mexikóban minket már nem ismer senki, akik pedig ismernek, azok csak nevetnek rajtunk (mi
vagyunk az a példa, amelyet nem szabad követni), és talán nem is ok nélkül. Ezért aztán
mindig örvendetes (legalábbis hálás dolog), ha akad egy fiatal költő, aki úgy ír, vagy úgy akar
írni, ahogy a zsigeri realisták. Tehát ezt a költőt Efrén Hernándeznek hívják, és az ő
telefonjáról, vagy pontosabban az ő szüleinek lakásáról hívott föl Jacinto Requena, hogy
közölje velem, eltűnt Ulises Lima. Végighallgattam a történetet, majd azt mondtam: nem tűnt
el, úgy döntött, hogy Nicaraguában marad, ami lényeges különbség. Mire ő: ha úgy döntött
volna, hogy Nicaraguában marad, akkor azt közölte volna velünk is, én kikísértem a
repülőtérre, és egyáltalán nem volt szó arról, hogy ne akarna visszajönni. Mire én: lassan a
testtel, brother, úgy tűnik, mintha nem ismernéd Ulisest. Mire ő: eltűnt, Rafael, hidd el, még
az anyukájának sem szólt semmit, ne akard megtudni mekkora pert varrt a szépművészetis
balfaszok nyakába az ügy miatt. Mire én: Na ne bassz! Mire ő: azt hiszi, hogy a népies költők
meggyilkolták a fiát. Mire én: ez de durva! Mire ő: ja-ja, ha egy anyának hozzányúlnak a
fiához, akkor képes oroszlánként küzdeni érte, legalábbis ezt állítja Xóchitl.

Barbara Patterson, a háza konyhájában, Kalifornia, San Diego, Jackson Street, 1982.
október. Pocsék volt az életünk, de miután Rafael megtudta, hogy Ulises Lima nem tért vissza
egy nicaraguai útjáról, kétszer olyan pocsék lett.
Ez nem mehet így tovább, mondtam neki egy nap. Rafael nem csinált semmit, nem
dolgozott, nem írt, nem segített takarítani, nem járt bevásárolni, egyetlen dolgot csinált,
mindennap megfürdött (ez tény, Rafael tiszta, mint szinte az összes kibaszott mexikói), és
hajnalig nézte a tévét, vagy kiment az utcára, és sörözött vagy focizott a környék elbaszott
chicanóival. Amikor hazaértem, ott találtam a ház előtt, a lépcsőn vagy a földön ült egy
izzadságtól bűzlő América pólóban, itta a Técatéját, dumálgatott a barátaival – egy csapat
agyhalott kamasszal, akik úgy hívták, hogy „költő” (és ez, úgy látszott, hogy nem zavarja)
–, velük volt egészen addig, amíg el nem készültem a kibaszott vacsorával. Akkor Rafael
elköszönt tőlük, ők pedig, oké, költő, holnap találkozunk, költő, majd máskor folytatjuk a
csevejt, költő, és aztán rögtön bejött a házba.
Igazából forrt bennem az indulat, szétvetett a düh, és tényleg kedvem lett volna mérget
tenni a kibaszott rántottájába, de uralkodtam magamon, elszámoltam tízig, arra gondoltam,
hogy mostanában rossz passzban van, a baj csak az volt, hogy tudtam, hogy ez a rossz passz
már túlságosan régóta tart, egészen pontosan négy éve, és még ha akadtak is benne jobb
pillanatok, az igazat megvallva a rosszak lényegesen gyakoribbak voltak, nekem pedig lassan
kezdett elfogyni a türelmem. De egyelőre még kitartott, mindig megkérdeztem tőle, hogy
milyen napja volt (hülye kérdés), mire ő rendre azt felelte – mit felelhetett volna? –, hogy jól,
normálisan, úgy-ahogy. Aztán megkérdeztem: miről beszélgetsz azokkal a srácokkal? Mire ő:
sztorizom nekik, megtanítom őket az élet dolgaira. Aztán hallgattunk egy darabig, a tévé ment
közben, mindketten belemerültünk a tojásrántottánkba, a salátadarabjainkba, a
paradicsomszeleteinkbe, és közben azon gondolkodtam, mi az, hogy az élet dolgaira, te
szerencsétlen, te nyomorult, miféle dolgokra tanítod őket, te szánalmas kis ingyenélő, te
szánalmas kis parazita, te kibaszott seggfej, ha én nem lennék, most a híd alatt aludnál. De
nem mondtam neki semmit, csak néztem, ennyi. De mintha még a tekintetem is zavarta volna.
Megkérdezte: mit nézel, te szőke, mit kombinálsz? Én pedig együgyű mosolyt erőltettem
magamra, nem válaszoltam, és elkezdtem leszedni az asztalt.

Luis Sebastián Rosado, félhomályos műterem, Mexikóváros, colonia Coyoacán, calle

Cravioto, 1983. március. Egy délután fölhívott telefonon. Hogy szerezted meg a számomat?,
kérdeztem. Nem sokkal azelőtt költöztem el a szüleim házából, őt pedig már nagyon rég nem
láttam. Volt egy pillanat, amikor úgy éreztem, hogy teljesen tönkremegyek a
kapcsolatunkban, és sürgősen véget vetettem a dolognak, nem találkoztam vele többet, nem
mentem többé, ha hívott, és nem kellett hozzá sok idő, hogy eltűnjön, hogy másfelé forduljon,
hogy más kalandok után nézzen, bár valójában – ezt mindig is tudtam – vágytam rá, hogy
fölhívjon, hogy megkeressen, hogy szenvedjen. De Piel Divina nem keresett, és egy ideig,
nagyjából egy évig egyikünk sem tudott semmit a másikról. Így aztán kellemes
meglepetésként ért, amikor fölhívott telefonon. Hogy szerezted meg a számomat?, kérdeztem.
Fölhívtam otthon a szüleidet, és ők adták meg, felelte, egész nap hívtalak, sosem vagy otthon.
Sóhajtottam egyet. Jobban örültem volna neki, ha nehezebben talál rám. Mindenesetre Piel
Divina úgy beszélt, mintha a múlt héten találkoztunk volna utoljára, így aztán nem volt mit
tennem. Beszélgettünk egy darabig, a dolgaim felől érdeklődött, megemlítette, hogy látta egy
versemet az Espejo de Méxicó-ban, és egy novellámat fiatal mexikói elbeszélők egy frissen
megjelent antológiájában. Megkérdeztem, hogy tetszett-e neki a novella – akkoriban kezdtem
el ismerkedni a narratíva bonyolult művészetével, és még bizonytalanok voltak a lépteim. Azt
felelte, hogy nem olvasta. Belenéztem a könyvbe, amikor láttam a nevedet, de nem olvastam
el, nincs pénzem, mondta. Aztán elhallgatott, én is elhallgattam, és egy ideig mindketten
csöndben maradtunk, hallgattuk a főváros telefonfülkéinek recsegését és tompa kattogását.
Emlékszem, hallgattam és mosolyogtam, közben elképzeltem Piel Divina arcát – ahogy ő is
mosolyog, ott áll a Zona Rosa vagy a Reforma valamelyik járdáján, a hátán lóg a fekete
tarisznyája, és leér egészen a kopott, szűk farmerba bújtatott fenekéig –, a szögletes arcát,
melyen egyetlen milligramm zsír sem volt, a vastag, sebészi pontossággal metszett ajkának
mosolyát – mint egy fiatal maja szerzetes –, és nem bírtam tovább (éreztem, hogy könnyek
szöknek a szemembe), még mielőtt elkérte volna, megadtam neki a címemet (azt a címet,
amely valószínűleg már megvolt neki), és azt mondtam, hogy jöjjön, most azonnal, ő pedig
nevetett, nevetett az örömtől, és azt felelte, hogy onnan, ahol most van, legalább két órába fog
telni, mire megérkezik, én pedig azt válaszoltam, hogy nem baj, közben majd készítek valami
vacsorát, és várni fogom. Narratológiai értelemben az lett volna a megfelelő pillanat, hogy
lerakjam a telefont, és táncra perdüljek, de Piel Divina mindig megvárta, míg elfogynak az
érméi, és nem rakta le. Luis Sebastián, mondta, valami nagyon fontosat kell neked
mondanom. Majd elmondod, amikor megérkeztél, válaszoltam. Olyasmit, amit már régóta el
akartam neked mondani, folytatta. A hangja szokatlanul bizonytalan volt. Abban a pillanatban
gyanítani kezdtem, hogy valami nincs rendben, hogy Piel Divina nem azért hívott föl, mert
látni akar, vagy mert pénzre van szüksége. Mi a baj?, kérdeztem. Mi történt? Hallottam,
ahogy a nyilvános telefon elnyeli az utolsó érmét is, levelek hangját hallottam, a száraz
leveleket hordó szelet, talán egy fatörzsön fölfelé kúszó lángok hangját, talán összekuszálódó
és kibogozódó, majd a semmibe vesző kábelek hangját. Költői gyötrelem. Emlékszel rá, hogy
el akartam neked mesélni valamit, de a végén nem meséltem el?, teljesen hétköznapi volt a
hangja. Mikor?, hagyta el a számat a hülye kérdés. Régebben, felelte Piel Divina. Azt
feleltem, hogy nem emlékszem, aztán bizonygatni kezdtem, hogy mindegy, majd elmondja,
amikor már itthon lesz. Megyek, és veszek valamit, várlak, mondtam, de Piel Divina nem
rakta le. És ha ő nem rakta le, akkor én hogy rakhattam volna le? Így aztán vártam, és
hallgattam, sőt biztattam, hogy beszéljen, ő pedig kiejtette Ulises Lima nevét, és úgy folytatta,
hogy eltűnt valahol Managuában (nem lepődtem meg, a fél világ Managuába járt), de igazából
nem is tűnt el, vagyis: mindenki azt hiszi hogy eltűnt (ki az a mindenki?, szerettem volna
föltenni neki a kérdést, a barátai, az olvasói, a munkásságát naprakészen követő kritikusok?),
de ő tudja, hogy nem eltűnt, hanem valójában elrejtőzött. De miért rejtőzött volna el Ulises
Lima?, kérdeztem. Ez itt a lényeg, felelte Piel Divina. Régebben beszéltem neked erről,
emlékszel? Nem, feleltem alig hallható hangon. Mikor? Évekkel ezelőtt, amikor először
lefeküdtünk, felelte. Végigfutott a hátamon a hideg, összeszorult a gyomrom, visszahúzódott a
herém. Nehezemre esett megszólalni. Hogy emlékezhetnék rá?, motyogtam. Egyre
sürgetőbbnek éreztem, hogy lássam. Javasoltam, hogy fogjon egy taxit, mire ő azt válaszolta,
hogy nincs pénze, biztosítottam róla, hogy majd én kifizetem, a házam kapujában fogom
várni. Piel Divina éppen válaszolni készült valamit, amikor a vonal megszakadt.
Átfutott a fejemen, hogy letusolok, de inkább elhalasztottam a dolgot akkorra, amikor
megérkezik. Aztán szenteltem egy kis időt, hogy rendet tegyek a házban, majd lecseréltem az
ingem, és kimentem elé az utcára. Több mint fél órát vártam rá, és közben egész idő alatt nem
csináltam semmi mást, csak megpróbáltam fölidézni azt az alkalmat, amikor először
szeretkeztünk.
Ahogy kiszállt a taxiból, sokkal vékonyabbnak tűnt, mint amikor legutóbb láttam, sokkal-
sokkal vékonyabb és elnyűttebb volt, mint az emlékeimben, de még mindig Piel Divina volt
az, és örültem, hogy látom: kezet nyújtottam neki, de ő nem fogta meg, rám vetette magát és
átölelt. A folytatás nagyjából az elképzeléseim szerint alakult, a vágyaim szerint, nem ért egy
csipetnyi csalódás sem.
Éjjel háromkor fölkeltünk, készítettem egy második vacsorát, ez most hidegvacsora volt,
és megtöltöttem whiskyvel a poharainkat. Mindketten éhesek és szomjasak voltunk. Aztán
evés közben Piel Divina megint szóba hozta Ulises Lima eltűnését. Nevetséges volt az
elmélete, rögtön megbukott, ha az ember egy kicsit is megvizsgálta. Szerinte Lima egy
szervezet elől menekült – eleinte legalábbis így értettem –, amelyik meg akarja ölni, ezért
döntött úgy, hogy nem tér vissza Managuából. Nézhettük akárhonnan, a történet valószerűtlen
volt. Minden azzal az úttal kezdődött – Piel Divina elmondása szerint –, amelyet Lima és a
barátja, Belano tett Észak-Mexikóba 1976 elején. Az után az út után mindketten menekülni
kezdtek, először együtt, a fővárosban, aztán már mindketten a maguk útján, Európában.
Amikor megkérdeztem, minek mentek a zsigeri realizmus alapítói Sonorába, Piel Divina azt
válaszolta, hogy Cesárea Tinajerót akarták megkeresni. Miután Lima élt néhány évet
Európában, visszatért Mexikóba. Talán azt hitte, hogy addigra már minden elfelejtődött, de a
bérgyilkosok megjelentek az egyik éjszaka – egy gyűlést követően, amelyen Lima
megpróbálta újra összeterelni a zsigeri realistákat ezért aztán megint menekülnie kellett.
Amikor megkérdeztem, hogy miért akarná valaki megölni Limát, Piel Divina azt felelte, hogy
nem tudja. Te nem utaztál vele, ugye? Piel Divina intett a fejével. Akkor honnan tudsz erről
az egészről? Ki mesélte el neked? Lima? Piel Divina azt felelte, hogy nem, neki María Font
mesélte (elmagyarázta, kicsoda María Font), neki pedig az apja. Azután elmondta, hogy
María Font apja egy bolondokházában van. Ha ez egy hétköznapi szituáció lett volna, abban a
pillanatban fölnevetek, de ahogy Piel Divina kimondta, hogy a szóbeszéd egy bolondtól
származik, végigfutott a hátamon a hideg. És elszomorodtam, majd azt gondoltam, hogy
szerelmes vagyok.
Aznap éjszaka hajnalig beszélgettünk. Reggel nyolckor be kellett mennem az egyetemre.
Piel Divinának pótkulcsokat adtam a lakáshoz, és megkértem, hogy várjon meg. Az
egyetemről fölhívtam telefonon Albertito Moore-t, és megkérdeztem, emlékszik-e Ulises
Limára. Zavaros volt a válasza. Emlékezett, de mégsem, ki is volt az az Ulises Lima?, egy
elveszett szeretőd? További szép napot kívántam, és leraktam. Aztán fölhívtam Zarcót, és
föltettem neki ugyanezt a kérdést. A válasz ezúttal sokkal magabiztosabb volt: az egy őrült,
mondta Ismael Humberto. Egy költő, mondtam. Úgy valahogy, mondta Zarco. Elutazott
Managuába a mexikói íródelegációval, és elveszett, mondtam. Biztosan a népies költők
delegációjával volt, mondta Zarco. És nem tért vissza hozzájuk, eltűnt, mondtam. Néha
történik ilyesmi az efféle népekkel, mondta Zarco. Ennyi?, kérdeztem. Hát, ennyi, válaszolta
Zarco, ilyen egyszerű a képlet. Amikor hazaértem, Piel Divina éppen aludt. Mellette, kinyitva,
ott feküdt az utolsó verseskötetem. Aznap este, vacsora közben fölajánlottam, hogy maradjon,
és lakjon nálam néhány napig. Ez volt a tervem, felelte Piel Divina, de azt akartam, hogy te
kérj meg rá. Valamivel később hozott egy bőröndöt, abban volt minden tulajdona: semmije
sem volt, két ing, egy poncsó, amit egy zenésztől lopott, néhány zokni, egy elemes rádió, egy
füzet, amelyben valamiféle naplót vezetett, és nagyjából ennyi. Így aztán odaajándékoztam
neki egy régi nadrágomat – kicsit talán túl testhez álló volt rajta, de imádta –, három új inget
– ezeket az anyukám vásárolta nekem nemrég –, és valamelyik este, miután végeztem a
munkahelyemen, még egy cipőboltba is elmentem, és vettem neki egy pár csizmát.
A közös életünk rövid volt, de boldog. Harmincöt napig éltünk együtt, és minden este
szeretkeztünk, utána sokáig beszélgettünk, és mindig otthon ettünk, ő főzött, az ételei
többnyire bonyolultak voltak, néha viszont nagyon egyszerűek, de mindig ízletesek. Egyik
este elmesélte, hogy tízéves volt, amikor először szeretkezett. Nem akartam, hogy elmesélje a
részleteket. Emlékszem, elfordítottam a fejem, az egyik falon lógó Pérez Camarga-metszet
felé, és arra kértem Istent, adja, hogy az az első alkalom egy kamasz lánnyal, egy kissráccal
vagy kislánnyal történt meg, nem pedig megerőszakolták. Egy másik este, vagy talán még
ugyanaznap este elmesélte, hogy tizennyolc évesen érkezett a fővárosba, nem volt pénze, nem
voltak ruhái, nem voltak barátai, akikhez fordulhatott volna, és nagyon nehezen viselte a
dolgot, amíg aztán egy újságíró barátja, akivel lefeküdt, bevitte az El Nacional
papírraktárjába, hogy ott aludjon. Ha már ott voltam, mondta, arra gondoltam, hogy az
újságírás a sorsom, ezért egy ideig tárcákat írt, de a szerzeményeit senki sem akarta
publikálni. Aztán összeköltözött egy nővel, gyereke lett és tengernyi munkája, de egyik sem
állandó. Még mozgóárus is volt az Azcapotzalco vonalon, de végül volt egy – szó szerint
– késhegyre menő vitája a fickóval, akitől az árut kapta, és kilépett. Egy este, miközben belém
hatolt, megkérdeztem tőle, hogy ölt-e már embert. Nem akartam föltenni neki ezt a kérdést,
nem akartam hallani a válaszát – ha igazat mond, ha hazudik –, és beleharaptam az ajkamba.
Ő azt válaszolta, hogy igen, és megkettőzte az ütemet, én pedig fölsírtam, amikor elélveztem.
Abban az időszakban egyetlen vendéget sem fogadtam otthon, fölfüggesztettem a
látogatásokat, volt, akinek azt mondtam, hogy nem érzem jól magam, másoknak, hogy egy
teljes egyedüllétet és maximális koncentrációt igénylő munkán dolgozom, és az az igazság,
hogy amíg Piel Divina velem élt, írtam is valamit, öt-hat rövid verset, és bár nem lettek
rosszak, valószínűleg mégsem fogom őket publikálni soha, bár ezt sosem lehet tudni. Az
elmesélt történeteiben mindig föltűntek a zsigeri realisták, és bár eleinte zavart, hogy róluk
beszél, apránként hozzászoktam, és amikor véletlenül mégsem bukkantak föl, én voltam az,
aki rákérdezett: amikor ott voltál abban a házban a Calzada Camaronesen, hol voltak a
Rodríguez testvérek?, amikor ott laktál abban a szállodában a Niño Perdidón, merre lakott
Rafael Barrios?, mire ő átrendezte az elbeszélése darabkáit, és mesélt ezekről az árnyakról, az
alkalmi fegyverhordozóiról, a fantomokról, akik felékesítették a végtelen szabadságát, a
végtelen magányát.
Egy este megint beszélt nekem Cesárea Tinajeróról. Én azt mondtam, hogy valószínűleg
csak Lima és Belano találta ki, hogy alátámasszák a sonorai útjukat. Emlékszem, meztelenül
feküdtünk az ágyon, a nyitott ablakon túl Coyoacán égboltja, Piel Divina oldalra fordult és
átölelt, az álló farkammal a heréjét kerestem, a herezacskóját, az akkor még lankadt farkát,
aztán Piel Divina megszólalt, kispofám (azelőtt soha nem szólt még hozzám ilyen
közönségesen), azt mondta, kispofám, megragadott a vállamnál fogva, és azt mondta, nem
igaz, Cesárea Tinajero létezett, talán még mindig létezik, aztán elhallgatott, de figyelt tovább,
a szeme tágra nyitva a sötétben, miközben az álló péniszemmel finoman paskoltam a heréjét.
Aztán megkérdeztem, hogyan szerzett tudomást Belano és Lima Cesárea Tinajero létezéséről,
pusztán udvarias kérdésnek szántam, de ő azt felelte, hogy egy interjúból indult ki a dolog,
akkoriban Belanónak és Limának nem volt pénze, és interjúkat csináltak egy folyóiratnak, egy
tetves folyóiratnak, amelyik a népies költők köréhez tartozott, vagy nem sokkal később
csatlakozott a népies költők köréhez, mert akkor, ahogy most is, mondta Piel Divina,
elképzelhetetlen volt, hogy valaki ne tartozzon a két oldal valamelyikéhez, milyen oldalakról
beszélsz?, suttogtam – a péniszem a herezacskója mentén kúszott fölfelé, és a hegye már
elérte a pénisze tövét, ami addigra már duzzadni kezdett –, a népies költők és Octavio Paz
oldaláról, és épp, ahogy Piel Divina kimondta, hogy „Octavio Paz oldaláról”, a keze átsiklott
a vállamról a tarkómra, merthogy én minden kétséget kizárólag azok közé tartoztam, akik
Octavio Paz oldalán állnak, bár a teljes kép ennél árnyaltabb volt, de akárhogy is, a zsigeri
realisták nem tartoztak a két tábor egyikéhez sem, az új-PRI-pártiakhoz és a mássághoz sem,
az újsztálinistákhoz és a kifinomultak közé sem, azokhoz sem, akiket az államkincstár tartott
el, és azokhoz sem, akiket az egyetem, azokhoz sem, akik eladták magukat, és azokhoz sem,
akik bevásároltak, azokhoz sem, akik a hagyományban ragadtak, és azokhoz sem, akik a
tudatlanságukat önteltséggel leplezték, a fehérekhez és a feketékhez sem, a latin-
amerikanistákhoz és a kozmopolitákhoz sem. De a lényeg az, hogy megcsinálták ezeket az
interjúkat (a Plural-nak?, ugye a Plural-nak, miután kidobták onnan Octavio Pazt?), aztán
persze megkérdeztem, mégis hogy lehet, hogy a párosnak pénzre volt szüksége, ha egyszer
drogot árultak?, de lényeg a lényeg, Piel Divina szerint pénzre volt szükségük, és elmentek
meginterjúvolni pár öreget, akikre már senki nem emlékezett, az estridentistákat, Manuel
Maples Arcét – 1900-ban született és 1981-ben halt meg –, Arquetes Velát – 1899-ben
született és 1977-ben halt meg – és Germán List Arzubidét – 1898-ban született, és
valószínűleg ő is a közelmúltban halt meg, de az is tehet, hogy nem, nem tudom,
különösebben nem is érdekel –, az estridentisták irodalmi értelemben siralmas, akaratlanul is
mulatságos társaságot alkottak. Aztán az egyik estridentista valamikor az interjú során
megemlítette Cesárea Tinajerót, erre azt mondtam neki, hogy én majd kiderítem, mi történt
Cesárea Tinajeróval. Aztán szeretkeztünk, de olyan érzés volt, mint aki ott van, de még sincs
ott, mint aki nagyon lassan távolodik, mégis képtelenek vagyunk megérteni, amikor búcsút
int.
Nem sokkal azután Piel Divina elköltözött tőlem. Előtte beszéltem még pár barátommal,
olyanokkal, akik mexikói irodalomtörténettel foglalkoznak, de senki sem tudott adatokkal
szolgálni arról, hogy ez a költő valóban létezett-e a húszas években. Egy este Piel Divina
elismerte, hogy tényleg elképzelhető, hogy Belano és Lima csak kitalálta Cesáreát. Most ők is
eltűntek, mondta, és már senki nem tudja megkérdezni őket. Megpróbáltam megnyugtatni:
majd előkerülnek, mondtam, mindenki, aki elhagyja Mexikót, végül visszatér valamikor. Úgy
tűnt, hogy nem győztem meg, és egy reggel, amikor én bent voltam a munkahelyemen,
lelépett, még egy búcsúlevelet sem hagyott. Elvitt magával valamennyi pénzt is, nem sokat,
csak amennyit az íróasztalom egyik fiókjában tartottam, ha esetleg szüksége lenne rá, amíg
nem vagyok otthon, egy nadrágot, néhány inget, és egy Fernando del Paso-regényt.
Napokon át nem csináltam semmi mást, csak rá gondoltam, és vártam egy telefonhívást,
amelyre sosem került sor. A környezetemből csak egyvalaki látta, amíg nálam lakott,
mégpedig Albertito Moore, az egyik este, amikor Piel Divinával elmentem moziba, kifelé
menet váratlanul belebotlottunk. Bár a találkozás rövid volt és szűkszavú, Albertito rögtön
gyanút fogott az elzárkózásom és a kifogásaim természetét illetően. Amikor már tudtam, hogy
Piel Divina nem fog visszajönni, fölhívtam Albertitót telefonon, és mindent elmeséltem neki.
Úgy tűnt, leginkább Ulises Lima managuai eltűnése érdekli. Hosszú ideig beszéltünk, aztán
arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy lassan, de biztosan mindenki megőrül. Albertito nem
rokonszenvezik a sandinista célokkal, bár azt sem lehet mondani, hogy Somoza-párti lenne.
16

Amadeo Salvatierra, Mexikóváros, calle República de Venezuela, a Palacio de la

Inquisición közelében, 1976. január. A srácok szerencsére nem siettek sehova. Leraktam a
rágcsálnivalót egy asztalkára, kibontottuk a chipotlés konzerveket, mindenkinek adtam
fogpiszkálót, töltöttünk a tequilából, és egymás szemébe néztünk. Hol is tartottunk, srácok?,
kérdeztem, mire azt felelték, Diego Carvajal tábornok – műpártoló és Cesárea Tinajero
főnöke – egész alakos portréjánál, közben odakint az utcán szirénázás hallatszott, először egy
járőrkocsi szirénái, aztán egy mentőé. A halottakra és a sebesültekre gondoltam, és az jutott
eszembe, hogy ez volt a tábornok úr, halott és sebesült egyszerre, ahogy Cesárea csak egy
hiányzó, én pedig egy lelkes, részeg vénember. Aztán azt mondtam a srácoknak, hogy ezt a
főnökdolgot nem kell szó szerint venni, ha az ember megismerte Cesáreát, rögtön rájött, hogy
soha nem tudna elfogadni egy főnököt, vagy munkába állni egy úgynevezett stabil
munkahelyen. Cesárea gyorsíró volt, már mondtam, ez volt a szakmája, és jó titkárnő volt,
csakhogy a természete, szóval a mániái hangsúlyosabbak voltak az érdemeinél, és ha nincs
Manuel közbenjárása – ő szerzett neki munkát a tábornok úrnál –, szegény Cesárea arra lett
volna kárhoztatva, hogy a főváros legsötétebb katakombáiban kóboroljon. Aztán megint
megkérdeztem őket, hogy tényleg (de tényleg-tényleg) soha nem hallottak még Diego
Carvajal tábornokról? Mire azt felelték, hogy nem, Amadeo, még soha, mi volt, Obregón-
vagy Carranza-párti?, Plutarco Elias Calles embere volt, vagy valódi forradalmár? Valódi
forradalmár, feleltem olyan szomorú hangon, amilyen a világon nincs, és amellett Obregón
embere, nincs olyan, hogy tisztaság, srácok, ne áltassátok magatokat, az élet szar, a tábornok
úr sebesült és halott volt egyszerre, de mégis bátor ember. Aztán nekiálltam arról az estéről
beszélni nekik, amikor Manuel elmesélte nekünk az avantgárd városról szóló tervét,
Estridentópolist, és miután végighallgattuk, kinevettük, mert azt hittük, hogy viccel, de nem,
nem viccelt, Estridentópolis megvalósítható város volt – legalábbis megvalósítható a képzelet
tekervényes útjain –, Manuel Jalapában akarta fölépíteni egy tábornok segítségével, ezt
mondta nekünk, Diego Carvajal tábornok segíteni fog nekünk, hogy megépítsük, mire
néhányan megkérdeztük, hogy ki a fasz ez a tábornok (pont úgy, ahogy a srácok kérdezték
meg tőlem aznap este), Manuel pedig elmesélte a történetét, és srácok, mondtam nekik, az ő
története alig különbözik oly sok más férfi történetétől, akik a forradalmunkban harcoltak, és
fölemelkedtek, emberek voltak, akik meztelenül léptek be a történelem forgószelébe, majd
csillogó és rettenetes rongyokban léptek ki belőle, így járt Diego Carvajal tábornok úr is, aki
analfabétaként lépett be, amikor pedig kilépett, meg volt róla győződve, hogy Picasso és
Marinetti próféták, hogy pontosan minek a prófétái, azt nem tudta, igazán soha nem is tudta
meg, srácok, de ennél többet azért mi se nagyon tudunk. Egy délután elmentünk hozzá az
irodájába. Ez még valamivel azelőtt történt, hogy Cesárea csatlakozott volna az
estridentistákhoz. A tábornok eleinte kissé hűvösen viselkedett, mintha távolságot tartana.
Nem állt föl, hogy üdvözöljön bennünket, és amikor Manuel sorban bemutatott minket, szinte
ki sem nyitotta a száját. Viszont mindegyikünk szemébe nézett, mintha látni akarta volna, mi
van az elménkben, mi rejlik a lelkünk mélyén. Azon gondolkodtam: vajon hogy tudott
Manuel összebarátkozni ezzel az emberrel, mert hát első látásra a tábornok nem különbözött a
többi katonától, akiket a forradalom hulláma partra sodort a fővárosban, fegyelmezett,
szigorú, bizalmatlan, erőszakos ember benyomását keltette, szóval egyáltalán nem a költészet
jutott róla az ember eszébe, bár nyilván én is tudom, hogy voltak fegyelmezett és szigorú
költők, ahogy elég bizalmatlanok és erőszakosak is, vegyük például Díaz Mirónt, de inkább
ne is feszegessük a dolgot, néha az a benyomásom, hogy költő és politikus – főleg Mexikóban
– egy és ugyanaz, legalábbis azt mondanám, hogy ugyanarra a kútra járnak. De akkor még
fiatal voltam, túlságosan is fiatal és idealista, vagyis: romlatlan voltam, és mélyen érintettek
ezek az elcseszett dolgok, szóval elmondhatom, hogy elsőre nem tetszett nekem Diego
Carvajal tábornok. De aztán történt valami egészen egyszerű dolog, és minden megváltozott.
Miután a tábornok felnyársalt minket a tekintetével, majd unottan és hűvösen végighallgatta
Manuel bevezető szavait, hívta az egyik testőrét, az Equitativo névre hallgató jaki indiánt, és
megparancsolta, hogy hozzon tequilát, kenyeret és sajtot. Nem kellett más, ezt volt az a
varázspálca, amellyel a tábornok megnyitotta a szívünket, persze így elmesélve szánalmasan
hangzik, még számomra is szánalmasan hangzik!, de akkor olyan hatása volt a puszta
gesztusnak, ahogy félretolta a papírjait az íróasztalán, és azt mondta nekünk: lépjenek bátran
közelebb, hogy az lerombolt volna bennünk bármilyen fenntartást vagy előítéletet, és ahogy
az várható volt, odaléptünk az asztalhoz, és elkezdtünk inni, ettük a kenyeret meg a sajtot, ami
a tábornok úr elmondása szerint francia szokás, és ebben (ahogy mindenben) Manuel
egyetértett vele, hát persze hogy francia szokás, teljesen hétköznapi látvány a kocsmákban a
boulevard du Temple környékén vagy a Faubourg Saint-Denis környékén, aztán Manuel és
Diego Carvajal tábornok nekiállt Párizsról beszélgetni, és arról a sajtos kenyérről, amit
Párizsban lehet enni, meg arról a tequiláról, amit Párizsban lehet inni, és hogy még elhinni is
nehéz, milyen jól bírják az italt, milyen jól bírják a piálást azok a kibaszott párizsiak ott a
bolhapiac környékén, mintha Párizsban, gondoltam magamban, minden egy utca környékén
vagy egy hely környékén történne, és soha nem egy konkrét utcában vagy egy konkrét helyen,
aztán később megtudtam, hogy ez annak volt betudható, hogy Manuel még nem járt a fény
városában, ahogy a tábornok úr sem, viszont – ki tudja, miért – mindketten, azt hiszem, többre
hivatott vonzalmat vagy szenvedélyt éreztek az iránt a távoli és vélhetően mámorító
metropolisz iránt. És ha már elérkeztünk ehhez a ponthoz, engedjetek meg egy kitérőt:
évekkel később, amikor a barátságnak, amelyben Manuel részesített, már jó ideje nyoma
veszett, egy reggel az újságot olvasva tudomást szereztem róla, hogy fölkerekedik Európába.
A költő, Manuel Maples Arce – így a hír – útra kel Veracruzból, a célállomása Le Havre.
Nem azt írták, hogy az estridentizmus atyja Európába megy, de még csak azt sem, hogy az
első mexikói avantgárd költő útnak indul az öreg kontinensre, hanem egyszerűen, a költő,
Manuel Maples Arce. De talán még azt sem írták, hogy a költő, lehet, hogy a hír úgy szólt,
hogy dr. Maples Arce egy francia kikötőbe tart, onnan pedig más módon (vonaton, szilaj
lovas fogaton!) folytatja majd útját Olaszhonba, ahol is megkezdi konzuli, alkonzuli vagy
kulturális attaséi munkáját Mexikó Római Nagykövetségén. Nos. A memóriám már nem
olyan, mint régen. Elfelejtek dolgokat, elismerem. De aznap reggel, amikor elolvastam a hírt,
és megtudtam, hogy Manuel végre meg fogja ismerni Párizst, örültem, úgy éreztem, hogy a
szívem megtelik örömmel, akkor is, ha Manuel már nem tart a barátjának, akkor is, ha az
estridentizmusnak már vége, akkor is, ha az életünk annyira megváltozott, hogy addigra már
csak nagy nehezen ismertük meg egymást. Manuelra és Párizsra gondoltam, amit ugyan nem
ismerek, de álmaimban néha már meglátogattam, és az jutott eszembe, hogy ez az út minket
igazol, hogy a maga titokzatos módján – nem viccelek – igazságot szolgáltat nekünk.
Természetesen Diego Carvajal tábornok úr sosem hagyta el Mexikót. 1930-ban megölték egy
tisztázatlan hátterű lövöldözésben a Rojo y Negro nyilvánosház belső udvarán, ez akkoriban a
calle Costa Ricában volt található, innen néhány sarokra, és azt beszélték, hogy a
Miniszterelnöki Hivatal egyik fejesének közvetlen védelme alatt állt. A perpatvarban meghalt
Diego Carvajal tábornok úr, az egyik gorillája, három terrorista Durango államból, és egy
akkoriban nagyon híres kurva, Rosario Contreras, akiről azt beszélték, hogy spanyol. Voltam
a temetésén, és a temetőből kifelé jövet találkoztam List Arzubidével. List szerint (aki a maga
idejében szintén járt Európában) a tábornok úrnak politikai okokból állítottak kelepcét, épp
ellenkezőleg, mint ahogy azt a sajtó állította, merthogy ez határozottan bordélyházi
perpatvart, vagy szenvedélyes, illetve szerelmi természetű okokat sejtetett a háttérben,
amelyekben Rosario Contrerasnak kiemelkedő szerep jutott. List szerint – és ő személyesen
járt a bordélyban – a tábornok úr elsősorban a legeldugottabb szobában szeretett kefélni, a
szobácska nem volt túl nagy, azonban rendelkezett azzal az előnnyel, hogy a ház belsejében
volt, távol a zajoktól, egy belső udvar mellett, ahol egy szökőkút is volt. A kefélés után a
tábornok úr gyakran kiment az udvarra, hogy elszívjon egy szivart, és eltűnődjön a
posztkoitális szomorúságon, a hús kibaszott szomorúságán, elgondolkodjon a könyveken,
amelyeket még nem olvasott. Szóval List szerint a gyilkosok elhelyezkedtek azon a folyosón,
amelyikről a bordély főbb szobái nyíltak, és erről a helyről belátták a belső udvar minden
szögletét. Ez pedig azt jelzi, hogy ismerték a tábornok úr szokásait. Vártak és vártak,
miközben a tábornok úr Rosario Contrerasszal kefélt, aki – értesüléseim szerint – elhivatott
kurva volt, pedig nem volt híján a visszavonulására irányuló ajánlatoknak, ő mégis mindig a
függetlenséget választotta, vannak még furcsa dolgok. És úgy látszik, a kefélés elhúzódott és
alapos lehetett, mintha a kerubok vagy puttók úgy akarták volna, hogy Rosario és a tábornok
úr hiánytalanul örömét lelje az utolsó közös szerelmi élményben, legalábbis itt, a Föld bolygó
mexikói részén. Teltek hát az órák, Rosario és a tábornok úr teste összefonódott, és ahogy a
fiatalok vagy a kevésbé fiatalok mondják manapság, ment a kúrás vagy a cummantás vagy a
töcskölés vagy a reszelés vagy a szúrás vagy a tömés, szóval ment a vízszintes lambada,
lezavartak pár menetet, csakhogy ez az utolsó menet számukra már az örökkévalóságig tartott.
A gyilkosok eközben várakoztak és unatkoztak, egyúttal nem számítottak arra, hogy a
tábornok úr a pisztolyával az övén vagy a zsebében, vagy a hasa előtt a nadrágjába dugva lép
majd ki az udvarra, pedig ő ennyire a szokások rabja volt. Amikor aztán végül kilépett az
udvarra, hogy elszívjon egy szivart, kitört a lövöldözés. List szerint a tábornok úr kísérőjét
addigra már különösebb gond nélkül levadászták, így amikor elkezdődött a patália, hárman
voltak egy ellen, ráadásul számolhattak a meglepetés erejével is. De Diego Carvajal tábornok
úr talpig férfi volt, ráadásul még a reflexei sem koptak meg, és a dolgok nem úgy alakultak,
ahogy a támadók várták. Bár eltalálta az első pár lövés, volt elég lélekjelenléte, hogy előhúzza
a pisztolyát, és viszonozza a tüzet. List szerint a tábornok úr a szökőkút mögé bújva
bármeddig vissza tudta volna verni a támadást, mert bár a gyilkosok tökéletes pozíciókat
foglaltak el, a tábornok úré sem volt rosszabb semmivel, ezért sem egyik, sem másik fél nem
mert kezdeményezni. Csakhogy a zajra kilépett a szobájából Rosario Contreras, és egy golyó
halálra sebezte. A folytatás kaotikus volt: a tábornok úr valószínűleg a segítségére sietett,
hogy megmentse, az is lehet, hogy rájött, hogy a nő meghalt, és a dühe fölülkerekedett a
megfontoltságán: fölállt, a gyilkosok felé fordult, és folyamatosan tüzelve elindult feléjük. Így
haltak meg régen Mexikó tábornokai, srácok, mondtam nekik, nem gondoljátok? Mire azt
felelték: nem tudjuk, fogalmunk sincs, mit gondoljunk, Amadeo, olyan ez az egész, mintha
egy filmet mesélnél. Erről megint eszembe jutott Estridentópolis, a múzeumaival, a bárjaival,
a szabadtéri színházaival, az újságaival, az iskoláival, és az átutazó költők számára készült
szálláshelyeivel, ahol hajlékra találhatott volna Borges vagy Tristan Tzara, Huidobro vagy
André Breton is. És újra láttam magam előtt a tábornok urat, ahogy velünk társalog. Láttam,
ahogy tervezget, láttam, ahogy az ablakba könyökölve iszik, láttam, ahogy fogadja a Manuel
ajánlólevelével érkező Cesárea Tinajerót, láttam, ahogy egy Tablada könyvet olvas, talán épp
azt, amelyikben don José Juan azt írja: „Félelmes égen / csillagról álmodik a / csalogány
dala.” Ami olyan, mintha azt írná, srácok, mondtam nekik, hogy látta a küszködést és az
álmokat, ahogy mindez eggyé válik a kudarcban, és ezt a kudarcot örömnek hívják.

Joaquín Font, La Fortaleza pszichiátria, Mexikóváros, Tlalnepantla, 1983. március. Most,

hogy szegény bolondok vesznek körül, szinte senki sem jön hozzám látogatóba. A
pszichiáterem mindenesetre azt mondja, hogy minden eltelt nappal egy picikét jobban vagyok.
A pszichiáteremet José Manuelnak hívják, szerintem szép neve van. Amikor ezt elmondom
neki, ő mindig nevet. Nagyon romantikus név, szoktam neki mondani, könnyen beleszerethet
bármelyik lány. Milyen kár, hogy amikor a lányom meglátogat, olyankor ő szinte sosincs
bent, mert látogatás szombaton és vasárnap van, akkor viszont a pszichiáterem pihen, havonta
egy szombat és egy vasárnap kivételével, amikor is ügyel. Ha látnád a lányom, mondom neki,
beleszeretnél. Nahát, don Joaquín, válaszolja. De én csak erősködöm: ha látnád, José Manuel,
úgy zuhannál a lába elé, mint egy megsebzett madár, és egy csapásra megértenél egy csomó
mindent, amit most nem értesz. Mint például?, kérdezi szórakozott hangon, olyan hangon,
amely illendően kimért akar lenni, de én tudom, hogy valójában nagyon is kíváncsi. Mint
például? De akkor inkább elhallgatok. Néha jobb hallgatni. Újra leereszkedni a főváros
katakombáiba, és imádkozni némán. Ebben a börtönben a belső udvarok ideálisak a
hallgatáshoz. Négyszögletűek és hatszögletűek, mintha Garabito mester tervezte volna őket,
mindegyik a nagy udvarra vezet, amely úgy nagyjából három futballpályányi területű, és
határos azzal a névtelen úttal, amelyiken a tlalnepantlai busz közlekedik, tele munkásokkal és
dologtalanokkal, akik mohón nézik, hogyan bóklásznak a bolondok az udvaron, a La
Fortaleza egyenruhájában vagy félmeztelenül vagy a szegényes utcai ruhájukban, ha nemrég
érkeztek, és még nem sikerült számukra egyenruhát találni, nem mondom, hogy a
méretükben, mert itt nem sokan hordanak a méretüknek megfelelő egyenruhát. Ez a nagy
udvar természetes közeg a hallgatáshoz, bár amikor először megláttam, azt gondoltam, hogy
elviselhetetlen lehet itt a zaj és a bolondok halandzsázása, és csak sokára vettem rá magam,
hogy sétára induljak azon a pusztán. Hamar megértettem viszont, hogy ha létezik olyan hely
La Fortalezában, ahonnan úgy menekülnek a hangok, mint a rémült nyulak, akkor az a hely a
nagy udvar volt, magas rácsok védték a névtelen sugárúttól, ahol a kinti emberek
biztonságban suhantak el járműveik belsejében, tulajdonképpen a szó szoros értelmében vett
járókelőket szinte nem is lehetett látni, habár elvétve leállt a rács mellett egy-egy bolond
valamelyik szórakozott rokona, vagy azok, akik szívesebben maradtak a kerítésen túl, de csak
egy pillanatra, aztán ők is folytatták az útjukat. Az épületek mellett, az udvar túlsó végében
találhatók az asztalok és a padok, ahol a bolondok esetenként meg szoktak osztani néhány
szórakoztató percet a családjukkal, akik banánt, almát vagy narancsot hoznak nekik.
Mindenesetre nem maradnak ott hosszú ideig, mert ha süt a nap azon a részen, akkor
elviselhetetlen a meleg, ha pedig fúj a szél, akkor azok a bolondok, akik sosem fogadnak
látogatókat, ott, azok alatt az ereszek alatt szoktak menedéket keresni. Amikor a lányom eljön
hozzám látogatóba, arra kérem, hogy maradjunk a látogatóteremben, vagy menjünk az egyik
hatszögletű udvarra, bár tudom, hogy szerinte nyugtalanító és riasztó a látogatóterem és a kis
udvarok is. A nagy udvaron ugyanakkor történnek olyan dolgok, amelyeket nem akarom,
hogy a lányom lásson (a pszichiáterem szerint ez annak a jele, hogy rohamosan javul az
állapotom), és olyan dolgok is, amelyeket egyelőre inkább megtartanék magamnak.
Mindenesetre óvatosnak kell lennem, és nem lankadhat a figyelmem. Legutóbb (egy hónappal
ezelőtt) a lányom elmesélte, hogy eltűnt Ulises Lima. Már tudok róla, mondtam. És honnan
tudsz róla?, kérdezte. Á, az ördögbe. Olvastam egy újságban, feleltem. De hisz nem jelent
meg egyetlen újságban sem!, mondta. Na jó: akkor biztos csak álmodtam, mondtam. Nem
árultam el neki, hogy a nagy udvar egyik bolondja mesélte el nekem úgy két hete. A
bolondnak még az igazi nevét sem tudom, de itt mindenki Chucho vagy Chuchito néven
emlegeti (valószínűleg Jesúsnak hívják, de inkább kerülnék bármiféle vallásos utalást, mert
egyrészt nem tartozik a tárgyhoz, másrészt csak hozzájárulna a nagy udvar csöndjének
fölkavarásához), és ez a Chucho vagy Chuchito odajött hozzám – ami nem szokatlan, az
udvaron mindannyian odamegyünk egymáshoz, majd odébbállunk, azok is, akik le vannak
szedálva, azok is, akiknek rohamosan javul az állapota –, és odasúgta, ahogy elment
mellettem: Ulises eltűnt. Másnap újra megtaláltam – talán tudat alatt kerestem, és felé
irányítottam a lépteimet, igen lassú, igen türelmes léptek voltak, olyan lassúak, hogy az a
névtelen úton elhaladó buszok utasaiban szerintem néha már azt a benyomást keltik, mintha
nem mozognánk, de mozgunk, efelől a legkisebb kétségem sincs –, és amikor meglátott,
remegni kezdett az ajka, mintha már a puszta látványom is aktiválta volna benne a sürgős
üzenetet, és ahogy elment mellettem, ismét hallottam ugyanazokat a szavakat: Ulises eltűnt.
De csak akkor értettem meg, hogy Ulises Limáról van szó, a fiatal zsigeri realista költőről,
akit utoljára a csillogó Impalám volánjánál láttam 1976 első perceiben, és megértettem, hogy
az ég ismét fekete felhőkbe burkolózik, hogy Mexikó fehér felhői fölött ott lebegtek
elképzelhetetlen súlyukkal és rémisztő hatalmukkal a fekete felhők, és hogy vigyáznom kell
magamra, jobb, ha beletemetkezem az álcámba és a hallgatásba.

Xóchitl García, Mexikóváros, calle Montes, a forradalmi emlékmű közelében, 1984.

január. Amikor Jacintóval elváltunk, apukám azt mondta, hogy szóljak neki, ha elfajulnának
a dolgok, és ő majd elintéz mindent. Apukám néha ránézett Franzra, és azt mondta, milyen
szőke, közben arra gondolt (biztos vagyok benne, még ha nem is mondta ki), hogy hogyan
lehetséges, hogy ilyen színű lett a gyerek haja, amikor a családomban mindenki barna, és
Jacinto is az. Apukám imádta Franzot. Szöszkém, mondta neki, hol van az én szöszkém, és
Franz is szerette őt. Mindig szombaton vagy vasárnap jött el hozzánk, és elvitte sétálni a
gyereket. Amikor hazaértek, csináltam neki egy jó erős kávét, apukám pedig csak hallgatott,
ült az asztalnál, és Franzot nézte vagy az újságot olvasta, aztán elment.
Szerintem azt gondolta, hogy Franz nem Jacinto fia, és ez néha dühített egy kicsit, máskor
viszont szórakoztatott. Emellett, a szakításom Jacintóval egyáltalán nem fajult el, így nem
kellett semmiért sem szólnom apukámnak. Ha elfajult volna, talán akkor sem szóltam volna
neki semmit. Jacinto kéthetente eljött megnézni a gyereket. Néha alig beszéltünk, csak elvitte,
aztán visszahozta és elment, máskor viszont, miután visszahozta, ott maradt velem egy ideig,
megkérdezte, mi a helyzet velem, én pedig, hogy mi a helyzet vele, és akár éjjel kettőig,
háromig is beszélgettünk egymással, arról, mi történt velünk, milyen könyveket olvastunk
mostanában. Szerintem Jacinto félt az apukámtól, és ezért nem jött gyakrabban, mert félt,
hogy összefuthat vele. Nem tudta, hogy akkorra apukám már nagyon beteg volt, és bajosan
tudott volna ártani bárkinek. De apukámnak páratlan híre volt, és bár senki sem tudta minden
kétséget kizáróan, hogy hol dolgozik, összetéveszthetetlen volt a külseje, és folyton azt
mondta, a titkosszolgálattól vagyok, legyen velem nagyon óvatos. Mexikói rendőr vagyok,
legyen velem nagyon óvatos. És még ha a betegség miatt rosszabbul is nézett ki, vagy
lassabban is mozgott, ez nem igazán számított, sőt csak még fenyegetőbbnek látszott tőle. Egy
este ott maradt velem vacsorázni. Nagyon jó kedvem volt, és jólesett, hogy apukámmal
eszem, hogy együtt látom Franzcal, hogy beszélgetünk. Már nem emlékszem, mit csináltam
neki, valószínűleg valami egyszerű vacsorát. Evés közben megkérdeztem, miért lett belőle
rendőr. Nem tudom, hogy komolyan kérdeztem-e, egyszerűen arra gondoltam, hogy még soha
nem kérdeztem meg azelőtt, és jobb később, mint soha. Azt felelte, hogy nem tudja. Nem
szeretett volna más lenni?, kérdeztem. Azt felelte, hogy de. Micsoda?, kérdeztem. Mi szeretett
volna lenni? Földműves, felelte, én pedig nevettem, de amikor elment, elgondolkodtam a
dolgon, és egy csapásra lehervadt a jókedvem.
Akkoriban viszont nagyon jóban lettem Maríával. María még mindig fölöttünk lakott, és
bár elvétve akadtak udvarlói (néhány éjszaka úgy hallottam, mintha papírból lett volna a
plafon), egyedül élt, mióta szakított a matematikatanárral, és ez a körülmény, mármint az,
hogy egyedül élt, hozzájárult ahhoz, hogy teljesen megváltozzon. Tudom, miről beszélek,
mert egyedül élek tizennyolc éves korom óta. Bár, ha jobban belegondolok, én sosem éltem
egyedül, mert előbb Jacintóval éltem, most pedig a gyerekkel. Talán azt akartam mondani
ezzel, hogy függetlenül, a szülői házon kívül. Akárhogy is, Maríával még közelebbi barátok
lettünk. Vagy igazi barátok lettünk, mert lehet, hogy azelőtt nem voltunk azok, és a
barátságunk másokra épült, nem pedig saját magunkra. Miután Jacintóval szakítottunk,
rákaptam a költészetre. Elkezdtem verseket olvasni és verseket írni, mintha ez lenne a
legfontosabb. Azelőtt is írtam már pár versikét, és azt hittem, hogy sokat olvasok, de miután ő
elment, komolyan elkezdtem olvasni és írni. Onnan szakítottam rá időt – bár nem volt sok
–, ahonnan tudtam.
 Akkoriban már elhelyezkedtem pénztárosként az egyik Gigantéban, köszönhetően annak,
hogy apukám beszélt egy barátjával, akinek volt egy barátja, aki a colonia San Rafaelban
vezette a Gigantét. María pedig titkárnőként dolgozott a Nemzeti Szépművészeti Intézet, az
INBA egyik irodájában. Napközben Franz iskolába járt, és egy tizenöt éves kislány szokta
elhozni – aki ezzel keresett pár pesót –, és aztán elmentek egy parkba, vagy otthon megvárták,
hogy hazaérjek a munkából. Esténként, vacsora után, María lejött hozzám, vagy én mentem
föl hozzá, és sorban fölolvastam neki a verseket, amelyeket aznap írtam – a Gigantéban, vagy
miközben a vacsorát melegítettem Franznak, vagy előző éjszaka, miközben néztem az alvó
Franzot. A televíziót – amíg Jacintóval éltem, megvolt ez a káros szenvedélyem – már szinte
csak akkor kapcsoltam be, ha volt valami bombahír, és nem akartam lemaradni róla, aztán
már akkor sem. Hogy mondjam, egyszerűen csak leültem az asztalhoz – amit odébb toltam,
most az ablaknál volt –, és nekiálltam verseket olvasni vagy verseket írni, amíg le nem ragadt
a szemem az álmosságtól. A verseimet akár tíz-tizenötször is átírtam. Amikor találkoztam
Jacintóval, fölolvastam neki őket, ő pedig megosztotta velem a véleményét, de az igazi
olvasóm María volt. Végül legépeltem a verseimet, és eltettem őket egy mappába, amely
napról napra hízott, nem kis megelégedésemre és örömömre, mintegy fizikai bizonyítékaként
annak, hogy a küzdelmem nem hiábavaló.
Miután Jacinto elment, sokáig nem feküdtem le más férfival, és Franzon kívül az egyetlen
szenvedélyem a költészet volt. Pont fordítva, mint María, aki abbahagyta az írást, és minden
héten másik szeretőt vitt haza. Hármat-négyet is megismertem közülük. Néha azt mondtam
neki: tesó, mit látsz ebben a fickóban, ez nem hozzád való, ez még a végén megver, de María
azt felelte, hogy ő nagyon jól kézben tudja tartani a helyzetet, és igaza is volt, kézben tartotta,
de azért nemegyszer föl kellett rohannom a szobájába – megrémülve a lehallatszó kiáltásoktól
– és azt mondanom a szeretőjének, hogy tűnjön el azonnal, vagy hívom az apukámat, aki a
titkosszolgálatnak dolgozik, és akkor majd jól megkapja a magáét. Kibaszott rendőrkurvák,
üvöltötte az egyikük az utca közepéről, emlékszem, mi pedig az ablakból úgy elkezdtünk
nevetni Maríával, mint az eszelősök. De általában nem volt sok problémája. A költészet pedig
másmilyen probléma volt. Miért nem írsz többet, tesó?, kérdeztem egyszer, ő pedig azt felelte,
hogy nincs kedve, ennyi az egész, egyszerűen nincs kedve.

Luis Sebastián Rosado, félhomályos műterem, Mexikóváros, colonia Coyoacán, calle

Cravioto, 1984. február. Egy reggel fölhívott Albertito Moore a munkahelyemen, és azt
mondta, hogy kutya egy éjszakája volt. Először arra gondoltam, hogy valami durva buliban
volt, de amikor hallottam, hogy dadog és remeg a hangja, rájöttem, hogy valami más van a
szavai mögött. Mi történt?, kérdeztem. Szörnyű éjszakám volt, mondta Albertito, el sem tudod
képzelni. Egy darabig azt hittem, hogy mindjárt elsírja magát, de hirtelen, anélkül, hogy szólt
volna egy szót is, ráébredtem, hogy aki itt sírva fog fakadni, aki itt sírni fog vigasztalanul, az
én leszek. Mi történt?, kérdeztem. A barátod, mondta Albertito, bajba keverte Julitát. Piel
Divina, mondtam. Ő, felelte Albertito, én nem tudtam. Mi történt?, kérdeztem. Egész éjszaka
nem aludtam, Julita sem aludt egész éjszaka, este tízkor telefonált, kint volt nála a rendőrség,
nem akarta, hogy a szüleink megtudják, mondta Albertito. Mi történt?, kérdeztem. Szar ez az
ország, mondta Albertito. Nem működik a rendőrség, sem a kórházak, sem a börtönök, sem a
hullaházak, sem a temetkezési vállalkozások. Annak a fickónak megvolt Julita címe, és a
rendőrség volt olyan pofátlan, hogy több mint három órán keresztül faggassa. Mi történt?,
kérdeztem. És az egészben az a legrosszabb, mondta Albertito, hogy aztán Julita oda akart
menni, hogy megnézze, tisztára kiborult, és a kurva rendőrök, akik először még le akarták
tartóztatni, fölajánlottak neki egy fuvart a hullaházhoz, és egészen valószínű, hogy
megerőszakolták volna egy sötét sikátorban, de Julita tajtékzott, és nem hallgatott az okos
szóra, már indulni készült, amikor az ügyvéddel, akit én vittem magammal – Sergio García
Fuentes, azt hiszem, ismered – a sarkunkra álltunk, és azt mondtuk neki, hogy nélkülünk nem
megy sehova. Úgy tűnt, hogy ez zavarja egy kicsit a rohadékokat, és megint elkezdtek
kérdezősködni. Lényegében azt akarták tudni, hogy mi volt az elhunyt neve. Akkor eszembe
jutottál, arra gondoltam, hogy te biztosan tudod az igazi nevét, de természetesen nem
mondtam semmit. Julita ugyanerre gondolt, de csúcs az a csaj, csak annyit árult el, amennyit
akart. Valószínűleg a rendőrség nem is járt nálad. Mi történt?, kérdeztem. Amikor aztán a
rendőrök elmentek, Julita már nem tudott elaludni, szóval ott voltunk hárman – Julita,
szegény García Fuentes és én –, és őrszobáról hullaházra jártunk, hogy azonosítsuk a barátod
holttestét. Végül, García Fuentes egy haverjának hála megtaláltuk a camaronesi őrszobán.
Julita azonnal fölismerte, bár a fél arca szét volt roncsolódva. Mi történt?, kérdeztem. Őrizd
meg a nyugalmad, mondta Albertito. García Fuentes barátja azt mondta, hogy a rendőrség ölte
meg egy lövöldözésben Tlalnepantlában. A rendőrség néhány dílert keresett. Ezt a címet
kapták: egy munkásszálló Tlalnepantla felé. Amikor megérkeztek, a házban levők ellenálltak,
és a rendőrség mindenkit megölt, közöttük a barátodat. Az egészben az a gáz, hogy amikor
sor került az azonosításukra, Piel Divinánál csak Julita címét találták. Nem volt bejelentkezve,
senki sem tudta a nevét, sem az álnevét, az egyetlen nyom a nővérem címe volt. A többiek,
úgy tűnik, ismert bűnözők voltak. Mi történt?, kérdeztem. Így aztán senki sem tudja, hogy
hívják, Julita meg kiborul, nekiáll bőgni, kitakarja a holttestet, azt mondja Piel Divina, azt
kiáltja, Piel Divina, ott a hullaházban, hallhatta akárki, aztán García Fuentes vállon fogta,
átölelte, biztos tudod, hogy García Fuentes mindig szerelmes volt egy kicsit Julitába, én pedig
ott maradtam, szemtől szembe a holttesttel, nem volt szép látvány, erről biztosíthatlak, a bőre
már a legkevésbé sem volt csodás, bár nem sokkal azelőtt ölték meg, inkább hamuszürke
színe volt, mindenfelé vérömlenyekkel, mintha megverték volna, és volt rajta egy hatalmas
vágás a nyakától a lágyékáig, bár az arcán viszonylag nyugodt kifejezés ült, a halottak
nyugalma, ami nem nyugalom, egyáltalán semmi, csak halott hús emlékek nélkül. Mi történt?,
kérdeztem. Reggel hétkor elindultunk haza az őrszobáról. Egy rendőr még megkérdezte, hogy
mi fogjuk-e átvenni a holttestet. Azt válaszoltam, hogy nem, csináljanak vele, amit akarnak.
Csak a nővérem alkalmi szeretője volt, semmi több, aztán García Fuentes adott egy kis
csúszópénzt az egyik hivatalnoknak az őrszobán, és onnantól biztosak lehettünk benne, hogy
nem fogják többet zaklatni Julitát. Később, reggeli közben megkérdeztem Julitát, mióta
találkozgatott azzal az arccal, és azt felelte, hogy azután jött vele össze, hogy nálad lakott egy
ideig. De hogyan talált meg?, kérdeztem tőle. Úgy néz ki, hogy a noteszedből szerezte meg
Julita telefonszámát. Ő nem tudta, hogy drogot árul. Azt gondolta, hogy a levegőből él, abból
a pénzből, amit olyanoktól kap, mint te vagy ő. Ha valaki ilyen társaságba keveredik, az végül
mindig besározódik, mondtam, és Julita sírva fakadt, García Fuentes pedig azt mondta, hogy
ne túlozzak, meg hogy most már vége az egésznek. Mi történt?, kérdeztem. Nem történt
semmi, most már vége az egésznek, felelte Albertito. De én akkor sem tudtam elaludni, és
szabadnapot sem tudtam kivenni, a cégnél nyakig vagyok a munkában.
17

Jacinto Requena, Quito kávézó, Mexikóváros, calle Bucareli, 1985. szeptember. Két évvel
azután, hogy eltűnt Managuában, Ulises Lima visszatért Mexikóba. Onnantól fogva kevesen
látták, és ha valaki látta, többnyire az is véletlen volt. A többség számára halott volt mint
ember, és halott mint költő.
Én láttam egyszer-kétszer. Először a Maderón futottam vele össze, másodszor pedig
elmentem hozzá. A colonia Guerreróban lakott egy bérházban – ahova csak aludni járt –, és
abból élt, hogy marihuánát árult. Nem volt sok pénze, és azt a keveset, amije volt, odaadta a
nőnek, akivel élt, egy Lola nevű csajnak, akinek volt egy fia is. Annak a bizonyos Lolának
nagyon harcias külseje volt, Dél-Chiapasból származott, vagy talán guatemalai volt, szeretett
táncolni, úgy öltözött, mint egy punk, és mindig rosszkedvű volt. De a gyereke szimpatikus
volt, és látszott, hogy Ulises is megkedvelte.
Egyszer megkérdeztem, merre járt. Azt válaszolta, hogy végigment egy folyón, amely
összeköti Mexikót Közép-Amerikával. Amennyire én tudom, ilyen folyó nincs. Mindenesetre
azt mondta, hogy ő végigjárta ezt a folyót, és most már elmondhatja magáról, hogy ismeri az
összes kanyarulatát és oldalágát. Erdei folyó volt, vagy sivatagi folyó, vagy egy
szakaszonként sivatagi folyóvá alakuló erdei folyó. Munkanélküliek, szegények és éhezők,
kábítószer és fájdalom soha nem szűnő áramlata. Felhőfolyó, amelyen tizenkét hónapon át
hajózott, és ezalatt számtalan szigetet és települést talált – bár nem az összes sziget volt lakott
–, közben néha úgy gondolta, hogy örökre letelepszik, néha, hogy meg fog halni.
A meglátogatott szigetek közül kettő fölülmúlta az összes többit. A múlt szigete, mondta,
ahol csak a múlt idő létezett, a helyiek pedig unatkoztak és többé-kevésbé boldogok voltak, de
amelyre olyan súllyal nehezedett a képtelen való, hogy a sziget napról napra egy kicsit
mélyebbre süllyedt a folyóban. És a jövő szigete, ahol egyetlen idő létezett, a jövő, és
amelynek lakói álmodozók és erőszakosak voltak, olyan erőszakosak, mondta Ulises, hogy
előbb vagy utóbb valószínűleg fölemésztik majd egymást.
Aztán hosszú idő telt el, amíg viszontláttam. Megpróbáltam más körökben mozogni, más
dolgokkal foglalkoztam, munkát kellett keresnem, valamennyi pénzt kellett adnom
Xóchitlnak, és más barátaim is voltak.

Joaquín Font, La Fortaleza pszichiátria, Mexikóváros, Tlalnepantla, 1985. szeptember. A

földrengés napján megint láttam Laura Damiánt. Hosszú ideje nem éltem át hasonló látomást.
Láttam dolgokat, láttam gondolatokat, és mindenekelőtt láttam a fájdalmat, de nem láttam
Laura Damiánt, Laura Damián homályos alakját, a sejtelmesen kirajzolódó ajkát, ahogy azt
mondja, még ha a látszat mást mutat is, minden rendben van. Rendben, Mexikóban,
föltételezem, vagy a mexikóiak otthonában, esetleg a mexikóiak fejében. A nyugtatók tehettek
róla, pedig a La Fortalezában, hogy spóroljanak, alig egy-két tablettát kaptak a bentlakók, és
azt is csak a magukból leginkább kivetkőzöttek. Vagyis lehet, hogy mégsem a nyugtatók
tehettek róla. Az biztos, hogy már régóta nem láttam, de amikor rengeni kezdett a föld,
megjelent. És egyből tudtam, hogy a katasztrófa után minden rendben lesz. Vagy talán a
katasztrófa pillanatában hirtelen minden rendben lett, csak hogy ne kelljen meghalnia. Pár
nappal később meglátogatott a lányom. Hallottál a földrengésről?, kérdezte. Persze hogy
hallottam, feleltem. Sokan meghaltak? Nem, nem sokan, felelte a lányom, de azért
jónéhányan. Sok barátunk meghalt? Amennyire én tudom, egy sem, felelte a lányom. Annak a
kevés barátunknak, akik még megvannak, nincs szükségük semmiféle földrengésre
Mexikóban, hogy meghaljanak, mondtam. Néha azt gondolom, hogy nem is vagy bolond,
mondta a lányom. Nem vagyok bolond, feleltem, csak összezavarodtam. De elég régóta össze
vagy zavarodva, mondta a lányom. Az idő csak illúzió, válaszoltam, és azokra gondoltam,
akiket már régóta nem láttam, sőt azokra, akiket még sohasem láttam. Ha tudnálak, kivinnélek
innen, mondta a lányom. Nem sürgős, mondtam, és a mexikói földrengésekre gondoltam,
ahogy előtörnek a múltból, és kolduslábukon egyenesen az örökkévalóságba vagy a nagy
mexikói semmibe tartanak. Ha rajtam múlna, még ma kivinnélek innen, mondta a lányom. Ne
aggódj, válaszoltam neki, bizonyára nélkülem is van elég problémád az életben. A lányom
csak nézett rám, és nem válaszolt. A földrengés alatt a La Fortaleza betegei kizuhantak az
ágyukból, mondtam neki, mármint azok, akik nem lekötözve alszanak, és senki sem volt ott,
hogy felügyelje a termeket, mert az ápolók kimentek az útra, néhányan pedig bementek a
városba, hogy kiderítsék, mi történt a családjukkal. Pár órán keresztül a bolondok saját maguk
urai voltak. És mit csináltak?, kérdezte a lányom. Nem sokat, néhányan nekiálltak imádkozni,
mások kimentek valamelyik udvarra, a többség aludt tovább, az ágyában vagy a földön. Még
szerencse, mondta a lányom. És te, mit csináltál?, kérdeztem udvariasságból. Semmit,
lementem egy barátnőm lakásába, és ott voltunk hármasban. Kivel?, kérdeztem. A
barátnőmmel és a fiával. És nem halt meg egyik barátunk sem? Egyik sem, felelte a lányom.
Biztos vagy benne? Teljesen biztos. Milyen különbözőek vagyunk egymástól, mondtam.
Miért?, kérdezte a lányom. Mert én anélkül, hogy kimozdultam volna a La Fortalezából,
tudom, hogy valószínűleg több barátunk is halálra zúzta magát a földrengésben. Nem halt
meg senki, mondta a lányom. Mindegy, mindegy, feleltem. Egy ideig hallgattunk, és a La
Fortaleza bolondjait figyeltük, akik úgy járkáltak föl-alá, mint a kismadarak, szeráfok vagy
szarfoltos hajú kerubok. Milyen elszomorító, mondta a lányom, legalábbis én így értettem.
Azt hiszem, elsírta magát, de megpróbáltam nem foglalkozni vele, és sikerült is. Emlékszel
Laura Damiánra?, kérdeztem. Alig ismertem, felelte, és te sem ismerted jobban. A drágalátos
apja a barátom volt, mondtam. Egy bolond leguggolt, és hányni kezdett az egyik vasajtónál.
Te csak azután barátkoztál össze az apjával, hogy Laura már meghalt, mondta a lányom.
Nem, feleltem, én már Alvaro Damián barátja voltam, mielőtt megtörtént volna a tragédia.
Rendben, mondta a lányom, nem fogunk ezen összeveszni. Aztán mesélt egy darabig a város
egész területére kiterjedő mentési munkálatokról, amelyekben ő is részt vesz, vagy részt vett,
vagy szeretett volna részt venni (vagy amelyeket messziről látott), és elmesélte azt is, hogy az
anyja azt fontolgatja, hogy végleg elköltözik a fővárosból. Ez érdekelt. Hova?, kérdeztem.
Pueblába, felelte a lányom. Szerettem volna megkérdezni tőle, mik a terveik velem, de
miközben Pueblán töprengtem, megfeledkeztem a dologról. Aztán a lányom elment, én pedig
egyedül maradtam Laura Damiánnal, Laurával meg a La Fortaleza bolondjaival, és a hangja, a
láthatatlan ajka azt mondta, hogy ne aggódjak, ha a feleségem elmegy majd Pueblába, ő
mellettem marad, és engem soha nem fognak kidobni a bolondokházából, de ha egy nap
mégis kidobnának, akkor ő majd velem jön. Jaj, Laura, sóhajtottam. Aztán Laura megkérdezte
tőlem – úgy tett, mintha nem tudná –, hogy halad a fiatal mexikói költészet, hozott-e a lányom
híreket a főváros fiatal lírikusainak hosszú és véres meneteléséről. Azt feleltem, hogy jól
halad. Hazudtam, azt feleltem, hogy jól halad, szinte mindenki publikál, a földrengéssel pedig
évekre lesz elég témájuk. Ne a földrengésről beszélj nekem, mondta Laura Damián, a
költészetről beszélj, mit mesélt még a lányod. Egyszerre fáradtnak éreztem magam,
mélységesen fáradtnak, és azt feleltem, minden jól halad, Laura, mindenki jól van. És még
mindig olvassák a verseimet?, kérdezte. Még mindig, feleltem. Ne hazudj, Quim, mondta
Laura. Nem hazudok, feleltem, és behunytam a szemem.
Amikor kinyitottam, a La Fortaleza belső udvarain ténfergő bolondok gyűrűje összezárult
körülöttem. Más rémülten elkezdett volna kiabálni, elkezdett volna jajveszékelve imádkozni,
meztelenre vetkőzött és futásnak eredt volna, mint egy őrült amerikai focista, megtört volna a
megvadult bolygóként forgó szemek tömkelegé előtt. De én nem. A bolondok körülöttem
köröztek, de én mozdulatlanul ültem – mint Rodin gondolkodója –, csak néztem őket, aztán
néztem a földet, egymással birkózó vörös és fekete hangyákat láttam, de nem szóltam, nem is
csináltam semmit. Az ég mélykék volt. A föld világosbarna, kavicsos és göröngyös. A felhők
fehérek voltak és nyugat felé haladtak. Aztán fölnéztem a bolondokra, akik úgy ténferegtek,
mintha bábuk lennének az egyre tébolyultabb sors kezében, és újra behunytam a szemem.

Xóchitl García, Mexikóváros, calle Montes, a forradalmi emlékmű közelében, 1986.

január. Onnantól lett érdekes a dolog, amikor publikálni akartam. Hosszú ideig csak írtam és
javítottam, aztán megint csak írtam, és sok verset dobtam a kukába, de elérkezett a nap,
amikor megpróbáltam publikálni néhányat, és sorban küldtem a verseimből folyóiratoknak és
kulturális mellékleteknek. María előre figyelmeztetett. Nem fognak válaszolni, mondta, még
csak el sem fogják olvasni az írásaidat, személyesen kéne bemenned, és kérned, hogy
mondják el a véleményüket szemtől szembe. Így is tettem. Volt, ahol nem fogadtak. De volt,
ahol igen, és beszélni tudtam a szerkesztőségi titkárral vagy az irodalmi rovat vezetőjével. Az
életemről kérdeztek, mit olvasok, mit publikáltam addig, milyen műhelyekbe jártam, milyen
egyetemet végeztem. Naiv voltam: meséltem nekik a zsigeri realistákhoz fűződő
kapcsolatomról. Többségüknek fogalma sem volt róla, kik azok a zsigeri realisták, de a
csoport említése fölkeltette az érdeklődésüket. Zsigeri realisták? Hát ők meg kik voltak?
Akkor elmeséltem – nagy vonalakban – a zsigeri realizmus rövid történetét, ők pedig
mosolyogtak, néhányan jegyzeteltek is, fölírtak egy nevet, rákérdeztek pár részletre, aztán
megköszönték, és azt mondták, hogy majd fölhívnak, vagy nézzek be két hét múlva, és akkor
válaszolnak. De voltak – igaz, kevesebben –, akik emlékeztek Ulises Limára és Arturo
Belanóra – bizonytalanul, például nem tudták, hogy Ulises Lima még mindig él, vagy hogy
Belano már nem a fővárosban lakik, de ismerték őket –, emlékeztek a hozzászólásaikra a
nyilvános fölolvasásokon, ahol Ulises és Arturo rendszeresen belekötött a költőkbe,
emlékeztek a semmivel sem összeegyeztethető álláspontjukra, emlékeztek az Efraín
Huertához fűződő barátságukra, és úgy néztek rám, mint valami földönkívülire, azt mondták,
szóval te zsigeri realista voltál, mi?, és aztán azzal folytatták, hogy sajnálják, de nem tudják
közölni egyetlen versemet sem. María – akihez egyre kedvetlenebből fordultam tanácsért
– azt mondta, hogy ez normális, ilyen a mexikói, és valószínűleg az összes latin-amerikai
irodalom, egy merev szekta, ahol költséges dolog a bűnbocsánat. De én nem akarom, hogy
bármit megbocsássanak nekem, feleltem. Persze, tudom, mondta, de ha publikálni akarsz,
jobb, ha nem emlegeted többet a zsigeri realistákat.
Mindenesetre nem adtam föl. Már elegem volt abból, hogy a Gigantéban dolgozzam, és
úgy éreztem, hogy megérdemel a költészetem, ha nem is egy kis tiszteletet, de egy kis
figyelmet. Ahogy teltek a napok, fölfedeztem újabb folyóiratokat is, nem azokat, amelyekben
szerettem volna megjelenni, hanem másokat, olyan lapokat, amelyek törvényszerűen
fölbukkannak egy tizenhatmillió lakosú városban. Az igazgatóik és főszerkesztőik szörnyű
férfiak és nők voltak, ha sokáig nézte őket az ember, akkor rájött, hogy egytől egyig a
csatornákból másztak elő, száműzött hivatalnokok és bűnbánó gyilkosok keveréke voltak. Ők
viszont még sosem hallottak a zsigeri realizmusról, és egyáltalán nem is voltak kíváncsiak a
történetükre. Az irodalomról alkotott képük ómegája (és valószínűleg alfája is) Vasconcelos
volt, bár nem volt nehéz kitalálni, mennyire csodálják Mariano Azuelát, Yáñezt, Martín Luis
Guzmánt, akiket valószínűleg csak mások elmondása alapján ismertek. Ezek közül a
folyóiratok közül az egyiket Tamal-nak hívták, és a lapigazgató egy bizonyos Fernando López
Tapia volt. Ott, a kulturális rovatukban – két oldal – közölték az első versemet, és López
Tapia személyesen nyújtotta át nekem a csekket, amely méltán megilletett. Miután
beváltottam, aznap este megünnepeltük a dolgot, moziba mentem Maríával és Franzcal, aztán
megvacsoráztunk egy belvárosi étteremben. Belefáradtam a sietős étkezésekbe, és szerettem
volna kényeztetni magam egy kicsit. Onnantól kezdve nem írtam több verset, legalábbis nem
annyit, mint korábban, elkezdtem tárcákat írni, tárcákat Mexikóvárosról, cikkeket olyan
kertekről, amelyek létezéséről már csak kevesen tudnak, napihíreket koloniális épületekről,
riportokat egyes metróvonalakról, és lassanként mindent, vagy szinte mindent publikáltam,
amit írtam. Fernando López Tapia helyet szorított nekem a folyóirat bármelyik részében, és
szombatonként, ahelyett, hogy elmentem volna Franzcal Chapultepecbe, bevittem magammal
a szerkesztőségbe, és miközben ő egy írógéppel játszott, én segítettem összeállítani a
következő számot a Tamal maroknyi állandó munkatársának, mivel ezzel kapcsolatban
mindig akadtak problémák, sok munkába került, hogy időben kijöjjön a lap.
Megtanultam tördelni, korrektúrázni, néha még a fotókat is én választottam ki. Ráadásul
mindenki szerette Franzot. Természetesen azzal, amit a folyóiratnál kerestem, nem tudtam
otthagyni a munkámat a Gigantéban, de még így is örültem neki, mert miközben az áruházban
dolgoztam, főleg, amikor különösen fárasztó volt a munka – például a végtelenre nyúló
péntek délutánonként vagy hétfő reggelenként –, kikapcsoltam, és elkezdtem a következő
cikkemen gondolkodni, a tárcán, amelyet például Coyoacán mozgóárusairól gondoltam ki,
vagy a Villa de Guadalupe-i tűznyelőkről, vagy bármi másról, és már repült is az idő.
Fernando López Tapia egy nap fölajánlotta, hogy írjak portrékat másod- vagy harmadvonalas
politikusokról, gondolom, a barátairól, vagy barátok barátairól, de én visszautasítottam. Nem
tudok írni, csak olyan dolgokról, amelyekhez kötődöm, mondtam, mire ő azt kérdezte: de mi
van a colonia 10 de Mayo házaiban, amitől kötődsz hozzájuk? És én nem tudtam mit
válaszolni, de kitartottam az eredeti elhatározásom mellett. Egy este Fernando López Tapia
elhívott vacsorázni. Megkértem Maríát, hogy nézzen rá Franzra, és elmentünk egy étterembe
a Roma Suron. Az az igazság, hogy valami jobbra, valami kifinomultabbra számítottam, de a
vacsora közben nagyon sokat mulattam, bár szinte egy falatot sem ettem. Aznap este
szeretkeztem a Tamal igazgatójával. Akkor már régóta nem feküdtem le egyetlen férfival
sem, és az élmény nem bizonyult túlságosan kellemesnek. Egy héttel később megismételtük a
dolgot. Aztán a rá következő héten. Néha – őszintén szólva – megsemmisítő volt az egész
éjszakát ébren tölteni, aztán munkába menni kora reggel, és órákon keresztül alvajáróként
címkézni a termékeket. De volt bennem életvágy, és a szívem mélyén tudtam, hogy így kell
tennem.
Egy este Fernando López Tapia megjelent a calle Montesban. Azt mondta, hogy látni
szeretné, hol lakom. Bemutattam neki Maríát, aki eleinte elég hűvösen viselkedett, mintha ő
valami hercegnő lenne, szerencsétlen Fernando pedig egy írástudatlan paraszt. Szerencsére,
azt hiszem, ő észre sem vette María célzásait. Tulajdonképpen elbűvölően viselkedett. És ez
tetszett nekem. Egy idő múlva María hazament, én pedig egyedül maradtam Franzcal és
Fernandóval. Akkor elmondta, hogy azért jött, mert látni szeretett volna, aztán úgy folyatta,
hogy most ugyan már látott, de még mindig látni szeretne. Szamárság volt, de jólesett, hogy
ezt mondta. Aztán fölmentem Maríáért, és négyesben elmentünk vacsorázni egy étterembe.
Egy csomót nevettünk aznap este. Egy héttel később elvittem a Tamal-ba María pár versét, és
közölték őket. Ha a barátnőd írni szeretne, mondta Fernando López Tapia, mondd meg neki,
hogy folyóiratunk lapjai a rendelkezésére állnak. A gond csak az volt – ahogy arra hamarosan
rájöttem –, hogy María, hiába végzett egyetemet meg minden, szinte egyáltalán nem tudott
prózát írni, mármint költői szándéktól mentes, hibátlanul központozott, nyelvtanilag helyes
prózát. Így aztán napokon át dolgozott egy táncról szóló cikken, de akárhogy is próbálta,
akárhogy is igyekeztem segíteni neki, képtelen volt megcsinálni. Végül egy remek vers lett a
dologból, amely „A tánc Mexikóban” címet kapta, és miután odaadta nekem, hogy
elolvassam, lefűzte a többi verse mellé, és megfeledkezett róla. María erőteljes költő volt,
egyértelműen jobb példának okáért nálam, de nem tudott prózát írni. Kár volt érte, de így el is
szállt az esély, hogy rendszeresen együttműködjön a Tamal-lal, bár nem hiszem, hogy ez
különösebben zavarta volna, mintha undorodott volna a folyóirattól, mintha a folyóirat nem az
ő nívóját képviselte volna, de persze María ilyen, és én így szeretem.
A kapcsolatom Fernando López Tapiával még tartott egy ideig. Ő házas volt – ezt
kezdettől fogva gyanítottam –, volt két gyereke – a nagyobbik húszéves –, és nem
szándékozott elválni a feleségétől (de én sem engedtem volna neki, hogy megtegye). Számos
alkalommal elkísértem üzleti vacsorákra. Úgy mutatott be, mint a legeredményesebb
szerzőjét. Én igyekeztem, hogy valóban az legyek, és voltak hetek, amikor – a Gigantéval az
egyik oldalon, a folyóirattal a másikon – alig tudtam fenntartani átlagban a napi háromórás
alvást. De nem zavart, mert jól mentek a dolgaim, úgy, ahogy szerettem volna, hogy
menjenek, és bár nem akartam már több verset közölni a Tamal-ban, gyakorlatilag
kisajátítottam a kulturális oldalakat, és közöltem Jacinto meg a többi barátom verseit, akiknek
nem volt hol közzétenniük az alkotásaikat. És sokat tanultam. Mindent megtanultam, amit
meg lehet tanulni egy fővárosi folyóirat szerkesztőségében. Megtanultam tördelni, hirdetőkkel
egyezkedni, nyomdákkal bánni, olyan emberekkel beszélni, akik elvileg fontosnak tűntek.
Természetesen senki sem tudta, hogy egy Gigantéban dolgozom, mindenki azt hitte, hogy
abból élek, amit Fernando López Tapia fizet nekem, vagy hogy egyetemista vagyok – én, aki
sosem voltam egyetemista, még a gimit sem fejeztem be –, és ennek is megvolt a maga
szépsége, olyan volt, mintha Hamupipőke meséjében élnék, és bár aztán vissza kellett
mennem a Gigantéba, és visszavedlenem eladóvá vagy pénztárossá, engem ez nem zavart, és
összeszedtem minden erőmet, vagy még annál is többet, hogy mindkét munkámat jól
végezzem, a Tamal-t azért, mert szerettem, és mert sokat tanultam, a Gigantét azért, mert el
kellett tartanom Franzot, ruhát és iskolai fölszerelést kellett vennem neki, fizetnem kellett a
calle Montes-i szobánkat, mert szegény apukám addigra elég rossz passzban volt, és már nem
tudott kisegíteni a bérleti díjjal, Jacintónak pedig még saját magára sem volt pénze. Egyszóval
dolgoznom kellett, és tolni Franz és a saját magam szekerét. És így is tettem, emellett pedig
írtam és tanultam.
Egy nap Fernando López Tapia azt mondta, hogy beszélnie kell velem. Amikor
bementem hozzá, azt mondta, hogy költözzünk össze. Azt hittem, hogy viccel – Fernando
néha így ébredt, kedve támadt összeköltözni bárkivel –, és arra gondoltam, hogy aznap este
valószínűleg egy szállodában fogunk majd kikötni, és szeretkezünk, aztán majd elmúlik a
kedve, hogy lakást tegyen alám. De ezúttal komolyan gondolta az ajánlatot. Természetesen
nem állt szándékában elhagyni a feleségét, legalábbis nem egy csapásra, hanem apránként,
szisztematikus lépések sorával, az ő szavaival élve. Napokon át beszélgettünk erről a
lehetőségről. Pontosabban fogalmazva: Fernando beszélt, vázolta az érveket pró és kontra, én
pedig hallgattam és véleményeztem. Amikor végül nemet mondtam neki, úgy tűnt, hogy
nagyon csalódott, és pár napig dühös volt rám. Addigra én már más folyóiratokhoz is küldtem
a szövegeimből. A többségük elutasított, de volt néhány, ahol elfogadták őket. A kapcsolatom
Fernandóval, nem tudom, miért, de megromlott. Mindent kritizált, bármit csináltam, amikor
pedig lefeküdtünk egymással, még erőszakos is volt velem. Máskor rátört a gyöngédség,
ajándékokat hozott, a legkisebb dolgon elsírta magát, és úgy berúgott az este végére, mint egy
régi piás.
Amikor láttam, hogy a nevem más folyóiratokban is megjelenik, az siker volt.
Biztonságérzettel töltött el, és attól a pillanattól kezdve távolodni kezdtem Fernando López
Tapiától és a Tamal folyóirattól. Eleinte nem volt könnyű, de már hozzá voltam szokva a
nehézségekhez, és nem hátráltam meg egyetlen pillanatra sem. Aztán találtam egy korrektori
állást egy újságnál, és otthagytam a Gigantét. A kilépésem egy vacsorával ünnepeltük meg,
amelyre rajtam kívül eljött Jacinto, María és Franz. Aznap este, miközben épp vacsoráztunk,
eljött hozzám Fernando López Tapia, de nem akartam neki ajtót nyitni. Egy ideig az utcáról
kiabált, aztán elment. Franz és Jacinto az ablakból figyelték, és nevettek. Hogy hasonlítanak
egymásra. Mi ketten Maríával viszont nem akartunk még csak kinézni sem, és úgy tettünk
(vagy talán nem is kellett igazán úgy tennünk), mintha hisztérikus rohamunk lenne. Valójában
nem csináltunk mást, csak egymásra néztünk, és egyetlen szó nélkül elmondtunk egymásnak
mindent, amit el kellett mondanunk.
Emlékszem, ültünk a sötétben, Fernando kiabálása, elkeseredett kiabálása pedig tompán
fölhallatszott az utcáról, aztán már nem lehetett hallani semmit, elmegy, mondta Franz,
elviszik, erre egymásra néztünk Maríával, minden színjáték nélkül, komolyan, fáradtan, de
készen arra, hogy folytassuk, aztán néhány másodperc múlva fölálltam, és fölkapcsoltam a
villanyt.

Amadeo Salvatierra, Mexikóváros, calle República de Venezuela, a Palacio de la

Inquisición közelében, 1976. január. Aztán az egyik srác megkérdezte tőlem: és hol vannak
Cesárea Tinajero versei?, én pedig kimásztam Diego Carvajal tábornok úr halálának
mocsarából, vagy az emlékének fortyogó leveséből, egy ehetetlen és érthetetlen levesből,
amelyik, azt hiszem, ott függ a sorsunk fölött, mint Damoklész kardja, vagy mint egy
tequilareklám, és azt feleltem: az utolsó oldalon, srácok, és csak néztem az üde, éber arcukat,
aztán követtem a szememmel a régi oldalakon végigsimító kezüket, majd ismét az arcukat, és
egyszerre ők is rám néztek, és azt kérdezték, ugye nem ugratsz minket, Amadeo?, jól érzed
magad, Amadeo?, nem akarod, hogy csináljunk neked egy kávét, Amadeo?, én pedig azt
gondoltam, á, az ördögbe, biztosan részegebb vagyok, mint gondoltam, és tétova léptekkel
fölálltam, odamentem a tükörhöz a nappaliban, és belenéztem. Még mindig én voltam az.
Nem az az önmagam, akihez végső soron már hozzászoktam, de mégiscsak önmagam. Aztán
azt feleltem nekik, srácok, nem kávéra van szükségem, hanem még egy kis tequilára, erre
odahozták a poharam és teletöltötték, én pedig megittam, és így sikerült elszakadnom a tükör
kibaszott foncsorától, amelyre addig támaszkodtam, akarom mondani: el tudtam választani a
kezemet a régi tükör felületétől (de azért előtte még láttam, ahogy az ujjlenyomataim ott
maradnak rajta, mint tíz apró arc, akik kórusban igyekeznek elmondani nekem valamit, de
olyan elképesztően gyorsan, hogy képtelenség volt őket megérteni). Amikor pedig újra
leültem a fotelomba, ismét megkérdeztem őket, mit gondolnak most, hogy ott van előttük az
utánozhatatlan Cesárea Tinajero egy valódi verse, mindenféle közvetítő nyelv nélkül, pusztán
a vers, erre ők rám néztek, aztán – a folyóirattal a kezükben – megint lemerültek ebbe a
húszas évekből itt maradt pocsolyába, ebbe a lehunyt, porral teli szembe –, és azt felelték, az
ördögbe, Amadeo, csak ez az egy van tőle?, ez az egyetlen közölt verse?, én pedig azt
feleltem, talán csak suttogtam: hát, igen, srácok, nincs több. És hozzátettem, talán azért, hogy
tényleg fölmérjem, mit gondolnak: kiábrándító, nem? De ők mintha nem is hallottak volna,
szorosan összedugták a fejüket, nézték a verset, és egyikük, a chilei talán elgondolkodott,
miközben a cimborája, a mexikói mosolygott, képtelenség kedvét szegni ezeknek a
srácoknak, gondoltam magamban, és levettem róluk a szemem, elhallgattam, kinyújtóztattam
a tagjaimat a fotelban, reccs, reccs, mire egyikük a hang hallatán fölemelte a fejét, és rám
nézett, mintha csak biztos akarna lenni benne, hogy még egyben vagyok, de utána visszatért
Cesáreához, én pedig ásítottam vagy sóhajtottam egyet, és egy másodpercig, igaz, nagyon
távolról, de fölrémlett előttem néhány kép Cesáreáról és a barátairól, egy sugárúton
gyalogoltak a főváros északi részén, és milyen furcsa, a barátai között ott láttam saját magam,
aztán újra ásítottam egyet, erre pedig az egyik srác megtörte a csöndet, és tisztán, jól érthetően
azt mondta, hogy a vers érdekes, a másik pedig helyeselt közben, és azt mondta, hogy
nemcsak hogy érdekes, hanem ő már látta egyszer, még taknyos korában. Hogyan?, mondtam.
Az álmaimban, mondta a srác, nem lehettem több hétévesnél, és lázas voltam. Cesárea
Tinajero versét? Látta hétévesen? És megértette? Tudta, hogy mit jelent? Mert valószínűleg
jelent valamit, nem? A srácok erre rám néztek, és azt válaszolták, hogy nem, Amadeo, egy
vers nem föltétlen jelent valamit, azon túl, hogy vers, bár emez, Cesárea verse elvileg még
csak azt sem. Így aztán megkértem őket, hogy hadd nézzem meg, és kinyújtottam a kezem,
mint aki alamizsnát kér, ők pedig elhelyezték göcsörtös ujjaim között a Caborca egyetlen
fennmaradt példányát. És megpillantottam a verset, amelyet már annyiszor láttam azelőtt:
És megkérdeztem a srácokat, azt kérdeztem tőlük, srácok, mi az, amit ki tudtatok hámozni
ebből a versből?, és hozzátettem, hogy, srácok, én már több mint negyven éve nézem, de
kurvára nem értettem meg belőle semmit. Ez az igazság. Minek hazudjak nekik. Mire ők azt
felelték: ez egy vicc, Amadeo, a vers egy vicc, ami valami nagyon komoly dolgot takar. De
mit jelent?, kérdeztem. Hadd gondolkodjunk egy kicsit, Amadeo, mondták. Persze,
gondolkodjatok csak, hogyne, mondtam. Hadd tanakodjunk egy kicsit, aztán hátha
föllebbentjük a fátylat a rejtélyről, Amadeo, válaszolták. Hát persze, jó lenne, ha
föllebbentenétek, válaszoltam. Aztán fölállt az egyik, és kiment a fürdőszobába, fölállt a
másik, és kiment a konyhába, én pedig elszunyókáltam, ők pedig úgy jöttek-mentek
körülöttem, mintha csak otthon lennének a házam poklában, akarom mondani, az emlékek
poklában, amellyé a házam vált, én pedig hagytam, hadd csinálják, és elszunyókáltam, mert
már nagyon későre járt, és elég sokat ittunk addig, bár időnként hallottam, ahogy járkálnak,
mintha tornáznának, hogy megmozgassák az elzsibbadt végtagjaikat, és időnként hallottam a
hangjukat, kérdéseket tettek föl és válaszoltak egymásnak, nem tudom, de nagyon komoly
dolgokról lehetett szó, mert a kérdések és a válaszok között hosszú csöndek következtek, és
kevésbé komolyakról, mert nevettek is, á, micsoda srácok, gondoltam, á, micsoda remek este,
régóta nem ittam már annyit, nem beszélgettem annyit, nem idéztem föl annyi emléket, és
nem éreztem magam olyan jól. Amikor újra kinyitottam a szemem, a srácok fölkapcsolták a
villanyt, és előttem gőzölgött egy csésze kávé. Idd meg, mondták. Parancsukra, válaszoltam.
Emlékszem, hogy miközben a kávét szürcsöltem, a srácok ismét leültek velem szemben, és a
Caborcá-ban közölt többi szövegről beszélgettek. Akkor hát, kérdeztem, mi a rejtély? Erre a
srácok rám néztek, és azt felelték: nincs rejtély, Amadeo.
18

Joaquín Font, Mexikóváros, colonia Condesa, calle Colima, 1987. augusztus. A szabadság
olyan, mint egy prímszám. Amikor hazamentem, addigra minden megváltozott. A feleségem
már nem ott élt, és a szobámban most Angélica lányom aludt a párjával együtt, egy nálam
valamivel idősebb színházi rendezővel. A fiam ugyanakkor kisajátította a kerti házat, és
megosztotta egy indián arcú lánnyal, ő is és Angélica is dolgozott egész nap, bár egyikük sem
keresett túl sokat. María lányom egy szállodában lakott a forradalmi emlékmű közelében, és
alig találkozott a testvéreivel. A feleségem, a hírek szerint, újra férjhez ment. A színházi
rendező végül is egészen tiszteletre méltónak bizonyult. Az Öreglány Segura harcostársa volt,
vagy a tanítványa, nem tudnám pontosan megmondani, és se pénze, se szerencséje nem volt
sok, de abban bízott, hogy egy nap színpadra állít majd egy darabot, és egy csapásra hírnevet
és vagyont szerez magának. Esténként, vacsora közben szeretett erről mesélni. A fiam párja
ezzel szemben általában nem szólt egy szót sem. Szimpatikus volt.
Első éjszaka a nappaliban aludtam. Tettem egy pokrócot a kanapéra, leheveredtem, és
lehunytam a szemem. A szokásos zajokat hallottam. De mégsem. Volt bennük valami, amitől
mégis másmilyenek voltak, bár először nem tudtam rájönni, mi az. De másmilyenek voltak, és
nem hagytak aludni, így aztán az éjszakákat a kanapén ülve töltöttem, a bekapcsolt tévé előtt,
résnyire nyitott szemmel. Aztán átköltöztem a fiam régi szobájába, és ettől jobb lett a kedvem.
Valószínűleg azért, mert a szoba még őrzött valamit a gondtalan, boldog kamaszkor
hangulatából. Nem tudom. Akárhogy is, három nappal később a szoba már teljesen átvette a
szagom, azaz öregemberszaga lett, bolondszaga, és minden ugyanolyanná vált, mint azelőtt.
Depressziós voltam, és nem tudtam, mit csináljak. Ültem egy helyben, és hagytam, hogy
teljenek az órák az üres házban, amíg haza nem jött valamelyik gyerekem a munkából, akkor
aztán váltottunk pár szót. Néha csörgött a telefon, én pedig fölvettem. Igen? Ki beszél? Nem
ismert senki, és én sem ismertem senkit.
Egy hétre rá, hogy hazaköltöztem, már sétákat is tettem a környéken. Az első séták
rövidek voltak, körbejártam a háztömböt, és ügy lezárva. Viszont apránként fölbátorodtam, és
az eleinte tétova sétáim egyre messzebbre vezettek. A környék megváltozott. Kétszer
megtámadtak. Először néhány gyerek, konyhakésekkel fölfegyverkezve. Másodszor pár
idősebb alak, akik, miután nem találtak pénzt a zsebeimben, rendesen ellátták a bajomat. De
én már nem érzek fájdalmat, ezért nem zavart. Ez is egy olyan dolog, amit a La Fortalezában
tanultam. Aznap este Lola, a fiam párja lefertőtlenítette a sebeimet, és azt mondta, hogy
jobban teszem, ha bizonyos helyeket elkerülök. Én azt válaszoltam, hogy nem zavar, ha néha
megvernek. Szereted?, kérdezte. Nem szeretem, válaszoltam, ha mindennap megvernének,
azért azt nem szeretném.
Egy este a színházi rendező azt mondta, hogy az INBA oda fog neki ítélni egy
ösztöndíjat. Megünnepeltük. A fiam elment a párjával egy üveg tequiláért, a lányom pedig
ünnepi vacsorát csinált a rendezővel, bár az igazat megvallva, egyikük sem tudott főzni. Nem
emlékszem, mit készítettek. Ennivalót. Én megettem mindent. De nem volt túl jó. Igazán a
feleségem értett ezekhez a dolgokhoz, de ő most máshol él, és nem kapható az efféle
rögtönzött vacsorákra. Leültem az asztalhoz, és reszketni kezdtem. Emlékszem, hogy a
lányom rám nézett, és megkérdezte, rosszul vagyok-e. Csak fázom, feleltem, és ez volt az
igazság, az évek során érzékeny lettem a hidegre. Egy pohárka tequila segített volna, de nem
ihatok tequilát, és semmilyen más alkoholt sem. Így aztán reszkettem a hidegtől, és ettem,
közben hallgattam, mit beszélnek. Egy szebb jövőről beszélgettek. Semmiségekről, valójában
mégis egy szebb jövőről beszélgettek, és bár ez a jövő nem foglalta magában sem a fiamat és
a párját, sem engem, mi is mosolyogtunk, beszélgettünk és terveket szőttünk.
Egy héttel később az ösztöndíj odaítélésében illetékes ügyosztályt költségvetési
megszorítások miatt bezárták, és a színházi rendező végül nem kapott semmit.
Megértettem, hogy elérkezett a cselekvés ideje. És cselekedtem. Fölhívtam néhány régi
barátot. Először senki nem emlékezett rám. Merre jártál?, kérdezték, Honnan kerültél elő?
Mesélj, mi történt veled? Azt mondtam nekik, hogy most jöttem haza külföldről. A Földközi-
tenger körül utazgattam, éltem Olaszországban és Isztambulban. Kairóban is jártam, ott az
épületeket néztem meg, építészet, ami ígéretet hordoz. Ígéretet? Igen, a pokol ígéretét. Mint a
Tlatelolco épületei, csak nincs annyi zöldterület. Mint Ciudad Satélite, csak nincs vezetékes
víz. Mint Netzahualcóyotl. Mindannyian halált érdemelnénk, az összes építész. Tuniszban és
Marrákesben voltam. Marseille-ben. Velencében. Firenzében. Nápolyban. De jó neked, Quim,
de miért jöttél vissza? Mexikó menthetetlenül szarrá megy. Gondolom, képben vagy. Persze,
képben vagyok, válaszoltam, nem voltam szűkében az információnak, a lányaim mexikói
újságokat küldtek nekem a szállodákba, ahol laktam. De Mexikó a hazám, és hiányzott. Sehol
sem olyan jó, mint itt. Na ne szórakozz, Quim, ezt biztos nem mondod komolyan. De, egész
komolyan. Egész komolyan? Esküszöm, egész komolyan, néha reggeli közben – ahogy a
Földközi-tengerben gyönyörködtem, meg azokban a kicsike vitorlásokban, amelyekért
annyira odavannak az európaiak – néha elsírtam magam, amikor Mexikóvárosra gondoltam, a
mexikóvárosi reggelikre, és tudtam, hogy előbb vagy utóbb haza kell mennem. Volt, aki azt
mondta: figyelj csak, téged nem utaltak be egy pszichiátriára? Én pedig azt feleltem, de, csak
az már nagyon régen volt, rögtön azután mentem el külföldre, hogy kikerültem onnan. Orvosi
javallatra. És a barátaim mindig jót mulattak azon, hogy így kivágtam magam, vagy éppen
máshogy, mert mindig színeztem valamit a sztorin, és azt mondták, á, mondjad, Quim, én
pedig kihasználtam a lehetőséget, és megkérdeztem, hogy nem tudnak-e nekem valami
munkát, egy aprócska állást egy építészirodában, jöhet bármi, alkalmi munka, csak hogy
lassan megbarátkozzam a gondolattal, hogy keressek valami állandót, erre pedig azt szokták
válaszolni, hogy nagyon rossz a munkapiaci helyzet, hogy sorra zárnak be az építészirodák,
hogy Andrés del Toro lelépett Miamiba, hogy Refugio Ortiz de Montesinos Houstonban
nyitotta meg a műhelyét, szóval el tudod képzelni, mondták, és el tudtam képzelni, sőt
elképzelnem sem kellett, de én csak hívogattam őket tovább, próbára téve a türelmüket, és
meséltem nekik a világ boldogabbik felén megesett kalandjaimról.
Mivel olyan kitartó voltam, végül megkaptam egy műszaki rajzolói állást egy építész
műhelyében, akit nem ismertem. A csávó akkoriban indult, és miután megtudta, hogy nem
műszaki rajzoló vagyok, hanem építész, megkedvelt. Esténként, amikor bezártuk a boltot,
elmentünk egy bárba, ami az Ampliación Popocatépetlben van, a calle Cabrera felé. A bár
neve El Destino volt, és rendszeresen elidőztünk ott, beszélgettünk az építészetről és a
politikáról (a kiscsávó trockista volt), az utazásokról és a nőkről. Juan Arenasnak hívták. Volt
egy üzlettársa, akit én alig láttam, egy kábé negyvenéves, kövér fickó, aki szintén építész volt,
de sokkal inkább hasonlított egy titkos ügynökhöz, és nem sűrűn fordult meg a stúdióban. Így
aztán az iroda gyakorlatilag Juan Arenasból és belőlem állt, és mivel nem igazán volt mit
csinálnunk, beszélgetni viszont szerettünk, hát a nap jó részét beszélgetéssel töltöttük.
Esténként hazafuvarozott, és miközben átszeltük a rémálomba, kókadt rémálomba illő
fővárost, néha azon gondolkodtam, hogy Juan Arenas az én boldog reinkarnációm.
Egy nap meghívtam ebédre. Vasárnap volt. Nem volt otthon senki, és levest meg francia
omlettet készítettem neki. A konyhában ettünk. Jó érzés volt ott lenni, hallgatni, ahogy a
kertben csipegetnek a madarak, és látni, ahogy Juan Arenas, ez a derék srác jó étvággyal
eszik. Egyedül élt. Nem a fővárosban született, hanem Ciudad Maderóban, és néha
elveszettnek érezte magát ebben a hatalmas városban. Később megérkezett a lányom a
párjával, és ott találtak minket, ahogy a tévét nézzük és kártyázunk. Azt hiszem, a lányom az
első pillanattól kezdve tetszett Juanito Arenasnak, aki onnantól fogva egyre sűrűbben jött
látogatóba. Néha álmodozni kezdtem, és láttam magunkat, ahogy ott élünk együtt a calle
Colima-i házban, a két lányom, a fiam, a színházi rendező, Lola és Juan Arenas. A feleségem
nem, őt nem láttam velünk. De a dolgok sosem úgy alakulnak, ahogy az ember elképzeli, és
ahogy megéli őket az álmaiban, és egy szép napon Juan Arenas és a társa bezárta az irodát, és
leléptek, anélkül, hogy elmondták volna, hova mennek.
Megint neki kellett állnom, és sorra föl kellett hívnom a régi barátaimat, hogy szívességet
kérjek. Tapasztalatból tudtam, hogy érdemesebb műszaki rajzolói melót keresni, mint
építészit, így aztán nem kellett hozzá sok idő, hogy újra kemény munkával teljenek a napjaim.
Ezúttal egy coyoacáni irodában. Egy este a főnökeim meghívtak egy buliba. A másik
lehetőség az volt, hogy elsétálok a legközelebbi metrómegállóig, és hazamegyek, de otthon
valószínűleg nem fogok találni senkit, így aztán elfogadtam a meghívást, és elmentem. A buli
egy házban volt, egész közel az enyémhez. A ház pár pillanatig ismerősnek tűnt. Azt
gondoltam, hogy már jártam ott korábban, de aztán rájöttem, hogy nem, csak annyi történt,
hogy egy bizonyos városrész bizonyos időszakban épült házai úgy hasonlítottak egymásra,
mint egyik tojás a másikra, erre aztán megnyugodtam, és egyenesen a konyhába mentem,
hogy keressek valami ennivalót, mert reggeli óta nem ettem egy falatot sem. Nem tudom, mi
történt velem, de hirtelen nagyon megéheztem, ami nem fordul elő velem túl gyakran.
Nagyon gyötört az éhség, és nagyon szerettem volna sírni, de nagyon boldog voltam.
Szinte szárnyaltam a konyháig, és amikor megérkeztem, a konyhában két férfit és egy nőt
találtam, akik lelkesen beszélgettek egy halottról. Én fogtam egy sonkás szendvicset, és
megettem, aztán ittam két korty kólát, hogy lecsússzon a szendvics a torkomon. Egy picit
mintha száraz lett volna a kenyér. De finom volt, így aztán fogtam még egy szendvicset, most
egy sajtosat, és megettem, de ezúttal nem hirtelen, hanem apránként, tudatosan megrágva, és
közben mosolyogtam, úgy, ahogy annyi évvel azelőtt szoktam mosolyogni. A beszélgető
hármas pedig – a két férfi és a nő – rám nézett, látták a mosolyom, és rám mosolyogtak, erre
egy kicsivel közelebb léptem hozzájuk, és meghallottam, miről beszélnek: egy holttestről
beszélgettek, egy temetésről, egy barátomról beszéltek, egy építészről, aki meghalt, és ez a
pillanat megfelelőnek tűnt, hogy hozzátegyem, ismertem. Ennyi volt. Egy halottról
beszélgettek, akit ismertem, aztán áttértek más témákra is, gondolom, mert nem maradtam ott,
hanem kimentem a kertbe, egy rózsabokrokkal és fenyőkkel teli kertbe, odamentem a rácsos
vaskerítéshez, és elkezdtem figyelni a forgalmat. Egyszerre láttam, ahogy elmegy előttem a
régi, ’74-es Impalám – kicsit megkopott az évek során, horpadások látszottak a sárhányókon
és az ajtókon, lepattogzott róla a festék –, egészen lassan, lépésben haladt, mintha csak engem
keresne a fővárosi éjszaka utcáin, és olyan hatást gyakorolt rám, hogy azután tényleg
elkezdtem reszketni, két kézzel kapaszkodtam a kerítés rúdjaiba, nehogy elessek, és nem is
estem el, szent igaz, de leesett a szemüvegem, a szemüvegem lecsúszott az orromról, és egy
bokorban, egy növény vagy egy rózsatő alatt kötött ki, nem tudom, csak a hangját hallottam,
és tudtam, hogy nem törött el, és aztán arra gondoltam, hogy ha most lehajolnék, hogy
fölvegyem, mire fölállnék, az Impala már eltűnne, de ha nem próbálom meg, akkor nem
fogom látni, ki vezeti azt a kísértetkocsit, az 1975 utolsó, 1976 első óráiban elveszett
kocsimat. És ha nem tudom meg, ki vezeti, akkor mi értelme lenne annak, hogy láttam? Aztán
eszembe jutott valami még különösebb dolog. Az járt a fejemben: leesett a szemüvegem. Az
járt a fejemben: egy pillanattal ezelőtt még azt sem tudtam, hogy szemüveget hordok. Az járt
a fejemben: most kezdem érezni a változásokat. Hát ennyi, most, hogy már tudtam, hogy
tudom, hogy szemüvegre van szükségem, hogy lássak, összeszedtem a bátorságom,
lehajoltam, megtaláltam a szemüvegem (micsoda különbség, hogy rajtam van, vagy nincs!),
fölegyenesedtem, és az Impala még mindig ott volt – amiből arra következtetek, hogy olyan
gyorsasággal cselekedtem, mely csak néhány bolondnak adatik meg –, láttam az Impalát, és a
szemüvegemen, azon a szemüvegen át, amelyről addig a pillanatig azt sem tudtam, hogy
létezik, belefúrtam a tekintetem a sötétségbe, és a sofőr alakját kerestem, kicsit félve, kicsit
szorongva, mert azt gondoltam, hogy Cesárea Tinajerót fogom látni az eltűnt Impalám
volánjánál, az eltűnt költőt, aki kiutat talált az eltűnt időből, hogy visszaadja nekem azt a
gépkocsit, amelyet a legjobban szerettem az életemben, amely a legtöbbet jelentette nekem, és
amelyet a legrövidebb ideig volt lehetőségem élvezni. De nem Cesárea vezetett. Valójában
nem vezette senki a kísértet-Impalámat! Így képzeltem. De aztán végiggondoltam, hogy az
autók nem járnak egymagukban, és hogy azt a szakadt Impalát valószínűleg egy töpszli,
szerencsétlen és súlyosan depressziós honfitársam vezeti, aztán – hatalmas teherrel a
vállamon – visszamentem a buliba.
Mégis, amikor már félúton jártam, eszembe jutott egy ötlet, és visszafordultam, de már
nem volt ott az Impala az utcán, láttam, de eltűnt, volt, nincs, az utca átalakult félhomályos
fejtörővé, amelyből számos részlet is hiányzik, és az egyik hiányzó részlet – érdekes módon
– éppen én magam vagyok. Az Impalám elment. És én – az nem egészen volt világos
számomra, hogyan –, én is elmentem. Az Impalám visszatért az emlékezetembe. Visszatértem
az emlékezetembe.
Egyszerre rájöttem – alázatosan, összezavarodva, miközben lerohant a totális mexikóiság
érzése –, hogy a véletlen irányítja a sorsunkat, és abban a viharban mindannyian oda fogunk
veszni, és biztos voltam benne, hogy csakis a legravaszabbak – nyilván én nem – tudnak majd
a felszínen maradni még egy kis ideig.

Andrés Ramírez, El Cuerno de Oro bár, Barcelona, calle Avenir, 1988. december. Az
életem kudarcra volt ítélve, Belano, úgy, ahogy mondom. Egy régmúlt napon hagytam el
Chilét 1975-ben, egész pontosan március 5-én, este nyolckor, elrejtőztem a Napoli
teherszállító rakterében, vagyis szimpla potyautasként, és anélkül, hogy tudtam volna, hol lesz
számomra a végállomás. Nem fogom untatni a hajóút nagyobbrészt szerencsétlen
történéseivel, de annyit még elmondok, hogy tizenhárom évvel fiatalabb voltam, és
Santiagóban a környékemen (a pontosság kedvéért, La Cisternában) azzal a kedves
becenévvel illettek, hogy Szuperegér, fölidézve azt a bájos és igazságos állatkát, aki oly sok
délutánon át szórakoztatott minket gyermekkorunkban. Egyszóval, szerénységem föl volt
készülve – legalábbis fizikailag, ahogy mondani szokás –, hogy megbirkózzon egy ilyen
kaliberű út minden viszontagságával. Ne is beszéljünk az éhségről, a félelemről, a
tengeribetegségről, az előttem hol elmosódott, hol rémisztő formában megjelenő bizonytalan
sorsról. Mindig volt egy jótét lélek, aki lejött a hajófenékre, és odanyújtott nekem egy darab
kenyeret, egy üveg bort, egy tányérka bolognai makarónit. Másrészről volt időm, hogy
szabadon átgondoljam a dolgaimat, ami a korábbi életemben szinte elképzelhetetlen volt
számomra, mivel egy modern nagyvárosban, ahogy azt mindenki tudja, aki kimarad, az
lemarad. És ilyen módon végig tudtam gondolni a gyerekkoromat – mivel ha az ember be van
zárva egy hajó mélyére, akkor a legjobb, ha szorosan ragaszkodik egy bizonyos rendhez
–, nagyjából a Panama-csatornáig, onnantól kezdve pedig, amíg az átkelés tartott az Atlanti-
óceánon (jaj, milyen messze jártam már addigra szeretett hazámtól, sőt az amerikai
kontinenstől, amit ugyan nem ismertem, mégis úgy éreztem, hogy bensőséges viszony fűz
hozzá), tulajdonképpen boncolgatni kezdtem az akkor véget érő kamaszkoromat, majd arra a
következtetésre és végleges elhatározásra jutottam, hogy mindennek meg kell változnia, bár
az igaz, hogy akkor még nem volt világos előttem, hogy hogyan is fogjak hozzá, merre
fordítsam a lépteimet. Igazából – engedje meg, hogy ezt mondjam – ezt a formát választottam
a sok közül, hogy agyonüssem az időt, és hogy ne menjen tönkre, ne gyengüljön el a
szervezetem, mivel önmagában már attól majdnem megőrültem, hogy ennyi időt töltöttem
abban a nedves, morajló sötétségben, amit nem kívánok az ellenségemnek sem. Viszont egy
reggel megérkeztünk Lisszabon kikötőjébe, és a gondolataim egészen más körül kezdtek el
forogni. Ahogy az érthető volt, már az első napon nekiindultam volna, hogy partra szálljak, de
az egyik olasz tengerész elmondása szerint – ő volt az egyike azoknak, akik néha megetettek
– jobb volt nem erőltetni az átkelést a portugál tenger és a szárazföld között. Így aztán várnom
kellett, és még két további napig – ami számomra két hétnek tűnt – be kellett érnem azzal,
hogy egy üres hordó belsejében elrejtőzve hallgassam a hajó kitárt rakteréből – úgy nézett ki,
mint egy bálna torka – átszűrődő hangokat, percről percre lettem egyre betegebb és egyre
türelmetlenebb, időnként csak úgy rám tört a váltóláz, míg végül egy este fölszedtük a
horgonyt, és magunk mögött hagytuk a sürgő-forgó portugál fővárost, amelyet a
lázálmaimban fekete városként képzeltem el, ahol az emberek feketében járnak, a házak
ébenfából vagy fekete márványból épülnek, talán azért, mert a lázas kábulatban egyszer
eszembe jutott Eusebio, a ’66-os angliai világbajnokságon – ahol velünk, chileiekkel oly
igazságtalanul elbántak – remekül szereplő válogatott fekete párduca.
És folytattuk az utat, megkerültük az Ibériai-félszigetet, én pedig továbbra is beteg
voltam, de annyira, hogy az egyik este néhány olasz fölvitt a fedélzetre, hogy levegőzzek
kicsit, onnan láttam a messzi fényeket, és megkérdeztem, hogy mi az, a világ (a velem oly
mostohán bánó világ) melyik részéhez tartoznak azok a fények, az olaszok pedig azt
válaszolták, Afrikához – mintha csak azt mondanák, csőr, mintha csak azt mondanák, alma
–, erre aztán még annál is sokkal jobban reszketni kezdtem, mint azelőtt, a váltóláz már szinte
epilepsziás rohamra emlékeztetett, pedig csak váltóláz volt, aztán hallottam, hogy az olaszok
otthagynak a fedélzeten ülve, és félrevonulnak, mint aki odébb megy, hogy ne zavarja a
beteget, miközben elszív egy cigarettát, és hallottam, hogy az egyik olasz azt mondja a
másiknak: ha meghal itt nekünk, legjobb lesz a tengerbe dobnunk, a másik olasz pedig azt
válaszolta: rendben, rendben, de nem fog meghalni. És bár én nem beszéltem olaszul, ezt
mégis teljesen tisztán hallottam, végül is mindkét nyelv újlatin, ahogy egy nyelvészprofesszor
mondaná. Tudom, hogy maga átesett hasonló válságos pillanatokon, Belano, ezért nem fogom
hosszúra nyújtani. A félelemtől vagy az életvágytól, a túlélési ösztöntől vezérelve végül
mozgósítottam minden erőmet, és odaszóltam az olaszoknak, hogy jól vagyok, nem fogok
meghalni, melyik a következő kikötő? Aztán megint levonszoltam magam a hajófenékre,
bekuporodtam a kuckómba, és elaludtam.
Amikor megérkeztünk Barcelonába, már jobban éreztem magam. A kikötés utáni
második éjszaka titokban elhagytam a hajót, és kisétáltam a kikötőből, mint egy munkás az
éjszakai műszakból. Csak az volt nálam, amit viseltem, és tíz dollár, amit még Santiagóból
hoztam magammal az egyik zoknimba rejtve. Az élet tele van csodálatos pillanatokkal, és
mindegyik más, mint a többi, de én sosem fogom elfelejteni a barcelonai Ramblát és a
szomszédos utcákat, amelyek úgy tárultak ki előttem, mint egy nő karjai, akit az ember ugyan
még sosem látott, mégis fölismeri benne élete nőjét! Nem telt – esküszöm – három órába sem
munkát találnom. Egy chilei, ha erős a karja és nem lusta, megél akárhol, ezt mondta nekem
apukám, amikor elmentem hozzá elbúcsúzni. Én jó szívvel lekevertem volna egy pofont az
öregnek, basznámegazanyját, de az egy másik történet, és nem akarom itt szítani az
indulatokat. Egy biztos, azon az emlékezetes éjjelen beálltam mosogatónak – miközben még
el sem múlt belőlem az a ringatózó érzés, amelyet a hosszú tengeri utazás okoz az emberben
– a La Tía Joaquina nevű létesítményben, a calle Escudillersben, hajnali öt körül végeztem a
bárban, aztán fáradtan, de elégedetten a Conchi panzió felé vettem az irányt – aminek elég
jópofa neve volt –, a La Tía Joaquina egyik pincére ajánlotta, egy murciai srác, aki szintén
abban a lyukban állomásozott.
Két napig voltam a Conchi panzióban – ahonnan végül muszáj volt lelépnem, mert
kitartóan ragaszkodtam hozzá, hogy nem adok le papírokat a rendőrségi nyilvántartásba
vételhez –, és egy hétig a La Tía Joaquinában, pontosan addig, amíg a főmosogató föl nem
épült a makacs influenzájából. A következő néhány napban jártam más panziókban is, a calle
Hospitalban, a calle Pintor Fortunyn, a calle de la Boqueríában, míg egy nap találtam egyet a
Junta de Comerción – ez volt az Amelia panzió, milyen édes és aranyos neve volt –, ahol nem
kértek tőlem papírokat, azzal a feltétellel, hogy megosztom a szobámat két másik fickóval, és
hogy minden alkalommal, ha megjelenik a rendőrség, szó nélkül elbújok egy dupla falú
ruhásszekrényben.
 Az első pár hetem azzal telt Európában – nem nehéz elképzelni –, hogy munkát kerestem
és dolgoztam, mivel hetente kellett fizetnem a szállásért, ráadásul az étvágyam – ami a tengeri
átkelés alatt mérséklődött vagy szinte el is múlt – a szárazföldön annál is sokkal mohóbban
tért vissza, mint ahogy emlékeztem rá. De miközben gyalogoltam az egyik helyről a másikra,
vagyis a panzióból a munkába, vagy az étteremből a panzióba, fokozatosan történt velem
valami, amire még soha azelőtt nem volt példa. Nem kellett hozzá sok idő, hogy fölfigyeljek
rá, mert azt álszerénység nélkül állíthatom, hogy azért mindig ébren jártam, és oda szoktam
figyelni, mi történik velem. Ráadásul a dolog elég egyszerű volt, bár eleinte, mi tagadás,
aggasztott. Magát is aggasztotta volna. Összefoglalva: mondjuk, hogy sétáltam a Ramblán,
életvidáman, egy hétköznapi ember hétköznapi problémáin gondolkodva, és hirtelen
elkezdtek számok táncolni a fejemben. Mondjuk, először az 1, aztán a 0, aztán az 1, aztán
megint az 1, aztán a 0, aztán megint a 0, aztán ismét az 1, és így tovább. Először azt hittem,
hogy mindez a Napoli gyomrába zárva eltöltött időnek köszönhető. De igazából jól éreztem
magam, rendesen ettem, nem volt problémám az emésztésemmel, rendszerint úgy
végigaludtam a hat-hét órámat, mint egy mormota, még véletlenül sem fájt a fejem, így aztán
valami más kellett hogy legyen a háttérben. Aztán a környezetváltozásra gyanakodtam, ami az
én esetemben ország- sőt kontinens-, félteke- és életmódváltozást is jelentett, mindent
egyszerre. Aztán – más se hiányzott volna – az idegeim számlájára írtam a dolgot, a
családomban előfordult már őrület, sőt delirium tremens is, senki sem tökéletes. De ezek
közül egyik magyarázat sem volt meggyőző, és lassanként alkalmazkodtam, hozzászoktam a
számokhoz, amelyek egyébként – ugye, milyen érdekes a természet – csak akkor jutottak az
eszembe, amikor gyalogoltam, vagyis amikor nem volt dolgom, soha nem munka közben,
soha nem evés közben, vagy amikor bebújtam az ágyba a szobámban, amelyen
harmadmagammal osztoztam. Akárhogy is, nem volt túl sok időm töprengeni a dolgon, mert a
megoldás hamar megérkezett, és teljesen váratlanul. Egy délután az egyik munkatársam a
konyhán adott egy totó-szelvényt, amire nem volt szüksége. Nem emlékszem, miért, de nem
akartam kitölteni, így aztán elvittem a panzióba. Aznap este, amikor hazafelé sétáltam a félig
kihalt Ramblán, megint megjelentek a számok, és azonnal összekapcsoltam őket a totóval.
Bementem egy bárba a Rambla de Santa Mónicán, és kértem egy kávét meg egy ceruzát. De a
számok egyszerre eltűntek. Teljesen kiürült az agyam! Amikor kimentem, újból előjöttek:
láttam egy újságost, 0, láttam egy fát, 1, láttam két részeget, 2, és így tovább, amíg össze nem
állt a tizennégy eredmény. De az utcán nem volt nálam toll, hogy lejegyezzem őket, így aztán
ahelyett, hogy elindultam volna a panzióm felé, végigmentem a Ramblán lefelé, aztán
elindultam vissza, fölfelé, mintha csak most keltem volna föl, és várna rám egy vidám este! A
San José piac mellett egy újságosnál vettem egy tollat. Ahogy megálltam a tollért, a számok
eltűntek, és hirtelen úgy éreztem, mintha a szakadék szélén állnék. Aztán mentem tovább
fölfelé a Ramblán, de a fejem teljesen kiürült. Első kézből tanúsíthatom, az ember ilyenkor
szenved. Aztán hirtelen visszatértek a számok, elővettem a totómat, és elkezdtem lejegyezni
őket. A 0 volt az X, nem kellett zseninek lennem, hogy kitaláljam, az 1 volt az 1, és a 2 – ami
egyébként egész ritkán jelent meg pislákolva a fejemben – volt a 2. Egyszerű, nem? Amikor
odaértem a plaza Cataluñára a metróhoz, már végeztem is a totóval. De aztán belém bújt az
ördög, és elindultam lefelé, mint egy alvajáró, vagy mint akinek nincs ki a négy kereke,
lassan, megint a Rambla de Santa Mónica felé, a totót pár centiméterre tartottam az arcom
előtt, és ellenőriztem, hogy a sorban megjelenő számok megfelelnek-e azoknak, amelyeket
lejegyeztem a szerencsét hozó papirosomra. Egyáltalán nem! Láttam a nullákat, egyeseket és
ketteseket – mind világos volt, mint az éjszaka –, de más volt a sorrendjük, a számjegyek
nagyobb sebességgel követték egymást, és a Liceo magasságában megjelent egy szám,
amelyet addig még nem láttam, a 3. Nem meditáltam tovább a dolgon, hazamentem aludni.
Aznap este, miközben levetkőztem a sötét szobában, és hallgattam, hogyan horkol az a két
idióta szobatársam, azon gondolkodtam, hogy kezdek megbolondulni, és ezt annyira
viccesnek találtam, hogy muszáj volt leülnöm az ágyra, és befognom a számat, hogy ki ne
törjön belőlem a hangos nevetés.
Másnap föladtam a totómat, és három nap múlva én voltam a kilenc telitalálatos egyike.
Az első gondolatom az volt – ezt csak az tudja megérteni, akivel történt már hasonló –, hogy
nem fogják odaadni nekem a pénzt, mert illegális bevándorló vagyok Spanyolországban. Így
aztán még aznap elmentem egy ügyvédhez, és elmeséltem neki mindent. Martínez úr – mert
így hívták ezt a Lora del Ríó-i zugügyvédet – gratulált a nyereményhez, és rögtön
megnyugtatott. Spanyolországban, mondta, Amerika gyermekei sosem külföldiek, de mivel
valóban rendhagyó módon léptem be az ország területére, ezt rendbe kell tennünk. Utána
fölhívott telefonon egy újságírót a La Vanguardiá-tól, aki aztán föltett nekem pár kérdést,
készített pár fényképet, és másnap már híres is voltam. Amennyire tudom, két-három
újságban is megjelentem. A telitalálatos potyautas, mondták. Kivágtam a cikkeket, és
hazaküldtem őket Santiagóba. Készítettek velem pár interjút a rádiónak is. Egy hét múlva
elrendeződött a helyzetem, és már nem voltam papírok nélküli bevándorló, volt egy három
hónapos, munkavállalásra nem jogosító tartózkodási engedélyem, arra az időre, amíg
Martínez megpróbál szerezni valami jobbat. A nyeremény elérte a 950 000 pesetát, ami
akkoriban nagy pénz volt, és bár az ügyvéd legalább 200 000-et legombolt rólam, igazság
szerint azokban a napokban gazdagnak éreztem magam, ráadásul gazdagnak és híresnek, és
szabadon azt csinálhattam, amit akartam. Az első napokban kerülgetett a gondolat, hogy
összecsomagoljak, és visszamenjek Chilébe, a pénzem elég lett volna, hogy belefogjak egy
vállalkozásba Santiagóban, de végül 100 000 pesetát átváltottam dollárra, és elküldtem
anyámnak, én pedig maradtam Barcelonában, amely úgy tárulkozott ki előttem – elnézést a
hasonlatért –, mint egy virág. Ráadásul az 1975-ös évben jártunk, és a hazámban elég
nyakatekert volt a helyzet, így aztán a kezdeti kétségeim után úgy döntöttem, hogy folytatom
a megkezdett utam. A konzulátuson némi vonakodás után beleegyeztek – miután tapintatosan
és egy kis pénzzel segítettem a döntésben –, hogy útlevelet adjanak nekem. Nem mentem
másik panzióba, de saját szobát kértem, nagyobbat, jobb levegővel (és rögtön meg is kaptam,
mit mondhatnék, a sors az Amelia ház kegyeltjévé tett), fölhagytam a mosogatással, és
minden időmet arra szántam, hogy olyan munkát találjak, amely megfelelne az ambícióimnak.
Délig vagy egyig aludtam. Aztán elmentem ebédelni egy étterembe a calle Fernandóban, vagy
egy másikba a calle Joaquín Costában – ezt egy igazán szimpatikus ikerpár vezette –, később
pedig kóborolni kezdtem Barcelonában a plaza Cataluñától a Colón sétányig, a Paralelótól a
Via Layetanáig, teraszokon kávézgattam, tintahal tapast ettem borral a tavernákban,
sportlapokat olvasgattam, és mérlegeltem, mi lehetne a következő lépésem, a lépés, amely
ugyan a lelkiismeretem előtt már nyílt titok volt, de (bár szertelen és hézagos) középiskolai
neveltetésem folytán mégsem akartam kerek perec kimondani. És eközben, elárulom, még az
az idióta Descartes is eszembe jutott, ennél többet talán kár is mondani erről. Descartes,
Andrés Bello, Arturo Prat, akik ott hagyták lábnyomukat a mi hosszú és keskeny
földsávunkon. De nem lehet a végtelenségig feszíteni a húrt, egy délután aztán fölhagytam a
tépelődéssel, és beismertem magamnak, hogy tulajdonképpen még egy telitalálatot akarok a
totón, nem pedig munkát keresni, telitalálatot a totón, mindegy, milyen eszközökkel, de
leginkább azzal az eszközzel, amelyet ismertem. Természetesen tudatában voltam – ne nézzen
rám úgy, mintha bolond volnék –, hogy ez a remény, ez a vágy – ahogy Lucho Gatica
mondaná – irracionális, sőt példátlanul irracionális, mert lássuk csak, milyen erő vagy milyen
meghibásodás vetítette azokat a számokat az elmém legtisztább részébe?, ki diktálta őket?,
hittem én a kísértetekben?, tanulatlan voltam talán, vagy babonás alkat, aki a harmadik világ
mélyéről érkezett a mediterráneum eme sarkába?, vagy talán a velem történtek pusztán csak a
sors szerencsés együttállásának köszönhetők, vagy egy ember lázálmainak, aki félig beleőrült
egy olyan tengeri átkelés során átélt már-már embertelen élményekbe, amelyet egyetlen
utazási iroda sem merne fölvenni ajánlatai közé?
 Pár napig hatalmas kétségek közt őrlődtem. Másrészről, elismerem, rohadtul nem érdekelt
az egész (paradox, de így van), és ahogy teltek a napok, már nem kerestem tovább, nem
szemléztem a La Vanguardia által oly nagyvonalúan összegyűjtött álláshirdetéseket, és bár a
számok nem jelentkeztek a nyeremény óta (gondolom, az átélt sokk miatt), miközben egy
kora este a galambokat etettem a Ciudadela parkban, és valami fájdalommentes egérúton
töprengtem, azt hiszem, megtaláltam a megoldást. Ha nem jönnek vissza hozzám a számok,
én megyek el a számok búvóhelyéhez, és aztán kicsalogatom vagy kirugdosom onnan őket.
Számos megoldást kipróbáltam, ezeket szakmai megfontolásból inkább megtartanám
magamnak. Azt mondja, hogy ne tegyem? Akkor nem tartom meg, hogyne. A házszámokkal
kezdtem. Végigjártam a calle Oleguert és a calle Cadenát, végignéztem és följegyeztem a
házszámokat. Ami jobb kéz felől volt, az volt az 1, ami bal kéz felől, az a 2, az X-ek azok az
emberek voltak, akiknek nekimentem, és a szemembe néztek. Nem volt eredménye.
Megpróbáltam kockázni, egymagamban, egy calle Princesa-i bárban, La Cruz del Sur volt a
neve, ma már nem létezik, akkoriban egy argentin barátom vezette. Ennek sem volt
eredménye. Máskor csak feküdtem az ágyon, teljesen kiüresedett fejjel, és elkeseredésemben
fenyegettem a számokat, hogy jöjjenek vissza, de képtelen voltam gondolkodni, képtelen
voltam fölidézni az egyest, amely őrületemben már a vagyon és az otthon megtestesítője lett.
Kilencven nappal azután, hogy nyertem a totón, amikor már több mint ötvenezer pesetát
elköltöttem flancolásra és hiábavaló kollektív szelvényes fogadásokra, eszembe jutott a
megoldás. El kell költöznöm a környékről. Ilyen egyszerű. Az óváros számai elfogytak,
legalábbis számomra, el kell tehát költöznöm. Kóborolni kezdtem az Ensanchéban, érdekes
negyed volt, amelyet egészen addig csak a plaza Catahmáról figyeltem suttyomban, nem
mertem átlépni a ronda de la Universidad által kijelölt határt, legalábbis nem tudatosan, nem a
környék varázsára nyitott érzékekkel, ami ugyanaz, mintha azt mondanánk: nem járt arra
védtelenül a csupa szem, sebezhető, egyszóval, az antennaember.
Az első pár napban csak a Gracia sétányon mozogtam – fölfelé –, és a Balmesen – lefelé
–, de a következő napokon már megpróbálkoztam a szomszédos utcákkal is, Diputación,
Consejo de Ciento, Aragón, Valencia, Mallorca, Provenza, Rosellón és Córcega, ezeknek az
utcáknak az a titkuk, hogy káprázatosak, mégis befogadóak, mondhatnám ismerősek. Amikor
– minden esetben – megérkeztem a Diagonalhoz, véget ért a sétám, amely néha egyenes
vonalakból épült föl, máskor megszámlálhatatlan cikcakkból. Azt persze el lehet képzelni,
hogy nemcsak úgy néztem ki, mint aki eltévedt, hanem akár bolondnak is nézhettek, bár
szerencsére abban az időben – és ez most is így van, hogyne – Barcelonában szinte mindenki
föl volt ruházva a tolerancia erényével. Természetesen új göncöket vettem (mert bár bolond
voltam, de azért annyira nem, hogy azt gondoljam, hogy az V. kerületi panzió szagát árasztó
ruhámban észrevétlen maradhatnék), tehát a sétáim során fehér ingben, a Harvard Egyetem
monogramjával ellátott nyakkendőben, égszínkék, V nyakú szvetterben, és élre vasalt fekete
nadrágban pompáztam. Az egyetlen régi darab a mokaszinom volt, mert a séta dolgában
mindig fontosabb volt számomra a kényelem az eleganciánál.
A három első nap nem éreztem semmit. A számok, lehet azt mondani, föltűnő módon
távol maradtak. De valami nem engedte a bensőmben, hogy elhagyjam azt a véletlenszerűen
kijelölt terepet. A negyedik napon, miközben fölfelé gyalogoltam a Balmesen, fölnéztem az
égre, és egy templom tornyán megláttam a következő föliratot: Ora et labora. Nem tudnám
megfogalmazni pontosan, mi volt az, ami vonzott benne, de az biztos, hogy éreztem valamit,
volt egy előérzetem, tudtam, hogy közel van az a valami, ami csábít és kínoz, és amire
beteges eltökéltséggel vágyok. Továbbmentem, és a torony másik oldalán azt olvastam:
Tempus breve est. A föliratok mellett számos ábrára is fölfigyeltem, amelyek matematikai és
geometriai képzeteket keltettek bennem. Mintha láttam volna az angyal arcát. Onnantól
kezdve az a templom lett kóborlásaim kiindulópontja, bár szigorúan megtiltottam magamnak,
hogy behatoljak a belsejébe.
 Egy reggel – a várakozásomnak megfelelően – visszatértek a számok. A számsorok
eleinte ördögiek voltak, de nem kellett hozzá sok idő, hogy megtaláljam a logikájukat. Az volt
a titok nyitja, hogy engedelmeskedjek. Azon a héten kitöltöttem három totót (négy
kombinációval), és vettem két lottószelvényt. Ahogy azt ön is láthatja, nem voltam teljesen
biztos az interpretációmban. Volt egy tizenhárom találatosom a totón. A lottón nem volt
semmi. A következő héten megint megpróbáltam, de ezúttal csak a totót. Volt egy tizenhárom
plusz egyesem, és elvittem tizenötmilliót. Hogy meg tud változni az ember élete! Nagy
hirtelen több pénzem volt, mint amennyiről valaha is álmodtam. Megvettem egy bárt a calle
del Carmenben, és rögtön küldettem az anyukámért és a nővéremért. Nem én magam mentem,
mert egyszerre befészkelte magát belém a félelem. És ha lezuhan a repülő, amivel utazom? És
ha megölnek Chilében a katonák? Egyszerűen még ahhoz sem volt erőm, hogy otthagyjam az
Amelia panziót, és egy hétig ki sem mozdultam, fejedelmi ellátásban részesültem, és a
telefonhoz tapadtam, de keveset beszéltem, mert attól tartottam, hogy elkövetek valami
meggondolatlanságot, ami miatt aztán a bolondokházában kötök ki, egyszóval megrémítettek
azok az erők, amelyeket én magam hívtam elő. Az, hogy anyukám megérkezett, sokat segített
abban, hogy megnyugodjak. Az ember anyjánál senki sem képes jobban megnyugtatni a
kedélyeket! Ráadásul az anyukám egyből jóban lett a panzió főnökasszonyával, és elég volt
egy szempillantásnyi idő, máris mindenki empanadá-t és pastel de chocló-t evett, amit az
anyám sütött, hogy lekenyerezzen engem, és mellékesen lekenyerezze az ott menedéket találó
többi hajótöröttet is, akik javarészt jó emberek voltak, de akadt köztük néhány csirkefogó is, a
munkájukba merülő, ijesztő arcok, akik sóváran néztek rám. Pedig én nem fukarkodtam a
barátságommal! Azután belevágtam az üzletbe. A calle del Carmen-i bárt egy étterem követte
a calle Mallorcában, elegáns hely volt, ahova a környék irodistái jártak reggelizni és ebédelni,
és kis idő elteltével már hatalmas hasznot hozott. A rokonság megérkezése után már nem
lakhattam tovább a panzióban, így aztán megvettem egy lakást a Sepúlveda és a Viladomat
sarkán, amit föl is avattam egy nagyszabású bulival. A nők a panzióból, akik sírtak, amikor
elköltöztem, újra elsírták magukat, amikor köszöntőbeszédet mondtam az új otthonomban.
Anyám el sem akarta hinni. Ennyi szerencse, és ilyen váratlanul! A nővérem máshogy élte
meg, a pénztől beképzeltebb lett, mint valaha, legalábbis én még sosem láttam ilyennek
azelőtt. Beraktam pénztárosnak a calle Mallorcád étterembe, de néhány hónapon belül előállt
az a szituáció, hogy döntenem kellett, vagy ő megy – akiből időközben elviselhetetlen sznob
lett –, vagy a teljes alkalmazotti gárdám, és ami még fontosabb, a vendégeim jó része. Így
aztán kiemeltem onnan, és beraktam egy fodrászatba a calle Lunán, ami nagyjából a lakásunk
mellett volt, a ronda de San Antonio túloldalán. Természetesen ez idő alatt szüntelenül
kerestem tovább a számokat, de alighogy a magam kezébe vettem a sorsomat, mintha
elpárologtak volna. Volt pénzem, voltak vállalkozásaim, de elsősorban sok munkám volt, ami
miatt – legalábbis az első hónapok tündöklése közben –, szinte észre sem vettem a hiányukat.
Amikor aztán lassan leült bennem a lelkesedés, ahogy elmúlt a mámor, és visszatértem az V.
kerület utcáira, ahol a betegség és a halál hozzátartozott a mindennapokhoz, ismét eszembe
jutottak, sőt egészen különös és a valóságtól elrugaszkodott következtetésekre jutottam, hogy
megmagyarázzam magamnak a csodát, amelynek szerves része voltam. De nem volt
szerencsés túl sokat gondolkodni a dolgon. Bevallom, valamelyik este egészen megriadtam
magamtól, nyilván el tudja képzelni, és nem fog messze járni a valóságtól.
A töprengés során született számos félelem egyike az volt, hogy elveszítek, eljátszok
mindent, mindent, amit nyertem, majd fáradságos munkával fölépítettem. De ennél is sokkal
nagyobb félelemmel töltött el – efelől biztos lehet –, hogy a szerencsém természete után
szimatoljak. Jó chileiként az előrejutás vágya beleivódott a zsigereimbe, de a Szuperegér
énem – ami bennem volt, és valójában bennem van a mai napig – bölcsen féken tartott, és egy
vékonyka belső hang azt mondta: ne kísértsd a sorsot, te idióta, elégedj meg azzal, amid van.
Egy este a calle Balmes-i templommal álmodtam, és ezúttal érteni véltem a száraz üzenetét:
Tempus breve est, Ora et labora. Az idő, ami számunkra adatott a Földön, nem túl hosszú.
Imádkozni kell és dolgozni, nem pedig a totóval tönkrevágni az ember idegeit. Ennyi volt az
egész. Azzal a tudattal ébredtem, hogy megtanultam a leckét! Aztán meghalt Franco, jött az
átmenet, aztán a demokrácia, és az ország olyan tempóban kezdett átalakulni, hogy az ember
alig hitt a szemének. Milyen szép dolog demokráciában élni. Kérvényeztem és megkaptam a
spanyol állampolgárságot, külföldre utaztam, Párizsba, Londonba, Rómába. Mindig vonattal.
Volt már Londonban? Az átkelés a Csatornán, az egy kibaszás. Ha az csatorna, akkor én
vagyok a római pápa! Még annál is rosszabb, mint a Penas-öböl Chilében. Egy reggel
Athénban ébredtem, és a Parthenon látványától könnybe lábadt a szemem. Semmi sem tágítja
úgy az ember kulturális látókörét, mint az utazás. Ráadásul finomítja az érzékeit is.
Megismertem Izraelt, Egyiptomot, Tunéziát, Marokkót. Az utazásaim végén egyetlen
meggyőződéssel tértem haza: semmik vagyunk. Egy nap új szakácsnő érkezett a calle
Mallorca-i báromba. Szokatlanul fiatal volt a pozícióhoz, és nem is volt túlságosan képzett, de
azonnal fölvettem. Rosának hívták, és szinte észre sem vettem, máris elvettem feleségül. Az
első fiamnak a Caupolicán nevet akartam adni, de végül Jordinak neveztük el. A második lány
lett, és a Montserrat nevet kapta. Amikor a gyerekeimre gondolok, legszívesebben elsírnám
magam örömömben. Elég megnézni az asszonyokat: anyukám, aki féltett a házasságtól, most
olyan Rositával, mint a borsó meg a héja. Az életem – lehet azt mondani – már tökéletesen
sínen volt. Milyen távoli volt már a Napoli és az első napjaim Barcelonában, hogy a La
Cisternában irányt vesztett gyerekkoromról már ne is beszéljünk! Volt családom, néhány
imádnivaló gyerkőcöm, feleségem, aki mindenben segített (de akit az első adandó alkalommal
leszereltem az éttermem konyhájából, a jóból is megárt a sok), egészség és pénz,
tulajdonképpen nem szenvedtem hiányt semmiben, mégis, néha este, amikor egyedül
maradtam az üzletben valamelyik megbízható pincérem, vagy a mosogatófiú társaságában
– ez utóbbit nem láttam, csak hallottam, ahogy a konyhában buzgólkodik az utolsó kupac
mosatlan edénnyel –, és nekiálltam megcsinálni az elszámolást, egész különös ötletek
rohantak meg, hogy is mondjam, nagyon is chilei ötletek, és olyankor éreztem, hogy valami
hiányzik, és nekiálltam gondolkodni, mi lehet az, de a hosszas gondolkodás és töprengés után
mindig ugyanarra a következtetésre jutottam: hiányoznak a számok, hiányzik a számok
fölvillanó szikrája a szememben, persze ezt úgy is megfogalmazhatjuk, hogy hiányzott egy
célkitűzés, vagy hiányzott a célkitűzés. Ami azt jelenti – legalábbis az én olvasatomban
–, hogy szerettem volna megérteni a jelenséget, amely lendületet adott a sorsomnak,
megérteni a számokat – amelyek akkor már oly régóta nem gyulladtak ki a fejemben –, és
férfihoz méltóan elfogadni a valóságukat.
Akkor történt, hogy álmot láttam, és megállás nélkül olvasni kezdtem, egyáltalán nem
voltam tekintettel sem magamra, sem a szemem világára, olvastam, mint egy őrült,
mindenféle könyveket, történelmi életrajzoktól kezdve – ezek voltak a kedvenceim
– okkultista írásokon át Neruda verseiig. Az álom egészen egyszerű volt. Valójában nem is
álom volt, inkább néhány szó, szavakat hallottam álmomban, de nem az én hangomon. A
szavak a következők voltak: a nőstény több ezer petét rak. Mit gondol? Hogy talán
hangyákkal vagy méhekkel álmodtam. Én mégis tudom, hogy nem hangyák vagy méhek
voltak. Akkor ki lehet az, aki több ezer petét rak? Nem tudom. Az viszont biztos, hogy a
peterakás pillanatában egyedül volt, és a hely, ahol lerakta a petéket, olyan volt – elnézést, ha
ez most kissé tudálékosan fog hangzani –, mint Platón barlangja, hasonlított a pokolhoz vagy
a mennyhez, ahol csak a dolgok árnyékát látni, mostanában rákaptam a görög filozófusokra.
A nőstény több ezer petét rak, mondta a hang, és én tudtam, hogy mondhatná akár azt is, a
nőstény több millió petét rak. És egyszerre megértettem, hogy ebben rejlik a szerencsém, ott
fészkel az egyik magára hagyott (de reményteljes helyzetben magára hagyott) petében Platón
barlangjában. És azonnal fölfogtam, hogy valószínűleg sosem fogom megérteni a szerencsém,
az égből záporozó pénz nyitját. De jó chileiként harcba szálltam a tudatlansággal, és csak
olvastam, olvastam tovább, az sem zavart, ha néha átolvastam az egész éjszakát, korán reggel
kinyitottam a bárjaimat, dolgoztam fáradhatatlanul, magamba szívtam azt a hamisítatlan
hangyaszorgalmat, amely a reggeli és délutáni Barcelona sajátja, és amely néha kicsit olyan,
mint egy rossz szokás, aztán rendre bezártam a bárokat, megcsináltam az elszámolást, az
elszámolás után pedig nekiálltam olvasni, és sokszor el is aludtam egy széken ülve (ez
mondjuk minden chileivel rendszeresen előfordul), aztán hajnalban fölébredtem, amikor
Barcelona ege szinte liláskék vagy ibolyakék, és ahogy az ember meglátja ezt az eget,
legszívesebben azonnal dalra fakadna vagy elsírná magát, de én, miután fölnéztem az égre,
csak olvastam tovább, pihenő nélkül, mintha tudnám, hogy meg fogok halni, és mielőtt
meghalok, még meg akarnám érteni, mi történik körülöttem, a fejem fölött és a lábam alatt.
Egyszóval vért izzadtam, bár igazság szerint ebből nem vettem észre semmit. Nem sokkal
később megismertem önt, Belano, és munkát adtam magának. A mosogatófiúm
megbetegedett, és helyettest kellett fölvennem. Nem emlékszem már, hogy ki küldte magát
hozzám, bizonyára egy másik chilei. Ez akkoriban történt, amikor én rendszeresen késő estig
bent maradtam az étteremben, és úgy tettem, mintha a számlakönyveket ellenőrizném, de
valójában csak bámészkodtam, nem mozdulva a székemből. Egy este bementem, hogy
üdvözöljem, emlékszik?, és komoly benyomást tett rám a műveltsége. Látszott magán, hogy
sokat olvasott, hogy sokat utazott, és hogy nem igazán van jó passzban. Szimpatikusak
voltunk egymásnak, és milyen érdekes, még huszonnégy óra sem telt bele, máris olyan
őszintén beszéltem magával, ahogy azelőtt éveken át senkivel. Meséltem magának a totóról
(az már köztudomású volt), de meséltem a fejemben lüktető számokról is, a féltve őrzött
titkomról. Meghívtam magamhoz is, a családomhoz, és állandó munkát ajánlottam önnek az
egyik báromban. A meghívást elfogadta (anyukám empanadát készített), de hallani sem akart
arról, hogy beálljon hozzám dolgozni. Azt mondta, hogy nem tudja magát elképzelni, ahogy
hosszú távon egy bárban dolgozik, mert köztudott, hogy a vendégekkel való kapcsolattartás
hálátlan feladat tud lenni, és hamar kiég benne az ember. Mindenesetre – és a súrlódások
ellenére, amelyek időnként minden főnök-beosztott viszonyban jelen vannak –, azt hiszem,
barátok lettünk. Még ha ön nem is vette észre, számomra meghatározó volt az a korszak. Soha
még annyira nem kerültem közel a számokhoz, mármint tudatosan, úgy, hogy én kerestem
velük a találkozást, nem úgy, hogy ők jöttek el hozzám. Ön a Cuerno de Oro konyháján
mosogatott, én pedig a kijárat közelében ültem egy asztalnál, kiterítettem a könyvelést és a
regényeimet, és becsuktam a szemem. Azt hiszem, a tudat, hogy ön is ott van, bátorságot
öntött belém. Lehet, hogy mindez bolondság. Hallott már a Húsvét-sziget-elméletről? Az
elmélet azt mondja, hogy Chile a valódi Húsvét-sziget, tudja, keletről az Andok hegyláncai
határolják, északról az Atacama-sivatag, délről az Antarktisz, és nyugatról a Csendes-óceán.
A Húsvét-szigeten születtünk, és ahogy a négy égtáj felé kémlelünk, mi, chileiek vagyunk
saját magunk moai-jai. Egy este – miközben ön mosogatott, Belano – azt képzeltem, hogy
még mindig a Napoli teherhajón vagyok. Ön biztosan emlékszik arra az estére. Azt
gondoltam, hogy a Napoli gyomrában haldoklom, ott felejtettek a jelenlétemről tudó
tengerészek, mindenki elfelejtett, és végső delíriumomban azt álmodom, hogy megérkeztem
Barcelonába, és meglovagolom a vibráló számokat, pénzt keresek, eleget ahhoz, hogy
áthozzam a családomat, és hogy megengedjek magamnak némi luxust, és az álmomban
szerepelt a feleségem is, Rosa, meg a gyerekeim, a bárjaim, aztán az jutott eszembe, hogy
bizonyára azért ilyen élénk az álmom, mert meg fogok halni, mert a Napoli-n haldoklom a
hajófenéken, körülvesz a romlott levegő és az émelyítő szagok, és akkor azt mondtam
magamnak, nyisd ki a szemed, Andrés, nyisd ki a szemed, Szuperegér, de nem az én
hangomon mondtam, olyan hangon, amely szabályosan megrémisztett, és nem is tudtam
kinyitni a szemem, de a Szuperegér-fülemmel hallottam magát, Belano, ahogy a tányérjaimat
mosogatja a bárom konyhájában, és akkor azt mondtam magamnak, a picsába, Andrés, most
nem őrülhetsz meg, ha álmodsz, akkor álmodj tovább most rögtön, te idióta, ha pedig nem
álmodsz, akkor nyisd ki a szemed, és ne félj! Erre kinyitottam a szemem, és itt voltam a
Cuerno de Oróban, a számok pedig úgy pattogtak a falakon, mint a radioaktivitás – mintha
végül Barcelonára hullott volna az atombomba –, számok végtelen tömege, ha sejtettem
volna, akkor inkább még csukva tartottam volna a szemem egy ideig, de kinyitottam, Belano,
fölálltam a székemből, és kimentem a konyhába, ahol maga dolgozott, és ahogy megláttam,
kedvem támadt hozzá, hogy elmeséljem ezt az egész históriát, emlékszik?, kicsit reszkettem,
és izzadtam, mint egy disznó, senki nem hitte volna el, hogy abban a pillanatban az agyam
jobban működik, mint valaha, jobban, mint most, talán ezért nem mondtam magának semmit,
jobb munkát ajánlottam, készítettem egy Cuba librét, és bevittem magának, megkérdeztem a
véleményét pár könyvről, de nem mondtam el, mit éltem át előtte.
Attól az estétől kezdve tudtam, hogy talán egy kis szerencsével újra nyerhetnék a totón,
de nem játszottam többet. A nőstény több ezer petét rak, mondta a hang az álomban, és az
egyik pete eljutott egészen odáig, ahol én voltam. Már nem akarok több totót. Jól mennek az
üzleteim. Most ön elutazik, de remélem, jó benyomást tettem önre. Talán egy kissé
szomorkás, de jó benyomást. Elkészítettem a végelszámolását, és hozzácsaptam egy hónap
fizetett szabadságot, vagy talán két hónapot. Ne mondjon semmit, már kész van. Ön azt
mondta nekem egyszer, hogy nem valami türelmes, de szerintem ez nem igaz.

Abel Romero, Alsacien kávézó, Párizs, rue de Vaugirard, a Luxembourg-kert közelében,

1989. szeptember. Víctor kávézójában történt, a rue Saint-Sauveurön, 1983. szeptember 11-
én. Összejöttünk páran, mazochista chileiek, hogy emlékezzünk arra a szomorú dátumra.
Lehettünk úgy húszan-harmincan, elszórva a létesítmény belsejében és a teraszon. Váratlanul
valaki – nem tudom, ki – elkezdett a gonoszságról, a bűnről beszélni, amely beterít minket
hatalmas fekete szárnyával. Ugyan, kérem! Hatalmas fekete szárny! Látszik, hogy mi chileiek
nem tanulunk semmiből! Aztán, ahogy várható volt, a vita elfajult, és még kenyérdarabok is
röpködtek az asztalok között. Valószínűleg egy közös barátunk mutatott be minket abban a
ricsajban. Vagy egyszerűen csak bemutatkoztunk egymásnak, és ő mintha fölismert volna. Ön
író?, kérdezte. Nem, feleltem, rendőr voltam Guatón Hormazábal idején, most pedig egy
szövetkezetben dolgozom, irodák padlóját és ablakait pucolom. Veszélyes munka lehet,
mondta. Ha az embernek tériszonya van, feleltem, ha nincs, akkor inkább unalmas. Aztán
bekapcsolódtunk az általános társalgásba. A gonoszságról, az ártó szándékról, ahogy azt már
mondtam. Belano barátunk tett két-három eléggé találó megállapítást. Én meg sem szólaltam.
Sok bor elfogyott aznap éjszaka, és miután elindultunk hazafelé, nem tudom, miért, pár
saroknyit ott gyalogoltam mellette. Akkor megosztottam vele, ami már egy ideje a fejemben
járt. Belano, mondtam, a kérdés veleje az, hogy megtudjuk, hogy a gonoszság (vagy a bűn
vagy gaztett, ha ön így akarja nevezni) alkalom szülte vagy megfontolt. Ha megfontolt, akkor
tudunk ellene küzdeni, nehéz legyőzni, de van rá mód, nagyjából, mint két egyenlő
súlycsoportú bokszoló esetén. Ha viszont alkalom szülte, akkor baszhatjuk. Isten legyen
irgalmas hozzánk, ha ugyan létezik. És ezzel el is mondtam mindent.
19

Amadeo Salvatierra, Mexikóváros, calle República de Venezuela, a Palacio de la

Inquisición közelében, 1976. január. Hogyhogy nincs rejtély?, kérdeztem. Nincs rejtély,
Amadeo, mondták. Majd azt kérdezték: mit jelent számodra ez a vers? Semmit, feleltem, nem
jelent semmit. És miért mondod, hogy vers? Hát, mert Cesárea azt mondta, gondoltam végig.
Csakis ezért, mert nem vontam kétségbe Cesárea szavát. Ha az a nő azt állította volna, hogy
egy reklámszatyorba csomagolt szardarab vers, elhittem volna neki, mondtam. Az elég
modern, mondta a chilei, és aztán említést tett egy bizonyos Manzoniról. Alessandro
Manzoni?, kérdeztem, mert eszembe jutott A jegyesek fordítása a feddhetetlen műértő,
Remigio López Valle tollából, ami körülbelül 1930-ban jelenhetett meg Mexikóban, nem
vagyok benne biztos, Alessandro Manzoni?, de azt felelték: Piero Manzoni!, a szegény
művész, aki konzervdobozba csomagolta a saját szarát. Á, a mindenit. Egyre őrültebb a
művészet, mondtam, mire azt felelték: mindig is őrült volt. Abban a pillanatban mintha
szöcskék árnyéka jelent volna meg a nappali falán, a srácok mögött és kétoldalt, mintha a
plafontól ereszkedtek volna lefelé, és a tapétán akartak volna elslisszolni a konyha irányába,
de végül mégis elmerültek a padlóban, ezért aztán megdörzsöltem a szemem, és azt mondtam,
na jó, mi lenne, ha egyszer s mindenkorra elmagyaráznátok nekem a verset, mert kis túlzással
már legalább ötven éve álmodom vele. A srácok pedig izgatottan összedörzsölték a kezüket
– drága kis angyalok –, és odajöttek mellém. Kezdjük a címmel, mondta az egyikük, szerinted
mit jelent? Sión, a Sion-hegyet Jeruzsálemben, feleltem habozás nélkül, vagy a svájci Sión
városát – németül Sitten – Valais kantonban. Remek, Amadeo, látszik, hogy gondolkodtál
már rajta, és melyiknél maradsz a két lehetőség közül?, a Sion-hegynél, ugye? Azt hiszem,
igen, válaszoltam. Nyilvánvalóan, mondták. Most vegyük a vers első részletét, mit látunk?
Egy egyenes vonalat, és rajta egy téglalapot, mondtam. Jól van, mondta a chilei, felejtsd el a
téglalapot, tegyél úgy, mintha nem létezne. Nézd csak az egyenes vonalat! Mit látsz?

Egy egyenes vonalat, válaszoltam. Mi mást láthatnék, srácok? És mit sugall számodra ez az
egyenes vonal, Amadeo? A látóhatárt, feleltem. Egy asztal felületét, mondtam. Nyugalmat?,
kérdezte egyikük. Igen, nyugalmat, békét. Jól van: a látóhatárt és nyugalmat. Most nézzük a
vers második részletét.

Mit látsz, Amadeo? Hát egy hullámos vonalat, mi mást láthatnék? Jól van, Amadeo, mondták,
most egy hullámos vonalat látsz, az előbb egy egyenes vonalat láttál, amely nyugalmat
sugallt, most pedig egy hullámos vonalat látsz. Ez is a nyugalmat juttatja eszedbe? Hát nem,
feleltem, és hirtelen megértettem, hova akarnak kilyukadni, mire akarnak rávezetni. Mit sugall
számodra a hullámos vonal? Egy dimbes-dombos látóhatárt? A tengert, hullámokat? Lehet,
lehet. Azt az előérzetet, hogy vége a nyugalomnak? Mozgást, fordulatot? Egy dimbes-dombos
látóhatárt, mondtam. Esetleg hullámokat. Most nézzük a vers harmadik részletét:
Van egy cikcakkos vonalunk, Amadeo, ami sok minden lehet. Egy cápa fogai, srácok? Egy
hegyes-völgyes látóhatár? A Nyugati-Sierra Madre? Így van, sok minden. Aztán egyikük így
szólt: amikor kicsi voltam, még hatéves sem lehettem, gyakran álmodtam ezzel a három
vonallal, az egyenessel, a hullámossal és a cikcakkossal. Abban az időszakban, nem tudom,
miért, a lépcső alatt aludtam, vagy legalábbis a lépcső mellett, egy nagyon alacsony szobában.
Valószínűleg ez nem otthon volt, talán átmenetileg laktunk a házban, de az is lehet, hogy a
nagyszüleimnél voltam. És minden este, miután elnyomott az álom, megjelent az egyenes
vonal. Addig minden rendben is ment. Az álom tulajdonképpen kellemes volt. De apránként
megváltozott a kép, és az egyenes vonal átalakult hullámos vonallá. Erre rendszerint
émelyegni kezdtem, egyre jobban kimelegedtem, és elvesztettem a kapcsolatom a külvilággal,
a valósággal, és mindennél jobban vágytam vissza az egyenes vonalhoz. Ennek ellenére a
hullámos vonalat tíz alkalomból kilencszer a cikcakkos vonal követte, amikor pedig
megérkezett, az leginkább olyan érzetet keltett a bensőmben, mintha széthasítanának, de nem
kívülről, hanem belülről, és a hasadékkal járó fájdalomtól – amely a gyomromból indult ki, de
hamarosan már a fejemben és a torkomban is éreztem – egyetlen módon lehetett
megszabadulni, ha fölébredek, bár fölébredni sem volt éppenséggel egyszerű. Elég különös,
nem?, mondtam. Hát, igen, felelték, különös. Igazán különös, mondtam. Néha bevizeltem az
ágyba, mondta egyikük. Nahát, nahát, mondtam. Érted már?, kérdezték. Hát, srácok, az igazat
megvallva, nem, válaszoltam. A vers egy vicc, mondták, egészen könnyű megérteni, Amadeo,
nézd: adj hozzá mindegyik részlet téglalapjához egy vitorlát, így:

Így mit kaptunk? Egy hajót?, mondtam. Pontosan, Amadeo, egy hajót. A cím – Sión
– valójában a navigáció szóra utal. Ennyi az egész, Amadeo, egyszerűbb nem is lehetne, sok
rejtély nincs benne, mondták a srácok, én pedig szerettem volna azt válaszolni nekik, hogy
levettek a vállamról egy terhet, legszívesebben ezt mondtam volna nekik, vagy hogy a Sión
utalhat arra is, hogy simón, azaz lehet a múltból útjára indított chicano igenlés, de csak annyit
mondtam, á, a mindenit, aztán odamentem a tequilás üveghez, és töltöttem magamnak még
egy pohárral. Ez minden, ami Cesáreától megmaradt, egy hajó a nyugodt tengeren, egy hajó a
zúgolódó tengeren, és egy hajó a viharos tengeren. A fejem, higgyék el, egy pillanatig úgy
háborgott, mint a tenger, és nem hallottam, mit mondanak a srácok, bár fölfogtam néhány
mondatot, néhány elejtett szót, gondolom, azt, amire számítani lehetett: a Tollaskígyó hajója,
egy kisfiú vagy kislány éjszakai lázgörbéje, Ahab kapitány EEG-je vagy a bálna EEG-je, a
tenger felszíne, ami a cápák számára a határtalan pokol kapuja, a vitorla nélküli hajó pedig
akár koporsó is lehet, a téglalap-paradoxon, a tudat-téglalap, Einstein lehetetlen téglalapja
(egy világegyetemben, ahol elképzelhetetlenek a téglalapok), egy Alfonso Reyes-oldal, a
költészet kiábrándultsága. Aztán, miután megittam a tequilámat, ismét megtöltöttem a
poharam, és megtöltöttem az övéket is, majd azt mondtam, igyunk Cesáreára, a szemükbe
néztem – milyen elégedettek voltak a kibaszott srácok –, és koccintottunk, miközben a
kishajónk hánykolódott a zord szélben.

Edith Oster, az Alameda egyik padján ülve, Mexikóváros, 1990. május. Mexikóban, a
fővárosban csak egyszer találkoztam vele, a María Morillo művészeti galéria bejáratánál, a
Zona Rosában, délelőtt tizenegykor. Kimentem az utcára, hogy elszívjak egy cigarettát, ő
pedig épp arra járt, és köszönt nekem. Átjött az úton, és azt mondta, szia, Arturo Belano
vagyok, Claudia mesélt nekem rólad. Tudom, ki vagy, mondtam. Én akkor tizenhét éves
voltam, és szerettem verseket olvasni, de tőle még nem olvastam semmit. Viszont nem ment
be a galériába. Nem nézett ki túl jól, mintha egész éjszaka nem aludt volna, de jóképű volt.
Mármint abban a pillanatban úgy láttam, hogy jóképű, ennek ellenére nem tetszett. Nem volt
az esetem. Miért jött ide köszönni?, gondoltam. Miért jött át az úton, és miért állt meg a
galéria bejáratánál?, gondoltam. Odabent nem volt senki, én pedig hívtam, hogy menjünk be,
de azt felelte, hogy jó lesz odakint. Mindketten a napon álltunk, én cigarettával a kezemben, ő
pedig – mintha porfelhőbe burkolózott volna – alig egy méterre tőlem, engem nézett. Nem
tudom, miről beszéltünk. Azt hiszem, hívott, hogy igyunk meg egy kávét a szomszédos
étteremben, de azt feleltem, hogy nem hagyhatom ott a galériát. Megkérdezte, hogy szeretem-
e a munkámat. Csak átmeneti, mondtam, a jövő héten kilépek. Ráadásul nagyon rosszul
fizetnek. Sok képet adsz el?, kérdezte. Eddig egyet sem vettek, válaszoltam, aztán
elköszöntünk egymástól, és elment. Nem hiszem, hogy tetszettem neki, bár később azt
mondta, hogy az első pillanattól kezdve tetszettem. Akkoriban kövér voltam, vagy azt
gondoltam magamról, hogy kövér vagyok, és az idegeim kezdték fölmondani a szolgálatot.
Sírtam éjszakánként, de vasakaratom volt. Amellett két életem volt, vagyis egy életem, amely
mintha kettő lett volna. Egyrészről filozófiahallgató voltam, és alkalmi munkákat vállaltam
– mint ez volt a María Morillo-galériában –, másrészről beléptem egy illegalitásban működő
trockista pártba, ami valami ködös elképzelésem szerint a saját érdekeimet szolgálta, bár nem
volt egészen világos számomra, mik is az érdekeim. Egy délután, miközben szórólapokat
osztogattunk a dugóban álló kocsiknak, hirtelen belefutottam anyám Chryslerébe. Szegény
majdnem infarktust kapott a látványtól. Én meg olyan zavarba jöttem, hogy odanyújtottam
neki a stencilezett lapot, és azt mondtam, olvassa el, aztán hátat fordítottam neki, de ahogy
távolodtam, még hallottam, hogy azt mondja, otthon majd beszélünk. Otthon folyton csak
beszéltünk. A véget nem érő párbeszédek rendszerint orvosi, filmművészeti, irodalmi,
gazdasági, politikai tanácsokba torkolltak.
Sok év eltelt, mire újra láttam Arturo Belanót. Az első eset 1976-ban volt, a második,
1979-ben?, 1980-ban? Dátumokból nem vagyok túl jó. Barcelonában történt, azt nem lehet
elfelejteni, odaköltöztem a párommal, az udvarlómmal, a barátommal, a vőlegényemmel,
Abraham Manzurral, a festővel. Azelőtt Olaszországban éltem, Londonban, Tel-Avivban. Egy
nap Abraham fölhívott telefonon Mexikóvárosból, és elmondta, hogy szeret, hogy
Barcelonába költözik, és szeretné, ha én is vele mennék. Én akkor Rómában voltam, és nem
voltam túl jól. Igent mondtam. Megbeszéltünk egy romantikus találkát a párizsi repülőtéren,
onnan pedig vonattal utaztunk volna tovább Barcelonába. Abrahamnak volt egy ösztöndíja,
vagy valami hasonló, valószínűleg a szülei úgy döntöttek, hogy nem ártana neki, ha
Európában töltene egy kis időt, és támogatták anyagilag. De biztosat nem tudok. Abraham
arcát lassan elnyeli előlem egy folyton növekvő gőzfelhő. Akkoriban jól mentek a dolgai,
valójában mindig is jól mentek. Pont annyi idős volt, mint én, ugyanabban az évben,
ugyanabban a hónapban születtünk, de miközben én csak bóklásztam, nem tudva, mihez
kezdjek, ő világosan tudta, mit akar, és nagy volt a munkabírása, picassói energiái voltak, így
mondta, és bár néha ő sem érezte jól magát, néha ő is megbetegedett vagy szenvedett, mindig
képes volt rá, hogy folyamatosan öt órát, nyolc órát fessen mindennap, beleértve a szombatot
és a vasárnapot. Vele szeretkeztem először. Mindketten tizenhat évesek voltunk. Azután
hullámzó volt a kapcsolatunk, többször is szakítottunk – ő sosem támogatta a politikai
szerepvállalásom, nem azt akarom mondani, hogy jobboldali lett volna, de nem érdekelte a
pártpolitika, valószínűleg nem volt rá ideje –, nekem más szeretőim voltak, ő pedig járni
kezdett egy Nora Castro Bilenfeld nevű lánnyal, de amikor már úgy nézett ki, hogy együtt
fognak élni, szétmentek, aztán én párszor bekerültem a kórházba, megváltozott a testem. Így
hát vonattal Párizsba utaztam, és vártam Abrahamot a repülőtéren. Tíz óra elteltével
megértettem, hogy már nem fog jönni, és sírva otthagytam a repteret, bár csak később jutott el
teljesen a tudatomig, hogy sírtam. Aznap este kerestem egy olcsó szállodát a Montparnasse-
on, és órákon át gondolkodtam mindazon, ami addig az életemet jelentette, és amikor a testem
már nem bírta tovább, abbahagytam a gondolkodást, ledobtam magam az ágyra, bámultam a
plafont, aztán lehunytam a szemem, és megpróbáltam elaludni, de nem tudtam, napokat
töltöttem így, álmatlanul, bezárkózva a szállodába, csak reggelente mentem ki az utcára,
szinte nem ettem semmit, szinte fürödni sem fürödtem, székrekedés gyötört, erős fejfájás,
egyszóval elment a kedvem az élettől.
Amíg aztán egyszer elaludtam. Azt álmodtam, hogy úton vagyok Barcelonába, és hogy az
utazás olyan, mintha – valami titokzatos és dinamikus módon – nulláról újrakezdeném az
életem. Amikor fölébredtem, kifizettem a számlát, és fölszálltam a legelső Spanyolországba
tartó vonatra. Az első pár napban a Rambla de Capuchinoson laktam egy panzióban. Boldog
voltam. Vettem egy kanárit, két cserép muskátlit meg egy csomó könyvet. De pénzre volt
szükségem, és muszáj volt fölhívnom anyámat. Amikor beszéltem vele, megtudtam, hogy
Abraham mint az őrült, napokon át keresett mindenfelé Párizsban, és a családom már
elkönyvelte, hogy nyomom veszett. Anyám megkérdezte, hogy normális vagyok-e. Még igen,
feleltem, és fölnevettem, valamiért viccesnek találtam, mármint a válaszomat találtam
viccesnek, nem azt, hogy anyám azt feltételezi rólam, hogy nem vagyok normális. Aztán
meséltem neki arról, hogy hosszasan várakoztam a repülőtéren, de Abraham cserbenhagyott.
Senki sem hagyott cserben, kislányom, mondta anyám, az a helyzet, hogy összekeverted a
dátumokat. Furcsa volt ezt anyám szájából hallanom. Úgy hangzott, mintha Abraham Manzur
szóvivője lett volna. Mondd meg, hol vagy, és Abraham máris érted megy, mondta anyám.
Megadtam a címem, megkértem, hogy küldjön egy csekket, és leraktam.
Két nappal később megjelent Abraham a panziómban. A találkozónk hűvös légkörben
zajlott. Én azt hittem, hogy nem sokkal azelőtt érkezett Párizsból, pedig valójában majdnem
ugyanakkor rendezkedett be Barcelonában, mint én. Egy étteremben ebédeltünk a gótikus
negyedben, aztán elvitt magához, néhány utcával odébb, közel a plaza Sant Jauméhez, az
ismert katalán-mexikói galériatulajdonos, Sofía Trompadull lakására, ami addig állt Abraham
rendelkezésére, ameddig akarta, mivel a Trompadull már nem nagyon járt Barcelonába.
Másnap elmentünk a dolgaimért a panzióba, és átköltöztem hozzá. A kapcsolatom
Abrahammal mindenesetre továbbra is hűvös maradt, nem nehezteltem rá a párizsi
cserbenhagyás miatt – amelyet talán a saját figyelmetlenségem okozott –, de távolságtartóan
viselkedtem, mintha belemennék, hogy a felesége legyek, és megosszam vele az ágyat, együtt
járjunk kiállításokra és múzeumokba, vagy vacsorákra a barcelonai barátainkkal, de semmi
több. Hónapok teltek el így. Egy nap megjelent Barcelonában Daniel Grossman. Ő tudta, hol
lakik Arturo Belano, és szinte mindennap meglátogatta. Egyik délután elkísértem.
Beszélgettünk. Belano pontosan emlékezett rám. Másnap visszamentem hozzá, ezúttal
egyedül. Elmentünk ebédelni egy olcsó étterembe – ő hívott meg –, és órákon át
beszélgettünk. Azt hiszem, elmeséltem neki az egész életemet, ő is beszélt, olyan dolgokról
mesélt, amelyeket azóta elfelejtettem, mindenesetre kettőnk közül én beszéltem többet.
Onnantól kezdve hetente legalább kétszer találkoztunk. Egy alkalommal meghívtam
hozzánk – már hogyha tekinthetem otthonnak a Trompadull barcelonai lakását –, és már
majdnem indulni készült, amikor megjelent Abraham. Láttam, hogy Abraham féltékeny.
Köszönt, nekem megcsókolta a homlokom, aztán bezárkózott a műtermébe, mintha ezzel a
gesztussal megleckéztetné Arturót. Miután ő elment, benyitottam a műterembe, és
megkérdeztem, mi baja van. Nem válaszolt, de aznap este szokatlanul durva volt szeretkezés
közben. Azt hittem, hogy most az egyszer más lesz. Végül nem éreztem semmit. Hirtelen
megértettem, hogy a kapcsolatom Abrahammal a végéhez érkezett. Úgy döntöttem, hogy
elutazom Mexikóba, és filmezni tanulok, folytatom az egyetemet, beszéltem anyámmal, és
másnap küldött egy jegyet Mexikóvárosba. Amikor elmondtam Arturónak, hogy elmegyek,
láttam a szemében a szomorúságot. Azt gondoltam: ő az egyetlen, aki megérzi majd, ha nem
leszek itt. Egyszer – de ez még azelőtt történt, hogy eldöntöttem volna, hogy otthagyom
Abrahamot – elmeséltem neki, hogy táncolok. Ő azt hitte, hogy egy revüben táncolok vagy
sztriptízelek. Ez nagyon vicces volt, nem, mondtam, még csak az hiányozna, hogy egy
revüben táncoljak, modern tánccal foglalkozom. Igazából még sosem képzeltem el magam,
ahogy föllépek egy revüben, valamelyik szánalmas műsorszámban, vagy ahogy sötét emberek
között, sötét lokálokban élek, de amikor Arturo tévedésből ezt mondta, életemben először
elgondolkodtam ezen a lehetőségen is, és vonzónak, sőt fájdalmasan vonzónak éreztem a
profi táncosnők életének (elképzelt) távlatait, de aztán mégsem gondoltam többet erre, mert az
életem már e nélkül is elég komplikált volt. Még két hetet voltam Barcelonában, és
mindennap találkoztunk. Sokat beszélgettünk, szinte mindig rólam. Beszéltem neki a
szüleimről, a válásukról, a nagyapámról, a mexikói alsóruházat királyáról, beszéltem az
anyámról, aki megörökölte nagyapám birodalmát, az apámról, aki orvosnak tanult, és akit
imádtam, beszéltem neki a kamaszkoromban a kilókkal vívott küzdelmemről (ő alig akarta
elhinni, mert addigra már nagyon vékony voltam), a trockista pártban vállalt szerepemről, a
szeretőimről, a pszichoanalitikus kezeléseimről.
Egyik reggel elmentünk egy castelldefelsi lovardába, ahol Arturo barátja volt a főnök, és
egész napra kaptunk tőle két lovat teljesen ingyen. Én egy mexikóvárosi lovasklubban
tanultam meg lovagolni, ő pedig Chile déli részén, egyedül, gyerekkorában. Az első pár
métert könnyű vágtában tettük meg, aztán szóltam, hogy versenyezzünk. Az út egyenes és
keskeny volt, és fölvezetett egy fenyvessel szegélyezett dombra, majd ismét leereszkedett egy
kiszáradt folyómederig, a folyón túl pedig volt egy alagút, és az alagút végén a tenger.
Vágtáztunk. Eleinte tapadt a lovával az enyémre, de aztán nem tudom, mi történt velem,
összeolvadtam a lovammal, még nagyobb sebességre kapcsoltam, és lehagytam Arturót.
Abban a pillanatban azt sem bántam volna, ha meghalok. Tudtam, tudatában voltam, hogy sok
mindenről nem meséltem neki, amiről talán mesélnem kellene, vagy mesélnem kellett volna,
és arra gondoltam, hogy ha lóháton halok meg, vagy ledob a ló, esetleg durván kiüt a
nyeregből egy fenyőág, Arturo tudni fog mindent, amiről még nem beszéltem neki, és megért
majd mindent, anélkül, hogy a számból kéne hallania. De miután fölértem a dombra, majd a
fenyőerdőt magam mögött hagyva lefelé tartottam a kiszáradt folyómederhez, a halálvágyból
boldogság lett, boldog voltam, mert lóháton ültem és vágtáztam, boldog, mert éreztem a szelet
az arcomon, bár kicsivel később már attól féltem, hogy leesem, mert a lejtő sokkal
meredekebb volt, mint ahogy számítottam rá, és akkor már nem akartam meghalni, ez csak
játék volt, és nem akartam meghalni, legalábbis nem abban a pillanatban, így fokozatosan
mérsékeltem a tempót. Aztán meglepő dolog történt. Arturo nyílként húzott el mellettem, de
még láttam, hogy rám néz, és közben mosolyog, a mosolya olyan volt, mint Vigyori úré,
pedig a kalandos élete során már elvesztette pár fogát, mindenesetre a mosolya ott maradt,
miközben ő a lovával puskagolyóként száguldott tovább a kiszáradt folyómeder felé, olyan
sebesen, hogy azt gondoltam, ló és lovasa együtt fog legurulni a poros köveken, és amikor
leszállok, és kilépek majd a bukás közben fölkavarodott porfelhőből, ott találom a törött lábú
lovat, mellette pedig a szétloccsant fejű, halott Arturót, a szeme nyitva, ettől aztán
megijedtem, megsarkantyúztam a lovam, és mentem tovább lefelé a folyóhoz, persze először
a porfelhőtől nem láttam semmit, amikor pedig a porfelhő eltűnt, a folyómederben nem volt
sem ló, sem lovas, semmi, csak a távolban, a fák mögött megbúvó autópályán elhúzó kocsik
zaja, a nap csillogása a meder száraz kövein, és az egész olyan volt, mint valami varázslat, az
egyik pillanatban még Arturóval voltam, majd a következőben megint egyedül, és akkor már
valóban megijedtem, annyira, hogy nem mertem leszállni a lóról, szólni sem szóltam semmit,
csak körülnéztem mindenfelé, de egyáltalán nem láttam nyomát, mintha elnyelte volna a föld
vagy az ég, és amikor már majdnem sírva fakadtam, megláttam, szótlanul figyelt az alagút
bejáratánál, az árnyékban, mint egy rossz szellem, aztán megsarkantyúztam a lovam,
elindultam felé, és azt mondtam, baszd meg Arturo, kurvára rám ijesztettél. Ő erre végtelenül
szomorúan nézett rám, és bár úgy tett, mintha nevetne, akkor már – de nem előbb – világos
volt, hogy belém szeretett.
Az indulásom előtti este elmentem hozzá. Az utazásról beszélgettünk. Megkérdezte, hogy
biztos vagyok-e a dolgomban. Azt válaszoltam, hogy nem, de itt van nálam a jegy, és nincs
mit tennem. Megkérdezte, ki fog kikísérni a repülőtérre. Azt válaszoltam, hogy Abraham és
egy barátnőm. Arra kért, hogy ne menjek el. Soha, senki nem kérte még tőlem úgy, hogy ne
menjek el, ahogy ő kérte. Azt mondtam, hogy ha szeretkezni akar velem (azt mondtam: ha
dugni akarsz velem), akkor csináljuk most. Az egész nagyon szirupos volt. Ha dugni akarsz,
dugjunk most. Most?, kérdezte. Most rögtön, feleltem, és anélkül, hogy megvártam volna,
belemegy vagy sem, kibújtam a szvetteremből, és levetkőztem. De nem szeretkeztünk (vagy
talán pontosan ilyen módon szeretkeztünk, hogy nem szeretkeztünk), mert nem keményedett
meg neki, viszont átöleltük egymást, és a kezével oda-vissza bejárta a lábam, a kezével
simogatta a puncim, a hasam, a mellem, és amikor megkérdeztem, mi van vele, azt felelte:
nincs velem semmi, Edith, én pedig arra gondoltam, hogy nem tetszem neki, hogy az én
hibám, de ő azt mondta, hogy nem, nem a te hibád, az enyém, nem áll föl, vagy talán azt,
hogy nincs merevedésem, vagy valami ilyesmit. Aztán azt mondta: ne aggódj. Erre én: én
nem aggódom, ha te nem aggódsz. Mire ő: én nem aggódom. Erre aztán elmondtam neki,
hogy már majdnem egy éve nem menstruálok, hogy egészségügyi problémáim vannak, hogy
kétszer megerőszakoltak, hogy félek és dühös vagyok, hogy forgatni akarok egy filmet, hogy
terveim vannak, és miközben engem hallgatott, simogatta a testem és figyelt, és hirtelen
minden, amit mondtam, hülyeségnek tűnt, aludni szerettem volna, elaludni vele együtt a
földre terített matracán abban a picike lakásban, csak belegondoltam, és már el is nyomott az
álom, hosszú, békés, háborítatlan álom volt, és amikor fölébredtem, napfény szűrődött be a
ház egyetlen ablakán, és egy rádió hallatszott a távolból, egy munkába induló munkás rádiója,
Arturo pedig ott volt mellettem, aludt, egy kicsit összekuporodva, mellkasig betakarózva, és
egy darabig csak figyeltem, közben azon gondolkodtam, milyen lenne az életem, ha vele
maradnék, de aztán eldöntöttem, hogy gyakorlatiasnak kell lennem, és nem szabad álmokba
ringatnom magam, aztán nagyon óvatosan fölkeltem, és elmentem.
Elég gyászosra sikerült a visszatérésem Mexikóba. Eleinte anyámnál laktam, aztán
kibéreltem egy kis házat Coyoacánban, és fölvettem pár órát az egyetemen. Valamelyik nap
elgondolkodtam Arturón, és úgy döntöttem, hogy fölhívom. Miközben a számot tárcsáztam,
fulladozni kezdtem, és azt hittem, mindjárt meghalok. Egy hang azt mondta, hogy Arturo
spanyol idő szerint este kilencig nem megy be dolgozni. Amikor leraktam, az volt az első
gondolatom, hogy bebújok az ágyba és alszom egyet. De szinte ugyanabban a pillanatban
megértettem, hogy nem fogok tudni aludni, így aztán inkább olvastam, fölsöpörtem,
kitakarítottam a konyhát, megírtam egy levelet, és értelmetlen dolgokon gondolkodtam,
egészen éjfélig, akkor megint tárcsáztam. Ezúttal Arturo vette föl. Nagyjából tizenöt percet
beszéltünk. Onnantól kezdve minden héten fölhívtuk egymást, néha én hívtam őt a
munkahelyén, máskor ő hívott engem otthon. Egy nap azt mondtam neki, hogy költözzön
hozzám Mexikóba. Azt felelte, hogy nem léphet be az országba, Mexikó nem ad neki
belépővízumot. Azt mondtam, hogy repüljön Guatemalába, és majd Guatemalában
találkozunk, ott összeházasodunk, és akkor gond nélkül be tud majd lépni. Hosszú napokig
beszélgettünk erről a megoldásról. Ő ismerte Guatemalát, én nem. Éjszakánként néha
Guatemaláról álmodtam. Egy délután meglátogatott az anyám, és elkövettem azt a hibát, hogy
meséltem neki a dologról. Elmeséltem a guatemalai álmaimat, és a telefonbeszélgetéseimet
Arturóval. Csak fölöslegesen komplikáltam a dolgokat. Anyám emlékeztetett az egészségügyi
problémáimra, talán sírva is fakadt, bár nem hiszem, legalábbis nem emlékszem, hogy láttam
volna könnyeket az arcán. Egy másik délután apámmal érkezett, és együtt kérleltek, hogy
menjek el egy híres orvoshoz kivizsgálásra. Nem volt mit tennem, bele kellett egyeznem, mert
tőlük kaptam a pénzt. Szerencsére az orvosnál nem volt semmi gond, Edith minden
problémája a múlté, mondta nekik. Mindenesetre a következő pár napban további két híres
orvosnál jártam kivizsgáláson, és az ő diagnózisuk nem volt olyan kedvező. A barátaim
érdeklődtek, hogy mi van velem. Csak egyiküknek árultam el, hogy szerelmes vagyok, de
Európában él a szerelmem, és nem találkozhatunk Mexikóban. Beszélem neki Guatemaláról.
A barátom azt mondta, hogy egyszerűbb, ha én megyek vissza Barcelonába. Addig ez nem
jutott eszembe, de amikor végiggondoltam, tiszta idiótának éreztem magam. Miért ne
mehetnék vissza Barcelonába? Megpróbáltam rendezni a problémáimat a szüleimmel.
Szereztem pénzt az útra. Beszéltem Arturóval, és elmondtam neki, hogy megyek. Amikor
megérkeztem, ő ott volt a repülőtéren. Tulajdonképpen valahogy arra számítottam, hogy nem
lesz ott senki. Vagy hogy mások is lesznek, nem csak Arturo, valamelyik barátja, valamelyik
barátnője. Így kezdődött az új életem Barcelonában.
Egy délután, miközben aludtam, női hangot hallottam. Azonnal fölismertem Arturo egyik
régi szeretőjét. Én Santa Teresának hívtam. Idősebb volt nálam, kábé huszonnyolc éves
lehetett, és folyton fantasztikus dolgokat meséltek róla. Aztán meghallottam Arturo hangját,
nagyon halkan, azt mondta, hogy alszom. Pár percig sutyorogtak tovább. Aztán Arturo
kérdezett valamit, amire a volt szeretője igennel felelt. Már sokkal később rájöttem, hogy
Arturo azt kérdezte tőle, akarja-e látni, ahogy alszom. Santa Teresa igennel felelt. Úgy tettem,
mintha aludnék. Elhúzták az egy szem hálószobát a nappalitól elválasztó függönyt, majd
Arturo és Santa Teresita belépett a sötétbe. Nem akartam kinyitni a szemem. Később
megkérdeztem Arturót, ki volt nálunk, ő kimondta Santa Teresa nevét, és a virágokra
mutatott, amelyeket a nő hozott nekem. Ha annyira szeretitek egymást, gondoltam, még most
is együtt kéne lennetek. De igazából tudtam, hogy Arturo és Santa Teresa már sosem fog újra
összeköltözni. Kevés dologban voltam biztos, de ehhez nem fért kétség. Nem fért hozzá
semmiféle kétség, hogy szeret. A közös életünk első pár napja nem volt könnyű. Ő nem
szokott hozzá, hogy megossza mással a kis lakását, én pedig nem szoktam hozzá, hogy olyan
szegényes körülmények között éljek. De mindig beszélgettünk, és ez megédesítette a
mindennapjainkat. A kimerülésig beszélgettünk. Fölkeléstől lefekvésig. És emellett
szeretkeztünk. Az első napokban rossz volt, nagyon ügyetlenül csináltuk, de ahogy teltek a
napok, egyre jobban ment. Mindenesetre nem tetszett, hogy annyira erőlteti, hogy nekem is
legyen orgazmusom. Én csak azt szeretném, hogy élvezd, mondtam neki, ha el akarsz menni,
menj el, miattam ne tartsd vissza. Attól kezdve egyszerűen nem ment el (szerintem csak azért,
hogy ellenkezzen velem), és végig tudtunk dugni akár egy egész éjszakát is, ő pedig azt
mondta, hogy szereti így csinálni, hogy nem megy el, de pár nap múlva már rettenetesen fájt a
heréje, és muszáj volt elmennie, még ha nekem nem sikerült is.
A másik probléma a szagom volt, a vaginám szaga, a váladékom szaga. Abban az időben
nagyon erős volt. És mindig szégyelltem. Ha valahol dugtam, a szag gyorsan eluralkodott a
szoba minden szögletében. Arturo lakása pedig olyan kicsi volt, és olyan gyakran
szeretkeztünk, hogy a szagom nem tartotta tiszteletben a hálószoba határait, hanem behatolt a
tőle mindössze egy függönnyel elválasztott nappaliba, aztán a konyhába, ami csak egy
aprócska szoba volt, még ajtó sem volt rajta. A legrosszabb pedig az volt, hogy a lakás
Barcelona központjában volt, az óvárosban, és Arturo barátai nap mint nap fölbukkantak,
bejelentés nélkül, nagyrészt chileiek, de voltak mexikóiak is, például Daniel, és nem tudtam,
mit szégyelljek jobban, ha a chileiek veszik észre a szagot, akiket alig ismertem, vagy a
mexikóiak, akik lényegében a közös barátaink voltak. Akárhogy is, gyűlöltem a szagomat. Az
egyik este megkérdeztem Arturót, hogy volt-e már dolga olyan nővel, akinek ehhez hasonló
szaga lett volna. Azt mondta, hogy nem. Elsírtam magam. Arturo hozzátette, hogy olyannal
sem volt még dolga, akit ennyire szeretett volna. Nem hittem neki. Azt mondtam, hogy Santa
Teresával biztosan jobban élvezte. Azt felelte, hogy igen, a szexet jobban élvezte, de engem
jobban szeret. Aztán úgy folytatta, hogy Santa Teresát is nagyon szerette, de őt máshogy. Ő
nagyon szeret téged, mondta. Ennyi gyöngédségtől hánynom kellett. Megígértettem vele,
hogy nem nyitunk ajtót, ha megjelenik valamelyik barátja, és a szag még nem tűnt el a
lakásból. Azt válaszolta, hogy ő arra is készen áll, hogy soha senki mással ne találkozzon
rajtam kívül. Persze azt gondoltam, hogy viccel. Aztán nem tudom, mi történt.
Kezdtem egyre rosszabbul érezni magam. Abból éltünk, amit ő keresett, mivel én
határozottan megtiltottam anyámnak, hogy pénzt küldjön nekem. Nem akartam azt a pénzt.
Munkát kerestem Barcelonában, és végül elkezdtem magánórákat adni héberből. Különc
katalánoknak, akik a kabbalát vagy a Tórát tanulmányozták, és ennek alapján olyan eretnek
következtetésekre jutottak, amelyek csak arra voltak jók – amikor az óra végén egy bárban
egy csésze kávé, vagy az otthonukban egy csésze tea mellett elmesélték őket –, hogy fölálljon
tőlük a szőr a hátamon. Esténként beszélgettem Arturóval a tanulóimról. Egyszer elmesélte,
hogy Ulises Limának van egy sajátos elmélete Jézus egyik példázatáról, valami héber nyelvű
elírás vagy félreértés alapján, de nem tudta jól elmagyarázni, vagy elfelejtettem, vagy – és ez
a legvalószínűbb – amikor elmesélte, nem igazán figyeltem oda rá. Akkoriban szerintem már
kihunyt a barátság Arturo és Ulises között. Ulisesszel háromszor találkoztam Mexikóban, és
az utolsó alkalommal, amikor elmondtam neki, hogy visszamegyek Barcelonába Arturóhoz,
arra kért, hogy ne tegyem, és azt mondta, hogy ha elmegyek, nagyon fogok neki hiányozni.
Először nem értettem, mit akar ezzel mondani, de aztán rájöttem, hogy belém szeretett, vagy
valami ilyesmi, és nevetőgörcsöt kaptam, ott, előtte, de hiszen Arturo a barátod!, mondtam,
aztán elsírtam magam, és amikor fölnéztem rá, észrevettem, hogy Ulises is sír, de nem, nem
sírt, rájöttem, hogy csak megpróbál sírni, megpróbál könnyeket előcsalni, és hogy néhány már
elő is bukkant a szeméből. Mihez kezdek majd egyedül, mondta. Az egész jelenetben volt
valami szürreális. Amikor elmeséltem a dolgot Arturónak, ő nevetett, és azt mondta, hogy
nem tudja elhinni, aztán geciládának nevezte a barátját. Többet nem került szóba a dolog, de
ez alatt a második barcelonai tartózkodásom alatt néha eszembe jutott Ulises, és eszembe
jutottak a könnyei, meg az, hogy szerinte mennyire egyedül fog maradni Mexikóban.
Egy este piros molét készítettem, és Arturóval nyitott ablaknál ültünk le enni, mert
nagyon meleg volt, nyár dereka lehetett, és hirtelen hatalmas zaj hallatszott be az utcáról,
mintha az egész város kivonult volna tüntetni valamiért, de igazából nem tüntettek semmiért,
csak a focicsapat győzelmét ünnepelték. Már megterítettem az asztalt, és nagy gonddal
elkészítettem a molét, de olyan nagy volt az utcai zaj, hogy nem hallottuk egymás szavát, így
aztán kénytelenek voltunk becsukni az ablakot. Meleg volt, és a piros molés csirke nagyon
csípősre sikeredett. Arturo izzadt, én izzadtam, és hirtelen minden tönkrement újra, én pedig
elsírtam magam. Az volt a furcsa, hogy amikor Arturo megpróbált átölelni, elöntött a fortyogó
düh, és nekiálltam sértegetni. Szerettem volna megütni, de ehelyett hirtelen azon kaptam
magamat, hogy saját magamat ütöm. Közben azt mondtam: én, én, én, és addig ütöttem a
mellkasom a hüvelykujjammal, amíg Arturo le nem fogta a kezem. Később azt mondta, hogy
attól félt, eltöröm az ujjam, vagy felsértem a mellkasom, vagy a kettőt egyszerre. Végül
megnyugodtam, és kimentünk az utcára, szükségem volt egy kis friss levegőre, de aznap este
milliónyi ember volt az odakint, ellepték a Ramblát, néhány sarkon nagy szemeteskukák
torlaszolták el az utat, máshol néhány srác azon ügyködött, hogy autókat borítson föl.
Zászlókat láttunk. Üvöltve nevető embereket, akik furcsán néztek rám, mert én komoly arccal
mentem előre, könyökkel törtem utat magamnak, kerestem az áhított levegőt, szükségem volt
a levegőre, de eltűnt, mintha egész Barcelona egy hatalmas tűzvésszé változott volna,
árnyakkal, kiáltásokkal és futballrigmusokkal teli sötét tűzvésszé. Aztán hallottuk a
rendőrségi szirénák vijjogását. Megint kiabálást. Betörő üvegek zaját. Futni kezdtünk. Azt
hiszem, ott lett vége mindennek Arturo és közöttem. Esténként írni szoktunk, ő egy novellán
dolgozott, én a naplómon, verseken és egy filmforgatókönyvön. Egymással szemben ültünk,
és közben több csésze teát megittunk. Nem azért írtunk, hogy publikáljunk, hanem, hogy
megismerjük önmagunkat, vagy hogy lássuk, meddig vagyunk képesek eljutni. Amikor pedig
nem írtunk, megállás nélkül beszélgettünk, az életéről, az életemről, főleg az enyémről, bár
Arturo néha mesélt a barátairól, akik a latin-amerikai gerillaháborúkban haltak meg, néhányat
névről már ismertem, voltak, akik jártak is Mexikóban, amikor én trockista párttag voltam, de
nagy részükről most hallottam először. És azután is szeretkeztünk, bár én minden este egyre
távolabb kerültem, akaratlanul, anélkül, hogy törekedtem volna rá, anélkül, hogy tudtam
volna, merre tartok. Nagyjából ugyanúgy, ahogy az korábban Abrahammal történt, csak most
egy kicsit rosszabb volt, most nem volt semmim.
Egy este, miközben Arturo szeretkezett velem, elmondtam neki. Elmondtam, hogy azt
hiszem, lassan megőrülök, hogy újra jelentkeznek a tünetek. Hosszasan beszéltem. Meglepett
a válasza (az volt az utolsó alkalom, hogy Arturo meglepett), azt mondta, ha én megőrülök,
akkor ő is megőrül, ha mellettem lehet, az sem zavarja, ha meg kell őrülnie. Te szeretsz
játszani az ördöggel?, kérdeztem. Nem az ördög az, akivel játszom, felelte. Megkerestem a
szemét a sötétben, és megkérdeztem, hogy komolyan beszél-e. Persze, hogy komolyan
beszélek, mondta, és hozzám simult a testével. Aznap este nyugodt volt az álmom. Másnap
reggelre tudtam, hogy el kell hagynom, minél előbb, annál jobb, és délben fölhívtam anyámat
a Telefónicától. Azokban az években sem Arturo sem a barátai nem fizettek a nemzetközi
hívásaikért. Sosem tudtam meg, hogy milyen módszert alkalmaznak, de az biztos, hogy több
is volt, és valószínűleg több milliárd pesetával károsították meg a Telefónicát. Odamentek egy
telefonhoz, bedugtak pár kábelt, és ennyi, már volt is vonaluk, kétségkívül az argentinok
voltak a legjobbak, aztán a chileiek jöttek, de egyetlen mexikóival sem találkoztam soha, aki
tudta volna, hogyan kell átverni a telefont, ami talán annak tudható be, hogy mi nem voltunk
fölkészülve a modern korra, vagy talán annak, hogy az akkoriban Barcelonában élő kisszámú
mexikóinak volt elég pénze, hogy ne kelljen törvényt szegnie. A megpiszkált telefonokat
könnyen föl lehetett ismerni a körülöttük – főleg éjszaka – kialakuló sorokról. Ezekben a
sorokban keveredett Latin-Amerika krémje és a legalja, a régi párttagok az erőszaktevőkkel, a
volt politikai foglyok a könyörtelen ékszernepperekkel. Amikor megláttam ezeket a sorokat
– a moziból hazafelé tartva, például a plaza Ramalleras-i fülkénél –, remegni kezdtem, és
dermedten éreztem, ahogy a fémes hideg – mint valami acélrúd – végigfut a testemen a
tarkómtól a sarkamig. Kamaszok, fiatal nők csecsemőkkel, idősebb hölgyek és urak, vajon
mire gondoltak ott, éjjel tizenkettőkor vagy egykor, miközben arra vártak, hogy befejezze a
beszélgetést egy ismeretlen, akinek a mondandóját nem hallhatták, de sejthették, mert a
beszélő általában gesztikulált vagy sírt vagy hosszasan hallgatott, közben bólogatott vagy
ingatta a fejét, miben bíztak ezek az emberek a sorban állva, hogy nemsokára rájuk kerül a
sor, és addig nem tűnik föl a rendőrség? Csak ebben? Mindenesetre ennek is hátat fordítottam.
Fölhívtam anyámat, és pénzt kértem tőle.
Az egyik délután elmondtam Arturónak, hogy elutazom, és már nem élhetünk tovább
együtt. Megkérdezte, miért nem. Azt válaszoltam, hogy már nem tudom elviselni. Bántottalak
valamivel?, kérdezte. Semmivel, én művelek magammal szörnyű dolgokat. Egyedüllétre van
szükségem. A végén már kiabáltunk egymással. Átköltöztem Danielhez. Néha Arturo átjött
hozzám, és beszélgettünk, de minden eltelt nappal egyre fájdalmasabb volt látnom őt. Amikor
megérkezett anyámtól a pénz, fölszálltam a római repülőre, és elutaztam. Ezen a ponton talán
meg kéne említenem a kiscicámat. Mielőtt összeköltöztünk volna, Arturo valamelyik
barátnője vagy exszeretője a váratlan elköltözésekor ráhagyott hat kiscicát, amelyeket a
macskája ellett. Ráhagyta a cicákat, ő pedig vitte magával a macskáját. Egy darabig, amíg a
cicák még túlságosan kicsik voltak, Arturónál laktak. Aztán – miután megértette, hogy a
barátnője vagy exszeretője soha többé nem jön már vissza – megpróbált nekik gazdát találni.
A többségüket befogadták a barátai, viszont egy szürke kiscica nem kellett senkinek, és én
örökbe fogadtam, Abraham bosszúságára, mert attól tartott, hogy össze fogja karmolni a
vásznait. A Zía nevet adtam neki, egy másik cica emlékére, amit egyszer Rómában láttam egy
délután. Amikor elutaztam Mexikóba, Zía jött velem. Amikor visszatértem Arturóhoz
Barcelonába, Zía elkísért. Azt hiszem, imádta a repülőutakat. Amikor átmenetileg Daniel
Grossmanhoz költöztem, természetesen vittem magammal Zíát is. És amikor fölszálltam a
Rómába tartó repülőgépre, ott volt a macska az ölemben, egy szalmatáskában, most végre ő is
megismeri majd Rómát, a várost, ahonnan – legalábbis névtanilag – származott.
Az életem egy katasztrófa volt Rómában. Minden rosszul alakult, és az volt a legrosszabb
– legalábbis később ezt mondta mindenki –, hogy nem akartam segítséget kérni senkitől. Csak
Zía volt nekem, és nem érdekelt semmi más, csak Zía, és hogy legyen mit ennie. Az viszont
igaz, hogy sokat olvastam, bár amikor megpróbálom fölidézni az olvasmányaimat, utamat
állja valamiféle ingatag, forró fal. Talán Dantét olvastam olaszul. Vagy talán Gaddát. Nem
tudom, mindkettőt ismertem már spanyolul. Daniel volt az egyetlen ember, aki a homályos
utalásoknál többet tudott a hollétemről. Kaptam tőle néhány levelet. Az egyikben azt írta,
hogy Arturót lesújtotta a távozásom, és akárhányszor találkozik vele, mindig rólam kérdez.
Ne add meg neki a címem, mondtam, ez képes eljönni hozzám Rómába. Nem fogom
megadni, mondta Daniel a következő levelében. Rajta keresztül tudtam meg azt is, hogy
anyám és apám nyugtalan, és mindketten gyakran telefonálnak Barcelonába. Ne add meg
nekik a címemet, mondtam Danielnek, és megígérte, hogy úgy lesz. Hosszú leveleket írt. Én
rövideket, szinte mindig csak egy levelezőlapot. Rövid ideig éltem Rómában. Egy
cipőboltban dolgoztam, és a via della Lucén, a Trasteverében laktam egy panzióban.
Esténként, miután hazaértem, levittem sétálni Zíát. Általában elmentünk egy parkba, a San
Egidio-templom mögé, és miután a macska bebújt a növények közé, én kinyitottam egy
könyvet, és olvasni próbáltam. Valószínűleg Dantét olvastam, gondolom, vagy Guido
Cavalcantit vagy Ceceo Angiolierit vagy Ciño da Pistoiát, mert az olvasmányaimból csak a
könnyű, esti római szellőben lengedező meleg vagy talán csak langyos függönyre emlékszem,
meg növényekre és fákra és lépések zajára. Egy este találkoztam az ördöggel. Nem
emlékszem semmi másra. Találkoztam az ördöggel, és már tudtam, hogy meg fogok halni. A
munkahelyemen a cipőbolt tulajdonosa látta, hogy zúzódások vannak a nyakamon, és egy
héten át figyelt. Aztán szeretkezni akart velem, de nemet mondtam. Egy nap Zía eltűnt a
parkban, nem abban, amelyik a San Egidio mögött van, hanem egy másikban, a via
Garibaldin, ott nincsenek fák, sem világítás, Zía egyszerűen túlságosan messzire kóborolt, és
elnyelte a sötétség.
Reggel hétig kerestem. Aztán fölkelt a nap, és az emberek lassan elindultak a
munkahelyükre. Aznap nem akartam bemenni a cipőboltba. Lefeküdtem, jól betakaróztam, és
elaludtam. Amikor fölébredtem, visszamentem az utcára megkeresni a macskámat. Nem
találtam. Valamelyik este Arturóval álmodtam. Mindketten egy irodaépület legfölső szintjén
álltunk – egy olyan kizárólag üvegből és acélból készült épület volt –, kinyitottunk egy
ablakot és lenéztünk, éjszaka volt, én nem akartam leugrani, de Arturo rám nézett, és azt
mondta, ha te leugrasz, akkor én is. Szerettem volna azt mondani neki: te ostoba, de már arra
sem volt erőm, hogy sértegessem.
Egy nap kinyílt a szobám ajtaja, és belépett rajta anyám és az öcsém, aki az izraeli
hadseregben szolgált, és szinte egész évben Izraelben élt. Azonnal bevittek egy római
kórházba, és két nap múlva már egy repülőn ültem, útban Mexikó felé. Ahogy később
megtudtam, anyám elutazott Barcelonába, és az öcsém segítségével kihúzta Danielből a római
címemet, mert ő először nem akarta elárulni.
Mexikóban bekerültem egy magánklinikára, Cuernavacában, és az orvosok rögtön
tudatták anyámmal, hogy ha én nem teszek hozzá semmit a dologhoz, akkor a vég
elkerülhetetlen. Akkoriban negyven kilót nyomtam, és alig tudtam járni. Aztán megint
repülőre szálltam, majd fölvettek egy Los Angeles-i kórházba. Ott megismertem egy doktor
Kalb nevű orvost, akivel apránként összebarátkoztam. Harmincöt kilós voltam, délutánonként
néztem a tévét, és nagyjából ennyi. Anyám beköltözött egy Los Angeles-i szállodába, a
belvárosban, a 6th Streeten, és mindennap meglátogatott. Egy hónappal később már
fölszedtem magamra egy keveset, megint elértem a negyvenkilós szintet. Anyám nagyon
örült, és visszament Mexikóvárosba, hogy foglalkozzon egy kicsit a cégeivel. Azt az időt,
amíg anyám távol volt, azzal töltöttük doktor Kalbbal, hogy összebarátkozzunk egymással.
Ételekről beszélgettünk, nyugtatókról és másféle gyógyszerekről. Könyvekről nem sok szó
esett, mert doktor Kalb csak bestsellereket olvasott. Beszélgettünk a moziról. Sokkal több
filmet látott, mint én, és imádta az ötvenes évek moziját. Délutánonként bekapcsoltam a tévét,
és kerestem valami filmet, amit majd megbeszélhetek vele, de a gyógyszereimtől rendszerint
a film közepén elaludtam. Amikor aztán beszéltem doktor Kalbbal, ő mindig elmesélte nekem
azt a részt, amelyiket nem láttam, bár többnyire addigra már nem emlékeztem arra a részre
sem, amelyiket láttam. Ezekről a filmekről hézagos emlékeim vannak, az orvosom laikus,
ugyanakkor lelkes optikáján átszűrődő képek és jelentek. Hétvégénként rendszerint megjelent
anyám. Pénteken este érkezett, és vasárnap este visszament Mexikóvárosba. Egyszer azt
mondta, hogy azt tervezi, véglegesen Los Angelesbe költözik. Nem magába a városba, hanem
valami jó helyre a környéken, mint például Corona del Mar vagy Laguna Beach. És mi lesz a
gyárral?, kérdeztem. A nagypapának nem tetszene, ha látná, hogy eladod. Mexikó lassan
szétrohad, mondta erre anyám, előbb vagy utóbb el kell majd adnunk. Néha valamelyik
barátommal jelent meg, anyám azért hívta meg őket, mert az orvosok szerint – így doktor
Kalb szerint is – jó hatással volt az egészségemre, ha találkozom a „régi cimborákkal”. Egy
szombaton Gretával jelent meg, egy barátnőmmel a gimiből, akit azóta nem láttam, egy másik
szombaton egy sráccal, akire még csak nem is emlékeztem. Hozd ide inkább a saját
barátaidat, mondtam neki az egyik este, és próbáld meg jól érezni magad. Amikor ilyeneket
mondtam, anyám csak nevetett, mintha nem venné komolyan a szavaimat, néha viszont elsírta
magát. Nem randizol senkivel? Nincs barátod?, kérdeztem. Elismerte, hogy találkozgat egy
fickóval Mexikóvárosban, aki hozzá hasonlóan elvált, vagy özvegy, nem erőltettem meg
túlságosan magam, hogy mindent tisztán értsek, valószínűleg igazából nem érdekelt a dolog.
Négy hónap múlva már negyvennyolc kilót nyomtam, és anyám megkezdte az
előkészületeket, hogy átszállítsanak egy mexikói klinikára. Egy nappal azelőtt, hogy
elutaztam volna, doktor Kalb elbúcsúzott tőlem. Megadtam neki a telefonszámomat, és
megkértem, hogy néha hívjon föl. Amikor elkértem az övét, valami költözködést hozott föl
ürügyként, hogy ne kelljen megadnia. Nem hittem neki, de azért ezt nem mondtam a szemébe.
Hazautaztunk Mexikóvárosba. Ezúttal a colonia Buenos Aires egyik klinikájára kerültem.
Tágas, napfényes szobám volt, parkra néző ablakom, és tévém, több mint száz csatornával.
Reggelente letelepedtem a parkban, és regényeket olvastam. Délutánonként bezárkóztam a
szobámba, és aludtam. Egy nap eljött hozzám látogatóba Daniel, aki nem sokkal azelőtt
érkezett Barcelonából. Nem tervezte, hogy sokáig marad Mexikóban, és alighogy megtudta,
hogy kórházban vagyok, látni akart. Megkérdeztem, hogy nézek ki. Azt mondta, jól, csak
nagyon sovány vagyok. Mindketten nevettünk. Akkoriban már nem fájt a nevetés, ami jó jel
volt. Mielőtt elment volna, Arturóról kérdeztem. Daniel elmondta, hogy ő úgy tudja, már nem
Barcelonában él, mindenesetre már jó ideje nem látták egymást. Egy hónap múlva már
ötvenkilós voltam, és hazamentem a kórházból.
Az életem viszont nem sokat változott. Anyám házában laktam, és nem mozdultam ki az
utcára, nem azért, mert nem tudtam volna, hanem mert nem akartam. Anyám nekem adta a
régi kocsiját, egy Mercedest, de egyetlenegyszer vezettem, és akkor is majdnem
karamboloztam. Bármi képes volt megríkatni. Egy messziről látott ház, a közlekedési dugók,
a járműveikben rekedt emberek, a napisajtó olvasása. Egy este Abraham fölhívott telefonon
Párizsból, ahol egy fiatal mexikói festőket bemutató gyűjteményes kiállításon szerepelt. Az
egészségi állapotomról akart beszélni, de nem hagytam. Aztán a festészetéről beszélt, az
előmeneteléről, a sikereiről. Amikor elbúcsúztunk, rájöttem, hogy végre nem ejtettem
egyetlen könnycseppet sem. Nem sokkal később – összhangban anyám azon döntésével, hogy
Los Angelesbe költözik – újra fogyni kezdtem. Egy nap – bár a gyárat még nem adtuk el
– repülőre szálltunk, és letelepedtünk Laguna Beachen. Az első két hetet a régi Los Angeles-i
kórházamban töltöttem, ahol átfogó orvosi vizsgálatokon estem át, majd beköltöztem
anyámhoz egy kis házba a Lincoln Streeten, Laguna Beachen. Anyám járt már itt korábban,
de egy dolog az, ha az ember átutazóban van, és valami egészen más a mindennapi élet. Egy
darabig – jó korán reggel – fogtuk a kocsit, és elindultunk, hogy keressünk valami más helyet,
ami tetszene nekünk. Jártunk Dana Pointban, San Clementében, San Onofréban, és végül
kikötöttünk egy faluban a Cleveland National Forest egyik nyúlványában – Silverado volt a
neve, mint a filmben –, és kibéreltünk egy kertes, kétszintes házat, aztán vettünk egy
rendőrkutyát, és anyám elnevezte Hugónak, a barátja után, akit épp most hagyott ott
Mexikóban.
Két évig laktunk itt. Ez alatt az idő alatt anyám eladta nagyapám legfontosabb gyárát, én
pedig periodikus és egyre rutinszerűbb orvosi vizsgálatokon estem át. Anyám havonta egyszer
elutazott Mexikóba. Amikor visszajött, rendszerint regényeket hozott nekem, azokat a
mexikói regényeket, amelyekről tudta, hogy tetszenek nekem, a szokásos régi regényeket,
vagy az újabbakat, José Agustíntól, Gustavo Sainztól, vagy a náluk fiatalabbaktól. De egy nap
rájöttem, hogy már képtelen vagyok elolvasni őket, és a spanyol nyelvű könyvek lassan
háttérbe szorultak. Nem sokkal azután, előzetes bejelentés nélkül, anyám egy barátjával jelent
meg, egy Cabrera nevű mérnökkel, aki Guadalajarában dolgozott egy építőcégnek. A mérnök
özvegy volt, és volt két nálam valamivel idősebb gyereke, ők az Egyesült Államokban éltek a
keleti parton. Közte és anyám között békés és szemre tartós volt a viszony. Egy este
nekiálltunk a szexről beszélgetni anyámmal. Azt mondtam neki, hogy vége a szexuális
életemnek, aztán egy hosszú vita végén anyám elsírta magát, átölelt, és azt mondta, hogy én
vagyok az ő kislánya, és soha nem fog magamra hagyni. Ezt leszámítva szinte sosem
veszekedtünk. Az életünk kimerült abban, hogy olvastunk, néztük a tévét (sosem jártunk
moziba), és hetente egyszer bementünk Los Angelesbe, ahol megnéztünk egy kiállítást vagy
koncertet. Silveradóban nem voltak barátaink, kivéve egy nyolcvanas zsidó házaspárt, akikkel
anyám – legalábbis nekem ezt mondta – a bevásárlóközpontban ismerkedett össze, velük
három- vagy négynaponta találkoztunk, mindig csak pár percre, és mindig náluk. Anyám azt
mondta, kötelességünk meglátogatni őket, mert az öregeket baleset érheti, vagy váratlanul
meghalhat egyikük, és a másik nem tudná, mit tegyen – ezt azért én kétségbe vontam, mert az
öregek a második világháborúban egy német koncentrációs táborban is éltek, és nem volt
ismeretlen előttük a halál. De anyám boldog volt, hogy segíthet nekik, én pedig nem akartam
ellenkezni vele. A házaspár neve Schwartz volt, ők pedig úgy hívtak minket, hogy a mexikói
hölgyek.
Egy hétvégén, amikor anyám Mexikóvárosban volt, meglátogattam őket. Az volt az első
alkalom, hogy egyedül mentem, és bár nem erre számítottam, sokáig voltam náluk, és
tulajdonképpen egész kellemesen elbeszélgettünk. Én limonádét ittam, Schwartzék pedig
töltöttek maguknak egy-egy pohár whiskyt, azt állítva, hogy az ő korukban ez a legjobb
orvosság. Beszélgettünk Európáról, amit elég jól ismertek, és Mexikóról, ahol jártak már
párszor. A Mexikóról kialakult képük azonban ennél hamisabb és felületesebb már nem is
lehetett volna. Emlékszem, a hosszú beszélgetés végén rám néztek, és azt mondták, hogy én
minden kétséget kizáróan mexikói vagyok. Persze hogy mexikói vagyok, mondtam.
Mindenesetre nagyon szimpatikusak voltak, és egyre gyakoribbá váltak a látogatásaim. Néha,
amikor nem érezték jól magukat, fölhívtak, és megkértek, hogy aznap vásároljak be nekik a
boltban, vagy vigyem el a szennyesüket a mosodába, vagy kerüljek az újságos felé, és vegyek
nekik újságot. Néha a Los Angeles Post-ot kérték, máskor a silveradói helyi lapot, egy
tökéletesen érdektelen, négyoldalas, bulvárformátumú újságot. Szerették Brahms zenéjét – őt
egyszerre találták álmodozónak és megfontoltnak –, és csak elvétve néztek tévét. Rám
pontosan ennek a fordítottja volt igaz, szinte sosem hallgattam zenét, de szinte egész nap ment
a tévém.
Amikor már legalább egy éve itt laktunk, Schwartz úr meghalt, én pedig elkísértem
anyámmal Schwartz asszonyt a temetésre a Los Angeles-i zsidó temetőbe. Megpróbáltuk
meggyőzni, hogy jöjjön a mi kocsinkkal, de Schwartz asszony nemet mondott, és aznap
reggel bérelt limuzinnal ment, a halottaskocsi mögött, egyedül, legalábbis mi ezt hittük
anyámmal. Amikor megérkeztünk a temetőbe, a limuzinból kiszállt egy kábé negyvenéves
fickó – borotvált koponyával, tetőtől talpig fekete ruhában –, és úgy segített kiszállni
Schwartz asszonynak, mintha az udvarlója lenne. A hazaútnál megismétlődött a jelenet:
Schwartz asszony beült a kocsiba, aztán beszállt a kopasz fickó, majd elindultak, anyám fehér
Nissanjával szorosan a nyomukban. Miután megérkeztünk Silveradóba, a limuzin megállt
Schwartzék háza előtt, a kopasz segített kiszállni Schwartz asszonynak, majd visszaült a
limuzinba, és a kocsi azonnal elhajtott. Schwartz asszony egyedül maradt a kihalt járdán. Még
szerencse, hogy követtük, mondta anyám. Leállítottuk a kocsit, és odamentünk hozzá.
Schwartz asszony mintha egészen máshol járt volna, mereven nézte azt a pontot az utca
végén, ahol a limuzin eltűnt. Bekísértük a házba, és anyám csinált nekünk egy teát. Addig
Schwartz asszony nem ellenkezett, de miután belekortyolt a teába, eltolta a csészét, és kért
egy pohár whiskyt. Anyám rám nézett. A szemében ott csillogott a győzelem fénye. Aztán
megkérdezte, hol van a whisky, és töltött egy pohárral. Vízzel vagy víz nélkül? Tisztán,
csillagom, mondta Schwartz asszony. Jéggel vagy jég nélkül?, hallatszott anyám hangja a
konyhából. Tisztán!, ismételte meg Schwartz asszony. Onnantól kezdve még szorosabb lett a
kapcsolatunk. Amikor anyám elment Mexikóba, én az egész napot Schwartz asszonynál
töltöttem, sőt ott is aludtam nála. És bár Schwartz asszonynak nem volt szokása esténként
enni, mégis salátát és vaslapon sült sztéket készített, és belém diktálta. Ő leült mellém – a
közelben a whiskyspoharával –, és arról mesélt, milyen volt a fiatalkora Európában, amikor az
étel, így mondta, szükséglet volt és luxus. Lemezeket is hallgattunk, és megbeszéltük a helyi
híreket.
Schwartz asszony hosszú és békés gyászéve alatt megismerkedtem egy férfival
Silveradóban – vízvezeték-szerelő volt –, és lefeküdtem vele. Nem volt jó élmény. A szerelőt
Johnnak hívták, és újra találkozni akart velem. Azt mondtam neki, hogy nem, nekem egyszer
elég volt. De nem győzte meg a nemleges válaszom, és onnantól kezdve mindennap fölhívott
telefonon. Egy alkalommal anyám vette föl a telefont, és egy darabig kölcsönösen sértegették
egymást. Egy héttel később úgy döntöttünk anyámmal, hogy nyaralni megyünk Mexikóba.
Először a tengernél voltunk, aztán elmentünk a fővárosba. Nem tudom, miért, de anyám
kitalálta, hogy nekem muszáj látnom Abrahamot. Valamelyik este fölhívott telefonon, és
megbeszéltük, hogy másnap találkozunk. Abraham akkor már végleg otthagyta Európát, és
letelepedett Mexikóvárosban, ahol volt egy műterme, és úgy tűnt, jól mennek a dolgai. A
műterem Coyoacánban volt, egészen közel a lakásához, és a vacsora után szerette volna, ha
megnézem a legutóbbi képeit. Nem tudnám megmondani, hogy tetszettek-e vagy sem,
valószínűleg közömbösek voltak számomra, nagyméretű vásznak voltak, nagyon hasonlítottak
egy katalán festő munkáira, akire Abraham fölnézett – legalábbis akkoriban, amikor
Barcelonában lakott –, persze, az igaz, hogy a saját szűrőjén átengedve: ahol azelőtt okkerek
és földszínek domináltak, most sárgák, vörösek, kékek voltak. Megmutatott egy rajzsorozatot
is, ez már egy picivel jobban tetszett. Aztán beszéltünk a pénzről, ő beszélt a pénzről, a peso
bizonytalanságáról, arról a lehetőségről, hogy elköltözik Kaliforniába, a barátokról, akiket
régóta nem láttunk.
Aztán hirtelen, teljesen váratlanul Arturo Belanóról kérdezett. Meglepő volt, mert
Abraham sosem szokott ilyen direkt kérdéseket föltenni. Azt válaszoltam, hogy nem tudok
róla semmit. Én igen, akarod, hogy elmondjam? Először arra gondoltam, hogy azt
válaszolom, hogy nem, aztán mégis azt feleltem, hogy mondja, szeretném tudni. Valamelyik
este a kínai negyedben találkoztam vele, mondta, és először nem ismert meg. Egy szőke
bigével volt. Elégedettnek tűnt. Köszöntem neki, egy apró krimóban voltunk, szinte egy
asztalnál ültünk (itt Abraham fölnevetett), és hülye dolog lett volna úgy tennem, mintha nem
vettem volna észre. Beletelt egy kis időbe, amíg eszébe jutott, ki vagyok. Aztán odahajolt
hozzám, az arca szinte odatapadt az enyémhez – nyilvánvaló volt, hogy részeg, valószínűleg
én is az voltam –, és rólad kérdezett. És mit mondtál neki? Azt mondtam, hogy az Egyesült
Államokban élsz, és jól vagy. És ő mit mondott? Hát, ő azt mondta, hogy most
megkönnyebbült, vagy valami hasonlót, mert néha azt gondolta, hogy meghaltál. Ennyi volt
az egész. Visszament a szőkéhez, és nem sokkal később a barátaimmal odébbálltunk.
Két héttel később visszamentünk Silveradóba. Egy délután találkoztam Johnnal az utcán,
és azt mondtam neki, hogy megölöm, ha továbbra is zaklat a telefonhívásaival. John elnézést
kért, és azt mondta, hogy szerelmes volt belém, de most már nem az, és nem fog többet hívni.
Akkoriban ötvenkilós voltam, nem fogytam és nem is híztam, anyám pedig boldog volt. A
kapcsolata a mérnökkel megszilárdult, sőt már arról beszéltek, hogy összeházasodnak, bár
anyám szájából sosem hangzott teljesen komolyan a dolog. Egy barátnőjével közösen nyitott
egy mexikói kézműves boltot Laguna Beachen, és bár az üzlet nem hozott neki túl sok pénzt,
nem is volt nagyon veszteséges, viszont a velejáró közösségi élet pontosan az a fajta élet volt,
amelyre anyám vágyott. Egy évvel Schwartz úr halála után Schwartz asszony megbetegedett,
és be kellett feküdnie egy Los Angeles-i klinikára. Másnap meglátogattam, de aludt. A klinika
a belvárosban volt, a Wilshire Boulevardon, közel a Douglas MacArthur Parkhoz. Anyámnak
el kellett mennie, de én meg akartam várni, amíg Schwartz asszony fölébred. A probléma a
kocsi volt, mert ha anyám elmegy nélkülem, akkor ki fog engem visszavinni Silveradóba?
Hosszas vita végén anyám azt mondta a folyosón, hogy eljön értem este kilenc és tíz között,
ha pedig valami közbejönne, akkor ideszól telefonon a klinikára. Mielőtt elment volna,
megígértette velem, hogy nem mozdulok onnan. Nem tudom, mennyi időt töltöttem Schwartz
asszony szobájában. A klinika éttermében ebédeltem, és beszélgetésbe elegyedtem egy
nővérrel. A nővért Rosario Álvareznek hívták, és Mexikóvárosban született. Megkérdeztem,
milyen az élet Los Angelesben, ő pedig azt mondta, hogy mindennap más, néha nagyon jó is
tud lenni, máskor meg nagyon rossz, de kemény munkával előre lehet jutni. Megkérdeztem,
mióta nem járt Mexikóban. Túl régóta, felelte, nincs pénzem a nosztalgiázásra. Aztán vettem
egy napilapot, és megint fölmentem Schwartz asszony szobájába. Leültem az ablakhoz, és
megkerestem az újságban a múzeumokat és a moziműsort. Volt egy film a South Alvarado
Streeten, amit hirtelen kedvem támadt megnézni. Nagyon rég nem jártam moziban, és a South
Alvarado Street nem volt messze a klinikától. Viszont, ahogy odaálltam a pénztárhoz, elment
tőle a kedvem, és továbbmentem. Mindenki azt mondja, hogy Los Angeles nem
gyalogosoknak való város. A West Pico Boulevardon elmentem a Valencia Streetig, aztán
balra fordultam, és a Valencián visszagyalogoltam a Wilshire Boulevardig, összesen kétórás
séta volt, nem siettem, közben megálltam látszólag teljesen érdektelen épületek előtt, vagy
elmélyülten figyeltem az autóforgalmat. Este tízkor anyám megjött Laguna Beachről, és
hazamentünk. Amikor másodszor meglátogattam, Schwartz asszony nem ismert meg.
Megkérdeztem a nővért, hogy volt-e már nála látogató. Azt válaszolta, hogy egy idősebb
hölgy járt nála reggel, és nem sokkal azelőtt ment el, hogy én megérkeztem. Ezúttal a
Nissannal mentem, mert anyám és a mérnök – aki nem sokkal azelőtt érkezett – elment
Laguna Beachbe a mérnök kocsijával. A nővér, akivel beszéltem, azt mondta, hogy Schwartz
asszonynak már nincs sok hátra. A kórházban ebédeltem, aztán a szobában ücsörögtem,
gondolkodtam, este hatig. Majd beszálltam a Nissanba, és elindultam, hogy tegyek egy kört
Los Angelesben. A kesztyűtartóban volt nálam egy térkép, amit alaposan áttanulmányoztam,
mielőtt beindítottam a motort. Aztán sebességbe tettem a kocsit, és kihajtottam a klinikáról.
Tudom, hogy elmentem a Civic Center, a Music Center és a Dorothy Chandler Pavilion előtt.
Aztán besoroltam az Echo Park felé, és elvegyültem a Sunset Boulevardon haladó kocsik
között. Nem tudom, mennyi ideig vezettem, de az biztos, hogy egy pillanatra sem szálltam ki
a Nissanból, és hogy Beverly Hillsben lehajtottam a 101-es-ről, és kis utcákon bolyongtam
Santa Monicáig. Ott ráhajtottam a 10-esre vagy a Santa Monica Freewayre, és visszamentem
a belvárosba, aztán át a 11-esre, végig a Wilshire Boulevardon, bár nem tudtam lehajtani róla,
csak később, a 3rd Street környékén. Amikorra visszaértem a klinikára, este tíz óra volt, és
Schwartz asszony meghalt. Meg akartam kérdezni, hogy egyedül volt-e, amikor meghalt, de
aztán inkább mégsem kérdeztem semmit. A teste már nem volt a szobában. Leültem az
ablakhoz, egy kicsit kifújtam magam, megpróbáltam magamhoz térni a Santa Monica-i
utamból. Bejött egy nővér, és megkérdezte, hogy rokona vagyok-e Schwartz asszonynak, és
hogy mit keresek ott. Azt válaszoltam, hogy a barátnője vagyok, és egyszerűen csak próbálok
megnyugodni. Megkérdezte, hogy sikerült-e már megnyugodnom. Azt feleltem, hogy igen.
Aztán fölálltam és elmentem. Éjjel háromkor érkeztem meg Silveradóba.
Egy hónappal később anyám házasságot kötött a mérnökkel. Az esküvő Laguna Beachen
volt, és eljöttek a mérnök gyerekei, az egyik testvérem, és anyám Kaliforniában szerzett
barátai. Egy darabig Silveradóban laktak, aztán anyám eladta a Laguna Beach-i boltot, és
elköltöztek Guadalajarába. Én még egy ideig nem akartam elmenni Silveradóból. Így anyám
nélkül a ház sokkal nagyobbnak, csöndesebbnek és hűvösebbnek tűnt, mint azelőtt. Schwartz
asszony háza még egy ideig üresen ált. Délutánonként fogtam a Nissant, és elmentem egy
bárba a faluban, ittam egy kávét vagy egy whiskyt, és újraolvastam pár régi regényt,
amelyeknek elfelejtettem a cselekményét. A bárban megismerkedtem egy fickóval, aki a
nemzeti parknál dolgozott, és szeretkeztünk. Perrynek hívták, és tudott pár szót spanyolul.
Egy este Perry azt mondta, hogy a hüvelyemnek különös szaga van. Nem mondtam semmit,
és azt hitte, hogy megbántott. Megbántottalak?, kérdezte, ne haragudj, ha megbántottalak. De
én valami máson gondolkodtam, más arcokon (ha lehetséges arcokon gondolkodni), és nem
bántódtam meg. Mindenesetre az időm legnagyobb részét egyedül töltöttem. Minden
hónapban érkezett egy csekk anyámtól a bankba, a napjaim pedig azzal teltek, hogy
rendezgettem a házat, söprögettem, fölmostam, elmentem a boltba, főztem, mosogattam,
gondoztam a kertet. Nem hívtam föl senkit telefonon, és nekem csak anyám telefonált, hetente
egyszer pedig apám vagy valamelyik testvérem. Ha volt kedvem, délutánonként eljártam egy
bárba, ha pedig nem volt, otthon maradtam, és olvastam, az ablak mellett, úgy, hogy ha
fölnézek, lássam Schwartzék üresen álló házát. Egy délután megállt előtte egy kocsi, és
kiszállt belőle egy zakós, nyakkendős fickó. Kulcsok voltak nála. Bement, aztán tíz perc
múlva kijött. Nem úgy nézett ki, mintha Schwartzék rokona lenne. Pár nappal később két nő
és egy férfi is meglátogatta a házat. Kifelé menet az egyik nő kirakott egy hirdetőtáblát, hogy
a ház eladó. Aztán sok nap eltelt, mire megint eljött valaki, de egy nap, délben, miközben a
kertben foglalatoskodtam, gyerekzsivajt hallottam, és megláttam egy harmincas párt, amint
befelé tartanak a házba, előttük az egyik nő, aki korábban ott járt. Azonnal tudtam, hogy
megveszik a házat, és miközben álltam ott, mint a sóbálvány, arra gondoltam, ott helyben, a
kertben, le sem véve a kesztyűt, hogy elérkezett az idő, hogy én is továbbálljak. Aznap este
Debussyt hallgattam, és Mexikóra gondoltam, aztán valahogy eszembe jutott a macskám, Zía,
majd végül fölhívtam anyámat telefonon, és megkértem, hogy szerezzen nekem munkát
Mexikóvárosban, mindegy, mit, mert hamarosan indulok. Egy hét múlva anyám megjelent
Silveradóban az újdonsült férjével, és két nappal később, vasárnap este, már repültem is
Mexikóvárosba. Az első munkahelyem egy művészeti galéria volt a Zona Rosában. Nem
sokat fizettek, de a munka nem is volt megerőltető. Aztán munkába álltam a Fondo de Cultura
Económica egyik tagozatánál, az angol nyelvű filozófia részlegen, és a munkaügyi helyzetem
stabilizálódott.

Felipe Müller, Barcelona, a plaza Martorell egyik padján ülve, 1991. október. Szinte biztos
vagyok benne, hogy ezt a sztorit Arturo Belano mesélte nekem, mert ő volt az egyetlen
közülünk, aki szívesen olvasott tudományos-fantasztikus könyveket. Azt mondta, hogy egy
Theodore Sturgeon-novella, bár lehet, hogy valaki más írta, esetleg maga Arturo, számomra
Theodore Sturgeon neve nem mond semmit.
A történet – szerelmi történet – egy dúsgazdag és rendkívül okos lányról szól, aki egy
szép napon beleszeret a kertészébe vagy a kertésze fiába, vagy egy fiatal csavargóba, aki
véletlenül odavetődik a lány valamelyik birtokára, és a kertésze lesz. A lány azon túl, hogy
gazdag és okos, akaratos és kissé szeszélyes is, hát az első adandó alkalommal ágyba viszi a
srácot, és bár nem tudja pontosan, hogy történhetett, őrülten beleszeret a fiúba. A csavargó
– aki távolról sem olyan okos, mint a lány, ráadásul tanulatlan is, cserébe viszont angyalian
tiszta – szintén beleszeret a lányba, persze, ahogy az természetes, adódnak bizonyos
komplikációk. A románc első szakaszában a lány fényűző kastélyában élnek, és mindketten
azzal töltik az időt, hogy művészeti albumokat nézegetnek, ínyencfalatokat esznek, régi
filmeket néznek, de többnyire egész álló nap szeretkeznek. Aztán egy ideig a kastély
kertészének házában laknak, azután pedig egy hajón (lehet, hogy a Franciaország folyóin
közlekedő uszályok egyikén, mint abban a Jean Vigo-filmben), és aztán keresztül-kasul
bejárják az Egyesült Államokat egy-egy Harley-n, ami a csavargó régóta dédelgetett álma
volt.
Miközben a lány a szerelmének él, üzleti vállalkozásai tovább gyarapodnak, és mivel a
pénz vonzza a pénzt, napról napra egyre nagyobb a vagyona. Természetesen a csavargó
– akinek többnyire fogalma sincs róla, mi történik körülötte – kellően tisztességes, és
meggyőzi a lányt, hogy vagyona egy részét fordítsa közhasznú tevékenységre vagy
jótékonykodásra (a lány egyébként persze mindig is így tett, az ügyvédei útján vagy egy
sokszínű alapítványi hálózaton keresztül, de ezt nem mondja el a fiúnak, hogy így azt hihesse,
az egész az ő kezdeményezésére történik), aztán persze megfeledkezik az egészről, mert
valójában a csavargónak még közelítő elképzelése sincs a szerelmét árnyékként követő
vagyon nagyságáról. Szóval egy ideig, hónapokig, talán egy vagy két évig a milliomoslány és
a szeretője elmondhatatlanul boldogan élnek. De egy nap (vagy egy este) a csavargó
megbetegszik, és bár a világ legjobb orvosai jönnek el hozzá, hogy megvizsgálják, semmit
sem lehet tenni, a szervezete nem bocsátja meg neki balsorsú gyerekkorát, nélkülözésekkel
teli kamaszkorát, nyugtalan életét, melyet a lány társaságában eltöltött csekélyke idő épp csak
elfeledtetni és megédesíteni volt képes. A tudomány erőfeszítésének ellenére a végső
stádiumú rák végez az életével.
Néhány napig úgy néz ki, hogy a lány megbolondul. Beutazza az egész bolygót, szeretői
vannak, sötét ügyekben vesz részt. De végül hazatér, és nem sokkal azután – miközben
kimerültebbnek látszik, mint valaha – úgy dönt, hogy elindít egy projektet, amely bizonyos
értelemben már valamivel a csavargó halála előtt ott csírázott az elméjében. Egy tudóscsapat
költözik a kastélyába. Közben a kastély rekordidő alatt és kettős értelemben is átalakul, a
belső tér korszerű laboratóriummá, a külső terek pedig – a kert és a kertész háza – az édenkert
másolatává. Hogy megvédjék magukat az idegen tekintetektől, magas falat emelnek a birtok
köré. Ezután elkezdődnek a munkálatok. Kis idő elteltével a tudósok beültetik a csavargó
klónját egy – bőségesen megfizetett – kurva petesejtjébe. Kilenc hónappal később a kurvának
fia születik, akit átad a lánynak, majd eltűnik.
A lány öt éven át egy seregnyi szakértővel együtt neveli a gyereket. Miután eltelt ez az
idő, a tudósok a lány petesejtjébe beültetik a saját maga klónját. Kilenc hónappal később a
lánynak kislánya születik. Leszerelik a kastély laboratóriumát, eltűnnek a tudósok, és a
helyükre megérkeznek a nevelők, a művészgyámok, akik meghatározott távolságból fogják
figyelni mindkét gyerek fejlődését, a lány előzetesen fölvázolt tervét követve. Amikor már
minden rendben halad, a lány eltűnik, és ismét utazni kezd, újra a felső tízezernek rendezett
partikra jár, veszélyes kalandokba ugrik fejest, szeretői vannak, a neve úgy ragyog, mint a
sztároké. De időről időre, a legnagyobb titoktartással övezve visszatér a kastélyba, és úgy,
hogy a gyerekek ne lássák, ellenőrzi a fejlődésüket. A csavargó klónja pontos mása annak,
akibe beleszeretett, ugyanaz a tisztaság, ugyanaz az ártatlanság. Csakhogy most minden
szükségletét kielégítik, és az élete nyugodtan zajlik a játékai és a tanárai között, akik minden
elengedhetetlen dologra megtanítják. A lány klónja pontos mása saját magának, a nevelői
pedig sorban megismételnek minden eredményt és minden hibát, minden múltbéli történést.
Természetesen a lány csak ritkán hagyja, hogy a gyerekek meglássák, bár néha előfordul,
hogy a csavargó klónja – aki sosem unja meg a játékot, és bátor természete van – megpillantja
a kastély valamelyik fölső emeletének függönye mögött, és a keresésére indulva futásnak
ered, de mindig hiába.
Múlnak az évek, a gyerekek nőnek, napról napra egyre elválaszthatatlanabbak. Egy nap a
milliomosnő megbetegszik, nem számít, mitől, halálos vírustól vagy rákban, és egy
nyilvánvalóan jelképes küzdelem végén megadja magát, és fölkészül a halálra. Fiatal még,
negyvenkét éves. A két klón az egyedüli örököse, és mindent előkészít, hogy abban a
pillanatban hozzájussanak hatalmas vagyonának egy részéhez, amikor házasságot kötnek.
Aztán meghal, az ügyvédei és a tudósai pedig keservesen megsiratják.
A történet az alkalmazottak ülésével zárul, miután fölolvasták a végrendeletet. Néhányan,
a naivabbak, a milliomosnő belső köreitől távolabb állók fölteszik azokat a kérdéseket,
amelyeket Sturgeon szerint az olvasói is föltehetnek. És ha a klónok nem mennek bele a
házasságba? És ha a srác és a lány ugyan szereti egymást – ehhez, úgy tűnik, nem fér kétség
–, de ez a szeretet sosem lépi majd át a szorosan vett testvéri kapcsolat határát? Muszáj
tönkretenni az életüket? Kötelezni kell őket, hogy úgy éljenek együtt, mint két
életfogytiglanra ítélt fogoly?
Vita vitát követ. Morális és etikai kérdések vetődnek föl. A korelnök ügyvéd és tudós
azonban gyorsan eloszlatja a kétségeket. Ha a fiatalok nem egyeznek bele a házasságba, ha
nem szeretnek egymásba, akkor megkapják a nekik járó pénzt, és szabadon azt tehetnek, amit
akarnak. A fiatalok kapcsolatának alakulásától függetlenül a tudósok – egy éven belül
– beültetik egy donor testébe a csavargó újabb klónját, öt évvel később pedig megismétlik az
operációt a milliomosnő újabb klónjával. És amikor ezek az új klónok elérik a huszonhárom,
illetve tizennyolc éves kort, akkor lehet bármilyen az egymáshoz fűződő viszonyuk – azaz
szerethetik egymást testvérként vagy lehetnek szeretők –, a tudósok vagy a tudósok
leszármazottai újabb két klónt fognak beültetni, és így tovább az idők végezetéig, vagy amíg a
milliomosnő hatalmas vagyona el nem fogy.
Itt ér véget a történet. A naplementében kirajzolódik a milliomosnő és a csavargó arca,
majd a csillagok és a végtelen. Kicsit lehangoló, nem? Kicsit felemelő, mégis kicsit
lehangoló. Ahogyan az az őrült szerelmekkel lenni szokott, nem? Végtelen plusz végtelen az
végtelen. Felemelő plusz lehangoló az lehangoló. Nem?
20

Xosé Lendoiro, Traianus termái, Róma, 1992. október. Páratlan ügyvéd voltam. Egyformán
el lehetett mondani rólam, hogy: Lupo ovem commisisti és Alter remus aguas alter tibi radat
harems. Én mindenesetre inkább a catullusi bölcsességre szorítkoznék: noli pugnare duobus.
Egy nap majd elismerik az érdemeimet.
Akkoriban utazgattam és kísérleteztem. Jogi tanácsadói vagy jogászi hivatásom
gyakorlása elég jövedelmet biztosított számomra, hogy tartósan a költészet nemes
művészetének szentelhessem magam. Unde habeas quaerit nemo, sed oportet habere,
magyarán szólva senkit sem érdekel, honnan származik a vagyonod, de ehhez az kell, hogy
legyen. Alapigazság, ha az ember a legtitkosabb küldetésének akarja szentelni magát: a
költőket megbabonázza a pénz látványa.
De térjünk vissza a kísérleteimhez: ezek – legalábbis első körben – csak abból álltak,
hogy utazgattam és mindent megfigyeltem, de aztán hamarosan értésemre jutott, hogy tudat
alatt Spanyolország eszményi térképének megkonstruálása a célom. Hoc erat in votis, ez volt
minden vágyam, ahogy a halhatatlan Horatius mondja. Természetesen elindítottam egy
folyóiratot. Talán szabad azt mondanom, hogy mecénás és szerkesztő, lapigazgató és
sztárköltő voltam egy személyben. In petris, herbis vis est, sed maxima verbis: a köveknek és
a füveknek számos erénye van, de a szavaknak még több.
A kiadványom ráadásul leírható volt az adóból, ami azért nem volt hátrány. Nem akarok
senkit untatni, a részleteknek nincs helye a költészetben, ez volt mindig az alapelvem,
amellett, hogy Paulo maiora canamus: szálljon a dal kissé magasabban, ahogy Vergilius
mondta. Egyből a lényegre kell térni, a tárgyra, az érdemi részre. Volt egy folyóiratom, és volt
egy csöppet sem érdemtelenül jó hírű ügyvédi irodám jogtudósokkal, zugügyvédekkel és
jogfacsarókkal, nyaranta pedig utazgattam. Az élet mosolygott rám. Egy nap mégis azt
mondtam magamban: Xosé, már mindenhol voltál a világon, incipit vita nova, itt az idő, hogy
bejárd Spanyolország útjait, még ha nem is vagy Dante, itt az idő, hogy bejárd a mi oly sokat
háborgatott és szenvedett, egyúttal még oly kevéssé ismert Spanyolországunk ösvényeit.
A tettek embere vagyok. A szót tett követte: vettem egy lakókocsit, és elindultam. Vive
valeque. Bejártam Andalúziát. Mily szép Granada, mily kecses Sevilla, s Córdoba mily
szigorú. De én többet akartam, eljutni egészen a gyökerekig, a jog doktoraként és
büntetőjogászként nem nyughattam, amíg meg nem találom a helyes utat, ahogy ius est ars
boni et aequi, vagy libertas est potestas faciendi in quod iure licet, a megvilágosodás forrását.
A beavatás nyara volt. Azt mondogattam magamban: nescit vox missa reverti, a kimondott
szó nem tér vissza, a nyájas Horatiustól. Ügyvédként ez az állítás kemény dió lehet. De nem
úgy költőként. Erről az első utamról felbuzdulva, de kissé összezavarodva tértem haza.
Hamarosan elváltam a feleségemtől. Különösebb dráma nélkül, és közben nem okoztam
kárt senkinek, mert szerencsére a lányaink már nagykorúak voltak, emellett elég értelmesek
ahhoz, hogy megértsenek, főleg a nagyobbik. Tartsd meg a házat és a tossai nyaralót,
mondtam, és szót se többet. A feleségem meglepő módon beleegyezett. A továbbiakat olyan
ügyvédekre bíztuk, akikben ő megbízott. Inpublicis nihil est lege gravius: in privatis
firmissimum est testamentum. Nem is tudom, ezt most miért mondtam. Mi köze a
végrendeletnek a váláshoz. Megcsalnak a rémálmaim. Akárhogy is, legum omnes servi
sumus, ut liberi esse possimus, amivel azt akarom mondani, hogy a törvényt kell szolgálnunk,
hogy szabadok lehessünk, ez a legfontosabb eszmény.
Egyszerre buzogni kezdett bennem az energia. Éreztem, hogy megfiatalodom: leszoktam
a dohányzásról, reggelente futni jártam, lelkesen részt vettem három jogtudományi
konferencián, kettőt közülük régi európai fővárosokban tartottak. A folyóiratom nem bukott
meg, sőt épp ellenkezőleg, a költők, akik belekóstoltak a folyóm vizébe, egy emberként
sorakoztak föl mögöttem. Verae amicitiae sempiternae sunt, jutott eszembe a tanult Cicerótól.
Aztán nyilvánvalóan túlzott önbizalomból kiadtam egy könyvet a verseimmel. Sokba került a
kiadása, a kritikák (négy darab) pedig egy kivételével kedvezőtlenek voltak. Mindenért
Spanyolországot, az optimizmusomat és az irigység farkastörvényeit okoltam. Invidia ceu
fulmine summa vaporant.
Amikor eljött a nyár, fogtam a lakókocsit, és elhatároztam, hogy bejárom elődeim földjét,
vagyis az árnyas, ősi Galíciát. Jámbor szándék vezetett, amikor hajnali négykor útnak
indultam, fogaim között a halhatatlan és nyomasztó Quevedo szonettjeit mormolva. Galíciába
érve sorra látogattam a tengeröblöket, megkóstoltam a mustjaikat és beszélgettem a
tengerészeikkel, mert hát, natura maxime miranda in minimis. Aztán megerősödött lélekkel és
megnyílt érzékekkel elindultam a hegyek felé, a boszorkányok földje felé. Kempingekben
aludtam, mert egy csendőr őrmester figyelmeztetett, hogy a forgalmas községi vagy járási
utak mellett veszélyes a szabadban táborozni, különösen nyáron, amikor a rosszéletű népek
– cigányok, énekmondók és tivornyázók – az egyik diszkóból mennek a másikba a ködös
éjszakai ösvényeken. Qui amat periculum in illo peribit. Egyébként a kempingek nem voltak
rosszak, és nemsokára már dokumentálhattam is a felém áradó érzelmeket és szenvedélyt,
mert miután rájuk leltem e zugokban, elemezhettem, sőt akár katalogizálhattam is őket a
térképemre függesztett szemmel.
Ezen az úton esett meg velem az – miközben az egyik említett létesítményben
tartózkodtam –, ami most történetem meghatározó eleme lesz. Vagy legalábbis ez az egyetlen
elem, amely érintetlenül konzerválta a szomorú és hiábavaló történetben rejlő boldogságot és
csodát. Mortalium nemo est felix, mondja Plinius. Meg azt hogy: felicitas cui praecipua fuerit
homini, non esthumani iudicii. De jobb, ha rátérek a lényegre. Ahogy már mondtam, egy
kempingben voltam, Castroverde környékén, Lugo tartományban, egy hegyes, ligeterdőkkel
és mindenféle bozótossal tarkított tájon. Olvastam, jegyzeteltem és tapasztalatokat gyűjtöttem.
Otium sine litteris mors est et homini vivi sepultura. Bár lehet, hogy túlzok. Egyszóval
(legyünk őszinték): halálosan unatkoztam.
Egy délután, miközben épp egy olyan környéken sétáltam, amely minden bizonnyal
számot tarthatott volna egy paleontológus érdeklődésére, sor került arra a szerencsétlenségre,
amelyet most el fogok mesélni. Fölbukkant egy csapat kempingező a hegyről lefelé jövet.
Megrendült arcukat látva nem kellett hozzá túl sok ész, hogy rájöjjek, valami rossz történt
velük. Egy mozdulattal megállítottam őket, és elértem, hogy beavassanak. Kiderült, hogy
egyikük unokája beleesett egy aknába vagy szakadékba vagy hasadékba a hegyen.
Büntetőügyvédi gyakorlatom azt mondtatta velem, hogy azonnal cselekedni kell, facta, non
verba, így aztán, miközben a társaság egyik fele folytatta útját a kempingbe, én a többiekkel
fölmásztam a meredek domboldalon, és megérkeztünk oda, ahol az elmondásuk szerint a
szerencsétlenség történt.
A hasadék mély volt és kifürkészhetetlen. Az egyik kempingező azt mondta, hogy
Ördögtorok a neve. Egy másik kijelentette, hogy a helyiek bizton állítják, csakugyan itt lakik
a gonosz, vagy legalábbis valamelyik földi megtestesítője. Megkérdeztem, mi az eltűnt gyerek
neve, mire az egyik kempingező azt felelte: Elifaz. A helyzet már önmagában is szokatlan
volt, a válasza után viszont egyenesen fenyegetővé vált, mert nem mindennapos, hogy
hasadék nyeljen el egy ilyen különös nevű gyereket. Szóval Elifaz?, mondtam vagy
suttogtam. Ez a neve, felelte az, akivel beszéltem. A többiek – műveletlen irodisták és
funkcionáriusok Lugóból – csak néztek rám, de nem szóltak semmit. Alapos és megfontolt
ember vagyok, de emellett a tettek embere. Non progredi est regredi, jutott eszembe.
Közelebb mentem hát a hasadék szájához, és a gyerek nevét kiáltottam. Csak baljós visszhang
érkezett válaszként. Kiáltás – az én kiáltásom –, melyet a föld mélye vérző fonákjává
kifordítva küldött vissza hozzám. Végigfutott a hátamon a hideg, hogy leplezzem, azt hiszem,
fölnevettem, azt mondtam a többieknek, hogy ez aztán csakugyan mély, majd fölvetettem a
lehetőséget, hogy az öveinket összekötözve kezdetleges kötelet készíthetnénk, hogy egyikünk
– természetesen a legsoványabb – leereszkedjen, és földerítse a szakadék első métereit.
Tanácskoztunk. Cigarettáztunk. Senki sem támogatta az ötletemet. Egy idő múlva
megjelentek azok, akik továbbmentek a kempingbe, és meghozták az első erősítést, meg a
leereszkedéshez szükséges szerszámokat. Homo fervidus et diligens ad omnia estparatus,
gondoltam.
Megkötöztünk egy castroverdei suhancot, amilyen alaposan csak tudtuk, és míg öt, ereje
teljében levő férfi tartotta a kötelet, az ifjú egy zseblámpával fölszerelkezve lassan ereszkedni
kezdett. Hamarosan eltűnt a szemünk elől. Mi föntről kiabáltunk neki, mit látsz?, és a mélyből
– egyre gyöngébben – hallottuk a válaszát: semmit! Patientia vincit omnia, figyelmeztettem,
és biztattuk tovább. De látni már a zseblámpa fényét sem láttuk, bár a keskeny fénysugár
elvétve meg-megvilágította a barlang felszínhez legközelebb eső falait, mintha a suhanc épp a
feje fölé irányítaná a lámpát, hogy megállapítsa, hány méter mélyre ereszkedhetett már.
Egyszer csak, miközben épp erről a fényről beszélgettünk, földöntúli üvöltést hallottunk, és
mindannyian odahajoltunk az aknához. Mi történt?, kiabáltuk. Az üvöltés megismétlődött. Mi
történt? Mit láttál? Megtaláltad? A mélyből nem válaszolt senki. A nők közül páran
imádkozni kezdtek. Nem tudtam, hogy fölháborodjak, vagy elmélyedjek a jelenségben.
Stultorum plena sunt omnia, mutatott rá Cicero. A földerítőnk egyik rokona arra kért
bennünket, hogy húzzuk föl az ifjút. A kötelet tartó öt ember nem volt rá képes, és segítenünk
kellett nekik. A mélyből érkező kiáltás többször is megismétlődött. Végül elszánt
erőfeszítések árán sikerült fölhoznunk a felszínre.
A srác életben volt, és nem számítva néhány zúzódást a karján, meg a szétszakadt
farmerját, nem látszott rajta sérülés. A nők a biztonság kedvéért megtapogatták a lábát. Egy
csontja sem tört el. Mit láttál?, kérdezte tőle a rokona. A srác nem akart válaszolni, és az
arcához emelte a kezét. Abban a pillanatban át kellett volna vennem az irányítást, és közbe
kellett volna lépnem, de szemlélői szerepkörömnél fogva, hogy is mondjam, megbabonázott
az árnyak és haszontalan tettek színjátéka. Mások – apróbb változtatásokkal – megismételték
a kérdést. Fölidéztem, talán hangosan, hogy occasiones namque hominem fragilem non
faciunt, sed qualis sit, ostendunt. A suhanc egyértelműen gyönge jellem volt. Adtak neki egy
korty konyakot. Nem tanúsított ellenállást, és úgy ivott, mintha ezen múlna az élete. Mit
láttál?, ismételte a csoport. A srác erre beszélni kezdett, de csak a rokona hallotta, aki újra
föltette neki ugyanazt a kérdést, mintha nem hinne a saját fülének. Az ifjú azt felelte: láttam
az ördögöt.
Attól a pillanattól kezdve káosz és zűrzavar lett úrrá a mentőcsapaton. Quot capita, tot
sententiae, volt, aki azt mondta, hogy a kempingből telefonáltak a csendőrségre, és az lenne a
legjobb, ha várnánk. Mások a gyerekről érdeklődtek, vajon látta-e a suhanc a leereszkedés
valamelyik pillanatában, vagy hallotta-e, de a válasz nemleges volt. A többiek azzal voltak
elfoglalva, hogy az ördög milyenségéről kérdezősködjenek, látta-e az egész testét, vagy csak
az arcát, milyen volt, milyen színű és így tovább. Rumores fuge, mondtam magamban, közben
gyönyörködtem a tájban. Azután egy másik, a kempingből induló csoporttal megjelent a
gondnok és a nők zöme, köztük az eltűnt gyerek anyja, aki sokáig nem értesült a történtekről,
el is mondta annak, akit érdekelt, hogy épp vetélkedőt nézett a tévében. Ki van odalent?,
kérdezte a gondnok. Némán rámutattak a suhancra, aki még mindig ott pihent a fűben. Az
anya abban a pillanatban – tehetetlenül – odament a barlang szájához, és a fia nevét kiabálta.
Senki sem válaszolt. Megint kiáltott. Erre a barlang üvöltött egyet, ami olyan volt, mintha
válaszolt volna.
Páran elsápadtak. A többség távolabb lépett az aknától, attól tartva, hogy hirtelen kinyúlik
belőle egy ködkéz, és magával viszi őket a mélységbe. Akadt, aki azt mondta, hogy egy farkas
él odalent. Vagy egy elvadult kutya. Addigra beesteledett, és az elemlámpák és
kempinggázlámpák fénye haláltáncot járva kelt egymással versenyre, és a hegy nyílt sebe volt
a tánc mágneses középpontja. Az emberek sírtak vagy galegóul beszélgettek – azon a nyelven,
amelyet gyökereimet vesztve már elfelejtettem –, és közben remegő kézzel mutattak a
szakadék szája felé. Ide nem érvényes, hogy caelo tegitur qui non habet urnam. A csendőrség
még mindig nem bukkant föl. Bár teljes volt a zűrzavar, elhatározás született. Megláttam,
ahogy a kemping gondnoka a derekára hurkolja a kötelet, és megértettem, arra készül, hogy
alászálljon. Bevallom: ezt magasztos cselekedetnek éreztem, és odamentem hozzá, hogy
gratuláljak. Xosé Lendoiro, ügyvéd és költő, mondtam, miközben hálával telve felé
nyújtottam a kezem. Ő rám nézett, mosolygott, mintha már ismerne valahonnan. Aztán
– általános reménykedés közepette – elindult lefelé abban a gyalázatos aknában.
Ha őszinte akarok lenni, ahogy sokan az ott összesereglettek közül, én is a legrosszabbtól
tartottam. A kemping gondnoka addig ereszkedett, amíg el nem fogyott a kötél. Amikor elérte
ezt a pontot, mindannyian azt gondoltuk, hogy visszafordul, aztán egy pillanatra mintha ő
lentről, mi pedig föntről húztuk volna a kötelet, és a kutatás csúfos kavarodásba és kiabálásba
fulladt. Megpróbáltam békét teremteni, addito satis grano. Ha nem a bíróságokon edződtem
volna, a dühödt társaság a lábamnál fogva dobott volna be az aknába. Mindenesetre végül
felülkerekedtem. Nem kis erőfeszítések árán sikerült szót váltanunk a gondnokkal, és
dekódoltuk a kiáltásait. Azt kérte, hogy engedjük el a kötelet. Így is tettünk. Többeknek is
jeges kéz szorította össze a szívét, amikor látták eltűnni a maradék kötéldarabot a
szakadékban, mint ahogy egy egér farka tűnik el a kígyó torkában. Azt mondtuk egymásnak,
hogy a gondnok minden bizonnyal tudja, mit csinál.
Egyszerre az éjszaka még inkább éjszaka lett, a fekete lyuk pedig, ha lehet, még feketébb,
és akik pár perccel azelőtt még türelmetlenségtől hajtva rövid sétákat tettek körülötte,
fölhagytak ezzel, mert úgy vált kitapinthatóvá a lehetőség, hogy megbotlanak és elnyeli őket a
szakadék, ahogy néha a bűnök válnak kitapinthatóvá. Időről időre egyre elfojtottabb üvöltések
törtek föl odalentről, mintha az ördög visszavonulna a föld mélyére a frissen elejtett prédáival.
A felszíni csapaton belül – ez mondanom sem kell – szünet nélkül keringtek a legmerészebb
teóriák. Vita brevis, ars tonga, occasio praeceps, experimentum periculosum, iudicium
difficile. Voltak, akik folyton az órájukat nézték, mintha az idő döntő szerepet játszana ebben
a kalandban. Voltak, akik körben állva dohányoztak, és voltak, akik gondoskodtak az
elveszett gyerek meg-megszédülő nőrokonairól. Voltak, akik a késlekedő csendőrséget
átkozták. Hirtelen – miközben a csillagokat figyeltem – eszembe jutott, hogy ez az egész
fölöttébb hasonlít don Pío Baroja egyik novellájához, amelyet még joghallgatói éveim alatt
olvastam a Salamancai Egyetemen. A novella címe A szakadék, és a hegy mélye elnyel benne
egy pásztorfiúcskát. Egy – jól megkötözött – bojtár leereszkedik utána, de eltántorítja az
ördög üvöltése, és visszafordul a gyerek nélkül, akit ugyan nem látott, de sebesült
nyögdécselése kintről is tisztán hallható. A novella zárójelenetéből sugárzik az abszolút
tehetetlenség, a félelem végül erősebbnek bizonyul a szeretetnél és a kötelességnél, sőt a
családi köteléknél is: a mentőcsapatból – amely, ez igaz, nehézfejű és babonás baszk
pásztorokból áll – senki sem mer leereszkedni az első által eldadogott történetet hallva, mely
szerint – nem biztos, hogy jól emlékszem – látta az ördögöt, vagy érezte vagy érzékelte vagy
hallotta. In se semper armatus Furor. Az utolsó jelenetben a pásztorok visszatérnek házaikba,
még a gyerek rémült nagyapja is, és egész éjszaka hallgatják – szeles éjszaka volt, gondolom
– a szakadékból kihallatszó siránkozást. Erről szól don Pío novellája. Korai novella, azt
hiszem, amelyben még nem bontotta ki teljesen szárnyait kimagasló prózája, mindamellett jó
novella. Hát ez jutott eszembe, miközben a hátam mögött kavarogtak az emberi szenvedélyek,
és a szemem a csillagokat számlálta: mert a körülöttem zajló történet megegyezett Baroja
novellájával, és Spanyolország még ma is Baroja Spanyolországa volt, azaz egy olyan
Spanyolország, ahol a szakadékok nincsenek betemetve, és ahol a gyerekek még mindig
meggondolatlanok, és beléjük esnek, és ahol az emberek dohányoznak és ájuldoznak – és
talán egy kissé túlzásba viszik mindkettőt –, és ahol a csendőrség soha nem jelenik meg,
amikor szükség lenne rá.
Aztán hallottunk egy kiáltást, nem artikulálatlan üvöltés volt, hanem szavak, valami
olyasmi, hogy hé, föntiek, hé, ti faszok, és bár persze akadt, aki arról képzelgett, hogy ez
maga az ördög, aki még nem lakott jól, és el akar vinni még egyet, a többség odahajolt a
szakadék pereméhez, és láttuk a gondnok zseblámpájának fényét – a csóva egy Polüphémosz
tudatában bolyongó szentjánosbogárhoz hasonlított –, és megkérdeztük a fényt, hogy jól érzi-
e magát, a fény mögött álló hang pedig azt felelte, hogy kitűnően, földobom nektek a kötelet,
aztán egy alig észlelhető zaj hallatszott az akna falától, majd több sikertelen próbálkozás után
a hang azt mondta, hogy dobjatok le ti egy másik kötelet, és nem sokkal később, a derekán és
a hóna alatt megkötözve kihúztuk az eltűnt gyereket, akinek már nem is remélt felbukkanását
sírás és nevetés köszöntötte, majd miután kioldoztuk a gyereket, ledobtuk a kötelet, és
kimászott a gondnok is, az este hátralevő része pedig – most, hogy már nem várok semmire,
emlékszem – véget nem érő fieszta volt, O quantum caliginis mentibus nostris obicit magna
felicitas, galegó fieszta a hegyek között, merthogy a kempingezők galegó funkcionáriusok és
irodisták voltak, és én is ennek a földnek a fia voltam, a gondnok pedig – akit úgy emlegettek,
hogy a chilei, merthogy ez volt a nemzetisége –, ő is száműzött galegóktól származott, ahogy
ezt a vezetékneve – Belano – is jelezte.
Az alatt a két nap alatt, amit még ott töltöttem, hosszú beszélgetéseket folytattam vele, de
a legfontosabb, hogy beszámolhattam neki irodalmi érdeklődésemről és kalandjaimról. Aztán
visszatértem Barcelonába, és nem hallottam többet felőle, egészen addig, míg két év elteltével
föl nem bukkant az irodámban. Ahogy az ilyen esetekben lenni szokott, pénzszűkében volt, és
nem volt munkája, így aztán, miután alaposan megnéztem, és közben magamban azon
töprengtem, melyik lenne célszerűbb: ha kidobnám az utcára, supremum vale, vagy ha
mentőövet dobnék neki, végül az utóbbi változat mellett döntöttem, és azt mondtam, hogy
találhatok számára pár kritikát az Ügyvédi Kamara lapjában – amelynek én szerkesztettem az
irodalmi rovatát –, legalábbis egyelőre, később majd meglátjuk. Aztán nekiajándékoztam az
utolsó kiadott verseskötetemet, és figyelmeztettem, hogy a kritikáinak a költészet műfajára
kell korlátozódniuk, mivel a prózaiakat a kollégám, Jaume Josep szokta összedobni, a válások
szakértője és hosszú pályát befutott pederaszta, akit csak a mazochista törpeként ismernek a
hímringyók hordái a Rambla környéki kocsmákban, így utalva alacsony termetére és az
erőszakos és indulatos természetű selyemfiúk iránt érzett vonzalmára.
Azt hiszem, nem járok messze az igazságtól, ha azt mondom, hogy fölfedeztem az arcán
némi csalódottságot, valószínűleg annak köszönhetően, hogy azt remélte, közölhet majd
valamit az irodalmi folyóiratomban, ezt viszont abban a pillanatban képtelenség lett volna
fölajánlanom neki, mivel a szerzőim elképesztően magasra tették a lécet, nem töltöttük
tétlenül az időt, a folyóiratomban a barcelonai irodalom legnagyobbjai fordultak meg, a
költészet crème de la crème-je, és a dolog nem úgy működött, hogy mindössze két baráti
hangulatban és meglehetősen csapongó eszmecserével telt nyári napra való tekintettel máról
holnapra rögtön nagyvonalú leszek. Discat servire glorians ad alta venire.
Mondhatjuk, hogy így kezdődött a második korszak az Arturo Belanóhoz fűződő
viszonyomban. Havonta egyszer találkoztunk, az irodámban, ahol – miközben a
legváltozatosabb ügyekkel foglalkoztam – eleget tettem irodalmi kötelezettségeimnek is, és
rendszerint itt jelentek meg – akkor még más idők jártak – Barcelona, sőt egész
Spanyolország és Latin-Amerika legnemesebb és legnevesebb írói és költői is, akik
városunkban járva eljöttek hozzám, hogy köszöntsenek. Emlékszem, az is előfordult, hogy
Belano összetalálkozott a folyóirat valamelyik szerzőjével vagy a vendégeimmel, és e
találkozások nem vezettek olyan kielégítő eredményre, ahogy azt elvártam volna. De mivel
lekötött a munkám és más élvezetek, nem fektettem rá elég hangsúlyt, hogy figyelmeztessem,
és nem figyeltem kellőképpen az efféle találkozásokból táplálkozó morajra sem. A moraj
hasonlított egy autókonvoj vagy motoros raj zajára, a kórházi parkolókban megfigyelhető
nyüzsgésre, a moraj azt mondta, vigyázz magadra, Xosé, éld az életed, óvd a tested, nincs sok
idő, a boldogság kérészéletű, viszont tudatlanságomban mégsem tudtam értelmezni, vagy azt
képzeltem, hogy ez a moraj nem is nekem szól, hanem neki, hogy ez a küszöbönálló
katasztrófa moraja, a hatalmas Barcelonában elveszett tárgyak moraja, üzenet, amely nem rám
vonatkozik, verssor, amelynek semmi köze nincs hozzám, hozzá viszont van, pedig valójában
kifejezetten a számomra íródott. Fortuna rerum humanarum domina.
Mindamellett e találkozók Belano és a folyóiratom szerzői között nem voltak mentesek
bizonyos bájtól. Egy alkalommal az egyik ifjam – aki azóta fölhagyott az írással és most
politikával foglalkozik, elég nagy sikerrel – meg akarta ütni. Az ifjam természetesen nem
mondta komolyan a dolgot – bár ezt valójában soha nem lehet tudni –, az viszont biztos, hogy
Belano úgy tett, mintha nem értené: azt hiszem, megkérdezte, hogy a szerzőm tud-e karatézni,
vagy valami hasonlót (fekete öves volt), és aztán migrénre hivatkozva kitért a küzdelem elől.
Ezeken az eseteken elég jól szórakoztam. Azt mondtam: gyerünk, Belano, álljon ki a
véleménye mellett, érveljen, szálljon szembe az irodalom legnagyobbjaival, sine dolo, de ő
azt mondta, hogy fáj a feje, nevetett, és megkért, hogy fizessem ki a havi szerzői illetményét
az ügyvédek lapjánál, majd behúzott farokkal eloldalgott.
Gyanút kellett volna fognom attól a behúzott faroktól. Arra kellett volna gondolnom: mit
jelent ez a behúzott farok, sine ira et studio. Meg kellett volna kérdeznem magamtól, milyen
állatoknak van farka. Könyveket, kézikönyveket kellett volna föllapoznom, és pontosan
értelmeznem kellett volna a castroverdei kemping volt gondnokának lába között borzolódó
szőrös farkat.
Mégsem így tettem, hanem éltem tovább az életem. Errare humanum est, perseverare
autem diabolicum. Egy nap meglátogattam a nagyobbik lányomat, és zajokat hallottam.
Természetesen van kulcsom, történetesen majdnem a válásomig ebben a házban éltünk együtt
mind a négyen, a feleségem, a két lányom és én, a válás után vettem egy tornyos házat
Sarriában, a feleségem vett egy manzárdlakást a plaza Molinán, és odaköltözött a kisebbik
lányommal, én pedig úgy döntöttem, hogy odaajándékozom a régi lakásunkat a
nagyobbiknak, aki költő volt, mint én, és a lapom első számú szerzője. Ennek megfelelően
volt kulcsom, bár nem jártam arrafelé túl gyakran, legtöbbször azért látogattam meg, hogy
elhozzak egy könyvet, vagy mert nála tartottuk a szerkesztőbizottsági üléseket. Tehát
beléptem, és zajokat hallottam. Diszkréten – ahogy egy apához és egy modern férfihoz illik
– belestem a nappaliba, de nem láttam senkit. A zajok a folyosó végéről érkeztek. Non vis
esse iracundus? Nefueris curiosus, ismételtem párszor magamban. Mindenesetre osontam
tovább a régi lakásomban. Elmentem a lányom szobája mellett, benéztem, de nem volt ott
senki. Továbblopakodtam lábujjhegyen. Bár már jócskán délelőttre járt az idő, félhomály
uralkodott a házban. Nem gyújtottam villanyt. A zajok – közben rájöttem – abból a szobából
érkeztek, amely egykor az enyém volt, és egyébként még mindig ugyanolyan állapotban volt,
ahogy a feleségemmel hagytuk. Résnyire kinyitottam az ajtót, és megláttam a nagyobbik
lányomat Belano karjában. Amit a lányommal művelt, az – legalábbis első látásra
– leírhatatlan volt számomra. Ide-oda rángatta az ágyam hatalmas felületén, rámászott,
jobbra-balra forgatta, mindezt rémes nyögések, ordítások, bőgések, búgások, obszcén zajok
kíséretében, amelyektől lúdbőrzött a hátam. Mille modi Veneris, jutott eszembe Ovidiusszal
szólva, de ez azért mindennek a teteje volt. Mégsem léptem át a küszöböt, nem mozdultam,
némán, megbabonázva álltam, mintha hirtelen visszakerültem volna a castroverdei
kempingbe, és az újgalegó gondnok megint alászállt volna a szakadékba, én pedig megint ott
lennék a vakációzó funkcionáriusokkal a pokol szájánál. Magna res est vocis et silentii
tempora nosse. Nem szóltam semmit. Csöndben maradtam, és elmentem, úgy, ahogy jöttem.
Viszont nem jutottam túl messzire a régi lakásomtól, a lányom lakásától, mert a lépteim egy
közeli kávézóba vezettek, amelyet minden bizonnyal az új tulajdonosa átalakított – a hely
sokkal modernebb lett, csillogó műanyag asztalokkal és székekkel –, itt aztán kértem egy
tejeskávét, majd átgondoltam a helyzetet. A szukaként viselkedő lányomról hullámokban
jelentek meg a képek a fejemben, és minden hullám végére úsztam az izzadságban, mintha
lázas lennék, ezért aztán, miután megittam a kávét, kértem egy konyakot, hogy kiderüljön,
valami erősebbel sikerül-e végre lecsillapítanom magam. Végül a harmadik pohárnál sikerült.
Post vinum verba, post imbrem nascitur herba.
Ugyanakkor nem fogantak bennem szavak vagy költészet, még csak egy árva verssor
sem, megfogant viszont a hatalmas bosszúvágy, megszületett a szándék, hogy elégtételt
vegyek, az engesztelhetetlen elhatározás, hogy fizetnie kell ennek a botcsinálta Julien
Sorelnek a szemtelensége és arcátlansága miatt. Prima cratera ad sitim pertinet, secunda ad
hilaritatem, tertia ad voluptatem, quarta ad insaniam. A negyedik pohár elveszi az ember
eszét, mondta Apuleius, és ez volt az, ami hiányzott nekem. Ezt olyan tisztán láttam abban a
pillanatban, hogy még ma is elérzékenyülök, ha rágondolok. A pincérnő – a lányommal
egyidős kislány – a bárpult túloldaláról figyelt. Vele szemben egy nő üdítőt ivott, és közben
kérdőívekkel foglalatoskodott. Lelkesen beszélgettek, bár a pincérnő néha odafordította felém
a tekintetét. Fölemeltem a kezem, és kikértem a negyedik pohár konyakot. Talán nem túlzok,
ha azt mondom, hogy éreztem valamiféle együtt érző gesztust a pincérnőben.
Úgy döntöttem, hogy eltaposom Arturo Belanót, mint egy csótányt. Két héten át
– delirálva, zaklatottan – teljesen alkalmatlan időpontokban megjelentem a régi lakásomban, a
lányom lakásában. Négyszer leptem meg őket, ugyanúgy intim pillanatokban. Ebből kétszer
az én hálószobámban voltak, egyszer a lányom hálószobájában, egyszer pedig a nagy
fürdőszobában. Az utolsó alkalommal nem volt lehetőségem rá, hogy meglessem, csak
hallottam őket, de a másik három esetben a saját szememmel láthattam, ahogy lángolva,
felelőtlenül, szégyentelenül kiélik magukat e szörnyű aktusokban. Amor tussisque non
celatur: a szerelmet és a köhögést nem lehet eltitkolni. De vajon szerelem, amit egymás iránt
éreznek ezek a fiatalok?, kérdeztem magamtól nemegyszer, főleg, amikor titokban és lázban
égve távoztam a házamból, miután valamiféle rejtélyes erőtől vezérelve szemtanúja lettem
azoknak az elmondhatatlan tetteknek. Szerelmet érzett Belano a lányom iránt? Szerelmet
érzett a lányom az iránt a Julien Sorel-utánzat iránt? Qui non zelat, non amat, mondtam vagy
suttogtam magamban, amikor – hirtelen megvilágosodva – rájöttem, hogy a viselkedésem
nem is egy szigorú apa viselkedése, hanem egy féltékeny szeretőé. Mit éreztem hát, akkor?
Amantes, amentes. Szerelmesek, esztelenek, dixit Plautus.
Úgy döntöttem, hogy megelőző intézkedésként puhatolózom náluk, a magam módján
adok még nekik egy utolsó esélyt. Ahogy tartottam tőle, a lányom szerelmes volt a chileibe.
Biztos vagy benne?, kérdeztem. Persze hogy biztos vagyok, válaszolta. És mit akartok
csinálni? Semmit, apu, felelte a lányom, aki ezekben a dolgokban egyáltalán nem hasonlít
rám, sőt épp ellenkezőleg, az anyja pragmatizmusát örökölte. Adeo in teneris consuescere
multum est. Kicsivel később tanácskoztam Belanóval. Bejött az irodámba, ahogy minden
hónapban, hogy átadjon nekem egy költészeti kritikát az Ügyvédi Kamara lapjába, és hogy
kifizessem. Rendben, Belano, mondtam, amikor ott volt előttem, egy alacsony széken ült,
összeroppantotta a diplomáim törvényes súlya, és a masszív, három méterszer másfeles
tölgyfa íróasztalomon a nagy költők ezüstözött keretekben díszelgő fényképeinek aranysúlya.
Azt hiszem, most jött el az idő, mondtam, hogy előrelépj. Értetlenül nézett rám. Minőségi
előrelépésről beszélek, mondtam. Egy pillanatig mindketten hallgattunk, aztán kifejtettem,
mire gondolok. Azt akarom (az az elhatározásom, mondtam), hogy a kamarai lap kritikusából
a folyóiratom rendszeres szerzőjévé lépjen elő. Azt hiszem, az egyetlen megjegyzése egy elég
halk „hűha” volt. Ahogy azt látni fogod, magyaráztam, elég nagy a felelősségem, a
folyóiratnak napról napra nő a presztízse, Spanyolország és Latin-Amerika illusztris költői
publikálnak benne, gondolom, te is olvasod, és nem kerülte el a figyelmed a mostanában
közölt Pepe de Dios, Ernestina Buscarraons vagy Manolo Garcidiego Hijares, hogy a
rendszeres szerzői csapatunkat alkotó fiatal matadorainkat ne is említsem: Gabriel Cataluña,
akit a mutatói arra predesztinálnak, hogy ő legyen a mindannyiunk által várva várt, nagy,
kétnyelvű költőnk, Rafael Logroño, aki rettentően fiatal, mégis zavarba ejtő a költői ereje,
Ismael Sevilla, aki frappáns és választékos, Ezequiel Valencia, aki jelenleg képes
Spanyolország legkiválóbb radikálisan modern szonettjeinek megalkotására, lángoló szívű és
hűvösen intelligens stiliszta, ugyanakkor természetesen ne feledkezzünk meg a verskritika két
gladiátoráról, a szinte mindig könyörtelen Beni Algecirasról, és az Autónoma tanáráról, az
ötvenes évek költészetének szakértőjéről, Toni Melilláról. Férfiak egytől egyig, zártam a
mondandómat, és engem ért az a megtiszteltetés, hogy vezessem őket, a nevük méltó rá, hogy
bronzbetűkkel csillogjon ennek a téged is befogadó országnak az irodalmában – az
óhazáéban, ahogy felétek mondják –, te pedig a társaságukban dolgoznál.
Aztán elhallgattam, és egy darabig néztük egymást, jobban mondva én néztem, valamiféle
jelet kerestem az arcán, amely leleplezné, mi zajlik le a fejében abban a pillanatban, de
Belano csak a fotóimat nézegette, a műtárgyaimat, a diplomáimat, a képeimet, a
bilincsgyűjteményemet (többségük 1940 előtti volt, a gyűjtemény többnyire rémülettel vegyes
érdeklődést váltott ki az ügyfeleimből, valami viccet vagy ízléstelen szellemességet a
jogászkollégáimból, és csodálattal vegyes elragadtatást a hozzám ellátogató költőkből), az
irodámban tartott, jól megválogatott könyveim gerincét – többségük XIX. századi spanyol
romantikus költők első kiadása volt. Szóval a szeme úgy járta be a tárgyaimat, mint egy
patkány, mint egy apró, mérhetetlenül ideges patkány. Mit gondolsz?, szögeztem neki a
kérdést. Erre rám nézett, én pedig egy csapásra megértettem, hogy az ajánlatom süket fülekre
talált. Belano megkérdezte, mennyit szándékozom fizetni neki. Csak néztem, és nem
válaszoltam. A törtető máris a pénztárcára gondolt. Csak nézett rám, és várta, mit válaszolok.
Én őt néztem, és pókerarcot vágtam. Azt hebegte, hogy ugyanannyi lesz-e a fizetése, mint a
kamara lapjában. Fölsóhajtottam. Emere oportet, quem tibi oboedire velis. A tekintete
– kétségem nem volt felőle – egy gyáva patkány tekintete volt. Nem fizetek, mondtam. Csak a
nagyon-nagy neveknek, a fajsúlyos szignóknak, te egyelőre csak néhány kritikával
foglalkozol majd. Ő erre úgy ingatta a fejét, mintha azt idézné: O cives, cives, quaerenda
pecunia primum est, virtus post nummos. Aztán azt felelte, hogy még meggondolja, és elment.
Miután becsuktam az ajtót, a kezembe temettem az arcom, és egy darabig gondolkodtam.
Tulajdonképpen nem akartam ártani neki.
Olyan volt, mintha aludnék, mintha álmodnék, mintha rátalálnék a valódi
óriástermészetemre. Amikor fölébredtem, elindultam a lányomhoz, készen arra, hogy
lefolytassak vele egy hosszú apa-lánya beszélgetést. Valószínűleg régóta nem beszéltem vele,
rég nem hallgattam meg a félelmeit, az aggodalmait, a kételyeit. Propeccato magno paulum
supplicii satis estpatri. Aznap este elmentünk vacsorázni egy jó étterembe a calle Provenzán,
és bár csak az irodalomról beszéltünk, a bennem lakozó óriás úgy viselkedett, ahogy arra
számítottam: elegáns volt, derűs, megértő, tele tervekkel, imádta az életet. Másnap
meglátogattam a kisebbik lányom, és kocsival elmentünk La Florestába, egy barátnőm
házába. Az óriás körültekintően vezetett, és szórakozatóan beszélt. Amikor elbúcsúztunk, a
lányom adott egy csókot a homlokomra.
Ez még csak a kezdet volt, de a belsőmben, az agyam lángoló tutaján már éreztem az új
attitűdöm megnyugtató hatását. Homo totiens moritur quotiens amittit suos. Szerettem a
lányaimat, tudtam, hogy egy hajszálon múlt, hogy elveszítsem őket. Lehet, gondoltam, hogy
túlságosan egyedül maradtak, túl hosszú ideig voltak az anyjukkal – megalkuvó asszony, aki
ráadásul eléggé hajlamos rá, hogy elhanyagolja magát –, és most fontos, hogy előlépjen az
óriás, és megmutassa nekik, hogy életben van és gondol rájuk – nem többet –, olyan egyszerű
volt az egész, hogy dühös voltam (vagy talán csak szégyelltem magam), amiért nem tettem
meg korábban. Egyébként az óriás megjelenése nem csak abban segített, hogy javuljon a
viszonyom a lányaimmal. Észrevettem egy szembeötlő változást az ügyfelekkel való
mindennapi kapcsolattartásában az irodámban: az óriás nem félt semmitől, vakmerő volt,
azonnal eszébe jutottak a legváratlanabb trükkök, bárminemű félelemtől mentesen, behunyt
szemmel, pillanatnyi hezitálás nélkül képes volt eligazodni a bonyolult és szövevényes jogi
útvesztőkben. Az irodalmi kapcsolatokról már ne is beszéljünk. Ezen a terepen – és ezt valódi
örömmel konstatáltam – az óriás fennkölt volt és méltóságteljes, a világ fölé tornyosuló robaj
és szidalmak, folytonos állítás és tagadás, az élet forrása.
Már nem kémkedtem a lányom és a szánalmas szeretője után. Odero, sipotero. Si non,
invitus amabo. Ugyanakkor teljes szigorral lesújtottam Belanóra. Újra megtaláltam a békét.
Életem legszebb időszaka volt.
Most azokra a versekre gondolok, amelyeket megírhattam volna, de mégsem írtam meg,
és legszívesebben nevetnék és sírnék egyszerre. De akkoriban nem gondoltam a versekre,
amelyeket megírhattam volna: megírtam őket, azt hittem, megírom őket. Akkoriban kiadtam
egy könyvet: elértem, hogy a kor egyik legnagyobb presztízsű kiadójánál jelenjen meg.
Természetesen én álltam minden költséget, ők csak nyomdába küldték és terjesztették a
könyvet. Quantum quisque sua nummorum servat in arca, tantum habet et fidei. Az óriás nem
aggódott a pénz miatt, ellenkezőleg, forgatta, elosztotta, gyakorolta fölötte a hatalmat, úgy,
ahogy az egy óriástól elvárható, félelem nélkül, szégyenérzet nélkül.
A pénzről persze kitörölhetetlen emlékeim vannak. Ezek az emlékek úgy csillognak, mint
egy részeg az esőben, vagy egy beteg az esőben. Tudom, volt idő, amikor a pénzem viccek és
tréfák leit-motiv-ja volt. Vilius argentum est auro, virtutibus aurum. Tudom, volt idő, a
folyóiratom pályafutásának elején, amikor fiatal szerzőim vagyonom eredetén élcelődtek.
Azzal az arannyal fizetsz a költőknek, mondták, amelyet tisztességtelen pénzemberektől
kapsz, sikkasztó bankároktól, drogcsempészektől, nők és gyerekek gyilkosaitól,
pénzmosóktól, korrupt politikusoktól. De én nem vesződtem azzal, hogy válaszoljak a
koholmányokra. Plus augmentantur rumores, quando negantur. Valakinek védenie kell a
gyilkosokat, védenie a becsteleneket, védenie azokat, akik válni akarnak, és nincs kedvük
hozzá, hogy a feleségük elvigye minden vagyonukat, valakinek őket is védenie kell. És az
ügyvédi irodám védte mindannyiukat, az óriás pedig mindannyiukat föloldozta, de megkérte
mindezért a megfelelő árat. Ez a demokrácia, ostobák, mondtam nekik, tessék megtanulni. Ha
tetszik, ha nem. A megkeresett pénzen viszont nem jachtot vettem, hanem irodalmi folyóiratot
alapítottam. És bár tudtam, hogy ez a pénz perzselte néhány fiatal költő lelkiismeretét
Barcelonában és Madridban, amikor volt egy szabad percem, hátulról, néma csöndben
odamentem hozzájuk, és megböktem a vállukat a tökéletesen manikűrözött ujjam hegyével
(nem úgy, mint most, amikor még a körmöm alatt is vérzik), és belesúgtam a fülükbe: non
olet. Nincs szaga. A Barcelona és Madrid vizeldéiben megkeresett pénzérméknek nincs szaga.
A Zaragoza vécéiben megkeresett pénzérméknek sincs szaga. A Bilbao csatornáiban talált
pénzérméknek sincs szaga. És ha van is szaguk, akkor kizárólag pénzszaguk van. Olyan
szaguk van, mint a dolgoknak, amiket az óriás éppen venni akar rajtuk. A fiatal költők
megértették mindezt, és bólintottak, bár előfordulhat, hogy nem fogták föl teljes egészében,
mit akarok nekik mondani, miféle rémisztő és véget nem érő leckét szeretnék elültetni abban a
tökkelütött fejükben. És ha mégis akadt olyan, aki elsőre nem értette meg – amit azért kétlek
–, megértette, amikor látta a publikált szövegeit, amikor érezte a frissen nyomott oldalak
illatát, amikor látta a nevét a borítón vagy a tartalomjegyzékben, megérezte, valójában mihez
hasonlít a pénz szaga: az óriás erejéhez és eleganciájához. Akkor aztán véget ért az élcelődés,
mindannyian fölnőttek, és követtek engem.
Mindannyian, kivéve Arturo Belanót, ő nem követett, annál az egyszerű oknál fogva,
hogy nem hívtam. Sequitur superbos ultor a tergo deus. És az engem követők mindegyike
karriert indított az irodalom világában, vagy megszilárdította a korábban elindított, de még
gyerekcipőben járó karrierjét, kivéve Arturo Belanót, mert ő elmerült abban a világban, ahol
mindennek szaga van, minden szar-, vizelet-, rothadás-, nyomor- és betegségszagú, a
világban, ahol fullasztó és zsibbasztó volt a bűz, és az egyetlen dolog, amelynek nem volt
szaga, a lányom teste volt. És én egyetlen ujjamat sem mozdítottam, hogy véget vessek annak
a kóros kapcsolatnak, hanem kivártam. És egy nap megtudtam – ne kérdezzék, hogyan, mert
nem emlékszem –, hogy még a lányom, a gyönyörű nagyobbik lányom is bűzleni kezdett a
castroverdei kemping szerencsétlen volt gondnoka szerint. Bűzleni kezdett a lányom szája. És
a bűz fölkúszott a ház falára, ahol akkoriban a castroverdei kemping szerencsétlen volt
gondnoka lakott. És a lányom – akinek nem hagyom, hogy bárki megkérdőjelezze a higiénés
szokásait – folyton szájat öblített, fölkelés után, délelőtt, ebéd után, délután négykor, hétkor,
vacsora után, lefekvés előtt, mégis képtelen volt eltüntetni a szagot, kiirtani vagy elfedni a
bűzt, amelyet úgy szagolt vagy szimatolt ki a gondnok, mint egy sarokba szorított állat, és bár
a lányom két fogmosás között is Listerine-nel öblögette a száját, a szag nem múlt el,
átmenetileg eltűnt, csak hogy aztán a legalkalmatlanabb pillanatokban ismét fölbukkanjon,
hajnali négykor, a gondnok széles, hajótörött ágyán, amikor az félálomban odafordult a
lányomhoz, és rámászott, elviselhetetlen szag volt, amely kikezdte a türelmét és az
odafigyelését, a pénz szaga, a költészet szaga, és talán a szerelem szaga is.
Szegény lányom. A bölcsességfogam, mondogatta. Szegény lányom. Az utolsó
bölcsességfogam, épp készül kibújni. Ezért büdös a szám, mondta a castroverdei kemping
egyre kedveszegettebb volt gondnokának. A bölcsességfog! Numquam aliud natura, aliud
sapientia dicit. Egy este meghívtam vacsorázni. Csak te gyere, mondtam, bár addigra már alig
találkozott Belanóval, de én kikötöttem: csak te gyere, lányom. Éjjel háromig beszélgettünk.
Én beszéltem neki az óriás által elegyengetett útról, az útról, amely az igazi irodalomhoz
vezet, ő beszélt a bölcsességfogáról, azokról az új szavakról, amelyeket ez a kibújó
bölcsességfog helyezett el a nyelvén. Kicsivel később, egy irodalmi összejövetelen, szinte
nem is tulajdonítva neki jelentőséget, mintegy mellékesen, a lányom bejelentette, hogy
szakított Belanóval, és jobban belegondolva, nem nézné jó szemmel, ha ő továbbra is részt
vehetne a folyóirat illusztris kritikusi csapatának munkájában. Non aetate verum ingenio
apiscitur sapientia.
Az ártatlan szívem! Abban a pillanatban szerettem volna azt mondani neki, hogy Belano
sosem tartozott a kritikusok csapatához, ami egészen nyilvánvaló volt, ha valaki föllapozta a
folyóirat utolsó tíz számát. De nem szóltam semmit. Az óriás megölelte, és megbocsátott neki.
Az élet ment tovább. Urget diem nox et dies noctem. Julien Sorel meghalt.
Akkoriban, hónapokkal azután, hogy Arturo Belano teljesen eltűnt az életünkből, egy
éjszaka, álmomban, ismét hallottam azt az üvöltést, amely egyszer a castroverdei kempingben
tört elő az akna szájából. In se semper armatus Furor, ahogy Seneca mondta. Remegve
ébredtem. Emlékszem, hajnali négy óra volt, és ahelyett, hogy visszabújtam volna az ágyba,
megkerestem a könyvtáramban Pío Baraja novelláját, A szakadék-ot, bár nem egészen tudtam,
hogy minek. Kétszer olvastam el, amíg megvirradt, először lassan, még az álom ködfelhőitől
elgémberedve, másodszor gyorsan, többször is visszatérve egyes bekezdésekhez, amelyeket
különösen meghatározónak éreztem, vagy amelyeket nem sikerült megértenem. Könnyes
szemmel megpróbáltam harmadszor is elolvasni, de az álom legyűrte az óriást, és elaludtam a
könyvtár foteljában.
Amikor reggel kilenckor fölébredtem, fájt minden porcikám, és minimum harminc
centivel alacsonyabb lettem. Lezuhanyoztam, fogtam don Pío könyvét, és bementem az
irodába. Miután ott elrendeztem néhány fontos ügyet, nil sine magno vita labore dedit
mortalibus, meghagytam, hogy ne zavarjanak, és ismét átadtam magam A szakadék
szigorának. Miután befejeztem, behunytam a szemem, és a férfiak félelmére gondoltam. Miért
nem ereszkedett le senki, hogy kiszabadítsa a gyereket?, kérdeztem. Miért félt még a saját
nagyapja is?, mondtam magamban. Ha azt gondolták, hogy meghalt, miért nem ment le senki
fölhozni az apró testét, a fenébe is?, kérdeztem magamban. Azután becsuktam a könyvet, és
járkálni kezdtem az irodámban, mint egy ketrecbe zárt oroszlán, egy idő után már nem bírtam
tovább, ledőltem a kanapéra, összehúztam magam, amennyire csak tudtam, és hagytam, hogy
folyjanak az ügyvédkönnyek, a költőkönnyek és az óriáskönnyek, együtt oldódva föl az izzó
magmában, de a legkevésbé sem könnyítettek a lelkemen, inkább toltak tovább az akna szája
felé, a nyitott hasadék felé, amelyet (az irodám tárgyait elfátyolozó) könnyek ellenére is egyre
tisztábban láttam, a hasadék felé, amelyet – nem tudom, miért, valójában nem állt
szándékomban – egy fogatlan szájjal azonosítottam, fogakkal teli szájjal, megkövült
mosollyal, egy fiatal lány nyitott szemérmével, a föld mélyéről engem bámuló szemmel,
ártatlan szem volt (de valahogy mégis sötét), mert én tudtam, hogy a szem azt képzeli, hogy
miközben engem néz, őt nem nézi senki, elég abszurd helyzet volt, mert hát elkerülhetetlen
volt, hogy miközben ő minket néz, a hozzám hasonló óriások és volt óriások őt nézzék. Nem
tudom, mennyi ideig maradtam így. Aztán fölálltam, bementem a mosdóba, hogy megmossam
az arcom, és szóltam a titkárnőmnek, hogy mondja le minden aznapi programomat.
Az azt követő hetekben mintha álomban éltem volna. Mindent jól csináltam, ahogy
szoktam, de már nem a saját bőrömben voltam, hanem azon kívül, facies tua computat annos,
figyeltem magam, részvétet éreztem, szigorú önkritikát gyakoroltam, gúnyolódtam a
nevetséges modoromon, az allűrjeimen és az üres mondataimon, melyek tudtam, hogy nem
vezetnek sehová.
Hamar megértettem, mennyire hiábavaló volt minden törekvésem: a törvények aranyló
labirintusában utat keresők éppúgy, mint azok, amelyeket az irodalom mélységének mélysége
felé indítottam útnak. Interdum lacrimae pondera vocis habent. Rájöttem arra, amit Arturo
Belano már találkozásunk első napjától fogva tudott: csapnivaló költő vagyok.
Mondjuk a szerelemben még mindig teljesítettem, vagyis még mindig fölállt, bár az
étvágyam meredeken csökkent: rossz volt látni magam baszás közben, rossz volt látni magam
az akkori barátnőm védtelen testén (szerencsétlen ártatlan lélek!), akit hamarosan el is
vesztettem. Apránként inkább az ismeretlenek felé fordultam, lányokat kerestem, akiket bárok
és egész éjjel nyitva tartó diszkók pultjainál szedtem össze, és akiket – legalábbis eleinte
– még meg tudtam téveszteni a korábbi óriáserőm szemérmetlen demonstrálásával. Néhányan
közülük – fáj kimondanom – a lányaim lehettek volna. Ez a fölismerés nemegyszer in situ ért,
és úgy felkavart, hogy kedvem támadt volna üvöltve, nagyokat szökellve kirohanni a kertbe,
persze a szomszédokra való tekintettel ezt mellőztem. Akárhogy is, amor odit inertes,
továbbra is lefeküdtem nőkkel, és boldoggá tettem őket (az ajándékokat, amelyekkel azelőtt a
fiatal költőket halmoztam el, most már az eltévelyedett fiatal lányoknak adtam), az ő
boldogságuk pedig késleltette az én boldogtalanságom kezdetét, mely végül akkor jött el,
amikor elaludtam, és a hasadék szájából fölszálló kiáltásokkal álmodtam, vagy azt álmodtam,
hogy ezekkel álmodom, Galíciával, amelynek egésze egy vadállat pofájára emlékeztetett, egy
hatalmas, fájdalmasan nagyra szétfeszített zöld szájra, a háttérben a lángoló égbolt, az
elhamvadó világ, annak a harmadik világháborúnak az üszkös maradványai, amely soha nem
történt meg, legalábbis nem az én életemben, a farkast pedig néha Galiciában csonkították
meg, máskor viszont Baszkföld, Asztúria, Aragónia, sőt! akár Andalúzia is lehetett
mártíromságának színtere, és az álomban, emlékszem, mindig Barcelonában kerestem
menedéket, egy civilizált városban, de a farkas még Barcelonában is úgy üvöltött, hogy majd
megszakadt, de szétszakadt az ég is, és minden elveszett.
Vajon ki kínozta?
Nemegyszer föltettem magamnak ezt a kérdést.
Ki miatt üvöltött a farkas minden éjjel vagy hajnalban, miközben kimerülten zuhantam az
ágyamba vagy idegen kanapékra.
Insperata accidunt magis saepe quam quae, mondtam magamnak.
Azt gondoltam, hogy az óriás az.
Egy darabig megpróbáltam alvás nélkül aludni. Csak a fél szemem lehunyva. Bejutni
valahogy az álom sikátoraiba. De bármennyit erőlködtem, csak a szakadék nyílásáig jutottam,
nemo in sese tentat descendere, ott megálltam, és hallgattam: a nyugtalan álmom horkanásait,
a távoli zajokat, melyeket az utcáról hozott a szél, a múltból érkező tompa morajlást, az ijedt
kempingezők értelmetlen szavait, a szakadék körül tanácstalanul körözök lépteinek zaját, a
kempingből érkező erősítés megjöttét bejelentő hangokat, egy anya sírását (aki néha a saját
anyám volt!), a lányom értelmezhetetlen szavait, a kövek hangját, amelyek apró guillotine-
pengeként zuhantak alá, amikor a gondnok elindult lefelé a gyerekért.
Egy nap úgy döntöttem, hogy megkeresem Belanót. A saját érdekemben tettem, a saját
egészségem érdekében. De mintha nyomtalanul elnyelték volna a kontinense életében oly
gyalázatosnak bizonyult nyolcvanas évek. Néha fölbukkantak olyan költők a folyóiratom
szerkesztőségében, akik koruknál vagy nemzetiségüknél fogva ismerhették volna, tudhatták
volna róla, hol él, mit csinál, de az az igazság, hogy ahogy múlt az idő, a neve lassan
elmosódott. Nihil est amis velocius. Amikor ezt elmondtam a lányomnak, kaptam tőle egy
ampurdani címet meg egy szemrehányó pillantást. A címen egy olyan ház volt, ahol hosszú
ideje nem lakott senki. Egy különösen kilátástalan éjszakán még a castroverdei kempinget is
fölhívtam. Bezárt.
Egy idő után azt hittem, megszokom majd, hogy egy őrült óriással élek, és hogy
éjszakánként üvöltés száll föl a szakadékból. Békét kerestem, és ha nem békét, akkor
kikapcsolódást, a társasági életben (amit az eltévelyedett lányok miatt egy kissé
elhanyagoltam) és a folyóiratom bővítésében, valamiféle hivatalos kitüntetésben, melyet a
Generalitat galegó emigráns voltom miatt mindig is vonakodott megadni nekem. Ingrata
patria, ne ossa quidem mea habes. Békét kerestem a költőkhöz fűződő kapcsolataimban és a
partnereim odaadásában. Nem találtam meg. Találtam viszont reményvesztettséget és
ellenszegülést. Alabástromnőket, akik elvárták, hogy selyemkesztyűs kézzel bánjak velük (és
mindannyian túllépték már az ötvenéves kort!), funkcionáriusokat a castroverdei kempingből,
akiknek a szemében láttam, hogy pusztán a jóvátehetetlentől megrémült galegók, és a
látványuktól csak még jobban eluralkodott rajtam a sírhatnék, de találtam a porondon
megjelenő új folyóiratokat is, amelyek a létezésükkel folyamatosan sakkban tartották az
enyémet. Békét kerestem, de nem találtam meg.
Azt hiszem, addigra már fejből el tudtam mondani don Pío novelláját, periturae parcere
chartae, de továbbra sem értettem az egészből semmit. Az életem látszólag a középszerűség
megszokott terepén zajlott, de tudtam, hogy már a pusztulás földjén járok.
Végül halálosan megbetegedtem, és otthagytam a munkát. Az elveszett személyiségem
visszaszerzésére tett végső erőfeszítésként megpróbáltam elintézni, hogy nekem ítéljék
Barcelona Város Nagydíját. Contemptu famae contemni virtutes. Akik tudtak az egészségi
állapotomról, azt hitték, hogy valamiféle posztumusz elismerést szeretnék kapni még
életemben, és nyersen bíráltak. Én csak megpróbáltam úgy meghalni, hogy saját magam
vagyok, nem pedig egy fül a szakadék szélén. A katalánok csak azt értik meg, ami jó nekik.
Végrendeletet írtam. Fölosztottam a javaimat – bár nem volt olyan sok belőlük, mint
ahogy gondoltam – a családom nőtagjai és két eltévelyedett lány között, akiket időközben
megkedveltem. Nem is akarom elképzelni, milyen arcot vágnak majd a lányaim, ha
megtudják, hogy két éjszakai pillangóval kell osztozniuk a pénzemen. Venenum in auro
bibitur. Aztán leültem az elsötétített irodámba, és – mint egy diorámában – láttam, ahogy
elmegy előttem a gyönge test és az erős agy, mint az egymást gyűlölő férj és feleség, aztán
karonfogva elmegy előttem az erős test és a gyönge agy, a másik mintapár, egy parkban
voltak, ami olyasmi lehetett mint a Ciudadela park (bár esetenként inkább olyan volt, mint a
Gianicolo a piazzale Giuseppe Garibaldi környékén), rettentő fáradtak voltak és
fáradhatatlanok, a rákbetegek vagy prosztatakárosultak tempójában, szép ruhában, a méltóság
egyfajta rémisztő dicsfénye övezte őket, az erős test és a gyönge agy jobbról balra, a gyönge
test és az erős agy pedig balról jobbra sétált, és minden alkalommal, amikor összetalálkoztak,
köszöntek egymásnak, de nem álltak meg, nem tudom, jólneveltségből-e, vagy azért, mert
– ha felületesen is, de – ismerték egymást a korábbi sétáikról, és az jutott az eszembe: az
istenért, beszéljenek, beszéljenek, beszélgessenek, a párbeszéd maga a kulcs bármely ajtóhoz,
ex abundantia cordis os loquitur, de a két férfi, a gyönge agy és az erős agy csak biccentett a
fejével, a két nő pedig, a gyönge test és az erős test talán csak biccentett a szemével (szemmel
nem lehet biccenteni, mondta nekem egy nap Toni Melilla, de mekkorát tévedett, persze hogy
lehet biccenteni, sőt még meg is lehet hajolni), mint két büszke szuka, megpuhítva a sors
kemencéjében, ha élhetek ezzel a kifejezéssel, bár nyilvánvalóan értelmetlen kifejezés, mégis
édes, mint egy hegyoldalon elveszett szuka.
Aztán befeküdtem egy barcelonai klinikára, aztán befeküdtem egy New York-i klinikára,
aztán egy éjszaka a fejembe szállt a rossz galegó vérem, kitéptem magamból a szondákat,
fölöltöztem, és elutaztam Rómába, ahol befeküdtem az Ospedale Britannicóba – ott dolgozik
egy orvos barátom, Claudio Palermo Rizzi, aki nem túl gyakori szabad perceiben költő –, és
miután elvégeztek rajtam számtalan tesztet és gaztettet (amelyeket már elvégeztek
Barcelonában és New Yorkban is), előálltak azzal a diagnózissal, hogy már csak néhány nap
van hátra az életemből. Qui fodit foveam, incidet in eam.
Hát itt vagyok, nincs már kedvem visszamenni Barcelonába, de ahhoz sincs bátorságom,
hogy végleg itt hagyjam a kórházat, bár minden este fölöltözöm, és sétálni indulok a római
hold alatt, amelyet életem egy olyan távoli korszakában ismertem és csodáltam meg először,
amelyről naivan azt gondoltam, hogy boldog és feledhetetlen, ma mégis görcsös
hitetlenséggel tudom csak fölidézni. És a lépteim tévedhetetlenül vezetnek a via Claudián a
Colosseumig, aztán a viale Domus Aureán a via Mecenatéig, majd a via Botta után balra
fordulok a via Terme di Traianón, és már meg is érkeztem a pokolba. Etiam periere ruinae.
Azután hallgatom sorban a szakadék szájából széllökésszerűen feltörő üvöltéseket, és
esküszöm, megpróbálom megérteni ezt a beszédet, de akárhogy erőlködöm, nem sikerül.
Legutóbb meséltem erről Claudiónak. Te kuruzsló, mondtam neki, minden este sétálni
megyek, és hallucinációim vannak. Mit látsz?, kérdezte a poéta-doktor. Nem látok semmit,
hangos hallucinációk. Mit hallasz?, kérdezte látható megkönnyebbüléssel az állítólagos
szicíliai nemes. Üvöltéseket, mondtam. Jól van, akkor semmi komoly, figyelembe véve az
állapotodat, az érzékenységedet, akár azt is mondhatnánk, hogy ez tulajdonképpen normális.
Komoly vigasz.
Akárhogy is, a leírhatatlan Claudiónak sem mesélek el mindent, ami velem történik.
Imperitia confidentiam, eruditio timorem creat. Például: nem mondtam el neki, hogy a
családom nem tud a pillanatnyi egészségi állapotomról. Például: nem mondtam el neki, hogy
határozottan megtiltottam nekik, hogy meglátogassanak. Például: nem mondtam el neki, hogy
teljes bizonyossággal tudom, hogy nem az Ospedale Britannico falai közt fogok meghalni,
hanem valamelyik este a Parco di Traianóban, a bokrok alatt elrejtőzve. Vajon saját magam, a
saját szándékom vonszol majd el végső növényi búvóhelyemre, vagy mások lesznek azok,
római tolvajok, római hímringyók, római pszichopaták rejtik majd el a testemet – tettük
bűnjelét – az égő csipkebokrok alá? Akárhogy is, tudom, hogy a termákban vagy a parkban
fogok meghalni. Tudom, hogy az óriás vagy az óriás árnyéka majd összehúzza magát,
miközben üvöltések lövellnek ki a Domus Aureából, majd szétterülnek egész Róma fölött
– fekete és erőszakos felhő –, és tudom, hogy az óriás majd azt mondja, vagy azt suttogja:
mentsék meg a kisdedet, és tudom, hogy senki sem fogja meghallani a kérését.
Hát eddig tartott a költészet, ez a rossz ribanc, aki álnokul követett annyi éven át. Olet
lucernam. Most elmesélhetnék két-három viccet, de így hirtelen csak egy jut eszembe,
méghozzá az az egy is galegós. Nem tudom, hogy ismeritek-e. Egy ember fogja magát, és
nekiindul gyalog egy erdőben. Példának okáért én magam, gyalogolok egy olyan erdőben,
mint a Parco di Traiano, vagy mint a Traianus termái, de elvadulva, az erdőirtások nélkül.
Szóval gyalogol az illető, gyalogolok az erdőben, és szembejön ötszázezer síró galegó. Erre
megállok (a délceg óriás, a kíváncsi óriás, még egyszer utoljára), és megkérdezem tőlük, miért
sírnak. Megáll az egyik galegó, és azt feleli: mert egyedül vagyunk, és eltévedtünk.
21

Daniel Grossman, az Alameda egyik padján ülve, Mexikóváros, 1993. február. Már évek óta
nem láttam, és amikor visszamentem Mexikóba, az volt az első dolgom, hogy róla kérdezzek,
Norman Bolzmanról, merre van, mit csinál. A szülei azt mondták, hogy tanít az UNAM-on, és
sok időt tölt egy Puerto Ángel közelében bérelt házban, ahol nincs telefon, Norman pedig oda
szokott visszavonulni, hogy írjon és gondolkodjon. Aztán fölhívtam a többi barátomat.
Kérdezősködtem. Elmentünk vacsorázni. Így tudtam meg, hogy Claudiával mindennek vége,
és Norman most egyedül él. Az egyik nap találkoztam Claudiával egy festőnél, akit akkor
ismertünk meg mindhárman – Claudia, Norman és én –, amikor még egyikünk sem volt több
húszévesnél. Akkoriban a szóban forgó festő valószínűleg – úgy számolom – még tizenhét
sem volt, és mindannyiunknak az volt a véleménye, hogy igazán jó festő lesz belőle. A
vacsora ízletes volt, a kaja abszolút mexikói, gondolom, a tiszteletemre, mivel egy elég
hosszúra nyúlt távollét után tértem vissza Mexikóba, aztán Claudiával kimentünk a teraszra,
és a házigazdánkat kritizáltuk, Claudia gyönyörű volt, kinevette a festőt, emlékszel, kérdezte,
hogy ez a marha megfogadta, hogy jobb lesz, mint Paalen? Hát, aztán rosszabb lett, mint
Cuevas! Nem tudom, komolyan mondta-e, Claudiának sosem tetszett Cuevas, de a festővel,
Abraham Manzurral gyakran találkozott, Abrahamnak akkor már neve volt a mexikói
művészeti életben, a képei jól fogytak az Egyesült Államokban, akárhogy is, az biztos, hogy
már nem az a rendkívül ígéretes fiatal volt, akivel a hetvenes évek Mexikóvárosában
találkoztunk – Claudia, Norman és én –, és akiről egy picit jóindulatúan – a festő két-három
évvel fiatalabb volt nálunk, és ebben a korban néhány év eltérés még számít – úgy tartottuk,
hogy ő a művész megtestesítője, vagy a művész elhivatottságának megtestesítője. Lényeg a
lényeg, Claudia ma már máshogy látta. Ahogy én is. Pontosabban: már nem vártunk tőle
semmit. Csak egy töpszli, elég vaskos mexikói zsidó volt, sok baráttal és sok pénzzel. Én
viszont, hogy messzebb ne menjünk: egy magas, vékony mexikói zsidó, munka nélkül,
Claudia pedig egy gyönyörű argentin–mexikói zsidó, PR-es a főváros egyik legjelentősebb
galériájában. Mindannyian nyitott szemmel, bezárva egy sötét folyosóra, nem mozdulunk,
várakozunk. De nem kell nyomatékosítani.
Én viszont – legalábbis aznap éjszaka – nem nyomatékosítottam, nem kritizáltam senkit,
nem is űztem gúnyt a festőből, aki volt olyan kedves, és meghívott magához vacsorázni, még
ha nem is másért, csak, hogy dicsekedjen, meséljen a dallasi és San Diegó-i kiállításokról,
ahogy hallom, ezek a városok szinte már a Mexikói Köztársaság részét képezik. Aztán
elkísértem Claudiát és Claudia partnerét – egy nála úgy tíz évvel, vagy talán tizenöttel is
idősebb ügyvéd volt, elvált fickó, egyetemista gyerekekkel, egy német cég mexikói
leányvállalatának igazgatója, mindenen aggódott, és már arra sem emlékszem, milyen
becenéven szólította néha Claudia, nem sokkal azután szakítottak, ilyen volt Claudia, ilyen
most is, egyetlen kapcsolata sem tartott tovább egy évnél. Az az igazság, hogy nem
beszélhettünk túl sokat, nem önthettük ki a szívünket, nem tehettük föl egymásnak azokat a
kérdéseket, amelyeket föl kellett volna tennünk. Az estéből a vacsorára emlékszem, arra, hogy
jóízűen ettem, a festő és pár barátja képeire, elszórva a túlságosan is tágas nappaliban, Claudia
mosolygó arcára, az éjszakai főváros utcáira, és a – reméltnél valamivel hosszabb – hazaútra a
szüleim házáig, ahova arra az időre költöztem, amíg egy kicsit tisztázódik a helyzetem.
Nem sokkal később elindultam Puerto Ángelbe. Az utat busszal tettem meg, a fővárostól
Oaxacáig, aztán Oaxacából egy másik vonalon Puerto Ángelig, és amikor végül
megérkeztem, fáradt voltam, sajgott mindenem, és már csak arra vágytam, hogy bedőljek az
ágyba, és aludjak egyet. Norman háza a külvárosban volt, egy La Loma nevű környéken,
kétszintes kertes ház, a földszint betonból, az emelet fából, cseréptetővel, és volt egy apró,
elvadult kertje, tele murvafürttel. Norman természetesen nem számított rám, mégis, amikor
megláttuk egymást, az volt az érzésem, hogy ő az egyetlen ember, aki örül, hogy visszajöttem.
Ahogy a busz rátért Oaxaca útjaira, az idegenség érzése – amely azóta velem volt, hogy a
Mexikóváros repülőterének betonjára léptem – észrevétlenül oldódni kezdett, én pedig
átadtam magam a tudatnak, hogy ismét Mexikóban vagyok, és megfordulhatnak a dolgok, bár
valójában nem tudtam, hogy a fordulat – ha bekövetkezik – jó vagy rossz irányba mutat majd,
a fordulatok többnyire már csak ilyenek, Mexikó többnyire már csak ilyen. Norman viszont
csodálatosan fogadott, és öt napig nem foglalkoztunk semmi mással, csak fürödtünk a
tengerben, olvastunk a teraszon az árnyékban –, a függőágyaink szögeken lógtak, de a szögek
apránként megadták magukat, és a hátsónk a végén már a padlót súrolta –, söröztünk, és
hosszú sétákat tettünk La Loma egyik részén, ahol rengeteg szikla volt, és a strand mellett,
egy lépésre az erdőtől, ott álltak a halászok lezárt bódéi, amelyekbe egy tolvaj akár egy jól
irányzott rúgással is bejuthatott volna, és nem volt előttünk kérdés, a rúgás rést ütött volna a
falon, vagy összedöntötte volna az egész építményt.
Az ingatag viskók – bár ez csak most jut eszembe, akkor nem gondoltam rá – nemegyszer
furcsa érzést keltettek bennem, de ez nem a bizonytalanság vagy a szegénység volt, hanem
inkább a fölkavaró gyöngédség vagy a sorsszerűség, valószínűleg nem fogom tudni
elmagyarázni. Norman úgy hívta a helyet, hogy a „fürdő”, bár, amíg én ott voltam, nem
láttam, hogy bárki fürdött volna Puerto Ángelnek ezen a felén, a meglehetősen mogorva
strandokon. A nap többi részében beszélgettünk – főleg politikáról, az ország helyzetéről,
amit eltérő nézőpontból szemléltünk, mégis mindketten egyformán súlyosnak ítéltünk –, aztán
Norman bezárkózott a dolgozószobájába, és egy esszén dolgozott Nietzschéről, amelyet a
Revista del Colegio de México lapjain akart megjelentetni. Most visszagondolva rá, azt
hiszem, nem beszéltünk sokat. Vagyis, nem beszéltünk sokat magunkról. Talán én mondtam
valamit magamról az egyik este. Azt hiszem elmeséltem az összes kalandomat, az életem
Izraelben és Európában, de beszélgetni nem beszélgettünk.
Amikor már hatodik napja voltam ott, egy vasárnap reggel visszamentünk a fővárosba.
Hétfőn Normannak tanítania kellett az egyetemen, nekem pedig munkát kellett keresnem.
Norman fehér színű Renault-jával indultunk el Puerto Ángelből, a kocsit csak akkor
használta, ha Oaxacába jött, a fővárosban jobb szeretett tömegközlekedéssel mozogni.
Eleinte, azt hiszem, ugyanarról beszélgettünk, mint az alatt a hat nap alatt, A morál
genealógiájához című Nietzsche-kötetről – amelyben Norman minden egyes újraolvasáskor
(nagy fájdalmára) további csatlakozási pontokat talált a filozófus és a Németországot nem
sokkal később hatalmába kerítő nácizmus között –, az időjárásról, az évszakokról
– amelyekről azt gondoltam, hogy hiányozni fognak, de Norman biztosított róla, hogy
gyorsan el fogom őket felejteni –, emberekről, akiket hátrahagytam, és akiknek néha, de
okvetlenül szerettem volna egy-egy képeslapot küldeni. Nem tudom, melyik pillanatban
kezdett el Claudiáról beszélni. Csak arra emlékszem, hogy valahogy tudtam, mert onnantól
kezdve azonnal befogtam a számat, és hallgatni kezdtem. Azt mondta, hogy a kapcsolatuk
kicsivel azután ért véget, hogy ő dolgozni kezdett az egyetemen – ezt én már tudtam –, de a
szakítás nem volt – pedig sokan ezt gondolták – fájdalmas. Te tudod, ő milyen, mondta, mire
én azt feleltem, hogy igen, tudom. Majd úgy folyatta, hogy onnantól kezdve a kapcsolataiban
egyre inkább elhidegült a nőktől. Aztán elnevetette magát. Tökéletesen tisztán emlékszem a
nevetésére. Nem látszott egyetlen autó sem az úton, csak a fák, a hegyek és az ég, meg a
Renault hangja, ahogy tolta maga előtt a levegőt. Azt mondta, hogy lefekszik nőkkel, vagyis,
még mindig szeret lefeküdni nőkkel, de valamiért, még nem teljesen érti, hogy miért, egyre
több problémája akad ebből a szempontból. Milyen jellegű problémák?, kérdeztem.
Problémák, problémák, mondta Norman. Nem áll föl?, kérdeztem. Norman fölnevetett. Ez az,
nem gerjedsz be?, kérdeztem. Az csak a tünet, mondta, nem a probléma. Már válaszoltál is,
mondtam, nem áll föl. Norman megint nevetett. Le volt húzva az ablaka, és a szél borzolta a
haját. Bronzbarna volt a bőre. Boldognak látszott. Mindketten nevettünk. Néha nem gerjedek
be, mondta, de milyen már ez a szó, hogy begerjed? Nem, néha nem keményedik meg, de ez
csak tünet, sőt párszor még csak nem is tünet. Párszor csak vicc, mondta. Megkérdeztem,
hogy nem talált-e valakit ez alatt az idő alatt – a kérdésre kézenfekvőnek tűnt a válasz
–, Norman pedig azt felelte, hogy de, bizonyos értelemben igenis talált valakit, de mindketten
úgy gondolták – a nő elvált, kétgyerekes filozófia-tanárnő volt, akiről valamiért azt
képzeltem, hogy csúnya, de legalábbis csúnyább, mint Claudia –, hogy még várnak, nem
siettetik az eseményeket, jegelt kapcsolat volt.
Aztán a gyerekekről beszélt, a gyerekekről úgy általában, majd konkrétan a Puerto Ángel-
i gyerekekről, megkérdezte, hogy mit gondolok a Puerto Ángel-i gyerekekről, de igazság
szerint én semmit sem gondoltam a magunk mögött hagyott település gyerekeiről, valójában
föl sem tűnt, hogy léteznek!, szóval Norman rám nézett, és azt mondta: akárhányszor rájuk
gondolok, megtalálom a helyem. Szó szerint. Megtalálom a helyem. Arra gondoltam: jobb
lenne, ha helyettem az utat nézné, meg arra, hogy: valami baj van. De nem mondtam neki
semmit. Nem mondtam, hogy: vezess óvatosan, nem mondtam, hogy mi a baj, Norman?
Ehelyett a tájat figyeltem – fák és felhők, hegyek, lágy dombok, a trópusok –, miközben
Norman már valami másról beszélt, egy álomról, Claudia egyik álmáról, mikori?, nem olyan
régi, fölhívta telefonon valamelyik hajnalban, és elmesélte, nyilván még mindig nagyon jó
barátok. És tudod, miről szólt az az álom?, kérdezte. Mi az, tesó, mondtam, szeretnéd, hogy
megfejtsem? Egy álom tele színekkel, a háttérben csatával, egy távolodó csatával, amely
távolodtában húzza maga után az összes értelmezési lehetőséget. De Norman azt mondta: a
meg nem született gyerekeinkkel álmodott. Ne bassz, mondtam. Ezt jelenti az álom. Szerinted
a távolodó csata a meg nem született gyerekeitek? Nagyjából, felelte Norman. Ők a harcoló
alakok. És a színek? Az a maradék, mondta Norman, a maradék kibaszott absztrakciója.
Ezután a festőre gondoltam meg az absztrakt képeire, és valamiért úgy éreztem, ki kell
mondanom Normannek (valószínűleg beszéltünk már erről korábban, még Puerto Ángelben),
hogy az a seggfej Abraham Manzur eddig másodosztályú szorítókban küzdött, talán hogy
témát váltsak, vagy talán mert semmi mást nem tudtam mondani abban a pillanatban, amikor
tulajdonképpen egyáltalán nem számított, mit is mondok, mert Norman dirigált, és én
hozzáfűzhettem bármit, nem változtatott a cáfolhatatlan tényen, a Renault százhússzal
száguldott az elhagyott úton. Láttad a képeit?, kérdezte Norman. Néhányat, mondtam. És
hogy tetszettek?, kérdezte Norman, mintha mindaz, amiről Puerto Ángelban beszéltünk,
elfelejtődött volna. Rendben voltak, feleltem. És Claudiának hogy tetszettek? Nem közölte
velem a véleményét, feleltem. Egy darabig így folytattuk. Norman beszélt a mexikói
festészetről, az utak állapotáról, az egyetemi politizálásról, az álmok értelmezéséről, a Puerto
Ángel-i gyerekekről, Nietzschéről, én pedig nagy ritkán közbeszúrtam valami tőmondatot
vagy valami kérdést, ami csak arra volt jó, hogy tisztázzunk pár fogalmat, bár igazság szerint
addigra már szartam a fogalmakra, egyetlen dolgot akartam, minél előbb megérkezni a
fővárosba, hogy aztán soha az életben ne tegyem be többet a lábam Oaxaca államba.
Aztán Norman azt mondta: Ulises Lima. Emlékszel Ulises Limára? Persze hogy
emlékeztem. Hogyan is felejthettem volna el. Norman így folytatta: mostanában gyakran
gondolok rá, mintha Ulises Lima része lenne a mindennapjainak, vagy része az életének,
miközben én biztosan tudtam, hogy legföljebb közjáték volt, ráadásul meglehetősen zavaró
közjáték. Aztán Norman rám nézett, mintha kacsintásra várna, vagy egy cinkos szóra, de én
csak annyit mondtam neki, nézd az utat, figyelj a vezetésre, mert közben a Renault kicsit
jobbra sodródott, és már elértük a padkát, bár ez látszólag nem zavarta Normant, egy hirtelen
kormánymozdulattal egyenesbe állította, a megfelelő sávban, és megint rám nézett, mire azt
kérdeztem, mi van? Ulises Limára, persze, emlékszem, arra a néhány napra, amíg velünk volt
Tel-Avivban, mire Norman: nem vettél észre semmi különöset, semmit, ami eltérne a
megszokottól?, a hipernormális Norman. Én pedig azt feleltem: naná!, mert Ulises ilyen volt,
és titokban ilyennek szerettük, ő nem, Norman nem, ők ketten nem voltak barátok, leginkább
csak hallomásból ismerte, azokból a történetekből, amelyeket kamaszként meséltünk
egymásnak Ulisesről, viszont Claudia és én igen, mert akkoriban még azt hittük, hogy írók
leszünk, és mindent odaadtunk volna, hogy a zsigeri realistákhoz tartozzunk, ehhez a
meglehetősen patetikus csoporthoz, a fiatalság átverés.
Erre Norman azt mondta: ez nem a zsigeri realistákról szól, te marha, nem értettél meg
semmit. Mire én: akkor miről szól? Norman pedig – nagy megkönnyebbülésemre – levette
rólam a szemét, és pár percig az útra koncentrált, majd azt válaszolta: az életről, arról, hogy
mit vesztünk el, anélkül, hogy észrevennénk, és arról, hogy mit szerezhetünk ebből vissza. És
mi az, amit visszaszerezhetünk?, kérdeztem. Amit elvesztünk, azt sértetlenül
visszaszerezhetjük. Könnyen megcáfolhattam volna, de ehelyett én is letekertem az ablakot,
és hagytam, hogy a langyos szél belekapjon a hajamba, a fák elképesztő gyorsasággal
siklottak el mellettünk. Mit szerezhetünk vissza?, kérdeztem, és nem érdekelt, hogy egyre
nagyobb a sebesség, és egyre kevesebb az egyenes szakasz az úton, talán mert Norman
mindig is biztonságosan vezetett, és képes volt rá, hogy közben beszéljen, engem figyeljen,
cigarettát keressen a kesztyűtartóban, meggyújtsa, sőt néha előre is nézzen, de ezalatt ne
vegye le a lábát a gázpedálról. Bármikor döntő szerepet játszhatunk újra, abban a pillanatban,
amikor csak akarjuk, mondta. Emlékszel arra a néhány napra, amíg Ulises velünk volt Tel-
Avivban? Persze hogy emlékszem, mondtam. Tudod, miért ment Tel-Avivba? Persze hogy
tudom, az elbaszott Ulises szerelmes volt Claudiába, feleltem, őrülten szerelmes volt
Claudiába, javított ki Norman, annyira őrülten, hogy nem látta meg, mi van tőle egy
karnyújtásnyira. Nem vett az észre lófaszt sem, mondtam, igazából nem tudom, hogy is nem
patkolt el. Tévedsz, mondta Norman (valójában Norman ezt üvöltve mondta), tévedsz,
tévedsz, akkor sem tudott volna meghalni, ha meg akart volna halni. Na jó, ő Claudiáért ment,
Claudiához ment, mondtam, de nem alakultak jól a dolgai.
Igen, ő Claudiáért ment, mondta nevetve Norman. Kibaszott Claudia, milyen gyönyörű
volt, emlékszel? Persze hogy emlékszem, feleltem. És emlékszel, hol aludt Ulises, amíg
nálunk volt? A kanapén, mondtam. Azon a kurva kanapén!, mondta Norman. Maga a
megtestesült romantikus szerelem. Küszöb. Senki földje. Aztán motyogott valamit, de olyan
halkan, hogy iszonyúan meg kellett erőltetnem magam, hogy kihámozzam a szavait az úton
nyílként süvítő Renault zajából, és a karomon az arcomig fölkúszó menetszél zajából: néha
este, mondta, nekiállt sírni. Mi van?, kérdeztem. Néha éjszaka, amikor fölkeltem, hogy
kimenjek a vécére, hallottam, hogy zokog. Ulises? Ő, te soha nem hallottad? Nem, feleltem,
én végigalszom az éjszakát. Milyen szerencsés vagy, mondta Norman, bár ez úgy hangzott,
mintha inkább azt mondaná, milyen peched van, tesó. És miért sírt?, kérdeztem. Nem tudom,
felelte Norman, soha nem kérdeztem meg tőle, én csak kimentem a fürdőszobába, és amikor
átmentem a nappalin, hallottam, ennyi az egész, még az is lehet, hogy nem is sírt, lehet, hogy
éppen kiverte, és az élvezettől nyögdécselt, azt hallottam, érted? Nagyjából értem,
válaszoltam. De az is lehet, hogy mégsem verte ki, mondta Norman. Vagy hogy nem is sírt.
Hát akkor? Lehet, hogy aludt, mondta Norman, lehet, hogy Ulises álmában produkálta a
nyögéseket. Sírt álmában? Veled sosem fordult még elő?, kérdezte Norman. Hát, az igazat
megvallva, nem, válaszoltam. Az első pár éjszaka félelmetes volt, mondta Norman, félelmetes
volt ott maradni, állni a nappaliban, a félhomályban, és őt hallgatni. Egyszer mégis maradtam,
és egy csapásra megértettem mindent. Mit kellett megértened?, kérdeztem. Mindent,
mindennek a lényegét, mondta Norman, és aztán elnevette magát. Hogy miről álmodik Ulises
Lima? Nem, nem, mondta Norman, és a Renault még jobban nekiiramodott.
Milyen érdekes: a nekiiramodástól eszembe jutott az osztrák óriás, akivel Ulises egy
hónap elteltével megjelent, és azt mondtam Normannak: emlékszel arra az osztrák csávóra,
Ulises barátjára? Mire Norman fölnevetett, és azt válaszolta, persze, hogyne, de nem erről van
szó, amikor Ulises visszajött Tel-Avivba, már nem volt a régi, a régi volt, de nem volt a régi,
már nem zokogott éjszakánként, már nem sírt, alaposan szemmel tartottam, és ez föltűnt, talán
az a kibaszott Ulises már nem engedte meg magának ezt a luxust, vagy mit tudom én. Aztán
Norman így folytatta: még az elején történt, amikor egyedül volt, és a kanapén aludt. Akkor
történt, nem pedig később. Persze, persze, mondtam. Jóval azelőtt, hogy megjelent volna az
osztrákkal. És soha nem mondott semmit? Mármint miről?, kérdezte Norman. Baszd meg, hát
egyáltalán semmit, feleltem. Erre Norman megint fölnevetett, és azt mondta: Ulises azért sírt,
mert tudta, hogy semmi nincs lezárva, tudta, hogy ismét vissza kell majd mennie Izraelbe. Az
örök visszatérés? Egy szart az örök visszatérés! Itt és most! De Claudia már nem Izraelben él,
mondtam. Az a hely Izrael, ahol Claudia él, mondta Norman, lehet akármelyik elbaszott hely,
mindegy, hogy hogy hívod. Mexikó, Izrael, Franciaország, Egyesült Államok, a Föld bolygó.
Nem biztos, hogy értem, miről beszélsz, mondtam, Ulises tudta, hogy a kapcsolatod
Claudiával tönkre fog menni? És akkor ő újból megpróbálhatná? Nem értettél meg semmit!,
mondta Norman. Nekem nincs semmi közöm az egészhez. Claudiának sincs semmi köze. Sőt
néhányszor még annak a rohadék Ulisesnek sincs. Csak a zokogás számít. Hát nem, mondtam,
tényleg nem értelek.
Aztán Norman rám nézett, és esküszöm, ugyanazt a kifejezést láttam az arcán, amelyet
tizenhat vagy tizenöt éves korában, ez a kifejezés volt rajta, amikor megismerkedtünk a
gimiben, sokkal vékonyabb volt, madárarca, és a mostaninál sokkal hosszabb haja volt, a
szeme fénylett, és a mosolyától az embernek rögtön bele kellett szeretnie, az a mosoly azt
mondta, hogy most itt vagyunk, most meg már amott. Abban a pillanatban termett ott a busz,
Norman pedig félrerántotta a kormányt, hogy elkerülje, és elrepültünk. Elrepült Norman,
elrepültem én is, elrepültek az üvegdarabok. És mindannyian ott landoltunk, ahol landoltunk.
Amikor magamhoz tértem, egy pueblai kórházban voltam, és a szüleim vagy a szüleim
árnyéka mozgott a szoba falán. Aztán jött Claudia, és homlokon csókolt, azt mondják, hosszú
órákon át ült az ágyam mellett. Pár nappal később elmondták, hogy Norman meghalt. Másfél
hónap múlva kiengedtek a kórházból, és odaköltöztem a szüleimhez. Néha ismeretlen
rokonok és elfelejtett barátok érkeztek látogatóba. Nem volt kellemetlen a helyzet, de úgy
döntöttem, hogy különköltözöm. Kibéreltem egy kis lakást a colonia Anzuresben, volt
fürdőszobája, konyhája, és egyetlen szobája, aztán apránként már hosszabb sétákra is
vállalkoztam a fővárosban. Sántítottam, néha eltévedtem, de a séták jót tettek nekem. Egy
reggel nekiálltam munkát keresni. Nem volt rá szükségem, mert a szüleim biztosítottak róla,
hogy számíthatok a segítségükre, amíg nem érzem magam elég erősnek. Bementem az
egyetemre, és beszéltem Norman két kollégájával. Úgy látszott, meglepődnek, hogy ott
látnak, de azt mondták, hogy Norman volt az egyik legkiválóbb ember, akit ismertek.
Mindketten filozófiatanárok voltak, és mindketten Cuauhtémoc Cárdenas vonalához tartoztak.
Megkérdeztem őket, mit gondolt Norman Cárdenasról. Vele volt, mondták, a maga módján,
ahogy mi mindannyian, de vele volt. Akkor jöttem rá, hogy tulajdonképpen nem Norman
párthovatartozása érdekel, hanem valami más, de hogy mi az, azt magamnak sem sikerült
világosan megfogalmaznom. Néhányszor együtt vacsoráztam Claudiával. Normanról akartam
beszélni, el akartam mesélni Claudiának, miről beszélgettünk Normannal a visszaúton Puerto
Ángelből, de Claudia azt mondta, elszomorítaná, ha erről beszélnénk. Ráadásul, tette hozzá, a
kórházban folyton csak az utolsó párbeszédedet ismételgetted Normannal. És mit mondtam?
Amit minden deliráló mondani szokott, válaszolta Claudia, néha megszállottan hajtogattál pár
mondatot a tájról, máskor pedig olyan hirtelen váltottál témát, hogy lehetetlen volt téged
követni.
Bármennyire erőltettem a dolgot, nem sikerült kibogoznom semmit. Egy este, álmomban
megjelent előttem Norman, és azt mondta, hogy nyugodjak meg, ő jól van. Arra gondoltam
– nem tudom, hogy még az álomban, vagy miután üvöltve fölébredtem –, hogy Norman
mintha a mexikói mennyországban lenne, nem pedig a zsidó mennyországban, és véletlenül
sem a filozófusok vagy a marxisták mennyországában. De melyik az a kibaszott mexikói
mennyország? A színlelt boldogság, vagy ami a boldogság mögött van, az üres gesztusok,
vagy ami megbújik (hogy túléljen) az üres gesztusok mögött. Valamivel később munkába
álltam egy reklámügynökségnél. Egy este, részegen, megpróbáltam fölhívni Arturo Belanót
Barcelonában. A számon, ami nekem megvolt, azt mondták, hogy nem lakik ott senki ilyen
névvel. Beszéltem Müllerrel, a barátjával, és ő mondta el, hogy Arturo Olaszországban él. Mit
csinál Olaszországban?, kérdeztem. Nem tudom, felelte Müller, gondolom, dolgozik. Miután
leraktam, nekiálltam megkeresni Ulises Limát a fővárosban. Tudtam, hogy meg kell találnom,
hogy megkérdezzem, mit akart mondani Norman az utolsó beszélgetésünkkel. De nem
egyszerű vállalkozás megtalálni valakit a fővárosban.
Hónapokon át ide-oda mászkáltam, metróztam és zsúfolt buszokon utaztam, olyan
embereknek telefonáltam, akiket nem ismertem és nem is állt szándékomban megismerni,
háromszor megtámadtak, eleinte senki sem tudott, vagy senki sem akart tudni Ulises Limáról.
Egyesek szerint alkoholista és narkós lett. Erőszakos arc, akitől menekültek még a
legközelebbi barátai is. Mások szerint megnősült, és minden idejét a családjának szentelte.
Volt, aki azt mondta, hogy a felesége japán származású, vagy valami kínaiak egyetlen
örököse, akiknek kávézóláncuk van a fővárosban. Minden homályos és lehangoló volt.
Egy nap, egy bulin bemutatták nekem a nőt, akivel Ulises együtt élt egy darabig, nem a
kínait, egy korábbit.
Vékony volt, és kemény volt a tekintete. Beszélgettünk egy kicsit az egyik sarokban állva,
miközben a barátai fölszippantották a kokaint. Azt mondta, hogy van egy fia, de a fiúnak más
az apja. Ulises mindenesetre olyan volt a számára, mint egy apa.
Mint egy apa a fiad számára? Úgy valahogy, felelte. Mint egy apa a fiam számára, és apa
a számomra. Egy darabig csak figyeltem, attól tartottam, hogy gúnyolódik velem. A szemén
kívül mindene sebezhetőségről árulkodott.
Aztán beszélt a drogokról, talán ez volt az egyetlen téma, amiről szerinte volt értelme
beszélni, és megkérdeztem, hogy Ulises drogozott-e. Eleinte nem, válaszolta, csak árulta, de
mellettem belekóstolt a drogba. Megkérdeztem, hogy írt-e. Nem hallotta, vagy talán nem
akart válaszolni. Megkérdeztem, hogy tudja-e, hol találhatom meg Ulisest. Fogalma sem volt.
Lehet, hogy meghalt, mondta.
Az volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy ez a nő beteg, az is elképzelhető, hogy
nagyon beteg, és nem tudtam, mi mást mondhatnék neki, legszívesebben otthagytam volna, és
elfelejtettem volna örökre. Mégis ott maradtam mellette (vagy a közelében, mert a jelenléte
hosszabb távon elviselhetetlen volt), amíg véget nem vetett a bulinak a hajnal. Sőt még azután
is, együtt indultunk el, és együtt sétáltunk el a legközelebbi metróig. A Tacubayán szálltunk
föl. Így hajnalban mintha a metró összes utasa beteg lett volna. Ő az egyik irányba ment, én a
másikba.

Amadeo Salvatierra, Mexikóváros, calle República de Venezuela, a Palacio de la

Inquisición közelében, 1976. január. Egy darabig hallgattunk. A srácok fáradtnak tűntek, és
én is fáradt voltam. De mi történt Encarnación Guzmánnal?, kérdezte hirtelen az egyikük.
Még véletlenül sem számítottam erre a kérdésre, mégis ez volt az egyetlen kérdés, amellyel
lehetővé vált a folytatás. Nem siettem el a választ. Vagy talán először telepatikusan
válaszoltam – megszokott dolog ez a vén iszákosok között –, de aztán, szembesülve a
helyzettel, kinyitottam a lepcses számat, és azt mondtam: semmi, srácok, nem történt vele
semmi, ahogy Pablito Lezcanóval és velem sem, de ha tudni akarjátok, hát Manuellal sem. Az
élet mindannyiunkat elrakott a magunk helyére, vagy arra a helyre, ahova ő szánt minket,
aztán annak rendje és módja szerint megfeledkezett rólunk. Encarnación férjhez ment.
Túlságosan szép volt ahhoz, hogy pártában maradjon. Mindannyiunkat meglepett, amikor egy
délután megjelent a kávézóban, ahol össze szoktunk gyűlni, és meghívott minket az
esküvőjére. Talán nem is volt komoly a meghívás, és valójában csak föl akart vágni. Persze
gratuláltunk neki, azt mondtuk, micsoda öröm, Encarnación, milyen csodás meglepetés, de
aztán nem mentünk el az esküvőjére, bár az is lehet, hogy volt, aki elment. Hogy hogyan
érintette Cesáreát Encarnación Guzmán Arredondo esküvője? Hát rosszul, gondolom, bár
Cesáreánál sosem lehetett tudni, hogy az a rossz mennyire rossz, esetleg még annál is
rosszabb-e, de az nem kétséges, hogy egyáltalán nem ízlett neki a dolog. Abban az időszakban
– anélkül, hogy ezt észrevettük volna – minden menthetetlenül csúszott a szakadékba. A
szakadék szó talán mégis túlzó. Abban az időszakban mindannyian csúsztunk lefelé a lejtőn.
És senki sem gondolt rá, hogy újra megpróbáljon visszakapaszkodni, talán Manuel, a maga
módján, de rajta kívül senki más. Kibaszott rohadt élet, igaz, srácok?, mondtam. Mire ők:
tényleg úgy tűnik, Amadeo. Aztán Pablito Lezcano jutott az eszembe, aki nem sokkal később
szintén megházasodott, de az ő esküvőjére, mert polgári volt, el is mentem, és a vacsorára
gondoltam, amelyet Pablito menyasszonyának apukája szervezett – hamisítatlan lagzi volt egy
nagy, koloniális épületben, ami már nincs meg, ott az Arcos de Belén felé, ha jól emlékszem,
a calle Deliciasban –, volt mariachi, beszéd a vacsora előtt és után, és újra láttam, ahogy
Pablito Lezcano – izzadságtól gyöngyöző homlokkal – fölolvassa a menyasszonyához és a
menyasszonya családjához – amely onnantól kezdve már mintha a saját családja lett volna
– írt versét, de mielőtt fölolvasta volna, rám és a mellettem álló Cesáreára nézett, és ránk
kacsintott, mintha azt mondaná, ne szomorkodjatok itt nekem, barátaim, mindig is ti lesztek
az én valódi, titkos családom, ezt persze csak én mondom, és elképzelhető, hogy rosszul
értelmeztem. Pár nappal Pablito házasságkötése után Cesárea végleg elhagyta a fővárost.
Véletlenül futottunk össze egy délután a mozi kijáratánál, ami már önmagában is különös,
nemde? Én egyedül voltam, Cesárea szintén, és menet közben megbeszéltük a filmet. Melyik
film volt az? Nem emlékszem, srácok, bízom benne, hogy az egyik Charles Chaplin volt, de
tényleg nem emlékszem rá. Arra viszont emlékszem, hogy mindkettőnknek tetszett, erre igen,
és az is biztos, hogy a mozi az Alamedával szemben volt, és hogy Cesáreával először
elindultunk, át az Alamedán, aztán tovább, a belváros felé, és emlékszem, hogy közben
megkérdeztem Cesáreát, mi van vele, ő pedig azt válaszolta, hogy elmegy a fővárosból. Aztán
kitárgyaltuk Pablito esküvőjét, és a csevej valamelyik pontján váratlanul szóba került
Encarnación Guzmán. Cesárea volt az esküvőjén. Csak, hogy mondjak valamit,
megkérdeztem, milyen volt, ő pedig azt felelte, hogy nagyon szép és megható, ezekkel a
szavakkal. És szomorú, ahogy az összes esküvő, tettem hozzá. Nem, mondta Cesárea – és így
meséltem a srácoknak is –, az esküvők nem szomorúak, Amadeo, hanem vidámak. Igazság
szerint én nem Encarnación Guzmánról akartam beszélgetni, hanem Cesáreáról. Mi lesz a
folyóiratoddal?, kérdeztem. Mi lesz a zsigeri realizmussal? Ő nevetett a kérdéseket hallva.
Emlékszem a nevetésére, srácok, mondtam, lassan leszállt a fővárosra az éjszaka, Cesárea
pedig úgy nevetett, mint valami kísértet, mint a láthatatlan nő, akivé nem sokkal később válik
majd, a nevetésétől összeszorult a lelkem, a nevetése arra késztetett, hogy meneküljek
mellőle, ugyanakkor bizonyossága volt annak, hogy nincs egyetlen olyan hely sem, ahova
menekülhetnék. Aztán eszembe jutott, hogy megkérdezzem, hova megy. Nem fogja
megmondani, gondoltam, ilyen Cesárea, nem akarja, hogy tudjam. De megmondta: Sonorába,
haza, és ezt azzal a természetességgel, ahogy más a pontos időt mondja ki, vagy azt, hogy jó
napot. De miért, Cesárea?, kérdeztem. Nem látod, hogy ha most elmész, sutba dobod az
irodalmi pályádat? Van fogalmad arról, micsoda kulturális sivatag Sonora? Mit fogsz ott
csinálni? Efféle kérdéseim voltak. Kérdések, amelyeket akkor tesz föl az ember, srácok,
amikor nem igazán tudja, mit mondjon. Cesárea rám nézett, miközben gyalogoltunk, és azt
mondta, hogy itt már nincs semmije. Megbolondultál?, kérdeztem. Megzavarodtál, Cesárea?
Itt van a munkád, a barátaid, Manuel nagyra értékel, én nagyra értékellek, Germán és
Arqueles is nagyra értékel, a tábornok nem tudna mihez kezdeni nélküled. Te testestül-
lelkestül estridentista vagy. Te segíteni fogsz nekünk megépíteni Estridentópolist, Cesárea,
mondtam. Erre elmosolyodott, mintha egy remek viccet meséltem volna, amit viszont már
hallott, és azt mondta, hogy egy hete otthagyta a munkáját, azonkívül ő sosem estridentista
volt, hanem zsigeri realista. Ahogy én is, mondtam vagy kiáltottam, mi mexikóiak inkább
vagyunk zsigeri realisták, mint estridentisták, de mit számít, az estridentizmus és a zsigeri
realizmus csak ürügy ahhoz, hogy elérjünk oda, ahova valójában meg akarunk érkezni. És
hova akarunk megérkezni?, kérdezte. A modernbe, Cesárea, válaszoltam, a kibaszott
modernbe. És ez után, de csak ez után, megkérdeztem, hogy tényleg otthagyta-e a melóját a
tábornok úrnál. Ő pedig azt felelte, hogy persze, tényleg. És mit szólt hozzá?, kérdeztem.
Tajtékzott, nevetett Cesárea. És? Ennyi, nem hiszi, hogy komolyan gondolom, de ha azt
képzeli, hogy vissza fogok jönni, hát arra ugyan várhat ítéletnapig.
Szegény fickó, mondtam. Cesárea nevetett. Vannak rokonaid Sonorában?, kérdeztem.
Nem, azt hiszem, nincsenek, felelte. És akkor mit fogsz csinálni?, kérdeztem. Hát, keresek
valami munkát, és egy helyet, ahol lakhatom, felelte Cesárea. És ennyi az egész?, kérdeztem.
Ez az a jövő, ami rád vár, Cesárea, kicsi lány?, kérdeztem, bár azt valószínűleg nem
mondtam, hogy kicsi lány, lehet, hogy csak gondoltam. Aztán Cesárea rám nézett – egy
rövidke pillantás volt, amúgy sandítva –, és azt mondta, ez minden halandó közös jövője,
hogy találjon egy helyet, ahol lakhat, és egy helyet, ahol dolgozhat. Tulajdonképpen te
reakciós vagy, Amadeo, mondta (de szeretettel mondta). És így tovább még egy darabig.
Mintha vitatkoznánk, de vita nélkül. Mintha vádolnánk egymást, de vádak nélkül. Egyszerre
megpróbáltam elképzelni Cesáreát Sonorában – még valamivel azelőtt, hogy megérkeztünk
volna az utcához, ahol majd örökre el fogunk válni –, megpróbáltam elképzelni őt Sonorában,
de nem tudtam. Láttam a sivatagot, vagyis azt, amilyennek a sivatagot képzeltem – sosem
jártam még ott, persze láttam a moziban és a tévében, de sosem voltam ott, srácok, mondtam
nekik, Isten látja lelkem –, a sivatagban pedig láttam egy végtelen szalagon mozgó foltot, és a
folt Cesárea volt, a szalag pedig az út, amelyik egy városba vitt, vagy egy névtelen faluba,
aztán, mint egy mélabús keselyű, leereszkedtem, és megpihentem, vagy a fájó képzeletem
megpihent egy kövön, és onnan figyeltem a gyalogló Cesáreát, de már nem ugyanaz a
Cesárea volt, akit ismertem, hanem egy másik nő, egy kövér, feketébe öltözött indián asszony
a Sonorai-sivatag napja alatt, és azt mondtam, vagyis megpróbáltam kimondani, hogy viszlát,
Cesárea Tinajero, zsigeri realisták anyja, de csak egy szánalmas károgás jött ki a számon,
megpróbáltam kimondani, hogy minden jót, drága Cesárea, minden jót kíván Pablito Lezcano
és Manuel Maples Arce, üdvözöl Arqueles Vela és az elnyűhetetlen List Arzubide, üdvözöl
Encarnación Guzmán és Diego Carvajal tábornok úr, de csak gurgulázás hagyta el a torkom,
mintha szívrohamom lenne – kopogjuk le –, vagy asztmarohamom, de aztán megint láttam,
hogy ott gyalogol mellettem Cesárea, olyan határozott volt, olyan elszánt, olyan bátor, mint
mindig, és azt mondtam neki: Cesárea, jól gondold meg, ne cselekedj elhamarkodottan, légy
körültekintő, mondtam, de ő nevetett, és azt felelte: Amadeo, tudom, mit csinálok, aztán
beszélgettünk a politikáról, bár ezt a témát Cesárea egyre kevésbé kedvelte, mintha a
politikával együtt bolondult volna meg ő is, furcsa elképzelései voltak a témával kapcsolatban
– azt mondta például, hogy a mexikói forradalom a XXII. században fog eljönni, mintha ez az
őrültség vigaszt nyújthatna bárkinek is, nem igaz? –, de beszélgettünk az irodalomról is, a
költészetről, a főváros legfrissebb történéseiről, az irodalmi szalonok beszédtémáiról, arról,
miket ír Salvador Novo, történetekről torreádorok, politikusok és mezzoszopránok életéből,
olyan témákról, amelyekben hallgatólagosan nem szokás elmélyedni, vagy nem is lehet
elmélyedni. Aztán Cesárea megállt, mintha hirtelen eszébe jutott volna valami nagyon fontos
dolog, amit elfelejtett, nem mozdult, a földet nézte, vagy talán az éppen arra járó
gyalogosokat figyelte, de anélkül, hogy látta volna őket, a homlokát ráncolta, srácok,
mondtam, aztán pedig rám nézett, először nem látott, de aztán mégis, elmosolyodott, és azt
mondta, viszlát, Amadeo. És ez volt az utolsó eset, hogy élve láttam. Magasztos volt. És itt
véget ért minden.
22

Susana Puig, Katalónia, Calella de Mar, calle Josep Tarradellas, 1994. június. Fölhívott
telefonon. Régóta nem beszéltem vele. Azt mondta, el kell menned erre meg erre a strandra,
ekkor és ekkor. Hogy mondod?, kérdeztem. El kell menned, el kell menned, felelte.
Megőrültél? Részeg vagy?, kérdeztem. Légy szíves, várlak, mondta, és megismételte a strand
nevét, meg a napot és az időpontot, amikor várni fog. Nem tudsz eljönni hozzám?, kérdeztem.
Itt nyugodtan beszélhetnénk, ha azt akarod. Nem akarok beszélni, felelte, már nem akarok
beszélni, mindennek vége, nincs értelme beszélni, mondta. Kedvem lett volna lerakni, de nem
tettem. Nem sokkal azelőtt vacsoráztam, és épp egy filmet néztem a tévében, egy francia
filmet, nem emlékszem, mi volt a címe, sem a rendező vagy a színészek nevére, csak arra,
hogy egy énekesnőről szólt – kissé hisztérikus lány volt, azt hiszem –, meg egy nyomorult
fickóról, akibe a lány, megmagyarázhatatlan módon beleszeret. Szokásomhoz híven a tévé
egészen halkan ment, és miközben beszélgettünk, nem vettem le róla a szemem: szobák,
ablakok, olyan emberek arca, akik nem tudom pontosan, mit kerestek abban a filmben. Az
asztalt már leszedtem, és a kanapén volt egy könyv, a regénybe épp aznap este akartam
belekezdeni, miután meguntam a filmet, és ágyba bújtam. Ugye, eljössz?, mondta. Miért?,
kérdeztem, de valójában másvalamin gondolkodtam, az énekesnő önfejűségén, a gyűlölettől
feltartóztathatatlanul áradó könnyein, bár nem tudom, lehet-e ezt így mondani, nehéz a
gyűlölettől sírni, nehéz annyira gyűlölni valakit, hogy keservesen sírni kezdjen az ember.
Hogy láss, mondta. Még egyszer utoljára, még egyszer utoljára, erősködött. Ott vagy még?,
kérdeztem. Egy pillanatra azt hittem, hogy lerakta, nem ez lett volna az első eset, biztosan
nyilvános telefonról hívott, simán el tudtam képzelni, a faluja tengerparti sétányának egyik
fülkéjéből, a falujából, amely vonattal mindössze húsz percre volt az enyémtől, kocsival
tizenötre, nem tudom, aznap este miért gondolkodtam el a távolságon, de mégsem rakhatta le,
hallottam az autók zaját, hacsak nem zártam be rosszul az ablakom, és a zaj a saját utcámból
jött. Ott vagy még?, kérdeztem. Igen, válaszolta, eljössz? Milyen fárasztó! Minek menjek, ha
nem fogunk beszélni? Minek menjek, ha már nincs miről beszélnünk? Tulajdonképpen nem
tudom, mondta. Valószínűleg lassan megőrülök. Én is ugyanezt gondoltam, de nem mondtam
ki. Találkoztál a fiaddal? Igen, válaszolta. Hogy van? Nagyon jól, felelte, nagyon jóképű,
napról napra egyre nagyobb. És a volt feleséged? Nagyon jól, felelte. Miért nem mész vissza
hozzá? Ne kérdezz ostobaságokat!, mondta. Mármint barátilag, mondtam, törődhetne veled
egy kicsit. Ezt valószínűleg viccesnek tartotta, hallottam, hogy fölnevet, aztán azt mondta,
hogy a felesége (nem azt mondta, hogy a volt felesége, azt mondta, a felesége) nagyon jól
elvan úgy, ahogy van, neki pedig semmi kedve most tönkretenni az életét. Túl tapintatos
vagy, mondtam. Nem ő törte össze a szívem, mondta. Milyen giccses! Milyen szentimentális!
A történetet természetesen már fejből tudtam.
A harmadik este mesélte el, miközben könyörgött, hogy adjak be neki egy adag Novalgint
a vénájába, ezt a szót használta, „a vénámba”, nem intravénásan, ami végül is ugyanaz, de
mégsem, én pedig természetesen beadtam neki, egy-kettő, szép álmokat, de mindig
beszélgettünk, és minden este egy kicsit hosszabban, aztán végül elmesélte az egész
történetet. Akkor azt gondoltam, hogy szomorú sztori, nem önmagában a történet miatt,
hanem azért, ahogy elmesélte. Most nem emlékszem pontosan, mennyi időt töltött a
kórházban, talán tíz-tizenkét napot, igen, az biztos, hogy nem történt közöttünk semmi, talán
néhányszor mélyebben néztünk egymásra, mint ahogy az beteg és ápolónő között megszokott,
de semmi több, én nem sokkal azelőtt zártam le a kapcsolatom (nem merném jegyességnek
nevezni) egy rezidenssel, tehát a körülmények megfelelőek lettek volna, de nem történt
semmi. Két héttel azután, hogy hazaengedték, az ügyeleti időmben beléptem az egyik
kórterembe, és újra ott találtam. Nem hittem a szememnek! Nesztelenül odamentem az
ágyához, és közelebbről is megnéztem, ő volt az. Kikerestem a kórlapját: hasnyálmirigy-
gyulladása volt, bár nem kapott nazogasztrikus szondát. Amikor visszamentem a terembe (a
szobatársa májzsugorral haldoklott, állandó felügyeletre volt szüksége), kinyitotta a szemét, és
köszönt. Hogy vagy, Susana, kérdezte. És kinyújtotta a kezét. Nem tudom, miért nem volt
elég megszorítanom a kezét, de odahajoltam hozzá, és megcsókoltam az arcát. A szobatársa
másnap reggelre meghalt, és amikor visszamentem, övé volt az egész szoba. Aznap este
szeretkeztünk, ő még egy kicsit gyönge volt, még mindig infúziót kapott, és fájt a
hasnyálmirigye, de szeretkeztünk, és bár aztán belegondoltam, hogy ez meggondolatlanság
volt részemről, a bűn határát súroló meggondolatlanság, az az igazság, hogy még soha nem
éreztem magam olyan boldognak a kórházban, talán csak akkor, amikor megkaptam a helyet,
de az más természetű boldogság volt, nem lehet ahhoz mérni, amit akkor éreztem, miközben
vele szeretkeztem. Persze már tudtam (ő maga mesélte el, amikor először befeküdt a
kórházba), hogy korábban nős volt, és van egy fia – bár nem hallottam róla, hogy a felesége
valaha is meglátogatta volna a kórházban –, de többnyire a másik történetről mesélt,
amelyikben „összetört a szíve”, amúgy frivol történet volt, bár ő föl sem fogta az egészet.
Bárki más (egy tapasztaltabb vagy gyakorlatiasabb lány) tudta volna, hogy ez a dolog
köztünk nem tarthat sokáig, legföljebb addig, amíg a kórházban marad, de én ábrándokat
kergettem, és figyelmen kívül hagytam az előttünk álló összes akadályt. Ez volt az első eset
(és az utolsó), hogy ágyba bújtam valakivel, aki ennyivel (tizenhat évvel) idősebb volt nálam,
de egyáltalán nem zavart, épp ellenkezőleg, élveztem. Az ágyban gyöngéd volt, gyakorlott, és
néha nagyon vad, nem szégyellem kimondani. Bár ahogy teltek a napok, ahogy a kórház
emléke lassan föloldódott a múltban, egyre jobban érezni lehetett rajta, hogy máshol jár az
esze, és egyre több idő telt el a látogatásai között. Ahogy már mondtam, egy tengerparti
faluban lakott, hasonlóban, mint az enyém, alig húsz percre tőlem vonattal, tizenötre kocsival,
és este néha megjelent nálam, és maradt másnap reggelig, máskor pedig én nem álltam meg a
falumban, hanem vezettem tovább az övéig, ami olyan volt, mint besétálni az oroszlán
barlangjába, mert ő – bár ezt soha nem mondta ki, de én tudtam – nem szerette, ha
meglátogatják. A központban lakott, a ház hátulja szomszédos volt a falu mozijával, így aztán,
ha horrorfilmet adtak, vagy nagyon hangosan szólt a filmzene, hallani lehetett a konyhából a
kiabálást vagy a magasabb hangokat, és nagyjából tudni lehetett – főleg, ha az ember már látta
előtte a filmet –, hol járnak, megvan-e már a gyilkos, vagy sem, mennyi van még hátra a
végéig.
Az utolsó előadás után a ház mély csöndbe burkolózott, mintha az épületet hirtelen
elnyelte volna egy bánya aknája, csak ebben az aknában volt valami folyékony, valami a víz
alatti világból, mert nem sokkal később már halakat képzeltem magam elé, a mély tengerek
lapos, vak halait. Ezt leszámítva kész katasztrófa volt az otthona: a padló koszos volt, az
egész nappalit betöltötte egy hatalmas, papírokkal teli asztal, mellette már csak pár széknek
jutott hely, a fürdőszoba rettenetes volt (vajon ilyen állapotban van az összes facér fickó
mosdója?, remélem, hogy nem), nem volt mosógépe, és a lepedők is bőven hagytak
kívánnivalót maguk után, ahogy a törülközők is, a konyharuha, a ruhái, egyszóval minden,
kész katasztrófa, és mindez akkor, amikor járni kezdtünk, ha ez egyáltalán ténylegesen
megtörtént, én mondtam neki, hogy hozza a szennyesét hozzám, van egy egész jó
mosógépem, majd berakom, de mintha a falnak beszéltem volna, azt mondta, kézzel mos,
egyszer fölmentünk a tetőre, az épületben csak a házinéni lakott a földszinten, ő pedig az első
emeleten, a másodikon nem lakott senki, bár az egyik éjszaka, miközben szeretkeztünk (vagy
miközben megbaszott, ez utóbbi közelebb áll a valósághoz), zajokat hallottam, mintha
fölöttünk valaki odébb tolna egy széket vagy egy ágyat, mintha valaki az ajtótól elsétálna az
ablakig, vagy mintha valaki fölállna az ágyról, és odamenne az ablakhoz, ami aztán nem nyílt
ki, bizonyára a szél volt az, az öreg házakban furcsa zajokat hallani, ezt mindenki tudja,
nyikorognak a téli estéken, szóval, fölmentünk a padlásra, megmutatta a mosodát – egy
betonból készült, lecsupaszított mosóteknő volt, mintha valaki, egy korábbi bérlő egy
elkeseredett délutánján nekiesett volna kalapáccsal –, és azt mondta, hogy ott mos, persze
kézzel, és nincs szüksége mosógépre, aztán megnéztük, milyen a kilátás a falu háztetőire, az
óváros tetőteraszaiban mindig van valami megfoghatatlan szépség, a tenger, a sirályok, a
templom harangtornya, minden világosbarna színű, sárga, mint a fénylő föld vagy a fénylő
homok. Később, ahogy az elkerülhetetlen volt, kinyílt a szemem, és ráébredtem, hogy ez az
egész értelmetlen. Nem szerethetsz valakit, aki nem szeret téged, nem tarthatsz fönt egy
kapcsolatot pusztán a szexért. Elmondtam neki, hogy köztünk vége, neki pedig nem volt
semmiféle kifogása, mintha kezdettől fogva tudta volna. De barátok maradtunk, és néha,
azokon az estéken, amikor nagyon magányosnak és depressziósnak éreztem magam, fogtam a
kocsit, és elmentem hozzá. Együtt vacsoráztunk, aztán szeretkeztünk, de már nem maradtam
ott nála éjszakára. Aztán megismerkedtem valaki mással, semmi komoly, és már ennyi sem
volt.
Egyszer vitatkoztunk. Hogy min? Elfelejtettem. Nem féltékenységi ügy volt, arra
emlékszem, ő egyáltalán nem volt féltékeny. Napokig nem hívott föl, én pedig nem
látogattam meg. Írtam neki egy levelet. Azt írtam, hogy föl kell nőnie, muszáj vigyáznia
magára, mert törékeny az egészsége (el volt meszesedve az epevezetéke, a májenzimjei az
egekben, kiterjedt fekélyes vastagbélgyulladása volt, nemrég épült föl a
pajzsmirigytúltengésből, olykor-olykor fájtak az őrlőfogai!), és hogy találja meg az élete
értelmét, mert még olyan fiatal, felejtse el azt, aki „összetörte a szívét”, vegyen egy
mosógépet. Fél napig írtam neki a levelet, aztán összetéptem, és nekiálltam sírni. Azután
hívott föl telefonon még egyszer utoljára.
Találkozni akarsz velem, de nem fogunk beszélni?, kérdeztem. Így van, mondta, így van,
nem fogunk beszélni, csak tudni szeretném, hogy a közelben vagy, de nem fogunk találkozni
sem. Megbolondultál? Nem, nem, nem, felelte. Nagyon egyszerű. De egyáltalán nem volt
egyszerű. Röviden összefoglalva, azt akarta, hogy lássam. Te nem fogsz látni engem?,
kérdeztem. Nem, nekem esélyem sem lesz rá, hogy lássalak, alaposan áttanulmányoztam a
terepet, le kell állítanod a kocsit a benzinkút kanyarjában, le kell parkolnod a padkára, és
onnan majd láthatsz, még ki sem kell szállnod a kocsiból. Öngyilkos akarsz lenni, Arturo?,
kérdeztem. Hallottam, hogy fölnevet. Öngyilkos, dehogy, legalábbis egyelőre nem, mondta
alig hallható hangon. Van egy jegyem Afrikába, pár napon belül elutazom. Afrikába, Afrika
melyik részére?, kérdeztem. Tanzániába, válaszolta, már beadtam magamnak az összes létező
oltást. Eljössz?, kérdezte. Nem értek semmit, feleltem, nem látom semmi értelmét. Pedig van!,
mondta. Hát számomra nincs, te fasz, mondtam. Veled van értelme, mondta. És mit kell
csinálnom?, kérdeztem. Csak le kell parkolnod a benzinkút utáni első kanyarban, és utána
várnod. Meddig? Nem tudom, öt percig, mondta, ha a megbeszélt időben érsz oda, akkor csak
öt percig. És aztán?, kérdeztem. Aztán vársz még tíz percet, és elmész. Ennyi az egész. És
Afrika?, kérdeztem. Afrika majd utána jön, mondta (a hangja ugyanolyan volt, mint máskor,
egy hajszálnyit ironikus, de egyáltalán nem egy őrült hangja volt), az a jövő. A jövő? Klassz
jövő. És mit akarsz ott csinálni?, kérdeztem. A válasza szokás szerint ködös volt, azt hiszem,
azt mondta: mindenfélét, dolgozom, a szokásos dolgokat, valami ilyesmit. Amikor leraktam,
nem tudtam, hogy mi lepett meg jobban, a meghívás, vagy az, hogy elutazik
Spanyolországból.
A találkozó napján betűről betűre betartottam az utasításait. Az országút magasságából, a
padkán leállított kocsiból jól be lehetett látni szinte az egész öblöt, egy apró strand volt, amely
nyáron menedéket nyújt a környék nudistáinak. Balra tőlem dombok és szirtek sora látszott,
közöttük néha fölbukkant egy-egy nyaraló, jobbra tőlem a vasút, egy bozótos terület, majd
egy kis völgy túloldalán a strand. Szürke nap volt, és amikor megérkeztem, nem láttam senkit.
Az öböl egyik sarkában volt a Los Calamares Felices bár, egy kékre festett rozoga
faépítmény, egy lelket sem lehetett látni a környékén. A másik végében volt pár szikla,
amelyek mögött még kisebb, a nyilvános tekintetektől még inkább védett öblök rejtőztek,
nyáron a nudisták nagy része ezekben sereglett össze. Fél órával a megadott időpont előtt
értem oda. Nem akartam kiszállni a kocsiból, de tíz perc várakozás és két cigaretta után a
légkör a szó minden értelmében kezdett fojtogatóvá válni odabent. Amikor kinyitottam a
kocsi ajtaját, hogy kiszálljak, megállt egy kocsi a Los Calamares Felices előtt. Figyelmesen
megnéztem: kiszállt belőle egy férfi, egy hosszú, egyenes hajú, vélhetőleg fiatal fickó, és
miután körülnézett (csak fölfelé nem, arra nem, ahol én voltam), hátat fordított a bárnak, és
eltűnt a szemem elől. Nem tudom, miért, de egyre idegesebb lettem. Visszaültem a kocsimba,
és bezártam az ajtókat. Már komolyan azon gondolkodtam, hogy elmegyek, amikor egy
második kocsi is leparkolt a Los Calamares Felices előtt. Egy férfi és egy nő szállt ki belőle.
A férfi, miután megvizsgálta az első kocsit, a szájához emelte a kezét, és kiáltott vagy fütyült
egyet, nem tudom, mert abban a pillanatban elment mellettem egy kamion, és nem hallottam
semmit. A férfi és a nő várt egy pillanatig, aztán elindultak egy földúton a strand irányába.
Valamivel később a Los Calamares Felices takarásban levő részéből előjött az első férfi, és
elindult feléjük. Nyilvánvalóan ismerték egymást, mert a férfival kezet fogtak, a nő pedig
megpuszilta. Aztán – egy olyan mozdulattal, amely számomra végtelenül lassúnak tűnt – a
második férfi keze egy pontra mutatott a strandon. A sziklák közül előbukkanva két férfi
közeledett a bár felé, a homokban gyalogoltak, pontosan azon a határon, ahol a hullámok
eltűntek. Bár nagyon távol voltak, az egyikükben fölismertem Arturót. Villámgyorsan
kiszálltam a kocsiból, nem tudom, miért, talán arra gondoltam, hogy lemegyek a strandra, bár
rögtön rájöttem, hogy ahhoz hatalmasat kellene kerülnöm, át kellene mennem egy
gyalogosalagúton, és amikorra odaérnék, addigra valószínűleg már senkit sem találnék ott.
Így aztán ott maradtam a kocsim mellett, és figyeltem. Arturo és a kísérője megállt a strand
közepén. A kocsival érkező két férfi elindult feléjük, a nő leült a homokba és várt. Amikor
négyen összetalálkoztak, az egyik férfi, Arturo kísérője lerakott a földre egy csomagot, és
kibontotta. Aztán fölállt és hátralépett. Az első férfi odament a csomaghoz, kivett belőle
valamit, és ő is hátralépett. Aztán Arturo lépett oda a csomaghoz, ő is kivett belőle valamit, és
hasonlóan járt el, mint a másik. Most Arturo és az első férfi valami hosszúkás dolgot tartott a
kezében. A második férfi odament az elsőhöz, és mondott neki valamit. Az első bólintott, a
második visszavonult, de kicsit össze lehetett zavarodva, mert a tenger felé indult el, és egy
hullám összevizezte a cipőjét, ettől aztán a második férfi ugrott egyet, mintha megharapta
volna egy piranja, aztán gyorsan elindult az ellenkező irányba. Az első férfi rá sem nézett:
látszólag baráti hangnemben beszélgetett Arturóval, aki úgy mozgatta a bal lábát, mintha
azzal szórakoztatná magát, hogy a csizmája orrával rajzol valamit a nedves homokba – egy
arcot, számokat –, miközben a másikat hallgatja. Arturo kísérője hátrált pár métert a sziklák
felé. A nő fölállt, és odament a második férfihoz, aki a homokban ülve a cipőjét tisztogatta. A
strand közepén csak Arturo és az első férfi maradt. Aztán fölemelték, amit a kezükben
tartottak, és egymáshoz ütötték. Első látásra olyan volt, mint egy-egy bot, és elnevettem
magam, mert megértettem, hogy Arturo azért hívott ide, hogy lássam ezt, ezt a bohóckodást,
igaz, különös hangulatú bohóckodás volt, de mégiscsak bohóckodás. Aztán mégis befészkelte
magát egy gondolat a fejembe. És ha nem botok voltak? Hanem kardok?

Guillem Piña, Mallorca, Andratx, calle Gaspar Pujol, 1994. június. 1977-ben ismerkedtünk
meg. Sok idő eltelt azóta, sok minden történt. Akkoriban minden reggel megvettem két
napilapot, és több folyóiratot is. Mindent elolvastam, teljesen képben voltam. Rendszeresen
találkoztunk, de mindig az én felségterületemen, azt hiszem, én csak egyszer jártam nála.
Eljártunk együtt ebédelni. Én fizettem. Sok idő eltelt azóta. Barcelona megváltozott. A
barcelonai építészek nem változtak, de Barcelona igen. Mindennap festettem, nem úgy, mint
most, mindennap, csak túl sok volt a bulikból, túl sok a gyűlésekből, túl sok a barátokból.
Mámorító volt az élet. Azokban az években volt egy folyóiratom, és szerettem. Kiállításaim
voltak Párizsban, New Yorkban, Bécsben, Londonban. Arturo időnként eltűnt. Szerette a
folyóiratomat. Az eladatlan példányokból szoktam ajándékozni neki, és kapott tőlem egy
grafikát is. Bekeretezve adtam oda neki, mert tudtam, hogy nincs rá pénze, hogy
bekereteztessen bármit. Milyen grafika volt? Egy vázlat egy festményhez, amit végül nem
csináltam meg. A másik avignoni kisasszonyok. Megismerkedtem a munkám iránt érdeklődő
műkereskedőkkel. De nem igazán érdekelt a munkám. Azokban az években csináltam három
Picabia-hamisítványt. Tökéletesek voltak. Kettőt eladtam, egyet pedig megtartottam. A
hamisításban láttam egy halvány reménysugarat, de legalább reménysugár volt. A keresett
pénzből vettem egy Kandinszkij-rézkarcot meg egy arte povera darabot, valószínűleg ezek is
hamisítványok voltak. Néha fölültem a repülőre, és visszajöttem Mallorcára. Meglátogattam a
szüleimet Andratxban, és hosszú sétákat tettem a környéken. Alkalmanként elnéztem apámat
– aki szintén festett –, amikor kiment a mezőre a vásznaival és az állványával, és különös
gondolatok fordultak meg a fejemben. Gondolatok, amelyek halott vagy a tenger mélyén
haldokló halaknak tűntek. De aztán más dolgokra gondoltam. Akkoriban Palmában volt egy
műtermem. Ide-oda hurcoltam a képeket. A szüleimtől a műterembe hordtam őket, a
műteremből pedig a szüleimhez. Aztán ráuntam a dologra, és fölültem egy Barcelonába tartó
gépre. Arturo hozzám járt zuhanyozni. Nála nem volt zuhany, nyilván, és mindig eljött
hozzám a Molinerre, a plaza Cardona mellé.
Beszélgettünk, sosem vitatkoztunk. Megmutattam neki a képeimet, ő pedig azt mondta,
fantasztikus, imádom őket, meg efféle dolgokat, amitől aztán mindig zavarba jöttem. Tudom,
hogy szívből mondta, de mégis zavarba jöttem tőle. Aztán rendszerint elhallgatott, rágyújtott,
én pedig teát vagy kávét főztem, vagy elővettem egy üveg whiskyt. Nem tudom, nem tudom,
gondoltam, lehet, hogy jó az, amit csinálok, lehet, hogy a helyes úton járok. A
képzőművészet, végül is, megfoghatatlan. Vagy annyira megfogható, hogy senki sem – és én
a legkevésbé – fogadja el a legnyilvánvalóbb olvasatát. Arturo abban az időben néha lefeküdt
a barátnőmmel, ő nem tudta, hogy a lány a barátnőm. Vagyis, tudta, hogy a barátnőm, persze
hogy tudta, hiszen én mutattam be őket egymásnak, csak azt nem tudta, hogy a barátnőm.
Hébe-hóba lefeküdtek egymással, mondjuk, havonta egyszer. Szerintem vicces volt. Bizonyos
szempontból nagyon is naiv tudott lenni. A barátnőm a calle Deniában lakott, pár lépésre
tőlem, volt kulcsom a lakásához, és néha reggel nyolckor megjelentem nála, hogy előkeressek
valamit az egyik órámhoz, amit ottfelejtettem, és ott találtam Arturót az ágyban, vagy
miközben épp reggelit készített, és úgy nézett rám, mintha azt kérdezné magában, na most a
barátnője vagy a barátnője? Szerintem vicces volt. Jó reggelt, Arturo, mondtam neki, és néha
vissza kellett fognom magam, hogy ne nevessek. Közben én lefeküdtem egy másik
barátnőmmel is, csak sokkal gyakrabban, mint ahogy a barátnőm feküdt le Arturóval.
Problémák. Az élet tele van problémákkal, bár azokban az években az élet csodás volt
Barcelonában, a problémákat pedig úgy hívtuk, meglepetések.
Aztán jött a csalódás, én az egyetemen tanítottam, és nem éreztem jól magam. Nem
akartam az elméleti alapvetéseimet magyarázni a műveimmel. Tanítottam, és a kollégáimat
két tisztán elkülöníthető csoportba lehetett sorolni: ott voltak a szélhámosok (a középszerűek
és a semmirekellők), és azok, akik a pulpituson túl, jól vagy rosszul, de képzőművészeti
pályán is mozogtak a tudományos munka mellett. Aztán hirtelen rájöttem, hogy a két csoport
közül egyikbe sem akarok tartozni, és fölmondtam. Elmentem tanítani egy középiskolába.
Milyen pihentető volt. Mintha lefokoztak volna főhadnagyból őrmesterré? Körülbelül. Talán
őrvezetővé. Bár én nem éreztem magam sem főhadnagynak, sem őrmesternek, sem
őrvezetőnek, pöcegödör-takarító voltam, szennyvízcsatornák tisztítómunkása, az alakulatától
elkóborolt vagy mellőzött utász. Természetesen, annak ellenére, hogy az emlékeimben az
egyik állapotból a másikba vezető út nyers, durva, a reménytelent, a hirtelent jellemző
árnyalatokat kap, az események üteme jóval mérsékeltebb volt. Összeismerkedtem egy
milliomossal, aki rendszeresen vásárolta a műveimet, a folyóiratom az elhanyagolás, majd az
éhhalál sorsára jutott, más lapokat alapítottam, kiállításaim voltak. De mindez mára már nem
létezik: csak a szavak, nem a tények a tanúim. Egy biztos, egy nap mindennek vége lett, és
magamra maradtam, a hamis Picabiám volt az egyetlen térképem, az egyetlen igazi
kapaszkodóm. Egy munkanélküli a fejemre olvashatná, hogy hiába volt meg mindenem, nem
tudtam boldog lenni. Én a gyilkos fejére olvashatnám végzetes tettét, ő pedig az öngyilkos
fejére olvashatná végső, elkeseredett vagy megmagyarázhatatlan tettét. Egy biztos, egy nap
mindennek vége lett, és akkor szétnéztem magam körül. Már nem vettem annyi folyóiratot és
újságot. Nem voltak kiállításaim. A középiskolai rajzóráimat a szerénység és a komolyság,
bár (igaz, ez nem tölt el különös büszkeséggel) valamennyi humor is jellemezte. Arturo
akkorra már régen eltűnt az életünkből.
Nem ismerem az eltűnése okát. Egy nap összeveszett a barátnőmmel, mert megtudta,
hogy a barátnőm, vagy lefeküdt a másik barátnőmmel, és az elmondta neki, te milyen hülye
vagy, nem vetted észre, hogy Guillem barátnője a barátnője?, vagy valami effélét, a
beszélgetések az ágyban néha titokzatosak, néha árulkodók. Nem tudom, de nem is számít. Az
viszont biztos, hogy elutazott, és hosszú ideig nem láttam. Én persze nem akartam, hogy így
legyen. Igyekszem megőrizni a barátaimat. Igyekszem kedves és barátságos lenni, nem
siettettem az utat a komédiából a tragédiába, azt úgyis elintézi az élet. A lényeg a lényeg, egy
nap Arturo eltűnt. Teltek az évek, és nem találkoztunk újra. Aztán egy nap a barátnőm azt
mondta: találd ki, ki hívott föl telefonon tegnap este. Szerettem volna azt felelni neki: Arturo
Belano, vicces lett volna, ha egyből kitalálom, de más neveket mondtam, aztán föladtam.
Mindenesetre megörültem, amikor azt mondta, hogy Arturo. Hány éve nem láttuk? Sok, olyan
sok, hogy inkább nem is számoltuk össze, nem is emlékeztünk vissza rájuk, bár én
emlékeztem mindegyikre, kivétel nélkül. Szóval egy nap Arturo megjelent a barátnőmnél, ő
fölhívott, én pedig átmentem hozzá, hogy találkozzunk. Rendesen kiléptem, futottam. Nem
tudom, miért eredtem futásnak, de tényleg így tettem. Majdnem éjjel tizenegyre járt, hideg
volt, és amikor megérkeztem, ott találtam egy fickót, aki – hozzám hasonlóan – már több mint
negyvenéves volt, és ahogy elindultam felé, úgy éreztem magam, mint a Lépcsőn lemenő akt,
csak én nem mentem lefelé semmiféle lépcsőn, azt hiszem.
Aztán többször is találkoztunk. Egy nap megjelent a műtermemben. Én éppen ülve
szemléltem egy háromszor kétméteres festmény mellé odakészített aprócska vásznat. Arturo
ránézett az aprócska festményre, aztán a nagy festményre, és megkérdezte, mik ezek.
Szerinted?, kérdeztem. Csontházak, mondta. Pontosan, csontházak voltak. Akkorra én már
alig festettem, és egyáltalán nem voltak kiállításaim. Azok, akik még velem együtt voltak
főhadnagyok, mostanra már századosok, ezredesek lettek, sőt egyikük, a drága jó Miguelito
tábornoki vagy tábornagyi címig vitte. Mások meghaltak AIDS-ben, túladagolásban vagy
májzsugorban, vagy egyszerűen eltűntnek nyilvánították őket. Én továbbra is pöcegödröket
takarítottam. Tudom, hogy mindez számos értelmezésre adhat lehetőséget, és ezek többsége
meglehetősen borús világba kalauzol. Pedig a helyzetem a legkevésbé sem volt borús.
Voltaképpen jól éreztem magam, kutattam, figyeltem, figyeltem, ahogy figyelek, olvastam,
nyugodtan éltem. Keveset alkottam. Ez talán fontos lehet. Arturo ezzel szemben sokat
alkotott. Egyszer találkoztam vele a mosodából kifelé jövet. Épp indultam haza. Hát te?,
kérdezte. Látod, megyek haza a tiszta ruhával. De hát nincs otthon mosógéped?, kérdezte.
Elromlott úgy öt éve, válaszoltam. Aznap délután Arturo fölment a félemeletre a fényudvaron,
és megnézte a mosógépem. Én csináltam magamnak egy teát (akkoriban már nem ittam szinte
semmit), és néztem, ahogy megvizsgálja a mosógépet. Egy pillanatra már azt hittem, hogy
megjavítja. Nem mintha valami illuzórikus dolog lett volna, mindenesetre örültem volna neki.
Végül a mosógép továbbra sem volt hajlandó megmozdulni. Egy másik alkalommal meséltem
neki egy balesetemről. Talán azért meséltem el, mert észrevettem, hogy a sebhelyeimre
sandít.
A baleset Mallorcán történt. Autóbaleset volt. Majdnem odalett benne mindkét karom és
az arckoponyám. A testem többi részén nem volt szinte egy karcolás sem. Furcsa baleset, nem
igaz? Nagyon furcsa, mondta Arturo. Aztán elmesélte, hogy ő hatszor volt kórházban két év
leforgása alatt. Melyik országban?, kérdeztem. Itt, válaszolta, a Valle Hebrónban, azelőtt
pedig a Josep Truetában Gironában. És miért nem szóltál?, meglátogattunk volna. Mindegy,
nincs jelentősége. Egyszer megkérdezte, hogy nem érzem-e magam depressziósnak. Nem,
válaszoltam, néha úgy érzem magam, mint a Lépcsőn lemenő akt, de ez akár kellemes érzés is
lehet, például, ha az ember egy baráti összejövetelen van, persze kevésbé kellemes, ha épp a
Paseo de Gracián sétál, de általánosságban jól érzem magam.
Egy nap, nem sokkal azelőtt, hogy utoljára eltűnt, eljött hozzám, és azt mondta: rossz
kritikát fogok kapni. Készítettem neki egy kamillateát, és nem szóltam semmit, szerintem
ennyit tehet az ember, ha muszáj meghallgatnia egy történetet, legyen az szomorú vagy
vidám. De aztán ő sem szólt semmit, és egy darabig csak ültünk, ő nézte a teáját, vagy a
teájában úszó citromszeletet, én pedig szívtam a Ducadosom, azt hiszem, azon kevesek közé
tartozom, akik Ducadost szívnak, mármint azon kevesek közé a generációmból, már maga
Arturo is ultra light cigarettákat szívott. Egy idő után, csak hogy megszólaljak,
megkérdeztem: itt alszol Barcelonában?, ő pedig nemet intett a fejével, amikor Barcelonában
maradt, rendszerint a barátnőmnél aludt (külön szobában, bár ez a pontosítás mindent
összezavar), nem nálam, együtt vacsoráztunk, persze, és néha hármasban elmentünk kerülni
egyet a barátnőm kocsijával. Mindenesetre megkérdeztem, hogy itt alszik-e, de azt mondta,
hogy nem lehet, vissza kell mennie a faluba, ahol lakik, egy tengerparti falu volt, vonattal
kicsivel több mint egy órára innen. Aztán megint elcsöndesedtünk mindketten, és
megpróbáltam visszagondolni, mit is mondott arról a rossz kritikáról, de minél többet
gondolkodtam rajta, annál kevésbé értettem, így aztán fölhagytam a gondolkodással, és
inkább kivártam, mert – az előzetes várakozással szemben – ezt teszi a Lépcsőn lemenő akt is,
és pontosan ennek köszönheti a különös kritikáit.
Egy darabig nem hallatszott semmi más, csak a zaj, amit a teáját kortyoló Arturo keltett,
az utcáról beszűrődő tompa hangok, párszor pedig a föl- vagy lemenő lift. Aztán hirtelen,
amikor már nem gondoltam semmire, és nem hallottam semmit, megismételte, hogy egy
kritikus durván le fogja húzni. Nincs ennek túl nagy jelentősége, mondtam neki. A pályával
járó kellemetlenség. Dehogynincs jelentősége, mondta. Sosem foglalkoztál vele, mondtam.
Most foglalkozom, biztosan kispolgár lett belőlem, mondta. Ezt követően elmagyarázta, hogy
az utolsó előtti és a legutóbbi könyve között oly mértékű a hasonlóság, hogy az már fölér egy
megoldhatatlan feladvánnyal. Én olvastam az utolsó előtti könyvét, és tetszett, de fogalmam
sem volt róla, miről szól a legutóbbi, így aztán nem tudtam semmit hozzáfűzni a dologhoz.
Azért rákérdeztem: milyen jellegű a hasonlóság. Feladványok, Guillem, felelte. Feladványok.
A kibaszott Lépcsőn lemenő akt, a kibaszott Picabia-hamisítványaid, feladványok. De hol itt a
probléma?, kérdeztem. Az a probléma, mondta, hogy a kritikus – egy bizonyos Iñaki
Echavarne – egy cápa. Rossz kritikus?, kérdeztem. Nem, jó kritikus, felelte, legalábbis nem
rossz kritikus, de egy kibaszott cápa. És honnan tudod, hogy recenziót fog írni a legutóbbi
könyvedről, ha az még nincs is a könyvesboltokban? Mert amikor legutóbb bent voltam a
kiadóban, fölhívta a sajtófőnököt, és kért egy példányt az előző regényemből. Na és?,
mondtam. Én meg ott voltam a sajtófőnök asszony előtt, ő pedig azt mondta, szevasz, Iñaki,
micsoda véletlen, Arturo Belano épp itt van, itt áll előttem, az a rohadék Echavarne meg nem
mondott semmit. Mit kellett volna mondania? Legalább annyit, hogy szevasz. És abból, hogy
nem mondott semmit, te arra a következtetésre jutottál, hogy darabokra fog szedni?,
kérdeztem. És ha darabokra szed? Nem számít! Nézd, mondta Arturo, Echavarne nemrég
összetűzésbe keveredett a spanyol irodalom Catójával, Aurelio Bacával, ismered? Nem
olvastam, de tudom, ki az, mondtam. Az egész mögött egy kritika állt, amelyet Echavarne írt
Baca egyik barátjának a könyvéről, nem tudom, hogy a kritika jogos volt-e vagy sem, én nem
olvastam a könyvet. Egy biztos, annak az írónak ott volt Baca, hogy megvédje. És az a kritika,
amelyben Baca a kritikust bírálta, az olyan volt, amitől az ember elsírja magát. Na most,
mellettem nincsenek ilyen szemforgatók, hogy megvédjenek, nincs abszolút senki, így aztán
Echavarne nyugodtan kínpadra vonhat. De még Aurelio Baca sem védhetne meg, mert a
könyvemben – nem abban, amelyik ki fog jönni, hanem az utolsó előttiben – kigúnyolom, bár
eléggé kétlem, hogy olvasott volna tőlem bármit. Te kigúnyolod Bacát? Kinevetem egy kicsit,
felelte Arturo, bár nem hiszem, hogy akár ő, akár más észrevette volna. Ez kizárja Bacát mint
védőt, ismertem el, közben pedig azon gondolkodtam, hogy én sem vettem észre azt a viccet,
amely e pillanatban a barátomat aggasztja. Így van, mondta Arturo. Hát akkor jöjjön
Echavarne kínpadja, mondtam, nem mindegy?, ezek csak semmiségek, neked kéne a
legjobban tudnod. Mindannyian meg fogunk halni, gondolj az örökkévalóságra. De Echavarne
bizonyára törleszteni akar valakin, mondta Arturo. Annyira rossz ember? Nem, nem, nagyon
is jó ember, felelte Arturo. Akkor? Nem erről van szó, arról van szó, hogy karbantartsa az
izmait, mondta Arturo. Az agya izmait?, kérdeztem. Mindegy, milyen izmokat, én leszek
Echavarne pofozógépe a második vagy a nyolcadik menetéhez Bacával, mondta Arturo.
Látom már, ez egy régi ügy, mondtam. De neked mi közöd ehhez az egészhez? Semmi, én
csak a pofozógép leszek, felelte Arturo. Egy darabig nem szóltunk semmit, gondolkodtunk,
közben a lift föl-le járt, és olyan volt a hangja, mint az évek zaja, amíg nem találkoztunk. Ki
fogom hívni párbajra, mondta végül Arturo. Akarsz a párbajsegédem lenni? Konkrétan ezt
kérdezte. Olyan érzés volt, mintha belém vágtak volna egy injekciós tűt. Először a szúrás,
aztán a folyadék, amely nem a vénámba, hanem az izmomba került, borzongást kiváltó,
jéghideg folyadék volt. Az ötlet eszementnek tűnt, és légből kapottnak. Nem szokás csak úgy
kihívni valakit olyasmiért, amit még nem tett meg, gondoltam. De aztán eszembe jutott, hogy
az élet (vagy az illúziója) szüntelenül olyan tettekért hív párbajra minket, amelyeket sosem
követtünk el, sőt néha olyan tettekért is, amelyeket meg sem fordult a fejünkben elkövetni. A
válaszom igenlő volt, és rögtön utána arra gondoltam, hogy talán tényleg létezik vagy létezni
fog az örökkévalóságban a Lépcsőn lemenő akt vagy esetleg a Nagy üveg. Aztán arra
gondoltam: és ha a recenzió pozitív lesz? És ha Echavarnénak tetszik Arturo regénye? Akkor
amellett, hogy légből kapott, nem lenne egyúttal igazságtalan is kihívni őt párbajra?
Lassacskán több kérdőjel is fölsorakozott előttem, de úgy döntöttem, nem most fogok
megfontoltnak mutatkozni. Mindennek megvan a maga ideje. Először azt vitattuk meg,
milyen fegyvereket használjanak. Én a pirosra festett vízzel teli léggömböket javasoltam.
Vagy egy kalaplengetős-csapkodós csatát. De Arturo ragaszkodott hozzá, hogy szablyával
legyen. Első vérig?, ajánlottam. Arturo fogcsikorgatva – de valójában az a gyanúm, hogy
megkönnyebbülve – elfogadta a javaslatomat. Aztán elmentünk szablyát keresni.
Az első ötletem az volt, hogy menjünk el egy tipikus turistaboltba, ahol a toledói
pengéktől kezdve a szamurájkardokig mindent árulnak, de amikor a barátnőm megtudta, mit
tervezünk, azt mondta, hogy a – már elhunyt – apja ráhagyott egy pár kardot, így elmentünk
hozzá, megnéztük őket, és tényleg valódi kardok voltak. Miután lelkiismeretesen
megtisztogattuk őket, úgy döntöttünk, hogy jók lesznek. Aztán megfelelő helyet kerestünk. Én
a Ciudadela Parkot javasoltam, éjfélkor, de Arturo hajlott egy nudista strandra, félúton
Barcelona és a falu között, ahol lakott. Aztán megszereztük Iñaki Echavarne telefonszámát, és
fölhívtuk. Eltartott egy ideig, mire meggyőztük, hogy nem valami viccről van szó. Arturo
összesen háromszor beszélt vele. Végül Iñaki Echavarne azt mondta, hogy beleegyezik, és
közöljük vele a dátumot és az időpontot. A párbaj délutánján egy falatozóban ettünk Sant Pol
de Marban. Sült bébitintahalat és garnélát. A barátnőm (aki addig elkísért bennünket, de nem
tervezte, hogy jelen lesz a párbajnál), Arturo és én. Elismerem, ez ebéd egy kissé gyászos
volt, de Arturo közben elővett egy repülőjegyet, és megmutatta nekünk. Azt gondoltam, hogy
a jegy Chilébe vagy Mexikóba szól majd, és hogy aznap este Arturo valamiféleképpen
elbúcsúzik Katalóniától és Európától. De a repülőjegy egy Dar es-Salaam-i járatra szólt római
és kairói átszállással. Akkor már tudtam, hogy a barátom teljesen megbolondult, és ha az a
kritikus, Echavarne nem öli meg a kardlappal a fejére mért csapással, akkor az afrikai fekete
vagy vöröshangyák fogják majd fölfalni.

Jaume Planells, Salambó bár, Barcelona, calle Torrijos, 1994. június. Egy reggel fölhívott a
barátom és kollégám, Iñaki Echavarne, és azt mondta, hogy segédre van szükségre egy
párbajhoz. Én egy kicsit másnapos voltam, szóval először nem értettem, miről beszél Iñaki,
ráadásul nem gyakran keresett telefonon, és még ritkábban ilyen korán. Aztán, miután
elmagyarázta a dolgot, arra gondoltam, hogy csak ugrat, és ráhagytam a dolgot, szoktak néha
ugratni, és tulajdonképpen nem zavar a dolog, ráadásul Iñaki egy picit fura alak, fura, de
vonzó, az a fajta, akit a nők nagyon jóképűnek találnak, a férfiak pedig szimpatikusnak, de
talán kicsit tartanak is tőle, és titokban csodálják. Nemrég volt egy vitája Aurelio Bacával, a
nagy madridi regényíróval, és annak ellenére, hogy Baca kígyót-békát okádott rá, épp csak ki
nem átkozta, Iñaki jól jött ki a harcos találkozóból, mondjuk, hogy döntetlennel zártak.
Az volt az érdekes, hogy Iñaki nem Bacát bírálta, hanem Baca egyik barátját, így aztán el
lehet képzelni, mi történt volna, ha közvetlenül Madrid szent emberével akasztja össze a
bajszát. Szerény véleményem szerint a probléma abban gyökerezett, hogy Baca Unamuno
típusú író volt – ami az utóbbi években elég gyakori –, aki az első adandó alkalommal
moralizálással teli szócséplésbe kezdett, a tipikus spanyol, példálózó és indulatos
szócséplésbe, a józan észre meg a szent és sérthetetlen dolgokra hivatkozó szócséplésbe, Iñaki
viszont kifejezetten provokatív kritikus volt, kamikaze kritikus, aki élvezte, hogy ellenségeket
szerez magának, és gyakran vastagon túllőtt a célon. Elkerülhetetlen volt, hogy egymásnak
essenek valamikor. Vagy hogy Baca nekiessen Echavarnénak, rendreutasítsa, megcibálja a
fülét, adjon neki egy tockost, valami ilyesmi. Ugyanakkor végeredményben mindketten a
baloldalnak nevezett, és egyre nehezebben körülhatárolható körbe tartoztak.
Szóval, miután Iñaki mindent elmagyarázott a párbajról, azt gondoltam, hogy ugrat, a
Baca által elszabadított indulat csak nem lehet olyan erős, hogy az írók mostantól saját
kezükbe vegyék az igazságszolgáltatást, ráadásul pont ilyen szentimentális formában. De
Iñaki tisztázta, hogy másról van szó, egy kicsit zavarba jött, azt mondta, ez egy másik ügy, de
el kellett fogadnia a kihívást (lehet, hogy teljesen rosszul emlékszem, de mintha a Lépcsőn
lemenő akt-ot emlegette volna, nem értem, mi köze van Picassónak ehhez az egészhez?), és
mondjam már meg végre, hogy hajlandó vagyok-e a segédje lenni vagy sem, merthogy nincs
vesztegetni való ideje, a párbajra még aznap délután sor fog kerülni.
Végül nem volt más választásom, igent mondtam, persze, hol találkozzunk és mikor, bár
aztán, miután Iñaki lerakta, azon kezdtem gondolkodni, hogy talán épp most merültem nyakig
valami szarba – én, aki úgy-ahogy jól élek, és mint akárki más, örülök néha egy-egy a jól
eltalált viccnek, de azért ne essünk túlzásokba –, alighanem épp most keveredek bele egy
csetepatéba azok közül, amelyek mindig rosszul végződnek. Aztán mindennek a tetejébe
gondolkodni és töprengeni kezdtem (ezt a hibát ilyen esetekben soha, de soha nem szabad
elkövetni), és arra a következtetésre jutottam, hogy az is elég különös, hogy Iñaki engem kért
föl párbajsegédnek, mivelhogy nem igazán tartozom a legközelebbi barátai közé, ugyanannál
az újságnál dolgozunk mindketten, néha találkozunk a Giardinettóban vagy a Salambóban
vagy a Laie bárjában, de barátok, úgy igazán barátok, nem vagyunk.
És mivel már csak pár óra volt hátra a párbajig, fölhívtam Iñakit, vajon otthon találom-e,
de nem, úgy látszik, hogy miután telefonált nekem, azonnal elment hazulról, nem tudom,
talán, hogy megírja az utolsó tárcáját, vagy a legközelebbi templomba ment, ezért aztán, ha
már így jártam, fölhívtam Quima Monistrolt a mobilján, mert közben bevillant a fejembe, ha
nővel megyek, a dolgok nem alakulhatnak olyan csúful, bár természetesen Quimának nem
mondtam el az igazat, azt mondtam, Quima, drágám, szükségem van rád, Iñaki Echavarnéval
kell találkoznom, és szeretnénk, ha te is ott lennél, Quima pedig megkérdezte, hogy hány
órakor, mire én azt feleltem, hogy máris, szívem, erre Quima azt mondta, rendben, gyere
értem a Corte Ingléshez, vagy valami ilyesmit. Miután leraktam, megpróbáltam még beszélni
két-három barátommal, mert hirtelen rájöttem, hogy sokkal idegesebb vagyok a szokásosnál,
de nem sikerült elérnem senkit.
Fél hatkor megláttam Quimát, a plaza Urquinaona és a Pau Claris sarkán cigarettázott,
csináltam egy kissé meredek manővert, és egy pillanat múlva az elszánt riporternő már ott is
ült mellettem. Miközben sofőrök százai dudáltak ránk, és a tükörben már látszott egy
közlekedési rendőr fenyegető sziluettje, ráléptem a gázra, és besoroltunk az A-19-es felé,
Maresme irányába. Quima természetesen megkérdezte, hová dugtam Iñakit – a fickóért
odavannak a nők, ezt el kell ismerni –, így aztán muszáj volt elmondanom neki, hogy a Los
Calamares Felices bárban vár minket, Sant Pol de Mar szélén, egy kis öböl mellett, amely
tavasszal és nyáron átalakul nudista stranddá. Az út hátralevő részét – nem tartott húsz percig
sem, a Peugeot-m úgy megy, mint a szél – tűkön ülve tettem meg, közben Quima sztorijait
hallgattam, és hiába vártam a megfelelő pillanatot, hogy bevalljam neki, valójában miért
megyünk Maresmébe.
A bajt tetézendő Sant Polban eltévedtünk. Pár helyi arc azt mondta, hogy ugyanarra kell
elindulnunk, mintha Calellába mennénk, de kétszáz méter után, miután elmentünk egy
benzinkút mellett, el kell fordulnunk balra, mintha a hegyekbe mennénk, aztán jobbra, át egy
alagúton – de milyen alagúton? –, majd megint rátérni egy parttal párhuzamos útra, és a végén
ott emelkedik majd a Los Calamares Felices néven ismert, magányos és kihalt létesítmény.
Fél órán keresztül vitatkoztunk és veszekedtünk Quimával, de végül megtaláltuk a kérdéses
bárt. Elkéstünk, és pár pillanatig azt hittem, hogy Iñaki már nem lesz ott, de a piros Saabja
volt az első dolog, amit megláttam – valójában a piros Saabja volt az egyetlen dolog, amit
megláttam, egy homokos, bozótos sávon állt –, aztán a kihalt épületet, a Los Calamares
Felices koszos ablakait. Leálltam Iñaki kocsija mellé, és dudáltam egyet. Egy szó nélkül úgy
döntöttünk Quimával, hogy a Peugeot-ban maradunk. Nem sokkal később föltűnt Iñaki, ott
volt az étterem túloldalán. A várakozásaimmal ellentétben nem vetette a szemünkre a késést,
és akkor sem látszott dühösnek, amikor meglátta Quimát. Megkérdeztem, hogy hol van az
ellenfele, Iñaki pedig elmosolyodott, és megvonta a vállát. Aztán hármasban elindultunk a
strand felé. Miután Quima megtudta, miért vagyunk ott (Iñaki mesélte el neki, objektívan és
világosan, kevés szóval, én nem lettem volna rá képes), olyan izgatottnak tűnt, mint még soha,
és egy pillanatra bizonyos voltam benne, hogy minden jól fog végződni. Mindhárman
nevetgéltünk egy darabig. A strandon egy lelket sem lehetett látni. Nem jött el, mondta
Quima, a hangjában csipetnyi csalódás volt.
Aztán előbukkant két alak a sziklák közül, a strand északi végén. Nagyot dobbant a
szívem. Utoljára tizenegy vagy tizenkét éves koromban keveredtem verekedésbe, és azóta
mindig kerültem az erőszakos cselekedeteket. Ott vannak, mondta Quima. Iñaki rám nézett,
aztán a tengerre, és csak akkor értettem meg, hogy az egész jelenet valahogy menthetetlenül
nevetséges, és van valami nevetséges abban is, hogy én ott vagyok. A sziklák közül
előbukkanó két alak tovább közeledett, a strand peremén, aztán megálltak tőlünk úgy száz
méterre, de elég közel hozzá, hogy lássuk, egyikük csomagot tart a karjában, amelyből
kilátszik két kard vége. Jobb, ha Quima itt marad, mondta Iñaki. Miután meghallgattuk és
elutasítottuk kísérőnk ellenvéleményét, lassan elindultunk kettesben, hogy találkozzunk azzal
a bolond duóval. Szóval folytatódik ez az ostobaság?, ezt mondtam, emlékszem, miközben
gyalogoltunk a homokban, szóval a valóságban is lezajlik ez a párbaj, nem csak a
képzeletünkben?, szóval engem választottál tanúnak ehhez az őrültséghez?, mert pontosan
azokban a pillanatokban ébredtem rá vagy ért a fölismerés, hogy Iñaki azért választott engem,
mert a valódi barátai (ha voltak neki, talán Jordi Llovet, vagy valami hozzá hasonló
értelmiségi) kereken nemet mondtak volna rá, hogy asszisztáljanak egy ilyen esztelenséghez,
ő pedig tudta ezt, mindannyian tudták, kivéve engem, az idióta zsurnalisztát, aztán arra
gondoltam: az istenért, az egész amiatt a rohadék Baca miatt van, ha nem ment volna neki
Iñakinak, akkor ez az egész most nem történne meg, de aztán másra már nem volt időm
gondolni, mert odaértünk a másik kettőhöz, és az egyikük megkérdezte: melyikőtök Iñaki
Echavarne?, erre Iñaki arcára néztem, de azzal a hirtelen félelemmel, hogy ő azt feleli, én
vagyok az (abban a pillanatban az idegességtől azt képzeltem, hogy Iñaki bármire képes), de
Iñaki elmosolyodott, mintha felhőtlenül boldog lenne, és azt mondta, hogy ő az, ezután a
másik rám nézett, és bemutatkozott, azt mondta: Guillem Piña vagyok, a párbajsegéd, majd
hallottam a saját hangom: szia, Jaume Planells vagyok, a másik párbajsegéd, és megmondom
őszintén, most, hogy visszagondolok, rám tör a hányinger, vagy legszívesebben a földre
dobnám magam, és megszakadnék a nevetéstől, de akkor inkább azt éreztem, hogy
összeszorul a gyomrom, és fázom, mert tulajdonképpen hideg volt, és már csak a lenyugvó
nap néhány fénysugara világította meg a standot, azt a strandot, az apró öblöcskéket és
sziklaperemeket, ahol tavasszal az emberek mindenüket levetkőzik, és ennek csak a part
menti vonat utasai a szemtanúi, akiket a látvány a legkevésbé sem izgat, ilyen a demokrácia és
a tapintat, Galiciában maguk az utasok állították volna meg a vonatot, hogy leszálljanak
nudistákat kasztrálni, na mindegy, ilyesmik jártak a fejemben, amikor azt mondtam, szia,
Jaume Planells vagyok, a másik párbajsegéd.
Aztán ez a Guillem Piña kibontotta a kezében tartott csomagot, és ott feküdtek csupaszon
a kardok, sőt úgy láttam, halvány fény csillan az acél-?, bronz-?, vas-? pengéken – én
egyáltalán nem értek a kardokhoz, de annyira azért mégis, hogy megállapítsam, nem
műanyagból voltak –, aztán előrenyújtottam a kezem, és ujjheggyel megérintettem a
pengéket, persze fémből voltak, és amikor visszahúztam a kezem, megint láttam a csillogást,
egészen halvány fényük volt, mintha éppen ébredeznének – legalábbis ezt mondták volna
Iñaki barátai, ha lett volna benne elég bátorság vagy tisztesség, hogy megkérje őket, hogy
kísérjék el, és ha ők el is kísérték volna, amit kétlek –, aztán úgy éreztem, hogy túlságosan sok
a véletlen, vagy legalábbis túl tömény a véletlen: a hegyek mögé lebukó nap, a kardok
csillogása, és akkor végre meg tudtam kérdezni (kitől?, nem tudom, Piñától, valószínűleg
magától Iñakitól), hogy ez most tényleg komoly, a párbaj tényleg komoly lesz, majd hangosan
bejelentettem, bár nem túlságosan acélos hangon, hogy nem akarok rendőrségi balhéba
keveredni, még véletlenül sem. A folytatás zavaros volt. Piña mondott valamit mallorcaiul.
Aztán odaadta Iñakinak a kardokat, hogy válasszon, ő nem siette el a dolgot, mindkettőt
végigmérte, először az egyiket, aztán a másikat, majd a kettőt egyszerre, mintha egész
életében csak muskétásost játszott volna. A kardok már nem csillogtak. A másik, a sértett író
(de ki és hogyan sértette meg, ha egyszer még meg sem jelent az az átkozott, gyalázó
recenzió?) megvárta, hogy Iñaki válasszon. Az égbolt tejszürke volt, és sűrű köd ereszkedett
alá a dombokról és a kertekből. Zavarosak az emlékeim. Azt hiszem, Quima azt kiabálta:
hajrá, Iñaki, vagy valami hasonlót. Aztán – közös megegyezéssel – Piñával együtt hátrább
léptem. Egy szelíd hullám bevizezte a nadrágom szárát. Emlékszem, hogy lenéztem a
mokaszinomra, és szitkozódtam. Arra is emlékszem, hogy milyen obszcén, torz érzést keltett
bennem a nedves zokni, és a mozdulataimra kiadott hang. Piña a sziklák felé hátrált. Quima
fölállt, és valamivel közelebb ment a párbajozókhoz. Ők egymáshoz ütötték a két kardot.
Emlékszem, hogy leültem egy buckára, levettem a cipőm, és egy zsebkendővel akkurátusan
kitöröltem belőle a nedves homokot. Aztán eldobtam a zsebkendőt, és figyelni kezdtem az
– egyre sötétebb – látóhatárt, de közben Quima egyik keze megpihent a vállamon, és a
másikkal a kezembe nyomott egy élő, nedves, visszataszító tárgyat, amelyet valamivel később
sikerült csak azonosítanom, a zsebkendőm volt, visszakaptam, visszatért, mint egy átok.
Emlékszem, hogy elraktam a zsebkendőt a zakóm zsebébe. Később Quima majd azt
mondja, hogy Iñaki úgy bánt a karddal, mint egy profi, és hogy a küzdelem minden
pillanatában fölényben volt. De én ezt nem tudnám megerősíteni. A küzdelem egyenlően
indult. Iñaki kétkezes csapásai elég óvatosak voltak, megelégedett azzal, hogy a kardjával
eltalálja az ellenfele kardját. És hátrált, folyton hátrált, nem tudom, talán azért, mert félt, vagy
azért, hogy tanulmányozza a másikat. Az ellenfele ütései viszont egyre határozottabbak lettek,
egyszer még szúrással is megpróbálkozott, az volt az első a küzdelem során, fogta a kardot,
előrevetette a jobb lábát és a jobb karját, a kard hegye pedig majdnem elérte Iñaki nadrágján a
varrást. Erre Iñaki mintha fölébredt volna egy abszurd álomból, csak hogy egy csapásra
belecsöppenjen egy másikba, amelyben már valós volt a veszély. Attól a pillanattól kezdve
sokkal agilisabb léptekkel, sokkal gyorsabban mozgott, még mindig hátrált, bár nem egyenes
vonalban, hanem körözve, ily módon néha szemből láttam, máskor profilból, megint máskor
háttal. Mit csinált eközben a többi szemlélő? Quima a homokban ült, a hátam mögött, és néha
hurrázott egyet Iñakinak. Piña viszont állt – jóval hátrébb annál a körnél, ahol a kardforgatók
mozogtak –, mégpedig olyan arccal, mintha már hozzá lenne szokva az efféle dolgokhoz,
vagy mint aki éppen alszik.
Egy megvilágosodott pillanatomban biztos voltam benne, hogy mindannyian
megbolondultunk. De ezt a megvilágosodott pillanatot megelőzte egy szupermegvilágosodott
szuperpillanat (ha megengeditek, hogy így fogalmazzak), amikor azt gondoltam, hogy ez a
jelenet abszurd életünk ésszerű következménye. Nem büntetés volt, hanem egy ránc, amely
hirtelen kisimult, és mi végre megláthattuk egymást közös emberségünkben. Nem renyhe
bűneink bizonyítéka volt, hanem csodálatos és hiábavaló ártatlanságunk jele. De nem ez a
lényeg. Nem ez a lényeg. Mi nem mozdultunk, ők pedig mozogtak, és mozgott a strand
homokja is, de nem a szél miatt, hanem attól, amit ők tettek, és amit mi tettünk, vagyis
semmit, azaz figyeltünk, és mindez együtt volt maga a ránc, egy pillanatnyi
szupermegvilágosodás. Aztán semmi. Sosem volt igazán jó a memóriám, pont elég volt
ahhoz, hogy ellegyek újságíróként. Iñaki támadásba lendült, az ellenfele pedig ellentámadott,
és én rájöttem, hogy ez így még órákig eltarthat, amíg elbírja a kezük a kardot, elővettem egy
cigarettát, de nem volt tüzem, megnéztem az összes zsebemben, fölálltam, odamentem
Quimához, de kiderült, hogy már régen leszokott, egy éve vagy egy évszázada. Egy pillanatra
eszembe jutott, hogy odamegyek Piñához, és tőle kérek tüzet, de ezt mégis túlzásnak éreztem.
Leültem Quima mellé, és a párbajozókat figyeltem. Köröztek tovább, bár egyre lomhábbak
lettek a mozdulataik. Ráadásul az volt az érzésem, hogy beszélnek egymással, de a hullámok
zaja elnyomta a hangjukat. Szóltam Quimának, hogy szerintem ez az egész ostobaság.
Egyáltalán nem, mondta. Aztán hozzátette, hogy szerinte nagyon romantikus. Különös nő ez a
Quima. Egyre jobban kívántam azt a cigarettát. A távolban Piña leült a homokba, ugyanúgy,
ahogy mi, és az ajka közül kobaltkék füstcsík szállt föl. Nem bírtam tovább. Fölálltam, és
odamentem hozzá, közben akkorát kerültem, hogy véletlenül se tévedjek a párbajozók
pályájának közelébe. Az egyik dombról egy nő figyelt minket. Egy kocsi motorházára
támaszkodott, és szemellenzőt formált a kezéből. Azt hittem, a tengert figyeli, de aztán
rájöttem, hogy nyilvánvalóan minket néz.
Piña szó nélkül felém nyújtotta az öngyújtóját. Ránéztem az arcára: sírt. Bár addig lett
volna kedvem beszélgetni, ezután egy csapásra elment. Így aztán visszamentem Quimához, és
megint megnéztem a nőt, aki egyedül állt a domb tetején, néztem Iñakit és az ellenfelét, de
azon kívül, hogy néha összeütötték a kardjukat, már nem igazán csináltak semmit, csak
kerülgették és tanulmányozták egymást. Ahogy lehuppantam Quima mellé, a testem olyan
hangot adott, mint egy homokkal teli zsák. Aztán láttam, ahogy Iñaki kardja magasabbra
emelkedik, mint ahogy az a bölcs belátás és a muskétásfilmek szerint tanácsos, és láttam,
ahogy kinyúlik az ellenfele kardja, a hegye pedig alig pár milliméterre áll meg Iñaki szívétől,
és azt hiszem – még ha ez nem is lehetséges – láttam, hogy Iñaki elsápad, és hallottam, hogy
Quima azt mondja, úristen, vagy valami ilyesmit, és láttam, hogy Piña messzire dobja a
cigarettáját, a domb irányába, és láttam, hogy a dombon már nincs senki, sem a nő, sem a
kocsija, aztán a másik egy hirtelen mozdulattal visszahúzta a kard hegyét, Iñaki pedig
előrenyomult, és ütést mért a kardlappal a vállára, szerintem bosszúból az átélt ijedelemért,
Quima fölsóhajtott, én is fölsóhajtottam, és fújtam pár füstkarikát annak a rettenetes strandnak
a romlott levegőjébe, a szél pedig azonnal elvitte a karikáimat, nem hagyott időt semmire,
Iñaki és az ellenfele pedig folytatta tovább végestelen-végig, végestelen-végig, mint két
ostoba gyerek.
23

Iñaki Echavarne, Giardinetto bár, Barcelona, calle Granada del Penedés, 1994. július. Egy
darabon a Kritika kíséri a Művet, majd a Kritika elenyészik, és a Művet az Olvasók kísérik
tovább. Az út lehet hosszú vagy rövid. Ezután az Olvasók egyenként meghalnak, és a Mű
magára marad, bár apránként újabb Kritika és újabb Olvasók szegődnek mellé az úton. Aztán
a Kritika újra meghal, az Olvasók újra meghalnak, és a Mű a csontjaikkal szegélyezett úton
folytatja tovább a magányba vezető útját. Ha valaki közelít hozzá, ha megpihen az oldalvizén,
az tévedhetetlen jele biztos halálnak, mégis újabb Kritika és újabb Olvasók közelítik meg
fáradhatatlanul és kérlelhetetlenül, hogy eleméssze őket az idő és a sebesség. Végül a Mű
menthetetlenül magára marad a Végtelenségben. És egy nap a Mű meghal, ahogy meghal
minden, ahogy egyszer kihuny majd a Nap, elpusztul a Föld, a Naprendszer, a Tejút, és az
emberek legrejtettebb emléke is. Ami komédiaként indul, annak tragédia a vége.

Aurelio Baca, Könyvvásár, Madrid, 1994. július. Muszáj elismernem, de nem csak
magammal vagy a tükörrel szembenézve, vagy a remélhetőleg minél távolabb elérkező
halálom óráján, hanem a fiaim és a feleségem előtt, a lépésről lépésre fölépített józan életemre
visszatekintve, hogy: 1. Sztálin idejében nem tékozoltam volna el a gulagon a fiatalságomat,
de golyóval a tarkómban sem végeztem volna. 2. McCarthy idején nem vesztettem volna el az
állásom, de üzemanyagot sem kellett volna árulnom egy benzinkúton. 3. Viszont Hitler
idejében azok közé tartoztam volna, akik a száműzetés útját választják, és Franco idejében
sem komponáltam volna szonetteket a Caudillónak vagy az áldott Szűzanyának, ahogy oly
sok tőrőlmetszett demokrata tette. És ezek a dolgok összefüggnek. A bátorságomnak vannak
határai, ez nyilvánvaló, de a gyomrom sem vesz be mindent. Ami komédiaként indul, annak
tragikomédia a vége.

Pere Ordóñez, Könyvvásár, Madrid, 1994. július. Egykor Spanyolország (és Latin-Amerika)
írói azért léptek a közélet porondjára, hogy áthágják a határait, megreformálják, fölégessék,
forradalmasítsák. Spanyolország (és Latin-Amerika) írói többnyire tehetős családokból
származtak, konszolidált vagy rangos családokból, és amikor tollat ragadtak, e társadalmi
pozíció ellen fordultak vagy lázadtak föl: az írás lemondás, ellenszegülés, néha öngyilkosság
volt. Szembeszállás a családdal. Ma Spanyolország (és Latin-Amerika) íróinak egyre
nyugtalanítóbb hányada származik az alsóbb osztályokból, a proletariátusból és a
lumpenproletariátusból, és számukra az írás gyakorlása legtöbbször eszköz a társadalmi
ranglétrán való fölkapaszkodáshoz, eszköz a gyarapodáshoz, miközben kínosan odafigyelnek
rá, nehogy áthágjanak bármit is. Nem azt mondom, hogy ne lennének műveltek. Ugyanolyan
műveltek, mint a korábbiak. Vagy majdnem. Nem állítom, hogy ne lennének szorgalmasak.
Sokkal szorgalmasabbak, mint a korábbiak! De emellett sokkal közönségesebbek. Úgy
viselkednek mint a vállalkozók vagy a gengszterek. De nem tagadnak meg semmit, vagyis
csak azt tagadják meg, amit lehet, mert kínosan ügyelnek rá, hogy ne szerezzenek
ellenségeket, vagy ha mégis, akkor lehetőleg a védtelenebbek közül. Nem egy eszméért
lesznek öngyilkosok, hanem őrületből vagy dühből. Az ajtók – visszavonhatatlanul – sorra
tárulnak ki előttük. Ezért aztán az irodalom olyan, amilyen. Ami komédiaként indul, annak
elkerülhetetlenül komédia a vége.

Julio Martínez Morales, Könyvvásár, Madrid, 1994. július. Mesélek nektek valamit a költők
becsületéről, most, hogy itt sétálunk a Könyvvásáron. Költő vagyok. Író vagyok. Kritikusként
is szereztem valamicske hírnevet. 7 · 3 = 22 bódé, így szemre, de a valóságban még sokkal
több. Korlátozott a látóterünk. Mindenesetre sikerült helyet szereznem magamnak ezen a
könyvvásáron. Magam mögött rommá tört kocsikat hagytam, az írás határait, a 3 · 3 = 9-et.
Nem volt könnyű. Magam mögött hagytam az A-t és az E-t, néha visszatérek álmaimban az
erkélyhez, amelyen ott lógnak véresen kiterítve. Tanult ember vagyok: csak a kifinomult
börtönöket ismerem. Amúgy a költészet és a börtön mindig közel állt egymáshoz. Ennek
ellenére a vonzalmam forrása a mélabú. Vajon épp ébren álmodom, vagy tényleg kakasok
kukorékolnak a Könyvvásár túlsó végén? Egyik sem elképzelhetetlen. Viszont a kakasok
hajnalban kukorékolnak, és most, az órám szerint, déli tizenkettő van. Bolyongok a vásáron,
és üdvözlöm a kollégákat, akik hozzám hasonlóan mélán bolyonganak. Méla · méla = börtön
az irodalom égboltján. Bolyongok. Bolyongok. A költők becsülete: az ének, melyet fakó
büntetésként hallgatunk. Fiatal arcokat látok, a kiállított könyveket nézik, és érméket keresnek
a zsebükben, amely oly sötét, akár a remény. 7 · 1 = 8, ezt mondom magamban, miközben fél
szemmel e fiatal olvasókat nézem, és távoli, mosolygó arcuk helyét elfoglalja egy formátlan,
jéghegyhez hasonlatosan lassú kép. Mindannyian elmegyünk az erkély alatt, ahol az A és E
betű lóg, a vérük csorog ránk, és beszennyez minket örökre. De az erkély olyan fakó, mint mi
magunk, és a fakóság sosem támad a fakóságra. Másrészről, mentségemre legyen mondva, az
erkély is velünk bolyong. Más földrajzi szélességeken ezt úgy hívják, maffia. Látok egy
irodát, látok egy bekapcsolt számítógépet, látok egy kihalt folyosót.
Fakóság · jéghegy = kihalt folyosó, amelyet a félelmünk megtölt emberekkel, a
Folyósóvásáron bolyongó alakokkal, akik nem könyvet keresnek, hanem a bizonyosságaink
űrjét alátámasztó bizonyosságot. Így értelmezzük az életet a teljes reménytelenség
pillanataiban. Csürhe. Pribékek. A bonckés a testekbe vág.
A és E · Könyvvásár = újabb testek; könnyű, izzó testek, mintha tegnap éjjel seggbe dugott
volna a szerkesztőm. A halál megfelelő válasznak tűnhet, mondaná Blanchot. 31 · 31 = 962 jó
ok. Tegnap föláldoztunk egy fiatal dél-amerikai írót városunk áldozati oltárán. Miközben a
vére saját ambícióink féldomborművére csöpögött, a könyveimre és a felejtésre gondoltam,
ami végre értelmet nyert. Egy író – így határoztunk – nem lehet olyan, mint egy író. Legyen
olyan, mint egy bankár, különösebb traumák nélkül felnövő apuci kisfia, matematikatanár
vagy börtönhivatalnok. Legyen fa formájú. Így hát, paradox módon, bolyongunk. A saját
faszerűségünk · az erkély fakósága = a diadalunk folyosója. Miért nem veszik észre a fiatalok,
akik olvasók a szó valódi értelmében, hogy mind hazugok vagyunk? Hisz elég ránk nézni! A
képünkön szélhámosságunk bélyege! De nem, nem veszik észre, mi pedig teljesen büntetlenül
sorolhatjuk: 8, 5, 9, 8, 4, 15, 7. És bolyonghatunk és köszönhetünk egymásnak (én legalábbis
köszönök mindenkinek, a zsűritagoknak és a hóhéroknak, a házigazdáknak és a tanulóknak),
és méltathatjuk a buzit határtalan heteroszexualitásáért, az impotenst a férfiasságáért, a
felszarvazottat makulátlan becsületéért. És senki sem sóhajt föl: van bőr a képükön. Pedig
csak az éjszaka csöndje van, amikor négykézláb elindulunk a máglyák felé, amelyeket valaki
egy rejtélyes órán és érthetetlen céllal meggyújtott számunkra. A sors vezet bennünket, bár
semmit sem bíztunk a sorsra. Egy író legyen olyan, mint egy cenzor, mondták eleink, és mi
majdnem a végkifejletig követtük ezt a bársonyos gondolatot. Egy író legyen olyan, mint egy
napilap újságírója. Egy író legyen olyan, mint egy törpe, és LEGYEN képes életben maradni.
Ha emellett nem kellene olvasnunk is, a munkánk egy függő pont lenne a semmi közepén, egy
végtelenül leegyszerűsített mandala, a némaságunk, annak bizonyossága, hogy
kikristályosodott fél lábunk már a halál térfelén áll. Képzelgések. Képzelgések. Oroszlánok
akartunk lenni a múlt egy elfelejtett ráncában, de csak kiherélt macska lett belőlünk. Kiherélt
macskák vagyunk, a feleségeink elvágott torkú macskák. Ami komédiaként indul, annak
titkosírási gyakorlat a vége.

Pablo del Valle, Könyvvásár, Madrid, 1994. július. Mesélek nektek valamit a költők
becsületéről. Volt idő, amikor nem volt pénzem, és a nevem sem az volt, ami most:
munkanélküli voltam, és Pedro García Fernándeznek hívtak. De tehetséges és szeretnivaló
voltam. Megismerkedtem egy nővel. Sok nővel megismerkedtem, de a lényeg, hogy
megismerkedtem egy nővel. Ez a nő – akit célszerűbb nem megnevezni – belém szeretett. A
postán dolgozott. Postahivatalnok volt, ezt mondtam, amikor a barátaim megkérdezték, mit
csinál a feleségem. Valójában ez csak eufemizmus volt, hogy ne kelljen azt mondanom, hogy
postás. Egy ideig együtt laktunk. A feleségem reggelente elment munkába, és nem jött haza
délután ötig. Én akkor keltem föl, amikor meghallottam az ajtó csukódása által keltett halk
zajt (ő mindig ügyelt, hogy ne zavarjon), aztán írni kezdtem. Fennkölt dolgokról írtam.
Kertekről, hajdani várakról, ilyesmiről. Amikor aztán elfáradtam, olvastam. Pío Baroját,
Unamunót, Antonio és Manuel Machadót, Azorínt. Ebédidőben elmentem egy étterembe, ahol
ismertek. Délután javítottam. Amikor hazaért a munkából, rendszerint beszélgettünk egy
darabig, de miről beszélhet egy író egy postással? Én arról beszéltem, amiről írtam, és amiről
terveztem, hogy írni fogok: egy Manuel Machadóról szóló glosszáról, egy Szentlélekről szóló
költeményről, egy esszéről, amelynek első mondata így szólt: nekem is fáj Spanyolország, ő
azokról az utcákról beszélt, amerre járt, és a levelekről, amelyeket kézbesített. Beszélt a
bélyegekről – köztük néhány ritkaságról –, és azokról az arcokról, amelyeket hosszúra nyúló
délelőttre során látott levélkihordóként. Azután, amikor már nem bírtam tovább, elköszöntem
tőle, és csavarogni mentem Madrid bárjaiba. Néha részt vettem könyvbemutatókon.
Elsősorban az ingyenpiáért meg a szendvicsekért. A Casa de Américába jártam beképzelt
latin-amerikai írókat hallgatni. Az Ateneóba jártam elégedett spanyol írókat hallgatni. Azután
találkoztam a barátaimmal, és a műveinkről beszélgettünk, vagy elmentünk, és együtt
meglátogattuk a Mestert. De az irodalmi fecsegés mögül én továbbra is kihallottam a
feleségem lapos sarkú cipőjének zaját, hallottam, ahogy újra és újra, némán bejárja a
kézbesítési területét, kapaszkodik a sárga kofferébe vagy kocsijába – ez azon múlt, milyen
vaskosak voltak a kézbesítendő levelek –, és akkor mindig elmerengtem, a pillanatokkal
azelőtt még szellemes, csípős nyelvem rongydarabbá vált, és mély, ösztönös némaságba
merültem, amelyet – szerencsémre – a Mesterrel együtt a többiek általában úgy értelmeztek,
mint az elmélkedő, mérlegelő, filozofikus hajlamom megnyilvánulását. Amikor már hajnaltájt
hazafelé tartottam, néha megálltam azon a környéken, ahol a feleségem dolgozni szokott, és
katonás vagy kísérteties mozdulatokkal utánoztam, szimuláltam, imitáltam a napi teendőit. A
végén egy fának támaszkodva elsírtam és elhánytam magam, és azt kérdeztem magamtól,
hogyan lehetek képes együtt élni azzal a nővel. Soha nem találtam meg a választ, vagy ha
mégis, az nem tűnt elfogadhatónak, ennek ellenére nem hagytam el. Sokáig éltünk együtt.
Amikor írás közben néha szünetet tartottam, magamat vigasztalva arra gondoltam, hogy az
mégiscsak rosszabb lenne, ha hentes lenne. Jobban örültem volna neki – leginkább azért, hogy
kövessem a divatot –, ha rendőr lett volna. A rendőr jobb, mint a postás. Mindenesetre a
postás jobb, mint a hentes. Aztán írtam, csak írtam tovább – közben hisztiztem magamban,
vagy az ájulás kerülgetett –, és egyre jobban elsajátítottam a szakma fogásait. Így múltak az
évek, és eközben végig kitartattam magam a feleségemmel. Végül megnyertem a Madridi
Önkormányzat Új Hangjai díjat, és egyik napról a másikra a zsebembe került hárommillió
peseta, és egy munkaajánlat a főváros egyik legnevesebb napilapjától. Hernando García León
szerfölött elismerő recenziót írt a könyvemről. Az első és a második kiadás kevesebb mint
három hónap alatt elfogyott. Szerepeltem két tévéműsorban, bár az a benyomásom, hogy az
egyikbe azért hívtak meg, hogy bohócot csináljanak belőlem. Most a második regényemen
dolgozom. És elhagytam a feleségem. Azt mondtam, hogy nem illik össze a természetünk, de
nem akarok neki rosszat, remélem, hogy minden jól alakul majd a számára, és tudja, hogy
mindig, mindenben számíthat rám. Aztán bedobozoltam a könyveim, becsomagoltam a
ruháim egy bőröndbe, és elköltöztem. Nem emlékszem, melyik klasszikus mondta, de a
szerelem mindig a győztesekre mosolyog. Nem sokkal később összeköltöztem egy másik
nővel. Lakást béreltem Lavapiésben, ezt a lakást már én fizetem, és itt boldog és termékeny az
életem. A mostani feleségem angol szakos, és verseket ír. Könyvekről szoktunk beszélgetni.
Néha pedig nagyon jó ötletei vannak. Azt hiszem, kitűnő párt alkotunk: az emberek ránk
néznek és bólintanak, valahogy a jövőt és a józan, megfontolt optimizmust testesítjük meg a
szemükben. Mégis, amikor esténként a dolgozószobámban az utolsó simításokat végzem a
heti tárcámon, vagy átnézek pár oldalt a regényemből, néha lépteket hallok az utcán, és elfog
az érzés, szinte a bizonyosság, hogy a postásnő az, aki alkalmatlan időben indult el kihordani
a leveleket. Kihajolok az erkélyen, de nem látok senkit, vagy esetleg az ügyeletes hazafelé
tartó részegest, amint eltűnik az utcasarkon. Nincs semmi baj. Nincs ott senki. De mégis,
amikor visszaülök az íróasztalomhoz, megint hallom a lépteket, és akkor már tudom, hogy
dolgozik a postásnő, és még ha nem is látom, számomra a legrosszabb időpontban járja be a
körzetét. Akkor otthagyom a heti tárcámat, otthagyom azt a fejezetet a regényemből, és
megpróbálok verset írni, vagy a naplómnak szentelni az este hátralevő részét, de nem sikerül.
A lapos sarkú cipő zaja ott visszhangzik a fejemben. Alig hallható hang, és tudom, hogyan
kell elűznöm: fölkelek, elsétálok a hálószobáig, levetkőzöm, bebújok az ágyba, ahol a
feleségem illatos teste vár engem, szeretkezem vele, néha végtelenül gyöngéden, máskor
erőszakosan, aztán elalszom, és azt álmodom, hogy bekerülök az Akadémiára. Vagy nem. Ez
csak egy példa. Tulajdonképpen néha azt álmodom, hogy bekerülök a pokolba. Vagy nem
álmodom semmit. Vagy azt álmodom, hogy kasztráltak, és ahogy múlik az idő, kibújik a
lábam között egy pár aprócska here – mint két színtelen olajbogyó –, én pedig félelemmel
vegyes szeretettel simogatom, és titokban tartom őket. A reggel elűzi a kísérteteket. Persze
erről nem beszélek senkinek. Erősnek kell mutatkoznunk. Az irodalom világa olyan, mint a
dzsungel. Én rémálmokkal, hallucinációkkal fizetek meg a kapcsolatomért a postásnővel.
Nincs ezzel baj, elfogadom. Ha kevésbé lennék érzékeny lélek, biztos vagyok benne, hogy
már nem is emlékeznék rá. Néha legszívesebben fölhívnám telefonon, elkísérném kézbesítés
közben, és – először életemben – megnézném, hogyan dolgozik. Néha legszívesebben
találkoznék vele egy bárban a környékén, amely már nem az enyém, és az életéről kérdezném:
van-e már új szeretője, kézbesített-e Malajziában vagy Tanzániában postára adott levelet, még
mindig szokott-e kapni karácsonykor prémiumot. De nem teszem. Megelégszem azzal, hogy
hallom az egyre halkuló lépteit. Megelégszem azzal, hogy a végtelen világegyetemre
gondolok. Ami komédiaként indul, annak horrorfilm a vége.

Marco Antonio Palacios, Könyvvásár, Madrid, 1994. július. Tessék, valami a költők
becsületéről. Tizenhét éves voltam, és fékezhetetlen vágyat éreztem, hogy író legyek.
Fölkészültem. De addig sem maradtam nyugton, míg készülődtem, mert megértettem, hogy ha
így teszek, sosem fogok győzedelmeskedni. Fegyelem és egyfajta simulékony báj, ez a két
kulcs, hogy elérd, amit kitűzöl. Fegyelem: mindennap nem kevesebb mint hat órát kell írni.
Mindennap írni, aztán délután javítani és este megszállottként olvasni. Báj, vagy simulékony
báj: meg kell látogatni az írókat a lakhelyükön, vagy beszédbe elegyedni velük a
könyvbemutatókon, és mindegyiküknek pontosan azt kell mondani, amit hallani akar. Azt,
amit kétségbeesetten akar hallani. És türelmesnek kell lenni, mert a dolog nem mindig
működik. Vannak olyan rohadékok, akik meglapogatják a hátad, aztán, ha találkoztunk is,
nem emlékszem. Vannak kemény, kegyetlen, piszkos rohadékok. De nem mindegyik ilyen.
Fontos a türelem, és keresni kell. A legjobbak a homoszexuálisok, de vigyázat, fontos tudni,
mikor kell megállni, muszáj egészen pontosan tudni, mit akar az ember, ellenkező esetben
úgy járhat, hogy ingyen seggbe rakja valamelyik vén kommunista buzi. Négyből háromszor
ugyanez a helyzet a nőkkel is: azok a spanyol írónők, akik be tudnak protezsálni valahová,
általában idősek és csúnyák, és néha nem éri meg az áldozat. A legjobbak a már ötvenes
éveikben járó, vagy az időskor küszöbén álló heteroszexuálisok. Akárhogy is: muszáj a
közelükbe férkőzni. Muszáj a kertedet nevelgetni a haragjuk és neheztelésük árnyékában.
Természetesen be kell magolnod az összes művüket. Kétszer-háromszor idézned kell belőlük
minden beszélgetés során. Buzgón idézned kell belőlük! Egy jó tanács: soha ne illesd
kritikával a mester barátait! A mester barátai szentek, és egy rosszkor elejtett megjegyzés
megfordíthatja a sors kerekét. Egy jó tanács: kötelességed megvetni a külföldi regényírókat,
és élesen köszörülni rajtuk a nyelved, különösképpen, ha amerikaiak, franciák vagy angolok.
A spanyol írók gyűlölik külföldi kortársaikat, és ha negatív kritikát közölsz egyikükről, az
mindig jó fogadtatásra talál. Aztán hallgass és figyelj. És alakítsd ki a munkakörnyezeted.
Délelőtt írj, délután javíts, este olvass, és az üres óráidban gyakorold a diplomáciát, a tettetést,
a simulékony bájat. Tizenhét éves koromban író akartam lenni. Húszévesen megjelent az első
könyvem. Most huszonnégy vagyok, és szinte szédülés fog el néha, amikor visszatekintek.
Hosszú utat tettem meg, megjelent négy könyvem, és kényelmesen megélek az írásból (bár ha
őszinte akarok lenni, sosem voltak nagy igényeim, csak egy asztal kellett, egy számítógép és
könyvek). Hetente írok egy jobboldali madridi újságba. Most prédikálok, káromkodom, és
tisztára mosdatok bizonyos politikusokat (azért nem viszem túlzásba). Az írói pályára vágyó
fiatalok követendő példát látnak bennem. Van, aki azt mondja, hogy én vagyok Aurelio Baca
javított kiadása. Nem tudom. (Mindkettőnknek fáj Spanyolország, bár szerintem ebben a
pillanatban neki jobban fáj, mint nekem.) Lehet, hogy őszintén mondják, de lehet, hogy csak
azért, hogy elbízzam magam, és elkényelmesedjek. Ha ez a céljuk, akkor nem adom meg
nekik az örömöt: ugyanazzal az állhatatossággal dolgozom, mint korábban, termelek tovább,
és gondosan ápolom a barátságaimat. Még nem töltöttem be a harmincat, mégis úgy tárul föl
előttem a jövő, ahogy a rózsa nyílik ki, egy tökéletes, illatozó, különleges rózsa. Ami
komédiaként indul, annak diadalmenet a vége, nem?

Hernando García León, Könyvvásár, Madrid, 1994. július. Ahogy minden nagy dolog, ez is
egy álommal kezdődött. Nem olyan régen, kevesebb mint egy éve flangáltam egyet a
leginkább irodalmi kötődésű kávézók egyikében, és elbeszélgettem nagybeteg
Spanyolországunk számos szerzőjével. A megszokott ricsaj közepette mindannyian
megerősítették (és ebben az esetben egybehangzó véleményük nem ébreszt gyanút), hogy a
legutóbbi könyvem, ha nem is tartozott a legkapósabbak közé, egyike volt a
legolvasottabbaknak. Nincs kizárva, én nem foglalkozom a kalmárokkal. Viszont a dicséretek
fátyla mögött fölsejlett egy árny. A kortársaim dicsértek, a legfiatalabbak mesterként
tekintettek rám – és ezt büszkén vállalták –, de a hízelgés fátyla mögött megéreztem valami
ismeretlen leheletét, fenyegető közelségét. Mi volt az? Nem tudtam. Egy hónappal később,
miközben egy repülőtér indulási várójában épp arra készültem, hogy néhány napra itt hagyjam
a mi gyűlölködő Spanyolországunkat, odalépett hozzám három fiatalember – nyurgák és
égszínkékek voltak –, és kertelés nélkül kijelentették, hogy a legutóbbi könyvem
megváltoztatta az életüket. Különös volt, bár természetesen nem ők tettek elsőként ilyen
természetű észrevételt, még véletlenül sem. Folytattam az utam. Rómában átszálltam. A duty
free shop-ban méregetni kezdett egy érdekes kinézetű férfi. Osztrák volt, és üzleti úton járt
(nem kérdeztem meg, mivel foglalkozik), Hermann Künst volt a neve, és mivel elbűvölte az
előző könyvem – amelyet spanyolul olvasott, mert amennyire én tudom, még nem fordították
le németre –, szeretett volna autogramot kérni tőlem. Dicsérő szavai letaglóztak. Miután
megérkeztem Nepálba, a szállodában egy alig tizenöt éves srác megkérdezte, hogy én vagyok-
e Hernando García León. Igennel feleltem, és már készültem, hogy borravalót adjak neki,
amikor gyerkőc a műveim lelkes rajongójának vallotta magát, és egy pillanat múlva – szinte
még fölocsúdni sem volt időm – már véstem is az aláírásom a Bikák és angyalok között egy
eléggé megviselt példányára, az 1986-os nyolcadik spanyol kiadásra, hogy pontosak legyünk.
Sajnálatos módon abban a pillanatban közbejött egy váratlan kellemetlenség – most inkább
nem részletezném, micsoda –, így szegényebb lettem azzal az élménnyel, hogy kikérdezzem e
fiatal olvasót, milyen kalandos úton-módon jutott el a könyvem a kezébe. Aznap éjjel
Keresztelő Szent Jánossal álmodtam. A fej nélküli alak odalépett a szállodai ágyamhoz, és azt
mondta: menj el Nepálba, Hernando, és megnyílnak előtted egy csodálatos könyv lapjai. De
hiszen Nepálban vagyok, válaszoltam neki álmomban motyogva. De a Keresztelő
megismételte: menj el Nepálba, Hernando, s a többi, s a többi, mintha ő lenne az irodalmi
ügynököm. Másnap reggelre megfeledkeztem az álomról. Mialatt a katmandui hegyek között
kirándultam, váratlanul szembe találtam magam egy csapat turistával a mi megzavarodott
Spanyolországunkból. Fölismertek (mondanom sem kell, én egyedül meditáltam egy szikla
mögött), és rögtön következett a szokásos kérdezz-felelek, mintha egy televíziós műsor
felvételén lettünk volna. Honfitársaim tudásszomja nagy, kínzó, olthatatlan volt. Dedikáltam
két példányt. Aznap este – már újra a szállodában – megint Keresztelő Szent Jánossal
álmodtam, de most azzal a változtatással, azzal a számottevő változtatással, hogy ezúttal
elkísérte egy árnyék, egy lefátyolozott lény, aki a háttérbe húzódva figyelt, miközben a fej
nélküli alak beszélt. Szónoklata lényegében megegyezett az előző estivel. Arra buzdított,
hogy látogassak el Nepálba, nekem ígérte egy csodálatos könyv kalandját, amely méltó a
legbravúrosabb tollhoz. Ezek az álmok megismétlődtek, gyakorlatilag minden éjszaka, végig
a keleti utam során. Visszatértem Madridba, és miután kelletlenül engedelmeskedtem az
elmaradhatatlan interjúk hívószavának, elutaztam Orejuela de Argandába – ez egy hegyi
falucska vagy község –, azzal az eltökélt szándékkal, hogy belevágjak az alkotómunkába.
Ismét Keresztelő Szent Jánossal álmodtam. Apám, Hernando, ez azért már túl sok, mondtam
magamnak az álom közepén, és olyan mentális erőfeszítéssel, amelyet csak az engedhet meg
magának, akinek az idegei necces helyzetekben edződtek, sikerült hirtelen fölébrednem. A
szoba elmerült a kasztíliai éjszaka termékeny csöndjében. Kinyitottam az ablakot, és
beleszippantottam a tiszta, hegyvidéki levegőbe. Nem hiányzott az a távoli korszak, amikor
még két dobozzal elszívtam naponta, bár egy töredék másodpercig arra gondoltam, hogy nem
lenne rossz rágyújtani egy szálra. Mintha nem lett volna vesztegetni való időm, az
álmatlanságom kihasználva papírokat ellenőriztem, leveleket fejeztem be, cikkek és
konferenciák jegyzeteit készítettem el, ez a rabszolgasors vár egy sikeres íróra, amit
képtelenek lennének megérteni azok a megkeseredett és irigy szerzők, akik sosem lépik túl a
kétezres példányszámot. Aztán visszafeküdtem az ágyba, és ahogy történni szokott, azonnal
elaludtam. A feketeségből – mintha Zurbarán festette volna – ismét előlépett Keresztelő Szent
János, és a szemembe nézett. Intett a fejével, majd azt mondta: itt hagylak, Hernando, de nem
maradsz egyedül. Végignéztem a tájon, mely úgy tisztult ki apránként, mintha szellő vagy
angyali lehelet oszlatná el a párát és a sötétséget, eközben mégis megőrizte a reggel
sajátosnak mondható gyászát. A háttérben, az ágyamtól úgy három méterre, egy sziklatömb
mellett várakozott a lefátyolozott árny. Ki vagy?, kérdeztem. Remegett a hangom. Mindjárt
elsírom magam, gondoltam meglepődve az álom közepén, ama borongós reggelen. De mégis
erőt vettem magamon, és megismételtem a kérdést: ki vagy? Erre az árny megremegett, vagy
egy határozott (és az egész testére kiterjedő) mozdulattal lerázta magáról a hajnali harmatot,
vagy a szemem kapaszkodó nélkül egyszerűen elhitette velem, hogy az árny megrázkódik,
holott nem tette, mindenesetre, miután megrázta magát, elindult az ágyam felé – a lába mintha
nem érintette volna a földet, én mégis hallottam a kövek hangját, a kövek boldogan énekeltek,
ahogy a hátukon érezték a talpát, csikorgás és csöngés egyszerre, morajlás és susogás, mintha
a kövek mezei füvek lennének, a láb pedig levegő vagy víz –, akkor aztán hatalmas
erőfeszítések árán fölegyenesedtem az ágyban, és az egyik könyökömre támaszkodva
megkérdeztem tőle, ki vagy, és mit akarsz tőlem, te árny, mi rejtőzik a fátylad mögött, de az
árny tovább közeledett a hamuszürke kövek és kavicsok impériumában, míg oda nem ért az
ágyam mellé, aztán megállt, és a kövek nem énekeltek, nem turbékoltak, nem búgtak tovább,
hatalmas csönd telepedett a szobámra, a völgyre meg a hegyoldalakra, lehunytam a szemem,
és azt mondtam, bátorság, Hernando, jártál te már ennél rosszabb álmokban is, aztán megint
kinyitottam a szemem. Akkor az árny levette a fátylát – talán csak egy kendő volt –, és
megjelent előttem Szűz Mária, de a fénye nem vakított – ahogy a barátnőm, Patricia
Fernández-García Errázuriz állítja, neki számos ehhez hasonló tapasztalatban volt része
hanem kellemesen simogatta a pupillám, nagyjából megfelelt a reggeli fénynek. És mielőtt
még elnémultam volna, megkérdeztem: mit akarsz, Úrnőm, a te szerény szolgádtól? Mire ő:
Hernando, gyermekem, azt akarom, hogy írj egy könyvet. A beszélgetésünk hátralevő részéről
nem mesélhetek. De írtam. Úgy láttam neki a munkának, hogy a bőrömet is kész vagyok
vásárra vinni a vállalkozásban, és három hónap elteltével a kezemben volt háromszázötven
flekk, amit le is raktam a szerkesztőm asztalára. A címe: A New Age és a spanyol lépcső. Azt
mondják, ma több mint ezer példány fogyott belőle. Természetesen nem dedikáltam az
összeset, nem vagyok Superman. Ami komédiaként indul, annak elkerülhetetlenül rejtély a
vége.

Pelayo Barrendoáin, Könyvvásár, Madrid, 1994. július. Először is: itt vagyok, leszedálva,
még a fülemből is antidepresszáns folyik, bejártam ezt a külsőre oly szimpatikus könyvvásárt,
ahol annyi, de annyi olvasója van Hernando García Leónnak, és annyi, de annyi olvasója van
Bacának is – bár ő García León ellenpólusa, éppoly boldog, mint amaz –, és ahol jut néhány
olvasó még az öreg barátomnak, Pere Ordóñeznek is, sőt még nekem is, hogy tovább ne
menjünk, hogy messzebbre ne menjünk, nekem is megvan a magam olvasói köre, a kiégettek,
a vesztesek, akiknek apró lítiumbombák vannak az agyában, Prozac-folyók, Epaminol-tavak,
Rohypnol-holttengerek, betemetett Trankimazin-kutak, a testvéreim, akik azért csüngnek az
őrületemen, hogy táplálják a sajátjukat. És itt van velem az ápolónőm, bár az is lehet, hogy
nem ápolónő, hanem szociális munkás vagy speciális nevelő, az is lehet, hogy ügyvéd,
mindenesetre itt van velem egy asszony, aki úgy néz ki, mintha az ápolónőm lenne, legalábbis
erre lehet következtetni abból, milyen készségesen nyújtja felém a csodálatos pirulákat, az
agyamat szaggató bombákat, amelyek megakadályozzák, hogy modortalanságot kövessek el,
egy nő, aki ott sétál az oldalamon, és ha megfordulok, a légies árnyéka hozzáér az én esetlen,
nagydarab árnyékomhoz, és az árnyékom mintha szégyenkezne, amiért ott hömpölyög az övé
mellett, de ha az ember jobban megnézi – és így teszek én is –, akkor mégiscsak tökéletesen
boldognak látszik, hogy ott hömpölyöghet. Az én árnyékom a Harmadik Évezred Maci Lacija,
az övé pedig Hüpatia tanítványa. És pontosan ezért a pillanatért szeretek ott lenni, leginkább
azért, mert az ápolónőm örül, hogy ennyi könyvet láthat egy helyen, és örül, hogy ott sétálhat
az úgynevezett spanyol költészet vagy spanyol irodalom leghíresebb bolondja mellett. És ez
az a pillanat, amikor kedvem támad rejtélyesen mosolyogni vagy rejtélyesen dudorászni, ő
pedig megkérdezi, miért nevetek, vagy miért dudorászom, mire én azt felelem, hogy azért
nevetek, mert nevetségesnek érzem ezt az egészet, mert nevetségesnek érzem, hogy Hernando
García León úgy tesz, mintha ő lenne Keresztelő Szent János vagy Loyolai Szent Ignác, vagy
Boldog Escrivá de Balaguer, és mert nevetségesnek érzem a hullámpala bódéikban
elbarikádozott írók elszánt harcát a hírnévért és az olvasókért. Erre rám néz, és megkérdezi,
miért dudorászom. Én pedig azt felelem, hogy ezek versek, a dudorászás egy-egy vers,
amelyeket most gondolok ki, és próbálom őket memorizálni. Ezután az ápolónőm mosolyog
és bólint, elégedett a válaszaimmal, és azokban az esetekben, amikor hatalmas a tömeg, és a
csődület veszélyes méreteket ölt (az ápolónőm elmondása szerint Aurelio Baca bódéjának
közelében), a keze a kezemet keresi, és gond nélkül meg is találja, majd lassan, kéz a kézben
átkelünk a tűző napon és a fagyos árnyékon, az árnyéka vontatja az árnyékomat, de
mindenekelőtt a teste vontatja a testemet. És bár nem ez az igazság (azért mosolygok, hogy ne
üvöltsek, azért dudorászom, hogy ne imádkozzam vagy káromoljak), az ápolónőmnek elég,
bőven elég az én változatom, mindez nem árul el sokat a pszichológusi képességeiről, de
annál többet az életre való hajlamáról, vagy arról, hogy imád a Retiróra záporozó
napsugarakban fürdeni, és fékezhetetlenül vágyik a boldogságra. És ez az a pillanat, amikor
olyan – legalábbis bizonyos szemszögből nézve – kevésbé költői dolgokra gondolok, mint a
munkanélküliség (az ápolónőm nemrég tört ki belőle, hála annak, hogy bolond vagyok) vagy
a jogi tanulmányok (az ügyvédnőm nemrég nyergelt át a spanyol regények olvasására, hála
annak, hogy bolond vagyok), és a munkanélküliség az elvesztegetett órák társaságában
egyetlen vörös gömbként emelkedik föl a szemem előtt, emelkedik és emelkedik tovább, amíg
sírva nem fakadok, Daidalosz gyászolja Ikarosz sorsát, a kárhozott Daidalosz, aztán megint
leszállok a Föld bolygóra, a Könyvvásárra, és megpróbálkozom egy félmosollyal, csak az
ápolónőmnek, de mégsem ő látja, hogy mosolygok, hanem az olvasóim – a vesztesek, a
lemészároltak, az őrületemből táplálkozó őrültek, akik végül végezni fognak velem, végezni
fognak a végtelen türelmemmel –, és látnak a kritikusaim – akik közös fotót szeretnének
velem, de nem viselnék el a társaságom nyolc óránál tovább –, látnak a tévé szerkesztő-
műsorvezetői – akik csodálják Barrendoáin őrületét, miközben megfontoltan ingatják a
fejüket –, de ő nem, ő sosem, a buta, az ostoba, az ártatlan, a késve érkező, akit csak az
irodalom érdekel, miközben nem gondol bele a romlott vagy makulátlan oldalak mögött
megbúvó poklokba, aki imádja a virágokat, de nem tudja, hogy a vázák mélyén szörnyek
élnek, aki a Könyvvásáron sétál, és vontat engem, aki mosolyog a rám ujjal mutogató
fotósokra, aki az árnyékomat és a saját árnyékát is vontatja, a tudatlan, a kifosztott, a
nincstelen, aki túl fog élni, az egyetlen vigaszom. Ami komédiaként indul, annak üres halotti
ima a vége.

Felipe Müller, Céntrico bár, Barcelona, calle Tallers, 1995. szeptember. Ez egy reptéri
történet. Arturo mesélte nekem a barcelonai repülőtéren. Két író története. Tulajdonképpen
elég zavaros. A reptereken hallott történetek könnyen felejthetők, hacsak nem szerelmi
történetről van szó, de ez nem az. Azt hiszem, ismertük ezeket az írókat, legalábbis Arturo
ismerte őket. Barcelonából, Párizsból vagy Mexikóból? Azt nem tudom. Az egyikük perui, a
másikuk kubai, bár ezt nem tudnám százszázalékos biztonsággal kijelenteni.
Amikor Arturo elmesélte nekem a történetet, nem csak a nemzetiségüket tudta, hanem a
nevüket is említette. De nem igazán figyeltem oda rá. Azt hiszem, jobban mondva
valószínűnek tartom, hogy a mi generációnkhoz tartoztak, azaz az ötvenes években születtek.
Arturo szerint – erre viszont egészen pontosan emlékszem – mindkettejük sorsa példaértékű
volt. A perui marxista volt, legalábbis az olvasmányai ebbe az irányba mutattak: ismerte
Gramscit, Lukácsot, Althussert. De olvasta Hegelt és Kantot, meg néhány görögöt is. A kubai
boldog elbeszélő volt. És ezt nagy kezdőbetűkkel kell leírnom: Boldog Elbeszélő. Nem
olvasott teoretikusokat, csak irodalmárokat, költőket, novellistákat. Mindketten – a perui és a
kubai – szegény család sarjaként nevelkedtek, előbbi proletár-, utóbbi földművescsaládban.
Örömteli volt a gyerekkoruk, nyitottak voltak az örömre, módfelett vágytak a boldogságra.
Arturo azt mondta, hogy biztosan nagyon szép gyerekek voltak. Szerintem, mondjuk, minden
gyerek szép. Természetesen egészen korán fölismerték magukban az irodalmi elhivatottságot:
a perui verseket írt, a kubai novellákat. Mindketten hittek a forradalomban és a szabadságban.
Nagyjából úgy, ahogy a többi ötvenes években született latin-amerikai író. Aztán megértek: a
perui és a kubai először belekóstolt a csillogásba, kiadták a szövegeiket, a kritika egyként
üdvözölte az írásokat, úgy tartották őket számon, mint a kontinens legjobb fiatal íróit, egyiket
a költészet, másikat a próza területén, és ki nem mondva ugyan, de várni kezdték tőlük a
meghatározó művet. És akkor megtörtént, ami meg szokott történni a legjobb latin-amerikai
írókkal is, meg az ötvenes években született írók legjobbjaival is: mintegy
kinyilatkoztatásként megjelent előttük a fiatalság, a szerelem és a halál szentháromsága.
Hogyan befolyásolta ez a jelenés a műveiket? Eleinte alig érzékelhető módon: mintha
finoman elmozdulna egy üveglapra helyezett másik üveglap. Csak néhány közeli barátjuk
vette észre. Azután, már visszafordíthatatlanul, úton is voltak a katasztrófa vagy a szakadék
felé. A perui elnyert egy ösztöndíjat, és elköltözött Limából. Bejárta Latin-Amerikát, de nem
sokkal később hajóra szállt, és Barcelona, azután Párizs felé vette az irányt. Arturo, azt
hiszem, Mexikóban ismerkedett meg vele, de Barcelonában lettek igazi barátok. Abban az
időben minden jel arra mutatott, hogy üstökösszerűen ível majd fölfelé az irodalmi pályája, de
mégis, nem lehet tudni, miért, a spanyol szerkesztők és írók – kevés kivételtől eltekintve
– nem igazán érdeklődtek a munkássága iránt. Később továbbállt Párizsba, és ott perui
maoista hallgatókkal került kapcsolatba. Arturo szerint a perui mindig is maoista volt,
szertelen és felelőtlen maoista, egy szalonmaoista, de Párizsban, ilyen-olyan eszközökkel
– mondjuk így – meggyőzték, hogy ő Mariátegui reinkarnációja, a kalapács vagy az üllő, nem
emlékszem pontosan, amellyel szét fogják zúzni a Latin-Amerika-szerte szabadon
garázdálkodó papírtigriseket. Hogy miért gondolta Belano, hogy a perui barátja komolytalan
volt? Igazából megvolt rá az oka: a perui egyik nap képes volt rettenetes, pamfletszagú
szövegeket írni, a rá következő nap pedig egy szinte már olvashatatlan esszét Octavio Pazról,
amelyben hemzsegtek a mexikói költőre nézve hízelgő, őt dicsőítő mondatok. Nehezen
lehetett komolyan venni mindezt egy maoistától. Nem volt következetes. Valójában a perui
mindig is szörnyű esszéket írt, a nincstelen parasztok szószólójának szerepében éppúgy, mint
Paz költészetének védelmezőjeként. De továbbra is jó költő volt, alkalmanként nagyon is jó,
merész és újító. Egy nap a perui úgy döntött, hogy hazatér Peruba. Talán úgy gondolta,
elérkezett a pillanat, hogy az új Mariátegui visszatérjen szülőföldjére, talán ki akarta használni
az ösztöndíjából megspórolt pénzét, hogy egy olcsóbb helyen, nyugodtan és kitartóan
dolgozhasson az újabb művein. De nem volt szerencséje. Alig tette be a lábát a Limai
repülőtérre, amikor – mintha csak őt várták volna – megjelent a Fényes Ösvény, egy
kézzelfogható fölforgató erő, és azzal fenyegetett, hogy behálózza egész Perut. Így, érthető
módon, a perui nem vonulhatott vissza egy hegyi faluba, hogy ott írjon tovább. Onnantól
kezdve minden rosszul alakult a számára. Eltűnt a perui irodalom fiatal üdvöskéje, és föltűnt
egy fickó, aki egyre jobban félt, és egyre mélyebbre süllyedt az őrületben, egy fickó, aki
szenvedett, ha csak rágondolt, hogy Barcelonát, Párizst hagyta ott azért a Limáért, ahol vagy a
költészetét nézték le, vagy őt magát gyűlölték halálosan, revizionistának, áruló kutyának
tartották, és ahol a rendőrség szemében – speciális módon, de mégis – ő volt a millenarista
gerillamozgalom ideológiai vezetője. Azaz, a perui egy csapásra zátonyra futott egy olyan
országban, ahol éppúgy eltehette őt láb alól a rendőrség, mint a Fényes Ösvény követői.
Ennek is, annak is volt indítéka bőven, egyik is, másik is úgy érezte, hogy megsértette őket a
verseiben. Attól a pillanattól kezdve minden, amit azért tett, hogy biztonságban tudja a saját
életét, elkerülhetetlen módon közelebb vitte a pusztuláshoz. Röviden: a perui elvesztette a
fonalat. Korábban lelkes rajongója volt a négyek csoportjának és a kulturális forradalomnak,
most Blavatszkaja asszony tanainak követője vált belőle. Visszatért a katolikus egyház
kötelékébe. Buzgó híve lett II. János Pálnak, és kérlelhetetlen ellensége a felszabadítási
teológiának. A rendőrség azonban nem hitt ebben a metamorfózisban, és a neve továbbra sem
került le a potenciálisan veszélyes személyek listájáról. A barátai viszont – azok a költők, akik
vártak tőle valamit – tényleg elhitték, amit mond, és nem álltak vele szóba többet. Nemsokára
még a felesége is otthagyta. De a perui kitartott a lázálma mellett, és nem engedett a
negyvennyolcból. Ment az orra után. Természetesen nem keresett egy vasat sem.
Odaköltözött az apjához, ő tartotta el. Miután az apja meghalt, az anyja tartotta el. Eközben a
perui persze írta, termelte tovább a hatalmas és besorolhatatlan könyveit, melyekben néha
megcsillant a törékeny, ragyogó humor. Évekkel később többször célzott arra, hogy 1985 óta
nem volt dolga nővel. Továbbá: eltűnt belőle a szégyenérzet, a szemérem és a tapintat utolsó
nyoma is. Túlzásba vitte (vagyis, minthogy latin-amerikai írókról beszélünk, a szokásosnál is
nagyobb túlzásba) mások dicséretét, és egyáltalán nem érezte, mikor válik nevetségessé az
önimádata. Mindenesetre, időnként gyönyörű verseket írt. Arturo szerint a perui – Whitman
mellett – magát tartotta a két legnagyobb amerikai költő egyikének. Fura történet. A kubai
esete más. A kubai boldogan élt, és boldog, radikális szövegeket írt. De homoszexuális volt,
és a forradalmi hatóságok nem óhajtották tolerálni a homoszexualitást, így aztán egy rövidke
pillanatig tartó tündöklést követően – mely során két magas színvonalú regényt írt (szintén
rövideket) – már vonszolták is végig a forradalomnak nevezett moslék és őrület kellős
közepén. Apránként elvették tőle azt a keveset, amije volt. Elvesztette a munkahelyét, nem
adták ki többet a műveit, megpróbálták beszervezni besúgónak, követték, ellenőrizték a
levelezését, és végül börtönbe zárták. A forradalmároknak látszólag két elvárása volt: a kubai
gyógyuljon ki a homoszexualitásból, majd, immár egészségesen, dolgozzon a hazájáért.
Mindkettő nevetséges. A kubai kitartott. Jó (vagy rossz) latin-amerikaiként nem félt sem a
rendőrségtől, sem a szegénységtől, és attól sem, hogy nem adják ki több könyvét.
Megszámlálhatatlan kalandot élt át a szigeten, és jöhetett bármilyen elnyomás, mindig tudott
magára vigyázni. Egy nap lelépett. Eljutott az Egyesült Államokba. Egymás után jelentek meg
a művei. Ha lehet, még nagyobb buzgalommal vetette magát a munkába, de Miamit nem neki
teremtették. New Yorkba költözött. Szeretői voltak. AIDS-es lett. Kubában máris azt
mondták: látjátok, ha itt maradt volna, akkor most nem halna meg. Egy ideig
Spanyolországban élt. Kemény volt az utolsó néhány napja: szeretett volna befejezni egy
könyvet, de szinte már annyi ereje sem maradt, hogy leüljön az írógép elé. Mindenesetre
befejezte. Néha kiült a New York-i lakása ablakába, és arra gondolt, mennyi mindent
elérhetett volna, és végül mi az, amit elért. Az utolsó napjai a magány, a fájdalom és a már
visszavonhatatlanul elveszett dolgok miatt érzett düh jegyében teltek. Nem akart tovább
szenvedni egy kórházban. Amikor befejezte az utolsó könyvét, öngyilkos lett. Ezt mesélte
nekem Arturo, miközben a repülőt vártuk, amellyel végleg elhagyta Spanyolországot. A
forradalmi álom, lázas rémálom. Mi ketten chileiek vagyunk, mondtam neki, mi nem tehetünk
semmiről. Rám nézett, de nem válaszolt. Aztán fölnevetett. Adott két puszit az arcomra, és
elment. Ami komédiaként indul, annak vígmonológ a vége, csak most már nem nevetünk.
24

Clara Cabeza, Parque Hundido, Mexikóváros, 1995. október. Octavio Paz titkárnője voltam.
El sem tudják képzelni, mennyi munkám volt. Leveleket írtam, megtalálhatatlan kéziratokat
találtam meg, telefonon beszéltem a folyóirat szerzőivel, olyan könyveket szereztem be,
amelyek már csak egy-két amerikai egyetemen voltak fellelhetők. Két évvel azután, hogy
elkezdtem don Octaviónak dolgozni, már krónikus fejfájás gyötört, mindig délelőtt tizenegy
körül tört rám, és nem múlt el este hatig, bevehettem bármennyi aszpirint. Leginkább azt
szerettem, amikor a tulajdonképpeni házimunkával foglalkozhattam, ha például reggelit
készítettem, vagy a szolgálónak segítettem elkészíteni az ebédet. Akkor jól éreztem magam,
ráadásul a pihenés jót tett a megtépázott lelkemnek. Általában reggel hét körül érkeztem meg
a házba – olyan korán még nincsenek forgalmi dugók, és ha vannak, akkor sem tartanak olyan
sokáig, és nem olyan borzasztóak, mint csúcsidőben –, aztán kávét és teát főztem,
narancslevet készítettem, pár pirítóst, amolyan egyszerűcske reggelit, aztán a tálcával
bementem don Octavio szobájába, és azt mondtam, don Octavio, ébredjen, új nap virradt.
Mindenesetre elsőként mindig María José asszony nyitotta ki a szemét, és mindig vidáman
ébredt, a hangja megtörte a sötétséget, ahogy azt mondta: hagyd a reggelit az éjjeli asztalon,
Clara, én pedig azt feleltem, jó reggelt, asszonyom, új nap virradt. Aztán visszamentem a
konyhába, és elkészítettem a saját reggelimet, valami könnyűt, olyasmit, mint az
asszonyoméknak, kávét, narancslevet, egy-két pirítóst lekvárral, aztán bementem a
könyvtárba, és nekiláttam a munkának.
Nem tudják elképzelni azt a rahedli levelet, amit don Octavio kapott, de azt sem, hogy
milyen nehéz volt őket osztályozni. Gondolom, azt sejtik, hogy a szélrózsa minden irányából,
és mindenféle ember írt neki, kezdve más, hozzá hasonló Nobel-díjasokkal, a fiatal angol,
olasz vagy francia költőkig bezárólag. Nem állítom, hogy don Octavio mindegyikre válaszolt,
talán a kapott leveleknek úgy tizenöt-húsz százalékára, de a többit is osztályozni és archiválni
kellett, ki tudja, miért, én legszívesebben kihajítottam volna őket a szemétbe. Az osztályozási
rendszer mindenesetre egyszerű volt, szétválogattuk őket nemzetiség szerint, és amikor a
nemzetiség nem volt egyértelmű (ez többnyire a spanyolul, angolul és franciául írt levelekre
volt jellemző), akkor nyelvek szerint. Miközben a levelezéssel dolgoztam, néha elképzeltem a
dallamos pop- vagy rockénekesek titkárnőinek egy munkanapját, és azt kérdeztem
magamban, hogy vajon nekik is olyan rengeteg levéllel kell megküzdeniük, mint nekem.
Lehetséges, de az biztos, hogy nem írnak nekik ennyiféle nyelven. Néha don Octavio még
kínai leveleket is kapott, és ezzel mindent elmondtam. Ilyen esetekben a levelet félre kellett
tennem egy külön rekeszbe, amely a marginalia excentricorum nevet kapta, ezt don Octavio
hetente egyszer nézte át. Majd azt mondta – bár ez csak nagy ritkán fordult elő –, Clarita,
fogja a kocsit, és menjen el Nagahiro barátomhoz. Rendben, don Octavio, feleltem, a dolog
persze nem volt olyan egyszerű, mint ahogy azt ő tálalta. Először is a fél délelőttöm azzal
töltöttem, hogy azt a bizonyos Nagahirót kerestem telefonon, amikor aztán végre elértem, azt
mondtam neki, don Nagahiro, van pár dolog, amit le kéne fordítania, ő pedig adott egy
időpontot a hét valamelyik napjára. Néha elküldtem a leveleket postán vagy futárral, ha
viszont a papírok fontosak voltak – ez rendszerint látszott azon, milyen arcot vág don Octavio
–, hát akkor személyesen mentem, és addig nem mozdultam Nagahiro úr mellől, amíg
legalább egy rövid összefoglalót nem adott a papír vagy levél tartalmáról, az összefoglalót
aztán én gyorsírással lejegyeztem a füzetembe, majd letisztáztam, kinyomtattam, és leraktam
don Octavio íróasztalára, a bal szélére, hogy amikor jónak látja, vethessen rá egy pillantást, és
kielégíthesse a kíváncsiságát.
Emellett ott voltak a don Octavio által küldött levelek is. Az aztán tényleg kiborító munka
volt, mivel hetente sok levelet írt, nagyjából úgy tizenhatot, a világ legmeglepőbb pontjaira, és
ezt elképesztő volt látni közelről, mert az emberben fölmerült a kérdés, mégis hogyan
teremthetett ennyi barátságot ez az ember ilyen különböző, sőt azt mondanám ellentétes
helyeken, mint például Trieszt és Sydney, Córdoba és Helsinki, Nápoly és Bocas del Toro
(Panama), Limoges és Újdelhi, Glasgow és Monterrey. És mindenki számára volt egy bátorító
szava, volt egy olyan gondolata, amelyet mintha fennhangon kimondott volna, és ez
– föltételezem – elgondolkodtatta a levelezőpartnerét, aki aztán törhette a fejét a dolgon. Nem
fogom elkövetni azt a hibát, hogy fölfedjem, miről írt a leveleiben, csak annyit árulok el, hogy
nagyjából ugyanarról, amiről az esszéiben és a verseiben: szép dolgokról, sötét dolgokról és a
másságról, amin én magam is sokat gondolkodom – fölteszem, sok más mexikói
értelmiségihez hasonlóan –, mégsem sikerült még megfejtenem, hogy miről is szól. De volt
más feladatom is, és nagyon is szívesen vállaltam az ápolónői teendőket, nemhiába vettem
részt több elsősegély-tanfolyamon is. Nem mondhatnám, hogy Don Octavio akkoriban még
makkegészséges lett volna, mindennap gyógyszereket kellett szednie, és minthogy mindig a
dolgai jártak a fejében, megfeledkezett róla, mikor kell bevennie az orvosságait, és végül
teljesen összekavarodott – ezt talán már bevettem délben, vagy talán ezt a másikat nem vettem
be reggel nyolckor –, végül hatalmas rendetlenség támadt a tabletták körül, és ennek – ezt
büszkén mondhatom – én vetettem véget, sőt még arra is gondom volt, hogy akkor is német
precizitással vegye be azokat, amelyeket be kellett vennie, ha én nem vagyok ott. Ennek
érdekében fölhívtam telefonon, otthonról, vagy onnan, ahol éppen voltam, és megkérdeztem a
szolgálót, bevette már don Octavio a nyolcórás tablettáit?, a szolgáló pedig megnézte, és ha a
műanyag tégelyben előre kikészített pirulák még ott voltak, akkor ráparancsoltam: vigye be
neki, és vetesse be vele őket. Néha nem a szolgálóval beszéltem, hanem az asszonyommal, de
ugyanúgy: bevette már az orvosságát don Octavio?, María José asszony pedig nevetett, és azt
mondta, jaj, Clarisa – ő néha Clarisának szólított, nem tudom, miért –, a végén még féltékeny
leszek, és amikor María José asszony ezt mondta, én szinte elpirultam, szinte már attól féltem,
hogy látja, hogy elpirulok, milyen buta tud lenni az ember, ugyan, hogy láthatta volna, ha
egyszer telefonon beszéltünk?, de azután is hívtam máskor is, és próbáltam elérni, hogy vegye
be a gyógyszereit a megfelelő időben, mert ha nem, akkor nem érnek semmit, nincs igazam?
De volt más feladatom is, mégpedig én állítottam össze don Octavio napirendjét, tele
társadalmi eseményekkel, vagyis ünnepségekkel és konferenciákkal, meghívókkal
kiállításmegnyitókra, születésnapokkal vagy honoris causa doktorikkal, igazság szerint, ha
elment volna minden programra, szegénykém egy sort sem tudott volna írni, nemhogy az
esszéiből, de még a verseiből sem. Így aztán, miután elrendeztem a napirendjét, ők María José
asszonnyal górcső alá vették, és elvetettek pár dolgot, én pedig néha a kis kuckómból
figyeltem őket, és azt mondtam magamban: rendben, don Octavio, büntesse őket a
közönyével.
Aztán jött a Parque Hundido korszaka, maga a hely – ha kíváncsiak a véleményemre – a
legkevésbé sem érdekes, azelőtt talán az volt, de mára dzsungel lett belőle, ahol rablók és
erőszaktevők, szeszkazánok és rosszéletű nők portyáznak.
A dolog így történt. Egy reggel – még nem volt nyolc óra sem, amikor megérkeztem a
házba – talpon találtam don Octaviót, a konyhában várt rám. Alighogy meglátott, azt mondta:
Clarita, ugye, megteszi nekem azt a szívességet, hogy elvisz egy bizonyos címre a kocsijával.
Mit gondolnak? Mintha bármikor előfordult volna, hogy nemet mondtam valamire, ha
megkért. Így hát azt feleltem: ahová csak mondja, don Octavio. De ő csak intett, nem mondott
semmit, és elindultunk. Elhelyezkedett mellettem a kocsiban, ami – mellékesen legyen
mondva – csak egy Volkswagen, vagyis nem igazán kényelmes. Ahogy ott ült mellettem, a
réveteg tekintetével, egy picit megsajnáltam, amiért nem állhatok valami jobb autóval a
szolgálatára, de mégsem mondtam semmit, mert közben eszembe jutott, hogy ha elnézést
kérek, azt lényegében szemrehányásként is értelmezheti, mert végeredményben ő az, aki a
fizetésem adja, és ha nem telik jobb kocsira, akkor azt lehet mondani, hogy ez részben az ő
hibája, pedig ezt soha, még álmomban sem vetettem volna a szemére. Ezért aztán hallgattam,
igyekeztem minél jobban palástolni a gondolataimat, és beindítottam a motort. Az első pár
utcát találomra választottam ki. Aztán tettünk egy kört Coyoacánban, és végül rákanyarodtunk
az Insurgentesre. Amikor föltűnt a Parque Hundido, utasított, hogy álljak meg, ahol tudok.
Aztán kiszálltunk, és don Octavio – miután körülnézett egy kicsit – bevetette magát a parkba,
amelyről ebben az időben nem lehet elmondani, hogy tele lenne, de azért nem is üres.
Biztosan fölidéz valamilyen emléket, gondoltam. Ahogy haladtunk befelé, a park egyre
elhagyatottabb lett. Föltűnt, hogy a parkot hihetetlen mértékben tönkretette a nemtörődömség,
a hanyagság, az eszközhiány vagy a leggyalázatosabb felelőtlenség. Amikor már a park
mélyén járhattunk, leültünk egy padra, és don Octavio figyelni kezdte a fák lombját vagy az
eget, aztán elmormolt pár érthetetlen szót. Még mielőtt elindultunk, fogtam az orvosságait
meg egy kis üveg vizet, és mivel már itt volt az ideje, hogy bevegye őket, kihasználtam, hogy
ülünk, és odaadtam neki. Don Octavio rám nézett, mintha megbolondultam volna, de egy
pisszenés nélkül bevette a tablettáit. Majd így szólt: maradjon itt, Clarita, aztán fölállt, és
elindult egy tűlevelekkel borított földúton, én pedig szót fogadtam. Kellemes volt a környezet,
ezt el kell ismernem, a park többi ösvényén néha fölbukkant egy-egy szolgálólány, aki
átvágott az erdőn, vagy tanulók, akik aznap reggel inkább nem mentek be az órákra,
könnyedén lehetett levegőt kapni, aznap valószínűleg nem volt olyan nagy a légszennyezés,
időnként még talán madárcsicsergést is hallottam. Eközben don Octavio gyalogolt. Egyre
nagyobb körökben haladt, és néha letért az ösvényről, és rálépett a sok taposástól beteg fűre,
amelyet a kertészek valószínűleg már nem is tartottak karban.
Akkor vettem észre a másik férfit. Szintén körbe-körbe járkált, és a léptei ugyanazt az
ösvényt követték, csak ellenkező irányban, így aztán törvényszerűen szembe kellett
találkoznia don Octavióval. Olyan érzés volt, mintha megszólalt volna egy vészjelzés a
mellkasomban. Fölálltam, és megfeszítettem minden egyes izmomat, arra az esetre, ha esetleg
közbe kellene lépnem, nemhiába végeztem karate- és dzsúdótanfolyamot néhány éve Takesi
Ken doktorral, akinek Jesús García Pedraza volt a valódi neve, és a szövetségi rendőrségnél
szolgált. De nem volt rá szükség: amikor a férfi összetalálkozott don Octavióval, még csak föl
sem nézett. Így aztán nem mozdultam, és a következőket láttam: amikor don Octavio
összetalálkozott a férfival, megállt, és mintha elgondolkodott volna, majd úgy tett, mintha
továbbmenne, de ezúttal nem olyan véletlenszerűen és kényelmesen haladt, mint pár perccel
azelőtt, hanem mintha arra a pillanatra készülne, amikor a két pálya, az övé és az ismeretlené
újra találkozni fog. És amikor az ismeretlen ismét elment don Octavio mellett, ő megfordult,
és valódi érdeklődéssel nézni kezdte. Az ismeretlen visszanézett don Octavióra, és azt
mondanám, hogy fölismerte, amiben persze nincs semmi meglepő, hisz mindenki – és amikor
azt mondom, mindenki, azt szó szerint értem – ismeri. Miután hazaértünk, don Octavio kedve
érezhetően megváltozott. Virgoncabb volt, tele energiával, mintha a hosszú reggeli séta
fölfrissítette volna. Emlékszem, hogy út közben elszavalt néhány gyönyörű verssort angolul,
és én megkérdeztem, hogy ki a sorok szerzője, ő pedig mondott egy nevet, talán egy angol
költő neve lehetett, már nem emlékszem, aztán – mintha témát akarna váltani – megkérdezte,
miért viselkedtem olyan idegesen, és emlékszem, hogy először nem válaszoltam, talán csak
fölkiáltottam, hogy jaj, don Octavio, de utána elmagyaráztam neki, hogy a Parque Hundido
nem kifejezetten békés környék, nem olyan hely, ahol az ember nyugodtan sétálhat, és úgy
meditálhat, hogy közben nem kell attól félnie, hogy gonosztevők támadják meg. Erre don
Octavio rám nézett, és a hangja mintha egy farkas szívéből szólt volna, amikor azt mondta:
engem még a köztársasági elnök sem támadhat meg. Olyan magabiztosan mondta, hogy
elhittem neki, és inkább nem is tettem hozzá semmit.
Másnap, amikor megérkeztem, don Octavio már várt. Elindultunk, anélkül, hogy bármit
mondott volna, én pedig – én naiv – mentem Coyoacán felé, de amikor don Octavio rájött,
szólt, hogy haladéktalanul vegyem az irányt a Parque Hundido felé. A történet
megismétlődött. Don Octavio otthagyott egy padon, és körözve sétálni kezdett, ugyanott, ahol
előző nap. Előbb odaadtam neki az orvosságait, és ő különösebb hozzáfűznivaló nélkül
bevette őket. Kicsivel később fölbukkant a másik férfi, ő is sétált. Amikor don Octavio
meglátta, nem tudta megállni, hogy ne nézzen rám a távolból, mintha azt mondaná: látja,
Clarita, én sosem csinálok semmit csak úgy, ok nélkül. Az ismeretlen szintén rám nézett,
aztán don Octavióra, és egy másodpercre úgy éreztem, hogy hezitál, hogy elbizonytalanodnak
a léptei. De nem fordult vissza, ahogy attól tartottam, hanem don Octavióhoz hasonlóan ment
tovább, aztán megint összetalálkoztak, és amikor találkoztak, fölemelték a tekintetüket a
földről, és egymás szemébe néztek, én pedig úgy láttam, hogy eleinte mintha mindketten
odafigyelnének a másikra, de a harmadik körben már teljesen elmerültek magukban, és már
egymásra sem néztek, amikor összetalálkoztak. Azt hiszem, akkor figyeltem föl rá, hogy
egyikük sem beszél, mármint, egyikük sem szavakat mormol, hanem számokat, mindketten
számoltak, nem tudom, talán a lépteiket – ez a leglogikusabb dolog, ami most eszembe jut
–, mindenesetre valami ilyesmit, számokat véletlenszerűen, talán összegeket vagy
maradékokat, szorzatokat vagy hányadosokat mormoltak. Mire hazaindultunk, don Octavio
eléggé elfáradt. A szeme ragyogott – micsoda szép szeme van –, de egyébként úgy nézett ki,
mintha versenyt futott volna. Bevallom, egy pillanatig aggódtam, és úgy éreztem, hogy ha
valami baja történne, azért én lennék a felelős. Magam elé képzeltem don Octaviót egy
szívroham közben, magam elé képzeltem halottként, aztán megjelentek előttem azok a
mexikói írók, akik annyira szeretik őt (különösen a költők), körbevettek a váróteremben azon
a klinikán, ahova orvosi kivizsgálásokra járt don Octavio, és meglehetősen ellenséges
tekintettel az arcukon azt kérdezték tőlem, mi az ördögöt csináltam az egyetlen mexikói
Nobel-díjassal, miként történhetett, hogy ájultan találtak don Octavióra a Parque Hundidóban,
ezen a legkevésbé sem költői, és egyébiránt a főnököm irodalmi teendőitől oly távol eső
helyszínen. És nem tudtam mit válaszolni nekik a képzeletemben, csak az igazságot,
ugyanakkor tudtam, hogy ez nem fogja őket megnyugtatni, akkor pedig minek mondjam, jobb
lenne inkább, ha csöndben maradnék, szóval ilyesmiken járt az eszem, miközben vezettem a
kocsit a város napról napra egyre elviselhetetlenebb útjain, és gondolatban elmerültem a vádló
szavakkal és bírálatokkal teli szituációkban, amikor don Octavio váratlanul megszólalt,
menjünk az egyetemre, Clarita, meg kell beszélnem valamit egy barátommal. És bár abban a
pillanatban don Octavio ugyanolyan normálisnak tűnt, mint máskor, ugyanannyira ura volt
magának, mint máskor, az az igazság, hogy addigra a szívembe már beköltözött a
nyugtalanság, egy meglehetősen sötét előérzet terhe. Főként, hogy délután öt körül don
Octavio behívott a könyvtárába, és megkért, hogy készítsek egy listát a mondjuk 1950 után
született mexikói költőkről, igaz, a kérés egyáltalán nem volt kirívóan szokatlan, mégis
fölöttébb nyugtalanító volt, ha figyelembe vesszük, milyen történetbe keveredtünk. Azt
hiszem, don Octavio megérezte, hogy nyugtalan vagyok, persze egyáltalán nem volt nehéz
dolga, mert remegett a kezem, és úgy éreztem magam, mint egy kismadár a zivatarban. Fél
órával később megint behívott, és amikor megálltam előtte, a szemembe nézett, és
megkérdezte tőlem, hogy megbízom-e benne. Micsoda kérdés, don Octavio, mondtam, hogy
juthat ilyesmi az eszébe. Ő pedig, mintha nem hallott volna, megismételte a kérdést. Persze
hogy megbízom, feleltem, senki másban nem bízom annyira, mint magában. Erre folytatta:
arról, amit most mondok, és amit láttál, meg amit holnap fogsz látni, egy szót sem senkinek.
Értem? Anyámra esküszöm, isten nyugosztalja, mondtam. Erre olyan mozdulatot tett, mintha
legyeket hessegetne el, és azt mondta, én ismerem azt a srácot. Csakugyan?, kérdeztem. Mire
ő: sok évvel ezelőtt, Clarita, néhány szélsőbalos megszállott azt tervezte, hogy elrabol. Ne
mondja, don Octavio, mondtam, és megint remegni kezdtem. Hát igen, folytatta, minden
közszereplő ki van téve efféle kellemetlenségeknek, Clarita, ne remegjen, töltsön magának
egy whiskyt vagy akármit, de nyugodjon már meg. És ez a férfi egyike azoknak a
terroristáknak?, kérdeztem. Azt hiszem, igen, felelte. És mi okból akarták elrabolni, don
Octavio?, kérdeztem. Az rejtély, mondta, talán fájt nekik, hogy nem foglalkozom velük.
Elképzelhető, mondtam, az emberekben sokszor ok nélkül is felgyülemlik a neheztelés. De
talán mégsem ez állt a háttérben, talán csak egy vicc volt. Szép kis vicc, mondtam. Az biztos,
hogy végül soha nem kísérelték meg az emberrablást, mondta, de nagy csinnadrattával
bejelentették, így jutott el a fülembe. És mit csinált, amikor tudomást szerzett róla?,
kérdeztem. Semmit, Clarita, nevettem egy sort, és aztán elfelejtettem őket örökre, mondta.
Másnap reggel ismét elmentünk a Parque Hundidóba. Rossz éjszakám volt, alig aludtam,
a feszült idegállapotomra még Amado Nervo írásai sem tudtak gyógyírral szolgálni (csak
zárójelben, don Octaviónak sosem mondtam, hogy Amado Nervót szoktam olvasni, inkább
Carlos Pellicert, vagy José Gorostizát, és természetesen olvastam őket is, de ha az ember meg
akar nyugodni, jobb esetben pedig elaludni, akkor – gondolom, ebben egyetértünk – nem sok
értelme van Pellicer vagy Gorostiza költészetét olvasni, igazság szerint ilyen esetekben néha
az a legjobb, ha az ember nem olvas semmit – még Amado Nervót sem –, hanem nézi a
televíziót, és minél butább a műsor, annál jobb), és olyan hatalmas karikák voltak a szemem
alatt, hogy a smink nem tudta őket eltakarni, de még a hangom is rekedt volt egy kicsit,
mintha éjszaka elszívtam volna egy doboz cigarettát, vagy túl sokat ittam volna, vagy valami
ilyesmi. De don Octavio ebből nem vett észre semmit, beszállt a Volkswagenbe, és
elindultunk a Parque Hundido felé, szó nélkül, mintha egész életünkben ugyanígy tettünk
volna, és pontosan ez volt az egyik dolog, ami a leginkább felborzolta az idegeimet, hogy az
emberi természet ilyen hirtelen és könnyedén képes alkalmazkodni bármihez. Szóval: ha
nyugodtan – ahogy azt kell – végiggondoltam a dolgot, és azt mondtam magamnak, hogy
eddig kétszer voltunk a Parque Hundidóban, és ez még csak a harmadik látogatásunk lesz,
persze, nehezemre esett elhinni, mert tényleg olyan érzés volt, mintha már sokkal többször
jártunk volna ott, és ha elfogadtam, hogy eddig kétszer voltunk, hát az még rosszabb volt,
mert akkor legszívesebben fölüvöltöttem volna, vagy nekimentem volna egy kőfalnak a
Volkswagenemmel, ezért aztán muszáj volt uralkodnom magamon, a kormányra
koncentráltam, és nem gondoltam a Parque Hundidóra, sem arra az ismeretlenre, aki
ugyanakkor ment ki a parkba, amikor mi. Egyszóval, aznap reggel nem elég, hogy karikás
volt a szemem, és nyúzott voltam, de megmagyarázhatatlan módon a megszokottnál sokkal
érzékenyebb is voltam. Jóllehet, aznap reggel a várakozásaimhoz képest valami egészen más
történt.
Megérkeztünk a Parque Hundidóba. Ez eddig világos. Bevettük magunkat a parkba, és
leültünk a szokásos padra, egy nagy, sűrű lombú fa oltalmában, bár gondolom, ez is
ugyanolyan beteg volt, mint a főváros összes fája. Aztán don Octavio, ahelyett, hogy egyedül
hagyott volna a padon, ahogy azt a korábbi alkalmakkor tette, megkérdezte, hogy elvégeztem-
e az előző napi megbízását, én pedig azt feleltem, hogy igen, don Octavio, csináltam egy
listát, rengeteg névvel, mire ő elmosolyodott, és megkérdezte, hogy megjegyeztem-e a
neveket, én pedig úgy néztem rá, mintha azt kérdezném, hogy most szórakozik-e velem, majd
elővettem a listát a zsebemből, és megmutattam neki, mire azt mondta: Clarita, derítse ki,
melyikük az a srác. Pontosan ezt mondta. Én pedig fölálltam, mint egy idióta, és úgy vártam
az ismeretlent, de hogy jobban teljen az idő, miközben várakozom, gyalogolni kezdtem, és
egyszer csak észrevettem, hogy követem azt a pályát, amelyet don Octavio járt be a korábbi
alkalmakkor, erre aztán megálltam, nem mertem ránézni, és a szemem arra a pontra
szegeztem, ahol meg kellett jelennie a kérdéses személyazonosságú ismeretlennek. És meg is
jelent, ugyanabban az időben, mint az előző két alkalommal, és sétálni kezdett. Akkor már
nem akartam tovább húzni a dolgot, odaléptem hozzá, és megkérdeztem, hogy hívják, mire
azt felelte, Ulises Lima vagyok, zsigeri realista költő, az utolsó előtti a Mexikóban megmaradt
zsigeri realista költők közül, szó szerint, és igazából – mit mondjak maguknak – a neve
egyáltalán nem hangzott ismerősen, pedig előző este, don Octavio utasításának megfelelően
végignéztem legalább tíz kortárs és kevésbé kortárs versantológia tartalomjegyzékét, közöttük
Zarco híres antológiáját is, amely több mint ötszáz fiatal költőt sorakoztat föl. De a neve
egyáltalán nem volt ismerős. Aztán megkérdeztem: tudja ön, kicsoda az az úr, aki ott ül? Mire
ő: igen, tudom. Mire én (biztosra akartam menni): kicsoda? Mire ő: Octavio Paz. Mire én:
nincs kedve leülni mellé egy kicsit? Ő erre megvonta a vállát, vagy valami hasonló
mozdulatot tett, amit úgy értelmeztem, hogy beleegyezik, és elindultunk együtt a padhoz,
ahonnan don Octavio követte kitüntetett figyelemmel minden mozdulatunkat. Amikor
odaértünk hozzá, úgy éreztem, hogy nem ártok vele, ha formálisan bemutatom őket
egymásnak, így aztán azt mondtam: don Octavio Paz, Ulises Lima, zsigeri realista költő. Erre
don Octavio, miközben hellyel kínálta ezt a bizonyos Limát, azt mondta: zsigeri realista,
zsigeri realista (mintha a név egy kicsit ismerős lenne neki), az nem Cesárea Tinajero költői
csoportja volt? Lima pedig leült don Octavio mellé, és fölsóhajtott, vagy valami fura hangot
adott ki a tüdejével, és azt felelte, de, így hívják Cesárea Tinajero csoportját. Aztán nagyjából
egy percig hallgattak, egymást nézték. Elég kibírhatatlan perc volt, ha lehetek őszinte. A
távolban, a bokrok között megjelent két csavargó. Azt hiszem, kissé ideges lettem, és ezért
támadt az a rossz ötletem, hogy megkérdezzem don Octaviót, miféle csoportról van szó, és
vajon ismerte-e őket. Okosabb lett volna az időjárásról érdeklődnöm. Erre don Octavio rám
nézett azzal a szép szemével, és azt felelte, Clarita, a zsigeri realisták idején én még alig
voltam tízéves, ez valamikor 1924 körül történt, nem?, kérdezte ahhoz a Limához fordulva. Ő
pedig azt válaszolta, hogy igen, körülbelül akkor, a húszas években, de annyi szomorúság volt
a hangjában, annyi… érzés, vagy érzelem, hogy azt gondoltam, soha nem fogok már ennél
szomorúbb hangot hallani. Azt hiszem, rosszul is lettem. Megsebzett don Octavio szeme, az
ismeretlen hangja, a reggel, a park – ugye, milyen közönséges hely?, amilyen leromlott
állapotban van –, nem tudom, hogyan, de mélyen, legbelül. Így aztán hagytam, hadd
beszélgessenek nyugodtan, és eltávolodtam pár méterre, a legközelebbi padig, azzal az
ürüggyel, hogy tanulmányoznom kell a napi programot, mellékesen magammal vittem a
mexikói költők legfrissebb generációinak neveiből összeállított listát, és végignéztem az
elejétől a végéig, de Ulises Lima nem volt sehol, erről kezeskedhetem. Meddig beszélgettek?
Nem sokáig. Messziről úgy látszott, hogy a beszélgetés oldott, nyugodt, megértő hangulatban
zajlik. Azután a költő, Ulises Lima fölállt, kezet fogott don Octavióval, és elment. Láttam,
hogy a park egyik kijárata felé tart. A bozótosban korábban látott csavargók – akik most már
hárman voltak – közeledtek felénk. Menjünk, Clarita, hallottam don Octavio hangját.
Másnap, úgy, ahogy sejtettem, nem mentünk el a Parque Hundidóba. Don Octavio
délelőtt tízkor kelt, és egy cikken dolgozott, amelyet a folyóirata következő számában kellett
közölnie. Volt egy pillanat, amikor legszívesebben föltettem volna neki még pár kérdést a mi
kis háromnapos kalandunkról, de valami belül azt súgta (a józan eszem, valószínűleg), hogy
ne erőltessem a dolgot. Történt, ami történt, és ha nekem, az egyetlen szemtanúnak sem volt
fogalmam róla, mit láttam, talán legjobb lesz megmaradnom a tudatlanságban. Nagyjából egy
héttel később don Octavio az asszonyommal együtt elutazott egy amerikai egyetemre, hogy
ott előadás-sorozatot tartson. Természetesen én nem kísértem el. Egy reggel, mielőtt még
hazajöttek volna, elmentem a Parque Hundidóba, azzal a reménnyel vagy félelemmel, hogy
még egyszer látom majd megjelenni Ulises Limát. Annyi volt az egyetlen különbség, hogy
ezúttal nem szem előtt helyezkedtem el, hanem elbújtam pár bokor mögött, persze,
tökéletesen beláttam a tisztást, ahol don Octavio először találkozott az ismeretlennel. A
várakozás első perceiben ezerrel zakatolt a szívem. Dermesztő volt, mégis, amikor
megérintettem az arcom, olyan érzés fogott el, mintha egyik pillanatról a másikra
szétrobbanhatna. Aztán jött a csalódás, és amikor, valamikor délelőtt tíz körül elindultam
hazafelé a parkból, azt is mondhatnám, hogy boldog voltam, de ne kérdezzék, miért, mert nem
tudnám megmondani.

Marta Teresa Solsona Ribot, Jordi’s Gym fitneszterem, Katalónia, Malgrat, calle Josep
Tarradellas, 1995. december. A történet szomorú, de ha visszagondolok rá, nevetni támad
kedvem. Ki kellett adnom a lakásom egyik szobáját, és mivel ő volt az első jelentkező, és elég
jó embernek tűnt – pedig a dél-amerikaiakat mindig kissé bizalmatlanul fogadom –, ő
költözött be. Előre kifizetett két hónapot, aztán bezárkózott a szobájába. Én akkoriban minden
versenyen és kiállításon részt vettem Katalóniában, és volt egy pincérnői munkám is a La
Sirena pubban, Malgrat turistanegyedében, a tenger mellett. Amikor megkérdeztem, hogy
mivel foglalkozik, azt válaszolta, hogy író, és valamiért rögtön arra gondoltam, hogy egy
újságnál dolgozhat, és lehet azt mondani, hogy akkoriban különös rokonszenvet éreztem az
újságírók iránt. Ezért aztán úgy gondoltam, hogy nagyon jól fogok viselkedni, és rögtön az
első este odamentem a szobájához, bekopogtam az ajtón, és meghívtam, hogy vacsorázzon
velem és Pepével egy pakisztáni büfében. Természetesen Pepével alig ettünk valamit, egy
salátát vagy valami ilyesmit, de a tulaj, John úr a barátunk volt, és ez eltölt egyfajta
büszkeséggel.
Aznap este kiderült, hogy nem dolgozik egyetlen újságnak sem, hanem regényeket ír.
Pepe erre föllelkesedett, mert fanatikusan rajong a klasszikus detektívtörténetekért, és elég
sokáig beszélgettek. Én eközben csipegettem a salátámat, és őt figyeltem, ahogy beszélt, vagy
Pepét hallgatta, és közben összeállítottam a személyisége vázát. Jó étvággyal evett, és jól
nevelt volt, elsőre ennyi. Aztán, ahogy az ember tovább figyelte, föltűntek más dolgok is,
amiket nehéz megfogni, mint a halakat a tenger szélén, ahol még nem túl mély a víz, és látod,
ahogy a sötét (a víznél sötétebb) és gyors valamik elsuhannak a lábad mellett.
Másnap Pepe elutazott Barcelonába, hogy induljon a katalán Mr. Olympián, és már nem
jött vissza. Aznap reggel a nappaliban futottunk össze, egész korán, miközben gyúrtam.
Mindennap gyúrok. A nyári szezonban korán reggel, mert akkor kevesebb időm van, és
teljesen ki kell használnom a napot. Szóval ott voltam, a nappaliban, fekvőtámaszokat
nyomtam a padlón, ő pedig megjelenik, és azt mondja, jó reggelt, Teresa, aztán bemegy a
fürdőszobába – azt hiszem, nem is reagáltam semmit, vagy csak odaböktem valamit, nem
szoktam hozzá, hogy félbeszakítsanak –, aztán megint hallottam a lépteit, a fürdőszoba vagy a
konyha becsukódó ajtaját, és valamivel később megkérdezte, van-e kedvem meginni egy teát.
Azt feleltem, hogy van, és egy darabig néztük egymást. Úgy tűnt, sosem látott még ilyen nőt,
mint én. Nincs kedved gyúrni egy kicsit?, kérdeztem. Csak úgy mondtam, nyilván. Nem
nézett ki túl jól, és már rá is gyújtott. Ahogy várható volt, nemmel válaszolt. Az emberek csak
akkor figyelnek oda az egészségükre, amikor már kórházba kerültek. Lerakott egy csésze teát
az asztalra, és bezárkózott a szobájába. Valamivel később már hallatszott is az írógépe
kopogása. Aznap már nem beszéltünk. Viszont másnap reggel hat körül megint megjelent a
nappaliban, és fölajánlotta, hogy reggelit készít nekem. Én olyan korán nem eszem és nem
iszom semmit, de mégis, valahogy sajnáltam volna nemet mondani neki, így aztán hagytam,
hogy megint csináljon nekem egy teát, és ha már ott van, elővegye az egyik szekrényből az
Amino Ultrá-s és a burneres dobozt, mert valószínűleg előző este be kellett volna vennem
őket, de elfelejtettem. Na mi, kérdeztem, soha nem láttál még olyan spinét, mint én? Nem,
felelte, soha. Elég őszinte volt, de valahogy úgy, hogy közben nem tudtad, bántónak vagy
hízelgőnek érezd az őszinteségét.
Aznap délután, miután lejárt a munkaidőm, fölmentem érte, és fölvetettem, hogy menjünk
el sétálni. Azt válaszolta, hogy inkább otthon maradna és dolgozna. Meghívlak egy pohárra,
mondtam. Megköszönte, de nemet mondott. Másnap reggel együtt reggeliztünk. Miközben
gyúrtam, azon gondolkodtam, mi lehet vele, mert már hét negyven volt, és még mindig nem
bújt elő. Amikor nekiállok gyúrni, általában hagyom, hogy a gondolataim teljesen szabadon
kóboroljanak. Először egy konkrét dologra gondolok, például a munkámra vagy a
versenyeimre, de aztán szabadjára engedem a gondolataimat, és éppúgy körüljárhatom a
gyerekkoromat, mint azt, hogy mihez kezdek majd egy év múlva. Aznap reggel Manoli
Salaberten járt az eszem, aki bárhol nevezett, megnyert mindent, amit meg lehetett nyerni, és
azt kérdeztem magamtól, hogyan lehet képes erre Manoli, amikor hirtelen meghallottam,
hogy nyílik az ajtaja, és nem sokkal később megkérdezte, hogy kérek-e teát. Persze hogy
kérek, válaszoltam. Amikor behozta, fölálltam, és leültem vele az asztalhoz. Ezúttal kábé két
órát beszélgettünk, fél tízig, de akkor el kellett rohannom a La Sirena pubba, mert az
üzletvezető – egy barátom – megkért, hogy intézzek el valamit a takarítónőkkel.
Mindenféléről beszéltünk egy keveset. Megkérdeztem, hogy min dolgozik. Azt mondta, hogy
egy könyvön. Megkérdeztem, hogy szerelmes regény-e. Nem tudta, mit válaszoljon. Újra
föltettem a kérdést, és azt felelte, hogy nem tudja. Ha te sem tudod, csillagom, akkor ki a
franc fogja tudni. De az is lehet, hogy ezt már este mondtam neki, amikor már közvetlenebb
volt a viszonyunk. Mindenesetre a szerelmi téma ott volt a kedvenceim között, és erről
beszélgettünk, amíg aztán megint el kellett mennem. Elmondtam, hogy tudnék egy s mást
mesélni neki a szerelemről. Meg hogy jártam a Nanival, Girona tartományi testépítő
bajnokával, és azzal az élménnyel a tarsolyomban úgy érzem, hogy órákat adhatnék a témáról.
Megkérdezte, mennyi ideje nem randizok már vele. Körülbelül négy hónapja, mondtam. Ő
hagyott el téged?, kérdezte. Igen, ismertem el, ő hagyott el. De most Pepével jársz, mondta.
Elmagyaráztam neki, hogy Pepe remek ember, olyan, mint egy falat kenyér, a légynek se
tudna ártani. De nem ugyanaz, mondtam. Arturónak volt egy szokása, amiről nem tudom
megmondani, hogy jó vagy rossz. Meghallgatott, és nem foglalt állást. Én szeretem, ha az
emberek kimondják a véleményüket, még ha az ellentétes is az enyémmel. Egy délután
elhívtam, hogy nézzen be a La Sirenába. Azt mondta, hogy nem iszik, ezért aztán elég hülyén
venné ki magát, ha bemenne egy pubba. Majd csinálok neked egy teát, mondtam. De nem
nézett be, és többször már nem hívtam. Befogadó vagyok és barátságos, de nem szeretek
rátapadni senkire.
Nem sokkal később mégis fölbukkant a pubban, és én magam készítettem el neki a
kamillateáját. Onnantól kezdve mindennap benézett. Rosita, a másik pincérnő azt hitte, hogy
van köztünk valami. Amikor ezt elmondta nekem, nevetnem kellett. Aztán kicsit átgondoltam
a dolgot, és még jobban nevetnem kellett. Hogy lehetne bármi köztem és Arturo között?! De
aztán, bár nem volt semmi értelme, megint végiggondoltam a dolgot, és rájöttem, hogy
szeretnék a barátnője lenni. Addig csak két dél-amerikaival volt dolgom, egyik sem volt
kellemes élmény, és nem volt kedvem megint úgy járni. És nem voltam még egyetlen
regényíróval sem. Ez dél-amerikai volt és író, én pedig rájöttem, hogy szeretnék a barátnője
lenni. Amellett jobb egy baráttal megosztani a lakást, mint egy ismeretlennel. De nem
praktikus okok miatt akartam a barátnője lenni. Egyszerűen így éreztem, és nem kutattam
magamban az okát. Neki is szüksége volt valakire, ezt azonnal észrevettem. Egyik reggel
megkértem, hogy meséljen magáról. Mindig csak én beszéltem. Akkor sem mesélt semmit, de
azt mondta, hogy kérdezzek tőle, amit csak akarok. Megtudtam, hogy Malgrat közelében
lakott, és hogy nem sokkal azelőtt költözött el onnan. Nem mondta el, miért. Megtudtam,
hogy elvált, és hogy van egy fia. A fiú Arenys de Marban lakott. Egyszer egy héten,
szombatonként elment hozzá. Néha együtt utaztunk a vonaton. Én Barcelonába mentem, hogy
találkozzam Pepével vagy a Muscle konditermes barátnőimmel és barátaimmal, ő pedig
Arenysbe, hogy találkozzon a fiával. Egyik este, miközben a kamillateáját itta a La Sirenában,
megkérdeztem tőle, mennyi idős. Több mint negyven, mondta, pedig nem látszott rajta, én
legföljebb harmincötnek tippeltem volna, ezt el is mondtam neki. Aztán, anélkül, hogy
megkérdezte volna, elárultam neki, mennyi idős vagyok. Harmincöt éves. Erre megjelent egy
mosoly az arcán, és ez egyáltalán nem tetszett nekem. Feszélyezett vagy közönyös kis mosoly
volt. Na jó, nem tetszett nekem az a mosoly. Én alapvetően harcos alkat vagyok. Igyekszem
az élet pozitív oldalát nézni. Nincsenek szükségszerűen rossz vagy elkerülhetetlen dolgok.
Aznap este, miután elmosolyodott, nem tudom, miért, de elmondtam neki, hogy nincs
gyerekem, pedig imádnám őket, még házas sem voltam soha, és sok pénzem sincs – ez azért
látszott –, de azt vallom, hogy az élet szép is lehet, vonzó, és hogy meg kell próbálni boldogan
élni. Nem tudom, miért mondtam neki ennyi blődséget. Rögtön megbántam a dolgot, ő persze
csak annyit mondott, hogy világos, világos, mintha valami ostoba tyúkkal beszélne. Lényeg a
lényeg: beszélgettünk. Egyre többet. Reggelente reggeli közben, esténként pedig, amikor
benézett a La Sirenába a munkája végén, vagy amikor szünetet tartott a munkában, mert az
írók mintha állandóan dolgoznának: emlékszem, félálomban még hajnali négykor is hallottam
a gépe kopogását. És mindenről szó esett. Egyszer, miközben nézte, ahogy súlyzózom,
megkérdezte, miért kezdtem el a testépítést. Hát mert tetszik, válaszoltam. Mióta csinálod?,
kérdezte. Tizenöt éves korom óta, feleltem. Neked nem tetszik? Nem érzed nőiesnek?
Rendellenesnek látod? Nem, felelte, de nincs túl sok ilyen csaj. A fenébe, néha valóban
kihozott a sodromból. Azt kellett volna válaszolnom erre, hogy én már nem vagyok csaj, nő
vagyok, de ehelyett azt mondtam, hogy egyre több nő foglalkozik ezzel. Azután, nem tudom,
miért, de elmeséltem azt az esetet, amikor Pepe fölajánlotta, hogy lépjek föl párszor
Gramanetben, két éve, egy gramaneti diszkóban. Mindenki kapott egy művésznevet. Az
enyém Miss Sámson lett. A go-go lányok emelvényén kellett pózolnom, és súlyokat emelnem.
Ennyi volt az egész. De nekem nem tetszett a név. Én nem vagyok semmiféle Miss Sámson,
én Teresa Solsona Ribot vagyok, pont és kész. De ez is egy esély volt, nem is fizettek rosszul,
és Pepe azt mondta, hogy bármelyik este fölbukkanhat egy fickó, akinek az a munkája, hogy
szaklapokba keressen modelleket. Végül aztán nem bukkant föl senki, vagy ha föl is bukkant,
én nem tudok róla. Mindenesetre munka volt, és elvégeztem. Mi nem tetszett neked ebben a
munkában?, kérdezte. Hát, feleltem, miután végiggondoltam a dolgot, nem tetszett a
művésznév, amit kaptam. Nem arról van szó, hogy ellene lennék a művészneveknek, de
szerintem, ha valaki új nevet akar fölvenni, akkor az ő joga, hogy kiválassza. Én még
véletlenül sem választottam volna a Miss Sámsont. Nem látom magam Miss Sámsonként.
Gagyi név, primitív, na mindegy, nem ezt választottam volna. És milyen nevet választottál
volna? Kim, mondtam. Kim Basinger miatt?, kérdezte. Tudtam, hogy ezt fogja gondolni.
Nem, mondtam, Kim Chizevsky miatt. És ki az a Kim Chizevsky? Hát a sportág egyik női
bajnoka, feleltem.
Később, aznap este megmutattam neki azt a fotóalbumomat, Kim Chizevsky, a tökéletes
Lenda Murray, Sue Price, és Laura Creavalle, Debbie Muggli, Michele Ralabate és Natalia
Murnikoviene képeivel, aztán sétáltunk egyet Malgratban, kár, hogy nem volt kocsink, mert
ha lett volna, elmehettünk volna máshová, például egy diszkóba Lloretben, ott sok embert
ismerek, na jó, mindenhol sok embert ismerek. Már mondtam: könnyen barátkozom, nyitott
vagyok a boldogságra, és hol a boldogság, ha nem az emberekben? Végül így lettünk egyre
közelebbi barátok. Ez a megfelelő szó. Tiszteltük egymást, mindketten éltük a magunk életét,
de napról napra egyre többet beszélgettünk. Vagyis szokásunkká vált, hogy beszélgessünk.
Általában én kezdeményeztem, nem tudom, miért, talán azért, mert ő író volt. Aztán,
demokratikus módon ő folytatta. Sok mindent megtudtam az életéről. A felesége elhagyta,
imádta a fiát, egy időben sok barátja volt, de szinte már senki sem maradt közülük. Egyik este
elmesélte, hogy Andalúziában volt egy kis komplikációja egy csajjal. Türelmesen
végighallgattam, és a végén azt mondtam neki, hogy hosszú az élet, és rengeteg nő van a
világon. Ott került sor közöttünk az első komolyabb nézeteltérésre. Ő azt állította, hogy nem:
számára nem volt rengeteg, aztán elmondott egy verset, és én megkértem, hogy írja le a
noteszembe, hogy megtanulhassam fejből. Egy francia fickó verse volt. Nagyjából a test
szomorúságáról szólt, és hogy ő, a verset író költő már elolvasott minden könyvet. Nem
tudom, mit gondoljak, mondtam, én nagyon keveset olvasok, de szerintem mindenképp
lehetetlen, hogy valaki el tudja olvasni a világ összes könyvét, bármilyen sokat olvasson is,
mert gondolom, az rengeteg könyv. És nem is az összes könyvről beszélek, a jókról és a
rosszakról, hanem csak a jókról. Abból is rengeteg kell, hogy legyen! A nap huszonnégy
óráját olvasással kéne töltenie! És a rosszakról már ne is beszéljünk, mert azokból sokkal több
is lehet, mint a jókból, de ahogy mindenben az életben, azért kell lennie jónak is, amit
érdemes lehet elolvasni. Aztán elkezdtünk a „szomorú testről” beszélgetni. Mit akar ezzel
mondani? Hogy már megbaszta a világ összes nőjét? Hogy pontosan úgy, ahogy elolvasott
minden könyvet, lefeküdt a világ összes nőjével is? Ne haragudj, Arturo, mondtam, de ez a
vers nettó baromság. Sem egyik, sem másik dolog nem lehetséges. Erre ő fölnevetett, látszik,
hogy szeretett velem beszélgetni, és azt mondta, hogy de az, lehetséges. Nem, mondtam, nem
lehetséges, aki ezt írta, az egy öntelt majom. Biztos, hogy nagyon kevés csajjal volt dolga, az
egyszer biztos. És biztos, hogy nem is olvasott el annyi könyvet, mint amennyivel kérkedik.
Még szerettem volna jól megmondani neki a magamét, de folyton megakasztott, hogy ott kell
hagynom a pultot, hogy kiszolgáljam a vendégeket. Arturo a bárpultnál ült, és amikor
kimentem a pultból, vetettem egy pillantást a hátára vagy a nyakára, szegénykém, vagy az
arcát kerestem az italos polcok tükrében. Aztán befejeztem a munkát – aznap hajnali
háromkor végeztem –, és elindultunk hazafelé, azt javasoltam, hogy ugorjunk be egy after-be,
ott a tengerparti úton, de ő azt mondta, hogy álmos, így aztán hazamentünk, de menet közben
megkérdeztem – mintha elfogadtam volna a dolgot –, hogy mihez lehet kezdeni, miután már
elolvastál mindent és lefeküdtél mindenkivel, mármint persze a francia költő, mire ő azt
felelte, lehet világot látni, utazgatni, én erre azt mondtam, hát te aztán még Pinedáig sem
utazol el, ő pedig nem válaszolt semmit.
Milyen érdekes, attól az estétől kezdve már nem tudtam kiverni a fejemből a verset, nem
mondom, hogy folyamatosan, de azért gyakran gondoltam rá. Még mindig baromságnak
tartottam, de nem tudtam kiverni a fejemből. Valamelyik este, amikor Arturo nem nézett be a
La Sirenába, elmentem Barcelonába. Vannak ilyen dolgaim: néha nem tudom, mit csinálok.
Másnap délelőtt tízkor katasztrofális állapotban jöttem vissza. Amikor hazaértem, ő be volt
zárkózva a szobájába. Bebújtam az ágyamba, és a gépe kopogását hallgatva elaludtam.
Délben kopogtatott az ajtómon, de mivel nem válaszoltam, benyitott, és megkérdezte, hogy
jól érzem-e magam. María, nem mész be dolgozni?, kérdezte. Basszák meg a munkát.
Készítek neked egy teát, mondta. Még mielőtt behozta volna, fölkeltem, fölöltöztem,
fölvettem egy fekete napszemüveget, kimentem, és leültem a nappaliban. Azt hittem, hányni
fogok, de nem történt semmi. Az arcomon volt egy zúzódás, amit semmivel sem tudtam
álcázni, szóval, vártam a kérdéseit. De ő nem kérdezett semmit. Csak a csodán múlt, hogy
aznap nem rúgtak ki a La Sirenából. Este elmentem szórakozni a barátaimmal, hogy
megigyunk valamit, Arturo pedig elkísért. Egy pubba mentünk a tengerparti sétányon, aztán
összefutottunk más barátokkal is, és Blanesban és Lloretban folytattuk a piálást. Az este során
valamikor azt mondtam Arturónak, hogy végre föl kéne hagynia a marhaságokkal, és azzal
kéne foglalkoznia, amivel igazán akar, vagyis a fiával és a regényekkel. Ha ezek számodra a
legfontosabbak, akkor foglalkozz velük, mondtam. Ő szeretett, de mégsem igazán szeretett a
fiáról beszélni. Mutatott egy képet a gyerekről, nagyjából ötéves lehetett, kiköpött apja volt.
Milyen rohadt szerencsés vagy te, mondtam. Igen, nagyon szerencsés vagyok, felelte. Akkor
mi a bánatért akarsz elmenni? Miért akarod kockára tenni az egészséged, ha tudod, hogy nem
szolgál túl jól, mi? Miért nem a munkáddal foglalkozol, meg azzal, hogy boldog legyél a
fiaddal, és hogy keress egy nőt, aki igazán szeret? Érdekes: ő nem volt részeg, de úgy
viselkedett, mintha az lenne. Azt mondta, hogy kijön rajta a többiek részegsége. Vagy talán én
voltam olyan részeg, hogy nem tudtam eldönteni, ki részeg, és ki nem az.
Korábban te is leittad magad?, kérdeztem tőle valamelyik reggel. Persze, mondta, ahogy
mindenki más, bár azért jobb szerettem józan lenni. Azt mindjárt gondoltam, mondtam.
Egyik este összebalhéztam egy fickóval, aki megpróbált rám nyomulni. A La Sirenában
történt. A fickó sértegetni kezdett, én pedig azt mondtam neki, hogy menjünk ki, és ismételje
meg ott, amit mondott. Nem vettem észre, hogy a fickó nincs egyedül. Ezek a hirtelen
indulatok visznek majd egyszer a sírba. A fickó kijött utánam, én pedig átkulcsoltam és a
földhöz vágtam. A barátai megpróbálták megvédeni, de a La Sirena üzletvezetője és Arturo
lebeszélte őket. Addig a pillanatig föl sem fogtam az egészet, de amikor megláttam Arturót és
az üzletvezetőt, nem tudom, mi történt velem, szabadnak éreztem magam, ez volt a
legfontosabb, de közben azt is éreztem, hogy szeretnek, támogatnak, védelmeznek, éreztem,
hogy megérte, és ennek örültem. És milyen érdekes, valamivel később aznap este megjelent
Pepe, és hajnali ötkor nekiálltunk szeretkezni, ez pedig már maga volt a csúcs, a tökéletes
boldogság, becsuktam a szemem az ágyban, és végiggondoltam, mi minden történt velem
aznap este, a durva dolgokat, aztán a szép dolgokat, meg azt, hogy a szép dolgok
fölülkerekedtek a durva dolgokon, és hogy ehhez még igazán nem is kellett túlságosan
durvának lenniük, mármint a szép dolgoknak, na mindegy, elég ha én értem, szóval ilyen
dolgokon gondolkodtam, és másmilyeneket suttogtam Pepe fülébe, aztán hirtelen, katt,
eszembe jutott Arturo, hallottam a gépe kopogását, és ahelyett, hogy megemésztettem volna
ezt a képet, ahelyett, hogy azt mondtam volna magamnak, „Arturo is jól van”, ahelyett, hogy
„mindenki jól van, a bolygó folytatja pályáját az idő óceánján”, szóval ehelyett, hogy
mondjam, elgondolkodtam a lakótársamon, a lakótársam lelkiállapotán, és szilárdan
eltökéltem, hogy segítek neki. Másnap reggel aztán – miközben Pepével nyújtottunk, és
Arturo a megszokott helyén ülve figyelt minket – nekitámadtam. Nem tudom, pontosan mit
mondtam neki. Talán, hogy vegyen ki egy nap szabadságot, merthogy a maga ura, és menjen,
töltse a napot a fiával. Ha pedig ezt mondtam, akkor valószínűleg annyira kitartó voltam,
hogy végül Arturo beadta a derekát, Pepe pedig azt mondta, hogy elmegy vele, hogy elviszi
Arenysig.
Aznap este Arturo nem bukkant föl a La Sirenában.
Én hajnali háromkor indultam haza, és ott találtam a parti sétány egyik telefonfülkéjében.
Már messziről kiszúrtam. Egy csapat részeg turista kerülgette a mellette lévő telefont, ami
látszólag nem működött. Egy kocsi állt a padkánál, az ajtaja nyitva, a zene teljes hangerőn.
Ahogy közelebb értem (a Cristinával voltam), Arturo alakja egyre tisztábban látszott. Már
jóval azelőtt, hogy láthattam volna az arcát (háttal állt nekem, a fülke falának támaszkodva),
tudtam, hogy sír, vagy mindjárt elsírja magát. Létezik, hogy részeg? Vagy bedrogozott? Ezek
a kérdések fordultak meg a fejemben, miközben a Cristinát magam mögött hagyva
fölgyorsítottam a lépteimet, és odaértem Arturo mellé. Ott egy pillanatra belém villant a
gondolat – miközben a turisták furán méregettek – hogy talán mégsem ő az. Hawaii ing volt
rajta, amit még sosem láttam. Megérintettem a vállát. Arturo, mondtam, azt hittem, hogy ma
Arenysben fogsz aludni. Ő megfordult, és azt mondta, szia. Aztán lerakta a telefont, és
beszélgetni kezdett velem meg a Cristinával, aki közben utolért. Észrevettem, hogy elfelejtette
kivenni a visszajárót. Több mint ezerötszáz peseta volt. Aznap este, miután kettesben
maradtunk, megkérdeztem, hogy milyen volt Arenysben. Azt mondta, hogy jó. A felesége
együtt él egy fickóval, egy baszkkal, és boldognak látszanak, a fia pedig jól van. És még?,
kérdeztem. Ez minden, válaszolta. Kinek telefonáltál? Arturo rám nézett, és elmosolyodott.
Annak a nyomorult andalúz nőnek?, kérdeztem. Annak az eszementnek, aki az orrodnál fogva
vezetett? Igen, felelte. És beszéltél vele? Csak egy keveset, mondta, az angolok végig
visítoztak és zavaró volt. De ha egyszer már nem beszéltél vele, akkor meg mi az ördögöt
csináltál ott, a telefonba kapaszkodva?, kérdeztem. Ő vállat vont, de miután meggondolta, azt
válaszolta, hogy arra készült, hogy megint fölhívja. Hívd föl innen, mondtam. Nem, felelte,
sokáig beszélek, aztán az egekbe szökik majd a telefonszámlád. Te kifizeted a saját részed, én
meg az enyémet, motyogtam. Nem, mondta. Amikor kijön a számla, remélem, hogy én már
Afrikában leszek. Úristen, de hülye vagy, mondtam, na menj már, telefonálj nyugodtan, én
megfürdök, szólj, ha befejezted.
Emlékszem, letusoltam, aztán bekrémeztem az egész testem, sőt még arra is volt időm,
hogy a fürdőszoba párás tükre előtt megcsináljak pár gyakorlatot. Amikor befejeztem, Arturo
ott ült az asztal mellett, előtte egy kamillatea, meg egy csésze tejes tea nekem, letakarva a
csészealjjal, hogy ne hűljön ki. Telefonáltál? Igen, felelte. És mi volt? Lerakta, válaszolta.
Nem tudja, mit veszít, mondtam. Fújt egyet. Hogy témát váltsunk, megkérdeztem, hogy halad
a könyvével. Jól, felelte. Megnézhetem? Bemehetek a szobádba, hogy megnézzem? Rám
nézett, és igennel válaszolt. A szobája nem volt tiszta, de koszos sem volt. Az ágya nem volt
bevetetve, a ruhái a földön, néhány könyv szanaszét dobálva. Nagyjából, mint az enyém. Az
ablakhoz közel, egy kis asztalon tartotta az írógépet. Leültem, és átnéztem a papírjait. Persze,
semmit sem értettem, de nem is számítottam rá, hogy érteni fogok bármit. Tudom, hogy az
élet titka nem a könyvekben van megírva. De azt is tudom, hogy olvasni jó – ebben
mindketten egyetértettünk –, tanulságos lehet, vagy vigaszt nyújthat. Ő könyveket olvasott, én
folyóiratokat, mint a Muscle Mag vagy a Muscle & Fitness vagy a Bodyfitness. Aztán
beszélgetni kezdtünk arról a nagy szerelemről. A nagy szerelmed, én neveztem így, hogy
ugrassam, egy csaj, akit még nagyon régen ismert meg, amikor a lány tizennyolc éves volt,
nem olyan régen viszont újra látta. Mindig katasztrofálisak voltak a visszaútjai Katalóniába.
Először, mondta, majdnem kisiklott a vonat, másodszor ő betegedett meg, negyvenfokos láza
volt, szabályosan rátapadt a priccsre, a pokrócok alatt izzadt, még a kabátját sem vette le. És
az a csaj hagyta, hogy ilyen betegen fölszállj a vonatra?, kérdeztem, miközben a dolgait
nézegettem, tulajdonképpen nem sok mindene volt. Az a csaj nem szeret, Arturo, gondoltam.
Felejtsd el, mondtam. Ott kellett hagynom, mondta, el kellett jönnöm, hogy lássam a fiamat.
Szeretném megismerni, mondtam. Már megmutattam a képét, mondta. Tényleg nem értem,
mondtam. Mit nem értesz?, kérdezte. Én sosem hagynám, hogy egy beteg barátom – még ha
már nem is szeretném, vagy már nem is lennék belé szerelmes – negyvenfokos lázzal
fölszálljon a vonatra, mondtam. Először ápolnám, törődnék vele, hogy legalább félig
visszanyerje az egészségét, és csak azután hagynám elmenni. Néha komoly lelkiismeret-
furdalásom van, gondoltam, de az a legfurcsább, hogy nem tudom, miért, mit ronthattam el,
hogy lelkiismeret-furdalásom legyen. Te jó ember vagy, mondta. És te a rossz embereket
szereted?, kérdeztem. Először még nem mert ideköltözni hozzám, mondta, még csak
tizennyolc éves volt. Ne folytasd, mondtam, mert magadra haragítasz. Az a csaj gyáva, te
pedig egy idióta vagy, gondoltam. Itt nincs már semmi dolgom. Miért vagy ilyen szirupos?
Szerettem, mondta. Elég!, mondtam, nem akarok több szamárságot hallani. Aznap este megint
a tetves andalúz ribancról beszéltünk, meg a fiáról. Nincs elég pénzed?, kérdeztem. Azért
mész el, mert nincs pénzed? Nem keresel eleget? Adok kölcsön. Ebben a hónapban nem kell
bérleti díjat fizetned. És a jövő hónapban sem. Nem kell fizetned, amíg nem lesz elég pénzed.
Van pénzed a gyógyszereidre? Jársz orvoshoz? Van pénzed, hogy játékokat vegyél a fiadnak?
Tudok kölcsönadni. Van egy barátom, aki egy játékboltban dolgozik. Van egy barátnőm, aki
nővér a rendelőintézetben. Mindenre van megoldás.
Másnap reggel megint elmesélte az andalúz nő történetét. Szerintem nem aludt az éjszaka.
Ez az utolsó történetem, mondta. Hogyhogy ez lesz az utolsó történeted?, kérdeztem. Talán
meghaltál, vagy mi van? Néha az idegeimre mész, Arturo.
Az andalúz nő története nagyon egyszerű volt. Akkor ismerkedtek meg, amikor a lány
még csak tizennyolc éves volt. Ezt már tudtam. Aztán a lány szakított vele, de levélben, benne
pedig ott maradt az a furcsa érzés, mintha a valóságban sosem ért volna véget a kapcsolatuk.
Időről időre fölhívta a lányt telefonon. Így teltek az évek. Mindketten élték a saját életüket,
mindketten boldogultak, ahogy tudtak. Arturo megismerkedett egy másik nővel, beleszeretett,
összeházasodtak, született egy fiuk, elváltak. Aztán Arturo megbetegedett. Egy hajszál
választotta el a haláltól: sorozatos hasnyálmirigy-gyulladások, péppé ment máj, fekélyes
vastagbél. Egy nap fölhívta az andalúz nőt. Akkor már hosszú ideje nem beszélt vele
telefonon, de aznap – talán mert nagyon rosszul volt, és szomorúnak érezte magát – fölhívta.
A csajt nem érte el a régi számán, azóta sok év eltelt, ezért nyomoznia kellett utána.
Nemsokára meglett az új szám, és sikerült beszélnie vele. A csaj, az a disznó, kis jóindulattal
nagyjából ugyanabban a cipőben járt, mint ő. Újraindult köztük a párbeszéd. Úgy tűnt, mintha
nem is telt volna el annyi idő. Arturo leutazott délre. Még nem épült föl teljesen, mégis
elutazott, hogy találkozzon a nővel. Ő nagyjából hasonló helyzetben volt, amikor Arturo
megérkezett, ugyan nem voltak fizikai fájdalmai, de idegi problémák miatt kezelték. A csaj
azt mondta, hogy lassan megőrül, patkányokat látott, hallotta a patkányok apró lépteit a lakása
falain, szörnyű álmai voltak vagy nem tudott aludni, undorodott a gondolattól, hogy kilépjen
az utcára, ő is elvált. Neki is katasztrofálisan sikerült a házassága, és katasztrofális szeretői
voltak. Egy hétig tudták elviselni egymást. Amikor aztán Arturo elindult haza, Katalóniába, a
Talgo majdnem kisiklott. Arturo elmondása szerint a mozdonyvezető megállt a mező
közepén, aztán leszálltak a kalauzok, és végigjárták a pályát, amíg aztán találtak egy kilazult
fémlapot, a vonat alvázának egy lelógó darabját. őszintén szólva nekem nem kerek, miért nem
vették észre korábban. Vagy Arturo mesélte el rosszul, vagy részeg volt az összes vasutas.
Arturo úgy meséli, hogy az utasok közül ő volt az egyetlen, aki leszállt, és végigjárta a pályát.
Talán akkor történt – miközben a kalauzok a vonat hasáról leesett fémlapot vagy fémlemezt
keresték –, hogy ő kezdte elveszteni az eszét, és a menekülésre gondolt. De a legrosszabb
csak utána jött: Arturo öt napja volt Katalóniában, amikor elgondolkodott rajta, hogy
visszamegy, vagyis lassan rájött, hogy nincs más választása, vissza kell mennie. Az alatt a pár
nap alatt naponta legalább egyszer, de volt, hogy akár hétszer is beszélt az andalúz nővel.
Többnyire vitatkoztak. Máskor arról beszéltek, mennyire hiányzik a másik. Egy vagyont
költött telefonra. Végül, miközben még egy hét sem telt el, újra fölült a vonatra, és
visszament. Arturo második útja – akárhogy próbálja is szépíteni – éppolyan katasztrofálisan
zárult, mint az első, vagy még annál is sokkal rosszabb eredménnyel. Egyetlen dologban volt
biztos, abban, hogy szerelmes abba az elbaszott andalúz nőbe. Aztán megbetegedett, és
visszament Katalóniába, lehet, hogy az andalúz nő dobta ki, lehet, hogy ő nem bírta tovább, és
úgy döntött, hogy visszamegy, lehet, hogy más oka volt rá, de az biztos, hogy nagyon beteg
volt, és az a csaj hagyta, hogy legalább negyvenfokos lázzal fölszálljon a vonatra, ezt pedig én
biztosan nem hagytam volna, Arturo, mondtam, még az ellenségemnek sem, bár nincsenek
ellenségeim. Erre azt mondta: el kellett válnunk, elpusztítottuk egymást. Na ne fárassz,
mondtam neki. Az a csaj sosem szeretett téged. Annak a csajnak hiányzik az egyik kereke, és
ettől valószínűleg kedvesnek láttad, de szeretni, úgy igazán szeretni sosem szeretett. És
legközelebb, amikor ott találtam a La Sirena bárpultjánál, azt mondtam neki: neked a fiadra és
az egészségedre kell gondolnod. Foglalkozz a fiaddal, és foglalkozz az egészségeddel,
apukám, és lépj túl ezeken a történeteken. Nem könnyű elhinni, hogy egy ilyen intelligens
fickó mégis ilyen hülye legyen.
Aztán elmentem egy testépítő versenyre, egy kisebb verseny volt La Bisbalban, és
második lettem, amitől aztán nagyon boldog voltam, utána pedig összejöttem egy Juanma
Pacheco nevű sevillaival, aki kidobóként dolgozott a diszkóban, ahol a versenyt tartották, és
egy ideig ő is testépítő volt korábban. Amikor visszamentem Malgratba, Arturo nem volt ott.
Találtam egy üzenetet az ajtajára tűzve, amiben tudatta velem, hogy három napig távol lesz.
Nem mondta, hova megy, de arra következtettem, hogy elment, hogy találkozzon a fiával.
Később, jobban belegondolva rájöttem, hogy nincs szüksége három nap távollétre ahhoz,
hogy a fiát meglátogassa. Amikor négy nap múlva visszajött, boldogabbnak látszott, mint
valaha. Nem akartam rákérdezni, hol volt, ő pedig nem mondta el. Egyszerűen megjelent egy
nap a La Sirenában, és úgy elegyedtünk szóba egymással, mintha akkor találkoztunk volna
először. Ott maradt a pubban zárásig, aztán hazasétáltunk. Nekem lett volna még kedvem
beszélgetni, és javasoltam, hogy igyunk még meg valamit egy barátom bárjában, de ő azt
mondta, hogy inkább hazamenne. Mindenesetre nem siettünk hazafelé, ilyen későn szinte már
senki sincs a parti sétányon, az estét pedig kellemessé teszi a tenger felől érkező szellő, és a
még nyitva levő néhány szórakozóhelyről kiszűrődő zene. Nekem volt még kedvem
beszélgetni, és meséltem neki arról, mi volt Juanma Pachecóval. Mit gondolsz?, kérdeztem,
miután befejeztem. Szimpatikus neve van, felelte. Valójában Juan Manuelnak hívják, tettem
hozzá. Gondoltam, felelte. Azt hiszem, szerelmes vagyok, mondtam. Ő rágyújtott egy
cigarettára, és leült egy padra a sétányon. Én leültem mellé, és beszéltem tovább, sőt abban a
pillanatban megértettem, legalábbis azt hiszem, hogy megértettem Arturo minden őrült
lépését, mindent, amit addig tett, és amire most készül, aznap este legszívesebben én is
elmentem volna Afrikába, miközben a tengert néztük, a távoli fényeket, a halászhajók bárkáit;
úgy éreztem, bármire képes vagyok, de elsősorban arra, hogy messzire elmeneküljek.
Szeretném, ha jönne egy vihar, mondtam. Ha sokat emlegeted, mindjárt elered az eső.
Nevettem. Mit csináltál az elmúlt napokban?, kérdeztem. Semmit, mondta, gondolkodtam,
filmeket néztem. Milyen filmet láttál? A Ragyogás-t, mondta. Borzasztó az a film, mondtam,
évekkel ezelőtt láttam, és alig tudtam utána elaludni. Én is láttam, még sok évvel ezelőtt,
mondta Arturo, és aztán egész éjszaka nem aludtam. Kiváló film, mondtam. Nagyon jó,
mondta ő. Egy darabig hallgattunk, a tengert néztük. Nem látszott a hold, és addigra a
halászcsónakok fényei is eltűntek. Emlékszel arra a regényre, amin Torrance dolgozott?,
kérdezte hirtelen Arturo. Milyen Torrance?, kérdeztem. A rossz ember a filmben, a Ragyogás-
ban, Jack Nicholson. Tényleg, a rohadék egy regényen dolgozott, mondtam, bár igazából nem
nagyon emlékeztem rá. Több mint ötszáz oldal, mondta Arturo, és köpött egyet a strand felé.
Sosem láttam, hogy köpött volna azelőtt. Ne haragudj, fáj a gyomrom, mondta. Nyugi,
mondtam. Több mint ötszáz oldalnál tartott, és csak két mondatot ismételt a végtelenségig,
minden lehetséges formában, nagybetűvel, kisbetűvel, két hasábban, aláhúzva, mindig
ugyanazt a két mondatot, semmi mást. És mi volt az a két mondat? Nem emlékszel? Nem,
nem emlékszem, borzasztó rossz a memóriám, csak a fejszére emlékszem, és hogy a gyerek
meg az anyja megmenekül a film végén. Csak munka, semmi móka. Jack unatkozik, mondta
Arturo. Őrült volt, mondtam, de abban a pillanatban már nem a tengert néztem, hanem Arturo
arcát kerestem magam mellett, ő pedig úgy nézett ki, mint aki épp készül összeomlani. Lehet,
hogy jó regény lett volna. Na ne hozd rám a frászt, mondtam, hogy lehet jó egy regény,
amiben csak két mondat ismétlődik? Olyan, mintha nem tisztelné az olvasót, az élet már
önmagában is tele van szeméttel, nem hogy még megvegyek egy könyvet, amiben csak annyi
áll, hogy „Csak munka, semmi móka. Jack unatkozik”, az olyan, mintha én teát szolgálnék föl
whisky helyett, csalás és pofátlanság, szerinted nem? Zavarba ejtően józan vagy, Teresa,
mondta. Belenéztél abba, amit írok?, kérdezte. Én csak akkor megyek be a szobádba, ha
behívsz, hazudtam. Aztán mesélt egy álmáról, de lehet, hogy az már másnap reggel volt,
miközben én szokás szerint gyúrtam, ő pedig az asztal mellől figyelt, a kamillateájával, és
olyan arccal, mint aki már egy hete nem aludt.
Szerintem szép álom volt, ezért emlékszem rá. Arturo arab kisfiú volt benne, aki a
kisöccsét kézen fogva elmegy egy indonéz jogtulajdonoshoz, hogy lefektessen egy
transzóceáni telefonkábelt. Két indonéz katona fogadja. Arturo ruhája arab ruha. Az álomban
kábé tizenkét éves lehet, a kisöccse úgy hat vagy hét felé járhat. Az anyja távolról figyeli őket,
de aztán a jelenléte elhomályosul. Arturo és a kisöccse egyedül marad, de mindketten
hordanak az övükön egy-egy vaskos, rövid, horgas pengéjű arab tőrt. Együtt tartják a kábelt,
ami úgy néz ki, mintha kézzel vagy házilag készült volna. És van náluk egy hordó is, valami
sűrű, zöldesbarna színű folyadékkal, ez a pénz, hogy kifizessék az indonézeket. Miközben
várnak, a kisöccse megkérdezi Arturótól, hány méter hosszú a kábel. Méter?, mondja Arturo,
inkább kilométer! A katonák házikója fából van, és a tenger mellett áll. Miközben a fiúk
várnak, egy másik, idősebb arab betolakszik eléjük a sorban, és bár Arturónak először eszébe
jut, hogy megátkozza, vagy legalábbis a szemére veti tiszteletlenségét – ezért ellenőrzi is,
hogy a helyén van-e még a görbe tőre –, mégis hamar eláll a szándékától, amikor az idős arab
mesélni kezd az indonéz katonáknak, meg annak, aki éppen hallani akarja. A történet egy
szicíliai ünnepről szól. Arturo azt mondta, hogy miközben hallgatták, a kisöccsével boldogok
voltak, olyan magasztos volt, mintha az öreg egy verset szavalna. Szicíliában van egy
homokgleccser. A gleccsert tarkabarka nézőközönség figyeli tisztes távolból, kivéve kettőt:
egyikük fölmászik a domb tetejére, amely támasztékul szolgál a gleccsernek, a másik odaáll a
domb lábához, és vár. Aztán a fölső nekibuzdul, táncolni kezd vagy a földet rugdalja, mire a
gleccser legkülső rétege mállani kezd, és nagy homoktömegeket ránt magával, a homok pedig
abba az irányába zúdul, ahol az alsó társa áll. De az nem mozdul. Egy másodpercig úgy
látszik, hogy maga alá fogja temetni a homok, de az utolsó pillanatban odébb szökken, és
megmenekül. Eddig tartott az álom. Az indonéz égbolt szinte már zöld volt, a szicíliai szinte
már fehér. Arturónak régóta nem volt ilyen boldog álma. Lehet, hogy az álombéli Indonézia
és Szicília egy másik bolygón volt. A véleményem szerint, mondtam, ez az álom azt jelenti,
hogy megfordul a szerencséd, mostantól kezdve minden jól alakul majd. Tudod, ki volt a
kisöcséd az álomban? Sejtem, válaszolta. A fiad! Ahogy ezt kimondtam, Arturo
elmosolyodott. Viszont pár nappal később megint beszélt nekem az andalúz nőről. Nem
éreztem jól magam, és elküldtem a picsába. Most már tudom, hogy nem lett volna szabad, bár
mégsem volt igazán jelentősége a dolognak. Azt hiszem, beszéltem neki az élet kihívásairól,
azokról a dolgokról, amelyekben hiszek, amelyekbe kapaszkodók, hogy továbbra is a
felszínen maradjak. Olyan volt, mintha haragudtam volna rá, pedig valójában nem így volt. Ő
sem haragudott rám. Aznap este nem jött haza aludni. Emlékszem á, mert az volt az első este,
hogy följött hozzám Juanma Pacheco, akinek kéthetente volt egy szabadnapja, és ha már átjött
Malgratba, szerette volna kihasználni az időt. Bezárkóztunk a szobámba, és szeretkezni
próbáltunk. Nekem nem ment. Többször is megpróbáltam, de nem ment, talán Juanma izmai
miatt, petyhüdtek voltak, miután annyi ideje nem járt a konditeremben. De valószínűleg mégis
inkább miattam nem ment. Időről időre fölkeltem, és kimentem a konyhába vizet inni. Az
egyik ilyen alkalommal, nem tudom, miért, bementem Arturo szobájába. Az asztalán ott volt
az írógépe, és egy rakás gépelt oldal, tökéletes rendben. Mielőtt belelapoztam volna, eszembe
jutott a Ragyogás, és végigfutott a hátamon a hideg. De Arturo nem volt őrült, és én ezt
tudtam. Aztán körbejártam a szobát, kinyitottam az ablakot, leültem az ágyra, hallottam a
lépteket a folyosón, megjelent az ajtóban Juanma Pacheco arca, megkérdezte, hogy van-e
valami bajom, semmi, nyugi, mondtam, gondolkodom, aztán megláttam a berámolt
bőröndöket, és tudtam, hogy el fog utazni.
Négy könyvet adott nekem ajándékba, de még nem olvastam el őket. Egy hét múlva
elbúcsúztunk, én kísértem ki a malgrati állomásra.
25

Jacobo Urenda, Párizs, rue du Cherche-Midi, 1996. június. Nem könnyű erről mesélnem.
Könnyűnek tűnik, de ha megkaparod picit a felszínt, rögtön kiderül, hogy nem az. Arrafelé az
összes történet ilyen, nem könnyű róluk mesélni. Én évente legalább háromszor utazom
Afrikába, általában a válsággócokba, és amikor hazajövök Párizsba, az olyan érzés, mintha
még mindig álmodnék, és nehezemre esne fölébredni, bár nem kizárt, legalábbis elméletileg,
hogy ránk, latin-amerikaiakra a borzalmak nincsenek olyan hatással, mint másokra.
Ott ismertem meg Arturo Belanót, a luandai postahivatalban, egy forró délutánon, amikor
nem volt semmi más dolgom, mint hogy egy vagyont költsék párizsi telefonhívásokra.
Elszántan küzdött a faxos ablaknál a postavezető helyettesével, mert az túl sok pénzt akart
tőle kérni, én pedig segítettem elsimítani a dolgot. Megesik az ilyesmi, és mivel mindketten
Dél-Amerika déli feléről származunk, ő chilei volt, én argentin, úgy döntöttünk, hogy együtt
töltjük a nap hátralevő részét, valószínűleg az én ötletem volt, mindig kedveltem a társaságot,
szeretek beszélgetni, megismerni más embereket, az sem zavar, ha hallgatnom kell, bár néha
valójában a saját dolgaimon gondolkodom, miközben úgy néz ki, mintha figyelnék.
Hamar rájöttünk, hogy több közös van bennünk, mint azt gondoltuk volna, én legalábbis
rájöttem, de gondolom, hogy Belano is, mindenesetre nem mondtuk ki, nem méltattuk
elismerően a másikat, mindketten nagyjából ugyanakkor születtünk, mindketten elszakadtunk
saját hazánktól, miután megtörtént, ami megtörtént, mindkettőnk szerette Cortázart, szerette
Borgest, egyikünknek sem volt túl sok pénze, és mindketten úgy beszéltük a portugált, hogy
abban aztán nem volt sok köszönet. Végül is, tipikus negyven-egynéhány éves latin-amerikai
srácok voltunk, akik összefutnak egy afrikai országban, amely épp a szakadék vagy az
összeomlás szélén áll, jelen esetben ez mindegy volt. Az egyetlen különbség azon alapult,
hogy én visszamegyek Párizsba, miután végzek a munkámmal – fotós vagyok a La Luna
ügynökségnél –, szerencsétlen Belano viszont Afrikában marad, miután befejezi az övét.
De miért, testvér?, kérdeztem valamikor az este során, miért nem jössz velem Európába?
Talán még azt is megpendítettem, hogy ha nincs pénze az útra, adok neki kölcsön, az ember
mond ilyen dolgokat, ha nagyon részeg, és az éjszaka körülötte nemcsak külföldi, hanem
mély, jó mély, olyan mély, hogy ha egy kicsit nem figyelsz oda, elnyel, téged is és azokat is,
akik ott vannak melletted, de ezekről a dolgokról ti nem tudtok semmit, ti sosem voltatok
Afrikában. Én voltam. Belano szintén. Mindketten szabadúszók voltunk. Ahogy már
mondtam, én a La Luna ügynökségnek, Belano egy madridi újságnak dolgozott, ami
alamizsnát fizetett egy-egy cikkéért. És bár egyelőre nem árulta el, hogy miért marad,
békében mentünk tovább, és a luandai éjszaka vagy az éjszaka rutinja (amit nem kell szó
szerint érteni: Luandában a rutin csak arra volt jó, hogy az ember bebújjon az ágy alá) egy
bizonyos João Alves, egy százhúsz kilós fekete lebujába sodort minket – ahol találkoztunk pár
ismerőssel, újságírókkal és fotósokkal, rendőrökkel és stricikkel –, és ott beszélgettünk
tovább. Vagy mégsem. Lehet, hogy ott elváltunk, hogy sokan másokhoz hasonlóan a
cigarettafüstben őt is elvesztettem szem elől, megismeri őket az ember a munkája közben,
beszél velük, aztán elveszti őket szem elől. Párizs más. Ott az emberek eltávolodnak
egymástól, egyre apróbbak lesznek, de van rá idő – akkor is, ha nem kell –, hogy elbúcsúzzon
tőlük az ember. Afrikában nincs, ott az emberek beszélnek, elmesélik a problémáikat, aztán
elnyeli őket egy füstfelhő, és eltűnnek, egy csapásra, ahogy Belano is eltűnt aznap este. Az
emberben pedig föl sem merül, hogy ezzel vagy amazzal találkozik majd a reptéren. Nem
kizárt, nem mondom, hogy lehetetlen, de nem úgy tervezel. Így aztán aznap este, miután
Belano eltűnt, nem is gondoltam rá többet, nem gondoltam rá, hogy kölcsönadjak neki, hanem
ittam és táncoltam, aztán elaludtam egy széken, és amikor fölébredtem (reszkettem, de inkább
a félelemtől, mint a másnaposság miatt, mert féltem, hogy kiraboltak, én nem szoktam olyan
helyekre járni, mint João Alvesé), már megvirradt, és amikor elindultam, hogy
kinyújtóztassam a lábamat, ott találtam az udvaron, cigarettázott és engem várt.
Ez ám a figyelmesség, úgy bizony.
Onnantól kezdve mindennap találkoztunk, néha meghívtam ebédre, máskor ő hívott meg
vacsorára, olcsón kijött, nem evett sokat, reggelente megitta a kis kamillateáját, ha pedig nem
volt kamilla, hársfát kért, mentát vagy valami gyógynövényt, ami épp kéznél volt, nem ivott
kávét, sem fekete teát, nem evett semmit, ami olajban sült, mintha muzulmán lett volna, nem
evett disznót, nem ivott alkoholt, és mindig volt nála egy rakás tabletta. Hallod, Belano,
mondtam neki egy nap, úgy nézel ki, mint valami mozgópatika. Ő erre kissé kedvetlenül
fölnevetett, mintha azt mondaná, ne szórakozz velem, Urenda, nem csípem az efféle vicceket.
A nőügyeket, amennyire én tudom, leginkább egy szál maga intézte. Egy este Joe
Rademacher, az amerikai újságíró többedmagunkkal meghívott minket egy táncos buliba a
Para negyedbe, hogy megünnepeljük az angolai kiküldetésének végét. A buli egy magánház
hátsó részében volt, egy döngölt talajú udvaron, és annyi pipi volt ott, hogy öröm volt nézni.
Modern férfiak voltunk, mindannyian el voltunk látva a megfelelő óvszerválasztékkal, kivéve
Belanót, aki az utolsó pillanatban csatlakozott a csoporthoz, elsősorban azért, mert én
ragaszkodtam hozzá. Nem mondanám, hogy nem táncolt, mert igenis táncolt, de amikor
megkérdeztem, hogy van-e nála gumi, vagy hogy kér-e egyet az enyémek közül, kereken
visszautasított, és azt mondta: Urenda, nekem nincs szükségem ilyen praktikákra, vagy valami
hasonló hangzású dolgot, szóval az a gyanúm, hogy beérte a tánccal.
Amikor visszamentem Párizsba, ő Luandában maradt. Azt tervezte, hogy távolabb megy a
parttól, mert beljebb még hemzsegtek az ellenőrizetlen fegyveres bandák. Mielőtt elutaztam
volna, volt még egy utolsó beszélgetésünk. A mondandója elég zavaros volt. Egyfelől azt a
következtetést szűrtem le belőle, hogy számára az élet nem jelent semmit, és csak azért
szerezte a munkát, hogy szép halála legyen, nem szokványos halál, szóval valami efféle
marhaságot, nyilvánvalóan az én korosztályom annyi Marxot és Rimbaud-t olvasott, hogy a
végén már felfordult tőle a gyomrunk (nem mentegetőzésként mondom, legalábbis nem olyan
értelemben, ahogy gondoljátok, ebben az esetben nem az olvasmányok értékéről van szó).
Másfelől viszont – és ez volt a paradoxon – Belano vigyázott magára, mindennap
szertartásosan bevette a tablettáit, egyszer elkísértem egy luandai gyógyszertárba, kerestünk
valami Ursocholhoz hasonló szert, ami tulajdonképpen ursodeoxycholsav, és nagyjából ez
tartotta nyitva az elmeszesedett epevezetékét, vagy valami ilyesmi, Belano pedig ezekben a
harcokban úgy viselkedett, mintha az egészsége nagyon is számítana neki, láttam, ahogy
bemegy a gyógyszertárba azzal a pokolian rossz portugáljával, láttam, ahogy végignézi a
polcokat, először betűrendben, aztán véletlenszerűen, és amikor az átkozott ursodeoxycholsav
nélkül távoztunk, azt mondtam neki, hallod, Belano, ne aggódj (mert láttam, hogy átsuhant az
arcán a pokol árnyéka), küldök neked, amint megérkezem Párizsba, mire azt felelte: csak
orvosi receptre lehet kapni, én meg elnevettem magam, és arra gondoltam, hogy ez a cimbora
élni akar, dehogy is akar ő meghalni.
Mindenesetre a dolog nem oldódott meg. Szüksége volt a gyógyszerekre. Ez nem volt
kérdés. Nem csak Ursocholra, hanem Mesalazinra és Omeprazolra is, az első kettőt pedig
naponta kellett szednie, négy Mesalazin tablettát a fekélyes vastagbelére, és hat
ursodeoxycholsavast az elmeszesedett epevezetékére. Az Omeprazol nem volt létfontosságú,
ezt nem tudom, talán a nyombélfekélyére szedte vagy a gyomorfekélyére, vagy egy refluxos
nyelőcsőgyulladásra, akárhogy is, nem naponta szedte. Az egészben az volt az érdekes
– remélem, még követtek –, hogy ügyelt rá, hogy meglegyenek az orvosságai, ügyelt rá, hogy
ne egyen semmit, ami hasnyálmirigy-gyulladást válthatna ki – már hármon túl volt, nem
Angolában, még Európában, ha Angolában is kapna egyet, biztosan meghalna –, értitek,
ügyelt az egészségére, és mégis, amikor beszéltünk egymással, mondjuk mint férfi a férfival
– bár szörnyen hangzik, így hívják ezeket a napesti beszélgetéseket –, értésemre adta, hogy ő
azért van ott, hogy megölesse magát, és gondolom, ez nem ugyanaz, mint hogy megölje
magát vagy öngyilkos legyen, a nüánsznyi különbség abban áll, hogy nem veszed a
fáradságot, hogy te magad megtedd, bár lényegében egyformán gyászos mindkét dolog.
Miután visszamentem Párizsba, elmeséltem a dolgot a feleségemnek, Simone francia, és
megkérdezte, hogy nézett ki az a bizonyos Belano, megkért, hogy írjam le a külsejét, ne
fukarkodjak a részletekkel, majd azt mondta, hogy megérti. De hogy érthetnéd meg? Én nem
értettem. Az volt a második estém otthon, az ágyban feküdtünk, a lámpák lekapcsolva, így
meséltem el neki a dolgot. És a gyógyszereket megvetted?, kérdezte Simone. Nem, még nem.
Hát akkor vedd meg őket holnap, és azonnal küldd el neki! Elküldöm, mondtam, de még
mindig azon gondolkodtam, hogy valahol sántít a történet, Afrikában az ember folyton fura
történetekkel találkozik. Te el tudod képzelni, hogy valaki azért utazzon el a világ távoli
sarkába, mert keresi a halált?, kérdeztem a feleségemtől. Ez tökéletesen elképzelhető,
válaszolta. De mégis, egy negyvenéves férfiról?, kérdeztem. Ha kalandorszelleme van, akkor
tökéletesen elképzelhető, mondta a feleségem, aki mindig is hajlott a romantikára, pedig ez
kissé szokatlan egy párizsi nőben, ők általában sokkal inkább pragmatikusak és spórolósak.
Így aztán megvettem Belanónak a gyógyszereket, és elküldtem Luandába, kicsivel később
pedig kaptam egy lapot, amelyben megköszönte.
Úgy számoltam, hogy az elküldött adaggal kihúzza húsz napig. Hogy mit csinál azután?
Visszajön Európába vagy meghal Angolában, gondoltam. És megfeledkeztem a dologról.
Hónapokkal később találkoztam vele újra Kigaliban a Grand Hotelben, én ott szálltam
meg, ő pedig időnként bejárt, hogy használja a faxot. Szívélyesen üdvözöltük egymást.
Megkérdeztem, hogy még mindig ugyanannál a madridi lapnál van-e, és azt válaszolta, hogy
igen, bár most dolgozik mellette pár dél-amerikai lapnak is, így aztán kismértékben
gyarapodott a jövedelme. Már nem akart meghalni, de annyi pénze sem volt, hogy
visszamenjen Katalóniába. Aznap este együtt vacsoráztunk a házban, ahol lakott (Belano
sosem szállodákban szállt meg, mint a többi külföldi újságíró, hanem magánházaknál, ahol
általában kevés pénzért kibérelt egy szobát, egy ágyat vagy egy sarkot, ahová le tudta hajtani
a fejét), és Angoláról beszélgettünk. Elmesélte, hogy volt Huambóban, hogy bejárta a Kwanza
folyót, hogy volt Cuito Cuanavaléban és Uigében, hogy a cikkeivel elért bizonyos sikereket,
és hogy a szárazföldön jutott el Ruandába (ami elvileg szinte lehetetlen volt, részben a
domborzati tényezők, részben a politikai helyzet miatt), először Luandából Kinshasába, majd
onnan tovább, néha a Kongó folyón, máskor pedig barátságtalan erdei ösvényeken egészen
Kisanganiba, aztán pedig Kigaliba, összesen több mind harminc napig volt úton megállás
nélkül. Amikor befejezte, nem tudtam, hogy elhiggyem-e vagy se. Elvileg elképzelhetetlen.
Ráadásul a történetet félmosollyal az arcán mesélte, amitől aztán hajlottam rá, hogy ne
higgyem el.
Megkérdeztem, hogy van. Azt felelte, hogy Angolában beteg volt egy darabig – hasmenés
–, de most már jól van. Aztán mondtam neki, hogy egyre jobban veszik a képeimet, és ha
akarja – és azt hiszem, ezúttal tényleg komolyan mondtam –, tudok kölcsönadni, ő viszont
hallani sem akart a dologról. Aztán csak úgy félvállról megkérdeztem, mi a helyzet a hőn
áhított halállal, és azt felelte, hogy most már nevetnie kell, ha csak rágondol, de majd
személyesen meglátom másnap, milyen a valódi halál, aminél nincs följebb és nincs lejjebb.
Hogy is mondjam, megváltozott. Akár egész nap megvolt a tablettái nélkül, és nem látszott
idegesnek. Bár amikor találkoztunk, épp megnyugodott, mert gyógyszereket kapott
Barcelonából. Ki küldte őket?, kérdeztem, egy nő? Nem, egy barátom, mondta, egy bizonyos
Iñaki Echavarne, akivel egyszer párbajoztam. Verekedtetek?, kérdeztem. Nem, párbajoztunk,
mondta Belano. És ki nyert? Nem tudom, vagy én öltem meg őt, vagy ő engem, felelte
Belano. Fantasztikus!, mondtam. Igen, fantasztikus, mondta ő.
Másrészről nem lehetett nem észrevenni, hogy uralta, vagy elkezdte uralni a környezetét,
amire én sosem voltam képes, ráadásul objektívan nézve ez csak a nagy csatornák kiküldöttjei
számára volt elérhető a szuperprivilegizált helyzetükben, meg néhány szabadúszónak, akik a
pénzhiányt szerteágazó baráti kapcsolatokkal és speciális helyismerettel pótolták, hogy
bárhova eljussanak.
Fizikailag soványabb volt, mint Angolában, tulajdonképpen csontsovány volt, de nem
nézett ki betegesen, inkább egészségesnek tűnt, legalábbis én így láttam, annyi halál
közepette. Hosszabb volt a haja – valószínűleg ő maga vágta –, és a ruhája ugyanaz volt, mint
Angolában, csak leírhatatlanul koszosabb és szakadtabb. Hamar megértettem, hogy
elsajátította annak a terepnek a zsargonját, szlengjét, ahol az élet nem ér semmit, és ahol – a
pénz mellett – ez az egyetlen kulcs, ami minden ajtót kinyitott.
Másnap a menekülttáborokba utaztam, és amikor visszaértem, ő már nem volt ott. A
szállodában találtam egy üzenetet, amelyben sok szerencsét kívánt nekem, és azt kérte, hogy
ha nem nagy fáradság, küldjék neki gyógyszereket, miután visszaértem Párizsba. Az üzenet
mellett ott volt a címe. Elmentem hozzá, de nem találtam otthon.
Amikor ezt elmeséltem a feleségemnek, a legkevésbé sem lepődött meg. De Simone,
mondtam, talán egy a millióhoz volt az esélye, hogy újra találkozzunk. Megtörténik az
ilyesmi, hangzott a titokzatos válasza. Másnap megkérdezte, hogy elküldöm-e a
gyógyszereket. Már elküldtem, válaszoltam.
Ezúttal nem maradtam sokáig Párizsban. Visszamentem Afrikába, de már azzal a
bizonyossággal, hogy megint találkozni fogok Belanóval. Az útjaink mégsem keresztezték
egymást, és bár érdeklődtem utána a helyi veterán újságíróknál, egyikük sem ismerte, annak a
kevésnek pedig, aki emlékezett rá, fogalma sem volt róla, hogy hova utazott el. Ugyanígy
jártam a következő alkalommal, és azután is. Találkoztál vele?, kérdezte a feleségem, miután
hazaértem. Nem találkoztam, válaszoltam, talán visszament Barcelonába vagy Chilébe. De az
is lehet, mondta a feleségem, hogy valahol máshol van. Lehet, mondtam neki, ezt már sosem
fogjuk megtudni.
Míg aztán Libériába nem kellett utaznom. Ti tudjátok, hol van Libéria? Igen, Afrika
nyugati partján, nagyjából Sierra Leone és Elefántcsontpart között, igen, de tudjátok, ki van
kormányon Libériában, a jobboldal vagy a baloldal? Ezt biztosan nem tudjátok.
1996 áprilisában érkeztem meg Monroviába, Freetownon, Sierra Leonén keresztül, már
nem tudom, melyik humanitárius szervezet bérelte a hajót, amelynek az volt a küldetése, hogy
több száz, az amerikai nagykövetségen várakozó európait evakuáljon – ez volt az egyetlen
úgy-ahogy biztonságos hely Monroviában azok szerint, akik már jártak ott, vagy akik
hallottak közvetlen beszámolókat arról, hogy mi zajlik ott –, akikről aztán az igazság
pillanatában kiderült, hogy pakisztániak, indiaiak, magrebiek, bár akadt köztük egy-két fekete
bőrű angol is. A többi európai, ha fogalmazhatok így, már jóval korábban lelépett abból a
lyukból, és csak a személyzetüket hagyták hátra. Egy latin-amerikai számára elég nehezen
emészthető volt a gondolat, hogy az egyetlen biztonságos hely az amerikai nagykövetség,
ugyanakkor változnak az idők, gondoltam, miért ne kaphatnék majd én is menedéket az
amerikai nagykövetségen, mindenesetre úgy éltem meg a dolgot, hogy rossz ómen,
tévedhetetlen jele annak, hogy minden rosszul fog elsülni.
Egy csapat libériai katona – egyikük sem volt még húszéves – kísért el minket egy
háromszintes házig a New Africa Avenue-n, korábban ez volt a Hotel Ritz vagy a régi Crillón
libériai kiadása, most viszont egy nemzetközi újságíró-szervezet menedzselte, akiknek
egészen addig még nem hallottam hírét. A szálloda – most sajtóközpontnak nevezték – azon
kevés dolgok egyike volt, amelyek még működtek a fővárosban, és ebben nem
elhanyagolható szerepet játszott az Egyesült Államok öt tengerészgyalogosának jelenléte is,
akik néha őrjáratoztak, de az idő túlnyomó részét a nagyszalonban töltötték, és az országuk
televíziós stábjaival ittak, vagy közvetítőszerepet vállaltak az újságírók és egy csapat fiatal
mandinka katona között, akik idegenvezetőként és testőrként szolgáltak, ha valaki kiutazott
Monrovia forrongó negyedeibe, vagy – bár ez ritkaság és esztelenség volt – a fővároson kívüli
területekre, a névtelen falvakba (bár mindegyiknek volt neve, és azelőtt voltak lakói is,
gyerekek, munka), amelyek – elsősorban mások beszámolói szerint, vagy a CNN-en minden
este látott riportok alapján – hű képet formáltak a világvégéről, az emberi őrületről, a
mindannyiunk szívében ott lakozó gonoszról.
A sajtóközpont emellett szállodaként is működött, ennek megfelelően az első napon be
kellett jegyeznünk magunkat a nyilvántartó könyvbe. Amikor rám került a sor, én már két
francia barátommal beszélgetve a whiskymet ittam, és nem tudom, miért éreztem kényszert,
hogy visszalapozzak a könyvben egy nevet keresve. Nem ért meglepetésként, amikor
megtaláltam Arturo Belanóét.
Két hete volt ott. Egy német csoporttal együtt jelentkezett be, két fickóval és egy csajjal
egy frankfurti napilaptól. Rögtön megpróbáltam elérni, de nem találtam meg. Egy mexikói
újságíró azt mondta, hogy hét napja nem bukkant föl a központban, és ha tudni akarok valamit
róla, akkor érdeklődjek az amerikai nagykövetségen. Eszembe jutott az a régi beszélgetésünk
Angolából, a vágya, hogy megölesse magát, és megfordult a fejemben, hogy most tényleg
sikerülni fog neki. A németek, azt mondták, már elutaztak. Vonakodva, de mivel a lelkem
mélyén tudtam, hogy nem tehetek mást, elmentem a nagykövetségre, hogy érdeklődjek. Senki
nem tudott semmit, de az utat kihasználva készítettem pár fotót. Monrovia utcáiról, a
nagykövetség udvaráról, pár arcról. Amikor visszamentem a központba, találkoztam egy
osztrákkal, aki ismert egy németet, aki látta Belanót, még mielőtt eltűnt volna. Ez a német
viszont – a napfényt kihasználva – a nappal minden percét az utcán töltötte, ezért hosszúra
nyúlt a várakozás. Emlékszem, hogy este hét körül belekezdtünk egy pókerpartiba pár francia
kollégával, és az áramszünetek miatt előrelátóan gyertyáról is gondoskodtunk, mert páran azt
mondták, hogy ezek általában akkor kezdődnek, ha már leszállt az este. De az áram nem ment
el, és a parti hamar általános apátiába torkollott. Emlékszem, ittunk, Ruandáról és Zaire-ról
beszélgettünk, meg azokról a filmekről, amiket Párizsban láttunk mostanában. Éjfélkor,
amikor már csak én voltam a kísértet-Ritz nagyszalonjában, megérkezett a német, és Jimmy,
egy fiatal zsoldos (de kinek a zsoldosa?), aki a portás és a pultos munkáját is ellátta, szólt
nekem, hogy Herr Linke, a fotográfus, már útban van a szobája felé.
A lépcsőn értem utol.
Linke angolja kezdetlegesnek is alig volt nevezhető, egy szót sem tudott franciául, de jó
embernek látszott. Amikor sikerült vele megértetnem, hogy szeretnék információhoz jutni a
barátom, Arturo Belano hollétéről, udvariasan megkért (bár úgy grimaszolt közben, hogy az
kissé mérsékelte a kérése udvariasságát), hogy várjam meg a szalonban vagy a bárban, mert le
kell tusolnia, de aztán azonnal lejön. Több mint húsz percet vártam rá, és amikor végre ott
volt mellettem, arcszesz- és fertőtlenítőszaga volt. Botladozva, hosszú ideig beszélgettünk.
Linke nem ivott alkoholt, és azt mondta, hogy e tulajdonsága miatt figyelt föl Arturo
Belanóra, akkoriban még nyüzsögtek az újságírók a sajtóközpontban, sokkal többen voltak,
mint most, és mindenki alaposan berúgott minden este, még néhány híres arc is a tévéből
– olyanok, akiknek Linke szerint példát kellene mutatniuk kötelességtudatból, komolyságból
–, akik aztán végül többnyire az erkélyekről hánytak. Arturo Belano nem ivott, és ez adta a
lökést Linkének, hogy beszédbe elegyedjen vele. Emlékszik rá, hogy három napot töltött a
központban, minden reggel elment, és vagy napközben ért vissza, vagy miután beesteledett.
Egyetlen alkalommal – ekkor viszont volt vele két amerikai – kint töltötte az éjszakát,
megpróbáltak interjút készíteni George Kensey-vel, Roosevelt Johnson legfiatalabb és
legvéresebb kezű, a kran etnikumhoz tartozó tábornokával, de az idegenvezetőjük mandinka
volt, így érthető módon nem érezte magát biztonságban, ezért otthagyta őket Monrovia
valamelyik keleti negyedében, és egy egész éjszakára volt szükségük, hogy visszaérjenek a
szállodába. Linke szerint Arturo Belano másnap sokáig aludt, két nappal később pedig
– ugyanazokkal az amerikaiakkal, akik megpróbálták meginterjúvolni Kensey-t – elutazott
Monrovián kívülre, vélhetően északra. Mielőtt elindult volna, Linke adott neki egy csomag
köhögéscsillapító cukorkát ajándékba, amit egy berni bioüzemben gyártottak – legalábbis én
így értettem –, és azután már nem látta viszont.
Megkérdeztem tőle az amerikaiak nevét. Az egyiket tudta: Ray Pasteur. Azt hittem, hogy
viccel, és megkértem, hogy ismételje meg, talán még nevettem is, de a német komolyan
beszélt, ráadásul túlságosan fáradt volt, hogy vicceljen. Mielőtt elment volna lefeküdni,
elővett egy papírdarabot a farmerja farzsebéből, és leírta: Ray Pasteur. Azt hiszem, New
York-i, mondta. Másnap Linke átköltözött az amerikai nagykövetségre, hogy megpróbáljon
kijutni Libériából, én pedig elkísértem, hogy lássam, tud-e ott valaki valamit erről a
Pasteurről, de teljes volt a káosz, és nem sok értelmét láttam erőltetni a dolgot. Amikor
otthagytam, Linke a nagykövetség kertjében fényképezett. Készítettem róla egy képet, és ő is
készített rólam egyet. Az enyémen Linke látszik kamerával a kezében, a földet nézi, mintha
hirtelen valami fűben rejtőző, csillogó tárgy vonta volna magára mágnesként a figyelmét,
eltérítve a lencsémtől a tekintetét. Az arcán nyugodt kifejezés ül, szomorú és nyugodt. Az
övén (szerintem) én látszom, a Nikonom lóg a nyakamban, és egyenesen belenézek az
objektívbe. Valószínűleg mosolygok, és az ujjaimmal a győzelem V-jét formálom.
Három nappal később én is megpróbáltam elutazni, de nem tudtam elhagyni a várost.
Nyilvánvalóan egyre javul a helyzet – tájékoztatott a nagykövetség egyik funkcionáriusa –, de
a közlekedési káosz az ország politikai megtisztulásával ellentétes irányú pályán mozog. Nem
túl nagy meggyőződéssel hagytam ott a nagykövetséget. Megpróbáltam megkeresni Linkét a
kertben vadkempingező több száz várakozó között, de nem találtam. Belefutottam egy újabb
osztag, Freetownból frissen érkezett újságíróba, és még néhányba, akik – isten tudja, hogyan
– valahonnan Elefántcsontpartról, helikopterrel jutottak el Monroviába. De a többség – ahogy
én is – már hazafelé készülődött, és naponta megjelentek a nagykövetségen, hogy megnézzék,
van-e hely valamelyik Sierra Leonéba tartó járaton.
Akkor történt, az alatt a pár nap alatt – amikor már nem volt semmi dolgunk, amikor már
megírtunk és lefotóztunk mindent, amit el lehet képzelni –, hogy fölajánlották nekem meg pár
másiknak, hogy tegyünk egy körutat az ország belsejében. A többség természetesen
visszautasította az ajánlatot. De hárman elfogadtuk, egy francia a Paris Match-től, egy olasz a
Reuter ügynökségtől, és én. A körutat egy fickó szervezte, aki a központ konyháján dolgozott,
és nemcsak pár bankót akart keresni, hanem szeretett volna egy pillantást vetni a falujára is,
ami alig volt húsz vagy talán harminc kilométerre Monroviától, mégsem járt már ott legalább
fél éve. Az utazás alatt (a szakadt Chevynket a szakács egyik barátja vezette, fölfegyverkezve
egy gépkarabéllyal és két gránáttal) elmondta nekünk, hogy a mano etnikumhoz tartozik, a
felesége pedig gio, mindketten a mandinkák barátai (a sofőr mandinka volt), és a kranok
ellenségei – őket kannibáloknak tartotta –, meg azt is, hogy nem tudja a családjáról, hogy
élnek-e vagy meghaltak. A picsába, mondta a francia, az lenne a legjobb, ha visszafordulnánk,
de már legalább félúton jártunk, és az olasszal mindketten boldogok voltunk, hogy ellőhetjük
az utolsó maradék tekercseinket is.
Így kereszteztük – anélkül, hogy egyszer is belefutottunk volna közúti ellenőrzésbe
– Summers községet és Thomas Creek falut, a bal oldalunkon néha-néha fölbukkant a Saint
Paul folyó, aztán eltűnt, az út elég rossz volt, néha az erdő mélyén haladt, talán régi
kaucsukültetvényeken, máskor pedig a síkságon, ahonnan fölsejlettek, ha nem is látszottak
tisztán a tőlünk délre emelkedő, lankás dombok. Egyetlenegyszer, egy tökéletes állapotban
levő fahídon keresztül átkeltünk egy folyón, a Saint Paul mellékfolyóján, de csak a természet
kínálkozott, hogy lencsevégre kapjuk, nem mondanám, hogy burjánzó természet volt, még
csak nem is egzotikus, valamiért egy gyerekkori utamra emlékeztetett Corrientesben, még ki
is mondtam, odaszóltam Luiginek, ez úgy néz ki, mint Argentína, franciául mondtam, ezen a
nyelven mindhárman megértettük egymást, mire a fickó a Paris Match-től rám nézett, és
kifejtette, hogy reméli, hogy csak úgy néz ki, mint Argentína, amit, őszintén szólva nem
egészen értettem, ráadásul nem is hozzá beszéltem, nem igaz?, és mit akart ezzel mondani?,
hogy Argentína vadabb és veszélyesebb, mint Libéria?, hogy ha a libériaiak argentinok
lennének, akkor már halottak lennénk? Nem tudom. Akárhogy is, a megjegyzése egy csapásra
megtörte a varázst, és legszívesebben ott rögtön kérdőre vontam volna, de tapasztalatból
tudom, hogy semmit sem nyer az ember azzal, ha belenavigálja magát ilyen vitákba, ráadásul
a békaevő már eleve morcos volt egy kicsit, amiért leszavaztuk, és nem fordultunk vissza, és
valahogy ki kellett eresztenie a gőzt, emellett persze folyton a szerencsétlen feketéket
szapulta, akik csak pár pesót akartak keresni, és viszontlátni a családjukat. Így aztán nem
foglalkoztam vele – bár magamban azt kívántam, hogy dugja seggbe egy majom –, és tovább
beszélgettem Luigival, olyan dolgokról meséltem, amelyekről már azt hittem, hogy
elfelejtettem őket, nem is tudom, például a fák nevéről, mert ezek az én fantáziámban
Corrientes öreg fáihoz hasonlítottak, és Corrientes öreg fáinak nevét viselték, bár
természetszerűleg nem Corrientes fái voltak. És hát, az érzett lelkesedéstől valószínűleg úgy
tűnt, mintha szellemes lennék, legalábbis sokkal szellemesebb, mint amilyen vagyok, sőt
Luigi nevetgéléséből és a kísérőink fel-felhangzó hahotázásából ítélve talán még vicces is
voltam, így haladtunk előre, magunk mögött hagytuk azokat a corrientesi fákat – nyugodt,
bajtársias hangulatban, kivéve persze a franciát, Jean-Pierre-t, aki egyre morcosabb volt –, és
kiértünk egy fátlan részre, mellettünk csak a bozót, betegnek látszó cserjék, meg a csönd,
amelybe néha belehasított egy magányos madár hangja, a madár csak rikoltozott és
rikoltozott, de senki sem válaszolt neki, erre aztán mi is egyre idegesebbek lettünk, Luigi és
én, de már túlságosan közel volt a cél, és mentünk tovább.
Valamivel azután, hogy megláttuk a települést, elkezdődött a lövöldözés. Minden nagyon
gyorsan történt, egy pillanatra sem láttuk, ki lő ránk, a lövöldözés pedig nem tartott tovább
egy percnél, de mire befordultunk a kanyarban, és lényegében beértünk Black Creekbe, a
barátom, Luigi meghalt, a központban dolgozó fickónak pedig vérzett az egyik karja, és
csöndesen nyöszörgött az anyósülés alatt összekuporodva.
Addigra mi is automatikusan lefeküdtünk a Chevy padlójára.
Pontosan emlékszem rá, mit csináltam: megpróbáltam újraéleszteni Luigit, szájból szájba
lélegeztettem, aztán szívmasszázst adtam neki, amíg a francia meg nem érintette a vállam, és
remegő és koszos ujjal rá nem mutatott az olasz homlokának bal oldalára, ahol egy olajbogyó
nagyságú lyuk látszott. Amikor megértettem, hogy Luigi meghalt, már nem hallatszottak a
lövések, és a csöndet csak a Chevy körül áramló levegő hangja törte meg, és a faluba vezető
út köveit és kavicsait egymáshoz préselő kerekek zaja.
Megálltunk valahol, valószínűleg Black Creek főterén. Az idegenvezetőnk hátrafordult,
és azt mondta, hogy megkeresi a családját. A saját ingéből tépett cafatokból készült
nyomókötés volt a sérült karján. Gondolom, ő maga vagy a sofőr készítette neki, de még
elképzelni sem tudom, pontosan mikor, talán számukra megváltozott az idő fogalma, és már
nem volt többé köze mi időérzékelésünkhöz. Nem sokkal azután, hogy az idegenvezetőnk
elment, megjelent négy öreg, biztosan a Chevy zaja vonzotta oda őket. Nem szóltak egy szót
sem, megálltak egy romokban álló ház ereszének védelme alatt, és onnan figyeltek minket.
Soványak voltak, és a betegek egykedvűségével mozogtak, egyikük meztelen volt, mint
Kensey és Roosevelt Johnson kran gerillái közül néhányan, bár az egyértelmű volt, hogy az
öreg nem volt semmiféle gerilla. Olyan volt, mintha most ébredtek volna, ugyanúgy, ahogy
mi is. A sofőr látta őket, de nem mozdult a volán mögül, izzadt és dohányzott, közben pedig
néha vetett egy pillantást az órájára. Kis idő múlva kinyitotta az ajtót, és intett az öregeknek,
mire ők visszaintettek – anélkül, hogy elmozdultak volna az eresz védelme alól –, aztán
kiszállt, hogy ellenőrizze a motort. Miután végzett, hosszas és érthetetlen magyarázkodásba
kezdett, mintha a kocsi a miénk lenne. Röviden, azt akarta mondani, hogy az elején több a
lyuk, mint egy tésztaszűrőn. A francia megvonta a vállát, és odébb rakta Luigit, úgy, hogy le
tudjon mellé ülni. Az volt az érzésem, hogy asztmás rohama van, de azon túl nyugodtnak
látszott. Gondolatban hálát adtam neki, mert kevés dolgot gyűlölök úgy, mint a hisztérikus
franciákat. Később megjelent egy kamasz lány, ránk nézett, de meg sem állt, végül eltűnt a
térbe torkolló sok kis utca egyikén. Miután eltűnt a szemünk elől, teljes lett a csönd, és csak a
fülünket nagyon hegyezve hallhattunk valami olyasmit, mintha a nap visszaverődne a
járművünk tetején. Szellő sem mozdult.
El fogunk patkolni, mondta a francia. Együtt érző volt a hangja, így aztán közöltem vele,
hogy a lövések már rég elhallgattak, és azok, akik csapdát állítottak nekünk, valószínűleg
kevesen voltak, talán csak pár bandita, akik ugyanúgy megijedtek, mint mi. Egy szart, mondta
a francia, ez a falu üres. Csak akkor fogtam föl, hogy senki más nincs a téren, és eljutott a
tudatomig, hogy ez egyáltalán nem normális, vagyis nem kizárt, hogy a franciának igaza van.
Nem félelmet éreztem, hanem dühöt.
Kiszálltam a kocsiból, és hosszasan vizeltem a legközelebbi falnál. Aztán visszamentem a
Chevyhez, vetettem egy pillantást a motorra, és nem láttam semmit, amitől ne mehettünk
volna el ugyanúgy, ahogy jöttünk. Készítettem néhány képet szegény Luigiről. A francia és a
sofőr szótlanul figyeltek. Aztán Jean-Pierre, mintha régóta rágódott volna a dolgon, megkért
rá, hogy készítsek róla egy fotót. Nem kérettem magam. Lefényképeztem őt és a sofőrt, aztán
megkértem a sofőrt, hogy fényképezzen le minket Jean-Pierre-rel, aztán megkértem Jean-
Pierre-t, hogy fényképezzen le Luigi mellett, de nemet mondott, arra hivatkozva, hogy az már
túlságosan morbid lenne, és a köztünk lassan kibontakozó barátság ismét megszakadt.
Azt hiszem, sértegettem. Azt hiszem, ő is sértegetett engem. Aztán mindketten
beszálltunk a Chevybe, Jean-Pierre a sofőr mellé, én Luigi mellé. Legalább egy órát voltunk
ott. Ezalatt Jean-Pierre-rel többször is fölvázoltuk, mennyivel szerencsésebb lenne, ha
hagynánk a szakácsot, és angolosan távoznánk a faluból, de az érveink ellenére a sofőr
hajthatatlan maradt.
Azt hiszem, hogy a várakozás közben egy pillanatra elnyomott a rövid és nyugtalan álom,
mindenesetre álom volt, valószínűleg Luigiről álmodtam, meg egy elviselhetetlen fogfájásról.
A fájdalom rosszabb volt, mint az olasz halálának tudata. Amikor izzadságban úszva
fölébredtem, Jean-Pierre a sofőrünk vállára hajtott fejjel aludt, miközben amaz újabb
cigarettára gyújtott, és egyenesen meredt maga elé a kihalt tér gyászosan sárga háttere előtt,
keresztbe vetett karabéllyal a térdén.
Végül előkerült az idegenvezetőnk.
Egy sovány nő jött mellette – akit először az anyjának néztünk, de aztán kiderült, hogy a
felesége –, és egy nyolcéves gyerek, vörös pólót és kék színű rövidnadrágot viselt. Itt kell
hagynunk Luigit, mondta Jean-Pierre, nem jut mindenkinek hely. Pár percig vitatkoztunk. Az
idegenvezető és a sofőr Jean-Pierre pártját fogta, és végül engednem kellett. A nyakamba
akasztottam Luigi kameráit, és kiürítettem a zsebeit. A sofőrrel ketten kiemeltük a Chevyből,
és leraktuk valami szalmatetőszerűség árnyékába. Az idegenvezető felesége mondott valamit
a saját nyelvén – akkor szólalt meg először –, Jean-Pierre pedig bámulni kezdte, és megkérte a
szakácsot, hogy fordítson. Ez először nem akart ráállni, de aztán elárulta, hogy a felesége azt
mondta, hogy jobb lesz, ha a holttestet berakjuk a teret körülvevő házak valamelyikébe.
Miért?, kérdeztük egyszerre Jean-Pierre-rel. A nő olyan nyugodt és higgadt volt – legalábbis
abban a pillanatban úgy tűnt számunkra –, hogy ettől, hiába volt lerobbanva, volt valami
királynői a megjelenésében. Mert itt meg fogják enni a kutyák, mondta egy ujjal a holttest felé
bökve. Jean-Pierre-rel összenéztünk, és fölnevettünk, hát persze hogy is nem gondoltunk erre,
logikus. Így aztán megint fogtuk Luigi holttestét, és miután a sofőr berúgta azt az ajtót,
amelyiket a legtörékenyebbnek látta, mi leraktuk a holttestet az egyik döngölt padlójú
szobában, ahol hegyekben álltak a pálmaszövetek és az üres kartondobozok, és ahol
számunkra olyan mértékben elviselhetetlen volt a szag, hogy lefektettük az olaszt, és olyan
gyorsan távoztunk, amilyen gyorsan csak lehetett.
Amikor a sofőr beindította a Chevyt, mindannyian összerezzentünk, kivéve az öregeket,
akik továbbra is az eresz alól figyeltek minket. De hova megyünk?, kérdezte Jean-Pierre. A
sofőr intett, amivel vagy azt akarta jelezni, hogy ne zavarjuk, vagy hogy nem tudja. Másfelé,
mondta az idegenvezető. Akkor néztem meg először a gyereket: az apja lábát átkarolva aludt.
Menjünk, amerre ők gondolják, mondtam Jean-Pierre-nek.
Egy darabig a falu kihalt utcáin bolyongtunk. Miután elhagytuk a teret, rátértünk egy
egyenes utcára, majd balra fordultunk, itt a Chevy nagyon lassan haladt, szinte súrolta a házak
falát, a szalmatetők ereszét, míg aztán kiértünk egy nyitott terepre, ahol egy nagy, egyszintes
bádogbarakk állt, akkora volt, mint egy ipari raktár, a homlokzatán pedig azt olvashattuk,
nagy piros betűkkel, hogy „CE-RE-PA, Ltd”, és alatta: „Játéküzem, Black Creek &
Brownsville”. Ezt a szaros falut nem is Black Creeknek hívják, hanem Brownsville-nek,
hallatszott Jean-Pierre hangja. Miközben nem vettük le a szemünket a barakkról, mi hárman
– a sofőr, az idegenvezető és én – más véleményen voltunk. A falu Black Creek volt,
Brownsville valószínűleg kissé keletebbre volt, de Jean-Pierre érthetetlen módon tovább
hajtogatta, hogy nem Black Creekben vagyunk, ahogy az egyezség szólt, hanem Brownsville-
ben. A Chevy átszelte a tisztást, és rátért egy zárt erdőn átvezető útra. Most már tényleg
Afrikában vagyunk, mondtam Jean-Pierre-nek, sikertelenül próbáltam meg lelket önteni bele,
ő csak a magunk mögött hagyott játéküzemmel kapcsolatban válaszolt valami
értelmetlenséget.
Az út csak tizenöt percig tartott. A Chevy háromszor leállt, és a sofőr azt mondta, hogy
– kis szerencsével – legföljebb annyi élet van benne, hogy kitartson Brownsville-ig. Ahogy
hamarosan megtudtuk, Brownsville összesen harminc házból állt egy tisztáson. Átkeltünk
négy kopár dombon, és már meg is érkeztünk. A falu Black Creekhez hasonlóan félig kihalt
volt. A Chevynk a szélvédőre írt „sajtó” szóval fölkeltette az egyetlen lakóinak érdeklődését,
akik egy hosszú, műhelyhez hasonló faház bejáratából integettek nekünk, ez volt a falu
legnagyobb épülete. Két fegyveres fickó tűnt fel az ajtóban, és elkezdtek nekünk kiabálni. A
kocsi úgy ötven méterre állt meg tőlük, aztán a sofőr és az idegenvezető kiszállt tárgyalni.
Miközben a ház felé haladtak, emlékszem, hogy Jean-Pierre azt mondta, ha meg akarunk
menekülni, akkor be kell rohannunk az erdőbe. Megkérdeztem a nőtől, hogy kik azok az
emberek. Ő azt mondta, hogy mandinkák. A gyerek a nő ölébe hajtott fejjel aludt, és a szája
sarkából kis nyálpatak szivárgott. Azt mondtam Jean-Pierre-nek, hogy – legalábbis
elméletileg – barátok közt vagyunk. A francia válasza cinikus volt, de látni lehetett, ahogy
fizikailag szétárad a nyugalom (a cseppfolyós nyugalom) az arca minden barázdájában.
Emlékszem rá, és most rossz érzés, de akkor jó volt. Az idegenvezető és a sofőr az
ismeretlenekkel együtt nevetett. Aztán kijött még három fickó a hosszú házból, szintén állig
fölfegyverkezve, és a háztól figyeltek minket, miközben az idegenvezető és a sofőr visszajött
a kocsihoz a két másikkal. Távoli lövések hallatszottak, és Jean-Pierre-rel lehúztuk a fejünket.
Aztán fölálltam, kiszálltam a kocsiból, és üdvözöltem őket, az egyik fekete köszönt, a másik
szinte egy pillantást sem vetett rám – merthogy el volt foglalva azzal, hogy fölnyissa a Chevy
motorháztetejét, és megvizsgálja a végérvényesen halott motort –, közben arra gondoltam,
hogy nem fognak megölni minket, odanéztem a hosszú ház felé, és hat-hét fölfegyverzett
embert láttam, köztük két fehér fickót, akik elindultak felénk. Az egyikük szakállas volt, és
két kamerát viselt oldalra vetve, szakmabéli, ahogy arra könnyen rá lehetett jönni, bár abban a
pillanatban még mindig távol jártak tőlem, és nem tudatosult bennem, hogy ez az a kolléga,
akit mindenfelé megelőz a híre, vagyis – ahogy a szakmában mindenki – én is ismertem a
nevét és a munkáit, de sosem láttam személyesen, még fényképen sem. A másik Arturo
Belano volt.
Jacobo Urenda vagyok, mondtam neki reszketve, nem tudom, hogy emlékszel-e rám.
Emlékezett. Hogyne emlékezett volna. De akkor annyira nem e világi látványt nyújtott,
hogy valószínűtlennek tartottam, hogy emlékezzen bármire, pláne rám. Ezzel nem pontosan
azt akarom mondani, hogy nagyon megváltozott volna, valójában egyáltalán nem változott
semmit, ugyanaz a fickó volt, akit Luandában és Kigaliban láttam, talán én voltam az, aki
megváltozott, nem tudom, de az biztos, hogy azt gondoltam, már semmi sem lehet
ugyanolyan, mint azelőtt, és ez érvényes volt Belanóra és az emlékére is. Egy pillanatra
majdnem cserbenhagytak az idegeim. Azt hiszem, Belano észrevette, és megpaskolta a hátam,
majd a nevemen szólított. Aztán kezet ráztunk. Az enyém – ahogy azt rémülten fölfedeztem
– vértől szennyes volt. Belanóé – és ezt is a rémülethez hasonló érzés volt látni – makulátlan
volt.
Bemutattam neki Jean-Pierre-t, ő pedig bemutatott a fotósnak. Emilio López Lobo volt az,
a madridi fényképész a Magnum ügynökségtől, a szakma egyik élő legendája. Nem tudom,
Jean-Pierre hallott-e már róla (Jean-Pierre Boisson, Paris Match, mondta Jean-Pierre minden
megilletődöttség nélkül, amiből arra lehetett következtetni, hogy nem ismeri, vagy az adott
körülmények között fikarcnyit sem érdekli, hogy megismerhet egy ilyen jeles figurát), én
igen, én fotós vagyok, és nekünk López Lobo olyan volt mint Don DeLillo az íróknak,
csodálatos fotós, a címoldalak pillanatfelvételeinek vadásza, kalandor, a fickó megnyerte az
összes létező díjat Európában, és már minden lehetséges alakban megörökítette az emberi
hülyeséget és hanyagságot. Amikor én következtem, hogy kezet fogak vele, azt mondtam:
Jacobo Urenda, a La Luna ügynökségtől, López Lobo pedig elmosolyodott. Nagyon sovány
volt, valamivel negyven fölött járhatott, ahogy mi mindannyian, és úgy nézett ki, mint aki
ittas vagy fáradt, vagy épp készül megőrülni, vagy egyszerre mindhárom.
A házban katonák és civilek gyűltek össze. Első pillantásra nehéz volt őket
megkülönböztetni. Odabent keserédes, nyirkos szag volt, a várakozás és a fáradtság szaga. Az
első gondolatom az volt, hogy kimegyek, és szívok a kinti, kevésbé romlott levegőből, de
Belano figyelmeztetett, hogy jobb, ha nem mutatjuk magunkat fölöslegesen, a dombokon kran
orvlövészek posztolnak, és a levegőbe röpíthetik a fejünket. Szerencsénkre – ezt viszont csak
később tudtam meg – nem bírták egész napon át a lesben állást, ráadásul nem is céloztak
pontosan.
A házban – két hosszúkás szoba volt – nem látszott más berendezés, csak egy
polcrendszer, három hosszú, szabálytalan sorban, volt, amelyik fémből, volt, amelyik fából
volt, de mindegyik üresen állt. A padló döngölt földpadló volt. Belano elmagyarázta a
helyzetünket. A katonák szerint a kranok körbevették Brownsville-t, és azok, akik
megtámadtak minket Black Creeknél, Kensey tábornok haderejének előfutárai voltak, aki
éppen Kakata és Harbel ostromához csoportosítja át az embereit, hogy aztán tovább
nyomuljon Monroviába, a még Roosevelt Johnson által ellenőrzött negyedek felé. A katonák
másnap reggelre tervezték, hogy elindulnak Thomas Creek irányába, ahol az elmondásuk
szerint ott volt Taylor egyik tábornokának, Tim Earlynek egy csapata. A katonák terve
– ebben hamar egyetértettünk Belanóval – kivitelezhetetlen és kétségbeesett volt. Ha igaz,
hogy Kensey átcsoportosítja az embereit a zónában, a mandinka katonáknak nem lesz már
egyetlen esélye sem, hogy visszatérjenek a sajátjaikhoz. A civilek terve lényegesen jobb volt,
őket úgy tűnt, hogy egy nő vezeti, ami meglehetősen szokatlan dolog Afrikában. Páran
Brownsville-ben akartak maradni, hogy ott várják a fejleményeket. Mások, a többség
északnyugat felé tartott volna a mandinka nővel, hogy átkeljenek a Saint Paulon, és elérjék a
brewerville-i utat. A terv, mármint a civilek terve nem volt esztelen, bár még Monroviában
hallottam több öldöklésről is a Brewerville-t Bopoluval összekötő úton. A halálzóna viszont
keletebbre volt, közelebb Bopoluhoz, mint Brewerville-hez. Miután végighallgattuk őket,
Belanóval és Jean-Pierre-rel úgy döntöttünk, hogy velük tartunk. Belano szerint, ha sikerül
elérnünk Brewerville-t, akkor megmenekültünk. Nagyjából húsz kilométeres gyaloglás várt
ránk, régi kaucsukültetvényeken és trópusi őserdőn keresztül, a folyón való átkelésről már
nem is beszélve, de ha elérjük az utat, már csak tíz kilométerre leszünk Brewerville-től, onnan
pedig már csak huszonöt kilométer Monrovia, egy olyan úton, amely bizonyára még mindig
Taylor katonáinak kezében van. Másnap reggel fogunk indulni, nem sokkal azután, hogy a
mandinka katonák elindultak az ellenkező irányba, hogy szembenézzenek a biztos halállal.
 Aznap este nem aludtam.
Először Belanóval beszéltem, aztán elbeszélgettem egy darabig az idegenvezetőnkkel,
aztán megint Arturóval és López Lobóval egyeztettem. Ez tíz és tizenegy között lehetett, és
addigra már nehéz volt mozogni a lassan teljes sötétségbe boruló házban, hisz a sötétséget
csak a féleleműzőként vagy álmatlanság ellen elszívott cigaretták parazsa törte meg. A nyitott
kapuban két katona sziluettjét láttam, guggolva őrködtek, és akkor sem fordultak hátra,
amikor közelebb léptem hozzájuk. Láttam a csillagokat és a dombok sziluettjét is, és megint a
gyerekkorom jutott eszembe. Biztosan azért, mert a gyerekkoromat a vidékkel kapcsolom
össze. Aztán a polcokat tapogatva visszamentem a ház hátsó részébe, de nem találtam meg a
helyem. Nagyjából éjfél lehetett, amikor rágyújtottam egy cigarettára, és utána megpróbáltam
elaludni. Tudom, hogy boldog voltam (vagy azt hittem, hogy boldog vagyok), mert másnap
elindulunk vissza Monroviába. Tudom, hogy boldog voltam, mert belecsöppentem ebbe a
kalandba, és éreztem, hogy élek. Így aztán a feleségemre és az otthonomra gondoltam, aztán
Belanóra, arra, hogy milyen jó volt újra látni, milyen jól néz ki, jobban, mint Angolában,
amikor meg akart halni, és jobban, mint Kigaliban, amikor már nem akart meghalni, de nem is
akarta itt hagyni ezt az Istentől elhagyott kontinenst, és amikor elnyomtam a cigarettát,
elővettem egy másikat, ez már tényleg az utolsó volt, és hogy egy kicsit fölvidítsam magam,
még halkan – vagy magamban! – elkezdtem dudorászni, egy Atahualpa Yupanqui-dalt, te jó
ég, Atahualpa Yupanqui, és csak akkor értettem meg, hogy borzasztó ideges vagyok, és ha el
akarok aludni, szükségem lesz valakire, akivel beszélhetek, akkor aztán fölálltam, vakon
tettem pár lépést, először halálos csöndben (egy töredék másodpercre azt gondoltam, hogy
mindannyian halottak vagyunk, hogy a bennünk élő remény csak illúzió, és szinte kényszert
éreztem, hogy meneküljek, ész nélkül elrohanjak abból a bűzlő házból), aztán már hallottam a
horkolást, és a még ébren levők alig hallható mormolását, akik gio vagy mano nyelven,
mandinka vagy kran nyelven, angolul vagy spanyolul beszélgettek a sötétben.
Abban a pillanatban az összes nyelvet gyűlöletesnek éreztem.
Ezt most értelmetlen így elmondani, tudom. Minden nyelv, minden mormolás csak
ideiglenes eszköz arra, hogy kiszámíthatatlan ideig megőrizzük identitásunkat.
Tulajdonképpen az az igazság, hogy nem tudom, miért éreztem őket gyűlöletesnek, talán
azért, mert abszurd módon eltévedtem abban a két hosszú szobában, mert eltévedtem egy
régióban, melyet nem ismertem, egy országban, melyet nem ismertem, egy kontinensen,
melyet nem ismertem, egy hosszúkás, furcsa bolygón, vagy talán mert tudtam, hogy aludnom
kéne, de mégsem ment. Aztán tapogatózni kezdtem a falat keresve, majd leültem a földre, és
hatalmasra nyitottam a szemem, hátha látok valamit, de nem láttam, azután pedig
összekuporodtam a földön, becsuktam a szemem, és azt kértem Istentől (akiben nem hiszek),
hogy ne betegedjek meg, mert holnap hosszú gyaloglás vár rám, aztán elnyomott az álom.
Amikor fölébredtem, valamivel hajnali négy előtt járhatott az idő.
Pár méterre tőlem Belano és López Lobo beszélgetett. Láttam fölragyogni a
cigarettájukat, és az első gondolatom az volt, hogy fölállok, odamegyek hozzájuk, hogy
osztozzam velük a bizonytalanságban, amelyet a következő nap tartogat számunkra,
csatlakozzam ahhoz a két árnyékhoz – még ha négykézláb is vagy térden állva –, akiket a
cigaretták mögött sejtettem. De nem tettem. Valami a hanghordozásukban megakadályozott
benne, volt valami az árnyékok hangulatában, néha mindkettő sűrű, tömzsi, harcias volt,
máskor viszont töredezett és széteső, mintha az árnyékot vető testek már nem is lennének ott.
Így aztán visszafogtam magam, úgy tettem, mintha aludnék, és hallgatóztam.
López Lobo és Belano majdnem hajnalig beszélgetett. Ha leírom mindazt, amit mondtak,
az félig-meddig elveszi az erejét annak, amit őket hallgatva éreztem.
Először az emberi nevekről beszéltek, és érthetetlen dolgokat mondtak, mintha két
cselszövő, két gladiátor hangját hallottam volna, halkan beszéltek, és szinte mindenben
egyetértettek, bár a prímet Belano vitte, és az érvei (ezeket töredékesen hallottam, mintha a
hosszúkás házban egy hangsugár, vagy pár véletlenszerűen fölállított panel megakadályozná,
hogy megértsem az egyik felét annak, amit mondanak) provokatív jellegűek, nyersek voltak,
az megbocsáthatatlan, hogy valakit López Lobónak hívjanak, megbocsáthatatlan, hogy valakit
Belanónak hívjanak, ilyesmik, bár lehet, hogy tévedek, és a beszélgetés tárgya ennek szöges
ellentéte volt. Aztán másról beszéltek: városnevekről, női nevekről, könyvcímekről. Belano
azt mondta: mindannyian félünk a hajótöréstől. Aztán elhallgatott, nekem pedig csak akkor
tűnt föl, hogy López Lobo addig szinte egy szót sem szólt, Belano pedig túl sokat beszélt. Egy
pillanatra azt hittem, hogy elalszanak, és már én is arra készültem, fájt minden csontom,
fárasztó nap volt mögöttünk. Pontosan akkor hallottam meg újra a hangjukat.
Eleinte nem értettem semmit, talán mert máshogy fordultam, vagy talán mert ők beszéltek
halkabban. Megfordultam. Egyikük dohányzott. Megint fölismertem Belano hangját. Azt
mondta, hogy amikor megérkezett Afrikába, ő is azt akarta, hogy megöljék. Történeteket
mesélt Angolából és Ruandából, ezeket én már ismertem, és nagyjából mindannyian ismerjük,
akik most itt vagyunk. Aztán López Lobo hangja félbeszakította. Megkérdezte (teljesen
tisztán hallottam), miért akart meghalni. Belano válaszát nem hallottam, de sejtettem, ami
nem volt nagy kunszt, mivel lényegében azért már ismertem. Elveszített valamit, és meg akart
halni, ennyi volt az egész. Aztán hallottam Belano nevetését, és arra gondoltam, hogy azon
nevet, amit elveszített, a nagy veszteségén, saját magán, és a többi dolgon, amiről nem tudok,
és nem is akarok tudni. López Lobo nem nevetett. Azt hiszem, annyit mondott: nahát, úristen,
vagy valami ehhez hasonló megjegyzése volt. Aztán mindketten csöndben maradtak.
Később, de hogy mennyivel később, azt nem tudom pontosan megmondani, hallottam
López Lobo hangját, nem tudom, mit mondott, talán megkérdezte, mennyi az idő. Mennyi az
idő? Valaki megmozdult mellettem. Valaki nyugtalanul forgolódott álmában, López Lobo
pedig megint kiejtett pár torokhangot, mintha újra megkérdezné, hogy hány óra van, mégis
biztos vagyok benne, hogy ezúttal mást kérdezett.
Belano azt felelte, hogy hajnali négy van. Abban a pillanatban beletörődtem, hogy nem
fogok tudni aludni. Aztán López Lobo beszélni kezdett, és reggelig elhúzódott a monológja,
amit csak nagy néha szakított meg Belano egy-egy érthetetlen kérdéssel.
Azt mondta, hogy volt két fia és egy felesége, ahogy Belanónak is, ahogy mindenkinek,
egy háza, könyvei. Aztán mondott valamit, amit nem értettem. Talán a boldogságról beszélt.
Utcákat említett, metrómegállókat, telefonszámokat. Mintha keresne valakit. Aztán néma
csönd. Valaki köhögött. López Lobo megismételte, hogy volt egy felesége és két fia.
Meglehetősen harmonikus élet. Valami ilyesmi. Harcos Franco-ellenesség, és fiatalkor a
hetvenes években, amely nem volt híján a szexnek és a barátságoknak. Szinte véletlenül lett
fotós. Semmiféle jelentőséget nem tulajdonított a hírnévnek, a presztízsnek, vagy az efféle
dolgoknak. Szerelemből házasodott. Az élete olyan volt, amire azt szokták mondani, boldog
élet. Egy nap véletlenül kiderült, hogy a nagyobbik fiú beteg. Nagyon ügyes gyerek volt,
mondta López Lobo. A betegség súlyos volt, trópusi eredetű, és López Lobo természetesen
azt gondolta, hogy ő fertőzte meg a gyereket. Mindenesetre, miután elvégezték rajta a
megfelelő vizsgálatokat, az orvosok nyomát sem találták a vérében a kórnak. Egy ideig López
Lobo tovább kereste a betegség lehetséges forrásait a gyerek szűk környezetében, de nem
talált semmit. Végül López Lobo megőrült.
A feleségével eladták a madridi házukat, és átköltöztek az Egyesült Államokba. A beteg
gyerekkel és az egészséges gyerekkel. A kórház, ahová fölvették a beteg gyereket, drága volt,
a kezelés pedig hosszú, így aztán López Lobónak vissza kellett mennie dolgozni, és a felesége
maradt a gyerekekkel, amíg ő megbízásokat vállalt. Sokfelé járt, mondta, de mindig visszatért
New Yorkba. Néha jobb állapotban találta a gyereket – mintha győzelemre állna a
betegséggel szemben –, máskor stagnált vagy romlott az állapota. Néha López Lobo leült egy
székre a beteg gyerek szobájában, és a két fiával álmodott: látta szorosan egymás mellett a
mosolygó, védtelen arcukat, és akkor rájött – nem tudni, hogyan –, hogy szükségszerű, hogy
ő, López Lobo megszűnjön létezni. A felesége kibérelt egy lakást a West 81.-en, és az
egészséges gyerek ott tanult egy közeli iskolában. Egy nap, miközben Párizsban egy arab
országba szóló vízumra várt, fölhívták telefonon, és tájékoztatták, hogy a beteg kisgyerek
állapota rosszabbodott. Otthagyta a függő munkáit, és fölszállt az első New Yorkba tartó
repülőre. Amikor megérkezett a kórházba, mintha minden belesüppedt volna egyfajta torz
normalitásba, és akkor már tudta, hogy elérkezett a vég. Három nappal később a gyerek
meghalt. A hamvasztással kapcsolatban ő maga intézkedett, mivel a felesége teljesen
összeomlott. López Lobo története idáig nagyjából követhető volt. Ami ezután következett, az
mondatok és képek halmaza volt, amit most megpróbálok rendszerezni.
López Lobo feleségének szülei még a gyerek halálának napján, vagy egy nappal később
megérkeztek New Yorkba. Volt egy vitájuk az egyik délután. Egy szálloda bárjában voltak a
Broadwayn, közel a 81st Streethez, mindenki együtt, apósáék, a kisebbik fia és a felesége,
López Lobo pedig sírva fakadt, és azt mondta, hogy szereti mindkét gyerekét, és hogy ő a
felelős a nagyobbik fiú haláláért. Vagy talán nem is mondott semmit, nem volt vita sem, és az
egész csak López Lobo fejében játszódott le. Aztán López Lobo berúgott, a gyerek hamvait
egy metrókocsiban felejtette New Yorkban, és egy szót sem szólva senkinek visszament
Párizsba. Egy hónappal később megtudta, hogy a felesége visszaköltözött Madridba, és el
akar válni. López Lobo aláírta a papírokat, miközben azt gondolta, hogy csak álmodta az
egészet.
Jóval ezután hallottam Belano hangját, azt kérdezte, mikor történt ez a
„szerencsétlenség”. Olyan volt a hangja, mint egy chilei parasztnak. Két hónapja, felelte
López Lobo. Aztán Belano megkérdezte, mi van a másik fiúval, az egészséges gyerekkel. Az
anyjával él, válaszolta López Lobo.
Addigra már ki tudtam venni a deszkafalnak támaszkodó sziluettjüket. Mindketten
dohányoztak, és mindketten fáradtnak tűntek, de ez a benyomás talán a saját fáradtságom
számlájára volt írható. López Lobo már nem beszélt, csak Belano, ahogy az elején, és – mily
meglepő – a saját történetét mesélte, újra meg újra, ugyanazt a se füle, se farka történetet, de
különös módon minden egyes ismétléskor egy kicsit jobban lerövidítette, míg végül már csak
annyit mondott: meg akartam halni, de megértettem, hogy jobb, ha nem teszem meg. Csak
akkor fogtam föl teljesen, hogy López Lobo arra készül, hogy aznap a katonákkal tartson,
nem pedig a civilekkel, és Belano nem fogja hagyni, hogy egyedül haljon meg.
Azt hiszem, elaludtam.
Legalábbis azt hiszem, aludtam pár percet. Amikor fölébredtem, már fokozatosan
beszűrődött a házba az új nap fénye. Horkolást hallottam, sóhajokat, álmukban beszélő
embereket. Aztán megláttam az induláshoz készülődő katonákat. Mellettük ott volt López
Lobo és Belano. Fölálltam, és kértem Belanót, hogy ne menjen. Belano vállat vont. López
Lobo arca szenvtelen volt. Tudja, hogy meg fog halni, és nyugodt, gondoltam. Belano arca
ezzel szemben egy eszelősére hasonlított: másodpercenként váltotta egymást rajta a dermesztő
félelem és a féktelen öröm. Karon fogtam, és meggondolatlan módon sétálni indultam vele
odakint.
Gyönyörű reggel volt, olyan súlytalanul kék, hogy felállt tőle az ember szőre. López Lobo
és a katonák látták, hogy kimegyünk, de nem szóltak semmit. Belano mosolygott.
Emlékszem, hogy elmentünk a használhatatlan Chevynk felé, és közben többször is azt
mondtam neki, hogy ostobaság, amit tenni akar. Hallottam az éjszakai beszélgetést, ismertem
be, és minden okom megvan rá, hogy azt feltételezzem, hogy a barátod őrült. Belano nem
szakított félbe: az erdőt és a Brownsville-t körülvevő dombokat figyelte, időnként pedig
bólintott. Amikor megérkeztünk a Chevyhez, eszembe jutottak az orvlövészek, és egy
pillanatra elfogott a pánik. Abszurdnak éreztem. Kinyitottam az egyik ajtót, és beültünk az
autóba. Belano meglátta Luigi vérét a kárpiton, de nem mondott semmit, és én sem éreztem
alkalmasnak a helyzetet, hogy magyarázkodni kezdjek. Egy ideig mindketten hallgattunk. Én
a kezembe temettem az arcomat. Aztán Belano megkérdezte, hogy észrevettem-e, milyen
fiatalok a katonák. Mindannyian kibaszottul fiatalok, válaszoltam, és úgy gyilkolják egymást,
mintha játék lenne. Valahogy mégis szép, mondta Belano, miközben az ablakon át a köd és a
fény közé rekedt erdőt nézte. Megkérdeztem, miért kíséri el López Lobót. Hogy ne legyen
egyedül, válaszolta. Ezt már tudtam, más válaszra számítottam, valami meggyőző érvre, de
nem mondtam neki semmit. Nagyon szomorúnak éreztem magam. Mondani akartam még
valamit, de nem találtam a szavakat. Aztán kiszálltunk a Chevyből, és visszamentünk a
hosszúkás házba. Belano összeszedte a dolgait, és elindult a katonákkal meg a spanyol
fotóssal. Elkísértem az ajtóig. Jean-Pierre jött mellettem, és abszolút értetlenül nézte Belanót.
A katonák lassan már elvonultak, mi pedig ott helyben elbúcsúztunk tőle. Jean-Pierre
megszorította a kezét, én megöleltem. López Lobo előrement, és Jean-Pierre-rel megértettük,
hogy nem akar tőlünk elbúcsúzni. Aztán Belano futásnak eredt – mintha egy pillanatra azt
hinné, hogy a hadoszlop mégis nélküle megy el –, utolérte López Lobót, és úgy láttam, hogy
beszélgetni kezdenek, úgy láttam, hogy nevetnek, mintha kirándulni indulnának, így keltek át
a tisztáson, és aztán belevesztek a sűrűbe.
Ami minket illet, a visszatérésünk Monroviába szinte komplikációk nélkül zajlott. Hosszú
volt és kellemetlen, de egyik oldal katonáival sem találkoztunk. Akkor érkeztünk meg
Brewerville-be, amikor leszállt az este. Ott elbúcsúztunk a velünk tartók nagy részétől, és
másnap reggel egy humanitárius szervezet kisbusza átszállított minket Monroviába. Jean-
Pierre egy nappal később már el is utazott Libériából. Én még két hétig maradtam. A szakács,
a felesége és a fia beköltözött a Sajtóközpontba, és összebarátkoztam velük. Az asszony
ágyneműt cserélt és padlót söpört, és ha néha kihajoltam a szobám ablakán, láttam a gyereket,
ahogy a többi gyerekkel vagy a szállodát őrző katonákkal játszik. A sofőrt nem láttam többet,
de élve megérkezett Monroviába, ami valahol mégiscsak öröm. Természetesen a pár nap alatt,
amíg még maradtam, megpróbáltam fölkutatni Belanót, és kideríteni, mi történt a Brownsville
– Black Creek – Thomas Creek háromszögben, de egyértelműen nem derült ki szinte semmi.
Egyesek szerint a területet most Kensey fegyveres bandái ellenőrzik, mások szerint Lebon
tábornok egy hadoszlopa, azt hiszem, így hívták, a tizenkilenc éves tábornoknak a teljes
területen sikerült helyreállítani Taylor uralmát, Monroviától egészen Kakatáig, ami magába
foglalta Brownsville-t és Black Creeket is. De sosem derült ki, hogy ez igaz vagy sem.
Valamelyik nap elmentem egy sajtótájékoztatóra, egy lokálba, közel az amerikai
nagykövetséghez. A sajtótájékoztatót egy bizonyos Wellman tábornok tartotta, és a maga
módján megpróbálta megvilágítani az ország helyzetét. A végén bárki kérdezhetett tőle, amit
csak akart. Amikor már mindenki elment, vagy belefáradt, hogy olyan kérdéseket tegyen föl,
amelyekről tudtuk, hogy tulajdonképpen értelmetlenek, én is föltettem pár kérdést, Kensey
tábornokról, Lebon tábornokról, meg a Brownsville és Black Creek falvakban uralkodó
helyzetről, arról, hogy mit lehet tudni a spanyol nemzetiségű fotós, Emilio López Lobo, és a
chilei nemzetiségű újságíró, Arturo Belano sorsáról. Wellman tábornok alaposan megnézett,
mielőtt válaszolt volna (de másokkal is így tett, talán rövidlátó volt, és sehonnan sem tudott
szemüveget szerezni magának). Szűkszavúan annyit mondott, hogy információi szerint
Kensey tábornok már legalább egy hete halott. Lebon csapatai meggyilkolták. Ugyanakkor
Lebon tábornok is meghalt, útonállók végeztek vele Monrovia egyik keleti negyedében. Black
Creekről azt mondta: „Black Creekben nyugalom uralkodik.” Szó szerint. Brownsville-ről,
bár ezt próbálta leplezni, még soha nem hallott.
Két nappal később elutaztam Libériából, és soha többé nem tértem vissza.
26

Ernesto García Grajales, Pachucai Egyetem, Mexikó, Pachuca, 1996. december. Uram, a
legnagyobb alázattal azt mondhatom, hogy Mexikóban – de ha szigorúan vesszük, az egész
világon – én vagyok az egyetlen, aki a zsigeri realistákat tanulmányozza. Ha Isten is úgy
akarja, szeretnék kiadni róluk egy könyvet is. Reyes Arévalo tanár úr azt mondta, hogy az
egyetemünk kiadója talán megjelentetné. Természetesen Reyes Arévalo tanár úr sosem hallott
a zsigeri realistákról, és szíve szerint többre tartana egy monográfiát a mexikói modernistákról
vagy egy kritikai kiadást Manuel Pérez Garabitóról, a legkiválóbb pachucai költőről. De a
kitartásom apránként meggyőzte róla, hogy nem árt kutatnunk a radikálisan modern
költészetünk egyes aspektusait sem. Mellesleg, így aztán elvezetjük Pachucát a XXI. század
küszöbére. Igen, lehet azt mondani, hogy én vagyok a legfontosabb kutató, a legautentikusabb
forrás, de ez tulajdonképpen mégsem érdem. Valószínűleg én vagyok az egyetlen, aki a téma
iránt érdeklődik. Már szinte senki sem emlékszik rájuk. Sokan meghaltak közülük. Másokról
nem tudni semmit, eltűntek. De vannak, akik még aktívak. Jacinto Requena például most
filmkritikus, és a pachucai filmklubot vezeti. Neki köszönhetem, hogy fölkeltette az
érdeklődésem a csoport iránt. María Font a fővárosban lakik. Nem ment férjhez. Ír, de nem
publikál. Ernesto San Epifanio meghalt. Xóchitl García folyóiratoknak és hétvégi
mellékleteknek dolgozik a fővárosi sajtóban. Azt hiszem, hogy már nem ír verseket. Rafael
Barrios eltűnt az Egyesült Államokban. Nem tudom, hogy él-e még vagy meghalt. Angélica
Font nemrég adta ki a második verseskötetét, alig harmincoldalas könyv, nem is rossz,
roppant elegáns kiadás. Piel Divina meghalt. Pancho Rodríguez meghalt. Emma Méndez
öngyilkos lett. Moctezuma Rodríguez politikával foglalkozik. Azt mondják, hogy Felipe
Müller még Barcelonában van, házas és van egy fia, boldognak tűnik, néha az ottani haverjai
közlik egy-egy versét. Ulises Lima még mindig a fővárosban él. Tavaly nyáron
meglátogattam. Egy jelenség. Bevallom önnek, hogy eleinte még egy kicsit tartottam is tőle.
Amíg nála voltam, egész végig tanár úrnak szólított. De tesó, mondtam, hiszen fiatalabb
vagyok nálad, miért nem tegeződünk inkább. Ahogy akarja, tanár úr, válaszolta. Á, ez Ulises.
Arturo Belanóról nem tudok semmit. Nem, Belanóval nem találkoztam személyesen.
Sokakkal igen. Nem ismertem Müllert, sem Pancho Rodríguezt, sem Piel Divinát. Nem
ismertem Rafael Barriost sem. Juan García Maderót? Nem, ő nem ismerős. Biztos, hogy
sosem tartozott a csoporthoz. Nézze, ha én mondom ezt, a téma legnagyobb szaktekintélye,
akkor az nem lehet véletlen. Mindannyian nagyon fiatalok voltak. Megvannak a folyóirataik,
a röplapjaik, ma már föllelhetetlen dokumentumok. Volt egy tizenhét éves kiscsávó, de nem
García Maderónak hívták. Nézzük csak… Bustamante volt a neve. Csak egy verset közölt egy
fénymásolt folyóiratban, a fővárosban készült, az első szám alig húsz példányban, ráadásul az
első szám volt az egyetlen. És nem mexikói volt, hanem chilei, mint Belano vagy Müller,
akinek emigránsok voltak a szülei. Nem, amennyire tudom, ez a Bustamante már nem ír
verseket. De a csoporthoz tartozott. A mexikóvárosi zsigeri realistákhoz. Persze, mert létezett
egy másik zsigeri realista csoport is, valamikor a húszas években, az északi zsigeri realisták.
Ezt nem tudta? Na igen. Bár róluk aztán végleg nincs sok írásos emlék. Nem, nem véletlen
egybeesés. Inkább tiszteletadás volt. Jelzés. Válasz. Ki tudja. Mindenesetre, és inkább nem
keverednék el ezekben az útvesztőkben. A földolgozott anyagokra szorítkozom, és az olvasó
vagy a kutató majd levonja a saját következtetéseit. És azt hiszem, hogy a kis könyvem jól fog
sikerülni. A legrosszabb esetben elhozom Pachucába a modernitást.

Amadeo Salvatierra, Mexikóváros, calle República de Venezuela, a Palacio de la

Inquisición közelében, 1976. január. Mindenki elfelejtette, csak én nem, srácok, mondtam
nekik, most, hogy már öregek vagyunk, és kilátástalan a helyzetünk, talán valaki emlékszik
rá, de akkoriban mindenki elfelejtette, és aztán lassan elfelejtették önmagukat is, mert ez a
vége, ha az ember elfelejti a barátait. Kivéve engem. Legalábbis most így érzem. Én
megőriztem a folyóiratát, és megőriztem az emlékét. Valószínűleg belefért az életembe.
Ahogy sok más mexikói, én is cserbenhagytam a költészetet. Ahogy mexikóiak ezrei, én is
hátat fordítottam a költészetnek. Ahogy több százezer mexikói, én sem olvastam és írtam
tovább verseket, amikor elérkezett a pillanat. Onnantól kezdve az életem az elképzelhető
legszürkébb mederben zajlott. Mindent megtettem, megtettem, amit lehetett. Egy nap azon
vettem észre magam, hogy leveleket, értelmezhetetlen papírokat írok a plaza de Santo
Domingo árkádjai alatt. Olyan meló volt, mint bármelyik másik, legalábbis nem volt rosszabb
sok korábbi munkámnál, de hamarosan rájöttem, hogy itt nagyon sokáig fogok maradni,
odaláncolva az írógépemhez, a tollamhoz és a fehér papírjaimhoz. Nem rossz munka. Néha
még nevetek is. Éppúgy írok szerelmes leveleket, mint kérvényeket, bírósági beadványokat,
pénzügyi reklamációkat, kérelmeket, amelyeket kétségbeesett emberek küldenek a
köztársaság börtöneibe. És jut időm rá, hogy beszélgessek a kollégáimmal – hozzám
hasonlóan szívós írnokokkal, ezzel a kihalófélben levő fajtával –, vagy hogy elolvassam
irodalmunk legújabb csodáit. A mexikói költészet menthetetlen: nemrég azt olvastam, hogy az
egyik legkifinomultabb költőnk azt hitte, hogy a Pensil Florido valami színes ceruza, nem
pedig egy virágokkal teli kert vagy park, sőt oázis. De a pensil nem egyszerűen kertet jelent,
hanem azt is, hogy felfüggesztett, lógó, függő. Ti tudtátok ezt, srácok, kérdeztem, tudtátok,
vagy most ezzel jól beletenyereltem? A srácok pedig összenéztek, majd azt mondták, hogy
tudták, de közben a testbeszédük akár azt is jelezhette, hogy nem. Cesáreáról nem volt
semmiféle hírem. Egy nap egy kocsmában összebarátkoztam egy sonorai öreggel. Az
öregember tökéletesen ismerte Hermosillót, Cananeát meg Nogalest, és megkérdeztem, hogy
hallott-e valaha Cesárea Tinajeróról. Azt felelte, hogy nem. Nem tudom, mit mondhattam, de
az öreg azt hitte, hogy a feleségemről vagy a nővéremről vagy a lányomról beszélek. A
válaszát hallva arra gondoltam, hogy valójában én is alig ismertem. Azt hiszem, akkor
kezdődött el a felejtés. Erre most azt mondjátok, srácok, hogy Maples Arce beszélt nektek
Cesáreáról. Vagy List vagy Arqueles, teljesen mindegy. Ki adta meg nektek a címemet?,
kérdeztem. List, Arqueles vagy Manuel, nem számít. A srácok pedig rám néztek, vagy talán
mégsem – akkor már jó ideje hajnalodott, a calle Venezuela zajai hullámokban törtek a házra
–, és abban a pillanatban láttam, hogy az egyik srác elaludt a kanapén ülve, de a háta
nyílegyenes volt, mintha ébren lenne, a másik pedig lapozgatni kezdte Cesárea folyóiratát, de
ő is úgy nézett ki, mintha aludna. Ekkor azt mondtam nekik, srácok, úgy néz ki, fölkelt a nap,
úgy néz ki, megvirradt. És az alvó kinyitotta azt a nagy száját, és azt mondta, tényleg,
Amadeo. Ezzel szemben az ébren levő nem is foglalkozott velem, tovább lapozgatta a
folyóiratot, továbbra is félmosollyal a száján, mintha épp egy elérhetetlen lányról álmodozna,
miközben a szeme végigjár azon az egyetlen versen, amely Cesárea Tinajerótól fennmaradt
Mexikóban. És hirtelen azt hittem – a fáradtságtól és az elfogyasztott alkoholtól kábult fejjel
–, hogy az beszél, amelyik ébren van. Mire megkérdeztem: hasbeszélő vagy, fiam? Az alvó
pedig azt felelte, nem, Amadeo, vagy talán azt mondta, dehogy, Amadeo, vagy talán á-á vagy
fenéket vagy frászt, vagy talán azt mondta, hogy szó sincs róla vagy negatív vagy isten ments,
vagy talán csak annyit mondott, hogy ugyan. És az ébren levő rám nézett – úgy kapaszkodott
a folyóiratba, mintha el akarnák venni tőle –, aztán vissza a versre, és olvasott tovább, mintha
lenne valami olvasnivaló Cesárea Tinajero átkozott folyóiratában, gondoltam aztán.
Lesütöttem a szemem, és bólintottam. Ne kenődjön el, Amadeo, mondta egyikük. Nem is
akartam rájuk nézni. Mégis rájuk néztem. És láttam a két srácot, az egyik ébren volt, a másik
aludt, és az alvó azt mondta, ne aggódjon, Amadeo, mi meg fogjuk magának találni Cesáreát,
még ha minden követ meg is kell mozgatnunk ott északon. Ezután akkorára nyitottam a
szemem, amekkorára csak tudtam, és őket vizslatva azt mondtam: én nem aggódom, srácok,
miattam nem kell fáradnotok. Erre azt mondta az alvó: igazán nem fáradság, Amadeo, öröm.
De én kitartottam: miattam igazán nem kell. Erre az alvó fölnevetett, vagy kiadott valami
hangot a torkával, amit nevetésként is lehetett értelmezni, trillázott vagy dorombolt, vagy
talán kezdett fulladozni, és azt felelte: nem miattad csináljuk, Amadeo, Mexikóért tesszük,
Latin-Amerikáért, a harmadik világért, a barátnőinkért, mert van hozzá kedvünk. Vajon
vicceltek? Vagy nem vicceltek? Aztán az alvó nagyon furcsán kezdte szedni a levegőt, mintha
a csontjaival lélegezne, és azt mondta: meg fogjuk találni Cesárea Tinajerót, és meg fogjuk
találni Cesárea Tinajero összes művét is. És az az igazság, hogy erre kirázott a hideg, aztán
ránéztem az ébren levőre, aki még mindig Cesárea Tinajero egyetlen létező versét
tanulmányozta, és azt mondtam: nekem úgy tűnik, hogy valami baja van a barátodnak. Erre
az, aki olvasott fölemelte a tekintetét, és úgy nézett rám, mintha egy ablak mögött lennék,
vagy ő lenne egy ablak túloldalán, és azt mondta: nyugalom, nincs semmi baj. Kibaszott
elmebajos srácok! Mintha nem volna semmi, hogy valaki az álmában beszél! Mintha nem
volna semmi, hogy valaki álmában fogadalmakat tesz! Aztán végignéztem a nappalim falán, a
könyveimen, a fotóimon, a foltokon a plafonon, majd rájuk néztem, és a látvány olyan volt,
mintha egy ablak túloldalán lennének, az egyik nyitott szemmel, a másik csukott szemmel, de
mindketten engem néztek, talán kifelé néztek?, talán befelé néztek?, nem tudom, de az biztos,
hogy az arcuk elfehéredett, mintha az Északi-sarkon lennének, és ezt meg is mondtam nekik,
erre az alvó hangosan föllélegzett, és azt mondta: inkább mintha az Északi-sark leereszkedett
volna Mexikóvárosig, Amadeo, ezt mondta, aztán megkérdeztem: srácok, nem fáztok?, költői
kérdés volt, vagy mégsem, mert az igenlő választ hallva elhatároztam, hogy azonnal készítek
nekik egy kis kávét – bár valójában mégiscsak költői kérdés volt, ha fáztak, elég lett volna
hátrébb lépniük az ablaktól –, majd azt mondtam nekik: srácok, megéri?, megéri a
fáradságot?, de tényleg, megéri?, mire az alvó azt mondta, faszar lesz. Aztán fölálltam
(minden csontom recsegett), elmentem az ebédlőasztal mellett levő ablakig, kinyitottam, aztán
elmentem – szabatosan szólva – a nappali ablakáig, és kinyitottam, utána pedig elvonszoltam
magam a kapcsolóig, és lekapcsoltam a villanyt.
III. Sonora-sivatag (1976)
 Január 1.
Ma rájöttem, hogy amit tegnap írtam, azt valójában ma írtam: az egész december
harmincegyedikét január elsején írtam, vagyis ma, amit pedig december harmincadikán, azt
harmincegyedikén, vagyis tegnap. Amit ma írok, azt valójában holnap írom, ami számomra
ma lesz és tegnap, de valahogy holnap is: láthatatlan nap. Azért nem kell túlzásba esni.

Január 2.
Elhagytuk a fővárost. Hogy szórakoztassam a barátaimat, föltettem nekik pár kényes kérdést,
de a kérdések tulajdonképpen fejtörők voltak, rejtvények (különösen, ha a mai Mexikó
irodalmi életét vesszük), sőt találós kérdések. Egy könnyűvel kezdtem: Mi a szabad vers?,
kérdeztem. A hangom úgy visszhangzott a kocsiban, mintha mikrofonba beszéltem volna.
– Amiben nem fix a szótagszám – mondta Belano.
– És még?
– Ami nem rímel – mondta Lima.
– És még?
– Ami nem használ kötött versmértéket – jelentette ki Lima.
– Jól van. Akkor most egy nehezebbet. Mi az a tetrasztichon?
– Mi? – kérdezte mellettem Lupe.
– Egy négysoros versforma – mondta Belano.
– És a szinkópa?
– Atya-gatya – mondta Lima.
– Nem tudom – mondta Belano. – Valami zenei dolog?
– Hideg, hideg. Szabad a gazda?
Lima belebámult a visszapillantó tükörbe. Belano egy másodpercre rám nézett, de aztán
őt is jobban érdekelte, mi van mögöttem. Lupe is hátranézett. Én inkább nem fordultam hátra.
– A szinkópa – mondtam – az a jelenség, amikor egyes szavak belsejéből elveszik egy-
egy hangzó. Például így lesz a latorból latrok, csörögből csörget. Na jó. Folytassuk. Most egy
könnyű jön. Mi az a szextina?
– Hatsoros versszak – felelte Lima.
– És még? – kérdeztem.
Lima és Belano mondott valamit, de nem értettem. A hangjuk mintha úszott volna az
Impalában. Hát, van még más is, mondtam. És elmagyaráztam. Aztán megkérdeztem, hogy
tudják-e, mi az a glükoni (verssor a klasszikus verselésben, katalektikus logaédi
tetrapodiaként lehetne definiálni) és a hémiepesz (a görög verselésben a daktilikus hexameter
első egysége), vagy a hangszimbolika (az az önálló jelentéstöbblet, amelyet egy szó vagy
verssor hangcsoportjai képesek magukra ölteni). De Belano és Lima egyetlen kérdésre sem
tudta a választ, Lupéról nem is beszélve, így aztán megkérdeztem tőlük, mi az az epanortózis
– ez a logikai fordulat abból áll, hogy az ember visszatér a már korábban mondottakhoz,
mégpedig azzal a céllal, hogy azokat megerősítse, finomítsa, vagy akár ellentmondjon nekik
–, majd azt is megkérdeztem, hogy tudják-e, mi az a püthiambus (nem tudták), a mimiambus
(nem tudták), a homeoteleuton (nem tudták), és a paragogé (ezt tudták), sőt az volt a
véleményük, hogy az összes mexikói és a legtöbb latin-amerikai költő paragogikus, aztán
megkérdeztem tőlük, hogy tudják-e, mi az a hapax vagy hapax legomenon, és mivel nem
tudták, elmondtam. A hapax a lexikográfiában vagy a szövegbírálatban használt szakszó,
olyan kifejezést jelöl, amelyre csak egyetlen példa akad egy adott nyelvben, egy adott írónál
vagy egy adott szövegben. Ezen aztán meditáltunk egy darabig.
– Most egy könnyebbet kérünk – mondta Belano.
– Jó. Mi az a zadzsal?
– Basszus, nem tudom, ennyire műveletlen vagyok – mondta Belano.
– Szerinted, Ulises?
 – Arab hangzása van.
– Szerinted, Lupe?
Lupe rám nézett, de nem mondott semmit. Én hisztérikusan nevetni kezdtem, gondolom,
az idegességtől, de azért elmagyaráztam nekik, mi az a zadzsal. Miután pedig abbahagytam a
nevetést, elmondtam Lupénak, hogy nem rajta nevettem, nem a műveletlenségén (vagy a
kulturálatlanságán), hanem mindannyiunkon.
– Na jó, mi az a szaturnuszi?
– Fogalmam sincs – felelte Belano.
– Szaturnuszi? – mondta Lupe.
– A kiazmus? – kérdeztem.
– A micsoda? – mondta Lupe.
Anélkül, hogy becsuktam volna a szemem – és miközben láttam a többieket is – láttam a
városból kivezető úton nyílként száguldó kocsit. Olyan érzés volt, mintha úsznánk a
levegőben.
– Mi az a szaturnuszi? – kérdezte Lima.
– Egyszerű. Az archaikus latin költészet egyik kétes értelmezésű verssora. Vannak, akik
úgy gondolják, hogy időmértékes természetű, mások szerint ütemhangsúlyos. Ha az első
feltevést fogadjuk el, akkor a szaturnuszi úgy elemezhető, mint egy katalektikus jambikus
dimeter és egy itifallikus félsor, bár vannak más variánsai is. Ha ütemhangsúlyosként
értelmezzük, akkor két félsorból áll, az elsőben három hangsúlyos szótaggal, a másodikban
kettővel.
– Milyen költők használták a szaturnuszit? – kérdezte Belano.
– Livius Andronicus és Naevius. Vallásos és megemlékező versekben.
– Sok mindent tudsz – mondta Lupe.
– Hát, az a helyzet, hogy tényleg – mondta Belano.
Megint rám tört a hisztérikus nevetés. A hangom azon nyomban ki is szabadult a
kocsiból. Szegény árva, gondoltam.
– Csak memória kérdése. Memorizálom a definíciókat, ennyi az egész.
– Még nem mondtad el, mi az a kiazmus – mondta Lima.
– A kiazmus, a kiazmus, a kiazmus… Oké, a kiazmus lényege, hogy fordított sorrendben
ismétli meg egy szószerkezet két elemét.
Éjszaka volt. Szilveszter éjszakája. Újév hajnala. Hátranéztem, és úgy láttam, hogy senki
sem követ minket.
– Na jó, még egyet – mondtam – Mi az a proceleuzmatikus?
– Ezt te találtad ki, García Madero – mondta Belano.
– Nem. A klasszikus verselés egyik verslába, négy rövid szótagból áll. Nincs
meghatározott ritmusa, ezért szimplán időmértékes formának tekinthető. És a molosszus?
– Na ezt már tényleg most találtad ki – mondta Belano.
– Nem, becsszó. A molosszust a klasszikus verselésben három hosszú szótag alkotja hat
morában. Az ictus vagy az első és a harmadik szótagra esik, vagy egyedül a másodikra.
Kombinálni kell más verslábakkal, hogy versformát alkosson.
– Mi az az ictus? – kérdezte Belano.
Lima kinyitotta a száját, majd becsukta.
– Az ictus – válaszoltam – az ütemek lüktetője, ritmikai nyomaték. Itt kéne szót ejtenem
az arsisról, ami a római verselésben a versláb nyomatékos verseleme, vagyis az a szótag,
amelyre az ictus esik, de inkább menjünk tovább a kérdésekkel. Most egy könnyű jön, bárki
megválaszolhatja. Mi a bisyllabus?
– Két szótagból álló versláb – felelte Belano.
– Nagyon jó, már épp ideje volt – mondtam. – Kéttagú. Nagyon ritka, ráadásul ez a lehető
legrövidebb a spanyol verselésben. Szinte mindig hosszabb verssorokhoz kapcsolva jelenik
meg. Most egy nehezet. Mi az az aszklépiadészi.
– Fogalmam sincs – mondta Belano.
– Aszklépiadészi? – kérdezte Lima.
– A szamoszi Aszklépiadész nevéből származik, ő használta a legtöbbet, bár alkalmazta
Szapphó és Alkaiosz is. Kétféle formája létezik: a kis aszklépiadészi tizenkét szótagból áll,
két aiol kólonba (vagy egységbe) rendezve, az első egy spondeusból, egy daktilusból és egy
hosszú szótagból áll, a második egy daktilusból és egy katalektikus trocheusi dipódiából. A
nagy aszklépiadészi verssor tizenhat szótagos, mivel a két aiol kólon közé beágyazódik egy
katalektikus daktilusi dipodia.
Már a város határán jártunk. Több mint százhússzal mentünk óránként.
– Mi az az epanalepszis?
– Fogalmunk sincs – felelték a barátaim.
A kocsi sötét utakon haladt, világítás nélküli környékeken, ahol csak nők és gyerekek
voltak az utcákon. Aztán olyan környékeken száguldottunk keresztül, ahol még mindig az
újévet ünnepelték. Belano és Lima előrenézett, mindketten az utat figyelték. Lupe arca az
ablaküveghez tapadt. Úgy láttam, hogy elnyomta az álom.
– És az epanadiplózis? – Nem válaszolt senki. – Olyan mondattani alakzat, amelyben egy
mondat, verssor vagy versszak első szava vagy szócsoportja megismétlődik a mondattani
vagy verstani egység végén. Miguel Hernándeznél, például:

Lenne a kínom kisebb, csak ne lenne

édes rózsa szememnek arcod, édes,
érdes bogáncs ujjamnak bőröd, érdes,
s csend ne volna a hangod, mérges csend ne!

Gyilkos bürök hangod fülemnek, gyilkos,

égek szavadtól s közeledben égek,
késel égni, ha olajommal kések,
s kínt hoz szavam olaja néked, kínt hoz.

Oh, csak tövis kezed, ha érem; óh, csak

zárna hozzád egyszer s százszor ne zárna;
csobog patak-tested, – ölelném s elcsobog.

Kócsag e bánat, karcsú, méla kócsag,

árva, mint sóhaj, s mint egy jaj, oly árva,
konok, ha téved és ha szenved is, konok.6

Egy darabig csöndben maradtam, és nézelődtem az ablakon. Az volt a benyomásom, hogy

Lima eltévedt, mindenesetre legalább nem követett minket senki.
– Folytasd – mondta Belano –, valamit csak fogunk majd tudni.
– Mi az a katakrézis? – kérdeztem.
– Ezt tudtam, de elfelejtettem – mondta Lima.
– Olyan metafora, amely beépül a normális, hétköznapi nyelvhasználatba, és ezért már
nem is érezzük metaforának. Például: szőlőszem, üvegnyak. És az arkhilokhoszi?
– Ezt már tényleg tudom – mondta Belano. – Ezt a versformát használta Arkhilokhosz,
nyilván.
– Nagy költő – mondta Lima.
– De miből áll? – kérdeztem.
6
András László fordítása.
 – Nem tudom, elszavalhatom neked fejből Arkhilokhosz egyik versét, de nem tudom,
miből áll az arkhilokhoszi – válaszolta Belano.
Így aztán elmondtam nekik, hogy az arkhilokhoszi kétsoros versszak (disztichon), és
többféle szerkezete is lehet. Az elsőben egy daktilusi hexametert követ egy katalektilus
daktilusi trimeter. A másodikban… de eközben már kezdett elnyomni az álom, és hallottam,
ahogy beszélek, hallottam, ahogy a hangom visszhangzik az Impalában, olyasmiket mondtam,
hogy jambikus dimeter és daktilikus tetrameter meg katalektikus trocheusi dimeter. Aztán
hallottam, ahogy Belano szaval:

Ó, te szív, te űzhetetlen gondok által meggyötört,

légy erős hát és a rosszal szembevetve melledet
álld a harcot, tartva hűn a baj között is elveid,
rendületlen; s más szemének győztesen se légy kevély,
ám legyőzve, könnyeket titkon se hullass, csüggedőn,
hanem örömnek és keservnek –  jóban-rosszban egyaránt –
vess határt, s fogadd el hát az emberélet ritmusát.7

Aztán nagy erőfeszítések árán kinyitottam a szememet, Lima pedig rákérdezett, hogy ezek
Arkhilokhosz sorai voltak-e. Belano annyit felelt, hogy faszán, Lima pedig azt mondta erre,
hogy mekkora költő, vagy mekkora penge költő. Aztán Belano hátrafordult, és elmagyarázta
Lupénak (nem mintha őt érdekelte volna), ki volt paroszi Arkhilokhosz, költő és zsoldos, aki
Krisztus előtt 650 körül élt Görögországban, Lupe erre nem mondott semmit, ami szerintem
tökéletesen elfogadható válasz volt. Aztán az ablaknak támasztott fejjel félálomba merültem,
és hallottam, hogy Belano és Lima egy költőről beszélget, aki elmenekült a csatamezőről,
nem érdekelte az efféle cselekedettel járó szégyen, vagy hogy elveszik a becsülete,
ellenkezőleg, kérkedett a dologgal. Aztán megjelent álmomban egy fickó, aki épp egy
csontmezőn kelt át, de a szóban forgó fickónak nem volt arca, vagy legalábbis nem lehetett
látni, mert messziről figyeltem. Egy domb lábánál álltam, és alig lehetett levegőt kapni a
völgyben. A fickó meztelen volt, hosszú volt a haja, és eleinte arra gondoltam, hogy
Arkhilokhosz az, de tulajdonképpen bárki lehetett. Amikor kinyitottam a szemem, még
mindig késő éjszaka volt, de már nem a fővárosban voltunk.
– Hol vagyunk? – kérdeztem.
– A querétarói úton – felelte Lima.
Lupe is ébren volt, és a sötétbe borult tájat figyelte a két, rovarra hasonlító szemével.
– Mit nézel? – kérdeztem.
– Alberto kocsiját – felelte.
– Nem követ minket senki – mondta Belano.
– Alberto olyan, mint egy kutya. Ismeri a szagom, és meg fog találni – mondta Lupe.
Belano és Lima nevetett.
– Hogyan találna meg, ha egyszer nem mentem százötven alá, mióta elhagytuk a várost?
– mondta Lima.
– Még mielőtt megvirrad – felelte Lupe.
– Na jó – mondtam –, mi az az alba?
Sem Belano sem Lima nem nyitotta ki a száját. Valószínűleg Albertón járt az eszük, így
aztán én is gondolkodtam rajta egy sort. Lupe nevetett. A rovarszeme engem keresett:
– Na lássuk, okoska, te tudod, mi az a dzsó?
– Marihuánás cigi – mondta Belano, anélkül, hogy hátrafordult volna.
– És az, hogy púró?
– Valaki, aki nagyon öreg – mondta Belano.
7
Marticskó József fordítása.
 – És a dilló?
– Hadd válaszoljak én – mondtam, mert tulajdonképpen minden kérdés nekem szólt.
– Oké – válaszolta Belano.
– Nem tudom – mondtam rövid gondolkodás után.
– Te tudod? – kérdezte Lima.
– Hát, nem – felelte Belano.
– Bolond – mondta Lima.
– Úgy van, bolond. És a meszkaléró?
Egyikünk sem tudta hármunk közül.
– Pedig nagyon könnyű. Meszkaléró az indián – mondta nevetve Lupe. – És mi a kóter?
– A börtön – felelte Lima.
– És kicsoda a Jagelló?
Egy öt kamionból álló konvoj húzott el mellettünk a főváros felé a bal oldali sávban.
Mindegyik kamion úgy nézett ki, mint egy megégett kar. Egy darabig mindent elnyomott a
kamionok zaja és a szénné égett hús szaga. Aztán az út ismét sötétbe borult.
– Ki az a Jagelló? – kérdezte Belano.
– A rendőr – mondta Lupe. – És a zöld festék?
– Marihuána – felelte Belano.
– Ezt most García Maderónak – mondta Lupe. – Mi az a fuksz?
Belano és Lima egymásra nézett, és mindketten fölnevettek. Lupe rovarszeme nem engem
nézett, hanem a hátsó ablakban fenyegetően szétterülő homályt. A távolban megláttam egy
kocsi lámpáját, aztán egy másikét.
– Nem tudom – feleltem, és közben magam elé képzeltem Alberto arcát: a hatalmas orra
követett minket.
– Arany ékszer – mondta Lupe.
– És a csotrogány? – kérdeztem.
– Hát, kocsi – mondta Lupe.
Becsuktam a szemem: nem akartam látni Lupe szemét, és nekitámasztottam a fejem az
ablaknak. Álmomban láttam a föltartóztathatatlan fekete verdát, Alberto orra utazott benne
egy-két szabadnapos rendőrrel, készen arra, hogy a szart is kiverjék belőlünk.
– Mi az a batár? – kérdezte Lupe.
Egyikünk sem szólt semmit.
– Kocsi – mondta Lupe és nevetett.
– Na jó, Lupe, most te jössz, mi az a mániákus? – kérdezte Belano.
– Ez könnyű. Manióka – felelte Lupe.
Egy pillanatra elképzelhetetlennek éreztem, hogy szeretkeztem ezzel a nővel.
– És az mit jelent, hogy hazavág? – kérdezte Lupe.
– Nem tudom, szabad a gazda – mondta Belano, anélkül, hogy ránézett volna.
– Ugyanazt, mint, hogy kifingat – mondta Lupe –, csak máshogy. Amikor valakit
hazavágnak, akkor eltüntetik, amikor valakit kifingatnak, lehet, hogy eltüntetik, de az is lehet,
hogy megbasszák. – A hangja ugyanolyan vészjósló volt, mintha azt mondta volna, hogy
antibacchius vagy palimbacchius.
– És mi az, hogy cidrizik, Lupe? – monda Lima.
Valami szexualitással kapcsolatos dologra gondoltam, Lupe puncijára, amit
megérintettem, de nem láttam, María puncijára, Rosario puncijára gondoltam. Azt hiszem,
hogy több mint száznyolcvannal mentünk óránként.
– Hát fázik – mondta Lupe, és úgy nézett rám, mintha olvasna a gondolataimban: – Te
meg mire gondoltál, García Madero? – kérdezte.
– Mit jelent, hogy valaki hesszel? – kérdezte Belano.
– A föltűnést kerülve szemmel tart – felelte Lupe eltökélten.
 – És az a csávó, aki kerázik?
– Az füvet szív – mondta Lupe.
– És aki bekokszol?
– Az kipróbálja a kokaint – mondta Lupe.
– És mi az, hogy partiba vágni? – kérdezte Belano.
Lupe először Belanóra nézett, aztán rám. Éreztem, hogy a szeméből kiugrik a két rovar,
és letelepednek, egyik a bal térdemre, a másik a jobbra. Mint a villám, úgy húzott el
mellettünk a főváros felé egy ugyanolyan fehér Impala, mint a miénk. Amikor eltűnt
mögöttünk, többször is dudált, így kívánt nekünk szerencsét.
– Partiba vágni? – mondta Lima. – Nem tudom.
– Amikor több férfi dug meg egy nőt – mondta Lupe.
– Többszörös közösülés, pontosan, te aztán mindent tudsz, Lupe – mondta Belano.
– És te tudod, mit jelent, hogy valaki benne van a csávában? – kérdezte Lupe.
– Persze hogy tudom – felelte Belano. – Azt jelenti, hogy már benne vagy a bajban,
belekeveredtél a dologba, akarod vagy sem. De értelmezhető burkolt fenyegetésként is.
– Vagy nem annyira burkoltként – mondta Lupe.
– És szerinted? – kérdezte Belano. – Mi most benne vagyunk a csávában?
– Csávó, mi aztán benne, nyakig – felelte Lupe.
A kocsik fényei hirtelen eltűntek mögöttünk. Az volt az érzésem, hogy egyedül mi
bolyongunk Mexikó útjain ezen a késői órán. De pár perc múlva – a távolban – megint
fölbukkantak. Két kocsi volt, és mintha csökkent volna köztünk a távolság. Előrefordultam, és
a szélvédőn egy csomó szétlapított rovart láttam. Lima vezetés közben két kézzel fogta a
kormányt, az autó pedig úgy rázkódott, mintha rátértünk volna egy burkolatlan útra.
– Mi az az epikédeion? – kérdeztem.
Nem válaszolt senki.
Egy darabig mindannyian hallgattunk, miközben az Impala utat tört magának a sötétben.
– Mondd el, mi az az epikédeion – kérte Belano, de közben nem fordult hátra.
– Olyan szerzemény, amelyet a holttest előtt szoktak szavalni – mondtam. – Nem szabad
összekeverni a thrénosszal, a gyászdallal. Az epikédeion formája a drámai keretbe foglalt dal
volt. Daktiloepit-ritust használtak benne, később pedig elégikus versmértéket.
Nem volt hozzáfűznivalójuk.
– Beszarás, milyen szép ez a kibaszott út – mondta Belano valamivel később.
– Kérdezz még! – mondta Lima. – Te hogyan definiálnád a thrénoszt, García Madero?
– Hát, ugyanaz, mint az epikédeion, csak nem a holttest előtt szavalják.
– Jöhet a következő – mondta Belano.
– Mi az az alkaioszi? – kérdeztem.
Furcsa volt a hangom, mintha nem is én beszéltem volna.
– Négy alkaioszi sorból álló versszak – mondta Lima. – A sorokból kettő tizenegy
szótagos, egy kilenc szótagos és egy tíz szótagos. A görög költő Alkaiosz alkalmazta, innen a
neve.
– Nem két tizenegy szótagos – mondtam. – Két tíz szótagos, egy kilenc szótagos és egy
trocheusi tízes.
– Elképzelhető – mondta Lima. – Végeredményben teljesen mindegy.
Belano rágyújtott egy cigarettára a kocsi szivargyújtójáról.
– Ki honosította meg az alkaioszi strófát a latin költészetben? – kérdeztem.
– Pajtás, ezt mindenki tudja – felelte Lima. – Te tudod, Arturo?
Belano kezében még ott volt a szivargyújtó, és mereven nézte, bár a cigarettája már égett.
– Persze – mondta.
– Kicsoda? – kérdeztem.
– Horatius – felelte Belano, és visszadugta a szivargyújtót a helyére, aztán letekerte az
ablakot. A beáramló levegő összeborzolta a hajunkat Lupéval.

Január 3.
Culiacán külvárosában reggeliztünk egy benzinkúton, tojást ranchero módra, tükörtojást
sonkával és baconnel, lágy tojást. Mindegyikünk megivott két csésze kávét, Lupe pedig egy
nagy pohár narancslevet. Kértünk négy sonkás-sajtos szendvicset az útra. Aztán Lupe
visszavonult a női mosdóba, mi hárman pedig elmentünk a férfiba, ott aztán megmostuk az
arcunkat, a kezünket és a nyakunkat, és könnyítettünk magunkon. Amikor kiléptünk a kútról,
az ég olyan mélykék volt, amilyennek nem sokszor láttam még életemben, és akadtak bőven
észak felé tartó kocsik. Lupe nem volt sehol, ezért aztán – miután vártunk annyit, amennyit az
illem megkövetel – visszamentünk érte a női mosdóba. Épp a fogát mosta, amikor
megtaláltuk. Ő ránk nézett, mi pedig szó nélkül kimentünk. Lupe mellett, a másik mosdó fölé
hajolva állt még egy kábé ötvenéves nő, a tükör előtt fésülte a derékig érő, fekete haját.
Belano azt mondta, hogy be kell mennünk Culiacánba fogkefét venni. Lima megvonta a
vállát, és azt felelte, hogy neki mindegy. Én amellett érveltem, hogy nincs vesztegetni való
időnk, pedig tulajdonképpen időnk az pont volt bőven. Végül győzött Belano ötlete.
Culiacán külvárosában egy szupermarketban megvettük a fogkeféket, meg azokat a
testápolási kellékeket, amelyekre szükségünk lehet majd, aztán megfordultunk, be sem
néztünk a városba, hanem mentünk tovább.

Január 4.
Kísértetként suhantunk át Navojoán, Ciudad Obregónon és Hermosillón. Sonorában voltunk,
bár nekem már Sinaloa óta az volt az érzésem, hogy Sonorában vagyunk. Az út két oldalán
néha pitajakaktuszokat, fügekaktuszokat vagy kandeláberkaktuszokat láttunk a déli
verőfényben. Megpróbáltunk Cesárea Tinajero nyomára bukkanni Hermosillo városi
könyvrátában. Belano, Lima és én sem találtam semmit. Amikor visszaértünk a kocsihoz,
Lupe a hátsó ülésen aludt, a járdán pedig két férfi állt mozdulatlanul, őt figyelték. Belano
rögtön arra gondolt, hogy elképzelhető, hogy Alberto az meg az egyik barátja, és szétváltunk,
hogy körbevegyük őket. Lupe ruhája föl volt csúszva a csípőjéig, és a férfiak zsebre tett
kézzel maszturbáltak. Tűnés innen, mondta Arturo, mire a két fickó elvonult, de közben hátra-
hátrafordultak felénk. Aztán megérkeztünk Caborcába. Nyilván volt valami oka, hogy így
hívták Cesárea folyóiratát, mondta Belano. Caborca kisváros Hermosillótól északnyugatra. A
szövetségi autópályán mentünk Santa Anáig, ott pedig letértünk nyugatra egy aszfaltozott
útra. Áthajtottunk Pueblo Nuevón és Altaron. Mielőtt megérkeztünk volna Caborcába, láttunk
egy elágazást és egy táblát egy falu nevével: Pitiquito. De mi egyenesen mentünk tovább, és
miután megérkeztünk Caborcába, bejártuk a városháza és a templom környékét, beszéltünk
mindenkivel, de hiába kerestünk bárkit, aki hírekkel szolgált volna Cesárea Tinajeróról, míg
aztán lassan ránk esteledett, és visszaszálltunk az autóba, mert Caborcában még egy panzió
vagy egy apró szálloda sem volt, ahol megszállhattunk volna (vagy ha volt, hát nem találtuk
meg). Így aztán aznap este a kocsiban aludtunk, miután pedig fölébredtünk, visszamentünk
Caborcába, megtankoltunk, és átmentünk Pitiquitóba. Úgy érzem, történni fog valami, mondta
Belano. Pitiquitóban jóízűen megebédeltünk, és megnéztük a pitiquitói San Diego-templomot,
de csak kívülről, mert Lupe azt mondta, hogy nem akar bemenni, és nekünk sem volt hozzá
túl sok kedvünk.

Január 5.
Északkelet felé tartunk egy jó minőségű úton, egészen Cananeáig, aztán déli irányba, egy
burkolatlan úton Bacanuchi következik, aztán 16 de Septiembre, majd Arizpe. Már nem tartok
Belanóval és Limával, amikor kérdezősködni indulnak. Lupéval a kocsiban maradunk, vagy
elmegyünk meginni egy sört. Arizpe után megint jobb az út, és lemegyünk egészen
Banámichiig és Huépacig. Huépac után vissza Banámichiba, de most nem állunk meg, aztán
megint Arizpe következik, ahonnan kelet felé megyünk tovább, egy pokoli szakaszon egészen
Los Hoyosig, onnan pedig, egy lényegesen jobb úton Nacozari de García felé.
Nacozariból kifelé menet megállít minket egy járőr, és kéri a kocsi papírjait. Ön
Nacozariban lakik?, kérdezi Lupe a rendőrtől. A járőr ránéz, és azt feleli, nem, hogy jut
ilyesmi az eszébe, Hermosillóban lakik. Belano és Lima nevet. Kiszállnak, hogy
kinyújtóztassák a lábukat. Aztán Lupe is kiszáll, és Arturóval egymás fülébe súgnak pár szót.
A másik járőr is kiszáll az autóból, és odamegy a társához, hogy megbeszéljen vele valamit,
amaz épp azzal van elfoglalva, hogy kibogozza Quim kocsijának iratait és Lima
jogosítványát. A két járőr Lupét nézi, aki pár méterre eltávolodik az úttól, a köves, sárga
terepből itt-ott sötétebb foltok emelkednek ki, apró növények, de olyan barnás-zöldes-lilás
színük van, hogy az embernek összeszorul a gyomra. Állandó sötétségnek kitett barna, zöld és
lila.
És önök, hova valósiak?, kérdezi a második járőr. Mexikóvárosba, hallatszik Belano
válasza. Mexiqillóba?, kérdezi a járőr. Úgy valahogy, feleli Belano dermesztő mosollyal az
arcán. Ki ez a balfasz?, kérdezem magamban, és közben nem a járőrre gondolok, hanem
Belanóra, de Limára is, aki a motorháztetőn támaszkodik, és a látóhatár egy pontjára néz,
valahol a felhők és a quebracho fák között.
Aztán a rendőr visszaadja a papírokat, majd Lima és Belano megkérdezi, melyik a
legrövidebb út Santa Teresába. A második járőr visszamegy a kocsijához, és elővesz egy
térképet. Amikor elindulunk, a járőrök fölemelt kézzel intenek nekünk búcsút. Az aszfaltozott
útból hamar földút lesz. Nincsenek kocsik, csak néha egy-egy zsákokkal vagy emberekkel
megrakott furgon. A következő településeken hajtunk át: Aribabi, Huachinera, Bacerac és
Bavispe, aztán rájövünk, hogy eltévedtünk. Nem sokkal azelőtt, hogy beesteledne, váratlanul
föltűnik egy település a távolban, talán Villaviciosa az, talán nem, de már nincs kedvünk
megkeresni a bekötőutat. Először látom idegesnek Belanót és Limát. Lupéból semmilyen
reakciót nem vált ki a település látványa. Ami engem illet, nem tudom, mit gondoljak, lehet,
hogy furcsa dolgokat érzek, lehet, hogy csak aludni szeretnék, sőt az is lehet, hogy álmodom.
Aztán ráfordulunk egy borzasztó állapotban levő, végtelennek tűnő útra. Belano és Lima
megkér, hogy tegyek föl nekik nehéz kérdéseket. Gondolom, a verstani, retorikai, stilisztikai
kérdésekre gondolnak. Fölteszek egyet, aztán elalszom. Lupe is alszik. Miközben álomba
merülök, hallom, hogy Belano és Lima beszélget. Mexikóvárosról beszélnek, szóba kerül
Laura Damián és Laura Jáuregui, meg egy olyan költő, akiről egészen idáig nem hallottam, és
nevetnek, szimpatikus lehet ez a költő, jó arc, olyan emberekről beszélnek, akik folyóiratokat
adnak ki, és az elmondottakból arra következtetek, hogy ezek naiv, egyszerű, vagy szimplán
elkeseredett emberek. Szeretem hallgatni őket. Belano többet beszél, mint Lima, de
mindketten elég sokat nevetnek. Szóba kerül Quim Impalája is. Néha, amikor
megszaporodnak a kátyúk az úton, a kocsi akkorákat ugrik, hogy Belano szerint ez nem
normális. Lima szerint viszont az nem normális, hogy milyen hangok jönnek a motorból. Még
mielőtt mély álomba merülnék, egyértelművé válik számomra, hogy egyikük sem tud semmit
az autókról. Amikor fölébredek, Santa Teresában vagyunk. Belano és Lima dohányzik, és az
Impala a város központjában kering.
Megszállunk egy szállodában, a Hotel Juárezben a calle Juárezben, Lupe egy szobában,
mi hárman pedig egy másikban. A mi szobánk egyetlen ablaka egy sikátorra néz. A sikátor
calle Juárezbe torkolló végén néhány árnyék gyülekezik, és halkan egyezkednek, bár időről
időre elhangzik egy-egy sértés, vagy valamelyikük minden ok nélkül kiabálni kezd, sőt
– hosszasabb megfigyelés után – az egyik árnyék képes fölemelni a kezét, és a Hotel Juárez
ablakára mutat, arra, amelyikből én figyelem őket. A sikátor másik végén halmokban áll a
szemét, a sötétség pedig – ha lehet – még nagyobb, bár az épületek közül kiemelkedik egy, ez
kissé jobban meg van világítva, a Hotel Santa Elena hátsó homlokzata, rajta egy aprócska
ajtó, amelyet egy konyhai alkalmazotton kívül senki sem használ, ő egyszer csak megjelenik
egy vödör szeméttel, és miután visszatér az ajtóhoz, megáll mellette, és a nyakát nyújtva
tanulmányozza egy darabig a calle Juárez forgalmát.

Január 6.
Belano és Lima egész délelőtt a városi anyakönyvi hivatalban, a statisztikai hivatalban, pár
templomban, a Santa Teresa-i könyvtárban, az egyetemi levéltárban, és az egyetlen újság, az
El Centinela de Santa Teresa irattárában volt. A főtéren találkozunk, hogy együtt ebédeljünk,
egy különös szobor mellett, amely a helyiek franciák fölött aratott győzelmének állít emléket.
Délután Belano és Lima folytatja a kutatást, a bölcsészkar első emberétől kaptak időpontot,
egy Horacio Guerra nevű szerencsétlentől, aki, mily meglepő, szakasztott Octavio Paz-
hasonmás, csak ő kisebb, de még a nevében is, ha jól figyelsz, García Madero, mondta
Belano, Horatius, a költő nem Octavianus Augustus császár idején élt? Azt válaszoltam, hogy
nem tudom. Hadd gondolkodjam, mondtam. De erre nem volt idejük, és másra terelték a szót,
amikor aztán elmentek, megint magamra maradtam Lupéval, és eszembe jutott, hogy
meghívom moziba, de mivel a pénz Limánál és Belanónál volt, én pedig elfelejtettem kérni
tőlük, nem tudtam meghívni Lupét a moziba, ahogy szerettem volna, és be kellett érnünk
azzal, hogy Santa Teresában bóklászunk, és a belvárosi boltok kirakatát nézegetjük, aztán
visszamentünk a szállodába, és nekiálltunk tévét nézni a recepció melletti szobában. Volt ott
két öreglány is, és miután egy darabig méricskéltek minket, megkérdezték, hogy férj és
feleség vagyunk-e. Lupe azt felelte, hogy igen. Nem volt más választásom, ráhagytam.
Mondjuk én végig azon gondolkodtam, amit Belano és Lima kérdezett tőlem, hogy Horatius
vajon Octavianus idején élt-e – szerintem igen –, elsőre azt mondtam volna, hogy igen, de
aztán volt egy olyan érzésem, hogy Horatius finoman szólva sem volt Octavianus híve, Lupe
az öreglányokkal beszélgetett – mi tagadás, két kifejezetten pletykás öreglány volt –, de
nekem valamiért még mindig Octavianus és Horatius járt a fejemben, és fél füllel a
szappanoperát hallgattam a tévében, fél füllel pedig Lupe meg az öreglányok fecsegését, és
hirtelen akkorát puffant a memóriám, mint amikor leomlik egy düledező fal, és láttam, ahogy
Horatius harcba indul Octavius vagy Octavianus ellen, és Brutus vagy Cassius oldalán, akik
megölték Caesart, és vissza akarták állítani a köztársaságot – basszus, még csak nem is vettem
be LSD-t –, láttam Horatiust Philippiben, huszonnégy évesen, alig volt idősebb, mint Belano
és Lima, csak hét évvel idősebb, mint én, és ez a rohadék Horatius a messzeséget figyelte,
aztán teljesen váratlanul megfordult, és rám nézett! Szervusz, García Madero, mondta latinul,
én meg kibaszottul értettem latinul, Horatius vagyok, Venusiában születtem Kr. e. 66-ban, egy
felszabadított rabszolga fiaként, akinél szeretetreméltóbb apát kívánni sem lehetne,
tribunusként csatlakoztam Brutus híveihez, készen rá, hogy csatába induljak, a philippi
csatába, amelyet elveszítünk majd, de a sorsom arra rendelt, hogy küzdjek, a philippi csatába,
ahol az emberek sorsa a tét, aztán az egyik öreglány megérintette a karomat, utána
megkérdezte, hogy mi szél hozott engem Santa Teresába, és egyszerre láttam Lupe mosolygós
szemét, aztán a másik öreglány szemét – ahogy szikrát szórva nézi Lupét és engem –, én
pedig azt feleltem, hogy nászúton vagyunk, asszonyom, aztán fölálltam, és mondtam
Lupénak, hogy jöjjön, fölmentünk a szobájába, és eszelősen elkezdtünk kúrni, mintha másnap
meg kellene halnunk, míg aztán beesteledett, és meghallottuk Lima és Belano hangját, akik
közben hazaértek, és csak beszéltek, beszéltek, beszéltek a szobájukban.

Január 7.
Amire fény derült: Cesárea Tinajero járt itt. Nem találtuk nyomát sem az anyakönyvben, sem
az egyetemen, sem a plébánia levéltárában, sem a könyvtárban, amely ki tudja, miért, helyet
biztosít a régi Santa Teresa-i kórház, jelenleg – egy forradalmi hős nevét viselő – Sepúlveda
Közkórház irattárának. Ugyanakkor a Centinela de Santa Teresá-nál megengedték Belanónak
és Limának, hogy átnyálazzák a lap hírlaptárának korban megfelelő részét, és az 1928-as
hírek között, június 6-án említést tesznek egy Pepe Avellaneda nevű torreádorról, aki José
Forcat istállójának két bikájával küzdött meg Santa Teresa arénájában, méghozzá figyelemre
méltó sikerrel (két fül), és az 1928. június 11-ei számban portrét és interjút közöltek róla, a
cikkben egyebek mellett azt írják, hogy ez a bizonyos Pepe Avellaneda egy Cesárea Tinaja
[sic!] nevű nő társaságában utazik, aki mexikóvárosi születésű. A hír mellett nincs fénykép,
de a helyi újságíró szerint Cesárea „magas, csinos és illedelmes”, ami őszintén szólva, nem
tudom, mit akar jelenteni, hacsak nem így akarja kiemelni a torreádor és női kísérője közötti
aszimmetriát, ugyanis Avellanedáról kissé bárdolatlanul azt írja, hogy nagyon vékony,
alacsony termetű, alig százötven centis férfi, nagy, homorú fejjel, Belanót és Limát ez a leírás
Hemingway egyik torreádorára emlékeztette (az írótól sajnos még nem olvastam semmit),
Hemingway tipikus, balszerencsés, bátor, de igencsak szomorú, tulajdonképpel halálosan
szomorú torreádorára, ecsetelték, bár én ennyi információ alapján nem mernék ilyen dolgokat
kijelenteni, ráadásul egy dolog Cesárea Tinajero, és egy másik Cesárea Tinaja, de a barátaim
nem foglalkoznak ezzel, szerintük sajtóhiba, elírás vagy az újságíró elhallása, de lehetett akár
szándékos hiba is Cesárea Tinajero részéről, hogy hibásan adja meg a nevét, esetleg vicc,
hajszálfinom megoldás, hogy elfedjen egy hajszálfinom nyomot.
A hír további része lényegtelen, Pepe Avellaneda a bikákról beszél: érthetetlen és
összefüggéstelen dolgokat mond, de olyan halkan, hogy ettől egy pillanatig sem hangzik
okoskodónak. Utolsó nyomként a július 10-ei Centinela de Santa Teresa számol be arról,
hogy a torreádor (vélhetően a kísérőjével együtt) útnak indul Sonoyta felé, ahol Jesús Ortiz
Pachecóval, a monterreyi torreádorral együtt lép majd az arénába. Így aztán Cesárea és
Avellaneda nagyjából egy hónapig volt Santa Teresában, közben nyilvánvalóan nem csináltak
semmit, turistáskodtak, bejárták a környéket, vagy bezárkóztak a szállodájukba. Lényeg a
lényeg, Lima és Belano szerint már van valakink, aki ismerte Cesárea Tinajerót, jól ismerte,
és valószínűleg még mindig Sonorában lakik, bár a torreádorokkal az ember sohasem
tudhatja. Az érvemre válaszul, már hogy ez az Avellaneda mostanra valószínűleg halott,
kijelentették, hogy akkor is ott van még nekünk a családja és a barátai. Így most már Cesárea
mellett kerestük a torreádort is. Horacio Guerráról őrült sztorikat meséltek. Ismét megerősítik,
hogy Octavio Paz hasonmásáról van szó. Sőt azt mondják – bár nem tudom, hogyan tudhattak
meg róla ennyi mindent az alatt a kevés idő alatt, amíg nála voltak –, hogy a kísérői Paz
kísérőinek kiköpött másai itt, Sonora állam eldugott sarkában. Mintha ebben az elfeledett
tartományban pár hasonlóan elfeledett költő, esszéista és tanár reprodukálná a bálványaikról a
média által terjesztett frázisokat és mozdulatokat.
Hangsúlyozzák, hogy Guerra eleinte kifejezetten érdeklődőnek mutatkozott Cesárea
Tinajero személye iránt, de ez az érdeklődés szertefoszlott, amint Belano és Lima kiemelte
munkásságának avantgárd jellegét és szűk terjedelmét.

Január 8.
Sonoytában nem találtunk semmit. Visszafelé megint megálltunk Caborcában. Belano
kitartott amellett, hogy nem lehet puszta véletlen, hogy Cesárea ezt a címet adta a
folyóiratának. De ezúttal sem bukkantunk semmire, ami árulkodott volna a költő jelenlétéről a
faluban.
Hermosillo hírlaptárában viszont már a keresés első napján ráakadtunk Pepe Avellaneda
halálhírére. Régi, megsárgult lapokon olvastuk, hogy a torreádor meghalt Agua Prieta
arénájában, nekirontott a bika, miközben ő a halálos döfést készült bevinni, ebben Avellaneda
alacsony termete miatt sosem teljesített kiemelkedően: ahhoz, hogy egyes bikákat megöljön,
föl kellett ugrania, és ez alatt az ugrás alatt a kis teste védtelen maradt, az állat pedig akár egy
apró ökleléssel is megsebezhette.
Nem szenvedett sokáig. Avellaneda a szállodai szobájában vérzett el, az Agua Prieta-i
Excelsiorban, két nappal később pedig eltemették a falu temetőjében. Nem volt mise. A
temetésre ellátogatott a polgármester és a legfontosabb városi méltóságok, Jesús Ortiz
Pacheco, a monterreyi torreádor, meg néhány bikaviadal-rajongó, akik látták meghalni, és
szerettek volna végső búcsút venni tőle. A hírt olvasva fölmerült bennünk két-három kérdés,
amelyek félig-meddig megválaszolatlanul maradtak, mindamellett úgy döntöttünk, hogy
elmegyünk Agua Prietába.
Először is – Belano álláspontja szerint – az a legvalószínűbb, hogy az újságíró
hallomásból beszélt. Természetesen nem kizárt, hogy a legfontosabb hermosillói lapnak volt
tudósítója Agua Prietában, és ő táviratozott a tragikus eseményről a szerkesztőségbe, az
viszont egyértelmű (mondjuk, nem tudom, miért), hogy a történet itt, Hermosillóban
megszépült, hosszabb lett, csiszolódott, irodalmibbá vált. Egy kérdés: ki virrasztott
Avellaneda holtteste mellett? Érdekes körülmény: ki ez az Ortiz Pacheco, aki mintha
árnyékként követte volna Avellanedát. Együtt turnéztak Sonorában, vagy merő véletlen volt a
jelenléte Agua Prietában? Ahogy attól tartottunk, nem találtunk több hírt Avellanedáról az
hermosillói hírlaptárban, mintha totális feledésbe merült volna, miután tudósítottak a
haláláról, persze ez így szokott lenni, ha egyszer kimerül az információs aranybánya. Ezért
aztán elmentünk a Pilo Yáñez Bikaviadalklubba az óvárosban, ami tulajdonképpen egy
enyhén spanyolos hangulatú családi bár volt, itt szoktak gyülekezni a bikaviadal hermosillói
rajongói. A klubban senki sem hallott a Pepe Avellaneda nevű töpszli torreádorról, de miután
elmondtuk, hogy mikor volt aktív – a húszas években –, meg azt, hogy melyik arénában halt
meg, elirányítottak minket egy kisöreghez, aki mindent tudott Ortiz Pachecóról – már megint!
–, viszont a kedvence Pilo Yáñez volt, a Caborcai Szultán (ismét Caborca), bár számunkra
úgy tűnt – persze mi kevéssé voltunk járatosak a mexikói bikaviadalok világának útvesztőiben
–, hogy ez a becenév inkább egy bokszolóhoz illene.
A kisöreg neve Jesús Pintado volt, és emlékezett Pepe Avellanedára, Pepin Avellaneda
balszerencsés torreádor volt, mondta, de a legbátrabbak egyike, nem kizárt, hogy sonorai,
esetleg Sinaloából vagy Chihuahuából származott, de Sonorában csinált karriert, azaz Sonora
legalábbis befogadta, Agua Prietában halt meg, egy Ortiz Pachecóval és Efrén Salazarral
közös viadalon, Agua Prieta legnagyobb ünnepén, 1930 májusában. Señor Pintado, nem tudja,
hogy volt-e családja?, kérdezte Belano. A kisöreg nem tudta. Nem tudja, hogy volt-e vele egy
nő az útjain? A kisöreg fölnevetett és Lupéra nézett. Mindannyiukkal voltak nők, vagy
szereztek maguknak, ahol tudtak, válaszolta, akkoriban a férfiak mind őrültek voltak, de az
volt néhány nő is. De nem emlékszik rá?, kérdezte Belano. A kisöreg nem emlékezett. Ortiz
Pacheco él még?, kérdezte Belano. A kisöreg azt felelte, hogy él. Nem tudja, hol találhatnánk
meg, señor Pintado? A kisöreg azt mondta, hogy van egy rancha El Cuatro környékén. Az
micsoda, kérdezte Belano, település, út, étterem? Az öreg úgy nézett ránk, mintha hirtelen
fölismert volna bennünket valahonnan; aztán azt felelte, hogy egy település.

Január 9.
Hogy ne legyen olyan unalmas az út, nekiálltam olyan feladványokat rajzolni, amelyeket
évszázadokkal ezelőtt tanultam az iskolában. Bár errefelé nincsenek charró-k. Itt senki sem
jár sombreróban. Itt csak sivatag van, délibábnak látszó települések meg kopasz hegyek.
– Ez micsoda? – kérdeztem.

Lupe úgy nézett rám, mint akinek nincs kedve játszani, és nem mondott semmit. Belano és
Lima nem tudta.
– Egy elégikus verssor? – kérdezte Lima.
– Nem. Egy mexikói föntről nézve – mondtam. – És ez?

– Egy pipázó mexikói – mondta Lupe.

– És ez?

– Egy tricikliző mexikói – felelte Lupe. – Egy tricikliző mexikói gyerek.

– És ez?

– Öt mexikói egy vizeldében – mondta Lima.

– És ez?

– Egy bicikliző mexikói – mondta Lupe.

– Vagy egy kötéltáncos mexikói – mondta Lima.
– És ez?
 – Egy mexikói a hídon – mondta Lima.
– És ez?

– Egy síelő mexikói – felelte Lupe.

– És ez?

– Egy mexikói, aki éppen előhúzza a pisztolyait – mondta Lupe.

– Beszarás, te mindegyiket tudod – mondta Belano.
– Te meg egyet sem – mondta Lupe.
– Persze, mert én nem vagyok mexikói – felelte Belano.
– És ez? – kérdeztem, miközben megmutattam a rajzot, először Limának, majd a
többieknek.

– Egy mexikói a lépcsőn fölfelé – felelte Lupe.

– És ez?

– Basszus, ez nehéz – mondta Lupe.

A barátaim egy időre abbahagyták a nevetést, és a rajzot nézegették, miközben én a tájat
figyeltem. Láttam valamit, ami messziről úgy nézett ki, mint egy fa. Amikor odaértünk mellé,
rájöttem, hogy egy virág: egy hatalmas, halott virág.
– Szabad a gazda – mondta Lupe.
– Egy tükörtojást sütő mexikói – mondtam. – És ez?

– Két mexikói egy olyan kétszemélyes biciklin – felelte Lupe.

– Vagy két kötéltáncos mexikói – mondta Lima.
 – Na, akkor most egy nehezet – mondtam.

– Ez könnyű: egy keselyű sombreróban – mondta Lupe.

– És ez?

– Nyolc beszélgető mexikói – mondta Lima.

– Nyolc alvó mexikói – mondta Lupe.
– Sőt nyolc mexikói egy láthatatlan kakasviadal körül – mondtam.
– És ez?

– Négy mexikói virraszt egy koporsónál – mondta Belano.

Január 10.
Mozgalmas utunk volt El Cuatróig. Szinte egész nap úton voltunk, először megpróbáltuk
megkeresni El Cuatrót – az útmutatások szerint kábé százötven kilométerre északra volt
Hermosillótól –, először a szövetségi autópályán, majd miután elértük Benjamín Hillt, balra,
kelet felé, egy földúton, ahol eltévedtünk, és újra kikeveredtünk az autópályára, de ezúttal tíz
kilométerre délre Benjamín Hilltől, lassan azt gondoltuk, hogy El Cuatro nem is létezik, de
aztán megint lekanyarodtunk a Benjamín Hill-i lehajtónál (igazság szerint El Cuatro felé jobb
az első kijáratnál lehajtani, amelyik tíz kilométerre van Benjamín Hilltől), körülöttünk a
holdbéli tájakat néha kis zöld parcellák váltották, de a vidék mindenütt kihalt volt, aztán
megérkeztünk egy Félix Gómez nevű faluba, ahol egy fickó szétvetett lábbal és csípőre tett
kézzel megállt a kocsink előtt, és sértegetni kezdett bennünket, aztán mások azt mondták,
hogy errefelé kell El Cuatróba menni, aztán majd forduljunk amarra, és utána megérkezünk
egy El Oasis nevű faluba, amely a legkevésbé sem hasonlított oázisra, a házainak
homlokzatán tulajdonképpen tükröződött a sivatag minden nyomorúsága, aztán megint
fölhajtottunk az autópályára, közben Lima azt mondta, hogy a Sonora-sivatag egy szar, Lupe
meg hozzátette, hogy ha hagynák, hogy ő vezessen, már rég megérkeztünk volna, erre aztán
Lima beletaposott a fékbe, kiszállt, és azt mondta Lupénak, hogy tessék. Nem tudom, mi
történt azután, egy biztos, mindannyian kiszálltunk az Impalából, hogy kinyújtóztassuk a
lábunkat – a távolban látszott az autópálya, és néhány északnak tartó kocsi, valószínűleg
Tijuanába vagy az Egyesült Államokba mentek, néhány pedig délnek, Hermosillóba,
Guadalajarába vagy a fővárosba –, aztán elkezdtünk Mexikóvárosról beszélgetni, nekiálltunk
napozni (és összemértük a lesült alkarunkat), dohányozni és Mexikóvárosról beszélgetni,
Lupe pedig azt mondta, hogy neki már nem hiányzik senki. Ahogy ezt kimondta, arra
gondoltam, hogy furcsa, mert nekem sem hiányzik senki, bár én inkább magamban tartottam a
dolgot. Aztán mindenki beszállt a kocsiba, kivéve engem, mert én épp göröngyöket dobáltam
mindenfelé, a lehető legmesszebbre, és bár hallottam, hogy hívnak, nem fordultam meg, és a
legapróbb jelét sem adtam annak, hogy visszamennék, míg Belano azt nem mondta: García
Madero, vagy beszállsz, vagy itt maradsz, akkor aztán megfordultam, és elindultam az Impala
felé, akaratlanul is elég messzire keveredtem, és a visszaúton néztem Quim kocsiját, közben
arra gondoltam, hogy elég koszos, elképzeltem, hogy Quim az én szememmel látja az
Impaláját, vagy hogy María az én szememmel látja az apja Impaláját, és tényleg, nem nézett
ki túl jól, a fényezése szinte teljesen eltűnt a sivatagi porréteg alatt.
Aztán visszamentünk El Oasisba és Félix Gómezbe, végül rábukkantunk El Cuatróra, egy
Trincheras nevű faluhoz tartozik, ott ebédeltünk, és megkérdeztük a pincért meg a szomszéd
asztal vendégeit, hogy tudják-e, merre található az extorreádor Ortiz Pacheco rancha, de ezek
még a nevét sem hallották azelőtt, így aztán bóklásztunk egy darabig a faluban, Lupéval ki
sem nyitottuk a szánkat, Belanóból és Limából viszont dőlt a szó, de nem Ortiz Pachecóról,
Avellanedáról vagy Cesárea Tinajeróról beszéltek, hanem mexikóvárosi pletykákról, vagy
olyan latin-amerikai könyvekről és folyóiratokról, amelyeket még azelőtt olvastak, hogy
megkezdtük volna ezt a bolyongást, vagy filmekről, mindenesetre számomra elég
sikamlósnak tűntek az érintett témák, és valószínűleg Lupe is így érezte, mert mindketten
hallgattunk, aztán hosszú kérdezősködés után találtunk az (akkor éppen kihalt) piacon egy
fickót – volt nála három papírdoboz tele kiscsibékkel –, aki el tudta magyarázni, hogyan
juthatunk el Ortiz Pacheco ranchára. Így aztán visszaültünk az Impalába, és megint
útnakindultunk.
Félúton El Cuatro és Trincheras között le kellett térnünk balra, egy fürjre emlékeztető
csúcs lábánál vezető útra, de miután lekanyarodtunk, úgy láttuk, hogy az összes csúcs, az
összes magaslat, de még a sivatag formája is fürjre emlékeztet – persze többféle pozitúrában
–, így a végén már földútnak sem nevezhető csapásokon bolyongtunk, ami biztosan nem
használt a kocsinak, de nem használt nekünk sem, míg aztán az út véget ért egy háznál,
hirtelen kibontakozott a porfelhőből egy a XVII. századi missziókra emlékeztető építmény, és
kijött elénk egy öreg, hogy fogadjon minket, majd azt felelte, hogy ez a ranch, a La Buena
Vida ranch csakugyan a torreádor Ortiz Pachecóé, és hogy ő személyesen (de ezt csak azután
mondta el, hogy méricskélt minket egy darabig) maga Ortiz Pacheco.
Aznap este élvezhettük a régi matador vendégszeretetét. Ortiz Pacheco hetvenkilenc éves
volt, de a memóriáját megedzette az elmondása szerint vidéki, szerintünk sivatagi élet.
Pontosan emlékezett Pepe Avellanedára (Pepin Avellaneda, a legszomorúbb törpe, akit
életemben láttam, mondta), és arra a délutánra, amikor megölte a bika Agua Prieta arénájában.
Pacheco ott volt a szálloda nagytermében tartott virrasztáson – ahol megjelent gyakorlatilag
mindenki, aki számít Agua Prietában, hogy végső búcsút vegyen tőle –, és a tumultuózus
jelenetekkel tarkított temetésen is, amely szép, szomorú lezárása volt a kolosszális
ünneplésnek, mondta. Természetesen emlékezett a nőre, aki Avellanedával járt. Magas volt
– általában ezek tetszenek a töpszliknek –, csöndes, de nem félénkségből vagy tapintatból,
hanem inkább kényszerűségből hallgatott, mintha beteg lenne, és nem tudna beszélni, fekete
hajú nő volt, vékony és erős, indián vonásokkal. Hogy Avellaneda szeretője volt-e? Ehhez a
legkisebb kétség sem fér. A hites párja nem, mert Avellaneda nős volt, és a felesége, akit
régen elhagyott, Los Mochisban lakott, Sinaloában, a torreádor pedig – Ortiz Pacheco szerint
– havonta vagy kéthavonta (vagy amikor éppen tudott, bassza meg!) küldött neki pénzt. A
bikaviadal akkoriban nem olyan volt, mint ma, hogy még a kezdő novilleró-k is
meggazdagodnak belőle. De az biztos, hogy akkoriban Avellaneda ezzel a nővel élt. A nevére
nem emlékezett, de tudta, hogy a fővárosból jött, és hogy művelt volt, gépíró vagy gyorsíró.
Amikor Belano kimondta Cesárea nevét, Ortiz Pacheco azt válaszolta, hogy igen, így hívták.
Cesáreát érdekelte a bikaviadal?, kérdezte Lupe. Nem tudom, felelte Ortiz Pacheco, az is
lehet, hogy igen, az is lehet, hogy nem, de ha valaki kitart egy torreádor mellett, akkor előbb-
utóbb megszereti ezt a világot. Akárhogy is, Ortiz Pacheco csak kétszer látta Cesáreát,
utoljára Agua Prietában, ebből aztán arra következtetett, hogy akkor még nem régóta voltak
szeretők. Mindenesetre Ortiz Pacheco szerint a nő egyértelműen hatással volt Pepin
Avellanedára.
Például a halála előtti este a két torreádor Agua Prieta egyik bárjában ivott, és nem sokkal
azelőtt, hogy mindketten elmentek volna a szállodába, Avellaneda elkezdett Aztlánról
beszélni. Először olyan volt a hangja, mintha valami titkot osztana meg vele, mintha
tulajdonképpen nem is szívesen beszélne, de ahogy teltek a percek, egyre lelkesebb lett. Ortiz
Pachecónak fogalma sem volt róla, mit jelent az „Aztlán”, a szót soha nem hallotta még
életében. Így aztán Avellaneda mindent elmagyarázott neki egészen az elejétől, beszélt neki
az első mexikóiak szent városáról, a mítoszvárosról, az ismeretlen városról, Platón valódi
Atlantiszáról, és amikor – mindketten félrészegen – visszamentek a szállodába, Ortiz Pacheco
arra gondolt, hogy ezekért az eszelős gondolatokért csakis Cesárea lehet a felelős. A virrasztás
alatt Cesárea az idő nagy részében egyedül volt, bezárkózott a szobájába, vagy egy sarokban
ült az Excelsior ravatalozóvá átalakított nagyszalonjában. Egyetlen nő sem fejezte ki neki
részvétét. Csak a férfiak, és kizárólag négyszemközt, mert senki figyelmét nem kerülte el,
hogy ő csak a szerető. A temetésen nem mondott egy szót sem, beszélt a település
kincstárnoka – a kincstárnokság mellett ő volt, mondjuk így, Agua Prieta hivatalos költője
– és a bikaviadal-szövetség elnöke, Cesárea viszont nem. Ortiz Pacheco szerint nem látták,
hogy akár egyetlen könnycseppet is ejtett volna. Az viszont igaz, hogy elintézte, hogy a
sírköves fölvéssen pár szót Avellaneda síremlékére, a szavakra Ortiz Pacheco nem
emlékezett, mindenesetre furcsa szavak voltak, ha nem csal az emlékezete, olyasmik, mint az
Aztlán, bizonyára Cesárea találta ki őket az eseményre. Nem azt mondta, hogy kérte, hanem,
hogy kitalálta. Belano és Lima megkérdezte, hogy mégis miféle szavak lehettek azok. Ortiz
Pacheco elgondolkodott egy pillanatra, de végül azt felelte, hogy nem emlékszik.
Aznap éjszaka a ranchon aludtunk. Belano és Lima a nappaliban (sok szoba volt, de
mindegyik lakhatatlan állapotban), Lupe és én a kocsiban. Rögtön napfelkelte után
fölébredtem, és vizeltem egyet az udvaron, gyönyörködtem a sivatagban némán suhanó
fakósárga (és egyszerre kék) fénysugarakban. Rágyújtottam, aztán egy ideig a horizontot
figyeltem és lélegeztem. A távolban mintha megláttam volna egy porfelhőt, de aztán rájöttem,
hogy csak egy alacsony felhő az. Alacsony és mozdulatlan. Az jutott eszembe, hogy milyen
furcsa, hogy nem hallani állathangokat. Bár, ha az ember odafigyelt, néha madárdal
hallatszott. Amikor megfordultam, megláttam Lupét, az Impala egyik ablakán kihajolva
figyelt. A rövid, fekete haja kócos volt, és mintha vékonyabb lett volna, mint azelőtt, mintha
fokozatosan láthatatlanná válna, mintha fájdalommentesen föloldaná a reggel, mégis szebbnek
láttam, mint azelőtt.
Együtt bementünk a házba. A nappaliban ott találtuk Limát, Belanót és Ortiz Pachecót,
mindannyian egy-egy bőrfotelban ültek. Az öreg torreádor be volt bugyolálva egy hosszú,
színes sálba, és döbbent arckifejezéssel aludt. Miközben Lupe kávét készített, én fölkeltettem
a barátaimat. Ortiz Pachecót nem mertem fölébreszteni. Azt hiszem, halott, suttogtam. Belano
nyújtózott egyet, ropogtak a csontjai, és azt mondta, hogy rég nem aludt ilyen jól, aztán ő
maga vállalkozott rá, hogy fölébressze a vendéglátónkat. Reggeli közben Ortiz Pacheco
elmesélte, hogy nagyon furcsa álma volt. A barátjával, Avellanedával álmodott?, kérdezte
Belano. Nem, dehogy, felelte Ortiz Pacheco, azt álmodtam, hogy tízéves vagyok, és a
családom Monterreyből Hermosillóba költözik. Akkoriban ez biztos nagyon hosszú útnak
számított, mondta Lima. Nagyon hosszú volt, igen, felelte Ortiz Pacheco, de boldog.

Január 11.
Elmentünk Agua Prietába, az Agua Prieta-i temetőbe. Először a La Buena Vida ranchról
Trincherasig, aztán Trincherastól Pueblo Nuevóig, Santa Anáig, San Ignacióig, Ímurisig,
Cananeáig majd Agua Prietáig, közvetlenül az arizonai határ mellett.
A túloldalon Douglas fekszik, egy amerikai város, a kettő között pedig a határátkelő és a
határőrök. Douglasen túl, úgy hetven kilométerre északnyugatra található Tombstone, ahol a
legjobb amerikai párbajhősök laktak. Egy kávézóban, ebéd közben hallottunk két történetet:
az egyik a mexikóiak bátorságát illusztrálta, a másik az amerikaiakét. Az egyikben Agua
Prieta-i születésű volt a főszereplő, a másikban tombstone-i.
Miután távozott a történetek mesélője – egy hosszú, ősz hajú fickó, aki úgy beszélt,
mintha közben fájna a feje –, az őt hallgató fickó látszólag minden ok nélkül nevetni kezdett,
mintha csak pár perc elteltével sikerült volna értelmet találnia a nem sokkal azelőtt hallott
történetekben. Valójában két viccről volt szó. Az elsőben a seriff az egyik segédjével kiemel a
cellájából egy rabot, és elviszik egy távol eső helyre a pusztaságban, hogy megöljék. A fogoly
tudja ezt, és félig-meddig beletörődött a rá váró sorsba. Hajnalodik a zord téli reggelen, és a
hóhéraival együtt a fogoly is a sivatagban támadó hidegre panaszkodik. Egy adott pillanatban
viszont a fogoly nevetni kezd, és a seriff megkérdezi, mi az ördögön mulat olyan jól, talán
elfelejtette, hogy mindjárt megölik, és úgy temetik el, hogy senki se találja meg, vagy
egyszerűen csak megőrült. A fogoly azt válaszolja – és ez az egész vicc lényege –, azon
mulat, hogy tudja, pár perc múlva ő már nem fog fázni, de a törvény embereinek meg kell
majd tenniük a visszautat is.
A másik történet Agua Prieta tékozló fiának, Guadalupe Sánchez tábornoknak a
kivégzéséről szól, aki, miután fölállt vele szemben a kivégzőosztag, utolsó kívánságként azt
kérte, hogy elszívhasson egy szivart. Az osztagot vezető tiszt teljesítette a kívánságát. Adtak
neki még egy utolsó havannaszivart. Guadalupe Sánchez nyugodtan rágyújtott, és szép lassan
szívni kezdte a szivart, ízlelgette, közben a hajnalt figyelte (mert a tombstone-ihoz hasonlóan
ez a történet is hajnalban játszódik, sőt valószínűleg ugyanazon a hajnalon, 1912. május 15-
én), és a füstfelhőbe burkolózó tábornok olyan nyugodt, olyan merengő, olyan békés volt,
hogy a hamu a szivaron maradt, talán épp ez volt a célja a tábornoknak, hogy lássa a saját
szemével, vajon kihagy-e a pulzusa, vajon árulkodik-e majd bátorságának hiányáról
megremegő keze, de a havannaszivar elfogyott, és a hamu nem hullott a földre. Akkor a
tábornok eldobta a csikket, és szólt, hogy amikor jónak látják.
Ez volt a két történet.
Amikor a történetek címzettje abbahagyta a nevetést, Belano fennhangon föltett pár
kérdést: vajon tombstone-i születésű a fogoly, aki meg fog halni Tombstone mellett?
Tombstone-i születésű a seriff és a segédje?, vajon Agua Prieta-i születésű volt Guadalupe
Sánchez?, Agua Prieta-i születésű a kivégzőosztag tisztje?, miért végeztek úgy a tombstone-i
fogollyal, mint egy kutyával?, miért végeztek Lupe Sánchez [sic!] tábornok úrral, mint egy
kutyával? A kávézóban mindenki őt nézte, de senki nem válaszolt. Lima vállon ragadta, és azt
mondta: menjünk, tesó. Belano ránézett, mosollyal az arcán, és letett pár bankjegyet a pultra.
Aztán elmentünk a temetőbe, és megkerestük Pepe Avellaneda sírját – aki azért halt meg,
mert fölöklelte egy bika, vagy mert túlságosan alacsonyka volt, és ügyetlen a karddal –, a
síron pedig a Cesárea Tinajero által írt sírfeliratot, de akármennyit keveregtünk, nem találtuk
meg. Soha nem láttunk még olyan temetőt, amely ennyire hasonlított volna egy labirintushoz,
mint az Agua Prieta-i, és a temető legvénebb sírásója, az egyetlen, aki minden egyes halottról
pontosan tudta, hova földelték el, elment szabadságra vagy beteg volt.

Január 12.
Ha valaki kitart egy torreádor mellett, akkor előbb-utóbb megszereti ezt a világot?, kérdezte
Lupe. Úgy tűnik, mondta Belano. És ha valaki egy rendőrrel randizik, akkor végül megszereti
a rendőrök világát? Úgy tűnik, mondta Belano. És ha valaki egy stricivel randizik, akkor
végül megszereti a stricik világát? Belano nem válaszolt. Fura, mert ő általában törekszik rá,
hogy minden kérdést megválaszoljon, még ha nem lenne is szükséges vagy célszerű
megválaszolni őket. Lima viszont egyre kevesebbet beszél, és többnyire arra szorítkozik,
hogy kifejezéstelen arccal vezesse az Impalát. Azt hiszem, amilyen vakok voltunk, nem
vettük észre, hogy Lupe lassan megváltozik.

Január 13.
Ma telefonáltunk először a fővárosba. Belano beszélt Quim Fonttal. Quim azt mondta, hogy
Lupe stricije tudja, hol vagyunk, és elindult, hogy megkeressen bennünket. Belano azt felelte,
hogy az lehetetlen. Alberto követett minket a város határáig, de ott sikerült leráznunk. Igen,
mondta Quim, de aztán visszajött a házamhoz, és megfenyegetett, hogy megöl, ha nem
árulom el, merre tartunk. Átvettem a telefont, és azt mondtam, hogy beszélni akarok
Maríával. Hallottam Quim hangját. Sírt. Szóval?, kérdeztem. Maríával akarok beszélni. Te
vagy az, García Madero?, zokogott Quim. Azt hittem, talán már otthon vagy. Itt vagyok,
mondtam. Úgy tűnt, hogy Quim szipog. Belano és Lima halkan beszélgetett egymással.
Távolabb vonultak a telefontól, és úgy tűnt, hogy aggódnak. Lupe ott maradt mellettem, háttal
nekem, mintha fázott volna, bár nem volt hideg, a benzinkút felé nézett, ahol a kocsink állt.
Szállj föl az első buszra, és gyere vissza a fővárosba, hallatszott Quim hangja. Ha nincs
pénzed, majd küldök.
Van pénzünk bőven, feleltem. Ott van María? Nincs itt senki, egyedül vagyok, zokogta
Quim. Egy darabig mindketten hallgattunk. Hogy van a kocsim?, kérdezte hirtelen, a hangja
mintha a túlvilágról érkezett volna. Jól, mondtam, minden rendben van. Egyre közelebb
jutunk Cesárea Tinajeróhoz, hazudtam. Ki az a Cesárea Tinajero?, kérdezte Quim.

Január 14.
Vettünk pár ruhát Hermosillóban, és fürdőruhát mindenkinek. Aztán fölszedtük Belanót a
könyvtárban (ott töltötte az egész délelőttöt, mert meg volt győződve róla, hogy egy költő
mindig hagy maga után írásos nyomokat, bármennyire is ez ellen szóltak eddig a
bizonyítékok), és lementünk a tengerpartra. Bahía Kinóban béreltünk két szobát egy
panzióban. A tenger sötétkék volt. Lupe még soha nem látta.

Január 15.
Kirándulás: az Impalánk végiggurult a Kaliforniai-öböl egyik partjába kapaszkodó úton,
egészen Punta Chuecáig, a Cápa-szigettel szemben. Aztán elmentünk El Dólarba, a Kacsa-
szigettel szemben. Lima Donaldkacsa-szigetnek hívja. Kifeküdtünk egy kihalt strandra, és
órákon át füveztünk. Chueca-Cápa, Dólar-Kacsa, persze ezek csak nevek, de nekem sötét
előérzetekkel töltik meg az elmémet, ahogy Amado Nervo egyik kollégája mondaná. De mi
van ezekben a nevekben, ami képes fölkavarni, elszomorítani, fatalistává tenni, elérni, hogy
úgy nézzek Lupéra, mintha ő lenne az utolsó nő a Föld színén? Nem sokkal naplemente előtt
továbbmentünk, föl, észak felé. Ott emelkedik El Desemboque. Koromsötét volt az elmém.
Azt hiszem, még reszkettem is. Aztán visszamentünk Bahía Kinóba, egy sötét úton, ahol
időnként szembejött velünk egy-egy kisbusz, tele seri indián népdalokat éneklő halászokkal.

Január 16.
Belano vett egy kést.

Január 17.
Megint Agua Prietában. Reggel nyolckor indultunk Bahía Kinóból. A következő útvonalon
haladtunk: Bahía Kinótól Punta Chuecáig, Punta Chuecától El Dólarig, El Dólartól El
Desemboquéig, El Desemboquétól Las Estrellasis, és Las Estrellastól Trincherasig. Nagyjából
250 kilométer borzasztó állapotban levő utakon. Ha a Bahía Kino – El Triunfo – Hermosillo
utat választottuk volna, és Hermosillótól San Ignacióig az autópályát, onnan pedig a
Cananeába és Agua Prietába vezető utat, akkor egészen biztosan kényelmesebb utunk lett
volna, és hamarabb megérkezünk. Mégis mindannyian egyetértettünk, hogy jobb alig, vagy
egyáltalán nem forgalmas utakon közlekedni, emellett vonzó volt a gondolat, hogy ismét
benézzünk a La Buena Vida ranchra. De az El Cuatro, Trincheras, La Ciénaga által alkotott
háromszögben eltévedtünk, és végül úgy döntöttünk, hogy megyünk tovább előre, Trincheras
felé, és elnapoljuk a látogatást az öreg torreádornál.
Amikor leparkoltuk az Impalát az Agua Prieta-i temetőnél, már esteledett. Belano és
Lima becsöngetett az éjjeliőrhöz. Kis idő múlva kihajolt egy férfi, akit a nap szinte már
feketére égetett. Szemüveget viselt, és volt az arca bal oldalán egy hosszú heg. Megkérdezte,
mit akarunk. Belano azt válaszolta, hogy a sírásót keressük, Andrés González Ahumadát. A
fickó végigmért bennünket, és megkérdezte, hogy ki keresi, és miért. Belano azt válaszolta,
hogy Pepe Avellaneda sírja miatt. Beszélni akarunk vele, mondtuk. Én vagyok Andrés
González Ahumada, mondta a sírásó, és ez nem a megfelelő időpont egy sírkerti látogatáshoz.
Kérem, legyen megértő, mondta Lupe. És mi az érdeklődés oka, ha szabad tudni?, kérdezte a
sírásó. Belano odament a rácshoz, és halkan beszélgetett pár percig a férfival. A sírásó
többször bólintott, aztán visszabújt a házikójába, majd újra megjelent egy hatalmas kulccsal a
kezében, és szabaddá tette előttünk az utat. Követtük a temető főutcáján, egy ciprusokkal és
öreg tölgyekkel szegélyezett sétányon. Viszont, ahogy befordultunk a keresztutcákra, már
láttunk párat a régióra jellemző kaktuszok közül: bokorkaktuszokat, oszlopkaktuszokat, sőt
néhány fügekaktuszt is, mintha csak ezek emlékeztetnék a halottakat, hogy Sonorában
vannak, nem pedig máshol.
Ez a torreádor Pepe Avellaneda sírja, mondta egy elhagyatott sarokban lévő sírfülkére
mutatva. Belano Limával együtt odalépett, és megpróbálták elolvasni a vésetet, de a fülke a
negyedik szinten volt, és az éjszaka lassan leereszkedett a temető utcáira. Egyik síron sem
volt virág – kivéve egyet, amelyről négy műanyag szegfű lógott –, a feliratok nagy részét
pedig belepte a por. Aztán Belano összekulcsolta a kezét és egy kis nyerget vagy kengyelt
formált, Lima pedig belelépett, és fölmászott, amíg az arca már súrolta az Avellaneda fotóját
védő üveglapot. Ezután az egyik kezével megtisztította a sírkövet, és hangosan fölolvasta a
szöveget: „José Avellaneda Tinajero, matador, Nogales, 1903 – Agua Prieta, 1930.” Ennyi az
egész?, hallatszott Belano hangja. Ennyi, felelte Lima, a hangja rekedtebb volt, mint valaha.
Aztán egy ugrással lent termett, és ugyanúgy tett, mint Belano az előbb: bakot tartott, amin
aztán Belano fölmászott. Lupe, add ide az öngyújtót, mondta. Lupe odament ehhez a két
barátomból fölépülő szánalmas alakzathoz, és szó nélkül odanyújtott neki egy doboz gyufát.
És az öngyújtóm?, kérdezte Belano. Nálam nincs, tesó, mondta Lupe azon az édes hangján,
amelyhez még mindig nem szoktam hozzá. Belano meggyújtott egy gyufát, és odaemelte a
fülke elé. Amikor elaludt, meggyújtott egy másikat, aztán egy harmadikat. Lupe
nekitámaszkodott a szemközti falnak, és összekulcsolta a hosszú lábát. A földet nézte, és
mintha elgondolkodott volna. Lima is a földet nézte, de az arcán csak az erőlködés látszott,
ahogy Belanóval egyensúlyozott. Miután elfogyasztott hét gyufát, és párszor megégette az
ujjhegyeit, Belano föladta a dolgot és leszállt. Szótlanul indultunk el az Agua Prieta-i temető
kijárata felé. A kerítésnél aztán Belano a sírásó kezébe nyomott pár bankjegyet, és elmentünk.

Január 18.
Amikor Santa Teresában beléptünk egy kávézóba, a hatalmas tükörben a pult mögött
láthattam, mennyire megváltoztunk. Belano napok óta nem borotválkozik. Lima szőrtelen, de
azt mondanám, hogy nagyjából ugyanannyi ideje nem fésülködött, mint amióta Belano
fölhagyott a borotválkozással. Én csont és bőr vagyok (átlagban háromszor kefélek minden
este). Csak Lupe van jól, azaz: jobban néz ki, mint amikor elindultunk Mexikóvárosból.

Január 19.
Cesárea Tinajero a halott torreádor unokatestvére volt? A távoli rokona? Vagy csak ráíratta a
fülkére a saját vezetéknevét, odaadta a saját vezetéknevét Avellanedának, ezáltal mintegy
kimondva, hogy a férfi az övé? Viccből tapasztotta a saját vezetéknevét a torreádoréhoz?
Talán így közölte, hogy itt járt Cesárea Tinajero? Tulajdonképpen mindegy. Ma megint
telefonáltunk a fővárosba. Quimnél nyugodt a helyzet. Belano beszélt vele, Lima beszélt vele,
de amikor én akartam beszélni vele, a vonal megszakadt, pedig bőven volt még pénzünk. Az
volt az érzésem, hogy Quim nem akar beszélni velem, és lerakta a telefont. Utána Belano
fölhívta az apját, Lima az anyját, aztán Belano fölhívta Laura Jáureguit. Az első két
beszélgetés viszonylag hosszú volt és kimért, az utolsó viszont nagyon rövid. Csak Lupe és én
nem hívtam föl senkit a fővárosban, mintha nem lenne hozzá kedvünk, vagy nem lenne kivel
beszélnünk.

Január 20.
Ma reggel, miközben egy nogalesi kávézóban reggeliztünk, láttuk Albertót a Camarója
volánjánál. A kocsival megegyező színű, rikító sárga ing volt rajta, mellette pedig egy
bőrkabátos, rendőrkinézetű pasas ült. Lupe azonnal fölismerte: elsápadt, és szólt, hogy ott van
Alberto. Nem hagyta, hogy kiüljön az arcára a félelem, de tudtam, hogy fél. Lima a Lupe
szeme által jelzett irányba nézett, és azt mondta, hogy valóban, ott van Alberto meg az egyik
hűséges cimborája. Belano látta elhaladni a kocsit a kávézó kirakata előtt, mégis azt mondta,
hogy hallucinálunk. Én kristálytisztán láttam Albertót. Lépjünk le innen most rögtön,
mondtam. Belano ránk nézett, és azt mondta, hogy ne is álmodjak róla. Először elmegyünk a
nogalesi könyvtárba, aztán – úgy, ahogy azt terveztük – visszamegyünk Hermosillóba, hogy
folytassuk a kutatást. Lima egyetértett vele. Tetszik, hogy ilyen csökönyös marha vagy,
mondta. Így aztán befejezték a reggelit (sem Lupe, sem én nem tudtam már többet enni),
utána pedig otthagytuk a kávézót, beszálltunk az Impalába, és kiraktuk Belanót a könyvtár
bejáratánál. Bátorság, basszus, ne lássatok kísérteteket, mondta, mielőtt eltűnt volna. Lima
egy darabig még bámulta a könyvtár kapuját, mintha azon gondolkodna, mit válaszoljon
Belanónak, aztán sebességbe tette a kocsit. Te láttad, Ulises, mondta Lupe, ő volt az. Azt
hiszem, ő, felelte Lima. Mit fogunk csinálni, ha megtalál?, kérdezte Lupe. Lima nem
válaszolt. Leállítottuk a kocsit egy kihalt utcában, egy középosztálybeli negyedben, ahol a
környéken nem láttunk sem bárokat, sem boltokat, kivéve egy zöldség-gyümölcsöst, Lupe
pedig nekiállt részleteket mesélni a gyerekkorából, aztán én is elmeséltem pár történetet abból
az időből, amikor gyerek voltam, csak hogy gyorsabban teljen a várakozás, nem másért, és
bár Ulises nem szólt egyetlen szót sem, hanem a volán mellől ki sem szállva nekiállt olvasni,
azért érezni lehetett, hogy figyel ránk, mert néha fölemelte a fejét, ránk nézett és mosolygott.
Amikor elmúlt dél, elmentünk Belanóért. Lima leállt egy közeli tér környékén, és azt mondta,
hogy menjek oda a könyvtárhoz, ő Lupéval az Impalában marad, ha esetleg fölbukkanna
Alberto, és menekülniük kéne. Sietve tettem meg a négysaroknyi utat, amely elválasztott a
könyvtártól, nem néztem se jobbra, se balra. Belano egy hosszú, fából készült, az évek során
megsötétedett asztal mellett ült, előtte Nogales helyi újságának tömérdek bekötött évfolyama.
Amikor megérkeztem, fölemelte a fejét – ő volt a könyvtár egyetlen vendége –, és egy intéssel
jelezte, hogy menjek, üljek le mellé.

Január 21.
Abból a gyászportréból, amelyet a nogalesi újság közölt annak idején Pepin Avellanedáról,
csak Cesárea Tinajero képe maradt meg bennem, ahogy egy lehangoló sivatagi úton gyalogol,
kéz a kézben a törpe torreádorral, ugyanakkor ez a törpe torreádor harcol, hogy ne menjen
össze még jobban, harcol, hogy nőjön, és apránként ténylegesen nőni kezd, amíg el nem éri az
egy méter hatvanat, tegyük föl, és aztán eltűnik.

Január 22.
El Cubóban vagyunk. Hogy Nogalesből eljusson az ember El Cubóba, le kell menni az
autópályán Santa Anáig, onnan aztán nyugatra, Santa Anától Pueblo Nuevóig, Pueblo
Nuevótól Altarig, Altartól Caborcáig, Caborcától San Isidróig, San Isidrótól tovább kell
menni a Sonoytáig, az arizonai határig vezető úton, de még előbb le kell fordulni egy földútra,
és menni kábé huszonöt-harminc kilométert. A nogalesi újság a torreádor „hű batárnőjéről, El
Cubo áldozatkész tanítónőjéről” beszélt. A faluban elmegyünk az iskolához, de elég egyetlen
pillantás, hogy rájöjjünk, hogy 1940 után épült. Itt biztosan nem tanított Cesárea Tinajero. Ha
viszont kaparászunk egy kicsit az iskola alatt, megtalálhatjuk a régi iskolát.
Beszélünk a tanítónővel, ő tanítja a gyerekeket spanyolul és papagóul. A papagók
Arizonában és Sonorában élnek. Megkérdezzük a tanítónőtől, hogy ő papagó-e. Nem, nem az.
Guaymasi vagyok, mondja, a papuskám majo indián volt. Megkérdezzük, miért tanít
papagóul. Azért, hogy ne tűnjön el a nyelv, mondja. Mexikóban nagyjából kétszáz papagó
maradt. Az tényleg nagyon kevés, ismerjük el. Arizonában kábé tizenhatezren vannak, de
Mexikóban csak kétszázan. És El Cubóban hány papagó maradt? Kábé húsz, mondja a
tanítónő, de nem számít, én folytatom tovább. Aztán elmeséli, hogy a papagók nem így
nevezik magukat, hanem ódhemnek, a pimák saját neve óob, a seriké konkáak. Elmondjuk,
hogy voltunk Bahía Kinóban, Punta Chuecában meg El Dólarban, és hallottuk, hogy a
halászok seri népdalokat énekelnek. A tanítónő mintha meglepődne. A konkáak, mondja, alig
vannak hétszázan, talán annyian se, és nem foglalkoznak halászattal. Pedig azok a halászok,
mondtuk, megtanultak egy seri népdalt. Az lehet, mondja a tanítónő, bár az a valószínűbb,
hogy becsapták magukat. Később meghívott minket, hogy ebédeljünk nála. Egyedül él.
Megkérdezzük, hogy nem szeretne-e elköltözni Hermosillóba vagy a fővárosba. Azt feleli,
hogy nem. Szereti ezt a helyet. Aztán meglátogatunk egy papagó indián öregasszonyt, aki egy
kilométerre lakik El Cubótól. Az öregasszony háza vályogból készült. Három szobája van,
kettő üres, egyben pedig ő lakik az állataival. A szag viszont alig érzékelhető, kisöpri az üveg
nélküli ablakokon befújó sivatagi szél.
A tanítónő elmagyarázza az öregasszonynak az anyanyelvén, hogy Cesárea Tinajeróról
szeretnénk megtudni pár dolgot. Az öregasszony végighallhatja a tanítónőt, majd ránk néz, és
azt mondja: juj. Belano és Lima összenéz egy másodpercre, és biztos vagyok benne, hogy az a
kérdés jár a fejükben, hogy ez a juj most jelent valamit papagóul, vagy pusztán az a fölkiáltás,
amelyre mindannyian gondolunk. Jó természete volt, mondja az öregasszony. Egy jó emberrel
élt együtt. Mindketten jó emberek voltak. A tanítónő ránk néz és mosolyog. Milyen volt az az
ember?, kérdezi Belano, közben különböző magasságokat mutat a kezével. Középtermetű,
feleli az öregasszony, elég sovány, középtermetű, elég világos szemű. Ilyen világos?, kérdezi
Belano, és levesz a falról egy mandulabarna faágat. Olyan világos, feleli az öregasszony.
Ilyen középtermetű?, kérdezi Belano, miközben a mutatóujjával egy meglehetősen alacsony
termetet mutat. Olyasmi, középtermetű, feleli az öregasszony. És Cesárea Tinajero?, kérdezi
Belano. Egyedül, mondja az öregasszony, az emberével ment el, de egyedül tért vissza.
Mennyi ideig volt itt? Az iskola idején, jó tanítónő, feleli az öregasszony. Egy évig?, kérdezi
Belano. Az öregasszony úgy néz Belanóra és Limára, mintha nem is látná őket. Lupéra
szeretettel néz. Kérdez tőle valamit papagóul. A tanítónő fordít: melyik közülük az embered?
Lupe mosolyog, nem látom, a hátam mögött áll, de tudom, hogy mosolyog, és azt feleli, egyik
sem. Cesáreának sem volt embere, mondja az öregasszony. Egy nap kísérettel ment el, de
egyedül jött vissza. Azután is tanítónő maradt?, kérdezi Belano. Az öregasszony mond
valamit papagóul. Az iskolában lakott, fordítja a tanítónő, de már nem tanított. Most jobb
világ van, mondja az öregasszony. Na persze, mondja a tanítónő. És aztán mi történt? Az
öregasszony pagagóul beszél, olyan szavakat fűz egymás után, amelyeket csak a tanítónő ért
meg, de közben ránk néz, és a végén elmosolyodik. Egy darabig még az iskolában lakott,
aztán elment, mondja a tanítónő. Úgy fest, hogy egészen lefogyott, csontsovány lett, de nem
vagyok benne teljesen biztos, néha összekeveri a dolgokat, mondja a tanítónő. Másfelől
számba véve, hogy nem dolgozott, és nem kapott fizetést, szerintem nem lenne különös, ha
lefogyott volna, mondja a tanítónő. Nem hiszem, hogy sok pénze jutott ételre. Evett, mondja
az öregasszony hirtelen, mire mindannyian összerezzenünk. Én adtam neki enni, az anyukám
adott neki enni. Csont és bőr volt. A szeme beesett. Olyan volt, mint egy korallsikló.
Korallsikló?, kérdezi Belano. Micruroides euryxanthus, feleli a tanítónő, egy mérges kígyó.
Látszik, hogy jó barátnők voltak, mondja Belano. És mikor ment el? Egy idő után, feleli az
öregasszony, de nem mondja meg pontosan, hogy mennyi időre is gondol. A papagók
számára, mondja a tanítónő, nagyjából ugyanolyan értelmetlen, hogy ennyi vagy annyi ideig
tart valami, mint hogy ennyire vagy annyira örökkévaló. És milyen állapotban volt, amikor
elment?, kérdezi Belano. Vékony volt, mint egy korallsikló, felelte az öregasszony.
Később, még valamivel azelőtt, hogy beesteledett volna, az öregasszony elkísért minket
El Cubóba, hogy megmutassa a házat, ahol Cesárea Tinajero lakott annak idején. A közelében
volt néhány karám – mindegyik a végét járta, a karámrudak elkorhadtak –, mellette pedig egy
viskó, ahol valószínűleg földművelő szerszámokat tartottak, bár most éppen üres volt. A ház
kicsi volt, egy kiszáradt udvaron állt, és amikor megérkeztünk, fény szűrődött ki az egyetlen
utcára nyíló ablakán. Bekopogunk?, kérdezte Belano. Nincs semmi értelme, mondta Lima.
Így aztán visszafordultunk, a dombok között elgyalogoltunk a papagó öregasszony házához,
megköszöntünk mindent, amit értünk tett, aztán jó éjszakát kívántunk neki, és egymagunkban
visszamentünk El Cubóba, bár tulajdonképpen ő volt az, aki egyedül maradt.
Aznap este a tanítónő házában aludtunk. Vacsora után Lima nekiállt William Blake-et
olvasni, Belano elment sétálni egyet a tanítónővel a sivatagban, és amikor visszajöttek,
bezárkóztak a tanítónő szobájába, mi pedig Lupéval elmosogattunk, aztán kimentünk, és a
csillagokat figyelve elszívtunk egy cigarettát, aztán szeretkeztünk az Impalában. Amikor
visszamentünk a házba, Lima már ott aludt a földön, a könyvvel a kezében, és a tanítónő
szobájából kihallatszó ismerős moraj jelezte, hogy sem ő, sem Belano nem fog már föltűnni
az este hátralevő részében. Így aztán betakartuk Limát egy pokróccal, megágyaztunk
magunknak a földön, és lekapcsoltuk a villanyt. Reggel nyolckor a tanítónő bement a
szobájába, és fölébresztette Belanót. A vécé a hátsó udvaron volt. Amikor visszajöttem, az
ablakok már nyitva voltak, és az asztalon fűszeres kávé gőzölgött.
Az utcán búcsúztunk el. A tanítónő nem akarta, hogy elvigyük a kocsival az iskoláig. A
visszaúton Hermosillóba már nemcsak olyan érzésem volt, hogy jártunk már ezen a kibaszott
vidéken, hanem hogy itt is születtem.

Január 23.
Meglátogattuk a Sonorai Kulturális Intézetet, a Nemzeti Indiánügyi Intézetet, a Népi Kultúrák
Főigazgatóságát (Sonorai Területi Kirendeltség), az Oktatásügyi Nemzeti Tanácsot, az
Oktatásügyi Minisztérium Irattárát (Sonorai Térség), a Nemzeti Antropológiai és Történeti
Intézetet (Sonorai Területi Központ), és a Pilo Yáñez Bikaviadalklubot másodszor. Csak
ebben az utolsóban láttak minket szívesen. Cesárea Tinajero nyomai fölbukkannak, majd
eltűnnek. Hermosillo égboltja vérvörös. Belanótól elkérték a papírokat, a papírjait, amikor
szerette volna megnézni a falusi tanítók régi nyilvántartó könyveit, amelyekben benne kell
lennie, milyen sors várt Cesáreára, miután elhagyta El Cubót. Belano papírjai nincsenek
rendben. Az egyetem egyik titkárnője azt mondta, hogy kevesebbért is kitoloncolhatnák.
Hova?, kiabálta Belano. Hát, a hazájába, fiatalember, válaszolta a titkárnő. Nem tud olvasni?,
mondta Belano, nem látta, hogy az áll ott, hogy chilei vagyok?, az is jobb lenne, ha itt helyben
főbe lőnének! Kihívták a rendőrséget, mi pedig futva távoztunk. Fogalmam sem volt róla,
hogy Belano illegálisan van az országban.

Január 24.
Belano napról napra idegesebb, Lima pedig egyre inkább magába fordul. Ma láttuk Albertót
meg a rendőr barátját. Belano nem látta vagy nem akarta látni. Lima látta, neki viszont
mindegy. Csak Lupét és engem nyugtalanít (de nagyon) az előre látható összecsapás a volt
stricijével. Nincs komoly baj, mondta Belano, hogy megspórolja a vitát, végül is kétszeres
túlerőben vagyunk. Én olyan ideges voltam, hogy elkezdtem nevetni. Nem vagyok gyáva, de
nincsenek öngyilkos hajlamaim sem. Nekik van fegyverük, mondta Lupe. Nekem is, felelte
Belano. Aznap délután engem küldtek el az Oktatásügyi Irattárba. Azt mondtam, hogy cikket
írok egy mexikóvárosi folyóiratnak a harmincas évek sonorai falusi iskoláiról. Milyen fiatalka
a riporter, mondták a titkárnők, miközben a körmüket festették. A következő nyomra
bukkantam: Cesárea Tinajero 1930-tól 1936-ig volt tanítónő. Az első állása El Cubóban volt.
Később tanított Hermosillóban, Pitiquitóban, Bábacóban és Santa Teresában. Azután kikerült
Sonora állam tanítói testületéből.

Január 25.
Lupe szerint Alberto már tudja, hol vagyunk, melyik panzióban lakunk, milyen kocsival
közlekedünk, és csak a kedvező alkalmat várja, hogy meglepetésszerűen lecsapjon ránk.
Megnéztük az hermosillói iskolát, ahol Cesárea dolgozott korábban. Érdeklődtünk a
harmincas évek öreg tanítói után. Megadták az akkori igazgató címét. A háza a régi állami
börtön mellett volt. Az épület kőből készült. Három szintje van, és a tornya magasabb az
összes többi őrtoronynál, ami nyomasztó érzést kelt a szemlélőben. Az örökkévalóságnak
épült, mondta az igazgató.

Január 26.
Elutaztunk Pitiquitóba. Ma Belano azt mondta, hogy talán az lenne a legjobb, ha
visszamennénk a fővárosba. Limának mindegy. Azt mondja, hogy eleinte fárasztó volt annyit
vezetnie, de most már hozzászokott a volánhoz. Sőt, amikor alszik, még akkor is azzal
álmodik, hogy ugyanezeken az utakon vezeti Quim Impaláját. Lupe nem említi, hogy vissza
kellene mennünk a fővárosba, de azt mondja, hogy a legjobb lenne elrejtőznünk. Én nem
akarok elválni tőle. De terveim sincsenek. Akkor hát, előre, mondja Belano. Amikor
előrehajolok az anyósüléshez, hogy kérjek tőle egy cigit, észreveszem, hogy remeg a keze.

Január 27.
Pitiquitóban nem találtunk semmit. Egy darabig ácsorogtunk a Caborcába vezető út mellett,
ami elágazik El Cubo felé, azon gondolkodtunk, hogy meglátogassuk-e újra a tanítónőt vagy
sem. Belanóé volt az utolsó szó, mi pedig türelmesen vártunk, és közben az utat figyeltük, az
autókat, amelyek nagy ritkán elhúztak mellettünk, a vakítóan fehér felhőket, amelyeket a
Csendes-óceán felől hozott a szél. Míg aztán Belano azt mondta, hogy menjünk Bábacóba,
Lima pedig szó nélkül ráadta a gyújtást, jobbra kanyarodott, és már ott sem voltunk.
Az út hosszú volt, és olyan helyeken jártunk, ahol azelőtt még soha, bár a déjà vu érzése,
legalábbis bennem, végig jelen volt. Pitiquitóból Santa Anába mentünk, ott pedig
fölhajtottunk az autópályára. A pályán elmentünk Hermosillóig. Hermosillónál rátértünk arra
az útra, amelyik Mazatán felé visz, keletre, majd Mazatántól La Estrelláig. Onnantól kezdve
elfogyott az aszfaltút, és földutakon mentünk tovább Bacanoráig, Sahuaripáig és Bábacóig. A
bábacói iskolából visszaküldték minket Sahuaripába – ez volt az önkormányzati székhely
–, mert nagy valószínűséggel ott találhatók a nyilvántartások. De úgy tűnt, mintha a bábacói
iskolát, a harmincas évek bábacói iskoláját elsöpörte volna egy hurrikán. Ahogy az első pár
napban, megint a kocsiban aludtunk. Éjszakai zajok: farkaspókok, skorpiók, ezerlábúak,
tarantulák, fekete özvegyek, óriásvarangyok. Mindegyik mérgező, mindegyik halálos. Alberto
jelenléte (helyesebb lenne azt írnom, közelsége) egyes pillanatokban olyan valós, mint az
éjszakai zajok. Bábaco külterületén – ahova nem tudom, miért, de visszamentünk elalvás előtt
a kocsi bekapcsolt világításánál beszélgetünk mindenféléről, csak Alberto nem kerül szóba.
Beszélgetünk a fővárosról, beszélgetünk a francia költészetről. Aztán Lima lekapcsolja a
világítást. Bábacóban is sötét van.

Január 28.
És ha találkozunk Albertóval Santa Teresában?

Január 29.
Ezt találtuk: egy még ma is aktív tanítónő elmeséli, hogy ismerte Cesáreát. 1936-ban
találkoztak először, a beszélgetőpartnerünk akkor húszéves volt. Ő abban az évben kapta meg
a helyet, és Cesárea is alig pár hónapja tanított az iskolában, ezért aztán természetes volt,
hogy összebarátkozzanak. Nem hallott róla, mi történt a torreádor Avellanedával, és nem
tudott semmilyen más férfiról sem. Amikor Cesárea abbahagyta a tanítást, sokáig nem értette,
de elfogadta, úgy gondolta, ez is csak egy olyan különcség, amely egyedivé tette a barátnőjét.
Egy időre, hónapokra, talán egy évre eltűnt. De egy reggel ott találta az iskola ajtajában,
és fölélesztették a barátságukat. Akkoriban Cesárea harmincöt-harminchat éves lehetett, ő
pedig azt gondolta róla – még ha erre most nem is büszke –, hogy vénlány. Sikerült munkát
találnia Santa Teresa első konzervgyárában. Egy szobában lakott a calle Rubén Daríóban, ami
akkoriban a peremvidékhez tartozott, és egy egyedülálló nő számára veszélyes volt és kevéssé
ajánlott. Hogy tudott-e róla, hogy Cesárea költő? Nem tudta. Amikor még mindketten az
iskolában dolgoztak, gyakran látta, hogy az üres osztályteremben ülve egy nagyon vastag,
fekete borítójú füzetbe ír valamit, ami mindig nála volt. Arra gondolt, hogy valószínűleg
napló. És abban az időben, amikor Cesárea a konzervgyárban dolgozott, ha találkoztak Santa
Teresa központjában, hogy moziba menjenek, vagy elkísérje vásárolni, ő pedig késve érkezett,
mindig úgy talált rá Cesáreára, hogy épp egy fekete borítójú füzetbe írt valamit, a füzet olyan
volt, mint az előző, csak kisebb, misekönyvhöz hasonlított, és a barátnője betűi, azok az
egészen apró betűk úgy siklottak a lapjain, mint a támadásba lendülő rovarok. Soha nem
olvasott föl neki semmit. Egyszer megkérdezte, miről ír, és Cesárea azt válaszolta, hogy egy
görög nőről. A görög nő neve Hüpatia volt. Idővel kikereste a nevet egy lexikonból, és
megtudta, hogy Hüpatia alexandriai filozófus volt, akit 415-ben megöltek a keresztények. Azt
gondolta, talán túlságosan elhamarkodottan, hogy Cesárea azonosult Hüpatiával. Nem
kérdezett tőle semmi mást, vagy ha mégis, akkor azt már elfelejtette.
Szerettük volna megtudni tőle, hogy Cesárea szokott-e olvasni, és emlékszik-e pár címre.
Valóban, sokat olvasott, de a tanítónő nem emlékezett egyetlenegyre sem azok közül a
könyvek közül, amelyeket Cesárea a könyvtárból vett ki, és amelyeket mindenfelé
széthagyott. Reggel nyolctól este hatig dolgozott a konzervgyárban, ezért aztán nem jutott túl
sok ideje az olvasásra, de a tanítónőnek az a gyanúja, hogy az alvásból csípett le órákat, hogy
az olvasásnak szentelhesse őket. Aztán a konzervgyárnak be kellett zárnia, és Cesárea egy
ideig munka nélkül maradt. Ez 1945 körül történt. Egy este, mozi után elkísérte a bérelt
szobájáig. Addigra a tanítónő már megházasodott, és kevesebbet találkozott Cesáreával, mint
régen. Még csak egyszer járt azelőtt a calle Rubén Daríó-i szobában. A férje, aki szent ember
volt, nem nézte jó szemmel, hogy Cesáreával barátkozik. A calle Rubén Darío akkoriban úgy
nézett ki, mint egy kanális, ahol Santa Teresa összes mocska kiköt. Volt arrafelé pár
pulquería, ahol hetente legalább egyszer véres szóváltás tört ki; a bérházak szobáit állás
nélküli munkások vagy a városba nemrég beköltözött földművesek foglalták el; a gyerekek
többsége nem járt iskolába. A tanítónő tisztában volt ezzel, mert Cesárea személyesen vitt el
közülük néhányat az iskolájába, hogy beírassa őket. Lakott még ott néhány kurva meg a
stricijeik. Nem volt ajánlatos arra járni egy tisztességes nő számára (talán az hangolta Cesárea
ellen a tanítónő férjét, hogy ilyen helyen él), és ezt eddig csak azért nem vette észre, mert első
alkalommal a házasságkötése előtt járt ott, amikor – a saját szavaival élve – még ártatlan és
elővigyázatlan volt.
De ez a második látogatás másmilyen volt. A szegénység és a calle Rubén Darío
elhanyagoltsága halálos fenyegetésként zúdult rá. A szoba, ahol Cesárea lakott, tiszta volt és
rendezett – ahogy az elvárható egy volt tanítónőtől –, mégis sugárzott belőle valami, amitől
összeszorult a szíve. A szoba kegyetlen bizonyítéka volt annak a már-már leküzdhetetlen
távolságnak, amely közte és a barátnője között feszült. Nem arról volt szó, hogy a szoba
rendetlen vagy büdös lett volna (ahogy Belano kérdezte), vagy hogy a szegénység átlépte
volna a tisztes szegénység határát, vagy hogy a calle Rubén Darío piszkából jutott volna
Cesárea szobájának minden sarkába, a dolog ennél sokkal megfoghatatlanabb volt, mintha a
valóság kifordult volna magából abban az elveszett szobában, vagy, ami még rosszabb,
mintha az idő múlásával valaki – Cesárea, ki más? – öntudatlanul meghajlította volna a
valóságot. Sőt volt még egy ennél is rosszabb lehetőség: hogy Cesárea tudatosan fordította ki
magából a valóságot.
Mit látott a tanítónő? Látott egy vaságyat, egy papírokkal teli asztalt, amelyen két
kupacban, halomban állt több mint húsz fekete borítójú füzet, látta Cesárea ruháit, ahogy a
szobában faltól falig kihúzott kötélen lóg az a kevés, amije volt, egy indián szőnyeget, egy
gyertyatartót, és a gyertyatartón egy paraffin főzőlapot, három könyvtári könyvet, a címükre
nem emlékszik, egy pár lapos sarkú cipőt, egy fekete harisnyát, amely az ágy alól lógott ki,
egy bőrkoffert az egyik sarokban, egy feketére festett szalmakalapot, amely az ajtó mögé
szögelt picike fogason lógott, és ételt: látott egy darab kenyeret, egy kávétartót meg egy
cukortartót, látott egy fél tábla csokoládét, amellyel Cesárea megkínálta, de ő visszautasította,
és látta a fegyvert: egy csontmarkolatú rugós kést, amelynek a Caborca szó volt a pengéjébe
vésve. Amikor pedig megkérdezte Cesáreát, hogy mire kell neki a kés, ő azt felelte, hogy
halálosan megfenyegették, aztán elnevette magát, de úgy, idézte föl a tanítónő, hogy a hangja
kitört a szoba négy fala közül, ki a lépcsőházból, és elérte az utcát, ahol aztán elhalt. A
tanítónő a következő pillanatban úgy érezte, hogy a calle Rubén Daríóra rászakad a hirtelen,
tökéletesen megszerkesztett csönd, a rádiók szinte elhallgattak, az ott élők diskurálása hirtelen
elhalkult, és csak Cesárea hangja maradt. Aztán a tanítónő meglátta, vagy látni vélte a falon a
konzervgyár alaprajzát. És miközben hallgatta, milyen mondandója van Cesáreának, aki nem
dadogott, de nem is hadart, hallgatta a szavait, melyeket jobb szeretne elfelejteni, mégis
tökéletesen emlékszik rájuk, sőt érti is őket, most már érti, a tanítónő szeme bejárta a
konzervgyár alaprajzát, amelyet Cesárea rajzolt – bizonyos részeit nagyon alaposan és
részletesen, másokat bizonytalanul és elnagyolva – és látott el széljegyzetekkel, bár néha a
betűi olvashatatlanok voltak, máshol csupa nagybetű, sőt felkiáltójelekkel is ellátta a
szöveget, mintha Cesárea a saját készítésű térképével megtalálta volna önmagát a munkában,
vagy olyan vonásaira talált volna rá, amelyeket korábban nem ismert. Ezután, bár nem volt
hozzá kedve, a tanítónőnek muszáj volt leülnie az ágy szélére, és muszáj volt becsuknia a
szemét, és úgy hallgatnia tovább Cesárea szavait. Sőt bár egyre rosszabbul érezte magát, volt
lélekjelenléte megkérdezni, hogy mi célból rajzolta meg a gyár alaprajzát. És bár Cesárea
mondott valamit a küszöbönálló időkről, a tanítónőnek az volt a gyanúja, hogy ha Cesárea
ennyi időt szánt az értelmetlen alaprajz elkészítésére, akkor annak nem volt más oka, mint az
egyedüllét. De Cesárea a hamarosan beköszöntő időkről beszélt, a tanítónő pedig, mielőtt
témát váltott volna, megkérdezte, mégis, milyen idők azok, és mikor érkeznek. Cesárea erre
megjelölt egy dátumot: nagyjából úgy 2600-ban. Kicsivel kétezer-hatszáz után. És miután
hallotta, milyen nevetést, elfojtott, alig hallható kacajt vált ki a tanítónőből ez a kósza dátum,
Cesárea ismét fölnevetett, de ezúttal a mennydörgő nevetés megmaradt saját szobája határain
belül.
Attól a pillanattól kezdve, idézi föl a tanítónő, csökkenni kezdett a Cesárea szobájában
vibráló feszültség – amelyet persze, lehet, hogy csak ő érzett –, míg végül teljesen föloldódott.
Aztán hazament, és legközelebb csak két héttel később látta Cesáreát. Cesárea akkor mondta
el neki, hogy elmegy Santa Teresából. Búcsúajándékot is hozott, az egyik fekete borítójú
füzetét, valószínűleg a legvékonyabbat közülük. Megvan még?, kérdezte Belano. Nem, már
nincs meg. A férje elolvasta és kidobta a szemétbe. Vagy egyszerűen elveszett, most nem
ugyanabban a házban laknak, mint akkor, és az apró tárgyak néha elvesznek a költözéskor. De
elolvasta a füzetet?, kérdezte Belano. Igen, elolvasta, lényegében a mexikói oktatási
rendszerről szóló jegyzetekből állt, néhány közülük nagyon átgondolt volt, mások totálisan
nem helyénvalóak. Cesárea gyűlölte Vasconcelost, bár néha ez a gyűlölet inkább szerelemnek
tűnt. Volt köztük egy terv az írástudatlanság tömeges fölszámolására, de a tanítónő alig
értette, mert a jegyzetek kaotikusak voltak, az olvasmánylisták a gyerekek, kamaszok és fiatal
felnőttek számára pedig ellentmondtak egymásnak, ha nem feszült éppen köztük
kibékíthetetlen ellentét. Például: a gyerekeknek szánt első olvasmánylistán ott szerepeltek La
Fontaine és Ezópus fabulái, a második listából viszont eltűnt La Fontaine. A harmadik listán
föltűnt egy népszerű könyv az Egyesült Államok gengszterharcairól – ezt az olvasmányt talán,
de csak talán, a kamaszok számára javasolta, ugyanakkor semmiképp sem a gyerekek számára
–, mely rögtön el is tűnt a negyedik listáról, hogy átadja a helyét egy középkori
mesegyűjteménynek. Az összes listán szerepelt A kincses sziget Stevensontól, és az Aranykor
Martítól, e könyveket a tanítónő inkább a kamaszok számára tartotta megfelelőnek.
Ez után a találkozó után sokáig nem hallott róla semmit. Meddig?, kérdezte Belano.
Évekig, felelte a tanítónő. Aztán egy nap megint találkoztak. A Santa Teresa-i búcsún történt,
amikor a város megtelt az állam minden szögletéből érkező vásározókkal.
Cesárea egy gyógyfüves pult mögött állt. A tanítónő elment mellette, de mivel a férje
társaságában volt, meg egy baráti házaspárral, szégyellt köszönni neki. Vagy talán nem is
szégyen volt, hanem félénkség. Sőt az is lehet, hogy nem szégyen volt, és nem is félénkség:
egyszerűen nem akarta elhinni, hogy az a gyógyfüveket áruló nő az ő régi barátnője lehet.
Cesárea sem ismerte föl őt. Az asztala mögött ült – az asztal egy széles palló volt négy
faládán –, és egy asszonysággal beszélt az eladó portékájáról. Megváltozott a külseje: kövér
volt, mérhetetlenül kövér, és bár a tanítónő nem látott egyetlen ősz tincset sem, amely
elcsúfította volna a fekete haját, a szeme körül iszonyú mély ráncok és karikák voltak, mintha
hónapokig, vagy talán évekig elhúzódott volna a Santa Teresába, a Santa Teresa-i búcsúba
tartó útja.
A tanítónő másnap egyedül is visszament, és Cesárea megint ott volt. Most éppen állt, és
sokkal nagyobbnak tűnt, mint az emlékezetében. Legalább százötven kilót nyomhatott, és egy
bokáig érő szürke szoknyát viselt, ami még jobban kiemelte a kövérségét. A meztelen karja
farönkhöz hasonlított. A nyakát hatalmas toka rejtette el, de a feje még megőrizte Cesárea
Tinajero fejének nemességét: nagy feje volt, kiugró csontokkal, boltozatos koponyával és
magas, tiszta homlokkal. Az előző nappal ellentétben a tanítónő most odament hozzá, és jó
napot kívánt. Cesárea ránézett, de nem ismerte meg, vagy úgy tett, mintha nem ismerné meg.
Én vagyok az, mondta a tanítónő, a barátnőd, Flora Castañeda. A név hallatán Cesárea
összeráncolta a homlokát, és újra fölállt. Megkerülte a gyógyfüves pallót, és odament hozzá,
mintha nem látná jól olyan messziről. A vállára tette a kezét (a két mancsát, mondta a
tanítónő), és pár másodpercig az arcát fürkészte. Jaj, Cesárea, milyen feledékeny vagy, szólalt
meg a tanítónő, hogy mondjon valamit. Cesárea csak ekkor mosolyodott el (bambán, tette
hozzá a tanítónő), és azt felelte, hogy persze, hogy is felejthette volna el. Aztán beszélgettek
egy kicsit, mindketten leültek az asztal mögé, a tanítónő egy kinyitható székre, Cesárea pedig
egy ládára, mintha együtt szolgálnák ki a vevőket a gyógyfüves pultocskánál. És bár a
tanítónő hamar rájött, hogy nem sok mondanivalójuk van egymásnak, elmesélte Cesáreának,
hogy már van három gyereke, és hogy még mindig az iskolában dolgozik, de mesélt más,
abszolút jelentéktelen, Santa Teresában történt eseményekről is. Aztán eszébe jutott, hogy
megkérdezi Cesáreától, vajon megházasodott-e, vannak-e gyerekei, de végül egyetlen kérdést
sem sikerült megfogalmaznia, mert magától rájött, hogy nem házasodott meg és gyerekei
sincsenek, így aztán beérte azzal, hogy megkérdezze, hol lakik, Cesárea pedig azt felelte,
hogy olykor Villaviciosában, máskor El Palitóban. A tanítónő tudta, hol van Villaviciosa, bár
még sosem járt arra, de El Palitóról akkor hallott először. Megkérdezte, hogy merre van ez a
falu, Cesárea pedig azt válaszolta, hogy Arizonában. A tanítónő erre elnevette magát. Azt
mondta, hogy mindig is az volt a gyanúja, hogy Cesárea az Egyesült Államokban fog kikötni.
És ennyi. Elbúcsúztak. Másnap a tanítónő nem ment ki a vásárra, de egész nap azon
gondolkodott, illendő lenne-e meghívni magukhoz Cesáreát ebédre. Megbeszélte a férjével,
vitatkoztak, de ő győzött. Másnap egészen korán visszament a vásárba, de amikor odaért,
Cesárea pultjánál egy kendőárus asszony ült. Soha többé nem találkoztak.
Belano megkérdezte, hogy mit gondol, lehet, hogy Cesárea meghalt? Elképzelhető,
mondta a tanítónő.
Ennyi. A beszélgetés után Belano és Lima hosszú órákra a gondolataiba merült. A Hotel
Juárezben szálltunk meg. Este mind a négyen összegyűltünk Lima és Belano szobájában, és
megbeszéltük, hogy mit fogunk csinálni. Belano azt mondta, hogy először menjünk el
Villaviciosába, aztán majd meglátjuk, hogy visszafordulunk-e a fővárosba, vagy
továbbmegyünk El Palitóba. El Palitóval az a gond, hogy ő nem léphet be az Egyesült
Államokba. Miért?, kérdezte Lupe. Mert chilei vagyok, felelte. Engem sem fognak beengedni,
mondta Lupe, pedig nem vagyok chilei. García Maderót sem. Engem miért nem?, kérdeztem.
Van valakinél útlevél?, kérdezte Lupe. Senkinél nem volt, kivéve Belanót. Este Lupe moziba
ment. Miután megérkezett a szállodába, azt mondta, hogy nem akar visszamenni a fővárosba.
És mit fogsz csinálni?, kérdezte Belano. Sonorában maradok vagy átmegyek az Egyesült
Államokba.

Január 30.
Tegnap éjszaka ránk találtak. Lupéval a szobánkban dugtunk, amikor kinyílt az ajtó, és
belépett Ulises Lima. Öltözzetek gyorsan, mondta, Alberto a recepción beszélget Arturóval.
Szó nélkül azt tettük, amit mondott. Műanyag zsákokba pakoltuk a cuccunkat, és lementünk a
földszintre, közben igyekeztünk nem zajt csapni. A hátsó ajtón távoztunk. A sikátorban sötét
volt. Menjünk el a kocsiért, mondta Lima. Az avenida Juárezen nem volt egyetlen lélek sem.
Elgyalogoltunk a szállodától háromutcányira, ott parkolt az Impala. Lima attól tartott, hogy
lesz valaki a kocsinál, de a környék kihalt volt, így útra keltünk. Elmentünk a Hotel Juárez
mellett. Az utcáról látszott a recepció egyik fele, és a szálloda bárjának kivilágított kirakata.
Ott volt Belano, vele szemben pedig Alberto. Az Albertót kísérő rendőrt nem láttuk semerre.
Viszont Belano sem látott minket, Lima pedig úgy érezte, hogy nem lenne bölcs dolog
dudálni. Mentünk egy kört a háztömb körül. A pribék, mondta Lupe, valószínűleg fölment a
szobánkba. Lima ingatta a fejét. Sárga fény vetült Belano és Alberto fejére. Belano beszélt, de
éppúgy beszélhetett volna a másik is. Nem látszottak dühösnek. Amikor ismét arra jártunk,
már mindketten rágyújtottak. Söröztek és dohányoztak. Mint két barát. Belano beszélt: úgy
mozgatta a bal kezét, mintha egy várat vagy egy nő sziluettjét rajzolná le. Alberto nem vette
le róla a szemét, és néha elmosolyodott. Dudálj egyet!, mondtam. Mentünk még egy kört.
Amikor ismét föltűnt a Hotel Juárez, Belano épp kinézett az ablakon, Alberto pedig a
szájához emelt egy doboz Tecatét. Egy férfi és egy nő vitatkozott a szálloda bejáratánál.
Alberto rendőr barátja egy kocsi motorháztetejére támaszkodva figyelte őket, nagyjából tíz
méterről. Lima háromszor dudált, és lassított. Belano már előbb meglátott minket.
Megfordult, odament Albertóhoz, mondott neki valamit, mire Alberto megragadta az ingénél
fogva, de Belano taszított rajta egyet, és futásnak eredt. Amikor megjelent a szálloda
kijáratában, a rendőr elindult felé, közben pedig az egyik kezével benyúlt a kabátjába. Lima
dudált még hármat, és nagyjából húsz méterre a Hotel Juáreztől megállt az Impalánkkal. A
rendőr elővette a pisztolyát, de Belano futott tovább. Lupe kinyitotta a kocsi ajtaját. Alberto
megjelent a szálloda előtti járdán, pisztollyal a kezében. Én azt reméltem, hogy a kése lesz
nála. Abban a pillanatban, amikor Belano beszállt a kocsiba, Lima gázt adott, és
villámgyorsan odébbálltunk Santa Teresa gyéren kivilágított utcáin. Nem tudni, hogyan, de
Villaviciosa felé indultunk, amit mindannyian jó jelnek véltünk. Hajnali három körül viszont
már teljesen eltévedtünk. Kiszálltunk a kocsiból, hogy kinyújtóztassuk a lábunkat, és semerre
sem látszott semmiféle fény. Soha nem láttam még annyi csillagot az égen.
Az Impalában aludtunk. Reggel nyolckor, a hidegtől elgémberedve ébredtünk. Csak
körözünk, körözünk a sivatagban, de nem találunk egyetlen falut, vagy akár egy nyomorult
ideiglenes tábort sem. Párszor eltévedünk a kopár dombok között. Néha az út szakadékok és
szirtek között vezet, máskor újra leereszkedünk a sivatagba. Erre jártak a császári seregek
1865-ben és ’66-ban. Miksa császár seregének puszta említésétől meg kell szakadnunk a
nevetéstől. Belano és Lima – ők már azelőtt, hogy Sonorába utaztak volna, hallottak valamit
az állam történetéről – azt mondják, hogy volt egy belga tábornok, aki megpróbálta bevenni
Santa Teresát. Egy belga a belga sereg élén. Dőlünk a nevetéstől. Egy belga–mexikói sereg.
Természetesen eltévedtek, bár a Santa Teresa-i történetírók szeretik úgy beállítani, hogy a falu
karhatalmi erői győzték le őket. Mekkora vicc. Feljegyeztek egy csetepatét Villaviciosában is,
valószínűleg a belgák utóvédje és a falu lakói között. Lima és Belano jól ismerik ezt a
történetet is. Rimbaud-t említik. Bárcsak hallgattunk volna az ösztöneinkre, mondják.
Mekkora vicc.
Este hatkor találunk egy házat az út mentén. Tortillát adnak babbal, amit nagylelkűen
kifizetünk, és friss vizet, amit közvetlenül egy tökhéjból iszunk meg. A parasztok
mozdulatlanul nézik, ahogy eszünk. Merre van Villaviciosa? Itt, a dombok mögött, mondják.

Január 31.
Megtaláltuk Cesárea Tinajerót. Viszont Alberto és a rendőr is megtalált minket. Minden
sokkal egyszerűbben történt, mint ahogy elképzeltem, mondjuk én egészen máshogy
képzeltem a dolgot. Villaviciosa kísértetfalu. Észak-Mexikó elveszett gyilkosainak települése,
Aztlán leghívebb tükre, mondta Lima. Nem tudom. Inkább egy falu fáradt és unatkozó
emberekkel.
A házak vályogból épültek, azzal a különbséggel a többi faluhoz képest, ahol ebben az
elmebajos hónapban jártunk, hogy az ittenieknek szinte kivétel nélkül van első és hátsó
udvara is, és néhány udvar le is van betonozva, ami elég szokatlan. A település fái
agonizálnak. Amennyire láttam, van két bár, egy élelmiszerbolt, és semmi más. A többi
lakóház. A piacot az utcán tartják, a főtér járdáin, vagy a falu legnagyobb épületének árkádjai
alatt, ez a polgármester háza, ahol látszólag nem lakik senki.
Nem volt nehéz megtalálni Cesáreát. Kérdezősködtünk utána, és elirányítottak a mosoda
felé, a település keleti részébe. A mosóteknőik kőből vannak, és úgy helyezték el őket, hogy
az első teknő magasságában megjelenő vízsugár, amely egy keskeny facsatornában ereszkedik
alá, elég legyen tíz asszony nagymosásához is. Amikor megérkeztünk, csak három mosónőt
találtunk. Cesárea állt középen, azonnal fölismertük. Hátulról nézve, ahogy a mosóteknő fölé
hajolt, Cesáreában nem volt semmi költői. Olyan volt, mint egy szikla, vagy mint egy elefánt.
A hatalmas feneke arra az ütemre mozgott, ahogy a karja – két tölgyfarönk – gyúrta, súrolta,
öblítette a ruhát. A hosszú haja majdnem a derekáig ért. Mezítláb volt. Amikor
megszólítottuk, hátrafordult, és fesztelenül megállt előttünk. A másik két mosónő is
hátrafordult. Egy pillanatig Cesárea és a társai szótlanul néztek minket: a jobb oldali úgy
harmincéves volt, de éppúgy lehetett akár negyven vagy ötven is, a bal oldali nem volt több
húsznál. Cesáreának fekete szeme volt, és mintha az udvarból magába szívta volna az összes
napfényt. Ránéztem Limára, már nem mosolygott. Belano úgy pislogott, mintha egy
homokszem zavarná a látásban. Nem tudom pontosan megjelölni, melyik pillanatban, de
elindultunk Cesárea Tinajero háza felé. Emlékszem, hogy Belano – miközben kihalt
sikátorokban gyalogoltunk a kíméletlen napsütésben – megpróbálkozott valami
magyarázattal, többféle magyarázattal is, emlékszem rá, és emlékszem utána a hallgatásra.
Aztán tudom, hogy valaki egy sötét és hűvös szobába kalauzolt, ahol ledőltem egy matracra
és elaludtam. Amikor fölébredtem, Lupe ott feküdt mellettem, aludt, a karja és lába a testem
köré fonódott. Eltartott egy darabig, mire megértettem, hol vagyok. Hangokat hallottam, és
fölálltam. A szomszédos szobában Cesárea beszélgetett a barátaimmal. Amikor beléptem,
senki nem nézett rám. Emlékszem, hogy leültem a földre, és rágyújtottam. A szoba falain
összekötözött gyógynövénykötegek voltak. Belano és Lima cigarettázott, de a szag, amit
éreztem, nem dohányszag volt.
Cesárea az egyetlen ablak közelében ült, néha kinézett rajta, és az eget figyelte, én pedig,
nem tudom, miért, hirtelen szerettem volna sírva fakadni, de nem tettem. Sokáig így
maradtunk. Egyszer csak Lupe is megjelent a szobában, és szó nélkül leült mellém. Azután
mind az öten fölálltunk a helyünkről, és kimentünk a sárga, már-már fehér utcára.
Valószínűleg esteledett, bár még hullámokban érkezett a meleg. Elsétáltunk a kocsihoz.
Útközben csak két emberrel találkoztunk: egy öregemberrel, aki az egyik kezében elemes
rádiót tartott, meg egy kábé tízéves gyerekkel, aki dohányzott. Az Impala belseje tűzforró
volt. Belano és Lima beszállt előre. Én beágyaztam magam Lupe és Cesárea Tinajero
mérhetetlen humánuma közé. Aztán a kocsi panaszosan elindult Villaviciosa földes utcáin, de
végül kiértünk az útra.
Már a településen kívül jártunk, amikor észrevettünk egy velünk szemben haladó kocsit.
Valószínűleg körös-körül kilométerekre nem volt más autó az övéken és a miénken kívül. Egy
pillanatra azt hittem, hogy össze fogunk ütközni, de Lima félrerántotta a kormányt és fékezett.
Porfelhő borította be a koravén Impalánkat. Valaki káromkodott. Lehet, hogy Cesárea volt az.
Éreztem, hogy Lupe teste az enyémhez tapad. Amikor a porfelhő elült, a másik kocsiból
kiszállt Alberto és a rendőr, és ránk szegezték a pisztolyukat.
Úgy éreztem, mintha beteg lennék: nem hallottam, mit mondanak, de láttam, hogy mozog
a szájuk, és az volt a gyanúm, hogy azt parancsolják, hogy szálljunk ki. Sértegetnek minket,
hallottam Belano hitetlenkedő hangját. A kurva anyjukat, mondta Lima.

Február 1.
A következő történt. Belano kinyitotta a kocsi ajtaját, és kiszállt. Lima kinyitotta a kocsi
ajtaját, és kiszállt. Cesárea Tinajero rám nézett, aztán Lupéra, és azt mondta, hogy ne
mozduljunk. Történjen bármi, ne szálljunk ki. Nem ezeket a szavakat használta, de ezt akarta
mondani. Tudom, mert ez volt az első és az utolsó alkalom, hogy hozzám szólt. Ne mozdulj,
mondta, aztán kinyitotta a kocsi ajtaját és kiszállt.
Az ablakon keresztül láttam Belanót, ahogy cigarettázva, a másik kezével a zsebében
közeledik feléjük. Mellette ott volt Ulises Lima, és egy kicsivel hátrébb – úgy imbolygott,
mint egy kísértet-csatahajó – láttam Cesárea Tinajero páncélozott hátát. Ami ezután történt, az
elég zavaros. Azt hiszem, Alberto sértegette őket, és kérte, hogy adják át neki Lupét, azt
hiszem, Belano erre azt válaszolta, hogy menjen érte maga, tessék, vigye, az övé. Talán ez
volt az a pillanat, amikor Cesárea megkérdezte tőlük, hogy meg fognak-e ölni minket. A
rendőr nevetett, és azt felelte, hogy csak a kis kurvát akarják. Belano megvonta a vállát. Lima
a földet nézte. Aztán Alberto az Impala felé fordította a sólyomszemét, de hiába keresett
minket. Talán a lemenő nap fényének tükröződése megakadályozta, hogy a strici tisztán
kivegyen minket. Belano felénk bökött a cigarettát tartó kezével. Lupe összerezzent, mintha a
cigaretta parazsa miniatűr nap lenne. Ott vannak, te barom, tessék, a tiéd mind a kettő.
Rendben, megnézem, hogy van a nőm, mondta Alberto. Lupe teste az enyémhez tapadt, és bár
mindkettőnk teste rugalmas volt, minden csikorogni kezdett. Lupe volt stricije csak két lépést
tudott tenni. Ahogy Belano mellé ért, ő rávetette magát.
Az egyik kezével lefogta Alberto pisztolyt tartó kezét, a másik kivágódott a zsebéből, és a
Caborcában vásárolt kést markolta. Mielőtt még mindketten a földre kerültek volna, Belano
már Alberto mellkasába mélyesztette a pengét. Emlékszem, a rendőr eltátotta a száját, egészen
nagyra, mintha hirtelen az összes oxigén eltűnt volna a sivatagból, mintha nem hinné el, hogy
pár egyetemista ellenálljon neki. Aztán Ulises Lima rárontott. Hallottam egy lövést, és
összehúztam magam. Amikor megint kidugtam a fejem a hátsó ülés fölött, láttam, hogy a
rendőr a földön forog Limával, míg végül megálltak az út szélén, Ulises alul, a rendőr pedig
Ulises fejéhez tartotta a pisztolyt, és láttam Cesáreát, Cesárea Tinajero hatalmas tömegét, alig
bírt futni, mégis futott, aztán rájuk zuhant, és hallottam még két lövést, aztán kiszálltam a
kocsiból. Nem volt könnyű elválasztani Cesárea testét a rendőr és a barátom testétől.
Mindhárman véresek voltak, de csak Cesárea volt halott. Látszott a golyó ütötte lyuk a
mellkasán. A rendőr gyomorsebtől vérzett, Limának pedig a jobb karján volt egy karcolás.
Fogtam a pisztolyt, amely megölte Cesáreát, valamint megsebesített két másik embert, és
elraktam az övembe. Miközben fölsegítettem Ulisest, láttam, hogy Lupe ott zokog Cesárea
teste mellett. Ulises azt mondta, hogy nem tudja mozgatni a bal karját. Azt hiszem, eltört,
mondta. Megkérdeztem, hogy fáj-e. Nem fáj, mondta. Akkor nem tört el. Hol a picsában van
Arturo?, kérdezte Lima. Lupe azonnal abbahagyta a zokogást, és hátranézett: Belano
nagyjából tíz méterre tőlünk lovagló ülésben ült a strici mozdulatlan testén. Jól vagy?,
nyöszörögte Lima. Belano fölállt, de nem válaszolt. Leporolta magát, és tett pár bizonytalan
lépést. A haja az arcához tapadt az izzadságtól, és folyton a szemét törölgette, mert állandóan
belehullottak a cseppek a homlokáról és a szemöldökéről. Amikor lehajolt Cesárea holtteste
mellé, észrevettem, hogy vérzik az orra és az ajka. Most mit csinálunk?, gondoltam, de nem
szóltam semmit, inkább elindultam, hogy megmozgassam kicsit az átfagyott tagjaim (de
mégis mitől fagytam át?), egy darabig néztem Alberto testét, és a Villaviciosába vezető kihalt
utat. Néha hallottam, hogy a rendőr nyöszörögve kéri, hogy vigyük kórházba.
Amikor megfordultam, Lima és Belano a Camaróra támaszkodva beszélgetett. Belano azt
mondta, hogy ezt elbasztuk, csak azért találtuk meg Cesáreát, hogy aztán elhozzuk számára a
halált. Azután már nem hallottam semmi mást, míg valaki meg nem érintette vállam, és azt
nem mondta, hogy szálljak be a kocsiba. Az Impala és a Camaro lehajtott az útról, és elindult
befelé a sivatagba. Nem sokkal azelőtt, hogy leszállt volna az éjszaka, megint megálltak, mi
pedig kiszálltunk. Az eget csillagok borították, de nem lehetett látni semmit. Hallottam, ahogy
Belano és Lima beszélget. Hallottam a rendőr nyöszörgését, aki haldoklott. Aztán már nem
hallottam semmi mást. Tudom, hogy becsuktam a szemem. Valamivel később Belano
odahívott magához, és ketten együtt beraktuk Alberto meg a rendőr holttestét a Camaro
csomagtartójába, Cesárea holttestét pedig a hátsó ülésre. Ez az utolsó művelet egy
örökkévalóságig tartott. Aztán rágyújtottunk, vagy elaludtunk az Impalában, vagy arra
gondoltunk, hogy végre megvirradt.
Aztán Belano és Lima azt mondta, hogy jobb lenne, ha kettéválnánk. Otthagyták nekünk
Quim Impaláját. ők megtartották a Camarót meg a holttesteket. Belano először nevette el
magát: méltányos üzlet, mondta. Most visszamész Mexikóvárosba?, kérdezte Lupétól. Nem
tudom, válaszolta Lupe. Minden rosszul sült el, ne haragudj, mondta Belano. Azt hiszem, ezt
nem Lupénak mondta, hanem nekem. De most megpróbáljuk elrendezni, mondta Lima. Ő is
nevetett. Megkérdeztem tőlük, mi a tervük Cesáreával. Belano megvonta a vállát. Nincs más
választás, őt is el kell temetniük Alberto és a rendőr mellé, mondta. Hacsak nem akarunk
eltölteni egy kis időt a börtönben. Nem, nem, mondta Lupe. Nyilván nem, feleltem.
Megöleltük egymást, és Lupéval beszálltunk az Impalába. Láttam, hogy Lima a kormány
felőli oldalhoz megy, de Belano megállítja. Egy darabig beszélgettek. Aztán Lima beült az
anyósülésre, Belano pedig átvette a kormányt. Majd egy végtelen pillanatig nem történt
semmi. Két kocsi áll a sivatagban. Visszatalálsz az útra, García Madero?, kérdezte Belano.
Természetesen, válaszoltam. Utána láttam, ahogy a Camaro imbolyogva elindul, és a két
kocsi egy szakaszon együtt haladt a sivatagban. Aztán elváltunk. Én elindultam az út
irányába, Belano pedig nyugat felé fordult.

Február 2.
Nem tudom, hogy ma február másodika vagy harmadika van-e. Lehet, hogy február
negyedike, esetleg ötödike vagy hatodika. Ami minket illet, teljesen mindegy. Ez a mi
gyászdalunk.

Február 3.
Lupe azt mondta, hogy mi vagyunk az utolsó zsigeri realisták Mexikóban. Én a földön
feküdtem, dohányoztam, és néztem egy darabig, majd azt feleltem, hogy vegyél vissza.

Február 4.
Néha elmerülök a gondolataimban, és elképzelem Belanót és Limát, ahogy órákig ásnak egy
sírgödröt a sivatagban. Miután pedig leszáll az este, látom, ahogy elindulnak, és beveszik
magukat Hermosillóba, ahol lerakják a Camarót valamelyik utcában. Attól a pillanattól
kezdve már nincsenek képek. Tudom, hogy ők busszal akarták folytatni az útjukat a főváros
felé, tudom, hogy ott szerettek volna újra találkozni velünk. De sem Lupénak, sem nekem
nincs kedvem visszamenni. Találkozunk a fővárosban, mondták. Találkozunk a fővárosban,
mondtam, mielőtt a két kocsi elvált volna egymástól a sivatagban. Nekünk adták a megmaradt
pénz felét. Aztán, amikor egyedül maradtunk, odaadtam a felét Lupénak. A biztonság
kedvéért. Tegnap este visszamentünk Villaviciosába, és Cesárea Tinajero házában aludtunk.
Megkerestem a füzeteit. Jól látható helyen voltak, ugyanabban a szobában, ahol aludtam,
amikor először ott jártunk. A házban nincs villany. Ma az egyik bárban reggeliztünk. Az
emberek néztek minket, de nem szóltak semmit. Lupe szerint addig maradhatnánk itt,
ameddig csak akarnánk.

Február 5.
Ma este azt álmodtam, hogy Belano és Lima lerakja Alberto Camaróját Bahía Kino egyik
elhagyatott tengerpartján, majd bevetik magukat a tengerbe, és egészen Baja Californiáig
úsznak. Megkérdeztem őket, minek akarnak Baja Californiába menni, mire azt felelték: hogy
eltűnjünk, aztán egy nagy hullám eltakarta őket a szemem elől. Amikor elmeséltem az álmot
Lupénak, azt mondta, hogy hülyeség, ne aggódjak, Lima és Belano valószínűleg jól van.
Délután a másik bárban ebédeltünk. A törzsvendégek ugyanazok voltak. Senki sem szólt,
amiért beköltöztünk Cesárea házába. Mintha senkit sem zavart volna a jelenlétünk a faluban.

Február 6.
Néha úgy gondolok vissza az összecsapásra, mintha csak álmodtam volna. Megint látom
magam előtt Cesárea Tinajero hátát, mintha egy évszázadokkal ezelőtt elsüllyedt hajó tatja
lenne. Megint látom, ahogy ráveti magát a rendőrre és Ulises Limára. Látom, ahogy a mellébe
fúródik a lövedék. Aztán látom, ahogy rálő a rendőrre, vagy eltéríti az utolsó lövést. Látom
meghalni, és érzem a teste súlyát. Aztán elgondolkodom. Azon gondolkodom, hogy
Cesáreának talán egyáltalán nem volt szerepe a rendőr halálában. Aztán Belanóra és Limára
gondolok – az egyik sírt ás a három holttestnek, a másik bekötött jobb kézzel figyeli a munkát
–, majd eszembe jut, hogy Lima volt az, aki megsebesítette a rendőrt, mert a rendőrt
megzavarta, hogy Cesárea megtámadta, Ulises pedig kihasználta ezt a pillanatot, hogy
eltérítse a fegyver csövét, és a rendőr gyomrába irányítsa a golyót. Néha a változatosság
kedvéért megpróbálom fölidézni Alberto halálát, de nem sikerül. Remélem, hogy a
pisztolyokat is melléjük temették. Vagy egy külön gödörbe temették őket a sivatagban.
Mindenesetre az a lényeg, hogy otthagyták a pisztolyokat is! Emlékszem, hogy amikor
beraktam Albertót a csomagtartóba, átnéztem a zsebeit. A kést kerestem, amelyikkel a
péniszét mérte. Nem találtam meg. Néha a változatosság kedvéért Quimre és az Impalájára
gondolok, amelyet valószínűleg már soha nem fog látni. Néha nevetnem kell. Máskor nem.

Február 7.
Az ennivaló olcsó. De itt nincs munka.

Február 8.
Elolvastam Cesárea füzeteit. Amikor megtaláltam őket, azt gondoltam, hogy előbb-utóbb
föladom őket postán a fővárosba, Lima vagy Belano címére. Most már tudom, hogy nem így
lesz. Semmi értelme föladnom őket. A teljes sonorai rendőrség a barátaim nyomában lehet.

Február 9.
Visszamentünk az Impalához, visszamentünk a sivatagba. Boldog voltam ebben a faluban.
Mielőtt elindultunk volna, Lupe azt mondta, hogy amikor csak akarunk, visszajöhetünk
Villaviciosába. Miért?, kérdeztem. Mert az emberek befogadnak minket. Ők is gyilkosok,
ugyanúgy, ahogy mi. Mi nem vagyunk gyilkosok, válaszolom. A villaviciosaiak sem, ezt csak
úgy mondtam, feleli Lupe. Egy nap a rendőrség el fogja kapni Belanót és Limát, de minket
sosem fog megtalálni. Jaj, Lupe, annyira szeretlek, de nagyobbat már nem is tévedhetnél.

Február 10.
Cucurpe, Tuape, Meresichic, Opodepe.

Február 11.
Carbó, El Oasis, Félix Gómez, El Cuatro, Trincheras, La Ciénega.

Február 12.
Bamuri, Pitiquito, Caborca, San Juan, Las Maravillas, Las Calenturas.

Február 13.
Mi van az ablak mögött?
Egy csillag.

Február 14.
Mi van az ablak mögött?

Egy kifeszített lepedő.

Február 15.
Mi van az ablak mögött?