LARA PARKER

Éjsötét árnyék
Salem kísértete

Libri Kiadó
Budapest
© Lara Parker, (2006) 2012
© Dan Curtis Productions, Inc., (2006) 2012
Hungarian translation © Bartók Imre, 2012

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült

Dark Shadows – The Salem Branch
Tor Book, Tom Doherty Associates, New York, 2012

Fordította
Bartók Imre

A sorozat további kötetei

Éjsötét árnyék – Angelique hagyatéka
Éjsötét árnyék – A telihold átka
 Családomnak szeretettel
Jim, Rick, Miranda, Andy, Celia és Caiti
 Köszönetnyilvánítás

M inden regény végleges elkészültéhez számos odaadó ember

segítségére van szükség. Ezt a könyvet sem fejezhetem be
anélkül, hogy köszönetet mondjak Jim Piersonnak, aki nem
szűnő figyelemmel és lelkesedéssel tartotta életben az Éjsötét árnyék
szellemét és megőrizte annak színvonalát annyi éven keresztül.
Nagyon hálás vagyok továbbá türelmes és érzékeny szerkesztőmnek,
Caitlin Blasdellnek a számtalan okos meglátásáért és folyamatos
támogatásáért, amíg Tor várt – és egyre csak várt – a kéziratra.
Nehéz volna megfelelően kifejeznem a hálámat író kollégámnak,
Debbie Smithnek, továbbá olvasószerkesztőmnek, Roy Isbellnek,
akik számtalan órán keresztül rágták át magukat a történeten, és
megannyi felbecsülhetetlen értékű javaslattal járultak hozzá a regény
jellemeinek megrajzolásához és az események leírásához. Hálával
tartozom Vera Maranónak is az alapos kutatásokért és Ray Isbellnek,
akitől a könyv címe származik. Szerencsésnek tartom magam, hogy
ilyen nagyszerű mentorokkal hozott össze a sors a Los Angeles-i
Antioch University kreatív írás kurzusán. Dodie Bellamy, Marcos
McPeek Villatoro, Nancy Zafris és Jim Krusoe átsegítettek a
nagyobb munkával járó bonyodalmakon, és nagylelkűen
megosztották velem a vámpírregénnyel kapcsolatos ötleteiket.
Mindenekelőtt azonban férjemnek, Jim Hawkinsnak tartozom
köszönettel, akinek ösztönös érzéke van a horrortörténetekhez, és
akivel átbeszélhettem a legfélelmetesebb részeket. Mindannyiuknak
szívből hálás vagyok!
 Egy hölgyet láttam a mezőn,
szépnél szebbet, tündérleányt
a haja hosszú, lába hab
és szeme láng.

Kötöztem néki koszorút,

kösöntyüt, illatos övet:
s lám, édesen nyögell felém
és rám nevet

Lépő lovamra ültetém,

szemem egész nap rajta volt:
ő tündérnótát énekelt
s felém hajolt.

Majd gyüjtött manna-harmatot,

vadmézet s ízes gyökeret
s szólt idegen nyelven – talán
azt, hogy szeret.

És tündérbarlangjába vitt
és sírt nagyon, sóhajtozott:
és én négy csókkal vad, vad szemét
lezártam ott.

S álomba dudolt engemet

s akkor álmodtam – jaj! talán
utolsó álmom – a hideg
domb oldalán.

Sok királyt láttam, herceget.

Arcuk sápadt, szemük irigy,
s szóltak: „La Belle Dame sans Merci
bűvölt el így!”
 És láttam éhes ajkukat
szörnyű intéssel nyílni rám:
és fölriadtam a hideg
domb oldalán.

Részlet John Keats La Belle Dame sans Merci című

költeményéből
(Babits Mihály fordítása)
„Ha életemet veszitek, Isten majd vért ad innotok!’
Sarah Good, a vérpadon állva.

Salem, Massachusetts Colony, 1692. július 19.

Éjsötét árnyék
 Prológus

SALEM, 1692

A
zon az őszön, amikor a szekéren zötyögött Gallows Hill felé,
Miranda du Val nem is gondolt a karjában tartott csecsemőre,
akit azért hagytak nála, hogy még utoljára megszoptathassa.
Nem gondolt Andrew Merriweatherre, akit már korábban megtörtek
és száműztek az erdőbe, ahogy nem jutott eszébe Judah Zachery sem,
akinek a fejét mostanra elválasztották a testétől. Egyedül a farmja járt
a fejében, amelyet az ördög fáklyái forró izzásba borítottak, a lángba
borult, ég felé szökő juharfákra gondolt és a kis csermelyre, amelyet
a hódok mesterséges tavacskává duzzasztottak. Végül átengedte az
állatoknak, hiszen éppolyan örömöt jelenthetett nekik a tó, mint
amilyet az ő számára a farm.
Nem félt attól, ami rá várt. Csak egy pillanat lesz az egész, aztán
jön a mindent elborító sötétség. Az akasztás alig volt több némi
megaláztatásnál. A boszorkányokat évszázadokon keresztül üldözték
és megégették, mivel úgy tartották, ez az egyetlen módja annak, hogy
megtisztítsák tőlük a vidéket – és olykor még ez sem volt elegendő.
A tűzre mindenki emlékszik: a rőzsenyalábok a lábánál, a forróság, a
füstnyelvek, miközben a fák, amelyeket egykor úgy szeretett,
visszaadják a nemlétnek. Az akasztás ehhez képest gyerekjátéknak
tűnt. Márpedig ezek a városi emberek valóban gyerekek voltak, és
motivációik is gyerekesen közönségesek és rosszindulatúak.
A szekér megugrott a göröngyös úton, és ő nekizuhant az
oldalának. Érezte az életet az oldalának nyomódó, fiatal fenyőfában.
Megkérhette volna a deszkákat, hogy szabaduljanak meg a szögektől,
hogy törjenek össze a kerekeken, vagy akár kapjanak lángra.
Azonban hozzájuk volt láncolva, neki magának kellett kifizetni a
láncait, abból a szerény összegből, amelyet a földjéért ajánlottak. Az
akasztást végrehajtó hóhér jussát is neki kellett állnia. Elege volt
belőlük, elege volt Salem városából, a képmutatásból és a
könyörtelenségből. Ideje volt, hogy elhagyja ezt a helyet.
Bosszút fog állni. Még a New England templomaiban bemutatott
összes mise sem lesz elegendő ahhoz, hogy akár egy gyertyalángot
életben tartson, ha felhangzanak majd a szavai a vesztőhelyen. Sok
minden lehetővé tette volna az átok végrehajtását, de egy gyermek
vérénél egyetlen varázsló sem kívánhatott volna többet.
 Egy

COLLINSPORT, 1971

A
Bentley végigdöcögött a fákkal szegélyezett sötét úton.
A burkolat nedves volt a késő esti esőtől, és a pocsolyákban
visszatükröződtek a fényszóró villanásai, ahogy az egyre
gyorsuló jármű előrehaladt a nemrégiben lehullt, örvénylően kavargó
falevelek között. Barnabas Collins szerette a kocsiját, szerette érezni
a benne lüktető erőt, a motor éneklő zümmögését. Azon kevés
dolgok közé tartozott ez az életében, ami valódi örömmel
ajándékozta meg. Amióta csak megtanult vezetni, nyugalmat lelt a
fekete zománc kemény csillogásában. A kocsi fémes oldalai úgy
borultak rá, mintha csak óvó szárnyak vagy valamilyen páncél tarto-
zékai volnának – esetleg egy koporsó áthatolhatatlan falai.
– Nem fogod elhinni, Barnabas! Egyszerűen hihetetlen. Úgy
értem, hiába gondolkozol rajta, nem fér a fejedbe.
Willie az anyósülésen foglalt helyet, és a bőrülésben hátradőlve
kémlelte az odakint elsuhanó tájat. Most, hogy ismét virágozni
kezdett az aranyvessző, az allergiája is visszatért, és minden
lélegzetvételnél sípoló hangot adott ki. Mikor Barnabas odapillantott,
látta, hogy Willie két kézzel a kabátja szélét markolja, és belevájja
körmeit a szövetbe.
– Csak arra tudok gondolni, hogy a nő megtalálta az eredeti
terveket.
 – Nem, nem erről van szó. Nem csak a szobák és a lépcsők
ugyanolyanok. Az egész tényleg régi... több száz éves lehet. De hol
vannak ehhez a tervek?
– Ez a felújítás célja, Willie. Hogy létrehozzanak egy olyan
másolatot, ami a lehető leginkább hasonlít az eredetire.
– Igen, nos, azt hiszem, azért mondod, mert még nem láttad... –
Willie előhúzott egy piszkos zsebkendőt az egyik zsebéből, és kifújta
az orrát.
– De mi keresnivalód volt egyáltalán az Öreg Ház körül?
– Roger küldött, hogy elzavarjam a temető mögötti erdőbe
költözött hippiket. Azt akarja, hogy eltűnjenek a környékről.
– Hippik?
– Igen, odalent... odalent, a patak mentén felállítottak néhány
sátrat, és ott élnek. Az a nő megengedi nekik, hogy ott táborozzanak.
Még az is előfordul, hogy kimegy hozzájuk, és velük alszik.
– Végül is az ő birtoka...
– Roger szerint szívnak, vagyis heroint vagy valami ilyesmit
használhatnak.
– Óva intettem attól, hogy eladja annak a nőnek a birtokot.
– Igen, értem, hogy miért nem kedveled őt, Barnabas. – Willie
ismét beletrombitált a zsebkendőjébe.
– Azt nem mondtam. Sosem mondtam, hogy nem kedvelem őt.
– Borzasztóan hasonlít Angelique portréjára.
– Tényleg? Nekem nem tűnt fel.
Barnabas megragadta a kormányt, mire a karjába különös
fájdalom nyilallt, mintha elzsibbadt volna. Habár nem beszélt azzal a
nővel, aki megvette az öreg Házat, és szándékosan kerülte vele a
találkozást azóta, hogy azon a reggelen Roger bemutatta őket
egymásnak a dolgozószobájában, a másik mégis olyan közel került
hozzá, mint a saját légzésének ritmusa, jelenlétének árapálya mélyen
befészkelte magát gondolatai közé.
Az a nő nem pusztán hasonlított Angelique-re. Barnabas meg volt
győződve arról, hogy régi ellensége visszatért.

13
 – Van egy táboruk – mondta Willie. – Ott állították fel az egészet.
Függőágyak vannak a fák között, lobog a tábortűz, és van egy nagy
hordó is az ivóvíznek.
– Úgy érted, hogy ezek az emberek tényleg... az erdőben élnek?
– Igen. És a folyóban szoktak úszni. Meztelenül. A saját
szememmel láttam.
– Igazán érdekes...
– A part mentén jöttem vissza, amikor megláttam az öreg Házat.
Az állványzatot már lebontották, és senki sem volt a közelben,
úgyhogy...
– Úgy döntöttél, hogy körbenézel egy kicsit.
– Már azelőtt különös érzés kerített a hatalmába, hogy kinyitottam
volna a bejárati ajtót. És amikor megpillantottam, hogy mi van
odabent... Úgy éreztem, mintha valami csiklandozni kezdené a
bőrömet.
Barnabas rálépett a gázra, és a kocsi sebesen előretört az előttük
tömörülő homályban. Széles fatörzsek mellett haladtak el, amelyek
erős, levelekkel teli ágai hajladoztak feléjük, miközben a már lehullt
levelek zuhatagát felkavarta az elsuhanó jármű nyomában felébredő
szél.
– Az a helyzet... tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy fejezhette
be ilyen gyorsan a munkálatokat.
Barnabas lefékezett, amikor elérték a hidat. Jobb oldalon a
fényszórók fényében feltűntek az Öreg Ház halványsárga fényben
izzó oszlopai. Félrehúzódott a kocsival a köríves feljárón, majd
kikapcsolta a motort, és tovább hallgatta Willie zihálását, egyúttal
megérezve a szagát is – mi is lehetett talán olaj, füst, esetleg a
mosatlan kordbársony öltözék? Egy hosszú perccel később, ami alatt
megpróbált úrrá lenni az idegességén, kényszerítette magát, hogy
felpillantson arra az épületre, ahol egykor a büntetését töltötte. Hat
hónap telt el azóta, hogy a ház porig égett, és mégis, most itt állt
előtte: ugyanazok a hatalmas oszlopok, az ismerős mellvédek, a
látványos mintázatok. Barnabas megborzongott, amikor észrevette a
bejárati ajtó fölötti, láncon függő kopogtatót. Vajon hol bukkant rá a
nő egy ennyire tökéletes másolatra?

14
 Willie felé fordult.
– És most?
– Menjünk be! Ezt látnod kell!
Az éjszaka nyugodt volt és tökéletesen sötét. A felhők még a
csillagokat is elhomályosították, és ahogy megérezte az októberi
hideget, Barnabas szorosabbra húzta magán a kabátját. Willie
magával hozott egy nagy, bunkósbot alakú elemlámpát, amelynek a
sugara most végigpásztázott a mezőn, majd elérte a dombocskát, ahol
a ház magasodott. A talajt átázott levelek borították, és az újra meg
újra feltámadó szél folyamatosan felkavarta a tornácon összegyűlt
avart. Ismét rátört a Bentley-ben is tapasztalt súlytalanság érzése,
mintha a föld jóval a talpa alatt volna. Ám hallotta a saját lépteinek
hangját – olyan volt, mintha régi újságpapírokat gyűrtek volna egy
dobozba. Elmosolyodott saját nevetséges képzelgésein. A repülés
emléke még nem elegendő ahhoz, hogy halandó testét eltávolítsa
erről a gyűlölt helyről.
A fény a három, lekerekített lépcsőfokra vetült, ahol a levelek a
szétmálló téglák sötét izzásán kívül mindent elhomályosítottak. A
moha úgy lepte be a durván kifaragott köveket, mintha csak kiöntött
vér lett volna. Barnabas tétovázott, nem igazán akaródzott
továbbmennie, nem is csak azért, mert komolyan vette Willie
figyelmeztetését, hanem mert egy pillanatra úgy érezte, hogy a ház
mélyéről emberi sikoly tör fel.
– Eszedbe jutott, hogy illetéktelen behatolók vagyunk?
– Ugyan már, ilyen késő éjszaka biztosan nincs itt senki!
Talán csak egy nemrég született bagoly huhogása volt, esetleg az
egér cincogása, amelyet a madár anya szállít a kicsinyének. Barnabas
fél kezét az épületet körbevevő harminckét masszív oszlop egyikére
helyezte. Az oszlopok bizonyára túlélték a tüzet. Az új tulajdonos
sosem talált volna olyan vastag törzsű és magas fákat, amelyek
megfeleltek volna ezeknek a helyére, hiszen az épület a leégése
idején már több mint kétszáz éves volt. Willie elemlámpája
megvilágította az eltünedező festés nyomait és a kerek talapzatban
keletkezett karcolásokat, majd a fényt az új és érintetlen oromzat felé
irányította. A tökéletesen helyreállított, csipkedíszes főpárkányt dór

15
oszlopok tartották, a látványt pedig a tetőt keretező, finoman
megmunkált mellvéd koronázta meg. Barnabas fülelni kezdett, hogy
rájöjjön, mi rejtőzhet odabent.
Ahogy gyakran előfordult a régi ajtók esetében, amelyek
teleszívták magukat az idővel, és csak nyikorogva tudtak
megfordulni az elrozsdásodott sarokvasakon, ezt a kaput is
meglehetősen nehéz volt kinyitni. Egészen beleállt a keményfából
készített padlóba, és a fény megvilágított egy hullámos vájatot a
tölgyfán, amelyről Barnabas pontosan tudta, hogy mindig is ott volt.
Apró izomrángásokat érzett a nyaka hátsó felén, és lassan
szétterjedtek a vállán is.
Feltárult előttük az árnyékos előcsarnok és a lépcsősor. Az
elemlámpa egy pillanatra megvilágította a tapétát, mielőtt fénye
továbbhaladt volna. Barnabas megragadta Willie karját, és
visszairányította a fényt az előttük lévő falra. A zöld, kézműves
tapéta a stilizált szirmokkal és az egymás mellett futó levelekkel
pontosan megegyezett azzal, amelyet a múltban már számtalan
alkalommal megcsodált.
– Én szóltam – suttogta Willie.
Amikor beléptek a szalonba, Barnabas megpillantotta a
csokoládészínű márványból emelt tűzhelyet – Olaszországból
hozatott Rosso Francia márvány volt -, és amikor megérezte az
Empire kandallóburkolat illatát, nyomban felidéződött benne
minden. Eszébe jutott, ahogy alig egy évvel korábban letérdelt ide, a
kandalló mellé, és remegő ujjakkal meggyújtotta azt a gyufaszálat,
melynek aprócska lángja aztán tűzvésszé terebélyesedett – és eszébe
jutott az is, milyen volt hallani Angelique kacaját az elméje mélyén.
Hogy megtámaszkodjon, fél kézzel a kő elegánsan kidolgozott
peremére nehezedett, majd előrelépett, és vizs– gálgatni kezdte a
földön lévő szőnyeget, a dolgozószobába vezető folyosót szegélyező
zsalukat és az ablakok elé húzott karmazsinszínű
damasztfüggönyöket. Gondolatai forrongtak a fejében, és hirtelen
megérezte, milyen csalóka hatása van a tudatalattija által teremtett
emlékeknek. Ahogy megdöbbenve körbenézett a szalonban,
felismerte ugyanazokat a széles ablaktáblákat, a bronzszínű lakkal

16
lefestett parkettát, a magas, boltíves bejáratot, és az előtérből felfelé
vezető lépcsőfokokat. Alig kapott levegőt a megdöbbenéstől. Miféle
trükkel áll szemben? Lehetséges, hogy a ház valójában sosem égett
le? Talán minden csak kétségbeesett gyűlöletéből származó illúzió
volt, talán csak képzeletének lángjai nyaldosták aznap éjjel az eget?
Minden olyan volt, mint régen: az épület ugyanolyan masszív,
ugyanakkor megnyomorított, tele szellemekkel.
– Nem megmondtam, Barnabas? Félelmetes, nem igaz?
A férfi elvette Willie-től a lámpát, és a falon sorakozó
gyertyatartókra és a már bennük álló, pislákoló lánggal égő
gyertyákra irányította a fényét, majd megvilágította a fejük fölött
függő nehéz csillárt és a közepén álló nagyobb gyertyát is. Most már
biztos volt abban, hogy az érzékei valóban gúnyt űznek vele, és
titokban maga is arra vágyik, hogy újabb megdöbbentő pontosságú, a
halál aurájában tündöklő másolatokra bukkanjon. Jól emlékezett még
az egyik értékes antikvitásra, a bíborszínű szőnyegre. A fényt most a
rubintvörös bolyhokra és a krémszínű rojtokra irányította, és
megnyugodva állapította meg, hogy ez a darab valójában új. Tehát,
gondolta kárörvendve, Antoinette az utánzás terén mégsem érte el a
tökéletességet.
Ezt követően még inkább eluralkodott rajta a vágy, hogy az épület
egészét felfedezze. A kandallópárkány fölött aranyozott keretben egy
portré függött. Ha valóban az Öreg Ház hűséges másolatában áll,
akkor ez a portré nem ábrázolhatna mást, mint a hőn szeretett
Josette-et. De honnan is találhatott volna az új tulajdonos másolatot
Josette képéről? És még ha sikerült is neki, vajon miért hozta volna
meg azt a döntést, hogy a büszkeségét félretéve valaki másnak az
arcképét teszi ki a falra? Barnabas egy pillanatig habozott, mielőtt
felkapcsolta volna a villanyt a finoman megmunkált francia óramű
mögött – amellyel kapcsolatban el kellett ismernie, hogy tökéletes
utánzata volt annak az órának, amelynek ütemére egykor saját percei
teltek -, és már szinte érezte az örömöt, amit Josette gyöngéd te-
kintetének látványa nyújt majd. De, ahogyan azt gyanította, nem
Josette portréja állt előtte: a kép Antoinette-et ábrázolta skarlátvörös
köpenyben, vagy, ha még pontosabb akart lenni, valójában

17
Angelique nézett és mosolygott le rá ugyanazokkal a sokat sejtető
szemekkel, mint régen.
Ismét felébredt benne a gyanakvás, de önkéntelenül is elfojtotta
magában, és hagyta, hogy eltűnjön kavargó gondolatainak
örvényében. Willie felé fordult.
– Lementél a pincébe is?
– Nem, Barnabas. Csak a lépcsőig mentem, de aztán úgy éreztem,
képtelen vagyok még egy lépést megtenni. Aztán elindultam, hogy
megkeresselek és beszámoljak neked a dologról.
– Nos, talán a legjobb az lesz, ha mégiscsak körbenézünk odalent.
– Biztos vagy abban, hogy ezt akarod?
– Látnunk kell, mi van ott.
Ha valóban ott volt, amire gondolt, az kétségbevonhatatlan
bizonyítékot jelentett volna. Odalent, a pincében, abban a
helyiségben, ahol aludt – ha tényleg ott van a koporsója, akkor biztos
lehet abban, hogy a nő nem pusztán visszajött érte, de már meg is
tette a szükséges előkészületeket. Talán ez az egész csak arra
szolgált, hogy megfossza az elmúlt hónapokban megszerzett
józanságától. Hiszen mi más indoka lett volna a nőnek arra, hogy
létrehozza korábbi életük üresen pompázó másolatát? És egyébként
is, honnan tudhatta, hogy mire van mindehhez szüksége?
Erre a gondolatra majdnem elszédült, és egy pillanatra úgy érezte,
mintha alva járna. Végső soron azóta hazudott magának, hogy
először meglátta azt a nőt: azóta elfojtotta magában a gyanakvást,
amely pedig mindvégig ott lappangott a gondolatai mélyén. Hát
persze, hogy visszatért! Egész idő alatt, ahelyett hogy azon
igyekezett volna, hogy megbirkózzon vele, hogy ellenálljon neki,
hagyta megvalósítani a terveit, amelyeket mostanra sikerült majdnem
véghez is vinnie.
Kinyitotta a pincébe vezető ajtót, és a fénypászma ráhullt a falak
tűztől megfeketedett kövezetére és a kémény talapzatát alkotó
téglákra. Ahogy rálépett a lefelé vezető lépcső első fokára, Barnabas
meghallotta az egyik kilazult deszka ismerős nyikorgását – ugyanaz a
hang volt, amely korábban már számtalanszor elárulta azokon az
hajnalokon, mikor kielégülten visszatért éjszakai portyáiról. Az

18
elemlámpa fényét a sötétség felé irányította, és bevilágította a
boltíveket. Pókhálók csüngtek alá a gerendákról, amelyek a feje
fölött lévő földszint padlózatát tartották. Foszlányok voltak csupán,
maradványok, mintha az idő szőtte volna magát gézre emlékeztető
fonatokká. Igen. Ott volt előtte, porosan, mintha hónapok óta senki
sem nyúlt volna hozzá.
A koporsója.
Visszaadta az elemlámpát Willie-nek, aki nyugtalan mozdulattal
átvette tőle, miközben a fény végigszaladt a faragott mahagónifán.
– Nézzük csak, vajon benne vagyok-e.
– Jézusom, Barnabas! Biztos vagyok benne, hogy üres. Ez többé
nem a te koporsód.
Ujjai fényesen csillogó, maszatos foltokat hagytak a koporsó
porában, ahogy megemelte a fedelet. Hány alkalommal hajtotta végre
ugyanezt a fáradt mozdulatot, amikor elérkezett a pillanat, hogy
visszameneküljön ide a hajnal elől? A sarokvasak nyikorgása volt az
egyetlen zene, amelyre emlékezett, a zene, amely álmodni és pihenni
hívta. Hátralépett, majd intett Willie-nek, aki megvilágította a
koporsó belsejét.
Üres volt. A nyughely belsejét kitöltő kék bársonyon egyetlen
redő sem árulkodott arról, hogy valaha is itt feküdt volna.
– Ez meg mi? – Willie zavartan körbevilágított a helyiségben. –
Te is hallottad?
Barnabas először arra gondolt, biztosan a tenger morajlását hallják
a sziklaszirten túlról, ahol a széles mező a meredek sziklákban
végződött. Gyakran hallotta a hullámtörést visszhangzani a ház alatti
kamrákban, és sokszor ringatták el ezek a hangok nappali pihenései
során. És most újra hallotta, csak valahogy közelebbről, a szobából:
egy nyögés, majd gurgulázó, fájdalmas nyöszörgés. Barnabas mély
levegőt vett. Érezte a frissen ácsolt fa illatát, a lakkot és a festéket, és
mindezek mélyén még két másik, ismerős szagot is: a ragadozó
éhségét és az áldozat félelmét.
– Barnabas... – suttogta a pánik határán Willie. – Valaki közeleg...
– Nem. Már itt van.
– Hol?

19
 – Itt... A ponyvák alatt.
A szobafestők merev és megszáradt ruhahalmai bizonyítékul
szolgáltak arra, hogy a házban valóban építkezési munkálatok
folytak. Barnabas megközelítette a festékkel teli bödönt, a földön
heverő, összegöngyölt tapétát és a munkálatokhoz használt
hengereket, amelyek sörtéibe beleszáradt a festék. Előrehajolt és
félrehúzta a ponyvát.
A férfi még életben volt. Magatehetetlenül nézett rájuk, akár egy
országúton heverő, elgázolt kutya. Minden csontja összetört, de még
lélegzett. Nehéz csizmái alapján valószínűnek tűnt, hogy a munkások
közé tartozott, és talán azért maradt itt, hogy kitakarítson a többiek
után, mikor azok már hazaindultak. Tokás és borostás volt,
kezeslábast és vászoninget viselt, amely mostanra egészen
elfeketedett a vértől. Ahogy sóhajtott, könnyű kis buborékok jelentek
meg az ajkain. Mocskos egy gyilkosság volt, nélkülözött minden
körültekintést és könyörületet. A férfi vére tócsába gyűlt a feje körül.
A felszakított hús alatt feltárulkoztak a csontok és az inak,
megmutatkozott egy gyöngén ugyan, de még mindig lüktető artéria.
Miközben megemelte az áldozat fejét, Barnabasnak le kellett
küzdenie régi késztetését. Belenézett a férfi halálra vált tekintetébe.
Közelebb hajolt, és belélegezte a vér és a nyál illatát.
– Ki tette ezt?
A szerencsétlen megpróbált megszólalni, de csak halk suttogásra
futotta az erejéből. – Sss...
Talán arra akarta figyelmeztetni, hogy csendben kell maradniuk?
Lehetséges, hogy a támadó még mindig itt ólálkodik valahol?
Barnabas megborzongott, ahogy lassan körbejáratta a tekintetét a
helyiségen. De a saját lélegzésén, Willie asztmás zihálásán és a
haldokló ember nyöszörgésén kívül – aki most összerezzent, ahogy
végigtekintett rajta – semmit sem hallott.
Willie meghúzta az ingujját. – Barnabas...
– Segíts, hogy meg tudjuk emelni... Csavard köré a ponyvát –
mondta, majd átfordította a testet a maga oldalára.
– Megbolondultál? Miért?

20
 – El kell vinnünk innen. Az utolsó, amire szükségünk van, hogy a
hatóságok gyanakodni kezdjenek, és szimatot fogjanak.
– De hiszen semmi közünk a történtekhez!
Barnabas elfojtotta magában a hirtelen felébredő vágyat, hogy
megüsse Willie-t. Ostoba inasa olykor még a legegyszerűbb
utasításokat sem volt hajlandó végrehajtani, még akkor sem végezte
el a feladatait, amikor a napnál is világosabb volt, hogy mi a teendő.
Egyedül a gyávaság mozgatta. Barnabas azonban senki másban nem
bízhatott, senki más nem volt, aki ismerte a múltját, ugyanakkor
hűséges maradt hozzá. Igyekezett hát megőrizni a nyugalmát.
– Te mutattad meg nekem, Willie, hogy a házat tökéletesen
felújították, és hogy a pincében...
– Oké, Barnabas, oké, elvisszük a sziklákig, és ott...
– Nem, Willie, jobb, ha az erdőbe visszük. Az erdőben majd
eltemetjük.
A test könnyű volt, mint egy szemeteszsák. Willie az utasításnak
megfelelően becsavarta egy ponyvába, majd összekötözte egy darab
kötéllel. Aztán Barnabasszal együtt visszavitték a Bentley-hez.
A felhők már tovatűntek, és fakó holdfény sütött le rájuk. A szél
felélénkült, hevesen cibálta a nagy tölgyfák ágait, és ott süvített
kettejük között. Levelek szállingóztak a fejük körül és megérintették
az arcukat. Barnabas ismét megérezte a por és az építési törmelék
szagát.
Először is ki kellett szedniük a csomagtartóból a két szőnyeget,
amelyet Barnabas nemrégiben vásárolt a gyűjteményéhez. Ma reggel
érkeztek meg, és egyelőre még nem volt módja rá, hogy elvigye őket
a boltba. A szőnyegek össze voltak csavarva, és egy feszes zsineg
tartotta össze őket – ezek is éppen úgy néztek ki, mint a halott, csak
nehezebbek és ormótlanabbak voltak, úgyhogy Barnabaséknak
komoly erőfeszítésükbe került kihúzni őket a kavicsos feljáróra, majd
betuszkolni a kocsi hátsó ülésére. A holttestet viszont már könnyen
be tudták tenni a csomagtartóba, habár a sze-rencsétlen fickó egyik
keze időközben kiszabadult a ponyva alól, és most ernyedten a
lökhárítóra zuhant. Barnabas finoman megemelte és visszahelyezte a
test mellé. A csuklóban lévő csontocskák még mindig rugalmasnak

21
tűntek, és Barnabas megpróbálta kitapintani a férfi pulzusát, de már
semmit sem érzett. Beállt a halál, véglegesen és örökké. Egy újabb
ártatlan vált a szörnyeteg áldozatává, aki talán épp újra vadászni
indult.
Miután találtak egy elhagyatott területet a patak mentén, Barnabas
lefordult az útról, és a kerekek alatt csikorgó kavicsokon és a ritkás
aljnövényzeten keresztül egyre előrébb hatolt a fák közé, mígnem
végül ráleltek a megfelelő helyre. Habár Willie hozott ásót és
csákányt, nem volt képes egyedül megásni a sírt, úgyhogy a két férfi
együtt állt neki az engedetlen föld fellazításának. Több mint egy
óráig dolgoztak, ugyanis a levelek komoly akadályt jelentettek, mert
majdnem térdig érő halmokba gyűltek mindenütt, és elrejtették
előlük a köveket, amelyeken újra és újra tehetetlenül csattant az ásó.
Amint sikerült valamelyest odébb hajtani őket, a szél nyomban
vissza is sodorta a kiásott gödörbe, mintha csak álnok szándékkal
akadályozni akarta volna a munkájukat, és a sajátjának követelte
volna a sírt. Végül megragadták a testet, és elhelyezték a sekély
sírhantban, majd befedték a rothadó földdel. A legnehezebben az
elnyűtt, festéknyomokkal teli csizmákat tudták eltemetni, amelynek
hegye újra és újra kibukkant a halom alól.
Ahogy Barnabas visszament a kocsihoz, a fizikai megerőltetés
hatására rosszullét tört rá. Egy pillanatra azt gondolta, el fog ájulni,
vagy menten hasmenés jön rá. Jól emlékezett arra, hogy ezek a testi
reakciók voltak az első kellemetlen tapasztalatok, amelyek a
gyógyulását kísérték. A saját testében termelődött új vér ott lüktetett
az ereiben, ott dübörgött a szívében, akár egy szökőár, amely
elborítja a szárazföldet. A vámpír vér ezüstös áramlása és a tagjaiban
rejlő emberfeletti erő már örökre a múlté volt. Helyette görcsök és
rángások kínozták a testét, amelyek megkettőzték a fájdalmát. A
lüktetés a halántékában kezdődött, mintha a szíve túlságosan megtelt
volna vérrel, és a vér túl sűrűnek és soknak bizonyult volna az erei
számára. Szédülni kezdett, és zihálva vette a levegőt.
Willie rápillantott.
– Mi az, Barnabas? Jól vagy?
– A gyógyulás, már megint – suttogta. – Néha elviselhetetlen...

22
 Ahogy beszélt, érezte, hogy a lábai egészen elmerevednek, és kis
híján egymásba akadnak. Kezében elektromos feszültségre
emlékeztető bizsergés támadt, mintha elzsibbadt volna, a vér pedig
lassú és fájdalmas ütemben folyt vissza a tenyerébe. Teste belsejében
alig elviselhető forróság támadt. Azon töprengett magában, vajon a
cukorbetegek és az epilepsziások is megtanulják-e idővel, miféle
tünetek jelzik előre a roham közeledtét. Vajon várják-e, hogy
megkezdődjön, miközben tisztában vannak azzal, hogy semmit sem
tehetnek ellene? Willie felé lépett, és megtámaszkodott a vállán.
– Barnabas?
A vérében lévő forróság egyre borzasztóbbá vált. Egy vulkán
kavargott a belsejében, tüzet hányt és felfalt mindent maga körül.
Légzése fojtott zihálás volt csupán, és hamarosan az egész teste úgy
lüktetett, mint a kandallóban izzó szénhasábok. Pára szállt fel a
bőréről, néhány másodperc alatt ragadós izzadság lepte el, és
beborította saját emberi létezésének émelyítő szaga. A végletekig
kimerülve megborzongott, ahogy ilyenkor mindig, majd szorosabbra
húzta magán a kabátját. Willie aggodalomtól elkomorult arcába
nézett.
– Jól vagyok – suttogta. — Felejtsük el ezt a helyet.
– Igen, Barnabas. A ma este sosem történt meg.
Később, még azon az éjszakán Barnabas már Collinwood– ban, a
szalonban üldögélt a kandalló előtt. Karja lüktetett a fárasztó ásástól,
a keze egészen merev volt, és sebhelyek borították a tenyerét.
Mélyen a gondolataiba merült. Vajon Antoinette a titkos szobában
helyezte el a koporsóját? Vajon tudott a haldokló férfiról? Tisztában
volt azzal, hogy egy elszabadult vámpír garázdálkodik a környéken?
Kell lennie valamilyen kapcsolatnak! Talán ő maga... Nem, ez nem
lehet... De mégis, ha ő valóban Angelique, bármit el lehetett róla
képzelni.
Ha valóban visszatért, ha ez az úgynevezett Antoinette tényleg a
boszorkány volt, akkor bizony ő jelentette az eleven kapcsolatot a
múltjával. Barnabas hirtelen úgy érezte, hogy összeszorul a torka.
Gyűlölte azt a nőt. De biztos volt abban, hogy meghalt, épp az ő keze

23
által. Örökké elveszett a számára, és nem maradt semmi utána, csak
csillapíthatatlan szerelmének emléke.
És ha ez nem lett volna elegendő szenvedés, most egy új és még
hatalmasabb ellenféllel kellett szembenéznie. Épp most, mikor ő
maga lemondott minden emberfeletti erejéről, egy másik vámpír
lépett be a területére.

24
 KETTŐ

SALEM,1692

Az őrület az év elején kezdődött, de még csak néhány hete volt

annak, hogy Miranda du Val maga is gyanítani kezdte, hogy
veszélyben van. Azon a tavaszi napon épp a farmjára indult. Az út
egy óra hosszat tartott az erdő ösvényein keresztül, és
figyelmeztetnie kellett magát, hogy mindenképpen a talajon
maradjon. Nem engedhette, hogy a többiek a fák közül meglássák,
nem ébreszthette fel a gyanújukat. Már felakasztottak egy asszonyt
Topsfieldben, pusztán azért, mert nem a Bibliát, hanem másfajta
könyveket olvasott. Egy másikat Marbleheadben azért végeztek ki,
mert torzszülött gyermeket hozott a világra. És bizonyára eljön annak
is a napja, hogy lefűrészelik Judah fejét Bedfordban, amit a testétől
messze temetnek majd el, hogy éjszakánként ne támadjon kedve lóra
pattanni. Milyen keveset tudnak!
Tudta, hogy a legnagyobb elővigyázatossággal kell lennie: az
emberek nem láthatják repülni, és sosem szabad okot adnia arra,
hogy bármiben is különcnek vagy tőlük különbözőnek találják.
Ketten most is a perükre vártak a salemi börtönben: az egyik egy vén
csoroszlya, olyan rosszindulatú és hazudós, hogy bizonyára
megérdemli a halált, a másik pedig egy kétes hírű, felvágott nyelvű
nőszemély. Kettejük közül egyik sem volt valódi boszorkány.
Egy lánynak Whethersfieldben a vízbe kellett vetnie magát, és
meg is fulladt, ezzel bizonyítva, hogy nem volt boszorkány — erről
persze Miranda könnyedén felvilágosíthatta volna az embereket.
Előtte levetkőztették, és az Ördög jelét keresték rajta. A tiszta víz
nem engedte ki többé a vergődő testet szorításából, és a lány
hamarosan kilehelte lelkét, hogy ezzel a végső sóhajtással cáfolja
meg vádlóit. Micsoda szörnyetegek! Rosszindulatú asszonyok.
Vágyakozó asszonyok. Szégyenteljes, sértett asszonyok, tele
gyűlölettel.
Figyelte az embereket, ahogy reggel elhagyták a városházát magas
kalapjaikban és fekete kabátjaikban. A tekintetük komor volt a
keményített csipke alatt, a szemük szinte viliódzott, ítélkezett,
miközben tele volt félelemmel. Hallotta a prédikációt: „Az Ördög
feltámadott közöttünk, és a haragja irtózatos és szörnyűséges, és
amikor el kell hallgattatni, egyedül Isten segíthet rajtunk. Ki kell
tagadnunk magunk közül a tisztátalanokat! Ne engedjük, hogy
torzszülöttek éljenek közöttünk!” És nemcsak a szavaikat hallotta, de
a gondolataikat is: „Csak legyen erőm leküzdeni a saját istentelen
vágyaimat és sóvárgásomat.”
Azon a napfényes reggelen, ahogy átvágott a sűrű fű– csomók
között az erdő felé, teljes szívéből vágyott arra, hogy ismét a farmon
lehessen, habár tudta, hogy mostanra sajnálatos módon felverte a
gaz. Látni akarta a lugast és a házat, amelyet még az apja épített, és
amelynek falain még mindig virított a vérre emlékeztető, fakó bíbor
festék. Hat hét telt el azóta, hogy utoljára ott járt. Óvatosnak kellett
lennie, hogy ne vegyék el tőle.
Ahogy az erdő egyre sötétebbé vált körülötte, Miranda
keresztülvágott az árnyékok foltjain, egyre mélyebbre hatolt a zöld
rengetegben, és közben arra a számtalan éjszakára gondolt, amelyet
gyerekként ezek között a fák között töltött, mikor még a
wampanoagokkal’ élt, mielőtt Collins tisztelendő rátalált és magával
vitte Salembe. Gyakran aludt a magasban, a fák ágai között, ahol
lágyan cirógatta aszél. Előfordult, hogy molylepkék szálltak a
szemére, és egy reggel észrevette, hogy egy pók a szája előtt szőtte
meg a hálóját. Egyik nap arra ébredt, hogy egy veréb a hajában látott
hozzá a fészekrakáshoz. Olyannyira otthon érezte magát ebben a
világban, hogy az ujjai gyakran összeragadtak a fanedvtől, és a bőr a
lábán egészen kérgesre keményedett. Könnyedén tudott repülni az

26
ágak és a lombkoronák között. A wampanoagok úgy hívták:
Sooleawa, Sisika. Azt jelenti: „a fák között repkedő lány"
Amikor a kicsiny madarak elkezdték követni, nyomban tudta,
hogy a farm már közel van, és a következő emelkedőn túl meg fogja
pillantani. Egy mormota szaladt át előtte a levelek között, és amikor
megpillantott egy kígyót, a szíve megdobbant. Az állat pikkelyein
még az óraműnél is finomabb mintázat rajzolódott ki. Követte a
kígyó útját a lehullott karmazsinszínű, halványsárga és a víztől
megduz– zadt, barnás levelek között. A csúszómászó halk, surrogó
hangot adott, de a nyomában felhangzott valami más is: egy
megreccsenő ág zaja, majd azt követően a csend, ahogy elhalt a
madarak éneke. Olyasféle csend, amiben a hattyúk úsznak. Miranda
is letört egy útjába akadó szőlőindát, majd nem sokkal később a
fodrozódó, zöld aljnövényzetben megpillantott egy őzsutát. Egy
erőteljes borjú is volt vele, akinek mohazöld agancsai mostanában
nőhettek ki. Ekkor előragyogott a farm az árnyak közül, és Miranda
kiért az aranyszínben és zöldben játszó domboldalra.
A salemi férfiak bizonyára elvennék a földjét, ha módjuk volna rá.
Megvetették azokat az asszonyokat, akiknek saját birtokuk volt, és
folyton bosszankodtak az ilyenek miatt. Bármennyit is kántálták a
tízparancsolatot, a szívükből sosem veszett ki a sóvárgás. A mohóság
szőtte gondolataik valódi szövetét. Az öreg Bartholomew Gedney, az
a cselszövő, bizonyára már szemet vetett az ő farmjára is, és jótevője,
Benajah Collins sem riadt volna vissza semmilyen eszköztől, ha
sejtése lett volna a valódi természetét illetően. Az apja tisztította meg
ezeket a mezőket és felépítette a házat, amit aztán a lánya nevére
íratott: övé volt a nemrég ültetett lugas, a gyors sodrású patak, a
zsombékos legelő és a nagy erdő körben mindenütt. Tavasszal majd
hozzámegy Andrew Merriweatherhöz, és akkor együtt fogják
művelni ezeket a földeket. Meg fogja találni a módját, hogy elrejtse a
világ elől különleges képességeit. Andrew szerette őt, és semmit sem
gyanított. Egyszerű, kedves fiú volt.
Keresztülvágott a lennel teli mezőn, amelyet mostanra egészen
benőtt a gyom, és közben megérezte, hogy átázott a cipője.
Lepillantott a lába elé, és látta, hogy a föld egészen a patakig

27
felnedvesedett. A hódok tehát most sem lustálkodtak. Félig gázolva,
félig ugrándozva ment keresztül a lápon, legyek zümmögtek a feje
körül, és amikor elérte a vizet, nyomban meg is látta, mekkora kárt
tettek az állatok. Az ágakból és sárból összeeszkábált gát már
legalább fél méter magas volt, és annyira megduzzasztotta a patak
vizét, hogy az elárasztotta és mocsarassá tette a számára oly kedves
lugast. Az apróbb fák haldokoltak, sok másikat pedig a hódok
szedtek szét, hogy az ágaikat beépítsék a gátjukba.
Lekapta magáról a kendőjét és a blúzát, mindkettőt belevetette a
hideg vízbe, majd nekiveselkedett, hogy a puszta kezével lebontsa a
gátat, amelyet a hódok többheti munkájával építettek fel. Az ágakat
azonban igen erősen egymáshoz tapasztotta a sár és a talajtakaró.
Egy nagy, rozsdaszinű rágcsáló bukkant fel a tó felszínén, de
nyomban el is fordította róla ravasz tekintetét, majd ismét eltűnt a
levelek között. A hódok a törzsekből és az ágakból egy egész
dombocskát emeltek, amelynek egyes elemeit ügyesen egymáshoz
rögzítették, míg az egész tákolmány elég stabillá nem vált ahhoz,
hogy megakadályozza a víz folyását. Miranda több mint egy órán át
küszködött, míg sikerült az ágakat kiszakítania a halomból és a folyó
partjára hajítania. Egy megzavart és dühös hód közben többször is
felbukkant, fenyegetően csattogtatta a fogait, majd ismét visszaúszott
a gát mélyén rejlő birodalmába.
Előbb érezte meg a szagukat, mintsem hogy meglátta volna őket –
a férfiak és a lovuk áporodott bűzét. Éppen az egyik rönköt
igyekezett a partra görgetni, mikor feltűntek a víz túloldalán. Két
férfi volt Collinsportból, nyomban felismerte őket. Az egyikük
Deodat Larson volt zömök testű Morganjén, a másik pedig saját
gazdája, Benajah Collins tisztelendő, beteges külsejű kancájával.
Mögöttük szamárháton ott jött Judah Zachery is, a közeli Bedford
iskolájának tanítója. Miranda szájában szétáradt a keserűség, ahogy
megpillantotta a férfit, mivel nyomban tudta, hogy az ő ötlete lehetett
idejönni, és hogy ő az egyetlen, akitől valóban oka volt félni.
– Jó napot, gyermekem – mondta a tisztelendő. – Mi járatban vagy
errefelé szombaton?

28
 – A templomban voltam, uram, utána pedig, mivel ez a
szabadnapom, eljöttem, hogy rendbe szedjem a farmomat.
– Nincs elég tennivalód otthon, Collins asszony mellett?
– Collins asszony beutazott a városba, és megengedte, hogy
eljöjjek.
Nem volna mégis helyesebb, ha ezt a napot imádsággal töltenéd,
és hálát adnál az Úrnak a számtalan adományáért, vagy esetleg
magányod csendjében tanulmányoznád az írás betűjét?
– Isten szépsége és az Ő adományai mind itt vannak, uram, és ez
az erdő éppolyan szent, mint bármelyik templom.
Collins tisztelendő lova felhorkant, ahogy a férfi önkéntelenül is
rántott egyet a zablán. Amikor ismét megszólalt, a hangja
figyelmeztetően csengett: tétovázó volt, de nem egészen
barátságtalan.
– Ugyan, Miranda du Val, hiszen csak azért vagyunk itt, hogy
magunk is gyönyörködhessünk a farmodban, ahogyan most már
bizonyosan a sajátodnak tekinted. Habár, meg kell jegyeznem,
láthatóan igen elhanyagolt állapotban van.
– Gondját fogom viselni a földemnek, uram, amint időm lesz rá –
felelte.
– Ó, ebben egészen biztosak vagyunk, gyermekem, de a
tanoncszerződésed ideje még nem járt le.
– Kevesebb mint egy évem van hátra.
– De most van itt az ültetés ideje! És komoly adósságaid vannak a
faanyagra és a ruhákra. Úgy vélem, még egy évig biztosan meg kell
hosszabbítani a szerződésed, vagy tévedek? Időközben ez a
nagyszerű föld elsorvad és mocsárrá lesz!
– Éppen a folyót tisztítottam meg, uram, amikor megérkeztek.
Miranda arra gondolt, hogy szóba hozza Andrew-t, aki bizonyára
szívesen nyújtana neki segítő kezet a munkálatok során, de aztán
meggondolta magát, és pusztán annyit mondott:
– Mi járatban vannak erre, uram, olyan messze a várostól?
Biztos volt benne, hogy akarnak tőle valamit, és az tűnt a
legjobbnak, ha mielőbb szembesül a követelésükkel.

29
 Azért jöttünk, hogy megszemléljük ezt a földet Sir Isaac Collins
számára – mondta Deodat Larson, majd elmosolyodott, ahogy
lepillantott rá a nyeregből. – Biztosan magad is tudod, hogy gazdag
kereskedő, hajóépítéssel foglalkozik, és igen jutányos ajánlatot
szándékozik tenni neked.
A lány összerezzent, amikor megérezte a ruhái nyirkosságát, majd
a tisztelendő felé fordult.
– Sir Isaac Collins? Ha jól értem, a rokonáról van szó, uram?
Benajah visszahúzta a ló fejét a fűtől.
– A fivérem, és azt tervezi, hogy... a birtokától távol élő
földbirtokos lesz.
– Mondják meg neki, uraim, hogy a föld nem eladó, és ezzel
pontot is tehetünk az ügy végére.
– És mikor szándékozol megkezdeni az ültetést?
– Hamarosan.
Erre a tanító szigorú hangon megkérdezte:
– És mi lesz a tanulmányaiddal, Miranda?
A szamár hátáról lecsüngő lábai majdnem súrolták a talajt.
– Jól állok velük, uram. Vagy talán ön máshogy látja?
A válaszából kicsengő harciasság persze nem kerülte el a férfi
figyelmét, Miranda a szeme villanásából látta. Ennek ellenére most
egészen más, szinte bensőséges hangon folytatta, amelynek hallatán
a lánynak összeszorult a torka, és úgy érezte, hogy nem fog tudni
többé megszólalni.
– Hiszen durva ez a talaj egy ilyen gyönge leánynak! Nincs
szükséged egy férfira, hogy segítsen neked a munkában?
– Ugyan, Judah Zachery – válaszolta, majd, mintha csak
szándékosan akarta volna bosszantani a másikat, hozzátette. –
Napjaim az iskolában már meg vannak számlálva. Mindent
megtanultam, amire maga megtaníthatott.
De vajon megtanultad a parancsolatokat és a kötelezettségeidet is,
– Miranda? – kérdezte a tisztelendő. – És az Úr igéjét? El tudnád-e
mondani fejből?
– Természetesen. Nem vagyok gyerek. Az Irás számos részletét
kívülről megtanultam.

30
 A férfi szünetet tartott.
– Akkor bizonyára azzal is tisztában vagy, hogy a gonosz jele, ha
valakinek így fel van vágva a nyelve,
– Egyáltalán nem állt szándékomban tiszteletlennek tűnni, uram.
Pusztán arra gondoltam, hogy már mindent elsajátítottam, amit Judah
Zachery megtaníthatott nekem.
A férfiak lenéztek rá, miközben ő továbbra is a vízben álldogált,
átnedvesedett ruhája a testéhez tapadt, néhány hajtincse pedig
kiszabadult a főkötője alól. Judah Zachery nézte őt a legtovább.
Aztán egymás felé fordultak, és alig hallhatóan sutyorogni kezdtek
maguk között. Miranda kel-lemetlenül érezte magát, ahogy ott állt,
reszketve a hódok gátja mellett, miközben szoknyája lágyan úszkált a
víz felszínén, úgyhogy felkapta a ruhája szegélyét, és kikászálódott a
partra, jelezve, hogy ideje távozniuk. De abban a pillanatban, ahogy
a partra ért, loccsanó hangot hallott. Ahogy megfordult, a vízből
buborékok szabadultak fel azon a helyen, ahol korábban a törmeléket
igyekezett elbontani, és a folyam ezüstösen keresztülcsobogott a
gáton keletkezett résen. A férfiakat megdöbbentette, hogy egymaga
képes volt véghezvinni ezt a nehéz munkát, ezért egy hosszú percig
csak nézték a fodrozódó vizet, miközben magukban továbbra is
alattomos és álságos gondolataikkal voltak elfoglalva.
Kis idő elteltével Deodat Larson szólalt meg.
– Figyelmezz rá, hogyan viselkedsz, gyermekem! Boszorkányság
uralja a vidéket, és sokan vannak, akikre már rávetült a gyanú
árnyéka.
– Nekem semmi közöm a boszorkánysághoz, uram.
Még egyszer a lány által felszabadított folyam felé pillantottak,
majd megfordultak és elindultak.
Miranda a parton állt, és a patak folyását figyelte. Nézte, ahogyan
a sekély tavacska vize lassan elszivárog, és a felszín alól
előbukkannak a nádlevelek meg a fűcsomók. Amikor ismét
megpillantotta a mogorva hódot, ahogy elsomfordál a fák közé,
eltöprengett, vajon hibát követett-e el azzal, hogy elpusztította az
állat otthonát. Majd maga is visszatért az erdőbe, hogy gyökereket és
különféle gyógynövényeket szedjen, és közben megint felidézte a

31
wampanoag indiánok között töltött gyermekkor emlékeit. Látta maga
előtt a régi, mindent elborító ködöt a sötét farönkök között, hallotta
az ágak között feltámadó, rejtélyes szél suttogását, amely éppolyan
barátságos volt hozzá, akár a medvék, a mosómedvék és a borzok.
Üstökös, akit az angolok Fülöp királynak neveztek, a többi
gyereke mellett tartotta a wigwamjában. Amikor Miranda
megkérdezte, hogy mit követett el a családja, a férfi elmondta neki,
hogy az apja magára hagyott egy halott tehenet, tele lárvákkal,
amelyek aztán megmérgezték a wampanoagok táborán
keresztülhaladó folyó vizét. Sokan megbetegedtek és meghaltak.
Később aztán beismerte, hogy a fertőzés talán inkább azoknak a
pokrócoknak volt köszönhető, amelyeket a telepesek hoztak
magukkal, és amelyeket a hódok prémjéért cserébe adtak az
indiánoknak. Sosem beszélt a háború két évéről, a földekről,
amelyeket elraboltak a népétől, és a fehér emberek támadásairól,
melyek során a saját fiai közül is nem egy az életét vesztette. Talán
tudta, hogy a lány már elég idős volt ahhoz, hogy emlékezzen a
történtekre.
Miranda, amikor még Salemben lakott, és alig háromesztendős
volt, egyik reggel felriadt. Odakint kiabálás hallatszott, és amikor
kinézett az ablakon, látta, hogy számos pajtát felgyújtottak. Amikor
először megpillantotta az indiánokat, azt gondolta, hogy nem is
embereket, hanem szőr nélküli állatokat lát. Észrevette a bácsikáját,
ahogy kiszalad a házból, hogy lelőjön egy rézbőrűt, aki mindaddig
gyanútlanul várakozott a Willard pajtája mögötti dombon. Az anyja
ölbe kapta és felszaladt vele a szénapadlásra. Meghagyta neki, hogy
maradjon ott, és legyen néma csendben. De a kiabálások és a
nyögések hallatán mégis odamerészkedett az egyik repedéshez,
amelyen keresztül jól látta, ahogy az anyja fivérét fejbe vágják, majd
az udvarra vonszolják, ahol a rikoltozó vademberek leszaggatják róla
a ruhákat és felvágják a hasát. Látta az egyik vörös színű
szörnyeteget, ahogy egyik kezében a nénikéje hosszú haját markolja,
a másikban pedig egy véres kést szorongat. A meztelen férfiak
körbetáncoltak a fáklyáikkal, és lángba borították az épületeket.
Miranda hallotta, hogy a puskagolyók kavicsokként záporoznak az

32
ajtón. Óvatosan odakúszott a létrához, majd lepillantott a pajtába,
ahol az indiánok éppen elhajtották az apja teheneit. Az apja
megpróbálta az útjukat állni egy nagy vasvillával. Az egyik rézbőrű
érthetetlen szavakat kiabált, majd keresztüldöfte a férfit egy
lándzsával. Aztán felgyújtották a pajtát, és a lángok lassan felszöktek
az emeletre, majd a szalma is langra kapott. A menedéke többé már
nem volt biztonságos, így hát Miranda leugrott az egyik
trágyadombra, ahonnan éppen akkor nyalábolta fel az anyja, amikor
egy újabb, toliakkal ékesített, festett arcú indián megragadta és a
lovához vonszolta mindkettőjüket. Az anyja olyan erősen szorította
magához, hogy alig kapott levegőt. Így hagyták el az otthonukat, de
még volt alkalma visszapillantani az égő pajtára, ahonnan
előtántorgott az apja. A mellkasából még mindig kiállt a lándzsa
vége. Egy másik indián leütötte egy buzogánnyal, majd felemelte a
fejét és tiszta erőből hozzácsapta egy kőhöz.
Miranda megpróbálta eltemetni magában ezt az emléket. A
városiak látogatása megzavarta. Tudta, eljött az ideje, hogy örök
időkre magához kösse Andrew-t. Csak azt kell elérnie, hogy egyszer
vele aludjon, és ezután, amilyen jószívű az a fiú, többé sosem hagyná
el. Miranda megpróbálta elhessegetni magától a gondolatot, hogy
Andrew milyen sokszor mutatkozott ügyefogyottnak, és hogy
gyakran nem is válaszolt, ha beszéltek hozzá. Igyekezett egyedül
erős karjára és izmos hátára gondolni.
Visszapillantott az erdő fáira, amelyek virágba borultak, mielőtt
kitört volna a hőség. Mindent halványsárga, smaragdzöld és
aranyszínű felhők borítottak. Üstökös azt mesélte neki, hogy egyszer,
még a hó megérkezése előtt, amikor a fák skarlátszínűre fordultak, az
égen a Nagy Medvét megsebesítette a Vadász. A Nagy Medve vére
volt az, amely a levelekre folyt, és megváltoztatta a színüket. Egy
másik alkalommal azonban azt mesélte, hogy a fák a föld alatt
meghúzódó királyságokból nyerik a színüket. Mi-közben a lány a
közeli növények gyökereit ráncigálta, és rámosolygott a
törzsfőnökre. Üstökös bölcs volt, hiszen elismerte, hogy vannak
dolgok, amelyek természetével maga sincs tisztában. Hosszan beszélt
a gyűléseken, és amikor ő beszélt, mindenki más elhallgatott.

33
Gyakran előfordult, hogy úgy beszélt, ahogyan épp kedve tartotta, és
aztán a következő alkalommal egészen másképpen szólt ugyanarról a
dologról. Ennek ellenére igen nagy tisztelet övezte. Egyszer azt
mondta Mirandának, sajnálja, hogy megölték a családját, de tudnia
kell, hogy a wampanoagok rengeteget szenvedtek a telepesek miatt.
Azt mondta, hogy hadizsákmányként rabolták el őt, és azt tervezték,
hogy a rabszolgájuk lesz, de amikor meglátták, hogy képes repülni,
inkább maga mellé vette, és saját gyermekeként nevelte. Abban
bízott, hogy egy napon majd a törzs nagy Gyógyító Asszonyainak
egyikévé válhat.
Felidézte magában a férfit, vörösesbarna bőrét, mély ráncokkal
teli arcát, ahogyan elmeséli a gyerekeknek a hód történetét. A
legnagyobb, hódok által létrehozott tó, amelyet látott, a nagy
völgyben feküdt, és három napon keresztül tartott, míg körbejárta,
hogy elhelyezze a csapdáit. Akkora tóról beszélt, amely még a
Holdat is képes volt elnyelni. A hatalmas víztömeg a szikláktól
egészen a lápig ért, a gát pedig olyan hosszú volt, mint egy kiadós
reggeli séta, és magasabb, mint két megtermett férfi.
Az a kicsiny tó, amelyet ő még a gyerekkorából ismert, közel
feküdt a wampanoagok táborához, és a felszínén mindig
visszatükröződött az ég. A fodros felhők árnyai úgy suhantak el
fölötte, mintha aprócska, fehér madarak volnának. Miközben a tűz
körül üldögéltek, Üstökös elmesélte a gyerekeknek, hogy számos
hasznos dolgot kaptak ajándékba a hódoktól: a jávorszarvast és a
borját, a kacsákat a világos, zöld fejükkel, a tűzfarkú halakat, és
persze a nádast és a bogyókat. Aztán felnevetett, és azt mondta: a
hód nem azért segített otthont teremteni ezeknek a dolgoknak, mert
olyan nagylelkű volt, hanem egyszerűen azért, mert nem állhatta a
csobogó víz hangját.
Miranda átkutatta a rothadásnak indult aljnövényzetet, és
megvizsgálta a friss zöld hajtásokat, hogy megtalálja mindazt, amire
szüksége volt: nadragulyát a férfiasság élénkítéséhez, levendulát a
bátorsághoz, cickafarkat az erőtlenség elűzéséhez és vadrózsát,
amellyel végrehajthatja a varázslatot. Hamarosan teljesen a
hatalmába fogja keríteni Andrew-t. Eszébe jutott, hogy kicsi korában

34
a gyerekek kedvelt játéka volt, hogy a víz alatti csatornákon keresztül
elússzanak a hód odújáig. Mindazok, akik elérték a rejtett
menedékhelyet, csillogó szemmel meséltek róla. Az első
alkalommal, amikor Miranda alámerült a zavaros vízben, és eltűnt a
mindenütt kavargó levelek és gallyak között, számos gyökeret,
továbbá néhány, eleiem elraktározására szolgáló üreget talált a víz
alatt. De aztán hamar feljött, zihálva és nevetve, és biztos volt benne,
hogy sosem találná meg az odú elrejtett bejáratát. A hódok
mélyebbre építették, mint amennyire ő képes lett volna lemerülni a
vízben.
Aztán egy ragyogó reggelen megjelent egy fiatal hód, Miranda
pedig a nyomába eredt, és követni kezdte a totyogó lábain iszkoló,
farkával integető állatot. Alábukott az egyik üregbe, és noha az ágak
végigkaristolták a testét, ezek az apró bökések is csak egyre beljebb,
egyre mélyebbre csábították. Amikor a hód eltűnt, és megpillantotta
a távolban izzó rubinvörös fényt, Miranda még határozottabban
igyekezett előbbre jutni. Keresztülvágott az összegabalyodott ágakon
és a ragadós sáron, majd kidugta a fejét a szűk lyukon keresztül, és
beszívta a levegőt.
Egy kunyhó belsejében volt. A meghajlított ágakból és gallyakból
készített boltozat úgy nézett ki a feje fölött, mint egy hatalmas kosár.
A padló száraz volt, és mindenütt ott voltak rajta a fáradhatatlan
élőlények kapirgálásának és fogainak nyomai. Mindent ragyogó,
rózsaszín fénybe vont a mennyezet résein beszűrődő napfény, és a
helyiség frissen vágott fára emlékeztető, kellemes illatot árasztott.
Miranda megpillantotta a hódcsemetéket az egyik sarokban. Öten
voltak, aprócska, pisze orral, kerek füllel, és mind sötét és riadt
tekintettel néztek rá. Mozdulatlanul várakozott, akár a háborítatlan
víz, míg a kis rágcsálók meg nem feledkeztek róla, és elkezdték
tisztogatni magukat, végigsimítva hosszú mancsukkal a fejükön és
prémes szőrzetükön. Azzal, hogy rátalált a hódok lakhelyére,
Miranda úgy érezte, mintha újjászületett volna.
Kezdett besötétedni, és még hosszú volt a hazáig vezető út.
Túlságosan veszélyes lett volna repülnie, úgyhogy végül a fák között
indult vissza. Hogyan érhetné el, hogy Andrew vágyakozzon rá?

35
Korábban, amikor kettesben maradtak, és ő a fiú kezére helyezte a
kezét, vagy közelebb húzódott hozzá, hogy érezze a teste melegét, a
másik mindig mozdulatlanná dermedt és eltolta magától, majd
zavartan és szégyenlősen visszatért a dolgához.
Hamarosan meg kell történnie. Szüksége volt egy bajnokra.

36
 Három

COLLINSPORT, 1971

A
következő reggel Barnabas felkelt, sietősen felöltözött, majd
lelopakodott a konyhába, mielőtt a házban más is felébredt
volna. A Bentley kulcsai ott lógtak az egyik szögön az ajtó
melletti kis szekrényben, a többi kulcs mellett a pincéhez, a pajtához,
a Rose Cottage-hoz, sőt még az öreg Házhoz is – ez utóbbiak
mostanra persze használhatatlanokká váltak, és érintetlenül lógtak a
helyükön, csak a por gyűlt rajtuk. Az a nő bizonyára hamarosan
felszerelteti az új zárakat. Barnabas keze megremegett, ám ekkor
eszébe jutott Julia figyelmeztetése, hogy többször kellene ennie.
Annyi évtized után, amíg kizárólag véren élt, kevéssé érezte a vágyat
a normális emberi táplálék iránt. Előszedett egy cukormázas
péksüteményt a kenyértartóból, és kényszerítette magát, hogy
beleharapjon. A gyomra összerándult, és a sütemény maradékát
nyomban belehajította a szemétvödörbe.
Megállt a bejárati ajtó előtt, és a jobb oldali falon nagyszerű,
aranyozott keretben függő portréra pillantott. A jelenlegi család
tagjai közül mindenki úgy vélte, puszta hasonlóságról van szó közte
és néhai rokona, az első Barnabas Collins között, aki állítólag azért
hagyta el Collinwoodot 1795-en, hogy Angliába utazzon. Elizabeth
és David gyakran tettek megjegyzéseket a régi és a jelenleg is a
házban lakozó Barnabas közötti szinte kísérteties hasonlóságra. Az
erőteljes arccsontozat, a mélyen ülő szemek jóképűvé tették és
komolyságot kölcsönöztek neki. Úgy nézett ki, mint egy római
császár, akinek sötét szeme sejtelmesen ragyog elő göndör hajfürtjei
alól. Gyűrűt viselő keze egy sétapálca ezüstből készült, farkasfejet
mintázó gombján nyugodott. A pálcát Barnabas azóta nem hordta
magánál, mióta felhagyott éjszakai portyáival. A látvány mindig is
szórakoztató igazolást jelentett a számára. Megnyugvással töltötte el
a tudat, hogy a halhatatlanságban töltött évek nem hagynak nyomot
rajta, és mivel vámpírként sosem látta a tükörképét, ez a portré
jelentette számára a világon az egyetlen tükröt. Egy hirtelen ötlettől
vezérelve most mégis belepillantott a lépcső aljában álló fáklya alatti
tükörbe.
A látvány teljesen megdöbbentette. Úgy érezte, mintha egy idegen
nézne vissza rá. A fiatalos lendület és a gőg, amely korábban
jellemezte, mostanra eltűnt. A bőre sápadtnak tűnt, a haja csapzott
volt, a szeme alatti sötét karikák pedig táskákká terebélyesedtek.
Arcán, amelyet mintha elefántcsontból faragtak volna, most vöröslő
foltok éktelenkedtek. Ahogy nézte a tükörképét, futólag arra gondolt,
hogy pontosan azt a típusú embert látja maga előtt, amilyenek
egykoron az áldozatai voltak. Alig néhány hónap leforgása alatt
hosszú évek hagyták rajta a pecsétjüket a megjelenésén.
Sietve a garázsba ment. Találkozója volt reggel egy
szőnyegkereskedővel, amihez egyébként a legkevésbé sem volt
kedve, ugyanis épp az efféle utazó ügynökök voltak azok, akiket a
legjobban megvetett az emberek közül. Szomorúnak tartotta, hogy
épp az ilyenek foglalkoznak a földkerekség legcsodálatosabb, kézzel
készített műtárgyaival. Ahogy kitolatott a kocsival a feljáróra és
elindult az úton, nyomban érezte, hogy felszökik a pulzusa.
Elhatározta, hogy ismét elmegy az Öreg Házhoz, és nappali fényben
is megbizonyosodik róla, hogy az ottani szőnyegeket gyárban
Állítottak elő. és a tulajdonos újonnan vette őket. Tisztában volt vele.
hogy ezzel a látogatással azt is kockáztatja, hogy összefut a nővel, de
nem akart meghátrálni, sőt tulajdonkeppen akarta is a találkozást.
Nevetségesnek érezte, hogy a nő most Antoinette Harpigniesnak
nevezi magát, hiszen a frizuráját és az öltözékét leszámítva
mindenben tökéletes mása volt Angelique-nek.

38
 Erősen megmarkolta a kormányt, amikor elképzelte, milyen volt a
nő vállába vájni a körmeit, majd megszorítani a nyakát.
Megborzongott, amikor eszébe jutott, mennyire vágyott arra, hogy
végezzen vele. Ha az a nő fenyegetést fog jelenteni a számára, akkor
félő, hogy ismét elveszíti az önuralmát, és nem fogja tudni leplezni
az érzéseit. Ezért is határozott úgy, hogy a legbiztonságosabb az, ha
kora reggel találkozik vele, amikor feltehetően senki más nem lesz
jelen. Talán az Öreg Ház szalonjában futnak majd össze, ahol
nyeregben érezheti magát, és akkor magyarázatot követelhet arra,
hogy miért tért vissza az életébe.
Ahogy közelebb ért az Öreg Házhoz, Barnabas a közelben parkoló
néhány teherautóra lett figyelmes. A munkások már megérkeztek, és
Barnabas, aki arra számított, hogy senkit sem fog itt találni, most
leállította a Bentley motorját, és néhány percig csendben figyelte a
ténykedésüket. Munkaeszközöket és faanyagot, különféle
tartozékokat és a fenti szobákba való szekrényeket pakoltak le a
platókról. Két fiatal férfi jókedvűen köszöntött egy harmadikat, majd
ékelődő megjegyzéseket tettek egyik társukra. Érdes hangjuk és
nevetésük messze bejárta az egész mezőt. Barnabas azon töprengett,
vajon nem hiányzik-e nekik meggyilkolt társuk – legalábbis semmi
jelét nem mutatták, hogy valamilyen balsejtelmük lett volna.
Ahogy figyelte az egyik nagy, tapétával teli dobozzal megküzdő
munkásokat és kedélyes társalgásukat hallgatta, hirtelen csüggedtség
gyöngítette el korábbi elhatározását. Ezeknek az erőtől duzzadó,
hétköznapi tevékenységet űző férfiaknak a látványa csak elmélyítette
saját magányát. Az ő életének, az övékkel ellentétben, nem volt célja.
Semmi mással nem foglalkozott azon kívül, hogy keleti szőnyegeket
vett és adott el, és ez bizony aligha pótolhatta a régi kalandokat.
Eszébe jutott a halott, aki nemrég még bizonyára ezekkel a férfiakkal
dolgozott. Bizonyára velük viccelődött a létrán állva vagy festés
közben, és a munka végeztével bedobott a társaságukban egy pofa
sört, majd az éj leszálltával hazatért a családjához. Most, több mint
száz év elteltével, neki is szembe kellett néznie az elkerülhetetlen
halállal, és azzal, ami még ennél is szörnyűbb volt: a rá várakozó,
céltalan évekkel, amelyek semmit sem ígértek a számára.

39
 Úgy érezte, képtelen találkozni a munkásokkal, de aztán
megpróbált erőt venni magán és a gyávaságán. Kiszállt a kocsiból, és
keresztülvágott a mezőn, majd üzletemberhez illő módon biccentett,
mintha minden joga megvolna arra, hogy itt tartózkodjon.
Amikor belépett a házba, Barnabason ugyanaz a különös érzés lett
úrrá. Mintha csak a megelevenedett múltat látná maga körül. A
napsugarak beragyogták a szalon egyébként komor belső terét, és
megvilágították a levegőben úszkáló apró porszemcséket. Ismét
megdöbbentette, milyen tö-kéletesen sikerült az épület felújítása, és
milyen kiválóan választották meg a berendezést: egy felágaskodó ló
barokk szobrát, egy sherrynek való kancsót és hozzá egy tálcán
kristálypoharakat, továbbá a horgolt huzatokat — az egyik karosszék
hátsó részén apró szakadás húzódott, amelyet azonban aligha vett
volna észre bárki más. A szőnyeg azonban nem tudta megtéveszteni.
A mesterségesen festett rikító színek elárulták, hogy valójában olcsó
anyagról van szó. Merev volt és vastag. Barnabas megfordította az
egyik sarkánál, hogy alaposabban is szemügyre vehesse. Épp, ahogy
gondolta, a textil tömött volt és jellegtelen, bizonyára egy
közönséges gyárban állítottak elő. Semmi sem utalt benne a
kézművestermékek elasztikus szépségére.
Amikor visszatért a Bentley-hez, eszébe jutott, hogy elfelejtett
bemenni Julia szobájába az injekciójáért. A korai kelésnek
köszönhetően teljesen kiment a fejéből a dolog. Mostanában egyre
több volt az emberi létezésből származó apró kellemetlenség. A
feledékenység még a legjelentéktelenebb volt ezek közül. Amíg
vámpírként élt, a tudata olyan volt, akár a sebész táskájában rejlő
szike: precíz, takaros, tökéletesen alkalmas a rá szabott feladatok
elvégzésére. Az évek során egyre előrelátóbbá vált, a gondolatai
világosabbak lettek, fotografikus memóriára tett szert, és tökéletesen
megbízott az érzékeiben. Most azonban, mikor az agya az olykor
egymásnak ellentmondó, zavaros élményekkel küzdött, szembe
kellett néznie azzal, hogy már nehezére esik megfelelően
összpontosítani, és még a legegyszerűbb feladatok elvégzése is teljes
odafigyelést igényel a részéről. Ezúttal is óvatosan hajtott végig az
úton. A Bentley átsuhant az útra hullott leveleken, amelyek mintha

40
kárpitot vontak volna a betonra. A ragyogó levelek a rubin, a
borostyán, a citrom és a bronz színeiben tündököltek, mint megannyi
drágakövekből kirakott szem.

Amikor dr. Julia Hoffmann kinyitotta előtte a szobája ajtaját

Collinwoodban, Barnabas egyből látta rajta, hogy zaklatott. A nő már
várt rá. A hivatali öltözékét viselte, egy rozsdaszínű ruhát, amelyet a
férfi igencsak kedvelt, mert jól ment gyöngéd, barna tekintetéhez.
Ám Julia mostanában sápadtabb volt, sovány és fáradt. Az izzó szín
kiszökött vöröses hajából, korábban annyira vonzó, ragyogó szeme
pedig fakó fényt árasztott. Bizonyára elfeledkezett reggel a
sminkjéről, mivel a bőre is meglehetősen haloványnak tűnt.
– Barnabas, hol voltál? Lemaradtam az első megbeszéléseimről.
A férfi egy pillanatig habozott, hogy beszámoljon-e neki az előző
éjszaka tett felfedezéséről. – Kérlek, bocsáss meg, Julia!
Meggondolatlan voltam. Korán keltem, és elmentem egy kicsit
autózni.
Nem volt ínyére a nő türelmetlensége, ami manapság még a
korábbiakhoz képest is egyre nyilvánvalóbbá vált. Megbántottsága
bizonyára abból fakadt, hogy megérezte, mennyire közömbös a férfi
az ő odaadása és áldozatkész-sége iránt.
– Igen, bekopogtam a szobádba – mondta, majd kinyitotta a
kézitáskáját, és kivette belőle az injekciós tűt és a szérumot.
Barnabas a tű láttán nyomban émelyegni kezdett. – Muszáj megint
emlékeztesselek, hogy... a gyógyulásod még mindig bizonytalan. A
szérum nélkül...
– Kérlek, Julia... Nincs erre szükség. Magam is tisztában vagyok
vele – ezen a reggelen valahogy jobban zavarta a nő kioktató hangja,
de közben korholta is magát a hálátlansága miatt. – Nyomban
visszatértem Collinwoodba, amint eszembe jutott a dolog, még
mielőtt bementem volna a városba. Hálás vagyok, hogy vártál rám.
– Ha egy szobában aludnánk, akkor egyáltalán fel sem merült
volna a probléma – felelte a nő, majd előkészítette a tűt. Barnabas

41
figyelte, ahogy a napfény megcsillan a fecskendő végén, miközben
Julia felszívta vele a bordó színű szert.
– Természetesen, kedvesem. Biztosíthatlak róla, hogy hamarosan
egy szobában fogunk aludni.
Érezte, hogy kiszárad az ajka. A nő azt remélte, mostanra már el
fogja venni feleségül. Már ősz volt, és Barnabas még tavasszal
megkérte a kezét, miután a gyógyszer először fejtette ki a hatását.
Julia zseniális orvos volt, és Barnabas nem szűnő csodálattal
viseltetett irányában. A nő által napról napra elkészített szer tartotta
életben. Tisztában volt azzal, hogy az ő szakértelmének köszönheti
az új életét, azt az életet, amelyre oly hevesen vágyott. Egyedül a nő
kitartásán múlt minden. De ezzel az is együtt járt, hogy teljes
mértékben függött tőle, nem mintha attól kellett volna tartania, hogy
Julia bármikor is elhagyná. Barnabas úgy vélte, hogy valójában a nő
állandó szigorúsága és aggodalma bosszantotta.
– Arra gondoltam – mondta Julia, miközben felé lépett a
szérummal teli fecskendővel, és felhajtotta az ingujját -, hogy talán
ideje volna bejelenteni a családnak a szándékainkat.
Barnabas tagjai megfeszültek.
– Nem túl korai ez?
Gondolkodott, hogyan tudna témát váltani, és eszébe jutott a
munkás vérbe fagyott teste. Egy elszabadult gyilkos a közelben
bizonyára elegendő ok volna mindkettejük számára, hogy újra
átgondolják a terveiket. Már tudta is, hogy mit akar mondani, de
végül elbizonytalanodott, és csak annyit tett hozzá:
– Hiszen az imént épp te magad figyelmeztettél, nem vagy biztos
abban, hogy a változás tartós.
– De igen, biztos vagyok benne. Amíg itt vagyok melletted, és
gondoskodhatok rólad.
– És ha esetleg mégis tévedsz? Vajon hozzá akarnád kötni az
életed egy szörnyeteghez?
Hirtelen elszégyellte magát, amikor ismét eszébe jutott, hogy mire
bukkant az Öreg Ház pincéjében, és hogy miféle rokonság fűzi az
áldozat gyilkosához. A vágy, hogy beszámoljon Juliának a
felfedezéséről, egyszerre odalett.

42
 A nő felpillantott rá, és barna szeme elkerekedett.
– Szeretlek, Barnabas. És nem félek semmitől.
Miután Julia beadta az injekciót, a férfi hátradőlt az ágyon.
Lehunyta a szemét, és várt. A fény ragyogó cserépdarabokként
táncolt a szemhéja alatt. Ujjbegyei remegtek, mintha elektromosság
járta volna át őket. Felnyögött, mikor Julia a karjára fektette a kezét.
– Tudom, hogy fáj – mondta de minden alkalommal egyre
könnyebb lesz, megígérem.
Kiment a fürdőszobába, és Barnabas hallotta, hogy kiöblíti a
fecskendőt, majd visszateszi a táskájába, miközben ő maga némán
követte a szérum lángoló útját az ereiben. Ezúttal a forróság
gyorsabban támadt fel a belsejében, mint amire számított. Mintha
egy halom izzó széndarab lük-tetett volna odabent, szétárasztva a
lángokat a tagjaiban. Zihálva vette a levegőt, a torka kiszáradt és
fájni kezdett, izmait szúró fájdalom hasogatta, és a hús rétegei úgy
feszültek a csontjaira, mintha fehéren izzó kötések volnának. Addig
hánykolódott, míg teste olyan feszes nem lett, mint az ágy rugói, és
érezni nem kezdte az új vér lüktetését az ereiben.
Collinwoodban a család tagjai visszavonultak a szalonba, hogy a
vacsorát követően elfogyasszanak egy pohárka likőrt, de Roger
Collins shakespeare-i szólamai még a látszatát is lehetetlenné tették
bármiféle esti nyugalomnak. Családfőként ő volt felelős a birtok
fenntartásáért, és ebből adódóan Roger az elmúlt időszakban egyre
ingerültebbé vált. Barnabas gyakran úgy érezte, hogy neheztelése
elsősorban ellene irányul. Először igen nagy tisztelettel fogadták a
családban, mint az Angliából hazaérkező vagyonos unokaöcsöt, akire
rá lehet bízni az öreg Házzal és a környező erdőséggel kapcsolatos
teendőket. Mindenki szeretettel bánt vele, ahogyan ez a gazdag
múlttal rendelkező, befolyásos családok esetében megszokott –
végső soron ő maga is Collins volt —, ugyanakkor azt érezte, hogy
az elmúlt hónapok során a kezdeti bizalom helyét lassan a rosszallás
foglalta el.
Igyekezett megőrizni a hidegvérét, annak ellenére, hogy Roger
éles staccatója folyamatosan ott visszhangzott a fejében.

43
 – A te felelősséged, a fenébe is, nem az enyém! Azt akarom, hogy
eltűnjenek az erdőből, mégpedig minél előbb!
A férfi úgy fésülte ezüstös haját, hogy az teljesen eltakarta
koponyája tar részét. Arisztokratikus arca most elvörösödött a
méregtől. Nővére, Elizabeth kitöltött egy pohár sherryt, míg az
asszony lánya, Carolyn, az ablak melletti padon ülve a
kávézóasztalon heverő kirakóst pásztázta kék szemével, aranyló haját
megvilágította a kandalló tüze. Vele szemben a földön foglalt helyet
Roger fia, David, aki szintén a lehetetlennek tűnő feladattal volt
elfoglalva – Manet festményén semmi egyéb nem volt, csak
napfényben izzó, tarka falevelek. Egyikük sem vett tudomást szüleik
perlekedéséről, minden figyelmükkel a kirakós felé fordultak.
– Roger, kedvesem, kérlek, próbálj megnyugodni – mondta
Elizabeth Collins Stoddard kimért és higgadt hangon, majd
odanyújtott a férfinak egy poharat. – Mi jóra vezethet ez az állandó
aggodalmaskodás?
Barnabas tisztában volt vele, hogy a kitörni készülő vihar ezúttal
az ő malmára hajtja a vizet.
– Miért volna az én felelősségem, Roger? – kérdezte. – Nem én
voltam az, aki kitárta a kapukat azok előtt, akiknek a jelenlétét most
olyannyira rettenetesnek találod.
A csípős megjegyzést Roger azzal vette tudomásul, hogy
belekortyolt a brandyjébe, mielőtt válaszolt volna.
– Barnabas, azt hiszem, elfeledkezel arról, hogy rád bíztuk az
Öreg Házat.
Ekkor lépett a szobába Quentin Collins, és nyomban oda is
szökkent a bárszekrényhez, hátha talál még egy üveg whiskey-t.
Állítólag ő is a család távoli rokona volt, noha a családfája
meglehetősen gyanúsnak tűnt. Ezzel együtt immáron ő is hónapok
óta élvezte a Collins család ven– dégszeretetét, és egyáltalán nem
vetette meg az ezzel járó előnyöket. Amikor megtalálta a kedvére
való itókát, Ro– gerhez fordult.
– Ugyan, mit árthatnak ezek? – Quentin erőteljes oldalszakálla
egészen körívessé tette az arcát. Szája sarkában apró mosoly jelent
meg. – A „virágok gyermekeinek” nevezik magukat, kezdetleges kis

44
kommunájukat pedig nemes egyszerűséggel „Paradicsomnak”
keresztelték el. Szerintem az egész dolog meglehetősen ártatlan.
– „Paradicsom”! – mondta Roger felháborodva. Barna– bas
meglepődött, hogy Quentin, akinek a megjegyzései általában gúnytól
és a megvetéstől csöpögtek, ezúttal védelmébe vette az erdőben
táborozó népséget. Vagy talán arról volt szó, hogy csak a saját maga
szórakoztatására piszkálta Rogert?
– Nézd, David! – kiáltott fel Carolyn. — Megtaláltam! Ezzel a
darabkával ki is raktuk ezt a sarkot!
– Igen, de ezeket a fákat úgysem fogjuk tudni kirakni – felelte a
fiú, ahogy lepillantott az előttük heverő többtucatnyi, egyformán zöld
kirakós darabra.
Roger ajka megremegett.
– Azt mondod, ártatlan? Hogy latrinát csinálnak az erdőből,
meztelenül fürdenek a patakban, szakadatlanul és szégyentelenül...
párosodnak... A kutyákkal talán éppúgy, mint egymással...
– Roger! – Elizabeth a szájához kapta a kezét, majd összevonta a
szemöldökét, és tekintetével a gyerekek felé intett. Roger azonban
nem vett róla tudomást. Finom arcvonásai elveszítették elegáns
tökéletességüket, ahogy megvetően körbenézett.
– Azt akarom, hogy eltűnjenek a birtokról! — mondta, majd
kiürítette a poharát, és olyan heves mozdulattal csapta le az asztalra,
hogy mindannyian összerezzentek az üveg csattanásának hallatán.
– De hiszen az nem a te birtokod többé, Roger bácsi – mondta
Carolyn. A hangsúlyából érezhető volt, hogy igyekszik megnyugtatni
a férfit, szív alakú arca és izzó ametiszt szemei azonban huncutságról
árulkodtak.
– Bárhogyan is, meg kell szabadulnunk tőlük!
– És mit vársz tőlem, mit tegyek ennek érdekében? – kérdezte
Barnabas türelmesen.
– Azt javaslom, hogy menj oda, és mondd meg nekik, hogy
haladéktalanul pakoljanak össze és hagyják el az erdőt. Kétségkívül
szégyent hoznak az egész környékre, lehúzzák az ingatlanárakat,
szennyezik a folyót, és még erdőtüzet is okozhatnak a tábortüzeikkel.
Egész Collinsport róluk beszél. Piszkos, ápolatlan, hosszú hajú

45
figurák... te jó ég! Perverzek és degeneráltak gyülekezete...
egyszerűen undorító! Egyáltalán semmilyen joguk sincs arra, hogy a
történelmi jelentőséggel bíró házak közelében verjék fel a sátraikat.
Gondolj csak a turistákra!
David közbeszólt.
– Hiszen ez csak egy tábor az erdőben, apa! Az útról nem is látni
őket.
– Ne menj a közelükbe, megértetted, fiatalember!?
– Sokat zenélnek. Néhányan gitároznak és énekelnek közülük. Én
is hallottam...
Roger visszafordult Barnabashoz.
– Látod? Rettenetes példát mutatnak a városban élő fiataloknak! –
mondta, majd ismét Davidre pillantott. – Szigorúan megtiltom, hogy
akárcsak a közelükbe menj.
– De miért?
– Azért, mert ezek a legrosszabb fajtából valók – Roger
felemelkedett a székből. Erőteljes állkapcsa alig észrevehetően
reszketett, miközben beszélt. – A legrosszabb fajtából!
Barnabast melegség öntötte el, ahogy fiatal unokaöcs– csére
nézett, aki megvonta ugyan a vállát, de nem tűnt úgy, mint aki
beletörődött a dologba. David tizenöt esztendős volt, és ragyogó,
kíváncsi elmével áldotta meg a sors. Gesztenyebarna haja kalapként
borult a füleire, szeplős arca nyíltságról és őszinteségről tanúskodott.
Ebben a pillanatban mogyorószínű szeme összeszűkült a tiltakozás
jeleként.
– Hát, pedig biztosra veheted, hogy ellátogatok arra, ha úgy tartja
kedvem, és te nem fogsz megállítani, apa. Még akkor is, ha valóban
olyan megvetendőek, miért ne nézném meg őket a saját szememmel?
Azt hiszem, a legjobb, ha mindenki maga vonja le a következtetéseit
velük kapcso-latban, nem igaz?
Barnabas meglepődve jött rá, hogy David már járt is a táborban. A
családtagok orra előtt kötött barátságot újdonsült szomszédaikkal.
Carolyn felsóhajtott.

46
 – David, azt hiszem, Roger bácsi egyszerűen csak magát
hibáztatja, amiért eladta az Öreg Házat, és maga sem érti, hogyan
hagyhatta, hogy az a hölgy rábeszélje ilyesmire.
Roger türelmes pillantással fordult a fia felé, ami szemmel
láthatóan igen nagy erőfeszítésébe került.
– David, azok az emberek drogokat használnak. Márpedig a
drogok törvénytelenek. Marihuána, heroin és... és... mi is az... ó,
igen, gomba! Bármit beadnak maguknak, amit csak meg tudnak
szerezni. Ez törvényellenes. Megértetted?
– felsóhajtott, majd újra Barnabas felé fordult. – Fogalmam sincs,
hogy miért fogod a pártjukat, de ha valóban megvan rá az okod...
– Nem fogom a pártjukat.
Akkor talán itt az ideje, hogy a saját kezedbe vedd a dolgokat, és
meggyőzd őket arról, hogy saját érdekükben el kell hagyniuk a
környéket. Máskülönben attól tartok, fel kell hívjam a seriffet és
erőszakkal kell őket eltávolítanunk
– azzal megfordult és kisétált a szobából.
– Nos, azt hiszem, semmi szükség nincs erre a rossz hangulatra –
mondta Quentin, majd töltött magának egy újabb pohárkával. –
Roger megvetése az alacsonyabb társadalmi osztályok iránt nem
ismer határokat. Ami engem illet, azt kell mondjam, hogy szerintem
az a Harpignies ne-vezetű nőszemély egészen csinos.
– Nem hiszem, hogy ő alacsonyabb társadalmi osztályból
származna – felelte Barnabas. Ahogy Quentin odasétált a tűz mellett
álló székhez, irigykedve tanulmányozta remekbeszabott, szürke,
francia öltönyét. A férfi megemelte a poharát, és elmélyülten
tanulmányozni kezdte az italt.
– Nem, nem az. Úgy tűnik, megvannak a maga forrásai. Talán
hitelt vett föl, vagy az is lehet, hogy zsíros a bankszámlája.
– Csakugyan? Csak nem összebarátkoztál vele?
Quentin kissé előredőlt, majd sötét szemöldöke és sűrű,
göndör hajtincsei alól Barnabasra pillantott.
– Elvittem vacsorázni – mondta, majd kis szünet után hozzátette:
– Nem is egyszer.

47
 Barnabas maga is megdöbbent azon, milyen bosszús lett e szavak
hallatán. Quentin általában akkor jött el Collin– woodba, amikor két
kaland között meg akart pihenni. Megrögzött agglegény volt, az a
fajta személyiség, aki a sármja és csábító flörtölései ellenére
valójában tartott a nőktől, és egyúttal is meg is vetette őket.
Könnyedén el tudott csábítani szinte akárkit, és éppolyan gyorsan el
is hagyta őket, amikor rájuk unt. Ráadásul sosem kért bocsánatot a
viselkedéséért. Az elegáns külső üres, érzések és szenvedély nélküli
belsőt rejtett.
– Történetesen tudom, hogy nem lehet megbízni benne – mondta
Barnabas.
Quentin érdeklődve felvonta a szemöldökét.
– Valóban? És honnan tudod?
– Onnan, hogy... Folytattam egy kis nyomozást.
– És pontosan mit fedeztél fel?
– Nos... – habozott, kereste a megfelelő szavakat. – Azt hallottam,
hogy homályos múltja van. Állítólag egykor köze volt bizonyos
okkult üzelmekhez, és meglehetősen kiszámíthatatlan természet.
– Úgy hangzik, épp az én esetem!
A beszélgetésük egyre jobban idegesítette Barnabast, mivel
valójában az egész csak színjáték volt. Quentin és ő kölcsönösen
tisztában voltak a másik titkaival. Mégis meg kellett játszaniuk
magukat, legalábbis amíg a család többi tagja is jelen volt. De ami
még fontosabb: Quentin ismerte Angelique-et. Bizonyosan feltűnt
neki a kísérteties hasonlóság.
– Quentin, komolyan beszélek. Nem hiszem, hogy olyasféle nő
volna, akit szívesen látnánk Collinwoodban.
– Micsoda ostobaság!
– Pusztán figyelmeztetni szeretnélek, a saját érdekedben. Azt
hiszem, veszélyes volna kapcsolatba bonyolódnod vele.
– Én pedig azt hiszem, elég nagy vagyok már ahhoz, hogy
vigyázzak magamra – mondta a férfi kuncogva, majd felhajtotta az
italát.
Elizabeth felsóhajtott, és helytelenítően mormogott valamit
magában. Szokása szerint kiöltözött a vacsorához. Finoman szabott,

48
fekete selyemruhát viselt, amelyek épp annyit sejtettek kebléből,
amennyi még illő volt, és sötét hajához is remekül illett, amelyet
szépen befonva hordott és néhány ragyogó csattal fogott össze. Az
arca, habár már ráncok borították, még mindig tetszetős volt nagy,
smaragdzöld szemének köszönhetően. A dédanyjától örökölt
gyémánt fülbevalót viselte. Barnabas enyhe megrökönyödéssel vette
észre, hogy a rúzs a szája körüli apró ráncokat is elborította. Milyen
szomorú, hogy elkerülhetetlenül megöregszik az ember, hiába küzd
ellene, hiába igyekszik megőrizni az ifjúságát – márpedig
Elizabethnek magától értetődően rendelkezésére állt a világ összes
csodakrémje és kenceficéje. És mégsem tehetett semmit, az idő rajta
is nyomot hagyott.
– Roger túlságosan kimerült – mondta. – Igazad van, Carolyn.
Valóban haragszik magára, hogy eladta a birtokot annak a nőnek.
– Elizabeth, a nő hamarosan befejezi a felújítást, ahogy megígérte
– mondta Quentin ellentmondást nem tűrő hangon.
– De hiszen ő maga is csak egy azok közül a hippik közül –
Elizabeth úgy ejtette ki ezt a szót, mintha egy másik fajhoz tartozó
élőlényt nevezne meg vele. Barnabas meglepődött ezen a
bigottságon, főleg egy olyan család tagjától, akiknek omladozó
otthona annyi rettenetes titkot őrzött, és akik egyébként oly kevés
kapcsolatot ápoltak a környékbeli lakosokkal. Még a társadalmi
rangban velük egy szinten állókkal sem érintkeztek már évtizedek
óta. Ám az anyagi szükség úgy hozta, hogy a házat nyaranta
bizonyos napokon meg kellett nyitniuk az érdeklődők előtt, hiszen a
vidék többi híres, régi háza is megtekinthető volt.
Carolyn felpillantott.
– Mit gondolsz, anya, mégis micsoda egy hippi? Valamiféle
szörnyeteg?
– Édesem, hát nem látod, hogy mik ezek? Elkényeztetett ifjoncok,
akik jó dolgukban úgy döntöttek, hogy szakítanak a társadalmi
normákkal és elutasítják az erkölcsöket. Nem hajlandóak dolgozni
sem.
– Miért, mi mit dolgozunk, anya?
Elizabeth belekortyolt a sherryjébe.

49
 Milyen gyerekesen viselkedsz – mondta, majd felsóhajtott. – Te is
nagyon jól tudod, hogy Roger intézi az ügyeinket a konzervgyárban,
továbbá ő és én együtt irányítjuk a Collins Vállalkozásokat és a többi
befektetésünket – rövid szünetet tartott, amíg ismét elhelyezkedett a
székében, majd folytatta. – A lényeg az, hogy ezek a hippik úgy
gondolják, hogy bárki, aki komolyabb bevételre tesz szert, csakis
kapzsi materialista lehet. Ugyanakkor a többségük egész jó családból
származik, és a szüleik is támogatják őket. Egyszerűen javíthatatlan
kamaszokról van szó, akik csak azért lázonganak, mert nincs jobb
dolguk.
Carolyn felhúzta és átkarolta a térdét.
– Azt hittem, azt hirdetik, hogy csak a szeretet számít.
Elizabeth bánatos arccal pillantott le rá, majd megfordult és a
tűzbe bámult.
– Ez az! – kiáltott David. – Itt van az a darab, amelyikkel
kiegészíthetjük ezt az ágat!

50
 Négy

H abár nem vágyott újabb hosszú beszélgetésre, Barnabas még

bekopogott Juliához, mielőtt visszatért volna a szobájába. A
nő nyomban válaszolt. A hangja lágyabb volt, mint amire a
férfi számított.
– Gyere be!
Julia szobája sötét volt, egyedül az asztalon álló lámpa világította
meg, ami mellett épp olvasott. Anélkül pillantott fel, hogy
elmosolyodott volna, és mivel nem volt kirúzsozva, a szája szinte
eltűnt sápadt arcán. Barnabas meglepődött, hogy ilyen rendetlenséget
talál a szobában, mivel Juliát mindenki a rendszeretetéről ismerte. A
takaró összegyűrve feküdt a bevetetlen ágyon, szerteszét a szőnyegen
papírok és könyvek hevertek. Barnabas azt feltételezte, hogy Julia
azért nem csatlakozott a többiekhez a vacsoránál, mert nem akart
tolakodó lenni, amíg nem válik törvény szerint is teljes értékű
Collinsszá. Öt évvel ezelőtt érkezett Collinwoodba, hogy kutatásokat
végezzen egy megírandó könyvéhez, és szép lassan az összes
családtaggal összebarátkozott, és idejének legnagyobb részét arra
fordította, hogy a különféle orvosi és személyes ügyeikben a
segítségükre lehessen. A család orvosaként kosztot és kvártélyt
kapott a szolgálataiért cserébe. Amikor felfedezte Barnabas sajá– tos
rendellenességét, elhatározta, hogy rajta is segíteni fog
– Hogy érzed magad ma este? – kérdezte.
– Jól vagyok, köszönöm.
– És a vacsora? Tudtál enni?
– Egy keveset.
 Julia keze remegett, arca pedig kimerültségről árulkodott.
Erőteljes arccsontja, amelynek egykor a Barnabasnak oly imponáló
keménységét köszönhette, most túlságosan is szögletessé tette az
arcát. A halántéka kékes volt, mintha zúzódások nyomai volnának
rajta.
– Julia, én inkább miattad aggódom. Úgy tűnik, beteg vagy.
– Csak nagyon kimerültem.
– Rettentően sajnálom. Megfáztál?
– Minden rendben lesz.
Barnabas igyekezett együtt érzőnek mutatkozni.
– Hogyan lehetnék a segítségedre?
A nő egy pillanatig nem válaszolt, csak szomorúan nézett rá,
majd, mintha még mindig a vacsorán járna az esze, csak annyit
mondott.
– Barnabas, muszáj rendesen enned.
– Ettem egy kis süteményt. Úgy tűnik, egyelőre csak az
édességeket tudom megemészteni.
Julia bólintott, majd felsóhajtott.
– Tudom, hogy nehéz, de meg kell próbálnod normálisan enni, ha
azt szeretnéd, hogy a szervezeted ismét hozzászokjon a rendes
élelemhez. Az átalakulás még mindig nem teljes, és...
– Julia, kérlek, ne légy ilyen házsártos!
Ahogy kimondta, Barnabas nyomban meg is bánta a szavait.
Látva, hogy a másik milyen szemrehányóan pillant rá,
elöntötte a bűntudat.
Julia odament hozzá. Barnabas egyre jobban elkeseredett, ahogy
végignézett a nő rendezetlen megjelenésén és sovány alakján.
Mennyire megváltozott! Ahogy odahajolt hozzá, állott szagot érzett
rajta, amiből a férfi rájött, hogy bizonyára már napok óta nem mosott
hajat.
– Velem maradsz, Barnabas?
Egy pillanatig habozott, majd átkarolta, és magához húzta a nőt.
Erősebb volt, mint amire számított, és úgy tűnt, még több erőt merít
az öleléséből. A rá jellemző ügyefogyott módon 6 is átkarolta.
Barnabas nem akarta eltolni magától, mivel attól tartott, ezzel

52
túlságosan is megbántaná. Julia felpillan-tott rá, és a férfi nyomban
megértette, arra vár, hogy megcsókolja. Barnabas leküzdötte a
belsejében felébredő enyhe viszolygást, és előrehajolt, majd száját a
nő hideg ajkaira tapasztotta. Aztán elhúzódott tőle, és azon
töprengett, vajon Julia megérezte-e az ellenkezését. Aztán, hogy
véget vessen ennek a kellemetlen helyzetnek, egyszer csak
megszólalt.
– Nyugtalanító híreim vannak.
– Igazán? – a nő szemében aggodalom csillant.
– Kérlek, próbáld meg nem felizgatni magad emiatt. De azt
hiszem, jobb, ha tudsz róla.
– Miről van szó?
Barnabas habozott, majd elfordult.
– Jó okom van feltételezni, hogy egy másik vámpír is van
Collinsportban.
Julia alig hallhatóan felnyögött.
– Egy másik...? — elharapta a mondatot. – Honnan tudod?
A férfi odament az ablakhoz, és kinézett az éjszakába. Telihold
pillantott vissza rá a fák ágain keresztül.
– Megtaláltam az egyik áldozatát.
- Hol?
Rájött, hogy saját magát csalta kelepcébe, hiszen nem akarta
elárulni, hogy elment az öreg Házba. Julia meg volt győződve arról,
hogy az a hely súlyosan veszélyeztet gyógyulását. Bárhogyan is,
most már nem volt más válasz tása, mint hogy bevallja a tettét.
– Hol találtad meg? – kérdezte a nő ismét.
– Én... vagyis Willie és én... megnéztük az Öreg Házat.
Visszafordult Juliához, de képtelen volt a szemébe nézni.
Ehelyett a kezét figyelte, amelyet a nő most összefont maga előtt.
– Tudom... Tisztában vagyok vele, hogy ellenezted a dolgot, de
Willie mindenképpen meg akarta mutatni nekem a felújítást. Ami
egyébként valóban bámulatosan sikerült – végül erőt vett magán, és
mégis a nő szemébe nézett. – És aztán a pincében...
Juliának leesett az álla a meglepetéstől. Barnabas látta, ahogy
megfeszülnek a tagjai, miközben megragadja a blúza gallérját.

53
 – Elmentél az öreg Ház pincéjébe?
Bólintott és hirtelen elszégyellte magát.
– És ott találtál...
– Egy lemészárolt munkást. A nyakán lévő sérülés egyértelmű
bizonyíték.
– Megőrültél – felelte Julia. A tekintetében ismét felgyulladt a tűz.
– Hát nem érted, hogy semmi sem volna rosszabb a jelenlegi
helyzetedben, mint találkozni egy...
– Julia, kérlek, nyugodj meg! Elfeledkezel róla, hogy csak én
ismerném fel a jeleket, és csak én volnék képes megtalálni...
Barnabas, elég! Ne mondj ilyeneket! Ne is gondolj erre! Azoknak
a napoknak már vége. Nem vagy sem a család védelmezője, és nem
lehetsz azoknak a teremtményeknek az elpusztítója sem, akik... az ég
szerelmére, bizonyára könnyedén végeznének veled! – egész
testében remegett, keze ökölbe szorult, majd belekapaszkodott a szék
támlájába. – Hát nem tudod, mennyi mindent feláldoztam azért, hogy
visszahozhassalak? Hogyan is gondolhatsz arra, hogy szembeszáll»*
egy ilyen ellenséggel? Mondd, hogy nem teszed! Kérlek!
A férfi nem tudta elviselni a tekintetét.
– Igen. Rendben. Ne is beszéljünk róla többet! Sajnálom, hogy
elmondtam. Kérlek, ne izgulj többé emiatt!
– A szavadat kell adnod – Julia tekintete gyanakvóan fürkészte az
arcát. – Mondd, hogy kimaradsz ebből.
– Rendben, így lesz. Ha valóban ezt szeretnéd – gyöngéden a nő
vállára helyezte a kezét. – Próbálj meg pihenni! )ó éjt, Julia!
Majd megfordult és kiment, otthagyva a másikat a szoba közepén.
Barnabas lesietett a lépcsőn és kiment a konyhai bejáraton
keresztül. Éppen elmúlt éjfél, és ha valóban vámpír ólálkodik a
környéken, akkor bizonyára ebben az órában indul a portyájára. Ha
azt nem is találja meg, akit keres, talán megfigyelhet néhány gyanús
személyt a dokkok közelében.
A kormánykerék egészen nyirkos volt a tenyere alatt. Igyekezett
egyenesen tartani az autót az úton, miközben áthaladt az ősrégi
tölgyfák között. Hatalmas, fekete ágak borultak az út fölé, és óriási
halmokban gyűltek össze mindenütt a fáról lehullott levelek. A

54
halmok némelyike olyannak tűnt, mintha valamiféle fenyegető,
eleven szörnyeteg volna. A kocsi kerekei által kavart szél felkapta és
olyan erővel sodorta a szélvédőnek a leveleket, hogy Barnabas már-
már attól tartott, kárt tesznek az üvegben. Az eszébe villant, hogy a
levelek valamiképpen az ellenségei. A halmok egyre magasabbnak
tűntek, és valamivel távolabb megpillantott egy valóban óriási rakást,
amely teljesen elállta az útját. Lefékezett ugyan, de a Bentley egy
puffanással így is belevágódott a halomba. A kavargó avarnak és
gallyaknak köszönhetően alig látott valamit maga előtt.
Egy újabb erőteljes mozdulattal elkanyarodott, és megálí– totta az
autót. Kapkodva vette a levegőt, és érezte, aho az adrenalin szétárad
zsibbadt tagjaiban. A pulzusa az egekben volt, és több mint száz év
óta először rettentően megrémült. Lehetséges, hogy valóban néhány
falevél támadta meg? Hiszen ez nevetséges! Mégis, olyan érzése
volt, mintha az erdő ellene fordult volna. A levelek egy pillanatra
olyanok voltak, mint az éjszaka homályából rátámadó fúriák.
Barnabas igyekezett összeszedni magát, és belebámult a sötétbe. A
fényszóró előtt továbbra is remegve kavarogtak a bíbor– és
aranyszínű falevelek.
Megborzongott, majd visszakormányozta a kocsit az útra, és
óvatosan elkerülve az újabb halmokat, a város felé vette az irányt.
Megpróbált megfeledkezni abszurd félelméről, és a gondolatai lassan
Antoinette-re terelődtek. Kiderítette, hogy a nő egy kicsiny szobában
lakik a Collinsport Fogadóban. Egy leharcolt Chevyvel járt, amellyel
különféle bútorokat és anyagokat szállított az Öreg Házhoz, és
folyamatosan figyelemmel kísérte a felújítási munkálatokat. Habár
Barnabas érezte a jelenlétét, eleinte mégis mindent megtett azért,
hogy elkerülje. Ugyanakkor szorongva várta, hogy a nő egyszer csak
váratlanul felbukkan, vagy megpróbál vele levélben vagy telefonon
keresztül kapcsolatba lépni. Reggelente az előszobai asztalon
megjelenő posta minden alkalommal nyugtalanná tette, és amikor
csak megcsörrent a telefon, önkéntelenül is összerezzent.
Az első találkozásuk óta egyszer látta, az egyik collinsporti
használtruha-boltban egy forró nyári délutánon. Előbb ismerte fel
sajátos járását – szinte szökellve lépkedett -, minthogy rájött volna,

55
hogy ki is az. Különös öltözéket viselt, hosszú csipkeszoknyát és
hímzett felsőrészt, amelyek mintha a századelőről kerültek volna ide
a hozzájuk való felsőruha nélkül. Hosszú, aranyszínű haja szabadon
omlott a vállára. Szandál volt rajta, amely leplezetlenül megmutatta
meztelen lábát. Az az Angelique, akit ő ismert, sosem engedett volna
meg magának efféle bujaságot. Az a nő túlságosan kifinomult ízlésű
és persze túlságosan hiú volt az ilyesmihez.
Barnabas azt is felfedezte, hogy ősi ellensége időközben amatőr
énekessé lépett elő, amit sosem gondolt volna róla, mindenesetre
bizonyos estéken a Kék Bálnában is fellépett. Egyszer egy hóbortos
ötletet követve odaosont az ablakhoz, azt remélve, hogy
megpillanthatja. Antoinette a bárpult melletti alacsony színpadon
üldögélt a gitárjával. Barnabas végül bement, és hevesen zakatoló
szívvel helyet foglalt a helyiség egyik távolabbi sarkában, ahol az
árnyékok közül észrevétlenül figyelhette a nőt. Egyszerű, fülbemászó
dallamokat játszott, és ahogy énekelt, a hangja olykor túlságosan is
élesen csengett. Ámde mindaz, amit előadott, illett volna Angelique-
hez is. Child-dalokat énekelt a szerelemről és az elhagyatottságról,
pásztorénekeket szerelmesekről, akik szenvedélyük hevében
meggyilkolták a kedvesüket, és egyéb hasonló dalokat nemesi
származású, hűtlen feleségekről.

Odalépett Matty Groves-hoz, lenézett reá és azt mondta kérlek,

kérlek, maradj, jöjj velem, menjünk a városba...

Kissé orrhangon énekelt, de nem volt ügyetlen előadó, képes volt

lekötni a közönség figyelmét. Megvolt benne a tehetség, és
megtalálta a módját, hogy mindig a megfelelő pillanatban nézzen a
hallgatói szemébe, és éppen annyi ideig figyeljen egyvalakire, hogy
az úgy érezze, mintha kizárólag neki énekelne.

Feküdj le, drága Matty Groves, a hidegtől óvj meg engem. Ne félj
Lord Arlen embereitől, engedj melletted lennem...

56
 A tekintete Barnabasra tévedt, és a férfi szíve nyomban
megugrott. De Antoinette-en egyáltalán nem látszott, hogy felismerte
volna, és a pillantása rögvest át is vándorolt valaki másra. A férfi
kelletlenül felállt és kiment, de még az ajtóban meghallotta
Antoinette énekének utolsó sorait.

De Lord Arlen bizony menyasszonyát megszerezte, és véres

kardjával házának falához szegezte... Házának falához szegezte...

Tíz perccel később Barnabas már Collinsport főútján haladt. A

tenger felől jövő köd rátelepedett a vidékre, és a fakón világító utcai
lámpák mindegyike aranyló izzásba burkolózott. A sötét kirakatok
üvegén visszatükröződött a reflektorfény, ahogy magányosan haladt
előre az úton a kocsival, akár egy támadni készülő, izzó szemű
vadállat. Végül a dokkok felé vette az irányt.
Ahogy elhaladt néhány árnyékos raktárépület mellett, észrevette a
Kék Bálna fényeit a rakodópart túloldalán. A fogadó előtt több autó
is parkolt. A kocsma még ezen a kései órán is nyitva volt, és
Barnabas hallotta az odabentről kiszűrődő zenét és nevetgélést. Talán
be kellene mennie, esetleg elkortyolgathatna egy pohár bort, és aztán
folytathatná a keresést. Senki sem ismerné fel.
Éppen leparkolta a kocsit, amikor megdermedt. Antoinette szaladt
ki a fogadó ajtaján. Nála volt a gitártokja, és szemmel láthatóan
sietett, mivel nyomban beugrott a furgonjába, és anélkül indult el,
hogy körbenézett volna. Barnabas az ösztöneire hallgatva úgy
döntött, hogy követi. A nő azonban, miután rákanyarodott a főútra,
kifelé indult a városból, és olyan nyaktörő sebességgel hajtott, hogy
majdnem elvesztette a nyomát. Meglepte a véletlen egybeesés, hogy
éppen most találkozott össze vele. Vajon miért ezen az estén botlott
bele? Gyorsított, hogy ne veszítse szem elöl a nő kocsiját, és közben
lassan egy terv kristályosodott ki a fejében. Amint a nő megáll, ő is
leparkol majd, és amikor kiszáll a kocsiból, odamegy hozzá, hogy ne
tudja elkerülni a találkozást. Ugyan már nem volt vámpír, de az a
romantikus lelkű ifjú sem, akit olyan könnyen megtévesztett egykor

57
a nő vonzereje. Megváltozott, és ha nem tévedett, a másik is legalább
annyira megváltozott. A legjobb talán az volna, ha meggyőzné arról,
hogy hagyja el Collinsportot. Esetleg felajánlja neki, hogy
visszavásárolja az ingatlant. Végső soron az Öreg Ház még mindig
az ő birtokukon állt. Biztosan lehet találni valamilyen jogi kiskaput.
Holnap reggel majd felhívja az ügyvédeket, és megbeszéli velük a
dolgot. Nyilvánvaló, hogy Antoinette– nek manipulálnia kellett
Rogert ahhoz, hogy rávegye a ház eladására. Meg fogja győzni arról,
hogy elkerülheti a hosszas jogi csatározást, ha önszántából csendben
távozik, és magával viszi a hippi barátait is.
Ahogy a nő kocsijának hátsó lámpáit figyelte, és már tisztábban
tudott gondolkodni, figyelmeztette magát, hogy ha majd beszél vele,
a legnagyobb körültekintéssel kell eljárnia, és nem szabad
fenyegetnie a másikat.
Ha esetleg visszautasítaná az együttműködést, még lesz alkalma
határozottabb és erélyesebb eszközökhöz folyamodni. Erre hangosan
fel kellett nevetnie. Hát persze, hogy vissza fogja utasítani. Hát nem
ez lenne a leginkább jellemző rá? Talán már azzal is hibát követ el,
ha egyáltalán beszél vele. Lehet, hogy bölcsebben tenné, ha csak
megfigyelné, ahogyan most is teszi. Megpróbálhatná észrevétlenül
követni, kitapasztalni a szokásait, hogy hová jár és kikkel találkozik.
Mi lesz, ha megszólítja, és a nő nyomban haragra gerjed, amivel
őt is feldühíti majd? Ha rögtön követelésekkel ostromolja,
előfordulhat, hogy gúnyolódni fog rajta. Máris maga előtt látta a
szemében fellobbanó harag tüzét, a hangjából kicsengő megvetést, és
közben érezte, hogy benne is felébred a düh a másik
megátalkodottsága miatt. Egyszer már örök sötétségre kárhoztatta őt,
és bizonyára nem habozna, ha pusztán szeszélyes hóbortjainak
engedelmeskedve ismét bosszút akarna állni rajta. Visszatérése
kétségkívül előrevetítette a várható fejleményeket. A ház pincéjében
talált meggyilkolt munkás felfedte Antoinette kétszínűségét, és
minden kétséget kizáróan bizonyította, hogy a vámpír a nő
szolgálatában áll, ahogy azt is, hogy szándékosan időzítette mostanra
a bosszúját, amikor Barnabas a leginkább sebezhetővé vált. A

58
mérföldekkel együtt a percek is elsuhantak, miközben tovább követte
a nő kocsiját.
Eldöntötte, hogy mit kell tennie.
Meglepetésére az előtte haladó autó egyszer csak indexelt, és a nő
lassan lefordult a WindclifF Szanatórium főkapuja felé. Egyenesen
az épület elé kormányozta a járművet, majd megállt a kivilágított,
oszlopos feljárón. Barnabas kikapcsolta a reflektort, és leparkolt a
Bentley-vel a fák árnyé-kában, mielőtt azonban még kiszállhatott
volna, a nő már ki is pattant a furgonból, és beviharzott a bejárati
ajtón.
A várakozás minden perce gyötrelmes volt, és Barnabas magában
elismerte, hogy perverz módon éppannyira várja, hogy megpillantsa
a nőt a távolból, mint amennyire észrevétlenül meg akarta közelíteni.
Tulajdonképpen sa-játos örömöt okozott neki, hogy titokban követte.
De miután Antoinette egy félóra elteltével sem jelent meg újra,
Barnabas kezdte elveszíteni a türelmét. A hideg levegő beszökött a
Bentley utasterébe, és a lélegzetének nyoma ott maradt a nyirkos
ablakokon. Többször is le kellett törölnie a foltokat, miközben egyre
nyugtalanabbá vált. Egyre szerencsétlenebbnek érezte magát, ahogy
hiába várakozott az éjszaka közepén.
Lassan kinyitotta a kocsi ajtaját, és kiszállt. Elindult a fák között
az épület irányába, lépteinek zaját elnyelte a bokáig érő, sűrű avar. A
levelek szára olyan volt, mint megannyi apró karom. Vékony törzsű
fák hajladoztak a kapu mellett, és egyetlen magányos lámpa
világította meg a bejárathoz vezető utat. Az épület egykor itáliai
stílusban épült, tengerparti rezidencia volt, és habár az efféle
intézményekre jellemző módon fehérre festették, amikor
magánkórházzá vált, ráadásként csúnya vörös téglás nyúlványokat
építettek hozzá, amelyek szinte teljesen tönkretették egykori
eleganciáját. Ugyanakkor az ablakok fölött lévő, márványból készült
oromzat és az impozáns, kőből faragott mennyezetpárkány még most
is jól felismerhető maradt. A hely hírhedt bolondokháza volt, míg át
nem keresztelték egy-szerű szanatóriummá. A holdfény
megvilágította a magasban ásítozó manzárdablakok sziluettjét, és
Barnabasnak eszébe jutott, hány és hány megkínzott lélek

59
pillanthatott le odafentről, a menekülés lehetőségét keresve – még
akkor is, ha ez egyet jelentett azzal, hogy a szerencsétlenek a halálba
vetették magukat.
A másik életében számtalan alkalommal vadászott gyanútlan
áldozataira, követte őket az otthonukig, és a homályban várakozott,
míg újból fel nem bukkantak, hogy aztán lecsapjon rájuk. Biztos volt
benne, hogy a nő nem fogja észrevenni, és nem hallja meg a lépteit
sem. Semmi sem fog árulkodni a jelenlétéről, amikor majd ragadozó
vadként a közelébe lopakodik. A magányos épület mellett, az erdő
szélén, távol a várostól, a tengerből felszökő köd leple és a sápadt
Hold figyelő tekintete alatt véget vet ennek a bizonytalanságnak és
gyötrődésnek, mielőtt még végleg az őrület szélére sodródna – és
talán azon is túlra.
De amikor elérte a bejáratot, az előtérben megpillantott az asztal
mögött egy éjjeliőrt. Barnabas zakatoló szívvel húzódott vissza a
homályba. Néma csendben kell intéznie. Ha a nőnek alkalma volna
felsikoltani, azonnal felfedeznék. Óvatosan keresztülvágott a gyéren
megvilágított területen, és az épület falának tövébe húzódott. Úgy
döntött, hogy az oszlopokkal tarkított feljáró árnyékai között várja
meg hogy Antoinette kijöjjön. A falnak vetette a hátát, minden izma
megfeszült, várva a pillanatot, hogy mikor vetődhet előre. A téglák
nyirkosak voltak, ahogy a fal mentén közelebb húzódott az egyik
sötét ablakhoz. Ahogy felmérte a távolságot a nő kocsijáig, arra
gondolt, talán megvárhatná, amíg odaér, mielőtt lecsapna rá. Aztán
eszébe jutott, hogy esetleg elrejtőzhetne a furgon hátsó ülésén is, és
amikor már egy kissé eltávolodtak a kórháztól, hátulról lesújthat rá.
A feje fölötti ablakok egyikén hangfoszlányok szűrődtek ki.
Felismerte Antoinette hamis angol akcentusát és ideges
hanghordozását. Ahogy közelebb húzódott, már azt is ki tudta venni,
hogy a nő azt mondja:
– De miért? Hiszen tudják, hogy nem működik.
A hangjára egy kislány lágy, kérlelő duruzsolása volt a válasz.
Antoinette erre azt felelte:
– Soha, soha nem adtam engedélyt ilyesmire... Olyan kegyetlen –
és aztán alig hallgató zokogás.

60
 Amikor ismét megszólalt, Barnabas alig néhány szót tudott
kivenni, noha Antoinette meglehetősen elszántnak hangzott.
– Hagyjuk ezt. Nem fontos... Mondd, hogy bízhatok benned... –
majd, az újabb suttogásra feleletként: – ... nem számít... Nincs
választásom... — aztán egy dörrenés hallatszott, ahogy becsuktak
egy ajtót, és utána minden el-csendesült.
Barnabas felnézett a Holdra, amelyet mostanra majdnem teljesen
elrejtettek az előtte összesűrűsödő felhők. Az épület oldalának
irányából fémes hang csendült fel. Sietve elment a sarokig,
felpillantott a fal mellett futó tűzlépcsőre, és meglátta, hogy tárva-
nyitva áll az egyik ajtó. Antoinette megvárta, amíg megjelent az
ajtóban egy kislány, majd együtt sietősen a furgon felé indultak. A nő
magához szorította a gyermeket, a távolból úgy tűnt, mintha egyetlen
teremtmény volnának. Barnabas még látta, ahogy Antoinette
visszapillant a válla fölött, mivel nyilvánvalóan aggódott, hogy az őr
esetleg észreveszi a távozásukat. Nyomban visszahúzódott az árnyak
közé, nehogy észrevegyék. Amint beültette a gyereket a kocsiba,
Antoinette is beszállt, és beindította a motort. Barnabas némán
figyelte, ahogy elhajtanak.

61
 Öt

SALEM, 1692

R eggel volt, és Mirandának vigyáznia kellett, nehogy

felébressze a gyerekeket. Kinyitotta a hátsó lépcsőkre nyíló
ajtót, hogy megnézze a kelő tésztát, remélve, hogy az élesztő
már elkezdett dolgozni. Ahogy kilépett a friss levegőre, a szél olyan
erővel lökte meg, hogy kiszabadult a haja a főkötő alól, és majdnem
kiesett a kezéből a bádogedény. A fák hajladoztak és rázkódtak, és
Miranda jól hallotta fájdalmas nyögéseiket. Lágyan beszélni kezdett
hozzájuk, mire megnyugodtak és elhallgattak. A farakáshoz lépett, és
magához vett néhány hasábot, miközben a szél továbbra is ott
süvített a ház körül. Remélte, hogy ezúttal legalább kövek nem
hullanak majd az égből.
A hosszú télnek köszönhetően csak kevés fát sikerült
összegyűjteniük. Azt a tüzelőt, amelyet a gyülekezet biztosított a
tisztelendőnek – három teljes öl évenként — már elhasználták, és egy
olyan keményszívű ember, mint ami-lyen a gazdája volt, inkább
hagyta volna, hogy a gyerekei fázzanak és nyers ételt egyenek,
semmint hogy a csekély fizetségből, amelyet a gyülekezettől kapott,
újabb adagot vegyen. Amikor visszatért a konyhába, Miranda
rávetett egy marék fenyőgallyat a tűzre, és óvatosan megpiszkálta a
lassan izzó parazsat, de a kéményen keresztül beáramló szél az
arcába vágta a hamut, ami úgy ült meg rajta, mintha fekete könny
volna.
 Amikor a gyújtós lángra kapott, óvatosan ráhelyezte a tűzre a
fahasábokat, és mindegyiknek külön azt suttogta:
– Csak egy pillanat, csak egy kis fájdalom!
Kihalászott egy izzó széndarabot, majd meggyújtotta a lámpást, és
kiterítette a tésztát a deszkára. Az ujjai végén lévő korom
befeketítette a kerekded forma széleit. A tészta nyirkos tapintásából
nyomban meg tudta mondani, hogy nem kelt meg eléggé. Mennyi
teendője volt még odakint, a szélben! Elpocsékolná az értékes
gabonaszemeket, ha megpróbálná megetetni velük a csirkéket, hiszen
a szél bizonyára elsodorná a takarmányt. Visszament a pajtába, ahol
a birkák nyugtalanul a fal mellé húzódtak, és a tehén panaszosan
bőgött. Meg akarta fejni az állatot, de ahogy ujjaival a melegen
lüktető tőgyhöz ért, megérezte rajta a betegséget. A szíve menten
összeszorult. Olyan gyorsan szaladt vissza a házba, hogy közben
majdnem feldöntötte a vízzel teli vödröt. A gyógykenőcs a
szekrényben volt. A tőgyön lévő fekély boszorkányok műve volt.
Csak miután már visszatért a kútról a vízzel, és feltette az üstöt a
tűz fölé, akkor engedte meg magának, hogy elmorfondírozzon azon,
milyen este vár rá.
A lányok megkérdezték, nem akarna-e csatlakozni hozzájuk. Ez
volt az első alkalom, hogy elhívták. A kíváncsiságuk végül úrrá lett a
félelmükön, és úgy döntöttek, hogy megpróbálnak összebarátkozni
vele. Tisztában volt azzal, hogy a háta mögött nevetnek rajta,
kegyetlen dolgokat mondanak róla, de olyan magányos volt, hogy
mégis örömmel töltötte el a gondolat, hogy talán egy lehet közülük,
hogy végre maga is egy egyszerű, falusi lányként élhet.
Az emberek a faluban gyanakvással figyelték minden lépését, és
ez idővel csak fokozódott. Érezte, ahogy összesúgnak mögötte,
mintha egy madár túlságosan közel röppent volna a vállához, vagy
mintha a hó szállingózott volna az égből.
Azt suttogták, boszorkány, majd elfordultak tőle, és baljós
hallgatásba burkolóztak. Gyűlölte őket, a beesett arcokat, az
összeszorított ajkakat és a mélyen ülő szempárokat. Mitől volt ő
annyira más? Semmi sem volt biztos, és éppen ez volt a baj. Minden
elmosódott, átkerült egy másik világba, a varázslatok és a titkok

63
birodalmába. Amikor Martha Corey-ra pillantott, látta, hogy
csótányok mászkálnak a bőrén, és azt is tudta, hogy Easty
asszonyság csak úgy tesz, mintha újszülött unokáját ringatná, és
duruzsolna neki, mert amikor a nő reszkető melléhez húzta, hogy
megszop-tassa, meglátta, a gyerek valójában egy kobold.
Azt suttogták, boszorkány, de hiába gyanakodtak, valójában nem
értettek semmit az egészből, fogalmuk sem volt arról, mit látott,
amikor egyik éjjel felébredt. Sarah Good még mindig egyenesen rá
nézett a vesztőhelyről, lángoló szemével, szájából kígyóként
előszökő nyelvével. „Te! Te vagy a boszorkány! El tudod mondani
az Isten imádságát?”
Hát persze, hiszen ő semmit sem tudott az Ördögről.
Félreérthetetlen jeleket látott azon a reggelen, mielőtt felhúzta
volna nehéz cipőjét, és kimászott volna az ablakon – egy lány alakja,
akár egy kísértet, keresztülszágul– dott a fák meztelen ágai között a
holdsarló alatt, és fehér szoknyájába belekap a szél. Hallotta... az
elfojtott sírást... ennek nem lett volna szabad megtörténnie... és aztán
a becsapódást.
A gyanakvás, amely duzzadó dagályként egyre fojtogatta, a
rettenetes hóvihar után ébredt fel az emberekben, amikor a juhok
megszülték kicsinyeiket. Odakint alig lehetett bármit is látni az egész
égboltot beterítő, kavargó hópelyhektől. A táj elmosódottá vált, a
kerítést többé nem lehetett kivenni, és a hófúváson kívül egyedül a
juhok bé– getését lehetett hallani, akik bénultan hevertek a
fekhelyükön. Nyitott szemükbe belehullott a hódara, és valamiért épp
ezt az éjszakát választották arra, hogy vérüket és bárányaikat a
fagyott talajra hullajtsák, nem törődve tovább a hidegben lassan
megfagyó porontyaikkal. Miranda nagy nehézségek árán
keresztülvonszolta magát a csípős hófúváson, majd karjába vette a
csöppségeket, és bevitte őket a házba. Leült az ágyra, majd
megdörzsölte és megszárítgatta a pihegő élőlényeket. Forró
leheletével igyekezett felmele-gíteni fekete orrocskáikat, és minden
erejével azon volt, hogy felélessze őket. Úgy tűnt, helyesen
cselekszik. Collins tisztelendő még több báránykát hozott be, és
mindet az ölébe tette. Miranda kendőkbe csavarta őket, és anélkül

64
hogy egy szemhunyásnyit is aludt volna azon az éjjelen, ujját tejbe
mártogatva táplálta őket. Amikor a férfi a lámpását előretartva ismét
bekukkantott, elállt a lélegzete. „Miranda, hiszen neked olyan
hatalmad van, mint a mi urunk szent anyjának!”
Jobb lett volna, ha a kis szerencsétlenek mind odavesznek a
fagyban, ugyanis a következő reggelen a juhok nem vették
magukhoz a kicsinyeiket, és csak néhányat lehetett rávenni arra,
hogy a kiszáradt tőgyükből, amelyekről tudták, hogy nem a saját
anyjukhoz tartoznak, némi tejet szívjanak magukba. Miranda még
egyszer megsimogatta az anyajuhokat, és miután kezét a hátsó
fertályukhoz dörzsölte, megcirógatta még egyszer a báránykákat is,
hogy átvegyék a felnőttek illatát, noha sosem dolgozott pásztorként,
és fogalma sem volt ezekről a dolgokról.
A jelenetet később felidézték a gyülekezetben is. Megemlékeztek
arról, hogy megmentett harminc bárányt a hóviharban, és hogy ebben
feltehetően olyan erők segítették, amelyek nem erről a világról
valóak. Hiszen az állatok már halottak voltak, mereven, fagyottan
feküdtek és vak tekintettel meredtek a mennyezetre, amikor a
szobájában az ágyra fektette őket, és később mégis magukhoz tértek,
megmozdították aprócska patáikat, és kicsiny szájukkal alig engedték
el a lány ujjait. A vér és a halál szagát felváltotta az új élet és a
frissen növő gyapjú illata, az egész helyiséget betöltötte bátortalan
bégetésük. Egy közönséges kislány aligha lett volna képes ilyesmire,
és habár eleinte csodálták a tettéért, egymás között mégis hamarosan
arról kezdtek suttogni, hogy Mirandát az Ördög segítette.
Így telt bánatos élete, mióta a tisztelendő magával vitte az
indiánok táborából. A falubeliek ferde szemmel néztek rá. Ha az
egyik koca megbetegedett az ólban, őt hibáztatták érte, mivel aznap
reggel ő takarított arrafelé, és ha rendbe jött, nyomban azt
feltételezték, hogy sötét mágiához folyamodott a meggyógyításához.
Ha egy tehén tőgye túlságosan megduzzadt a tejétől, megint ő volt a
hibás, és senki sem hitte, hogy magától történt, ha esetleg elmúltak a
fájdalmai. A szíve mélyén Miranda tisztában volt vele, hogy különc
természete, csendes ellenkezése az, ami folyamatosan felbosszantotta
a többieket.

65
 Az iskolában sem volt könnyebb. Mivel nem voltak barátai,
magának való, zárkózott gyermek lett. A többi lány elkerülte a
társaságát, a fiúk pedig, noha maguk sem tudták, miért, de
ösztönösen féltek tőle. Egyedül Andrew, ez a kedves, bár kissé
együgyű fiú volt az, aki szívesen tartózkodott a társaságában. Habár
Miranda hálás volt neki a figyelmességéért és jóindulatáért,
valójában nem tudta szeretni őt, és később nemet mondott a
házassági ajánlatára is – egészen addig visszautasította, míg rá nem
jött, milyen nagy szüksége is van rá.
Judah Zachery az osztályterem végében állt, kezében
cseresznyefából készült pálcájával. A pulpituson dobolt, míg a
gyerekek a leckéjüket mondták fel. Amikor a végére értek, letette a
vesszőt, és bólintott.
– Csendben hazamehettek.
Mikor a gyerekek elindultak az ajtó irányába, még utánuk szólt:
– Ne felejtsétek, gyermekeim, hogy mindannyian Isten képére
teremtettünk! Viselkedjetek méltósággal és legyetek alázatosak!
Ahogy Miranda elment a férfi mellett, megérezte a tarkóján forró
pillantását.
– Te itt maradsz, Miranda – szólt utána. A lány némán figyelte,
ahogy a többi gyerek kimegy az ajtón, és végigszalad a mezőn a
patak felé.
– Figyeltelek – mondta neki a tanító. Egészen közel hajolt hozzá,
és szinte a fülébe suttogott. Ahogy kezét a lány vállára helyezte, az
érintése olyan volt, mint egy keselyűé, és amikor Miranda felnézett,
egy ragadozó vörösen megvillanó, fenyegető szemeit látta. Judah
Zachery szája fenyegető csőrnek tűnt.
– Mondd meg nekem, tiszta maradtál és romlatlan?
– Nem értem, hogy érti azt, hogy romlatlan, uram...
– Mostanában sokat vagytok együtt Andrew Merriweatherrel.
– Ez nem igaz, uram.
– Vigyázz, Miranda! Rajtad tartom a szemem.
A lány tudta, hogy komolyan beszél, ugyanis közelebb álltak
egymáshoz, mint amennyire be merte volna vallani magának.
Miranda tudott a férfi bedfordi gyülekezetéről is.

66
 Az osztályterem ajtajában álltak, a gyerekek nevetése még elért
hozzájuk a rétről. A közelben madarak csivitel– tek és mozgolódtak a
bokrokban. Az egyik fecske olyan fájdalmas hangon énekelt, hogy
Miranda úgy érezte, a dal neki szól, és engedte, hogy a dallam átjárja
a szívét. Aztán ismét felpillantott Judah Zacheryre. A csőrszerű száj
most még markánsabb volt, a kényelmetlen és túlságosan szoros
ingből előszökő nyakon pedig vöröslő foltok éktelenkedtek. Arca
pirospozsgás volt és kerek, mélyen fekvő szemek ültek beesett
ábrázatán, és habár a fejtetője kopasz volt, a maradék haja sűrű és
piszkos fürtökben hullt alá, aprócska füle alig látszott ki a zsíros
tincsek alól. Orra ormótlan, húsos kampó volt, szájából megsárgult
fogak meredeztek elő. Lassú, finom mozdulattal végighúzta ujjait a
pálcáján, és Miranda látta, hogy hosszú ujjperceinek végén régóta
növekedő, éles körmök feketéiknek. Áporodott szag vette körül,
mintha gyakran bepiszkította volna magát. Oda– vissza huzigálta az
ujjai között a vesszőt, amely még mindig zöldellt a vékony kéreg
alatt.
– Választhatsz – mondta. – Vagy a vesszőzés, vagy a kamra.
Mirandának egy pillanatra elakadt a lélegzete, de végül azt
mondta:
– A kamra.
– Micsoda szemtelenség!
A férfi megragadta a karját, majd belökte a sötétbe, és rázárta az
ajtót. Tehát egyedül maradt. Volt, hogy órákat töltött itt bezárva,
miután a gyerekek mind hazaindultak, és a nevetgélésük lassan a
távolba veszett. Ilyenkor Miranda egyedül a férfi légzését hallotta az
ajtó túloldaláról. Vajon ma meddig fogja itt tartani? Ha egész éjjel itt
kell maradnia, akkor lemarad az erdőben esedékes találkozóról,
pedig a többi lány megkérte őt is, hogy tartson velük.
Ahogy összegömbölyödve feküdt a padlón, felsóhajtott, és arra
gondolt, meddig fogja még kínozni a férfi. Be kellett látnia, hogy
egyelőre sehogy sem védekezhetett ellene. Ennek ellenére nem félt
tőle, mert már ismerte őt. Tisztában volt vele, hogy csak azért
vesszőzi meg, hogy láthassa mez-telen combját. A férfi keze ilyenkor
jól láthatóan reszketett, csapásai inkább hevesek voltak, semmint

67
fájdalmasak, és amikor az ölébe fektette, érezte a duzzadást a
nadrágjában. És ami még fontosabb, azzal is tisztában volt, hogy
Judah Zachery istentelen praktikákat űz.
Egyik éjjel ugyanis elment a Bedford mögötti erdő egyik
tisztására, és a fák mögött rejtőzve kifigyelte primitív szertartását. A
gyülekezethez főként özvegyek és aggszüzek tartoztak, rosszindulatú
nőszemélyek, akiket őrületbe kergetett a kielégítetlen sóvárgás. A
szertartás alatt mind ott vonaglottak a férfi előtt. Vért ittak és
sikoltoztak, és néhá– nyan közülük széttették a lábukat a tanítónak,
hozzá dör– gölőztek, miközben ő ott állt fölöttük, mint egy hatalmas,
szárnyát kitáró dögkeselyű, könyvével a kezében. Milyen boldogan
adták oda magukat neki, hogy tülekedtek felé négykézláb, hogy
megérinthessék! Vajon volt köztük bárki is, aki felfogta, hogy mit
tesznek valójában?
Várt, amíg a szeme hozzászokott a sötéthez. Az ajtóban lévő
repedéseken keresztül beszűrődött némi fény, úgyhogy el tudta
foglalni magát a férfi könyveivel. Márpedig Judah Zacherynek
számtalan könyve volt, amelyeket még Angliából hozott magával.
Durva papírra nyomtatott kiadványok voltak, amelyek legtöbbje
latinul és franciául íródott. Miranda nem látta jól a betűket, de a
bennük lévő képeket, a finoman megmunkált rajzokat és metszeteket
így is izgalmasnak találta. Ha egyszer felfedeznék őket, bizonyára
megbotránkoztatnák a városiakat, ugyanis majdnem mindegyik
könyv eretnek szövegeket és ábrákat tartalmazott. Az anatómiának
szentelt művekben meztelen testek látszottak, amelyekről lenyúzták a
bőrt, és a csontokról lefejtették a húst. A belső szervek szabadon
csüngtek a hasüreg tájékán, és a nemi szervek is a maguk
pőreségében látszottak. Voltak asztrológiával foglalkozó írások is,
amelyekben a mennyekben élő teremtményekről, többek közt egy
kecskéről, egy bikáról és egy hatalmas skorpióról is szó volt.
Tenyerébe vette Hooke Micrographia című munkáját, és
gyönyörködve nézegette a hatalmas karmokkal rendelkező tengeri
rákok ábráit és a történelem előtti időkben élt szörnyetegekről
készített rajzokat – egy szárnyas oroszlánt és egy disznót,
amelyiknek emberi feje volt. Megborzongott a hosszú csápokkal

68
rendelkező mélytengeri fenevadak láttán, és érdeklődéssel
tanulmányozta az unikornisokat és a sárkányokat. Tisztában volt
vele, hogy mindaz, amit lát, felér egy istenkáromlással, de ezzel nem
kellett törődnie. Egyedül attól tartott, hogy Judah Zachery esetleg
rajtakapja, ahogy a könyveit bújja, és még durvábban megbünteti,
amiért nem maradt mozdulatlanul a sötétben.
Ám ezeknek a könyveknek sehogyan sem tudott ellenállni.
Néhány nevet felismert a tanórákról: Galilei, Kopernikusz és Kepler,
akik mind eretnekek voltak. Galilei például azt tanította, hogy a Föld
a Nap körül forog. Képtelen gondolat volt, habár Üstökös egyszer
megjegyezte, hogy talán mégis igaz lehet. Miranda azonban nem
tudta értelmezni a köröket és a háromszögeket, a számokat és a
különféle szimbólumokat. Órákat töltött egy mechanikai könyv
tanulmányozásával, tanult a különféle pumpák és a távcsövek
működéséről, a camera obscurávól, a hőmérőről, a számszeríjról, a
katapultról és egy erényövnek nevezett különös tárgyról is, továbbá
egy rettentő kínpadról és a halifaxi akasztófáról, amely elválasztja a
fejet a törzstől. Megismerkedett különféle tudományos műszerekkel,
és néhány olyasféle tárggyal is, amelyek valamiképpen az Ördög
megidézéséhez kellettek. Talált egy könyvet, benne egy profán
értekezéssel arról, hogy a lélek valójában éppolyan halandó, mint a
test, amelyben lakozik. Egy másik értekezésben arról volt szó, hogy
valójában csak a térben repkedő atomok léteznek, amelyeket a
szabad akarat kormányoz, egy harmadikban pedig arról, hogyan lehet
kapcsolatba kerülni a szellemekkel. Rábukkant Az úszás mestersége
című pamfletre, amely igencsak kedvére való volt, ugyanis számos
ábrát tartalmazott folyóban úszkáló, meztelen férfiakról. Egy másik
könyv, az Etiópia története egy barbár népcsoportot mutatott be,
amelynek tagjai szarvakkal díszített sisakot viseltek, és
buzogányokkal és lándzsákkal voltak felszerelkezve. Miranda
izgalmasnak találta fedetlen testük látványát, és hosszú időn
keresztül tanulmányozta lábuk között himbálózó, szokatlanul nagy
férfiasságukat.
A helyiség hátsó részében egy fadoboz állt. Kivette belőle a
maszkot. Jól tudta, hogy milyen célt szolgált, és megborzongott,

69
amikor eszébe jutott, micsoda erő lakozik benne. A maszk durván
kidolgozott, aranyozott és drágakövekkel díszített tárgy volt:
hatalmas rubintok csillogtak a szemnek kivágott lyukak körül, és
zafír ékesítette a száj szélét. A babérleveleket mintázó korona és a
pálmalevelekből álló szakáll mind aranyból készült. Miranda
óvatosan az arca elé tette, és, noha csak egy pillanatig tartotta ott,
nyomban elöntötte a forróság. Visszatette a maszkot a helyére, majd
leült, és kedvenc könyvét, Milton Az elveszett paradicsomik kezdte
lapozgatni. Lenyűgözték a lángok közt sínylődő, bűnös lelkeket
ábrázoló rajzok, akiket a hatalmas angyalok épp nyársra húztak.
Amikor meghallotta, hogy a kulcs megfordul a zárban, sietve eltette
a könyvet, majd felállt, és lehajtotta a fejét, ahogyan az egy bűnbánó
lányhoz illik. Ezen a napon Judah Zachery minden további szó nélkül
szabadon engedte.
Éjfélkor indult útjára, és ahogy óvatosan keresztülvágott az
udvaron, nehogy felzavarja a jószágokat, Miranda úgy érezte, nehéz,
jeges kéz ereszkedik a szívére. Rémület lett úrrá rajta, és olyan volt,
mintha ólmos súlyokat cipelne magával, miközben átment az
istállón. A tagjaiban szét-áradó, nyirkos félelmet még a szájában is
érezte. A disznók nyugtalankodtak, de Miranda megpróbált nem
odanézni a röfögő teremtményekre, mellettük az üres tekintettel bőgő
birkákra, sem a békésen álldogáló, füleiket forgató tehenekre, mintha
csak attól tartott volna, hogy bármelyik pillanatban szörnyetegekké
változhatnak. Tekintetét a földre szegezve kilopakodott az éjszakába,
miközben a hideg lassan bekúszott a szoknyája alá, és a jeges
nedvesség beszivárgott a cipőjébe.
Az erdő, ahol a többiekkel volt találkája, a mezőn túl kezdődött.
Tituba azt mondta, hogy meg fogják látni jövendőbeli férjük arcát,
táncolni fognak, és megidézik Larson asszony halott csecsemőit. Azt
is megígérte, hogy mindannyian repülni fognak. Tituba a szigetről
származott, Haitiről hozták ide rabszolgának, és bár járatos volt a
vuduban, bizonyára nem menthette meg a többieket a saját
ostobaságuktól – erre egyedül Miranda volt képes.
Meglátta, hogy három lány közeledik a város felől, egymásba
kapaszkodva, izgatottan, hogy megismerkedhetnek a tiltott

70
üzelmekkel. Egymásba kapaszkodó tagjaikkal olyanok voltak, mint
egyetlen sötét test, és Mirandába a látvány hatására belehasított az
irigység. Neki nem voltak barátai, és noha most megengedték, hogy
velük tartson, nem feledkezett meg arról, hogy továbbra is féltek tőle.
Elhagyták a falu utolsó házát: durva lécekkel szegélyezett épület
volt, fekete kéménnyel. Halott fa, halott kő. Az a fa volt, amely
kiáltozott fájdalmában, mikor kivágták, és az a kő, amelynek
kicsordultak a könnyei, mikor kiforgatták a földből. Férfiak
kiabáltak, fűrészeltek, fát vágtak, míg egy újabb kis liget nem
kényszerült arra, hogy átadja magát az emberek szolgálatára, és e
házak falait erősítse, némán és mozdulatlanul. Előfordult, hogy
Miranda végigfuttatta ujjait a szürke falakon, remélve, hogy valahol
vetemedést talál a fán, bármit, ami ezeknek a gerendáknak az
elevenségére utalna, amelyeket oly könyörtelenül és szorosan
szögeztek egymáshoz.
Persze tudta, hogy nem szabad ilyesmin törnie a fejét, különösen
nem ma este, ugyanis ha nem összpontosít kellőképpen, akkor az
elméje talán túl sokat fog meglátni, és megpillantja mindennek a
végét. A gondolat hatására a félelem ismét felfelé kezdett kúszni
nyirkos cipőiből, és megdermedt a dereka körül. A szoknyája alja
egészen átázott a nedves aljnövényzetnek köszönhetően, a ruhája
szövetében még mindig érezte a jószágok illatát, és tudta, hogy ezek
a szagok már nem is fognak kimenni belőle. Gyorsan meg-álljt
parancsolt a gondolatainak, mielőtt ismét felidézhette volna a
hóviharban haldokló, és később az ágyán újjáéledő bárányok
emlékét.
Milyen ostoba volt Tituba, hogy azt mondta, repülni fognak!
Megpróbálta elképzelni törékeny alakjukat a Hold előtt, az
éjszakában suhanó szoknyáikkal. Talán, miután megeszik a rozst és
megisszák azt a főzetet – bármi is legyen az amit Tituba kotyvaszt
nekik a fazekában, és miután táncolnak majd, egyszerűen
hazamennek, és talán el fogják hinni magukról, hogy korábban a fák
magasra érő csúcsai között repkedtek, akkor is, ha valójában semmi
ilyesmi nem történik. Mégsem tudta elhessegetni azt a homályos

71
víziót, melynek jelentését maga sem értette, de amelyben ott
visszhangzott egy meglepett kiáltás, majd a gallyak reccsenése.
Amikor az erdő bezáródott körülöttük, mindannyian összegyűltek
azon a helyen, ahová Tituba vezette őket. Miranda megpihenhetett
egy kicsit. Collins tisztelendő azt mondta, az Öreg Kísértő a fák
között lakozik, de a lány úgy vélte, az erdő valójában Isten
katedrálisa. Micsoda téveszmék béklyói közt élnek az emberek! Isten
biztosan megvédi őket, talán nem pont őt, a csalfát, de a csínytevő
lányokat mindenképpen. Futottak, most már futottak, átázott
szoknyáik egészen elnehezültek, és a víz a cipőiket is megtöltötte. Ki
van zárva, hogy ezek az ostoba teremtések repüljenek, de talán mégis
lehetséges, hogy Tituba tud valamilyen varázslatot? Meg kell találnia
a módját, hogy megakadályozza a dolgot. Csakhogy a lányok nem
hallgatnak majd rá, csakis Titubára. „Hiszen te tudsz repülni” – ezt
mondják majd.
Vajon milyen messze lehetnek most a wampanoag törzsfőnök,
Üstökös lakhelyétől, ahová a férfi magával vitte, hogy az indiánok
közt éljen? A szíve összeszorult, amikor eszébe jutott, hogyan ütötték
az apja fejét ahhoz a sziklához, és milyen látványt nyújtott anyja
vértől mocskos ruhája. Collins tisztelendő kifigyelte őt, ahogy a
patakban játszott, magához vette és visszavitte Salembe. Ott aztán
pamutruhát adott rá, befonta a haját, és arra kényszerítette, hogy
meztelen lábát sötét harisnyába és cipőbe bújtassa, hogy különféle
templomi rituálékon vegyen részt, és hogy eljárjon az iskolába, ahol
kínzója, Judah Zachery folyamatosan a pálcájával gyötörte. A saját
belsejében forrongó gonoszságnak köszönhetően a tanítómester
valamiképpen megérezte a lány különleges természetét, de semmi
mást nem látott rajta, mint romlottságot.
Aztán egy napon Abigail Soames elmondta neki: azt hallotta az
apjától, hogy a három mező és a farm a Litchy út végén Miranda
tulajdonát képezi. Erről senki más nem beszélt addig neki. A
tisztelendő azonban, talán irigységből, vagy csak azért, hogy
fájdalmat okozzon a lánynak, egy alkalommal maga mutatta meg a
jegyzőkönyvben Edmund du Val nevét.

72
 A lányok elérték a tisztást, ahol Tituba már ott sürgölődött a tűz
körül. Nehéz testén csak úgy rázkódott a háj, ahogy előrehajolt és
megpiszkálta a parazsat. A lányok várakozóan pillantottak rá.
Lucinda Whaples az aranysárga fürtjeivel, a lassú észjárású Betty
Parris és a barna szemű Abigail Putnam, egyikük sem töltötte még be
a tizenkettőt, továbbá Mary Walcott, akinek már most akkora melle
volt, mint egy tehénnek, és aki elég érett volt már ahhoz, hogy ne
érdekeljék a kisdedeknek való varázslatok, viszont még a többieknél
is jobban izgatta, hogy megpillanthatja jöven-dőbelije arcát az üstben
fortyogó főzet felszínén. A zavaros kotyvalékba bogarak és gyíkok is
kerültek. Titubának apró erszény lógott a nyakában, és most
előhúzott belőle valami vérvörösét, aztán amikor a keverék forrni
kezdett, beleütött egy tojást, és szétterítette a felszínen a fehérjét.
– Ott van! Már látom az arcát! – kiáltott fel Lucinda, mire mind
odagyűltek, az egész erdő visszhangozta izgatott csivitelésüket. –
Hiszen ez Samuel!
– Nem, ez William! William Basset!
– Bolond vagy, tisztán látom, hogy ez Samuel.
– Miranda – mondták most már szinte énekelve én a te
kedvesedet, Andrew-t látom! Gyere csak ide, és nézd meg te is!
Lehetséges, hogy irigykedtek rá? Vagy talán ennyire együgyűnek
tartották?
Miután megitta a szert, Tituba elkezdte verni kicsiny dobját. A
lányok körbeállták, és ügyetlen léptekkel táncolni kezdtek. Felhúzták
a felsőjüket, és átbújtatták a nyakán a fejüket. A harisnyákat és az
alsószoknyát is lehúzták, és a fűre vetették. Nevetgéltek, mintha
valami csiklandozná őket, reszketve átkarolták magukat, majd
kitárták karjukat a némán várakozó fák, a tűz és a sötétség felé. A
dobolás ritmusa lassan megbabonázta őket, és végül Miranda is
csatlakozott hozzájuk. Buja mozdulatokkal dobálta magát, míg el
nem szédült, aztán összeesett és kimerülten a fűre hanyatlott.
Tituba dobolása továbbra is ott lüktetett a sötétben és a lány
különös hangon, a szigetlakokra jellemző dialektusban énekelni
kezdett. Kísérteties dal volt. A többiek mostanra mind meztelenre
vetkőztek, megragadtak egy-egy izzadt kart, nekiütköztek egy-egy

73
hűvös, kerek fenéknek, vagy csak forgolódtak, akár egy pörgettyű.
Ügyetlen táncosok voltak, de mégis megízlelték a szabadság fémes
ízét, ami olyan volt, mint amikor vér árasztja el a szájat, ha az ember
véletlenül a nyelvébe harap. Megérintették egymás testét,
megnyalták egymás bőrét, szégyentelenül a szemérmük felé
nyúlkáltak, és közben vidáman sikongattak.
– Elég! – kiáltott fel Miranda. – Abba kell hagynunk!
Felfedezhetnek.
– Mégis ki jönne ide? – felelte Lucinda. – A Fekete Ember? Hát
hadd jöjjön, ha akar! Nem félek szembenézni vele!
A többi fiatalabb lány összerezzent az istenkáromlás hallatán, de
Lucinda kihívóan a fák felé pillantott.
– Jöjj el értem! – kiáltotta.
A lány ellen, akit Whethersfieldben vetettek a vízbe, hogy próbára
tegyék, az egyedüli bizonyíték egy sütemény volt, amely kettétört a
sütőben, és egy tehén, amely a tél leghidegebb hetén halálozott el.
Ám könnyelmű teremtés volt. Miranda egyszer beszélt vele. Talán
jobb így, hogy meghalt. Tituba dobolása egyre hangosabbá vált.
Micsoda őrültség volt ez, kockáztatni, hogy felfedezzék őket, hiszen
még a legjobb esetben is alapos vesszőzésre számíthattak
mindannyian. Constance-nak hívták, és különleges szép-ségnek
számított. Lehet, hogy a városiak csak azért akarták rajta mindenáron
megkeresni az Ördög jelét, hogy meztelenül láthassák. Constance
akaratos, de ártatlan teremtés volt. Még azután is, hogy
áttanulmányozták, de semmilyen jelet nem találtak a testén, sokáig
meredten bámulták őt, és a látványt magukkal vitték éjjeli
vágyálmaikba.
Miranda zihálva nekidöntötte meztelen hátát az egyik bükk
törzsének, és ujjait végigfuttatta a durva kérgen. Érezte a fát, be
tudott hatolni a belsejébe, eggyé tudott válni vele, és el tudott tűnni a
leveleiben. Felpillantott a szürke ágak fakó körvonalaira, és az
öregebb fák között meghúzódó nyírek izzó törzsére, miközben arra
vágyott, hogy felemelkedjen, és repülhessen a lombok között.
Lehetséges, hogy a lányok valóban Andrew arcát látták az üstben?
Talán ő is megpillanthatta volna? Tisztában volt vele, hogy a fiú

74
rajong érte. Vállas, izmos legény volt. Bizonyára jó férj válna belőle,
és jó apja lenne a gyerekeiknek.
Meg kell állítania a többieket.
– Tituba!
Miranda megragadta Betty kezét, így egy pillanatra a lány még ott
tartotta a földön, de aztán mindenki láthatta, ahogy felszökken, de
nem esik le. Döbbenten figyelték, ahogy fél méterrel a talaj fölött
lebeg. Nem tudta irányítani a dolgot, egy percig egy helyben állt,
majd lassan megmozdult, és mint a hirtelen kifújt lélegzet, felröppent
a fák között. Ahogy lepillantott a többiekre az ágak közül, a lányok
fickándozni és ugrálni kezdtek, mintha megkergültek volna, és
megállás nélkül felé mutogattak.
– Varázslat! Varázslat! – kiabálták.
Lucinda azt kiáltotta, hogy menjenek mind a sziklaszirthez, és
Miranda szívét ismét összeszorította a jeges félelem. Mindannyian rá
függesztették a tekintetüket.
– Erre! Gyerünk, itt az idő!
Nem, nem! Visszarepült a földre, hogy megállítsa őket. Látta,
ahogy közelednek. A tekintetük véreres volt és tébolyult. Futottak,
kinyújtott karral, miközben továbbra is megállás nélkül csiviteltek,
mint a kismadarak, és amikor a szikla peremére értek, Miranda
elkapta és megállította őket. Mindannyiukat, kivéve Lucindát, aki
egy pillanatig ott egyensúlyozott még a völgytorok szélén, majd
lezuhant.
Kiáltás hangzott fel az éjszakában, mintha egy vadállatot ragadtak
volna meg a nyakánál, majd széttörő gallyak zöreje hallatszott. A
többi lány értetlenül és némán nézett le a sötét mélységbe.

75
 Hat

COLLINWOOD, 1971

A
következő csípős reggelen, ahogy beszívta a hűvös és tiszta
levegőt, Barnabas úgy döntött, hogy Julia intelmei ellenére
megteszi az Öreg Házhoz vezető fél mérföldes utat. David
könyörgött neki, hogy vele tarthasson. Jó darabon mellette haladt,
majd ifjonti hévvel előrenyargalt az úton. A fák ragyogtak a
napfényben, és Barnabas káprázatosnak találta tündöklő
árnyalataikat. Azzal szórakoztatta magát, hogy elképzelte, hogy
mindegyik levél egy eltérő színű öltözéket viselő leányzó a bálban:
az egyik borostyánszínű, a másik bíbor, a harmadiknak pedig olyan
színe volt, mint a padlizsánnak. Mintha mindegyik külön igyekezne
felhívni magára a figyelmét, megkövetelve a törődést, mintha
mindegyik úgy csüngne a többi között, mintha a teremtés szépséges
koronája volna. A szürke juharfák lábá-nál skarlátvörös rakásokba
gyűltek a lehullott levelek, míg a sötét törzsű szilfák alatt inkább
sárgás tócsákat lehetett megfigyelni. Barnabas nevetve korholta
magát, amiért egy percig is azt hitte, hogy egy efféle szépség
bármiféle gonosz szándékot rejthetne magában.
Szégyenkezett az előző éjjel miatt, legfőképpen persze azért, hogy
milyen zavaros érzelmek törtek elő belőle, miután követte
Antoinette-et a sötétben. Mostanra sikerült tisztába jönnie magával,
és tudta, hogy semmi egyéb dolga nincs a nővel, minthogy a
szomszédjának tekinti, és valamiképpen megoldást keres az erdőben
lakozó hívatlan vendégek problémájára. Ugyanakkor eldöntötte azt
is, hogy eleget tesz Julia kérésének, és nem próbál majd a vámpír
nyomába eredni. Ahogy a nő mondta, azoknak a napoknak már
leáldozott. Ehelyett igyekszik majd segítséget nyújtani Rogernek az
üzletben. Kétségtelen, hogy Roger róla alkotott, nem túl hízelgő
véleménye miatt mostantól igyekeznie kell, hogy jobb színben
tüntesse fel magát. Tisztában volt vele, hogy a családfő lusta és
semmirekellő figurának tartja, aki visszaél a vendégszeretetükkel és a
jóindulatukkal, anélkül hogy bármivel is hozzájárulna a családi javak
gyarapításához. Ma reggel legfőbb szándékában állt eleget tenni
Roger kérésének és valamiképpen megtisztítani az erdőt a hippiktől.
David, mintha ugyanaz az izgága fiúcska volna, mint évekkel
korábban, bevetette magát az egyik levélhalomba, és majdnem
nyakig el is süllyedt benne. Aztán megvetette a lábát, kievickélt
belőle, és visszatért az útra, majd Barnabas elvesztette szem elől.
A férfinak kedvére volt a még alacsonyan álló Nap, a mezőn
végighúzódó hosszú árnyak és a fúvott üvegre emlékeztető, magas
fűcsomók látványa. Mélyen beszívta a hervadó rózsák és az
erjedésnek indult, felázott talajta-karó illatát. Az ősz haldokló
napfénye, gondolta. Mennyi évtizednek kellett eltelnie, míg ismét
megpillanthatta! Az erdő lassan felkészült a télre. Azon tanakodott,
vajon honnan merítették a levelek a színeiket. A vérvörös hajtások
olyanok voltak, mint megannyi sötét lobogó, amelyek régi bűneire
emlékeztették.
Már több hónap telt el a gyógyulása óta, de a napfény továbbra is
csoda volt a számára, a napkorong ragyogó szemgolyó, a tejfehér
felhőkkel tarkított égbolt pedig lágy könnyűség, mint a tejföl. A
tavasz első látványa szinte kínozta a szépségével: a rügyező fák, a
friss fű és a selymes levegő, amelyet néha szivárványok
szegélyeztek. Gyakran üldögélt nézelődve, figyelte a levegőt és a
megtörő, táncoló fényt. De nyáron az elviselhetetlen forróság miatt,
amit a gyógyulás csak fokozott, inkább visszahúzódott szobája
hűvösébe, elhúzta a függönyöket, és bebújt a takarója alá, mintha
ismét a sírboltban pihent volna. Most azonban megérkezett az ősz, és
magával hozta szívszorító, csodálatos színkavalkádját.

77
 Barnabas már alig várta, hogy megmutathassa a házat Davidnek.
Kedvére volt, hogy egy koránál sokkal értelmesebb tizenéves
társaságában lehet. Megszerette a fiút. Talán részt vállalhatna David
neveléséből, esetleg elvihetné egy hosszabb útra. Eljátszott a
gondolattal, hogy nekiindulnak Newport, Mystic vagy Salem
irányába, és erőteljes autójának kényelmes üléseiben megtesznek
több száz mérföldet délre.
– David – kiáltott -, mit szólnál egy kis kiránduláshoz?
– Hova mennénk?
– Esetleg megnézhetnénk a salemi múzeumot.
– Ami tele van koboldokkal és szellemekkel? Remekül hangzik!
Ahogy megközelítették az Öreg Házat, észrevették az előttük
magasodó oszlopokat. Barnabasnak eszébe jutott, milyen ügyetlenül
tették be a holttestet a Bentley csomagtartójába, és hogy ennek során
neki és Willie-nek előtte két szőnyeget is ki kellett onnan szedniük –
egy megfakult, eredetileg vérvörös Saroukot és egy százéves Serapit
-, amelyeket aztán a hátsó üléseken helyeztek el. Inkább Roger
szemrehányását igyekezett elkerülni, semmint valódi üzletbe vágni,
amikor kitalálta, hogy régi perzsaszőnyegekkel fog kereskedni. Az
utazással és a legfontosabb angliai és amerikai birtokokkal való
megismerkedéssel töltött évek során nagy jártasságra tett szert az
antik berendezések terén, és nagyra becsülte azokat a tárgyakat,
amelyek tartós szépségüket leszámítva a modern világban már
semmilyen valódi funkciót nem töltöttek be. Izgatták az apró
részletek és a finoman megmunkált anyagok. Választhatott volna
ritka borokat vagy régi ezüsttárgyakat is, de leginkább mégis az antik
szőnyegek ragadták magukkal. Ezeket a darabokat kezdetleges
szövőszékeken készítették az asszonyok és a fiatal lányok, többnyire
valahol Afganisztánban, örmény és kaukázusi hegyek közt
meghúzódó falvakban, esetleg a régi Perzsia széles fennsíkjain,
ahonnan aztán teveháton szállították keresztül az óriási sivatagokon,
hogy a paloták márványpadlóinak ékesítésére szolgáljanak, no meg
arra, hogy puhábbá varázsolják a padlót a királyi sátrakban. Már a
helységek nevei is varázslatosan csengtek: Iszfahán, Ardabil, Kazak,
Kermán és Kúm.

78
 Barnabas Daviddel az oldalán belépett az előcsarnokba. Por
szállingózott a hűvös szobák levegőjében, amelyek mindegyike
különlegesebbnél különlegesebb kincseket rejtett. Nehéz volt elhinni,
hogy az az őrjítő nőszemély egymaga képes volt pótolni a régi
bútorokat: a fogast, az antik, üvegajtós szekrényt, a lépcső mellett
álló mahagóni asztalt és a réz gyertyatartókat. Barnabas avatott
tekintettel vizsgálgatta a tárgyakat, és azon tűnődött, melyeket
sikerülhetett megmenteni, és melyeket kellett helyettesíteni
másolattal. A nő bizonyára az összes régiségkereskedésbe
bekukkantott Collinsport és Boston között, és természetesen Roger is
eladta neki azokat a bútorokat, amelyeket még akkor hoztak el az
Öreg Házból, mikor a lebontásáról döntöttek – persze még a tűzeset
előtt...
Leginkább azonban a hamis szőnyeg érdekelte. Egy éppolyan régi
és értékes Tabriz, mint amilyen egykor a társalgó dísze volt, ma már
bizonyára beszerezhetetlen az országban. Eszébe jutott, mennyire
szerette ezt a darabot, hogy hány órát töltött azzal a tűz mellett, hogy
aprólékosan ki-dolgozott részleteiben gyönyörködött, és a minták
között szándékosan elrejtett hibákat kereste. Az iszlám tanítása
szerint ugyanis egyedül Istent illette meg a tökéletesség, és ezért
bárminek, amit az ember saját kezével állít elő, szándékosan
hibásnak kell lennie. Habár az Öreg Házban található eredeti szőnyeg
a család vagyonának részét képezte, túlságosan foszlottnak tartották
ahhoz, hogy magukkal vigyék Collinwoodba, mikor az új épület
elkészült 1795-ben. Laikus rokonai nem ismerték fel, hogy
kopottsága miatt csak még értékesebbnek számított.
Ahogyan előző nap is tette, Barnabas most is odalépett a szőnyeg
mellé, és megfordította a sarkát, hogy alaposan megvizsgálhassa.
Annak felfedezése, hogy valójában hamisítvány volt, különös hatást
gyakorolt rá: mintha meggyőzte volna arról, hogy az egész felújítást
nem kell túlságosan komolyan vennie, és szemben azzal, amit Willie
állított, illetve amitől valójában ő maga is tartott, szó sem lehet arról,
hogy a ház mélyén valamiféle ellenséges, varázslatos erő
lappangana.

79
 David, vele ellentétben, lelkesen fedezte fel maga körül az új
tárgyakat. A másolatokat inkább ügyesnek és érdekesnek, semmint
baljósnak találta, és kíváncsian méregette a márvány
kandallóburkolatot meg a réginek tűnő, hullámos üvegtáblákat.
Elindult a helyiség másik végébe, hogy megtekintse azt a szobát is,
ahol kisgyerekként játszott.
– Gyerünk, Barnabas, nézzük meg, hogy mi van odafent! –
mondta.
Barnabas habozott, mert felfigyelt a parketta mintájának egy
meglehetősen zavaró hibájára. Vajon miért akarta a nő ezt is
lemásolni? David hangja már a folyosón visszhangzott.
– Ezt a részt még nem fejezték be!
Barnabas felment a lépcsőfordulóig, majd végignézett hosszú
folyosón, ahol a csupasz fa és az alacsony állványzat még a
folyamatban lévő munkálatokról árulkodott.
– Itt van a régi gyerekszoba! – David hangja az előcsarnok túlsó
végéből érkezett. – Hoppá, zárva van!
– Micsoda?
– A gyerekszoba! Valaki bezárta.
Barnabas odakintről motor hangját hallotta. Odalépett az
ablakhoz, hogy megnézze, ki érkezett. Egy leharcolt Volkswagen
busz állt meg a ház előtt, melyből egy fiatalember szökkent elő,
kezében szerszámosládával és egy kis elektromos fűrésszel. Elindult,
majd nyomban el is tűnt az épület oldalában. Barnabas különös
módon úgy érezte, hogy a saját területén háborgatják. David mellé
lépve ő is ellenőrizte a gyerekszoba ajtaját, és meggyőződött róla,
hogy az ajtót valóban elreteszelték.
– Csak meg akartam nézni, hogy ott vannak-e még a régi játékaim
– mondta David, majd kipillantott a ház elé. – Hé, nem beszélünk
azzal a fickóval?
Mikor kiértek a verandára, meghallották a felberregő generátor
hangjait. A férfi feltehetően asztalos volt, és éppen előkészült a
fűrészeléshez meg a többi elvégzendő munkához, majd válogatni
kezdett a fenyőfahasábok között.

80
 – Jó reggelt – mondta Barnabas, némi habozás után, mert nem
akarta megzavarni a munkást.
A sötét napszemüveget viselő fickó felpillantott. Fiatal lehetett,
feltehetően a húszas évei elején járt, piszkos farmert, pólót és
tornacipőt viselt. Hosszú lábai véznák voltak, csontos dereka körül
elnyűtt bőrövet hordott, amelybe a különféle szerszámait aggatta.
Összetapadt, fürtökben lógó fekete haja jóval a válla alá is leért
volna, ha nem fogja össze lófarokba. A szájából kézzel sodort
cigaretta lógott. Hanyagul Barnabasra pillantott, majd biccentett és
annyit felelt:
– Hahó.
David kíváncsian nézte az asztalos keze ügyében lévő
szerszámokat, majd elindult a fűrész felé. Barnabas úgy érezte,
jobban teszi, ha bemutatkozik.
– Tehát, mi... Igen, a Collins család tagjai vagyunk. Ez az
unokaöcsém, David, én pedig Barnabas Collins vagyok.
– Aha...? – a fickó úgy nyögte ki, mintha csak azt akarná jelezni,
hogy a legkevésbé sem érdekli a kilétük.
– Ez a ház egykor a mi családunk tulajdonában volt – mondta
magyarázatképpen Barnabas.
Az asztalos arcán gúnyos mosoly villant fel. Négy elülső foga
enyhén összezsúfolódott a szokatlanul éles és nagy metszőfogaknak
köszönhetően.
– Tehát maguk azok, akik leégették?
– Hogyan...? Nem, dehogyis. Pusztán szerencsétlen baleset
történt.
– Igazán? Én nem ezt hallottam.
A férfi finoman végigfuttatta az ujjait az egyik simára gyalult
falapon, mintha csak a durvább felületeket keresné, majd feltette a
munkaasztalra, és nekiszorította az acélsínnek.
– Azt hallottam, a család a biztosítás miatt gyújtotta fel.
David Barnabasra pillantott.
– Ez nem igaz, ugye?
– Természetesen nem.

81
 A munkás őket figyelve kézbe vette a fűrészt, egyik vállát enyhén
megemelte, és behajlította a térdét. Egész testtartása
nemtörődömséget árasztott, ami meglehetősen idegesítette Barnabast.
Azon tűnődött, vajon ez a stílus bejön-e a lányoknak.
– Azt hiszem, még nem mutatkozott be.
Jason Shaw – felelte a másik. Napszemüvegén megvillant a fény,
ahogy hetyke kis mosoly jelent meg a szája sarkában. Ráharapott a
cigarettájára, majd letette az asztal szélére.
– Nos, Jason – mondta Barnabas. – Nem tudom, hon nan szerezte
az értesüléseit, de őszintén remélem, hogy nem hiszi el az összes
szóbeszédet, amit a városban hallani
– Igazság szerint Tonitól hallottam a dolgot.
– Toni?
– Övé a hely. Tudja, Antoinette – lágyan ejtette ki a nevet, mintha
csak megsimogatná.
Barnabas meglepődött.
– Nos, Antoinette igen nagy tévedésben van.
Jason megvonta a vállát.
– Nézze, ember, engem nem érdekel ez az egész. A tűznek hála
legalább hat hónapra munkát szereztem – elmosolyodott, mintha
valami újabb kellemes emléket idézne fel.
Barnabas számára a helyzet még kellemetlenebbé vált, amikor
megérezte az olaj avas szagát. A hús és a sült krumpli szaga a fűrész
mellett heverő, piros betűkkel és sárga körökkel ékesített lógóval
ellátott zacskóból áradt.
Jason mintha csak olvasott volna a gondolataiban, megkérdezte.
– Némi McDonald’sos kaját?
Barnabas egyre ingerültebbé vált, de mielőtt megszólalhatott
volna, Dávid azt mondta.
– Persze!
Odakapott a zacskóhoz, majd kivett és habozás nélkül a szájába
tömött néhány sült krumplit. Barnabasnak eszébe jutott, hogy a fickó
talán tud valamit a halott munkásról.
– Feltételezem, maga asztalos. Bizonyára maga végezte ezt a
nagyszerűen sikerült felújítást.

82
 – Hát, vannak embereim – válaszolta Jason lassan -, de a munka
nagyját én végeztem el, igen.
– Meg kell mondjam, egészen lenyűgözött a hasonlóság.
– A micsoda?
– Hogy... mennyire emlékeztet az eredetire.
– Nos, ez Toninak köszönhető. Rengeteg régi fotója van, és, hogy
úgy mondjam, meglehetősen... magasra teszi a lécet – felnevetett,
majd megrázta a fejét. Még egyszer beleszívott a cigarettájába, és
hosszan benn tartotta a füstöt, mielőtt kifújta volna.
– És a berendezés?
– Régiségboltokból vannak. A nő minden nap újabb
cuccokat hoz. Ő és Jackie. Legalábbis amíg el nem vitte a kölyköt
a gyogyósokhoz.
Jason bekapcsolta az asztalon álló fűrészt, előkészített egy
hasábot, és a penge éles hanggal belevágott a fába.
Barnabas megpróbálta túlkiabálni az idegesítő zajt.
– És hol van most... Toni? Nem tudja véletlenül?
– Talán a táborban. De lehet, hogy lement Salembe. Sok időt tölt
ott. Kutatásokat folytat a helyi könyvtárban.
David lenyűgözve figyelte, ahogy Jason a munkaasztal fölé hajol.
– Ez meg miféle fűrész?
– Ezzel lehet formára vágni a hasábokat.
– De hogyan?
– Gyere át ide, megmutatom!
David odalépett, és mindketten a húszcentis, függőlegesen
elhelyezkedő penge fölé hajoltak.
– Látod, itt vágja el a fát a beállított méretre, alatta pedig... –
Jason egy kisebb acéllemezre mutatott – van egy másik acélsín.
Ezzel tudod lecsiszolni a domború felületeket. Így ni! – hátranyúlt és
előszedett egy már befejezett szekrényajtót.
– Kipróbálhatom?
David... – Barnabast egyre jobban nyugtalanította a fűrész
látványa, és nem tehetett róla, de egyre növekvő gyanakvással
figyelte, hogy a fiú ilyen hamar összebarátkozott az asztalossal.
– Hát persze!

83
 Jason kivett egy újabb hasábot a farakásból és lemérte az övében
hordott sárga szalaggal. Aztán David háta mögé állt és felfektette a
fát a sínre. A penge nyomban felsikoltott, és faforgács hullt
mindenfelé.
– Figyelj az ujjaidra! – mondta. David elvigyorodott, ahogy Jason
a kezére helyezte a tenyerét, és együtt lassan előrenyomták a fát a
pengéhez, míg megfelelő módon szét nem hasította. Barnabas egyre
rosszabbul viselte a gép működésével járó zajt.
David feltartotta a fát és megmutatta azt az oldalát, amelyet az
imént ő vágott meg, láthatóan nagyon büszkén a munkájára.
– Szeretnék megcsinálni még egyet!
Jason felemelte a kezét és hátralépett. A fűrész ismét felvisított,
ahogy David egy újabb fahasábbal is megetette az éhes pengét.
– Ez nagyon jó! – kiáltotta a fiú, majd Jasonre pillantott. – Adj
még egyet!
David odatette az újabb fát a penge elé.
– Szeretsz az erdőben lakni? – kérdezte közben az asztalostól.
Barnabas megértette, hogy Jason bizonyára egyike a hippiknek.
– Persze. Egész nyáron ott voltam.
– És meddig terveznek maradni? – kérdezte Barnabas.
– Semmi terv, semmi terv – felelte Jason.
– Barnabas, megengeded, hogy elmenjek Jasonnel a táborba?
– Az apád aligha örülne a dolognak.
– De miért?
– Ugyan már, David, te is tökéletesen tisztában vagy azzal, hogy
miért – Jason felé fordult. – Tévednék, ha azt feltételezném, hogy
maguk illegális szereket is fogyasztanak arrafelé?
Jason egy percig habozott, majd felnevetett.
– Csak nincs valami kifogása egy kis füvezés ellen?
– Értékelném, ha ezt a témát nem a fiú jelenlétében vitatnánk meg
– mondta Barnabas, de közben felismerte, hogy nem kellene
elszalasztania a lehetőséget, hogy érvényesítse Roger akaratát. – És
maga tekinthető bármilyen értelemben a... – habozott, a megfelelő
szót kereste – a csoport döntéshozójának?
Jason ismét felnevetett.

84
 – Hogy érti ezt?
– Tudomásomra jutott, hogy a fák között lakók megszegik a
törvényt, és birtokháborítást követnek el. Az unokabátyám, Mr.
Roger Collins örülne, ha mielőbb felszámolnák a tábort.
– Álljunk csak meg egy percre! Engedélyünk van arra, hogy ott
legyünk! Toninak nincs ellene kifogása, és övé a birtok.
– A szomszédoknak azonban... van kifogásuk ellene. Vannak
bizonyos szabályok, amelyeket be kell tartani, például a szabadtéri
mosdókkal kapcsolatban. És úgy hallom, nem ritkán meztelenkedésre
is sor kerül...
Jason megint felnevetett, ami ezúttal már inkább gúnyos
vihorászásnak tűnt.
– Tehát maga és a többi aggódó szomszéd nem állhatja, ha mások
szórakoznak egy kicsit! – szünetet tartott, majd a fiú felé fordult. –
Hé, David! Nincs kedved elmenni egy mágikus utazásra? Van egy
kis Owsley-nk, amit a hétvégén akarunk ellőni. Hű, totál gyönyörű
lesz...
Barnabas nem tudta magát tovább türtőztetni.
– Figyelmeztetem, Mr. Shaw, nem fogom engedni, hogy bárki is
illegális szereket használjon az otthonom vagy a családtagjaim
közelében. Jobban teszi, ha visszatér a ^ rába, vagy minek is nevezi a
lakhelyét, és elmagyarázza többieknek, hogy el kell hagyniuk a
területet.
Meglepetésére Jason elvigyorodott, majd felemelte a jobb kezét,
ujjaival pisztolyt formázott, Barnabas felé célzott és azt mondta.
– Megvagy!
Sötét napszemüvegén továbbra is ott táncolt a napfény. Aztán úgy
tűnt, valamelyest megnyugodott és megvonta a vállát.
– Bocs, haver. Nem akartam durva lenni. Mindenkinek megvan a
joga a saját véleményéhez. De, tudja, magának ebbe nincs sok
beleszólása. Nincs szó birtokháborításról. És fogalma sincs arról,
hogy mi folyik Toni erdejében – ismét felnevetett azon az éles,
cinikus hangon, majd felkapott egy újabb fahasábot. – Huh, azt
hiszem, vissza kellene térnem a melóhoz.

85
 Barnabas és David megfordultak, hogy elinduljanak, de amikor
már a széles feljárón voltak, Jason utánuk kiáltott.
– Hé, David!
A fiú megfordult, mire Jason odadobta neki a McDonald’s
zacskót.
– Egyél helyettem is!
Ahogy lesétáltak az úton, távolodóban még hallották, hogy Jason
fütyörészni kezd magában.
David végzett a sültkrumplival, és a zacskó aljában kezdett
keresgélni némi maradék után.
– Hű, van süti is! – mondta. – Kérsz egyet? Szereted a
McDonald’sos kaját? Apa sosem engedi, hogy vegyek magamnak.
Odanyújtott egy süteményt Barnabasnak, aztán azt mondta.
– Be kell vallanom valamit. Már voltam a táborban...
– Sejtettem.
– Nem úgy tűnt, hogy meg tudtad volna győzni Jasont. Szerintem
elmehetnél, hogy beszélj a hippikkel.
– Igen, talán az volna a legjobb. Roger hajthatatlannak tűnik.
– Megmondod nekik, hogy menjenek el?
Barnabas a fiúra pillantott. David arcán ellenállhatatlan mosoly
jelent meg, szőke haja és aranylóan csillogó szeme egészen
ártatlanná varázsolta. Barnabasban ismét felébredt iránta a
gyöngédség, mintha csak a gyámja lett volna, és hirtelen mindennél
jobban vágyott rá, hogy megossza a fiúval saját, mély ismereteit a
világról, annak minden csodájáról és furcsaságáról, de persze
nyomban felismerte, hogy ez lehetetlen.
– Inkább a tulajdonossal szeretném megbeszélni a dolgot.
– Aha, Tonival. Igen, találkoztam vele.
Barnabas szíve kihagyott egy ütemet.
– És milyennek találtad?
– Hát, elég lököttnek. Úgy értem, szerintem tényleg az.
– És ki az a Jackie?
David félrenézett.
– Nem tudom. Talán a lánya...

86
 Elsétáltak a Widows’ Hill sziklás pereméig, majd lepillantottak a
tengerre. Sirályok köröztek a zavaros víz fölött, és rothadó hínárt
sodort a homokos partra a dagály. Barnabas egyszer csak rájött, miért
vált számára ennyire fontossá David. Hiszen a fiú saját magára
emlékeztette, arra, amilyen annyi idős korában volt, mint most ő. Azt
juttatta eszébe, milyen érzés volt, amikor még az egész élet előtte
állt. Beleharapott a süteménybe, de túlságosan száraznak és
ízetlennek érezte. Aztán eszébe jutott Julia utasítása, és úgy
határozott, hogy az étvágytalansága ellenére legyűri. Ismét
beleharapott, és nagy nehezen lenyelte a falatot – legalább édes volt.
– Ott, nem messze van a tábor – mondta David mi– közben
előremutatott a fák felé. Elindultak az egyik tisztás irányába.
Meghallották a patak csobogását. Egyszer csak számtalan ragyogó
fénysugár hasított az erdőt uraló homályba, és egyik fáról a másikra
táncoltak. A táborozók több tucat olcsó, fakeretes tükröt helyeztek el
a fatörzseken, amelyek visszatükrözték az egész erdőt, továbbá
megsokszorozták a napfényt vagy épp az ég kékjét adták vissza.
Mindegyik tükör reszketett a lágy szellőben, és a bennük feltárulkozó
látvány olyan volt, mintha az erdőről készített pillanatfelvétel lenne.
Barnabas meglátta a saját tükörképét: sötét haját, sűrű szemöldökét
és beesett arcát. Ismét megdöbbent, hogy ennyire sápadtnak és
komornak tűnik, miközben körülötte csodálatos kavalkádban
forrongtak a réz– és skarlátszínű falevelek.
Ahogy belépett a tisztásra, észrevette az egymás mellett felállított,
apró, háromszögletű sátrakat. Különböző színűek és méretűek voltak,
és úgy szóródtak szét a fák alatt, mint megannyi papírsárkány. Furcsa
tárgyak, könyvek, vázlatfüzetek, ruhadarabok, zoknik és hegymászó
csizmák hevertek szanaszét a földön. Középen egy nagyobb terület
volt leválasztva a szemétnek, amit sima felületű kövekkel és lehullott
ágakkal raktak körbe. Az asztalokat hatalmas fatuskók
helyettesítették, amelyeken többnyire üres kólás– dobozokban
elhelyezett vadvirágok álltak.
Az egyik farönkön egy csappal rendelkező zöld, műanyag hordó
állt, melynek az oldalára fekete betűkkel azt írták: Stokes
Savanyúság Minden csendes volt, leszámítva a legyek zümmögését

87
és a fák ágai körött meg a bokrokban mozgolódó madarak hangját.
Az este szított tábortüzet mostanra kioltotta a reggeli ködpára, de a
hamvak körül még érződött a száraz füst illata.
Három tarkabarka függőágy lógott kifeszítve a fák között, az
egyikben két lány aludt összeölelkezve. Barnabas megdörzsölte a
szemhéját, majd megrázta a fejét. Úgy érezte, valami zavarta a
látását. Csak ekkor vette észre a harmadik lányt, aki a legnagyobb fa
árnyékában üldögélt. Először úgy tűnt, mintha az egész teremtés
fényből volna összeszőve. Batikolt ruhát viselt, amelyet szalagok és
némi csipke díszített. Hosszú, barna haja lágyan hullt az arca elé,
miközben egy kicsiny tálcára összpontosított, de amikor meghallotta
a lépteiket, felpillantott, és rájuk mosolygott.
– David! Gyere, nézd meg, mit készítettem neked! – mondta,
azzal felállt és megigéző könnyedséggel feléjük lépett. A ruhája úgy
úszott a levelek fölött, hogy Barnabas önkéntelenül is arra gondolt,
csak délibábot lát. A lány eléjük lépett, és egy üveggyöngyökből
kirakott láncot akasztott David nyakába, majd hátralépett, hogy
megcsodálja a látványt.
– Hűha! Köszönöm – mondta a fiú, láthatóan kissé zavarban, majd
lepillantott, hogy maga is megnézze az ékszert. – Nagyon klassz.
A lány most Barnabashoz fordult, mire David bemutatta őket
egymásnak.
– Ő az unokabátyám, Barnabas Collins. Barnabas, ő Charity.
Barnabas már épp megszólalt volna, mikor a lány lábujjhegyre állt
és csókot nyomott a szájára.
– Üdv a Paradicsomban – mondta kissé rekedtes hangon.
Közelebbről már nem bizonyult olyan csinosnak: az arca szeplős
volt, a pupillája pedig félelmetesen nagynak és sötétnek tűnt.
Megfordult és karon ragadta Davidet. Barnabast továbbra is
lenyűgözte ruhája élénk színkavalkádja. Olyan volt, mintha az anyag
apró prizmákból állna.
– Nyakláncokat készítesz? – kérdezte David.
A lány vontatottan válaszolt.
– Gyöngyök és sütik. Gyöngyöket és sütiket csinálok
Lehunyta a szemét, majd ismét David keze felé nyúlt és

88
 magával húzta. A haját hátrasimítva viselte, meztelen talpa
piszkos volt a földtől, szoknyája pedig táncolt a csípője körül, ahogy
kuncogni kezdett saját huncutságán. Barnabas bénultan figyelte őket.
– A többiek a pataknál vannak – mondta, majd bevezette őket a
fák közé. Lemásztak a meredek dűlőn a vízig, ahol Barnabas
megpillantotta a meztelen hippiket. A többségük a sziklákon
napozott, néhányan pedig azzal szórakoztak, hogy átgázoltak a
patakon. Egyelőre nem tudta eldönteni, melyikük lehet Toni. De egy
pillanattal később már azt látta, hogy David is csatlakozott hozzájuk,
és most együtt játszik és nevet az egyik fiatal lánnyal. Levették
magukról a ruhákat, és egymás kezét fogva, bizonytalan léptekkel
támolyogtak keresztül a vízmosáson. A lány teste olyan volt, akár
egy táncosé: lágyan ívelt vonalak, aprócska, de határozott izmokkal.
Szép, hosszú lába volt, és sötét haja egyenesen a mellére hullott.
Az idő mintha ugrálni kezdett volna, a megigéző pillanatok úgy
követték egymást, mintha egy képeskönyvben nézné őket. A tört
fényben játszadozó táborozok olyannak tűntek Barnabas számára,
mint a nimfák és a druidák. Egyedül ült a patak partján, és figyelte a
többieket, mikor hirtelen úrrá lett rajta a fáradtság. Teljesen
elvarázsolta a csobogó víz zenéje. Felpillantott a végtelenbe nyúló,
szürke törzsek és a sűrű lombkoronák irányába. Körülötte a
levegőben lágyan szállingóztak a levelek, és belekapaszkodtak a
közeli ágakba és gallyakba. A patak túlpartján az aljnövényzet szinte
lángba borult a vöröslő orchideáktól. Barnabas hátradőlt és tekintete
egyre mélyebbre és mélyebbre veszett a borostyán ragyogásban,
miközben arra gondolt, egyenesen Isten szemének aranyló íriszébe
pillant. Végül lehunyta a szemét és mély álomba merült.
Mire felébredt, már egyedül volt, és alászállt az alkony. Felült,
kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, majd talpra szökkent. A
többieknek nyoma sem volt. A patak ugyanúgy csörgedezett a
kavicsos mederben, de az árnyékokkal teli erdőre néma csend borult.
Fák hajladoztak a feje fölött, színük egészen fakónak tűnt a
homályban, és levelek zörögtek a léptei alatt. Eszébe jutott, hol lehet
David, de úgy vélte, a fiú bizonyára visszament a többiekkel a
táborba. Megborzongott. Az esti levegő nyirkos volt, és mivel a

89
napfény már nem melegítette fel az erdőt, most olyan illatot árasztott,
mint a téli hófúvás. Surranó hangra lett figyelmes az aljnövényzet
felől, és ijedtében megugrott, de aztán megkönnyebbülve látta, hogy
csak egy apró madárka az. Ahogy elindult a lejtőn lefelé, a patak
hangja lassan elhalt a háta mögött, és meghallotta a környező
lombokban fészkelő verebek csivitelését. A fák közé beszűrődő gyér
fényben úgy tűnt, mintha az erdő egyre tömöttebbé és nyugtalanabbá
válna.
Nem hallott mozgást, mígnem az a teremtmény a hátára nem
vetette magát. Karmaival belekapaszkodott a testébe, szaggatni
kezdte a kabátja szövetét, és Barnabas megérezte a nyakán forró
leheletét. Pánikba esve megpör– dült, hogy elkapja támadóját, bármi
vagy bárki is legyen az, és megpróbálta letaszítani magáról, de az
olyan erővel csimpaszkodott belé, hogy nem járhatott sikerrel.
Korábban ismeretlen fájdalom hasított a tagjaiba: borotvaéles fogak
tépték a hátát, a fejbőrét és az arcát, mintha elevenen meg akarnák
nyúzni. Az a valami iszonyatos erővel kapaszkodott a hátába, és
ellenállhatatlan erővel igyekezett hozzáférni a nyakához. Ismét
beléhasított az éles, elviselhetetlen fájdalom. Felüvöltött és küzdeni
próbált, de csak a levegőt markolta, és tehetetlen volt a fejére
záporozó ütésekkel szemben. Rettegve gondolt arra, hogy a szeme
világa is veszélyben van, úgyhogy összegömbölyödve a földre
vetette magát, de már késő volt: a tűhegyes fogak mélyen belé vájtak,
és bármi is volt az, ami rávetette magát, többé nem engedte el.
Minden ízében reszketni kezdett, mikor meghallotta a szürcsölés
ismerős hangját. Aztán a tagjai megfeszültek és mindent elborított a
sötétség.

90
 Hét

A
rra ébredt, hogy vérre vágyik. A szomjúságtól kiszáradt az
egész szájürege és égett a torka. Egész testében ott lüktetett az
éhség, mintha minden kiveszett volna belőle, és a tagjait üres
árkok ezrei szelnék át. Lehunyt szemmel feküdt, de résnyire nyitott
szemhéja alól még mindig látta a sápadt ég előtt kirajzolódó, vörösen
izzó levelek mintázatát. Mintha egyenesen a föld gyomrából nyerték
volna a színüket, vagy az is lehet, hogy a mennyekben lakozó nagy
medve vére csordult végig a fák törzsein – ahogy az indiánok
gondolták.
Vajon mióta fekszik itt? Bárhogyan is, a nyirkos föld már teljesen
átáztatta a ruháit. Úgy érezte, mintha a nedves avar jeges permetként
száradna a csontjaira. Melegre vágyott, a meleg nyújtotta
kényelemre, és valami másra is, mindennél jobban — vérre.
A göröngyös földből lassú oszlás szaga szállingózott felé.
Barnabas nagy nehezen négykézlábra állt, majd felemelkedett.
Ahogy felegyenesedett, nyomban megszédült, a magas fák mind
imbolyogni és táncolni kezdtek körülötte. Előredőlt és
megkapaszkodott az egyik alacsonyabban csüngő ágban, miközben
az erdő továbbra is baljósan hajlongott előtte.
Valahol a gallérja alatt fájdalom hasított a nyakába. Mély levegőt
vett, egy mozdulattal kitapintotta a harapás okozta apró, duzzadt
sebhelyeket, majd mélyen felsóhajtott. Ez volt tehát az ok, amiért
egész testét olyan könnyűnek érezte: mintha hamuvá porladt volna.
A feje tompán kongott. Az út felé pillantott, és azon töprengett, vajon
képes volna-e felmászni a dombra. Nagy nehezen elindult, lassan
kezdett felfelé kaptatni, majd nekidőlt az egyik kiálló sziklának, és
megpróbálta felhúzni magát, de lázasan nekizuhant egy közeli
bükkfa törzsének. A szíve zakatolni kezdett a mellkasában, és félt
még egy lépést megtenni. A kimerültségtől összeesett és ledőlt az
avarra.
Elszunnyadt, de hamarosan ismét felriadt egy közeli zörejre, és
lélegzet-visszafojtva hallgatózott. Valamiféle állat volt az, talán egy
nyúl, esetleg egy mosómedve. Azon töprengett, vajon az éjszaka
közepén miféle erdei állatok kószálhatnak erre, miféle éjjeli
teremtményeket vonzott magához, hiszen tudta, hogy az apró
élőlényt is alighanem az ő vére szaga csalogatta ide. Bizonyára egy
ragadozó lehet, aki éppolyan éhes, mint ő maga, és ösztöneire
hallgatva csillogó szemmel kutatja az eleséget. A kaparászó hang
egyre közelebbről érkezett, és Barnabas imádkozott, hogy ne egy
borz vagy egy sün legyen az, de lehetőleg ne is egy hód. Azért a
biztonság kedvéért védekezően maga elé emelte a kezeit, hogy
megóvja magát az állat éles karmaitól és harapásaitól. Feszülten
figyelte a bozótból érkező zörejeket, hallotta, ahogy megreccsennek
az apró ágak és felszáll némi por a földről, majd megérezte a
teremtmény lélegzet– vételét, egészen közel az arcához – egy
vadállat gyors, forró zihálása volt, közvetlenül a füle mellett.
Saját magát is megdöbbentette a gyorsasága, mikor elkapta és
ujjai közé zárta a kapalózó kis szórcsomót. Már az állat magas
sivítozásából tudta, hogy csak egy apró és rémült bozótpatkány lepte
meg. Barnabas belenézett a csillogó gombszemekbe, amelyek
visszatükrözték a saját tekintetét, és látta, ahogy az állat kerek fülei
rángatóznak. Egy pillanatig egészen szórakoztatónak találta, hogy
egy efféle jelentéktelen kis rágcsáló ilyen riadalmat keltett benne, de
aztán közelebb húzta az arcához, és vadul szőrös hasába mélyesztette
a fogait.
Julia talált rá, és Willie segítségével visszavitte Collinwood– ba.
Barnabasnak fogalma sem volt, hogyan tudták titokban bevinni a
házba, végigcipelni a társalgón és felvinni a lépcsőn, egészen a
szobájáig. Arra azonban emlékezett, ahogy Willie letörölgette a vért
az arcáról, és felhúzta a földről, mert ő már járni sem tudott.

92
Magatehetetlenül megtámaszkodott a férfi vállán, miközben Julia
összefonta a kezét a dereka körül és biztató szavakat duruzsolt neki.
Egyszer, amikor felébredt, a lámpa fényében imbolyog– va
meglátta az aranyló injekciós tűt, fényes volt, akár egy drágakő,
ahogy Julia beléfecskendezte a tartalmát. Ismét kezdetét vette a
testéért folytatott küzdelem. A fájdalom őrült erővel hasogatta a
tagjait, és túlságosan átható volt ahhoz, hogy ép ésszel ki lehessen
bírni, de miközben Julia hűs borogatást helyezett a sebeire, Barnabas
mégis tisztán látta riadt, csontos arcát, ahogy az aggodalomtól tágra
nyílt szemmel őt figyeli.
Úgy emlékezett, hogy Julia azt kérdezte tőle:
– Ki tette ezt veled?
Éppúgy, ahogy ő kérdezte az Öreg Ház pincéjében talált haldokló
munkástól. Megpróbált válaszolni, de a szája túlságosan száraz volt
ahhoz, hogy meg tudjon szólalni.
Egész éjszaka önkívületben rángatózott és reszketett. Mindent újra
át kellett élni: az izzadást, saját, paplanok alá temetett testének
áporodott szagát, a bőrét csiklandozó fájdalmas szikrákat, a lüktető
és szúró fájdalmat, minth skorpiók csipkednék a fullánkjaikkal, és
borotvaéles rágójú százlábúak csúszkálnának rajta fel-alá. Amikor
kissé ma gához tért, arra gondolt, vajon hányan éltek át hasonló
gyötrelmeket őmiatta. Kínozta az emlék, hogy hány alkalommal
vadászott le és pusztított el ártatlan hajléktalanokat és kóbor állatokat
a dokkok körüli sötét utcákon, és megborzongott a szégyentől. De
amikor ismét mély álomba merült, azt is megérezte, hogy lénye
legmélyén vágyott arra, hogy visszatérjen a régi életéhez. Hogyan is
gondolhatta, hogy a vámpírlét kietlen üresség, miközben egyedül
vámpírként érezte magát valóban elevennek és egyedül akkor voltak
igazi céljai? Mindazok az évek, amelyek során végig úgy érezte,
hogy csapdában vergődik, valójában megajándékozták a tisztánlátás
képességével, hogy a vér iránti vágyakozás élete legfőbb értelme.
Csak ez számított, és persze az, hogy megőrizze a titkát. Egek,
milyen egyszerű is volt akkoriban!
Julia behúzta a függönyöket, mivel Barnabas ismét félni kezdett a
napfénytől, hiszen a beszűrődő sugarak fájdalmasan belemartak a

93
retinájába. Beburkolózott a takaróba, és közben megvetette magát a
gyengeségéért. Régi ereje és bátorsága egyik pillanatról a másikra
teljesen odalett. Előfordult, hogy a saját nyöszörgésére ébredt fel,
amelyet a forróság hullámai vagy a váratlanul feltámadó reszketés
váltott ki belőle, és ilyenkor teljes egészében maga alá temette a
szégyen.
Volt, hogy hallotta a családtagokat odakint sugdolózni, David
egyszer be is jött a szobába és letérdelt az ágya mellé.
Barnabas, rettentően sajnálom, ami történt! Annyira sajnálom!
Nem lett volna szabad ott hagynom téged az erdőben. De hisz tudod,
hogy mi történt, nem igaz? Azok a sütik, nos... te is tudod, hogy mit
tettek bele, vagy nem? – David közelebb hajolt hozzá. – Fű. A
lányok füvet tettek a sütibe, és mindketten kiütöttük magunkat. Az a
fickó, Jason, nem mondta meg, hogy mi van bennük, és mi
gyanútlanul megettük őket. Én sem emlékszem semmire, csak arra,
hogy mikor felébredtem, nem találtalak sehol. Végül egyedül
indultam haza. Ki támadott meg? Valamilyen vadállat? – végül
Juliához fordult. – Rendbe fog jönni, ugye? Mondd, hogy nem lesz
semmi baja!
– Rendbe jön, ne aggódj!
– Barnabas — mondta David. – Meg kell gyógyulnod. Még
mindig van kedved elmenni Salembe, ugye? Halloweenkor
elmehetnénk!
– Hagyd pihenni, David – mondta Julia. – Gyere vissza inkább
holnap.
Később, mikor felébredt, látta, hogy a napfény beáramlik az
ablakon. Julia háttal állt neki az izzó fényben, és az asztal fölé hajolt.
Kezében megint ott volt az injekciós tű, és Barnabas meglátta, hogy
épp saját magától vesz vért. Feltápászkodott az ágyról és felé nyúlt.
A nő riadtan megugrott, elejtette a fecskendőt, és értetlenül nézett rá.
Az arca holtsápadt volt, a karja pedig, amelyből még mindig kiállt a
tű, bénultan csüngött az oldalán, és Barnabas jól látta, hogy a vér
továbbra is áramlik belőle a fecskendőbe.
Ezek az ébren töltött, tudatos pillanatok továbbra is ritkák és
szórványosak voltak, ezzel szemben a lázálmokat mindvégig élénken

94
látta maga előtt. Az ablak szélesre tárult, és egy denevér repült be
rajta, egyenesen az arcába. Hallotta magas csivitelését, és látta
rubintvörösen izzó szemét. Érte jött, újra és újra, és mivel képtelen
volt megmozdítani a karját, magatehetetlenül, bénultan engedte,
hogy lecsapjon rá. Aztán meghallotta Angelique hangját. A haragja
olyan volt, akár egy jeges fuvallat, amely körbeburkolta és az ágyhoz
szegezte a testét.

Annyira akartad Josette-et? Hát rendben, legyen a tiéd! De nem

úgy, ahogy remélted. Sosem lesz nyugalmad! És sosem leszel képes
arra, hogy bárkit szeress, mert bárki, aki szeretni próbál téged,
meghal!

Az átok ott visszhangzott a tudata legsötétebb szegleteiben, mint

egy dohos tárnában. Aztán meglátta a nő szomorú arcát, és hallotta,
ahogy kérleli, bocsásson meg neki. Hiszen valójában ő csábította el,
és valóban szerette a lányt, amíg el nem hagyta valaki másért,
Josette-ért, szépséges asszonyáért, ott, a messzi, napsütötte
Martinique-on, amikor még csak egy beképzelt kamasz fiú volt, egy
romantikus vágyakkal teli, ifjú katonatiszt, aki éppen csak
belekóstolt azokba a kalandokba, amelyeket az élet nyújthatott neki.
Vajon mennyi szenvedés vár még rá az érzéketlensége és a tévedése
miatt? És ennyi idő elteltével nem lehet, hogy mégis ez a másik,
sötétebb létezés az, amelyben igazán megtalálhatta önmagát?
Lehetséges egyáltalán, hogy Julia képes meggyógyítani?
– Egyszer, amikor rettenetesen fázott, valaki, egy nő mellé feküdt,
és a saját testével melegítette, miközben Barnabas olyan hevesen
reszketett, hogy azt hitte, menten összezúzódnak a csontjai. A nő
kettejük fölé borította a takarót, és Barnabas megérezte a meztelen
hasát az ő hátához simulni, megérezte forró leheletét a nyakán.
Megrettent, megpróbált kiszabadulni az ölelésből, de képtelen volt
megmozdulni. Úgy érezte, a testét ólmos súlyok húzzák lefelé, ahogy
a nő átkarolta és melegítette örökké lobogó, forró tüzével.

95
 Nyolc

SALEM, 1692

M ikor a többiek elindultak hazafelé az iskola épületé-ből, Judah

Zachery megragadta Miranda csuklóját, és intett, hogy neki
még maradnia kell. A lány érezte, hogy nyomban lúdbőrözni
kezd, és égnek áll a hátán a szőr.
– Hol voltál múlt éjszaka, Miranda?
De ő válasz helyett csak némán nézett a férfi arcába.
– Ott voltál, nem igaz? Te varázsoltad el az ifjú Lucindát, aki
aztán a halálba zuhant. Végül fény derült a gonoszságodra, Miranda!
Alighanem akkor cselekszem helyesen, ha rögvest indulok is az
elöljárókhoz.
A lány megpróbált kiszabadulni a szorításból, de a férfi satuként
tartotta fogva, olyan erősen szorította a karját, hogy egy pillanatra azt
hitte, összeroppannak a csontjai.
– Felelj nekem! Egyedül vagyunk, és én így vagy úgy, de ki
fogom deríteni az igazságot!
– Hogyan is tudhatná meg tőlem az igazságot, ha valóban annyira
gonosz vagyok? Hiszen bármit is mondok, bizonyára csak színlelés
és hazugság lesz minden szavam!
Látta, hogy a szavai hatására a férfi feje elvörösödik a dühtől, és
minden ízében megremeg.
– Miért bánsz így velem, Miranda? Hát nem voltam jó hozzád?
Miért érdemlem ezt a megvetést?
– Tudja, hogy miért.
 – Egy napon a feleségemmé akarlak tenni.
– Inkább választom a halált, semmint hogy magával kelljen
élnem!
A tanító arca egészen elkomorult.
– Felelj nekem! Ott voltál tegnap éjjel a Whaples gyerekkel az
erdőben?
– Semmilyen kérdésre nem kell választ adnom. Nem vagyok sem
a felesége, sem a jövendőbelije, sem bármilyen értelemben a
tulajdona. Nem rendelkezhet fölöttem, Judah Zachery!
– Mindannyiótokra vesszőzés vár a főtéren, még a kis Bettyre is!
Megmutassam neked, hogy mi fog következni?
A lány megint megpróbálta kiszabadítani magát, de a férfi
magával vonszolta a tanári pulpitushoz, majd kinyitott egy szekrényt,
és elővette belőle a cseresznyefából készített vesszőt. Miranda
próbált elhúzódni, de a tanító még mindig erősen szorította a karját.
A férfi leült a székére, és durván a térdére húzta a vergődő lányt.
Miranda nyomban megérezte a ruhái alól felcsapó áporodott szagot.
Judah Zachery most már mindkét csuklóját szorosan tartotta, és a
háta mögé csavarta, miközben másik kezével, amelyben a vesszőt
szorongatta, addig ráncigálta a ruháját, míg fel nem húzta a nyakáig.
Miranda egy pillanatig nem is kapott levegőt a sűrű pamuttól.
Megpróbált kiszabadulni, megfeszítette gyönge tagjait, de a férfi
továbbra is olyan erővel tartotta a csuklóját, hogy esélye sem volt.
Közben a másik kezével már a szoknyát kezdte lehúzni róla. Miranda
megremegett, majd minden ízében megfeszült. Előbb hallotta meg a
vesszőt lesújtani, semmint hogy megérezte volna a szúró fájdalmat.
A férfi minden ütés nyomán egyre keményebb lett a nadrágja alatt, és
Miranda pontosan tudta, hogy minden csapást elégedett nyögések
kísérnek. Ő maga azonban nem kiabált, csak megfeszítette a kezét,
míg az inak keskeny csuklóiban olyanok nem lettek, mint a drót, és
minden erejét összeszedve igyekezett elhajolni az ütések elől,
amelyek egytől egyig oly nagy gyönyört szereztek a tanítónak. Végül
egy néma sikoly, amelyet nem a fájdalom, hanem a ki-mondhatatlan
harag váltott ki belőle, elfeledtette vele, hogy elővigyázatosnak
kellene lennie, és a következő pillanatban egy suttogva kimondott

97
varázsszó hagyta el az ajkát, mire a cseresznyefa vörösen felizzott
Judah Zachery kezében, és lángra kapott. A férfi káromkodva
felkiáltott, majd elhajította a vesszőt, és döbbenten figyelte az
égésnyomot a tenyerén. A seb kétségkívül súlyosabb volt, mint
amelyeket az imént ő maga okozott Mirandának, és hamarosan az
egész tenyerén fájdalmasan duzzadt, vöröslő foltok jelentek meg.
Egy újabb káromkodás kíséretében ellökte magától a lányt. Miranda
a padlóra zuhant, és igyekezett minél gyorsabban összeszedni a
ruháit. Judah döbbenten nézte a kezét, ami mostanra úgy nézett ki,
mintha leforrázták volna, majd undorodva a lányra emelte a
tekintetét.
– Boszorkány – mondta olyan halkan, mintha csak levegőt venne.
– Ó, igen! És jobban teszi, ha nem felejti el! Mert ismerem magát,
Judah Zachery, és éppolyan tisztán látom a romlottságát, ahogy maga
látja az enyémet.
A férfi továbbra sem fordult el tőle.
– Az vagy tehát, aminek mindig is sejtettelek. Egy boszorkány,
egy démon!
– Jól gondolja meg, hogy kinek beszél erről – felelte Miranda. –
Már egyszer bűnösnek találtatott bujálkodás vádjában.
A férfi elfintorodott, majd nyersen azt sziszegte:
– Hajlandó vagy aláírni a könyvet?
– Soha!
A férfi most felé nyúlt, megragadta hátul a nyakát, és magához
húzta. Miranda érezte forró, ziháló lélegzetét az arcán, és a belsejéből
előtörő epe orrfacsaró bűzét is.
– Az enyém leszel – suttogta a férfi -, még akkor is, ha meg kell
hozzá ölnöm téged. A bíróság már elrendelte, hogy alaposabb
vizsgálatnak vessenek alá. Könyörögni fogsz nekem, hogy segítsek.
– Nem fogok.
– De akkor ki segít majd rajtad, Miranda?
A lány halkan bekopogott Andrew kunyhójának ajtaján. Könnyű
zápor hullt az égből, későre járt, ezért a fiú csak résnyire nyitotta ki
az ajtót. A feltartott lámpa fényében Mirandának egyből feltűnt, hogy
nem jó kedvében találta.

98
 – Mi járatban vagy errefelé ilyen későn, Miranda?
A lány igyekezett kirázni a vizet a ruháiból, majd kiegyenesedett,
és kissé dorgáló hangon azt felelte:
– Micsoda barátságtalan üdvözlés ez, Andrew! Hát nem örülsz,
hogy találkozhatsz a jegyeseddel?
A fiú erre valamivel szélesebbre nyitotta az ajtót, de hatalmas
alakja továbbra is eltorlaszolta a bejáratot. Vontatottan válaszolt.
– Igazából örülök, hogy látlak, de nem lehetünk egyedül a házban.
– Talán megtagadnád tőlem a menedéket a vihar elől?
Miranda a durván megmunkált fára helyezte a kezét,
majd felpillantott a fiú széles, pirospozsgás arcába. Kicsiny,
mélyen ülő mandulaszeme fölött sűrű szemöldök ült, a szakálla
vörösesnek tűnt a tűz fényében, akárcsak a vállára omló sűrű haj.
– Nincs itt ennek az ideje, ezt te is jól tudod.
A lány kissé felemelte az állát, majd elmosolyodott.
– Ősszel már mindenki tudni fog a házassági terveinkről. Még
akkor is, ha valaki esetleg észrevesz bennünket, nem volna oka
rosszra gondolni. Engedd, hogy bejöjjek!
– Ugyan, te lány, hát nem engedhetlek! – a fiú idegesen
hátrapillantott. – Embereket várok, bármelyik pillanatban
megérkezhetnek, és nagy baj lenne, ha itt találnának. Kérlek, most
indulj, és találkozzunk inkább holnap!
Miranda arra gondolt, hogy Andrew rejteget előle valamit. Abban
legalábbis biztos volt, hogy ilyen későn, mikor odakint csak a szél
fütyül, és esőcseppek kopognak az ablakokon, aligha várhat
látogatókat.
– Andrew, legyen szíved! Senki sem követett idefelé. Reszketek a
hidegtől, és teljesen átáztam. És hoztam neked süteményt is, én
magam készítettem.
A fiú megadóan felsóhajtott, majd félreállt, de mielőtt beengedte
volna Mirandát, még egyszer kidugta a fejét az éjszakába, hogy
körülnézzen. Aztán gyorsan betessékelte őt, majd bezárta mögötte az
ajtót.
– Miféle sütemény?

99
 – Fekete áfonyával és melasszal készítettem. Ez a kedvenced, nem
igaz?
Ismét a fiúra mosolygott, majd levette magáról a nyirkossá vált
köpenyt, és a padra helyezte. Andrew ügyefogyottan álldogált a
helyén, és őt figyelte, miközben Miranda azt fontolgatta, hogyan
tegye meg a következő lépést. Egy feszült percet követően végül
megfogta a kezét.
– Gyere, ülj le velem a tűz mellé, és odaadom a süteményt!
Amikor helyet foglaltak, Miranda a ruhája zsebébe nyúlt, és a fiú
tekintetét figyelte, miközben előhúzta a kis csomagot. Két kezébe
fogta, majd olyan gondos mozdulatokkal nyújtotta felé, mintha csak
pénzzel vagy kincsekkel teli batyu volna. Andrew elvette tőle és
kibontotta a csomagot. A sütemény tökéletesen kerek volt, csábítóan
barnára sült, és még mindig érezni lehetett rajta a frissen elkészült
tészta illatát. A fahéj és a melasz mélyén azonban más is rejtőzött–
számos gyógynövény, levendula, továbbá néhány csepp Miranda
saját vizeletéből. Andrew letört egy darabkát a sütemény széléből,
majd a szájába tömte. Egy pillanattal később már boldog ábrázattal
csócsálta, és Miranda szívébe ismét csalódottság költözött az
együgyűsége láttán.
Miközben Andrew csámcsogását hallgatta, körbepillantott a
kalyibában. A padló döngölt földből volt, a falakat pedig fenyőfák
száraiból ácsolták össze, és a rések közé sarat tapasztottak. A
tetőgerendákat cédruscsemetékből ácsolták, és tetőt fedő vászon elég
vastag volt ahhoz, hogy kívül tartsa az esőt, amely még mindig
folyamatos dobolt körülöttük az éjszakában. Andrew kunyhója nem
ázott be, de mégis olyan nyirkosság uralt itt mindent, hogy a
helyiségben a sercegő és pattogzó tűz ellenére is hideg volt. De azért
takaros kis hely volt. A levegőt bejárta a fiú bőrruháinak és a falba
mélyesztett kampóról lógó, nemrég elejtett szarvasnak az illata.
Miranda némi hal szagát is érezni vélte, talán angolnáét. Andrew
bizonyára ügyesen dolgozna a farmján, hiszen látszik rajta, hogy
olyasvalaki, aki ért a föld megmunkálásához.
A durván ácsolt asztalon álló, repedezett szélű porcelántálban volt
egy kis bádogedény, amelyről azt gondolta, hogy a fiú abban

100
készítheti elő az ételeit, vagy esetleg mosakodáshoz használja.
Megpillantotta a szélesebb padon heverő puskát. Szét volt szerelve,
és fémesen csillogó részei a sző-nyegre terítve vártak arra, hogy
megtisztítsa őket. A szaru tele volt puskaporral, és Andrew jó
minőségű, szarvasbőrből készített kabátja kikészítve hevert a szék
támláján. Az aranyszínű irha csak úgy izzott a tűz fényében, a
kifordított bélés olyan sápadtnak tűnt, mint a lenvászon.
– Hová készülsz? – kérdezte Miranda.
– A farmerek ma este eljönnek, és én velük tartok. Ezért
mondtam, hogy nem szabad itt lenned.
– Csak nem azt tervezed, hogy csatlakozol a milíciához?
– De, éppen ezt tervezem. Holnap kora reggel indítják a rajtaütést
– letörölte a morzsákat a szája széléről. – Ezúttal mindannyiukkal
végezni fogunk.
Miranda nézte, ahogy a fiú a tűzhely melegében elfogyasztja a
sütemény utolsó falatjait. Nem volt más dolga, mint megvárni, hogy
a varázslat kifejtse a hatását. Amikor megérezte magán a tekintetét,
felpillantott rá, elmosolyo-dott, és azt mondta:
– Mit látsz, ha rám nézel, Andrew?
– Tessék?
A lány hátrasimította a haját az arcából, és kihúzta magát ültében.
– Kedves vagyok a szemednek?
Andrew pislogott, láthatóan nem igazán fogta fel, hogy mire
gondol a lány. Ajkai enyhén szétnyíltak, és Miranda meglátta a
szájüregében a félig megcsócsált falatokat.
– Ühüm, igen.
– Mondd el, mit látsz!
– Hát, sötét hajad van és világoskék szemed. Szép arcod – aztán
végigfuttatta rajta a tekintetét. — És szép idomaid.
– És gondolod, hogy jó lesz neked mellettem, ha majd a feleséged
leszek?
Andrew arca elkomorult, ahogy a kezében tartott csomagra
pillantott. Bekapta az utolsó falat süteményt, de nem szólt egy szót
sem. Miranda látta, hogy elvörösödött, és hullámos szemöldöke
mintha most még erőteljesebben szökött volna elő a homlokából.

101
 – Ne menj el a többiekkel – mondta neki. – Hiszen már békét
kötöttünk a naumkeagokkal.
A férfi, mintha csak megkönnyebbült volna, hogy végre
visszatérhetnek az eredeti témához, így felelt:
– Fülöp király fiai visszatértek a patak menti völgybe és
csatlakoztak a narragansettekhez.
– Andrew, ez ostobaság! Rettentően aggódom érted Hiszen béke
van. A szerződést aláírták az indiánok és a mi kormányzónk is.
– De azok az indiánok mégis megtámadják és felégetik a kisebb
falvakat! Legjobb lesz még most elkapni őket, ott, ahol vannak,
ahelyett hogy ölbe tett kézzel várnánk, hogy egyik éjszaka ők
üssenek rajtunk álmunkban, és mindannyiunkat lemészároljanak,
megskalpoljanak és el-rabolják a ruháinkat.
Miranda nyugtalanul hallgatta ezeket a szavakat a fiú szájából,
amelyeket bizonyára a nála idősebb férfiak sulykoltak belé. Felállt,
odalépett hozzá, és a vállára tette a kezét.
– Andrew, könyörgöm neked, hogy ne vegyél részt a
gyilkolásban! A nagy törzsfőnökök már mind halottak.
– Honnan tudsz te erről, te közönséges nőszemély?
– Hallottam, hogy a tisztelendő elmondta Collins asszonynak,
hogy lefejezték Canonchetet, a narragansett törzs vezetőjét. A
falvaikat felégették, a gyerekeik elmenekültek. Azt mondta,
bizonyára az északon tanyázó algonkinekhez csatlakoznak.
– Ezt csak el akarják hitetni velünk!
Miranda felsóhajtott. Andrew nemcsak lanyha észjárású, de
makacs is volt, ami egy férfi esetében különösen szerencsétlen
párosítás. Vigasztalannak és magányosnak érezte magát, ahogy
ránézett, de mégis, hova máshová mehetett volna? És most ez az
ember arra készül, hogy megölesse magát! Miranda a lába elé térdelt,
és kezét a térdére helyezte.
– Azok az emberek egykor jók voltak hozzád! Nem emlékszel,
amikor az a két harcos magvakat hozott neked?
Andrew a lány csökönyösségétől ingerülten talpra szökkent, és
fel-alá kezdett járkálni a kunyhóban.

102
 – Hogy jók voltak hozzám?! Ugyan, hiszen ez már a múlt! Az
indiánok nem emberek. Szörnyűséges teremtmények, akik vétkeztek
Isten ellen – megállt, és elkezdte leszedegetni a nagyobb morzsákat a
mellényéről, majd bekapta őket. – Asszony létedre hogyan is lehetne
fogalmad ezekről a dolgokról?! Ezek nem ismerik a tisztességet,
semmit sem tudnak, csak levágni a katonáinkat és a
legszörnyűségesebb módon pusztítani a mieinket – megemelte a
kendőt, amelybe Miranda a süteményt csomagolta, és arról is
lenyalta a morzsákat. – Ezek ördögök. Azért jöttek, hogy elpusztítsák
a keresztény előőrsöket. De mi elegendő fényt kapunk Isten igéjéből
ahhoz, hogy végrehajtsuk a feladatunkat.
Most már az egész szobát betöltötték a dörgedelmei, fenyegető
óriásnak tűnt az alacsonyan fekvő ablak előtt állva, amelynek üvegén
még mindig kopogott az eső, és amelyen túl egyre tömöttebbé vált a
köd. Az ablakok visszatükrözték az árnyékokat, amelyek a tűz
lobogásának ritmusára tán-coltak. Miranda úgy érezte, hogy a fiúnak
egyetlen önálló gondolata sincsen, egész létezését a mások
akaratának való engedelmeskedés tölti ki. Egy nagy, tágra nyílt
szemű bárányra emlékeztette, amely félelmében még arra is képes,
hogy a nyáját követve levesse magát egy szikláról. Hálát adott a saját
erejéért, de aztán megreszketett, mert arra gondolt, hogy egyszer
majd igazán közel kerülnek egymás Márpedig ez mostantól
bármelyik percben bekövetkezh tett, egyedül arra kellett figyelnie,
hogy továbbra is lefoglalja őt. Andrew összegöngyölte a kendőt,
majd odament a matracához, és lenézett rá. Miranda szíve egyre
nyugtalanabbul vert. Aztán a fiú egyszer csak benyúlt a gyűrött
ágyneműk közé, és előhúzott egy hosszú, csontnyelű kést.
– Andrew, nem szabad elmenned a többiekkel!
A fiú felé fordult.
– Leány, semmit sem tudsz ezekről a dolgokról, és jobban tennéd,
ha tartanád a szád! Hiszen mi a Gondviselés eszközei vagyunk! Isten
segedelmével elhódítjuk az Új Világot ezektől a pogány népségektől!
Láthatóan jól megtanulta a leckét. Miranda megpróbált találó
választ adni neki.

103
 – De hiszen keresztényekként nem az volna a dolgunk, hogy
könyörületet mutassunk, és együtt érezzünk a nálunknál
szerencsétlenebbekkel? Hiszen a járványok már így is annyit
elpusztítottak közülük!
– Nem mi tehetünk a soraikat tizedelő betegségről! Ez Isten terve
arra, hogy szabaddá tegye számunkra az utat – megállt, és úgy nézett
rá, mintha csak most fedezte volna fel, hogy a lány is a szobában
van. – Sss! El innen, Miranda, mielőtt megérkeznek a többiek!
A lány felállt, és odament az ajtóhoz, majd megfordult, és
igyekezett minél gyámoltalanabbnak tűnni.
– Elküldenél ebben a viharban, Andrew? Kérlek, legalább addig
hadd maradjak, amíg a villámlás abbamarad!
A fiú váratlan haraggal nézett rá – talán ez volt az első jele, hogy a
varázslat elkezdte kifejteni a hatását. Hadarva beszélt, de ezúttal is
csak mások véleményét ismételte.
Szembe kell néznünk azzal, hogy a törzsek szervezkedni kezdtek
ellenünk – mondta. A lány elfintorodott, látva, hogy maga sem érti,
hogy miről beszél. – Az algonkinok és a pequotok már gyülekeznek.
Múlt héten Twicksbury közelében felégettek egy farmot – megtörölte
a kés pengéiét a kendővel, majd megrázta a fejét, mintha a
gondolatait próbálná tisztázni. – Bárhogyan is, de nehéz feladat
megzabolázni egy ilyen lázadó és szabad szellemű népséget... –
elakadt a szava, mintha valami az eszébe jutott volna, és meglepetten
Mirandára függesztette a tekintetét. Kikerekedett szemmel nézett rá,
úgy tűnt, hogy sírás fojtogatja.
– Megteszed, hogy magamra hagysz most, Miranda?
A lánynak azonban esze ágában sem volt otthagyni, ehelyett
inkább tovább kísértette.
– Hát megint azt tervezitek, hogy gyáván megtámadjátok az
asszonyaikat, miközben a férfiak vadászni vannak? Hogyan viseled
el, hogy annyi tehetetlen áldozat hever majd a földön, és mind
kegyelemért könyörög? Kérlek, Andrew, ne vegyél részt ebben az
őrületben!

104
 A fiú kimerülten az ágyra hajította a kést, ami azonban lecsúszott
onnan a padlóra. Miranda látta, hogy Andrew egész testében reszket,
ahogy a saját démonaival küzd.
– Nem mondhatok nemet azoknak az embereknek, ha idejönnek.
Mit gondolnának rólam?
– Ugyanazt, amit én. Azt, hogy megvan a magadhoz való eszed.
Andrew hatalmas karjával belecsapott a levegőbe.
– Te is tudod, mit mondanának, ha nem tartanék velük! Azt
mondják majd, hogy gyenge vagyok, és hűtlennek bizonyultam
Salemhez.
– Megmondhatod nekik, hogy hamarosan feleségül veszel, és
hogy a hűséged csak az asszonyodnak szól.
Andrew arca egészen eltorzult a vívódástól, karja e nyedten lógott
az oldalán, kezét hol ökölbe szorította hol ellazította, miközben
minden ízében reszketett.
– Hát képes lennél annak kitenni, hogy gyengének és gyávának
tartsanak?
Miranda látta, hogy a sütemény kezdi kifejteni a hatását. A fiú
mellkasa megemelkedett, ahogy ráemelte a tekintetét, majd előre-
hátra kezdett dülöngélni. Egész alakját izzó, egyúttal fenyegető
forróság övezte. A lány gyomra egy pillanatra összeszorult a
félelemtől. Meg kell találnia a módját, hogy gyöngéd legyen vele!
Felállt, a szoba közepére ment, és szánalmas megalázkodással
megállt a fiú előtt, majd kedvesen rámosolygott.
– Andrew, hiszen össze fogunk házasodni! Miért nem ölelsz át?
A fiú zavartan a padlóra szegezte a tekintetét, majd ismét ökölbe
szorította a kezét.
– Kérlek, menj el! Attól tartok, mindkettőnkre nagy megaláztatás
vár, ha a többiek itt találnak.
Miranda odalépett hozzá, és a testéhez simult.
– Attól félsz, hogy azt fogják kérdezni tőled, amit most én is
kérdek tőled? Vajon igazi férfi vagy, Andrew?
A fiú kimeredt szemmel ránézett, majd fájdalmasan el–
fintorodott. Ellépett tőle, megragadta a szék támláját, és magára
kapta az odakészített kabátját.

105
 – Távozz! – mondta. – Távozz, mielőtt kezet emelnék rád! Kifelé
a házamból! Menj! – az arca olyan lilára változott, hogy Miranda
rettegve döbbent rá, ezúttal valóban közel van hozzá, hogy
rátámadjon;
– Nos, rendben. Ahogy kívánod.
Igyekezett megőrizni a hidegvérét. Magára kanyarította a
köpenyét, amely még mindig nedves volt az esőtől, aztán a fejére
húzta a kapucnit. Próbálva elkerülni a fiú haragos tekintetét, lassú
mozdulatokkal megkötötte a szalagot a nyakánál. Képtelen volt
azonban megállni, hogy még egyszer megsértse a másikat. Ahogy
megszólalt, nem lehetett nem kihallani a hangjából az elfojtott
haragot.
– Megválaszoltad hát a kérdésemet, Andrew. Nem vagy férfi.
Csak egy fiúcska vagy, esetleg még rosszabb, egy vadállat, aki
egyedül a gyilkoláshoz ért, de nincs szíve ahhoz, hogy egy nőt
szeressen.
Látta a fiú kezén és karján a sötét szőrszálakat megremegni, ahogy
megmarkolta a kabátja szegélyét. Feltűnt neki, hogy milyen hegyes a
csizmája orra. Megvárta, amíg felnéz rá, majd elkapta a tekintetét.
– Nem fogok hozzád menni, Andrew, mivel bizonyságát adtad,
hogy nem törődsz velem, és nem akarsz többé visz– szajönni velem a
farmomra.
Megemelte a reteszt, majd még egyszer hátrapillantott. A fiú
haragtól eltorzult arccal, minden erejével a szék támláját markolva
állt a szoba közepén.
Miranda úgy érezte, mintha egy hatalmas kéménykürtőben
haladna előre. Az éjszaka kormos feketeségként vette körül, még a
közeli fák körvonalait is alig bírta kivenni. A talaj felázott az esőtől,
és olyan volt, mintha egy patakmederben kéne haladnia. A lába újra
és újra belesüppedt a sárba, a válla egyre jobban fájt a görnyedt
testtartástól, amellyel az esőtől igyekezett megóvni magát, a szívébe
pedig szomorúság költözött, amiért nem járt sikerrel a varázserejű
süteménnyel. A készítmény erős volt, de mégis túl gyengének
bizonyult. Nem számított arra, hogy ilyen ellenállásba ütközik majd.

106
Ha a fiú megtámadta volna, könnyen lehet, hogy egyetlen csapásával
megöli.
Úgy döntött, majd másnap ismét meglátogatja a kunyhójában,
addig meg imádkozik, hogy épségben térjen vissza a küszöbönálló
mészárlásból. Addigra a varázslat hatása is kiteljesedik, ugyanakkor
Andrew bizonyára nyugodtabb állapotban lesz, és kölcsönös jó
érzésekkel írhatják majd alá a házassági megállapodást. Hamarosan
sor kerül rá Ha nem tervezték volna el a helybéliek az indiánok elleni
támadást, mostanra biztosan a bíróság elé idézték volna Collins
asszony elmondta neki, hogy a lányok azt vallották, boszorkányok
igézték meg őket, úgyhogy megfenyegették őket, hogy amennyiben
nem fedik fel a boszorkányok kilétét, mindenkire súlyos vesszőzés
vár. Azt is mondta, hogy a lányok sikoltoztak, és összekuporodtak a
padok alatt, mintha csak kutyák volnának, sőt Abigail még az
ablakon is megpróbált kiszökni. Betty az ágyában feküdt, és nem volt
hajlandó megszólalni. A mennyezetet nézte meredten, néma, üres
tekintettel. Parris asszony ott volt mellette, ő viselte gondját. Miranda
tudta, hogy a kilátásba helyezett vesszőzés miatt kezdtek bele ebbe a
szégyenletes színjátékba. Csak saját magukat akarták menteni.
Előrebotorkált a sötétben, gyökerekre és futónövényekre taposott,
miközben alacsonyan csüngő ágak karistolták végig az arcát. Vakon
ment előre, karját maga elé tartva, hogy legalább a fejét ne üsse bele
semmibe, de a saját, sártól cuppogó léptei is megijesztették. Ismét
felébredt benne a harag, amiért az a vadember képes volt kiküldeni
ebbe a borzasztó éjszakába, a tömött, áthatolhatatlan sötétségbe,
amelyet hideggé tett a folyamatosan zuhogó eső. Szél fütyült a fák
törzsei között, az ágakról kövér esőcseppek estek a fejére,
akárhányszor egy nagyobb fa alá ért.
A gyomra összeszorult, amikor eszébe jutott Judah Zachery és a
megaláztatás, amelyet a tanítónak köszönhetően át kellett élnie.
Mégis, alighanem hibát követett el azzal, hogy megégette a kezét,
hiszen most már a férfi is minden kétséget kizáróan tudja, hogy
kicsoda ő valójában. Remegni kezdett, ezért szorosabbra húzta
magán a köpenyét. Váratlanul rátört a kimerültség, és olykor
erőtlenül előrehanyatlott. Sokszor elkanyarodott, hogy elkerülje a

107
rönköket, de mindig megpróbált visszatérni az útra, és végül meg is
pillantott a közelben egy fakó fényforrást. Biztos volt benne, hogy
végre elérte a falu szélét, de ahogy közelebb ért, hangokat hallott, és
ki tudta venni néhány férfi alakját: Andrew kunyhójához ért vissza,
ahol még mindig égett a meleget és fényt adó tűz. Tehát hiába
botorkált már jó ideje az erdőben, valójában körben járt. Csalódottan
visszahúzódott a fák közé, de még így is hallotta a vitatkozó és
sugdolózó farmereket. Miután beismerte magában, hogy hiba volt ma
éjjel megpróbálkoznia Andrew elcsábításával, úgy döntött, a fák
között várja meg a reggelt. Aztán eszébe jutott, hogy talán még jobb
volna, ha felemelkedne a lombok fölé, megkaristolná az alacsonyan
csüngő felhők alját, és hazarepülne a holdfényben. A csábító
gondolat úgy borult elgyöngülő akaratára, ahogy az átázott ruhák
tapadtak a bőrére, és húzták le a földre. Zavartan az ajkába harapott,
majd újra felmérte a megfelelő irányt, és elindult az otthona felé.
Ámde a sötétség és a sűrű növényzet ezúttal sem tették könnyebbé
az útját. Kérlelte a fákat, hogy legyenek a segítségére, ami megtette a
hatását, hiszen az út valamivel tisztábbá vált előtte. Nemsokára
azonban biztos lett abban, hogy lépteket hall valahonnan, erőteljesen
doboló, nehéz lépteket. Nem tudta eldönteni, hogy valóban
közeledik-e valaki, vagy csak a saját lépéseinek visszhangját hallja.
De nem, valami tényleg közeledett, egyre előrébb furakodott a
bokrok között, a nyomában megreccsentek a gallyak, zizegtek a
tüskés vadrózsabokrok, és az a valami olykor meg is botlott egy-egy
kiálló gyökérben. Talán egy medve az, bár az állatok nem olyan
ostobák, hogy ilyen mostoha időben előmerészkedjenek az odúikból.
Vagy talán a Fekete Ember eredt a nyomába az ördögi könyvével,
akiről mindenki beszél. Miranda hallani vélt egy elfojtott
szitkozódást, és valaki mintha felkiáltott volna fájdalmában. De az is
lehetséges volt, hogy tévedett, és mindez csak a képzelete
szüleménye volt. A zuhogó eső és a szél játéka a legkülönfélébb
hangokat volt képes utánozni.
Végül aztán a félelem és a zavartság felülkerekedett benne.
Miranda felpillantott, hogy keressen egy megfelelő helyet, majd
elemelkedett a talajtól. De ugyanebben a pillanatban valami elkapta a

108
bokáját, és visszarántotta a földre. Egy férfi erős karja ragadta meg
hátulról. Ő is átázott, ruhái nedvesek voltak és nyirkosak, de Miranda
felismerte ka-bátjának szarvasbőrből készült szövetét és durva
varrását, ahogy egyre jobban kiszorította belőle a szuszt.
– Andrew, Andrew, elég! Hagyd abba! Ez fáj!
Meglepte a fiú brutális ereje, de aztán rájött, hogy biztosan a
varázslat hatásának, vagyis saját magának köszönheti mindezt.
Egyúttal szégyenkezve gondolt arra a szenvedésre, amin bizonyára
keresztül kellett mennie, de mindeközben a fiú durván matatni
kezdett rajta, és a lába közé dugta a kezét. Miranda meg akarta
állítani, azt akarta, hogy elengedje, de ugyanakkor egy belső hang azt
mondta neki, hogy jobban teszi, ha hagyja, hogy megtörténjen. Az
eső még jobban felélénkült, és a vihar olyan vadul süvített
körülöttük, mint egy csapdába csalt, rettegő szarvascsorda patái. A
lány hátravetette a fejét, és levegőért kapkodott, ahogy a száját
megtöltötte a víz. Megpróbált kiszabadulni a fiú szorításából, mert az
egyre nagyobb fájdalmat okozott neki, könyörtelenül, ügyet sem
vetve a gyötrelmeire. Megpördült a sötétben, és előrevetette magát az
egyik közeli bükkfa irányába. Átkarolta a sima fatörzset, és
megpróbált gondolkozni. Andrew túlságosan erős volt, és láthatóan
nem volt tisztában azzal, hogy mit művel. Ha így folytatja,
bizonyosan meg fogja ölni. Hát ennyire megbolondította a
varázslat?! Kétségbeesetten szorította a fa törzsét, hogy erőt merítsen
belőle, egész leikével próbált eggyé válni a földben gyökerező
oszloppal. Hallotta az esőt és a saját szívverését, és érezte a fakérgen
megjelenő nedvek ízét, ahogy elkeverednek a saját vérével, amely
akkor csordult ki, mikor ijedtében a szájába harapott. Érezte saját,
sós könnyeit, habár az égből leömlő özönvíz gyorsan lemosta az
arcáról. Ölelte a fát, erősen kapaszkodott belé, de a fiú ismét
megragadta durván megemelte a csípőjét és beléhatolt.

109
 Kilenc

SALEM, 1971

S
alem egyike azoknak a városoknak, amelyeket a saját történelme
köré építettek: rézsútosan fekvő, egyirányú utcák, fordulók és
emelkedők labirintusszerű hálózata. Barnabas azon nyomban
eltévesztette az irányt, hogy letért a 114-es útról, és felment a Bridge
Streetre. A rossz tájékozódási képesség szintén egy olyan
kellemetlenség volt, ami együtt járt az emberi létezéssel. Milyen
könnyű is volt régen az éj leple alatt háztetőkről háztetőkre ugrálnia,
vagy kiváló hallását követve elérni a céljához! Most azonban úgy
érezte, sosem lesz képes kitalálni ebből az útvesztőből.
A korábbi kerülőknek köszönhetően, melyek során elhaladtak
egypár kopár, zöld terület mellett, végül a Summer Streetnél
lyukadtak ki, és amikor meglátta az Essex Streeten a Régi Salem
feliratú táblát, befordult. Csalódottan kellett azonban tudomásul
vennie, hogy az Essex egy úttorlaszban ér véget, és a következő utcát
nem közelítheti meg kocsival, úgyhogy ismét rá kellett térnie egy
széles főútra, amit Washington Streetnek hívtak.
Odafordult az anyósülésen szunyókáló fiúhoz.
– David, itt vagyunk. Már csak meg kell találnom a hotelt.
David egyetlen nyögéssel válaszolt. Barnabas előrébb gurult, míg
meg nem pillantott egy újabb feliratot: Történelmi városközpont,
amely éppen abba az irányba mutatott, ahonnan jöttek. Ingerülten
ráfordult egy sötét, deszkaburkolatú házakkal szegélyezett utcára. A
széles ablaktáblák úgy néztek le rá, mint egy gyülekezet rosszallást
kifejező tagjai.
Régies betűkkel írott táblák tűntek fel az épületek előtt: New
England-i Kalózmúzeum, Boszorkányperek Múzeuma, Vlad kastélya.
Egy másik jelzés az út fölé magasodó domb irányában található Régi
temető felé mutatott. Barnabas kíváncsian leengedte az ablakot, majd
kissé kidugta a fejét, hogy jobban lássa az ősi helyet, de sírkövek
helyett pusztán fehér lepelbe burkolózó, himbálódzó szellemeket
látott, amelyek mindegyikén egy sütőtök állt a feje helyén. A fák
közül hátborzongató zene és időnként felcsendülő, gonosz nevetés
hallatszott, miközben groteszk, narancsszínű vigyorgás és csillogó
tekintetek követték az útján.
David még mindig nyugodtan aludt az ülésen, fejét a kocsi
ablakának támasztva, szája enyhén szétnyílva. Már öt órája indultak
el Collinsportból. Az útjukat apró, ki nem hunyó utcai lámpák
fényével díszített települések szegélyezték, mintha csak a helybéliek
ezekkel a fényekkel akarták volna magukhoz csalogatni a
látogatókat. Barnabas többször is rossz irányba fordult a sötét, fákkal
szegélyezett utakon. Mivel közel jártak a tengerhez, meglehetősen
sűrűn követték egymást a lakott területek. Egyik alkalommal, mikor
megállt, hogy visszaforduljon, David felébredt, ásított egyet, és azt
kérdezte:
– Hol vagyunk?
– Megint eltévedtünk. Csak vissza kell találnunk a főútra.
David nyújtózkodott, majd kipillantott az ablakon.
– Gondolom, apa ezért nem akarta, hogy eljöjjek. Nem tudta
eldönteni, hogy megbízhat-e benned – felnevetett, és Barnabas
rögtön tudta, hogy csak viccelt. – Hé, nem vezethetnék egy kicsit?
– Szeretnél?
– Persze! Már megvan a jogosítványom.
Az előttük elnyúló üres útszakasz kellően biztonságosnak tűnt
ahhoz, hogy átadja a volánt, így David lelkesen vigyorogva foglalta
el a helyét. Barnabast egy pillanatra büszkeség töltötte el amiatt,
hogy ő adta meg ezt a lehető-séget a fiúnak, és hogy egyszerre lehet

111
a tanítója, ugyanakkor vigyázhat is rá. Davidben mindenesetre szinte
túláradt az önbizalom.
– Apa biztos elájulna, ha ezt látná! – mondta nevetve.
– Lehet, de szerintem egész jól csinálod.
– Miért viselkedik mindig úgy, mint egy tökkelütött?
– Ó, Roger egyáltalán nem tökkelütött! Egyszerűen csak aggódik
érted, ennyi az egész.
– Nem bízik bennem. Még mindig azt hiszi, hogy kisgyerek
vagyok.
– Roger szeret téged – Barnabas maga is meglepődött azon, hogy
ezt mondta, és hirtelen megértette, hogy az a szeretet, amelyet ő
érzett a család iránt, valójában az egyetlen állandó dolog volt hosszú
és kortalan életében. Ez jobban meghatározta bármi másnál, még a
halhatatlanságnál is. Az, hogy maga is Collins volt, nem szűnő
büszkeséggel töltötte el, és mindig lenyűgözte őseinek története, még
jóval az őt sújtó átok előtt is.
– Ugye, te is tudod, David, hogy a családodnak meglehetősen
izgalmas története van, és hogy a családfát egészen a New England-i
kolóniák megalapításáig vissza lehet vezetni?
– Tudom, már vagy százszor elmondták...
Collinsportot Sir Isaac Collins alapította 1660-ban. A valódi ok,
amiért el akartalak hozni magammal Salembe, az, hogy a család egy
másik ága ezen a helyen lakott. Isaac fivére, Benajah Collins...
– Benajah! Hűha, micsoda vagány név!
– Benajah Collins tehát, aki egyébként tiszteletes volt,
megvásárolt egy kis farmot Danvers mellett. Rejtélyes körülmények
között halt meg. Lehetséges, hogy az indiánok keze volt a dologban,
nem tudni. Mindenesetre Isaac jó áron tudta eladni a földjét, és
később ezzel alapozta meg a vagyonát, ugyanis ebből az összegből
vette az első szkúnert. Ez jelentette a családi üzlet kezdetét.
– Vagyis a hajózásét.
Barnabas bólintott.
– A Collinsok mindig is hajókat építettek, és mindenfelé
kereskedtek az Atlanti-óceán partjainál – úgy döntött, azt a részletet
most inkább kihagyja a történetből, hogy a család valójában

112
rabszolga-kereskedelemmel is foglalkozott, de annyit azért még
hozzátett: – Igen nagy vagyont halmoztak fel abban az időben, és egy
napon ez a vagyon majd rád fog szállni.
– Hiszen én vagyok a család egyetlen férfi leszármazottja. Minden
rajtam áll vagy bukik, nem igaz?
– Büszke lehetsz az örökségedre. Az iskolatársaid között aligha
van bárki is, aki ilyen családfát tudna felmutatni. Gondolj erre, ha
majd Salembe érünk! Bizonyos értelemben ezen a helyen kezdődött a
Collinsék gazdagsága. Biztosan hallottál Benajah apjáról, a bíró
Amadeus Collinsról. Mint látod, az őseid között számos ügyvéd és
gondolkodó is van, nem csak üzletemberek és kereskedők. Lehet,
hogy voltak bizonyos nézeteltérések a Collins család tagjai között az
elmúlt évszázadok során, de van valami, ami mindannyiukban közös,
mégpedig az, hogy mind egyazon fa levelei vagyunk. És ezzel mind
tisztában is vagyunk, és elfogadjuk. Az őseink mindig ott vannak
velünk, és figyelik a tetteinket.
David egy darabig hallgatott, majd azt mondta.
– Most már visszaveheted a volánt, Barnabas. Azt hiszem, eleget
vezettem.
Még mindig le volt gyengülve az erdei támadástól, de kitalált egy
trükköt, amivel ébren tarthatta magát a Salembe vezető út utolsó
óráiban. Kiötölte, hogy listát készít mindazokról a dolgokról,
amelyek miatt megvetendőnek találja az emberi létezést. Először is
ott volt a fizikai, testi gyengeség, illetve a repülésre vagy hatalmas
ugrásokra való képesség elveszítése. Olyan volt, mintha saját
magatehetetlen testének fogságában raboskodna. A válla napról
napra süllyedtebbé vált, a kezén egyre jobban átütöttek az erek, és a
nyaka körüli bőr is egyre ereszkedett. Ehhez járult a folyamatos rossz
közérzet, az önsajnálatra való hajlam és a nyilvánosság előtt
jelentkező, korábban ismeretlen félszegség. Rá kellett döbbennie,
hogy az emberek irracionális teremtmények, és gyakran puszta
szeszélyeiket követve mondanak le a legésszerűbbnek tűnő
megoldásokról, hogy helyette valami őrültséget csináljanak.
Bizonytalanok voltak, hamar haragra lobbantak vagy vádaskodni
kezdtek. És most mindezekkel a tulajdonságokkal ő is rendelkezett.

113
Vámpírként is ismerte a bűntudatot és a megszállottságot, de sosem
kellett szégyenkeznie, feszengenie, és sosem zavartatta magát a
többiek önelégült viselkedése miatt. Ezt persze nem kis mértékben a
megjelenésének köszönhette.
Mindig is hajlama volt a hiúságra, és mivel a tükörben nem
láthatta magát, ezért mások tekintetében kereste saját
nagyszerűségének visszfényét. Úgy képzelte, fenséges
arckifejezéssel pillant a világra, tiszta, sápadt bőrével, erőteljes
vonásaival, a tűz fényében csillogó sűrű, fekete hajával, és sötéten
ragyogó szemével, amelyben ott pislákol egy kétszáz esztendős lélek
minden bölcsessége és ereje. Akárcsak bárki más, aki nem láthatja
saját magát, lelki szemei előtt a régi korok nagy királyaihoz vált
hasonlatossá, a római császárok mellszobrait és a Parthenon frízeibe
vájt, harci szekereket hajtó fiatal katonák eltökélt ábrázatát látta
maga előtt. Mivel a művészek megörökítették őket, ezek az arcok
halhatatlanná váltak – akárcsak, ahogy akkoriban gondolta, az övé.
Mindig hihetetlenül elegáns volt, kiváló szabók készítették az
öltözékeit, és a legkiválóbb férfidivatáru-kereskedések várták az
éjszakák során. Gyakran a legfinomabb gabardint választotta a
ruháihoz, brokátokkal díszített, skarlátvörös selyemből készített
mellényeket viselt, vagy könnyű, sima selyemszövetből varrt,
csipkemandzsettás ingeket, továbbá égszínkék, vörös szegéllyel
díszített köpenyeket, amelyeknek alja a talajt súrolta. Sétapálcával
járt, melynek ezüstfogantyúja farkasfejet mintázott. Bőrcipője izzott
az alkonyban, és olyan makulátlan minőségű volt, hogy még a talpa
is megőrizte csillogását.
Most azonban, mivel már nem tudta olyan könnyedén intézni a
vásárlásait, gyakran napokon keresztül hordta ugyanazt az öltönyt.
Az alkalmazottak lusták voltak, és közömbösen fogadták, egyike volt
a jelentéktelen és kelletlenkedő ügyfeleiknek. Kerülte a tükröket,
mivel felkavarta a saját látványa: beesett arc, a borotválkozástól
durva és cserzett bőr – egy újabb fájdalmas újdonság -, kékes táskák
a vizenyős szemek alatt, és kopottas, szürke foltok a hajában és a
szemöldökében. És mindez persze nem az egyetlen jele volt egyre
csökkenő életerejének. Újra és újra megdöbben-tette, hogy milyen

114
sérülékeny, és milyen könnyen szerez kisebb-nagyobb zúzódásokat.
Tartott attól, hogy a fogai idővel szuvasodni kezdenek, majd
kihullnak, félt a beszakadó körmöktől és a kiütésektől, amelyek
időről időre a legváratlanabb helyeken jelentek meg a bőrén.
Tulajdonképpen, és ez még akár normálisnak is lehetett volna
tekinthető, viszolygott a saját testi működésétől, és ha ez nem lett
volna elég, még az ételt is visszataszítónak találta. Az ízlelőbimbói
még nem nyerték vissza valódi érzékenységüket, és noha előfordult,
hogy egy ropogós szelet hús vagy egy friss alma láttán összefutott a
nyál a szájában, és jólesően be is tudta kebelezni, de az emésztés
minden esetben gyötrelmesnek bizonyult. Volt idő, amikor a teste
ruganyos és terhelhető volt, akár egy ritmusra csengő hangvilla. Most
azonban úgy érezte, hogy még az elfogyasztott ételek is csak nem
szűnő gyengeségéhez járulnak hozzá.
De az igazi nehézséget nem is ezek a fizikai problémák
jelentették. Észrevette, hogy a beszélgetések során gyakran
elkalandozik a figyelme, vagy eszébe jut valami, aminek nincs köze
az éppen tárgyalt témához. Ilyenkor előfordult, hogy oda nem illő
megjegyzéseket tett, és azt követően pironkodnia kellett.
Figyelmetlen gondolati ugrásokat tett a távoli múltba, hogy aztán
annál zavartabban térjen vissza a jelenbe, elfelejtve, hogy mit is akart
az imént mondani, ügyefogyottan nézve beszélgetőpartnere értetlen
ábrázatára. Ezek az esetek megtanították arra, hogy jobban teszi, ha
kerüli az érintkezést a többiekkel – akárcsak abban az időben, amikor
még vámpír volt. A magány tehát még mindig, az új életében is
elkísérte.
Korábban azonban sosem merengett azon, mennyire hiányzik az
életéből a szeretet. Régen pusztán arra volt szüksége, hogy
határozottan ráemelje a tekintetét egy nőre, és ez elegendő is volt,
hogy magához csalogassa az illetőt. A fiatal lányok keresték a
társaságát, vágytak az ölelésére. Túlságosan is szerették, és persze ez
okozta a vesztüket. Ritkán fordult elő, hogy egy figyelmes és
gyöngéd hölgy társasága nélkül töltött volna el egy napot. Most
viszont a gondolat, hogy közel kerüljön egy nőhöz, izgalmasnak tűnt
ugyan, ám rettentően meg is rémítette.

115
 Végre megérkeztek Salembe. Legújabb gyötrelmét az jelentette,
hogy egyre nagyobb körökben, reményét vesztve hajtott az
ismeretlenbe, összezavarodva a város által, melynek úgy tűnt, nincs
rendes úthálózata, csak összefüggéstelenül egymásba torkolló utcái,
amelyek felülnézetből olyanok lehettek, mint egy kisgyerek
kibogozhatatlan macskakaparása. Képtelen volt összpontosítani, és a
szeme is rendkívül elfáradt. Aztán jött a forróság.
Először az ujjhegye kezdett bizseregni, mintha csak elzsibbadt
volna, majd görcsösen megszorította a kormánykereket, mert olyan
érzése támadt, hogy apró férgek mászkálnak a bőre alatt. Nyomban
ezután ólmos fáradtság nehezítette el a tagjait, és a gyomra is
felkavarodott. A forróság lénye legmélyéről tört elő, sűrű volt és
nyers, felszökő lávaként járta át az ereit, és őrületes tombolást
rendezett a szervezetében. Mindennél jobban utálta az izzadást, saját
teste kipárolgását, amelynek szaga a rothadó falevelekre
emlékeztette. De nem tehetett ellene semmit, csak azon tépelődött,
vajon képes bárki is a közelében elviselni ezt a bűzt – mintha egy
olyan váza belsejébe került volna, amelyben már jó ideje kiszáradtak
és haldokolnak a virágok. Nehezen kapkodta a levegőt, lelassította a
kocsit, leeresztette az ablakot, és mélyen beszívta az éjszakai levegőt.
A sóhajok hallatán David ismét felébredt. Kinyújtózkodott, majd
kissé felemelkedett és ő is kinézett az ablakon.
– Ott vagyunk már?
– Igen, végre megérkeztünk. Ez Salem.
Ebben a pillanatban elmentek egy óriási, gótikus, lilás gránitból
emelt épület mellett. A hatalmas, háromtáblá– jú, aprólékosan
megmunkált ablakot belülről vöröses fény világította meg, és egy
tábla hirdette a hely rendeltetését: Salemi Boszorkány Múzeum, 1692.
A fába vésve kirajzolódott egy magas, csúcsos kalapot viselő, a
kezében sárga szemű, fekete macskát és egy seprűt tartó boszorkány
alakja.
– Klassz! – mondta David. – Nézd csak! Benézünk oda?
Talán holnap – Barnabasnak valamiért nehezére esett
megszólalnia. – Először azonban meg kell találnunk a Winter

116
Streetet. Ott van a szállásunk, de már körbementem, és semmi
ilyesmit nem találtam.
– Éhes vagyok. Álljunk meg valahol, és együnk, aztán majd
megkérdezünk valakit.
– Jó ötlet.
Az élelem gondolata persze továbbra is taszította Barnabást, de
igyekezett barátságos útitársnak mutatkozni.
– Mi a véleményed erről? – kérdezte David, és az előttük álló
Derby Halak & Rákok feliratú épület neonfényei felé mutatott.
Barnabas talált előtte egy szabad parkolóhelyet, és mivel még mindig
zúgott a feje, egy percre a kormányra hajtotta a fejét. David azonban
már ki is pattant a kocsiból, majd kinyitotta az ő ajtaját is, és
noszogatni kezdte, hogy szálljon ki.
Az étterem zajos volt, tele dohányzó, bort fogyasztó és éles
hangon csevegő fiatalokkal. A sötétben való többórás vezetést
követően Barnabas szemét bántotta az erős lámpák fénye. Nem
találtak szabad asztalt, de a pincér azt mondta, hogy a bárpultnál is
rendelhetnek ételt, úgyhogy egy perccel később már ott is ültek a
bárszékeken, és a borral és likőrökkel teli csillogó üvegeket bámulták
a konyha bejárata mellett.
Miközben David elmerült az étlap tanulmányozásában, Barnabas
igyekezett összeszedni magát. A szorongás lassan maga alá temette,
és egyszer csak ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy
elmeneküljön erről a helyről. Igyekezett a közelben ülők
párbeszédeinek foszlányaira figyelni, amelyek összefonódtak a
konyha felől felhangzó zörejekkel. Mindig elszomorodott az efféle
helyeken. Edények csörömpöltek a mosogatóban, közben az egyik
cigarettázó, sötét hajú lány valami olyasmit mondott, hogy „nem
ismerek határokat az életben”. Aztán meg, hogy „olyan srác vagy,
akivel jól meg-lennék”. Mikor megcsillant a fény arany karkötőjén,
még hozzátette: „bár nem igazán bírom a szöveged”
Nevetés hangzott fel a helyiség másik végéből. „Hiszen ez nagyon
egyszerű!” — kiáltotta valaki. „Fel kell akasztani, és kész!” Egy
másik, komoly tekintetű fiatalember az egyik közelebbi asztal fölött
gyászos pillantással odahajolt a beszélgetőtársához. „Végre

117
elolvastam a történeted, és elmondhatom, hogy nagyon felkavart”
Ahogy Barnabas körbenézett az étteremben, fájdalmas élességgel
hasított belé a felismerés, hogy itt mindenki vagy egy társaság tagja
vagy a párjával van, és láthatóan bizalmas dolgokat oszt meg a
többiekkel.
Két jóképű fiú dolgozott a bárpult mögött, ők is életük
legfontosabb kérdéseinek a megvitatásával voltak épp elfoglalva.
– Csak nem akarod te is úgy végezni, mint a szüleink? – kérdezte
az egyikük. Barnabas azon morfondírozott, vajon melegek-e, mivel
mindketten csinosak, ugyanakkor vékonyak és törékenyek voltak,
különösen a szőke srác a formás karjával és finom ujjaival.
Miután végigolvasta az étlapot, Dávid hamburgert rendelt,
Barnabas pedig kötelességének érezte, hogy a ház specialitása mellett
döntsön, habár a név hallatán és a feltételezhető összetevőknek már a
gondolatára is a rosszullét kerülgette. Hal, fokhagyma és vaj illata
töltötte meg az orrát, miközben igyekezett leküzdeni magában az
émelygést. Míg David kiment a mosdóba, Barnabas végignézett a
vendégeken. Az ételekkel, ezüst evőeszközökkel és csillogó
poharakkal megrakott asztalok pompás látványt nyújtottak,
mindegyik közepén egy halloweennel kapcsolatos figura állt: egy
sütőtökre ültetett fekete boszorkány. Réz gyertyatartók függtek a
pókhálók között, amelyek mézszínű fénybe borították az egész
helyiséget.
Egyszer csak megugrott a szíve, amikor meglátta a terem másik
végében lévő asztalok egyikénél az ismerős sziluettet. A nő háttal ült
neki, szőke haja laza fürtökben hullt fehér csipkés blúza szegélyére.
Volt valami az alakjában, abban, ahogyan előredőlt, miközben az
asztaltársához beszélt, aminek alapján Barnabas biztosra vette, hogy
csakis ő lehet az. Aztán eszébe jutott az asztalos, Jason Shaw, aki
említette is, hogy Antoinette gyakran leutazik Salembe.
David egy maréknyi brosúrával tért vissza, és ahogy visz–
szamászott az ülésre, a szék egyik lábával véletlenül végig–
karistolta a padlót.
– Nem fogod kitalálni! Egész hétvégén mindenféle izgalmas
programokat rendeznek... Kísértetek járják a környéket!

118
 – Tényleg? És ez mit jelent?
– Most is itt ólálkodnak, Boszorkányvárosban. Ugyanis Salemben
nagy halloween-ünnepséget tartanak! Egy csomó helyre elmehetünk.
– Nos, akkor azt hiszem, ez a magyarázata annak, hogy ilyen
sokan vannak itt – mondta Barnabas, miközben a szeme sarkából
továbbra is a nőt figyelte, és megpróbált magába erőltetni egy korty
bort. David felolvasott a szórólapból.
– Hallgasd csak! Salem kísértetjárta házai! Salem legrégebbi és
legnagyobb épületei! Hátborzongató kamrák, melyekben vámpírok és
az éjszaka más teremtményei lakoznak! Hű, de klassz! Vámpírok!
Menjünk el! Nosferatu felemelkedik sírjából, hogy újabb áldozatokat
keressen magának, akiknek vérével kielégítheti csillapíthatatlan
szomjúságát. Ha ettől nem rémülsz meg bizonyára te is halott vagy! –
David felnevetett, majd átnyújtotta a szórólapot Barnabasnak, aki
kelletlenül lepillantott rá. – Nézd, azt írja: A boszorkányperek
ártatlan áldozatai lejönnek Gallows Hillről, hogy Salem utcáin
kísértsenek!
David szeme ragyogott a bárpult fölötti fényektől, miközben
győzködni próbálta őt.
– Ezt egyszerűen látnom kell Barnabas. Tudod, a tanulmányaim
érdekében...
– Ó, ha erről van szó, akkor valóban látnod kell – sóhajtotta a
férfi.
– Ezt hallgasd meg! – folytatta a fiú – Ez is nagyon jó!
A kísérteties léptek szellemtúrája Azt a mindenit! Hátborzongató,
félhomályos utazás, melynek során megelevenedik Salem
vérfagyasztó múltja. Hallgassa mega hiteles,feljegyzett történeteket a
kísértetekről, a titokzatos gyilkosságokról és a helybéli
boszorkányságról. Hát, ez nem semmi! Ó, és itt van még ez is:
Spirituális betekintést ígérünk Salem lenyűgöző történelmébe! –
David úgy kuncogott, mint egy kisgyerek.
– Csoportos belépő kapható. Látogassa meg egyedi
ajándékboltunkat is! Hűha, ez aztán elképesztő! Alig tudom kivárni!

119
 – Egyszer ismertem egy boszorkányt – mondta Barnabas
könnyedén, miközben még mindig nem vette le a szemét a továbbra
is háttal ülő nőről.
– Tényleg?
– Tulajdonképpen egész jól ismertem.
– Egy igazi boszorkányt?
– Igazit.
– Tudott varázsolni is?
– Engem elvarázsolt – mondta Barnabas, maga is meglepődve
azon, hogy mosolyogva beszél, mintha az egész csak tréfa lett volna.
David mindentudóan nézett rá.
– Aha, értem. Beleestél, ugye?
Mielőtt még Barnabas felelhetett volna, megjelent a szőke pincér,
és kihozta nekik az ennivalót. Érdeklődve pillantott Davidre.
– Idevalósiak, vagy csak látogatóba jöttek?
– Az igazat megvallva azért jöttünk, hogy egy kicsit megnézzük a
várost – felelte David.
– Épp Halloweenkor?
– Csak nem rossz időpontot választottunk? – kérdezte Barnabas.
Hát, ezen a hétvégén jó sokan lesznek itt. Az érdeklődők tuti
elöntik a boszorkánykriptákat és a kalózmúzeumot. Persze semmi
akadálya, hogy száz dollárért vegyenek egy vámpírköpenyt,
huszonötért meg egy szerelmi bájitalt, vagy alig egy tízesért egy
Újjászületett pogány feliratú pólót. – Davidre mosolygott. –
Boszorkányvárosba beköszöntött a hisztéria!
– Semmi nem valóságos az egészből? – kérdezte a fiú.
– Hmm... Jó kérdés!
– Mi a helyzet a temetővel? – kérdezte Barnabas.
– Ó, a régi temetkezési hely? Hát igen, az biztosan igazi. De az a
baj, hogy azt is komolytalan viaszmúzeumok veszik körbe,
nevetséges kiállításokkal. De tudjátok mit? Holnap éjjel lesz egy
helyi cirkuszi ünnepség. Ott majd táncolhattok néhány igazi
boszorkánnyal!
David felnevetett, a fiatalember pedig továbbra is mosolyogva
figyelte.

120
 – Talán az is ott lesz, akit te ismertél, Barnabas – jegyezte meg
David.
– És minden vasárnap tartanak szeánszot is. Csak akkor vegyetek
részt rajta, ha nem féltek visszautazni az időben...
– Hűha! Én nem félek! – David lelkesedése ragadósnak bizonyult,
de a fiatalember ezúttal mégis elfordult tőle, és egy rövid pillanatig
Barnabas szemébe nézett. A férfi megborzongva vette észre, milyen
megvetés tükröződik a tekintetében.
A Winter Streethez a kikötői utcák mentén tudtak eljutni, ahonnan
jól láthatták a víz felszínén játszó fényeket, majd innen be kellett
fordulniuk a város legsötétebb területére. Ez igazán megfelelő hely
volna a vadászathoz, gondolta Barnabas. A Francia Viktoriánus
Hotel nem egészen olyan volt, mint amire számított: leharcolt és
lehangoló épületnek bizonyult. A ház zárva volt, csak a verandán
imbolygott némi fény. Hosszan kellett kopogtatniuk, mire megjelent
egy idős asszony az ajtóban. Kevéssé illett a helyhez, mivel
hálósapka és gyertya sem volt nála, mindenesetre beengedte őket a
kicsiny, virágmintás szőnyegekkel díszített előtérbe, aztán felvezette
őket három meredek és keskeny lépcsősoron. A látogatóknak
maguknak kellett cipelniük a cókmókjukat, és meglehetősen
csalódottak voltak a kicsiny, sötét és fagyos lakrész láttán. A
helyiség egy műbőrből készült kanapéval büszkélkedhetett, ami
sajnos a nappali nagy részét el is foglalta. A szűkös fürdőszoba,
melynek falait pozdorjából rakták ki, a 18. századi hálószoba egyik
sarkában kapott helyet, ahová eredetileg természetesen semmi
ilyesmit nem terveztek. Odabent volt a műanyag tolóajtós
mosdófülke is, és Barnabas ingerülten fedezte fel, hogy olyan
ventilátor van beszerelve, amely nyomban bekapcsol, ha valaki
felnyomja a villanyt.
Bárhogyan is, de ideiglenesen ez volt az otthonuk, és David
hamarosan ágyba is bújt, és magára húzta a narancs– színű poliészter
paplant. Egy szempillantás alatt elaludt, de előtte azért még talált rá
módot, hogy megígértesse Barnabasszal, hogy másnap reggel az első
dolog, amit meg-néznek, a boszorkányüldözésekről szóló kiállítás
lesz. Már alig várta a dolgot.

121
 Barnabas kinézett a mocskos ablakon az út túloldalán lévő
zsindelyes manzárdablakokra, amelyeket megvilágított a holdfény,
majd visszafordult, és megpihentette a tekintetét a békésen
szunyókáló Davidén. Mélyen megérintette a fiú bájossága, örült a
társaságának, és ismét azon morfondírozott, hogy esetleg magával
vihetné Európába vagy Ázsiába, és megmutathatná neki a világot.
Micsoda időket tölthetnének együtt, merengett Barnabas, míg
megosztaná ezzel a fiatal és érzékeny lélekkel a tudását és a
tapasztalatait! Egek, mennyire emlékeztette David saját magára,
amikor még ő is ennyi idős volt, vakmerő és lelkes, tele szívvel és
kíváncsisággal, az élet kapujában! Feltűnt neki, hogy a fiú őszintén
érdeklődik a történelem iránt, és maga is meglepődött, hogy mennyi
örömét fogja lelni abban, hogy magával hozta az útra.
De a gondolatai hamar visszatértek a vendéglőre és a helyiség
túlsó végében helyet foglaló nőre. Vajon miért jött Salembe, és ki
lehetett az a lány, akit titokban magával vitt a windcliffi otthonból?
És mi köze lehet Antoinette-nek a korábbi nehézségeihez, ha köze
van hozzájuk egyáltalán? Mit tegyen, ha a Collinsportban elszabadult
vámpír esetleg a szeretteire is fenyegetést jelent? Senki sem
ismerhette a szörnyeteg módszereit olyan közelről, mint ő, nem
érezhette fémes illatát, vagy hallhatta a bársonyos csendet, amikor a
közelben járt? A városban mindenki sebezhető volt: a családja és a
fák között éldegélő hippik egyaránt. És vajon lehetséges, hogy
jelenlegi, legyengült állapotában kellő ereje és bátorsága legyen
ahhoz, hogy keresztüldöfje a rémség szívét egy karóval?
Megborzongott, amikor elképzelte a dolgot. Hiszen hány reggelen
húzta magára a koporsója fedelét, és kérdezte azt magától, hogy ez a
nap lesz-e az életében az utolsó?! És hány éven keresztül élt
félelemben a bosszútól — a bosszútól, amelyre most ő maga készült!
Érezte, hogy az ablak alatti fák hajladozni kezdenek a szélben, és
a fonnyadt levelekkel teli ágak nekiütődnek az ablaküvegnek. Sápadt
holdfény világította meg a ferde háztetőket, a kéményeket és a
girbegurba ereszcsatornákat. A szigetelés nélküli, vékony pozdorja
nem volt képes kívül tartani a hideget és az odakinti csípős levegőt.
Barnabas csalódott volt, hogy ilyen helyen kell megszállniuk, de

122
mégis örömmel töltötte el, hogy Salemben lehet. Elképzelte, hogy
ismét elmerül a puritánok történetének tanulmányozásában, a
megpróbáltatásaikban és a nélkülözéseikben, amelyeken egyedül
rendíthetetlen hitük segítette át őket. Talán ezeknek az
eseményeknek a szelleme még mindig jelen van a városban. Ahogy
kipillantott a sötét tetőkre, reménykedett, hogy a turizmussal járó
kapzsiság nem fosztotta meg a várost igazi és érdekfeszítő
történetétől.
Azon töprengett, vajon gyerekként járt-e Salemben, és arra jutott,
hogy biztosan meglátogatta a helyet az apjával, ha másért nem, hát a
hajóépítéssel kapcsolatos üzletek miatt – ami persze csak álca volt,
hiszen valójában rabszolga-kereskedelemmel foglalkoztak, és a
salemi kikötő igazán ideális hely volt erre. Az ablakból most is jól
látta a kikötő fényeit, és meghallotta az egyik hajó hangját is: a
kiáltásokat és az utasításokat, a vitorlák suhogását és a dokkoknak
ütköző hajóderék zaját. Ismét eszébe jutott a család danversi ága –
ebből a településből lett aztán Salem -, elképzelte azt az évszázadot,
amikor a várost megalapították: a kidőlő fák dörgő hangját, a
fűrészeléssel és építkezéssel járó fáradságot, az imahelyet, ahol a
fekete talárt viselő papok és egyházfik előtt összegyűltek az alázatos
és bigott helybéliek, akiknek életét meghatározta az indiánokkal való
szakadatlan harc. Talán a szellemeik még mindig itt vannak valahol?
A fáradtság végül úrrá lett rajta. Kimerülten lefeküdt David mellé,
és azonnal elnyomta az álom.

123
 Tíz

asárnap volt, halloween napja. Odakint beragyogta a szélfútta

V várost a reggeli napfény. Barnabas és David úgy döntöttek,

hogy gyalog teszik meg az utat a néhány háztömbbel odébb
található Boszorkány Múzeumig. Az utcák lassan megteltek
különféle kosztümöket viselő em– berekkel: voltak közöttük
boszorkányok és vámpírok, és persze felbukkantak furcsa múmiák és
Frankenstein teremtményei is. Voltak korabeli szörnyetegek is,
zombik, foszladozó húsú csontvázak, amelyek szemgolyója kiugrott
a helyéről. A mai nap meghatározó témája a vér volt. Egy szépséges
Júliának kés állt ki a mellkasából, és vér áztatta el a ruháját. A fej
nélküli lovas délceg léptekkel közeledett, a nyakán jól látszottak az
erek és a vöröslő vér. Egy római katona, akinek szétroncsolt karját
könyökből lenyisszantották, épen maradt kezével a kardját élezte.
Salome kezében ott volt Keresztelő Szent János ezüsttálcára
helyezett, még pislogó, lélegző feje. Az egész bolondság volt, de
David lelkesen nézelődött, és lassacskán Barnabasra is átragadt
izgatottsága.
Ahogy közelebb értek a múzeumhoz, megpillantottak egy
öregasszonyt, aki éppen feléjük közeledett. Láthatóan ő volt a város
banyája. Orra kampós volt, bőre borzasztóan ráncos, petyhüdt
szájában cigaretta fityegett. Az olcsó kabát kapucnija elfedte ritkás,
ősz haját. Egy szeméttel teli bevásárlókocsi fölé görnyedt, és
láthatóan igen nehezére esett a mozgás, húzta maga után a lábát.
Barnabasnak már többször feltűnt, hogy bizonyos arcvonások mintha
csak az ország egy meghatározott részére volnának jellemzőek. Ez az
idős nőszemély is olyannyira hasonlított a salemi boszorkányokat
ábrázoló régi fametszetekre, hogy akár a modelljük is lehetett volna.
Lehetséges, hogy az őseit ábrázolták? Lehet, töprengett Barnabas,
hogy ő az utolsó a sorban. Hol máshol találkozhatna az ember egy
ilyen kampós orrú, gombszemű, púpos teremtménnyel, mint Sa–
lemben? Aztán történt valami, amit a férfi meglehetősen különösnek
talált. Amikor megálltak, a nő felpillantott, és egyenesen a szemébe
nézett. Hideg, vádló volt a pillantása, és Barnabas érezte, hogy a
csontjait egy pillanatra jeges fájdalom járja át.
Mivel már alig várták, hogy láthassák a bemutatót, Barnabas és
David egy turistacsoporthoz szegődve jutott be a Boszorkány
Múzeumba. Az emberek egy barlangszerű szobában gyűltek össze,
és dermedten figyelték a falra ve-tített, meglehetősen elevennek tűnő
képeket. A vetítést a háttérből bejátszott hangfelvétel kísérte, amely a
híres boszorkányperek lefolyását beszélte el. Ügyetlenül elkészített,
fiatal lányokat ábrázoló bábuk mímeltek munkát a puritán
konyhában: szőttek, gyertyákat öntöttek és a padlót súrolták. A
gyerekek elmentek az erdőbe, varázsszavakat mormoltak egy vasüst
fölött és a holdfényben táncoltak. A tárgyalóteremben deformált
figurák jelenítették meg ugyanezeket a lányokat, ahogy különféle
nyelveken ha landzsáztak, majd a földre vetették magukat, és
kutyaként kezdtek vakarózni. A jelenet hátborzongató jellegét a
szobába belebegő kísértetek fokozták. David megbabonázva figyelte
a vetítést, de Barnabas csalódott volt az együgyű ábrázolás láttán, és
hamarosan nyugtalanul előre-hátra hajlongott a padon, a jelenlévőket
fürkészve. Önkéntelenül is a szőke nőt kereste a tekintetével.
A padló közepére festett pentagram egyszer csak életre kelt, és
vörösen világítani kezdett, mikor kezdetét vette a kirakatper. A
vádakat fekete köpenyes bírák mondták el, a nőalakok pedig karjukat
kitárva, lobogó hajjal és a rettegéstől tágra meredt szemmel
könyörögtek kegyelemért, ártatlanságukat bizonygatták a
bádoghangú hangszórón keresztül. Az egyik jelenetben egy
robusztus megjelenésű telepes a javai elvesztésétől való félelemre
hivatkozva megtagadta a vallomástételt, és ezt követően nyomban
rázuhant egy nagy kőrakás. „Még több teher!” – kiáltotta utolsó
erejével, mire a tömeg jóízűen felnevetett. Az utolsó képen, a piéce

125
de résistance egy akasztást ábrázolt. Merev, kitört nyakú testek
himbálóztak a vérvörös ég alatt, aprócska cipőik kikandikáltak
hosszú fekete szoknyájuk alól, és hangszalagra vett nyögéseik lassan
elnyomták a háttérben szóló zene hangjait.
Barnabas úgy érezte, nem bírja tovább elviselni a testében
felébredő forróságot, úgyhogy a kijárat felé vette az irányt. Zihálva
ért ki az ajándékboltba, és miközben igyekezett leküzdeni
hányingerét, megpróbálta végignézni az eladásra kínált tárgyakat:
friss gyógynövényekkel és töm-jénnel teli zacskókat, egy varázsszert,
amely Képes felébreszteni a szerelmet és egy másikat, amely
Meggyógyítja az összetört szívet! Felkapott egy csomagot, és
elolvasta, mi van ráírva. Ez a por elűzi a vámpírokat – a lélek
vámpírjait! Megszabadít azoktól a kellemetlen alakoktól, akik meg
akarnak fosztani az álmaidtól! Mikor ujjai közé vette a
gyógynövényeket tartalmazó csomagot, megpillantott egy durva
firkálmányt: groteszk megjelenésű, tűhegyes szem-fogakkal
rendelkező férfit ábrázolt.
Aztán megakadt a tekintete egy szórólapon: Látogatók a
túlvilágról. Kísértetek, szellemek, találkozás az eltávozottakkal.
Ismerd meg és ébreszt fel saját látnoki képességeid, és beszélj
azokkal, akik már nem lehetnek velünk. A hirdetés egy szeánszra
invitálta a látogatókat, amelyet a papír szerint a Boszorkánynevelő
Intézetben fognak megtartani.
Barnabas kelletlenül elfintorodott, majd átment egy másik
szobába, ahol ezúttal nem voltak turisták. Meglepve látta, hogy a
helyiség közepén három üvegkalicka áll, bennük ember nagyságú,
boszorkányokat ábrázoló viaszfigurákkal. Feltehetően az eredeti
környezetüket akarták utánozni, és olyan élethűre sikerültek, hogy
Barnabas már-már azt várta, hogy a következő pillanatban
megszólalnak. Az első, egy fekete köpenyes banya a seprűjén ült, és
a téli égbolton a holdfény előtt repült macskája társaságában.
Lehetett volna akár az a vénasszony is, akit ma reggel az utcán láttak
– a jellegzetes, kampós orr és a csúcsos kalap minden további nélkül
tartozhatott volna ahhoz a púpos némberhez is, aki olyan kihívóan és
barátságtalanul pillantott rá. Ez a viaszból készített nőszemély

126
szintén megvetéssel nézett rá. Egek, mennyire elevennek tűnt!
Barnabas elfordult tőle, és lassú léptekkel odament a következő
figurához. Az izzó vörös szemű, hollófekete köpenyt viselő Ördög
társaságában ott állt az erdőben a gonosz boszorkány, ahogyan
egykor ismerte őt: szeszélyes volt és veszedelmes, képes a
leggonoszabb varázslatokra is. Aranyszínű haja és pírba borult arca
csak még inkább kiemelte egyébként is ismerős arcvonásait.
Tekintete hűvös megvetéssel üdvözölte Barnabast, miközben a
masszív, sötét törzsű fák fölé magasodtak, ahogy felmutatta a
könyvet, amelybe bele volt írva a lelke eladásáról szóló szerződés.
„Ez ő – hasított Barnabasba a felismerés. – Ő az: a kínzóm.”
A harmadik boszorkány még az előző kettőnél is jobban meglepte.
A ragyogó őszi erdő fényeivel a háttérben egy anyaistennő pillantott
le rá. Hullámos, rézszínű haja lágyan omlott a vállára, ruháját
összefűzött fűszálak és virágok alkották. A mögötte álló fák bíbor–
és aranyszínben tündököltek, a lába előtt számtalan különleges
növény és a fényben izzó porszemcsék borították a talajt. A szeme az
elképzelhető leglágyabb kék volt, és olyan kedvesség sugárzott
belőle, hogy Barnabas úgy érezte, az egész lelkét kitárja felé
szeretetében. A feliraton a következő állt: Wicca – az első szabály:
ne árts! Barnabas megbabonázva nézte a szobrot. Nem lehetett nem
észrevenni a hasonlóságot: nem az ő portréja volt ugyan, de sok apró
részletében mégis Angelique-re emlékeztette. Ahogy ott állt,
megigézve a figura látványától, sejtelmes hangokat hallott a háta
mögül. Valaki mintha a fülébe súgott volna valamit, vagy mintha egy
lélegzetvételt hallott volna a közelből. Felállt a szőr a hátán, de mire
megpördült, a terem éppolyan üres volt, mint mikor belépett.
A régi temetkezési hely az utca melletti aprócska dombon volt, és
vacak holmikat árusító boltocskák és jelentéktelenebb múzeumok
vették körbe. Egy hangosbemondóból szüntelenül baljós zene szólt,
amelybe süvítő szelet és farkasüvöltést imitáló nevetséges hangok
vegyültek. A temetőbe nyíló vaskapu sarokvasai meglehetősen
rozsdásak voltak az eltelt időtől, de amint végre beértek az alacsony,
kőből emelt falak mögé, többé nem vonhatták ki magukat a csendes
hely erőteljes hatása alól. Az őszi levelek borostyán és vörös

127
árnyakba borították a kis temetőt, mintha csak lángra kaptak volna az
öreg fák, és a keskeny ösvényeket is tarka levéltakaró borította. Egy
öreg tölgyfa, amely akkora volt, mint egy hajó, szinte teljes
egészében lefedte azt a területet, ahol a legrégebbi sírok voltak, és
göcsörtös karjaival, a szélben meg-megremegő, csokoládészínű
leveleivel úgy borult föléjük, mintha csak védelmezni akarná őket.
– Ez biztosan megfelelő akasztófa lenne – jegyezte meg David.
Barnabas egyetértett vele. A hely kétségkívül kísérteties volt.
– Mindenesetre itt egyetlen boszorkányt sem kötöttek fel –
válaszolta. – A kivégzéseket Gallows Hillen hajtották végre. De az
már Salemen kívül van, és olvastam, hogy ott nemrégiben sorházak
épültek.
– De néhányuk sírja azért biztosan itt van valahol!
– Sajnos még csak ez sem valószínű. Biztos lehetsz benne, hogy
nem ólálkodnak boszorkányok szellemei a közelünkben. Ez a hely a
templomhoz tartozott, és egyetlen boszorkányt sem temettek volna el
megszentelt földön.
– Hát akkor hová temették őket?
– Attól tartok, egyszerűen beszórták őket valahol egy sekély
sírgödörbe, valószínűleg ahhoz a helyhez közel, ahol felakasztották
őket. Előfordul, hogy heves esőzések után emberi csontok fordulnak
ki a földből.
– Hű, ez elég szörnyen hangzik – mondta David. – És mind
ártatlanok voltak, nem igaz? – Barnabasra nézett, mandulavágású
szemében kíváncsiság izzott.
– Hát, ezt mondják. De én sokat töprengtem azon, mi van, ha a
régieknek igazuk volt?
– Hogy érted, hogy igazuk volt?
– Úgy értem, hogy talán voltak igazi boszorkányok.
– De hiszen ez lehetetlen!
– Hiszel a reinkarnációban?
– Hogy talán régen egy tigris voltam, vagy valami hasonló?
– Hiszel abban, hogy Isten létezik, David?
– Persze. Isten létezik, az Ördög azonban nem.

128
 – De hiszen Salemben vagyunk. És az Ördög éppen ezen a helyen
ütötte fel a sátrát. – David ennek hallatán vihogni kezdett. – Várj
csak egy percet – folytatta Barnabas. – Eltűnődtél valaha is azon,
hogy az Ördög esetleg nagyon is életben volt 1692-ben, és hogy a
hatóságok bölcsen tették, hogy vizsgálatokat indítottak a
boszorkányok ellen, hogy megtisztítsák a gonosz erőktől a vidéket?
– Jaj, ugyan már, Barnabas! Ez ostobaság!
– De gondolj csak bele, ez még új országnak számított, és
bizonyára csábító volt a megtévesztésekben oly járatos Ősi
Szellemnek. Az erdők tele voltak vadállatokkal, és az indiánok
táborai közvetlenül a falvak határán túl kezdődtek. Az igazat
megvallva, rettenetes lehetett itt élni.
David kimeresztette a szemét, és megpróbált elolvasni néhány
távolabbi sírfeliratot.
– Ezerhétszázhuszonegy! – kiáltotta. — Ezerhatszázhet–
venhárom! Nézd csak! Ez egy kisgyerek, a felirat szerint hat
hónaposan hunyt el.
David egyik sírkőtől futott a másikig, miközben a dátumokat
olvasgatta. Barnabasnak feltűnt egy fiatalasszony a temető túlsó
végében, aki szintúgy az egyik sírkövet tanulmányozta. Magas volt,
és olyan ruhát viselt, ami a távolból jelmeznek tűnt: égszínkék
bársonyköpenyt hozzá tartozó kapucnival, amely teljesen elrejtette az
arcát, leszámítva az egyik oldalra hulló aranyló hajtincset. Ahogy
figyelte, azon morfondírozott, hogy a nő úgy néz ki, mintha egy
másik évszázadból jött volna. Egyenesen tartotta magát, és igen
karcsúnak látszott. Láthatóan ismerős volt a temetőben: egy élő
szobor valamelyik fiatal lány sírja előtt, akinek idejekorán kellett
elhunynia.
Aztán meghallotta a háta mögül David hangját.
– Barnabas, nézd! Ott van Toni.
A férfi nyomban elpirult. David láthatóan éppannyira
meglepődött, hogy itt találkoznak vele, mint ő. Mindketten haboztak,
hogy odamenjenek-e hozzá, hiszen a nő szemmel láthatóan teljesen
elmerült a gyászban. Ahogy lehaj-totta a fejét, úgy tűnt, hogy
vezekel, a válla úgy rázkódott közben, mintha zokogna. Aztán

129
felpillantott, megfordult, és egyenesen Barnabas szemébe nézett. A
férfi szíve kihagyott egy ütemet. Úgy érezte, mintha megvillanna
valami a nő szemében, de aztán nyomban félrenézett. Elindult a
temető kijárata felé, majd beszállt a kocsijába.
Barnabas odament a sírhoz, amely előtt az imént még Antoinette
álldogált. Apró sírkő volt, amelyet meglehetősen elkoptatott a
mostoha időjárás. Félre is dőlt az egyik oldalára, és a feliratot sem
volt könnyű elolvasni, de azért még ki lehetett betűzni a szavakat:
Miranda du Val gyermeke – született 1692. október 29-én, elhunyt
október 31-én.
Most, hogy találkozott vele, biztos volt abban, hogy képes lesz
újra megtalálni a nőt. A nap hátralévő részében végig őt kereste, és
mintha minden utcasarkon érezni lehetett volna a jelenlétét. Egyszer
már azt hitte, hogy rátalált, és meggyőzte Davidet arról, hogy a
salemi kikötőbe befutó Moby Duck túrahajó még várhat, akárcsak a
kalózmúzeum rubinvörös maszkokat viselő, Frankensteinnek vagy
Drakulának öltözött dolgozóival, ugyanis ugyanabban az utcában, a
feltűnő és kissé ízléstelen bejárattól nem messze Barnabas észrevett
egy faragott tölgyfa kapualjat, rajta réztáblával, amelybe apró
betűkkel a következőt vésték: Boszorkánynevelőintézet. Az egyik
szegen fityegő papírfecnire pedig ezt írták: Találkozó ma éjfélkor.
Barnabas habozott egy percig, de nem tudott ellenállni a
késztetésnek, úgyhogy kitárta az ajtót, és bekukucskált. Függönyös
falakat látott, simára csiszolt padlót, de a szoba amúgy üresnek
bizonyult.
Ő és David is meglehetősen kimerültek, mire a Gallows Hill felé
indultak a kocsival. Sajnos a helyet alig lehetett észrevenni az új
építésű házak között, mindenesetre ha már ott voltak, legalább azzal
lerótták tiszteletüket, hogy elolvasták mindazoknak a nevét, akiket
egykor boszorkányságért akasztottak fel. A viharvert táblákon a
nevek és a dátumok mellé a kivégzettek utolsó szavait is
feljegyezték.
RebeccaNurse, felakasztva 1692. március 23-án. ártatlan vagyok,
akár egy újszülött csecsemő”.

130
 George Jacobs Jr., felakasztva 1692. május 10-én.,Égessetek meg
vagy akasszatok fel. Az igazság velem van, és nincs közöm a
hazugságaitokhoz!
Miranda du Val, felakasztva 1692. október 31-én. „Ha életemet
veszitek, Isten majd vért ad innotok.”
Barnabas megállt, és hosszan nézte ezeket a szavakat. Isten majd
vért ad innotok. Megborzongott, és egy pillanatra minden tagját
hidegség járta át. Ki lehetett ez a Miranda du Val, és vajon miféle
bűnért kellett ártatlanul bűnhődnie? Micsoda erős és figyelemre
méltó utolsó szavak! „Isten majd vért ad innotok” – hát persze,
hiszen ez egy átok! Mikor már a nyakában volt a hurok, utolsó
szavaival megátkozta azokat, akik ítéletet mondtak fölötte.
Barnabas már majdnem lemondott arról, hogy ismét megtalálja
Antoinette-et, amikor végül mégis megpillantotta a Peabody Essex
Múzeum könyvtárának lépcsőjén. Ha valóban ő az, akkor ez
bizonyára tökéletes hely lenne a találkozáshoz, hiszen távol voltak a
turisták tömegeitől, gondolta. Annak érdekében, hogy megőrizze
magabiztosságát, habozás nélkül odaszólt Davidnek, hogy menjen
csak el megnézni a salemi hajózás történetéről szóló filmet, ő pedig
keresztülvágott a téren.
Kinyitotta a nagy olvasóterembe vezető ajtót, de a nő nem volt ott.
Felment a kettős lépcsősoron a galérián álló hosszúkás,
cseresznyefából ácsolt asztalokhoz. A polcok roskadoztak a
könyvektől, a ragyogó asztalok felülete pedig visszatükrözte a négy
sárgaréz tartóban álló gyertya fényét.
Az olvasóknak fenntartott területet faragott levelekkel díszített,
korinthoszi oszlopok vették körbe. A terem üres volt, leszámítva
néhány magányos olvasót.
Barnabas úgy tett, mintha azért jött volna, hogy a családfákról
olvasgasson. Találomra levett néhány könyvet a polcról, amelyeken a
következő nevek szerepeltek: Phelps, Pickering, Rice, Reed,
Randolph és Sacketts. Megnézte, mikor érkeztek New Englandbe, és
milyen vagyonra tettek szert az idők során. Némelyek közülük
kereskedők vagy mesteremberek, mások földművesek voltak.
Nehezére esett figyelni a szövegre, úgyhogy visszament a korláthoz,

131
és lepillantott, hogy ellenőrizze a bejáratot. Azon töprengett, hogy
vajon hol lehet Antoinette, vagy az a nő, aki rá emlékeztette, de aztán
visszament a könyvekhez.
A házasságkötéseket és a született gyerekeket, továbbá az
elhalálozás dátumát is felsorolták. Olvasott egy kicsit John Aldenről,
aki puskaport és lőszert adott el az indiánoknak, majd összefeküdt az
asszonyaikkal is. Talált egy rövid bejegyzést egy csecsemőről, akit a
Proctor Street-i boszorkányfán rejtettek el, hogy megóvják a gonosz
varázslatoktól. Egész idő alatt, amíg olvasott, fél szemét a bejáraton
tartotta, várva, hogy felbukkanjon a nő.
Az egyik asztalon egy kisebb könyvrakás és néhány jegyzet
hevert, és mivel még mindig senki nem bukkant fel, Barnabas
odasétált, és belepillantott az éppen nyitott könyvbe. Meglepődve
látta meg a saját nevét: Collins. A könyv igencsak hasonlított arra,
amit ő maga is olvasott, és láthatóan a családja történetét tartalmazta.
Egy sárga füzetbe valaki bőséges jegyzeteket írt, és az írás
valamilyen megmagyarázhatatlan okból mágnesként vonzotta
magához. Női kézírás volt, nem volt könnyű kisilabizálni de azért el
tudta olvasni: Miranda du Val aláírta Judah Zachery könyvét Víz
általi próba. Ellopott birtok.
Közelebb hajolt, hogy tovább tudjon olvasni. A Collins család
átka azon az éjszakán kezdődött, amikor Mirandát felakasztották. Az
előkészületekben részt vett Amadeus Collins bíró is, a Collins család
azon ágának őse, amelynek többi tagját Salemig – akkori nevén
Danvers és jóval azelőtt még Angliáig is nyomon lehet követni.
Amadeus Collins belső vérzés következtében hunyt el. A saját vérébe
fulladt bele. Barnabas annyira megdöbbent a szövegen, hogy észre
sem vette, hogy a nő mögé lép.
– Már megbocsásson, de ezek az én dolgaim.
Összerezzent, és rémülten vette tudomásul, hogy a másik ilyen
közel áll hozzá. Barnabas érezte a belőle áradó fenyőfaillatot,
miközben belepillantott azokba a szemekbe, amelyeket sosem tudott
elfelejteni: halvány türkiz, sötét karikákkal az írisz körül.
Megpróbálta összeszedni magát, de nem volt képes megszólalni,
úgyhogy végül a nő törte meg a csendet.

132
 – Maga Barnabas Collins, nem igaz? Mit keres itt?
Hosszú szünet után, mivel a férfi képtelennek bizonyult
arra, hogy akárcsak egy szót is kipréseljen magából, a nő ismét
megszólalt.
– Követett engem?
Barnabas végre képes volt jobban is megnézni őt, megfigyelni
ajka ívelt vonalát, arca csontjait, a szemöldökét. Angelique arcát.
– Igen, követtem.
Lehetséges, hogy valóban a saját hangját hallotta? A szája elé
kapta a kezét, és köhögni kezdett.
– Igazán? És miért?
Az az ismerős dallamos hang...
A férfi kiegyenesedett, de szavai továbbra is bizonytalanok voltak.
– Nagyon is tisztában van vele, hogy miért.
– Hmm... – a nő elmosolyodott, és ebben a mosolyban Barnabas
nyomban felismerte Angelique oly gyakran megnyilvánuló
szeszélyes természetét. A szeme csábítóan ragyogott, ajkai enyhén
elváltak egymástól, kifürkészhetetlen tekintetében egyszerre
tükröződött megvetés és já-tékosság, szemtelenség és kihívás. És
mégis, valami ezúttal különböző volt, habár nem tudta volna
megmondani, hogy micsoda.
– Nagyon is? És mégis, honnan kellene tudnom?
Barnabas kezdett összezavarodni. A nő pusztán mosolyogva
megismételte az ő szavait. Ilyen közelről azt is látta, hogy a szeme
mentén nagyon is emberi szarkalábak húzódnak. A haját felkötötte
ugyan, mégis kócosan állt, és merev tincsekben hullt az arca elé. A
rúzsa már elveszítette ragyogását az alsó ajkán. Egyáltalán nem
számított rá, hogy a nő megjelenése ennyire... modern lesz. Egyszerű
blúzt viselt, amelyen keresztül kirajzolódott a mellbimbója, és
legalább hét különféle színes kövekből és gyöngyökből kirakott
nyaklánc volt raja. Lehetséges, hogy a fülbevalói tényleg
pávatollakból voltak? A tollakon megjelenő szem mintha egyenesen
őt vizslatta volna. Barnabasnak eszébe jutott, hogy túl sokáig várt,
úgyhogy egyszer csak kitört belőle:
– Beszélnünk kell.

133
 A nő vállat vont, majd ismét elmosolyodott. A tekintete továbbra
is pajkosan izzott.
– Nos, rendben – megfordult, hogy összeszedje a papírjait. A
lámpafény megvilágította az apró pihéket a karján.
– Elmenjünk esetleg kávézni?
– Kedvesem, egyáltalán nem vágyom efféle tevékenységekre
veled!
A nő habozott, majd megállt, és rá pillantott. Az arckifejezésén
látszott, hogy szórakoztatja a helyzet.
– Egek, maga igazán rámenős! Nem vettem észre hogy... így
gondol rám. Miért nem keresett meg korábban?
Barnabast meglehetősen idegesítette, hogy a nő viccnek veszi a
megjegyzéseit. Tehát ez volt a szándéka! Gúnyt akart űzni belőle.
Ravasz volt, annyi szent!
– Mégis mit gondolsz, hogyan kellene gondolnom rád?
A nő elmosolyodott, mintha csak valamilyen bókot hallott volna,
majd ismét megvonta a vállát.
– Csupán arról van szó, hogy valamivel kifinomultabb
viselkedésre számítottam egy... hmm... angol úriembertől
– a hangsúlyozásán érezhető volt, hogy gúnyolódik.
Barnabas végre felismerte azt az Angelique-et, akit egykor ismert,
azt a nőszemélyt, aki csak azért élt a csábítás eszközeivel, hogy aztán
annál kegyetlenebbül visszaélhessen a helyzetével. Elszédült, és meg
kellett kapaszkodnia az asztalban, nehogy elvágódjon. Mélységes
zavartság lett úrrá rajta. Hiszen csak egyetlen ok miatt jött ide, és
kezdeményezett beszélgetést ezzel a nővel: hogy megvitassák az
Öreg Ház vételének körülményeit, hogy meggyőzze a terület
elhagyásáról, feladassa vele a terveit, és, bármilyen nehéz volt is erre
gondolnia, de meggyőzze arról, hogy békén hagyja őt. Most azonban
magatehetetlenül állt a cseresznyefa asztal mellett, beleveszve a nő
azúrkék tekintetébe, figyelve a hosszú pilláin csillogó fekete
szemfestéket. Antoinette továbbra is kedélyesen nézett rá, és oldalra
hajtotta a fejét.
Attól tartok – mondta -, bármilyen vonzó is legyél, egy kicsit több
időre van szükségem. Nem mintha nem érdekelne a dolog... – és

134
ahogy ezt kimondta, a férfi karjára helyezte a kezét. Barnabas arca
nyomban vérvörössé vált. – De – folytatta, szinte már szemérmesen –
alig ismerjük egymást.
– Hogy mondhatod ezt? – szinte már kiabált, és volt valami a
hangjában, amelynek hallatán a nő arcáról lehervadt a mosoly.
– Hogy mondhatom ezt? Hát úgy, hogy csak egyszer találkozunk,
Collinwoodban, a nappaliban...
– Te is jól tudod, hogy nem erről az életről beszélek. Nem erről az
életről, ahol valóban csak egyszer találkoztunk. Én a múltról
beszélek, amikor is te és én...
A nő felnevetett, és gyöngyöző, ismerős kacagása hallatán
Barnabas ismét megborzongott.
– Ez elképesztő! – mondta továbbra is jókedvűen. – Trés bon,
monsieur! Hosszú idő óta ez a legjobb szöveg, amit hallottam!
– Angelique...
– Micsoda?
– Azért hívlak így, mert tudom, hogy ki vagy, és hogy miért vagy
itt.
A nő tekintete hirtelen komollyá vált, és egyenesen a szemébe
nézett.
– Tudod, Barnabas, tényleg sikerült zavarba hoznod.
– Miért jöttél ide? – kérdezte.
– Úgy érted, Salembe?
– Igen, kezdjük ezzel.
– Nos... kutatásokat végzek a 17. század végének orvosi
módszereivel kapcsolatban. Ez egy egészen különleges könyvtár. A
legtöbb könyv olyan ritka, hogy ki sem szabad vinni őket a teremből.
– És miért tanulmányozod a családom történetét?
Ez volt az első alkalom, hogy a nő láthatóan zavarba jött. Árnyék
suhant át az arcán, de nyomban félre is nézett. Ahogy odament a
könyvekhez, és elkezdte összegyűjteni a papírjait, a hangja már ismét
magabiztosan csengett.
– Nézd, megvettem azt a régi házat, ami egykor ehhez a Collins
népséghez tartozott. Tudod, a családodhoz. Úgyhogy kíváncsi

135
vagyok rájuk, ennyi az egész. Miért ne érdeklődhetnék a hely
története iránt?
– Szerintem már mindent tudsz, amit tudnod kell.
Erre ismét felnevetett.
– Hát igen, kicsit talán túllőttem a célon... elismerem, eléggé
belefeledkeztem a felújításba. A rögeszmémmé vált a dolog.
Betette a jegyzeteit egy merev bársonytáskába, ami szemmel
láthatóan valamilyen közel-keleti országból, talán Afganisztánból
származott. Tele volt aprócska harangokkal, és ragyogó gombok
függtek a madarakat és virágokat mintázó díszek fölött. A táska
csilingelt, amikor kinyitotta, hogy bele tudja gyömöszölni a papírjait.
Barnabas érezte, hogy a nő számára fontos ez az ügy, és az volt a
benyomása, mintha már másokkal is beszélt volna róla. – Mindenfelé
kerestem a megfelelő anyagokat, a szöveteket, a bútorokat...
régiségkereskedésekben, kacatokat áruló boltokban... Egyszerűen
csak azt szeretném, ha éppolyan lehetne, amilyen régen volt.
– De miért?
– Hogyhogy miért?
– Meglehetősen értelmetlennek tűnik lemásolni a repedést a
kandallóburkolaton, felvinni húszrétegnyi festéket, penészessé tenni
a feljárót, és, kedvesem, legyünk őszinték: normális dolog elhelyezni
egy koporsót a pincében?
– Hogy micsoda?!
Barnabas, noha csak egy pillanatra, de megint úgy érezte, mintha
valami zavartságot fedezne fel a nő arcán. A szempillái ismét
hűvösen megremegtek, mielőtt összeszedte volna magát.
– Miről beszélsz?
Hirtelen sokkal józanabbnak tűnt, és Barnabas már egészen biztos
volt benne, hogy hazudik.
– Fejezzük be ezt a színjátékot! Nagyon jól tudom, hogy miért
jöttél vissza. És, ami még fontosabb, te is tudod, hogy tudom. Nem
tudsz megtéveszteni ezekkel a nevetséges fondorlatokkal, a hippi
álcáddal! Átlátok rajtad, tudom, hogy megtévesztetted a családomat,
és azt is tudom, hogy azért építetted újjá az Öreg Házat, hogy csapdát
állíts.

136
 A nő habozva újra megszólalt, de a hangja ezúttal félén– kebbnek
tűnt.
– Rendben. Elmondom az igazat. Azért vagyok itt, mert a
lányom...
– A lányod? A lányod, akit soha senki nem látott? Ugyan, húzzuk
el végre a hazugságaid függönyét, és legalább egymás között
ismerjük be, amit egyébként is mindketten jól tudunk. Azért tértél
vissza Collinwoodba, hogy ismét gyötörhess, és ha itt maradsz, az
életem megint maga lesz a pokol...
– Tudod mit? Neked tényleg elment az eszed! – az arca
megkeményedett, és egyetlen szempillantás alatt kiveszett belőle
minden korábbi melegség. Elfordult, majd feltornyozta a könyveit, és
a melléhez szorította őket. — Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz.
De azt tudom, hogy nem akarok tovább itt maradni és hallgatni ezt az
értelmetlen hőzöngést – a szeme megtelt könnyekkel. – Mit képzelsz,
ki vagy te? Semmit sem tudsz rólam és a lányomról. Fogalmad
sincs...
– Ugyan, kedvesem, nagyon is tudok mindent. Csak nem
elfelejtetted, hogy egykor szeretők voltunk?
A nő elvörösödött, és majdnem felrobbant mérgében.
– Ebből elég! Ez már egyáltalán nem vicces. Maradj távol tőlem!
Azzal elfordult és elindult a kijárat felé.
Barnabason úrrá lett a tehetetlenség, és kétségbeesetten kereste a
módját, hogy megállítsa.
– Angelique, várj...
– Ne szólíts így! És ne gyere a közelembe! Különben hívom a
rendőröket.
Megszaporázta a lépteit a lépcsők felé.
Barnabas továbbra is ott állt, és meredten nézte, ahogy távozik.
Úgy érezte magát, mint akit leforráztak. Szeretett volna még egyszer
utánakiáltani, utánamenni, de képtelen volt megmozdítani a tagjait.
Ahogy lehunyta a szemét, újra és újra látta maga előtt, ahogy a nő
elindul, látta a kék köpenyt a vállán, a padlót súroló, hosszú
szoknyáját, ahogy eltűnik a lépcsőfordulóban. Hihetetlenül
összezavarták a történtek. Hogyan is végződhetett így ez a

137
beszélgetés, amelyre már hónapok óta várt?! A nagy szembesítés,
amelyet képzeletben újra és újra lejátszott, elpróbált, finomít-gatott,
míg úgy nem érezte, hogy mindenképpen sikerrel fog járni...
A teste mélyén ismét megjelent az ismerős forróság. A keze
megrándult, majd reszketni kezdett a csiklandozó kis rezdülésektől, a
vér vadul áradt szét a tagjaiban, és vörösre festette az arcát.
Lehuppant egy székre, miközben a gondolatai lassan köröztek a
fejében, és a tekintete elhomá-lyosult. Hogy lehetett ilyen ostoba!
Ekkora kretén! Végre itt volt a lehetőség, hogy szembenézzen a
nővel, hogy szembesítse logikájának erejével, azzal, hogy ismeri a
titkait, és hogy fenyegetést jelenthet a számára, de pusztán annyit ért
el, hogy ismét magára haragította.
A forróság lassan kezdett alábbhagyni. Fájdalmasan érintette a nő
elutasítása, ez igaz, és a szégyentől elpirulva maradt magára. De a
felszín alatt valami más is megjelent, valami jóval alapvetőbb és
félelmetesebb. Angelique a halálos ellensége volt. Senki sem volt a
világon, akivel súlyosabb ellentétbe kerülhetett volna. A hangja
csengése, a pillantása, a gyors gesztusai, a könnyű természete –
mindaz, amit gyűlölt benne, és amitől tartott. De mégis, miután a
szemébe nézett, csak két dologra tudott gondolni: arra, hogy ez a nő
nem lehet az az Angelique, akit egykor ismert, és arra, hogy ennek
ellenére megint visszavonhatatlanul a bűvkörébe került.

138
 Tizenegy

SALEM, 1692

t elöljáró foglalt helyet a pad mögött a városházán, onnan

Ö pillantottak le Mirandára, akit oly mértékben eltöltött a

gyűlölet, hogy a szeme elől már lehullt a lepel, és végre annak
láthatta ezeket az embereket, akik valójában voltak. Öt fehér
csipkegallér fölött, amelyek, mintha csak kések volnának, mereven
feszültek a fekete köpönyegekre, öt kegyetlen arc nézett le rá.
Miranda első pillantásra felismerte John Hathorne-t, a boszorkányok
rettentő bíráját, továbbá Bartholomew Gedney-t, Samuel Sewallt,
Jonathan Corwint és Amadeus Collinst, jótevője apját. A második
alkalommal, amikor felpillantott, már kígyókat látott tekeregni az
ajkukon és hosszú hajuk erdejében. Bartholomew Gedney kígyói
zöldek voltak, villás nyelvük remegve nyúlt elő szájukból. Samuel
Sewall fényes, lágyan remegő szem-golyója olyan volt, akár egy
hatalmas tojás, melynek mélyén aprócska kígyók lakoznak. Miranda
szíve megdobbant, amikor Amadeus Collins nagy puha ujjait a
jegyzőkönyvre tette, és nyomában egy kígyó csusszant ki a lapok
közül, majd a padlón egyenesen felé kezdett tekeregni. A lány
mozdulatlanul figyelte, ahogy bemászik a szoknyája alá.
Elsőként Gedney elöljáró szólalt meg.
– Miranda du Val, azért vagy itt, Salem legfőbb bírósága előtt,
mert nem féled az Istent, sem tetteidben, sem pedig a szívedben, és
elcsábított az Ördög, hogy az ő nevében cselekedj. Továbbá,
köszönhetően saját elfajzott természetednek, ez év októberének
kezdetekor, nem messze Whaples tisztelendő házától, szándékosan
elvarázsoltad és meggyilkoltad a tisztelendő lányát, aki ármányaid
hatására levetette magát a szikláról. Isten szava ellen és jogos
törvényeink ellen cselekedtél, amelyek pedig előtted sem lehettek
ismeretlenek. Mit mondasz erre?
– Ártatlan vagyok – felelte. – Sosem volt közöm
boszorkánysághoz.
– Miranda du Val, most már a hatóságok kezében vagy. Mondd el
nekem, miért akartad bántani azt a gyermeket!
– Sosem bántottam senkit.
– Akkor ki tette?
– Nem tudom, uram. Kérem, engedjenek imádkozni!
Az elöljárók suttogni kezdtek egymás közt, de most
Miranda megjegyzése hallatán bólintottak. Aztán John Hathorne
szólalt meg, közben egy rángatózó vörös kígyó jelent meg a nyelvén.
– Kicsoda a te Istened?
– Az Isten, aki teremtett.
– Mi a neve?
– Jehova.
– Ismered még más nevét is?
– A Mindenható Úristen.
– És ő mondta neked, hogy imádkozz hozzá, akit úgy hívnak, a
Mindenható Úristen?
– Hogy érti ezt uram? Senkit sem imádok, csak az Istent aki
engem teremtett.
Ezúttal az ügyész, Thomas Newton emelkedett szólásra
Öregember volt, és ahogy előrehajolt, Miranda látta, hogy sűrű
szakállára rászáradt a gyíkok gennye.
– Képes vagy-e elolvasni az írást, gyermekem?
– Igen, uram.
– Akkor lépj előre, és olvasd fel ezt a sort – azzal kinyitotta a nagy
Bibliát. Miranda közelebb lépett, és elolvasta magában azt a részt,
amelyre a férfi tarajos gőtére emlékeztető, csontos ujja mutatott,
majd fészkelődni kezdett. Érezte, hogy a vére lüktet a halántékában,

140
de sikerült önuralmat erőltetnie magára, és tisztán csengő hanggal
szólalt meg.
– „Mikor te közötted jövendőmondó vagy álomlátó támad, és jelt
vagy csodát ad neked... Gyomláld ki azért a gonoszt magad közül, ha
testvéred, a te anyádnak fia, vagy a te fiad vagy leányod, vagy a
kebleden lévő feleség.”
– Álomlátó vagy-e magad is, Miranda?
– Én csak egy szolgálólány vagyok, uram.
– Akkor hát miért pajkoskodtál a gyerekekkel a fák között?
– Titubát követtük, uram.
– Tituba bevallotta, hogy boszorkányságot űzött, és megbánta
bűneit. Ám a tapasztalataink szerint a viszálykodással, más
megvádolásával csak bajt hozunk magunkra, sőt olykor halált is.
Nem látod, hogy ezzel gyanúba kevered magad?
Miranda megfordult és a három gonosz tekintetű lányra pillantott:
Betty, egyik kezét a ruhája fodraiba rejtve, Abigail és Mary.
Mindannyian ellene tanúskodtak, csakhogy megóvják magukat a
vesszőzéstől. A lányok mögötti padon ültek a lelkészek. Jelen volt a
gyászoló Whaples tisztelendő, az elhunyt leány apja, Cotton Mather,
Increase Mather fia, a még fel nem szentelt Deodat Larson, továbbá
Benajah Collins, aki most ránézett, majd szomorúan csóválni kezdte
a fejét.
– Isten megmutatja az erejét, hogy felfedje a bűnöst – mondta
Miranda.
– Nem táncoltál együtt azokkal a gyermekekkel, nem merültél el
az önkívület örömeiben? – kérdezte John Hathorne. – És nem ez az
önkívület hívta elő azokat a szellemeket, amelyek aztán a sziklaszirt
felé hajtották a lányokat? Vallj be most mindent, és kegyelmet kapsz!
– Azért követtem a többieket az erdőbe, mert tudtam, hogy Tituba
megígérte nekik, hogy megtanítja őket repülni. Meg akartam menteni
őket a zuhanástól, de végül kudarcot vallottam.
– Hogyan is menthetted volna meg őket? Ahogyan Isten menthet
meg egy lelket?
– Én csak meg akartam akadályozni, hogy lezuhanjanak.
– Hát nem táncoltál együtt ezekkel a gyermekekkel? Fe

141
 lelj! Azt mondják, egy férfi suttogott a füledbe. Mit mondott
neked?
– Senkit sem láttam.
– És nem is hallottál?
– Nem szabad minden szót elhinni, amit ezek a zavart lányok
mondanak.
– Csak nem gondolod, hogy kegyelmet kaphatsz az ő bűneik
súlyosbítása által?
– Nem követtem el bűnt.
Az elöljárók ennek hallatán felsóhajtottak, és ismét közelebb
húzódtak egymáshoz, mint megannyi fekete meztelencsiga egy
rothadó földdarabon. Végül Gedney elöljáró szólalt meg.
Miranda du Val, azt feltételezzük, hogy rendelkezel az Ördög
jelével. Mindenkire rákerül a jel, akit az Ördög szövetségeséül
választ, hogy később is felismerhesse az illetőt.
– Így igaz. Rajtam azonban nincsen efféle jel.
– Kérem, hogy a vádlottad vizsgálják meg, és keressék meg rajta
az Ördög jelét, vagy bármiféle emlőt, amelyről az incubus táplálhatja
magát.
Miranda érezte, hogy a gyomrából felszökő forróság pírba borítja
az arcát és a nyakát.
– Broughton és Cable asszonyságok, kérem lépjenek elő, és
végezzék el a vizsgálatot a bíróság kérése szerint!
Ahogy az asszonyok közelebb jöttek, Miranda megrettent, és
felkiáltott.
– Nincs rajtam a jel, uram!
– Akkor légy hálás az Istennek, és tégy vallomást!
– De nincs semmi, amit bevallhatnék!
– Azt gondolod, ezeket a gyermekeket elvarázsolták?
– Nem tudom. Nekem nincs közöm hozzá – megremegett, majd
azt mondta: – Lehetséges, hogy az Ördög a tudtomon kívül jelent
meg az én alakomban.
– Akkor az Ördög bizonyára most is meg fogja mutatni magát.
Végezzék el a vizsgálatot!

142
 Sarah Cable rosszindulatú, fiatal, gyermektelen nőszemély volt.
Egy pillanatig habozott, mielőtt közelebb lépett volna hozzá.
– Kérem, uraim, kössék meg a kezét, mert ha nem teszik, félek,
hogy engem is megbűvöl.
– Talán fél a vádlottól, Cable asszony?
– Igen, uram.
– Tisztában kell lennie azzal, hogy nincs lehetőségünk megkötni a
kezét és levenni a ruháit. Legyen bátor, asszony, és mi meg fogjuk
védelmezni!
Deodat Larson, a legfiatalabb, jó természetű férfi Miranda
megaláztatásának láttán elfintorodott.
– Nem volna hasznosabb, ha megvárnánk a megmentést? Elvégre
csak onnan tudhatjuk meg az igazságot – mondta.
– Nincs fontosabb bizonyíték annál, ha megtaláljuk rajta az Ördög
jelét – felelte Hathorne. Az asszonyok felé fordult, akik éppen
lehúzták Miranda főkötőjét. A szeme csillogott. – Emlékezzetek,
hogy néha úgy néz ki, mint egy csecs, máskor mint egy szégyenfolt,
olykor pedig olyan, mint a besüllyedt bőr.
Miranda érezte, ahogy meglazítják rajta a szoknyáját, ami a
pamutkötényével és a pantallójával együtt a földre hull. A szégyen
lázként öntötte el, miközben Cable asszony feltűrte a lábán a sötét
harisnyát, és ott állt előttük reszketve a pamutalsójában, várva, hogy
megkezdjék a vizs-gálatot. Ebben a pillanatban olyan mély gyűlöletet
érzett mindannyiuk iránt, hogy éppen ebből tudott erőt meríteni a
következő percek elviseléséhez. A férfiak mozdulatlanul figyelték
kígyószemükkel, és érezte belőlük kipárologni fertelmes vágyaikat
— mintha csak egy éjjeliedény bűzét szagolta volna. Végül az
asszonyok felpillantottak az elöljárókra.
– Semmi, uraim.
– Keressék tovább – mondta John Hathorne, és egy bogár mászott
elő a szájából. – Az Ördög legfőbb célja, hogy mélységes zavart
keltsen köreinkben, hiszen ő az, aki minden élő férfit gyűlöl –
szünetet tartott, majd csendesebben folytatta. – Innen hát a
csillapíthatatlan vágya, hogy sajátjaivá tegye a boszorkányokat!

143
 Miranda, aki lecsupaszítva állt előtte, kihívóan állta a tekintetét. A
férfi szájából újabb és újabb százlábúak másztak elő. Végül azt
mondta:
– Jegyezzük fel, hogy a vádlott nem ejtett könnyeket!
– Egyedül piszkot és kisebb horzsolásokat találtam a kezén és az
arcán. Bizonyára a börtönben töltött időnek köszönhetőek – mondta
Broughton asszony. – A testén nem látni természetellenes jeleket.
– Valóban mindenhol megnézték? – vetette oda durván Jonathan
Corwin. A nők egymás felé fordultak, majd lesütötték a szemüket.
– Keressenek tovább!
Felemelték Miranda karját, hogy megvizsgálják a hónalját.
Megnézték a fülei mögött is, megemelték a mellét, hogy az alatt is
vizsgálódjanak, majd széthúzták a hátsóját is. Broughton asszony
letérdelt a padlóra, és miután meggyőződött arról, hogy Miranda nem
fog lesújtani rá, felnézett a lábai közé. Miközben Miranda mindezt
szó nélkül tűrte, meleg köd vette körbe a testét, és a távolból hallotta
John Hathorne kéjes szuszogását. Krémszínű kukacokat látott
előszökni az ajkairól, és lemászni a zsabójára. Magában
elmosolyodott, ahogy eszébe jutott, miféle buja vágyakkal fog
nyugovóra térni ma este.
Később, amikor a börtöncella padlóján hevert, elgondolkozott a
történteken. Miután közölték vele, hogy neki kell állnia a per
költségeit, továbbá fizetnie kell az élelméért, sőt még azokért a
béklyókért is, amelyekben most sínylődik, és hogy ez az összeg egy
további évig fedezné a tanulmányait, amennyiben vallomást tesz és
kegyelmet kér, elvezették ebbe a dohos föld alatti kazamatába, és
összezárták a többi becsületét vesztett, védtelen asszonnyal, akiket
szintén boszorkánysággal vádoltak. Ott volt köztük Emma Williams
az újszülött csecsemőjével, aki az orrfacsaró bűznek köszönhetően
egyre betegebb lett. És ott volt Sarah Dorset ötéves gyer-mekével,
egy rettegéstől tágra meredt szemmel nézelődő kislánnyal.
– Mit fogsz tenni? – suttogták.
– Szörnyűséges megpróbáltatás, az biztos.
– Valóban az Ördög szolgálója vagy, Miranda?

144
 – Ismeri a tested az Ördög titkos részeit? Különbözik a normális
férfiaktól?
– Elég, asszony, hiszen ennek a lánynak nincs is férje! Honnan is
tudhatna ő a férfiak legbecsesebb részéről?
– Mit akarsz tenni, Miranda? Úszni fogsz?
– Igen, úszni, talán ez a legjobb megoldás. Felemelkedsz, mint a
parafa, hogy biztosak lehessenek a boszorkányságban. Utána
vallomást teszel, és kegyelmet kérsz.
Mély hangon válaszolt.
– Ha kegyelmet kérek, elveszik a farmomat.
– Igen. De ez még mindig jobb, mint a halál.
– Ebben nagyon tévedsz – felelte. – Az életem és a birtokom egy
és ugyanaz a számomra.
– De mit fogsz tenni? Ha elmerülsz, biztosan megfulladsz.
– Hogyan is lehetne elmerülni a vízben és életben maradni?
Hiszen ez lehetetlen.
– Nem tudsz köveket tenni a zsebeidbe?
– Rejtsd el őket a bokrok közé.
– A víz biztosan hideg lesz.
– Fájdalmas dolog levegőt venni a vízben. Ilyenkor a mellkas
öblösödni kezd, majd szétrobban.
– Elég! Megrémíted a gyereket. Nem elég nehéz már így is?
– Mit teszel majd, Miranda?
Nem válaszolt nekik, de szívében már formálódott egy
bizonytalan, ugyanakkor vakmerő terv. Egy terv, amelyet majd
megsúg Andrew Merriweathernek, amikor az utolsó látogatás jogán
felkeresi tömlöcében. Az elöljárók ugyanis meg voltak győződve
róla, hogy egyedül Andrew veheti rá arra, hogy vallomást tegyen.
Hideg volt, a Napot elhomályosították az égen gyülekező, súlyos
fellegek. A fákból kivesztek a színek, remegő leveleik pedig mereven
és mozdulatlanul csüngtek alá. Miranda a tavacska partján állt, onnan
hallgatta a bírák szavait.
– Meghagyom neked, ó víznek tartója, az Atya, a Fiú és a
Szentlélek, a szent feltámadás és az Utolsó Ítélet rettentő napja és a
négy evangélista által, hogyha ez a nőszemély akár tevékenyen

145
bűnösnek, akár bűnrészesnek mutatkozik a boszorkányság vádjában,
a víz lökje őt ki ma-gából, hogy a felszínén lebegjen, és így, víznek
tartója, vesd ki magadból gonoszságát mindörökre. Mert az Ördöggel
kötött szerződésével lemondott a keresztségről, ezért is természettől
fogva ellenségeskedés van közte és a szentelt víz között.
A tó felé vezető úton Miranda megszédült és elzuhant. A
börtönőr, Peter Clothier karolta át és segítette talpra. A lány kezét
hosszú kötéllel fogták össze, amivel a vizsgálat végén a partra
húzhatták élettelen testét. Mivel elvették tőle a cipőjét, a szoknyája a
földet súrolta, és az éles kövek felsebezték a talpát. Bárhogyan is,
Miranda emelt fővel ment végig az úton, és állta az odagyűlt
emberek pillantásait. Izzó, vörös ovális remegett a tudata mélyén.
Tisztán látta maga előtt a zavaros sötétségben megvillanó kerek,
bíborszínű fényt.
Michael Griswald elővontatta rozoga csónakját, és most a lapátok
fölé hajolva igyekezett a part közelében tartani a kopottas evező
néhány finom csapásával. A tekintete hínárzöld volt, a szakálla pedig
vörösesbarna. Erőteljes férfi volt, aki nemrégiben települt ide
Skóciából, és aki minden ízében arra vágyott, hogy mielőbb véget
érjen ez az őrület. Már alig várta, hogy visszatérhessen a földjére és
békében dolgozhasson. Miranda örült, hogy ez a férfi irányítja a
csónakját. Tudta, hogy értelmes fickó, és egy percig eltöprengett,
vajon boldog felesége lehetne-e egy ilyen embernek.
Mindenesetre a férfi istenfélő személy volt, és aligha szegült
volna szembe a bírákkal. Akárcsak Salem többi lakosa, ő is tartott
tőle, hogy a boszorkányperek az ő házának küszöbét is elérhetik.
Fowler tisztelendő belekezdett a beszédébe.
– Ó Uram, áldd meg e tó vizét! Adj segítséget, ha a nő ártatlannak
bizonyul, és ahogyan megszabadítottad azt a három gyermeket az
égő kemencéből, és megszabadítottad Susannát is a hamis vádak
veszedelméből, kérlek, ó, Uram, úgy ezt a nőt is segítsd ki épségben
a partra, miután mindannyian meggyőződhettünk róla, hogy nem
lebegett a víz színén, hanem alámerült annak aljára, hogy átölelje a
szeplőtlen mélység! De ha bűnösnek bizonyul, és az Ördög a
segítségére sietne, és megkeményítené a szívét, akkor, Uram, kérlek,

146
szent akaratod segítsen nyilvánvalóvá tenni ezt nekünk, és fenséged
jeleként lökd ki őt a felszínre, hadd menthesse meg aztán a lelkét
bűnbánat és vallomás által! És ha a bűnös nőszemély esetleg
varázslatos növények vagy kövek, vagy bármi egyéb mágia
segítségével igyekezne elleplezni ármányait, emeld fel akkor
jobbodat, Uram, és akadályozd meg a cselszövést! Mert egyedül a te
fiad, a mi urunk, Jézus Krisztus az, aki melletted lakozhat!
Miranda visszanézett a tömegre. Lobogó köpenyeik hatalmas
varjakhoz tették őket hasonlatossá, akik reszketve igyekeznek
közelebb húzódni egymáshoz, és a levegőből lecsapva keresik
maguknak az értékes magvakat. Andrew messze állt, de Miranda így
is észrevette a tekintetében tükröződő félelmet. Amikor a férfi is
elkapta a pillantását, bólintott, aztán, mintha nem tudná elviselni a
látványt, megfordult, és a lány némán figyelte, ahogy végigmegy a
folyam mentén, és magas alakja eltűnik a fák között meg-húzódó
kicsiny kunyhója irányában.
Miranda tekintete arra a magaslatra tévedt, amely elválasztotta a
folyót a tótól. Egyszer, évekkel ezelőtt hódok építettek gátat ezen a
folyamon, és mostanra az általuk emelt dombot sűrűn befedte a fű. A
barikád hozzá közelebb eső végében ki tudta venni azt a kis
dudorodást, ami egykor a hódok odújául szolgálhatott.
Fowler tisztelendő ekkor belekezdett a víz megáldásába.
– Megáldalak, ó víz teremtménye, ki a folyamból és az azon túl
elterülő dombokból érkezel, az Ő neve által, aki megidézett téged a
kövekből, és aki borrá változtatott, hogy az Ördög semmilyen
cselszövése és az emberek semmilyen varázslata ne választhasson el
téged fenségedtől, mely ítéletedet közvetíti. Büntesd meg hát a
gonoszt és az elvetemültet, és tisztítsd meg az ártatlanokat Ő általa,
aki elől nem rejtőzhetnek el semmilyen dolgok a földön, és aki
egykoron vízbe borította az egész földet, hogy elpusztítsa a
gonoszságot, és aki majd eljön, hogy ítéletet mondjon élők és holtak
fölött, és vég nélkül uralkodjon a világ felett! Ámen.
A gyülekezet egy emberként felelt.
– Ámen!

147
 Peter sürgetésére Miranda bemászott a csónakba, de nagy
sietségében a csónak széle megkarcolta a lábszárát, és amikor a kis
lélekvesztő megingott a súlya alatt, megszédült, majd fájdalmasan az
oldalának zuhant. A csónak hevesen himbálózott alatta, ahogyan
próbálta visszanyerni az egyensúlyát, illetve összekötözött kezével
igyekezett rendbe szedni maga körül a szoknyáját. Még egyszer
felnézett a régi gátra, és megpróbálta felmérni a távolságot. Úgy
látta, az odú túlságosan is megrongálódott ahhoz, hogy még mindig
az állatok otthonául szolgáljon. Az egymást követő telek és nyarak
következtében a kis építmény egyszerűen összeomlott a saját súlya
alatt. Miranda megborzongott, és a lába is fázott a csónak aljába
gyűlt víztől. Súlyos szoknyája a bokájáig ért, és az arcbőre egészen
megfeszült a csípős, hideg levegőtől. Várakozás közben arra a
vöröses korongra összpontosított, amit oly tisztán látott lehunyt
szemhéja alatt, miközben a gondolatait lassan eluralta a
legszörnyűségesebb rettegés.
A tisztelendő vég nélkül szavalta litániáit, de Miranda már csak
néhány szófoszlányt hallott. Üres szívvel hallgatta a férfi beszédét,
hiszen nem ismerte azt a féltékeny és bosz– szúálló Istent, akiről
beszélt. Ahogy a mellkasa emelkedett és süllyedt az egyre
fájdalmasabbá váló lélegzetvételektől, a szemébe forró könnyek
gyűltek. Az egyedüli istenek, akiket ő ismert, az erdőben lakozó
szellemek voltak. Ők gyakran megszólították, amikor közéjük ment.
Most először megpróbálta nem az elméjével, hanem a szívével
hallgatni a tiszteletes szavait.
– Ó, Istenem, öntsd ki reánk igazságosságod fenségét, és töltsd
meg ezt a nőt kegyelmeddel, hogy felfedezhessük összes ördögi és
emberi vétkét, hogy megbizonyosodhassunk róluk, és hogy
legyőzhessük számtalan formáját!
Ámen, gondolta. Ámen.
Az utolsó arc, amelyet Miranda látott, Judah Zachery arca volt.
Aggodalom tükröződött a tekintetében. Minden vér kiszaladt belőle,
és színtelen, szikár ábrázata úgy derengett elő fekete kabátjából,
mintha a halál álarcát viselné.

148
 – És ne engedd, ó, könyörgünk hozzád, Uram, ne engedd, hogy az
ártatlan igaztalanul megítéltessék, és ne engedd azt sem, hogy a
bűnös megtéveszthesse azokat, akik a Te szavad igazságosságában
hisznek, mert te vagy az igazi Fény, aki keresztüllátsz az árnyékos
sötétségen, és aki világosságot hozol a mi éjszakánkba!
– Aki keresztüllát az árnyékos sötétségen – suttogta Miranda. A
csónak kissé megugrott a tó sekélyebb részén, és felkavarta a part
menti iszapot. A gyülekezet némán figyelte az eseményeket.
– Ó, Te, akinek tudomása van a legrejtettebb dolgokról, és aki
ismered a földnek minden titkát, mutasd meg és nyilvánítsd ki
kegyelmed, és tedd számunkra is nyilvánvalóvá az igazságot, mutasd
meg nekünk, akik hiszünk benned...
– Akinek tudomása van a legrejtettebb dolgokról...
Michael lassan a tó közepe felé kormányozta a kis csónakot, és
Miranda azon tűnődött, vajon neki magának nincs-e egy olyan imája,
amit most elmondhatna, valamiféle ének, amely az erdő rejtelmeiről
szól, de semmi ilyesmi sem jutott az eszébe.
– Oldozz el, Michael, könyörgöm!
– Nem lehet, nem tehetem – felelte a férfi, de kis idő elteltével
hozzátette: – A csomó nem túl erős. Hajolj hátra a csónakban, és
dörzsöld a csuklód a deszkákhoz!
Miranda úgy tett, ahogy a másik tanácsolta, de még így is képtelen
volt kiszabadítani magát. Ismét felült, egyenesen, akár egy
facsemete.
– Ugrasz, gyermekem? – kérdezte Michael csendesen.
– Igen...
Megkapaszkodott a kötélben, miközben a csónak egyre távolodott
a gáttól. A feje zúgni kezdett, és a fulladás gondolata hirtelen teljes
szörnyűségével jelent meg előtte: elképzelte, ahogy belélegzi a vizet,
a tüdejébe hasító iszo-nyú fájdalmat. A szíve a torkában dobogott, és
reszketett a hidegtől.
Visszanézett a fák felé. Úgy álltak a parton, mintha őriznének
valamit. Miranda megpróbált erőt meríteni belőlük, és megacélozni
az akaratát és a testét. Ahogy figyelte őket, lángoló felhőkké váltak
előtte, és maguk is reszketni kezdtek. Fuvallat érkezett felé a víz

149
fölött, a hínár és a penész szagával telve. A szag először alig volt
érezhető, aztán egyre erősebbé vált, majd a légáramlatok is egyre
hevesebbek lettek, és finoman eltaszították a csónakot a parttól.
Miranda hátrahajolt, és még egyszer újult erővel megpróbálta
szétszaggatni a csuklóját szorító köteléket. Hirtelen azt érezte, hogy
sikerrel járt: ki tudta szabadítani az egyik kezét. Megragadta a kötél
végét, és anélkül hogy egy szót szólt vagy akárcsak levegőt vett
volna, belenézett a vízbe. Figyelte saját imbolygó tükörképét a
felszínen, és figyelte Michael evezőjének csapásait, ahogy újra és
újra belehasítanak az égboltot is magába foglaló tükörbe.
A szél ismét felélénkült, és Miranda suttogást hallott a mélyéről.
Apró fodrok jelentek meg a vízfelszínen, és a lány visszanézett a
forrongó fák irányába. A fák törzsei egy váratlan széllökés
következtében megremegtek, majd a szél elérte a csónak oldalát is,
és ellenállhatatlan erővel a gát felé sodorta. Michael zavartan
visszapillantott a parton állók felé, hátha valami jelet kap tőlük, de
azok szintén meghökkenve álltak a helyükön, igyekezve kisöpörni az
arcukból a szél által felkapott homokot és megigazítani magukon a
vitorlaként lobogó köpenyeket. Miranda felállt a csónakban, kissé
megingott, majd egyik lábát a peremre helyezve mély levegőt vett, és
elrugaszkodott.
Mintha viharos erejű robbanást hallott volna, ahogy becsapódott a
tóba. Nyomban süllyedni kezdett, és a jéghideg víz bekúszott a
szoknyája alá. A feje körül számtalan buborék jelent meg. Aztán,
mivel a ruhája fodraiban még mindig volt némi levegő, elkezdett
emelkedni, úgyhogy megpróbált mielőbb megszabadulni a
szoknyájától. Lent kellett maradnia, ez volt a legfontosabb. Lent
kellett maradnia. Kétrét görnyedt, és sikeresen lehámozta magáról a
köré gabalyodott kötelet, majd belemártotta kezét az iszapba, míg ki
nem tapintotta a fák gyökereit, amelyekről tudta, hogy már hosszú
évek óta várakoznak rá. De a tüdeje közben egyre jobban lángolt, és
habár képes volt megállni, hogy egyszerre csak néhány buboréknyi
levegőt engedjen ki magából, a fájdalom hamar elviselhetetlenné
vált. Tudta, hogy el fog merülni a zavaros vízben, és hogy az imént
vett levegője lesz az utolsó. Megpróbált elúszni egy sötét pont felé,

150
amely tömöttebb volt, mint az azt körbevevő homály, de képtelen
volt tovább elviselni a fájdalmat, úgyhogy végül felemelkedett a
felszínre, és zihálva levegőért kapkodott.
Ha a parton állók látták is, ő nem tudott róla, és ha azt is kiabálták,
„Felemelkedett! Boszorkány!”, nem hallotta a hangjukat. Látta
Michael közelben imbolygó csónakját, és egy pillanatra
megkapaszkodott benne, amíg enyhült a tüdejében érzett nyomás.
Látta a férfi döbbent arcát, ahogy rá néz, majd lesüllyedt megint, és
elúszott, tempózva mélyebbre merült, az ágak és farönkök hínárral és
algákkal összetapasztott, zavaros tömegei felé. A mellkasába ismét
belehasított a fájdalom, mintha csak egy rettentő satu szorította volna
össze. Kétségbeesve kereste a sötétségben a bejáratot, kérlelte az oly
hosszú idő óta az iszapba temetkezett fákat, hogy adjanak jelet és
legyenek a segítségére. Hol lehet? Hol? Vajon ott van-e még? Végül
a zavaros vízben megpillantott egy táncoló, hívogató, kör alakú
fényt. Majd egyszer csak a gyökerek és az összegabalyodott ágak
mind megnyíltak előtte, utat engedtek, és Miranda csak úszott,
miközben látása elhomályosodott, és a mellkasa majd felrobbant.
Úszott az enyhén sós vízben, a növényeken és az áramlatokon
keresztül az egyetlen, fakón fénylő Hold felé. Éppen azelőtt, hogy
végképp elveszítette volna az eszméletét, sikerült átdugnia a fejét a
nyíláson, és fellélegzett, majd fellélegzett még egyszer, miközben
megragadta a gyökereket. Csöpögött róla a víz, és mielőtt elájult
volna, még látta a régóta egymásba fonódó gallyakat. Sikerült eljut-
nia a hódok rejtett otthonába! Az odú elhagyatott volt, de régóta
érintetlenül állt, és ennek köszönhetően Miranda megmenekült.
Ahogy ott lebegett, lelki szeme előtt világosan látta a parton
maradt emberek hitetlenkedő zavartságát. Michael körbe-
körbeevezett, mivel a szél mostanra elült, és ismét képessé vált
irányítani a csónakot. De semmi sem bukkant fel a felszínen,
egyetlen buborék sem jelent meg, mígnem Miranda szoknyája mégis
felemelkedett, akár egy sötét szárny. Az emberek nyomban kiabálni
kezdtek:
– Ott! Ott van!

151
 De aztán Michael felhúzta maga mellé a ruhaneműt, és látta, hogy
üres, akár egy halotti lepel.
Judah Zachery bénultan állt a helyén. Hova tűnhetett Miranda? Az
emberek suttogni kezdtek körülötte, arról beszéltek, hogy talán hibát
követtek el, és a lány mégsem volt boszorkány. De ő tudta az
igazságot, hiszen az ő tenyerén még mindig ott virított az égő
cseresznyefavessző okozta sebhely.
Órákkal később, jóval azután, hogy a kiábrándult és sajnálkozó
városiak visszatértek az otthonaikba, és a Hold már ott táncolt a
vízben visszatükröződő égbolton, egy reszkető, átnedvesedett alak
jelent meg a parton a fűzfák között. Miranda iszaptól és a tó
fenekétől mocskosan, akár egy fantom, megjelent Andrew ajtaja
előtt.

152
 Tizenkettő

BOSTON, 1971

M iközben Barnabas a bostoni szőnyegkereskedőnél ül– dögélt

és a kávéját kortyolgatta, jól el tudta képzelni maga előtt a
köves hegyoldalakat, a halványsárga homokot, és a fejkendőt
viselő, fából készült szövőszékeik fölé boruló asszonyokat. Micsoda
színek! Biztosan az ősz volt a múzsájuk. De hogyan is volt ez
lehetséges a kietlen, szinte teljesen kopár és erdőségek nélküli iráni
fennsíkon?
Most, hogy maga is perzsaszőnyegekkel foglalkozott, már
felismerte, miként tükröződnek Maine saját dombjai az ott készített
darabokban. Maguk a szőnyegek is olyanok voltak, mint a virágos
mezők, de magukon viselték az erdők egy-egy mintáját is. Ebben az
árnyékos helyiségben, a Keletről származó szőnyegek e
kincsesbányájában – némelyik a falra volt felakasztva, mások
egyszerűen összecsavarva, egymásra tornyozva hevertek a fényesre
csiszolt padlón -, ott volt mindannak a több ezer kéznek az ereje,
amelyek részt vettek a készítésükben. Naftalin, pamut és por illata
szállingózott a levegőben.
Figyelte a két iráni fiút, ahogy az egyik halomból előszedtek neki
néhány szőnyeget, hogy megvizsgálhassa őket.
Egyiket a másik után kihajtogatták, feltárva gazdag mintázatukat,
amely régtől fogva lenyűgözte még a szultánokat is. Barnabas
lelkesen nézett végig az anyagon. Azért utazott el egészen Bostonig,
ebbe a kis boltba, mert valaki a küszöbön hagyott neki egy
névjegykártyát. Olyan szőnyeget keresett, ami illene annak az ócska
hamisítványnak a helyére, amely most Antoinette szalonját díszíti.
Minden egyes idevezető mérföld során egyre inkább meggyőzte
magát afelől, hogy ily módon tudná a nőt a legmegfelelőbb módon
kárpótolni korábbi tolakodásáért. Hogyan is választhatott Antoinette
egy afféle közönséges szőnyeget, ami egyébként is olyan kevéssé
illett a többi, láthatóan komoly műgonddal kiválogatott berendezési
tárgy közé? Barnabas nehezen tudott napirendre térni a nő tévedése
fölött, mindenesetre a dolog kitűnő lehetőséget nyújtott a számára
ahhoz, hogy rendbe tegye a dolgokat. Ha találna neki egy Tabrizt –
egy kétszáz éves, elnyűtt, de még mindig csodálatos szőnyeget -,
akkor ajándékba odaadhatná neki. Elképzelte a fényt a nő szemében,
amikor átnyújtja majd neki.
Alig győzte kivárni, hogy a fiúk kihajtogassák a szőnyegeket.
Számos minta láttán elismerően bólogatott, de még mindig nem
találta meg azt, amit keresett. A Shirazon emlékérmek és kisebbfajta
madarak voltak láthatóak, a régi kínai szőttes rétjein pedig stilizált
sárkányok és őzek szaladgáltak. A cirkalmas írás és a levélkék között
felsejlett néhány tó fölé hajló, finoman megalkotott fa körvonala.
Megcsodálta a fakó ég darabkáit, a havazást, az ágak indigókékjét, és
a háttérben mindenütt a bor színére emlékeztető vérvörös árnyalatot.
Mindegyik szőnyeg teljességgel egyedi volt, akár egy álom.
Barnabas észrevette, hogy a fiúk unatkoznak. Fiatalok voltak,
bizonyára még iskolába jártak, és úgy dolgoztak ebben a boltban,
ahogy otthon is dolgoztak volna, ha épp Iszfahánban vagy Herizben
laktak volna. Bizonyára a tulaj fiai vagy unokaöccsei lehettek, akiket
azért hoztak el Amerikába, hogy komolyabb tanulmányokat tudjanak
folytatni. A szőnyegek nehezek voltak, és Barnabas figyelte, ahogy a
fiúk föléjük hajolnak, a sarkainál megfogják, majd kihajtogatják
őket, és némán megvárják, amíg ő egy fejrázással jelzi, hogy nem
erre a darabra gondolt. Az egyik fiú tagbaszakadt volt, húsos arca elé
hulló fekete haja mögött megvillantak apró, fürkésző szemei. A
másik jobb megjelenésű volt, karcsú és ruganyos, és a tekintetét
mintha fájdalom árnyékolta volna be. Finoman ívelt arcvonásai, lágy
ajkai mintha csak ősei szépségét adták volna vissza – egy

154
elefántcsontból faragott arc szépségét, amelyet hamvakba és
mályvába mártottak.
Ha Barnabas áldozatokat keresett volna, bizonyára bármelyikük
megfelelt volna a célra. Egy percre eljátszadozott a keresés
izgalmának régi emlékével, elképzelte, milyen volna a közelben
kivárni, hogy bezárjon a bolt, amikor előjönne, és az üzlet mögötti
sikátorban követné őket a fekete Mercedesig, a család autójáig.
Aztán az egyiküknek, talán a vékonyabb, érzékibb arcvonásokkal
rendelkező fiúnak eszébe jutna valami, amit bent felejtett, a kabátja,
esetleg egy telefonszám, és visszamenne a bejárathoz, ahol a súlyos
ajtó fölött már kiégett az izzó. És amíg ügyetlenkedve próbálná
kinyitni a zárat a kulcsaival, Barnabas előbújna az árnyak közül.
Elképzelte a fekete kabát suhogását, az elfojtott sikolyt, a pánikot és
a rövid küzdelmet, majd azt is, ahogy áldozat ellenállása lassan alább
hagy, és a ragadozó egyesülhet vele, hogy magába szívja életerejét.
– Talált valamit, ami tetszik önnek?
Nassar Khalili lépett be egy újabb kanna kávéval a helyiségbe.
Miután letette a tálcát a Barnabas széke mellett álló kicsiny, intarziás
asztalkára, ő maga is elhelyezkedett a szemben lévő szófán és
ráemelte a tekintetét.
– Nem, még nem – felelte Barnabas. – Egy Tabrizra volna
szükségem, régire, lehetőleg kopottra és vérvörösre.
– És eddig semmi ilyesmit nem talált?
– Sajnos nem.
– Milyen kár.
Nassar alacsony és takaros emberke volt. Drótkeretes szemüveget
viselt, ami egészen az orra hegyéig lecsúszott. Az öltönye
kifogástalanul állt vékony alakján, és arany kéz-előgombok
csillogtak a keményített hajtókájánál. Barnabas riadtan vette észre,
hogy saját ingujja piszkos a rászáradt földtől, úgyhogy nyomban
összehúzta magán a kabátját, hogy elrejtse.
– És mi a helyzet a privát gyűjteményével?
Nassar szeme felcsillant.
– Komolyak a szándékai?

155
 Barnabas érezte, hogy a kereskedő épp azt mérlegeli, vajon
érdemes-e feláldoznia az egyik személyes kincsét egy nagyobb
összegért. Azokat a szőnyegeket, amelyek nem-zedékek óta a család
tulajdonában voltak, a hátsó helyiségben tartották, és csak ritkán
mutatták meg a látogatóknak. Ezekhez a darabokhoz a laikusok nem
voltak méltók, akiknek hozzá nem értő megjegyzései olykor valódi
fájdalmat okoztak a büszke tulajdonosnak. A régi szőnyegek voltak a
család igazi ereklyéi. Ritkák voltak és pótolha-tatlanok.
– Fogalmazzunk úgy... ha megtalálom a megfelelő a szőnyeget... –
Barnabas szándékosan félbehagyta a mondatot.
– Esetleg üzletet köthetünk?
– Mutassa, mije van!
Barnabas igyekezett felkészülni az előtte álló megmérettetésre. Az
ilyen komoly kereskedők az alkudozásban élték ki magukat a
leginkább. Már tudta korábbi tapasztalataiból, hogy egy értékes
szőnyeg megvásárlása nem egyszer igazi kalandnak bizonyul, és
mindig az eladónál van az előny. Dörzsölt profiként Nassar volt az
egyetlen, aki ismerte a szőnyegei valódi értékét. Azonban
kereskedőként talán fellelkesítette annyira az üzlet lehetősége, hogy
elcsábul, és hajlandó engedni, hogy pénzhez jusson. Barnabas
egyedül ebben bízhatott.
Nassar hátrahajolt, és keresztbe vetette a lábát. Tökéletesen vasalt
fekete nadrágja alól sötét bőrcipők tűntek elő. Kissé füstös volt a
képe, de a bőre ragyogott, és hullámos, sűrű haj hullt a füle és a
homloka elé. Ahogy megemelte és vastag ajkához közelítette a
kávéscsészét, Barnabas észrevette, hogy a szemüveg mögött
összeszűkül a tekintete, a teste megfeszül, amivel egyszerre árulta el
érdeklődését és óvatosságát. Barnabason szintén sajátos izgalom lett
úrrá, mikor rádöbbent, hogy ezúttal ő van az áldozat szerepében.
– Történetesen rendelkezem egy efféle szőnyeggel – mondta a
férfi -, de az sajnos nem eladó.
– Ez esetben nem kívánom megtekinteni. Túlságosan fájdalmas
volna számomra.
Nassar közelebb hajolt, és súgott valamit az egyik fiú fülébe, mire
mindketten elhagyták a helyiséget. Egy indigókék, skarlátvörös

156
medálokkal díszített Boukhara hevert kiterítve a padlón, és Barnabas,
ahogy hunyorogva szemügyre vette a szőttest, meglátta rajta a
karmazsin leveleket és az oszlásnak indult aljnövényzetet a fekete
földön.
– Ez a Boukhara buzérvörös vagy bíborvörös? – kérdezte
ártatlanul, noha maga is tisztában volt a válasszal.
– Bíbor. Nagyon ritka. Manapság már nem találni ilyet, amióta
mindent vegyszerekkel festenek.
– De ezt még bogarakból nyerték?
– Nem, nem bogarakból! Egyáltalán nem! Dactylopius cocus,
bíbortetű. Csak a nőstényeket préselik össze, és belőlük nyerik ki a
festéket.
Micsoda vibráló színárnyalat, és ráadásul egy rovarból! Szinte alig
hiszi el az ember – Barnabas elégedetten hátradőlt. Tisztában volt
vele, hogy sikerült megoldania Nassar nyelvét.
– Én magam is ezzel foglalkoztam, mikor kölyök voltam –
mesélte a kereskedő. – Óvatosan összegyűjtöttem a rovarokat a
kaktuszokról, és betettem őket egy speciális, erre a célra kitalált
tartályba. Ez volt a feladatom. Hetvenezer aprócska rovar kellett egy
medencényi festék előállításához. Általában úgy végeztünk velük,
hogy megsütöttük őket a napon, és mikor meghaltak,
szétnyomkodtuk őket. Miután elkeverték a pépet hennával vagy
sáfránnyal, már kész is volt a kívánt karmazsin, narancs vagy
tengerkék szín.
– És ez világosabb, mint ami a buzérfélékből nyerhető?
– Igen, a buzér homályosabb árnyalat, nincs meg benne az a
vibrálás, ami a bíbortetűben. Amit azokból nyerünk, olyan élénk,
mint az erekben csordogáló vér.
Egyik szőnyeg került terítékre a másik után. Az érzelmi
reakciókat és a válaszokat már jó előre megtervezték mindketten,
hogy egyikük se tűnjön úgy, mintha bármit is nyerni akarna az
esetleges üzleten. Barnabas tisztában volt vele, hogy a
megegyezéshez nélkülözhetetlen a szőnyegekkel kapcsolatos tudása,
a történetükre és a minőségükre vonatkozó ismeretei, és hogy képes
felismerni a legkisebb csomókat és mintákat is. Valójában el is

157
várták tőle, hogy csűrje-csavarja a szavakat, és lehetőleg addig
halogassa a dolgot, amíg csak lehet, mielőtt megtalálja azt a
szőnyeget, amit valóban akart. Egyszer csak talpra szökkent, és
türelmetlenséget tettetve elkezdett fel-alá járkálni a szobában.
– Talán az Ardebilre volna szükségem, csak épp vörösben.
Nassar felnevetett.
– Csak nem a nagy szőnyegre gondol az ardebili mecsetből?
Néhányan úgy tartják, az a legfinomabb szőnyeg, amit valaha is
készítettek. Ahhoz viszont el kellene utaznia Londonba.
Mindenesetre figyelemre méltó az ízlése. Ismeri a beleszőtt
szöveget? — kérdezte.
Barnabas nagyon is jól ismerte, de megrázta a fejét.
Nassar nyomban megragadta az alkalmat.
– Az áll rajta: Nincs más menedékem e világon, mint a te
küszöböd. Nincs más hely a fejem oltalmára, mint ez az ajtó.
A szavak mélyebb hatást tettek Barnabasra, mint várta volna. Egy
percig egészen magába mélyedt, majd vállat vont.
– Akkor talán egy Mahal...
– Legalább kétszáz éves.
Ebben a pillanatban a fiúk visszatértek egy hatalmas, felgöngyölt
és összekötözött szőnyeggel. A finoman megmunkált darab már így
is felismerhető volt, hiszen az aprócska csomók és a buja színek
elárulták az értő tekintet számára. A fiúk letették a szőnyeget a
padlóra, meglazították a köteléket, és kihajtották a szőnyeget egy
kisebb téglalappá, majd kihúzták a szoba két szemközti sarkáig,
kiterítették az egészet, mintha csak egy hatalmas könyv lapjait
nyitnák ki.
Hogy Barnabas ebben a pillanatban nem nyögött fel a
megilletődöttségtől, azt egyedül végtelen önuralmának köszönhette.
A szőnyeg egyszerűen fantasztikus volt. Virágocskák és
legyezőlámpák fonódtak össze a skarlátvörös háttér előtt, amelyet
nem kevesebb, mint öt ragyogó szegély határolt. Az anyag kopott
volt, de még mindig csillogott, elnyűttnek tűnt, de aprólékosan
megmunkált textúrája még mindig hibátlannak tetszett. A
legfeltűnőbb a medál volt rajta, amely úgy ragyogott, akár a chartres-

158
i katedrális rózsaszínű ablaka, és úgy izzott, mintha csak kövekkel
ékesített üvegdarabkákból rakták volna össze. És a csodák legfőbb
csodájaként mindegyik sarok felől elegánsan egymásba fonódó és
tekeredő arabeszkek tűntek elő, tele fodros páfrányok indáival,
elnehezülve a virágzó lótusz súlya alatt, és ágaival megtartva a
számtalan pihenő pávát és kismadarat, ott rügyezett az élet fenséges
fája.
– Azt hiszem, barátom – mondta Nassar csendesen magának pedig
van egy imaszőnyege, amire én régóta vágyom. Egy selyemből
készült Nain, kék és fehér színekkel, ha nem tévedek?

159
 Tizenhárom

COLLINSPORT, 1971

yugtalan szél cibálta a fákat, miközben Barnabas Daviddel az

N oldalán behajtott a Bentley-vel az Öreg Ház elé. A levelek

feléledtek és hatalmas hópelyhekként táncoltak a szélben. Nem
volt más kocsi a közelben. Barnabas egyszerre érzett
megkönnyebbülést, és egyúttal csalódást, hogy ilyen elhagyatottnak
látja a helyet. Ideges volt az ajándéka miatt, ugyanakkor rátört a
zavartság is, ahogy eszébe jutott, milyen árat kellett fizetnie képtelen
ötletéért. A szőnyeg ugyanis végül rendkívül sokba került neki: nem
pusztán egy hatalmas összeget kellett kifizetnie, de Nassar
agyafúrtságának köszönhetően még a saját gyűjteményéből is meg
kell válnia két kitűnő minőségű darabtól. Bárhogyan is, Barnabas
eldöntötte, hogy megszerzi azt a szőnyeget, és csak most, utólag
érezte magát baleknak az üzlet miatt. Eldöntötte, hogy egy szót sem
fog szólni Antoinette-nek az árról, helyette pusztán annyit mond,
hogy Collinwood egyik emeleti hálószobájában bukkant a szőnyegre.
David segített neki kiszedni a kocsiból a súlyos göngyöleget, és
bevinni a házba.
Az otthoni szekrényben megtaláltam a kulcsokat a fenti
szobákhoz – mondta David izgatottan. – Talán az egyikkel ki tudjuk
nyitni a gyerekszoba zárát.
– Nem hiszem, hogy el kéne kóborolnod – mondta Barnabas. –
Gyere, segíts odébb tolni ezeket a székeket!
 David a szoba sarkába húzta a bútorokat, és figyelte, ahogy
Barnabas meglazítja a köteléket és kiteríti a szőnyeget.
– Ezt Toninak hoztad? De miért?
– Csak a jó szándékom jeleként.
David lepillantott a gyárban készített, korábbi szőnyegre.
– És ezzel mi a baj?
– Ez pusztán egy olcsó utánzat.
– Igen, de neki talán ez tetszik.
– Nem hiszem, hogy tetszene neki. Mindent megtett azért, hogy
létrehozza az Öreg Ház tökéletes mását. Minden apró részlet
félelmetesen hasonlít ahhoz, amilyen régen volt, kivéve a szőnyeget.
A szőnyeg nem stimmelt, és én ki szeretném javítani ezt a kis hibát.
Remélem, örülni fog neki.
– Nem is tudom — mondta David, majd kézbe vett egy nagy
földgömböt, ami ott hevert a kanapén. Felemelte a levegőbe, majd,
akár egy kosárlabdát, ügyesen megpörgette az ujján. – Nem tudom,
jó ötlet-e beavatkozni a dolgaiba.
– David, ha leejted, el fog törni. Miért gondolod, hogy ne örülne a
szőnyegnek?
– Szerintem ez egy kissé tolakodó.
Továbbra is az egyre gyorsabban forgó gömbbel egyensúlyozott,
majd kissé oldalt lépett, hogy egyenesben tudja tartani.
– Értek a szőnyegekhez. Úgyhogy ezzel talán a segítségére tudok
lenni.
– Aha – David visszatette a sértetlen a földgömböt a helyére, majd
elindult a lépcsők felé. – Kipróbálom a kulcsokat.
– Nem fog működni. Az összes ajtót kicserélték – kiáltott utána
Barnabas.
Dávid már a fenti folyosóról felelt.
– Azt hittem, azt mondtad, minden pont ugyanolyan, mint régen.
Barnabas ráhelyezte az új szőnyeget a régire, és elkezdte
elegyengetni a redőket. A helyükre tette a székeket és a
kávézóasztalt, majd hátralépett, hogy végignézzen a munkáján. A
finoman megmunkált szőttes úgy ragyogott, mint valamiféle pompás

161
kert a virágzó lótusszal, a nagy páfránylevelekkel és a rügyező
életfával.
Mégsem volt elégedett. Levertté tette a Daviddel folytatott vita.
Boldog volt, hogy ilyen közel kerültek egymáshoz a salemi út során,
és már el is tervezték, hogy legközelebb Mysticbe utaznak, és
megnézik a régi vitorlásokat. Elvezettel tetszelgett David mentorának
és jótevőjének szerepében, de közben neki magának is nagy szüksége
volt a fiú évődéseire, szemtelenül jó humorára és lelkesedésére.
Lehet, hogy Davidnek mégis igaza van. Talán valóban túlzás volt
megvenni ezt a szőnyeget, és udvariatlanság így beavatkozni
Antoinette életébe. Reggel még nagyszerű ötletnek tűnt a tökéletes
szőnyeg kiválasztása. Úgy érezte, ezzel bizonyíthatja nagylelkűségét
és baráti szándékát, és egyre növekvő izgalommal gondolt arra, hogy
még az sem zárható ki, hogy így el tudja csábítani a nőt. A bostoni
utazása előtti éjszakán álmatlanul feküdt az ágyában és nem tudta
kiverni a fejéből az azúrkék, lángoló tekintet emlékét, a nő nyakára
hulló szőke hajfürtjeit, és azt, ahogyan a melle emelkedett és süllyedt
az átlátszó pamutblúz alatt. Róla álmodozott, eljátszott a gondolattal,
hogy közelebb húzza magához, átkarolja törékeny testét, és vékony
csípőjére helyezi a kezét.
Tűnődéseiből a bejárati ajtó felett lógó harangnyelv hangos
csendülése ébresztette föl. Odakintről váratlanul szél süvített be a
nyitott ajtón keresztül, jó néhány levelet is besodorva az előtérbe. A
betörő napfényben kirajzolódott az ajtóban álló Quentin alakja.
Kopottas farmert, cowboy-csizmát és rojtokkal díszített bőrkabátot
viselt, és egy csokor vörös rózsa volt nála. Az inge fölött lazán
megkötött mintás kasmírkendő csüngött.
– Barnabas! Mi a fenét csinálsz te itt?
– Ezt én is kérdezhetném tőled.
– Én meghívott vendég vagyok.
Quentin hetykén felnevetett. Sűrű pofaszakáll keretezte
gömbölyded arcát, amely egyszerre volt vonzó és fenyegető.
Intelligens ábrázata volt, érzékeny, érdeklődő, és bujkált benne némi
megfáradt cinizmus is.
– És te?

162
 – David és én éppen...
– Aha! Mindjárt gondoltam. Birtokháborítás, nem igaz?
Barnabas maga is meglepődött, hogy e szavak hallatán
zavartság lett úrrá rajta. Nem szégyenkezés volt ez, inkább csak az
nyugtalanította, hogy Quentin olyan fesztelenül beszélt arról, hogy
„vendégként” érkezett. És persze a kezében lévő virágcsokor is
felébresztette benne az aggodalmat.
– Hát te? Azt mondtad, várnak rád...
– Azért jöttem, hogy elvigyem Miss Harpigniest vacsorázni. Itt
van?
– Nem találkoztam vele.
– Bizonyára késik. Mint általában.
Barnabas egyre idegesebbé vált. Érezte, hogy hamarosan a
gorombaságoktól sem fogja tudni megtartóztatni magát.
– Vacsorázni – ismételte. – És, ha megkérdezhetem, gyakran
szoktad elvinni őt... vacsorázni?
Quentin majd két méter magas volt, és gyakran lehajtott fejjel
beszélt, miközben fenyegetően meredt maga elé.
Vállat vont.
– Barátok lettünk.
Barnabas egyre bosszúsabbá vált, és egyszer csak kitört belőle.
– Hogyan képzelheted, hogy összebarátkozol vele?!
A férfi szája lágy mosolyra húzódott. Ritkán tettek említést közös
titkukról, vagyis arról, hogy mindketten halhatatlanok voltak, de
azért mindig ott volt, várakozott, akár egy mérges kígyó az odújában.
Quentin egy portrénak köszönhette fiatalságát és ragyogását, amely
helyette öregedett. A képet egy titkos padláson tartotta valahol. Most
Barnabasra függesztette a tekintetét.
– És miért nem?
– Te is pontosan tudod, hogy kicsoda ő.
– Kicsoda?
– Angelique.
Quentin kuncogott, majd ismét vállat vont. Olyan mozdulatot tett
a virágcsokorral, mintha egy karmesteri pálca volna.

163
 – Ha ez igaz, ő akkor sem tud róla. Tudod, vannak boldog
teremtmények, akik anélkül születnek újjá, hogy bármilyen emlékük
lenne az elmúlt életeikről. Mi sajnos nem vagyunk ilyen
szerencsések.
– Ebben nem lehetsz biztos. Angelique mindig megtalálta a
módját, hogy megzavarja az embereket a kétszínűségével. És azzal is
tisztában kell lenned, hogyha valóban visszatért, akkor egyedül
miattam van itt.
Quentin elfordult és odament a tálalóhoz, amelyen egy brandynek
való kristályüveg kancsó, továbbá négy pohár hevert egy ezüsttálcán.
Félretette a rózsákat, majd töltött magának egy italt.
– Barnabas, én kedvellek téged. Mindig is kedveltelek. De az
önzésed nem ismer határokat. Nem te vagy az egyetlen férfi az
életében.
Hozzá vagyok láncolva. Te is tudod, hogy miatta kellett
elszenvednem évszázadok gyötrelmeit. Nem csupán egy romantikus
kalandról, egy pár hetes enyelgésről beszé-lek, hanem több
emberöltőről!
– Sajnálom, de én egyáltalán nem így látom a dolgot. Csinosnak
tartom Antoinette-et, és egyáltalán nem hiszem, hogy bármi nyoma
volna a viselkedésében Angelique-nek. Szerintem tévedésben vagy –
leült a karosszékre, majd hátradőlt, és kényelmesen elhelyezkedett. –
Ebben a pillanatban ő Antoinette, és engem csak ez érdekel.
Vonzódom hozzá. És, egyébként is, kinek volna több joga hozzá?
Gondold csak meg! Biztosan belém fog szeretni. Elképesztően
boldog lesz, elégedetté tudom majd tenni, és úgy fog dorombolni,
mint egy kismacska. Miközben te csak arra volnál képes, hogy még
egyszer eláruld, és ismét tönkretedd az életét. Légy úriember! Nem
gondolod, hogy ezúttal én is próbát tehetnék?
Barnabas odament az ablakhoz. Fájdalmas szorítást érzett a
mellkasában.
– Tudod, hogy ha megtalálom a festményedet, akkor
elpusztíthatlak.
– Elpusztítani... elpusztítani... Barnabas, hát sosem unsz rá ezekre
az üres fenyegetésekre? Ugyan már, drága barátom, hiszen többről

164
szól az élet, semmint hogy az egyik szörnyeteg az erejét fitogtassa a
másikkal szemben. Az igazság az, hogy kezd elegem lenni ebből a
siralmas létezésből. Készen állok arra, hogy bármikor eltávozzam.
– Könnyen beszélsz, de ha eljő a pillanat...
– Nem mondtam, hogy ne küzdenék. Hiszen végső soron én is
csak ember vagyok – ahogy felnevetett, a szeme megcsillant. – De,
mondd meg őszintén, neked még nincs eleged ebből az egészből?
– Úgy érted, nem vetted észre?
– Nem vettem észre micsodát?
– Azt, hogy meggyógyultam.
Quentin felkacagott.
– Feltűnt, hogy leadtál néhány kilót derékban.
– Nem, komolyan beszélek. Dr. Hoffman segítségével legyőztem
az átkot.
Ezúttal Quentin volt az, aki megdermedt. Arcáról lefagyott a
mosoly, majd felemelkedett a szófáról. Ahogy odalépett
Barnabashoz, az irigység hulláma árnyékolta be az arcát.
– Lehetetlen – mondta. – Nem hiszek neked.
– Akkor is igaz. Hisz látod, kimerészkedtem a napfénybe!
A kezét Quentin vállára tette, majd odafordult vele az ablak
mellett függő tükörhöz. Az üveg mindkettejük alakját hűen
visszaadta. Quentin délceg volt és jóképű, és valami rejtélyes
kisugárzással is rendelkezett, amely mintha elektromossággal töltötte
volna fel a pillantását. Barnabas azonban lehangolóan soványnak
tetszett, egész megjelené-se betegesnek tűnt, az arca beesett volt.
Vérvörös szemei körül a kezdődő rózsahimlő aprócska, törött
hajszálerei futottak felfelé a halántéka irányába.
Amint meglátta a kontrasztot, Barnabast mély fájdalom töltötte el,
és nyomban megbánta, hogy ilyen nagyvonalúan odaállt a tükör elé.
Ha ez nem lett volna elég, még Quentin együttérzésével is meg
kellett birkóznia. A férfi most a megfelelő, biztató szavakat kereste.
– Nos, öregfiú – mondta végül. – Figyelemre méltó a bátorságod.
Ebben a pillanatban egy újabb kocsi közeledésére figyeltek fel,
majd nem sokkal később meghallották a Chevy becsapódó ajtajának
összetéveszthetetlen hangját. Barnabas megemelte a vörös függöny

165
szegélyét – tökéletes mása volt az évszázadokon keresztül az Öreg
Házban függő darabnak, még a bársony kissé dohos illatát és a
rojtokhoz tapadt port is érezni lehetett rajta. Antoinette sietős
léptekkel haladt a bejárat felé, elegáns testtartása ismerősnek tetszett
a számára. Egy pillanatra megállt, amikor észrevette a Bentley-t, és
értetlenség jelent meg az arcán. De leginkább a levelek tűntek fel
Barnabasnak: a finom színárnyalatokban játszó takaró, ami a feljárón
feküdt. Egy szélfuvallat hirtelen felkapta őket, és ezzel szabaddá tette
az utat a nő előtt, aki így a csupasz kövön sétált el az ajtóig.
Amikor kinyitotta az ajtót, Barnabason nyomban rettentő
zavartság lett úrrá. Hirtelen rájött, hogy a szőnyeg megvásárlása
szörnyen elbizakodott ötlet volt, és fogalma sem volt, hogy mitévő
legyen. Mostanra az egész helyzet abszurditása kezelhetetlennek tűnt
a számára. Előhúzta a kendőjét, és megdörzsölte a homlokát, hogy
felszárítsa vele az ott gyöngyöző izzadságcseppeket, majd óvatos
léptekkel visszahúzódott a homályba. A legszívesebben teljesen
eltűnt volna, bele akart veszni a falba, azt kívánta, nyelje magába
mindenestül a fekete kandalló.
Antoinette fantasztikusan nézett ki. Szőke haja az arca elé hullott,
szempillái sötéten fénylettek, és szinte elfátyolozták vakító, kék
szemét. Könnyű, halványzöld, szőlőinda– mintákkal díszített
pamutruhát viselt. A szoknyája középen fel volt hasítva, és Barnabas
megpillantotta hosszú lábait, ahogy előrelépett. Az ingujjak úgy
lobogtak a karja körül, mintha hosszú sálak volnának, a mellénye
szövete pedig kihangsúlyozta apró melleit.
Egyből megpillantotta a szőnyeget, és felkiáltott.
– Ó, istenem! Hát ez hihetetlen!
Meglátta Quentint, és melegen rámosolygott.
– Csak nem...?
Quentin vállat vont, és tenyérrel felfelé maga elé emelte a kezét,
majd megrázta a fejét.
– Akkor hát honnan...? – kérdezte a nő.
Barnabas előlépett az ablak árnyékából.
– Én vettem, kedvesem – szünetet tartott. – Ajándéknak szántam.
– Barnabas!

166
 A nő alig kapott levegőt, annyira meglepődött, hogy itt találja őt.
– Arra gondoltam, biztosan tetszene neked – tette hozzá, de
láthatóan nehezen találta a szavakat. – Ez... egy pár egyik darabja...
kétszáz éves... annak a testvére, amely elégett a tűzben – érezte, hogy
a térdei megremegnek, és mindennél jobban vágyott rá, hogy
leülhessen. Émelyegni kezdett, és a teste mélyén ismét felébredt az
ismerős forróság. – Észrevettem, hogy az a darab, amelyet te
választottál, nem volt tökéletes.
A nő egy pillanatra elhallgatott, majd elfintorodott.
– Meg kellene kérdeznem, hogy jutottál be, de gondolom, mivel a
ház egész nap nyitva áll a munkások miatt, bárki szabadon
besétálhat.
– Igazán nem akartam tolakodó lenni.
Szánalmas kifogás volt.
Antoinette fürkésző pillantást vetett rá, mintha csak fel akarná
mérni a férfi valódi szándékait, majd lenézett a szőnyegre, a lába
előtt heverő páfrányokra és a legyezőkre, és azt mondta:
– Azt hiszem, igazad van. Ez tényleg sokkal szebb!
Látva, hogy a nő milyen kevéssé lelkesedik a szőnyegért,
Barnabas hirtelen felismerte, hogy Antoinette, bárki is legyen
valójában, vagyonos családból származhat. Máskülönben hogyan is
vásárolhatta volna meg az Öreg Házat? Az efféle ajándékok semmit
sem jelentettek a számára, leszámítva, hogy érezte rajtuk annak a
szagát, akitől kapta őket. Látta a nőn, hogy maga is keresgéli a
szavakat, mér-legeli, hogyan is kezelje a helyzetet, és hogyan
viselkedjen vele az utolsó, oly csúfosan végződött találkozásuk után.
Végül felsóhajtott.
– Egyszerűen csak... Nem is tudom. Értékelem a nagylelkűséged.
De Jackie a másik szőnyeget választotta, azt, amelyik itt volt.
Ragaszkodott hozzá. Meg kellett vennem, noha, ahogy mondtad,
nem az volt a megfelelő darab.
– Jackie? – Barnabas egyre zavartabbá vált.
– Igazán ne érts félre. Rengeteget segített nekem a felújítással,
legalábbis addig, amíg vissza nem kellett mennie a kórházba. Igazán
kedves volt tőle. Mindenhová velem jött, segített beszerezni a

167
megfelelő festékeket és mindenféle egyéb anyagokat. Még a
gyertyatartókat és az órát is ő találta. Fogalmam sincs, honnan tudta,
melyik lesz a megfelelő. Tökéletesen hasonlítanak azokra, amelyeket
a fotókon látni. De valamiért ragaszkodott ehhez a szőnyeghez, és
végül csak ezt volt hajlandó megvenni. Az igazat megvallva, egy
kicsit úgy tűnt, mintha a rögeszméjévé vált volna a dolog.
– Ki az a Jackie?
– Jacqueline. A lányom.
Quentin odalépett mellé, és átkarolta.
– Indulnunk kéne – mondta. – Foglaltam asztalt.
– Igen, persze – mondta a nő, majd elmosolyodott. Az ajtóból még
visszafordult Barnabashoz. – Azt hiszem, jobb, ha megtartom a régi
szőnyeget. De azért köszönöm – monda. A következő pillanatban
már ott sem voltak.
Barnabas gyámoltalanul állt a szoba közepén, és a saját
szívverését hallgatta. Különös módon még mindig érezte a nő illatát
a levegőben, a fenyőerdők és a fanedvek habzó illatát.
Egyszer csak jajkiáltás hangzott fel odafentről, majd átkozódást
hallott, miközben egy bútor felborult, aztán becsapódott egy ajtó.
David kétségbeesett hangja volt az.
– Ne! Hagyj békén! Ki az ördög vagy te?
Újabb kiáltás visszhangzott keresztül a helyiségen. Barnabas
azonnal a lépcső felé ugrott, de David már lefelé rohant rajta. A
szeme tágra meredt az ijedtségtől, az arcából minden szín kiszökött.
Egymásba ütköztek, és lebukfencez tek a lépcsősor aljába. David
nagy nehezen talpra állt, majd megragadta Barnabas ingujját, és az
ajtó felé húzta.
– Gyere! Fuss! El kell érnünk a kocsit!
Néhány másodperccel később már a biztonságos autóban ültek, és
David kiabálva nézett vissza a ház felé.
– Indítsd be a motort! Gyorsan, siess!
Barnabasra átragadt David riadalma, ezért úgy tett, ahogy a fiú
mondta. Tolatni kezdett, majd megfordult, és az út felé vette az
irányt.

168
 Pár perccel később, mikor már hazafelé hajtottak, David még
mindig kifelé bámult az ablakon, és láthatóan minden ízében
remegett. Végül nyöszörögve azt mondta:
– Mi... mivolt az?
– Fogalmam sincs – felelte Barnabas. – Mondd el, mit láttál!
David megrázta magát, majd felült és döbbent arckifejezéssel
Barnabasra nézett. Tettetett bátorsággal nevetgélni kezdett, de
arcának sápadtsága elárulta, hogy még mindig meg van rémülve.
Összevonta a szemöldökét, majd többször egymás után ökölbe
szorította és kiengedte a kezét, mintha azt akarná ellenőrizni, hogy
nem törtek-e el az ujjai. Aztán vizsgálgatni kezdte az arcát,
végigtapogatta lehunyt szemét és az állát.
– David? Mit láttál?
A fiú gyámoltalanul rápillantott.
– Nem tudom. Elég sötét volt odafönt, nem világított egyetlen
lámpa sem, az ablakok elé pedig súlyos függönyöket húztak. Ott
voltam, abban a szobában... valaki lakik ott, tudod, egy lány... és
akkor kinyílt az ajtó, és ott volt... az a valami... egészen fekete és
mocskos, mindenütt sáros és piszkos a rátapadt, nedves falevelektől...
Láttam egy besá– rozódott munkáscsizmát is és egy arcot... A
fenébe, igazán iszonyú volt. Teljesen szétrothadt, kötések borították,
és a bőre lefoszlott a csontokról...
– Biztosan képzelődtél.
– Nem, Barnabas! Esküszöm, hogy láttam!
– Hál istennek, nem esett bajod.
Egy rövid szakaszon csendben haladtak tovább. Szürkés fény
ragyogott keresztül a fák lombjain, és megvilágította a Bentley
motorháztetőjét. Barnabas figyelte, ahogy a felle-gek tükörképe
tovaszáll, mint megannyi szellem.
Aztán David ismét megszólalt.
– Tulajdonképpen olyan érzésem volt, mintha... az a dolog...
valaki másra várt volna, nem rám.
Egy pillanattal később hozzátette:
– A kulcs jó volt. És tudod mit? Bementem a szobába, és láttam...
néhány ruhát, blúzokat és néhány cipőt is.

169
 – Toni cuccai voltak, nem?
– Inkább olyanok voltak, mintha egy kamaszlányé lennének. És
voltak ott könyvek is, meg egy napló. Egy kicsit beleolvastam.
Tudom, nem lett volna szabad, elvégre az ilyesmi magánügy... de
nagyon kíváncsi lettem. Aztán meghallottam azt a hangot a
folyosóról, és az a szörnyű... undorító... zombi egyszer csak
megjelent az ajtóban.
– De mit gondolsz, mi lehetett az? – Barnabas kezdett
kétségbeesni.
– Egek, fogalmam sincs! Egy járkáló hulla.
– Lehet, hogy az egyik munkás volt? Talán berúgott és elveszítette
az eszét?
– Hát, ha az is volt, én mondom, a fickó halottnak tűnt.
Barnabas lassan megértette, hogy mi is történhetett, és
úgy érezte, mintha ezernyi hangya lepte volna el a bőrét. David
felé fordult. A fiú haja összekócolódott, és az arca még mindig
vörösen lángolt. Aztán füttyentett egyet, és megrázta a fejét.
– A fenébe is, Barnabas, tényleg félelmetes volt!
– Most már minden rendben. Biztonságban vagyunk. Hamarosan
hazaérünk.
David nyugtalanul és még mindig riadtan csukta be a szobája
ajtaját. Barnabas végre észrevétlenül elhagyhatta a házat. Nem volt
biztos benne, hogy meg tudja találni a helyet, ahol Willie-vel
eltemették a munkás testét, de tudta, hogy muszáj megpróbálnia.
Leparkolta az autót, majd gyalog indult a fák közé. Vihar
közeledett a hegyek felől, és felélénkült a szél, majd fütyülni kezdett
a tölgyek csupasz ágai között. Az erdőben térdig értek a lehullott
falevelek halmai. Barnabas minden lépését zörejek kísérték, ahogy
keresztülvágott a papírvékony levelek halmain. A fogyó Hold előtt
reszkettek és előre-hátra hajladoztak a megtépázott ágak.
Hogyan is lehetett ilyen ostoba? Miközben próbálta kitalálni,
hogy merre is mehettek korábban, átkozta magát a felelőtlenségéért.
Vakon követte Willie-t, túlságosan elgyö-törve amiatt, amit tenni
készültek, semmint hogy figyelni tudott volna arra, hogy pontosan
hol járnak. A holdfényben olyan volt a talaj, mint egy milliónyi

170
falevélből álló tó, reszketett, emelkedett, mint egy hatalmas sárkány
háta, amely meg-megrándult álmában.
Végül megpillantotta a távolban a hippik táborának fényeit. Tudta,
hogy lehetetlenség megtalálnia a sírt, és egyébként sem volt semmi
értelme. A levelek már rég meg-hódították maguknak a sírhantot.
Szembe kellett néznie azzal, hogy valami elképzelhetetlent követett
el. Keserűen felnevetett saját meggondolatlanságán. Milyen messzire
is került régi élete fortélyaitól és az azt jellemző óvatosságtól!
Milyen figyelmetlenné és bolonddá vált! Hiszen eltemette a vámpír
áldozatát, aki kikelt a sírból, hogy élőhalottként térjen vissza!
Most már ketten voltak.

171
 Tizennégy

B
arnabas a tisztás felé sietett. Már elmúlt kilenc óra. Antoinette
lassan visszatér Quentinnel a vacsoráról, és közben a hippiknek
fogalmuk sincs arról, miféle vesze-delem leselkedik rájuk az
erdő sötétjében. Azon töprengett, vajon hogyan tudná figyelmeztetni
őket. A fák alatti sátrakban lakozó fiatalok meglehetősen könnyű
prédának tűntek.
Egyszer csak lépteket hallott. Megtorpant, és hallgatózni kezdett
élesnek többé nem mondható, emberi fülével, de képtelen volt
megállapítani a zaj irányát. Már csak az utolsó békák kuruttyolását és
a kabócák szüntelen zümmögését hallotta. Az éjszaka hangjai, a
rovarok és a megkésett varangyos békák, akik még kétségbeesve
igyekeztek párt találni maguknak, szinte otthonossá varázsolták a
környezetet. Egy bagoly valamivel messzebbről felhangzó huhogása
pedig már a közelgő telet jelezte előre.
Az erdő fái lassan teljesen elhullajtják a lombjukat. A hippik
bizonyára hamarosan elmennek, ott hagyják azt a tisztást, ahol együtt
főztek, dalokat énekeltek egymásnak, ahol a szerelmesek
összeölelkeztek és csendben feküdtek egymás mellett a csillagok
néma, hűvös lepedője alatt. Tovatűnt képességeit gyászolva Barnabas
megpróbálta ki-hallani a leveleket felkavaró szél és a duruzsoló
rovarok hangjai mögé bújt figyelmeztető zajokat.
A szörnyeteg légzésére figyelt. Hátha most is a közelben jár.
Biztosan rettentően éhes, és testét összepréseli a fájdalom.
Semmilyen könyörület vagy részvét nem szab gátat céljainak, nem
érdekli se kor, se nem, semmi nem állítja meg, hiába van tele
lényegtelen problémákkal és hatalmas álmokkal egy csillogó tekintet,
a következő pillanatban kínnal és a kétségbeeséssel telik majd meg.
Mert ő egyedül az éhségére gondol, egy olyan éhségre, amelyet senki
más nem ismer rajta kívül. Ugyanaz az éhség emészti belülről, amely
a farkasokat a döghúshoz, a sakálokat a tetemek csontjaihoz űzi.
Ahogy közeledett a táborhoz, ismét meghallott valamit. Mintha
valaki suttogott volna a levélhalmok mélyén, máskor meg úgy vélte,
nyögéseket és szuszogást hall. Aztán egy szisszenés, majd egy sóhaj,
végül még egy. Barnabas megállt, és ahogy keresztülpillantott a fák
törzsei közt, észrevett egy ezüstös tisztást a folyó mellett. A holdfény
megkaristolta az égboltot, és világos foltok játszottak a talajon.
Feküdt ott valami, valami hosszúkás és sötét, szinte eltemetve a
levelek alá. Valami, ami lassan, alig kivehetően megmoccant.
Barnabas hátrahőkölt az ijedségtől. A régi időkben az ilyen
alkalmakkor biztosan nem habozott volna, épp ellenkezőleg, örült
volna a lehetőségnek, hogy megszabadíthatja a világot egy
nyomorúságos lélektől. Egy gyors mozdulat, egy kitört nyak, és már
vége is. Most azonban nevetségesnek és erőtlennek érezte magát.
Azért felkapott egy nagy fadarabot. Bármi is volt az, úgy tűnt, hogy
éppen aludni készül. Talán képes elkapni, mielőtt még felhívná
magára a figyelmét.
Óvatosan közelebb lopakodott, de az avarban megtett minden
lépése úgy hangzott, mint egy kisebbfajta robbanás. A teremtmény
fészkelődni kezdett, majd átfordult. Barnabas a feje fölé emelte a
husángot, noha érezte, hogy alig van ereje megtartani. Igyekezett
megacélozni az izmait, és azt mondogatta magának, hogy amire
készül, igazán bátor cselekedet, nem pedig kutyakomédia, hiába érzi
inkább annak. De mielőtt még kiléphetett volna a fényre, a sötét
tömeg két különálló árnyékra vált szét, és két fehér arc fordult
egyenesen felé. Az egyikük egy fiatal, kipirult és izzadt lány volt,
hosszú sötét haja kócosan hullt a vállaira, szeme tágra meredt, és
olyan sápadt volt, akár a holdfény ezüstje. A másik megdöbbent és
riadt alak pedig nem más volt, mint David.
Barnabas hátraszökkent. Magában imádkozott, nehogy
észrevegyék, miközben sietve a kocsija felé vette az irányt. Sokként
érte, hogy Davidét itt találta, a táborlakók között. Hiszen még olyan

173
fiatal! Már aludt, amikor kiment a szobájából – vagy legalábbis ő azt
hitte, hogy alszik – alig egy órával korábban. És most mégis itt volt,
ezzel a lánnyal! Hála az égnek, legalább fel voltak öltözve. Mégis,
elég szorosan feküdtek egymás mellett a levelek között, és biztosan
simogatták egymást és szenvedélyesen csókolóztak. A lány arca
vörös pírban lángolt. David alighanem kilopakodott a házból, és
egyedül ment végig a Widows’ Hillre vezető úton. Biztosan nagyon
félt, vagy egyszerűen elfelejtette azt a lényt, akivel a ház emeleti
szobájában találkozott? Hogy lehetett ilyen elővigyázatlan! Ahogy
Barnabas hazafelé hajtott az autóval, önkéntelenül is elképzelte a
szörnyeteget, ahogy észrevétlenül az ifjú szerelmesek fölé
magasodik, és rátört a rosszullét.

Barnabas szinte bénultan vezetett vissza Collinwoodba.

Elködösült tudatában megfogalmazódott a gondolat, hogy szüksége
lesz valamiféle védelemre. Leparkolta a kocsit majd kinyitotta az
ajtót, és belépett a konyhába, de ügyetlenül elbotlott a küszöbön, és
véletlenül bevágta maga mögött az ajtót. Hangokat hallott a szalon
felől: Elizabeth búgó, szinte kiénekelt magánhangzói voltak, amelyet
a lánya, Carolyn haragos tirádái kísértek.
– Rendben! Gondolj, amit akarsz! Azt fogom tenni, amihez
kedvem van, és nem tudsz megállítani.
– Nem, nem fogod azt tenni! Amíg itt laksz, ebben a házban,
tiszteletben fogod tartani az utasításaimat.
– Ugyan már, anya! Olyan régimódi vagy!
– Ide figyelj, kisasszony! Maradj távol tőlük! Roger bácsikád
borzasztóan dühös volna, ha rájönne a dologra.
– De miért?
– Azért, mert azok a népségek... jaj, hát nem is tudom, de arra
emlékeztetnek... nem jut eszembe a neve. Á, igen, Charles Mansonre
és a kultuszára!
– Remek. Tehát nemcsak régimódi, de kifejezetten szűk– látókörű
és bigott is vagy!
– Én csak a javadat akarom!

174
 Barnabas belépett a helyiségbe, és Elizabeth felpillantott. Sötét
haja szabadon hullt a vállaira, csipkegalléros, kék bársonyköpenyt
viselt. Egy pohárka brandyt tartott a kezében. Barnabas azt
gyanította, hogy nem ez az első ma este.
– Mondd meg neki, Barnabas – mondta Carolyn. -
Olyan aranyosak! Táncolnak, zenélnek, és minden ennivalót kint
készítenek el a tűzön! Olyan csodálatos lehet így élni.
– És tegyük hozzá, hogy az erdőt használják vécének. Mint a
barbárok!
– Ugyan már, Anya...
Barnabas, kérlek, beszélj Carolynnal! Nem hiszem, hogy
biztonságos volna a számára, hogy ott legyen annak a
cigánykaravánnak is beillő sátortábornak a közelében.
Elizabeth büszkén kihúzta magát, de az arcát továbbra is
beárnyékolta az aggodalom. Barnabas egy pillanatra elképzelte
Carolynt a szörnyeteg ölelésében, és tisztán látta maga előtt, ahogy a
szája iszonyatos sikolyra húzódik.
– Ugyan, Barnabas – mondta Carolyn -, te megérted, nem igaz?
Huszonöt éves vagyok, unatkozom, és a Kék Bálnát leszámítva
egyszerűen sehova nem lehet elmenni ebben a városban. Itt ülök,
ebben a nyomorúságos házban minden este, és semmi öröm sincs az
életemben! Kiutáltak minket a közösségből! Mindenki azt gondolja,
hogy lököt– tek vagyunk!
– Carolyn, ez nem igaz!
– De igen, anya, igaz, és te is tudod! Miért nem akarod, hogy
barátaim legyenek? – Barnabas felé fordult. – Te is találkoztál velük,
nem igaz? Hát nem jó fejek? Úgy értem, tényleg igazán kedvesek...
Carolyn szalaggal fogta össze hosszú, szőke haját elgyötört arca
felett, ametisztként ragyogó kék szemébe pedig most könnyek
gyűltek. Láthatóan igencsak felizgatta magát. Lehetséges, hogy neki
is van egy kedvese a hippik között? Barnabas látta, ahogy aprócska
fogai éppen csak előszöknek vékony ajkai közül. Carolyn
elkényeztetett volt, és túlságosan függött a családjától ahhoz, hogy
képes legyen csak úgy összecsomagolni és itt hagyni ezt a fullasz– tó
otthont, vagy legalább valamilyen munka után nézni, megpróbálni új

175
életet kezdeni. A legtöbb örömét a bostoni bevásárlókörutakban lelte,
no meg abban, hogy otthon pasziánszozott, és elringatta magát az
önsajnálatban. Mindenesetre Barnabast mindig megindították a
könnyek. A vámpírok képtelenek sírni.
Megvonta a vállát.
– Tulajdonképpen nem találkoztam a táborozókkal – mondta. –
Csak messziről láttam őket. De az kétségtelen, hogy ártalmatlannak
tűnnek.
Észrevette, hogy egész testében reszket, úgyhogy gyorsan
megkapaszkodott az asztalban. Az ujjai valami fából készült
tárgyhoz értek, mintha egy játék, esetleg egy kirakós darab lett volna.
Lepillantott, és meglátta, hogy régi fotók között egy sztereoptikon*
hever.
– Hát ez meg micsoda? – kérdezte tompán.
– Látod? – kiáltotta Carolyn. – Látod, mennyire unatkozom?
Semmit sem tudok csinálni, csak ilyen régi kacatok– kal játszom. Ezt
a szekrényben találtam.
Barnabas megvizsgálta a képeket.
– Találtál köztük valami érdekeset? – kérdezte, és megpróbált
barátságosan a lányra mosolyogni. A kezébe vette az eszközt.
Homályosan ugyan, de mintha emlékezett volna rá. Gyönyörűen
megmunkált diófából készült, míves nézőkével és bordázott fogóval.
Ahogy megfordította, megpillantotta a kicsiny fogó mellett a
dátumot, és mellette néhány elkopott szót is ki tudott olvasni: 1903 –
tekintse meg a világot egy kényelmes székben ülve!
– Az összes tájkép unalmas – mondta Carolyn. – De azok a
viktoriánus asszonyok elég huncutnak tűnnek. Azon gondolkoztam,
vajon ki állhatott modellt ezekhez a képekhez.
A sztereoptikon oldalát skarlátszínű bársony borította. Barnabas
behelyezte a megfelelő helyre az egyik képet, felemelte az ovális
nézőkét és belenézett a két szögletes lencsébe, de a keze annyira
remegett, hogy alig tudott fókuszálni az előtte megjelenő képre. A
kártya a pisai ferde tornyot ábrázolta, mellette feltűnt a napfényben
fürdő ka– tedrális, a háttérben az Appenninekkel. Mindent beborított
az Itáliát uraló, csodaszerűen izzó fény. Aztán megnézte a Tádzs

176
Mahalt, a London Towert és egy nagyszerű lapátkerekes hajót a
Mississippin. Mindegyik kép háromdimenziós volt. Hosszan
gyönyörködött bennük, mielőtt újra megszólalt volna.
– Azt hiszem, anyádnak igaza van.
– Hát persze, hogy igazam van – mondta Elizabeth némiképp
bosszúsan. – Roger már kapcsolatba is lépett a rendőrséggel. Éppen
ma reggel. Már meg is kapták a fel-szólítást. Ha ezek a... züllött
népségek nem hagyják el az erdőt mielőbb, le fogják tartóztatni őket.
– De hogyan lehet kidobatni őket valaki másnak a birtokáról? –
kérdezte Carolyn.
– Ugyan, hiszen mindenféle törvényt megszegtek! – felelte az
anyja.
– Dávid már járt ott – mondta a lány csendesen.
Elizabethnek elakadt a szava.
– Nem lehet! Nem mondod komolyan!
Fortélyos kis boszorkány, gondolta Barnabas. így bemártani az
unokaöccsét! Milyen kegyetlen! Elfordult a kínai nagy faltól, és
egyenesen Elizabethre nézett, akinek mos-tanra minden szín
kiszaladt az arcából.
– Gyakran megy oda. Van egy barátnője is.
– Nem igaz!
– Anya, David tizenöt éves. Inkább amiatt kéne aggódnod, ha nem
járna senkivel. Azt akarod, hogy mindketten fekete ruhában járjunk,
és az egész életünket ebben a házban ücsörögve töltsük?
Elizabeth megigazította a gyöngysorát.
– Hogy fajulhattak idáig a dolgok? – sóhajtotta.
Carolyn rápillantott.
– De egyébként is, mi Roger bácsi problémája velük? Miért nem
hagyja, hogy egyszerűen ott legyenek és jól érezzék magukat?
Biztosan el fognak menni, ha hidegre fordul az idő.
Barnabas visszatette a Grand Canyont ábrázoló képpárt a
dobozba, és gondosan mellé helyezte a Parthenont is.
Már éppen eltette volna a képeket, amikor megpillantott egy újabb
csomag fotót: divatos, sőt extravagáns ruhákba bújt gömbölyded
asszonyságok pózoltak viktoriánus szalonok előterében. Kiválasztott

177
egy képet, betette a gépbe, és ismét a szeméhez emelte a nézőkét. A
jelenet olyan tisztán jelent meg előtte, mintha csak az ablakon nézett
volna ki. Kívánatos alakját kihangsúlyozó, ügyesen kivágott, fekete-
fehér ruhába öltözött nő állt egy boltív alatt, mögötte finoman
szegélyezett függönyök, a mögött egy hatalmas cserépben pálmafa,
az ablakon túl pedig hosszan elterülő erdőség és egy kicsiny folyó. A
nő gyönyörű volt, tupírozott szőke haját gibson lány stílusban,
felkontyolva viselte, egy alacsony asztalka mellett álldogált a kép
közepén, egy szál rózsával a kezében. Az asztalon álló váza, tele
rózsákkal arra utalt, hogy épp rendezgette a virágokat. A kép három–
dimenziós hatása egészen lenyűgöző volt. A nő tökéletesen elvált a
háttértől, kiemelkedett belőle, és a rózsát tartó kéz szinte kinyúlt a
keretből. Barnabasnak feltűnt a padlót borító szőnyeg. Perzsaszőnyeg
volt, természetesen, és kísértetiesen hasonlított arra a darabra,
amelyet Antoinette-nek vett. A szőnyeg indái és szalagcsokrai
fickándozva vették körbe a nő szoknyájának szegélyét, amely alól
éppen csak kikandikált az apró, fekete cipőbe bújtatott lábfej. A nő
szemérmesen pillantott le a virágra. Miközben kicserélte a képet,
még jobban remegni kezdett. Állított az élességen, hogy jobban ki
tudja venni a részleteket. Amikor ismét a szeméhez emelte a nézőkét,
a nő most enyhén előrehajolt, és felé hajította a virágot. A férfit
hűvös borzongás járta át. Csak most nézett az arcába, de azonnal
felismerte.
Ebben a pillanatban észrevette, hogy a műszer fából faragott
fogója egészen felforrósodott a kezében. Elengedte a szerkentyűt,
ami hangos csörömpöléssel az asztalra esett.
– Barnabas, mi történt? – kérdezte Carolyn. Meghök– kenve
nézett a nagybátyjára.
– Semmi, igazán semmi – felelte Barnabas. – Kérlek, hallgass
anyádra! Ne menj az erdőbe! Azok a hippik... veszélyes lehet
odamenni.
– Veszélyes?
Barnabas alig bírta állni kék szemének fájdalmas pillantását.
– Igen. Nem lehet megbízni bennük. A legjobb lesz, ha mielőbb
eltűnnek.

178
 Megcsörrent a telefon, ami ritkaságszámba ment Collin–
woodban, különösen ilyen kései órán. Carolyn odaszaladt, és felkapta
a kagylót, miközben Elizabeth hálásan Barna– basra pillantott. A
lány egy perccel később visszatért.
– Téged keresnek – mondta a férfinak, látszott rajta, hogy még
mindig duzzog.
Barnabas meglepődött, amikor felismerte Antoinette hangját a
telefonban, különösen, hogy épp az imént látta a fotóját.
– Nagyon örülök, hogy el tudtalak érni – mondta a nő.
– Miben segíthetek?
– Csak el akartam mondani, hogy Jackie meglátta a szőnyeget, és
egészen fel volt villanyozva tőle. Még sosem láttam ennyire
lelkesnek.
– Igazán?
– Azt mondta, ez a legcsodálatosabb szőnyeg, amit valaha látott.
– Akkor, gondolom, mégis megtartod.
– Ha nem gond – némi szünetet tartott. – Sajnálom, hogy goromba
voltam.
Barnabas ismét meglepődött a nő nyíltsága hallatán. El kellett
ismernie, nem úgy viselkedett, mintha rá akarná szedni.
– Ugyan már, ne butáskodj!
– Nagyon hálás vagyok. Semmi sem fontosabb számomra az ő
boldogságánál. Attól tartottam, hogy bántani fogja a dolog, mivel ő a
másikat választotta. De aztán lefeküdt erre az új szőnyegre, simogatta
az ujjaival és békésen elszenderedett.
Barnabas kíváncsi lett.
– Most is ott van?
– Nem, már visszament a táborba.
Egy pillanatra összeszorult a torka. Próbálta kitalálni, hogyan
tudná továbbra is szóval tartani Antoinette-et.
– Látom, sikerült bevezetni a telefont.
– Ó, nem! A Kék Bálna melletti fülkéből hívlak. Éppen indulni
készültem.
-Aha...
Vajon ő is az erdőbe készült? Barnabas nem tudta, mit gondoljon.

179
 – Eljöhetnél valamikor meglátogatni, ha van kedved.
Megnézhetnéd, hogy sikerült a felújítás.
– Persze. Igazán kedves tőled.
– Hát akkor... köszönöm még egyszer!
És a következő pillanatban Barnabas már csak a vonal búgását
hallotta.

Később, az éjszaka folyamán Barnabas leállította a kocsiját az

úton és kiszállt. Erős szélrohamok zörgették a feje fölé boruló fák
ágait. A szél süvítése reszkető crescendóvá erősödött, és remegő
levelek kergetőztek veszettül a levegőben. Ahogy megközelítette a
tábort, szorosabbra húzta magán a kabátját, és kitapogatta a
mellényzsebébe rejtett karót. Willie-vel faragták ki a pincében, abban
bízva, hogy ez majd nyújt némi védelmet, de most inkább ostobának
érezte magát, hogy efféle fegyvert hord magánál. Willie rettentő
aggodalmasnak mutatkozott. „Ma éjjel igazán nem kellene
vámpírokra vadásznod” – mondta.
Ahogy Barnabas közelebb ért, meghallotta a gitározást és a
panaszos dalt:

Kedves és finom leányok, hát jöjjetek!

A fiúkkal aztán illedelmesek legyetek.

Füst szállt fel a tábortűzből, keresztül a fák lombjain, fanyarrá

téve a hideg levegőt.

Mert olyanok, akár csillagok a nyári reggelen:

ahogy jönnek, úgy el is hagynak hirtelen.

Amikor elérte a tábort, Barnabas egy hosszú percig csak némán

állt, zavartan a különös látványtól. Olyan volt, mintha tényleg a
Paradicsomot látná maga előtt. A fiatalok körben ültek a sima

180
köveken vagy tüskökön, egymás karjában, miközben az énekesek
lágy hangon kísérték a fuvolaszót.

Szép mesékkel szédítenek majd, hitegetnek,

és kérlelnek majd, hogy higgyetek a szíveteknek.

A tűz izzása körbeölelte a hippiket, és az aranyló fény biztonságos

menedéket adott nekik, miközben az erdő fenyegetően bámulta őket,
mint egy sötét barlang tágra nyílt szája.

Aztán ott sincsenek már, más után szaladnak, ez minden szerelem,

mit tinektek adhatnak.

Barnabas szívébe fájdalmasan belehasított a magány. Hiszen ő is

vágyott rá, hogy egy szerető kar átölelje, ugyanakkor ódzkodott
csatlakozni a társasághoz, hiszen tartott attól, hogy különcnek és
régimódinak tűnne a szemükben. Bizonyára nem látnának benne
mást, mint egy vén bolondot.
Ahogy belépett a tisztásra, meglátta, hogy a fiatal arcokat vöröslő
fénybe vonja az izzó parázs. A tekintetek mind egy fekete ruhába
bújt alakra szegeződtek, aki az útnak háttal kuporgott egy takarón.
Hosszú, ébenfekete haja szabadon omlott a vállára, miközben
suttogó, mégis erőteljes hangja felváltotta az éneklést.
– Odakint csak a tébolyt találjátok. Hatmillió autópálya, szmog,
autók, ronda asszonyok, a tévéből áradó méreg, biztosítási ügynökök
és adók! Itt viszont zenélünk, itt van egy hely, ahol nyugodtan
élhetünk, van mit ennünk, és nagyszerű Owsley-nk is van, amellyel
utazhatunk... mert szeretünk utazni, nem igaz? Ó, igen! —
hátrahajolt, majd forgatni kezdte a fejét, hogy ellazítsa a nyakát,
végül hosz– szan felsóhajtott. Aztán búgó hangon folytatta. – Nincs
más dolgunk, minthogy szeressük egymást, és zenéljünk, miközben
hallgatjuk az angyalok énekét! És, gyerekek, a jóidőnek már
majdnem vége ugyan, de a családnak össze kell tartania. Eljött az

181
idő, hogy hirdessük a fiataloknak is a szerelmet. Emlékezzetek, amíg
ott van a szeretet a szívetekben, sosem lesztek egyedül! Meg kell
szabadulnunk minden szörnyűségtől, amit a társadalom kényszerített
ránk. El kell felejtenünk, hogy kik voltunk, hogy azzá lehessünk,
akik valójában vagyunk. Ne dőljetek be a szemfényvesztésnek!
Lássátok meg az igazi szépséget!
Barnabas belépett a tisztásra, tudatában annak, hogy bizonyára
megzavarja a gyűlést. Meglátta Antoinette-et a tűz túloldalán. A
gitárja ott hevert mellette, az arca valósággal izzott a fényben.
Elmosolyodott, és kedvesen felé integetett. A szónok elhallgatott,
megfordult és felnézett rá. A tekintete olyan volt, mint két tűhegyes
lángocska.
– Helló Barnabas! – mondta. – Gyere, csatlakozz hozzánk!
Barnabast meglepte, hogy a nevén szólítja, de aztán rájött, hogy a
fickó nem más, mint Jason Shaw, akivel korábban már találkozott az
Öreg Háznál. Ez a karizmatikus személy azonban eléggé különbözött
attól az alaktól, akire emlékezett. A haját most nem lófarokban
viselte, hanem fényes zuhatagban hullt alá az arca mellett, mintha
csak egy középkori lovag volna, beárnyékolva erőteljes vonásait és
mélyen ülő, izzó szemét. Amikor felemelkedett, kissé megingott –
bizonyára valamiféle drog hatása alatt állt -, és haja a vállára omlott.
Megragadta Barnabas karját, és behúzta a körbe, a tűz mellé, jelezve
neki, hogy nyugodtan foglaljon helyet.
– Bocsánat, igazán nem akartam zavarni – mondta Barnabas, de
Jason egyik ujját a szájára tette, és azt suttogta: – Mi itt mindannyian
barátok vagyunk. Ami a miénk, az a tiéd is, és örömmel látunk
köreinkben.
Hirtelen Antoinette termett mellette, megfogta a kezét, és
odavezette az egyik tuskóhoz, amin a hálózsákja volt. Leült, majd a
férfit is odahúzta maga mellé. Közel bújt hozzá, és azt suttogta
– Jason Jézus szavait közvetíti a számunkra. Klassz, nem
gondolod? – majd felnevetett.
Barnabas belenézett a szemébe. Olyan nagyra tágultak a pupillái,
hogy megpillanthatta benne a saját tükörképét.

182
 – Nézd – mondta Antoinette, miközben lepillantott valamire a
kezében -, egy még maradt.
Az ujjával a nyelve hegyére helyezte, majd kissé felemelte a fejét,
és lágyan megcsókolta Barnabast, akinek a feje zúgni kezdett, ahogy
megérezte a nő közelségét. A csókja ugyanakkor keserű érzést
hagyott a szájában. A szél to vábbra is fütyörészett a fák ágai között,
a távolban vihar készülődött.
Barnabas figyelte, ahogy Jason ismét elfoglalja a helyét. A tűz
fényében finom arcvonásai egészen olyannak tűntek, mintha
alabástromból hasították volna ki őket, a haja pedig ébenfeketén
csillogott. Girbegurba fogait elrejtették vastag, vöröses ajkai, a
hangja vontatottan és monotonon csengett.
– Ki kell dobnotok mindent, amit a társadalom erőltetett rátok, az
összes szemetet, ami a tévéből árad. Tudjátok: ezt kell ennetek, meg
azt kell ennetek, ilyen ruhát hordjatok, ezt az autót vezessétek,
vásároljatok, vásároljatok és vásároljatok, és közben termeljétek a
szemetet, ami megmérgezi a környezetet. De mi nem fogunk
hallgatni a hazugságaikra! Gondoljatok az egyenruhás srácokra,
akiket arra tanítottak, hogy utálják a koreaiakat és a vietnamiakat,
akiket arra tanítottak, hogy öljenek, és megtöltötték a fejüket a
hazugságokkal! De mi szeretettel fogunk eltelni, ártatlan szeretettel!
Hulljon ránk a szeretet, mintha eső volna az égből! Elvarázsolt
helyen vagyunk. Van tiszta vizünk, és itt vannak körülöttünk az
erdőben az aprócska állatok. Halljátok a szél hangját...
Az egyik fiatal srác lecsapott egy moszkitót. Olyan hangja volt,
mintha villám csapott volna le közéjük.
– Nem, ne haver! – mondta Jason. – Kérlek, ne ölj! Egyetlen élő
teremtményt sem szabad elpusztítani, még egy bogarat sem, haver! A
fenébe is, hisz ők is élnek! Ez az ő erdejük. Mi vagyunk a hívatlan
vendégek, az idegenek. Nekünk kell alkalmazkodnunk. És eltelnünk
szeretettel.
Ahogy beszélt, egy újabb moszkitó jelent meg, és körözni kezdett
a karja fölött. Elhessegette, de a rovar visszatért, és ezúttal a nyakát
vette célba. Jason egy óvatos mozdulattal ismét ellegyezte magától.
A fiatalok megbabonázva figyelték a jelenetet. Mindenki úgy nézte

183
azt a zümmögő vérszívót, mintha valamilyen titokzatos szellem
volna. Végül leszállt Jason kézfejére, mire a fiú összeszorította az
ajkát, és lerázta magáról. De a moszkitó megint visszatért, és ismét
leszállt a kezére. Ezúttal engedte, hogy ott maradjon. Barnabas
némán figyelte, éppolyan elbűvölten, akárcsak a többiek, ahogy a
rovar beleszúrja Jason bőrébe aprócska szívókáit, és szürcsölni kezdi
a vérét.
– Hol van a félelem? – kérdezte Jason. – Hol van a fájdalom?
Érzések, ezek csak érzések, olyan érzések, amelyek arra
emlékeztetnek, hogy még életben vagyunk.
Barnabas fészkelődni kezdett a helyén, majd végül megszólalt.
– Bocsánat, hogy közbeszólok, és megzavarom a... gyűléseteket
— mondta. – De azért jöttem, mert valami fontosat kell
elmondanom.
Olyan hangon beszélt, mintha homok lett volna a szájában, a
levegőt is egészen fojtogatónak érezte maga körül.
Jason felé fordult, és alig észrevehetően összeráncolta a homlokát.
A csoport néhány tagjának arcán mintha megcsillant volna némi
érdeklődés. A többiek azonban tel-jességgel elvesztek a kábulatban,
és egyedül saját ábrándjaikkal voltak elfoglalva.
Barnabas folytatta.
– Hallgatnotok kell rám! Azért jöttem, hogy figyelmeztesselek
titeket.
A tűz felélénkült, ahogy az egyik fadarab szétporladt, és a szél
éppen felé fújta a füstöt. Csípni kezdte a szemét.
– A legjobb az volna, ha mindannyian összepakolnátok, és olyan
gyorsan elhagynátok ezt a helyet, amilyen gyorsan csak lehetséges –
mondta.
Jason megrázta a fejét, és közelebb hajolt. Ráhajított egy újabb
fadarabot a tűzre.
– Ez az otthonunk – mondta.
– Veszélyes volna itt maradni.
– De miért? Azt tervezed, hogy ránk küldöd a kopókat?
– Nem – felelte Barnabas, akit meghökkentett a feltételezés. –
Egyáltalán nem erről van szó. A rendőrségnek ehhez nincs köze.

184
 – Akkor biztosan a Collins klánról van szó. Vissza akarják
szerezni a birtokukat, ugye? De ez már Tóni földje, haver. Nem igaz,
szivi?
Toni vállat vont, majd Barnabasra mosolygott, várva a reakcióját.
A szél ismét felélénkült, és a férfi úgy érezte, mintha lassan elkezdett
volna cseperegni az eső.
– Ezt pedig mi csináltuk – Jason széttárta a karját a tűz, a sátrak, a
függőágyak és a tükrök felé mutatva. – Mi hoztuk ezt a ragyogást a
fák közé.
Az egyik fiú felnevetett, és Jason gesztusát utánozva az égnek
emelte a karját. A példáját mások is követték, mígnem az összes
hippi úgy hajladozott a tűzfényben, mintha valamilyen szedett-vetett
corps de ballet' tagjai volnának.
– Ha tudni akarod... – folytatta Barnabas, óvatosan mérlegelve,
hogyan is kellene fogalmaznia. – Attól tartok, egy gyilkos ólálkodik
a közelben.
Egy pillanatra mindenki elhallgatott.
Aztán Jason felszökkent.
A fenébe is, ebben én is biztos vagyok! – mondta, miközben
támolyogva megtett egy lépést. – Nem is csak egy! A test gyilkosai,
meg a lélek gyilkosai, a piac, a kapzsik, akik kiszipolyozzák a
tömegeket, és elevenen felfalják az embereket. A profit, csak ez
számít, csak ezért élnek. Az ártatlan, fiatal fiúkat mind arra
programozzák, hogy jó ten-gerészgyalogosok legyenek, hogy utálják
az ázsiaiakat, és megöljék őket az M16-osaikkal, mintha ők lennének
John Wayne. Úgy tesznek, mintha hősök volnának, igazi ameri kai
hősök, rettenthetetlen fickók. Csak ölni és ölni! De az, akit
megfeszítettek, ő csak szeretni tudott! Átadta magát a szeretetnek.
Egyedül ezt az üzenetet hozta el: a szeretet
üzenetét.
– Nem egy közönséges gyilkosról van szó! Egy szörnyeteg
rejtőzik valahol az erdő mélyén – mondta Barnabas. Érezte, hogy
Toni megszorítja a karját, és lepillantott rá. A szeme ragyogott.
Jason fel-alá kezdett járkálni, akár egy nyugtalan párduc a
ketrecében.

185
 – Ismerjük azt a szörnyeteget – mondta élesen suttogó hangon.
Barnabas azon töprengett, vajon igaz lehet-e, amit mondott.
– Láttátok?
– Itt jár közöttünk. Várakozik ránk a sötétben, amíg alszunk.
– És nem féltek tőle?
– Le kell győznöd a félelmet. Látod, ha volt valaha bármilyen
filozófiám, akkor az így hangzott: „Csak ne gondolkozz!” Abban a
pillanatban, hogy gondolkozni kezdesz, máris megosztod az elméd.
Elkezdesz befelé tekinteni, és megrémülsz attól, amit ott találsz –
megemelte és ide-oda kezdte forgatni a kezét, miközben a csuklóját
tanulmányozta. – Látod a vért áradni az ereidben. Hallod a
szívverésed.
A gitár lendületesebb akkordokat kezdett játszani, és Barnabas
megpillantott a fénykörön túl egy lányt, aki most a szájához emelte a
fuvoláját. Jason odament, ahol Toni és Barnabas ültek, és odahajolt a
nőhöz. Megérintette az állát, kissé megemelte a fejét, és könnyedén
megcsókolta. A nyelve előszökött és végigszánkázott Toni ajkain.
Barnabas elfordult.
– Mitől félsz? – kérdezte Jason. – Ő egy asszony. Retteg attól,
hogy valaki át fogja látni a játszmáit. A szépsége mögé rejtőzik.
Tudod, mit gondolok, haver? Szerintem te a saját titkaidtól félsz. De
ezzel nincs is semmi baj. A félelmed az ami végül segíteni fog
abban, hogy olyannak lásd magad, amilyen valójában vagy.
Jason lassan forogni kezdett. Az eső lágy cseppekben hullani
kezdett.
– Szítsátok fel a tüzet! Gyerünk, szítsd fel a tüzet, haver! –
mondta, és rámutatott Barnabas mellett egy halom rőzsére. Néhány
fahasáb és egy fejsze is hevert mellette. Barnabas még mindig
zavartan felállt, nagy nehezen felfogta, hogy némi fát kellene raknia
a tűzre. De mielőtt még megtehette volna, Jason türelmetlenné vált,
felé szökkent és félrelökte. Aztán egy ügyes mozdulattal felkapott
néhány hasábot, gondosan elhelyezte őket a tűzrakás megüresedett
helyein, és megvárta, amíg lángra kapnak. A mozdulatai még a drog
ellenére is kecsesek és könnyűek voltak, vékony karja és lába akár
egy tornászé is lehetett volna.

186
 A tűz felmorajlott, és a lángok egyre magasabbra hágtak.
Barnabas megérezte a forróságot a belsejében, de még mindig nem
lett úrrá a zavarán. Egy másik világból származó teremtmény járta az
erdőt, és talán ebben a pillanatban is olyan közel volt, mint a
környező fák lombjai. Az idegen vámpír itt ólálkodik, és rájuk
vadászik, észrevétlenül repülve a holdfényes felhők alatt. És egy
harmadik szörnyeteggel is számolnia kellett – azzal, amelyik a saját
testében szunnyadt. Bizonytalanul felállt, karja ernyedten csüngött az
oldalán.
Jason könnyedén mozgott a zeneszóra, kacskaringózó léptei jól
illettek a fuvola magas hangjaihoz. Közelebb lépett Barnabashoz és
odahajolt, hogy a szemébe nézhessen.
– Mindannyiunkban ott lakozik a szörnyeteg – mondta. –
Gondolod, hogy nem látom tebenned is?
Barnabas nem válaszolt. Aztán végül halkan, dünnyögve, mintha
csak magához beszélne, azt mondta:
– Te nem félsz az élőhalottaktól?
Jason azonban így is meghallotta, amit mondott.
– Az élőhalottak? – felelte. – Hiszen mi vagyunk az élőhalottak.
Nem igaz, gyermekeim? Hiszen mi örökké élünk! Az ártatlan
szerelem nem hal meg soha!
Ez érdekes módon megtetszett a többségnek, jó néhá– nyan már
talpra is szökkentek, hogy együtt táncoljanak a gitár muzsikájára.
Mintha csak költői ereje lett volna ezeknek a szavaknak, mintha egy
pokolbéli rockzenekar dalszövege lett volna, nyomban megragadta a
hippiket, először egyet, majd még egyet, aki rögtön talált magának
egy újabb társat, hogy együtt nevessen és táncoljon vele. Testek
simultak egymáshoz, együtt forgolódtak, majd rövid időre szétváltak,
hogy ismét egyesüljenek. Derekak értek össze, miközben a tűz apró
szikrái beterítették a levegőt. Mostanra valóságos máglyává vált a
tábortűz, és sikeresen felvette a küzdelmet a sűrű párán keresztül
aláhulló esőcseppekkel. A gitáros egyszerre csábító, ugyanakkor
erőteljes dallamot játszott, a fuvola pedig továbbra is magas, érzéki
melódiával felelt rá, miközben az eső egyre hevesebben zuhogott.

187
 – Mi vagyunk azok, akik nem halnak meg, mi vagyunk az
élőhalottak, mert mi sosem fogunk meghalni! – kiáltott egy lány,
majd felkapott egy izzó zsarátnokot, és úgy kezdett vele hadonászni,
mintha karmesteri pálca volna. Amikor megpillantotta a kormot a
kezén, felnevetett, és az arcát is feketére festette vele. A többi táncos
követte őt, és ugrabugrálva, tágra nyílt szemmel bukdácsoltak
körülötte. Néhányan az erdőbe szaladtak, és nagy halom levéllel
tértek vissza, amit aztán lelkesen feldobtak a levegőbe, hogy aztán
visszahulljon rájuk, és rátapadjon az izzadt testekre meg az
összekócolódott hajtincsekre. Ahol az imént még a szivárvány
gyermekei voltak, most megannyi rikító kísértet táncolt, újra és újra
azt kiáltva:
– Mi vagyunk az élőhalottak, sosem fogunk meghalni!
Barnabas tisztában volt vele, hogy a szertartás, aminek
részesévé vált, éppolyan régi, mint maga Dionüszosz, és olyan
ártatlan, mint a gyermekek játszadozása. Magatehetetlenül sodródott
a többiekkel, noha a teste még mindig tele volt feszültséggel. Az
egyik lány lekapta magáról a blúzát, a másik pedig egy férfizubbonyt
húzott magára. A fiúk, akiknek többsége már korábban megszabadult
az ingétől, a nedves testeket szoros ölelésbe rántották. Barnabas a
sajátos ruhadarabokat figyelte, ahogy életre kelnek, és imbolygó,
táncoló alakokká válnak a szeme előtt: egy fodros szoknya, egy
szegéllyel díszített nadrág, egy könnyű, lengedező fátyol. Az egyik
lány magasan a feje fölé emelte a karját, és úgy forgott, mint egy
cigány táncosnő. Sötét haja a hátára hullt, kerek mellei csodálatosan
izzottak a nyakláncai alatt, vöröslő bimbói maguk is olyanok voltak,
mintha ékszerek volnának. Barnabas kissé megszédült, és leült az
egyik tuskóra, hogy onnan figyelhesse. Szépség. Minden szépséges
volt. Semmi többet nem kívánhatott volna ennél.
Irigyelte a párokat lengedező, hosszú hajukért, napbarnította
bőrükért. Árnyjátékként forogtak a tűz körül és lebegtek az eső lágy
függönye mögött. A testek összekap-csolódtak, majd ismét elváltak
egymástól, és Barnabas csak a combokhoz feszülő farmereket, a
virágos mintákat, a kendőket, a bokákon ékeskedő láncokat és a
karcsú lábujjakat látta maga előtt.

188
 – Az élet zene! Az élet szeretet! – kiáltotta valaki, mire a többiek
a gitár kísérete mellett, kórusban válaszoltak:
– Az élet szeretet! Az élet fény! Mi vagyunk az élőhalottak!
Valaki hisztérikusan felnevetett. Barnabas egyszerre érezte magát
régimódi puritánnak és szemérmetlen kukkolónak, miközben saját
elértéktelenedett léte is fel oldódott a forgatagban. De azt egy
pillanatra sem feledte, hogy a figyelmeztetése süket fülekre talált.
Toni jelent meg előtte. Még mindig rajta voltak a ruhái, és
sziluettjét csak a mögötte lobogó tűz világította meg valamelyest.
Közelebb hajolt, és megfogta a kezét.
– Gyere, táncoljunk! – mondta, majd átkarolta és felnevetett, mire
a férfi zavartan hátrahőkölt. A tűz árnyai ott táncoltak mindenütt a
tisztáson, és Barnabas arra gondolt, ez az a pillanat, amikor el kellene
mennie, de végül nem volt képes elindulni. A füst bántotta a szemét.
Megdörzsölte a szemhéját, hogy enyhítse a fájdalmat, és meglepetten
tapasztalta, hogy forró könnyeket tapint. Amikor ismét kinyitotta a
szemét, Jason állt Toni mellett, a tekintete ragyogott, ahogy lenézett
rá. Nyilvánvaló volt, hogy igényt tart a társaságára. Barnabas
visszaroskadt a farönkre, és némán figyelte, ahogy Jason a nő felé
közelít, és megsimogatja az arcát. Antoinette alig észrevehetően
megremegett, majd egy hosszú percre belenézett Jason szemébe, és a
levegő érezhetően felizzott közöttük. Ekkor villám hasított keresztül
az égen, és a távolban felmorajlott a vihar. Az eső most alig
csepergett, könnyedén csapódott azokra a levelekre, amelyek még
mindig nem hulltak le a fák ágairól – olyan volt, mintha egy
láthatatlan kéz kopogtatna az erdő ajtaján. Aztán egy újabb villámlás
hatására a táborozok beszaladtak a menedéket nyújtó sátrakba. Velük
együtt eltűnt Jason is. Antoinette ekkor Barnabashoz fordult,
megfogta a kezét, és csak annyit mondott:
– Gyere.
Barnabasnak valahogy sikerült felkelnie, és követte a nőt a
sátrába.
Először azt gondolta, csak az eső alól akarja megmenteni, de
aztán, ahogy a keze rátalált a sötétben, odahúzta maga mellé.
Barnabas nem látta a mosolyát, de így is érezte a melegségét, a

189
leheletét, a vanília és a páfrány és mellette a nő izzadságának
édeskés, fanyar illatát is. Szájával megérintette az arcát, és megérezte
a verejtéke ízét, és amikor a nő felé fordult, és ajkára tapasztotta az
ajkát, Barnabas úgy érezte, mintha sokkal inkább valami folyékony
elevenség volna, semmint hús-vér teremtmény. Gyöngédség volt
minden mozdulatában, ahogy kényelmesen elhelyezkedett mellette,
úgy, hogy átölelhesse. Mindezt olyan szakértelemmel és
természetességgel tette, hogy Barnabasnak futólag eszébe jutottak
azok a szajhák, akikhez az előző életében volt szerencséje.
Antoinette csupa lágy könnyűség volt, és habár Barnabas tudta, hogy
a drogoknak is köszönhető, hogy most ide kerültek, mégis
elvarázsolta az élmény. A legnagyobb természetességgel magához
húzta, és amikor a nő keze már ott volt a nyakán, a törzsük is
egymáshoz simult. Ismét zavartság lett úrrá a gondolatain.
Megpróbálta kiszakítani magát az ölelésből, de a nő megreszketett,
és még közelebb férkőzött hozzá. A bizonytalanság, gondolta, a
férfilét alapvető élménye. Milyen távolinak tűnt most vámpírlétének
régi, tökéletesen tiszta, számító racionalitá-sa! Bágyadtan,
sóvárgással eltelve képtelennek mutatkozott arra, hogy ellenálljon. A
nő fürge volt, határozott, és olyan szabadon mozgott, ahogyan a
patak csordogál a medré-ben. És aztán egyszer csak, magát is
meglepve, Barnabas rádöbbent, hogy ő is akarja a másikat. Sürgetően
magához húzta, miközben megérezte a balzsam illatát a hajában és a
régi vászontető szagát a fejük fölött, amelyen szakadatlanul kopogtak
az esőcseppek. A hang egészen dallamos volt, különös módon
megnyugtató és megbabonázó. Angelique feküdt a karjaiban, az ő
izzása fonta körül. Forró volt, akár egy napon hagyott kő. A nő
gyöngéden megérintette az arcát, a nyakát, az ajkait, majd magához
húzta, és Barnabason ismét eluralkodott vágy.
Azóta nem érzett ehhez fogható éhséget, mióta egyszer napokig
kellett vér nélkül meglennie. Emlékezett a várako zásra, a fájdalmas
hiányt feltöltő kielégülés közelségére, mikor forró lehelete ott
remegett áldozata nyaki ütőere fölött, épp mielőtt belevájta volna
irtózatos fogait. Ahogy most magához húzta a nőt, az emlékek
bűntudattal töltötték el és habozni kezdett. Angelique volt az ő

190
bosszúálló angyala, és a kapcsolatuk semmi máshoz nem vezethetett,
csakis újabb tragédiákhoz. Muszáj ellenállnia. De vonakodása
hamarosan semmivé foszlott, akár az égő rőzse, míg nem maradt
belőle más, csak egyetlen izzó fénypont a sötétben. És a helyén olyan
érzés jelent meg, amelyet egyedül hálának tudott volna nevezni. Úgy
érezte, mintha nagy magasságokból hullna a nő karjaiba.
Nem tudta, mikor szabadult meg a ruháitól, de amikor végül
magához szorította a nőt, forróbb volt, mint amit lehetségesnek
gondolt. Lágy volt és érzéki, ahogy Barnabas ujjhegyével simogatta
finom bőrét, majd megérintette a nyelvével, elborította a csókjaival,
megkarcolta a fogával. Felpillantott, hogy lássa sötét alakját, a fakó
fényben szabadon szétterülő haját, egymástól enyhén elváló ajkait,
buja arckifejezését, és abban a pillanatban tudta, hogy a nő még
mindig szereti őt. Hagyta, hogy Barnabas végigcsókolja a testét, és
kéjesen felnyögött, amikor a nyakába temette az arcát. Élvezte
leheletének forróságát, majd fogának érintését, közben ujjhegyével ő
is cirógatni kezdte a férfi vállát, majd ívben megfeszítette a testét, és
izgatott remegéssel felelt a másik éhségére. Barnabas nem tudott
ellenállni a csábításnak, de még ennél is többre vágyott – ahogy
együtt lélegeztek, egymás mellett, úgy érezte, mintha újjászületett
volna, miközben az eső még mindig ott kopogott a fejük felett.

Amikor magához tért, a sátor bejáratához feküdt, és figyelte,

ahogy a hajnal fényei megjelennek az égbolt alján.
Kimerült volt, de még mindig eltöltötte a melegség, Önkéntelenül
is bámulni kezdett egy párt a tisztás hozzá közel eső részén, noha
még mindig nem tisztult ki annyira a feje, hogy felfogta volna, mit is
lát tulajdonképpen. Antoinette halkan megszólalt.
– Húzd be a bejáratot, különben be fog esni az eső.
Barnabas felült, hogy engedelmeskedjen, de előtte még
kipillantott a sátorból. Kövér cseppekben hullt az eső, és egy
villámcsapás pillanatra láthatóvá tette a megfeketedett tűzrakás
mellett fekvő párt. A fiú maga alá szorította a lányt, kezével fogta le
a vállát, és térdével a földre feszítette a lábait. Szerelmi közeledése

191
inkább tűnt brutálisnak, semmint érzékenynek, és a lány is úgy
vetette előre-hátra a fejét, mintha fájdalmai volnának. Barnabas
érezte, hogy Toni felé nyúl, de képtelen volt elfordítani a tekintetét a
párról. A fiú sötét feje és vállai ugyanabban a ritmusban emelkedtek,
ahogy a lány egy-egy rángatózással megpróbált kiszabadulni a
szorításából. A mozdulatai nem egy szeretőé, inkább egy vadállaté
voltak, aki ritmusos mozdulatokkal csap le és lakmározik az
áldozatából. Barnabas félig kimászott a sátorból. Újabb villámcsapás
világította meg a homályos tisztást, és ebben a pillanatban meglátta
az elnyűtt munkaruhát és a kabátot, amelyre vastagon rátapadt a sár
és a levelek, végül pedig iszonyodva ismerte fel a korábban már
látott, nehéz munkáscsizmákat. A lány szeme, amely egy perccel
korábban még örömtől csillogott, most üresnek tetszett. Vér
szivárgott a nyakából, magatehetetlen, merev teste megreszketett,
majd ismét elernyedt, ahogy a sötét teremtmény felemelte a fejét, és
ismét fölé hajolt, hogy megízlelje.
Összeütközött Tonival, és majdnem rálépett, ahogy nagy
sietségében kiugrott a sátorból. A nő ijedtében felkiáltott, mint egy
kisgyerek, aki beütötte valamijét. Alig tudott állva maradni, és attól
tartott, hogy menten öklendezni fog. Bi zonytalan volt, hogy mit is
kellene tennie, a szíve hevesen kalapált, a gondolatai
összekavarodtak, és zavartan, döbbenten pislogott körbe. Most csak
alig tudta kivenni a párt, de végül elindult abba az irányba, ahol
feküdtek. Amikor ismét lesújtott egy villám, megpillantotta a farakás
mellett heverő fejszét. Kétségbeesetten odalépett és fölvette a
fegyvert. A fanyelet szalaggal vonták körbe, és a fejsze meglehetősen
súlyosnak tűnt. Ebben a pillanatban megérezte a vér szagát, amely
évszázadok óta először semmi mást nem váltott ki belőle, csak
émelyítő undort. Határozottan megragadta a fejszét, és megtett egy
újabb botorkáló lépést a rém felé. A mit sem sejtő teremtmény ismét
felemelkedett, majd egy gyors mozdulattal újból lecsapott áldozatára.
Barnabas attól tartott, hogy el fog ájulni. A fülét dübörgés töltötte
meg, amelynek mélyén meghallotta a szörnyeteg szürcsölésének
hangjait. Magára parancsolt, hogy szabályosan vegye a levegőt, majd
megtett egy újabb lépést, és, noha testét átjárta a pánik, a lény mögé

192
került, szétvetette a lábát, és a feje fölé emelte a fejszét. Mélyre,
gondolta. Mélyre kell mennie. „Erősebb nálam.” Alig látott, de azért
megpróbálta felmérni, hova is kellene lesújtania. „El kell érnem a
szívét.” Majd reszketve, minden erejét összeszedve lesújtott.
Gyomorforgató puffanás, majd egy nyögés hallatszott. A teremtmény
elterpeszkedett a lányon, a lába merevvé vált, a karja ernyedten
csüngött oldalra, és valami feketeség kezdett csorogni onnan, ahová a
fejsze lecsapott.
Barnabas lihegve állt és várt. Homályosan ugyan, de érzékelte,
hogy néhány táborlakó a hangok hallatán előbújt a sátrából. A hajnal
fényei egyre erősebbé váltak, miközben továbbra is árnyékok
játszottak a tisztáson. Nehezen vette a levegőt. Megrázta a fejét, és
hátralépett.
A lény nem mozdult. Továbbra is a lányon feküdt, arcát a másik
nyakába temetve. A lány üveges tekintettel nézett el a feje fölött.
Barnabas ismét körbepillantott, hátha talál esetleg egy hasznosabb
fegyvert. A karó! Hol lehet? Biztosan annál a farönknél hagyta el,
amelyen korábban üldögélt. Fél szemét még mindig a szörnyetegen
tartva elindult, hogy megkeresse a fegyverét az avarban, a tábortűz
körül. Kereste a köpenye alatt, és kereste a felázott földön is, de nem
talált semmit ezért az egyik sátrat rögzítő cölöpöt ragadta meg.
Néhány rántással kihúzta a földből és megfordult. A teremtmény
még mindig mozdulatlanul feküdt. Barnabas kezdett kétségbe esni.
Tudta, hogy muszáj megtalálni a karót ahhoz, hogy egyszer s
mindenkorra végezzen a rémséggel, úgyhogy ismét nekilátott a
keresésnek. Közelebb ment Toni sátrához a talajt fürkészve, majd
továbbra is bizonytalan, csoszogó léptekkel visszatért a tűzhöz, de a
karó, amelyre oly nagy szüksége lett volna, egyszerűen eltűnt.
Ott állt zihálva, nevetségesen, a sátorcölöppel a kezében, mint egy
szerencsétlen vadász a haldokló medve barlangja előtt. A szívverése
valamelyest megnyugodott, és a légzése is könnyebbé vált. Minden
elcsendesedett, ismét csak az eső kopogását lehetett hallani.
Ekkor a rémség megrázkódott és felnyögött, majd feltérdelt.
Megemelte a törzsét, ami most olyannak tűnt, akár egy sötét domb –
a fejsze úgy állt ki a hátából, mintha csak egy pumpa fogantyúja

193
volna. A lény megremegett, majd megfordult, és vakon a fák felé
botorkált. Egy újabb villám– csapás megvilágította az arcát. Még
mindig látszott rajta a lány vére, legalábbis ott, ahol még némi hús
csüngött le a meztelen koponyáról. A legiszonyúbb mégis a tekintete
volt: Barnabas úgy érezte, mintha az őrület mélységes kútjába
pillantana. Ez, ez az igazi élőhalott, gondolta keserűen, ahogy eszébe
jutott a hippik dala. A villámlás pillanatnyi fényében látta a
szemüregből előmászó férgeket, az elrothadt száj vonalát, az ajkak
nélküli szájüreget, és hogy a csontok között remeg még néhány fog,
amelyek közül fekete genny szivárgott le az arcon. Úgy mozgott,
mintha valamiféle gép volna, a mozdulatai nehézkesek és ügyetlenek
voltak, és minden lépése után újabb hullámokban szabadult fel belőle
a rothadó hús orrfacsaró bűze. A pórusain keresztül bugyborékoló
hangok kíséretében tört elő valamiféle ragadós nedvesség.
Barnabas körbepillantott, hátha meglátja Jasont vagy valamelyik
másik hippit. Meglehetősen ostoba módon a lény után kiabált. A
hangja durván csengett, de még ő maga is érezte, hogy tele volt
félelemmel.
– Maradj távol tőlem! Ne gyere közelebb!
Hozzáütötte a sátorcölöpöt egy sziklához, majd a hegyes végével
előre feltartotta, kétségbeesetten remélve, hogy a rémség majd
belezuhan. De mielőtt még képes lett volna védekező állásba
helyezni, a nevetséges kis pálca már ki is repült a kezéből, a
szörnyeteg felé szökkent, megragadta és a földre taszította. Barnabas
felnyögött, ahogy a lény fölébe kerekedett. A lehelete maga volt az
elviselhetetlen rothadás. Felkiáltott, és próbált védekezni, minden
erejét összeszedve igyekezett ellenállni, kezével a levegőt
markolászta, majd kétségbeesetten a földön fekvő levelek közé nyúlt,
és csodával határos módon megtalálta a karót. A lény fel–
emelkedett, és Barnabas halálos rettenettel fogta fel, hogy a
következő pillanatban le fog csapni rá, és egyenesen az arcából fog
lakmározni. Megragadta a karót, és határozott mozdulattal belevágta
a szörnyeteg mellkasába, olyan mélyre belefúrta, amennyire csak az
erejéből telt. A bordák nyomban szétporladtak, és karót tartó keze
elmerült undorító, nyálkás belsejében.

194
 Álmában már nem érezte a súlyt, a viszolyogtató szag helyett
pedig mindent elborított a páfrány illata. Szirmokra emlékeztető,
finom ujjak simogatták az arcát, miközben Antoinette nevét suttogta.
Bizonyára megpróbált felkelni, mert azt érezte, hogy erőtlenül
visszahanyatlik. Egy pillanatig nem kapott levegőt, megrettent,
biztos volt benne, hogy megfullad. Körbevette a köd, és úgy érezte
magát, mintha egy levegőtlen barlangba került volna. Mintha egy
könnyű, mégis acélos, elszakíthatatlan fátyol borult volna fölé és
fojtogatta volna. Már arra gondolt, hogy soha többé nem fog tudni
levegőt venni, és pillanatokon belül minden elsötétül, amikor
megérezte az éles fogakat a nyakán, és ahogy ömleni kezdett a vére,
a levegő végre utat talált a tüdejébe.
Toni sátrában, a hálózsákba bugyolálva ébredt fel. Valami erős
szagot érzett, ami a jelek szerint a saját hányadéka lehetett. A nő épp
egy kendővel törölgette az arcát, és Barnabas hallotta, ahogy kiöblíti
egy lavórban, majd érezte, hogy újra a homlokára helyezi a hűsítő
szövetet. Megborzongott, majd hirtelen felült. Kilöttyintett némi
vizet, és véletlenül Tonit is félrelökte.
– Hol van? Meg kell állítanom...
– Minden rendben, már vége – suttogta Toni. – Sss, minden
rendben! Ne aggódj! Meghalt!
Hihetetlenül nyugodtnak tűnt. Barnabas visszahanyatlott, és az
arcába nézett. Láthatóan elmúlt a drog hatása, és a mosolya ismét
arra az Angelique-re emlékeztette, akivel először találkozott. De
közben tisztában volt azzal, hogy csupán álmodta, ő valóban nem
Angelique. Kinyitotta a száját, és megpróbált beszélni, de egyetlen
szót sem tudott kipréselni magából. Toni közelebb hajolt, és
gyöngéden azt mondta:
– Néhány srác elvonszolta a tisztásról, elvitték a sziklaszirthez.
Pár perccel később, amikor már mindannyian visszatértek,
felbukkant Jackie. Nagyon zaklatottnak tűnt.
– Zaklatottnak?
– Igen. De most már alszik.
Oldalra pillantott, és bólintott. Barnabasnak csak ekkor tűnt fel,
hogy Jackie is ott fekszik mellette. Az arcát elrejtette a hálózsák

195
körül szétterülő sűrű, fekete haja. Hallotta csendes lélegzetvételét.
Toni azt suttogta:
– Azt mondta, látott valamit. Azt hitte, egy vadállat rohan a fák
között, és, hát, tudod, milyen kis vakmerő, úgyhogy utánament,
követte a nyomait. De aztán elérte a sziklaszirtet, és meglátta, ahogy
ott áll a szélén, az alakja kirajzolódott a holdfényben. Ott imbolygott,
és mielőtt még Jackie elérhette volna, lezuhant. Jackie azt mondta,
szinte szétrobbant odalent, és a hullámok úgy mosták el, mintha csak
uszadékfa volna.
– Tényleg a nyomába eredt?
Toni bólintott, majd elfintorodott.
– Bolond lány, nem igaz? És látta lezuhanni.
– Tehát... már vége.
– Igen, elpusztult. Egy csavargó lehetett, gondolom, aki betévedt a
táborunkba. Már mindenki tudja, hogy te küzdöttél meg vele, és te
kergetted el. Mindannyian nagyon hálásak vagyunk neked.
– Tényleg azt hiszed, hogy csak egy csavargó volt?
– Hát, mindannyian beszedtünk ezt-azt, úgyhogy nem meglepő,
hogy másnak képzeltük, nem igaz? – vállat vont, majd ismét
kicsavarta a rongyot, határozottan, mintha nem akarna tovább
töprengeni a történteken.
– És mi történt a lánnyal, aki...
– Valaki hívta a mentőket. Kijöttek és elvitték a legközelebbi
kórházba.
– Életben van?
– Alig lélegzett – Toni felsóhajtott, majd kipillantott a sátorból. A
reggeli fény megcsillant a bőrén, és látni engedte, ahogy egy
pillanatra megremegnek a szempillái. Barnabasban ismét felébredt a
vágy, de persze úgy, hogy Jackie ott volt mellettük a sátorban, nem
merte átkarol ni. Azon töprengett, vajon mennyi időre volna
szüksége ahhoz, hogy újra szeretni tudja. Lehetséges, hogy ebben a
világban hamarosan lejárnak a napjai. Meg akarta fogni a nő kezét,
de ő most elhúzódott tőle. Megemelte a vízzel teli edényt.
– Jobb, ha kicserélem – mondta. Bátortalanul felnevetett, majd
ismét Barnabasra nézett és megrázta a fejét. Láthatóan zavarba jött. –

196
Elég vad volt a múlt éjszaka – mondta, majd szégyenlősen elfordult,
és kimászott a sátorból.
Barnabas ott maradt, és az elmúlt este kaotikus eseményein
töprengett, felidézte a zűrzavart és a rettegést, de mindeközben
világosan emlékezett arra is, mi történt közte és Antoinette között.
Kereste a szavakat, amelyekkel kifejezhette volna a hálát és az
örömöt, amit érzett. Amikor a nő visszatért, odaült mellé, felhúzta a
térdét és átkarolta. Barnabas megfogta a kezét, megcsókolta, és azt
suttogta:
– Olyan gyönyörű vagy.
Antoinette elmosolyodott.
– Aludnod kéne – mondta. – Elég csúnyán megharapott a
nyakadon. Hamarosan visszajövök – aztán Jackie felé bólintott. – Ha
lehet, ne ébreszd föl.
Alig lehetett hallani a lány légzését. Csöndesen és egyenletesen
vette a levegőt, ahogy csak a gyerekek szokták. Talán már el is
felejtette az egész rémálmot, amelynek maga is részesévé vált,
miközben Barnabas gondolatait még mindig a félelmetes, élénk
képek uralták.
Antoinette-nek igaza volt. Nagyobb szüksége volt a pihenésre,
mint bármi másra. Aludnia kellett. A testét hasogatta a fájdalom, ott
lüktetett mélyen a csontjaiban. Olyasféle gyengeség lett úrrá a
tagjain, ami közel volt a delíriumhoz. Nem volt biztos benne, hogy
képes volna felállni. Csak feküdt a helyén, és a nő utolsó
megjegyzésén töprengett. Az a valami megharapta. Emlékezett rá,
hogy a szörnyeteg fölé kerekedett. Mi volt az, ami megtámadta?
Mivé változott a munkás? Vámpír volt? Vagy talán egy zombi?
Aztán eszébe jutott az álom. Mikor az ujjaival kitapintotta a harapás
két apró nyomát, a szívverése ismét felgyorsult. Kényszerítette
magát, hogy kibírja a szúró fájdalmat, amíg megvizsgálta mindkét
sebet. Megdörzsölte majd megnyomta a fogak helyét. Mindkét
sebhely kerekded volt, és elég mélynek tűnt.
Mindannyian igyekszünk szembeszegülni a sorsunkkal, gondolta.
Még akkor is, amikor úgy tör ránk, mint egy meteor az űr sötétjéből,
behúzzuk a nyakunkat, próbálunk kitérni vagy beásni magunkat a

197
földbe. De a sorsunk valójában azoknak a döntéseknek az
elkerülhetetlen következménye, amelyeket mi magunk hozunk, a mi
álmaink következménye, mindazon dolgoké, amit a keblünkön
dédelgettünk. A sors ünnepelni való is lehetne az ember számára,
valami olyan, amit örömmel üdvözölhetne. De lehetséges, hogy
amikor ő visszatért az emberi létezéshez, talán olyan sorsot választott
magának, ami nem is az igazi útja? Most, hogy napról napra át kellett
élnie az emberi élet gyötrelmeit, a buta színjátékokat, a
magatehetetlenséget, hogy is ne látta volna teljesen tisztán, hogy
milyen volt korábban, hogy mivé kellett válnia? Lehet, hogy előre
meg volt írva, hogy vámpírként kell élnie, jéghideg szívvel,
számítóan, ugyanakkor rendelkezve azzal az erővel, amellyel képes
kedvére formálni a világát? Vagy lehetséges, hogy ez az új szerelem
jelenti a választ? És vajon megéri végül?

198
 Tizenöt

A
hogy visszafelé hajtott Collinwoodba, Barnabas Antoinette-re
és a történtekre gondolt, és most már egyáltalán nem volt
biztos benne, hogy minden valóban úgy zajlott le, ahogy
emlékezett rá. Habár arról meg volt győződve, hogy a nő volt a
kezdeményező, és az is kétségtelennek tűnt, hogy ő maga különösebb
habozás nélkül belement a dologba. Lehetséges, hogy a múlt
szorítása sosem fog enyhülni, és régi tettei örökké kísérteni fogják?
Vagy pusztán egy újabb emberi gyöngeség szerencsétlen áldozata
lett, ki volt szolgáltatva a nemi vágynak? Talán emiatt gyengült el,
emiatt adta meg magát, és ezért volt képtelen arra, hogy bölcsebben
cselekedjen.
Amikor a salemi könyvtárban beszélt vele, vagy amikor
megvásárolta neki azt a drága szőnyeget, és amikor látta, hogy
Quentinnel az oldalán megy el vacsorázni – ezek a jelenetek mind
felkavarták. És aztán az, hogy egyik pillanatról a másikra a nő
vágyának tárgyává vált, végképp összezavarta – még akkor is, ha
mindketten hallucinogének hatása alatt voltak. A feje mintha egészen
vizenyőssé vált volna, és úgy érezte, mintha sűrű, nehéz valami
dobogna a homloküregében.
Igyekezett felmérni a lehetőségeit. Több évszázad után ismét
módja nyílt rá, hogy felfedezze a bensőségességet és az azzal járó
gyönyöröket. Mióta belevágott a gyógykezelésbe, ez volt az első
alkalom, hogy a teste valóban elevenné vált, igazán elevenné, és
eltöltötte az elragadtatottság. An– toinette már most hiányzott neki.
Azonban nem szabadott megfeledkeznie a nagyon is közeli
fenyegetésről, a démonról, arról a teremtményről, amely olyan közel
állt hozzá, és ami nem ismert sem együttérzést, sem könyörületet.
Még akkor is, ha a vámpír által teremtett szörnyeteg el is pusztult,
még mindig ott volt az ennél jóval súlyosabb veszély, amit maga a
vámpír jelentett: valaki, akiben csak megvetés van az olyan
érzelmekkel szemben, mint amelyek jelenleg az ő szívét is
megtöltötték. Egy távoli, hideg ellenség, egy szörnyeteg, akit minden
áron el kell pusztítania.
És vajon lehetséges, hogy ő maga is egyszerre volt mindkettő?
Lehetséges, hogy az ő szíve otthont bír adni mindkétfajta
érzelemnek?
Julia lépett be a szobába, kezében az orvosi táskájával. Letette az
ablak melletti asztalra, majd Barnabas felé fordult. A férfi minden
mozdulatából ki tudta érezni a rosszallást.
– Tudom, hogy kihagytam a legutóbbi injekciót – mondta.
– Így van. Az orvosság nélkül elképzelhető, hogy a gyógyulásod
folyamata a visszájára fordul.
– Ezzel magam is tisztában vagyok.
– Az is lehet, hogy sokkal rosszabbul leszel.
Barnabas felsóhajtott, és hátradőlt az ágyon. Egy nagy
képet nézett a falon, egy Turner-reprodukciót. Egy tengeren
hánykolódó, viharba került hajót ábrázolt. Azt kívánta, bárcsak ő
maga is távol lehetne innen.
– Mindenesetre nem azért jöttem, hogy erről beszél
jünk – mondta Julia, érezhetően lágyabb hangon. Barnabas
elfordult a képtől, és a nőre pillantott. Most jóval kevésbé volt vonzó,
mint korábban. Sovány lett, a bőre egészen sárgás volt. Aranybarna
haja ápolatlanul lógott alá,
és Barnabas meglepve fedezte föl, hogy a tövénél egészen
elszürkült. Enyhe rosszullét tört rá.
– Miről van szó? – kérdezte végül.
Julia a szemöldökéhez emelte a kezét, majd megdörzsölte a
halántékát.
– Ez elég nehéz a számomra.
– Kérlek – felelte Barnabas összeszedve magát mondd csak el, mi
nyomja a lelked!

200
 A bátorítása láthatóan megtette a hatását. A nő kihúzta magát, és
felsóhajtott.
– Néhány hónappal korábban azt ígérted, hogy elveszel feleségül.
Tehát erről volt szó! Már megint a házasság!
Julia valamivel visszafogottabban folytatta.
– Habár tisztában voltam vele, hogy komoly gondokkal kell
megküzdened, beleegyeztem a dologba. Mindig is szerettelek. Az
adott értelmet az életemnek, hogy megpróbáltalak meggyógyítani.
– Julia, mindig mondtam, hogy rendkívül tehetséges orvosnak
tartalak.
A nő leült az ágyra, és megfogta Barnabas kezét. A hangja ismét
kedvessé vált.
– Egyszer azt javasoltad, menjünk el Martinique-re. Azt mondtad,
ott találhatnánk új elixírt. De most érzem benned az ellenkezést.
Talán megváltoztak az érzéseid?
Barnabas azon töprengett, milyen kísérteties, hogy épp ezen az
éjszakán hozza szóba Julia ezeket a bensőséges dolgokat. Milyen
erősen dolgozik mindenkiben a túlélés vágya, a nyomorult
szúnyogoktól kezdve egészen a meghalni képtelen szörnyetegekig!
És ez a nő, aki közelebbről ismerte őt mint bárki más, még mindig
semmit sem tudott a valódi érzéseiről. Egészen eddig a pillanatig
nem volt hajlandó tudomásul venni a kettejük közötti nyilvánvaló
feszültséget. Bármennyire is hálás volt neki, bármennyire is próbált
úgy érezni, ahogy talán éreznie kellett volna, tisztában volt azzal,
hogy sosem lesz képes szeretni Juliát.
– Barnabas, mit szándékozol tenni?
A nő mozdulatlanul várt, miközben csend borult a szobára. A
kiszolgáltatottsága valamiért most semmi egyebet nem váltott ki
Barnabasból, mint fáradtságot. Egy pillanatra elkalandoztak a
gondolatai, majd ismét felé fordult. Julia még mindig meredten nézte
őt. Barnabas igyekezett együtt érzőnek mutatkozni.
– Julia – mondta —, tudom, hogy a segítséged nélkül nem volna
reményem a normális életre.

201
 – De hiszen mondtam már neked, biztos vagyok benne, hogy a
gyógykezelés sikeres lesz, és nemsokára már nem lesz szükséged az
injekciókra.
– Talán így van, kedvesem. De talán mégsem. Lehet, hogy hosszú
éveken keresztül függök majd tőled.
– És én gondoskodom rólad, tiszta szívemből.
Julia arcát megvilágította az asztalon álló éjjeli lámpa fénye.
Antoinette szépségének üdeségéhez képest Julia merev vonásai
elnyűttnek és élettelennek tűntek. Dohos szag áradt felőle, talán a
cigarettázás miatt. Barnabas látta a ruhája alatt kirajzolódó sovány
alakját, csontos derekát és beesett mellét. De amikor rájött, hogy a nő
milyen kényelmetlenül kezdi érezni magát, nyomban felébredt benne
az együttérzés. Biztos volt benne, hogy Julia valóban olyan hűséges
tudna lenni hozzá, mint a kelő Nap, olyan hűséges, amilyen csak egy
katona lehet a parancsnokához. A baj azonban az volt, hogy ezek a
megfontolások többé már nem sokat számítottak. A nő érte
meghozott áldozatai csak bűntudatot ébresztettek benne, sőt
kétségbeesetté tették, és nem számított, milyen mélyre próbált leásni,
sehol sem találta magában azt a nemes eltökéltséget, ami ahhoz
kellett volna, hogy viszonozza a másik érzéseit.
– Julia – mondta. – Mindig hálás leszek neked. Mindennél jobban
vágytam arra, hogy visszakapjam az emberi létezésemet, amit olyan
régóta elvettek tőlem. De idővel minden megváltozott. Már nem az a
fiatal katona vagyok New Englandből, és többé már nem is leszek az.
Vámpírrá váltam.
– Barnabas, ne mondd, hogy...
– Nem engedhetem, hogy továbbra is a saját véredet használd a
meggyógyításomhoz. Látom rajtad, hogy beteggé tesz. Istenem,
hiszen így akár azt is megtehettem volna, hogy a régi módszerrel
fosztalak meg az életerődtől.
A nő szomorúan elmosolyodott, majd ellenkezése jeleként
legyintett egyet.
– Csak az jelent nehézséget, hogy a többiek a kórházban
gyanakvóvá váltak... és állandóan kérdezősködnek. De ne aggódj,
rendben leszek.

202
 – Fáj a szívem érted. Julia, hallgass ide!
A nő ráemelte a tekintetét. Barnabas látta az apró hajszálereket a
szemében, és látta benne megcsillanni a tompa fényt. Úgy érezte, ez
az a pillanat, amikor el kell mondania neki az igazságot, bármennyire
is lesújtja majd. Az igazságot, amitől, ha mást nem is, de azt
remélheti, hogy kiszabadítja a nő gyámkodása alól. Ismét felnézett a
mennyezetre.
– Megint megharaptak.
Hallotta, hogy Juliának elakad a lélegzete.
– És ezúttal azt akarom, hogy így maradjon.
Ahogy ezt kimondta, izgatottság lett úrrá rajta.
A nő egészen elsápadt.
– De hiszen ez lehetetlen... mutasd meg!
Felemelkedett, és közelebb hajolt hozzá, hogy megvizsgálja a
nyakát.
– Hol van? – kérdezte. – Itt nincs semmi. Hol haraptak meg?
Barnabas megpróbálta kitapintani a sebhelyet, de legnagyobb
meglepetésére a sérülése begyógyult. A bőre egészen sima volt az
ujjai alatt. Lehetséges, hogy csak képzelődött?
– De hiszen, én... – egészen összezavarodott. – Azt akartam
mondani, hogy...
– Hogy?
– Abba akarom hagyni a kezelést.
A nő beszívta az ajkát, majd felállt, hátat fordított neki, és
bizonytalan léptekkel odament az asztalhoz. Kinyitotta a táskáját.
– Hallottad, amit mondtam?
– Miből gondolod, hogy képes volnál abbahagyni?
– Ahogy az imént te magad mondtad, az elixír nélkül egyszerűen
visszatérnék a vámpírként folytatott életemhez.
Julia bizonytalanul felemelte a kezét, széttárta az ujjait, és
dörzsölni kezdte a ruháját, mintha egy foltot akarna leszedni róla.
Aztán lassan megrázta a fejét.
– Julia...?

203
 – Amikor belevágtunk a kezelésbe, sajnos nem foglalkoztunk
ezzel a lehetőséggel, mivel... nos, mivel sosem gondoltam volna,
hogy ez bekövetkezhet.
– Hogy érted? Mi a helyzet az átok erejével?
Julia újra felé fordult.
– Barnabas, te... Te nem térhetsz vissza a régi életedhez. Az
injekciók nélkül talán visszaeshetsz, ez igaz, de az is lehetséges,
hogy ez nem következik be.
– De hiszen mindig azt mondtad, hogy visszaesnék!
– Igen, tudom de... Még sosem csináltam korábban ilyesmit. Nem
vagyok biztos benne, mi volna az eredménye, ha tényleg
abbahagynád a kezelést.
Barnabas hitetlenkedve nézett rá. Sosem gondolta volna hogy
egyszer majd vissza akarja fordítani a kezelést. De mindig is úgy
érezte, megvolna rá a lehetősége. Hagyta, hogy Júlia beleavatkozzon
a sorsába.
– Mi történne?
– Lehet, hogy belehalnál.
– Ez nem lehet igaz! Csak azért mondod ezt, hogy magadhoz
láncolj! Te is csak olyan vagy, mint mindenki más!
A nő elfintorodott a sértés hallatán, de végül nem mondott
semmit. Barnabasban ismét felébredt a bűntudat, miközben árnyak
suhantak át a tudatán. Bénultan figyelte, ahogy a nő benyúl a
táskájába, és előveszi az injekciós tűt. Odakint a szél fütyült a fák
között, és a nehéz ágak az ablakokhoz súrlódtak. Julia mozdulatai
gyorsak voltak, Barnabas már meg is hallotta a szérum felszívásának
ismerős hangját. Mozdulatlanul engedte, hogy a nő belészúrja a tűt.
Julia az ággyal szemközti székre ült le. A lámpa üres, kerek fényt
vetett kettejük közt a szőnyegre. A férfi úgy nézte, mintha attól
tartana, hogy menten lángra kap, de a szőnyeg sértetlen maradt.
Aztán Julia valami olyat tett, amit korábban még soha: elsírta
magát. Barnabas először csak némi vörös színt fedezett fel a
szemében, és azonnal megsajdult tőle a szíve. De aztán Julia a
tenyerébe temette az arcát, és rázni kezdte a zokogás. Barnabasnak
hirtelen eszébe jutott, hogy számtalan férfi találhatta magát már

204
korábban ebben a helyzetben, hogy elérzékenyült a női könnyek
láttán. A kétszáz évvel járó bölcsesség és megfontoltság egyetlen
pillanat alatt kétségbeeséssé és magatehetetlenséggé változott.
– Ugyan már, ne sírj – mondta, de a hangja mintha egészen
távolról szólt volna. A tagjai megfeszültek, ugyanakkor egész testét
valami gyengeség járta át. Alig tudta megemelni a fejét. Szégyen
töltötte el, de mégis úgy érezte, muszáj kiszabadulnia a nő
közelségéből, még akkor is, ha
ehhez hazudnia kell neki.
– Hogyan is gondolhattál másra? Össze fogunk házasodni, és
megpróbálunk boldogok lenni.
Bizakodó mosoly jelent meg a nő arcán. Barnabas sietve megfogta
a kezét.
– Most viszont engedd, hogy pihenjek – mondta. – Majd holnap
reggel beszélünk még ezekről a dolgokról.
Julia ránézett, szomorúsággal a szemében, és egy hosszú perc
elteltével azt mondta:
– Nem. Igazad van, Barnabas. Manipuláltalak, és túlságosan
tolakodó voltam. Nem foglak többet zaklatni. Mostantól kezdve
tiszteletben tartom a kívánságaid. Ez volt az utolsó injekció, amit
beadtam neked.
Barnabas szóhoz sem jutott.
Julia felállt, és visszament az asztalhoz.
– Bárminek is kell történnie, hagyjuk, hogy megtörténjen.
A férfi némán figyelte, ahogy visszateszi a táskájába a tűt, majd
behúzza a cipzárt. Az ajtó felé indult, és anélkül hagyta el a szobát,
hogy visszanézett volna – éppen abban a pillanatban, amikor a
forróság felébredt Barnabas belsejében, és úrrá lett rajta a fájdalom.

205
 Tizenhat

M ásnap Barnabas napkelte előtt ébredt, és a hátsó ajtón

keresztül elhagyta a házat. Baljós álmok gyötörték éjszaka, és
a bőre mindenütt úgy viszketett, mintha egész idő alatt tetvek
szaladgáltak volna rajta. A levegő hűvös volt és tiszta, a Hold fakó
félkaréja még a fák fölött függött.
Magával vitt egy kalapácsot és egy karót is. Elhatározta, hogy
levadássza a vámpírt, annak ellenére, hogy továbbra is legyengült,
halandó állapotában volt. Az volt a terve, hogy megvárja a hajnalt, és
megpróbálja kifigyelni, ahogy a szörnyeteg a menedékébe húzódik.
Pontosan ismerte a szokásait és a természetét: lopakodó, óvatos,
ugyanakkor úrrá lesz rajta a tompaság, ha már régóta nem
csillapította az éhségét, ám lüktető erő tölti el a tagjait, miután
táplálkozott. Bizonyára a Collinwood mögötti erdőségekbe jár
portyázni, vagy talán a dokkokhoz, ahogyan egykor ő maga is tette.
És az is biztos, hogy valahol aludnia is kell. Talán talált magának egy
barlangot, valahol mélyen elrejtve a fák között.
Az Antoinette utáni vágyakozása időközben elérte a kínlódás
crescendóját. A nő varázslata a szívéig hatolt, és Barnabas az
önmarcangolás és a kétségek hálójába került. Leginkább a kettejük
közti korkülönbség miatt aggódott. Úgy saccolta, hogy a nő
nagyjából harmincöt éves lehet, vagyis éppen abban a korban van,
amikor a legteljesebben virágzik a nőies szépség. Ő maga azonban
jóval idősebb volt, különösen most, hogy az öregedése láthatóvá vált,
és napról napra egyre jobban gyötörte. Eszébe jutott, milyen volt
találkozni vele az Öreg Ház szalonjában, ahogy ott állt a szőnyegen,
amit ő vásárolt neki. Körbevették az ősz színei, a csivitelő madarak
és a tekergő indák, az élet fájának hosszú ágai. Almazöld ruhában
volt, és ez volt a szobában a legélénkebb, legmegigézőbb, legizzóbb
szín. Páfrányra emlékeztető illat áradt felőle, és emlékezett türkizkék
szemére is, kacér mosolyára, aranyló hajára, amelyet az ablakon
beáramló, tört fény világított meg. Alig néhány nappal korábban
semmi másra nem vágyott, csak arra, hogy minden rendelkezésére
álló eszközzel elpusztítsa őt – most viszont tudomásul kellett vennie,
hogy fájdalmas sóvárgás költözött a mellkasába.
Felemelte a kezét, és végignézett az ereken, a szörnyű, barnás
foltokon, a lilás bőrön. Akár egy megcsonkított végtag, amelyben
még mindig ott lüktet a fantomfájdalom, az elöregedett arc is viseli
az egykori ifjúság ragyogásának árnyékát. Ezen a reggelen a saját
eltűnt szépségét kereste a tükörben, hátha még rálelhet valahol.
Vajon elmenjen-e Antoinette-hez? Vagy várja meg, amíg ő jön el
hozzá? Milyen öröm volna, ha egyszer arra ébredne, hogy ismét a
karjában tartja, vagy csak megérezné, hogy az ablaka alatt áll, és őt
figyeli az alig félrehúzott függönyök mögül, a háttérben a Holddal!
Ismét az erdőben találta magát, képtelen volt arra, hogy továbbra
is távol maradjon tőle. Keresztülvágott a fák között, amelyekre már
úgy gondolt, hogy mind Antoinette-hez tartoznak, és magába fogadta
az őt körbevevő szépséget, miközben felébredt benne a mohó éhség
minden eleven dolog iránt. Felpillantott a fák lombjára. Az ágak
olyanok voltak, mint az összeölelkező táncosok karjai, és a feketeség
mögött itt-ott feltűnt a szürke ég egy-egy darabja.
Keresztülbotladozott megannyi gyökéren, amelyek görcsös ujjaikkal
a földbe kapaszkodtak. Örömét lelte mindenben, ami hosszú időn
keresztül elkerülte a figyelmét, de szerelmes tekintete előtt most
ismét káprázatosnak látszott. Lelkét oly mértékben eltöltötte a
csodálat, hogy szinte már fájt. Úgy érezte, mintha körülötte minden
egyes fa, minden levél tökéletes volna. Lepillantott a lehullott levelek
szőnyegére, és a színek láttán ugyanúgy le volt nyűgözve, mint
amikor közelebb került a nő testéhez. A rózsa, a világosszürke, a
cinóbervörös, a csokoládé, a rubintvörös és persze mindehhez a
számtalan forma, az ovális, a recés, a pengeszerű, a csillag, a
nyílvessző és a szív.

207
 Mintha csak első alkalommal hallotta volna a madarakat énekelni:
éles, magas hangú csiripelés és füttyszó, folyamatosan ismétlődő,
csókolózásra emlékeztető hangok, csicsergés, kattogások és
cuppanások. Megcsodálta, ahogy az alacsonyabb fákat bevonták a
kúszónövények, indáik vaskos ágakká szilárdultak, összefonódtak
majd megint elváltak egymástól, tökéletes szimbiózisban léteztek
egymással. És felpillantott a nyírfák fehér törzsére is, amelyek tarka
lombozata mintha megannyi apró aranyérméből állt volna, amelyek
mindegyikén megcsillant a fény. Micsoda gazdagság! Mintha csak
valami égi palotában járna, ahol vég nélkül áradnak Olümposz
kincsei.
Olyan hihetetlen erővel tombolt benne a túláradó szenvedély,
hogy úgy érezte, a szíve menten megszakad. Elképzelte, ahogy
összekötik egymással az életüket, és ebben a pillanatban jobban
akarta ezt, mint bármi mást: emberként, erősen, eltelve férfiúi
vágyaitól, testében elveszett ifjúsága feltámadt erejével és
bizakodásával, vakmerően és zabolátlanul, élvezve a kaland és a
hódítás minden percét. Hogyan talált rá ilyen könnyen? Hogy
lehetséges, hogy ilyen hamar odaadta magát neki? Erre sosem
számított volna. De talán... mégis lehetséges? Reménykedett, hogy
talán még mindig rendelkezik régi vonzerejével, még mindig képes a
csábításra, arra, hogy megteremtse maga körül a rejtélyesség auráját,
amelynek segítségével annyi évszázadot átvészelt? És egy másik,
még ennél is vadabb remény motoszkált a tudata mélyén. Ha a nő
valóban nem más, mint régi ellensége – noha szemmel láthatóan
ezzel maga sincs tisztában -, akkor bizonyára még mindig szereti őt.
Ha esetleg el tudná érni, hogy emlékezzen erre, ha gyanakvás és
rosszindulat helyett gyöngédséggel és kellő érzékenységgel fordulna
felé, akkor talán Antoinette képes volna megszabadítani az átoktól,
attól a rettenetes átoktól, amely annyi évvel ezelőtt vámpírrá tette...
Ez volna az elképzelhető legnagyobb csoda, hiszen akkor... Végre
ismét szabad volna!
Ismét eltökéltnek érezte magát, és meglepődve ismerte fel, hogy
már a hippik és a táboruk iránt is gyöngéd érzelmekkel viseltetik.
Hiszen a démon mindannyiukat fenyegette, és a Paradicsomnak

208
nevezett békés tisztás egészére veszélyt jelentett: a fiatal szeretőkre,
Davidre és Jacqueline– ra, akik előtt pedig még ott van az egész élet,
és persze mindenekelőtt magára Antoinette-re. Senki sem lett volna
alkalmasabb arra, hogy megóvja őket ettől a veszedelemtől, mint ő
maga. Ő, aki kétszáz évig szintén ebben az álcában élt, bizonyára
nem fog megriadni egy zöldfülű rémségtől, aki még az arcát sem
meri megmutatni, és aki, jutott most Barnabas eszébe, még újnak
számít a faj tagjai között.
Mikor elérte az Öreg Házat, úgy döntött, hogy mielőtt
továbbmenne az erdőbe, ismét bekukkant a pincébe. Régi otthonának
elhagyatott helyiségei suttogva üdvözölték. A levegőben az öregedő
lakk, a dohosodó bársony és a leégett gyertyacsonkok illata
terjengett. Nem lepte volna meg, ha azok a gyertyák száz éve égtek
volna le. Ismét megdöbbentette a felújítás tökéletessége, ami
egyszerre volt kísérteties és félelmet keltő. A titkos szobába vezető
lépcsőfokok ismerős hanggal nyikorogtak a léptei alatt.
Meglepve tapasztalta, hogy a koporsója nyitva van. Eltolták a
szoba egyik sarkába, és a fedelét egy nagy piszkavassal támasztották
ki. A szaténborítást leszakították, és kilátszottak a fadeszkák. Valaki
tehát rendbe akarta hozni a koporsót. Barnabas hangosan felnevetett
– mély hangú, örömtelen kacaj volt, amely hosszan visszhangzott
régi menedékének falai között. Ki vetemedne ilyesmire? A bélés még
elég jó állapotban volt, és a finom párnázás is kifejezetten
kényelmesnek tűnt. Megdöbbent a képtelen ötlettől, de a
felháborodása is csak azt bizonyította, hogy emberré vált. Juliának
igaza volt, amikor azt mondta, hogy nem létezik számára más
lehetőség: csak az maradhat, amivé vált. Régi halhatatlanságának
egykori vonzereje is semmivé lett.
Észrevette, hogy a kék szegélyt nem dobták ki, hanem csak
csomagolásnak használták, amivel egy földön heverő tárgyat fedtek
be. Nem tudta, mi lehet az, de nagy volt és többé-kevésbé laposnak
tűnt. Odasétált mellé és megérintette. Megborzongott az ismerős,
könnyű anyag tapintásától. Amikor felemelte, egy régi korokban élt
ember portréját találta alatta, de olyan rettenetes volt, hogy Barnabas
iszonyodva hátrahőkölt. A kép megmunkáltsága ugyanakkor még így

209
is lenyűgöző volt. A haj a halántékból sűrűn előszökő, szürke
szőrmének tűnt, amely alól kivillantak a hegyes fülek. A száj nyújtott
volt, az orr pedig akár egy kutyáé is lehetett volna. A portré nem is
egy embert, inkább egy farkasszerű teremtmény ábrázolt, aki elnyűtt
reggeli köpenyt viselt, melynek széttöredezett csíptetőjét elcsúfította
a rácsordult nyál. A szemek vérben úsztak, mégis úgy csillogtak,
mintha élnének, mintha látnák azt, aki beléjük tekint. A szájról
alácsorgó váladék úgy ragyogott, mintha valóban ráragadhatna az azt
megérintő ujjra Habár még sohasem látta, Barnabas egyből
felismerte, hogy mivel került szembe: ez volt Quentin elrejtett
portréja, az egyetlen tárgy, amely nélkül nem tudott volna létezni. A
tárgy, amely a vérfarkas sötét titkát őrizte.
Sosem beszéltek erről, de Quentinnel kölcsönösen tudták, hogy
mindkettőjüket elátkozták. Mindketten halhatatlanak voltak, de
mindketten fenntartották a látszatot, hogy minden a lehető
legnagyobb rendben van körülöttük, és tiszteletben tartották a másik
titkát is. Quentin hosszú évekig távol volt, és a visszatérése
rejtélyesnek tűnt – egészen mostanáig. Ugyanakkor ez a portré,
illetve még inkább a tény, hogy Antoinette pincéjében bukkant rá, és
feltehetően a nő birtokában van, szintén megmagyarázhatatlannak
tűnt. Új érzései ellenére Barnabast ismét eltöltötte a gyanakvás, és
egy percre rosszullét tört rá. Hogyan kerülhetett a kép Tóni
birtokába, és vajon Quentin tudja-e egyáltalán, hogy itt van? Az ő
kedvéért őrizgeti, vagy lehet, hogy talán ellopta tőle? Talán épp ez
volt az oka, hogy Quentin igyekezett közelebb férkőzni hozzá. Ha
Barnabas még mindig vámpír lett volna, most alighanem igen nagy
kísértést érzett volna, hogy magával vigye a képet, és egy csakis
általa ismert helyen rejtse el. Elképzelte, milyen előnyt jelentene ez
neki régi vetélytársával szemben! Ha Quentint a saját céljaira tudná
használni, bizonyára az egész Collins csalá-dot képes volna
manipulálni.
Sokáig állt a kép előtt, és mérlegelte a lehetőségeit. Ha magával
viszi, keresnie kell egy helyet, ahol elrejtheti, márpedig a kocsiját ott
hagyta Collinwoodban. Talán ha még a hajnal leple alatt elérné a
temetőt, el tudná helyezni a családi mauzóleumban... Megragadta a

210
ruhát, bebugyolálta vele a képet, ahogy korábban volt, majd
felemelte. Ormótlan volt ugyan, de azért fel tudta vinni a lépcsőn, és
kiment vele az ajtón. Az ujjai már kezdtek fájni a súlyától, és amikor
egy percre megállt, hogy megpihenjen a szalonban, ismét a
szőnyegre tévedt a tekintete.
A kora reggeli napsütés beáradt az ablakon, és aranyló fénybe
vonta a padlót. A szőnyeg igazán remekbe szabott darab volt, még
annál is gyönyörűbb, mint amire emlékezett. Most kevésbé tűnt
kopottnak, a színei gazdagabbak és hihetetlenül vibrálóak voltak. A
kúszónövények és az indák ott tekeregtek a reggeli harmattól
hajladozó virágok között, és a madarak mintha egy helyben lebegtek
volna a levegőben. Barnabas képtelen volt ellenállni a látványnak,
úgyhogy nekitámasztotta a festményt az egyik szék támlájának, majd
közelebb lépett, hogy megvizsgálja a szőnyeget. A háttérben szikrázó
karmazsin jobban elkápráztatta, mint bármelyik másik részlet.
Letérdelt, és végigsimított a gazdagon mintázott bársonyon, de
meglepődve tapasztalta, hogy a pamutszövet meleg és csúszós volt,
és valamiféle keserű, fémes illatot árasztott. Zavartan megnézte a
kezét, és látta, hogy az ujjai végén vörös festék piroslik. Lehetséges,
hogy Antoinette átfestette a szőnyeget? Miközben ezen töprengett, a
nedvesség lassan nyomott hagyott a nadrágja térdén is. Ismét
megtapogatta a szőttest, és megérintette a merev rostokat és a felázott
szegélyt. Ekkor undorodva hátrahőkölt. A szőnyeg teleszívta magát
vérrel.
Ebben a pillanatban tompa hangokat hallott az emeletről. Száraz
csoszogás, nyikorgás egy dörrenés, majd egy hosszú, nehéz sóhaj
hangzott fel, mintha csak a ház jajgatna, ahogy csüggedten áll saját,
szomorkás csontváza felett. Barnabas tétovázott egy percig, majd
elindult a lépcső irányába, de ahogy hátrapillantott, iszonyodva vette
észre, hogy a cipője véres nyomokat hagy a padlón. Amikor rálépett
az első lépcsőfokra, egy váratlan széláramlat olyan erővel lökte meg,
hogy minden tagját átjárta a jeges hidegség. Megfordult, felkapta a
festményt, és elmenekült.
Amikor már ismét a fák között volt, botladozva a temető felé vette
az irányt, maga után húzva a festményt az avaron. Megborzongva

211
vette fontolóra, hogy felhagy a tervvel, és helyette inkább visszatér a
hippik táborába. A tudata ködössé vált. Az Antoinette-tel töltött
éjszaka ismeretlen vágyakat ébresztett fel benne, és olyannyira
vágyakozott a nőre, hogy még ő maga is zavarba ejtőnek találta.
Nemcsak boldogságot ígért neki, de nyugalmat és kényelmet is kínált
neki, megszabadította a kínjaitól. Ez volt az az emberi öröm, ami
olyan hosszú idő óta hiányzott az életéből. Megpróbálta azzal oldani
a szorongását, hogy felidézte együttlétük minden pillanatát, Toni
bársonyos bőrének érintését, buja alakját, finom és gyöngéd
mozdulatait. Habár szinte magán kívül volt a gyönyörtől, mégis az
emlékezetébe vésődött néhány különösen élénk pillanat, amikor a nő
megérintette, és olyan gyönyörrel ajándékozta meg, hogy még most
is beleremegett, ha rá gondolt. És mindent őszintén és magától adott,
mintha ő is fürdőzne a boldogságban. Semmi egyebet nem követelt
tőle, csak azt, hogy hagyja megtörténni a dolgot. Úgy tűnt, hogy az
az Angelique, akit a múltban ismert, akinek kétségbeesett
féltékenység vezette minden mozdulatát, és akinek csillapíthatatlan
vágya és szenvedélye olyan mély bűntudatot ébresztett benne, nem
létezett többé. Barnabas elképzelte, ahogy bemászik Toni sátrába.
Biztosan meleg a teste, ahogy alszik. És biztosan örülne neki.
Ezúttal nem engedné el többé.
Együtt élhetnének. Elképzelte, hogy az Öreg Ház nappalijában
megosztják egymással az emlékeiket egy pohár bor mellett, miután
némi kitűnő szarvashúst, esetleg húspástétomot, ropogósra sütött
disznót, fűszerezett almát, vagy krumplival és apró borsószemekkel
feltálalt fácánt vacsoráztak. Hirtelen rádöbbent, hogy milyen
meglepő új igényei támadtak, és hangosan felnevetett emberi
vágyain.
Milyen ostoba volt, hogy nem ismerte föl, hogy ő élete nagy
szerelme, az igazi a számára. Vak volt, amikor Angelique-kel
találkozott, de most Antoinette mellett mindent jóvá fog tenni.
Mindazt megadja neki, amit korábban megtagadott Angelique-től, és
egész életét az ő boldogításának fogja szentelni. Nem tűnt túl nagy
árnak feladni a halhatatlanságot azért a gyönyörért, amit a másik
nyújtott a számára.

212
 Egy fehér téglalap villan fel előtte az egyik fatörzsön. Barnabas
megállt, hogy közelebbről is megnézhesse. Kiürítési intézkedés –
betűzte ki nehézkesen a kora reggeli, homályos fényben. Roger tehát
beváltotta a fenyegetését, és felhívta a rendőrséget, hogy meggyőzze
őket a hippik haladéktalan eltávolításának szükségességéről. A
rendelkezésen az áthágott törvényeket is feltüntették, és Barnabas ki
tudta venni az engedély nélküli tűzrakást, és az engedély nélküli
illemhely létesítését. Teljes szívéből sajnálta a dolgot, ugyanakkor
meg is könnyebbült, mert a táborlakók itt túlságosan is sebezhetőek
voltak.
Letért a táborhoz vezető ösvényről, és még mindig nehéz
rakományát cipelve a Widows’ Hill felé vezető csapáson haladt
tovább. Kíváncsi volt, hogy honnan zuhanhatott le az a szörnyeteg.
Amikor elérte a sziklaszirtet, egy hosszú percig állt a meredély
szélén, figyelve, hogy törnek meg a lenti sziklákon a hullámok, és
hogyan csillog a fehér hab a hajnal fényeiben. Eszébe jutott szeretett
Josette-je. Őt is épp itt érték az utolsó pillanatok. Egy megkínzott,
fájdalomtól elgyötört lélek kereste a békét ezeken a hatalmas
sziklákon. És ő tehetett róla, pontosabban az, amivé változott.
Barnabas megborzongott, és erősebben szorította magához a
festményt, amely vészesen remegni kezdett a tenger felől érkező
szélben. A jeges széllökések majdnem ledöntötték a lábáról, úgyhogy
szorosabbra húzta magán a kabátját is. Egy pillanatra úgy látta,
mintha egy másik sziklaszirt emelkedne ki a szakadék túloldalán a
mélységből, akár egy délibáb Hívogatta a túlpart, a távoli álom, ahol
csatlakozhatna Josette-hez, ahol magához ölelhetné riadt testét, és
belenézhetne a szemébe, azokba a szemekbe, amelyek sötét
medenceként örvénylettek, tele csodákkal. Még az Antoinette iránt
érzett szerelme sem homályosíthatta el egykori szenvedélyét Josette
iránt.
A hatalmas, több száz éves tölgyfák alatt vezető ösvény végül
elért ahhoz a helyhez, ahol a sírkövek álltak. Minden kő a levelek
tengerében lebegő aprócska tutajra emlékeztetett. A gyógykezelése
óta Barnabas most először érezte a szellemek közelségét, a nyugtalan
kísérteteket, akik mindennél jobban vágynak arra, hogy kapcsolatba

213
kerüljenek az élőkkel. A lehullott levelek sűrű takaróként borították a
talajt, majdnem a térdéig értek, rátapadtak a ruhájára, de ezúttal
elhatározta, hogy nem vesz tudomást róluk. Sokáig keresgélte a
megfelelő helyet, ahová elrejtheti a festményt, míg végül talált egy
kriptát, amelynek mostanra szinte teljesen elkorhadt a bejárata,
úgyhogy sikeresen be tudta lökni. Úgy gondolta, ez a hely megfelelő
lesz, amíg nem talál valami jobbat.
Aztán meglátta, hogy a temető távolabbi végében a levelek
felemelkednek, mintha csak forgószél kapná fel őket, majd egy
alakot formálnak, amely úgy mozog, akár egy táncoló félkegyelmű,
lecsüngő, meg-megránduló karokkal és lábakkal. Barnabas már azt
gondolta, egy eleven teremtménnyel találkozott, amikor az alak
szertefoszlott, és a levelek visszahulltak a földre. Tehát ismét a
képzelete űzött gúnyt vele. Elindult arrafelé, hátha rábukkan a
vámpír nyomaira. Biztos volt benne, hogy képes lesz megérezni a
szagát, vagy meghallani bársonyos légzésének tompa hangját.
Elhatározta, hogy a következő néhány nap során követni fogja a
megérzéseit, legyenek azok ösztönösek vagy akár egészen
irracionálisak, hogy rátaláljon új ellenségére. Csak itt, a temetőben is
számtalan hely akadt, amely ideális lakhelyet kínált egy élőhalott
számára napközben. Barnabas az összes kriptát végignézte,
amelyikbe be tudott jutni, de mindegyik üresnek bizonyult. Ahogy a
sírkövek és a köztük megbúvó vadrózsák között botorkált, és a cipője
megtelt sárral, egyszer csak eszébe jutott, hogy ha véletlenül elesne,
a levelek nyomban betemetnék. Mintha egy ellenséges erő irányította
volna a levélhalmokat. Lehetséges, hogy egy ördögi tervet követve
kapta fel őket a szél? Megrázta a fejét, és igyekezett megfeledkezni
erről az abszurd feltételezésről, hogy egyedül a vadászatra tudjon
koncentrálni. De ekkor ismét meghallotta a felélénkülő szelet. Ügy
nyöszörgött, mint egy csapdába esett élőlény, és az egyik vöröslő
juharfa alatt heverő levélhalom újra feléledt.
Ezúttal a levelek közelebb jöttek hozzá, és ismét egy testszerű
tömeg alakját vették föl. Az egész képződmény áthatolhatatlannak
tűnt, miközben felé lebegett. Barnabas hátralépett, kezét ráhelyezte
az egyik sírkőre, és ahogy kezdett elhatalmasodni rajta a pánik,

214
megfordult, de megcsúszott, és egyenesen beleesett az egyik üresen
álló régi sírgödörbe. Egy újabb széllökés fölé sodorta a leveleket,
amelyek most mind lezuhantak rá, és megtöltötték a száját és az
orrlyukait. Úgy vergődött, akár egy magatehetetlen úszó az
örvényben, halálra váltan, fuldokolva, képtelenül arra, hogy levegőt
vegyen. A levelek beléakadtak, mintha fájdalmasan szurkáló, gonosz
csőrű fúriák volnának, akik egyre mélyebbre taszítják a sírba.
Kétségbeesetten küzdött a fölötte kavargó förgeteggel. Éles szárak
piszkálták a fülét és a nyelvét, de amikor megpróbálta félresöpörni a
sötét felhőt, a keze a szétzilált avarba markolt. Nem merte kinyitni a
szemét, miközben a torka lassan megtelt levelekkel. Arra gondolt,
milyen képtelen módja ez a halálnak. Összekulcsolta a karjait, majd
újra és újra belekaszált a halomba, míg a levelekből álló forgószél
darabjaira nem esett, és végre képes volt újra talpra állni. Megszáradt
levelek hullottak a testéről, ahogy megrázta magát. Még mindig
rettegve, zihálva kapkodta a levegőt, biztos volt benne, hogy valami
az életére tört.
Megfordult, hogy elmeneküljön, de amikor elérte a temető
bejáratát, léptek zaját hallotta az ösvényen. Megállt és
visszapillantott, egy újabb forgószél támadására várva. Valaki vagy
valami mozgott a fák között. Barnabas meg-próbált úrrá lenni a
remegésén. Talán a hippik már ilyen korán reggel felébredtek, és
néhányan közülük ide jöttek, szórakozni a sírkövek között?
Az erdő azonban újra halálos csöndbe burkolózott. Ködös fény
hatolt át a fák ágai között, és az ég kéklő foltjai reszketve
megcsillantak a feje fölött, de a reggelre jellemző madárcsivitelésnek
most nyoma sem volt. Barnabas még az erdei állatok ismerős
hangjait sem hallotta, egyetlen sur– rogás vagy szisszenés sem
érkezett felé. És mégis, valaki a megszáradt leveleken felé tartott.
Összeszorította a fogát, és előrelépett a hang irányába. Nem
sokkal fentebb, az úton már ki tudta venni egy lány alakját. Hosszú, a
talajt súroló köpenyt viselt, sötét haja szabadon hullott a vállára. Úgy
tűnt, mintha nem vette volna észre, továbbra is magába merülve
közeledett felé. Ahogy közelebb ért, Barnabas azt is észrevette, hogy
aprócska kezét összekulcsolja a derekánál, és fodros pamutból

215
készült főkötőt visel. Az ajkai mozogtak, mintha magában beszélne,
talán imádkozna. Csak amikor egészen közel ért, akkor nézett fel, és
egymásba kapcsolódott a pillantásuk. Barnabas még sosem látott
ehhez fogható szempárt. Jeges, majdhogynem fehér kékség uralta a
tekintetét, a pupillái pedig egészen sötétek voltak. Vad, sűrű, fekete
tincsekbe csavarodó haja az arca elé hullott, és olyan átható
tekintettel nézett Barnabasra, hogy a férfinak elakadt a lélegzete.
Ahogy még közelebb ért hozzá, alig észrevehetően bólintott, és
csendesen annyit mondott:
– Jó reggelt, tisztelendő!
Aztán egyszerűen elsétált mellette. Barnabas fenyő– és bürökfa
illatát érezte.
Megfordult, utánasietett és óvatosan megérintette a karját.
– Ki vagy te, kedvesem? – kérdezte. – Hogy hívnak?
A lány megállt, és ismét ráemelte a tekintetét. Barnabas minden
ízében megreszketett.
– De uram, hiszen ismer engem. Mirandának hívnak – mondta. –
A nevem Miranda du Val.

216
 Tizenhét

SALEM, 1692

M iranda napokig feküdt betegen Andrew ágyában. A láznak

köszönhetően folyamatosan izzadt és hagymázas rémálmok
gyötörték. Végül a harmadik reggelen álom helyett egy
emléket látott megjelenni a szeme előtt. Annak a napnak az emlékét,
amikor elhatározta, hogy elmegy az erdőbe megkeresni a Fekete
Embert, akinek állítólag ő is a szolgálatába állt, mert a saját kezével
aláírta a könyvét. Pedig az egyetlen könyv, amit valóban aláírt, Judah
Zachery tankönyve volt, amelynek lapjain különféle matematikai
műveleteket kellett elvégeznie. Arra gondolt, ha állítólagos ura, ez a
gonosz lény valóban létezik, akkor minden bizonynyal valahol az
erdő sűrűjében van az otthona, az áthatolhatatlan rengeteg mélyén, és
a wampanoagok bizonyára tudják, hogy hol található.
Éjfél is elmúlt, mire a ház elcsendesedett, egyedül Col– lins
asszony horkolását lehetett hallani. Miranda kimászott az ablakon, és
a pajta mögött ért földet. Kevés ideje volt, már csak néhány óra
maradt hajnalig, úgyhogy sietve elindult az erdőbe. A felhők
alacsonyan csüngtek az égen, és ezúttal a Hold sem világított. Ha
valaki észrevette volna, bizonyára azt hiszi, hogy egy ölyvet lát:
repülő alakjának árnyéka leginkább egy bagolyéra emlékeztetett.
Nem volt nehéz a wampanoag tábort megtalálni oda– fentről.
Miranda hamar megpillantotta a tüzeket és a fák között emelt
wigwamokat. Az utolsó látogatása óta odébb költöztek, ahogyan az
szokásuk volt, és a mostani táborhelyükön lecsupaszítottak egy
nagyobb tisztást is a folyó mellett, ahol az évszaknak megfelelően
eljárhatták a táncaikat. Az őrszemek rendkívül meglepődtek, hogy
hirtelen egy kislány jelent meg előttük a semmiből, úgyhogy
felfegyverkezve fogadták. Amikor Miranda azt mondta, hogy
Üstökössel kíván beszélni, csak annyit feleltek:
– Üstökös meghalt.
– Mondjátok meg neki, hogy a lánya van itt, Ezüst Madár.
– A nagy törzsfőnök levágott feje a plymouthi tanácsházán van
már évek óta.
– Akkor vigyetek el a holttestéhez.
– A testét felnégyelték, és a részeit fellógatták a fákra, a
varjaknak.
– Vigyetek a sátrához! Ne ellenkezzetek!
Állhatatossága láttán végül teljesítették a kérését. Felébresztették
Üstököst, aki örömmel fogadta a sátrában. Kedvenc medvebőrén
hevert, és egy hosszúkás pipából szívta a dohányt. Ahogy a lány
sürgölődni kezdett, minden mozdulatát figyelte, és elismerése
jeleként bólintott, miután Mi-randa tüzet rakott, és feltette a
kukoricát. Hozott magával mézet, dohányt és három vadkacsatojást
is, amelyeket a szoknyája redői közé rejtett. Felmelegített egy
edényben némi zabkását és odanyújtotta a férfinak. Üstökös örömmel
elfogadta és elfogyasztotta az ételt, miközben sötét bőre izzott a tűz
fényében. Egy toll csüngött alá a hajfonatából. Mindkét szeme alatt
és arca mindkét oldalán apró sebhelyek voltak, amelyek az
elhullajtott könnyeknek állítottak emléket.
Habár Miranda tartott a hajnal közeledtétől, tisztában volt vele,
hogy türelmesnek kell lennie. A szükséges előkészületek nélkül
sosem volt szabad beszélgetést kezdeményeznie. Üstökösnek, akár a
többi indiánnak, kevés világi igénye volt, pláne most, hogy az
emberek halottnak hitték, és ennek köszönhetően bőségesen jutott
ideje mindenre. Ez is megkülönböztette a puritánoktól, akik mindig
elfoglalták magukat valamivel, mert úgy hitték, a lustaság bűnös
gondolatokra csábítja az embert.
Végül, miután Üstökös másodszorra is megtömte a pipáját, és
hátradőlt a szarvasbőrrel bevont párnákon, Miranda beszélni kezdett.

218
 – Az emberek Salemben, akik, mint tudod, keresztényeknek
nevezik magukat, nagyon félnek a Fekete Embertől, aki állítólag az
erdőben lakik a vadállatokkal.
Üstökös bólintott, mintha mindent egyből tökéletesen megértett
volna.
– Csak azt nem tudom – tette hozzá -, vajon hogyan élhet, ki ad
neki enni...
– Ő egy vad szellem – magyarázta Miranda.
– Ó, igen, értem. Ravasz és áttetsző!
– Úgy van. Elég pontos leírása ez egy bizonyos valakinek, akit
mindketten ismerünk... De miért rejtőzöl el, amikor a népednek
nagyobb szüksége van a törzsfőnökükre, mint valaha?
Üstökös felállt, és elővette sündisznótüskékkel díszített erszényét,
amely már Miranda gyerekkora óta a birtokában volt. A férfi lába
görbe volt, a törzsén pedig, amelyet merevvé tett a kor, számtalan
tetoválás virított.
– Az apám, Massasoit, ünnepséget tartott a telepesek üdvözlésére.
Az angolok iránti tisztelete jeleként, mint te is tudod, angol neveket
adott a fiainak. A fivéremet William– nek nevezte el, én pedig Fülöp
király vagyok – visszatért a fekhelyére, majd leült, és keresztbe tette
a lábát. – Rettenetes csalódást jelentett a számára, hogy az ajándékait
és a tiszteletét az angolok megvetéssel és árulással viszonozták.
Eleinte a puritánok még törődtek velünk, és vásároltak tőlünk. Ma
már csak elveszik, amire szükségük van – kinyitotta az erszényt, és
elővette belőle a dohányt, majd nagy gonddal ismét teletömködte a
pipáját. – Én már nem emlékszem a történtekre, de azt tudom, hogy
az asszonyok hogyan mesélik. Amikor a mocsárban bekerítettek és
minden irányból puskákkal fenyegettek, az életet választottam a
becsület helyett. A medvefogakból és farkaskaromból ké-szített
nyakláncomat rátettem egy halott harcos nyakára, majd elszaladtam.
– Tehát az ő feje van kitűzve Plymouthban?
– Ma már azt kívánom, bárcsak vonzóbb külsejű harcost
választottam volna, mivel ez az ember, akit megvetően leköpnek, és
azt mondják rá, hogy ő Fülöp király, csak egy szánalmas, meztelen,
piszkos szörnyeteg volt – kedélyesen felnevetett, legalábbis Miranda

219
kedélyesnek találta a nevetését, míg meg nem pillantotta a könnyeket
a szemében.
– Nem tudok már olvasni, Kicsi Madár. Akár a naumkeagok női
törzsfőnöke, aki eladta a földjét az angoloknak, amin most a te falud,
Salem áll, én is eladtam a levegőt, amit belélegzek. Nem vagyok
törzsfőnök többé, csak egy halott ember, és az a büntetésem, hogy
láthatatlannak kell maradnom – ismét hátradőlt, és kényelmesen
elhelyezkedett a durva szőrmetakarón. – Most pedig mesélj nekem
erről a Fekete Emberről!
– Azt mondják, elcsábítja a gyanútlan asszonyokat, akik aláírják a
könyvét, és cserébe megígér nekik bármit, amire csak vágynak.
– Igen, ez jellemző az asszonyokra. Az indián asszonyok sosem
unják meg a bőröket vagy a ritka kagylókat, amelyekből
nyakláncokat csinálnak, és azokat a nehezen fellelhető
gyógynövényeket, amelyeket a főzéshez és a gyógyításhoz
használnak. És mindig új wigwamot akarnak maguknak – Üstökös
ismét felnevetett, rézszínű bőre úgy reszketett, mintha halott levelek
borítanák. – Ez a Fekete Ember teljesíti az ígéreteket, adományokat
hoz, és gyermekekkel áldja meg az asszonyokat?
Miranda zavarba jött.
– Nem. Ezekért a dolgokért az emberek Istenhez imádkoznak.
– Ó, igen, az Isten, akihez szerintük imádkoznunk kellene a
táncaink során.
– Ismered Őt?
– Akik a gyűléseiteken beszélnek, eljöttek hozzánk is. Tisztelem
őket a bátorságukért, mert könnyedén megölhettük volna
mindannyiukat. De nagyon eltökélten meg akartak bennünket győzni
arról, hogy az ő istenük igenis ott él valahol, nem a Napban vagy a
csillagokban vagy az esőben, hanem az ég egy másik részében,
abban a felében, amely teljesen üres.
– Igen, ő a teremtés istene.
– Meséltek egy történetet egy férfiról, egy asszonyról, egy
kígyóról és a tudás fájáról. Ismered?
– Hát persze.

220
 – Nagyon érdekes történet. Tetszett nekünk. A férfi megeszi az
almát, amit az asszony ad neki, és ezzel veszik kezdetüket a világot
sújtó bajok. Meggyőző elképzelés. És aztán az első harcos, akit
Krisztusnak hívnak, megpróbálja helyrehozni a hibákat a csodái által
és a szenvedésén ke-resztül. Az egyik harcos a mieink közül úgy
vélte, ostobaság volt megenni azt az almát, amelybe már beették
magukat a giliszták. Sokkal hasznosabb lett volna, ha almabort
készítenek belőle.
– Téged tehát meggyőzött ez a történet?
– Igen. Köszönetet mondtunk nekik, amiért ilyen messzire
eljöttek, hogy megosszák velünk a történeteket, amelyeket az
anyáiktól hallottak. Cserébe mi is elmondtunk nekik egy történetet. A
két éhező fivér történetét. Ez az egyik kedvencem. Ismered?
– Meséld el!
Üstökös beleszívott a pipába, majd hátradőlt, és belekezdett a
mesélésbe.
– Két bátor fivér éhezett, és attól tartottak, a halál már
elkerülhetetlen. Aztán végül sikerült elejteniük egy őzet, ezt tették.
Tüzet raktak és megsütötték az állat hátsó fertályának egy részét.
Éppen amikor készültek elfogyasztani a húst, egy gyönyörű asszony
szállt alá a fellegekből, és leült a mögöttük magasodó dombon. A
fivérek azt mondták egymásnak: „Az asszony egy szellem, aki
megérezte a sülő hús illatát. Talán jobban tesszük, ha neki is adunk
belőle.” Megsütötték a nyelvet, és a nőnek adták, ezt tették. Az
asszonynak igencsak ízlett a hús, úgyhogy azt mondta nekik:
„Megjutalmazlak benneteket a kedvességetekért. Térjetek vissza erre
a helyre tizennégy holdtölte múlva, és akkor majd látni fogjátok, mit
hoztam nektek.” Tizennégy holdtölte múlva visszatértek hát a helyre,
és meglepve látták, hogy azon a helyen, ahol az asszony jobb keze
megérintette a talajt, kukorica nőtt, azon a helyen, ahol a bal keze, ott
bab termett, és azon a helyen, ahol a háta a domb oldalának
támaszkodott, dohányra leltek. Ezek azok a termények, amelyeket a
népünk már a régi időktől fogva oly sikeresen termeszt.
– És hogy tetszett a puritánoknak a történetetek?

221
 Üstökös erre olyan hangosan nevetett fel, hogy az egész teste
rázkódni kezdett.
– Nem, nem tetszett nekik.
– De miért?
– Azt mondták – Üstökös kiegyenesedett, hogy a tisztelendőt
utánozza, és dörmögő hangon folytatta „Mi szent igazságokat
osztunk meg veletek, és cserébe ti meséket és ostobaságokat
mondtatok el nekünk!” – Üstökös ismét felnevetett. – Emlékeztettem
őket, hogy megfeledkeztek a kölcsönös udvariasság szabályairól.
„Mi elhittük a ti történetetek , mondtam nekik. „Miért nem hiszitek el
hát ti is a miénket?”
Miranda elmosolyodott.
– Félnek az Ördögtől – mondta.
– Azt hiszem, a puritánok egy féltékeny és követelőző istent
imádnak. Ne kövesd el ugyanezt a hibát, Sisika! Ne válassz
magadnak olyan istent, aki csak arra jó, hogy szűk látókörűvé tegyen.
Boldog volnék, ha egy nagy harcos az égben, valaki, aki esetleg
hasonlít is hozzám, vigyázna a népemre, és minden rejtélyre választ
adna. Valaki, akivel pipázhatnék a tűz mellett, és megvitathatnám a
világ dolgainak kérdéseit. Ez boldoggá tenne. De nem létezik ilyen
harcos. Mi, wampanoagok nem vagyunk olyan gőgösek, hogy
ilyesmit találjunk ki magunknak. A Nagy Szellem nem férfi és nem
nő, nem állat és nem is ember, nem füst, nem víz, nem levegő. De ha
ott állsz az erdőben, a hatalmas fák között, ha megpillantasz egy
szarvasbikát, amint a folyó vize fölé hajolva felemeli a fejét, vagy
látod a fogolymadarat eltűnni az erdő sűrűjében, amikor meghallod a
sas rikoltását, akkor belereszketsz. A Nagy Szellem ott van, minden
egyes levélben és fűszálban. A Nagy Szellem a fuvallat, ami a föld
gazdagságáról duruzsol, és semmit sem kér cserébe.
Miranda elkomolyodott.
– Ismersz történetet a Fekete Emberről is?
Üstökös megrázta a fejét.
– Nekünk csak azok a történeteink és énekeink vannak amelyeket
még anyáinktól hallottunk.
– Találkoztál az erdőben a Fekete Emberrel?

222
 Üstökös egy percre elgondolkozott. Aztán hosszan beleszívott a
pipájába, és miközben beterítette a kettejük közti levegőt füsttel,
mélyen Miranda szemébe nézett.
– A Fekete Ember nem az erdőben lakozik – mondta. – Hanem
közöttetek. Salemben.

Mivel tartott tőle, hogy felfedezik, Miranda megpróbált különböző

módszereket kitalálni, hogy elrejtse búvóhelyét. Mélyen behatolt az
erdőbe, ahová már nem követhették a nyomait, és amikor
meghallotta a kígyó sziszegését az avarban, összegyűjtött néhány
szív alakú és recés szélű nyírfalevelet, mielőtt még magát az állatot
megpillantotta volna. Elrejtette őket a szoknyája redői közé, és
később úgy rendezte el őket, hogy az egyik levél csúcsa a következő
szárával érintkezzen, majd tövisekkel rögzítette őket, amelyeket az
ördög sétabotjának nevezett fa törzséből hasított ki. Ezzel a
módszerrel elkészített egy hosszú, jó harminc méteres zöld kígyót,
amelyet aztán gondosan a folyóba helyezett. Odaerősítette az egészet
egy vízbe csüngő fűzfaághoz, és egy varázslat segítségével
láthatatlanná tette. A zöld kígyó ott tekergőzött tehát az áramlatok és
a meder alján heverő kavicsok között, és Miranda bízott benne, hogy
meg tudja majd védelmezni őket, őt és Andrew-t.
Egy másik alkalommal megpillantotta a mosómedve sárga
tekintetét, mielőtt még magát az állatot meglátta volna, ezért
összeszedett néhány virágzó pitypangot, kis csokrokba rendezte őket
és bedugta a kövek közti résekbe, az összes odúba, legyen az egy
állat otthona, vagy csak egy eső által vájt repedés. A ragyogó
csokrok elnyelték a Nap fényét, és egész éjjel kicsiny lámpásokként
világítottak.
Végül, amikor meglátta a fákat gyötrődni a szélben, kövekből
néma fákat emelt. Andrew is vele tartott, mivel mostanra kíváncsivá
vált, ráadásul Mirandának szüksége volt a segítségére, hogy meg
tudja mozdítani a legnagyobb kősziklákat. Végül csak emelőrudakkal
sikerült a kívánt módon elrendezni a köveket, és Miranda totemeket
épített belőlük, követ tett kő hátára, kisebbet a nagyobbra, míg el

223
nem ért a tetejére, ahová csak egyetlen aprócska kavicsot helyezett.
Andrew-val közösen felépítették ezeket a néma őrszemeket minden
ösvény és csapás mellé: erősek voltak, és segítettek neki, hogy
láthatatlan maradjon.
Békésen éldegéltek. A nappali órákban Andrew vadászni ment, és
nyulat, fürjet, olykor hódot vagy kacsát hozott haza vacsorára.
Miranda vadon növő magvakat, makkokat és bogyókat gyűjtött. Még
mindig őrizte az emlékezeté-ben a wampanoagokkal töltött napokat,
úgyhogy jól tudta, hogyan élhetnek meg csak abból, amit az erdő ad.
Addig sikálta Andrew kunyhójának padlóját, míg olyan keménnyé
nem vált, hogy már csillogott. Gyékényből pokrócokat szőtt,
fűcsomóval betömködte a tetőgerenda repedéseit, fenyőtűből
párnákat varrt, és olyannak látta az életét, amilyennek lennie kellett.
Mégis, a nyugtalansága egyre nőtt. Fojtogató volt rejtőzködve,
félelemben élni. Ha valaki megjelent az úton, nyomban visszasietett
a kunyhóba, és zakatoló szívvel imádkozott magában a kőből emelt
fáihoz, az aprócska napokhoz, a zöld kígyóhoz, hogy csillapítsák a
látogató kíváncsiságát, és oszlassák el feltámadó gyanakvását.
Andrew bedeszkázta az ablakot, és a réseken keresztül ki tudott
pillantani úgy, hogy közben észrevétlen maradt A napok fárasztó
munkával teltek, az éjszakák pedig pihenés helyett csak sivárságot
hoztak. Miranda érezte, hogy Andrew szereti őt, de az is tudta, hogy
egyúttal tart is tőle, és nem érti meg – ő, aki pedig korábban nem
ismerte a félelmet. Azt mesélte neki, hogy egyszer bemászott egy
medve belsejébe, hogy kiszedje a máját és a szívét – ezt a történetet a
faluban is sokáig emlegették az emberek. Képes volt becserkészni a
jávorszarvast vagy csapdába ejteni a fekete rókát, sokszor mégis
olyan bátortalannak tűnt. Mi-randa egyszer észrevette, hogy őt
figyeli, miközben a tűz mellett üldögéltek.
– Mi az, Andrew?
– Engem is elvarázsoltál? – kérdezte.
Miranda odalépett hozzá, és a melléhez szorította a férfi fejét.
Andrew-nak el kellett mennie a városba egyebek mellett
töltényekért, ónért és egy kis mézért. Leszegett fejjel járt és senkivel

224
sem beszélt. De kihallgatta a pletykálkodókat, és hazaérve
megosztotta a híreket Mirandával is.
– Olcott asszonyt kalodába zárták.
– Komolyan?
– Igen, a fejét és a kezét is, így a nagy hátsója most felfelé mered
az égre.
– Mit követett el?
– Egy vörös sállal a nyakában páváskodott szombaton.
– És milyen híreket hallottál még?
– Mindenféle vádak hangzottak el a városházán.
– Újabb akasztások is voltak?
A férfi komoran bólintott.
– Hazafelé elmentem Gallows Hill mellett, és láttam három
szerencsétlen perszónát fellógatva. A nyakuk kitört, a cipőjük
kikandikált a szoknyájuk alól.
A vádak gyakran igencsak homályosak voltak. Férgeket találtak a
tehéntrágyában. A tej megsavanyodott, mielőtt vajjá köpülték volna.
Egy tehén felpuffadt és meghalt. A cseresznye megaszalódott,
mielőtt még megért volna. Szorosan összefűzött kosarak kilazultak és
széthullottak. A papír lángra kapott a kandallóban, noha előzőleg be
sem gyújtották. Kihullott egy asszony haja. Egy másik asszonynak
labda méretű golyvája nőtt.
Sokféle baljós jelről suttogtak egymás között az emberek.
Két kutyát is felakasztottak boszorkányság miatt. Az egyik házban
a zsindelyek leszakadtak a tetőről. Egy gyermek a palatábla előtt
megfeledkezett a feladatáról. Egy lámpa feltöltődött korommal.
Zöldes, pihés penész jelent meg a kenyéren. Ajtók nyíltak ki, noha
előzőleg gondosan bezárták őket. Nyomtalanul eltűnt a főzőedény
fedele. Történtek egészen felfoghatatlan dolgok is.
Egy fiatal édesanya teje kátránnyá vált az emlőjében. Egy
tükörben olyasvalaki látszott, aki nem is tartózkodott a szobában.
Halott madarat találtak egy disznó hátsójában. Zöld féregre
bukkantak egy kismacska orrában. Egy tehén patái meglágyultak.
Egy bárány két fejjel született. Patkányok faltak fel egy csecsemőt. A
Hold vérvörössé vált, majd eltűnt.

225
 – Cotton Mather idejön Bostonból, hogy ellenőrizze a vizsgálatok
menetét – mesélte Andrew. – Az apja ösz– szegyűjtötte egy
könyvben a boszorkányság felismerésére szolgáló módszereket.
Andrew gyanakvó pillantást vetett Mirandára, miközben beszélt,
amitől a lány kezdte kényelmetlenül érezni magát.
– Úgy érted, ki tudja deríteni, hogy ki írta alá az Ördög könyvét?
Miranda abban bízott, hogy a férfi éppolyan abszurdnak fogja
tartani ezt az elképzelést, mint ő. Andrew azonban ugyanolyan nyers,
kifejezéstelen hangon folytatta:
– Az eljárások során nagy hangsúlyt fektet a kísértetek
bizonyítékára.
Miranda egyszer csak megértette, hogy Andrew a maga módján rá
akar ijeszteni. Sosem tűnt túl határozottnak vagy agyafúrtnak, de
most mégis dolgozott benne valamiféle méreg, ami barátságtalanná
tette.
– Kísértetek? Miről van szó?
– A megvádolt lányoknak elég rámutatni valakire, hogy az ő
alakjában látták az ördögöt, vagy kijelenteni, hogy sárga kismadarat
láttak a lelkész kalapján...
– Mit jelent a madár?
– Hogy jelen van egy ártó szellem. Állítólag amikor a boszorkány
oldalra fordítja a fejét, önkéntelenül ők is elfordítják. Ha beszívta az
ajkait, vagy összekulcsolja a kezét, ők leutánozzák, mintha csak
elvarázsolták volna őket.
– De ez csak színjáték, nem?
– Bár úgy lenne! De sajnos teljesen komoly. Betty Parrisnek csak
azt kell mondania, hogy éjszaka megjelent az ágya mellett Rebecca
Nurse vagy Martha Corey, és nyomban le is tartóztatják őket
boszorkányságért.
Lopva ismét a lányra pillantott, de Miranda ezúttal nem vett róla
tudomást, hanem elkezdett vizet melegíteni. Miközben elrendezte a
szenet az edény alatt, érezte, hogy Andrew továbbra is őt nézi.
Mivel nem voltak összeházasodva, ezért nem is aludtak
együtt Andrew átengedte Mirandának a tűlevelekből ké-szített
matracot, ő pedig a tűzhely melletti pokrócon aludt, a lánynak háttal.

226
Miranda gyakran felébredt éjjelente, és a férfit, magas, széles vállát,
karcsú derekát figyelte. Olyan volt az alakja, mint egy ekének.
Csendben nézte, ahogy lélegzik. Miért nem érintette meg, ha egyszer
ilyen közel volt hozzá, alig néhány lépésre tőle? Lehet, hogy a
férfiban nem támadt vágy iránta? Lehet, hogy az erdőben lezajlott
durva aktus volt az egyetlen közös kalandjuk? Mindenesetre jobbnak
látta, ha nem bünteti meg érte, és nem szól egy szót sem. Nem
alkalmazott újabb varázslatot sem.
Ehelyett szorgalmasan gondozta a férfi kis kertjét, és
elcsodálkozott, milyen okosan járt el Andrew, hogy ott ültette el a
babot, ahol fel tudott kúszni a magas kukoricaszárakon, és hogy
kigyomlálta a fölösleges növényeket a földből. Előkészített egy újabb
földdarabot az őszi vetéshez, azzal az ekével, amelyet Andrew
készített a számára egy elejtett szarvas agancsából. Süteményeket
sütött a kertben termett kukoricából, és az elkorhadt fák alól vadon
termő articsókát és gombát szedett. De arra nem tudott rájönni, miért
nem akarja Andrew megérinteni.
Végül eljött az a reggel, amikor szorosabbnak érezte magán a
ruhát, mikor megkötötte, mint az előző napon. Először arra gondolt,
talán vadalmák miatt, amit megevett, de a melle is érzékeny volt, és
havivérzése is elmaradt.
Amint Andrew észrevette, hogy a dereka öblösödni kezd, csak
még mogorvább lett. Sosem volt igazán beszédes, de most, miután
begyújtották a tüzet estére, egyetlen szót sem szólt hozzá. Miranda
azzal próbálta nyugtatgatni magát, hogy a férfi már csak ilyen
makacs és szófukar ter-mészet, és hogy minden rendbe jön, ha két
hónap múlva, mikor az életkora végre lehetővé teszi, majd kihirdetik
a házasságot. Biztosan szégyenkezniük kell majd, és könnyen lehet,
hogy száműzik is őket, de Miranda a szíve mélyén azt remélte, hogy
vissza tudnak menni a farmjára. Talán ha istenfélő embereknek
mutatják magukat, templomba járnak, és jámbor módon viselkednek,
ismét befogadja őket a gyülekezet. Mindenesetre Andrew hallgatása
megrémítette. A férfi a tűz mellett üldögélt, anélkül hogy akár csak
pislogott volna. A tekintete lángolt, az állkapcsa merev volt, teljesen

227
elmerült ismeretlen, hideg gondolataiban, miközben Miranda
megpróbálta elrejtenie előle a saját félelmeit.
Egyik nap, amikor esőfelhők takarták el az eget, a férfi nem indult
el vadászni. Miranda már korán felszolgálta az új agyagedényben a
nyúlpörköltet. Elrendezte a tüzet, kihúzta a földből az utolsó
gyökereket, majd elment a folyóhoz vízért. Látta, hogy a fák mind
vérvörössé váltak. Minden egyszínűvé vált – a ragyogó levelek, a
bokrok, a vadrózsák, de még a törzseken megcsillanó fény is
skarlátpiros volt. A folyóban is a vörös fényt látta izzani, és megállt
egy pillanatra, hogy megfigyelje, miként változik a víz
karmazsinpirosa ezüstös kékké, majd feketévé. Hallgatta a sebes
áramlat csobogását. A nagy zöld kígyó itt-ott szétszakadozott.
Miranda úgy döntött, itt az ideje, hogy újat készítsen. Felmászott az
egyik domb tetejére, hogy onnan figyelje a naplementét, de a köd
mögött felsejlő fény ezúttal búsnak és komornak tűnt, mintha csak az
apadó Hold gyér fehérsége volna.
Miranda visszatért, hogy rendbe szedje az ágyneműt. A szíve új,
erősebb és vadabb ritmusban kezdett verni. Vajon mitől tartanak az
elöljárók, és mi az, amivel a tisztelendő ilyen nagy félelmet ébreszt a
szívükben? Hogyan lehet szembeszállni a remegő levegővel, amely
ostoba tudatukban mindenféle démonok és kísértetek alakját vette
föl? A gonosz mindig forralt valamit, mindig lesben állt, mint egy
forró vízzel teli fazék a tűzhelyen, márpedig enélkül is lett volna elég
okuk a felelemre: a csendben lopakodó indiánok, akiknek sötét bőrén
megcsillant az izzadság, és akiknek valódi fegyvereik voltak. De az
emberek helyettük a nyomorékoktól, a látnoki képességgel
rendelkező gyermekektől, az árváktól, a gyermeket kihordani már
nem tudó asszonyoktól, a házsártosaktól, a panaszkodóktól, az
özvegyektől vagy éppen a túlságosan is szép asszonyoktól féltek.
A félelem jeges marokként szorítja össze a hideg és értetlen
szíveket, megmérgezi a vért, és bénultságot okoz a tagokban. Mit is
mondott neki Üstökös? Azon a napon, amikor az ember hátat fordít a
tudásnak, a félelem áldozatává válik. A puritánok úgy vélték,
szükségük van a félelemre ahhoz, hogy az igazság birtokába
jussanak. De a tudás nem tár fel semmilyen igazságot, egyedül az

228
örökké megnyíló rejtélyre irányítja rá a figyelmet. Üstökös gyakran
mondta a puritánokról: „Sosem gondoltuk volna, hogy ennyire
ostoba emberek veszélyt jelenthetnek a számunkra.”
A nappali ég lassan sötétbe fordult, és Miranda sietősen
összeszedte a takarókat, amelyeket kifüggesztett megszáradni. A
kunyhóban Andrew épp a tüzet gyújtotta meg, miközben Miranda azt
figyelte, ahogy a Nap eltűnik a világ peremén. A szél eleinte csak
múló kellemetlenséget jelentett, de aztán felerősödött, belekapott a
takarókba, és az újabb és újabb széllökések felemelték a szoknyáját
is, mintha csak egy papírsárkány volna. Amikor a lány megérezte,
hogy a teste kezd elemelkedni a talajtól, belekapaszkodott a
tölgyfacsemetébe, amelyre a pokrócokat erősítette, de a fa
megmozdult, és Miranda felrepült a levegőbe. Egy kóbor
légáramlaton lebegett, majd megingott, táncolt a levegőben,
felemelkedett és lesüllyedt. Mit is szoktak mondani a kislányok,
miközben tapsolnak aprócska tenyerükkel? „zsupp, zsupp!” A haja
lobogott, a teste ívben megfeszült, miközben megpróbálta leszorítani
magán a szoknyáját, de ismét belekapott a szél, amely az arcát is
cirógatta. Tehetetlenül sodródott, úgy érezte magát, akár az űzött
szarvas, akit csapdába csalnak, hogy könnyebben elejthessék. A szél
egyenesen a farmja fölé sodorta.
Néhány perccel később már ott is volt, magasan az apja háza
fölött lebegett. Látta a vörös falakat és a szürke tetőt, az újjáépített
gátat, ami most masszívabbnak tűnt, mint korábban valaha, a
megnövekedett tavat, amelyben tükröződött az ég, és egy magányos
alakot, aki egy ekével az ő lennel benőtt mezején dolgozott. Benajah
Collins volt az, aki kemény munkával szántotta a földjét.
A következő reggelen hullani kezdtek a kövek. Először csak
egészen kicsik, úgy záporoztak, mint a jégeső, és a gyerekek nagy
örömüket lelték benne. Összegyűjtötték őket, mintha csak a fűben
rejtőző tojások volnának. De ezek még csak könnyek voltak. Aznap
délután Andrew különös híreket hozott a városból. Noha általában
hallgatag volt, ezúttal csak úgy dőlt belőle a szó.
– Súlyos csapás érte Salem városát – mondta. – Kövek hullnak az
égből!

229
 – Biztosan csak jégeső.
– Nem, ezek valódi kövek. Benajah Collins, a felesége, Esther, a
három gyermekük, Peter, Mercy meg a csecsemő, Authority, a
vendégeik és a szolgáik is mint ott ültek a tűzhely mellett, amikor
meghallották a tetőn a kopogást.
– Csillagok hulltak le talán...
– Benajah kiszaladt, hogy megnézze, mi történik, de semmit sem
látott, csak a ragyogó holdfényt. Az új kapuja azonban kifordult a
sarkaiból. Amikor visszaindult a biztonságot jelentő szobába,
kavicsok kezdtek záporozni a hátára.
– Biztosan csak a felesége főztjével volt a gond...
– Miért nem akarod meghallgatni, hogy mi történt? A házban is
kövek kezdtek repkedni, és egy kéz újabb köveket hajigált be az
ablakon. A gyerekek kiabálni kezdtek. Kövek hulltak az égből,
össze-vissza repkedtek, betörték az ablaküveget, kidöntötték a
helyükről a reteszeket, és megtépázták az ablakkeretet is. Kövek
zúgtak le a kéményen keresztül, és a tűzrakásra hulltak, vörösre izzva
majd kiperegtek a forróságtól, szétverve az edényeket, szanaszét
szórva az égő rozsét és a gallyakat. Esther megállás nélkül
sikoltozott. Szegény asszony összegyűjtötte a gyerekeit, majd
leszaladt a pincébe, hátha ott elég erősek a falak. De az átok még ott
sem kímélte. A kövek kiváltak a falból, és úgy repültek keresztül a
helyiségen, mintha madarak volnának. Szikladarabok hulltak alá a
mennyezetről, és többször eltalálták, miközben védelmezőn a
gyerekei fölé borult.
– És mindez egyedül az ő házukban volt tapasztalható?
– Nem, kövek hulltak a földekre is, és elpusztították a termés jó
részét. A faluban mindenkin úrrá lett a félelem. Az emberek azt
rebesgetik, hogy boszorkányság lehet a dologban.
– Akkor biztosan igazuk van.
Andrew felpattant, a szeme sárgán villogott a bizalmatlanságtól.
Miranda azon tűnődött, vajon mit láthat, mikor rátekint. A férfi fel-
alá járkált a szobában, majd egyszer csak kihúzta magát, a testéből
áradó forróság párával töltötte meg a levegőt. Bozontos haja csak
úgy lobogott a feje körül, vörös szakálla összeborzolódott. Nem

230
szólalt meg, de mégis olyan volt, mint egy puskaporos hordó,
amelyik bármelyik pillanatban felrobbanhat. Miranda szívében ismét
felébredt a félelem, de erőt vett magán, és továbbra is gyöngéden azt
mondta.
– De ez innen messze történt, nem igaz?
– A kövek is aggasztóak, de ez még nem minden.
– Mi van még?
A férfi ismét járkálni kezdett. Amikor végre megszólalt, a hangja
durván csengett, és ahogy Mirandára nézett, mandulavágású szeme
szinte parázslott. Az arca elkomorult, és a nő gömbölyödő hasa felé
biccentett.
– Először azt hittem, talán az almák miatt gömbölyödtél így ki,
Miranda. De a csuklód és a bokád vékony maradt.
A nő hosszan és megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Már azt gondoltam, sosem fogod szóba hozni!
– Ezek szerint új életet hordasz a kebled alatt – felelte a férfi.
A nő szégyenlősen elmosolyodott.
– Igen.
– Csak nem azt várod tőlem, hogy felneveljem egy másik férfi
gyermekét?
Miranda szeme tágra nyílt.
– A gyermek a tied, Andrew! Hogyan is vonhatod kétségbe?
– Nem lehet az enyém! Ne mondd, hogy az enyém!
– Hogy mondhatsz ilyet? Hiszen csak öt hónap telt el azóta a
rettenetes éjszaka óta!
– Azért mondhatom, hogy nem az enyém, mert sosem érintettelek
meg.
Miranda belsejében forróság gyúlt. Lázas türelmetlenséggel
győzködni kezdte a férfit.
– Azon az éjszakán, amikor a süteményt vittem neked. Mielőtt
elmentél a többiekkel levadászni a naumkeagokat. Követtél az
erdőbe, és ott, a sötétben... a viharban...
– Ugyan, ne beszélj már! Sosem tettem ilyesmit.
Ahogy felállt, alakja és medvezsírra emlékeztető szaga

231
 olyannyira megtöltötte a szobát, hogy Miranda úgy érezte,
sarokba szorult.
– Pedig te voltál az, Andrew! Te bizony!
– Én el sem hagytam a kunyhót.
De igen, Andrew! Rám találtál az úton, és magaddal vittél a fák
közé. Ne tagadd! Nem kell szégyenkezned miatta. Én is örültem,
hogy megtörtént. Fájdalmat okoztál, de én odaadtam magam neked.
Össze akartam házasodni veled, és hozzád akartam kötni az életem.
Erőszakos voltál, de nem a te hibád volt. Csak most tudom bevallani
neked ezt a szégyenletes dolgot: varázsszer volt a süteményekben.
Olyan szer, amelynek nem tudtál ellenállni.
– Valóban varázslat lehetett, magam is érzékeltem. Miután
elmentél, a testem lángolt a vágytól. Azt gondoltam, meg fogok
tébolyodni. Megmondtam a farmereknek, hogy menjenek el
nélkülem, mivel semmi másra nem tudtam gondolni, minthogy
utánad induljak, és megkeresselek az erdőben, és... – mély levegőt
vett, majd felszisszent. – Megkértem a legfiatalabb fiút, Richard
Braziert, hogy maradjon mellettem, hiszen egyébként is túl
tapasztalatlan még a katonáskodáshoz. Alig tizenegy éves. Akkora
már teljesen magamon kívül voltam, és gyötört a láz. Azt mondtam
neki, hogy rohamom van, és megkértem, hogy kötözze a karom az
asztal lábához, nehogy kárt tegyek magamban. Eleget tett a
kérésemnek, és a szoba másik végébe vitte a kabátomat és a
puskámat, nehogy elérhessem. Egész éjjel a padlón fetrengtem, és a
pokol minden kínját kiálltam, de nem tudtam meglazítani a
csomókat. Amikor eljött a reggel, valamelyest jobban lettem. Richard
visszatért, kiszabadított, és én napi teendőim után indultam, mikor
észrevettem, hogy a kabátom nincs a helyén.
– Ellopták?
– Igen.
– De kicsoda?
– Erre a titokra csak hetekkel később jöttem rá. A szőrmét a
szekere aljában találtam meg. A tanító volt az, Judah Zachery.

232
 Miranda kimosta a ruháját és a főkötőjét, és kitette őket száradni a
napra. Azután kilapogatta őket, hogy kellőképpen kemények
legyenek. Lemosta a sarat a köpenye aljáról, és gondosan
megtisztította a cipőjét is. Majd fogait összeszorítva és tagjait
megfeszítve alámerült a folyóban. Reszketett a hideg víztől, és ahogy
felpillantott a fölé boruló fákra, azon töprengett, vajon viszontlátja-e
őket valaha. A tölgyek úgy álltak az ég alatt, mintha egy hatalmas
edényt tartanának az ágaikkal. Törzsüket sűrű moha fedte, a kér-gük
erősen beszakadozott. Fenségük egészen elkápráztatta Mirandát,
szépségük láttán kicsordultak a könnyei. Valahol énekelni kezdett
egy madár, ugyanazt a szólamot ismételgette újra és újra. A hangja
mély szomorúságot ébresztett a lányban. A folyam mellett egy állat
oszlásnak indult teteme hevert, mostanra benőtte a gomba és a
zuzmó. Számtalan hangya mászkált lázasan körülötte a porban.
A lány felhúzta az alsóruháját, majd mindkét tenyerét
kigömbölyödött hasára helyezte. Egyre jobban nyugtalanította az a
félelmetes valami, amit a méhében hordozott. Talán patás lábai
lesznek, és az arca ráncos, akár egy denevéré? Legszívesebben
megszabadult volna tőle, ha nem épp ez a terhesség jelentette volna a
védelmet számára. Salem városában ugyanis a terhes asszonyokat,
még ha ki is mondták rájuk a halálos ítéletet, nem volt szabad
kivégezni, mielőtt a gyermekük meg nem született. A puritánok igen
nagy becsben tartották a gyermekeket, Isten adományát, az ő
nagyszerű képmását látták bennük. De ez a gyermek egész biztosan
más lesz.
Andrew továbbra is ugyanolyan hallgatag volt, de nem
kényszerítette őt távozásra. Még mindig hazahordta a zsákmányát, és
megengedte neki, hogy takarítson és főzzön rá, és eközben ő is
jóllakhatott. Miranda sokáig gondolkozott azon, vajon megossza-e a
férfival a tervét. De ha megpróbálná megállítani, biztosan
összevesznének, és akkor a gyenge kötelék, amely még mindig
egymáshoz fűzte őket, bizonyára elszakadna. Ha viszont Andrew
meg akarná védeni őt, lehet, hogy saját magát sodorná veszélybe.
Miranda reggelig várt, csak akkor szánta rá magát az indulásra.

233
 – Andrew, el kell mennem Salembe, hogy megmutassam magam
az embereknek, és bebizonyítsam, hogy a perem kutyakomédia volt.
A farmom az enyém. Az apám tisztította meg azt a földet, és ő
építette a rajta álló házat. Igazságot követelek majd az elöljáróktól, és
kérni fogom, hogy érvénytelenítsék a jogtalan ítéletet.
– Ugyan, hiszen le fognak tartóztatni! Salem városa teljesen
felbolydult, mindenki retteg.
– De biztosan akadnak még olyanok a lakók között, akiknek tiszta
maradt a szívük. Nem emelkedtem fel a vízből, és mégis élek!
– Egy sincs már, aki azt mondaná, hogy nem voltál boszorkány.
Miranda meglepve látta, hogy a férfi szemében aggodalom
csillog.
– Talán elfelejtik. Vagy talán nem.
Andrew egy hosszú percig csak állt, és csendben nézte őt.
– Szép lány vagy, Miranda – mondta -, ebben a frissen mosott
ruhában és a főkötődben. Olyan, mintha szárnyaid volnának.
Miranda a férfi felé nyúlt, és gyöngéden megérintette a karját.
– Ne gondolj a gyermekkel, Andrew! Nem fogja meglátni a
napvilágot.
– Nem tudom megmondani, mit kellene tenned, Miranda.
Odahajolt hozzá, de nem érintette meg.
– Isten segítsen rajtad!
A nő elfordult.
– Boldog voltam itt — mondta.
Mindketten kiléptek az ajtón, hogy elinduljanak a saját útjukra.

Amikor beért a városba, Miranda látta, hogy különböző méretű

kövek és sziklák hevernek mindenütt, szétzúzták a pajtákban a
szekereket, az épületek tetejét, a gerendákat, sőt még egy kecskét is
eltaláltak az út mellett. Eleinte senki rá sem hederített, mivel a
városlakókat teljesen elfoglalta a saját bajuk. Azon voltak, hogy
mentsék, ami menthető, visszatereljék az elmenekült jószágokat, és
rendbe hozzák megrongált kerítéseket. A gyerekek vették észre

234
először: azt gondolták, kísértetet látnak. Felkiáltottak, és
odaszaladtak az édesanyjukhoz.
– Miranda du Val visszatért a tó mélyéről!
Az asszonyok az ablakhoz szaladtak, hogy onnan kémleljék az
utcát. A férfiak kidugták a fejüket a pajtákból. Miranda először régi
otthonába ment Collins asszonyhoz. Esther épp az üvegszilánkokat
söpörte össze. Amikor Miranda megjelent a tűzhely mellett, ő is azt
hitte, hogy szellemet lát. Abbahagyta a munkát, és döbbenten
rámeredt. A gyermekei mind odaszaladtak mellé.
– Egek, te lány, tényleg te vagy az?
– Igen, én vagyok.
– És te... biztosan nem vagy túl jól.
– De igen, jól vagyok. Hol van a tisztelendő?
Collins asszony arca elkomorult. Lerázta magáról a be–
lécsimpaszkodó gyerekeket, majd odalépett a csecsemőhöz és
felemelte, noha nem is sírt.
– Nincs itt.
– A földemet műveli?
Az asszony ingerülten válaszolt.
– Mégis, mit kellett volna tennünk? Azt hittük, hogy véged van, és
mivel annyi éven keresztül gondoskodtunk rólad, úgy gondoltuk, a
farm minket illet.
– Nem így van! Megdolgoztam az ételért, amit kaptam. Nem
igaz?
– De hiszen az a föld csak parlagon hevert!
– Mondja meg az urának, hogy visszatértem, és követelem, ami az
enyém.

Mire Miranda odaért a városházához, a visszatérése híre már

megelőzte. Mégis, senki sem hitte el a dolgot, amíg a saját
szemükkel nem látták, hogy belép az ajtón. A terem tele volt
kíváncsiskodókkal, épp egy másik szerencsétlen teremtmény ült a
vádlottak padján, rettegve kegyelemért könyörögve. A lányok a
teremben felkiáltottak, mintha borzasztó kínok gyötörnék őket, és a

235
padlóra vetették magukat. Miranda felismerte a vádlottban szegény
Sarah Goodot, aki most elsírta magát, és összekulcsolt kézzel
irgalomért esedezett. Egy szerencsétlen földönfutó volt, aki gyakran
csak koldulva tudott élelmet és szállást szerezni maga és két beteges
gyermeke számára. A bírák végig hűvösek és érzéketlenek maradtak,
mintha szobrok volnának. Csak akkor pillantottak fel, amikor
Miranda keresztülvágott a csődületen. John Hathorne szólalt meg
először.
– Miranda du Val – mondta kedvesen, mintha saját házában látná
vendégül a lányt -, mi szél hozott téged ide, bíróságunk elé?
– Azért jöttem, hogy elmondjam, hogy találkoztam a Fekete
Emberrel az erdőben.
Erre izgatott sugdolózás támadt körülötte, és az emberek
gyanakvóan mutogattak rá.
– Eljöttem, hogy elmondjam, kicsoda ő.
Válaszképpen ideges, ugyanakkor megvető nevetés
hangzott fel a teremben. Bizalmatlan susmorgás hallatszott
mindenfelől, és még az örökké rakoncátlan kislányok is kíváncsian
fordultak felé. Mercy Lewis, aki egy perccel korábban még a padlón
vonaglott, most felült, és nyitott szájjal hallgatta, mi fog következni.
A bírák között volt egy ismeretlen alak is, akit Miranda korábban
nem látott, de aki érezhetően igen nagy befolyással bírt a többiekre.
Ez az alak most előrehajolt, és alaposan végigmérte őt. Miranda úgy
vélte, biztosan Increase Matherrel áll szemben. Sűrű, hófehér,
hullámos parókát viselt, melynek csillogó fénye, akárcsak finom
ruhaneműi, elárulták hiúságát. Hosszú orra és legörbülő szája volt,
rezgő tokája mindkét oldalon lecsüngött a gallérjára. Miután véreres
szemével végigmérte a lányt, odafordult John Hathorne-hoz.
– Ez a nőszemély az, akinek nyoma veszett az alámerítése után?
A bíró bólintott, láthatóan éppolyan zavarban, amilyenben a
többiek is voltak.
– Ördögök légiója tört rá Salem városára – fordult vissza a férfi
felé. – Ha valóban ismered azt a Fekete Embert, beszélj!
Miranda egy pillanatra leszegte a fejét, és megvárta, amíg a terem
elcsendesedik. Aztán felnézett, a tekintetük összetalálkozott.

236
 – Előtte azt akarom, hogy esküt tegyenek. Azt akarom, hogy
felmentsenek a további vizsgálatok alól, és engedjék meg, hogy a
farmomon éljek, anélkül hogy újra igaztalanul megvádoljanak. Azt
akarom, hogy egyszer s mindörökre tisztázzák a nevemet.
Ismét feltámadt a suttogás. Az emberek meg voltak döbbenve,
ugyanakkor le is nyűgözte őket, hogy egy efféle egyszerű teremtés
ilyen meggyőződéssel képes beszélni a hatalmasságok előtt. John
Hathorne-t azonban nem lehe-tett ilyen könnyen elszédíteni.
– Mondd el nekünk, amit tudsz Miranda, a többi ügyben pedig
majd azután döntünk. A boszorkányság igen komoly vád, és
szükséges, hogy megfelelően bizonyítva legyen. Lépj előre, és
mondd el, amit tudsz. Utána, ha elégedettek vagyunk a
vallomásoddal, megkaphatod a hőn áhított sza-badságodat.
– Hallottam, hogy kövek záporoztak az égből Salem városában –
mondta.
– Számos jó ember otthonát töltötték meg a gyermekek
és a szolgák jajkiáltásai.
– És a kövek bizonyára komoly károkat okoztak a házakban és a
mezőkön is.
– Igen súlyos következményekkel járó szerencsétlenség volt –
mondta Amadeus Collins.
– Az égből hulló köveknek is a boszorkányság a magyarázata,
nem igaz?
– Igen, mégpedig a leginkább gyűlöletes fajta boszorkányságé.
Láthatatlan kezek gyötörnek bennünket, valamiféle természetfeletti
erőnek köszönhetjük a balsorsunkat.
– Van olyan ház a városban, amely érintetlen maradt?
Megint felhangzott a susmorgás, de aztán sokan megrázták a
fejüket, jelezve, hogy a vihar mindenkit ugyanúgy megkárosított.
– Van-e olyan kert, amelynek termései épen maradtak?
Mindenki a fejét rázta. De ekkor felemelkedett egy asz-
szony a tömegből, és nyers hangon felkiáltott, mintha az, ami a
tudomására jutott, neki is fájdalmat okozna.
– Judah Zachery háza érintetlen maradt!
A tömegnek egy pillanatra elakadt a lélegzete.

237
 – Igaz ez? – kérdezte Amadeus Collins kimeredt szemmel, ajkát
beharapva. Különös módon csalódottnak tűnt a hír hallatán.
– Bárki láthatja, hogy az ablakai épek maradtak, és a
mályvarózsák továbbra is virágoznak a kertjében – mondta Miranda.
– És nincs nyoma köveknek? – kérdezte a döbbent Amadeus az
előbb felemelkedett nő felé fordulva.
– Az udvarán nincsen, de minden oldalról kövek veszik körbe,
mintha egy láthatatlan kéz tartotta volna őket távol a háztól.
A tömegben lökdösődés támadt, mivel mindenki látni akarta, ki
beszél. Több férfi is kiszaladt a városházából, hogy mielőbb a végére
járjanak a hallottaknak.
Collins bíró előrehajolt, és azt mondta:
– Ha igaznak bizonyulnak az állításaid, Miranda, akkor ez valóban
elegendő bizonyítéknak tűnik. Van még más is, amit el akarsz
mondani?
A lány habozott, majd végül halkan megszólalt.
– Félve mondom el, amit még tudok, mivel attól tartok,
megsértheti a bíróság eljárásának illendőségét.
– Folytasd, leányom, meghallgatjuk, bármi is legyen az.
– Ahogyan maguk is tudják, sok éven keresztül jártam az
iskolába, és Judah Zachery a tanárom volt. Gyakran megvert és
rosszul bánt velem, olykor iszonyú kínokat kellett átélnem, és egy
sötét kamrába is bezárt. Ez volt a büntetésem, gyakran hosszú órákon
keresztül.
– Lehetséges, hogy ezekre a büntetésekre magad szolgáltál rá.
– Igen, lehet. De ott, a kamrában, a ruhák és a cipők, a
hasznavehetetlenné vált palatáblák alatt könyvekre bukkantam,
amelyeket a tanító Angliából hozott magával. Mivel gyakran egész
álló nap ott kellett lennem a sötétben, kíváncsi lettem, és a beszűrődő
fényben elkezdtem meg-vizsgálni, miféle művek ezek. Azok a
könyvek botrányosak voltak és istenkáromlók.
Mather tisztelendő arcára kiült a megdöbbenés.
– Miféle könyvekről van szó?
Förtelmes képek tarkították e könyvek lapjait: az emberi test
belsejét ábrázoló rajzok, férfi és női testek, közösülés ábrázolásai.

238
Voltak képek, amelyeken a gyülekezet, mintha csak színházban
volna, szégyenteljes táncot járt az Úr előtt. Némelyik könyv
matematikai leírásokat tartalmazott, és elbeszélte, hogyan lehetséges
a csillagok közti utazás. Mások kétségbe vonták a Teremtés
történetét, és azt állították, hogy valójában nem Isten gyermekei
vagyunk, hanem a dzsungelben élő állatok leszármazottai, páviánok
és csimpánzok örökösei...
Mindezek hallatán újra zúgolódás támadt, és Mirandának
hangosabban kellett beszélnie, hogy továbbra is hallják.
– Van egy könyv, amelyet mielőbb le kellene foglalniuk, ha
egyszer megtalálják. Ebben a különféle gépek rajzai és a működésük
leírása szerepel: számszeríj, katapult, camera obscura és egy
különleges feladatokat ellátó szerszám, a halifaxi akasztófa, amely
fejek levágására szolgál. Judah Zachery nem akármilyen boszorkány!
Ezúttal Hathorne bíró hajolt előre a székében.
– És miért csak most kerestél fel bennünket ezzel, Miranda?
Akarva vagy akaratlanul, de végrehajtójává lettél te is a Sátán
tervének!
– Igaz. Szándékosan hallgattam idáig.
– És miféle mentséged van erre? A bűneidre csak a halál lehet
méltó büntetés!
– Engedelmeskednem kellett neki, uram. Gyűlöletes varázsló,
Lucifer tanítványa, ördögi erővel rendelkezik, amelynek segítségével
képes bármit elpusztítani. Egy gyülekezetet is vezet, ahol az
Ördögnek áldoznak.
A teremben ismét felhangzó moraj ezúttal elérte a tetőfokát, és
amikor Amadeus újra megszólalt, szavai rémisztő sziszegésnek
hangzottak.
– És az a könyv, amelyben azoknak az aláírása szerepel, akik örök
időkre eladták a lelküket? Ez a könyv is ott van a többi között,
Miranda?
Ezúttal Mirandán volt a sor, hogy közelebb lépjen a bírák
padjához. Kezét a fényesre lakkozott fára helyezte, és gyűlölettel teli
hangon azt mondta:
– Igen. Ott van.

239
 A teremben eluralkodott a döbbenet és a megrökönyödés. Mary
Walcott és Abigail Williams felsikoltott, majd halandzsázva a
padlóra vetették magukat, de senki ügyet sem vetett rájuk.
– Te is aláírtad ezt az irtózatos könyvet?
– Judah Zachery kényszerített rá, hogy megtegyem.
A lárma csak nőtt, de Miranda túlkiabálta a többiek hangját.
– És még valami mást is fognak ott találni, a legszörnyűbbet az
összes közül! A kamra hátsó részében van egy doboz, amelyben a
tanító az Ördög maszkját rejtette el!
– Egy maszkot? – kiáltott fel a döbbent tisztelendő.
– Egy aranyból készített, drágakövekkel díszített álarcot.
Valamiért a vallomásnak ez a része volt az, ami a legnagyobb
hatást tette a jelenlévőkre. A városházán most már mindenki kiabált,
miközben elküldtek Corwin seriffért, aki néhány emberrel az oldalán
azonnal el is indult, hogy átkutassa Judah Zachery titkos kamráját.
Amadeus még mindig a bíráknak fenntartott helyen ülve lepillantott
Mirandára. Nem volt elégedett a vallomás hallatán, ahogy persze
annak sem örült, hogy fia új farmját visszaköveteli annak jogos
tulajdonosa. Merthogy kétség sem férhetett hozzá, hogy Miranda du
Val életben volt, és igencsak elszántnak tűnt. A lány jól látta a
bosszankodást a férfi tekintetében.
– Tanúskodnál ez ellen a férfi ellen a bíróság előtt? És
megesküdnél arra, hogy valóban ártott neked az elhangzott
módokon?
Miranda mély levegőt vett, és azt mondta:
– Nem tehetem.
Amadeus felháborodva felemelkedett, de közben Miranda érezte,
hogy a lelke mélyén elégedettség tölti el.
– Akkor viszont te vagy az, akire büntetés vár! Mert a maszkok, a
könyvek és a kövek még nem tesznek senkit boszorkánnyá, csak a
szerencsétlen áldozataik vallomása.
– Meg fog bénítani, ha a szemébe nézek.
– A bíróság majd megtiltja neki, hogy rád tekintsen – mondta
Cotton Mather.

240
 – De biztosan megpróbál majd valamilyen szörnyűséges módon
ártani nekem!
– Akkor is kötelességed vallomást tenni, hiszen keresztény vagy.
Nincs mitől tartanod. A Mindenható védelme alatt állsz. Aláírtad
Judah Zachery könyvét?
-Igen...
– Akkor bizony muszáj lesz tanúskodnod – mondta Amadeus -,
vagy választhatod azt is, hogy helyette a pokolban égj el.
Miranda látta, hogy a férfi mostanra teljesen felbőszült. Újra csak
annyit felelt:
– Ha rám néz, meg fog vakítani.
– Majd eltakarjuk a szemét.
A rá jellemző nyugodt hangon Cotton Mather is újra megszólalt.
– Mert támadnak majd hamis Krisztusok és hamis próféták, akik
bizony nagy jeleket és csodákat tesznek, és még a legigazabbakat is
megtéveszthetik! Tanúskodnod kell, Miranda. Mindannyiunk
érdekében.

A börtönudvaron felállított bitó olyan rozoga volt, hogy Miranda

azon töprengett, talán nem is bizonyul alkalmasnak a célra. Egy
kicsorbult ekevasat szereltek rá, amit erre az alkalomra kissé
megedzettek és meg is élesítettek. Miranda kényszerítette magát,
hogy inkább csak a szerkezetet tanulmányozza, de ne pillantson az
elítéltre, ugyanis borzalmasan félt gonosz tekintetétől. Megfigyelte,
hogy egyetlen gerenda tartja egyben az egész tákolmányt, nagyjából
úgy, ahogyan a festőállvány tartja a képet. Ehhez a gerendához
erősítették azt a kötelet, amely a pengét volt hivatott kioldani. Két
függőlegesen álló pózna között egy fejszét is elhelyeztek, és az
építmény aljába ólmot öntöttek ami vagy ötven kilót nyomhatott.
Mivel ez volt Salem környékén az első lefejezés, igen nagy tömeg
gyűlt össze. Néhányan komolynak tűntek, mások rémültek voltak,
megint mások pedig izgatottak, ők úgy fogták fel az egészet, mintha
valami ünnepségen lennének. Kétségtelen, hogy kevés alkalmuk nyílt
a szórakozásra. Miranda mellett két fiatal fiú nógatta egymást.

241
 – Meg akarod nézni, hogy fog-e majd pislogni? Menj közelebb a
kosárhoz!
– Ha pislog, az azt jelenti, hogy még mindig van élet a fejben,
miután elválik a testtől.
– Én majd a lábát figyelem, hátha megpróbál a teste elfutni. Az
apám egyszer fejszével lefejezett egy csirkét, és a teste még
körbeszaladgált utána az ólban, miközben a nyakából csak úgy
spriccelt a vér!
Ezen mindketten felnevettek, míg észre nem vették, hogy Miranda
rosszallóan figyeli őket. Ekkor elszégyellték magukat, és csendben
maradtak.
– Bárcsak a kötél mellett lehetnék – suttogta az egyikük. –
Nagyszerű ez a fejsze!
– Azt hallottam, hogy egyszer a levágott fej kiugrott a kosárból, és
ráharapott az egyik közelben álldogáló asszony szoknyájára. Olyan
erősen kapaszkodott belé, hogy el sem engedte többé!
– Annak a szoknyája volt, aki megvádolta?
– Igen. A fogak úgy csapódtak rá, mintha csapdába akarták volna
ejteni.
Miranda ezzel a rettentő képpel a fejében sétált odébb. Még
mindig frissen élt benne a tanúságtételének emléke. A seriff csuklyát
húzott Judah arcába, de Miranda a szövet alatt is ki tudta venni
fejének kerek formáját, gyűlöletes, előreugró állkapcsát és a nyakán
megfeszülő inakat. Mindkét karjára láncokat kötöttek, amelyeket
odalakatoltak a rácsokhoz, de még így is belerázkódott az egész
terem, amikor oroszlánként azt üvöltötte:
– Hazudik! Az a nő hazudik!
Most, mikor kivezették a börtön ajtaján, Judah feje már nem volt
eltakarva. Hátrakötözött kézzel végigjáratta a tekintetét a tömegen,
Mirandát keresve. Amikor megpillantotta, arca egészen elfeketedett a
haragtól, és olyan sze-meket meresztett a lányra, amitől minden
ízében remegni kezdett. Sötét felleg lebegett a férfi körül, arcát mély
árkok szabdalták, hegyes orra, felfelé meredő álla és a feje teteje
csillogott a napfényben. Összegabalyodott, sötét haja a nyakába
hullott, és minden egyes részlet csak még inkább kiemelte a benne

242
izzó gyűlöletet. De legszörnyűbb a pillantása volt, amelyet mérgezett
nyílként lőtt ki Miranda felé.
A tömeg előrébb nyomakodott, hogy jobban láthassa az ítélet
végrehajtását. Néhányan panaszkodtak, hogy nem jutottak elég jó
helyhez. Judah-t előrelökték a bitó felé, majd kényszerítették, hogy
letérdeljen. Miranda a hasára tette a kezét, és érezte, hogy odabent
megmozdul a gyermek.
Hathorne tisztelendő felolvasta az ítéletet.
– Judah Zachery, azért vagy itt, mert megvádoltattál és bűnösnek
találtattál abban, hogy nem féled az Istent a te lelkedben, hanem
bizalmasa vagy az Ördögnek, Isten és az emberiség nagy
ellenségének, és az ő segítségével cselekedtél, továbbá
természetfeletti dolgok titkos tudója vagy, olyasféle dolgoké,
amelyek egyébként rejtekeznek az emberek előtt, és e titkok révén
rettentő fájdalmat és kárt okoztál e közösség számos tagjának, amely
bűneidért Isten törvényének és ezen ország földi törvényeinek
megfelelően halállal kell lakolnod!
Miranda megborzongott e szavak hallatán. Pontosan ugyanaz a
szöveg volt, amelyet tizenegy másik, ártatlan lélek felakasztása előtt
is felolvastak. Azt kívánta, hogy mielőbb véget érjen ez a
kínszenvedés. Judah megint ránézett, és azt kiáltotta:
– Tegyetek, amit akartok! Szánalmas képmutatók vagytok
mindannyian, még akkor sem látjátok meg az igazságot, ha itt van, az
orrotok előtt!
Hathorne tiszteletes folytatta:
– Legyen ez komoly figyelmeztetés és jelzés mindannyiunk
számára, hogy az Isten előtt állunk, és ismerjük fel az Ördög
gyalázatos üzelmeit, amelyeket a szentséges Úr megengedett
közösségünk szívében. Az Úr szörnyűséges dolgokat tett lehetővé
köreinkben azáltal, hogy szabadjára engedte a láncra vert, tomboló
oroszlánt, és hogy hagyta az Ördögöt nagy haraggal leszállni közénk,
hogy itt állítsa fel országát, és kínozza népünk tagjainak testét és
lelkét.
– Isten halott! – üvöltötte Judah. A tisztelendő felemelte a hangját.

243
 – De visszatér közénk, úgyhogy bánjuk meg bűneinket, ne a
ruháinkat szaggassuk meg, hanem a szívünket tépjük ki! Ki mondja,
hogy nem tér vissza közénk az Úr, és könyörül meg rajtunk? Bánjuk
meg hát összes bűnünket, amelyet valaha elkövettünk, és
dolgozzunk, tegyünk eleget kötelességeinknek, amelyekről
megfeledkeztünk.
– Bűnösök! — kiáltotta a tanító. — A legnagyobb bűnös pedig ott
áll, a soraitokban!
Ismét Mirandára függesztette a tekintetét.
– És ha ismét alázatosak leszünk, akkor bizonyosan
megértjük, hogy a mi Urunk és Megmentünk végtelen hatalma
megmutatkozik abban, ahogy kiszabadítja szegény bárányait az
üvöltő oroszlán karmaiból és pofájából. Mert az Úr azt mondta az
Ördögnek – ekkor haraggal és elítéléssel a szemében Judah-ra
pillantott „az Úr rendre utasít téged!”
A maszkot viselő hóhér megragadta az elítélt haját, és úgy
rendezte el, hogy kilátszódjon alóla a nyaka, majd beszorította a fejét
a satuba. Judah Zachery küzdött, és mielőtt még a nyaka a penge alá
került, még egyszer felágaskodott, és azt üvöltötte:
– Nem ölhettek meg! A halálom nem lesz végleges!
Meneküljetek! Meneküljetek! Meg fogjátok még bánni ezt a napot!
A seriff avatkozott közbe, előrelökte a férfit, aki rázuhant a
peremre, hátracsavart, összekötözött kezét még egyszer imára
kulcsolta, és utoljára beszívta a levegőt, miközben remegő tagokkal
várta, hogy a kötél kioldja a fejszét, amely ebben a pillanatban
lezúdult a nyakára. Vér fröccsent min-denfelé, és vörösre festette a
penge élét. A fej belehullt a kosárba. Egy pillanatig a tömeg
elcsendesedett, majd valaki felkiáltott, és egy kíváncsiskodó fiú
odalépett, hogy megnézze, maradt-e élet a testtől elválasztott főben.
Ám amint odahajolt, nyomban vissza is hőkölt.
– Pislog! – kiáltotta valaki.
– Beszél! – erősítette meg egy másik is. Corwin seriff undorodva
félrelökte őket, és fekete hajtincseinél fogva felemelte Judah Zachery
fejét. Felmutatta a tömeg felé az arcot, amelyen jól látszottak az
eltorzult vonások, és miközben mindenki zavartan és döbbenten

244
figyelte, Miranda legrosszabb félelme valóra vált. Az arc
elfintorodott, majd a szem kinyílt, és Judah tekintete egyenesen
rászegeződött. A szája megmozdult, és noha nem adott ki hangot, az
ajkak mégis jól láthatóan egy nevet formáltak. Corwin seriff
közelebb hajolt, hogy jobban hallja a szavakat, majd ő is Mirandára
nézett, ahogy a tömegből mindenki a lány felé fordult, egyikük a
másik után. Amadeus Collins fellépett az emelvényre, és onnan
nézett le a gyülekezetre, összekulcsolta a kezét, és komor kifejezés
ült ki az arcára.
– Mit mondott a fej? — kiáltotta valaki a tömeg hátsó soraiból. –
Tudni akarjuk, hogy mit mondott!
Amadeus figyelmeztetően felemelte az ujját.
– A fej csodálatos módon megszólalt a halála után, és átkot
mondott. Azt mondta: „A nő hazudik!” majd ismét: „Hazudik!”. Ő
tehát a boszorkány! És most a haragvó Isten mindannyiunkra le fog
sújtani!

245
 Tizennyolc

COLLINWOOD, 1971

A
zon a délutánon Barnabas rájött, mennyire hiányzik neki David
társasága. Semmiben nem lelte nagyobb örömét, mint abban,
hogy a fiú a társaságában lehetett. Lesétált a lépcsőn, majd
keresztülment a nappalin David szobája felé. Az ajtó csukva volt,
úgyhogy bekopogott, de mivel nem érkezett válasz, Barnabas
lenyomta a kilincset, és bekukucskált. Hűvös szél áramlott felé, és
meglepve látta, hogy a fiú az ablakpárkányon üldögél. Barnabas
tudta, hogy onnan remekül belátni a hatalmas mezőt és a távoli
tölgyfákat, amelyek egészen a sziklaszirtekig érnek, ami mögött már
a tenger húzódott.
– David?
A fiú megfordult, és Barnabas nyomban látta rajta, hogy valamiért
tele van aggodalommal. Nyúzottnak tűnt, mint egy öregember, és a
bőr egészen felpuffadt vérvörös szemei körül.
—Édes fiam, mi történt? – kérdezte Barnabas.
David megrázta a fejét, majd ismét az ablak előtt elterülő táj felé
fordult. Barnabas egy pillanatra megállt, mielőtt közelebb lépett
volna.
– Gyere, David – mondta. – Gyere le onnan!
David megragadta az ablaktábla mindkét oldalát, és lepillantott.
– Miért?
– Hogy miért? Azért, mert leeshetsz, és meghalhatsz, mielőtt még
élni kezdtél volna!
 Bízott benne, hogy a hangja könnyedén cseng, de közben érezte,
hogy elárasztja az együttérzés. David senkihez sem fordulhatott. Az
apja nem értette meg, a nénikéje álomvilágban élt, szegény édesanyja
pedig mostanra lehet, hogy már nem is élt.
– Talán éppen ezt akarom. Hogy leessek – mondta David.
Barnabas igyekezett nem elnevetni magát. David azonban még
jobban kihajolt. Az ablak jó tíz méterrel lehetett a föld fölött, és
Barnabasnak most eszébe jutott egy képtelen hagyomány, amely
szerint a fiúkat magas toronyszobákba kell költöztetni, hogy ezáltal
is erősödjenek.
– David, kérlek, gyere be onnan, és mondd el, hogy mi izgatott fel
ennyire!
A fiú azonban nem válaszolt. Barnabas óvatosan odament, és ő is
lepillantott a kikövezett udvarra.
David egy pillanatra olyan hangot hallatott, mintha fuldokolna.
– Barnabas – mondta. — Voltál valaha szerelmes?
– Igen, hát persze! Voltam már szerelmes. Ez az, ami ennyire
felzaklatott?
Barnabasnak eszébe jutott a lány, akivel David hempergett az
erdőben, és igencsak megdöbbent.
– És az is ennyire fájdalmas volt?
Forró könnyen hulltak Barnabas kezére, amelyet David mellé
helyezett a párkányra.
A férfi elgondolkozott a dolgon.
– Igen. Általában ilyen.
– Annyira szeretem, és azt mondta nekem, hogy ő is szeret!
– Hát akkor mi a gond?
– Az, hogy most meg látni sem akar. Még beszélni sem hajlandó
velem!
David megremegett, majd ismét előrehajolt. A teste már szinte az
udvar fölé hajlott.
Barnabas ismét lepillantott, de megszédült, úgyhogy gyorsan
elkapta David kezét.
– Úgy tűnik, komoly a helyzet – mondta.
– Miért gondolta meg magát?

247
 – Fogalmam sincs. De biztos vagyok benne, hogy nem miattad,
vagy bármi olyasmi miatt, amit te tettél. Hol találkoztál ezzel a
lánnyal?
Egy hosszú sóhajtás után David suttogva azt felelte:
– A táborban.
Hát persze, gondolta Barnabas. Az egyik hippi lány puszta
kedvtelésből elcsavarta a fejét. Micsoda kegyetlenség!
– Két nappal ezelőtt, éjjel történt – folytatta David. – A sátrában
levest adott nekem. Olyan gyönyörű volt! Azt mondta, varázsital,
amivel elrabolja a szívemet. Az igazat megvallva úgy nézett ki, mint
egy közönséges zöldségle-ves. Azt mondta, gyökereket és harmatot
tett bele, és, nem tudom, páfrányt meg valamilyen virág szirmait.
Megettem. Olyan íze volt, mint egy normális levesnek. Elég finom
volt. Barnabas, tényleg létezik olyasmi, mint a szerelmi bájital?
– Nem, természetesen nem létezik.
Az udvar mintha forogni kezdett volna alattuk.
Hát, márpedig valami mégis történt velem. Mindenféle dalokat
énekelt, vicces dalokat, amelyeket korábban nem ismertem,
lovagokról és királyokról, lányokról, akiket megöltek a szeretőik, és
aztán... – David egy pillanatra elharapta a szavát. – Aztán elmentünk
sétálni. Lefeküdtünk a patak partján, és akkor... és akkor ő... engedte,
hogy megcsókoljam.
Az biztos, gondolta Barnabas. De csak annyit felelt:
– De hát mi olyan rossz egy-két csókban? Elég ártatlannak
hangzik a dolog.
– Igen, de a következő reggelen meg már nem volt hajlandó
beszélni velem.
– La belle dame sans merci – mondta Barnabas lágyan, mintha
magában beszélne.
Erre David felé fordult.
– Miről beszélsz?
– Ez Keats egyik verse. Nem te vagy az első férfi, akivel ilyesmi
történik. És bizonyára nem is te leszel az utolsó.

248
 Gyöngéden megérintette a fiú karját, és megpróbálta visszahúzni a
párkányról, de David továbbra is erősen kapaszkodott az
ablakkeretbe.
– Hogy hangzik az a vers?
Barnabas egy percre elgondolkozott.
– Egy hölgyet láttam a mezőn, szépnél szebbet, tündérleányt: a
haja hosszú, lába hab és szeme láng...'
– Ez tényleg olyan, mint ő – mondta David.
– Be kell látnod, hogy ezek az érzések egyáltalán nem ritkák. A
fiatal lányok gyakran könyörtelenek. Nem szabad engedned, hogy
ennyire elkeseredj a dolog miatt. Kérlek, David, mássz le onnan, és
mondd el, hogy mi történt! Megijeszt, hogy ott vagy az ablakban.
David vonakodva ugyan, de lemászott a párkányról és odament az
ágyához. Még mindig pizsamában volt és az éjszaka illata beterítette
a szobát. Lefeküdt, miközben Barnabas becsukta az ablakot és leült
az ajtó előtti székre.
– Mondd tovább — mondta David.
– Nem emlékszem az egészre – felelte Barnabas. – S én négy
csókkal vad, vad szemét lezártam ott...
– Én is többször megcsókoltam – mondta David. – És
még? Mi van még?
– Ó, igazán nem emlékszem – mondta Barnabas. – A költő arról
álmodik, hogy az összes harcos eljön, éhező szemekkel és kitátott
szájjal, mindazok, akik szintén szerették őt, és... arcuk sápadt,
szemük irigy, s szóltak: La Belle Dame sans Merci bűvölt el így!
David csendben feküdt az ágyon, és a gondolataiba merült.
Barnabas eltöprengett Az ifjúi szerelem gyöngédségén, és azokon a
ritka pillanatokon, amelyeket csak egyszer lehet átélni, de aztán soha
többé nem térnek vissza.
– És a lány egy hippi? – kérdezte.
– Nem.
David ismét felsóhajtott, majd olyan nyomorúságos
arckifejezéssel nézett Barnabasra, hogy a férfi nyomban megbánta,
amiért ennyire könnyedén vette a fiú fájdalmát.

249
 A fiú arcán egészen elmélyültek az aggodalom ráncai, az orcái is
egészen beesettnek tűntek. Lassan szólalt meg újra.
– Emlékszel, amikor elmentünk az Öreg Házba, hogy elvigyük azt
a szőnyeget?
– Igen, persze.
– És felmentem abba a szobába, ami zárva volt, éppen mielőtt
megláttam azt a fura figurát, aki úgy nézett ki, mintha halott lenne...
– Igen. Azt mondtad, egy lány lakik abban a szobában.
– Már találkoztam vele a táborban.
– Láttad a ruháit.
– És beleolvastam a naplójába. Tudom, hogy nem lett volna
szabad. De túl kíváncsi voltam.
– És emlékszel, mi volt benne?
Az, hogy ez nem az ő ideje. Hogy ő valójában korábban élt, a
New England-i kolóniák idejében, a 17. században. A napló szerint
oda tartozott, abba a másik világba.
– Érdekes.
– És ez még nem minden. Azt is írta, hogy szült egy gyermeket,
aztán boszorkányság miatt perbe fogták, és felakasztották.
– Talán író szeretne lenni.
– Igen, először én is erre gondoltam. Kitaláltad, hogy ki volt az,
nem igaz?
– Nem...
– Toni lánya. Jacqueline.
Barnabas felállt, és fel-alá kezdett járkálni a szobában. Maga is
meglepődött attól, hogy egyszerre milyen kényelmetlenül kezdte
érezni magát.
– Neki nem Windcliffben kéne lennie? – mondta végül.
– De igen. Gyógyszereket vett be. Kicsit kiütötte magát.
– Nos, ez legalább megmagyarázza a hallucinációit, nem igaz?
David felült, és összefonta a karját a mellkasán. Ismét felsóhajtott.
– Ó, egek, Barnabas, fogalmam sincs, hogy mitévő legyek!
– David, biztosan nehéz ezt most elfogadnod, de ez a fájdalom el
fog múlni.

250
 – De hát megmondtam, szeretem őt! Jobban szeretem, mint bármi
mást ezen a világon! Nem tudok aludni. Nem tudok enni. Nem tudok
semmi másra gondolni, csak rá. Alig ismerem, és magam sem értem,
miért érzek így iránta. Olyan, mintha elvarázsolt volna. És kegyetlen.
Soha senki nem bánt még így velem. Jéghideg, azt sem engedi, hogy
a közelébe menjek. Azt meg végképp nem, hogy megérintsem. Úgy
néz rám, mintha valami féreg volnék.
– Biztosan visszajön még.
– Nem fog visszajönni. Megmondta, hogy nem akar többet látni.
Barnabas lehunyta a szemét, és megpróbálta elképzelni a jelenetet.
A tündérszerű gyermek David fölé hajol, enni ad neki, énekel neki.
Jobban fájt a szíve az unokaöccséért, mint saját magáért valaha is.
Leült az ágyra, és David vállára tette a kezét, majd gyöngéden
közelebb húzta magához a fiút.
– Hiszen fiatal — mondta. – Biztosan nem ismeri még saját magát
sem igazán. Te egy nagyon rendes fiú vagy. Majd újra szeretni fog
téged, ebben biztos vagyok! Neked pedig meg kell próbálnod
férfiként viselkedned. Ne hagyd, hogy sírni vagy keseregni lásson.
Lehet, hogy visszaélne az erejével, amellyel fölötted rendelkezik.
– Márpedig pontosan így érzem magam, Barnabas. Hogy
valamiképpen hatalma van fölöttem.
– Badarság! Semmivel sincs több hatalma fölötted annál, mint
amennyit te megengedsz neki. ígérd meg, hogy semmi
elhamarkodottat nem fogsz tenni! Egyetlen nő sem ér annyit!
David szemében ismét megjelentek a könnyek, és egész testében
megremegett. Barnabast mélyen megrázta a fiú fájdalma. Egészen
elsápadt, az ajkai fehérebbek voltak, mint a bőre, az arca pedig
teljesen színtelenné vált.
– Ne aggódj! – mondta neki. – Még rengeteg lány lesz az
életedben. Egy napon majd visszapillantasz, és csak nevetni fogsz
ezen az egészen!
David felsóhajtott, és megrázta a fejét.
– Megmutatott nekem egy történetet, amit ő írt – mondta. –
Szeretnéd látni?
– Igen, nagyon is!

251
 – Ott van, az asztalon.
Barnabas odalépett, és megpillantotta a papírlapokat az asztalon.
A szöveget töltőtollal írták. Barnabas elkezdte olvasni, de az első
néhány sor után meg kellett ragadnia a saját csuklóját, hogy ne
remegjen annyira a keze, amellyel a papírt tartotta.

Miranda
Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy boszorkány leány, aki
gyermekkorában az indiánokkal lakott az erdőben. A madarak
énekeltek neki, és a fák felé hajlottak az ágaikkal, ha elsétált alattuk.
Olyan gyönyörű volt, akár a kelő Nap, fekete haja olyan volt, akár a
holló tollai, a bőre pedig fehér volt, mint a hó. A szeme mint két
apró, ezüstösen csillogó halacska a medencében. Mivel boszorkány
volt, bármikor képes volt repülni, és előfordult, hogy a fák lombjai
közt aludt, amelyek megvédelmezték.
Mindennél és mindenkinél jobban szerette a farmot, amelyet az
apja hódított el az erdőtől. Fiatal volt ugyan, de azért meg tudta
tisztítani a pajta deszkáit, és be tudta vetni a földeket rozzsal. Az eke
kötelét saját karcsú derekához kötözte. Megtisztította a legelőt a
gyomoktól, úgyhogy az erdőben élő állatok is oda jártak, hogy
csillapítsák az éhségüket.
Amikor eljött az ideje, és Miranda betöltötte a tizennyolcat, készen
állt arra, hogy beköltözzön a farmjára fiatal férjével és a
gyermekükkel. De a városban élő kapzsi kereskedők maguknak
akarták a földjét. Felajánlották, hogy csinos összeget fizetnek érte, de
Miranda visszautasította őket. Először azt mondták neki, hogy a
tanulóéveinek még nincs vége, és ezért tovább kell szolgálnia. Aztán
azt mondták, hogy a jegyzőkönyvben feltüntetett tulajdonviszonyok
nem világosak, és hogy a neve is olvashatatlan. Amikor vitába szállt
velük, tiszteletlennek nevezték, és megrovóan néztek rá minden
alkalommal, ha kihagyott egy vasárnapi misét.
Végül összeesküdtek ellene, és „boszorkánynak" bélyegezték. A
lány hiába bizonygatta az ártatlanságát, és állította, hogy sosem
ártott egyetlen léleknek sem, a többiek süketek voltak a szavaira és a

252
könyörgésére. A terményt elpusztította a korai fagy. Az egyik asszony
öt csecsemőt is eltemetett a szülése után. Az egyik férfi tehene bégetni
kezdett, majd szörnyű kínok között kilehelte a lelkét. Azt mondták,
mindezért ő a felelős, mivel boszorkány. Az elöljárók perbefogták, és
akasztás általi halálra ítélték.
Az anyja rettentően megrémült, és felajánlotta, hogy meghal
helyette. De a városi emberek válaszul egyszerűen láncra verték az
anyját is. A szeretője megpróbálta kiszabadítani, de a városiak
lelőtték, majd koporsó nélkül eltemették egy sekély sírhantba. Halált
árasztott minden szavuk.
A lányt feltették egy szekérre, és elvitték a kivégzőhely– re. Ahogy
a bitó felé lépkedett, Mirandának még egyszer odaadták a gyermekét,
hogy utoljára megszoptathassa. Az akasztófa alatt aztán előkapott
egy eldugott pengét, és elvágta a gyermek torkát. Felemelte a véres
kis testet az emberek felé, és megátkozta azoknak a családját, akik
elítélték. „Vért kell majd innotok! – kiáltotta. – Egy örökkévalóságon
keresztül..!’

Barnabas úgy hajította a papírt az asztalra, mintha lángra kapott

volna a kezében. A forróság ismét felébredt a teste mélyén, és lassan
elkúszott egészen az ujjhegyéig. Alig kapott levegőt, de közben
tudta, hogy muszáj legalább látszólag megőrizni a hidegvérét.
– Egészen tehetséges, azt hiszem – mondta. – Biztosan jó író lesz
belőle.
Megfordult és Davidre nézett. A fiú fürkésző tekintettel nézett
vissza rá, és ahogy összekapcsolódott a pillantásuk, és egy pillanatra
úgy tűnt, mintha mindketten tökéletesen tisztában volnának a másik
gondolataival.
—Láttam őt — mondta. — Ma, korán reggel, a temető közelében.
Tisztelendőnek nevezett.
David összevonta a szemöldökét.
– És szép volt?
– Igen, nagyon szép. De a tekintete félelmetes volt.

253
 Ekkor meghallotta, hogy az ablak alatt leparkol egy kocsi, és
kipillantott, hogy megnézze, ki érkezhetett. Vörös és kék fények
cikáztak a motorháztetőn. A collinsporti rendőrség autója volt.

254
 Tizenkilenc

R oger a felháborodottságtól vöröslő fejjel állt az előszobában.

Sietősen magára kapott egy gesztenyebarna köpenyt és egy
brokáttal ékesített mellényt. Kék szeme csak úgy izzott, felső
ajka pedig megállás nélkül remegett.
– Ezek a kérdések teljesen abszurdak – mondta az ajtóban álló két
rendőrnek. Barnabas az emeleten állt, tétovázva, hogy lejöjjön-e.
– Ha jól értem önt, Mr. Collins, semmit sem tud az elhunyt
lányról — mondta az egyik rendőr.
– Eladtam a birtokot annak a nőnek, Antoinette Har– pigniesnak.
Ezen túl soha nem állt szándékomban bármilyen kapcsolatba lépni
vele, vagy azzal foglalkozni, hogy mi zajlik a területen. Patterson
seriffnek már hetekkel ezelőtt jeleztem, hogy takarítsa el onnan
azokat a semmirekellőket. A maguk felelőssége volt!
– Kitettük az értesítéseket. Még a mai napon eltávolítjuk őket.
– Akkor azt hiszem, egy nappal elkéstek, és most meg is fizetik az
árát.
– Sajnos ez így igaz, Mr. Collins.
– Megkértem az unokaöcsémet is, hogy győzze meg azokat az
alakokat a távozásról, és noha számtalan lehetősége nyílt erre,
mégsem csinált semmit. Sosem akartam, hogy Collinwood
környékén bármiféle hippi tábor épüljön. Meggyőződésem, hogy
rossz hírbe hozta a családot.
– Van valami elképzelése, hogy milyen állat végezhetett az
áldozattal?
– Talán sátánista szertartást tartottak. Nem volnék meglepve. Ezek
az emberek egyszerűen nem tekinthetőek civilizáltnak.
 – Tehát azt gondolja, hogy ők a tettesek.
– Természetesen. Komolyan, biztos úr, csak nem hiszi, hogy még
mindig élnek vadállatok a collinsporti erdőkben?
– A lány nyakát, már elnézést, hogy így fogalmazok, de darabokra
szaggatták.
– És ez okozta a halálát?
– Igen. Elvérzett.
Barnabas megkapaszkodott a korlátban.
– Nos, csak egy dolgot mondhatok, felügyelő. Kifejezetten
támogatom, hogy kiürítsék a területet, és gondoskodjanak arról, hogy
azok a szociopaták végre valahol másutt rontsák a levegőt. A
nővérem már annyira fél, hogy be fognak törni hozzánk, hogy nem
tud aludni éjjelente. Biztosan lopni járnak, hogy meg tudják venni
maguknak a drogokat!
Ez volt az a pillanat, amikor Barnabas úgy gondolta, közbe kell
avatkoznia. De mégis megtorpant, mikor a rendőr azt mondta:
– Attól tartok, Mr. Collins, hogy a helyzet nem ilyen egyszerű. Itt
gyilkosságról van szó. Valaki erőszakos halált halt. Nem elég
eltakarítani a csőcseléket, és hagyni, hadd menjenek, amerre jónak
látják. Alapos nyomozást kell folytatnunk.
– Az egész helyzetet – mondta Roger – mélységesen vi-
szolyogtatónak találom.
Barnabas végül elindult lefelé a lépcsőn, hogy csatlakozzon a
társasághoz.
– Jó napot kívánok, biztos urak – mondta.
– Barnabas – fordult felé Roger sajnos szerencsétlen baleset
történt a szomszéd birtokon. Meggyilkoltak egy lányt.
– Tudok a balesetről, Roger. Antoinette-tel voltam, amikor kihívta
a mentőket.
Roger elsápadt.
-Te...?
– Valami ismeretlen csavargó támadta meg a lányt. A
táborlakóknak nincs közük a dologhoz. Mindannyian rettentően
megrémültek. Nagyon sajnálom, hogy nem élte túl.

256
 – Nem ő az egyetlen áldozat – szólt közbe a másik rendőr, aki
mindeddig csendben volt. – Valami nagyon gyanúsat sodort partra a
víz ma reggel. Emberi maradványokat. Valami igencsak furcsa dolog
zajlik ott, de ki fogjuk deríteni, hogy mi történt.
– Rettenetes – mondta Roger, és elfordult.
– De miért a táborozókat gyanúsítják? – kérdezte Barnabas. –
Biztos vagyok benne, hogy ártatlanok. Egyszerűen csak az erdőben
akarták tölteni a nyarat, közel a természethez. Ehhez joguk van, nem
igaz? Csak üres vádaskodás, hogy sátánista szertartásokat tartanak,
Roger. Nincs bizo-nyítékod semmi ilyesmire.
Roger pillantása jéghideggé vált.
– El sem hiszem, hogy éppen te kelsz a védelmükre, Barnabas –
mondta.
Ismét megszólalt az első rendőr.
– Súlyos testi sértéssel és engedély nélküli gyülekezéssel vádoljuk
őket.
– De hiszen egyáltalán nem akartak semmi rosszat...
– Az nem számít. Ha több mint tíz ember gyűlik össze valahol,
engedélyre van szükségük.
Barnabas tudta, hogy a rendőr csak blöfföl. Felemelte a kezét.
– Ez csak tipikus kisvárosi szűklátókörűség – mondta. –
Magánterületen tartózkodtak, a tulajdonos engedélyével. Nincs
ebben semmi törvénytelen.
– Hétvégenként turisták járnak ide – mondta Roger. – Ez
gazdasági kérdés is!
– Hát igen, az a tábor tényleg bántja az emberek szemét – mondta
aggodalmasan a rendőr. – Tudomásunkra jutott az is, hogy tiltott
drogokat fogyasztanak, de azt reméltük, elmennek, mielőtt még
nagyobb baj történne. Én magam beszéltem azzal a fickóval, aki a
vezetőjüknek mondta magát, de kijelentette, hogy nem hajlandóak
elmenni. Márpedig ez szembeszegülés a hivatalos rendelkezéssel.
Mindenesetre most már mindez mellékes. Valaki meghalt.
– Miért nem léptek korábban? – kérdezte Roger felbőszülve. –
Akkor minderre nem került volna sor.

257
 – Minden rendben. Nyugodjon meg, Mr. Collins. A seriff épp az
imént rendelkezett, hogy egy csapattal megtisztítsák a területet –
mondta a rendőr.
Barnabas meglepve felpillantott,
– Megtisztítsák?. Nem hiszem, hogy ez szükséges volna.
– A seriff már kiadta a parancsokat. Ma estére a hippiknek nyoma
sem marad – a rendőr meglehetősen önelégültnek tűnt. – Az
embereink jól fel vannak készítve az ilyen helyzetre is. Nemrég
vettek részt egy hathetes, elég intenzív tréningen, ahol a
tömegoszlatás volt a téma.
– Tömegoszlatás? Miféle tömegoszlatás? Ezt nem mondja
komolyan!
– Ha bármelyikük megpróbál ellenállni, igen nagy bajba kerülhet.
Még az is előfordulhat, hogy mind egy szálig börtönben végzik.
– Na, álljunk csak meg egy pillanatra! – mondta Barnabas. – Nem
alkalmazhatnak erőszakot! Roger, kérlek, mondj valamit!
De Roger pusztán egy megvető pillantásra méltatta. Barnabas
ismét a rendőr felé fordult.
– Nem engedem, hogy erőszakot alkalmazzanak, amikor semmi
sem indokolja! Ártatlan embereket sodornának vele veszélybe...
– Barnabas?
David jelent meg az emeleten. Az arca hamuszürke volt.
– Jackie a táborban van. Ugye nem fogják bántani?
A szél alattomosan süvített a fák között. A fekete ágak
veszedelmesen rázkódtak, mintha feldühítették volna őket, avar
szállingózott a levegőben mindenfelé. Barnabas erősen szorította a
Bentley kormányát, miközben Daviddel az oldalán a tábor felé
tartott. A lakókat bizonyára teljesen felkészületlenül érte a rajtaütés.
Amint leparkolt a kirendelt rabszállító kocsik mögött, megpillantotta
a tüzet az erdőben.
Sietve kiszállt a Bentley-ből, és odament az egyik autó mellett
álldogáló rendőrhöz, aki épp utasításokat üvöltött a rádiójába.
Igyekezett uralkodni magán, miközben odahajolt hozzá, és azt
mondta:
– Elnézést, uram, maga a felelős ezért az akcióért?

258
 A nagydarab rendőr felpillantott, és azt dörmögte:
– Eegen. Brady kapitány vagyok.
– Brady kapitány, erre nincs semmi szükség. Ezek csak fiatalok,
és senkinek sem ártottak.
A kapitány ismét beleszólt a rádióba:
– Várj egy percet! – aztán Barnabashoz fordult. – Kicsoda maga?
– Barnabas Collins vagyok. Itt lakom a közelben, az út végén.
Tisztában vagyok vele, hogy a hatóság engedélye nélkül ütöttek
tábort ezen a birtokon, de biztosíthatom önöket, hogy békések a
szándékaik.
– Igazán? Ahhoz képest elég nagy ellenállásba ütköztünk – felelte
a rendőr.
– Maga mit tenne a helyükben? Biztosan halálra rémültek.
– Csak azt tudom, Mr... hmm... Collins, hogy az egyik emberünk
megsérült – megnyomott egy gombot a rádióvevőn, amiből recsegő
hangok érkeztek.
-Hárman... körbevettük...
Látva, hogy a próbálkozása eredménytelen maradt, Barnabas
megfordult, és a tábor fényei felé indult, Daviddel a sarkában. Két
védőfelszerelést viselő rendőr sietett el mellettük, és egyikük úgy
meglökte Barnabast, hogy majdnem felbukott. Még mielőtt elérték
volna a tisztást, meghallották a kiabálást, az átkozódásokat és a
dulakodás hangjait. Az első dolog, amit Barnabas megpillantott,
mikor végre kiértek a fák közül, egy nagy máglya volt, mellette
pedig három megbilincselt, meztelen fiú.
– Jaj, ne! – kiáltotta David. – Mindent felégetnek!
Bádogdobozok hevertek a földön, sárga füst áradt belőlük. A
hisztérikus állapotba került táborozok köhécselve próbálták
kimenteni a holmijaikat. Akadt köztük olyan, akinek könyvek voltak
a kezében, másnak egy levesestál, a harmadik a megtépázott sálját
lóbálta. Barnabas megpillantott egy zavartan álldogáló lányt, a karja
bénultan csüngött az oldalán, könnyek patakzottak az arcán. A
gázmaszkot viselő rendőrök különféle tárgyakat hajítottak a tűzre,
egész sátrakat is odavonszoltak és a lángokra vetettek. A kifeszített,
meggyulladó vásznak úgy néztek ki, mintha hatalmas molylepkék

259
volnának. A fákra szegezett tükrökben ezernyi fénycsóva táncolt,
miközben az orrfacsaró füst mindent betöltött. A tűz nagy hévvel
lobogott, elpusztítva a függőágyakat, a hálózsákokat, a saját kezűleg
ácsolt asztalokat, sőt még a vadvirágokból álló csokrokat is.
Barnabas Toni sátrához szaladt, amely egyelőre érintetlen volt.
Lehajolt, hogy be tudjon kukucskálni. A hálózsák összegyűrve hevert
az egyik sarokban. A ruhák meg a többi felszerelés szanaszét hevert
a földön, de a lányoknak nyoma sem volt. Ekkor megpillantott Toni
táskáját a sátor hátuljában, az egyik pokróc alatt.
– David – kiáltotta. – Ide!
A fiú elvörösödött arccal lépett mellé.
– Mindent tönkretesznek – mondta. – Csinálj valamit!
– Tessék, fogd ezeket a holmikat, és tedd be őket a kocsiba!
A füst egyre jobban csípte a szemét, miközben kimászott a
sátorból, de mielőtt még talpra állhatott volna, ragyogó fényre lett
figyelmes. Élénk színű gyöngyökkel teli edények hevertek a sátor
mellett, és a szétszóródott kis gömböcskék szinte vakító fénnyel
világítottak.
A tárgyakat a tűzre hajigáló rendőrök hatalmas, deformált
lényeknek tűntek a védőruhákban. A könyöküket és a térdüket vastag
anyag védte, az övükön bilincs, láncok, sokkoló, gumibot és
pisztolytáska csüngött. A fejük a maszkban a hangyászokéra
hasonlított: az arcuk kerek volt, a szemellenzők pedig olyanok
voltak, mint a rovarok szeme. Barnabas ekkor megpillantott egy
ismerős lányt: Charity volt az, épp a tűz felé igyekezett, mit sem
törődve a lángokkal, hogy visszaszerezze a füzetét. Az egyik tömpe
orrú szörny vállon csapta a gumibotjával.
Barnabasnak nem kellett több, hogy akcióba lendüljön.
– Hé! Mit képzel maga?
A rendőr ismét felemelte a fegyverét.
– Elég legyen! Megőrült?
Barnabas előrelendült, hogy elkapja a rendőr kezét, aki
védekezésként hátralépett ugyan, de még így is meg tudta ragadni a
vállát, és letépte a maszkot a meglepődött arcról.

260
 – Az a lány semmit sem... Mégis kicsoda maga? Valami
szörnyeteg!?
Olyan vadul lökte félre a rendőrt, hogy az a földre zuhant.
Barnabas odahajolt, hogy talpra segítse Charityt, amikor egy súlyos
csizma a gyomrába vágódott. A tüdeje majdnem felrobbant a belé
szorult levegőtől, és Barnabas egy fájdalmas nyögéssel a porba
zuhant. Színes prizmákat látott maga előtt, a száját megtöltötte a
száraz avar. Megrázta a fejét, hogy magához térjen, majd oldalra
fordult. Elmosódva ugyan, de ki tudta venni egy gitárt cipelő lány
alakját, aki épp a fák felé szaladt. Ám az egyik elefántszerű
szörnyeteg megragadta, elvette tőle a hangszert, és szétverte a
legközelebbi fa törzsén. A gitár az utolsó pillanatban még kiadott egy
fájdalmasan disszonáns hangot.
Barnabas négykézlábra állt. Éles fájdalmat érzett az oldalában, és
nehezen kapott levegőt. A tűz szikrákat hányt, és az égő ruhaneműk
émelyítő szagát árasztotta magából. Újabb és újabb tűznyelvek
szöktek az ég felé. Elhomályosult tekintettel meglátott egy újabb
rendőrt, aki az egyik fiatal lányt az erdő sötétebb szeglete felé
lökdöste, miközben az öve körül kotorászott. Barnabasnak majdnem
leesett az álla, amikor egy pillanatra összefonódott a tekintete a
lányéval, mielőtt az elzuhant volna. Carolyn volt az!
A következő percben kitört belőle a harag. Az imént még alig bírt
feltápászkodni, de most egyből ott termett a rendőr mögött, aki fél
kezével a gázmaszkján babrált valamit. Barnabas megragadta és
feldöntötte az alakot. Hallotta, ahogy betörik az orra a talajon,
miközben magatehetetlenül összerogyott. Aztán megfordult, és
észrevette, hogy egy másik rendőr a feje fölé emelt gumibottal
közeledik felé. A következő pillanatban már ő is a földön volt.
Barnabas a mellkasára térdelt, egyik kezével a maszkját, a másikkal
vaskos gallérját markolva. A haragjából merített erőt, hogy letépje
róla a ruhát, feltárva a nyaki ütőeret. Odahajolt, hogy bevégezze,
amit elkezdett, és csak a férfi halálra vált pillantása volt az, ami
végül megállította. Megborzongva elengedte a rendőrt, majd ismét
talpra állt. Egy újabb rendőrrel találta szemben magát, aki rászegezte
a pisztolyát.

261
 – Állj meg ott, ahol vagy, haver – mondta zihálva. – Le vagy
tartóztatva!
Barnabas meglepetten pislogott rá.
– Jobb lesz, ha azt elteszi – válaszolt. – Én nem vagyok bűnöző.
– Kezeket a magasba!
Barnabas tétovázott, nem tudta eldönteni, hogy mitévő legyen. A
töltények bizonyára nem ezüstből készültek. Tett egy lépést a rendőr
felé.
– Állj, vagy lövök!
Barnabas előreszökkent. A pisztoly elsült, ő pedig a töltény
becsapódásakor megingott és hátratántorodott. Csak egyetlen
pillanatig tartott, amíg megértette, hogy mi történt. Nem volt
sebezhetetlen. Gyűlölet áradt szét a tagjaiban. Ökölbe szorította a
kezét, lesújtott a rendőr karjára, mire a pisztoly kiröpült a szétzúzott
ujjak közül. Hirtelen minden elcsendesedett. Tisztában volt azzal,
hogy a golyó eltalálta, de nem érezte a sérülést. A többi rendőr
rémülten figyelte a tisztásról, minden szem rá szegeződött. Barnabas
lassan megfordult, de a rendőrök nem mertek megmozdulni. Lassan
levette a kulcsokat az imént elintézett fickó övéről, és leoldotta a
bilincset a meztelen fiúk kezéről. Aztán felsegítette Carolynt, majd
Charityt is.
– Gyertek velem – mondta. – Biztonságos helyre viszlek
benneteket – tette még hozzá, és elindult az út felé. De előtte még
körbepillantott, hogy megkeresse Davidet. A fiú épp kilépett a fák
közül, kezében egy nagy halom papírral és könyvekkel.
– Megvannak Toni cuccai – kiáltotta, útban a Bentley felé.
Barnabas benyúlt a kabátja alá, hogy kitapintsa a sebet, mire enyhe,
szúró fájdalom hasított belé. Már épp David után indult volna,
amikor észrevette Jasont a megbilincselt hippik sorában, úgyhogy
odasietett hozzá.
– Mi történt? – kérdezte tőle. – A rendőrök teljesen elveszítették
az eszüket! Mit csináltatok?
Jason szemében gyűlölet villant.
– Te rohadék – mondta, és a földre köpött Barnabas lába előtt. –
Még megbánod, hogy ezt tetted! Semmijük sincs ellenem! Amint

262
kikerülök, visszajövök! A baromira büszke Collins család tagjai
jobban teszik majd, ha gyakrabban néznek a hátuk mögé!
– Várjunk csak egy percet! Nekem semmi közöm ehhez az
egészhez! Azért jöttem, hogy segítsek...
Jason közelebb hajolt, és azt sziszegte:
– Tudom, hogy mi vagy valójában. Rögtön tudtam, amikor
először megláttalak. Nem az vagy, akinek mutatod magad. Tudom,
hogy álarcot viselsz.
Az egyik rendőr a rabszállító kocsi felé lökte Jasont, de Barnabas
nem tágított.
– Egy pillanat! Ha adnál esélyt, hogy megmagyarázzam, belátnád,
hogy te és én valójában egy oldalon vagyunk...
– Ne fáraszd magad, öregem!
– Tényleg sajnálom a történteket...
Jason szemébe könnyek gyűltek.
– Szétverték Kicsi Chris gitárját, aztán ráhajították a tűzre! Miért
kellett ezt tenniük? És Sally fuvoláját is... Egyszerűen kettétörték.
Mégis, miért?
– Elképzelésem sincs róla.
– Hadd kérdezzek tőled valamit! Ártottunk mi neked valaha is?
– Jason, én...
Azok a rohadék zsaruk! Kirángatták a lányokat a sátrakból, még
arra sem hagytak nekik időt, hogy felöltözzenek. Aztán
megbilincselték őket, direkt meztelenül, hogy élvezkedhessenek
rajtuk.
– Jason, én... én sosem akartam, hogy ez történjen!
Jason ismét közelebb hajolt, és Barnabas fülébe suttogott.
– Jobb, ha elkezded figyelni, mi motoszkál az ablakaid alatt, öreg!
Visszajövök.
Ekkor David lépett Barnabas mellé.
– Hol van Jackie? – kérdezte. – És hol van Toni?
– Heeelló, kishaver! – mondta Jason, és az arckifejezése azonnal
nyugodtabb lett. – Te meg mit keresel itt?
– Hol van Jackie?
– Tehát, mit mondasz? Velünk, vagy ellenünk?

263
 – Jason, kérlek, csak mondd meg, hogy...
– Toni nincs itt – mondta. – Ha itt lett volna, megmondja a
rendőröknek, hogy menjenek a francba.
– Ezek szerint biztonságban vannak?
– Salembe mentek, azt hiszem. Toni azt mondta, valami
találkozóra megy. Kihagyta az egész bulit – Jason csillogó szemmel
Davidre pillantott. – Tudod, mit csináltak ezek a szemetek? A rohadt
zsaruk! Lyukat lőttek a savanyúságos hordóba!

264
 Húsz

A
Salem felé vezető úton Barnabas minden igyekezetével azon
volt, hogy rendet teremtsen a fejében dúló zűrzavarban.
Újdonsült ereje csak egy dolgot jelenthetett: hogy mégis
visszaváltozik. A testét könnyűnek és erősnek érezte, amire már
hónapok óta nem volt példa. Mindenesetre megsérült, nem súlyosan
ugyan, de éppen annyira, hogy aggódnia kelljen miatta. A töltény
feltépte az oldalát, de szerencsére csak egy ezüst lövedék volna képes
elpusztítani egy vámpírt. Ugyanakkor ez a valódi seb azt is jelezte,
hogy a gyógyulása már majdnem teljessé vált.
David megállás nélkül beszélt. Fiatal még és idealista, gondolta
Barnabas. Még nem keseredett meg annyira, hogy felismerje, hogy a
jót és a rosszat néha egyáltalán nem köny– nyű szétválasztani.
Ezúttal azonban nehezére esett a fiúra figyelnie. Jasonre gondolt,
vérvörös tekintetére és gonosz vádjaira. Volt valami nagyon különös
abban a fickóban.
– Miért nem adtak nekik legalább egy esélyt? – kérdezte David. –
Értem én, hogy ott volt az a bírósági végzés, de már közeledett a tél,
egyébként is elmentek volna...
Egy Jány meghalt – mondta Barnabas, miközben azon töprengett,
hogy talán vissza kellett volna térnie Collinwoodba, és megkérnie
Juliát, hogy lássa el a sebét, ahelyett hogy egyből elindul Salembe.
De be kellett vallania magának, hogy mindennél jobban vágyott arra,
hogy viszontlássa Antoinette-et. Meg kellett mondania neki, hogy a
rendőrök betörtek a birtokára, és hogy feltehetően komoly perekre
számíthat. Fel akarta ajánlani neki a segítségét.
– De nem ők ölték meg!
 – A rendőrök szerint azonban ők a felelősek – mondta Barnabas.
Ellazította, majd ismét megfeszítette kormányt szorító ujjait. Vajon
csak képzelődött, vagy a keze tényleg rugalmasabbá vált?
– De nem ők azok! – mondta David. – Ugyanúgy megrémültek,
mint bárki más! Jackie tudta, hogy mi ölte meg azt a lányt.
– Nem, én nem hinném.
– Tudod, mit mondott? Azt, hogy egy zombi volt. Állítólag Toni
szolgálatában állt.
Barnabas önkéntelenül is rátaposott a gázpedálra.
– Mit csinálsz? – szólt rá David. – Lassíts!
– Mi...?
– Százötvennel repesztesz!
Barnabas összezavarodva a sebességmérőre pillantott, majd
rálépett a fékre. A Bentley lelassult, és a motor ismét nyugodtabb
hangon kezdett duruzsolni. Ahogy újból megragadta a
kormánykereket, megrohanták az érzések. Vajon az egész az ő
művük? Anya és lánya? De Antoinette olyan őszintének tűnt, amikor
azt mondta, hogy ki kellett hívnia a mentőket, hogy kórházba vigyék
a lányát. Vajon túl könnyen bedőlt neki?
Nehezére esett megszólalni.
– Jackie... tényleg ezt mondta?
– Igen, és még azt is, hogy az anyja boszorkány.
Hát persze! Persze! Összeszorult szívvel idézte fel a nővel töltött
édes órákat. Hazugság volt az egész! Minden csak hazugság.
– David... ezt most komolyan mondod?
– Igen, tényleg ezt mondta! De nem tudom... néha kitalál
dolgokat, hogy megijesszen.
Barnabas szívében ismét felébredt a megvetés Antoi– nette iránt,
ugyanakkor szégyellte is magát, hogy megint ilyen könnyen rászedte.
Meg akarta őt büntetni, kényszeríteni akarta, hogy alávesse magát a
vágyainak. Ahogy végighajtott a sötét úton, arról képzelődött, hogy
ismét a karjában tartja majd, hogy megint hallja, ahogy nyögdécsel.
Az izmok megfeszültek a karjában. Olyan erővel szorította a
kormánykereket, hogy az majdnem megrepedt.
– Barnabas, mit csinálsz?!

266
 – Én... Én csak...
– Miért szorítod úgy a kormányt?
– Ne haragudj, tiszta bolond vagyok...
Megpróbált lehiggadni. Rendkívül fontos volt, hogy nyugodt
maradjon, ha másért nem, hát a fiú biztonsága érdekében, David
ölében ott hevertek a Toni sátrából kimenekített papírok, és a fiú
most elkezdte végignézni őket.
– Talán jobb volna, ha betennéd az egészet a kesztyű– tartóba –
mondta neki Barnabas, remélve, hogy már nyu– godtabban cseng a
hangja. – Nem kellene elveszíteni őket.
David azonban már ki is nyitott egy borítékot, és kihúzta a benne
rejlő leveleket.
– Nézd csak! – mondta. – Jackie orvosi leletei.
– Szerintem ez magánügy – jegyezte meg Barnabas.
David átfutotta az egyik oldalt, láthatóan izgatottan a
lehetőségtől, hogy esetleg magyarázatot találhat kedvese
viselkedésére.
– Ez nagyon furcsa... Akarod hallani?
Barnabas kipillantott a szélvédőn, bele a sötét éjszakába.
Elkezdett esni, a reflektor megvilágította az aszfalton táncoló
vízcseppeket.
– Hát, még hosszú út áll előttünk... – mondta.
David olvasni kezdett.
– „Ezerkilencszázhetvenegy, október huszonötödike. Kedves Mrs.
Harpignies, ezt a levelet azért írom, hogy emlékeztessem a reggel hét
óra három perckor folytatott telefonbeszélgetésünkre. Ma reggel a
negyedik emeletre beosztott ápolónő, Miss Fluentino beszámolt róla,
hogy amikor szokás szerint ellenőrizésre indult, az ön lánya,
Jacqueline nem tartózkodott a szobájában. Azt is elmondta, hogy
adott önnek egy kulcsot a hátsó ajtóhoz, mivel ön rendszeresen a
kései órákban látogatta meg a lányát. Állítása szerint teljes
mértékben megbízott önben, és feltételezte, hogy tiszteletben fogja
tartani a biztonsági előírásainkat. Mint azt ön is tudja, ezen az
emeleten a veszélyesnek ítélt betegeket szállásoljuk el..."

267
 – Tehát ezért volt a táborban – mondta Dávid. – Tóni kihozta
onnan.
– Mi áll még a levélben?
„Habár ez nem börtön, de úgy tűnik, az őr nem tartózkodott a
helyén, amikor ön a hozzájárulásunk nélkül magával vitte a lányát.
Sajnálattal kell értesítenem arról, hogy a történtek után a Windcliff
szanatórium többé nem tud felelősséget vállalni Jacqueline-ért.
Abban az esetben, ha ön vissza szándékozik őt hozni a kórházba, egy
személyes megbeszélés alkalmával kellene döntést hoznunk arról,
hogy milyen feltételekkel tudjuk ismét felvenni. A találkozón a
kórház rangidős személyzetének is jelen kell lennie. Mindez egyedül
az én ajánlásomra történhet meg. Ahogyan már számos alkalommal
beszéltünk erről az irodámban, rossz előérzetem van Jacqueline-nal
kapcsolatban. Ismét el kell mondanom önnek, hogy véleményem
szerint a lánya képtelen arra, hogy gondoskodjon magáról, és
potenciális veszélyt jelent mind másokra, mind pedig saját magára. A
patkánnyal történt eset után meggyőződtem arról, hogy zárt
osztályon volna a helye, ahol biztonságos körülmények között
folytathatnánk a megfigyelését és a kezelését. Bízom benne, hogy
mielőbb jobb belátásra tér azzal kapcsolatban, hogy
meggondolatlanul és felelőtlenül elvitte a lányát az intézményből.
Tisztelettel: Dr. Kenneth Solares."
– Hűha – fejezte be David. – Ez sokkal súlyosabbnak hangzik,
mint gondoltam volna.
– Nem is tudtad, hogy ilyen beteg volt? – kérdezte Barnabas.
– Hát, azt láttam rajta, hogy nem teljesen normális, de azt nem
gondoltam volna róla, hogy bolond. Olykor nagyon kedves volt és
olyan gyönyörű... – előszedett egy újabb dokumentumot, és ismét
olvasni kezdett.
– „Ezerkilencszázhetvenegy, szeptember tizenhét. Kedves Miss
Harpignies! Alább egy időközi jelentést talál a lánya, Jacqueline
pszichiátriai kezeléséről. Már több alkalommal beszélgettünk önnel a
lánya állapotáról, úgyhogy jelen levél csak arra szolgál, hogy röviden
összefoglaljam a rehabilitációja lépcsőfokait. Első lépés: hipnózis.
Jacqueline jól reagál a hipnózisra, és világosan válaszol a neki feltett

268
kérdésekre. Továbbra is azt állítja, hogy a massachusettsi Salemben
élt 1692 körül, és hogy az igazi neve Miranda du Val. Igen
részletesen beszámol az akkori életéről, és képes órákon keresztül
imitálni ennek a bizonyos személynek a hangját, akcentusát és egyéb
jellegzetességeit."
– „Második lépés: pszichoterápia. Jacqueline hallgatag,
legtöbbször nem hajlandó megszólalni a terápia során.
A csoportterápiák alkalmával is vagy hallgat, vagy ellenségesen
viselkedik. Megvetéssel viseltetik a csoport többi tagjával és a
terápiát vezető orvosokkal szemben, és csak akkor hajlandó
válaszolni a neki feltett kérdésekre, ha épp kedve tartja. A válaszai,
már amikor hajlandó beszélni, többnyire
értelmetlenek és bizarrok.”
– "Harmadik lépés: diagnózis: a legkézenfekvőbb diagnózis a
skizofrénia, ugyanis leginkább ennek a betegségnek a tüneteivel
szembesültünk: szisztematikus téveszmék, illetve egy meghatározott
dologgal kapcsolatos gyakori hallucinációk. Ezen túlmenően
szorongásos tüneteket produkál, haragszik, veszekszik, és hajlamos
az erőszakra is. Személyközi viszonyait vagy kimért távolságtartás,
vagy pedig extrém hevesség jellemzi. Mindenesetre sem a lítium,
sem pedig a válium nem eredményezett javulást. Naponta kap
torazint (klór-promazint), amelynek nyugtató hatása van, ám ez a
kezelés sajnos a katatóniára emlékeztető közömbösséghez és a
személyiség elvesztéséhez vezet”
– Kemény. Tényleg kemény – csóválta a fejét David. – Ezt
hallgasd!
– „Ezerkilencszázhetvenegy, október harmadika. Jelentés
Jacqueline Harpigniesról. Hosszas mérlegelés után a Windcliff
Szanatórium pszichiáterei úgy döntöttek, hogy fent nevezett páciens
esetében elektrokonvulzív kezeléshez folyamodnak...” Az meg
micsoda? – kérdezte David.
Barnabas egy pillanatra elgondolkozott.
– Azt hiszem, elektrosokk.
Jaj ne... „Megjegyzés: ahogy a pszichiátriai kezelések során
használatos egyéb szomatikus terápiák esetében, úgy az

269
elektrokonvulzív kezelés esetében sem lehet pontosan meghatározni,
hogy mennyire lesz az eljárás hatékony. A módszert sokan
elavultnak tartják, sőt úgy tekintenek rá, mintha egyenesen középkori
lenne, és azt feltételezik, hogy gyógyíthatatlan agykárosodáshoz
vezethet. Azonban a kezelés igen gyakran csodálatos eredményeket
hoz. Habár a legsúlyosabb esetekben száztíz voltos ütésekre van
szükség több alkalommal, hogy a paciens lecsillapodjon, általában
már a hetven és száz volt közötti feszültség is elegendő. Mivel a
paranoid skizofrénia okai az agy ismeretlen rendellenességeire
vezethetőek vissza, ezért bizonyos feltételezések szerint a gondosan
kivitelezett elektrokonvulzív kezelés kedvező irányba képes
megváltoztatni az agy ké-miáját..." Barnabas, nem tudom elhinni,
hogy tényleg alávetették ennek! „Eredmények: az első kezelést
sikeresnek gondoltuk, mivel Jacqueline nyugodtabbnak és együttmű–
ködőbbnek mutatkozott. A kedvező változások azonban rövid
életűnek bizonyultak. Három éjszakával az első kezelést követően
Jacqueline hisztérikussá vált, és puszta ököllel verni kezdte a szobája
falait, hogy kiszabaduljon, míg a keze vérezni nem kezdett. Az eset
után bezárva kellett tartanunk. A második és a harmadik kezelés csak
súlyosbította hisztérikus viselkedést. A harmadik kezeléssel szemben
mutatott ellenkezése kijózanítóan hatott a dolgozókra és az
orvosokra. Az éppen műszakban lévő egyik orvos jelentése szerint a
lány mindkét kézzel megkapaszkodott az ajtókeretben, hogy ne
tudják betuszkolni a szobába, kiabált, kapálózott, és minden erejével
küzdött az ellen, hogy a székhez vigyék. Számos tanulmány számol
be arról, hogy ez a reakció egyáltalán nem szokatlan, ugyanis a
kezeléstől való félelem minden egyes alkalommal növekszik a
páciensben. Azt feltételezik, hogy egyre jobban rettegnek az
élménytől, amelyet úgy írnak le, mintha apró darabokra szakítanák az
énjüket. Jacqueline esetében azonban helyesebbnek tűnt vállalni a
kockázatokat, semmint hagyni, hogy a jelenlegi állapotában
maradjon. Terveink szerint még öt hasonló kezelésre lesz szükség...”
Barnabas Davidre pillantott. A fiú egészen elsápadt a levélben
olvasottak hatására. Rövid szünetet tartott, de aztán halkan folytatta.

270
 „Analízis: Jacqueline esetében arra a megállapításra jutottunk,
hogy a lányt zavaros és ellenőrizhetetlen téveszmék gyötrik, gyakran
magában beszél, paranoid tévképzetei és hallucinációi vannak.
Túlhangsúlyozza a szavak, a tárgyak és a hangok kapcsolatát, és
irracionális, olykor egészen elrugaszkodott összefüggéseket lát
köztük. Gyakran megfigyelhető, hogy a gondolkodása teljes
egészében metaforikus. Tapasztalatunk szerint súlyos
következményekkel járhat, ha egy beteg képzelete ilyen mértékben
el-kalandozik. Ha nem kerülnek ellenőrzés alá, akkor ezek a
zabolátlan kognitív folyamatok megbéníthatják a normális
gondolkodást. Szerencsére az orvostudomány legújabb vívmányai és
a hagyományos kezelési formák ebben is a lehetőségünkre állnak.”
Barnabas és David néhány percig csendben ültek, és próbálták
feldolgozni az imént hallottakat. David felsóhajtott, majd kinézett az
ablakon a mostanra sűrű függönyként hulló esőbe.
– Még mindig nem hiszem el – mondta. – Nekem nem tűnt
ennyire súlyosnak a helyzet. Az orvosok tévedhetnek, nem igaz?
– Igen, tévedhetnek, és gyakran tévednek is. Akárcsak mindenki
másnak, nekik is megvannak a maguk előítéleteik.
– Ez meg mit jelent?
– Hát, például azt, hogy mindenben különleges esetet látnak, hogy
bizonyítsák a hozzáértésüket. Előfordulhat, hogy ezúttal is saját
feltételezett zsenialitásuk bűvkörébe kerültek. Annyira a
rögeszméjükké vált egy bizonyos betegség, és az, hogy megtalálják
rá a megfelelő gyógymódot, hogy közben elveszítették az empatikus
képességüket, és megfeledkeztek arról, hogy a paciens valódi
gyötrelmeket él át a kezelés közben.
Bárcsak láthatnám – sóhajtotta David. Aztán visszafordult
Barnabas felé. – Még mindig szeretem – jelentette ki egyszerűen.
Átpörgette a kezében tartott lapokat, aztán tétovázva megállt egy
kisebb papírnál. Ahogy Barnabas odapillantott, meglátta, hogy egy
kézzel írt jegyzetről van szó. Miután David magában elolvasta a
szöveget, fájdalmasan felnyögött, mint egy megsebzett állat.
– Mi az? Mi áll rajta?

271
 – Egy levél Jackie-től. Az anyjának szól. „Drága Anya! Miért nem
viszel el innen? Azt mondtad, eljössz értem. A börtönöm falaiból vér
szivárog. Patkányok mászkálnak az ágyam alatt, és egész éjszaka
hallani a csecsemők zokogását. Hozzá vagyok láncolva ezekhez a
vértől csöpögő falakhoz. Megint megkínoztak azzal a szerkezettel.
Meg akartak ölni, de túléltem. Iszonyú volt. Nagyon fájt. Kérlek, ne
hagyd, hogy újra megpróbálják! Fel fognak akasztani? Nem vagyok
boszorkány. Miért mondják, hogy boszorkány vagyok? Leültettek
egy körbe a többi lánnyal, akik hazugságokat mondtak rólam, és
mindenféle neveket aggattak rám. Azt mondják, elbűvöltem őket.
Tudom, hogy megölnének, ha módjuk nyílna rá. Kérlek, vigyél el
innen! Szeretnék segíteni neked annál a gyönyörű régi háznál. Ott
megint együtt élhetnénk, örökké együtt lehetnénk. Szeretlek! Jackie”.
Az eső továbbra is rendületlenül zuhogott. Kövér csep– pekben
hullott a szélvédőre, a Bentley ablaktörlői alig győzték a munkát.
Barnabas észrevette, hogy mellette David némán sírni kezdett.
Az első látogatásuk éjszakájával ellentétben Salem utcái most
sötétek és kihaltak voltak. Csak néhány kocsit lehetett látni az árnyak
között. A motorházra hulló esőcseppek mindegyike egy-egy tűnek
látszott az utcai lámpák sárgás fényében.
– Fogalmad sincs, hol lehetnek, ugye? – kérdezte David. –
Bárhol...
– Ne szerezzünk inkább egy szobát, és nézzünk körbe holnap
reggel?
– De igen, azt hiszem, ez jó ötlet. Már biztosan mindenki ágyban
van.
David már aludt, amikor Barnabas leosont a motel lépcsőjén, és
kilépett a viharos éjszakába. Már jócskán elmúlt éjfél. A sebe tompán
lüktetett, és kissé meg kellett támaszkodnia, mikor megpróbált
elindulni. Szeretett volna inkább lefeküdni ő is és pihenni egy kicsit,
de eszébe jutott valami, és nem akarta elszalasztani az alkalmat.
– Ahogy keresztülhajtott Salemen, hamarosan ismét elveszett az
egyirányú utcák labirintusában. Lassan, de elszántan haladt előre,
addig kereste Antoinette kocsiját, míg a Boszorkány és Kalóz
Múzeum előtt rá nem bukkant. A kisteherautó a bejárat előtt parkolt.

272
Barnabas végigment a feljárón, majd kikapcsolta a motort és
hátranyúlt a hátsó ülésre a kabátjáért. Felvette, szorosan összehúzta
magán, majd ki– kászálódott a kocsiból és a járdára lépett. Ahogy
közelebb lépett a faragott tölgyfa bejárathoz, a rajta függő
Boszorkánynevelő Iroda feliratú réztáblácska alatt megpillantott egy
elázott papírt, amelyre azt írták: Szeánsz ma éjfélkor.
– Egy percnyi tétovázás után, Barnabas a kilincsre tette a kezét,
majd lassan lenyomta, míg meg nem hallotta a zárat kattanni. Az ajtó
csendben kinyílt előtte. Először semmit sem látott odabent, csak azt
érzékelte, hogy az egész szoba vöröses fényben izzik. Füstölők
átható illata töltötte meg az orrlyukait, és ekkor észrevette, hogy a
homályban több tucat gyertya pislákol. Villám csapott le odakint, és
a fénye egy pillanatra megvilágította a boltíves, gótikus ablakot a
távolabbi falon, láthatóvá téve a finoman megmunkált kőcsipkézetet.
A helyiség közepén álló kerek asztal mellett lehajtott fejű, fekete
csuklyát viselő alakok ültek. Az asztal és a körülötte helyet foglaló
csoport is úgy festett, mintha a lakkozott padlót borító vérvörös
szőnyeg fölött lebegnének. Valahonnan a körből mély, vibráló
hangon imádság hangzott fel.
Ismét szólítjuk a hatalmas erőket, amelyek a változó égboltban
lakoznak, az emlékezet érzékeny síkjai között fogságba esve:
vigyetek vissza bennünket erre a helyre, kétszáznyolcvan évvel
korábbra, vigyetek vissza Salembe, abba az időbe, amikor még fiatal
volt a város, abba az egyszerűbb és tisztább korba, hogy ez az
asszony és a lánya megismerhesse múltjának széles láthatárát! Az a
Salem, amelyet keresünk, még mindig itt van valahol, a szellemei és
kísértetei továbbra is elevenek. Szólítjuk az egykoron élteket, hogy
csatlakozzanak hozzánk! Vezessetek bennünket, és fogadjatok
magatok közé!
Milyen nevetséges, gondolta Barnabas. Tudta jól, hogy nem
lehetetlen visszautazni az időben, de ezekben a szavakban,
amelyeknek segítségével végre akarták hajtani ezt a varázslatot, nem
volt semmi eredetiség. Ahogy a szeme lassan hozzászokott a
sötéthez, Barnabas előrelépett, és az asztalon heverő különböző, régi
időkből származó tárgyakat kezdte tanulmányozni. Bizonyára a

273
Peabody Essex Múzeumból kölcsönözték őket. Felismert egy
bölcsőt, egy olajlámpást, egy vasból készült tálat és egy tejesvödröt.
Egészen szórakoztatónak találta, mennyire alkalmatlanok ezek a
tárgyak a végrehajtandó varázslatra, de aztán észrevette Antoinette-et
az asztal túloldalán. Szőke haját elrejtette sötétkék köpönyege.
Láthatóan figyelmesen összpontosított, a szája remegett, és könnyek
jelentek meg a szeme sarkában. Ahogy Barnabas közelebb lépett, a
nő felpillantott. Olyan mélységes megkönnyebbülést olvasott ki a
tekintetéből, hogy egyetlen pillanat alatt szertefoszlottak a vele
kapcsolatos kétségei.
– Barnabas – mondta Toni lágyan. – Gyere, csatlakozz hozzánk!
Segíts nekünk!
Ebben a pillanatban észrevette Jacqueline-t, aki szorosan az anyja
mellett ült és a kezét fogta. Tekintete megcsillant, akár két kicsiny
hold. Ahogy egymásra néztek, jeges borzongás futott keresztül a
férfin. A lány pillantásában egyszerre villant felismerés és megvetés,
és ha Barnabas nem tudta volna, hogy pusztán egy gyerekkel áll
szemben, azt gondolta volna, hogy egyenesen a Gonosz szemébe
nézett bele.
Egy percig habozott, de Toni arckifejezése olyan gyámoltalan
volt, hogy nem bírt nemet mondani neki. A nő a segítségét kérte, és
persze ő segíteni is akart, ha máshogy nem tud, hát úgy, hogy majd
megvigasztalja, amikor ez a félresikerült szeánsz véget ér.
Semmilyen más szándék nem vezette, csak a vágy, hogy az ő
közelében lehessen. Lassan megkerülte az asztalt, a többiek közben
helyet szorítottak neki, és leült Toni mellé. Grimaszba rándult az
arca, ahogy ismét belehasított a fájdalom az oldalába, amikor a nő
megfogta a kezét.
Egy a szemeknél kivágott fekete csuklyát viselő férfi – bizonyára
valamiféle főpap lehetett – megfogta Barnabas másik kezét, majd
folytatta a varázsigét.
– Ebből a másik korból származó tárgyak hevernek most előttünk.
Térjenek hát most vissza hozzánk mindazok, akik egykor használták
ezeket az eszközöket a mindennapjaik során. Ó, Salem férfiúi és
asszonyai, halljátok meg szavainkat!

274
 Barnabas némán hallgatta a semmitmondó szólamokat. Ő csak
egy zöldes fényű olajlámpát látott, egy agyagból készített pipát, egy
fedeles fémkupát, amelynek az oldalára az Ördög képmását rajzolták,
egy üveget, amelyben mintha ujjpercek csontjai úszkáltak volna,
néhány sastollat, egy kikeményített ruhadarabot, egy főkötőt, egy
hullámos, ősz parókát, egy kalapácsot és egy jó régi, kopott fedelű
Bibliát. Mindezek a tárgyak teljesen alkalmatlannak tűntek a
bonyolult és igen nagy odafigyelést igénylő varázslat elvégzéséhez.
Körbepillantott a gyülekezet többi tagján, és fel-ismerni vélte azt a
két pincért, akik néhány nappal ezelőtt felszolgálták a vacsorájukat
az étteremben. Mindannyian lehunyták a szemüket, és olyan erősen
szorították egymás kezét, hogy az ujjaik egészen elfehéredtek. A
beszélő most egyre magasabb hangon folytatta a kantálast.
– Pörgessük vissza az oldalakat az idő könyvében, lapozzunk
vissza oda, amikor még használták ezeket a tárgyakat! Varázsoljuk
elő emlékezetünk szövetének molekuláit. Csak egy papírvékony
membrán választ el bennünket azoktól az emberektől, akik egykor
ebben a helyiségben éltek, ugyanennél az asztalnál ültek, mert ez az
asztal volt az, amely mellett a bírák ítéletet hirdettek a bűnösök felett.
A bírák, akik hittek a rosszindulatú rágalmaknak, és gyűlöletes
büntetéseket követeltek a saját szomszédjaik fejére. Most
mindannyian itt vannak velünk, itt ülnek köreinkben: Bartholomew
Gedney, Jonathan Corwin, John Hathorne, Sámuel Sewall és
Amadeus Collins, akik végtelen bölcsességükben és
kegyetlenségükben a halálba küldték ezt a gyermeket!
A szertartásvezető már úgy beszélt, mintha extázisba esett volna.
– Találjátok meg a rést! Fogadjátok őket az idő szárnyai alá, és
repüljetek vissza a sötétségbe!
Ebben a pillanatban Barnabas a szeme sarkából meglátta, hogy
Jacqueline felemelkedik. Még mindig fogta az anyja és a másik
oldalán ülő alak kezét, de a teste megmerevedett, mintha fájdalmai
volnának. Kicsiny alakja görcsösen rángatózni kezdett, majd
hátravetette a fejét és felkiáltott.
A hatalmas asztal megrázkódott, a gótikus ablak pedig
felragyogott, mintha egy meteor zuhant volna le előtte. Villám sújtott

275
le a közelben, a döreje az egész épületet megrázta. A helyiséget
olyan erős fény árasztotta el, hogy Barnabasnak a szeme elé kellett
kapnia a kezét, és a fejét az asztalra támasztotta. Aztán felállt, és
ösztönösen Antoi– nette felé nyúlt, hogy közelebb húzza magához,
majd szorosan magához szorította. Alaktalan köd vette körbe őket, és
eső hullt be a tetőn keresztül. Csípős hideg áramlott a szobába, és
Barnabas gyorsan a reszkető Tonira terítette a kabátját, miközben a
kékes és ezüstös fényű villám újra és újra lecsapott odakint. De aztán
iszonyodva vette észre, hogy a nő kezd kicsúszni a kezéből.
Elsodródott tőle, mintha valami láthatatlan erő kitépné a karjaiból.

276
 Huszonegy

SALEM, 1692

-M iért olyan ezüstös a szemed? – Miranda a hétéves gyerek

füstös ábrázatára pillantott, aki a közelében a sarokban
feküdt közös cellájukban, összegömbölyödve a padlón,
és a hidegre való tekintettel, megpróbálta mindkettejüket betakarni a
ruhájával és a kendőjével.
– A Holdtól – felelte neki.
A láncok fájdalmasan szorították a bokáját, és annyira belevágtak
a bőrébe, hogy mostanra egészen kisebesedett. Minden mozdulattal
vigyáznia kellett, nehogy ismét vérez– ni kezdjen. Tisztában volt
vele, hogy súlyos beteg. Kellemetlen, megpörkölődött olajra
emlékeztető szag terjengett körülöttük, mivel még mindig ott volt az
ürülékük a cella közelében – az őr egyelőre nem vitte ki a vödröt. A
beteg, legyöngült Kicsi Dorcas most odabújt hozzá, és Miranda arra
gondolt, hogy nemsokára neki is meg kell majd halnia. A gyermek
mindennap elmondta neki, hogy még élni akar, mert látni szeretné,
ahogy a baba majd világra jön. Árva lány volt, akit szintén
boszorkánysággal vádoltak meg. Az anyját már korábban
felakasztották. Az átkozottak! Bár égnének el mindannyian saját
fanatikus képzelgéseik poklának tüzében! Ha valóban létezik valahol
az istenük, bizonyára gondoskodik majd erről.
Sajnálta, hogy nincsenek nála gyökerek vagy növények, amelyek
segítségével meggyógyíthatná a kislányt. Habár kézrátétellel is le
tudott gyűrni néhány betegséget, ehhez most nem bizonyult elég
erősnek. A föld alatti börtönben nem talált semmit, ami a hasznára
lehetett volna. Még a kövek is undorító, zsíros szagot árasztottak
magukból, a talaj pedig csúszós volt a penésztől. Habár minden
asszony megpróbálta az éjjeliedényt használni, de voltak köztük
olyanok, akik a láncok miatt mozdulni is alig tudtak, így nekik nem
mindig sikerült. Ha a hideg nem is végzett volna velük, az
elviselhetetlen bűz előbb-utóbb megtette volna, nem is beszélve a
bolhákról és a patkányokról, amelyek minden éjjel ott surrogtak a
falak mentén. Ha sikerült is olykor elaludniuk, hamarosan felriadtak,
mert a rágcsálók megharapták őket. Egy idő után meg sem lehetett
különböztetni egymástól a foglyokat. Mind alakjukat veszített,
szürke árnyak voltak csupán, szánalmasan zokogó, egymást
vigasztalva átölelő kísértetek, akik minden alkalommal, amikor a
börtönőr meghozta a zabkásájukat, térdre esve könyörögtek
perújrafelvételért.
Onnan, ahol Miranda feküdt, egyetlen kicsiny ablakra nyílt
rálátás. Mivel sem rácsok, sem üveg nem volt benne, rajta keresztül
látta a hajnalt, majd a reggel halvány rózsaszínjének lassan változó
spektrumát, és az egyre fokozódó, izzó sötétséget, amikor ismét
leszállt rájuk az éjszaka. Voltak napok, amikor a nap olyan szögben
sütött be, hogy egy-két órácskára kellemesen megmelengette a
cellában sínylődőket. De az erős fény ilyenkor láthatóvá tette a
foglyok arcára kiülő nyomorúságot is. Elkínzott tekintetek, gyásztól
eszüket vesztett emberek arcai voltak ezek, vagy épp halálos
bénultságról árulkodó maszkok azoknál, akik már minden reményről
lemondtak. Néhány éjjelen a Hold is megjelent a kis ablaknyílás
előtt, és a foglyok változó alakja láttán számolni tudták az idő
múlását. Ezen az éjsza-kán egy dudor látszott az egyik oldalán, úgy
nézett ki, akár egy érett gyümölcs, és fényesen ragyogott a felhőtlen
égen.
Az előtérben, ahonnan az őr, George Locker szemmel tartotta
őket, gyakran bukkantak fel látogatók, a foglyok állapotára
kíváncsian, de aztán a szörnyűséges szag miatt egyikük sem jött
közelebb a cellákhoz. Az ajtókon nem volt zár, hiszen még azok is
beletörődtek a sorsukba, akár a vágóhídra hajtott birkák, akik

278
egyébként nem is voltak megláncolva. Hová mehettek volna? Az
erdőbe biztosan nem, hiszen attól még jobban rettegtek, mint a
haláltól. De nem menekülhettek volna az úton sem, hiszen egyből
elkapták volna őket. Az újonnan érkezettek halkan suttogtak egymás
között, el sem hitték, hogy hová kerültek, olykor sört kértek George-
tól, aki különféle kölcsönökből nemrég nyitotta meg a saját
kocsmáját, vagy épp kihívták egy parti sakkra. Miranda ilyenkor
eltűnődött, hogy vajon nem a saját lelküket teszik-e meg tétnek.
Néhány szegény asszony mindent megtett, hogy tisztán tartsa
magát, ezért inkább mosakodásra használták a napjában egyszer, egy
piszkos edényben megkapott vizet, ami eredetileg a szomjuk
enyhítésére szolgált volna. Azok, akik végleg elveszítették a hitüket,
éjszakánként hangosan kiabáltak. Bár eleinte még Jézus Krisztushoz
imádkoztak, egy idő után mind átkozni kezdték az Istent, amiért
elhagyta őket.
Az a szóbeszéd járta, hogy Andrew egyszer puskával
felfegyverkezve felbukkant a városházán, és a felesége szabadon
engedését követelte – a feleségének nevezte őt! De válaszként
rálőttek és elkergették. Néhány férfi nyomban felkerekedett, hogy
felégessék a kunyhóját, és elpusztítsák mindenét, amije csak volt,
ugyanis ha valaki védelmébe vett egy boszorkányt, azzal magára is
ráterelte a gyanút, de végül letettek róla, hogy letartóztassanak egy
ártatlan embert, talán mert féltették a saját bőrüket. Andrew, amilyen
elszánt volt, hat férfival is elbánt volna egyszerre. Végül azonban
nem maradt más választása, elmenekült az erdőbe. Száműzték őt
Salemből, és soha többé nem tért vissza.
Egy ismerős gazda, aki meglátogatta George-ot, azt mesélte, hogy
Sewall bíró szintén felszólalt Miranda szabadon bocsátása mellett,
azt mondta, hogy a lánynak különleges gyógyító képességei vannak,
többször megmentette mindenféle jószág életét, és a gyerekeken is
segített. Increase Mather egyre nagyobb érdeklődést kezdett
tanúsítani az ügy iránt, és indítványozta, hogy indítsanak újabb
vizsgálatot, de Amadeus Collins ragaszkodott hozzá, hogy a lány
gyógyító képessége is csak a boszorkányságát bizonyítja.

279
Mirandának még két hónapja volt a szülésig, ennyi ideje volt arra,
hogy valami csoda folytán esetleg felülvizsgálják az ügyét.
Egyedül a születendő gyermeke óvta meg attól, hogy azonnal
felakasszák, akármilyen fattyú is volt az, akit a szíve alatt hordozott.
Tenyerét finoman domborodó hasára helyezte, amitől melegség
ébredt a belsejében. Az állapota azonban egyre rosszabbodott. Az a
kevés, amennyit enni kapott, nem volt elég kettejüknek, így a
táplálék jelentős részét végül a gyermek emésztette fel. Miranda
tudta, hogy valami nincs rendben, mert a hasában növekvő gyermek
újra és újra belevágta aprócska könyökét vagy térdét a testébe.
Annyira lefogyott, hogy a hasán keresztül ki tudta tapintani
gyermeke kicsinyke kezét, kerekded hátát, csapkodó lábait, ahogyan
a hasába karmolva bökdöste, akár egy kis hód.
Már hetek óta nem került sor újabb akasztásra, és minden nap
újabb foglyokat engedtek szabadon. Előkelő asszonyok is gyanúba
kerültek, ami már komoly gondot jelentett. Az új kormányzó, Sir
William Phips feleségét is megvádolták azok az ostoba lányok, aki
ezen az őrültségen felháborodva a legszebb ruhájában, felékesítve
maga vonult a börtönhöz, ám még az ajtót sem érte el, mikor a
rettenetes szag megcsapta az orrát, és haraggal eltelve, tiltakozva
visszavonult.
Miranda egyre inkább legyengült, és folyamatosan hánykolódott
álmában. Különféle pletykák jutottak el hozzá, de ez már kevés
reményt adott a számára.
– Nathaniel Saltonstall az eljárások elleni tiltakozásként lemondott
a posztjáról.
– Több mint százan még mindig börtönben sínylődnek.
– Increase Mather megkérte a fiát, Cotton Mathert, hogy
tanúsítson több elnézést. Már nem lesz bizonyító erejű, ha az ördögöt
valaki alakjába bújva látják!
– Azt mondták, hogy azok az elítéltek Andoverben ártatlanok
voltak.
– Abigail Hobbes megvádolta a saját apját!
– Corwin seriff egyre több pénzre tesz szert a letartóztatottak
lefoglalt javaiból.

280
 – Isten segítsen rajtunk, hisz mind ártatlanok vagyunk!
A tagjai már fájtak attól, hogy folyamatosan a kőpadlón kellett
feküdnie, és az egész teste olyan volt, mintha a csontjai nem
kapcsolódnának többé egymáshoz, csupán lazán papírba csomagolták
volna őket. A bőrére ragadt kosz miatt úgy érezte magát, mintha
maga is a fal egy darabja volna, egy kő, amelyet cementtel a többi
mellé tapasztottak. Arra gondolt, ha érte jönnének, már semmi mást
nem találnának, csak egy bűzös sziklát vagy egy összepiszkolódott
rongyhalmot.
Dorcas gyakran énekelt neki tiszta hangján, remélve, hogy
mindkettejüknek enyhülést és vigaszt nyújtanak a kicsi korában
hallott énekek, melyek valójában mind panaszos balladák voltak.

Kisfiának zengve bús dalát,

egy asszony a földön üldögélt.
’Bizony sosem ismertem az apád
sem az országot, ahol élt."

– Miféle dal ez? – kérdezte Miranda, és megborzongott, amikor

megpillantotta a gyermek izzó tekintetét.
– Anyám énekelte nekem. Egy asszonyról szól, aki egy selkie-hez
ment feleségül, és gyereket szült neki.
– És szerette a gyermekét?
– Igen, de a nagy fóka éjszaka eljött érte, és magával vitte.
Dorcasnak olyan tisztán csengő hangja volt, mint egy harangnak.
A cellákban heverő árnyak mind lélegzetvisszafojtva hallgatták,
amikor énekelt.

Eljött a férfi egy napon,

arannyal teli kosárral
'a kisfiam most megkapom,
és fogadd érte jussodat’.

281
 Miranda eltűnődött, vajon Judah Zachery is eljött volna-e a
gyermekért, és hogy a magzata vajon valóban az Ördögtől
származik-e. Lehet, hogy jókora árat fizetett volna érte, hogy
magával vihesse, és a sajátjaként nevelhesse föl?
– Elengedte a gyermeket?
– Igen, el kellett engednie.
– Értem. Énekelj tovább, Dorcas!

És eljött az éjjel mezítláb

biz' nem volt kedves vendég.
’Gyermeked apja itt van hát,
noha nem lesz mindig derék!

Miranda lehunyta a szemét, és elképzelte a fiatal fókát, ahogy az

apja mellett úszik a habokban. És, ahogy Dorcas befejezte a gyászos
dalt, eszébe jutott Andrew nagyon is emberi féltékenysége.

’Halász vesz majd feleségül

tudom, biztos szép lesz nagyon.
És legelső lövése ha eldördül
gyermekem velem együtt haljon’.

Talán Andrew valóban meg tudta volna ölni a gyermekét,

gondolta Miranda, ha egy napon találkozik vele az erdőben, és
távolról azt hiszi róla, hogy egy szarvasborjú.
– Különös dal – mondta. — Édesanyád sok éneket ismert?
Igen, többet, mint amennyit szabad. Az ő édesanyja, az én
nagymamám Skóciából jött, és ő tanította neki ezeket a balladákat.
Amikor kicsi voltam, anyám továbbadta őket nekem. De az éneklés,
leszámítva a templomokban felhangzó buta himnuszokat,
eretnekségnek számít. Boszorkánynak kiáltották ki anyámat, és
felakasztották. De én akkor is tovább fogom énekelni ezeket a
dalokat, hiszen én is boszorkány vagyok, és nem érdekel, hogy mit

282
mondanak a többiek. Anyám olyan volt, mint te, Miranda. Börtönben
tartották, amíg a gyermeke világra nem jött. Láttam is őt, kicsiny volt
és beteges, mint egy apró játékszer. A te gyereked is meg fog halni?
– Kérlek, most engedd, hogy pihenjek.
– Miért olyan világos a szemed?
Miranda erőt vett magán, hogy válaszolni tudjon.
– Az indiánok azt mondták nekem, hogy a Hold fennakadt egy
magas fa ágai között, és néhány apró darab egyenesen az én arcomra
hullott róla.
Dorcas közelebb húzódott hozzá, és kíváncsian pillantott fel rá. A
gyermek olyannyira szomjazott a szeretetre, hogy elkezdett a maga
módján gondoskodni Mirandáról. Megmosta a bokáját, amelyen a
sebek mostanra folyamatosan gennyeztek. A saját ivóvizét használta
hozzá, és saját megtépázott öltözékéből szakított le újabb és újabb
darabokat, hogy a Mirandát fájdalmasan szorító acélbilincs alá
csúsztassa. Amikor Dorcas elaludt, és Miranda felébredt, a Holdat
kémlelte odakint. Ilyenkor néha a lány vékonyka alakjára nézett, és
megsajdult tőle a szíve. Úgy szerette már, mintha a saját gyereke
volna, miközben arra képtelen volt, hogy a saját méhében növekvő
kisdedet szeresse. Mert egy hód növekedett a belsejében, hosszú
karmokkal és gombszemekkel, egyre csak kaparászva és harapdálva,
megbetegítve őt.
– Láttad a boszorkány bimbóját az ujjamon? – kérdezte egy
alkalommal Dorcas. – Nézd! Itt van. A gonosz ezt szí– vogatja
éjjelente.
Miranda megvizsgálta a vörös foltot a lány kezén. Nem volt
nagyobb egy szeplőnél.
– Azt hiszem, ez csak egy bolhacsípés, Dorcas.
– Nem, ez a boszorkány jele. Mindketten boszorkányok vagyunk,
te meg én, és az Ördögöt imádjuk!
– Nem szabad elhinned az ilyesmit. Nem vagyunk boszorkányok.
– De hiszen csak rá kell néznem arra az asszonyra – mondta, majd
rámutatott egy nőre, aki a fal mellett feküdt nyöszörögve és máris
borzasztó fájdalmai támadnak. Anélkül is bele tudok harapni, hogy a
közelébe lopóznék, és ott hagynám a fogaim nyomát a kezén.

283
 Miranda szíve elnehezült.
– Miért ítéltek el, Dorcas? Az éneklés miatt?
– Volt egy babám, amelyet anyám készített nekem. Zöld ruhája
volt, Babuskának hívtam. Az emberek azt mondták, tűket szúrtam
bele, de ez nem igaz. Sosem tettem volna ilyesmit. Nem bántottam
volna Babuskát, mert tiszta szívemből szerettem.
Egyik éjjel a gyermek felkiáltott álmában, és hamarosan imbolygó
lámpással a kezében, a nyűgös ábrázatú George Locker kukkantott
be az ajtón.
– Hallgattasd el azt a kis szörnyeteget! – mondta.
Amikor a Hold az ablakon keresztül ránézett és elvigyo-
rodott, Miranda rögtön tudta, hogy hamarosan elhagyja az ereje.
Mivel alig tudott megmozdulni, a tagjai egészen megmerevedtek, és
csak Dorcas segítségével tudott felülni. A kislány megtámasztotta,
aztán aprócska kezével dörzsöl– getni kezdte a lábát.
– Megkóstolhatom a tejed, ha megjön? Épp csak megízlelem, nem
veszem el a gyerektől, ami az övé.
Miranda figyelte, ahogy a Hold reszketve változtatja alakját.
Szinte láthatatlan ezüstté változott, mintha a sötétzöld égbolt magába
ölelné. Aztán hirtelen olyan volt, mint egy izgő-mozgó hal volna, a
zölden csillogó tenge-ren. Aztán mint egy bárka, és Miranda úgy
érezte, ahogy kicsusszan bepiszkolódott testéből, és ismét tisztán és
fehéren lebeg az égben ragyogó fregatt felé, amelyet elérve végre
kinyújtózhat, és beszívhatja az éjszaka friss levegőjét. A Hold
minden éjszaka egyre nagyobb lett, míg olyan ha-talmasnak nem
tűnt, hogy amikor Miranda meglátta, úgy érezte, nem is valami
szilárd dolgot lát, hanem az égbe vert irdatlan lyukba pillant bele,
amelyet körbevesz a fekete és csalogató víz. Az aranyló rés
csábításának engedve úszni kezdett felé, keresztül az
összegabalyodott végtagokon, Salem romjain, az összedőlt házak
törmelékén és a köztük növekvő fák göcsörtös gyökerein.
Rugdalózott és küzdött, hogy elérje a fényt, elérje a levelekkel teli,
felfelé nyújtózó ágakat, amelyek aztán magukhoz ölelték, és szúrós
karjuk közé szorították.

284
 Amikor felébredt, Miranda érezte, hogy a tenger vize alatta
folydogál. Dorcas szeme tágra nyílt az aggodalomtól.
– Jön a gyerek – suttogta.
– Nem, nem!
Először csak némán sikoltozott, majd igyekezett úrrá lenni feltörő,
fájdalmas zokogásán. – Még nincs itt az ideje – mondta, de már
érezte a teste körül a nedvességet, a padlón, a lába között, szinte
úszott benne. Olyan fájdalom szaggatta belülről, mintha kést
forgatnának a hasában. A hátára fekve lábát az ég felé vetette, majd
felkiáltott, átkarolta a térdét, és újra azt mondta.
– Még ne! Ó, Istenem! Isten, ha létezel, kérlek, ne engedd, hogy
túl korán érkezzen!
Dorcas megpróbálta megnyugtatni, a haját simogatta, újabb dalt
duruzsolt a fülébe, de újra és újra lesújtott rá a fájdalom, pontosan,
állhatatosan, mint egy óriási hullám, amelybe belerázkódik a rejtett
odú, ahol az apró, ragyogó szemű teremtmények várakoznak.
Miranda Dorcasba kapaszkodott, majd megfordult, és ismét nyögni
kezdett. Mikor kinyitotta a szemét, meglátta, hogy a kislány arcát
ellepték a könnyek. A félelem illata áradt a pórusaiból.
Azok, akik még képesek voltak megmozdulni, mint köréjük
gyűltek, és suttogni kezdtek.
– Bárcsak lenne valami vajúdást megkönnyítő főzetünk!
– Hívjátok az őrt, hogy hozzon sört!
– A gyermekszülés fájdalma Isten büntetése Évának, amiért
engedett a gonosz csábításának.
Miranda megpróbált felemelkedni, de képtelen volt megmozdulni,
mert a fájdalom egy újabb lökése a padlóra taszította. Úgy érezte,
mintha hatalmas sziklák gördültek volna a testére. Tompán hallotta,
hogy egy nő odakint ha-tározott hangon beszél George Lockerrel.
– De igen, én vagyok az anyja! Hosszú utat tettem meg! Be kell
engednie!
Az asszony, aki odahajolt Miranda fölé, finom volt és elegáns,
akár egy angyal. Megtisztította az arcát egy kendővel, vizet adott
neki, majd megfogta a kezét, és a szájához szorította. Szőke haja
ragyogó tincsekben hullt alá a főkötője alól, kék szeme mosolygós

285
volt, és kedvességet árasztott. Olyan gyöngédséggel tartotta a
karjában Mirandát, ahogy korábban senki más.
– Azért jöttem, hogy segítsek – mondta.
Dorcas hitetlenkedve felpillantott rá.
– Meg tudod állítani? Még nem akarja, hogy megszülessen.
A nő megcsókolta az arcát.
– Kedvesem, minden rendben lesz! Ne félj!
Közelebb húzta magához.
– Az is nehéz volt, amikor te születtél. De mindig nagyon
szerettelek. Te vagy a legféltettebb kincsem.
– De hiszen az én anyám már meghalt...
– Nem – felelte a jövevény. – Itt vagyok! – ismét odahajolt, és a
fülébe súgta: – Nem hagyom, hogy meghalj!
Amikor ismét feltámadt a fájdalom, és Miranda megint nyögni
kezdett, a nő odament a börtönőrhöz.
– Küldjön bábáért!
– Sajnos nincsenek bábák Salemben. Nurse asszony volt a bába,
de múlt hónapban felakasztották, mert megölte az újszülötteket.
– Nincs egyetlen orvos sem a faluban? Bárki, aki segíteni tudna?
– Nézzen csak rá! Túl gyenge ahhoz, hogy világra tudja hozni. A
gyerek egyébként is túl korán jön.
– Nem számít! Maga is tud segíteni. Vegye le róla a láncokat,
hozzon nekem egy pokrócot és némi vizet. Gyorsan! Ne álljon már
úgy, mint egy sültbolond!
Miranda úszott, követte a vízinövényeket és az áramlatot – de a
rés túl szűknek bizonyult, és egyszer csak minden oldalról
belekaptak az ágak, és a fájdalom ismét gyötrő élességgel hasított a
tüdejébe. Sosem lett volna szabad elindulnia, hiszen túlságosan sötét
volt minden, és nem találta a kiutat. A fák víz alá nyúló gyökerei
csapdába csalták, és az életére törtek. Egyre mélyebbre húzták lefelé,
szorították a testét minden oldalról, hatalmas, medveszerű
teremtmények vonták és taszították még mélyebbre a zűrzavarba,
lefogták a karját, a lábát, míg már levegőt sem tudott venni többé,
köré fonódtak, mintha mindig is odatartozott volna.
Dorcas azt suttogta:

286
 – Ott van a feje!
Az idegen nő közelebb hajolt Mirandához, megcsókolta, és azt
mondta:
– Már itt van, kedvesem. Maradt még erőd? Tudsz még nyomni?
Miranda megemelte a térdét, igyekezett szétfeszíteni a tagjait,
próbált kiszabadulni, és az ezüstös fénnyel csillogó Hold felé úszni,
amely ott csüngött a hatalmas fa ágai között, míg a fa végül
felsóhajtott, és elengedte, vissza az ég felé.
Amikor a méhlepény is távozott, Miranda kinyitotta a szemét, és
megpillantotta az aranyszőke angyalt, kezében a gyermekkel.
Mellette ott volt Dorcas is, aki érdeklődve nézte a csöppséget. A
hölgy valahonnan kerített egy kést, és elvágta a köldökzsinórt.
Becsavarta a gyermeket a kék sáljába, de az továbbra sem adott ki
egyetlen hangot sem A többiek suttogni kezdtek.
– Szerencsére kisfiú. Így legalább kevesebb az esélye hogy őt is
boszorkánynak tartsák.
– Nem sír.
– De lélegzik.
– Túl kicsi. Nem fogja túlélni.
– Mégis, lélegzik.

Miranda, aki a fájdalomtól és a döbbenettől még mindig

magatehetetlenül feküdt, nem is annyira a gyerekre figyelt fel, hanem
a késre. Elefántcsontból készült a nyele. Remegő kézzel előrenyúlt,
megragadta, majd a ruhái alá húzta. Érezte a penge forróságát a
bőrén.

287
 Huszonkettő

A
mikor felébredt, Barnabas egy keskeny öböl homokos partján
találta magát. Két halász éppen kihúzta mellé a könnyű
csónakját, és vele egy nagy, csillogó halakkal teli hálót,
miközben a hullámok a lábukat nyaldosták. Egy másik csónak a
sekélyebb részeknél horgonyzott le, egy harmadik pedig éppen
elhagyta a partot, és a tenger felé vette az irányt. A part köves volt, és
leszámítva a néhány halászt, elhagyatottnak tűnt. A lagúna fölött
azonban megpillantott egy várost, és vagy egy tucat kétszintes,
egyenes falakkal és meghajlott tetővel rendelkező házat. Csinos,
festetlen falaik visszatükrözték a hajnal fényeit. Barnabas azon
töprengett, hogy vajon egyedül érkezett-e erre a helyre.
Hangokat hallott a háta mögött, és mikor megfordult,
megpillantott egy lesoványodott, hajlott szarvú ökör vontatta
szekeret. Rosszul öltözött, előregörnyedő fiatal férfi ült az ökör
mögött, fél kezét a zablán tartva. Megvárta, amíg a szekér közelebb
ér hozzá, majd meghúzta a gyeplőt, hogy megállítsa a jószágot, és
megszólította:
– Csak nem Salembe megy uram? Velem tarthat, ha gondolja —
mondta, majd maga mellé biccentett. Barnabas feltápászkodott, és
megragadta a kötelet. Miközben felmászott a szekérre, eszébe jutott a
sebe. Még mindig merev volt az oldala, de a fájdalom eltűnt.

Olyan volt az egész, mintha álmodna. Ott ült ezen a durván

kialakított, rozoga szekéren, és lenézett a csontos állat piszkos hátára.
A mellette ülő fickó kézzel varrt, durva pamutszövetből és
szarvasbőrből készített ruhái kétségkívül egy másik kort idéztek.
Útitársa, akinek az arca egészen pirospozsgás volt a napsütéstől,
kíváncsian mérte végig elegáns öltözékét.
– Bostonból jött, nem igaz? Gondolom, a kivégzésre tart.
Barnabas bólintott, és megkönnyebbült, amiért a másik egyszerre
mutatkozott jó kedélyűnek és együgyűnek.
– Elég szomorú történet, az biztos. Két napig az a szerencsétlen
csak azt kiabálta: „még több súlyt!”
Barnabas összevonta a szemöldökét, hátha így némi együttérzést
tükröz az arca, de közben fogalma sem volt, hogy tulajdonképpen
miről lehet szó. Abban bízott, hogy mire a városba érnek, a fickótól
eleget megtudhat majd az ott folyó eseményekről, úgyhogy nem fog
teljesen idegennek és értetlennek tűnni az ottaniak között.
– Én is tanúskodtam ellene, John de Rich, személyesen – mondta,
majd megszívta a fogát, és rácsapott a szerencsétlen ökör hátára. –
Nagyon jól tudom, mikkel szórakozott. Egyszer elmondta nekem,
hogy egy nagy lakomát akar rendezni, én meg követtem. Ezt
elmondtam a bíróságnak is. Aztán a mezőn megjelent egy csomó
boszorkány, és Giles Cory nagy titokban aláíratta velük a könyvet.
Barnabasnak eszébe jutott Giles Cory története. A farmer, akit
hamisan vádoltak meg boszorkánysággal. Megdöbbent, hogy ebben a
pillanatban az egyik vádlója mellett üldögél, aki halálba küldte ezt az
embert.
– Tényleg látta ezeket a dolgokat? — kérdezte tőle.
– Persze, hiszen tényleg varázsló! – kiáltotta John, felfedve három
szuvas fogból álló fogsorát. – De én nem vettem részt azokban a
szörnyűségekben, pedig megkínzott engem is, bizony! Rettentő
fájdalmakat okozott.
– Tehát maga tisztán emlékszik erre. Nem lehetséges, hogy csak
elképzelte? – kérdezte Barnabas ismét.
– Biztos lehet benne, hogy így történt – mondta John.
– Az ő kivégzését fogjuk látni?
– Annak mostanra talán már vége is – mondta John, majd
megrázta a fejét, és izgatottan csillogó szemét Barnabasra emelte. –
Tegnap vissza kellett mennem a földemre, de az a fickó már
harmadik napja bírta!

289
 Barnabas bízott benne, hogy hamarosan kiderül, miről is van szó,
úgyhogy egyelőre csendben maradt.
– Mi is a neve, jó uram? – kérdezte John váratlanul.
Barnabas egy pillanatra habozott, de aztán úgy döntött,
igazán semmi baja nem származhat abból, ha megmondja, hogy
hívják. – Barnabas Collins.
– Collins? Itt is laknak ám Collinsok! Amadeus Collins ezeknek a
rettentő pereknek az egyik bírája, Benajah Collins pedig az ő fia!
Maga valami Bostonba szakadt rokon, ha jól sejtem.
Barnabas ismét bólintott, remélve, hogy ez számára a leginkább
kedvező változat. John azonban erre hátradőlt az ülésén, és iszonyat
ült ki az arcára.
– Engem meg ne vádoljon valamivel, uram! Kérem! Sosem tettem
hamis tanúságot. Giles Cory kényszerítette az egyik lányt, Mercy
Lewist, hogy aláírja a könyvét. Megütötte!
A férfi igencsak tűzbe jött. Odahajolt Barnabashoz, olyan közel,
hogy érezte az arcán áporodott leheletét.
– Én mondom magának, megjelent annak a lánynak egy férfi,
talpig fehérben, és elmondta, hogy Giles Cory ölte meg,
agyontaposta! Meg is találták ezt az embert, szörnyű sebei voltak, a
szíve körül megalvadt a vér!
– És mi lett azzal a hírhedt Giles Coryval? – kérdezte Barnabas,
noha attól tartott, már maga is tudja a választ.
John bólintott, majd ismét a nyomorúságos jószág felé fordult,
hogy gyorsabb haladásra ösztökélje.
– Kifektették, és bizonyára nagyon megszenvedi a... Peine forte et
dure-t‘ – gondosan ügyelve ejtette a szavakat.
– Akasztás?
Ez volt ez az első alkalom, hogy a férfi meglepődve és némileg
zavartan nézett rá.
– Nem, uram, dehogy! Nem akaszthatják föl, ha nem ítélték el! És
nem ítélhetik el, ha nem tesz vallomást. Márpedig nem vallott,
úgyhogy muszáj volt így beszédre kényszeríteni.

290
 – De az imént azt mondta, kivégzés lesz... – értetlenkedett, de
közben eszébe jutott, nem kockáztat túl sokat azzal, hogy ennyire
járatlannak mutatja magát ezekben a kérdésekben?
– Így van. Amint Cory megtörik vagy meghal, a lány kivégzése
következik. Miranda du Valé. Világra hozta a gyermekét, úgyhogy
most már felakaszthatják.
Barnabas megdöbbent a név hallatán. Tehát ez volt az oka, annak,
hogy ide került. De hol lehet Antoinette?
Ahogy közelebb értek a városhoz, Barnabas jobban is
megfigyelhette a házakat. Kétszintes, négyszögletű épületek voltak.
Eszébe jutott, hogy ezt a típust „sótartó háznak" nevezik. Az ilyen
házakon csak néhány ablak van, az alapzat kőből készül, és többnyire
hozzáépítettek egy toldaléképületet. A tető pontosan illeszkedik a
falakhoz, nincs rajtuk semmilyen díszítés, ahogyan az ilyesmi
egyébként sem volt jellemző a puritánokra. A városon túl elterülő
mezőt bizonyára legelőként használták, azon túl pedig látni lehetett
az erdőt, ami beleolvad a láthatárba. Barnabas nem gondolta volna,
hogy ekkora fák is léteznek a világon. Némelyik harminc, ötven,
vagy talán hetven méteres is megvolt. Hatalmas ágaik a mennyek
felé nyújtóztak, vagy épp a föld fölé hajoltak.
A házakon túlról egyszer csak olyan szívszaggató kiáltás
hallatszott fel, hogy Barnabas minden ízében megfeszült. Köszönetét
mondott a férfinak a fuvarért, majd mindketten lekászálódtak a
szekér tetejéről. Elindult, és ahogy a házak mellett elhaladt, csirkéket
látott az udvarokon, itt-ott egy tehenet vagy kecskét is fel lehetett
fedezni, és a házak mellett néhol apró veteményeskertek zöldelltek.
A szürke házak között vezető utcákon keresztül hamarosan eljutott
egy térre, ahol néhány megsárgult levelű hársfa is állt.
A téren igen nagy tömeg gyűlt össze. Sietősen összehúzta magán a
köpenyét, hogy kevésbé legyen feltűnő, de mint kiderült, erre
egyáltalán nem volt szükség. A tömeg figyelme ugyanis mindenestül
a fából tákolt emelvényen álló kőhalom, és persze a kőrakás alatt
sínylődő fogoly felé fordult. A férfi arca elgyötört volt, vörös, akár a
paradicsom, a szeme pedig úgy meredt elő a fejéből, mint két főtt
tojás. Ő volt az, aki az imént felkiáltott.

291
 Ahogy a salemiek közé vegyült, Barnabast enyhe rosszullét kezdte
gyötörni. Az emberek súlyos öltözéke faszéntől, trágyától és
izzadságtól bűzlött. Mintha mindenkit körbelengett volna az
áporodott dohszag, kezükön és arcukon látható volt a mosdatlanság
és a rárakódott zsír. Észrevette, hogy megtépázott lenvásznat
használnak gallérként, és a foltozott öltözékek meg a hiányzó
gombok jelenthették a módit. A legtöbbjük haja hosszú volt és kusza,
aligha láthatott fésűt életükben. A gyanakvás szaga érezhetően ott
terjengett a levegőben, mintha vihar készülne, és lassan elmosna
minden józan megfontolást. A tömeg áhítatos bénultságban szorult
egymáshoz, alávetve magát Isten ha ragjának és kérlelhetetlen
akaratának. Barnabas felismerte az arcokon a megszállott gyűlöletet.
Az elvörösödött és felfúvódott arcú, szenvedő férfi visz– szaköpte
a piszkos vizet a kupába, majd csikorgó hangon, mintha homokot
szórtak volna a torkába, megszólalt:
– Még több súlyt!
Ekkor újabb köveket helyeztek a rakásra, és a szerencsétlen fickó
nyelve kiszökött a száján. Az egyik csuklyát viselő ítélet-végrehajtó
odalépett az emelvényre, és a botja végével visszanyomkodta a
nyomorult nyelvét összeszorított ajkai közé. Az áldozat két ökölbe
szorult keze, amely szintén felfúvódott a belé szorult vértől,
elernyedt, majd belemarkolt a levegőbe. A szeme úgy kidülledt,
mintha bármelyik pillanatban kiugorhatna az üregéből. Ekkor újra
felüvöltött.
– Legyetek átkozottak! Átkozottak mind! Megátkozlak Salem! –
A következő pillanatban már nem lélegzett.
Barnabas körül a csődület egy emberként sóhajtott fel, majd a
zúgolódás mellett felhangzottak a sustorgások is. A városlakók,
imádságuk sötét felhőjétől kísérve, elindultak az egyik térre néző
épület felé. Megszürkült ágú hársak magasodtak a földre hullt
elsárgult levelek fölé. Barnabas megfordult, és még épp látta, ahogy
legörgetik a köveket a pórul járt, kiterített ember testéről, amely
nagyjából fele olyan vastagnak tűnt, mint az normális lett volna.
Megborzongott, ahogy elképzelte, milyen az, amikor egymáshoz

292
préselődnek a csontok és a szervek. Ahogy beleszívott a levegőbe,
megérezte a halál szagát.
Ahogy együtt sodródott a többiekkel, ő is bejutott az épületbe, és
felment a lépcsőkön egy fából ácsolt emeletre, ahonnan jó rálátása
nyílt a tárgyalóteremre. Úgy érezte magát, mintha egy falkányi farkas
közé keveredett volna, akik éhségükben már alig várják, hogy az
eléjük dobott húsra vethessék magukat. Két nő hajolt át a mellvéden,
gubancos hajuk lecsüngött a főkötőjük alól. Egy cilinderes férfi
felállt a padra, hogy jobban meg tudja nézni a szomszédjait, egy
másik, bőrmellényt viselő, erőteljes testfelépítésű fiatalember pedig a
nyakába ültette a gyermekét. Barnabas leült egy másik padra,
amelyen tömött sorban asszonyok ültek. Kezüket mesterkélten
összekulcsolták sötét szoknyájuk fölött, és úgy bólogattak a kendőjük
alatt, akár a galambok.
A lenti jelenet akár egy színházban is játszódhatott volna, hiszen
megvolt minden kellék egy igazi drámához. Csillogó parókát,
keményített gallért és fekete köpenyt viselő mogorva bírák ültek egy
nagy asztal mögött. Fiatal lányok egy csoportja gyülekezett az egyik
oldalánál, talán egy tucatnyian lehettek. Keservesen zokogtak, és
megállás nélkül a nyakukat és az arcukat markolászták, mintha
láthatatlan eszközökkel kínoznák őket.
A nő, aki a vádlottak padján foglalt helyet, meglehetősen piszkos
volt. Barnabas úgy képzelte, bizonyára valami föld alatti börtönből
cibálták ide, mivel a ruhái már teljesen elrongyolódtak, az arcát
korom fedte, és egyedül a tiltakozástól élesen csillogó szemét lehetett
jól kivenni. Apró, kék kendőbe csavart csomagot tartott magánál,
ami valamiért különösen ismerősnek tűnt Barnabas számára. Egyszer
csak meglátta, ahogy egy aprócska kéz bújik ki a kendő redői közül,
és megértette, hogy a nő egy újszülöttet tart a kezében.
A vádlott megemelte a ruhája szegélyét, és megtisztogatta vele az
arcát, majd kihúzta magát, és olyan magabiztosan helyezkedett el,
hogy Barnabas egy pillanatra úgy érezte, nem is egy szerencsétlen
pária, hanem egy királynő ül odalent. Őszintének, komolynak és
tiszta szívűnek tűnt, olyasvalakinek, akinek makulátlan a lelke, és
nemesek az érzései. Már a gondolat is elképzelhetetlennek tetszett,

293
hogy egy efféle nőt boszorkánynak nevezzenek, még akkor is, ha egy
ilyen elvakult csőcselékkel kellett szembenéznie. Amikor a lányok
azt kiáltották, hogy madár repked a mennyezet gerendái közt, a nő
arca meg sem rándult, csupán élénk kíváncsisággal felpillantott, a
gyülekezet többi tagjával együtt. Ez volt az első alkalom, hogy
Barnabas jobban meg tudta nézni magának, és meglátta
felejthetetlen, ezüstösen kék, a hajnal első, fakó fényeit idéző szemét.
Hollófekete haja a vállára hullt, és ahogy felsejlettek finom
arcvonásai, Barnabas döbbenten ismerte fel benne David szeretett
Jacqueline-ját.
Ebben a pillanatban egy szőke asszony emelkedett fel a padon ülő,
összeláncolt foglyok közül.
– Szeretnék szólni a vádlott érdekében – mondta világos, zengő
hangon, amelynek hallatán Barnabas ismét megborzongott.
Antoinette volt az! Égszínkék köpenyt viselt, ami láthatóan remekül
illett a korabeli New England stílusához, és szeme kékségét is
kiemelte. Arca pírba borult, haja pedig aranyló tincsekben hullt alá.
Sosem tűnt még ennyire gyönyörűnek. Csend borult a teremre, még a
kínlódó lányok is elhallgattak. Barnabas érezte a várakozást az
embereken.
– Asszony, a te helyed a többi fogoly közt van – kiáltotta a bíró. –
Még nem hívtunk ki! A bíróság előtt állsz, és viselkedéseddel
kivívod a megvetésünket.
– Pusztán annyit kérek, hogy hallgassanak meg!
– És miből gondolod, hogy számít, amit mondasz? – felelte a férfi.
– Ki vagy te?
– Én vagyok a vádlott anyja – jelentette ki Antoinette.
A tömegnek egy emberként akadt el a lélegzete.
– Megőrültél! Vigyék el innen ezt a nőszemélyt! – mondta egy
másik, még fellengzősebb bíró, majd legyintett. – Vigyék vissza a
börtönbe, míg el nem jön a kihallgatásának ideje.
Antoinette azonban felemelte az ujját, és Mirandára mutatott.
– Higgyék el, ez a lány az én gyermekem!

294
 A teremre csend borult, egyetlen szék csikorgását sem lehetett
hallani. Egy döbbent perc elteltével azonban a bíró határozott hangon
azt mondta:
– Képtelenség! Az anyja halott, hosszú évekkel ezelőtt ölték meg.
A lány árva, az indiánoknál nevelkedett, míg Benajah és Esther
Collins magukhoz nem vették. Hozzá kell tennem, nem mutatkozott
túl hálásnak a gondosko-dásukért.
– Szeretném elfoglalni a helyét!
Barnabas szívébe mély fájdalom hasított. Izgatottság futott végig a
tömegen, újra és újra felhangzottak a nő meglepő szavai. A bírák
hitetlenkedő arccal pillantottak le rá.
– Lehetetlen!
A zúgolódás ekkor elérte a tetőpontját, és az egybegyűltek közül
sokan előrenyomakodtak, hogy követni tudják az eseményeket.
Tisztán lehetett hallani a suttogásukat:
– Ki lehet ez?
A lányok újra elkezdtek nyöszörögni. Barnabas megbabonázva
félretolta a többieket maga elől, és leszaladt a lépcsőn. Hogyan
lehetséges, hogy őt is bebörtönözték? Antoinette rendkívül veszélyes
játékba kezdett. A varázslat lehetővé tette, hogy újraírják a
történelem lapjait, de őrültség volt megváltoztatni a történteket. Még
időben leért a földszintre, hogy nem maradjon le a vádlott
vallatásáról.
– Miranda du Val, hat megbűvölt lány vádol téged azzal, hogy te
vagy nyomorúságuk okozója, és további nyolc, már korábban
vallomást tett boszorkány vádolt meg rettenetes cselekedetekkel,
amelyek közül a legártatlanabb a repülés, amire természetesen aligha
lehet bárki képes ördögi erők segedelme nélkül, és ami minden
kétséget kizáróan bizonyítja valakiről, hogy boszorkány. A
bizonyítékok, akárcsak a megbízható szemtanúk vallomásai, mind
istentelen praktikáidat tanúsítják, amelyeket ebben az elzüllött
városban folytattál. Van mondanivalód?
A lány határozott hangon felelt.
– Megmondtam maguknak, hogy ki az Ördög. És ezért cserébe
ellenem fordították a vallomásomat.

295
 A bírák asztala mellől szólásra emelkedett egy férfi. Barnabas
eltöprengett, vajon ez a figura lehet-e a híres Cotton Mather, aki
elsősorban vallási témájú, és a boszorkánysággal kapcsolatos írásai
miatt vált ismertté. Hatalmas, hullámos, fehér parókát viselt, amely
négyszögletű volt, mintha sokáig dobozban tartották volna, mert a
tulajdonosának csak a legritkább esetekben kellett előszednie.
Judah Zacheryt a vallomásodat követően lefejezték, ahogyan azt
te is tudod – mondta nyugodt hangon, mint akinek minden joga
megvan a vádlott kihallgatására. – A feje most Plymouthban van,
együtt Fülöp királyéval. A testét sok mérföldre innen földelték el. így
fognak bűnhődni és szégyenkezni mind e közösség árulói, miközben
azok, akiknek félelemben kellett élniük, megkönnyebbülten
pillanthatnak az égre. Most, hogy a feje ilyen messze került a
testétől, gondolod, még mindig hatalma lehet mások fölött?
– Nem tudom. De nem lepődnék meg, hiszen ő maga volt az
Ördög!
Ebben a pillanatban a lányok ismét nyüszíteni kezdtek. Egyikük
talpra szökkent, Mirandára mutatott, és izzó tekintettel azt kiáltotta:
– Akasszátok fel!
Az egyik, terjedelmes kebellel rendelkező lány kúszni kezdett a
padlón, és úgy ugatott, mint egy kutya, abszurd látványosságot
csinálva magából. Sokan köré gyűltek, hogy figyeljék az előadást.
Két fiatal teremtés a padlóra vetette magát, és vonaglani kezdett, a
testük annyira kicsavarodott, hogy úgy tűnt, mindjárt kitörik a
gerincük, a sarkukat már majdnem a nyakukba húzták. Egy idősebb,
hullámos hajú lány az arcát karmolászta, míg folyni nem kezdett a
vér belőle, egy másik sötét hajú kislány pedig, miközben me-redten
nézte Mirandát, azt üvöltötte:
– Fekete disznó! Miért gyötörsz engem?
Mindegyik lány ökölbe szorította a kezét, a fogait csikorgatta és a
haját szaggatta, miközben megállás nélkül nyomorúságos kiáltásokat
hallattak, és arról panaszkodtak, hogy láthatatlan ütések záporoznak
rájuk, szétreped a hasuk, kések hasítanak beléjük, és mindezt
egyetlen percig sem képesek tovább elviselni.

296
 A gyülekezet bénultan figyelte az eseményeket, akárcsak
Barnabas, aki sosem gondolta volna, hogy tanúja lesz ilyen látványos
előadásnak. De épp, amikor már a legmélyebb megvetést érezte, az
egyik lány felöklendezett egy csúszós, zöld gombócot, amelyről a
következő pillanatban kiderült, hogy valójában egy eleven patkány.
A másik majdnem fél méteres távolságba öltötte ki a nyelvét. A
harmadik előrelépett, és azt kiáltotta:
– Boszorkány! Ne fojtogass! -, majd a nyakához kapott, és
miközben kifordult a szeme, a feje megfordult a helyén, és
Barnabasnak látta, ahogy megállás nélkül forog, akár valamiféle
pörgettyű.
A gyülekezet tagjai közül sokan imádkozva térdre estek. Mások
hisztérikusan kiabálni kezdtek. A bírák megpróbálták túlharsogni a
lármát.
– Hát nem látod ezeket a szerencsétleneket, akiket megbűvöltél?
Könyörgöm neked, hagyj fel ördögi üzelmeiddel, mielőtt
belehalnának!
Miranda, aki idáig közömbösen figyelte az eseményeket, a bírák
felé fordult, és csak annyit mondott:
– Hát a tisztelt bíró urak miért nem zuhannak a földre, ha magukra
pillantok?
A bíró arca vérvörössé vált.
– Azt akarod mondani, hogy nem te bántod ezeket a gyermekeket?
– Nem én bántom őket.
– Akkor ki a felelős mindezért?
– Judah Zachery.
– És te aláírtad a könyvét?
Miranda megadóan felsóhajtott.
– Mindannyian aláírtuk azt a könyvet, mivel kényszerített rá,
megkínzott bennünket, és egyébként is, becsapott minket, mivel azt
hittük, pusztán a tanórákon való részvételt vezeti benne. Hát nem
tudják, hogy ő volt a tanító az iskolában? – megfordult, és a padlón
vergődő lányokra né-zett. – Gondolkozzanak ezen! Ők itt mind
Judah Zachery boldogtalan tanítványai voltak. Akárcsak én.

297
 – És azt mondod, ő volt az, aki megbűvölte őket? És aki még
mindig, ebben a percben is gyötri őket?
– Igen. És, ha valóban ő az Ördög, akkor bizonyára elég hatalma
van ahhoz, hogy mindenkit megtévesszen. Nem is remélhetett volna
nagyobb győzelmet, hiszen mostanra mindannyian ezekkel a
képtelen perekkel vagytok elfoglalva. Ti, akik azon igyekeztek, hogy
elűzzétek őt, csak kö-zelebb vonjátok a köreitekhez. És az Ördög
haragja egyre nagyobb!
A bírák sugdolózni kezdtek egymás között. Barnabas mostanra
meggyőződött róla, hogy Miranda vallatását valóban a híres bostoni
filozófus vezeti. Ahogy egymás közt tárgyaltak, a lányok körüli
felfordulás valamelyest enyhült, és olykor lopva Mirandára
pillantottak. Barnabas aggódva gondolt a vádlott jövőjére, azon
morfondírozott, vajon védekezésével meg tudta-e nyerni a bíróságot
magának. Végül a bíró ismét szólásra emelkedett.
– Ha ártatlannak találnánk, és elengednénk, hova mennél akkor?
A Collins családdal való kapcsolatodat súlyosan beárnyékolja
mindaz, ami azóta történt.
– Csak annyit kérek, hogy békében visszatérhessek a farmomra.
Az apám építette azt a házat, ami rajta áll.
Ekkor egy másik bíró emelkedett szólásra. Komoly áb-
ázattal pillantott le, jeges volt a tekintete, látszódott rajta
arisztokrata származása. Barnabast határozottan emlékeztette
valakire, de nem tudta volna megmondani, hogy kire, de aztán
hirtelen rájött, hogy a férfi kísértetiesen hasonlít saját nagybátyjára,
Roger Collinsra.
– Miranda du Val – mondta -, válaszolj a bíróság előtt, az
eljárásoknak megfelelően: boszorkány vagy? Valid meg most, és
megkönyörülünk rajtad.
A lány habozott.
– Mi lesz akkor velem?
– Tégy vallomást!
– Száműzetés?
– Jobb, mint a halál...

298
 Miranda elhallgatott, és körbenézett az embereken, akik feszült
figyelemmel várták, mit fog válaszolni. A pillantása olyan volt, akár
a holdsugár, miközben végigpásztázta a tömeget. Akkor, egyetlen
rövid pillanatra összefonódott a tekintetük, és Barnabasnak elakadt a
lélegzete. Aztán Miranda lesütötte a szemét, és összevonta a
szemöldökét. Ahonnan állt, Barnabas jól látta a lány a profilját, és
ebben a percben megesküdött volna rá, hogy Jacqueline-t látja.
Összetéveszthetetlen volt a finoman ívelt orr, a lágy ajkak, az
erőteljes arccsontozat és az elegancia, amit a tartása tükrözött.
Miranda végül felemelte a fejét.
—Én csak az Ördög elől menekültem. Igaztalanul vádoltak meg –
mondta. – Akasszatok fel, ha nincs más megoldás. A bűn a ti
lelketeken fog száradni.
—Akkor hát ennek megfelelően elítélünk! Nem engedhetjük meg,
hogy boszorkány éljen közöttünk!
Antoinette ismét felkiáltott.
– Várjanak! Mit számít, kit akasztanak fel? A lényeg, hogy valakit
bűnösnek találjanak, nem igaz? Látni akarják, hogy valaki meghal.
Álljanak hát bosszút rajtam!
A kalapács újra és újra lesújtott, ahogy a bíró el akarta
csendesíteni a felmorajló tömeget.
– Asszony, vigyázz a nyelvedre! Téged is perbe fogunk, ha eljön
az ideje, és a szavaiddal csak bajt hozol magadra.
– Akkor hát ítéljenek el! Megkapják a boszorkányukat, akit
odaállíthatnak a bitó alá. A gyűlölet és a félelem vér– szomja
kielégül. És ami még fontosabb, nem fognak arra ébredni egy reggel,
hogy bűntudat fészkelte magát a szívükbe, és okádék virít a
párnájukon, mert...
– Elég legyen!
– ...mert megöltek egy lányt, aki olyan ártatlan volt, mint a
karjában tartott újszülött! Már eleget szenvedett. Semmi rosszat nem
tett. Engedjék élni! Könyörgöm!
Zihálva elhallgatott.
A nagy parókát viselő bíró lepillantott Mirandára.
– Az anyád-e ez az asszony? – kérdezte.

299
 – Nem ismerem őt – felelte a lány, aki úgy festett, mintha
bármelyik pillanatban elájulhatna. – De ha az anyám életben volna,
azt kívánnám, hogy ő legyen az.
– Engedjék el, és vigyenek el engem! – kiáltotta Antoi– nette
kétségbeesetten.
De a bírák nem engedtek. Ügyet sem vetve rá felálltak, és akár a
katonák, levonultak a pódiumról, és együtt masíroztak a városháza
kijárata felé.

Barnabas elhatározta, hogy minden rendelkezésre álló eszközzel

megpróbálja megváltoztatni az ítéletet, ha másért nem, hát azért,
hogy legalább Antoinette-et megmentse. A történelem tanúsága az ő
oldalán állt, hiszen a salemi boszorkányperekről már jó ideje
kiderült, hogy semmi egyéb nem állt a hátterükben, csupán vallási
fanatizmus. Miközben a bírákat kereste a tömegben, megpillantotta
Cotton Mathert, amint éppen az egyik hátsó kijárat felé igyekszik.
– Uram, ha megengedi, muszáj megállítanom egy percre.
Mather meglepve pillantott fel.
– Maga idevalósi?
Barnabas eltöprengett, mit válaszoljon.
– Nem, Északról jöttem, Maine-ből. De eredetileg... Angliából
származom.
– És szintúgy a jogtudományok mestere? Elegáns megjelenése
alapján azt feltételezem, hogy jobb sorból származik.
Végigsimított saját, finom szabású mellényén, majd megérintette a
gallérját, mintha csak jelezné, hogy válaszképpen maga is hasonló
bókra számít.
– Én... jelentős munkát folytatok a... a jog vizsgálatának területén.
– Ó, csak nem maga is bíróként tevékenykedik? Esetleg filozófus?
– Mather láthatóan örömmel vette tudomásul, hogy szakmabelivel
hozta össze a sors.
– Úgy mondanám, hogy a magam módján meghatározhatom
mások sorsát. Igen, bíró vagyok magam is, akárcsak, azt hiszem, az
ön édesapja, Increase Mather.

300
 – Ismeri a családomat?
Barnabas látta, hogy jól indított. Mather most már teljes
egészében rá figyelt.
– Mindkettejük írásait olvastam. Híres atyja még egyetemet is
alapított, ha nem tévedek.
Mather bólintott, láthatóan büszkeséggel telve.
– Igen, a Harvardot. Az első egyetem a vidéken. Én magam is oda
jártam. Apám nyomdokaiba léptem.
– Ahogyan azt a jelenlegi eljárások során is teszi.
– Igen, noha sajnálattal kell beismernem, hogy apám végül nem
bizonyult alkalmasnak azon feladatok maradéktalan ellátására,
amelyeket a boszorkányság üldözése megkövetelt tőle. Attól tartok,
mostanában inkább álszenteskedéssel foglalkozik, és a
tudományokban már kevéssé leli a helyét.
Időközben több elöljáró is elment mellettük, némelyikük még
vissza is pillantott, de aztán mégis megfordult, és elhagyta az
épületet.
– Milyen okból állított meg, jó uram? Mint tudja, indulnom kell a
kivégzésre.
– El akartam mondani, hogy tiszta szívemmel meg vagyok
győződve a lány ártatlanságáról.
Cotton Mather meglepettnek tűnt.
– Miranda du Val? De hiszen ördögi természetére vonatkozóan
több kétségbevonhatatlan bizonyíték is előttünk áll! A lányok mind
tanúi voltak gonosz üzelmeinek, és az a szolga, Tituba, aki vallomást
tett azért cserében, hogy elengedjék, látta őt repülni. Repülni, kedves
barátom! Felemelkedni a levegőbe! És ez még nem minden! Egy
ember levágott feje kimondta a nevét!
Egy intéssel jelezte, hogy számára véget ért a beszélgetés, de
Barnabas nem hagyta elmenni.
– Vagyis úgy tűnt, hogy kimondja a nevét. Hallotta bárki
ÍS?
– Igen, Amadeus Collins. A bírák egyike.
– Hallotta, hogy a levágott fej megszólal?
Mather visszafordult felé.

301
 – Rendkívüli, nem igaz? El kell ismernem, hogy az. De hát ilyen
ördögi jelenségekkel van tele a láthatatlan világ.
E szavak hallatán Barnabas megértette, hogy nemcsak egy
átlagnál értelmesebb emberrel, de egyúttal egy mélyen hívő férfival
beszélget. Ha meg akarja győzni arról, hogy tévedésben van a lány
boszorkányt illetően, erősebb érvekre lesz szüksége.
– Magam is itt voltam a városházán, és követtem a kihallgatást.
Hallottam, hogy az egybegyűltek közül többen is arról suttogtak,
hogy Amadeus Collins csak a lány birtokát akarja megszerezni a
fiának. Annyi mindenesetre bizonyosnak tűnik, hogy a motivációi
gyanakvásra adnak okot.
– De hiszen őt övezi a legnagyobb tisztelet a bírák közül! Jöjjön,
uram, erre menjünk!
Előreindult, Barnabas pedig sietve mellészegődött, nem hagyta
annyiban a dolgot.
– És a gyerekek ostoba hisztériája? Hogyan hihet ennek a
bohóckodásnak? Állíthatom, ha bármelyiküket komolyabban
megfenyegetné, biztos lehet benne, hogy pontosan azt mondaná, amit
csak meghagy nekik. És később még azt is bevallanák, hogy az egész
csak játék volt!
Mather megállt, és haragosan kihúzta magát.
– Játék? Ezeket a szörnyűséges eseményeket puszta játéknak
nevezi?
– Csak annyit akartam mondani, hogy magának megvan a hatalma
arra, hogy pontot tegyen ennek az őrületnek a végére. Mielőtt még
újabb, rettentő hibát követne el!
Mather arca elvörösödött, és látható zaklatottságában hadarva
felelt.
– Nincs más választásom, minthogy tudatlannak és kétségtelenül
szemtelennek is tartsam, ha nem hajlandó hinni a boszorkányok
létezésében. Ezek a szerencsétlen gyermekek már önmagukban is
szomorú bizonyítékot jelentenek.
– De hát nem vallották be néhányan, hogy csak mókából csinálták
az egészet? És nem mondta a lányok némelyike, hogy „ő mondta!”,
aztán nem sokkal később, hogy „nem, ő mondta!”? Nem jutott még

302
eszébe, hogy esetleg örömüket lelik a színjátékban, és hogy
túlságosan is átjárja őket a büszkeség, amiért mindenki a városban az
ő szavukra figyel?
Mather dühösen megrázta a parókáját, és ismét elindult, egy
legyintéssel elzavarva magától Barnabast.
– Csak gondolja meg – mondta Barnabas -, mi van akkor, ha még
sincs igaza?
– Ha nincs igazam? – Mather megállt, és visszafordult. – Isten
sosem engedné az Ördögnek, hogy ártatlanokat vádoljanak és
ítéljenek el – Mather szigorú pillantást vetett Barnabasra, aztán
kihúzta magát, mintha csak a pulpituson volna, készen arra, hogy
misét tartson. A hangja egészen harsogóvá vált.
– Drága barátom, hallgasson meg! Nem tudom, miért épp hozzám
fordult, vagy hogy honnan szedi az érveit, de azt tudom, hogy a saját
szememmel láttam a kegyetlen és szörnyűséges boszorkányság és a
repülő démonok megjelenésének következményeit. Láttam, milyen
mélységes kétségbeesésbe űzték ezeket a gyermekeket. Láttam
hitetlenségüket és istenkáromlásukat, és sokakat láttam, akik eszüket
vesztve, iszonyattal eltelve rohantak el innen. Meglátogattam az
istenfélő családok otthonait, és láttam kínlódó csemetéiket. Még az is
könnyekre fakadt volna a láttukon, akinek egyébként kőből van a
szíve!
Ekkor melléjük lépett néhány polgár: egy idősebb férfi, egy
asszony, mellettük pedig egy gyermek. Félelemmel a szemükben
hallgatták a beszédet, és úgy néztek Matherre, mintha ő volna az
egyetlen, aki segíthetne rajtuk. Antoi– nette is felbukkant, és a többi
fogollyal együtt távozott, csalódottsággal az arcán.
– Előfordul, hogy megsüketülnek, máskor megnémulnak, megint
máskor megvakulnak. Van, hogy kiugrik az állkapcsuk a helyéről, a
nyakukat szegik vagy körbefordul a fejük, ahogyan azt a mai
kihallgatáson is láthatta. Hallatlan és elképesztő dolgok ezek!
Néhányan azt mondják, úgy érzik, mintha egy vörösen izzó
kemencében lennének, mások arról számolnak be, hogy jéghideg víz
mélyén fekszenek. Egyiküket láthatatlan karóba húzták, a száján jött
ki az egyik, a talpán a másik vége. Kiáltozott és nyöszörgött, mintha

303
tűz fölött sütögették volna, aztán azt kiabálta, hogy késekkel
szabdalják a testét. És ez még nem minden, mert ennél sokkal több,
minden képzeletet felülmúló dolgok is történtek. Türelmem egyetlen
másodpercét sem pazarolnám olyasvalakire, aki kétségbe vonja a
démonok vagy a boszorkányok létezését. Mert bizony démonok
egész serege rontott miránk! Az Utolsó ítélet már közel van! És mi
vagyunk azok, akiknek fel kell vennünk a küzdelmet az Ördög
seregeivel!
– Beszélt az édesapjával, Increase Matherrel?
Mather újra felszegte az állát.
– Én a Fensőbb Atyával beszélek!
– De mit szól ahhoz, hogy az apja visszavonta a boszorkányságról
írott értekezését, és hogy többé nem hisz abban, hogy a jelenések
elég bizonyítékot jelenthetnek? Vagyis kétségbe vonta saját korábbi
állítását!
Mather arca elkomorult.
– Ő többé nem az Úr katonája. Amikor belevágtunk ebbe a
küzdelembe, karddal és pajzzsal vetette bele magát az oroszlán elleni
harcba, és győzelmet aratott felette. De aztán visszavonta a hadait,
még mielőtt megtaláltuk volna a Fekete Embert. A háború még nem
ért véget.
Barnabas kezdett kétségbeesni.
– Nem látja a keserű iróniát abban, hogy ezek a boldogtalanok épp
azért jöttek az Új Világba, hogy megszabaduljanak az Európában
dúló vallási elnyomástól? És mindezt csak azért, hogy félelemmel
eltelve még inkább aggódniuk kelljen a lelkükért?
Mather ennek hallatán hosszasan elgondolkozott.
– Ez igaz. Mindazok buzgalma és hite, akik ezeken a partokon
kikötöttek, kétségbevonhatatlan – a téma láthatóan ismét tűzbe hozta.
– De mivel megörökölték az Isten kegyelmének lobogóját, ezek a
gyermekek könnyűvé váltak az ő szeme előtt, és most már egyedül a
vagyon és a világi hatalom érdekli őket. Miért, kérdezem, miért?
Barnabas nem tudta, mit feleljen, de a másik nem is várt válaszra.
– Mert az Ördög követte őket a tengeren keresztül! A Sátán, a
nagy összeesküvő, régóta azon fáradozik, hogy meghiúsítsa Isten

304
Országának eljövetelét. Jól tudja, hogy mindennap megkérdezzük
magunktól, vajon mit kell tennünk azért, hogy megmeneküljünk, és
emiatt mélységesen megvet mindannyiunkat. Mert fél az alázatunktól
és a hitünktől, hiszen tudja, hogy végül ez fog elvezetni pogány
birodalmának elkerülhetetlen pusztulásához. Éppúgy, ahogyan Jézus
Júdásra mutatott az utolsó vacsora alkalmával, Krisztus nagyon is jól
tudja, mennyi démon van a köreinken és az egyház berkein belül.
Barnabas keserűen felnevetett.
– Igen, először csak ketten voltak. Most viszont tizenkilencen
lógnak a kötélről, és több százan sínylődnek a börtönökben. Hogy
lehet, hogy hirtelen így megszaporodtak a bűnösök? Ha maguk
engednek ezeknek a lányoknak, a vádjaiknak köszönhetően
hamarosan mindannyian démonok és boszorkányok leszünk!
Mather parókája kissé félrecsúszott a szónoklata közben, úgyhogy
most mindkét kezét felemelte, hogy megigazítsa. Aztán
elmosolyodott.
– Ügyesen érvel, azt meg kell hagyni. Tulajdonképpen örömöt
jelent nekem, hogy egy ilyen emberrel vitatkozhatom — közelebb
hajolt, hogy bevigye a végső csapást. – De, jó uram. Salem nem fog
megmenekülni, ha néhány rátermett férfi meg nem védelmezi.
Olyanok, akik ismerik az igazságot, és hajlandóak küzdeni is érte.
Gondolja, hogy nekem nem fáj ezeket a szerencsétleneket lógni
látni? De meg kell ragadnom minden lehetőséget arra, hogy az
embereket az Ördög mellől visszatérítsem Isten felé. Biztosíthatom
róla, hogy igenis léteznek démonok és boszorkányok, az éjjel
teremtményei, akik csak akkor válnak láthatóvá, amikor az
Evangélium fénye felragyog.
– Csak még valami – mondta Barnabas végső elkeseredésében. –
Ezek közül az esetek közül, beleértve Rebecca Nurse halálát,
megbánt akár egyet is?
– Mindegyik bűnösnek találtatott.
– Nem lehetséges, hogy mégis hibát követett el valamelyik eljárás
során? Nem csinálna semmit másképp? Nem bánt meg semmit?
Mather olyan pózba helyezkedett, mint egy szobor.

305
 – Egyáltalán semmit. Isten rajtam keresztül nyilvánult meg, és én
nem gyengültem el a feladattól. Nincs szükségem senkinek az
engedélyére, még a szülőatyám engedélyére sem ahhoz, hogy
végrehajtsam mindazt, amit rám bíztak. Elhatároztam, hogy
szembeszegülök az Ördög terveivel, és megvédelmezem tőle New
Englandet. Isten engem tett meg a követévé, és végül győzni fogunk.
– És mi a helyzet az indiánokkal? – kérdezte Barnabas. – Ők is
mind démonok volnának?
Ha Mathert zavarba hozta is a kérdés, ennek semmi jelét nem
mutatta.
– Néhányukat talán még meg lehet menteni. De az indiánok
wigwamjaiban, pogány powwowjaik alkalmával olyan istenekhez
fohászkodnak, akiket medvékről, kígyókról és a tűzről mintáznak. És
mégis, mi keresnivalójuk van ezeknek a szörnyetegeknek ezen a
vidéken? A keresztények otthonaiban? Meghagyom magának a
feladatot, hogy erre a kérdésre választ találjon.
Mostanra a legtöbben elhagyták a városházát. Mather még egyszer
megállt, és Barnabashoz fordult.
– Csak annyit mondhatok, hogy ezt a Miranda du Valt, akinek oly
buzgón a védelmére kelt, a wampanoagok nevelték. Nevet is adtak
neki, úgy hívták: Soolewa Sisika, ami, ha nem tévedek, Ezüst
Madarat jelent. De nem csak így nevezték, hanem hívták Fák Között
Repkedőnek is, mert, bármilyen hihetetlenül is hangzik, de úgy
tartották, hogy beszélt a fákhoz, amikor a lombjaik között repült.
Ekkor megpillantotta a többi bírát, és Mather elindult, hogy
csatlakozzon hozzájuk.
Barnabas döbbenten állt a helyén, és hirtelen megértette, hogy,
amennyiben Jacqueline-t tényleg megszállta Miranda, miért
rémisztették meg a levelek Collinwoodban az elmúlt hetekben. Fák
Között Repkedő! Ekkor Mather még egyszer visszakiáltott.
– Maga is el akar jönni Gallows Hillre?
Barnabas csatlakozott a férfihoz, noha mostanra megértette, hogy
a történelem folyamának megváltoztatása tökéletesen lehetetlen. A
szeánsz segítségével eljutottak ugyan egy álomba, ahol a lélek
kétségbeesve igyekszik beavatkozni a dolgok menetébe, de a test

306
nem engedelmeskedik. Meg kellett találnia a módját, hogy
kiszabadítsa Antoinette-et, és visszavigye a jelenbe. Követte a
többnyire párba rendeződött sötét alakok menetét, és eszébe jutottak
a karavánt vezető Halál szavai: Mert hosszú menet élén fogja mutatni
nekik az utat.

Megpróbálták elvenni a csecsemőt Mirandától, de ő olyan erősen

szorította, hogy szét kellett volna szakítaniuk hozzá. Habár Miranda
többször is a melléhez emelte a gyermeket, az egyelőre nem kért a
tejéből, és nem is sírt fel. Az emberek azt suttogták, hogy a gyermek
torzszülött, bizonyára az Ördögtől származik, és ez is csak egy újabb
bizonyíték arra, hogy valóban boszorkánnyal állnak szemben. Már
mindannyian látták, hogy ki ő valójában. Valaki majd egyszerűen
elkapja a gyermeket, amikor végül kiesik a kezéből – feltehetően egy
alázatos egyházfi, aki hazaviszi, hogy hívő emberek otthonában
nőhessen fel.
Ahogy a szekér lassan haladt a Gallows Hill felé vezető úton,
Miranda nem vette észre, hogy a fák az utolsó leveleiket is
elhullajtják, amikor elhalad mellettük, és csupasz ágaikkal
nyújtózkodnak az ég felé. Gondolataiba merült, bűnös tervén
töprengett, hiszen az elefántcsont nyelű kés még mindig ott lapult
ruhái fodrai között. Még akkor is gyilkosságot követ el, ha a gyermek
valóban egy démontól származik. Gyöngéden megrázta a kendőt,
kihajtogatta és belenézett a gyermek sötét szemébe, megérintette az
arcát, és miután két ujja közé csippentette mellbimbóját, közelebb
húzta magához a csöppséget. A csecsemő keze ökölbe szorult az
ijedségtől, és Mirandának belesajdult a szíve, amikor meglátta a
rémületet az arcán. Egy pillanatra azt hitte, fel fog sírni. Bármilyen
gyenge is volt, azért megpróbálta még egyszer magához vonni, és
ezúttal a gyermek némi próbálkozás után rátalált az emlőjére, és
lassan szopni kezdett.
Valami megmozdult a szívében. Talán ha még egyszer
kegyelemért könyörögne, megmenekülhetne. Az aranyszőke asszony
már könyörgött érte, de ezúttal talán őrajta volt a sor, hogy

307
kegyelmet kérjen magának. A szekér rázkódva haladt a köves úton,
és ő magához szorította a gyermekét. Bárcsak életben hagynák,
visszamehetne a farmjára, felnevelhetné a csemetéjét az indiánok
tanításai szerint, és megismertethetné vele az erdő rejtelmeit.
Megmutatná neki a poszáta füttyét, a vadon termő növények illatát, a
medve árnyékát. Elhallgatná előtte ördögi származását, és
megtaníthatná repülni is, hogy együtt szárnyaljanak éjszakánként.
Nemsokára elérték a vesztőhelyet, és Miranda az üres hurok alatt
megpillantott egy fehér kendőbe bugyolált alakot. Ez volt a jel. A
csecsemő szája merevvé vált, és ahogy Miranda lepillantott rá, az
arca nyugodtnak tűnt. Döbbenten, egyetlen pislogás nélkül figyelte
ezt a végtelenül békés-nek tűnő, fénytől ragyogó ábrázatot, és végül
eldöntötte, hogy mit fog tenni.
Kioldozták a bilincsekből, majd erős kezek lerángatták a
szekérről. Egyenesen tartotta magát, talán első alkalommal
felismerve saját szépségét, és gondosan ügyelt rá, hogy ne csússzon
el a sebtében összetákolt lépcsőfokokon. Peter Clothier volt a hóhéra,
a fiú, aki korábban többször elnáspángolta – micsoda szörnyű
foglalkozást szánt neki a sors, gondolta Miranda. Ő is megpróbálta
elvenni tőle a gyermeket, de ahogy visszapillantott a válla fölött,
észrevette Amadeus Collinst, aki lassan megrázta a fejét.
– Akaszd fel vele együtt – mondta a férfi csendesen.
Aztán, akár egy előkelő toliakkal ékeskedő madár, kivált
a tömegből a szőke hajú asszony, maga után vonszolva súlyos
láncait. Felugrott az emelvény szélére, kitárta a karját, és a
megdöbbent gyülekezet felé fordult.
– Ne, ne, kérlek titeket, ne tegyétek ezt! Ő a legtisztább közületek,
olyan ártatlan, akár a kezében tartott csecsemő! Kérlek, könyörgöm
nektek, hogy ne tegyétek ezt! Ahelyett, hogy valami végzetes hibát
követnétek el, inkább végezzetek ki engem!
Az egyik őr türelmetlenül megragadta a nőt, aki továbbra is
reszketve, könnyektől csillogó szemmel állt a helyén. Collins
tisztelendő megrázta a fejét, és megvetően csak annyit mondott.
– Lássátok hát, mily szégyentelenül viselkedik a vádlott! Itt áll
előttetek a boszorkány szerencsétlen áldozata, és még utolsó

308
pillanataiban is kínozza szegényt. Biztos tehát, hogy otthonra lel
majd a pokolban!
Feketerigók suhantak keresztül az égen, több száz madár,
egybefüggő fekete felhőként fordulva először erre, majd amarra,
ahogy a szél sodorta őket, mielőtt leereszkedtek volna, hogy
hangosan csivitelve helyet foglaljanak a hatalmas bitófa csupasz
ágain. Miranda a lelke mélyén tudta, hogy eljött az ideje szót emelni
a saját érdekében. A hurkot már átvetették a nyakán, és a
deszkapadló bármelyik pillanatban megnyílhatott a lába alatt.
Peter ránézett.
– Elmondasz egy imádságot, Miranda?
Amikor bólintott, a férfi hátralépett, és lehajtotta a fejét. Lágy
szellő emelte meg Miranda szoknyájának szegélyét, és simogatta a
haját. Az ég elsötétült, a feketerigók megrebbentek, és az erdőben a
nagy fák mind meghajoltak. Gyönge hangon szólalt meg, továbbra is
magához szorítva immár halott gyermekét.
– Salem lakosai! Nem vonom kétségbe, hogy sokan vannak
köztetek az igazszívűek, akik mélyen és eltökélten hisznek, és
szeretik az Istent. Áldásom rájuk, és minden jót kívánok nekik —
lepillantott Antoinette-re. – Közülük egy már megmutatta nekem, mit
jelent szeretni.
Mély levegőt vett, majd ezúttal élénkebben folytatta.
– De vannak köztetek olyanok is, akik „boszorkányságot”
kiáltottak vagy suttogtak, akik keresték a bűnt, hogy aztán saját
hamvadó szívükben találjanak rá. Mivel ti is tisztában vagytok vele,
hogy valójában sosem láttatok egyetlen igazi boszorkányt sem, ezért
most, halálom óráján, azt mondom nektek, nézzetek magatokba!
Nem kínoztatok ártatlanokat, miközben a szóbeszéden kívül
semmilyen bizonyíték nem szólt ellenük? A szívetek mélyén
magatok is tudjátok, hogy ezek a lányok gonoszul hazudtak nektek!
Újra és újra azt kiáltották: „Boszorkány!” de ti mégsem láttatok
egyetlenegyet sem! Azt kiáltottátok ti is: „Boszorkányság!” de
igazából nem láttatok semmi ilyesmit! Azt mondom hát, ha ennyire
vágytatok rá, akkor most figyeljetek jól, mert megmutatom nektek,
amit kerestetek!

309
 Ahogy felemelte a gyermeket, a pólya leesett róla, és mindenki
láthatta, hogy a csecsemő teste teljesen normális alakú.
– Megátkozom ezt a várost, és mindazokat, akik ráhozták ezt az
őrületet! És mindenekelőtt megátkozom a Collins családot, akik
elvették tőlem a farmomat! Bizonyosak lehetnek felőle, hogy sosem
lelnek ott békére. Mert a mezők mérgezettek lesznek, és a folyó tele
lesz kígyókkal. És azok, akik elvették az életemet, nem gyarapodnak
majd, szemük nem fog többé örömöt látni, és ha szomjúhoznak majd,
vért kell akkor inniuk az idők végezetéig!
Ebben a pillanatban megvillant a kés, és mielőtt még
megállíthatták volna, Miranda felnyitotta a kis testet. Mivel az apró
szív már nem vert a mellkasában, a vér lassan szivárgott ki belőle, és
végigfolyt Miranda kezén, végig a karján, miközben felemelte a
holttestet a feje fölé, és azt kiáltotta:
– Nézzétek hát a keresztségem!
És ahogy a vér végigcsorgott az arcán, és csillogó vörösre festette,
még egyszer felkiáltott:
– Legyen az én halálom az utolsó!
Ekkor kinyílt alatta a csapóajtó, és a nyaka körül megfeszülő
hurok kioltotta boldogtalan életét.

310
 Huszonhárom

SALEM, 1971

B
arnabas felemelte a fejét az asztalról, és végignézett a sötétben.
Először egyáltalán nem tudta, hol van, de Antoinette még
mindig mellette ült, és amikor egymásra néztek, a nő nyomban
a vállára hajtotta a fejét, és rázni kezdte a zokogás. Barnabas
megkönnyebbülve nyugtázta, hogy ugyanoda kerültek vissza, ahol a
szeánsz kezdetét vette, és gyöngéden annyit mondott:
– Már vége. Biztonságban vagyunk.
A többi résztvevő még mindig transzban volt, összekulcsolt
kezekkel, lehunyt szemmel ültek a helyükön. Aztán egymás után
lassan visszatértek a jelenbe, és kótyagosan körbepillantottak.
Mindenki, kivéve Jacqueline-t. Barnabas már azt hitte, hogy a lány
eltűnt, de aztán meglátta, hogy ott áll a betört ablak mellett. A hideg
szélfuvallatok belekaptak a hajába és hosszú szoknyájának szélébe.
A vihar már elvonult, és a fakó Hold ezüstös fénybe vonta a lány
sziluettjét. Volt valami a megjelenésében, ami megdöbbentette
Barnabast. Idősebbnek tűnt, melankolikusnak, ugyanakkor
komolynak látszott, mint akit egészen körbeölel a magány. A kezét
maga előtt összekulcsolva tartotta, és alig észrevehető mosoly bujkált
a szája sarkában. Barnabas megborzongott. Mégsem látszott
gonosznak, inkább va-rázslatosnak. Jacqueline fekete haja kócos
zuhatagként hullt az arca elé, de a férfi így is látta a szemében
csillogó könnyeket. A szoknyája redői furcsán lebegtek és remegtek,
alig érintették a talajt. Barnabas lélegzet-visszafojtva figyelte, és
azon tűnődött, vajon megváltozott-e a szeánsz alatt, de mikor végül
odasétált az asztalhoz, látta, hogy ugyanaz a fiatal teremtés, akire
emlékezett. Riadtnak és elveszettnek tűnt, de amikor megpillantotta
az anyját, mély és őszinte megkönnyebbülés ült ki az arcára. Egy
kiáltással a karjába vetette magát, átölelték és csókolták egymást,
Antoinette ringatta őt, és mindketten pityeregtek. Jacqueline
elengedte azt a valamit, amit mindeddig szorosan fogott a kezében,
így most a tárgy az asztalra hullt. Egy kicsiny, elefántcsont nyelű kés
volt. Vér csöpögött a pengéjéről.

David még aludt, amikor Barnabas visszaért. A jelen világában

alig telt el egy kis idő, mióta otthagyta a fiút. Az oldalán feküdt, a
száján keresztül vette a levegőt, fél karja lecsüngött az ágyról. Sötét
haja a homlokába hullt, szempillái lágyan remegtek minden
lélegzetvételkor. Másik kezével magára húzta a takarót, mintha fázott
volna álmában. A szokottnál is sápadtabbnak tűnt, a bőre szinte
átlátszó volt, az ajkai halovány rózsaszínűek. A fejét oldalra
fordította, és jól látszott a nyakában lüktető ér.
Barnabas csak remélni tudta, hogy Julia figyelmeztetései ellenére
nem kell aggódnia, és továbbra is képes lesz uralkodni magán.
Leszámítva a sebét, ami most elkezdett fájdalmasan lüktetni, jobban
érezte magát, mint az elmúlt hónapok során valaha. Eleven volt és
fiatalos. A forróság hullámai alábbhagytak, és az életereje is
visszatért. Ha mostanra valóban teljesen visszaváltozott volna, vajon
szüksége lenne még egy adag gyógyszerre?
A fiú mozgolódott álmában, és Barnabas hátralépett, még épp,
mielőtt kinyitotta a szemét.
– Barnabas – mondta -, hol voltál?
Ledobta magáról a takarót, majd kinyújtóztatta a karját, és ásított
egyet.
– Felébredtem az éjszaka közepén, és sehol sem találtalak.
Láttam, hogy le sem feküdtél aludni.
– Igen, így van. Elmentem megkeresni Antoinette-et, és
megtaláltam!

312
 – De hogyan?
– Egyszerűen addig kocsikáztam, amíg meg nem láttam az autóját.
Egy... egy bárban volt néhány barátjával.
– Elmondtad neki, hogy mi történt?
– Igen, és rögtön vissza is indult Collinsportba.
– És mi a helyzet Jackie-vel? Ő is vele volt?
Barnabas látta, milyen örömöt jelent David számára, hogy
kimondhatja a kedvese nevét, egyúttal milyen nyugtalanságot is
ébreszt benne a gondolat, hogy esetleg a közelben lehet. Úgy döntött,
jobb, ha nem mondja meg Davidnek az igazat.
– Nem, ő nem volt ott. Azt hiszem, Toni otthon hagyta, a
szobájában, az Öreg Házban.
– Akkor tehát biztonságban van.
– Igen, azt hiszem, hogy igen.
David elhallgatott.
Barnabas továbbra is képtelen volt magyarázatot találni a múltba
tett kirándulására. Az egész már most olyan valószerűtlennek tűnt,
mintha csak álmodta volna. Mindenesetre most olyan felelősség
hárult rá, amelyet nem háríthatott el. Valahogyan meg kellett találnia
a módját, hogy véget vessen David és Jacqueline kapcsolatának. A
lány kiszámíthatatlan volt, talán valamiféle varázslat hatása alatt állt,
és bizonyosan veszélyt jelentett a fiúra. Mivel tisztában volt azzal,
milyen nehézségekkel néz szembe, ha vitába száll egy dacos
tizenévessel, inkább megvárta, hogy útra kelljenek, vissza
Collinsport felé, és csak akkor kezdett bele a beszélgetésbe, amelyről
csak remélhette, hogy David nem fogja túlságosan fenyegetőnek
találni.
– David, volt... volt fogalmad arról, hogy a barátnődnek, Jackie-
nek, ilyen komoly problémái vannak?
– Hát, tudtam, hogy valami nem stimmel vele...
– De nem gondoltad, hogy esetleg skizofrén lehet, amíg el nem
olvastad azokat a jelentéseket, nem igaz?
– Nem tudom. Valahogy olyan szeszélyes volt! Azt hittem, hogy
kedvel engem. Úgy értem, azt éreztem, hogy engem akar, de most
már egyáltalán nem vagyok olyan biztos benne. Amikor vele voltam,

313
úgy tűnt, hogy örül nekem és boldog mellettem, de aztán hamar
ingerlékennyé vált. De még akkor is, amikor együtt voltunk, mindig
az volt az érzésem, hogy valaki vagy valami másra vár. Tudod,
amikor egy buliban beszélsz valakihez, de az nem néz rád, hanem
folyton másfelé pillant, mintha várna valamire.
– Igen, tudom, milyen érzés.
– Hagyta, hogy megcsókoljam, és átöleljem, ahogyan az egy
barátnőtől elvárható, de mégis éreztem, hogy valami nincs rendben.
Úgy értem, néha olyan érzésem volt, hogy valójában nem engem
szeret.
Itt szünetet tartott. Az egyetlen zaj a motor zümmögése volt,
ahogy keresztülvágtak a sűrű erdőn. A Nap már elűzte a sötét
fellegeket, és az egész világ izzott körülöttük. A faleveleken
gyémántként ragyogtak a harmatcseppek, a beton fénylett előttük az
úton, az ég pedig már-már fájdalmas kékséggel borult föléjük.
– Mesélt neked bármit is a gyerekkoráról? – kérdezte Barnabas.
– Hát, mesélt valami elég különöset. Toni eléggé kész volt a
drogoktól, amikor megszületett.
– Valóban...?
– Valami teljesen új cuccot szedtek, és kísérleteztek is vele. Azt
gondolták, nem is tudom, ma már olyan őrültségnek tűnik az egész,
de azt gondolták, hogy ez majd könnyebbé fogja tenni a szülést. A
szert valahogy a rozsból nyerték ki, azt hiszem, a nők régen is ettek
rozst a szülés előtt...
– Igen. Aldous Huxley azt mondta, hogy így tanúja volt a saját
fogantatásának.
– Amikor kipróbálta az LSD-t?
– Azt mondta, volt egy afféle transzcendens élménye, amikor
felismerte, hogy a szeretet a legvégső kozmikus igazság.
– Jól hangzik.
– Még mit mondott neked Jackie?
– Azt mondta, hogy eléggé boldogtalan gyerek volt, mielőtt
találkozott volna néhány menő csajjal a suliban. Nem néztek ki
annyira furán, egyszerűen csak fekete ruhákat hordtak, és fehérre
sminkelték magukat. Ja, és persze vörös rúzst használtak. Néhányan

314
közülük mindenesetre azt állították magukról, hogy vámpírok, és...
nem is tudom, de Jacqueline azt mondta, hogy egymás vérét itták.
– Elég undorítóan hangzik.
– És elég sokszor kipróbálták az LSD-t, a meszkalint, a gombát,
és minden egyebet is... Azt hiszem, kissé túllőhettek a célon, és Toni
nem sokkal ezután bedugta a lányt a Windcliffbe.
– Szegény gyerek! Azt pedig már tudjuk, hogy ott mi várt rá.
Ahogy végighajtottak az úton, csodálatos, tarka, őszi színekben
burjánzó erdők suhantak el mellettük. Barnabast megérintette a föld
szépségének visszatérése. Úgy érezte, mintha minden fa egy hang lett
volna a fény szimfóniájában.
David elhallgatott. Barnabas hátradőlt a bőrülésen, és ismét
eszébe jutott, mennyire élvezi a luxusautó nyújtotta kényelmet, a
puha bőrt, a krómborítást, a műszerfal skarlátvörösét. A fiúra
pillantott, aki most kinézett a bíborszínű és sárgás árnyalatokban
játszó tájra. A legszívesebben megfogta volna David kezét, de még
idejében rájött, hogy a fiú most már túl idős az ilyen érzelmes
jelenetekhez.
– Hadd kérdezzek valamit – mondta. – Most, hogy eny– nyi
mindent megtudtál Jackie-ről, még mindig vele akarsz lenni?
David felsóhajtott.
– Még mindig szeretem.
– Miért?
– Valahogy magamra emlékeztet – mondta, majd egy pillanatnyi
szünet után hozzátette. – Olyan magányos.
– Eszedbe jutott, hogy esetleg bánthat téged?
– Hogy? Úgy érted, még több fájdalmat okozhat, mint amennyit
már eddig is okozott?
– Nem, nem arra gondolok, hogy összetörheti a szíved – Barnabas
habozott, hogy kimondja-e, amit gondolt. — Úgy értem, esetleg
fizikailag is bánthat.
– Ugyan már! Ő csak egy lány. Sokkal erősebb vagyok nála.
– Nem is akarod fontolóra venni, amit mondani akarok?
– Nem tudom. Mit akarsz mondani?

315
 – Azt hiszem, előfordulhat, hogy erőszakossá válik. Végül is erről
van szó a jelentésben is, nem igaz?
– Igen...
– Azt hiszem, jobb volna, ha távol maradnál tőle, David.
– Ne mondd meg nekem, hogy mit kéne tennem, Barnabas!
Képtelen vagyok rá!
– Különben nem marad más választásom, minthogy beszéljek az
apáddal...
David meglepve pillantott a férfira.
– Ezt nem tennéd meg, ugye? Hiszen a barátom vagy!
– Megteszem, ha úgy gondolom, hogy csak így tudlak megvédeni.
– Elküldene Exeterbe! Már egy ideje fenyegetőzik azzal a katonai
iskolával. Ha a tudomására jutna ez a történet, nem várna többet!
– De ha tudnád, hogy az a lány... gonosz... Úgy értem, megbízol
benne?
– Ő... nem is tudom... mondtam már, olyan, mintha megbűvölt
volna. Tudom, hogy ostobán hangzik, de nem számít, hogy
viselkedik velem, hogy mennyire megbánt vagy felmérgesít, ha azt
akarja, hogy vele legyek, csak egy szavába kerül. Képtelen lennék
uralkodni magamon.
Barnabas várt egy kicsit, majd azt mondta:
– Talán a katonai iskola mégse volna rossz megoldás...
– Őrültség! Ez az egész beszélgetés tiszta őrültség! Nem vehetsz
rá semmire, ahogyan az apám sem! Fogalmad sincs róla, milyen
érzés szerelmesnek lenni!
– Bármilyen nehezedre esik is ezt elhinni, de történetesen tudom,
hogy milyen szerelmesnek lenni. Kínszenvedés. Én csak a javadat
akarom, Dávid. Attól tartok, veszélyben vagy. És ha valamilyen
drámai lépésre van szükség annak érdekében, hogy megállítsalak,
akkor nem fogok tétovázni.
– Ó, igazán? Hát rendben! Igazad van – David hangja ezúttal
közömbösen csengett. – Rendben, Barnabas, legyen, ahogy mondod!
Távol tartom magam tőle.
Az út hátralévő részét David a magnóját hallgatva, füldugóval a
fülében töltötte. A rock ’n’ roll kiszűrődő bádoghangja megtöltötte a

316
kocsi utasterét. A fiú nem volt hajlandó megszólalni többé. Barnabas
bízott benne, hogy sikerült hatnia rá, de ugyanakkor attól tartott,
hogy túlságosan magára haragította a fiút. Talán Antoinette tudná,
hogy mit kell tenni. Ahogy behajtottak Collinsportba, az utcákat
kémlelte, hátha megpillantja a nő kocsiját. Már alig várta a
találkozásukat, hogy egyedül maradhasson vele, hogy lássa a
mosolyát, hogy egyszerűen csak élvezze a társaságát, ugyanakkor
aggódott is, vajon hogyan fog reagálni a közeledésére. Most már
világos volt a számára, hogy mit akart tenni, és izgatottan nézett a
dolog elébe.
Amikor Daviddel az oldalán megérkeztek Collinwoodba, Willie
már várta Barnabast a hátsó ajtónál. Meglehetősen izgatottnak tűnt,
és dadogva kezdett beszélni.
– Barnabas, hol voltál? Valaki mozgolódott a ház körül! És, azt
hi-hi-hiszem, láttam a Rose Cottage mögött tegnap éjszaka, éjfél
körül, és... és aztán megint az első emeleten, ahogy benézett egy
ablakon. Aztán láttam a tetőn is, a torony közelében...
– Felhívtad a rendőrséget?
– Elizabeth hívta őket. De a táborban történtek után még csak el
sem akartak jönni. Úgy tűnik, haragszanak a Collins családra.
– De mégis, miért?
– Azt mondták, hogy a hippik tegnap délutánig a collinsporti
börtönben voltak. Utána néhányukat elengedték, de a legtöbbet
közülük föltették egy Portlandbe tartó buszra. Több rendőrnek is el
kellett kísérnie őket, és egy-előre még nem értek vissza. Amikor
megjelent itt az első rendőrautó, már majdnem éjfél volt, és... bárki is
sündörgött a ház körül, addigra nyoma veszett. De mi lesz, ha ma
éjjel visszatér?
– Mondd meg Elizabethnek, hogy ne aggódjon! Én majd
őrködöm! Rogernek van pisztolya, nem igaz?
– Igen, és van egy puska is a kamrában.
– Remek! Ellenőrizd, hogy az is meg legyen töltve! Ha bármi
gyanúsat látsz, hívd a rendőrséget!
– Most hová mész?
– Elintéznivalóm van a városban.

317
 – De, Barnabas...
– Hamarosan visszaérek, ne aggódj!
Jason tehát betartotta az ígéretét, gondolta Barnabas. Valahogy
kiszabadult a rendőrség markából, és visszatért, hogy bosszút álljon a
Collins családon. De volt valami más is, ami felébresztette az
aggodalmát, valami, amiről mindeddig megfeledkezett. De most
megint eszébe jutott, milyen könnyedek voltak a férfi mozdulatai,
milyen kecses volt minden gesztusa, hogy szikrázott a szeme, és
milyen ravaszul viselkedett a táborban. Vajon hová tűnt, amikor a
zombi megtámadta a lányt? Elmenekült, talán azért, hogy elkerülje a
gyanút, vagy esetleg mert maga is ismerte a szörnyeteget, és a saját
céljai érdekében küldte a többiek közé? Talán dühös volt a Barnabas
és Antoinette között szövődő románc miatt... Hát persze! Ha még
mindig a régi önmaga lett volna, bizonyára könnyen felismeri a saját
faj-táját! Milyen nyomorúságosan érzéketlen volt az emberi elme!
Az út vissza Collinsportba nehezebb volt, mint sejtette. A szíve
kalapált, és az izgatott várakozástól összerándult a gyomra. Nem egy
alkalommal elhomályosult a látása, és szédülni kezdett. Egészen
mostanáig táplált még magában némi reményt, hogy végül sikerülhet
meggyógyulnia. De most valamiféle furcsa köd ülte meg a
gondolatait. A sebe is rosszabbodott, fájdalmasan lüktetett, és
Barnabas lázasnak érezte magát.

Antoinette kisteherautója a Kék Bálna előtt parkolt. A nő egyedül

ült a hátsó asztalok egyikénél, egy pohár bort iszogatott, és a
színpadon álló lányt figyelte, aki épp egy szomorú népdalt adott elő.
Barnabas szíve nyomban megugrott, amikor megpillantotta a nőt, de
még kivárt egy percet, hogy addig is gyönyörködhessen benne.
Antoinette zafírkék, a gallérnál levél– és virágmintás blúzt viselt.
Szőke hajának tincsei lágyan hulltak a homloka elé és a nyakára.
Barnabas ebben a pillanatban végzetes belátásra jutott: ettől a perctől
kezdve ez a nő volt az egyetlen, akit szeretett.
Az énekes lánynak igen jó hangja volt, és Barnabas úgy hallgatta
a dal szövegét, mintha egyenesen neki szólna.

318
 A szerelmem és én elmentünk a templomba Volt esküvői
mulatság, tánc, öröm, pompa,
És én csak azt kívántam, bárcsak így lehetne De neki holnap már
máshoz kell mennie.
– Antoinette?
A nő felpillantott. Az arca ragyogott a lámpafényben, de amikor
felismerte Barnabast, egy pillanatra elfintorodott, mintha valaki
másra számított volna. Barnabas elkeseredett tőle, hogy csalódottság
árnyékolta be az arcát, ugyanakkor Antoinette igyekezett mielőbb
elleplezni ezt, és szégyenlősen elmosolyodott. Ebben a mosolyban
benne volt mindannak a rengeteg dolognak a cinkos elismerése, amin
az elmúlt órákban és napokban együtt keresztülmentek.
– Megengeded, hogy leüljek?
– Ó, persze!
Fáradtnak tűnt. A sminkje elkenődött, és a szeme alatt sötét
karikák látszódtak, de a tekintete most is ugyanolyan volt; ugyanazok
a megigéző, azúrkék szemek néztek visz– sza rá, félúton a halvány
türkiz és a hínárzöld között, sötét gyűrűkkel az írsz körül. Barnabast
nyomban rabul ejtette.
– Találkoznom kellett veled – mondta izgatottan, nem törődve az
oldalában lüktető fájdalommal. – Azonnal, ahogy visszaértem.
Sikerült megnyugodnod?
Antoinette ezúttal nem nézett rá. Lepillantott a kezére, majd
felemelte a fejét, és ismét elfordult.
– Hogy van Jackie?
– Jobban. Legalább valamit visszakapott abból, amit elveszített –
vállat vont, majd felsóhajtott, és végigsimított az üveg peremén. –
Nem tudtam megmenteni – a szeme megtelt könnyekkel. – Már vége.
– Nem, kedvesem. Még csak most kezdődik.
Megfogta a nő kezét. Antoinette összevonta a szemöldökét.
– Toni, el kell mondanom neked valamit. Nagyon megérintett,
amit Salemben láttam.
A nő összerezzent, és az ajtó felé pillantott.
– Megérintett az önzetlenséged, az áldozatkészséged... – megállt,
de csak egy pillanatra, mielőtt ismét szóba hozta volna aggodalmait.

319
– Biztos vagy benne, hogy nincsenek emlékeid egy Angelique nevű
nőről?
Antoinette fáradtan felnevetett, majd megrázta a fejét.
– Én viszont emlékszem – mondta Barnabas váratlan lendülettel. –
Nagyon jól emlékszem rá. Ahogyan azt már korábban is próbáltam
elmondani neked. Mi a múltban már találkoztunk. Ismertük egymást,
te és én.
A nő kifejezéstelen arccal nézett rá.
– Hogy lehet ez?
– Nem tartod különösnek, hogy csak nekünk kettőnknek volt
részünk ebben a különleges élményben? Ha az a szeánsz
megtörténhetett, akkor bármi lehetséges! Nem igaz?
– Nem tudom... De most tényleg nem akarok ezen gondolkodni.
Olyan volt, mint egy rémálom.
– Igen, persze. Teljesen egyetértek. Éppen ezért jöttem ide, hogy
elmondjam neked, a múlt örökre elmúlt. Azért jöttem, hogy
felajánljam a támogatásomat mindenben.
– Köszönöm.
A nő közömbössége felbosszantotta Barnabast. Fél füllel
meghallotta a dal következő szakaszát.
A kedvesem és én este enni készültünk, ő bort töltött, ahogy
egymás mellett ültünk, és én ittam arra, hogy másképp kéne lennie,
de neki holnap már máshoz kell mennie.
Barnabas a szerelmére pillantott. Ezúttal nem volt rajta rúzs, az
ajka kissé sápadtnak és enyhén ráncosnak tűnt. Ahogy a kezét fogta,
Barnabasnak feltűntek érdes körmei és jól látszó vénái.
– Toni, hallgass ide! Több időt szeretnék veled tölteni.
Ezúttal úgy tűnt, a nőnek erőfeszítésébe telik, hogy udvarias
maradjon.
– De miért?
Barnabas habozott, nem igazán tudta eldönteni, hogyan is mondja
el, amit akart.
– Az az éjszaka, amit együtt töltöttünk a sátradban... az az
éjszaka... – és ekkor hirtelen megértette, hogyha a nő szeretné őt,
akkor minden egyértelmű lenne, és egyáltalán nem is volna szükség

320
arra, hogy bármit is megmagyarázzon. – Mondd, örültél neki? –
kérdezte végül.
Antoinette észrevette, hogy a férfi kényelmetlenül érzi magát.
Felnevetett, majd megszorította Barnabas kezét.
– A drogok fura dolgokat művelnek az emberrel – mondta. –
Teljesen megfeledkeznek a szabályokról, a társadalmi normák
egyszeriben nevetségesnek tűnnek. Nem éreznek mást, csak a
sürgető késztetést, hogy megismerkedjenek az élettel, annak minden
formájával. Hogy odaadják magukat a szeretetnek és a szerelemnek.
Hogy kivel, az ilyenkor nem is olyan fontos...
– Azt mondod, bárki lehetett volna ott, a sátradban, akkor este?
Barnabas úgy érezte, mintha irtózatos nyomás nehezedne a
mellkasára.
– Hát, nem bárkivel... Jasonnel például biztos nem. Úgy
emlékszem, felbosszantott valamivel.
Az izmok megfeszültek Barnabas nyakában és vállában, és a
tagjai fájdalmas görcsbe rándultak. Mégsem tudta any– nyiban
hagyni a dolgot.
– De az az éjszaka a sátorban, az az este nekem olyan volt...
mintha a paradicsomban lennék.
A nő újra felnevetett.
– Ne felejtsd el, hogy benned is volt anyag rendesen!
– Micsoda?
Antoinette ismét elfintorodott.
– Egy fél tabletta!
Összevonta a szemöldökét.
Barnabast ismét meglepte a viselkedése. Mennyire különbözött
Angelique-től, mennyire hiányzott belőle a finomság és a
kétszínűség! Nem tudta, mit feleljen, de mivel már a kétségbeesés
határára sodródott, úgy érezte, minden áron közelebb kell kerülnie
hozzá.
– Én beléd szerettem azon az éjszakán. Arra vágyom, hogy veled
tölthessem az életem, nem, nem is az életem, hanem az
örökkévalóságot akarom veled tölteni. És talán nem tudsz róla, talán

321
magad sem vagy tisztában vele, de valahol mélyen benned megvan a
lehetőség, hogy...
– Barnabas, elég!
Újabb hajtincs hullt az arca elé, és Antoinette visszahúzta a kezét,
hogy hátrasimíthassa a füle mögé. Amióta leült mellé az asztalhoz,
ez volt az első alkalom, hogy a nő mélyen a szemébe nézett.
– Most már értem, mit akarsz elmondani – mély levegőt vett, és
lassan kifújta. – Nagyon sajnálom! De nem akarok járni veled. Nem
szeretlek. Nem tudnálak szeretni. Egyáltalán nem vagy az esetem.
Persze, nagyon rendes fickó vagy, de nekem ez túl sok. Úgy érzem,
mintha valami sötét titok lappangana a múltadban, amiről, azt
hiszem, jobb, ha nem tudok.
– De hát... legalább a szeánsz óta... nem érzed, hogy mennyi
közös van bennünk?
– De igen, és tényleg elég rejtélyesnek is tűnsz, gondolom, de ez
nekem egyszerűen sok.
Ismét az ajtó felé pillantott, és ekkor Barnabas rájött, hogy a nő
bizonyára vár valakit. Antoinette megint visszafordult felé, és kissé
elpirulva folytatta.
– Én tulajdonképpen... kicsit szégyellek erről beszélni, de én
valójában azokat a férfiakat kedvelem, akik nem rajonganak értem
ennyire. A fiatalabb pasikat, érted? Világéletemben az olyan fiúkat
bírtam, akik bicikliznek, zenélnek, vagy, nem is tudom, valami őrült
kultuszt gya-korolnak. Tényleg nagyszerű volt az az esténk a
sátorban, de azt hiszem, ez még nem olyasvalami, amit túlságosan
komolyan kéne vennünk...
– Talán nem értetted, amit mondani akartam, Antoinette. Azt
akarom, hogy hozzám gyere feleségül. Gazdag ember vagyok.
Veszek neked egy házat Londonban, egy másikat a Karib-
térségben...
Barnabas beszéd közben úgy érezte, mintha egy mélységes kútba
kezdene zuhanni.
– Minden kényelmet, minden fényűzést megadhatok neked! És
rendületlenül azon leszek, hogy boldoggá tegyelek...

322
 – De én nem akarok megházasodni. Nem mentem hozzá Jackie
apjához sem. Hallgass ide, Barnabas. Én nem vagyok neked való.
Sajnálom. De talán jobb, ha őszintén elmondom, semmint hogy
megtévesszelek, nem igaz? Az tényleg kegyetlen volna.
Ebben a pillanatban az énekes mintha túl közel hajolt volna a
mikrofonhoz, és a dal hangjai ellenállhatatlanul beáramlottak
közéjük.
Találkoztam egy öregemberrel, aki azt kérdezte tőlem, mondd
csak, hány eper terem a tenger mélyén?
És én azt feleltem, könnycseppel a szememben, mondd csak, hány
hajó úszik az erdő mélyén?
Barnabas felállt és megrázkódott, véletlenül még a székét is
majdnem feldöntötte.
– Akkor hát, kedvesem, jó éjszakát!
Aztán minden erejét összeszedve nyugalmat erőltetett magára, és
kisétált a bárból.

Csak akkor adta át magát a kétségbeesésnek, amikor már a

Bentley biztonságos belsejében ült. Megragadta a kormánykereket, a
hűvös, lakkozott fára hajtotta a fejét, és egész testében reszketett. A
kocsiban uralkodó sötétség, a hideg és a magány azokra az órákra
emlékeztette, amelyeket az állati vadság és elszigeteltség
időszakában a koporsójában töltött, mielőtt még el tudott volna
aludni. Még nem késő. Vissza kell térnie Collinwoodba, Juliához!
Beindította a motort, kitolatott a parkolóból és elhajtott a Kék
Bálna ablaka előtt. Nem tudta megállni, hogy lelassítson, és még egy
utolsó pillantást vessen Antoinette-re. A nő még mindig ugyanannál
az asztalnál ült, de már valaki más is volt vele. Az arca megélénkült,
és lelkesen ragyogott. A szeme táncolt, és úgy tűnt, mintha egyszerre
nevetne és sírna, mintha teljesen feloldódna a másikkal folytatott
beszélgetésben. Többször is megfogta az illető kezét, miközben
melegség és izgatottság tükröződött rajta. A férfi közelebb hajolt,
gyöngéden megsimogatta, majd megcsókolta, és Barnabas ebben a
pillanatban felismerte elegánsan szabott kabátját, erőteljes, rugalmas

323
alakját, sűrű, sötét haját és kecses kezét. Végül Quentin Collins volt
az, aki elnyerte Antoinette szívét.

324
 Huszonnégy

B
arnabas túl gyorsan vezetett, de nem is figyelt a
sebességmérőre, amelynek már majdnem kilengett a mutatója.
Megalázva érezte magát, az egész mostanra a sors keserű
fintorának tűnt – hiszen meggyőzte magát arról, hogy a nő szereti őt,
éppúgy, ahogyan ő szerette Antoinette-et -, és már csak egyetlen
megoldást látott arra, hogy megszabadítsa magát a belsejét emésztő
bánattól, amely úgy mardosta, akár egy éhes patkány.
Körbe sem nézve lefordult az útról a temetőhöz, behajtott a térdig
érő, nyirkos avarba, majd leállította a motort. Kikászálódott a
kocsiból, és sietős léptekkel a bejárat felé indult. A csupasz fatörzsek
nyugalmat árasztottak magukból, a Hold pedig telt fénnyel izzott az
égen, közönyös korongja elfoglalta a láthatárt. A tájékozódási
képessége ezúttal nem hagyta cserben, és egyből a mauzóleum felé
vette az irányt, amelynek elkorhadt ajtaja mögött Quentin festményét
rejtette el. A kép a helyén volt: a vasrácsok mö-gött, némán hevert a
holtak társaságában.
A sebe fájdalmasan lüktetett, és igen nehezére esett cipelni a
képet, de Barnabas végül elvonszolta a Widows Hillig. Amikor elérte
a szakadék szélét, megállt és lepillantott. Odalent látszott a
holdfényben csillogó tenger habja, hogy aztán a következő hullám
elmossa, ahogy azt mindig is tette az idők kezdete óta. A hullámok
megtörtek a sziklákon, és a tenger felől érkező széláramlat majdnem
ledöntötte a lábáról. Feltartotta a festményt. Gyűlölet dübörgött végig
a testén, és a bosszúval járó izgalom váratlanul eufóriával töltötte el.
Örökre megsemmisítheti Quentint, ha az arcképét szétzúzza a part
menti sziklákon. Elképzelte, ahogy a kép lebucskázik a mélybe,
megreszket a levegőben, majd földet ér, szétszakad, darabjaira esik,
és a hullámok martalékává válik. A vérfarkas ekkor vérre szomjazva
életre kel, és Quentinből ismét az a visszataszító teremtmény válna,
akinek a lelkét többé nem rejtik el arisztokratikus vonásai, hanem
épp ellenkezőleg, farkaspofája végre elárulná igazi természetét.
Barnabas felnevetett, ahogy a féltékenysége átcsapott haragba, a
gondolatai türelmetlen örömmel töltötték el. Antoinette bizonyára
képtelen volna szeretni ezt a férfit.
A Hold némán táncolt az égen, zavarba ejtő bújócská– zásba
kezdett az alacsonyan csüngő fellegekkel. Barnabas megingott a
meredély szélén, miközben összekuszált gondolatai a múlt és a jelen
között cikáztak. Vajon hová viszi a saját teste? Valahol félúton járt
az öregedéssel járó elkerül-hetetlen gyötrelmek és a halhatatlanság
magányossága között. Vajon ez volt az oka, hogy ilyen lelkesedéssel
töltötte el az új élet ígérete? Vagy talán a vámpírként megtapasztalt
képességei visszatérésére vágyakozott? Bárhogyan is, úgy érezte,
kötélen táncol a sötétség felett.
A szeánszot követően Antoinette belé kapaszkodott, és úgy sírt a
vállán, mintha egyedül ő nyújthatna vigaszt a számára. Boldoggá
tette és elégedettséggel töltötte el, hogy átölelhette a nőt. Antoinette
hajlandó lett volna feláldozni magát, hajlandó lett volna meghalni a
gyermekéért. Vajon honnan származik az efféle szeretet és odaadás?
Talán a szív rendelkezik ezzel a hihetetlen erővel és bátorsággal?
Ismét lepillantott a mélyben kavargó habokra. Az ő szeretett Josette-
je... Ez volt az a hely, ahol a halálba vetette magát, miután elvették
az eszét azok a látomások, amelyek megmutatták neki, miféle
szörnyeteggé vált a kedvese. Vajon milyen gyötrelmeket kellett
kiállnia az utolsó pillanatokban? Quentin is ugyanígy átváltozik majd
Toni szeme előtt, leveti emberi álcáját, és megmutatja a benne lakozó
szörnyeteget. És akkor majd Tóni is... ő is...
Mintha csak egy törött vetítő által megjelenített filmkockát látna,
tudata mélyén megjelent a kép, ahogy Antoi– nette ott pihen a
vérfarkas ölelésében. Újra és újra maga előtt látta az arcát, az
értetlenségét, a kétségbeesését és a rettegéstől tágra meredt szemeit.
Nem érdemel ilyen kegyetlen sorsot! Azt érdemli, hogy boldog

326
legyen, bármilyen rövid időre is – ha úgy hozta a sors, hát nem
mással, mint Quentinnel.
Miután Barnabas visszatette a festményt a kriptába, és visszaért a
kocsihoz, megállt, hogy megnézze a tükörképét az ablak üvegében.
A lélegzetétől bepárásodott az üveg, így a látvány eleinte elmosódott
volt, úgy tűnt, mintha egy kísértet állna előtte, de aztán a nedvesség
lassan elpárolgott, és immár élesebben megpillanthatta az arcát a
holdfényben. Sötét tekintet meredt előre a koponyájából. Mi lett
belőle? Ember volt vagy szörnyeteg?

Benyomta a gázpedált, és miközben korholta magát az ostobasága

miatt, a gondolatai újra és újra a másik vámpír jelentette fenyegetésre
terelődtek. A Bentley keresztülzúgott az esőtől átnedvesedett levelek
halmain. Épp a Collinwood melletti domb tetején járt, amikor a fák
között megpillantott valami csillogást, mintha egy kristálygömb
robbant volna szét a levegőben, és valamiféle fluoreszkáló
ködpászmát hagyott volna maga után. Ismét előbukkant a telihold, és
megvilágította a fák csúcsait. Barnabas körbenézett, és magába szívta
Diána jelenlétét, az istenséget, akit évszáza-dokon keresztül tisztelt.
A csábítás még mindig benne volt, éppoly erősen, mint bármikor.
Kétségbeesve igyekezett úrrá lenni az érzésein. Kétféle gyötrelem
is kínozta egyszerre: egyrészt az Antoinette elvesztése miatt érzett
fájdalom, másrészt az oldalában lüktető seb, amely mostanra egészen
elviselhetetlenné vált, már úgy lángolt, mintha csak a lelkét emésztő
tűz fizikai megfelelője volna. Eszébe jutott az a délután, amikor
először találkozott Jasonnel. A vámpírok nem állhatják a napfényt, ez
igaz, de ő napszemüveget viselt akkor. Egyébként is léteztek olyan
vámpírok, akiket nem zavart a napfény
balszerencséjére ő nem tartozott ezek közé ahogyan néhányan
Nosferatu vérvonalából immúnisak voltak a keresztek erejére is.
Mindenesetre gyanús volt, hogy Jason mennyire képes lenyűgözni a
hallgatóságát. Volt benne valami megmagyarázhatatlan vonzerő,
még Antoinette– tel szemben sem riadt vissza a flörttől. És ennél
jobb álcát ki sem találhatott volna magának, minthogy eljátssza a

327
szenvedélyes hippit, miközben a vesztükbe csalogatja mindazokat,
akik megbíztak benne! Barnabas felidézte a fiatal férfi simulékony,
ugyanakkor mégis férfias stílusát – hiszen már ennek is elegendőnek
kellett volna lennie, hogy felismerje, kivel áll szemben! Micsoda
színjáték! Valahogy sikerült elaltatnia Barnabas ösztöneit, amelyeket
egyébként is tompává tett újonnan visszaszerzett emberi naivitása.
Az Öreg Ház tökéletes felújítása is elképzelhetetlen lett volna
anélkül, hogy az ácsmester ördögi képességekkel rendelkezzen. A
bostoni szőnyegkereskedő névjegykártyáját valaki a boltja ajtaja alá
csúsztatta, csakis erről jutott eszébe, hogy ki kellene cserélnie a
nappaliban a szőnyeget, ami is csak azért volt olyan ócska
hamisítvány, hogy őt csapdába csalják. Ugyanez volt a cél a
koporsójával is, csak azért helyezték el a pincében, hogy őt
elkerülhetetlen végzete felé taszítsák. Hát persze: új vámpír bukkant
fel a közelben, és most magáénak követeli azt a környéket, ami
eredetileg Barnabashoz tartozott! Kezdett összeállni a fejében a kép,
és be kellett vallania magának: ő volt az, aki szabadjára engedte
ezeket az ördögi eseményeket, aki lehetővé tette ennek az újszülött,
gátlástalan, bármiféle ítélőképesség és tapasztalat nélküli
szörnyetegnek, hogy fenyegesse az övéit. A felismerés, hogy egy
senkiházi haramia egyetlen célja az, hogy elpusztítsa a családját,
mérhetetlen haraggal töltötte el. Ismét a gázpedálra taposott, és a
Bentley úgy ugrott előre, mint valami vadállat, amely fel akarja falni
az előtte húzódó utat.
A holdfény a motorháztetőre esett, és egy pillanatra azt hitte, hogy
a hold át fogja szakítani a szélvédőt. Egyre nagyobbá és nagyobbá
vált előtte, míg teljesen be nem töltötte a látóterét, és csak ekkor
ismerte föl, hogy ködössé vált tudata veszélyesen elhomályosította az
érzékeit. A kocsi kissé megugrott, majd megrázkódott, és
Barnabasnak egy pillanatra vakon kellett kormányoznia, mivel a
vakító fény teljesen eltakarta előle az utat. Egyre növekvő üresség
vette körül, és ő görcsösen markolta a kormánykereket, míg végül
eszébe jutott, hogy sürgősen fékeznie kellene. A kocsi ijesztően
megugrott, majd lehajtott az útról és megpördült, hogy aztán
hatalmas zuhanás után az árokban kössön ki.

328
 Amikor kinyitotta a szemét, fogalma sem volt róla, mennyi ideig
volt eszméletlen. A kocsi az oldalára fordulva feküdt, a motor még
mindig járt. Barnabas a kulcs felé nyúlt, és a motor egy bádoghangú
sóhajtás után végre leállt. A fájdalomtól bénultan elkecmergett az út
széléig, és minden erejét összeszedve lábra állt. A távolban látta
Collinwood fényeit, és a Hold továbbra is olyan fényárban úsztatta a
környezetét, hogy egy percre úgy tűnt, mintha nappali ragyogásban
állna, leszámítva, hogy minden színtelen volt. Mindenképpen meg
kellett találnia Juliát, még mielőtt túl késő. Hogyan is gondolhatta,
hogy boldogulhat nélküle?
Most, hogy végre kint volt az éjszakában, megérezte a csípős
levegőt, a hideget az arcán, és meghallotta a több ezer béka
kuruttyolását, amelyek mind abban az árokban húzták meg magukat,
ahová a közeli csatornák vize ömlött, és ahová a kocsija is csapódott.
A megállás nélküli zümmögés befészkelte magát a fejébe. Görcsösen
összerázkódott, majd elindult. Mikor végre elérte a feljárót, a ház
főbejáratához sietett. A hatalmas, Tudor korabeli épület szinte az
előtte elterülő mező fölé hajolt, ahogy tornyainak és kéményeinek
sziluettje kirajzolódott az ezüstös ég alatt. Hívogatta a szalon magas
ablakai mögül kiszűrődő halványkék fény, és Barnabasban egyszer
csak meleg és gyöngéd érzések támadtak a hely iránt, mintha többé
nyoma sem lett volna benne az itteni létét eddig meghatározó
gyanakvás-nak és nyomasztó hangulatnak. Épp ellenkezőleg, ezúttal
úgy érezte, hogy a ház hozzá tartozik, hogy az évszázadok ajándéka,
és habár fájdalmasan hasogatott az oldala, egészen felüdítette a
gondolat, hogy odabent a szerettei pihennek. Mindent feláldozott
volna Davidért és Juliáért, Elizabethért, Rogerért és Carolynért, sőt
még Antoinette– ért is, noha a nő emléke még mindig szomorúsággal
töltötte el. Szerette őt, és be kellett vallania magának, hogy még
mindig szereti. Neki köszönhette, hogy ismét megízlelte az élet
örömeit.
Épp, amikor elérte a bejárati ajtót, a szeme sarkából mozgást
érzékelt. Úgy tűnt, mintha valami a mezőn keresztül a sziklák felé
tartott volna. Azonnal a nyomába eredt, de hamarosan elveszítette
szem elől, bármi is volt az. A tenger morajlása betöltötte a fülét.

329
Barnabas megállt, és kezét a térdére helyezve előrehajolt, miközben
zihálva kapkodta a levegőt. A morajlás erejéből úgy sejtette, hogy
egészen közel lehet a szikla széléhez, de aztán rájött, hogy a
dobhártyáját szaggató hang valójában a saját szívverése, saját
elgyöngült szívének küzdelme, amely, akárcsak a tenger, hullámokat
vet a kietlen partokra. Feltámadt benne életének rettenete, és ismét
rádöbbent, milyen céltalan is a létezése. Ezúttal nem hibázhatott.
A Hold már magasabbra hágott, és a Collinwoodot körbevevő
hatalmas tölgyek csendben és hívogatóan néztek le rá, miközben
göcsörtös ágaikkal az ezüstös fénnyel teli ég felé nyújtóztak. Ekkor
valami felbukkant közvetlenül előtte. Egy férfi alakja volt, és
Barnabas biztos volt benne, hogy Jason az, aki, miután meglátta őt,
menekülőre fogta. Előrevetette magát, de néhány másodperccel
később az alak újra eltűnt. Már kezdte azt hinni, hogy lázas elméje
csak gonosz játékot űzött vele, hogy csak képzelődik, mikor
majdnem elbotlott egy testben, amely arccal előre feküdt a fűben.
Összeszedte minden erejét, és megfordította, mire a férfi rémülten
felkiáltott.
– Ne, ne! Kérem, ne!
A rémülettől tágra nyílt szemek meredtek rá.
– Barnabas? Te vagy az?
Még a koromfekete sötétben is érezhető volt Willie
megkönnyebbülése, hogy barátjával és gazdájával találta szemben
magát.
– Barnabas, itt van... a gyilkos... itt ólálkodik... El kellett jönnöm
onnan!
– Willie, megsebesültél?
– Igen, egy kicsit, de rendben vagyok, csak... Barnabas, meg kell
őt állítanod! Kés van nála, és ott volt a tetőn...
Barnabas benyúlt Willie kabátja alá, de nyomban kihúzta a kezét,
amikor megérezte az ingjére száradt vért. Vajon erre volna szüksége?
Közelebb hajolt, és meglátott Willie bőrén egy foltot az ingnyaka
fölött. A férfi azonban megérezte, hogy valami nincs rendben, ezért
suttogva azt mondta:

330
 – Barnabas, kérlek, mit csinálsz? Ne, kérlek, ne tedd ezt! Ne
engem!
Erőtlenül megpróbálta eltolni magától, de ekkor felemelkedett és
föléjük borult Barnabas köpenye, és Willie már érezte is forró
leheletét a bőrén, közvetlenül a nyaki ütőere mellett, és... Barnabas
egészen odahajolt hozzá...
Még a bőrét sem tudta átharapni.
Megízlelte Willie izzadtságát, érezte mindkettejük szagát, és
végre-valahára megértette, hogy nem vámpír többé, hanem csak egy
ember, és megértette azt is, hogy haldoklik. Willie hangja mintha a
távolból szólt volna hozzá.
– Kérlek, Barnabas, kés van nála, és szobáról szobára végigjárja a
házat... mindenkit meg akar ölni a családból...
Visszahúzódott, és hátranézett a ház irányába. A legmagasabb
torony az ég felé szökött, és az egyik ablakból, amelyről tudta, hogy
Dávid szobájához tartozik, halványan pislákoló fények szűrődtek ki,
mintha odabent gyertyák égnének.
A főbejárat meleg, hívogató négyszögnek látszott innen. Látta a
falakon felfutó repkény foltjait, és a holdfényben megpillantotta a
hosszú, faragott balusztrádokkal tarkított teraszt is. Willie zihálva és
reszketve követte, és mikor Barnabas visszapillantott rá, lihegve újra
csak annyit mondott:
– Ne, Barnabas, kérlek...
Barnabas kihúzta magát, és házat kezdte fürkészni. A holdfény
megvilágította a palatetőt, és ahogy végignézett a hosszanti
oromzaton és az abból kiálló kilenc kémény– csövön, megpillantotta
a szalon megdöntött mennyezetét. Aztán a tekintete ismét visszatért a
nagy toronyra és kor-látokkal szegélyezett kijáróra, majd végül
megállapodott a tetőgerincen álló villámhárítón. Minden ismerős volt
és csendes.
Ekkor egyszer csak összehúzta magát, és rohanni kezdett. A
főbejárat felett, valahol a három manzárdablak szegélye környékén,
észrevett valamit, és egy pillanattal később, ahogy felnézett, a
tetőgerincen, közvetlenül a vil-lámhárító mellett már látta is Jason
sötét alakját kirajzolódni a holdfényben.

331
 Biztosan őrá vár, gondolta Barnabas. Egyedül attól tartott, hogy
nem fog tudni időben felmászni a tetőre, és a gyilkos ismét meglóg.
Zihálva vette a levegőt, ahogy elérte a tornác szélét. Vajon máris
eltűnt? Nem, még mindig ott állt, a szeme vadul izzott a sötétben.
Jason kihúzta magát, mintha csak egy őrhelyén álló katona volna.
Keze mereven lógott az oldalán, és a kés nyele megcsillant a
holdfényben. A drogok bizonyára megtették a hatásukat, és a
bosszúra szomjazó Jason visszatért, hogy elégtételt vegyen.
Barnabas keresztülvonszolta magát az előcsarnokon, felment a
lépcsőn, majd tapogatózva végigment a folyosón, majd
kétségbeesetten próbált kijutni a tetőre. Végül David szobájának
közelében talált egy nyitott ajtót, amely az egyik toronyba vezetett,
és azon keresztül ki tudott mászni. A tető csúszós volt, minden
lépésére ügyelnie kellett. Reszketve próbálta megvetni a lábát a
zsindelyeken, úgy egyensúlyozott keresztül a keskeny gerincen, akár
egy kötéltáncos. Ahogy a két oldalról fenyegető mélység fölött
egyensúlyozott, a kabátjába belekapott a szél, és úgy suhogott
körülötte, mintha sötét szárnyai nőttek volna. A régi életében mindez
gyerekjáték lett volna a számára, de most igen komoly megerőltetést
jelentett, hogy megőrizze a hidegvérét, és elfeledkezzen a
fájdalomról és a fáradtságról, miközben megpróbálta elérni a célját.
Minden alkalommal, amikor felpillantott, biztos volt benne, hogy
Jason el fog tűnni, de aztán minden alkalommal, amikor meglátta,
hogy még mindig ott áll, ahol addig, új erőt merített a közelgő
küzdelemhez. Látta, hogy a másik figyeli, ahogy közelít felé, ahogy
hívogatja, miközben a tekintetében az őrület lángjai szikráznak. A
holdfény ezüstös ragyogásba vonta a fejét és az arcát, és láthatóvá
tette a kezében tartott kést is, amelynek pengéjéről vér csordogált.
Ekkor Barnabasra rátört a nyugtalanság. Vajon nem merítették ki
túlságosan az emberként töltött hónapok ahhoz, hogy szembeszálljon
valakivel, aki minden bizonnyal jóval erősebb nála? Egy újabb
széllökés mindkettejüket kibillentette az egyensúlyából. Barnabas
megrázkódott, majd megtántorodott, a kabátja úgy suhogott, akár egy
vitorla, de végül visszanyerte az egyensúlyát, és megtett még egy

332
lépést. A szíve úgy lüktetett a mellkasában, mintha a végítélet dobjai
peregtek volna.
Végül megállt Jason mögött, aki ekkor megfordult, készen arra,
hogy minden erejével lesújtson rá. Homályosan még az eszébe jutott,
hogy bizonyára groteszk látványt nyújthatnak a tetőn a holdfényben
– két egymásnak feszülő gyilkos, készen arra, hogy végezzenek a
másikkal. Épp mielőtt elérte volna a zsákmányát, ismét feltámadt a
szél, és Jason lassan megfordult a tengelye körül, akár egy szélkakas.
Barnabas hátrahőkölt, amikor a férfi merev alakja elfordult, aztán
ismét visszafordult, mintha egy másik támadót keresett volna, mintha
valaki másra számítana, majd, meggyőződve arról, hogy Barnabason
kívül senki sincs a közelében, megállt vele szemben. A tagjai
megfeszültek, és lehetőségeit mérlegelve készült a támadásra,
miközben Jason ördögi vigyorral az arcán, mozdulatlanul várta, hogy
megtegye az első lépést. Ám ekkor mégis megfordult megint, de
ezúttal túlságosan mereven, túl gépiesen. Barnabas nem értette, mi
történik, míg a rettenettől eltelve meg nem látta, hogy a másik nem
önerejéből mozog, hanem bénultan áll a helyén – Jasont szabályosan
karóba húzták a villámhárítón, amelynek vége a testén áthatolva,
egyenesen a feje búbján szökött elő!
Ami a távolról félelmet keltő árnyéknak tűnt, valójában az arcára
kiülő iszonyat volt. Ebben a pillanatban azt is meglátta, hogy a férfi
nyakán két apró sebből még mindig szivárog a vér. A szél ismét
felerősödött, és még egyszer körbeforgatta a testet, mintha csak a
játékszere volna, míg újra meg nem állt Barnabasszal szemben,
magatehetetlenül, kezében még mindig görcsösen markolva a kést.
Barnabas hátrahőkölt. A férfi gonoszsága halálában ráfagyott az
arcára, ott volt ördögi vigyorában és gyűlölettől üvegessé vált
szemeiben. Ki tehette ezt? Ha nem Jason volt a vámpír, akkor vajon
ki lehetett az? Kinek volt elég ereje és ki lehetett elég ügyes ahhoz,
hogy végigmenjen a három– emeletnyi magasságban ezen a keskeny
padkán, magával cipeljen egy akkora férfit, mint Jason, és
keresztüldöfje azzal a rúddal?
Nyomban a családjára gondolt, Davidre, aki egyedül feküdt a
szobájában, és persze a többiekre, akiknek fogalmuk sem volt arról,

333
milyen elképzelhetetlen iszonyat leselkedik a közvetlen közelükben.
Visszaindult arrafelé, amerről jött, a tetőbe kapaszkodva, és miután
sikeresen bejutott az épületbe, keresztülsietett a nappalin, és
csendesen minden ajtón benyitott. Megkönnyebbülve látta, hogy
Carolyn nyugodtan alszik, aranyszőke haja szétterül a párnáján, a
szája mosolyra húzódik. Elizabeth megfordult álmában, amikor
Barnabas bekukkantott. Bizonyára rosszul aludt, Barnabas úgy
döntött, jobb lesz, ha kicsit alaposabban is körbenéz. Néma csendben
odahajolt az ágy fölé, hogy ellenőrizze, minden rendben van-e, majd
ezt követően megnézte a mosdót is. Kutakodása közben a
nyugtalansága csak fokozódott. Miközben minden perccel egyre
aggodalmasabbá vált, benyitott Roger szobájába, de egy különös
hang hal-latán hátrahőkölt. Roger horkolása éppolyan
arisztokratikusnak tűnt, mint viselkedésének minden egyéb eleme –
valamiféle zengzetes szipákolásnak hangzott. De sértetlen volt.
Mindenki sértetlen volt. Ekkor újabb neszt hallott a lépcső tetejéről.
Barnabas azonnal odasietett.
Willie jelent meg a karzaton, elemlámpával a kezében.
– Barnabas – mondta zihálva -, találtál valamit?
Sápadt arcát megvilágította a fakó fény.
– Éppen Julia szobájába tartottam. Hozd ide Roger pisztolyát!
Légy óvatos, ne ébreszd fel a többieket!
Willie vonakodva ugyan, de megfordult, hogy intézkedjen. Még
mielőtt elindult volna, Barnabas megállította.
– Várj. Hozz inkább egy karót és egy kalapácsot!
– De miért?
– Már nem egy csavargót keresünk, Willie. Figyelmeztetnem
kellett volna téged. Jason, a csavargó, akit láttál, halott, és... van
egy... van egy vámpír...
– Egy másik?
– Harapásnyomokat találtam Jason nyakán.
– Egek, Barnabas, hiszen ez őrület! Mi a fene folyik itt?
Amikor megállt David ajtaja előtt, egy percig habozott, hiszen
tudatában volt egyre csökkenő erejének, és tartott attól, mi várhat rá a
fiú szobájában. Reszkető kézzel nyitott be. A helyiséget gyertyafény

334
világította meg, árnyak táncoltak mindenütt a falakon. Valamilyen
zümmögő hang hallatszott bentről, és a levegőben vér szaga
terjengett. Barnabas belsejében összetört valami, érezte, hogy
minden remény elhagyja. David kinyújtózva feküdt az ágyon, a fejét
elrejtette egy sötét, gubancos hajú alak, amely reszketve fölé
magasodott. Jackie volt az, fehér karjával magához ölelte a fiút.
Sötéten csillámló haja mindkettejük arcát elfedte. A lány újra és újra
előrehajolt, miközben lágy hangon énekelt egy érthetetlen dalt, és
reszketve ringatta a fiút.
Barnabas közelebb lépett. A zihálása egyből elárulta a jelenlétét.
A lány felemelte a fejét, és ránézett. A szeme olyan volt, akár két
csillag, és, ahogy a férfi tartott tőle, vér csillogott az ajkain. Ahogy a
fiú ott feküdt az ölében, és a köpenye szegélye a padlót súrolta, olyan
volt, akár a halott Krisztust tartó Szűzanya.
– Te vagy az – suttogta Barnabas. – Istenem! Hát végig te voltál
az!
– Miért vagy itt? – kérdezte Jacqueline olyan hangon, ami inkább
emlékeztetett morgásra, semmint emberi beszédre.
– Jacqueline, mit tettél?
– Hogy én mit tettem?
– A fiú... David... meghalt?
Jacqueline megrázta a fejét, és Barnabas egy pillanatra
megpillantotta a szörnyetegben lakozó lányt, meglátta szép
arcvonásait, pírba borult arcát, és lebilincselő szemeit, amelyek
olyanok voltak, mint a tiszta víz alól felbukkanó pontyok. Még
közelebb húzta magához Davidet, és ezúttal szelídebb, ártatlan és
gyöngéd hangon válaszolt.
– Nem, de megsérült. Vágások vannak rajta. Én csak
megcsókoltam a sebeit.
A férfi tudatára ismét köd ereszkedett. Vajon a lány valamiféle
különleges teremtmény? Vagy megszállták?
– Megcsókolod?
– Hogy meggyógyítsam – mondta, mintha magától értetődő volna,
hogy ez mit jelent. Tehát mégiscsak démon volt, ráadásul az eszét is
elveszítette. Barnabas közelebb lépett, készen arra, hogy megragadja

335
és ellökje a fiútól, de ekkor David felnyögött és összerezzent. Alvadt
vér látszott a nyakán, de kétségkívül életben volt.
– Mi ez a szörnyűség? Mit tettél? – kérdezte a férfi ismét. Meg
kellett kapaszkodnia az asztal szélében, mert megszédült. Attól
tartott, esetleg elájulhat.
– Már mondtam. Jason megvágta. A csókkal meg tudom
gyógyítani a sebét.
Barnabas tett még egy lépést, mire a lány arca elkomorult. A
szeme úgy villogott, akár egy éles penge.
– Mit csinálsz?
– Segítségre van szüksége... egy orvosra... Ugye, megengeded,
hogy elvigyem... Jackie... mit tettél vele?
A lány David arcára tette a kezét.
– Megmentettem az életét – mondta. Ezután ismét felpillantott rá,
ezúttal szigorúan és határozottan. – Pedig ő az egyetlen a Collins
család tagjai közül, akinek az élete ér valamit.
– Micsoda... hogyan? Ki vagy te egyáltalán?
– Te is tudod, hogy ki vagyok. A nevem Miranda du Val.
– És te... Istenem... vámpír vagy?
– Nem, Barnabas. Boszorkány vagyok.
A pislákoló gyertyafény Jacqueline és David arcára esett, és
látszott, hogy a fiú immár békésen szendereg. Mindketten ki voltak
pirulva, mintha csak az imént szeretkeztek volna egymással.
Gyönyörűek voltak így, egymás mellett, sugárzott belőlük az ifjúság
tökéletessége, és ahogy még mindig gyermeki arcvonásaikat
simogatta a lángok fénye, képtelenség lett volna bármi rosszat
feltételezni róluk. Barnabas ismét előrelépett, de a lány fagyos
pillantása megállította.
– Maradj, ahol vagy – mondta. – Hagyj magamra, hogy gondját
viselhessem!
– Nem hagyhatlak vele kettesben, Jacqueline. Hát nem tudod?
– De hiszen nincs veszélyben! Te vagy az, akit el akartam
pusztítani.
– Elpusztítani? Engem?

336
 A lány vonásai keményebbé váltak, a hangja ezúttal keserűen
szólt.
– Vadásztam rád. Csapdát állítottam neked azzal a hamis
szőnyeggel, és te egyenesen a vesztedbe sétáltál. Megharaptalak az
anyám sátrában. Még egy vámpír harapását is könnyen meg lehet
hamisítani. Követtelek és gyötörtelek, bárhová is mentél. Nem vetted
észre, hogy a leveleknek meg kellett volna ölniük téged? És
legközelebb bizonyára meg is ölnének.
– De miért?
– Azért, mert hordozom az átkot!
A szoba forogni kezdett körülötte. Az átok. Az átok. A szavak úgy
zúgtak a fejében, mintha egy méhkaptár belsejébe került volna. Az
átok Salemben kezdődött, és ő volt az a boszorkány, aki megátkozta
mindannyiukat, hogy aztán újjászülessen Angelique-ként, és most
Jacqueline– ként is. Magán kell viselnie az ősei bűneit, és ezekhez a
bűnökhöz mostanra maga is hozzátette a sajátjait. Sosem lesz vége!
Döbbenten nézte a lány, majd lassan megrázta a fejét, és a szeme elé
emelte a kezét.
Jacqueline lágyabb hangon folytatta.
– De többé már nem kell aggódnod, Barnabas. Megváltoztam. Te
és az anyám eljöttetek, hogy segítsetek rajtam. Az anyám képes lett
volna odaadni az életét értem. Megtanultam, hogy mit jelent szeretni,
és így ennek köszönhetően szabad vagy! Többé már semmit sem
akarok tőled.
A gyertyák fénye zavaros körökben viliódzott lehunyt szemhéja
alatt.
– Eljött, hogy megmentsen, hát nem érted? És én most
megmentettem Dávidét. Szabadon távozhatsz.
Hát szabad volna? Megbízhat ebben a lányban? Talán tennie kéne
valamit, bármit, de úgy érezte, képtelen megmozdulni. Jacqueline
hangja mintha egészen távolból szólt volna.
– De azt tanácsolom, kezdj valamit magaddal – mondta. – Úgy
látom, haldokolsz.

337
 Julia! Az orvos, aki oly odaadóan szolgálta a Collins családot. Ő
bizonyára tudni fogja, hogy most mi a teendő! Barnabas végigszaladt
a folyosón a nő szobájának ajtajáig.
Közben biztosan érezte, hogy már alig maradt ideje. Érezte, hogy
minden erő kiszáll belőle. Az imént hirtelen feltámadó életereje
semmi más nem volt, mint a haldokló tűz utolsó fellobbanása. Nem
csoda, hogy semmiféle fenyegetést nem jelentett a boszorkánylány
számára. A vérivás nélkül eltöltött idő megtette a hatását. Bolond
volt, hogy megfeledkezett arról, milyen nagy szüksége van az
elixírre. A lőtt seb, amelyről azt gondolta, hogy jelentéktelen, lassan
az egész testét elfertőzte. A szíve túl lassan, túl erőtlenül vert, mintha
bármelyik pillanatban végleg elnémulhatna. A padló megmozdult
alatta, a falak közeledni látszottak, majd ismét visszaugrottak a
helyükre. Már képtelen volt irányítani a mozgását, a lábai remegtek,
a karja ernyedten csüngött az oldalán. Az egyetlen hang, amit hallott,
a saját zihálása volt. A fehér fény úgy villogott a fejében, akár egy
megbolondult jelzőlámpa.
Végül megtalálta Julia szobáját, és bezuhant az ajtón.
Az éjjeli asztalon álló lámpa kísérteties fénybe vonta a szőnyeget
és az ágyat, amelyben szemmel láthatóan egy ideje már senki sem
aludt. Barnabas kétségbeesetten nézett körbe a helyiségben, és már
majdnem kirohant, amikor észrevette az ablak előtti asztalon heverő
orvosi táskát. Nyitva volt, és körülötte szanaszét hevertek Julia
eszközei. Az ampullák széttörtek, az elixírt tartalmazó üvegcsék
kiszáradtak, az injekciós tűk pedig szintén ripityára törve a padlón
hevertek. Barnabas felnyögött, ahogy megtámaszkodott az asztalon,
és végignézett a tönkrement felszerelésen. Minden elveszett! Vajon
ki tette ezt? Bárki is legyen az, aki az életére tört, bizonyára Juliát is
el akarta intézni. Lehetséges, hogy a szörnyeteg már végzett vele?
Vajon Jason – vagy Jackie – megelőzte őt? Egészen elernyedt a
kimerültségtől. Odakint, az ablakon túl némán hajladoztak a tölgy
vaskos ágai. Kinézett a sötétségbe, majd potyogni kezdtek a
szeméből az üres vámpírkönnyek.
Ekkor puffanást hallott a folyosó irányából. Kitántorgott a
szobából, és imádkozott, hogy Julia legyen az. Még mindig bízott

338
benne, hogy a nő felbukkan és megmenti. De nem ő volt az, hanem
Willie, aki lábujjhegyen lopakodott végig a folyosón, egyik kezében
elemlámpával, a másikban karja alatt pedig a karóval és a
kalapáccsal, amit Barnabas kért tőle. A szeme fehérje fel-felvillant a
sötétben. Barnabas alig tudott megszólalni.
– Willie, láttad Juliát?
– Nincs a szobájában?
– Nincs, és attól tartok, valami rettenetes történt vele.
– Láttam valamit. A vámpír... vagy bármi is legyen az... Barnabas,
nem akarok még egynek a nyomába eredni...
– Hol van?
– Lent, az alagsorban.
A kezében megmozdult a lámpa, és Barnabast egy pillanatra
elvakította az izzó fénye.
– Egek, Barnabas! Mi történt veled? Szörnyen nézel ki!
– Rendbe fogok jönni, amint sikerül megtalálni Juliát. Willie, az
összes orvosságot tönkretették...
– És te ezért vagy most... Hát, talán Juliának van valahol némi
rejtett tartaléka...
Willie arca úgy derengett, mintha Halloween-maszkot viselne.
Barnabas lehunyta a szemét, és a szívverését hallgatta. Egyre lassult,
és érezte, ahogy a testéből kiszáll az erő. Hosszú másodpercek teltek
el minden szívverése között, és mindegyik alkalmával azt érezte,
hogy egész testében megrázkódik. Mi történt vele? Julia biztosan
tudja a választ. De mi van, ha már nem él, ha Jason megölte, vagy az
a démon, aki elszabadult a házban? És mindez az ő hibájából
történt...
– Willie, gyere ide! Engedd meg, hogy rád támaszkodjam!
Willie gyanakvóan méregette gazdáját.
– Ne aggód), nem foglak bántani. Szükségem van a segítségedre.
Átvetette a karját barátja vállán, és együtt lementek a lépcsőn az
előtérbe. Barnabas olyan zavart volt, akár egy alvajáró,
elhomályosult tekintete alig érzékelte, hogy mi történik körülötte. Az
ismerős folyosók, a tapéták, a sző-nyegek mintázata váltakozott és
mozgott körülötte, mintha egyszer csak minden életre kelt volna.

339
Vajon a férgek már beették magukat a szemhéja alá? Ahogy elérték
az alagsorba vezető lépcsőt, megcsúszott, és majdnem lezuhant a
sötétségbe. Willie az utolsó pillanatban elkapta és visz– szarántotta.
– Barnabas, biztos vagy benne, hogy le akarsz menni oda?
– Le kell mennünk!
– De mihez kezdünk, ha találunk ott valamit?
Barnabas elvette tőle a kalapácsot és a karót.
Az alagsor olyan volt, akár egy barlangrendszer, a levegőben a
beton és a föld dohos szaga terjengett. A hatalmas, kézzel ácsolt
deszkák alatt, amelyen az egész ház nyugodott, hatalmas üregek
tátongtak, amelyekben az alapzatot megtartó kövek álltak. Rejtett
alkóvok nyíltak belőlük, amelyekbe ruhákkal és könyvekkel teli
dobozokat zsúfoltak. Willie megpillantott egy villanykörtét, és
meghúzta a zsinórját. Zümmögő hang kíséretében lassan kigyúlt a
fény, ami megváltoztatta ugyan az árnyékokat, de nem űzte el őket.
A mennyezet mentén futó csövekről hatalmas pók-hálók csüngtek
alá, mindenfelé vízvezetékek futottak a falak mentén. Régi dobozok,
egy tönkrement ventilátor, egy oldalára fordult légkondicionáló, egy
acélszéf, mindenféle hasznavehetetlen tárgyak hevertek szanaszét,
mintha a területre felügyelő katonák volnának. Az alagsor központi
részén, mintha a tábornokuk volna, egy négyszögletű, porlepte,
majdnem három méter magas, befúvós kazán állt.
Willie bevilágított a sarkokba és a ládák mögé is a zseblámpával,
majd azt mormogta:
– Nincs itt semmi. Most már visszamehetünk?
Barnabas sem hallott semmit, és nem érezte a fajtájának
összetéveszthetetlen szagát sem.
Ez a cementpadlós, rozsdás csövekkel teli terület szolgált a ház
mosókonyhájaként. A vasalódeszka mellett – melyen egy igencsak
megégett ruhanemű hevert – egy mosógép és egy szárító állt, melyek
most szinte kísérteties fehérséggel csillogtak. Barnabas észrevett egy
szűk ablakot, amelyen keresztül fakó fény vetült be. Hajnalodott. A
vámpír tehát ismét visszahúzódik majd a menedékébe, elbújik egy
barlangba, és a legnagyobb kényelemben megpihenve ismét
kicsúszik a markuk közül.

340
 A kazán őrlángja megremegett, és a gázfúvók váratlanul
felszisszentek. Willie úgy ragadta meg Barnabast, mint egy ijedt
gyerek.
– Ki kell jutnom innen! Ellenőriznem kell, nincs-e szivárgás...
– Ne, Willie, várj! Ne hagyj itt!
A kazán mély dübörgés kíséretében kezdett el fűteni. Barnabas
vonakodva, de visszafordult a lépcső felé. Muszáj volt tovább
keresnie, meg kell néznie az összes szobát az első emeleten is.
Végigsöpört rajta a fáradtság hulláma. Össze kellett szednie az erejét.
Ezt az utolsó dolgot még meg kellett tennie, mielőtt visszatér a fény,
és szétszabdalja a tudatát. Tisztában volt vele, hogy haldoklik. Vajon
Julia emiatt aggódott? Hogy egyre gyengébb és gyengébb lesz, míg
végül egy napon... Milyen végzetes iróniája ez a sorsnak! Az, hogy
végül emberré vált, csak azt eredményezte, hogy még hamarabb adta
meg magát az emberi léttel elkerülhetetlenül együtt járó
pusztulásnak.
Teljesen leverten elindult Willie nyomában felfelé, amikor
megpillantott a lépcső alatt egy kilincs nélküli ajtót.
– Várj, Willie! Mi lehet ez?
Az ajtón csak egy kulcslyuk volt, és úgy tűnt, belülről zárhatták
be.
– Az ajtó! Törd be!
– De, Barnabas, semmi sincs odabent...
– Tedd, amit mondtam!
– Rendben, rendben, várj csak...
Willie körbejáratta a fényt, hátha megpillant valahol egy
használható eszközt, majd végül felsóhajtott, és letette az elemlámpát
a földre. Hátralépett, és minden erejével nekiveselkedett az ajtónak.
Korhadt deszka beszakadt, és aranyló fény áradt ki mögüle.
A szoba, amelybe beléptek, egy kripta volt. Magas, vasból
készített gyertyatartók álltak végig a falak mentén, és a bennük
pislákoló gyertyák fénye mézszínű derengésbe vonta a kamrát.
Egzotikus illatok áradtak a liliomcsokrokból, amelyek úgy néztek ki,
mintha egymással összekötözött, hófehér, itt-ott korallszínű
trombiták volnának. És a szoba közepén végre megpillantották azt,

341
amit kerestek. A koporsó nagy volt, elég tágasnak tűnt akár két
ember számára is. Barnabasban váratlanul irigység támadt, és el
kellett ismernie, hogy ellensége választása igen kifinomult ízlésről
árulkodik. A lakkozott ébenfa burkolat gyönyörűen csillogott a
fényben, faragványai pedig egyenesen pazarnak voltak mondhatóak.
– Azt hiszem, megtaláltuk a vámpírt – mondta.
– Mit gondolsz, ki lehet az? — kérdezte Willie suttogva.
Barnabas elhatározta, hogy véghezviszi a küldetését.
Összegyűjtötte minden erejét, és megpróbálta leküzdeni a tudatát
még mindig elhomályosító zavartságot, majd bal kezével szorosan
megragadta a karót, jobbjával pedig megszorította a kalapácsot.
– Nyisd ki a koporsót, és lépj hátra!
Willie ezúttal ellenkezés nélkül engedelmeskedett. Talán ő is
kíváncsi volt, és alig várta, hogy pontot tegyenek az ügy végére.
Barnabas felvette a megfelelő testhelyzetet. Noha remegtek a térdei,
szétvetette a lábát, és készen a végső csapásra, a feje fölé emelte a
kalapácsot. Willie lassan megemelte a fedőt. Ez nem csikorgott,
szemben Barnabas koporsójával, amely minden alkalommal rettentő
hangot adott ki, mikor felnyitotta. Ez a fedél könnyedén és
olajozottan felemelkedett, közben csupán egy halk, sóhajra
emlékeztető hangot hallatott.
Willie félreugrott, és Barnabas előrelépett, de közben hallotta,
hogy barátja máris a lépcső felé vette az irányt.
– Nem tudom végignézni! Ne, őt ne!
Amikor Barnabas meglátta, hogy ki fekszik a koporsóban,
leeresztette a kezében tartott fegyvereket.
A sáfrányszínű selyemtakarón Julia hevert. Kezét összekulcsolta a
melle előtt, és ujjai között egyetlen szál, kissé lekonyult liliomot
tartott, amelynek karmazsinvörös virágpora lágyan beterítette a
ruháját. Az arca olyan volt, mintha elefántcsontból faragták volna.
Mély árnyékok homályosí– tották el, noha a bőre borostyánsárga
fénnyel izzott. A haja ismét remegő gesztenyebarna volt, arca pedig
ragyogott a fahéjszínű pillák alatt. Barnabas kéjsóváran végignézett a
testén, az összes láthatatlan hajlaton, amelyek a selyemruha alatt
rejtőztek. Gyönyörű volt.

342
 Ügyetlenkedni kezdett a karóval. Bárhogyan is, de meg kell
szabadítania a nőt. Nem hagyhatja, hogy a vámpír, aki megharapta,
örök kárhozatra, ítélje, arra az életre, amit ő maga már olyan jól
ismert. A karó hegyét Julia szíve fölé helyezte, és óvatosan
nekinyomta a húsnak. Egy pillanatig tétovázott, majd felemelte a
kalapácsot, de remegő kezével képtelen volt befejezni a mozdulatot.
Összeomlott, és egyenesen a nőre hanyatlott, miközben minden
ízében rázkódott a bűntudattól. Ő volt a gonosztevő! Hiszen Julia
mindent feláldozott érte, ő azonban elárulta, megvetéssel fogadta a
közeledését, sőt ami még rosszabb, közömbösnek mutatkozott iránta!
Bárcsak a közelében maradt volna, hogy megvédelmezze, hogy
szeresse, és akkor minderre nem kellett volna, hogy sor kerüljön! Hát
nem lehetséges a vezeklés, nincs olyan bűnbánat, amellyel rendbe
hozhatná a dolgokat? Felemelkedett és a nő arcára nézett.
Megérintette, majd lassan elkezdte cirógatni a tagjait. Még mindig
meleg volt, bőre halálában is rugalmasnak tűnt. Barnabas közelebb
hajolt, és lágyan megcsókolta, ahogyan életében is kellett volna
tennie. Át-karolta és magához húzta az elernyedt testet, miközben
fejét a szíve fölé hajtotta.
Hosszú percekig állt mellette, hallgatva az erőteljes lüktetést. A nő
fel fog támadni. Beszélni kezdett hozzá, egészen közel hajolva az
arcához, hogy az ajkuk majdnem összeért. — Julia, haldoklom! Nem
elég büntetés ez?
A gyertyák fénye megremegett, ahogy még egyszer a nő szíve fölé
irányította a karót.
– Bocsáss meg — suttogta, szomjazva a megbékélésre. Felemelte
a kalapácsot, és minden erejét összeszedve lesújtott. Ebben a
pillanatban Julia barna szeme felpattant, és villámgyors mozdulattal
elkapta a csuklóját.
– Barnabas... – suttogta. A férfi riadtan nézett rá, majd hátralépett.
Julia többé nem gyönyörűség, hanem iszonyatos kísértet volt. A
szemében és orrlyukai szélén ijesztő méretűre dagadtak a
hajszálerek, és ahogy lágy ajkai elváltak egymástól, láthatóvá tették a
szájában meredező borotvaéles szemfogakat. Barnabas kirántotta a

343
kezét a nő szorításából, majd ismét felemelte a kalapácsot, és a karót
a bordái fölé helyezte.
– Muszáj... kérlek, bocsáss meg... muszáj, nem engedhetem,
hogy... Istenem, mennyire gyűlölhetsz!
Lehunyta a szemét, és lesújtott.
A következő pillanatban valami hatalmas erő keresztülrepítette a
szobán. Nekicsapódott a falnak, és magatehetetlenül, összetörve a
földre zuhant. Nyögdécselve megfordult, és egy pillanatra
elveszítette az eszméletét. Amikor ismét ki tudta nyitni a szemét, a
nő már ott állt előtte. Az arca ragyogott, borostányszínű ruhájának
fodrai hullámokban ölelték körül.
– Sosem tudnálak gyűlölni, Barnabas – mondta.
Alig tudott megszólalni.
– Julia... te... vagy a vámpír?
– Hát nem tudtad? Az injekciós tűk! Megfertőződtem, amikor a
vérünk összekeveredett. Sokáig küzdöttem, nagyon sokáig, azért,
hogy ember maradhass, hogy mindketten emberek maradhassunk...
Megtett felé egy lépést. Egész megjelenése fejedelmi volt,
gesztenyeszínű haja és topázként ragyogó szeme akár egy királynőé.
– De hiszen... mindig is elővigyázatos orvos voltál...
– Igen. De azt hiszem, végül kicsit óvatlanná váltam. Vagy talán
egész idő alatt élt bennem a ki nem mondott vágy, hogy
csatlakozzam hozzád a te világodban!
Még közelebb lépett, és a férfi újra megdöbbent a szépsége láttán.
A bőre fénylett, a mozdulatai kecsesek voltak, akár egy macskáé. De
volt valami a hangjában, ami megrémisztette. Önkéntelenül is a fal
felé hátrált.
– Julia, David megsebesült! Súlyosan megsebesült! Te vagy az
orvosa! Azt a lányt megszállták... megőrült... segítenünk kell a
fiúnak!
Julia rekedtes, mély hangon felnevetett.
– Miért mindig csak másokkal törődsz, amikor te magad vagy
veszélyben? – Barnabas megpróbált felállni, de a fájdalom ledöntötte
a lábáról. Minden tagja elviselhetetlenül lüktetett.
– De hiszen... David...

344
 – A gyerekeknek nincs szükségük ránk – mondta. – Jackie meg
fogja menteni. Mostanra biztosan te is tudod, hogy képes rá.
Hihetetlen erőkkel rendelkezik. Vele is meg kellett küzdenem, hogy
életben tarthassalak. Legyengített a harc...
– És én mindvégig hálátlan voltam... – megpróbált közelebb
húzódni a falhoz, miközben suttogva azt mondta:
– Julia, valami rettenetes dolog történt... az orvosság... az
ampullák mind eltörtek... az elixír...
– Nincs több elixír.
– És a nagy felfedezésed?
– Hogyan is lennék képes előállítani a gyógyszert, amikor én is
megfertőződtem? Az én vérem is hordozza a kórt!
Barnabas hirtelen mindent megértett.
– Tehát te voltál ott, az erdőben?
– Igen – a hangja olyan volt, mint a harangjáték. – Az a munkás
volt az első áldozatom. Semmit sem tudtam azon kívül, hogy vérre
van szükségem. De amikor láttam, hogy a vámpír nyomába eredtél,
rád akartam ijeszteni, hogy ne találhass rám. Időre volt szükségem...
– De... A harapásod mégsem változtatott vissza...
– Nem...
A nő most fölé hajolt és elmosolyodott.
– Miért?
Lassan teljesen elöntötte a kétségbeesés.
– A sorsnak megvannak a maga útjai. A gyógykezelés sikeres
volt. Végül emberré váltál, miközben én...
Barnabas érezte a liliomok átható illatát. Nem maradt erő a
tagjaiban, de tudta, hogy valahogy távol kell tartania magától a nőt.
– De az a munkás átváltozott...
– Az Jackie műve volt, nem az enyém. Ő húzta ki a levelek közül,
és tette meg a szolgájává. De mindennek már vége.
Julia szeme megvillant, először korallzöld volt, majd cinóbervörös
lángok gyúltak az írisze körül.
– Már vártam rád.
Vöröses hajtincsei megremegtek, ahogy felemelte a kezét.
– Már megtettem az előkészületeket az esküvőnkhöz.

345
 Barnabas lehunyta a szemét.
– Túl késő. Figyelmeztettél... és igazad volt. Most pedig... Julia,
öreg vagyok... És haldoklom.
A nő leereszkedett mellé, és Barnabast egy pillanatra teljesen
elkápráztatta a mosolya, sóvárgó pillantása. Lángoló tekintetével
egészen megbűvölte, miközben lágyan ívelt ajkai olyan
kegyetlenséget sugároztak, amit sosem feltételezett volna róla.
– Ismét fiatallá tudlak tenni – mondta.
Egyik kezét Barnabas vállára, a másikat pedig a homlokára
helyezte, majd kiegyenesítette a fejét, és megtámasztotta a nyakát. A
fogai megvillantak, a szeme pedig szénként izzott, ahogy suttogva
azt mondta:
– Most már új gyógyszerem van!
Barnabas vergődni kezdett, megpróbált kitörni, de magatehetetlen
volt. Julia lehajolt hozzá, és már érezte is azt a különös fájdalmat a
nyakán, miközben a nő egy hosszú percig elidőzött az ütőere fölött,
majd még közelebb húzta magához és felolvadt az ölelésében.
Felnyögött, ahogy Julia inni kezdett belőle. Számtalanszor
megpróbálta elképzelni az áldozatai halálos rémületét, de sosem
gondolt rá, hogy milyen lehet valójában: a végső kétségbeesés és
tehetetlenség, végtagjai olyan erőtlenek voltak, akár a víz, az akarata
pedig semmivé oszlott. Ezt a sorsot érdemelte, gondolta utoljára,
miközben a tudata végleg elhomályosult: úgy meghalni, ahogyan élt.
A viliódzó fények a fejében lassan fakó lángokká szelídültek, míg az
utolsó lehelete végleg ki nem oltotta őket. Barnabas átkarolta Juliát,
és átadta magát neki.
Sötétség borult rá. Fekete vizek mélyére került, magával ragadta
és felkapta egy hullám, nekiütközött egy zátonynak, majd belekerült
egy örvénybe, és ellepte a hínár. Aztán ismét felbukott a felszínre,
csakhogy a hullámok a partra vessék, és szétzúzódjon a sziklákon.
Meghalt, és aztán meghalt újra, minden egyes alkalommal, mikor
magával ragadta és ismét kilökte magából a tenger. Végül egy távoli,
kietlen partra sodródott, miközben a szíve reszketett, ahogy Julia
lassan minden csepp vért kiszívott a testéből, és nem maradt belőle

346
más, csak egy üres héj. A szíve utolsó dobbanása tompa dobszó volt
csupán, egyszer, még egyszer és utána – néma csend.
Elmosolyodott volna, ha az arca több lett volna egy élettelen
maszknál. Mindig azon tűnődött, vajon ha végül eljő érte a halál, ott
lesz-e még, hogy maga is lássa. Vajon bátornak fog mutatkozni vagy
gyávának? De mindez már nem számított. A tengerből felemelkedő
sötét dagály felszínén lebegett, ott hánykolódott némán, elhagyva,
egyedül. Aztán valami mégis rátalált, és kihúzta a partra.
Kinyitotta a szemét, és ködösen, de megpillantotta Juliát, ahogy
mellette térdel. A nő elmosolyodott, és nyugodt hangon megszólalt:
– Végül tehát ez lett a nászéjszakánk.
Megérintette Barnabas nyakát, és körmeivel, amelyek élesek
voltak, akár egy kés, apró sebet ejtett magán. Vér szivárgott a sebből,
és ő suttogva azt mondta:
– Gyere, repülj velem!
Majd villámgyorsan lecsapott, de ezúttal azért, hogy Barnabas az
ő vérével csillapíthassa a szomját. A férfi még mindig magán kívül
volt, és azt hitte, a véget jelentő álmok egyikében jár, és hogy mindez
nem más, csak a halál utolsó gonosz tréfája, míg lassan vissza nem
tért a testébe a melegség. Erei megteltek vérrel, ahogy a kiszáradt
folyómedret megtölti az eső, és a szíve is újra verni kezdett.
David és Jacqueline a Mystic Seaport körüli, 18. századi épületek
felfedezésével töltötték a napot. Lelkesen léptek be a Randall’s
Ordinary szalonjába.
– Barnabas, minden jóról lemaradtál! – kiáltotta David. – Hol
voltál?
– Itt voltam, Juliával – felelte a férfi. Jacqueline megfogta David
kezét, és elmosolyodott.
– Láttunk egy klassz vitorlakészítő műhelyt! Tele volt hatalmas
vásznakkal és különféle vitorlalyukasztó tűkkel! – mondta David. –
Kipróbáltam, tudok-e varrni az egyik tűvel, de a szövet olyan vastag
volt, hogy alig tudtam átszúrni rajta.
– Tényleg?
– Igen, és láttunk egy kötélverő bemutatót is – mondta Jackie. –
Az emberek egy háztömbnyire álltak egymástól, és négy fonatot

347
csavartak össze egyetlen erős kötéllé. Olyan volt, mint valami
varázslat!
– És van egy gépészeti bolt is, tele munkaruhákkal és hatalmas
csigákkal, amelyek a fűrészeket és az esztergapadot működtetik.
– Benéztünk a Régi Idők Patikájába is, ahol mindenféle
szappanokat és gyógynövényeket árulnak.
– Biztos jól szórakoztatok – mondta Julia.
– És azok a gyönyörű szkúnerek! Hatalmas, négyárbocos hajók!
Nektek is látnotok kell!
Julia elmosolyodott a két fiatal vidámsága láttán, és Barnabasnak
feltűnt, milyen csodásan néz ki ezen az estén. Bőre fehéren izzott,
szeme pedig buján ragyogott. Egész alakját aranyló színárnyalatok
tették varázslatossá.
– Eljössz, hogy megnézd a hajókat? – kérdezte David Barnabastól.
– Biztos vagyok benne, hogy tetszeni fognak!
– Igen, biztosan. De már majdnem sötét van odakint.
– Nem számít – mondta Jackie. – A sötétben valamiért még
rejtélyesebbnek tűnnek. Olyan érzésed van, mintha csak egy éjszakát
töltenének a kikötőben.
– Az egyiket Joseph Conradnak hívják – mondta David. – Tudod,
ő írta A sötétség mélyént. Olvastam is azt a könyvet!
Jackie megbökte a karját.
– Jaj, te nagyokos! Mindig csak a tanulás!
Felnevetett, és két szeme szinte táncolt.
Ahogy négyesben végigmentek a dokkok között a holdfényben,
David és Jacqueline arról vitatkozott, vajon a Joseph Conrad
brigantine vagy bark típusú hajó, és hogy melyik lehet a
fősudárvitorlája. Barnabas és Julia kéz a kézben sétáltak,
mindkettőjük alakja erőteljes volt és kecses. A holdfény megcsillant
a víztükrön, és a nagyszerű, régi szkúner ég felé törő árbocai lágyan
hajladoztak előre-hátra. Alatta ott lengedeztek a nehéz vitorlák is, a
fedélzeten pedig különféle, a hajózáshoz használatos eszközök
hevertek szerteszét. Könnyen el tudták képzelni, hogy a hajó még
mindig szolgálatban van, esetleg bálnaolajat szállít, továbbra is óriási
fekete vasmacskával van felszerelve, és a vitorlákat összetartó

348
kötelek olyan vastagok, akár egy meglett férfi alkarja. A fedélzet
deszkái megnyikordultak, ahogy a köteleket tartó csigák
megrázkódtak a hullámzástól. Az egész hajótest megreszketett, és
olyan panaszosan sóhajtozott, mintha minden vágya az volna, hogy
ismét a nyílt vízen lehessen.
Átmásztak a fedélzetre. Julia megállt a vitorlák alatt, és elnézett a
távoli láthatárra. Barnabas az iránytűtartó fölé hajolt, és lenyűgözve
állapította meg, hogy a kis jelzőtű még mindig mozog az üveg alatt.
David felkapaszkodott a köteleken az árbockosárba, és ahogy
leintegetett az odalent álldogálóknak, meztelen karját megvilágította
a holdfény. Jacqueline az orrhoz sétált, és a perem fölé hajolt.
Óvatosan végigsimított a fából faragott asszony fején. Lobogó ruhái
és hajzuhataga olyan hatást keltett, mintha a szél szárnyán repülne.
Az arca komoly volt, hullámzó ruhái alól pedig egy angyal szárnyai
sejlettek elő.

349
 Epilógus

A
zon a napon, amikor Benajah Collins beköltözött a házba,
amelyet még Miranda apja épített, az erdő fái alig egy
kőhajításnyira álltak a hódok tavától, némán. Amikor az
éjszaka alászállt, Benajah, a felesége és hat gyermekük nem vették
észre, hogy a türelmes cédrusok mind felsorakoztak a parton. A kicsi
Peter, aki reggel korán kelt, és alig várta, hogy felfedezhesse az
úszkálásra is alkalmasnak tűnő tavacskát, már bokáig gázolt a sárban,
mikor megpillantotta a lábujjai köré tekeredő fekete kígyó-kat.
Nyomban az anyjához rohant, hogy beszámoljon neki a dologról, de
az nem törődött vele, mivel éppen ebédet készített a családnak, és
könyékig lisztes volt a keze. Azt viszont nem tudta figyelmen kívül
hagyni, hogy majdnem minden aprófája elfogyott, és a tűz szinte
teljesen kihunyt. Legidősebb fiát, az erős termetű, tizennégy
esztendős Ed– wardot bízta meg azzal, hogy szerezzen némi tűzifát.
Az asszony felnyalábolta hasfájós gyermekét, majd az ablakhoz
lépett, és kinézett a mezőre.
A fák, amelyek az előző éjszaka még biztonságos távolban álltak,
mostanra szemmel láthatóan közelebb húzódtak. A nő azonban azzal
nyugtatta meg magát, miközben igyekezett elcsitítani a karjában
tartott, zokogó gyermeket, meg a másik csemetéjét, amelyik épp a
szoknyáját huzigálta, hogy bizonyára csak téved – elvégre elég nagy
fáradtság volt leszedni az összes holmit a szekérről előző nap, és
könnyen meglehet, hogy akkor rosszul mérte fel a távolságot.
Korholta magát a bolondságáért.
Éppen a teknő fölé hajolt, és a csecsemő pelenkáit mosta, amikor
felpillantva meglátta a fákat az udvar túlsó végében. Ezúttal is csak
összerezzent, majd felébresztette a székében elszunnyadt férjét,
akinek lustasága szúrta a szemét. A vacsorát követően, amelyre
Edward egyébként nem ért vissza – ez szintén inkább csak
bosszantotta az asz– szonyt, semmint hogy aggasztotta volna -,
összegyűjtötte a tányérokat a mosogatóban. Éppen a vágódeszkát
súrolta, amikor a szoba hirtelen sötétbe borult, és ezúttal már
tisztában volt vele, hogy valami különös történik. A fák már az
ablakok előtt álltak, és kaparászni kezdték az üvegtáblákat.
Voltak, akik később azt mondták, hogy biztosan a naumkeagok
vágták fel a fákat és rejtőztek el a belsejükben. Mások évekkel az
eset után tudományos szaklapokban értekeztek arról, vajon hogyan
lehetséges, hogy a fák rátámadtak a védtelen családra. Tudósok
fejtették ki álláspontjukat különféle matematikai képletekre
hivatkozva, és persze a prédikátorok is felhívták a figyelmet a
láthatatlan világ csodáira. A magyarázatok, ahogyan az ilyenkor
lenni szokott, meglehetősen változatosak voltak, és a beszámolók is
eltértek arra vonatkozóan, hogy pontosan mit is találtak a ház körül.
Néhányan egy-egy különösnek tetsző ruhaneműt, mások fából
faragott gyerekjátékokat véltek látni. A legtöbb ember szerint
azonban semmilyen nyom nem maradt.
Üstökös elvitte Mirandát a nagy völgy mögött húzódó tóhoz,
amelyet a lány már kicsi gyerekkora óta szeretett volna meglátogatni.
A férfi ellökte a parttól a nyírfakéregből épített kenut, és addig
evezett, amíg elérték a tó közepét. A nyugodt felszín olyan volt,
mintha selymet feszítettek volna ki egy hatalmas szövőszék fölé.
Miranda látta a tó mélyén kavarogni a sötétség világát.
A tó partja mentén álló fák egyetlen összefüggő vonalban
sorakoztak fel. A part menti árnyak között hópihék szállingóztak. A
fák ágai csupaszok voltak ugyan, de mégis rózsaszín fény derengett
körülöttük. Miranda tudta, ha kö-zelebbről is megnézhetné
valamelyik gallyacskát, biztosan ott lennének már rajta az új rügyek,
és a szárba szökkenni kész, vöröslő bimbók.
– Üstökös, nézd! A fák éppolyan rózsaszínűek, akár a hajnal!
A férfi elmosolyodott, majd bólintott.
– A halál csak egy évszak – felelte.

351
 A kenu ismét megindult, és ahogy lágyan haladtak előre a vízen,
Miranda az ujjaival végigsimított a vízen, ragyogó ösvényt rajzolva a
felszínére.
– Mindannyian újjászületünk majd?
– Újjászületünk, és megint újjászületünk. Legközelebb talán majd
a vízből fogsz megszületni.
– Emlékszem arra a rajtaütésre a falunkban, amikor még gyerek
voltam. Emlékszem a holtakra.
A férfi mintha kissé elszomorodott volna, és összeszorította az
ajkait.
– Emlékszem, amikor felhúztál minket a lovadra, engem és az
édesanyámat, és elvittél minket a wampanoagok táborába. Te voltál
az, nem igaz? Láttam a medvekaromból készített nyakláncodat.
– Az volt a második alkalom, hogy anyád itt lehetett velünk.
– És mikor volt az első?
– Eljött egyszer, mielőtt te megszülettél volna. A Fekete Embert
kereste.
– Miért?
– Gyermeket akart, és már hosszú évek óta várt arra, hogy
megfoganjon. Azt remélte, a Fekete Ember talán majd teljesíti a
kívánságát.
– De honnan vette a bátorságot, hogy egyedül induljon el az
erdőbe?
– Nem tudom, de megtalálta a táborunkat.
– És megtalálta a Fekete Embert is?
– Engem talált meg.
Miranda Üstököshöz fordult.
– Mindig a lányodnak neveztél, de azt hittem... hát igaz?
– Legjobb tudomásom szerint.
A lány elhallgatott.
A tó vize mintha a végtelenbe nyúlt volna. Az egyik oldalon fák
határolták, a másikon azonban az égbolttal találkozott.
– Ó, és a teremtésről szóló történeteid – szólalt meg újra Miranda,
majd hátradőlt a kenuban, és felnézett a felhőkre.
– Mesélj nekem a Nagy Szellemről!

352
 Üstökös felpillantott, és megtett egy csapást az evezőjével.
Merítés, merítés, majd fordítás. Az arca cserzett volt, akár a száraz
levelek, és a két sebhelye úgy festett, mintha örökké könnyek
folynának a szeméből.
Cautantowwit teremtett egy férfit és egy asszonyt a kövekből, de
ezzel nem volt elégedett, úgyhogy mindkettejüket apró darabokra
törte. Ezután teremtett egy férfit és egy asszonyt a fákból is, a fa
belsejéből és annak kérgéből, amely körbeveszi. Ezt tette
Cautantowwit. Ezért hát a fák az emberiség kútjai. Elődeink lelkei
mind a fákban szuny– nyadnak. Amikor repülsz, Sisika, a lelkek közt
szárnyalsz. A lány hosszan elgondolkozott.
– Csak azért mondod ezt, hogy boldoggá tegyél.
– Jó történet, nem igaz?
– És a kenu csak haladt tovább a messzeségbe, míg nem látszott
belőle több, csak egy távoli pont a vízen.

353
 Wampanoagok – Észak Amerikai indián törzs Massachussetts
területén, amellyel az angol telepesek először kapcsolatba kerültek
17. századi bevándorlásuk során. A század elején a korábban nagy
befolyású törzset a telepesek által behurcolt járvány tizedelte meg,
majd 1675-1676 között „Fülöp király háborúja” során nagyobbrészt
megsemmisítették. A törzs leszármazottjai a mai napigélnek New
Englandban.
Üstökös – Üstökös, avagy másik nevén Fülöp király(1639-1676)
neves indián törzsfő, az első indián háború idején a törzsek vezetője.
1676-ban a telepesek elfogták Üstököst, megölték, a fejét pedig
kitűzték a Plymouth-erőd falára.
Child-dalok – A 19. század végén Francis James Child által
összegyűjtött háromszázöt hagyományos angol és skót ballada.
Halifaxi akasztófa – Az angliai West Yorkshire-ban épített, 16.
századi, kezdetleges guillotine-ról van szó.
Az úszás mestersége című pamflet – Melchisédec Tevenor
művéről van szó, amely évszázadokon keresztül népszerű
kézikönyvként szolgált. A könyv valójában csak 1696-ban jelent
meg.
Owsley – Az 1960-as években Owsley Stanley (1935-2011) volt
az első magánszemély, aki tömegesen állított elő és árusított LSD-t.
Naumkeagok – Salem környékén élő indián törzs a 17. században.
Narragansettek – Nagy befolyású indián törzs volt a 17.
században. Az első indián háború idelyén függetlenek maradtak, de a
telepesek azzal vádolták meg őket, hogy a többi törzs menekültjeit
rejtegetik, így egy meglepetésszerű támadás során 1675 végén a törzs
nagy részét lemészárolták.
Canonchet – A narragansett törzs főnöke, 1676-ban ő vezette az
indiánok megtorló támadását, amely során felégették Providece
városát. A telepesek később elfogták és kivégezték.
Algonkinek – A mai Kanada területén élő indián törzsek.
Pequot – Mai napig létező indián törzsek, amelyek dominanciáját
az angol telepesek 1633 és 1637 között más törzsek, többek között a
narragansettek segítségéval törték meg a mai Massachusets területén.
piéce de résistance – Legfőbb attrakció, látványosság (francia)
 John Alden – A korszakban két John Alden is élt
Massachussettben. Az idősebb Alden (1599-1687) a playmouthi
kolónia egyik alapítója volt, aki a hagyomány szerint először lépett
partra 1620-ban a telepeseket szállító Mayflower hajóról. Fia, az
ifjabb John Alden (1623-1701) tengerész volt, a salemi
boszorkányperek egyik túlélője, aki részletes visszaemlékezést írt a
történtekről.
Trés bon, monsieur! – Nagyon jó, uram! (francia)
Incubus – Számos mitológiában felbukkanó démon, aki alvó
asszonyokkal hál (latin). Itt ördögi teremtményekre utal, akik a
boszorkányok testéből táplálkoznak.
Sztereoptikon – Egy régi tipusú diavetítő, ami egyszerre két
diaképet tud egymásra vetíteni, amelyek kicsit más szögben lettek
felvéve, és így a vetített kép térhatást nyer.
Gibson lány – A 19. század végén és a 20. század elején rendkívűl
népszerű női hajviselet az Egyesült Államokban, amely
megalkotójáról, Charles Dana Gibson grafikusról kapta a nevét. A
„Gibson lányok” a gyönyörű és független amerikai nők megtestesítői
voltak.
Corps de ballett – balettkar (francia)
Massasoit – Wampanoag törzsfő, aki baráti viszonyt ápolt a
földjére érkező puritán telepesekkel, és megmentette az éhínségtől a
Plymouth kolóniát az alapítása utáni években.
Sir William Phips – Az 1691-ben létrehozott Massachussettsi
provincia első királyi kormányzói. A hisztériára reagálva Phips
nevezte ki a salemi boszorkányperek bírói testületér, majd ő is
oszlatta fel később, és szabadon engedte a rabokat a börtönből.
Selkie – Mitológiai teremtmény, amely a tengerben fókaként, a
szárazföldön emberként jelenik meg.
Peine forte et dure – Kemény és tartós büntetés ( francia). Régi
büntetőeljárás, amelynek során a vallomást megtagadó elítéltre egyre
nehezebb és nehezebb köveket fektettek, amíg meg nem fulladt.
Powwow – Az indiánok gyűlései, de magát a sámánt is nevezték
így.

355
 Cautantowwit – A teremtő a New Englandban élő indián törzsek
mitológiájában, aki fából keltette életre az első embereket.

356
Ismerd meg szerzőinket és műveiket
a libri-kiado.hu weboldalon,
kövesd az újdonságokat és nézz filmeket
a nyugatiter.hu blogunkon,
csatlakozz közösségünkhöz a Facebookon!

www.libri-kiado.hu
www.nyugatiter.hu
Felelős kiadó a Libri Kiadó ügyvezetője
Felelős szerkesztő Angyalosy Eszter
Szerkesztő Stemler Miklós
Olvasószerkesztő Macskássy Zsuzsanna
Borítóterv Café Design, Romanek Imre
Műszaki szerkesztő Kovács Balázs Sándor
Nyomdai előkészítés atlantis
Készült 2012-ben az Alföldi Nyomda Zrt.-ben
Felelős vezető György Géza vezérigazgató
ISBN 978-963-310-147-6
358