Első kiadás

Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2015

 Adamnek, Inarának és Tannernek,
mert ők jelentik számomra az alapot, a célt, és övék a szívem.
A BETÖRÉS EGYÁLTALÁN NEM MENT OLYAN KÖNNYEN, mint a
filmekben. Különösen nem, ha figyelembe vesszük, hogy
egy kertvárosi ház emeletére igyekeztem behatolni. De ott vol-
tam, lábujjhegyen ágaskodtam egy kiálló peremen, és a hülye
ablakot lökdöstem, mert egyáltalán nem mozdult, hiába lát-
tam, hogy nincs bezárva. A lábfejem kezdett görcsölni.
Még egyszer jól meglöktem az ablakot, és akkor hirtelen ki-
nyílt, majd hangos puffanással nekiütődött a keret tetejének. A
lendülettől kibillentem az egyensúlyomból, és bezuhantam,
arccal a szoba közepére.
Van hova fejlődni, Porka, gondoltam.
De lehetett volna rosszabb is. Történhetett volna fordítva is.
A zajtól, amit én magam keltettem, pánikszerűen tápászkod-
tam fel, és biztosra vettem, hogy a szoba lakója már jön is fe-
lém egy baseballütővel. A szívem akár egy légkalapács, mint-
ha ki akart volna törni a mellkasomból. Dermedten hallgatóz-
tam, nincs-e valami mozgás, de csak egy alvás halk neszei hal-
latszottak.
Fölnéztem, és egy hatalmas ágy magasodott előttem. Az or-
romat erős bűz facsarta, mintha egy tornatermi öltözőszekrény
belsejéből jönne. Lepillantottam, és akkor jöttem rá, hogy egy
ruhakupacon ülök, köztük, ha jól láttam, jó néhány piszkos
alsógatyán. Undorító.
Fölálltam, a testhezálló fekete pólóm derekát betűrtem a
nadrágomba, és mély lélegzetet vettem. Innen már éreztem az
illető álmainak a szagát. Épp ezek miatt törtem be. Nem va-
gyok bűnöző, sem valami elvarázsolt fazon, aki szereti nézni
az alvókat, vagy ilyesmi. Átlagos tizenhat éves lány vagyok,
akinek történetesen egy normális ember az apja, az anyja meg
egy Rémálom.
Szó szerint.
Anyám azok közé a mitikus lények közé tartozik, akik ráül-
nek az alvó ember mellkasára, és rossz álmokat okoznak neki,
amiből levegőért kapkodva ébred fel. Egyes történetek szerint
a Rémálmok démonok (nem igaz), mások szerint viszont „ba-
nyák”, ijesztő öregasszonyok, akik az erdőben élnek, és elté-
vedt gyerekeket rabolnak el, hogy megfőzzék őket vacsorára
(sokkal közelebb áll az igazsághoz, bár nem tanácsolnám,
hogy ezt anyámnak mondja valaki).
Csak hülyéskedek. Moira Nimue-Evergím nem eszik gyere-
keket, csak az álmok anyagát – a fiktuszt. A Rémálmok, köztük
én is, álmot falnak, hogy életben maradjanak.
Odaléptem az ágy mellé. Az illető a hasán aludt. Tipikus. Az
alanyok – nem voltam hajlandó áldozatként gondolni rájuk –
szinte mindig a hasukon fekszenek. Ez a srác legalább nem
egy szál semmiben volt. Nem mintha a piros alsó túl sokat ta-
kart volna. A meztelen háta látványától kibuktam. Annyi-
ra tökéletes volt. Még a sötétben is láttam, hogy hátul izmok
rajzolják körül a bordáit. A karjában további izmok dagadtak.
Ennél szexibb álomalannyal életemben nem találkoztam. Le
kellett küzdenem a késztetést, hogy elmeneküljek. Nem mint-
ha azt szeretném, hogy az alanyok rondák legyenek, vagy
ilyesmi, de jó lett volna valami átmenet…
Próbáltam nem törődni a meztelen test érdekesebb részletei-
vel, hanem odanyúltam, és finoman megfogtam a srác karját.
Egy kis rándulással hanyatt fordult. Mikor megláttam az arcát,
majdnem felkiáltottam a rémülettől.
Eli Booker.
A megdöbbentő felismeréstől mintha egyszeriben a hullám-
vasúton ültem volna, és épp most gördültem volna le az első
lejtőn, súlytalanul.
 Én tényleg megpróbáltam elmenekülni, bár tudtam, hogy
semmi értelme. Az ablakig jutottam, de mintha láthatatlan po-
lipkarok ragadták volna meg a testem, és húztak volna vissza
az ágy mellé. Megadóan rogytam le a peremére, tudtam, hogy
nem küzdhetek az Akarat ellen. Túlságosan erős bűbáj. Nem,
nem is sima bűbáj, inkább törvény, mint a gravitáció. A mágus-
fajták kormánya azért alkotta meg az Akaratot, hogy megaka-
dályozza a helytelen viselkedést a varázslás során. Az Akarat
nem hagyja, hogy a tündérek gyerekeket raboljanak, a boszor-
kányok varanggyá változtassák az embereket, a hozzám ha-
sonló Rémálmoknak meg előírja, kinek az álmából faljanak,
mikor és mennyit.
Az Akarat lényegében annyit mond: „Ugorj!” Mire Porka:
„Érttettem!”
A testemen engedett a láthatatlan szorítás, leráztam azt a kel-
lemetlen érzést, hogy egy mágikus bűbáj kézi vezérel. Próbál-
tam nem figyelni a térdem remegésére, inkább megint az is-
merős arcra néztem.
Elijah Booker a legszexibb srác volt a régi gimimben, de ta-
lán az Ohio-beli Csirkeryben is. Másodikos volt, mint én, a
haja fekete a szeme meg búzakék. Magas, az arca olyan jóké-
pű, hogy még az öregasszonyok is ájuldoztak, mikor meglát-
ták. Természetesen minden lány bukott rá. Az sem zavarta
őket, hogy kissé botrányhős, vakmerő srác hírében állt. A te-
kintetem a mellkasa bal oldalán lévő tetovált skorpióra esett.
Már hallottam, hogy van egy ilyen tetkója, de a bizonyítékát
csak most láttam. Hol szerezhette?
Erővel elfordítottam a szemem, tisztában voltam vele, milyen
gyorsan ver a szívem. Hát igen, egyszer-kétszer én is szőttem
róla hiábavaló ábrándot, most meg le kell térdelnem a mell-
kasára, és behatolni az álmába.
Remek. Ki sejtette, hogy az Akaratnak ilyen kiváló a humora?
Na mindegy, nem fogok ráülni így, hogy félmeztelen. Fel-
kaptam az ágy végéből az összegyűrt lepedőt, és ráborítottam.
Eli a lepedő érintésére felsóhajtott, nekem meg a torkomban
dobogott a szívem. Visszafojtottam a lélegzetem, és elkészül-
tem a legrosszabbra.
De nem ébredt fel, úgyhogy összeszedtem a bátorságom, és
felmásztam az ágyra. Ha nem mászom fel, az Akarat elkezd
noszogatni, hogy kezdjem már. Ha túl sokáig ellenkezem, a
bűbáj újra erőszakos méretet ölt. Megvetettem a lábam kétfelől
Eli két karja mellett, és leguggoltam, végül a testsúlyom nagy
része már az izmos mellkasát nyomta. Higgyétek el, pont olyan
furcsa érzés volt, mint ahogy hangzik, és attól, hogy én csinál-
tam, csak még rosszabb. Ahogy elfoglaltam a helyem, valami
fájdalom lobbant lángra bennem, egyfajta rettenetes, kétségbe-
esett szomjúság. A testem sóvárgott a fiktusz után, ami a va-
rázserőm megújításához kellett.
Eli torkán halk nyögés tört ki, de most már nem estem pá-
nikba. Ha egyszer egy Rémálom a helyére kerül az áldozat…
izé… az alany körül, a varázs beindul, és az illetőnek sem-
mi ereje nem marad, még arra sem, hogy felébredjen. Ezért
ülhet egy hozzám hasonló lány, a százhatvankét centijével és
az ötvenkét kilójával egy alvó fiún anélkül, hogy az illető tud-
na róla, hogy mi történik vele. Hála a jó égnek az apró részlete-
kért.
Behunytam a szemem, beszívtam a levegőt, és az ujjaimat a
homlokára tettem. Az agyamban a tűzijátékhoz hasonló élénk
fény robbant, ahogy a tudatom elhagyta a testemet és belépett
Eli Booker álomvilágába.
Rögtön tudtam, hogy ez most más. Lehet, hogy újonc vagyok
a Rémálom bizniszben, mivel csak pár hónapja nyertem el a
varázserőmet, de elég tapasztalatot szereztem, hogy aggódjak
a körülöttem kavargó színek furcsa intenzitása miatt, ahogy az
álomvilág fókuszálni kezdett. A legtöbb álom szürke és ködös,
csupa régi, fekete-fehér horrorfilm, amelyik nagytotálban mu-
tat valami romos kastélyt. Ez viszont abszolút színes volt. Úgy
éreztem magam, mint Dorothy, amikor a házukból Óz, a nagy
varázsló földjére lép.
Egy temető közepén álltam, omló sírkövek meg borostyánnal
befutott sírboltok között. Éjszaka volt, de a telihold olyan fé-
nyesen világított odafent, hogy láttam a borostyán sötétzöldjét
és az enyhe szélben a levelek rezgését. Körülöttem borzongató
visszhangban duruzsoltak a hangok, egy pillanatra azt is hit-
tem, hogy szellemek. Aztán megfordultam, és egy csapat
rendőrt vettem észre, ahogy zseblámpával a kezükben kerin-
genek. A rendőrök jelenléte nem lepett meg: Eli apja felügyelő.
Körülnéztem, próbáltam megtalálni Eli-t. Körös-körül annyi
ember, síremlék és fa volt, hogy bárhol lehetett. De gyorsan
meg kellett találnom. Az álom-járás numero uno szabálya: min-
dig tisztázd az alany helyét. Abszolút lényeges, hogy az ember
ne kerüljön testi kapcsolatba az álmodóval. Ha megérintjük
őket, minden varázs megtörik, ami az álomban tartja őket, és
felébrednek. Ezt a leckét elég fájdalmasan tanultam meg.
Mivel Eli-t sehol sem láttam, felrepültem a levegőbe, hogy
madártávlatból nézzem. Végre meg is láttam egy túlméretezett
sírbolt túloldalán, amilyet egy teljes családra való hullának
szoktak fenntartani. Eli furán nézett ki, valami elegáns szürke
öltöny meg egy ellenszenves narancssárga-kék nyakkendő volt
rajta. Ilyeneket az apja szokott hordani, amikor a helyi hírcsa-
tornán bűnügyekről ad tájékoztatást. Gondoltam. Eli azt ál-
modja, ő is felügyelő. Mosolyognom kellett. Az egész olyan
cuki, mint mikor egy gyerek álruhába öltözik. De egyáltalán
nem illett Eli-hoz, aki szerintem sokkal lazábbnak és láza-
dóbbnak tartja magát, mint hogy olyan felnőtt akarna lenni,
mint az apja. Vagy legalábbis aki lazább, mint hogy ezt beval-
laná.
Leereszkedtem a földre, biztonságos távolságba Eli-tól. Az
álom-járásban többek között az a legjobb, hogy a valóság ru-
galmas. Tudok repülni, meg tudom változtatni a külsőmet és
így tovább. Amikor megérkezem egy álomba, általában azzal
kezdem, hogy a göndör, vörös hajamat egyenes platinaszőkére
cserélem. De most nem. A hiúságról elterelte a figyelmemet az
álom furcsasága.
Megpillantottam a legközelebbi sírbolt kapuja fölött a kőbe-
vésett nevet: Kirkwood. Eli nem akármilyen régi temetőben
járt álmában, hanem a Coleville temetőben, a mágusfajták he-
lyi temetkezési helyén. Csakhogy ez nem lehetséges. Coleville
az Akkordél Akadémia, az én gimnáziumom területére esik.
Ez a mágusfajták iskolája, három és fél méter magas, bűbájjal
megerősített kerítés veszi körül, a kapuknál őrök állnak, a kö-
zönségesek számára megközelíthetetlen. Eli soha nem járhatott
itt.
De valahogy mégis. A részletek túl pontosak voltak. A hely-
szín egy az egyben olyan volt, mint a valóságban, a távoli ha-
rangtoronytól a fejfák közt a szobrokig és a kőpadok fura elhe-
lyezéséig. Coleville nem sima temető, hanem az Akkordél-beli
diákok és tanárok parkja, olyasmi, mint egy egyetemi kam-
pusz, csak halottakkal.
Súlyos orgona- és jázminillat csiklandozta az orromat. Még a
szagok is stimmeltek. Annyira valódiak voltak, hogy egy pil-
lanatra el is felejtettem, hogy egy álomban járok.
Már ez is lehetetlen. Az álmok soha nincsenek ilyen közel a
valósághoz. A legtöbbjük inkább olyan, mint egy kirándulás a
vidámparkba, csupa torzított kép, pucér ember – többnyire az
álmodó maga – meg nyugtalanító helyszínek, például kínzó-
kamrára emlékeztető nyilvános vécék.
Eli-ra koncentráltam, próbáltam nem foglalkozni növekvő
nyugtalanságommal. Egy egyenruhás tiszttel beszélt, komoly
kifejezés ült az arcán. A háta mögé mutogatott, ahol további
rendőrök álltak körül valamit. Erőt vett rajtam a kíváncsiság,
és odamentem.
Egy sápadt, világosszőke lány feküdt a földön kiterülve,
olyan, akiért a valóságban ölni lehetne. Csak mintha őt ölte
volna meg valaki. Teljesen nyugodtan feküdt, a szeme nyitva,
de a semmibe meredt. A nyakát sötétlilás zúzódások tarkítot-
ták, mint valami torz tetkó.
Megborzongtam, és befogtam a szám, nehogy felsikoltsak.
Rosemary Vanholt volt, az egyik tündér az Akkordél Akadé-
miáról. Nem is akármilyen tündér, hanem Vanholt konzul, a
Mágusok Szenátusa igazgatójának lánya. Az Akkordélre sok
politikusgyerek jár. A mágusfajták fővárosa egy eldugott szi-
geten van a közelben, valahol az Erie-tó közepén. A tó maga is
az egyik legvarázsosabb hely Amerikában.
Olyan, mint az igazgató lánya. És valaki meggyilkolta.
„Csak álom” – súgtam magam elé. Lehet, hogy Eli látta
Rosemaryt a városban, akár ismerhette is. A végzősöknek,
mint Rosemarynek néha ki kell járnia a közönségesek közé,
gyakorlásképpen. Az Akkordél-féle helyek lényege éppen ez,
hogy megtanítsa a mágusfajtákat észrevétlenül élni az embe-
rek között.
Persze, így már kicsit logikusabb volt, de ez sem indokolta a
coleville-i helyszínt. Erre nem volt magyarázat.
Az őrület határán elfordultam, próbáltam távolabb kerülni
Rosemary tetemétől.
Rémületemben észre se vettem, hogy Eli elment onnan. Alig
egy méterre állt tőlem, és úgy magasodott fölém, hogy akár
kőfal is lehetett volna az ösvényen.
– Francba – súgtam, és oldalt léptem előle. A lábam beakadt
egy sírkőbe, és megbotlottam, de a maradék lendületemmel
sikerült kifarolnom, épp megúsztam, hogy nekiütközzek. Ide-
gesítően közel volt, elsiettem mellette, hogy biztonságos távol-
ba kerüljek.
Valami a karomhoz ért, és felsikoltottam, mert a teljes léte-
met átjárta a lökésszerű fájdalom. Megfordultam, és Eli tekin-
tetét láttam, ahogy az arcomra mered, a keze a karomat szorít-
ja. A világ kezdett megcsúszni körülöttem, a színek úgy olvad-
tak el, mint a friss festék az esőben. Aztán a tudatom olyan
keményen perdült vissza az álomból a testembe, hogy újra
felsikoltottam – de most igazán. Elengedtem Eli homlokát, és a
magamét fogtam meg, próbáltam megakadályozni, hogy az
agyam úgy keringjen a koponyámban, mint a golyó.
A nyomás egy pillanatra segített, de Eli felült, és lerázott ma-
gáról. Legurultam az ágyról, és a hátamra estem. Próbáltam
levegőt venni, de éreztem, hogy nem bírok. Elkapott a pánik, a
tagjaimmal a levegőt kaszaboltam. Eli döbbent arca jelent meg
fölöttem. Elkapta a vállamat, és olyan könnyedén rántott föl a
lábamra, mintha semmi súlyom nem volna.
Mikor már egyenesen álltam, újra kaptam levegőt. És ma-
gamhoz is tértem, úgyhogy elindítottam a javító bubájt, ahogy
tanultam az ilyen helyzetekre.
– Aphairein!
A bűbáj eltalálta Eli-t, aztán visszapattant, és helyette engem
talált el. A javító bűbáj úgy működik, mint a számítógépen a
visszavonás gomb, de elvileg nem önmagától. Ahelyett, hogy
azt vonta volna vissza, amit én csináltam, egy faltörő kos ere-
jével vágódott nekem. Eli most is a vállamat fogta, és ezúttal
mindketten elvágódtunk a földön. Olyan erővel landolt rajtam,
hogy úgy éreztem, mintha egy elefánt ülne rám.
– Szállj le rólam! – mondtam, és levegő után kapkodtam.
Újabb bűbájt vágtam hozzá, de ez is visszapattant. Mi a jó…?
Eli legurult rólam, és fölállt. Mikor rájöttem, hogy az előbb a
piros alsógatyájában rajtam feküdt, tetőtől talpig elpirultam. A
bőröm olyan forró volt, úgy éreztem, azonnal hamuvá válok.
– Te meg ki a fene vagy? – bökött rám Eli, és a mellizmai
úgy megfeszültek, hogy nevetni volt kedvem.
De ellenálltam, és talpra ugrottam. Elég közel voltunk az ab-
lakhoz, hogy a hold teljesen megvilágítsa az arcomat.
Eli fuldokló hangot hallatott.
– De hiszen ismerlek. Mit keresel itt? És mi van a szemeddel?
Lehet, hogy… világít?
Magamban nyögtem egyet, szégyelltem, hogy ez a szexi srác,
aki korábban valószínűleg észre se vett, most a legrosszabb
oldalamat látja, és ezt már semmivel nem tudom megakadá-
lyozni. Hülye, hülye megbízhatatlan varázserő! Nappal a Rémál-
mok pont olyan emberinek tűnnek, mint bárki más, szokatla-
nul fakó szemünk is csak furcsa, de nem riasztó. Éjjel a sze-
münk fehéren világít. A káprázat, amit a ragyogás elrejtésére
föl szoktam tenni, nyilván elmúlt.
– Miféle szörny vagy te? – kérdezte Eli.
Dühösen néztem rá, nem foglalkoztam a szavaival.
– Legalább nem olyan szörny, aki halott lányokról álmodik.
Leesett az álla.
– Ezt meg honnan tudod?
Ööö… Nagyobb kínban voltam, mint amit egy ember elvisel-
het, úgyhogy elhatároztam, ideje nekivágni. Az ajtaja előtt
hangos lépteket hallottam, és tudtam, hogy nagyjából két má-
sodpercem van, hogy megszökjek. Az apja rendőr: biztosra
vettem, hogy előbb lő le, és aztán bánja meg.
A nyitott ablakhoz rohantam. Az álomfalás kettes számú
szabálya: mindig hagyj magadnak egérutat. Átmásztam a pe-
remen, megragadtam a borostyánnal befutott ereszcsatornát,
és amilyen gyorsan mertem, lecsúsztam. Hála a sok tornaórá-
nak, amin fiatalabb koromban átestem. Normálisan egy sikló
bűbájt alkalmaztam volna a lejutáshoz, de mivel a varázserőm
az előbb is csütörtököt mondott, nem akartam kockáztatni.
Ahogy a talpam földet ért, fölnéztem, és láttam, hogy Eli tá-
tott szájjal mered rám. Kinyújtottam a nyelvem. Aztán meg-
fordultam és elrohantam a járdán.
Pár perc múlva lazábbra vettem a tempót. Még volt pár sarok
a McFelhő Parkig, ahol a biciklimet egy bokor alatt hagytam.
Szép lett volna, ha van egy kocsim vagy motorom ezekre a
késő esti álomfaló kalandokra – a fenébe, igazából már egy
robogót sem utasítottam volna vissza –, de az esélyem, hogy
bármiféle motoros járműre szert tegyek, a halványtól a semmi-
lyenig fakult. Az Akkordél intézménye a diáknak-nincs-jármű
elvét hirdeti.
 Megláttam a biciklimet a bokrok alatt, ahol hagytam, úgy-
hogy lelassítottam. Ha Eli és az apja eddig nem ért utol, akkor
most már valószínűleg nem is fognak.
Tudhattam volna, hogy nem bízhatok a szerencsémben.
A parkolóba egy hatalmas, fekete szedán kanyarodott, és
megdermedve láttam, hogy a reflektor sugara rám irányul. A
kocsi megállt, minden ajtaja egyszerre nyílt ki. Négy szőrös
kinézetű férfi lépett ki rajtuk, egyforma szürke öltönyben.
Egész pontosan négy vérfarkas. A mágusfajták helyi végrehaj-
tói.
B ETETTEK A KOCSI HÁTULJÁBA, mindkét oldalamon egy-
egy vér-farkas szorongott. A jobb oldalamon ülő latin-
amerikai volt, a bal oldali fekete. Nem mintha számított volna.
A mágusfajták többsége nem egy bizonyos etnikai csoportból
származik. Faji megosztottság nélkül is van elég bajunk. A mi
besorolásunk a varázslás típusán alapul. Gondoljatok Carl von
Linné rendszerelméletére – bár nálunk osztály, rend és faj he-
lyett „fajták” vannak.
Három főfajta van, egy halom alfajtával, és mind a mágusfaj-
ták általános meghatározása alatt. A besorolás azon alapul, ho-
gyan jutunk a varázserőnkhöz. Vannak a boszorkányfajták,
mint a varázslók, a boszorkányok és a médiumok, akiknek a
varázsa önmagát táplálja. A természetfajták, mint a tündérek,
a driádok és a sellők, akik a természetből és az elemektől kap-
ják az erejüket. És a sötétfajták, mint a démonok, a vérfarkasok
és persze a Rémálmok, akiknek az ereje más élőlényektől
származik. Én félig közönséges vagyok, az ilyet félfajták-
nak tekintik, vagyis a társadalmi ranglétrán épphogy csak
egy fokkal vagyok a selejt felett.
Megköszörültem a torkom.
– Khm, hova is megyünk, srácok?
Mind a négyen levegőnek néztek. A vérfarkasok ebből a
szempontból elég mogorvák. És elég nagyok is, még emberi
alakjukban is, mint most. Erősen leszorítottam kétoldalt a ka-
romat, nehogy a mellettem ülő két alaknak ütődjek a kanyar-
ban.
Éreztem, ezzel a társalgással nem jutok messzire.
 Hátradőltem az ülésen, próbáltam nem törődni a szedán
szűk terében az ázott kutyaszaggal, bár olyan átható volt,
mintha egy kennelben lettem volna. A hajam úgy begöndörö-
dött a nyár végi párától, hogy kénytelen voltam a lófarkamat a
vállamra húzni, hogy hátra tudjam dönteni a fejem. Észrevet-
tem, hogy beleakadt egy levél, kihúztam. Távol voltam az ab-
laktól, nem tudtam kidobni, úgy éreztem, a földre ejteni se túl
jó ötlet, úgyhogy a markomba szorítottam, és azt súgtam:
– Cine-aphan.
Hangos reccsenés hallatszott, a négy vérfarkas egyszerre ug-
rott egyet az ülésében.
– Hú, bocs! – Kinyitottam most már üres tenyeremet, és el-
engedtem egy kis füstfelhőt, ami az elporlasztott levél után
maradt. Csak el akartam tüntetni, de az Eli-jal való álomfalás
után a szeszélyes varázserőm abszolút fel volt töltve. Meg hát
amúgy sem vagyok túl jó a bűbájokban. A legtöbb félfajta nem
is tud varázsolni, varázsszempontból sterilen születnek.
Próbáltam nem törődni a szikrázó farkastekintetekkel, és ki-
lazítani, de csak arra tudtam gondolni, ami Eli-nál történt.
Akármilyen szeszélyes is a varázserőm, hatnia kellett volna rá.
Az Akarat minden varázshasználat őre, és az elsődleges célja,
hogy a mágusfajták létét titokban tartsa. Nyilván az Eli-ék há-
zában történt katasztrófa az oka, hogy ez a vérfarkas rendőri
osztag értem jött. Biztosan az Akarat bűbáj riasztotta őket,
hogy a varázserőm mellélő. De nem tehettem róla. Mintha Eli
varázsgumiból lett volna. Nem kételkedtem benne, hogy arra
is a nyilvánvaló ellenállása miatt tudott rájönni, hogy jelen
vagyok az álmában. Ő érintett meg engem. Az ember nyilván
elhiszi az igazságot, ha megmondják neki.
De a lelkem mélyén tudtam, hogy ez nem valószínű. Ha va-
laki Moira Nimue-Evergím egyetlen lánya, mindenki boldo-
gan várja, hogy megfeleljen a rossz hírnévnek. Végül is anyám
volt az a lány, aki a végzős évében felgyújtotta az Alkímia
épületét az Akkordélen, persze azt állította, hogy véletlenül,
de mindenki más gyanította, hogy így állt bosszút egy tanárán,
aki meg merte buktatni. Ezt persze senki nem tudta bizonyíta-
ni. Anya különleges képességei közé tartozik, hogy mindent
meg tud úszni.
Kár, hogy én ezt nem örököltem.
A kocsi egy idő múlva lassított, aztán megállt. A sofőr leen-
gedte az ablakot, és röviden beszélt valakivel, aztán továbbhaj-
tott. Mikor kis idő múlva újra megálltunk, leállította a motort,
és mind a négy vérfarkas kiszállt. Gondoltam, azt akarják,
hogy kövessem őket, úgyhogy én is kimásztam, kiegyenesítet-
tem a tagjaimat, és mélyen magamba szívtam a kutyaszag-
mentes levegőt.
Azonnal felismertem a helyszínt. Az Akkordél területén par-
koltunk, a kampusz északkeleti oldalán, a Coleville temető
egyik bejárata mellett. A temetőbe vezető kőkapu az éjszakai
égbolt előtt háromszor akkorának tűnt, mint normálisan. A
kapun át épp csak ki tudtam venni az első sírkövek sorát.
A gyomrom zuhanórepülésbe kezdett, elöntött a libabőr. Ha
valamit megtanultam a mágusvilágban, akkor azt biztos, hogy
véletlenek nincsenek.
– Kövess! – mondta az a vérfarkas, aki a kocsit vezette.
– Hova megyünk?
Szigorúan nézett rám, aztán megfordult, és öles léptekkel a
kapu felé indult. Utolértem, a többiek mögöttem. Próbáltam
nem pánikba esni, bár négy olyan teremtmény vett körül, akik
nagyjából 2,3 másodperc alatt Chappy-falatkákká változtattak
volna. Tudtam, hogy az Akarat megakadályozza, hogy a vér-
farkasok alapos indok nélkül bárkit megtámadjanak, de a jelen
bűnözői státuszom alapján nem tudtam, hogy ez rám is vonat-
kozik-e.
Egy kanyargós ösvényen bementünk a sírboltok, padok,
szobrok, fák és virágágyások közé. A maga hátborzongató kö-
zépkori módján az egész nagyon szép volt. És ijesztő is, csupa
árny meg fura hangok.
 Végül a vezér vérfarkas megállt egy hatalmas sírbolt előtt,
amiről azonnal tudtam, hogy a Kirkwood családé. A déjà vutől
kirázott a hideg.
A vérfarkas egy padra mutatott a síremlék bejárata mellett.
– Ül. Vár.
Említettem már, hogy a vérfarkasok nem túl beszédesek?
Leültem és vártam.
A vérfarkas megkerülte az épületet, és otthagyott a másik
hárommal. Továbbra sem vettek rólam tudomást, én se róluk.
Jól megértettük egymást.
A sírbolt túloldaláról hangok morajára lettem figyelmes. Itt-
ott fények pásztáztak a fejem fölött, visszaverődtek a levelek-
ről meg az épületekről, de ahol ültem, onnan semmi nem lát-
szott.
– Ki találta meg? – kérdezte egy férfihang. Meglepetésemre
az egyik tanáromra ismertem, a Mr. Velő nevű varázslóra. Így,
hogy tudtam, van itt valaki, akit ismerek, kicsit kevésbé vol-
tam ideges. Kedveltem Velőt, már csak azért is, mert történel-
met tanít, amihez nem kell túl sok varázserőt használnunk, és
kisebb az esélye, hogy hülyét csinálok magamból.
A másik hangot viszont, amelyik válaszolt neki, soha nem
hallottam, és amilyen rémes volt, reméltem, hogy nem is fo-
gom. Női hang volt, vénséges, úgy hangzott, mintha kétségbe-
esett olajozásra szoruló fogaskerekeket hajtana az ember. – A
karbantartó találta meg a lányt. Mr. Alpepper épp hazafelé
tartott, miután megjavított egy csövet a Flint Házban, és akkor
hallott valami zajt.
– Ilyen későn? Nem erről az oldaláról ismertem, hogy mun-
kaidő után hajlandó lenne bármit is megjavítani a diák kollégi-
umokban.
– Hát igen, azt mondja, félt, hogy az épületben is kár keletke-
zik, ha nem javítja meg rögtön.
– Értem. – Hosszú csend, aztán Mr. Velő azt mondta: – A hi-
ányzó kézfej alapján felteszem, a lány az egyik Őrző volt.
 Hiányzó kézfej? Őrző? Ezt hallani is rossz volt.
– Igen. Évek óta mondogatom a Szenátusnak, hogy nem kel-
lene ilyen fiatal Őrzőket engedélyezni, de a családok kezdték
afféle beavatási szertartásnak venni az egészet, egyszerű ce-
remóniának. A fenyegetésről meg gőgös nyugalommal elfe-
ledkeztek.
– Hát most majd rájönnek, gondolom, hogy egyetlen Őrző
sincs biztonságban.
Az öregasszony mély lélegzetet vett.
– Ambrose, én ezt nem láttam előre.
– Semmi jele nem volt?
– Semmi. Mintha valami blokkolta volna a látóteremet. El
nem tudom képzelni, miféle varázserő kellett hozzá.
– Most mindenesetre jobb arra figyelni, amire tudunk.
– Igaza van. Ha beszéltem a lánnyal, többet fogok tudni.
A sírbolt oldala mögül Sasharaszt seriff lépett elő. Megállt a
pad mellett, és lebámult rám. Olyan nagydarab volt, hogy el-
takarta előlem a holdat. Mint a futball-liga sorhátvédje, csak
pocakos és szőrös. Nemcsak hogy a mágusfajták rendőrség-
ének a feje volt Csirkeryben, hanem az alfa vérfarkas is.
– Hallgatóztál, mi? – kérdezte Sasharaszt.
Nyeltem egyet.
A seriff a fejét csóválta.
– Azt gondolnám, hogy ha valaki egyetlen este alatt annyi
kárt okozott már, mint te, Miss Evergím, az nem feszegeti to-
vább a szerencséjét hallgatózással. – Várt, mosolygott, a szája
csupa hosszú fog és vicsorgás. – Másfelől persze nem is olyan
meglepő.
A leereszkedése kicsit méltatlan, gondoltam. Eltekintve attól
a márciusi éjszakától, amikor elnyertem rémálomi erőimet, és
engedély nélkül indultam álomfalni a szomszédos fiúhoz, so-
ha nem voltam komoly bajban. Rosszabb nem történt velem
addig, mint pár büntetés és a kettes a tavalyi alkímia záróvizs-
gámon. Na jó, volt egy eset a bűbájvetés órán, mikor Katarina
Marcelt kígyóvá változtattam, de az baleset volt.
Sasharaszt nyilván az anyám alapján ítél. Logikus, hiszen
zsaru. Párszor nyilván letartóztatta anyámat, mikor még Sas-
haraszt sem volt seriff. Anya húszévesen társadalmi aktivista
volt, tüntetéseket szervezett a mágusfajták ügyeiben, például
mikor próbálta elérni, hogy a közönségesekkel való romanti-
kus kapcsolat ne legyen többé tiltott dolog. Az egész balhét
azért vette a nyakába, hogy az apámmal lehessen, aztán meg
pár év múlva elvált tőle. Tipikus, hogy az ő akkori öncélú vi-
selkedése miatt kerülök bajba.
– Nem követtem el semmit. Esküszöm.
A seriff mordult egyet.
– Ezt ismerem. Fura, de Moira lányától kicsit több eredeti öt-
letet vártam volna.
– Hát igen, csak a kutya megette a füzetemet, amibe a jó ki-
fogásaim voltak felírva.
Oké, ez, hogy visszadumáltam a seriffnek, nem tartozott az
este legbölcsebb dolgai közé, de nem tudtam megállni. Az
okostojitisz nem klinikailag kimutatható betegség, pedig nyu-
godtan lehetne az.
Sasharaszt rám morgott. Komolyan! Morgott. Behunytam a
szemem, és próbáltam láthatatlannak tettetni magam. A lel-
kem mélyén reméltem, hogy talán működik. Az ilyesmire is
van bűbáj. Nem mintha én egyet is ismernék.
– Azt hiszem, a megfélemlítésből ennyi elég lesz, seriff – szó-
lalt meg Mr. Velő a háta mögött.
Felbuzogott bennem a megkönnyebbülés, Velőre mosolyog-
tam. Nem mosolygott vissza, de a szemében barátságos szikrát
vettem észre.
– Gyere velem, Porka!
Úgy álltam föl, mintha valaki meggyújtotta volna a fenekem
alatt a gázlángot, gyorsan elslisszoltam Sasharaszt mellett. Ve-
lő átvezetett a Kirkwood-sírbolthoz, aztán megállt. A szemem-
be nézett, a kézfejét a sétabotja gombjára tette. Tudtam, hogy a
botot nem a járáshoz használja, bár kissé öreg már. Viharfelhő-
szürke hajában és nyírott szakállában ezüst szálak futottak, és
a bőre cserzettnek látszott. A sétabot volt a varázspálcája, amit
káprázattal álcázott. Minden varázslónak és boszorkánynak
varázstárgyra van szüksége a varázsláshoz, valahogy úgy,
ahogy a számítógéphez egér kell. Örültem, hogy a Rémálmok-
nak nem kell pálcát meg hasonlókat használniuk. Én biztos
elhagytam volna az enyémet – vagy eltöröm.
– Meg kell mondanom, Porka, egy nap a nyelved fogja meg-
ásni a sírodat – mondta Velő.
Sóhajtottam.
– Tudom. Nem direkt csinálom. A szám néha függetleníti
magát az agyamtól.
– Világos. Bár örülök, hogy van benned annyi bölcsesség,
hogy belásd a hibádat. De azt javaslom, most majd igyekezz
fegyelmezni magad. Van itt valaki, aki beszélni akar veled, és
nem lesz olyan elnéző, mint a seriff. Lady Elaine orákulum.
Tudod, hogy ez mit jelent?
Bólintottam. Eléggé figyeltem Velő óráin, hogy tudjam, az
orákulum boszorkányfajta, aki azzal a ritka képességgel szüle-
tik, hogy a jövőbe lát. Próféta, akinek a jóslata majdnem min-
dig valóra válik.
– Helyes – felelte Velő. – Legyél vele nagyon tisztelettudó és
teljesen őszinte, bármit kérdez. Érted?
– Igen. Az leszek.
Megfordult és továbbindult. Előttünk a fejfák között egy
öregasszony állt. Úgy meredt rám, mintha tudományos kísér-
let volnék, és most kezdenék bugyborékolva kifutni a kémcső
falán. A háta mögött valami mágikus pajzsot láttam, valamifé-
le fényből szőtt falat, ami eltakarta a mögötte levő teret.
Ahogy az öregasszony közelébe értünk, lelassítottam. Körül-
belül százhúsz centi magas volt, és legfeljebb harmincöt kiló,
de tudtam annyit az orákulumok erejéről, hogy jobb lesz tar-
tanom tőle. Szűk, fekete garbót viselt, sejtetni engedte seprű-
nyélre hasonlító, a csuklójától a válláig egyforma vékony kar-
ját.
Nem lenne nagy ügy eltörni, gondoltam, de valószínűleg ke-
vesen próbálják bántani. Lady Elaine fakó, szinte tejfehér sze-
mében volt valami, amiről sárkányok és más lények jutottak az
eszembe, akik szívesen fogyasztanak tinédzser lányokat va-
csorára. Ráadásul nyilván előre látná a támadást.
Velő az orákulumtól pár lépésre megállt.
– Lady Elaine, ez itt Párka Evergím.
Az igazi nevem hallatán megborzongtam. Olyan fontosko-
dónak hangzott, mintha itt valakinek, hát, hogy is mondjam, a
sorsa száláról vagy a végzetéről volna szó. De nem az enyém-
ről. Ezért használom én a Porka nevet – jobban illik hozzám.
Meg persze azért, mert anyám gyűlöli.
Lady Elaine baljósan mért végig, a száját feszes vonalba húz-
ta.
– Szóval nemrég álom-járni voltál?
– Ühüm.
– És valami elromlott?
A hajam kezdtem birizgálni.
– Hát, igen, így is lehet mondani. A srác fölébredt, és aztán a
varázs már nem fogott rajta.
– Értem. Helyes. – Bólintott magában. – Ez megerősíti.
– Khm, mit erősít meg?
De az öregasszony nem figyelt.
– Mondd el, mi történt! Mindent.
Hát azt tudtam, hogy a minden definíciója nem jelent mást,
mint: mindent, de nem igazán éreztem, hogy ennek az öreg-
asszonynak tudnia kéne, milyen őrjítően szexinek találtam Eli-
t a piros alsógatyájában. Úgyhogy a kínos részleteket kicenzú-
ráztam, a többit elé öntöttem – a coleville-i terepet, Rosemaryt
és még azt is, hogy Eli hozzám ért, és kirúgott az álmából.
Nem tudtam megállapítani, Lady Elaine-t az álmom bármelyik
részlete meglepte-e. Az arckifejezése – a komorság és a hóbor-
tosság fura keveréke – nem változott.
Nem mintha sokat nézegettem volna. A tekintetem a háta
mögötti falra sodródott. Még akinek nálam kevesebb képzelő-
ereje van, az is kitalálta volna, hogy a fal egy halványszőke
tündérlányt rejt. De nem akartam, hogy Rosemary Vanholt
legyen. Nemcsak azért, mert rettenetes volt arra gondolni,
hogy valakit ilyen fiatalon megöltek, hát még, hogy olyan va-
lakit, akit én is ismerek, hanem azért is, mert ha tényleg ő az,
akkor az azt jelenti, hogy az álomjárásomban volt vala-
mi különleges. Én meg semmi különleges dolognak nem akar-
tam a része lenni. A különleges emberekkel rossz dolgok tör-
ténnek. Általában valami tévedés, és utána korai halál.
Mikor a történet végére értem, Lady Elaine megkérdezte:
– És Rosemary teste érintetlen volt az álomban?
– Khm, igen – mondtam, és próbáltam nem gondolni arra a
hiányzó kézfejre.
– Volt rajta gyűrű?
Nyeltem egyet, biztosra vettem, hogy a kérdéses gyűrű má-
gikus, és valószínűleg veszélyes. Mágikus műtárgyakban erre-
felé egyáltalán nincs hiány. Ha az Akarat nem ellenőrizne
mindent, egy csomó ilyen tárgy puszta érintése simán megöl-
hetné az embert, például egy megátkozott pulóver, amit úgy
terveztek, hogy abban a pillanatban, ahogy valaki felveszi,
összezsugorodjon, és abba se hagyja, amíg teljesen ki nem pré-
selte az illetőből az életet. A mágusfajták manapság elég civili-
záltak, de nem volt ez mindig így.
– Tehát?
– Hm… Nem is tudom. Nem igazán szeretem a halottakat
nézegetni.
– Úgy. – Csalódottnak tűnt. – És ez a fiú, Eli Booker? Ismer-
ted valahonnan?
A kezemet erővel elvettem a hajamtól és a gubancoktól, ami-
ket sikerült belegabalyítanom.
 – Nem túlzottan. Csak azért ismertem, mert egy osztályba
jártunk a régi iskolámban.
– De nincs egy… – Elhallgatott, mert a hátunk mögött rette-
netes hang hallatszott. Éles, átható sikoltás. Hátrapillantottam,
és már elkészültem egy házi kísértetre vagy hárpiára, de sok-
kal rosszabb volt. Egy nő botladozott felénk, ugyanolyan
élénkszőke haja volt, mint Rosemarynek.
– Mondja, hogy nem igaz! – Megállt Lady Elaine előtt, és
megragadta az öreg boszorka csontos karját. – Mondja, hogy
nem igaz!
Lady Elaine nem felelt, de úgy éreztem, egy orákulumtól ez
épp elegendő válasz. A nő elengedte, és továbbbukdácsolt a
mágikus pajzs felé. Persze tudtam, hogy kicsoda. Mrs. Van-
holt, Rosemary anyja.
A könnyeimmel küszködtem, levegő után kapkodtam, mert
Mrs. Vanholt gyásza megtöltötte a levegőt. Néztem, ahogy a
pajzshoz közelít. Megállt előtte, fölemelte a kezét. A pajzs egy
pillanatig vibrált, mint egy megpendített hárfa húrja, aztán
eltűnt.
Csak egy pillanatra kaptam el, ami mögötte volt, aztán Velő
elkapta a karom, és megfordított. De ennyi is elég volt, hogy a
legrémesebb félelmem beigazolódjon. A földön, ugyanabban a
testhelyzetben, ahogy én is láttam az álomban, ott feküdt
Rosemary. A jobb kézfeje hiányzott, csuklóból levágták.
– Menjünk – mondta Velő.
Nem kellett kétszer mondania. Visszasiettem, amerről jöt-
tünk, és azt kívántam, bárcsak futhatnék, közben a hányinger-
rel küzdöttem. Mikor a Kirkwood-sírbolt túlsó oldalára ér-
tünk, Velő megszólalt:
– Már elég messze vagyunk.
Nem értettem egyet. Száz kilométer sem lenne elég messze,
de megálltam, és ránéztem.
Gyengéden a vállamra tette a kezét, megszorította.
– Jól vagy?
 Bólintani akartam, de meggondoltam magam, és inkább csak
a fejemet ráztam.
– Mi történik itt? Ez tényleg Rosemary volt? Hova lett a ke-
ze? És hogyhogy én ezt már láttam Eli álmában, és...
– Psszt! – mondta Velő nyugtató, reszelős hangon. – Vegyél
mély lélegzetet! Na, máris jobb. – Mosolygott, ettől mély árkok
jelentek meg az arcán. – Tudom, hogy sok kérdésed lenne, és
biztos vagyok benne, hogy az orákulum válaszolni fog rájuk,
amint megteheti. De most nincs itt az ideje. Rendben?
– Rendben – feleltem, de a torkom összeszorult Mrs. Vanholt
gyászáról.
– Jó. – Velő intett Sasharaszt seriffnek, aki pár méterrel ar-
rébb állt néhány másik vérfarkassal. Az alfa egyedül indult
felénk.
– Elkísérné Miss Evergímet a szállására? – kérdezte tőle Velő.
– Azt hiszem, az adott körülmények közt így volna helyes.
Sasharaszt arckifejezése azt sugallta, hogy semmi kedve, de
azt felelte:
– Természetesen.
– Köszönöm! – Velő rám nézett. – Egyelőre próbáld az egé-
szet kiűzni a gondolataidból.
Ja, persze, semmi gond.
– Gyerünk! – mondta Sasharaszt, mikor Velő elindult.
Hátraültetett a kocsiban, mint valami börtöntölteléket, de
nem bántam. A koleszom, a Riker Ház, az egyetemi kampusz
túlsó végén volt, jó tízpercnyire gyalog, amihez az éjszaka kö-
zepén semmi kedvem nem volt, mikor egy gyilkos van sza-
badlábon.
Hátradőltem, és kellemes dolgokra próbáltam gondolni, mint
amikor a papám bundás kenyeret sütött vasárnap reggelire,
meg mikor tavaly, amikor még én is közönséges voltam, a
döntetlen után berúgtam a győztes gólt.
De semmi mást nem láttam, csak Rosemary holttestét.
 A kocsi pár perc múlva megállt. Sasharaszt kiszállt, és kinyi-
totta az ajtót.
– Gyerünk! Dolgom van.
Kimásztam, és végignéztem az ismerős épületeken, a magas
tornyokkal meg hegyes boltívekkel díszített kőkatedrálisok és
mini várak keverékén, amiknek a fala olyan vastag, mint a
páncéltermek ajtaja. A Riker Ház jobb oldalon állt, egy tömör
erődre hasonlított. Nem volt kedvem bemenni, vissza a szo-
bámba. Mi van, ha Rosemaryről álmodom? A saját álmaimban
közel sem volt annyi hatalmam, mint bárki máséban.
Az időhúzás szánalmas kísérleteként megkérdeztem:
– Na és a bringám? Még mindig a McFelhő Parkban van.
– Majd később behozatom valamelyik sráccal.
– Ó! Hát, kösz!
– Valami baj van?
Az ajkamba haraptam.
– Hát, azt hiszem, csak meglepett, hogy nem esett bajom.
Mármint hogy elárultam magam egy közönséges előtt.
Sasharaszt felhorkant.
– Jobban szeretnéd, ha börtönbe zárnálak? Megtehetem, ha
arra vágysz. – Újra kinyitotta az ajtót, és intett.
– Nem, köszönöm! – Nem voltam benne teljesen biztos, hogy
ugrat. – Gondolom, kivételesen szerencsém volt. Valahogy
szokatlan nekem.
Farkaspofáján széles, kellemetlen vigyor terült szét.
– Hát, talán most változik a szerencséd.
Nem is tévedhetett volna nagyobbat.
R OSEMARY HALÁLHÍRE másnap gyorsabban terjedt el a diá-
kok körében, mint egy facebookos mém. Az sem segített,
hogy mindenfelé vérfarkas rendőrök cirkáltak a folyosókon és
járőröztek a területen. Reggelinél az elsősök menzáján féle-
lemmel és izgalommal teli zsongás hallatszott. Próbáltam nem
figyelni, de nem lehetett.
– Meghalt?
– Valaki meggyilkolta. A kampuszon.
– Azt hittem, az Akarat megakadályozza az ilyesmit.
– Időtlen idők óta most történt meg először.
– Azt hallottam, hogy a tetemét egy Rémálom csaj találta
meg. Tudjátok, az a Porka, vagy hogy hívják.
Remek, tehát a tegnap esti eseményeken való részvételem is
bekerült a pletykagépezet fogaskerekei közé. Nem fárasztot-
tam magam, hogy kijavítsam a srácot, bár csak egy asztallal ült
arrébb. Valószínűleg amúgy sem érdekelné. Az Akkordélen
nem voltam kifejezetten népszerű, inkább mint aki nem szán-
dékosan magányos. Próbáltam barátkozni, de a többség úgy
viselkedett, mintha szellemi fogyatékos vagy hasonló volnék.
Mágiafogyatékos, még inkább. A legtöbben nem voltak nyíltan
kegyetlenek velem, de úgy látszott, örökre az új csaj maradok.
A tegnap esti szerencsémnek végképp annyi lett az iroda-
lomórán. Ahogy az hétfő reggel lenni szokott, Miss Norton, a
tanárunk másnaposan érkezett. Miss Norton göndör, geszte-
nyebarna hajú, széles arcú, kövér tündér. Nagy szeme most
piros és püffedt volt a drótkeretes szemüvege mögött. Feltéte-
leztem, hogy kicsit sírt is a szokásos ivászat mellé, és próbál-
tam nem kitalálni, hogy miért.
Az iskolai pletyka szerint Miss Norton komoly kólafüggő.
Kólán természetesen azt a bizonyos cukros, koffeintartalmú
italt értem. A tündérek immúnisak a drogra és az alkoholra, de
a cukor komolyan a gyengéjük. Ezért az Akkordélen a cukrot
betiltották. Az automatákban csak diétás, koffeinmentes üdí-
tők, cukormentes cukorkák meg többnyire papírízű chipszek
vannak. Bizonyos reggeleken ölni tudtam volna, hogy egy kis
Mountain Dew-hoz vagy porcukros fánkhoz jussak.
– Rendben, gyerekek – mondta Miss Norton, mikor becsön-
gettek. – Alakítsuk ki a beszélgetőkört!
A bejelentésre megkönnyebbült társalgás indult, széklábak
nyikorogtak a kőpadlón, ahogy az asztalainkat körbe toltuk,
hogy elérjenek valami halványan körszerű formát. Úgy ala-
kult, hogy háttal ültem a széles, íves ablakoknak, és a tekinte-
tem a terem közepén a fehér tábla felé fordult. Mert bár az Ak-
kordél kívülről nagy középkori városnak tűnik, belül tele van
modern tantermi felszereléssel.
Miss Norton tapsolt, és a zaj elhalkult. Aztán előhúzta a
„beszélgetőpálcáját”, méghozzá a virágos otthonkája egyik
hatalmas zsebéből. A pálca nagyjából akkora volt, mint egy
iskolai vonalzó, és olyan göcsörtös, mint egy csúzos ujj. A felü-
lete valami halvány fából készült, üvegsima volt, és ha a ke-
zembe vettem, mintha melegség sugárzott volna belőle.
– A tegnap esti tragikus esemény miatt – mondta Miss Nor-
ton – úgy gondolom, az otthonra feladott olvasnivalók helyett
inkább fordítsuk arra az időt, hogy megosztjuk egymással a
gondolatainkat és az érzéseinket.
Erre az osztály egységes nyögésben tört ki, köztük én is. Sőt
valószínűleg én voltam a leghangosabb. Most mi van? A be-
szélgetőkor általában jó mentség Miss Nortonnak, hogy ne
kelljen tanítania. Az ilyen kötetlen, csapongó vita alatt, ami
általában inkább időhúzás, mint komolyabb elmélyedés, al-
kalma van a másnapos migrénjére koncentrálni. Nem értettem,
miért választotta témául a Rosemary halála miatti érzéseinket.
Talán azt akarta, hogy mindenki olyan pocsék lelkiállapotban
távozzon az órájáról, amilyenben ő van. Nem lepett volna
meg. A tündérek elég bosszúálló társaság.
Egy könyök bökött meg, és oldalt pillantottam. A szobatár-
sam, Szeléna nyugtalanul pillantott rám. Amióta reggel, ké-
szülődés közben elmeséltem neki, mi történt, többször is rajta-
kaptam, hogy így bámul.
– Ugye tudod, hogy egy szót sem kell szólnod? – mondta. –
Ha a pálca hozzád kerül, egyszerűen add tovább!
Halványan rámosolyogtam, jólesett a tanács, bár kételkedtem
benne, hogy sikerül szót fogadnom neki.
Miss Norton a levegőbe emelte a pálcát.
– Ki kezdi?
Senki nem felelt, én meg visszafojtottam a lélegzetem, hát-
ha Miss Norton észreveszi, mennyire nincs kedvünk az egész-
hez, és visszakanyarítja a megbeszélést a Macbethre és a tizen-
hetedik századi boszorkányok előítéletes rágalmazására.
Katarina Marcel emelte föl a kezét.
– Majd én.
Mikor Katarina jeges tekintete egy pillanatra rám villant, el-
készültem a legrosszabbra. Azóta gyűlölt, hogy kígyóvá vál-
toztattam. Az egész bűbáj egy percig se tartott, és a tanárunk
visszaváltoztatta, de nem elég hamar, hogy ne essen áldozatul
a kígyók ösztönének, és ne nyeljen le néhány földigilisztát,
amit a bűbájgyakorlatunkon használtunk. Senki nem hitt ne-
kem, mikor mondtam, hogy véletlen volt. Persze leginkább
Katarina kételkedett benne. És az sem segített, mikor felvetet-
tem, hogy esetleg alakváltó, és végre megtalálta az igazi for-
máját.
Hát, nem ez volt életem legbölcsebb pillanata, amilyen nép-
szerű a csaj. Azóta Katarina egyetlen alkalmat sem mulaszt el,
ha mások előtt megalázhat. És ami még rosszabb, Rosemary-
vel jó barátnők voltak.
Miss Norton szabadon engedte a beszélgetőpálcát, ami egy
darabig a levegőben lebegett, aztán a körön át Katarina kinyúj-
tott kezében landolt. Az osztálytársaim többsége azt hitte,
hogy Miss Norton varázserővel irányítja a pálcát, de én ebben
mindig is kételkedtem. Néha úgy érzetem, hogy a pálca él,
legalábbis magától hall és cselekszik.
Katarina remegve szívta be a levegőt.
– Egyszerűen nem tudom elhinni. Hogy halhatott meg Rose-
mary? Miért akarná őt bárki is bántani? – A hangja kásás lett
az érzelmektől, és a szeme könnyesen fénylett. Elég jól ismer-
tem, hogy gyanakodjam a gyász ilyen teátrális megnyilvánulá-
sára, hiába volt mögötte az érzés őszinte. Katarina szirén, ami
azt jelenti, hogy olyan könnyen manipulálja mások érzelmeit,
ahogy levegőt vesz. A szoba túloldalán Miss Norton úgy hab-
zsolta a szavait, mintha mindegyik egy-egy M&M’s golyócska
lenne. A zokogás határán volt.
Katarina megint rám nézett.
– És egyszerűen nem tudom elhinni, hogy lehet, hogy valaki
egy ilyen dolgot végignéz, és nem borul ki teljesen. Csak a leg-
rémesebb, legszívtelenebb ember tud ilyen kegyetlen lenni.
A többi diák mind rám nézett, erre elvörösödtem. Mindenki
tudta, hogy ott voltam. Csak azt nem tudták, hogy én is sírtam.
A párnámra, magamban. Leküzdöttem a kísértést, hogy véde-
kezni kezdjek, és beszálljak Katarina játékába. Úgy megharap-
tam a nyelvem, hogy fájt. De eldöntöttem, most az egyszer
hallgatok.
A hangosbemondón harsány hang hallatszott:
– Párka Evergím, kérem, jelentkezzen azonnal a titkárságon!
Az arcomból elszállt minden szín. Néhány diák vihogott,
mások annyit mondtak:
– O-óóó!
A legdurvább hangadókra haragosan villantottam a szemem.
 – Mi van, még mindig másodikosok vagyunk? – Fölálltam,
de émelyegtem.
– Nos – mondta Katarina gunyoros hangon. – Te a mágia
szempontjából tényleg nem vagy még egyéves sem. Úgyhogy
nem csoda, ha csecsemőnek nézünk.
A plafonra emeltem a szemem.
– Huh, ezt egyedül találtad ki? Micsoda észlény vagy!
Katarina önelégült arcot vágott. Hosszú, selymes, barna haját
a válla mögé dobta. A jelen lévő fiúk egy emberként felsóhaj-
tottak. Ez a gond a szirénekkel. Annyira elementárisan szépek,
hogy mindent megúsznak. A szépségük kulcsszerepet játszik a
csábító varázserejükben.
– Igen – felelte Katarina. – De elfelejtetted hozzátenni, hogy
gyönyörű és tehetséges is. Ja, és mágikusan nem fogyatékos.
Csak egy szirén tudja megúszni, hogy ilyen beképzelt szö-
veggel nevetséges ne legyen. Kutattam valami leége-
tő válasz után, de semmi nem jutott az eszembe. Sajnos nem
mondott semmit, ami ne lett volna igaz.
De Szeléna felkapta a vizet, és a megmentésemre sietett.
– Kifelejted, mekkora felfújt hólyag vagy. Én mondjuk ezt is
megemlíteném.
Erre még több osztálytársunk óóóó-zgatott, és rólam Katari-
nára néztek. Ezt Szeléna érte el. Ő is szirén, pont olyan jól tud
manipulálni. Ugyanolyan szép, mint Katarina, csak ezt min-
den erejével titkolni akarja. A haja selymes, fekete, mint a tinta,
a szeme ametiszt, de tisztára fiúsan jár, baseballsapkában, bő
pólókban, és nem sminkeli magát. Ez a srácos megjelenés új
vonása volt, ezzel tiltakozott a szirének tárgyiasítása ellen.
Katarina résnyire csukta a szemét, szempillái alól a tekintete
Szelénára villant. Már nyitotta a száját, hogy visszavágjon va-
lahogy, de Miss Norton, aki buzgón dörzsölgette a halánté-
kát, és úgy tett, mintha nem hallaná, végül eldöntötte, hogy
mégis eljátssza a tanárt.
 A tenyerével az asztalra csapott, ezzel magára vonta a fi-
gyelmet.
– Elég volt, lányok! – A tekintetét rám szegezte. A hegyes fü-
leitől olyan volt, mint egy sziszegő macska. – Porka, menj a
titkárságra!
Hálás pillantást vetettem Szelénára, és bevágtam William
Shakespeare összes műveinek megviselt példányát a hátizsá-
komba. Szeléna visszakacsintott. Aztán kimentem a tanterem-
ből, de a szívem még mindig dübörgött a Katarinával való
szóváltástól. Pedig már igazán megszokhattam volna.
Mikor a Jefferson Toronyban a titkárság közelébe értem, ha-
ragomat felváltotta a félelem. Az a szédítő érzésem támadt,
hogy most tényleg bajba kerülök a tegnap este miatt. Vagy ami
még rosszabb: megtudom, mi ez az egész. A titkárnő barátsá-
gosan mosolygott rám, amit rögtön gyanúsnak találtam.
Csengetett dr. Hengershaw-nak, és egy perc múlva már ott
álltam az igazgatónő irodájában. Hengershaw az íróasztalánál
ült, és egy klaviatúrán gépelt valamit, a szeme a monitoron. A
billentyűk fura hangokat adtak, mikor lenyomta őket, olyan
effekteket, mint A dilis trióban, de Hengershaw-nak fel sem
tűnt. A kampuszon egy csomó élettelen tárgy kicsit megzak-
kan egy idő után az úgynevezett animációtól. Ez annak a kö-
vetkezménye, hogy az illető tárgyat hosszan éri egyrészt a
mágia, másrészt az elektromosság keltette mágneses mező.
Bármilyen tárgyra ez vár, ha elég hosszan ki van téve ennek a
hatásnak, de az elektronikai műszereknek eleve ez a sorsuk.
Hengershaw fel se nézett, csak intett, hogy üljek le. Leültem,
próbáltam nem fészkelődni, de nem ment. Az igazgatónő ala-
csony, kövér boszorkány, szódásüveg szemüvege mögött va-
rangyos béka szemek ülnek. Sajnos eléggé biztos voltam ben-
ne, hogy ő is „az anyám alapján ítélkezők” csapatába tartozik.
Állítólag anyám diákkorában Hengershaw volt az az alkímia-
tanár, akitől azt a rossz jegyet kapta. Bármikor találkoztam
vele, mindig úgy szegezte rám a tekintetét, mintha sátánfajzat
volnék, és ha nem vigyáz, megmarhatom.
Abbahagyta a gépelést, és hozzám fordult.
– Tudod, miért hívattalak?
– Talán megválasztottak osztályelnöknek?
Hengershaw szeme fenyegetően villant.
– Azért vagy itt, mert a Mágusok Szenátusa eldöntötte, hogy
megváltoztatja a varázsstátuszodat.
– Tessék?
– Vége a kéthetenkénti álomfalásnak.
– Leállítanak?
– Természetesen nem. Mostantól gyakrabban kell falnod.
– Micsoda? Miért?
Hengershaw egy pillanatra levette a szemüvegét, és megva-
karta az orrnyergét.
– Erre még visszatérünk. De most hadd figyelmeztesselek,
mekkora kockázatot vállalsz. Az Akarat törvény beiktatása óta
szigorúan korlátozzák, mennyi mágiát engedhet át magán egy
személy, ezért limitálták a te álomfalásodat is.
A szavába vágtam, nem bírtam kivárni, hogy a lényegre tér-
jen.
– Igen, ezt már megtanultam a bevezetésben, fi. És azért van
az is, hogy a magához hasonló boszorkányoknak se lehet egy-
szerre több, mint két mágikus eszköz a birtokában.
Rám villant a tekintete, de előbb ellenőrizte a billentyűzet
mellett a töltőtollat a tokjában. Nyilván a pálcája, álcázott for-
mában.
– Igen, örülök, hogy akkor olyan figyelmesen hallgattál –
mondta Hengershaw. – Lássuk, most is képes vagy-e erre.
Rendben? – A tekintete elhallgattatott.
Befogtam a szám.
Hengershaw folytatta.
– Visszatérve, a korlátozások még erősebbek a kiskorú má-
gusfajták esetén. Egy gyerek számára minden sokkal nagyobb
hangsúlyt kap. A legkisebb sértés, amit egy társától kap, máris
a világvége. Az Akarat előtt nem volt szokatlan, hogy hetente
forduljon elő súlyos sérülés, néha akár haláleset is. De ti, gye-
rekek, ma már sokkal nagyobb biztonságban vagytok.
A fogam csikorgattam, fizikai fájdalmat okozott, hogy vissza-
tartsak egy okostojás megjegyzést. Utálom, ha gyereknek ne-
veznek.
– Most viszont a Szenátus úgy döntött, hogy felemeli az
álomfalásod gyakoriságát heti háromra.
Kiegyenesedtem a széken, a gyomrom összehúzódott.
– Ez komoly? De miért ilyen sokra? – Már az is elég rossz,
hogy kéthetente egy alvó idegenen kell üldögélnem. Egyálta-
lán nem hiányzott, hogy gyakrabban csináljam. A legtöbb tár-
sammal ellentétben nem izgatott, hogy a varázserőmet növel-
jem. Épp elég nehezemre esett annyival boldogulni, amennyi
már megvolt, kösz szépen.
– Mivel – mondta Hengershaw – Lady Elaine úgy véli, álom-
látó vagy.
– Hogy mi vagyok?
– Á-lom-lá-tó – közölte egy reszelős hang a hátam mögül.
Összerezzentem, bár megismertem az előző éjszakai kelle-
metlen hangot. Megfordultam, és láttam, hogy Lady Elaine áll
az ajtóban. Pont olyan volt, mint este: öreg és csontvázszerű.
Úgy látszott, a sötét, testhezálló ruhákat kedveli, de a válláról
lógó retikül élénk rózsaszín volt, és akkora, mint egy nagypár-
na huzata.
– Megvan az a képességed, hogy az álmokon keresztül meg-
lásd a jövőt – mondta.
– Ó, Lady Elaine! Örülök, hogy ideért. – Hengershaw fölállt,
és intett a másik asszonynak, hogy foglaljon helyet. Lady
Elaine előrelépett, és az igazgatónő íróasztala mögött telepe-
dett le.
 Csak ültem és bámultam. Úgy éreztem, mintha pókokkal teli
üveget ittam volna ki, és a gyomromban száz kis szőrös láb
surranna szerteszét.
– Na most, ifjú hölgy – mondta az orákulum –, az álomlátás
nagyon ritka és nagyon fontos képesség. Érezze magát megtisz-
telve!
– Boldog vagyok. – Úgy éreztem, mindjárt hányok. – De
honnan veszi ilyen biztosra, hogy… álomlátó vagyok?
– A jelek elvéthetetlenek. Attól a pillanattól kezdve, hogy
az Akarat bűbáj felismerte, hogy a varázsod nem működik,
nem sok kétség fért hozzá, hogy más oka lehetne. Lady Elaine
jókora táskáját az asztalra tette, és lelökte a tolltartót.
– Igen – mondta Hengershaw, miközben elkapta a tollat, va-
gyis minden bizonnyal a pálcáját, mielőtt a földre esett volna.
Kapkodva beszélt, azt a benyomást keltette, hogy próbál nem
kiszorulni a beszélgetésből. – Ám ez a képesség csak a megfe-
lelő partnerrel együtt működik. A te esetedben Elijah Booker-
rel.
A székem karfájába kapaszkodtam, nehogy leessek róla. A
szemem az egyik nőről a másikra vándorolt, és imádkoztam,
hogy valamelyik mosolyodjon már el, és közölje, hogy csak
valami kíméletlen tréfa az egész. De egyforma komoly kifeje-
zéssel néztek vissza rám.
Megköszörültem a torkom.
– Úgy értik, ahogy gondolom, hogy értik?
Lady Elaine azt felelte:
– Mától fogva, amíg a körülmények meg nem változnak, ki-
zárólag Eli-jal álomfalhatsz.
– Azt már nem! – pattantam fel. – Képtelen lennék rá! A va-
rázserőm nem működik vele. Mi van, ha megint felébred, és az
apja lelő? Mi van, ha…
– Ülj le! – Lady Elaine a tenyerével az asztalra csapott.
Engedelmeskedtem.
 A klaviatúra zsörtölődésképpen újra dilis trió-hangokat hal-
latott.
Lady Elaine bosszús arccal lökte félre.
– A félelmed érthető, de indokolatlan. Eli-nak is a tudomásá-
ra hoztuk a helyzetet, és ebben a pillanatban veszik fel ide di-
áknak, ahogy erről beszélünk.
Az állam a mellkasomig esett, Hengershaw-ra néztem.
– Nem mondja komolyan.
Az igazgatónő negédesen mosolygott, és keresztbe fonta a
karját.
– De bizony, drágám.
– Valaki üssön le! – motyogtam, aztán hátradőltem a széken,
a kezemmel eltakartam a szemem.
Lady Elaine hangja nyersen szólalt meg:
– Ilyesmivel ne viccelődj, azok után, aminek a tanúja voltál
este.
Nyeltem egyet, a kezem az ölembe ejtettem, és ránéztem.
– Sajnálom.
Hümmögött.
– De hogy fog ez menni? Hiszen Eli közönséges.
– Erre a helyzetre is van megoldás, bár csakugyan szokatla-
nul ritka eset – felelte Lady Elaine. – Eli apját értesítettük a
mágusfajták létéről, és a nevét hozzáadták az Akarat jegyzé-
kéhez, hogy biztosan ne mondhassa el más közönségesnek, mi
a helyzet a fiával.
– Nem mintha meg akarná próbálni – tette hozzá Henger-
shaw.
– Aha – mondtam, és a papámra gondoltam. A helyzet na-
gyon hasonló volt, mikor összejött anyával.
Lady Elaine megkocogtatta az asztalt a mutatóujjával.
– Nem tudom eléggé hangsúlyozni, milyen fontos, hogy ezt
az egészet komolyan vedd. El kell szánnod magad, hogy fej-
leszted az álomlátó képességedet.
Kicsit feszengve kérdeztem:
 – De miért? Mármint… annyira azért nem látszik hasznos-
nak.
Lady Elaine félresöpörte a kérdésemet, és Hengershaw-hoz
fordult.
– Magunkra hagyna minket pár percre?
Az igazgatónő összeráncolta a homlokát, de szó nélkül ki-
ment a szobából.
Ahogy magunkra maradtunk, Lady Elaine azt mondta:
– Te előre láttad, ami tegnap este történt, én nem. Valamiért ti
Eli-jal jobban rá vagytok hangolódva, hogy feltárjatok egyes
eseményeket.
Megráztam a fejem.
– Mire azt az álmot láttam, Rosemary már biztos meghalt.
Ha egy héttel korábban látom, talán megmenthettem volna, de
ez tiszta kínzás, mikor már nem lehet megakadályozni.
– De hát a tegnapi volt az első eset, hogy Eli-jal álomsétálta-
tok. Ha rendszeresen látogattad volna az álmait, nagy valószí-
nűséggel épp idejében láttad volna ahhoz, hogy megakadá-
lyozzuk.
A tüdőmből minden levegő elszállt. Ennyit arról, hogyan kell
valakire egy zsák bűntudatot rázúdítani. A szememben köny-
nyek égtek.
A rettenetből valami nyilván kiült az arcomra, mert Lady
Elaine azt mondta:
– De nem akarom, hogy felelősnek érezd magad a történte-
kért, hiszen abszolút nem vagy az. Nincs is választásod, hogy
kinek az álmából falj. Az elmulasztott lehetőségek sajnos az
Akarat hátulütői közé tartoznak.
– Hátulütői? Ez elég enyhe kifejezés. – Rosemary meghalt,
pedig megakadályozhattam volna.
Lady Elaine lebiggyesztette a száját.
– Na tehát, biztos vagyok benne, hogy a te adottságaid hasz-
nosabbak lesznek. Még az is lehet, hogy egy kis gyakorlattal
képes leszel újra bejárni Elijah-nak a támadás előtti álmait, és
azonosítani Rosemary gyilkosát.
Ez a bűntudat elleni kis beszéd nem sokat segített, de bólin-
tottam, mintha elhinném. Legalább lesz alkalmam valamit jó-
vátenni. Ez is több, mint a semmi.
Lady Elaine rám mosolygott, a sárga fogai kivillantak, aztán
benyúlt a rózsaszín táskájába, és előhúzott valami keskeny,
téglalap alakú tárgyat. Odaadta, és rájöttem, hogy egy eTab,
egyfajta mágikus tahlet.
– Ez mire kell? – kérdeztem, miközben a kezemben forgat-
tam. Azzal hirdetik ezt a vacakot, hogy ellenáll az animáció-
nak. Egy ideje szerettem volna már egy ilyet, de elég drágák.
– Ez egy eTab.
– Na, ne.
Lady Elaine a szükségesnél kicsit energikusakban húzta be a
táskáján a cipzárt.
– Arra fogod használni ezt az eszközt, hogy feljegyezd Eli
álmait. Minden álmát. Ahogy egy álomjárással végeztél, meg-
írsz a rátöltött álomnapló-alkalmazásban egy bejegyzést. Még-
hozzá azonnal, nehogy bármi fontosat elfelejts. Feltételezem,
hogy egy ilyen apró tárgyat nem nagy ügy állandóan magad-
nál tartanod.
Ezt jól gondolta. Az eTab olyan könnyű volt, mintha nem is
lenne súlya. Végighúztam az ujjam az érintőképernyőjén,
megcsodáltam a sima, fényes felületét. A képernyő pereme
mentén apró, alig érzékelhető vésetek, rúnák voltak, ezek véd-
ték ki az animációs hatást.
– A bejegyzéseidnek a lehető legrészletesebbnek kell lenniük.
Különösen figyelj a visszatérő képekre vagy jelenségekre!
Alapjában minden álom szimbolikus, még az is, amelyik a jö-
vőt jósolja meg.
Kényszerítettem magam, hogy Lady Elaine-re figyeljek, pró-
báltam kihámozni a mondanivalója értelmét. Szimbólumok,
visszatérő képek vagy jelenségek. Nem hangzott túl könnyű-
nek.
– De amit Rosemary esetéből megláttam, az majdnem szó
szerint úgy is történt. Ez mitől szimbolikus?
– Néha minél közelebb vagyunk egy eseményhez, annál tisz-
tább a kép.
Ezt gyorsan átgondoltam.
– Úgy érti, mintha fókuszba kerülne? Azt hiszem, ennek len-
ne értelme.
– Igen. Tessék, a felhasználóneved és a jelszavad. – Átnyúj-
tott egy papírszeletet. – Az eszköz kapcsolatban van az iskolai
wifivel, de a használatában be kell tartanod a tantermi szabá-
lyokat. És van rajta egy gyors üzenet alkalmazás. Ezt légy szí-
ves rendszeresen ellenőrizni. Néha előfordulhat, hogy így
kommunikálok veled.
– Oké. – A wifi elég jól hangzott, de engem még most is a
szimbólumok nyomasztottak.
– Az új álomfaló beosztást szerdán kezded.
– Rendben. De van valami, amit kifejezetten keressek? Már-
mint azon kívül, ami evidens. Mi van azzal a gyűrűvel, amiről
a múltkor kérdezett?
Lady Elaine habozott.
– Semmi. Semmi… különös.
Láttam, hogy hazudik.
– Oké. Akkor mi az az Őrző, és miért gondolja, hogy Rose-
mary is az volt?
Rám bámult, előbb elképedve, aztán dühösen.
– Te meg hol hallottál az Őrzőkről?
Nyeltem egyet, de már késő volt a következmények miatt
aggódni.
– Hallottam, amikor Mr. Velővel erről beszéltek.
– Vigyáznod kell a hallgatózással. Hajlamos vagy többet
meghallani, mint kellene.
 Ezt nem akartam megvitatni vele, de nem tudtam kitöröl-
ni a fejemből, amit hallottam. Különben is ez élet-halál kérdése
volt, nagyon is szó szerint.
– Szóval mi az az Őrző?
Meglepetésemre az öreg orákulum elmosolyodott, méghozzá
nem is leereszkedően. Sőt szinte szeretettel.
– Te aztán tényleg Moira lánya vagy. De nem, nem mondom
el neked, mik az Őrzők, és mit őriznek.
Elhallgatott, de tudtam, hogy szándékosan ejtette el az őrzés-
re való utalást. Ez a dolog kulcsa.
Lady Elaine folytatta.
– Ez tiltott téma. Nem mondhatok neked többet.
– Ki tiltja meg?
– Természetesen a Szenátus. – Lady Elaine fölállt. – Rendben
van. Azt hiszem, egyelőre végeztünk. Ja, majd elfelejtettem.
Szeretném, ha néhány pótórát vennél Ms. Grey-től álomfalás-
ból. Majd ő megtanítja, hogyan fejlesztheted a képességeidet,
és hogy ismerhetsz rá a lehetséges jelekre.
Remek. Ms. Grey-jel, vagy ahogy magát hívatja, Betániával
már korábban is volt pár órám, és körülbelül annyira volt poé-
nos, mint egy kiképző őrmester az újonctáborban. Ő is gyűlöli
anyámat, és ha olyan kedve van, boldogan szóba hozza ezt.
Vagyis gyakorlatilag állandóan.
– Holnap megkeresed tanítás után a Jupiter Házban, a há-
rom-tizénnégyes teremben – mondta Lady Elaine.
Megismételtem a terem számát, igyekeztem megjegyezni.
– Van még kérdésed?
Elbizonytalanodtam.
– Miért nem hatott a varázserőm Eli-ra?
Lady Elaine megkönnyebbült, mintha valami másra számí-
tott volna.
– Eli-jal álomlátó páros vagytok. Mint már mondtam, ez az
egyik jele. Az álomlátóknak az a sorsuk, hogy együtt dolgoz-
zanak, mintha egyetlen személy volnának, egy mágnes két
pólusa. Ezt a köteléket szinte lehetetlen eltépni. Nem tudsz
ellene olyan varázslatot bevetni, ami magadon se működne.
Kiváló. További jó hírek.
– És akkor minden álomlátó pároshoz egy Rémálom és egy
közönséges kell?
– Nem. Általában az álmodó is mágusfajta. Annak, hogy Eli
közönséges, talán a te örökségedhez van köze, bár ezt senki
nem tudhatja biztosan.
– Aha.
Lady Elaine felkapta óriási táskáját, és a vállára vetette.
– Több kérdésed nincs?
Csak egy volt, de alig mertem feltenni.
– Ahogy a Szenátus ezt az egészet kezeli, meg az Őrzőket és
a gyűrűt, valahogy kezdem úgy érezni, mintha további ször-
nyűségekre számítanának.
Lady Elaine bólintott, a szemét komor kifejezés árnyékolta.
– Ami Rosemary Vanholttal történt, az még csak a kezdet.
–N E BÚSULJ, PORKA! NEM LESZ OLYAN VÉSZES.
Az asztal fölött Szelénára néztem, és elnyomtam
egy ásítást. Körülöttünk a menza a teljes reggeli sebességgel
dübörgött, a zajszint a sokféle hangtól és edénycsörömpöléstől
tompa zsongássá állt össze. Előtte egész éjszaka ébren voltam,
aggódtam mindenféle miatt – az álomlátó cucc miatt, hogy
újra találkoznom kell Eli-jal, és ami a legrosszabb, a kudarc
lehetősége miatt is. Elég nehéz azzal a tudattal élni, hogy ha én
nem leplezem le a gyilkos személyét, megint meghalhat vala-
ki.
– Fel kéne, hogy villanyozzon – folytatta Szeléna, mert min-
den erejével fel akart dobni. – Gondold csak el, milyen szuper
dolgokat tudsz majd csinálni ennyi extra varázserővel.
A plafonra emeltem a szemem.
– Pont ez a baj. Azt is épp elég nehéz kezelnem, amennyi
most van. Még egy kicsi, és a végén felrobbantom magam.
– Mert nem bízol magadban. Ahhoz képest, milyen kevés
időd volt tanulni, tök jól haladsz.
– Ja, persze. Ezt meséld el a hajadnak, légyszi!
– Ezzel ne is próbálkozz! – Szeléna hátranyúlt a feje mögé, és
előrevetette a vállán hosszú, fekete hajfonatát. Felemelte a vé-
gét, és megvizsgálta. – Tessék! Egyáltalán nem látszik, hogy
megégett volna.
A villámmal megkocogtattam a tányért.
– Persze, mert szirén vagy, és a varázserőd gyorsan kijavítja
a hibákat.
 Szeléna a homlokát ráncolta. Igazam volt. Csütörtökön, a
tornaóra végén még olyan volt a fonata vége, mint egy ellob-
bant kanóc. Nem szándékosan gyújtottam fel a haját, de aznap
tanultuk a támadómágiát. Illetve szinte mindennap ezt tanul-
tuk. Persze a szokásos dolgokat is csináltuk, mint felülés meg
kidobás, de az óráink legtöbbször jobban emlékeztettek paint-
ballra vagy lézerlövöldözésre, legfeljebb játék fegyverek he-
lyett bűbájt használtunk. Az Akarat előtt a túlélés miatt tanul-
ták a támadómágiát, annyira dúlt a mágusfajta-kontra-
mágusfajta erőszak. Most sportból csináljuk.
Szeléna átlendítette a vállán a fonatát.
– Baleset mindig van. Különben is, az a kapd el a zászlót já-
ték nagyon intenzív volt. Egy csomó embert láttam, akit ösz-
szevertek a végére.
– Persze. De hányan voltak, akiket a csapattársuk sebesített
meg?
Szeléna megvonta a vállát, mint akit ez nem érdekel. Aztán
vigyorogni kezdett. Még smink nélkül is elképesztően szép
volt.
– Nem is mindig olyan rossz, mikor a varázserőd félremegy.
Azt hiszem, Katarina kígyóesetét a nyereségekhez írhatjuk.
Nem tehettem róla, én is vigyorogtam.
– Na, máris kezd jobb napod lenni – mondta Szeléna.
– Ja. Valaki vezessen az árnyékba! – Egy falat tojást lapátol-
tam a számba, ideges voltam ugyan, de a barátnőm kedvéért
próbáltam jó képet vágni a dologhoz.
Szeléna kecsesen belekortyolt a forró csokijába, ez a mozdu-
lata teljesen ellentétes volt a kemény csajos, fiús kinézetével.
Ma a támadóbakancs és a kiképzőgatya szerkóban pompázott.
Fáradtnak látszott, ibolyakék tekintete elfelhősödött. Úgy lát-
tam, őt is kezdi beszippantani a rosszkedv. Tudtam, hogy ő
sem aludt jól. Ez részben nyilván abból fakadt, hogy ott hány-
kolódtam a szemközti ágyon, de úgy éreztem, leginkább
Rosemaryhez van köze. Szeléna korábban ugyanazzal a „bel-
ső” körrel járkált, mint a konzul lánya, csak aztán elkezdte ezt
a szirének-nem-sima-szextárgyak társadalmi tiltakozást. Nem
hiszem, hogy a legjobb barátnők lettek volna, de azért elég
jóban voltak.
– Figyelj – súgta Szeléna –, Melanie-t kéne megkérdezned
Rosemary gyűrűjéről.
– Kit?
– Melanie Remillardot. Ő volt Rose legjobb barátnője. –
Szeléna még halkabbra fogta a hangját. – Ha Rose bárkinek
beszélt erről az Őrző ügyről, akkor tuti, hogy neki.
– Oké, persze. Látod valahol? – Pásztázni kezdtem a töme-
get, ami elég értelmetlen volt, mivel fogalmam sem volt, mi-
lyen Melanie, különben is nyilván alsóbb éves, és akkor eleve
nem is ehet ezen a menzán.
– Amióta ez történt, nem jött iskolába.
– Ja – mondtam, és nem voltam meglepve. Ha valaki az én
legjobb barátnőmet ölné meg, valószínűleg én is hibernálód-
nék társadalmilag. Belepusztulnék, ha el kéne vesztenem Sze-
lénát.
– De hogy tudták megtenni? – Szeléna az asztalt kopogtatta. –
hogy tudták kijátszani az Akaratot?
Egy almaszeletet piszkáltam a tányéromon a villám hegyé-
vel.
– Talán nem is olyan nehéz, mint mondják.
– Nem tudom. Én már próbáltam, és soha nem volt szeren-
csém. Viszont a mamádnak nem szokott sikerülni?
– Dehogynem, folyton – mondtam. Anyámnak ettől és nem
mástól olyan rossz a híre. Állandó és bámulatos szokása, hogy
megtöri az Akaratot.
– És van róla fogalmad, hogyan csinálja? – kérdezte Szeléna.
Kinyitottam a szám, hogy válaszoljak, de a menza hirtelen
elcsendesedett. Körbelestem, hogy megtudjam, mi ütött min-
denkibe. Hamarosan kiderült.
 Eli állt a főbejáratnál, és a tömeget vizsgálta. A lehető
legszexibben festett a rövid, fekete hajával, a szeme olyan fé-
nyes kék volt, hogy szinte messziről világított. Sötétszürke
pólója, amin elöl valami együttes szimbóluma volt, teljesen
rásimult a mellkasára, a szakadt farmerje alacsonyan lógott a
csípőjén. Az egész ügy nem lett volna olyan kínos, ha nem ta-
láltam volna annyira helyesnek. Hülye férfi vonzerő.
A szokásos kemény srác arckifejezése ellenére láttam, hogy
megdöbbent, és a merev tartásából arra következtettem, hogy
egy kicsit fél is. Meg tudtam érteni. A diákok annak idején
ugyanezzel a beszédes csönddel fogadtak engem is, mikor be-
léptem. Tudtam, hogy az sem segít rajta, hogy ennyire új neki
a mágusfajták egész világa. A rá bámuló arcok nyilván nem
voltak annyira furák, hiszen az Akkordélre való bejutás feltéte-
le a 90 százalék Humanoid Hasonlósági Kívánalom, de azért
egyik-másik tényleg elég érdekes.
Ez a fennmaradó tíz százalék elég hihetetlen tud lenni, ha az
illető épp nem teszi fel a káprázat bűbájt aznap: némelyikük-
nek hegyes a füle, furcsa színű a bőre, sőt szarva és farka van.
Szelénának és a többi szirénnek meg szárnya. Nem mintha
valaha láttam volna. A szirének ebben olyanok, mint a mada-
rak: a szárnyuk csak akkor látszik, mikor használják. De mivel
az Akarat megtiltja az embereknek a repülést, a sziréneknek
ritkán nyílik alkalmuk, hogy kitárják a szárnyukat.
Ettől függetlenül itt Eli volt az egyetlen elvarázsolt fazon,
mivel ő száz százalékban ember. És akkor beszéljünk arról,
hogy ki a hátrányos helyzetű diák.
Eli rám bámult, a tekintetében valami harag lobbant. Elfogott
a félelem, minden idegszálam zizegett. El akartam fordulni, de
nem tudtam. Akármilyen hülyén hangzik, most már össze vol-
tunk kötve. Jóban-rosszban.
És határozottan rossz irányba haladtak a dolgok.
Egy rémes, émelyítő pillanatig azt hittem, odajön és leordítja
a fejemet, amiért ebbe a zűrzavarba belerángattam, de a főfo-
lyosón indult el az asztalok sora közt, és a menzafelügyelők
őrhelyétől legtávolabbi asztalhoz lépett. Persze nem akárme-
lyikhez, hanem az asztalhoz. A népszerűekéhez. Maga Mr.
Népszerűség, Lance Rathbone már kezdte is bemutatni a többi
laza gyereknek. Lance varázsló, az apja meg szenátor, egy
nagykutya.
Meglepett, hogy Eli-t ilyen könnyen elfogadják. Hogy vala-
kinek mennyi varázsereje van – legalább elvileg –, az errefelé
nagyon sokat számít a társadalmi ranglétrán, márpedig Eli-
nak semennyi sincs. Katarina Eli-ra sugározta egyik kápráza-
tos mosolyát, és intett neki, hogy üljön le mellé. Eli elkereke-
dett szemmel jóformán lezuhant a székre. Azt hiszem, alulbe-
csültem, mekkora szerepe van a jó külsőnek még a mágusfaj-
ták közt is.
– Basszus – mondtam, ahogy Szelénára néztem. – Ha valaki a
társadalmi ranglétra tetején van, az felér az egyetemes születé-
si előjoggal, vagy mi van?
Szeléna elhúzta a száját.
– Azt hiszem, központi regisztráció kell hozzá. Az egyél-
szart-pont-kom-on.
Újra mosolygást erőltettem.
– Nyilván a régi sulitokban is népszerű volt, nem?
– Hát, ja, lehet mondani. – A Csirkery gimiben én is elég nép-
szerű voltam. Nem tartoztam a belső körökbe, mint Eli, de jó
sok barátom volt, a többség a focis csapatomból.
– Hát, tényleg elég helyes – mondta Szeléna, és tetőtől talpig
felmérte. – Nem mintha ez engem érdekelne. Az embert nem a
külseje alapján kell megítélni.
Felhorkantam.
– Ja, tudom.
Elvigyorodott.
– Szóval szerinted is szexi.
Megvontam a vállam, hirtelen valami melegség járt át.
– Tuti, hogy Lance szobatársa lett.
 – Nagyon úgy néz ki. – Hátranéztem. Furcsa volt Eli-t ide-
gesnek látni. Általában annyira laza, szinte már távolságtartó,
de most mintha legszívesebben kirohanna az ajtón. Nem cso-
da, hogy úgy villámlott rám a szeme. Két napja még normális
gimnazista volt a normális, emberi világban. Ennek vége.
Az én hibámból.
Visszafordultam a reggelimhez, tűnődtem még egy falat fe-
lett, aztán fölálltam és a legközelebbi szemeteshez léptem.
Szétválogattam a szelektív hulladékot a megfelelő bödönökbe,
a maradékot meg egy nagy, téglalap alakú kukába döntöttem.
A tartályt szegélyező műanyag azonnal zörögni kezdett, de
nem törődtem vele. Csak a kukatroll volt, egy kicsi, ronda
lény, amelyik a kukában él, és szeméttel táplálkozik. Az
Akkordélen szinte minden kukában lakik kukatroll.
Többnyire veszélytelenek, nem úgy, mint a világ távolibb
végein élő óriás méretű rokonuk. De még így is rossz ötlet, ha
az ember megpróbál kihalászni valamit egy szemetesből, ha
már egyszer beledobta. Nekem legalábbis egy iskolatársam így
veszítette el az egyik ujját.
– Jesszusom, Porka – mondta Szeléna, mikor visszajöttem az
asztalhoz –, úgy nézel ki, mint akinek most törték meg a ked-
venc bűbáját.
– Hát, nem rajongok az ötletért, hogy Lance meg a haverjai
első kézből értesülnek, ahányszor elcseszem az álomjárást.
Lance az iskola tréfacsinálója, a poénok és pletykák királya.
Már hallottam is, hogy milyen súlyos vagyok meg mennyire
nincs szexepilem, ugyanis tény, hogy hiába nincs az álomfa-
lásnak semmi köze a szexualitáshoz, a működése mégiscsak
perverz egy kicsit.
Szeléna a fejét rázta.
– Nem is biztos, hogy így lesz. Lehet, hogy Eli nem fog el-
mondani nekik semmit.
– Persze, Lance meg velem táncol a szalagavatón.
– Mi az a szalagavató?
 Sóhajtottam, mert utálom, mikor összekeverem a mágusfajta
meg a közönséges hagyományokat. – Olyasmi, mint a Sam-
hain bál.
– Ja, persze. Pedig tudtam is. – Szeléna az orrát ráncolta. –
Na, de kit érdekel, hogy mit mond? Nem kéne annyit foglal-
koznod azzal, hogy ki mit gondol. Ha rám hallgatsz, hátra-
dőlsz, és átengeded magad az élvezetnek.
Ez nagyon is élénk – és pontos – képet vetített a lelki szeme-
im elé.
– Fúj, azt hiszem, hányni fogok. – Összeszedtem a cucco-
mat, nem izgatott Szeléna ámulása. Úgysem tudok olyasmit
mondani, amitől megértené. Nem vagyok olyan, mint ő. Nem
tudok pislogni, a számat csücsöríteni, és hagyni, hogy Eli ra-
jongjon értem. Szeléna nem hallotta, mikor szörnynek neve-
zett. Nem is értené, mennyire ijesztő volt már fizikailag is.
Szeléna megpaskolta a karomat.
– Ha ennyire zavar, igyekezz teljes erődből, hogy jó legyél
ebben az álomlátó cuccban. Lehet, hogy ha elkapod a gyilkost,
a Szenátus lenyugszik, és visszaengednek a normális életbe.
– Ja, persze. Mert az életem olyan normális.
Átvetettem a zsákomat a vállamon, és gyorsan az ajtó felé
indultam, próbáltam nem nézni Eli felé. Ahogy kiértem a
menzáról, jobban éreztem magam. Gondoltam, egy darabig
nem kell aggódnom, hogy találkozom Eli-jal. Az Akkordél elég
nagy, jó esély van rá, hogy ne az én óráimra járjon.
Csakhogy három perccel becsengetés előtt besétált a terembe,
ahol ültem. Teljesen lefagytam, készültem egy újabb dühös
pillantásra, de felém sem nézett, úgy ment el mellettem, és a
legtávolabbi sarokban ült le egy üres székre. Ettől a tudattól,
hogy ott van, viszketni kezdett a bőröm. Egy pillanatig fontol-
gattam, hogy átülök a terem túlsó végébe, de nem akartam
gyávának látszani. Még ahhoz is nyúl voltam, hogy megmoz-
duljak.
 Pár perc múlva, mikor elkezdődött az óra, elhatároztam, úgy
teszek, mintha Eli nem is létezne. Végül is csak osztályfőnöki.
Húsz percet kibírok. A csöngetés után kicsit húztam az időt,
hogy biztosan kimenjen, aztán mély lélegzetet vettem. Nincs
Eli-veszély.
De mikor bementem Miss Norton termébe, megint ott ült,
Katarina mellett. Biztattam magam, hogy ez még nem rend-
szer, csak véletlen. Nem mintha nem az lenne a legfontosabb
elvem, hogy a mágusvilágban nincsenek véletlenek.
Néha tényleg utálom, hogy mindig igazam van.
Eli követett a bűbájvetésre, aztán a történelemre is. Ebédkor
is láttam volna, csak elhatároztam, hogy kihagyom, és inkább
a könyvtárba megyek, kicsit megnézem ezeket az Őrzőket. A
könyvtár gyakorlatilag üres ilyenkor, úgyhogy megválogat-
hattam a számítógépes terminált. Leültem az egyik géphez a
sarokban, és az egér meglökésével felébresztettem a képer-
nyőt. Azonnal felpattant rajta egy ablak, mosolygó arccal, hoz-
zá ezzel a szöveggel: „Helló, diák!” A könyvtárban különösen
elharapódzott az animáció jelensége.
Összeszorítottam a fogam, és már azon voltam, hogy átülök
egy másik terminálhoz, hátha kevésbé élénk, mint ez, de aztán
arra jutottam, hogy kár az időért. Ezek közül a gépek közül
egyik sem új. Az üdvözlés alatti ablakba beírtam: „Szia, kösz!”,
és nyomtam egy entert.
A felugró ablak eltűnt, és beengedett a könyvtár belső bön-
gészőjébe. Begépeltem az ablakba, hogy „vigyázó” meg „gyű-
rű”, és ráböktem a keresőgombra.
Újabb felugró ablak jelent meg a képernyőn: „Biztos, hogy
erre akarsz keresni?”
„Igen” – gépeltem.
„Mert nem szoktak, ugye, tudod.” A mosolygós arc mosolya
kiszélesedett.
„Biztos.”
„Biztos-biztos?”
 „IGEN!!!” – Püföltem a billentyűket, hogy átjusson az üzene-
tem. A mosolygós arc a homlokát ráncolta. „Jó, de ne mondd,
hogy nem figyelmeztettelek.”
Végre a hülye gép megmutatta a találatokat, és megköny-
nyebbülten sóhajtottam fel. Három sorozat volt, egy a könyv-
tár archívumából, egy a közönséges internetről, és egy az e-
netről, ami az internet mágusfajta változata. A nevében az „e”
természetesen „elbájolást” jelent.
Átfutottam a könyvtári találatokat, és azt választottam, ame-
lyik amolyan enciklopédiabejegyzésnek tűnt:

Az Őrző olyan élőlényre vonatkozó gyűjtőnév, akinek életere-

jét vagy akaraterejét egy mágikus bűbáj kulcsösszetevőjéül
használják. Ez az erő olyan kötést ad, amelytől a bűbáj megtör-
hetetlenné válik mindaddig, amíg a kérdéses személy életben
van, vagy a második esetben a bűbáj megtartásához elkötelezett
marad. Az Őrző bűbáj megtörésének egyetlen hatásos módja ál-
talában az Őrző halála.
Mágikus tárgyakat, például gyűrűt, nyakláncot, karperecet
vagy ritka esetben tetoválást gyakorta használtak a bűbájok
igazi rögzítőjéül. A rögzítő általában az Őrző testére pecsételő-
dik, ahonnan csak erővel lehetett elmozdítani.
Ezek a rögzítők gyakorlatilag észrevehetetlenek voltak, és
számos más bűbáj és varázslat, például a lokalizálás, eltüntetés,
megtörés stb. bűbája számára áthatolhatatlanok maradtak. Az
Őrzők alkalmazásának gyakorlatát, amelyet általánosságban a
fekete mágia egyik formájának tekintettek, az 1349-es Fekete
Mágia Megtisztító törvény tiltotta meg.

Kirázott a hideg, mire végigolvastam. Tehát Rosemary vala-

milyen bűbáj Őrzője volt, amit a gyilkos meg akart törni. Ez
legalább megmagyarázza Lady Elaine megjegyzését Rosemary
életkoráról. A tizennyolc év rettentő fiatalnak tűnik, hogy va-
lakit egy bűbájhoz kössenek, mikor az egyetlen kiút a halál.
 Átfutottam a többi könyvtári találatot is, hátha rábukkanok
valami részletesebbre, de semmi. Aztán megpróbáltam az e-
netes találatokat, de ott is csak egyszerűbb definíciók voltak.
Nem mintha nagyon meglepett volna, ha egyszer az Őrző bű-
báj törvénytelen. A mágusfajták kormánya minden kérdéses
anyagot blokkol az e-neten.
Nulla elvárással ráböktem az internetes találatokra is. Az el-
ső néhány olyan gyűrűket hirdetett, amelyek arra hivatottak,
hogy más gyűrűket a helyükön tartsanak. Aztán egy romanti-
kus regény hirdetése következett az Amazonon. Végül néhány
a harcászat világához tartozott.
A lapon az utolsó találat címéről megdermedtem:

Halál Coleville-ben,
megtört az első pecsét

Mit keres egy ilyen cím az interneten? Ráböktem a webes

linkre, és közben elolvastam a honlap címét. Vylagrazasnovo-
sora.com – ettől nem igazán járt át a meleg.
Újabb üzenet ugrott fel a gépen, a mosolygós arc most is a
homlokát ráncolta. „Bocs, kishaver. Nem megy.”
„Miért?” – gépeltem.
„Ez az oldal tiltott. A könyvtárban a közösségi oldalak nem
érhetők el.”
Eltűnődtem. Vajon ez a Vylagrazasnovosora.com valami an-
ti-Facebook? Kicsit ellentmondásosnak tűnt a dolog.
Bezártam a könyvtári terminál böngészőjét, és a zsákomból
előhúztam az eTab-et. Saját gépen teljesen megengedett a kö-
zösségi oldalak használata. Végrehajtottam ugyanazt a kere-
sést, újra ráböktem a linkre, és tetszett, milyen gyorsan és
normálisan reagál az eTab.
Egyszer majd ez is mutatja az animáció jeleit? Ha igen, foga-
dok, hogy laza személyisége lesz. Az rendben is volna. A szo-
bámban az asztali gépemnek már két éve lejárt a garanciája,
mire tavasszal beköltöztem, ami azt jelenti, hogy mostanra
olyan személyisége lett, mint egy rigolyás öregúrnak, aki foly-
ton panaszkodik, milyen fáradt és túlhajszolt, és ha nem fog-
lalkozom vele, rögtön bealszik.
A képernyő ezúttal egy log-in ablakot mutatott, és kérte,
hogy vagy adjam meg a felhasználónevemet és a jelszavamat,
vagy regisztráljak új felhasználóként. Az utóbbit választottam,
és beírtam azt az e-mail címemet, amit ilyenkor használni
szoktam. A képernyőn újabb üzenet jelent meg:

Szia, Porka3125@gmail.com! A regisztráció befejezéséhez, kér-

lek, add meg a beavatód nevét!

Hogy mi van? Ilyesmiről soha nem hallottam. Ez valami on-

line titkos társaság?
Zavaromban erősebben tettem le az eTabet az asztalra, mint
ahogy akartam, jó, hogy le nem ejtettem.
– Ezzel kicsit óvatosabban kellene bánnod – szólalt meg va-
laki a hátam mögött. – Elég törékeny.
Zavaromban riadtan és bosszúsan annyit mondtam:
– Komoly? Én meg már azt hittem, gumiból van.
– Ja, mindig ezt szokták gondolni.
Hátrafordultam, és tátva maradt a szám. A hang egy kifeje-
zetten jóképű sráchoz tartozott, tizenhét-tizennyolc éves lehe-
tett, valószínűleg végzős. Egy könyvtári könyvekkel megra-
kott, kirakodásra váró kocsi előtt állt. Magas volt, inkább vé-
kony, mint erős, de izmos. Szőke haját a tarkóján összekötött
rövid lófarokban hordta, de néhány tincs kiszabadult, és a
szemébe lógott. Cuki. Rájöttem, hogy bámulom, ettől elvörö-
södtem.
Mintha észre sem vette volna.
– Most kaptad? Mármint az eTabet.
– Ja.
Oké, Porka. Egyszavas válaszoknál azért többre vagy képes.
 – Megnézhetem? Én is gondoltam, hogy veszek.
– Persze. – Felkaptam az eTabet, visszaléptem a kezdőlapra,
és odaadtam neki.
Elvette, az arcán mohó érdeklődés. Néztem, ahogy hozzáér-
tően húzgálja az ujját az érintőképernyőn, megnyit egy alkal-
mazást, becsukja. Látszott, hogy jól kiismeri magát az elektro-
nikus eszközökön. Hamarosan visszaadta.
– Kösz!
– Semmi gond. – Kétszavas válasz. Száz százalék fejlődés, de
azért messze van attól, ahol lennem kéne. Próbáltam elképzel-
ni, mit mondana Szeléna, és úgy döntöttem, az őszinteség lesz
a nyerő. – Meglep, hogy ilyen jól értesz hozzá.
– Persze. Kütyübuzi vagyok.
Elmosolyodtam.
– Te aztán nem.
Vigyorgott.
– Hel-ló – mondta önmagára mutatva. – Diákkönyvtári se-
géd.
Elnevettem magam, majdnem közöltem vele, hogy legalább
szexi könyvtári segéd. És azokat a dagadó izmokat az alkar-
ján nyilván nem a könyvek rakodásával szerezte.
– Lehetne rosszabb is. Lehetnél kollégiumi felügyelő is.
A vigyora szélesebb lett.
– Paul vagyok.
– Porka.
– Ja, tudom.
– Igen?
Kisöpörte a szeméből a haját.
– Igen. Ki ne tudná?
– Ja, értem. A szüleid együtt jártak iskolába a mamámmal,
igaz? És figyelmeztettek, hogy az ő lánya nyilván igazi rém-
álom.
Paul nevetett.
– Hát, szerintem nem vagy rémisztő. Pont fordítva.
 A gyomromat meleg áramlat járta át. A levegő megtelt elekt-
romossággal, mint az olyan ritka pillanatokban, amikor az
ember tudja, hogy aki ránéz, vonzónak találja, és a még rit-
kább pillanatokban, amikor ez kölcsönös. Fogalmam se volt,
hogy mit mondjak, de megszólalt a figyelmeztető csengetés, és
egyszerre mentett és akadályozott meg mindenben.
– Azt hiszem, menned kell – mondta Paul, és a kocsira tette
a kezét.
– Ja, szerintem is – mosolyodtam el.
– Szia! – Odébb ballagott, és eltűnt a könyvek sorai közt.
Kicsit vártam, hogy levegőt kapjak, aztán indultam az okkult
órámra. A Paullal való rövid találkozás izgalmában szinte el is
feledkeztem Eli-ról. Egészen addig, amíg meg nem láttam,
hogy ott ül Lance mellett jobbra a hátsó sorban. A terem elő-
adónak volt berendezve, ami az egyetemeken gyakoribb, mint
a gimikben. Én a szokott helyemre ültem, balra, a második
sorba, és eldöntöttem, hogy Eli jelenléte nem fog idegesíteni.
A tanárunk, Mr. Harankil szokás szerint pár percet késett, és
ahogy belépett, közölte, hogy röpdolgozat következik. Az
egész osztály felnyögött.
Harankil csípőre tette a kezét, mintha csalódást okoznánk
neki.
– Na, ne hülyéskedjetek! Illusztris sorainkba újonc került,
nem akarhatjuk, hogy Elijah azt higgye, áll a levegő. Igaz?
– Igaz – mondta Lance, és üdvözlésként ráfogta a mutatóuj-
ját, tökéletesen utánozva Harankil hóbortos, túlzó stílusát.
Mr. Harankil elmosolyodott. Azok közé a tanárok közé tar-
tozott, akik mindig haverként kezeltek bennünket, és nem a
hatalmukat fitogtatták. Általában sikere volt vele. Persze rá is
játszott a dologra azzal, hogy a haját hosszan és kócosan hord-
ta, és a farmer-szandál kombót szerette. Ráadásul mindkét fü-
lében több piercing volt, és minden ujján gyűrű, még a hü-
velykujján is.
 A sikere nagy része azonban annak a képességének volt kö-
szönhető, hogy empatikus figyelmével befolyásolni tudta az
érzelmeinket. Harankil médium volt, a tudatmágia minden
fajtájában – telepátiában, telekinézisben és a többiben – kifeje-
zetten tehetséges.
Nem voltam túl boldog a röpitől. Az okkult óra volt a legjobb
mágiatárgyam, de ehhez nyugalom kell, fókuszált állapot, ami
most fájón hiányzott belőlem.
– Semmi más feladatotok nincs, mint kéz segítsége nélkül bejut-
tatni a teniszlabdátokat a kosárba. – Harankil a terem túlsó
végében levő raktár felé intett, és az ajtó azonnal kinyílt. Lega-
lább húsz élénksárga teniszlabda repült ki belőle, és szétosz-
tották magukat a diákok közt. Aztán Harankil odarendelte a
papírkosarát az íróasztala mellől, és elénk tette a terem köze-
pére.
A röpik sorában ez nevetségesen könnyűnek számított, jóval
az én színvonalam alatt, de Harankilre jellemző volt, hogy
mindenkinek megadja a lehetőséget a jobb jegyre.
Akár könnyű, akár nem, nekem sikerült elcsesznem.
Tök jól indult, a labdát puszta rágondolással a levegőbe
emeltem, de aztán meghallottam, hogy Lance hangosan oda-
súgja:
– Vigyázz, Eli! Nem lehet előre tudni, hogy ez a labda hol
fog kikötni.
– Azt elhiszem – felelte Eli. – Láttam a csajt működés közben.
Ettől halálra váltam. Amint a két nappal korábbi katasztrofá-
lis találkozásunk képe belevillant az agyamba, a koncentrálás-
nak annyi is volt. Elvesztettem az uralmat a labda fölött, felfelé
repítettem. Mint egy sárga rakéta, úgy zúgott át a termen, és
fejbe találta Lance-et. Míg a többiek a szándéktalan telitalála-
ton röhögtek, én elsüllyedtem a székemen.
Lance elvörösödött dühében, felkapta a labdáját, és felém lőt-
te. Elkapni nem volt időm, de sikerült elpasszolnom a kezem
fejével. A labda újra felszállt, és ezúttal Mr. Harankilt találta
mellbe.
Mr. Harankil lerázta, mintha nem lenne nagy ügy, de
telekinézissel odarendelte Lance labdáját, átküldte a termen, és
letette Lance elé a padra.
– Mivel látom, hogy szívesen hajigálod – mondta neki –
most próbáld meg eljuttatni a kosárba puszta kézzel, minden-
féle tudatmágia nélkül.
A feladatban rejlő kihívást mindenki érzékelte, és a megjegy-
zések zaja is elült, szinte lélegzet-visszafojtva figyeltünk min-
dannyian. Nem tehettem róla, de elöntött a szeretet Mr.
Harankil iránt. Ugyanúgy tudtam, mint ő, hogy Lance nem fog
beletalálni. A mágusfajták – különösen a varázslók és a bo-
szorkányok – elég ügyetlenek a kéz- és szemkoordinációban.
Lance elcseszte. Úgy értem, a labda nem is ugyanazon a föld-
részen volt, mint a kosár. Diadalmasan rávigyorogtam.
Eli is felkapott egy teniszlabdát, laza mozdulattal átküldte a
termen, és egyenest beletalált a kosárba, olyan könnyedén,
mintha használt volna mágiát.
Nagyképűség. Tipikus, hogy az új srácnak, ennek az én-még-a-
mágiához-sem-értek gyereknek sikerül az a feladat, ami ne-
kem nem. Óra urán Mr. Harankil szólt, hogy maradjak ott. Az
íróasztala mellett vártam, hogy a többiek kimenjenek, próbál-
tam nem azon parázni, mit követtem el, hogy óra után meg ott
kell maradnom.
Mr. Harankil azt kérdezte:
– Lance utál, igaz?
Meglepetten pislogtam.
– Igen, de hát ő senkit nem bír.
– Veszem észre. Nekem is voltak ilyen osztálytársaim. A va-
rázslók hajlamosak rá, hogy el legyenek telve saját maguk-
kal. A hülyeségig arrogánsak tudnak lenni.
Teljes egyetértéssel vigyorogtam rá.
Harankil meg vissza rám.
 – Mi lenne, ha mutatnék neked egy kis trükköt, amit bevet-
hetsz a nagy tréfamester ellen?
– Rendben.
Megfordult, a szekrényhez lépett, és előhúzott egy kezes-
fejes bábut. Afféle próbababa volt, egy férfi fejével és felsőtes-
tével: a bonyolultabb képességek fejlesztéséhez használtuk.
Harankil letette a bábut az asztalra, és az egyik kezébe egy
ceruzát ékelt.
– Engem is kiközösítettek gyerekkoromban – mondta. – Meg-
lepő, tudom, pláne, hogy most milyen laza vagyok. – Kacsin-
tott. – De komolyan, a médiumokat gyakran lejjebb helyezik el
a társadalmi ranglétrán, mint a többi mágusfajtát.
Bólintottam. A mágusfajták közt mindenféle kapcsok és szin-
tek vannak attól függően, mennyire szállja meg őket a kapott
varázserő.
– Ennek a magatartásnak az a tévhit az alapja – mondta
Harankil –, hogy mivel a tudatmágia a fizika törvényeinek is
engedelmeskedik, valahogy gyengébb, mint azok a bűbájok,
amik csak a bűbáj saját erejének engedelmeskednek.
– Hülyeség.
– Igen, teljes abszurdum. A tudatmágiához egyszerűen több
gyakorlat szükséges, valamint alapszinten érteni kell a fiziká-
hoz is. Ha ez megvan, olyasmit is el tudsz érni vele, amit a bű-
bájokkal nem. Például használhatod a csend-el-üsd-el techni-
kát, ahogy én nevezem.
Szembefordult a bábuval, aztán meglendítette a csuklóját. A
ceruza kirepült a bábu kezéből, megperdült, mint a bumeráng,
és a bábut magát találta homlokon.
– Láttad, hogy mit csináltam? – kérdezte.
– Nem egészen.
– Aha, épp ezért olyan hatékony. Mint jól tudod, az Akarat
nem engedi, hogy a mágiát bárki ellen bármilyen erőszakos
tettre használd. Az Akarat szinte minden cselekvésünket meg
tudja jósolni, a fizikait is, és a mágikust is. De ha feldarabolod
a cselekvést, akkor az Akarat nem tudja megtippelni a követ-
kező mozdulatot, sem kivédeni, hogy a fizika törvényei a ma-
guk módján hassanak. Annyi az egész, hogy elhajítottam a
ceruzát, de aztán elengedtem. Ahogy zuhanni kezdett, meg-
pöccintettem a végét, amitől pörögni kezdett, és aztán bumm!
Újra bemutatta a mozdulatsort.
Most jobban figyeltem, és megértettem.
– Szóval olyan, mint a teniszben meg a kézilabdában a szer-
va.
– Kicsit, gondolom. De nagyon nehéz. Meg kell tanulnod,
mekkora erő kell hozzá, hogy a tárgy úgy mozogjon, ahogy te
akarod, mikor megütöd. Ha jól csinálod, nagyon hatékony.
Különösen, ha a kérdéses tárgy, mondjuk, egy varázsló pálcá-
ja.
– Ó – mondtam felderülve. – Azt mondja, legközelebb Lance
ellen is bevethetem, ha megint szemétkedik?
Harankil elmosolyodott.
– Nem adok engedélyt semmire. Csak rámutattam, hogy
meg lehet csinálni. És higgy nekem, semmi nem idegesít egy
varázslót annyira, mint mikor elveszti a pálcáját. Vagy amikor
az rátámad.
Elnevettem magam, mert elképzeltem Lance-t, ahogy a pál-
cája végigkergeti az előcsarnokon, és hátulról folyamatosan
csapkodja.
– Úgyhogy – folytatta Mr. Harankil – szeretném, ha gyako-
rolnád ezt a technikát szorgalmi feladatként. Ha jól megy, ak-
kor a négyesed alapból megvan erre a negyedévre. Rendben?
– Rendben.
Egy perc múlva már ott se voltam, ilyen laza tanárom sem
volt soha.
De az örömöm átmenetinek bizonyult, mert Eli ott ült a ma-
tekórámon, aztán az alkímián is. Most már mindennap talál-
koznom kell vele, egész nap. Nem beszélve a heti három
álomülésről.
 Mire tornaóra előtt a lányöltözőbe értem, teljesen elcsügged-
tem.
– Miért csinálják ezt velem? – kérdeztem Szelénát, miközben
átöltöztünk a tornacuccunkba.
– Kik?
– Az iskolai adminisztráció, a Mágusok Szenátusa, a min-
denkori hatalom. – Széttártam a karom. – Mindenki.
Szeléna együtt érzően sóhajtott.
– Talán ennek az álomlátó dolognak a működésével függ
össze az egész. Lehet, hogy egy csomó időt el kell töltened az
illetővel, mire ráérzel a lényegre.
– Persze, mintha nem lenne elég, hogy az éjszakáimat is a
sráccal töltöm. – Ez durvábban hangzott, mint gondoltam, és
Szeléna nevetve húzta át a fején a kék-szürke Akkordél póló-
ját. A póló közepén az emblémáról rám mosolygott iskolai ka-
balánk, Motring a hidra képe is, mind a hét fejével.
– Megkérdezheted a Rémálom oktatódat is, ha akarod –
mondta Szeléna.
– Biztos.
Nem mintha az bármin változtatna.
Megkötöttem az edzőcipőmet, és fölálltam.
– Csak azt nem értem, minek kell mágia alapú órákra is jár-
nia. Nem tud varázsolni, igaz?
Szeléna kirángatta a pólója elejét az alsója derekából, nehogy
véletlenül túlzottan feszüljön rajta.
– Nem olyan szokatlan. Ebben az iskolában is vannak félfaj-
ták, akik nem tudnak varázsolni, de attól még ugyanazokra az
órákra kell járniuk, mint a többieknek. Csak többet dolgoznak
a könyvekből, meg több írásbeli vizsgát tesznek, mint mi, és a
gyakorlati foglalkozásaik mind stimuláltak. Azt hiszem, az
van mögötte, hogy a mágia elméletét is érdemes megtanulni,
még akkor is, ha valaki sosem használja.
– Aha – mondtam, mikor felfogtam. Engem egyedül azért
nem kényszerítettek, hogy idejárjak, mert az apám közönsé-
ges. Mindenki úgy vélte, én is teljesen közönséges vagyok, míg
meg nem szereztem a varázserőmet. Hogy miért ilyen későn
jelentkezett, azt senki nem tudta. Velem legalábbis nem közöl-
ték. A félfajták ritkák, és a félig közönséges félfajta még in-
kább. Az én generációmban valószínűleg én vagyok az egyet-
len.
A torna kivételesen eseménytelen volt. A harci játékok he-
lyett kézilabdáztunk, így legalább nem látszottam idiótának.
Mivel olyan sokan vagyunk az osztályban, Fritz, az edző négy
véletlenszerű csapatot alakított ki, és egyszerre játszottunk két
félpályán. Nagy mázlim volt, mert Eli egy másik csapatba, sőt
másik félpályára is került.
Óra után épp annyi időm maradt, hogy lezuhanyozzak, az-
tán mentem is a Jupiter Házba, Betánia Greyjel találkozni.
Csak amikor beléptem a terembe, nem Betánia várt rám, ha-
nem az anyám.
Mikor megláttam, úgy éreztem, mintha a lábamban minden
izmot zselére és minden csontot főtt tésztára cseréltek volna.
Mit keres itt? Életemben nem fordult elő, hogy a váratlan fel-
bukkanása valami jót jelentett volna. Körbepillantottam, már
arra számítottam, hogy beront egy rendőri különítmény, és
mindkettőnket letartóztat.
Moira föl-alá járkált a teremben, a tekintetét maga előtt a
padlóra szegezte. Eleinte észre se vette, hogy ott vagyok. Fuss,
amíg megteheted! – kiáltotta a fejemben egy hang.
És futottam volna, de anya épp ezt mormolta maga elé:
„Hogy tehetik meg? Hiszen még gyerek. Fogalmuk sincs, mire
kérik. Ezt a pofátlanságot!”
Meglátott, és abbahagyta.
– Párka! – A nevem úgy hangzott a szájából, mint egy ká-
romkodás.
– Szia, anya!
Moira odajött, hosszú szárú, fekete csizmájának magas sarka
kis kalapácsütéseket mért a padlóra. Testhezálló fekete blézer
és rövid szoknya volt rajta – nyilván az igazgatónőnél járt.
Anya nagyon sikeres terápiát vezetett, az egész környéken
ismerték… khm… az álomterápiás módszerét.
Megragadta a vállam.
– Na végre. Nincs vesztegetni való időm. Össze kell csoma-
golnod!
Rápislogtam, kicsit megriadtam ettől a nyilvánvaló pániktól.
Anya általában a nyugalom és a lazaság mintaképe, egy női
James Bond.
– Minek?
– Mi ketten most megszökünk. Azonnal.
–M ICSODA?

– Tessék?
– Megszökünk – ismételte meg Moira.

A plafonra emelte a szemét.

– Komolyan, azt hinné az ember, hogy nem tanítottalak meg
beszélni. Mit nem értesz a megszökés szóból? Te, én, Mexikó. –
Bólintott magának, mintha ez a terv még az ő számára is új-
donság lenne. – Igen, ez az. A napsütésben, a koktélok közt
kivárjuk, míg ez az egész Rosemary-ügy el nem csendesedik.
Rávillantottam a szemem, dühös voltam erre a merészségre,
hogy azt képzeli, bármikor beronthat az életembe, és diktálni
kezdhet. Erről a szülői jogáról réges-rég lemondott, amikor
otthagyott minket apával. Persze most, hogy már megörököl-
tem a Rémálom-erőimet, gyakrabban előfordul nálunk, de a
vasárnapi anyuka szerep nem ér semmit. És nem vagyunk
„barátnők”, se legjobb barátok vagy ilyesmi. Koktélok közt, na
persze.
– Nem megyek sehova – mondtam. – Különben sem vagyok
elég idős, hogy igyak.
Moira csípőre tette a kezét, felverte a szokott „én vagyok a
főnök” testtartását.
– Márpedig velem jössz. Nem folysz bele ebbe a gyilkosság-
ügybe. Túl veszélyes, te meg túl fiatal vagy.
Anyám az ellentmondások mintaképe.
Úgy döntöttem, ideje témát váltani.
– És hol van Betánia?
Anya komor képet vágott.
 – Az ne izgasson! Róla gondoskodtam.
– Jesszus, anya, mit csináltál? – Újra körülnéztem, jönnek-e
már a rendőrök.
– Nem lesz semmi baja. Úgysem akarhatsz tőle tanulni. Ré-
mes egy nő.
– De hol van?
– Szunyókál egy kicsit. Elég hosszan ahhoz, hogy legyen
időnk kijutni innen.
Felnyögtem, biztos voltam benne, hogy altató bűbájt alkal-
mazott. Már reménykedtem, hogy anya leszokik arról, hogy
megtörje az Akaratot, de úgy látszik, erre hiába vártam. Rej-
tély, hogyan ússza meg mindig, bár azt beszélik, hogy jóban
van egy csomó magasabb rangú Akarat-munkással, azokkal az
elvarázsolt mágusfajtákkal, akiknek az a feladatuk, hogy az
Akarat simán működjön, és a nyilvántartás vezetésével gon-
doskodjanak róla, hogy a bűbáj tudja, kit kell ellenőriznie.
– Ezt nem hiszem el! Mindkettőnket bajba juttatsz! – mond-
tam.
– Ne légy nevetséges! Rendben leszünk.
– Na persze.
– Ugyan már. Gyerünk! – A karom után nyúlt.
Elhúzódtam.
– Nem.
Moira összehúzta a szemöldökét, halvány, szinte fehér sze-
mében hirtelen meglepetés jelent meg. Nem volt hozzászokva,
hogy valaki szembeszálljon vele. Kár. Ha gyakrabban előfor-
dulna errefelé, jócskán elláttam volna tapasztalattal.
– Velem kell jönnöd, Párka.
– Csak ha elmondod, miért.
Elsápadt.
– Nem mondhatom el.
A plafonra néztem.
– Nem vagyok már ötéves, anya. Nem parancsolhatsz ne-
kem, és nem várhatod, hogy szó nélkül engedelmeskedjek.
 – Rendben. Azért, mert veszélyes, és nem akarom, hogy ba-
jod essen.
Na, ez aztán kielégítő magyarázat! A józan ész azt súgta vol-
na, hogy óvakodjak bármitől, ami ekkora aggodalmat vált ki
az anyámból, de szokás szerint az ellenkezőjét éreztem. A kí-
váncsiságom az egekbe lőtt, most először képzeltem el, hogy
megoldom a rejtélyt, megmentem a helyzetet. És hős leszek.
– Hát – mondtam –, az baj, mert én nem szököm el veled, és
végigcsinálom, amit a Szenátus akar, és a lehető legjobb álomlá-
tó leszek.
– Makacs vagy. – Moira a fejét csóválta.
A frusztrációján felbátorodva hozzátettem:
– Elfelejted, hogy lázadó és okostojás is.
Rám villantotta a tekintetét, aztán elnevette magát.
– Tudom. Nem is várnék mást az én lányomtól.
Francba. Utálom, amikor ellenem fordítja a teljesen meggyőző
érveimet. Miért kellett hirtelen ilyen büszkének lennie a rossz
magatartásomra? Miért nem maradhat dühös, esetleg mért
nem tilt el a bulizástól, mint egy normális szülő? Gondolom,
fordíthattam volna én is a helyzeten, ha hirtelen jó gyerekként
kezdek viselkedni, és megcsinálom, amit mondanak, nem be-
szélek vissza, de egyszerűen nem éreztem rá késztetést.
– Na, jó – mondta anya. – Gondolom, a szökés tényleg nem
jön szóba.
Elképedtem a hirtelen visszakozásától, szóhoz se jutottam,
sőt kicsit gyanakodtam is.
– Ne nézz olyan döbbenten! Akármit mond az apád, tu-
dok józan is lenni. De nem örülök. Fogalmad sincs a veszélyről.
– Nem lesz semmi baj, anya.
– Persze, amíg a gyilkos rá nem jön, hogy álomlátó vagy. Ha
rájön, mit gondolsz, mit fog csinálni?
Mikor az agyamba belevillant a szörnyű látomás, hogy jön
utánam a gyilkos, nyeltem egyet.
Moira gúnyosan elmosolyodott.
 – Sejtettem. Erre nem is gondoltál.
– Várj egy kicsit! Ha ez igaz, akkor a Szenátus miért nem
tart titokban engem meg Eli-t? Legjobb tudomásom szerint
mindenki tud rólunk.
– Azért, mert egy új álomlátó páros felfedezése túlzottan
nagy dicsőség, hogy hallgassanak róla.
– Ezt hogy érted?
– A presztízs, Párka. Egy álomlátó hatékony eszköz, sőt fegy-
ver, márpedig most a Mágusok Szenátusa az egyetlen kor-
mányzó testület a mágusvilágban, amelynek van ilyenje. A brit
Mágus Parlamentnek évekkel ezelőtt volt utoljára ilyen párosa,
és az segítette hozzá ahhoz a hatalomhoz, amelynek most a
birtokában vannak. A Szenátusnak ugyanez a terve veletek.
Azt akarják, hogy mindenki tudjon róla.
Összehúztam a szemöldököm, egyáltalán nem voltam elra-
gadtatva az ötlettől, hogy a kormány új fényes fegyvere lehe-
tek.
– Szóval szerinted többet is képes lehetek megjósolni, mint
valamit a gyilkossal kapcsolatban?
– Igen. A múltban az álomlátok kémeket azonosítottak, me-
rényletkísérleteket lepleztek le, meg hasonlók.
Ennyit arról a reményemről, hogy ez csak egyetlen hakni
lesz. Az ajkamba haraptam.
– Tehát mi leszünk az okkult CIA.
Moira toppantott.
– Ne légy nevetséges!
– De mitől olyan fontosak az álomlátók? Nekem ez teljesen
olyan, mint mikor valaki orákulum.
– Egyáltalán nem. Az orákulum csak azt látja, amit látni ké-
pes. Nem nagyon tudja befolyásolni az álom témájának alakí-
tását. Az álomlátóval fordítva van.
Majdnem bólintottam, aztán megálltam.
– Várjál! Te honnan tudsz ilyen sokat az álomlátásról? Én
tegnapig nem is hallottam róla.
 Moira arca elkomorult.
– Mert nem te vagy az első a családunkban. Egy ősünk is az
volt, ezer éve.
Összehúztam a szemöldököm.
– Hát, ha tényleg olyan fontos vagyok a Szenátusnak, akkor
nyilván mindent megtesznek a biztonságomért.
– Biztos vagy ebben?
Hát, nem, de ezt nem voltam hajlandó elismerni.
– A gyilkos nem sima pszichopata. Valami konkrét dolgot
keres. Rosemary őrzött valamit, legalábbis rajta volt az Őrzők
bűbája.
– Ezt meg honnan tudod? – Anya nem kapott levegőt a döb-
benettől.
Gondoltam, hogy Elaine-re kenem a dolgot, de kinéztem
anyámból, hogy bosszút állna az idős hölgyön.
– Össze tudom rakni a dolgokat.
Moira keresztbe fonta a két karját.
– Tudom, hogy nem várod el tőlem, hogy ezt tényleg el is
higgyem.
Összeszorítottam a szám, és nem voltam hajlandó semmit
mondani.
Moira felsóhajtott.
– Hát, gondolom, most már késő, hogy ebből kirángassalak.
Azt hiszem, kénytelen leszek rajtad tartani a szemem.
Próbáltam nem nevetni.
– Te leszel a testőröm?
– Vagy az leszek, vagy elrabollak.
Csípőre tettem a kezem.
– Inkább segíthetnél. Minél hamarabb kapják el a gyilkost,
annál valószínűbb, hogy megérem a harmadikos évemet.
– Párka, ez nem vicces.
– Komolyan beszélek. Senki nem mond el nekem semmit.
Még azt sem tudom, mit kellene keresnem az evidens részlete-
ken kívül. De nem hiszem, hogy ez a figura felbukkanna Eli
álmaiban.
Moira bólintott, rövid szőke koboldfrizurája úgy repkedett
az arca két oldalán, mint a lepke szárnya.
– Igazad van. De senki nem tudja elárulni neked, mit keress.
Nem lehet tudni. Egy álom dugig lehet olyan apró részlettel,
ami előre jelzi a közelgő végzetet. De az is lehet, hogy az egész
nem jelent semmit.
– Kösz a segítséget!
– De néhány trükkre azért meg tudlak tanítani az álomjárás-
sal kapcsolatban. Gyerünk! Kezdjünk bele, még van egy kis
időnk. – Elindult az ajtó felé.
– Hova megyünk? – kérdeztem kifelé menet.
– A gondnok fülkéjébe.
– Elárulnád, miért?
– Oda tettem Betániát. Rajta kiválóan gyakorolhatunk.

Tudjátok, szokták mondani, hogy az ápoló a legrosszabb be-

teg. Hát, ugyanez vonatkozik a Rémálmokra és az álmok ala-
nyaira. Betánia szinte kapásból felfedezett minket. Az álma
egy hatalmas teremben játszódott, erősen hasonlított azokra a
fényképekre, amiket a Szenátus terméről láttam, ahol Vanholt
konzul és a többi Mágus szokott összegyűlni. Úgy tűnt, Betá-
nia a konzul székében ül.
Azonnal fölállt, és anyámra mutatott.
– Hé! Te meg mit keresel itt?
Moira odaintett neki, mintha üdvözölné.
– Helló, Bet! Rég láttalak.
– Tűnés innen – mondta fojtott hangon Betánia. Aztán ránk
vetette magát, ami a valóságban is épp elég ijesztő lett volna,
mert a zömök testével meg a fekete, bozontos szemöldökével
nagyon hasonlít egy gorillára, de az álmában kétszer olyan
ijesztő volt. Ahogy közelített a tudatossághoz, a fekete-fehér
világ kezdett olvadni körülöttem. Tudtam, hogy Betánia bár-
mikor kirúghat az álmából. Összezártam a szemhéjamat, vár-
tam az elkerülhetetlen fájdalmat.
Bumm!
Kinyitottam a szemem, és azt láttam, hogy Betánia pár lé-
pésnyire tőlünk a földön fekszik és nyöszörög. Mi a fene…
– Semmiből se tanulsz, ugye, Bet? – kérdezte Moira. Karon
fogott, és a terem bejáratánál lévő két hatalmas ajtó felé rán-
tott.
– Mit csináltál vele? – kérdeztem.
– Üvegfal. – Moira kilökte az egyik ajtót, és átlépett rajta.
Én a nyomában, egyenest egy bevásárlóközpont közepébe. Az
álmok színtere általában nem szokott minden előrejelzés nél-
kül megváltozni, de rögtön tudtam, hogy most másról van szó.
Először is a helyszín újra szilárd lett, a körvonalak olvadása és
elcsúszása véget ért. Másrészt eléggé biztos voltam benne,
hogy ez a New York-i Macy’s üzletközpont, anyám egyik ked-
venc helye a világon. Minden nyáron el szokott vinni egy öt-
napos bevásárlóturnéra New Yorkba, ami a szeretetem meg-
vásárlására tett éves kísérletéhez tartozik. Elég valószínűtlen-
nek éreztem, hogy Betánia pont a Macy’s központról álmod-
jon. A külseje alapján 1989 óta nem vett magának új holmit.
– Ezt te intézted? – kérdeztem.
Anya csak mosolygott, és élénken csillogó szemmel fordult
szembe az ajtóval, ahol az előbb kijöttünk. Most már normális
méretű ajtó volt, a GONDNOK felirat állt rajta. Moira intett
egyet a kilincs felé, erre a zár a helyére kattant.
Betánia az ajtó túloldalán felvisított:
– Ne manipuláld az álmomat, te szajha!
Én meg csak bámultam.
– Ezt hogy csinálod?
Moira megragadta a kezem, és futva végigrángatott a folyo-
són.
 – Minden Rémálom meg tudja változtatni az álmok tartal-
mát. Mármint ha elég varázsereje van. – Megállt, lebukott egy
cipősállvány mögé, és engem is magával húzott. – Ez az egyik
oka – súgta –, hogy a Mágusok Szenátusa csak kéthetente
akarja neked engedni az álomfalást. Egy teljesen feltöltött
Rémálom azt csinál egy álomban, amit akar. Itt olyanok va-
gyunk, mint az istenek.
Kirázott a hideg a szavaira. Az egész kicsit túlzottan hasonlí-
tott a Rémálom az Elm utcában című horrorfilmre. Megértettem,
milyen veszélyekkel járhat ennyi varázserő: elég sokszor volt
rossz álmom életemben, hogy tudjam, mennyire ijesztőek és
valóságosak tudnak lenni.
– Most, hogy gyakrabban is járhatsz falni – folytatta Moira –,
te is képes leszel rá.
– De miért akarnék így manipulálni valakit?
– Több okból. Az álomlátó két ember, Párka, nem egy. Mivel
te vagy a Rémálom, te olvasod az álom tartalmát, de Eli a tar-
talom csatornája. Az egész őrajta keresztül zajlik. Ha nem jut-
tok sehová, akkor még mindig segíthetsz a zajlásnak a hely-
szín beállításával.
– Úgy érted, újrateremthetem, amit Rosemaryvel kapcsolat-
ban láttunk?
– Talán igen. De legalábbis stimulálhatod a helyszínt.
Megráztam a fejem, de még mielőtt bármit kérdezhettem
volna, Betánia kirontott az ajtón, és felénk rohant a folyosón.
Moira fölállt és úgy fogadta.
Közben rám nézett, és azt mondta:
– És ezt is megteheted. – Fölemelte a kezét, és ezúttal lát-
tam, ahogy az üveg megjelenik Betánia előtt, és magába zárja.
Betánia lecsúszott, és ököllel dörömbölt az üvegfalon.
– Engedj ki! Ez az én álmom!
– Mindem a maga idejében, kedvesem. – Anya felém fordult.
– És most szeretném, ha teremtenél valamit. Legyen kicsi, élet-
telen és ismerős.
 – Erre ne tanítsd meg! – ordította Betánia.
Moira újra intett, és erre minden zaj elnémult, amit Betánia
kiadott. Anya visszafordult hozzám.
– Gyerünk!
Kicsit haboztam, ahogy Betánia dühtől eltorzult arcára néz-
tem.
– Biztos vagy benne?
– Persze. Bet egyszerűen paranoiás. Nincs mit aggódni.
Kezdd el! Próbálj teremteni valamit, amit jól ismersz.
Tudom, hogy butaság, de legelőször egy étcsokis Milky Way
Midnight jutott az eszembe. Ez a kedvenc édességem, és már
éheztem a kihagyott ebéd miatt. Meg a csomagolása is mindig
tetszett, a lila tejút a fekete háttérben. Alig volt időm elképzel-
ni, már meg is jelent előttem a bemutatóasztalon.
Moira meglátta, és az arca felragyogott:
– Remek!
Nem voltam hozzászokva, hogy dicsérget, úgyhogy elpirul-
tam, ahogy a csokit megfogtam. Tömörnek éreztem a kezem-
ben, és mikor kicsomagoltam, a keserű csoki illatára összefu-
tott a nyál a számban.
Anyámra pillantottam.
– Nem tudom, hogy csináltam.
De ő csak legyintett.
– Próbáld meg újra!
Megpróbáltam, de most semmi sem történt.
– Az álom megváltoztatása – magyarázta Moira – úgy mű-
ködik, mint a tudatmágia, csak itt a tudatod helyett a képzele-
ted használod.
– És mi a különbség?
– Több, mint gondolnád. Na, most próbáld meg még egy-
szer!
Behunytam a szemem, és nekiláttam. De nem a csokiszelet
képét próbáltam felidézni, hanem inkább ábrándoztam róla.
Hosszú időbe telt, de végül sikerült egy másik Milky Wayt is
elővarázsolnom. Az erőfeszítéstől úgy éreztem magam, mint-
ha maratont futottam volna.
Anya megveregette a hátamat.
– Ne aggódj! Minél többet gyakorlod, és minél többször
mész álomfalni, annál könnyebb lesz.
Ezt nyilván biztatásnak szánta, de az álomfalói kötelességem
emlegetésétől csak még inkább mehetnékem támadt.
– Indulhatunk?
– Menj előre! Nekem előbb ki kell engednem Miss Zsörtöt a
ketrecéből.
Úgy éreztem, Betániának joga van zsörtölődni, de nem lát-
tam értelmét a vitának. Az álomból visszasiklottam a testem-
be. Legnagyobb megdöbbenésemre a Milky Way, amit terem-
tettem, most is a kezemben volt. Rászorítottam az ujjaimat,
hogy a tömörségét ellenőrizzem. Eltűnt.
Hamarosan anyám is visszatért a testébe. Fölállt, és az ajtó fe-
lé tolt.
– Most menj! Ki kell innen jutnod, mire Bet felébred. Én majd
mindent elsimítok.
Ebben valahogy kételkedtem. Meg akartam kérdezni a csoki-
ról, de Betánia már nyitotta a szemét, és látszott, hogy nem ez
a megfelelő pillanat. Kihátráltam a gondnok fülkéjéből, és be-
csuktam az ajtót. Szinte azonnal hatalmas döngéseket és fojtott
kiáltásokat hallottam, de már hallótávolságon kívül jutottam,
és nem voltam hajlandó aggódni. Az Akarat úgyis korlátozza a
testi erőszakot, úgyhogy nem tudnak akkora kárt tenni egy-
másban. Meg amúgy is gyorsan közeledett az Eli-jal való
álomfalás ideje, úgyhogy megvolt a magam csatája, amin ag-
gódhattam.
A HOGY MÁSNAP ESTE Eli koleszos szobája felé tartottam,
feltett szándékom volt, hogy bevetem az új tudásomat,
de a dolgok nem egészen úgy alakultak, ahogy vártam.
Újabb hosszú, kínos nap telt el egymás levegőnek nézésével.
Mikor eljött az álomjárás ideje, elindultam a folyosón, de azt
vettem észre, hogy elállják az utamat a biztonsági őrök: két
középkori lovag, akiket én Franknek meg Igornak neveztem el.
Nem igazi emberek, csak animált lovagi pajzsok, belül ugya-
nolyan üresek, mint a húsvéti csokinyulak. Maszkos arcukat
felém fordították, a kardjukat kinyújtották.
– Húha, helló, srácok! – mondtam, és megálltam. – Nekem
álomfalásra kell mennem. Esetleg… továbbmehetnék?
Ilyesmire elvileg nem is kell engedélyt kérnem.
Egy ideig csak bámultak. Kissé hátborzongató érzés volt,
hogy tényleg bámulnak, noha nincs is szemük, csak egy-egy
vágás a sisakjukon. Végül félreálltak, én meg barátságosan
integetve elsiettem. Mindig igyekszem a lehető legkedvesebb
lenni a lovagokkal. Mint Rémálom, úgy vélem, jó, ha biztosí-
tom a rokonszenvüket, nehogy véletlenül valami csonkításra
kerüljön sor, ahogy az álomfalásra jövök-megyek. Persze ab-
ból a feltevésből indultam ki, hogy az üres pajzsok képesek
olyasmire, mint kedvelni valakit.
Eli kolesza felé menet vagy fél tucat vérfarkas rendőr mellett
haladtam el, gyanakodva méregettek, de nem szóltak semmit.
Ugyanezen a jeleneten estem át az Eli koleszát őrző lovagokkal
– a szoros biztonsági őrizet Rosemary halálának következmé-
nye volt.
 Arra számítottam, hogy mire megérkezem, Eli már alszik, de
tök éber volt, az ablak mellett ült egy karosszékben. Az
Akkordélen a hálótermek két szobára vannak osztva, az
egyikben vannak az ágyak, a másik nappaliként szolgál, a ket-
tő közt csak egy vékony válaszfal húzódik. Mivel Lance apja
gazdag szenátor, a szoba olyan modern, mint a filmsztárok
garzonlakása, hatalmas lapos képernyős tévé van benne, és
olyan komplett hifirendszer, hogy a kőfalakat is megrengetné.
Eli gondterhelten bámult rám, mikor beléptem.
Rémes volt, hogy ilyen kényelmetlen helyzetbe hoz.
– Szia! – mondtam, és a kezemmel végigsimítottam a haja-
mon. A sűrű fürtök közt elakadtak az ujjaim. Kiváló.
– Helló!
– Te meg mit csinálsz itt ébren? – Ráadásul tetőtől talpig fel
is volt öltözve, farmerben, pólóban. Rajtam a szokásos álomfa-
ló öltözet volt: fekete, testhez álló nadrág, fekete, feszes póló,
puha fekete bőrmokaszin. Arra szolgált, hogy elrejtsen és ru-
galmas legyen. Ő viszont azt a világos üzenetet közölte velem
az öltözködésével, hogy semmi kedve belemenni a játékba.
Remek.
Eli fölállt, de legyőztem a késztetést, hogy meghátráljak.
Hagyd már ezt, Porka, szólalt meg a fejemben egy hang, ami
rettentően hasonlított Szelénáéra. Csak egy srác, akinek szexis a
teste. Nagy ügy. Kit izgat?
– Nem hagylak ügyködni – mondta Eli.
Nem voltam hajlandó megijedni.
– Úgysem akadályozhatod meg.
– Dehogynem, nagyon is. Láttam, mi történt a múltkor. Raj-
tam nem fogott a varázserőd. – Ezt úgy mondta, mintha valami
piszkos dologról lenne szó.
– Nem figyeltél az eligazításon? Nem az én varázserőm miatt
kellene aggódnod, hanem az Akaratén.
Összefonta a karját. Próbáltam nem bámulni az izmait.
Olyan ez a srác, mint egy hullámvasút, csupa rázkódás meg
minden. A szoba hálórészének bejárata felé pillantottam, mert
hallottam, hogy valaki egyenletesen szuszog. Lance Rathbone,
természetesen. Milyen megnyugtató.
– Nem hiszem, hogy ez az Akarat létezik – mondta Eli.
Kissé önelégülten fordultam hátra.
– Majd nemsokára rájössz.
– Úgysem alszom el, amíg itt vagy.
– De nagyon is elalszol. Megvárom. – Leültem vele szemben
a kanapéra, és a tévé felé intettem. – Esetleg kaphatnék egy
távirányítót?
Úgy nézett rám, mintha még egy fejet növesztettem volna.
Megvontam a vállam, és felvettem egy magazint az asztalról.
A Kaliber nem épp a kedvencem, de jobb, mint a semmi. Végig-
lapoztam.
– Tényleg itt fogsz ülni? – kérdezte Eli.
– Jobban szeretnéd, ha fejbe vágnálak egy palacsintasütővel?
Nem válaszolt, csak visszaült a székre. Rásandítottam. Ide-
gesítő volt a hallgatása. Mindig tudtam, hogy hallgatag típus,
de ez most olyan volt, mintha egy párduccal zártak volna ösz-
sze egy ketrecben.
A sötét szemöldöke lejtésétől kezdve a székben görnyedező
tartásáig minden veszélyt sugárzott rajta. Tiszta libabőrös let-
tem.
Újra a magazinba merültem, adtam a lazát. Ki fogom várni.
Kis idő múlva megkérdezte:
– Szóval te tényleg Rémálom vagy?
– Valódi, hús-vér. – Rápillantottam.
Öntelten vigyorgott.
– Lance azt mondta, vigyázzak veled.
Ez a közlés belém szúrt, de sikerült nem mutatni. Abszolút
nem volt fair. Lance egyik mágikus balesetemnek sem esett
áldozatul.
– Lance egy barom.
 Eli röhögése meglepett, mélyen, torokból szólt, nagyon férfia-
san.
– Ja, néha. De velem elég laza, amire nem számítottam. Tu-
dod… ha azt vesszük, hogy egy magamfajta alaknak semmi
keresnivalója ebben az iskolában.
Megdöbbentem a keserűségén, próbáltam nem érezni bűn-
tudatot.
– Itt még egy rendes focipálya vagy baseballcsapat sincs.
Nem szóltam semmit. Pontosan tudtam, mit érez. Velem
ugyanígy volt, mintha egy idegen világba kerültem volna, ahol
minden szabály és elvárás tök más. De én legalább tudok va-
rázsolni, nem úgy, mint Eli. Szerettem volna valami együtt
érzőt mondani, csak aztán eszembe jutott, hogy ő is mekkora
barom volt előző nap okkult órán.
A viselkedését utólag is meglepőnek éreztem. Lehet, hogy
bajkeverő, és a saját érdekében arrogáns, és úgy fogyasztja a
barátnőket, ahogy más hajat vágat, de soha nem találtam kife-
jezetten erőszakosnak. Pont fordítva. Többször is láttam, hogy
megvédi a kisebbeket, például elsős korunkban, amikor be-
szólt egy felsőévesnek egy csapatépítésen, mert az illető kigú-
nyolt egy elsős pomponlányt, hogy magasabb, mint a csapat-
ból a többiek. Azt hittem, a felsőéves megöli, de Eli nem hát-
rált meg. Nem izgatta, hogy a srác idősebb és magasabb is.
Csak az érdekelte, hogy az a lány sírva futott ki a teremből.
De itt Eli mintha más lett volna. Na mindegy. Inkább utál-
jam, mint hogy titokban sóvárogjak utána, ami ugyanekkora
hülyeség lenne. Mennyivel egyszerűbb volna minden, ha va-
laki fejbe vágná a rondaság-bottal. Tűnődtem, nincs-e valami
bűbáj erre is.
– Lényeg, hogy nem vagyok veszélyes, akármit is gondol
Lance – mondtam.
Eli kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de végül inkább ásí-
tott egyet.
 Én a magazinba merültem, mert tudtam, hogy nemsokára el-
alszik. Éreztem, hogy működésbe lépett az Akarat, a láthatat-
lan csápok engem is rángattak, hogy lássak neki a feladatom-
nak. Eli is ugyanezt érzékelte.
Jó öt percbe telt, de végül hallottam, hogy a feje koppan a
szék hátán. Fölálltam, és odaléptem, örültem, hogy nemsokára
végzünk.
Az örömöm korai volt. Még soha nem volt álomfalásom
olyan valakivel, aki székben ül, és hamar rájöttem, miért: mert
rettentő kínos, és nagyon béna. Ráadásul veszélyes is. A lábfe-
jem a karfán, úgyhogy ha Eli egy picit is megmoccan, akkor
repülök. De a szék legalább egy kicsit korlátozta a testek kap-
csolatát. Az is valami.
Mivel vasárnap óta már kétszer faltam álmot, nem éreztem
magam különösebben éhesnek. Nem mintha az Akaratnak ez
számított volna – ahogy elfoglaltam a helyemet, követelőzni
kezdett. Sóhajtottam, az ujjamat Eli halántékára tettem, és be-
léptem az álmába.
Már arra számítottam, hogy újra Coleville-ben leszünk, de
nem volt ilyen szerencsém. Eli a fociról álmodott. A Csirkery
gimi stadionjának lelátóján álltam, a diákok közt elvegyülve.
Némelyikük arca jól felismerhetően egy-egy régi ismerősömé,
a többi arc üres. Az üresek ijesztőek voltak, csupa járó és be-
szelő próbababa. Az előttem álló alak is ilyen volt. Megfordult,
és rám emelte formátlan szemét, ami inkább tőzegcsomóra
hasonlított a barackszínű koponyáján. Aztán a levegőbe pum-
pált a kezével, hogy mutassa, mennyire rajong a játékért.
Kissé viszolyogva fölrepültem, el a stadionbeli tömegtől. Eli-t
a pályán találtam meg, a csapattársai közt, akiknek, hála az
égnek, mind rendes vonásaik voltak. Abból indultam ki, amit
anya mondott. Hogy Eli a lényeges dolgok csatornája, ezért
úgy döntöttem, a közelében maradok.
Egy ormótlan játékos mögött, akiben Brian Johnsonra ismer-
tem, leereszkedtem a pályára. Azonnal eszembe jutott róla az
első álomfalásom emléke. Nem volt túl kellemes. Senki nem
gondolta rólam, hogy bármiféle Rémalom-erőt örököltem,
amíg egy éjjel olyan éhségre nem ébredtem, amit semmilyen
Snickers szelet sem tudott kielégíteni. Kábán és rémülten be-
törtem Brianék házába, felkapaszkodtam rá, és egy olyan
álomvilágban találtam magam, ami tele volt pucér lányokkal
meg hatalmas cicikkel. Az egyik lány egy barátnőm volt. Mi-
kor láttam, hogy Brian fogdosni akarja, jobb híján egy nagyot
rúgtam a bokájába.
Hát, igen, nem is ért jó véget a dolog.
Most is felmerült bennem, hogy belerúgok Brianbe a régi
szép idők emlékére, de szükségem volt rá fedezéknek. Nem
kockáztathattam, hogy Eli megint meglásson. Kilestem Brian
elefántbébi termete mögül, és Eli felé leselkedtem. Valamit
figyelt a stadion közelében, és rögtön meg is láttam, hogy mi
az. Egy csoport pomponlány állt a pályának háttal, és ugrálva
kiabáltak valamit a lelátón ülőknek. Egy kivétellel. Katarina
Marcel, a középiskolai csapat pomponlányainak piros-fehér
miniszoknyás, rövid topos mezében a pálya felé nézett egye-
nesen Eli szemébe.
– Hát ez fájt – nyögtem ki.
Hiba volt megszólalni. Eli teste megdermedt, és felém per-
dült.
– Te meg mit keresel itt?
– Na, mi van, nagyfiú? El a kezekkel! – A két karom pajzs-
ként magam elé emeltem, de ő csak jött. Erre felrepültem előle.
Eli megállt, és kerek szemekkel bámult fölfele.
– Ezt meg hogy csináltad?
– Rémálom vagyok, emlékszel? Vagy ezt senki nem magya-
rázta el neked?
Ezen egy kicsit elgondolkodott, aztán megnyugodva engedte
le a vállát.
– Ez egy álom?
– Ja, ja. A tiéd.
 – És én mért nem tudok repülni?
– Gőzöm sincs. Próbáltad?
Egy pillanat múlva már ott szitált a levegőben mögöttem,
elég hülyén nézett ki, ahogy repülő piruetteket hajtott végre a
focimezében. Kihátráltam előle, viszolyogtam ettől a közelség-
től.
– Szuper – mondta, és pördült egyet.
Katarina a pálya túloldaláról tovább mosolygott rá, abszolút
nem izgatta fel Eli friss repülési tudománya. Nem tehettem
róla, de rávillantottam a szemem. Miért kell Eli-nak pont őróla
álmodnia? Nem elég nekem, ha Katarinát az iskolában látha-
tom? Lehet, hogy ideje lenne megint kígyóvá változtatni…
– Mit nézel? – kérdezte Eli hátrafordulva.
– Semmit – feleltem élesebben, mint akartam. – Illetve min-
dent. Ezért vagyok itt, érted? Elvileg fényt kell derítenünk egy
gyilkosságra.
– Oké, Miss Marple. De én azt hittem a következőt kell meg-
jósolnunk.
– Az ugyanaz.
– Dehogyis.
– De igen.
– De nem.
Ha a Földön állok, toppantottam volna. Ehelyett szépen le-
ereszkedtem álló helyzetbe. Ő is lepottyant mellém.
Dühösen néztem rá, gondoltam, hogy még vitázom vele egy
kicsit, aztán úgy döntöttem, így is elég időt vesztegettem már.
Akárminek nevezzük is, dolgunk van. Méghozzá fontos.
Körülnéztem, hátha találok valami lényegeset. Eli álma most
is meglepően álomszerűtlen volt. Pár apró dologtól eltekintve,
mint az arctalan tömeg a lelátónál, minden pont olyan volt,
ahogy az ember egy átlag őszi péntek este látná. Még az iskolai
zenekar is a szokásos pocsék formájában játszott.
 – Booker! – kiáltotta egy rekedt férfihang az oldalvonalról.
Mindketten odafordultunk, a csapatkapitány integetett fele-
melt ujjal. – Mozdítsd már meg a segged!
Elvigyorodtam.
– Ja, Booker, menj csak játszani, én meg majd körülnézek,
hogy van-e itt valami használható.
– Azt már nem! Nem engedem, hogy egyedül szaglássz az
álmomban.
Nem törődtem vele. Valami furcsa dolgon akadt meg a tekin-
tetem. A pályát a lelátótól elválasztó korláton egy hatalmas
madár gubbasztott, majdnem akkora, mint egy ember. A fejét
és a testét fényes, fekete toll takarta, a farktolla viszont élénk-
vörös és aranyszínű volt. Egy kicsit egy gémre hasonlított a
hosszú nyakával és lábával meg a keskeny csőrével, de gon-
doltam, hogy nem az. Volt valami sárkányszerű a furán intel-
ligens szemében, ami olyan élénksárgán ragyogott ki a fekete
háttérből, mintha világítana. Úgy nézett rám, mintha mondani
akarna valamit, mondjuk, valami kellemetlen közlendője vol-
na. A félelemtől kirázott a hideg. Annyira valóságos volt,
mintha bármikor kész lenne egyetlen csapással letépni valame-
lyik testrészemet.
Közelebb léptem, hogy jobban megnézhessem. Egy álomban
semmi nem bánthat, bármilyen riasztó is.
A madár eltűnt.
Eli-ra pillantottam.
– Ezt te csináltad?
– Mit?
– Mindegy. – Elvonultam mellette a lelátó felé, hogy meg-
vizsgáljam a helyszínt. Gondoltam, látok valami sötét jelet a
fémkorláton, ahol a madár a karmaival kapaszkodott.
Eli megragadta a karom. Épp csak átsuhant rajtam: jaj, ne,
már megint! Aztán az álomvilág szétfoszlott, és visszazuhan-
tam a testembe. A fájdalomtól kábultan elvesztettem az egyen-
súlyomat, és hanyatt legurultam a székről. A karom esés köz-
ben hozzácsapódott az asztalhoz, és felborította. Egy diétás,
koffeinmentes Mountain Dew esett le a földre, a langyos, sárga
lé rám fröccsent és végigfolyt rajtam.
– Jól vagy? – Eli megfogta a karom, és úgy emelt fel, mintha
csecsemő volnék. De aztán megcsúszott a nedves talajon, és
mindketten lezuhantunk. Keresztülestem rajta, az arcom a ha-
sán. Senkinek nem lenne szabad ilyen kemény hasizmokat fej-
lesztenie.
Felnyögött.
– Mindig ilyen béna vagy, vagy csak miattam?
Felugrottam, és közben jól mellbe vágtam.
– Hülye barom! – A kifolyt üdítő felé intettem, és elmondtam
az egyetlen takarítóbűbáj varázsszavát, amit ismertem: - Drasi-
nen.
Egy közeli lámpában kiégett a körte.
– Szép volt.
Eli-ra villantottam a tekintetem. Az ő hibája, hogy a varázs-
erőm megint szupertöltött állapotba került, és hogy kába va-
gyok a bűbájhoz szükséges összpontosításra.
– Neked senki nem szólt, hogy ne érj hozzám, amikor az ál-
modban járok?
– De, csak azt nem mondták meg, hogy miért.
A plafonra néztem.
– Tipikus. Te meg fogod magad, és megszeged a szabályokat.
Fölállt.
– Ez meg mit jelentsen? – Mire válaszolhattam volna, vigyo-
rogni kezdett. – Nem maradhatsz az álmomban, ha hozzád
érek, igaz?
Annyira dühös voltam, hogy szóhoz sem jutottam, hanem
sarkon fordultam, és simán beleütköztem Lance-be, aki a háló-
szoba ajtajában állt. Az orromhoz kaptam a kezem, mert be-
vertem Lance nevetségesen kemény vállába, és a szemem
könnybe lábadt.
 – Jó kis bemutató volt – mondta. – Minden áldozatodon így
szoktál lovagolni, hiába ébredtek fel? Vagy ezt csak Eli-nak
tartogatod?
Fölforrt az agyvizem, az arcbőröm olyan vörös lett, mint a
hajam. Eltoltam Lance-t az utamból, és nyílegyenesen az ajtó
felé tartottam. Végigrohantam a folyosón, és meg sem álltam a
szobámig, aztán bezárkóztam.
A kanapéra vetettem magam, és keservesen zokogtam, mert
megjelent lelki szemeim előtt, milyen gúnyolódásra számítha-
tok másnap.
Mikor végre belefáradtam az önsajnálatba, fölálltam, és
megpróbáltam lerázni magamról az egészet. Le akartam fe-
küdni, de eszembe jutott, hogy Lady Elaine kifejezett utasítá-
sára, az álomjárás után azonnal meg kell írnom a naplóbejegy-
zést. Mivel az este első fele ennyire rémesen alakult, nem akar-
tam megkockáztatni, hogy kiborítom az idős hölgyet. Lehet,
hogy Lance meg Eli tönkretesz a fél világ előtt, de az volt az
érzésem, hogy Lady Elaine sokkal nagyobb kárt tudna okozni.
Sóhajtottam, odaléptem az íróasztalhoz, ahol az eTab várt a
töltőjén, az asztali gépem mellett. Kinyitottam az álomnapló-
nál, gyorsan megírtam a bejegyzést, és elküldtem. Aztán visz-
szamentem a kezdőlapra, és már kapcsoltam volna ki az
eTabet, mikor észrevettem, hogy a gyorsüzenő alkalmazás vil-
log. Ide csak egyvalaki írhat.
Megnyitottam egy OrákulumLány nevű felhasználó üzene-
tét:
„Ilyen volt a madár?”
A szöveg alatt egy madár rajza, megdöbbentően hasonlított
arra, amit láttam.
„Igen” – gépeltem vissza. – „De amit az álomban láttam, an-
nak fekete tolla volt, nem piros. Milyen madár ez?”
Lady Elaine hosszan hallgatott.
„Főnix” – írta végül.
 Huh. Erről már hallottam, de soha nem találkoztam vele. A
főnix ugyanolyan ritka, mint az egyszarvú, általában a legel-
hagyatottabb tájon él, távol a közönséges tekintettől és a má-
gusfajtáktól is. Kellemetlenül érintett, hogy Lady Elaine ennyi-
re érdeklődik iránta. Már majdnem meg is kérdeztem az orá-
kulumot, mit jelent ez, de a következő kérdése elterelte a fi-
gyelmemet.
„Miért végeztetek ilyen hamar az álommal?”
Felnyögtem. Senkinek nem akartam elmesélni, hogy Eli kilö-
kött az álmából. Eszem ágában nem volt elhíresztelni magam-
ról, hogy árulkodom. De nem láttam más kiutat, legfeljebb a
hazugságot – ami egy orákulum esetén nem olyan jó ötlet –,
úgyhogy elmondtam, hogyan történt.
„Értem” – írta Lady Elaine, mikor befejeztem. – „Ne aggódj!
Reggel beszélek Eli-jal.”
Pompás. Alig vártam, hogy ennek mi lesz a vége.
E LI MÁSNAP REGGEL NEM VOLT OTT A REGGELIN. Kerek két
másodpercig örülhettem ennek. Aztán elkövettem azt a
hibát, hogy a kezemben a tálcával elmentem Lance asztala
mellett, és megláttam, hogy épp a tegnap esti zuhanásomat
játssza el.
Épp ott tartott:
– Ja, teljesen tönkretette a szobát. Fellocsolta az egészet üdí-
tővel. Ez a csaj egy pszichopata, én mondom.
Tettem egy lépést felé, hogy lelökjem a székről, és a teljesség
kedvéért leöntsem tejjel.
Szeléna a vállamra tette a kezét.
– Hagyd a fenébe!
Igaza volt, tudtam is. Az Akarat úgysem engedné, hogy
megüssem Lance-t. Felmerült bennem, hogy bevetem Mr.
Harankil csend-el-üsd-el trükkjét, de még nem gyakoroltam
be, Lance-nél meg nem volt ott a varázspálcája, csak az a hülye
joker pakli, amivel mindig babrál, ha unatkozik, úgy pergeti a
lapokat, mintha valami nagy szerencsejátékos lenne.
Egyszer megkérdeztem Szelénát, mi ez az egész a kártyával,
és elmagyarázta, hogy Lance imádja Jokert a Batmanből. Egy
közönséges gimiben kigúnyolnák érte, de az Akkordélen nem.
A tinédzser mágusfajták fanatikusan rajonganak a közönséges
popkultúráért. Szinte mind Comic Con-os, jelmezbe öltöző
rajongó. És Lance-nek van képe belőlem gúnyt űzni. Tipikus.
A reggeli hátralevő részét azzal töltöttem, hogy igyekeztem
nem meghallani a hátam mögötti nevetést. Úgy döntöttem,
mostantól így élem az életem: úgy teszek, mintha a rémes dol-
gok nem történtek volna meg.
De később kiderült, hogy az ember nem tehet úgy, mintha
valami nem létezne, mikor az egyenest az arcába bámul. Illet-
ve az én esetemben hátba támad az előcsarnokban, és bezárja a
szekrényemet, mikor épp nem figyelek. Azt hiszem, szeren-
csém volt, hogy Lance nem csukta oda az ujjamat is.
– Kösz, te barom! – mondtam dühösen.
Elvigyorodott, mint a macska, mikor tudja, hogy sarokba
szorította az egeret. Lance a halványzöld szemével, a világos-
barna hajával, a széles szájával egy kicsit hasonlított is Jokerre.
De elég jóképű volt, hogy gond nélkül megértsem, miért járt
vele korábban Szeléna.
– Szívesen máskor is, drágám. – A szomszédos szekrénynek
dőlt, keresztbe fonta a karját, a fejét oldalt döntötte, és sugár-
zott belőle a figyelem.
– Nincs jobb dolgod? – kérdeztem, és újra beütöttem a kódot.
– Például szórakoztathatnád megint a kis barátaidat. Sőt, tu-
dod, mit? Csinálhatnál valami igazán látványosat is. Például a
fejed ütögetve dörzsölhetnéd a pocakodat. Vagy séta közben
rágózhatnál. Mármint ha úgy érzed, sikerülne.
– Kösz, nem! Inkább itt ülök és nézlek. Annyival nagyobb él-
vezet!
– Ja, nekem is, mindig. – Kirántottam a szekrényem ajtaját,
próbáltam vele képen találni. Az meg nekem lenne akkora él-
vezet. Lehet, hogy az Akarat korlátozza a direkt testi erősza-
kot, de balesetek azért előfordulnak.
Lance könnyedén kivédte a csapódást, és mire megakadá-
lyozhattam volna, újra bezárta az ajtót.
– Abbahagynád? Komolyan, csótányban is láttam nálad éret-
tebbet.
Közel hajolt hozzám, még a samponja pézsmaillatát is érez-
tem. Meglepően kellemes aroma volt egy ilyen döghöz képest.
 – Engem is nyugodtan nyomj fel, mint Eli-t. Aztán majd az
igazgatói irodán tölthetem a reggelt, és én is remek előadást
hallgathatok a megfelelő álometikettről.
Szóval erről van szó. Tudhattam volna. Már majdnem men-
tegetőztem, aztán rájöttem, kivel beszélek. Szégyelltem ma-
gam, hogy Eli-t bajba hoztam, de a mentegetőzés neki járna,
nem ennek a disznónak.
– Menj innen! Nem érdemelsz több erőfeszítést.
– Ó, drágám, fogalmad sincs, mekkora erőfeszítést érdemlek.
– Lance eléggé nyilvánvaló mozdulatokat tett a csípőjével.
Nem törődtem vele, harmadszor is kinyitottam a szekré-
nyemet, és a kezem is ott tartottam, nehogy újra becsukja.
– Hagyd békén, Lance! – mondta Szeléna a háta mögül. Az
arca nyugodt volt, a hangjában némi él.
Lance gonosz mosolyt villantott rá.
– Különben mi lesz? Megint szakítasz velem, és odaülsz a
lúzerek asztalához? Baseballsapkát veszel fel, és úgy visel-
kedsz, mint egy srác? Jó. Mert ez a büntetés legutóbb nagyon
bevált.
Ha a gúny vaj lenne, akkor Lance-t pirítósra lehetett volna
kenni. Láttam, hogy a szavai bántják Szelénát. Nem a túlzott
boldogságtól csillogott úgy a szeme.
Lance csókot dobott a levegőbe, aztán megfordult és elsietett.
Olyan dühös voltam, hogy legszívesebben megütöttem volna.
Annyira akartam, hogy szinte láttam, ahogy megteszem.
Lance összerázkódott, mintha ütés érte volna. A tarkójához
kapta a tenyerét, és megpördült.
– Mi a fene? Ezt ki csinálta?
Senki nem felelt, úgyhogy rám villantotta a tekintetét, aztán
elindult. A nyakszirtje olyan piros volt, mint egy cseresznyés
nyalóka. Odakoncentráltam, és ezúttal szándékosan próbáltam
bevetni a telekinézisemet, hogy megismételjem. Éreztem,
ahogy a varázserő elindul, aztán… semmi. A bűbáj ereje egy-
szerűen elpárolgott, felszívta az Akarat, mint mindig.
 Szeléna rám nézett, ibolyaszín szeme elkerekedett.
– Ezt te csináltad?
Összehúztam a szemöldököm.
– Nem vagyok benne biztos. – Bár ez nem volt teljesen igaz.
Egy kicsit úgy éreztem magam, mint amikor a Milky Wayt
előteremtettem Betánia Grey álmában, pusztán képzelő erővel,
nem tudatosan. Eddig már vagy százszor volt ilyen bosszúálló
gondolatom, de eddig soha semmi eredményük nem volt.
Nyilván mégis valaki más csinálta.
Körülnéztem, arra számítottam, hogy valahol észreveszem
az anyámat. Azt mondta, testőrt fog játszani, de sehol nem
láttam.
Mr. Velő tűnt fel, a tanári szoba ajtajában állt, és különös arc-
kifejezéssel nézett rám. Nyilván látta, mi történt. A gyomrom
összeszorult, mikor felismertem ezt a nézést, elöntött a szé-
gyen. Csak egy pillanatig tartott, aztán visszatért a szokott
kedves mosolya, de tudtam, hogy az előző pillanatban meg-
ijedt. Tőlem. Másokon is láttam, hogy hasonló tekintettel néz-
nek az anyámra, mikor olyasmit csinált, amire elvileg nem kel-
lene képesnek lennie.
Visszamosolyogtam, aztán elfordultam, és próbáltam nem
gondolni a dologra. Amióta anyám otthagyott minket a papá-
val, megígértem magamnak, hogy nem leszek olyan felnőtt,
mint ő.
Lehet, hogy ezt könnyebb volt mondani, mint megtartani.

Mikor pár óra múlva megérkeztem a történelemórára, Mr. Ve-

lő úgy viselkedett velem, mint máskor, amitől megkönnyeb-
bültem. Meg akartam kérni, hogy meséljen az Őrzőkről, és úgy
véltem, a főnixekről sem ártana érdeklődnöm tőle. Az alatt a
rövid idő alatt, amit reggel, tanítás előtt a kutatásukkal töltöt-
tem, nem sok derült ki. A cikkek többsége szemmel láthatóan
a főnix halhatatlanságára koncentrált, hogy meghal, aztán fel-
támad a hamvaiból. A történet szerint ha egy mágusfajta a fa-
mulusává tesz egy főnixet, akkor a halhatatlan erejéből is át-
ruház magára valamennyit. A famulusokról nem sokat tud-
tam, csak hogy valamilyen mágikus kapocs jön létre egy má-
gusfajta meg egy állat között, és az állat afféle mágikus szol-
ga lesz. De megértettem, miért szeretne valaki főnixet. Sok hí-
res mágusfajta indult a főnix felkutatására és elfogására, bár ha
jól tudom, egyikük sem járt sikerrel.
Fogalmam sem volt, mit jelent Eli álmában az a főnix. A leg-
logikusabb magyarázat az volt, hogy valami vagy valaki újjá
fog születni, csak azt nem értettem, hogy jön ez össze Rose-
mary halálával. Talán a főnix egy közelgő eseményt testesít
meg, ami nem függ össze az ő halálával. Vagy egyáltalán nem
jelent semmit. Az egész rettentő frusztráló volt, mintha egy
puzzle-t kellene kiraknom tök sötétben.
Nem volt alkalmam Velővel beszélni. Mikor véget ért az óra,
mindenki másnál előbb eltűnt. Reméltem, hogy csak azért,
mert valami fontos megbeszélése van ebédidőben, és nem en-
gem kerül.
Tanítás után visszamentem a termébe. Az ajtó nyitva volt, de
azért kopogtam.
– Gyere be! – kiáltott Velő.
Próbáltam nem izgulni, és egyenesen az íróasztalához lép-
tem.
– Ja, szia, Porka! – mondta. – Nem rád számítottam.
– Sajnálom, beszélni akartam a tanár úrral.
– Igen? És miről?
A hátizsákom szíját igazgattam.
– Gondoltam, talán tudna segíteni ebben az álomlátó dolog-
ban.
– Értem.
– Mindenféle kérdésem van.
– Például?
 – Hallottam, amikor Lady Elaine-nel az Őrzőkről beszéltek,
és ő azt mondta, hogy a bűbáj valamit őriz, de nem mondta
meg, hogy mit. Gondoltam, hátha a tanár úr elárulja.
Velő hátradőlt a székében, és összeillesztette az ujjait maga
előtt.
– És miért olyan fontos tudnod, hogy mit őriz a bűbáj?
Ez a kérdés váratlanul ért. Azt hiszem, leginkább kíváncsi-
ságból akartam tudni, de éreztem, hogy az nem lenne elég jó
válasz. Aztán eszembe jutott, hogy miért fontos tudnom.
– Gondolom, segíteni fog azonosítani a gyilkost.
– Hogyhogy?
– Mert annak a tárgynak a jellegéből az illető jellegére is lehet
következtetni, akinek szüksége van rá.
Velő elmosolyodott, a szemében kellemes fény villant.
– Nagyszerű. De nem vagyok benne biztos, hogy nekem kel-
lene elárulnom. Elég érzékeny téma.
Elhúztam a szám, nem lepett meg a habozása.
– Lady Elaine is ezt mondta.
Velő nevetett.
– Igen, ő aztán tud ragaszkodni a szabályokhoz. Lady
Elaine… – Elhallgatott, mert valaki belépett a terembe. Az ajtó
felé néztem, és láttam, hogy az a srác az, akivel hétfőn a
könyvtárban találkoztam.
– Helló! – mondtam. – Mit keresel itt?
Paul nevetve jött felénk.
– Mr. Velő segít az egyetemi felvételi esszém megírásában.
– Tényleg? Hová jelentkeztél?
Egy kicsit zavarba jött.
– A Massachusettsi Műszaki Egyetemre.
– Ez komoly, az MIT-re? – Nem tudtam leplezni a meglepe-
tést a hangomban. A legtöbb mágusfajta általában úgy dönt,
hogy ha itt végez, közönséges főiskolára megy, nem a négy
nemzetközi mágusfajta egyetem valamelyikére, de tudtam,
hogy kevés akkora tehetség van közöttünk, aki bejutna egy
olyan rangos egyetemre, mint az MIT.
– Ez még csak a felvételi. Semmi garancia nincs rá, hogy fel
is vesznek – mondta Paul.
– Csak szerénykedik. – Velő fölállt, és megkerülte az íróasz-
talát. – A mi Mr. Kirkwoodunk nagyon kiváló a komputerek
és általában a közönséges technika világában.
Ez mondjuk megmagyarázza, miért érdekelte annyira az
eTabem, de meglepve hallottam, hogy a vezetékneve
Kirkwood. A Kirkwood az egyik legjelentősebb mágusfajta
család a környéken, a hírnevük a Rathbone-okéval vetekszik.
Paul nem tűnt politikusgyereknek.
– Hát ez nagyszerű – mondtam. – Gratulálok.
– Igen – folytatta Velő. – De sajnos nekünk most csakugyan
megbeszélésünk van. Mi majd később folytatjuk a beszélgetést.
Gondolkodom a kérdéseden, és majd szólok.
– Jó, persze. Köszönöm! – Paulra pillantottam. – Akkor gon-
dolom, még találkozunk.
– Az biztos.
Amilyen gyorsan tudtam, kijöttem a teremből, képtelenül
boldoggá tett, hogy ilyen barátságos, és hogy sikerült egy teljes
beszélgetést lefolytatnom egy helyes sráccal anélkül, hogy el-
bénáztam volna. Haladás.
Átvágtam a kampuszon a kolesz felé. A felhők alacsonyan
szálltak, szürkén dagadtak az esőtől. A közelben megdördült
az ég.
Mire tíz perc múlva visszaértem a Riker Házba, bőrig áztam,
és azt kívántam, bár az alagutakon át jöttem volna. De nem
volt kedvem ilyen későn egyedül mászkálni odalent, miköz-
ben egy gyilkos ólálkodik valahol. Az Akkordélen az alagutak
nem olyanok, mint más kampuszokon. Persze ugyanaz a cél-
juk, hogy az iskola több mint húsz épületéből anélkül lehessen
eljutni a többibe, hogy ki kellene menni a szabadba, de ezek
nem jól világított, föld alatti csarnokok. Inkább sötét és nyirkos
barlangok, a faluk rücskös, a talaj göröngyös. Az utakkal pár-
huzamosan csatornák is futnak a sellények, najádok és más
vízi fajták számára. Szóval számos lehetősége akadt volna a
gyilkosnak – vízbe fojtás, fejbe verés – valami ehhez szükséges
sötét sarkokban.
Felkocogtam a lépcsőn a másodikra, alig vártam, hogy ledob-
jam a nedves ruhát. Arra gondoltam, vacsoráig talán alszom is
egy kicsit.
De mikor beléptem az ajtón a nappali részbe, Szeléna íróasz-
talával szemben, a kanapén, egy ismeretlen lány ült. Magas
volt, széles válla kicsit fura szögben állt, mert görnyedt tartás-
sal ült. Izmos testével éles ellentétben az arca mintha porce-
lánból lett volna, a vonásai finomak, csinosak. Szép lány. Kü-
lönösen a szeme érdekes. Olyan nagy és fényes, akár egy kará-
csonyfadísz. Apró, hegyes füléből tudtam, hogy tündér.
– Szia, Porka! – mondta Szeléna integetve. – Ez Melanie Re-
millard.
Kis időbe telt, mire leesett, hogy kicsoda.
– Jaj, te vagy Rosemary legjobb barátnője.
– Voltam – helyesbített Melanie.
– Bocs! – nyeltem bűntudatosan. – Nem úgy értettem…
Melanie megrázta a fejét.
– Dehogy, az én hibám. Még csak szokom a gondolatot, hogy
ő már nincs. A múlt idő segít.
– Megértelek.
Kínos csönd állt be, nem tudtam, mit kezdjek magammal. A
padlón az edzőcipőm körül pocsolya keletkezett, és kicsit
reszkettem a hidegtől.
Szeléna fölállt.
– Várj, mindjárt segítek. – Suhintott egyet, közben valami
dallamot énekelt, hogy megidézze szirénvarázserejét. Forró
fuvallat vett körül, amitől még jobban reszkettem. De szinte
azonnal tök száraz lettem, és átmelegedtem.
 – Kösz! – mondtam. Önkéntelenül irigykedtem rá: ha Szeléna
vette a kezébe az ügyeket, minden varázslás gyerekjátéknak
tűnt.
Csak legyintett.
– Porka, Melanie azért jött, mert beszélni szeretne veled.
– Ja, tényleg. – Odaültem a szoba túlsó felében az asztalom-
hoz. Bár a türelem ellentétes a természetemmel, sikerült egy
helyben ülnöm, és megvárnom, hogy Melanie belekezdjen.
– Mondd csak! – biztatta Szeléna is. – Ne félj!
Melanie előrehajolt, és a földről, a szék mellől fölvette a tás-
káját. Az élénk napraforgóminta teljesen ellentétes volt a tulaj-
donos komor hangulatával. Melanie belenyúlt, és előhúzott
egy kicsi, homokszínű könyvet. Odanyújtotta.
– Ez mi?
– Rosemary naplója. Gondoltam, segíthet.
– Miben?
– A gyilkost megtalálni. – Melanie hangja remegett, a haragja
forró hullámokban tört ki.
– Melanie szerint nyomra vezető jelek vannak benne.
– És akkor miért nekem adod? Úgy értem, a rendőrség már
nyomoz, nem? Nekik kéne átadnod.
– Rose sem szeretné, hogy a kezükbe kerüljön – felelte Me-
lanie. – Van benne néhány személyes dolog, amiről senki sem
tudhat. Különösen a szülei nem.
Bólintottam, jól el tudtam képzelni, milyen dolgokra gondol.
Nekem is volt egy naplóm, amíg két éve a rivális focicsapatból
egy csaj ki nem lopta a hátizsákomból, és fel nem tett a netre
egy részletet, ahol az első csókolózásomról írtam. Tanulság: az
információ korában személyes élményekről írni nem a legjobb
ötlet.
– Valakivel randizott – folytatta Melanie. – Titokban.
Előrébb dőltem a székemen.
– Kivel?
 – Nem tudom. Nekem sem árulta el. De itt sokszor beszél ró-
la. Csak F-nek emlegeti. Nem tudom, milyen nevet jelöl.
– Pedig te voltál a legjobb barátnője, nem? Akkor hogyhogy
nem mondta el? – kérdeztem.
Melanie elhúzta a száját.
– Nem kockáztathatta meg, hogy bárki véletlenül is rájöjjön.
Akárki ez a srác, biztos sok baja lett volna belőle Rose-nak,
hogy randizik vele.
Tiltott szerelem? Hirtelen úgy éreztem magam, mintha ven-
dégművész lennék valami menő oknyomozós sorozatban.
– Miért, a tanára volt?
– Nem tudom. Lehet.
Összehúztam a szemöldököm.
– De ki lehet még?
– Egy nem-tündér – mondta Szeléna.
– Hm?
– Igen – mondta Melanie. – A szülei kitagadták volna, ha
megtudják, hogy egy sötétfajtával vagy egy boszorkafajtával
jár.
– De miért? Mármint tudom, hogy a fajták közötti randi
nem annyira megy el, de attól még elég gyakori.
– Ha valaki a konzul lánya, akkor rögtön merevebbek a sza-
bályok – mondta Melanie.
– Ha bármilyen politikusnak a lánya – tette hozzá Szeléna ke-
serűen. – Vagy persze a fia.
Melanie felsóhajtott.
– Te ismered ezt…
Rájuk néztem, nem értettem semmit.
– Lance papája helytelenítette, hogy a fia egy szirénnel jár, de
ez csak az egyik volt a számtalan ok közül, amiért szakítottunk
– mondta Szeléna. – A többi mind azzal van összefüggésben,
hogy egy barom.
Fújtattam egyet.
 – Na, mindegy – mondta Melanie. – Rosie elég komolyan
gondolta ezt az F. nevű alakot. Majd ha elolvasod, meglátod.
Kinyitottam a naplót, és átfutottam az első pár lapot. Hála az
égnek, Rosemary nagy betűkkel, jól olvashatóan írt. Melanie-
ra néztem.
– Na és miből gondolod, hogy ez a titkos barátja ölte meg?
– Rosie-nak az volt a szokása, hogy kisurrant a koleszból a
randira. Aznap éjjel is így volt, ahogy az utolsó bejegyzésből is
látszik.
Ez persze más fényt vetett a dolgokra. Nem tűnt valószínű-
nek, hogy a titkos barátjának köze volna az őrző bűbájhoz. Ta-
lán csak rossz volt az időzítés. Lehet, hogy Rosemary épp el-
indult a randira, és akkor támadta meg a gyilkos. És akkor a
srác esetleg látott vagy hallott is valamit.
– Szóltál a rendőrségnek a barátjáról?
Melanie bűntudatos képet vágott.
– Csak annyit mondtam nekik, hogy talán találkozhatott va-
lakivel.
Töprengtem, nem kellene-e átadnom a naplót Sasharaszt se-
riffnek. A közönséges világban ez bizonyítéknak számítana, és
ha nem szólnék róla, akkor nagy bajba kerülnék. De ez a má-
gusvilág. Itt mások a szabályok.
– Légy szíves! – kért Melanie, és a hangja újra remegett. – Se-
gítened kell. A rendőrség szokás szerint mindent elszúr.
– És miből gondolod, hogy én nem szúrom el?
– Te Moira Nimue lánya vagy. Ő olyasmire is képes, amire
senki más.
Melanie annyira másképp viszonyult az anyámhoz, mint ál-
talában szoktak, hogy az elképedéstől szóhoz se jutottam.
– Ráadásul álomlátó vagy – folytatta. – Ettől jobbak az esé-
lyeink, mint a rendőrségnek. Meg akarom találni azt a gyil-
kost, és azt akarom, hogy megkapja, amit érdemel.
Beleborzongtam a hangjában csengő fenyegetésbe. Eszembe
juttatta, miért korlátozza az Akarat a támadómágia használa-
tát. Nem kétséges, hogy ha Melanie Remillardnak lehetősége
adódna, gondolkodás nélkül megölné az illetőt.
– Akkor megvizsgálod a dolgot? – kérdezte.
Eltűnődtem. Mivel már úgyis a gyilkost kerestem, úgy érez-
tem, egy kicsivel gyakorlatiasabb, nyomozósabb megközelítés
nem árthat. Meg persze hízelgett is az ajánlat. Talán valahová
eljutok vele. Nyilván könnyebb lesz, mint Eli álomvilágában
utat vágni.
– Megpróbálom – mondtam. – De van néhány kérdésem.
Melanie kiegyenesedett ültében, és mohón nézett.
– Kérdezz, amit csak akarsz!
– Nem tudod, Rosemary jobb kezén volt-e gyűrű aznap este?
– Persze.
– Miért vagy ebben ilyen biztos? – kérdezte Szeléna.
– Mert csak egy gyűrűje volt, és azt sose vette le, amióta nyá-
ron megkapta az apjától a tizennyolcadik születésnapjára. Fo-
galmam sincs, miért, de imádta. Elég szép is volt, pedig vasból
készült.
A vasnak mindenféle mágikus tulajdonsága van, többek közt
elriasztja a szellemeket és más, lélekkel kapcsolatos lényeket.
– Várj csak! Azt hittem, a vas mérgező a tündérek számára.
Melanie megrázta a fejét, és enyhén elmosolyodott.
– Nem. Ezt még a tündérfajták kezdték terjeszteni valamikor
a középkorban, hogy a közönségesek azt higgyék, nem va-
gyunk olyan veszélyesek, mint valójában.
– Aha. – Gondolhattam volna. A mágusfajták folyton min-
denfélét híresztelnek magukról a közönséges világban, ennek
legfrissebb példája, hogy a közönséges popkultúra mennyire
odavan a vámpírokért, mint félreértett áldozatokért, akik in-
kább megcsókolnak egy emberi lényt, mint hogy megölnék.
Annyira köze sincs az igazsághoz.
– De nem is teljes hazugság – mondta Melanie. – Általában
nem szeretjük a vasat. Különösen az ékszerekben. Az a tulaj-
donsága, hogy megzavarja a varázserőnket. Nem blokkolja, de
néha megbolondít egy-egy bűbájt. Senki nem szeretné felgyúj-
tani a kanapét, mikor csak a lámpát akarja meggyújtani, érted?
Nagyon is jól értettem. Kár, hogy én nem okolhattam a va-
rázserőm megbolondulásáért egy ilyen egyszerű dolgot, mint
egy szerencsétlen ékszert.
– És milyen volt az a gyűrű? – kérdezte Szeléna.
– Csak egy karika meg néhány beleültetett gyémánt, és per-
sze ezüstbevonattal, hogy ne látsszon a vas.
Ha Rosemary csak a nyáron kapta az ékszert, akkor nem volt
olyan sokáig Őrző. Vajon ez azt jelenti, hogy az Őrző bűbáj is
új? Próbáltam végiggondolni a mágusvilág legfrissebb híreit,
de semmi jelentős nem jutott az eszembe. Nem mintha annyira
figyeltem volna ezekre a dolgokra. De persze lehet, hogy
egyáltalán nem új a bűbáj. Rosemary talán csak egy meglévő
bűbáj birtokosa lett az átruházási rítus során. Lady Elaine azt
mondta, hogy az Őrző gyűrű csak egy beavatási szertartás ré-
sze, ennek alapján ez tűnt valószínűbbnek.
– Gondolod, hogy a gyűrűnek köze lehet Rosie meggyilkolá-
sához? – kérdezte Melanie.
– Elképzelhető…
Hirtelen villámlás riasztott meg minket.
Melanie az órájára nézett, és elsápadt.
– Mennem kell. – Fölállt. – Ha van még kérdésed, csak szólj!
– Oké.
Felkapta a táskáját, és átvetette a vállán. Visszafordult, az ar-
cán halálosan komoly kifejezés ült.
– Ígérj meg valamit! Tudni akarom, hogy ki volt. Én akarom
először megtudni.
Nem valószínű, hogy így lesz, gondoltam, miközben nem
túl buzgón bólintottam. Talán mégsem olyan jó ötlet az egész.
De volt egy olyan homályos érzésem, hogy már úgyis ké-
ső meghátrálni.
M ÁSNAP AZ ISKOLÁBAN egyetlen sort sem olvastam a nap-
lóból, mivel féltem a lebukástól. Gyorsan és simán telt a
nap egészen a hatodik óráig, az alkímiáig, amiben messze a
leggyengébb vagyok. Az alkímia lényegében ugyanaz, mint a
kémia, csak mágikus anyagokkal. Nekem egyszerűen nincs
meg hozzá a türelmem, nem úgy, mint a laborgyakorlaton
mellém osztott páromnak. Britney Shellnek.
Britney sellő, hullámos vörösesszőke haja van, akvamarinkék
szeme, és elég nagy, kerek orra. Mint minden sellőnek, neki is
fakó, szinte átlátszó és természettől fényes a bőre; erős napsü-
tésben úgy csillog, mintha nedves volna. És mint a legtöbb
sellő, ő is rettentő félszeg, szinte betegesen irtózik a közösség-
től. Épp emiatt a tulajdonsága miatt olyan jó alkímiából. Neki
egyáltalán nem gond, hogy figyelmen kívül hagyjon minden
külső ingert, miközben gondosan számolja a kavarásokat, és a
megfelelő alkotóelemet a megfelelő időpontban adagolja.
Ha a tanárnőnk, Ms. Hamubury hagyná, hogy mindig egye-
dül Britney végezze el a laborgyakorlati feladatainkat, akkor
az osztályzatom lényegesen jobb lehetne. De Hamuburynek az
egyenlő esélyek a vesszőparipája, így ezúttal az én feladatom
volt a keverés, Britney meg a leírást olvasta fel ahhoz a hűsítő
italhoz, amit épp gyártanunk kellett.
– Ezt add hozzá a huszonegyedik keverésnél! – mondta épp,
és elém tartott egy fiola pürésített hólyagmoszatot. Mikor ti-
zenkilencnél tartottam, elvettem tőle, és igyekeztem nem fi-
gyelni az ujjai közti fura úszóhártyára. Britney nem zavartatta
magát, nem kínlódik azzal, hogy káprázat bűbájjal elrejtse. Az
ember azt hinné, hogy megszoktam már ezeket a dolgokat, de
valahogy nem ment.
Azért sikerült időben beleöntenem a hólyagmoszatot a lom-
bikba, amitől a fortyogó folyadék szürkéből sötétzölddé vált.
– Ez jó volt – mondta Britney a halk, dallamos hangján.
Rámosolyogtam, el voltam ragadtatva, milyen jól megy min-
den. De aztán a tekintetem a szomszédos asztalnál Eli-ra té-
vedt. Olyan arckifejezéssel figyelt, hogy az idegszálaim tán-
colni kezdtek. Nem épp ellenségesen szemlélt, de kifürkészhe-
tetlenül, és tele azzal az intenzív vibrálással, ami máskor is
átragad rám, mintha a testi jelenléte mindenki másénál erő-
sebb lenne a teremben. Se tegnap, se ma nem szólt egy szót
sem arról, hogy bajba kevertem Lady Elaine előtt, de most
mintha épp erre gondolt volna.
Elszakítottam tőle a tekintetem, és az ujjaimmal idegesen a
hajamba túrtam. Mikor leengedtem a kezem, eltaláltam az asz-
talon az aggófűvel teli tégelyt, és a földre löktem.
– Francba – mondtam.
– Ezt kéne mindjárt beletennünk! – Britney szinte pánikba
esett, lehajolt, és reménytelenül próbálta fölszedni az apróra
tört leveleket a törött cserepek közül. – Számold folyamatosan
– tette hozzá.
– Huszon… hét, huszonnyolc.
– Tessék, használd a miénket! – Lance volt az. Letett elém
egy sötét levelekkel teli tégelyt az asztalra.
Gondolkozás nélkül felvettem a mérőpoharat, belemerítet-
tem a tégelybe, aztán ahogy harminchoz értem, a tartalmát a
lombikba döntöttem.
Bummm!
Az edényből villám csapott ki, és szilánkokra repesztette az
üveget. Forró folyadék spriccelt a hajamra és az alkaromra,
amit még időben az arcom elé kaptam. Felkiáltottam a fájda-
lomtól, a mosdóhoz szaladtam, hogy leöblítsem a folyadékot,
nehogy megégesse a bőrömet.
 – Mi folyik itt? – toppantott dühtől élénk tekintettel Ms. Ha-
mubury, sötét szeme szikrázott a kampós orra két oldalán.
Sosem láttam boszorkányt ennyire boszorkányosnak. Még a
festett lila haja is fenyegetőnek tűnt. – Jól vagy? Mi történt?
– Uhm… – dadogtam. – Fogalmam sincs. Hozzáadtam az ag-
gófűt, és felrobbant.
– Milyen aggófűt? Mutasd!
A tégelyre néztem, amit Lance hozott oda, és rájöttem, mi-
lyen hülye vagyok.
Ms. Hamubury felvette, és az orrát ráncolva megszagolta.
– Ez madárberkenye, nem aggófű. Hogy gondoltad ezt?
– Nem ő volt – mondta Britney. – Lance adta nekünk. Szán-
dékosan.
Rámosolyogtam Britney-re. Egy hozzá hasonló személyiség-
től jókora bátorság volt Lance trükkjét leleplezni.
Ms. Hamubury Lance-re pillantott, aki alig tudta elfojtani a
gúnyos mosolyát. A tanárnő fölemelte hosszú, görbe ujját.
– Tudja, mi következik, Mr. Rathbone. Bezárás. Hétfő reggel.
Az irodámban. – Hozzám fordult. – Legközelebb légy óvato-
sabb, Porka! Most pedig Britney-vel takarítsátok föl ezt!
Pár perc múlva megszólalt a csengő, és Britney-vel még sehol
sem tartottunk a söpréssel. Eli odajött, és hozott egy szemetest.
Rávillantottam a szemem, biztos voltam benne, hogy neki is
része volt az egészben.
– Nincs szükségük a maga segítségére, Mr. Booker – mondta
Hamubury a tanterem elejéből.
Eli a homlokát ráncolta, mint aki kész vitatkozni, de aztán le-
tette a szemetest az asztal mellé, és kiment.
A fenébe.

Mikor este megérkeztem Eli szobájába a következő álomjárá-

sunkra, még mindig dühös voltam, és elhatároztam, hogy le-
vegőnek nézem. Legalábbis hoztam magammal olvasnivalót.
Ahogy sejtettem, Eli ébren volt, az asztalánál ült, és egy
könyvből tanult, közben zenét hallgatott. Az asztalán lévő le-
játszóból hallatszó dallam ismerős volt.
Megdermedtem, a szám elnyílt a meglepetéstől.
– Te Black Noise-t hallgatsz?
Eli fölnézett, és felhúzta a szemöldökét.
– Persze, ők a legjobbak.
– Tudom.
Kétkedve oldalra biccentette a fejét.
– Tetszik neked?
– Nem, dehogy – mondtam, és hangsúlyosan a plafonra
emeltem a szememet. – Csak minden számukat kívülről tu-
dom, mert annyira utálom őket. – Megálltam. – Csak a ked-
venc együttesem a világon.
Eli összefonta a karját, és hátradőlt a széken.
– Nekem is. Szuper.
A gyomromban valami kellemesen megrebbent. Tehát van
valami közös bennünk. Nem csak ez az álomlátó ügy.
– Itt senki nem hallott róluk – mondta Eli. – Talán nem elég
híresek még. Kicsit olyan… – Elhallgatott, mert a hangfalból
valami rémes hang hallatszott, valahol a hajókürt és egy autó-
baleset csikorgása határán. Eli dühödten csapott a lejátszó tete-
jére. – Ez a hülye gép. Folyton ezt csinálja.
Elfojtottam egy mosolyt.
– Próbáltál vele barátságosan viselkedni?
– Hogy érted? – kérdezte Eli, és lehalkította.
Odaléptem, és egy kicsit megpaskoltam a lejátszót.
– Most alakítja ki az animációs személyiségét. Ha barátságo-
san viselkedsz vele, ő is barátságos lesz. – Legalábbis elmélet-
ben.
– Oké – mondta Eli kicsit hitetlenkedve. – Ez meg mi? – mu-
tatott Rosemary naplójára, amit a hónom alatt tartottam.
 – Semmi. Egy napló – feleltem, mert eszembe jutott, hogy
dühös vagyok rá. Leültem az asztalával szemközti kanapéra,
és az utolsó bejegyzésnél nyitottam ki a naplót.
– Cuki a hajad – mondta Eli derűsen. – Punk sztárnak ké-
szülsz?
Vágtam egy grimaszt, ahogy elképzeltem a külsőmet. Ahol a
hűsítő ital ráfröccsent a hajamra és kiszívta, halvány rózsaszín
pöttyök borították.
– Tetszik? Végül is a te műved. Roppant piszkos trükk volt
mellesleg. Nagyon köszönöm!
– Micsoda? Nem én csináltam. Lance volt.
– Ja, persze. Te meg csak véletlenül ott voltál mellette.
Eli lecsapta a könyvét az asztalra, aztán összefonta a karját,
és felvette a legfenyegetőbb testtartását.
– Fogalmam nem volt, hogy madárberkenye, azt meg vég-
képp nem tudtam, hogy villámlásban fog kitörni. Honnan tud-
tam volna? Én új vagyok itt, nem emlékszel? Ja, és én vagyok
az egész mágusiskolában az egyetlen, aki nem tud varázsolni.
– Nem te vagy az egyetlen – mondtam.
– Micsoda?
– Mindegy. – Nem volt kedvem elmagyarázni neki a félfaj-
ták-többnyire-sterilek elvét.
A tekintetem a könyve gerincére esett: Alkímiagyakorlatok
nem-mágikusok számára. Jesszus, ennyi erővel az adminisztráció
egy nagy skarlát betűvel is megjelölhette volna. Vagy egy nagy
„K”-val, mint közönséges. Vagy egy nullával. Ahogy tetszik.
Nem csoda, hogy úgy utál.
A korábbi harag és a megbánás érzése közt ingázva nem iga-
zán tudtam, mit mondjak, inkább újra a naplóba merültem, és
reméltem, hogy Eli megint hamar elalszik. Az utolsó bejegyzés
vasárnapról volt, aznapról, amikor Rosemary meghalt.

Ma megint találkozom F-fel Coleville-ben. Elhatároztam, hogy

abbahagyom. Régen olyan jó volt vele, de újabban mikor meg-
 csókol, valahogy olyan hűvös. Aztán ott vannak azok a fura
kérdései a szüleimről. Kutat valami után. Azt hiszem, tudom
is, hogy mi után, de olyan hihetetlen, hogy az kell neki. Ma este
szembeszállok vele, legalább a magam megnyugtatására.

– Na, és kinek a naplója? – kérdezte Eli.

– Rosemary Vanholté – feleltem önkéntelenül.
– Komoly? – Meglepetésemre őt is érdekelte. – És van valami
utalás benne arra, hogy ki lehet a gyilkos?
Becsuktam a naplót, és gyanakodva rábámultam, de nem lát-
tam okát, miért ne mondanám el neki.
– Lehet. Aznap este valakivel találkozni akart. Volt egy titkos
barátja.
– Ja, hallottam, hogy titokban randizott. Kérdezősködtem,
hátha kiderül, ki az, de eddig semmi eredmény.
– Nyomozni kezdtél Rosemary gyilkossága ügyében?
– Apám nyomozó. – Elbizonytalanodott, az ujjperceit ropog-
tatta.
– És ez az, amit én is csinálni akarok. Rendőr akarok lenni.
Esetleg belépek az FBI-ba.
Gúnyosan horkantottam.
– Mi olyan vicces?
– Mindig azt hittem, hogy inkább a bűnöző kategóriába il-
lesz.
Elvigyorodott.
– Ezt mire alapozod?
Auu… az agyam zakatolt.
– Mindenki tudja, hogy te pingáltad ki festékszóróval Mr.
Patrick kocsiját tavaly. – Állítólag egy csomó más dolgot is
művelt, de tudtommal egyedül emiatt lett baja. Akárcsak anya,
ő is képes volt kibeszélni magát a szorult helyzetekből. Jó lehet,
ha valaki ennyire jóképű.
Eli felsóhajtott.
– Gondolom, el is hiszed.
 Felhúztam a szemöldököm. Most tagadja?
– Hogy érted?
– Mindegy. – A naplóra mutatott. – Szóval akkor te is nyo-
mozol?
– Fogjuk rá. De nem nagyon jutottam semmire.
– Tessék, itt van valami, ami segíthet. – Előhúzott az íróaszta-
la fiókjából egy darab papírt, és közben nagyokat ásított. Va-
lamit rajzolt a lapra, aztán fölállt, és átnyújtotta. A karom csu-
pa libabőr lett amikor az ujjunk összeért.
De nem foglalkoztam vele, hanem a papírt néztem. Eli egy
táblázatot rajzolt rá, fejléces oszlopokkal: Név, Motiváció,
Módszer, Alkalom. A Név oszlopba már beírta Frank Rizzo
nevét. Frank végzős volt. Mors démon, ami a fajtájukon belül
az egyik legförtelmesebb. A Mors mágiát a halál táplálja. Az
Akarat előtt közismerten háborúkat szítottak, hogy legyen le-
hetőségük lakmározni. A mágiájukat most különleges italok
táplálják, amelyek elsődleges hozzávalóit közönséges kórhá-
zakban szedik össze. Ettől nekem felfordul a gyomrom.
– A legvalószínűbb, hogy az a gyilkos, aki minden kategóri-
ába beleillik – mondta Eli, és beült ugyanabba a székbe, ahol a
legutóbbi álomfaláskor is tartózkodott.
– De Frank miért? – nem ismertem személyesen, csak a rossz
hírét hallottam.
– Valószínűleg nem jelent semmit, de azt mondta, hogy ő
volt a titkos barát. Elég valószínű, hogy hazudik, de sosem
lehet tudni.
– Jó – mondtam, és a testem kezdett megfeszülni. Frank ke-
resztnevének kezdőbetűje épp beleillett a képbe, és határozot-
tan nem látszott a legmegfelelőbb srácnak a konzul lánya mel-
lé.
– Figyelj, ugye nem te szóltál Katarinának az álmaimról? –
Eli már mákonyos volt az álmosságtól.
Elhúztam a szám.
– Nem igazán. Miért kérded?
 – Az utóbbi napokban nagyon kedves volt velem. Fura, de
amíg nem jöttél, soha nem emlékeztem az álmaimra. –
A szeme lecsukódott, én fölálltam, elrendeztem a naplót meg a
papírt a díványon, csak utána léptem oda hozzá. Megvártam,
amíg mélyebb lett a légzése.
– Sajnálom – mondta meglepetésemre –, hogy Lance ezt mű-
velte veled. Szerinted kijön majd a rózsaszín?
– Remélem.
Eli elmosolyodott, lehunyta a szemét.
– Vissza kéne adnod neki. Szerintem még becsülne is érte.
Mélyen alszik, csak mondom.
A Lance elleni bosszú csábító gondolat volt. Kinyitottam a
szám, hogy megkérdezzem, Eli-nak van-e valami ötlete, mit
csinálhatnék, de már aludt. Sóhajtottam, aztán felléptem a szé-
kére és be az álmába.

Eli aznapi álma használhatatlan volt. Az Erie-tavon vett részt

lékhalászaton a papájával és Katarinával. Unalmas, hideg és
értelmetlen álom, bár legalább végig kitartottam anélkül, hogy
szándékosan vagy bárhogy kirúgott volna. Haladás.
Az éjszaka messze legjobb része az után következett, hogy az
álom abbamaradt. Míg Eli a karosszékében aludt, átkutattam
Lance íróasztalát, és megtaláltam a legmegfelelőbb töltőtollat,
aztán belopóztam a hálóterem hálószoba részébe.
Afféle jön-megy toll volt, amilyet csak a mágusfajták újdon-
ságboltjában lehet kapni jó sok pénzért. Ahogy a név is sugall-
ja, bármit leírnak a tollal, hol előjön, hol eltűnik. A toll oldalán
volt egy kis pöcök, azzal lehetett szabályozni, hogy a bűbáj
mikor jöjjön elő. Nyolc órával állítottam előre, úgy számítot-
tam, hogy Lance akkor megy reggelizni.
Eli-nak igaza volt, Lance mélyen aludt. Fel se rezzent.

___________
Jobban ment a dolog, mint hittem. Az írás akkor jelent
meg, amikor Lance másnap reggel a tálcájával átjött az étter-
men. Homlokán feltűnt a felirat: „barom”. A nyomában neve-
tés és mutogatás támadt. Szeléna mellettem ült, és majd meg-
szakadt a nevetéstől, a testét rázta a hahotázás. Életemben nem
láttam ilyen vidámnak. Amikor Lance rájött, min nevetnek,
azonnal engem keresett.
Odamutattam neki a középső ujjam.
Az arcára gonosz mosoly ült, a szájáról leolvashattam: „Kez-
dődik a meccs.”
Bár a hátamon végigfutott a hideg, tudtam, hogy mégis totál
megérte.

A szombat további része egyáltalán nem volt ilyen izgalmas.

Leginkább a napló olvasásával voltam elfoglalva, de Rosemary
érzelmi hullámzása nem szolgáltatott túl sok nyomot. F-ről
csak annyit tudtam meg, hogy jóképű, és szeret éjféli sétára
indulni a kampusz elhagyatott részeire, például a temetőbe
meg az alagutakba. Semmi nem utalt arra, hogy hány éves, se
hogy melyik mágusfajtához tartozik. Bárki lehetett.
Mire beköszöntött a vasárnap, annyira elkeserített, hogy Ro-
semary álmairól olvasok, és tudom, hogy soha nem teljesül-
hetnek, hogy elhatároztam, inkább kitöltöm Eli gyanúsított-
táblázatát. Arra gondoltam, újra elolvasom a naplót, és készí-
tek egy időrendet, hogy mi mikor történt. Talán lesz valami
rendszer a találkáikban.
Reggeli után – ami most sokkal csendesebb volt, mint az elő-
ző, mivel Lance nem volt jelen – bementem a könyvtárba,
hogy egy csendes helyet találjak a munkához. Szeléna vasár-
naponként a sus-mánia leckéjét végzi a hálótermünkben, ami-
hez énekelnie kell meg különféle hangszereken játszania, hogy
a zenei varázserejét fejlessze. Szeretem hallgatni, de amikor
gyakorol, semmire se lehet koncentrálni. A zene túlságosan
delejes, hogy el lehessen tőle vonatkoztatni.
Hétvége volt, arra számítottam, hogy a könyvtár az ügyele-
tes könyvtárost leszámítva teljesen üres lesz, de amikor a há-
tulsó tanulóasztalokhoz menet odaléptem a számítógépekhez,
gépelést hallottam. Láttam a srác edzőcipőjét az asztal alatt, de
az arcát elrejtette a terminál előtti válaszfal. A lábmérete alap-
ján legalábbis feltételeztem, hogy srác, bár a mágusfajtáknál
sosem lehet tudni.
A következő negyven percben az időrendet vázoltam fel.
Azzal a nappal kezdtem, amikor az apja átadta Rosemarynek a
gyűrűt: június 30-ával. Ezt írta:

Nem is hiszem, hogy végre itt van! Olyan régóta várok rá!
Végre elég idős vagyok, hogy az örökségemmel járó felelőssé-
get magamra vegyem, ahogy előttem az anyám, és az ő anyja
is. Anya szerint fiatal vagyok még a gyűrű viseléséhez, de
apa nem így gondolja. Ő tudja, milyen fontos, hogy bizonyít-
sak a Mágusok előtt. Tudom, mi a jövőm.

Ebből végre rájöttem, hogy az Őrző bűbáj mégsem új. Kár.

Egyszerűbb lett volna azonosítani, ha újabb keletű, ráadásul a
fekete mágia rendszeres használata egy kis gyötrő kételyt éb-
resztett bennem a mágusfajta politikus és a családja iránt.
Rosemary valamikor július tizenegyedike és tizenkilencedike
között kezdett F-fel randizni. Attól kezdve rendszeresen talál-
koztak, mindig a kampusz területén. Ebből kiderült, hogy az
illető vagy nyáron is a kampuszon lakik, vagy valahol a közel-
ben. Vagyis minden olyan diákot elvethettem, aki a szünetben
hazautazott valamelyik másik varosba.
Mikor kész voltam az időrenddel, előhúztam a gyanúsítot-
tak táblázatát, és odatettem a dátumok listája mellé. Bámultam
a két papírt, és azt akartam, hogy a válasz ugorjon elém. A
táblázat Név-oszlopába beírtam Frank Rizzo alá F-et is. Kipi-
páltam az Alkalom oszlopot is, mivel Rosemary aznap éjjel
épp F-fel készült találkozni Coleville-ben. A többi teljes ho-
mály.
Motivációnak el lehetett képzelni, hogy F dühében ölte meg
Rosemaryt a szakítás miatt, aztán jött valaki más, és levágta a
kezét, de ezt nem tartottam valószínűnek. Túl sok a véletlen
egybeesés. Valószínűbb, hogy F-nek hátsó szándéka volt ezzel
a kapcsolattal, különösen, ha megnézzük, miért akart Rose-
mary szakítani. De ki lehetett? És mit keresett? Kezdett meg-
fájdulni a fejem.
„Jaj” – dohogtam, közben a tollam kiesett a kezemből. Legu-
rult, és leesett az asztalról. „Túl sok a kérdés, amire nem tu-
dom a választ.”
– Mindig magadban szoktál beszélni?
Akkorát ugrottam ijedtemben, hogy majdnem leestem a
székről. Fölnéztem, és Paul Kirkwoodot láttam meg. Felment a
pulzusom. Lepillantottam a cipőjére, és láttam, hogy ő gépelt
itt az előbb.
Rámosolyogtam, és örültem, hogy reggel baseballsapkát vet-
tem a pöttyös hajamra.
– Tulajdonképpen állandóan.
– Hmm. Gondolom, kellemes társalgás lehet.
– És te itt laksz, vagy mi? – kérdeztem.
– Aha. Van egy ágyam a könyvtárosok szobájában. Megen-
gedik, hogy régi újságokkal takarózzak, és könyveket tegyek a
fejem alá. – Kihúzta a mellettem lévő széket, és leült. – Valójá-
ban a diplomamunkámon dolgozom. Korán neki akartam lát-
ni.
Bólintottam. Elképesztett az iskolai feladatok iránti odaadá-
sa. A kezemmel a tollam felé intettem, odarendeltem telekiné-
zissel. Meglepetésemre simán odarepült a kitárt ujjaim közé.
Úgy tűnik, tudok varázsolni úgy is, hogy nem cseszem el, gondol-
tam. Kár, hogy Eli nincs itt és nem látja.
 – És te mit csinálsz? – kérdezte Paul, és megkocogtatta a nap-
lót.
– Hát, khm, tanulok.
Paul megnézte a gyanúsított-táblázatot meg az időrendet, és
összehúzta a szemöldökét.
– Mit?
Pislogtam, nem tudtam, mit mondjak. Nem akartam hazud-
ni, de nem mondhattam el neki az igazságot. Ülök itt, mint
valami ügyes és rámenős Veronica Mars. Valójában viszont
inkább úgy éreztem magam, mint Gógyi felügyelő, amikor
beakad a cselekvés gombja…
– Rosemaryről van szó, nem?
– Miből gondolod?
– Ha nem, akkor meg kriminológia házi feladat. Csak olyan
az Akkordélen nincs. – Kisimította a haját a szeméből. Kár,
gondoltam. Sokkal jobban tetszett, mikor belelógott. – Azt
próbálod kitalálni, ki ölte meg?
– Igen, próbálom, ez a helyes kifejezés. Mert nem nagyon si-
kerül – mondtam. Itt egy srác, aki olyan értelmes, hogy beke-
rülhet az MIT-re, én meg rablópandúrt játszom.
– És ha elárulom, hogy a rendőrségnek már van gyanúsított-
ja?
– Komoly? Én is figyeltem a híreket, de semmit nem hallot-
tam.
Paul előrehajolt, és az asztalomra könyökölt.
– Hát, valahogy a mágusfajták nem annyira híresek a sajtó-
szabadságról.
– Hát nem. Szóval ki az?
Rám villantott egy huncut mosolyt, és egy pillanatra meg-
döbbentem, milyen vonzó. A magas homloka meg az erőteljes
arccsontja szinte egzotikusan hatott az orra ívével és a szőke
hajával párosítva. Szexi kombó.
– Na, várj egy kicsit! Ez szigorúan bizalmas. Bajba is jutha-
tok, ha elárulom neked.
 Egy pillanatra nem fogtam fel, hogy hülyéskedik. Közelebb
hajoltam, lehalkítottam a hangom, mint egy összeesküvő.
– Nem mondom el senkinek. Becsszó.
Paul a fejét rázta.
– Nem jó. Valamit kell érte adnod, ami ugyanilyen fontos.
– Például?
Úgy tűnt, töpreng a válaszon.
– Mondjuk egy randit? – Újra elmosolyodott, csak most va-
lami félszegség és bizonytalanság is keveredett bele.
A gyomrom megrezdült, de képes voltam mosolyogni.
– Hmm… hát, ez elég magas ár, de gondolom, megadható.
– Nem fogod megbánni – kacsintott. – Mondjuk, szombaton?
– Oké. – Letéptem egy darabot az időrend papírjáról, ráírtam
a mobilszámom meg a koleszos szobám számát, és odaadtam.
– Na, elárulod? – kérdeztem, hogy haladjunk. Féltem, hogy ha
nem lépünk tovább, mindjárt bevallja, hogy csak hülyéskedett.
Vagy eszébe jut, hogy ő egy Kirkwood, én meg Moira Nimue-
Evergím lánya.
Paul a farmerje első zsebébe dugta a papírt, és azt mondta:
– Mr. Alpepper.
Elvigyorodtam.
– Hülyéskedsz, igaz? A karbantartót vádolni: ennyi erővel
azt is mondhatnád, hogy a komornyik a gyilkos.
– Tudod, hogy Metus-démon?
A plafonra emeltem a szemem.
– Pont ezt mondom. Túl egyszerű bűnbak. Abból, hogy a
Metus-démonok a mások félelmét falják, hogy erőre kapjanak,
még nem következik, hogy ő a gyilkos. – Éreztem, hogy túlzot-
tan védelmezem, de nem tehettem róla. A legtöbb sötétfajtá-
nak rossz a híre, mivel a varázserejük ilyen parazita módon
működik. Lehet, hogy félfajta vagyok, de a varázserőm a sötét-
fajta örökségem része.
– Igen – felelte Paul –, csak van még egy kis apróság, hogy
Alpepper hazudott az alibijéről.
 Felhúztam a szemöldököm.
– Úgy tudtam, hogy a Flint Házban javított valamit. Miért,
nem?
– De. Csakhogy a Flint-beli diákok szerint már éjfélkor el-
ment, viszont Rosemary tetemét csak egy óra után jelentette.
Azt állítja, hogy megállt a karbantartógarázsnál, letett valami
szerszámot, de senki nem hiszi, hogy ennyi időbe telt, meg
nem is esett útba. Akkor meg mit csinált?
– Jó kérdés. – Belülről harapdáltam a számat, míg ezen gon-
dolkodtam. Lehet, hogy Rosemary naplójában az F Alpepperre
vonatkozik? Vajon mi a keresztneve? Csak épp nem tudtam
elképzelni titkos szerelmesnek. Alpepper legalább harminc-
éves. Ha a teste démoni részeit káprázattal elrejti, nem néz ki
kifejezetten rosszul, de soha nem éreztem vonzónak. Mindegy,
az iskolában dolgozik, és elég valószínű, hogy a nyáron is a
kampusz területén tartózkodott. A vonzalom meg szubjektív
dolog. Lehet, hogy Rosemaryt épp a riasztó külsejű idősebb
fickók kavarták fel.
– Nemcsak az – folytatta Paul, szélesen gesztikulálva –, de a
halottkém a halál idejét pont ebben a sávban állapította meg.
– Na, várj! Honnan tudsz te erről ilyen sokat?
– A nagybátyám rendőrbíró. A Mágusszenátorokat folyama-
tosan tájékoztatják. Én meg figyelek.
– Ja, oké. – Talán mégis meg kéne gondolnom, hogy elme-
gyek-e vele. A rendőrbíró rögtön a konzul után következik: túl
nagy az esély, hogy az életemből modern West Side Story-
paródiát csinálok. Viszont milyen gyakran van esélyem olyan
sráccal járni, aki jóképű és értelmes is? Akivel ráadásul ilyen
könnyen lehet beszélgetni. Meglepett, hogy milyen lazán ér-
zem magam a társaságában. Elég rég volt, hogy egy srác ér-
deklődött irántam. Eli képe a gondolataimba furakodott, de
elűztem.
– És azt tudtad – kérdezte Paul –, hogy Alpepper mesterlö-
vész volt a tengerészetnél?
 – Mármint az Egyesült Államok hadseregében?
– Aha.
– Nem, de ez még nem meglepő. Sok mágusfajta bevonul. –
A Mágusok Szenátusa általában bátorítja is a katonaságot, kü-
lönösen a démonfajták körében. Némelyikük így könnyen ki-
elégítheti mágikus szükségleteit anélkül, hogy valami tör-
vénybe ütközőt tenne. Nem vitás, hogy Alpepper is ezért vo-
nult be.
Paul hátradőlt, keresztbe fonta a karját.
– Ja, de én csak azt mondom, hogy kiképezték a gyilkolásra.
– Talán mikor a közönségesekkel harcolt. De Rosemary má-
gusfajta volt. Hogy tehette volna meg vele?
Paul megvonta a vállát.
– Nem tudom. Valaki megtette. Akarat ide vagy oda.
– Igaz. – A gyanúsított-táblázatra pillantottam, és megint el-
olvastam az oszlopok fejlécét – mostanra vagy századszor. Új-
ra Paulra néztem. – Na és találtak ellene valami terhelőt a zsa-
ruk?
– Még nem. Átkutatták a házát meg az irodát, de semmi.
A tollat az ujjam közt görgettem, és kavarogtak a gondolata-
im.
– Tényleg, az Őrző bűbájról nem tudsz véletlenül valamit?
– Az meg mi?
Azért egy kérdést megért.
– Mindegy. – Beírtam a Nevek oszlopba F alá Alpeppert is, és
kipipáltam az Alkalmat. Letettem a tollat, egyszerre voltam
izgatott és zaklatott a haladástól. Talán mégis van egy kis ér-
zékem ehhez a nyomozósdihoz.
Bár persze lehet, hogy még sincs.
V ALAKIT KÖVETNI SOKKAL BONYOLULTABB A VALÓSÁGBAN,
mint a tévéműsorokban meg a filmekben. Ráadásul ott
voltak az órák, a házi feladatok meg a rendszeres álomfalás,
úgyhogy csak rövid időkre tudtam Mr. Alpepper nyomába
eredni. Hétfőn észrevettem, hogy indul valamit javítani a
kampuszon, és hátulról követni kezdtem, reméltem, hogy raj-
takapom valami gyanús mesterkedésen. Hogy pontosan min,
arról fogalmam sem volt, de gondoltam, majd ösztönösen fel-
ismerem a gyanús viselkedést, ha látom. Másnap, mikor el-
mentem a karbantartó garázsbeli irodája előtt, láttam, hogy az
asztalánál ül, és valamit ír egy bőrkötéses mappába, amit
egész nap magánál hord. Szerdán egyáltalán nem találtam.
Csütörtökön megint az irodában ült és írt.
Érdekelt ez a mappa. Miért cipeli mindenhová? A csöpögő
csapokhoz nem tudja használni. De ha Alpepper titokban járt
egy diákkal, talán ő is írt róla egy naplóba. A keresztneve rá-
adásul Faustus.
Ezt nem volt olyan nehéz kideríteni. Az iskola címjegyzék-
ében minden tanár és dolgozó vezeték- és keresztneve szere-
pel, és elszórakoztam vagy húsz percet, míg végigböngésztem
a tanáraim nevét.
Némelyiküké elég vicces volt, például Wilhelmina Nortoné
meg Ignatius Fritzé, sőt Arturo Harankilé.
Tudtam, hogy bele kéne lesnem a mappába, de fogalmam
sem volt, hogyan fogjak hozzá. Csütörtök estére arra jutottam,
hogy egy egész napot a követésére kell szánnom. Nagy kísér-
tést éreztem, hogy ellógjak a pénteki óráimról, de erről Szeléna
lebeszélt.
– Nem éri meg – mondta, mikor vacsora közben szóba hoz-
tam.
– Nem tudhatod. Ha ő a gyilkos, akkor abszolút megéri.
Szeléna a fejét rázta.
– Alpepperről nem volt semmi nyom Eli álmaiban, igaz?
– Hát nem. Csak megint a foci, a lékhalászat meg Katarina. –
Elhúztam a szám.
– Akkor határozottan nem éri meg. Értem, hogy el akarod
kapni a fickót. Én is ezt akarom, de az igazi tereped akkor is az
álom. És ott jóval kisebb a kockázat.
– Miféle kockázat? Legrosszabb esetben elkapnak leselkedé-
sért, és bezárnak.
– Nem tudom, Porka. – Szeléna megborzongott. – Alpepper-
től kiráz a hideg. Azt mondják, bolond. Mi van, ha rád támad?
– Hogyan? Ő is mágusfajta. Én is mágusfajta vagyok. Ez a
kettő nem jön össze.
– Ezt meséld el Rosemarynek.
Ez fájt. Lehet, hogy ugyanannyi időt kellett volna szánnom
annak a kiderítésére is, hogyan ölték meg, mint arra, hogy mi-
ért.
Ejtettem a témát, mivel észrevettem, hogy Lance a terem túl-
só végéből egy feliratot tart felém. Nagy betűkkel az volt ráír-
va: Porka 1: Lance 2. Sóhajtottam, azonnal értettem a figyelmez-
tetést. Egy egész hét telt el anélkül, hogy bosszút állt volna, és
már reméltem, hogy belenyugodott a kiegyenlítésbe. De úgy
tűnt, új tervet kovácsol.
– Jó lesz, ha vigyázol – Szeléna is ugyanerre a következtetés-
re jutott.
Rápillantottam, a sötét hangszíne meglepett.
– De ugye azért nem gondolod, hogy valami igazán rosszat
akar?
Szeléna kortyolt egyet a poharából, és eltűnődött a kérdésen.
 – Attól függ, hogy értelmezed a rosszat. Mármint fizikailag
biztos nem fog bántani. De hogy az embereket lelkileg meg-
bántja-e, az nem izgatja különösebben.
– Te csak tudod… – hagytam a mondatot lebegni. Szeléna a
legjobb barátnőm, de egyben a legzárkózottabb ember is, akit
ismerek. Sokkal hamarabb beszél az én gondjaimról, mint a
sajátjairól. Soha nem tudtam meg, miért hagyta ott a belső
kört, de annyit sejtettem, hogy ennek leginkább Lance-hez volt
köze.
– Igen – felelte, és meglepett a vallomása. Kicsit még faggat-
tam volna, de nem volt hajlandó többet elárulni.
Viszont megfogadtam a tanácsát; az este további részében ki-
fejezetten óvatos voltam, és másnap egész reggeli alatt is. De
Lance nem csapott le egészen az okkult óráig. Mikor Mr.
Harankil elvonta a figyelmemet, és megkérdezte, hogy hala-
dok a csend-el-üsd-el gyakorlásával, nem ellenőriztem a szé-
kemet, és úgy ültem le. Hatalmas szellentő hang hallatszott a
fenekem alól, amit olyan valóságos bűz kísért, hogy akár lehe-
tett volna valódi is. Vörös arccal ugrottam fel. Lenéztem a he-
lyemre, és rémülten láttam, hogy egy szellentőpárna kezd
megjelenni, ahogy múlik róla a láthatatlanná tévő káprázat.
A megaláztatás nem kifejezés arra, amit éreztem, amikor egy
csomóan felnevettek, és még többen kuncogtak hangtalanul.
Bár láttam, hogy Eli nem nevet. Fölállt, és odalépett hozzám.
Felkapta a párnát, és minden felhajtás nélkül a szemetesbe
dobta.
– Jól vagy? – kérdezte, és megérintette a vállam. A kezét a
blúzomon keresztül is elképesztő melegnek éreztem. Megbor-
zongtam. Sokkal jobban esett, mint kellett volna, ahhoz képest,
mennyire halálra vállam az előbb.
Enyhén megvontam a vállam, és leráztam a kezét.
– Megvagyok.
Később a megaláztatás miatt, meg arra a gondolatra, hogy
újra látnom kellene Lance diadalittas tekintetét, inkább úgy
döntöttem, hogy kihagyom a tornaórát, és követni kezdem Mr.
Alpeppert. Legalábbis ezt mondtam magamnak.
Akkor láttam meg, amikor a parkon vágott át. Nagyon gya-
núsan viselkedett. Általában kicsit húzza a lábát, és úgy cso-
szog, mintha valami sérülése lenne, de ma fürgén járt, és foly-
ton hátranézett, mintha arra számítana, hogy valami bármikor
rátámadhat.
Jókora távolságból követtem, és mindig valami fa vagy épü-
let mögé rejtőztem. Egy idő múlva a Jupiter Háznál jobbra
fordult az ösvényen, bennem meg egyre nőtt a gyanú, hogy
tényleg készül valamire. Ha a karbantartógarázs felé tartana,
akkor a Jupiternél balra fordult volna. Bár a tanárok és a dol-
gozók lakásai erre esnek – talán csak hazamegy.
De Alpepper nem a házak felé indult az ösvényen, hanem
a Tó Hölgye szobornál befordult balra. Néhány további kanyar
után megérkeztünk a Coleville temető oldalkapujához. Elbúj-
tam egy épület mögé, és csak a fejemet dugtam ki, hogy meg-
lessem. Nem tudtam, ez nem valami pszichopata viselkedés-e.
Lehet, hogy visszatér a bűntett színhelyére, hogy gyönyörköd-
jön benne. Munkája biztos nincs errefelé. Az egész környéken
semmi gépezet, amit meg kellene javítani. A temetőben az
animációs hatás miatt tilos az elektromos áram használata –
senki nem szeretné, hogy tetemek meg csontvázak mászkálja-
nak a kertben.
Követtem Alpeppert, elég könnyen el tudtam rejtőzni a fák, a
síremlékek meg a szobrok mögé. Fogalmam sem volt, hogy
pontosan mekkora a temető, de Alpepper olyan mélyre gázolt
benne, hogy akkorának éreztem, mint a Yellowstone Park.
Jócskán letértünk a főbb útvonalakról, de Alpepper olyan ha-
tározottan haladt, mint aki gyakran jár erre.
Végül lassított, én meg bebújtam egy sírkő mögé, ahol jól le-
lapultam, és csak az oldala mellől lestem ki óvatosan. Épp
megláttam, ahogy Alpepper a távolban megáll egy kicsi, ősi
síremlék ajtaja előtt. A név, amit valamikor az ajtó fölé véstek,
már rég lekopott. Az épület pereme lepattogzott, a vakolat
helyenként mállott. Nem lepődtem volna meg, ha szellemek is
lakják, de Szeléna többször is megnyugtatott, hogy ma már
nem olyan gyakoriak. Ez jól jött, mert az igazi szellemek állító-
lag sokkal ijesztőbbek és veszélyesebbek, mint amilyeneknek a
tévéshow-kban látszanak.
Alpepper egy darabig ott állt, aztán kulcsok csörgését hallot-
tam. Kivágódott az ajtó, és ő eltűnt odabent.
Mi a fene…?
Igyekeztem mindent felidézni, amit a Metus-démonokról és
a varázserejükről tudok. Lehetséges, hogy Alpepper valami
nekromán? A nekromániát a Fekete Mágiát Megtisztító tör-
vény óta tiltják, de amit az Őrző bűbájokról megtudtam, annak
alapján ez nem számított sokat. Csak abban voltam biztos,
hogy a Metusok élő áldozatok félelméből táplálkoznak, nem
halottakból. Akkor meg mit keres Alpepper egy kripta belsejé-
ben?
Kintről nem tudtam eldönteni, úgyhogy leültem, és vártam,
hogy előjöjjön. A percekből egy óra lett, aztán kettő. Végül
annyira untam már, hogy előmerészkedtem a rejtekhelyemről.
Egy ideig a csend-el-üsd-el-t gyakoroltam egy közeli szobornál
különféle méretű gallyakkal meg ágakkal. Mire a nap a látóha-
tár alá ereszkedett, és a temetőt árnyékokkal töltötte meg,
egész jól ment.
Kezdtem elfáradni. Nem is beszélve arról, hogy éhes voltam,
és a hidegtől át is fagytam. Alpeppernek most már ki kell jön-
nie, gondoltam. Muszáj. A sírbolt nem lehet több háromszor
két méteresnél. Egy ilyen kis helyen nem lehet annyi mindent
csinálni.
Mikor már a fogam is összekoccant, feladtam. Alpepper vagy
nem akar már kijönni ma este, vagy nem tud. Mindegy, annyit
biztosan tudtam, hogy nem akarok ebben a temetőben lenni,
mire leszáll az este. Már az alkony is elég nyugtalanító volt.
Elindultam, de aztán egy nyughatatlan késztetésre visszafor-
dultam, és a sírbolt felé indultam.
Az ajtót bámultam, hogy bemenjek vagy sem. Kilincse nem
volt, csak egy kulcsluk, úgyhogy a tenyeremet a kőre tettem,
és meglöktem. Az ajtó nem mozdult. Alpepper nyilván bezár-
kózott. Gondoltam, kopognom kéne, de fogalmam sem volt,
mit mondanék, ha válaszol. Nem, most türelmesnek és okos-
nak kell lennem. Itt határozottan történik valami. Nem tudtam
biztosan, van-e köze Rosemary halálához, de talán igen. Min-
denesetre feltett szándékom volt, hogy kiderítem.
Csak nem ma este. Hideg van és sötét, ez pedig veszélyes.
Megfordultam, és reméltem, hogy egyedül is visszatalálok.
Egy kicsit pánikoltam, hogy nem tévedek-e el, úgyhogy sietve
megindultam arra, amerről jöttem.
Valaki hátulról megragadott.
F ELSIKOLTOTTAM, MEGPÖRDÜLTEM, és odavágtam az első bű-
bájt, ami az eszembe jutott: – Hypno-soma.
Hülye döntés volt: a kábító átok támadóbűbáj, és az Akarat
korlátozza. Mégis bíbor szikrák pattantak ki az ujjaimból, és a
támadómat mellbe vágták. Levegő után kapkodott, aztán ha-
nyatt esett, és elterült a földön.
Alpepper volt. Úgy bámultam rá, mint akibe villám csapott.
A döbbenet pánikká erősödött bennem, nem volt idő tűnőd-
ni. Ahogy a bűbáj hatása apadt, Alpepper máris megmozdult.
Egy perc, és talpra áll. A földön fekve nem tűnt olyan nagy-
nak, se félelmetesnek, de állva biztos, hogy magasabb nálam.
A szeme kinyílt. Már indultam volna, de megdermedtem, mert
megláttam mellette a mappát a földön. Hirtelen a kezembe
rendeltem, aztán rohanni kezdtem.
Az utat nem tudtam, csak botladoztam, letapostam a virágo-
kat, nekiütődtem a sírköveknek meg a szobroknak. Hamaro-
san meghallottam Alpepper hangos, sietős lépteit. Tudtam,
hogy már rohan, úgyhogy magasabb sebességbe kapcsoltam.
Mintha egy kisteherautó üldözött volna.
– Állj meg! Az az enyém! – üvöltötte.
Nem kellett volna hátranéznem, mert megláttam, hogy annál
is közelebb van, mint ahogy a hangja alapján hittem. A rémü-
letem megnégyszereződött a láttára. A démon öröksége tes-
ti jegyei, amit általában káprázat takart, most tökéletesen meg-
látszottak, és még ijesztőbb lett. A szeme zölden villogott, a
szarva a koponyájából kinövő görbe tőrnek tűnt. Ha valaha
kételkedtem benne, hogy Alpepper képes lenne gyilkolni,
most minden kétségem elszállt.
Lenyeltem egy sikoltást, újra előrefordultam, és gyorsabban
rohantam, mint valaha.
Gondolkozz, Porka, gondolkozz! De ez nehéz volt, mert a féle-
lem ködbe borította az agyamat. A légzésem szaggatott, fáj-
dalmas zihálássá alakult. Tudtam: ha most nem húzok bele,
akkor utolér – és akkor mi lesz? Hinni akartam, hogy az Aka-
rat megvéd, de nem volt kedvem tesztelni is. Különben is, az
én kábító bűbájom is hatott, pedig nem lett volna szabad. Mi
van, ha valami elromlott az Akarattal kapcsolatban? Lehet,
hogy Alpepper is varázslattal támad rám.
Ez a gondolat kiűzte belőlem a félelmet. Felhagytam az ösz-
szevissza kacsázással, és szándékosan kezdtem az akadályok
körül tekergőzni. Tudtam, hogy el kell tűnnöm a látómezejé-
ből, ha azt akartam, hogy esélyem legyen kitérni a rám törő
bűbáj elől. Minden hátulról jövő zajra összerezzentem, a legki-
sebb gally roppanását is úgy hallottam, mintha elsüvített volna
mellettem egy puskagolyó.
– Állj! Tolvaj!
Alpepper kétségbeesett hangjától csak még jobban szorítot-
tam a mappát, meg voltam győződve róla, hogy a válaszok
benne vannak. Kezdtem kifáradni, szaggatottan kapkodtam a
levegőt, szúrt az oldalam, és a lépteim botladoztak, mert a lá-
bam izmai lassan felmondták a szolgálatot. Segítséget kell ta-
lálnom, de teljesen eltévedtem.
A temetőnek egyetlen köve sem tűnt ismerősnek. Lehet,
hogy összevissza futok?
Aztán egy utolsó, elkeseredett mozdulattal megfordultam, és
egy részegítő átkot hajítottam Alpepper felé a vállam fölött.
– Ceno-crani!
A bűbáj bíbor csíkban ugrott le az ujjaimról, és Alpeppert a
homlokán találta el. Meglepetten pislogott, és oldalra tántoro-
dott. Megpróbált egyensúlyba kerülni, de a lába nem műkö-
dött tökéletesen. Olyan volt, mint egy részeg, aki az alkohol-
vizsgálaton egyenesen akar menni. Nem vártam meg, meddig
fog ez tartani. Újra nekivágtam, és már azon járt az agyam,
milyen bűbájt hajítsak felé legközelebb. Életemben először há-
lás voltam, hogy a torna is kötelező tantárgy.
Átfurakodtam egy sövényfalon, és a lábam aszfaltot ért. Föl-
néztem, és megláttam a Monmouth Torony lejtős csúcsának
ismerős alakját. Az ösvényen azonnal a park felé fordultam,
reméltem, hogy találok valami járőröző rendőrt.
Hirtelen egy sötét alak jelent meg előttem az ösvényen, és
ösztönösen kábító bűbájt küldtem rá. Félig-meddig sejtettem,
hogy nem lehet Alpepper, de nem tehettem róla. Az önvédel-
mi ösztönöm túl erősen működött. Végül is Alpepper egyszer
már rám hozta a frászt.
A bűbáj kipattant az ujjaimról, és célba ért. Az alak felnyö-
gött és elesett. Ahogy elfutottam mellette, odanéztem a felfelé
fordított arcába. Mikor felfogtam, hogy Mr. Velő az, gyorsan
lefékeztem, megperdültem, a torkomban dobogott a szívem.
Zihálva letérdeltem mellé.
– Jaj, nagyon sajnálom. Jól van? Nem akartam, csak féltem,
hogy…
– Hallgass! – mondta Velő.
Befogtam a szám, a gyomrom bukfencezett. Voltam már kí-
nos helyzetben, de ennyire még soha. Megtámadtam
egy tanárt! Fölálltam és hátrébb léptem, úgy döntöttem, jobb,
ha tartom a távolságot.
De a harag, amit a hangjában hallottam, egy pillanat múlva
elpárolgott, Velő felült és azt mondta:
– Ez aztán a lenyűgöző bűbájhasználat, Porka! Bár kissé vá-
ratlanul ért… – Megdörgölte a mellkasát, ahol a bűbáj eltalálta.
– Nem akartam megtámadni. Nem tudom, miért, de az Aka-
rat…
 – Nem olyan hatékony a Rémálmokkal szemben, mint a töb-
bi fajtával – szakított felbe Velő, ahogy feltápászkodott. Végig-
simított a barna nadrágján, hogy lesöpörje róla a port.
Felbámultam rá, próbáltam eldönteni, komolyan beszél-e.
– De hát… miért?
Megrázta a fejét.
– Nem most és nem itt. – A tekintete a zilált külsőmet mére-
gette. – Hol jártál az elmúlt néhány órában? A fél iskola téged
keres.
– Tényleg? – Végre eszembe jutott a mappa, amit a kezemben
tartottam. Lepillantottam rá. Az elejére domború betűkkel rá
volt írva: főkönyv. Fura. Kinyitottam, és láttam, hogy a lapok
számokkal és rövidítésekkel vannak tele. Egyáltalán nem tit-
kos napló. Inkább hivatalos feljegyzés a karbantartandó ele-
mekről.
Én meg elloptam.
– Bizony – mondta Velő, és újra felé fordult a figyelmem. –
Szeléna különösen zaklatott volt, mikor nem jelentél meg az
órán.
Felnéztem a tanáromra, a nyelvem megbénult, és hasogatott
a bűntudat. Nem gondoltam végig, hogy Szeléna hogy fogja
viselni az eltűnésemet. Az egész nem volt más, mint hülye,
önző, értelmetlen hősködés. Valaki hozzon már egy bolondsip-
kát!
Az önmarcangolásból az aszfalton dübörgő léptek zaja raga-
dott ki. Velővel együtt odafordultunk, és láttuk, hogy Alpep-
per rohan felénk. Mikor a Metus-démon meglátta Velőt, lelas-
sított, de még a tanár jelenléte sem csillapította a haragját. A
szeme most is ugyan olyan élénkzölden világított, és a kezem-
ben lévő főkönyvre meredt.
Alpepper pár lépésnyire tőlünk megállt, és két zihálás közt
azt mondta:
– Ez a lány meglopott. A könyv az enyém. Vissza akarom
kapni.
 Velő felemelte a kezét, és elnémította. Aztán felém fordult.
– Hadd nézzem, Porka!
Odanyújtottam neki. Velő találomra kinyitotta valahol, meg-
vizsgálta a vonalazott lapokat kitöltő számokat. Én is még
egyszer belenéztem, bár próbáltam nem túl árulkodóan csi-
nálni. Most, hogy múlóban volt a tévedésem fölötti döbbene-
tem, arra jutottam, nem lenne olyan izgatott Alpepper egy fő-
könyv ellopása miatt, ha az egészet kizárólag törvényes kere-
tek közt használná. És ha megvariálta a főkönyvet? Vagy lehet,
hogy valami mellékvállalkozása is van…
Velő becsukta a könyvet, és Alpepperre nézett.
– Ez a lány leselkedett utánam – mondta Alpepper, most
már inkább sértetten, mint haragosan. Széles arca volt és he-
gyes orra. A haja színe nem látszott, mert túl röviden hordta,
de a szemöldöke szőke volt.
– Értem – mondta Velő.
– És bűbájt vetett be ellenem. Illegálisan.
Velő felhúzta az egyik szemöldökét.
– Azt mondja, illegálisan?
– Igen. És be fogom perelni.
Velő szemöldöke még magasabbra emelkedett.
– Biztos benne, hogy a múltkori zűrje után ezt szeretné?
Semmi kétségem, hogy Sasharaszt seriffet rendkívüli módon
érdekelni fogja, hogy egyáltalán miért kergetett meg egy diá-
kot.
Alpepper elsápadt, és megrázta a fejét.
– Nem, nem szeretném.
– Magam is így gondoltam.
Alpepper rám bökött az ujjával.
– Nem foglak beperelni, de törődj a magad dolgával, és en-
gem hagyj békén!
Egy frászt hagylak! Ha lehet, most még jobban érdekelt, hogy
miben sántikál. Az ártatlan emberek nem viselkednek ilyen
kiszámíthatatlanul.
 – Biztos vagyok benne, hogy így lesz – mondta Velő, és visz-
szanyújtotta a főkönyvet Alpeppernek. – Most pedig ajánlom,
hogy gyorsan távozzon. Ma a seriff van szolgálatban a kampu-
szon.
Alpeppernek nem kellett többször mondani. Még rám villan-
totta a szemét, aztán eloldalgott arra, amerről jött.
– Azt hiszem, Porka, legfőbb ideje, hogy beszéljünk – mond-
ta Velő. – Volna kedved feljönni az irodámba?
– Jó. – Igyekeztem, hogy ne hangozzon túl kelletlennek, de
valószínűleg nem sikerült. Izzadt voltam, kimerült, és ponto-
san tudtam, hogy már megint bajban vagyok.
Bementem Velő után a Monmouth Toronyba, fel a csigalép-
csőn a második emeleti irodájába. Kinyitotta az ajtót, és előre-
engedett. A szoba nagy részét egy hatalmas íróasztal töltötte
ki, a teteje könyvekkel, papírhalmokkal és mindenféle írószer-
számmal tele. A falakat a padlótól a mennyezetig polcok takar-
ták, rajtuk még több könyv, és mindenféle fura tárgy. Egy fa-
állványon ősi messzelátó, mellette egy iránytű. A tűje olyan
gyorsan forgott körbe-körbe, mint egy repülő hajtóműve. Nem
tudtam eldönteni, hova kellene mutatnia, de gondoltam, nem
észak felé. Egy teljes polcot foglaltak el alkímiában használatos
gyógynövények és vegyszerek.
Velő megkerülte az asztalt, és a rendetlenség közepén föl-
emelte a kagylót egy tárcsás telefonról.
– Foglalj helyet! – Az asztallal szemközti szék felé intett. Le-
ültem, és fura pittyegő hangot hallgattam, ahogy Velő tárcsá-
zott.
Hamarosan beleszólt a kagylóba.
– Itt Velő. Megtaláltam… igen, jól van. Nemsokára otthon
lesz… rendben… köszönöm. – Letette.
– Tényleg sajnálom – mondtam. – Nem tudtam, hogy valakit
követni ilyen nagy szám.
Velő leült a székére, és tűnődő arccal rám nézett.
 – Azért nagy szám, ahogy fogalmaztál, mivel most már te
magad vagy a nagy szám.
Nyeltem egyet.
– Mert álomlátó vagyok?
Bólintott.
– Óvatosabbnak kell lenned. Mármint ha számít neked az a
kis szabadságod, ami még megvan. Még egy furcsa eltűnés, és
a Szenátus éjjel-nappali testőrt rendel melléd.
Elhúztam a szám. Tehát anya mégsem túlzott.
– Értem.
– Helyes. Na, és most mondd el, mit csináltál!
Sóhajtottam, és azon tűnődtem, el tud-e az ember pirulni,
mikor az arca nagy része már amúgy is ég.
– Észrevettem, hogy Mr. Alpepper bemegy Coleville-be, és
látni akartam, hogy mit csinál. Hallottam, hogy Rosemary
meggyilkolásával gyanúsítják, és gondoltam, nyilván vissza-
megy a tetthelyre vagy ilyesmi.
– És visszament?
– Nem. – Gyorsan összefoglaltam, mi történt. Mikor a végére
értem, feltettem a legégetőbb kérdést: – Hogy lehet, hogy el
tudtam indítani azokat a bűbájokat?
– Mert Rémálom vagy – mondta Velő, mintha ez mindent
megmagyarázna. – A varázserőd máshogy működik, mint a
többi mágusfajtáé. Ti vagytok azok, akikre az Akarat ereje nem
hat. Csak eddig sosem volt alkalmad, hogy ezt felfedezd.
Velő egy pillanatig habozott, az arcán elmélyültek a ráncok.
– Amit most elmondok neked, az nem köztudott. De szilárd
meggyőződésem, hogy az embernek ismernie kell az igazsá-
got. Viszont meg kell ígérnéd, hogy amennyire lehet, megtar-
tod magadnak.
– Ígérem.
Mély lélegzetet vett.
– Bár a Szenátus mást sugall, az Akarat korántsem tökéletes.
Megvannak benne ugyanazok a repedések és gyengeségek,
mint minden bűbájban. Az Akarat-munkások, akik a bűbájt
működtetik és karbantartják, ugyanolyan gyarlók, mint mi
mindannyian, és nagyon is hibázhatnak. De az Akarat leg-
gyengébb pontja, úgy is mondhatnánk, hogy a vakfoltja a Rém-
álmokat érinti. Annak, hogy az Akarat nem képes kontrollálni
a te fajtádat, a fiktusz az oka, amely a varázserőtöket táplálja.
A fiktusz a képzelőerő alapja. Ez az egyetlen varázserő, amely
minden érző lényben megtalálható, ez teszi lehetővé, hogy
alkossanak, képzeljenek dolgokat, álmodjanak és hasonlók. A
képzelőerőt semmilyen bűbáj nem tudja sem ellenőrizni, sem
megsejteni. A világ kevés olyan erejéhez tartozik, ami egé-
szen vad.
– De én úgy tudtam, hogy a fiktusz csak a tudatmágia egyik
formája…
– Ez rossz elnevezés. – Velő az asztalra támaszkodott. – Az
igazi tudatmágia a gondolatokból származik, amiket az agy-
ban keletkező mindenféle elektromos impulzusok keltenek.
A fiktusz inkább az ösztönök, mint a tudatosság szintjén ke-
letkezik. Ezért van az, hogy az álmodó többnyire nem tudja
meghatározni az álma tartalmát, és hogy a művészek ritkán
tudják azonosítani az ihletük forrását. Érted?
A cipzáram húzójával kezdtem babrálni.
– Igen, azt hiszem. De… ha ez igaz, akkor hogy lehet, hogy
most először tudtam megtenni valamit, amit az Akarat korlá-
toz? Úgy értem, máskor engem is ugyanúgy megakadályoz,
mint bárkit.
– Ó! – mondta Velő, és sötét szeme hunyorgott. – Ennek két
oka is van. Az egyik az, hogy most sokkal több varázst fo-
gyasztasz, mint régen. A másik meg az, hogy a fiktusz által
táplált varázserőt a képzelet szintjén kell alkalmazni, és nem a
puszta gondolatén. Ha csak elduruzsolod a varázsigét, és cél-
zol, ahogy az iskolában tanultad, akkor nem hat. Úgy kell be-
vetned a varázst, mintha álomban csinálnád.
– De én nem használok varázserőt az álmokban.
 Velő félrebillentette a fejét.
– Van, hogy megszeged a valóság törvényeit? A plafonon
jársz, vagy megváltoztatod a külsődet?
– Persze. Állandóan.
Elmosolyodott.
– Akkor már alkalmaztál varázserőt álmodban. Csak nem
tudtál róla.
– De ebben nincs semmi. Elképzelem magam szőke hajjal,
és megtörténik. – Csettintettem is a hatás kedvéért.
– Pontosan erről beszélek. A képzelőerődet használod, hogy
hasson az álomra. A képzelőerő maga varázserő. Érted?
A Milky Wayre gondoltam, amit elővarázsoltam. Ez ugyanaz
lenne, mint a valóságban varázserőt használni?
Velő nyilván érzékelte a bizonytalanságomat, mert azt
mondta:
– Lássuk, be tudom-e bizonyítani. Légy szíves, állj föl!
Felálltam, és megvártam, amíg megkerüli az asztalt, és pár
lépésre tőlem megáll.
– Na most – mondta szeretném, ha bevetnéd ugyanazt a ká-
bító bűbájt, mint az előbb.
Csak tátogni tudtam.
– Biztos benne?
– Igen. Kezdheted.
– Jó – mondtam még mindig bizonytalanul. De hát ő a tanár.
– Hypno-soma! – A varázserő kiszállt a testemből, de azonnal
szétfoszlott, az a láthatatlan erő most is elnyelte, mint mindig.
– Tessék. Általában így szokott történni, de az előbb nem így
volt.
– Az előbb nem gondolkoztál, hogy bevesd-e a bűbájt, mint
most. Mikor Mr. Alpepper ellen vetetted be, tisztán ösztönből
csináltad. A Rémálmok ösztönei a képzelet szintjén működ-
nek. Most próbáld meg újra, de úgy, mintha álmodnád.
Egy pillanatra behunytam a szemem, és megpróbáltam el-
képzelni, hogyan hat a bűbáj.
 – Hypno-soma. – Egy miniatűr bíbor fénycsóva szállt ki az uj-
jaimból. A bűbáj olyan gyenge volt, hogy szétfoszlott, mielőtt
eltalálta volna Velőt, de az biztos, hogy nem állította meg a
láthatatlan pajzs. Az ujjaimra bámultam, és az agyamban úgy
duzzadtak a lehetőségek, mint a léggömbök. Anyám is így
szokta? Egyszerűen megtanulta, hogy a varázserejét úgy kell
használnia, mintha folyamatosan álomban járna, amikor csak
akarja? Nem csoda, hogy senki sem szereti. Az emberek álta-
lában ölni tudnának, hogy azt csináljanak, amit akarnak, és az
Akarat ne avatkozzon közbe.
Velő megtapsolt.
– Remek! Most persze gyenge, de minél többet gyakorlod,
annál jobb lesz.
– De miért gyakorolnám? Anyám folyton ellenszegül az
Akaratnak, és az emberek utálják érte. Én meg nem akarom,
hogy utáljanak.
Velő visszament az asztala mögé, és leült.
– Igen, megértem. És igazad is van. Nem kell folyton kér-
kedned a képességeddel, mint Moira. Már máskor is gondol-
koztam, mi erre az oka, különösen, ha a fajtátok tragikus tör-
ténetére gondol az ember.
– Milyen tragikus történetre? – kérdeztem, és én is leültem.
– Sosem merült fel benned, miért él olyan kevés Rémálom?
Chirkeryben rajtad és anyádon kívül csak egyetlen Rémálom
él.
– Betánia Grey – mondtam halkan.
– Igen, Betánia.
– De… én nem tudtam, hogy csak hárman vagyunk. Azt tud-
tam, hogy az iskolában én vagyok az egyetlen Rémálom, de
azt hittem, ez egyszerű mázli.
– Sajnos nem. – Velő összekulcsolta a kezét az ölében, és hát-
radőlt. – Bár a világon vannak még Rémálmok, a számuk na-
gyon csekély. Valamikor nagy számban vadászott rájuk a töb-
bi mágusfajta, szinte ki is irtották őket. A fajtátok még csak
most lábadozik ebből a traumából.
Megmarkoltam a székem karfáját.
– De hát miért?
– Félelemből, leginkább, meg gyűlöletből. Mint már elma-
gyaráztam, a Rémálmok hatalma a varázserejük réveén elég
nagy. Akkora, hogy egy Rémálom voltaképp el is szívhat min-
den fiktuszt az alanyától, és teljesen lélektelen állapotban
hagyhatja ott, hogy nem él, de nem is hal meg, hanem örökre a
két állapot között marad. Ez sokkal rosszabb a halálnál. Épp
azért korlátozzák időben az álomjárásotokat, mert megvan a
kockázata, hogy ez történne valamelyik álomalanyoddal. Saj-
nos az Akarat előtt a Rémálmok hírhedtek voltak róla, hogy
nagyon gyakran elpusztították az áldozataikat. Ez volt az, ami
miatt üldözték őket…
Azt hittem, rosszul leszek.
– De hát… azt állítja, hogy a Rémálmok gonoszak? – Hogy én
is valami szörny vagyok?
Velő megrázta a fejét.
– Nem. A jó és a rossz nem olyan jól körülhatárolható fogal-
mak, mint ahogy a legendák el akarják hitetni. A te fajtád egy-
szerűen azt tette, amit tennie kellett. Mielőtt a Mágusok Szená-
tusa létrejött, a különféle fajták háborúban álltak, mindegyik
csoport megpróbált hatalmat szerezni a többi fölött. A termé-
szetfajták gyűlölték a boszorkányfajtákat, amiért megszentség-
telenítik a természetet, és mindkét csoport gyűlölte a sötétfaj-
tákat a parazita varázserejük miatt. Viszont az összes fajta a
Rémálmokat alkalmazta az ügyeiben, általában bérgyilkos-
ként. De a Rémálmok nem ölték meg a célpontjaikat. Csak el-
szívták tőlük a fiktuszt. Ez olyan jól ment nekik, hogy mikor
véget értek a háborúk, a Mágusok frissen alakult Szenátusa
úgy döntött, veszélyes, ha ilyen nagy számban léteznek, és
engedélyezte a Rémálmok vadászatát, míg meg nem szűnik a
veszély, amit jelentettek.
 A gyomrom görcsbe rándult. Rettenetes volt elgondolni,
hogy egy egész mágusfajtára úgy vadásznak, mint a vadállat-
okra. Másfelől viszont lehet, hogy rászolgáltak az üldözésre.
– Várjon! – Elhallgattam, a zavarom csak fokozódott. – Úgy
tudtam, a Mágusok Szenátusa mindig a három fajta képviselő-
iből állt össze.
Velő elmosolyodott, a szeme elégedetten csillant meg.
– Örömmel hallom, hogy odafigyelsz az óráimon. Igen, mind
a három fajta mindig részt vett minden Mágus-ügyben.
Pislogtam.
– Viszont ez azt jelenti, hogy a sötétfajta Mágusszenátorok-
nak is bele kellett egyezniük. De hogy tehették meg, amikor a
Rémálmok is sötétfajták?
Velő sóhajtott, és megcirógatta a szakállát.
– Sajnos ez csak egy újabb példa arra az érvelésre, hogy a
többség érdeke nagyobb súllyal nyom a latban, mint a kisebb-
ségé. Ráadásul nem hiszem, hogy az akkori sötétfajta Mágus-
szenátoroknak nehezükre esett volna ez a döntés. A Rémál-
mokat mindig is kívülállónak tekintették.
Összefontam a karom, és nem a hidegtől. Valami más miatt
dideregtem Velő irodájában. Akkor ezért volt mindig olyan
nehéz barátokat találnom az Akkordélen. Mi van, ha a Rém-
álmoktól való félelmet és az irántuk érzett gyűlöletet az osz-
tálytársaim is örökölték attól a mágusfajta generációtól, ame-
lyik emlékezett, mit tettek az őseim?
Velő őszinte hangon fordult felém:
– Nem azért mondtam el ezeket, Porka, hogy felzaklassalak,
de hiszek benne, hogy tudnod kell az igazságot arról, ki vagy,
honnan származol, és ami még fontosabb: mire vagy képes.
Meg kell tanulnod uralkodni a képességeiden.
– De miért? – Tudtam, mit fog válaszolni, de arra gondol-
tam, mostantól inkább elkerülök minden negatív helyzetet.
Lehet, hogy apácának kéne mennem.
 – Hogy megvédd magad az üldöztetéstől – felelte Velő. –
Nem köztudott, hogy az Akarat hatástalan a Rémálmokkal
szemben. Nem lenne jó, ha elterjedne, hogy illegális bűbájokra
vagy képes, márpedig ezt legjobban úgy érheted el, ha megta-
nulsz uralkodni a varázserődön. És akkor nem teszel véletle-
nül olyasmit, amit nem kéne.
Például nem szívom ki Eli lelkét az álmai során? Nyeltem
egyet. Ja, ez az apáca téma egyre vonzóbbá vált. Ha apáca vol-
nék, csak nem lehetnék teljesen gonosz, igaz?
– Ráadásul – folytatta Velő halálosan komoly arckifejezéssel
– nem lenne jó, ha a gyilkos megtudná, hogy rájöttél, hogyan
lehet kijátszani az Akaratot.
Pislogtam, nem is értettem.
– Nem valószínű, hogy elkezdek segíteni a pasasnak.
– Ó! – mondta Velő, és megrázta a mutatóujját. – Ez a bökke-
nő, igaz? A gyilkos, bárki legyen is, okos. Van annyi esze,
hogy el tudja érni, hogy úgy segítsd – megállt –, akár pasas,
akár nő, hogy észre sem veszed. Márpedig egy Rémálom ké-
pessége nagyon hasznos lehet, kétségtelenül.
Az émelygés, ahogy Rosemaryre gondoltam, görcsbe rántot-
ta a gyomromat. Valószínű, hogy őt is a gyilkos csalta ki
Coleville-be. Vajon ez velem is megtörténhet?
Bizonyos kérdéseket jobb nem bolygatni.
M IRE KIJÖTTEM VELŐ IRODÁJÁBÓL, ráeszméltem, hogy nya-
kig benne vagyok az egészben. Hogy is lehettem ilyen
hülye? Ha Alpeppernek köze van a dologhoz, akkor a gyilkos
már tudja, mire vagyok képes. Vagy hamarosan rájön. Ennyi.
Nem lehet több ál-Marple szimatolás. Szelénának volt igaza.
Az álmoknál kell maradnom. Az biztonságos. És egyszerű.
Gyáva.
De én csak egy tinédzser vagyok. Nem választhatok, nem so-
rozhatnak be. Még saját kocsim sincs. Nem az én dolgom,
hogy egy gyilkossal bajlódjak. Különben is, minden mágusfaj-
ta gonosznak tart. Még a vámpírokat sem irtották ki szinte tel-
jesen, pedig a többségük tényleg gonosz. Jó lesz meghúzni ma-
gam.
Mire a koleszhez értem, gondolatban sikeresen áteveztem a
Paullal való randi kellemesebb vizeire. Igazából vasárnap óta a
fejemben járt.
Eszembe jutott, nem volt-e pár nem fogadott hívásom, ezért
előhúztam a mobilt a farmerom zsebéből, és akkor láttam,
hogy kikapcsolt. Hrrr. A hülye telefonnak elég undok termé-
szete lett az animációs hatástól: akkor kapcsolt ki, amikor
akart. Általában olyankor, amikor valami fontos hívást vár-
tam.
Visszakapcsoltam, és ajándékba azonnal jött vagy húsz SMS
Szelénától. Nem csoda, hogy úgy aggódott. Hangüzenetem
viszont egy sem volt. Hirtelen belém csapott a csalódás, hogy
Paul nem keresett. Kicsit lazán veszi, ha egyszer holnap talál-
kozunk, és még azt sem tudom, mikor és hol.
 Szeléna természetesen még ébren volt, mikor benyitottam.
Tíz percen át oktatott, hogy soha többé ne csináljak ilyen hü-
lyeséget. Nem vitatkoztam vele. Tök igaza volt.
Nem tudtam megszabadulni attól a meggyőződéstől, hogy
Paul egyáltalán nem fog hívni, és mire elindultam Eli-hoz az
álomfalásra, alig vártam, hogy véget érjen ez a nap. De csak
minden még rosszabb lett, mert megláttam Eli-t a Flint Ház
előtt Katarinával.
Csókolóztak.
Beugrottam egy fa mögé, tetőtől talpig elpirultam. Még mi
jöhet ezen az estén? Már az is elég volt, hogy Eli Katarináról
rövid pomponlányos szoknyában álmodik. Most, hogy a való-
di életben is összejöttek, képzelem, milyenek lesznek az álmai.
A Meztelen Katarina lesz a főszereplő, nyilván.
A szememben dühös könnyek égtek. Ez már kicsit sok azok
után, amit ma átéltem: megaláztak okkult órán, megtudtam,
hogy szörny vagyok, aki képes megölni az embereket álmuk-
ban, valószínű, hogy leráz az első srác, aki az Akkordélen ér-
deklődött irántam, most meg ez.
Mély lélegzetet vettem, és biztattam magam, hogy nem ér-
dekel, ha Eli csókolózik valakivel. Mindegy, közös álomfalá-
sunk van, úgyhogy nyugodtan félbeszakíthatom őket. De az
órámra néztem, és rájöttem, hogy öt perccel korábban jöttem.
Még ez is.
De legalább Eli pár perc múlva elköszönt, mert egy vérfar-
kas rendőr járőr rájuk szólt, hogy menjenek be, és figyelmez-
tette őket amiért kijárási tilalom után kint vannak. Megvártam,
hogy Katarina eltűnjön a szemem elől, és akkor mentem be.
– Szia! – mondta Eli, mikor beléptem az ajtón. – Veled meg
mi volt ma? – Tetőről talpig végigmért.
Összefontam a karom, már sajnáltam, hogy nem volt időm
átöltözni a szokásos álomfaló cuccomba. Furán sebezhetőnek
éreztem magam a kivágott pólómban meg a csípőgatyámban.
– Hogy érted?
 Úristen, remélem, nem lesz olyan szaga, mint Katarinának.
Eli közelebb lépett, karnyújtásnyira állt meg tőlem. Olyan
magas volt, hogy föl kellett rá néznem.
– Eltűntél a tornaóráról. Mindenki téged keresett.
Hátrébb léptem.
– Hallottam.
A homlokát ráncolta.
– Minden oké? Jól vagy?
– Remekül. – Leengedtem a karom, és a szék felé böktem. –
Elkezdhetnénk?
Eli még erősebben ráncolta a homlokát.
– Történt valami?
– Semmi.
Csípőre tette a kezét.
– Hazudsz.
– Mintha ismernél annyira, hogy tudd, mikor hazudok – vil-
lantottam rá a szemem.
Fenyegető tekintettel nézett rám.
– Ez meg mit jelentsen?
– Semmit. Csak ne akard eljátszani, hogy izgat, mi van ve-
lem. Tényleg semmi értelme.
Eli nem mondott semmit, csak nézett rám azzal a párduc-
tekintetével. Aztán sarkon fordult, és beült a szokásos székbe,
a száját hatalmas ásításra tátotta.
Leültem vele szemben, megint összefontam a karom, és a
szemem a plakátokra függesztettem a falon. Könnyen meg
lehetett mondani, melyik Lance-é, melyik Eli-é. Több tucat tes-
tet öltött Joker mosolygott rám diadalmasan. Eli a rock-
együttesei plakátjaival járult hozzá a lakberendezéshez; volt
Black Noise, meg Cincinnati Bengals meg egy tagtoborzó pla-
kát az FBI-tól. Azt hiszem, komolyan gondolta, hogy mi az
élete fő célja.
– Szóval merre voltál? – kérdezte sokkal halkabban, mint az
előbb. – Megijedtem, hogy eltűntél.
 Sóhajtottam, hogy nem tudok kitartani a dög hangvételem
mellett, mikor így aggódik.
– Csináltam egy hülyeséget.
A szája sarka mosolyra görbült.
– Mit?
A fülére fókuszáltam a tekintetem, hogy ne kelljen a szemébe
nézni.
– Gondoltam, forró nyomon vagyok a gyilkossal, de nem jött
össze.
Eli megint ásított.
– Ja, nekem sincs semmi szerencsém. De csak használd to-
vább a táblázatot, amit adtam! – Hátradőlt a székben, és a
szeme már csukódott is le.
Mikor a légzése elmélyült, én is felvettem a pózomat. Az
álom megint a lékhalászatról szólt, hideg volt és kiábrándító.
Mikor Katarinát is megpillantottam, valami irracionális düh
fogott el, hogy bántanom kell. Mintha minden érzelem, amivel
a külvilágban küzdöttem, velem jött volna, és az álomban
vagy tízszeresére erősödött volna.
Fenyegetően néztem rá, a harag úgy égett bennem minden
alkalomért, amikor bolondot csinált belőlem, meg az előbbi
csókolózásukért is, mint a bozóttűz. Az álom-Katarina felsikol-
tott. Az arcán bugyborékolni kezdett a bőr, mint az olvadó
viasz. A haja megfeketedett, mintha megégett volna, aztán ki-
hullott. Hirtelen félelem tört rám, és meglazította a düh szorí-
tását az agyamon. Mi folyik itt?
Eli odarohant Katarinához, az arcán kétségbeesés.
– Mi történt? – ordította. Megragadta Katarina karját, de ott
is elkezdett gennyesedni és hámlani a bőr, és kilátszottak a
csontok. Katarina arca olyan lett, mint egy múmiáé.
Mit csinálsz, Porka?
Ekkor döbbentem rá, hogy én tehetek az egészről. A gondo-
lataim, a tetteim, a varázserőm. Sőt, azt is tudtam, hogy Eli fé-
lelme valóságos. Most először nem jött rá, hogy álmodik,
hogy rémálmot lát.
Behunytam a szemem, az önmagam iránt érzett undor ki-
szívta a maradék haragot. Magam elé képzeltem, hogy máshol
vagyok. Semmi Katarina, semmi lékhalászat. Elképzeltem,
hogy lágy és meleg szellő fúj, nem azok a borotvaéles széllöké-
sek. A nap forró és alacsony, mint Hawaiin.
Kinyitottam a szemem, és elképedtem, hogy milyen változást
idéztem elő. Eli-jal egyedül álltunk egy jacht fedélzetén.
Elkerekedett szemmel nézett rám.
– Mi történt? Láttam Katarinát… – Nyelt egyet. – Azt te okoz-
tad?
Nem feleltem. Nem tudtam volna. Valami hatalmas és sötét
repült a távolban, a kékeszöld víz végtelen felülete fölött. A
fekete főnix. A karmai között egy halott lény lógott.

__________

Másnap, miközben Paul hívását vártam, próbáltam nem gon-

dolni rá, mit műveltem Eli álmában. De gondoltam rá. Sokat.
Paul persze nem hívott. Sejtettem, hogy nem fog, de attól
nem bántott kevésbé. Hat órára lemondtam róla.
– Talán közbejött valami – mondta Szeléna. – Talán elvesztet-
te a számodat.
– Megkereshette volna a telefonkönyvben.
– Vagy valakije beteg lett.
Hálótermünk kanapéjába süppedtem.
– A Kirkwood család tagja. Hallottuk volna a hírekben.
Szeléna felsóhajtott.
– Hát, ha nem tudja megmagyarázni, rúgd ki! Amúgy sem
érdemel meg. Úgyis csak ösz… – Elharapta. – Olyan béna.
Rábámultam, megdöbbentett, amit majdnem kimondott.
– Paul öszvér?
Szeléna a homlokát ráncolta.
 – Ez nagyon csúnya szó, Porka.
– Te mondtad ki.
– Csak majdnem.
– Az mindegy. – Az öszvér sértő kifejezés olyan valakire, aki
nem tud varázsolni. Általában a félfajtákra szokták alkalmaz-
ni, akinek a mágikus sterilitása onnan ered, hogy a szüleik kü-
lönböző fajtákhoz tartoznak, mint ahogy a legtöbb valódi ösz-
vér is terméketlen, a lovak meg a szamarak mindenféle kro-
moszómái miatt. – Szóval Paul félfajta?
Szeléna kínosan fészkelődött a székén velem szemben.
– Az anyja Eliza Kirkwood, Kirkwood rendőrbíró húga. Sen-
ki nem tudja, ki az apja, de biztos, hogy nem boszorkányfajta.
A mamám szerint akkoriban nagy botrány volt belőle. Még ma
is beszélnek róla néha.
– És ezt mért nem mondtad el eddig?
Szeléna a vállára húzta a lófarkát, és az ujjával fésülni kezdte.
– Nem feltételeztem, hogy számít.
Tévedett. Számított, de csak azért, mert rájöttem, hogy Paul-
lal sokkal több közös vonásunk van, mint hittem. De hát min-
degy. Attól még hülyét csinált belőlem.
Bár azok után, amit tegnap Eli álmában műveltem, nem tud-
tam igazán felróni neki. Gonosz, gonosz, gonosz, súgta egy gú-
nyos hang a fejemben.
– Jól vagy? – kérdezte Szeléna.
Bólintottam, de a szemembe könnyek gyűltek.
Szeléna odajött, leült mellém a kanapéra. Átkarolta a vállam,
és magához ölelt.
– Most komolyan, nem érdemli meg, hogy kiborulj miatta.
Egyetlen srác sem.
Én is megöleltem, aztán fölálltam. Nem mondtam el neki,
sem azt, hogy milyen szörnyűségeket tudtam meg Velőtől,
sem azt, hogy mit műveltem Eli álmában. Szeléna az egyetlen
barátnőm, nem akartam, hogy megváltozzon rólam a vélemé-
nye.
 – Megyek, futok egyet – mondtam, és eltűntem a hálószobá-
ban. Átöltöztem futócuccba, aztán indultam is.
– Vigyázz magadra! – felelte Szeléna aggodalmasan.
Nem válaszoltam, csak becsuktam magam mögött az ajtót.
Nekivágtam, végigkocogtam a folyosón, aztán ahogy kiértem,
rohanni kezdtem. Olyan gyorsan futottam, olyan keményen
hajtottam magam, ahogy csak a testem bírta, hadd szívjon ki a
mozgásigény minden rosszat belülről. Mikor a könnyek eláz-
tatták az arcomat, azt hazudtam magamnak, hogy csak a szél-
től van.
Nem figyeltem, merre járok, egyik járdán rohantam végig, a
másikon vissza, a végére az egész kampuszt bejártam. A lá-
bam hamarosan olyan volt, mintha ólomból lenne, nem iz-
mokból. A tüdőm égett, tudtam, hogy ha megállnék, azonnal
görcsösen köhögnék.
De nem álltam meg. Csak hajtottam magam. Azokban a ritka
pillanatokban, mikor hagytam magam gondolkodni, tudtam,
hogy legjobban egyet szeretnék: hazamenni a papámhoz. Visz-
szarohanni a régi életembe. Normálisnak lenni, közönséges-
nek. Nem valami szörnyfajtához tartozni, amelyik megölhet
valakit a saját álmában.
Lehetetlen. Még ha arra ébrednék is holnap, hogy mágikusan
steril lettem, mint a legtöbb félfajta, nem tudnék már vissza-
lépni a korábbi életembe. Olyan, mintha egy régi cipőt akarnék
felhúzni. Már nem lenne jó rám. Túl sok rajta a luk, túlzottan
tönkrement.
Valamivel később, jóval napnyugta után, sétatempóra lassí-
tottam, visszamentem a Riker Házba. Hosszan zuhanyoztam
forró vízzel, és hálás voltam, hogy kivételesen egyedül vagyok
a közös zuhanyzóban. Mire a szobába értem, Szeléna már
aludt. Nem izgattam magam, hogy volt-e nem fogadott hívá-
som. Tudtam, hogy nem volt.
Lefeküdtem, és perceken belül aludtam is, testileg-lelkileg ki-
fáradtam. És én, a Rémálom, álomtalanul aludtam.
A KÖVETKEZŐ KÉT HÉTBEN KEVÉS ESEMÉNY TÖRTÉNT.
ben először meghúztam magam, behúztam a nyakam,
nem ütöttem bele az orrom semmibe. Először is nem akartam
Életem-

megkockáztatni, hogy összefutok Paullal, vagy akár csak a

távolból is meglátom. Eli-t is kerültem. Sikerült mindig félórás
késéssel megjelennem az álomfalásunkra, hogy biztosan alud-
jon már, mire megérkezem. Az álmában ugyan próbált beszél-
ni velem, de többnyire sikerült magam álcáznom.
Az iskolában sem volt olyan nehéz kerülni. Katarina gon-
doskodott róla. Ahányszor Eli beszélni próbált volna velem,
vagy csak rám nézett, Katarina ott volt, és a figyelmét magára
kényszerítette.
Még Lance is hallgatott. Gondolom, arra várt, hogy megint
én vágjak vissza, de engem ez a játék már nem érdekelt. Több
gond nem kell már, kösz!
A Samhain-bál előtti pénteken Szelénával és a többiekkel a
tornaterem előtt várakoztunk, hogy beengedjenek a diákgyű-
lésre, és a Samhain jelentőségéről halljunk. Szeléna figyelmez-
tetett, hogy unalmas lesz, de én már arra készültem, hogy utá-
na hamar megléphetek. Nem mintha sok okom lett volna várni
a hétvégét. Már csak egy nap a bál, és nincs is partnerem!
Pár lépésre tőlünk Katarina állt az egyik sznob barátnőjével,
egy Carla Petermeier nevű boszorkánnyal. Szinte azonnal ész-
revettem, hogy rólam társalognak. Nem akartam odafigyelni,
de muszáj volt.
– Tényleg el akarta csábítani? – kérdezte Carla, és gonosz pil-
lantást lövellt felém.
 – Igen. Tudod, milyenek a Rémálmok – felelte Katarina. – Li-
dércnek képzelik magukat. A legutóbbi álomfalásukra kombi-
néban érkezett. Mintha Eli egyáltalán észrevenné, mikor ott
vagyok neki én.
Szeléna a vállamba bökött, és odasúgta:
– Ne figyelj rájuk! Kat féltékeny és bizonytalan.
– Igen? – súgtam vissza a lehető leggúnyosabban.
– Igen. Köztetek olyan kapocs van Eli-jal, amilyen köztük so-
sem lesz.
Fintorogtam.
– Az semmi másról nem szól, csak egyórás, unalmas, céltalan
álmokról.
Ez nem volt teljesen igaz, de úgy döntöttem, az már Lady
Elaine és a Szenátus dolga, hogy megállapítsák, mi Eli álmai-
nak a jelentősége. Én csak megfigyelő vagyok.
– Eli nem is beszél velem, se semmi.
– Azért, mert kerülöd. – Szeléna vágott egy képet. – Jaj, ne
csinálj úgy, mintha nem lenne igaz. Tetszel Eli-nak. Nem va-
gyok vak, észrevettem. Mikor azt hiszi, hogy nem látod, bá-
mulni szokott. Már egy csomószor rajtakaptam, és tuti, hogy
Katarina is.
A gyomrom egy kicsit megrebbent erre a gondolatra, de nem
törődtem vele. Úgyse lehet igaz. Szeléna csak jobb kedvre akar
deríteni.
– Különben sem számít – mondta, és megrázta a fejét. – Kat
már amúgy is gyűlöl.
Ezen felhúztam az orrom.
– Azt meg mivel érdemeltem ki? Mármint azt a hülye kígyós
jelenetet leszámítva.
– Pont azzal. – Szeléna belenyomta az ujját a vállamba. – En-
nél rosszabbat nem csinálhattál volna egy szirénnel. Mások
előtt rondává változtattad. Most komolyan, kukacokat evett.
Nem tudtam visszafojtani a mosolygást. Tényleg elég undo-
rító volt.
 – És lehet, hogy nem fogod elhinni, de Katarina tényleg bi-
zonytalan. Nem tehet róla. Mi, mármint mi, szirének, többnyi-
re bizonytalanok vagyunk magunkban. Ez afféle Achilles-
sarok. – Szeléna a füle mögé tolt egy fekete tincset, ami kilazult
a fonatából. – Nem tehetünk róla, hogy vonzók vagyunk, de az
nem miattunk van, hanem a varázserőnk miatt. Érted? Ezért
nehéz biztosan tudni, hogy az emberek azért szeretnek-e be-
lénk, akik vagyunk, vagy azért, amilyen a külsőnk, és amilyen
érzést kiváltunk belőlük.
Erre csak pislogni tudtam, teljesen kész lettem attól, amit
mondott. Annyira nem szokott ilyen őszinte lenni. És hiába
volt szó Katarináról, tudtam, hogy magáról is beszél.
– Különben is… – folytatta Szeléna, és kicsit elpirult. – Te
tényleg csinos vagy, meg okos is, meg vicces is, és ez mind
te vagy. Nem a varázserőd. Katarina nem tehet róla, ha félté-
keny. És tudja, hogy Eli előbb-utóbb rájön a különbségre. Mu-
száj.
A plafonra emeltem a szemem, kínosan érintett ez a sok bók.
Karina egyenesen rám nézett, és hangosabb volt, mint vala-
ha.
– De most tényleg. Eli-nak hányszor kell nemet mondania,
hogy végre felfogja?
– Szerintem komolyan meg kéne fontolnod megint azt a kí-
gyócuccot – mondta Szeléna ugyanilyen hangosan.
– Szívesen, csak… – elhallgattam, mert eszembe jutott, amit a
varázserőmről megtudtam.
– Passz – felelte Carla. – De hát a Rémálmok nem a nagy
eszükről híresek, igaz?
Szeléna ráfogta az ujjait.
Katarina olyan gúnyosan vigyorodott el, hogy már azt fon-
tolgattam, megcélzom egy átokkal, esetleg a némítóval, hogy
senki ne hallja, mit mond, vagy egy ütést mérek az orrára, hát-
ha el tudom törni. Elegem lett, hogy mindig engedelmes va-
gyok. Amióta azt műveltem vele Eli álmában, próbálok vele
barátságosan viselkedni, de most már elég.
Feltartottam a középső ujjamat.
– Hagyd ezt! – Szeléna megragadta a kezem, és lejjebb nyom-
ta. Késő, észrevettem, hogy Mr. Harankil meglátott.
Odajött, az arca szokatlanul ráncos. Furcsán sápadtnak és fá-
radtnak látszott. Hosszú haját mintha napok óta nem mosta
volna meg. Tűnődtem, nem beteg-e, vagy ilyesmi.
– Azt hiszem, ebből elég, Porka.
– Rendben – mondtam, de kicsit meglepett a szemrehányás.
Harankil ritkán játszotta a fegyelmező szerepet. Neki minden-
kinél jobban kellene értenie, gondoltam, hiszen ő maga mesél-
te, hogy kiközösítették gyerekkorában.
Üresen bólintott felém, már teljesen másra figyelt. Körülné-
zett, öntudatlanul gyűrögette a két kézfejét.
– Valami baj van, Mr. Harankil? – kérdeztem.
– Tessék? – Hirtelen fordult hátra, mintha már el is felejtette
volna, hogy ott vagyok. Kicsit megremegett a hangja. – Ja. De-
hogy. Csak viselkedj rendesen, Porka! – Azzal elment.
– Hát ez fura volt – mondtam, és nem törődtem Katarina di-
adalmas vigyorgásával.
– Ja, szerintem is. Mostanában furcsán viselkedik – mondta
Szeléna.
Egy pillanatra elgondolkodtam, aztán rájöttem, hogy igaza
van. Az utóbbi napokban Harankil órái szokatlanul csöndesek
voltak, kevesebb gyakorlat, több tankönyvolvasás meg esszé-
kérdések megválaszolása.
– Hát nem is tudom… Ó, a francba.
– Mi van? – kérdezte Szeléna.
– Ott jön – súgtam, és a háta mögé bújtam. – Takarj el! – A fo-
lyosón Paul közeledett felénk, a vállamat a falnak nyomtam, és
Szelénát toltam magam elé takarásnak. Nem mintha a karcsú
alakjával megközelítőleg alkalmas lett volna a feladatra.
 Mikor Paul odaért hozzánk, megállt. Nem tehettem róla. Ki-
léptem Szeléna mellé, hogy jobban lássam. Az ujjaimat végig-
húztam a hajamon, hogy kicsit lelapítsam. Legalább a rózsa-
szín pöttyök lejöttek már róla.
– Szia, Porka! – mondta Paul.
– Nem hiszem, hogy beszélni akar veled. – Szeléna keresztbe
fonta a karját, és a legkomolyabb tekintettel szuggerálta Pault.
Fiúsabb volt, mint valaha.
– Tudom. Nem is hibáztatom érte. – Paul Szelénáról rám
emelte a tekintetét. – De hadd magyarázzam meg!
– Na persze – mondta Szeléna.
Tudtam, hogy el kéne küldenem a fenébe, de hallani akar-
tam, mit tud felhozni. Paul ugyanolyan sápadt és fáradt volt,
mint Mr. Harankil. A jobb arcát egy félig gyógyult zúzódás
árulkodó sárga színe keretezte, és az orra még görbébbnek
látszott, mint ahogy emlékeztem. Bokszolni kezdett, vagy mi?
Mikor meleg barna szemét rám emelte, nem tudtam úgy ten-
ni, mintha nem tetszene.
– Két perced van.
Paul Szelénára nézett, aztán a hátizsákját babrálta, látszott,
kínosan érzi magát, hogy előtte kell beszélnie. Az állkapcsán
megfeszült az izom, ahogy összeszorította a fogát.
– Beteg voltam.
Szeléna felhorkant.
– Annyira, hogy telefonálni se tudtál?
Paul nem figyelt rá, csak engem nézett.
– Szombat délelőtt, aznap, amikor találkoznunk kellett vol-
na, megsérültem, és végül egy kis időt a Vejovisban töltöttem.
Elkerekedett a szemem. A Vejovis a helyi máguskórház, de a
diákok ritkán járnak oda. A legtöbb betegséget és sebesülést
az Akkordél kórházában dolgozó ápolónők is el tudják látni.
Csak a komoly sérülésekhez van szükség a Vejovis orvosainak
varázserejére. És nyilván komoly is volt, ha Paul ott kötött ki.
 – Mi történt? – kérdeztem, és jobban megszemléltem. A zú-
zódáson túl semmit nem láttam az arcán.
– Hát… péntek este hazafelé menet leestem a lépcsőn. Eltört
néhány csontom. – Nyíltan Szeléna felé fordult, és a szeme
alatti sárga foltra mutatott. – Még az arccsontom is. Fájt a be-
széd. – Rám nézett.
– Mire képes voltam beszélni, nem tudtam, mit mondhatnék.
Tudtam, hogy úgy érzed, átráztalak. Csak ma jöttem először
iskolába, és személyesen akartam elmagyarázni, mi történt.
Nyeltem egyet, eszembe jutott, hogy az elmúlt két hétben
hányszor kívántam, hogy valami baj érje.
– Sajnálom, hogy megsérültél. De már jól vagy? – Hülye kér-
dés, de semmi jobb nem jutott az eszembe.
– Aha. Jól… legalábbis jobban.
Szeléna a homlokát ráncolta.
– A lépcsőről estél le, és eltört az arccsontod?
A hangjából csengő kételyre megrezzent az arcom, bár rész-
ben egyetértettem vele. Tényleg elég nehezen hihető.
Paul megint a hátizsákját igazgatta.
– Ronda esés volt. Nagyon sok lépcsőfok. A csuklómat is el-
törtem, és kificamodott a bokám is.
– Auú – mondtam.
Paul kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de a tornaterem aj-
tajának hangos nyikorgása beléfojtotta a szót. Mindannyian
odafordultunk, mert az első sorban állók már kezdtek betó-
dulni.
– Kezdődjön a mulatság! – szólalt meg mellettem Paul. Úgy
látszott, pont ugyanannyira rajong a gyülekezésért, mint
Szeléna. Közelebb lépett hozzám, az oldalunk majdnem össze-
ért.
Mikor mindenki betódult és végre leült, elhallgatott a társal-
gás. Mi hárman a lelátó utolsó sorában kaptunk helyet, ami jó
volt. Ha ez az egész tényleg olyan unalmas – Szeléna szerint –,
akkor legalább a falnak dönthetem a hátam, és szunyálhatok.
Vagyis szunyálhatnék, ha akarnék, de így, hogy Paul is itt van,
nem hinném.
Legalább húsz percbe telt, mire mindenki leült. Szerencsére
Katarina és a barátnői a másik szekcióban ültek, elég távol,
hogy ne kelljen további sértéseket meghallanom. Vajon Eli hol
lehet, tűnődtem, és körülnéztem. Reméltem, hogy távolabb,
ami biztosan jelezte volna, hogy a kapcsolatuk kezd romlani.
De nem volt ilyen szerencsém.
Eli pár perc múlva a két szekció közt kocogott fel a lépcsőn.
A szemembe nézett, a tekintete most is sötét és intenzív. A szí-
vem összeszorult. Ő fordult el először, Paulra nézett. A szája
sarkában ellenérzés bujkált. Szelénának lenne igaza? Nem, ne
hülyéskedj már, mondtam magamnak, miközben Eli hátat fordí-
tott és leült Katarina mellé.
Dr. Hengershaw jelent meg a tornaterem közepére állított al-
kalmi színpadon. Leadta a szokásos üdvözlő cuccot, aztán át-
nyújtotta a mikrofont a kórus vezetőjének, Mrs. Hovicknak.
Hovick, akárcsak a műsor többi férfi és női szereplője, szirén
volt. Szeléna ki nem állhatta, de én a maga túlpörgetett mód-
ján szórakoztatónak találtam.
Bemutatta a kórust, aztán jött az előadás. A Chirkery Gimná-
ziumnak is volt fellépő kórusa, de ennek a közelébe sem ért.
Mikor a szirének táncolni és énekelni kezdtek, mindenki el-
némult, teljesen el voltunk varázsolva. Kellemes, bizsergető
érzés futott végig a testemen, a gondolataim elzsibbadtak.
Halványan felfogtam, hogy Szeléna dohog mellettem valamit
arról, hogy a sziréneket nem kellene az egész iskola előtt sze-
xuális tárgyként feltüntetni, annyi minden van még egy szi-
rénben a szépségén kívül. De nem figyeltem rá, mert a dobhár-
tyám el volt bűvölve.
Mikor véget ért a műsor, a többiekkel együtt fölálltam és él-
jeneztem. Ahogy a szirének kimentek a színpadról, lassan hal-
ványult a varázserejük. Újra tudni kezdtem magamról, hogy
hol vagyok, mit csinálok, hogy egy elsötétített tornateremben
Paul Kirkwood mellett ülök. Olyan közel ültünk, hogy a vál-
lunk és a lábunk egymáshoz ért. Nem tudtam megállni, hogy a
fejem neki ne döntsem. Gyorsabban vert a szívem, mert ő is
odadöntötte a fejét.
Egy filmet kezdtek vetíteni előttünk, a színpad feletti terüle-
ten. Illetve inkább hologram volt, varázslattal létrehozott 3D-
képek sora, nem az a szokványos vetítés. A hangosbemondó a
Samhain történetét és jelentőségét mesélte, közben dokumen-
tumfilmes stílusban képek villantak fel. A narrátor elmagya-
rázta, hogy a Samhain, a kelta újév, az az időszak, amikor az
élők és a holtak birodalma közt vadon élő varázserő szabadon
járhat, és megújíthatja a világ minden varázstárhelyét, például
azt is, amelyik elvileg az Akkordél területe alatt is található.
Nagyon igyekeztem odafigyelni az előadásra, de egy-két
mondatnál többet nem sikerült elkapnom. Túlzottan lekötötte
a figyelmemet Paul légzése, meg ahogy helyezkedik, és külö-
nösen, hogy milyen jó illata van, amit a sötétség valahogy még
jobban kiemelt.
– Ha már ez a Samhain szóba került – kezdte Paul, és köze-
lebb hajolt. A lehelete csiklandozta a fülem, és az egész bőröm
bizsergett. – Esetleg lenne kedved velem jönni a bálba holnap?
Visszafojtottam a lélegzetem, nem tudtam, mit mondjak.
Annyira szerettem volna. De féltem, hogy megint sebeket
szerzek.
– Mármint ha nem ígérted meg másnak.
Nevetnem kellett. Hogy én? Egy Rémálom? Megráztam a fe-
jem.
– És honnan tudjam, hogy ezúttal tényleg ott leszel? – fordul-
tam felé, hogy a szemébe nézhessek.
Paul arca sebzett kifejezést öltött, szinte megbántam, hogy
kételkedtem benne. Lehet, hogy a lépcsőről leesős története
nem igaz, de az nem vitás, hogy valahogyan megsérült. Paul
hozzám hajolt, és ujjait a kezemre fonta. A karomról a mellka-
somba hatolt a boldog borzongás.
 – Ott leszek – mondta. Aztán az egész társaság előtt végig
szorongatta a kezem. Az érintésnél több ígéretre nem is volt
szükségem.

Aznap este úgy döntöttem, hogy kivételesen időben megyek

Eli-hoz az álom falásra, mivel napok óta először elég magabiz-
tos voltam, és nem féltem a szemébe nézni. Csakhogy ez a
magabiztosság azonnal elszállt, amikor beléptem a szobájuk-
ba, és Eli-t ing nélkül láttam előjönni a hálófülkéből. Meztelen
felsőteste a fekete skorpiós tetoválással meg a kőkemény has-
izmaival még elképesztőbb volt, mint ahogy emlékeztem.
Későn vettem észre, hogy bámulom, de erővel becsuktam a
szám. Eli elvigyorodott, ahogy átdugta a fejét a pólója nyakán.
– Rég láttalak – mondta, és lehúzta a pólót a derekára.
Megvontam a vállam, próbáltam adni a lazát, bár az arcom
égett.
Gondolj Paulra, mondtam magamnak. Gondolj Paulra. Meg-
könnyebbültem, hogy segít.
Eli megfordult, és a kanapéra ült le, ahol általában én szok-
tam várakozni, amíg el nem alszik.
– Miért kerülsz mostanában?
A plafonra emeltem a tekintetem.
– Ne hülyéskedj! Egyáltalán nem kerültelek.
Eli felhúzta az egyik szemöldökét.
– Aha. Persze. Ezért nem sikerült beszélnem veled az óta az
este óta, amikor kihagytad a tornaórát.
Az óta az este óta, mikor a gonosz, Rémálom varázserőmmel halál-
ra rémisztettelek, tettem hozzá magamban.
– Úgy látszik, nem ugyanahhoz a társasághoz tartozunk.
Nem válaszolt, de egy darabig kifejezéstelen arccal függesz-
tette rám a tekintetét. Felmerült bennem, hogy átülök abba a
székbe, ahol általában ő szokott lenni, de nem volt kedvem
elmenni mellette. Nem sikerült kiverni a fejemből a félmezte-
len látványát, és ettől kicsit ideges lettem. Amilyen szerencsém
van, még megbotlanék, és összetörnék valamit.
– Szóval ki volt az a srác, aki mellett ültél a gyűlésen?
Csak pislogtam. Eli hangja nem volt kifejezetten bosszús, de
éreztem, hogy nem is csak olyan mellékes kérdés.
– Neked senki.
Mordult egyet.
– Talán a barátod, vagy mi?
– Á, csak úgy idegenekkel szoktam kézen fogva ülni.
– Igen? – Oldalt fordult, elnyújtózott, a fejét a kanapé egyik
karfájára fektette, a lába a túlsó karfáról lógott le. – Akkor
gondolom, ezért nem… – elhallgatott, hatalmasat ásított. Az-
tán el is aludt.
Hosszan néztem rá, tűnődtem, mit akarhatott mondani. Az-
tán odaléptem, felkapaszkodtam rá, és hálás voltam, hogy
ezúttal a kanapét választotta. Így sokkal könnyebben tudtam
dolgozni.
Beléptem az álmába, szerettem volna gyorsan végezni. Mikor
megszilárdult körülöttem az álomvilág, megláttam a Chirkery
Gimnázium tornatermének ismerős környezetét, amilyen a
végzősök bálja előtt szokott lenni. A falakról és a mennyezetről
piros-fehér szerpentinek lógtak. A táncparkett peremén felállí-
tott asztalokon további szerpentinszalagok. A hangszórókból
ömlött a popzene, hogy valami ritmust vigyen a tekergő testek
káoszába.
Eli-t a közelben láttam meg, Katarinával táncolt. Felmerült
bennem, hogy felöltöm az öregasszonyos álcámat, és újra elrej-
tőzöm előle, de nem volt rá alkalmam, mert egy szokatlan, ret-
tentő látvány vonta el a figyelmemet. A táncterem közepén,
egy Minótaurosz magasodott a diákok feje fölé. A zenére tán-
colt, és jól érezte magát, mint a tömeg egyik tagja. Az orrából
hatalmas vasgyűrű állt ki. Vér csöpögött belőle, és pirosra szí-
nezte az állat pucér mellkasát.
 Egy lépést tettem felé, hogy megértsem, mit keres Eli álmá-
ban. De a zenébe hangos vijjogás hasított, és megdermedtem.
Fölnéztem, és a hirtelen adrenalinlökettől lüktetni kezdett a
fejem, mert megláttam, hogy kitárt karmokkal és kitátott csőr-
rel a fekete főnix csap le a táncoló tömeg közé. Mire bármit
tehettem volna, megragadta a Minótaurosz nyakát, és hátbor-
zongató reccsenéssel letépte a fejét. A diákok sikoltozni kezd-
tek, az állat hatalmas teste a földre zuhant, a nyakából ömlött a
vér.
Mire föleszméltem, Eli mellettem állt, az arca izzadt volt a
döbbenettől, közben az emberek eszelős pánikban menekül-
tek. Eli félelme láttán az enyém is csak nőtt. Nem akarok én
ezzel foglalkozni. Se most, sem máskor. Eleget láttam, nem
akarok többet. Kihúztam magam az álomból és eltűntem, mire
Eli fölébredt.
Amint végeztem az álomnaplóval, bebújtam az ágyamba. De
nem tudtam elaludni. Hosszú, hosszú ideig.
P AUL A BÁL ELŐTT ÉRTEM JÖTT A HÁLÓTERMÜNKBE. Szeléna és
a partnere, egy Justin Damico nevű szirén már elment. Tíz
teljes percet töltöttem egyedül, totál meg voltam győződve
róla, hogy megint átráz. De pontban fél nyolckor meghallot-
tam a kopogását, és a megkönnyebbüléstől szinte levegőhöz
sem jutva futottam ajtót nyitni.
– Szia! – mondta, és végignézett a ruhámon, egy arany se-
lyemből készült, bézs csipkével berakott pánt nélküli darabon.
– Hűha! Jól nézel ki.
Ahogy elnyílt szájjal, kerek szemmel rám nézett, végigfutott
rajtam a borzongás. Nem tartom magam túlzottan csinosnak,
de ez az arckifejezés mégis elhitette velem, hogy az vagyok. A
ruhát Szelénától kaptam kölcsön. Gyönyörű volt, bár a vörös
hajamon nem segített semmi, hiába nyomtam rá vagy egy kiló
zselét, még most is kétségbeesetten göndörödni akart.
Paul persze elképesztő volt a fekete öltönyében meg a fekete
nyakkendőjében, amihez piros mellényt vett fel.
– Te is – mondtam.
– Hol a maszkod? – A hátam mögött belesett a hálóterem tel-
jes rendetlenségére.
– Egy pill. – Elhoztam a számítógép mellől a ruhához il-
lő aranyszínű maszkot. A Samhain bál maszkabál, és most vet-
tem részt rajta először. Kicsit hülyén éreztem magam, mikor
feltettem a maszkot, de vicces is volt. Szeléna szerint
Columbina maszk, ami azt jelenti, hogy az arcomnak csak a
felső részét takarta el. A tollaktól és flitterektől kicsit olyan
voltam, mint egy páva.
 Visszamentem az ajtóhoz.
– És a tiéd?
Paul a feje tetejéről előrehúzta a maszkot, mint egy nap-
szemüveget. Ez is Columbina volt, csak sima, dísztelen fekete.
A lófarokba fogott szőke hajával Paul úgy festett, mint aki egy
romantikus regény borítójáról lépett le.
– Menjünk! – Paul a karját nyújtotta, én meg belékaroltam.
Magához húzott, az oldalunk járás közben összeért. Paullal
karon fogva sétálni pont olyan természetes volt, mint levegőt
venni. A testéből melegség áradt, és amíg a kampuszon át a
Vatticut Házba értünk, melegen is tartott.
Az épület előtti gyep tele volt diákokkal, meg néhány tanár
is álldogált ott. A tűzrakások körül csoportosultak, várva,
hogy az ünnepség elkezdődjön. Néhány vérfarkas járőr por-
tyázott körbe. Ez Rosemary halála óta természetes jelenség
volt, szinte észre se lehetett venni.
– Röpteszt – mondta Paul, mikor odaértünk. – Lássuk, meny-
nyire figyeltél a gyűlésen. – Végighúzta a kezét a hátamon,
aztán vissza.
Elpirultam, de boldogan vettem észre, hogy senki nem látha-
tott meg. Az a maszk tényleg tök jó dolog.
– Miért hordunk maszkot Samhainkor?
Elmosolyodtam. Túl könnyű.
– Hogy elrejtőzzünk a holtak szellemétől, mert ez az egy éj-
szaka van egész évben, mikor előjöhetnek, és terrorizálhatják a
mágusfajtákat. Szerencsénk van.
– Helyes. – Paul a fejét csóválta. – Akkor nem sikerült elég jól
elterelnem a figyelmed tegnap.
Még jobban elpirultam, eszembe jutott, ahogy az ujjait vé-
gighúzta a kézfejemen, aztán az alkaromon, és minden érintés-
re csiklandós érzés futott végig a testemen.
– Hát, azért azt nem mondanám.
Elnevette magát, közben beléptünk a Vatticut Ház ajtaján. Ez
volt az egész kampusz legősibb épülete, csak bizonyos alkal-
makra nyitották meg, mint a bálok meg a diplomaosztók ide-
jén. Ma este a szokásosnál is jobban hasonlított egy középkori
kastélyra. A külső folyosón álló díszes falikárpitokra és lovagi
zászlókra kék és ezüst szerpentineket tűztek. A zászlók mellett
fáklyák égtek, és vibráló, romantikus hangulatot árasztottak.
Persze a pompa idekint meg se közelítette a nagy bálteremét.
Az előcsarnokban kristálytálakkal és serlegekkel megrakott
hosszú faasztalok nyúltak el mindenféle mágikus lény – pél-
dául egyszarvúk, sárkányok, sőt az iskolai kabalánk, a hidra –
csillogó jégszobra között. A terem minden sarkában négy fa
állt, amit az iskola tündérei varázsoltak elő a parkettából. Ipari
kályhacső méretű törzsükkel elég magasra nyúltak, hogy az
ágaik beborítsák a mennyezetet, és sötét, lombos baldachint
nyújtsanak. Alattuk több ezer különböző színű, szabadon szál-
ló fénygömb ragyogott és lebbent erre-arra. Olyan hatásuk
volt, mint a sarki fénynek. Időnként valamelyik átsuhant a
termen, és csillogó fénypászmát húzott, aminek friss rózsailla-
ta volt.
Paullal Szeléna és Justin asztalához ültünk, a terem túlsó vé-
gébe. Justin is ugyanúgy ellenezte a szirének tárgyiasítását,
mint Szeléna, de ma egyikük sem nagyon foglalkozott politi-
kával. Mindketten káprázatosak voltak az álarcos öltözékük-
ben, Szeléna halványkék selyemben, Justin meg tiszta fehér
öltönyben. Sugárzott belőlük a szirénekre jellemző hipnotikus
érzékiség. De tudtam, hogy csak barátok, semmi több.
Szeléna intézte a bemutatkozást, aztán leültünk, és vártuk,
hogy kezdődjön a lakoma.
Elég bonyodalmas volt maszkban enni, de tűrhetően sikerült.
A lakoma nagy részét a „találd ki, ki van a maszkban” játékkal
töltöttük. Samhainkor a mágusfajták eléggé komolyan veszik a
maszkhordást, úgyhogy senki nem vetette le. Meglepően ne-
héz volt kitalálni, hogy ki kicsoda.
– Az ott Katarina – mondta Szeléna, és egy rózsaszín báli ru-
hás lányra mutatott, hozzá illő rózsaszín Columbina maszk-
ban, aminek a peremét csillogó rózsaszín és piros kövek díszí-
tették. Az egyik oldalán egy hosszú rózsaszín toll díszelgett.
– Honnan tudod? – kérdeztem.
– Látod? Tisztára olyan, mint egy macska.
Észrevettem a szemnyílások ferde ívét és az orr macskás
alakját, és bólintottam.
– Mindig ilyen maszkban van. Nem bírja ki, hogy ne ismer-
jék fel. Ez a névjegye. Tudod, Katarina. Cat, mint macska.
– Roppant eredeti – mondta Paul.
Elvigyorodtam a gúnyos hangjára.
– Ez Katarina. Körülbelül olyan eredeti, mint egy Salvador
Dali-másolat.
– És nagyjából olyan csinos is – mondta Paul.
Igen, talán ilyen a szerelem.
A tekintetemet Katarináról a mellette ülő személyre emel-
tem. Eli-on fekete zakó és fehér ing volt, amit annyira kigom-
bolt, hogy megláttam a mellkasa bal oldalán a tetoválás pere-
mét. Élénk emlékképek rohantak meg az előző éjszakáról. Eli
arcának bal felét fehér maszk takarta. Olyan volt, mint az Ope-
raház Fantomjának szexi, tinédzser változata. Felém fordította
a fejét, és egy pillanatra egymás szemébe néztünk. Én kaptam
el előbb a tekintetemet, biztosra vettem, hogy tudja, ki vagyok.
A maszkom nem nagyon takarta el a vörös hajam.
A tanárokat nehezebb volt azonosítani. Valószínűleg azért,
mert rajtuk nem gondolkoztunk annyit, mint az osztálytársa-
inkon.
– Szerintem az ott Mr. Harankil – mondtam, és a terem elülső
felébe mutattam, ahol az emelvény közelében a tanári asztal
állt.
– Melyik? – kérdezte Paul.
– Az arany szegélyű bíbor maszkban.
– Miből gondolod? – kérdezte Szeléna.
– Nézz be az asztal alá. Farmerben és szandálban van.
Szeléna lejjebb nézett.
 – Tényleg ő az. De ki az ott a Medica della Pestében? – Egy
férfialakra mutatott, aki épp a terem elején vágott át, fehér ing-
re és fekete nadrágra húzott hosszú fekete köpenyben.
– A miben?
– A pestisdoktorban – magyarázta Paul. – Így hívják azt a
hosszú, csőrös maszkot.
– Aha. – Újra megnéztem az illetőt. Kicsit húzta a lábát járás
közben, úgyhogy rögtön ráismertem. – Az ott Mr. Alpepper.
Hála az égnek, senki nem kérdezte meg, honnan tudom.
Mikor a lakoma véget ért, eltűntek a székek és az asztalok,
és csak a parketta maradt a tánchoz.
Bár elegáns maszkabál volt, a táncok bármilyen amerikai is-
kolában ugyanezek lettek volna: mindenféle ugrálás meg rán-
gás, miközben egy zenekar az emelvényről közönséges pop-
zeneszámok feldolgozását játszotta. Paulnak volt kedve tán-
colni, úgyhogy öt számra zsinórban ott maradtunk. Folyton
velem volt elfoglalva, megérintette a derekam, a vállam, a csí-
pőm.
De egy idő után úgy éreztem, nem is magas sarkú cipő van a
lábamon, hanem talpfa, úgyhogy le kellett ülnöm az egyik ke-
rek kisasztalhoz, a terem végében.
– Innál valamit? – kérdezte Paul, és végighúzta az ujját a
nyakamon.
Behunytam a szemem, hogy jobban átéljem az érintést.
– Aha. Bármit, ami hideg.
Aztán figyeltem, ahogy elmegy, én meg lejjebb ereszkedtem
az asztal alá, hogy senki ne lássa, amikor lerúgom a cipőm.
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, és hátrahajoltam, teljesen
elégedett voltam. Nemcsak a lábam miatt, hanem mert annyira
jól éreztem magam. Nagyon távol volt már az a sok rossz do-
log, Rémálmok, Őrzők, gyilkosok.
Legalábbis, amíg meg nem pillantottam Eli-t, aki felém tar-
tott, és a maszkját a kezében lengette. Összekaptam magam, és
mire az asztalhoz ért, a lábam gyorsan a cipőbe dugtam. A
nyugalom elszállt, a helyére émelygés költözött.
– Szia! – mondta, és leült.
– Szia! – Tűnődtem, hogy a maszkomat fent hagyjam-e, az-
tán úgy döntöttem, hogy ha ő elég bátor, hogy Samhainkor ne
hordja, akkor én is az leszek. Lehúztam, és az asztalra fektet-
tem.
Eli csak bámult rám, és nem szólt egy szót sem, fényes, kék
szeme nyugtalanító volt. Lesütöttem a szemem, de akkor meg
a tetoválásán akadt meg a szemem. A gyomromban az émely-
gés megtöbbszöröződött.
Dühös lettem magamra, a tekintetemet feljebb kényszerítet-
tem, nehogy észrevegye, hogy bámulom.
– Mit akarsz?
A nyers hangomra csak pislogott.
– Azóta is a tegnapi álmon gondolkozom. Nem gondolod,
hogy jelent valamit?
– Fogalmam sincs.
Eli összehúzta a szemét, a két szemöldöke egymás felé lejtett.
– Veled meg mi van? Azt hittem, te is el akarod kapni a gyil-
kost.
Megráztam a fejem.
– Egyáltalán nem az én dolgom, hogy elkapjam. Csak jelen-
tenem kell, amit az álmaidban látok, amit meg is tettem. A
többi a Szenátusra tartozik.
Eli az asztalra csapott.
– Hogy mondhatsz ilyet? Ez az álom más volt, mint a többi.
Ne is próbáld azt állítani, hogy te nem ijedtél meg tőle.
Összeszorítottam a fogam, nem tudtam elzárni a tudatom
elől a képek sorát. A Minótaurosz az orrában a vasgyűrűvel. A
fekete főnix. Az a sok vér meg sikoltozás.
– Figyelj, most nem akarok ezekről beszélni, oké?
– Nem, egyáltalán nem oké. Különösen, hogy továbbra is ke-
rülsz.
 Rávillantottam a szemem.
– És akkor mi van?
– Mi elvileg egy csapat vagyunk.
– Igen. Csapat.
– Most mi van? Van olyan, mikor nem ironizálsz?
Na, nem, ebből elég! Fel akartam állni, de Eli megragadta a
csuklómat, és lehúzott. Meglepett, milyen gyorsan mozdul,
abszolút eszembe juttatta, milyen rémisztően erős tud lenni.
Mintha szükségem lett volna emlékeztetőre.
Dermedten néztem rá. A keze olyan nagy, hogy simán átérte
az ujjaival a csuklómat. A bőröm égett, ahol megérintette, de
nem volt rossz érzés. Egyáltalán. Pont fordítva. Összeszedtem
magam, és elhúztam a kezem. Lassan el is engedte, bár nem
túl lelkesen.
– Nem megyek el, amíg meg nem mondod, mi bajod van –
mondta.
Kotorásztam az agyamban valami biztonságos, elfogadható
indok után.
– Jó. A barátnőd azt terjeszti rólam, hogy el akarlak csábítani
az álomfalásaink alatt. – Ez volt az első panasz, ami az eszem-
be jutott, és az egyetlen, amiről nem éreztem kínosnak beszél-
ni.
– Micsoda? – Eli elvörösödött. Nem tudtam eldönteni, hogy
dühös-e, vagy cikinek érzi. Talán egyszerre mindkettő. – Egek,
néha nem hiszem el, amit csinál. De majd szólok, hogy fejezze
be.
– Az jó lesz.
– Nem tetszik neki, hogy közös feladatunk van. Féltékeny.
– És ezt vegyem is be? Nem vagyok olyan hülye.
– Nem hülyeség. Ez a helyzet.
A nyelvemen volt, hogy megkérdezzem, hogy érti, de köz-
ben észrevettem, hogy egy halvány rózsaszín villanás tart fe-
lénk a tánctermen át.
– Azt hiszem, menned kell.
 Eli ujjaival dobolni kezdett az asztalon, és mogorva képet
vágott.
– Miért? Gondolod, hogy a partnered meglát, és mérges lesz,
vagy mi van?
– Nem, de a tiéd igen.
Eli hátrafordult.
– Francba. – Fölállt, de nem indult el. – Akkor is beszél-
nünk kell az álomról. Mi van, ha a Minótaurosz a gyilkos kö-
vetkező áldozatát jelenti?
Ez nekem is eszembe jutott.
– Igazad van. De most komolyan, ha nem mész, Katari-
na hatalmas botrányt fog csinálni. – Elég közel volt már, hogy
láthassam a maszk alatt a szája keskeny, dühös vonalát.
– Katet majd elintézem – mondta Eli. – Nem fog zavarni, és
nem fog több pletykát terjeszteni. Ezt ki nem állhatom.
Volt egy kis viszolygás a hangjában, úgyhogy muszáj volt
megkérdeznem:
– Akkor minek jársz vele? Egyáltalán van valami közös té-
mátok?
Eli zavartan nézett.
– Nem is tudom. De tényleg tetszik. Nem tudok tisztán gon-
dolkodni a közelében. Különben sem beszélgetünk sokat.
Pfúj.
– Ezen esetleg gondolkodhatnál – mondtam. Felfogtam,
hogy nem lehet könnyű egy szirénnel járni, különösen olyan-
nal, mint Katarina, aki rendszeresen visszaél a természetes
adottságaival. Úgy éreztem, Eli-nak fogalma sincs, hogy a
kényszeres vonzalom, amit iránta érez, leginkább a szirén va-
rázserő miatt van. Aztán eszembe jutott, hogy talán ez is az
Akarat bűbáj egyik repedése lehet, amiről Velő beszélt. A szi-
rének már nem képesek a halálba csábítani valakit, de a csábí-
tást túlzásba viszik, ami szerintem legalább olyan káros.
Úgy véltem, az ember természetének lehetnek olyan alapvető
vonásai, amit semmi bűbáj nem szabályozhat teljesen. Akkor
lehet, hogy van valami közös Katarinában meg bennem. Ebbe
beleborzongtam.
– Egyenlőre szia! – Eli visszacsúsztatta a maszkját, elsietett,
és már el is kapta Katarinát.
Paul szinte rögtön utána érkezett vissza az italokkal, és át-
nyújtott egy rostos almalével teli serleget.
– Kösz! – Három kortyra megittam.
– Jól vagy? – kérdezte. – Nem zavart az a srác?
– Nem. – Fölálltam. – Jól vagyok. Van kedved táncolni? –
Láttam, hogy Eli meg Katarina a parkett felé tart, de semmi
kedvem nem volt ülni és nézni őket.
– Ha neked is.
– Persze. – A lábam hangosan tiltakozott, hogy neki ugyan
nincs, de nem törődtem vele.
Eltelt még egy óra. Ahogy az óra mutatói az éjfélhez közelí-
tettek, úgy nőtt a lelkesedés a nagy bálteremben. Szeléna fi-
gyelmeztetett, hogy ha eljön az éjfél, az egész terem pokolivá
válik, mert mindenki a Samhain hivatalos kezdetét ünnepli.
Nem túlzott. Úgy éreztem magam, mintha hirtelen New York-
ba csöppentem volna, a sok őrült közé, akik ott állnak, és vár-
ják, hogy leereszkedjen a gömb, és kezdődjön az új év. Csak ők
nem báli ruhában meg maszkban vannak.
A ruha még oké, de a maszkoktól már kirázott a hideg. A
pestisdoktoroké is rémes volt, de azok, amelyek az egész arcot
befedik, és hosszú éles álluk meg hosszú hegyes szarvuk van,
még rémesebbek. Ha megláttam valamelyiket, azonnal a Mi-
nótauroszra gondoltam, és a rémisztő képre, ahogy a fejét le-
szakítják a testéről.
Hamarosan kezdtem kicsit szédülni.
– Le kell ülnöm – súgtam Paul fülébe. Bólintott, és a táncpar-
kettről a háttérben álló asztalokhoz kísért. Leültem, levettem a
maszkot, nem érdekelt, hogy kiteszem magam a szellemek
támadásának A levegő jó hűvös volt az arcomon.
– Jól vagy? – kérdezte Paul, és megdörzsölte a vállamat.
 – Csak kicsit szédülök.
– Hozok még innivalót.
Mikor elment, behunytam a szemem, és ki se nyitottam,
amíg egy kis almalével meg egy kehely vízzel vissza nem jött.
– Itt hagyhatlak egy kicsit? Jól leszel? – kérdezte Paul.
– Persze. Mi van?
Idegesnek tűnt.
– Azt hiszem, itt van Kelly szenátor. Írnia kéne nekem egy
ajánlást, meg akarom rá kérni.
Elmosolyodtam.
– Menj csak! Minden rendben lesz.
Paul visszamosolygott, aztán lehajolt hozzám, és közben ő is
lehúzta a maszkját. Megcsókolt. Gyors, puha csók volt, alig ért
össze a szánk, de a testemen melegség bugyborgott végig,
mint a láva a vulkán oldalán. Odahajoltam volna, de ő már
elhúzódott, és elindult. Újra behunytam a szemem, és ízleltem
a bizsergő érzést, ami még percekig megmaradt.
Több számot végighallgattam így, ittam a vizet és az almalét.
Aztán fölálltam, és kimentem a mosdóba. Óvatosan bespriccel-
tem az arcom, nehogy lejöjjön a sminkem.
A tükörből megláttam, hogy a hátam mögött nyílik az ajtó.
Egy rózsaszín maszkos lány lépdelt felém, mögötte egy másik,
zöld taftban: Katarina és Carla. Nem akartam tudomást venni
róluk, de Katarina megállt mögöttem, és a hátamba bökött.
Keményen.
– Helló! – kiáltottam, és megfordultam.
Katarina lehúzta a maszkját és grimaszolt. Életében először
nem volt szép. Inkább riasztó.
– Mit csináltál a barátommal?
Én is beléböktem, a mutatóujjamat jól a vállába fúrtam.
– Miért nem őt kérdezed?
– Hozzám ne érj! – sziszegte.
– Te kezdted. – Leszorítottam a kezem. Sikerült megállnom,
hogy felpofozzam. Meg tudnám tenni, nem is kérdés, a lelki
szemeimmel láttam is. És abban is biztos voltam, neki nem
sikerülne több kárt tenni bennem, mint hogy belém fúrja az
ujját. Súlyos gondolat volt, hogy ilyen varázserőnek vagyok a
birtokában.
– Miről beszéltetek? – kérdezte csípőre tett kézzel.
Az ajtó felé indultam.
– Semmi közöd hozzá. Ha Eli azt akarná, hogy tudd, el-
mondta volna.
– Gyere, Kat! – mondta Carla. – Ne hagyd, hogy bántson!
Nyílván valami hülyeség volt, te meg egy semmiségen húzod
fel magad.
– Ja – mondtam a lehető leggúnyosabban. – Egyáltalán nincs
min aggódni. Semmi sem történt köztem és a te barátod között.
Katarina fölemelte a kezét, és megpróbált nekem ugrani,
mint egy macska. De egy láthatatlan erő megakadályozta.
– Auúú! – dobbantott dühében. Azt vártam, hogy mindjárt
tényleg toporzékol, a hajamat húzza meg minden. – Ez nem
igazság. Bárcsak meg tudnálak…
– Mit? Így gondoltad? – Odanyúltam, és jól meglöktem, hogy
hanyatt dőlt a magas sarkú cipőjében, egyenest Carla karjaiba.
– Te szuka – kattogta Katarina, miközben visszanyerte az
egyensúlyát.
Carla közben lehúzta a karkötőjét. Egyszeriben lehullott róla
a káprázat, és kiderült, hogy igazából egy varázspálca.
– És azzal szerinted mit tudsz csinálni? – kérdeztem.
Carla nyaka elvörösödött, én meg csak nevettem.
Egyszerre kivágódott a mosdó ajtaja, és bejött valaki az egyik
pestisdoktoros maszkban. Az öltönye, a köpenye meg a rövid
haja alapján először azt hittem, férfi, de aztán ismerős női han-
gon szólalt meg.
– Mi folyik itt?
Az arcomból kiszökött a vér. Nem lehet, hogy ő az.
Anyám lehúzta a maszkját, és sasszem pillantással nézett
hármunkra.
 – Tehát?
– Mi csak… khm… épp indultunk – mondta Katarina, és ki-
söpörte az arcából a barna tincseit, amik akkor mentek a sze-
mébe, amikor hátralöktem.
– Igen – mondta Carla is, és Moira mellett az ajtóhoz fura-
kodtak.
– Én is – tettem hozzá, és próbáltam követni őket.
Anya megragadta a karom.
– Várj egy kicsit!
Szembefordultam vele, hivatalosan is véget ért az erőmutat-
ványom.
– Te verekedtél ezekkel a lányokkal?
– Hát, nem, dehogyis. Mármint… az Akarat úgysem engedi.
Láttam a szemén, hogy ezt nem veszi be.
Úgy döntöttem, a szokásos taktikámhoz folyamodom: véde-
kezés helyett támadás.
– Te meg mit keresel itt, anya?
– Ellenőrzőm, hogy jól vagy-e.
– Nem a mosdóban. Hanem itt, a bálon. – Mindkét kezemet
meglebegtettem.
– Aha… hát gardedám vagyok.
– Ja, persze. Mióta engedik a hozzád hasonlókat gardedám-
nak?
Moira sápadt arcbőre elvörösödött.
– Ez meg mit jelentsen? – Sóhajtott. – Na, mindegy. – Vissza-
tolta a maszkot az arcára. – Jobban tennéd, ha kerülnéd a bajt.
És tedd fel a maszkodat. Mindjárt éjfél. – Megpördült, a köpe-
nye drámaian lobogott mögötte, ahogy eltűnt az ajtóban.
Csak bámultam utána. A gyomromban nyugtalanság kavar-
gott, kirontottam a mosdóból, és elhatároztam, hogy vá-
laszt követelek.
Anya eltűnt a maszkosok tömegében. Pár percig még álltam
ott, próbáltam megkülönböztetni az embereket. Végül láttam
valakit egy pestisdoktoros maszkban meg köpenyben, ahogy
eltűnik a táncterem túlsó végében egy ajtón át. Átfurakodtam
utána a tömegen, bár az emberek szorításában klausztrofóbiát
éreztem. Reméltem, hogy tényleg anyámat követem, és nem
valaki mást, aki ugyanolyan maszkban van.
Az ajtó egy kevésbé használt folyosóra vezetett a Vatticut
hátsó végébe. Üres volt, de csak kétfelé lehetett indulni: jobbra,
a főbejárat felé, vagy balra, az alagutakhoz. Az ösztöneim a bal
oldalt választották, úgyhogy teljes erőmből megindultam lefe-
lé a lejtőn.
Minél messzebb mentem, annál jobban éreztem, hogy fel ké-
ne adnom. Nem volt jó ötlet erre jönni. Sötét van. Samhain
van. Ez már egy nálam bátrabb lelket is elriasztana. De aztán
lépteket hallottam magam előtt, és a kíváncsiság győzött. A
saját lépteim is úgy döngtek a kőpadlón, hogy az illetőnek
meg kellett hallania.
Felkaptam a ruhám szegélyét, hogy lerúghassam a cipőmet.
De mozdulat közben megdermedtem, mert a hátam mögül
még súlyosabb léptek közelegtek. Megperdültem, a szívem a
torkomban dobogott. Felemeltem a kezem, kész voltam bűbájt
küldeni, de mikor láttam, hogy Eli az, abbahagytam. Most sem
volt rajta maszk.
– Mit keresel itt? – kérdeztem félig bosszúsan, félig meg-
könnyebbülve, hogy itt van.
Alig pár centire állt meg tőlem.
– Téged követtelek.
– Miért?
– Úgy tűnt, valamire készülsz, és idelent nem túl biztonsá-
gos egyedül mászkálni.
– És neked muszáj beleütnöd az orrod? – Visszafordultam ar-
ra, amerre indultam. – Már biztos rég eltűnt.
Eli közelebb lépett, olyan közel, hogy a ruhám mozgásán
megéreztem.
– Követsz valakit? Az álomról van szó? – kérdezte.
 – Nem. De most már menj! Ez… – Elakadt a szavam, mert
egy sikoltás visszhangzott végig az alagúton.
Eli-jal egymásra néztünk, aztán mindketten rohanni kezd-
tünk a hang forrásának irányába. Lerúgtam a cipőmet, mert
féltem, hogy kificamodik a bokám, ahogy az egyenetlen köve-
zeten futok. Eli előttem rohant, de nem bántam. Örültem, hogy
nem vagyok egyedül. A sikoltás még tartott, egyre hangosabb
lett, egyre fájdalmasabb, engem is rémülettel töltött el. A teg-
nap esti álom képei villantak fel az agyamban. A sikoly olyan
éles volt, olyan emberfeletti, hogy nyilván csak valami lénytől
származott, például egy Minótaurosztól.
Mikor az egyik sarkon, több alagút találkozásánál befordul-
tunk egy kis terembe, megláttuk a sikoltás forrását. Egy ember
volt.
Lángolt.
E GY RÉMISZTŐ PILLANATRA CSAK ÁLLTAM OTT DERMEDTEN,
nem tudtam gondolkodni.
Az illető térdre zuhant, és a földön fetrengett. Mint egy hor-
és

rorfilm paródiájában: megállt, lezuhant, hengergőzött.

– Csinálj valamit! – kiáltotta Eli, és közben lehúzta a kabátját,
és próbált közelebb jutni, hogy a lángokra dobja. De túl maga-
san és erősen lobogtak.
Csak bámultam. Ez nem lehet igaz.
– Csinálj már valamit! – kiáltotta Eli újra. – Oltsd el! Varázsolj
már valami vizet!
Pislogtam egyet, a tudatom végre áttört a retteneten. Fel-
emeltem a kezem, bár remegett, és azt mondtam:
– Hydro-rhe!
Az ujjaim hegyéről halványkék, csenevész szikrák pattantak,
a varázserő gyenge volt és szakadozott. Attól a kis víztől, ami
a bűbáj hatására megjelent, a lángok csak sisteregtek és füstöl-
tek.
Mi bajom van? Ez egy egyszerű bűbáj. Könnyen kéne mennie.
– Hydro-rhe! – mondtam most már hangosabban és kemé-
nyebben. Megint a csenevész szikrák. További sistergés. Az
illető sikoltozása halkult, a kapálózása gyengült.
– Hydro-rhe! Hydro-rhe! Hydro-rhe! – A könnyek elhomályosí-
tották a látásomat. Nem tudom megcsinálni. Szánalmas má-
gusfajta vagyok, képtelen vagyok a legegyszerűbb vízbűbájra.
– Hydro-rhe…! Hydro-rhe! – A térdemre estem, úgy ismétel-
gettem tovább.
Eli mellém térdelt, és a karomra tette a kezét.
 – Gyerünk, Porka! Meg tudod csinálni!
A keze érintésére szétsugárzott bennem az erő, olyan érzés
volt, mint amikor először léptem be valakinek az álmába.
– Hydro-rhe! – sikoltottam, és mindkét kezemet előrenyújtot-
tam.
Ragyogó kék szikrák repültek ki az ujjaim végéből, és vízsu-
gár lett belőlük, olyan erős, mint egy kitörő tűzcsap, pillanato-
kon belül eloltotta a lángokat.
De nem ért semmit.
– Jaj, istenem, Porka. Ne nézz oda! – Eli odaállt elém, a testé-
vel takarta, de már késő volt. Eleget láttam. Mindent láttam.
Sőt azt is tudtam, hogy ki az… ki volt az.
– De hát ez… ez… – dadogtam, ahogy az agyam feldolgozta
a szenesre feketedett farmer és szandál látványát.
– Mr. Harankil – mondta Eli. – A kézfeje hiányzik. Mint Ro-
semarynek.
Odébb tántorodtam, megfordultam és hánytam. Eli fölém ha-
jolt, hátrahúzta a hajam az arcomból, a keze olyan szelíd volt,
mint a papámé, mikor gyerekkoromban rosszul voltam.
– Jól van – súgta, és a hátamat simogatta.
Mire túl voltam rajta, megint lépéseket hallottam, és valaki a
nevemet kiáltotta. Odanéztem, Paul jött felénk a főalagúton.
– Valaki mondta, hogy erre látott… – Elakadt a szava, ahogy
meglátta Harankil holttestét. Eltakarta az orrát és a száját,
hogy ne érezze a szagot. – Mi folyik itt?
Eli fölemelte az ujját.
– Menj és hozz segítséget!
Paul egy kicsit hezitált, aztán elfutott. Én ott maradtam a föl-
dön, nem bíztam benne, hogy a remegő lábamban van elég
erő, ami megtart. Eli ott állt fölöttem, mintha őrizne. A szemé-
vel a termet pásztázta, és olyan feszült volt a teste, mintha arra
számítana, hogy valami ránk támadhat.
Mikor Paul végre visszajött, jó sokan kísérték, többek közt
Sasharaszt seriff, Lady Elaine meg Mr. Velő. Feltápászkodtam.
Eli a hónom alá nyúlt és segített, de továbbra is a termet kém-
lelte. Akkor sem eresztett el, mikor már a lábamon álltam, ha-
nem átkarolta a vállamat. Odadőltem hozzá, hálás voltam,
hogy olyan erősen tart. Életemben nem éreztem magam ilyen
rosszul, és még soha nem voltam ilyen fáradt.
A terem túlsó végében Lady Elaine Harankil teste mellé tér-
delt, aztán a kezét az égett karra tette, ahonnan hiányzott a
kézfej. A szeme felfelé gördült, és valami mély transz kezdő-
dött.
Paul odajött hozzánk, és keményen nézett Eli-ra, aztán raj-
tam állapodott meg a tekintete.
– Jól vagy? Aggódtam, mert nem találtalak. Hadd segítsek! –
A karom után nyúlt.
Eli félrelökte.
– Én már tartom!
Paul keze ökölbe szorult, de mire bármit tehetett volna, Velő
és Sasharaszt is hozzánk lépett.
– Mi történt? – kérdezte a seriff. Kék öltöny volt rajta, és ró-
zsaszín mellény, a maszkját feltolta a fejére.
– Már lángolt, mire ideértünk – mondta Eli, és szorosabban
ölelt át. – Megpróbáltuk eloltani, de már késő volt.
Megráztam a fejem, nem tudtam visszafojtani a sírást.
– Az én hibám. Nem tudtam megcsinálni.
Paul közém és Eli közé állt. A szemem sarkából láttam Eli
vészjósló tekintetét. Felemelte a kezét, mintha le akar-
ná söpörni Pault, de aztán hátrébb lépett.
Paul átkarolt, és egy pillanatra azt kívántam, bárcsak inkább
Eli lenne, mert ő értette. Ő is itt volt.
– Nem a te hibád – mondta Paul, és megpuszilta a fejem búb-
ját. Eli hangosan horkantott.
– Még jó, hogy nem.
– Láttátok, ki követte el? – kérdezte Sasharaszt.
Eli erővel féken tartotta a karját, de az izmai megfeszültek és
az erei kidagadtak.
 – Nem.
Velő felváltva nézett Eli-ra és rám, viharos arckifejezéssel.
– Egyáltalán miért jöttetek le ide? Diákoknak ez nagyon ve-
szélyes hely.
Eli bizonytalanul nézett rám.
– Én… hát… – Eszelősen próbáltam olyan magyarázatot ta-
lálni, amiben nem szerepel az anyám. Úgy gondoltam, hogy őt
követtem ugyan, de ő nem tett volna ilyesmit. Nem.
– Porka? – kérdezte Velő.
Kényszerítettem magam, hogy a szemébe nézzek.
– Szóval… követtem valakit, akit gyanúsnak találtam, talán
valami álom alapján. Valakit, akin egy pestisdoktor maszk
volt.
– Értem – mondta Sasharaszt. – A különböző alagútnyílások
felé nézett. – Most már bárhol lehet.
– Hazakísérhetem Porkát, Mr. Velő? – kérdezte Paul. – Már
elég sok mindenen ment keresztül.
Velő a seriffre nézett.
– Nincs kifogása ellene?
Sasharaszt a fejét rázta, de Eli-ra bökött.
– Ha ez itt marad, és válaszol a kérdéseimre.
– Mert azon olyan sok múlik – dohogta Eli.
– Gyere! – mondta Paul, és tolt maga előtt.
Tiltakozás nélkül hagytam, hogy irányítson. Semmit nem
akartam annyira, mint kijutni ebből a rémes égésszagból, ami-
vel megtelt a folyosó. Úgy éreztem, soha nem fog teljesen ki-
menni az orromból.
További alakok sereglettek a folyosóra, több vérfarkas rendőr
meg néhány Mágusszenátor. Nem tudtam, mit keresnek ide-
lent. A Mágusok és a rendőrség általában nem járnak gimná-
ziumi bálokra. Nyilván gyanították, hogy történni fog valami.
Nem mintha sokra mentünk volna vele.
Anyám jelent meg a folyosón. Féltem ránézni, de nem tud-
tam elfordulni. Fél szemmel az öltözetét is láttam, ugyanaz az
öltöny és köpeny volt rajta, amit korábban hordott, ugyanaz a
maszk, csak most oldalt lengette. Ha mégis ő járt itt az alagút-
ban, és ő ölte meg Mr. Harankilt, akkor nem látszott rajta
semmi jele. Igaz, a varázsereje nem is hagyott volna jelet.
Elfordítottam róla a tekintetem, megint hányinger tört rám.
– Jól vagy, Párka? – Moira odalépett, és elállta az utunkat.
– Jól.
A homlokát ráncolta.
– Nem úgy nézel ki. Mit csináltál? Nem megmondtam ne-
ked hogy ne keveredj bajba? Veszélyes.
Komoly? És te mit csináltál, anya?
– Sajnálom, Mrs. Evergím – mondta Paul – de nekem vissza
kell kísérnem Porkát a koleszába.
– Egy frászt – felelte Moira, és a szemében harag szikrázott. –
A kórházba viszed. Nézd meg a lábát. Alig tud járni.
Paul elvörösödött, mindketten lenéztünk. A lábam csupa pi-
szok volt és jócskán vérzett. Hirtelen megijedtem, hogy nem is
az én vérem, hanem Mr. Harankilé. Aztán rájöttem, mennyire
sajog a talpam, és arra jutottam, hogy biztos elvágtam a durva
padlón.
– És rosszul is van – folytatta Moira.
Végre valamiben egyetértettem anyával. Mindenem zsibbadt
volt, még az agyam is.
– Akkor elkísérem. – Paul lehajolt és fölemelt.
– Ne! – Próbáltam kiszabadulni, de szorosabban tartott.
– Óvatosan! – mondta Moira. – És ne hadakozz, Párka! Egy-
szer az életben ne legyél olyan megátalkodott!
Nem szóltam semmit, de nem hadakoztam tovább. Annyira
álmos voltam, a gondolataim pedig olyan kuszák… Forgott
velem a világ, ahogy Paul elindult, csak lehunytam a szemem,
ő meg vitt a karjában, mint egy gyereket. A vállára hajtottam a
fejem, és eldöntöttem, hogy amint észreveszem, hogy nehe-
zebben lélegzik, megmondom, hogy tegyen le.
 De nem történt ilyesmi. Mikor megérkeztünk a kórházba, az
ügyeletes nővér az egyik betegszoba felé irányította Pault. Ab-
ban a pillanatban, hogy a fejem a párnához ért, a nővér altató
bűbájt bocsátott rám. Éreztem, ahogy körém ömlik a varázs,
mint valami meleg, megnyugtató fürdő. Azonnal magával ra-
gadott, én meg úsztam benne, és reméltem, hogy a feledés,
amit nyújt, örökké fog tartani.
D E NEM ÍGY VOLT.
Mikor fölébredtem, még nem is volt reggel. A szemem
mintha vasnehezékként csüggött volna a fejemen, de erővel
kinyitottam, és körülnéztem. A kórházi szobában, ahol feküd-
tem, az egyetlen ablakot sötétség borította, és a folyosón is
csak halvány fény derengett. Az ajtón át láttam a nővérek pult-
ját, de pillanatnyilag nem volt ott senki.
Bár a szobámban se lett volna. De nem volt ilyen szerencsém.
Az ablak melletti székben anyám ült. Úgy pillanatra azt hit-
tem, nem tudja, hogy ébren vagyok, úgyhogy gyorsan behuny-
tam a szemem.
– Ne erőlködj! – mondta anya. – Tudom, hogy fent vagy, mi-
vel én keltettelek fel.
Kinyitottam a szemem, és rávillantottam. A fejem lüktetett.
– Mit akarsz?
Moira fölállt, és az ágyhoz lépett.
– Halkan. Nem akarom, hogy az ügyeletes nővér meghallja.
Elhúztam a szám.
– Naná! Mert még aludnom kellene, igaz?
Anya keresztbe fonta a karját.
– Fogsz is, csak elmondom, amit akarok.
Elfojtottam egy okostojás megjegyzést, és inkább befogtam a
szám. Azt akartam, hogy mondja el, amit akar, aztán menjen
már. Rémes, élénk képek kavarogtak az agyamban Mr. Haran-
kil haláláról. Próbáltam őket elfojtani, de nem lehetett. Erre
csak az altató bűbáj lett volna jó.
 – Nem mondom el többször, Párka – kezdte Moira, és köze-
lebb hajolt, mintha ezzel is hangsúlyozná a dolog komolysá-
gát. – Ezekről a gyilkosságoktól olyan távol kell tartanod ma-
gad, amennyire csak emberileg, mágikusan és egyáltalán lehet.
– A mutatóujját az arcom előtt lengette. – Semmi gyanús ala-
kok követése, semmi nyomozás, az álomlátó feladatodon kívül
egyáltalán semmi. Én még azt is abbahagyatnám veled, ha
lenne beleszólásom. Érted, amit mondok?
Felültem, a testemben harag és félelem lüktetett, a fülemben
zúgott a vér. Nem bíztam Moira indokaiban, hogy miért akar
kirángatni ebből. Mintha parancsolna nekem. Nem törődtem a
hirtelen rám jött szédüléssel, visszakérdeztem:
– Te mit csináltál a bálon, anya?
– Már mondtam. Az én dolgom, nem a tiéd.
Megráztam a fejem, amitől hirtelen csillagokat kezdtem látni.
– Akkor felejtsd el! Nem parancsolhatod meg, hogy ne nyo-
mozzak.
Moira sóhajtott, de inkább sziszegésnek hangzott.
– Van róla fogalmad, milyen veszélyes a helyzet? A gyilkos
nem szórakozásból csinálja ezt. Ráadásul ami kell neki… –
Moira elhallgatott, mintha felfogta volna, hogy mindjárt elárul
valami fontosat.
Mély lélegzetet vettem, és próbáltam visszafogott maradni.
– Nem, nem tudom, mi kell a gyilkosnak, mivel senki
nem mond el nekem semmit. De talán ha tudnám, akkor köny-
nyebb lenne megúsznom, hogy bajba keveredjek.
Moira gondterhelten ráncolta a homlokát.
Mivel láttam, hogy mindjárt enged, a lehető leghalkabb, leg-
kétségbeesettebb hangon megkérdeztem:
– Mit őriz az Őrző bűbáj, anya?
Moira jó ideig csak nézett rám. Aztán kipillantott az ajtón,
mintha meg akarna róla győződni, hogy még mindig egyedül
vagyunk. Visszafordult.
 – A bűbáj a létező legerősebb mágikus tárgyat őrzi. Egy kar-
dot, amiről nyilván hallottál már. A közönséges legendák
Excalibur néven ismerik, bár nem ez az igazi neve.
Mi van? Nyilván gúnyolódik.
– Nagyon vicces, anya.
– Nem viccelek. Soha nem viccelnék ilyen fontos dologgal.
Éreztem, hogy komolyan mondja. Az ágytakarót szorongat-
tam. Homályosan tudatában voltam, hogy már nem a báli ru-
ha, hanem egy zöld kórházi hálóing van rajtam.
– Azt hittem, az Artúr-legenda tényleg mítosz.
Anya megrázta a fejét.
– Mert a Mágusok Szenátusa azt akarja, hogy ezt hidd, de va-
lójában ez csak a propaganda része. A történetből azért szőttek
legendát, hogy elrejtsék az igazságot a valódi eseményekről és
személyekről.
Ezen elgondolkoztam. A mágusfajtákra tényleg jellemző,
hogy az igazságot történetek mögé rejtik. A tündérek Csingi-
ling-féle változata a Pán Péterből szintén csak ügyes PR-fogás.
A tündérek egyáltalán nem cukik és veszélytelenek, sokkal
inkább félelmetes lények, akik képesek lennének a közönséges
embert egy pillanat alatt egy halom ragacsos masszává változ-
tatni, ha akarnák – és ha az Akarat nem figyelné őket. Kijóza-
nító gondolat, örültem, hogy a Rémálmok varázsereje annyira
ritka.
Megköszörültem a torkom.
– Akkor Artúr és Merlin valóságos emberek voltak?
Moira letérdelt, a karját az ágy peremén nyugtatta.
– Nem. Kitalált szereplők, akiket valóságos emberek alapján
írtak meg.
A szemébe néztem, a fejemben az Artúr királyról szóló
könyvek és filmek eseményei keringtek. Ez a legenda minde-
nütt érezteti a hatását, még a kampuszon is jelen van a szob-
rokban és más díszítéseken.
– Akkor mi az igazi történet? – kérdeztem.
 Moira csak legyintett.
– Most erre nincs idő. A lényeg az, hogy tudd: a kard az
Akarat erőforrása.
Nyeltem egyet, a félelem rengése végigfutott bennem. A má-
gikus bűbáj erőforrása lényegében a bűbáj maga, az a lelke.
– Azt mondod, hogy a gyilkos az Akaratot akarja megtörni?
– Hirtelen nehezemre esett levegőt venni, mintha valaki gyo-
morszájon vágott volna.
– Vagy megtörni, vagy átvenni fölötte a hatalmat. Az Akara-
tot a kard teszi lehetővé. Aki a kardot irányítja, az irányítja az
Akaratot is. Ugyanakkora hatalma lesz bárki és bármi fölött.
Amit bárhogyan gyakorolhat.
Eszembe jutott Rosemary, ahogy a temetőben fekszik holtan,
a teste csupa véraláfutás és meg van csonkítva, és Mr. Haran-
kil, akiből csak szenes hús maradt. Nem kétséges, hogy a gyil-
kos arra használná a hatalmát, hogy még több gonoszságot
műveljen.
Anya diadalmas pillantással állt föl.
– Most, hogy felfogtad a veszélyt, maradj is ki belőle!
Kinyitottam a szám, hogy vitázzak vele, de valaki belépett a
szobába. Moira megperdült a tengelye körül. Az ügyeletes nő-
vér szemében meglepetés villant, de mire bármit tehetett vol-
na, anyám rámutatott, és azt mondta:
– Amnes-somni.
A nővér arca ellazult. Csak állt ott mozdulatlanul, és értelem
nélkül. Nem ismertem fel a bűbájt, de nem volt kétségem,
hogy illegális.
– Mit csinálsz? – kérdeztem.
Moira visszafordult, és rám mutatott. Mire végigmondta a
bűbájt, már aludtam is.
Legközelebb arra ébredtem, hogy a nap sugarai langyosan sú-
rolják az arcomat. Szinte egyetlen szívdobbantásra zubogva
visszatért a tudatomba az előző este minden részlete.
Mr. Harankil.
Meghalt.
Újabb áldozat. Újabb halál, amit az én hiábavaló álomlátói
erőm nem tudott kivédeni.
És ott a gyilkos, aki elszántan le akarja győzni az Akaratot.
Papírlapok suhogását hallottam, résnyire nyitottam a sze-
mem, hogy meglessem az okát. Mikor megláttam, hogy Eli ül
mellettem egy széken, és egy magazint lapozgat, gyorsan visz-
szahunytam. Próbáltam teljesen mozdulatlan maradni, kény-
szerítettem magam, hogy ne tudjak semmiről. Nem voltam
még készen, hogy bárki szemébe nézzek, legkevésbé Eli-éba.
– Nem kell megjátszanod magad – mondta. – Látom, hogy a
szemhéjad alatt mozog a szemed.
Odasandítottam.
– Nem hiába hívják gyors szemmozgásnak.
Elmosolyodott.
– Ezek szerint jobban vagy, ha máris poénkodsz.
Nem éreztem magam jobban, inkább rosszabbul, de nem
mondtam semmit, semmiképp nem akartam pont érzésekről
beszélgetni.
– Mit csinálsz itt? – kérdeztem. Eli-on már normális ruha
volt, de nem úgy tűnt, mintha túl sokat aludt volna.
Letette a magazint az asztalra, a szék és a kórházi ágy közé.
– Csak tudni akartam, hogy jól vagy.
Meglepetten pislogtam az őszinteségén. Most először nem
láttam sem fenyegetőnek, sem veszélyesnek. Inkább olyannak,
amilyennek én is éreztem magam: riadtnak, kimerültnek és
bűntudatosnak.
Felültem és kinyújtóztam, de későn jöttem rá, hogy a hálóing
alatt nincs rajtam melltartó. Gyorsan összefontam a karom, és
körülnéztem, reméltem, hogy nem vette észre, hogy elpirulok.
 – Kicsit jobban vagyok. De mi történt azóta?
Eli elhúzta a száját.
– Nem sok. Nem kapták el a gyilkost, vagy ilyesmi.
Nyeltem egyet, elnyomtam a hányingert. A torkom fájt, a
gyomrom kóválygott az ürességtől. Persze hogy nem találták
meg. Aki van olyan erős és őrült, hogy az Akarat bűbájt akarja
megszerezni, azt nem fogják egykönnyen elkapni.
– Paul nem volt itt? – kérdeztem, hogy könnyebb témára
váltsak.
– Itt volt, de a nagybátyja érte jött, és elvitte. – Eli az ajtó felé
pillantott. – Szeléna mindjárt itt lesz. Hoz valami innivalót.
– Jaj! És ő… tudja, mi történt?
Eli a homlokát ráncolta.
– Elvileg nem kéne. A seriff meg a többiek azt híresztelik,
hogy Harankil halálát baleset okozta, egy villám-bűbáj lőtt rá
vissza „a mágikus erőnek a Samhain alatti instabilitása” vagy
valami hasonló baromság miatt – mondta, miközben kezével
macskakörmöket rajzolt a levegőbe. – Tőlünk is azt várják el,
hogy ehhez tartsuk magunkat. De Szeléna sarokba szorított, és
rákényszerített, hogy elmondjam az igazságot.
Elmosolyodtam a hangjában lévő kétségbeesésen.
– Aha, Szeléna néha nagyon erős tud lenni, ha akar.
– Az tuti. Neked minden barátod ilyen?
Lesütöttem a szemem, nem akartam ránézni.
– Ő az egyetlen igazi barátom. Legalábbis itt.
Eli nem felelt, úgyhogy az ajtóra néztem, nem jön-e már
Szeléna. Nem lepett meg, hogy Harankil halálát balesetnek
akarják beállítani, de rossz érzés volt. Többet érdemelne.
– Sajnálom – mondta Eli, és a torka elszorult.
Ránéztem.
– Mit?
– Mindent. Főleg azt, hogy nem tettem nagyobb erőfeszítést
a közös munkáért. – Fölállt, és járkálni kezdett. - Annyira dü-
hös voltam, érted? Hogy ott kell hagynom a régi életemet. Ide
kell jönnöm erre a furcsa helyre. És utálom az egyetlen elme-
roggyantnak érezni magam a társaságban. – Két lépés között
megállt, és felém fordult. – Eleinte téged hibáztattalak, de ez
hülyeség, és nem érdekes. Tudom, hogy nem a te hibád. Most
meg folyton arra gondolok, hogy ha már kezdettől barátok
lettünk volna, akkor talán jobban tudunk az álmokra koncent-
rálni. És talán tudtunk volna valamit tenni, hogy megmentsük
Mr. Harankilt.
Csak bámultam rá, szóhoz sem jutottam. Könnyek szöktek a
szemembe, alig tudtam visszatartani őket.
– Nem a te hibád. Én sem voltam túl barátságos veled. Azért
kerültelek, mert a frászt hozza rám ez az álomügy. Azt is ér-
tem, hogy miért hibáztattál engem. Én is így éreztem, mikor
idejöttem. Csak én az anyámra voltam dühös, amiért Rém-
álom.
Eli kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de közben
megjelent az ajtóban Szeléna.
– Á, szia! – ragyogott rám. – Hogy vagy?
– Jobban. – Aggodalmasan néztem Eli-ra, aki visszaült a
székre.
Szeléna pillantásából láttam, tudja, hogy hazudok. Leült az
ágyam peremére, és odanyújtotta a pohár vizet, amit hozott.
– Nem tehetsz arról, ami történt – mondta tárgyilagosan. –
Ezt szeretném rögtön az elején leszögezni.
Eli a széke karfájára csapott, amitől Szelénával mindketten
összerezzentünk.
– Persze hogy nem. De mire jók ezek az álmok, mikor senkit
nem tudunk megmenteni?
– Ez, nem ilyen egyszerű, Eli – mondtam hirtelen, a magunk
védelmében. – Honnan tudhattuk volna, hogy a Minótaurosz
Mr. Harankilt testesíti meg?
– Ti meg miről beszéltek? – kérdezte Szeléna zavartan rán-
colva a homlokát.
Eli elmesélte a fekete főnix által lefejezett Minótauroszt.
 – Várjatok – mondta Szeléna, mikor Eli befejezte. – A Minó-
taurosznak nem egy gyűrű volt az orrában? Aztán meg eltűnt
Harankil kézfeje?
Bólintottam, pontosan értettem, mire céloz. Én is ugyanerre
a következtetésre jutottam.
– Akkor a Szenátusnak tudnia kellett, hogy veszélyben van.
– Miből gondolod? – kérdezte Eli.
– Mert Őrző volt – feleltem, és három kortyra felhajtottam a
vizet a pohárból.
– Mi volt?
Elbizonytalanodtam, hogy bízhatok-e benne. Elvileg én sem
tudhattam volna az Őrzőkről. De muszáj volt elmondanom
neki. Legalább annyira benne volt a dologban, mint én.
Eli csak hallgatott, sebzett arckifejezéssel.
– Tehát a gyilkos egész idő alatt bizonyos embereket pécézett
ki? – kérdezte, mikor befejeztem.
Szelénával bólintottunk.
Eli felém fordította jéghideg kék szemeit. Nyelt egyet. – Bár-
csak korábban elmondtad volna, de így is örülök, hogy leg-
alább most tudom.
Ahogy összenéztünk, valami a helyére kattant, éreztem,
hogy múlik a neheztelésem.
– De hát ha a Szenátus tudta, hogy Harankil Őrző – mondta
Szeléna –, akkor miért nem őrizték jobban? És egyáltalán mit
keresett az alagutakban?
Egy ideig senki nem válaszolt.
Aztán Eli azt mondta:
– Talán ő volt a csali.
Szelénával az ötlettől rémülten néztünk rá.
– Ha ez igaz – mondta Szeléna –, akkor jól elcseszték: Haran-
kil meghalt, ők viszont nem kapták el a fickót.
– Ez is csak azt bizonyítja, milyen veszélyes és okos a gyil-
kos.
Szeléna elsápadt.
 – Nem csoda, hogy Harankil olyan ideges volt mostanában.
– Ja, én is észrevettem – mondta Eli. Beletúrt a hajába. – De
az csak pár napja kezdődött. Azt várná az ember, hogy rögtön
Rosemary halála után ideges lett volna.
Beleharaptam a számba, mert eszembe jutott valami.
– Nyilván új Őrző volt. Gondoljátok csak meg! A Szenátus
Rosemary halála után nyilván úgy döntött, hogy megváltoztat-
ja az Őrzőket, hogy titokban maradjon a személyük. Ráadásul
Rosemary nagyon fiatal is volt. Hallottam, amikor Lady Elaine
azt mondta, a bűbáj afféle családi beavatási szertartássá vált, és
nem vették komolyan. Úgyhogy ha a többi Őrző is ilyen fiatal
és tapasztalatlan volt, akkor őket is le kellett cserélni.
– Beavatási szertartás, egy fenét. – Szeléna dühös volt. – Ele-
ve nem kellett volna illegális fekete mágiával foglalkozniuk.
Eli felém hajolt.
– Szóval mit is őriz ez az Őrző bűbáj?
Visszafojtottam a lélegzetem, mert újra rá kellett döbbennem,
milyen veszélyes a helyzet.
– Nem fogjátok elhinni – mondtam, és rájuk néztem. Aztán
összefoglaltam, amit anyám mesélt az Artúr-legendáról, és
hogy most az Excalibur az Akarat erőforrása.
– Igazad van, nem hiszem el – mondta Szeléna, és a homlo-
kát dörzsölte.
– Hát, én ebben az őrült mágiavilágban bármit elhiszek –
mondta Eli keserűen.
Szeléna vad tekintettel fordult felé.
– Tudod, mi történne, ha az Akarat nem működne tovább?
Teljes káosz lenne.
Eli gunyorosan válaszolt.
– Miből gondolod? Ez nem ugyanaz, mint azt állítani, hogy
ha az Egyesült Államok legalizálná a drogokat, akkor min-
denkiből narkós lenne? Nem tudom, de én nem csinálnám
pusztán azért, mert legális.
Szeléna felhorkant.
 – A drog semmi a mágiához képest.
– Igaza van – feleltem. – A drog főleg annak árt, aki használ-
ja. A mágia bárkinek árthat.
– Különösen, ha az ólálkodó ragadozó mágusfajtákra gondo-
lunk – mondta Szeléna, és megborzongott. – Ne felejtsétek el: a
legtöbb démon meg hasonló csak azért nem támad az emberre,
mert az Akarat megakadályozza.
Eli feltartotta a kezét, és megfeszítette a karizmait.
– Értem. Az Akarat nem lehet rossz.
Megráztam a fejem.
– Lehet, hogy rosszabb a helyzet. Anyám szerint a gyilkos
nem feltétlenül megtörni akarja az Akaratot, hanem irányítani.
– Úgy érted, azért, hogy minket is irányítson? – kérdezte
Eli, és felhúzta a fél szemöldökét. – Mint mikor muszáj elalud-
nom, az álomfalásaink előtt?
– Aha.
Szeléna megborzongott.
– Ez rémes. Ki tudja, minek az elkövetésére kényszeríthet
minket.
Csend borult ránk, ahogy ebbe a rémisztő kilátásba belegon-
doltunk.
Szeléna hangosan sóhajtott.
– De annyit legalább tudunk, hogy még egyvalaki van, aki
egyben tartja az Őrző bűbájt.
A homlokom ráncoltam.
– Honnan tudod?
– A Szenátus mindent minimum hármasával szokott intézni.
És mivel Rosemary természetfajta volt, Harankil meg boszor-
kányfajta…
– …a harmadik Őrzőnek sötétfajtának kell lennie – fejeztem
be, mikor megértettem.
– Igen.
– De miért? – kérdezte Eli.
 – Mert így szokott lenni – felelte Szeléna. – A Szenátust há-
rom párt alkotja, minden fajtából van egy. A fajták eléggé bi-
zalmatlanok egymással, tehát tuti, hogy ha a bűbájban oszto-
zott egy tündér és egy médium, akkor egy sötétfajta is szere-
pelt a képletben. Ragaszkodnak hozzá, hogy minden egyenlő-
en legyen.
– Logikus – mondta Eli. – De azt biztosan tudjuk, hogy csak
hárman vannak?
– Nem. Lehet, hogy többen, de legalább hárman – mondta
Szeléna.
Eli komor kifejezéssel nézett rá.
– Akkor még valaki meg fog halni. – Felém fordult ugyanez-
zel a komor ábrázattal. – Hacsak meg nem állítjuk.
Senki nem szólt semmit. Folyton Mr. Harankilt láttam ma-
gam előtt, a nagydarab, színes egyéniségét. Mindig úgy visel-
kedett, mintha a diákok közé tartozna. Olyan laza volt és
olyan fiatal.
És már nem él.
Szeléna törte meg a csendet.
– Igazad van. Csinálnunk kell valamit.
Megráztam a fejem, a tudatom Mr. Harankil halálának képe-
ivel volt tele, az orrom meg azzal a förtelmes szaggal.
– Gyerünk, Porka! – mondra Eli. – Meg tudod csinálni! Ott
vannak az álmok, azok segítenek, én meg egy csomó mindent
tudok a nyomozásról. Meg kell próbálnunk!
Arra gondoltam, mennyire a számba rágta anyám, hogy ma-
radjak ki ebből, bár igazából nem ígértem meg neki. De mégis
gyerekek vagyunk egy hatalmas és rettenetes erővel szemben,
amely volt olyan ravasz, hogy Mr. Harankilt a Szenátus orra
előtt le tudja csalni az alagutakba.
De Eli-nak igaza van. Ha nem próbálom meg, elviselhetetlen
lesz a bűntudat. Muszáj. Nekem, nekünk. Együtt. A barátaim-
mal közösen.
Jobb gondolatom napok óta nem volt.
E STE TALÁLKOZTUNK A KÖNYVTÁR ALAGSORÁBAN, az egyik
komputerteremben. A 013-asban. Általában kerülni szok-
ták ezt a helyet – állítólag szellemek járják. De nem velük volt
a gond, sokkal inkább az animáció bizonyult vadnak és fékez-
hetetlennek. A gépeknek kifejezetten aljas személyiségük volt,
némelyik például képes volt megvárni, amíg az ember félig
megír egy esszét, amit nem mentett el, és akkor döntött úgy,
hogy lefagy.
Itt csak végső kétségbeesésében keres bárki menedéket, de
Eli kijelentette, hogy szükségünk van egy műveleti központra,
ahol nyugodtan dolgozhatunk, senki nem zavar. A Szelénával
közös hálótermünk ideális lett volna erre, de oda fiúk nem jö-
hetnek. Tehát maradt a 013-as.
Eli totális irányítóhangulatban fogadott bennünket, mire Sze-
lénával megérkeztünk. A tanári pultnál ült egy gép előtt, ame-
lyik össze volt kötve az írásvetítővel, amit szintén bekapcsolt.
A kivetítőn Eli gyanúsított-táblázata jelent meg. Én is előhúz-
tam a zsákomból az enyémet, és átnyújtottam neki.
– Oké – mondta, és tanulmányozni kezdte. – Akkor magya-
rázd el, hogy jutottál el idáig! – Kicsit para volt, hogy ennyire
koncentrál erre a nyomozásra, abban viszont megnyugtatott,
hogy növelte az önbizalmamat a sikerünk esélyeivel kapcso-
latban. Eli igazi profi.
Belefogtam, hogy összefoglaljam, mi minden történt, amióta
Melanie odaadta nekem Rosemary naplóját. Illetve hát majd-
nem mindent. Amit a Rémálmokról megtudtam, meg hogy
mire vagyunk képesek, azt megtartottam magamnak.
 – Akkor hogyan is megyünk tovább innen? – kérdezte Sze-
léna, miközben felült az egyik íróasztalra. Az asztalhoz tartozó
szék tiltakozásul megnyikorgatta a kerekeit, aztán belerohant
Szeléna lengő lábába. – Auúú! – Szeléna felrántotta a lábát,
nehogy még egyszer eltalálja.
– Lehet, hogy jobb lenne, ha inkább a székre ülnél – mond-
tam a nevetésemmel küszködve.
Szeléna mogorván nézett rám, és fölállt. A szék, amelyik azó-
ta is előre-hátra gurult, mint egy támadni készülő bika, hirte-
len megállt, és az ülését lendítette felé, így kínálva leülésre.
Szeléna le is ült, bár kicsit bizalmatlanul.
– Helyes – mondta Eli. – Akkor most azonosítjuk az összes
lehetséges gyanúsítottat, aztán megpróbálunk kizárásos ala-
pon haladni.
A gyanúsított-táblázatra mutatott, időközben hozzáadta az
én F oszlopomat és Alpepper nevét. Frank Rizzo már nála is
szerepelt pár további név társaságában, de Eli a legtöbbet át-
húzta, az Alkalom oszlopba meg beírta, hogy alibi.
– Porka – mondta –, azt mondtad, követtél valakit, akin hosz-
szú csőrű maszk volt. Induljunk ki ebből. Az illető talán része-
se vagy tanúja volt valaminek.
– De ha az illető látott valamit, nem szólt volna a rendőrség-
nek? – kérdezte Szeléna.
Eli megrázta a fejét.
– Ha fél, akkor nem. Sok szemtanú nem jelentkezik, mert at-
tól tart, hogy veszélyes.
– Aha, logikus. – Szelénát láthatóan lenyűgözte Eli tudása.
– És kiről tudjuk, hogy ilyen maszkban volt? – kérdezte Eli.
– Alpepperről – mondta Szeléna –, de ő már szerepel a listán.
Eli bólintott, és az Alpepper neve melletti sorba begépelt egy
megjegyzést.
– Ez csak annyit jelent, hogy továbbra is valószínű gyanúsí-
tott. Én Fritzen is láttam. – Hozzáírta az edző nevét, bár há-
romszor kellett nekifutnia. A számítógép azonnal kitörölte a
betűket, ahogy Eli leírta őket. – Na jó, ki jöhet még számításba?
Nagyot nyeltem, vívódtam, hogy válaszoljak-e. De tudtam,
hogy muszáj. Tartozom vele Mr. Harankilnek.
– Az anyám.
Szeléna és Eli meglepve nézett rám.
A hajamat kezdtem babrálni, a vörös tincseket az ujjamra te-
kertem.
– Ez van. Találkoztam vele a mosdóban.
– És mit keresett a bálon? – kérdezte Szeléna, miközben a
széke egy kicsit megugrott vele. Szeléna megragadta a karfát,
és bakancsa sarkával belerúgott a kerekébe.
– Hagyd abba! – A szék sértetten nyikorgott, de nyugton ma-
radt.
– Nem tudom. Nem árulta el.
– Hmm – mondta Eli, és beírta anyám nevét.
Idegesített, hogy nem mond semmit.
– Van még valaki?
Végül egy fél tucat nevet beírtunk, többek közt egy harmadi-
kos vérfarkast, Bronson Babbitet meg Lance Rathbone-t. Mikor
mindenki megvolt, aki csak felmerült, végigmentünk a listán,
és kizártuk a legkevésbé valószínűeket.
– Tudom, hogy nem Lance az – mondta Eli. – Mielőtt utánad
indultam az alagutakba, mellette voltam, úgyhogy ő nem érhe-
tett oda korábban, mint mi. Meg nem is csinálna ilyesmit.
– Abban nem lennék olyan biztos – mondta Szeléna sötéten.
– Attól, hogy néha nagyon szemét – mondta Eli – még nem
biztos, hogy gyilkolni fog.
– A szemét részét jól látod. – Szeléna széke megint nyikor-
dult egyet, mint aki egyetért. Szeléna megpaskolta a karfát.
– Hé, figyeljetek már! – mondtam, és csettintettem, hogy
megfejeljem az érvelésemet. – Nem az az érdekes. Eli-nak iga-
za van. Lance nem érhetett oda korábban, mint mi.
Eli áthúzta Lance nevét.
 Mire végeztünk, csak Fritz, az edző, Alpepper, Frank Rizzo
meg anyám maradt.
– Oké – mondta Eli. – Akkor a motiváció. Miért akarná ezek
közül bárki megtörni az Őrző bűbájt?
– Őrült, hatalomszomjas pszichopaták? – kérdezte Szeléna. –
Mármint Porka mamáját kivéve.
Eli megrázta a fejét.
– Nem elég meggyőző.
– Akkor nézzük ezt – mondtam. – Mivel Alpepper és Rizzo
ragadozó démon, őket jobban sújtja az Akarat. Mondhatjuk,
hogy a korlátozások jobban elnyomják a sötétfajtákat.
– Ez már jobb – mondta Eli. A Motiváció alá kérdőjellel beír-
ta, hogy „SF”.
– Na és Fritz? – kérdezte Szeléna oldalt döntött fejjel. – Ő
tündér.
– Ez már könnyebb – mondta Eli. – Gyűlöli az embereket.
Ez nem volt újdonság. Fritz a harcos Werra törzsből szárma-
zó tündér, a legerőszakosabb fajtából. Márpedig az edző nem
kifejezetten fogja vissza a közönségesek iránti érzéseit. Több
alkalommal is hallottam, mikor panaszkodott, hogy a mágus-
fajtáknak ezekkel a „hasznavehetetlen hangyákkal” meg „dé-
montáplálókkal” kell keveredniük. Ha volna a mágusfajták
közt a Klu-Klux-Klánnak megfelelője, akkor Fritz lehetne a
Nagy Sárkány.
– És mi köze a közönségesek gyűlölésének az Akarathoz? –
kérdezte Szeléna.
– Hát, arra használhatná, hogy mindenfélére kényszerítse
őket. Vagy büntesse – mondta Eli, a kivetítő előtt lépegetve. –
Én közönséges vagyok, és rám határozottan hat.
Beleborzongtam a gondolatba, hogy egy ilyen fegyver legyen
egy Fritz-féle illető kezében. Nem is kellene koncentrációs tá-
borokat építenie, hogy megöljön valakiket, egyszerűen megpa-
rancsolná nekik, hogy ugorjanak be egy tóba, és fulladjanak
meg.
 – Tedd a lista tetejére – mondta Szeléna.
– Oké. És mi a helyzet Ms. Evergímmel? – Eli rám pillantott.
– Neki ugye nincs motivációja, vagy te tudsz valamiről?
Megráztam a fejem. Nem tudok, legfeljebb a kormány és ál-
talában a szabályok iránti általános megvetéséről. Anyám, az
anarchista.
– Nem hiszem, hogy ő jó gyanúsított – mondta Szeléna. – Ro-
semary egy pasassal randizott, az meg nem lehet ő.
– Az igaz – mondta Eli –, de ne felejtsük el, hogy egyszerre
többen is részt vehetnek a gyilkosságokban.
Erre a gondolatra kirázott a hideg. Hogy ez nekem nem ju-
tott eszembe! Egy ilyen nagyszabású dologban nyilván egynél
több ember vesz részt.
– Az lehet – mondta Szeléna, és csücsörített.
Eli megint rám nézett, mentegetőzve.
– És nem az a híre, hogy megszegi a törvényeket? Lance
mondta, hogy anyád bármikor meg tudja kerülni az Akaratot,
ha olyan kedve van.
– Majdcsak rájössz, hogy ne hallgass Lance-re – fortyant fel
Szeléna. – Lance egy nagy kövér hazudozó. Porka mamájáról
beszélünk. Ő nem szegi meg a törvényeket. Legfeljebb olykor
szabadon értelmezi őket.
– Jó, teljesen értem a törvények szabad alkalmazását, de nem
zárhatjuk ki őt automatikusan.
Szeléna mogorván nézett rá, keményen, mint rendesen, de
észre kellett vennem, hogy ahányszor Eli azzal az átható tekin-
tetével fordult felé, fészkelődni kezd. Legalább nem én vagyok
az egyetlen, akit megfélemlít ez a pillantás.
Tudtam, hogy mondanom kéne valamit, de nem tudtam.
Az tényleg logikus, hogy anyám valaminek a részese legyen,
pusztán annak alapján, amire képes, de nem akartam Eli-t és
Szelénát rábeszélni. Ha az anyám körül gyilkosság ügyében
kell nyomozni, azt egyedül csinálom.
 – Azt hiszem, a többiek az igazán logikusak – mondta Sze-
léna. – Mindenkinek van F a nevében.
– Igazad van – helyeselt Eli. – Akkor rájuk összpontosítunk. –
Egy darabig nézegette a listát. – Ebből már kiindulhatunk.
– És aztán? – kérdeztem.
Eli elmosolyodott, az arcára izgatott kifejezés ült ki.
– Nyomozni kezdünk, irodákat, hálótermeket, házakat kuta-
tunk át, meg minden.
– Úgy érted, szimatolunk – mondtam.
– Pontosan.
Szeléna a homlokát ráncolta.
– De igazából mit keresünk?
– Nagyon egyszerű – mondtam. – Rosemary gyűrűjét.

Fritzcel kezdtük. Én továbbra is Alpepperre tippeltem, de Eli

meg Szeléna közölte, vele a múltkori alapján óvatosan kell
bánnunk. Igazuk is van, gondoltam. Meg az edzővel nyilván
minden egyszerű lesz.
A hétfői tornaóra megint támadómágia-edzés volt, ami azt
jelentette, hogy Fritz minden erejével a tanításra figyel. Azt
terveztük, hogy Eli belopózik az irodájába óra alatt, és körül-
néz. Én is szerettem volna menni, de mivel Eli már így is a kis-
padon ült, ő volt a legjobb helyzetben, hogy észrevétlenül ki-
be slisszanjon. Meg neki volt is gyakorlata az ilyesmiben.
Szelénával összemosolyogtunk, amikor a tornaterembe lépve
megláttuk, hogy a játéktér tele van barikáddal, mászótorony-
nyal és búvóhelyekkel.
Az építmények puszta száma arra utalt, hogy ma taktikai
verseny lesz, nem kapd-el-a-zászlót, vagy a-domb-királya.
Remek. Akkor Szelénával találunk egy helyet, ahol dekkolha-
tunk, és szemmel tarthatjuk az edzőt, hogy lássuk, Eli számára
tiszta-e a levegő. Egy erődítmény védelmébe vonulni gyakori
taktika a játékban, úgyhogy egyik osztálytársunk sem veszi
észre, ha nem teljes lelkesedéssel veszünk részt benne.
Azt egyikünk sem tartotta jó ötletnek, hogy rögtön kiüttes-
sük magunkat. A teljesítményünket végül is osztályozzák, és
közel volt már a félév vége, hogy szándékosan rossz jegyet
akarjunk.
– Na, akkor, nyulak – szólt ránk Fritz. Keskeny, sovány arca
volt, hullámos gesztenyebarna haja. Nagy szemei smaragd-
zölden ragyogtak, és bár már nem volt éppen fiatal, jól tartotta
magát. Feltételeztem, hogy Rosemary esetleg a maga tanár-
imádó módján odavolt érte. Pfuj!
Fritz a játéktérre mutatott.
– Ismeritek a feladatot. Az nyer, aki a végén állva marad. Egy
percetek van az indító csengőig.
Az osztály a terepre rohant. Mivel mindenki egyforma fekete
védőöltözetben volt, kábé olyanok voltunk, mint egy bogárraj.
Az öltözék takart minden fontos részt, a fejet, a törzset és a
lábakat. Bár a játékban a bűbájok ereje jócskán le volt fojtva, a
ruhákba illesztett védővarázsok nélkül így is nagy kárt tudtak
volna okozni. Az öltözet valami rugalmas műanyagból vagy
gumiból készült, és úgy feszült, mint a búvárruha. A másodla-
gos célja az volt, hogy figyelmeztesse az embert, mikor kiütöt-
ték. Ha valakit az ellenfele egy életveszélyes bűbájjal eltalált,
ami a valódi világban végzett volna vele, a ruha világítani
kezdett, és leparancsolta az illetőt a pályáról.
– Oda – mondta Szeléna, és az egyik barikádra mutatott. Há-
romszög alakú volt, de a háromból csak az egyik oldal épült
más falhoz, a sarkokban maradt egy-egy emberméretű üreg.
Tökéletes volt a kétemberes védelemre, és innen jól szemmel
tarthattuk Fritzet is.
Szelénával berontottunk, és a két bejáratnál foglaltuk el a he-
lyünket. A szívem izgatottan vert, most ébredtem fel igazán.
Előtte fél éjszaka ébren voltam, Paullal telefonáltam. Jónak
tartotta az ötletünket, de figyelmeztetett, milyen gonosz tud
lenni Fritz, amikor dühös. Aggódni kezdtem Eli miatt: a leg-
nagyobb kockázatot ő vállalta magára.
Mikor megszólalt a csengő, a játéktér a varázspálcákról és
ujjhegyekről indított bűbájok kirobbanó hangjával és látvá-
nyával telt meg, ahogy a barikádokat vagy az embereket elta-
lálták. Láttam, hogy Lance kinyír valakit a rá jellemző speciális
fogással, egy kábító-szúró kombóval. Lance törzsszereplője
volt a győztesek körének. Egy pillanatra azt hittem, engem
szúrt ki, de már a következő áldozatát követte, és sarkon for-
dult.
Megint Fritzet kezdtem figyelni, épp jókor, mert láttam, hogy
Eli elslisszol mögüle a padról, és az irodája felé tart. Minden
különösebb lopakodás nélkül ment, olyan magabiztosan,
mintha minden joga megvolna ahhoz, amit csinál. Lenyűgö-
zött a bátorsága. Már el is tűnt az irodában, én meg megköny-
nyebbülve sóhajtottam fel. Az első akadály kipipálva.
– Beállítottad az időzítőt? – kérdeztem hátrafordulva Szelé-
nától.
– Ja – kiáltotta. Aztán valaki más káromkodásából meghallot-
tam, hogy Szeléna szúró bűbájt küldött.
– Szép volt – mondtam.
Erre nem felelt, de nem volt időm meggyőződni róla, jól van-
e, mert egy ellenfél futott felém feltartott pálcával.
– Ceno-crani! – kiáltottam feltartott karral. A részegítő átok el-
találta a támadómat, oldalt tántorgott, és fejjel egy másik bari-
kádnak esett. Ezt egy kábítással követtem, amitől az illető hát-
ratántorodott, és a ruhája világítani kezdett. Egy-null. Semmi
kétség, kezdtem egyre jobban használni a mágiát. Hetek óta
senkinek nem gyújtottam fel a haját.
Két találattal később megkérdeztem Szelénát.
– Mennyi?
– Hét perc.
Félút. Eli megesküdött, hogy csak negyedórát lesz bent.
Fritzre pillantottam, hogy biztosan ott van-e még. A tekintetét
szokás szerint most is a játékra szegezte, de láttam rajta, hogy
közel sem szentel neki akkora figyelmet, mint máskor.
Ami fura. Fritz imádja a harc minden fajtáját. Állítólag valaha
nagy jövő előtt állt gladiátorként, csak lebukott, amikor hagyta
magát megvesztegetni, hogy elveszítsen egy mérkőzést, és
örök életére eltiltották. Az Akkordél gladiátorcsapatának
edzőjeként folyton kereste az osztályaiban a tehetségeket, azo-
kat a gyerekeket, akikből profi lehet, és a fényükből rá is hullik
valami.
De nem ma. Most valahogy nem figyelt oda. Folyton az órá-
ját nézte, forgolódott, alig várta, hogy vége legyen az órának,
A fejem mellett egy bűbáj eltalálta a barikádot, hátraugrot-
tam, majdnem elestem. Épp időben egyenesedtem föl, hogy
halljam, a támadóm egy szúróbűbájt küldött. Kivédtem pajzs-
bűbájjal. Ami elég kockázatos manőver. A pajzsbűbáj nagy
erőfeszítést igényel, és általában csak egy-két ütést áll ki. A
bűbáj visszapattant a pajzsról. A lány meglepett kiáltást halla-
tott, mikor a saját bűbája lőtte mellbe. Elesett, és a ruhája vilá-
gítani kezdett. Elvigyorodtam a mázlimon.
Szeléna órája pár perc múlva csipogni kezdett, jelezve, hogy
letelt a negyedóra. Fritzre pillantottam. Ugyanott állt, de az
egyik segédedzője közeledett felé.
– Hűha! – mondtam.
– Francba! – mondta Szeléna.
A segédedző váltott pár szót Fritzcel, mondjuk, hogy „Tele-
fonon keresik” vagy „Az igazgató hívatja”, vagy volt még száz
más lehetőség, amiről eszébe juthat, hogy beugorjon az irodá-
jába.
A hátuk mögött megláttam, hogy nyílik az ajtó. Eli lesett ki.
Szeléna kiáltott fel, amire összerezzentem. Megfordultam, és
még épp láttam, hogy leterítették, egy életveszélyes ütéstől
világítani kezdett a ruhája. Lance jelent meg a bejáratban. Ká-
bító bűbájt vágtam hozzá, de nem talált.
– Úgy látszik, ebből három-egy lesz – mondta.
 Fölemelte a pálcáját, de mire támadni kezdett volna, belefog-
tam a csend-el-üsd-el-be. Lance arcára döbbent kifejezés ült ki,
mert a saját pálcája leverte róla a sisakját. Ezt szúró bűbájjal
tetőztem. És most találtam is.
– Kettő-kettő – kiáltottam, mikor a ruhája világítani kez-
dett. Aztán eszembe jutott Eli, megfordultam, és láttam, hogy
Fritz az irodája felé tart. Eli-nak nyoma se volt, tudtam, hogy
még bent van.
Eszelősen rontottam ki a búvóhelyemről, és a játéktér pereme
felé futottam, és egy botlatóbűbájt bocsátottam ki.
– Caso!
A bűbáj kirepült az ujjamról, átvágott a játékteret körülvevő
biztonsági bűbájon, és hátba találta Fritzet. Annyira eltalálta,
hogy ledöntötte a lábáról, és röpített rajta egyet. Tátva maradt
a szám, hogy egyáltalán működik. Fritz arca olyan reccsenés-
sel csapódott a tornaterem padlójának, mint mikor egy ág letö-
rik a fáról.
Felbőgött a riasztó, és a játéktér az elfajzott bűbájom hatására
vészlezárás üzemmódba ment át. Körös-körül mindenki a
földre hullott, mert a biztonsági bűbáj lelökdöste őket. A va-
rázslók és a boszorkányok kezéből kicsavaródott a pálca,
a többi fajtának a keze ökölbe szorítódott, a karjuk az oldaluk
mellé. Valami engem is rángatott, mint egy makacs kisgyerek,
és akkor fogtam fel, hogy egyedül én maradtam állva. Levág-
tam magam, de a pusmogásból leszűrtem, hogy már nem úsz-
tam meg észrevétlenül.
És mivel Fritz még mindig mozdulatlanul feküdt, arccal a
tornaterem padlóján, rádöbbentem, hogy életem legnagyobb
kelepcéjébe keveredtem.
–E SZMÉLETÉT VESZTETTE AZ ÜTÉSEDTŐL. Bevitték a beteg-
szobába. Arról beszélnek, hogy a Vejovisba szállítják.
Anyám már öt perce nyomta nekem ezt a halk, baljós, nem-
ordítós szöveget. A nagyját elég jól sikerült figyelmen kívül
hagynom, de mikor a máguskórházat említette, meghűlt ben-
nem a vér.
– Az nem lehet! Nem létezik, hogy annyira megsérült. Csak
egy botlató volt. – Halálosan megijedtem attól, amit csináltam.
A bűntudat vasmarokként szorította a szívemet.
Moira abbahagyta az eszelős járkálást, és remegő orrlikakkal
felém fordult.
– Nem annyira a bűbáj okozta, hanem hogy arccal a padlóra
zuhant. Mégis mit gondoltál?
– Hogy baleset?
Moira rám meredt, a tekintete kemény és mindent tudó.
– Nem hiszem, hogy létezik ember, aki ezt bevenné. Mondd
már el, hogy mi történt!
Ellenálltam a kísértésnek, hogy kiöntsem a szívem. Rossz ér-
zés volt, hogy fájdalmat okoztam Fritznek, de nem azért tá-
madtam Eli élete kedvéért egy tanárra, hogy aztán nekiálljak
feljelenteni. Lehet, hogy csak az anyám szidalmaz, de mindez
az igazgatói irodán történt, vagyis dr. Hengersaw bármikor
beléphetett - vagy talán eleve is hallgatózott.
– Nos? – kérdezte Moira.
Úgy elöntöttem, ideje témát váltani.
– Légy szíves, mondd, hogy túlzol ezzel a Vejovis-izével!
Anyám összefonta a karját.
 – Valószínűleg. Nem mintha ez számítana, támadásról beszé-
lünk, Párka. Tudod, mennyire komoly ez?
– Kirúgás-komoly?
– Büntetett-előélet-komoly. Örökre rajtad marad a folt.
– Hát, te aztán tudod – mondtam. Reméltem, hogy kevés-
bé hangzom rémültnek, mint ahogy éreztem magam.
Anya nem hallotta meg a megjegyzést.
– Hacsak nem volt valami jó okod rá, hogy ezt tedd. Ha azt
mondod, hogy az álomlátó dolog miatt történt, talán elenged-
nek a horogról.
Megráztam a fejem. Semmit nem tudtam felhozni, amihez ne
kellett volna azt is elárulnom, mit csinált Eli.
Pillanatnyilag úgy állt a dolog, hogy sikerült észrevétlenül
kijutnia az irodából. Remélhetőleg talált is valamit odabent,
hogy ez az egész megérje.
– Annyira makacs vagy – mondta Moira.
A legleereszkedőbb mosolyomat öltöttem fel.
– Csak annyira, amennyire te, anya.
Olyan tüzes tekintetet villantott rám, hogy arra számítottam,
lángok pattannak ki a szeméből. De legalább nem mondta,
milyen büszke rám, mint a múltkor. Haladás.
– Én ennek a végére járok – mondta. – Mostantól úgyis több-
ször fogsz látni.
Felhúztam a szemöldököm, nem tetszett ez a bizonyosság a
hangjában.
– Hogyhogy?
Most Moirán volt a sor, hogy mosolyogjon.
– Én leszek az új okkult tanár.
– Micsoda? Te leszel az új Mr. Harankil? – Erre a gondolatra a
gyomrom több okból is bukfencezni kezdett – egyáltalán nem
mellékesen azért is, mert totálisan nem menő, ha az embert a
saját anyja tanítja.
– Bizony ám!
 – De téged itt nem kedvelnek annyira, anya, szóval miért
döntött hirtelen úgy a vezetés, hogy felvesz? – Féltem, hogy ez
valami rendszer, ezzel az egész gardedám izével.
Moira egy kicsit habozott.
– Nem volt más választásuk. Én a Mágusok Szenátusa meg-
bízásából vagyok itt.
Hangosan nevettem.
Anyám a homlokát ráncolta.
– Komolyan beszélek.
– És a munkád?
Dobbantott.
– Szabadságot vettem ki.
– Tipikus. Szokás szerint meglépsz, igaz?
Anya nem szólt egy szót sem, csak az ajtóhoz masírozott.
Látszott, hogy érzékeny pontján találtam el.
De vajon igazat mondott? Mivel amúgy is gyanakodtam rá,
úgy döntöttem, sehogy sem jó. Anyám egyik neve hátsó szán-
dék.
Pár perc múlva belépett dr. Hengershaw, és lecsapta az asz-
talra a könyvet, amit hozott. A számítógép riadtan nyikkant
fel.
– Két hét büntetés, és egy hónap vasárnapi iskola.
Erre én is felnyikkantam, és összerándultam a széken. Tud-
tam, hogy kemény lesz a büntetésem, de ha ilyen hosszú is,
hogy tudok bármit is elvégezni? Most komolyan: vasárnapi
iskola? Inkább lőjenek le!
– Ezt kapnád – mondta Hengershaw –, ha rajtam múlna a
dolog.
Pislogtam, nem értettem.
– De az a helyzet, hogy a Szenátus úgy döntött, semmi nyil-
vánvaló büntetést nem kapsz, hogy megóvjanak a következ-
ményektől. A hivatalos történet szerint, amit a diákok közt
terjesztenek, Fritz tanár úr a cipőfűzőjében botlott meg, és a
vészlezárás a program véletlen hibájából kapcsolt be. – Elhall-
gatott, amíg mély lélegzetet vett. – Tekintsd szerencsédnek,
hogy álomlátó vagy.
Sejtettem, hogy erre nem kell semmit válaszolnom.
– Ettől függetlenül. Mivel nem szabhatok ki rád szokványos
büntetést, úgy döntöttem, szokatlant kapsz.
Auú!
Hengershaw rám bökött tömpe, húsos ujjával.
– Szombat este, miközben a diákok alszanak, vagy legalábbis
a kijárási tilalom miatt a kollégiumukban tartózkodnak, te je-
lentkezel Ms. Vadkanócnál.
– Ms. Vadkanócnál, a pedellusnál? Ms. Vadkanócnál, a bo-
szorkánál? – Elfojtottam a mosolyt. Nem sok iskola van, ahol
következmények nélkül lehetne ilyesmit mondani a személy-
zet egyik tagjáról. Amúgy igaz.
Dr. Hengershaw arcára gonosz mosoly ült ki, varangyszemei
felcsillantak a szemüveg mögött.
– Pontosan.
Fészkelődni kezdtem, a legrosszabbra készen.
– És mit kell csinálnom?
– A vécéket.
Felnyögtem, azonnal megértettem a célzást.
Hengershaw szélesebben vigyorgott.
– Ó, igen, azt hiszem, ez tökéletes lesz. Megtisztítasz minden
vécét ebben az épületben, a tornateremben, és minden további
épületben, ahova a diákok nem léphetnek be éjszaka. Így senki
nem fog meglátni büntetés közben, de te kiélvezed a jótékony
hatását. Ja, és persze a feladat ellátása során nem lesz módod
mágiát alkalmazni.
A jó életbe.
Reméltem, hogy az alagút végén mégis fény dereng, úgy-
hogy megkérdeztem:
– És van valami időkorlát? Mert nem létezik, hogy ennyi
munkát egyetlen éjszaka el tudjak végezni.
 – Éjfélkor fogsz kezdeni, és hajnalig dolgozol, mivel Ms.
Vadkanóc nem szívesen lép ki a napfényre. Ezt a szombati fe-
ladatot addig végzed, míg nem sikerül az utolsó vécét is kipu-
colnod. Úgyhogy nincs értelme lazsálni.
A fogam csikorgattam.
– Nincs valami gyerekmunka-ellenes törvény az ilyesmi el-
len?
– Azt hiszem, nincs. Nálunk nincs.
– Helyes. – Összefontam a karom, és hátradőltem, vigyáz-
tam, nehogy valami nagy szemtelenséget mondjak, legalábbis
ennél nagyobbat.
– Azt hiszem, most már elég ebből a viselkedésedből. – Hen-
gershaw felém bökött az ujjával. – Ezt tekintsd figyelmeztetés-
nek, Miss Evergím. Most folyamatos iskolai próbaidőn vagy.
Ha csak egy lábujjadat rossz helyre teszed, ha csak egyetlen
tanárral feleselsz, beleértve az anyádat is, akkor minden bünte-
tést megadok neked amit joggal kiérdemeltél, bármit kíván is a
Szenátus. Világos?
– Mint a nap.
– Helyes. Most pedig takarodj az irodámból!
Fölálltam, és megrohamoztam az ajtót. Úgy láttam, Henger-
shaw dühének legalább a fele nem rám irányul, sokkal inkább
az anyámra. Csák én könnyebb célpont vagyok. Vagyis anyám
nem hazudott, tényleg a Szenátus nevezte ki az állásra.
Elsiettem a titkárság előtt, aztán végig a folyosón. Meglepe-
tésemre és végtelen boldogságomra Paul várt rám. Futó csók-
kal üdvözölt és muszáj volt az örömteli folytatásra gondol-
nom.
– Jól vagy?
Bólintottam, komolyan is gondoltam. Naná, az ő társaságá-
ban.
– De tényleg. – Paul kézen fogott, és elindultunk. – Mondd
el, mi a helyzet! Hallom, leütötted Fritzet egy botlatóval.
Ennyit a cipőfűzős változatról.
 – Hogy sikerült?
Egy pillanatig tűnődtem, mennyire bölcs elmondani ennek a
fiúnak, akit alig ismerek, mi az igazság velem és a Rémálmok-
kal kapcsolatban. De ő is félfajta. Ha van, aki nem ítél meg a
másságomért, akkor az ő. Persze az is lehet, hogy csak meg-
őrültem a szexi fiúkért, akik nyilvánosan megfogják a kezem
és megcsókolnak.
Úgyhogy elmondtam neki, amit Velőtől megtudtam. Mikor
befejeztem, nem szólt semmit. Visszafojtottam a lélegzetem, és
a lépéseinket számláltam. Hogy megússzuk a vacak novembe-
ri időt, az alagutakat választottuk.
Én életemben nem akartam többet ide lejönni az után, ami
Mr. Harankillel történt, de így, Paullal nem is volt annyira
rossz. Amíg nem szembesültem a hallgatásával. A lépteink túl
hangosak voltak.
A sétaösvény mellett futó csatorna hangja hátborzongató
volt: mint egy megkínzott kísértet nyöszörgése.
– Na – mondtam, mivel már nem bírtam tovább – most va-
lami szörnynek tartasz, igaz?
Paul megállt es felém fordult. A kezébe fogta az államat.
– Hülyéskedsz, ugye?
Megráztam a fejem, már amennyire a kezében meg tudtam.
Szilárdan tartott, bár nem keményen. Lehajtotta hozzám a fe-
jét. Mikor megcsókolt, az alagutak kísérteties hangulata eltűnt
a vibráló forróságban, ami tetőtől talpig átjárt. Az agyam ki-
ürült, és maradtak a testi érzések. Már régen is hallottam az
„elveszni egy csókban” kifejezést, de mostanáig nem értettem,
mit jelent. Messze a leghosszabb csókunk volt, és még így sem
tartott elég sokáig. Mikor Paul elhúzódott tőlem, felsóhajtot-
tam.
– Nem – mondta, és egy pillanatra fogalmam sem volt, mi-
ről beszél. Az agyam leakadt a valóságról. – Nem tartalak
szörnynek.
– Ja. Hát az jó.
 – Különben is – mondta, mikor újra elindultunk – biztos hal-
lottad már, hogy én mi vagyok.
Megborzongtam a hangjában csengő keserűségtől.
– Félfajta.
– Pontosan. – Rám nézett. – Ki mondta?
– Szeléna.
– Sejtettem. Az anyja titkárnő a nagybátyám irodáján. Jó kis
pletykafészek.
Úgy éreztem, kéne valamit mondanom a legjobb barátnőm
anyja védelmében, de mivel nem ismerem Mrs. Riverst, úgy
döntöttem, hogy mégsem. Mindenkinél jobban tudom, meny-
nyire más lehet valaki, mint a szülei. És néha mennyire ugyano-
lyan.
– Öszvérnek neveznek – mondta Paul. – Mintha a makacssá-
gom miatt nem tudnám megtanulni a varázslást. Vagy mert
hülye vagyok hozzá. – Az ujját a halántékához érintette, és
gúnyos hangon folytatta: – Vagy büdös. A valódi öszvérek
büdösek, nem?
Kényszerűen felnevettem. Tudtam, hogy próbálja könnyedén
venni az ugratást, de nem tudta leplezni a szavaiban bujkáló
keserűséget.
Megvonta a vállát.
– De rendben van. Lehet, hogy nem tudok varázsolni, de
sok mindent tudok csinálni a számítógépen, amiről a legtöbb
mágusfajtának fogalma sincs.
– Így van, Mr. MIT-jelölt.
– Reménybeli MIT-jelölt.
– Én hiszek benne. – Megszorítottam a kezét. – És nem érde-
kel, hogy nem tudsz varázsolni.
Ő is megszorította az én kezemet.
– Tudom.
Pár percig szótlanul sétáltunk.
 – Oké – mondta Paul kicsivel később, lényegesen világosabb
hangon. – Tényleg szeretnék neked segíteni a nyomozásban,
részt venni benne. Mármint ha a társaid nem bánják.
Rápillantottam, és játékos mosolyt láttam az arcán.
– Nem tudom – mondtam én is tréfásan. – Annyira nyilvánva-
lóan jól csinálunk mindent. Miből gondolod, hogy akkora se-
gítség lennél?
Paul megdöntötte a fejét.
– Hát, a nagybátyám rendőrbíró, én meg könnyen bejutok a
házába.
– És?
– És... véletlenül elég jó vagyok a szimatolásban is, és az
elektronikus fájlok meghekkelésében. Lehet, hogy találnék va-
lami hasznosat.
Megtorpantam.
– Fel tudnád törni Kirkwood rendőrbíró számítógépét?
Paul felém fordult. Elengedte a kezem, de csak azért, hogy a
vállamat ragadja meg. Dörzsölni kezdte a karomat.
– Persze, miért ne?
Nehéz volt koncentrálni, miközben így fogdosott.
– Hát, talán mert tényleg nagyon kiakadna, ha rájönne.
Paul szárazan felnevetett.
– Egész véletlenül az a kedvenc időtöltésem, hogy kiakasz-
szam.
– Tényleg? Hogyhogy?
– Mert gyűlöl. – Ezt is ugyanazon a tréfálkozó hangon mond-
ta, de megint éreztem benne a keserűséget.
A tenyerem a mellkasára tettem.
– Miből gondolod?
– Mert így igaz. Öszvér vagyok, érted, szégyent hozok a csa-
ládra. Őszintén szólva meglep, hogy egyáltalán engedi, hogy
használjam a nevét.
Most nem nevettem ezen a jókedvre tett gyenge kísérleten.
Eszembe jutott, amikor leesett a lépcsőn, és kórházba került.
De valószínűtlennek tűnt, hogy a nagybátyja gyűlölné annyira,
hogy véletlenül lelökte volna a lépcsőn.
– És akkor mit tudnál szerinted kinyomozni?
– Hmm, hát, szeretném azt mondani, hogy a harmadik Őrző
személyét, de azt nem hiszem. A különféle fajtáknak az a szo-
kásuk, hogy ezt elrejtsék egymás elől. Szerintem ezt egyedül
az illető maga tudja, meg talán pár sötétfajta szenátor. Foga-
dok, hogy még Vanholt konzul sem.
Sóhajtottam. Pedig hasznos információ lenne.
– Jó, hát akkor?
– Lehet, hogy meg tudnám találni az Őrző bűbáj részleteit, a
működése mechanikáját.
– Szuper. Úgy értem, szerintem ez elég jó ok, hogy bevon-
junk a nyomozásba.
Magához ölelt.
– Biztos vagyok benne, hogy nem bánod meg. – Aztán eltolt
magától egy kicsit, hogy lepillantson az arcomba. – Van még
valami, amit keresnem kéne?
Az alsó ajkamat kezdtem rágcsálni, és közben ezen járt az
agyam. Persze hogy van még valami, de nem tudtam, hogy
végig akarok-e menni ezen az úton.
Paul erősebben markolta a vállamat.
– Mi baj van?
Megráztam a fejem.
– Na, Porka. Nekem elmondhatod. Nem foglak elítélni. – Le-
hajtotta a fejét, és újra megcsókolt. Behunytam a szemem, és
megint elöntött ugyanaz az érzékiség, amitől az agyam elká-
bult. Mikor abbahagyta a csókot, még csukva tartottam a sze-
mem, kicsit szédültem.
Ránéztem.
– Gondolod, hogy ki tudnád deríteni, milyen munkát végez
anyám a Szenátusnak? Tudni szeretném, mit keresett a bálon,
és miért adják neki Mr. Harankil állását.
– Semmi gond. De miért olyan gyanakvó a hangod?
 Mély lélegzetet vettem.
– Mert mikor lementem az alagutakra aznap éjjel, azt hittem,
hogy őt követem. És mivel Rémálom, és nem hat rá az Aka-
rat…
– ...gondolod, hogy szerepe lehet az egészben.
Bólintottam.
Paul a homlokát ráncolta, és újra magához ölelt, a karja meg-
nyugtatóan szorított.
– És tőlem pontosan mit várnál?
– Bizonyítsd be, hogy nem ő a gyilkos!
–T ÉNYLEG MEGHÍVTAD A BARÁTODAT, hogy segítsen ne-
künk nyomozni? – Eli felegyenesedett a görnyedt tar-
tásából a hálótermi széken.
– És akkor mi van? – kérdeztem, és próbáltam nem feszen-
geni. Aztán rájöttem, hogy már nincs okom szorongani Eli
Booker társaságában. Barátok vagyunk. Úgy nagyjából. – Kirk-
wood rendőrbíró unokaöccse. Belső információkat tud szerez-
ni nekünk a Szenátus működéséről.
Eli a széke karfáján dobolt az ujjaival.
– Nem tudom, Porka. Egyszerűen nem tetszik túlzottan a
srác.
A plafonra emeltem a szemem.
– Miért? Talán Lance mondott róla valami rosszat?
– Aha, igen, de nem azért. Nem csak azért.
– Jaj, lé-égyszi! Nem is ismered Pault. Csak annyit tudsz,
amit Lance mondott. Ő viszont abból az egyszerű okból nem
szereti, mert Paul félfajta. Vagy öszvér, mert ő tutira így mond-
ja.
Eli a fejét rázta.
– Ez engem nem érdekel. Csak van benne valami, amitől fel-
áll a szőr a hátamon.
– Jesszusom, Eli – förmedtem rá azt hittem, több együttérzés
van benned, hiszen mindkettőtöknek megvan az az apró, nem-
tudok-varázsolni problémája.
Auú, már megint. Nem bírtam féken tartani a nyelvemet.
Eli begurult.
– Leszarom, hogy tud-e varázsolni. Ez teljesen mellékes.
 Behunytam a szemem, mély lélegzetet vettem. Kinyitottam.
– Ne haragudj! Egyszerűen szeretem Pault, és nem örülök,
hogy sértegeted.
– Ahogy te sértegeted Katarinát?
– Az más.
Őrjítő szemöldöke felemelkedett.
– Tényleg? És mennyiben?
Paul nem egy gonosz, manipulatív, öntelt hülye. Szerencsére ezt
a mondatot most megtartottam magamnak.
– Lehetne, hogy ne veszekedjünk erről? Már elmondtam Pa-
ulnak, hogy mit csinálunk, szóval úgyis késő.
Eli zúgolódott egy kicsit, aztán sóhajtott.
– Oké, ne veszekedjünk! De ne legyél meglepve, ha a követ-
kező találkozónkra magammal hozom Katet is.
– Azt már nem.
Eli összefonta a dagadó izomzatú karját, aztán elvigyorodott.
– Jó, igazad van. Nem fogom elhozni. De csak azért, mert
túlzottan elvonná a figyelmemet.
Na, legalább egy jó oka van. A gyomrom kellemetlenül össze-
szorult.
– Bár Katarina segítsége tényleg hasznos lehetne – mondta
Eli, és megvakarta az arcát.
– Miből veszed?
– Elég okos. Arra is van ötlete, hogy Mr. Harankil miért volt
Minótaurosz az álomban.
Nem szóltam semmit, próbáltam nem törődni az indokolat-
lan csalódással, amiért megbeszélte az álomlátásaink részleteit
a barátnőjével. Végül is az ő álmai. És nem mintha én nem
mondtam volna el Paulnak. Végül is kvittek voltunk.
– Kat szerint azért, mert Harankil bika volt. Tudod, a jele,
egy bikafej.
Bólintottam, úgy láttam, nem is olyan nagy hülyeség, amit
mond.
– És honnan tudja, hogy bika volt?
 Eli beletúrt a fekete hajába, és zavartan nézett.
– Tényleg mindent tud az asztrológiáról.
– Abszolút nem lep meg. Na, mindegy. – Lecsúsztam a ka-
napéra, belefáradtam, hogy a fenekemmel támaszkodom az
íróasztalnak. – És találtál valami használhatót Fritz irodájá-
ban?
Eli fölállt, és odajött hozzám.
– Sajnos nem.
– Semmi nem volt? – kérdeztem, és felnéztem rá, próbáltam
nem feszengeni a hirtelen idegességtől, hogy ennyire közel
van.
Eli a farmerje övtartójába akasztotta a két hüvelykujját, és bó-
lintott.
– Pedig elég alapos munkát végeztem. Ha nála vannak a
gyűrűk, akkor nem ott tartja őket.
Elhúztam a szám, és elfordultam. Nem számítottam rá iga-
zán, hogy az első lövésre rögtön célba találunk, de kicsit her-
vasztó, hogy a nagy semmiért támadtam egy tanárra, árultam
el Rémálom-adottságaimat, és kaptam egy förtelmes büntetést.
– Ja, és kösz! – mondta Eli. Megsimogatta a fejem búbját. –
Tényleg életmentő voltál.
Hát, talán mégsem a nagy semmiért. Felpillantottam rá, és a
nyakamon valami melegség kúszott fel. A fejem simogatása
nem volt kifejezetten intim mozdulat, de annak éreztem.
– Szóra sem érdemes.
Elkápráztatott a mosolyával. Félszegen visszamosolyogtam,
próbáltam leplezni, milyen kínosan érzem magam, hogy az
egész testem remeg. Már azt reméltem, hogy ha van barátom –
akivel tényleg jó csókolózni, összebújni meg jó ránézni is –,
akkor az Eli iránti vonzalmam valahogy elpárolog. De a jelek
szerint nem. Hülye tinédzser hormonok.
– Na, aludj el gyorsan! – mondtam. – Szeretném végre bein-
dítani ezt a diliházat.
 Eli ásított, és leült mellém. Aztán lefeküdt, a lábát átvetette
az ölemen, és odacövekelt.
– Hé! – Lelöktem a lábát, és fölálltam.
Eli kuncogva azt mondta:
– Ne felejtsd el, hogy az álmaimat a nyomozás felé kell terel-
nünk.
Komoran néztem rá, inkább döbbent voltam, mint mérges.
– Nyugi, úgyis halálosan unom már a lékhalászatot meg a
focit. – Fölé hajoltam, és megböktem a mellkasát. – Neked
semmi képzelőerőd nincs.
Eli megragadta és megszorongatta a kezem.
– Ezért tartalak téged – mondta vigyorogva. Aztán ellazult
az arca, a szorítása engedett, és elaludt.

__________

Megint az alagutakban voltunk. Én meg Eli. Hallottam a si-

kolyt, éreztem a füstöt meg azt a förtelmes, émelyítő szagot,
hogy valami ég, aminek nem lenne szabad égnie. Valami, amit
egyáltalán nem arra teremtettek, hogy meggyulladjon.
Ezt ne! Soha többé! Elég nekem, hogy a saját álmaimban és
rémálmaimban nem menekülhetek attól, ami Harankillel tör-
tént. Nem vagyok hajlandó újra átélni valaki máséban. Be-
hunytam a szemem, és meleg napsütésre, langyos homokra
meg csillogó víztükörre gondoltam. A képzeletem Hawaii-jára.
Az arcomat langyos szellő simogatta, kinyitottam a szemem.
Eli-jal egy elhagyatott parton álltunk. Odajött hozzám, dühös
volt.
– Hóhahó! – mondtam, és hátrálni kezdtem.
– Ezt most minek csináltad? – Eli biztonságos távolban meg-
állt, és a trópusi tájra mutatott. Valamiért nem volt rajta ing, és
a skorpiós tetoválása pont olyan volt, ahogy emlékeztem rá, de
kényszerítettem magam, hogy ne nézzek a mellkasára. – Pon-
tosan ott voltunk, ahol lenni akartunk.
 – Nem tudtam… úgy értem… nem bírok… túl friss. Sajná-
lom.
Eli vonásai ellazultak.
– Én sem szeretném újra látni. De Porka, nem üldögélhetünk
itt csak úgy. – Megint körbeintett.
– Tudom. Reflex volt. Várj egy percet, mindjárt helyrehozom,
jó?
– Persze.
Behunytam a szemem és koncentráltam. Az alagutakról szó
sem lehetett. Nem voltam rá kész. De úgy éreztem, a
Rosemaryvel történteket már tudom kezelni. Az ő halála nem
volt olyan erőszakos és ijesztő. És pláne nem olyan friss.
Magam elé idéztem a helyszínt, ahogy Eli álmából emlékez-
tem rá, az egyenruhás rendőröket, az éjszakai temetőt. Rose-
maryt is odaképzeltem, ahogy a sírkő mellett fekszik, nem
úgy, ahogy az álomban, hanem ahogy az életben láttam egy
rövid pillanatra, mikor az anyja megtörte a pajzsot.
– Hűha! – mondta Eli. – Pont, ahogy emlékszem rá.
Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy csak részben van iga-
za. Valahogy sikerült az álmát a valósággal vegyítenem, egy-
másra fektetni, mint két színes üveget.
Eli egy igazi zsaru óvatos lépteivel közelítette meg a tetemet.
Letérdelt mellé, jó hosszan nézte. Hagytam, és közben nyomok
után kutattam. Minden egyes rendőr arcát megvizsgáltam,
hátha valakit felismerek, esetleg látok valami jelet, hogy ki áll
az egész mögött.
Eli egy idő múlva felállt, odajött hozzám, és a fejét csóválta.
– Semmit nem találtam.
– Én sem.
– Ez annyira frusztráló. – Körülnézett. – Úgy értem, itt va-
gyunk, a tetthelyen. De két órával elkéstünk. Bárcsak valahogy
megnyomhatnánk a visszajátszás gombot.
Ezen eltűnődtem.
– És ha sikerül?
 Felém pördült.
– Hm?
– És ha megcsinálom?
– Szerinted lehet?
Itt olyanok vagyunk, mint az istenek, jutott eszembe, amit
anyám mondott. Ha ez igaz, akkor nemcsak a helyet, de az időt
is tudom irányítani.
– Nem tudom, de megpróbálom.
– Oké.
– Azért ne éld bele magad túlságosan… Valószínűleg úgy-
sem jön össze.
Eli elvigyorodott.
– Tudod, mi a te bajod, Porka? Hogy nem hiszel eléggé ma-
gadban.
Nem törődtem a megjegyzésével, sem a gyomromban a lan-
gyos remegéssel. Újra behunytam a szemem, és erősebben
koncentráltam mint életemben valaha. Fogalmam nem volt,
mit csináljak, csak azt tudtam, hogy az ösztönömet kell követ-
nem. Az csak van bennem.
Egy ideig semmi nem történt, és már majdnem feladtam, mi-
kor eszembe jutott, amit Lady Elaine mondott, hogy minden
álom szimbolikus. Szimbolikus… szimbólumok. Milyen szimbó-
lum utal az időre?
Egy falióra.
Alig jutott eszembe, már el is képzeltem: egy hatalmas falió-
rát, római számokkal ékes, komoly számlappal. A mutatók két
óránál álltak, nagyjából, amikor a vérfarkas rendőrök Cole-
ville-be hoztak. Elképzeltem, hogy a kismutató visszafelé forog.
Arra számítottam, hogy könnyedén engedelmeskedik a pa-
rancsnak, de szinte azonnal ellenállást éreztem, mintha egy láb
ékelné magát a képzeletem elé, mert a mutató nem volt haj-
landó megmoccanni. Nekem feszült, és minden áron előre
akart lódulni.
 Nem! Menj vissza! Csak nyomtam, nyomtam, nekifeszültem,
követeltem, hogy engedelmeskedjen. Hangos, átható reccsenés
hallatszott, mint mikor a tetőbe csap a villám. A szemem ki-
pattant, Eli levegő után kapkodott.
– Mi a helyzet?
Körülöttünk az álom világa szilárdból kavargó színekké és
homályos körvonalakká változott, ahogy általában látni szok-
tam, ha belépek egy álomba. Egy pillanatra úgy gondoltam,
kilökődtem, de nem, hiszen Eli is ezt látja.
– Azt hiszem, mindjárt rosszul leszek – mondta, és behunyta
a szemét. De az örvénylés hamarosan lelassult, és a képek ki-
tisztultak.
– Eli – súgtam. – Sikerült.
Most is a temetőben voltunk, de a rendőrség nem látszott.
Rosemary élt, és egyenesen állt pár lépésre tőlünk.
Nem volt egyedül.
Visszafojtottam a lélegzetem, és tátott szájjal bámultam azt
az alakot, aki vele volt. Nem látszott belőle több, csak egy em-
ber sötét, homályos képe. Az árnyékember. F. Nyilván.
Eli előrelépett mellőlem.
– Ne! – mondtam. Ez nem olyan volt, mint egy normális
álom, még csak nem is jósló. A világa vékonynak tűnt, olyan
finomnak, mint a pókháló. Egyetlen rossz mozdulat, és az
egész szertefoszlik.
Eli nyugton maradt, mindketten figyeltünk és füleltünk.
– Azt nem mondhatom el neked – mondta épp Rosemary az
árnyékembernek. – Hacsak el nem árulod, miért szeretnéd
tudni.
Az árnyékember közelebb lépett hozzá, előbb a vállánál ra-
gadta meg, aztán az arcát fogta a kezébe.
– Azért – mondta egy selyemszerű hang –, mert szeretlek,
Rose. Szükségem van rá, hogy megmondd. Te is szeretsz. El
akarod nekem mondani. Mondd el most!
 Figyeltem, ahogy Rosemary óvatos arckifejezése kábulttá vá-
lik, mint mikor valaki transzba esik. Itt valami varázslat zajlik.
Ebben biztos voltam.
– Na most – mondta az árnyékember mondd el, ki a többi
Őrző!
– Én… – Rosemary reszkető hangja illett a kábult arcához. –
Egyiküket sem ismerem. Csak magamat. – Fölemelte a kezét.
A holdfényben megcsillantak az Őrző gyűrű gyémántjai. –
Hát nem gyönyörű?
– De, gyönyörű. Mint te. És most mondd el, hol tartják a kar-
dot!
– Itt, az Akkordélen.
– Pontosan hol? – Az árnyékember arca mintha megreme-
gett volna.
Rosemary a fejét rázta.
– Hol? Mondd el, szerelmem. – Újra megragadta a lány vál-
lát. – Most.
Rosemary szemébe hatalmas könnycseppek gyűltek.
– Nem tudom. Sosem mondták meg. Nem akarják, hogy bár-
ki megtalálja.
– Mondd el! – Rázni kezdte.
– Nem tudom. Nem tudom. Nem tudom.
Az árnyékember elengedte Rosemaryt, és csalódottan sóhaj-
tott. Rosemary a földre rogyott, zokogott. Csak bámultam
döbbenten, mert rájöttem, hogy a bűntudat miatt sír, amiért
csalódást okoz ennek a rettenetes embernek. A férfinak, aki
kihasználta, és valami gonosz fekete mágiával manipulálta.
– Nézd, Porka! – Eli olyan halkan szólt, hogy azt hittem, ál-
modom.
Elfordítottam a szemem Rosemaryről, és egy másik árnyék-
embert pillantottam meg, aki most lépett oda az elsőhöz. Ez
alacsonyabbnak tűnt, alakja jobban elmosódott, de abból,
ahogy az első árnyékember alávetette neki magát, mégis rög-
tön láttam, hogy ő irányít.
 – Nem tudja – mondta az első. – Én mindent megpróbáltam.
A második bólintott.
– Igen, látom. Rendben. Majd a többieket is megtaláljuk.
Most állítsd fel! Gyorsan kell végeznünk.
Az első elbizonytalanodott.
– Muszáj? Nincs valami más mód?
– Nincs. Már elmagyaráztam neked a bűbáj természetét. Meg
kell tenni. Egyedül így érheted el, amit akarsz. És én is.
Az első tovább hezitált, aztán lehajolt, Rosemaryt a karjánál
fogva megragadta, és talpra rántotta. Így tartotta, a másik meg
mögéjük lépett. Valami fényes fémből készült drótkötél lógott
a kezéből, és a napfényben úgy irizált, mint a halpikkely. A
férfi Rosemary torka köré tekerte. Rosemary felsikoltott.
Eli előrébb lépett, mintha közbe akarna avatkozni.
– Ne! – mondtam, pedig ugyanezzel küszködtem. Hiszen
csak álom, csak árnyék és pára, semmi több. De volt még va-
lami, amit megtehettem, és tényleg számíthatott: mélyebbre
kellett látnom azokba az üres arcokba.
Ahogy az előbb az órára, most az árnyékemberekre koncent-
ráltam, minden képzelőerőmet, minden varázserőmet össze-
szedtem. Orrot, szájat és szemeket képzeltem. Akartam, hogy
előjöjjenek.
– Mit csinálsz? – szisszent fel Eli, és a halántékához kapott.
Homályosan tudatában voltam, hogy a minket körülvevő
álomvilág úgy remeg, mintha földrengés rázná. Még erőseb-
ben nekifeszültem.
A bőrömre izzadságcseppek ültek. Az egész testem fájt, de
éreztem, hogy menni fog. Már láttam az árnyékemberek arcá-
nak halvány kontúrját. Egy pillanat, és megtudom, kicsodák.
Mindkét árnyékarc, felém fordult, hátborzongató összhang-
ban. Ahogy ott álltak dermedten, láthatatlan szemük belém
fúrt.
Hallottam, hogy Eli gyorsabban szedi a levegőt.
 – Csak egy álom. Nem bánthatnak – mondtam. De határozot-
tan tudtak rólunk. És nem tetszett nekik.
A második árnyékember alakot kezdett váltani. A homályos
emberi körvonal valami tömörnek adta át a helyét. Valami fé-
nyesnek és csillogónak, ami olyan fekete, mint az ónix, és a
szeme olyan fényes, akár a hold. Egy pillanat múlva már tud-
tam, hogy micsoda. Mikor rájöttem, a félelem olyan hirtelen
járt át, mintha villám csapott volna belém.
A fekete főnix éles kiáltást hallatott, ami egyszerre volt gyö-
nyörű és rettenetes. Szinte kedvem lett volna arcra bukni előt-
te, hogy hason fekve, önként ajánlkozzak áldozatul.
Lecsapott ránk. Bár tudtam, hogy csak álom és nem valóság,
ösztönösen jobbra buktam le, Eli meg balra rohant. Ideje eltűn-
nünk. Behunytam a szemem, és elhúzódtam az álomból, kény-
szerítettem a tudatomat, hogy egyesüljön a testemmel.
De nem ment. Valami megakadályozott.
A szívemet a rémület szorította marokra. Eli a temető túlsó
végén volt, messze.
– Nem tudok kijutni.
– Tessék?
– Foglyul ejtettek. Neked kell kirúgnod.
Eli rohanni kezdett felém, de a főnix újra ránk támadt. A
földre zuhantam, a levegőt a súlyos szárnyak hangos suhogása
hasogatta. Hallottam, hogy egy éles csőr csattog fölöttem. A
madár újra felkiáltott halálosan zenélő hangján.
Koncentráltam, hogy megváltoztassam az álmot, próbáltam
magam elé képzelni az üvegketrecet, amit anyám használt
Betánia ellen, de olyan pánikban voltam, hogy nem tudtam
összpontosítani.
Valami eltakarta előlem a hold fényét, erre ösztönösen a fe-
jem fölé kaptam a karom. A testem fölött suhogni kezdett a
levegő, aztán forró fájdalom hasított belém, mert a főnix kar-
ma a vállamtól a csuklómig beletépett a jobb karomba.
 Felsikoltottam. A fájdalom valódi volt. Lehetetlen. Ez nem
lehet álom. Ekkora fájdalommal biztos nem. A hajamat vér
áztatta. Mi van, ha itt halok meg?
– Porka! – kiáltotta Eli, ahogy közelebb ért. – Kapd el a ka-
rom!
Feltápászkodtam, és Eli felé startoltam. Úgy ütköztünk össze,
mint a fociban az ellenfelek. Az álomvilág zuhogó fénnyé és
fájdalommá robbant szét körülöttem, de örültem neki, mert a
tudatom végre visszatért a testembe, ahová tartozik.
Eli-ról hátrafelé ugrottam, talpra érkeztem, kész lettem volna
továbbrohanni, ha a főnix valahogy ide is követett volna min-
ket. Körülnéztem a hálóteremben, meg voltam róla győződve,
hogy itt van. De egyedül voltunk, úgyhogy megkönnyebbül-
ten sóhajtottam fel.
Eli szemhéja is azonnal felpattant, döbbenten nézett rám.
– Hát – mondta száraz, gunyoros hangon. – Ez vidám volt.
Nem tehettem róla, nevetni kezdtem. Önkéntelenül, de a
hisztéria határán.
– Valamikor újra megpróbálhatnánk – mondtam a nevetéstől
fulladozva.
Eli tekintete elkomorult.
– Nem hiszem, Porka.
Letöröltem egy könnycseppet, és végre összeszedtem ma-
gam.
– Miért?
Fölállt, odalépett hozzám, és a kezébe fogta a csuklómat.
– Nézd meg a karodat.
Lepillantottam. A jobb karomon tépetten lógott a ruhaujj.
Alatta három gonosz karcolástól piroslott a bőr.
Pontosan akkora távolságra voltak egymástól, mint egy ma-
dár karmai.
M ÁSNAP REGGEL KÉSŐN ÉBREDTEM, és azt fontolgattam,
hogy kihagyom a tanítást. A fejem fájt, a karom az Eli-
tól kapott gyors kötés ellenére lüktetett, és ami a legrosszabb,
úgy éreztem, mintha egy szemet nem aludtam volna. Mire este
eljöttem Eli-tól, még a csontjaim is elfáradtak. Alig bírtam visz-
szamenni a hálótermünkbe, és anélkül terültem ki, hogy meg-
írtam volna a naplóbejegyzést. Francba.
Felültem, nyögtem egyet, aztán mikor megláttam az órát,
dupla tempóra kapcsoltam.
Francba, francba, francba.
Kiugrottam az ágyból, és átrohantam a nappalinkba.
– Tűz van? – kérdezte Szeléna. Ő már felöltözött, mindennel
kész volt, és teljesen kipihente magát.
Rámordultam.
– Nem írtam álomnaplót. Különben miért nem keltettél fel?
– Felkeltettelek, de nyilván visszaaludtál. Még beszélgettünk
is meg minden. Bár részedről ez főleg mogorva nyögésekből
állt. Nem is emlékszel?
Nem, nem emlékeztem, de ez nem lepett meg: Szeléna már
máskor is mondta, hogy álmomban szoktam beszélni. Bekap-
csoltam az eTabemet, kinyitottam az álomnaplót, és gépelni
kezdtem. Két szó után rájöttem, hogy komolyan át kell gon-
dolnom, mit írok le. Először is, nincs időm minden részletet
megörökíteni. Másodszor, nem lehet tudni, mit szólna Lady
Elaine, ha megtudná, hogy megsérültem egy álomban. Lehet,
hogy nem követelné, hogy hagyjam abba az alomjárást Eli-jal,
de nem akartam megkockáztatni. Most, hogy láttam, mi tör-
tént Rosemaryvel, mindennél jobban meg akartam találni a
gyilkost.
Mindkét gyilkost, gondoltam, ahogy eszembe jutottak az
álombéli árnyékemberek. Eli-nak volt tehát igaza a megérzé-
sével. Két férfi. Akkor anyám talán még sincs benne a dolog-
ban.
Nem lehetsz benne biztos, súgta egy cinikus hang a fejemben.
Az első vdlószínűleg férfi, de egyiküket sem láttad. Még a hang-
juk sem volt tisztán férfihang.
Ez igaz, de úgy döntöttem, nem érdekel. A benyomásom fér-
fi volt.
Tíz perc múlva már indultam Szeléna után a menzára. Mikor
beléptem, csend támadt, és mindenki felém fordult. Most lát-
tak először, amióta rátámadtam Fritzre. Ez a csend rosszabb
volt, mint az első napomon. Akkor inkább kíváncsiságból bá-
multak meg. Ma nyílt ellenszenvből.
– Gyere már! – mondta Szeléna hátrafordulva. – Ne törődj
velük!
Utána caplattam, minden erőmmel feltartottam a fejemet. Eli-
ék asztala felé pillantottam. Meglepetésemre Eli rám mosoly-
gott. Úgy látszik, az újdonsült barátságunk nyilvánosan is ki-
tartott. Visszamosolyogtam rá, hálás voltam a támogatásáért,
bár önkéntelenül is észrevettem, milyen fáradt és sápadt ma
reggel. Mint aki hetek óta nem aludt. Már máskor is láttam
egy-egy álomfalásunk után, hogy kimerült, de soha ennyire.
Katarina, aki mellette ült, rám villantotta a tekintetét, de ővele
könnyű volt nem törődni.
A napom egyre rosszabb lett. Bármerre fordultam, rólam
sugdolóztak, méghozzá elég hangosan, hogy meghalljam.
Ilyen részleteket kaptam el: „Megpróbálta megölni Fritzet...”
meg: „Hallom, ő találta meg Mr. Harankilt. Talán nem is volt
véletlen a halála...” meg: „Egy Rémálomban nem lehet meg-
bízni...”
 Szeléna rendszeresen megvédett persze, és még azt is láttam,
amikor Eli rászólt egy negyedikesre, mikor rólam beszélt. A
srác vagy harminc centivel alacsonyabb volt Eli-nál, és rémül-
ten nézett. Örültem a segítségüknek, de ez sem tudta megaka-
dályozni, hogy azok a szavak ne ártsanak. Még alig telt el egy
óra a napból, máris úgy éreztem, hogy jobb lett volna, ha el
sem kezdődik.
Amennyire tőlem telt, igyekeztem nem törődni a megjegyzé-
sekkel, inkább próbáltam a tegnapi álom jeleit megfejteni. Né-
hány fontos dolgot megtudtam. A kard valahol a kampuszon
van. Persze csak ha feltételezzük, hogy a Rosemary meg az
árnyékember közti párbeszédet szó szerint kell venni, nem
szimbolikusan – mert szerintem így is volt. Sőt kezdtem felté-
telezni, hogy az álom megfejtésénél a szó szerinti értelmezés a
célravezető. Azt nem lehetett tagadni, hogy a karomon a duz-
zanatok valóságosak. Ami esetleg azt is jelentheti, hogy a feke-
te főnix is valóságos, egy alakváltó vagy hasonló.
Mr. Velő a történelemóra utolsó tíz percében szabad foglal-
kozást adott, hogy a jövő heti félévi vizsgákra előre tanulhas-
sunk. Megragadtam az alkalmat, és előhúztam az eTabemet
egy kis internetes/e-netes keresésre. A pad alá rejtettem. Velő
talán támogatja az erőfeszítésemet, hogy megtaláljam a gyil-
kost, de nem hiszem, hogy ez arra is kiterjedne, hogy az órai
munka perceit iskolán kívüli dolgokra vesztegessem.
Beírtam a keresőablakba:
„Ki a fekete főnix?”
Az e-netes eredmény nagyjából azonos volt azzal, mint ami-
kor legutóbb a főnixekre akartam keresni, mindenféle linkek
vezettek olyan oldalakra, ahol a madarat mint fajt jellemezték,
leírták a mágikus tulajdonságait, és hogy a mágusfajták közül
hányan próbálnak botor módon vadászni rá.
Mikor átpörgettem az internetes találatokhoz, már a legelső-
től frászt kaptam: A fekete főnix fel fog támadni.
 Persze nyilván véletlen egybeesés. Csak mostanra már nem
hittem a véletlenekben. Ráböktem a linkre, és azonnal egy beje-
lentkezés ablak ugrott fel. Pislogtam, déjà vu élményem volt.
Ráböktem, hogy új felhasználóként regisztrálok, és elkezdtem
beírni a szükséges információkat. De mikor új üzenet bukkant
fel, és kérte, hogy azonosítsam a beavatómat, rájöttem, honnan
volt ez olyan ismerős. Már korábban is megpróbáltam belépni
erre az oldalra, amikor az Őrző bűbájra kerestem. A névre pil-
lantottam, és láttam: Vylagrazasnovosora.com.
Határozottan nem véletlen.
A képernyőre meredtem, és azon tűnődtem, hogyan tudnék
belépni.
– Porka, ha nem haragszol…
Összehúztam magam, és felpislogtam Mr. Velőre.
– Igen?
– Azt hiszem, most tanulnod kellene.
– Igen. – Elaltattam az eTabet, és bedugtam a zsákomba. A
tankönyvre kényszerítettem a pillantásom, de az agyam arra
fixálódott, hogyan tudnék belépni az oldalra.
A probléma megoldása húsz percen belül magától jelentke-
zett, mikor ebéd előtt megláttam, hogy Paul a menza bejáratá-
nál áll az előcsarnokban. Paul Kirkwood, a számítógépes zse-
ni.
Ráragyogtattam a mosolyom.
– Jaj, de jó, hogy látlak! – Megöleltem, és egyáltalán nem za-
vartattam magam.
– Jó hát. – Átkarolt, és megpuszilta a fejem búbját.
Elhúzódtam, de ahhoz elég közel maradtam, hogy hallja,
amit súgok:
– Valamit szeretnék tőled kérni.
Az ujjait összefonta az enyémekkel.
– Amit csak akarsz.
Nehéz volt ellenállni a kísértésnek, annyi mindent szerettem
volna tőle. De inkább kiböktem a lényeget.
 – Szeretném, ha betörnél nekem egy weboldalra. Mármint ha
meg tudod csinálni.
Elnevette magát.
– Drágám, ha van IP-címe, akkor simán feltöröm.
– Hm?
– Mindegy. Milyen oldal?
Előhúztam egy papirost a zsákomból, ráírtam a címet, aztán
átnyújtottam neki.
– Miről van szó? – kérdezte Paul, miközben átfutotta.
– Fogalmam sincs. Külön engedély kell hozzá, hogy bejelent-
kezz, de szerintem választ kaphatnánk arra, hogy mi folyik itt.
Paul a szemembe nézett.
– Pontosan mit szeretnél, hogy megkeressek? Úgy értem, egy
ilyen honlapon nagyon sokféle információ lehet.
Körülnéztem, hogy véletlenül se hallja meg senki.
– Amit csak találsz egy fekete főnixről.
– Mármint arról a madárról, amelyiket Eli álmaiban szoktál
látni?
– Igen, csak szerintem egy ember. Olyan alakváltó.
Paul szeme elkerekedett.
– Furcsa. Hát akkor megnézem, és elmondom, mit találtam.
Megkordult a gyomrom. A nagy rohangálásban nem sokat
ettem reggelire.
– Ne haragudj! – mondtam, és megdörzsöltem a pocakomat.
Paul elmosolyodott.
– Nem akarlak megfosztani az ebédtől, de ezt még szeretném
odaadni. – Egy borítékot húzott elő a kabátja zsebéből.
– Mi ez?
– Az anyádról valami.
A gyomrom összerándult.
– Rossz hír?
Paul zsebre dugta a kezét, kicsit idegesnek látszott.
 – Nem tudom. Talán. Attól függ, honnan nézed. De ne nyisd
ki olyan helyen, ahol más is láthatja, jó? A nagybátyám tényleg
megölne, ha megtudná.
– Dehogy – mondtam, bár alig bírtam megszólalni.
Paul megcsókolt.
– Szia!
Bementem a menzára, a borítékot olyan szorosan fogtam,
hogy majdnem összegyűrtem. Nem törődtem Szeléna kérdő
tekintetével, mikor leültem az asztalunkhoz. Összekucorod-
tam, és kinyitottam a borítékot, kihúztam belőle a cédulát, és
olvasni kezdtem. Egy e-mail volt Kirkwood rendőrbírónak
Vanholt konzultól. A tárgysor üres maradt, az üzenet is rövid:

A Rémálmot be kell vonni. Be kell hoznunk, de szorosan szem

előtt tartani. Nem lehet benne megbízni, de biztos vagyok ben-
ne, hogy ő lesz itt a kulcs.

Háromszor is elolvastam, próbáltam elkerülni, hogy téves

következtetésre jussak. Anyámat végül is nem említi név sze-
rint, és az egésznek elég homályos a jelentése. De attól még
nem volt valami kellemesen borzongató érzés. Hát még, ha
belegondolok, milyen kevés Rémálom van Chirkeryben.
– Nem akarsz enni? – kérdezte Szeléna.
Bólintottam, bár az étel gondolatára hányni tudtam volna.
Visszadugtam a cédulát a borítékba, és elrejtettem az okkult-
tankönyvembe.
Végigmentem a szokásos mozdulatsoron, hogy kaját hoztam,
és úgy tettem, mintha ennék belőle, de egy-két falatnál több
nem ment le a torkomon.
Tíz perc hallgatás után Szeléna megadta magát, és megkér-
dezte:
– Akarsz beszélni róla?
Csodáltam, milyen sokáig megállta, hogy rákérdezzen. Sze-
léna az én hősöm, a megtestesült önuralom.
 Megráztam a fejem.
– Mennem kell. Korán akarok az okkultórára érni.
Szeléna összehúzta a szemét.
– A mamáddal akarsz beszélni?
– Olyasmi. Na, akkor szia!
– Legyél óvatos! Dühös lesz, ha rájön, hogy szimatolsz.
Elhúztam a szám. Szelénában bízni lehetett, hogy rájön, iga-
zából miért indulok korábban. Úgy gondoltam, ebédidő alatt
anyám jó eséllyel nem lesz a tanteremben. A retiküljét viszont
jó eséllyel otthagyja. Ez nála krónikus. Szerintem gyakorlatilag
megcáfolja a retikül értelmét, de hát anyám már csak ilyen.
Egész nap hallottam a pletykákat az új okkulttanárról, a nagy
részük meglepően pozitív volt, például hogy milyen laza meg
vicces, meg persze milyen csinos.
Mikor megérkeztem a tanteremhez, megálltam az ajtó előtt,
és hallgatóztam. Nem hallottam semmit, hát bementem. A te-
rem pont olyan volt, mint mindig. Először jártam itt a bál óta,
és Mr. Harankil emléke úgy csapott belém, mintha, jeges vízbe
ugrottam volna fejest. Hirtelen alig bírtam el a szomorúságot.
Hatalmas erőfeszítéssel bedugaszoltam a bánatot, és inkább
a feladatra koncentráltam, A tanári asztalon megláttam egy
párducmintás retikült, és nyílegyenesen odamentem.
Már félig átvizsgáltam a szemérmetlenül kitömött belsejét –
rúzs, utazóbarát hajspray, fogkefe, tárca meg hasonló dolgok
tornyosultak benne –, amikor lépéseket hallottam az ajtón kí-
vülről. Mivel az ebédcsengő még nem szólalt meg, pánikba
estem: csak az anyám lehet az. A körömreszelőt, amit épp ki-
vettem, visszadobtam a táskába, berántottam a cipzárt, és ro-
hantam a gardróbhoz.
Beléptem, beékelődtem a tárgyak közé, és magamra húztam
az ajtót. Valami megmarkolta a fenekemet, és mikor hátranéz-
tem, megláttam egy próbababát. Hála égnek csak a helyzet
volt béna, nem az animáció okozta. Mikor hátrafordultam, ész-
revettem, hogy az ajtó nem záródott be teljesen. Már nyúltam
a kilincs után, aztán mégsem. A keskeny résen át láttam, hogy
anyám lép a terembe, a nyomában Alpepper. A kíváncsiságom
nagyot ugrott, hogy együtt látom őket.
Ahogy a tanári asztalhoz értek, Moira azt kérdezte:
– Akkor elhozta?
Alpepper előhúzott a hátsó zsebéből egy zsebkendőt, és
megtörölte a homlokát.
– Ha maga is az árát.
– És biztos benne, hogy mindenre jó, ahogy állítja?
– Ugyanabból a kőből metszették, mint az enyémet, hogy
úgy mondjam. De ha mégsem működik, visszaadhatja, és
megtérítem az árát.
– Ez megnyugtató. – Moira kinyitotta a táskáját, elővett né-
mi pénzt, és odaadta Alpeppernek.
Alpepper egy barna papírcsomagot nyújtott át, akkorát, mint
egy kisebb ékszeres doboz.
– És mit tervez, mire fogja használni?
Moira nyájasan rámosolygott.
– Ezt minden kuncsaftjától megkérdezi?
– Nem. Általában evidens.
– Hát, akkor azt hiszem, itt is ezt lehet feltételezni. És ha nem
tévedek, ezzel végeztünk is.
Alpepper morgott egyet, aztán az enyhén csoszogó járásával
kioldalgott az ajtón.
Moira becsúsztatta a dobozt a táskájába, aztán azonnal a
gardrób felé fordult. Hátrébb léptem az ajtónyílásból, a pulzu-
som felgyorsult. Biztos, hogy nem láthatott meg. Maximum,
ha röntgenszeme van.
– Most már előjöhetsz, Párka – mondta anyám.
Dermedten álltam.
Integetett.
– Gyerünk! Tudom, hogy a gardróbban vagy.
Bárcsak tudnám a láthatatlansági bűbájt, gondoltam, aztán
kilöktem az ajtót, és előjöttem.
 – Szia, anya!
– Nekem ne sziaanyázz! – Moira csípőre tette a kezét. – Mit
keresel itt?
– Egy söprűt?
– Ha-ha-ha. Miért vagy itt? – A csizmája orrával toppantott.
– Hm… kezdődik az óra?
– Nem nyert.
Töprengtem, tudtam, hogy ingatag talajon állok, és nemcsak
azért, mert ő az anyám. Nem, megértettem, hogy ha megkér-
dezem, amit szeretnék, és amit tudnom kell, akkor talán jóváte-
hetetlen kárt okozok a kapcsolatunkban. Nem voltam benne
biztos, hogy ez minden vágyam. Persze nem valami eget ren-
gető kapcsolat, de ő mégiscsak az anyám.
Aki talán gyilkos.
– Mit csináltál Mr. Alpepperrel? – kérdeztem, hogy húzzam
az időt, bár ez a válasz is érdekelt volna.
Anya fölemelte a kezét, és a körmeit kezdte vizsgálni.
– Semmi közöd hozzá, és nem tartozik szigorúan ahhoz a
tárgyhoz, hogy miért vagy itt ilyen korán.
– Na jó, akkor tudni akarom, mit dolgozol a Szenátusnak.
Leejtette a kezét, és enyhén lekezelően nézett rám.
– És ezért bújtál be a gardróbba. Nem hinném. Ne kerülgesd
a témát, Párka! Ismerem már ezt a „sok kis kérdéssel elkerülni
az igazságot” játékodat.
Rávillantottam a szemem, nem tetszett az öntelt viselkedése,
hogy ilyen jól ismer. Valójában egyáltalán nem ismert. Két hét
nyaranta, meg pár telefon vagy e-mail semmit nem ér. Abszo-
lút semmit.
– Tudni szeretném, mit csináltál a bálon.
Moira dühösen felsóhajtott.
– Mi ez a hirtelen érdeklődés a dolgaim iránt? Korábban nem
érdekeltelek ennyire.
Engem? Hagyjál már!
 – Jó. Az igazságra vágysz? A hirtelen érdeklődésem oka
az, hogy miattad voltam odalent az alagutakban, mikor Mr.
Harankilt megölték. Téged követtelek. Úgyhogy vagy látnod,
vagy csinálnod kellett valamit. És tudom, mire vagy képes, és
hogy az Akarat a magunk fajtának nem számít.
Moira orrcimpája megremegett.
– Te meg mire célzol?
– Jaj, hagyd már, anya! Mindent tudok a Rémálmokról.
Moira nyaka vörösödni kezdett, de nem válaszolt, csak állt
egy helyben, és úgy meredt rám, mintha valami ismeretlen,
undorító rovarfaj volnék. Amit legszívesebben eltaposna a fe-
kete magas sarkú bőrcsizmájával.
Megszólalt az ebédcsengő. Mivel rájöttem, hogy már nem
sokáig maradunk egyedül, belegyorsítottam. Tudnom kellett az
igazságot.
– Te tetted, anya?
A tekintete szikrákat vetett.
– Nem hiszem el, hogy ezt kérdezed tőlem. Milyen gyerek
vagy te?
A szavai fájtak, mélyre mentek, érzékeny pontokat találtak
el. A szemem megtelt könnyel. Minden érzelem, amit az el-
múlt napokban palackba zártam, egyszerre kirobbant belőlem.
– Én? Én? És te milyen anya vagy? Egyáltalán nem is vagy
anya, tudd meg! Otthagytál minket apával, amikor kisbaba
voltam. Nem érdekeltelek, mert közönséges emberi lény vol-
tam. Mikor azt gondoltad, hogy egy olyan házasság öszvér
gyereke vagyok, amit legszívesebben elfelejtenél. Nem, egyál-
talán nem érdekeltelek, amíg nem lett varázserőm. Úgyhogy
ne merd kritizálni, hogy én milyen gyerek vagyok, mikor te
sokkal vacakabb anya vagy.
Mire a tirádámat befejeztem, ziháltam. Ennyire évek óta nem
akadtam ki azon, hogy az anyám kilépett az életemből. Rég
megtanultam, hogy ne törődjek a sértettséggel, a fájdalommal,
ami sebként égette a szívemet. De most, ahogy anyám arcába
bámultam, nem tudtam nem törődni vele.
Moira továbbra is rám szegezte a pillantását, az érzelmeit
maszk takarta. Akár érintette a kirohanásom, akár nem, nem
látszott rajta. Az még jobban idegesített, hogy nem válaszol,
különösen ahhoz a könnyzáporhoz képest, ami az én arcomat
öntötte el. Aki ilyen hideg, az mindenre képes.
A levegőbe emeltem a kezem.
– Mondj már valamit!
– Rendben. Ehhez mit szólsz? – kérdezte a foga közt szűrve a
szavakat. – Te csak hiszed, hogy engem követtél abba az ala-
gútba, Párka. És ha én voltam is, az még nem ok arra, hogy
képesnek tarts a gyilkosságra.
Feltartottam a kezem.
– Á, igen? Ennél több okom is van. Még a Szenátus is úgy
gondolja, hogy nem bízhatnak benned.
– Ne őrülj meg!
– Nem hiszed? – Előkaptam a hátizsákomat, és kirángattam
belőle a borítékot a konzul e-mailjével. – Akkor nézd meg ezt!
Anyám kiragadta a borítékot a kezemből, kicibálta belőle a
papírt, és elolvasta az e-mailt. Aztán komorabb arckifejezéssel
nézett rám.
– Ezt hol szerezted?
O-ó! Hogy én milyen hülye vagyok. Belesápadtam a hülyesé-
gembe.
– Titok. Különben sem érdekes.
Moira összecsücsörítette a száját.
A terembe kezdtek beáramlani az emberek, úgyhogy gyor-
san az ingembe töröltem a könnyeimet. Sajnos az arcom árul-
kodó puffadtságát nem tudtam elrejteni.
– Kérem vissza! – mondtam.
– Azt már nem.
– De az az enyém!
 Anya a fejét rázta, és a makacs arckifejezéséből tudtam, hogy
semmi értelme, hacsak nem akarok megküzdeni vele. Vala-
hogy nem gondoltam, hogy az anyám/tanárom megtámadása
jól venné ki magát. Nem beszélve arról, mennyire halálra vál-
nék, mikor veszítek.
– Javaslom, hogy ezzel ne vegzálj! – mondta jéghideg han-
gon. – Nem beszélve arról, hogy milyen erőszakosnak tartasz.
Most ülj le! És ne merj többé hozzám szólni!
Nyeltem egyet, nem tudtam, hogy bűntudatot vagy meg-
könnyebbülést érzek. És abban sem voltam biztos, hogy úgy
érti-e, soha többé ne szóljak hozzá, vagy csak ma. Végül úgy
döntöttem, hogy nem érdekel.
P ÉNTEKRE MEGÉRTETTEM, MIRE GONDOLT ANYA, amikor azt
mondta, ne szóljak többé hozzá. Még csak rám se nézett
egyetlen okkultórán sem. Azzal biztattam magam, hogy nem
zavar, bár nehezemre esett, hogy ne kérdezhessek. Különösen,
hogy rájöttem, tényleg elég jó tanár. Nem sok értelme volt je-
lentkezni. Akinek hatalmában állt volna tudomásul venni, úgy
tett, mintha nem is léteznék. Rovarból levegővé váltam.
És ami még rosszabb, továbbra sem tudtam, hogy ártatlan
vagy sem. Azt egyáltalán nem állította, hogy nem járt az ala-
gutakban. Lehet, hogy felkapta a vizet a vádaskodásomon, de
nem tudtam eldönteni, hogy jogos harag volt, vagy bűntudat,
esetleg sima színészkedés.
Aztán ott volt a szóváltása Alpepperrel. Még kétszer mentem
oda korábban, hátha át tudom kutatni a retiküljét, de leszokott
róla, hogy őrizetlenül hagyja a cuccait. A következő lépés a
lakása átkutatása lett volna, de nem tudtam, hogy újdonsült
tanárként beköltözött-e a kampuszra, egy tanári lakásba, vagy
még az apartmanjában lakik a Vízpart sétányon. Elég depri-
máló, ha az ember nem tudja, hol lakik az anyja, de a kapcsola-
tunk jelenlegi állása szerint ez sem volt annyira meglepő.
Meg akartam kérdezni Pault, mit gondol anyám viselkedésé-
ről, de akárhányszor találkoztam vagy beszéltem vele, végül
másra terelődött a szó – olyasmire, amitől megborzongtam, és
nem is kicsit vágytam a következő randinkra.
Szelénának is szívesen tettem volna bizalmas vallomást, de
féltem, mit szólna. Mi van, ha azt mondja, forduljak a seriff-
hez? Határozottan nem akartam az anyám körüli gyanakvá-
somat komoly bizonyíték híján ilyen messzire vinni.
Akkor is épp az anyám dolgán gondolkodtam, amikor pén-
tek éjfélkor elindultam a hálótermünkből, hogy Eli-hoz men-
jek. Kinyitottam az ajtót, kiléptem, és beleütköztem valakibe,
akinek nem kellett volna ott lennie. Felsikoltottam, és hátraug-
rottam.
– Késésben vagy – mondta egy ismerős hang.
Hatalmasat sóhajtottam, mikor felismertem Betánia Greyt.
– Khm, oké. És magát ez miért is érdekli?
Elhúzta a száját.
– Szent ég, mennyire hasonlítasz az anyádra. Ma végre el-
kezdjük az álomfaló oktatást. Én már jóval korábban belekezd-
tem volna, de mivel a legutóbbi pár alkalmat ellógtad…
– Nem az én hibám, hogy beteg voltam. – Bár jól jött, tettem
hozzá magamban. Igazából az elsőt azért fújtam le, mert idő-
pocsékolásnak tűnt azok után, amit anyámtól tanultam. A má-
sodik meg az után következett volna, hogy megtudtam Mr.
Velőtől az igazságot a Rémálmokról, és nem voltam kész rá,
hogy további kellemetlen tényeket tudjak meg. – És egyáltalán
nem hasonlítok az anyámra, köszönöm szépen!
Betánia sértetlen vállat vont, aztán megfordult a Martens-
bakancsa vastag, tömör sarkán, is elindult a folyosón a kijárat
felé. Én meg a nyomában. Rajta is csupa fekete holmi volt,
mint rajtam, a haját szigorú kontyba fogta. Ebben a szerkóban
jobban hasonlított egy gorillára, mint bármikor.
– És hogyhogy én nem tudtam róla, hogy ma ez lesz? – kér-
deztem, miközben az alagutak felé ereszkedtünk a lépcsőn.
– Hirtelen döntés volt. Lady Elaine kicsit aggódott, hogy az
álomnapló ennyire nem halad.
– Mintha joga lenne a haladás hiányáról panaszkodni – do-
hogtam, bár gyanítottam, hogy Lady Elaine igazság szerint
azért zúdítja ezt rám, hogy ne tudjak megint kibújni.
Betánia csak masírozott előre, rám se hederített.
 Eli szokás szerint ébren volt még, mikor megérkeztünk. Leg-
nagyobb rémületemre Lance is.
– Na, itt jön – mondta, mikor beléptem az ajtón. – Eli, jobb,
ha gyorsan eltűnsz, mielőtt megátkoz mindkettőnket.
– Hagyd békén! – mondta Eli.
– Egyetértek – tette hozzá Betánia a hátam mögött.
Mindkét srác összerezzent, ahogy ez a furcsa, túlméretezett
nő megjelent a hálótermükben.
– Maga meg mit keres itt? – kérdezte Lance, akinek úgy el-
nyílt a szája, mint egy horogra akadt halnak. Az ujjai, amikkel
egy jokerpaklit kevert, megálltak mozdulat közben.
Betánia rámeredt.
– Nem a maga dolga, Mr. Rathbone.
– De… maga Betánia Grey, igaz?
Betánia gúnyosan meghajolt.
– Örülök, hogy hallottál rólam.
Lance nyelt egyet.
– Ja, Vanholt konzulnál dolgozik. Afféle titkári állásban…
vagy ilyesmi.
– Igen, így van, de most nincs idő a részletekre. Mars aludni!
– Betánia úgy kergette el, mint egy kutyát, és meglepetésemre
Lance engedelmeskedett is. Egyetlen szó nélkül eltűnt a háló-
szobában.
Most én néztem úgy, mint a horogra akadt hal. Lance-t soha
nem láttam ilyen engedelmesnek. Betániára bámultam, kíván-
csibbá tett, mint valaha.
– Egész pontosan mit csinál a konzulnál?
Betánia elhessentette a kérdést, és Eli-hoz fordult.
– A kanapéra, fiatalember, gyerünk! – Csettintett hozzá. –
Nincs egy egész éjszakánk.
Eli összehúzta a szemét.
– Maga miért van itt?
Elnyomtam egy nyögést Eli makacssága láttán, és közéjük
ugrottam.
 – Semmi gond – mondtam, és a vállára csaptam. – Ő is Rém-
álom. Most tanít nekem néhány dolgot, úgyhogy mindketten
belépünk az álmodba.
Eli a homlokát ráncolta, és figyelte ezt a nőt, aki majdnem
olyan magas, mint ő, pedig az nem semmi.
– De azért nem fog rám ülni, ugye?
Elfojtottam a kuncogást, bár együtt éreztem Eli-jal. Még ösz-
szeroppantaná.
Betánia dühösen nézett.
– Ne légy nevetséges! A Rémálomnak nem kell a mellkasod-
ra ülnie, hogy belépjen az álmodba. Egyszerűen az a leghatá-
sosabb pozíció az álmodó és a Rémálom közti kapcsolat meg-
teremtésére. De egy sima érintés is elég. Vannak olyan Rém-
álmok is, akik ahhoz is elég erősek, hogy a távolból be tudja-
nak lépni az, álmodba.
– Tényleg? – kérdeztem.
Betánia rám pillantott, és a homlokát ráncolta.
– Nem tudtad?
A fejemet ráztam.
– Nem lep meg. Fogadom, hogy Moira semmi hasznosra
nem tanított.
– Valószínűleg igaza van. – Úgy tűnt, van pár dolog, amire
Betánia mégis megtaníthat.
– Hmm – felelte, bár mintha kicsit megenyhült volna.
Eli a kanapéra ült, es megvártuk, hogy elaludjon. Aztán
Betániával elhelyezkedtünk a két oldalán, és beléptünk az ál-
mába.
Újra az alagutakon voltam, és le kellett küzdenem a pánikot.
Sikerült is, de csak azért, mert sehol nem látszott égő ember.
Sőt egyáltalán senki nem látszott, még Eli sem.
Rohanni kezdtem, hogy megtaláljam. Az alagút bekanyaro-
dott, aztán egy tágas föld alatti terem küszöbén ért véget. A
peremén bizonyos távolságra égő fáklyák függtek. A lángok
bíbor fénye elárulta, hogy ez az Örök Tűz, amit egy bonyolult
bűbáj teremtett, amit csak kevés mágusfajta tud megvalósítani.
Eli egy megemelt, oltárszerű tárgy mellett állt a terem köz-
pontjában, amire egy hosszú, négyszög alakú, szemlátomást
valamilyen halvány kristályból készült ládát helyeztek. A bí-
bor lángok fényében a kristály síkjai megvillantak.
Eli megpillantott, és a termen át odakiáltotta:
– Mi ez a hely?
– Fogalmam sincs – ordítottam vissza.
Megjelent az alagútból Betánia is, és mi is beléptünk a te-
rembe.
– Még sosem jártál itt? – kérdeztem Eli-t, mikor a megemelt
oltárhoz értem.
– Nem. – A ládára meredt, ami csakugyan valami kristályból
készült.
Én is csak bámultam, és az oldalát borító veséteket tanulmá-
nyoztam, amilyeneket általában sírokon szokás látni. Aztán
beugrott. Tényleg egy sír. Épp ki tudtam venni a benne fekvő
test körvonalát.
A sír oldalára tettem a kezem, és meglepve tapasztaltam,
hogy a felszíne meleg. A tekintetem a véseteken állapodott
meg, a mágusfajták valami ősi csatáját ábrázolták. Az emberek
kezében a kardok, pajzsok és íjak mellett varázspálcák és bo-
tok voltak. A történelemtankönyveimben láttam hasonló ké-
peket, de egyik sem ábrázolta ezeket az érzékeny részleteket.
Bár az alakokat különféle támadó pózokban örökítették meg,
mind a középpont felé hajolt, mintha két sereg küzdene a csa-
tatéren. A centrumban lévő három alak a többinél nagyobb és
részletekben gazdagabb volt: két férfi és egy nő. Az egyik férfi
a földön feküdt, és a mellkasából kiálló kardot markolta. A
másik háttal állt a nőnek, aki a kezével befogta az illető sze-
mét. A férfi mintha épp össze akart volna esni. A nő tekintetét
nem lehetett kivenni a kristályos felületen, de úgy éreztem, a
tartása egyszerre szomorú és győztes.
 A tekintetem a nő arcáról a mennyezetre emelkedett, ahol az
emberek feje fölött egy hatalmas madár lebegett kitárt szárny-
nyal. Mint mikor az ember egy ismerős szám első ütemeit hall-
ja a rádióban, a madár láttán zümmögni kezdett bennem a fel-
ismerés.
– Eli! – súgtam, és odamutattam. – Látod, amit én?
– Igen. A fekete főnix.
– Honnan tudjátok? – kérdezte Betánia, miközben a sírhoz
lépett, hogy jobban megnézhesse.
– Mert már láttuk. – Eli szája kedvetlen mosolyra görbült. –
Sokszor.
Betánia arcát kémleltem, próbáltam a gondolataiban olvasni.
– Maga tudja, hogy mi ez? Vagy ki ez?
Betánia a szemembe nézett.
– Nektek nem mondta el senki?
A hajam a hátam mögé söpörtem.
– Hát nem, de nem is igazán kérdeztük.
– Hmm, gondolom, ha a Szenátus azt akarná, hogy tudjátok,
akkor már elmondta volna valaki.
– Hát ez remek. – Eli legyintett. – Mert ha azoktól, akik képe-
sek lennének megállítani ezeket a gyilkosságokat, minden ma-
gyarázatot megvonunk, annak aztán nagyon sok értelme van.
– Én erről nem beszélhetek – mondta Betánia. – Ez bizalmas
információ.
A tágas terem felé intettem.
– Elég valószínű, hogy egy álomban senki nem hall meg
minket.
– Nagyon tévedsz.
Elkerekedett a szemem.
– Ez komoly? Valaki még itt is kihallgathat?
– Csak egy másik Rémálom, de igen. Még az álmot is befo-
lyásolhatják, ha elég erősek. De ne izgulj, az anyád nem az.
A homlokom ráncoltam, nem tudtam eldönteni, hogy Betá-
nia őszinte vagy csak megvető.
 – Ha az anyám nem tud kihallgatni, akkor semmi akadálya,
hogy elmondja nekünk. Úgy értem, senki más nem tud kihall-
gatni, mivel rajta kívül csak maga meg én vagyunk Rémálmok.
– Különben is – mondta Eli –, azt már tudjuk, mit keres a
gyilkos, úgyhogy mi baj lehet belőle, ha azt is megtudjuk, mi a
helyzet a főnixszel?
Betánia arcára önelégült kifejezés ült ki.
– Azt nem tudhatjátok, hogy a gyilkos mit keres.
– Fogadjunk? – kérdezte Eli ugyanolyan önelégülten. – Az
Akarat bűbáj erőforrását. Az Excaliburt.
Betánia ügy nézett, mintha citromba harapott volna.
– Ki mondta el? Moira? – Rám villantotta a tekintetét.
– Hát igen – mondtam, bár kicsit meghamisítottam az iga-
zságot.
– Tehát beszélt a kardról, de a fekete főnix személyéről hall-
gatott. Tipikus.
– Tudom. Úgy értem, biztos vagyok benne, hogy megvolt rá
az oka, hogy miért döntött így, de abban is biztos vagyok,
hogy ez az ő érdekében állt, és nem a Szenátuséban.
Betánia mohón bólogatott. Elfojtottam egy mosolyt, örültem,
hogy anyám rossz hírneve egyszer az életben a hasznomra
válik.
Betánia közelebb lépett a sírhoz, és végighúzta az ujját a fő-
nix körvonalán. Megborzongtam, mert eszembe jutott a madár
kiáltásának kísérteties, hipnotikus hangja.
– Mindig is csak egyetlen fekete főnix létezett – mondta
Betánia. – A világ legnagyobb és legfélelmetesebb mágusfajtá-
jának a famulusa. Azé a varázslóé, akit a történelem során sok-
féle névvel illettek. Az utolsó címe a Vörös Nagyvarázsló volt.
De a közönséges folklór Merlin néven ismeri.
Eli nevetni kezdett.
– Merlin? Most hülyéskedik?
– Mi olyan vicces? – kérdezte Betánia.
 – Csak nehéz komolyan venni, mikor az ember úgy nőtt fel,
hogy Merlint dilis öreg varázslónak látta, aki folyton rálép a
szakállára a képregényekben. Nehéz elképzelni, hogy ennek
az alaknak olyan vad famulusa lenne, mint a fekete főnix, akit
mi láttunk.
Értettem, mire gondol Eli, de ez sem különbözött a tündérek
Csingiling-féle változatától. Ha Merlin valamikor olyan hatal-
mas és félelmetes volt, akkor a Mágusok Szenátusa nyilván
szándékosan szelídítette meg a képét, hogy az emberek elfe-
lejtsék, milyen veszélyes volt az igazi alak.
Amiben csak a „volt” volt tévedés, ha jól értettem, mire céloz
Betánia.
– De ha a Vörös Nagyvarázslónak egy főnix a famulusa –
kérdeztem –, akkor az azt jelenti, hogy halhatatlan?
– Igen – mondta Betánia. – A madárral való kapcsolata ré-
vén már többször is meghalt és feltámadt. Egyesek szerint a
léte korábbi az ősi Egyiptomnál.
– Oké. – Elhallgattam, és próbáltam feldolgozni az informá-
ciót. – Más szóval a Vörös Nagyvarázsló, Merlin, még ma is
élhet, bár az Artúr legenda legalább ezeréves.
Betánia felemelte a mutatóujját.
– Nem élhet, hanem él. Efelől soha nem volt kétség. Csak az
volt a kérdés, hogy most ébren van-e, és az Akkordél kampusz
környékén jár-e.
Pislogtam.
– Hogy érti, hogy ébren van?
Betánia elhúzta a száját.
– Nem ismered azt a legendát, amit a közönségesek mesél-
nek hogy mi történt Merlinnel?
– Hát, nem.
– Én igen – mondta Eli. – Többféle változat is létezik, de a
legtöbb szerint Merlint valami mágikus sírban ejtette foglyul
egy Niviane vagy hasonló nevű boszorkány.
Csak bámultam Eli-t, elképesztett, mennyire ismeri a témát.
 – Mi van? – vonta meg a vállát. – Érdekel a mitológia meg a
fólklór.
Uúú, ez talán még helyesebb, mint a nyomozósdi.
Betánia élesen nézett rám.
– A valódi neve Nimue. És nem boszorkány volt, hanem
Rémálom.
Megtántorodtam. Nimue az anyám lánykori neve. Túl sok a
véletlen, túl sok szál fonódik össze valami szándékolt mintává.
– Nimue egy álomban ejtette foglyul a Vörös Nagyvarázslót –
mondta Betánia. – Ezt ábrázolja a jelenet. – A sírra mutatott, és
a férfi mögött álló nőre. – És még pár hete is azt hittük, hogy
most is fogoly, amíg meg nem láttad a fekete főnixet Eli álmá-
ban.
– Akkor most fogoly, vagy nem? – Eli a véset fölé hajolt.
Betánia felsóhajtott.
– Senki nem tudja biztosan. A Vörös Nagyvarázsló sírja
nem Amerikában van, hanem valahol Nagy-Britanniában. A
Szenátus már kérte a Mágusok Parlamentjét, hogy erősítsék
meg, ott van-e most is a holttest, de vagy nem tudják, vagy
valamiért nem akarják megmondani nekünk.
– Remek – mondta Eli. A másik férfira mutatott a síron, ame-
lyiknek a tőr állt ki a mellkasából. – És akkor ez a pasas kicso-
da?
– Artúr király – mondta Betánia.
Eli kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de a szavába
vágtam.
– Ugye a Szenátus szerint a Vörös Nagyvarázsló áll a gyil-
kosságok mögött?
– Nagyon valószínű, hiszen a fekete főnix rendszeresen meg-
jelenik Eli álmaiban. – Betánia elhallgatott. – De lehet másvalaki
is, aki a kard segítségével akarja kiszabadítani a sírból. Nem
tudni biztosan. Az igazi alakról nem maradt fenn kép. Egyesek
szerint valamikor régen megátkozta a saját képét, hogy ne ma-
radhasson fenn róla emlék. Bárki lehet. Fiatal vagy öreg, nem
tudni. De az biztos, hogy ha a Vörös Nagyvarázsló kiszaba-
dult, akkor eljön az Excaliburért.
– Miért? – kérdezte Eli, ahogy fölegyenesedett.
– Mert az övé. Mindig is az volt.
– De várjon – mondta Eli. – Ha Merlint Angliában temették
el, akkor a kardja miért van Amerikában?
Betánia egyik lábáról a másikra állt.
– A Máguskormányok valamikor régen úgy döntöttek, leg-
jobb, ha akkora távolság marad a kard és a varázsló között,
amekkora csak lehet. Úgyhogy elhozták az Egyesült Államok-
ba, és elrejtették valahol errefelé, ha netán a Vörös Nagyva-
rázsló megszökne.
– Ahogy talán most megszökött – mondta Eli.
– Pontosan.
Szerettem volna többet megtudni a kard igaz történetéről, de
valami még nyomasztóbb jutott az eszembe.
– Gondolja, hogy ez Merlin sírja? – Közelebb hajoltam a kris-
tályos felülethez, és az arcom két oldalát eltakartam a kezem-
mel, hogy be tudjak lesni.
– Nem tudom – felelte Betánia.
– Derítsük ki! – Eli a sír fedőlapjára tette a kezét, és erősen
nyomni kezdte. Nyögött az erőlködéstől, de a kő meg se moc-
cant.
– Azt hiszem, valamilyen kulcs kellene, hogy kinyissuk. –
Betánia egy kerek lyukra mutatott a főnix feje fölött. Igaza le-
hetett, bár én két hasonló mélyedést láttam a kőlap két végén
is, és egyik sem tűnt normális kulcslyuknak.
– De nem – mondta Eli. – Ez egy álom. Gyerünk, Porka,
nyisd ki erővel!
Megráztam a fejem. Ha mégis Merlin van odabent, nem sze-
retném megkockáztatni, hogy kiszabadítom a fekete főnixet,
kezdtem nem hinni benne, hogy az álmokban ne volna min-
den valóságos.
 – Komolyan gondolod, hogy ha te nem voltál elég erős, hogy
kinyisd, majd ő az lesz? – kérdezte Betánia csúfondárosan.
– De ő ki tudja álmodni – mondta Eli –, vagy nem is tudom,
szóval meg tudja változtatni az itteni dolgokat. Már korábban
is előfordult.
Betánia vad tekintettel meredt rám.
– Manipuláltad az álmai tartalmát?
Fészkelődni kezdtem a megrovó pillantásától.
– Hát, igen, egy kicsit. Gondoltam, ez normális a Rémálmok-
nál.
Eli a „kicsit” meghatározásra tiltakozó horkantást hallatott,
de szerencsére nem fejtette ki bővebben.
– Az rossz? – kérdeztem, de már sejtettem a választ, mert
eszembe jutott, milyen kimerült volt Eli másnap reggel, miu-
tán arra kényszerítettem az álmát, hogy mutassa meg Rose-
mary halálát. Nem beszélve arról, milyen dühösen fogadta
Betánia, mikor anyám ugyanígy járt el az ő álmában. Akkor
ezt csak a Moira dolgai iránti ellenszenvének tudtam be.
– Nagyon – mondta Betánia remegő orrcimpával. – Nagyon
veszélyes az álmokat manipulálni. Minél jobban beavatkozol,
annál több fiktuszt szívsz le az áldozatodról. Persze ha eljártál
volna hozzám álomoktatásra, már tudnád. – Eli-ra bökött az
ujjával. – Ha nem vigyáz, foglyul tud ejteni a saját álmodban.
Erre a hírre összeszorult a szívem, alig kaptam levegőt. E-
szembe jutott, amit Mr. Velő mondott, hogy a Rémálmok úgy
szerezték a rossz hírüket, hogy az álmok során kiszívták az
emberek lelkét, és olyan sorsra kárhoztatták őket, ami rosz-
szabb a halálnál is. Most meg kiderül, hogy majdnem ezt csi-
náltam Eli-jal anélkül, hogy tudtam volna.
– Hát nem ejtett foglyul, és sokkal többet elértünk, mint egy
sír kinyitása – mondta Eli. – Gyere, Porka! Semmi baj: semmi
bajom.
Betánia a fejét csóválta, aztán rám nézett.
 – Nem hiszem el, hogy anyád nem figyelmeztetett, hogy ez
milyen veszéllyel jár. Neki tudnia kell, attól függetlenül, hogy
mennyit manipulál amúgy.
Nem válaszoltam, de elszorult a szívem. Nemcsak a rémület-
től, hogy mit okozhattam volna Eli-nak, hanem a tudattól,
hogy anyám szándékosan hazudott nekem. Kifejezetten bizta-
tott, hogy manipuláljam Eli álmait.
Azt akarta, hogy ártsak neki? Erre csak egy oka lehetett, és
másra nem is tudtam gondolni: ha a gyilkosnak dolgozik. A
gyilkosságok mögött álló személy veszíthet a legtöbbet abból,
amit Eli-jal az álmok alapján megjósolunk. De ha nincs Eli,
hogy álmodjon…
Igen, anyám részvétele nagyon is logikus. Talán amikor az-
nap el akart vinni innen, az is csak taktika volt, nehogy azono-
sítsam a gyilkost. Csakhogy az álomban két gyilkos volt, az
egyik F, a másik… kicsoda? A Vörös Nagyvarázsló? Az ille-
tő csakugyan a főnixszé változott át. Vajon ez azt jelenti, hogy
az anyám ártatlan, vagy csak azt, hogy az álom nem annyira
szó szerint értendő, mint hittem? Különben is, lehetett három
gyilkos is.
Behunytam a szemem, és kényszerítettem a fejem, hogy
hagyja abba a lüktetést. Túl sok a kérdés. Túl sok információ
hiányzik.
– Mi baj van, Porka? – kérdezte Eli halkan.
Kinyitottam a szemem és megborzongtam.
– Csak gondolkozom.
– Semmi baj. – Bétánia megpaskolta a karom. Felnéztem.
Lemosolygott rám, az arcán szinte együtt érző kifejezés ült, de
némi önelégültséget is észleltem benne. – Nem te vagy az első,
akit az anyád valami veszélyes dologra vett rá. Nekem is ő taní-
totta meg, hogy lehet az álmokat manipulálni. Csak én nem
voltam ilyen szerencsés, mint a jelek szerint te.
– Hogy érti ezt? – suttogtam.
Betánia hosszan hallgatott.
- Az én álmodóm nem élte túl. És az egész Moira hibája.
M ÁSNAP DÉLUTÁN TALÁLKOZTAM PAULLAL. Sétálni men-
tünk az alagutakba, és végül egy falmélyedésben áll-
tunk meg, amit nem ismertem, jó messze mindentől. Miköz-
ben a lábunk a tó, a csatornarendszert tápláló vízgyűjtő me-
dence pereme fölött lengett, elmondtam neki az anyámat érin-
tő legújabb gyanúimat.
– És mit fogsz csinálni? – kérdezte.
Sóhajtottam.
– Nem tudom. Szerinted benne van?
– Szerintem a legtöbb ember olyasmire is képes, amit nem is
feltételeznénk róla.
Nyeltem egyet, nem tetszett a bizonyosság a hangjában.
– Mintha tapasztalatból beszélnél.
Bólintott, és a szemembe nézett.
– Általában azt hiszik, hogy a nagybátyám nagyszerű ember,
jó és bölcs vezető, de fogalmuk sincs, milyen rémes dolgokat
művel. – Például?
Paul szája keserű mosolyra húzódott.
– Az unokaöccsét kórházba juttatta. Nem is egyszer.
A számhoz kaptam a kezemet, mert önkéntelenül felkiáltot-
tam.
– Szóval nem a lépcsőn tört be az arccsontod?
– Nem, csak a csuklóm tört el, meg kificamítottam a boká-
mat. – Végighúzta az ujját az arcán, ahol már csak a zúzódás
halvány nyoma látszott. – Ez az öklétől volt, attól vesztettem el
az egyensúlyomat, és csak aztán estem le a lépcsőn.
 – De az hogy lehet? Azt hittem, az Akarat megakadályozza,
hogy a mágusfajták testi erőszakot alkalmazzanak.
– Elvileg igen, de nem mindig. A bűbáj valószínűleg inkább a
mágikus erőszakra vonatkozik, mint a testire. Hacsak nem fi-
zet le a nagybátyám egy Akarat-munkást, hogy megúszhassa.
– Stimmel – mondtam, és Mr. Velő jutott az eszembe. Meg-
szorítottam Paul kezét. – Úgy sajnálom. És elmondtad valaki-
nek?
– Ki hinne nekem? – nevetett keserűen. – Amúgy is, kit érde-
kelne?
– És az anyád?
Megrázta a fejét.
– Évek óta nem láttam. Costa Ricába költözött hároméves ko-
romban, azóta nem jött vissza.
– Ez szörnyű. És akkor még én vagyok dühös az én anyámra.
Paul a kezem köré fonta az ujjait.
– Porka, légy szíves, ezt ne mondd el másnak! Még senkinek
nem beszéltem róla.
– Dehogy. De szerintem szólnod kéne valakinek. Meg kell ál-
lítani.
Paul csak mosolygott.
– Semmi értelme. Már csak egy év, és elkezdhetem a saját
életemet.
– Igaz. És akkor szabad leszel. – A fejem a vállára hajtottam.
Ő is felém döntötte a fejét.
– El se tudod képzelni, mennyire.
Egy ideig nem szóltunk, csak ültünk, és bámultuk a vizet.
Azért jöttünk ide, hogy ne zavarjon senki, de meglepett, hogy
a kis terem milyen meleg és kényelmes. Ha jobb témáról be-
szélgetünk, még egy kicsit romantikus is lett volna.
– Hát – mondta Paul egy idő múlva –, azt már eldöntöttük,
hogy én hogyan oldom meg a gondom, de hogy a te ügyedben
mi lesz, azt még nem. Mit fogsz csinálni az anyáddal?
Sóhajtottam, felegyenesedtem.
 – Először is szerintem mindent elmondok Eli-nak meg Sze-
lénának. Aztán talán kicsit szimatolunk. Ha megbizonyoso-
dom róla, hogy anyám benne van, akkor elmegyek Sasharaszt
seriffhez.
– Logikusan hangzik.
– Erről jut eszembe – pillantottam rá –, a következő találko-
zónk holnap lesz, ha továbbra is szeretnél jönni.
– Persze.
Próbáltam nem vigyorogni. Felmerült bennem, hogy nem va-
gyok-e skizofréniás, hogy ilyen gyorsan vált a hangulatom a
totál depresszióból a boldogságra.
– Jaj, majdnem elfelejtettem. Be tudtál törni arra az webhely-
re?
Paul elhúzta a száját.
– Még nem, de próbálom. Elég sok biztonsági cucc védi. De
már ott figyel egy progim, úgyhogy csak idő kérdése. Azonnal
szólni fogok.
– Aha – mondtam, de fogalmam sem volt, mi a fene az a fi-
gyelő progi. – Jó sok munka lehet.
Rám mosolygott.
– Ja. De nekem tetszik.
Még vagy fél órát maradtunk. Egy kicsit beszéltünk, hogy kié
is lehet a sír, amit Eli álmában láttunk. Bár Betánia folyton
hangsúlyozza, mennyivel jobb mindenben anyámnál, egy szál
új trükköt nem tanultam tőle. Nem tettünk mást, csak meg-
vizsgáltuk a központi terem körüli alagutakat. A legtöbb csak
további alagutakba vezetett. Kivéve egyet, amelyik hosszú ide-
ig fölfelé tartott, aztán egy bezárt ajtóba torkollt, ami olyan
kicsi, hogy talán törpéknek vagy nagyon nagy növésű kuka-
trolloknak készítették.
A beszélgetés egy idő után átment csókolózásba, aztán fog-
dosásba. Paul ujjai nyomán, ahol megérintették a karomat, az
arcomat és a mellemet, csiklandós bizsergés maradt. Az én
ujjaim is végigtáncoltak az ő bőrén, és élvezték, hogy a teste
ilyen feszes, ennyire más, mint az enyém. Legalább annyira
meg akartam érinteni, mint amennyire vágytam az érintésére.
Közelebb húzódott hozzám, és hanyatt döntött, közben erő-
sen csókolt, és a fejem egészen az alagút kemény falához ért.
Nem volt kényelmes, de nem bántam. Annyira eltöltött, hogy
közel akarok lenni hozzá. És tudtam, hogy ő is így érez. A
mozdulatok természetesen estek, minden gondolkozás meg
kínos érzések nélkül.
De mikor fölém helyezkedett, és a súlya benyomta a gerin-
cemet a kemény talajba, magamhoz tértem, és rájöttem, mit is
csinálok. Elhúzódtam a csókja elől, és szelíden letoltam ma-
gamról. Nagyon is tetszett, de nem voltam benne biztos, hogy
folytatni akarom-e. Paul egy hosszú, feszült pillanatig ellenállt,
aztán legördült rólam. Felültünk, ziháltunk.
– Ne haragudj! – mondtam, és az órámra pillantottam. – De
ha nem alszom egy kicsit, akkor nem fogom tudni teljesíteni
este a büntetést.
– Oké – mondta. A szája piros volt a csókoktól, az arca kipi-
rult. Ennyire még sosem találtam vonzónak. Ha valahol más-
hol jutunk el idáig, kényelmesebb talajon, nem tudom, megál-
lítottam volna-e.
Fölállt, és odanyújtotta a kezét.
– Vigyázz majd Vadkanóccal! A boszorkák megtévesztően
gonoszak tudnak lenni.
– Én is ezt hallottam – mondtam. És ezzel minden boldogsá-
gomat elsöpörte a csüggedés.

Szombat délután ötkor szinte reménytelen volt megpróbálni

elaludni. A szomszéd hálóteremben a lányok általában szere-
tik teljes hangerővel bömböltetni a számokat. De ahelyett,
hogy a zene elringatott volna, a basszus folyamatos dübögésé-
től csak megfájdult a fejem.
 Mikor végre elaludtam, olyan érzés volt, mintha egy perc
múlva szólt volna az ébresztőóra. Lecsaptam, és kábán azt kí-
vántam, bár valahogy kimászhatnék ebből a helyzetből.
Dr. Hengershaw már elküldte az utasítást, hogy Ms. Vadka-
nóccal a Riker Ház előcsarnokában kell találkoznom. Gyorsan
felöltöztem, és oda is értem öt perccel korábban. Integettem
Franknek meg Igornak, mikor felém fordították szem nélküli
bámulásukat.
– Büntetés, srácok – mondtam. Ez láthatóan tetszett nekik,
újra a bejárat felé fordították a tekintetüket.
Vadkanóc tíz perccel éjfél után lépett be az alagutak felőli be-
járaton. Abszolút nem törődött a lovagokkal, és émelyítően
édes hangon kiáltotta oda:
– Gyere, lányom! Már a fél éjszaka eltelt.
Odasiettem, megkönnyebbülve láttam, hogy nem is olyan
rémes, alaktalan öregasszony, mint vártam. Inkább olyan volt
a borsózöld házi ruhájában meg a kuszán kontyba fogott ősz
hajával, mint egy kicsi, öreg nagymama. Alacsony volt, kövér-
kés, húsos arcú, az apró, sötét szeme egy menyétnek is jól állt
volna.
Aztán megszólalt, és abszolút szétzúzta a benyomásomat. A
szájában túl sok volt a fog. Apró, hegyes fogai olyan élesnek
látszottak, hogy akár a nyers húst is egy falásra kettéharapnák.
Émelyegve fogtam fel, hogy valószínűleg pont erre találták ki
őket.
– Khm, ön Vadkanóc? – kérdeztem.
– Igen, édesem. Siess! Erre gyere!
Vadkanóc egy lejtős ösvényen az alagutak felé indult. Min-
den bátorságomra szükség volt, hogy követni tudjam. Ahhoz
képest, hogy milyen öregnek látszik, túlzottan gyorsan surrant
végig a folyosón. Határozottan hátborzongató volt, arra a bal-
jós tempóra emlékeztetett, ahogy a pókok futnak. Útközben
folyton őt néztem, és még mindenfélét észrevettem, ami nem
stimmelt a megjelenésében, például a bőre zöldes fényét.
 – Szóval úgy hallom, te juttattad Fritzet kórházba – mondta.
– Khm, igen… de nem volt szándékos.
– Semmi baj, édesem. Velem őszinte lehetsz. Merem állítani,
hogy Fritz megérdemelte, amilyen rémes kis tündérfiú.
– Ühüm – feleltem, mert nem tudtam, mit mondjak erre.
Vadkanóc úgy viselkedett, mintha rokon lelkek lennénk, vagy
ilyesmi. Tudtam, hogy a Rémálmokat gyakran keverik a bo-
szorkákkal a folklórban, pedig nagyon-nagyon mások va-
gyunk. Ha nem volna az Akarat, a boszorkák rendszeres táplá-
lékukká tennék az emberhúst, minél fiatalabb, annál jobb. A
Rémálmok csak az álmokból táplálkoznak.
Meg néha a lelkekből.
– Na és hogy van anyád? – kérdezte Vadkanóc, újra meglep-
ve. – Ha jól értem, most itt tanít nálunk. Kár, hogy még nem
futottam vele össze.
– Aha. – Olyan gyorsan gyalogoltunk, hogy a lihegéstől alig
bírtam megszólalni. Könnyebb lett volna kocogni, de nem
akartam, hogy egy öreg boszorka legyőzzön.
Vadkanóc nem nagyon törődött vele, hogy nem folytatom
ugyanolyan lelkesen a társalgást, csak fecsegett tovább.
– És azt mondják, te vagy az új álomlátó. Meglepő, bár lehet,
hogy helyes.
Meg akartam kérdezni, hogy érti ezt, de nem adott rá lehető-
séget, hanem szónokolt tovább.
Hamarosan már a Jefferson Toronyhoz vezető emelkedőn
kaptattunk kifelé az alagutakból. Ha arra gondoltam volna,
hogy most kifújom magam, hát tévedtem, mert Vadkanóc már
a lépcső felé vágtatott, és felfelé tartott.
– Legfelül kezdünk, aztán haladunk a munkával lefelé – je-
lentette be.
– Remek. – Ezt ironikusnak szántam, de olyan halkan és lé-
lekszakadva fújtam ki, hogy valószínűleg beleegyezésnek ér-
tette.
 Mikor végre felértünk a legfelső emeleti vécékhez, nekidől-
tem a legközelebbi fülkének, és csak ziháltam.
– Cc-cc – mondta Vadkanóc. – Ti mai gyerekek nem törőd-
tök eleget az egészségetekkel. Túl sok a szórakozás.
A plafonra emeltem volna a szemem, de nem érte meg az
erőfeszítést.
– Akkor gondolom, iderendelem neked a tisztítószereket. –
Vadkanóc a legközelebbi falhoz lépett, egy négyszöget rajzolt
rá, és közben elmormolt egy varázsigét. Szinte azonnal megje-
lent a falban egy szekrényajtó. Vadkanóc kinyitotta, és polcok
jelentek meg mindenféle tisztítószerrel, amire egy lány csak
vágyhatott, hogy takarítani kezdjen. Káprázatos.
– Tessék – mondta Vadkanóc, és összecsapta a kezét. – Kezd-
hetjük. Jó sok mosdó van.
Sóhajtottam, aztán választottam gumikesztyűt, vécékefét,
tisztítósprayt, és egy csomó rongyot. És lehajoltam a munká-
hoz. Vadkanóc a semmiből elővarázsolt egy széket, leült, és a
menyétszemeivel figyelt. Amennyire meg tudtam állni, nem
foglalkoztam vele.
Mikor az utolsó fülkével is megvoltam, felegyenesedtem, ki-
nyújtóztattam a hátamból a görcsöt, és közöltem:
– Kész.
Vadkanóc felvillantotta gyanúsan széles mosolyát, és fölállt.
– Biztos?
– Hát igen. Elégszer takarítottam már vécét életemben. – Ha
nem is nyilvánosakat, de erre próbáltam minél kevésbé gon-
dolni.
Vadkanóc belépett az első fülkébe, a fejét a vécé fölé hajtotta,
és ahogy egy éhező hajolna egy fazék rotyogó pörkölt fölé,
hosszan, mélyen beszívta a levegőt. A szám betömtem az ök-
lömmel, nehogy öklendezni kezdjek. Egy pillanatig biztos vol-
tam benne, hogy mindjárt meg is nyalja az ülőkét.
Vadkanóc kilépett a fülkéből, és elégedetten sóhajtott.
 – Hát nem hiszem, édesem. Még érzem a rondaságot. Erő-
sebben kell sikálnod azzal a kefével.
– Ezt nem mondja komolyan, ugye?
Vadkanóc kivillantotta a fogait, és ugyanezen a hamisan édes
hangján azt kérdezte:
– Úgy nézek én ki, mint aki tréfál?
– Á, dehogy. – Végignéztem a fülkék során. – Akkor nekilá-
tok újra.
Három kísérlet múlva Vadkanóc megfelelőnek nyilvánította
a munkát, és átvonultunk a férfivécébe. Úgy éreztem, a ke-
zemről a kesztyű ellenére lejött a bőr, az izmaim meghúzódtak
és fájtak. Hosszú éjszakának néztem elébe.
És ez így ment tovább, fülkéről fülkére, emeletről emeletre.
Eddig sem szerettem dr. Hengershaw-t, de most egyenesen
gyűlöltem. Ennyit a kegyetlen és szokatlan büntetésről.
Mire az első emeletig értünk, előbb lettem volna kész egy
busz elé vetni magam, mint még egy vécét kipucolni. Kinyitot-
tam a férfivécé ajtaját, és a legnagyobb gusztustalanság foga-
dott, amit életemben láttam.
– Jaj, a francba! – mondtam, ahogy felmértem a padlót borító
tíz centi vizet, az eltömött mosdótálakat, ahová a csapokból
teljes erőből dőlt a víz, és az egytől egyig kiöntött tíz vécét és
piszoárt.
– Jaj-jaj, micsoda felfordulás! Vajon mi történt itt? – tűnődött
Vadkanóc, és begázolt.
Én jól el tudtam képzelni, mert épp megpillantottam egy jo-
kerkártyát, amelyik a mocsok közepén úszott, és a hátán fekete
nagybetűkkel ez állt: 3:2. Lance Rathbone. Meg tudtam volna
ölni.
– Semmi gond! – Vadkanóc előhúzott az otthonkája első zse-
béből egy mobilt, és kipattintotta. Ahogy bekapcsolta, a telefon
R2-D2 hangját utánozta.
– Halló! – szólt bele. – Emma vagyok. A Jefferson Toronyból
hívlak. Kis gondunk van itt az elsőn… Aha… Úgy néz ki… jó,
várunk. Ja, és nem hoznád el a csomagomat is? … Igen, tu-
dom, hogy korán van még, de hosszú volt a hét. Tudod, ál-
lom… persze… helló!
Újra eldugta a mobilt, elzárta a csapokat, és kiléptünk. Aztán
elővarázsolt két széket, és leültünk.
– Csak pár perc.
Akármennyire is hálás voltam a pihenésért, szerettem volna
haladni a dologgal.
– Nem tudná egyszerűen elvarázsolni a mocskot?
– Sajnos nem. Az Akkordélen minden mosdón mágiaellenes
bűbáj van, ami mindent blokkol, kivéve a káprázatot meg pár
egyszerű tisztító bűbájt, amit én használok, de az most úgysem
lenne elég.
– De miért blokkolja? – vontam fel a szemöldököm.
Vadkanóc valamit piszkálni kezdett a foga közt.
– Egyrészt azért, hogy a diákok ne szórakozhassanak. Más-
részt meg természetesen az animáció miatt. A vezetés szeretné
minimumon tartani a mosdók élénkségét.
– Nincs rosszabb, mint egy beszelő vécé – jegyeztem meg
halkan. Vadkanóc bólintott.
– De sajnos a bűbáj nem akadályozza meg, hogy egy nagyon
motivált diák manuálisan ne ronthasson el valamit.
Ez Lance, pontosan, nagyon motivált abban, hogy megnehe-
zítse az életemet. De vajon honnan tud a büntetésemről?
Úgy látszott, Alpepper is nagyon motivált abban, hogy meg-
nehezítse az életemet, mert legalább fél órába telt, mire befu-
tott. Az érkezését fura kattanó hang előzte meg a folyosó vé-
gén. Alpepper egy kutyát vezetett pórázon. Nem, nem sima
kutyát: afféle Sátán kutyáját. Ahogy közelebb ért, láttam, hogy
a hátán a fekete bunda inkább pikkely, mint szőr, olyan ke-
mény és fényes, mint a páncél. A szeme úgy villogott, mint a
zseblámpa. Már hallottam, hogy Alpeppernek van egy ilyen
sátánfajzata, de eddig nem láttam. Ami nem meglepő, mivel a
Sátán kutyái éjszakai állatok, és nagyon szeszélyesek.
 – Ezt a rühes dögöt meg minek hoztad magaddal? – kérdezte
Vadkanóc.
A kutya vicsorgott, mintha megértette volna a sértést. A
hangjától felállt a hátamon a szőr.
Alpepper morrant egyet.
– Valaki embereket öl odakint, ha nem vetted volna észre.
Vadkanóc felvihogott.
– És gondolod, hogy pont rád fog törni? Te jó ég, Faust, te
egyre paranoiásabb vagy.
Alpepper tekintete rávillant. Aztán rám nézett, és még villog-
tatta a szemét egy kicsit.
– Hát ő mit keres itt?
– Büntetés. Elhoztad a csomagomat?
– Aha, de mi van a lánnyal?
Vadkanóc elutasítóan legyintett.
– Az téged ne érdekeljen! Add ide, légy szíves!
Alpepper megint morrant egyet, és lerakta a földre a szer-
számosládát, amit magával hozott. Fölé hajolt, előhúzott egy
ceruzás doboz méretű barna papírcsomagot, és átadta Vadka-
nócnak. Aztán újra fölállt.
– Akkor megnézem a helyzetet. – Ezzel megfordult, belépett
a mosdóba, és vitte magával a sátánfajzatot.
Apró megkönnyebbült lélegzetet vettem, mert a kutya úgy
figyelt a kísérteties tekintetével, mintha remélné, hogy elroha-
nok, és akkor üldözőbe vehet.
Vadkanóc a hosszú, vaskos körmeivel feltépte a dobozt borí-
tó papírt, és lerángatta a fedelet egy csokiszeletkészletről.
– Kérsz? – kérdezte, és előhúzott egy Kindert.
Normális körülmények között kaptam volna az alkalmon,
hogy egy kis csempész csokit ízleljek, de ahogy Vadkanóc rá-
nézett, annyira hasonlított arra, amikor egy kutya nyálzik a
finom falatért, hogy lemondtam róla.
– Kösz, nem!
 Vadkanóc megvonta a vállát, és rárontott, pár másodperc
alatt szó szerint felfalta a Kindert. Aztán egy KitKatbe kezdett,
majd egy Vadász szelet, egy csomag Gumimaci következett, és
így tovább. Kezdtem felfedezni egy nyugtalanító motívumot a
csokik és más nyalánkságok nevében, és vissza kellett fognom
a képzelőerőmet, nehogy megjelenítse, mi mást ehetne még a
boszorka, ami ugyanilyen csám-csám-nyám-nyám hangot ad-
na.
Hogy eltereljem a figyelmemet az émelygésről, inkább
Alpepperre gondoltam. Elég biztosnak tűnt, hogy valami feke-
tepiaci vállalkozást üzemeltet az Akkordélen, és a jelek szerint
tiltott dolgokkal, például csokoládéval és édességgel látja el a
tantestületet. De tudtam, hogy anyámnak nincs cukorproblé-
mája. Akkor mit adott el neki? A csokicsempészet nem ko-
moly, de mi van, ha keményebb anyagokat is tart? Mondjuk
fekete mágia szereket. Amennyit a fekete mágiáról tudok, an-
nak alapján bármiféle rettenetes, gonosz dologra alkalmas.
Alpepper pár perc múlva megjelent a sátánkutyával, közben
volt ideje előszedni a szerszámait. Kicsit furának tartottam,
hogy nem kötötte ki a kutyát a vécében, mert akkor mindkét
keze szabad lehetne. Nyilván nem akarja szem elől téveszteni
az állatot. De mitől ilyen ideges?
Mikor megint megjelent újabb szerszámokért, megvizsgál-
tam a kezeit, nincs-e rajtuk gyűrű, de nem volt. Hülyeség is.
Eleve komoly kétségeim voltak, hogy bárki Alpeppert tenné
meg a harmadik Őrzőnek.
Aztán az is elég valószínűtlen, hogy felismernék egy Őrző
gyűrűt, ha látnék Rosemaryén kívül is ilyet. Semmi nem indo-
kolja, hogy a gyűrűk egyformák legyenek. De ha mégis, az
illetőnek akkor is nyilván lenne annyi esze, hogy káprázattal
eltakarja.
Mikor Alpepper újra visszament a mosdóba, észrevettem,
hogy a szerszámosládájában átrendeződtek a tárgyak, és elő-
bukkant egy kulcskészlet.
 Nem sima készlet, hanem a mega-ultra-minden-kampuszbe-
li-ajtót-kinyitó készlet. A nagy ezüstkarikán legalább száz
kulcs lógott. Elég valószínű, gondoltam, hogy legalább egy azt
a kriptát nyitja, ahol aznap éjjel Alpepper eltűnt.
A következő percekben azon töprengtem, hogyan tudnám el-
lopni a kulcsait anélkül, hogy elkapnának. Szerencsére a
Chirkery Gimnázium lógójával ellátott kapucnis pulcsimban
voltam, amelyiken elöl egy nagy zseb van.
Viszont sajnos biztos voltam benne, hogy Vadkanóc figyelme
nem terelődött el eléggé a csokikkal, hogy ne venné észre, ha
Alpepper ládájában kutatok.
Mikor Alpepper harmadszor is előjött a vécéből, olyan volt,
mintha valaki megpörgette volna a tengelye körül. A nedves
hajából és ingéről csöpögött a víz, és olyan mérges volt, hogy a
káprázaton át megláttam a szarvai hegyét, és a szemében azt a
bizonyos zöld fényt is.
– Az egész éjszakába bele fog telni, mire rendbe hozom, nyo-
morult hülye kis… Semmi értelme itt várni, ha van más dolgod.
Majd szólok, Emma, ha kész vagyok. Jól meg kell tisztogatni. –
Megfordult, és káromkodva bevonult újra.
– Hát, nagy kár – mondta Vadkanóc, és a ruhája ujjába töröl-
te a száját. De ez nem sokat segített. Ott megmaradt a csoki-
folt, akár az alvadt vér.
– Azt hiszem, legjobb lesz, ha ma éjszakára befejezed, éde-
sem. Aztán a jövő héten majd folytatjuk.
– Hát jó. – fölálltam, és nem tudtam, hogy szerencsésnek
vagy pechesnek tekintsem-e magam. Egyfelől úgy elfáradtam,
hogy égett a szemem, de másfelől egyetlen épülettel nem vé-
geztem egész éjjel. Így örökké fog tartani ez a büntetés.
Aztán eszembe jutottak a kulcsok is, hogy ott várnak, szinte
könyörögnek, hogy lopjam el őket.
A csuklómat ösztönösen a Vadkanóc ölében fekvő csokisdo-
boz, felé libbentettem, és a varázserőmmel kicsit löktem rajta.
Az egész szétrepült a folyosón, mint a petárda. Vadkanóc any-
nyira megriadt, hogy leesett a székéről.
– Hoppá!
Visszafojtottam a nevetést, miközben odasiettem segíteni.
– Jól van? – A kezemet a csuklójára tettem, és fölsegítettem.
Az ujjam olyan síkosnak és csúszósnak érezte a bőrét, mint egy
kígyóét.
– Á, jól, persze. Itt valahol egy kopogószellem van.
Örömmel láttam, hogy nem a szörnytankönyvek legokosabb
boszorkánya, és amíg ő iszkolt, hogy fölszedegesse a drága
csokoládéit, felragadtam a kulcsokat a szerszámosládából.
– Khm, segítsek, Ms. Vadkanóc?
Csak legyintett.
– Dehogy. Fuss csak!
Nem kellett kétszer mondania.
– Rendben. Akkor viszlát!
Megfordultam, végigkocogtam a folyosón a lépcső felé, köz-
ben mindkét kezem a zsebemben tartottam, hogy lefogjam a
kulcsokat, és ne zörögjenek. Lehet, hogy nem volt nagy buli
egész éjszaka vécét pucolni egy csokoládémániás boszorkával,
de abszolút megérte. Biztosra vettem, hogy minden válasz ott
vár abban a kriptában.
Egyszerűen tudtam.
P AULLAL MÁSNAP EGÉSZ REGGEL Coleville-ben bolyongtunk,
hogy megtaláljuk a kriptát. Csak kicsit aggódtam, hogy
összefuthatunk Alpepperrel – a hosszú éjszaka után nyilván
aludt még. Két órába telt, mire megtaláltuk a sírt. Paul azon-
nal ki akarta próbálni a kulcsokat, de úgy éreztem, talán koc-
kázatos. Ha Alpepper felébred, nyilván gyanús lesz neki, hogy
eltűnt a kulcscsomója.
Úgyhogy vártunk, és a kulcsokat délután elvittük a 013-asba,
hogy a többiekkel együtt találjuk ki, hogyan fogunk betörni.
– Hűha! – mondta Szeléna, mikor mind összegyűltünk. – Ez
azért elég sok kulcs. Rájöttetek már, hogy melyik az?
– Nem, de nem hinném, hogy túl sokáig tartana – feleltem.
– Nem tudom – mondta Eli. – Ha ilyen sok van, az egy egész
este.
– Hadd nézzem! – mondta Szeléna. Ugyanazon a széken ült,
amelyik a múltkor annyi bosszúságot okozott neki. Mostanra
mintha kötődött volna hozzá. Ahogy Szeléna belépett a szobá-
ba, addig üldözte, amíg ő fel nem adta, és le nem ült rá. Azóta
nem mozdultak.
Odatettem Szeléna elé a kulcscsomót az asztalra. Egyenként
vizsgálta meg őket, végül egy apró tolvajkulcsnál állapodott
meg, aminek furcsa zöldes színe volt. Végighúzta az ujját a
kulcs peremén, aztán rám nézett.
– Ez az.
– Honnan tudod? – Eli is odalépett hozzám, hogy jobban lás-
sa, és közben a felkarjával a vállamhoz ért.
 – Mert holdruta kulcs. – Szeléna leszedte a csomóról, és a ke-
zembe adta. Nem fémből készült, hanem valami puha, rugal-
mas anyagból.
– Lehet, hogy hülye vagyok – mondtam –, de egy kulcsnak
nem kell szilárdnak lennie, hogy ki tudjon nyitni egy zárat?
– Ha holdruta, akkor nem – szólt közbe Paul, aki szintén
odalépett az asztalhoz. – Megnézhetem? – kérdezte. Átadtam
neki, és bólintott. – Szelénának igaza van. Tényleg holdruta.
– Na akkor valaki magyarázza már el – mondta Eli, és do-
bolni kezdett az asztalon.
– A holdruta olyan növény, amiből ha kulcsot csinálsz, bár-
milyen zárat kinyit – felelte Szeléna. – Abszolút illegális.
– Hadd nézzem én is! – Eli intett Paulnak, hogy adja oda ne-
ki. – Hm. Ha ez igaz, akkor ez a kis kulcs egy magánnyomozó
álomszerszáma.
– Szóval belopózunk a kriptába, és keressük Rosemary gyű-
rűjét, és esetleg Harankilét is, igaz? – kérdezte Szeléna.
Paul jelentőségteljesen nézett rám. Még mindig nem szóltam
az anyámról. Felsóhajtottam.
– Hát, nemcsak a gyűrűket. – Aztán elmondtam, miért gya-
nakszom anyámra, és mit tudtam meg a Rémálmokról. Egyre
könnyebben ment, mivel senki nem rohant ki sikítva a terem-
ből, és nem néztek rám úgy, mintha óriáspókká változtam
volna.
Szeléna szólalt meg először.
– Segítek megtudni, mit vett a mamád Alpeppertől, de egy
pillanatig sem hiszem, hogy ő a gyilkos.
A szavaitól azonnal jobban éreztem magam. Tudtam, hogy
Szeléna az anyámat pont ugyanannyira ártatlannak tartja,
mint engem. Akárhogy is, a hűsége sokat jelentett. És bár-
mennyire nehezteltem is az anyámra, nem akartam, hogy ő
legyen a gyilkos.
Paul megköszörülte a torkát.
– És mitől vagy ebben olyan biztos?
 – Mert tudom – felelte Szeléna, és felnézett rá a baseballsap-
kája alól. – Miért tenne ilyet?
– Számít az? – kérdezte Paul. – Ő az egyetlen, akiről bizto-
san tudjuk, hogy elkövethette.
– Azért, mert valakinek hatalma van valamit megtenni –
mondta Szeléna szikrázó szemmel –, még nem biztos, hogy
meg is teszi. Néha az emberek akkor is úgy döntenek, hogy
jók, amikor nem muszáj.
– Ja, néha meg nem.
– Nyugi, srácok! – mondta Eli szemrehányóan. – Ne felejtsé-
tek el, hogy nem Porka anyja az egyetlen Rémálom a környé-
ken! Betánia Grey is lehetett. És azok után, amit Lance mesélt
nekem, szerintem ő a legesélyesebb.
– Mit mondott? – kérdeztem.
– Hogy Betánia valami bérgyilkos vagy merénylő Vanholt
konzulnál.
Szeléna a plafonra emelte a szemét.
– Ez csak olyan pletyka. Bármit mond Lance, feleannyit se
tud a Szenátus dolgairól, mint ahogy állítja. A papája abszolút
nem hajlandó semmibe beavatni. Ha Rathbone szenátoron mú-
lik, Lance olyan távol fog maradni a politikától, amennyire
csak lehet. Higgyétek el! Tudom.
Eli-on látszott, hogy tudna még vitázni, de a szavába vág-
tam.
– Pletyka vagy sem, képes rá, hogy megtegye, tehát Betánia
Greyt is felvehetjük a listára, nem?
– De – mondta Eli.
Szeléna összefonta a karját, és lebiggyesztette a száját.
– Helyes. Még mindig jobb, mint Porka mamája.
Eli bólintott, bár nem tudtam megállapítani, hogy egyet is
ért, vagy csak Szelénát akarja megbékíteni.
– Akkor most meg kell terveznünk, hogy jutunk ki-be anél-
kül, hogy elkapnának.
 – Méghozzá gyorsan – mondtam. – Vissza kell juttatnunk a
kulcsokat Alpeppernek.
– Semmi gond – mondta Szeléna. Kiszedte a hajából a mű-
anyag csatot, és letette maga elé az asztalra. Koncentrált, el-
mormolt egy varázsigét. A káprázat bűbáj szinte azonnal a
holdruta kulcs tökéletes másolatává alakította át a csatot.
Szeléna felkapta, és rácsúsztatta a karikára. – Na, akkor most
nyerünk egy kis időt. Ezt egyszerűen bedobom a talált tár-
gyakhoz.
– Ügyes – mondta Eli. – Egy gonddal kevesebb.
Sajnos a következő gondunk nem volt ilyen egyszerű. Bár
Mr. Harankil halálát balesetként kezelték, a kampuszon a biz-
tonsági fokozat továbbra is magas maradt. A hálótermekből a
kijárási tilalom szokás szerint kilenckor kezdődött, de enge-
dély nélkül senki nem maradhatott kint, sem az alagutakban
naplemente után.
Mivel a tilalom elsődleges őrei a Lovagi pajzsok, és ők nem
járőröztek a folyosókon, úgy döntöttünk, legjobb, ha egysze-
rűen elbújunk valahol Coleville-ben, és megvárjuk, hogy elég
késő legyen a betöréshez. Mivel egy hétig követtem Alpeppert,
tudtam, hogy elég szigorú menetrend szerint működik. Az
persze szóba jött, hogy a vérfarkas járőrök körbejárják a teme-
tőt éjszaka, de ezzel a kockázattal számolnunk kellett.
Igen, nagyszerű terv is lett volna, ha június van, vagy akár
szeptember. A november viszont hideget és még több hideget
jelent. Külön-külön mind a négyen elrejtőztünk a kripta köze-
lében. Szerencsére a fák és a bokrok a kertésztündéreknek hála
még tele voltak virággal, ami segített a rejtőzésben. De sajnos a
lombok nem növelték a hőmérsékletet. Mire lement a nap, az
ujjaim jégcsapokká váltak.
Megegyeztünk, hogy éjfélig kitartunk, és reméljük hogy Al-
pepper sem feküdt le aludni. De háromnegyed tizenegykor
rendeletileg eldöntöttem, hogy fölállok a rejtekhelyemről, egy
sír mögül.
 – Mit csinálsz? – súgta Eli a túloldalról. Alig láttam meg,
mert tiszta feketében volt.
– Elegem van a várakozásból. – Odamentem a kriptához, és
előhúztam a zsebemből a holdruta kulcsot. Szeléna, Eli meg
Paul azonnal ott termett, én meg becsúsztattam a kulcsot a
zárba. A kulcs egy pillanatra megremegett, mint mikor egy
gép beindul. Aztán halk klikk hallatszott, és az ajtó magától
kitárult. A bejáratból forró levegő hulláma csapott elő, megle-
pett az otthonos meleg. Gépiesen előreléptem, semmi másra
nem gondoltam, csak hogy kiolvasszam a tagjaimat.
– Várj, Porka! – kiáltotta Eli. – Nem is tudod, mi van bent.
Késő. Már négy lépést tettem a kripta belsejébe, ami a meleg
ellenére sötét és borongós volt, aztán hirtelen eltűnt a lábam
alól a talaj.
Elfojtottam egy sikoltást, és legurultam a szűk kőlépcsőn. Tíz
huppanás múlva lecsúsztam egy föld alatti kamrába. Feltá-
pászkodtam, nyögtem egyet, és felmértem a károkat. De némi
horzsolást és óhatatlan zúzódást leszámítva úgy éreztem,
semmim nem tört el. Megint mázli, gondoltam.
– Jól vagy? – kérdezte Eli, mikor lerohant utánam a lépcsőn.
Egyedül neki volt zseblámpája, amivel most egyenest a sze-
membe világított.
– Jól, de megvakítasz.
– Bocs!
Paul is megjelent, félrelökte Eli-t, hogy odaférjen hozzám. Eli
fenyegetően nézett rá, Paul megragadta a karom, hogy fölránt-
son.
– Legközelebb jobban vigyázz!
– Gondolod?
– Itt vannak a fáklyák – mondta Szeléna a hátizsákjában ko-
torászva. Meggyújtotta az egyiket sima tűzbűbájjal, és odaadta
Paulnak. Aztán nekem is gyújtott egyet, végül önmagának.
– Biztos, hogy jól vagy? – kérdezte Eli. Aggodalmasan érin-
tette meg a karomat.
 Bólintottam, de a figyelmemet elvonta a kripta belseje. Egy
hatalmas raktárban voltunk. Több tucat polc állt a falak men-
tén, mindenfélével megrakva. A hozzám legközelebbin rekesz-
szám álltak az édességek – Haribo gumicukor, Pixy Stix szívó-
szál, M&M’s cukorka –, nem beszélve a sok csokiról, ami iránt
Vadkanóc annyira elgyengült.
– Azt hiszem, biztonsággal megállapíthatjuk, hogy valami
mellékvállalkozása van – mondta Paul.
– Hacsak nem egy nukleáris robbanás utánra spájzol –
mondta Eli.
– Bár lehet – mondtam, miközben egy másik polchoz indul-
tam, amin megakadt a pillantásom –, hogy a harmadik világ-
háborút akarja elindítani. – Ezen a polcon baljós feliratú reke-
szek álltak, például „C4”, plasztikbomba meg „TNT”, robba-
nóanyag. Aztán különféle állványokon rengeteg puska és re-
volver lógott a mindenféle lövedékkel teli újabb rekeszek mel-
lett.
– Jaj! – mondta Eli, és hozzám lépett. – Nem azt mondtad,
hogy ez a fickó egy ex-haditengerész? Mert az ex-részét nem
annyira látom. Ezzel a cuccal bárkit meg tudna ölni.
– Hm, srácok! – mondta Szeléna enyhén pánikolva. – Azt hi-
szem, van még min aggódnunk.
Odafordultam, de már eltűnt egy másik folyosón. Mikor
megtaláltam, rögtön megértettem, miért aggódik. Ez a folyosó
tele volt a fekete mágia kellékeivel.
Mumifikált fejek álltak külön-külön dobozokba pakolva, le-
vágott kezek úsztak valami lében, a polcokon durván készített,
arc nélküli babák sorakoztak. További üvegekben döglött
skorpiók és pókok, kígyófogak, élő kukacok, patkányfarkak,
sőt az egyiken ez a felirat: „gőteszem”. Nevettem volna a sors
iróniáján, csak túlzottan émelyegtem. Volt, amit fel se ismer-
tem, de a helyet betöltő átható, bomló bűz alapján sejtettem,
hogy valami rémség.
 – Hú! – mondta Eli befogott orral. – Mi a fenében sántikál ez
a fickó?
– Nézzétek, van holdruta is – mutatott Paul egy másik sorra.
Megráztam a fejem.
– Ez mind elég hátborzongató, de mi nem ezt keressük. Szó-
ródjunk szét, és lássuk meg, van-e irodája is, vagy valami
ilyesmi.
Mindenki beleegyezett, én az első folyosón balra fordultam,
és addig mentem, amíg a terem széléhez nem értem. A perem
mentén haladtam tovább, és szinte azonnal egy ajtóhoz értem.
Kinyitottam a reteszt, kitártam, arra számítottam, hogy egy
újabb raktártermet találok.
Ehelyett egy alagútba nyílt. Jobbra-balra néztem, megpróbál-
tam megállapítani, merre megy, de az alagút pár lépésnyire a
bejárattól eltűnt a sötétben. Itt sokkal hidegebb és nyirkosabb
volt a levegő, mint a raktárban, és a csatornák vizének jól fel-
ismerhető, nyálkás szagát árasztotta. Az alagút nyilván a
kampusz valamelyik főalagútjába vezet. Egy rejtély tehát
megoldódott. Alpepper nyilván itt ment ki aznap éjszaka, mi-
kor mögém került a temetőben.
Visszaléptem a raktárterembe, és továbbindultam. Kis idő
múlva egy íróasztalhoz értem, amit egy beugróban két polc
közé ékeltek. A lapját további gyanús kinézetű tárgyak borítot-
ták. Féltem bármihez hozzáérni, nehogy nekimenjek a levágott
vérfarkas-mancsnak, ami itt öntapadó jegyzetlapok tartójaként
szolgált, vagy a koponyának, aminek a szemgödréből meg az
orrüregéből különféle tollak meg ceruzák álltak ki.
– Segítsek? – kérdezte Eli a hátam mögül. Összerezzentem, és
lelöktem az asztal pereméről egy papírhalmot.
– Francba. – Lehajoltam, és szedegetni kezdtem a lapokat.
Eli mellém guggolt, hogy segítsen, és halkan odasúgta:
– Nem volt alkalmam eddig elmondani, de azt hiszem, Sze-
lénának van igaza. A mamád nem kelti azt a benyomást, hogy
ilyesmire képes lenne.
 Felhorkantam.
– Persze, mert nyilván szexinek találod.
Eli elvigyorodott.
– Ja, mint mindenki más. De ennél többről van szó. – Elhall-
gatott. – Nagyon emlékeztet rád, tulajdonképpen arra, ahogy
focizol, a vad és kemény, de őszinte tempódra.
Elpirultam, és a szívem gyorsabban vert.
– Nem is tudtam, hogy láttál játszani.
Megvonta a vállát, mint aki kicsit kínosan érzi magát.
– Azért nehéz téged nem észrevenni. De a lényeg az, hogy
aki olyan, mint te, az soha nem keveredik ilyen sötét dologba.
– Ezt nem tudhatod biztosan. Például gondolj arra, mit csi-
náltam Katarinával abban az álomban. – Ezt eddig egyikünk
sem hozta szóba. Eli valamiért úgy tett, mintha meg sem tör-
tént volna, amiért hálás voltam. De megtörtént. Nem is lehetett
tagadni, bármennyire szerettem volna.
Eli megérintette a karom, a kabáton át is éreztem a keze me-
legét.
– Az más: nem tudtad, hogy ez lesz belőle, különben is min-
dannyian csináltunk olyasmit, amire nem vagyunk büszkék.
– Hát, komolyan remélem, hogy igazad lesz anyával kapcso-
latban – mondtam –, de ahogy Paul is mondja, az emberek
bármire képesek.
Eli elhúzta a száját, és elengedett.
– Nem lep meg, hogy pont Paul mondja ezt neked. Észrevet-
ted, mennyire rá akar beszélni tulajdonképpen, hogy a mamá-
dat bűnösnek tartsd? Odaadja azt az e-mailt. Téged nem izgat,
hogy annyira készségesen keni rá az egészet? Itt valami nem
stimmel.
Fölálltam, hirtelen mérges lettem rá.
– Ne kezdd már megint, jó? Úgy értem, basszus, én már lega-
lább huszonnégy órája nem mondtam semmi rosszat Katariná-
ra.
 – Nem arról van szó, csak... – Elhallgatott, és mikor megfor-
dultam, láttam, hogy Paul közeledik.
– Találtatok valamit? – kérdezte, és egyikünkről a másikunk-
ra nézett.
Az íróasztal felé böktem.
– Épp készültem megnézni a fiókokat.
– Majd én – mondta Eli. – Várj! – Nálam sokkal bátrabban ne-
kiállt kihúzgálni a fiókokat. Hála az égnek, csupa olyasmi volt
bennük, amit az ember egy íróasztalban szokott találni: fűző-
gép, cellux, ilyesmi. Balra a legnagyobb fiókban fűzhető dosz-
sziék voltak mappákban. Az elsőn ez a név állt: „Harankil”.
– Bingó! – mondta Eli, és kihúzta Harankil dossziéját. Félre-
tolta az íróasztalon a rendetlenséget, kinyitotta a dossziét, és a
tartalmát lapozgatta.
– Mi az? – kérdeztem, és oldalról belelestem.
– Úgy tűnik, figyeli az embereket. Ezek itt a legfontosabb
adatok, a családi háttér feltérképezése, és szerintem ez itt a
vásárlások jegyzéke.
Megnéztem, mit mutat Eli, és dátumok, tárgyak meg árak lis-
táját láttam. A dátumok elég rendszeresek voltak, pár naponta
ismétlődtek. Alpepper szinte mindegyik mellé a fű szót írta.
– Szerinted ez közönséges fű lesz? – kérdeztem. – Mondjuk
marihuána?
– Hát, Harankil mindig is kicsit hippisnek tűnt – felelte Eli.
– De mire tartogatja ezt Alpepper?
Eli továbblapozott.
– Talán zsarolásra?
Paul a fiók előtt guggolt, és a dossziékat lapozgatta.
– Mindenki itt van. – Elhallgatott. – Még a nagybátyám is.
– És az anyám? – kérdeztem.
Paul előhúzott egy Evergím nevű dossziét, és átnyújtotta, az-
tán a nagybátyjáét kezdte tanulmányozni. A szeme szántotta a
lapokat.
 Kinyitottam a dossziét, és láttam, hogy nem is csak anyám
szerepel benne. Alpepper az egyik lapra rólam is írt feljegy-
zést, hogy elvittem a főkönyvét, meg bűbájokkal támadtam rá.
Odalapoztam, ahol a vásárlásokat vezette. Anyámnál csak
egyetlen alkalom szerepelt, múlt hétfőről, és mellette a holdruta
kulcs szavak.
– Úgy tűnik, a mamád maga is egy kis betörésre készült –
mondta Eli.
Az ajkamba haraptam.
– Jó, de hova akarhatott betörni?
Eli nem válaszolt, de lehajolt, és további mappákat vizsgált
át. Hamarosan azt mondta:
– Ezt nézzétek! Van egy dosszié Rosemaryről is. – Letette az
asztalra, és lapozni kezdett benne. Közel hajoltam, hogy lás-
sam. Az első lapokon a legfontosabb adatok, a másodikon a
Pixy Stix szívószál vásárlásai. A továbbiaktól majdnem meg-
állt a szívem. Egy fényképről Rosemary mosolygott rám. Va-
laki piros tintával egy szívet rajzolt köré.
Eli fölvette a fotót.
– Ezt nem hiszem el.
Az első alatt további képek voltak, mind piros szívbe vonva.
– Faustus – mondtam, a hitetlenkedéstől döbbenten. – Alpep-
per keresztneve Faustus. Gondoljátok, hogy ő az F Rosemary
naplójában?
– Úgy tűnik – mondta Paul.
De nem tudtunk tovább ezen töprengeni, mert Szeléna vá-
gódott be a terembe, riadtan futott felénk. Megállt, integetett,
és eldarálta a tűzoltó bűbájt. Minden fáklyánk kialudt, még Eli
zseblámpája is.
– Jön valaki – súgta.
A távolból ismerős, kopogó hangot hallottam, ahogy a kar-
mok kocognak a kövön. Alpepper volt, és hozta magával a
sátánfajzat kutyáját. A polcokon vibráló halvány fáklyafényből
tudtam, hogy közel jár a bejárathoz, és erre tart.
 – Hol vannak, George? – Alpepper hangja végigzengett a
termen.
A kutya válaszul felvonyított.
A kutyáját George-nak nevezi? Ez komoly?
– Gyertek elő! Tudom, hogy ott vagytok bent! – kiáltotta
Alpepper. – Megbűvöltem ezt a helyet, hogy tudjam, amikor
valaki betör. Nem gondoltátok komolyan, hogy megússzatok a
kulcsaim ellopását, igaz?
Körülnéztem, próbáltam valami kiutat keresni. Aztán eszem-
be jutott az alagutakra nyíló ajtó.
– Kövessetek! – súgtam, és kézen fogtam Szelénát.
Alpepper fáklyájának fénye elég volt: sikerült úgy manőve-
reznem a folyosón, hogy semminek ne menjek neki. Valami
csoda folytán nyitva hagytam az ajtót. De attól még hangosan
nyikorgott, mikor belöktem. George, a sátánkutya válaszul
ugatni kezdett.
– Kapd el! – kiáltotta Alpepper, és utána a kipattintott póráz
egyértelmű hangja következett.
Mind a négyen átlöktük magunkat az ajtón, és Eli-nak sike-
rült időben bevágnia, hogy a kutya ne tudjon utánunk jönni. A
dög olyan erősen verte az ajtó túloldalát, hogy Eli majdnem
elesett. Paul odaugrott, és ő is beleadta a súlyát.
– Gyorsan! Valaki zárja be az ajtót! – sürgetett.
Szeléna elővezette a barikád bűbájt, én meg újra meggyújtot-
tam a fáklyáinkat.
– Most már siessünk! – mondta Szeléna. – Ez a bűbáj nem
tart ki sokáig.
– Merre? – kérdeztem.
Paul többször jobbra-balra nézett mellettem, az arca csupa
aggodalom és bizonytalanság.
– Erre – mondta végül, és elindult balra. Szelénával utánae-
redtünk, de Eli állva maradt.
– Várjatok, srácok! – mondta. – Azt hiszem, erre kellene
mennünk.
 Szelénával megálltunk, és hátrafordultunk, de Paul csak gya-
logolt tovább.
– Miből gondolod? – kérdeztem.
– Valahonnan ismerős. – Eli a fejet csóválta. – Déjà vu érzé-
sem van.
– Hogy lehet egy alagút ismerős? – kérdezte hitetlenkedve
Szeléna – Nem mind ugyanolyan?
Eli a fejét rázta, és a teste megfeszült.
– Ebből az irányból huzat is jön.
– Várj, Paul! – kiáltottam.
Paul megállt, megfordult, a szemét összehúzta, de most is
aggodalmas volt.
– Miért?
Nem feleltem, csak visszaindultam Eli-hoz, és próbáltam ér-
zékelni a huzatot. Semmi különbséget nem éreztem, de engem
is elkapott a déjà vu érzése.
– Az álom – mondtam, és szédülés fogott el. – Az egész a
péntek esti álmodra emlékeztet.
Közben Paul is visszajött.
– Erre most nincs időnk. Arra van. Higgyetek nekem!
– Nem – mondta Eli, és a hangja kemény volt, a tekintete ve-
szélyesen fenyegető.
A hátunk mögött az ajtó erős rángatására mind elhallgat-
tunk. Alpepper és a kutyája bármikor áttörhet.
Eli megfordult, és elindult.
Nem tudtam, mit csináljak. Tényleg úgy látszott, hogy Paul
jól kiismeri magát az alagutakban, de nem tagadhattam, hogy
erős húzást éreztem a másik irányból. Nem puszta déjà vu volt
ez, sokkal inkább a gravitációra hasonlított. Rájöttem, hogy
nem is tudnék másfelé menni.
Paulra pillantottam.
– Sajnálom, de erre megyünk.
Zaklatottnak tűnt, de nem volt idő emiatt aggódni. Megfor-
dultam, és az alagúton Eli mellé kocogtam. A húzóerő egyre
erősödött, ahogy haladtunk, szinte már olyan érzésem lett,
mintha egy mozgó járdán mennék, akár a reptereken.
Hosszan haladtunk, aztán elértünk egy törpékre méretezett
ajtót az alagút jobb oldalán. Olyan kicsire és jelentéktelenre
tervezték, hogy szerintem meg se látjuk, ha nem lett volna már
nyitva.
Megálltunk. Nem volt kilincse, csak egy apró kulcslyuk,
amiből egy kis kulcs állt ki. Egy holdruta kulcs.
– Bemegyünk oda? – kérdezte Szeléna.
– Igen – felelte Eli. – Muszáj.
Igaza volt. Nem a puszta véletlen hozott ide minket, hanem
valami más. Álomlátó, gondoltam. Vajon akkor igazán az vala-
ki, ha a dolgokat a végzet irányítja és nem a véletlen?
Bár félig-meddig tudtam, hogy nem szeretném látni, mi van
az ajtón túl, nem lehetett visszafordulni. De a világon semmi
nem készített volna elő arra, ami a túloldalán történt.
A Z AJTÓ, AKÁRCSAK ELI ÁLMÁBAN, egy göröngyös alagútra
tárult, ami meredeken lejtett lefelé. Tekergett és kanyar-
gott, akár egy kígyó, és csak lassan tudtunk rajta haladni. Eli
kivette a holdruta kulcsot, és bezárta az ajtót mögöttünk, így
még egy biztonsági réteg választott el Alpeppertől és George-
tól, a sátánfajzattól.
Szinte azonnal küzdelem zajait hallottuk elölről. Valakik har-
coltak, támadóbűbájt és -átkokat szórtak egymásra, olyan han-
gok kíséretében, amilyeneket a tornaórán meg a gladiátorjáté-
kokon hallani. Csak azok a hangos döngések és vibrálások
nem voltak azonosak, ahogy a fékezetlen varázserő megtört a
köveken. A szívem dörömbölt a bordáim közt, ahogy igyekez-
tünk kilépni. Hangos dübörgés hallatszott, aztán csend lett.
Az alagút végre elvezetett egy terembe, ugyanabba, amit Eli
álmában láttunk, középen ott emelkedett a sír is az emelvé-
nyen. Nem minden volt ugyanolyan, mint az álomban, de
majdnem. A falikarokban égett az örök tűz, és kísérteties bí-
borfényben fürdette a termet, de a sírt több évszázados por
borította, ami elhomályosította a kristályt és a vésetet. És –
akárcsak az álomban – itt volt Betánia Grey is.
Meg az anyám.
A jelenettől döbbenten megtorpantam. Betánia a sír mellett
hasalt a földön, a karja meg a lába hátracsavarva, a csuklóján
és a bokáján mágikus ezüst kötél. Úgy tűnt, anyám a kötöző
bűbájt alkalmazta ellene. Betánia nyöszörgött, és a jobb keze
gyűrűsujjának csonkjából szivárgott a vér.
 Anyám addigra letolta a sír fedelét Betánia fölött, és beka-
paszkodott. Ott guggolt nagyon is ismerős pózban: az álomfa-
ló Rémáloméban.
Mi a szent… ?
Eli berontott a terembe Betániához, mindannyiunkat leha-
gyott. Letérdelt mellé, és megragadta az ezüst kötelet.
– Ne! – kiáltottam, de elkéstem vele. Sistergő hang hallat-
szott, mint mikor forró olajba víz spriccel, Eli elrántotta a kezét
és káromkodott. A bőrén hólyagok jelentek meg a kötél nyo-
mán.
Szeléna ellenbűbájt alkalmazott, és a kötél lehullt. Betánia
felnyögött, ahogy a tagjai visszanyerték természetes helyzetü-
ket. Szeléna lehajolt, és segített neki felülni, Eli meg letépett
egy darabot az ingéből, és bekötözte a vérző csonkot Betánia
gyűrűsujja helyén.
– Mi történt? – kérdezte Eli.
Betánia ziháló lélegzetet vett.
– Moira rájött, hogy én vagyok a harmadik Őrző, és rám tá-
madt. Elvette a gyűrűt, hogy ki tudja nyitni a sírt.
Nem értettem. Ha Betánia a harmadik Őrző, hogyhogy él
még? Nem volt lehetőségem megkérdezni.
– Utána kell menned, Porka – mondta.
– Tessék?
– Anyád után. A kardért indult. Meg kell akadályoznod!
– De hol a kard? – felnéztem a sírra, nem értettem. Világos,
hogy anyám álmot fal, de nem értettem, hogyan lehetséges ez.
Hiszen ez egy sír, az ég szerelmére, itt halottak vannak. A ha-
lottak meg nem álmodnak.
Fölálltam, a sír széléhez léptem, és észrevettem az Őrző-
gyűrűket, amiket időközben betettek abba a három lyukba,
amiket Betánia zárnak nevezett. Felismertem, hogy a bal oldali
volt Rosemaryé. A jobb oldaliról feltételeztem, hogy Haran-
kilé. A középsőn Betánia vére alvadt.
 Belestem a sír peremén, nem tudtam, mire számítsak, de a
koponyám máris lüktetett a rettegéstől. Nem lehet a Vörös
Nagyvarázsló sírja, ha egyszer az Angliában van. Egy nő fe-
küdt benne, aki a külseje alapján egyáltalán nem látszott ha-
lottnak. Nem tűnt sokkal öregebbnek anyámnál, bár ezt nehéz
volt megállapítani. Volt az arcában valami kortalan. A teste
törékeny, mint egy idős emberé, de a bőrén nem voltak se rán-
cok, sem időskori májfoltok. Pedig öregnek kellett lennie. Ma
már a mágusfajták sem öltözködnek így. Olyan volt, mint egy
középkori hercegnő, mint Csipkerózsika, aki várja a herceget.
Aztán rádöbbentem, hogy ismerős az arca. Az én arcom, mé-
gis más: mint egy másolat. Anyámra pillantottam, ahogy a nő
fölött gubbasztott, Moira arca sem más. Ugyanaz az orr, ugya-
naz a száj, ugyanaz a ferdén vágott szem van benne.
Aztán megértettem. Az a nő az ősöm.
– De hiszen ez…
– Nimue – fejezte be Betánia a hátam mögött. Ő a negyedik
Őrző. A kard valahol az álmában van elrejtve. Meg kell talál-
nod.
Megfordultam, és félelemtől reszketve néztem Betániára. Azt
akarja, hogy menjek be oda? Találkozzak anyámmal egy álom-
ban?
– Maga miért nem tud utánamenni?
– Nekem most nincs esélyem vele szemben. De neked lehet.
Te a lánya vagy. Téged nem bánt.
Megráztam a fejem.
– Oda kell menned. Ha ő szerzi meg először a kardot, sem-
mi nem állíthatja meg.
Nem tudtam, nem akartam elhinni: anyám, a gonosz. Aztán
eszembe jutott Mr. Harankil sikoltásának szörnyűséges hang-
ja, amikor halálosan megégett. Csak egy valódi gonosztevő
tehet ilyesmit.
Az emberek bármire képesek, hallottam Paul hangját. Most is
ránéztem, ahogy a sírtól pár lépésre állt, és aggodalmas tekin-
tettel figyelt, várta, hogy eljátsszam a hőst, és megmentsem a
helyzetet. De nem tudtam. Én nem. Anyám ellen nem.
Végül Betánia levágott ujjának komor látványa hajlított meg.
Kézzelfogható bizonyítéka volt annak, hogy anyám meddig
képes elmenni. Összeszorított foggal bekapaszkodtam a sírba,
és elhelyezkedtem Nimue lábánál. Aztán a barátaimra pillan-
tottam, akik lentről figyeltek.
– Hozzatok segítséget! – mondtam.
Valami bátor dolgot is szerettem volna hozzátenni, példá-
ul Ne aggódjatok vagy Nem lesz semmi bajom, de a hazugság nem
tűnt olyan jó ötletnek. Behunytam a szemem, a kezem Nimue
lábára szorítottam, és beléptem az álomba.
Ilyet még soha nem láttam. A jelenet ugyanolyan szilárd és
valóságos volt, mint Eli-nál szokott, de minden fakó volt, mint
egy elhalványult régi fényképen. Egy hatalmas mezőn álltam,
magas fűben. A fűszálak lekókadtak, mint egy aszályos nyá-
ron a tűző napon. Valami enyhe szellő hatására a lábamhoz és
a karomhoz értek.
Felszisszentem, mert az érintés helyén a ruhán át is hólyagok
támadtak. Megpróbáltam felugrani és a fű fölé repülni, de va-
lami a helyemen tartott.
Igen, egyetlen álomra sem hasonlított. Úgy tűnt, itt nem lehet
szabadon alkalmazni a fizika törvényeit. Itt nem voltam isten.
Csak én magam. Egy tinédzser lány, olyan riadt és tehetetlen,
mint egy patkány a fogóban.
Menj vissza, Porka, súgta egy képzeletbeli hang. Hagyd ezt!
Gyenge vagy hozzá! A legrosszabb az volt, hogy tudtam, visz-
szamehetnék. Kibújni olyan könnyű lenne, mint levegőt venni.
Minden ösztönöm sikoltozott, hogy menjek.
Nem törődtem a késztetéssel, ott maradtam, és körülnéztem,
hogy mit kéne tennem. Nimuénak nyoma se volt. A kard bár-
hol lehet. Nem tudtam mást, csak hogy ez az álomvilág bár-
meddig tarthat, olyan végtelen, mint a világűr.
 Pár lépésre tőlem letaposott füvet láttam. Úgy sejtettem, ide
érkezett meg anyám. Innen ösvény indult, és egyenesen a tá-
voli erdő mögött leszálló nap felé vezetett. Felkészültem a fáj-
dalomra, és a letaposott füves rész felé ugrottam. Most már
nem hólyagok keletkeztek a bőrömön; megannyi pengeként
vágtak belém a fűszálak. Felsikoltottam, de azonnal meg is
bántam, mert valami másik sikoltás felelt rá. Valami nem em-
beri.
Egy csapat madár szállt az égbe az erdő felöl, mind felém
zuhantak. Aztán ahogy közelebb értek, a sikoltásból visítás
lett. Csak épp nem madarak voltak, hanem denevérek. Kövér,
babaarcú denevérek. El akartam rohanni, mert láttam a tűhe-
gyes fogaikat, de a fűtől való félelem miatt maradtam a he-
lyemen. Lebuktam, a karommal fedeztem az arcomat, de a
denevérek már lecsaptak rám. A karmaik a ruhámba téptek, a
hajamat cibálták. Vakon csapkodtam feléjük, de ha egyet le-
ütöttem, már egy másik mart a kezembe. A fájdalom hasogatta
a karom, teljesen kába lettem tőle.
Kétségbeesetten próbáltam valami kiutat kigondolni. A leg-
könnyebb az lett volna, ha kiszállok az álomból. De mit mon-
dok a barátaimnak, ha úgy megyek ki, hogy meg se próbál-
tam? Nem, muszáj gondolkoznom, muszáj küzdenem.
Itt nem tudtam alakítani a valóságon, mint egy normális
álomban, sem valami hatalmas lapátot odaidézni, hogy azzal
csapkodjam őket, viszont ösztönösen mégis a varázserőmet
használtam. A varázslás volt a valóság.
Gyorsan eldöntöttem, hogy a tűz a legjobb fegyver, kitéptem
egy marékkal a magas fűből, és nem törődtem a kezembe ha-
sogató pengeélekkel. Aztán elmormoltam a tűz varázsigét, bár
egyáltalán nem reméltem, hogy működik.
A fűszálak vége lángra gyulladt. Nem vizsgáltam, hogy mi-
ért, csak fölálltam, és meglengettem az alkalmi fáklyámat a
levegőben. A denevérek visítva menekültek, de aztán megint
visszakanyarodtak. Újra meg újra lecsaptak rám, de elhajtot-
tam őket, és perverz örömöt leltem benne, amikor valamelyik
felvinnyogott, mert megperzselte a tűz.
Mikor az utolsó is feladta, figyeltem, ahogy eltűnnek az ég-
ben. A kimerültségtől remegve ledobtam a maradék füvet a
földre. A tűz varázsige kivett belőlem minden erőt. Valami
nem stimmelt a fiktusszal ebben az álomban. Mintha nem is
lenne benne semennyi.
De legalább nem féltem már annyira. A denevértámadás túl-
élése megdobta a bátorságomat. Lassú kocogásba kezdtem az
anyám ösvényén, a fűben. El se tudtam képzelni, neki mekko-
ra fájdalmat okozhatott, mikor utat tört, de örültem, hogy ne-
kem ennyivel könnyebb a dolgom.
Egy idő után megérkeztem az erdőbe, ahol a fák olyan széle-
sek voltak, mint egy-egy ház. A félelmem minden lépéssel
nőtt, mert hallottam, hogy valamik mozognak a bozótban és
zörgetik fent az ágakat. Úgy éreztem, hogy legalább egy órát
gyalogoltam, de még semmi nem támadt rám.
Mikor egy kanyarhoz értem, rájöttem, miért. Az ösvényen
egy dög feküdt, átmenet a farkas és a skorpió közt. Gondosan
átléptem rajta, vigyáztam, hozzá ne érjek a farkához, nehogy
további vadakat riasszak fel a jelenlétemmel, mint a denevére-
ket az előbb. Még fél tucat farkasféleséget léptem át, mindnek
felkunkorodott a farka, mint a skorpióknak, és a mellső lábu-
kon mancs helyett ollók voltak. Megint csak örülni tudtam,
hogy az anyám már járt itt előttem.
Végül lejteni kezdett az ösvény, és a sűrű fák között vízfelü-
let csillant meg. Zavaromban nem vettem észre, hogy az ös-
vény hirtelen megszűnik egy sziklás part feletti kiugrón. Le-
csúsztam az oldalán, és meglepetésemben meg a fájdalomtól
felüvöltöttem, mert a föld belement a karomon meg a lábamon
a friss vágásokba.
Fölálltam, leporoltam magam, és a víz pereméhez közelítet-
tem.
 A tó elég kicsi volt, hogy lássam a túlsó partját, de a víz isza-
pos, ráadásul kísértetiesen sima. Tudtam, hogy muszáj bele-
mennem. Más út nem maradt, legfeljebb ki az álomból, vagy
fel a parton, az erdőbe. Rémülettel töltött el a gondolat, hogy
beleugorjak. Bármi lehet benne. Síkos, tekergő dolgok, amik
megragadnak, és lehúznak.
Ha ez történne, egyszerűen hagyd el az álmot! De a főnixszel va-
ló találkozásom óta tudtam, hogy nem bízhatok a kiugrásban.
A hátam mögül az erdő fái közül valami kirontott, így aztán
fejest ugrottam. Fogalmam nem volt, hogyan ölnék meg egy
ilyen farkas-skorpiót, és olyan nagyon nem is akartam rájönni.
A víz olyan hideg volt, hogy azt hittem, elájulok, de elég volt a
felém közelítő sötét lények látványa, és a szédülés eltűnt. Le-
buktam egy távoli fényforrás felé. A sötét alakok felém csap-
kodtak, úgyhogy erősebben és gyorsabban tempóztam, legszí-
vesebben hallá változtam volna.
Mikor a fényforrás közelébe értem, megláttam, hogy valami
kupola áll a tó fenekén. Anyám ott állt benne csuromvizesen,
de már nem volt víz alatt. A kupola középpontjában egy kard
állt ki a markolatával a főmederből. Ez a kard volt a fény for-
rása. Még kívülről is láttam, hogy varázserő lüktet benne.
Odaúsztam a kupola pereméhez, átkeltem a falán, mintha le-
vegőből volna, nem valami szilárd anyagból, ami távol tartja a
vizet. Nedves cuppanással a partra plottyantam, mire anyám
ijedtében ütésre készen megperdült. Mikor meglátott, az arcá-
ra előbb döbbenet, aztán harag ült ki.
– Mit keresel itt? Hol van Betánia?
Letöröltem a vizet az arcomról.
– Kiszabadítottuk.
– Hogy mit csináltatok? – Moira szeme lángolt.
Feltápászkodtam.
– Nem hagyhatom, amit csinálsz, anya!
Most jöttem rá, mennyire nem készültem fel erre a pillanatra.
A szomorúság és a szánalom összeszorította a szívem, el kel-
lett fojtanom a zokogást. Mostanáig titokban mindig büszke
voltam az anyámra, hogy olyan dühödten független, arról hí-
res, hogy nem fél a saját feje után menni, bármit gondoljanak is
róla. De ennek vége. Most már csak az elkeseredett, hatalom-
éhes nőt láttam benne. Egy gyilkost.
– A kardot meg kell semmisíteni – mondta Moira.
Tettem egy lépést felé.
– Nem. Nem hagyom.
– Erre most nincs időm. – Moira megint a kard felé fordult.
Fölemeltem a karom, és rámutattam.
– Hypno-soma.
Semmi nem történt. Anyám hátrafordult, az arcán felhábo-
rodás.
– Mi a fene van?
Újra megpróbáltam. Semmi.
Anyám is megpróbálta a maga kábítóbűbáját, ugyanez lett a
hatása. Még csak nem is olyan volt, mint amikor az Akarat
elnyeli a mágiát, hanem mintha egyáltalán nem is létezne va-
rázserő. Mintha valami mágiamentes területen lennénk.
Anyával egyszerre jutottunk ugyanarra a következtetésre, és
mindketten a kard felé rohantunk. Ő ért oda először, de én
nekirohantam, és letepertem a földre.
Anyám gyakorlottabb volt a küzdelemben, de nem volt ná-
lam se erősebb, se gyorsabb. Egyikünk sem tartott be semmi-
lyen szabályt. Húztuk egymás haját, haraptunk, rúgtunk, kar-
moltunk. Hirtelen megláttam egy csúnya sebet az oldalán.
Olyan volt, mintha kiharaptak volna belőle egy darabot, való-
színűleg az egyik farkas-skorpió tette. Minden erőmmel oda
akartam kapni.
Anyám észrevette a stratégiát, és egy szempillantás alatt a
hátam mögé került, a nyakamra szorította a karját, hogy alig
kaptam levegőt. Karmoltam, ahol értem, de meg se rezzent.
 – Hagyd abba a verekedést, Párka! – mondta. – Bíznod kell
bennem. Nem akarlak bántani, de a kardot meg kell semmisí-
teni.
A pánik életre kelt bennem, mint egy démon, uralkodott raj-
tam, muszáj volt rúgkapálnom.
Káprázó szemmel megláttam, hogy valami közeledik a ku-
polához. Anyám is lazított a szorításon, mikor észrevette, és
végre normálisan kaptam levegőt. Aztán mindketten csak bá-
multunk elképedve, mert Betánia Grey mászott ki épp a víz-
ből.
Moira enyhe pánikkal súgta a fülembe:
– Segítened kell, Párka. Bet a gonosz, nem én.
Lenyeltem, hogy visszakézből elutasítsam ezt a hazugságot,
és bólintottam. Betánia élesen nézett rám, néma üzenettel a
szemében: azért jött, hogy segítsen. Együtt győzhetünk.
Moira elengedett, egy pillanatra sem kételkedett a bólintá-
somban. Ahogy kiszabadultam, ellene fordultam, és Betánia is
odaugrott, hogy segítsen. Anya nem bírt el kettőnkkel, és vé-
gül is sikerült leszorítanunk. Betánia elég súlyos volt, hogy egy
helyben tartsa.
– Szerezd meg a kardot! Amíg ki nem jutsz, itt tartom őt –
mondta.
Úrrá lettem a bűntudaton, amit anyám küszködése láttán
éreztem.
– Ne bántsa! – kiáltottam.
Betánia hátravetette a fejét, az arca eltorzult az erőfeszítéstől.
Óvatosan közelítettem a kardhoz, féltem is, de meg is babo-
názott.
A markolata csontból készülhetett, és a pengét furcsa rúnák
mintázták. Mikor rászorítottam az ujjaimat a markolatra, a
nyers energia úgy futott végig rajtam, hogy majdnem feldön-
tött. De erősen markoltam, felfelé rángattam.
Ellenállt. Valami egy helyben tartotta. Leguggoltam, és tiszta
erőből rángattam. Végül nagy lassan megmoccant. Mikor vég-
re kimozdult a föld hüvelyéből, megláttam, miért volt ennyire
nehéz elmozdítani. Egy női alak kapaszkodott ki a tó medré-
ből, a kard eddigi helyéről, ahogy egy zombi mászik ki a sír-
ból.
Csak épp nem szörny volt, hanem Nimue, az arca kortalan és
ismerős. A tekintetünk találkozott, éreztem az elismerését.
Hamarosan bólintott, és a kardból eltűnt a maradék ellenállás
is.
– Menj! – súgta.
Behunytam a szemem, fogalmam sem volt, hogyan vigyem
ki a kardot az álomból. Ilyet csak egyszer csináltam, a Milky
Wayjel, de az is szándéktalan volt. Mégsem maradt más vá-
lasztásom, mint hogy megpróbáljam. Szorosan tartottam a
kardot, és elképzeltem, hogy kiviszem.
De semmi nem történt. Egyáltalán nem tudtam elhagyni az
álmot, kard ide vagy oda. Körülnéztem, a pánik kerülgetett.
– Ki kell vinned a kupola alól – mondta Nimue, hangja nyug-
tató balzsamként hatott az idegeimre. – De ne hagyd, hogy az
övé legyen. Soha ne engedd át neki!
Figyeltem, ahogy lassan visszasüllyed a tófenékbe. Még utol-
jára Betánia és az anyám felé néztem, aztán kirontottam a ku-
pola peremén túlra, és belevetettem magam a hideg, sötét víz-
be. Mintha minden lény rám várt volna odakint, mindenféle
piros szemű, villás nyelvű, kimondhatatlan teremtmények ke-
ringtek körülöttem. Behunytam a szemem, és újra megpróbál-
tam, hátha ki tudom magam és a kardot kényszeríteni az
álomból.
Egy rémisztő pillanatig semmi nem történt. A lények körbe-
zártak. Valami kemény és pikkelyes súrolta a lábamat. Aztán
egy lökés következett, majd a tudatom egyesült a testemmel.
Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy a kard ott a kezemben.
Fölálltam, a tagjaim reszkettek részint a rémülettől, amit
Nimue álmában átéltem, részint az anyám iránt érzett bánat-
tól, de azért a győzelmem feletti örömömben is.
 Valami nem stimmelt.
Eli és Szeléna a sírtól pár lépésre a földön feküdt, ugyanab-
ban a testhelyzetben, ahogy Betániát találtuk: a csuklójuk és a
bokájuk ezüst kötéllel össze volt kötözve. Még a szájukat is
betömték vele. Paul felettük állt.
Az agyam nem tudta ezt értelmezni.
– Mit csinálsz?
Paul rám nézett, de mire megszólalhatott volna, balról egy
ismerős hangot hallottam meg.
– Bármit, amire megkérem. Bármit az égvilágon.
A hang felé rántottam a fejem, és azt láttam, hogy Mr. Velő
áll ott, a kardot nézi a kezemben, a kíváncsiságnál nagyobb
érdeklődéssel. Odalépett, az arcán széles mosoly.
– Ügyes munka, Porka. Bőven túlszárnyaltad az elvárásai-
mat. És most add át a kardomat.
Az ő kardja? Csak pislogni tudtam.
Aztán eszembe jutott, amit Betánia mondott, hogy a Vörös
Nagyvarázsló bárki lehet. Hát lehetséges? Lehet, hogy végig
Velő volt az?
Akkor vettem észre. A sír végében, ugyanazzal az önelégült
nézéssel, mint a gazdája, ott gubbasztott a valódi fekete főnix.
Még ádázabb és rettenetesebb volt, mint Eli álmaiban.
–H ISZEN AKKOR… MAGA… – Nem tudtam kimondani. A
szavak nem jöttek a számra.
– A Merlin nevet keresed, gondolom. Bár nem az az igazi név
– mondta Velő.
– De az nem lehet, hogy maga az…
– Dehogynem. Figyelmeztettelek, igaz? Hogy a gyilkos van
olyan okos, hogy anélkül is felhasználjon, hogy tudnál róla.
Összeszorítottam a fogam.
– Nem használt fel.
Velő arca gunyoros mosolyra torzult.
– Biztos vagy benne? Én mondtam el anyádnak, mit őriz az
Őrző bűbáj. Én ültettem el benne a gondolatot, hogy elárulja
neked, és ezzel elriasszon. De tudtam, hogy pont fordítva
fogsz dönteni. Semmi sem egyszerűbb, mint a lázadó termé-
szetet kiszámítani.
Tiltakozásra nyitottam a szám, de nem tudtam megszólalni,
mert a gyomromból émelygő érzés szállt föl. A fekete főnix
dúdolni kezdett mellettem, mintha gúnyt űzne belőlem.
– Szükségem volt rá, hogy tudj a kardról – folytatta Velő. – Te
álomlátó vagy. Szükségem volt rá, hogy megtaláld ennek a
sírnak a helyét. Jól szerepeltél. Hálás vagyok neked. Most pe-
dig add ide a kardom.
Megráztam a fejem, de hiába. Velő felém tartotta a varázs-
pálcáját, amit már nem borított a káprázat bűbáj, és egyetlen
laza mozdulattal kitépte a kardot a kezemből. Mikor megszorí-
totta a markolatát, mélyen felsóhajtott. Olyan volt az arca,
mint mikor valaki a rég látott szerelmét öleli meg. Eldobta a
pálcát, mindkét kezével megragadta a kardot, és kör alakban
meglengette a feje fölött. A kard hegyéről zuhogni kezdett a
varázs, minden irányból körülvette, és egy pillanatra el is tün-
tette a szemünk elől.
Mikor a varázs kitisztult, Velő már nem a szokott öltönyében
állt ott, hanem egy bíborvörös köpenyben, alatta bő nadrágot
és fehér inget viselt. Az arca is megváltozott. Fiatalabbnak lát-
szott, a bőre kevésbé volt fáradt és ráncos. De közben valami
furcsa módon öregebb is lett, kortalan, mint Nimue. Úgy tűnt,
az átváltozás teljes. A tanár, akit ismertem, eltűnt, és a helyén
egy gonosz varázsló állt. Mert a gonoszságához nem fért két-
ség. Azokat az embereket ő ölte meg. Minden bátorságomat
össze kellett szednem, hogy ne rohanjak el sikoltozva.
– Készen vagyunk? – kérdezte Paul. Mint aki meg is köny-
nyebbült, de aggódik is. Ránéztem, a szívem szó szerint fájt.
Nem tudtam elhinni, hogy ő is benne volt ebben. Lehetetlen-
nek tűnt. Hiszen meg is akarta akadályozni, hogy erre indul-
junk. Miért?
Velő Paul felé fordult, mintha méricskélné.
– Döntsd el magad! – A kard egyetlen mozdulatával átrepí-
tette a varázspálcáját Paul kinyújtott kezébe. – Próbáld ki a
lányon.
Mire megértettem, miről beszél Velő, Paul Szeléna felé for-
dult, rábökött a pálcával, és azt mondta:
– Ana-acro.
Szeléna teste fölemelkedett, a csuklóját szorító ezüst kötelek
a magasba húzták. Felkiáltott fájdalmában, a tagjai megfeszül-
tek. Elbámultam, hogy Paul hirtelen varázsolni tud.
Leugrottam a szarkofágról, és elkiáltottam az ellenbűbájt.
A varázserő kipattant az ujjaimon, de Velő megtörte
a kardról küldött bűbájjal. Nem, nem is megtörte. Elnyelette a
karddal, ahogy korábban az Akarat nyelte el.
 Aki a kardot irányítja. az irányítja az Akaratot is, mondta anyám.
Az Akarat nem hatott a Rémálmokra, de a kard igen. Ezt nem
értettem.
– Semmi értelme megpróbálnod támadni – mondta Velő. – A
bűbájvetésed határozottan javult, de nem ér fel az enyémmel.
És elszökni sem próbálnék a helyedben. A főnixek, tudod, na-
gyon gyorsan repülnek. – A madár dúdolni kezdett, mintha
csak megerősítené, a hangja egyszerre volt gyönyörű és hát-
borzongató, akárcsak az álomban.
Paul leengedte a most már csak nyöszörgő Szelénát, és meg-
törte a bűbájt. Eli-on látszott, hogy ölni tudna.
Paulra néztem, az igazság a zsigereimbe mart.
– Te vagy F Rosemary naplójából, igaz? Egyáltalán nem Al-
pepper az!
Bólintott.
– Paul Foster Kirkwood. Fogalmam sincs, Rose miért a kö-
zépső nevemre kattant rá, de jól elrejtette a személyazonossá-
gomat.
– Hogy tudtad megtenni?
Paul összehúzta magát, de az arckifejezése keményebb lett.
– Fogalmad sincs, milyen érzés annyira erőtlennek lenni. Mi-
kor az embert gyűlöli a saját családja. A saját anyja.
– De megölted őket. Rosemaryt meg Mr. Harankilt.
– Nem… öltem… csak… segítettem.
– Miért? – A torkomat fojtogatták az érzések, hogy így el-
árult. Ugyanúgy használt engem is, mint Rosemaryt. Egyetlen
közös pillanatunk nem volt valódi.
– Hagyd békén! – mondta Velő. – Paul csak azt tette, amit a
szabadsága érdekében tennie kellett.
Haragosan néztem rá.
– Miféle szabadsága?
– Őt csak az Akarat akadályozta benne, hogy varázserőt
használjon. De az általatok ismert bűbáj már nem létezik, hála
nem is kis részben Paulnak. Ez a kard magába tudja nyelni a
varázserőt, meg tudja őrizni, mint egy tárhely, és lehetővé te-
szi, hogy az Akarat hasson a mágusfajtákra. De a bűbájt nem
nekik találták ki. Én alkottam meg, a minket üldöző közönsé-
gesek ellen. Ezer évvel ezelőtt sokkal kevesebben voltak a má-
gusfajták. Többségünk elszigetelve élt, a közönségesek a pusz-
ta számuknál fogva könnyen túlerőbe kerültek velünk szem-
ben. Az Akarat hatalmat adott nekem az emberiség tudata és
szándékai fölött, megadásra kényszerítette őket, ahogy kell.
Ahogy most is lenne, ha a Mágusok Szenátusa nem lopta vol-
na el tőlem a kardot és a bűbájt.
Csak tátogtam erre az őrületre. Mintha Hitler mágikus rein-
karnációját hallgatnám.
– És mi köze ennek Paulhoz?
Velő lefelé fordította a kivont kardot, és a penge élét megtá-
masztotta a talajon.
– Paul csakis azért nem tudott varázsolni, mert a Mágusok
Szenátusa és az Akarat-munkások úgy manipulálták a bűbájt,
hogy megakadályozza a félfajtákat a varázserejük használatá-
ban. Legalábbis a többségüket.
– És erre vajon mi szükségük volt? – kérdeztem gúnyosan.
Velő teljesen kihúzta magát. Tényleg sokkal magasabbnak és
hatalmasabbnak tűnt.
– Mert a félfajtáktól mindenki másnál jobban tartottak. Én is
félfajta vagyok, a magam nemében az első. Félig varázsló, félig
démon. De mindkettőnél erősebb. Általában így szokott lenni.
A Mágusszenátoroknak nem tetszik, ha bárki erősebb náluk,
úgyhogy a bűbájjal ránk kényszerítették a sterilitást, hogy a
fajták ne tudjanak egymással házasodni. De ennek vége. Most
már én irányítom az Akaratot. És te, Porka, sokakat hozzásegí-
tettél a szabadsághoz. Büszkének kellene lenned magadra.
Nem voltam, fojtogatott a bűntudat, most értettem meg a tet-
teim teljes súlyát. Azt a sok varázserőt mostantól semmi nem
ellenőrzi. De én nem szándékosan csináltam. Nem tudtam, mit
teszek.
 Nem gondolkoztál, súgta egy gonosz hang a fejemben. Sosem
gondolkozol.
Velő tekintete a sírra vándorolt, és mikor megfordultam, lát-
tam, hogy Betánia Grey is visszatért az álomból. Egy pillanatra
megdobbant a szívem, meg voltam győződve arról, hogy itt a
megoldás a helyzetre. Ketten talán le tudjuk győzni a Vörös
Nagyvarázslót. Betánia rámosolygott Velőre, az arcán diadal
csillogott.
– Jól van, Betánia – mondta ő.
– De hát… – dadogtam. – Maga neki dolgozott?
Betánia széles mosolyra húzta a száját.
– Akkor az anyám…
– Megpróbálta elpusztítani a kardot, mire odaérek – mondta
Betánia, és lelépett a kőről.
– De hát az ujja…
– Azt én vágtam le. Ha nem tudnád, az öncsonkítás az egyet-
len módja annak, hogy valaki túlélje az Őrző bűbáj megtörését.
Megborzongtam, de a tettei miatti undoromból gyorsan ha-
rag nőtt.
– Becsapott!
– Nem – szólt közbe Velő csettintve. – Te csaptad be önma-
gadat. Paul elmondta, milyen hamar meggyanúsítottad az
anyádat, mikor elárultam neked a fajtátokról az igazságot. És
persze az is segített, hogy őt biztattam. Ő is kutatott utánam a
saját szakállára, de ettől csak gyanúsabbá vált. És még így is
majdnem elsőként találta meg a kardot. Sőt, sikerült is volna,
ha másokkal is megosztja, hogy mit tudott meg. De nem. Azt
hiszem, ezért csak az alapvető bizalmatlanságát okolhatjuk.
Még benned sem bízott.
Megráztam a fejem, nem akartam elfogadni.
Velő Betániára nézett.
– És hol van most Moira?
– Meghalt – felelte Betánia.
 Rettenetes szorítást éreztem a tüdőmben, megtántorodtam,
nem kaptam levegőt. Ez nem lehet igaz. Egyszerűen nem. Az-
tán észrevettem, hogy anyám már nem ül egyenes derékkal az
álomfaló helyzetben, hanem előrebukott, és úgy fekszik ott
mozdulatlanul, mint aki… aki… meghalt.
Fájdalmas kiáltás hagyta el a torkomat, halvány, szánalmas
mása annak a kétségbeesésnek, ami bennem tombolt.
– Megölte. Megölte! Most én ölöm meg magát! – Betánia felé
ugrottam.
Velő kábító átka a hátamat érte, előrebuktam, és a földre es-
tem. Egy pillanatig csak feküdtem ott a fájdalomtól kábán.
Ilyen erősen sosem talált még el bűbáj, soha nem éreztem ilyen
hatalmasnak a mágiát. Mostantól vajon minden bűbáj ilyen
lesz, ha Velő irányítja az Akaratot?
Mikor enyhült a fájdalom, a hátamra gördültem, és láttam,
hogy Betánia áll fölöttem. Sértetlen kezével rám mutatott.
– Semmi okod rá, hogy így kiakadj. Jobb neked nélküle.
Hányszor mondtam ugyanezt magamnak, amikor fiatalabb
koromban fájt anyám hiánya? Százszor. De nem volt igaz. So-
ha. A fejem ráztam, felültem, összekuporodtam és átkaroltam
a térdemet. A hűtlenségem miatti bűntudat úgy égetett, mint-
ha savval öntötték volna le a szívem.
Velő elém térdepelt. Barátságos, nyugtató hangon fordult
hozzám:
- Megértem a haragodat, Porka. Megértem a bűntudatodat és
a veszteségedet. Jogod van hozzá, ez természetes. De el kell
fogadnod, hogy a fájdalom és a veszteség a háború következ-
ménye. Márpedig ez háború, Porka. Eddig nem tudtad. Most
viszont ideje állást foglalnod.
Elfojtottam a sírást. Nem adhatom át magam az érzelmeim-
nek! Elárultam az anyámat, de itt van még Eli és Szeléna, rájuk
is gondolnom kell. Az én hibám, hogy itt vannak. Valahogy ki
kell szabadítanom őket, és ha hagyom, hogy legyűrjön a bánat,
akkor nem fog menni.
 – A Mágusok Szenátusát meg kell állítani – folytatta Velő. –
A mágusfajtáknak fel kell szabadulniuk, és aki úgy dönt, hogy
engem követ, az szabad is lesz. – Megigazította a kezét a mar-
kolaton, mintha használni készülne a kardot. – Nem kellene
káprázat mögött rejtőznünk. Nem kellene arra kényszerül-
nünk, hogy meghajoljunk a közönséges világ előtt, átvegyük a
durva életmódjukat, elektromosságot meg földgázt használ-
junk a háztartásunk működéséhez. Ezt mi a mágiával is elér-
jük. Idegesítő a közönséges technika, az a sok mobiltelefon
meg televízió. És van, ami ráadásul veszélyes is. Például az in-
ternet. Tudtad, hogy Paul készített nekem egy webhelyet, ahol
a saját hadseregem tagjait verbuválhatom? Az elnyomott má-
gusfajták százaiból, akik egyetlen gombnyomásra készen áll-
nak szervezetten harcolni.
Megborzongtam. A közösségi portálok segítségével könnye-
dén tud nagyszabású támadást is szervezni. Valamit tennem
kell. Nem csak Eli és Szeléna érdekében, hanem mindenkiért.
A testembe adrenalin szívódott, és az agyam fókuszálni kez-
dett. Találnom kell valami kiutat.
– Egyáltalán hogy tudta ellopni a Mágusok Szenátusa a bű-
bájt?
Nem számítottam rá, hogy Velő válaszol, de azonnal meg-
szólalt.
– Beleszerettem egy nőbe, akibe nem kellett volna, és elárult.
– Fölállt, a sírhoz lépett, és egy pillanatra meg is feledkezett
rólam. Mágiával kiemelte anyám testét a sírból, oldalt lökte,
ahol nem látszott. A nyelvembe haraptam, de visszatartottam
a kiáltást.
Velő a sírba kémlelt.
– De nem akármilyen nő volt az én Nimuém. Ő volt az álom-
látóm, és én az övé.
Belém vágott a felismerés.
– Maga meg ő…
 – Olyanok voltunk, mint ti Eli-jal, igen. Az álomlátó párokat
különös szálak kötik össze. Ami messze meghaladja a testi vá-
gyat. – Benyúlt a sírba, és megcirógatta Nimue állát.
– Aha. Akkor az ő árulása tökéletesen érthető.
– Megvolt rá az oka. És döntött. – Velő elhúzta a kezét, aztán
az Excaliburt a feje fölé emelte, úgy tartotta, mint egy dárdát,
és a hegyét Nimue fölé irányította. Aztán egyetlen dühös csa-
pással lesújtott a testére.
Felsikoltottam, de a hangomat egy másik sikoltás fojtotta el,
olyan hangos, hogy megrázta a terem falait, és kődarabok po-
tyogtak ránk. Ezt a sikoltást a mágia fűtötte át, az adta meg a
súlyát és az erejét. Velő nem pusztán megölte Nimuét, hanem
azt a bűbájt is megtörte, ami ilyen sokáig életben tartotta, a
saját álma fogságában.
A csend ami ezután következett, majdnem olyan harsány
volt, mint a sikoly. A vér olyan süketítően zúgott a fülemben,
mint egy áradó folyó. Nem akartam én is meghalni.
Velő visszajött hozzám, és olyan lazán tartotta a kardot,
mintha nem is most ölt volna vele. A pengéről csöpögött a vér,
foltokat hagyott a talajon.
– Ne szomorkodj, Porka! – mondta. – Nimue fogoly volt, de
most végre megadtam neki a nyugalmát. Az árulása után eny-
nyit sem érdemelt volna, azt elmondhatom.
Bár életemben nem féltem ennyire, nem tudtam parancsol-
ni a nyelvemnek.
– Nyugalom. Vagy bosszú. Ugyanaz, nem?
Velő szinte szeretettel mosolygott rám. Elfordultam a tekin-
tete elől, a gyomromat az undor forgatta.
– Sok mindenben rá emlékeztetsz – mondta. – Ugyanolyan
makacs lélek vagy, ugyanaz a tehetség van benned az álomlá-
tásban. Talán ezért is kedveltelek annyira. Remélem, megfon-
tolod, hogy csatlakozz hozzám. Eli-jal együtt. Semmi sem
olyan értékes, mint egy álomlátó páros. Mindent megadok
nektek, amit csak akartok. Kérdezd csak meg Pault. A legna-
gyobb vágya az volt, hogy varázsoljon. És most már képes rá.
Megráztam a fejem, a fülemben csengett még Nimue halálos
kiáltása. Velő tirádája a mágusfajtáknak az elnyomásból való
felszabadításáról hatásosabb lett volna, ha közben nem öldö-
köl ártatlanokat.
– Nem. Soha.
Velő sóhajtott.
– Nem mondhatnám, hogy nem számítottam erre a válasz-
ra. Örökölted Nimue csökönyösségét is. – Paulra mutatott. –
Változtasd meg a véleményét.
Paul a fejét rázta, és elsápadt.
– Nem… Azt nem tudom. Vele nem.
Velő felé bökött a véres karddal.
– Ha nem teszed meg, visszaveszem, amit adtam.
– Várj! – mondtam Paulnak, hogy húzzam az időt. – Először
meséld el, hogyan csináltad. Azt tudom, mi történt Rosemary-
vel, de hogy volt Mr. Harankillel? Hogy vitted le abba az ala-
gútba, miközben az egész Szenátus őt figyelte?
Velő rám nézett, a száján öntelt mosoly.
– Könnyebben, mint hinnéd. Tudod, Paul egyáltalán nem
volt olyan erőtlen, mint ahogy a nagybátyja hitte. Ő félig szi-
rén, az Akarat ellenére is képes manipulálni és csábítani. Meg-
felelő körülmények között ez igen hasznos képesség. Minél
kétségbeesettebb vagy magányosabb a célba vett személy, an-
nál jobban működik a varázs. Arturo Harankil könnyű célpont
volt, nem tudott ellenállni Paulnak, amikor a testőre orra előtt
kicsalta a bálról.
Nyeltem egyet, undorított a kép, ami a lelki szemeim előtt
megjelent. Nem akartam Paulra nézni, de nem tudtam elle-
nállni. A szemét a földre szegezte, és most már el is vörösö-
dött. Az állkapcsában lüktetett egy izom.
 – Azért ne ítéld el olyan gyorsan szegény Arturót – mondta
Velő. – Amíg nem látjuk, hogy te mennyire tudsz ellenállni
ugyanennek az erőnek. – Odaintette Pault.
Megpróbáltam fölállni és elrohanni, de Velő egy bűbájjal a
helyemen tartott. Megacéloztam magam, mert Paul mellém
térdelt, és letette mellénk Velő pálcáját. Mikor a kezét az ar-
comhoz emelte, ellöktem.
– Ne küzdj, Porka! – súgta Paul. – Légy szíves, ne állj ellen!
Mert megöl.
– Mit számít az neked? – A gyűlölet és a szánalom harcolt
bennem. – Hazudtál nekem. Kényszerítettél, hogy szeresselek.
Varázslat volt. Hazugság.
– Nem, nem az volt, esküszöm. Minden valódi volt köztünk.
Megráztam a fejem, nem voltam hajlandó hinni neki.
– Elég! – szólt közbe Velő. – Haladjunk! Gyerünk!
Élesen Velőre néztem, szikrázott a szememben a gyűlölet.
– Miért nem használja azt a hülye kardot meg az Akarat bű-
bájt, hogy azt csináljam, amit akar? Miért kell a szirén varázs-
erővel vacakolni?
– Magyarázd el neki – mondta Velő Paulnak.
Paul felsóhajtott.
– Ahhoz, hogy az eskü varázsereje hasson, önként kell el-
mondanod, nem kényszerből. Nem én kényszerítelek, hogy
elmondd az esküt. Azt kell elérnem, hogy el akard mondani.
Paul a két kezébe vette az arcomat, és hallottam, hogy oda-
súgja:
– Miért nem hallgattál rám, miért nem indultál a másik
irányba, ahogy akartam? – Mire válaszolhattam volna, a szeme
elkapta az enyémet, és valami furcsa dolog történt. Eltűnt az
undor, és minden korábbinál erősebb vonzalom foglalta el a
helyét. Vad vágyat éreztem, hogy megcsókoljam, és a hajába
fúrjam az ujjaimat. Tudtam, hogy nem valódi érzés, nem én
vagyok ez, de nem tudtam úrrá lenni rajta. Mintha egy olyan
erős hullám sodort volna magával, hogy azt sem tudtam, mer-
re van fent és merre lent.
Paul halk, bársonyos hangon azt mondta:
– Lépj be hozzánk, Porka! Esküdj hűséget Velőnek, és akkor
mi ketten örökre együtt lehetünk. Én ezt akarom. Te is ezt aka-
rod, nem?
Éreztem, hogy bólintok.
– Igen, így van – dünnyögte Paul. – Most már akkor csak el
kell mondanod az eskü szövegét. Egy egyszerű bűbáj, tényleg.
Először én mondom el, aztán te is elismétled utánam. Jó?
– Jó.
– ’Ee. ’Okka!
A fülem, mintha vattával lett volna betömve, alig hallotta
meg a fura hangot.
- ’E ’iná’!
Most ezeket a szavakat kell megismételnem? Lehunytam a
szemem, és a tudatom valamennyit tisztult.
– Nézz rám, Porka! – mondta Paul, és megfogta az arcomat.
– ’Eee! – mondta újra az a másik hang, és most jöttem rá,
hogy Eli próbál beszélni a betömött szájával.
– Hallgass! – mondta Velő, és Eli felkiáltott fájdalmában.
– Nem – mondtam, de a hangom gyenge volt.
– Nyisd ki a szemed, és nézz rám! – mondta Paul.
Megráztam a fejem, de nem ért semmit. A szemem magától
kinyílt, mert az ő akarata legyőzte az enyémet. Fájt a fejem, és
a számban vér ízét éreztem, az orromból jött. Egyszerűbb volt
engedelmeskedni.
– Oké – mondtam. – Megteszem.
Paul kinyitotta a száját, hogy folytassa, de a szeme egy pilla-
natra megrebbent az arcomon. Ettől, hogy elmozdult a tekinte-
te, már engedett valamit a hatása.
– Várj! – mondtam a varázserejével küzdve. – Eli is szeretné.
– Várj, Paul – mondta Velő is, és egy lépést tett felénk. Paul
elengedett, és a bűbáj végleg megtört.
 – Mit mondtál, Porka? – kérdezte Velő.
Feltápászkodtam, mert egy ötlet fogant meg bennem.
– Én megcsinálom, bármilyen esküt leteszek, amit csak akar,
de hadd győzzem meg előbb Eli-t is, hogy velem mondja.
Szükségem van rá.
Eli a fejét rázta, a szeme rémülten kerekedett el a szavaimra.
Velő a homlokát ráncolta.
– Miből gondolod, hogy ezt el tudod érni?
– Maga mondta, hogy az álomlátó párost különös szálak kö-
tik össze. Ez ugyanígy van velem és Eli-jal. El tudom érni.
– Meglátjuk – mondta Velő. Intett Paulnak. – Hozd ide Eli-t.
Paul odament Eli-hoz, és elmormolta az ellenbűbájt, amivel
kiszabadította a kötöző átok alól. Az ezüst szálak leestek, és Eli
megkönnyebbülten nyögött fel. Paul talpra rántotta, és felém
kormányozta.
– Mit csinálsz, Porka? – kérdezte Eli, mikor Paul erővel elém
állította.
Egész kicsit megráztam a fejem, és próbáltam a szememmel
kérni, hogy ő is játssza meg magát. Betániára pillantottam, aki
a sírnak dőlt és láthatóan unatkozott. Bevéstem a tudatomba a
helyzetét, aztán tettem egy lépést Eli felé, hogy egy vonalba
kerüljek vele és Velővel.
– Emlékszel, amikor az első alkalommal ott jártam, és rájöt-
tél, hogy mi vagyok? Tudod, aznap este, mikor kirúgtál az ál-
modból, aztán lelöktél az ágyról, és én ki akartam szabadulni,
de nem tudtam.
Eli csak pislogott, és kérdőn nézett rám.
– És?
Biztatóan bólogattam.
– Hát most is ugyanúgy lesz. – Felé lendítettem a kezemet. –
Hypno-soma!
A bűbáj kipattant az ujjamról, elérte Eli-t, aztán visszapat-
tant. Kiugrottam, és a varázserő fölöttem egyenesen Velőre
sújtott. Velő hátratántorodott, és a kard meglazult a markában.
 Aztán Paulra céloztam, de Eli addigra arcba vágta, aztán
gyomorszájon rúgta, és ledöntötte. Végül ráugrott, és ököllel
püfölte.
Megperdültem, és Betániát vettem célba. Egy szúró bűbájt
indított felém, de kivédtem, és ellentámadtam. Oldalt ugrott,
és kivédte. Mire bármelyikünk újabb bűbájt indíthatott volna,
furcsa hang zengte be a termet. Egy kutya átható üvöltése.
Nem, nem is kutyáé. Sátánfajzaté.
Jobbra pillantottam, és megláttam, hogy George támad fe-
lénk, felhúzott ínyéből kivillantak a tépőfogai, a szeme villo-
gott. Velő csak most tért magához, felé hajított egy bűbájt, de
George könnyedén átugrotta.
Betánia is bűbájt küldött rá, de mire odaért volna, George-ot
mágikus pajzs vette körül, amiről lepattant a bűbáj, felfelé
ívelt, és a mennyezetet találta el. Jókora kődarabok váltak le, és
zuhantak ránk. Az egyik úgy eltalálta a fülem tövét, hogy csil-
lagokat láttam.
Időben sikerült kipislognom őket a szememből, mert láttam,
hogy George közeledik. Lebuktam, próbáltam kitérni, de a
sátánfajzat átugrott rajtam, és Velőre vetette magát, akit épp
feldöntött a kőgörgeteg. De mire George elérte volna, lecsapott
a fekete főnix. Belevágta a karmait, és a kutya vinnyogva az
oldalára zuhant.
Valaki kétségbeesetten felkiáltott, és mikor odafordultam,
Alpeppert láttam meg. Most teljes démon módban volt, villo-
gott a zöld szeme, kilátszott a szarva. A főnixet vette célba egy
bűbájjal, de Betánia kivédte. Ugyanekkor Velő egy általam is-
meretlen átokkal sújtotta Alpepperit, fölemelte a lábáról, meg-
pörgette, mint egy búgócsigát, és áthajította a termen.
Velőt teljes erőből térden rúgtam. Meglepetésében elkereke-
dett a szeme, és összecsuklott, megnyugtató csattanással terült
el a kövön. Az Excalibur után vetődtem, amit még a kezében
tartott, de Betánia egyik bűbája megakadályozott. A karomon
és az oldalamon éles sebek nyíltak a varázserő nyomán, átha-
sogatták a ruhát és a bőrömet, felkiáltottam, és felé lendültem.
– Csak gyere, kislány! – gúnyolódott. – Próbálkozzál!
Bumm!
Betánia fölött egy bűbáj találta el a mennyezetet, és további
kődarabok zuhogtak le rá, teljesen be is temették. Fogalmam
sem volt, honnan jött a bűbáj, de aztán megszólalt egy hang,
amit bárhol felismernék:
– Soha nem tudtad, mikor fogd be a szádat, Bet.
A sír mögül anyám állt föl.
– Anya! – A megkönnyebbülés és az öröm majd szétvetett,
teljesen súlytalannak éreztem magam tőle.
Moira rám mutatott, és kimondott egy varázsszót. Meghát-
ráltam, készen a támadásra, de a varázserő Velőt találta el.
– Bújj a sír mögé, Párka! – mondta anyám, és újabb bűbájt lőtt
Velő felé.
Automatikusan tettem egy lépést anyám felé, de aztán e-
szembe jutott Szeléna. Felé mutattam.
– Ou-agra! – Az ezüst kötelek azonnal lehullottak, és Szeléna
talpra ugrott.
– Vigyázz, Eli! – kiáltotta, és elindított egy részegítő átkot.
Hátrapillantottam, és láttam, hogy a bűbáj Pault találja el. Paul
megingott, Eli meg újra belebokszolt, hogy kóvályogni kez-
dett.
A fejem fölött sikoltás hangzott, és mikor fölnéztem, láttam,
hogy a fekete főnix bukik le felém. Mire mozdulhattam volna,
Szeléna szúró átkot küldött rá. A főnix felkiáltott, mert a bűbáj
az oldalát súrolta, de a hang inkább volt dühös, mint fájdal-
mas. A madár Szeléna felé perdült, és olyan keményen csapó-
dott belé, hogy hátralökte, fejjel a padlóra.
– Fligere! – mondtam, és én is egy szúró bűbájt küldtem rá.
Ez most a főnix hátát érte. Oldalt lebillent Szelénáról, aztán
valahová fölrepült.
 Odarohantam Szelénához, és a térdemre zuhantam mellette.
Nem volt magánál. A fél arcán három mély, véres vágás hú-
zódott a homlokától az álláig.
– Maradj ott, Porka!
Még időben néztem fel, hogy meglássam, Eli egy követ hajít
el, és a fekete főnixet célozza meg, mert épp készült rám és
Szelénára lecsapni. A kő a bal szárnya tövénél találta el. Dühös
kiáltást hallatott, aztán megpördült, és billegve szállt fel.
Eli felém rohant. Felkapta Szelénát, és átvetette a vállán. Az-
tán ketten együtt a sír felé ugrottunk, ahol anya védekező ál-
lásban tartotta Velőt. Velő maga elé emelte az Excaliburt, és
minden bűbájt kitérített és elnyelt vele.
Eli a sír tövébe tette le Szelénát, hogy a veszély nagy részétől
megóvja. Körülnéztem, a fekete főnixet kerestem.
Pár lépésre tőlem Betániának sikerült kiszabadulnia a kőha-
lom alól. Az arcán vér csorgott, a homlokán mély vágás. Kitárt
karral ránk támadt, és egy újabb szúró bűbájt lőtt felém. Eli a
bűbáj útjába állt, engem meg oldalt lökött. Megtántorodtam,
alig tudtam talpon maradni. A bűbáj Eli-t telibe találta. A
mellkasán a feltépett ruháján keresztül mély sebek nyíltak. A
bűbáj hanyatt döntötte, és a fejét beütötte a sziklafal peremébe.
Egy pajzsbűbájt indítottam, hogy kivédjem Betánia második
támadását. Meg kellett akadályoznom, hogy mindannyiunkat
kinyírjon. Anyám a hátam mögött még mindig Velőre célzott.
Nyilván kimerült már.
Fölemeltem a kezem, hogy Betániára küldjem a kötöző átkot,
de Alpepper megelőzött. Betániát tetőtől talpig beborította az
ezüst kötél, az oldalára borult. Alpepper a fél lábára erősen
sántítva felénk rohant, és bűbájokat lövellt a levegőbe a fekete
főnixre, mert újra készült ránk támadni. Alpepperen is láttam,
hogy kimerült már.
Megragadtam Eli karját, és amennyire bírtam, a sír tövébe
vonszoltam. Megkönnyebbültem, hogy még eszméletén van,
bár kába. Bíztam benne, hogy Alpepper egyedül is elbír a fő-
nixszel, és inkább anyámhoz csatlakoztam. Fej fej mellett har-
coltunk Velő ellen.
Le is kötöttük a figyelmét, mégis világosan láttam, hogy a
dolog reménytelen. Sehogy sem lehet kijátszani a kard bűbáj-
elnyelő képességét. Próbáltam kővel is dobálni Velőt, ahogy az
okkultórán tanultuk, de könnyedén visszaverte.
Rá akartam jönni, hogyan lehetséges, hogy a kard elnyeli a
Rémálmok varázserejét, az Akarat viszont nem. Talán abban
áll a különbség, hogy az egyik egy automatikusan indított bű-
báj, a másikat meg egy varázsló irányítja, mint mikor az ember
élő ellenféllel játszik egy videojátékban, és nem a gép ellen. Az
Akarat azért nem tudja korlátozni a Rémálmokat, mert nem
tudja megsejteni a képzelőerőre épülő varázserőt. De Velő
igen. Mert ő lát, hall, és van képzelőereje is.
Mikor ezt felismertem, elkezdtem a sír körül araszolni. Ha
Velő mögé tudnék lopakodni, vagy legalább elég messzire tő-
le, hogy ne tudjon egyszerre kivédeni engem és anyát, akkor
talán le tudnám fegyverezni.
Ahogy elindultam, az Excalibur világítani kezdett. Előbb a
penge rúnái bocsátottak ki halvány bíborfényt, aztán a penge
maga, végül olyan lett az egész, mint az Örök Tűzzel égő fák-
lya. Velő arcán lassú mosoly terjedt szét, aztán nevetni kezdett.
A kard afféle tárhely, mondta róla. Egy tároló meg csak bizo-
nyos mennyiséget tud befogadni, aztán kiönt.
Éreztem, ahogy az erő remegve növekszik, és a következő
pillanatban már lüktetve lőtt ki a ragyogó mágiakitörés, mint
egy atombomba. Mikor a bűbáj elérte a sírt, darabokra hullott,
én meg olyan erővel estem hanyatt, hogy a falnak ütődtem.
Lezuhantam a földre, a fájdalom elkábított és megbénított.
Szinte azonnal lépteket hallottam. Velő volt, most is nevetett.
Ő maradt egyedül talpon, az egyetlen, akit nem érintett a
kard kitörése.
Lepillantott rám.
 – Hősies próbálkozás volt, de ennél a kardnál nincs erősebb.
Több mint egy élet kellett hozzá, mire rátaláltam, tudod, és
még több, mire rájöttem a titkára, hogyan kényszeresem az
uralmam alá.
Letérdelt mellém, és sóhajtott.
– Be kellett volna lépned hozzám, míg volt rá lehetőséged.
De a hálám megmarad. Életben hagylak, Porka Evergím. Egye-
lőre. De Eli-t sajnos nem. Ha nem leszel az én álomlátóm, ak-
kor senkié.
Elfordult, és újra úgy tartotta lefelé a kardot, mint egy dár-
dát. Láttam, hogy Eli a közelben fekszik a törmeléken, és tud-
tam, mire készül Velő. De nem maradt erőm egyetlen bűbájra
sem. Úgy éreztem, a testemben minden csont széttört, minden
izom és ín szétporladt.
Próbáld meg, Porka! Muszáj megpróbálnod.
Valahogy fél könyökre tápászkodtam. A fejemben ezer kép
táncolt, azoké, akiket Velő megölt vagy készül megölni. Rose-
mary, Harankil, Nimue, Szeléna, Eli, Rosemary, Harankil...
Harankil... a csend-el-üsd-el.
Baromi egyszerű volt, nem kellett hozzá erőlködni. Eszembe
jutott Harankil magyarázata, hogy az Akarat nem tudja meg-
jósolni a mozdulatot, ha az ember elég gyorsan hajtja végre, és
a végén elengedi. Egyszerűen a fizika törvényeit kell használni
a bűbájon belül. Talán minden idők leghatalmasabb mágusfaj-
tája sem tudja megsejteni.
Előrelendültem, és a varázserőmmel egy hirtelen mozdulat-
tal kikaptam a kardot Velő kezéből, aztán elengedtem. Mikor
zuhanni kezdett, a markolatát minden maradék erőmmel lefe-
lé ütöttem.
A penge Velő mellkasát találta el, és egyenesen átdöfött rajta.
Velő levegő után kapkodott, és megtántorodott. Felém fordí-
totta a tekintetét, az arcán döbbenet volt. Aztán nevetni kez-
dett. És akkor is nevetett még, amikor térdre bukott, aztán elő-
reesett, és a pengét még mélyebbre lökte magába.
 Émelyegve elfordultam a látványtól. Nem tudtam elhinni.
Megöltem Velőt. A Vörös Nagyvarázsló halott. Vége van.
A megkönnyebbülésem azonnal elszállt, mikor a fejem fölül
egy dühös kiáltást hallottam. A fekete főnixről megfeledkez-
tem. Fatális hiba volt. Megadóan a földre zuhantam, nem volt
módom a védekezésre. Semmi erőm nem maradt, hogy meg-
küzdjek vele.
A fekete főnix felém repült, de az utolsó pillanatban másfelé
suhant. Enyhe meglepetéssel odafordítottam a fejem, vajon
csak valami játékot űz-e velem. Aztán pattogó hangot hallot-
tam. Odanéztem, ahová Velő zuhant. A teste lángolni kezdett,
és azonnal hamuvá is vált.
A fekete főnix tátott csőrrel lecsapott, és egészben lenyelte a
lángokat és a hamut. Aztán eltűnt, és csak egy test kiégett kör-
vonalai maradtak a talajon, a közepén fekvő karddal.
Hosszú pillanatokig néztem. Aztán minden elsötétült.

__________

Valami megmozdult a törmelékben, és felém közeledett. Nem

tudtam, micsoda. Nem is nagyon érdekelt. Annyira fáradt vol-
tam, annyira fájt minden.
Egy tenyér simult a homlokomra, gyengéd ujjakkal.
– Jól vagy? – Eli volt. A hangja a kimerültségtől mély és re-
kedt. – Légy szíves, mondd, hogy jól vagy! Kérlek, Porka!
Bólintottam.
Felsóhajtott, a lehelete az arcomat cirógatta. Fölém hajolt, és a
karjaiba vont, a teste megnyugtatóan nehezedett az enyémre.
Élek. Mindketten élünk.
Aztán megcsókolt. A szája elképzelhetetlenül puha volt, és
olyan forró, hogy átmelegítette a bőröm. A csókja rövid volt,
de gyöngéd, csupa megkönnyebbülés. Végre egy jó álom,
gondoltam, aztán visszamerültem az alvásba, ő meg tovább
ringatott.
A Z AKKORDÉL KÓRHÁZ SOHA NEM VOLT ENNYIRE TELE. Lega-
lábbis Filokupa nővér ezt ismételgette, ahányszor elment
az ajtóm előtt. A sors iróniájából ugyanabba a szobába kerül-
tem, ahová Mr. Harankil halála után hoztak, ahonnan jól lát-
szott a nővérpult, és kényelmesen, feltűnés nélkül hallgatóz-
hattam. Amit meg is tettem – ahányszor lehetett.
Már két napja dokkoltam itt állandó felügyelet mellett, bár a
Vörös Nagyvarázslóval való ütközetben szerzett sérüléseim
már gyógyulóban voltak. Gondolom, attól tartottak, hogy egy
ilyen megpróbáltatásba beleőrülök vagy ilyesmi. De elég jól
voltam. Végül is túléltem, és azért ennek lehet örülni.
Sasharaszt seriffen kívül, aki rögzítette az eseményről adott
beszámolómat, egyetlen látogatóm volt: dr. Hengershaw. Még
mindig dühös voltam rá a vécépucoló feladat miatt. Megkö-
szönte a bátorságomat, és kifejezte az iskola háláját meg ha-
sonlók. Érdeklődtem, hogy akkor a büntetésemet is visszavon-
ja-e, de közölte, hogy nem. Mondjuk, ennyit a háláról.
Ahány nővér bejött, mindtől friss információkat kértem Sze-
lénáról, Eli-ról és anyámról. Megnyugtattak, hogy jól vannak
és gyorsan gyógyulnak, de senki nem volt hajlandó elárulni,
mikor láthatom őket. Pedig rettenetesen szerettem volna, bár
különböző okokból. A Velővel vívott küzdelemről enyhén
szólva homályos emlékeim maradtak. Azt sem tudtam fel-
idézni, hogy megérkeztek a rendőrök, bár tudtam, hogy
Alpepper kihívta őket. És arra sem emlékeztem, hogyan jutot-
tam a barlangokból a kórházba.
 De az élénken megmaradt bennem, hogy Eli megcsókolt.
Csak azt nem tudtam, igazán, vagy mégsem. Se azt, hogy mit
is érzek ezzel kapcsolatban.
Végül jött egy új látogatóm is, aki legalább nem okozott csa-
lódást. Lady Elaine sokkal öregebbnek és törékenyebbnek lát-
szott, mint legutóbb. Bejött és leült az ágyam peremére.
– Annyira sajnálom – mondta csüggedt hangon. – Vállalom
a felelősséget mindazért, ami történt. Képtelen voltam meglát-
ni, kicsoda is Velő. – Mély lélegzetet vett, aztán megköszörülte
a torkát; olyan hangja volt, mint a törött üvegnek. – Gyanút
kellett volna fognom, mikor felajánlotta, hogy segít elemezni
az álomnaplód bejegyzéseit. És még inkább, amikor felvetette,
hogy Betánia jó Őrzője lehet a sötétfajták gyűrűjének. De iga-
zán a modora és az intelligenciája tévesztett meg.
– Semmi baj – mondtam, mert kínos volt hallgatni a vallomá-
sát. – Mindenkit megtévesztett, nem igaz? Különben is, lega-
lább ezeréves. Volt ideje kitanulni, hogyan ejtse át az embere-
ket.
Lady Elaine elmosolyodott.
– Igaz, bár én magam sem vagyok kifejezetten tapasztalatlan.
De azért köszönöm, hogy megérted. És persze azt is, hogy le-
győzted. Igazán lenyűgöző teljesítmény volt.
Megráztam a fejem, mert Mr. Harankil jutott az eszembe, és
amit a boszorkányfajták arroganciájáról mondott. Úgy döntöt-
tem, ez az egyetlen magyarázata, hogy legyőztem Velőt. Az
önteltsége.
– Csak szerencsém volt – mondtam.
Lady Elaine megveregette a kezem.
– Néha más nem is kell. És most tehetek érted valamit?
– Szeretnék találkozni a barátaimmal. És anyával.
– Igen, persze. A nővér mondta, hogy téged holnap akarnak
kiengedni. Akkor meglátogathatod őket.
– Akkor nincsenek itt a kórházban? – Szokás szerint az aj-
tó felé lestem, hátha meglátom valamelyiküket.
 Lady Elaine is odanézett, aztán megrázta a fejét.
– Szelénát és Eli-t nemrég kiengedték. Ők is meg akartak té-
ged látogatni, de nem engedték nekik. Anyád még itt van.
Nyeltem egyet. A bűntudatom, amit miatta éreztem, csak
rosszabb lett, amióta ebben az ágyban voltam kénytelen fe-
küdni.
– És jól van?
– Jól. Csak nagyon gyenge.
– Aha. És mondta, hogy szeretne látni?
Lady Elaine zavarban volt, kicsit feszengett.
– Nem tudom.
– Oké. – Szerettem volna, ha megy már, hogy végre kisírjam
magam, de valahogy nem sietett. Úgy döntöttem, kihasználom
az alkalmat és megkérdezem:
– És akkor most mi lesz? Mit csináltak a karddal?
Lady Elaine lesöpört egy szöszt a lepedőről, nem nézett a
szemembe.
– Meg fogják semmisíteni.
– Megszűnik az Akarat?
Bólintott.
– Amikor megölted Velőt, a bűbáj, úgy látszik, végképp meg-
tört. Olyan régi volt, és olyan bonyolult, hogy sajnos senki
nem tudja, hogy kellene az alapjairól felépíteni.
– De Velő nem halt meg ténylegesen, ugye? – Folyton a neve-
tése járt az eszemben, miközben a kard kiállt a testéből, mintha
a halál csak mulatságos kitérő lenne.
Lady Elaine fölpillantott rám, és lebiggyesztette a száját.
– Valószínűleg nem. De ezt nem lehet biztosan tudni. Eddig
nem látták jelét. Gondolom, egy darabig nem is lehet. A
webhelyet viszont azonosítottuk, de eddig nem sikerült bejut-
ni. Tudtad, hogy a neve, a Vylagrazasnovosora a Vörös Nagy-
varázsló anagrammája?
 – Nem lep meg. Elég jellemző… Paulra… azt hiszem. – Ne-
hezemre esett kimondani a nevét. Rá gondolni még nehezebb
volt. Minden erőmmel próbáltam elhessegetni.
– Khmm – mondta Lady Elaine. – Paul szeretne veled talál-
kozni. Ha akarod, elvihetlek oda, ahol fogva tartják, ha majd
innen kiengedtek.
Megráztam a fejem. A Paul iránti érzéseim hatalmas, guban-
cos halmot alkottak bennem.
Nem tudtam eldönteni, mi volt benne valóság és mi nem. De
mindig magam előtt láttam az összezúzott arcát, és tűnődtem,
hogy legalább a bántalmazás valódi volt-e. Ösztönösen érez-
tem, hogy igen, és hogy ennek szerepe lehetett abban, hogy
elindult Velő kanyargós ösvényén. Nem mintha ez felmentené
az aljasságok alól, amiket elkövetett.
– Látni sem akarom – mondtam. – Soha.
Lady Elaine sóhajtott.
– Azt hiszem, előbb-utóbb szembe kell vele nézned. Legké-
sőbb a tárgyaláson.
Nyeltem egyet. Ideje témát váltani.
– Na, és mi történik most, hogy az emberek bármikor vará-
zsolhatnak?
Lady Elaine eltűnődött a kérdésen.
– Korai még erre válaszolni. Eddig a jelek szerint semmi nem
változott. Nem történt tömeglázadás, nem támadtak fel a régi
előítéletek. Most már más a világ, mint amikor annak idején az
Akaratot bevezették. Megváltozott az emberek viselkedése.
Talán minden rendben lesz. És biztos vagyok benne, hogy a
Szenátus valami más módszert talál az emberek ellenőrzésére.
Elvégre ott az a sok Akarat-munkás, akinek kell az állás.
Nem válaszoltam, Eli-ra gondoltam. Ő mindig is úgy gon-
dolta, hogy nem lesz rögtön szörnyeteg az emberből, csak
mert lehetne. Talán igaza volt.
– És akkor a Szenátus nyilvánosan elismerte, hogy az Akarat
már nem létezik?
 – Igen. Nem hiszem, hogy maradt más választásuk. – Lady
Elaine arcán tűnődő mosoly jelent meg. – Meglepően nyíltak
voltak mindenben. Még képviselőket is küldtek a tegnapi gyű-
lésre, hogy magyarázzák el a diákoknak a dolgokat. Mindent
elmondtak a Vörös Nagyvarázslóról, és hogy hogyan győzté-
tek le a barátaiddal.
Nyeltem egyet, nem voltam benne biztos, hogy örülök, ha
mindenki tudja, hogy megöltem valakit. Félig azt kívántam,
bárcsak én se tudnám. Egy rémálmom már volt róla.
– És miért tette ezt a Szenátus?
– Kárenyhítésként. Velő talán eltűnt egyelőre, de vannak kö-
vetői. Azt hiszem, úgy gondolják, hogy az igazság segíthet
kiugrasztani őket a bokorból, ha netán vannak köztük diákok
is.
– Azt hiszem jogos. Ott van például Paul. – Beleborzongtam
a gondolatba, és próbáltam kitolni a tudatomból.
Lady Elaine pár perc múlva elment, én meg elszenderedtem,
és csak másnap reggel ébredtem fel, amikor az ápolónő bejött,
hogy elengedjen.
– Ha szeretnéd, most meglátogathatod a mamádat, mielőtt
elmész. A tizenkettesben van, a folyosó végén – mondta Filo-
kupa nővér.
Megköszöntem, és kiment. Pár percig még ott maradtam a
szobámban, és amíg a kórházi hálóingből átöltöztem a farme-
romba és az ingembe, amiket valaki behozott a hálótermem-
ből, próbáltam összeszedni a bátorságomat, hogy anyám elé
álljak. Anya nyilván gyűlöl. De akkor is a saját szememmel
kell látnom, hogy jól van, és akkor is bocsánatot kell kérnem,
ha nem számít neki.
Moira az ágyban feküdt, mikor beléptem. Az arccsontját ha-
talmas zúzódásnyomok tarkították, és le is fogyott, amitől
szinte öregnek látszott. Hát így is szép volt.
 – Szia, anya! – mondtam, amikor fölpillantott. Legalább egy
percig nem mondott semmit, én meg csak álltam, és nem tud-
tam, mit csináljak. Az kevés, hogy sajnálom. – Jól vagy?
– Jobban – mondta Moira.
– Hát, remekül is nézel ki.
Összehúzott fényes szemmel nézett rám.
– Soha nem ment neked a hazudozás. Azt hiszem, ezt az
egyet nem tőlem örökölted.
Próbáltam mosolyogni, de kicsit vékonyra sikeredett.
– Azt hiszem, ez apától jön. De a jó tulajdonságok mind tő-
led, igaz? Például a makacsság meg a függetlenség.
Anyám visszamosolygott, és a feszültség maradékát is szét-
törte. Kitárta a karját, én meg odarohantam, és olyan erősen
öleltem át, hogy felnyögött.
– Bocs, anya! – súgtam a vállába.
– Semmi baj. – Megsimogatta a hajam. – Az én hibám. Meg
kellett volna neked mondanom, hogy mit csinálok. Többet kel-
lett volna veled lennem. Nem volt okod, hogy bízz bennem.
Elhúzódtam, és a szemébe néztem.
– Ez nem igaz. Velem voltál, csak én nem figyeltem.
Moira nevetett.
– A nagyvonalúságot is apádtól kaptad. Erről jut eszembe, fel
kell hívnod, amint lehet. Biztos, hogy aggódik érted. De arról
fogalma sincs, hogy mi történt, és javaslom, ne is mondd el
neki. Ha megtudja, milyen veszélynek voltál kitéve az utóbbi
időben, Szibériába fog csempészni.
– Megígérem, hogy nem mondom el – mondtam nevetve.
– Helyes. – Megölelt, és odasúgta: – Egyáltalán nem a va-
rázserőről volt szó, Porka. Én mindig is szerettelek. Mindig.
Csak hagytam, hogy az önzésem, a gyerekességem vezessen.
De ennek vége.
Bólintottam, a szemem megtelt könnyel. Most először hívott
Porkának.
– Én is szeretlek, anya.
 Még sok minden várt kimondásra, gyógyulni kellett, de tud-
tam, hogy ezzel elkezdődött. És örültem neki.
Pár perc múlva elköszöntem, és kiléptem a folyosóra. Már
indultam volna, de észrevettem, hogy az anyám melletti szo-
bában is vannak.
Az ágyon Mr. Alpepper feküdt, és a lábánál hevert George, a
sátánfajzat. Gondolom, a személyzet el volt bűvölve.
Megálltam az ajtóban, és Alpepperre néztem. Kifürkészhetet-
len tekintettel nézett vissza rám.
– Bejöhetek? – kérdeztem, bár félig-meddig azon tűnődtem,
mi a fenét csinálok.
– Rendben – mondta Alpepper.
George fölemelte a fejét, és a villogó szemével rám nézett. De
nem morgott, amit jó jelnek tekintettem.
– Jól érzi magát?
Alpepper morrant egyet.
– Voltam már jobban is. Mit akarsz?
Zsebre vágtam a kezem.
– Hát, khm, csak bocsánatot szeretnék kérni. Mindenért. És
megköszönni a segítségét.
Megint felhorkant.
– De miért segített nekünk? – Ez a kérdés már régóta fúrta az
oldalamat. Valahogy szerintem egy Alpepperhez hasonló dé-
mon sokkal többet nyerhetett volna, ha Velő van hatalmon,
nem a Szenátus.
George furcsa, nyüszítő hangot hallatott, Alpepper meglapo-
gatta.
– Úgy érted, miért nem csaptam fel annak az eszelősnek a se-
regébe? – A szemembe nézett. – Ó, igen, ott voltam. Hallottam,
amikor mindenfélét összehordott neked, hogy a közönségese-
ket a helyükre kell tenni, meg minden. De én nem hiszek eb-
ben. Egyáltalán nem.
– Miért?
 – Ezt tanítják a hadseregben is. Az erőt ellenőrizni kell. Sza-
bályok kellenek meg útmutatók, hogy minden rendben mű-
ködjön. Különben olyanok is megsérülnek, akiknek nem kelle-
ne.
Csak bámultam rá, és zavaromban a homlokomat ráncoltam.
– Oké, és a varázsereje? Azt hittem, a Metusok a félelemből
meg ilyenekből táplálkoznak.
Alpepper arca elkomorult.
– Igen. De nekem itt bőven elég félelem terem, ami belőletek,
diákokból ered. Izgultok a tesztek meg a kedvesetek miatt,
szakítások meg veszekedések vannak a barátok közt. Nekem
ennél nem kell több.
Nem is tudom, mit éreztem ezzel kapcsolatban, de önkénte-
lenül új fényben láttam.
– Hát, örülök, hogy jobban van. Ígérem, hogy többet nem
zaklatom.
Alpepper oldalt döntötte a fejét.
– És ez azt jelenti, hogy senkinek nem beszélsz az üzletem-
ről?
Töprengő arckifejezést vágtam, a raktárára eddig egyáltalán
nem gondoltam.
– Khm. Hát persze. Úgy értve, hogy remélem, nem akarja fel-
robbantani az iskolát vagy ilyesmi, ugye?
– Nem. És nem is árusítom a robbanószereket. Csak szeretek
készen állni, ha netán valaha támadás érné az Akkordélt.
Úgy döntöttem, hogy a paranoia néha nem is hülyeség, pláne
hogy senki nem tudja, visszatér-e Velő, és ha igen, mikor.
– Hát jó, bár lehet, hogy valamikor letámadom egy-két csoki-
ért – mondtam vigyorogva.
Alpepper megdörzsölte az állán a borostát.
– Általában nem árulok diákoknak. – Elhallgatott. – De lehet,
hogy veled kivételt teszek.
A mosoly eltűnt az arcomról, mert eszembe jutott a jegyzéke
a raktárából.
 – Na és Rosemary?
Alpepper az ablak felé fordult. Mintha pofon vágtam volna.
– Ő is kivétel volt. Mindig annyira kedvesen bánt velem. És
olyan szomorú lettem, hogy így távozott. – Megint rám nézett,
a szeme könnyes volt. – Örülök, hogy megállítottad a gyilko-
sát.
Nem tudtam mit mondhatnék, csak bólintottam. Aztán eljöt-
tem, és önkéntelenül is azon tűnődtem, milyen furcsa, hogy
pont Alpepperről derült ki, hogy jó ember. Mintha csomó
mindenkit rosszul ítélnék meg. Eldöntöttem, hogy ezen változ-
tatok. Nem szabad azonnal hibás következtetéseket levonnom,
esélyt kell adnom az embereknek. Ki tudja, a végén még Ms.
Vadkanócról is kiderül, hogy normális.
A nővérpultnál megnéztem az órát, láttam, hogy dél van,
ami azt jelenti, hogy Szeléna és Eli valószínűleg ebédel.
Filokupa nővér mondta, hogy a héten még fel vagyok mentve
a tanítás alól, de szerettem volna találkozni a barátaimmal.
Mikor beléptem a menzára, mindenki elhallgatott. Megder-
medtem. Nem számítottam ilyen fogadtatásra. Észrevettem,
hogy Szeléna a szokásos asztalunknál ül. Még ilyen messziről
is láttam, hogy a fél arcán varratok futnak végig a fekete főnix
legdurvább karmolásaitól. Meglepetésemre Eli is ott ült mellet-
te.
Nem tudom, ki kezdte, de valaki tapsolt, előbb lassan, aztán
lelkesebben. Kínosan elpirultam, mert szinte mindenki bekap-
csolódott. Aztán már Melanie Remillard volt ott, és jól meg-
ölelt. Annyira sírt, hogy az ingemen nedves foltok maradtak.
A taps nem tartott sokáig, de elég sokan odajöttek, és el-
mondták, mennyire örülnek, hogy megállítottam a Vörös
Nagyvarázslót.
Mikor végre az asztalunkhoz értem, Szeléna fölállt és meg-
ölelt.
– Ne érezd cikinek – mondta. – Nekem és Eli-nak is minden-
ki gratulált.
 – Jaj, az jó.
Mikor elengedett, megkérdeztem:
– Jól vagy? – Az öltések nem voltak nagyok, mégis szabályo-
san kirázott a hideg a látványuktól. Nem szoktam meg, hogy
Szeléna másnak tűnjön, mint gyönyörűnek. Így is az volt, de
máshogy.
Az arcához emelte a kezét, és megérintette a duzzadt, piros
bőrt az egyik öltés alatt. Elmosolyodott.
– Jól. Az orvos szerint marad heg, de én nem bánom. – Meg-
lepett, milyen könnyen veszi.
Mielőtt tovább kérdezhettem volna, Eli ölelt magához, a kar-
jába burkolt, és egészen agyonnyomott a testével.
– Megcsináltuk! – súgta a fülembe. A leheletébe beleborzong-
tam. Elég sokáig nem engedett el, és azonnal rájöttem, hogy a
csók nem volt álom. Szeret, többek vagyunk, mint bará-
tok. Álomlátók.
Szerettem volna ennek örülni, de féltem, hogy túl sokat kép-
zelek bele. Az agyam még tele volt a Paulról szőtt gondolatok-
kal, azt vizsgálták, fáj-e még a szívem.
Mikor Eli ellépett mellőlem, láttam, hogy Lance néz minket a
menza túlsó végéből. Nem, nem is igaz. Szelénát nézte, nem
engem, a tekintete úgy kulcsolódott rá, mint egy rakétahordo-
zó rendszer. Mint akinek elszállt az agya, de az volt az érzé-
sem, hogy mégsem Szelénára irányul a haragja.
Lance túloldalán Katarina is minket nézett. Az arca kipirult a
sírásról.
– Éhes vagy? – kérdezte Eli. – Hozok neked valamit.
– Ühüm, kösz! – Nem voltam evésre hangolódva, de beszélni
akartam Szelénával.
Mikor Eli elment, leültem, és azt kérdeztem:
– Akkor mi a helyzet?
– Szakítottak, vagy szakítófélben vannak, vagy ilyesmi – fe-
lelte Szeléna.
 Csak pislogtam, hogy megint pontosan tudja, mire célzok. Ez
is bizonyította, milyen jól ismer.
– Miért?
– Azért, amit Paul csinált veled. Azt hiszem, Eli aggódott,
hogy Katarina manipulálja.
– És szerinted is? – Én is erre gyanakodtam, de nem akar-
tam megbántani Szelénát azzal, hogy feltételezem, a szirének
így viselkednek.
– Nem annyira, mint Paul. – Szeléna homloka elsötétedett. –
A szirének többsége nem tehet róla, hogy manipulálni kezd.
Ilyen a természetünk. És el is várják, tudod? Ezért mondom
folyton, hogy meg kell változtatnunk a rendszert, és leállni
azzal, hogy a sziréneket szextárgynak kezeljük! – A hangsúly
kedvéért az asztalra csapott.
Elvigyorodtam a szenvedélyén és az érezhetően megnőtt ön-
bizalmán. Ez a magabiztosság korábban nem volt meg nála.
Hálás voltam, hogy elterelte Paulról a figyelmemet. Csak Kata-
rinát sajnáltam egy kicsit. Szelénának igaza van. A közelébe
sem ért annak, amit Paul csinált velem, és úgy gondoltam, az
Eli iránti érzései valószínűleg őszinték. Végül is nem volt mire
kihasználnia.
Eli visszatért a tálcámmal.
– Kösz! – mondtam.
– Szívesen.
Egy darabig némán ettünk.
Aztán Eli áthajolt hozzám az asztal fölött, és azt mondta:
– Figyelj! Ebben az álomlátó cuccban azért van fantázia. Ar-
ra gondoltam, hogy magánnyomozó irodát kéne nyitnunk.
Egyelőre diák megrendelőkkel, később tanároknak meg a
személyzetnek is. Szerintem az álmainkkal meg a természetes
nyomozóösztönünkkel sok jót tehetnénk.
A homlokom ráncoltam.
– Nem irányíthatjuk az álmainkat csak úgy mindenféle rej-
tély megoldására.
 – Dehogynem.
– Hahó! Emlékszel, mit mondott Betánia az álmok manipulá-
lásáról és az emberek foglyul ejtéséről?
– Hazudott. Vagy legalábbis nagyon eltúlozta, egész ponto-
san.
– Honnan tudod?
– Megkérdezte Lady Elaine-től – mondta Szeléna, és a szalvé-
tával törölgette a száját.
Eli bólintott.
– Meglátogatott a kórházban. Úgy tűnik, épp ezt várják tő-
lünk. Lady Elaine szerint Betánia azért mondta neked, mert azt
akarta, hogy továbbra is a mamádra gyanakodj, és ne rá. Meg
azt sem akarta, hogy meglessük, mire készül Velő, például
amikor a fekete főnix ránk támadt.
A számba haraptam, és eltűnődtem a dolgon.
– De ha csak túlzott, akkor így is van egy kis kockázat, nem?
Eli legyintett.
– Azon nem kell aggódni. Majd vigyázunk.
Nem válaszoltam.
– Jaj már, Porka! – mondta Eli, és úgy rám függesztette a kék
szemét, hogy majdnem megint feszengeni kezdtem. – Együtt
megállíthatatlanok vagyunk. Különben is, miről álmodnánk
most, hogy már megtaláltuk a gyilkost?
A hajamat babráltam, és levettem a szemem Eli-ról.
– Semmiről, gondolom. – Legalábbis, amíg a Vörös Nagyva-
rázsló vissza nem tér.
– Ha ti ketten nyomozóirodát nyittok, én is benne akarok
lenni! – mondta Szeléna, és megigazította a baseballsapkáját.
– Helyes – mondta Eli, és rámosolygott.
– És névre is szükségünk lesz – mondta Szeléna. – Valami
jó ütősre.
– Igazad van. – Eli az állát vakarta. – Mondjuk, Akkordél
Nyomozó Iroda. Az ANYI.
Szeléna az orrát ráncolta.
 – Ez inkább úgy hangzik, mint valami idősotthon vagy ilyes-
mi.
– Na és a Booker és Társai?
A mennyezetre emeltem a szemem.
– Nem csak rólad szól, tudod?
Eli elvigyorodott.
– Ki mondta?
– Szerintem Szeléna Nyomozóirodának kéne hívni.
– Nem, hanem Rémálom Nyomozóirodának.
– Álmodó Nyomozóirodának.
– Álombrigádnak.
– Na és a Mágikus Kopók? Tudjátok, mint a magánnyomo-
zók, csak a mágiára alkalmazva.
– Az nem röhejes?
És így ment tovább, mindenki érvelt és próbálta túllicitálni a
többieket. De jó szórakozás volt. Egy idő múlva felfogtam,
hogy én is jól szórakozom. Bármekkora rémületet éltünk át az
alagutakban, a sok halál, a vér meg más borzalmak ellenére is
jól elvagyunk. Fura, hogy a barátokkal ez mennyire össze tud
jönni. A barátaival az ember majdnem mindent átvészel.
 Köszönetnyilvánítás

Nem Porka és Eli az egyetlen, akinek az álma valóra válik. Így

voltam ezzel én is. Itt tartjátok a kezetekben. De ez az álom
nem valósult volna meg egy csapatnyi ember segítsége nélkül.
Először is köszönetet mondok Istennek és Fiának, akiktől
minden jó származik.
Köszönet Suzie Townsendnek, az én rocksztár ügynököm-
nek, a könyv első harcosának. Örökre hálás leszek: a támoga-
tásod és irányításod megváltoztatta az életemet. Sarah Gold-
bergnek, aki előhúzott a ponyvák kupacából, valamint a New
Leaf Literary and Media teljes csapatának – ti vagytok a leg-
jobbak.
Csodálatos szerkesztőmnek, Whitney Rossnak. Köszönöm,
hogy egyrészt szeretted ezt a könyvet, másrészt javítottál rajta.
Az élmény varázslatos volt. Köszönet Kate Foresternek a gyö-
nyörű borítótervért. És köszönet a Tor Teen teljes csapatának,
amiért fogták kis Pinocchio-történetemet, és igazi könyvvé
varázsolták: projektmenedzseremnek, Lisa Davisnek; művé-
szeti vezetőmnek, Seth Lernernek; kézirat-előkészítőmnek,
Jane Liddle-nek; PR-os Sally Fellernek és a korrektornak, John
Morronénak. És természetesen Tom és Kathleen Dohertynek,
akik a könyvemnek, mint annyi másiknak mesés otthont ad-
tak.
Elképesztő kritikus társamnak, Lori M. Leenek, mert amel-
lett, hogy kiváló író, elárasztott nagyszerű empatikus vissza-
jelzéssel és ragadós lelkesedéssel. Felderítetted a sötét napokat.
Cat Yorknak, aki ragyogó művészetével életre keltette a köny-
vem világát. És bámulatos béta-olvasóimnak: Mallory Hayes-
nek, Leigh Menningernek, Ashley Aynesnek, Katherine Ha-
zennek és Jamie Strykernek.
 Gimnáziumi tanárnőmnek, Barb Ryannek, aki ráébresztett
arra a lehetőségre, hogy önálló történeteket írhatok. És első
íróiskolai tanáromnak, Sharon Rabnak, aki megmutatta a
nyelv és a jellemzés szépségét.
Szüleimnek, Betty és Phil Garybushnak, amiért szeretnek és
biztatnak. Köszönöm, Mama, hogy átadtad nekem az olvasás
szeretetét, és megtanítottál, hogy erős és független legyek. Pa-
pámnak, Jim Gavernek köszönöm, hogy feltárta előttem a
fantasy és a sci-fi csodás világát. Sógoromnak, Jay Sharrittnek
a lelkes olvasást és a hihetetlen analitikus visszajelzéseket. És a
legnagyobb köszönet húgomnak, Amanda Sharrittnek – te
vagy az első olvasóm, az ideális olvasóm. Az egészet neked
írtam, Hugi.
A gyerekeimnek, Inarának és Tannernek köszönöm, hogy
célt adtak az életemnek, nevetéssel és örömmel töltötték meg,
amilyet korábban nem ismertem. És végül, de egyáltalán nem
utolsó sorban férjemnek, Adamnek. Köszönöm az állandó sze-
retetet és támaszt, és hogy mindig segítettél két lábbal állni a
földön! Te vagy az én kősziklám.
És végül neked is, kedves olvasó. Te kelted életre a történe-
tet, és emiatt te vagy az egyetlen igazi mágusfajta, akit isme-
rek.