Írta: Robin LaFevers

A mű eredeti címe: Mortal Heart

Fordította: Bozai Ágota
Szerkesztő: Vajna Gyöngyi Nyelvi korrektor: Luca Anna
Műszaki szerkesztő: Szekretár Attila
© Robin LaFevers 2014
© Bozai Ágota 2015
© Maxim Könyvkiadó Kft. 2015
A kiadvány a Rights People, London engedélyével készült.
Borítóterv: Scott Magoon
ISSN: 2063-6989
ISBN: 978 963 261 647 6 (puhatáblás), kiadói kód: MX-928

Kiadja: Maxim Könyvkiadó Kft.

Cím: 6728 Szeged, Kollégiumi út 11/H
Tel.: (62) 548-444, fax: (62) 548-443, e-mail:
info@maxim.co.hu Felelős kiadó: Puskás Norbert
Nyomda: Generál Nyomda Kft., felelős vezető: Hunya Ágnes
 Marknak,

ismét.

És mindig.

De különösen az elmúlt két évért.

 SZEMÉLYEK

A kolostor
ANNITH, novíciatárs
SYBELLA D’ALBRET, novíciatárs
ISMAE RIENNE, novíciatárs
Az apátasszony (korábban Etienne nővér)
EONETTE NŐVÉR, a kolostor történetírója és
levéltárosa
THOMINE NŐVÉR, a harcművészet instruktora
SERAFINA NŐVÉR, gyógyító és méregkeverő
WIDONA NŐVÉR, istállómesternő
BEATRIZ NŐVÉR, a női fortélyok instruktora
CLAUDE NŐVÉR, a hollók gondozója
VEREDA NŐVÉR, öreg látnok
ARNETTE NŐVÉR, fegyvermesternő
DRAGONETTE, Szent Mortain korábbi apátasszonya
(elhunyt)
APOLLONIA NŐVÉR, a kolostor korábbi
történetírója és levéltárosa (elhunyt)
MAGDALENA NŐVÉR, korábbi porkolábnő
(elhunyt)
DRUETTE NŐVÉR, korábbi látnok (elhunyt)
MATELAINE, Mortain novíciája
SARRA, Mortain novíciája
AVELINE, Mortain novíciája
LOISSE, Mortain novíciája
LISABET, Mortain novíciája
AUDRI, Mortain novíciája
FLORETTE, Mortain novíciája
 A Hellequinek
BALTHAZAAR
MISERERE
BEGARD
MALESTROIT
SAUVAGE
MALIGNE
Szent Arduinna követői
FLORIS, Arduinna papnője
AEVA
TOLA
ODILA
A bretagne-i udvar és nemesség
ANNE, BRETAGNE HERCEGNŐJE, Nantes,
Monfort és Richmont grófnője
ISABEAU, a hercegnő húga
IL FRANCIS HERCEG (elhunyt)
GAVRIEL DUVAL, breton nemes
BENEBIC DE WAROCH, a Warochi Rémlovag,
breton nemes, a birodalom lovagja
MAURICE CRUNARD VIKOMT, Bretagne korábbi
kancellárja
JEAN DE CHALON, Oránia hercege
DUNOIS TÁBORNAGY, a breton hadsereg
főparancsnoka
PHILIPPE MONTAUBAN, Bretagne kancellárja
RENNES PÜSPÖKE
EFFRAM ATYA
VIII. KÁROLY, Franciaország királya
ANNE DE BEAUJEU, Franciaország régense
NORBERT GIRORS, francia nagykövet
I. MIKSA, német-római császár, Anne férje
 A Kilencek
MORTAIN, a halál istene
DEA MATRONA, anyaistennő
ARDUINNA, a szerelem éles fájdalmának istennője;
Matrona lánya, Amourna ikerhúga
AMOURNA, a szerelem első pirulásának istennője;
Matrona lánya
BRIGANTIA, a tudás és bölcsesség istennője
MER, a tenger istennője
SALONIUS, a hibák istene
CISSONIUS, az utazás és a keresztutak istene
 BRETAGNE, 1488. DECEMBER

A zord, sötét hónapok szinte mindenkire szomorúságot

és nyomorúságot hoznak; ilyenkor nagy viharok dúlnak,
süvöltve rontanak a vidékre észak felől. Az emberek
aggódva, gondterhelten várják a telet; halál, éhség és csontig
metsző hideg jár a szél nyomában. De mi Szent Mortain
kolostorában szívünket és karunkat kitárva fogadtuk, mert a
tél Mortain istenünk ideje, amikor teljes lényével velünk van.
Így fordul az élet kereke; minden vég egy új kezdet; ezt az
ígéretet tette Mortain nekünk.
Így miközben az emberek többsége szorosan becsukja
ajtaját, ablakát, mi ünneplünk; az erdőt járjuk, szent
tiszafaágakat gyűjtünk és fényes, vörös bogyójú magyalt,
amely arra a három csepp vérre emlékeztet minket, amit
Mortain istenünk ejtett, amikor a szerelem és Arduinna nyila
belé hatolt.
És bár Mortain sokkal kegyesebb isten, mint az
emberek általában gondolnák róla, nem hiszem, hogy nagyon
jó néven venné, hogy legfiatalabb szolgálóleányai a szent
tüzére szánt megszentelt ágakkal vívnak.
– Audri! Aveline! Azonnal hagyjátok abba!
– Ő kezdte! – mondja Aveline, a szemébe hullott
világosvörös hajzuhatag alól kikandikálva.
– Nem is igaz! Te kezdted! Mindig te kezded! Jól
bánsz a karddal, késsel, tudsz verekedni, ezért akarsz folyton
harcolni!
 – Lányok! – összecsapom a tenyeremet, és
megborzongok, mert ez a jelenet nagyon emlékeztet Beatriz
nővérre, amikor a női fortélyok órák alatt elveszti uralmát
növendékei felett. – Elég legyen! Audri, menj, segíts
Florette-nek! Aveline, te pedig gyere velem!
Audri úgy véli, a másik lány bajban van, ezért nyelvét
ölti Aveline-re, majd siet segíteni Florette-nek. Nem szidom
meg Aveline-t, hanem kézen fogom, egy szent bokorhoz
vezetem, és kést adok a kezébe.
– Te ezt a kosarat szedd tele, én pedig emezt töltöm
meg.
Aveline elégedett, hogy pengét foghat, mert ez
általában az idősebb lányok kiváltsága, illetve csak a
gyakorlótéren szabad használni. A bokor felé fordul, és
nekilát az ágakat nyesni.
Magam elé nézek, csak a leveleket figyelem, úgy
beszélek hozzá.
– Te vagy a legidősebb a lányok között, Aveline. Nem
dicsőség a kisebbeket legyőzni.
Abbahagyja a nyesést, furcsa, komor tekintetét felém
fordítja.
– Ezzel azt akarod mondani, hogy tettessem magamat
gyengének, hogy ők erősnek érezhessék magukat? Az nem
hazugság?
Mielőtt kibogozhatnám kusza logikáját, vállat von, és
folytatja:
– Ráadásul majdnem annyi idős, mint én, és szeret
köpönyeg nélkül, mezítláb járkálni.
Erőt veszek magamon, hogy el ne mosolyodjak, mert
tény, Audri nagyon büszke arra, hogy milyen jól bírja a
hideget. Nemcsak hogy nem érzi a tél fagyát, de nincsenek
rajta fagyásfoltok, keze, lába nem fáj a dermesztő hidegben.
Ez az ő tehetsége; azért kaphatta, mert úgy vágták ki az anyja
méhéből, aki a tél legzordabb viharainak egyikében halálra
fagyott. Annyira érzéketlen a hidegre, mint a messzi észak
nagy fehér medvéje, és erre nagyon büszke.
– Lehetséges – jegyzem meg –, de neked ugyanolyan
nagyszerű képességed van, mégis folyton provokálod a
többieket, hogy fitogtathasd a tehetségedet.
Egy pillanatra felizzik bennem az elhagyatottság és a
honvágy érzése, és annyira fáj, hogy alig kapok levegőt. A
halál szolgálóleányai társaságában születésünk története a
legdrágább kincsünk; az jelöl meg minket a Halál igazi
leányaként. Ám azon a napon, amikor én születtem, nem
járkált fel-alá felszarvazott férj a közelben, nem emelt ki
füvesasszony a halott méhből, nem volt bugris pap, aki
feladta volna az utolsó kenetet a haldokló anyának, miközben
én hasztalan csüngtem keblén.
Legalábbis úgy vélem, nem volt, mert valójában azt
sem tudom, mely napon születtem. Semmit sem tudok
születésem körülményeiről, anyám nevéről, arról sem, hogy
él-e még, bár úgy véljük, nem élhet, különben nem kerültem
volna a kolostor küszöbére, amikor még egyhetes sem
voltam. Az összes nő közül, akinek lába ezeket a kőpadlókat
érintette, én vagyok az egyetlen, akinek fogalma sincs
születése körülményeiről.
Gyötrő, kínzó seb ez, viszket és ég; megtanultam
fegyelmezni magamat, hogy ne próbáljam vakargatni. Ám
vannak napok, amikor a fájdalom szinte elviselhetetlen.
Különösen, amikor egy pimasz kis kilencéves lánnyal kell
szembenéznem, akinek olyan gyorsak a reflexei, hogy
reptében kapja el a nyílvesszőt.
Aveline a magyalra figyel, dolgozik, de szeme sarkából
engem néz.
 – Ez azt jelenti, hogy egyszer majd vívhatok veled?
Ezt már nem tudom megállni nevetés nélkül.
– Gondolod, hogy le tudnál győzni engem?
Megvonja a vállát.
– Azt hiszem, szeretném megtudni, hogy le tudnálak-e
győzni, vagy sem.
Ezekre a szavakra mosolyom lehervad, és alig tudom
türtőztetni magam, hogy ne dobjam el a késemet a
legyőzöttek lemondásával. Még ez a gyerek is tudja, hogy
már nem jelentek kihívást neki. Vigyázok, nehogy tekintetem
a közelben, a fák mögött hullámzó óceánra tévedjen.
Túlságosan fájdalmas emlékeztető a nagy víz arra, hogy
Ismae és Sybella is küldetésen van; olyan helyeken lehetnek,
ahol én nem; ők elindultak sorsuk útján, míg én itt ragadtam,
és dajkát kell játszanom orgyilkosnövendékek csitricsapata
mellett.
Érzem, hogy valaki megrángatja a ruhám szegélyét;
lenézek. Florette áll mellettem, tágra nyílt szemmel néz.
– Nem akartunk elszomorítani, Annith nővér.
– Ó, nem, kicsikém. Nem szomorodtam el. Én csak…
– Tessék? Sajnálom magamat? Barátnőim után vágyódom?
Azt kívánom, hogy a sors bárcsak másképp bánt volna
velem? – … én csak szeretném, ha mielőbb végeznénk az
ágnyeséssel, és elkezdhetnénk a díszítést.
Kicsi arca felderül, folytatja a munkát, én pedig a
következő ághoz lépek. Nehéz, nagyon nehéz úgy érezni,
hogy nem bontakozhatok ki; olyan ez, mintha egy új kardot
hagynának megrozsdásodni, mielőtt használnák. Még
szorosabban markolom a kést, és felidézem az apátasszony
szavait; nyugtatott, türelemre intett, hogy Mortain útjai
kifürkészhetetlenek, nem tudni, miért választotta előbb a
többieket. Ha legközelebb ismét szemtől szembe állok Vele,
meg fogom kérdezni tőle az okot.
Udvariasan, természetesen.
– Annith? – szólít Aveline.
– Hm?
– Nekünk is így kell levágnunk az ágakat?
Lenézek, és döbbenten látom, milyen vájatokat és
sebeket ejtettem pengémmel újra és újra lecsapva a magyal
ezüstös kérgén. Szentséges szentek!
– Nem! Persze, hogy nem. Csak… ezt a kést meg kell
élezni.
Halványvörös szemöldöke rebben, kérdőn ível, és
kilencévesnél sokkal idősebbnek mutatja.
– Annith! Nézd!
Florette kiáltására hátrafordulok, a kis liget fáit
kémlelem. Csak nem holló? Megígértem Florette-nek, hogy
fizetek neki, ha szól, amikor meglát egy hollót közeledni. Ez
a mi kis titkunk. Cserébe kicserélem a lepedőjét, amikor
éppen bepisil, és senkinek nem mondom el, bár azt hiszem, a
többiek közül gyanítják páran.
– Nem, nem az égen. A vízen. Csónak.
Pillantásom hirtelen lefele rebben, a horizontra; látom,
hogy Florette-nek igaza van. Valóban csónak közeledik a
szigethez. Élesen nyilall belém a félelem, aztán észreveszem,
hogy a hajó vitorlája nem a halált jelző fekete.
– Aveline, siess, menj, keresd meg Thomine nővért és
Widona nővért. Mondd meg nekik, hogy csónakos, az éji
révész érkezett. Audri, te maradj itt a lányokkal, és nyessétek
tovább a zöldet.
Tőrömet visszacsúsztatom a derekamra kötött
hüvelyébe, felkapom a szoknyámat, és sietek a sziklás parton
a kikötőhely felé. Két férfi van a csónakban: a csónakos és
egy másik… feltételezem, hogy sarlatán pap. A két férfi
között egy lány ül. Kicsi lány, úgy nézem, nem idősebb, mint
Audri vagy Florette. Ahogy a csónak közelebb ér, látom,
hogy a keze össze van kötve, a kötél a derekát is átfogja, így
kötözték a csónakhoz.
Az éji révészek észlelik döbbent tekintetemet.
– Ne nézzen má’ úgy, kisasszonyka! Mink kötöztük
meg, nehogy beleugorjék a vízbe. Asziszi, hogy hal. Tényleg.
Meglepetten pislogok, a sarlatán paphoz fordulok
magyarázatért.
Üdvözlésül bólogat.
– Ez igaz. A helyiek előbb Szent Mer kolostorába
küldték. Azt hitték, oda való. De az apátasszony csak egy
pillantást vetett rá, és rögtön tudta, hogy ez nem így van.
Kiderült, hogy az anyja vízbe fúlt, de még időben
megtalálták, hogy kivágják a lányt a méhéből. Az apának
nem kellett a gyerek. Bár éppen ő okozta az anya halálát.
Története, mint a többi lány története hallatán is
elszorul a szívem. Olyan sok anya halt meg! Olyan sok lányt
hibáztatnak az anyja haláláért! Ez majdnem elég ahhoz, hogy
örüljek, amiért nem ismerem születésem körülményeit.
Milyen halált szenvedett az én anyám? Milyen bűnöket
tulajdonítottak nekem azért, amiért erre a világra mertem
jönni?
– Hát, már partot értek. Azonnal engedjék szabadon.
Hogy hívják?
A sarlatán pap nyugtalanul pillant a csónakosra,
miközben az a lány kötelékeit oldozza.
– Melusine – feleli.
A csónakos ajkához emeli, és megcsókolja a nyakában
viselt szent kagylóhéjat.
Látja, hogy rosszallón pillantok rá, erre rám néz, és
magyarázkodik:
 – Ez a név balszerencsét hoz, kisasszony. Különösen
nekünk, tengerészeknek.
– Ostoba egy név, az már biztos – mormogja a sarlatán
pap.
Egyikük megjegyzésére sem reagálok, hanem
Melusine-hoz fordulok.
– Te mit gondolsz a nevedről?
Rám néz. Szeme színe pontosan olyan, mint a tenger
vizéé, és majdnem oly feneketlen.
– Nekem tetszik a nevem. Magam választottam.
Elmosolyodok.
– Akkor nekem is tetszik. Mindig azok a nevek a
legjobbak, amelyeket mi adunk magunknak. Most gyere
velem – kezemet nyújtom felé. A sarlatán pap óvatosan a
csónak orrához segíti, aztán át a peremén, a partra. A lány
vágyódon pillant hátra a kék víztömegre. Gyorsan
megragadom a kezét, és magam felé húzom.
– Később úszhatsz majd – mondom. – Amikor nem
lesz ennyire hideg.
Amikor elfordulok, hogy Melusine-t a kolostorba
kísérjem, látom, hogy a három lány nagy, kíváncsi szemekkel
bámul minket. Ekkor érkezik Aveline, a futástól pihegve.
– Thomine nővér most a többieket tanítja, Widona
nővér pedig egy ellő kancának segít. Azt mondták, hogy te is
gondoskodhatsz az újonnan érkezett lányról. Hogy eleget
csináltad.
Valóban.
Kicsit korán hessegetem el a fiatalabb lányokat a
következő órájukra; Beatriz nővér illemtanórájára. Persze
Beatriz nővér bosszankodni fog, de bosszankodása kevésbé
ad okot aggodalomra, mint a kolostor legújabb lakójának
elhelyezése. Nem hiszem, hogy Melusine sebesült lenne,
vagy beteg, de az a szokás és szabály, hogy az újakat
alaposan meg kell vizsgálni, mert sokan alultápláltak,
verésnyomok látszanak a testükön, vagy másfajta testi
bántalmazás érte őket.
Miközben a folyosón vezetem, próbálok nem gondolni
a többi novíciára, akiket így kísértem a kolostorba, akik most
is dicsőségesebb módon szolgálják Mortaint, mint én.
Igyekszem nem gondolni Ismae-re, aki most a hercegnő
udvarában él, szép ruhákban, teljes fegyverzetben, és azt a
munkát végzi, amire született. Elfojtom magamban a
gondolatot, hogy Sybella, aki most a negyedik küldetésén jár,
több mint hat hónapja nem adott hírt magáról. Bár Sybellát
nem én kísértem a kolostorba ezen a folyosón… négy felnőtt
kellett hozzá… két oldalt két-két apácanővér, ők fogták le,
nehogy megsérüljön vagy elszökjön.
Nem, rájuk most nem gondolok. Nem adom meg
magamat a kétely és az önsajnálat vétkeinek. Bár az ispotály
ajtaja nyitva van, halkan kopogok, nehogy hirtelen
betoppanásunk megriassza Serafina nővért. Gyakran annyira
belefeledkezik a munkájába, hogy elfelejt enni, aludni, és
néha azt sem tudja, hol van.
– Nővér, új novíciánk érkezett.
Serafina nővér felpillant a csövek és fiolák bonyolult
rendszeréről; ő találta ki ezt a különös szerkezetet, amellyel
megkönnyíti a gyógynövényfőzetek, tinktúrák, cseppek,
kenőcsök készítését. Rézcső spirálon át tekint ránk.
– A neve Melusine, és tévedésből küldték Szent Mer
kolostorába. Úgy tűnik, a vízhez van affinitása. – Lenézek,
mosolygok a lányra, hogy tudja, ezt egyáltalán nem elítélően
mondom.
Serafina letesz egy üvegfiolát, lenvászon törülközőbe
törli kezét, és nézi, csak nézi Melusine-t.
 – Szóval nagyon szereted a tengert, ugye?
– Igen, asszonyom.
Amint Serafina nővér értő gondjára bíztam a lányt,
kilépek az ispotályteremből, indulok, hogy tájékoztassam az
apátasszonyt az új novícia érkezéséről.
Az apátasszony dolgozószobájához közeledve
hangokat hallok odabentről. Remélem, hogy Sybelláról
hallhatok, vagy ami még ennél is jobb, arról, hogy új
feladatot kapok. Az ajtó közelében maradok, mintha csak arra
várnék, hogy bebocsáttatást nyerjek az apátasszonyhoz, ám
szándékosan közelebb hajolok.
– Ez valóban borzalmasan rossz hír.
Eonette nővér hangja.
– Felettébb nem kívánatos hír – fejezi ki egyetértését
az apátasszony. – És nem is jöhetett volna rosszabbkor.
– Más okból nem aggasztja Önt? – kérdi Eonette
nővér, különös hangsúllyal megnyomva a „más” szót; e
hangsúly hallatán pedig önkéntelenül még közelebb húzódom
az ajtóhoz, annyira, hogy fülemet az ajtólapra tapasztom.
– Úgy érted, azon kívül, hogy Vereda nővér betegsége
miatt látnok nélkül maradtunk éppen akkor, amikor a mi ifjú
hercegnőnk egyik dühös kérőt a másik után igyekszik
elhárítani, és próbálja megakadályozni, hogy Franciaország
lerohanjon minket, és hercegségünket magának követelje?
Azon kívül, hogy országunkat polgárháború fenyegeti, és a
megszállást kockáztatjuk? – kérdi a tisztelendő anya; hangja
szárazabb, mint az egyhetes kenyér, amivel a disznókat
etetem. Gondolataim rögtön Ismae, Sybella és a világban járó
megszámlálhatatlanul sokak felé repülnek. Látnok nélkül
hogyan irányítsuk lépteiket, tetteiket? Így a lehető
legrosszabbkor maradnak gyámolítás és instrukció nélkül.
– Talán nem is kéne megjegyeznem, milyen ritka, hogy
Mortain egy szolgálóleánya megbetegszik, még ha olyan öreg
is, mint Vereda nővér. Nem lehetséges, hogy ez annak a
jele…
– Elég legyen! – Az apátasszony hangja hasít a
levegőbe, ezzel félbeszakítva a mondatot, amelynek
folytatását oly nagyon szerettem volna hallani. – Megtiltom,
hogy bárkivel megoszd kételyeidet és aggodalmaidat!
Azonnal küldd be hozzám Thomine nővért!
Hosszú, nehéz csend áll be, amelyet végül Eonette
nővér hangja tör meg.
– Igenis, tisztelendő anya.
Hangjában furcsa, szinte gúnyos él van. Arra számítok,
hogy az apátasszony megleckézteti ezért, esetleg arcon
csapja, vagy penitenciát ró ki rá, amiért tiszteletlen volt vele,
de ez nem következik be.
Eonette nővér halk, könnyű léptei közelednek az ajtó
felé, ezért kénytelen vagyok cselekedni. Gyorsan, mielőtt
kilépne, sietve távolodom a folyosón, majd visszafordulok, és
elindulok az apátasszony dolgozószobája felé, így jó
hatlépésnyire vagyok, amikor Eonette nővér kilép. Rám
pillant.
– Thomine nővérrel van megbeszélnivalója.
– Thomine nővér már odabent van? – kérdem
ártatlanul.
– Nem. Nekem kell megkeresnem.
– Nekem csak egypercnyi mondandóm van – mondom
vidám, békítőnek szánt mosollyal, de homlokán a ráncok nem
simulnak ki, csak bosszúsan megrándítja a vállát.
– Hát, jó. De előre figyelmeztetlek, ma reggel nincs
jókedvében.
– Köszönöm a figyelmeztetést, nővér.
Kurtán bólint, aztán ellép mellettem, és elindul
megkeresni Thomine nővért. Fejemben ezer kérdés kavarog,
halkan kopogok az apátasszony ajtaján.
– Lépj be!
Több mint öt évig tartott, mire képes lettem úgy
belépni azon az ajtón, hogy szívem nem ugrik ki a helyéből a
félelemtől. Örülök, hogy most csak attól kell félnem, hogy az
apátasszony megérzi rajtam a kíváncsiságot.
– Annith! – szól az apátasszony, és rögtön leteszi a
hosszú lúdtollat. Bár mosolyog, a mosoly nem ér el a szeme
sarkáig; bőre feszül az aggodalomtól. – Micsoda kellemes
meglepetés! Találkozónk lenne ma, amiről megfeledkeztem?
– Nem, tisztelendő anya – felelem, térdet hajtva előtte.
– Csak azért jöttem, hogy tájékoztassam, új novícia érkezett.
A Szent Mer kolostor apátasszonya küldte hozzánk.
– Ó, igen, igen. Az apátasszony írt róla. – Azzal egy
kis levélkupac felé nyúl, és leveszi a legfelső levelet. – Az
apja elátkozottnak tartotta, és eltaszította magától, ezért az
anyja húga nevelte, ám az is meghalt nemrégiben,
gyermekágyban. Neve Melusine – mondja az apátasszony,
erre homlokát ráncolva. – Ez is micsoda semmitmondó, léha,
ostoba név!
– A gyermek választotta magának – magyarázom. –
Talán így akarta megragadni éppen azt, ami miatt mások
félnek tőle, és ezt valami kedves, titokzatos dologgá kívánta
alakítani.
Az apátasszony felpillantott rám.
– Valószínűleg igazad van, és nagyon kedves tőled,
hogy így gondolod. Jól van, megtarthatja ezt a nevet. –
Hátradőlt a székében. – Olyan jól értesz ahhoz, hogy miként
kell bánni az újonnan érkezett lányokkal, hogy arra
gondoltam, te lehetnél a novícia-mesternő. Legalábbis addig,
amíg Mortain küldetésre nem szólít.
 Évek óta nem volt novícia-mesternőnk; a jelenlegi
apátasszony – korábbi nevén Etienne nővér – töltötte be ezt a
posztot az előző apátasszony, Dragonette idején.
Az apátasszony szemöldöke rebben, ajka halvány
mosolyra húzódik, ami igazán ritka látvány.
– Abból, hogy úgy nézel ki, mintha éppen egy jó
kupányi savanyú bort nyeltél volna le, arra következtetek,
hogy nem túlságosan rajongsz ezért a lehetőségért.
– Tisztelendő anyám, bármennyire is szeretek segíteni
az új lányoknak, attól tartok, ha minden időmet velük
tölteném, más képességeim és reflexeim könnyen
eltompulnának, és nem állnék készen, amikor Mortain nekem
szóló parancsa megérkezik.
Az apátasszony mentett meg a kétségbeeséstől, amikor
Ismae küldetést kapott, nekem pedig ismét hátra kellett
maradnom. Biztosított, hogy annak semmi köze nem volt
képességeimhez, sem elhivatottságomhoz. Hiszen ki lenne
nálam lelkesebb és ügyesebb? Ez nyilvánvalóan az istenség
különös szeszélyéből történt így. Az apátasszony biztos volt
abban, hogy Mortain valami rendkívüli feladatra tartogat
engem.
– Hát, jó. Úgy hallom, számos tanítódat felülmúltad a
maguk területén.
Önkéntelenül élveztem dicséretét. Nem mintha az
apátasszony fukarul bánna a dicsérettel; ez nem így van…
hanem mert olyan nagy szükségem van rá, hogy a dicséret
betöltse az ürességet, amely azon a napon nyílt bennem,
amikor Ismae választatott ki, nem én.
Az apátasszony talán attól tartott, hogy a dicséret a
fejembe száll, mert témát váltott.
– Hogyan állnak a télünnepi előkészületek?
– Aveline és Loisse olyan sokat nőtt, hogy új fehér
köpönyegre van szükségük, de ettől Beatriz nővér
gondoskodik. Azt mondja, az ünnepségre mindkét darab
biztosan készen lesz.
– És hogy halad Audri?
– Jól. A mandragóragyökér füstjétől csak enyhe
rosszullét fogta el. Serafina nővér szerint hamarosan teljesen
felépül. Jó az étvágya, a testnedvei egyensúlyban vannak;
mélyen alszik, nincsenek rémálmai, sem más panaszai. Ha
óhajtja, apátasszony, Audri már ma délután csatlakozhat a
többiekhez.
– Legyen így! Nincs ok, hogy tétlenségben tartsuk. És
Lisabet? Ő hogy van?
Mosolygok.
– Ő is jól van. Ami azt illeti, új módszert talált arra,
hogy halottnak tettesse magát, és most nagyon elégedett.
Az apátasszony felsóhajt, mintha a legrosszabbra
készülne fel.
– És Loisse karja?
– Mint azt gyanította, apátasszony, a lóról való
leeséstől nem tört el a csuklója, csak kificamodott. Ő is
teljesen jól lesz a télünnepre, bár bal kézzel kell vinnie a
fáklyát.
– Az tönkreteszi a szimmetriát.
Próbálom leplezni meglepettségemet. Óvatosan
szólalok meg.
– Azt szeretné, apátasszony, hogy Loisse ne vegyen
részt a szertartáson?
Legyint.
– Nem, nem. Csak kisebb bosszúság; a tökéletességtől
való apró eltérés, amit nem lehet kiküszöbölni.
– Biztosíthatom, tisztelendő anyám, hogy Loisse többé
nem próbál a kengyelben állva lovagolni.
 Azt nem mondom el neki, hogy Loisse ezt azért tette,
mert arra volt kíváncsi, ugyanúgy képes-e megtenni ezt,
ahogy én. A való életben nincs olyan helyzet, hogy a halál
szolgálóleánya ilyen pózban lovagoljon, és attól tartottam,
hogy az apátasszony ezt bűnös büszkeségnek tekintené.
– Rendben. Köszönöm, Annith – mondta, azzal kézbe
vette a tollat, ezzel jelezve, hogy időm lejárt, távozzak. Újra
térdet hajtottam előtte, majd megfordultam, hogy elhagyjam
az apátasszony dolgozószobáját, de az ajtónál megtorpantam.
Kérdés bizsergett ajkamon, ám mielőtt feltehettem volna, az
apátasszony megszólalt.
– Megkíméllek a hollótanyára való zarándoklattól,
leányom – mondta, munkájából fel sem nézve. – Nem
érkezett hír sem Ismae, sem Sybella felől.
– Köszönöm, tisztelendő anyám – mondtam, majd
rögtön becsuktam magam mögött az ajtót. Megható, hogy
milyen jól ismer engem, hogy még így is, amikor saját
gondjai oly súlyosan nehezülnek rá, időt szán rám, és
nyugtatni akar. Mert a gondok, bizony, súlyosan nehezednek
rá, ezt biztosan tudom. Nyilvánvaló abból, ahogy a szeme
összeszűkült és ajka komor vonallá feszült. Mindig ő volt a
legerősebb közöttünk. Akkor is, amikor hét éve a kolostorra
lesújtott a borzasztó tragédia, ő volt az, aki felemelte a fejét,
és megmutatta az előre vezető utat nekünk, amikor mások
sírtak, és kezüket tördelve szomorkodtak.
Eonette nővér burkolt célzása felkeltette régóta
lappangó éberségemet, és az apátasszony aggodalmát látva
testem minden apró izma megfeszült. A kényszerítő
kíváncsiság, hogy megtudjam, mi van készülőben, olyan,
mintha a sarkamnál csaholó, kis, éhes teremtmény lenne.
Gyorsan kilesek a folyosóra, hogy megbizonyosodjam,
nem jár ott senki, aztán gyors mozdulattal beveszem
magamat a rövid folyosóra, amely az ezüst nyilát Mortain
istenségre szegező Szent Arduinnát ábrázoló faliszőnyeg
mögött van. A folyosó egy kis magánkápolnához vezet,
amely egyenesen az apátasszony dolgozószobájába nyílik.
Kevesen tudnak erről a kápolnáról. Én is csak azért tudok
róla, mert egyszer, még ötéves koromban, amikor büntetésből
a borospincébe zártak, meghallottam, ahogy Apollónia nővér
és Magdalena nővér erről beszélt; egyikük tudatáig sem ért el
a tény, hogy az én nagy fülem csak egy vastag ajtónyira van.
Nagyon fiatalon alakítottam ki ezt a szokást; úgy
gyűjtöm a titkokat, ahogy a koldus a pénzérméket. Nem
éltem volna túl Dragonette apátasszony uralmát, ha nem
olvastam volna el minden darab papírt, ami a kezembe került,
ha nem hallgatóztam volna minden ajtónál, nem lestem volna
be minden kulcslukon, miközben azt próbáltam kipuhatolni,
hogy mit vár el tőlem, hogy mielőbb megfelelhessek a
várakozásainak, és elkerülhessem a fájdalmas
következményeket, amelyek mindig bekövetkeztek,
valahányszor csalódást okoztam neki.
Bár Dragonette apátasszony már hét éve halott,
képtelen voltam levetkőzni e felvett szokásaimat. Ám ahogy
a koldus a pénzérméktől, nekem sincs szándékomban
megválni a megszerzett titkoktól. Inkább arra használom
őket, hogy csillapítsam lelkem égető, sajgó sebeit, és
emlékeztessem magamat arra, hogy a kolostorban másoknak,
nálam jelentősebb tehetséggel bíróknak is vannak emberi
gyengéik.
Félrehúzom a kápolna ajtaját rejtő falikárpitot,
óvatosan lenyomom a kilincset, belépek. Lekuporodom,
kényelmesen elhelyezkedem. Ekkor hangos kopogás
hallatszik az apátasszony külső ajtaján. – Lépj be!
Az apátasszony hangja halk, de jól hallható.
 Ismae és Sybella is rendelkezik azzal a képességgel,
hogy megérzi mások jelenlétét, úgy is, ha ajtó vagy fal van
közöttük. Belőlem ez a képesség is hiányzik. Ám
megtanultam pótolni azzal, hogy felismerem a nővéreket
akkor is, ha nem látom őket. Beatriz nővér könnyű léptű,
mintha a talpának első párnáin táncolna, míg Widona nővér
annyira halk léptű, hogy az ember inkább érzi a mozgását,
mint hallja. Serafina nővér enyhén csoszog, Thomine nővér
dobbanó, erős léptekkel jár, amit négyhelyiségnyire hallani
lehet. Kivéve, ha éppen harcol; akkor halk, mint a szél, és
halálos, mint a nyílvessző.
– Hívatott, tisztelendő anyám?
Thomine nővér hangját hallom.
– Csukd be az ajtót, kérlek.
A zárnyelv halk kattanása hallatszik, aztán csend.
– Matelaine és Sarra hogy áll a harc művészetének
elsajátítása terén?
Hosszú csend következik, amelyből arra következtetek,
hogy bármilyen kérdésre számított is Thomine nővér, ez nem
az.
– Elég jól – feleli végre. – Sarra képzett és gyakorlott,
de lusta, és nem hajlandó igyekezni. Matelaine-nek kevesebb
természetes tehetsége van, de nagyobb benne az
elhivatottság. Sajnálatos módon egyedi képessége nem segíti
a feladatban. Miért kérdezi? Még nagyon fiatalok. A
következő küldetésre, ugye, Annith a soros?
Legszívesebben megölelném Thomine nővért azért,
amiért hangot adott az én gondolatomnak.
– Vereda nővér megbetegedett – mondja az
apátasszony feszes hangon. – Túlságosan beteg ahhoz, hogy a
kolostor látnoki teendőit el tudja látni. Úgy vélem, Annith
hivatása lehet, hogy átvegye a látnoki feladatokat.
 Először fel sem fogtam, mit jelentenek ezek a szavak…
mintha az apátasszony valamely idegen nyelven szólna, amit
még soha nem hallottam. Vagy mintha a közöttünk húzódó
vastag fal megmagyarázhatatlan módon torzítaná szavait. Ám
mélyen a zsigereimben enyhe remegés kezdődik, majd
átterjed a végtagjaimra is, mintha a testem előbb értené a
szavakat, mint az elmém.
– De évek óta Annith a legtehetségesebb novíciánk.
Igazán meg is lepődtem, hogy Ismae-t előbb indította
küldetésre, ráadásul Ismae még csak három éve volt itt,
Annith pedig egész életében nálunk nevelkedett. Miért
vesztegetnénk el a képességeit azzal, hogy látnokká tesszük?
Lélegzet-visszafojtva figyeltem, hallani akartam a
választ.
– Nem emlékszem, hogy rád bíztam volna ilyen
döntéseket – felelte az apátasszony. Hangja feszes volt, mint
a frissen feszített dobbőr. – Annith kiválóan teljesített minden
feladatot, ami elé eddig állítottuk. Nincs okunk azt hinni,
hogy a látnokságban ez másképpen lenne.
Rövid szünet, majd Thomine nővér ismét megszólal,
ezúttal lágyabb hangon, olyan halkan, hogy alig hallom.
– De vajon szívesen fogadná ezt a sorsot? Hiszen
egészen kislány kora óta arra gyakorol, hogy a Halál eszköze
legyen. Hiszem, hogy ez tette lehetővé, hogy túlélje azokat az
éveket, amikor Dragonette…
– Elég!
Az apátasszony hangja ostorként hasít a helyiségbe.
– Annith engedelmes és kezelhető; és mindig a
kolostor érdekeit tartotta szem előtt. Azt fogja tenni, amit
mondok neki. Gondoskodj róla, hogy Matelaine és Sarra
tanítása felgyorsuljon, hogy készen álljanak, ha ki kell
küldenünk őket. Túl sokáig tartottuk legfőbb szempontnak a
legidősebb novíciák nevelését, és nem fordítottunk elég
figyelmet a többiekre.
Szívem olyan erősen vert, hogy alig hallottam az
apátasszony hangját, ahogy elbocsátotta Thomine nővért, és a
dolgozószoba ajtajának becsukódása olyan távolinak tűnt,
mintha a tenger fenekéről hallatszott volna.
Hátradőltem, hátam a masszív falhoz támaszkodott, és
lassan a földre csúsztam. Mit ért ez alatt? Hogyan lehetséges,
hogy… Arcomat kezembe temettem, dörzsöltem, próbáltam
magamhoz térni.
A kolostorban töltött tizenhét évem alatt soha nem
fordult meg a fejemben, hogy bármelyikünkből lehet látnok.
Bár így belegondolva felismerem, hogy a látnok sem a
semmiből jött. De mindig úgy képzeltem, hogy ezt a pozíciót
akkor adják valamelyik apácának, amikor már túl öreg ahhoz,
hogy más feladatokat ellásson. Illetve… valójában igazán
soha nem gondolkodtam ezen.
Miért is gondolkodtam volna? Soha nem jelentkezett
képességem, nem mutattam hajlamot a kristálygömbből való
jóslás vagy a különböző előjelekből való jövendölés iránt.
Nem is tanítottak ilyesmire. Kezemre lenézve meglepetten
láttam, hogy még remeg. Ökölbe szorítom.
Az apátasszony ezt nem mondhatja komolyan. Hiszen
ő maga mondta, hogy én vagyok az egyik legtehetségesebb
novícia, aki valaha a kolostor falai között megfordult. Ez nem
lehet Mortain akarata, máskülönben miért adott volna nekem
különleges képességeket? Éppen ezeket a képességeket?
Hét év óta először azt veszem észre magamon, hogy
arra gondolok, vajon mit gondolna az a sárkánytermészetű
Dragonette apátasszony, ha még élne. Nem, ezen egyáltalán
nem is kell gondolkodnom. Tudom… Soha eszébe sem jutna
ilyesmi. Ez olyan, mintha a frissen kovácsolt fegyvert arra
használnánk, hogy megkeverjük vele valami lábas tartalmát a
konyhában.
Nem is tudom, hogy az apátasszony ezt nagy
megtiszteltetésnek vagy büntetésnek szánja.
Nem, nem büntetésnek, hanem edzésnek. Így nevezte
volna a sárkánytermészetű Dragonette apátasszony;
hangjában csengene az a szinte tapintható vágy, hogy olyan
fegyverré tökéletesítsen engem, amelynek léte Mortain
dicsőségét szolgálja.
Ám most úgy tűnik, hogy ezt a fegyvert mindenképpen
elzárják, soha nem fogják arra a célra használni, amelyre
eredetileg szánták.
Kiosonok a kápolnából, és elindulok a folyosón. Ki
kell találnom valamit. Meg kell találnom a módját, hogy
rávegyem az apátasszonyt, álljon el ettől az elképzelésétől.
Amint befordulok a sarkon, idősebb lányok csoportjába
botlom; összebújva sugdolóznak. Közeledtemre úgy néznek
rám, mint éhes holló egy tálnyi húsra.
Merde, most nem akarok beszélni velük. Így nem,
hogy az apátasszony fenyegetése még mindig zsong a
fejemben, mint valami dühös darázsraj; mert ez a beszélgetés,
amit kihallgattam, teljesen kiborított; úgy, ahogy a laikus
nővérek borítják ki a vödörnyi mosóvizet.
Eszembe jutott a sokévi gyakorlás, és az, hogy
nyugtalanságomat, bizonytalanságomat, aggodalmaimat a
jámborság és engedelmesség fátyla alá rejtettem.
– Lányok! – szólalok meg halkan, korholón, az
apátasszony hangját szinte tökéletesen utánozva.
Sarra a fogát csikorgatja; akkor gyűlöl a legjobban,
amikor így viselkedem, de Matelaine és Loisse szívélyesen
üdvözöl.
– Tudod, miről volt szó az apátasszonynál tett titkos
látogatásokon? – kérdi Matelaine, azzal ő és Sarra felveszik
velem a lépést.
Bosszant, hogy úgy kell tennem, mintha ők tudnának
valamit, én pedig nem. De ragyogó mosollyal nézek rá.
– Nem. Kimaradtam a nagy hűhóból. Miről volt szó?
Sarra felvonja egyik szemöldökét, kissé gúnyosan
mellére szorítja kezét.
– Ó, ne mondd, hogy tudunk valamit, amit Szent
Annith nem tud!
Magam is megdöbbenek a mozdulattól; kezem hirtelen
mozdulattal kinyúl, elkapja a csuklóját.
– Ha még egyszer szentnek nevezel, meglátod,
mennyire nem vagyok az!
Hangom halk, olyan düh remeg benne, amelynek
Sarrához nincs köze.
Tartózkodó csodálat van a tekintetében, ami legalább
annyira meglep, mint saját reakcióm. Elengedem a kezét,
mély levegőt veszek. Mindenki azt hiszi, hogy a jóság
könnyű nekem, mert nem kell küzdenem, hogy jó legyek. De
igen. Ahogy a rózsafüzér gyöngyei folyton peregnek a pap
ujjai között, úgy jár a jóság litániája folyamatosan a
gondolataimban: Légy erős, minden cselekedeted Mortaint
dicsőítse; ne mutass gyengeséget; engedd, hogy akaratod
meghajoljon mások akarata előtt.
Különösen akkor háborít fel, ha szentnek neveznek,
amikor attól félek, hogy éppen az engedelmességem az a
tulajdonságom, amely azzal fenyeget, hogy teljesen
megváltoztatja életem alakulását. Vidámságot kényszerítek a
hangomra.
– Most pedig jobb, ha elmondjátok, hogy én is tudjam.
Sarra önelégültsége eltűnik, mogorvaság veszi át a
helyét.
 – Nem tudom, hogy mi történik, csak azt, hogy nagy
felbolydulás van. Reméltem, hogy te többet tudsz.
– Nem. De egy-két nap alatt biztosan képes leszek
kideríteni.
Ekkor elérünk a refektóriumhoz, és rögtön
elhallgatunk, nehogy a nővérek meghallják, hogy
összeszólalkoztunk, és beavatkozzanak.
 Végre egyedül vagyok a cellámban; átadom magam a
gondolatoknak, amelyeket a vacsora alatt oly gondosan
elfojtottam magamban. Muszáj lennie valaminek, meg kell
találnom a módját, hogy meggyőzzem az apátasszonyt, nem
vagyok alkalmas arra a feladatra, amelyre engem szánt. Az
képességeimnek egyáltalán nem a legjobb felhasználása
lenne… ezeket a képességeket acélos elhatározással
szereztem, bár nagy árat fizettem értük. Megígérték nekem,
hogy a tehetségem Mortain istenséget fogja dicsőíteni, és az ő
szolgálatában fogok állni, az ő akaratát teljesítem. Nem azt
ígérték, hogy elzárnak a látnok dohos, sötét cellájába, hogy
ott rohadjak meg.
Az apátasszony egy szót sem szólt arról, hogy a látnok
Mortain áldását viseli, vagy olyan tehetséggel bírna, amit Ő
adott nekünk… csak azt mondta, hogy be lehetne tanítani
engem, és nem bánnám, mert mindig engedelmes és
kezelhető voltam, és a kolostor érdekeit tartottam szem előtt.
De hitem és odaadásom nem az apátasszonyé, hanem
Mortainé, bár az apátasszony talán megbocsátana nekem
ezért a gondolatért.
Ismae és Sybella mindig azt hitte, hogy én mindig
mindent könnyen teszek, és élvezem a helyzetemet, hogy én
vagyok a kolostor kedvence. Nem tudják, mert sosem
mondtam nekik, mennyire nem igaz ez, hogy borotvaélen
jártam egész életemben, azóta, hogy e falak között megtettem
az első tétova lépéseimet.
Sivár élet egy gyereknek, ha kolostorban nevelik fel, és
csak olyan nők között lehet, akik teljesen a lelkiségnek
szentelték magukat. De ha ezek a nők ráadásul a Halált
szolgálják, az Ő művészetét tanulják, és az akaratát teljesítik,
az egyenesen zord, örömtelen létet jelent.
Így míg Sybella és Ismae számára a kolostor
valamiféle menedékül szolgált, szörnyű múltjuk elől való
menekvés volt, számomra teljesen más. Gyerekkorom
gyakori, váratlan próbatételekkel telt; ezeket általában akkor
alkalmazták rajtam, miután a nyugalom és az elégedettség
hamis tudatába ringattak. Külön figyelmeztettek is, hogy soha
ne tompuljon a figyelmem, és ne essem az elégedettség
hibájába, vagyis a próbatételek egyszerűen büntetések voltak,
amelyeket megérdemeltem.
Ilyen volt például az, amikor hatéves koromban
Dragonette-tel sétáltam a tengerparton, hogy kikísérjük az
idősebb lányokat, akik a szárazföldre, küldetésbe indultak.
Amint a lányokat már nem láttuk, Dragonette felkapott, és a
vízbe hajított, hogy megtudja, az úszás természetes
képességem-e, ahogy az Mortain néhány leányánál
megfigyelhető. Vagy amikor megparancsolta, hogy húzzanak
zsákot a fejemre, hogy megtudja, mennyi ideig vagyok képes
visszatartani a lélegzetemet (egyáltalán nem hosszú ideig…
különösen mert sikoltozásom nagyon gyorsan elhasználta a
maradék levegőt). Vagy amikor átölelte a vállamat, és én azt
hittem, végre olyasmit tettem, amivel elnyertem tetszését…
aztán a keze felfelé mozdult, a nyakamra kulcsolódott, és
szorította, mert tudni akarta, mekkora nyomást bírok ki, mert
azoknak, akik a nyakuk köré tekeredett köldökzsinórral
születtek, gyakran az a különös képességük, hogy lehetetlen
megfojtani őket.
Fokozatosan megtanultam rettegni a vele töltött
alkalmaktól, mert mindennek ellenére én voltam a kedvence.
És gyűlöltem, hogy nem lehetek elég erős ahhoz, hogy
elfogadjam különleges kegyét úgy, hogy ne rontsak el
mindent a félelmemmel. Volt alkalom, ami azt illeti, sok
olyan alkalom volt, amikor azt hittem, hogy a próbatételek
valamelyike megöl. Néha az is eszembe jutott, hogy
Dragonette-nek éppen ez a szándéka.
Ha ez valóban így volt, Dragonette nem vette
számításba bűneimet: a büszkeséget és a makacsságot. Még
nem értette, milyen szilárdan megvetettem lábamat a lázadás
talaján; annyira, hogy bebizonyítsam, téved. Vagy talán
éppen erre számított. Hamarosan megtanultam úgy intézni,
hogy hibáim is olyanok legyenek, amelyeket, ha vonakodva
is, de csodálnia kell. Ez is arra utalt, hogy bár nem vagyok
hibátlan, hibáim is Mortainnek hódolnak. Annyira
belevetettem magamat a tanulásba, olyan lelkesen és
pontosan sajátítottam el minden feladatomat, hogy a nővérek
nem találtak bennem semmi hibát.
Ha az egyik lány nálam jobb íjász volt, akkor titokban
kiosontam a gyakorlótérre, és órákig, napokig, hetekig
gyakoroltam, amíg vérzett az ujjam, és csuklómon az íj
idegétől lehorzsolódott a bőr, olyan sokszor ajzottam fel. A
sebzett ujjbegyek azonban megkeményedtek és
megkérgesedtek, és megtanultam tudomást sem venni
csuklóm sebeiről. Így nemcsak én lettem a legjobb íjász a
lányok között, hanem a fájdalmat is elviseltem.
Dragonette olyan alaposan megismerte minden
hibámat és hiányosságomat, ahogy a pallérmester megismeri
építőkövét; megtudta, milyen makacs tudok lenni. Ám ezzel
az apátasszonnyal nem volt ilyen kapcsolatom. Amikor
fiatalabb voltam, gyakran járt saját küldetésein, feladatokat
teljesített, és nem kaphatott teljes képet arról, hogy mennyire
eltökélt vagyok.
 Meg kell mutatnom neki… emlékeztetnem kell… hogy
lényem nem csak engedelmességből és kötelességtudásból
áll.
Reggel, amikor felébredek, olyan kemény és tettre kész
vagyok, mint Arnette nővér legfinomabb pengéje, és szinte
lábujjhegyen toporgok az izgatott türelmetlenségtől.
Legelőször az íjászmezőn kell megjelennünk, mielőtt
feltámad a szél. Tökéletes. Mert íjászatban egész jó vagyok…
vagyok olyan jó, mint Arnette nővér, aki minket erre a
művészetre tanít. Matelaine próbál beszélni velem, de úgy
teszek, mintha meg sem látnám, mert csak az előttünk álló
kihíváson járnak a gondolataim.
Amint felsorakozunk a céltáblák előtt, beszűkítem a
világot, úgy, hogy számomra ekkor semmi más nem létezik,
csak a cél és a nyilam vesszeje. Olyan könnyen tolok félre
minden kételyt és tétovázást, ahogy az imént Matelaine
próbálkozásáról sem vettem tudomást. A finomkodás ideje
lejárt. Olyan luxus ez, amit többé nem engedhetek meg
magamnak. Egyetlen menekülési lehetőségem az, hogy
bebizonyítom: nincs senki a kolostorban, akinek képességei
az enyéimhez lenének hasonlíthatók. Akkor az
apátasszonynak nem lesz más lehetősége, mint engem
választani a következő küldetésre.
Kifújom tüdőmből a levegőt, és rögtön elengedem az
ideget. Az első nyílvessző éppen a céltábla közepébe ér, már
nyúlok is a következőért. Újra és újra célzok és lövök; rövid
idő alatt ellövöm minden nyilamat. Mind a tizenkettő a
céltábla közepébe talál, tenyérnyi helyen csoportosulva.
Pihegve lépek hátra, és azt látom, hogy a többi lány
félbeszakította a gyakorlást, és engem néz.
– Így kell ezt csinálni, lányok! – mondja Arnette nővér
elégedetten biccentve felém. – Most pedig ne bámuljatok
tovább, hanem folytassátok!
Meg kell várnom, hogy mindenki befejezze, csak
azután gyűjthetem be a nyilaimat. Ugyanezt a teljesítményt
megismétlem a második és harmadik sorozatban, ám a
negyedikre feltámad a szél. Rosszul ítélem meg az erejét és
nyílvesszőm nem talál a céltábla közepére, kissé félremegy.
– Elég! – kiált Arnette nővér. – Ilyen szélben nem
tudunk tovább gyakorolni. Tegyétek le az íjat, és…
Mintha meg sem hallottam volna a szavait. Erősen
koncentrálva számolok, aztán megint lövök. Ez a nyílvessző
pontosan középre talál, majd a következő és az azt követő is.
A negyedik megint félremégy, de csak azért, mert miután
elengedtem az ideget, erős széllökés jött.
– Elég!
Arnette nővér hangja ezúttal közvetlenül a fülem
mellett szól. Amikor felé fordulok, hogy ránézzek, majdnem
olyan közel vagyunk, hogy megcsókolhatnánk egymást.
– Túl nagy a szél! Majd holnap visszajövünk! –
mondja, és megpaskolja a karomat. Ebből tudom, hogy
kiválóan teljesítettem. Lényem egy része szívesen fogadja az
elismerés apró gesztusát, és legszívesebben hálásan
visszamosolyognék rá, ahogy tegnap és tegnapelőtt tettem
volna. Most azonban nem ezt teszem. Erőt veszek magamon,
és figyelmen kívül hagyom a dicséretet. Azt akarom, hogy
lássa, hogy mindenki lássa, mennyire nem vagyok
engedelmes és kezelhető.
– Igazán, nővér? Ellenfeleink talán megállnak, ha túl
erősen fúj a szél? Vajon Mortain leveszi jelét azokról, akiket
halálra szán, csak azért, mert a szellő túl erősen fúj?
Szemembe néz, le sem veszi rólam tekintetét, úgy kiált
a többieknek:
– Ha itt végeztetek, menjetek az istállóhoz!
 Düh villan a szemében. Remek. Mert éppen dühre van
szükségem ahhoz, hogy csillapítsam ezt az éhséget, ezt a
kétségbeesett vágyat… hogy bizonyítsak.
– Meg akarod szégyeníteni őket? – kérdi halk, feszes
hangon.
Aveline tegnapi szavai – csak tegnap volt? – jutnak
eszembe.
– Nem. De attól, hogy gyengébbnek tettetem magamat,
ők erősebbek lesznek?
Azzal sarkon fordulok, és elmegyek. Az istálló felé
menet a megbánás kicsi, keserű férge próbál felkúszni
torkomon, de nem vagyok hajlandó rosszul érezni magamat
azért, mert rámutattam, milyen ostobaság nem gyakorolni
eltérő időjárási viszonyok között.
A következő tanóra nagyjából ugyanígy zajlik, azzal a
különbséggel, hogy ezúttal még a mindig kiegyensúlyozott
kedélyű Widona nővért is sikerül feldühítenem, amit a
kolostorban töltött éveim alatt sosem tettem. Arca sápadt és
feszült; döbbenten korhol engem, amiért túl erősen hajtottam
a lovamat, és a kimerült állatot még ugrattam is, ezzel azt
kockáztatva, hogy az állat a lábát töri, én pedig a nyakamat.
Amikor visszaparancsol az istállóba, legszívesebben
megsarkantyúznám a lovat, és elvágtatnék az ellenkező
irányba. Érzem, hogy az állat remeg alattam, meg akarja
mutatni teljes erejét. Hozzám hasonlóan benne is sokkal több
energia van, sokkal többre képes, és Widona ugyanúgy
kényezteti, a széltől is óvja, ahogy az apátasszony kivételezik
velem. Csak a lovaglástól való teljes kétheti eltiltással való
fenyegetés hatására fogadok szót, mert a lovaglótudásom az
egyik legjobb érv, hogy miért engem kellene a következő
küldetésre küldeni.
Amikor egyedül és a dorgálást hallgatva visszatérek az
istállóhoz, eszembe jut, hogy ha eléggé felbosszantom a
nővéreket, talán könyörögni fognak az apátasszonynak, hogy
engem jelöljön ki küldetésre, nehogy elfogja őket a kísértés,
hogy saját kezűleg öljenek meg.
Másnap tőrvívásra állunk fel a gyakorlótéren.
Fatőröket használunk, amelyeket Arnette nővér igazi tőrök
formájára készített, úgy, hogy fogásuk és súlyuk is az
igaziakkal azonos legyen. Szinte egész éjszaka az
apátasszony szavain gondolkodtam; szívem egészen
belesajdult. Ma izmaim megfeszülnek a tettvágytól, hogy
valahogy elhárítsam a sorsot, amit nekem szánt.
Ezt a kétségbeesést arra használom, hogy
meggyorsítsam reflexeimet, és az első fertályórában már
tizenhét gyilkos gyakorlószúrást vittem be.
Thomine nővér szünetet rendel el, majd félrevon.
– Soha nem láttam még nálad ügyesebbet – mondja
dicsérőn –, a novíciákat és a felszentelt nővéreket beleértve.
Alig tudom türtőztetni magamat, hogy ne kérleljem,
mondja el ezt rögtön az apátasszonynak is. A türtőztetés
azonban sikerül; egyszerűen fejet hajtok, és szerényen azt
mondom:
– Köszönöm, nővér.
– Ám nem te vagy itt az egyetlen novícia. Kérlek,
mostantól fogd vissza magadat, különben a többi novíciának
nem lesz esélye megtanulni, amit meg kell tanulnia.
Szavaira csalódottan kapom fel a fejemet, de ő ezt nem
veszi észre, és furcsán, félszegen megpaskolja a vállamat,
majd int, hogy menjek vissza a többiekhez.
Következő ellenfelem Matelaine, akin látszik, hogy
eléggé tart tőlem. Nem mosolygok biztatóan, inkább szúrós
tekintettel nézek rá. Nem engedhetem meg magamnak, hogy
ne adjak bele mindent, különösen Matelaine-nel szemben
nem. Főleg azért, mert az apátasszony azt fontolgatja, hogy
hamarosan küldetést szán neki. Nem nekem. A való világban
az ellenfél nem fogja vissza magát, nem gyengít ütésein; ha
én így tennék, akkor szinte semmit nem tanulnának. Gyengék
maradnának, és fiatalon halnának meg.
Bólintok, ezzel jelzem, hogy készen állok. Amikor
jobbkezes ütéssel lép előre, bemozdulok, és három gyors
csapással már a földre is vittem. Légzésem sem gyorsult,
egyáltalán nem került erőfeszítésembe a küzdelem. Nem is
volt igazi küzdelem. Értetlenül bámul rám.
Miután Matelaine-t még egyszer legyőzöm, és Sarrát
kétszer, Thomine nővér kiparancsol az udvarról egész
délutánra. Felemelt fővel vonulok ki, és arra emlékeztetem
magamat, hogy az erőt egyáltalán nem kell szégyellnem.
A küzdelem művészetének gyakorlása során tanúsított
erőfeszítéseimért bőven elnyertem jutalmamat, mert nemcsak
azt demonstráltam, hogy senki nem érhet fel az én
képességeimhez, hanem annyira nyíltan lázadtam, hogy
viselkedésemről nyilván hamarosan értesülni fog az
apátasszony, aki ennek hatására át fogja gondolni, vajon
engedelmeskedni fogok-e minden kívánságának.
Bár biztos vagyok abban, hogy az apátasszony
hamarosan meggyőződhet döntésének helytelenségéről, amint
a nővérek jelentései elérnek hozzá, minden esetben tanácsos a
problémát két oldalról megközelíteni.
Ha Vereda nővér nem lenne beteg, nem lenne szükség
új látnokra. Ezért minden tőlem telhetőt meg kell tennem
Vereda nővér mielőbbi felgyógyulása érdekében.
 Serafina nővér Ismae távozása óta túlságosan sokat
dolgozik. Mert Ismae volt az egyetlen, aki úgy tudott bánni a
mérgekkel, hogy azok rá egyáltalán nem hatottak. Most, hogy
napi munkája mellett Vereda nővért is ápolnia kell, Serafina
nővért tényleg ellepik a feladatok. Logikus, hogy segítségre
lesz szüksége.
De ha egyszerűen megjelenek nála, és felajánlom, hogy
hajlandó vagyok segíteni neki, a hír hamarosan eljut az
apátasszonyhoz, ami nemcsak gyanakvást kelt, hanem
megerősíti azt az elképzelését is, hogy hajlandó vagyok
bármit megtenni, amit csak kérnek tőlem… függetlenül attól,
hogy milyen feladatra készítettek fel egész életemben. Az
lesz a trükk, hogy rávegyem Serafina nővért, utasítson
segítségre, így egyáltalán nem tűnik úgy, hogy az egész az én
ötletem volt. Meggyőzöm magamat, hogy ez az oka ennek a
fortélynak, nem pedig az a kényszerítő szükség, ami minden
lépésemet vezérli, amely szerint az engedelmességnek és a
segítőkészségnek az ellenkezőjét kell a viselkedésemben
mutatnom.
Egy pillanatra megállok az ispotályszoba ajtaja előtt.
Üvegtégelyek csörrenését, csengését hallom, és egyetlen,
mormogó hangot; gyorsan végiggondolom, mit tehetnék,
amivel olyan haragra gerjeszthetem, hogy rögtön fáradságos
feladatokat ró ki rám.
Az idős nővér kedves arcára gondolok, sárgás bőrére,
tiszta vonásaira és arra a kis hiúságra, amely arra vezeti, hogy
fizet a kis Florette-nek azért, hogy kihúzza az állán sarjadó
sötétebb szőrszálakat, amelyeket az ő öregedő szeme már
nem lát.
Ekkor már tudom, mi az, amivel a legjobban
felbosszanthatom.
Behunyom a szememet, és próbálom magamban
összeszedni azt az érzéketlenséget, lelketlenséget, amire
ehhez szükségem lesz, mert igazán gyűlölök Serafina
nővérnek fájdalmat okozni. Ám az ő fájdalma kicsi lesz
ahhoz a fájdalomhoz képest, hogy nekem egy egész életet
kellene a látnok cellájába zárva leélnem.
Ráadásul, mint azt Dragonette olyan következetesen
kívánta belém plántálni, egy orgyilkosnak nem való a jó szív.
Könyörtelen legyél – okított folyton. – Könyörtelennek kell
lenned. Ezzel az emlékkel felvértezve lábujjhegyre
emelkedem, könnyed, finom léptekkel lépek a helyiségbe.
– Ó, hát itt van, nővér!
Serafina nővér felnéz munkájából. Éppen valami
növényt aprított. Komoran néz rám. Könyökénél kis lángon
kannában fő valami. A nővér felső ajkát apró
verejtékgyöngyök lepték el.
– Ki keres engem már megint?
Úgy teszek, mintha nem venném észre hangja élét.
– Csak én. – Kezemet arcomhoz emelve elkomorulok.
– Azt szeretném kérdezni, nem készítene-e valami különleges
pakolást az arcomra. Beatriz azt mondta, a bőröm nem olyan
sima, mint kéne, az udvarban élő nemes hölgyek arcbőre
sokkal finomabb.
Beatriz nővér ezt nem nekem mondta, hanem szegény
Loisse-nak.
Serafina nővér undorral ingatja fejét, és folytatja a
növényaprítás műveletét.
– Nincs időm ilyen hívságokra, és minden bizonnyal
neked sem.
Eltökéltségem egy pillanatra meginog. Nem kéne
inkább bíznom benne? Nem érezne együtt velem? Nem
értene egyet a célommal? Hiszen ő volt az, aki először látta,
majd kezelte sebeimet, annak ellenére, hogy parancsot kapott,
hogy semmit ne tegyen, hogy Mortain akarata vezérelje a
gyógyulás folyamatát. Keze gyengéd volt, nyelve kegyes,
mert semmit nem szólt, semmit nem kérdezett, miközben
óvatosan kitisztította, gyógyírral kente a felszaggatott
sebeket. Ennél is csodálatra méltóbb, hogy később soha nem
hozta fel ezt a témát, és soha nem utalt rá, hogy bizalmas
titkunk lenne, s egyetlen pillantást sem vetett a gyógyulás
nyomán keletkezett hegekre, amelyeket egykor oly nagy
odaadással gondozott.
De túl nagy a kockázat. Önmagában az, hogy évekkel
ezelőtt nagyon kedves és kegyes volt hozzám, még nem
jelenti azt, hogy titoktartást esküdött volna nekem.
– Hívságnak számít, hogy tökéletes akarok lenni
Mortain istenünknek, hogy az Ő akaratát teljesíthessem? –
kérdem, és őszinte aggodalom ül ki arcomra.
– Már így is tökéletes vagy, gyermekem – mondja
fáradt, tompa hangon.
A munkaasztalán álló kifényesített, üres fémtálhoz
lépek, és úgy fordítom, hogy lássam benne a tükörképemet.
– Akkor miért nem választottak engem?
A hangomban remegő fájdalom nem álcázás;
egyenesen a szívemből szakadt ki a panasz.
– Tudom, mennyire nehéz neked így, hogy Sybella és
Ismae is küldetésen van. De eljön a te időd is.
Az idős apáca nyugtató szavai ellenére izzó sértettség
támad bennem, és legszívesebben ráüvöltenék, hogy nem, az
én időm nem jön el, soha nem is fog eljönni, ha a tisztelendő
anya akarata érvényesül. Megrémít a harag szokatlan
feltörése. Lehajtom fejemet, és halkan megjegyzem:
– De minden tőlem telhetőt meg kell tennem, hogy
készen álljak arra a pillanatra.
Serafina nővér ajkát összeszorítva még gyorsabban
nyesi a növényeket. Úgy teszek, mintha nem venném észre
egyre növekvő bosszúságát – ami azt illeti, ez annyira
nyilvánvaló volt, hogy csak egy érzéketlen ökör nem vette
volna észre –, közelebb lépek, és átpillantok a válla fölött.
– Mi lesz ez a keverék? Ez itt fehérmályva és fekete
nadálytő? Az éppen jó keverék az arcbőr tisztítására, ugye?
Az idős apáca abbahagyja az aprítást, az asztalra csapja
kését.
– Nincs időm pátyolgatni, se vigasztalni téged, és
haszontalan kencéket sem tudok adni. Nyilván hasznosabban
is el tudnád tölteni az idődet. A hiúságon kívül más
képességeidet is tökéletesíthetnéd.
Azzal megtörli kezét a kötényében, és utántölti a kis
teáskannát, amiben már bugyborékolva forr a víz.
Elernyesztem vállamat.
– De milyen munkát tudna adni nekem? Olyan vagyok,
mint az ötödik kerék. Kitanítottak minden fegyver
használatára, ami csak Arnette nővér fegyvertárában létezik;
vívásban legalább annyiszor legyőzöm Thomine nővért,
ahányszor ő legyőz engem; én vagyok itt a legjobb íjász; és
szőrén, hátrafelé ülve, a kengyelben állva is tudok lovagolni.
Serafina oldalra billenti a fejét, szeme kíváncsian
csillan.
– A kengyelben állva? Úgy tudtam, erre Arduinna
követői képesek.
– Nem. Widona nővér tanított – felelem panaszos
felhanggal. – Már semmit nem tudok csinálni. Beatriz nővér
is megtanított már nekem minden táncot, a csábítás minden
módját. Miért tanított meg arra, hogyan kell…
– Elég legyen! – szól rám Serafina nővér a kezét
feltartva, megállítva szóáradatomat. Nyilván maga Mortain
sugallta ezt a stratégiát, hogy azt a témát vetettem fel, amely
a legjobban felzaklatja: a csábítás képességének oktatását.
Az összeaprított zöld növénydarabokat a forró vízbe
önti.
– Hát, jó… Ha már mindent kiválóan megtanultál, amit
mások megtaníthattak neked, van néhány dolog, amit tőlem
tanulhatsz.
Egy lépést teszek felé, felettébb lelkesen.
– Méregkeverésből vehetek újabb leckéket?
Felhorkan.
– Mindent megtanítottam már neked, amit a mérgekről
megtaníthattam. Ahhoz, hogy többet tanítsak, immúnisnak
kellene lenned rájuk. De az a képességed nincs meg, ugye?
Megfordul, éles pillantással néz rám, szinte mintha azt
remélné, bárcsak ne fogna rajtam a méreg.
Fejemet ingatva sóhajtok, küzdők az irigység ismerős
sajgása ellen. Mert Ismae rendelkezik ezzel a nagyon hasznos
és ritka képességgel.
– Sajnos, nincs meg.
– Akkor más hasznos tudást adok neked. Megtanítalak,
hogyan kell beteget ápolni.
Az üres ágysorokra pillantok.
– De hiszen nincs páciensünk!
– De van. Tessék – mondja, azzal kezembe nyomja a
fémtálat, majd felemel egy tálcát, amin kis tégelyekben
gyógykenőcsök és több halomnyi gyógynövény áll. –
Kövess!
A nővérek kolostorbeli kötelességei közül a látnok
feladatairól tudok a legkevesebbet. Vereda nővér nem
csatlakozik hozzánk a közös étkezésnél, nem vesz részt
ünnepségeinken, szertartásainkon. Nem tanít minket,
semmilyen módon nem fejleszti képességeinket. Mintha nem
is létezne. A Halál egyszerű szolgálóleánya csak akkor
találkozik vele, ha küldetésre megy, és Vereda nővér ezt látta.
Mivel engem még sosem küldtek küldetésre, sosem
találkoztam vele.
Az idős Druette nővér, aki Vereda nővér előtt volt a
látnokunk, ugyanilyen titokzatos volt, bár sokkal
félelmetesebb. Tudtuk, hogy az ajtajában állva ki szokott
lesni a folyosóra, hogy ott elkapjon vagy megcsípjen egy-egy
arra haladó novíciát, ha éppen akart valamit. Igyekeztünk
elkerülni azt a folyosót.
Követem Serafina nővért a kolostor belső helyiségei
felé vezető folyosón, és nagyon igyekszem határozottan,
fürgén lépdelni utána. Félelem szivárog a csontjaimba; attól
rettegek, hogy amikor belépek Vereda nővér cellájába, saját
sorsomat látom meg benne.
Nem. Nyilvánvaló, hogy ha a látnok újra lát majd, az
apátasszony félreteszi azt az elképzelését, hogy én legyek
Vereda nővér utóda.
Amint elérjük a vastag tölgyfa ajtót, amely a látnok
cellájába vezet, Serafina nővér egyik kezét a tálca alá
csúsztatja, a másikkal lenyomja a kilincset, és halkan belép.
Próbálom követni, de a lábam nem engedelmeskedik.
Hirtelen megdermed, mintha láthatatlan hálóba akadt volna.
Serafina nővér hátranéz.
– Mi az?
– Semmi – felelem, és valahogy sikerül
rákényszerítenem magamat, hogy átlépjek a küszöbön.
Vereda nővér cellájában félhomály van. Orrfacsaró
betegszobaszag terjeng: átható szagú növények, kiürítetlen
éjjeliedény, lázas, öreg test verejtékének bűze. Mintha a
látnok minden lehelete itt rekedt volna az örökkévalóságig.
Minden erőmmel fegyelmeznem kell magamat, hogy ne
öklendezzek, és ne rohanjak ki sikítva a szobából.
Számon veszem a levegőt, lassan, és időt hagyok
magamnak, hogy szemem alkalmazkodjon a félhomályhoz.
Amint ez sikerül, az első dolog, amit meglátok, a halvány
narancsszín ragyogás; a szoba négy sarkában elhelyezett
parázstartók egyike. Ahogy látásom még jobban
alkalmazkodik a félhomályhoz, már többet is észreveszek:
kicsi, mindenféle holmival zsúfolt ablaktalan cella, egyetlen
ajtaja van, rendes kandallója nincs.
Serafina nővér leteszi a tálcát, majd elveszi tőlem a
tálat.
– Hogy van? – kérdi a betegágynál ülő laikus nővért.
– Egyelőre elég jól van – feleli a laikus nővér. – De
amikor felébred, akkor elég nyugtalan; olyankor a légzése
felszínesebb és nehezebb.
– Nem sokáig – mondja Serafina nővér komor
határozottsággal.
Miután a laikus nővér távozott, Serafina nővér mögött
a betegágy felé közelítek. Bár Vereda nővér öreg, arca olyan
sima és dundi, mint egy csecsemőé. Önkéntelenül arra
gondolok, vajon azért van-e ez így, mert évek óta nem tette ki
a lábát a cellájából, nem érezte bőrén a napot, a szelet. Nem
visel apácafátylat, csak egy kis lenvászon főkötő takarja
haját, néhány ősz tincs lóg ki alóla. Teste ernyedt, körvonalát
alig sejteni a több réteg meleg takaró alatt. Nézem, csak
nézem, és közben, mint valami alattomos tengeri áramlat, az
a gondolat tolul elmémbe, amire Eonette nővér célzott
Vereda nővér betegségével kapcsolatban.
 – Mi baja? – kérdem halkan.
Serafina nővér leteszi a teáskannát az egyik
parázstartóra.
– Még nem tudom.
– Azt hittem, hogy mi, Mortain leányai sosem
betegszünk meg.
Serafina nővér ajkát csücsörítve türelmetlenül int.
– Hozz nekem szárított martilaput, fekete nadálytőt és
fehér mályvát a táladból.
Megteszem, amire kért, és arra gondolok, vajon miért
nem válaszolt nekem. Szó nélkül átveszi tőlem a növényeket,
beleszórja a kannába, és kevergetni kezdi.
Eltelik egy hosszú pillanat, amíg végre megszólal.
– Nem betegszünk meg. Legalábbis nem gyakran. És
ha meg is betegszünk, gyorsan meggyógyulunk.
Imádkozzunk, hogy Vereda nővér is gyorsan felgyógyuljon!
Mivel minden lélegzetemmel ezért imádkoztam,
amióta meghallottam, mit tervez velem az apátasszony, ezzel
könnyű volt egyetértenem.
– Jó. Most pedig takard ki, és oldd meg hálóingét. A
mellkasára tesszük ezt a borogatást, és ott tartjuk, amíg a
nyálka felszakad a tüdejéről.
Ekkor rádöbbenek, hogy fogalmam sincs, mivel jár ez
a betegápolás. Nagyon gusztustalannak tűnik. Nevetés és
sírás között őrlődöm. Egész életemben várva vártam, hogy
végre találkozhassak a látnokkal. Tizenhét év kemény munka
betetőzése lett volna… hogy dicsőségesen szolgálhassam
istenségünket, Mortaint. Ám nem áldásért és útmutatásért
léphettem be ide, hanem azért, hogy a látnok köpetét
letöröljem, és éjjeliedényét kiürítsem.
Ez majdnem – majdnem – elég ahhoz, hogy azt
kívánjam, bárcsak élne még a sárkánytermészetű Dragonette.
És bár ő már hét éve halott, gyomrom fájdalmasan
összeszorul a gondolattól.
 Közel három hétig tart, de mire a téli napforduló
közeleg, végre sikerült kiűznünk a betegséget Vereda nővér
öregedő testéből. Még mindig gyenge és törékeny, de
megmarad.
Soha senkit nem ápoltam olyan nagy buzgalommal és
gondossággal, mint az öreg látnokot. Az ágya melletti
priccsen aludtam, sűrű húslevest kanalaztam vékony, ráncos
ajkai közé; lázas homlokát gyógynövények hűtött főzetébe
mártott kendővel törölgettem; saját kezemmel tettem
borogatást aszott mellére; mielőbb ki akartam űzni a lázat a
tüdejéből.
Nem volt könnyű páciens, mert bár segítettem Serafina
nővérnek az újonnan érkezett lányokat megvizsgálni, a
látnoknő sokkal nyugtalanabb és nyűgösebb volt. Nem is
szólva arról, hogy mennyire kellemetlen volt a pállott
levegőjű, bűzlő, szűk cellájában lenni. Esküszöm, egy
leheletnyi friss levegő sem hatolt be abba a helyiségbe azóta,
hogy évekkel korábban bezárták oda.
Ezért nagyon nagy örömként ért, amikor két nappal
ezelőtt felébredtem, és azt láttam, hogy tejfehér szeme nyitva
van, bőre hűvös, és ajkáról nem szól más, csak morgolódás és
panasz, mert zsörtölődni és siránkozni nem kis erőfeszítést
jelent, és ha ehhez van ereje, az biztosan jó jel.
A közeli tenger felől metsző, sós fuvallat kap
köpönyegembe, és egy esővel dagadó szürke felhőt a nap elé
fúj. Bár megborzongok tőle, felemelem arcomat, az ég felé
nézek, és kitárom kezemet; azt akarom, hogy a gyorsan
áramló levegő magával vigye rólam a betegszoba minden
nyomát.
Tudomásom szerint újabban nem esett szó Vereda
nővér utódlásáról, legalábbis nem voltam abban a helyzetben,
hogy kihallgathassam. De ha szó is esett róla, ezen a reggelen
felettébb örvendetes hírt kaptunk: Vereda nővér látomásai
visszatértek. Persze csak kisebb, nem fontos látomások
voltak, de attól még látomások, és alig várom, hogy jelentést
tegyek róluk az apátasszonynak. Amint megbizonyosodom
arról, hogy igazak.
Ezért a hollótanyára megyek.
Sötét van a kis kunyhóban; hollóürülék és romlott hús
bűze terjeng. Claude nővér éppen rúdjára állít egy hollót,
gügyög neki, nyugtatja dallamtalan mormogással. Az öreg
apáca zilált, fekete öltözéke úgy tapad formátlan testére, mint
a hollók tollazata. Fekete apácafátyolában feje hosszú,
madárszerűnek tűnik; orra nagy, vékony, mint egy csőr.
Biccent, féloldalvást mozdítja fejét, és rám néz.
– Már egy ideje nem láttalak. Éppen azon
gondolkodtam, hova mehettél.
– Vereda nővért ápoltam, de már jobban van, így
visszatérhetek a megszokott teendőimhez.
A nővér felhorkan.
– Kár, hogy ezt senki nem mondta meg az
apátasszonynak. Elkerültétek egymást.
Döbbenet. Mozdulni is alig tudok.
– Az apátasszonyt? Mit keresett itt?
A nővér ismét felhorkan.
– Azt mondta, kerül egyet a kertben, és látta, hogy
hazajön a holló, de el sem tudom képzelni, mit csinált a
kertben egy ilyen napon. Szerinted engem akart ellenőrizni?
– El sem tudom képzelni, miért tenne ilyent –
biztosítom.
De ez mégis nagyon furcsa. Amióta a kolostorban
vagyok, nem emlékszem, hogy valaha lejött volna a
hollótanyára üzenetért. Nem mintha én lennék az egyetlen
novícia, aki felvihetné neki. Eloszlatom Claude nővér
aggodalmait, legalábbis egy időre elvonom a figyelmét róluk
azzal, hogy átadom neki a kis csomag cukrozott mandulát,
amit a konyhából csentem.
– Tessék, hoztam magának valamit. Hadd szítsam fel
egy kicsit a tüzet; forralok hozzá bort.
Az idős apáca arca felragyog, izgatott várakozásában
fogát csattogtatja, miközben leül. Ez Claude nővér titka:
túlságosan is rajong a borért. Bár ki hibáztathatná ezért,
amikor olyan sokszor ki van rekesztve a kolostorbeli
izgalmakból és ünnepségekről?
Addig piszkálom a parazsat, rakom a fát, míg a tűz
élénken ég, aztán elveszem az egyik piszkavasat a kandalló
mellől, és kötényemmel letörlöm róla a hamut.
– Kitől jött az üzenet? – kérdem, azzal betolom a
piszkavasat a tűzbe. Úgy teszek, mintha nem érdekelne
nagyon a válasz, bort töltök egy nehéz kupába.
– Nem valamelyik barátnőd küldte – felelte az öreg
apáca mandulát ropogtatva. – Szóval ne légy úgy besózva!
Úgy teszek, mintha meg sem hallottam volna az enyhe
korholást; megragadom az izzó piszkavasat, és a kupába
nyomom. Halvány szisszenés hallatszik, ahogy a forró fém
felmelegíti a bort; az ital illata betölti a helyiséget.
– Crunard kancellár úrtól jött – jegyzi meg, miközben
kezébe adom a forralt borral teli kupát. Ez a másik titka: hogy
némi szükségleti cikkekért és kedvességért, amit amúgy is
megkapna tőlem, információmorzsákat ad nekem.
– És csak egy levelet kaptunk?
 – Eeegen.
Felsóhajtanék, de türtőztetem magamat. Úgy tűnik,
Vereda nővér értelmetlenül hebegett ma reggel, amikor azt
mondta, hogy két üzenetet fogunk kapni. Csalódottságomat
leplezve a holló felé fordulok, amely még mindig az asztalon
járkál, és kissé izgatottan tollászkodik. Próbálom mérlegelni,
mennyire nógathatom még kérdésekkel – például hogy volt-e
ideje elolvasni az üzenetet még mielőtt az apátasszony
megérkezett –, a nehéz, vastag falú cserépedénybe nyúlok,
amelyben a madarak jutalomfalatja van, kiveszek egy darab
húst, és a hollónak adom.
Éppen kikapja a kezemből, csőre közé csippenti a
darabot, amikor kivágódik a hollótanya ajtaja, és a falnak
csapódik. Egy pillanatra elfog a félelem, hogy az apátasszony
visszatért, és az ajtónál hallgatózott, de nem… csak a szél
süvöltött be a helyiségbe, mire a hollók bosszúsan, hangosan
kárognak.
– Majd én – mondom Claude nővérnek. Rögtön az
ajtóhoz sietek, és éppen be akarom csukni, amikor
észreveszem, hogy a gomolygó felhők között apró, sötét folt
imbolyog. Beletelik egy pillanat, mire felsejlik a felismerés:
egy másik holló közeledik.
Szívem repes; az öreg látnoknak mégis igaza volt.
– Rögtön jövök – szólok hátra, aztán kisietek.
Szegény teremtés nagyon küzd a szélben, ami úgy
játszik vele, mint macska az egérrel. Egy kóbor széllökés
magasabbra emeli a madarat, mire egy láthatatlan kéz
lecsapja, és alig tud a levegőben maradni. Néhány pillanatig
csak lebegni képes, csapdába ejtette a szél ereje; aztán a
légörvény elengedi, és a madár előrelendül.
Felemelem a kezemet, a holló rárebben; erős, mohó
karmával megragadja. Gyorsan rásimítom másik kezemet,
csitítón szólok hozzá, tollazatát simogatom. A jobb lábán
kidagadó csomagot nézem. Döntenem kell, mégpedig
gyorsan.
Ha Claude nővér megtudja, hogy üzenet érkezett,
nagyon figyelni fog engem, nehogy elolvassam. És amint
elhagyom a hollótanyát, nem lesz hozzáférésem azokhoz az
anyagokhoz, amelyek szükségesek, hogy visszazárjam a
pecsétet és elrejtsem szaglászásom nyomait. Más
körülmények között magamnál tartottam volna a levelet
néhány óráig, míg lehetőségem nem adódik nyugodt
körülmények között elolvasni, de mivel közeleg a vihar, a
holló érkezésének ideje nyilvánvaló, és csalásom hamar
kiderül.
De mi van akkor, ha a levél Ismae-től jött? Vagy
Sybellától? Bár már szinte teljesen felhagytam a reménnyel,
hogy hírt kapok tőlük.
Magamhoz ölelem a hollót, leveszem lábáról a levelet.
Nagy diadalt érzek, amikor felismerem Ismae kézírását. A
kérdés így eldőlt; az üzenetet kötényem egyik zsebébe
csúsztatom a hollót pedig egy másik, nagyobb zsebbe. Ha
sikerül becsempésznem a hollótanyára, könnyen elrejthetem a
többi madár között.
Sietek vissza a kunyhóba, a megfelelő kifogást is
kitaláltam. Ám amikor belépek, azt látom, hogy Claude nővér
feje enyhén a mellkasára konyult, a kupa üres, ernyedt
kezében lóg.
Hálaimát mormolok, aztán az asztalhoz lépek, és
kiveszem kötényem zsebéből a kimerült, csapzott hollót. Még
gondolni sem tud arra, hogy kinyissa a csőrét, és panaszosan
elkárogja magát, egy darab hússal elhallgattatom.
Megvesztegetésként még kettőt kap, és amikor végre teljesen
megnyugodott, egy üres ülőrúdra teszem, ahol rögtön
tollászkodni kezd.
Claude nővérre pillantok, hogy meggyőződjek arról,
hogy valóban szunyókál, aztán előhúzom vékony pengéjű
tőrömet a hüvelyéből, és óvatosan lefejtem a pergamenről a
viaszpecsétet. Közelebb húzódok a tűz fényéhez, hogy
elolvashassam az üzenetet.
Kedves Tisztelendő Anya!
Sok minden történt az elmúlt néhány napban, ám egyik
hír sem jó. D’Albret grófnak csellel sikerült a hercegnő
közelébe férkőznie úgy, hogy kettesben voltak, és
megpróbálta ráerőltetni magát. Gonosz szándékát csak azért
nem teljesíthette be, mert miután Sybella figyelmeztetett,
éppen idejében érkeztem, hogy megakadályozzam a gaztett
véghezvitelében. Sajnálatos módon d’Albret gonosz
személyén nem volt jel, különben kibeleztem volna, mint
valami halat.
A hercegnő jól van; kissé megrázta az eset, de
határozottan visszautasítja, hogy akár csak meggondolja
d’Albret házassági ajánlatát, bármilyen következményekkel
járjon ez, és erről ediktumot is kiadott. Duval, Dunois
tábornagy és Crunard kancellár ebben teljes mértékben
támogatja. Ami azt illeti, attól tartok, tanácsnokai közül csak
bennük bízhat.
Mindannyian fellélegeztünk, amikor d’Albret és
kísérete elhagyta a várost, megkönnyebbülésünk azonban
nem tartott sokáig. Tegnap éjjel, az egész udvar előtt,
némajátékosok előadása közben a hercegnő életére törtek. A
színjáték álarcos hellequinje felugrott a nagy asztalra, és tőrt
rántott. Szerencsére Mortain vezette a kezemet, és gyorsan,
pontosan tudtam célozni. Meg tudtam ölni az orgyilkost,
mielőtt lecsaphatott volna.
Tisztelendő anyám, attól félek, hogy a támadó valódi
hellequin volt, mert volt valami természetellenes benne… a
lélek hiánya, legalábbis úgy tetszett, mintha nem lett volna
benne lélek, ami arra enged következtetni, hogy nem volt
ember. Illetve nem egészen volt ember.
Ismae szavaitól mélyen megborzongok; mert bár az
emberek többsége úgy gondolja, hogy a hellequin csak a
mesékben szerepel, ijesztgetésként, hogy a gyerekek ne
kóboroljanak el otthonról, mi a kolostorban tudjuk, hogy
valóságosak, és hogy ők is Mortainhez tartoznak, bár más célt
szolgálnak, mint az istenség szolgálóleányai. Ők az
elátkozottak elgyötört lelkei, akik fogadalmat tettek Mortain
szolgálatára, azért, hogy végül kiérdemeljék a megváltást.
Közvetlenül a merényletkísérlet után az Udvari Tanács
ülésén Crunard kancellár felfedte valódi kilétemet. Most nagy
a düh és a zavar az udvar tagjai között, és sokan egymásra
mutogatnak. Vádaskodások repkednek. Minden nap azért
imádkozom, hogy Vereda nővérnek legyen látomása, és
mutasson rá, hogyan lehet ebből a zűrzavarból kikeveredni.
Vagy legalább azt lássa meg, hogy ki áll mindezek mögött.
Mortain híve
Ismae Rienne
Amikor a levél utolsó betűit is elolvastam, magamhoz
öleltem a pergament és megkönnyebbülten sóhajtottam fel.
Ismae jól van. Sőt, a lehető legjobban; bizonyította
képességeit, és büszke lehet rá a kolostor, amiért
megmentette a mi ifjú hercegnőnk életét. És kapcsolatban áll
Sybellával.
Ám rögtön az édes megkönnyebbülés nyomában járt a
keserű szívfájdalom. Ott kéne lennem Ismae mellett,
védelmeznem kéne a hercegnőt, istenségünk feladatait kéne
teljesítenem, nem pedig kelepcében vergődni ezen a szigeten.
Behunyom a szememet, és várom, hogy elmúljon az érzés.
Bizonyítékom van, hogy látnokunk visszanyerte a
képességeit; ez nyilván véget vet az apátasszony
elgondolásának.
Visszalépek az asztal mellé, kiveszem a fekete
pecsétviasz rudat a kis üregből, ahová elrejtettem.
Gyertyaláng fölé tartom, várom, hogy felolvadjon, majd két
kis cseppet cseppentek pontosan oda, ahol Ismae pecsétje
volt, és rányomom az eredeti, sértetlenül leemelt pecsétet. Ha
kihűl, pontosan úgy néz ki, mintha fel sem törtem volna,
semmi jel nem utal arra, hogy valaki felnyitotta.
Zsebembe csúsztatom az újra lezárt üzenetet, majd
Claude nővérhez lépek. Gyengéden kiveszem az üres kupát a
kezéből, összehúzom a plédet vézna testén. Ideje közölni az
apátasszonnyal a jó hírt Vereda nővérről.
Az apátasszony dolgozószobája felé menet izgatottság
vesz rajtam erőt, keblem repes, és alig tudom megállni, hogy
ne perdüljek meg örömömben a folyosóra; végül sikerül
türtőztetnem magamat. A Halál szolgálóleányának biztosan
nem illik ilyen örömittasnak lennie.
Az apátasszony dolgozószobájának ajtaját csukva
találom. Kopogok. Kiszól.
– Ki az?
Önkéntelenül feltűnik, hogy nem ezt szokta a
kopogásra válaszolni.
– Annith vagyok, tisztelendő anyám. Nem sokkal
azután, hogy ön elhagyta a hollótanyát, újabb holló érkezett.
Azért jöttem, hogy átadjam az üzenetet.
– Rendben. Lépj be!
Amikor kinyitom az ajtót és belépek, az apátasszony
éppen leül. Gyorsan, de nem túl mélyen térdet hajtok előtte,
majd íróasztala felé indulok. Lépteim alig hallatszanak a
kandallóban égő tűz ropogásától, a lángoló fahasábok
pattogásától, bár a tűz nemigen fűti be a helyiséget.
Amikor az íróasztalhoz érek, elmosolyodok; ebben a
mosolyban benne van minden ragaszkodásom és szeretetem,
amit az elmúlt években iránta éreztem, függetlenül attól, hogy
nemrégiben hozott döntése ezt aláásni látszik.
– Serafina nővér azt mondta, közöljem önnel, hogy
Vereda nővérnek két kisebb látomása volt ma reggel. Igaz
látomások voltak, nem összefüggéstelen, érthetetlen beszéd.
Ennek bizonyítékát hozom.
Az apátasszony szemöldöke felszalad, amit
kétségtelenül a meglepettség jelének szán, de nekem úgy
tűnik, hogy tekintetében halvány riadalom is van.
– Valóban? És mik voltak azok a látomások?
Felmutatom a levelet.
– Az egyik az, hogy ma két levelet kapunk a
szárazföldről, a másik az, hogy még dél előtt esni fog. Az
első cseppek akkor kezdtek hullani, amikor bejöttem.
Az apátasszony vonásain nyugalom árad, ajka halvány
mosolyra húzódik.
– A szakácsnő a térde ropogásából meg tudja mondani,
milyen idő lesz.
– De azt nem tudja megmondani, hány üzenetet kapunk
– mutatok rá udvarias tapintattal.
Vonakodva, egyetértőn bólint. Bosszant e hír
egyáltalán nem örömteli fogadtatása, összefonom a kezemet
magam előtt.
– Ez nem jó hír, tisztelendő anyám? Nem örvendetes
hír, hogy ezekben a felettébb zavaros időkben a mi bölcs és
tapasztalt látnokunk végre visszanyerte látnoki képességét?
Azt hiszem, érdemes ezen örvendezni ma este, amikor a
télforduló érkezését kezdjük ünnepelni.
– Természetesen, Annith, nagyon örülök ennek a
hírnek. Bárcsak jelentősebb bizonyítékát kaphatnánk a
látnoki képességek visszatérésének, mint az időjárás
alakulása és a hollófutár-üzenetek száma. De ez
mindenképpen jó jel. – Felemeli író tollát a tartóról, és bólint.
– Azt hiszem, ha sietsz, még tudsz segíteni a többieknek a
refektórium feldíszítésében. És Annith…
– Parancsoljon, tisztelendő anyám!
Hangja lágyabb, kedvességgel cseng.
– Szép volt tőled, hogy segítettél Serafina nővérnek
Vereda nővér ápolásában. Mindkettőjük életét nagyban
megkönnyítetted, és tudom, hogy az öreg látnoknak nagyon
jólesett.
– Valóban?
Úgy hittem, alig vette észre, kinek a keze gondozta.
– Valóban. És ez is azt bizonyítja, milyen
nélkülözhetetlen vagy a kolostorban, milyen tökéletesen
elhivatott és engedelmes novícia vagy.
Szavak kúsznak felfelé a torkomon – nem
elhivatottságból tettem, ezt akarom mondani neki, hanem
azért, mert azt akartam, hogy a látnok jobban legyen, és ne
kelljen a helyébe lépnem.
De képtelen vagyok kimondani. Nem vallhatom be az
apátasszonynak, hogy kihallgattam azt a beszélgetést. Az,
hogy titokban kell tartanom eltévelyedéseimet, kioltja a
vágyat, hogy szavait tagadjam.
– Örülök, hogy segíthettem – mondom. – Mert most,
hogy Vereda nővér ismét jól van, talán a következő
látomásában küldetést lát majd nekem.
Az apátasszony kedvesen mosolyog.
– Talán így lesz.
Állom a tekintetét; próbálom meglátni, vajon
komolyan gondolja-e, vagy egyszerűen úgy gondolja, hogy
ezt szeretném hallani.
Úgy hagyom el dolgozószobáját, hogy semmivel sem
lettem okosabb.
 Nem sokkal éjfél után lépünk ki az udvarra, vastag
fehér szertartási gyapjúköpönyegben. Szinte mindenki jelen
van, a legkisebbektől a legidősebbekig; Claude nővér
Serafina nővér mellett csoszog, belékarolva, nehogy elessen,
és eltörje öregedő, törékeny csontjait. Jobb kezünkben égő
fáklya, hogy lássuk, hova lépünk, bal kezünkben Mortain
istennek szánt áldozataink.
Sok fiatalabb lány a kolostor konyhájában készült kis
süteményeket visz, amelyeket maguktól megvonva inkább
Mortainnek szánnak. A kis Audri a cipőjét tervezi felajánlani,
ami sokkal kedvesebb áldozat lenne, ha nem tudnánk
mindannyian, mennyire gyűlöli ezt a cipőt viselni. Gyanítom,
hogy a szertartás után az apátasszony utasítja
valamelyikünket, hogy vegye el a cipőt. Melusine a
tengerparton talált szép rózsaszín kagylót hoz. Matelaine a
leveleket, amelyeket a szülei küldtek neki… ezeket a
leveleket vagy százszor hangosan felolvasta nekünk, és mind
irigyek vagyunk rá, hogy élnek a szülei. Különös közöttünk,
mert a szülei – anyja férje is – örömnek tekinti őt, nem
tehernek, és nem azért küldték a kolostorba, mert félnek tőle
vagy gyűlölik, hanem mert a kolostor nagy lehetőségeket tár
fel előtte. Ami azt illeti, nagyon csodálom azért, hogy ilyen
nagy áldozatot akar hozni.
Én egy nyílvesszőt viszek. A saját kezemmel faragtam,
és ez a legegyenesebb röptű, amit valaha készítettem. A mai
áldozatot egyenesen Szent Mortainnek szánom, hogy imáim
biztosan elérjenek hozzá.
 A télforduló a kedvenc időszakom; ilyenkor van
Mortain a legközelebb hozzánk. Gyerekkoromban is mindig
ilyen közel volt hozzám. Nem tudom, vajon azért volt mindig
a közelemben, mert fiatal voltam, vagy mert nagyon nagy
szükségem volt rá, vagy azért éreztem úgy, hogy velem van,
mert azoknak az éveknek a borzalmai fellebbentették a
világaink között húzódó leplet. De nagyon hiányzik ez a
közelség. Olyan, mintha enyhe éhség kínozna folyton, de
nem a gyomromat, hanem a szívemet mardosná.
És bár nem rettegek annyira, mint kislány koromban,
elveszettnek érzem magamat, összezavarodtam, és attól félek,
hogy olyan úton indítanak el, amin egyáltalán nem kívánok
elindulni. Most mindennél nagyobb szükségem van az Ő
útmutatására.
A halovány hold sápadt fénye mindent ezüstbe és
fekete árnyékba von. Menetünk lépteit a sziklás partra zúduló
hullámok robaja kíséri, és a szél süvítése. A szél a
köpönyegünkbe kap, és azok úgy rebbennek, mint annak a
hollónak a szárnyai, amelyet Widona nővér ágketrecben visz.
Miközben rég elszáradt füvön és zuzmóval borított éles
köveken gázolunk át, a Mortain és Amourna közötti kudarcra
ítélt szerelemről szóló sok mesére gondolok, és arra, hogy
miért jön földünkre a tél.
Bretagne kilenc püspöksége mindegyikének megvan a
maga mondája arról, hogy Mortain hogyan – vagy hogyan
nem – rabolta el a szép Amournát. Azokon a vidékeken, ahol
az utazók védőszentje született, azt mondják, hogy a Halál
messze földet bejárt, olyan szerelmet keresve, amely az ő
sötét birodalmában is megél. Azt hitte, Amourna
személyében rátalált, de Amourna szerelme túl gyenge volt,
nem maradt életben, megadta magát a Halálnak, ezért Ő a
földet beutazva örökkön örökké gyászolja szerelmét.
 Szent Brigantia követői szerint Mortain teljesen meg
akarta érteni az életet, ezért kereste és találta meg Amournát;
és nyitotta meg előtte a szívét. Mert hogyan ismerhetné meg
az életet a maga teljességében, ha nem tudja, mi a szerelem?
Azok, akik Szent Mer tiszteletének szentelték magukat,
azt mondják, hogy a Halál megpillantotta a tenger istennőjét,
aki rögtön megigézte, de Ő nem követhette az istennőt az ő
birodalmába, ahogy az istennő sem mehetett Hozzá, ezért
megelégedett Amournával, aki az örökkévalóságig neheztel
azért, hogy csak másodikként esett rá Mortain választása.
Ott, ahol Szent Saloniust, a tévedések és hibák istenét
szeretik és tisztelik, azt mondják, az egész fatális véletlen
volt, a sors különös játéka. Egyesek azt is állítják, hogy
magának Saloniusnak is benne volt a keze.
Abban a tartományban, ahol Amourna született, azt
mondják, hogy a Halál elküldte hellequinjét, hogy Amournát
elragadja a rétről, ahol éppen sétálgatott, és vigye el hozzá.
Ott az istennőt kényszerítette, hogy a felesége legyen, ezért
Amourna semmivel sem tartozik Mortainnek, legkevésbé
szerelemmel, a tél pedig az istennő túlcsorduló szomorúsága.
Azok szerint, akik még Dea Matronát tisztelik, a Halál
egykor Matrona hitvestársa volt; az élet és a halál egyek
voltak. Ám amikor jött az új isten, Matrona eltaszította
magától a halált, hogy helyet találjon magának az új
egyházban. Így kigúnyolván a Halál az egykori hitves
lányához, Amournához fordult vigaszért, és a földre metsző
hidegen fújó téli szeleket nem Matrona bánata, hanem
féltékeny szíve okozza.
Csak Szent Arduinna követői nem mondanak semmit
erről, mert bár istennőjük ott volt, és bizonyossággal tudják,
hogy mi történt, Arduinna ikernővére és anyja iránti
tiszteletből inkább egyikük történetének sem mondanak
ellent.
Az igaz történet – ahogy azt itt a kolostorban tudjuk –
az, hogy a Halál egy réten talált rá Amournára és
ikernővérére, Arduinnára, és rögtön elbűvölte Amourna
szépsége, kedvessége. Arduinna bizalmatlan volt; nem
tetszett neki, ahogy a Halál a húgára néz, ezért előkapta íját,
és egy éles hegyű nyílvesszőt lőtt ki rá, amely egyenesen
Mortain szívébe fúródott. Ő egyszerűen kihúzta mellkasából
a nyílvesszőt, meghajolt, és köszönetet mondott az
emlékeztetőért, hogy a szerelemnek mindig ára van.
Arduinna nagyon meglepődött Mortain viselkedésén, és
beleegyezett, hogy húgát magával vigye.
Szerte a világon azt hiszik, hogy a tél azért jön, mert
Dea Matrona vagy Amourna siratja, amit elveszített. Mi, akik
Mortaint imádjuk, pontosan tudjuk, hogy egyik sem igaz.
Tudjuk, hogy amikor a leghosszabb az éjszaka, és a sötétség
uralkodik, Mortain visszatér a mi világunkba az Ő
birodalmából, és a tél jár a nyomában, mert a tél az ő igazi
évszaka.
A ma éjszakai szertartás különbözik minden eddigitől,
amelyen részt vettem, mert olyan, mintha láthatatlan
pengeélen lépkednék. A penge egyik oldalán az a jövő van,
amelyről mindig is álmodtam, Mortain istenünk szolgálata a
Halál eszközeként az emberek világában. Ha ez
bekövetkezik, soha többé nem vehetek részt télfordulói
ünnepségen. Egyetlen novícia sem tért vissza küldetésről a
télfordulói ünnepségre, és ez a gondolat nagy szomorúsággal
tölt el.
A penge másik oldalán az a jövő áll, amit nem kívánok
magamnak: a látnoki lét. Ha ez következik be és életem
hátralévő napjait ezen a szigeten kell leélnem, akkor sem
vehetek részt többé a télforduló-ünnepen.
 Akárhogy is lesz, ez az utolsó alkalom, hogy
megteszem ezt az utat, ezért keserédes ez az éjszaka.
Végre elérjük úti célunkat, az Alvilág kapuját. A sötét,
tátongó üreget nagy, lapos kő takarja, amely más köveken áll;
mindegyik magasabb és szélesebb egy embernél, és
mindegyik mélyen a földben gyökerezik, úgy, hogy az üreg
egy kis hegyben tűnik el. Kisebb kövek jelzik a bejárathoz
vezető utat.
Rendünk vezetőjeként az apátasszony lép oda először;
két kő közé teszi égő fáklyáját, letérdel Mortain
birodalmának bejáratánál. Elhelyezi áldozati ajándékát –
bármennyire is nyújtom a nyakamat, nem látom, mi az –,
aztán imára hajtja fejét. Amikor feláll, Eonette nővér lép a
helyére, majd sorra az idősebb apácák. Claude nővér az
utolsó; imája végeztével nemcsak Serafina nővérnek, hanem
Thomine nővérnek is segítenie kell talpra állítani.
Eztán a novíciákon a sor. Mivel közülünk én vagyok a
legidősebb, engem ér a megtiszteltetés, hogy nyissam a sort.
Egész életemben arra vágytam, hogy az Ő szolgálóleánya
lehessek. Soha nem volt azonban olyan fontos, mint most,
hogy ezt Ő is megtudja. Hogy emlékeztessem erre.
Előrelépek, ajkamat a nyílvessző éles hegyére
szorítom, felszisszenek, amikor húsomba vág. Saját vérem
nedvességét érzem, hagyom, hogy a nyílhegyre cseppenjen,
de vigyázok, hogy az idősebb nővérek ne lássák. Valami azt
súgja nekem, hogy nem helyeselnék.
Ahogy ott térdelek Mortain birodalmának kapuja előtt,
lehajtom fejemet. Kérlek, Mortain, imádkozom. Életem a
tiéd, te parancsolsz nekem; de ha lehetséges, inkább
képességeimmel és tehetségemmel szeretnék szolgálni neked,
mint azzal, hogy csak üldögélek egy szűk cellában.
Imám végeztével a többi áldozati ajándékra helyezem a
nyílhegyet. Mozdulatom közben megfordul az éjszakai
szellő, hideg levegő örvénylik az üreg felől; olyan érzés,
mintha az arcomat cirógatná.
Abban a pillanatban tudom, hogy Mortain meghallgatta
imámat.
Elégedetten állok fel, és lépek vissza a többiek közé.
 A télfordulói szertartás után fekete viharfelhők jönnek
észak felől, teljesen körülveszik a szigetünket, üvöltő szeleket
és jéghideg, kopogó esőket hoznak. Mintha Mortain egy
egész évnyi el nem hullatott könnyel jött volna elő az
Alvilágból.
Reménykedem, de nyugtalan is vagyok, és remegő
izgalomban élek, mert bár tudom, hogy Mortain elfogadta
áldozati ajándékomat, azt is tudom, hogy súlyos, talán
végzetes hibát követtem el stratégiámban. Olyan nagyon
akartam Vereda nővér felgyógyulását, hogy közben
akaratlanul is arról sikerült meggyőznöm az apátasszonyt,
hogy hajlandó vagyok bármit megtenni a kolostor
szolgálatában, és nem tudom, hogyan zökkentsem ki ebből a
tévképzetéből. Azt kívánom, bárcsak visszaforgathatnám az
idő kerekét, és másképpen cselekedhetnék, mint cselekedtem,
de tudom, hogy ez nem lehetséges. Ezért várok. És rettegek.
Szinte kibírhatatlan feszültség vibrál bennem; mintha testem
íj lenne, amit a sors keze feszít.
Amikor a felhők elosztanak annyira, hogy hollóval
üzenetet lehet küldeni, próbálok eljutni a hollótanyára. De az
apátasszony mindig megelőz, mintha nálam is jobban
figyelne. Nem lehet véletlen ez az új szokása, hogy maga
megy az üzenetekért, és önkéntelenül belegondolok, vajon
mit jelenthet ez.
Nagyon nagy szükségem lenne néhány napnyi erős
testgyakorlásra, hogy megszabaduljak a bennem vibráló
feszültség legalább egy részétől, de az időjárás ezt nem teszi
lehetővé. Ezért Beatriz nővér bolondos bált rendez, hogy
gyakorolhassuk a tánctudásunkat, de ügyetlen vagyok…nem
figyelek… rálépek Sarra lábára… kétszer… mire ő bosszúból
belém csíp.
A tél korábban az évnek az a szaka volt számomra,
amely mindig megnyugtatott, és megújította életem célja
iránti bizodalmamat, most azonban csak kérdéseket és
bizonytalanságot tartogat nekem.
Vereda nővér lassan erőre kap, és vannak napok,
amikor legszívesebben berontanék a cellájába és kérdésekkel
ostromolnám… kérdezném a látomásairól, arról, hogy miként
választották ki őt, és hogyan veszítette el a látását. Ám attól
félvén, hogy megbolondulok, egyenesen a fegyvertárba
megyek. Arnette nővér nemcsak a fegyvermesternőnk, hanem
a kovácsunk is. Nyilván van valami… bármi… amit
kovácsolni, kalapálni kell. Akár lópatkót vagy konyhaedényt
is vernék az üllőn.
Arnette nővér kovácsműhelyében talál meg Matelaine,
egy héttel a télfordulói ünnepség után.
– Annith?
Felnézek a munkámból. Éppen egy behorpadt
alkarvértet kalapálok ki.
– Mi az?
– Az apátasszony hívat.
Minden mozdulatlanná dermed bennem, óvatosan
leteszem az alkarvértet és a kalapácsot a munkapadra.
– Említette, mit akar tőlem?
Matelaine gyorsan ingatja fejét. Ismae és Sybella
gondolatára hirtelen felállok.
– Érkezett ma holló?
– Nem – feleli, és ettől a szótól szívem némiképp
megnyugszik.
 Némiképp, de nem egészen.
– Találkozott Vereda nővérrel? – kérdem, és próbálom
a hangomat fegyelmezni, hogy ne hallatsszák benne izgalom,
aggodalom, de igyekezetem hasztalan, mert Matelaine tudja,
mit remélek.
– Nem hallottam arról, hogy találkozott volna vele, de
nem feltétlenül tudok mindenről.
Egymásra pillantunk, megfogja, megszorítja a
kezemet.
– Imádkozom, hogy küldetésre küldjön – súgja, aztán
magamra hagy, hogy egyedül menjek az apátasszonyhoz.
Ott állok az apátasszony dolgozószobája előtt, és
nagyon igyekszem összeszedni magamat, arcomra a
nyugodtság kifejezését ölteni. Emlékeztetem magamat, hogy
ez semmit sem jelent; az apátasszony gyakran hívat a
dolgozószobájába. Valószínűleg most is arról van szó, hogy
egy új feladathoz kéri a segítségemet… például leltározni kell
a kolostor készleteit, vagy átvizsgálni a vetőmagokat a kora
tavaszi vetéshez.
Amikor végre sikerül reményeimet és aggodalmaimat
megreguláznom, bekopogok.
– Lépj be!
Az apátasszony az íróasztalánál ül, egyik könyökénél
egy halom levél, másiknál a nagy kolostori lajstromkönyv,
amelyben a küldetéseket jegyzi fel. Amikor azt a
lajstromkönyvet meglátom, szívem ismét izgatottan dobban.
– Hívatott, tisztelendő anyám.
Felnéz, félrecsúsztatja a levelet, amit éppen írt.
– Ó, Annith. Igen, magamhoz hívattalak. Kérlek, lépj
beljebb. Ülj le!
Az utóbbi időben nem láttam gyakran, mert ideje nagy
részét a dolgozószobájában töltötte; leveleket írt, amelyeket a
téli viharok legkisebb mértékű csillapodásakor elküldött.
– A télfordulói ünnepség nagyon jó volt. Köszönöm,
hogy olyan gondosan előkészítetted.
– Örömmel segítettem, ha csak csekély mértékben is,
tisztelendő anyám.
– Tudom. Ez az egyik legjobb tulajdonságod, Annith.
Az, hogy hajlandó vagy cselekedni, ha kell, és vidáman, nagy
hozzáértéssel megtenni, amit meg kell. Serafina nővér azt
mondja, Vereda nővér egyre jobban van, ami nem kis
mértékben annak köszönhető, hogy segítettél ápolni őt.
Kezemet összekulcsolom magam előtt, nehogy
meglátsszék rajtam az elkeseredés.
– Valóban sokkal jobban van, tisztelendő anya. Már
naponta vannak látomásai. Előre látta, hogy Melusine
kisodródik a tengerre, de biztonságban visszaúszik. Látta, hol
kölykezett a csűrben a macska, és nagy pontossággal előre
jelezte, mikor nyílik meg a felhőpaplan, mikor juthatnak át a
hollók, ahogy azt is pontosan megmondta, hány üzenetet
fogunk kapni.
Kivéve egyszer, amikor egyet tévedett, de ezt nem
említem.
Az apátasszony habitusa bő ujjába rejtette kezét, és
olyan kedvesen, olyan örömmel mosolygott rám, hogy abban
a pillanatban biztos – egészen biztos – voltam abban, hogy
végre teljesíti szívem vágyát.
– Éppen ezért a kedves nővérekkel való hosszas
tanácskozás után úgy határoztam, hogy Vereda nővér azonnal
kezdjen betanítani téged, hogy átvehesd a helyét a kolostor
látnokaként, amikor koros teste végleg felmondja a
szolgálatot.
Szavai ökölcsapásként érnek; a levegő fájdalmas
szusszanással illan el tüdőmből.
 – Jaj, ne! – sóhajtom.
Mosolya olyan gyorsan tűnik el, mint reményeim.
– Hogy érted azt, hogy ne?
– Úgy értem, tisztelendő anyám, hogy bár készségesen
és alázattal szolgálom Mortaint, nem hiszem, hogy látnok
tudnék lenni.
Az apátasszony szavaimra elkomorul, de nem tudom,
vajon bosszúság vagy egyszerűen csodálkozás van az arcára
írva.
– Egy olyan kötelességtudó és jámbor novíciának, mint
te vagy, Annith, véleményem szerint ez tökéletes életfeladat.
– Nem, tisztelendő anyám. Nem az.
Fájdalom villan a szemében, mintha valahogy sértené,
hogy nem akarok látnok lenni, de olyan hirtelen eltűnik ez a
kifejezés a tekintetéből, hogy már nem is vagyok egészen
biztos abban, hogy láttam.
– Ugyan, Annith! Mindig is tudtuk, hogy különleges a
sorsod… mi lenne különlegesebb, mint látnoknak lenni,
Mortain szolgálóleányai közül a legkülönlegesebbnek? Nem
közvetítők útján fogsz kapcsolatban állni Mortainnel, mint
mi, többiek, hanem te leszel az Ő hangja a világban.
Minden kimondott szava olyan, mintha hosszú, csontos
ujj szorulna szívem köré, és az ujjak addig szorítanának, amíg
a remény maradékát is kifacsarják.
– Tisztelendő anyám, egész életemben egyetlen
feladatra készültem… arra, hogy a Halál szolgálóleánya
lehessek, és az Ő akaratát teljesítsem be a földön. Soha, egy
pillanatig sem éreztem elhivatottságot azok iránt a feladatok
iránt, amelyeket Vereda nővér teljesít.
Az apátasszony vékony ajka megfeszül, orrcimpája
bosszúsan mozdul.
– Fiatal vagy, és még nem tudod, mit kíván tőled
Mortain valójában.
Ekkor döbbenek rá, hogy elvették tőlem… Az évek
folyamán csak az mentett meg az elkeseredéstől, a
csüggedéstől, hogy hittem: egy napon végre kijuthatok erről a
szigetről… erről a helyről, ahol minden gondolatomat
kordában kellett tartanom, ahol minden igaz érzésemet el
kellett rejtenem, és minden gesztusomat gondosan
mérlegelnem kellett. Az ígéret hatotta át minden
cselekedetemet, fűtötte nagy céltudatosságomat, hogy minden
rám rótt feladat teljesítésében kitűnjek, hogy egyszer majd a
magam életét élhetem… távol ettől a kolostortól.
Ez bátorságot ad, hogy szabadon beszéljek. Vagy
esztelenül.
– Honnan tudja, hogy Ő ezt akarja? Ha Vereda nővér
ilyen sorsot látott volna nekem, minden bizonnyal említette
volna, amikor az utóbbi két hétben nap mint nap ott ültem az
ágya mellett, nemde?
– Te kétségbe vonod a szavaimat?
Az apátasszony hangja olyan vészjósló és acélos, hogy
rögtön eszembe jut Sybella figyelmeztetése, vagyis hogy az
apátasszony nem olyan kedves eszménykép, amilyennek
tűnik, hanem könyörtelen és félelmetes ellenség, akivel
tanácsos nem ujjat húzni.
– Nem a szavait vonom kétségbe, tisztelendő anyám,
hanem azt, hogy valóban ez-e Mortain akarata. – Ez hirtelen
sokkal kevésbé tűnik fenyegetőnek, mint az apátasszony
szavainak kétségbe vonása. – Nem hiszem, hogy én lennék a
legjobb választás a látnoki hivatásra. Nem szükséges-e egy
egész élet tapasztalata és bölcsessége ahhoz, hogy valaki
képes legyen azt tenni, amit Vereda nővér tesz? Én csak
gyilkolni tanultam.
– Csakhogy az istenségnek más tervei vannak veled.
 – Akkor miért nem engedte Mortain, hogy akár egyszer
is bepillantást nyerjek a jövőbe, ahogy Vereda nővér? Mert
biztosíthatom, tisztelendő anyám, Ő nem adott nekem ilyen
tehetséget.
Ismae és Sybella azzal szokott bosszantani engem,
hogy a jövőbe látok, különben nem lennék képes kivédeni az
ütéseiket, és elosonni pillanatokkal azelőtt, hogy ajtó nyílna,
függöny lebbenne szét. De a jó időzítés érzéke és a gyors
reflex nagyon messze van a jövőbe látás képességétől. Hát
még attól, hogy hangot adhassak Mortain akaratának. A
félelem jéghidegen szivárog a velőmbe, karom libabőrös lesz.
Hacsak… Vajon ez az apátasszony ismeri az én titkomat?
Elődje, a sárkánytermészetű Dragonette megígérte, hogy soha
senkinek nem szól róla, de mi van akkor, ha mégis elmondta,
és ez az apátasszony is tudja, és ez áll a terve mögött, hogy
engem tegyen meg az új látnoknak?
Amikor az apátasszony újra megszólal, hangja csendes,
sőt, kedves.
– Annith, meg kell értened. Ez Mortain akarata. Ezt
várja el tőled az istenség. Vagy engedelmeskedsz, vagy
kitaszíttatsz. Nyilván nem akarod azt mondani, hogy inkább
elhagynál minket, mint szolgálj úgy, ahogy azt elvárják
tőled?
Megint nem tudom rögtön felfogni, amit mond.
– Nem zárhatnak be abba a cellába – mondom remegő
hangon. Ha valakinek, akkor neki ezt tudnia kell. Nem akarok
csalódást okozni neki, de attól félek, elsorvadok és meghalok,
ha kénytelen leszek azt tenni, amit kér.
Arcán annyira éles bánat és szánalom jelenik meg,
hogy a szívembe fájdalom nyilall.
– Ha így érzel, akkor találhatunk más megoldást.
Megkönnyebbülés, mámorító, édes öröm tölt el. Amíg
újra meg nem szólal.
– Számtalan férfi van, akik örömmel vennének téged
feleségül. Nagyon jól tudsz bánni a kicsikkel és biztos
vagyok benne, hogy akad megözvegyült gazdálkodó, aki
olyan feleséget keres, aki gondoskodni tud a gyerekeiről.
Mindig van ilyen ember.
Döbbenten nézek rá, úgy érzem, mintha a talpam alatt
kifordult volna a föld.
– Valóban csak ez a két választási lehetőségem van?
– Igen.
Néz, csak néz. Rá akár kényszeríteni, hogy válasszam
azt az unalmas, színtelen sorsot, amit nekem szánt. Már nem
az a határozott, kedves nő, akinek egész életemben ismertem,
hanem a vad, kegyetlen zsarnok, akivel Sybella annyi éven át
küzdött. Gyorsan gondolkodom, lehajtom a fejemet, mintha
szavaival legyőzött volna.
Egy pillanatra félredobja szigorúságát, és közelebb
hajol.
– Gondolkozz, Annith! Hány szolgálóleányunk él a
kolostorban? És közülük csak egy hívatott el, hogy legyen a
látnokunk; csak egy találtatott méltónak arra, hogy a kolostor
szívében lakjon, és Mortain akaratának bizalmasa legyen.
Neked ajánltatott fel ez a nagy megtiszteltetés, amely csak
kiválasztott keveseknek adatik meg.
– Akkor ez az egész… nem azért van, mert valamiben
hiányosságom vagy fogyatékosságom lenne? Vagy mert
elbuktam Dragonette valamelyik próbáján?
Az apátasszony mintha megdöbbent volna a
szavaimtól.
– Nem! Csak azért, mert a többiek többségénél
érdemesebb vagy. Mert sok-sok évnyi tanulásod,
gyakorlásod, a nehézségek, amelyeket kiálltál, olyan módon
nyerte el jutalmát, amelyről álmodni sem mertél.
Bár arckifejezését a szerető aggodalom hű portréjaként
lehetne megfesteni, és bár hullámokban árad belőle az akarat,
hogy higgyek neki, bíznom benne már lehetetlen. Már nem
tudok bízni benne; hiszen éppen most változtatta meg az
egész életemet és életem irányát.
Idő. Időt kell nyerjek, hogy gondolkodhassak.
Hagyom, hogy arcomra kiüljön, milyen hatalmas
jelentősége van annak, amit mondott.
– Ez így túl sok, tisztelendő anyám. Sokkal több, mint
amire valaha gondoltam. Én… én szeretnék egy kis időt
gondolkodással és imával tölteni, mielőtt válaszolok. Biztos
akarok lenni abban, hogy képes vagyok teljes szívemet annak
szentelni, amit Mortain akar tőlem, mert nem akarom
megszégyeníteni sem a kolostort, sem magamat azzal, hogy
Őt hamisan szolgálom.
A bosszúság szikráját látom villanni tekintetében, de
nagyon gyorsan elnyomja.
– Hát, jó. De nem adhatok neked végtelen sok időt.
Legkésőbb három nap múlva tudnom kell, mit választasz,
hogy megtehessem a szükséges intézkedéseket.
– Addigra választ tudok adni önnek – biztosítom, és
csak remélhetem, hogy ez valóban így lesz.
 Amint kilépek a folyosóra, megállok, és hátamat a
falnak támasztom; próbálom tartani magamat, nehogy
összeomoljak a rémület és az elkeseredettség súlya alatt.
Kezemet szememre szorítom, és akarattal lassan, mélyen
lélegzek, de nem használ. Egész testem sajog, mintha a
csontjaim ki akarnák szúrni a bőrömet.
Mindig is úgy hittem, hogy ha mindent megteszek,
amit a kolostor kér tőlem, az lesz a jutalmam, hogy
beteljesedhet egyetlen vágyam az életben: hogy kijuthassak a
kolostorból, és Mortain szolgálóleányaként szolgálhassak.
Erre a vezérlő gondolatra építettem fel egész életemet.
Ha az apátasszony a szövetségesem, mint azt mindig is
állította, hogyan akarhatja rám erőltetni ezt a nem kívánt
sorsot?
Mielőtt valaki meglátna, a kolostor hátsó szárnyába
megyek, oda, ahol a borospince van. Ahogy közelebb érek,
lépteim lassulnak. Sybella mindig kinevetett; azt gondolta,
túlságosan félek bort lopni a pincéből. Ám az igazság – amit
nagyon igyekeztem titkolni előle és Ismae elől is – az, hogy
nem a lopás miatt féltem, hanem magától a pincétől, amely
oly sok rémséget tartogatott nekem. Abból fakadt a rémület,
hogy hosszú éjszakákat töltöttem oda bezárva úgy, hogy egy
cafat takaró nem sok, annyi sem volt odalent velem, hogy
testem melegedhessék, és egy falat ételt sem kaptam. Olyan
súlyos és kínzó magányos elzártságban voltam, hogy az első
ott töltött éjszaka után három napig nem tudtam megszólalni.
Eszembe jutott, hogy az átélt borzalmakat
átfordítottam, a magam javára használtam, és minden ilyen
pincebörtönben töltött büntetés után erősebb, ellenállóbb
lettem. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy mindettől nem lettem
elég erős.
Ám a borzalmak mellett egyik legnagyobb örömöm is
ahhoz a sötét pincetérhez kapcsolódik, és önkéntelenül arra
gondolok, vajon az akkori öröm valahogy kapcsolatban
lehet-e azzal, hogy az apátasszony látnoknak akar
kineveltetni engem.
A sárkánytermészetű Dragonette apátasszony hirtelen,
minden előjel nélkül megszüntette a pincebüntetés
gyakorlatát, és magam is elhittem, amit állított: hogy az
egészet csak képzeltem és kitaláltam. Félretettem a
gondolatot, eltemettem gyermekkorom többi kis szégyene és
megaláztatása közé. De most, most eszembe jutott, hogy talán
mégis megtörtént. Miközben mindig élt bennem egy kis
remény, hogy igaz volt, hogy Dragonette tévedett, és nem az
én nagy megfelelési igyekezetem képzeltette velem, most
először szeretném nagyon, nagyon hinni, hogy mégsem volt
igaz. Mert ha igaz volt, akkor talán valóban és mégis
különösen alkalmas vagyok látnoknak.
Megállok a vastag faajtó előtt, és körülnézek, hogy
megbizonyosodjam, senki nincs a közelben. Amint kezem a
kilincs felé mozdul, szívem olyan hevesen kezd dobogni,
hogy külön emlékeztetnem kell magamat: nincs mitől félni.
Már senkinek nem jutna eszébe engem bezárni oda.
Ám ugyanennyire nyugtalanít az a gondolat, hogy
életem hátralévő részére a látnok cellájába zárjanak.
Kihúzom magamat, vállam feszül, úgy lépek be a
pincébe. Engedem, hogy a helyiség hidege – és a fájdalmas
emlékek áradata – köpönyegként terüljön rám.
Kétéves voltam, amikor először zártak be ide; azért
büntettek meg, mert sírni merészeltem, amikor Etienne nővért
küldetésbe küldték, és nagyon hiányzott nekem.
Másodszor azért csuktak be, mert láttam, ahogy a
szakácsnő levágja a vacsorára szánt tyúkot, és nem voltam
hajlandó enni az ételből, amit főzött belőle. Bezártak a
raguval, és azt mondták, nem mehetek ki addig, amíg az
utolsó cseppig meg nem ettem.
Ötéves koromban megint bezártak a pincébe. Akkor
azért, mert hibáztam, amikor le kellett vágnom a tyúkot, amit
vacsorára szántak nekünk. Míg a hozzám legközelebb álló
lányok feladata az volt, hogy etessék a tyúkokat, és
összeszedjék a tojást, a sárkánytermészetű Dragonette
apátasszony úgy határozott, hogy nekem gyakorolnom kell a
gyilkolás művészetét. Túl kicsi volt a kezem ahhoz, hogy
rendesen megmarkoljam a nagy fejszét, a laikus nővérnek
pedig, aki a tyúkot tartotta, nem volt gyomra a feladathoz, és
azt kívánta, bárcsak ő végezhetné el, akkor hamar túl lennénk
rajta. Megakadtam. Nem tudom, azért-e, mert nem volt elég
erőm, vagy egyszerűen azért, mert nem tudtam, mit várnak el
tőlem. Már nem emlékszem erre a körülményre. Arra
azonban emlékszem, hogy bezártak a pincébe a sebesült
madárral, és arra kényszerítettek, hogy nézzem végig lassú és
fájdalmas haláltusáját; sokkal fájdalmasabb halála volt,
mintha elég erős tudtam volna lenni.
Az első órát zokogással, bűntudatban, rémületben
töltöttem; attól rettegtem, hogy a tyúk rám száll, és kivájja a
szememet. Amikor ez nem következett be, a fájdalmak között
fetrengő tyúkot sirattam. Végül elfogytak a könnyeim, és
egyszerűen csak ültem, hátamat a hideg kőfalnak támasztva;
fáztam és remegtem és néztem, ahogy a tyúk meghal.
Az alatt a hosszú, rémisztő éjszaka alatt valamikor
rájöttem, hogy már nem vagyok egyedül. Velem volt a
pincében egy magas, sötét köpönyeges férfi is. Még jobban
félnem kellett volna, amikor megláttam az ismeretlen férfit
egy női kolostorban, de annyira megkönnyebbültem, hogy
már nem vagyok egyedül a halott madárral… eszembe sem
jutott félni attól a férfitól.
Hosszú keze, hosszú lába volt, termete és mozgása
kecses, és tiszta feketében volt. Bár leült mellém a padlóra,
tartásában büszkeség volt, jelenléte tekintélyt parancsoló.
Amikor megláttam, hisztérikus, könnytelen zokogásomnak
egyetlen csuklással vége szakadt. Szó nélkül kezébe vette a
kezemet, bár az ujjaim olyan hidegek voltak, hogy alig
éreztem. Leült mellém, de nem szólt. Ám már nem voltam
egyedül, és ez nagy vigaszt nyújtott nekem.
Emlékszem, hogy a vállára dőlve végre elaludtam, és
amikor reggel nyílt az ajtó, békésen alva találtak rám; fejem
alatt párnaként egy durva szövésű, összehajtogatott jutazsák
volt.
Aznap délelőtt templomba mentünk, és ekkor láttam
meg a szentélyben azt a márványszobrot… felismertem a
csuklyás, köpönyeges alakot. Maga Mortain volt az, akinek
karját összekönnyeztem, miközben álomba merültem.
Nagyon izgatott lettem. Alig vártam, hogy Dragonette
aznap délután a dolgozószobájába hívasson. Beszéltem neki
éjszakai látogatómról. Azt hittem, nagyon fog örülni ennek a
jelnek, hogy Ő örömét leli bennem, de az apátasszony bájos
ajkának két sarka rosszallón lekonyult.
– Hazudsz – mondta.
– Nem hazudok!
Nagyon felzaklatott, és eléggé megrémisztett, hogy ezt
gondolja rólam.
– Dehogynem. Különlegesnek képzeled magadat. Azt
akarod, hogy kivételesnek lássanak. Olcsó hazugságoknál
többet vártam volna tőled.
Tekintete – mindig éles és átható, és a bennem való
bizalomtól csillogó szeme – könnytől homályosuk el, és
végtelenül szégyelltem magamat, hogy ilyen fájdalmat
okoztam neki. Alantasabbnak éreztem magamat, mint a
kolostor szemétdombján termő férgek, térdre rogytam előtte,
és a bocsánatáért könyörögtem.
Odalépek a falhoz, ahol egykor a Halál karján aludtam
el. Kisebb hordók vannak előtte, így nem tudok leülni és
lehajolni, mint évekkel ezelőtt tettem. Kinyújtom kezemet,
megérintem a falat, próbálom újra átélni életemnek azt a
pillanatát.
De semmit nem érzek. Nem jelentkezik az erős zsigeri
érzés, nincs hirtelen emlékezetvesztés, nem sejlenek fel
előttem igazi válaszok az érintésre. Lehetséges, hogy az egész
nem volt más, mint egy gyermek zaklatott képzelete azzal a
sürgető szeretetvággyal átszőve, hogy egy nagyon nagy
igényeket támasztó apátasszony kegyeibe férkőzhessen.
Ha mégsem az volt, akkor valóban alkalmas vagyok
arra, hogy én legyek a kolostor látnoka. És bármennyire
szeretem Mortaint, nem hiszem, hogy eléggé szeretem őt
ahhoz, hogy elevenen eltemessem magamat a kolostorba,
amikor még nem is éltem.
 Aznap éjjel egyáltalán nem jön álom a szememre;
elképzelem, hogy cellám falai egyre közelebb jönnek, felém
tolulnak, közelebb, egyre közelebb, veszélyesen közel, szinte
kiszorítják a levegőt tüdőmből.
A reggel alig hoz megkönnyebbülést, mert megint a
falak közé vágyunk zárva. Ezen a napon a kolostor
fegyvertárába kényszerülünk, Arnette nővér szigorú
felügyelete alá. A téli viharok és a nedves, sós levegő
megrozsdásítja fegyvereink finom acélját, eltompítja
pengéink élét, és penésszel lepi el a puha bőrszíjakat és
fegyverhüvelyeket, ha nem ápoljuk őket. Ezért ezen a napon
libazsírral telt szilkéket, finom homokkal teli zsákokat
veszünk magunk elé, és a fegyvertár minden fegyverének
minden felületét átcsiszoljuk, a bőröket pedig átzsírozzuk.
Számomra ez a tökéletes feladat; olyan cselekvés,
amelyhez nem kell sokat gondolkodni, de csillapítja testi
nyugtalanságomat. Ahogy a rongy a kezemben újra és újra
köröz a késpenge finom acélján, elmém úgy csiszolja a
számomra elérhető néhány megmaradt lehetőséget, amíg
egészen fényesek, élesek és tiszták nem lesznek előttem.
Teljesíthetem az apátasszony óhaját, ahogy mindig is
tettem. Vagy… Milyen lehetőségek állnak igazán előttem?
Próbálom felidézni, hallottam-e valaha olyat, hogy a
Halál egy szolgálóleánya megtagadta a szolgálatot, vagy úgy
döntött volna, hogy elhagyja a kolostort. Ilyen esetről nem
tudok, de a kolostor és a kolostor lépéseinek indítékai iránt
újonnan feltámadt cinizmusommal már nem vagyok biztos
abban, hogy a nővérek elmondanának-e ilyen hírt, ha igaz is
lenne.
Megtehetem azt is, hogy egyszerűen elmegyek. Éjnek
évadján kiosonok, és megszököm. Csakhogy biztosra
veszem, hogy ez esetben az apátasszony minden tőle telhetőt
megtenne, hogy visszahozasson.
Vagy talán, mint az idős Apollónia nővér szokta
mesélni, maga Mortain küldi hellequinhordáját ellenszegülő
leányai után. Ismae levelére gondolok, és megborzongok.
Leteszem a kést, amelynek polírozását éppen
befejeztem, és kézbe veszem a következő darabot. Előbb
sárga libazsírba mártom a rongyot, majd a finom homokkal
teli tálba.
De vajon én ellenkezem Mortainnel? Ez a kérdés
bizonytalanságom gyökere. Vajon Ő kérte ezt tőlem, vagy ez
csak az apátasszony akarata?
Ha Mortain akarata, hajlandó vagyok-e hátat fordítani
neki és mindannak, amit Ő jelent nekem? Elfelejtsem-e
hányszor állt mellettem és hányszor állt ki mellettem? Benne
való hitem, iránta való odaadásom annyira az énem része lett,
mint a karom, a lábam, a szívem.
Nehéz nem megkérdőjelezni a saját indítékaimat, mert
csak most döbbentem rá, hogy születésem óta ugyanúgy
tanítottak arra, hogy mindenért magamat hibáztassam, ahogy
a fegyverforgatásra tanítottak. Könnyű a nővéreknek azt
sejtetni, hogy Mortain iránti engedelmességem és
szolgálatkészségem próbája ez… de mi van akkor, ha
egyáltalán nem az van próbára téve?
Mi van akkor, ha ezt csak azért mondják nekünk, hogy
ne sejtsük meg emögött saját önző céljaikat?
Amint leteszem a megcsiszolt tőrt, és a következőért
nyúlok, a vágy olyan erős hulláma tör rám, hogy megremeg a
kezem. Használni akarom ezt a pengét. És minden pengét,
ami itt van a fegyverteremben. A lélegzetem is eláll a
gondolatra, hogy mindezt a lehetőséget elvehetik tőlem.
Aztán teljesen új felismerés tör rám, és a karcsú
gyilokra szorított ujjaim elfehérednek. Mi van akkor, ha ez
elé a próba elé nem a kolostor, hanem maga Mortain állít? Ez
a próbatétel igazolhatja, mennyire vagyok elkötelezett
mellette; most bizonyíthatom, hogy nem hagyom eltéríteni
magam, hogy alávetem akaratomat az Övének, azt teszem,
amit ő tervez.
Mi van akkor, ha behódolás helyett azt várja el tőlem,
hogy harcoljak meg azért, amit akarok? Mert Mortain
biztosan nem azért alakította szolgálóleányait olyan erős
fegyverré, hogy aztán azt várja tőlük, hagyják magukat az
első fuvallattól elsodorni.
De honnan tudjam, hogy mi a valóság?
Mellettem Sarra keze fejével az orrát törli, mielőtt a
következő tőrért nyúl.
– Úgy nézel ki, mint aki nem kifényesíteni akarja azt a
pengét, hanem leszúrni vele valakit.
A pengét szorosan markolva felpillantok rá, és
hagyom, hogy minden dühöm, haragom, sértettségem
megmutatkozzon tekintetemben. Sarra pislog, és alig
észrevehetően hátradől. Remek, gondolom, aztán
elmosolyodok; a mozdulat annyira rideg… azon
csodálkozom, hogy nem tört el az arcom.
Ekkor kinyílik a fegyverterem ajtaja; hideg áramlat
tolul be és Thomine nővér. Amikor belép a helyiségbe,
pillantása egyenesen Matelaine-re esik.
– Az apátasszony a dolgozószobájába kéretett téged –
közli.
Matelaine döbbenten néz, aztán aggódón… és nem
hibáztatom, de attól, hogy Thomine nővér nem is néz rám,
riadalom kondul bennem, mint mezőn a távoli harangszó.
Matelaine feláll, hátrasimítja hosszú, fénylő, vörös
haját.
– Igenis – feleli megtört hangon, mintha előre
bocsánatot kérne bármilyen rosszat tett.
Miközben Matelaine és Thomine elhagyja a helyiséget,
én óvatosan folytatom a penge csiszolását. Látom, hogy a
többi lány felém pillant; kíváncsiak, vajon miért hívatta az
apátasszony éppen Matelaine-t. Még Arnette nővér tekintete
is rajtam állapodik meg, de én fejemet lehajtva dolgozom,
nem nézek fel. Valami okból Sybellára gondolok, és arra,
hogyan küldték újra ki a világba, amikor még meg sem
gyógyult teljesen. Mindenki, még az apácák is látták, hogy
még nincs teljesen jól. Egy ideig azt gondoltam, hogy a vele
született képességek miatt volt, és valahogy az is belejátszott,
hogy ő és az apátasszony a kezdetektől sokszor összekapott,
mint amikor dühös macskát dobnak kutyafalka közé.
Aztán eszembe jutott Ismae, akinek semmilyen
különleges képessége nem volt, csak a dühe, és az, hogy nem
fog rajta semmilyen méreg, és hirtelen csüggédés vesz rajtam
erőt. Arnette nővérre pillantok. Éppen Loisse-nak segít, aki,
bár tudhatta volna, hogy nagyon kell vigyázni, az egyik
pengével megvágta magát. Ahogy a vékony napsugár átküzdi
magát a sűrű felhőgomolyok között, úgy jön hozzám a
felismerés; már nem érdekel, legalábbis ma nem, ha
felbosszantom Arnette nővért vagy bármelyik apácát.
Hirtelen erős szükségét érzem, hogy megtudjam, miről beszél
az apátasszony és Matelaine, ezért felállok, és elindulok az
ajtó felé.
A folyosó elágazásánál megállok; az egyik ág abba a
kis hallba vezet, ahonnan az apátasszony magánkápolnája
nyílik, de senki nem lát engem, senki nincs is a közelben,
mert a szél ordas farkasként üvölt.
Elhelyezkedek a kápolnában; máris hangokat hallok.
Felismerem az apátasszony halk, nyugodt tónusát és Thomine
rövidebb, hangosabb válaszait.
Eltelik egy hosszú pillanat, mire fülem alkalmazkodik
az alig hallható kádenciákhoz, és megértem, amit mondanak.
– … mondja, nagy fejlődés látható nálad.
– Nagyon örülök, hogy így gondolja, tisztelendő
anyám.
– Hálásnak kéne lenned, hogy Mortain ilyen
képességgel áldott meg téged – mondja az apátasszony.
Nagyon enyhe korholás hallatszik hangjában, ám mégiscsak
korholás.
Matelaine hebeg valamit, amit nem hallok, aztán újra
az apátasszony szól, ezúttal nyugtató hangon, mintha
csillapítaná a fájdalmat, amit előző szavai okoztak.
– Jelentős előmeneteledért és a tanulmányaid iránti
megújult elkötelezettségedért jutalmul feladatot kapsz. Ez
lesz első küldetésed a világba.
Szívem egy megugró ló erejével csapódik bordáim
kosarához; kiszorítja a levegőt tüdőmből, képtelen vagyok
lélegzetet venni. Amikor végre újra levegőhöz jutok, a harag
forrósága önt el. Fülemben valami erősen áramlik, és valami
megpattan bennem. Vagy eltörik. Vagy szilánkokra esik szét.
Vagy meghasad. Tettem következményével mit sem törődve
feltépem az apátasszony dolgozószobájának ajtaját, és
belépek.
A hangok hirtelen elhallgatnak; három fej fordul felém.
Két száj, Thomine nővéré és Matelaine novíciáé tátva marad,
ám az apátasszonyé merev vonallá feszül. Dühös vörösség
jelenik meg halvány arcán.
 – Mit jelentsen ez?
Egész testem lüktet a haragtól, alig tudom türtőztetni
magamat.
– Nem küldheti Matelaine-t. – Beljebb lépek,
becsapom magam mögött az ajtót. – Nem teheti!
– Az ajtónál hallgatóztál? – kérdi az apátasszony
szigorúan.
– Ez nem helyes. Matelaine túl fiatal ahhoz, hogy
küldetésre menjen. Nem elég képzett. Még nem kész.
Az apátasszony feláll székéből, testmagasságával
próbál megfélemlíteni, de én már túl vagyok azon, hogy ezzel
törődjek.
– Megfeledkezel arról, hogy hol a helyed ebben a
kolostorban, Annith. Azonnal távozz innen! Menj a celládba,
és ott várj meg engem!
De nem felejtettem fel semmit. Sőt! Úgy tűnik, végre
magamra találtam. Valahol mélyen, legbelül vészcsengő
szólal meg.
– Nem mondhatja komolyan, hogy Matelaine-t küldi
el! Hiszen még csak tizenöt éves. Nem állta ki egyik próbát
sem, amely ahhoz kell, hogy teljesen beavatott legyen, nem is
sajátította el a képességeket, amelyekre…
– Ezek szerint te vagy a novíciák elöljárója? Hogyhogy
erről senki nem szólt nekem?
Olyan gúny van a hangjában, hogy ha sav lenne,
lemarná csontjaimról a húst, de nem számít. Kimondom, amit
mindenki tud.
– Régebb óta készülök, és minden próbát kiálltam.
– Ezt már megbeszéltük. Mortain szolgálata nem jog,
hanem kiváltság. Olyan kiváltság, amit én adok, amit nem
lehet kikövetelni azzal, hogy egyszerűen berontasz ide.
– Úgy tudtam, ebben a kiváltságban maga Mortain
részesít minket.
Feje kissé hátrahúzódik, de mielőtt válaszolni tudna,
folytatom.
– Közelharcban mindig legyőzöm Matelaine-t, és míg
ő egy nyílvesszővel találja el a céltábla közepét, én tízzel.
Gyorsabban és pontosabban tudok halálos döfést bevinni,
mint ő.
Bárminek tűnhet ez az apátasszony számára, már régen
nem arról van szó, hogy én mit akarok. Nagyon és őszintén
féltem Matelaine-t.
– És kit küldene következőként? A tízéves Lisabetet?
Vagy Loisse-t? Még soha nem küldtek ilyen fiatal novíciát
küldetésre, és ezzel bizonyosan az életét kockáztatja.
– Na és Noelle vagy Felise? Ők csak tizenkét évesek
voltak.
Egy pillanatig fogalmam sincs, kikről beszél az
apátasszony, aztán eszembe jut.
– Azt akarja, hogy Matelaine valamelyik ellenségünk
házába költözzön, és kémkedjen nekünk, mint ők?
A pánik szorítása kissé enyhül, fellélegzek.
– Ahhoz, hogy mit akarok, neked semmi közöd
nincsen.
– De van, ha én leszek a kolostor látnoka.
Hallom, hogy Thomine hirtelen felszisszen, Matelaine
feje ostorcsapás gyorsaságával fordul felém. Egy nagy-nagy
elégtétellel eltöltő pillanatig az apátasszony szóhoz sem jut,
mert tudja, hogy igazam van. Ha látnok leszek, be kell vonnia
mindezekbe a döntéseibe… én leszek, aki meghatározom, ki
marad, és ki megy. Nem tagadhatja meg, nem másíthatja meg
a jóslatomat.
– Addig nem te vagy a látnok, amíg nem fejezted be a
tanulást.
 – Ezek szerint Vereda nővér látomása alapján történik
ez?
Sűrű, abszolút csend van a cellában. Thomine nővér az
apátasszony felé fordul; még Matelaine is bizonytalannak
tűnik.
– Természetesen nem. A betegsége óta csak kisebb
jelentőségű dolgokat lát.
– Akkor hogyan képes kiküldeni Matelaine-t?
Az apátasszony szája hirtelen becsukódik, és ahogy
egymásra nézünk merőn, mozdulatlanul, úgy érzem, mintha
életem elmúlt hét éve elvásott kötélként bomlana ki előttem.
– Azt hiszed, Mortain tevékenysége megszűnik, ha
valamelyikünk megbetegszik? – szólal meg végre.
– És mi van akkor, ha Vereda nővért éppen azért érte
betegség, mert Mortain azt akarja, hogy a kolostor egy kicsit
szüneteltesse tevékenységét?
– Mortain meg fogja védelmezni Matelaine-t, ahogy
minden leányát megvédelmezi – mondja az apátasszony
feszesen, feszülten. Aztán Matelaine-hez fordul. – Most pedig
menj a celládba, csomagold össze a holmidat! Nemsokára
bemegyek hozzád, és megkapod az utolsó utasításokat.
Thomine nővér és Matelaine elhagyja a szobát, az
apátasszony habitusa ujjába dugja kezét, és nagy léptekkel az
ablakhoz vonul. Összerezzenek, ahogy elhalad mellettem;
haragja érezhető, mint az ököl. De az enyém is.
– Kiérdemeltem ezt a küldetést – mondom halk,
kemény hangon. – Azzal érdemeltem ki, hogy a
sárkánytermészetű Dragonette minden próbáját kiálltam.
Kiérdemeltem a helyemet a Halál földi végrehajtóinak
sorában.
Megfordul, rám néz; szemében kék tűz lobog.
– És én, Annith? Mit érdemeltem én?
 – Tessék?
– Dragonetté-et említed, az ő apátasszonysága alatt itt
töltött időt. Ki csempészett neked ételt, amikor ő étlen
hagyott volna téged? Ki volt mindig melletted, hogy
korábban megszabadítson büntetéseidből, akár azt
kockáztatva, hogy ezért büntetést kap? Ki vigasztalt, amikor
sírtál, ki rejtegette előle a bűneidet, és ki tett meg minden tőle
telhetőt, hogy kibírható legyen az életed?
– Ön.
Minden szó, amit mondott, igaz. Bár Sybella
kegyetlennek és igazságtalannak érezheti a kolostor jelenlegi
apátasszonyát, én sosem tudnám igazi szörnyetegnek
tekinteni. Nem úgy, mint Dragonette-et, aki rémálmaimban
még mindig megjelenik, bár már hét éve halott. És bár ez az
apátasszony legalább annyira a megmentőm, amilyen
megmentők a lovagmesék hősei, sosem gondoltam volna
róla, hogy lelki kötelékünket úgy használja fel, mint kalmár
egy zsák pénzt, azért, hogy akaratomat a magáéhoz hajlítani
igyekezzen.
Mély levegőt vesz, láthatóan nyugtatja magát.
– Jogomban állna, hogy ezért a fegyelemsértésért és
engedetlenségért kiűzzelek a kolostorból. Mégsem teszem.
Mivel rendkívüli módon kedvellek, feltételezem, hogy ez
soha többé nem fordul elő… hogy mindezt az előtted álló
nehéz választás váltotta ki belőled. De tévedés ne essék,
Annith… ha ez még egyszer előfordul, kidobatlak a
kolostorunkból.
Tessék. Hát kimondatott. A fenyegetés, amellyel egész
életemben együtt éltem. Ha nem vagyok elég jó, elég kedves,
elég kötelességtudó, elég engedelmes, kidobnak az
otthonomból, ahogy a halász dobja ki a hálójából a túl satnya
halat.
 Az apátasszony mély levegőt vesz, és úgy hajtogatja
össze haragját, mint valami plédet, amire nincsen szüksége
már.
– Most pedig válaszolnod kell nekem, Annith, mert két
nap múlva elhagyom a kolostort, és Guérande-ba megyek,
mivel a helyzet egyre komolyabbra fordul. Mielőtt elutazom,
tudnom kell, hogy rendben lesz-e ez az ügy, és ami ennél is
fontosabb, tudnom kell azt is, hogy bízhatok-e benned.
Szívem nagyot dobban a hírre, hogy elhagyja a
kolostort; mert távollétében nagyobb szabadságom lesz…
Mire is? Manőverezni. Gondolkodni. Stratégiát alkotni.
Válaszokat keresni arra az égető kérdésre, miért nem jelöl az
engem megillető feladatra, Mortain szolgálatára. Viharként
gomolyog bennem minden, amit nem tudok; olyan erősen
kavarognak a nyomasztó kérdések bennem, hogy rosszullét
kerülget. De tudom, megnő az esélyem, hogy megtaláljam a
választ, ha az apátasszony nem lesz a kolostorban. Mély
levegőt veszek, arcomhoz emelem a kezemet, mintha a belső
feszültséget akarnám kidörzsölni magamból. Amikor
elvonom kezemet az arcomról, azt látom, hogy az
apátasszony engem figyel. Átható tekintettel néz.
– Igen, tisztelendő anyám. – Engedem, hogy hangom
bizonytalansággal remegjen, vállam elernyedjen, mintha
vereséget szenvedtem volna. – Ha nincs más választás, itt
maradok a kolostorban, és látnokként fogok szolgálni.
Nem ez az első hazugság, amit valaha mondtam neki,
de ez az első, amiért semmilyen megbánást, bűntudatot nem
érzek.
 Cellájában találom Mateline-t; kis bőrtáskába
csomagol. Már nem novíciahabitus van rajta, hanem
tölgylevélzöld utazóruha, vörös haja kibontva a copfból.
Amikor belépek, felnéz. Meglát, vidámsága eltűnik, és
folytatja a csomagolást.
– Mit akarsz?
– Búcsúzni jöttem. És magyarázkodni… és talán
bocsánatot kérni.
– Azt hiszed, meg tudod magyarázni, hogy meg akartál
szégyeníteni engem az apátasszony előtt?
– Matelaine, nem a képességeid vagy az
elhivatottságod iránti kételyemnek adtam hangot… az
apátasszony döntését kérdőjeleztem meg. Küldetésre
küldenek, pedig még be sem fejezted a tanulást, és komolyan
aggódom a biztonságodért.
– Biztos, hogy nem egyszerűen irigy vagy?
Mindannyian tudjuk, mennyire vágytál arra, hogy végre te is
küldetést kapj.
– Ez igaz. Nem tagadom. De akkor is aggódnék
miattad, ha ebben a percben én is küldetésre indulnék. Te egy
kicsit sem aggódsz? Nem aggódsz, hogy mit nem tanultál
még meg, milyen helyzetnek nem tettek még ki, milyen
próbatételeket nem álltál még ki?
Felhorkan, de keze nem áll meg; két tiszta lenvászon
alsóinget tesz a táskába.
– Ha aggódnék is, gondolod, hogy ezt meggyónnám
neked, hogy a hírrel egyenesen az apátasszonyhoz szaladj, és
megpróbálj visszatartani?
Tehetetlenség és hiábavalóság érzése borzongat.
Kinézek az ablakon, és azon gondolkodom, hogyan
magyarázzam meg, milyen bonyolult az, amit érzek, amikor
magamnak sem igen tudom megmagyarázni.
– Az, hogy te leszel a következő látnok, nem elég
jutalom? Az én küldetésemet is eloroznád?
Bár fegyelmezi magát, nagyon halkan beszél, érezni
hangjában a haragot.
Elfordulok az ablaktól; remélem, hogy meglátja:
szavaim igazsága az arcomra van írva.
– Nem kívánok látnok lenni, és boldogan cserélnék
veled! Nem érzem különleges kiválasztottságnak. Csapdának
érzem… csapdának, amiből nincs szabadulás, amiben addig
kell élnem, amíg meg nem halok. De ennél is fontosabb, hogy
nincs képességem, nincs hajlamom a látnokságra, és nem
értem, miért választott ki engem az apátasszony erre a
feladatra.
Matelaine a fejét ingatja.
– És még te teszel úgy, mintha többet tudnál, mint az
apátasszony. Annith, neked tényleg a fejedbe szállt az apácák
dicsérete.
Ő a harmadik barátnőm, akit kiküldenek, és rettegek,
hogy nem leszek olyan szerencsés, hogy mindhármuk túlélje
a küldetést. Úgy féltem Matelaine-t, ahogy Ismae-t, sőt
Sybellát sem féltettem. Sokkal fiatalabb és sokkal kevésbé
tapasztalt.
– Matelaine, nem akarom, hogy úgy váljunk el…
– Miután Ismae elment, te meg én voltunk egymáshoz
korban legközelebb, és láttam, hogy magányos vagy, és én is
magányos voltam, és azt gondoltam, talán barátnők
lehetnénk. Most már tudom. Sohasem lehetünk barátnők. Ne
aggódj, még egyszer nem követem el ugyanazt a hibát.
Szavai elevenembe hasítanak. Karom villámgyorsan
mozdul, megragadom a kezét, megszorítom.
– Mindig is barátnők voltunk. De Ismae… nos, ő volt
az egyik legigazabb barátnőm. Természetes, hogy közelebb
álltam hozzá, ahogy te is közelebb állsz Sarrához és
Lisabethez, mint Loisse-hoz és Audrihoz. Ez nem jelenti azt,
hogy Loisse-nak és Audrinak nincs helye a szívedben.
Hosszú csend következik, aztán Matelaine orrán
ráncok jelennek meg.
– Hát, Sarrát nem kedvelem különösebben – mondja,
és engem a megkönnyebbülés szédítő érzése tölt el. Aztán
elkomorul. – Mindig visszatartottál valamit magadból,
Annith. Bármennyire szerettél, bármennyire ragaszkodtál
másokhoz, bármilyen kedves voltál, van a lényednek egy
olyan része, amit senkinek nem engedsz látni.
Persze, igaza van. Egy fájdalmas pillanatig
fontolgatom, hogy megosztom vele a múltam, az én furcsa,
fájdalmas gyerekkorom történetét, de képtelen vagyok. Most
nem, amikor az előtte álló kihívásokra készül. Megint
megszorítom a kezét.
– Amikor visszatérsz… ha nem leszek elzárva abba az
átkozott cellába, és egyáltalán beszélhetek valakivel, akkor
mesélek majd neked életemnek arról a szakaszáról.
Elmosolyodik, viszonozza a kézszorítást.
– Alig várom, hogy hallhassam.
Meglepem azzal, hogy hirtelen átölelem, és erősen
magamhoz szorítom.
– Vigyázz magadra, Matelaine! Minden nap
imádkozom érted, amíg vissza nem térsz.
Könnyek égetik szememet, a torkomon tolulnak
felfelé. Még egyszer ránézek, bátorító mosollyal, aztán
elhagyom a celláját, nehogy az apátasszony nála találjon.
 Álmomban sem gondoltam volna, hogy a
megtévesztést, az észrevétlenül megközelítést, a ravasz
fortélyok praktikáját, amelyeket a kolostorban tanultam,
éppen a kolostor ellen kell legelőször felhasználnom, amelyet
szolgálok.
Mivel nem akarom, hogy az apátasszony
megváltoztassa elhatározását az utazásával kapcsolatban,
olyan engedelmesen viselkedem, amilyen
bárányszelídségűnek látni kíván engem. Nem engedek annak
a kísértésnek sem, hogy gondolataim az engem folyton
gyötrő kérdések körül kavarogjanak, mert attól félek,
valahogy megérezné ezt rajtam.
Olyan ez, mint amikor fedőt tesznek a csordultig telt
fazék forró tartalmára.
A kolostornál betöltött új szerepemet aznap este
vacsora közben jelentik be, nagy vidámság és
boroskupa-emelgetés közepette, mintha az apátasszony feltett
szándéka lenne megmutatni nekem, mennyire örömteli
esemény ez. Olyan sokat mosolygok, hogy belesajdul az
orcám, és elég tartózkodónak tűnök, mintha kissé meglepne,
hogy ilyen nagy megtiszteltetés hullik az ölembe.
Másnapra, amikor az apátasszony az utazás utolsó
előkészületeit végzi, a többi lány alig leplezett gyanakvással
néz rám, mintha hirtelen képességem lenne a gondolatokat
kiolvasni a fejükből, és kerülik társaságomat, személyemet.
Távolabb húzódnak tőlem az imapadon, azt mondják,
elfelejtettek valamit, gyorsan kiosonnak, és amikor
visszatérnek, másik padot választanak. Ők azok a lányok,
akiknek a sebeit kezeltem, akikkel együtt gyakoroltam a harc
művészetét, akiknek segítettem gyakorolni, akik
megosztották velem a titkaikat… ők most mind úgy
viselkednek, mintha hirtelen szárnyam vagy második fejem
nőtt volna. Kezdenek elkülönülni tőlem mindennapi életük
folyamán, ahogy Vereda nővér is elkülönül, és úgy érzem, az
élethosszig tartó elszigeteltség terül el előttem; végtelenül,
mint a tenger.
Az természetesen túl nagy kívánság lenne, hogy az
apátasszony úgy hagyja el a szigetet, hogy ne hívatna még
egyszer magához. A megtévesztés és fortély minden tanult
eszközével fegyelmezem magamat, a nyugalom és a békés
beletörődés homlokzatát veszem magamra találkozásunk
idejére.
– Tájékoztattam a többi nővért új feladatodról, hogy
tudják, nem vehetsz részt semmilyen gyakorlaton, nem
tanulhatsz semmit, kivéve a látnokunknál.
Íróasztala mögött nem ül, hanem áll; még néhány
dolgot tesz úti táskájába.
Vidáman mosolygok.
– Igenis, tisztelendő anya.
– Vereda nővér kis napi leckékkel fogja kezdeni,
feladatokat ad, amelyeket egyedül gyakorolhatsz. – Egy kis
időre abbahagyja a csomagolást. – Annith, el sem tudom
mondani, mennyire fontos, hogy jelentős tehetségedet ennek
a feladatnak szenteled. Az országunk felett gomolygó sötét
politikai viharfelhőkben egyre nagyobb a feszültség, félő,
hogy hamarosan kitör a vihar. A jelentések arra utalnak, hogy
a hercegnő udvara különféle pártokra szakadt, így ő és az
ország is még gyengébb és még sebezhetőbb, mint korábban
volt. Minden képességünket, minden erőforrásunkat az ő
segedelmére kell fordítanunk.
– Igenis, tisztelendő anya. Minden tehetségemet
Mortain és országunk szolgálatába állítom ezekben a nehéz
időkben.
Várok, hogy észreveszi-e, hogy gondosan kerültem a
konkrét megfogalmazást; nem ígértem, hogy új, látnoki
feladataimnak szentelem magamat. De úgy tűnik, nem vette
észre. Túlságosan lefoglalják a közeli indulás teendői.
Még néhány utolsó és utolsó utáni utasítást, útmutatást
mond. Minden jel szerint attól, hogy én lettem az új látnok,
még nem lettem az apátasszony jobbkeze és bizalmasa.
Amikor a találkozó végre véget ér, szívélyesen elbúcsúzom
tőle, aztán sarkon fordulok, és távozni készülök.
– Annith?
Kezem a kilincsen, megállok.
– Parancsoljon, tisztelendő anyám.
– Minden rendben van közöttünk?
Meglep a vágyódás, a ragaszkodás tónusa a hangjában.
Mindazok után, ami kiderült, a sok gorombaság és áltatás
után képes azt hinni, hogy valaha minden rendbe jöhet
közöttünk? Hátranézek, olyan kedves, megértő mosollyal,
mintha sikerült volna magamat is meggyőzni, hogy őszinte ez
a gesztus.
– Természetesen, tisztelendő anya. Minden a
legnagyobb rendben. Amíg távol van, minden nap imádkozni
fogok.
Azt nem mondom el neki, hogy imáimban arra fogom
kérni Mortaint, segítsen megtalálni a módját, hogy
felfedhessem az apátasszony cselekedeteinek csalárdságát,
hazugságait és árulásait, mert úgy hiszem, hogy ez a helyzet
vele kapcsolatban.
Muszáj bizonyosságot szereznem arról, hogy valóban
távozik, ezért távolról követem, végig az ösvényen, egészen a
kikötőhelyig. A sziklás part menti bokrok közül figyelem,
ahogy az éji révész segít neki beszállni a csónakba. Két laikus
nővért visz magával, ők külön csónakban eveznek utána.
Amint az öreg csónakos eltolja a csónakot a parttól, az
apátasszony a csónak tatjában merev tartással, egyenes háttal
ül, a szárazföld felé néz, semerre máshova.
Miért változtatta meg kolostori szolgálatomat teljesen,
úgy, hogy új feladatom nem is hasonlít arra, amire képeztek?
Bennem van valami, vagy benne? És a szökésen kívül
milyen lehetőségeim vannak? Mert ha azt teszem, akkor az
apátasszony machinációit és cselszövéseit senki sem fedi fel,
senki sem fogalmaz meg kételyt, senki sem vonja kérdőre, és
akkor legközelebb Sarrát vagy Lisabetet parancsolja
küldetésre.
Nyilván vannak szabályok, amelyeket még az
apátasszonyoknak is be kell tartaniuk, és szabály szerint
megvan a módja annak is, hogy az esetleges szabályellenes
intézkedéseik megmásíthatóak, jóvátehetőek legyenek. Vagy
mi, novíciák teljesen ki vagyunk szolgáltatva a kolostornak?
Ez a lehetőség túlságosan komor ahhoz, hogy ezen
gondolkozzam, ezért elhatározom, minden tőlem telhetőt
megteszek annak érdekében, hogy kiderítsem, mi áll a
döntései hátterében. Azután meglátom, hogy abból a tudásból
lehet-e fegyvert kovácsolni, amellyel kényszeríthetem, hogy
megmásítsa a döntéseit.
 Amikor eljön az ideje, hogy Vereda nővér az első
látnoki tanórán fogadjon, legszívesebben elfutnék az
ellenkező irányba.
– Késtél – mondja, amikor végre sikerül rávenni
magamat, hogy belépjek szűk cellájába.
– Honnan tudja, hogy késtem, amikor nem is látja a
homokórát?
Vereda nővér felhorkan.
– Monette már régen behozta az ebédemet.
– Lehet, hogy Monette jött korábban, nővér.
Ajka megrándul, és nem tudnám megmondani, hogy ez
valami halvány humor jele, vagy egyszerűen valami
ételmorzsát talált a szája szegletében. Kezemet
összekulcsolom testem előtt, és próbálok nagyon
illedelmesnek tűnni.
– Mit tanít ma nekem, Vereda nővér?
– Először is pontosságot. És az idősek iránti tiszteletet.
És ha esetleg tanulnál valamit arról is, hogyan kell a szent tűz
lángjaiból kiolvasni Mortain akaratát, az már túl sok lenne a
jóból. Most pedig hozd azt az üres parázstartót közelebb az
ágyamhoz! Vigyázz, nehogy kihulljon belőle a hamu!
Amint ezt megtettem, kéri, hogy vegyek elő egy kis
kötegnyi hollótollat, amire szükségünk lesz. Semmit nem
látok a félhomályban, ezért gyertyát gyújtok, aztán a
polcokhoz lépek. Tele vannak dobozokkal, kis csomagokkal,
apró csontok halmaival, és egy ezüst parázstartó üst is van
közöttük. Óvatosan matatok, nehogy leverjek valamit. Kezem
ekkor beleütközik valamibe, ami olyan hidegnek tűnik, mint
az üveg, de sokkal nehezebb. Bár nyilvánvalóan nem az a
kötegnyi hollótoll, leveszem a polcról, és közelebb tartom a
gyertyához.
Egy kis, sötét fiola, de olyan nehéz, hogy a súlyából
tudom, nem üveg, hanem kristály; bár azt nem tudtam, hogy a
kristály lehet fekete, mint az éjszaka. A fiola felülete
fazettásra van csiszolva, és a rajta táncoló gyertyaláng azt az
illúziót kelti, mintha a sötét égen a csillagok pislákolnának.
Óvatosan leemelem róla a hosszú, hegyes pálcában végződő
dugót. Ekkor már tudom, mit tartok a kezemben. Mortain
Könnyeit, amit minden novíciának adnak, aki küldetésben az
Ő ösvényére lép, hogy jobban láthassa, mi Mortain akarata,
mi az elhivatottsága, mit kell tennie érte.
Kezem a fiolára szorul, szorosan markolom, mintha
így, a kristályon keresztül magamba szívhatnám mindazt a
tudást és tehetséget, amit a cseppektől kapunk. Ez is egyike a
kolostor azon misztériumainak, amelyeket megtagadtak
tőlem.
– Annith? – szól az öreg hang. – Itt vagy még?
– Igen, nővér. A hollótollak a csontok alatt voltak.
Milyen csontok azok?
Miközben a választ mormogja, vonakodva
visszateszem Mortain Könnyeit a helyére. Most nem
használhatom őket, de vigasztal a tudat, hogy tudom, hol
találjam, ha egyszer szükségem lenne rájuk.
Mivel nincs szándékomban az egész napomat a
madárjóslás tanulmányozásával tölteni, inkább terveket
próbálok kiötölni, hogy megtudjam, mi lehet az apátasszony
döntéseinek eredője, mert fájdalmasan nyilvánvalóvá vált,
hogy nem arra használ engem, hogy a kolostor javát
szolgáljam. Valami személyes okból akart megtenni látnokul.
Ha bennem van valami, ami különösen alkalmassá tesz erre a
pozícióra, és éppen erre, akkor miért nem mondja meg? Ha
pedig nem mondja meg, nyilván van a kolostor írásai között
olyan irat, amelyben feljegyezték születésem tényét, és
magyarázatot ad a döntéseire. Most, hogy teljesen tisztában
vagyok azzal, hogy arra neveltek minket, hogy fogadjunk el
hazugságokat igazságként, úgy érzem, újra alaposan meg kell
vizsgálnom mindent, amit mondtak.
Lehetséges, hogy nem vagyok teljesen egyedül a
világban. Lehetséges, hogy van családom – bármilyen távoli
rokonok is legyünk –, akikhez mehetek, ha mégis úgy
döntök, hogy megszököm innen.
És tessék: szökés. A szó, amit azóta kerültem, hogy
rájöttem, nincs más választásom, mint úgy tenni, mintha
elfogadnám az apátasszony terveit. Megváltoztatta az alkunk
lényegét; réges-régen kötöttünk alkut, amikor feltétel nélküli,
örök hűséget, megingathatatlan elkötelezettséget esküdtem
cserébe… Miért is? Azért, hogy hiba nélkülinek,
makulátlannak tekintsen engem? Azért, hogy megengedje,
hogy azt az utat kövessem, azt tegyem, amiről egész
életemben álmodtam? Persze túl kicsi voltam ahhoz, hogy
mindezt megfogalmazzam, de ő elég jól tudta. Mindig is úgy
játszott velem, mintha a kezéhez hangolt hangszeren játszana,
és ez a legutóbbi eset sem volt kivétel.
A kolostor scriptoriumában való egyheti kutatás után is
csak kevés érdemlegeset tudtam meg, de az is több, mint amit
addig tudtam. Azt írják az iratokban, hogy az apátasszonynak
szűznek vagy olyan asszonynak kell lennie, aki már túl van
azon a koron, hogy gyermeket szülhessen, és cölibátusi szent
esküt tett. Ez az… az apátasszonyi hivatal betöltésének két
feltétele. A legjobb Látnokok burokban születtek, vagy
Mortain megáldotta őket az emberszívekbe látás
képességével… de sehol nincs említés arról, hogy ilyen
képesség feltétel, de akárcsak elvárás lenne. Tehát akármi is
van az apátasszony szándéka mögött, hogy engem a kolostor
látnokává tegyen, nem azzal kapcsolatos, hogy bennem lenne
valami, ami a többiekben nincsen meg. Nem én vagyok az
egyetlen – és nem is a legjobb – erre a feladatra.
De kutatásaimnak ez az egyetlen gyümölcse. Semmit
sem találtam a múltammal kapcsolatban. Bár nincs
vezetéknevem, és nem tudom születésem idejét, az Annith
elég ritka név, és reméltem, hogy csak néhány nemesi házban
használják. Megtudtam, hogy Bretagne nemesi családjaiban
háromszáz Anne van, négy Mildreth és két Annelise, semmi
nyoma nincs Annith nevű hölgynek.
Így, hogy olyan kevés a fogódzóm, oly kevés
reményem maradt, még nehezebb Vereda nővér tanóráit
kibírni. A szökés gondolatai cikáznak a fejemben, minta
falevelek szélviharban, és attól félek, hogy Vereda nővér
szikár keze egyszer csak elkapja egy ilyen gondolatomat, és
akkor minden reményem szertefoszlik.
Két hét telik el, mire lehetőségem van átkutatni az
apátasszony dolgozószobáját. Úgy tűnik, Eonette nővér
nagyon élvezi, hogy ott lehet, és feladatán jóval
túlterjeszkedve, a délelőtti órák után is ott időzik. Nem
tudom, vajon nem azért teszi-e ezt, mert ő szeretne lenni az új
apátasszony, és ha igen, mennyire venné jó néven, ha
felfedném a jelenlegi apátasszony hazugságait. Emlékszem,
milyen heves, feszült beszélgetést folytatott az
apátasszonnyal azon a napon, amikor először hallgatóztam, és
megtudtam, hogy a látnok szerepet szánja nekem. Ráébredek,
hogy ha arra kerül a sor, talán lesz egy szövetségesem.
Nincs tetszésemre az egyáltalán nem kifinomult
megoldás, hogy kénytelen vagyok az apátasszony ajtajának
zárát betörőmódra kinyitni, de ez sajnos elkerülhetetlen.
Egyik szinte tűvékony pengémet becsúsztatom a kulcslukon,
jobbra-balra fordítom, és megkönnyebbülten sóhajtok fel,
amikor végre meghallom a zár nyílásátjelző kattanást.
Sápadt holdfény árad be a két ablakon keresztül;
megvilágítja a hatalmas szekrényt, amely szinte teljes
szélességében elfoglalja az íróasztal mögötti falat. Lehet,
hogy egész éjszaka eltart, mire átkutatom az összes rejtett
fiókot és polcot. Ellépek az ajtó mellől, mielőbb szeretnék
munkához látni. Bár csak vékony holdsarló világít, elég
fényes ahhoz, hogy lássak, így gyertyagyújtással nem kell
kockázatot vállalnom.
Az iratszekrény bonyolult, csigavonalas
szalagékítményeinek ívei között furcsa faragott vadállatok
mutatkoznak; csiszolt fatestük csillog, fényes szemükkel
engem néznek, ahogy az egyik ajtót próbálom kinyitni. Zárva
van. Körülnézek, hátha megtalálom a kulcsot. Remélhetőleg
nem azon a karikán lóg, amit Eonette nővér a derekára fűzve
visel.
Velem van a szerencse, mert megtalálom az első
helyen, ahol keresem, az apátasszony íróasztalának fiókjában;
mert ugyan ki merne invitálás nélkül behatolni az
apátasszony belső szentélyébe?
Én. És sokkal többet is merészelek, mire végzek.
Négy kulcs van, egyenként próbálom őket. A harmadik
nyitja a szekrényt. Az első fiókban csak jegyzékek és nyugták
vannak a kolostornak szállított áruról: több vég arannyal,
ezüsttel átszőtt nehéz sötétkék brokátselyem új öltözetekre és
fehér gyapjú a télfordulói ünnepségen viselt köpönyegekre;
bőr, amiből cipőt készítünk magunknak; őrlemény a
molnártól. A második fiókban van az egyházi elöljárókkal
helyi ügyekről folytatott levelezés, például a szárazföldi
mezők földbérlete, Szent Mer apátasszonyának levele,
amelyben Melusine érkezését jelezte.
Figyelmemet ekkor a legalsó fiókra fordítom. Ebben
számos kisebb fiók és rekesz van, bennük további levelek és
régebbi iratok, néhány kis érme és félig használt pecsétviasz
rudak. A szekrény legalján egy nagy fiók van. Mély levegőt
veszek, amikor kihúzom azt a fiókot, és éppen kifújom a
beszívott levegőt, amikor végre meglátom, amit kerestem: a
nagy, bőrkötésű lajstromkönyvet, amelyben Mortain minden
szolgálóleányáról nyilvántartást vezetnek, a kolostorba való
érkezésük legelső napjától kezdve.
Két kézzel ragadom meg a lajstromkönyvet, az
ablakhoz viszem, és az ablakpárkányra teszem.
A lapok régiek, megsárgultak, és némelyik olyan
törékeny, hogy attól tartok, az ujjaim között porlad szét.
Nagyon óvatosan lapozok; csodálom a régi írást. Olyan
díszes, olyan cikornyás, hogy szinte olvashatatlan.
Lapozok, csak lapozok; dátumokat keresek, amelyek
nagyjából megfelelnek a kolostorba érkezésem idejének.
Végül a lajstromkönyv közel háromnegyedének átlapozása
után az egyik lap tetején meglátom az 1472. július kezdetű
bejegyzést. Lefelé húzom ujjamat, át a július, augusztus és
szeptember bejegyzésen, és gyorsan lapozok, de a következő
dátum 1473. január. Ez nem lehet pontos. Én 1472 őszén,
október vége felé kerültem a kolostorba. Visszalapozok, de a
legközelebbi dátum 1472. szeptember.
Hogy lehet ez? A lajstromkönyv szerint én egyáltalán
nem is létezem.
Talán a dátum nem passzol. Közelebb emelem a
szememhez, és a holdfény felé billentem a nehéz kötetet. Egy
oldal hiányzik. Úgy tűnik, hogy azt az oldalt, amely az
általam keresett válaszokat tartalmazza, valaki gondosan
kihasította a lajstromkönyvből.
Szívem egyre hevesebben ver. Vajon nem válasz a
kérdésemre önmagában az, hogy egy lap hiányzik?
Bizonyosságot akarok, ezért gyorsan visszamegyek a
fiókhoz, hátha az a lap egyszerűen kiesett a többi közül, de
nem, a fiókban csak egy nagy, lapos doboz van. Sötét, fényes
fadoboz; bármennyire forgatom a kezemben, nem találok
rajta fedelet, eresztéket, reteszt, egyszerűen nem látom a
nyitját. De nehéz, és mozog benne valami, amikor megrázom.
Kezem bizsereg az izgalomtól, mert biztosan valami
nagyon fontos dolog az, amit nyithatatlan dobozba zárnak.
Ám bármilyen vonzó, a dobozban valószínűleg nincsenek
meg azok a válaszok, amelyeket én keresek, ezért
félreteszem, és újra az érkezésemről szóló feljegyzéseket
kezdem keresni.
Az iratszekrény jobb oldali szárnyának alsó részén
kezdek keresgélni, és felsóhajtok az örömtől, amikor szép,
borjúbőr kötésű köteteket találok, rendezett sorban. Kihúzok
egyet, kinyitom, és örömmel látom, hogy a pergamenen az
apátasszony elegáns kézírása húzódik. Ahogy szemem a
sorokat pásztázza, rádöbbenek, hogy ezek a kolostor napi
működéséről szóló feljegyzések. Lapozok néhányat, majd
tekintetem megakad Melusine nevén; gyorsan elolvasom, mit
írt az apátasszony az érkezéséről. Ez nyilván azt jelenti, hogy
mindannyiunk érkezéséről készült feljegyzés ezekben a
naplókönyvekben ugyanúgy, mint a kolostor
lajstromkönyvében.
Kihúzom a sor szélétől számított ötödik kötetet, és
amikor kinyitom, nem a jelenlegi apátasszony kézírása Van a
pergamenen, hanem határozottabb, pontosabb írás. A dátumra
pillantok: 1470-től 1475-ig. Remegő kézzel lapozok,
felületesen olvasom a sorokat, mígnem a saját nevemre
bukkanok. Úgy szorítom magamhoz a naplókönyvet, mintha
az a veszély fenyegetne, hogy eltűnhet, mielőtt
elolvashatnám. Sietek vissza az ablakhoz, hogy a holdfénynél
jobban lássam.
1472
Ma az éji révész kisbabát hozott; apró, ráncos bőrű
teremtés, alig néhány napos lehet. A sarlatán pap, valamint a
füvesasszony, aki a szülésnél jelen volt, állítják, hogy a
kislány apja Mortain, de sem a sarlatán pap, sem a
füvesasszony nem tudta, ki az anya; nevét sem tudták
megmondani. Az éji révész fiának felesége nem sokkal
korábban vesztett el egy gyermeket, és örömmel vállalta,
hogy ő lesz a szoptatós dajka. Így gondoskodik a mi Urunk
Mortain az ő legkisebb teremtményeiről is.
1474
Az Annith nevű gyermek gyorsan nő, és egészségesnek
tűnik. Kétévesen nem korai megkezdeni a tanítását. Ami azt
illeti, ő lesz a legszerencsésebb közöttünk, mert keveseknek
adatik meg, hogy ilyen zsenge korban induljanak el Mortain
ösvényén. A novíciák elöljárója túlságosan óvja, dédelgeti, és
félő, hogy a gyermeket teljesen elkényezteti. Legjobb, ha a
lehető legkorábban kineveljük belőle a kényességet, hogy a
lehető legtökéletesebb legyen Mortain szolgálatára.
1475
A gyermek sírt és zokogott, és szörnyű hisztériát
csapott, amiért el kellett válnia Etienne nővértől.
Büntetésként a pincébe záratott, egészen addig, amíg nem
volt hajlandó a saját ágyában nyugton aludni a
dormitóriumban a többi lánnyal együtt. Meg fogom mutatni
neki, hogy a túléléshez senkire nincsen szüksége, és nem
bölcs dolog ilyen kötődéseket kialakítania. Ki kell találnom
valami büntetést Etienne nővérnek is, mert ő is majdnem
annyira zaklatottan viselkedik, mint a gyermek.
1475
Három napig tartott, mire megtört a gyermek, ami, ha
nem lenne oly kellemetlen nekünk, annak bizonysága, hogy
akarata és szelleme csodálatra méltó. Ezt a nyersvasat kiváló
acéllá eddzük, Mortain szolgálatára.
1475
A gyermek vigasztalhatatlanul sírt, amikor a pajtabeli
macska két kis kölyke elpusztult. Elmagyaráztuk neki, hogy a
haláltól egyáltalán nem kell félni, de mivel semmilyen
vigasztalásra, semmilyen érve nem hallgatott, radikálisabb
eszközökhöz voltunk kénytelenek folyamodni. Ismét a
borospincébe zártuk a két döglött macskakölyökkel, hogy
bizonyítsuk, nem kell félni a haláltól. Amikor végre
elhallgatott kiengedtük. Etienne nővér azt mondta, két teljes
napig nem szólalt meg. Reméljük, ez azt jelenti, hogy ez a
büntetés elérte célját.
Hirtelen rosszullét markolja görcsbe a gyomromat,
torkomon émelygés kúszik felfelé, karom válltól lefelé
terjedőn bizsereg. Egy dolog, hogy az embernek ilyen
emlékei vannak, és ezeket az emlékeket mélyen elrejti
magában, rájuk ülepednek a kételyei, élüket veszi az idő.
Egészen más dolog azonban látni, hogy ezek az emlékek
ilyen rideg stílusban le vannak írva, és ezekben a sorokban
nincsen semmi megbánás, csodálat, semmi, ami arra utalna,
milyen kínokat kellett kiállnom.
Önkéntelenül, kényszeresen nyeldekelek, ahogy a régi,
ismerős félelem tör fel a torkomon. De valami újabb érzés is
vegyül belé, valami sötét és váratlan. Harag. Nem, nem is
harag; szívem vadul kalapál, bőröm forró, mintha bármelyik
pillanatban lángra kaphatna; ebből tudom, hogy nem harag.
Csillapíthatatlan düh.
Tomboló düh azért, mert kicsi gyerekkorom szörnyű
megpróbáltatásáról az apátasszony ilyen tárgyilagos
hangnemben, ilyen közömbösen írt, mintha arról számolt
volna be, hogy hány bárányt ellettek tavasszal a jerkék.
Düh a rám szabott büntetések érzéketlensége,
kegyetlensége és szigorúsága miatt. Hiszen még a kis
Florette-nél is fiatalabb voltam!
Legszívesebben elhajítanám magamtól a naplókönyvet,
egyenesen a tűzbe. Hamuvá égetném. Ugyanakkor meg
akarom ragadni, el nem engedni, hogy legyen bizonyíték arra,
hogy mit kellett elszenvednem. Mit éltem túl.
Annak bizonyítéka, hogy mivel tartoznak nekem.
A sárkánytermészetű Dragonette nyugodt, szenvtelen
szavai megértetik velem, milyen nagy követelményeket
támasztottak velem szemben kisgyerekkoromban azért, hogy
kiérdemeljem a kolostorban betöltött helyemet. Az az érzés
kísértett egész életemben; hogy hibák vannak bennem, hogy
nem vagyok tökéletes.
Együttműködésem – nem: az ő vágyaik és elvárásaik
előtt való teljes és feltétel nélküli megadásom – volt az ár,
amit a túlélésemért fizetnem kellett. Olyan kötelező érvényű
alku volt, mintha írásba foglalt szerződés lenne, bár ez nem
mondatott ki soha. Megígértem, hogy szófogadó leszek,
megteszek mindent, amit elvárnak tőlem, beleegyeztem, hogy
igyekszem kiállni minden átkozott próbatételt… és cserébe
megengedik, hogy Mortain szolgálóleányaként szolgáljak.
Kiérdemeltem ezt a sorsot. Azon a jogon, amit ki
kellett bírnom, kiérdemeltem. Ez volt a hallgatólagos
megállapodás a sárkánytermészetű Dragonette és köztem;
saját véremmel, az én fájdalmammal és rettegésemmel
pecsételtetett meg, és ennek az alkunak a feltételeit senki sem
változtathatja meg, különösen a jelenlegi apátasszony nem.
Zsebembe csúsztatom a naplókönyvet, és újra az
apátasszony íróasztala mögötti iratszekrény felé fordulok.
Már majdnem reggel van, nincs több időm. Szívem hevesen
zakatol. Visszateszem a kolostor lajstromkönyvét a fiókba.
Fogom a dobozt, hogy azt is visszategyem, de mozdulatom
valahogy megreked. Súlyát mérlegelem. Annak, aki titkokat
gyűjt, egy ilyen doboz túl nagy kihívást jelent ahhoz, hogy
hátrahagyhassa. Akármi is van benne, talán elég fontos
ahhoz, hogy céljaim elérése érdekében használhassam.
 Most még nem hagyhatom el a kolostort.
Előkészületeket kell tennem annak érdekében, hogy az
apácák ne vegyenek üldözőbe, ne jöjjenek utánam, legalábbis
addig ne, amíg jó messze nem kerültem a parttól és a
főutaktól.
Egy pillanatig, egy rövid pillanatig a bizonytalanság
kínját érzem. Ki fog látnokolni a kolostornak Vereda halála
után, ha nem én? És ha én látnokolok, akkor nem lesznek
ugyanolyan sebezhetőek és vakok, mint a látnok?
Nem. Kiválaszthatnak látnoknak egy másik szüzet.
Vagy ami még jobb, egy olyan nőt, aki már túl van azon a
koron, hogy gyermeket szülhetne. Már több mint egy tucat
órát vettem Vereda nővértől, és egyetlen vihart sem sikerült
megjósolnom, ahogy azt sem, hogy mit fog főzni a szakácsnő
vacsorára, nemhogy Mortain akaratát!
Nem ringattam magamat abba a hitbe, hogy ez könnyű
lesz. Csak ritkán voltam a kolostor falain kívül, és soha nem
járhattam szabadon az országutakon, nem barangolhattam
felügyelet nélkül a falvakban, városokban. Csak néhányszor
utazhattam, amikor Thomine nővér elvitt minket, idősebb
lányokat, pontosan abból a célból, hogy legyen ilyen
tapasztalatunk.
Ám a naplókönyvek fellelése utáni hetekben sikerült
félretennem egy kisebb úti készletet: egy vizestömlőt, némi
kemény sajtot, több cipó kenyeret, és egy vastag úti
köpönyeget, amelyben nem látszom Mortain
szolgálóleányának. Fegyvereket szerezni azonban sokkal
nehezebb, mert Arnette nővér mindig a fegyverteremben van,
és a fegyverek többsége nagyobb, mint a sajt, és sokkal
hangosabban zörögnek, mint a kelme. A szükséges mérgek
beszerzése is gondot jelent, mert éjnek évadján be kell
lopóznom Serafina laboratóriumába, és imádkozhatok, hogy
éppen ne forrjon semmi mérgező, amitől bajom lehet.
Nem tudom eldönteni, vajon védekezésre
fegyverkezek, vagy orgyilkosnak, aminek kiképeztek, ám
végül mindkét eshetőségre felkészülök.
Az előkészületek utolsó lépése az, hogy megírom a
levelet. Azt akarom, hogy úgy tűnjön, az apátasszony utasít,
hogy menjek utána Guérande-ba. Ilyen üzenet nélkül
valószínűleg azonnal keresőcsapatot küldenének utánam,
amint szökésemet felfedezik.
Eltelt bizonyos idő, mire sikerült indokot találnom az
apátasszony kérésére; az volt az indok, hogy meggondolta
magát velem kapcsolatban.
Szükséges volt a kézírását még hűebben hamisítanom.
Hátradőlve csodálom a nagy gonddal papírra vetett üzenetet.
Kedves Eonette!
Most, hogy a saját magam tapasztaltam a veszélyeket,
amelyekkel hercegnőnknek szembe kell néznie, úgy
határoztam, hogy Annith csatlakozzon hozzám az udvarban.
Meggyőződésem, hogy Mortain minden eszközét be kell
vetnünk hercegnőnk érdekében e kihívások ellen, ha azt
akarjuk, hogy ne vesszen el a remény. Nincs értelme engedni,
hogy legtehetségesebb novíciánk a kolostor falai között
senyvedjen, amikor a hercegnőnek oly nyilvánvalóan nagy
szüksége van rá.
Tudom, hogy hamarosan foglalkoznunk kell a kolostor
látnokának utódlásával, de mivel Vereda nővér oly váratlanul
felépült, csak arra tudok gondolni, hogy ezzel maga Mortain
adott nekünk időt.

Összehajtottam a pergament és lepecsételtem.

Miközben a viasz szilárdul, előhúzom nyeregtáskámat
rejtekhelyéről, Sybella rég üres ágya alól. Senkitől nem
veszek búcsút, mert bár fiatalabb novícia-testvéreim
hiányozni fognak, nem éri meg kockáztatni azzal, hogy
felhívom a figyelmüket terveimre. Nagyobb szolgálatot
teszek nekik azzal, hogy szembeszállok az apátasszonnyal, és
biztosítom, hogy egyiküket se küldjék küldetésre, mielőtt
teljesen készen nem állnak rá, mielőtt mindent megtanultak,
amit a kolostorban tanulni lehet. Ha az apátasszony azért
vonakodott elküldeni engem, mert valami okból,
természetesen helytelenül, de kedvel, akkor nem szabad,
hogy ez így maradjon. Túl nagy igazságtalanság a többiekkel
szemben, és ezt nem venném a lelkemre.
Fogom az üzenetet, feltöröm a pecsétet, aztán
összegyűröm, mintha nagy sietségben olvasták volna, majd
az ágyamra dobom. Amikor reggel keresni fognak,
megtalálják az apátasszony kérését; azt feltételezik, hogy én
voltam az első, aki elolvastam, és rögtön útnak indultam. Bár
némelyik apácanővér felvetheti a kérdést, hogy miért én
kaptam az üzenetet közvetlenül, mások tudnak a híreket
különös körülmények között is megszerző tehetségemről, és
nem szólnak semmit.
Legvastagabb úti ruhámat öltöm magamra, majd
vállamra kanyarítom a téli köpönyeget, és még egyszer
körülnézek a cellámban. A kolostor megadta azt a kevés
választ, amelyeket megadhatott, és ezek csak újabb
kérdéseket vetettek fel. Az igazság az, hogy Dragonette
naplókönyve valóságos ökölcsapásként ért, és rádöbbentett,
hogy a kolostorban senkinek semmivel nem tartozom.
 Vállamra vetem a csomagomat, még egyszer
ellenőrzőm a holmik listáját. Semmit sem felejtettem ki.
Kezem megrándul a Vereda nővér szobájában levő éjfekete
és nagyon nehéz kristályfiola gondolatára. Vajon nekem
nincs nagyobb szükségem ilyesmire, mint bárki másnak, ha
nem juthatok hozzá a kolostor támogatásához? Nyilván
minden rendelkezésemre álló eszközt fel kell használnom,
hogy jobban lássam, mit parancsol nekem Mortain.
Az egész kolostorban sötétség és csend honol, így elég
könnyű észrevétlenül Vereda nővér cellájába osonni. Megvan
a kockázata, hogy visszatérő képességeivel előre látja, mire
készülök, de ezt a kockázatot vállalnom kell. Még ha fel is
fedezi, mire készülök, nem fog felkelni az ágyáról, és senki
sem hallja meg, ahogy gyenge hangján segítségért kiált,
olyan elszigetelt helyen van a cellája, mindenkiétől távol.
Mégis remélem, hogy erre nem kerül sor.
Óvatosan kinyitom az ajtót. A cella sötét, mint az
alvilág, csak a parázstartókban izzik halványan a faszén. Az
öreg jósnő légzése mély, egyenletes. Belépek a cellába, és
óvatosan becsukom magam mögött az ajtót. Egy pillanatig
csak állok, hogy szemem alkalmazkodjon a sötéthez.
Amint végre sikerül elhatároznom magamat, lassan
elindulok a helyiségben; gondosan a lábam elé nézek, nehogy
belebotoljak valamibe, fellökjek valamit, vagy más módon
nem várt zajt okozzak. Tizenkét halk lépésbe telik, mire a
polchoz érek. Még egyszer az alvó látnokra pillantok,
hallgatom mély, morajló szuszogását, aztán megfordulok, és
a fioláért nyúlok.
Ujjaim a sötét kristályra fonódnak, és újra meglepetten
tapasztalom, hogy mennyire nehéz. Keveset tudok Mortain
Könnyeiről, mert a kolostornak azon misztériumai közé
tartozik, amelyről csak az igaz beavatottaknak szabad
tudomással bírniuk, de hallottam ezt-azt. Suttogott
történeteket, mendemondákat, pletykákat. Azt mondják, a
Könny felerősíti készségünket, hogy jobban lássuk, jobban
megtapasztaljuk az életet, hogy Mortainhez hasonlóbban
láthassunk és tapasztalhassunk. Ezek a cseppek arra
hivatottak, hogy korrigálják emberi hiányosságainkat; általa
képesek lehetünk megérezni, hogy a zárt ajtó mögött van-e
valaki, vagy jobban látjuk az Ő jeleit. Felemelem a fiola
dugóját, látom az éles hegyben végződő hosszú, vékony
kristályrudat. Hegyén egyetlen csepp Könny remeg. Tágra
nyitom szememet, ám mielőtt belecseppenthetném Mortain
Könnyét, Vereda nővér felhorkan álmában. A hangra
megriadok, a cseppentőt tartó kezem megremeg, és a csepp
útiruhám mellrészére cseppen. Hosszú csend következik,
aztán újra kezdődik a hangos szuszogás.
Visszateszem a cseppentőt a fiolába. Úgy határoztam,
hogy magammal viszem a Könnyeket. Nem csak szükség
esetén használhatom, hanem ezzel biztosíthatom azt is, hogy
az apácák senkit ne küldjenek küldetésre, amíg én távol
vagyok. Nyilván nem küldenének el egyetlen novíciát sem
úgy, hogy Mortain Könnyei ne segítsék.
Amint a Könnyek biztonságban a csomagomba
kerülnek, mélyen felsóhajtok, megfordulok, és óvatosan
kifelé indulok Vereda nővér cellájából. Elmozdítom a
csípőmet, hogy elkerüljem egy asztal szélét, majd újra
ugyanígy mozdulok, nehogy a parázstartóba ütközzek. Mire
az ajtóhoz érek, hideg verejték lep el, és idegszálaim
szorosabban össze vannak fonódva, mint Thomine nővér
korbácsainak szíjai. A folyosón a falnak támaszkodom,
nyugtatni akarom erősen lüktető szívemet. Nem a Vereda
nővér cellájában történtek miatt dobog olyan hevesen, hanem
mert tudatában vagyok, milyen jelentősége van mindannak,
amit tenni készülök.
Végre eljött a nap, amelyre azóta vártam, mióta az
eszemet tudom. Végre elhagyom a kolostort. Nem
diadalmasan vonulok Mortain szolgálatára, ahogy mindig
képzeltem, hanem eltökélten válaszokat keresve. Meg fogom
találni az apátasszonyt Guérande-ban, és addig nem
nyugszom, amíg meg nem mondja, pontosan miért akarja,
hogy én legyek a kolostor látnoka, annak ellenére, hogy
mások is ugyanúgy el tudnák látni azt a feladatot. Ha nem az
én személyemmel kapcsolatos, akkor bizonyosan valami
hiányosságom vagy gyengeségemmel kapcsolatos, és
rákényszerítem az apátasszonyt, hogy mondja el nekem, ne
rejtse féligazságok és hazugságok mögé. Mert amint
megtudom, mi az a hiányosság vagy gyengeség, ami miatt
látnoknak szánt, és nem enged küldetésre, ki tudom
küszöbölni. Változtatok rajta; tanulok, gyakorlok, mint
korábban már annyiszor.
 Éjjel átkelni a tengeren nagyon félelmetes, de azt
mondogatom magamnak, hogy nincs ennél csodálatosabb.
Csak a hold ragyogása ad támpontot, irányzékot az
evezéshez, és fülem mellett süvít az éles, sószagú tengeri
szél; arcomba sós víz permetez. Karom ugyan erős a sok
fegyverforgatástól, de nem szokott hozzá az evezéshez, így a
második óra után izmaim már erősen sajognak. Legalábbis én
a második órának érzékelem, mert valójában nehéz
megállapítani, mennyi idő telt el. Nincs ennél csodálatosabb,
emlékeztetem magamat. Ez maga a szabadság, és ez
csodálatos, felemelő érzés.
Sok idő telik el, mire aggódni kezdek, hogy nem
találtam el a szárazföldet, és egyenesen a nyílt tenger felé
evezek. Kitörlöm az izzadságot és a sós vízpermetet a
szememből, és az előttem elterülő sötétségbe kémlelek.
Nincsenek fények, amelyek a part felé vezetnének, nincsenek
tábortüzek, gyertyák, fáklyák. Abbahagyom az evezést,
oldalra billentem a fejemet. Nehéz bármit is hallani erősen
dobogó szívem dübörgése mellett, de mintha a hullámtörés
halk moraját hallanám. Márpedig ahol a hullámok megtörnek,
ott föld van. Ha szerencsés vagyok, szándékom szerint sima,
homokos részre érek, nem az éles sziklás, homokzátonyos
legdélebbi partszakaszra. Gyors imát mondok Mortainnek, és
folytatom az evezést.
Hamarosan megváltozik a hullámok hangja, lágyabban
loccsan a víz, tompábban éri a csónak deszkatörzsét. A
megkönnyebbülés zilált sóhaja szakad fel ajkamról, ahogy
újra nekiveselkedem.
Amikor végre érzem a csónak törzse alatt a sziklák
enyhe horzsolását, eldobom a gyűlölt evezőpárt. Örülök,
hogy nem kell többet fognom. Ha nem lett volna a kezemen
bőrkesztyű, a tenyerem csupa vízhólyag lenne, lenyúzta volna
róla a bőrt az átkozott rúd.
Miután a csónak szilárdan megült a parton, felállok az
ülésre, és a lehető legmesszebbre ugrom a sekély vízbe, aztán
visszafordulok, megragadom a hajó orrát; kijjebb vonszolom,
nehogy az árapály elsodorja. Kénytelen vagyok észlelni, hogy
a karom olyan gyenge és ügyetlen, mint egy újszülött bárány.
Az istállóban magam is felnyergelhetnék egy lovat, és
egyszerűen ellovagolhatnék, de attól tartok, hogy ezzel
kétségeket ébresztenék azzal kapcsolatban, hogy valóban az
apátasszony hívatott magához. Meggyőzőbbnek tűnik, hogy
felébresztem az éji révészt, és segítségét kérem, mintha
valóban a kolostor ügyében és a kolostor megbízásából
járnék. Teljesen jogos a kérésem, hiszen megmentettem az
átevezés nehéz munkájától. A legkevesebb, amit megtehet
értem, hogy felnyergel nekem egy lovat. Ráadásul nem
szeretném, ha lótolvajnak néznének.
A kis kunyhóhoz sétálok, erősen kopogok az ajtaján.
Nem telik el sok idő, mire az öreg gondnok kidugja a fejét.
Hozzá van szokva ahhoz, hogy éjnek évadján felverik
álmából, és át kell evezni a tengeren a szigetre.
– Mi az? – néz rám értetlenül.
– Nyergeljen fel nekem egy lovat.
Egy hosszú pillanatig néz, csak néz, nekem pedig erőt
kell vennem magamon, hogy idegességemben ne feszengjek,
ne toporogjak.
– Magát még nem láttam egyedül, ugye? – szólal meg
végre.
 Bosszant, hogy ilyet mond, szemöldökömet ráncolva
komoran nézek rá.
– Kötelességei közé tartozik kérdezősködni, hogyan és
mikor jövök-megyek?
Az igazság az, hogy az apátasszonyról feltételezném is,
hogy ilyen ellenőrző feladattal bízza meg.
– Hinnye, ne harapja már le a fejemet, kisasszony!
Hadd vegyem fel a kabátomat, és hozzam ki a lámpást!
Eltűnik a kunyhóban, megfordulok, és visszanézek a
tengerre; megnyugtató, hogy üldözőknek nem látom nyomát,
bár a legkorábban a második reggeli harangszó után fedezik
fel, hogy nem vagyok a szigeten.
Az öreg már a kabátjába burkolózva jön vissza az
ajtóhoz, lámpást hoz, hogy világítson az istállóhoz vezető
úton. Nem igazán tudom, mit kell tennem, ezért követem.
Legalábbis addig, amíg meg nem fordul, és sűrű, ősz
szemöldökét felvonva néz rám. Úgy teszek, mintha észre sem
vettem volna, leveszem úti táskámat a vállamról, a földre
teszem, és keresgélni kezdek benne. Az egyik kis bőrerszényt
keresem.
Amikor megtalálom, kiveszek belőle egy csipet sót,
Szent Cissoniusnak áldozatul. Ő az utazók és a keresztutak
védőszentje, és én bizonyossággal érzem, hogy valamiféle
láthatatlan keresztútra bámulok, és képtelen vagyok
felismerni az előttem álló igaz utat. A sót a lábam elé hintem,
és rövid imát mondok; magát Mortain istenséget kérem, hogy
vezessen utamon.
Az öreg ekkor visszatért. Amikor meglátom, hogy
kedvenc fehér lovamat, Fortunát vezeti, iránta mutatott
türelmetlenségem rögtön elillan, és elmosolyodom.
– Ő a kedvencem!
Végigsimítom a kanca selymes fehér sörényét. Az öreg
csónakos sokatmondón pillant rám.
– Mit gondol, miért ezt nyergeltem magának?
Eszembe jut, hogy a kolostornak nagyobb figyelmet
kéne fordítania erre az emberre, aki sokkal többet lát, mint
láttat.
– Köszönöm.
Felmordul, aztán segít felkötözni a nyeregtáskámat,
majd ujjait összefonva bakot tart nekem, hogy felülhessek a
lóra. Elfogadom a segítséget, könnyed lépéssel átlendítem a
lábamat Fortuna hátán, elhelyezkedek a nyeregben,
megmarkolom a kantárt.
Könnyen elérem az íjamat, a tegezem a hátamon van.
Nem számítok bajra, de nem is félek tőle. Tulajdonképpen
kíváncsian várom, mit rejteget számomra ez az út; de tudom,
hogy bárhogyan is alakuljon, megállom a helyemet.
Amint olyan lovon ülök, amely gyorsabb futású, mint
lehetséges üldözőimé, izmaimban enyhül a feszültség, és csak
ekkor döbbenek rá, magam sem hittem, hogy észrevétlenül
elhagyhatom a kolostort. Nem vagyok már gyerek, nagyon is
túl tudok járni bármelyik idősebb apáca eszén. Már nem
tudnak könnyen megijeszteni azzal a mesével, hogy a
rettegett hellequinek veszik üldözőbe azokat, akik
szembeszállnak Mortain akaratával.
Tiszta marad az ég, egyetlen felhő sem látszik, és a
hold éppen csak fogyni kezdett, elég fény volt, hogy lássam
az utat. Fortuna kipihent, friss, kecses léptekkel üget a hűvös
éjszakában; lehelete kis fehér felhőkben párállik.
Amint elindulunk, rögtön érzékelem, mennyire más a
világ éjszaka. Először is a szürkének a leghalványabb ezüsttől
a szinte feketéig végtelen sok árnyalata van. És bár jártam
már a szárazföldön, mindig csak kolostorbeli társaimmal.
Sosem voltam még olyan végtelenül egyedül, mint ebben a
pillanatban. Senki nem ad parancsot, senki nem mondja meg,
mit csináljak, senki nem mondja meg, mit gondoljak, hogyan
viselkedjek. Senki sem mondja meg, merre forduljak az úton.
Senki sem vet rám bosszús pillantásokat, ha nem azt teszem,
amit mondtak. A kimondatlan elvárások súlyát sem kell
elviselnem.
Különös érzés – valamiféle könnyedség – kerít
hatalmába, amit még nem tapasztaltam soha, és nem tudom
eldönteni, hogy ez rosszallani való vagy kellemes.
Legszívesebben lélekvizsgálatot tartanék, elgondolkodnék,
mit jelent ez. Ám inkább könnyű vágtára sarkallom Fortunát,
és a jövőmbe, mint a múltamba nézek.
A légközelebbi falu a parttól alig hárommérföldnyire
van, de a sötétben egész éjszaka eltart az út. Hetyke kakasszó
köszönti a reggelt, tucatnyi kéményből száll fel füst, halvány
foltok a hajnali égen. Bár csontjaim fájnak a fáradtságtól, és
szemem álmosságtól vörös, úgy határozok, hogy nem állok
meg, továbblovagolok. Bármennyire is ésszerűtlennek tűnik
ez, annyira nagy bennem a félelem, hogy követnek, hogy
képtelen lennék aludni, akár pihenni is, ha a megállást
megengedném magamnak.
Szinte senkit sem látok az úton, csak egy férfit, aki
tűzifával teli talicskát tol. Egy nő rokkával a kezében az
ajtóban ül, nézi, ahogy egy kisgyerek csirkéket etet. Az út
mentén a mezőkön megkezdődött a földek művelése. Egy
szerencsés ember két ökröt foghat az ekéje elé, de sokkal
több olyan földművest látok, akik nem engedhetik meg
maguknak, hogy igásállatuk legyen. Egyszerűen saját
vállukra veszik a jármot. Nemrégiben erős viharok voltak;
sáros, fárasztó munka a szántás. Nem irigylem őket. A
megözvegyült földműves jut eszembe, akivel az apátasszony
ijesztgetett, hogy hozzáad feleségül. Vérem e gondolatra
újfent felforr a dühtől.
Megint arra gondolok, milyen választási lehetőségek
állnak előttem, és hogyan teljesítsem be saját vágyaimat és
Mortain akaratát egyben. Mindig reméltem, hogy az Ő
akarata szerint élhetek, de most először elfog a félelem, hogy
kénytelen leszek választani az Ő akarata és az enyém között.
Ha valóban nem az apátasszony akarata, hanem az Ő
kívánsága az, hogy a kolostor Látnoka legyek, ha Mortain
valóban azt akarja tőlem, amire képtelen vagyok magamat
rászánni, akkor választanom kell a kettő közül. A puszta
gondolatra úgy érzem, mintha kettétépnék a szívemet.
Elég nehéz összeegyeztetni ezt a Mortaint azzal, akit
egész életemben ismertem. Aki vigasztalt és bátorított, aki
elfogadott minden ajándékot, amit neki áldoztam: kis fekete
lepkéket és bogarakat, vagy gyerekes próbálkozásomat, hogy
az Ő nevében elsajátítsak valami új tudást. El sem tudom
hinni, hogy Ő visszautasítaná a tehetségemet, amelyet az Ő
szolgálatába kívánok állítani, és olyan szolgálatot követeljen
tőlem, amely rettegéssel és rossz előérzettel tölt el engem.
De ha kiderül, hogy mégis ez Mortain akarata, akkor
hogyan tovább?
Vajon továbbra is Neki szentelem életemet, ahogy azt
mindig képzeltem? Akkor is, ha ez a szolgálat azt követeli,
hogy életem hátralévő részét élőhalottként töltsem?
Nem tudom a választ erre a kérdésre, és ez legalább
olyan félelemmel tölt el, mint az apátasszony ármányai.
Éppen alkonyatkor érek Quimper városába; én vagyok
az utolsó, akit a városkapun beengednek. Utánam bezárják. A
kapuőr egy pillantást vet ruházatomra, és megállapítja, hogy
Mortain szolgálatában állok, és gyorsan int, hogy kerüljek
beljebb. Quimper, bár nagy város, elég közel van az óceánhoz
– és a kolostorhoz –, hogy a régi módon gyakorolják a hitet.
Legalábbis eléggé tisztelik a régi istenségeket. Ami ennél is
fontosabb: könnyű eltévedni egy ekkora városban, így
nehezebb lesz esetleges üldözőim dolga.
Megállok egy fogadónál, ahol a fogadós felesége olyan
buzgón sürög körülöttem, mint tyúkanyó a csibéi körül. Alig
tudom megállni, hogy ne jegyezzem meg, ez túlzás, hiszen
képzett orgyilkos vagyok, de meleg a kandalló tüze, amely
elé leültet, és fűszeres a kupa bor, amit kezembe nyom, és
gondoskodása megnyugtató. Általában én sürgök mások
körül, ez tehát újdonság nekem.
Másnap reggel sokkal később ébredek, mint
szándékoztam. A nap már magasan jár a téli égbolton.
Átkozom magamat az elvesztegetett idő miatt; magamra
öltöm a váltóruhámat; azt, amelyik nem mutatja, hogy a Halál
szolgálóleánya vagyok. Ebben az öltözetben könnyen
elvegyülhetek a városiak között, átutazásomra kevésbé
emlékeznek, ha valaki a kolostorból utánam érdeklődne.
Amint magam mögött hagyom Quimper városát, hol
vágtában, hol lépésben hajtom Fortunát, igyekszem minél
nagyobb távolságra kerülni a kolostortól úgy, hogy közben
nem fárasztom ki a lovamat.
Csípős hideg a reggel, de a nyirkosság már elillant a
levegőből, és a köd visszahúzódott a tengerre. Kevés madár
merészkedett a levegőbe ebben a téli hidegben, énekük ritka,
panaszos. Metszőn fúj a szél, a közeli fák remegnek.
Kételyeim, amelyeket oly könnyen hagytam figyelmen
kívül a kolostorban, most nagy erővel törnek rám. Tervem,
hogy szembesítsem az apátasszonyt féligazságaival és
hazugságaival, és ezekkel meggyőzzem őt, hogy változtassa
meg döntését, hirtelen elégtelennek tűnik. Arra gondolok,
nem lett volna-e jobb várni, és akkor szembesíteni őt ezekkel,
amikor visszatér a kolostorba. Mert a kolostorban legalább
felerősíthetnék az én hangomat azok, akiknek valóban fontos,
hogy az apátasszony betartsa a szabályokat. Illetve valóban
fontos nekik? Valóban szót emelnének mellettem? Kezdek
elgondolkozni azon, hogy valamelyiküket valóban
érdekelné-e ez; hiszen különben valakinek keményebben ki
kellett volna állnia a szabályok betartása mellett, amikor az
apátasszony küldetésre küldte Matelaine-t.
De az apátasszony már hetekkel korábban távozott, és
nem kaptunk üzenetet arról, hogy mikor szándékozik
visszatérni, és az igazság az, hogy képtelen lettem volna
tovább maradni azon a szigeten, különben megbolondultam
volna.
Ahogy alkonyodik, egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy
sötétedésig nem érek el a következő városba. Nem tudom,
vannak-e fogadók a városon kívül. Lehet a közelben esetleg
egy kolostor vagy monostor, ahol szállást kaphatok éjszakára,
de nem tudom, merre van.
Fortuna kantárját idegesen markolom, és hirtelen
szorongatni, zaklatni kezd mindaz, amit nem tudok.
Az úton csak kunyhókat és tanyaházakat láttam, de
ezek lakói nyilván gyanakvással fogadnának egy egyedül
utazó lányt, és valószínűleg így is heten alszanak egy ágyban,
levesesfazekukban vacsorára pedig csak egy fonnyadt, tavalyi
tarlórépa fő.
Ráadásul minél távolabb kerülök a parttól, annál
kevesebb otthonon látok ezüstérmét vagy fűzfaágat, amely
azt jelzi, hogy lakói a Kilencek hívei.
Inkább úgy határozok, hogy letáborozok éjszakára.
Nem messze, az úttól alig pár rugaszkodásnyira kis facsoport
áll, amely védve van a leghidegebb szelektől. Az ég tiszta,
viharfelhők nem gyülekeznek. Thomine nővér sok éjszakán
vitt ki minket a szabadba, pontosan ilyen helyzetekre készített
fel minket, ezt tehát ismerem, ebben nincs bizonytalanság.
Gondosan kiválasztom a helyet, ahol az útról senki
nem láthat meg, és az időjárás viszontagságaitól is védve
vagyok, és a talajt több száraz levél borítja, mint szikla és ág.
Egy részen zöld fű látszik ki a levéltakaró alól; édes legelő
Fortunának.
Amint lecsutakoltam, megtörölgettem, hogy meg ne
fázzon, kötőféket vetek rá, majd egy fához kötöm, úgy, hogy
kényelmesen elérje a friss füvet. Leterítem úti derékaljamat,
és azon gondolkodom, vajon merjek-e kockáztatni, és
gyújtsak-e tüzet. Bár attól nem félek, hogy felkeltem valaki
figyelmét – hiszen meg tudom védeni magamat –, nem
akarok ostobán cselekedni. Az óvatosság mellett döntök;
nyeregtáskámból előveszek két csík szárított húst és egy
darab száraz kenyeret. Éppen kihúzom a kezemet a
nyeregtáskából, amikor véletlenül megérintem a sima fekete
dobozt, amit az apátasszony dolgozószobájában találtam.
Leteszem az ételt az ölembe, gondosan megtörlöm a
kezemet, és előveszem a dobozt. Miközben ujjaimat
végighúzom a fényesre csiszolt, sötét fán, újra eszembe jut,
vajon mi lehet benne. Az is eszembe jut, hogy talán ebben
van a lajstromkönyv hiányzó oldala, vagy más, a
születésemmel kapcsolatos titkot tartalmaz. Ám jobban
belegondolva rájövök, hogy ennek semmi értelme.
Semmiképpen sem lehet olyasmi benne. Enyhén megrázom,
tartalma enyhe mozgásából próbálok következtetni, mi lehet.
Most feltörhetném a dobozt, mert már távol vagyok a
kolostortól, és senki sem hall, de valami okból tétovázom. Ha
másért nem, azért kell békén hagyni, mert egy ilyen doboz
tiszteletet érdemel; meg kell adni a módját a felnyitásának,
nem érdemli meg, hogy út mentén, közönséges kővel zúzzák
be.
 Ahogy visszateszem a dobozt a nyeregtáskába, arra
gondolok, hogy előveszem a kis borjúbőr kötésű
naplókönyvet, és tovább olvasom Dragonette bejegyzéseit, de
megint tétovázom. Mégsem szeretném az utazásomat az ő
jelenlétével kezdeni, ezért inkább ott hagyom a többi holmi
alatt.
Robajló patadobogás riaszt fel. Rengeteg ló. Úgy
érzem, a szívem legalább olyan hangosan ver, amennyire a
közeledő lovasok lovainak léptei dobognak. Kinyitom a
szememet, felülök, próbálok tájékozódni.
A lovasok egyre közelednek; elég közel vannak már,
hogy halljam lovaik zihálását, prüszkölését. Próbálom
megtartani magamat, hátranyúlok, a fatörzs felé. Amikor
ujjaim elérik a kérget felállok; látni akarom, hány lovas van.
Vadászkopó vakkant nem messze tőlem, majd egy második,
ez a lovasokhoz közelebb. A rémisztő hangtól minden
szőrszálam feláll. Fortuna felnyerít, dobog. Mielőtt
mozdulhatnék, hogy lecsendesítsem, a patadobogás iránya
megváltozik; már nem a földúton haladnak, hanem tompa
léptek zaja hallatszik és ágropogás, levelek taposásának
suhogása. Letértek az útról.
Odanézek, ahová Fortunát kikötöttem. Megcsörren a
hámja, ahogy fejét rázza; prüszköl, horkant félelmében.
Merde. Még elárulja a rejtekhelyemet! De nem merek
odamenni hozzá, hogy lecsendesítsem. Egyetlen reményem
arra, hogy nem taposnak le a sötétben az, ha indaként tapadok
a fához. Mortainhez könyörgök, hogy Fortunát és engem
láthatatlanná tegyen. Hogy a többi ló olyan nagy zajt csapjon,
ami mellett észre sem veszik azt, amit Fortuna kelt.
Kezemet a kérgen csúsztatva átbújok a fa másik
oldalára, hogy ne lássanak meg rögtön, ha felfedezik a
tisztást.
 Sokkal hangosabbak; a patadobogást a kutyák
folyamatos csaholása kíséri. Rémeket látok; azt, hogy forró
lehelet csap meg, vörös szemek bámulnak rám. Gondosan
gyakorolt önfegyelmemre, bátorságom utolsó cseppjére
szükségem van ahhoz, hogy ne ugorjak ki rejtekhelyemről,
mint a megriasztott nyúl.
Mély levegőt veszek, és elképzelem, hogy olyan
szilárd és erős vagyok, mint a fa, amelybe kapaszkodom.
Mielőtt még egy lélegzetet vehetnék, egyik oldalról nagyon
halk, suttogásszerű hangot hallok. Hirtelen a hang irányába
fordítom a fejemet, de egy nagy tenyér szorul a számra, majd
egy hatalmas test tolul a testemhez, olyan közel, hogy
hátamon érzem a durva páncéling láncszemeit.
– Cssss – súg a fülembe egy mély hang; olyan
súlytalan, olyan testetlen, mint az árnyék. – Ne kockáztassa,
hogy észrevegyék magát.
Szívem döbbenten veri bordáim kosarát, kezdem
felmérni, hogyan lehetne a férfi szorításából a
legegyszerűbben kitörni. Mielőtt mozdulhatnék, az egyik
hatalmas vadászeb megint vakkant egyet. A hang olyan,
mintha a föld gyomrából törne elő; a rémület sötét
szalagjaival kötözi körbe szívemet, karomon feláll a szőr.
Annyira közelről jön a kutya csaholása, hogy szinte érzem,
ahogy testembe mélyeszti fogát; bármelyik pillanatban rám
támadhat. A férfi tenyerét számra szorítja – keményen –,
jelezve, hogy maradjak csendben. És bár a szükségesnél egy
pillanattal sem szeretném tovább elszenvedni a közelségét,
biztonságosabbnak érzem, mint a közelgő lovasokat. Amint a
lovasok elmennek, egyetlen férfival könnyen el tudok bánni.
Összetapadva állunk, mint a szerelmesek. Várunk.
Szívünk szinte egyszerre dobog, amikor a lovasok a tisztásra
érnek. Ágak elől kitérve, fatörzseket kerülgetve áthaladnak;
magas, sötét alakok még sötétebb lovakon; a lovak patájának
dobbanásától megremeg a föld, bőröltözékkel fedett testük
melege, mint a langyos nyári szél.
Áthaladásuk mintha az örökkévalóságig tartana, ahogy
egyik lovas a másik után vágtázik el; a lovak felverte föld
esőként hull vissza a földre.
Aztán hirtelen mögöttünk vannak; egyre távolodnak,
egyre kisebbnek tűnnek az éjszakában.
Testem feszültsége kissé felenged, de az idegen nem
ereszt, ugyanolyan erősen szorít, mint addig. Szorosan a
testemhez nyomul, egészen addig, míg a lovasokat halljuk.
Már olyan csend van, mintha ott sem jártak volna.
Amikor végre érzem, hogy számon elernyednek a
tenyere izmai, mindkét könyökömmel hirtelen hátracsapok,
oda, ahol a gyomrát vélelmezem; tudomást sem veszek a
fájdalomról, ahogy a páncélingre csapok. Meglepetten
mordul, fejem fölött hátranyúlok, saját testemet támasztéknak
használva megragadom a karját, felemelem és átdobom a
vállamon. Érzem, ahogy lába elemelkedik a talajtól, érzem,
ahogy a levegőben van, ahogy átrepül a vállam fölött, aztán
tompa puffanással az erdő talajára zuhan.
 Becsületére legyen mondva, hogy csak egy halk oh
hagyta el az ajkát, ahogy a levegő kiszorult a tüdejéből; nem
kiáltott fel a meglepetéstől, és semmilyen más hangot nem
adott. Egy, két, három hosszú szívdobbanásnyi ideig csak
bámulok le rá.
A sötétség nem engedi tisztán látnom, ezért többnyire
benyomásokra és ezeken alapuló feltételezésekre
hagyatkozhatom, és ezek nem túl megnyugtatóak. Erős, ívelt
orr, markáns áll, sötét szemöldök alatt sötét szem; olyan
áthatóan néz engem, ahogy én őt.
Hosszú pillanatig csend van, majd bőrcsikorgás és a jól
olajozott páncéling láncszemeinek halvány csörrenése
hallatszik, ahogy mozdul, hogy talpra álljon.
– Egy egyszerű „köszönöm” is elég lett volna azért,
hogy megmentettem.
Hátralépek, hogy helyet adjak neki, de egyben azért is,
hogy nagyobb legyen a távolság közöttünk.
– Csakhogy nem volt szükségem megmentésre –
mondom hozzá hasonlóan halkan, nehogy a szavaimat
messze vigye a szél. – Ami azt illeti, majdnem a mentési
kísérlete árult el.
– Nem én árultam el majdnem, hanem a haja. Úgy
világít az éjszakában, mint egy igazi fáklya.
Bosszúsan emelem fel a kezemet, úti köpönyegem
csuklyáját mélyen lehúzom.
– Tessék. A veszély elmúlt. Most már útjára mehet.
– Téved, ha azt hiszi, elmúlt a veszély. A vadászat
hajnalig folytatódik, és könnyen lehet, hogy erre jönnek
vissza. Nem lesz biztonságban, amíg a nap fel nem kel.
– Mitől kellene félnem? Nem rám vadásznak.
– Valóban, demoiselle? – Egy lépést tesz felém, én
pedig minden erőmet megfeszítve nem lépek hátrébb. –
Egészen biztos ebben?
Próbálom nem mutatni egyre növekvő
nyugtalanságomat.
– Kik ezek? Milyen ember az, aki így vadászik
éjszaka? Francia katonák szálltak a vidékünkön partra?
– Nem francia katonák.
Nem ismerem elég jól ezt a férfit ahhoz, hogy meg
tudjam mondani, vajon mosollyal egyenértékű-e az a furcsa
felhang, amit válaszában érzékelek, de valami okból annak
vélem, ami eléggé bosszant. Mielőtt összeállhatna a gondolat,
hogy mit mondjak neki, amivel rendesen helyre teszem,
újabb kérdést intéz hozzám:
– Hova utazik, hogy ilyen késő éjszaka úton kell
lennie?
Nem találok okot, miért ne mondhatnám meg neki.
– Guérande-ba. Családom van ott. És ön?
– Keletre utazom, ugyancsak a guérande-i úton. Ön
fázik.
Levél reccsen, újabb lépést tesz felém.
Kezemet összefogom magam előtt, hogy könnyen
elérhessem a ruhám ujjába rejtett tőröket.
– Igen. Mivel tél van, és hidegek az éjszakák.
– Nem kockáztathatja, hogy tüzet gyújtson. A fény és a
meleg visszainvitálná ide a vadászokat.
– Megnyugtatásul közlöm, uram, hogy nincs
szándékomban ilyen ostobaságot elkövetni.
– Akkor hogyan kívánja testét melengetni ezen a
hosszú éjszakán?
Az istenek szent sebeire! Nem fogalmazhatna egy
kicsit finomabban? Beatriz nővér gyakran figyelmeztetett
minket az ilyen férfiak álságosságára.
– Kitaláljam, mit javasol, uram? Úgy gondolja, hogy
csökkentenünk kéne a köztünk húzódó távolságot, hogy
testünkkel melegítsük egymást, ugyebár?
– Nem mi lennénk az elsők, akik ehhez a módszerhez
folyamodnak.
Bár sok-sok órán át próbáltam elképzelni, milyen lehet
szorosan egy férfitest mellett feküdni, mindezen
kíváncsiságom elillant az adott kínos helyzetben. Nyíltan
tőreim felé mozdul a kezem, hagyom, hogy ruhám ujja
felcsússzon, és látszódjanak a fegyverek markolatai.
– Azt hiszem, meg tudok birkózni a hideggel, mert
nem vagyok könnyűvérű nő, hogy az ön derékalját
melengessem. Ha ilyesmivel próbálkozik, csak a kemény acél
csókjában részesülhet.
– Nincs szándékomban kényszeríteni önt – feleli kissé
sértett hangon. – Csak arra akartam rámutatni, hogy két
ember együtt erősebb, mint külön-külön, és jobban tudnak
védekezni váratlan helyzetekben. Ennyi.
– Megtenné, hogy máshol ver tábort, ha kérem? –
szólok határozott, színtelen hangon; nem is próbálom leplezni
hitetlenkedésemet.
– Nem – feleli, és minden erőmmel türtőztetnem kell
magamat, hogy ajkamat ne hagyja el méltatlankodó kiáltás,
ne utasítsam rendre, de mielőtt megszólalhatnék, folytatja: –
Hajnal előtt egyszer még visszajönnek erre. Addig nem
hagyhatom itt önt magára jó lelkiismerettel. – Tűnődve néz,
fejét oldalra billenti. – Milyen kisasszony ön, hogy egy egész
vadászcsapat ellen képes lenne megvédeni magát? Nem is
szólva arról, hogy egy önnél közel kétszer testesebb férfit
csak úgy átdobott a válla fölött?
Ajkam mozdul, már éppen büszkén elmondanám neki
származásomat, és a Halál szolgálóleányainak hírnevével
tartanám távol bármilyen helytelenségnek még a kísérletétől
is, de tétovázom. Halvány fogalmam sincs, hogy kicsoda ez
az ember. És bármennyire, erős és gyakorlott vagyok is, ő
legalább kétszer erősebb és tapasztaltabb nálam, hiába
sikerült átdobnom a vállam fölött. Még egyszer nem tudom
olyan könnyen meglepni. Nem tudhatom, hogy egyáltalán
ismeri-e Mortain nevét, illetve úgy ismeri-e, hogy ennek a
névnek elrettentő ereje legyen rá.
– Olyan kisasszony vagyok, akit a férfiakkal
egyenlőnek neveltek, és jól tudom, hogyan védjem meg
magamat.
– Egy nyolcvan vagy akár több férfiból álló horda ellen
is?
Ennyien lennének? Kissé megdöbbent ez a létszám.
Gondolkodom.
– Természetesen nem – felelem felcsattanó hangon. –
Nincs olyan férfi, aki ekkora tömeg ellen képes lenne egyedül
megvédeni magát.
Hátát a fatörzsnek támasztva hátradől, kezét összefonja
a mellkasa előtt. Önkéntelenül arra gondolok, milyen
kőkemény volt ez a mellkas pillanatokkal korábban, amikor
hozzám szorult.
– Akkor sem, ha az a férfi közéjük tartozik, ezért
hatalmában áll megvédeni önt?
Közéjük tartozik.
– Miért tenné ezt? Miért védene meg engem?
Vállat von.
– Mondjuk, csak azért, mert tudom, hogyan
nevelhették önt, és miért állítja, hogy bármelyik férfivel
egyenlő. Van egy kis… adósságom azoknak, akik önt
felnevelték, és ha csekély mértékben is, de szeretném
törleszteni azzal, hogy az ön biztonságáról gondoskodom.
Vallomásától eláll a szavam, és nem tudok mást tenni,
csak bámulom, és tátogok, mint a partra vetett hal. Kicsoda
ez az ember, hogy ilyen adósságot kíván leróni a
kolostornak? És honnan találta ki, hogy ki vagyok? De nem
hagyom, hogy a zavar meglátsszék az arcomon.
– Milyen emberek azok, akik végignyargalnak a
vidéken, hogy másoknak ártsanak? Nyilván van más, jobb
célpont, ha olyan nagyon harcolni akarnak. Úgy hallom,
lerohantak minket a francia csapatok. Szerintem velük kéne
kezdeniük a harcot.
Szeme összeszűkül, néz, csak néz megint.
– Hogyhogy nincs ismerete a hellequinvadászatról?
Talán az égből pottyant ide, vagy a földből bújt elő? Sosem
hallott erről?
Halkan csörren a páncéling, ahogy előrehajolva
igyekszik megértetni velem a helyzet komolyságát.
– Mert ők fogják magát üldözni, ha nem jön velem. A
hellequinhorda.
Gerincemen a nyugtalanság éles szélű szalagja nyomul
felfelé, és minden akaraterőmet össze kell szednem, hogy
némi megvetés reccsenjen a hangomban, különben
megremegnék.
– Nyilván teljesen együgyűnek hisz engem, hogy azt
gondolja, ezt elhiszem. Hiszen a hellequinek túlvilági
teremtmények, nem hús-vér emberek. Lovaik teste füst és
holdfény elegye, nem lüktető izom, mint amilyenen az a
horda jött.
– Ön nem találta kísértetszerűnek őket? Nem tűnt
túlviláginak lovaik patáinak ereje?
– Nem – felelem dühösen hebegve.
A nyugtalanság szalagja a félelem hideg csermelyévé
változik, ahogy az apácák régi intései és figyelmeztetései
eszembe jutnak. Ki a megmondhatója, hogy nem igazak-e a
hellequinvadászatról szóló történetek, hogy a rémhorda
levadássza azokat, akik szembe mernek szállni Mortain
akaratával? Eszembe jut Ismae, aki említést tett a téli
napfordulói ünnepségen megjelent hellequinekről.
Ami azt jelenti, hogy valóban üldözhetnek engem.
Vajon észrevették már a kolostorban, hogy elszöktem?
Vagy azzal, hogy elhagytam a kolostor szigetét, elszakítottam
valami szent köteléket, amely rám szabadította ezt a
vadászatot? És ha igen, visszavisznek a kolostorba, vagy
egyszerűen levadásznak?
Mintha gondolataim hívták volna vissza a
vadászhordát, távoli morajlást érzek, amely megremegteti a
földet a lábam alatt. Vádlón nézek az idegenre.
– Nem mondott igazat.
Enyhén ingatja a fejét, és elrugaszkodik a fától.
– Nem én hívtam őket. – Megfordul, a sötét távolba
néz, mintha a távolságukat akarná megbecsülni. – De jobb
lenne, ha gyorsan eldöntené, mit kíván tenni.
– Mik a lehetőségeim?
Hirtelen újra felém fordítja fejét, sötét tekintetével
szinte felnyársal.
– Jöjjön velem, és engedje, hogy megvédjem a
többiektől. Vagy beletörődik, hogy levadásszák.
– Miért érdekli, hogy mi történik velem?
– Maradjunk annyiban, hogy jó sejtésem van arról, mi
vár magára, ha egyedül van úton, és nem vagyok biztos
abban, hogy ön tisztában van a veszéllyel. És ne feledje –
szól olyan vigyorral, amelyet csak mogorvának lehet
minősíteni – … hellequin vagyok. Ugyanúgy vadászom a
megváltásra, mint prédára. Ha megmentem önt, talán
közelebb kerülök a megváltó véghez. Ráadásul egy irányba
utazunk.
Eonette nővér a politikai és a taktikai játszmák
taglalásánál azt tanította, hogy bölcs dolog ellenségeinket a
közelünkben tartani. Ha a hellequinhorda valóban ilyen nagy
veszélyt jelent, akkor bölcs dolognak tűnik, amit javasol, és
vegyülni velük, valódi kilétemet rejtve tartani előtte,
ugyanúgy, ahogy ő próbál megvédeni attól, hogy
levadásszanak. Aztán, amint megszoknak, és bizonyos
mértékig elnyertem a bizalmukat, az első adandó alkalommal
elszökhetek.
Fülel, hallgatózik, aztán kezét nyújtja felém.
– Most. Ha nem akarja, hogy elkapják.
– Hát, jó.
Nem fogadom el felém nyújtott kezét, és megfordulok,
hogy összegöngyöljem a derékaljamat. Miközben sietősen
foglalatoskodom ezzel, az idegen olyan könnyedén kapja fel
a nyergemet a földről, mintha csak bokorról szedne virágot,
majd Fortuna hátára teszi. Az állat feszengve toppant, füle
idegesen mozdul, de rögtön megnyugszik a férfi érintése
alatt.
A közeledő lovasok hangja egyre harsányabb, szívem
olyan gyorsan ver, ahogy lovaik patája dobog.
– Sietnünk kell – mondja az idegen.
Vállamra vetem a derékaljamat, megragadom az
íjamat.
– Csak arra várok, hogy elálljon az útból, hogy
nyeregbe szállhassak.
Ez nem egészen igaz, de olyan érzetet ad, hogy
valamilyen szinten én irányítok a gyorsan romló helyzetben.
Kissé gúnyosan pillant rám, majd ellép Fortuna mellől.
Mintha nem is látnám, hogy kezét összekulcsolva hágcsót
nyújt nekem, önállóan ülök fel a lóra. Ez is fontos
deklarációja annak, milyennek kívánom a kapcsolatunk
alakulását. Fortuna ekkor megérzi a közeledő lovasok szagát,
s felkapja a fejét. Mielőtt megkérdezhetném, mely hátason
szándékozik útra kelni mert nem hagyom, hogy mögém üljön
Fortuna hátán –, a tisztás széléhez megy, ahol saját lova van
egy fához kötve. Elegáns mozdulattal nyeregbe ül, majd
felém mozdítja a tébolyult kinézetű állatot. A ló úgy néz ki,
mintha egyenesen az Alvilágból jött volna. Tekintete vad,
orrluka kitágul, akárha az éjszaka minden illatát érezni akarná
maga körül. Nyaka büszkén ível, türelmetlenül rúgkapál,
indulna már.
És egyszerre ott vannak: az egyik nagytestű ló áttör a
tisztást övező fák között. Mielőtt bármit tehetnék, az idegen
keze mozdul, megragadja Fortuna kantárját. Tiltakozni sincs
időm, a ló megugrik, kénytelen vagyok erősen a nyeregbe
kapaszkodni, nehogy leessek. Az idegen lova és Fortuna
előrelendül a többi lovas között, és a lovasok körbevesznek
minket. A sötétben feketéllő, közel póniló méretű vadászebek
csaholnak a horda mellett.
A vágtázó lovak szörnyű látványától libabőrös lesz a
karom. Minden ló sötét, mint az éjszaka; nehéz patájuk a
földet veri fel, pofájuk, orrlikaik vöröslenek a nagy
erőfeszítéstől. Úgy vesznek körül minket, mint a folyóvíz
áradata; örvénylenek körülöttünk, mint csónak körül a
vadvíz. Olyan zökkenőmentesen csatlakozunk hozzájuk,
ahogy csermely ér a nagy folyóba.
Maguk a lovasok is nyugtalanító látványt nyújtanak.
Egyeseken csuklyás köpönyeg van, így arcvonásaikat nem
láthatom. Mások sötét páncélinget és keményre cserzett
bőrvértet viselnek. Az egyik lovas alkarvértjén éles vastüskék
vannak, egy másik tőrökkel teli vállszalagot visel. Az
üldözéstől izgatott, vad, sötét szemeket, borotválatlan arcokat
látok. Arra, hogy csatlakoztam hozzájuk, csak azzal
reagálnak, hogy kissé távolabb húzódva helyet adnak
Fortunának.
Nem tudom, mennyi ideig lovagolunk… óráknak
tűnik, bár az idő szinte kísérteties formát vett fel, tehát lehet,
hogy csak percek teltek el. A csoport időnként négy részre
oszlik, így rontanak a vidékre; prédát keresnek.
Önkéntelenül hálát érzek, hogy nem rám vadásznák.
Vagy ha mégis, akkor még nem tudják.
 Amikor végre lassítjuk lovaink lépteit, észlelem, hogy
megmentőm és én a csapat elejére kerültünk. Felemeli a
kezét, és a hajtóvadászat irama léptetéssé lassul. Egy kisebb
hellequinkülönítmény leszakad a többiektől, és előrelovagol.
– Miért állunk meg? – kérdi egy óriás termetű ember.
Kemény bőr mellvértet visel, karja csupasz, kezét csak
könyékig érő páncélkesztyű takarja. Hátán egy szíjon bárd
lóg, nyeregkápájához hosszú kardot kötött. Nyíratlan haja
lebeg az éjszakai szélben. Végtelenül rémisztő.
– Megállunk éjszakára! – közli a megmentőm.
A többi lovas halkan morgolódni kezd, majd a
morgolódás az elégedetlenség morajává erősödik.
– De hiszen legalább még egy óra van hajnalig! – szól
egy magas, nyurga ifjú. Tartása hanyag, eléggé zötykölődik a
nyeregben; ebből sejtem, hogy nem szokott hozzá a
lovagláshoz, mielőtt hellequin lett belőle.
Legmeglepőbb vonása a könnyed mosoly – amely elég
furcsa ebben a csapatban – és a szeme… olyan a tekintete,
mint a kisgyereké, aki meg van győződve róla, hogy
mindenki más több édességet kapott, mint ő.
A harmadik, finom mívű páncélt viselő férfi
megdöbbentően gyönyörű lenne, ámde tekintetében nincs
más, csak üresség. Ez a férfi kifürkészhetetlen,
értelmezhetetlen pillantást vet rám.
– Miatta, ugye?
Megmentőm lassan megfordul, és a férfira néz olyan
dermesztő tekintettel, hogy azon csodálkozom, nem
zúzmarásodik be a föld a lova alatt.
– Ennek semmi köze hozzá. Azért állunk meg, mert
nincs itt semmi. Ha nem lettetek volna annyira elfoglalva a
lovaglással, észlelhettétek volna, hogy a kutyák órák óta nem
is vakkantottak.
Erre a legtöbben elhallgatnak, bár hátul egy hang még
morgolódik. Nyűgös, értetlen gyerekre emlékeztet.
– Maradjon itt, és ne beszéljen senkivel! – utasít a
megmentőm, majd hátralovagol, hogy megfegyelmezze a
zúgolódót. Ekkor döbbenek rá, hogy nem csak közéjük
tartozik, nem egyszerű hellequin, hanem ő a vezetőjük.
Miközben várakozom, a hozzám legközelebb álló
hellequin közelebb húzódik. Én nem mozdultam, de
észlelem, hogy kisebb a távolság közöttünk, mint korábban
volt. Az óriás, a páncélos lovag és a langaléta ifjú mellett van
egy elegáns, markáns vonású férfi, akinek arcán a nemesség
félreismerhetetlen, feszes arroganciája látszik. Kitűnő lovas,
oldalán míves kard, kezét finom bőrkesztyű védi.
Balra pillantva újabb rettentő alakot látok. Ugyanolyan
magas, mint a másik óriás, de a válla szélesebb. Vastüskés
alkarvértet és páncél mellvértet visel; bal kezében buzogányt
tart. Lován is páncél mellvért van, ő az egyetlen hellequin,
aki ilyen hátason ül. Nagyon nyugtalanító látvány. Ha
ránézek, combba mélyülő pengék és vérszag jut eszembe.
Teljes önfegyelemmel tudom csak türtőztetni magamat, hogy
meg ne borzongjak.
Egy szót sem szólnak, csak néznek áthatóan; egyesek
mohó, mások közönyös tekintettel. Én magam meg tudom
állni, hogy ne feszengjek, ám Fortuna megérzi
nyugtalanságomat, és borzongni, rángatózni kezd alattam.
Éppen arra az elhatározásra jutok, hogy biztonságosabb
lenne odébb léptetni, mint betartani az utasítást, hogy
maradjak a helyemen, a jobb oldalt álló óriás, a hosszú hajú
megszólal.
– Nincs mitől félnie. Senki sem fogja bántani. –
Felhorkan, és ezt a felhorkanást csak undornak tudom
értelmezni. – Így, hogy magán van Balthazaar szaga, nem
eshet semmi bántódása.
Szavaira a zavar forró pírja lepi el arcomat, és
legszívesebben megmagyaráznám, hogyan kerülhetett rám az
a szag, de ezzel megszegném a megmentőm parancsát,
miszerint senkivel ne beszéljek. Ekkor fellángol bennem a
jogos felháborodás, és legszívesebben kesztyűként csapnám
arcukba a tényt, hogy ki vagyok valójában, közölném, hogy
Mortain szolgálóleánya vagyok, és jobban teszik, ha
tisztelettel bánnak velem.
Csakhogy éppen rám vadásznak, és rendkívül nagy
ostobaság lenne meglengetni valódi kilétemet előttük, mint a
farkas előtt a véres húst. Inkább lenyelem a büszkeségemet –
bár erősen égeti torkomat és próbálok úgy viselkedni, ahogy
egy olyan nő viselkedik, aki megengedi, hogy egy férfi (egy
hellequin!) a magáévá tegye. Hogy elvonjam a figyelmemet a
kényes helyzetről, azzal szórakoztatom magamat, hogy a
csapat többi tagját figyelem. Bár messze még a hajnal, az ég
eléggé kivilágosodott, így kissé jobban látom őket, mint
addig.
Körülbelül hatvanan-nyolcvanan lehetnek, mind
férfiak. Némelyikük törvényen kívülinek, útonállónak tűnik;
ápolatlanok, gondozatlanok, és mindenféle fegyverrel fel
vannak szerelve. Mások sötétségbe rejtőznek; fekete
köpönyegük és csuklyájuk mutatja, hogy van testük.
Maroknyi lovas megdöbbentően szép férfi; szinte olyanok,
mint a bukott angyalok, akikről a keresztény papok mesélnek.
Néhányan úgy néznek ki, mint az elesett harcosok;
nehézkesek, sebzettek és gorombák.
Megmentőm – az óriás Balthazaar néven említette –
visszalovagol mellém, és ekkor tudom megnézni
alaposabban. Lélegzetelállítóan szép férfi a maga sötét, szinte
veszedelmes valójában. Haját hosszúra növesztette;
arccsontja, orra markáns vonalú, mintha szobrászmester
faragta volna a legfinomabb márványból. Mélyen ülő szeme
olyan sötét, mint a csillagtalan éjszaka. Ennél is meglepőbb,
hogy van benne valami furcsán ismerős. Bár tudom, hogy
soha életemben nem találkoztam vele, mintha felismernénk
egymást, mintha valami láthatatlan kapcsolat volna
közöttünk; és ez legalább annyira kellemetlen, mint
amennyire felzaklató.
Ekkor felnéz, és rajtakap, hogy őt nézem. Rögtön
félrepillantok, titkolni igyekszem merészségemet. Beatriz
nővér azt mondja, ez az első lépés abban a bonyolult táncban,
amelyben elbűvöljük a férfit bájainkkal, de én nem akarom
elbájolni őt – sőt, azt sem akarom, hogy azt gondolja, ez
lenne a célom –, ezért dacosan felemelem a fejemet, ránézek,
és állom a tekintetét.
– Túl késő visszafordulni – mondja. Ajka bal sarka
megfeszül; ez lehet az enyhe mulatság vagy a bosszúság jele.
– Nem kívánok visszafordulni. Egyszerűen látni
akartam, milyen férfira bíztam a sorsomat.
Meg sem mozdul, csak tesz valamit, aminek hatására
hatalmas, fekete lova egy lépést tesz felém, aztán egy újabb
lépést, olyan közel lép Fortunához, hogy a lovam kénytelen
hátrálni, nehogy a fekete csődör letapossa.
– És sikerült ítéletet alkotnia? Megérezte a bűn és a
gonoszság szagát, megméretett minket elméje ítélőszéke
előtt, és könnyűnek találtattunk? Újra és újra elítél minket
lelkének bíróságán?
 Egy pillanatra sem nézek félre, állom a nézését, és
egyáltalán nem titkolom ingerültségemet. Ha ő rám vadászik,
illetve ők rám vadásznak, nem engedhetem meg, hogy
félelmet mutassak, és prédaként viselkedjem.
– Nem. Ismerem a sötétség és a bűn jeleit; mások felett
nem ítélek hamar.
Balthazaar elfordul tőlem a körülöttünk képződött
kisebb csoportosulás tagjaihoz.
– Tűnjetek el! – mordul rájuk.
Szétszélednek, távolabb húzódnak, kivéve a hosszú
hajú óriást, aki még egy pillanatig ott marad, és hosszan,
erősen a másik szemébe néz.
– Ez nem fair a többiekkel. – Hangja oly mély, mintha
a lovak patája alól, a föld mélyéből jönne. – Ez a nő túl nagy
kísértés nekik.
Balthazaar megint azt teszi a lovával; észrevétlenül
utasítja, hogy közelebb lépjen a másik férfi lovához, szorítsa
le, szorongassa meg; de mintha egy hegyet próbálna
megfélemlíteni.
– Ez nem egy vidéki kirándulás, Miserere. Célja
vezeklés és bűnhődés. Az, hogy kísértésnek vannak kitéve, a
próbatétel része.
Az óriás egy szívdobbanásnyival tovább bámul.
– Van kísértés és van gúnyos emlékeztető – mondja,
azzal megfordul és ellovagol. Valahogy sikerül úgy léptetnie
a lovát, hogy nyomában jó adag sár fröccsen felénk.
– Ő tehát Miserere.
– Nagyon figyelemfelkeltő, ha ő üdvözli az embert.
Minden embere ilyen kellemetes személy?
– Nem, de mások veszélyesebbek önre. Tehát jól teszi,
ha mindig az oldalamon marad.
– Mint valami tüske – jegyzem meg hamis
vidámsággal.
– Mint valami hosszú, hegyes, kellemetlen tüske –
mordul.
Csak bámulok.
– Ez az ön ötlete volt, nem az enyém.
Vállat von, nem vesz tudomást erről a tényről.
– Most, hogy látta őket, komolyan azt hiszi, hogy
jobban boldogulna egyedül?
– Nem.
Válaszom ellenére már kezdem megkérdőjelezni a
tervem bölcsességét; mert ezek az alakok nem Mortain
egyszerű szolgái, hanem sötét, elgyötört emberek, akikből
fenyegetés és veszély bűzlik. Amint teljesen kivilágosodik,
elszököm. A régi mesék egyike sem szól arról, hogy a
vadászat nappal is folytatódna. Akkor biztosan el tudok
menekülni.
Balthazaar kihajol a nyergéből, arca egészen az arcom
közelébe kerül.
– Ne is gondoljon rá. Már ismerik a szagát, és bárhol
levadásszák. Akármennyi előnyre tesz szert, megtalálják. És
biztosíthatom, nem nyughatnak addig, amíg meg nem
találják.
Megmenekülök a választól, mert a hellequinek
kezdenek leszállni a nyeregből. Bal lábamat kiemelem a
kengyelből. Két próbálkozás kell, mire le tudok szállni, aztán
amikor a lábam végre megint szilárd talajon van, a nyereg
mellett maradok, várom, hogy a térdemet sikerüljön hajlott
helyzetéből kiegyenesítenem. Balthazaar úgy néz rám, mint
valami kísértet.
– Jól van? – kérdi nyers hangon.
– Természetesen – felelem könnyed hangon. – Ha
megmutatná, hova pányvázhatom ki a lovamat,
lecsutakolnám. Nincs olyan gyakorlata az éjszakai
vadászatban, mint az önök lovainak.
Egészen biztos vagyok abban, hogy a sajnálat érzését
látom arcán átsuhanni, és ez jó érzéssel tölt el, akkor is, ha a
lovamnak szólt.
– A többiekkel lecsutakoltatom.
– Nem! – tiltakozásom hevessége mindkettőnket
meglep. – Inkább én csinálnám.
Muszáj valami másra koncentrálnom, mint a furcsa,
idegen férfiakra, akik közé olyan hirtelen kerültem.
Bólint, majd jobbra mutat, ahol a többi ló van kikötve.
Kétellyel nézem őket.
– Gondolja, hogy jó helye lenne a többiek között?
Balthazaar felvonja a szemöldökét.
– Ezek csak lovak, demoiselle, nem ragadozók.
– Én ebben nem vagyok olyan biztos – mormogom,
majd elvezetem Fortunát. Hálás vagyok, hogy a testem újra
mozog. Balthazaar követ. Szavai ellenére gondosan olyan
helyet választok a lovamnak, amely a többiektől a lehető
legtávolabb van. Miközben átnyúlok Fortuna hasa alatt, hogy
kicsatoljam a nyeregszíjat, Balthazaar a környező vidéket
nézi, mintha még egy pillanatig sem tudná elviselni
látványomat.
A hirtelen beállt csendben gyorsan elvégzem a Fortuna
körüli teendőket. Amikor végeztem, Balthazaar int, hogy
kövessem a többi hellequint, akik a tisztás másik végén
nyüzsögnek, ahol két nagy kő szegélyez egy nyiladékot,
amely mintha a föld mélyébe vezetne. Döbbenten
konstatálom, hogy az Alvilág bejárata az a nyiladék,
pontosan olyan, mint a kolostorszigeten.
Tehát itt rejtőzködnek éjszaka. Ezért nem látja őket
senki, miután felkel a nap: visszatérnek az Alvilágba. Ami azt
jelenti, hogy biztosan sok ilyen járat van, szerte Bretagne
földjén.
Odabent észlelem, hogy az Alvilágba vezető nyiladék
nem valami keskeny barlang vagy alagút, mint azt mindig
képzeltem, hanem valami sokkal nagyobb. Első gondolatom,
hogy ez valamiféle előcsarnok. Nehéz megmondani a hely
kontúrjait elnyelő árnyékok és a sötétség miatt, de a barlang
legalább akkorának tűnik, mint a kolostor. A falakat a
kőzetből vájták ki, és a mennyezet… felnézek, de csak sötétet
és árnyékokat látok.
A mélyedés másik végén a földfalak keskenyednek,
újabb ajtónyiladékot látok, ez szűkebb, mint az, amelyen
beléptünk; sűrű, szinte élő sötétség van mögötte.
– A dolmen körül szabadon mozoghat, de ne lépjen be
azon az ajtónyíláson – szólal meg Balthazaar hangja
mögöttem. – Mert ha halandó ember átlépi az Alvilág
küszöbét, nem térhet vissza.
Arcát nézem, meg akarom állapítani, hogy csak tréfál-e
velem, de nem tűnik tréfának.
Amint összegyűltek a dolmen belsejében, a
hellequincsapat leül, hátukat a barlang falának támasztva
elnyújtóznak a padlón, vagy kettes-hármas csoportokban
kucorodnak le. Egy-két kisebb csoport tüzet is gyújt.
– Nem gondoltam volna, hogy a hellequineknek tűzre
van szükségük, hogy melegedjenek.
– Nem igazán van szükségük rá. Inkább csak
kényelemből teszik. És így emlékeztetik magukat arra, hogy
egykor emberek voltak.
Szavai arra emlékeztetnek, milyen keveset tudok
Mortain ezen szolgáiról, pedig ugyanazt az istenséget
szolgálják, mint én.
Ajkam mozdul, még tucatnyi kérdés nyüzsög a
fejemben, kérdeznék, de int.
– Beesett a szeme a fáradtságtól. Kérdései várhatnak,
míg besötétedik.
Besötétedik. Az ő reggelük. Nekik akkor kezdődik a
nap.
Balthazaar a barlang bejárata közelében választ nekem
helyet; leteszi a nyeregtáskámat.
– Itt biztonságban lesz. Ha mégsem érezné
biztonságban magát, keressen meg engem. Ha engem nem
talál, keresse Misererét, mert mindegyikük közül ő a
legmegbízhatóbb.
– Ez engem nem vigasztal, bármennyire is így
gondolná, uram.
Felmordul, majd nagy léptekkel elindul a többiekhez;
fekete köpönyege olyan vadul lebeg mögötte, mintha az
Alvilág egy darabja lenne. Új szükségleteim felé fordul
figyelmem. A barlang elején vagyok, de köztem és a kijárat
között vagy tucatnyi hellequin van. Nem hiszem, hogy el
tudok szökni ezen az éjjelen… illetve nappal, helyesbítem
gondolatomat, a hellequinek felborult napirendjéhez
igazodva.
Legszívesebben felállnék, és felfedezőútra indulnék a
barlangban. Nagy izgalommal tölt el, hogy ilyen közel
lehetek az Alvilághoz, Mortain birodalmához; vágyom
bepillantani világába, vágyom megtudni, milyen titkokat,
milyen misztériumokat fedezhetnék fel. Nagyon nehéz
ennyire közel lenni a válaszokhoz így, hogy mégis képtelen
vagyok utánuk járni. Ám lehetséges, hogy nem tetszenének a
válaszok. Lehet, hogy mégis Mortain küldte utánam a
hellequineket, és ha bedugom az orromat az Ő birodalmába,
talán ő maga kap rajta.
Ráadásul fülemben cseng még Balthazaar
figyelmeztetése; és ha nem is így lenne, nem vagyok olyan
ostoba, hogy azok között a nagyon barátságtalan, vad férfiak
között bolyongjak. Többen még mindig engem néznek,
magamon érzem pillantásuk súlyát; mintha a
gyerekkoromban kergetett kis, sötét molylepkék szárnya
verdesne körülöttem. Vadság van ezen a helyen… mindenki
karcos, érdes, komor. Mindenki velejéig bűnös, mégis
megváltást remélnek. Erről eszembe jutnak az én sokkal
kisebb bűneim, és büszke vagyok, hogy ilyen megbocsátó
isten szolgálatában állhatok.
Ekkor egy másik gondolat jelentkezik… Lehetséges,
hogy Mortain meghallgatta imáimat. Hiszen utazásom elején
nem az ő útmutatásáért és védelméért imádkoztam? Mi van
akkor, ha ezt megadta nekem… éppen az Ő
hellequincsapatával? Döbbenetes gondolat ez, és ráébredek,
mennyire nehéz meghatározni, hogy az ember imában
megfogalmazott kérései teljesültek-e.
Elszöktem a kolostorból, végigvágtáztam egy éjszakát,
alig aludtam… nagyon kimerültem. Nem is eszem,
egyszerűen leterítem a derékaljamat, és elterülök rajta. A
csizmámat sem tudom lerúgni, máris letaglóz az álom.
Néhány órával később ébredek fel. A napfény halvány
sugarai áthatolnak a barlang sötétjén, de nem tudom, mennyi
az idő. Zavartan pislogok, próbálok teljesen magamhoz térni;
ekkor észlelem, hogy valaki van mellettem. Megdermedek.
Testem minden izma megfeszül… nem félelemtől, hanem a
várakozástól. A lehető legkisebb mozdulattal a csuklómra
rögzített tőrök felé nyúlok. Amikor ujjaimnak sikerül a
átfogniuk markolatot, megfordulok, és megnézem, ki az.
Balthazaar. A földön ül, hátát a barlang földfalának
támasztva. Annyira közel van hozzám, hogy csípője szinte
érinti a vállamat. Ujjaim meglazulnak a tőrök markolatán.
Zavar, hogy megnyugtatónak érzem a jelenlétét magam
mellett, ezért apró engedetlenséget engedek meg magamnak,
és arcom grimaszba rándul a sötétben.
– Túl közel van hozzám – súgom alig hallhatóan.
– Védem önt.
Fejemet hirtelen felé fordítom. Nem kellett volna
hallania, amit mondtam; ami azt illeti, én is alig hallottam.
– Nem védhetne egy kicsit távolabbról?
– Nem.
Egyetlen izmom sem rezdül; Balthazaar nem nyitja ki a
szemét, nem láthatta, ahogy ajkam a szót formálja.
– Azt hittem, itt biztonságban vagyok.
– Biztonságban van. Mert én őrzöm. Aludjon vissza;
még órákig nem ülünk lóra.
Mocorgok, próbálom újra kényelembe helyezni
magamat, de a barlang padozata kemény, derékaljam pedig
vékony.
– Önnek nem kell aludnia?
– Aludtam. Amíg fel nem ébresztett. És ha végre
elhallgat, alszom még egy kicsit.
Nem tudom megmagyarázni, miért, de amikor újra
álomba merülök, érzem, hogy ajkam halvány mosolyra
húzódik.
 Amikor felébredek, az első, amit észlelek, a kutyák
morgása. Gyorsan felülök, a hang felé fordulok. A vastüskés
karvértű hellequin a Sátán kutyáival küzd… illetve játszik.
Akárhogy is, a kutyák minden jel szerint meg akarják ölni.
Szomorú tekintetű öregember ül az egyik kisebb tűz
mellett, a tegnap este látott langaléta ifjú társaságában. Az
idősebb férfi, mintha a fiatalabbat tanítaná a késsel bánni.
Sok hellequin ül ilyen tüzek körül; lószerszámaikat zsírozzák
vagy fegyvereiket élesítik.
– Így legalább elfoglalják magukat Valamivel, nem
marad tétlen a kezük. – Kis híján felugrok a mögöttem
megszólaló mély hang hallatán. A hang felé fordulok, és azt
látom, hogy Balthazaar még hátát a falnak támasztva ül,
rezzenéstelen tekintettel engem néz.
– Már nem használják a fegyvereiket. A fegyver már a
múltjuk része, de még hordozzák.
– Nincs szükségük alvásra? – kérdem.
– Nincs.
Ami azt jelenti, hogy annak ellenére, amit korábban
mondott, neki sincs szüksége alvásra; mégis inkább egész nap
mellettem ült. Remélem, nem csordult ki a nyálam, és nem
horkoltam álmomban. Zavaromat leplezendő beszélek, bár a
szándékoltnál kissé udvariatlanabbá.
– Sajnálom, ha késleltettem az indulásukat.
– Nem késleltette. Nem indulunk, míg teljesen be nem
sötétedik, így itt ragadtunk, akár aludt, kisasszony, akár nem.
Nem igazán tudom, mit mondjak erre, és egyre
erősebben érzem magamon a tekintetét. Közelebb húzom a
nyeregtáskámat, keresek valamit, amit az üres gyomromba
nyelhetnék, mielőtt korogni kezdene. Ujjaim az egyik kerek,
kemény sajtba akadnak, előhúzom a csomagból. Kettétöröm,
egyik feléről kezdem lehámozni a viaszt. Mint ahogy a vízbe
dobott kő körül terjednek a hullámok, úgy árad szét
körülöttem a csend. Felnézve azt látom, hogy szinte minden
hellequin engem néz.
– Sajt – szólal meg a langaléta fiatalember kissé
vágyódon.
Annyira fiatal… nehéz elképzelnem, mily bűnt
követhetett el, hogy a hellequinek sorába került. Zavartan
nézek Balthazaarra.
– Nem is esznek?
Fejét ingatja.
– A hellequinek nem igényelnek ételt; de ha kedvünk
van, ehetünk. Sokaknak ez vagy fájdalmas, vagy kellemetlen
emlékeztető az életben töltött éveinkre.
Hirtelen elszorul a torkom, és éhségem elillan. Nem
tudom, mi mást tehetnék, a sajt másik felét a fiú felé nyújtom.
– Tessék!
Hitetlenkedve és vágyódással néz rám, majd kérdőn
pillant Balthazaarra. Akármit lát a szemében, engedélynek
tekinti.
Talpra ugrik, hozzám szalad, tétován nyújtja kezét a
sajtért. Bárcsak elég lenne nálam, és hogy mindenkinek
adhassak, mert minden férfi arcán mintha mohóság vagy
éhség érzését látnám, bár hogy mire vágynak oly mohón, azt
valószínűleg soha nem fogom megtudni.
– Köszönöm – szól a fiú. Nézi, csak nézi a sajtot, olyan
csodálattal, mintha tündöklő ékszer lenne, úgy siet vissza
helyére, a tűz mellé. Ám nem tömi a szájába, mint
gondoltam, hanem letör egy kis darabot és az öregnek adja,
aki éppen fafaragásra tanította. A többi hellequin is közelebb
húzódik hozzá, egyre több darabot tör le, nekik adja, míg az ő
kezében egyetlen morzsányi marad. Szájába veszi, élvezettel
ízleli.
Aznap este, amikor elindulunk, Balthazaar lovagol
elöl, a többiek lemaradnak. Kivéve Miserere és két másik
hellequin, akiknek az a feladata, hogy mellettem haladjanak.
Egyikük a langaléta ifjú – neve Begard –, a másik korábbi
társa, akit Malestroit néven neveznek, és egykor kőműves
volt. Ők az én védelmezőim, jelenti ki Balthazaar, de
önkéntelenül arra gondolok, nem az-e a feladatuk
tulajdonképpen, hogy megakadályozzák a szökésemet.
Bár emiatt nem kell aggódniuk. Még nem. Túl
szorosan figyelnek. Nem csak a gyanakvás okán, hanem mert
túl új vagyok. Figyelemfelkeltő és figyelemelterelő. Talán
arra is emlékeztetem őket, amit elvesztettek. Ezt látom
Malestroit szomorú szemében, valahányszor rám néz.
Ám nem minden hellequin érez így. Egyesek keserű,
neheztelő pillantásokat vetnek rám, mintha fájna nekik, hogy
a társaságukban vagyok. Megint mások félelemmel vegyes
tisztelettel bámulnak, és igyekeznek a közelembe férkőzni,
mintha a jelenlétem valamiféle reményt vagy kedves emléket
ébresztene bennük.
Ez igazán feszélyező helyzet.
Fortuna a vadászcsapat gyűrűjében, könnyű vágtában
halad az erdőben; fák magasodnak körülöttünk, eltakarják a
holdat. Olyan nagy sebességgel haladunk, hogy nem merek a
csillagokra nézni, nehogy leessek a nyeregből, és a többiek
agyontapossanak. A hellequin-csapat járatlan utakat választ,
inkább csak kocsinyomokon, ösvényeken, szinte
vadcsapásokon haladunk.
 Amikor újra szélesebb útra érünk, észlelem, hogy
hellequinkíséretem létszáma megnőtt. Miserere szorosan
mellettem van balról, Malestroit jobbról, de a többiek egyre
közelebb nyomulnak.
– Elég nagy tömeget vonz, milady – jegyzi meg
Begard vidáman, mintha büszkének kéne lennem erre, mintha
valami bók lenne.
– Úgy tűnik – felelem komoran. Ekkor tudok csak
igazán örülni Balthazaar előrelátásának.
– Nem kell félnie. A legtöbben nem olyan
félelmetesek, mint amilyennek tűnnek. Misererét már ismeri
– mondja a fiú, és az óriásra pillant, aki szótlanul lovagol
mellettünk. Kissé túlzottan lehalkítja hangját. – Egyáltalán
nem olyan félelmetes, mint amilyennek kinéz.
Képtelen vagyok megállni, hogy ne tegyem, én is
Miserere felé pillantok, aki egyenesen előrebámul, és úgy
tesz, mintha mi nem is léteznénk.
– Attól tartok, az ön szavánál többre van szükségem,
hogy ezt elhiggyem – jegyzem meg halkan.
Miserere komor ajka megrezzen. Szeretném azt hinni,
hogy mosolyféle volt, de valószínűleg bosszúság. Vagy
harag.
Begard tudomást sem vesz róla, ott folytatja a
fecsegést, ahol abbahagyta.
– Malestroit, ő itt… kőfaragó mester volt. Faragni
tanít.
– Legalább elfoglalja valamivel a kezét azon kívül,
hogy a többiektől lop – magyarázza a kőfaragó. – Ez az élők
között is elég rossz szokás, de különösen nagy ostobaság, ha
az ember ilyenekkel van körülvéve.
Begard szégyenkezve pislog.
– Tolvaj vagyok… illetve voltam – mondja
magyarázatképpen. Nem lep meg, hogy tolvaj, az azonban
igen, hogy ilyen jelentéktelen bűnért a hellequinek közé
került. Igyekszem elterelni a szót róla – és a
feszélyezettségéről –, Begardot kérdezem, ki a másik óriás.
– Biztosan Sauvage-ra gondol, milady – feleli a fiú,
kissé mesterkélt borzongással. – Na, tőle kitör a frász. Egy
kicsit. – Halkabbra fogja szavát. – Szent Camulos híve volt.
Azt mondják, annyira elkapta a harci hév, hogy egész
falvakat irtott ki. Már vagy kétszáz éve lovagol a csapattal.
Legalábbis ezt beszélik. Többnyire magába húzódik, nem áll
szóba senkivel. Nem keresi senki társaságát.
– Kivéve a kutyákét – teszi hozzá Malestroit. – A
kutyákat tényleg nagyon szereti.
– Ez nagyon szép tőle – mondom. – Na és az a szép
páncélos, markáns vonású férfiú ott? – kérdem, fejemet csak
körülbelül arra biccentve, amerre az illető lehet, mert nem
akarom felhívni magamra a figyelmet.
Begard fiatal arca olyan, mintha térképet olvasnék;
nem csak szavai, arckifejezése is elárulja, mit gondol azokról,
akikkel kényszerűen egy csapatba került.
– Ő Maligne – jegyzi meg mogorván. – Nem szeretem.
Kegyetlen.
– Ezt csak azért mondod, mert megpróbáltad ellopni a
tőrét – mutat rá Malestroit. – Úgy tűnik, ezt nem akarja
megbocsátani neked.
Begard ezt mintha meg sem hallotta volna, súgva szól
hozzám.
– Az első örökösödési háborúban hűbéri esküt tett
Bretagne hercegének, de megszegte a hűségesküjét.
– Ó!
Mindig is tudtam, hogy szörnyű dolog esküt szegni, és
önkéntelenül arra gondolok, hogy hasonlóképpen – bár
tudtomon kívül – esküt szegtem én is, amikor elhagytam a
kolostort.
Mellettem Miserere mocorog a lován, előrehajol, és
nagyon mogorván néz Begardra.
– Ha mindenki bűnét kifecseged, fiam, legyen benned
annyi becsület, hogy elmondod a magadét is.
Begard feszeng a nyeregben, aztán lenéz a kantárt tartó
kezére, és elgondolkodik.
– Tolvaj vagyok – közli.
– Ezt már mondta. Nagyon nagy büntetésnek tűnik ez
ilyen bűnért – mutatok rá tapintatosan.
Ettől még nyomorultabbal érzi magát.
– Én… én elcsaltam egy kereskedőt és a feleségét egy
elhagyott útra, hogy kirabolhassam őket. A kereskedő felvette
a harcot velem, és a végén megöltem.
Talán, hogy elvonja a figyelmet a fiatalabb fiúról, vagy
a bűnbánat kifejezéseként, ekkor Begard szomorú csendjét
megtörve halkan megszólal a kőfaragó:
– Én részegségemben akaratomon kívül halálra vertem
az egyetlen fiamat.
Arca eltorzul az emlék hatására; bűntudata, bánata
sokkal fájdalmasabb, mint a büntetés, hogy a kísértetcsapattal
kell tartania.
Nem tudom tovább nézni a bánattól feldúlt arcát;
Miserere felé pillantok, és azon tűnődöm, vajon milyen bűnt
követett el. Legnagyobb meglepetésemre rám néz.
– Hóhér voltam – közli szemrebbenés nélkül
szemembe nézve. – Közel száz embert végeztem ki.
– Ez így nem tűnik igazságosnak, hiszen halálukat a
törvény szigora rendelte el.
– Akkor is gyilkosság – mondja, és elkapja a tekintetét.
– Tűnjetek el! Mind!
 Balthazaar hangjára hirtelen felnézek. Már nem elöl
lovagol, jobbról lépett mellém, ahol korábban Malestroit állt.
– Nem vagytok pesztrák. Dolgotok van.
Nem tudom, mennyire nehezményezi Miserere, hogy
pesztrának nevezték; rápillantok. Olyan savanyú képet vág,
hogy egyértelműen nem tetszik neki ez a titulus.
A többiek lemaradnak, de Balthazaar nem szól
hozzám, szó nélkül lovagolunk egymás mellett. Tekintete a
fák koronáját pásztázza, mintha azt gyanítaná, hogy holt
lelkek ólálkodnak ott, ahova ő nem érhet el.
– Azt hiszem, meg kéne kérdeznem, mit tud a
hellequinekről – szólal meg végre.
– Sokkal többet, mint egy órával ezelőtt – felelem
halkan, tétován.
– A fiú túl sokat beszél.
– Nem volt ellenemre. Nagyon érdekesnek találtam,
amit mondott.
– Ugye nem szándékosan tér ki a válasz elől?
Tekintete kőhalomként nehezedik rám.
– Azt tudom, hogy elátkozott lelkek, akik Mortain
szolgálatába álltak, hogy részesülhessenek a megváltás
könyörületében.
– Úgy tűnik, többet tud, mint az emberek többsége.
– Azt mondják, éjszaka lovagolnak ki, az Alvilág
fagyos hidegét és reményvesztett búskomorságát hozzák
magukkal.
– És ön érzi az Alvilág fagyos hidegét és
reményvesztett búskomorságát, demoiselle?
Körülnézek, a hellequin hordára pillantok, akiknek
történeteit az imént hallottam.
– Bizonyos mértékig – felelem halkan.
– Nahát! – mordul fel. – Egy szót sem szól a
démonfattyakról, meg a Sátán követeiről? Semmit nem mond
arról, hogy végigdúlják a vidéket, bűnt és pusztulást hagynak
maguk után?
Tudom, azért ez az éles hang, hogy éket verjen közénk,
hogy eltávolítson magától. De fájdalom húzódik a keserűség
mögött. Mélyen rejtve van, nagyon mélyen, talán még maga
sem tud róla, de határozottan ott van. Tudom, mert Sybella
pontosan így próbált minket távol tartani magától, amikor a
kolostorba jött. Ez az összehasonlítás egy pillanatra
elgondolkodtat. Ezért tűnik Balthazaar olyan ismerősnek
nekem?
– Nem. Azért nem, mert én nem követem az egyház
tanításait; a régi hitet gyakorlom.
– Milyen kisasszony az, akit annyira a régi hitben
neveltek, hogy nem fél a hellequinhordával tartani?
– Ki mondta, hogy nem félek? – kérdezek vissza.
– Láttam önt az embereimmel. Megosztotta velük az
élelmét, de ami ennél is lényegesebb: meglátta bennük az
emberi vonásokat, és szánalmat, irgalmat mutatott irántuk.
Nem volt félelme.
Pillantásom a közelben lovagló hellequinekre rebben.
– Némelyikük megrémít – felelem tétován, súgva. –
Miserere, Sauvage, az a csuklyás alak.
– Milyen neveltetést kapott, hogy ilyen könnyen túl tud
lépni a félelmein?
Ajkam mozdul, válaszolni akarok a kérdésére, ám
mégsem szólalok meg; minden érzékem megélénkül, mint
amikor a gyakorlótérre lépek Thomine nővérrel. Amikor az
első éjjelen rám talált, azt mondta, ismeri neveltetésem
körülményeit és tartozik azoknak, akik engem felneveltek.
Most pedig úgy tesz, mintha nem tudná, kik és mire neveltek.
Vagy egyszerűen hazugságon akar kapni.
 Bár lehetségesnek tartottam, hogy a vadászat
egyenesen ellenem irányul, nem tulajdonítottam ennek nagy
jelentőséget, nem igazán hittem, hogy így lehet. De most…
most még egyszer át kell gondolnom ezt az eshetőséget.
– Régi családból származom, Bretagne egyik legrégibb
famíliájából. Egy távoli ágból, amely a legnyugatibb
vallásokat tartja, ahol még a régi módon tisztelik az isteneket.
Az én családom ilyen. Ennyi.
– Csakhogy ez nem így van.
Szavaira szívem hirtelen aggodalommal rándul fájó
görcsbe.
– Demoiselle, ön készséggel elhiszi, ami egyesek
szerint csak mítoszokban és legendákban létezik. Ön nem
csak tiszteli Mortaint, hanem hódol neki. Hű elkötelezettje
Mortainnek, pedig manapság már kevesen tartanak ki
mellette. Különösen most, hogy az új egyház egyre
erőszakosabban terjeszkedik a régi hit rovására.
Igaza van. Még a régi hit hívei sem tisztelik eléggé
Mortaint. Muszáj válaszolnom neki, de a látszatát is
kerülnöm kell, hogy Mortain szolgálóleánya vagyok. Egy
szóval, egy gesztussal, egy hangsúllyal sem szabad elárulnom
magamat.
– Anyám húga a Szent Mortain kolostor apácája volt,
és az évek folyamán gyakran írt nekünk; írásaiban nagyon
magasztalóan szólt kolostorbeli tevékenységükről. Ezért
családom tagjai jobban kötődnek Hozzá, mint mások.
Felpillantok, hogy lássam, kielégítettem-e
kíváncsiságát ezzel.
Tekintete egyre mélyül, szemembe néz, mintha minden
titkomat elő akarná hívni.
– És ön soha nem ingott meg a hitében? Soha nem
kételkedett Benne, sosem fordított hátat Neki?
 Nem a kérdés gondolkodtat el, hanem a szavai mögött
örvénylő sötét tónus, amit nem tudok teljesen megfejteni.
Gyötrődés? Düh?
– Nem – felelem egyszerűen. – Soha.
Nem hazugság ez, mert csak az apátasszony hitébe és
cselekedeteinek indítékába vetett bizalmam ingott meg.
Lovaglunk tovább; egyre nehezül, egyre sűrűsödik
közöttünk a csend. Félek, hogy újabb kérdéseket tesz fel
nekem, ezért inkább én szólok:
– Megmagyarázná nekem a hellequinek természetét és
kötelességeiket, hogy jobban megérthessem őket?
Bosszúsan szusszan.
– Nem vagyok házitanító.
– Azt hallottam, hogy a hellequineket sötét múltjuk
miatt könnyen befolyásolja mások akarata, különösen azoké,
akik sötét múltjukba szólítják vissza őket. – Halkan beszélek,
hangom őszinte együttérzéssel szól. – Úgy tudni, hogy ha egy
hellequin csak egyszer is enged az ilyen csábításnak, hívó
szónak, kétszer is átkozott, és ezzel örökre odalesz minden
esélye a megváltásra és a túlvilági életre.
– Nagyjából ez a lényege – feleli vállat vonva, mintha
le akarná rázni magáról a terhe súlyát. Meglepően emberi
gesztus. – Nyomorultak vagyunk és átkozottak; Mortain
kénye-kedvének tehetetlen bábjai. A mi feladatunk
összegyűjteni a gonoszok lelkét, hogy utolsó ítéletük elé
állíttathassanak, és ne okozzanak több bajt az élők között. –
Egy ideig hallgat, majd folytatja: – És begyűjtjük az
eltévedteket is… azokat, akik nem találják meg az Alvilágba
vezető utat, vagy egyszerűen nem hajlandók elhagyni az élők
világát.
– Tehát nem pusztán vadászat – jegyzem meg halkan,
elgondolkodva – … hanem szabadító segedelem is.
 Ajka megvető grimaszba rándul.
– Ne ékesítse virágokkal, ne aggasson rá girlandokat,
demoiselle. Nem vagyunk nemes, gáláns urak. Felesküdtünk
erre a feladatra, de elég kétes becsület van benne.
– Mondja ezt a gonosz hellequin, aki megmentett a
saját embereitől.
Nézem, csak nézem. Figyelem, reagál-e az
emlékeztetőre, hogy milyen alkut kötött velem.
Egy hosszú pillanatig néz engem, de tekintetében nem
látok megbánást, felismerést… semmit.
– Hogyan választják ki önöket? – kérdem, mert nem
bírom tovább a csendet.
– Önként jelentkezünk. Ez az utolsó esélyünk, hogy
vezekeljünk legsötétebb bűneinkért. – Felnéz, a fák koronája
felé figyel, mintha valami nagyon érdekeset látna ott. – Nap
mint nap halandó testünk kísértéseivel kell szembesülnünk.
És nap mint nap igent kell mondanunk bűnhődésünk
folytatódására, bár minden napnyugtakor új kísértésekkel kell
megküzdenünk. Nem egyszer kell döntenünk, hanem újra és
újra, minden eltelő órában, hogy ezen az úton akarunk
maradni. – Felém fordul, rám néz, és döbbenet nyilall belém,
olyan emésztő vágyat látok a tekintetében. – És nagyon sok
kísértés van.
Én. Megtántorodok a felismeréstől. Kísértésnek tekint
engem. És mégis felajánlotta, hogy elrejt engem a saját
emberei között.
Illetve valóban ezt tette volna? Mi van akkor, ha
valójában gyanítja, ki vagyok, és maga mellett akar tartani,
amíg teljes bizonyosságot nem szerez kilétemről?
Nem sokkal később a kutyák felugatnak, és a hellequin
horda hirtelen izgalomba jön; annyira érezhető az izgatottság,
mint arcomon az esti szellő.
 Sötét, állati vigyorral sarkantyúzzák vágtára a lovaikat.
Hátasaik mintha túlvilági erőtartalékaikkal rohannának előre;
óriás paták csapják fel a földet, a göröngyök jégesőként
hullnak.
Fortuna követi őket. Olyan elemi erővel vágtat, mintha
szagot fogott volna, mintha a többi állat vadsága, izgatottsága
ragályos betegség lenne, amit ő is elkapott. Ahogy arcomat
felemelem a sötét éjszakában, arra gondolok, hogy én is
elkaphatom-e.
A vadászebek megint csaholnak; vonításuktól
libabőrös lesz a karom. A csapat kettéválik előttem, mint víz
a szikla előtt, aztán körbevesznek valamit. Nem. Valakit.
Amikor az egyik lovas megmozdul, látom. Többen vannak
körbezárva.
Széltől hajlott, göcsörtös fáktól övezett kis tisztáson
álltunk meg; a súlyos faágak hosszú zöld szakállként lógnak a
földre. Mivel a lovasok már nem mozognak, figyelmem a
körbezárt három férfira irányul. Illetve nem is férfiak, inkább
túlvilági testek, mert nem tűnnek szilárdnak, igazi hús-vér
halandónak; körvonalaik kissé elmosódottak, és minden
színük elhalványodott, kifakultak, mint a túl sokáig napon
hagyott ruha.
Ezek az körülvett emberek nem mutatnak ellenállást;
félelem látszik rajtuk. Most, hogy nem tudnak menekülni, a
hellequinek szorosabbra zárják a kört. Legnagyobb
meglepetésemre a hellequincsapat szinte gyengéden bánik
velük; nem üldözik, inkább terelik őket lovaikkal.
Haladunk tovább, de lassan, hogy a gyalogosok lépést
tudjanak tartani velünk.
Nem kell sokat mennünk, mire elérünk egy barlanghoz.
Hasonló dolmen, mint ahol a nappalt töltöttük, de nem
ugyanaz. Nagyobb. Önkéntelenül arra gondolok, hány ilyen
lehet. Balthazaar a bejárat közelében leszáll a lováról, vele
Malestroit és Begard is. Amint belépünk, a hellequincsapat
türelmesen tereli a lelkeket az Alvilág küszöbe felé. A lelkek
megdermednek, rémülten állnak. Malestroit szólal meg
először.
– Nem kívántok időtökön túl itt a földön időzni.
A lelkek hátrahőkölnek a tátongó sötétségtől, amely
mintha kinyúlna értük, de a hellequinek közelebb nyomulnak
hozzájuk.
– Nem megyünk be oda – szólal meg az egyik lélek. –
Tudjuk, mi vár ott ránk.
– Valóban tudjátok? – kérdi Balthazaar nyugodt,
nyugtató hangon.
– A pokol tüze és kárhozat. Évszázadokig szaggatják
húsunkat a démonok – feleli a lélek.
Begard lép elő, vidám arcán komorság vet ráncot.
– Nem. Nem olyan lesz. Hadd mutassam meg!
A lelkek előbb Begardra, majd Balthazaarra néznek.
– És ha nem hagyom magamat?
– Akkor elengedünk; bolygó lélek leszel, elveszett,
kárhozott, magányos. Vándorolsz még a világban, aztán
megint rád találunk, visszahozunk ide, és megint kapsz egy
esélyt.
– Nézd! Én megyek előbb – mondja Begard, azzál
belép a nyiladékon. Olyan sötét van odabent, hogy szinte
teljesen elnyeli.
Az egyik lélek mohó vágyódással néz Begardra; nem
tiltakozik tovább, szó nélkül követi. A másik kettő is mintha
elvesztené ellenállását, lassan, botladozva lépdelnek előre,
mintha elfelejtették volna, mennyire rettegtek, mintha
szívesen mennének oda, ahova valami vonzza őket.
Aztán eltűnnek. Elnyeli őket a sötétség. Ezután csend
van, mély csend, és szinte érzékelhetetlenül megváltozik
körülöttem a hangulat. Eltelik egy hosszú pillanat, mire
rádöbbenek, hogy ez az elvégzett feladat elégedettsége. A
hellequinek szívesen végzik feladatukat, nem csak azért, mert
ezzel megváltást nyerhetnek, hanem mert megerősítést
nyernek, hogy a lelkek valóban elnyerhetik az örök
nyugodalmat.
 Ismét az történik, hogy míg alszom, Balthazaar szinte
piócaként tapad rám, amikor ébren vagyok, mintha tudomást
sem venne rólam. Ami azt illeti, kerül, mintha pestises
lennék, mintha attól tartana, elkaphatja a betegséget tőlem.
Erről eszembe jut, vajon a hellequint milyen testi betegségek
támadhatják meg. Meg kell kérdeznem tőle. Ha még egyszer
olyan közelségbe jön, hogy meg tudom szólítani.
Némi előkészület után – én vagyok az egyetlen, aki
olyan kényelmi dolgokkal törődik, mint a derékalj és az étel
–, elindulunk. Úgy siklunk ki az éjszakába, ahogy a kígyó
kúszik a füvön. Előbb lassan lovaglunk, de pillanatról
pillanatra gyorsabban haladunk, majd már vágtázunk a hideg,
csillagos ég alatt. Egy pillanatig – igazán csak egy pillanatig
– átadom magamat az elemi örömnek, hogy újra evilágon
vagyok, felemelem fejemet az éjszakai szélbe; élvezem az
élet egyszerű örömét, a mozgást. Lényem egy része
önkéntelenül elismeri, milyen izgalmas ilyen féktelenül
száguldani, szélnél sebesebben; az egész csapat kecses
egységben mozog.
Ha az ember sok időt tölt az Alvilág tornácán, teljesen
másképp becsüli az életet.
Balthazaar megint az élen lovagol, megint alantasai
vigyáznak rám. Vagy nem olyan gyilkos az iram, mint előző
éjszaka, vagy kezdek hozzászokni. Teljes csendben
lovaglunk, csak a patadobogás hallatszik. Elevenséget,
frissességet, valami az örömhöz hasonló érzést, illetve az
öröm satnyább, sötétebb rokonát vélem felfedezni a
hellequineken; élvezik ezeket a hosszú lovaglásokat. Nem
csak közelebb viszi őket a megváltáshoz, hanem lehetővé
teszi, hogy napközbeni börtönükből szabaduljanak.
Én is örülök, hogy nem kell a barlang belsejében lenni,
mert legalább annyira zavar, mint amennyire elbűvöl.
Könnyű azt érezni, hogy az ember lelke elcsitul,
elcsendesedik, mintha felkészülne az utolsó útra, az
Alvilágba való átlépésre.
Ráadásul mivel nem tudom, hogy Mortain vadászik-e
rám vagy nem, ostobaságnak tűnik az ő küszöbének
közelében tartózkodni.
És mégis, milyen más választásom lenne? Magányos
nő, még ha Mortain szolgálóleánya is, nem állhat ki ekkora
sokasággal, ahogy a falevél sem sodródhat árral szemben. Így
hát mint falevél a patakban, hagyom, hogy a hellequincsapat
áradata sodorjon, és remélem, hogy oda visz, ahová eljutni
akarok.
Legvégül.
Kétoldalt faágak suhannak mellettünk, mintha
elhajolnának, mielőtt melléjük érünk, mintha utat engednének
nekünk. Még a tél metsző hidege lóg a levegőben, leheletünk
kis fehér felhőgomolyokként párállik körülöttünk; ebben a
párában teljesen túlviláginak tűntek a lovasok.
Balthazaar lemarad, mellém léptet, és mintha valami
hallgatólagos megállapodás lenne közöttük, a többiek
eltűnnek. Egy szót sem szól. Rám sem néz, csak lovagol
mellettem. Démoni hátasa megriaszt engem is, Fortunát is.
Szótlanul lovagolunk egymás mellett, és idővel a
komorsága mintha eltűnne, és mire lelassítunk, hogy a
lovaink pihenjenek, Balthazaar sokkal kevésbé tűnik
félelmetesnek. Megkönnyebbülten végre megengedem
magamnak, hogy feltegyem régóta gyötrő kérdéseim egyikét.
– Honnan tudta, hogy azok a lelkek, akiket tegnap este
megtaláltak, elveszett lelkek voltak, nem gonoszok? Jeleket
látnak rajtuk, mint Mortain leányai?
Hirtelen felém fordul; átható, szigorú pillantással néz.
– Honnan tud a jelekről? Erről csak azok tudhatnának,
akik Mortaint szolgálják.
Merde. Olyan mohón akartam válaszokat, hogy ostoba
módon elszóltam magamat.
– Kérem, ne legyen dühös. A nagynéném nem akart
semmi rosszat azzal, hogy ezt említette nekünk. Egyszerűen
annyira csodálta, milyen kegyet gyakorol velünk, mennyi
ajándékot adott a világnak Mortain, hogy egyszerűen nem
tudta megállni, hogy el ne mondja nekünk.
Egy pillanatig állom rideg, acélos tekintetét, szemem
még egy pillanatig nem rebben, hogy elhitessem vele, az
igazat mondom.
Amikor Balthazaar végre elkapja a tekintetét,
magamban megkönnyebbülten sóhajtok fel, aztán gyorsan
témát váltok.
– Rá tud venni egy lelket, hogy kövesse önt, ha az a
lélek még halandó testében van?
– Arra csak Mortain képes.
– És találkozott már Mortainnel?
Erre még komorabban néz, és önkéntelenül arra
gondolok, mi rosszat találhat ebben a kérdésben.
– Igen. Találkoztam vele. De Ő a Halál istene, nem
holmi lovag, akiről a hölgyek áradoznak.
– Nem áradozom Róla! Csak egész életemben
hallottam történeteket, és tudni akarom, mi igaz és mi nem.
A további vitatkozástól azért menekülünk meg, mert a
kutyák csaholni kezdenek. A csapat pillanatokon belül
lendületbe jön. Fák között száguldunk, kis patakokon
ugratunk át, frissen szántott mezőkön haladunk, szorosan
bezárt ablakú, elreteszelt apró kőkunyhók mellett.
A kutyák egyre vadabbul ugatnak, Sauvage ugrat az
élre. Nem tudom, vajon azért-e, mert ő a legfélelmetesebb,
vagy egyszerűen rá került a sor. Nem megyünk mélyebbre az
erdőbe, a hajtóvadászat iránya balra fordul. Ekkor látjuk meg
a két férfit… a két lelket. A kereszt felé rohannak, amely itt
áll, ahol a mi utunk a főútba ér. A vadászat irama egyre
gyorsul, a kutyák vicsorogva előrerohannak.
Annyira másként viselkednek, mint előző éjjel, hogy
csak arra tudok gondolni, ezúttal a préda is más. Nem
ártatlanok, hanem talán gonosz lelkek.
Az elöl lovaglók Sauvage-zsal a lelkek elé vágnak,
úgy, hogy ne érhessenek a kőkereszthez. Mivel a menedék
reménye szertefoszlott, a lelkek megállnak, szembefordulnak
az érkező hellequinekkel. A vadászkutyák nem vetik rájuk
magukat, pedig attól féltem, hogy ez fog történni; inkább
hátramaradnak, a lovak lábánál sündörögnek; morogva tartják
szemmel a prédát.
A lelkek szeme tágra nyílt a rémülettől, de nagy adag
dac is van bennük. Körülnézek, várom, hogy melyik
hellequin fog beszélni velük, ahogy előző este beszéltek az
elfogott lelkekkel, de egyikük sem száll le a lováról. Sauvage
dobókötelet emel le a nyeregkápájáról, megpörgeti a
levegőben a két alak fölött, majd leengedi, és telibe kapja,
összehúzza őket. Erősen megrántja a kötelet, kirántja lábukat
a foglyok alól, és vár. Egy pillanat múlva a két alak
bizonytalanul feltápászkodik, csak bámulnak a hellequinre.
Sauvage még egyszer meglendíti a kötelet; ezúttal nem olyan
erősen húzza rájuk, hogy elessenek, csak annyira, hogy
mozduljanak. Így kötélvégen, vigyorgó, vicsorgó hellequinek
gyűrűjében kísérik őket a legközelebbi dolmenhez.
Nem nehéz kitalálni, mi az eredője a
démonivadékokról szóló rémtörténeteknek.
Amikor elérjük a dolment, a hellequincsapat leszáll a
nyeregből. Sauvage és szorosan a nyomában Balthazaar a
barlang felé tereli a két alakot, mögöttük a többi hellequin.
Átkergetik őket, az Alvilág kapujához terelik őket, ahol
feneketlen sötétség pulzál. Aztán engem és a lelkeket is
meglepi, hogy Sauvage leveszi róluk a kötelet.
Újra szabadon állnak.
– Ideje, hogy átlépjetek ebből a világból a másvilágba
– mondja Balthazaar.
Az egyik fogoly oldalra köp.
– Az egyház szerint a pokolba vezetsz minket.
– Az egyház téved. Nem a pokol van azon az átjárón
túl.
– Ha azt akarod, hogy átmenjek oda, a hátadon kell
bevinned, mert én magamtól nem teszem.
– Nem viszlek. Ha belépsz, saját szabad
elhatározásodból kell megtenned.
– És mi lesz, ha nem teszem meg?
– Akkor levadászunk újra és újra, az idők végezetéig,
ha szükséges, és mindig elviszünk az Alvilág bejáratáig,
egészen addig, amíg beleunsz a folytonos menekülésbe, és
megadod magadat annak, aminek mindenképpen be kell
következnie.
Míg az egyik ember vitatkozik, a másik átpillant a
kapun túli feketeségre. Bizonyosan lát ott valamit, ami
vigaszt jelent neki, mert társához egy szót sem szólva belép.
A másik ember szája tátva marad a csodálkozástól;
csak bámul utána, mintha sikolyra vagy segélykiáltásra
számítana. Egy hang sem jön ki odabentről. A keskeny
kapuban gomolygó sűrű sötétség mintha előredagadna,
mintha érte nyúlna. A lélek nem menekül rémülten;
mozdulatlan marad, és valami megváltozik az arcán; a
félelem helyett… csodálkozás? Megkönnyebbülés? Előrelép,
hajlandósággal, sőt készséggel fogadja a sötétséget.
A körülöttem álló hellequinekre nézek; mély sóvárgást
látok rajtuk, és ekkor… megértem, mi az a mohó vágyakozás
az arcukon. Alig várják, hogy őket is befogadja végső
nyughelyük.
Könny szökik a szemembe, megfordulok, hogy az
Alvilág bejáratától távolabb menjek, és kis híján beleütközöm
Balthazaarba.
– Kérem, bocsásson meg – hebegem leszegett
tekintettel. – Nem láttam, hogy ott van.
Annyira közel van, hogy érzem leheletének fuvallatait.
Nem mozdulok, várom, hogy mondjon valamit.
De nem szól. Keze mozdul, letörli az arcomon gördülő
könnycseppet.
– Miért sír? – Hangja lágy, sőt, gyengéd és… és…
képtelen vagyok türtőztetni magamat… felnézek, hogy
lássam az arcát. – Nem esik bántódásuk – mondja gyengéden,
vigasztalón. – Saját félelmük tükröződött rajtuk, nem
olyasmi, amit mi tettünk volna velük.
– Tudom – felelem suttogva. – Csak lenyűgöz Mortain
végtelen kegye. Hogyha eltévedtünk, ha bolyongunk, Ő
akkor is mindig megtalál minket… és hazavezérel.
– Igen, ez valóban így van, így lesz – feleli Balthazaar,
és ujja még egy pillanatig az arcomon időzik, majd egész
testében elfordul.
Nézem, ahogy távolodik tőlem, és arra gondolok, vajon
a hellequincsapattal maga Mortain üzen-e nekem, hogy
akármi történjék is, haza fogok találni, és vajon Balthazaar
szavai figyelmeztetést vagy ígéretet jelentenek-e.
A következő éjszaka nagyjából ugyanígy zajlik, és
rádöbbenek, hogy teljesen átvettem a hellequincsapat
életmódját. Ez nagyon nyugtalanít, mert belenyugvást,
beletörődést jelent. Nagyon elterelte, magára vonta
figyelmemet Mortain kegyének megnyilvánulása, ahogy az
Alvilág ezen lakói életre keltek a szemem előtt, és
megismerhettem tragédiájukat.
Mindez annyira lekötötte a figyelmemet, hogy egy
teljes hét eltelik, mire elcsodálkozom, hogyhogy nem értük el
még Guérande városát. Aznap éjjel, amikor Balthazaar
hátramarad, és mellettem lovagol, szembesítem ezzel az
aggodalmammal.
– Mi tart olyan sokáig? Már el kellett volna érnünk
Guérande-ba.
– El fogunk jutni Guérande városába – jelenti ki
Balthazaar konokul. – Csak közben keresztül-kasul bejárjuk a
vidéket. Mi így vadászunk. Nem mondtam, hogy út közben
nem fogunk vadászni.
– Valóban nem, de azt sem mondta, hogy a
háromnapos út több mint egy hétig fog tartani.
Lenéz a kantárt markoló kezére.
– Nagyon fontos, ami ott vár önre, kisasszony? – kérdi;
hangjában van valami halk, szinte alig észlelhető,
meghatározhatatlan vágy. – Esetleg szeretője van
Guérande-ban?
– Nincs szeretőm.
Még jobban felkelti a figyelmemet, amikor azt látom,
hogy szorítása lazul a kantáron. Megkönnyebbülés?
– Nincs szeretőm – ismétlem –, de fontos teendőm van.
Nem számítottam arra, hogy ilyen hosszan időzünk az úton.
Ekkor felemeli a fejét, egyenesen a szemembe néz.
 – Ha van valami, demoiselle, amit mi, hellequinek
megtanultunk, az az, hogy az élet rövid, és ki kell élvezni.
Jobban tenné, ha nem töltené az életét azzal, hogy mindig
máshová kívánkozik, mint ahol éppen van. Akkor érünk
Guérande városába, amikor odaérünk.
Azzal visszaugrat a csapat elejére, és int, hogy
Miserere vegye át mellettem a helyét.
Nézem, ahogy távozik mellőlem; csalódottság és
vágyódás tölti be szívemet, a bordáimat szorítja. Még mindig
nagyon el akarok jutni Guérande városába, és szembesíteni
akarom az apátasszonyt mindazzal, amivel szembesítenem
kell. Megmutatkoztak előttem Mortain útjai és az Ő világa,
szinte mintha Ő akarta volna. Nem az lenne a legbölcsebb, ha
a lehető legnagyobb mértékben kihasználnám, élvezném
életemnek ezt a rövid szakaszát, amikor szabad vagyok?
Hiszen most korlátozás nélkül élhetek, ahogy mindig is
vágytam, bár a körülmények nagyon, nagyon eltérnek attól,
amit képzeltem. Nem kéne egyszerűen kihasználnom ezt a
lehetőséget, elfogadni, hogy talán maga Mortain vezérelt ide?
Vajon ez a tapasztalás és új tudás nem ad új erőt ahhoz, hogy
szembeszálljak az apátasszonnyal?
Nem mintha az apátasszonnyal való találkozásom mást
teremhetne, mint keserű gyümölcsöt. Ami azt illeti, az
apátasszony valószínűleg minden tőle telhetőt meg fog tenni,
hogy visszaküldjön engem a kolostorba. Vissza, hogy az
legyen a sorsom, ami elől menekülök. És még nem tudom,
hajlandó vagyok-e visszamenni.
Amíg valódi kilétem rejtve marad – amíg tartózkodom
az olyan ostoba elszólásoktól, mint a jelekre rákérdezés –,
nem lehet semmi baj. Ráadásul úgy tűnik, Balthazaar nem
igazán igyekszik megszabadulni tőlem.
Mindez együtt azt eredményezi, hogy úgy döntök, nem
forszírozom tovább a kérdést. Nem azért, mert valahányszor
az a gyötrődő tekintetű fekete szempár rám néz, úgy érzem,
mintha a lelkem mélyét érintené.
 A következő éjjeli vadászat préda nélkül múlik el; a
hellequincsapat csalódottsága olyan súlyos és vészjósló, mint
a közelgő zivatar. Kétszer is megélénkült a hangulat, mintha
a kutyák nyomot fogtak volna, de mégsem. Ami azt illeti,
annyi sikerünk sem volt, hogy akár csak egy nyulat találtunk
volna az én szerény vacsorámul, és ez rossz hatással volt az
egész csoport hangulatára. Még hajnal előtt visszavonulunk,
de mintha egyik hellequinnek sem lenne kedve nyugovóra
térni. A szokásosnál nagyobb tüzet raknak, tucatnyian ülik
körül. Távolabb húzódom, hogy átadhassák magukat saját
szomorúságuknak, de Balthazaar magukhoz hív.
– Jöjjön – mondja, a kezét nyújtva. – Azt mondta, a
régi hitet tartja, és Mortainnek hódol. Meséljen nekünk a
hitéről. Talán emlékeztet a miénkre.
Nem szeretném megtagadni tőlük ezt az apró vigaszt,
elfogadom a felém nyújtott kezet. Nagy tenyér, széles, hosszú
ujjak, erős fogású, és teljesen eviláginak érezném, ha nem
áradna a kesztyűn át valami enyhe hidegség. Ahogy a tűzhöz
vezet, lázasan gondolkodom azon, vajon mit mondjak, mit
mondhatok nekik Mortainről. Milyen szavakat oszthatok meg
velük úgy, hogy ne fedjem fel valódi kilétemet?
A többiek helyet adnak nekem, és bár törvényen
kívüliek, bűnösök és mindenféle sötét lelkek, az, hogy
elfogadtak engem, örömmel tölt el, ami nyilvánvalóan
rengeteg okból ostobaság.
Leülök a köves padozatra, és a lángokat nézem, mert
könnyebb a tüzet szemlélni, mint a körülöttem ülők
vigasztalan arcát.
– Mit mondhatnék? Úgy neveltek, hogy Mortaint
tekintsem a Kilencek közül a legelsőnek, mert Halál nélkül
nem lenne élet. Ahogy az élő fák gyökereinek is le kell
nyúlniuk mélyen a televény és a talaj alá, hogy az Alvilágból
szívjanak éltető nedveket, minket is a Halál éltet. Engem
bizonyosan nagyon sok… megpróbáltatáson vezetett át. –
Felnézek a hellequinek elgyötört, megtört arcára. – Bár az én
megpróbáltatásaim nagyban eltértek azoktól, amelyeket
önöknek kellett kiállniuk, a maguk nemében nagyon nehéz
próbatételek voltak, és elbuktam volna, ha Mortain nem adott
volna nekem az Ő erejéből.
Bár nem nézek rá, érzem Balthazaar közelségét, ahogy
a molylepke is megérzi a tűz melegét.
– Az emberek félik Őt… Tévesen félik. A Halál
büntetését és könyörtelenségét látják, de szépség is van
benne. A kis, fekete bogarak, amelyek minden ősszel mélyen
a földbe ássák magukat, télen meghalnak, és tavasszal
feltámadnak. A faágak kopár csontokká vedlenek, mégis új
levelet hajtanak. Ezek az ígéretek rejlenek a Halálban.
Mortain, akiben hiszek, nem borzalmas, nem félelmetes. Az
emberek rémülete a saját félelmeikben és az egyház
terjesztette mesékben gyökerezik, nem Mortain
cselekedeteiben. Az emberek félnek attól, amit nem értenek,
és mivel elhagyták a régi hitet, már nem értik a Halált és az Ő
igazi feladatát, valódi célját ezen a világon.
Csak mondandóm végén merek felpillantani Balthazaar
felé. Fejét oldalra hajtva engem néz, olyan áthatón, mintha
húsomon, inaimon, csontjaimon át a lelkembe látna.
– Szereti – jelenti ki, csodálkozva.
Zavartan lehajtom fejemet.
 – Mortain istenség. Hódolok neki.
De Balthazaarnak igaza van: valóban szeretem. És
abban a pillanatban tudom, hogy nem kívánok kilépni az Ő
szolgálatából. Csak meg akarom érteni… tudni akarom, mit
vár el tőlem, és bízni abban, hogy akármiképpen töltöm el
életemet, az Ő akarata szerint teszem, nem egyszerűen a
kolostor kívánalma szerint. Ekkor újra Balthazaarra emelem a
tekintetemet.
– Ha önök nem úgy látják Őt, ahogy én, hogyan
szánták rá magukat, hogy az Ő szolgálatába álljanak? –
kérdem.
Olyan sűrű és nehéz csend áll be, mint a kő, amin ülök.
Attól tartok, senki sem fog válaszolni, mígnem Begard
megszólal.
– Minket az őszinte bűntudat vezetett szolgálatára –
mondja, a lángokba révedve. – Az ember halála pillanatában
olyan erős vágy jelenik meg, hogy jóvátegye a földi életben
elkövetett bűneit, hogy az szinte testi érzés; olyan, mintha
kötélen húzná vissza magát, az utolsó pillanatban, mielőtt
megfulladna.
Miserere a fejét ingatja, tekintete a barlang falán
imbolygó árnyékokon nyugszik.
– Az embert halála pillanatában heves vágy fogja el,
hogy visszakapaszkodjon az élők világába azon a kardon,
amely a testet átszúrta, és üvöltse, hogy még nincs vége. Még
nem végeztünk. Még idő kell, hogy jóvátegyünk minden
rosszat, amit elkövettünk.
Valami moccan a csoport szélén. Felnézek. Sauvage áll
ott; keze az egyik hatalmas kutya nyakán, az állat vastag
szőrébe fúrva.
– Az áldozatok halott, átható, megrovó tekintete az,
ami visszaűzi az embert a világba. Ránk néznek azok, akiket
megöltünk; néznek, csak néznek, és bármit megadnánk, hogy
az örökkévalóságig ne kelljen még egyszer látni azt a nézést.
Újra csend ereszkedik ránk. Azt kívánom, bárcsak
Balthazaar is elmondaná az ő történetét, mert nagyon tudni
akarom, milyen bűnt követett el, hogy ezt a büntetést
érdemelje. Mintha meghallaná a kívánságomat, felnéz rám.
Arca mintha bánatból lenne faragva. Legszívesebben
odahúzódnék hozzá, és végigsimítanám az arcát, mintha azzal
letörölhetném a szemében tompán remegő komorságot. De
nem teszem. Ökölbe szorítom a kezemet, és a tűz felé
fordulok.
A következő néhány napban a vadászat minden
izgalma és lelkesedése odalesz; csüggedés veszi át a helyét,
mert öt éjszakája már, hogy nem jártunk szerencsével. Ez
különösen Balthazaart viseli meg.
Nem igazán tudom, mit jelent a lelkek hiánya, de a
hellequineket ez minden jel szerint nagyon nyugtalanítja.
Hangulatuk még sötétebb lesz, teljesen eltűnik az a kevés
tréfálkozás és bajtársi könnyedség is, aminek addig tanúja
lehettem. Balthazaar, Miserere és Sauvage hosszú órákig
tanácskoznak, mindig úgy, hogy én egy szófoszlányt se
hallhassak a beszélgetésből.
Vajon a lelkek megritkulása valami baljós előjel?
Annak a jele, hogy az új egyház befolyása növekszik a
területünkön? Vagy személyesebb vonatkozása van? … Ha
nincsenek begyűjtendő lelkek, a hellequinek nem nyerhetik el
a megváltást?
Még sosem volt olyan komor a hangulat, mint a mai
vadászat után, és azt kívánom, bárcsak csökkenteni tudnám
valahogy ezt a komorságot. De semmit nem tudok tenni.
Valójában alig tudom saját jelentéktelenségem,
tehetetlenségem érzését csillapítani, amely érzés úgy forr az
ereimben, mint Serafina nővér mérgei.
Miközben a hellequinek – némiképp morózusan –
elfoglalják magukat egyszerű esti rituáléikkal, eszembe jut,
hogy az idő mennyire megviselheti őket; sem álom, sem
nehéz munka, sem öröm nem csillapítja a várakozás kínját.
De muszáj valamit tennem, hogy csökkentsem a tétlen
várakozás feszültségét, különben kifordulok magamból. Az,
hogy ilyen erős, harcedzett férfiak között vagyok, arra
emlékeztet, hogy nekem is gyakorolnom kell a
képességeimet, hogy reflexeim ne lankadjanak, hogy
figyelmem olyan éles legyen, mint pengéim.
Ezzel az új céllal óvatosan, észrevétlenül a barlang
belseje felé mozdulok. Bár nagyon szeretnék távol lenni a
többiektől, azt akarom, hogy ne lássanak, ne nevethessenek
ki, fülemben cseng Balthazaar figyelmeztetése, hogy ne
menjek túl közel az Alvilág küszöbéhez.
Amikor úgy ítélem meg, hogy a többiek már nem
látnak, lecsúsztatom hátamról az íjat, a tegezt, és átmozgatom
vállam izmait, ízületeit. Közel két hete csak lovagolok. Azzal,
hogy elvégzem a gyakorlatokat, amelyeket a kolostorban
gyakorlásul el szoktunk végezni, nemcsak az érzékeimet
élesítem, hanem megszabadulok a felhalmozott feszültségtől
is.
Amint elkezdem az ismerős mozdulatsort, nyugalom
száll meg, mintha maguk a gyakorlatok vonnának vissza
önmagamba, emlékeztetnének igaz valómra. Arra gondolok,
vajon az apátasszonyt tájékoztatták-e már a távozásomról, és
ha igen, milyen intézkedést hozott. Ha más nem, jelenlegi
körülményeim kitűnő menedéket adnak, mert álmában sem
gondolná, hogy itt kerestessen.
A bonyolultabb mozgássorokra térek át, amelyekhez
minden figyelmemre szükség van.
 – Nem menne ez jobban ellenféllel?
A mély, karcos hang kizökkent a mozdulatból,
megtántorodom.
Miserere felé pillantok. Engem néz. Kezét karba fonva
áll, arca komor.
– Egyiküknek sem akarok sérülést okozni.
Miserere ajka megrándul, mordul egyet, kettőt…
sajátos nevetés.
– Ha kősziklát akar püfölni, Miserere az embere,
kisasszony – mondja Begard vidáman, mintha személyes
tapasztalatból tudná.
Miserere előrelép. Mozdulatában nincs sem várakozás,
sem undor, sem beletörődés. Egyszerűen megmozdult, mint a
szikla, amelynek lába nőtt.
Aggódón nézem. Tréfának szántam a szavaimat, nem
kihívásnak. Ám nem fogok meghátrálni… nem hátrálhatok
meg. Így nem, hogy mindenki minket néz. Így legalább, ha
meglátják, mit tudok, kétszer is meggondolják, hogy ujjat
húzzanak velem.
Éppen inteni akarok, jelezni, hogy ha készen áll, akkor
én is. Ekkor azonban nagy, fekete kesztyű jelenik meg
Miserere karján, és félrelöki az óriást.
– Ha a lady ellenfelet óhajt, én leszek az.
Balthazaar nem rám néz, hanem a többi férfira;
egyenként hosszan a szemükbe néz. Szemöldökét dühösen
ráncolja, ajka feszes vonalba húzódik. Nyugtalanság remeg
bennem.
Az egy dolog, hogy megtámadjak egy olyan alakot,
mint Miserere, akit nemigen üthetek meg, akiben nem
okozhatok kárt. De Balthazaar egészen más. Túlságosan…
bizalmas. Vele… túl… meghitt bármilyen érintés.
A következő pillanatban ott áll előttem, kezét lazán
maga mellett lógatva.
– Mindenki minket néz – mondja halkan, és nem
tudom eldönteni, hogy közönyös nyugalmat vagy enyhe
gúnyt érzek hangjában.
– Nos, akkor ne okozzunk csalódást nekik!
Még be sem fejeztem a mondatot, máris előrelendülök.
Célom, hogy váratlanul érje a támadás. Gyors ütésekkel
támadok, de minden mozdulatomat hárítja, és közben végig
nagyon, nagyon figyel, a szemembe néz. A tekintetében
mindig vibráló vágyódó indulat most még nyilvánvalóbb, és
ez még nyugtalanítóbb, mint a testi ereje. Engedem, hogy a
feszélyezettség érzése megjelenjen az arcomon, majd
meglepettségének pillanatát kihasználva teljes fordulattal
megpördülök a testem tengelye körül, és nagy rúgást viszek
be a lábszárára, így próbálom egyensúlyából kibillenteni.
Meg sem moccan. De az indulat mélyül; arcán szinte
vad mosoly jelenik meg, mintha úgy gondolná, hogy
rendkívüli kihívás történt, és ő úgy határozott, elfogadja azt.
Csak gyakorlunk, emlékeztetem magamat. Csak
gyakorlás, semmi több.
Minden ismert módon próbálom emelőnek használni a
testemet a teste ellen, hogy kibillentsem az egyensúlyából
vagy elmozdítsam, akár csak egy kicsit. De valahányszor
megérintjük egymást, túlságosan simogatásszerű.
Valahányszor testünk egymáshoz csapódik, kimondatlan
ígéretnek érzem. Ez valamiféle hellequinmágia? Varázslat,
amelyet sötét természetükkel képesek éreztetni? Ha igen,
akkor ez nagyon tisztességtelen harcmodor. Ám rá kell
ébrednem, hogy bármennyire próbálkozom, bármelyik
szögből támadok, soha nem csaphatok le rá a meglepetés
erejével, ahogy első alkalommal tettem, és egyetlen módon
győzhetem le: ha sikerül kijátszanom az éberségét.
 Bosszúsan rontok rá, aztán cselezve oldalra lépek, és
megperdülök, úgy, hogy mögé kerülök. Testéhez simulok
egész testemmel, ahogy ő tette, találkozásunk éjszakáján, és
fojtófogással a nyakára szorítom a karomat. Érzem, hogy
teste minden idegszála megfeszül, megdermed, aztán
elernyed, és testét enyhén hátrafelé mozdítva hozzám simul.
Annyira nyugtalanít ez az érzés, hogy elbizonytalanodom
tőle. Csak egy pillanatra, de az is elég.
A következő minutumban szédítő perdülettel a válla
fölött repülök. Izmaimat megfeszítve felkészülök, hogy a
kemény kőre koppanok; tudom, hogy az esés ereje kiszorítja
tüdőmből a levegőt.
Csakhogy nem érek le. Balthazaar a testem alá nyúl,
elkap a levegőben, és elegánsan talpra állít. Mintha
táncolnánk. Fáradok, zihálok, de a kurafi még csak nem is
veszi nehezebben a levegőt. És a karja még a derekamon van.
– Ha azt akarta, hogy nézzék, hát nézik – súgja a
fülembe. – Minden mozdulatát, minden lélegzetvételét
figyelik.
Hirtelen felemelem a kezemet, hogy lerázzam
magamról a kezét, majd távolabb szökkenek, bosszúsan,
hogy csak azért vagyok képes megtenni ezt, mert ő engedi.
Még mindig közel vagyunk egymáshoz, túl közel, de mielőtt
távolabb léphetnék, újra megszólal.
– Mi volt a szándéka ezzel a tét nélküli viadallal? Hogy
elbűvölje őket? Hogy elbűvöljön engem?
Vádjára a megalázottság gyötrelmének forrósága
árasztja el a testemet; mert senkit sem akartam elbűvölni.
Kezem mozdul, hogy ellökjem… keményen. Meglep, hogy
engedi.
– Ha így gondolják, az ő bajuk, nem az enyém. Én csak
a készségeimet akartam gyakorolni. – Újabb ütésre lendül a
kezem, ezt is engedi. – Az, hogy a maguk gondolkodása
alantas, nem jelenti azt, hogy el kell fogadnom a vádat,
amivel beszennyeznének engem.
Ekkor észlelem, hogy már nem figyel annyira, mint
addig. Széles láblendítéssel kirúgom alóla a lábát; elégedetten
nézem, hogy hanyatt vágódik a porban.
Fejemet felszegve megfordulok, és elindulok a
derékaljam felé. A hellequinek egy szót sem szólnak, de utat
engednek nekem.
– Ha valaki akár csak vihogni mer, mindegyikőtök a
halál fia – figyelmezteti a többieket.
Senki nem nevet, de az én ajkam halvány, elégedett
mosolyra húzódik.
Sokára tudok csak elaludni; düh és nyugtalanság
bizsereg a tagjaimban. De nyilván elaludtam, mert egyszer
csak felébredek. Bár az évszakhoz képest nagyon hideg az
idő, nem fázom. Melegben vagyok. Valaki nyilván tüzet
rakott a közelben. Csakhogy a barlang falán nem látok
vöröslő ragyogást, táncoló árnyakat. Ekkor érzékelem, hogy
valami szilárd feszül hátamnak. Lassan megfordulok.
Balthazaar fekszik mellettem, elnyújtózva. Hanyatt fekszik,
oldala teljes hosszában a testemhez simul. Keze a feje alatt.
– Aludjon vissza – mormogja.
– Melegít engem – felelem hasonlóan halkan.
– Megmentem a fagyhaláltól.
– Nincs szükségem a segítségére.
Nem válaszol, de nem is kel fel, nem mozdul
mellőlem. Túl fáradt vagyok ahhoz, hogy vitatkozzam vele,
inkább erőt veszek magamon, és elterelem a gondolataimat a
mellettem fekvő kiismerhetetlen, dühítő férfiról. Éppen
álomba merülnék újra, amikor megszólal, olyan halkan, hogy
nem lehetek biztos, vajon nem álmodom-e.
 – Bocsásson meg. A jelenlétében szégyellem magamat
azért, amik vagyunk, azért, hogy milyen keveset tudunk
ajánlani önnek, és goromba voltam önnel, amikor valójában
magamat akartam megbüntetni sötét gondolataimért.
Ekkor egy olvadó hópihénél puhábban valami az
arcomat érinti… érzem… az ujjai. Megdöbbentően gyengéd
gesztus; eloszlatja azt a jelentéktelen mértékű dühöt, amit
még éreztem iránta. Nem lehetek dühös rá, ahogy Sybellára
sem tudtam dühös lenni, amikor ránk öntötte ki fájdalmát,
amit már nem tudott magában tartani, amit már nem tudott
elviselni. Sejtelmem sincs, milyen démonokkal küzd
Balthazaar, de felismerem a fájdalmat.
Amikor legközelebb felébredek, két dolog válik
hirtelen nagyon világossá. Ami azt illeti, ezek a gondolatok
annyira egyszerűek, hogy szinte szégyellem magamat, amiért
egyik sem jutott eszembe korábban. Nyilván az zavarta meg a
gondolkodásomat, hogy hirtelen a hellequinek között találtam
magamat.
De már tisztán látok.
El tudnám fogadni Balthazaart szeretőmül. Ha már
nem vagyok szűz, állapotom véget vet az apátasszony azon
rögeszméjének, hogy én legyek a kolostor látnoka.
Mindezen felül úgy érzem, azzal, hogy a
hellequinekkel lovagolok, nagyobb szolgálatot teszek
Mortainnek, mintha Vereda nővérrel ücsörögnék egy szűk
cellában. Megtalálhatnám a helyemet ezek között a férfiak
között. Ha kis mértékben is, de fel tudom vidítani őket, oldani
tudom csüggedésüket. Mi lenne, ha én fénysugár lennék a
megváltás felé vezető hosszú, sötét útjukon?
Talán éppen ezért vezetett hozzájuk Mortain.
Másnap éjjel, amikor Balthazaar lefekszik mellém,
teljes testemmel felé fordulok, hogy egymással szembe
nézzünk. Mozdulatlanná merevedik, mintha a kőpadozat
részévé vált volna. Egy szót sem szólok, remélem,
ösztönösen tudja, mit akarok, de nem mozdul. Mintha nem is
lélegezne. Merde.
– Balthazaar?
Halvány sóhaj… mozdulat, vagy csak kilégzés, nem
tudnám megmondani. Lassan, mintha valami szelídítetten
vadállathoz közelítenék, felé mozdítom, mellkasára simítom a
kezemet. Izmai összerándulnak ujjaim alatt, és mintha akarata
ellenére mozdulna, feje felém fordul. Tekintetünk találkozik a
sötétben és ez… ez olyan gyengéd, mint egy érintés és… a
szívem mélyebben dobog.
– Mit csinál?
Hangja feszült, mintha nem is ő szólna hozzám.
– Úgy gondoltam, talán… – Elhallgatok, feszengve
nyeldekelek. Most, hogy elérkezett ez a pillanat, attól tartok,
az idegeim felmondják a szolgálatot. Behunyom a szememet,
és eszembe jut, milyen volt az arca, amikor egymással
küzdöttünk, eszembe jut, hogy keze a testemen időzött. –
Tudom, hogy kíván engem. Látom… látom abból, ahogy rám
néz.
Beatriz nővér minden csábítástan leckéje ellenére
elrontottam. A kínos zavar forrósága önti el egész testemet.
Megragadja a kezemet; meztelen kezét, ujjait érzem, és
ettől… egész testem bizsereg, gyomromban mintha pillangók
verdesnének. Alig érintettük egymást eddig, és mindig
kesztyű volt rajtunk. Ajkához emeli a kezemet, megcsókolja
ujjaimat. Röpke, tűnő gesztus, túl hamar vége van. Aztán az
álla alá simítja a kezemet.
– Nem ezt akarja. Nem igazán.
Hangja rekedtes; fájó magány reszket benne; tudom,
hogy ezen a magányon képes vagyok könnyíteni.
 – De igen. – Ismét felé nyújtom a kezemet, ezúttal
egészen a hajáig kalandoznak az ujjaim. Megérintem a puha,
fekete fürtöket. – Akarom. Veled – súgom.
Hosszú pillanatra behunyja a szemét, érintésembe
simul. Szívem repes; azt hiszem, ez beleegyezést jelent. De
elhúzódik, és kartávolságnyi helyet hagy közöttünk.
– Azt nem szabad – közli. Hangja nyers, mintha
üvegszilánkokon vonszolná a szavakat. – És ha szabad volna
is… ön túl fiatal, túl jó ahhoz, hogy arra az útra szánja magát,
amelyet nekem be kell járnom… Nem szánhatja nekem
magát.
Aztán mielőtt tovább érvelhetnék, feláll, és elmegy
mellőlem; ott hagy egyedül a sötét hidegben.
Amikor felébredek, Balthazaar már nincs mellettem;
szívem hevesen ver, ahogy eszembe jut az előző éjszaka.
Felülök, feltűnés nélkül körbenézek a barlangban, a
tekintetemmel őt keresem. Távolabb ül, alig látom. Az ölében
tart valamit, azt nézi. Nem nézem tovább, nehogy megérezze
pillantásom súlyát, de szemem sarkából figyelve szemmel
tarthatom. Amikor felállok, sietve visszadugja ezt a valamit
nyeregtáskájába, és ő is felpattan.
Nem nézek rá, mintha nem is vennék tudomást róla,
miközben a következő lovaglásra készülünk. Sikerül egész
éjszaka kerülnöm a társaságát, mely szándékomban nagy
segítségemre van, hogy ő is kerülni igyekszik az enyémet.
Amikor a vadászcsapat visszatér a dolmenbe, a közelemben
fekszik le, de csak jóval azután, hogy már elaludtam, és
felkel, mielőtt felkelnék. Órákig nézi azt a valamit, amit a
nyeregtáskájában tart, mintha attól remélne, abból próbálna
kicsikarni valami választ. Két nap telik el így. Furdal a
kíváncsiság.
Talán valami emléket tartogat magánál, ami emberként
elkövetett bűneire emlékezteti, ami arra kell neki, hogy az
elhatározásában megerősítse. Talán az, ha enged a
halandóktól eredő kísértésnek, ahogy én felajánlkoztam neki,
csak meghosszabbítja a büntetését, vagy teljesen megfosztja a
megváltás lehetőségétől.
Az is lehet, hogy az a valami, amit a nyeregtáskában
tart, választ ad minden gyötrő kérdésemre.
 A szerencse úgy hozza, hogy a következő éjszaka elég
mozgalmas. Olyan sok elveszett és bolyongó lélek járja a
vidéket, hogy a hellequinek úgy tudják csak befogni őket,
ahogy a halászok húzzák a hálót.
– Valami baj van – mondja Balthazaar, amikor emberei
a negyedik lelket fogják el. – Nem lenne szabad ennyi
féléknek lennie egy helyen.
– Hacsak nem egyszerre ölték meg őket – jegyzi meg
Sauvage. – Úgy már érthető. – Megvonja hatalmas vállát. –
Lehet, hogy valami csata volt a környéken. Vagy tűzvész.
Csata.
– Hol vagyunk? – kérdem.
Balthazaar alig pillant rám.
– Vannes városától körülbelül hatmérföldnyire.
– Ez azt jelenti, hogy közel vannak a kikötővárosok. Fő
célpontok, ha a franciák úgy határoznának, hogy megszállják
Bretagne vidékét.
Értetlenül néz rám.
– A közelgő háború – emlékeztetem türelmetlenül. –
Lehetséges, hogy a franciák elszánták magukat országunk
elfoglalására, és csata folyt a közelben, amiről nem hallottunk
még.
Nem mintha egyáltalán hallottunk volna róla, hiszen
éjjelente szinte senkivel sem találkozunk, és akivel mégis, az
nem igazán óhajt megállni, és megosztani velünk, mi hír a
környéken, kivel mi történt.
 – Igaza van – szólal meg Sauvage.
Annyira meglepődök, hogy kis híján megkérem,
ismételje meg, amit mondott, de sikerül visszafognom
magamat, mielőtt bármilyen szó véletlenül kicsúszna a
számon.
Balthazaar egyetértően bólint. Ekkor újabb kiáltás
hallatszik. A hellequincsapat újabb lelkeket talált.
– Jöjjön – mondja Balthazaar. – Lássuk,
megkérdezhetünk-e valakit, miért vannak ennyien.
Azzal megsarkantyúzza lovát, és előrelendülünk.
Amikor elég közel érünk a többiekhez, Balthazaar és
Sauvage meghúzza a kantárt, és leszállnak a nyeregből. A
lelkek minden bizonnyal katonák lehettek, mert nem
rettennek meg, nem igyekeznek menekülni a közeledő
hellequinek elől.
Most… itt az alkalom, gondolom. Ez a legjobb esély,
amikor mindenki a lelkekkel van elfoglalva. Lecsusszanok a
nyergemből, és várok. Egy helyben toporgok, hogy ha valaki
visszapillant rám, azt higgye, így melengetem magamat.
Mintha csak a lábamat nyújtóztatnám ki, Balthazaar
kikötött lovához lépkedek. Az állat többheti együttlovaglás
után megszokta a szagomat. Bár megrázza a sörényét, és
prüszköl, mindketten tudjuk, hogy ezt csak a látszat kedvéért
teszi.
Óvatosan kioldom a nyeregtáska fedelét záró csatot;
körülpillantok, hogy biztosan egyik férfi sem figyel-e. Aztán
belenyúlok, vakon kutatok. Biztos vagyok abban, hogy
tapintással is felismerem a tárgyat, mert eleget láttam a
távolból, hogy formáját felismerjem.
Megvan! Kezem valami hosszú, vékony tárgyat talál.
Kihúzom. Nyílvessző. Elkomorulok. Hiszen Balthazaarnak
íja sincsen.
 Hideg borzongás fut végig a vállamon. Úgy fordítom a
nyílvesszőt, hogy ráessék a hold fénye. A felismerés
döbbenete hasít belém. Ez az én nyílvesszőm. Semmi kétség.
A nyílvessző szára rugalmas tiszafa, a fekete holló tollazat,
közte az egyetlen galambtoll az én jellegzetes jegyem.
Szívem nagyon hevesen ver; lassan felemelem a
nyílvesszőt, hogy láthassam a nyílhegyet is.
Sötét folt van rajta. Rászáradt vér.
Az én vérem. A vérem, amit a télfordulói ünnepségen
kentem rá.
Testem minden izma megfeszül. Gyorsan visszateszem
a nyílvesszőt a nyeregtáskába, és hátrálni kezdek; minden
erőmmel fegyelmeznem kell magamat, hogy lassan lépdeljek,
ne rohanjak el.
Várok egy szívdobbanásnyit, majd még egyet, csak
azután engedem meg magamnak, hogy Balthazaar alakját
keressem. Amikor látom, hogy még a többiekkel van, és nagy
türelemmel igyekszik válaszokat kapni az elfogott, zavart
lelkektől, csak akkor veszek levegőt újra. Van időm.
Csínytevésemet nem vette észre senki. Ökölbe szorítom a
kezemet, aztán kinyújtom az ujjaimat; így próbálom testem
feszültségét oldani.
Nem tudom, mit jelent ez azon kívül, hogy semmi sem
az, aminek látszik, és úgy érzem, nagy veszélybe sodortam
magamat. Csak arra tudok gondolni, hogy a hellequinek
mégis rám vadásztak, mint attól a legelején féltem… Bár nem
tudom, miért nem tett Balthazaar semmit ellenem. Biztosan
valami hosszú játszmát játszik velem, amelynek a szabályait
még nem ismerem.
Vagy talán vonzónak talált, és arra gondolt, hogy
mielőtt az Alvilágba küldhetne engem, a társasága lehetnék.
Mert vonzódik hozzám… hiszen az első találkozásunk óta
szinte szikrázik közöttünk a levegő.
De akkor miért utasította vissza, amikor felajánlkoztam
neki? Vajon ezzel akarta ellenem fordítani saját bűnömet és
büszkeségemet… hogy sót hint a sebembe, amelyet az iránta
való vágy nyitott testemen? Ezt a büntetést szabta rám,
mielőtt átad Mortain ítéletére?
Fejemet ingatom, próbálok kiszabadulni a józan
gondolkodásomat gúzsba kötő gondolatok fonadékából.
Rengeteg időm lesz az ostoba hibámon merengeni, ha már
szabad leszek. Mert meg kell szöknöm, mielőtt kapcsolatba
hoz engem azzal a nyílvesszővel, vagy ha már kapcsolatba
hozott vele, elhatározza, mit tegyen.
Jó, hogy a hellequincsapat teljes mértékben
hozzászokott a jelenlétemhez. Megbíznak bennem, és
kevésbé hajlamosak minden lépésemet figyelni, mint az
elején, amikor csatlakoztam hozzájuk.
Nemsokára reggel lesz. Ez a tökéletes időzítés a
szökésre. Csak hajnalig kell valahogy elkerülnöm, hogy
elfogjanak. Akkor vissza kell térniük valamelyik dolmenbe,
és meg kell várniuk, hogy újra leszálljon az éj.
Felnézek az égre, próbálom meghatározni, mennyi
időm van még hajnalig. Kevesebb, mint egy órára saccolom.
Ha nem lépek gyorsan, kénytelen leszek újabb éjszakát
tölteni velük… vele… és nem tudom, képes lennék-e titokban
tartani, amit megtudtam.
Kipróbálom, hogy figyel-e rám valaki, ezért visszaülök
Fortuna nyergébe, és néhány lépést a csoporttól távolodva
léptetek vele. Senki sem pillant rám; túlságosan lefoglalja
őket a többiekkel folytatott beszélgetés.
Most. A szó jelzőfényként villan fel bennem, és csak
remélni tudom, hogy nem a tévedések istene, hanem
valamely más istenség küldte. Hagyom, hogy Fortuna lassú,
óvatos léptekkel távolodjon a többiektől. Még mindig nem
veszik észre. Jobbra fordítom lovamat, a fák közé, ajkamon
kész a kifogás, hogy könnyítenem kell magamon, vagy
megláttam még egy bolygó, elveszett lelket. Még mindig nem
követ senki.
Felbátorodva hagyom, hogy Fortuna ügetésbe
lendüljön; fák sűrűjében haladunk, ami lassítja az üldözést.
Az erdő csendes körülöttem; vastag takaróként fogja
fel, nyeli el lépteink zaját. Jelentős távolságnak kell lennie a
hellequinek és köztem, de ahhoz vágtára kell fognom
Fortunát. Ám amint vágtába lendül, már nem titkolhatom,
hogy menekülni akarok. Szívem a torkomban dobog.
Pillanatnyi tétovázás után végre Fortuna oldalába
mélyesztem a sarkamat, vágtába parancsolom. És vágtat, mint
a szél. Mintha megérezné, mennyire izgatott vagyok, milyen
fontos a sietség, fák között suhan el, ügyesen kerüli az
akadályokat. Talán a lovaglással töltött sok éjszakán lett
ennyire gyors. Akárhogy is, örülök neki, mert minden
lépéssel egyre távolabb visz a hellequinektől. Attól, hogy a
saját nyílvesszőm legyen ellenem a bizonyíték. A
fájdalomtól, hogy Balthazaar visszautasított és hazudott
nekem.
Körülbelül egy fertályórája vágtatok, amikor érzem,
hogy valaki követ. Oldalra fordítom a fejemet, hallgatózom,
de a fülemben csak Fortuna patáinak dübörgése és nehéz,
ritmikus légzése lüktet.
Hamarosan pihennünk kell.
Felnézek a keleti égre; halványan, de pirkad már. Nem
sok van hátra napkeltéig.
Fortuna nyakára hajolok, megragadom a sörényét, és a
fülébe súgom, hogy vágtasson gyorsabban, ha tud; ha pedig
nem tud, az istenek segítsenek minket. Úgy érzem, képtelen
vagyok Mortainhez imádkozni; hiszen Ő küldte rám a
hellequineket. Ez olyan lenne, mintha valami csúnya családi
veszekedésbe akarnám bevonni.
Aztán meghallom: távoli patadübörgést. Miután
heteket töltöttem a hellequinek társaságában, olyan ismerős
nekem ez a hang, mint saját lélegzésem.
Fortunában nincs több erő. Véknya verejtéktől habzik,
tüdeje, mint a kovács fójtatója. Körülpillantok, de nem látok
épületet, házat, templomot a közelben, ahol menedékért
könyöröghetnék. Nincs semmi, csak fák, csak erdő, amerre a
szem ellát. A fák lombjai közé pillantok és eszembe jut.
Nem is gondolom át, nehogy elveszítsem józan
ítélőképességemet; kihúzom a lábamat a kengyelből, a kantárt
lazán a nyeregkápára vetem.
– Fuss tovább! – súgom Fortuna fülébe. – Lassíts le, ha
muszáj. Csak vezesd őket el tőlem.
Aztán megragadom a nyerget, abba kapaszkodom,
azon támaszkodom meg, és lassan felhúzom a lábamat.
Suhan alattam a talaj. Nem veszek róla tudomást,
ahogy arról sem, hogy kidőlt fatörzsek és éles kövek várnak,
ha elhibázom. Magam alá húzom a lábamat, testemet
kiegyensúlyozom, lassan álló helyzetbe függeszkedem,
hagyom, hogy testem átvegye Fortuna lépteinek ritmusát.
Hónapok óta nem gyakoroltam ezt, de a mozdulatokat
könnyen felidézem. A lóhoz igazítom testem mozgását,
egyensúlyozok, térdem laza, lábam szilárdan áll a nyergen.
Aztán a tökéletes faágra várok. Amelyik elég alacsony
ahhoz, hogy elérjem, majd felhúzódzkodjam rá.
Félig guggolva suhanunk el számtalan fa alatt, de ágaik
túl magasan vannak, túl keskenyek vagy nem elég vastagok.
A vadászat moraja egyre erősödik. Hamarosan
meglátnak és akkor a trükköm semmit sem ér. Gyors,
kétségbeesett imát mondok Mortainnek: Tudom, hogy a
Tieid, de én is a Tiéd vagyok. Kérlek, ne engedd, hogy
üldözzenek, mint valami szarvast!
Alig pár tucatnyi rugaszkodás után, nem sokkal egy
kanyaron túl meglátok egy alacsonyra lelógó vastag ágat.
Nincs időm gondolkodni, megfontolni, megítélni, hogy
sikerülni fog-e. Muszáj sikerülnie. Kinyújtom a lábamat,
felnyúlok, megfeszítem izmaimat, ahogy az ütközés ereje
végigremeg a testemen. Aztán lábam a levegőben kalimpál,
és látom, hogy Fortuna nélkülem rohan tovább.
Nincs idő gratulálni magamnak. Felhúzom magamat az
ágra, lábamat kétoldalt lelógatva óvatosan csusszanok a törzs
felé. Elérem, és a fa másik oldalára húzódzkodom. Éppen
időben, mert ekkor feltűnik az első hellequin.
Sauvage az élen lovagol; arca feszült, egy, csak egy
célra gondol. Erősen a fatörzshöz simulok, nézem, ahogy
elözönlenek mögöttem. Meglepetten látom, hogy Balthazaar
az utolsó.
Csuklyája az arcába van húzva, nem látom az arcát.
Mégis komorság, vad indulat látszik rajta, amitől szívem
fájdalmasan rándul. Nem a te dolgod, csitítom magamat.
Egyértelműen a tudtodra adta, hogy nem kellesz neki.
Várok. Annyira mozdulatlanul, hogy levegőt is alig
veszek. Csak akkor lélegzem fel, amikor már lovaik dobogó
patáinak visszhangját sem hallom. Nem találtak meg. Van
esély… egy kis esély… hogy Fortuna lovasa súlya nélkül
meg tud szabadulni előlük. És ha nem… nem fogják bántani,
mert nekik az a ló semmit nem jelent. Akárhogy is,
valószínűleg sosem látom viszont. Valaki megtalálja, befogja.
Vagy visszatér az éji révész istállójába; fogalmam sincs,
milyen erős benne a hazatalálás képessége.
Aztán eszembe jut a nyeregtáska, benne a naplókönyv
és a Könny és az a furcsa fekete doboz. Megborzongok a
gondolattól, hogy a kolostorban megtudják, mit vittem
magammal. Ennél is rosszabb az a gondolat, hogy ezek a
holmik idegen kezébe kerülhetnek: a helyi pap, egy
kisbirtokos vagy holmi korcsmáros rajtakaphatja Fortunát,
amint a zabföldjén legel. De ez sajnos elkerülhetetlen.
Lassan leereszkedem; hátamat az ág tövénél a
fatörzsnek támasztva ülök. Most, hogy a hellequincsapat
elment, minden izmom remeg, mintha végre tudatosult volna
bennem, milyen veszélyben voltam. Vagy talán egyszerűen
kimerültek.
Újra a keleti égre nézek; már határozottan megjelentek
a szürke és rózsaszín árnyalatok. Hajnalodik. Kényelembe
helyezem magamat, és várok.
Biztosan elszenderedtem, mert álmot látok.
Nagy, fehér vadkannal álmodom. Álmomban rothadó
levelekből rakott ágyon fekszem az erdőben. Fázom, testem
sajog, képtelen vagyok aludni. Először csak enyhe neszt
hallok, mintha valami nagytestű teremtmény szimatolná a
talajt, mintha érezni akarná az erdő minden illatát. De a
következő pillanatban megértem. Az a lény keres valamit.
Engem keres.
Erős, vadállati szagot érzek, szívem a torkomban
dobog, mert hangjából ítélve hatalmas vad. Mozdulok,
felülnék, el akarok futni, de eszembe jut, hogy inkább
mozdulatlanul kell maradnom. Magamhoz ölelem az erdő
talaját, remélve, hogy az a lény nem fog rám találni. De
tovább szaglászik, tovább keres. Szívem a félelemtől olyan
hevesen ver, hogy úgy érzem, biztosan kiugrik a
mellkasomból. Vagy az a lény meghallja.
Ritka az ilyen hatalmas vadkan, a fehér vadkan pedig
még sokkal ritkább; ezek Arduinna szent állatai.
 Egyre közelebb és közelebb jön hozzám. Már érzem
teste hevét, leheletének nedvességét, ahogy közelebb, még
közelebb hajol. Mint a megriadt gyermek, nem nyitom ki a
szememet, csak borzongok az avarban, képtelen vagyok a
sorsommal szembenézni.
Aztán hűvösséget érzek, és mielőtt eszembe juthatna,
hogy elhúzódjak, ajak simul ajkamra, és ez a döbbenet
visszalök éber tudatomba. Mély, halk hang lüktet a fülem
közelében, kirángat az álom ködéből.
– Most már biztonságban van.
Összerezzenek; kis híján leesek rejtekemből, a vastag
faágról.
 Megragadom az ágat, belé kapaszkodom, míg az álom
homálya eloszlik. Pislogok, és látom, hogy már a hajnal is
elmúlt, teljesen kivilágosodott; hosszú fénypászmák törnek át
minden irányba. Lágy hangok tolulnak a fülembe: apró
lények mozognak az aljnövényzetben, feljebb madarak
dalolnak. Nappal van, ragyogó; és a hellequineknek nyoma
sincsen.
Eszembe jut az álmom, nyugtalan borzongás rebben
végig a testemen. Az ő ajkát éreztem az ajkamon?
Álmodtam, ugye, nem éreztem? Ujjaimat az ajkamhoz
emelem, eszembe jut az enyhe érzés, ajkának súlya. A hang
azt mondta, hogy már biztonságban vagyok, közben
vadkanokról szóló látomásokat sugallt nekem. Ez valami
mágia? Valami sötét hellequintudás? Képesek álmokat
vetíteni áldozataik fejébe?
Vagy félelmemben csak a lázas képzeletem játszott
velem?
Elhessegetem magamtól a zavaró gondolatokat, erősen
egy ágba kapaszkodom, nehogy leesvén szörnyű halált
haljak, miután oly sokat fáradoztam azon, hogy
megmeneküljek.
A hellequin azt mondta, néhány mérföldre vagyunk
Vannes városától. Vannes nagyváros, falai vastagok, erősek.
De nincs lovam. Így kétnapi járóföld… ha szerencsével járok.
Egy pillanatig mozdulatlan maradok, csendben figyelek, nem
hallok-e vágtató lovakat vagy csörtető vadkant, de semmi
nesz. Lemászom a fáról, óvatosan, nehogy elszakítsam a
ruhámat, és ne legyen viselhető, mert ez az egyetlen
öltözetem maradt.
Amikor lábam már szilárdan a talajon áll, a fa mellett
maradva gondolkodom, próbálom összeszedni magamat. Ha
úgy haladok, hogy a felkelő nap mindig a bal oldalamon lesz,
akkor déli irányba tartok, és hamarosan el kell érnem az
országutat. Gyorsan elindulok. Mivel nem lehetek teljesen
bizonyos abban, hogy a hellequinek nem tudnak nappal
vadászni, és az éjszaka folyamán megtudtam magamról, hogy
rettegek a vaddisznóktól, azon igyekszem, hogy a lehető
leghamarabb megtaláljam az utat.
Máris hiányzik Fortuna; nem azért, mert az ő hátán
gyorsabban haladhattam, mint gyalogosan, hanem mert az
elmúlt néhány hét folyamán ő volt az egyetlen állandóság az
életemben. Nem hagyok fel a reménnyel, hogy az erdőben
rátalálhatok, hogy nagyon kifáradt, és most arra vár, hogy
megtaláljam. De sehol sem látom foltos, szürke testét.
Már vagy egy órája gyalogolok, amikor meghallom…
azt a jellegzetes csörtető hangot, ami… túl ismerős a friss
álomból. Hátrapillantok, de semmit sem látok. Vadkan elől
nem tudok elfutni, nem vagyok olyan gyors, de talán elég
ártalmatlannak tűnhetek, hogy nem támad rám. Mindenesetre
körbenézek, a környező fákon egy másik alkalmas ágat
keresek, amin biztonságba meghúzhatom magamat. De
egyetlen ilyet sem találok.
A falevelek közvetlenül mögöttem zörögnek; szívem
olyan hevesen ver, hogy attól tartok, belülről töri el a
bordáimat. Meggyorsítom lépteimet, de ha gyorsabban
megyek, akkor már futok, és azzal csak feldühítem azt a
lényt.
Előttem, úgy sejtem, az út irányából lovasokat hallok
közeledni. A hangokból ítélve csak négyen vannak… illetve
hárman… nem egy egész csapat. És az út felől jönnek. Ezek
szerint nem hellequinek, hanem egyszerű utazók. Az
utazókhoz csatlakozhatok a következő városig.
Önkéntelenül futásnak eredek; gyökereken, sziklákon,
a saját lábamban botladozom; kis híján lebucskázom az út
menti árok partján. Zihálva állok meg a lovasok előtt. Egy
hosszú pillanatig meglepetten bámulunk egymásra.
Nők. Bár ezt nehéz első pillantásra megállapítani, mert
nem hagyományos női ruhát viselnek. Karjuk, lábuk szorosan
kemény, cserzett bőrrel van befedve, felsőruhájuk sprőd
barna szőrme. Mindegyiküknek íj van a vállán, övében tőr.
Hárman vannak, megállítják a lovaikat.
– Üdvözlet! – szól a középső lovas. Úgy tűnik, ő a
legidősebb; világosbarna hajába ősz tincsek keverednek.
Tartása olyan egyenes, királyi, mintha koronát viselne.
Mielőtt viszonozhatnám az üdvözlést, látom, hogy egy
negyedik lovat vezetnek… egy fehéret.
– Fortuna!
Megkerülöm a másik két lovast, gondosan vigyázva,
nehogy a paták hatókörébe kerüljek, és Fortuna mellé lépek.
Megpaskolom a nyakát, sérülés nyomait keresem rajta.
– Úgy látom, ismeritek egymást.
– Az én lovam.
– Nemigen bántál jól szegény párával; szabadon
engedted, lovas nélkül kószált, megbotlott a saját kantárában
– mondja az egyik magas nő; magasabb, mint a többiek,
szinte akkora, mint Thomine nővér, akinél magasabb nővel
még nem találkoztam. Barna haját hosszú fonatban viseli,
amely meglendül, ahogy leszáll a lóról. Abban a pillanatban
rádöbbenek, hogy Arduinna követői lehetnek. És bár tudott
róluk, hogy a nők védelmezői, ez a tudat engem nem
vigasztal.
– Nem szándékosan tettem – felelem,
méltatlankodásomat nem is titkolva. – És az elülső
nyeregkápára tettem a kantárját, hogy ne botoljon meg benne.
Nem volt más választásom.
A magas nő oldalra billenti fejét.
– Mi történt veled, hogy kénytelen voltál így elhagyni
a lovadat és gyalog menni tovább?
Nézem, csak nézem; próbálom eldönteni, mit mondjak
nekik.
Arduinna hívei ritkábbak, mint a tyúkfog; életemben
csak egyszer találkoztam közéjük tartozóval, akkor is
véletlenül. Widona nővérrel lovagoltunk a szárazföldön egy
erdő közelében, amikor megláttunk egy furcsa kinézetű nőt.
Bár először nem is tudtuk, hogy nő. Widona nővér kurtán
bólintott neki üdvözlésül, aztán sietve továbbmentünk.
Amikor hallótávolságon kívülre értünk, elmagyarázta
nekünk, hogy azok, akik Arduinnát imádják, nemigen
szívelnek minket, Mortain követőit, hiszen Ő rabolta el
Arduinnát nővérétől.
Widona nővér szavai nagyharangként kongnak
gondolataim közt, és legszívesebben felpofoznám magamat
az ostobaságomért, hogy nem kérdeztem meg, milyen mélyen
gyökerezik, mennyire elmérgesedett ez az ellenségeskedés.
Most mit mondjak neki? Melyik jobb? Mortain
leányának lenni vagy valami eszetlen nőszemélynek, aki
ostobán viselkedett? Ekkor eszembe ötlik a nagyon
kellemetlen gondolat, hogy mindkettő lehetek egyszerre.
Ekkor a legfiatalabb is leszáll a lováról, és elindul
felém. Bőr és szőrme szaga csapja meg orromat, és alig
érezhető vérszag.
– Jól vagy? – kérdezi a legfiatalabb. – Megsérültél?
 – Én… nem.
A legmagasabb fennhéjázó tekintettel néz rám.
– Nincs jele rajtad küzdelemnek.
Nagyon könnyen csattan az ítélet ajkáról, szavaira
először azt kívánom, bárcsak jobban megsérültem volna,
amikor lemásztam arról az átkozott fáról. Aztán a düh
szikrája lobban bennem. Nem érdemlem meg ezt az elítélő
hangot. Vállamat mozdítom, fellebbentem köpönyegemet
megvillantom tőreim markolatát.
– Talán azért, mert üldözőim megrettentek ettől.
A legidősebb, aki még a lovon ül, megszólal.
– Ne sértődj meg. Mi ilyenek vagyunk. Segítünk a
nehéz helyzetben levő lányoknak és azoknak is, akik
megsérültek, vagy becsületüket érte sérelem.
– Nem tudom, hogy a kételyek és gyanúsítások
mennyire tudják elnyerni a bizalmukat – mormogom, még
bánt a magas nő sértő megjegyzése.
– Azt várod tőlünk, hogy elhiggyük, egy magányos ifjú
hölgy képes néhány tőrrel megfutamítani a támadóit?
– Nos, igen, és az is hozzájárult a menekülésemhez,
hogy egyszer csak eltűntem egy fa ágai között.
A legöregebb ajka megrebben, a legfiatalabb
egyenesen elmosolyodik.
– Hogyhogy egyedül utazol? – kérdi.
– Dolgom van Guérande városában.
– És nincs veled szolga, sem gardedám? – kérdi a
magas nő még mindig erősen hitetlenkedő hanghordozással.
A fiatalabb védelmezőn lép elém.
– Miért nem győződünk meg róla, hogy nem esett
bántódása, mielőtt elkezdenénk kikérdezni?
Törékenyebb termet, mint a többiek. Hangja
fiatalabbnak tűnik; úgy sejtem, egy vagy két évvel idősebb
vagyok nála.
A magas nő továbbra is ferde szemmel néz rám, és
azon tűnődöm, mit tettem, hogy magamra haragítottam.
– Már mondta, hogy jól van – szól, és elindul felém.
Amikor mellém ér, megáll, hozzám hajol, és megszagol. –
Bűzlesz. Férfiszagod van.
– Aeva! – tiltakozik a fiatalabb. Aztán mintha képtelen
lenne türtőztetni magát, ő is megszagol, és elfintorodik. – És
halálszagod is – jelenti ki csodálkozva.
– Halál? – kérdem bosszúsan és csodálkozva.
A magasabb – Aeva nevű – undorral ráncolja orrát. – A
hellequinek bűzét árasztja magából.
Érzi a szagukat?
– Ez azért lehet, mert a hellequinek üldöztek.
A fiatalabbik szája tátva marad a csodálkozástól, de
Aeva csak fintorog.
– Biztos vagy benne, hogy üldöztek, és nem
egyszerűen egy hellequin szeretője voltál?
Még ha nem is hallanám hangjában a sűrű megvetést, a
legfiatalabb lány aggódó arckifejezése élénk figyelmeztetés,
hogy sokkal jobb egy hellequin áldozatának, mint a
szeretőjének lenni. Egyáltalán nem nehéz a sértődöttet adni,
mert felettébb bosszant a modoruk, bántó kérdezősködésük.
– Senkinek sem vagyok a szeretője!
Nem mintha nem próbáltam volna az lenni; ekkor
azonban rádöbbenek, hogy hirtelen szégyellem, amit tettem.
A kolostorban nem azt tanítják nekünk, hogy bűn lefeküdni
egy férfival, de nyilván bűn azért lefeküdni egy férfival, hogy
elkerüljük a nem kívánt sorsot.
– Akkor miért bűzlesz a haláltól?
– Nem mondtam, hogy egyikükhöz sem voltam közel;
csak azt, hogy nem vagyok a szeretője.
 Szavaimra feszültsége mintha némiképp enyhülne.
– De áldozat sem lettem, mert hajnal előtt
elmenekültem, és egy magas fán vártam meg a napkeltét.
Aztán rátok találtam.
– Maga a Nagy Fehér Vadkan vezérelt minket ide –
szól a legidősebb.
– Róla álmodtam.
Aeva erre hirtelen felkapja a fejét, felém fordul.
– Hazudsz!
– Nem hazudok. A nagy, fehér vaddisznóddal
álmodtam és… – azt nem mondhatom, hogy nagy fehér
orrával megcsókolt, ahogy abban sem vagyok biztos, hogy
egyáltalán történt csók – … és védelmezett engem.
A három nő egymásra pillant, a legfiatalabb
sokatmondó pillantást vet Aeva felé.
– Ez egybevág Floris látomásával.
Érdeklődésem megélénkül.
– Floris a jósotok?
– Nem – feleli a legidősebb. – Én vagyok Floris,
istennőnk, Arduinna egyik papnője. Tegnap éjjel én is láttam
a Nagy Fehér Vadkant, és ő vezetett el engem hozzád.
Aeva nagyon kétkedőn néz, mintha még mindig arra
próbálna rájönni, hogyan kerültem hozzájuk.
– Mutattál be áldozatot Arduinnának? – kérdi.
– Nem. Ez a gondolat eszembe sem jutott, mivel
neveltetésem során nem ismertettek meg az Ő kultuszával.
– Nem számít. – A legfiatalabb a kezét nyújtja, és
megszorítja a karomat. – Ez nagyon kedvező ómen. Hogy
hívnak? Én Tola vagyok.
Nagyon barátságos; kék szeme olyan vidáman táncol,
hogy önkéntelenül viszonzom a mosolyt.
– Annith.
 – Nos, Annith – szólal meg Floris –, örömmel halljuk,
hogy nem esett bajod, és még nagyobb örömmel tölt el
bennünket, hogy a Nagy Fehér Vadkan a védelme alá vont
téged, mert innentől valóban veszélyes lesz az út. Attól
tartok, el kell halasztanod a Guérande-ba való utazást.
– Tessék? – kérdezem méltatlankodva. Elpárolog
minden jóindulatom, amit az elmúlt néhány pillanatban ezek
iránt a nők iránt éreztem. – Nem állíthatnak meg. Nem
akadályozhatják meg, hogy oda menjek. Nekem dolgom van
ott.
– Nos, ezen lehet vitázni – mondja, és mintha kissé
szórakoztatónak találná mindezt. – Nem mi okozzuk a
késedelmet. Francia csapatok szálltak partra, és elfoglalták
Vannes városát. Úgy hemzsegnek a parton, mint kutyán a
bolhák. Ami azt illeti, azt hittük, tőlük mentünk meg téged…
francia katonáktól.
 Elég könnyű megegyezni velük. Legalábbis egy időre.
Védelmet ajánlanak nekem az országunkat megszálló francia
katonák ellen, és bár nem kedvelik Mortain leányait, a
hellequineket még jobban megvetik.
Mivel a hellequinek iránt olyan mély gyűlöletet
éreznek, náluk nagyobb védelmet senki nem tudna nekem
adni.
Nyilvánvalóan nem véletlen, hogy Arduinna követői
éppen akkor jelentek meg az úton. Mintha Mortain kis
lépőköveket tenne az utamba, egyszerre csak egyet, hogy
sikerüljön kihúznom magamat az apátasszony mohó kezei
közül.
Mindazonáltal ellen kell állnom az erős késztetésnek,
hogy folyton hátranézzek.
A hellequinek nem vadásznak nappal, emlékeztetem
magamat legalább tucatnyi alkalommal. A többiek
észreveszik nyugtalanságomat, de egyikük sem tesz
megjegyzést, és remélem, hogy ez alátámasztja történetem
igazságát.
Alig két órája voltunk úton, amikor szekérrel
találkozunk. Két sarlatán pap ül a bakon, a szekérderék fekete
posztóval van letakarva. Csoportunk félreáll, hogy az
illendőségnek megfelelően utat adjon a gyászszekérnek.
Amikor elhaladnak mellettünk, önkéntelenül ránézek; azon
tűnődöm, vajon kit visznek utolsó útján. Talán ő a francia
katonák legelső áldozata.
 Ám a fekete posztón elterülő rézvörös hajzuhatag
láttán gyomromat diónyira rántja a rettentő félelem.
– Állj! – szakad ki torkomon a kiáltás, mielőtt
észrevenném, hogy egyáltalán megszólaltam. Hangom
parancsoló tónusán meglepődve a sarlatán papok vonakodva
megállítják a szekeret, és felettébb mogorván néznek rám,
Arduinna papnőinek kíváncsi pillantásai közepette. Leszállok
Fortuna nyergéből, a kantárt Tola felé dobom, aki könnyedén
elkapja.
Ahogy közeledem a halottas szekérhez, mintha
lelassult volna az idő, mintha sűrű sárban járnék. Könyörgöm,
ne Matelaine legyen az!
Kérlek, kérlek, kérlek! Az ima minden szívdobbanással
végigdübörög testemen.
Végre elérek a kocsi mellé, és lenézek. A lány arcát
szemfedő takarja. Lassan a fekete lenvászon széle felé
nyúlok.
– Ne nyúlj hozzá! – kiált élénk felháborodással az
egyik sarlatán pap, de mozdulatom még csak nem is lassul.
Megragadom a finom vászon szélét, lerántom a halott arcáról.
Matelaine arca.
Amikor meglátom, olyan érzés hasít belém, mintha
üvegszilánk ékelődött volna szívembe. Matelaine
mozdulatlan, bőre csontnál fehérebb, arca vakítóan fehérnek
tűnik a fekete halotti leplen, vörös hajzuhatagában. Keze a
mellkasán összekulcsolva; jobb kezében elefántcsont
sakkfigurát tart.
– Hova viszik?
Hangom tompa, mélyről jövő, mintha nem is én
szólnék, alig ismerek saját szavamra.
– Vissza Szent Mortain kolostorába. Ismeri? – kérdi a
másik sarlatán pap együtt érzőn.
 Bólintok. Tekintetem egy pillanatra sem szakad el
arcáról.
– Nővérek vagyunk.
Ahogy nézem, csak nézem, az üvegszilánk-élességű
kín kiterjed, és olyan igazságtalanságérzéssel árasztja el a
tüdőmet, mellkasomat, hogy alig tudom türtőztetni magamat.
Legszívesebben felüvöltenék a haragtól, a végtelen
fájdalomtól. Nem lett volna szabad feladattal megbízni,
kiküldeni a kolostorból.
És az apátasszony ezt pontosan tudta. Az apátasszony
megszegte a kolostor legfontosabb szabályait. Áruló. Az
apácáknak nevelniük és óvniuk kell az Ő leányait, ahogy a
saját gyermekeiket nevelnék és óvnák; csak akkor
küldhetnének minket feladatra, amikor már teljesen készen
állunk.
Gyomrom összerándul a keserű gondolattól, hogy
ennek bekövetkezte az én hibám is. Mert bármilyen okból
tartott vissza az apátasszony engem, döntésének alapja az
volt, hogy Matelaine-t akarta kiküldeni. Ha erősebb lettem
volna, ha határozottabb lettem volna, megelőzhettem volna
ezt a halált. A paphoz fordulok.
– Mi történt?
A kedvesebb pap válaszol.
– Nem tudjuk. Csak a testet bízták ránk, azzal, hogy
vigyük vissza a szigetre.
Érzem, hogy egy kéz fogja meg a vállamat. A
legidősebb Arduinna papnő, Floris.
– Nővérek vagytok?
Barna szemében együttérzés csillog.
– Igen – felelem súgva.
– Mit kívánsz tenni?
Kérdésére eszembe jut, hogy van választási
lehetőségem. Legszívesebben felkapaszkodnék a szekérre, és
magamhoz ölelném Matelaine élettelen testét, egészen vissza,
a kolostorig. Fülébe suttognám barátságom őszinte szavait,
amelyeket életében nem volt időm elmondani neki, mert
túlságosan lefoglaltak más dolgok ahhoz, hogy szívemből
beszéljek vele. Átadnám a testet az apácáknak, akik még ott
vannak, és rájuk üvöltenék: Mit tettetek?! Mit tettetek a
hallgatásotokkal, a vak engedelmességetekkel?! A
kimondatlan szavak szinte elviselhetetlen fájdalommal égetik
torkomat, vörösen izzanak, mint tűzben a faszén.
Terveim, szándékaim úgy törnek össze, mint a téli
zúzmara a csizmatalp alatt. Fojtogató düh sűrűsödik bennem,
sebesen terjed testemben, azon csodálkozom, hogy nem
csapnak fel lángok belőlem.
Lassan megfordulok, Floris szemébe nézek.
– Folytatni kívánom az utat, hogy megbosszuljam
nővérem halálát; szembe akarok nézni azokkal, akik ezt tették
vele.
Hosszú-hosszú pillanatig állja a tekintetemet;
jóváhagyást látok a szemében.
– Te is Mortain leánya vagy?
Elkapom tekintetemet.
– Igen. Bocsássatok meg, hogy ezt nem mondtam el.
Tudom, hogy régi ellenségeskedés van közöttünk. Ha nem
szeretnétek, hogy veletek folytassam az utat, elválhatok
tőletek.
– Ha ennek a lánynak a halálát kívánod megbosszulni,
akkor Arduinna istennő nevében jársz el, és szívesen látunk.
Velünk jöhetsz. Ráadásul egy magányos nőt túl könnyű
zaklatni; négy nőt, akik ráadásul harcosok és orgyilkosok,
kevésbé.
Nem sokkal alkonyat előtt tábort verünk. Javaslom,
hogy templom közelében töltsük az éjszakát, hogy a
megszentelt föld védelmét élvezhessük, de nem hajlandók
templom közelébe menni. Aeva egyenesen felnevet.
– Nem szeretjük az egyházat, és nem is vesszük semmi
hasznát.
– De a hellequinek azt mondták, hogy örök időkig
fognak üldözni engem – magyarázom. – Nem kívánom, hogy
bosszújuk rátok is kiterjedjen. Nem is szólva arról, hogy
esetleg valamiféle belső háborúság törhet ki az istenségek és
szolgáló híveik között.
– Nem tudhatják, hogy közöttünk találtál menedéket –
mondja Floris. – De ha tudnák is, a hellequinhorda nem mer
Arduinna híveinek közelébe menni.
– De a biztonság okáért mi mindig őrizzük táborunkat
– teszi hozzá Tola vidáman.
Aeva hozzá fordul, szeme bosszúsan szikrázik.
– Túl sokat beszélsz olyan dolgokról, amelyekhez
másoknak semmi köze nincsen. – Erre Tola egyszerűen vállat
von, Aeva pedig egy marék rőzsét tesz a tűzre. – Ha ennyire
kevésbé fontos neked, hogy megőrizd a titkokat, amely az ő
istene és a mienk között van, miért nem dörgölőzöl
egyenesen négykézláb a bokájához, mint valami hízelgő
macska?
– Elég legyen! – szól Floris. Még nem hallottam, hogy
felemelte volna a hangját. – Tola dolga, hogy kivel
barátkozik és kivel nem. Ebbe nem lehet beleszólásod.
Önkéntelenül az idősebb nőre pillantok.
– Te nem ellenzed?
Kérdésemre fejét ingatja.
– Nem áll jogunkban megtiltani. Mindenki maga dönt.
Hosszú csend következik, majd megszólalok.
– Miért van olyan ellenségeskedés Mortain és
Arduinna között? Hiszen a régi történet szerint Arduinna
áldását adta Mortain és Amourna frigyére.
Aeva gúnyos pillantással néz rám; tenyerem viszket,
hogy lecsapjam ezt a kifejezést az arcáról.
– Mi, akik Arduinnát szolgáljuk, minden
képességünket magunk szereztük meg. Nekünk nincsenek
természetfeletti tulajdonságaink, mint Mortain leányainak.
Mindent, amit tudunk, a saját verejtékünk, saját fáradozásunk
árán tanultuk, elszántsággal, szorgalommal. Nem ingyen
kaptuk azzal, hogy istenség nemzett minket.
Előrehajolok ültömben; bárcsak állnánk, hogy néhány
fenyegető lépéssel a fatörzshöz hátráltathassam, és
kirázhassam belőle ezt az arroganciát.
– Először is talán megnyugtat a tudat, hogy Mortain
nem minden leánya van megáldva különleges képességgel és
tehetséggel. Én azok közé tartozom, akik semmi ilyenben
nem részesültek, és keményen meg kellett dolgoznom
mindenért, amit tudok… gyakran nagy áldozatok árán.
Tekintetünk egy pillanatra összekapcsolódik, aztán ő
néz félre. Mély levegőt veszek, hogy megnyugodjak, majd
Florishoz fordulok:
– Arduinna követői hogyan állnak az istennő
szolgálatába, ha nem a gyermekei? – kérdem, bár amint
kimondtam, rájöttem, milyen ostobaság ez. Nincs nő, még ha
istennő is, aki több száz lánynak adhatna életet. Nem is
beszélve arról, hogy Arduinna szűz istennő.
Floris feláll, még egy ágat tesz a tűzre.
– Amikor egy nő a szerelem fájdalmát érzi, Arduinna
istennőnkhöz imádkozik. Minden megszakadt szív, minden
elhagyott szerelmes, minden féltékenységtől gyötört lélek az
övé. Az ilyen egyesülésből született lánygyermekek, akár a
féltékeny bosszúállás, akár a szívszorító viszonzatlanság
sértette az anyát, Arduinna gyermekei. Ők talán nem is
tudják, de az istennő igen, és vigyáz rájuk, figyeli őket. Ha
ezek a lánygyermekek úgy döntenek, hogy Arduinna
szolgálatába állnak, tárt karokkal fogadja őket. És hogy az
ellenségeskedésről szóló eredeti kérdésedre válaszoljak: azért
van, mert a ti istenetek hűtlenséget követett el a mi istennőnk
ellen – mondja halkan.
A sűrűsödő csendben egymásra pillantanak, én pedig
értetlenül, ostobán nézek rájuk.
Aeva önelégülten néz.
– Ó, szóval te nem hallottad ezt a történetet.
– Nem hallottam.
– Hát, tőlünk nem is fogod hallani – jelenti ki Aeva, és
olyan metsző pillantással néz a többiekre, hogy még Floris
sem mond neki ellent. Megvetőn tekint rám, majd feláll. –
Megyek, csinálok valamit, ami hasznos; mondjuk vadászok
valamit vacsorára ahelyett, hogy itt ücsörögnék, és az
ellenségünkkel pletykálnék.
Homlokomat ráncolva pillantok Florisra.
– Elnézést, nem tudtam, hogy ellenség vagyok.
Egyáltalán nem volt szándékomban kényelmetlenséget
okozni nektek…
Floris felemeli a kezét, jelezve, hogy ne mondjam
tovább.
– Nem vagy ellenség. Csak arról van szó, hogy Aeva
egyszerűen merevebb felfogású, mint mi, többiek. Most
pedig, kérlek, csinálj helyet a derékaljainknak!
Egyszerű feladat, nem kell hozzá gondolkodni, de ez
egyáltalán nincs ellenemre, mert a gondolataim így is
túlcsordulnak. Miközben köveket és ágakat szedek fel a
földről, Tola és Floris csontnyelű késeikkel jeleket vésnek a
földbe. Furdal a kíváncsiság. Nekünk a kolostorban
nincsenek ilyen mágikus dolgaink, legalábbis én nem
hallottam ilyesmiről, de nem akarok tolakodó lenni, nem
kérdezem meg, mi ez a különleges szertartás, amellyel engem
védeni akarnak, ezért csak időnként pillantok rájuk.
Én előbb végzek a feladatommal, mint ők, ezért
körülnézek, hogy mit tehetnék még. Gyorsan alkonyodik,
néhány mókus és nyúl bújik elő még egy utolsó
lakmározásra, mielőtt beáll az éjszaka. A nyulak soványak,
de a sovány is jobb, mint a semmi. Lassan mozdulok, nehogy
megriasszam őket; óvatosan előveszem az íjamat. Felemelik a
fejüket, a levegőbe szimatolnak. Teljesen mozdulatlan
maradok, nehogy megérezzenek. Amint folytatják az evést,
nyílvesszőt ajzok az idegre, és célzok. Mozgás robban, az
állatok menekülnek, de örömmel látom, hogy a legnagyobb
nyúl mozdulatlanul fekszik a földön. Sokkal jobb érzés olyan
vacsorával élni, amelyet én lőttem, mint Aeva keserű
vendégszeretetére bízni magamat.
Aznap éjjel vacsora közben Tola nagyon gyakran
pillant rám, és tudom, hogy kérdéseket szeretne feltenni
nekem. Hálás vagyok, amiért nem teszi. Aevának azonban
nincsenek ilyen skrupulusai, nem türtőzteti magát.
– Ha jól értem, Mortain leánya vagy. Akkor hogy
lehet, hogy a hellequinek mégis a nyomodba eredtek?
Csak az éppen fogyasztott nyúlcombra figyelek, semmi
másra.
– Nem mondtam meg nekik, hogy ki vagyok.
– Miért nem?
Hazudnom kéne nekik, hárítani a kérdést, de miután
láttam a halott Matelaine-t, eszembe jutott, hogy mégiscsak
jogosan hagytam el a kolostort.
– Attól féltem, hogy éppen engem keresnek.
A válasz egyenessége még a harcias Aevát is
elhallgattatja. Legalábbis egy pillanatra. Szája mozdul,
kérdezni akar még valamit, de Floris megérinti a karját.
– Ez nyilván a kolostora ügye, amihez nekünk nincsen
semmi közünk.
Aeva visszaszívja a kérdést, amit éppen fel akart tenni
nekem. Lehet, hogy csak képzelem, de mintha valamiféle
tisztelet nyilvánulna meg ebben.
Aznap éjjel szinte lehetetlen aludnom, bármennyire is
fáradt vagyok. Valahányszor behunyom a szememet,
Matelaine hideg, halott arcát látom, és gyötör a
lelkiismeret-furdalás, hogy olyan sokáig időztem a
hellequinekkel. Ha korábban értem volna Guérande-be, talán
megakadályozhattam volna a halálát?
Éppen amikor elaludnék, morajlani kezd a föld. Rögtön
felébredek.
A vadászat.
Megdermedek; mintha azzal, hogy nem mozdulok,
távol tarthatnám őket magamtól. A morajlás egyre
hangosabb, a föld remeg az arcom alatt, ahogy egyre
közelebb érnek. Megfordulok, a többiekre nézek. Tola szeme
nyitva.
– Ne aggódj – súgja. – A varázskör kitart.
És valóban. De látom a sötét, kísérteties alakokat a
körön kívül. Egy lovas megáll, és a táborunkat nézi. Bár a
távolból nem látom, ki az, bőröm felismeri pillantásának
bizsergető simogatását, és megborzongok az érzéstől.
Másnap elég közel járunk Vannes városához; annyira
közel, hogy látom a templomok tornyát. Ekkor találkozunk
először francia katonákkal. Elrekvirálták egy gazda ökrös
szekerét, és úgy tűnik, téli eleségének maradékát is. Mivel az
új termés csak hetek múlva fog beérni, akár éhhalálra is
ítélhették volna a családot.
 Hatan vannak a katonák; ketten a bakon, négyen pedig
a szekeret védik. Szerencsére már egy órája letértünk az
országútról; az út mellett haladunk, a fák között, az utazók
nem láthatnak minket. Arduinna nővérei egymásra
pillantanak, és előveszik íjaikat. A várakozás izgalma feszül
bennem, mert tudom, mit akarnak tenni. Én is előveszem az
íjamat, mert nem fogok tétlenül állni, és ezzel lehetőséget
adni Aevának, hogy a képességeimet vagy az
elkötelezettségemet megkérdőjelezze.
Floris apró mozdulattal biccent, majd pillantásával
mindegyikünknek kijelöl egy katonát. Nekem az egyik hátsó
ember jut.
Semmiben sem különbözik ez attól, ahogy a
kolostorban célba lőttünk, mondogatom magamnak. De ez
hazugság. Ez teljesen más, mert ezek hús-vér emberek,
testükben még lüktet az élet.
Mély levegőt veszek, leheletem a nyílvesszőmre
párállik. A francia katona sovány és mocskos, és éppen azzal
dicsekszik társának, hogy a gazda majdnem összehugyozta
magát félelmében, amikor a kardjával piszkálta, ingerelte.
Abban a pillanatban minden megváltozik, és pontosan
olyan a helyzet, mint amikor célba lőttünk.
Látóterem beszűkül a francia katonára, mintha a
világon senki nem lenne rajta kívül. Hunyorgok a sápadt téli
napfényben, nem hallgatom a madarak halk, vidám
csiripelését, kiszámítom, milyen erővel fújhat a könnyű szél.
Ám amikor már befogtam a célt, ujjam egy pillanatig
nem hajlandó elengedni az ideget. Magamban szitkozódom,
aztán nagy nehezen elemelem mutatóujjamat a feszülő
idegről, és eleresztem a nyílvesszőt. Nehogy valaki azt
higgye, tétovázom, gyorsan befűzök egy másik vesszőt, és azt
is kilövöm. Tompa puffanások hallatszanak, és nézem, ahogy
nyílvesszőm másodpercekkel Aeva vesszője előtt az elöl ülő
katona testébe fúródik. Aeva hátrapillant és engem bámul.
– Az a katona az enyém volt!
Vállat vonok.
– A késéért nyúlt éppen. Nem tudhattam, milyen
pontosan tud dobni vele.
Aeva őrlődik, hogy csodálattal vagy bosszúsan nézzen
rám.
Floris parancsokat ad.
– Tola, fordítsd meg a szekeret, nézzetek utána, vissza
tudjátok-e adni a tulajdonosának. Aeva, menj vele. Mondd
meg nekik, hogy igyekezzenek jobban elrejteni az eleségüket,
hacsak nem akarnak friss füvet enni, amíg fel nem szárad a
sár a földeken.
Elfordítom a tekintetemet; nem akarom látni, ahogy
Aeva és Floris ledobálja a hullákat a szekérről, mintha csak
gabonászsákok lennének; erőt kell vennem magamon,
uralkodnom háborgó gyomromon, nehogy rosszul legyek.
Azt mondogatom magamnak, hogy mindez az izgalom miatt
van. Mert életemben először öltem embert.
Bár éppen erre kaptam oly gondos kiképzést,
egyáltalán nem tűnik olyan örömtelinek és igazságosnak,
mint korábban gondoltam. Külön emlékeztetnem kell
magamat, hogy ezek francia katonák voltak, akik sok bretont
megöltek… és még többet ölnének meg, ha nem gyilokkal,
akkor azzal, hogy elveszik az élelmüket.
Amint Tola megfordítja a szekeret, Aeva felmászik
mellé a bakra. Megbeszéljük, hogy mikor és hol találkozunk.
Elindulnak az úton. Ekkor Floris oldalvást rám pillant.
– Szép lövés volt.
– Köszönöm. Évekig gyakoroltam.
– Aeva második lövésénél te voltál a jobb – mutat rá.
 Szabadkoznék, már a nyelvem hegyén van a mondat,
de inkább azt mondom:
– Azt hittem, fontos a meglepetés ereje.
Floris komoran bólint.
– Az is. De Aeva nem szereti, ha valaki jobb nála.
Floris felé fordulok, egyenesen a szemébe nézek.
– Én sem.
Széles mosollyal válaszol, és témát vált.
– Órák telhetnek el, mire visszajönnek. Mi lenne, ha mi
ketten addig felderítenénk a környéket, és megnéznénk, hogy
a franciák bevették-e magukat a városba vagy szétterjedtek a
vidéken.
A délután nagy részét azzal töltjük, hogy hullák és
bokrok között lovagolunk, szedresben kúszunk hason, hogy
elég közel kerülhessünk, és felmérhessük az ellenség állásait.
Nem egyszer kívánom, bárcsak bőrnadrág és vastag bőrruha
lenne rajtam, hogy ne sebezzenek meg az utunkba eső ágak,
szederindák.
Nagyon hasznos délután, bár rendkívül csüggesztő,
amit látunk. Franciák őrzik a városkapukat és a városfalakon
is ők vannak. A városba vezető mindhárom útra őrjáratokat
küldtek. Elfoglalták a közelben levő nagyobb tanyaházakat és
udvarházakat, és csak remélni tudom, hogy a katonák
kegyesek voltak azokhoz, akiktől elrabolták otthonaikat.
Ahogy a nap egyre mélyebbre merül az égen,
visszaindulunk a kijelölt találkozóhelyre, hogy megnézzük,
Tola és Aeva visszaért-e már. Igen. Bár alig néhány percet
kellett várniuk ránk.
Miközben Floris beszámol a többieknek arról, hogy
mit találtunk, azon gondolkodom, hogyan kerülhetném meg
legbiztonságosabban Vannes városát, és hogyan mehetnék
tovább Guérande felé. Vajon a városból kivezető utak le
vannak zárva? Ha igen, milyen nagy kerülőt kell tennem
észak felé ahhoz, hogy elkerüljem a francia csapatokat?
Aznap éjszakára a várostól messze, északi irányban
elterülő sűrű, erdős részre akarunk elérni. Amint közel érünk,
emberi hangokat és lovak mozgását hallom. Kérdőn nézek
Florisra.
– Ez a fő táborhelyünk. Nem véletlenül vagyunk itt.
Céllal jöttünk ide. Az a feladatunk, hogy védjük az
ártatlanokat, ahogy a hellequinhorda feladata az, hogy ebből a
világból a másvilágra kísérjék át a lelkeket.
A dimbes-dombos, de inkább felfelé vezető hosszú út
végén kisebb magaslatra érkezünk. Jó védekezőállás, mert
minden irányba látunk. Az utolsó kanyar mögött, a hegytetőn
meglátjuk Arduinna istennő papnőinek táborát.
Több százan vannak a táborban, mindenki
bőrnadrágban, sprőd tunikában. Sátrat is felállítottak; van
néhány nagyobb és számos kisebb. A tábortól délre kerítést
emeltek egy nagy legelő körül, ahol olyan gyönyörű lovakat
tartanak, amelyekhez foghatót még nem láttam soha.
Florishoz fordulok.
– Nem féltek, hogy a francia felderítők megtalálnak?
Aeva elmosolyodik. Vad, hátborzongató ez a mosoly.
– Csak hadd találjanak ránk! Egyikük sem kerül ki élve
innen.
Floris bólint, tehát ez valóban így lehet.
– Tola, oszd meg a sátradat Annithszel! Hozzátok el a
sátrat a szekérről; ha felállítottátok, szóljatok nekem!
Azzal ellovagol az egyik legnagyobb sátor felé.
Nézem, ahogy leszáll a lóról, és átadja a kantárt egy
várakozó, fiatalabb Arduinna-papnőnek, aki tizenkét évesnél
nem lehet idősebb. Aztán belép a sátorba.
Mielőtt teljesítenénk Floris parancsát, Tola és én
elvisszük lovainkat a karámhoz, és gondoskodunk róluk.
Vállamra veszem a nyeregtáskát, fogom a derékaljamat,
másik kezemmel az íjamat markolom, és követem Tolát a
három nagy társzekérhez. Az egyikben kutat, aztán előhúz
egy összegöngyölt sátrat és néhány takarót.
Alaposan körülnéz, majd a tábor széle és közepe között
gondosan kiválaszt nekünk egy helyet. A sátor egyszerű
szerkezetű, lapja ökörbőr. Nem valami tágas, ketten alig
férünk el benne, de távol tartja tőlünk a hideget és a
nyirkosságot.
Mindazonáltal nem szeretném, ha huzamosabb ideig
kéne benne laknom.
Amikor Floris és Aeva visszatér hozzánk, ezt kereken
meg is mondom nekik.
– Köszönöm, hogy megengedtétek, hogy idáig veletek
jöjjek, de nektek feladatotok van, amely ehhez a helyhez köt
benneteket, ezért én reggel távozom, és egyedül teszem meg
az utat Guérande-ig. Mindenképpen el kell jutnom oda.
– Hogyan? Hiszen a saját szemeddel láttad, hogy a
francia csapatok minden utat figyelnek.
– Észak felé megyek, elég messzire ahhoz, hogy ne
találkozzak velük. Aztán nagy kerülővel ismét dél felé
fordulva elérhetem Guérande városát.
Floris a fejét oldalra billentve néz, csak néz.
– De hiszen az észak felé vezető út le van zárva!
– Akkor nem használom azt az utat.
– És ha megint üldözőbe vesznek a hellequinek?
– Nem hagyom, hogy feltartóztassanak. Fallal
körülvett városokban vagy templomokban fogom tölteni az
éjszakákat.
– Honnan tudhatod teljes bizonyossággal, hogy még
napnyugta előtt biztonságban eljuthatsz ilyen helyekre?
 Hangja kedves, egyszerűen fel akarja hívni a
figyelmemet arra, hogy milyen sokat hagyok a véletlenre.
– Természetesen nem tudhatom teljes bizonyossággal,
de boldogulok valahogy.
Eszembe jut, hogy megkérjem őket, tanítsanak meg,
hogyan kell varázskört rajzolni magam köré. Ha egy kicsit
győzködném, Tola biztosan megtanítana rá.
Aeva karba fonja a kezét, nyilvánvaló undorral néz
rám.
– Cserbenhagynád az ártatlanokat? A franciák
kénye-kedvére hagynád őket azért, hogy megbosszulj valakit,
aki már halott?
– Aeva! – csattan Floris hangja. – Ez az ő döntése, nem
a tiéd! Ne akarj beleszólni!
Állom Aeva tekintetét.
– Azokra az ártatlanokra bizton vigyáznak Arduinna
követői. Matelaine halálát azonban rajtam kívül senki nem
bosszulja meg, rajtam kívül senki nem gondoskodhat arról,
hogy ilyesmi Mortain egyetlen leányával se történhessen
többé meg.
Aeva harsányan felnevet.
– Te Mortain leányait védenéd éppen a halál ellen?
– Nem. Az árulás ellen védeném őket, amely
értelmetlen halálukat okozza.
Elhallgatnak, egyikük sem szól többet, de Aeva szavai
a bűntudat apró csíráit ültették el bennem. És nőni kezd, mert
igazság van abban, amit mondott. Azzal, hogy előbb
szembesítem az apátasszonyt azzal, amit tett, nem hozom
vissza Matelaine-t a holtak birodalmából. Ennél is fontosabb,
hogy óvatosnak kell lennem; nem hagyhatom, hogy saját
makacsságom, saját akaratosságom egyenesen a hellequinek
karjaiba hajtson. Ha engem elfognak, ki bosszulja meg
Matelaine halálát?
– Legalább még egy éjszakát maradj! – javasolja
Floris. – Holnaputánra a kémeink pontosabb képet kaphatnak
a franciák állásairól. Így ha a hellequineket nem is, a
franciákat jó eséllyel elkerülheted.
Tola nyugtalanul babrál a hajával, egy kósza fürtöt a
füle mögé tűr.
– Nem kéne megmutatnunk neki, hogyan kell
varázskört rajzolni maga köré, hogy megvédhesse magát?
Aeva azonnal és egyértelműen megadja a választ.
– Nem! Ő nem tartozik közénk, nincs joga megismerni
a mi titkainkat!
– Köszönöm – szólok hűvös ridegséggel –, de senkitől
nem kívánom, hogy elárulja a titkait. Mindazonáltal ha
elfognak és megölnek, miközben Matelaine halálának
megbosszulásában járok, akkor az igazság meghal velem, így
inkább maradok még egy-két napot, hogy átgondolhassam,
milyen lehetőségeim vannak. – Floríshoz fordulok. –
Természetesen csak akkor, ha megengeditek.
– Természetesen. Szívesen látunk. Addig maradhatsz
nálunk, ameddig csak akarsz. – Gyors mosolya villan. – És
még szívesebben invitálunk, hogy harcolj velünk. Az talán
enyhíti egy kicsit a fájdalmadat.
Felettébb meglep a meghívás.
– Ez megengedett?
Aeva felhorkan.
– Ugyan már! Miből gondoljátok, hogy bemocskolná
magát azzal, hogy velünk lovagol? Ezek nem mozdulnak ki.
Itt fog punnyadni a táborban, itt húzza meg magát, miközben
mi elvégezzük a piszkos munkát.
– Kezdem unni, hogy folyamatosan sértegetsz és
gyalázol minket – szólok rá.
 – Akkor tegyetek valamit ellene. Azon kívül, hogy ott
ültök a világtól elzárva a kolostorotok vastag kőfalai között,
és csak akkor méltóztattok előjönni, amikor a Halál
méltóztatik meglátogatni benneteket. Nem értitek, hogy a
halál a dolog könnyebb része.
– Könnyebb része?
– Elég legyen, Aeva! Mindenkinek, aki a mi istenünket
szolgálja, megvan a maga feladata. És vannak férfiak, akik
vitába szállnának azzal az állításoddal, hogy a halál a
könnyebb – mondja Floris; tekintete elkomorul, mintha
valami fájdalmas emlék jutna eszébe. Elkapom a
pillantásomat, nem nézem gyötrődését, nem akarom zavarba
hozni.
Úgy érzem, elérkezett az én pillanatom. Nem tudom,
hogy Mortain vagy Arduinna kínálta fel, bár fogalmam sincs
róla, miért kínálna fel nekem bármit is Arduinna. Ugyanígy
nem értem azonban azt sem, hogy Mortain miért küldte
utánam a hellequineket, és ha már utánam küldte őket, miért
engedte meg, hogy tehetségemmel lerázzam őket, és
megszökjem előlük.
Ám az, hogy nem értem valamely isten valamely
cselekedetének okát, nem jelenti azt, hogy elszalasztom ezt a
lehetőséget. Éppen azt akartam, hogy azokon a vastag
kőfalakon kívül élhessek, amelyekre Aeva oly megvetéssel
tekint; én is ugyanilyen megvetéssel tekintettem rájuk,
amikor attól féltem, hogy életem hátralévő napjaira
börtönömmé válhatnak. Meglehet, ez az egyetlen esélyem.
Nem tudom, mire jutok majd az apátasszonnyal, ha Guérande
városában megtalálom, de úgy érzem magamat, mint az
éhező gyermek, aki az elé tett édességet mind egyszerre
akarja befalni, mielőtt elveszik tőle.
– Igen. – A csendbe hull a szó. Mindenki rám néz. –
Igen, veletek tartok, és minden erőmmel segítem az
ügyeteket.
– Rendben. – Aeva végigtekint úti ruhámon. – Ebben
nem harcolhatsz velünk.
– Persze, hogy nem – szól Tola, azzal kézen fog, és
elhúz a többi nőtől. – Gondoskodom róla, hogy rendes
felszerelést kapjon.
Ha csak úgy juthatok el az apátasszonyhoz, hogy a
francia katonákkal harcolok, hát legyen. Átvágom magamat
rajtuk. Egyenként, ha kell.
Tola visszavezetett a hadfelszerelést szállító
társzekerekhez, egy ideig kutatott az egyikben, majd átadott
nekem egy bőrnadrágot, egy puha bőrtunikát és egy övet.
Bebújok a kis sátorba, leveszem a saját ruhámat, magamra
húzom az új holmit. A nadrág úgy passzol rám, mintha egy
második réteg bőr nőtt volna rám, a bőrtunika vastagabb és
hajlékonyabb, mint a ruhám. Bárcsak lenne a közelben tükör,
hogy láthassam magamat ebben a furcsa ruházatban, de
persze nincs. Kissé zavartan lépek ki a sátorból. Tola
elismerően bólint.
– Látod? Ebben az öltözékben sokkal könnyebben
tudsz mozogni.
Valóban. Ezután Tola felajánlja, hogy befonja a
hajamat. A közelben kidőlt fa törzsére ülök, és hátravetem a
hajamat, hogy könnyebben hozzáférjen. Miközben ujjai
fürgén mozognak, és gondosan befonja kibontott fürtjeimet,
arról csacsog, hogy melyik ló a kedvence, és mennyire élvezi
a küldetésünket. Egyszer csak megáll a keze, és egy hosszú
pillanatig hallgat.
– Mi az? – kérdem, amikor már nem tudom megállni
szó nélkül. – Mit látsz?
Végighúzza ujjait a tarkómon.
 – Hol szerezted ezt a jegyet?
– Milyen jegyet?
– Nem is tudsz róla?
– Nem. Milyen alakú?
– Semmi, semmi, vedd úgy, hogy nem is említettem.
Csak valami anyajegyféle.
És tovább fonja hosszú hajamat.
 Arduinna papnői, ha együttesen nagy tömegben vannak
is, kisebb csoportokba tagozódnak. Ők ezeket klánoknak
nevezik. Van olyan klán, amelyikben csak hárman vannak,
másokban tucatnyian is. A tábortüzek úgy ragyognak a
tájban, mint szentjánosbogarak az éjszakában; lángjuk
vörös-sárga fényekkel lobog a sötétségben.
Amint a tábortüzünkhöz közeledek, Tola és Floris
elhallgatnak, és mindketten felém fordulnak. Tola olyan
büszkén néz rám, mint anya az újszülöttjére, és hirtelen
félénkség tör rám új öltözékemben. Floris kedvesen
mosolyog, még Aeva is… lehetséges ez?… még ő is
jóváhagyóan mordul. Négy fürj sül nyárson, a fűszeres hús
illatára összefut a nyál a számban.
Floris és Tola eddig is barátságosan viselkedtek velem,
de ezen az éjszakán különösen nyugodtak a társaságomban.
Talán egyszerűen azért, mert nővéreik olyan nagy számban
vannak körülöttünk. Bármi legyen is a barátságosság oka,
nagyon jólesik, mert kérdések merültek fel bennem, és ezeket
a kérdéseket szeretném feltenni nekik, és sokkal könnyebb
lesz, ha nem kell gyanakvással és ellenségeskedéssel is
megküzdenem.
Amikor a megsült fürjeket levesszük a nyársról, és az
ételre figyelnek, alkalmasnak látom az időt, hogy
kérdezzek.– Floris, azt mondtad, Arduinna papnője vagy.
Hogyan választják ki a papnőket? Gyorsan Aevára pillantok,
felkészülök a vehemens tiltakozására, de ezúttal egy szót sem
szól.
– Az Arduinna követői választhatnak, hogy papnők
kívánnak-e lenni. Ehhez kilenc teljes évig kell tanulniuk.
Amint ezt teljesítették, az év bizonyos szakaszaiban
papnőként szolgálnak, amikor pedig ez az időszak letelik,
ugyanazt a tevékenységet végzik, amit azelőtt – feleli, majd
kíváncsian oldalra billenti a fejét. – A ti kolostorotokban ez
nem így van?
– Nem. A mi működésünk jobban hasonlít az új egyház
hivatalaihoz. Van apátasszonyunk, aki mindent kézben tart és
felügyel, és van látnokunk, aki segít értelmezni Mortain
akaratát – magyarázom, és mielőtt arra gondolna, hogy
megkérdezze, vajon hogyan választják ki a látnokot, inkább
gyorsan hasonló kérdést teszek fel: – Felettetek ki uralkodik?
Nagyon sok külön csoportotok van; nyilván szükség van
valakire, aki vitás kérdésekben dönteni tud.
Floris a fürj utolsó csontjait is a tűzbe dobja, majd
hátradől, kényelmesen elhelyezkedik.
– Természetesen így van. Ha a vitát a klán vezetője
nem tudja megnyugtatóan elsimítani, akkor a főpapnő és
tanácsa, a soros papnők elé visszük.
– És ha a főpapnő és a tanács sem tudja megoldani?
Mondjuk, ha a papnők nem értenek egyet, vagy ha a főpapnő
megmásítja az ő döntésüket? Akkor a többiek kihez
folyamodhatnak? Mit tehetnek?
Floris alaposan figyel engem.
– Akkor szavazásra bocsátjuk, és mindenkinek
beleszólása lesz.
Úgy teszek, mintha nem venném észre az ezernyi
kérdést tekintetében, és inkább az evésre figyelek. Bár eléggé
sajnálom, hogy kérdésemmel óhatatlanul arra utaltam, hogy
békétlenség, legalábbis egyet nem értés van a
kolostorunkban, nagyon jó megtudni, hogy mások, akik
szintén a Kilenc ősi istenség követői, hogyan oldják meg
egymás közötti vitáikat.
Több mint ötvenen indulunk meg a franciák ellen, de
nem egy tömegben, hanem négyes-ötös csoportokban.
Arduinna szolgálata egyáltalán nem szabályos csatát jelent,
hanem az ártatlan és jámbor emberek védelmét, akiket a
háború forgatagában mások könnyen legázolnak,
tönkretesznek, kifosztanak, életüket veszélyeztetik.
Nehéz szívvel vágok neki, mert nem az én istenem
dolgában járok, bár szívem repes a gondolatra, hogy ha más
isten szolgálatában is, de végre használhatom a tudásomat.
Annak is örülök, hogy sikerült beilleszkednem
Arduinna híveinek csapatába, és együtt lovagolunk. Sem
külső szemlélők, sem a legújabban belépettek nem tudnák
megállapítani, hogy én nem tartozom közéjük. Floris vezeti a
csapatunkat, amelynek rajtam kivül Aeva, Tola, és Arduinna
egy másik papnője, Odila a tagja, aki majdnem annyi idős,
mint Floris. Fortuna is jól illik a csapatba, az egyetlen
különbség, hogy ők másfajta nyerget használnak.
Ma nem merészkedünk be a városba. Inkább a
környező gazdaságokat és otthonokat keressük fel abban a
reményben, hogy megmenthetjük őket a további
fosztogatástól és rajtaütésektől.
A gazda, akinek ökrös szekerét Tola és Aeva
visszaadta, azt mondta, hogy a franciák négy napja érkeztek,
és tegnap volt az első nap, hogy kirajzottak élelmet keresni.
Reméljük, hogy más gazdaságokat még nem dúltak fel.
Az első tanyaház, amely mellett elmegyünk,
elhagyatott. Sehol senki. Ez van a legközelebb a városhoz; a
család, amely ott élt, nem vesztegette az időt; felpakolták
minden holmijukat, állataikkal együtt elmentek.
 A második tanya lakott; ennek lakóját makacsabb,
keményebb fából faragták. Egyik kezében vasvillával, a
másikban jókora husánggal fogad minket.
– Békével járunk – szól Floris, kezét felemelve. – Csak
azért jöttünk, hogy megbizonyosodjunk, biztonságban van a
franciáktól.
– Próbáljanak meg akár csak egy birkát elhajtani
tőlem! Nem azért tartottam őket egész télen, hogy egy rakás
francia disznó zabálhasson!
Floris alig tudja megállni, hogy el ne mosolyodjon.
– Ezt örömmel halljuk. Mindazonáltal a francúzusok
több százan vannak, maga pedig csak egyedül, így ha van
családja, akiknél esetleg…
A férfi hegyesen oldalra köp.
– Nem hagyom, hogy elzavarjanak a saját földemről.
Ki küldte magukat?
– Arduinna, az ártatlanok védőszentje.
– Ha ez a férfi ártatlan, megeszem az íjamat –
mormogja Aeva.
Hosszas rábeszélés után sem tudjuk meggyőzni, hogy
menjen máshová, de legalább nincs felesége és gyerekei,
akiknek bántódása eshet.
Ahogy közelebb érünk az utat elálló francia
katonákhoz, Floris int Aevának és Odilának, hogy szálljanak
le a lóról. Gondjainkra bízzák lovaikat, és előreosonnak;
gyorsan eltűnnek az út menti bozótosban. Tola szinte remeg
az izgatottságtól. Floris rápillant.
– Legközelebb majd téged küldelek.
Nagyon fülelünk, de semmit nem hallunk. Ez jó.
Nagyon jó. Azt jelenti, hogy a katonák sem hallhatják őket.
Körülbelül egy fertályórával később két tompa puffanás töri
meg a csendet, és egész madárcsapat rebben fel riadtan.
 Mivel más hang nem hallatszik, Floris jóváhagyólag
biccent felénk.
Nem kimondottan élvezetes tevékenység a sűrű
bozótosban kúszni, észrevétlenül rátörni emberekre, lesből
rajtuk ütni. Sokkal jobban kedvelem a támadásnak azt a
fajtáját, amit mi gyakorlunk, akik Mortain istent szolgáljuk:
mi szembenézünk áldozatainkkal, gondoskodunk róla, hogy
biztosan tudják, tetteikért felelniük kell. De ez háború, és a
háborúnak megvannak a maga szabályai, bár én ezeket nem
tanulmányoztam.
Másnap a küldetésünk nehezebbnek bizonyul, mert a
franciákhoz eljutott a rajtaütésszerű támadás híre, és
megháromszorozták az utakat elálló katonák létszámát. De
nem csak több őrszemet állítottak… nekifogtak módszeresen
rabolni, fosztogatni a vidéken. Négy különböző csapatot
figyelünk meg, ezek különböző irányba indulnak; igyekeznek
mielőbb megszerezni minden élelmet és takarmányt, mielőtt
mi megakadályozhatnánk őket ebben.
Ezen a napon három férfit öltem meg, mindannyian
francia katonák. Hálás vagyok, hogy az íj Arduinna kedvenc
fegyvere, mert én könnyebben ölök a távolból, mint
közvetlen közelről, és örülök annak is, hogy a keserű
rosszullétet nem érzem többé a gyomromban minden öléskor.
Illetve nem annyira erősen, mint először.
Zargatjuk a franciákat, ahol csak érjük; elütjük őket az
élelem- és takarmányszerzési lehetőségektől, védelmezzük a
fenyegetett ártatlanokat, és toborozzuk a testben ép
embereket, hogy álljanak az ügyünk mellé, segítsenek minket
a küzdelmünkben.
Florisnak igaza volt: a harc jó módszer arra, hogy
csökkentse a Matelaine halála miatt érzett mély fájdalmamat.
Nem csak testileg, de lelkileg is megterhelő, nehéz munka ez,
mert türelem és ravaszság kell hozzá, hogy kivárjuk az
ellenséget, kiszámítsuk, mit terveznek a békés lakosság ellen,
és megfelelő cselekvésre bírjunk másokat, akik még sosem
csatáztak, és félnek… félnek a franciáktól és Arduinna
papnőitől is, mert csak a legendákból ismerik őket. A
következő napokban még hét katonát ölök meg. Egyikükön
sem látom Mortain jelét, de a gyomrom sem kavarog
undorral úgy, ahogy az első alkalommal. Bár sosem fogom
megkedvelni a gyilkolást, el kell ismernem, hogy igenis
igazságosnak tűnik, hogy megölöm áldozataimat, mielőtt
másokat bánthatnának, vagy azzal, hogy kiéheztetik őket,
vagy azzal, hogy megerőszakolják őket, vagy felégetik
házaikat. Akkor is igazságosnak tűnik, ha nem vezet Mortain
jele.
Még könnyebbnek tűnik ölni, ha a katonák ránk
támadnak, mert akkor a gyilkolás nem más, mint az
önvédelem természetes reflexe.
A tizedik napon Arduinna híveinek egyik felderítője
lovagol be a táborba nagy sebesen, és a ló még meg sem állt
teljesen, amikor ez a nő leugrik.
– Megérkezett a breton hadsereg! – kiáltja, mire
éljenzés tör ki.
Egy hétbe telik, míg a Rieux marsall zászlaja alatt
harcoló breton csapatoknak sikerül kiűzniük a franciákat
Vannes városából. Ezektől a breton csapatoktól tudjuk meg,
hogy a hercegnő már nem Guérande várában tartózkodik.
Még februárban egész udvartartásával együtt felkerekedett, és
Rennes városába mentek.
– Rennes – ismétlem, mint egy eszelős. Ha akkor
elindulok, amikor indulni akartam, már ott lehetnék
Rennes-ben a hercegnő udvarában; egyszerűen északra kellett
volna mennem, két-három mérföld az út; nem kellett volna az
átkozott franciákkal bajlódnom. A várakozás
feleslegességének tehetetlen dühe önt el; Floris és Tola igen
furcsán néz rám.
– Akkor Rennes-be kell mennem. Még ma indulok.
Floris bólint.
– Eljött az ideje.
Észlelvén meglepettségemet, hogy ilyen könnyen
beleegyezett, Tola közelebb hajol hozzám, hogy a fülembe
súghasson: – Újabb látomása volt – magyarázza.
Floris felemeli a fejét, észak felé kémlel.
– Valaki a hercegnő palotájában áldozati ajándékot
helyezett ki Arduinna istennő számára, a segítségét kérve.
Meg kell hallgatnunk ezt a kérést. Ezért veled fogunk utazni
Rennes városába.
 Floris, Aeva és Tola a hídig kísér, amely Rennes város
kapujához vezet.
– Mondd meg a hercegnőnek, hogy meghallottuk
hívását, és minden tőlünk telhető módon segedelmére leszünk
– mondja Floris. – Táborunkban várjuk az utasításait.
– Nem jöttök velem a palotába?
– Nem – feleli Aeva. – Amikor csak lehetséges,
kerüljük a városokat. Túlságosan körbe vannak zárva.
– Ott állítjuk fel a főtáborunkat – mutat Floris észak
felé, ahol a dús erdő széle a völggyel találkozik, – Klánjaink
néhány napon belül teljes létszámban ideérnek.
– Hogyan küldhet a hercegnő üzenetet nektek?
Floris elmosolyodik.
– Veled, természetesen. Nem mintha bujkálnánk.
Megtalálhatsz minket, amikor csak akarsz. – A városkapun
kifelé jövő és befelé igyekvő emberekre néz. Sok közöttük a
katona. – Ahol ilyen nagy számban vannak katonák, ott
bizonyosan szükség van az ártatlanok védelmezésére. – Ajka
undorral rebben. – Biztos lehetsz benne, hogy egyáltalán nem
fogunk unatkozni.
Elbúcsúzom tőlük, és megköszönöm minden
segítségüket, a hozzám való jóságukat. Nem találok szavakat,
hogy elmondjam, útitársaknál sokkal többet jelentettek
nekem, és nagyon hálás vagyok, hogy befogadtak. Úgy
érzem, mintha felnyitották volna a szememet a lét egy
teljesen új formájára; arra, hogy milyen érzés közösségben
élni, és ezen sokat kell gondolkodnom.
 Megszoktam a társaságukat, és nélkülük szinte
meztelennek érzem magamat, ahogy Fortunát a város felé
fordítom. Patái tompán koppannak a híd erős fadeszkázatán.
A város szürke kőfalai húzódnak előttem, amerre a
szem ellát; mint a gyermekeit biztonságba ölelő anya karjai.
A falak oromzatán, keskeny futóhidakon őrszemek járkálnak
fel-alá, a városfalat is erősen őrzik. Nem állítanak meg senkit
se kifele, se befele menet, de éles szemmel pásztázzák a
tömeget, hogy intézkedni tudjanak, ha valami bajt sejtenek.
És nagyon jól teszik, hogy figyelnek, mert mindenütt
emberek vannak. Ami azt illeti, sosem képzeltem volna, hogy
ilyen sok ember képes egy fallal körülzárt helyen élni. És
hogy készséggel hajlandók is rá.
És Florisnak igaza volt; a várost mintha teljesen
ellepték volna a katonák. Legalább ötször annyian vannak,
mint maguk a városlakók. A katonák többsége láthatóan
nincs szolgálatban, csak csoportokban bóklásznak az
utcákon. Unaloműző nyugtalanság hangulata árad az
emberekből, amiről rögtön az jut eszembe, vajon az őröknek
nem kéne-e a városon kívüli vidék helyett a városfalon
belülre fordítani vigyázó szemeiket.
Elvonom gondolataimat a katonákról, és inkább
Rennes városát szemlélem. Nagy kiterjedésű város, sokkal
pompásabb, mint Vannes, bár abból a városból is elég
keveset láttam, ráadásul a lehető legkedvezőtlenebb
körülmények között. Ezeken a macskaköves utcákon
kétoldalt üzletek vannak, és élénk színűre festett emeletes, sőt
kétemeletes fagerendás házak. A város közepén kimagaslik
egy hatalmas, pompás katedrális toronycsúcsa.
Bámészkodásommal felhívom magamra a figyelmet…
illetve furcsa ruházatommal is, mert bár bőrnadrágom fölé
szoknyát húztam, mégis Arduinna követőinek öltözéke tűnik
ki a viseletemben. Egy kovácsműhely közelében ólálkodó
három katona engem bámul, ezért inkább más útra irányítom
Fortunát, nehogy idejük legyen valami bűnös gondolatra. Bár
nyugodtan szembeszállnék velük, az egész városban feszült,
amolyan kicsi a rakás, nagyobbat kíván hangulat uralkodik,
és nem kívánok semmi kellemetlenségnek a kirobbantója
lenni.
Végre eljutok a palota kapujához. Az őr lassú, lusta
pillantással tekint rám, mintha jelentéktelen személy lennék;
ezt a nézést hűvös mosollyal viszonzom.
– Szent Mortain apátasszonyához jöttem. Sürgős
beszélnivalóm van vele.
Az illendőnél jobban élvezem, hogy a vigyor leolvad
arcáról, és feszesebb vigyázzba áll.
– Neved?
– Mondják meg neki, hogy Annith van itt.
Kurtán bólint, magához int egy apródot az ajtón belül
trécselő fiúk közül, és utasításokat ad neki. Az apród csillogó
tekintetű fiú; pajkos mosolya Audrira emlékeztet. Tökéletes
meghajlással fogadja az utasítást, majd elsiet a palota belseje
felé. Engem az előcsarnokba küldenek pihenni, várakozni, és
nagyon igyekszem nem ámulni és bámulni, mint valami
tudatlan vidéki fruska.
Beatriz nővér gyakran beszélt nekünk arról, milyen
pompával találkozunk, ha kötelességünk a hercegi udvarba
szólít, ám az elmúlt néhány hétben újra és újra
meggyőződhetek arról, mekkora különbség van aközött, hogy
valamiről hall az ember, vagy a saját szemével látja. Beatriz
nővér nem trubadúr, így szavai közel sem festhették le a
szemem elé táruló látványt.
Maga az előcsarnok olyan nagy, mint a mi kápolnánk
és refektóriumunk egyben, és élénk, színes, vastag
falikárpitok díszítik falait, amelyek nagyon sokat
csillapítanak a főbejáraton át beáramló hidegen. A nemesfa
falburkolat dús faragványai egyenesen csodálatosak;
legszívesebben végighúznám rajtuk az ujjamat, hogy érezzem
a fa gazdag textúráját.
De ennél is kápráztatóbb az, hogy hány ember van a
helyiségben: annyian, hogy egy kisebb falu kitelne belőlük.
Több mint egy tucat felvigyázó katona, néhány apród,
számos jól öltözött polgár és még elegánsabban öltözött
nemesek társasága várakozik. Beatriz nővér azonban a
valóságnak megfelelően készített fel minket arra, hogy a
nemesek milyen pompázatos öltözékeket viselnek, pontosan
olyan élénk színű, dúsan hímzett, drága anyagokból készített
holmi van rajtuk, mint azt nekünk oly részletesen leírta. Azt
is észreveszem, hogy a várakozók többsége csoportokban
diskurál, fejük lehajtva, nagyon feszültek, csak a
beszélgetésre figyelnek. Talán már hallottak arról, hogy a
franciák megtámadták Vannes városát? Vagy más hírek miatt
nyugtalanok?
Az őrkatonáknál előbb látom meg, hogy az apród
rohanvást igyekszik visszafelé. Szeme tágra nyílt, homloka
ráncban.
– Őladysége azt üzente, hogy azonnal küldjék hozzá
Annith nevű látogatóját. Nekem magamnak kell elkísérnem
oda – közli, az utolsó mondatot nem kis büszkeséggel.
Az őrkatona kíváncsi pillantást vet rám, aztán bólint, és
befelé kísér. Megszaporázom lépteimet, hogy tartani tudjam
az iramot az apróddal, aki minden jel szerint inkább lohol,
mikor pedig az egyszerű sétatempó is megfelelne.
Most, hogy alig pár pillanatra vagyok attól, hogy
szembenézzek az apátasszonnyal, izzadni kezd a tenyerem.
Arra gondolok, hogy szembenéztem a hellequinek és a
franciák veszedelmével és túléltem… és mégis olyan
nehéznek ígérkezik ez a beszélgetés, hogy izzad a tenyerem.
Nem adom meg magamat ennek a félelemnek.
Vér tapadt a kezemhez az első csatámban, és a
másodikban, a harmadikban is.
Éltem már a való világban, annak minden
bizonytalanságában, zűrzavarában, vadságában, szépségében,
és soha nem lehet meg nem történtté tenni azt, amit láttam.
Soha nem tudom meg nem tudottá tenni azt, amit most tudok.
Ami pedig ennél is fontosabb: mélyen legbelül valami
felébredt bennem, és most, hogy teljes figyelemmel, nyitott
szemmel jártam a világban, lehetetlen, hogy álomba
édesgessenek vissza. Talán ezért tartott vissza engem az
apátasszony. Talán valami olyan okból, amiről halvány
sejtelmem sincsen, éppen ettől tartott.
Az apród végigvezet egy folyosón, majd egy másikon,
végül megáll egy vastag tölgyfa ajtó előtt, és illedelmesen
kopog.
– Lady Annith érkezett őladységéhez.
– Küldd be!
Az apátasszony hangja tiszta, messze ható, mint a
harangzúgás; az ajtón át is jól hallatszik.
– Tisztelendő anya – súgom az apródnak.
Elkerekedett szemmel néz rám.
– Tessék?
– Egy kolostor apátasszonyát rangjánál fogva nem
szabad ladynek szólítani, csak tisztelendő anyának. Ez a
helyes megszólítás.
Az apród arca egy pillanatig sötét rózsaszín pírban ég.
– Miért nem mondta ezt nekem eddig senki?
Kissé bosszúsan ingatja a fejét, majd futólépésben
elindul a hosszú folyosón. Mély levegőt veszek, kezem az
ajtókilincsre szorul, és belépek.
Az apátasszony az íróasztala mögött, magas támlájú
széken ülve vár; tartása egyenes, merev. Arca sápadt,
orrcimpája remeg, finom vonásain feszül a bőr. Nehezen
visszafogott dühének olyan súlya, sűrűsége van, mintha külön
létező lény lenne.
– Tisztelendő anya! – szólítom, az előírásoknak
pontosan megfelelő térd- és főhajtással.
Nem érdeklik a formalitások.
– Mit jelentsen ez, Annith? Mit keresel Rennes
városában?
– Azért jöttem, hogy tájékoztassam önt: Matelaine
halott.
Vonásain cseppet sem oldódik a düh kifejezése, nem
látszik rajta sem meglepetés, sem megbánás.
– Bár nagyon sajnálom, hogy ezt kell hallanom, semmi
ok nem állt fenn arra, hogy magad hozd nekem ezt a hírt.
Elég lett volna, ha egyszerűen megírjátok, és futárral
elkülditek az üzenetet. Csak kifogásként használtad a
halálhírt arra, hogy kimentsd magadat a kötelességeid alól,
amelyeket nincs szándékodban teljesíteni.
Matelaine emléke tolul gondolataimba; ahogy merev,
mozdulatlan teste ott feküdt kiterítve a szekéren. Szívem
elszorul, alig begyógyult sebei felszakadnak. Kezem ökölbe
szorul, szoknyám ráncai közé rejtem, hogy ne lássa.
– Nem. Nem lett volna elég, ha egyszerűen megírjuk;
mert a szemébe akartam nézni, amikor azzal vádolom, hogy
felelős Matelaine haláláért. Az ön gondatlansága,
közönyössége és makacssága miatt halt meg.
Sóhaj hagyja el ajkát… pontosabban élesen beszívja a
levegőt; ebből tudom, hogy szavaim igenis elevenébe
találtak.
 – Ezt hogy érted?
Ahogy a Matelaine halála okozta sebek újra
felszakadnak, feltör bennem a forró, keserű fájdalom.
– Maga küldte el küldetésre úgy, hogy Matelaine még
nem volt kész. Maga tudta, hogy túl korán van; Thomine
nővér kifejezetten figyelmeztette magát. Én is
figyelmeztettem, de maga mégis elküldte…
– Hallgass!
Hangja éles tőrként hasít szavaimba. Két tenyerét az
asztallapra nyomva feláll.
– Hogy merészelsz bejönni ide, rikácsolni, mint egy
halaskofa és szidalmazni engem?
Egy lépést teszek az íróasztal felé; élvezem, ahogy
szeme a meglepetéstől tágra nyílik.
– Úgy merészelem, hogy Matelaine ezt nem képes
egyedül megtenni. Maga elárulta őt! Elárulta a kolostor és a
novíciák közötti bizalmat, a hely szentségét, és tudni akarom,
hogy miért tette!
– Bizalom! Beszéljünk csak a bizalomról, és arról,
hogy éppen te vagy az, aki nyíltan megszegted a bizalmat
azzal, hogy szembeszálltál velem! Engedély nélkül elhagytad
a kolostort, elszöktél kötelezettségeid elől. Nem gondoltál
azokra, akiket ezen oktalan cselekedeted veszélybe sodor?
Belegondoltál egyáltalán, hogy úgy hagytad el a kolostort,
hogy most senki sem látja Szent Mortain akaratát? Én
vádollak téged kötelességszegéssel.
Kurta legyintéssel intézem el vádaskodását.
– Ugyan már! Hiszen nincs se tehetségem, se
képességem Mortain akaratát látni, és ezt maga is pontosan
tudja. Miért küldte el Matelaine-t, amikor pedig még
egyáltalán nem állt készen? Mi volt a valódi ok, amit titkol
előlem?
 Az apátasszony egy pillanatra behunyja szemét, és
mély levegőt vesz.
Amikor újra felnéz, nyugodtabb, kevésbé dühös. Ekkor
elmosolyodik; behízelgő, megdicsőült mosoly. Mintha
ragacsos hálót vetne ki, remélve, hogy fondorlattal,
hazugsággal megnyerhet. De mérgezett csalétket kínál…
most már tudom.
– Drága Annith. Bár őszintén csodálom, hogy ily
hűséges vagy azokhoz, akiket szeretsz, meg kell értened,
hogy nekem a kolostor apátasszonyaként olyan
kötelezettségeim vannak, amelyek messze túlmutatnak azon,
hogy egyesek biztonságára, kényelmére, kedvére,
kívánságaira tekintettel lehessek. Minden lehető eszközt fel
kell használnom arra, hogy Mortain kifejezett akaratát
beteljesíthessük. Ezt te is pontosan tudod. Csak a
csalódottság és az irigység beszél belőled.
Hangja kellemes, sőt együtt érző; körém simul, ellep;
így próbál újra álomba édesgetni.
Egy éles, fájdalmas pillanatig hiányzik nekem az a
világ, amikor még mindennek volt értelme.
– Csalódott voltam, sőt irigy, valóban, de ez most már
csak kis része annak, amit érzek. Azzal, hogy nem engem
küldött, amikor pedig nekem kellett volna mennem, mert én
lettem volna a soros, bűnrészessé tett engem Matelaine
halálában, és ezért gondoskodom arról, hogy felelősségre
vonják tetteiért.
Ő kapja el a tekintetét előbb. Próbálja ezt leplezni; a
gesztus, hogy szélesen legyint, mintha ingerült keserűséget
érezne, pontosan erre szolgál, de tekintete elmozdul, és
tudom, hogy ez a kis győzelem az enyém.
– Komolyan azt hiszed, hogy én másképpen bánok a
novíciákkal, mint más apátasszonyok az évszázadok hosszú
folyamán? Azt hiszed, hogy Dragonette tartózkodott volna
felhasználni minden eszközt, ami a rendelkezésére állt?
– Meglehet, a maga eszközei kevésbé kegyetlenek, de
amit tett, az így is, úgy is árulás. Dragonette idejében
legalább nem próbálták meg hamis kedvességgel és
törődéssel álcázni. Nem áltatott minket azzal, hogy mindent,
amit tesz, a legjobb érdekeinket szem előtt tartva teszi.
Kivéve velem. Én pedig valóban olyan ostoba és vak
voltam, hogy még most sem tudom, vajon Dragonette jobban
szeretett-e engem, mint a többieket, vagy végtelenül gyűlölt.
Az apátasszony ajka feszes vonallá szorul, pupillája
összeszűkül; két kis fekete tűhegy kék bársonyon.
– Így mondasz köszönetet nekem azért, hogy oly sok
éven át kedves voltam hozzád? Mindazért, amit a te
érdekedben tettem?
– Nem akarom a maga kedvességét mások élete árán.
Lehet, hogy maga hajlandó ilyen árat fizetni, de én nem.
És ez a dolog lényege. Ezért velejéig romlott az
irántam való kedvessége.
Maga elé kapja kezét, mint amikor az ember azért
védekezik, mert felé hajítanak valamit.
– Elég! Nincs időm egy eltévelyedett novíciával
vitatkozni! Túl sok valódi probléma fenyegeti az országunkat
és a hitünket végomlással. Legszívesebben szekérhez kötözve
küldenélek vissza egyenesen a kolostorba! – Egy hosszú
pillanatig hallgat, mintha azon tűnődne, vajon lát-e valamit
arcomon, ami meggyőzné, hogy mégis ezt kell tennie. – De
egyelőre… – folytatja vontatottan – elkísértetlek egy
lakosztályba; ott maradsz, amíg érted nem megyek.
Azzal kilép az íróasztal mögül, elhalad mellettem,
egészen közel, ruhámat súrolva. Azon gondolkodom, vajon
mit szólna, ha megragadnám habitusának ujját, és választ
követelnék. A kezem bizsereg, de képtelen vagyok megtenni.
Kinyitja az ajtót, hogy apródot szólítson.
– Hol van Ismae és Sybella? – kérdem.
Kérdésemre megdermed, majd lassan felém fordul.
– Ismae itt van, a hercegnő szolgálatában. Sybella…
Sybella küldetésben van. Ami azt illeti, kénytelen vagyok
felkészíteni téged… lehetséges, hogy Sybella nem tér vissza.
Még ha túlélné is a feladatot, amelyet Mortain jelölt ki neki…
az utóbbi időben nagyon emésztette a halálvágy, és nem lehet
sejtésem, mire gondol.
A düh újabb hulláma tolul fel bennem, de mielőtt
bármit tehetnék, megérkezik az apród. Az apátasszony felé
fordul, rám nem is figyel már.
– Gondoskodjon róla, hogy Lady Annith kapjon szobát
a nyugati szárnyban, majd szóljon a szobalányoknak, hogy
készítsenek neki fürdőt. – Visszafordul felém, fürkésző
pillantással végigmér. – Rosszul cserzett bőr és fafüst
szagától bűzlesz.
 Szobámban egyedül úgy érzem magamat, mint egy
csonttalan angolna; leülök az egyik alacsony zsámolyra.
Megtettem. Szembenéztem az apátasszonnyal, és
számon kértem tetteit. Lényem legmélye megremeg; csak
ekkor vagyok képes felfogni, mit jelent ez, milyen
következményei lehetnek.
Gyerekkorom óta éreztem, a csontjaimba épült, a
zsigereimben lüktetett a tudat: ha nem akarom, hogy
kitaszítsanak egyetlen otthonomból, amelyen kívül mást nem
ismerek, ha nem akarom, hogy elveszítsem a törődés
legkisebb morzsáit, amelyekben valaha részem lehetett, akkor
pontosan azt kell tennem, amit az apácák megkívánnak,
megkövetelnek tőlem.
És most mindent esztelenül, hirtelen felindulásból
felborítottam.
Ekkor valaki kopog az ajtón, és szívem olyan erősen
ver, hogy majd’ kiugrik a mellkasomból. Megmarkolom a
szoknyámat, felállok, felszegem államat, remélem, hogy
arcomon nem látszanak háborgó érzelmeim.
– Lépjen be! – szólok ki.
Csak két cselédlány; réz fürdőkádat hoznak. Várom,
hogy megtöltsék. Addig az ablakhoz megyek, kinézek az
ablakon; a lányok csacsogása lágy esőként hull rám.
Az apátasszony próbálkozhat azzal, hogy szó nélkül,
dicstelenül visszavitessen a kolostorba, de nem vagyok
hajlandó visszamenni. Úgy nem. Igazából nem látok
lehetőséget arra, hogy valaha visszamenjek a kolostorba, mert
az apátasszony úgysem hagyna dicsőségesen visszatérni,
vereséggel pedig nem vagyok hajlandó ezt megtenni.
– Milady, kíván segítséget a fürdőjéhez? – kérdi az
egyik cselédlány, és eltelik egy riadt, csodálkozó pillanat,
mire a lány hangjára tudok figyelni.
– Köszönöm, nem. Boldogulok magam is.
Amint újra egyedül vagyok, kilépek a szoknyámból,
leveszem az alatta viselt bőrnadrágot, és homlokom aggódó
ráncba rándul. Az apátasszonynak igaza van. Valóban bűzlök.
Kilépek az alsószoknyámból is, levetem az
alsóingemet. Megnézem, van-e a kád mellé készítve puha
lenvászon törülköző és szappan, majd a gőzölgő vízbe
merítkezem. Igyekszem lecsillapítani zakatoló gondolataimat,
elmém nyugtalanságát, és egyszerűen megelégedni azzal,
hogy itt vagyok. Sikerült elérnem Rennes városába, és az
apátasszony elé tártam kételyeimet. Figyelembe véve, hogy
mennyi kitérővel és veszéllyel kellett szembenéznem utamon,
sokkal többet értem el, mint amennyit valaha remélhettem
volna.
Nekilátok, hogy lesikáljam magamról a több hétig tartó
út porát. Ennek végeztével kilépek a kádból, és a lenvászon
törülközőért nyúlok. Már majdnem teljesen száraz vagyok,
amikor eszembe jut, hogy az egyetlen tiszta ruhám több mint
egy hónapja gyűrődik a nyeregtáskámban. Arcom grimaszba
rándul a gondolatra, hogy azt a gyűrött darabot kell
felvennem… különösen miután láttam, milyen szép ruhákat
viselnek az udvarban… de nem tehetek mást. Nem
járkálhatok egy szál lenvászon törülközőben.
Éppen belebújtam egyetlen tiszta alsóingembe, és
lerángattam a testemen, amikor kisebb tumultus neszeit
hallom az ajtó másik oldalán. Arra számítok, hogy az
apátasszony érkezik, hogy folytassuk iménti
veszekedésünket, ezért hirtelen megperdülök. Abban a
pillanatban nyílik is az ajtó. Nem az apátasszony, hanem…
– Ismae! – Egész testem megélénkül. Mintha gyertyát
gyújtottak volna a lelkemben, és mielőtt felfoghatnám, mit
teszek, hozzá szaladok, és átölelem.
Ismae elég figyelmes ahhoz, hogy lábával becsukja
maga mögött az ajtót, majd viszonozza az ölelést.
– Hát valóban te vagy az! Az apród váltig állította,
hogy egy bizonyos Annith nevű hölgyet kísért, én pedig
folyton lehurrogtam, hogy bizonyára téved.
Kezemet el nem engedve hátralép, és engem néz.
Ugyanaz az Ismae, akit ismerek, de valahogy más.
Nyugodtabb az arca, könnyedebb a mosolya, de van benne
valami új, ismeretlen él.
– Kedves fogadtatásodból ítélve feltételezem, hogy
talán nem haragszol rám.
– Dehogy! – újra megölelem, élvezem a közelségét,
végtelen örömmel tölt el, hogy biztonságban van, él, és
semmi baja nem esett. Aztán nagy nehezen elengedem,
nehogy azt gondolja, megzavarodtam. – Haragudni rád?
Ugyan, miért haragudnék rád?
– Miután nem válaszoltál az utóbbi két levelemre, azt
hittem, talán az apátasszony elmondta neked, hogy letértem
az általa megszabott útról; engedetlenséget mutattam iránta.
– De hiszen válaszoltam a legutóbbi leveledre,
amelyben a szeretőkről esett szó. Azután is írtál nekem?
– Igen. Nem kaptad meg azt az üzenetet, amelyben
könyörögtem, mondd meg, mi az ellenszere a méregnek,
Szent Arduinna kelepcéjének?
Kérdése ökölcsapásként ér, mert ez csak azt jelentheti,
hogy az apátasszony ellopta a leveleket.
 – Nem. De biztosan ismered az ellenmérget. Hiszen ez
az egyik tehetséged!
Ismae úgy néz le a kezére, mintha még mindig nem
hinné el.
– Igen. De majdnem túl későn tudtam meg.
– Túl későn mihez?
– Ó! Olyan sok mindent kell elmondanunk egymásnak!
De először is… Mit keresel itt? Hogyan jutottál el ide? És az
apátasszony tud róla, hogy itt vagy?
Elkomorulok, arcom grimaszba rándul.
– Ó, persze, hogy tudja. És persze nagyon fel van
zaklatva, ami nem csoda. Ami a többit illeti… hosszú és elég
bonyolult történet.
Még egy hosszú pillanatig néz, csak néz, aztán
megszorítja a karomat.
– Most ülj le! Hozatok frissítőket, és elmondhatod a
hosszú, komplikált történetedet.
– Nagyon szeretném – felelem. Miközben Ismae az
ajtóhoz megy, és az ajtó előtt álló valakinek utasításokat ad,
kiveszem a ruhámat a nyeregtáskából, és belebújok. Ismae
hátrafordul, és rosszallóan elkomorul. – Ezt nem veheted fel.
Ebben az állapotában nem – mondja, azzal feltépi az ajtót, és
visszahívja a szolgát, akit éppen frissítőkért küldött. Utasítja,
hogy ne csak frissítőket, hanem egy tiszta ruhát is hozzon a
lakosztályából. Közben én csak csodálom, milyen változások
mentek végbe rajta. Nem csak testi változások, bár azok
eléggé nyilvánvalóak, hanem a viselkedésében, modorában is
történt változás… ahogy mozog a világban… ahogy
másokkal beszél. A tétova lány, aki mindig mások
engedélyére várt, és bizonytalan volt, hogy hol a helye, most
olyan magabiztos, mint aki mindig is ebben a közegben élt és
mozgott. A Halál teljesen kész szolgálóleánya; és olyan életet
él, amilyet én mindig is szerettem volna, amilyet magamnak
képzeltem. A viszontlátás örömét beárnyékolja a kétség,
vajon van-e jövőm a kolostorban, vagy végleg el kell
hagynom.
– Megváltoztál – mondom, amikor visszalép az ajtóból.
Mosolyog.
– Te is. – Leülünk. Kifinomult modora abban a
szempillantásban lehullik róla, ahogy előrehajol. Tágra nyílt
szemmel, hitetlenkedve néz rám.
– Te tényleg az apátasszony kifejezett akarata ellenére
hagytad el a kolostort?
– Igen. Ó, Ismae. Olyan sok mindent kell elmondanom
neked… és csak kevés közte a jó. Matelaine… – hangom
elakad, ajkamat alig vagyok képes mozdítani – … Matelaine
meghalt. – Legnagyobb meglepetésemre érzem, hogy
könnyek szöknek a szemembe; könnyek, amelyeket azóta
nem tudtam elsírni, hogy novíciatársnőm kiterített testét
megláttam azon a szekéren. Arcomat törölgetem, muszáj
kisírnom magamat. – Az apátasszony nem volt hajlandó
engem elküldeni, még csak fontolóra sem vette, hogy engem
küldjön, és inkább Matelaine-t küldte, és Matelaine meghalt!
– De hiszen csak tizenöt éves volt!
– Én is ezt mondtam az apátasszonynak, de becsukta a
fülét érveimre, és inkább azt parancsolta, hogy én legyek a
kolostor Látnoka.
– De hiszen ennek semmi értelme nincsen! Egyáltalán
nem adtad jelét, hogy tehetséged lenne… amióta ismerlek,
nem voltak látomásaid. Nem is szólva arról, hogy te vagy
közöttünk a legtehetségesebb.
Úgy döntök, inkább nem szólok gyermekkori
látomásaimról, mert nem tudom, hogy egyáltalán van-e
jelentőségük.
 – Valóban nincs semmi értelme. Ez a döntés megszegi
a megállapodást, amit a kolostor a novíciákkal kötött… hogy
jó képzést kapnak, megtanulnak mindent, ami ahhoz kell,
hogy kiküldethessenek a világba, és sikeresen teljesítsék
küldetésüket. Így az egész nem ér semmit. – Mélyet sóhajtok,
végtelenül megkönnyebbültem, hogy megoszthattam ezt
valakivel, akiben megbízom. – Éppen ezért vagyok itt…
szembesíteni akarom a cselekedetei okozta tragédiával, és
felelősségre akarom vonni, mielőtt a többi felkészületlen,
fiatal lányt is kiküldi, mert engem nyilvánvalóan nem fog
feladattal megbízni.
Lenézek az ölemben önkéntelenül tördelt kezemre.
Ismae a fejét ingatja.
– Sosem értettem, miért éppen engem küldtek a breton
udvarba, és nem téged.
– Talán Mortain tudta, hogy a mérgekkel való
tehetségedre van szükség.
Nem igazán tudom, hogy elhiszem-e ezt, de ezt nem
lehet kihagyni a lehetőségek közül.
Ismae lassan bólint.
– Talán.
– Amikor az apátasszonnyal találkoztál, közvetlenül
azelőtt, hogy elhagytad a kolostort… amikor a küldetést
közölte veled a dolgozószobájában… érezted, hogy ki hozta a
döntést? Esetleg Vereda nővér látomásában az udvarban
jelentél meg?
Ismae gyámoltalanul bólint.
– Az apátasszony tájékoztatott a küldetésről,
közvetlenül azután, hogy Duval berontott a dolgozószobájába
és szóváltás volt közöttük. Azt, hogy Vereda nővérnek volt-e
látomása ezzel kapcsolatban, egyáltalán nem tudom.
– Nos, ha Mortain döntése volt, azzal nehéz vitába
szállni, de még mindig nem értem, hogy miért. Akaratlanul
tettem valamit, amivel magamra haragítottam Őt? Nem
voltam elég odaadó vagy engedelmes?
– El nem tudom képzelni, hogy ne lettél volna minden
szempontból tökéletes.
– Az apátasszony mégsem engem küldött. Ennek így
semmi értelmét nem látom.
– Mindig is nagyon kedvelt téged – mutat rá Ismae.
Önkéntelenül felhorkanok.
– Csak és kizárólag azért, mert kitűntem mindenben,
rendkívül engedelmes és kezelhető voltam. És – bár ezt
beismerni igazán kellemetlen, hozzáteszem: – … és mert, azt
hiszem, sajnált engem.
– Sajnált téged? Ugyan mi a csodáért kellett volna
sajnálnia?
Ismae hangjában teljesen jól felismerhető a
hitetlenkedés. Nem hiszi, hogy a kolostorbeli elszigetelt,
védett életemben lehetett bármi is, ami sajnálatot válthat ki
bárkiből.
Felállok, nagyon igyekszem elfoglalni magamat
valamivel, hogy zavaromat leplezzem; szoknyám ráncait
igyekszem lesimítani. Ismae választ érdemel, de nagyon
nehéz azokról az emlékekről beszélni, annyira nehéz
megosztani valakivel, de úgy gyötör, hogy kibeszéljem
magamból, hogy kínomban legszívesebben kimenekülnék a
szobából.
– Az előző apátasszony… aki helyett most a jelenlegi
van… kivételezett velem… vagyis… különleges figyelemben
részesített.
Ismae szeme összeszűkül az aggodalomtól.
– Miféle figyelemben?
A rémület enyhe bizsergése terjed végtagjaimban, úgy
érzem, már ezzel is túl sokat mondtam.
– Nincs jelentősége. Ez már… nagyon régen volt. De
mondd, Sybella hol van? Mi van vele? Az apátasszony azt
mondta, hogy veszélyes küldetésben jár, és készüljek fel
lélekben arra a lehetőségre, hogy nem fog visszatérni.
Ismae elkomorul, tekintetében sötét aggodalom villan.
Hirtelen feláll, járkálni kezd a szobában.
– Ó, Annith! Az apátasszony nagyon méltatlanul elbánt
Sybellával! Visszaküldte ahhoz a családhoz, amely kis híján
megölte.
Elsápadok, érzem, hogy arcomból elillan a vér; az ágy
oszlopába kell kapaszkodnom, hogy megtarthassam
egyensúlyomat. A történtek után sem számítottam ilyen
gyalázatos árulásra. Úgy gondoltam, hogy arra a feladatra,
amire az apátasszony küldte, Sybella különleges képességei
szükségesek. De ez? Visszaküldeni őrülete forrásához,
okozóihoz, mielőtt teljesen meggyógyult volna?
– És a családja… még sokkal rosszabb, mint
gondoltuk. Annith, tudnod kell, hogy Sybella… apja d’Albret
gróf.
– D’Albret gróf?! Az, aki kis híján megerőszakolta a
hercegnőt?
Ismae bólint.
– Igen. Ő az. És sokkal sötétebb előélete van, mint
amiről a legsötétebb, legrosszindulatúbb pletykák szóltak.
Duval sosem bízott abban az emberben; ezért ellenezte
minden lehető módon és alkalommal a házasságot közöttük.
De most, minekutána magától Sybellától hallottuk, hogy
d’Albret gróf miként bánt a feleségeivel… – Megborzong,
aztán a szemembe néz. Tekintete merev, szemében rémület
feszül. – Megölte őket. Mindegyiküket.
– Hány felesége volt? – kérdem súgva.
 – Hat. A hercegnő lett volna a hetedik.
Térdem hirtelen megremeg, az ágyra rogyok.
Belegondolni, hogy Sybella egy ilyen házban nőtt fel, ahol
kicsi korában gyilkosságok sorozata történt. Valóságos csoda,
hogy nem fásult bele, nem alkalmazkodott hozzájuk, és nem
érte gyógyíthatatlan lelki károsodás.
Ettől még kegyetlenebbnek tűnik az apátasszony
döntése, és újra fellángol bennem a düh.
– És most ott van a családdal?
– Igen is, meg nem is. Három hónappal ezelőtt, amikor
a hercegnő Nantes városánál találkozott d’Albret gróffal és
Rieux marsallal, akkor d’Albret csapdát állított neki. A
hercegnőt csak kis testőrségének hősiessége mentette meg;
sikerült biztonságba vinniük. A csapat tagja volt a Warochi
Rémlovag.
– Őt ismerem. Azt mondják róla, hogy nála vitézebb
harcos országunkban még nem született. Nem ő volt az, aki a
harcba vezette a herceg seregét, és így megnyerte nekünk a
„bolond háborút”?
– De igen. Pontosan ő volt. És miután saját marsallja a
hercegnő ellen fordult, nagyon megcsappant a haderő. Még
fontosabbá vált, hogy Rémlovag képes hadra fogható
embereket toborozni, lelkesíteni. Az apátasszonyt olyan
helyzetbe hozták, hogy kénytelen volt engedni, és elrendelni,
hogy Sybella kiszabadítsa Rémlovagot. Annyira súlyos
sérülései voltak, hogy személyesen kísérte el Rennes
városába.
– És hol van most Sybella?
– Annith, az apátasszony megpróbálta újra
visszaküldeni d’Albret gróf házába! Azok után is, hogy
kitudódott, milyen szerepe volt Rémlovag
kiszabadításában… még azok után is minden áron vissza
akarta küldeni Sybellát oda – mondja Ismae, és hirtelen
elfordítja tőlem a tekintetét. – Ezért úgy ítéltem meg, hogy a
kezembe kell vennem az irányítást, és elmondtam
Rémlovagnak, mi készül. – Halványan mosolyog. – És akkor
ő a saját kezébe vette az ügyek alakítását.
– Ezt nem értem. Miért avatkozna be Sybella javára
Rémlovag? Azért, mert Sybella kimenekítette a börtönből?
Ismae ajkán pajkos mosoly rebben.
– Nem csak azért. Rémlovag… nagyon… megkedvelte
Sybellát, és ezt a vonzalmat Sybella viszonozza, bármennyire
is próbálja tagadni. Ezért Rémlovag eltérítette a küldetéstől,
és magával vitte, amikor éppen a brit csapatok segítségére
sietett Morlaix városánál, vagyis távol tartja az
apátasszonytól.
Arckifejezése ismét megváltozik.
– De a múlt héten üzenetet kaptunk Rémlovagtól.
Sybella húgait megfenyegették; ha nem tér vissza a
családhoz, abból nagy bajok lehetnek. Rémlovaggal ezért
visszamentek Nantes városába, hogy kihozzák őket onnan, de
ezidáig nem hallottunk felőlük. – Felnéz rám, könny csillog
szemében. – Ó, Annith. Annyira féltem! Annyira félek, hogy
emiatt elveszítjük!
Minden erőmet össze kell szednem, hogy ne rohanjak
azonnal felkutatni az apátasszonyt, és ne fojtsam saját
kezemmel meg ott, ahol fellelem.
– Mit tehetünk? Küldhetünk valakit, hogy segítsen?
Ismae a fejét ingatja.
– Semmit nem tehetünk, amivel nem sodorjuk még
nagyobb veszélybe, ezért most csak várakozhatunk és
imádkozhatunk. – Mélyen sóhajt, és leül velem szembe, az
egyik zsámolyra. – Első küldetésem első pillanatától kezdve
tapasztaltam, hogy semmi sem úgy volt, mint amire
számítottam. Nem olyan fekete-fehér a világ, ahogy a
kolostorban lefestik nekünk. Az emberek, a politika, maga a
világ… sokkal árnyaltabb. Az, hogy kinek van igaza és ki
téved, gyakran csak attól függ, Hogy milyen nézőpontból
szemléljük a helyzetet. A mai napig nem értem, direkt
titkolta-e el előlem az apátasszony Duval nevét és pozícióját,
amikor elküldött engem az udvarba, vagy egyszerűen azt
hitte, úgyis tudom, ki ő. És Crunard kancellár? Nos, már nem
kancellár. Tömlöc mélyén ül a Guérande-i palota mélyén. Az
apátasszonyt kapcsolattartója, Crunard kancellár pedig hamis
információkkal látta el, legalább az első küldetésemig, ha
nem tovább.
Hirtelen eszembe jut, hogy az apátasszony újabban
személyesen jár a holló tanyára a neki szóló üzenetekért.
Vajon ez lehet az oka?
Beszélgetésünket kopogás szakítja félbe; két szobalány
siet be, bőven megrakott tálcákon ételt hoznak. Összefut a
nyál a számban az illatoktól, és eszembe jut, milyen régen
nem ettem rendes ételt. Leteszik a tálcákat a kis asztalra,
majd belép egy harmadik szobalány. Karján sötétkék ruha.
– Hova tegyem ezt, milady?
– Egyelőre az ágyra – közli Ismae, és újfent csodálom
higgadtságáért, fegyelmezettségéért.
Amikor újra csak ketten vagyunk, Ismae
foglalatoskodni kezd. Kenyeret szel, sajtot vág. Szabadkozva
vállat von.
– Szóval, amit mondtál, az egyáltalán nem lep meg
engem. Mint mondtam, sokat tanultam idekint a világban, de
új ismereteim között alig van olyan, amely arra késztetne,
hogy bízzak az apátasszonyban. – Úgy teszi le a kést, mintha
döntésre jutott volna. – Annith, szemtől szembe láttam
Mortaint. Olyan tisztán láttam, mint téged most, és beszélt
hozzám.
Bár szavaitól szinte megszédülök, egyben reménnyel
töltenek el. Nem akarom, hogy Ismae lássa tusakodó
érzéseimet; felállok, gyorsan magamra öltöm a ruhát, amit a
szobalány az imént behozott. Évekig azt gondoltam, hogy én
vagyok az egyetlen leánya, aki látta Őt. Bár a látomás talán
csak gyermekkori képzelgés lehetett, így is megvolt benne az
kecsegtető ígéret, hogy én vagyok az egyetlen, akinek
megjelent. De ha mások is látták Őt, ez azt jelenti, hogy az én
látomásom nem jelöl ki engem a látnoki feladatra.
– Mit mondott? – kérdem végül.
– Azt, hogy szeret minket. – Hangja lágy, áhítatteljes. –
Mindegy, hogyan szolgáljuk őt, szeretetének mélysége,
kegyelmének teljessége sokkal nagyobb, mint képzelhetnénk.
Vagy mint a kolostor képzelné – teszi hozzá kissé keserűen.
Ismae szavai lágy balzsamként simulnak szívemre; az
istenre emlékeztetnek, akit szolgálok és szeretek. Mintha
zavarba jönne saját szavaitól, Ismae gyorsan felkapja a kést,
és folytatja a szeletelést.
– Tudod, milyen küldetést kapott Matelaine? – kérdi. –
Talán abból néhány kérdésünkre kikövetkeztethetnénk a
választ.
– Egy részét nem hallottam. Csak annyit tudok, hogy
Guérande városába küldték.
– Guérande-ba? – kérdi Ismae fejét hirtelen felkapva a
szóra. – Mikor küldte el?
– Január végén.
Ismae leteszi a kést, hirtelen feláll, és fel-alá járkál a
szobában; állát simogatva gondolkodik… ezt a gesztust még
soha nem láttam tőle.
– Ennek így semmi értelme nincsen – mondja, az ablak
előtt megállva. – Akkorra a hercegnő és udvartartása elhagyta
a várost, Nantes-ba indultak, hogy Rieux marsallal és
d’Albret gróffal tárgyalással próbálják rendezni a helyzetet,
tisztázni, miért hagyták el a hercegnőt. Akkorra már nem
maradt más fontos ember a városban, csak Crunard kancellár,
ő pedig nyilván megüzente volna ezt az apátasszonynak… Ó!
– Hirtelen rám néz. – Crunard kancellár!
– Ha mint korábban utaltál rá, Crunard volt az, aki
hamis információkkal látta el a kolostort, talán éppen ezért
küldték Matelaine-t rá. De Ismae, én nem vagyok
meggyőződve arról, hogy Matelaine küldetését Mortain
istenség rendelte el.
– Ezt hogy… ezt hogy érted?
– Úgy, hogy Vereda nővér nagyon beteg volt… hetekig
képtelen volt igazán fontos látomásokat érzékelni.
– Tehát azt gondolod, hogy Matelaine küldetését az
apátasszony saját döntése alapján rendelte el?
– Igen, attól tartok, pontosan ez a helyzet. És abból,
amit nekem mondtál, kezd értelmet nyerni a dolog… mert az
apátasszony nyilván meg akarná bosszulni azt, aki elárulta őt.
– Vagy el akarta hallgattatni, hogy Crunard ne fedhesse
fel, mennyire összejátszottak, és az apátasszony milyen
mértékben avatkozott a politikába.
Ismae szavai dárdaként hasítanak belém, mert eszembe
sem jutott volna, hogy az apátasszony ilyen vérlázítóan
botrányos árulásra készül… Csak azt nehezményeztem, hogy
elárulta a gondjaira bízott novíciák iránti szent kötelességét.
De ez… de ezzel hivatala alapelveit szegi meg, tagadja meg.
Fejemet ingatom, mintha a mozdulattal el tudnám űzni a
gondolatot. – Nem… az nem lehet… – súgom. – Az nem
lehetséges. Azzal magát Mortaint árulná el.
– Meglehet, nekem azért nem tűnik ez oly mértékű
elvetemültségnek, mert nem ismerem az apátasszonyt olyan
jól, mint te. Ám elég sokat megtanultam Duvaltól arról,
hogyan tekintsünk az emberekre úgy, hogy az irántuk való
érzéseink ne torzítsák a gondolatainkat. Ugyanilyen gyanúval
illetnék bárkit az apátasszony pozíciójában – mondja Ismae,
fanyar mosollyal.
– És teljes joggal tennéd – mondom, bár vonakodom
kimondani. Olyan régóta ismerem az apátasszonyt! Akkortól,
amikor még egyszerűen Etienne nővér volt, az apáca, aki
mindig kedvesebb volt velem, mint a többiek.
Gyermekkoromban kevés rendes, emberséges emberrel
találkoztam, ő pedig közéjük tartozott; nem tudom,
kibírom-e, ha valóban gazemberré változott. Félrevezetett
ember? Igen. Elvakította valami érzelem? Meglehet. De hogy
elárulná magát Mortaint? Ez egyszerűen elképzelhetetlen.
Feszengésemet érezvén Ismae témát vált.
– De rövidtávon ennél is fontosabb, hogy igyekezzünk
kiszámítani, mi lesz a következő lépése, és tegyünk meg
mindent, hogy megvalósításában megakadályozzuk.
– Kétségtelenül visszaküld engem a kolostorba, bár
önszántamból visszamenni nem szándékozom.
Ismae oldalra billenti fejét, szeme pajkosan csillan.
– Arra kényszerítenéd, hogy kénytelen legyen
szekérhez köröztetni téged?
Nem mosolygok. Felpillantok rá.
– Igen.
Ismae tekintetéből kihuny a pajkosság, ajkát kissé
csücsöríti.
– Megváltoztál – jegyzi meg végül. – Sokkal többet
változtál, mint gondoltam volna.
Bár nem tudom, hogy ezt dicséretnek szánja-e, én
valahogy mégis dicséretnek érzem.
– Igen.
 – Nos… – ellép az ablaktól, segít befűzni a ruhámat. –
Akkor egyszerűen úgy kell intéznünk, hogy ne küldjön vissza
téged.
– Hogyan tudnánk meggátolni ebben?
Ismae arcán vidám engedetlenség kissé gúnyos, széles
mosolya jelenik meg.
– Hónapok óta itt vagyok az udvarban, a hercegnő
személyes szolgálatában állok. Most már nekem is vannak
kapcsolataim. – Még egyet húz a fűzőmön, aztán megköti a
zsinórt. – Ne aggódj! Ennek a végére járunk. Egyelőre pihenj.
Vagy ha úgy tartja kedved, menj, járd be, fedezd fel a palotát.
– Köszönöm, lehet, hogy ezt teszem.
Gyorsan arcon csókol, majd kisiet a szobából.
Bárcsak bennem is olyan magabiztosság, olyan
határozottság lenne, mint benne van! Mert az igazság az,
hogy nem tudom elképzelni, hogy amit tervez, azt könnyű
lenne megvalósítani.
Testem kimerültségét érezvén az ágyra heverek, és
pihenni próbálok, mert nagy szükségem lenne a nyugalomra,
de gondolataimban áradón kavarog a rám váró katasztrofális
jövő összes lehetősége. Akaratlanul eszembe jut Balthazaar,
és döbbenten, felháborodva konstatálom, hogy hiányzik.
Győzködöm magamat, hogy ez azért van, mert a
hellequincsapat hiányzik. Nem, egyáltalán nem Balthazaar, a
hellequin hiányzik. Vagy ha mégis, akkor ugyanabból az
okból hiányzik, amiért Thomine nővér és a
közelharc-gyakorlás. Élveztem a párviadalt. Amikor
Balthazaarral voltam, a legkisebb késztetést sem éreztem
arra, hogy finomkodón beszéljek, megválogassam a
szavaimat, vagy úgy tegyek, mintha más lennék, mint aki
vagyok, és ez hihetetlenül felszabadító érzés. Ezt élveztem.
Semmi mást.
 Nyugtalan sóhajjal kelek fel az ágyról, és fel-alá
járkálok a kandallóban hamvadó tűz előtt. Ettől
nyugtalanságom egyáltalán nem csillapodik. Most, hogy
megízleltem a lázadás édes ízét, nagyon bosszant, hogy itt
ülök a szobámban, pontosan az apátasszony parancsának
megfelelően.
Már nem akarom teljesíteni a parancsait… a
legegyszerűbb módon sem. Ha megparancsolná, hogy az úton
ugorjak el a felém száguldó szekér útjából, akkor is elfogna a
kísértés, hogy puszta dacból ne moccanjak Akármennyire
fáradt vagyok, képtelen lennék a szobámban maradni; csak
azért, mert az apátasszony parancsolta így. Vállamra
kanyarítom a köpönyegemet, és kiosonok az ajtón.
 Megszólítom az első palotaőrt, és megkérdezem, merre
találom a kápolnát.
– Az új kápolna az északi szárnyban van. Ha elindul
ezen a folyosón…
– Azt mondta, új kápolna. Ez azt jelenti, hogy van régi
is?
A régebbi kápolna valószínűleg a Kilencek tiszteletére
épülhetett.
Az őr hunyorog, mintha felettébb meglepné a
kérdésem.
– Igen, milady, de azt most már alig használják. Az új
kápolna olyan gyönyörű, hogy a városi katedrálissal
vetekszik.
Lehajtom a fejemet.
– Ez igaz lehet, de én kolostorban nevelkedtem, és
inkább szerény környezetben imádkoznék.
Szinte sértődöttnek tűnik, mintha megbántottam volna
azzal, hogy nem akarom megnézni az ő gyönyörűséges új
kápolnáját. Ám végül, bár kissé vonakodva, kérésem szerint
útba igazít.
Amint átlépem a kápolna küszöbét, érzem, mennyire
régi. És nemcsak azt érzem, mennyire régi, hanem azt is,
hogy ez pontosan az a hely, amire számítottam, amit
kerestem. Úgy száll le rám az érzés, mint finoman hulló
hópelyhek vékony rétege; lágy és hűvös, és őszinte
örömömben legszívesebben meghengergőznék benne.
Tudom, hogy ha jobban körülnézek, közvetlenül az oltár alatt
megtalálom a kilenc kis fülkét, mert ez mindig így van…
Mortain jelenlétében olyan békét és megnyugvást találok,
amit sehol máshol.
A kápolnában félhomály van; alig néhány gyertya ég, a
helyiség nagy részére árnyékok borulnak, de úgy tűnik,
rajtam kívül senki nincs odabent. Előrelépek, hálatelt szívvel
leereszkedem az egyik térdeplőre. Pillantásom rögtön az első
fülkére rebben; örömmel tölt el, hogy a Halál egy kis faragott
szobra még benne látható. Ám figyelmemet felkelti, hogy a
harmadik mélyedésben, Arduinna mellett egy kis halom van.
Valamiféle kenyér vagy sütemény. Arduinna papnői igazat
mondtak. Valaki áldozatot mutatott be az istennőnek,
segítségét kérte itt, Rennes városában. Ki lehetett az? A
hercegnő? Vagy valami szegény szűz, akit nem kívánt kérők
ostromolnak?
Majd később kiderítem. Most azonban átadom
magamat az áhítatnak, és behunyom szememet. Mielőtt az
ima első suttogott szava elhagyhatná ajkamat, szegény
Matelaine arca jelenik meg lelki szemeim előtt. Olyan erősen
megcsap a bánat és a harag, mintha mellkason rúgtak volna.
Meglehet, az én önző vágyam űzött ki a kolostorból,
hogy végre a saját életemet éljem, de Matelaine halála miatt
már sokkal többről van szó, mint az apátasszonnyal való
személyes nézetkülönbségemről, ellentétemről… ez már
sokkal, de sokkal komolyabb.
Nincs különleges imám, amit Mortainnek
elmondhatnék Sosincs. Mindig az volt a szokásom, hogy
egyszerűen megnyitom a szívemet előtte, hogy lássa, tudja,
mit érzek… jót is, rosszat is; a nagy gondolataimat és a
kicsiket is. Ezúttal, ott a kápolnában is ezt teszem, és béke
áraszt el; eloszlatja kétségeimet, megújítja céltudatosságomat.
 Bár testileg erős vagyok, mozgásom gyakorlott,
szívemben mindig is kételkedtem. Hogy is ne kételkedtem
volna? Hiszem mindig is erre tanítottak minket az apácák;
megtörték akaratunkat, hogy mint valami törött agyagedény
darabjai között válogathassanak, és saját akaratuk szerint
rakhassák újra össze. Mindegyikünk engedte ezt nekik… de
én a többieknél is jobban. Amikor végül rájöttem, mit
próbálnak velem tenni, elragadtam a feladatot tőlük, és
magam tűztem ki célul… szinte ugyanazt. Én akartam lenni a
legjobb novícia, aki valaha a kolostor falai között élt.
Ez a vágy most sekélyesnek tűnik, mintha inkább erre
tanítottak, hajlítottak volna, mintsem hogy saját vágyaimból
eredne. Csak ekkor tudatosul bennem, hogy nem is tudom,
mire vágyik a szívem igazán. Ez a felismerés egykor nagy
rémülettel töltött volna el engem… az, hogy ilyen
megformálatlan, ilyen alaktalan vagyok… de most
felszabadító érzés. Eltávolítottam a kolostor által belém
plántált vágyat a szívemből, ahogy az ember régen
beágyazódott szálkát húz ki a bőréből. Nem voltam hajlandó
arra az útra lépni, amelyről azt mondták, azon Mortain akar
elindítani. Félelem helyett azonban… éhséget érzek. Éhséget,
hogy újra megtöltsem a szívemet, de ezúttal azzal, amit én
akarok. Most ismerem fel, hogy a vágyaim attól, hogy az én
vágyaim, még nem önzőek. Sőt, számos vágyam érdemes
vágy, és nemes is: igazságot Matelaine-nek, biztonságot a
lányoknak, az apátasszony legyen őszinte, és legyen újra
egység a kolostorban.
Ismae megtalálta a középutat a kolostor és Mortain
szolgálata között. Nem… nem is szolgálat; nem kötelesség,
hanem elhivatottság; mert Ismae most egyszerű szolgálatnál
többet tesz. És ez nagy reménnyel tölt el, hogy én is
találhatok magamnak ilyen utat.
 Ezen felbátorodva halkan hálát mondok Mortainnek, és
felállok. Éppen a szoknyám ráncait simítom ki, amikor kissé
távolabbról, jobb oldalról valamiféle suhogó, moccanó neszt
hallok. Döbbenten perdülök a hang irányába, a remegő
árnyékok felé figyelek. Egy férfi moccan meg. Egész idő alatt
ott volt? Vagy akkor jött, amikor én mélyen elmerültem az
imában?
Keresztet vet, lassú, nehézkes mozgással feláll.
Egyszerű, barna öltözetet visel, derekán kenderkötél, rajta
kilenc fagolyó, amely az avatott szemnek azt mutatja, hogy a
régi szentek követője. Alacsonyabb nálam. Haja pelyhes,
teljesen ősz, és a lágy gyertyafényben úgy lebeg feje körül,
mintha glóriája lenne. Két tenyerét összesimítja teste előtt, és
felém biccent.
– Üdv, leányom. Nem akartalak megijeszteni.
– Nem ijedtem meg.
Kék szeme csillan; mintha mulattatónak találná a
válaszomat; mintha azt mondaná, felismeri a kis
hazugságomat.
– Nagyon elmerültél az imádkozásban… Nem tudtam
rászánni magamat, hogy megzavarjalak.
Valami okból furcsán hallgatagnak érzem magamat
jelenlétében, bár fogalmam sincs, miért, és nagyon
nevetséges reakciónak tűnik. Nem mintha hallhatta volna
gondolataimat, halk imámat.
– Nem számít, atyám.
– Effram. Effram atya vagyok – mondja, és egy lépést
tesz felém. – Nehéz a szíved, gyermekem?
Inkább kíváncsiságot, mint aggódást érzek kérdésében.
– Nem, atyám. Azért imádkozom, hogy jobban
megértsem a saját gondolataimat.
Az atya arcán olyan őszinte mosoly jelenik meg,
mintha válaszom nagy elégedettséggel töltené el. Azon
tűnődöm, vajon ez azt jelenti-e, hogy elmondja nekem,
milyen gondolataimat tartana helyesnek. Kellemesen
csalódom benne, amikor nem ezt teszi. Továbbra is
mosolyog, nem szól, hagyja, hogy tovább dagadjon a csend.
Én nem tudnám megmondani, hogy ezt megnyugtató
csendnek vagy feszült csendnek szánja, és úgy hiszi, hogy ezt
a furcsa hallgatást igyekszem majd megtörni. Ha az utóbbi,
ezt a játékot el fogja veszíteni, mert eléggé sokat
gyakoroltam.
A végén ő szólal meg.
– Még sosem láttam, hogy Arduinna követői ilyen…
elegáns öltözetben jelenjenek meg.
Egy pillanatig értetlenül nézek rá, aztán rájövök, mire
gondolhat.
– Ó! De én nem tartozom Arduinna követői közé!
Ősz szemöldöke összerándul a csodálkozástól.
– Nem? Ó, akkor én tévedtem.
De a kíváncsiságomat már felkeltette.
– Miből gondolta, hogy az lennék?
Szeme a falfülkében látható kis áldozati ajándékra
rebben.
– Azt nem én hagytam ott – igyekszem biztosítani.
– Tudom. Azt hittem, azért jöttél, mert meghallottátok
a könyörgést. Nagyon hasonlítasz Arduinna követőire.
Ugyanolyan vad elszántság van az arcodra írva.
Nos, az biztos, hogy elég vadságot érzek magamban.
– Nem Arduinnát szolgálom. Hanem Mortaint.
Nagyon mozdulatlanná válik; fejét kissé oldalra
billentve áll, még nagyobb figyelemmel néz engem, ha ez
egyáltalán lehetséges.
– Nahát…! – szól suttogva. – Ez igazán nagyon
érdekes.
Még egyszer mosolyog, kezét összekulcsolja, majd
ismét meghajol, és távozik.
Amint kilép a kápolnából, tétován megszagolom a
karomat, csak hogy meggyőződjem, nem árad-e belőlem még
mindig a fafüst és a rosszul cserzett bőr szaga.
 Másnap, Ismae egy másik ruhájában a napos szalonba
vezetnek, hogy találkozhassak a hercegnővel. Érkezésem óta
nem láttam viszont az apátasszonyt, és nem csináltam semmit
azon kívül, hogy bejártam a palotát és Ismae-vel
beszélgettem. Lényem egy része türelmetlenségtől bizsereg,
másik része azonban mindig is tudta, hogy az apátasszonnyal
való bármilyen összetűzés olyan hosszú, lassú és vontatott,
mint egy elhúzódó sakkjátszma.
Ám ezen a délelőttön gyomrom görcsbe rándul a
gondolattól, hogy a hercegnővel találkozom, mert valójában
nem érdemlek meg ilyen kegyet. Attól félek, hogy az
apátasszony már tájékoztatta a hercegnőt minden
eltévelyedésemről, és látatlanban rossz híremet keltette.
A fiatal apród, aki a hercegnő lakosztályához vezetett,
megmondja az ajtónállónak a nevemet, aztán elsiet a folyosón
a következő feladatára, bármi legyen is az.
Belépek a szalonba. Minden részletében olyan pompás
és gyönyörű, amilyennek mesélték, és örülök, hogy képes
vagyok türtőztetni magamat, és nem bámulok, nem
mutogatok, mint valami kisgyerek.
A falakon faragott tölgyfa burkolat, vastag
bársonyfüggönyök és díszes kárpitok. Tiszta üvegű,
függőleges osztatú ablakokon ragyog be a délelőtti nap;
vidám fénnyel árasztja el a helyiséget. De nem a helyiségre,
hanem az udvarhölgyekre figyelek leginkább, mert nem
üldögélnek hímezve, hanem egy csoportban állnak, fejüket
aggódón összedugva tanakodnak. Közeledtemre egyszerre
pillantanak fel. Egyikük erőtlen mosollyal néz rám.
– A hercegnő most nem tud meg elenni közöttünk –
közli.
Arcom csodálkozó grimaszba rándul.
– Elnézést kérek. Úgy értettem, mintha az apród azt
mondta volna, a hercegnő küldetett értem.
Az egyik udvarhölgy erre nyílt kíváncsisággal néz rám.
– Te vagy Annith? – Az egyik hölgy gyilkos
pillantással néz rá. – Miért? A hercegnő azt mondta, hogy ha
Lady Annith megérkezik, kísérjük a kis hercegkisasszony
lakosztályába.
A rideg pillantásokból, ahogy a többiek ránéznek,
kitalálom, hogy ettől a kegytől érzik felettébb kellemetlenül
magukat.
– Köszönöm – felelem kissé élesen, célzatosan. –
Minden tehetségemmel örömest szolgálom a hercegnőt és a
hercegkisasszonyt.
– Erre – szól a segítőkész udvarhölgy, azzal a teremből
kivezető ajtóra mutat. – Ne is törődjék a többiekkel – súgja. –
Csak azért ilyen kedvetlenek, mert ők semmilyen segítséget
nem tudnak felajánlani.
– Miben? – kérdem.
A lány arca szomorúra komorul.
– Isabeau hercegkisasszonnyal kapcsolatban. Attól
tartok, rosszabbodott az állapota, és Ismae híres tinktúrái sem
segítenek. – Amikor az ajtóhoz érünk, egyszer kopog és
beszól: – Lady Annith van itt, kegyelmes hercegnő.
Azzal rám mosolyog, majd visszatér a többi
udvarhölgyhöz.
Kinyílik az ajtó. Kis termetű, fiatal lány előtt állok.
Fiatalabb, mint Matelaine. Okos barna szeme van, dús fekete
haja és magas, széles szemöldöke, amelyet éppen aggódón
von össze. Döbbenten eszmélek rá, hogy magát a hercegnőt
bámulom. Mélyen térdet hajtok előtte.
– Kegyelmes hercegnő – hebegem.
– Lady Annith – csókra nyújtja a kezét, az etikettnek
megfelelően megteszem; majd int, hogy álljak fel. – Örülök,
hogy megismerkedhettünk; különösen azok után, amiket
Ismae mondott önről. Bár nagyon sajnálom, hogy ilyen
körülmények között kellett találkoznunk.
Az ágy felé nézek, ott ül Ismae, majd megint a
hercegnőre pillantok.
– Milyenek a körülmények, kegyelmes hercegnő?
– Attól tartok, a lehető legönzőbb okból hívattam önt
ide. A kishúgom súlyos beteg, és Ismae úgy gondolja, önnek
lehet valami új gondolata, hogyan lehetne meggyógyítani.
Azt mondta, ön sikeresen ápolta a kolostor egyik öreg
apácáját.
Olyan elkeseredett reménység ragyog az arcán, hogy
attól kis híján megszakad a szívem; mert ilyen elkeseredés
csak akkor fordul elő, amikor a végkimenetel minden
bizonnyal nagyon gyászos.
– Igen, kegyelmes hercegnő. Örömmel ajánlok fel
minden tőlem telhető segítséget és ápolást, bármit, ami
könnyíthet a hercegkisasszony állapotán, bár úgy gondolom,
Ismae nagyon jó mestere a tinktúráknak és gyógyfőzeteknek.
– Valóban. De Ismae azt is mondta, hogy az ön
tarsolyában rengeteg trükk és varázslat van, amivel a kicsi
gyerekeket szórakoztatja, és erre a tehetségére is nagy
szükség lenne.
Legszívesebben felnevetnék. Itt vagyok Bretagne
uralkodójának jobbján, szabadon, végre nem a kolostor falai
között, és leginkább az a képességem érdekli, hogy el tudom
szórakoztatni a kicsiket.
Miközben odavezet az ágyhoz, ahol húga fekszik és
Ismae ül, próbálom összeegyeztetni a fejemben az előttem
álló előkelő hölgyet a tizenhárom éves hercegnő képével,
amely oly sokáig lakozott a gondolataimban. Ez a lány nem
gyerek. Nem hasonlít egyetlen tizenhárom éves lányra sem,
akit eddig ismerhettem. Persze az is igaz, hogy azok a
tizenhárom évesek, akiket én ismerhettem, egyáltalán nem
szokványos lányok, akár paraszti sorból származtak, akár
nemesek. Ők… mi… szóval nem lehetünk szokványosak.
Nem arra neveltek minket, hogy olyanok legyünk, mint bárki
más… minket arra nevelnek, hogy orgyilkosok legyünk és
kémek, és birodalmak uralkodói. Hogy minden
tehetségünkkel, képességünkkel, értelmünkkel szolgáljuk
istenünket és hazánkat. A mi életünkben nem sok idő van a
gyermekségre. Szívembe nyilall a felismerés, hogy ez
valahogy mégsem jó; hogy túl nagy áldozatot követelnek
tőlünk.
A hercegnő elér az ágyhoz, Ismae feláll, hogy helyet
adjon neki.
– Isabeau? Ébren vagy? Van itt valaki, akinek, azt
hiszem, örülni fogsz.
Az ágyon fekvő sápadt lány valóban gyermek, de
rögtön szembetűnik, hogy a betegség elrabolta gyermekkora
nagy részét. A hercegnő szavaira szeme felcsillan, szeme
felém rebben, amikor meglát, izgatottsága némiképp
alábbhagy.
Mélyen térdet hajtok előtte, legkedvesebb
mosolyommal nézek rá, amellyel Loisse-t szoktam
duzzogásaiból kizökkenteni.
– Szervusz, hercegkisasszony!
Mielőtt a hercegnő folytathatná a bemutatást, a
hercegkisasszony kérdez:
– Arduinna küldött téged?
Meglepetten pislogok.
– Nem. – Reménykedő arckifejezése eltűnik, nekem
pedig eszembe jut, nem találtam-e meg azt a személyt, aki a
régi kápolnában az áldozati ajándékot elhelyezte. Bár
továbbra is rejtély marad, hogyan juthatott le oda ebben az
állapotában. – Szent Mortain kolostorát szolgálom, mint
Ismae – mondom, de ettől nem élénkül fel érdeklődése újra.
Nővéréhez fordul.
– Fáradt vagyok – súgja.
A hercegnő hozzá hajol, kisimít egy kósza hajszálat a
gyermek homlokából.
– Tudom, kicsi szívem. Most aludj. Majd később
játszunk.
Isabeau gyengén bólint, szempillája remeg, szemhéja
lecsukódik.
Mindhárman halkan kiosonunk a szobából; maga a
hercegnő húzza be az ajtót, óvatosan, résnyire nyitva hagyva.
– Mi a betegség természete? – kérdem.
– Kicsi kora óta tüdőláz gyötri. Hol rájön, hol elmúlik;
néha nagyon súlyos az állapota. Az elmúlt néhány hónapban
egyre rosszabbodott, és nemigen tudunk enyhülést találni
neki. – Amikor a hercegnő félrenéz, hogy összeszedje magát,
Ismae-re pillantok. Alig észrevehetően ingatja fejét. A fiatal
hercegkisasszony, ha lassan is, de haldoklik.
– Végig fogom gondolni, mitől javult Vereda nővér
állapota – biztosítom mindkettőjüket. – És hogy van-e
valami, amit Ismae még nem próbált meg. Ha semmit nem
tudnék tenni, történetekkel és játékokkal szórakoztathatom.
– Bármivel segít, nagyra értékeljük, demoiselle.
Isabeau kérdéséről, hogy Arduinna küldött-e engem,
eszembe jut az üzenet.
– Kegyelmes hercegnő, Arduinna istennő papnőinek
társaságában utaztam Rennes városába. Megkértek, hogy
adjak át önnek egy üzenetet.
A hercegnő meglepetten pislog, majd Ismae-re néz, aki
vállat von, jelezve, hogy ő erről nem tud, nem ismeri az
üzenetet.
– Kérem, mondja el.
– Tudatni szeretnék, hogy az ön hívó szavára itt
vannak a város alatt; készek megadni bármilyen segítséget,
amit csak kér tőlük.
A hercegnő elkomorul.
– De én nem hívtam őket. Ami azt illeti, nem is tudom,
hogyan hívhatnám őket.
– Nem hiszem, hogy úgy jöttek, mint alattvalók az
uralkodóhoz, nem is mint vallásos rend, hanem azért, mert
valaki áldozatot mutatott be Arduinna istennőnek, és a
segítségét kérte.
A hercegnő Ismae-re néz.
– Te mutattál be áldozatot Arduinna istennőnek?
Ismae a fejét ingatja.
– Nem.
– Én sem – szól a hercegnő.
Visszapillantok az alvó Isabeau felé. Már szinte
egészen bizonyos vagyok abban, hogy a hercegkisasszony
kérte Arduinna segítségét, bár még nem kívánom felfedni a
titkát. Legalábbis addig nem, amíg jobban meg nem értem,
mi történik itt.
– Akárhogy is, nagyon sokat tudnak segíteni. Bár
nincsenek sokan, csapatuk körülbelül száz főt számlál,
erősek, és nagyon jó harcosok; különösen az ártatlanokat
védelmezik. Talán tehetnek valamit önért.
 – Egészen biztos vagyok benne, hogy így van. Vagy
hamarosan így lesz. Nem vagyok abban a helyzetben, hogy
akár a legkisebb segítséget is visszautasítsam.
A hercegnő kijelentését követő csendben sietve
közeledő léptek zaját lehet hallani a folyosóról, majd valaki
hangosan kopog a szalon ajtaján. Ismae és én egymásra
nézünk.
– Az apátasszony? – kérdem súgva.
Vállat von.
– Lehetséges. Ha igen, hadd beszéljek én.
Egy pillanatra megszédülök a gondolattól, mennyire
teljesen megváltozott a pozíciónk. Régebben Ismae mindig
azt szorgalmazta, hogy én szólalkozzak össze az
apátasszonnyal, én szólaljak fel nála, most pedig ő teszi ezt
meg nekem.
Az egyik udvarhölgy indul kinyitni az ajtót;
megkönnyebbülés remeg a gyomromban. Nem az
apátasszony az, hanem egy nemes úr. Magas termetű, széles
vállú, szürke szemében értelem csillog és… önfeledt
vidámság? Ez az öröm annyira átformálta az arcát, hogy
beletelik egy kis időbe, mire felismerem: ő az a férfi, akivel
Ismae hónapokkal korábban elhagyta a kolostort.
– Duval? – kérdi Ismae, egy lépést téve felé. – Minden
rendben?
A férfi üdvözlésül gyengén biccent… vagy talán így
kér elnézést azért, hogy megszakította a beszélgetésünket.
– Rémlovag és Sybella visszatért. Éppen most értek a
várudvarba.
Csak a hercegnő szalonjában megkövetelt illem tartja
vissza Ismae-t, hogy örömében fel ne kiáltson. A hercegnő
összekulcsolja a kezét, behunyja szemét, mintha rövid imát
mondana.
 – Áldott legyen Isten és az Ő Kilenc szentje – súgja.
– Ha megbocsát, kegyelmes hercegnő… – szól Duval.
A hercegnő gyorsan int, hogy menjünk.
– Természetesen. És jöjjenek vissza mihamarabb, hogy
mindenről beszámoljanak.
– Gyere!
Ismae megragadja a kezemet, és gyors léptekkel
elindulunk Duval után ki a szalonból.
Miközben a folyosókon rohanunk, el sem tudom
képzelni, hogy nálunk kevésbé méltóságteljes emberek
vannak-e a palotában. Nyilvánvaló, hogy Duval
legszívesebben vágtázna, Ismae és én pedig szoknyánkat
felcsippentve igyekszünk lépést tartani vele. Duval csak
kicsit fogja vissza magát, amikor a kijárat közelébe érünk,
hogy ne rohanjunk ki a kapun.
Az udvarra érve nem látom Sybellát. Rengeteg ember
van odakint; lovászok, inasok; éppen arra készülnek, hogy
lepakoljanak egy rakás faszenet, de a szekéren ülnek még a
szénégetők meg a gyerekeik. Egy lovász lóhátról beszél az
egyik szénégetővel. A lovász testalkatát és méretét elnézve
csodálkozom, hogy az őrszemek egyáltalán beengedték a
kapun. Legalább egy fejjel magasabb, mint a kapuk őrizői,
válla legalább másfélszer szélesebb, mint az övék. Arca
elgyötört, sebhelyes. Valóban úgy néz ki, mintha valami ősi,
viharvert menhir kelt volna életre.
Megtorpanok, de Ismae csak szalad, szalad, és az egyik
lovas szénégető, egy nő, leugrik a nyeregből. Szürkésbarna
darócruha van rajta, haját lenvászon főkötő takarja. Az arcán
elkenődött faszénpor ellenére szép… Sybella!
Rögtön elillan pórusaimból a félelem, amely azóta
fészkelte belém magát, hogy meghallottam, hova ment; úgy
megszédülök a megkönnyebbüléstől, hogy meg kell
kapaszkodnom valamibe, és mély levegőt kell vennem, hogy
meg tudjak állni a lábamon.
Ismae átöleli Sybellát; öleli, csak öleli, és
meglepődöm, milyen erővel viszonozza Sybella az ölelést.
Sosem láttam még, hogy ilyen szenvedélyesen nyilvánítana
érzelmet. Hirtelen félénkség vesz rajtam erőt a
társaságában… mindkettőjük társaságában, mert olyan sokat
változtak… és úgy érzem, mintha én lemaradtam volna, és
megkeményedtem volna, mint a kacsakagylók a kolostor
csónakjainak deszkázatán.
Amikör Ismae megfordul és int, hogy lépjek előre,
Sybella szeme tágra nyílik. Felismer. És ekkor teljesen
megváltozik. Elsápad. Sötét szeme villan fehér bőrén. Erős
léptekkel jön hozzám, megfogja a vállamat, megráz.
– Te miért vagy itt?
Torkom elszorul, belém fullad az örvendező, boldog
üdvözlés.
– Ez… ez hosszú történet – sikerül hebegnem. – Ezt
inkább nem mondanám el itt az udvaron, ennyi ember előtt.
Néz, csak néz, ádáz tekintettel, mintha valamit le
akarna olvasni az arcomról.
– Az apátasszony rendelte el, hogy ide gyere?
– A szentekre! Dehogy! Egyedül jöttem, és az
apátasszonyt felettébb nyugtalanítja ez.
Sybella egész teste ellazul; mosolyog, átölel olyan
erővel, hogy kis híján megroppanja a bordáimat.
– Jó. Bár nem számít… még ha ő hívott is ide, a
küldetés oka már megszűnt.
– A feladat el van végezve? – kérdi Ismae.
Sybella szép ajka sötét, diadalmas mosolyra húzódik,
de van valami fájdalom is ebben a mosolyban.
– Elvégeztetett.
 Hol egyikükre, hol másikukra nézek, és hirtelen úgy
tűnik, mintha egyáltalán nem telt volna el idő, mintha még
mindig a kolostorban lennénk, és ők valami világi ismeretet
vagy tréfát osztanának meg, amit én nem érthetek. Ekkor
Sybella felém fordul.
– D’Albret gróf, a hercegnő árulója halott. Illetve
úgyszólván halott. – Egy szóval sem utal arra, hogy neki is
része lehetett a halálában, semmit sem lehet leolvasni az
arcáról. – Most gondoskodnunk kell a húgaimról, mert az
utazás nem volt könnyű, és különösen Louise egészsége
gyenge.
Ismae ajkát elgondolkodón csücsörítve a kocsin ülő két
fiatal lányt nézi.
– Egyre nagyobb itt a zsúfoltság; egyre több breton
báró áll a hercegnő oldalára. Nemsokára eljuthatunk odáig,
hogy egy szobába kell összeköltöznünk. Úgy vélem, a húgaid
nagyobb biztonságban lesznek Szent Brigantia kolostorában.
Ami azt illeti, a kis Isabeau-nak is ott lenne a helye, de a
hercegnő képtelen elszakadni tőle.
– Az jó lesz. Ott minden bizonnyal nagyobb
biztonságban is lesznek, és Tephanie velük marad.
Ismae pislog, és önző módon örülök, hogy Sybella
kijelentése meglepte, mert valahogy elegem van abból, hogy
mindig csak én lepődök meg.
– Tephanie?
– Kedves, hű barátnőm, aki a húgaimra vigyázott.
Én legalább annyira megdöbbentőnek találom a
gondolatot, hogy Sybella kedves, hű barátnőre talált, mint
azt, hogy húgai vannak, de Ismae-nek szeme sem rebben.
– Remek. – Ismae a várakozó apródseregletből
magához int egy fiút, és üzenettel küldi Szent Brigantia
kolostorába.
 Miután az apród nekiiramodott, Sybella kérdez:
– Hogy van Isabeau?
Ismae egy pillanatra behunyja szemét, és fejét ingatja.
– Nem jól. Csekély tudásom és Szent Brigantia
nővéreinek tudása alapján mindent megtettünk érte, amit meg
lehet tenni, de ez közel sem elég. Bár biztosan tudom, hogy
örülne vele egykorú lányok társaságának; a húgaid
meglátogathatják, ha akarod.
Úgy érzem, mintha valami titokzatos külország partjára
értem volna, ahol minden ismeretlen. Mintha a sors ezt még
nyilvánvalóbbá kívánná tenni, ekkor a Duval nevű
nemesember lépdel felénk a dolmen termetű szénégetővel,
akihez fogható csúnya embert még nem láttam. Olyan magas,
mint egy fa, és kétszer olyan széles; izmai sziklák lehetnének.
Orra, mint a tört tarlórépa, szeme nyugtalanítóan vadul villan.
Legnagyobb meglepetésemre Ismae – aki férfira csak abból a
célból vetett pillantást, hogy felmérje, hogyan lehet
meggyilkolni őket – megfordul, és átöleli ezt a ronda embert.
Merde. Még sosem láttam két embert így ölelkezni.
– Köszönöm – mondja Ismae hevesen. Amikor
elhúzódik, Sybella tágra nyílt szemmel bámul rá.
– Megmondtad neki…? – kérdi, de nem túl lelkesen.
Ismae ellép a férfitól, és vállat von.
– Elmondtam neki, milyen feladatot kaptál, és hogy
elmész… ennyi.
Sybella ajka mozdul, mondani akar valamit, de Ismae
ezt nem veszi figyelembe, és úgy dönt, hogy mint rég
elfeledett zsebkendőt, előveszi jó modorát.
– Annith, engedd meg, hogy bemutassam az urat. Sir
Benebic de Waroch, más néven Rémlovag. Nyilván hallottál
hősi tetteiről.
– Úgy vélem, igen – felelem, és térdet hajtok az óriás
előtt. – Örülök, hogy megismerhettem, Sir Waroch.
– Szólítson csak Rémlovagnak. – Mély hangja dübörög
közöttünk. Igencsak meglepődöm, amikor megfogja a
kezemet, és egy igazi udvaronc eleganciájával hajol meg. –
Részemről a megtiszteltetés, milady.
Ismae a vállamra teszi kezét és diszkréten a másik férfi
felé fordít.
– Az úr pedig Lord Gavriel Duval, a hercegnő
féltestvére, és egyik legközelebbi tanácsadója.
– És Ismae szeretője – súgja Sybella a fülembe, éppen
amikor térdet hajtok Lord Duval előtt. Erre felkapom a
fejemet. Tehát ezért kérdezte tőlem levelében Ismae azt, hogy
a kolostor szabályai szerint a novíciáknak lehet-e szeretőjük.
– A hölgy Annith – folytatja a bemutatást Ismae. –
Novíciatársunk.
– Remek – jegyzi meg Duval határozott biccentéssel. –
Mindig jól jön egy képzett orgyilkos, ahogy egyre népesebb
lesz ez a darázsfészek.
Nagyon szimpatikusnak találom, amiért olyan könnyen
elfogadott engem, és azért is, mert nyilvánvalóan örül, hogy
még egy orgyilkosunk van az udvarban. A lehető legtöbb
támogatót kell magam mellé állítani, nehogy az apátasszony
egyszerűen parancsot adjon, hogy csomagoljak, és menjek
vissza a kolostorba.
Kisebb vihar tör ki a hátam mögött. Nem mozgás, nem
is zaj… inkább mintha a heves elégedetlenség, sőt hosszússág
vihara támadt volna ránk. Meg sem lepődöm, amikor
megfordulok, és az apátasszonyt látom. Arca falfehér,
szemöldöke egyetlen haragos ránc.
– Sybella!
Sybella arca félelmetesen mozdulatlanná merevedik;
lassan az apátasszony felé fordul.
 – Tisztelendő anyám.
Hangja olyan életlen, mint a letaposott fűszál, tompa,
mint a repedt harang.
Az apátasszony vár egy pillanatig; arra számít, hogy
Sybella odalép hozzá. Mivel Sybella nem mozdul, az
apátasszony arcizmai megfeszülnek, de felcsippenti
szoknyáját, és elindul lefelé a lépcsőn, hogy amit mondani
akar Sybellának, ne hallja az egész udvarnyi ember. Ám
hiába akarja kerülni a feltűnést, nem sikerül; mert minden
jelenlévő érzi, hogy vihar készül kitörni a közelben, és
mindent félbehagyva figyelnek.
Az apátasszony tekintete rideg, mint a jég.
– Te nem engedelmeskedtél nekem?
Hangja szörnyűségesen lágy; mintha bársonyba
göngyölte volna a kalapácsot, amellyel éppen lesújtani
készül.
Sybella le sem veszi tekintetét az apátasszonyról, úgy
csippenti fel rongyos, piszkos szoknyáját, tökéletes,
engedelmes udvari meghajlással üdvözli feljebbvalóját.
Amikor felegyenesedik, alig észrevehetően felszegi állát.
– D’Albret gróf halott. A kolostor adta küldetést
teljesítettem, és a továbbiakban nem fogom szolgálni önt.
Nem kapok levegőt. Önkéntelenül eláll a lélegzetem.
Mellettem Ismae teste megmerevedik, de az apátasszonynak
szeme sem rebben. Sőt, mintha valamiféle diadalérzést látnék
csillanni a szemében.
– Ezek szerint nem kívánsz többé a Halál
szolgálóleányaként szolgálni? Nem kívánsz többé Mortain
leánya lenni?
– De igen. Az Ő leánya vagyok, és egész életemben
szolgálni fogom. Ám ehhez egyszerűen nincs szükségem
önre és a kolostorra.
 Azzal egyik kezét Ismae karjába fonja, a másikat az én
karomba, és elvezet minket az apátasszonytól. Érzem, hogy a
diadal érzése lüktet benne, amint a palota ajtaja felé kísér
minket.
 Amint belépünk az ajtón, Ismae a palota egy másik
részébe vezet, ahol még nem jártam soha. Megáll az
előcsarnokban, utasítást ad egy szolgának, hogy készítsenek
fürdőt a szobában.
– Mesélt neked a szeretőjéről?
Rosszalló pillantást vetek Ismae-re.
– Nem.
Ismae nagyon zavarban van; elpirul, körülnéz, hogy
valaki meghallotta-e ezt. De csak magunk vagyunk.
– Nem a szeretőm.
Sybella felvonja tökéletes ívű szemöldökét.
– Tehát nem feküdtél le vele és…
– A jegyesem.
Sybella és én is egyszerre torpanunk meg. Mivel
egymásba karolunk, Ismae is kénytelen megállni.
– A micsodád? – kérdezzük egyszerre, Sybella és én. –
A Kilencek szerelmére! Ezek szerint sikerült rávennie téged?
– Csssss! – Ismae még egyszer körülnéz, aztán nagy
léptekkel elindul, úgy vonszolva minket maga után, mint
parasztgazda a vonakodó birkát a piacra. Végül az egyik
csukott ajtóhoz lép, kinyitja, és szinte szó szerint belökdös
minket. – Igen – feleli szusszanva. – Meggyőzött engem.
Megállapodtunk, hogy ha és amikor a hercegnőről elmúlik ez
a francia veszély, összeházasodunk.
Olyan sok kérdés gyűl a nyelvemre, hogy
összegabalyodnak, és csak annyit tudok kinyögni:
 – Te…? Férjhez…?
Ezt nem tudom elhinni Ismae-ről. Éppen Ismae-ről…
aki annyira gyűlölte a férfiakat, hogy csak azért vállalta a
kolostori életet, hogy megtanítsák férfiakat ölni, és egyszer
majd bőven gyakorolhatja ezt a tudását.
Hozzám fordul.
– Mondtam, hogy sok minden történt, amióta nem
láttuk egymást.
– Egy pillanat – szólok, a karját érintve. – Nem vagy
már férjnél? Az a disznópásztor…
– Nem. Az apátasszony azt a házasságot a legelső
kolostori évemben érvényteleníttette.
– De… de… – Ezt én még mindig nem értem. – Hiszen
azt mondtad, hogy te soha.
Ismae felsóhajt.
– Nem kell emlékeztetned arra, hogy mit mondtam és
mit nem mondtam. Anélkül is elég vád ér.
– Na és a többi aggodalmad? – kérdi Sybella halkan,
lenvászon főkötőjét leoldva közben. – Például azzal, hogy oly
sok hatalmat adsz magad fölött valakinek?
Ismae a kandallóhoz lép, piszkavasat vesz a kezébe a
falhoz támasztott tűzszerszámok közül, és felpiszkálja a
parazsat.
– Bízom benne – feleli. – Ilyen egyszerű.
Sybella hangosan felnevet, de nem olyan harsány
meggyőződéssel, mint korábban.
– A bizalom sosem egyszerű.
– És te bízol Rémlovagban?
Sybella vetkőző mozdulata egy pillanatra megáll.
– Az életemet is rábíznám.
Ismae előre figyelmeztetett, de amikor látom, hogy
Rémlovag neve kimondásakor Sybella arca szerelmesen
ellágyul, ellenállhatatlan, zsigeri erővel tör rám a felismerés,
milyen mélyen érezhet iránta.
Ismae szomorú pillantással néz rám.
– Sajnálom, de Sybellához hasonlóan én sem tudom jó
lelkiismerettel tovább szolgálni a kolostort. Azok után
egyáltalán nem, hogy tudom, mire kényszerítette az
apátasszony, és amit te elmondtál nekem. Életem végéig
fogom szolgálni Mortain istent, de nem tartozom hálával a
kolostornak; csak Istenemnek és magamnak.
– És az Ő kegyelmének – jegyzi meg Sybella nagyon
halkan.
Ismae felkapja a fejét.
– Mit mondtál?
Sybella felém fordítja a fejét, rám néz.
– Te az Ő kegyelmét szolgálod, én az Ő igazságát.
Mert ezt a szerepet szánta nekünk.
– Honnan tudod?
Sybella vállat von.
– Én is szemtől szembe láttam a mi Atyánkat, és
pontosan ezt mondta. El sem tudjuk képzelni, mennyire
szeret minket; olyan elfogadó és kegyes szeretettel, hogy nem
tehetünk olyat, ami megmásítaná ezt a szeretetet. Akkor is
szeret minket, ha elfordulunk tőle.
Szédítő érzés tör rám e szavaktól; egymással ütköző
érzések tömege kavarog bennem. Örülök, hogy Sybella
nyilvánvalóan békére és boldogságra lelt. Megkönnyebbülés,
hogy még egy szolgálóleánya látta Őt, így valószínűleg
csökken az én évekkel ezelőtti röpke látomásom jelentősége.
Ugyanakkor szinte kibírhatatlan veszteségérzés kínoz. Az,
hogy láttam Őt, már nem annak a jele, hogy kivételesként
tekintene rám. De nem csak erről van szó; két barátnőm
feladatot kapott Tőle; elhivatottságot adott nekik ezen a
földön, míg nekem egyetlen utasítást sem adott.
Önsajnálatomból kopogás zökkent ki. Szolgálólányok
hada özönlik be; kádat hoznak, rengeteg gőzölgő vizet.
Miközben sürögnek, a kolostor rejtélyén töröm a fejemet.
Megkönnyebbülés látni, hogy Ismae-t és Sybellát ugyanazok
a gondolatok és aggodalmak gyötrik, mint engem, de ők
inkább nem foglalkoznak ezekkel. Nem tudom, hogyan
lennék képes tétlenségemmel kitenni Florette-et és Lisabetet
és Aveline-t és Loisse-t az apátasszony ármányainak.
Ráadásul Ismae és Sybella is szerzett magának valakit, akihez
kiléphet a kolostorból.
Hirtelen a veszteség kínzó érzése nyilall belém;
Balthazaar sötét, révedő tekintete jut eszembe. Nem lenne
szabad ennyire hiányolnom. Nem csak arról van szó, hogy
valószínűleg kísért engem, de hosszú bűnhődése
kimondhatatlan bűnökre utalhat. Az Alvilágba tartozik, csak
ki tudja, mily hosszú időre megakadt a megváltás felé vezető
úton. Nincs közös jövőnk, sőt, jelenbeli jelenléte is
veszélynek tesz ki engem. Mégis hiányzik. Olyan pontosan
illik lényem csendes és mégis sötét oldalához.
Amikor a kád végre megtelt, Ismae elbocsátja a
szolgálóleányokat, és a szobában újra csend honol.
Sybellához fordul.
– Elég legyen ebből a felszínes csevegésből! Tudni
akarom, hogyan sikerült a küldetésed.
Sybella arca elkomorul, mint szép vidék, ha felhő
takarja a napot; aztán leveti, földre ejti a ruháját. Kibújik az
alsóingéből is, majd belép a kádba. Csodálom, hogy tud
szégyen nélkül lépkedni meztelenül; mindig ilyen volt.
– Mesélj! – szól Ismae, amint Sybella beült a kádba.
Sybella szeme elhomályosul; közben szappannal,
spongyával foglalatoskodik, csutakolja magát.
 – Teljesítve – közli. – D’Albret gróf halott… de
Mortain nem volt hajlandó befogadni az Alvilágba. Ezt az
ígéretet tette anyámnak és a többieknek, akiket d’Albret
megölt. D’Albret sötét lelke elhagyta a testét. Hogy meddig
fog a hullája ott rohadni, ahol kimúlt, azt csak maga Mortain
tudja. A hercegnő tehát tőle biztonságban van.
– És te?
Nem értem Ismae hangjának gyengédségét, mert
Sybella soha életében nem volt érzelgős, és el nem tudom
képzelni, miért gyötörné a bűntudat. De Sybella mosolya
olyan törékenynek tűnik, hogy attól tartok, menten
összeroppan.
– Minden rendben lesz. Időben odaértem a húgaimért,
tehát biztonságban lesznek. De Pierre még él, és nyilván
átveszi d’Albret stafétáját.
Ismae csodálkozón, döbbenten ráncolja a homlokát.
– Úgy tudtam, Julian a legidősebb.
– Ő volt a legidősebb. De meghalt.
Egy pillanatra olyan, mint a régi Sybella; törékeny,
sérült; de aztán összeszedi magát, újra határozottan,
eltökélten néz maga elé. – A d’Albret-tervek kettejük
halálával nem dőlnek dugába. Már egy ideje tárgyalásokat
folytattak a Nantes városa mellett táborozó franciákkal. Nem
tudom, mennyire előrehaladottak és átfogóak a terveik, de ha
a franciákkal szövetkeznek, az a hercegnőnek jót
semmiképpen nem jelenthet.
Ismae elgondolkodva csücsöríti ajkát, miközben
Sybella a víz alá merül, hogy leöblítse a szappant a hajáról.
– Lehetséges, hogy kettős játékot játszottak, és ők
akartak lenni a nevető harmadik, vagy egyszerűen hamis
ígéretekkel tartották sakkban a franciákat?
– Minden lehetséges, de nekünk akkor is a
legrosszabbra kell felkészülnünk. Most pedig elég legyen az
én szomorú küldetésemről való beszéd. Halljuk Annith
kalandjait! Kíváncsi vagyok, hogyan lehetséges, hogy az
apátasszony kifejezett kívánsága ellenére itt van velünk
Rennes városában.
Feláll a kádban, kilép, a lenvászon törülközőért nyúl,
törölközni kezd.
Én pedig elkezdem mesélni a történetemet, miközben
Sybella felöltözik.
Mire a végére érek, büszkén mosolyognak rám, mintha
ők lettek volna oly bátrak és merészek. Jobban belegondolva
el kell ismernem, hogy az én bátorságomban,
merészségemben nekik is részük volt. Azzal, hogy Ismae és
Sybella szeretett engem, erőt adtak nekem.
– És mit mondott a mi jó apátasszonyunk, amikor
meglátott itt, a színe előtt?
– Gondolhatjátok, hogy nagyon dühös volt, de úgy
láttam, nem egyszerűen düh volt az arcára írva. Azt
mondanám, hogy félelem is. Csakhogy soha senki nem
feltételezné róla, hogy fél.
– Én sem feltételeztem volna ezt róla – jegyzi meg
Ismae a fejét ingatva. – Ám amikor elmondtam neki, hogyan
találkoztam Mortain istennel, elmondtam, hogy szerintem a
kolostor legalábbis esetenként félreérti az Ő kívánságait,
nagyon dühös lett rám, és én is arra gondoltam, hogy az
egésznek a mélyén a félelem van.
– Tessék? – riadtan nézek rá. – A kolostor félreértette
Mortain akaratát? Miért mondod ezt?
Pillantása meglágyul.
– Miután oly sok halált láttam a világban… olyan
halálokat, amelyeket nem a kolostor rendelt el,
megtapasztaltam, hogy mindenkin, aki nemsokára meghal,
rajta van az Ő jele, és hogy ez a jel egyáltalán nem jelenti azt,
hogy a halál a mi kezünk által kell bekövetkezzen. Minden
férfi, aki Nantes csataterén meghalt, magán viselte ezt a jelet,
és teljesen bizonyos, hogy nem nekem kellett mindegyikükét
megölnöm.
Szavaira kiszorul a levegő tüdőmből, és csak bámulok,
mást nem tehetek, miközben igyekszem értelmezni mindezt,
valahogy beilleszteni a számomra oly kedves tanítás
igazságaiba.
– Lehetséges, hogy ezért olyan fontos a látnok? –
kérdem, amikor végre meg tudok szólalni. – Azért kell a
látnok, mert csak ő tudja megmondani, kinek kell a kolostor
parancsára meghalnia?
– Én is ezt reméltem, de azután is kaptam utasításokat
a kolostorból, hogy megírtad nekem, Vereda nővér
megbetegedett. Márpedig ha azok a parancsok nem az ő
látomásaiból eredtek, akkor kiéből? A tieidből?
Tagadón ingatom a fejemet.
– Nem. Mert én még egyetlen látomást sem láttam.
Olyat pedig különösen nem, amiért egy embernek meg
kelljen halnia.
Újabb kopogás. Úgy látszik, az udvarban vége-hossza
nincs az állandó jövés-menésnek. Ismae siet ajtót nyitni.
Halkan beszél az ajtónál megjelent személlyel.
A kandalló felé fordulok, ahol Sybella éppen a haját
szárítja.
– Miért voltál olyan dühös, amikor először
megpillantottál az udvaron?
Egy pillanatra behunyja a szemét, majd rám néz.
– Kérlek, ne haragudj azért! Nem azért néztem rád úgy,
mert nem örültem, hogy viszontlátlak. – Törülközővel
dörzsöli nedves fürtjeit, ez egy ideig minden figyelmét leköti.
– Az apátasszony azt mondta, hogy ha nem térek vissza a
d’Albret-házba, és nem továbbítom neki a szükséges híreket,
téged küld helyettem. – Felnéz rám, arca hittel ragyog. – Ezt
nem kockáztathattam. Te túl jó, túl tiszta vagy. Nem
hagyhattam, hogy a családom beszennyezzen téged. Azt nem
bírtam volna ki.
Még sosem hallottam, hogy Sybella ilyen
szenvedéllyel nyilvánította volna ki a szeretetét. Nagyon
sokat számít ez nekem. Próbálom elfelejteni, mennyire
bántott, hogy kételkedett bennem, hogy úgy hitte, nem tudnék
kezelni ilyen helyzetet, amire hosszabb ideje készültem, mint
ő.
Bár talán igaza van. Annak alapján, amit Ismae
mondott nekem Sybella családjáról, lehetséges, hogy az ő
sötét és megátalkodott tetteikre egyszerűen nem lehet
felkészülni.
– Köszönöm – szólok lágy, elérzékenyült hangon. –
Köszönöm, hogy annyira vigyáztál rám, hogy magad mentél
vissza a fenevad barlangjába.
Mint mindig, most is feszélyezetten fogadja az
őszinteségemet; legyint, mintha azt jelezné, semmiség az
egész. Ismae éppen ekkor lép el az ajtótól.
– A hercegnő tanácsába hívatnak minket – közli, és
ismét úgy érzem, kívül rekedtem a barátság körén. Hátat
fordítok nekik, hogy ne lássák vágyódásomat és
csalódottságomat, de Ismae megrángatja a ruhám ujját.
– A hercegnő téged is hívat. A tanács nemcsak Sybellát
akarja meghallgatni a Nantes városában történtekről, hanem
téged is Arduinna papnőinek üzenetéről – mondja, azzal
kacsint, és én önkéntelenül visszamosolygok rá. A hercegnő
segítségével Ismae meghiúsította az apátasszony alantas
intrikáit.
Legalábbis egy időre.
 Amint belépek a tanács termébe, az apátasszony rideg
tekintetét érzem magamon. Egészen biztosra veszem, hogy ha
a tanács ülése a legkisebb mértékben is kevésbé lenne
hivatalos, félrevonna és alaposan leszidna, amiért meg
mertem jelenni a tanácsosok előtt.
Nem is veszek tudomást az apátasszony jelenlétéről,
úgy teszek, mintha egyáltalán nem is létezne. Ezt a trükköt
korábban Sybella találta ki, alkalmazta és vitte tökélyre,
olyannyira, hogy az apátasszonyt az őrület határára kergette,
annyira dühös lett, valahányszor Sybella ezt bevetette, és
remélem, hogy én is hasonló hatásfokkal alkalmazhatom.
Miközben Sybella elmondja a koronatanácsnak, amit
Ismae-nek és nekem már elmondott a Nantes városában
történtekről, a tanácsnokokat nézem, és próbálom megítélni
jellemüket, legalábbis véleményt formálni róluk.
Lord Duvallal átellenben hatalmas testű férfiú
terpeszkedik; magas és izmos, erős, mint egy jól
meggyökeresedett szálfa. Katonaöltözetet visel, és ha jól
sejtem, ő Dunois, a hercegnő hadseregének fővezére. Mellette
egy magas, szikár úr ül; haja halántéktájt már eléggé őszül.
Tekintete kedves, mosolya szomorú; nyakában rangját jelző
lánc; ebből lehet tudni, hogy ő a hercegnő új kancellárja,
Lord Montauban, vagyis Rennes városának kapitánya, mely
város megadta a hercegnőnek az oly nagyon szükséges
menedéket.
Vele szemben egy püspök, rangjához méltóan
püspöklila reverendában; ujjain vastag gyűrűk. Meglehetősen
meglep, hogy Effram atyát látom a püspök mellett ülni. Nem
visel magán magas egyházi rangra utaló jeleket, és
önkéntelenül elcsodálkozom, vajon mit kereshet itt, a
tanácsban, mi a szerepe, feladata. Mellette egy olyan férfi,
akinek vonásai a kolostor szigetének sziklás partjai között
prédára le-lecsapó halászsasra emlékeztetnek, ám
megjelenéséből semmilyen következtetést nem vagyok képes
levonni személyére vonatkozóan.
Pillantásom többször is a Warochi Rémlovagra
rebbent. Csúnyasága szinte inzultus ebben az előkelő,
kifinomult társaságban, nem is szólva arról, hogy igazán
megdöbbentő látvány Sybella szépsége mellett. És mégis…
És mégis, a Rémlovag külsejének vadsága pontosan
illik Sybella sebzett lelkének hevességéhez, és minden látszat
ellenére úgy hiszem, hogy csodálatosan illenek egymáshoz.
Minden esetleges kétségem elpárolgott abban a pillanatban,
amikor megláttam, milyen csendes büszkeséggel és
tisztelettel nézi és hallgatja Sybellát ez a brutális külsejű
ember. Az asztal másik oldalán is szinte érzem az iránta való
törődését; olyan, mintha láthatatlan karjával védelmezőn
ölelné.
Időnként a Duval nevű férfira is pillantok, aki ellopta
Ismae szívét. Sosem hinném el, hogy korábban ádázul
küzdöttek egymással a tisztelendő apátasszony
dolgozószobájában, ha nem a saját szememmel láttam volna.
Bár Duval nem tölt olyan sok időt szíve hölgyének áhítatos
bámulásával, mint Rémlovag, így is érzem a kapcsolatot
Duval és Ismae között; mintha láthatatlan fa erős, éltető
gyökerei lennének.
Amikor Sybella végre a története végére ér, a teremben
döbbent, de tiszteletteljes csend honol. Eltelik egy hosszú
pillanat, majd Duval egyenesen Rémlovaghoz fordul.
– Mondd el, milyen volt a morlaix-i csata.
Van valami Rémlovag tartásában, abban, ahogy
masszív válla megfeszül, amiből úgy gondolom, jobban
szeretne inkább megint a csatatéren lenni, mint az
államtanács előtt beszélni.
– Szent Mer apátasszonya nagyon segítőkész volt –
szólal meg; hangja mély, érdes. – Ugyancsak sokat segített
Morlaix város népe és a szénégetők.
A szénégetők említésére a püspök megvetően szusszan,
mert ők a Fekete Anyaistennő követői, akit az egyház
kitagadott. Effram atya azonban kezét karba fonva üdvözölt
mosollyal néz, mintha különösen elégedett lenne szeretet
gyermekeivel.
– Az igazság az – szól Rémlovag némiképp éles
hangon –, hogy éppen a szénégetők és a tűzmesterségben
való jártasságuk tette lehetővé, hogy a város ágyúit
visszafoglaljuk a franciáktól, és ellenük használjuk a
fegyvereket. A szénégetők egy másik csapatát a csörlőházhoz
küldtük, hogy foglalják el a csörlőt, amellyel az öböl bejáratát
védő hosszú láncot feszítették ki. Sikerült. Győztek, és
leeresztették a láncot. Miután a kettős fenyegetés,
nevezetesen az ágyútűz alá kerülés és a barikád elhárult, a
brit hajók bejuthattak a városba.
– Éppen időben – veszi át a szót és folytatja a történetet
Sybella. – Mert mi elég kevesen voltunk, a franciák pedig
hozzánk képest igen nagy túlerőben voltak a városban.
Megint csak nélkülözhetetlenül fontosak voltak a szénégetők,
mert nagyon okos dolgot ötlöttek ki az ellenséges csapatok
nagy részének kifüstölésére. Szó szerint kifüstöltük őket. A
maradékkal már könnyen elbánhattunk.
Rémlovag olyan könnyedséggel és kitűnő időzítéssel
veszi vissza a szót, hogy azt egy tapasztalt táncos és
aranyszájú orátor is megirigyelhetné. Mintha Sybella tervezte
volna így, ott folytatja a történetet, ahol szíve hölgye
abbahagyta:
– Amint a brit csapatok partra szálltak, az egésznek
vége volt. – Egy pillanatig elhallgat, aztán folytatja. – Négy
bátor szénégető vesztette életét az ügyünkért, és hat saját
katonánk. De hogy teljesen egyértelmű legyen: a szénégetők
nélkül nem sikerülhetett volna győznünk.
Effram atya mosolyog, kitárja a karját.
– Szinte mintha Isten és az ő Kilenc szentje akarta
volna így.
Rémlovag, mintha most először venné észre az öreg
papot, csodálkozó tekintettel néz rá.
– Nem emlékszem, hogy valaha találkoztunk volna…
Az ékes öltözetű püspök megint csak fintorog, Duval
pedig szája elé emeli a kezét. Nem ismerem elég jól, hogy
biztosan tudjam, mosolyt rejt el, de gyanítom, hogy ez a
helyzet.
– Engedd meg, hogy bemutassam Effram atyát. Egykor
ő volt Rennes városának püspöke…
– Annak már jó ideje… – mormogja a hivatalban lévő
püspök.
– … de már visszavonult. Az ő bölcsessége nagyon
hasznosnak bizonyult – teszi hozzá Duval, célzatosan nem
nézve a bíborszínű reverendában megjelent püspökre.
A hercegnő előrehajol.
– Sir Waroch, Lady Sybella, a szénégetők teljesítették,
amit ígértek, most pedig én is teljesítem ígéretemet. Helyet
ígértünk nekik tanácsasztalunknál, és helyet is fognak kapni.
Van javaslata?
Rémlovag és Sybella elgondolkodva egymásra néznek.
 – Úgy hiszem, kegyelmes hercegnő, hogy ugyanúgy
szeretnék folytatni az életüket, ahogy eddig éltek, annyi
változással, hogy nem ócsárolják, nem szidalmazzák őket.
– Nagyon helyes; mert kincstárunk teljesen kiürült, és
semennyi pénzt nem tudunk kifizetni nekik – jegyzi meg
Montauban kancellár fahangon.
– Ez az egész egyáltalán nem a pénzről szólt! Soha
nem szólt a pénzről! – csattan fel Sybella elég élesen.
Montauban lehajtja fejét.
– Tudom, milady. Csak próbáltam egy kicsit felvidítani
a hangulatot ebben a komor helyzetben, Sybella csodálkozva
pislog e bocsánatkérésre, majd kedvesen elmosolyodik,
ezáltal tudatva, hogy a bocsánatkérést elfogadta.
– Nekik arra van szükségük, hogy tisztelettel és
megbecsüléssel bánjanak velük – jegyzi meg Rémlovag.
– Mi lenne ha… – tűnődik Duval hangosan, méltóságát
jelző vastag láncát húzogatva – … mi lenne, ha alapítanánk
nekik egy külön katonai rendet? Például tiszteletbeli őrgárda
lennének, de nem a hercegnő személye mellett, hanem a
birodalom egységét őriznék? Ezzel a státuszuk is emelkedne,
és a múltbeli tetteiket is elismernénk.
– Folyamatos tetteiket – helyesbít Rémlovag. –
Nincsen szándékukban ugyanis visszavonni további
támogatásukat öntől, kegyelmes hercegnő. Sőt, ha lehet még
elkötelezettebbek ügyünk mellett.
– Lovagrend – szólal meg az öreg pap, ujjait ajkához
emelve. – Ez tetszik. Javasolhatom, hogy legyen a neve a
Láng Lovagrendje? – kérdi szabadkozón vállat vonva. –
Persze, csak ha nem érkezik más javaslat.
Duval ekkor Rémlovagra és Sybellára néz, Sybella
pedig a hercegnőre, aki bólint.
– Tökéletes. Ez a név pontosan kifejezi különleges
képességüket, és azt is, hogy milyen természetű szolgálatot
tesznek nekünk. Lord Duval, kérem, gondoskodjon arról,
hogy a rendalapítás rendben megtörténjék. Ünnepséget
rendezünk a tiszteletükre.
Szegény Montauban kancellár Összerezzen.
– Mennyire pompás ünnepséget kíván rendezni,
kegyelmes hercegnő?
– Komor arckifejezéséből jól értelmezem, hogy
kincstári ládáink üresen tátongnak? – kérdi Duval.
Montauban szomorúan bólogat.
– Attól tartok, ez valóban közel így van. A
pénzösszeget, amit a hercegnő ékszereiért kaptunk, már
felhasználtuk a zsoldosok zsoldja egy részének kifizetésére,
nehogy a városban fosztogassanak. Elvégre a falakon belül
vannak, és… ez is megtörténhetne.
– Katonáink is régen kaptak pénzt – jegyzi meg Dunois
tábornagy. – Nem vette ki jól magát ez a helyzet, hogy előbb
a zsoldosoknak fizetünk. Nem egy verekedés, egyéb
csetepaté tört ki a katonák között emiatt.
Duval metsző pillantást vet Dunois tábornagyra, és
apró mozdulattal megrázza a fejét. Erről most nem akar
vitázni; nem tudom, hogy a hercegnő jelenléte miatt vagy
más okból van ez így.
A hercegnő ekkor pillant először a ragadozó madárra
emlékeztető arcberendezésű férfira.
– Van valami hír az én… hitvesemről?
Kissé tétovázik a hitves szó kimondása előtt; ekkor
eszembe jut, hogy az említett férfiú a német-római császár
vazallusa Jean de Chalon.
– Kegyelmes hercegnő, nagyon sajnálom, de hitvesét
egyre nagyobb gondok ostromolják… és nem véletlenül. A
francia régens megnövelte a Német-Római Birodalom
határainál felsorakoztatott csapatainak számát, így az ön
hitvese szükségszerűen ott van lekötve. Az, hogy a
franciáknak sikerült beékelődniük az ön hitvese és ön közé,
az csak mellékes előny nekik.
A hercegnő igyekszik közömbösnek mutatkozni,
mintha nem gyötörné ez a hír, de elsápad. Mintha reményeit
igyekezne felsorakoztatni, megszólal:
– Vannak mások is, akik hajlandók mellettünk
harcolni. – Rám néz. – Lady Annith, kérem, mondja el, mit
ajánlottak Arduinna istennő papnői.
Miközben előadom, milyen segítséget ajánlottak, a
helyiségben minden tekintet felém fordul.
– Nyilván nem is léteznek! Arduinna istennő papnőiről
csak legendák szólnak! – kiált fel Chalon, miután
mondandóm végére érek.
Rémlovag rosszallón vonja össze szemöldökét.
– A szénégetőkről is pontosan ezt mondta!
A püspök előrehajol, arcán a düh és a hitetlenség
elegye vibrál.
– De hiszen egytől egyig nőszemélyek!
Ekkor az apátasszony, aki egész idő alatt
mozdulatlanul, rezzenéstelenül ült és hallgatott, mint egy
szobor, lassan a püspökre emeli tekintetét.
– Emlékeztetem, hogy egytől egyig nőszemélyek azok
is, akik Szent Mortaint szolgálják.
A püspök nyeldekel; egyszer, kétszer, és feszeng a
székében.
Dunois tábornagy együtt érző pillantással néz a
püspökre, majd megszólal.
– Nyilvánvaló, hogy Arduinna papnőinek száma túl
csekély ahhoz, hogy számottevő segítséget nyújthassanak
nekünk.
 Rémlovag megmoccan székében, hogy láthassa Dunois
tábornagyot.
– Úgy vélem, a szénégetők nem értenének egyet ezzel
a meglátással.
– Ahogy Arduinna papnői sem – jegyzem meg. – Bár
számuk csekély, nagy pusztítást vittek véghez a franciák
soraiban Vannes városánál.
– Elfogadunk minden segítséget, amit honfitársaink
önként és jó szívvel felajánlanak – jelenti ki a hercegnő
hangosan, határozottan. Aztán Duval felé fordul. – A
Morlaix, Vannes, és Guingamp városoknál elszenvedett
vereség eltántorítja a franciákat?
– Ha az nem, a házassága biztosan megtenné –
mormogja Chalon.
Duval a hercegnőhöz fordul.
– Remélhetjük, hogy ez eltántorítja őket – mondja
Duval. – Legalábbis már nem kell aggódnunk d’Albret és
csapatai miatt.
Sybella láthatóan feszengve moccan a székén.
– Ebben ne legyen olyan nagyon biztos, Lord Duval.
Erre Duval pillantása lassan rávetül.
– Ezt hogy érti?
– Úgy, hogy bármit tervezett is d’Albret, ezek a tervek
a halálával nem feltétlenül semmisülnek meg. Tárgyalásokat
folytatott a franciákkal, akik a Loire folyó mentén, Nantes
városától nem messze táboroznak. Sajnos nem tudtam meg,
hogy mit tervezett, ám ha az emberei együttműködnek a
franciákkal, biztosra veszem, hogy abból a hercegnő számára
jó nem származik.
– Gondolja, hogy a franciák tudomást szereztek a
német-római császárral kötött távházasságról? – kérdi
Chalon.
 – Arról d’Albret egészen bizonyosan tudott. Lehet
találgatni, hogy ő személyesen vitte el a hírt a francia
régensnek, vagy megüzente valakivel. Lényeg, hogy a francia
régens tud róla.
– Annyi kém van az udvarban, hogy nem kétlem,
mostanra már biztosan tudja – tűnődik Duval.
– Ennél is fontosabb kérdés azonban – szól Dunois
tábornagy, senkihez sem címezve szavait, mintha magában
beszélne –, vajon ez a hír cselekvésre készteti-e őket.
 Miután a tanács feloszlik, a hercegnő magához kéreti
Ismae-t, Sybella pedig engedelmet kér, hogy eltávozzon a
palotából, meglátogatni húgait Szent Brigantia kolostorában,
hogy meggyőződjön, kényelmes elhelyezést kaptak-e.
Miközben nézem a távozókat, szívem belesajdul a
látványba… túlságosan ismerős ez a helyzet… mindenki
elmegy valahová, nekem pedig kényszerűen ott kell
maradnom, ahol vagyok. Ám ezúttal nem valamiféle
izgalmas feladat az, amiből kimaradok, hanem maga az élet,
és olyan magányosnak és csapdába esettnek érzem magamat,
mint amikor a kolostorban töltöttem napjaimat.
Ismae-nek most van valakije, akivel új életet kezdhet a
kolostor falain kívül. Sybella sincs egyedül. És bár nem sokat
tudok a Warochi Rémlovagról, látom, milyen öröm és
nyugalom ül ki Sybella arcára, amikor meglátja, és ez
önmagában elég ahhoz, hogy nagyon kedveljem ezt a nagy
testű embert.
És én? Milyen szerepet szán nekem a sors? Mit kell
játszanom? Mert számomra csak akkor lehetne a látnoki
hivatás kibírható, ha látomásaim során láthatnám Sybellát és
Ismae-t, hallhatnám kalandjaik történetét. Akkor általuk
áttételesen átélhetném azt, amit ők átélnek. De így… szóval
egyáltalán nem úgy néz ki, hogy valaha arra a szigetre
lépnek. Bár háromszáz mérföldre vagyok a kolostortól éppen,
hirtelen úgy érzem, hogy a falak összenyomnak… pontosan
úgy, mintha az apátasszony dolgozószobájában lennék. Az is
lehet, hogy a hetekig tartó utazás során teljesen megszoktam
a szabadban létet. Akárhogy is, attól tartok, hogy ha nem
kapok friss levegőt, menten megfulladok.
Felkapom köpönyegemet, vállam köré kerítem, és
visszatérek a palota folyosóira.
Bár fogalmam sincs, hova megyek, nagyon határozott
léptekkel haladok; tudomást sem veszek a felém forduló
néhány kíváncsi tekintetről. Megyek, csak megyek előre. Ha
egyenesen haladok, nyilván elérek valamiféle ajtóhoz.
Ám ennek a folyosónak a végén nincsen semmiféle
ajtó. Előcsarnokba torkollik, és arra kényszerít, hogy
válasszak: jobbra vagy balra megyek. Balra fordulok, abban a
reményben, hogy az út a palota külső falához vezet. Ám a
folyosó végére érve nem ajtót találok, hanem lépcsőt.
Megyek, megyek csak felfelé, még feljebb, egyre feljebb a
meredek lépcsőkön, míg végre valóban ajtóhoz érek. Ám az
ajtónál őrök állnak.
Eszembe jut Ismae állítása, hogy Mortain tulajdon
leányaként oda megyek, ahová csak akarok, komor
pillantással nézek a fegyveresekre, bólintok nekik, és intek,
hogy nyissák ki az ajtót. Átlépem a küszöböt, és végre a
szabadba jutok. Mélyen beszívom a friss levegőt, és
igyekszem tájékozódni, hol vagyok. Nem a palota homlokzati
oldalán jutottam ki, mint arra számítottam, hanem hátul, ahol
az épület a városfallal határos. Újabb lépcsősort látok,
elindulok rajra. Egészen fel, a bástyára vezet.
Ahogy ott állok, és a városfalon túl elterülő vidéket, a
közeli völgyet nézem, valami mélyen megrezdül bennem.
Felemelem arcomat a hajamat fúvó, köpönyegembe kapó
hűvös esti szélbe. Arduinna papnőire gondolok, a fák között
elrejtett táborhelyükre. A hellequinekre, sanyarú létezésükre,
és arra, hogy milyen jótéteményt gyakorolnak azokkal,
akiknek útba igazítását rájuk bízták. Csodálattal tölt el,
mennyi mindent tanultam, és ez megszilárdítja
elhatározásomat. Nem hagyom, hogy az apátasszony vagy az
önsajnálat legyőzzön.
Lassan, fokozatosan erősödik bennem az érzés, hogy
nem vagyok egyedül, mintha különösen mély álomból
ébredeznék, mígnem egészen visszanyerem éberségemet.
Valaki van a közelben, az árnyékban, ott, ahol a várfal
bástyává szélesedik. Érzem, hogy engem néz az a férfi. Nem
lehet őrszem, mert a várat őrző katonának nem kéne olyan
mozdulatlanul állnia olyan sokáig úgy, hogy ne vegyék észre.
Egyáltalán nem félek. Nem igazán tudom, hogy a félelem
hiánya a bölcsesség jele vagy éppen ellenkezőleg, az
ostobaságé; kezemet karba fonom, hogy könnyebben elérjem
a ruhám ujja alá rejtett tőrök markolatát, aztán hátamat a
kőfalnak támasztva az alakot rejtő árnyék felé fordulok.
– Lépjen elő!
Az árnyékban rejlő sötétség lassan mozdul;
lélegzet-visszafojtva, feszülten figyelem egészen addig, amíg
meglátom, hogy csak egy fekete köpönyeg lebben. Férfi lép
elő.
Hirtelen rám tör a felismerés; szívem erősen verdesi
bordáimat, a vér kiszalad arcomból.
Balthazaar.
Öröm, fényes, bizsergető öröm lüktet minden eremben,
mégis önkéntelenül megmarkolom a tőreimet… mert
örömömbe a nyugtalanság, rossz előérzet tövise szúr.
– Mit keres itt? – kérdem, és magam sem értem,
hogyan sikerül olyan nyugodtan szólnom, amikor pedig oly
sok érzelem kavarog bennem, mindazonáltal hálával tölt el,
hogy nem remeg a hangom.
Balthazaar nem tagad meg, nem támad rám, hanem
mély, zengő hangon felnevet; a hang pengeként hasít a
levegőbe.
– Ezt a kérdést én is ezerszer feltettem magamnak;
mindig arra jutottam, hogy elment a józan eszem, mégis itt
vagyok.
Bár a árnyékban állunk, nincs olyan sötét, hogy ne
lássam, milyen fájdalmat okoz neki ez a beismerés, mennyire
nehéz volt megvallania vágyát. Jó, gondolom, mert én is
bizonytalan vagyok, teljesen tétova abban, hogy tudjam, mi
az, ami közöttünk feszül; de legalább nem szenvedek
egyedül.
– Ezek szerint a hellequinhorda nem üldöz engem?
Mozdulatlanná merevedik, olyannyira, hogy úgy tűnik,
köpönyege sem mozdul.
– Miből gondolja, hogy vadásztunk önre?
Hát nem az én nyílvesszőmet hordozta a
nyeregtáskájában? Mi van akkor, ha tévedek? Mi van akkor,
ha az a nyílvessző nem is az enyém volt, csak az enyémhez
nagyon hasonló? Talán csak bűntudatom és
bizonytalanságom ejtett abba a tévedésbe, hogy az enyém.
Esetleg tényleg az enyém, de túl gyáva vagyok ahhoz, hogy
konkrétan rákérdezzek. Elfordulok, az alant elterülő völgyet
nézem.
– Azt mondta, hogy üldözni fognak, ha elmegyek. Azt
mondta, hogy csak a hellequinek között lehetek biztonságban.
Alig hallhatóan csörren a sodronying, csikordulnak az
egybefonódó láncszemek, ahogy karját maga előtt összefonva
a falnak támasztja hátát.
– Ha szabadon száguldoznak a vidéken, és elkapja őket
a vadászszenvedély, előfordulhat, hogy nem gondolkodnak;
csak a prédát látják, és nem veszik észre, hogy nem önt
üldözik. – Fejét oldalra billentve néz. – Valami olyant tett,
amiért vadásznunk kéne önre?
 Van a hangjában valami halvány élvezet; mintha
szórakoztatónak találná zavaromat; és ez eléggé bosszant.
– Nem. De nem az vagyok, akinek hisz engem.
Mortain leánya vagyok, az Ő szolgálóleányai közé tartozom.
Nézem, csak nézem az arcát. Azt várom, hogy
felismerés villan a szemében, hogy rám vadászott, és végre
megtalálta, amit keresett. Bár még mindig nagyrészt
árnyékban van, tekintete súlyát érzem magamon.
– Miért mondja ezt most nekem?
Tényleg, miért is? Mert már nem hiszem, hogy rám
vadászik? Mert megmagyarázhatatlan módon biztonságban
érzem magamat vele? Vagy egyszerűen azért, mert
háromszor is bolond vagyok?
– Nagy valószínűséggel ugyanazért követett Rennes
városába – hebegem.
Kezét ökölbe szorítja, tekintete elsötétül, mintha két
csillogó, fekete vizű tengerszemet látnék; a mulatság minden
árnyalata eltűnik.
– Miért menekült el?
Nehéz lenne megmondani, hogy a gyötrődés
felhangjait észlelem a kérdésében, vagy pusztán saját
vágyaim vetülnek vissza rám.
Néhány röpke pillanatig felmerül bennem, hogy szólok
neki a nyílvesszőről, amit megláttam a málhájában, de valami
okból olybá tűnik, ezzel beismerném, hogy valami bűnt
követtem el, bár nem tettem semmi rosszat.
– Máshol volt dolgom. Sokszor említettem, ön pedig
sokszor megígérte, hogy már közeledünk, és nemsokára
odaérünk. Mégis, valahogy sosem értük el Guérande városát.
Én pedig nem várhattam tovább. Mint mondtam,
halaszthatatlan dolgom volt.
Egy lépést tesz felém, szívem egyre hevesebben ver.
 – Ha Guérande városába készült, mit keres most itt,
Rennes várkastélyában?
– Olyan sokáig voltam úton, hogy a személy, akivel
találkoznom kellett, időközben ide utazott, ezért követtem.
Bizonygatom magamnak, hogy csak azért néz engem
ilyen áthatóan, mert meg akarja állapítani, hazudok-e, de nem
ezt az indíttatást érzem tekintetében. Úgy csap meg a
gyötrődő vágyódás érzése, ahogy a tenger hullámai
loccsannak a partra; előhívják az iránta való hívatlan
érzéseimet. És az a megmagyarázhatatlan kapcsolat
közöttünk… egyre közelebb vonz hozzá.
Arnette nővér egyszer mutatott nekünk egy különleges
követ, amelynek ereje volt magához vonzani a vasreszeléket.
Emlékszem, hogy a fémpor és apró fémszilánkok
megmagyarázhatatlan módon megindultak a felé a szikla felé.
Bár tudom, hogy veszélyes, mégis önkéntelenül,
ellenállhatatlanul, úgy mozdulok Balthazaar felé, ahogy azok
a vaspor részecskék a magnetitkőhöz.
– Szabad önnek itt lennie? – kérdem, erőt véve
magamon, könnyedséget erőltetve a hangomra, mert
mindenáron el akarom rejteni árulkodó érzéseimet. – Úgy
hittem, a maguk fajtának tiltva van a városokban járni.
– Városokban nem vadászhatunk, nem léphetünk be
lóháton, de mint láthatja, be tudok jutni.
Rengeteg okom van, miért ne bízzam benne. Miért
kéne felszólítanom mihamarabb, hogy távozzon tőlem,
hagyja el a várost. Elkövetett valamit… nyilván szörnyű
dolgokat követett el… amiért bolygó lélekké kellett válnia. Ő
és hellequinhordája is törvényen kívüli gonosztevők; a
tisztesség szemernyi morzsája van csak bennük,
kétségbeesetten igyekeznek jóvátenni az evilágon elkövetett
bűneiket. Nyilván Mortain kegyének söpredéke a
hellequincsapat. Én pedig megesküdtem, hogy egész életemet
Mortain szolgálatának szentelem. Az, hogy így együtt
vagyunk, olyan, mintha a börtönőr lánya udvarolna a
fogolynak.
Ám egyik érv sem nyom eleget a latban, amikor a
mérleg másik serpenyőjében a ránehezedő fájdalom és
elkeseredettség van, és a tudat, hogy én valamiféleképpen
képes vagyok csillapítani ezt a fájdalmat, ugyanúgy, ahogy az
ő jelenléte is valahogy betölti saját magányos sóvárgásomat.
Ekkor még közelebb lép hozzám, annyira, hogy nem
látok mást, csak őt; sodronyinges mellkasát, sötét szemét,
amellyel olyan áthatón néz, mintha a lelkem legmélyére látna.
Tekintete túlságosan eláraszt, ezért inkább az álla, ajka körüli
sötét borostát nézem, és arra gondolok, milyen érzés lenne, ha
megsimítanám, és kezemet ökölbe szorítom, nehogy
engedjek a kísértésnek, és megérintsem az arcát.
Az éjszakai szellő iránya megfordul, hideg levegőt hoz,
megborzongok. Balthazaar lassan mozdítja a kezét, tenyere a
karomra simul, teste védelmébe von. Mégsem vagyok képes
rávenni magamat, hogy a szemébe nézzek, mert tekintete
simogatóan pásztázza arcomat. Attól félek, hogy ha felnézek,
saját leplezetlen vágyam ugyanolyan nyíltan arcomra lesz
írva, mint az övé. Elégedettséggel tölt el, hogy ölelésében
állhatok, hogy karja néhány lopott pillanatig védelmező
falként áll köztem és a világ között.
Ekkor megmozdul, lehajtja a fejét, közelebb van
hozzám, egyre közelebb. Élénk, nyilalló izgalommal
döbbenek rá, hogy meg akar csókolni. Fejemet felfelé
biccentem, hogy ajkunk találkozhasson, és arra gondolok,
vajon ajka hűvös lesz-e, mint az éjszaka, vagy forró, mint a
tekintete, amikor azt hiszi, nem látom.
Ám mielőtt ajkunk egymásra simulhatna, csizma
csikordul mögöttünk a várfal keskeny futóhídján. Bűntudattal
húzódom félre, de megragadja a karomat.
– Mondd, hogy újra eljössz ide! – szól hevesen. –
Holnap éjjel!
Kirántom karomat a szorításából, hátrapillantok. Két
katona őrjáratozik. Nyilván észreveszik a hellequint, abból
pedig semmi jó nem származhat.
– Igen. Ha nem holnap éjjel, akkor holnapután –
felelem, és amikor visszafordulok megmondani a
hellequinnek, hogy most már mennie kell, már el is tűnt.
Jó éjszakát kívánok az őröknek, és lassan elindulok
lefelé, a palotába vezető lépcsőn. Szobámba visszafelé menet
szívem nagyon illetlen és egyáltalán nem bölcs módon repes.
Balthazaar utánam jött Rennes városába. Ez persze nem
olyan, mint Ismae új élete a nemes Duval oldalán, vagy
Sybella és a hős Rémlovag kapcsolata. De az élet üde zöldje a
kolostor falain kívül, és teljesen, egészen az enyém, csak az
enyém. Ma éjjelre ez is elég.
 Másnap még pirkadat előtt kopog valaki a szobám
ajtaján. Apród érkezett, közli, hogy az apátnő azonnal
magához kéret. A parancstól rögtön teljesen felébredek.
Sietve felöltözöm, gondolataimban cikáznak mindazok az
érvek, amelyeket első várbeli találkozásunkkor nem volt
alkalmam elmondani. El fogom mondani neki, hogy már
tudom, hogyan választják a látnokokat… és nem kell nekem
látnoknak lennem. Nem Mortain döntése volt, hanem az övé.
Aztán kényszerítem, hogy elmondja nekem, milyen
hibát vagy hiányosságot lát bennem, amely arra késztette,
hogy ne engedjen engem küldetésbe, és ragaszkodni fogok
ahhoz, hogy adjon esélyt esetleges hibáim jóvátételére. Ha
tagadja, hogy ilyesmi lenne döntése hátterében, akkor
kereken rákérdezek, ő tépte-e ki a kolostor lajstromkönyvéből
éppen azt a lapot, amelyen az én nevem állt, és ha igen, miért.
Amikor az apátasszony szobájába kísérnek, különös
nyugalom száll meg engem. Most, hogy nem a kolostor falai
között vagyok, elmúlt az a hatalom, amelyet az apátasszony
sokáig fenntartott felettem; úgy eltűnt, mint füst a szobából,
ha ajtót-ablakot kinyitva huzatot csinálnak.
– Annith.
Rideg hangja árad a helyiségben.
Regulánk szerint térdet-fejet hajtok előtte.
– Tisztelendő apátasszony.
Hagyja, hogy tovább feszüljön közöttünk a csend. Nem
tudom, nem is érdekel, azért van-e így, mert a megfelelő
szavakat keresi, vagy azért, mert reméli, hogy ezzel az
idegeim húrját feszíti.
Demonstrálandó, hogy nem vagyok ideges, az
apátasszony íróasztala mögött az ülőfán ücsörgő hollókat
nézem. Három ülőrúd van, de csak két holló, és arra
gondolok, vajon a hiányzó hollóval megérkezésem hírét
közölte-e a kolostorral.
– Leülhetsz.
Az apátasszony hangját kedvesség lágyítja, ám ebben
egyáltalán nem tudok bízni.
– Köszönöm, tisztelendő anya, de inkább állnék.
Így a nyakát kell nyújtania, hogy felnézzen rám.
Ajka kissé megfeszül a hosszússágtól, mielőtt láthatóan
nagy erőfeszítéssel, de egy pillanat alatt minden érzelmet
eltüntet az arcáról.
– Ahogy akarod. – Hátradől a székében, engem néz. –
Mit akarsz tőlem, Annith? Azt akarod hallani, hogy nagyon
sajnálom, hogy megszakad a szívem a kis Matelaine halála
miatt? Mert így van. Az ő halála legalább annyira gyötör
engem, mint bármelyik szolgálóleányunk halála. Úgy
gyászolom, ahogy anya a gyermekét.
Arca is ellágyult, tekintetében gyengéd megértés
remeg, szemöldöke aggodalmat imitálón összevonva.
– Na és Sybella halála? Hiszen azt mondta, készüljek
fel, valószínűleg ő sem tér vissza. Őt is így gyászolná, ha
meghalt volna abban a szinte lehetetlen küldetésben, amire
elküldte? Amely küldetést semmilyen látnoki látomás nem
indokolt?
– Sybella ügye nem tartozik rád.
– Téved. – A szavak éles, hegyes kövekként lövellnek
ajkamról. – Az ő ügye is rám tartozik. Érte aggódom a
legjobban. Ahogy Ismae és Florette és minden lány, akivel
együtt nevelkedtem, az én ügyem és az én aggodalmam. Ön
pedig visszaküldte Sybellát ahhoz… ahhoz a szörnyeteghez.
– Miből gondolod, hogy nem egyenesen Mortain
akarata volt a küldetése? Mitől vagy olyan biztos abban, hogy
Mortain nem éppen ezért teremtette őt erre a világra… hogy
d’Albret vesztét okozza? Senki más nem kerülhetett közel
hozzá… soha senki nem nyerhetett volna el d’Albret grófnál
olyan bizalmi pozíciót, mint a tulajdon leánya.
– És mi van azzal, hogy Sybella bízott önben? Amikor
hozzánk került, kis híján eszét vesztette az elkeseredettségtől,
a végtelen szomorúságtól, még meg sem gyógyult egészen, és
ön máris visszazavarta az oroszlán barlangjába. Matelaine
pedig még két évet sem töltött a kolostorban… közel sem
elég ideje tanult nálunk ahhoz, hogy elsajátítson mindent,
amit egy küldetéshez tudnia kell. És Ismae? Őt vakon küldte
ki, mintha találomra adott volna neki valami küldetést; azt
sem mondta meg neki, ki mellé osztotta be.
– Nem akartam, hogy Lord Duval pozíciója előítélettel
befolyásolhassa Ismae esetleges következtetéseit.
– Na és Ismae levelei?
Az apátasszony pislog.
– Milyen levelei?
– Azok, amelyeket nekem küldött, de én soha nem
kaptam meg. Köztük az, amelyben azt kérdezte, ismerem-e
egy bizonyos méreg ellenszerét.
Hosszú pillanatra összekapcsolódik tekintetünk, aztán
előrehajolok, az íróasztalra tenyerelek.
– Soha nem mondta el neki, milyen tehetsége van, mire
képes. Hogy pontosan azt tudja, amit Serafina nővér: bőrön
át, érintéssel semlegesíteni tudja a testben keringő mérgeket.
– Biztosnak kellett lennem abban, hogy képes
megbánás és tétovázás nélkül teljesíteni Mortain iránti
kötelezettségeit. Attól tartottam, jó szíve arra vezetné, hogy
ezt az áldásos képességét engedély nélkül és indokolatlanul
használja az áldozatain. Ezek a félelmeim beigazolódni
látszottak, amikor levélben kért tőled segítséget.
– Önnek nem volt joga elvenni a leveleimet…
– Nem volt jogom? Milyen jogokat képzelsz
magadnak? Milyen jogaid lennének azokon kívül, amelyeket
én adok neked? Mindened, amid van, a viselet ruhád, az étel,
amellyel a gyomrodat megtöltöd, minden jogod tőlem ered.
Úgy tűnik, ezt egészen egyszerűen elfelejtetted.
– Semmit sem felejtek.
– Ezért újra felteszem a kérdést? Mit akarsz tőlem?
– Tudni akarom, valóban a novíciák érdekét tartja-e
legfőbb értékként szem előtt. Tudni akarom, hogy nem
kivételezés és ismeretlen okú szeszély alapján választja, ki
menjen küldetésbe.
Az apátasszony felhorkan.
– Ne tartsd olyan nagyra magadat, ne ringatózz ilyen
reményekben. Nem kedvellek különösebben. Csak kedves
voltam hozzád. Ennyi.
Bár szavaiban megvan az igazság súlya, mégsem
vagyok képes teljes mértékben hinni neki. Jobban vigyázott
rám, jobban törődött velem, mint másokkal, bármennyire is
igyekszik ezt most tagadni.
– Akkor magyarázatot akarok arra, hogy miért nem
jelölt ki engem küldetésre.
– Muszáj a bőrödbe vésnem az okot? Hát nem
mondtam még elégszer? Te arra vagy kiválasztott, hogy a
kolostor látnoka legyél. Szerinted kik közül kerülnek ki a
látnokaink, ha nem a beavatottjaink sorából? Vajon
varázsfáról szakajtjuk őket?
– Csakhogy kicsit utánanéztem ennek, és most már
tudom, hogy sokan mások is hivatalosan alkalmasak a
kolostor látnokának pozíciójára. Bárki, aki szűz, vagy már túl
van azon a koron, hogy gyermeket szülhetne, és
fogadalommal erősíti meg, hogy szűzies életet él. Nem én
vagyok az egyetlen, aki így szolgálhatok. Miért ragaszkodik
annyira ahhoz, hogy én legyek az?
– Honnan tudod, hogy én ragaszkodom hozzá? Hiszen
a novíciák első küldetése nem arra való, hogy bizonyítsa
abszolút engedelmességüket és hűségüket? Az első küldetés
szolgál arra, hogy bizonyítsa a novíciai hűségét, és azt, hogy
megbízhatóan képes teljesíteni feladatait.
Gyomrom hirtelen összerándul, a bizonytalanság
kellemetlen érzésével remeg, de oldalra biccentem fejemet, és
megengedem magamnak, hogy ajkam kesernyés mosolyra
húzódjék.
– Ez felettébb furcsa, tisztelendő anya, mert
határozottan emlékszem: ön azt mondta Thomine nővérnek,
hogy pontosan azért lennék kitűnő látnok, mert megbízható,
jámbor és engedelmes vagyok.
Az apátasszony szeme tágra nyílik a csodálkozástól, és
a gondolattól, hogy vajon hányszor hallgatózhattam ajtajánál,
és mit hallhattam; talán ez utóbbi gondolatra sápad falfehérré.
Megfordul, az íróasztalán heverő papírokra pillant, nyilván az
jut eszébe, hogy el kell rejtenie őket, de túl késő. Láttam és
tudom, hogy attól fél, amit meghallhattam.
– Talán nem is meglévő, hanem hiányzó
tulajdonságaid miatt történt így – mondja ki végül.
Szavai ütésként érnek.
– Ezt hogy érti?
– Úgy értem, hogy nincsenek különleges képességeid;
semmi olyat nem tudsz, aminek Mortain hasznát venné
akaratának beteljesítésében. A madárjóslást meg lehet
tanulni. Azokat a különleges képességeket azonban,
amelyekkel a többi novícia rendelkezik, nem.
Mindazonáltal… – újra hátradől a székében, íróasztaláról
felvesz egy összehajtott levelet – … az események legutóbbi
fordulata nyilván nagy elégedettséggel tölt el téged. Annak
ellenére, hogy semmilyen különleges képességed nincsen,
mégis küldetést kell adnom neked. Lehetőséget kapsz tőlem,
hogy bizonyíts. Hogy meggyőzz, tévedtem, amikor látnoknak
akartalak megtenni, ezzel elpazarolni tanult képességeidet.
Hát megkaptam. Mindent, amit valaha akartam,
mindent, amiért képeztek, amiért képeztem magamat, amiért
harcoltam. Csakhogy már nem tudok örülni neki, nem bízom
benne.
– Bocsásson meg, hogy háládatlannak tűnhetek, de
nemigen van bizodalmam ilyen parancsban… már nem…
most már nem.
– Magyarázatot követeltél tőlem, és magyarázatot
adtam. Az eszközöket, amelyeket Mortain ad nekem, úgy
használom fel, olyan feladatot adok nekik, amely a legjobban
illik a tehetségükhöz. Zsenge kora ellenére Matelaine-nek
olyan vele született tehetsége volt, amely őt nálad
értékesebbé tette Mortain szolgálatára. De ő eltávozott
közülünk, a többiek pedig túl fiatalok, mint arra te oly
érzelgősen és meghatóan rámutattál, így rajtad kívül nincs
senki, akit elküldhetnék erre a feladatra – mondja, a fejét
oldalra biccentve. – Azt hittem, bármit hajlandó lennél
megtenni, hogy így bizonyíthasd rátermettségedet az Ő
szolgálatában.
Kissé gúnyos hangjától ökölbe szorul a kezem.
– Túl késő ebbe a csapdába ejteni engem. A hercegnő
felkért, segítsek neki Isabeau ápolásában, és nem tagadhatom
meg uralkodóm parancsát.
 Az apátasszony arca bosszúsan összerándul.
– A hercegnő nem parancsot adott neked. Kérés volt.
És valószínűleg csak Ismae-re való tekintettel adott neked
feladatot, hogy valamivel elfoglald magadat. Mivel
időközben Sybella visszaérkezett, helyetted ő ápolhatja
Isabeau hercegnőt – mondja, és szemöldökét összevonva úgy
néz engem, hogy tekintete láttán nyakam, vállam minden
izma megfeszül. – Ráadásul a férfi, akit meg kell ölni,
nemcsak hogy bizonyítottan a korona árulója, de ő Matelaine
halálának okozója.
És egyszerre csak horogra akadtam, mint valami
oktalan hal. Ezt ő is tudja. Bár próbálok közönyösséget
színlelni.
– És ki légyen a korona eme árulója?
– Crunard kancellár. Illetve helyesebb azt mondanom,
hogy az egykori kancellár, Crunard.
Az íróasztal mögötti üres hollóülőrúdra pillantok.
– Ezt Vereda nővér látta?
– Igen.
Tekintetünk találkozik, és arra gondolok, hányszor
hittem, hogy az apátasszony az igazat mondja, ám később
megtudtam, hogy hazudott nekem. Semmiképpen sem
hihetem el ezt neki.
– Miért? Ismae szerint Crunard kancellár hónapok óta
börtönben ül. Milyen lehetséges veszélyt jelenthetne most
ránk?
– Valaki tájékoztatja a franciákat a mozgásunkról,
pozícióinkról, stratégiáinkról. Tudjuk, hogy Crunard szoros
kapcsolatot tart fenn velük, és csak feltételezhetjük, hogy
valamelyik őrt fizette le Guérande-ban, ez az ember visz hírt
az ellenségnek a tevékenységünkről.
– Igen, de Crunard hogyan közölhetne bármit is a
hercegnő terveiről? Hiszen már nincs a bizalmában.
– Meglehet, van még egy áruló. Nem tudom. Csak azt
tudom, hogy minden erőnkkel a franciák megállításán kell
munkálkodnunk. Hajlandó vagy ebben részt vállalni?
– Mi van akkor, ha nem látom rajta a jelet? Akkor mit
tegyek?
– Megmondtam. Vereda nővér látta. Ez elég.
Mindenképpen öld meg.
Szobánkban Ismae aggódó tekintettel néz rám.
– Szerintem ez nagyon rossz ötlet.
Elkapom róla a tekintetemet, és folytatom a munkát.
Úti ruhákat hajtogatok.
– Nem mintha nekem nem lenne sejtésem, hogy az
apátasszony valamiben sántikál – jegyzem meg.
Sybella ellép az ablak mellől.
– Nem érted teljes mértékben az indítékait.
– Eléggé értem ahhoz, hogy tudjam: nem az én
érdekemet tartja szem előtt, és azzal, hogy elküld, nem jót
akar nekem. Vagy nem nekem akar jót.
– De miért? – kérdi Ismae. Mintha képtelen volna
nyugton maradni, keze mozdul, dereka hajlik, segít ruhákat
hajtogatni. – Ha ezt így tudod, miért mész mégis el?
Ekkor Sybellára nézek.
– Te miért lovagoltál ki, hogy d’Albret gróffal
találkozz? – kérdem halkan.
Hosszú pillanatig néz, csak néz, aztán kurtán bólint.
– Csak. Ezt egyszerűen meg kell tenni.
– Pontosan. Meg kell tennem Matelaine emlékéért.
És magam miatt is, bár ezt nem mondom ki. Az
apátasszony gúnyosan megjegyezte, hogy nekem nincsen
olyan tehetségem, mint a többieknek, és nagy kedvem van
megvívni vele az akaratok csatáját. Teljesen készen állok rá.
Nem vagyok hajlandó visszalépni, meghátrálni vagy hátat
fordítani annak a sorsnak, amit mindig is akartam.
Ismae mozdulata megtorpan, kezében lóg a
váltóruhám.
– Miután elhagytam a kolostort, sikerült jóstehetségre
szert tenned? Mert ha nem, honnan tudod, hogy Crunard-nak
meg kell halnia?
Vállat vonok, inkább kérdéssel kerülöm ki a választ.
– Alaposan szemügyre vetted Crunard exkancellárt?
Talán volt rajta jel, de elrejtette a ruházata.
– Kár, hogy nincs nálunk Mortain Könnye – jegyzi
meg Sybella. – Mert az biztosan megoldaná a problémánkat.
Ajkam mozdul, már éppen kimondanám, hogy van
nálunk Szent Könny, de valami visszatart attól, hogy
kimondjam ezeket a szavakat. Nem akarom, hogy tudják,
milyen mélyen lealacsonyodtam; annyira, hogy elloptam
valamit, ami oly nagy értékkel bír a kolostorban.
– Szerintetek a hercegnő neheztelni fog rám, amiért
elmegyek? Próbáltam elmondani az apátasszonynak, hogy a
hercegnőnél való kötelezettségeim nem engedik, hogy
elmenjek vele, de ez őt egyáltalán nem érdekelte. Azt
mondta, a hercegnő csak megkért, hogy legyek mellette, a
küldetés pedig parancs.
Ismae a fejét ingatja.
– Nem a hercegnő és Isabeau miatt aggódom, hanem
miattad. – Helyére teszi csomagomban az összehajtott ruhát,
majd nyilvánvalóan nyugtalanul keresztbe fonja a karját. –
Crunard ravasz, mint egy vén róka, és egyáltalán nem törődik
a becsületével… semmivel. Mindent, amit tett, egyetlen
megmaradt fia iránti szeretetéből tette.
– Tudjuk, hogy ez a fiú még él-e? – kérdi Sybella. –
Crunard kudarcot vallott a feladatban, amit a francia régens
adott neki, ezért került börtönbe. Van valami okunk azt
feltételezni, hogy a francia régensnő nem ölte meg a Crunard
fiút, ahogy azzal fenyegetett?
Ismae kinyitja a száját, majd rögtön be is csukja.
– Nem tudom – szólal meg végül. – Csak szeretném
hinni, hogy nem öl meg egy ártatlan embert.
Sybella pislog, elkomorul.
– Megvan az oka, hogy te vagy Mortain kegyelme,
nem én.
– Az egy dolog, hogy valakit váltságdíjért tartanak
fogva – mondja Ismae. – Megint más dolog egyenesen
kivégezni. – Arca grimaszba torzul. – Reméljük, hogy a
régensnőt túlságosan lefoglalta a Bretagne elleni
ármánykodás.
 A városból kifelé menet Arduinna papnőinek egy kis
csoportját látom meg a távolból. A környező vidéken
őrjáratoznak. Egyikük integet nekem, de túl messze van
ahhoz, hogy lássam, vajon Tola vagy Floris az. Biztosan
tudom, hogy nem Aeva, mert ő sosem ereszkedne le annyira,
hogy ilyen barátságos legyen velem. Úgy teszek, mintha nem
vettem volna észre az integető nőt, mert nem akarok megállni
és beszélgetni vele most, amikor Mortain iránti kötelességem
olyan nyugtalanító teher a vállamon.
Különösen, ha Aeva is velük van.
Guérande huszonhat mérföld, kétnapi kemény
lovaglás; nem látok okot arra, hogy ne igyekezzem minél
hamarabb odaérni. Bár nem bízom az apátasszonyban, lelkem
egy része örvendezik, hogy végre azt csinálhatom, amire
kiképeztek a kolostorban, amire egész életemben készültem.
Ez nem lesz olyan egyszerű küzdelem, mint a francia katonák
ellen Vannes városában, mert itt Mortain szolgálóleányaként
kell eljárnom.
Rennes és Guérande között nem sok város és falu van,
és igen kevés utazó jár az úton, különösen azért gyér a
forgalom, mert a francia megszállás fenyegetése lebeg
országunk felett. Fortuna jól kipihente magát az istállóban,
nincs szüksége gyakori pihenőre. Szaladnak a mérföldek. Ha
melegebb nem is lett, a napok szerencsére hosszabbodnak.
Szorosabbra húzom össze magamon a köpönyeget, és
felnézek az égen fenyegetőn gyülekező viharfelhőkre.
Remélem, az eső még egy napig nem ered el.
Nem tudom, mire számítsak, ha Guérande-ba érek.
Lehetséges, hogy az apátasszony valamiféle csapdát állít
fel… de ha ez így van, akkor nekem vagy Crunard
exkancellárnak?
Amennyiben nekem állít csapdát, nem sétálok bele
gyanútlanul, nem érhet váratlanul. Nem csak hogy képzettebb
vagyok, mint Matelaine, hanem az elmúlt hetek
eseményeinek hála, nagyobb tapasztalatra tettem szert, mint
ő. Tapasztalatot szereztem abban, hogy mennyire csalárd az
emberi szív, és miféle módokon hazudhat.
Az égető kérdés az, vajon az apátasszony miért adta
meg nekem hirtelen azt, amit oly sokáig megtagadott tőlem.
Megvan a lehetősége, bármily csekély is, hogy pontosan úgy
van, ahogy állítja: nincs senki más, én kéznél vagyok, és
Vereda nővérnek valóban látomása volt a feladat.
Valószínűbb azonban, hogy azért kaptam küldetést,
mert most már van valami, amit konkrétan felhozhatok
ellene, és azt hiszi, csendben elfelejtem Matelaine halálát, ha
megadja nekem, amire oly régóta vágytam.
Ha ez így van, az apátasszonynak keserűen csalódnia
kell.
Buzgón remélem, egyszerűen azért küld megbízatásra,
mert megfeleltem, mert kiálltam a próbát, amely elé Mortain
állított. Mortain… nem a kolostor. Szembenéztem a
hellequinhordával, és kitartottam; harcoltam azok oldalán,
akik Arduinna istennőt szolgálják, és dicsőséget hoztam a
kolostorunkra annak ellenére, hogy a két rend között ősi
ellenségeskedés húzódik; és ami talán mindezeknél is
fontosabb: sokkal nagyobb rálátásom van Mortain
ajándékaira, és arra, hogy ezek miképpen befolyásolják az
életünket.
 Cselekedeteim minden bizonnyal
kétségbevonhatatlanul bizonyították, mennyire elkötelezett
vagyok Őiránta. Nem a jelenlegi apátasszony iránt, aki
évekkel ezelőtt kedves volt velem, és nem a
sárkánytermészetű néhai Dragonette apátasszony iránt, aki
felemás alkut kötött velem otthonért, biztonságért, a
hovatartozás érzéséért cserébe. Nem nekik vagyok
elkötelezett, hanem Mortainnek.
Belefáradok a súlyos gondolatokba, inkább a
magammal vitt fegyvereimre gondolok, és azzal
szórakoztatom magamat, hogy áttekintem, hányféle módját
ismerem a gyilkolásnak. Vajon melyiket fogom Crunard
exkancelláron alkalmazni?
Van nálam egy adag méreg, amelyet kis dózisokban
alkalmazva bármelyik őrt ártalmatlanná tudom tenni.
Ezüstfonállal hímzett mandzsettát viselek, amely
fojtózsinórként is használható. Összesen öt tőrkés van
elrejtve a ruhám ujjában, és a szoknyám alatt ugyanígy rejtve
viselem kedvenc íjamat. Biztos vagyok abban, ha ezt a
gyilkolást valóban Mortain szentesítette, nem tör rám olyan
kétség és tétovázás, mint a múltban, mert az én istenem
akaratát teljesítem.
Ha valóban Crunard ölte meg Matelaine-t,
novíciatársam gyilkosán, bosszút állni teljesen indokolható;
legalábbis számomra. Ám ekkor eszembe jut: fogalmam
sincs, mit gondol a bosszúról maga Mortain. Oktatásunk
során ez a kérdés valahogy soha nem került szóba.
Amennyiben Matelaine észlelte volna, hogy az élete
veszélyben van, nyilvánvalóan minden joga megvolt ahhoz,
hogy megvédje magát, de ez a hideg, számító bosszúvágy,
amely szívemben tombol, inkább emberinek, mint isteninek
tűnik. Az egészet még bonyolultabbá teszi mindaz, amit
Ismae-től és Sybellától megtudtam; nevezetesen az, hogy
nagyon sok bűnösön nem volt jel, számos ártatlanon azonban
igen. Ez nyilvánvalóan azt jelenti, hogy Mortain akaratát nem
könnyű észrevenni, nem mindig felismerhető.
Kinek kéne megfizetnie Matelaine haláláért,
Crunard-nak vagy az apátasszonynak?
Aztán eszembe jut, hogy ezt nem is kell vakon
megtennem. Nálam van Mortain Könnye. Elmosolyodom.
Ezáltal mégiscsak felismerhetem Mortain akaratát. Alig
tudom türtőztetni magamat, hogy ne állják meg ott az úton, és
ne cseppentsem szemembe Mortain Könnyét. Valahogy
sikerül fegyelmezetten kordában tartani vágyamat, és
folytatom utamat. Elég időm lesz majd, ha szállást veszek
éjszakára.
Amikor a nap a horizont alá kezd ereszkedni, hirtelen
eszembe jut, hogy vagy hamarosan be kell térnem egy faluba,
vagy tábort kell vernem. Újabb fél mérföldet teszek meg,
remélve, hogy találok valami magányos fogadót vagy
tanyaházat, ahol eltölthetem az éjszakát, de semmi nincs a
vidéken. Még egyszer felnézek az égre, megkönnyebbülten
észlelem, hogy a sötét, szürke felhőket észak felé fújta el a
szél. Amikor ismét az út felé fordítom tekintetemet, azt
látom, hogy egy csapat holló szállt fel a közeli fákról; száz
fekete szárny verdes egyszerre, mint egy köpönyeg ráncai.
Róluk önkéntelenül Balthazaar jut eszembe, és hirtelen
belém mar a kínzó bűntudat. Annyira igyekeztem a
küldetésemre, oly hirtelen hagytam el a várat, hogy teljesen
elfeledkeztem az ígéretemről. Nem találkoztam vele a
bástyánál.
Bűntudatom nyomában szinte rögtön harag támad.
Nem hívtam magammal, nem kértem, hogy kövessen engem
Rennes városába, és nyilván nem tartozom neki
beszámolóval a hollétemet illetően. Ő akart utánam jönni, és
nem az én felelősségem, hogy törődjem vele. Ráadásul azt
hittem, már végeztünk egymással, hogy soha többé nem
látom viszont.
És mégis; nem tagadhatom, hogy az öröm édes izgalma
vett rajtam erőt, amikor valóban viszontláttam. És bár
szomorúsággal tölt el, hogy meggondolatlanságom növelheti
kínzó búskomorságát, ez egyáltalán nem tartozik rám,
bármilyen gyakran látom az arcát, valahányszor behunyom a
szememet éjszaka, bármennyire is hiányzik csendes, tűnődő
jelenléte a közelemből. A Mortain szabta küldetésre és az
apátasszony cselszövésére kell most figyelnem, semmi
másra.
Nem sokkal később meglátok egy kis facsoportot
néhány nagy, simára kopott, mohalepte kőtömb közelében. A
fákon már dúsan zöldellnek a levelek, a lombsátor némi
védelmet nyújthat, ha visszatérnének a felhők, a sziklák pedig
eltakarnak az úton járók tekintete elől. A tisztás másik
oldalán csermely csörgedezik. Eldöntöttem tehát a kérdést;
leszállok a nyeregből, Fortunát a vízhez vezetem, hagyom,
hogy igyon. Örömmel látom, hogy a közelben zsenge fű
zöldell, van mit legelnie.
Leveszem róla a nyerget, kantárt, zablát, alaposan
lecsutakolom, és a legelőhelyre vezetem. Aztán saját
szükségleteim után kell néznem, mielőtt teljesen besötétedik.
Mire fellobban kis tábortüzem, már sötét van. Gyomrom
korog az éhségtől, ám amikor közelebb húzom a
nyeregtáskámat, nem ételt keresek. Mélyen nyúlok bele,
egészen a legaljára, ahol a Könnyek fioláját a borjúbőrbe
kötött könyvecske védi.
Előveszem a súlyos kristályfiolát, kitekergetem a puha
gyolcsból, nézem, ahogy a tábortűz lángjai táncolnak a palack
fazettált mélyén.
Azokra a szolgálóleányokra, novíciatársaimra
gondolok, akik előttem indultak küldetésre, és akiknek
érzékeit megnyitotta Mortain, hogy közel úgy láthassák a
világot, ahogy Ő látja. Nyilvánvalóan kevesen voltak,
akiknek olyan nagy szükségük volt arra, hogy megismerjék
az Ő akaratát, mint most nekem, mert nemcsak Crunard élete
a tét, hanem az is, hogy nekem milyen jövőm lehet a
kolostorban.
Óvatosan felemelem a dugaszt, látom a hosszú, vékony
kristálypipettát. A Könnyekbe merítem, majd lassan egészen
kihúzom. A fiolát óvatosan a tűz melletti egyik kőre
helyezem, majd a pipettát a szememhez emelem. Mielőtt
szemembe cseppenteném a folyadékot, természetesen imát
mondok. Kérlek, Mortain, add hogy akaratod tisztán
látszódjék előttem, hogy jobban szolgálhassalak! Szabad
kezemmel szemhéjamat tartom nyitva, majd mutatóujjammal
egyszer a vékony üvegcsőre koppintok.
A Könny cseppje szemembe hull. Nehéz és hideg
csepp. Miközben ügyetlenkedve próbálom újra bemeríteni a
pipettát a fiolába, égető érzés fog el. Erővel tartom nyitva
jobb szememet, megismétlem a műveletet; megborzongok,
milyen hideg, nehéz ez az érzés.
Az égető érzés egyre nyilvánvalóbb; nem csökken,
inkább erősödik. Annyira éget, hogy szemhéjam belseje
vöröslik, mintha csukott szemmel néznék a napba. Ajkamba
harapok, várom, hogy elmúljék a hatás.
De nem múlik el. Akkor tör rám a pánik első rohama,
amikor az érzés a szememből a homlokomba húzódik,
egészen le a nyakamon, úgy, hogy a torkom is lüktet.
Kezemet mozdítom, emelném, hogy csökkenjen a
fájdalom, mégsem teszem. Nem tudom, hogy jobb vagy
rosszabb lenne. Inkább ökölbe szorítom ujjaimat, és
imádkozom, hogy múljék el tőlem a kín.
Nem tudom, mennyi ideig tart. Amikor az ember nagy
fájdalmat érez, a másodpercek is óráknak tűnnek. A fájdalom
azonban csökkenni kezd, és végre megkockáztatom, hogy
kinyissam a szememet.
Pislogok és megint csak pislogok. Felemelem a
kezemet, az arcom elé tartom, aztán lélegzet-visszafojtva
harmadszor is pislogok.
Semmit sem látok.
Nem. Az nem lehet. Felemelem a kezemet, gyengéden
dörzsölöm szemhéjamat, hátha eltűnik a sötétség. De amikor
újra kinyitom a szememet, még mindig csak a sötétséget
látom. Szívem egyre hevesebben ver, hangosan dobog
méhkasomban. Talán csak múló hatás, a Szent Könnyre adott
erős reakció. Úgy tudom minden novícia, akinek szemébe
cseppentették a Könnyet, ezt érezte.
Kivéve… ha ez igaz lenne, nyilván hallottam volna
róla. Ráadásul Ismae nem sokkal az előtt részesült benne,
hogy Crunard kancellárral elindult második küldetésére. Ha
Mortain Könnyének ilyen hatása van, nyilván nem tarthat
sokáig.
Mielőtt elzsongíthatna ez a vigasz, új gondolatom
támad; olyan nyugtalanító, hogy minden porcikám remegni
kezd.
Mi van akkor, ha rossz fiolát hoztam el, illetve nem
Mortain Könnye van a fiolában?
Ez teljességgel lehetséges, mivel nincs rajta címke, és
Vereda nővér szobájában szanaszét hevert mindenféle
limlom. Úgy nézett ki, mint az a fiola, amelyről oly sokat
hallottam, de saját akaratosságomon, mohó kívánságomon
kívül semmi nem támasztotta alá ezt a következtetést.
 Lehetséges, hogy ez egy újabb próbatétel? Tűnődöm,
csak tűnődöm. Kérlek, Mortain, ne… Annyi próbát álltam ki,
hogy abba egy szívós ökör is belegebedne; nyilván nincs
szükség elhivatottságom újabb próbájára.
Vagy talán… Gondolataim csapongnak, teljesen új
folyammá rendeződnek. Lehetséges, hogy az apátasszony
átkutatta a poggyászomat, és megváltoztatta a szer
összetételét? Ritkán tartózkodtam palotabeli szobámban, neki
pedig mindenhová szabad bejárása volt. Valószínűleg senki
nem vette volna észre a jövés-menését, ha azt a látszatot
keltette volna, hogy a novíciáival kíván találkozni a nekik
kijelölt szobákban.
Teljesen egyértelmű, milyen hevesen ellenzi, hogy
orgyilkosként szolgáljak Mortain istenségnek, de vajon ilyen
brutális taktikára vetemedett volna?
Haragos szusszanással válaszolom meg saját
kérdésemet: természetesen igen. Új határvonalat léptünk át a
kapcsolatunkban.
Attól félek, hánynom kell, ezért tenyeremet a térdemre
támasztva előrehajolok, mély levegőt veszek, lassan,
fegyelmezetten, hogy csillapodjék az inger. Kétségbeesetten
szeretnék mozdulni, felállni, járkálni, valamit tenni, de attól
félek, hogy eltévedek. Behunyom a szememet, a pánik
némiképp csillapodik; amíg szemem csukva van, testem
belenyugszik, hogy nem látok semmit.
És most? Mit jelent világtalanságom a guérande-i
küldetésem tekintetében? Illetve mit jelent az tulajdon
életemre nézve? Ezek után nem lesz más választásom, mint a
kolostor kőfalai között ülni, abban a sötét, sírszerű cellában;
ott tölthetem életem hátralévő hosszú napjait.
Nem.
A szó úgy úszik tudatomba, mint valami ősöreg hal,
amely a tenger legmélyéről téved a víz felszínére. Nem. Nem
fogok tehetetlen nyomorékként itt ülni az út szélén, arra
várva, hogy az apátasszony eljöjjön értem, és visszakísérjen a
kolostorba, hogy engedelmesen kiszolgáljam végtelen
látomásaiban.
Megízleltem a szabadság ízét, és soha többé nem
hagyom, hogy mások irányítsák az életemet.
De hogyan tehetnék akár egy lépést is, ha elvesztettem
a szemem világát?
Egyszerre csak egy lépést. Igen. A gondolat úgy
cirógat engem, mint langyos eső a kiszáradt földet;
megnyugtat némiképp.
Nem adom át magamat a csüggedésnek; imádkozni
fogok, hogy látásom reggelre visszatérjen.
A jobb oldalam felőli nagy kerek szikla mentén
tapogatózva haladok előre, míg megtalálom a
nyeregtáskámat. Végigtapogatom tömegét, ujjaim alatt érzem
a derékaljamat tartó keskeny bőrszíjat, a csatok hideg fémjét.
Elég könnyen leválasztom a málhámról. Újra behunyom a
szememet, hogy könnyebben felidézzem a környezetemet.
Fortunát a legészakibb fához kötöttem ki. A többi fa attól
félkörben helyezkedik el. Derékaljamat pajzsként tartom
magam előtt, hogy ne törjem be az orromat, ha mégis elvétem
a lépést, számolom lépteimet a következő fáig; elégedetten
érzem tenyerem alatt a rücskös törzset, alig két lépéssel
távolabb annál, ahogy számítottam.
Szaglásom mintha felerősödött volna; nem tudom,
hogy ez a Könnyek hatása vagy egyszerűen azért, mert nem
látok, de úgy érzem, ez is segít, mert a kéreg nedvének erős
szaga vezet a következő fáig, ami alig négylépésnyire van. Jó.
Így elég távol alszom Fortunától ahhoz, hogy ne lépjen a
fejemre álmomban.
 Úgy helyezkedem, hogy a fa törzse a hátam mögött
legyen, a tűz melege pedig előttem, és leguggolok.
Mutatványos medve kecsességével és pontosságával tisztítom
meg a talajt a lehullott faágaktól és kődaraboktól, majd
leterítem gyapjú derékaljamat. Ezután a sarkamra ülök. Bár
az éjszaka hideg, az erőfeszítéstől egész testemen verejték
csorog.
Elég távol van az út, onnan nem láthat meg senki;
holdtalan az éjszaka. Mégis Mortainhez imádkozom; kérem,
hogy az Ő sötétsége rejtsen el engem.
 Arra riadok fel, hogy dübörög alattam a föld. Távoli
mennydörgés moraját vélem hallani. Ösztönösen az égre
pillantok, hogy lássam, felhők gyűltek-e az égen, és
káromkodás szalad ki számon, amikor nem látok mást, csak
tömör feketeséget.
Lassan, óvatosan felállok. Fortuna felhorkan, dobog.
Az első hangot újabb követi, bagoly rikoltása talán, vagy
valamely apró állat visította halálsikolyát.
A mennydörgés egyre erősödik; hallom, hogy Fortuna
a fejét rázza és nyerít. Nem mennydörgés, hanem lovak.
Szívem a torkomban dobog, erősen bordáimhoz verődik. A
vadászat.
Lélegzet-visszafojtva hallgatózom, hátha úgy jobban
hallok. Nem. Egyetlen ló. Tehát magányos utazó. Bár
fogalmam sincs, miért vágtatna bárki ilyen őrült tempóban
éjnek évadján. Ám ha ennyire siet, az is megeshet, hogy
elhalad mellettem, és nem látja meg a táborhelyemet.
Különösen most, hogy a tűz kihunyóban van.
Feszült figyelemmel várok a sötétben, hallgatózom;
meglep, hogy a lovas nem halad el mellettem, hanem letér az
országútról, és egyenesen felém tart. Jobb kezemmel addig
kutatok, amíg nyílvesszőt nem találok, bal kezemmel
megragadom íjamat. Lassan felállok, minden idegszálammal
a közeledő lovasra figyelek.
A patazaj egyre hangosabb, ahogy közelebb ér ló és
lovas, és önkéntelenül arra gondolok, vajon csak a félelmem
miatt érzékelem-e olyan hangosnak, vagy hallásom
kompenzálja a látásomat. Akárhogy is, a nyílvesszőt az
idegre illesztem, felajzom íjamat, és várakozom.
Amikor a ló betoppan a tisztásra, nagyon kell
fegyelmeznem magamat, hogy ne eresszem el a nyílvesszőt;
de csak egy lövésem van; jobb, ha kivárom a pillanatot,
amikor már biztosra mehetek.
A ló prüszkölve, fújtatva megáll a táborhelyemet
körülvevő nagy kövek körén túl. Hallom, hogy nyikordul a
nyereg, súrlódik a kengyel, ahogy valaki leszáll a lóról. Arra
gondolok, hogy rá kéne kiáltanom, mondja meg, kicsoda és
mit akar, de rögtön tudom, ez nem lenne bölcs dolog, mert
hangommal elárulnám, hol vagyok, és így odalenne a
meglepetés ereje.
Nehéz, csizmás léptek alatt recseg az avar, bőröm
csontjaimra feszül a várakozástól.
A férfi illata jut el hozzám előbb: a föld, a zsenge
tavaszi levelek dús, tiszta illata, és cserzett bőr- és lószag.
– Balthazaar?
Suttogva mondom ki nevét, mintha imádkoznék.
Nem válaszol, nem is mordul. Még sosem éreztem
magamat ennyire kiszolgáltatottnak, még sosem kellett
ennyire vigyáznom, hova lépek. Mintha maga a világ is
valamiféle hatalmas csapda lenne, amelyben nagyon, nagyon
óvatosan kell mozognom. Mivel ez mérhetetlenül dühít,
felajzott íjamat a közeledő léptek irányába emelem.
Megtorpan.
– Mi az? – kérdi. – Mi a baj?
Hangjának mélysége, zengése beburkolja testemet, és
megadom magamat a karomat, lábamat elernyesztő édes
megkönnyebbülésnek.
Megmondjam neki? Nem. Addig nem, amíg nem
tudom, hol van.
 – Csak meglep, hogy itt látlak. Ennyi. Miért jöttél?
– Azt mondtad, újra kijössz a bástyához. Azt mondtad,
ott találkozunk a fal mentén. De elmenekültél. Megint
elfutottál előlem.
Bár hangjában harag lüktet, jól kihallható belőle a
fájdalom halvány, tompa sajdulása is.
– Ezért levadásztál engem?
– Nem – feleli kissé bosszús hangon. – Dolgom volt a
közelben.
Nem tudom eldönteni, hogy szívem az örömtől vagy az
aggodalmas nyugtalanságtól ver hevesebben.
– Tehát követtél engem.
– Nem követek senkit. Én vadászok.
Hangja közelebbről hallatszik, de hiába figyelem,
honnan hallom csizmájának csikordulását, az avar zörgését,
egy ág rezdülését lépte nyomán, nem észlelek semmit. Ez az
ember olyan halkan mozog, mint egy kísértet; sem
fegyvercsörrenés, sem páncélnyikordulás, semmi, semmi
hang nem segít meghatározni, hol lehet.
Nehéz fenntartani a látszatot, hogy őt, csak őt
figyelem, ha ilyen halkan lépdel, de nem akarom, hogy a
vakságomról tudomást szerezzen. Nagyon ostobának érzem
magamat, és nem szívesen árulnám el neki ezt a titkomat.
– Nem értelek. Néha nem is tudom, hogy távol akarsz
tartani magadtól, vagy azt akarod, hogy a tiéd legyek.
– Mindkettőt akarom – súgja, és közelebbről érzem a
testéből áradó meleget.
Szóra nyitom számat, hogy megmondjam neki, túl
közel jött, és csak azután veszem észre, hogy nem azt
mondtam, miután már kimondtam:
– Örülök, hogy itt vagy.
Nagy erővel ragadja meg a karomat, és még közelebb
von magához; annyira közel, hogy testünk érintkezik, és
szoknyám suhogását érzem, ahogy a lába a ráncok közé
gabalyodik.
– Milyen varázslattal igéztél meg, hogy nincs más
választásom, mint utánad vágtatni a széles vidéken át, mint
valami szerelmes kölyökkutya?
Szívem szavaira nagy izgalommal kalapál.
– Mintha azt mondtad volna, hogy nem rám vadásztál.
– Vadásztam. Követtem a nyomot. – Hangjában mély
öngyűlölet reccsen. – Akárhogy is, erről többé szó se essék! –
Minden szónál kissé megráz, mintha azzal lerázhatná magáról
a varázslatot, amit szerinte én hoztam rá. Aztán teljesen
váratlanul az ajkamra szorítja az ajkát.
Ahogy ajka ajkamra tapad, úgy érzem, szédülök;
mintha hátrafelé döntene, és zuhannék, zuhannék,
örvénylenek az égen a csillagok is. Ajka meleg és lágy,
vágyának erős vonzalma oly ellenállhatatlan, oly
csillapíthatatlan, ahogy a tenger hullámai nyaldossák a partot.
Ez nem olyan, mint amikor Ismae-vel vagy Sybellával
gyakoroltunk. Nem hasonlít egyetlen első csókra sem, amit a
hosszú évek alatt elképzeltem magamnak. Sokkal, sokkal
jobb és csodálatosabb, mégis valahogy félelmetesebb; mint a
kolostor falát ostromló téli, tomboló vihar: azzal fenyeget,
hogy áttöri a védvonalakat. Úgy ez a csók is azzal fenyeget,
hogy lényem valamely mély részét éri el, megpendít bennem
valamit, aminek a nevét még nem ismerem.
Aztán ugyanolyan hirtelen, kiszámíthatatlanul, ahogy
magához vont, eltol magától; testem elülső részén hideg
hiányt érzek, és többre, még többre vágyom. Köpönyege
halkan suhan, ahogy ellép tőlem. Legszívesebben
megérinteném az ajkamat. Érezni akarom, hogy ugyanolyan
érzés-e kint, mint belül. Aztán eszembe jut, kicsoda, illetve
micsoda Balthazaar.
– Ugye tudod, hogy ezért meg kell fizetned? –
kérdezem, mert eszembe jut, hogy a hellequinek arról
beszéltek, mivel lakolnak, ha engednek a kísértésnek.
– Nem ingyen kegyelemből kaptam a csókot?
Legszívesebben arcon csapnám… de ahhoz látnom
kellene. Inkább a kihunyó tűz gyenge hője felé fordulok, és
kezemet nyújtom a parázs felé.
– De igen, te ostoba. Azért aggódtam, hogy engedtél a
kísértésnek, és ez meghosszabbítja vezeklésedet.
A csend hosszú pillanata feszül közénk, majd végre
megszólal.
– Tizenkét mérföldnyi távolságot vágtában teszek meg
utánad, felkutatlak éjnek évadján, bűnre csábítalak, és te az
én vezeklésem miatt aggódsz?
Felhorkanok.
– Nem csábítottál bűnre; ne feledd, megengedtem,
hogy megcsókolj. Nem tiltakoztam.
Valami okból biztos vagyok abban, hogy mosolyog,
bár nem hallom nyomát. Egy pillanatig arra gondolok, vajon
a mosolya gyors és feszes, vagy lassú, könnyed.
– Köszönöm, hogy tisztázta, milady.
Tekintetével engem pásztáz… olyan biztosan érzem,
ahogy pillanatokkal korábban érintését érzékeltem… és azt
kívánom, bárcsak el tudnék rejtőzni tekintete elől. Ám ha
megmozdulok, azzal elárulom a helyzetemet.
– Mi bajod? – kérdi halkan, aggódón.
– Semmi.
Ekkor hátat fordítok neki; nem érdekel, mennyire
gyerekesnek tűnik ez a lépés.
– De valami bajod van. Nézz ide!
Azzal kinyújtja kezét, ujjait állam alá simítja, és
arcomat gyengéden maga felé fordítja. Arrafelé nézek, ahol a
szemét sejtem.
– Nem látsz.
Minden önfegyelmemre szükségem van, hogy ne
emeljem az arcomhoz a kezemet.
– Honnan tudod? Heges a szemem? – kérdem.
Rettegek a választól.
– Nem. Teljesen épnek tűnik.
Lágy hangjában törődés vibrál, gerincemen édes-hűs
borzongás fut át.
Közelebb hajol, csókra számítok, de szaglászik. És
megint szaglászik. Várom, hogy harmadszor is
megszaglásszon, de ekkor lehajol, és nagyon, nagyon gyors
csókkal illeti ajkamat.
– Mondd el!
És elmondom. Csak azt a részt hagyom ki a
történetemből, hogy elloptam a Könnyet.
És miközben elmesélem, mi történt, hogyan történt,
rádöbbenek, hogy úgy hallgat engem, ahogy eddig nagyon
kevesen tették. Érzem, hogy figyel rám, és attól félek, hogy
olyan dolgokat is meghall, amiknek kimondatlan közlését
észre sem veszem.
Amikor a történet végére érek, nem szól; hosszan
hallgat. Az éjszaka olyan hangos, hogy azt képzelem, hallom,
ahogy a csillagok haladnak az ég kristályboltozatán.
– Oly mohón vágytál arra, hogy úgy lásd a világot,
mint Mortain? – teszi fel végül a kérdést.
És bár attól tartok, hogy ezzel megbántom, képtelen
vagyok hazudni neki.
– Igen.
Vastag gyapjú súrlódik, ahogy mozdul, és érzem, hogy
kézen fog; kesztyűjének hideg bőre a tenyerembe simul.
 – A te helyzetedben sokan egyszerűen feladták és
visszafordultak volna.
Gyengéden húzza a kezemet, a levelek halkan
susognak, ahogy leül az erdő talajára.
Mivel nem engedi el a kezemet, leülök mellé.
– Mindig is makacs voltam és nagyon akaratos. Ez az
egyik legnagyobb bűnöm.
– De valóban bűn ez? Bűn, ha ez ment meg, ha ez
jelenti a túlélést? Ha ez a kitartás? Ez a győzelem?
Megmagyarázhatatlan módon melegség tölt el a
szavaira. Kissé gúnyosan szusszanok, a semmi közepén levő
táborhelyemre, a kihunyó tűzre, vakságomra mutatok.
– Nem is tudtam, hogy ez… ez győzelemnek számít.
Homlokon csókol, és nem tudom, miért, de
ellenállhatatlan sírhatnékom támad.
– Most, ma éjjel ez győzelem. Nem tudjuk, mit hoz a
holnap, de ez mindig így van, ugye?
Karja mozdul, magához ölel.
Nem mozdulok.
– El fogsz csábítani? – kérdem, bár az igazat
megvallva egyáltalán nem lenne csábítás, mert nem lenne
szükség nagy győzködésre.
Közelebb hajol, arcát a hajamhoz dörzsöli.
– Szeretnéd, ha elcsábítanálak?
Igen, gondolom, de nem… nem igazán tudom
kimondani.
Fülem mögé csókol, majd felsóhajt.
– Sajnos nem – mondja, és hallom a mosolyt a
hangjában. – Nem, mivel holnap az egész napot nyeregben
kell töltened. Nem vagyok annyira önző. Nem egészen.
Amikor végre teljesen megértem, mit jelentettek a
szavai, annyira elpirulok, hogy testem forróbb, mint a
kihunyó tűz, és Balthazaar hangosan felnevet. Mivel ekkor
hallom másodszor nevetni, nem is bánom – annyira –, hogy
rajtam nevet.
– Aludj – súgja halkan. – Reggelig éberen vigyázok
rád; aztán eldöntjük, mit tegyünk.
Tegyünk. Mi. Nem én, nem te, hanem mi. Tudom,
hogy neheztelnem kéne rá, amiért ilyen sokat képzel, de
inkább elfogadom. Ígéret.
– Viszontlátásra, szép szerelmem – súgja egy hang.
Aztán hűvös ajak nyomódik szemhéjamra.
Az érintés döbbenetére erőt veszek magamon, és
kinyitom a szememet. A nap sugarai éppen áttörni készülnek
a fák lombozatán, és meg mernék esküdni, hogy még érzem a
hellequin testét a testemen; sodronyingének láncszemei
élesen a hátamba vágnak. Hátranézek, de már nincs
mellettem. Nem látom sehol.
Ekkor döbbenek rá, hogy visszanyertem látásomat.
Olyan mély megkönnyebbülés remegtet meg, hogy
valósággal szédülök.
Vágtató paták hangját hallom a távolban. Felnézek,
látom, hogy elment. Zavar és sértettség viaskodik bennem,
keserűség fojtogat, torkom elszorul.
Nem. Nem vagyok hajlandó ilyen érzésekkel viseltetni
iránta. Nem hagyom, hogy az érzelmek akadályozzanak,
feltartóztassanak, bármiben befolyásoljanak. Sem az iránta,
sem az apátasszony iránti érzelmeim. Most az én istenem
akarata az egyetlen célom. És felettébb feszélyez, hogy ezt
Balthazaarnak ha rövid időre is, de sikerült elfeledtetnie
velem. Nekem küldetésem van. Ráadásul olyan küldetésem,
amelytől az egész jövőm függ, amelynek kimenetele
meghatározza sorsomat. Nem hagyom, hogy Balthazaar
elhomályosítsa gondolkodásomat.
 Ekkor eszembe jut, hogy Balthazaar megjelenése is
próba lehet, amely elé Mortain állít engem. Megmozdulok,
elkezdem összeszedni a holmimat; feltekerem a derékaljamat.
Ha valóban így van, akkor nagyon elegem van a folytonos
próbatételekből. Ha Mortain mostanra nem tudja, mennyire
elkötelezetten igyekszem szolgálni Őt, akkor biztosan nem
tehetek ennél többet, hogy bebizonyítsam ezt Neki.
 Egyedül közeledek Guérande város kapuja felé;
kétoldalt hatalmas torony áll; olyan magasak, hogy nagyon
kicsinek és jelentéktelennek érzem magamat mellettük. A
kapuőr katona alaposan megnéz, amikor elhaladok mellette;
pénzt veszek elő az erszényemből, odadobom neki.
– Melyik a legjobb fogadó éjszakára? – kérdem.
– A Kalapács és Kereszt, ha nincs náluk éppen telt ház.
Körülnézek a szinte teljesen kihalt utcákon.
– Meglehet, hogy nincs szabad szobájuk?
Fejét ingatja.
– Aligha lehetséges. Elég kevés az utazó errefelé
mostanában. Biztosan van szabad szoba.
– Köszönöm.
Guérande nem olyan nagyváros, mint Rennes;
kevesebb az ember, és kisebb a tumultus… legalábbis ilyen
késő este. Magányos nő siet az utcán, karján piaci kosárral.
Két kereskedő halad, egymás mellett lépdelnek, fejüket
lehajtva, elmélyülten beszélgetnek.
A fogadó masszív kőépülete az utcafronttól kissé
beljebb épült. Cégérén, az ajtó fölött kovácskalapács és Szent
Cissonius keresztje. Amint Fortunával az udvarra léptetek,
istállófiú szalad elő, hogy átvegye tőlem a kantárt. Alig
idősebb, mint Florette.
– Viseljétek nagyon jól gondját – mondom neki, ahogy
leszállok a nyeregből. – Két álló napig egyfolytában nagyon
kemény vágtát húzott le.
 A fogadóba lépvén sülő hús jó illata száll felém és füst,
bor, friss gyékény szaga. A nagydarab, medve alkatú és
állatiasan szőrös fogadós a beléptemre felnéz. Fejét, arcát
sprőd barna haj és szőrzet borítja, arca a munkától vörösödött
ki oly nagyon. Tekintete aggodalmas, de nem barátságtalan.
Bőrkötényébe törli kezét, és elém jön, hogy üdvözöljön.
– Miben segíthetek?
– Helyet keresek, ahol eltölthetnék egy éjszakát. Vagy
talán kettőt is. Van szobája?
– Aha. Ha van pénze.
– Van.
Azzal előveszek két pénzérmét az övemen lógó
erszényből, és felé nyújtom. Az aggodalom azonnal eltűnik
az arcáról, ahogy kiragadja az érméket ujjaim közül.
– Vacsorát is szeretne?
– Igen. Köszönöm.
Bőséges, laktató vacsorát fogyasztok a fogadó
nagytermében, majd nyugovóra térek a szobámban. Arra
számítok, hogy eldőlök, mint egy darab fa és alszom, mint a
tej. De nem. Egész éjjel nyugtalanul forgolódom.
Másnap reggel korán kelek, felkapok némi kenyeret és
sajtot az étkezőből, majd kilépek Guérande utcáira. Már
sokkal nagyobb a forgalom. Emberek sietnek ügyes-bajos
dolgaik, tennivalóik után. Elég könnyű elvegyülni a
tömegben; senki sem figyel fel rám. Kis időre megállok,
megcsodálom a pántlikaárus portékáját; úgy teszek, mintha
azon gondolkodnék, vegyek-e sovány csirkét a piacon, de
közben a város utcáit, épületeit térképezem fel, vésem
emlékezetembe. A katedrális a tájékozódási pontom, ahhoz
viszonyítva mérem fel a terepet, jegyzem meg, melyik utca
melyik kapuhoz vezethet. Amikor mindent pontosan
megnéztem és megjegyeztem, elindulok a palota felé; a nap
hátralévő részét a bejáratok, kijáratok, az őrség
jövés-menésének megfigyelésével töltöm. Éjjel, a sötétség
leple alatt visszatérek, és megteszem, amit meg kell tennem.
A fogadóban vacsorázom, majd visszatérek a
szobámba, és várok. Napszállta után három órával a
legnagyobb óvatossággal, nesztelenül felfegyverzem
magamat minden nálam lévő gyilokkal, a derékszíjamon
viselt erszénybe rejtem a méregfiolát, vállamra vetem az
íjamat. Alacsonyabban hordozom, mint kényelmes lenne, de
így rejtve marad a köpönyegem alatt.
A keskeny lépcsőn lefelé haladva észlelem, hogy az
ivó csendes… természetellenesen csendes. Nagyon óvatosan
lépdelek, hogy a lehető legkisebb neszt keltsem, és egyik
tőrömet előhúzom a hüvelyéből. A lépcső aljára érve lassan
belépek a terembe.
A fogadós kovácskalapácsot tartva a bejárati ajtóra
mered. Pillantását követve magas, sötét köpönyeges alakot
látok; ez az alak néz farkasszemet a fogadóssal. Úgy árad
felőle az Alvilág szaga, mint az óceán felől a köd; a
helyiségben sötétség és rossz előérzet terjeng.
Pislogok, és egy pillanatig arra gondolok, vajon a
hellequineknek oly különös tulajdonságuk van-e, hogy ha az
ember rájuk gondol, megjelennek.
– Engedjen be!
Balthazaar hangja mély, halk, de így is eléggé
fenyegető.
– Maga nem teszi be a lábát az én fogadómba! –
mondja a fogadós jobb kezével keresztet vetve. Másik
kezével lazán átveti a kalapácsot a vállán.
Magamban káromkodva visszacsúsztatom a tőrt
hüvelyébe, és megindulok feléjük; közben elmém lázasan
keres, kutat, gondolkodik, hogyan csillapíthatnám a
pattanásig feszült kedélyeket.
– Uram! – szólalok meg a lehető legkönnyedebb
hangomon, kissé lihegve. – Mondtam, uram, hogy én megyek
önhöz.
Alig fogom fel, mit hebegek; csak azt tudom, hogy
valamiképpen el kell terelnem a figyelmet, nehogy ez a két
alak összeverekedjen.
Balthazaar tekintetét lassan elfordítja a felettébb
nyugtalan fogadósról; szemében érzelmek vihara vibrál.
Aggódva nézek körül, majd halkabban, szinte suttogón
szólalok meg, mintha szégyellném magamat.
– Én… én nem akartam önnel itt találkozni. Mások
előtt, uram… – hebegem.
Hirtelen kitalált szerepemet játszva felcsippentem a
szoknyámat, és térdet hajtok, majd mielőtt lesütném
tekintetemet, a fogadós arcán látom, hogy vállának izmai alig
észrevehetően ellazulnak, és leereszti a kalapácsot.
– Maga ismeri ezt az embert?
– Ó, igen! – Előrelépek, ezzel feltűnés nélkül kettőjük
közé kerülök. Ábrándos tekintettel… mert ábrándos lenne a
tekintetem, ha a szeretőmmel találkoznék, felnézek. Nyílt
csodálattal bámulom Balthazaart. Ha nem tudnám egészen
biztosan, hogy a fogadós élete a tét, nyilván rosszul lennék.
– Mehetünk, uram.
Balthazaar lenéz, és pislog; fekete szeme
kifürkészhetetlen. Bólint, megragadja a karomat, aztán az ajtó
felé von.
Belékarolok, közelebb húzódom hozzá, hogy inkább
úgy látsszék, kísér engem, mintsem úgy, hogy bűnös célból
vonszol el, vagy egyenesen az Alvilágba visz.
– Nemsokára visszajövök – mondom a fogadósnak.
– A harmadik harangszóra bezárjuk az ajtót, és nem
nyitjuk ki reggelig. Ha addigra nem ér vissza, ne is
próbálkozzék.
– Köszönöm! Visszaérek a harmadik harangszó előtt.
Ekkor már az ajtónál vagyunk, Balthazaar feltépi,
kipenderít az éjszakába, és becsukja mögöttünk a fogadó
ajtaját. Mielőtt méltatlankodhatnék, hogy ilyen jelenetet
rendez, a falhoz szorít, lehajtja a fejét, és ajkát az ajkamra
tapasztja.
A csók oly heves, hogy a lélegzetem is eláll, és egy
pillanatig semmire nem vagyok képes; csak állok és
beleszédülök. Ezt a pillanatnyi tehetetlenségemet kihasználva
átölel, szorosan magához von, mintha a köztünk levő
legkisebb távolságot is túl nagynak találná. Szerencsére a
mozdulattól magamhoz térek, és – a kelleténél kevésbé
erőteljesen – eltolom magamtól.
– Mit keresel itt?
Néz, csak néz le rám, és erősen fegyelmeznem kell
magamat, hogy másfelé nézzek, nehogy ismét elvesszek izzó
tekintetében.
– Jól érzékelem, hogy az imént azt játszottad, hogy a
szeretőm vagy?
Gyorsan körülnézek, hogy látta-e valaki az iménti
jelenetet. Szerencsére csak ketten vagyunk az udvaron; talán
azért nincs ott senki más, mert Balthazaar hatalmas, fekete
csődöre a fejét rázva, prüszkölve rúgkapál, mintha pokolbeli
állat lenne, mert valójában persze az is.
– Igen, te fajankó, de csak azért, nehogy egymásnak
essetek a fogadóssal. Most pedig távozz tőlem. Dolgom van.
Már a nyelvem hegyén van, hogy megkérdezzem,
miért hagyott magamra az út mellett, és hova ment, de nem
hagyom, hogy ez a kérdés elhagyja az ajkamat. Az ajkamat,
amely még érzi ajka nyomását, sürgető hevét.
 – Befejeztem, ami dolgom volt Nantes városában –
mondja.
Erre felkapom a fejemet; balsejtelmem támad, hogy
képes olvasni a gondolataimban.
– Azért vagyok most itt.
Ellépek a faltól.
– Mi dolgod volt éppen Nantes városában?
– Új hellequint eskettünk szolgálatunkba.
– Igazán?
– Igazán.
Mivel olyan könnyen esik hazug szó ajkáról, mint érett
gyümölcs a fáról, tovább tudakozódom.
– Mely bűnt követett el, hogy így kell megszolgálnia a
megváltást?
– Saját húga iránt támadt gerjedelme, és úgy halt meg,
hogy a húgát védelmezte. Halála pillanatában könyörgött,
kapjon esélyt, hogy megszolgálhassa a megváltást, és kérése
meghallgattatott.
– Tehát ezért hagytál ott az út szélén búcsúszó nélkül.
– Mondtam búcsúszót.
Ezek szerint nem álmodtam. Gyanakvón nézek rá.
– Úgy hagytál ott, hogy nem tudtad, visszakapom-e
látásomat.
– Visszakaptad.
Ezt honnan tudhatta? Viszontlátásra, szép szerelmem –
súgta egy hang. Aztán azt éreztem, hogy hűvös ajak
nyomódott szemhéjamra. Gyanúmat gúnyos szusszanással
űzöm el. A hellequineknek nincs ilyen hatalmuk. Ez csak
véletlen egybeesés lehet. Szervezetem hozzászokott a
Könnyhöz, alkalmazkodott erejéhez. Ennyi.
– Mint látod, már jól vagyok. És dolgom van.
– Veled megyek.
 Merde, már csak ez hiányzott; hogy folyton a
sarkamban legyen.
– Nem! Olyan dolgom van, ami másra nem tartozik.
– Az enyém is olyan. Mégis közel három hétig a tanúja
voltál.
– Meghívásodra.
– Ráadásul mi van akkor, ha újra elveszted a látásodat?
Vagy a hallásodat? Vagy nem tudsz beszélni. Akkor nagy
szükséged lesz a segítségemre.
Kissé gunyoros elégedettség hallatszik a hangjában.
Tehetetlen bosszúságomban kis híján újra taszítok rajta
egyet, de észreveszem, hogy a vidámság szikrája csillan a
szemében, ezzel eltűnik tekintetéből a kétségbeesés, és kis
híján emberinek látszik. És dühöm erre egyszeriben
elenyészik.
– Hát, jó. De engedelmeskedned kell nekem! Csak azt
teheted, amit megengedek neked, amit én kérek tőled!
Szívére teszi kezét.
– Csakis azt teszem!
Szemem egy pillanatra fennakad.
Crunard exkancellárt az északkeleti kaputoronyban
tartják fogva. Ahogy Guérande szinte teljesen néptelen utcáin
haladunk, nagyon gondosan figyelem a város őreit. Mellettem
a hellequin olyan hangtalanul mozog, mint valami kísértet.
Mintha az éjszaka árnyai köré gyülekeznének, mintha puszta
jelenléte vonzaná a sötétet. Ez nagyon nyugtalanító, mert
minden önfegyelmemet és minden tanulmányomat be kell
vetnem, hogy ne gondoljak folyton rá, és a teljesítendő
feladatra koncentráljak.
Kész vagyok rá. Egész életemet azzal töltöttem, hogy
erre a pillanatra készültem. Erre, hogy esélyt kapjak Mortain
szolgálatára. Nem akarok egy fullasztó, áporodott levegőjű,
sírkamraszerű cellában ücsörögni, ahol semmit sem tudok az
Ő szolgálatára használni abból, amit tudok, amit tanultam.
Márpedig én egész lényemmel, értelmemmel és az összes
képességemmel akarom teljesíteni ezt a feladatot, és az Ő
szolgálatában akarom leélni az életemet.
Ha Ő elfogadja, ha Ő elfogad engem.
Azt nem tudom, mit teszek, ha az élet, amelyet élni
akarok, elutasít engem, de a gondolat már kevésbé tűnik
komornak és fenyegetőnek, mint korábban. Azt mondogatom
magamnak, hogy ennek a gondolatomnak semmi köze a
mellettem lépdelő hellequinhez. Vagy ha mégis, akkor csak
azért, mert az ő révén tanultam meg, milyen hatalmas
Mortain kegyelme, és milyen irgalmas.
Nem veszek tudomást sötét jelenlétéről a közvetlen
közelemben, és gyorsan végiggondolom, mit tanultam a
jelről, amellyel Mortain mutatja meg nekünk a halálra
szántakat… hogyan és hol jelennek meg, és milyen
különböző módokon látják ezeket a jeleket Mortain leányai.
Tudom, hogy Ismae már kicsi kora óta látja őket, és oly
módon jelennek meg neki, amelyből a halál módjára és
eszközére is következtetni tud. Sybella csak az áldozat
homlokán észleli, de csak azután lett képes látni, hogy a
Könnyet a szemébe cseppentették.
Vannak novíciák, akik egyáltalán nem látnak jelet, bár
az ilyen növendék a kolostorban ritka, ezért támaszkodunk
oly erősen a látnokra, és nem kis mértékben éppen ezért
rettegek attól, hogy ilyen felelősséget rakjanak a vállamra…
nem tudom elhinni, hogy az lenne a sorsom… nem lehetek az
Ő hangja ebben a világban.
Amikor a kaputoronyhoz érünk, kezemet kinyújtom,
ezzel jelezve a hellequinnek, hogy álljon meg. Ebben a
pillanatban két őr lép ki a kapun. Mielőtt reagálhatnék, a
hellequin vállon ragad, megperdít, úgy, hogy hátam a falhoz
nyomódik. Rám hajol, testünk egymásra szorul, köpönyege
előrelendül a mozdulattól, teljesen befedi a lábamat is. Aztán
csuklyás fejével rám hajol, olyan közel, hogy azt hiszem, újra
meg akar csókolni, és bár bosszant, ahogy velem viselkedik,
áruló szívem hevesen dobog az izgalomtól. Éppen
felkészülök, hogy kiszakítom magamat e váratlan ölelésből,
amikor a fülembe súg.
– Ne mozdulj!
Átkozom magamat, hogy nem figyeltem eléggé. Igaza
van. Ez a legelső lecke, amit a kolostorban meg kell
tanulnunk: hogyan kell az árnyékba simulni. És eszembe is
jutott volna, ha nem vonta volna el a figyelmemet annyira a
gondolat, hogy újra megcsókol. Jó esélyünk van, hogy az
őrök ne lássanak meg minket, és ha meglátnak is, azt hiszik,
hogy csak egy katona enyeleg a szeretőjével.
Balthazaar szívét érzem a szívemen, ahogy a két
katona elhalad mellettünk. Annyira közel vannak, hogy a
hellequin, ha akarná, megérinthetné őket, de felénk se
néznek. Miután elhaladtak mellettünk, és már lépteiket sem
lehet hallani, Balthazaar hátralép.
– Mondtam, hogy szükséged lehet rám.
Nem nézek rá, kerülöm a tekintetét, miközben a
szoknyámat igazgatom.
– Egyedül is el tudtam volna rejtőzni előlük.
Gyerekkorom óta gyakorlom az elbújás, meglapulás
művészetét, és mondhatni, tökélyre vittem. Most pedig
hajlandó betartani a szavát?
Ez volt az ár, ezt kértem, mivel ragaszkodott ahhoz,
hogy velem jöjjön.
– Még mindig amondó vagyok, hogy te jobban el
tudod vonni a figyelmet, mint én.
 Vigyorgok rá, de inkább vicsor ez, nem igazán
jókedvből látszik ki a fogam fehérje.
– Igen, de nálam van az álompor, nem nálad.
Kissé meglököm. Mintha kőfalat nyomnék. Tudtomra
akarja adni, és tudtomra is adja azzal, hogy egy hosszú
pillanatig kivár, csak aztán lép hátra.
Ellenállok a késztetésnek, hogy hirtelen mozdulattal
belérúgjak.
Miközben ellép mellőlem, erősen türtőztetnem kell
magamat, nehogy megkérdezzem, mivel tervezi elvonni az
őrök figyelmét. Elosonok a kaputorony fala mellett, az őrség
szobája felé veszem az irányt, és besurranok. A vastartókban
fáklyák lobognak lustán, hosszú árnyékok táncolnak a
halvány fényben. Gyorsan az asztalhoz lépek, amelynél
korábban az őrök ücsörögtek; kockáik még úgy vannak ott,
ahogy elgurultak. Gyorsan előveszem ruhám ujjából a finom
papírba csomagolt fehér port, mindegyik kupába hintek egy
kicsit, a maradékot a kancsóba öntöm. Ám ennél tovább nem
jutok, mert a visszatérő férfiak lépteinek neszét hallom.
Árnyékba húzódom a helyiség sarkában; hálás vagyok, hogy
a fáklyák alig pislákolnak. A félhomályban a kockákat is alig
lehet látni.
Aztán csak várakozom.
A férfiak leülnek. Egyikük mond valamit, nevet, aztán
kupáját emeli, iszik egy kortyot.
Miközben a kancsót emeli, hogy telitöltse a kupát,
társa kiissza italát, és a kancsóhoz tartja ivóedényét.
Vállamban enyhül a feszültség, hátamat a falnak
támasztom, várom, hogy az álompor megtegye a hatását.
Nem tudom, vajon a kelleténél sokkal hosszabb ideig
tart-e, míg a hatás jelentkezik, vagy csak nagyon nehéz az
árnyékban guggolva várakozni, de hosszúnak tűnik az idő,
míg fejük lekoppan. Előbb az egyikük, aztán a másikuk feje
billen az asztalra. A mozdulattól a kocka a földre esik.
Lelkemben diadal zendül. Most szembenézhetek
Crunard-ral.
Lassan megfordulok, a torony előcsarnokából
befordulok a rövid, keskeny folyosóra, ott azonban
megtorpanok. Nincs ajtó, csak rostélyszerű vasrácsok. Az
egyik ketrecszerűségben férfi ül. Haja, szakálla rég nyíratlan,
de így is azonnal felismerem. Ő járt többször a kolostorban.
Megérzi, hogy őt figyelem. Felnéz. Lassan a falnak
dől, ajka féloldalas mosolyra húzódik.
– Már vártam, mikor küld az a nőszemély rám valakit.
Nem jellemző rá, hogy kihagyna egy lehetőséget, ha az
ellenfele meggyengül.
– Nem a hercegnő küldött – közlöm, és arcán azt a
sötét, foltszerű jelet keresem, amelyet látni oly nagyon
vágyom.
– Tudom. Maga Szent Mortain apátasszonyának
küldötte.
 Szavaira teljesen megdermedek.
– Tudja, milyen feladattal jöttem?
– Talán jobban, mint maga, kisasszony.
Ez valahogy nagyon feszélyez, érzem, hogy valami
nagyon nincsen rendben.
– Ezt hogy érti?
Eléggé bánt, hogy fel kell tennem ezt a kérdést, nem
szívesen teszem, de büszkeségemnél nagyobb a tudás vágya,
hogy megértsem, milyen titkos szálak mozgatják az
eseményeket.
– Úgy, hogy magánál jobban tudom, miért küldték.
Maga azt hiszi, hogy Mortain akaratát teljesíti, ám ez nem így
van. Az apátasszony parancsolata szerint jár el. Ehhez az
istenségnek semmi köze.
Kényszeredetten felnevetek, és remélem, hogy
nevetésem az ő fülének nem tűnik olyan falsnak, mint az
enyémnek.
– A halállal néz szembe, uram. Nem meglepő, hogy
ilyesmit mond. Nyilván felhoz mindent, ami csak eszébe jut,
hátha elkerülheti a sorsát.
Ekkor megmozdul, majd feláll. Jó. Ha a fényhez
közelebb jön, esetleg megláthatom azt az átkozott jelet. Hang
nélkül emelem fel íjamat.
Nem is vesz tudomást arról, hogy a nyílvessző
egyenesen a mellkasára irányul. A vasrács másik oldalán áll.
– Megmondta magának, hogy miért kell meghalnom?
– Elárulta a hercegnőt, mindent megtett, amit csak
megtehetett, hogy királyságunkat a francia régensnő kezére
játssza. Nem hiszem, hogy ezen sok magyaráznivaló lenne.
– Szolgálóleánytársa egyszer már úgy döntött, hogy
nem öl meg. Ő talán tudott valamit, amit maga nem tud.
Szívem elfacsarodik a fájdalomtól.
– Matelaine?
Kissé elkomorul.
– Nem. Ismae. Amikor először rájött, hogy én állok itt
az udvari intrikák mögött, úgy döntött, hogy nem hajtja végre
a parancsot. Megkérdezte tőle, miért döntött így?
Bár nagyon szűk a hely, egy lépést közelebb lépek
hozzá.
– Nem. Túlságosan lekötött az, hogy megpróbáljam
kitalálni, miért ölte meg Mortain második szolgálóleányát,
akit magára küldtek. Nyilván elismeri már, hogy főbenjáró
bűnöket követett el nemcsak a királyság, hanem Mortain
istenség ellen is.
Crunard még jobban elkomorul, eléggé hihetőnek
tűnik, hogy valóban csodálkozik.
– Egy második szolgálólányt?
Újra felnevetek.
– Nem segít a saját helyzetén azzal, ha együgyűnek
tetteti magát; különösen így nem, hogy nyílvesszőm éppen a
szívére mutat.
Erre széttárja kezét, mintha ezzel jelezné, céltáblának
kínálja mellkasát.
– Ha azt hiszi, minden erőmmel ragaszkodom az
élethez azok után, hogy megsemmisült minden, amit valaha
szerettem: a családom, a földjeim, a becsületem… akkor
sajnálatosan téved – mondja, két kézzel megmarkolva a
rácsot. – Üdvözlégy, halál! – suttogja, szemét behunyva.
– Kérése meghallgattatik – felelem súgva.
 Lényem minden idegszála ennek a férfinak a halálát
kívánja mindazért, amit Matelaine és a hercegnő ellen tett…
mégsem vagyok képes elereszteni az íj idegét és
nyílvesszőmet kilőni.
Előrehajol.
– Látja a nevezetes halál-jelüket rajtam?
Döbbenet nyilall csontjaimba, hogy a jelek létezéséről
egyáltalán tudomása van.
– Valószínűleg elrejti a ruházata – intek az íjammal. –
Vetkőzzék!
Bár nagyon szeretném látni, hogy rajta van-e a jel,
ugyanúgy, szeretném letörölni az önelégült bizonyosságot a
képes feléről.
Balra valami moccan, halk neszt hallok, és érzem,
hogy Balthazaar lép elő az árnyékból. Nem tudom, mennyi
ideje állt ott. Annyira közel hajol hozzám, hogy a fülembe
súghasson.
– Bízd rám!
Sértődött grimasszal fordítom felé nyilamat.
– Ő az enyém.
Balthazaar csitító mozdulattal tartja fel a kezét, és
visszasimul az árnyékba. Újra Crunard felé fordítom a
tekintetemet, és figyelem, ahogy leveti a zekéjét, aztán
kioldja lenvászon ingének kötőjét, és kibújik belőle. Mellkasa
még széles, izmos, bár szőrzete már megőszült. Jel azonban
nincsen rajta.
Mielőtt reagálhatnék erre a szikár tényre, a hellequin
megragadja karomat, és félrevon, hogy Crunard ne hallgassa,
amit mond.
– Látsz rajta jelet?
– Nem – ismerem be, és nem is titkolom, milyen
undorral tölt el ez a tény. Remélem, hogy átkozottul éles
hallásával nem észleli hangomban, milyen csalódottságot
érzek amiatt, hogy hiába van szememben az Ő Szent Könnye,
még sincs meg bennem a legalapvetőbb képesség, a jel látása.
– Látott mindent, amit látni akart? – Crunard nyers
hangja vág gondolataimba. – Mert nyirkosság van idebent és
hideg. Nem szeretnék tüdőlázban meghalni. Egyszerűbb, ha
most belém ereszti azt a nyílvesszőt. Az sokkal kegyesebb
halál lenne.
– Maga azt feltételezi, hogy kegyelmet érdemel –
szólalok meg felcsattanó hangon. – Pedig biztos vagyok
abban, hogy nem méltó a kegyelemre. Igen. Felöltözhet.
Miközben öltözik, a lehetőségeket mérlegelem.
Nem tudom kétséget kizáró bizonyossággal állítani,
hogy Crunard-nak meg kell halnia az én kezem által. Ha
maga Mortain vagy a hercegnő parancsolná, az más dolog, de
nem bízom az apátasszony szavában. Különösen azok után,
amire Crunard célzásokat tett.
Bosszúsan sóhajtok.
– Döntöttem. – Balthazaar mohó tekintetét látva
meglököm, ezzel a válaszommal csökkentem a
feszültségemet valahogy. – Nem. Nem fogod levadászni.
Visszaviszem Rennes városába, hogy a hercegnő
igazságszolgáltatása elé álljon, a hercegnő határozzon a
sorsáról. Kivéve, ha Mortain útközben megjelöli. Mert akkor
megölöm.
A hellequin egy pillanatig néz, csak néz, aztán egyetlen
kurta bólintással válaszol.
– Legyen így.
Elmém lázasan dolgozik; tervet eszelek ki. Elég
könnyű lesz a börtönből kivinni Crunard-t, a városból
azonban már nehezebb a kijutás. Crunard felé fordulok, aki
mohó tekintettel néz minket.
 – Mint hallotta, velünk jön. De ha egyetlen pisszenést,
bármi neszt hallat, amikor nem kéne, ha szökni próbál,
nyugodt lélekkel megölöm magát; hulláját az apátasszony és
a hercegnő elé vonszolom. Megértette?
Bólint.
– Megértettem, demoiselle.
A végén úgy határozok, hogy a gyors cselekvés jobb,
mint a tökéletes terv kidolgozásával tölteni az időt.
Nesztelenül visszalépek az előtérbe, a két alvó porkolábhoz,
egyikük övén megtalálom a kulcsokat, leemelem a karikát, és
visszatérek Crunard cellájához. Amint a kulcsot a zárba
illesztem, mozdulatlanná dermed a kezem; valamely okból
eszembe jut a lány, akit kíváncsisága arra vezetett, hogy
kinyisson egy ládikát, amelyből mindenféle baj, betegség,
vész, viszály és nyomorúság zúdult a világra. Én is úgy
érzem, hogy már nagyon közeljutottam valamiféle válaszhoz,
amelynek olyan ereje van, hogy viharként söpör végig az
életemen. Önkéntelenül arra gondolok, mi marad belőlem, ha
a vihar hulláma átcsapván rajtam elcsendesedik.
– Jöjjön! – szólítom, tőrt véve a kezembe úgy, hogy
lássa. – De nehogy neszt csapjon!
Bólint, majd lassan kilép a börtönéből; mintha képtelen
lenne elhinni, hogy nem csapom az arcába az ajtót.
Balthazaarhoz fordulok.
– Kösd hátra a kezét!
Crunard egy pillanatig tétovázik, aztán engedelmesen
megfordul. Miközben a hellequin ezt teszi, becsukom az
ajtót, elfordítom a kulcsot, majd a rácsok mögé dobom.
Kérdő tekintetét látva magyarázatot adok e különös
indíttatású cselekedetre:
– Legalább lesz min töprengeniük.
Aztán megragadom Crunard karját, és magam elé
lendítem.
Balthazaar beáll mögénk, ármányos árnyékként tartja
velünk a lépést.
Crunard az asztalra hanyatlott két őrre, a földre hullott
kockára pillant.
– Megölte őket? – kérdi.
– Igen – hazudom, remélve, hogy kegyetlenségemről
az elmondásomból meggyőződvén kevésbé lesz hajlamos
szökéssel próbálkozni. – Most pedig hallgasson, és
viselkedjen úgy, mint egy igazi fogoly, különben magát is
megölöm.
Az a tervem, hogy úgy teszünk, mintha parancsunk
lenne a foglyot Rennes városába szállítani, ahol a bűneiért
ítélőszék elé kell állnia.
A kolostorban jól megtanították nekünk, hogyan kell
kibúvókat találni, leplezni és hazudni; ez eddig tökéletesen
bevált, remélem, ebbéli tudásomat ezúttal is ugyanúgy
sikeresen alkalmazhatom.
A lépcsőfordulóhoz érve megállok, hallgatózom,
vannak-e odalent őrök. Még mindig csak ketten vannak,
gondolom. Rendben. A hellequinre pillantok.
– Te vagy a kísérőm, akit maga a hercegnő adott
mellém.
Felvonja sötét szemöldökét, majd bólint. Mély levegőt
veszek, megfeszítem vállam izmait, felszegem az államat,
majd kilépek.
A két őrszem azonnal felfigyel ránk; bár nagyon
meglepettnek tűnnek, annyira nem ámulnak el, hogy
elfelejtenék ránk emelni a fegyvereiket.
– Állj! – kiált a magasabbik. Crunard láttán szeme
tágra nyílik a döbbenettől.
Dühösen nézek rájuk, egyértelműen tudatva, mennyire
bosszantanak.
– Ha késleltetnek, magukat terheli minden felelősség –
figyelmeztetem őket.
Egymásra néznek.
– Parancsot kaptunk, hogy a foglyot szállítsuk Rennes
városába, hogy bűneiért ítélőszék elé állítsák. Ha
feltartóztatnak minket utunkon, a hercegnő parancsának
végrehajtását késleltetik.
Végül a magasabbik nem bírja tovább, felteszi a
teljesen logikusnak tűnő kérdést:
– Hogyan jutottak be ide?
Rezzenéstelenül állom tekintetét.
– Egyszerűen elmentünk maguk mellett; észre sem
vettek minket. Biztos lehet abban, hogy figyelmetlenségük
nem marad következmények nélkül.
Az alacsonyabbik lepillant a kezemre… nem arra a
kezemre, amelyikben a tőr van.
– Van valami parancsuk?
Lehet, hogy csak képzelem, de mintha új tónust
hallanék, a tisztelet hangját észlelném szavaiban.
Kissé távolabb lököm Crunard-t, hogy öltözékemet
láthassa.
– Kételkedni merészel Mortain leányában?
A magasabbik őr keresztet vet; a babonás mozdulat
eléggé sértő rám nézve, ám a fiatalabbik fejet hajt.
– A lenti őröknek nem volt gondjuk azzal, hogy
beengedjenek minket. Talán őket kéne megkérdezniük.
Hosszú pillanatig hallgatnak, végül engednek.
– Hát… rendben, demoiselle – szól a magasabbik. –
Menjenek utukra. Nincs szándékomban gátolni, hogy ez az
áruló végre megkapja méltó büntetését.
Méltósággal, hűvösen biccentek.
 – Mortain isten nevében köszönöm.
Amint kilépünk, és az őrök már nem hallhatnak
minket, érzem, hogy a hellequin közelebb hajol.
– Nagy előszeretettel emlegeted ezt a nevet, ugye?
Találomra hátracsapok, de csalódottan kell
konstatálnom, hogy nem sikerült eltalálnom méretes orrát.
– Most pedig elmehetsz – mordulok rá. – Már nincs
szükségem a szolgálataidra.
– Semmiképpen nem távozom tőled – mondja, és attól
tartok, némi mulatságot hallok a hangjában. – Ráadásul
segítségre van szükséged, hogy visszavigyük a foglyot
Rennes városába. Ami azt illeti, ahhoz is segítség kell, hogy
kivigyük a városból, ugye?
Bár legszívesebben vitába szállnék vele, azt
mondanám, hogy téved, nem akarom a büszkeségem miatt
veszélynek kitenni a foglyot.
– Egyedül is boldogulnék, de ha mindenáron mellettem
akarod múlatni az időt, legalább tedd hasznossá magadat.
Menj vissza a fogadóba, hozd el a nyeregtáskám és a
lovainkat. Ha valahogy szereznél egy harmadik lovat, az
nagyon jó lenne.
– És te? Mit fogsz tenni?
– Kiviszem a foglyot a városkapun. Odakint
találkozunk. A hídról látható ligetnél.
Balthazaar nem tétovázik, egyetértése jeléül bólint.
Vonakodva bár, de kénytelen vagyok elismerni, hogy ez
egyáltalán nem kis teljesítmény lesz tőle. Két lovat, sőt
hármat kivinni a városból ilyen késői órán igazán nem
könnyű. Nekem sokkal egyszerűbb dolgom lesz Crunard-ral.
Amint a hellequin eltűnik az utcán, Crunard-hoz
fordulok.
– Hogyan lehet a legkönnyebben kijutni a városból, ha
a főkapu zárva van?
– Az északi torony mellett van egy árokfolyosó. Azt a
kaput általában csak egy ember őrzi. Az a legjobb esélyünk.
Szemébe nézek; próbálom eldönteni, vajon igazat
mond-e, vagy csapdába akar csalni.
– Nem hazudok magának, demoiselle. Maga az
egyetlen reményem a szabadsághoz, és azt nem
kockáztatnám.
Végül nincs más választásom, mint bízni benne.
Jutalmam az, hogy szavai valóban igaznak bizonyulnak.
Egyetlen őr van szolgálatban a kapunál. Ennél is
szerencsésebb, hogy az őr éppen szunyókál. Crunard-ra
pillantok.
– Úgy látom, komoly gondok vannak a város
biztonságával.
Vállat von.
– A hercegnő nincs itt. Nincs kit őrizni. És soha nem
érdekelte őket igazán, hogy ki hagyja el a várost. Mindig arra
figyeltek inkább, hogy kit nem akarnak beengedni.
– Nem félnek attól, hogy a franciák megpróbálják
bevenni a várost?
– Nem tudom – feleli, és erre tekintete élesen villan. –
Már nem vagyok a bizalmukban, ilyesmit nekem nem
mondanak el.
Szerencsénk van; a vékony holdsarló éppen annyi
fénnyel világítja meg utunkat, hogy elbotlás és bokaficam
nélkül elvergődünk a találkozóhelyül megjelölt ligetbe.
Eközben Crunard mozdulatait figyelem, és igyekszem
meghatározni, hány éves lehet, és mennyire szívta ki erejét a
rácsok mögött töltött idő. Nem tűnik úgy, mintha rosszul
bántak volna vele, és éheztették volna, ami nagy
megkönnyebbülés, mert így az állapota nem fog hátráltatni
minket az úton.
Amikor a megbeszélt találkozóhelyre érünk, felettébb
meglepetten konstatálom, hogy Balthazaar már ott van.
Démoni csődörén ül, kezében Fortuna kantárja és egy másik
lóé is, amit még sosem láttam. Jó nyereg is van rajta. Éppen
meg akarom kérdezni, hogyan szerezte, de meggondolom
magamat, inkább hallgatok.
– Nem hiszem, hogy üldözőbe vennének minket…
Legalábbis addig nem, amíg az őrök meg nem tudják, hogy
nem volt hivatalos parancsunk, de addigra már messze járunk
Rennes város kapujától, szóval nem aggódom nagyon. Mégis
úgy vélem, jobb, ha rögtön elindulunk; így mire
lelepleződünk, már néhány órányira leszünk a várostól.
Crunard-ra pillantok. Igaz, hogy öreg, de több hetet
pihenhetett a börtönben, és hozzám hasonlóan nyilván ő is
szeretne minél távolabb lenni fogva tartása színhelyétől.
Egyetértően bólint, aztán megfordul, csuklóját mutatva jelzi,
hogy oldozzam el.
– Egy olyan tapasztalt katona, mint ön, nyilván képes
hátrakötött kézzel is lovagolni.
Hátrapillant rám.
– Lovagolni igen. Lóra ülni nem.
Sajnos igaza van. Balthazaarra nézek.
– Vond ki a kardodat!
Kissé gúnyosan meghajol felém a nyeregben ülve.
– Örömmel, hölgyem. – Acél súrlódásának éles hangja
hallatszik a sötétben. – Mit szeretnél, mit tegyek vele?
– Vigyázz rá, nehogy szökni próbáljon, ha kioldozom a
kezét.
– Nem akarod, hogy szabadon fogja a kantárt?
– Csak addig lehet szabad keze, amíg felül a lovára –
mondom, azzal tőrömet elővéve, a penge hegyével
meglazítom a Crunard csuklóját összekötő kötelet, óvatosan,
nehogy felsértsem a bőrét. Amikor végeztem, a tőr hegyét
felé fordítom. – Üljön nyeregbe! Amint felült, tegye össze a
kezét, és hajoljon le, hogy összekössem újra!
Hosszú pillanatig néz, csak néz.
– És ha a szavamat adom, hogy nem próbálok szökni?
Ugyanannyira szeretnék minél távolabb lenni ettől a várostól,
mint maga.
– Az igaz; de egyáltalán nem vagyok meggyőződve
arról, hogy a hercegnő ítélőszéke elé is szeretne állni.
Ráadásul miért bízzam meg egy megrögzött áruló szavában?
Még egy pillanatig tétovázik, aztán megteszi, amit
kértem. Remélem, hogy út közben nem vitatkozik, és nem
akadékoskodik minden lépésnél, különben rendkívül fárasztó
utazásnak nézhetünk elébe. Az is előfordulhat, hogy
kénytelen leszek betömni a száját.
Amint nyeregbe szállt, és újra meg van kötve a keze,
felülök Fortuna hátára. Örömmel tölt el, hogy szilárd, ismerős
tömege ismét alattam lehet. Kinyújtom kezemet a hellequin
felé, jelezve, hogy az én kantárom mellé akarom fogni
Crunard lovának kötőfékét. Az enyémet a kezembe adja, de
Crunard-ét nem engedi el.
– Hadd vezessem én! – mondja, és hangja meglepően
hasonlít Aveline novíciatársnőm hangjához, amikor olyasmit
kér, amiről tudja, hogy nem kaphatja meg.
Hangosan felnevetek.
– Azt már nem!
– Nem játszanék vele. Sokat… – mordul a hellequin.
– Nem.
Kezemet nyújtom, mire vonakodva ugyan, de átadja
nekem a kantárt.
Nyergemhez rögzítem Crunard lovának kötőfékét,
aztán Fortunát az országút felé indítom.
– Honnan tud a jelekről? – teszem fel végül a kérdést,
amikor már jó ideje úton vagyunk. – Ez Mortain féltve őrzött
titka.
– A breton udvar és a kolostor közötti összekötőként
évekig szorosan együttműködtem az apátasszonnyal.
Természetes szükségszerűség volt, hogy megosszunk
egymással bizonyos információkat, nehogy hibákat
kövessünk el.
– Mégis nemhogy követett el hibákat, de elárulta a
hercegnőt és az apátasszony ön iránti bizalmát. – Nem is
próbálom rejteni a rosszallást hangomban, és sokadszor
csodálkozom, hogyan ismerhette az apátasszony ennyire félre
ezt az embert. – Most, hogy úgy határoztam, megkímélem
nyomorult életét, mondja el, hogyan halt meg Matelaine.
– Kicsoda?
Arcát fürkészem, a hazugság jeleit keresem rajta,
ahogy a kolostorban tanították nekünk, de nem látom rajta,
hogy ne igazat mondana. Vagy rendkívül jól tud hazudni.
– Az első orgyilkost, akit azért küldtek, hogy végezzen
önnel.
– Ismae után maga az első, kisasszony.
– Téved – jelentem ki nagyon határozottan, remélve,
hogy nem én tévedek, nem hamis útra terelt az apátasszony
engem.
– Hogy nézett ki? – kérdi halkan.
– Fiatal volt. Alig tizenöt éves. Bőre tejfehér, haja
élénk rézvörös.
– Ó! – szólal meg, mire én rögtön lecsapok erre a
reakcióra.
– Mondja el!
Hosszú csend következik, majd megszólal:
 – Mivel maga is éppen annyira éhezi az információt,
mint én magam, javaslom, hogy osszuk meg egymással, amit
tudunk. Csereügylet, ha úgy tetszik. Válaszolok egy
kérdésére, cserébe maga is válaszol egy kérdésemre.
Mielőtt válaszolhatnék, Balthazaar közbeszól.
– Inkább az én szabályom szerint játsszunk: ha nem
válaszol egyszerűen a kisasszony kérdésére, menten
keresztüldöföm.
Crunard rá sem pillant.
– Megegyeztünk?
– Légy óvatos – figyelmeztet engem Balthazaar. –
Játszik veled. Hamis biztonságérzetbe akar ringatni.
– Nem mintha nem értenék veled egyet, de miből
gondolod?
A hellequin ekkor Crunard-ra pillant, és elkomorul.
– Mondjuk, csak abból, hogy a vadászok könnyen
felismerik egymás taktikáját; tudjuk, hogyan cserkésszük be a
vadat.
Követem gunyoros pillantása irányát.
– Te féltékeny vagy!
Annyira meglepődöm a felismerésemtől, hogy
önkéntelenül elfeledkezem magamról, hangosan szólok.
Balthazaar összerezzen erre a szóra, aztán nagyon
sértődöttnek tűnik.
– Féltékeny? Erre az öregemberre? Ugyan! Ha valaki
vadászik rád, az csak én lehetek.
Valami megremeg a gyomromban; félelmetes és
gyönyörűséges érzés, mélyen, legbelül. Elég jól ismerem már
Balthazaart ahhoz, hogy felismerjem: ha úgy tűnik,
undorodik tőlem, valójában magára haragszik. Mielőtt bármit
szólhatnék, megsarkantyúzza lovát; sötét köpönyege hevesen
lebben. Előre, az élre ugrat.
 Újra Crunard javaslatát fontolgatom. Nincsenek
titkaim, és úgy tűnik, Crunard legalább annyit tud a kolostor
ügyeiről, működéséről, mint én.
– Rendben. Áll az alku. Mit tud Matelaine-ről?
– Az a helyzet, hogy nem is találkoztam vele
személyesen – feleli Crunard. Éppen tiltakoznék, amikor
összekötött kezét csitítón emeli. – Ám az egyik konyhalány,
aki az egyik őrömmel szokott enyelegni… pontosan olyan
volt, mint amilyennek ezt a Matelaine-t leírta.
Matelaine. Az egyik őrrel enyelgett. Valószínűleg
azért, hogy közelebb kerülhessen Crunard-hoz.
– De hetek óta nem láttam – teszi hozzá.
– Csak azért, mert maga felismerte, hogy a kolostorból
való, és megölte.
– Már mondtam, hogy nem. Semmi előnyöm nem
származna abból, ha hazudnék. Tényleg nem öltem meg.
– Mindazonáltal Matelaine halott.
Áthatón nézem, miután ezt kimondtam; át akarok látni
a hús-vér testen, a lelkébe akarok pillantani, hogy
megtudjam, igazat mond-e.
– Hogyan halt meg? – kérdi.
Elkapom tekintetemet.
– Nem tudom. Nem voltak jelek a testén. Sem
horzsolások, sem vágások, sem sérülés.
– A kolostor nyilván meg tudja állapítani a halál okát.
– Az igaz; de nem tudhatjuk, mitől halt meg, ha az út
mentén, halottas szekéren látjuk.
Crunard pupillája összeszűkül. Gondolkodik.
– Semmi nem volt nála?
– Egy szál ruhában volt. – Egyszerű ruhát viselt,
cselédlány öltözéket, jut eszembe. – Bal kezében fehér
sakkfigurát tartott.
 Crunard szeme körül és száján alig észrevehetően
megrándul a bőr.
– Ebből egyértelműen meg tudom állapítani, miért halt
meg. És attól tartok, egyszerű véletlen volt – mondja halkan.
– Beleesett a csapdába, amit másnak állítottak.
– Baleset – ismétlem döbbenten. Elég borzalmas az is,
hogy Matelaine meghalt egy olyan küldetésben, amelynek
teljesítéséhez nem volt eléggé képzett. Ám az, hogy halála
puszta véletlen volt, nem csak tragikus, hanem borzalmas kár.
Tétovázásomat megérezvén Crunard folytatja:
– Ha igaz mindaz, amit az imént mondott, talán fel
kéne tennie magának a kérdést, miért volt hozzáférésem a
kolostor saját keverésű mérgéhez, Arduinna kelepcéjéhez. Ha
az igazságot keresi, talán fel kéne tennie magának is a
kérdést, vajon az apátasszony miért küldte most ide. Valóban
ítélőszék elé kell állnom? Per lesz? A hercegnő tudja? És
Duval? Tudja maga, valójában kinek a parancsait teljesíti,
amikor úgy osztja a halált, mint Isten az ítélet napján?
– Maga bűnös.
– Nem – feleli higgadt hangon. – A férfi, akit meg
akartam mérgezni, nagyon is életben van.
Elkomorul, mintha még mindig képtelen lenne
megérteni, mi történt; nekem pedig Ismae jut eszembe, a
tehetsége és Duval iránti szerelme.
– Talán mégsem ismeri a kolostor annyi titkát,
amennyit ismerni vél – közlöm. – Mi a következő kérdése?
Egyelőre nem akarok foglalkozni magával, de ígéretemet sem
szeretném megszegni.
– Mit mondott magának az apátasszony rólam?
Felettébb meglep ez a kérdés, de még inkább Crunard
modora; szinte tétovázó a hangja, és ez annyira nem illik
hozzá.
 – Semmit – felelem elgondolkodva. – Csak azt tudom,
hogy maga volt az összekötő az udvarhoz, de az apátasszony
sosem beszélt magáról. Egészen eddig nem említette, míg
nem közölte, hogy maga felelős Matelaine haláláért.
Hosszú pillanatig hallgat, mielőtt újra megszólal.
– Van még kérdése, demoiselle?
Bár Crunard nagyon udvariasan teszi fel ezt a kérdést,
hangjában van valami furcsa feszültség, amin igencsak
csodálkozom.
– Egyelőre nincs. Csak figyelmeztetem. Ha túlfeszíti a
húrt, ha bosszant, megölöm magát, ahogy azt Mortain
kolostorának apátasszonya parancsba adta nekem.
Az istenség nevének hallatán a hellequin összevonja
szemöldökét, és kezét felemelve három ujját mutatja. Ezen az
estén harmadszor említettem az istennevet. Szúrós tekintettel
bámulom, mire ő is csendbe burkolózik.
Két hosszú mérföldnyi távolságot tehetünk meg,
amikor megálljt parancsolok. Éjszakai pihenőre térünk. Ha
nekünk nem is, a lovainknak pihenniük kell. Nem sok
nyugalmunk van azonban. Crunard folyton túlzó, mesterkélt
mozdulatokat tesz, mintha köteléke az életerőt szorítaná ki
belőle; a hellequin morózussága pedig úgy ülepszik a kis
tisztásra, mint a kihunyó tűz füstje. Igyekszem figyelembe
sem venni őket; gondoskodom Fortunáról, és keresek egy
kényelmes helyet, ahol az éjszaka hátralévő részét
eltölthetem.
Igyekszem Balthazaarnak egyéb elfoglaltságot adni
azon kívül, hogy sötét tekintettel bámulja Crunard
exkancellárt. Kötelet adok a kezébe.
– Tessék. Kötözd meg a foglyot, hogy ne
menekülhessen el az éjjel.
Balthazaar erre láthatóan felvidul; a kötéllel tenyerébe
csap, és tekintetét le sem véve Crunard-ról, elindul felé.
– Nem próbálkozom szökéssel – szól a fogoly. – Nincs
szükség arra, hogy megkötözzön.
– Dehogy nincs. Nagyon is szükséges megkötözni.
Annyira bízom magában, mint egy rókában lehet bízni, aki
már megérezte a tyúkól szagát. A szabadság olyan hangosan
hívogatja, hogy a fülembe cseng a dala. Tehát meg fogjuk
kötözni.
Crunard mély sóhajjal leül a földre, oda, ahova a
hellequin mutatott.
– Nincs derékaljam – jegyzi meg Crunard.
Kurtán, bosszúsan felnevetek.
– Nem vagyok szobalány, hogy kedvét és kényelmét
kiszolgáljam. Maga fogoly, akit az ítélőszék elé kísérünk,
amely valószínűleg halálra ítéli. A legkisebb mértékben sem
érdekel a kényelme. – Körülnézek. – Elég meleg van ahhoz,
hogy ne fagyjon halálra, és esőfelhő sincs az égen. Ráadásul
egy oly harcedzett katona, mint maga, kibír egy kis
nehézséget.
Crunard ajka feszes, egyenes vonallá húzódik. Nem
tetszett neki, amit mondtam, és szinte látom, hogyan
forognak elméjének kerekei; azon gondolkodik, hogyan
bosszulja meg ezt rajtam.
Balthazaarhoz fordulok.
– Én őrködjek előbb, vagy te akarsz…
Éppen Crunard köré tekeri a kötelet, de mozdulata
hirtelen megáll.
– Nahát! Mit hallok? A szép kisasszony a segítségemet
kéri?
Kezemet karba fonom.
– Ha nem terveztem volna, hogy hasznodat veszem,
nem engedtem volna meg, hogy velem tarts. A kérdés tehát
az, hogy őrködjem-e elsőként vagy te akarsz előbb őrködni?
– Én maradok ébren, mert én kevesebb alvással is
beérem.
– Szavadat adod, hogy amíg alszom, nem próbálod
megölni a foglyot?
Rám néz, szeme tágra nyílik a csodálkozástól.
– Ezek szerint ilyen kevésbé bízol bennem?
– Maradjunk annyiban, hogy nem könnyű felismerni
egy olyan ember taktikáit, aki annyira elkötelezett Mortain
szolgálatában, mint én. Add a szavadat rá!
Egy ideig hallgat, aztán bólint.
– Szavamat adom.
Crunard tiltakozik.
– El sem tudom hinni, hogy az ő szavát veszi, nem az
enyémet!
Leterítem a derékaljamat.
– Ő már bizonyította, mit ér… nem is egyszer. Maga
még nem – mordulok rá. – Most pedig hallgasson, különben
kénytelen leszek kipeckeltetni a száját!
Ezután áldott csend telepszik ránk. Ám hiába
helyeztem a körülményekhez és az egyenetlen erdei talajhoz
képest a lehető legnagyobb kényelembe magamat, elmém
nem nyughat. Olyan, mint az izgatott paripa, amely
farkasfalka szagát érezte meg. Jól teszem, ha a megérzésemre
hallgatok, ha komolyan veszem ezt a figyelmeztetést.
 Két nappal később kora délután érünk Rennes
városába. Nem szeretném boldog-boldogtalannal tudatni,
hogy árulót hoztam a város falai közé… legalábbis addig
nem, amíg jobban meg nem ismerem az apátasszonytól
kapott parancs természetét, lényegét, mögöttes okait.
Crunard-ra pillantok.
– Húzza a csuklyát a fejére, amennyire csak tudja!
Kérdőn néz rám, mintha próbára tenne.
– Ó, ne mondja, hogy a bátorsága cserbenhagyta,
demoiselle!
Közelebb hajolok hozzá, hogy tisztán hallhassa.
– Ha nem engedelmeskedik, megtörténhet, hogy a
városlakók felismerik, lerángatják a lóról, és megeshet, hogy
kezükbe veszik az igazságszolgáltatást, és megbosszulják
mindazt, amit a hercegnővel tett.
Engedelmeskedik.
A városkapunál nem tartóztatnak fel minket, bár az
egyik kapuőr elég szúrós szemmel néz Balthazaarra; ám a
következő pillanatban meglát engem, és felismeri, hogy
Mortain istent szolgálom.
Hasonlóan eseménytelenül haladunk át a város utcáin;
az emberek mintha utat adnának nekünk… vagy a Balthazaar
lényéből áradó enyhe fokú sötétség miatt, amely úgy veszi
körül, mint a köpönyege, vagy nyugtalan csődöre miatt,
illetve azért, mert Crunard keze össze van kötve, nem tudnám
megmondani. Akármi is legyen az ok, mire a palota udvarába
érünk, kisebb tömeg verődött össze, és tisztes távolságból
követnek minket. Úgy fordítom a lovamat, hogy Crunard
takarásban legyen, aztán leszállok a nyeregből. Lovászfiú siet
megfogni a gyeplőt; nyugtalanul pillant Balthazaar lovára. A
hellequin tudomást sem vesz róla, egyenesen hozzám szól.
– Azt hiszem, már nincs szükséged a segítségemre.
– Én is így hiszem.
Legszívesebben megkérdezném tőle, hogy
találkozunk-e még, és ha igen, mikor. Talán a bástyánál…
talán ma késő éjjel. De nem kérdezem.
Búcsúzóul fejet hajt előttem, majd megfordítja a lovát,
és könnyű vágtában elhagyja az udvart. A lovászok és a túl
kíváncsi nézelődők úgy rebbennek el útjából, ahogy a tűz
hamuját felkapja a szél.
Amikkor Balthazaar távolodó alakjáról elvonom a
tekintetemet, azt látom, hogy Crunard engem figyel. Mielőtt
rászólhatnék, hogy ne bámuljon engem, fordítsa el rólam az
átkozott nézését, hirtelen mozdulatot észlelek a palota
bejáratánál; az ajtón karcsú, fekete sziluett lép ki. Az
apátasszony az. Kezét szorosan összekulcsolja maga előtt,
pillantásával az udvart pásztázza. Amikor meglát, némiképp
megnyugszik, ajkán szívélyes mosoly jelenik meg. Mintha
elhinné, hogy megtettem, amit kért, pontosan úgy, ahogyan
kérte, és most minden a legnagyobb rendben lenne közöttünk.
Viszonzom a mosolyt, de nincs benne melegség.
Azután egy lépést teszek oldalra, és megmutatom, kit hoztam
magammal. Amikor az apátasszony meglátja Monsieur
Crunard alakját, arca rögtön a düh maszkját veszi magára.
Ám előtte meglátom tekintetében a félelem villanását.
Nem pusztán dühös azért, hogy Crunard itt van… egyenesen
retteg.
Ismae ekkor futva jön a palota felől, és rögtön meglát
engem. Ha megkönnyebbült is, hogy visszatértem, nem
mutatja olyan egyértelműen, mint az apátasszony. Az is lehet,
hogy egyszerűen jobban hitt a képességeimben.
Monsieur Crunard láttán Ismae szeme tágra nyílik a
csodálkozástól. Felcsippenti szoknyáját, leszalad a lépcsőn az
udvarra. Ahogy közelebb ér, tekintete ismét Crunard-ra
rebben, szeme ezúttal összeszűkül, és pillantásáról rögtön
eszembe jut, mit tett ez az ember, a foglyom, milyen árulást
követett el az ország és a kolostor ellen. Képtelen vagyok
uralkodni magamon, tekintetemmel az apátasszonyt keresem,
de már nem látom a lépcsőn; visszalépett az épületbe.
Karon ragadom Ismae-t, kissé távolabb vezetem
Crunard-tól, hogy ne hallhassa, mit beszélünk.
– Rajta van a jel?
Ismae ismét a foglyomra pillant, megvetően néz végig
rajta.
– Nincs. És nem tudom, miért nincsen rajta. Mit fogsz
tenni vele most, hogy itt van?
– Ismae, ez az ember tud néhány dolgot a kolostorról
és az apátasszonyról. Olyan tényeket, amelyeknek tudása
segíthet nekünk kitalálni, milyen játszmát játszik az a
nőszemély. Crunard azt hiszi, azért küldtek engem hozzá,
mert az apátasszony akart megszabadulni tőle, nem pedig az
elkövetett bűnei miatt. És bár egyáltalán nem lep meg, hogy
az apátasszonyról ilyesmit állít, ha nem látod rajta a jelet,
akkor valahogy hitele van a szavainak.
Ismae vonakodva bólint.
– Legalábbis azt jelenti, hogy a dolog alaposabb
megfontolást igényel.
– Bezárhatjuk itt a várbörtönbe? Hiszen teljesen
mindegy, hol tartjuk fogva, ugye? Lényeg, hogy tömlöcben
üljön.
 Nyugtatón veregeti meg karomat.
– Ha így van, megtaláljuk a módját, hogy az
előnyünkre fordítsuk a helyzetet. Gyere velem, segítek neked,
hogy méltóképpen gondoskodhass a foglyodról.
Meglepetten nézek rá. Felnevet.
– Ó, nem úgy gondoltam, hogy a kényelméről
gondoskodj. Csak tudatni kell az őrséggel, hogy fogoly, és
hogy őrizzék jól.
Hálásan fogadom Ismae ajánlatát, mert nem tudom, hol
a várbörtön, ahogy azt sem tudom, hogy a tömlöcőrség
elfogadna-e parancsot tőlem. De legfőképpen azért vagyok
hálás, mert nem szeretnék ügyefogyott kezdőnek tűnni
Crunard éles tekintete előtt, mert mint tapasztaltam, figyelmét
a legapróbb részlet sem kerüli el. Valahányszor tétovázom
vagy ügyetlenkedek jelenlétében, attól tartok, hogy
óhatatlanul valami új fegyvert adok a kezébe magam ellen.
Amint Crunard biztonságban, vastag, vasalt ajtó
mögött van, Ismae és én visszaindulunk a palotába.
Gondolataim áradó patakon forgó vízikerékként őrölnek.
– Min töröd olyan nagyon a fejedet? – kérdi Ismae.
– Azon, hogy miként vegyem rá az apátasszonyt, hogy
elmondja nekem az igazat.
Ismae felnevet.
– Ennyi erővel azt is kívánhatnád, hogy a szamár ne
nyerítsen, a madár ne repüljön. Kezdem azt gondolni, hogy az
apátasszony elvesztette az igazmondás képességét.
– Attól tartok, ebben igazad van. Meglehet, egyszerűen
azt állítom, hogy Crunard mindent elmondott nekem, és
követelem, hogy nyilatkozzon, igaz-e. Mintha esélyt adnék
neki, hogy tisztázza magát, mielőtt elítélem magamban.
Ismae mosolyog.
– Félelmetesen értesz ahhoz, hogy ilyen játékokat
játssz vele.
– Csak azért, mert egész életemben ezt játszottam –
jegyzem meg halkan. Ekkor egy apród rohan felénk; lihegve,
sarkon csúszva áll meg mellettünk. .
– Milady – szól Ismae-hez. – Azonnal jelenjen meg a
hercegnő lakosztályában.
Ismae vállon ragadja a fiút.
– Isabeau hercegnő? – kérdi; a kislányért való aggódás
fájdalmasan csikordul hangjában.
– Ó, nem, milady! – feleli keserűen az apród. – Rieux
marsall. Itt van, és audienciát követel a hercegnőtől.
– Menj csak – mondom. – Magam is eltalálok az
apátasszony lakosztályába.
Ismae válaszul megragadja a kezemet.
– Nem. Gyere velem! Legjobb, ha te is hallod, mi
hangzik el. Ráadásul minden bizonnyal az apátasszonyt is a
hercegnőhöz hívatták már.
Mire megérkezünk a hercegnő magánlakosztályába,
alig lehet beférni. Az összes tanácsos – Duval, Dunois
tábornagy, Montauban kancellár, Jean de Chalon, a püspök,
sőt, Effram atya is – ott van. Ismae és én szinte észrevétlenül
lépünk be. Csak Duval figyel fel ránk, akit mintha úgy
vonzana Ismae jelenléte, mint méhet a virág; és persze
észrevesz minket az apátasszony is. Igen helytelenítően néz
engem.
Amint a hercegnő helyet foglalt, a tanácsurak is
leülnek. Ismae, Sybella és én állva maradunk. Duval a
hercegnő széke mögé állított minket, és int, hogy ne rejtsük el
a fegyvereinket. Ahogy a helyemre, Sybella mellé lépek, keze
mozdul, üdvözlésül megszorítja a karomat.
Aztán bejelentik Rieux marsallt, és bevezetik a
helyiségbe.
 Magas férfi, megjelenése tiszteletet keltő; elegáns
zekét és köpönyeget visel.
– Kegyelmes hercegnő – mondja, mélyen meghajolva.
Bármennyire is igyekszik visszahízelegni magát a hercegnő
kegyeibe, úgy tűnik, mintha nagyon nehezére esne térdet
hajtani előtte.
– Rieux marsall – szól a hercegnő hűvös, távolságtartó
hangon, fejét üdvözlés gyanánt oldalra billentve.
– Nagyon örülök, hogy jó egészségben látom,
kegyelmes hercegnő.
Szavai furcsán hangzanak, mindazonáltal őszintének
tűnnek.
– Annak ellenére, hogy ön ezt másképpen szerette
volna – jegyzi meg Duval sértő, bántó hangon.
Rieux marsall a fejét ingatja.
– Semmi közöm nem volt a csapda kiterveléséhez, amit
d’Albret állíttatott fel Nantes városa előtt. Igen hevesen
vitáztunk erről, és ez is azon számos ok között van, amelyek
arra késztettek, hogy útjaink különváljanak.
Duval ekkor Sybellára pillant, aki alig észrevehetően
bólint, megerősíti az elhangzottakat.
Rieux tekintete követi Duval pillantását. Szeme tágra
nyílik a csodálkozástól, amikor meglátja, kivel értekezik.
– Ő mit keres itt?
– Önnek nincsen jogosultsága megkérdőjelezni, ki
szolgálhat engem és ki nem – szól a hercegnő szigorúan,
gyorsan, élesen, és legszívesebben megölelném, amiért ilyen
hevesen védelmezi Sybellát.
Rieux erőt vesz magán; láthatóan nehezére esik, de
lenyeli a további érveket, amelyek már a nyelve hegyén
lehettek.
– Ez igaz, kegyelmes hercegnő, de egyben meg is
erősítheti, amit az imént mondtam. Ott volt, tanúja volt,
ahogy d’Albret és én vitatkoztunk. Kis híján ölre mentünk.
Mondja meg nekik! – szól meglehetősen nyersen.
Mindannyian Sybellára nézünk, aki úgy figyeli a
marsallt, mint macska a sovány egeret; gondolkodik, vajon
megéri-e a fáradságot.
– Az igaz, hogy vitatkoztak a csapda miatt. Ám az is
igaz, hogy maga éppen d’Albret oldalán volt, amikor
bevették Nantes városát, és tétlenül nézte, miközben d’Albret
emberei ártatlanokat gyilkoltak halomra a palotában és a
városban is.
A helyiségben síri csend honol, Rieux is elsápad,
miközben Sybella sorra a fejére olvassa bűneit.
– Igen, de azt nem tudhatja, mivel ezekre a portyákra
nem lovagolt ki, hogy sem én, sem az embereim nem vettek
részt az öldöklésben. Fogalmunk sem volt, hogy d’Albret
olyan kegyetlen, különben már a kezdetektől nem
támogattam volna.
– Ezt úgy érti, hogy akkor eleve el sem árulta volna a
hercegnőt? – kérdi Duval kőkemény, könyörtelen hangon.
Rieux a hercegnőhöz fordul, egyenesen hozzá beszél.
– Kegyelmes hercegnő, az édesapja jelölt ki engem,
hogy gyámjaként vigyázzak önre, hogy tanítója és
tanácsadója legyek.
– E szent kötelességet ön nem csak megszegte, hanem
elárult.
Erre Rieux egy lépést tesz előre, Sybella, Ismae és én
pedig rögtön fegyvereinkhez nyúlunk. Rieux erre megtorpan.
– Kegyelmes hercegnő, ez csak játék volt, hogy
rákényszerítsük, tegye azt, amit az ön és az ország számára a
legjobbnak gondoltam. A magam módján igyekeztem hű
lenni ahhoz a kötelességhez, amelyet édesapja ruházott rám.
 – De nem volt hűséges hozzám.
– Mindig is az ön oldalán álltam. Soha nem távolodtam
el öntől – bizonygatja. – Éppen ezért hagytam el d’Albret
grófot, amint teljes mértékben világos lett számomra, mit
tervez. Csapataimmal három városból űztük ki a franciákat.
– De honnan tudjuk, hogy az igazat beszéli? – kérdi
Lord Duval.
– Honnan tudjuk, hogy nem egyszerűen azért jelent
meg itt, mert d’Albret halott, és most, hogy megfordult a szél,
ön az erősebb oldalára akar állni?
Duval szavára Rieux marsall felkapja a fejét.
– D’Albret halott?
– Igen. Halottabb nem is lehetne.
A marsall ekkor Sybellára néz, aki alig észrevehetően
bólintva megerősíti Duval közlését. A marsall egy ideig csak
néz, döbbenten mered maga elé, aztán a fejét ingatja.
– Bár fáj ilyet mondanom egy emberről, de sajnálattal
kell megjegyeznem, hogy ez esetben a halálhír jó hír.
Szavaira Lord Duval és Dunois tábornagy összenéz.
– Miért jött ide? – kérdi a tábornagy.
Rieux marsall ismét felnéz, mintha meglepné, hogy ezt
a kérdést fel kell tenniük neki.
– Mi másért jöttem volna, minthogy hűbéreskümet
ajánljam a hercegnőnek, és ismét marsallként szolgáljam?
Ilyen nehéz időkben széthúzásnak nincs helye közöttünk.
– Négy hónappal ezelőtt sem volt alkalmas az idő a
széthúzásra.
– Beláttam tévelygésemet és tévedésemet. Kérem,
adjon nekem még egy esélyt, és felajánlom a
rendelkezésemre álló nem csekély forrásokat.
– Hogyan bízhatnánk önben ismét? – kérdi a hercegnő,
és hangját ezúttal fiatalosnak találom; mintha legalább annyi
szívfájdalom lenne a kérdésben, mint politikai számítás.
– Tudom, hogy lassan, csak kínzóan lassan nyerhetem
vissza a bizalmát, de esélyt kérek, hogy bizonyíthassak.
Ez a helyes válasz; Duval és Dunois ismét egymásra
pillant.
– Nem várhatja el, hogy őfelsége ebben az ügyben
azonnal döntsön. Gondolkodnia kell rajta.
– Természetesen. Türelemmel várok, kegyelmes
hercegnő. De ne késlekedjen sokat a válasszal, mert a francia
régensnő bizonyosan nem fog várni.
– Egy pillanat! – Sybella szólal meg. Minden szempár
felé fordul. – Jól értem? Ezzel azt akarja mondani, hogy
tudomása van arról, milyen cselszövést tervezett d’Albret a
francia régenssel?
Rieux csak bámul Sybellára; világosan látszik arcán a
meglepettség; mintha abban a pillanatban döbbent volna rá,
hogy lehetősége nyílt hasznossá tenni magát.
– Ön nem tudja?
Sybella hirtelen mozdulattal ingatja a fejét, és Rieux
visszafordul a hercegnő felé.
– D’Albret mindig is azt hangoztatta, hogy ha nem
szerezheti meg a hercegséget magának, akkor a francia
régensnő kezére játssza át. Amikor megtudta, hogy őfelsége
meghatalmazott útján házasságot kötött a német-római
császárral, tárgyalásokba kezdett a franciákkal. Azt tervezi,
hogy átadja nekik Nantes városát.
A helyiség felmorajlik, a hercegnő kis kezének minden
ujja elfehéredik, olyan erővel markolja a széke karfáját.
– Ezért vagyok itt, kegyelmes hercegnő. Ha nem
egyesítjük erőinket, minden bizonnyal elveszünk.
A helyiséget betöltő döbbent csend száz mormogó
hangnál is élesebb. Aztán szinte mindenki egyszerre pillant
Sybellára. Én is. Bár fejét büszkén tartja, érzem, milyen
érzelmek kavarognak benne: düh, feszélyezettség, dac és
szégyen. De nem ismeri el. Nem engedi, hogy bármi is
megjelenjen arcán. Duval kérdőn néz rá, Sybella állja
tekintetét.
– Nos, most már tudjuk.
– Biztos abban… egészen biztos, milady, hogy ezt ön
korábban nem tudta?
Chalon teszi fel ezt a kérdést. Mielőtt Sybella
válaszolhatna neki, Rémlovag Chalon felé fordul, aki
láthatóan mészfehérre sápad, olyan düh és indulat villan a
lovag tekintetében.
– Tudom, hogy nem a kisasszony hűségét vonja
kétségbe, milord, mert demoiselle Sybella mindannyiunknál
többet tett hercegnőnk és országunk biztonságáért –
figyelmeztet Rémlovag. Hangja lágy, sőt udvarias, de semmi
kétség nem fér ahhoz, hogy szavai burkolt fenyegetést
jelentenek.
A jelenlévők mind szó nélkül figyelik, ahogy Chalon
valami bocsánatkérésfélét hebeg.
Amikor a végére ér, Sybella válaszol a feltett kérdésre.
– Nem volt tudomásom róla. De nem mondhatnám,
hogy meglep. Mert nyilvánvaló volt, hogy d’Albret olyan,
mint egy feldühödött gyerek, aki inkább teljesen tönkreteszi a
játékot, mintsem valaki mást hagyjon játszani vele.
Önkéntelenül arra gondolok, hogy ez félelmetesen
pontos leírás arról, amit d’Albret gróf tett az országunkkal.
 Duval elgondolkodik, mit is jelent a maga teljes
értelmében az, amit Rieux marsall mondott. Keze
megmozdul, tétován simogatja az állát.
– Tudnunk kell, hogy Nantes városa ellenáll-e, vagy a
város polgárai olyan könnyen elfogadták a francia hatalmat,
ahogy d’Albret uralmát.
Rieux marsall feszengve toporog.
– Azt mondják, vannak kisebb ellenálló gócok, milord,
mert míg azt kevesen tudták, hogy d’Albret nem a hercegnő
teljes egyetértésével, nem az ő megbízásából cselekszik, azt
szinte mindenki tudja, hogy a franciáknak valószínűleg
nincsen ilyen felhatalmazásuk.
– Tudjuk, mire készülnek? Egyszerűen tartani akarják
a várost? Vagy arra használnák ezt a hadállást, hogy onnan
indítsanak támadást ellenünk?
– Nem tudjuk – feleli Rieux. – D’Albret nem bízott
bennem annyira, hogy terve minden részletébe beavatott
volna.
– Azt tudjuk, hogy a francia régensnővel vagy magával
a királlyal alkudott meg?
– Számít ez? – kérdi Chalon.
– Lehetséges, hogy számít. A régens, a király nővére
vezette az országot apjuk halála óta; és bár a király már két
éve nagykorú, úgy tűnik, még mindig a régensnő markolja a
gyeplőt. Ha nincsenek egyetértésben, vagy ha már harapdálja
a zablát, hogy azt tegye, amit ő akar, talán ezt kihasználva
valamiféle viszályt szíthatunk közöttük.
 – Mi célból? – kérdi a püspök.
Duval vállat von, majd igen célzatosan néz Rieux
marsallra.
– Azért, hogy meggyengítsük őket, ahogy a mi
belviszályunk is meggyengített minket. És így talán elég időt
nyerünk ahhoz, hogy valami lehetőség megnyíljék előttünk.
– Úgy érti, hogy csodára várunk?
Duval bólint.
– Pontosan úgy értem. Lehetőségre, csodára…
Mindegy. Csak jöjjön.
– Hogyan tervezi kideríteni, hogy kinek a kezében van
az irányítás? – kérdi Dunois tábornagy.
Rémlovag hangja mennydörög a helyiségben.
– Meg se forduljon a fejedben, hogy Lady Sybellát
küldd!
Duval ekkor a barátjára pillant.
– Meg sem fordult a fejemben – jelenti ki.
Montauban kancellár ekkor szólal meg először.
– Ám mint helyesen rámutatott, ez az információ
felettébb hasznos lehet.
– Én megyek – szól Ismae halkan, mire néma csend
lesz.
Duval úgy néz rá, mintha megbolondult volna.
– Nem. Azt nem. Vannak mások, akiket megbízhatunk
ezzel a küldetéssel. Ki látná el azt a szolgálatot, amit a
hercegnő mellett végez?
Ismae egyenesen rám néz.
– Most már itt van Annith is. Ő nagyon is jól tudja
szolgálni a hercegnőt helyettem. Sokkal alkalmasabb a
feladatra, mint én.
Egy hosszú, nagyon hosszú pillanatig nézik egymást,
majd Ismae megszólal.
 – Ezt tanultam egész életemben – emlékezteti halkan,
szelíden. – Farkast nem lehet ölebbé szelídíteni.
Duval szólni akar, de becsukja a száját, aztán újra
kinyitja.
– Erről majd később beszélünk – jelenti ki végül.
Ismae mosolyog.
– Igenis, uram.
És semmi kétségem nem fér ahhoz, hogy el fog menni
Nantes városába.
Ezután a találkozó hangulata hamar lelohad; nem kis
részben azért, mert Duval folyton nagyon sötét pillantásokat
vet Ismae felé, így próbálva lebeszélni őt az önkéntes
küldetésről. Ami engem illet, gondolataim az apátasszony
körül forognak, és egyfolytában az jár az eszemben, mit
mondok neki, ha majd négyszemközt beszélünk.
A hercegnő tanácsainkat megköszönve hivatalosan is
elbocsát minket. Miközben feláll, tekintetemet keresi, és
mosolyogva néz rám.
– Szívesen látom az udvarhölgyeim közt – mondja.
Térdet-fejet hajtok előtte.
– Nagy megtiszteltetésben részesít, kegyelmes
hercegnő.
Újra mosolyog, majd figyelmét a fivérére fordítja, és
elbocsát társaságából. Amikor megfordulok, azt látom, hogy
az apátasszony már elhagyta a helyiséget, tehát sietnem kell,
hogy utolérjem. Elég sok udvaronc lézeng a folyosón ahhoz,
hogy ne kívánjak utána szaladni, ezért halkan megszólítom.
– Tisztelendő apátasszony! Ha lenne ideje, szeretnék
beszélni önnel.
Megáll, de nem fordul felém, nem üdvözöl.
Amikor végre utolérem, előtte is térdet-fejet hajtok.
– Szeretnék beszélni önnel a Guérande városába tett
utazásomról, és arról, hogy ott mit tapasztaltam. Azt hiszem,
hozzám hasonlóan ön is felettébb érdekesnek fogja találni,
amit megtudtam.
– Mindent tudok az utazásodról, amit tudnom kell –
sistereg. Alig tudja fékezni dühét. Izzó haragja szinte a
bőrömet égeti. – Nem teljesítetted a feladatot, amely elé
Mortain állított téged.
Szólni akarok, elmondani, hogy Crunard exkancelláron
nem láttam a jelet, de szóhoz sem enged jutni.
– Nyilvánvaló – folytatja halkan, de igen hevesen –,
teljesen világosan megmutatkozik, hogy igazam volt, amikor
korábban nem küldtelek küldetésre. Most pedig hagyj engem
békén. Nincs időm részletesebben foglalkozni a hibáiddal. –
Átnéz mellettem, majd ajkát fanyar mosolyra húzza. –
Ráadásul azt hiszem, a hercegnőnek szüksége van rád.
Fejét magasan tartva, egyenes gerinccel folytatja útját a
folyosón; én pedig csak állok, és nézek utána. Kérdéseim,
vádjaim tehetetlenül körbe forognak, mint legurított hordóban
a kövek.
– Lady Annith?
A hercegnő hangja zökkent ki gondolataimból.
Megperdülök, mélyen meghajlok.
– Kegyelmes hercegnő!
– Szeretném, ha velem és Isabeau húgommal töltené a
következő órákat, mivel Ismae veszekedni óhajt a fivéremmel
arról, hogy elmegy, vagy nem megy el Nantes városába.
– Természetesen, felség. Megtiszteltetés.
Ismae érdekében remélem, hogy érvei hatásosabbak
lesznek, mint az enyémek voltak.
Miközben a hercegnővel a szalon felé haladunk,
bocsánatkérő pillantást vet rám.
– Sajnálom, ha más, sürgető kötelességétől vonom el.
 Hangjában a kíváncsiság halvány tónusát vélem
felismerni, és eszembe jut, hogy esetleg felettébb érdekli a
kolostorban betöltött szerepem. Bárcsak tudná, milyen
keveset tettem.
– Nincs szó semmi ilyenről, felség. A tisztelendő anya
és én éppen abban egyeztünk meg, hogy majd később
találkozunk.
– Remek. – Mosolyog, bájos gödröcske jelenik meg
arcán. – Isabeau már mesékért könyörög, én pedig nem tudok
mesélni neki. Talán ön ismer néhány történetet.
– Természetesen, felség. Nagyon sok mesét ismerek.
Egyébiránt hogy szolgál a kis hercegnő egészsége?
Éles fájdalom mar belém, mivel nem tettem semmit
azért, hogy segítsek rajta.
A gödröcske eltűnik arcáról.
– Hősiesen tűri a betegséget, és nem rosszabbodott az
állapota. Ám sajnálatos módon nem is javult.
Elérünk a szalonba, a hercegnő nyomában átlépem a
küszöböt. Isabeau mélyen az ágyba süppedve fekszik, bőre
majdnem oly halvány, mint a hófehér lenvászon ágynemű;
szeme túl nagy a kis archoz, hegyes állhoz képest. Meglehet,
valóban nem rosszabbodott az állapota, de nem kell ahhoz
Mortaint szolgálni, hogy lássuk: ez a gyermek már soha nem
lesz jobban. Napjai valóban meg vannak számlálva.
A hercegnő jelez, hogy lépjek közelebb a kis
Isabeau-hoz, majd a kislány szolgálóival beszél. Leülök az
ágy melletti zsámolyra, közelebb húzom a beteghez. Isabeau
és én nem töltöttünk sok időt együtt, de rögtön megkedveltem
a hősies lelkületű, törékeny kislányt.
– Hallom, hogy újabb történeteket szeretne hallani. Mi
a kedvence?
– Az a kedvencem, amikor Amourna lement az
Alvilágba, hogy annak királynője legyen.
Milyen okos volt Ismae, hogy elmondta neki ezt a
mesét! Milyen történetet meséljek én? A kolostorban a
kisebbek nagyon szerették azt a történetet, amelyben
Salonius, a tévedések istene túljárt a Halál eszén, de nem
akarok Isabeau-ban hamis reményeket táplálni. Inkább azt a
történetet mondom el neki, hogyan szedte rá Szent Brigantia
egykor Camulost, a háború és csatározások istenét.
Amikor a mese végére érek, azt kérdezi:
– Tudtad, hogy a nővérem védőszentje Szent
Brigantia?
– Nem tudtam, de nem lep meg, mert nagyon okos.
– Talán ki tudja cselezni Franciaországot, ahogy Szent
Brigantia tette.
– Ha valaki képes rá, akkor csakis ő lehet – fejezem ki
egyetértésemet. Aztán eszembe jut az a mese, amit még nem
mondtam el, biztos vagyok benne, hogy nagyon szívesen
hallaná. – Ismered Szent Arduinna történetét? Hogyan sietett
egy ifjú uralkodó segítségére?
Isabeau annyira figyel, hogy meg sem mozdul, szeme
tágra nyílik.
– Nem – súgja áhítattal.
– Nos, egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy
fiatal királynő, aki a mi szép országunkon uralkodott. Bölcs
volt, kedves, népe nagyon szerette, ám országát minden
oldalról ellenség ostromolta. Ellenség fenyegette északról,
ellenség fenyegette délről, és különösen ádáz ellenség
ólálkodott keleti határai mentén. Az ifjú királynő semmiben
sem szűkölködött, ami birodalmának védelméhez kellett: volt
vitéz hada, jó flottája és sok bölcs tanácsadója. Volt még
valamije, amije más uralkodónak még sohasem volt: egy
kishúga, aki olyan nagy szeretettel szerette, hogy szeretetének
ereje a hadak összes erejénél erősebb volt – ekkor Isabeau
lenéz a kezére, de mielőtt ezt tenné, látom, hogy elégedetten
elmosolyodik.
– Szegény királynő ellenségei hatalmasak voltak,
gondja számos, így egyik éjszaka kishúga úgy határozott,
hogy saját kezébe veszi a dolgok alakítását. Így történt, hogy
egy éjszaka, amikor senki sem figyelt, óvatosan felkelt az
ágyból, leosont a lépcsőkön, hosszú, sötét folyosókon szaladt,
egyenesen a kis kápolnába.
– Nagyon félt?
– Rettenetesen félt, de elhatározta, hogy megteszi ezt a
nővéréért. A segítségnek semmilyen más módját nem tudta
kigondolni. Végül megérkezett a kápolnába. Ott aztán rögtön
elhelyezte áldozati ajándékát Szent Arduinna fülkéjében, és
elmondta a szent imát, hogy az istenség segítségét kérje.
Aztán visszaosont az ágyába. Nagyon kimerült volt, és az
éjszakai kilopózás miatt megbetegedett.
Isabeau ekkor köhécselni kezd, és mintha kissé
bűntudata lenne.
– A történetben nincsen benne, miféle védelmet kívánt
a kishúga az ifjú királynőnek. Szerinted miért imádkozott? –
kérdem.
– Háááát… – Isabeau feltűnően gondolkodik a
válaszon; homlokát ráncolja, mutatóujjacskájával az állát
érinti. – A királynőnek volt hadserege, és voltak lovagjai,
akiket harcba küldhetett, tehát valószínűleg nem azt kérte.
Remek, gondolom. Ezek szerint sikerült eltitkolniuk a
gyermek elől, mennyire komoly a helyzet.
– Úgy gondolom, a kishúg a nővére szívéért aggódott.
– A szívéért?
– Igen, mert az ifjú királynőnek a kishúgán kívül nem
volt senkije, akit szeressen, és a kishúga azt kívánta, hogy a
királynőnek legyen valakije, akit szerethet, ha esetleg… ha
esetleg vele történne valami.
Isabeau szemébe nézek, és látom, hogy pontosan tudja,
nem sok ideje van hátra ezen a világon. Az, hogy ilyen nehéz
helyzetben a nővéréért aggódik, páratlan jelleméről ad
tanúbizonyságot.
– Nos… hát… – Képtelen vagyok türtőztetni magamat,
kisimítom arcából selymes fürtjeit. – Arduinna útjai
kifürkészhetetlenek, de a szerelem istennője meghallotta a
fiatal lány kérését, és áldozati ajándékát elfogadta. Nem
sokkal később elküldte néhány harcosát, hogy kikémleljék,
hogyan tudnának segíteni az ifjú királynőnek.
Isabeau a párnára hanyatlik; ajkán apró, elégedett
mosoly jelenik meg.
– Tudom – feleli, és ezzel nekem is meglepetést okoz,
mert a történetet ott helyben találtam ki, mégpedig azért,
hogy elmondjam neki, megjöttek Arduinna istennő harcos
papnői.
– Honnan tudja? – kérdem tettetett bosszúsággal. –
Hogyan tudhatja a történetem végét?
Kuncog. Nagyon jó hallani ezt a hangot.
– Onnan, hogy Effram atya elmondta nekem.
– Valóban?
– Igen. – Körülnéz, hogy lássa, merre van a nővére.
Miután megbizonyosodott arról, hogy nem hallhatja meg
más, amit beszélünk, kissé közelebb hajol hozzám. – És azt is
mondta, hogy Arduinna papnői téged küldtek hozzánk az
üzenetükkel.
Amikor a gyermek végre elszenderül, felállok az ágya
mellől, és a szalon másik végébe megyek, a hercegnő
közelébe. Közeledtemre felnéz a hímzéséből.
– Nagyon jó érzéke van a gyerekekhez, demoiselle.
 – Kolostorban nőttem fel, csupa anyátlan lány között;
sokan nálam is fiatalabbak voltak. Tudom, mit szeretnek, mit
akarnak.
– Tudja, mi volt az egyik lehetőség, amit a francia
régensnő felajánlott nekem? Az, hogy kolostorban éljem le
hátralévő életemet.
Homlokom ráncba szalad.
– Ezt nem hallottam, kegyelmes hercegnő.
– Ó, természetesen nem ez volt a hivatalos
álláspontjuk. Hivatalosan számos megfelelő férjjelöltet
találtak nekem. Szinte mindegyikük hatvan éven felüli volt,
és eszüknek legalább fele már nem volt birtokukban.
Választhattam, hogy feleségül megyek valamelyikükhöz,
vagy kolostorba vonulok, és biztosíthatom, hogy a kolostor,
amelybe a francia régensnő engem szánt, korántsem volt
olyan érdekes hely, mint ahol ön szolgál – mondja, és hirtelen
rám néz. – Ön elégedett volt az életével? Azzal, hogy napjait
imával, áhítattal és szentjének szolgálatával tölti?
Ó, mit is mondjak neki? Azt, hogy én is úgy
gondoltam, hogy elégedett vagyok az életemmel… Egészen
addig így gondoltam, míg meg nem tudtam, hogy az
apátasszony velejéig romlott, és már képtelen vagyok bízni
abban, amit mond, hogy már azt sem hiszem el, amit kérdez?
De emlékeztetem magamat arra, hogy ez nem a teljes
igazság. – Mindig is szerettem volna az istenséget szolgálni,
kegyelmes hercegnő.
– Mikor döbbent rá, hogy ez élete vágya?
Erre a kérdésre sokkal nehezebb válaszolni, különösen
most, amikor igen erősen kell küzdenem, hogy elválasszam
saját vágyaimat azoktól, amelyeket a kolostor plántált belém.
De… nem. Egyáltalán nem is nehéz, mert nagyon is jól
emlékszem arra a pillanatra: akkor történt, amikor Mortain
eljött hozzám, leült mellém; gyengéd, figyelmes jelenléte
ihlet volt, vigasz, erő forrása, és rájöttem, hogy méltó akarok
lenni ehhez a mindent átható jelenléthez, minél többet akarok
a közelében lenni.
– Amikor elég idős lettem ahhoz, hogy legyenek
vágyaim, ezt kívántam tenni. Teljes szívemből szolgálni Őt.
Most pedig az apátasszony mindent darabokra tört,
mindent szétzilált az ő titkos, számító, fondorlatos terveivel
és hazugságaival.
– Nekem is egyetlen vágyam van kicsi korom óta:
vezetőként szolgálni népemet. Én is szerettem az
egyházamat, és valóban a hitem segített át ezeken a rendkívül
nehéz éveken. Ám az egyház iránti szeretetemnél nagyobb
mértékben formálta, alakította életemet a Bretagne iránti
szeretet. Szerettem népemet, éljenzésük éltetett, erőt
merítettem az irántam való hitükből, kedves törődésük
vigasztalt. Arra tanítottak, úgy neveltek, hogy a vezetőjük
legyek, és az ő érdekeiket nézzem. De most… most attól
tartok, hogy bizalmukat nem megfelelő személybe vetették.
Attól félek, nem leszek méltó a tiszteletre, amelyben
részesítenek. Itt ülök, küszöbön a háború, és tudom, pontosan
tudom, hogy bármit teszek, cserbenhagytam őket.
Olyan kétségbeesett a hangja, hogy szívem elszorul a
keserűségtől. Letérdelek mellé.
– Kegyelmes hercegnő, nagyon kevés választási
lehetősége maradt, és egyik sem jó. Biztos vagyok abban,
hogy népe megérti, ön mindent megtesz értük, amit megtenni
lehetséges.
– De vajon az elég? – kérdi súgva.
És nézem, csak nézem ezt a fiatal lányt, akire apja
ingatag királyságot, üres kincstárt és rengeteg kérőt hagyott,
amely kérők egyike sem gondolt rá másként, mint úgy, hogy
mennyi pénzt hozhat a ládáikba, és ettől nagyon elfog a
harag. Olyan haragot érzek, mint Matelaine miatt éreztem.
Hirtelen féktelen düh tör rám, hiszen a hercegnő még kislány,
tizenhárom éves kislány, akit gyámjai elhagytak, elárultak, és
az ő szolgálata helyett saját érdekeiket hajszolták.
– Kegyelmes hercegnő, ez nem az ön kudarca, hanem
az édesapjáé.
Amint kimondom e szavakat, máris megbánom, mert
nyilvánvaló, hogy égbekiáltó merészség ilyet mondanom.
Ám ekkor a hercegnő rám pillant, és szemében
megcsillan valami… Remény? Megkönnyebbülés? Nem
ismerem elég jól ahhoz, hogy megértsem, mit érez. A tű
megáll, keze nem mozdul, egy pillanatra behunyja a szemét.
Először arra gondolok, a könnyeivel küszködik talán. Ám
amikor újra kinyitja a szemét, látom, hogy haragos, dühös, és
így igyekszik türtőztetni magát. Amikor megszólal, hangja
oly halk, hogy közelebb kell hajolnom hozzá, különben nem
hallanám.
– Néha, amikor éjjel egyedül fekszem ágyamban, nem
tudok aludni, annyira mardos a félelem és az aggodalom,
hogy úgy érzem, kirágják magukat a hasamból. Ilyen
éjszakákon nagyon haragszom apámra – súgja félve, mintha
halott apja valahogy meghallhatná, amit mond.
És egyszerre már nem az én hercegnőm és uralkodóm,
hanem egy fiatal, sebzett lelkű lány, éppen olyan, mint
amilyen lányok a kolostorba érkeznek. Ehhez a lányhoz
szólok.
– Haragudnia természetes, kegyelmes hercegnő.
Nekünk nem adatott választási lehetőség az életben… apáink,
gyámjaink döntenek helyettünk. Ha ők rosszul választanak,
ha rossz döntéseket hoznak, azt kockáztatják, hogy
ostobaságukkal romba döntik az életünket. Hogyan is ne
lenne dühös emiatt?
Mire mondandóm végére érek, nem is tudom, kihez
beszélek, kinek mondtam mindezt: a hercegnőnek vagy
magamnak.
 Amint a hercegnő elbocsát a szalonból, visszatérek a
szobámba. A hercegnővel folytatott beszélgetésem felszította
lappangó dühömet, tehetetlen hosszússágomat; úgy
kavarodott fel bennem az indulat, ahogy a sekély tó vizébe
dobott kő felcsapja az iszapot, üledéket. Egyedül vagyok a
szobámban, légzésem gyors, mint a kovács fújtatója, kezem
ökölbe szorul. Crunard célozgatásai és az apátasszonnyal
folytatott beszélgetésem alapján kezdek közel – nagyon közel
– jutni ahhoz, hogy végre megértsem, mi áll az apátasszony
cselszövéseinek és intrikáinak középpontjában. Crunard
többet tud, mint amennyit elmond. Nem tudom, hogy
valamilyen furcsa játszma zajlik-e közte és az apátasszony
között, vagy Crunard az apátasszonynál is többet tud a
kolostorról.
Természetesen a legegyszerűbb válasz a
legfájdalmasabb: az, hogy az apátasszony hazudik, mindig is
hazudott, a kezdetektől hazudott nekem.
Olyan mély, forrongó és sürgető harag árad fel
belőlem, hogy attól félek, menten felordítok. Mégis sikerül
magamat némiképp lecsillapítanom; a ruhásládához lépek,
felemelem a fedelét, és kevés, szerény holmim közt kutatok.
Amikor kezembe akad a szatén simaságú lakkozott fa, a láda
mélyéről előhúzom a fekete dobozkát, és az ablakhoz viszem.
A délutáni nap ragyogó fényében sem látok rajta rést,
eresztéket… semmit, ami arra utalna, hogyan nyílik. Mármint
széttörés nélkül.
 A kandallóhoz viszem a dobozt, a kemény kőpárkányra
helyezem, felkapok egy piszkavasat a fal mellé támasztott
tűzszerszámok közül. Vállam fölé emelem, és lesújtok vele a
sima felületre.
Szilánkos reccsenéssel mélyed a vas a fába. Rálépek a
dobozra, hogy ne mozduljon el, kihúzom belőle a horgas
piszkavasat, és újra lecsapok. És újra és újra, egészen addig,
míg eszembe jut, hogy ha valaki felfigyelt a zajra, rögtön
futva jönnek megnézni, mi történt. A padlóra hajítom a
piszkavasat, felkapom a dobozkát, és kezdem kipiszkálni,
kihasogatni a szálkásra tört fát a lukból.
Amikor elég nagyra sikerült tágítanom a nyílást,
bedugom a kezemet; nem is veszek tudomást arról, hogy
szálkák fórodnak a bőrömbe. Ujjaimmal kutatok a dobozban,
de nem érzek pergament, sem más papírt, csak valamiféle
vékony rudat. Lassan úgy igazgatom, hogy kiemelhessem a
lukon keresztül.
Hosszú és vékony; végén valami kőszilánk. Nézem,
nézem és rádöbbenek, hogy a titokzatos tárgy nem más, mint
egy nagyon régi nyílhegy, ami még szilárdan illeszkedik a
nyílvesszőhöz. Nem válasz a kérdésemre. Valami avítt
ereklye. Csalódottságomban felhorkanok, az ágyra dobom a
nyilat. Minden önuralmamat össze kell szednem, hogy ne
tapossak rá arra az átkozott holmira, ne őröljem porrá a
talpam alatt.
Mély levegőt veszek, nyugalmat erőltetek magamra.
Az apátasszony nem volt hajlandó fogadni engem
délután, de örökké nem kerülhet el. Nem érdekel, kivel
zárkózott be titkos tanácskozásra, milyen kötelességének tesz
eleget, kényszeríteni fogom, hogy fogadjon, és kiderítem, mi
van a nagy gonddal szövögetett, elfajzott intrikahálójának
nyavalyás közepében. Olyan közel vagyok ahhoz, hogy
megtudjam! Mintha tapintható lenne, kezemet kinyújtva
megérinthetném a hazugságait, érezhetném formáit,
körvonalait, de egészben érzékelni képtelen lennék.
Holnap ilyenkor találkozni fogok az apátasszonnyal.
Nem hagyom, hogy ne fogadjon.
Csak délután tudok bejutni hozzá. Későre jár, szinte
mindenki a szobájába vonult, hogy átöltözzön a vacsorához,
kivéve az apátasszonyt. Ő még a dolgozószobájában ül, és
dolgozik. Bekopogok.
– Lépj be! – szól ki. Hívása meglep. Némi ellenállásra
számítottam, mindazonáltal belépek a dolgozószobájába,
majd határozottan becsukom magam mögött az ajtót.
A hangos csattanásra felnéz, amikor meglát,
elkomorul, arca grimaszba rándul.
– Nem hívattalak.
– Megparancsolta, hogy öljem meg Crunard
exkancellár urat, de nem öltem meg; vagyis
engedelmességem némiképp csorbát szenvedett.
– Nagy hibát követsz el. Azt hiszed, annyira kedvellek,
hogy nem foglak megbüntetni az engedetlenségedért?
– Komolyan gondolja, hogy ez engem a történtek után
még érdekel? Olyannyira választ akarok a kérdéseimre,
olyannyira meg akarom tudni az igazat, hogy ez a vágyam
sokkal nagyobb, mint az, hogy az ön kedvére tegyek. Most
pedig azonnal mondja el nekem, mi van Crunard és ön
között. Mondja meg, miért nem engedett soha küldetésre
engem! Mondja meg, miért adott parancsot, hogy öljem meg,
pedig nincs is rajta Mortain jele!
– Te látod a jelet?
Néz, csak néz engem, és arra gondolok, kérdőre
vonom, mit tett a Könnybe, amitől megvakultam. Csakhogy
már nem vagyok olyan biztos abban, hogy ő áll emögött,
hogy a titkom felfedését megkockáztassam. Túl könnyen
használhatná fel ellenem.
– Nem. Én nem látom. De Ismae igen; és miután
Crunard megérkezett velem Rennes városába, megkértem,
nézze meg nekem. Mi történt Matelaine-nel? Miért maradt el
olyan sokáig, ha csak az volt a feladata, hogy Crunard-ot
megölje?
Az apátasszony ajka összerándul az idegességtől,
mindazonáltal válaszol a kérdésemre.
– Bonyolult küldetésnek bizonyult. Guérande-ban
mindenki nagyon éber és nyugtalan volt, az ember pedig
börtönben. Beletelt egy kis időbe, míg olyan helyzetbe
kerülhetett, hogy léphessen.
– Nem volt látomás, amely Crunard megölését sugallta
volna, ugye? Matelaine azért tétovázott, mert ő sem látta a
jelet, ön mégis arra utasította, hogy Guérande-ban maradjon!
Az apátasszony orrcimpája megremeg. Először úgy
vélem, bosszúsan szusszan, de aztán meglátom, mennyire tág
a pupillája, nyaki verőerének lüktetésén látom, milyen
gyorsan dobog a szíve, és rádöbbenek, hogy nem hosszússág,
amit látok, hanem páni félelem.
– Miért retteg annyira Crunard-tól?
Az apátasszony ekkor elfordul, óvatosan
összehajtogatja a kezében tartott levelet.
– Nem félek tőle; egyszerűen a kolostor kötelessége,
hogy megtegye, amit meg kell tennie. Elárulta országunkat,
és szégyent hozott a kolostorunkra azzal is, hogy
összefüggésbe hozzák velünk. Őszintén azt hittem, hogy rajta
van a jel.
– Azt hitte? Hiszen határozottan kijelentette nekem,
hogy Vereda látta; de ha ez valóban így lenne, Ismae is
nyilván látta volna rajta.
 Az apátasszony ekkor egy ostorcsapás hirtelenségével
néz fel a levélről; szeme összeszűkül.
– Azt is mondtam, hogy Vereda túl öreg, túl gyenge és
bizonytalan ahhoz, hogy a továbbiakban ilyen kérdésekben
megbízhatónak tarthassuk a szavát. Ne vágd az ő látomását az
arcomba, amikor éppen te vagy az, aki ellenszegültél a
parancsomnak, hogy látnokként a helyébe lépj.
– Hogyan képes Mortain akaratának kinyilvánítását így
a saját kezébe venni? Mi jogosítja fel arra, hogy megszegje az
Ő szolgálatának legszentebb reguláját?
Nem válaszol. Csak ül. Egy szót sem szól. Bennem
pedig egyre forr a düh; annyira, hogy túlcsordul, és
kifakadok:
– Mondja el pontosan, hogy mi folyik itt, és csak
egyetlen okot említsen, miért ne adjam tovább ezt a hírt a
többieknek! Ezután pedig arra adjon magyarázatot, miért
választotta helyettem Matelaine-t a küldetésre!
– Te vagy a kiválasztott, a következő látnok…
– Nem! Ön jelölt ki engem, hogy legyek a következő
látnok… nem Mortain… nem Vereda nővér, hanem ön. És
senki nem tudja, mi okból. Teljességgel érthetetlen,
indokolhatatlan. Számos szűz novícia és olyan nővér van, aki
nem tudna már gyermeket szülni; ők könnyen vállalhatnák,
sőt, talán boldogan vállalnák ezt a szerepet. Claude nővér
minden lehetőségnek örülne, hogy otthagyja a hollóházat.
Az apátasszony gúnyosan felhorkan.
– Oly nagy súlyú döntéseket lennél képes egy
madárürüléktől bűzlő fáradt öregasszonyra bízni?
– Nem – felelem halkan, de határozottan. – Mortainre
bíznám… az Ő kezébe adnám ezeket a döntéseket. Csak Ő
méltó erre. – De már késő. Már értem, miért akarja olyan
nagy vehemenciával, olyan eltökélten, hogy én lássam el a
látnok feladatát. – Azért akarja, hogy én legyek a látnok, mert
azt hiszi, hogy uralma van felettem, hogy engem
befolyásolhat. Azt hiszi, elég néhány célzás, sejtetés, és rá tud
venni, hogy pontosan azt „lássam”, azt „jövendöljem”, ami az
ön akaratának megfelel. Hiszen nem csak, hogy kitűnő
oktatásban részesültem minden orgyilok eszköz és módszer
alkalmazására, de vak engedelmességemről és
befolyásolhatóságomról is tanúságot tettem.
A gondolat, hogy mily nagy részben rendeltem alá
magamat neki, milyen mértékben hagytam, hogy akaratomat
ő és Dragonette alakítsa, a jegeces borzongás hullámával
lüktet át egész testemen.
– Hogy merészelsz fenyegetni engem? – kérdi az
apátasszony, és kezét ökölbe szorítva feláll. – Engem, aki
egész életemben védelmeztelek a kolostorban, aki
megvédtelek, megmentettelek attól az átkozott
nőszemélytől?!
– Dragonette-től? Ugyan! Nem védelmezett engem,
nem is mentett meg… csak annyi történt, hogy időnként
vigasztalt.
Oly mozdulatlanul áll, mintha élő szobor lenne,
miközben szavaim a közöttünk feszülő csendben
visszhangoznak. Aztán megfordul, mintha nem bírná tovább
elviselni, hogy engem kell látnia. Ám mielőtt teljesen
elfordulna tőlem, látom, hogy ajka megrándul valamiféle
fájdalomtól.
– Nem akarod tudni a választ a kérdéseidre. Nem
igazán akarod.
– Dehogynem akarom! Éppen ezért hagytam el a
kolostort, éppen ezért lovagoltam százhúsz mérföldet a
vidéken. Azért jöttem ide, hogy választ találjak, és
megtudjam, mi a sorsom.
 – A sorsod? Azt hiszed, itt megtalálod a sorsodat?
Semmit nem fogsz itt találni, semmit. Csak szívfájdalmat, és
olyasmit, amit nem akarhatsz tudni.
Ekkor a kezét szorosan összekulcsolva a teste előtt
hirtelen visszafordul felém. Tekintetében mély fájdalom
remeg.
– Annith, könyörgöm, ne foglalkozz ezekkel a
kérdésekkel! Térj vissza a kolostorba, és vedd át a jósnő
feladatait! Olyan sors ez, amire büszke lehetsz. Olyan sors,
amit kevesen mondhatnak magukénak.
– Úgy tűnik, nem fogja fel, hogy nem térek vissza a
kolostorba többé… nem, ha kényszerítene, hogy én legyek a
látnok.
Kihúzza magát, és legnagyobb meglepetésemre ajka
félmosolyra görbül.
– Meg fogod másítani az elhatározásodat, ha megtudod
az igazat. Mert minden bűn, ami rám hullik, ugyanúgy hullik
reád is.
– Ugyan miért? Soha semmilyen intrikában,
ármányban, cselszövésben nem vettem részt. Nem volt
tudomásom az ön terveiről.
– Ez mind nem számít, mert szoros kapcsolatunk
sokkal harsányabban megmutatkozik, mint a te szavad,
bármit is mondasz. – Egy lépést tesz felém, aztán még egyet,
míg annyira közel vagyunk egymáshoz, hogy látom a szeme
körüli első, halvány ráncokat. Ekkor hirtelen elfordul tőlem. –
Szeretnéd megtudni a születésed történetét? Tudom, évek óta
kínoz téged a gondolat, hogy nem tudod, hogyan jöttél a
világra.
Meglepetten pislogok. Testem megmerevedik,
szívverésem szinte leáll.
– Ezt hogy érti? – kérdem, de alig ismerek a saját
hangomra. – Senki sem tud a születésemről. – Egyáltalán
nem is vagyok biztos abban, hogy tudni akarom; egyszerre
megrémülök, hogy megismerem a történetet, amire egész
életemben oly mohón vágytam.
Az apátasszony nem tud az én belső vívódásaimról.
Lágy, révedő hangon szólal meg, mintha az idő hosszú, sötét
folyosójában pillantana hátra.
– Esett az eső azon az éjszakán. Nagy utat tettek meg,
és a hölgy mellett nem volt más, csak egy öreg szolgáló az
apja házából, mert az apja kitagadta a lányát, miután
megtudta az állapotát; azt mondta, számára meghalt, hallani
sem akart róla többé. A hölgy kimerült volt, és már régen
nem lett volna szabad úton lennie, de mintha a szégyen és a
szívfájdalom ugyanazon helyen lettek volna bejelölve a
térképen, a lehető legtávolabb akart kerülni az apjától. Aztán
megkezdődtek a fájások. Közel s távol nem volt egyetlen
település sem. A hölgyön és öreg szolgálóján is nagy
riadalom lett úrrá. Megálltak a legközelebbi útba eső háznál,
és megkérdezték, hol lakik a legközelebbi bába, aki
fellelhető. Ám a közelben nem volt bába, csak egy
füvesasszony lakott az erdő szélén. Kénytelenek voltak vele
beérni. Szinte örökkévalóságnak tűnt, mire odaértek a
szakadó esőben, sárban; a hölgynek gyakran meg kellett
állnia, kivárni, míg eltűnik a fájdalom. Mintha valaki
vasabroncsot kerített volna a hasa köré, és azt szorongatta
volna. A fájdalomtól kétszer is térdre rogyott a sárban. De
nem volt hajlandó megszülni a gyermeket a sárban, akárha
fattyú gyermek is, ezért ment, csak ment tovább, mankóként
támaszkodott szegény, rémült szolgálójára.
Az apátasszony elhallgat, ajkán halvány mosoly
játszik.
– A füvesasszony… mintha már várta volna őket.
Amint a háza közelébe értek, kinyitotta az ajtót. Már lobogott
odabent a tűz, az egyszobás kis kunyhóban tiszta lepedő volt
terítve az egyetlen, keskeny ágyra. A mennyezetről száradó
gyógynövénycsomók lógtak, olyan mélyen, hogy a hölgynek
helyenként le kellett hajolnia, hogy elférjen alattuk. Ekkor
már sokkal gyorsabban követték egymást a fájások. Olyan
gyors egymásutánban jött egyik görcs a másik után, hogy alig
kapott levegőt. Mielőtt lefekhetett volna, éles fájdalmat
érzett, és víz csorgott le a lábán. Azt hitte, meghal a
szégyentől, de az érzést hamar elnyomta a hasát szorító
következő fájás. A füvesasszony és a szolgáló lefektette a
hölgyet az ágyra, és a következő néhány óra végtelen
fájdalommal, kínverejtékben telt el. Sikoltott, csak
sikoltozott, és attól félt, hogy a fájdalom kettészakítja…
kétségtelenül az elkövetett súlyos bűn büntetése ez. Az utolsó
kétségbeesett nyomással jöttél a világra.
Megint csak mosolyog, és olyan gyengéden, olyan
szeretettel néz rám, hogy megdermedek.
– A füvesasszony szorosan bepólyált téged, közben a
hölgy szolgálója tőle telhetően megmosdatta a hölgyet, aztán
a karjába adtak téged. Akkor is tökéletes voltál.
– Honnan tudja mindezt? – kérdem súgva.
Tekintetét ekkor rám emeli.
– Hát nem találtad ki, Annith? Az én vérem vagy, az én
testemből születtél. Minden bűn, amit valaha elkövettem,
minden szabály, amit megszegtem, minden árulás, amit
szerinted a lányok ellen elkövettem… minden az irántad való
szeretetemből fakad. Mert az én leányom vagy.
Állításának vakmerősége szorongatja a mellkasomat;
alig kapok levegőt. Elmém lázasan forog, igyekszik
beilleszteni ezt az új elemet mindabba, amit a világról
egészen addig tudtam, próbálom helyrebillenteni a rendszer
kizökkent elemeit. Ha engem Mortain nemzett, lehetséges,
hogy az apátasszonyt is ő nemzette? Nyilván nem. Hiszen Ő
nem hálna a saját leányával.
– Tehát hazudott a kolostornak? Nem Mortain leánya?
Ennek a kérdésnek olyan nagy jelentősége van, hogy
elmém alig tudja felfogni.
Az apátasszony néz, csak néz engem merőn; tekintete
emberibb, mint amilyennek valaha láttam, és őszinte szeretet
csillog szemében. Minden erőmmel küzdenem kell, hogy ne
fogjam be a fülemet; hideg síkosság moccan a hasamban.
– Nem, Annith. Nem vagyok Mortain leánya. – Egy
lépést közelít felém, és bár legszívesebben elhúzódnék tőle,
közvetlenül mögöttem van a fal, nincs hova hátrálnom. – És
te sem.
 Világom ezer darabra hullik szét; mindegyik oly éles,
mint az üvegszilánk. Mindegyik életem kötelékének egy-egy
szálát vágja át.
Nem Mortain lánya vagyok, de még a szolgálóleánya
sem. Semmit sem jelentek neki. Semmit. Szívem elszorul,
egyre erősebben markolja a fájdalom, mintha maga az
istenség szorítaná ki a levegőt a tüdőmből… Alig kapok
levegőt.
– Hazudik – mondom, de hangom gyenge, szavaim
erőtlenek, hatástalanok ellenfelem halálos csapása ellen. –
Csak azért mondja ezt, hogy engem is beszennyezzen a
bűneivel abban a reményben, hogy megrettenek, és attól
félek, hogy az önre zúdulandó büntetés rám is fröccsen. Nem
én hazudtam, hanem ön. Nem én tévesztettem meg mindenkit
azzal, hogy Mortain leánya, hanem ön.
Forró keserűség rándítja görcsbe hasamat, és attól
félek, hogy menten rosszul leszek.
Tudomást sem vesz kirohanásomról. Folytatja a
történetét, mintha meg sem szólaltam volna.
– Minden dühöm, minden haragom eltűnt abban a
pillanatban; mert akármit is kellett elszenvednem, akármit is
kellett kiállnom, az a rengeteg fájdalom adott téged nekem.
Az önfeledt öröm érzete körülbelül egy óráig tartott, aztán
elfogott az aggodalom, hogy mitévők legyünk, hogyan
fogunk megélni a világban egyedül, úgy, hogy nincs
mellettünk támogató család, nincsenek barátaink, akik
hajlandók lennének befogadni minket. Kétségbeesésemben
megkérdeztem a füvesasszonyt, nem fogadna-e segédjének
szállásért és ellátásért cserébe. De nevetett, és azt mondta, ő
is szűkölködik, alig tud megélni. Azon a hosszú éjszakán a
karomban tartottalak, és te aludtál, és emlőmből szoptad az
édes tejet, és én közben azon gondolkodtam, hogyan
maradhatnánk együtt úgy, hogy ne kelljen koldulnunk és
magunkat árulni annak, aki a legtöbbet ígéri. Mivel
fattyúgyermek voltál… tévedésből születtél… elvihettelek
volna Szent Salonius valamelyik árvaházába, de ott nem
maradhattam volna veled, és soha többé nem láthattalak
volna. Vagy kereshettem volna munkát magamnak
bordélyban, kocsmában… De ugyan ki fogadna fel ilyen
munkára kisgyerekes asszonyt?
Aztán eszembe jutott a legkisebb húgom, akit
tizenhárom éves korában kolostorba adtak; olyan kolostorba,
amely befogadta a fiatal lányokat, és szolgálatra tanította
őket. Ezért reggel, miután némi álom hatására visszatért a
józan eszem, és a füvesasszony megkérdezte, ki az apa, azt
mondtam, maga Mortain, és hozzáfogtam, hogy ezt a nagy
hazugságot megalapozzam.
– És elhitte?
– Igen. Mert mint mondta, Mortain sok lányt nemzett
erre a világra, és különösen szerencsés vagyok, amiért
megadatott nekem, hogy életben maradjak, és felnevelhessem
a lányomat. Ám miközben ez azt jelentette, hogy a kolostor
befogad téged, nekem nem juthatott volna hely melletted,
illetve talán dajkaként életed első néhány hónapjában. Ezért
tovább gondolkodtam és szőttem a terveket, és a hét végére
már határozott elképzelésem volt, mit fogok tenni.
Természetesen ára volt, mégpedig nagy ára, ám ez volt a
legjobb, amit ki tudtam hozni életem romjaiból, ezért minden
idegszálammal ragaszkodtam hozzá, és megesküdtem, hogy
megvalósítom, ahogy elképzeltem.
Ezért azt mondtam a füvesasszonynak, hogy elkísérem
a sarlatán paphoz, aki gondoskodik arról, hogy te a
kolostorba kerülj. És így is tettem. Ez volt a legnehezebb
rész. Az, hogy életed első néhány hónapjában el kellett
szakadnom tőled; de azért tettem, hogy életünk hátralévő
részében mindig együtt lehessünk.
Így hát a templom árnyékából néztem, ahogy az éji
révész átevez veled a kolostorba. Annyira sírtam, hogy azt
hittem, belehalok. Sokkal nagyobb volt ez a kín, mint a szülés
fájdalmai.
– És azután mit tett?
– Aztán elmentem Brest városába, munkát találtam egy
tisztes fogadóban; ott három hónapig dolgoztam, majd
kitaláltam egy meggyőző történetet, amelyet érkezésemkor a
kolostorban előadhatok, azt, hogy Mortain nemzett engem, és
megkésve ugyan, de szolgálatára jelentkezem.
Kezét esdeklőn kitárja, szemében, arcán a kétségbeesés
kínja.
– Most már nyilván megérted, miért nem beszélhetsz
erről senkinek. Bár az én bűnöm a nagyobb, te is
megszenvednéd.
Képtelen vagyok gondolkodni. Érezni is. Olyan
vagyok, mint valami üres hordó.
– Milyen büntetés jár ily nagy bűnért? – kérdem.
Az apátasszony vállat von.
– Nem tudom. Senkiről sem hallottam, aki ilyen bűnt
követett volna el; ám az is lehet, hogy azért nem hallottam
hasonlóról, mert azt is nagy titokban tartották.
– És az apám? Ki az apám?
– Kedves, szép ember. Magas rangú nemesúr.
Birtokaink szomszédosak voltak, így kicsi korom óta
ismertem. Szerelemmel szerettem. Illetve azt hittem,
szeretem, és biztos voltam abban, hogy ő is szeret. Gyakran
meglátogatott minket; ilyenkor vagy apámmal és az
embereivel ment vadászni, vagy a házunk hölgyeinek
udvarolt. Tudtam, hogy kezdetben a legidősebb nővérem,
Marie miatt járt hozzánk, de hamarosan nyilvánvalóvá lett –
legalábbis számomra –, hogy az én állhatatlan Marie nővérem
vonzalma hamar más fiatalúr felé fordult. Ez a te későbbi
apád azonban nem vette észre, vagy nem hitte el. Még most
sem tudom, hogy az első vagy a második eshetőség igaz. Az
én szép nővérem többre vágyott, mintsem a szomszéd báró
felesége legyen. Ám ez a fiatalember mégis azt hitte, hogy
van esélye… egészen addig, amíg Marie-t szüleink máshoz
kényszerítették feleségül. Későbbi apád és én gyakran
beszélgettünk; ha nem találkoztunk személyesen, leveleket
váltottunk egymással. Azt hittem, hogy érdeklődése és
vonzalma felém fordult, valójában azonban csak szíve
vágyáról, az én nővéremről akart híreket szerezni.
– Tehát csalárd volt. – Megacélozom szívemet, nem
engedem, hogy meglágyuljon iránta és a megdöbbentő árulás
iránt. Nem hagyom magamat elérzékenyülni. – Apám neve?
A családom neve?
Ekkor elfordul tőlem.
– Nem elég azt tudnod, hogy nem Mortain az apád?
Ami köztünk van, régi történet; nem akarom felidézni.
– A nevét!
Felsóhajt, a hang lelkéből, a kétségbeesés mély
kútjából hangzik fel. És kimondja végül.
– Crunard. Az igazi apád Crunard.
 Amikor kilépek az apátasszony dolgozószobájából,
úgy érzem, mintha sűrű köd borítana be, mintha ebben a
homályban nem ölthetnének formát a gondolataim. Mintha
valaki belenyúlt volna a mellkasomba, és kirántotta volna a
testemből az énemet. Vagy mintha az apátasszony szavaival
elvarratlan szálat teremtett volna bennem, majd ezzel
szálanként bontotta volna le a lelkemet.
Nem Mortain nemzett engem.
Egy csepp sem kering az Ő véréből az ereimben.
Nem arra születtem, hogy Őt szolgáljam, nem
részesültem az Ő ajándékában, nincs semmilyen tehetségem,
ami az Ő lányaiban megvan. Valójában csalásból vagyok,
olyan nagy csalásból, hogy e bűn nagyságát még most is
képtelen vagyok felfogni teljes valójában.
Anyám sosem hált a Halállal, sosem fogadta Őt
életébe; csak akkor fordult hozzá, amikor menedékre volt
szüksége, amikor biztonságba akart húzódni a világ elől. És
ebbe a csalásba szándékosan vont be engem, aki semmiről
sem tudtam.
Ami ennél is súlyosabb: megpróbált rávenni, hogy
apagyilkos legyek. Minden bűne közül nyilvánvalóan ez a
legsúlyosabb, ez a leggonoszabb. Megöltem volna a saját
apámat, és sosem tudtam volna meg, hogy ő az.
Természetesen éppen ez volt az apátasszony szándéka.
Visszatekintve elég könnyű ezt belátni. Egyetlen gyors
mozdulat, és örökre elhallgat az egyetlen személy, aki
felfedhetné a titkait.
 Nem is gondolkodom, azon kapom magamat, hogy
lábam a palota hátsó traktusa felé visz, majd kilépek a szabad
levegőre, lemegyek a kanyargó, keskeny lépcsőn, és ott állok
az ajtó előtt, amely mögött a vér szerinti apám ül, ítéletére
várva.
Egyetlen őr őrzi az ajtót, látom, éppen kérdezni akar,
mi dolgom ott, de elég egy pillantást vetnie arcomra, rögtön
becsukja a száját. Ő legalább nem tudja még, hogy nem
Mortain a nemzőapám.
Crunard cellája előtt gyengén pislákol a fáklya; olajos
lángja alig enyhíti a várbörtön sűrű sötétjét. Olyan halkan
osonok a tömlöce felé, mint az árnyék, aztán hátamat a falnak
támasztom, hogy észrevétlenül megfigyelhessem. Bár semmi
neszt nem hallatok, felemeli a fejét, és rögtön észrevesz.
Lassan felegyenesedik, szemembe néz.
– Maga tudta, ugye? – kérdem.
Fejét oldalra billenti.
– Gyanítottam; a gyanú azonban nagyon más, mint a
bizonyosság tudása.
– Az első perctől fogva gyanította, amikor
megjelentem Guérande városában?
– Nem. Akkor csak azt tudtam, azért küldtek téged,
hogy elhallgattass engem. Csak másnap, amikor már úton
voltunk, amikor napvilágnál megláttalak, akkor vettem észre
a nagy hasonlóságot közted és az apátasszony között.
Rezzenéstelenül állom tekintetét.
– És akkor azt is tudta már, hogy maga nemzett
engem?
Képtelen vagyok ezt az idegent apámnak nevezni.
Egész teste mozdulatlanná dermed; mintha nem is
lélegezne. Aztán valami megváltozik az arcán. Mosolyog. Ez
meglepetésként ér engem.
 – A lányom vagy. Nos, elgondolkodtam ezen. A te
apátasszonyod szűz volt, amikor megismertük egymást, mint
Ádám és Éva; az életkorod is nagyjából beleillik a képbe.
Néz, csak néz; tekintetében fájdalmasan vegyül
valamiféle szeretet és remény; olyan furcsa ez az elegy, hogy
válaszul kezemet karba fonom magam előtt, mintha ezzel is
hárítani akarnám a szeretetét.
– Ugye megbocsát, ha nem tudom ugyanilyen örömmel
fogadni ezt a nagy felfedezést? Egész életemet abban a
feltételezésben éltem le, hogy nemzőapám istenség. Nehéz
volt a gondolat, de mindig is így hittem. Nem öröm
megtudni, hogy nem isten az apám, hanem a királyság
leghírhedtebb árulója.
Vállat von.
– Remélem, te pedig megbocsátod nekem, ha esetleg
túl lelkesnek találsz, de több mint három hónapig
raboskodtam Guérande várbörtönében abban a biztos
tudatban, hogy minden gyermekemet megölték. A tudat,
hogy egy gyermekem életben maradt, olyan kegyelem,
amelyről álmodni sem mertem. Akkor is öröm, ha ez a
gyermekem meg akart engem ölni.
És ekkor eszembe ötlik a valóság. Nemcsak hogy van
emberi apám, de egykor volt igazi családom is. Ezzel a
gondolattal egy időben meglepő fájdalom mar belém. Arról,
hogy minderről csak azután értesülök, hogy a családom
halott, szintén az apátasszony tehet. Ő rabolta el tőlem a
családomat.
– Miért akarta az apátasszony megöletni?
Mielőtt befejezném a kérdést, arcán újra megjelenik a
ravaszkás mosoly. Lánya iránt érzett akármely fokú szeretete
nyilván nem mehet a saját rovására.
– Természetesen azért, hogy leplezze a bűneit.
 – Miféle bűneit?
– Azt, hogy nem Mortain leánya. Nemcsak a kolostort
tévesztette meg, hanem a koronát is. Ez csalás. Ezt nyilván te
is felfogtad. Nem is tudom elképzelni, milyen büntetés jár
egy ilyen bűnért.
Bár szavai saját gondolataimmal visszhangoznak,
szívem mélyén tudom, hogy van még valami. Nem teszem fel
a kérdést, amely pedig már a nyelvem hegyén van: hogyan
volt képes elhagyni egy anyát és meg sem született
gyermekét, kitaszítani őket, hogy gondoskodjanak magukról?
De nem teszem. Mást kérdezek.
– Hogyan történt, hogy annyi év után újra felvette vele
a kapcsolatot?
Meglep a halk nevetés.
– Az igazán véletlenségből történt. Biztosíthatlak, hogy
legalább annyira megdöbbentem, mint ő. A néhai herceg úr
kancellárjaként egyben nem hivatalos kémfőnök voltam,
hozzátartozott a munkámhoz, hogy én voltam az összekötő a
kolostorral. Képzelheted, mennyire meglepődtem, amikor
meglátogattam a kolostort, és az apátasszonyotokként pózoló
nőben felismertem egykori szeretőmet.
Furcsállom gúnyos hangját… Bántónak is tartom.
Hiszen ő hagyta el hűtlenül.
– Nem pózolt apátasszonyként. Valóban apátasszony
lett. Képességei és kiválósága révén lett a vezetőnk.
– Ó, nagyra értékelem a hűséget a gyermekeimben. Ez
is azt mutatja, hogy nemes lélek vagy, Annith.
Nem érdekel, hogy kimondja a nevemet, nem érdekel,
hogy hangját gyengédség lágyítja. Mindez mellékes.
– Kár, hogy ön nem volt oly hűséges azokhoz, akiknek
életébe oly meggondolatlanul belépett, akiket kihasznált,
majd eltaszított magától – mondom halkan. – Ami hűséget
tanultam, nem öntől ered.
Szívem nehezebb, mint valaha volt. Sarkon fordulok,
elhagyom a tömlöc sötétjét. Van apám. És vannak testvéreim,
bár valószínűleg mind halottak.
Család.
Ez a felismerés veszi be magát a tudatomba, ahogy a
palota folyosóin haladva próbálok visszatalálni a szobámba,
ahol egyedül lehetek gondolataimmal. Ekkor kezdem felfogni
teljes valójában az apátasszony árulásának súlyát.
Oly sok mindent rabolt el tőlem! Álságosságával.
Döntéseivel. Elvett egy életet, és helyette… börtönt adott.
Emlékképek villannak fel lelki szemeim előtt a
gyermekéveimből; felreppennek, mint zsombékosból a
megriasztott madárraj. Mindegyik sötét, komor és
nyugtalanító. Azok a különleges órák Dragonette-tel. A
súlyos büntetések, ha nem álltam ki egy-egy próbát. És az
apátasszony… Etienne nővér… tétlenül nézte.
Nem. A becsület arra késztet, hogy elismerjem, ez nem
egészen igaz így. Etienne nővér gyakran közbeavatkozott,
amikor tudott. Kenyeret és sajtot csempészett ki a konyháról
nekem, amikor nem voltam hajlandó vacsorázni. Gyertyát
lopott nekem, hogy büntetésem idején világíthassak
magamnak, ne kelljen sötétben, rettegve ülnöm. Gyakran ő
engedett ki, ő nyitotta ki az ajtót, amikor letelt a penitenciám,
hogy egy kicsit dédelgethessen, és meggyőződjön arról, hogy
jól vagyok.
Ó, mennyire meglepődhetett, amikor kiderült, hogy
remélt menedékében ilyen megpróbáltatásokat kell kiállnia!
Jól kigondolt terve, hogy együtt maradhatunk, megroppant a
sárkánytermészetű Dragonette apátasszony spirituális
ambíciói miatt.
Ettől a gondolattól léptem meginog, és rádöbbenek,
teljes valójában felfogom, milyen nagyon nehéz lehetett neki.
A menedék, amelyre oly nagyon vágyott, oly gyötrelmes,
komor valósággá változott. Olyan valósággá, amelyen
legalább annyira nem volt ereje változtatni, mintha a
kolostoron kívül marad. Menedéke, ahol együtt maradhatunk,
ahol soha nem kell elválnunk egymástól, rémálommá
változott.
Ezért akarta, hogy én legyek a látnok? Hogy soha ne
kelljen elválnunk egymástól? Hogyan képzelte el ezt a jövőt?
Komolyan azt képzelte, hogy saját elképzelései szerint
alakíthatja a látomásaimat?
Vagy… és ekkor egy másik indíték ötlik fel bennem.
Talán féltett… talán a biztonságomat tartotta szem előtt, ezért
tette mindazt, amit tett. Attól félt, hogy mivel engem nem
Mortain nemzett, nem lennék sérthetetlen, ha az Ő akaratát
teljesíteném a világban. Az is lehet, hogy a halhatatlan
lelkemért aggódott.
De nem számít, mert amit tett, az nem helyes.
Különösen nem helyes annak fényében, hogy mások, Sybella
és Matelaine életét kockáztatta az én biztonságomért.
Bármennyire is próbálja magát így beállítani, itt nem ő a
sértett fél.
Minél közelebb kerülök a szobámhoz, annál erősebb
bennem a felismerés, hogy jelen állapotomban képtelen
vagyok szembenézni novíciatársnőimmel. Lábam irányt vált,
befordulok a főfolyosóról kivezető első átjáróba. Mivel
legszívesebben lehajtanám a fejemet szégyenemben azért,
amiért oly nagy hazugság részese voltam, erőt veszek
magamon, és felszegem államat; határozottan lépdelek,
felkészülve, hogy a szemébe nézzek bármely nemesnek, aki
az udvarban szembe jön velem. Nem tudják. Még nem.
De hamarosan tudni fogják.
 El sem tudom képzelni, hogyan élhetnék ebben a
világban azon kívül, hogy a Halál szolgálóleánya vagyok,
mert egész eddigi életemet ez a szerep, ez a feladat határozta
meg. Olyan haszontalannak, olyan formátlannak érzem
magamat, mint a bor, ha nincs hozzá kupa.
És ha megtudják, ki az apám? Akár mellé is lökhetnek
a tömlöcbe.
Nem. Ismae ezt nem engedné. Elmondaná, hogy
nekem erről nem volt, nem lehetett tudomásom. De vajon
elhinnék neki?
Annyira gyötör a fájdalom, hogy kénytelen vagyok
megállni; a falhoz támaszkodom. És a tompa fájdalom
homályában muszáj lenéznem a lábamra; meg kell
bizonyosodnom arról, hogy még a testemhez tartozik, mert
már nem érzem.
Erőt veszek magamon, folytatom utamat, egyre
gyorsabban lépdelek, mintha elmenekülhetnék mindattól,
amit az apátasszony felfedett előttem. Kisvártatva ott találom
magamat a pártázatos oromzathoz vezető lépcső előtt; valami
odavonzott, valami ellenállhatatlan erő, akárha a vasport
vonzza a magnetitkő.
Igen, üvölt bennem a fájdalom. Fordulj Balthazaarhoz.
Ő már évszázadok óta hasonló fájdalommal él. Ő biztosan
tudja, mit kell tenni.
Körülnézek, senki nem lát; felcsippentem a
szoknyámat, kettesével veszem a lépcsőfokokat. Jólesik,
ahogy a lábam izmai sajogva feszülnek. Lihegve érek a
lépcső tetejére, egész testemben remegek, de nem az
emelkedő miatt. Kilépek a hidegbe; nem lep meg, hogy már
leszállt az éjszaka. Úgy érzem, mintha az elmúlt egy órában
egész emberöltők peregtek volna le az idő kerekén.
Minden, amit egész életemben igaznak, valóságnak
hittem, hazugság. Ez a gondolat alattomos kígyóként tekereg
az elmémben, a testemben. Semmi, egyetlen dolog sem igaz.
A lányok, akiket amióta az eszemet tudom, nővéreimnek,
húgaimnak neveztem, nem vérrokonaim. Ismae és Sybella
sem. Nem a legképzettebb, legügyesebb vagyok az Ő
választott szolgálóleányai között, hanem szemtelen csaló, aki
a soraik közé férkőzött, amíg Ő nem figyelt.
Eszembe jut minden ima, amit valaha suttogtam Neki,
és ez nagy-nagy rémülettel tölt el. Elhúzódnék ettől a sajgó
fájdalomtól, a kőfal tövében sötétlő árnyékot kémlelem. Forr
bennem a düh, hogy nem látom, akit kerestem, és inkább
erre, mint nyomorúságos helyzetemre gondolok. Amikor a
legjobban vágyom arra, hogy a közelben legyen, nincs
mellettem. Legszívesebben fejemet hátravetve felüvöltenék,
az égre kiáltanám, hogy jelenjen meg azonnal, lépjen elő, ám
az én helyzetemben ezt nem engedhetem meg magamnak.
Elindulok a bástyafalon, az őrökkel ellentétes irányba.
– Balthazaar? – súgom a sötétbe.
Mivel válasz nem érkezik, folytatom utamat a bástyafal
legtávolabbi szegletébe, ahol az oromjárda az őrtorony
falában végződik. Megfordulok, a párkányzaton át lenézek a
városra. Legszívesebben imát mondanék, de már nem is
tudom, kihez kéne imámat címeznem. Talán Saloniushoz, a
tévedések istenségéhez?
Nagyon halk neszt hallok a hátam mögül. Szívem
reménnyel dagad, megperdülök, és ott áll ő.
– Hát eljöttél!
– Mindig is itt voltam – mondja. – Vártalak.
Lelkem felvidul, mert hangjából sürgetés vélek
kihallani. Karomat összefonom magam előtt, és három lépést
teszek felé.
– Nem kell tovább várnod. Itt vagyok. – Aztán
kinyújtom a kezemet, tenyeremet mellkasára simítom, és
meglököm. Nem számított erre a mozdulatra, vagy nem erre
számított, mert megtántorodik. Újra és újra meglököm, míg
háta a falhoz koppan. Zavartan, értetlenül néz le rám. –
Hiszen kívántál engem azóta az éjszaka óta, amikor először
megláttál. Most pedig neked adom magamat.
Olyan sok mindent megtagadtam magamtól abban a
hitben, hogy másoknak tartozom az életemmel, de ez a hitem
már eltűnt. Ha semmiben sem különbözöm a
legközönségesebb halandóktól, akkor akár ugyanúgy teljes
egészében élvezhetem az életet, mint ők.
Azt akarom, hogy Balthazaar karja öleljen, szája
csókoljon. Érezni akarok, érezni valamit, nem csak ezt a
tátongó semmit, amely lelkemben üvölt.
Kezem mozdul, ölelőn kulcsolom össze Balthazaar
nyaka mögött, lábujjhegyre emelkedem, és az ajkamat ajkára
illesztem. Legalábbis megpróbálom.
– Várj, várj, ne olyan hevesen! – Elhúzódik, úgy néz
rám, mintha szarvam nőtt volna. – Mit akarsz
tulajdonképpen?
Állom a tekintetét.
– Téged. Azt, hogy te és én… összefonódjunk.
Azt akarom, hogy segítsen felejteni. Hogy segítsen
emlékezni. Segítsen rendkívülinek érezni magamat ebben a
közönséges, halandó világban, ami megmaradt nekem.
Még mindig tétovázik, és ettől egészen feldühödök.
Hogy merészeli meggondolni magát, amikor én elhatároztam,
hogy ezt akarom?
– De ha nem vagy elég férfi, ezernyi baka bolyong a
városban. Valamelyikük biztosan hajlandó lenne a kedvemre
tenni!
Megfordulok, indulnék. Lélegzet-visszafojtva
figyelem, hogy elenged-e, és végtelen öröm fog el, amikor
hirtelen megragadja a karomat. Megperdít, olyan erővel, hogy
hátam a falnak koppan. Már dühös. Válaszul közelebb
hajolok hozzá, hagyom, hogy haragja felizzítsa az én
haragomat, így próbálom elolvasztani a lényem legbelsejébe
dermedt jegeces hideget.
– Valamitől megváltoztál.
– Igen.
Valami megváltoztatott, de egyben felszabadított.
Nagy nevetésbuborék készül feltörni a torkomon. Mindig úgy
éreztem, kettészakítanak az ellentétes vágyak: az, hogy a saját
életemet éljem, vagy Mortaint szolgáljam úgy, ahogy Ő
akarja. Hát, most nem maradt más, minthogy a magam életét
éljem. És amit akarok… amit ebben a pillanatban akarok…
az, hogy érezzek Valami újat, valami tilalmasat akarok
érezni. Azt akarom érezni, hogy van valamiféle hatalmam…
és ezt érzem, amikor Balthazaar izzó tekintettel néz rám.
Érezni akarom az erőt ajkamon, kezemen, egész testemben.
Újra kinyújtom felé a kezemet, és ezúttal nem hárítja el a
mozdulatomat. Lassan közelítem az ajkamat az ajka felé.
– Nem akarlak a fal mellett magamévá tenni – súgja, és
az ajka minden szónál ajkamat súrolja, mélyen a szemembe
néz, mintha tudni, látni akarná, mi van a lelkem legmélyén.
– De én azt akarom, hogy a falnak dönts, és tégy
magadévá – mondom, és az ajkát ajkam közé csippentem,
mintha édességet ízlelnék. Hátamnak jólesik a durva kő
keménysége, súrlódása.
– A harag beszél belőled.
– Ennek a haragnak nincs köze hozzád.
– De mi van, ha később megbánod?
Elhúzódom tőle annyira, hogy a szemébe nézzek
méltatlankodón.
 – Az Alvilág aljára! Túlteng benned a becsület!
Nem fordítja el tőlem a tekintetét, türelmesen vár a
magyarázatra.
Felsóhajtok.
– Hidd el, megbánni való cselekedeteimnek hosszú a
lajstroma, és ez valahol a vége felé lesz.
Hogy meggyőzzem szándékom eltökéltségéről,
kezdem kioldani a ruhám kötőjét.
Megragadja a kezemet, meggátolja, hogy befejezzem a
mozdulatot, de ezúttal elránt a faltól. Kezemet nem engedi el,
szorosan markolja ujjaimat, úgy vezet a bástya felé.
Amikor kilépünk az árnyékból, ösztönösen lehajtanám
a fejemet, nehogy valamelyik őr meglásson. Csakhogy amit
teszek, rajtam kívül senki másra nem hoz szégyent. Én pedig
nem szégyellem, amit teszek. Talán ez az egyetlen, amit
ebben a pillanatban nem szégyellek. Úgy érzem, ez a nyíltság
az egyetlen becsületes dolog, amit valaha tettem.
Megnyugtató ez az eddig ismeretlen tudat, az, hogy
pontosan érzékelem, hol vannak a határaim. Korábban úgy
éreztem, hogy még formálódóban vagyok, még nem
alakultam ki teljesen, és várom, hogy lényem véglegesen
körvonalazódjon. De már tudom, hogy ez az. Már bennem
van mindaz, aki vagyok és leszek.
Balthazaar megáll egy kis ajtó előtt, hallgatózik, aztán
kinyitja. Valamiféle raktárhelyiségbe lépünk. Fegyverek
vannak bent, és rég nem használt páncélok. Szerintem
tökéletes hely.
Gyorsan becsukja az ajtót, közelebb von magához.
Arcomhoz emeli a kezét, két tenyere közé fogja, a szemembe
néz.
– Biztos vagy benne?
Válaszul átölelem a nyakát, és a testemet teljes
hosszában a testéhez szorítom.
– Igen.
A szó tisztán, csengőn szól, mint a harangszó, mert
semmiben sem vagyok biztos, csak ebben. A várakozásnak
vége; ideje kikövetelni magamnak azt az életet, amit élni
akarok, akkor is, ha egy helyőrségi fegyverraktárban kapom
meg.
Aztán – végre! – lehajol, és az ajkát ajkamra simítja.
Csak erre emlékszem. Ajka előbb meglepően hűvös,
ám néhány pillanattal később úgy érzem, mintha saját
vágyam heve átáramlana belé, és elfogadja, amit ajánlok;
elmozdítja ajkát, hogy teljesen rásimuljon az enyémre. Úgy
zuhanok bele a csókba, mint kő a mélységes mély tóba; egyre
mélyebbre és mélyebbre, míg nem is tudom, felszínre jutok-e
valaha. Mindent elengedek, mindent kirekesztek az
érzékelendő világból, kivéve a testemet átjáró, körülölelő
édes érzést.
Szép ajka van, jut eszembe, miközben nyelvemmel
végigsimítom teltségét. Formás, feszes, csókra csábító. És
ami a legjobb: elűzi a kétségbeesés és keserűség ízét, amibe
kis híján belefulladtam.
Borostája enyhén karistol. Találok egy selymes
bőrfelületet az arcán, a füle alatt. Biztos, erős keze a
derekamat simogatja, felfele mozdul, bordáim felé, aztán le a
csípőmig, mintha emlékezetébe akarná vésni testem alakját.
Szíve szívverésemet visszhangozza: szapora, nagyon
szapora.
Hátralépek – alig egy fél lépést –, hogy legyen helyem
befejezni, amit elkezdtem: kioldom ruhám kötőjét.
Tekintetünk találkozik, és lelkem repes, hogy nem látom
szemében a szomorúság, a bánat, a komor kötelesség semmi
jelét. Szeme ragyog, tekintete izzik, mint a napmelengette kő,
és melegsége láttán szívem egyre hevesebben dobog, ujjam
megtorpan.
– Itt – súgja. – Engedd.
És engedem.
Utána, ahogy ölelésében heverek, és erős karját érzem
testemen, és élvezem, hogy szíve a széles mellkasára simított
tenyerem alatt ver, rám tör a felismerés: képtelen vagyok
tettetni, hogy együttlétünkből nekem ennyi elég volt. Még
jobban vonzódom hozzá, mint azelőtt; vonz, hogy nemcsak
testünk és szívünk, hanem lelkünk is találkozik. Olyan
bizalmas meghittség ez, amelyre egész életemben vágytam,
de sosem tudtam megnevezni. Ha arra gondolok, hogy talán
ez volt az első és egyetlen alkalom, amikor így lehettem
együtt vele, a sírás kerülget.
Reményt láttam a tekintetében, és azt is, hogy oldódott
a komorsága. Ugyanígy az én szívemben is remény volt, és
már nem éreztem annyira egyedül magamat. Megfogadom,
hogy ezzel nincs vége, ez csak a kezdet. Most, hogy
nincsenek kötelezettségeim a kolostor, sem az apátasszony
iránt, elkezdhetek gondolkodni, hogyan alakítsam a saját
jövőmet úgy, ahogy én akarom.
 A szobámba visszafelé menet halkan könyörgök, hogy
ne legyen nálam senki. Adják az istenek, hogy Sybella éppen
a húgainál legyen látogatóban, és Ismae a hercegnő mellett
teljesítsen szolgálatot. Vagy legyen valami
magánlakosztályban Duvallal. Az elmúlt néhány óra
történései miatt túlságosan zaklatott vagyok, túlságosan
dúlnak bennem az érzelmek ahhoz, hogy bárkinek el tudjam
magyarázni, mi történt, beleértve a legjobb barátnőimet is.
Ám imáim nem hallgattatnak meg. Amikor benyitok a
szobába, Ismae és Sybella is ott van. Sybella tekintete élesen
villan, amikor megpillant, orrcimpája megremeg. Ha valaki
képes megsejteni az afféle tevékenység megtörténtét,
amelyben az imént részem volt, akkor az ő. Ám legnagyobb
megkönnyebbülésemre egyáltalán nem gyanakszik.
– Tessék – nyújt át egy ruhát Ismae-nek elég
határozottan. – Vedd ezt fel!
Ismae pedig eltűnik a paraván mögött. Sybella ekkor
egy kupa bort tölt nekem, és a kezembe adja. Meglep ez a
figyelmesség… ebben is változott a korábbi énjéhez képest.
– Köszönöm.
– Jól vagy? – kérdi diszkréten, ezzel eloszlatva minden
kételyemet, hogy a közömbösségemmel sikerült
megtévesztenem.
Úgy bámulom a boroskupát, mintha az lenne a
legcsodálatosabb dolog a világon.
– Jól vagyok – biztosítom, majd iszom egy korty bort.
A szobában csend honol, csak a paraván mögül hallatszik
ruhasuhogás, ahogy Ismae magára ölti a ruhát.
Átöltözvén kilép a paraván mögül, és rögtön hozzám
siet. Arca aggódó. Azon gyötrődöm, hogyan mondjam el
neki, hogyan mondjam el mindkettőjüknek… hogy
féltestvérek sem vagyunk. Hogy nem egyazon apa nemzett
minket, és nekem nincs jogom arra a címre, amelyet egész
életemben magaménak vallottam.
Amikor odaér hozzám, megragadja és megszorítja a
karomat.
– Milyen volt? – kérdi. – Az apátasszony nagyon
feldühödött?
Hangosan felnevetek.
– Az, hogy feldühödött, enyhe kifejezés arra, ahogy
reagált.
Sybella elkomorul.
– Meg fog büntetni téged?
Erre a kérdésre legalább őszintén tudok válaszolni.
– Nem tudom. Még nem mondta.
Ismae odalép Sybellához, és int neki, hogy fűzze be
ruháját.
– Mit fog tenni Crunard-dal?
Kérdésére eszembe jut Crunard egyik, nem is túl rejtett
célzása.
– Azt mondta, hogy amikor te Guérande-ban jártál,
lehetőséged lett volna megölni, de nem tetted.
Megkérdezhetem, hogy miért? Rajta sem láttad a jelet?
Lenéz a kezére, aztán megint rám.
– Rajta volt a jel. De éppen akkor tértem vissza a
csatatérről, ahol rengetegen viselték a halál jelét. Érted?
Rajtuk volt a halál jele, de nem én öltem meg őket. Ekkor
kezdtem elbizonytalanodni, hogy a kolostor talán tévesen
értelmezi a jel megjelenését. Most pedig már nincs rajta a jel.
Kétségbeesés tölt el a gondolatra, hogy én soha nem
láttam a jelet, és most már soha nem is fogom látni.
– Szerinted mit kéne tenni vele? – teszem fel a kérdést
Ismae-nek. – Te jobban ismered a bűneit, mint az
apátasszony vagy én.
Sybella vigyorog.
– Ezt megjegyzem magamnak. Engem nem is
kérdezett.
Ismae sokáig hallgat, közben felhúzza a cipőjét.
– Szerintem a hercegnőre kéne bízni az ítéletet.
Ítélőszék elé kell állítani. Felelősségre kell vonni a bűneiért.
Aztán ha meg kell halnia, haljon meg azokért a bűnökért,
amelyeket elkövetett, nem azért, mert valami árnyékféle vetül
a homlokára, amelynek a kolostor szerinti értelmezésében
nem bízom.
Őszintesége, becsületessége biztonságos, szinte szent
teret teremtett körülöttünk. Ez a tökéletes alkalom, hogy
elmondjam, mit tudtam meg. Mély levegőt veszek, és éppen
ez a szándékom, de képtelen vagyok szólni, nyelvem nem
engedelmeskedik. Ráadásul magam sem tudom, mihez
kezdjek ezzel az ismerettel.
Hagyjam el a kolostort? Jelentsem az apátasszony
üzelmeit? De kinek? A felfedezés óriási jelentősége, a
következmények arra intenek, hogy legyek nagyon
elővigyázatos.
Ami ennél is fontosabb, miközben novíciatársnőim
kedves arcát nézem, rádöbbenek, hogy bármennyire erős
voltam, bármit bírtam ki eddig, nem vagyok annyira erős,
hogy ezt a köteléket el tudjam szakítani közöttünk. Attól
félek, hogy ha ezt is elveszítem, teljesen szétesek, mint a
szálakra bomlott kelme.
 – Még mindig nem mondott el nekem mindent –
mondom inkább a feltáró igazság helyett, és bár nem
mondtam el az igazat, ez nem is tűnik olyan nagy
hazugságnak. Ekkor észlelem, hogy mindketten furcsa ruhát
viselnek. – Miért öltöztetek szolgálóleánynak?
– Tetszik? – kérdi Sybella, szoknyáját felcsippentve,
könnyedén megperdülve, mintha csodálatos báli öltözék
lenne, nem rongyokból összefoltozott darab. – Ma éjjel
kilopózom a városból Rémlovaggal, amikor ő őrködik az
embereivel. A katonák és zsoldosok túlságosan virgoncak,
túlteng bennük az erő és a tehetetlen nyugtalanság; nincs
kivel csatározniuk. Így egymással verekszenek.
Ismae összehúzza a szemöldökét.
– El sem tudom hinni, hogy megengedte, hogy vele
menj.
Sybella vidáman elmosolyodik.
– Ó, nem engedte meg. Nem is tud arról, hogy mire
készülök. De ha még egy napot itt kell ülnöm tétlenül, és csak
hímezgetéssel foglalatoskodhatok, biztosan megbolondulok.
– És te, Ismae? – kérdtem. – Te is a zsoldosok
megregulázására készülsz?
Sybella elkomorul, mintha csak ekkor fogná fel, mi fog
történni.
– Nem. Ő néhány órán belül elindul Nantes városába.
– Ezek szerint sikerült Duvalt meggyőznöd?
Ismae felhorkan.
– Maradjunk annyiban, hogy az érvei nem hatottak.
– Ez azt jelenti – mondja Sybella, elvéve tőlem a
boroskupát –, hogy amíg mi mással vagyunk elfoglalva, te
maradsz a hercegnő mellett. De előbb egy kicsit
kicsinosítunk.
– Nem a hercegnő mellett voltál az imént? – kérdi
Ismae.
– Nem… Nekem… szóval kellett egy kis idő… ki
akartam szellőztetni a fejemet, miután az apátasszonnyal
találkoztam.
Sybella gyengéd, könnyű kézzel fésüli a hajamat.
Behunyom a szememet, hagyom, hogy érintésének puszta
öröme nyugalomba ringasson. Most. Most elmondom nekik,
gondolom. Éppen szóra nyitnám a számat, amikor kopognak
az ajtón. Mind összerezzenünk.
– Ha az apátasszony, mondjátok neki azt, hogy még
nem értem vissza – figyelmeztetem őket.
Ám amikor Ismae kinyitja az ajtót, Duval mély hangját
halljuk.
– Nem akarok erről többet vitatkozni – mondja a
kedvesének Ismae.
– Jó. Nem is azért vagyok itt, hogy vitatkozzak. Csak
látni akartalak. Beszélni szeretnék veled, mielőtt elmész.
– Rendben. – Mielőtt kilépne vele a folyosóra, odalép
hozzánk, megölel minket. – Vigyázzatok magatokra!
– Te is – szól Sybella. – És ne feledd, Szent Brigantia
kolostorának apátasszonya menedéket ad neked, ha
szükséges.
– Nem lesz rá szükség.
Ekkor rajtam a sor, én ölelem meg búcsúzóul.
 Négy nap múlva megérkezik a francia követ. Még rajta
van az úti por, csizmája sáros, nagy léptekkel halad a
teremben, ahol a hercegnő udvartartásával tartózkodik. Amint
belép az ajtón, Duval felkapja a fejét, mozdulatlanná
merevedik, mint a farkas, ha éppen egy másik ragadozót
észlel.
Sybella és én csak állunk a hercegnő széke mögött.
Egymásra pillantunk, és mintha sokszor elpróbáltuk volna,
kezünk a fegyvereinkre csusszan. Nem akarjuk ott helyben
megölni, csak figyelmeztetjük, hogy legyen mindenben
nagyon óvatos.
A követ magas, szikár, izmos férfi; nagy orra horgas,
zöld szemével áthatón néz. Amint a baldachinos
díszemelvény felé közeledik, Duval diszkréten int a
katonáknak, hogy kezdjék meg kiterelni a kérelmezőket.
Az emberek megindulnak az ajtó felé; a mozdulásra a
hercegnő felnéz az egykedvű polgárról, akinek ügyében
éppen határozatot hozott, és meglátja, mi történik. Bár arca
látszatra szelíd és nyugodt marad, érzem, hogy ujja enyhén
megremeg, majd még erősebben markolja a széket.
– Gisors – szól Duval. Hangja kellemes, bár teste
valósággal vibrál a nagy belső feszültségtől. – Nem
számítottam arra, hogy viszontlátjuk egymást. Azt hittem,
többé nem teszi be ide a lábát.
Gisors ezt mintha meg sem hallotta volna, gyors, de
tökéletes meghajlással köszön, tekintetét le sem veszi a
hercegnőről.
– Milady… – A teremben lévők halk moraja hallatszik;
mindenki megütközik azon, hogy a francia követ célzatosan
nem adja meg azt a tiszteletet a hercegnőnek, ami rangja
szerint megilleti. Sybella még szorosabban markolja a tőrét,
szeme összeszűkül a feszült figyelemtől. A követ észleli ezt a
mozdulatot, és hangnemén változtatva kissé
tiszteletteljesebben szól. – Remélem, látogatásom jó
egészségben találja önt.
– Igen, Lord Gisors. És remélem, ön jól utazott.
A hercegnő ragaszkodik az udvari etiketthez és a
rangja megkövetelte udvariassághoz.
– Elnézését kérem, hogy ilyen méltatlan állapotban
jelenek meg színe előtt, de az üzenet, amelyet át kell adnom,
nem tűr további késedelmet.
– Természetesen. Halljuk – szól Duval. Gisors
továbbra sem vesz tudomást róla, megvárja, hogy a hercegnő
egyetértően bólintson.
– Őfelsége a király küldött, hogy elfogadja
kapitulációját. Ön feltétel nélkül megadja magát, átadja
nekünk Bretagne-t, minden hivatalát, birtokát, földjét, hadait.
Felhatalmazásom van arra, hogy amint az átadás
maradéktalanul megtörténik, háborítatlan áthaladást
biztosítsak önnek új… férjéhez.
A férjéhez szót sikerül végtelen megvetéssel átitatnia.
A teremben síri csend honol; lélegzés hangja sem töri
meg a bejelentés keltette csendet.
Duval előrehajol.
– Ez az üzenet őfelségétől a királytól vagy nővérétől, a
régenstől ered?
– Ez egyáltalán nem számít, hiszen egyként szólnak.
Milady? Jelenthetem őfelségének, a királynak, hogy elfogadta
a feltételeket?
A hercegnő arcizmainak feszültségéből ítélve látom,
hogy legszívesebben rögtön nemet mondana, ám még ily
nehéz körülmények között is megőrzi méltóságát és józan
ítélőképességét.
– Attól tartok, nem hozhatok meg ilyen
nagyjelentőségű döntést alapos megfontolás nélkül, milord.
Néhány napon belül választ adok az ön királyának – feleli, és
sikerül olyan burkolt megvetéssel kimondani az ön
királyának kifejezést, ahogy Gisors ejtette a férjéhez szót.
– Időn kívül semmiben nem szűkölködünk, milady.
– Mindazonáltal ragaszkodnom kell ahhoz, hogy
azonnal nem, de néhány napon belül kapnak választ.
Tekintettel kell lennem a népemre; az ő érdekeik mindenek
felett valók.
Gisors szólni akar, vitába szállna, de Duval int az
őröknek, hogy lépjenek elő, és kísérjék ki. Ha nem akarja,
hogy úgy vonszolják ki a teremből, nincs más választása,
mint engedelmeskedni.
– Holnapra várom a választ, milady.
– Várhatsz, amit akarsz, de nem kapod meg – súgja
halkan a hercegnő.
Amikor Gisors végre távozik, a hercegnő remegve
Duvalhoz fordul.
– Azt hiszem, most visszavonulok a lakosztályomba.
– Természetesen – feleli Duval, azzal talpra ugrik, és
segít a hercegnőnek felállni az asztal mellől. Majd Sybellára
pillant. – Megkeresné nekem Rémlovagot?
Sybella bólint, elsiet.
Duval és én együtt kísérjük a hercegnőt a
lakosztályába.
Amint ketten maradunk a szobában, levetem róla a
nehéz ruhát, és gondosan a komódra helyezem.
– Volt már szerelmes?
Kérdése annyira meglep, hogy kis híján kiejtem
kezemből a hajkefét. Nem várja meg, hogy válaszoljak;
halkan, szinte magának jegyzi meg:
– Én már voltam. Egyszer. – A haját kezdem fésülni. –
Nagyon fiatal voltam. – Behunyja szemét. – Ön szerint lehet
az ember igazán szerelmes olyan nagyon fiatalon?
Eszembe jut, ahogy Mortain ült mellettem a
kolostorbeli pincében, teljes sötétben.
– Igen, kegyelmes hercegnő. Így gondolom.
Szeme hirtelen felnyílik, megfordul, meglepetten néz
rám. Mosolyog.
– Ön az első, aki egyetért velem ebben. Tudtam, hogy
jól meg fogjuk érteni egymást. – Visszafordul, hogy
befejezhessem a fésülést. – Louis. Louis volt a neve. Louis
d’Orléans; ötéves voltam, amikor apám udvarába jött.
Elbűvölő volt, gáláns, de inkább kedves velem, az egykori
kislánnyal. És persze nagyon sok történetet hallottam arról,
hogy milyen bátran harcolt apám oldalán, amikor vissza
kellett verniük a be-betörő franciákat a környező
hercegségekben.
Eszembe jut a kolostorban látott falikárpit, de Louis
d’Orléans francia nemes volt, nem breton, ezért nem sokat
tudtam róla azon kívül, hogy VIII. Károly unokaöccse és a
hercegnő apja mellett harcolt a „bolond háborúban”.
– Miért nem vele jegyezte el önt az édesapja?
Bizonyára összeillettek volna.
A hercegnő szomorúan felsóhajt.
– Louist még tizennégy éves korában kényszerítették,
hogy vegye feleségül Joant, a néhai király leányát. Ez
különösen azért volt nehéz, mert testi állapota miatt nem
szülhetett gyermeket, így Louisnak reménye sem volt arra,
hogy örököst nemzzen.
– Így nem jelent veszélyt a francia koronára – jegyzem
meg halkan.
– Pontosan. Az alatt a látogatás alatt volt némi
szóbeszéd, hogy érvényteleníttetik a házasságot, hogy
újranősülhessen, ám ezt a tervet igen vehemensen
megakadályozták a franciák, akik nagy befolyással vannak a
pápára. Tavaly pedig elfogták, és azóta is fogva tartják.
Könny csillog a hercegnő szemében. Nem tudnám
megmondani, hogy szerelme bebörtönzése, vagy elveszett
álmai miatt.
 Későre jár, inkább hajnalodik már. Aludnom kéne
néhány órát, mielőtt ránk virradna a reggel, de hatalmas
vágyat érzek, hogy mielőbb viszontlássam Balthazaart, akkor
is, ha a bizonytalanság és némi szégyen tölt el, amikor
eszembe jut, hogy mit tettünk együtt négy éjszakával előtte.
Eszembe jut, vajon ezután már csak az jut-e eszébe rólam, ha
meglát.
Arra gondolok, vajon akarja-e ismét velem.
És milyen hamar.
Felérek az erődfalra, hangtalanul az oromzat keskeny
futóhídjára lépek. Az őrszemek annyira megszokták, hogy
belépek a területükre, hogy alig vesznek rólam tudomást,
illetve legfeljebb annyiban, hogy kissé kihúzzák magukat,
megrázkódnak, és éberebbek próbálnak maradni.
Megfordulok, elindulok a másik irányba. Mire elérek a
sarokra, Balthazaar többnyire már ott van, és engem vár. Ám
ezen az éjszakán hiába bámulom a sötétlő árnyékokat, hiába
súgom a nevét, látom, hogy nincs ott.
Szívem fájón rándul össze, valósággal mardos a
csalódás, aztán magamat kezdem szidni, hibáztatni, hogy
milyen ostoba vagyok. Hiszen van más dolga is… el kell
látnia a hellequinség összes feladatait. Teljességgel a józan
ész ellen való, hogy azt várom, mindig ott legyen, amikor
szükségem van rá. Mégis mindig ott volt. És én mégis várom.
Újra a nevét súgom, és várok néhány pillanatot. A
párkánynak dőlök, ezzel azt a látszatot keltem az őrökben,
hogy imádkozom.
A percek egy fertályórává hosszabbodnak, és
Balthazaar még mindig nem jött el. Nagyon nyugtalanító,
kellemetlen gondolatok támadnak bennem. Vajon úgy érzi,
megkapta, amit akart, és nincs oka arra, hogy újra eljöjjön
hozzám? Hiszen ő vadász, én pedig a prédája vagyok. Most,
hogy rendesen becsalt a csapdába, elhalványult az irántam
való érdeklődése? Erősen kapaszkodom a kőfalba. Nem. Az
nem lehet. A mi kapcsolatunk több, mint egyszerű kéjvágy,
bár kétségtelenül az is benne van. De nem csak a testemet
akarta.
Felnézek az égre. Közel egy óra telt el, kifogytam az
érvekből, mentegetésekből, igazolásokból, hogy miért nem
jött el hozzám. Mellkasomra szorítom a kezemet, arra a sajgó
területre, ahol nem fájdalmat érzek, legalábbis ezzel áltatom
magamat. Éppen megfordulok, és indulnék vissza a palotába,
amikor mozgást látok az árnyékban.
– Balthazaar?
Kis ideig tétovázik, aztán előlép.
– Mióta vagy ott?
– Nem régóta. Késő van. Nyilván aludnod kéne.
– Fogok. De látni akartalak.
– Miért?
Elkomorulok, arcomon grimasz rándul.
– Minden bizonnyal azért, mert valaki elvette az
eszemet.
Felsóhajt, aztán az oromzatra lép, kezét a falra
támasztva kinéz az alant elterülő városra, vigyázva, hogy
megfelelő távolság maradjon közöttünk.
– Feltűnhet valakinek, hogy nem vagy a palotában,
amikor feljössz ide?
Hangja mély, rekedtes, szavait gondosan megválogatja,
és nem néz rám.
– Vigyázok, hogy ne jöjjek fel ide túl gyakran.
Illetve nem jövök ki olyan gyakran, amilyen gyakran
szeretnék.
– Nem szabad többé kijönnöd ide.
Mozdulatlanná dermedek, látni akarom az arcát, de ő a
várost, csak a várost nézi.
– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdem döbbenetemben
nagyon halkan. – Ellöksz magadtól? Elutasítasz?
Megbotránkozásomba sötét harag vegyül.
– Nem – feleli nyersen, erővel. Felém fordul,
hátrahőkölök, olyan erős érzelmek vibrálnak a tekintetében.
Egy lépést tesz felém, fölém magasodik. – Nem löklek el
magamtól… nem utasítalak el… meg akarlak menteni. Attól
akarlak megmenteni, hogy még tovább süppedj az én sötét
létembe.
– Nem engem kell megmenteni, hanem téged.
Döbbenten pislog, ajka kissé megnyílik, de nem jön ki
hang a torkán, és ekkor eszmélek rá, hogy elevenébe találtam;
jobban, mint gondoltam volna.
Elfordul tőlem, ismét a várost szemléli.
– Ne légy nevetséges! – mondja gúnyos, megvető
hangon. – Másoknak kell biztonságba húzódnia előlem. És a
másokba te is beletartozol.
– Igazán? – Egy lépést teszek felé. Összerezzen. Csak
izma és bőre rándul, de látom, és hirtelen tudom is, hogy nem
undor vagy visszautasítás van ebben az enyhe moccanásban,
hanem valami teljesen más: saját vágyaival és szívével vív
ádáz harcot. – Nekem mi félnivalóm lenne tőled? – Hangom
oly lágy és gyengéd, mint a simogatás, amellyel illetni
vágyom. – Attól kéne félnem, hogy megérintesz?
Kezem mozdul, nyakára simítom az ujjaimat, érzem,
hogy megrezzen, vibrál a kezem alatt. Még közelebb
húzódom hozzá, engesztelhetetlen mozdulatlanságában mellé
simulok.
– Attól kéne félnem, hogy ezt teszed velem?
Hajába fúrom ujjaimat, és kényszerítem, hogy fordítsa
a fejét felém. Olyan kín és belső küzdelem látszik a
tekintetében, hogy a szívem kis híján újra meghasad. Ha
valakinek nagy szüksége van a megváltásra, arra, hogy
megmentsék gyötrelmeitől, az ő; ez a szegény, zaklatott férfi.
– Vagy ettől?
Lábujjhegyre emelkedem, ajkamat gyengéden ajkára
simítom. Előbb ellenáll, aztán mintha valami gát szakadna át,
és minden vágya elszabadulna.
Elfordul az oromzattól, magához szorít olyan erővel,
mintha a testébe tudna fogadni, mintha a szívére akarna
ölelni. Ekkor teljesen megváltozik; ellenállóból birtoklóvá
válik, két tenyere közé fogja arcomat, és csókol, csak csókol,
mintha egész lényemet magába szívná. Lihegve szakítja meg
a csókot, homlokát homlokomhoz támasztja. Szívünk
egyesült, lázasan lüktető ritmusban dobog.
– Hogyan gondolod, hogy csak úgy lemondanék erről?
– kérdem súgva.
– Számomra nincs szabadság, csak halál.
– Még most sincs? Azok után, amit tettél, és azután,
hogy annyi évig tartottál a hellequinhordával?
Vállat von, izmai hirtelen, nagy erővel rándulnak.
– Ez a létem leglényege. Meg akarlak kímélni… meg
akarlak menteni… attól, hogy olyannak add a szívedet, aki
nem lehet úgy veled, ahogy megérdemled. Aki nem lehet az a
férfi, akit megérdemelsz.
Ám figyelmeztetése túl későn jut el hozzám. Szívem,
lelkem már az övé.
 Azon az éjszakán nem sokat alszom; nem is alhatok,
hiszen folyton Balthazaarra gondolok, körülötte forog minden
gondolatom, mindig hozzá tér vissza, és zakatol, mint egy
csálé kocsikerék. Amikor éppen nem rá gondolok, a hercegnő
miatt aggódom, és amiatt, hogy milyen álnok csapdába
csalták a franciák. És amikor gondolataim végre róla is
elfordulnak, Isabeau jelenik meg lelki szemeim előtt, és
eszembe jut, vajon mennyi ideig fog még élni, és hogyan lesz
képes a hercegnő elviselni, ha a kicsi húga meghal.
Ám reggelre már azzal az elhatározással ébredek, hogy
tenni kell valamit, bármit. Ekkor jut eszembe a vártömlöcben
tengődő Crunard, az áruló, akire egykor hallgatott a francia
korona, és aki talán még mindig kapcsolatban állhat a
régensnővel.
A cellájában találom Crunard-t; a keskeny priccsen
elnyújtózva fekszik. Amikor meghallja lépteimet, felül.
Meglátja, hogy én vagyok a látogatója, gyorsan megigazgatja
a haját, és lesimítja inge ráncait. Nem tudom, hogy
nevetségesnek vagy meghatónak tekintsem ezt a gesztust.
Üdvözlésül fejet hajt. Semmit nem mondok, csak merőn
nézem; érzelmek forgószele kavarog bennem, valahányszor
ránézek, időt, lehetőséget adok magamnak, hogy ez a vihar
csillapodjék.
– Mit tud Rieux marsallból és a d’Albret gróffal való
szövetségéről?
– Túl merész remény volt, hogy úgy beszéljünk
egymással, mint apa a lányával, ugye?
– Igen. Mit tud arról a szövetségről?
Hátát a kőfalnak vetve vállat von.
– Azt, hogy Rieux úgy hitte, az a legjobb esélyünk
arra, hogy a franciák agressziója ellen elég haderőt gyűjtsünk,
ha d’Albret gróffal szövetkezik.
 – Nem tudott a d’Albret korábbi házasságait övező
szóbeszédről, vagy egyszerűen nem vette tudomásul?
Mert a politikai áruláson kívül ez az, ami a leginkább
felháborít.
– Mindannyian hallottunk mindenféle pletykát, de
Rieux úgy hitte, ez mind csak pletyka, és annak tudta be,
hogy egy könyörtelen vezetőről mindenfélét beszélnek azok,
akik valamely okból nem szeretik. Szerintem úgy hitte, hogy
a hercegnőt éppen a rangja védi, mert az egy dolog, hogy
balesetek történnek az ember feleségeivel, megesik az
ilyesmi, ha az úr távol van otthonról, és az emberek az
asszonyon torolják meg sérelmeiket, megint más dolog az,
hogy a nemzet szeretett uralkodóját támadják meg.
– És ön hogyan vélekedett erről?
Állja a tekintetemet, szeme nem rebben.
– Én attól féltem, hogy a szóbeszédnek van alapja.
Bármely más árulást követtem el, arra nem voltam hajlandó,
hogy a hercegnőt d’Albret gondjaira bízzam.
– A javára írjuk. – A kezemet karba fonom, elindulok,
fel-alá járkálok az ajtaja előtt. – Kérdés, hogy a hercegnő
megbízhat-e Rieux ajánlatában, miszerint ismét hű alattvaló
lenne?
– Nem látom, hogy a hercegnőnek lenne más
választása. Rieux kitűnő stratéga, nagyon ért a hadvezetéshez,
és sok katonája van. Ezekre a csapatokra a hercegnőnek
kétségtelenül nagy szüksége van.
– De hogyan lehetne biztos abban, hogy Rieux nem
árulja el megint?
– Nem lehet biztos benne. Abban azonban biztos lehet,
hogy Rieux nem szövetkezik ismét d’Albret gróffal árulásra,
és így elővigyázatossági intézkedéseket lehet tenni arra az
esetre, ha szélfordultával hűsége is meginogna – mondja,
azzal talpra áll, és az ajtóhoz lép. – Meg kell értenie, hogy a
francia korona évekig számtalan breton nemest lefizetett,
hogy jelentsenek nekik a hercegség tevékenységéről,
lehetőségeikről és tanácsadóikról. Nem számított fontos
embernek az, akit a franciák nem próbáltak beszervezni. A
legtöbben elfogadták a pénzt. Némelyek cserébe valódi és
hasznos hírekkel látták el őket. Mások csak semmitmondó
morzsákat vetettek a franciák elé. Madame Hivern, François,
Madame Dinan, Rieux marsall, a breton nemesség fele hagyta
magát megvesztegetni, pénzt és egyéb előnyöket fogadott el.
– Ahogy ön is.
Éles pillantást vet rám.
– Nem. Én sohasem fogadtam el juttatásokat a
franciáktól. Legalábbis addig nem, amíg a néhai herceg élt, és
a beígért jutalom egyetlen, még élő fiam viszontlátása volt.
A fejemet ingatom.
– Nem csoda, hogy szegény herceg soha egy nyamvadt
háborúban sem tudott győzelmet aratni – jegyzem meg
halkan.
– Pontosan erről van szó. Furcsamód a leghűségesebb
emberei között franciák is voltak: Dunois tábornagy, Louis
d’Orléans.
Ez a második alkalom, hogy ezt a nevet hallom.
– Összesen hány fia volt? – kérdem kissé
elérzékenyülve, hiszen fivéreimről van szó.
– Négy.
– Hogy hívták őket?
– Phillipe volt a legidősebb, aztán Rogier, majd Ives,
aztán Anton.
– És Antont ejtették foglyul a franciák?
– Igen. Anton és Duval nagyon jó barátok voltak.
Együtt nőttek fel, együtt tanulták a katonáskodást.
 – És vajon Anton mit szólna ahhoz, hogy az apja
elárulta Bretagne-t?
Ez elevenébe talál. Crunard orrcimpája megremeg,
bosszúsan elfordul tőlem, de mielőtt elrejtené előlem az arcát,
látom szemében a szégyen rándulását.
– Nem értené. Nem értené, mert fiatal, és tele van
nemes eszmékkel, és fogalma sincs, milyen érzés egy
embernek végignézni, hogy a gyerekeit úgy tapossák el, mint
a gazt.
Nem tudom, mit mondjak erre, mert lelkem mélyén
egyetértek vele. Hogyan is érthetnénk meg, milyen
szívfájdalmat okoz az ilyen nagy veszteség? Hogyan
tudhatnánk, miképp lennénk képesek együtt élni ilyen
fájdalommal, illetve képesek lennénk-e egyáltalán tovább
élni?
De nem akarok itt állni és együttérezni vele.
Felcsippentem a szoknyámat, indulni készülök, megfordulok,
lépnék, de ekkor eszembe jut még valami.
– A hercegnő kérői segítettek volna visszaverni a
francia inváziót?
– Mit számít ez? Hiszen már a német-római császár
felesége.
– Aki nagyon keveset segített neki. Tudni akarom, lett
volna-e esélye más kérőkkel!
Crunard egy hosszú pillanatig gondolkodik, majd a
fejét ingatja.
– Nem.
– Tehát ez az egész a semmiért volt? Az egész már a
legelején eldőlt? Már akkor tudni lehetett, hogy ez lesz?
Hogy csak ez lehet a vége?
– Igen. – Felnevet. Fájdalmas, legyőzött hang. – Az lett
volna az egyetlen reménye… a háborút csak úgy kerülhette
volna el, hogy magához a francia trónörököshöz megy
feleségül.
– És miért nem ez történt?
– Azért, mert akkor a trónörökös mással volt
eljegyezve, és az öreg király túl nagy ellenérzéssel viseltetett
a herceg iránt… nem akart olyan nagy ajándékot adni neki,
hogy királynévá teszi a lányát. Amikor meghalt, a trónörökös
helyett az uralkodó nővére, a régens ugyanolyan mereven
gondolkodott, mint az apja.
– Még egy utolsó kérdés. A francia régensnek
szándékában áll megengedni a hercegnőnek, hogy Ausztriába
menjen férjéhez, a német-római császárhoz? Vagy valami
titokzatos baleset éri útközben?
A szemembe néz, fejét ingatja.
– Azt nem tudom. Csak remélhetjük, hogy tartja a
szavát.
Lehet, hogy ő hajlandó a hercegnő sorsát ilyen halvány
reményre alapozni, de én nem.
 Két nappal később újra összeül az államtanács.
Miközben arról vitáznak, vajon mik lehettek Rieux marsall
valódi szándékai, és megbízható-e annyira, hogy ő vezesse a
hercegnőért csatázni kész csapatokat, és vajon nem
fordulnak-e ezek a csapatok Rieux egyetlen csettintésére a
hercegnő ellen. Érzem, hogy valaki néz engem. Az
apátasszony. Úgy néz, mint éhes keselyű a haldokló rókát,
amikor azt mérlegeli, vajon a róka megéri-e a fáradságot,
vagy a rókában még elég erő van ahhoz, hogy legyőzze a
keselyűt. Fontolgatom, hogy fanyar mosollyal nézzek rá, de
az több erőmet venné igénybe, mint amennyit rá akarok
szánni. Inkább egyszerűen tudomást sem veszek róla. Ennek
megvan az a mellékes hatása, hogy az apátasszony még
jobban feldühödik.
Még mindig nem tudom, mit kívánok tenni azzal
kapcsolatban, hogy árulásáról tudomást szereztem. Kinek
mondom el. Miközben célzatosan és talán feltűnően
elfordulok tőle, Effram atyára pillantok; élénkkék szemével
engem néz. Amikor tekintetünk találkozik, nem tesz eleget az
illemnek, nem néz másfelé. Nem igazán tudom, mit tegyek;
fejet hajtok, mintegy üdvözlésképpen. Ajka széles mosolyra
húzódik, olyannyira, hogy mosolyával felkelti az apátasszony
figyelmét, aki ezt látván mindkettőnkre igen szúrós pillantást
vet. Kis híján felnevetek attól, hogy azt hiszi, rendre inthet
minket, mint két rakoncátlan gyereket a templomban; hiszen
mi nagy tiszteletnek örvendő vendégek vagyunk ebben az
előkelő társaságban.
Az Effram atya nyakában lógó fakeresztet, a derekán
lógó zsinór kilenc csomóját nézem. Öreg. Nála öregebb
emberrel még nem is találkoztam; nyilvánvalóan a régi
szokásokat követi és tiszteli. Kápolnabeli beszélgetésünkből
tudom, hogy bölcs és nagy tudású ember. Ismét az
apátasszonyra pillantok, aki ismét merev figyelemmel követi
a beszélgetést. Ha valaki tudja, hogy milyen felsőbb ítélőszék
vagy egyházi tanács felügyeli a kolostor tevékenységét, akkor
az minden bizonnyal Effram atya.
– Hát, jó. Ezek szerint úgy határoztunk, hogy
megbízunk benne. – Duval hangja reccsen gondolataimba. –
De ésszerű óvatossággal. Mi nevezzük ki a parancsnok
helyettesét, aki feltétlenül olyan személy legyen, aki hűséges
hozzánk.
Ezzel mindenki egyetért az asztal körül, kivéve Dunois
tábornagy, aki képtelen megbocsátani Rieux marsallnak.
Ekkor Montauban kancellár köhécsel.
– A francia követ szinte óránként látogat el
lakosztályomhoz, és azt követeli, hogy a hercegnő fogadja
audiencián… és adja meg válaszát – mondja, mély
együttérzéssel és szeretettel nézve hercegnőnkre.
– Van valami hír François felől? – kérdi a hercegnő
aggódón.
– Nincs, kegyelmes hercegnő. Így kénytelenek
vagyunk azt feltételezni, hogy ez azt jelenti, nem érkezik
segítség a német-római császártól.
– Én megmondtam, hogy ez így lesz – mutat rá
Chalon. – Eléggé megfogyatkozott.
Duval metsző pillantást vet Chalon felé, aki igyekszik
azt rezzenéstelenül állni.
– Ó, nem azért nem tud jönni.
 – Nem? – kérdi Chalon meglepetten.
– Nem. Azért nem tud jönni, mert a francia régens
fegyverszünetet kötött vele.
– A saját férjem árult el? – szólal meg a hercegnő.
Hangja erősnek tűnik, de nehéz nem hallani a döbbenetét, a
csalódottságot.
– Nem árulta el önt, kegyelmes hercegnő – mondja
Chalon hűbérurának védelmében. – Évek óta folyt ez a
háború; mérhetetlenül sokba került anyagiakban és
emberéletekben is. Azért kellett fegyverszünetet kötnie, hogy
saját népe és királysága biztonságban legyen.
– A mi rovásunkra – súgja a hercegnő.
Duval bólint.
– Igen, mert ennek megvan az a tagadhatatlan hatása,
hogy Bretagne vonatkozásában meg van kötve a keze. Mert
ha akár egy lépést is tesz megsegítésünkre, megint háborúban
találja magát, megtámadják a franciák – mutatja be a
helyzetet Duval, és hangjában a haragon kívül van némi
kényszeredett csodálat is, hogy milyen taktikusan sikerült a
francia régensnek beszűkíteni a mozgásterünket, és elvágni
minket szövetségeseinktől.
– És az angol erők? Érkeztek újabb angol csapatok
Rennes városába?
Dunois tábornagy a fejét ingatja; úgy néz ki, mint aki
menten rosszul lesz.
– Nem jöttek, kegyelmes hercegnő. Az angol csapatok
nem jönnek ide.
A hercegnő csodálkozva vonja össze a szemöldökét.
– Miért nem?
Dunois mély levegőt vesz.
– Morlaix városában maradnak.
Dunois és Montauban egymásra néz.
 – A segítségükért fizetség fejében megtartják a várost –
feleli halkan.
– Tehát szorul a hurok – súgja Duval undorral.
Amikor a tanács ülése véget ér, az apátasszony feláll,
és elindul felém. Úgy teszek, mintha nem látnám, ezért súgva
kérem Sybellát.
– Kérlek, tartsd fel egy pillanatra. Megtennéd?
Sybella kajánul mosolyog.
– Hát persze. Ezer örömmel.
Nem időzöm tovább, hogy lássam, hogyan teszi, bár
legszívesebben megnézném, mert abban egészen biztos
vagyok, hogy szórakoztató lesz. Inkább kiosonok, és rögtön a
kápolna felé indulok. Nem tudom, hogy Effram atyát ott
találom-e, de a tanács ülésein kívül csak ott találkoztam vele.
Lassan lépdelek, remélve, hogy meglátja, merre tartok,
és kíváncsisága arra vezeti, hogy kövessen.
Még ha nem is így történik, még ha nem is beszélhetek
vele, jót fog tenni a csendes ima. Halvány fogalmam sincs,
mit tegyek. A hercegnőt, az államtanácsot… az egész
országot… ellenség és zűrzavar veszi körül; annyira, hogy
nem igazán tudom rávenni magamat arra, hogy újabb, az
árulások hosszú sorában legújabb árulással terheljem őket. És
mégis…
És mégis bizonyosan tudom, hogy azok, akiknek kárt
okoztak az apátasszony döntései és cselekedetei, igazságot
érdemelnek, sőt, talán megérdemlik, hogy megbosszulják
annak a bűne, aki rosszat tett nekik.
A kápolnában nincsen senki, csak kilenc gyertya
pislákol a kilenc falfülke előtt. Ahogy a Kilenceket nézem,
furcsa üresség nyílik bennem. Az ima vigasza is elvétetett
tőlem, mert már nem vagyok bizonyos abban, hogy kihez
imádkozzam. Ökölbe szorítom kezemet, erőt veszek
magamon, tüdőmet mélyen megtöltöm levegővel.
– Demoiselle Annith? Ön néz mogorva ábrázattal
oltáromra?
Hirtelen hátrafordulok.
– Effram atya! Nem. Nem mogorván néztem.
Legalábbis nem az ön oltárát néztem komoran. Csak a minket
terhelő gondok súlya tett komorrá.
Effram atya erre oldalra billenti fejét.
– ”Minket” alatt a hercegnőt és Bretagne-t érted? Vagy
valamely más embercsoportot?
Lehet, hogy Effram atya vén, mint maga az idő, de vág
az esze.
– Atyám, szeretném, ha meghallgatná szent
gyónásomat.
Meglepetten pislog, de feleannyira sem meglepett,
mint én.
– Nem tudtam, hogy Mortain híveinek is meg kell
gyónniuk bűneiket.
– Ez is a gyónásom részét képezné, atyám.
Kíváncsisága legalább olyan átható, mint a kápolna
füstölőiben égő tömjén szaga. Int, hogy kövessem az egyik
félreeső sarokba.
– El sem tudom képzelni, hogy bármi meggyónni valód
lenne, gyermekem. Nyilván istened kegyelmének állapotában
vagy…
– Éppen ezt akarom elmondani.
Valakinek muszáj elmondanom. A titok annyira
nyomaszt, olyan nehéz, hogy attól félek, kitör belőlem,
szétrepeszt, mint túlérett szilvát a sok eső.
Ám amint leülünk, és kedves, kíváncsi tekintetét
érzem, az összes szó, amely tülekedve akart kitörni belőlem,
hirtelen elmenekül gyónásom hatalmas következményei elől.
 – Mi az, gyermekem? Mi bánt?
– Mennyire nagy bűnnek számít, ha az ember egész
életében másnak adja ki magát, mint ami, és egyszer csak
rájön, megtudja, szóval kiderül, hogy nem is az, aki… ?
– Feltételezem, hogy magadról beszélsz.
– Igen.
– Minek hitted és hirdetted magadat?
– Mortain leányának… úgy hittem, Ő nemzett
engem… és az Ő szolgálóleányának hirdettem magamat.
– És nem az Ő leánya vagy?
– Nem. Megtudtam, hogy nem.
– Ó! – szól, és hátradől. – És most úgy érzed, hogy
mindenkit becsaptál? – Bólintok, mire oldalra fordítja a fejét,
és néz, csak néz engem. – Mennyi idős voltál, amikor a
kolostorba kerültél?
– Csecsemő voltam.
– Nos… ez esetben… – széttárja kezét. – Ez egyáltalán
nem róható fel neked. Ha a kolostor tette és terjesztette ezt a
feltételezést, és neked nem volt lehetőséged meggyőződni
ezen állítások igazságáról…
– De a kolostort megtévesztették. Volt valaki, aki
tudta, hogy ez nem így van. Példának okáért anyám, az
apátasszony.
Szeme tágra nyílik a csodálkozástól; én pedig
elmondom neki a teljes, szomorú történetet. Egyetlen
hatalmas, megkönnyebbült sóhajjal szakad ki belőlem.
Miután a végére érek, Effram atya szeretetteljes
tekintettel néz rám.
– Nyilván magad is tudod, hogy te ebben teljességgel
ártatlan vagy.
Bár szeretném ezt hinni, mégsem tudom. Lenézek az
ölemben összekulcsolt kezemre.
 – Nem vagyok olyan ártatlan, atyám, mert több embert
is megöltem.
Kezébe veszi a kezemet, kényszerít, hogy nézzek fel
rá.
– Hiszem, hogy Ő meg fogja érteni, mert tudott dolog,
hogy még maga Mortain isten is követett el hibákat.
Meglepetten hátrahőkölök.
– Az nem lehet!
– Ó, hát nem hallottad a történetet, hogyan vette el
tévedésből Amournát, pedig a nővérét akarta magának?
– De hallottam. Ám ezt a történetet csak Salonius hívei
mesélik. Valójában nem így történt.
– Valóban?
– Igen. Egyáltalán nem úgy történt. Mi a kolostorban
tudjuk, pontosan mi történt.
– A Kilencek minden követője ezt mondja.
Bosszúsan szusszanok, nincs erőm vitatkozni; Effram
atya pedig széttárja kezét.
– Nem mondtam, hogy a te verziód téved. De gondolj
csak bele: miért mesélnének ilyen történetet egy istenségről,
akit oly félelemmel tisztelnek?
Vállat vonok.
– Nem tudom.
Egyszerűen nem vagyok olyan hangulatban, hogy
teológiai rejtélyeket bogozgassak.
Előrehajol.
– Megmondom. Azért, hogy megmutassák: senki nem
tökéletes; mindenki, még Mortain is hajlamos hibákat
elkövetni.
– De Mortain istenség!
– Istenség, de nem ő Isten – mutat az ég felé.
Nem tudom, mit mondjak erre. Inkább gyorsan témát
váltok.
– Szeretnék még valamit mondani, atyám, aztán békén
hagyom, nem tartom fenn kötelességei teljesítésében. A
Kilencek hívei kinek tartoznak felelősséggel?
– Istenségeiknek, természetesen.
– Igen, de a világibb igazságszolgáltatás dolgában
értem. Tudom, hogy van valamiféle püspöki tanács,
amelynek tagjai egyházi ügyekben dönteni hivatottak, de a
Kilencek felett nekik, ugye, nincsen hatalmuk és
illetékességük?
– Illetékesség? Hatalom? Mármint miképpen?
– Ha például valakit valamiért felelősségre kell vonni,
például ahogy katolikus papot meg lehet fosztani
hivatalától… az ilyen dolgokat ki intézi?
– Anyádról beszélsz?
– Igen.
Hátradől, felsóhajt.
– Ilyen esetünk nagyon, nagyon régen volt. De amikor
a múltban előfordult, akkor összehívták a Kilencek zsinatát;
ők vizsgálták ezeket az ügyeket, ők ítéltek ezekben.
– Mi az a zsinat?
– Tanács, küldöttek gyűlése; tagjai a Kilencek híveinek
vezetői. Eléjük tárják az ügyet, és ők döntenek, hogy
büntetendő-e a vétek, és ha igen, mi legyen a büntetés.
– És hogyan lehet összehívni a Kilencek zsinatát?
– Üzenetet kell küldeni mind a Kilenc istenség
főpapjának vagy apátasszonyának, ők pedig kijelölnek egy
küldöttet a zsinatra. De hosszú évek óta nem fordult elő ilyen.
Az én életemben biztosan nem.
– Mi… mi lenne a büntetés ilyen bűnökre?
Bármennyire is szeretném, hogy az apátasszony,
vagyis az anyám elnyerje büntetését, a halálát nem kívánom.
 Effram atya tekintete ellágyul, amikor megérti
kérdésem okát.
– Isten mindenkivel kegyelmes.
Meglep, milyen bizonyosság van a hangjában.
– Ezt honnan tudja?
Kissé félénken vállat von.
– Ha az ember annyi hibát követ el, amennyit
életemben én elkövettem, bizonnyal megismeri Isten
kegyességét és kegyelmességét.
 Amint a kápolnából a szobámba igyekszem, egy eléggé
feldúlt apród állít meg.
– Demoiselle Annith! Demoiselle Annith!
Riadalma szinte ragályos, és hirtelen arra eszmélek,
hogy alig tudom megőrizni az önuralmamat.
– Mondd!
– A hercegnő azonnal kéreti. Isabeau
hercegkisasszony… Már mindenütt kerestem önt – mondja
vádlón.
– Imádkoztam – magyarázom, aztán felcsippentem a
szoknyámat, és utánasietek.
A hercegnő lakosztályához érve azonnal bevezetnek
hozzá. Isabeau ágya mellett ül. Az ágy másik oldalán Sybella
és az egyik apáca Szent Brigantia kolostorából. A kislány
bőre szinte áttetsző, légzése ziháló.
– Mi történt? – kérdem halkan.
A Szent Brigantia-nővér feláll, és hozzám siet.
– Miközben mindenki a tanácsteremben volt,
rosszabbodott az állapota. – Arca együtt érzőn ellágyul. –
Nem váratlan ez az állapotromlás. Csodálatos, hogy ennyi
ideig kitartott.
Nézem, csak nézem a minden lélegzetvételért
megküzdő Isabeau-t.
– Van valami, amivel könnyíthetnénk a nehéz
légzését?
– Felhasználtam már mindent, amivel a kolostor ilyen
esetekben gyógyítani tud. A hercegnő azonban… azt
reméli… hogy neked, nővér, van valami olyan orvosságod,
amivel mi nem rendelkezünk.
Ha az apáca ezért neheztel is, nem mutatja. Ismét
eszembe jut, hogyan ápoltuk Vereda nővért, mit tettünk érte.
– Több tapasztalatunk van mérgekkel és sebekkel, mint
betegséggel – súgom. – De ismerek egy borogatást, ami
segíthet.
Megadom a hozzávalók nevét, de mielőtt az apáca
elhagyná a szobát, Sybella is felkel, és utánasiet.
– Segítek neki – jelenti ki. Kérdő pillantásomra
közelebb hajol. – Én ezt nem bírom nézni – súgja. Arca
sápadt. Megdöbbentőnek találom ezt, nem értem, hogyan
viselkedhet így, aztán eszembe jut, hogy kishúga, Louise
hasonló betegségben szenved.
Miután kimentek, az ágyhoz lépek.
– Bocsásson meg, kegyelmes hercegnő. A kápolnában
voltam. Imádkoztam.
– Nem szükséges szabadkoznia. Örülök, hogy
megtalálták önt. – Felnéz. Amikor látja, hogy az apáca
kiment, felém fordul. – Ismae rájött, hogy az egyik… –
hangját sokkal halkabbra fogja – …egyik mérge csillapítja
Isabeau tüneteit, és gyakran adott neki egy-két cseppet,
amikor légzése ilyen fájdalmassá vált. Tudja, mit
használhatott Ismae? Esetleg van önnél ilyen? Az a szer
csillapítani látszott a szenvedését.
Kis ideig lázasan gondolkodom, alaposan
végiggondolom, milyen mérgeket használunk a kolostorban,
és arra jutok, hogy Ismae legvalószínűbben a Mortain ölelése
nevű mérget használhatta, amelyet máktejből készítenek.
– Van nálam ilyen szer! Rögtön jövök!
Kisietek a szobából, és amint a folyosóra érek,
futásnak eredek. Szobámban addig kutatok a
nyeregtáskámban, míg megtalálom a gondosan becsomagolt,
élénk színű kis palackokat. Kiemelem azt a fiolát, amelyben
Mortain ölelése van, a többit visszateszem a nyeregtáskámba,
és rohanok vissza a betegszobába.
Igen óvatosan mérem ki az Isabeau-nak beadandó
méregadagot; talán a kelleténél is óvatosabb vagyok, mert
nem szereztem olyan jártasságok a mérgek dolgában, mint
Ismae… és nincs is meg bennem az ő tehetsége, hogy
kijavítsam, ha esetleg végzetes hibát követnék el.
Ám úgy tűnik, a nagyon kis mennyiség is hat. Isabeau
légzése kevésbé fájdalmas, bár a tüdejében pangó folyadék
nem apad.
Haldoklik. Bár nem vagyok Mortain leánya, az Ő
jelenlétét érzem a helyiségben. Legszívesebben rákiáltanék,
hogy siessen és enyhítse a kislány szenvedéseit, de tudom,
hogy ez nagy fájdalmat okozna a hercegnőnek.
A következő négy nap Isabeau ápolásával telik.
Minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy helyreállítsuk testi
folyamatainak törékeny egyensúlyát. Borogatásokat teszünk
rá, gyógyitalokat itatunk vele, bőrét tinktúrákkal ecseteljük,
kenőcsökkel kenegetjük, de egyiknek sem sikerül
feltartóztatnia a halál kérlelhetetlen hullámát. Csak és
kizárólag az a néhány csepp Mortain ölelése hoz enyhülést a
betegnek, amit időnként beadok neki.
Amikor a francia követ üzen, hogy még mindig vár, a
hercegnő kis híján kirántja Duval kardját, hogy előkerítse, és
rátámadjon, annyira elkeseredetten igyekszik kitölteni
valamin vagy valakin keserű haragját.
Duval, a hercegnő és én azt fontolgatjuk, hogy
üzenünk Ismae-nek, de végső soron nem találjuk ezt járható
útnak és bölcs dolognak, mert nagyon keveset tehetne, és ha
megpróbálnánk kapcsolatba lépni vele, azzal csak még
nagyobb veszélynek tennénk ki. Ezért várunk. Felváltva
ülünk a betegágy mellett, hogy legyen vele valaki, ha
felébred. Vagy ha meghal.
A negyedik napon a püspök jön feladni neki a betegek
szentségét, illetve az utolsó kenetet. A hercegkisasszony
magához tér, és annyit mond, hogy szeretné, ha Effram atya
végezné ezt a szertartást. Egy pillanatig döbbent csend feszül,
aztán gyorsan az atyáért küldenek. A hercegnő végig ott
marad Isabeau mellett, a kezét fogja; arcán könny csorog.
És mégsem jő el a Halál.
Azon az éjszakán, amikor a hercegnő Isabeau ágya
mellett a padlón alszik el, és én a hercegkisasszonnyal ülve,
levendulavízzel mosdatom lázas, forró homlokát, szeme
hirtelen kinyílik. Annyira meglepődöm, hogy kis híján
elejtem a batisztkendőt.
– Hol van Anne? – kérdi.
– Itt van. Alszik. Felébresszem?
Isabeau fejét ingatja.
– Ne. Napokig itt volt mellettem. Pihennie kell. – Egy
időre elhallgat, próbál levegőt szívni a tüdejébe. – Milyen? –
kérdi súgva.
– Mi milyen?
– A halál. Milyen a halál?
Bár bátran a szemembe néz, ajka kissé megremeg,
ebből látom, milyen erősen igyekszik bátor lenni.
Nem engedem gondolataimat rossz irányba fordulni;
nem gondolok sírra, kriptára, a föld hideg rögére, inkább
magára Mortain istenségre gondolok, arra, hogy mit éreztem,
amikor először eljött hozzám, amikor be voltam zárva a
pincébe.
– Csendes és mozdulatlan, ó, nagyon békés – mondom.
– Nem érzed többé a félelem sajgását, sem aggodalmat, sem
szomorúságot. – Egy pillanatra elhallgatok, próbálok
belegondolni, hogyan magyarázhatnám el ennek a fiatal
elmének ezt úgy, hogy megérthesse. – Emlékszel, milyen
érzés volt, amikor különösen fáradt voltál? Talán egy
utazással töltött hosszú nap után?
Meg sem próbál válaszolni, egyszerűen bólint.
– Emlékszel, milyen jó érzés volt aznap éjjel bebújni a
pihe-puha pehelydunyha alá? Milyen hálásak voltak tagjaid
az ágy kényelmes melegéért? Milyen jó érzés volt? Milyen
élvezet volt behunyni a szemedet, és végre elpihenni?
– Igen – súgja; tekintete ragyog.
– Olyan – mondom.
– Ó! – sóhajt, a szemöldöke között kissé kisimul az
enyhe ránc. – Csak szeretném, ha nem lennék egyedül –
súgja. – Nem szeretek egyedül lenni.
Szavaira eszembe jut, milyen rémület lett úrrá rajtam,
valahányszor egyedül bezártak a pincébe, abba a sötét
börtönbe… attól rettegtem, hogy sosem engednek ki onnan.
Ekkor eszembe jut, hogy Isabeau-nak nem muszáj egyedül
megtennie ezt az utat.
Balthazaar elvihetné. Ő lekísérhetné az Alvilágba. Ezt
a kis vigaszt tudom felajánlani neki, de ez biztosan segít.
Amint Isabeau álomba szenderül, kimentem magamat a
betegágy mellől, és a hellequin keresésére indulok. A
folyosóra lépve felcsippentem a szoknyámat, és futásnak
eredek; nem érdekel, kik állnak meg és bámulnak
megbotránkozva.
Éppen csak alkonyodni kezdett, amikor az oromzatra
érek; aggódom, hogy túl korán jöttem. De mindenképpen
meg kell próbálnom. Kérlek, Mortain, bár nem vagyok
leányod, kérlek, add, hogy ott legyen! Sietek a sötét, árnyékos
rész felé, ahol várni szokott rám. Első pillantásra
elhagyatottnak látom a helyét, úgy vélem, senki nincs ott; a
csalódottság valósággal fojtogat. Aztán megmoccan a sűrű
árnyék, és ő előlép.
Repülök a karjába, ölelem, csak ölelem. Egy röpke
pillanatra elfeledkezem minden bonyodalomról és
tragédiáról, kizárom tudatomból mindazt, ami körülvesz
minket, és hagyom, hogy elringasson, elhódítson Balthazaar
vigasztaló lénye, jelenléte. Aztán vonakodva elhúzódom.
– Szívességet kell kérnem tőled.
– Bármit megteszek – feleli.
Egyszerű válasz, mégis megdöbbenek.
– Van egy fiatal lány a palotában… a hercegnő húga…
élet-halál között lebeg.
A mögöttünk magasodó palotára pillant, mintha átlátna
a falakon.
– Tudom.
– Nagyon fiatal, és nagyon fél, hogy egyedül kell
megtennie a halálba vezető sötét utat. És eszembe jutott…
hogy nem kéne egyedül lennie. Elkísérhetnéd.
Balthazaar meglepetten vonja össze szemöldökét.
– Nem lehet, hogy az én jelenlétem még jobban
megfélemlítené?
Nemes, markáns, vad arcát nézem.
– Talán ha megpróbálnál mosolyogni… az sokat
enyhítene a helyzeten – javaslom. – Egyébiránt hozzászokott
a fegyveresekhez, katonákhoz, és te nem vagy sokkal
félelmetesebb náluk.
– Tudod, hogy ez nem az én dolgom. A
hercegkisasszony nem gonosz lélek, nem is elveszett lélek.
– Nem, de rémült kislány, aki próbál bátor lenni.
Mortain kegyelme nyilván rá is kiterjed.
 Sötét szemöldökét összehúzza, úgy néz, csak néz le
rám.
– Nagy hited van Mortain kegyében.
– Mert saját magam is tapasztaltam.
Ekkor elkapja tekintetét, a várost nézi, arcizmai
megfeszülnek; olyan sajnálat és beletörődés látszik rajta, amit
nem tudok értelmezni. Tekintete meglágyul, keze mozdul,
megsimítja arcomat; érintése hűvösen siklik a bőrömön,
valamit mélyen megérint bennem.
– Valóban ezt kívánod, Annith? Ha a Halál egy
kívánságodat teljesítené, valóban nem magadnak, hanem
másnak kívánnál valamit? Elcserélnéd a saját boldogságodat
valaki más boldogságáért?
Homlokom ráncba szalad, zavartan pislogok.
– Miért kéne elcserélnem a boldogságomat? Nem
értem.
Másik keze is mozdul, arcomat két kezébe fogja.
Átadom magamat az érzésnek; belesimulok a tenyerébe,
élvezem a nyugalom ígéretét. Aztán lehajol, gyengéd csókot
lehel ajkamra; gyengéd, fájdalmasan szomorú csókot.
– Mi az? Mi az, amit nem mondasz el nekem?
Nem válaszol. Mosolyog. Olyan szomorúság és
magány van ebben a mosolyban, hogy a szívem belesajdul.
– Bocsáss meg! – súgja, azzal szorosabban összehúzza
magán köpönyegét, kilép az árnyékból, és elindul a palotába
vezető ajtó felé. Még mindig nem értem, mi történik, még
mindig nagyon csodálkozom, mégis rögtön utána indulok.
Nem kell megmutatni neki, merre menjen; egyenesen
Isabeau szobája felé tart. Eszembe jut, vajon járt-e már valaha
ott, talán akkor, amikor rám várt. Lassan a hercegkisasszony
ágyához tart, elhalad a Szent Brigantia kolostorából érkezett
apácák, el a hercegnő szolgálói mellett, de mintha senki nem
venné észre. Mintha egyáltalán nem is látnák.
Letérdel az ágy mellé; olyan gyengéd, hogy alig tudom
a könnyeimet visszafojtani. Ahogy csuklyája hátracsusszan a
fejéről, a szobában égő gyertyák fénye arcára világít, mintha
jól cizellált relief lenne, úgy játszanak rajta a fények, és
erre… rég eltemetett emlékek egész sora élénkül fel bennem.
Isabeau hatalmasra nyílt szemmel néz rá, Balthazaar
pedig a hercegkisasszony kicsi, vézna kezéért nyúl.
– Ne félj! – mondja, mire a hercegkisasszony bólint;
nem néz máshová, csak Balthazaar szemébe. – Nem
félelmetes az a hely, ahová megyünk. És nem leszel egyedül.
Magam viszlek oda.
Nézem, csak nézem a nemes homlokot, az arcélt, a
nyaka körül vállára hullt csuklyát, és ébredezni kezd bennem
a felismerés.
A kis Isabeau ekkor odafordul Anne hercegnőhöz, és
halvány, bátor mosollyal néz rá.
– Ne legyél szomorú, Anne. Nem leszek egyedül.
Ráadásul – teszi hozzá félénken – mindig mindenhová te
jutottál el előbb. Most én megyek előre, és odaát várok rád.
A hercegnő megfogja Isabeau kezét; néma könnyek
csorognak arcán. Még mindig nem néz a mellette térdelő
idegenre.
Aztán – bár Isabeau még nem halt meg – az én
szerelmesem előrehajol, karjába veszi, és magához öleli.
De nem Isabeau van a karjában, hanem Isabeau lelke.
A test még az ágyban fekszik, üres héj.
Nem, gondolom, ez nem lehetséges. A hellequinek
nem képesek elhívni a lelket a testből.
Isabeau hátrapillant a széles váll fölött, és erőtlenül
integet nekem. Aztán ketten, együtt lépnek ki a szobából, és
csak az élők maradnak odabent.
 Ekkor már tudom. Biztosan tudom. Nem egyszerű
hellequin az én szerelmem. Hanem maga a Halál.
 Letérdepelek a hercegnő mellett; ott marad az ágynál,
megragadja Isabeau kezét.
Balthazaar maga a Halál.
Hogyhogy nem tudtam előbb? Hogyhogy nem
ismertem fel? Mert persze visszatekintve látom, értem az
összes jelet. A felismerés érzését. Azt, hogy ő vezette a
hellequineket. Hogy nála találtam az én nyilamat. Hogyan
lehettem ilyen vak?
De a szívem… a szívem nem csal, mert az akkor is
ismeri Őt, ha a szemem túlságosan elhomályosult ahhoz,
hogy meglássam.
Arcom ismét pírba borul, amikor eszembe jut, miként
emlegettem az Ő nevét, és kis híján összerándulok, annyira
zavarban vagyok.
És mit jelent ez? Mit jelent mindez az én
szempontomból? Mit jelent ez nekem? Nekünk?
Nyilvánvalóan nem lehet jövőm a Halállal.
Ez túl sok, túl nagy jelentőségű dolog ahhoz, hogy
ezen gondolkodjam, a pillanat nem alkalmas a töprengésre.
Inkább a hercegnőre figyelek. Szüksége lesz a segítségemre,
hogy megbirkózzon a gyásszal.
Reggel, még mielőtt a hercegnő feleszmélhetne
könnyes álmából, hírt kapunk, hogy a francia sereg
megérkezett, és már a város alatt vannak.
– Hol van Gisors? Vezessék hozzám azonnal! – tombol
Duval. Annyira izgatott, hogy képtelen egy helyben maradni.
Fel-alá járkál a tanácsteremben.
Montauban kancellár elkomorul.
– És a felderítőink? Nyilván figyelmeztettek volna
minket a közeledő hadra.
Duval nagy indulattal fordul felé, arcizmai
megfeszülnek, de Dunois tábornagy siet megválaszolni a
kérdést.
– Ez csak azt jelentheti, hogy a franciák több helyen
elállták az utat, feltartóztatták a felderítőinket, hogy ne
hozhassanak híreket nekünk.
Duvalra nézek; nyugtalanságának oka hirtelen
nyilvánvalóvá válik. Mi van Ismae-vel? Őt is feltartóztatták?
Ekkor visszatér a küldönc. Arca falfehér.
– Gisors követ úr már nincs a palotában, milord.
Kíséretével együtt tegnap éjjel távozott.
Duval keze ökölbe szorul; láthatóan kedve lenne
valamibe belecsapni. Mindazonáltal udvariasan elbocsátja a
küldöncöt, aztán nagyon cifrán káromkodik.
– Csapda volt! Előre eltervezték. Tudták, hogy nem
fogjuk megadni magunkat, ezzel a követesdivel akarták
elvonni a figyelmünket.
– És sikerült nekik – jegyzi meg Chalon.
Duval dühösen felkapja fejét.
– Csak azért, mert feltartóztatták a felderítőinket, így
nem tudhattunk semmit – mondja, nyilvánvaló azonban, hogy
magát hibáztatja.
A hercegnő próbál bátor maradni e nagy nehézség
közepette is.
– Mit kell tennünk, hogy felvegyük a harcot az
ostromlókkal? – kérdi. Hangja halk, erőtlen; szerencsétlenül
veszi ki magát, hogy nagyon gyerekesen cseng. Mert
gyermek is.
 Minden tekintet felé fordul. Duval gyengéd hangon
felel.
– Nem sokat tehetünk azon kívül, hogy megteszünk
minden tőlünk telhetőt. Tudtuk, hogy ez fog történni, felség.
– Bár reméltük, hogy több időnk lesz – jegyzi meg
Dunois tábornagy.
– De nincs több időnk – szól Rieux marsall hirtelen,
nyersen.
– Akkor most mit tehetünk? – kérdi a püspök;
láthatóan nagyon igyekszik türtőztetni magát, nehogy
kétségbeesésében a kezét tördelje.
– Harcolunk – feleli Dunois komoran. – Vagy
megadjuk magunkat.
– Az nyilván nem lehetséges – szól Chalon. – Azok
után bizonyosan nem, hogy sorozatban utasítottuk el a
békeajánlataikat. Nem fognak nekünk menedéket adni, és
nem fognak velünk tárgyalni a megadás kedvezőbb
feltételeiről.
– Hónapokig ellen tudunk állni az ostromlóknak –
mutat rá Montauban kancellár.
– Igen, de mi értelme? Mi lesz a vége? Több segítség
nem jön. Akármilyen győzelmet sikerül kicsikarnunk itt,
többet nem érhetünk el. Ennyi és nem több, amit elérhetünk.
Elvágnak minket az esetlegesen segítségünkre jövő
csapatoktól, és az utánpótlástól is. Előbb-utóbb kiéheztetnek
minket. És megint csak az a kérdés, hogy mivégre
szenvedjünk? Előbb-utóbb úgyis kénytelenek leszünk
megadni magunkat.
– Elég! – vág Chalon szavába Duval.
Rieux marsall feszeng ültő helyében.
– Napokig tart, míg megérkezik az ellátmányuk, az
ostromgépekről nem is beszélve. Van még egy kis időnk.
Legjobb, ha azonnal kiküldjük a lovasokat, és begyűjtjük az
élelmet, az összes vágóállatot. Nem célszerű ezeket az
ellenségnek hagyni, és hamarosan magunknak is szükségünk
lesz rá.
Duval bólint.
– Rendben. Ki kell derítenünk azt is, hogy hányan
vannak a franciák, és mik a terveik. Milyen ostromgépeket
hoznak. – Dunois tábornagyra pillant. – Kit küldjünk?
Sybella előlép helyéről, a hercegnő mögül.
– Én vállalom – mondja, és rögtön elszégyellem
magamat, hogy nekem nem jutott eszembe rögtön ajánlkozni.
– Miért? – kérdi Sybella a tanácsnokok elborzadt
arckifejezését látva. – Azt hiszik, hogy ha csatalovakon
lovagolnak ki, pajzzsal, lobogó zászlókkal, akkor a franciák
egyszerűen megvallják, mi a stratégiájuk? – Felhorkan. – Az
teljesen abszurd gondolkodás. Ne nevettessék ki magukat!
Sosem számítanának azonban arra, hogy a hírszerző női
személy, aki annyira láthatatlan, mint egy markotányosnő
vagy mosónő. Senki nem vesz tudomást egy nő
jövés-menéséről.
Rémlovag úgy néz ki, mint aki legszívesebben az
asztalra ejtené a fejét, és zokogna. Vagy a következő néhány
hétre bezárná Sybellát a cellájába.
Duval bocsánatkérő pillantást vet Rémlovagra.
– Hát, jó. De nagyon vigyázz magadra. És ha valami
veszedelmet sejtesz, azonnal gyere vissza ide! Kémleld ki,
milyen csapataik vannak, milyen ostromgépeket hoznak,
lesz-e ágyújuk! Pontosan tudnunk kell, mire készülnek.
Sybella az udvari etikett szerint térdet-fejet hajt, majd
elhagyja a helyiséget. Úgy látom, hálás, hogy végre tehet
valamit. Velünk ellentétben, akik csak várhatunk, és
találgathatjuk, hogyan alakulnak az események.
 – Menjek én is? – ajánlkozom kissé megkésve.
– Nem – feleli Duval fejét határozottan ingatva. –
Egyiküknek mindenképpen a hercegnő mellett kell maradnia.
– Úgy véli, hogy a franciák a hercegnő életére törnek?
– kérdi Dunois tábornagy.
– Nem; de nem akarom kockáztatni a biztonságát –
feleli Duval, azzal az ablak felé fordul, és arcát dörzsölgeti.
Isabeau halála óta egyetlen éjszaka alatt mintha tíz évet
öregedett volna. – Nem érkezett valami hír demoiselle Ismae
felől?
Nem egyértelmű, kihez intézi ezt a kérdést, ezért az
apátasszonyra pillantok. Kurta fejmozdulattal jelez, aztán
rájön, hogy Duval nem látja.
– Nem, milord. Nem jött semmi hír. Ám mivel
küldetését nem a kolostor rendelte el, nem számítok arra,
hogy kapcsolatba lép velem.
Duval erre olyan éles pillantást vet az apátasszony felé,
amitől egy alacsonyabb rangú és gyengédebb lelkületű
asszony megremegne. Aztán szelídebb arccal fordul felém.
– Ön hallott valamit?
– Nem, milord.
– Értem. Ha bármilyen értesülést kap, kérem, azonnal
üzenjen nekem. Megígértem a húgomnak, hogy segítek neki
a temetési szertartás dolgaiban.
Amint ezt kimondja, elkomorul, újra elönti a gyász.
Olyan jó taktikus, olyan nagy stratéga, hogy az ember
könnyen elfelejti, nemcsak hadvezér, hanem fivér is, aki
elveszítette kishúgát.
Több száz apró részletet kell figyelembe venni,
intézkedni, hogy a kis Isabeau olyan végtisztességet kapjon,
amely Bretagne hercegnőjének kijár, hogy temetése méltó és
tiszteletteljes megemlékezés legyen. Nem csak Anne
hercegnő és a családja szerette, hanem az egész nép.
A hercegnő oly sápadtan segédkezik udvarhölgyeinek
Isabeau testének mosdatásában, temetésre öltöztetésében,
hogy attól tartok, ő is megbetegszik. A hercegkisasszonyt
legkedvesebb vörös bársony ruhájába öltöztetik, maga Anne
fon gyöngyöket húga barna hajába. Isabeau-t temetésének
napján a halottaskocsi Rennes nagy katedrálisába viszi. Ott
temetik el a karzat alatt.
Nem beszéltem Balthazaarral. Borzasztóan nehéz úgy
gondolni rá, mint a Halálra, azóta az éjszaka óta, amikor Ő –
nem… ő – vitte el Isabeau lelkét. Szinte lehetetlen
összeegyeztetni az én pajkos, szeszélyes hellequinemet a
Halállal. Nehéz belegondolni, hogy valóban Balthazaar a
Halál. Lassan lépdelek felfelé a lépcsőn. Még mindig nem
igazán tudom, mit mondjak, hogyan legyek vele. Nem
viszonyulhatok hozzá úgy, mintha még mindig egyszerűen
csak Balthazaar lenne. És mégis, a gondolat, hogy olyan
tisztelettel forduljak felé, mint Mortainhez, ugyanígy
helytelennek tűnik, mert ennél azért többet jelentettünk
egymásnak.
Elpirulok ettől a gondolattól. Istennel háltam, és nem is
sejtettem, hogy nem egyszerű földi halandó. Háromszorosan
is bolond vagyok. Ám visszanézve úgy érzem, mintha a
szívem mélyén mindig is sejtettem, tudtam volna ezt.
Különben miért lett volna olyan ismerős első látásra, miért
éreztem volna úgy, hogy van valami kapcsolat közöttünk?
Lehetséges ez? Lehetséges, hogy a szívünk olyasmit tud, amit
az elménk fel nem foghat?
Megmondta volna nekem az igazat, ha nem jövök rá
magam? Ha nem kérem meg, hogy kísérje át Isabeau-t a
túlvilágra? Az elmúlt három napban több kérdés kavargott a
tudatomban, köztük ez is. Vajon be akart csapni? És miért
van nála az áldozati nyílvesszőm?
Attól félek, hogy valamiképpen én kötöttem
magamhoz, ahogy Arduinna is nyílvesszővel kapcsolja össze
a szíveket, és ez önmagában ugyanolyan ármányos csalásnak
tűnik. Bár sosem volt szándékomban megtéveszteni.
És hogyan lehetnénk újra együtt? Elég nagy
bonyodalom önmagában az, hogy egy hellequinbe szerettem
bele, de hogy magába a Halálba? Ennek a történetnek nyilván
nem lehet jó vége. Eleve kizárt, hogy boldogan élünk, míg
meg nem halunk.
A párkányzatra érve mély levegőt veszek, majd
kilépek. Erősen markolom a szoknyámat, hogy ne érezzem a
kezem remegését. A sötét szeglet felé haladva minden
okosság, amit előre kigondoltam, minden égető kérdés,
amellyel magamban küzdöttem, egyetlen rejtéllyé
kristályosul: Miért én?
Képtelen vagyok úrrá lenni az érzéseimen;
meglassítom lépteimet, mielőtt a sarokra érek. Még egy mély
levegőt veszek, igyekszem erős lenni… Ekkor Balthazaar
halk, mély hangja morajlik az éjszakába:
– Már azt hittem, vissza se jössz.
Bár hangja évődő, hallom benne az őszinte aggodalom
feszülését. Aztán kilép az árnyékból, egyenesen a
párkányzatos oromfal keskeny járdájára.
– Uram… – szólalok meg, és tudatom fel sem fogja,
mit teszek, ösztönösen mozdulok letérdelni.
– Állj! – A kezét érzem a karomon, erővel ragad meg,
döbbenten hallgatok el.
Legszívesebben felnéznék, látni akarom az arcát, tudni
akarom, hogy dühös-e, vagy szórakoztatónak találja
hebegésemet, vagy a száz másik lehetőség közül melyik
érzelem látszik arcán. De túlságosan zavarban vagyok,
túlságosan ostobának érzem magamat.
– Ne tekints másként rám. Kérlek!
Bosszúság és csalódottság van a hangjában, mintha
Balthazaar szólna, mintha lehetséges lenne elfeledni mindazt,
ami történt.
Felsóhajtok.
– Nem tudom, hogy dühösen kiabáljak-e veled, vagy
bocsánatodért esedezzek.
Elengedi a karomat.
– Valószínűleg mindkettőt megteszed, mielőtt zöldágra
vergődnénk, de tudd: nincs miért bocsánatot kérned tőlem.
Én tévesztettelek meg, bár nem ez volt a szándékom.
Ekkor felnézek rá.
– Hanem?
Sötét, végtelen mély tekintetével engem néz, mintha őt
magát is meglepné ez a kérdés. Aztán a mellvédfalra
könyököl, és kinéz a sötét éjszakába. Ujjait hajába fúrja, és
abban a pillanatban inkább embernek, mint istenségnek tűnik;
némiképp csillapul a szívemet vasmarokként szorító
nyugtalanság.
– Egykoron oly mértékben része voltam életnek,
halálnak egyaránt, hogy az időnek számomra semmi
jelentősége nem volt. Lényem legalább annyira a kezdetekről,
mint a végről szólt. Az emberek pontosan tudták, hogy a
halál az élet körforgásának természetes része, nem valami
komor büntetés. Ám idővel és az új egyház tevékenykedése
nyomán létem beszűkült, így lett belőlem örökre Halál.
Legjobb esetben elmúlás, enyészet, legrosszabb esetben örök
kárhozat és pokoltűz. Mindent elvettek tőlem, ami
létezésemnek célt és értelmet adott.
Dermedten állok, figyelek.
– Egyik kezével halált osztó, másik kezével életet adó
istenségből miattuk lettem az éjszaka démoni alakja, akivel
az új egyház az embereket ijesztgeti, hogy jámborul
engedelmeskedjenek. Egyszerre csak elvesztettem fele
királyságomat, és a rémisztő, félelmetes fele maradt nekem.
– Kivéve a kolostort… – jegyzem meg súgva, halkan.
Bólint.
– A kolostor olyannak emlékezett rám, amilyen
valójában vagyok; de nem csak ők. Akad még néhány ember
a vidéken, aki pontosan tudja, ki vagyok. Ez elég ahhoz, hogy
létezzem, bár ez nem teljes lét. Magányomat csillapítandó
feleséget kerestem.
– Amournát.
– Nem. Nem Amournát, hanem Arduinnát.
Lélegzetem elakad.
– Ezek szerint mégis tévedés volt.
– Igen. Szörnyű, tragikus tévedés, amely
katasztrofálisan végződött. Ezért úgy döntöttem, hogy
egyszerűen azokkal a halandó nőkkel hálok, akik az ágyukba
invitálnak. Ám ritkán adódott ilyen pillanat, és akkor is alig
csillapította egyre súlyosbodó magányomat. Ha nem lettek
volna a leányaim, akik irántam való imádatukkal tartották
bennem a lelket, azt hiszem, megőrültem volna. Aztán ebben
a komor létemben újabb szív nyílt meg előttem; olyan
váratlan és meglepő volt ez, mint a télvíz idején nyíló rózsa.
Ez a szív nem megváltásért könyörgött, és nem azért ajánlotta
magát nekem, hogy ne kelljen durva és érzéketlen férjéé
lennie. Ez a szív egy kicsi, tiszta lélekhez tartozott, aki újra
felcsillantotta nekem az öröm örök ragyogását. Egy napon ez
a szív rémülten kiáltott fel, és olyan nyíltan szólt hozzám,
hogy meghallottam a szavát. Évszázadok óta senki nem
invitált az életébe… de ekkor… ekkor már volt célom. Ezért
meglátogattam ezt a lelket, és amikor vele voltam, enyhült a
szívemet komorító nagy magány. Ilyet más nővel nem
éreztem soha. Vigasztaltam őt, és ő is vigasztalt engem. Neki
erőt adott a kapcsolatunk, és én is erőt merítettem belőle. Egy
kis ideig… Hónapokig? Évekig? Nem is tudom… Lényeg,
hogy egy ideig nem voltam magányos. Aztán ennek vége lett.
Mintha ajtót csaptak volna az arcomba. És újra megismertem
a bánat mély nyomorúságát.
– Én voltam az a lélek – mondom ki suttogva.
Felém fordul. Tekintetét fájdalmas emlékek
homályosítják el.
– Igen. Te töltötted be azt az űrt, amelynek létezéséről
már teljesen megfeledkeztem.
– De csak ötéves voltam akkor.
Vállat von.
– A lélekvilágban, ahol az időm nagy részét töltöm, a
lélek és a lélek fénye teljesen elvonatkoztatott az olyan világi
dolgoktól, mint az életkor. Nem tudtam, hogy gyerek vagy,
amíg el nem mentem hozzád abba a pincébe… és akkor már
késő volt. Elragadó voltál. Teljesen magadhoz kötöttél.
Szünet nélkül imádkoztál hozzám és beszélgettél velem, és
nekem nem volt erőm elengedni nekem ajánlott áldozati
ajándékodat. Olyan volt ez, mint kenyér az éhezőnek. Aztán
később, amikor az a bizonyos akadály támadt közöttünk, az
olyan volt nekem, mintha a Nap lehullott volna az égből, és
létem még nyomorúságosabbá lett, mint addig volt, mert
rólad óhatatlanul eszembe jutott mindaz, ami egykor az
enyém volt, amit elvesztettem.
– És mégsem, egy pillanatra sem hagytál el – szólok, a
hosszú, nehéz éveket gondolatban egy pillanat alatt felidézve.
– Akkor sem hagytál el, amikor azt hitted, hátat fordítottam
neked. Te akkor sem fordultál el tőlem.
Elfordul, mintha zavarban lenne.
 – De akkor elküldted nekem a nyílvessződet, és nem
értettem, miért tetted. Úgy éreztem, gúnyolódsz vagy
kötekedsz velem, és nagyon felbosszantott; remény és düh
egyenlő mértékben tombolt bennem, és fogalmam sem volt,
mit akarsz tőlem valójában. Akkor még nem döntöttem el,
mit tegyek, de magamhoz vettem a nyílvesszőt. Még mindig
nálam van.
– Tudom. Láttam. Éppen ezért menekültem el a
hellequinek csapatától. Azt hittem, azért küldték őket, hogy
megbüntessenek, amiért engedélyed nélkül elhagytam a
kolostort.
Döbbenten, szinte megbotránkozva néz; mint aki
felettébb nehezményezi, hogy ilyesmi egyáltalán eszembe
juthatott.
– Bocsáss meg. Ezzel fenyegettek minket az apácák,
amikor kicsik voltunk, és én hittem nekik.
– Soha nem volt szükségetek az engedélyemre. Mindig
is szabadon járhattatok, kedvetek szerint lehettetek a
kolostorban vagy azon kívül.
– De nekünk ezt mondták – suttogom.
Elkomorul, elgondolkodik azon, amit mondtam, de
folytatja a történetet.
– Aztán egyik éjszaka, vadászat közben rád találtam.
Ott álltál, hátadat a fának támasztva, készen arra, hogy az
egész csapattal szembeszállj, ha kell. Amikor rád néztem,
régi sebeim szakadtak fel – mondja, és keze ökölbe szorul. –
Gyűlöltem, hogy újra vágy ébredt bennem úgy, hogy nem
akarom. És te váltottad ki belőlem ezt. – Arcát a csillagok
felé emeli, mintha túlságosan felzaklatná mindez ahhoz, hogy
rám nézzen. – Meg akartam érteni a természetedet, a
miértjeidet. Ezért elhatároztam, hogy magammal viszlek.
– Ha jól emlékszem, önként mentem veled.
 Fejét oldalra biccenti.
– Bizonyos mértékig igen. De mindenképpen
ragaszkodtam volna hozzá, hogy velem jöjj. Egyszer már
elveszítettelek, hosszú évekig nem tudtalak elérni, és nem
akartam, hogy ez újra megtörténjen. Azt akartam, hogy velem
maradj, míg képes leszek nélküled élni.
Gyomrom összeszorul, tűhegynyire rándul e szavaktól.
– És képes vagy? – kérdem súgva. – Képes vagy már
nélkülem élni?
Tekintete belém ég.
– Nem. – Eltelik egy hosszú pillanat, olyan hosszú és
olyan feszült idő, hogy izzó tekintete elől kénytelen vagyok
félrepillantani. Aztán megszólal. Halkan, súgva: – Mi történt?
Miért csaptad be előlem lelked ajtaját, miért nem engedtél be
többé?
– Elmondtam valakinek, hogy láttalak. És
megbüntettek érte. Azt mondta, hogy hazudok, hogy
mindenfélét fantáziálok. Ezért az én titkom lettél. Nem
mondtam el senkinek. De rajtakaptak… és megbüntettek.
Brutálisan, de ezt nem mondom el neki, ahogy azt sem,
hogy mi volt a büntetés, mert még mindig szégyen tölt el, ha
rágondolok.
– Nem sokkal azután meghalt az apátasszony, aki
megkeserítette az életemet, és a félelem nem volt többé
állandó társam. Már nem éreztem úgy, mintha állandóan
borotvaélen táncolnék élet és halál között, ezért kevésbé volt
szükségem rád. – Ám azért, hogy megnyíltam előtte, nagy
árat kellett fizetnem. – Az új apátasszony uralma alatt új
esélyt kaptam, és nem akartam kockáztatni, hogy ugyanazt a
hibát még egyszer elkövessem.
Keze mozdul, erősen megragadja a kezemet, mintha ki
tudna rántani emlékeim sötét zugaiból.
 – Tehát már zsenge korodban megismerted a Halál és
az Ő erejének korlátait.
Behunyja szemét, de még látom tekintetében a düh és a
bánat villanását.
Amikor újra kinyitja szemét, az égre néz.
– Hajnalodik.
Még nem akarok elmenni. Még vele maradnék. Olyan
sok mindenről kell beszélnünk.
– Mikor látlak újra?
Nagyon mozdulatlanul áll, mintha a remény valami
törékeny, sérülékeny dolog lenne, amit apránként kell
előédesgetni.
– Szeretnél még találkozni velem?
– Igen. Még nem értettem meg, de érteni akarom, mi
van kettőnk között.
Ekkor elmosolyodik, aztán eltűnik az árnyékok között.
 – Nem jó híreket kaptunk – jelenti be Dunois
tábornagy. Arca elszürkült; hogy a kimerültségtől-e vagy az
aggodalomtól, nem tudnám megmondani. Talán
mindkettőtől.
Duval a hercegnőre pillant.
– Kegyelmes hercegnő, nem szükséges itt lennie
velünk. Meg tudjuk beszélni egymás között, intézkedni
tudunk, legalábbis egy ideig.
– Nem – szól a hercegnő, a fejét ingatva. – Semmi
okból nem hanyagolom el a felelősségemet, nem hagyom,
hogy nehéz döntéseket mások hozzanak, nélkülem.
Duval ekkor int Sybellának.
– Mondja el, kérem.
– Tizenötezer fős francia haderő veszi körül Rennes
városát. – A jelenlévők egy emberként hördülnek fel. Senki
nem számított ekkora hadra. – Úgy tűnik, a főerő a várostól
délre táborozik, a csapatok harmada pedig északra van.
– Ezek szerint körülzártak minket – tűnődik Duval. –
Ha valaki a segítségünkre jönne is, át kéne verekedniük
magukat a franciákon, hogy egyesíthessék velünk az erőiket.
– Pontosan ez a helyzet – erősíti meg Sybella. A
hercegnőre pillant, mintha nagyon sajnálná, hogy hallja, amit
ezután közölnie kell. – Hoztak magukkal néhány hadigépet
is. Katapultokat, ostromtornyokat. Ágyújuk is van.
A hercegnő elsápad; félő, hogy menten elalél.
– A várost… lerombolnák az egész várost.
 Dunois táboragy igyekszik vigasztalni.
– Lehetséges… sőt, valószínű, hogy csak elrettentésül
hozták; mert nemigen lehet a király örömére elfoglalni egy
porig rombolt várost.
Duval ekkor Rieux marsallhoz fordul.
– Ön milyen értesüléseket szerzett?
– Attól tartok, hasonlóan rossz híreim vannak. Négy
másik várost is bevettek a franciák, és visszaszerezték
Vannes városát is.
Bretagne egész déli része francia kézen van. Nyugati
területeink egy része is.
Mindenki döbbent csendben hallgatja az események
ilyetén alakulását. Kijózanító, reményhervasztó hírek ezek.
– Ez azt jelenti, hogy elvesztünk – súgja a hercegnő.
Senki nem mond ellent neki. Dunois szólal meg
elsőként.
– A brit parancsnok üzent, hogy ha most távozik,
kegyelmes hercegnő, amikor a franciák még nem vágtak el
minden utat, el tudja juttatni felségedet a tengerpartra, onnan
pedig a hitvese birodalmához tartozó tenger menti Flandriába,
Brabantba. Onnan biztonságban eljuthat a német-római
császár udvarába.
– Hagyjam magára a népemet? Milyen sehonnainak
tartanak engem?
Rémlovag köhécsel, Duval int, hogy beszéljen.
– Meglehet, ez az egyetlen módja, hogy biztonságban
maradhasson, kegyelmes hercegnő.
– Ezt hogy érti?
– Úgy, hogy a városbeli életkörülmények
nagymértékben romlottak. Mivel a kincstár megint üres, a
zsoldosok fosztogatnak, zsákmányolnak a városban; a
polgárok otthonait saját éléskamrájuknak tekintik. Sajnálatos
módon a városban lévő külföldi katonák sokkal többen
vannak, mint a mi bretonjaink, és a jelenleginél jobban
nemigen tudjuk őket kordában tartani.
– És Arduinna papnői? – kérdem, és kérdésem hallatán
mindenki felém fordul. – Hetekkel ezelőtt ígértek segítséget,
és eddig nem is válaszoltunk nekik. Nem vennénk jó
hasznukat Rennes védelmében? Az ártatlanok védelme szent
hivatásuk.
– Igen – szól a hercegnő azonnal élénken, határozottan,
minden lehetséges ellenérvnek elébe menve. – Fogadjuk el a
tiszteletre méltó papnőktől ezt a nagylelkű ajánlatot!
Intézkedne? – kérdi tőlem.
– Természetesen, felség.
Gyorsan magamhoz veszem a köpönyegemet, és
kisietek a palotából. A franciák egyre közelebb nyomulnak a
városhoz, egyre szorosabb az ostromgyűrű, de még nem
zárult be. Könnyen eljutok az istállóba, felnyergelem
Fortunát, és kiosonok a hátsó kapun. Nehezebb azonban
elkerülni az Arduinna papnőinek táborát őrzőket. Mielőtt
meglátnám őket, meghallom a megállításra felszólító
parancsot. A hang irányába nézek. Arduinna egy papnője,
akit nem ismerek, a közeli fán ül, kezében felajzott íj,
egyenesen rám céloz.
– Florishoz jöttem – mondom. – Kérlek, mondd meg
neki, hogy Annith szeretne beszélni vele.
Egy pillanatig csak bámul, aztán bólint. Ekkor egy
másik nő lép elő rejtekhelyéről, a fa törzséből, és eltűnik az
erdő fái közt. A táborhelyre indul. Nem tehetek mást, várok.
Bár ez elég nehéz úgy, hogy az őr nem mozdul, továbbra is
rám céloz. Tudomást sem véve róla a ritkás erdőt nézem.
Nincs hideg, inkább hűvös az éjszaka, végre a késő tavasz
lehelete melenget minket. Újra végiggondolom a
mondandómat, amit Floris elé akarok tárni, válogatom a
szavakat, mert Arduinna istennő hívei elég morcos és
szeszélyes népségnek bizonyultak, és nem szeretném, ha
akaratlanul, óvatlanul feléleszteném a Mortain és Arduinna
hívei közt meglévő régi viszályt és haragot éppen akkor,
amikor a hercegnőt valamiféle megoldáshoz szeretném
segíteni.
Ez a válaszom. A hercegnő érdekében járok el; mert az
ő segítségére hajlandók Arduinna követői. Elmondom nekik,
hogy Isabeau apró áldozati ajándékot tett az istennő oltára
elé, nővére nevében. Ez talán meglágyítja a szívüket.
Ráadásul tudnom kell, mi az igazság Arduinna és
Mortain kapcsolatáról, hogy jobban megérthessem a férfit, az
istenséget, akiért a szívem dobog. Mert tudom, hogy nem
ésszerű, nem indokolható, és nem is magyarázható, de
szerelemmel szeretem Balthazaart.
Nem derült égből villámcsapásként ér ez a felismerés,
nem is olyan, mintha pöröllyel vágtak volna fejbe; lassan
szivárog be a tudatomba, mint tengeri ködfoszlány a
szárazföld felé, vagy ahogy a föld alatti forrás vize a felszínre
csörgedez.
De miért? Hiszen Balthazaar makacs, hallgatag, és
fuldoklik a reményvesztettségben.
És mégis… Van benne valami, ami olyan nagyon az én
szívemhez illik.
És bár azt kívánom, bárcsak sikerülne annyi józan észt
összekaparnom magamban, hogy elkerülhessem ezt… hogy
ne szeressek éppen egy szerencsétlen istenbe; úgy tűnik, az
én megátalkodott szívemnek teljesen mindegy, hogy akibe
beleszeret, az hellequin vagy az istenség, akit a hellequin
szolgál… mert a halvány kétkedésen és a csodálaton kívül az
iránta való érzéseim nem változtak.
 Ekkor moccanás halk hangja hallatszik, majd
megjelenik az őr, aki kérésem üzenetét vitte.
– Floris hajlandó fogadni téged – mondja, és bár
nagyon igyekszik elrejteni hangjából, mennyire csodálkozik
ezen, ez nemigen sikerül neki. – Kövess!
Elindul előttem. Nem szálltam le Fortuna nyergéből. A
fák közül egy kis tisztásra jutunk, ahol tábortüzek lobognak,
és kis fekete halmokat látok, amelyekben a sátraikat ismerem
fel. A legközelebbi tábortűznél valaki vidáman integet. Tola.
Rögtön felugrik, és szalad felém, kezében a nyeles hús,
egyszerű vacsorája.
– Mi készteti Mortain leányát arra, hogy elhagyja
fenséges palotáját? – kérdi, de szavaiban nincs semmi él, csak
barátságos évődés.
– Úgy tűnik, hiányzott a fafüst szaga, és elegem lett
abból, hogy tányérból, evőeszközzel kell ennem.
Rögtön kedves mosollyal viszonozza pajkos
vigyoromat.
– Nahát! Szívesen vendégül látunk.
Lenézek a kezében tartott csontos húsra, fácán talán, és
eszembe jut, milyen régen nem ettem. De ez itt most nem a
lakoma ideje.
– Azért vagyok itt, hogy átadjam Florisnak a hercegnő
üzenetét.
Kísérőm hirtelen megáll, és kénytelen vagyok
megrántani Fortuna kantárját, hogy el ne tapossuk.
– Ide megkötheted a lovadat – mondja, egy karcsú fára
mutatva.
Leszállok a nyeregből, a kantárt az egyik ághoz kötöm.
Tola befalja vacsorájának utolsó falatját, majd a csontot a
legközelebbi tábortűzbe dobja.
– Majd én odavezetem – mondja a másik nőnek, aki
vállat von, mintha neki teljesen mindegy lenne. Aztán
odébbáll.
Mosolygok.
– Hiányoztál.
Tola elvigyorodik, aztán elindul a tisztás távolabbi
részére, a legnagyobb sátor felé. Amikor odaérünk, kezét
felemelve megállít, majd belép a sátorba. Egy pillanat múlva
már újra felbukkan, a sátorlapot félrevonva int, hogy lépjek
be.
A sátorban Floris a tűz közelében ül, két idősebb nő
között, akikre halványan emlékszem; az együtt töltött napok
alatt néhányszor láttam őket.
– Annith – szól halkan; arca nyugodt, komoly.
Bár náluk nem szokás, térdet-fejet hajtok előtte; ezzel
is szeretném jelezni irántuk való tiszteletemet.
– Köszönöm, hogy ilyen hirtelen és ilyen késői órán
hajlandó volt fogadni engem. A hercegnő küldött, az ő
nevében járok el. Tisztelettel elfogadjuk a felajánlott
segítséget. Azok a zsoldosok szorongatnak minket, akiknek
feladata lenne megvédeni minket a franciáktól.
Nyughatatlanok a várakozásban, unalom gyötri őket, ezért
gyötörnek minket. Ami ennél is rosszabb: a francia csapatok
körülvették a várost, a zsoldosok pedig a pénzüket követelik,
de a kincstár teljesen kiürült. Arra vetemedtek, hogy ráérő
idejükben Rennes tisztes polgárait sanyargatják. Azt
mondtam a hercegnőnek, hogy Arduinna papnői az ártatlanok
védelmezésével szolgálják istennőjüket. Segítenek nekünk?
– Persze, hogy segítünk. – Floris a franciák hunyorgó
tábortüzeinek irányába néz. – Egy-két nap, és teljesen
körülveszik a várost.
– Tudom. Amint meglátták a környéken a zászlóikat,
megindult a menekültek áradata.
 – Jól tennék, ha sietnének. Mert amint a franciák
elfoglalják a pozíciójukat, senki nem juthat be a városba,
ahogy ki sem.
A beálló csendben legszívesebben megkérném, mondja
el Arduinna és Mortain történetét, hogy összehasonlíthassam
azzal, amit Effram atya és Mortain mondott nekem. Ám
mivel tudom, milyen féltve őrzik a titkaikat, nem merem
feltenni ezt a kérdést. Különösen nem ilyen nagy társaságban,
ahol sokan hallhatják.
Másnap Duval, Dunois és Rémlovag térképek fölé
hajolva próbálták megjelölni a franciák táborhelyeit. A
hercegnő kimenti magát, és visszavonul a szalonba.
Legalábbis igyekszik visszavonulni. Kimerült, de túl
nyugtalan ahhoz, hogy pihenni tudjon. Végül nem pihen le,
hanem udvarhölgyeivel a katedrálisba megy, hogy Isabeau
sírja mellett imádkozzon.
Nem sokat tehetek azon kívül, hogy aggódom Ismae
miatt, és hiányolom Sybella társaságát, aki sokáig aludt,
akkor kelt fel, mialatt mi a tanács ülésén voltunk, és most
elment Szent Brigantia kolostorába, látogatóba a húgaihoz.
Isabeau halála után még kedvesebbek neki a testvérei, még
jobban ragaszkodnak egymáshoz. A kandalló előtt járkálok
fel-alá nyugtalanul, amikor tekintetem a fekete dobozra esik.
Törött, roncsolódott, szilánkok állnak ki a résből, de eszembe
jut róla a nyílvessző. Gyorsan leguggolok a dobozhoz,
ujjaimmal a roncsok között matatok. Abban a pillanatban,
amint ujjaim a vékony, sötét fát érintik, mély felismerés
bizsereg a bőrömön. Kihúzom a nyilat, és az ablakhoz
viszem, hogy nappali fénynél alaposabban megnézzem.
A történetre gondolok, amit Effram atya és Mortain
mesélt nekem; hogy a Halál tévedésből ragadta magával
Amournát; szerencsétlen, emberi hiba volt, és évszázadokon
keresztül csak és egyedül Arduinnát szerette.
Arduinna papnőire gondolok, akik nem voltak
hajlandók megosztani a történetüket senkivel, és hagyták,
hogy azt higgyük, azért teszik ezt, mert nem akarnak
ellentmondani sem Dea Matronának, sem Amournának,
vagyis nem szeretnék, ha bármelyikükről kiderülne, hogy
tévedett. Ám az bizonyos, hogy a büszkeség és a
kegyetlenség együtt jár. Mi van akkor, ha egyszerűen nem
akarják, hogy megtudja a világ: Arduinna helyett az istenség
a fiatalabb, szépségesebb Amournát választotta? Floris
legalább azt elismerte, hogy Mortain nagy galádságot
követett el istennőjükkel szemben.
A nyílhegy csúcsánál régebbi dolgot nem láttam soha,
a vidéken az istenek játékszereként szanaszét található
állókövek és dolmenek kivételével, természetesen. A fa olyan
kemény, mint a kő; a nyílhegy valamilyen fém, bronznak
nézem, és elfeketítette az idő.
A gondolattól, a gondolat jelentőségétől megszédülök,
mert szinte hihetetlennek tűnik. És mégis.
És mégis, ugyan miért tartottak volna egy ilyen régi
nyílvesszőt a kolostorban féltett kincsként, olyan dobozban,
amelyet sehogy sem lehet kinyitni, mintha maga Mortain
gyűjtötte volna elveszett szerelme apró emlékeit?
Mi van akkor, ha Arduinna utolsó nyílvesszőinek
egyikét tartom a kezemben, igazi isteni ereklyét?
Elmém lázasan forog, felidézek mindent, amit valaha
hallottam Arduinnáról és az ő nyiláról. Azt mondják,
egyenesen és biztosan repül, sosem téveszt célt, és akit
eltalál, arra az igaz szerelem fájdalmát hozza. Szívem erősen
kalapál. Mi lenne, ha ezt a relikviát, ezt az ősi fegyvert
felhasználnánk a hercegnő érdekében?
Ahogy a nyílvesszőt forgatom a kezemben, felötlik
bennem egy gondolat, hogyan használhatnánk ezt a
nyílvesszőt arra, hogy megfordítsuk a háború kimenetelét,
sőt, a vereséget diadallá változtassuk. Olyan dicsőséges
győzelemmé, amely nem csupán politikai természetű, hanem
szíveken győzedelmeskedik és uralkodik.
 – Nos? – kérdem meglehetősen türelmetlenül. – Ön
szerint ez hatásos lehet?
Effram atya nézi, csak nézi a nyílvesszőt; kezét
habitusa bő ujjába rejti, mintha félne megérinteni.
– Lehetséges…
Felnéz rám, szeme izgatottan csillog.
– Valószínűleg hatásos lehet, különben, mint mondtad,
miért őrizte volna meg Mortain kolostora ezt a tárgyat olyan
sokáig? – Keze mozdul, ujjai a nyílhegy fölött időznek. –
Nagyon régi lehet – jelenti ki tűnődve.
– De mi van akkor, ha tévedek? – kezemet tördelve
járkálok fel-alá. – Nem akarom megölni a francia királyt.
– Valóban?
Fejét oldalra fordítva őszinte kíváncsisággal néz
engem.
– Valóban nem akarom megölni.
Bólint.
– Nos, azt hiszem, akkor csak egy módja van annak,
hogy megbizonyosodjunk a hatásosságáról. Meg kell
kérdezned az apátasszonyt…
– Ő nem tudja.
– Nos, valaki biztosan tudja a választ a kérdésedre.
Elismerem, ez nagyon tetszetős gondolat.
– Tudom, hogy a hercegnő lelkiismerete nem kívánja
azt a sok katonahalált – mondom. – És tudom, hogy betegre
aggódja magát országunk tisztes polgáraiért, akiknek meg
kell halniuk, ha háborúba keveredünk. Nem tudok mást
kigondolni, szerintem ez az egyetlen lehetőség a vérontás
elkerülésére.
– Talán a király élete árán is érdemes megpróbálkozni
vele – javasolja.
– Nem! – szólok nagyon élesen. – Úgy nem érdemes.
Ráadásul a francia régensnő nemcsak hadat, hanem
bosszúhadjáratot indítana ellenünk, ami sokkal gyorsabb és
brutálisabb lenne, mint az egyszerű háború.
– Már ha háborút egyáltalán lehet egyszerűnek nevezni
– mormogja halkan.
Nézzük, csak nézzük a nyílvesszőt.
– Hogyan lehet biztosítani azt, hogy ha a nyílhegy
eltalálja a francia királyt, nem a nyíl kilövője, hanem a
hercegnő lesz szerelme tárgya?
Gyors és biztos a válasz.
– Úgy, hogy a hercegnő vérének kell rajta lennie.
Meglepetten nézek rá, mire szerényen vállat von.
– Ez az egyetlen értelmes lehetőség.
Óvatosan kézbe veszem a nyílvesszőt, bársonyra
helyezem, és lassú, vonakodó mozdulatokkal rágöngyölöm az
anyagot.
– Azt hiszem, ideje elbeszélgetnem valakivel, aki
tudja.
A hercegnő szolgálatában való kötelezettségeim miatt
három napig nem tudok kiosonni a bástyaoromzatra. Az
egész város a háborúra és az ostromra készül, a hercegnő
jelenlétére és tekintélyére nagy szükség van; sorozatban
kénytelen nehéz döntéseket hozni. El kell döntenie, hogy a
háború fenyegetése elől menekülő ezrek közül hányat enged a
városba, hány embert tudunk ellátni úgy, hogy forrásaink ne
apadjanak le annyira, hogy befogadásukkal a biztos éhhalált
vagy a gyors megadást hoznánk magunkra. Ki kell jelölnie
azokat a külföldi csapatokat a városban elszállásolt helyőrség
közül, akik megbízhatóak, vagyis valószínűleg nem hagyják
el az állásaikat. Ennél is rosszabb lenne, ha átallnának az
ellenséghez, amire az késztethetné őket, hogy zsoldjuknak
csak a töredékét kapták meg, és nemigen van reményük arra,
hogy bőrkorongra vert nyomorúságos szükségpénzen kívül
egyebet kapjanak. Hosszú, végtelen szívfájdalom ez a
hercegnőnek, és egyáltalán nem irigylem a feladatát.
– Hát eljöttél végre!
Balthazaar hangja sötét szegletből hallatszik, hirtelen
megperdülök a sarkamon, hogy a szemébe nézzek.
– Nem akartam ilyen sokáig távol maradni –
szabadkozom. – A hercegnőt ezernyi gond gyötri, és sokkal
több dolgunk van, mint gondoltam volna. Ráadásul nagyon
hiányzik neki Isabeau, és nem akar egyedül maradni, ezért
mindig maga mellett tart.
– És te, Annith? Te vágytál arra, hogy mielőbb
viszontlássuk egymást? Vagy még mindig kellemetlenül
érzed magadat a jelenlétemben? – kérdi könnyedén, de van
valami a hangjában, ami arra késztet, hogy felnézzek, hogy a
tekintetét lássam. Ekkor látom meg: Balthazaar mélységes
szomorúsága rejtőzik a Halál szemében, és tudom, ebből
tudom, hogy akármilyen testet, akármilyen külsőt visel, szíve
igazságával szólt hozzám, és szavára a szívem válaszolt.
Ennél is többet mond az, hogy amikor a legnagyobb
fájdalomban voltam, amikor a legnagyobb szükségem volt a
vigasztalásra, hozzá fordultam. Nem Ismae-hez, nem
Sybellához, hanem hozzá.
– Kezdem megszokni ezt így.
Azt akarom, hogy lássa, az igazat mondom. Arcomon
láthatja az őszinteséget, mert tekintetében kissé enyhül a
fájdalom. Lenéz a kezemben tartott csomagra.
– Mi az?
– Valami, amiről kérdezni szeretnélek. Én… én ezt a
kolostorban találtam, és elhoztam, bár fogalmam sem volt,
hogy mi lehet. – A lőrések közötti vízszintes felületre
helyezem a csomagot, óvatosan legöngyölöm a bársonyt,
megmutatom a nyílvesszőt. Érzem, hogy Balthazaar teste
mozdulatlanná merevedik mellettem.
Hosszú ideig nézi, csak nézi a nyílvesszőt. Nem szólal
meg. Aztán mozdul a keze, és szinte gyengéd szeretettel
simítja végig felületét.
– Igen. Ez az enyém.
– És egyben Arduinnáé is?
Rám néz.
– Igen. Ez az a nyílvessző, amivel szíven talált.
– Tehát a történetnek ez a része igaz?
– Az, hogy szíven talált? Igen. Ám az is igaz, hogy a
szívem érte, nem pedig a húgáért dobogott. A legendák azt
sem említik, hogy hellequinjeim, az én átkozott hellequinjeim
kirohantak, és nem azt a hölgyet fogták el, akit el kellett
volna fogniuk. Azt hitték, nagy szolgálatot tesznek nekem
ezzel, mert Arduinnánál szebbnek és szelídebbnek találták.
Nem ismerték fel, hogy engem éppen Arduinna dacossága és
akaratossága vonzott. Tudtam, hogy ő azon kevesek közé
tartozik, akik elég erősek ahhoz, hogy az én királyságomban
is meg tudjanak élni.
– Salonius követői mindig is azt mondták, hogy
tévedés volt.
Balthazaar felhorkan.
– Ők már csak tudják. Úgy hiszem, Saloniusnak is
benne volt a keze abban, hogy ez így történt. – Fejét ingatja,
mintha még mindig nem tudná elhinni. – Hogyan
utasíthattam volna el Amournát, hogyan mondhattam volna
neki azt, hogy nem őt kívánom, hanem a nővérét? Hiszen
kedves volt és bájos, és nagyon is imponált neki a gondolat,
hogy az Alvilág királynője lehet.
– De te Arduinnát szeretted.
– Igen. És ő azt hitte, hogy becsaptam, hogy
hitegettem.
– Mi történt Amournával? Mert úgy tűnik, jobban
eltűnt a világból, mint a többi istenség.
– Mint mondtam, kedves volt, szelíd, de kissé ingatag.
Kezdetben nagyon szeretett királynő lenni, de elég hamar
ráunt; már nem tartotta elég szórakoztatónak; nem volt olyan
pompázatos és vidám ez az uralkodás, amilyenre vágyott, és a
kárhozottakat szeretni túlságosan nagy fájdalom volt neki. Az
évszázadok alatt lassan, fokozatosan eltűnt… elenyészett,
ahogy a könnyű szerelem első fellobbanásával gyakran
megesik.
– Így maradtál egyedül; a nővérek egyike sem lehetett
veled. Nem volt melletted női lény.
Rám néz, pillantásának erejét lökéshullámaként érzem,
ahogy egy lépést tesz felém.
– Egészen addig így volt, amíg meg nem nyitottad
előttem a szívedet.
Attól félek, hogy beleveszek a tekintetébe, de képtelen
vagyok másfelé nézni. Lassan, nagyon lassan, időt adva
nekem, hogy elhúzódjak, elfordítsam a fejemet, vagy bármi
mást tegyek, amivel tudathatom, hogy ő nekem már nem
kívánatos, lehajol, ajkát az ajkamhoz érinti. Hűvös.
Hűvösebb, mint amilyenre emlékszem. De alakja ugyanaz;
íze is ugyanaz. Ami azonban ennél is fontosabb… az sem
változott, hogy vágyódást, csillapíthatatlan vágyat ébreszt
bennem. Fokozatosan, a csókot hosszan elnyújtva húzódunk
el egymástól.
– Ha Arduinnát szeretted, miért háltál oly sok lánnyal
az évszázadok folyamán?
Nem volt szándékomban ilyen illetlen kérdést feltenni,
de ez már régóta a levegőben volt közöttünk.
A sötétben nehéz megállapítani, de mintha ajka
nevetőn rándulna. Ám a mosolyt hamar elűzi a túlontúl
ismerős komorság.
– Ez volt az egyetlen lehetőségem, hogy valamiképpen
az élet része lehessek. Minden más megnyilvánulásomat,
amelyekkel én, a Halál része voltam az életnek, elorozta az új
egyház, vagy feledésbe merültek, és az emberek már nem
magasztalták.
– Ó!
Nem is tudom, mit mondjak, de nagyon sokat számít ez
a vallomás abban, hogy megszabadulhassak a féltékenység
gyötrő érzésétől.
– Gyere! – Kezét nyújtja, és egy pillanatra rémület fog
el, mert arra gondolok, hogy arra kér, háljunk újra együtt.
Nem tehetem. Most nem. Legalábbis még nem, mert ez az
egész túl új, túl furcsa nekem és… nem tudom, mire vélni. –
Ülj ide mellém! – mondja, majd kecsesen a párkányfal mellé
ül.
Tétovázok, de csak egy pillanatig; aztán hagyom, hogy
maga mellé édesgessen. Szorosan egymás mellett ülünk.
– Tudod, hogy a leszármazottja vagy?
– Kinek a leszármazottja vagyok?
– Arduinnáé.
Elhúzódom vállától, csodálkozón nézek rá.
– Ezt hogy érted?
– A jele is rajtad van – mondja, és keze lassan mozdul,
ujját a fülem alá érinti, és végighúzza a finom, érzékeny
bőrön, nyakamon át a tarkómig, olyan gyengéden, hogy
beleborzongok. – Itt, ez az… egy kis vörös ív… Arduinna
harapása… így hívják, bár nem tudom, miért, mert
tudomásom szerint soha senkit nem harapott meg.
– Ez hogyan lehetséges? Úgy tudom… úgy mondták,
hogy Arduinna hívei nem születésük szerint tartoznak az
istennőhöz, hanem életük folyamán válnak a követőivé.
Önkéntelenül megérintem magamon azt a részt, de
ujjaim nem érzékelnek semmit. Ám erről eszembe jut valami:
Tola rákérdezett erre az anyajegyre. Tudta.
Hátát a falnak támasztja.
– Az, hogy megjelölt, egyáltalán nem jelenti azt, hogy
különleges képességeket vagy tehetséget adott volna neked.
Ám akik a féltékenység felhője alatt vagy
megtévesztettségből eredően fogannak, az övéi, mert ők
érezték a szerelem éles marását és az elutasítottság fájdalmát.
Tőlük függ, hogy e jegyben cselekednek-e.
Rögtön az apátasszony, anyám története jut eszembe;
vallomása, hogy mindent megtett volna, csak elnyerhesse
Crunard szívét, bár ő már mást szeretett.
– Ha elhatároztad, hogy beveted ezt a nyílvesszőt,
tudd: olyan örök szerelmet oszt, mintha Arduinna íjáról
repülne. – Mozdul a keze, hűvös ujjait a bőrömre simítja,
maga felé fordítja arcomat. – Ha bennem, a hűségemben, az
állhatatosságomban kételkedsz, elég megsebezned vele, és
biztos lehetsz abban, hogy az örökkévalóságig a tied leszek.
– És Arduinna? Ő is megsebzett vele téged, mégsem
maradtál hűséges hozzá.
Keze elernyed, elfordul tőlem, de a régi fájdalmat még
meglátom a tekintetében.
– Azért, mert kötelékünket a büszkeség és a harag
kétélű pengéje metszette el. Mindkettőnknek része volt
benne. Az ilyesmi még az ő képességét is mállasztja. Nem
pusztítja el, csak mállasztja – mondja, aztán hangja
érezhetően meglágyul. – Bizonyos módon még mindig
szeretem. A szívek eltávolodásában ritkán hibás a szerelem
hiánya; más akadályok miatt következik be a szétválás.
Nagyon könnyű felemlegetni azt a sok akadályt,
amellyel szembe kell néznünk, és nagyon, nagyon erős
késztetést érzek, hogy örökre magamhoz kössem, hogy én
legyek az utolsó és egyetlen nő, akit szeret. Ám még igen
kevés idő telt el azóta, amit az apátasszony próbált velem
tenni: olyan szorosan kívánt magához kötni, hogy nem
szerethettem, nem élhettem a saját életemet, nem lehettek
saját döntéseim.
– Nem – szólok határozottan. – Nem akarok olyan
szerelmet, amit így kell biztosítanom magamnak, hiszen az e
kötelék már nem olyan lenne, mint az igaz szerelem.
Rám mosolyog. Ritka, ragyogó mosoly. Mintha
végtelen örömmel töltötte volna el a válaszom. Kezemet az
ajkához emeli, gyengéden megcsókolja.
– Ráadásul… – folytatom – …másra kell használnom
ezt a nyílvesszőt.
 Ezen a késői órán a hercegnőt minden bizonnyal a
lakosztályában találom. Vele van Duval. Emiatt némiképp
feszélyezve érzem magamat, bűntudat fog el… a hercegnő
biztosan azért küldetett érte, mert olyan sokáig távol voltam.
Nagyon mélyen fejet hajtok előtte.
– Kérem, bocsásson meg, felség. Nem gondoltam,
hogy feladatom teljesítése ilyen sok ideig tart.
Mosolyog, de gyenge, remegő ez a mosoly; nézni is
fáj.
– Nem számít. Jöjjön be, jöjjön beljebb!
Duval feláll, kimenti magát. Amint kilép az ajtón, a
hercegnőhöz fordulok.
– Szeretnék valamiről beszélni felségeddel.
A hercegnő nagy érdeklődéssel fordul felém.
– Kérem, folytassa.
Így hát elé tárom tervemet; elmondom, milyen ősi erő
lakozik a nyílvesszőben, és hogyan lehet azt felhasználni a
haza javára. A hercegnő tekintete egyre ragyogóbb lesz,
ahogy magyarázom, mit lehetne tenni, hogyan és miért, mert
nagyon törte magát valamiféle megoldáson, hogy ebből a
szorult helyzetből kikerülhessünk valahogyan.
Amikor mondandóm végére érek, remény rezdül az
arcán, ám ez a remény hamar újra aggodalmas ráncokban
tűnik el.
– Jó ötlet – mondja végül. – Csakhogy már férjnél
vagyok.
 Ezt a helyzetet elég könnyű megoldani, hiszen hitvese
nagyon kevés segítséget nyújtott.
– Csak közvetítő által, hitvese távollétében köttetett
meg a házasság – mutatok rá. – És a házasságot nem hálták
el. Ön pedig abban a hitben fogadta el ezt a házasságot, hogy
ez segít megtartania Bretagne-t; ám éppen ellenkező hatása
lett: arra késztette Franciaországot, hogy még nyíltabban
lépjenek fel ellenünk. Összességében nagyon rossz alkunak
bizonyult.
A hercegnő feláll. Ujjait szorosan összefonja maga
előtt.
– Ez igaz. És mélyen sajnálom. De attól még szent
kötelék van közöttünk Isten és az Egyház előtt. Volt esküvő.
A püspök celebrálta a szertartást, és megünnepeltük a frigyet.
Hogyan tehetnénk ezt csak úgy félre? Ráadásul – szól, és
hangja egyre erősebb, egyre jobban kicseng belőle a nemes
büszkeség –, hogyan fordulhatna meg a fejemben egyáltalán
a gondolat, hogy feleségül menjek éppen ahhoz az emberhez,
aki oly sok nyomorúságot hozott az országomra?
– Kegyelmes hercegnő, tudjuk, hogy nagyrészt nővére,
a régensnő állt a történtek mögött, mivel ő uralkodott a király
helyett. – Könnyű elfelejteni, hogy a király csak néhány évvel
idősebb a hercegnőnél. – Nem tudjuk, hogy a király milyen
mértékben egyeztetett a régensnő terveiről és stratégiáiról.
Homlokához emeli ujjait.
– Ettől az egésztől megfájdul a fejem.
Rögtön megbánom, hogy a mondandómat így adtam
elő.
– Sajnálom, kegyelmes hercegnő. Nem volt
szándékomban ilyen vehemensnek lenni.
– Igaza van, hogy minden lehetőséget meglát, és
igyekszik megragadni – feleli a hercegnő, szomorú mosollyal
nézve rám. – Bár nem vagyok biztos abban, hogy meg tudom
tenni, amit javasol, köszönöm, hogy legalább egy új
lehetőséget tárt elém. Ugye, milyen furcsa? A legnagyobb
segítséget törvénytelen féltestvérem és azok adták nekem,
akik a régi szenteket szolgálják; éppen a régi szenteket, akiket
az Egyház megtagad. Egyetlen szövetségesem sem nyújtott
számottevő segítséget. Különösen a hitvesem nem segített. –
Keserű szavait fájdalom szövi át. – Hacsak Isten vagy az Ő
szentjei nem tesznek csodát…
– Nem lehetne az ősi istenek lényegéből fakadó
varázslat valamiféle csoda? – kérdem halkan.
– Lehetne, de félek megszegni házassági eskümet.
Ráadásul hogyan mehetnék feleségül Károly királyhoz? Az
elmúlt tizenöt évben az ő családja állt minden fájdalom és
szomorúság mögött, amely az én családomat érte.
– Károly családja, kegyelmes hercegnő. De nem
Károly. – Az apátasszonyra gondolok és mindarra, amit az én
nevemben, az én vélt érdekemben tett. – Nem lehetünk
felelősek azért, amit a családunk tesz, különösen úgy nem, ha
a történésekre nincs befolyásunk.
Bólint, vonakodva elismeri, hogy igazság van abban,
amit mondtam.
– De ezzel Bretagne-t egyenesen a franciák kezére
adnám… apám egész életében azért harcolt, hogy ezt
elkerülje. Én pedig megesküdtem, hogy minden áron, minden
erőmmel megakadályozom, hogy országunk a franciáké
legyen.
– Mégis érdemes megfontolni. Hiszen éppen felséged
említette, hogy túl nagy lehet az ár – emlékeztetem. – A
háború nagyon kegyetlen; emberéletek vesznek oda. És nem
csak erről van szó. Ha feleségül menne a francia királyhoz,
Bretagne örökösét ültetné a francia trónra; az ön gyermekei
lennének Franciaország jövendőbeli királyai. Nem éppen
rossz módja annak, hogy megtartsa a Bretagne feletti uralmat.
Ráadásul nem hiszem, hogy lenne istenség vagy földi
halandó, aki ilyen áldozatot várna el öntől… hogy feláldozza
a boldogság lehetőségét… apja céljaiért.
– Nem! Ez az én kívánságom is. Az volt, amióta csak
az eszemet tudom.
– Csak azért, mert ebben nevelték – jegyzem meg
halkan, szelíden. – Úgy nevelték önbe ezt az eszmét, ahogy
táncolni és hímezni megtanították. Ám ahogy ezek a
képességek nem fejezik ki önt, úgy a mindenáron való
függetlenség vágya sem.
Hirtelen felém fordul.
– Miért sürgeti oly vehemensen a megadást? Miért
olyan fontos, hogy mielőbb feladjuk?
Abban a pillanatban, ahogy elhangzik ez a kérdés,
rádöbbenek, hogy el kell mondanom neki, ki az apám;
különben ha rájön, ha nem tőlem tudja meg, úgy fogja érezni,
hogy elárultam, és minden bizonnyal, sőt teljes joggal
kételkedne az iránta való hűségemben.
Hogy vehemensen sürgetném a megadást? Van valami
ilyen gyengeségem? Áruló vér csörgedezik az ereimben?
Ezen egy pillanatig elgondolkodom.
– Nem arról van szó, hogy sürgetném a megadást –
szólalok meg hosszú csend után. – De nem akarom azzal
tölteni az életemet, hogy olyan célokat próbáljak minden
igyekezetemmel elérni, amelyeket mások jelöltek ki
számomra. Ha meg kell halnom, ha hibáznom kell, és a
hibám miatt el kell vesznem, akkor ez legalább olyan
eszmények és álmok miatt következzék be, amely
eszményeket és álmokat én magam tartok szívügyemnek.
A hercegnő hosszú pillanatig néz, csak néz.
 – Nem akarom, hogy az a sok halál a lelkemen
száradjon – suttogja. – Úgy kísért álmaimban, hogy attól
félek, nem leszek képes együtt élni a lelkiismeretemmel.
– Az ön helyében mindenkinek nagy nehézséget
okozna egy ilyen döntés, kegyelmes hercegnő. – Felsóhajtok.
– Az igazság az, hogy a gyilkolásban nem lelem kedvemet.
A hercegnő meglepetten felkapja fejét.
– Ó, ne féljen, a harcosok többségénél jobban tudok
harcolni, mert nagyon jó kiképzést kaptam; de sosem leltem
örömömet abban, hogy életet oltsak ki. Úgy gondoltam, hogy
ez gyengeségem, amit szégyellnem kell, amiért büntetést
érdemlek. Egész életemben azért imádkoztam, hogy legyen
erőm elfogadni a gyilkolást.
– És meghallgattattak imái?
– Nem. De megtudtam valamit, amit meg kell
osztanom önnel, amit kevesekkel osztottam meg. – Mély
levegőt veszek, felkészülök kimondani azt, amit ki kell
mondanom. – Kiderült, hogy engem nem Mortain istenség
nemzett. Nem az ő leánya vagyok. Egész életem hazugság
volt. – Feszélyezett nevetés szakad fel ajkamról. Még mindig
meglep, hogy ezt így kimondom. – Egész életemet azzal
töltöttem, hogy olyan álmokat és célokat kergettem, amelyek
sosem voltak az enyémek. És többek között azért mondom el
ezt önnek, mielőtt döntést hoz az általam feltárt lehetőség
ügyében, mert nem csak rólam kell tudnia az igazat, hanem
valódi apámról is.
– Ki az?
– Crunard, kegyelmes hercegnő. Crunard kancellár az
apám.
Ez az első alkalom, hogy kimondom ezt; a mondat úgy
visszhangzik a helyiségben, mintha lélekharang szólna azért
az emberért, aki egykor voltam. Az, hogy kimondtam, és
hogy nem kisebb embernek, mint a hercegnőnek mondtam,
olyan, mintha kiléptem volna régi bőrömből, és mezítelenül
állnék a világ előtt.
– Nem lehet titok közöttünk; azért nem lehet titok,
hogy ön a legalaposabban tájékozódva hozhassa meg
döntését. Ha most nem fedtem volna fel ön előtt valódi
származásomat, előbb-utóbb úgyis megtudta volna, és akkor
kétségbe vonná az ön iránt való hűségemet, és az nagyon
bántana engem, mert kivételes kegynek tartom, hogy önt
szolgálhattam.
Hosszú-hosszú pillanatig néz engem, szeme tágra nyílt,
mélyen elgondolkodik. Szomorú mosollyal ingatja a fejét.
– Köszönöm az őszinteségét, Demoiselle Annith, de
biztosíthatom, hogy bízom a tanácsában. Mint említette, jól
tudom, hogy származásunk ellenére jól szolgálhatunk.
Most rajtam a sor, hogy csodálkozón nézzék rá.
Ajka feszes mosolyra húzódik, kezét összefonja a
mellkasán.
– Tudja, mennyi breton vér csörgedezik az ereimben?
– Nem tudom, kegyelmes hercegnő.
– Semennyi. Egy csepp sem. Apám francia nemes volt,
aki a feleségétől örökölte Bretagne-t.
– Az édesanyjától…
– Nem. – Gyors, határozott fejmozdulattal
nyomatékosig a a tagadást. – Nem az anyám. Apám első
feleségének az öröksége volt Bretagne. Évekkel a születésem
előtt meghalt. Apám második feleségét is Marguerite-nek
hívták, de nem Marguerite de Bretagne, hanem Marguerite de
Foix volt. Tehát, mint láthatja, az én életem is merő
hazugság. Mindazonáltal… egész életemet a breton
függetlenség határozta meg, és ebben bretonabb vagyok a
született breton nemeseknél, akik évek óta
vesztegetőpénzeket fogadtak el a francia régensnőtől. Ezért
inkább Bretagne hű népére gondolok, akik időtlen idők óta itt
élnek, akik a földet művelik, akik várakat építettek és
katedrálisokat és utakat. Ezeket az életeket kell szem előtt
tartanom.
Erről eszembe jut, hogy ideje újra találkoznom az
apátasszonnyal, mert még mindig sok hazugság és
rendezetlen ügy feszül közöttünk. De nem miatta és nem is a
kolostor miatt kell aggódnom. A hercegnőhöz hasonlóan
azokért aggódom leginkább, akiknek az életére a legnagyobb
hatással van ez a helyzet… a lányokért, akiket testvéreimként
szerettem.
 Másnap az apátasszony egy órát várakoztat, mire
hajlandó fogadni engem. Ez egyértelmű hatalomfitogtatás,
éppen ezért annál szánalmasabb. Szerencsére éppen javamra
válik, mert időt hagy nekem, hogy átgondoljam, miféle
irányokat vehet a beszélgetésünk. Mire végre bebocsátást
nyerek a dolgozószobájába, nyugodt vagyok, és biztosan
tudom, mit akarok mondani neki.
– Annith.
Nem üdvözöl, egyszerűen csak kimondja a nevemet, és
én ugyanazt teszem.
– Tisztelendő anya!
Kissé térdet hajtok, hogy fenntartsam a tisztelet
látszatát, de olyan sekély a mozdulat, hogy pontosan tudja,
pusztán a formaság miatt tettem… nem őszinte tiszteletem és
nagyrabecsülésem jeléül, mint korábban… mert azt már nem
érzek iránta.
– Remélem, azért vagy itt, hogy tájékoztass, visszatért
a józan ítélőképességed, és késlekedés nélkül visszaindulsz a
kolostorba.
– Ellenkezőleg. Azért jöttem, hogy közöljem: ez így
nem mehet tovább. Nem tarthatja meg apátasszonyi
tisztségét, asszonyom. Ez teljesen összeegyeztethetetlen
tevékenységünk lényegével és az istenséggel, akit szolgálunk.
Orrcimpája megremeg a dühtől.
– Hát nem érted, hogy nincs más választásunk?
Ráadásul nem tudja senki, csak te. Nem is gyanítják.
 Visszagondolok Serafina nővér pillantásaira; gyakran
nézett rám furcsán, kétkedőn; Eonette nővér pedig nyíltan
ellenséges volt velem.
– Nem vagyok olyan biztos abban, hogy ez igaz.
– Mit javasolsz, mit tegyünk? – kérdi a karját szélesen
kitárva, mintha túl nagy lenne a gondolat ahhoz, hogy
magában tartsa. – Mit mondjunk nekik?
– Nem tudom; nekem nem kell bűnt bevallanom –
mondom rezzenéstelenül a szemébe nézve.
Hátradől székében, ajkán mosoly játszik, olyan furcsa
mosoly, amitől a hátamon végigfut a hideg.
– Félreértés ne essék, te ugyanolyan bűnös vagy, mint
én.
Zavartan pislogok.
– Ezt hogy érti? Csecsemő voltam; nem kértem, hogy
vigyen a kolostorba.
Felvesz egy írótollat az asztalról, a toll nyesett hegyét
nézegeti.
– Emlékszel a nagy tragédiára?
Gyomrom összeszorul, hirtelen eszembe jut, miért
vonakodtam annyira, hogy újra vitázzam vele.
– Igen – felelem halkan. – Persze, hogy emlékszem.
Négy szeretett nővérünket vesztettük el.
Tollkést vesz kezébe, a lúdtollat kezdi hegyezni lassan,
nagy gondossággal. Legszívesebben megráznám, és teli
torokból rákiáltanék, hogy hagyja abba. De nem teszem.
Kezemet szorosan ökölbe szorítva várom, hogy mi
következik.
– Arra is emlékszel, hogy néhány nappal a nagy
tragédia előtt te meg én hosszabb sétára mentünk, és szerény
ebédet vittünk magunkkal?
Az enyhe rossz érzés ettől vad émelygéssé erősödik.
 – Persze, hogy emlékszem.
Azon ritka alkalmak egyike volt, amikor Etienne nővér
és én együtt lehettünk.
Végül felnéz a tollhegyezésből; hideg, kék tekintetét
rám szegezi, mintha nézésével át akarná szúrni testemet.
– Arra is emlékszel, mit tettünk még azon kívül, hogy a
szigeten sétáltunk, és elköltöttük szerény ebédünket?
– Gombát szedtünk – felelem suttogva.
Leteszi a tollkést és a tollat, kezét összefonja az ölében.
– Pontosan.
Félelem szivárog csontjaimba.
– De azt mondta, ehető gombák!
Fejét oldalra hajtja.
– Valóban azt mondtam volna?
– Igen! Különben egy ujjal sem értem volna hozzájuk!
– Furcsa. Én nem emlékszem ilyen beszélgetésre. –
Előrehajol, arcán diadalmas, rosszindulatú mosoly. – Annith,
te szedted a gombát, ami aznap megölte a nővéreket.
Faltörő kosként csap belém a felismerés.
– De ha tudta, hogy mérgezőek, miért nem dobta el,
amit szedtem?
– Tennem kellett valamit, hogy megmentselek attól a
nőtől. Meg akart ölni téged. Te pedig… olyan kis
engedelmes, szófogadó birka voltál… hogy egyszerűen
hagytad volna.
Forog velem a világ. Azt hittem, hogy életem
legnagyobb döbbenete az volt, amikor megtudtam, hogy nem
Mortain isten nemzett engem, hogy ennél rosszabb hír már
nincs is, de ehhez képest az semmiségnek tűnik.
– És maga hagyta, hogy Magdelena nővért
hibáztassák? Hogy az ő hibájának, az ő bűnének tudják be?
– Magdelena öreg volt, jóval túlszolgálta az idejét, és
azt hiszem, ő is kezdte gyanítani, hogy mi a helyzet.
A szörnyű felismerés újabb hulláma tör rám.
– És maga betegítette meg Vereda nővért is!
Attól a pillanattól kezdve egyszerűen csak bámul,
aztán bólint.
– Igen. – A hangja meglágyul. – De addigra sokat
tanultam, és finomodtak a módszereim. Gondoskodtam róla,
hogy csak beteg legyen, ne haljon meg. De ő is kezdett
kételkedni bizonyos dolgokban, amiket látott. Olyasmikben,
amit nem értett. És parancsokat kaptam; olyan parancsokat,
amelyek nem tőle származtak.
– Crunard zsarolta magát.
– Igen. – Hangja olyan színtelen és éles, mint a
tekintete. – Ha nem segítettem volna neki, felfedte volna a
titkomat a világ előtt. Nem tudott rólad. Gondoskodtam arról,
hogy létezésed tényét eltitkoljam előle. – Fejét kezébe temeti,
hosszú ideig úgy maradt. Amikor újra felnéz, arca ellágyult,
szinte könyörgő. – Hát nem látod, édesem? Ezért akartam,
hogy te legyél a látnok. Együtt eldönthettük volna, mi a
legjobb a kolostornak és az országnak, és a többiekkel
végrehajtathattuk volna ezeket a terveinket.
– Szándékában állt ezt valaha elmondani nekem?
Ez a szinte kibírhatatlan erejű újabb árulás kis híján
térdre kényszerít… mert megértem, mi visz rá egy
elkeseredett fiatal anyát arra, hogy menedéket keressen, és mi
mindent megtesz ezért. De ez… ez gyilkosság… és így…
ennyi év után elém tárni… ettől… az egész világom a feje
tetejére állt. – Hogyan szándékozott kényszeríteni engem,
hogy Látnokként azt lássam, amit maga akar láttatni?
– Mindig is engedelmes, szófogadó lány voltál.
Legalábbis mielőtt Sybella megérkezett. Mintha megérezted
volna, mit akarnak mások, mire van szükségük tőled, és
nagyon készségesen segítettél, megtetted, megadtad nekik.
Egyszerűen hagyni akartam, hogy úgy folytasd, ahogy addig,
hogy maradj olyan, amilyen voltál. És segítettem volna
értelmezni a látomásaidat és a madárjóslás jeleit.
– Ó, hát ezért küldte ki Sybellát olyan hamar!
– Sybella nagyon rossz hatással volt rád. Megrontotta a
világról való ártatlan tudatlanságodat és
együttműködő-készségedet. És Ismae-t is tönkretette – teszi
hozzá utólag.
– A barátnőm volt. És a maga szent gyámoltja; maga
pedig elárulta, saját céljaira használta őt.
Az apátasszony rideg, érzéketlen gesztussal vállat von.
– Csak veled törődtem, csak a te jólétedet tartottam
szem előtt; ő pedig más személy volt, nem te. És még mindig
csak a te javadat akarom.
Rosszul vagyok. Szennyesnek érzem magamat az ő
bűneitől.
Az apátasszony ekkor feláll, és az íróasztal másik
oldalához lép, ahol én állok. Kezét nyújtja, meg akarja fogni
a kezemet, de undorral elhúzódom tőle. Fájdalom villan a
szemében.
– Te lettél volna az én áldozatom Mortain istennek.
Bűnhődésem. Jóvátételem. Biztos voltam abban, hogy ha
téged az Ő szolgálatának szentellek, megbocsát nekünk.
– De nem a saját életét akarta feláldozni neki.
– Ha én nem lettem volna, te sem lennél. Ha én nem
lettem volna, az átkozott Dragonette megölt vagy
megcsonkított volna téged.
Zavartan ökölbe szorítom a kezemet. Igaza van. Sokkal
tartozom neki. De nem az életemmel. Hálával talán.
Hűséggel?
Úgy érzem, ehhez elvesztette a jogot akkor, amikor
gyilkolt, és a gyilkosság bűnével engem akart terhelni.
Lassan felnézek; tekintetünk találkozik.
– Semmivel sem tartozom magának. – Hangom halk,
de magabiztos. – Ha éreztem is maga iránt hűséget és
tiszteletet, ez csak addig tartott, amíg gyilkosságot követett el
és fiatal lányok biztonságát kockáztatta azért, hogy engem
próbáljon védeni.
Hátrahőköl, mintha szavaim pofonként érnék. A
következő pillanatban ruhája ujjába rejti a kezét, és
visszamegy az asztal másik oldalára.
– Hát, jó. – Amikor ismét rám néz, arca olyan,
amilyennek az apátasszony arcát láttam a kolostorban: csupa
ügybuzgalom, csupa szorgalom. A könyörgő anya teljesen
eltűnt, nem maradt semmi jele. – Megadom neked, amire
mindig is vágytál. Ha erről senkinek nem szólsz egy szót
sem, lehetsz orgyilkos. Nem teszlek meg Látnoknak.
Reméltem, hogy megvédhetlek; nem csak testi valódat
akartam óvni, hanem halhatatlan lelkedet is. De ha ez téged
nem érdekel, hát legyen. Csak a titkot kell megtartanod.
Kis híján felnevetek azon, hogy milyen csekélységet
ajánl, és milyen nagyon megkésve teszi ezt.
– Nem. Soha többé nem szolgálok magának, nem
teljesítem a kívánságait. Többé nem vagyok hajlandó részt
venni ebben a színjátékban.
Azzal megfordulok, és kisétálok a szobából.
Magamról, az apátasszonyról, a világról alkotott minden
hitem összeroskadt bűneinek súlya alatt.
Éppen ideje, hogy Effram atya összehívja a Kilencek
zsinatát.
 Három nappal később a szalonban vagyok a
hercegnővel és udvarhölgyeivel. Hímzéseikkel
foglalatoskodnak, de én képtelen vagyok nyugton ülni. Úgy
érzem, mintha testem minden csontját kirántották volna
belőlem, majd rossz helyre tolták volna vissza, és most újra
kéne tanulnom mozogni, gondolkodni, cselekedni. Próbálom
türtőztetni magamat, igyekszem leplezni, de a hercegnő
folyton felém pillant, mintha mondani akarna valamit, ám az
utolsó pillanatban mindig meggondolná magát. Nekem az a
dolgom, hogy védelmet és támaszt nyújtsak neki, nem pedig
az, hogy nyugtalanságommal zaklassam. Éppen elhatározom,
hogy pokolba az illendőséggel, lekötözöm magamat a
székhez, hogy végre nyugodtan ülhessek, amikor az ajtó előtt
nyugtalanság támad. Beszűrődnek a neszek. A hercegnővel
egymásra nézünk, majd az ajtó felé mozdulok, kezem rögtön
a fegyvereim felé nyúl. Éppen kihúzom a tőrömet a rejtett
hüvelyből, amikor Duval lép be. Szeme fénylik, teste olyan
feszült, mint a frissen felajzott íj. Tőreimre pillant, helyeslően
bólint, majd a hercegnőhöz fordul.
– Ismae visszatért – jelenti be, és lehetetlen nem
szeretni, mert hangjában kifejezetten érezhető a
megkönnyebbülés. – Szeretne azonnal audienciát kérni.
A hercegnő már felállt, hímzését az egyik
udvarhölgyének adja át.
– Hívassuk össze az államtanács tagjait?
– Igen.
 Duval egy sereg apródot küld szét, hogy hívják a
többieket, majd hárman a tanácsterembe indulunk. Ismae már
ott van; még le sem vetette az úti ruháját.
– Kegyelmes hercegnő – szól, és mélyen térdet hajt.
A hercegnő kezét nyújtja, hogy felsegítse.
– Örülök, hogy biztonságban visszatért hozzánk.
– Én is, hasonlóképpen. Bárcsak jobb híreket
hozhattam volna!
Mielőtt bővebben kifejthetné, a tanács tagjai érkeznek.
A püspök és az apátasszony együtt lépnek a terembe, nagyon
nyugtalanító látvány, és önkéntelenül arra gondolok, vajon
nem a püspök kegyeit keresi-e, felkészülve a vádakra,
amelyekkel hamarosan illetni fogom.
Amikor Sybella is megérkezik, és látja, hogy Ismae
épségben megérkezett, ajka örömteli mosolyra húzódik, de
egy szót sem szól, csak odalép hozzám, együtt állunk a
hercegnő széke mögött. Könyökét a könyökömhöz érinti;
nem tudom, azért-e, mert Ismae visszatérésének örül, vagy
egyszerűen azért, hogy az apátasszonyt bosszantsa.
Sybellánál sosem lehet tudni.
Amikor mindenki az asztal körül ül, Duval int
Ismae-nek.
– Kérem, mondja el, mit tudott meg.
Arca feszült és komor, és eszembe jut, vajon Ismae
neki négyszemközt elmondta-e már mindazt, amit előttünk is
el fog mondani.
– A franciák elég könnyen megszállva tartják Nantes
városát. Nincs ellenállás – mondja, közben bocsánatkérőn
pillantva a hercegnőre. – A palotába nem jutottam be. Kettős
őrség áll minden bejáratnál, és mindenkiért, akit beengednek,
legalább két másik embernek kell kezeskednie. Nem hagynak
semmit a véletlenre. Nem sokkal az érkezésem után bezárták
a város kapuit, és ki sem engednek senkit. Azt is beszélik,
hogy az északi utakon őrposztokat állítanak fel.
– Megtették – mondja Duval. – El tudták fogni a
járőreinket, így a francia sereg érkezése meglepetésként ért
minket.
– Ma reggel, amint megérkeztem Rennes-be, a franciák
megjelentek a város kapujánál. Az utolsók között jutottam be;
mögöttem becsukták és elreteszelték a kapukat.
– Ezek szerint most már hivatalosan is ostrom alatt
vagyunk – jegyzi meg Duval halkan, szinte magában
beszélve.
– És segítséget nem várhatunk – teszi hozzá Chalon.
Erre Duval úgy néz rá, mint aki legszívesebben belerúgna.
A hercegnő lassan felém fordul. Sötét szemében
rémületet látok, feszélyezettséget, és azt is, hogy többször is
alaposan végiggondolta a javaslatomat. A francia király
szívének elnyerése az egyetlen esély, hogy a vereségből némi
győzelmet csikarjon ki, és megmentse a népét.
– Azt hiszem, szeretném, ha mindannyian
meghallgatnák, amit Demoiselle Annith mond.
Döbbent csend áll be egy kis időre, a tanács tagjai
meglepetten pillantanak egymásra, mintha igyekeznének
felidézni, ki az a bizonyos Annith kisasszony.
A hercegnő folytatja:
– Egyetlen lehetőségünk marad, amelyre nem sokkal
ezelőtt Annith hívta fel a figyelmemet. Nagyon… merész
terv, és enyhén szólva sejtelmem sincs, hogy
megvalósítható-e, de szeretném, ha elmondaná önöknek,
hogy megtárgyalhassuk. Demoiselle Annith?
Mély levegőt veszek, és elmondom az Államtanács
egybegyűlt tagjainak, milyen ereje van Arduinna nyilának, és
vélelmem szerint mire használhatnánk ezt az erőt. Leginkább
Ismae-hez és Duvalhoz beszélek, mert talán őket lehet a
legkönnyebben meggyőzni.
Mint feltételeztem, a tanács többi tagja kétkedőn
fogadja a tervet. Különösen a püspök arckifejezése gúnyos és
méltatlankodó.
– De hiszen már feleségül ment a német-római
császárhoz – tiltakozik.
– Csak közvetítő útján – mutat rá Duval.
Effram atya megérinti a püspök karját, ezzel elejét
veszi a további tiltakozásnak.
– Egyáltalán nem szokatlan, hogy a Szentatya nagy
politikai fontosság esetén házasságot érvénytelenít.
– Ez igaz – ismeri el a püspök vonakodva.
Montauban és Dunois tábornagy udvariasabban fejezi
ki nemtetszését a tervvel kapcsolatban. Csak Duval tűnik
őszintén fellelkesültnek. Ismae-től tud a régi istenségekről,
ezért jobban ismeri hatalmukat, mint a tanács többi tagjai.
Csak akkor merek az apátasszonyra nézni, amikor már
biztosan tudom, hogy megnyertem a támogatásukat. Az
apátasszony dermedten néz, a harag szája szélén mély
ráncokban mutatkozik meg. Biztos vagyok abban, hogy ha
nem az államtanácsban lennénk, menten megkerülné az
asztalt, és megütne.
Végül a tanács minden tagja elismeri, hogy érdemes
megpróbálkozni azzal, amit javasoltam, bár az apátasszony
csak azért adja beleegyezését, hogy ne tűnjön fel egyedüli
tiltakozása.
A tanács ülése ezek után a tervek megbeszélésével
folytatódik, mert egyáltalán nem jelentéktelen és nem
egyszerű dolog tizenötezer francia katona között eljutni a
királyhoz, majd nyíllal rálőni. Nem is szólva arról, hogy
miként lehet ezek után visszajutni a városba.
 – Nem mehet gyalog – mondja Duval, a fejét
határozottan ingatva. – Napokig tartana, míg végigjárja a
tábort, így a franciáknak túl sok idejük lenne felfedezni, hogy
közöttük jár. Ami ennél is fontosabb: nem lenne menekülési
lehetősége, mert amint a királyt eltalálná a nyila, a királyi
őrség bizonyosan rávetné magát.
– Nem lehetetlen – szól Ismae, egyenesen Sybellára
pillantva. – Ha mosónőnek vagy markotányosnőnek öltözik,
szinte észrevétlenül bejárhatja az egész tábort.
– Francia katonák ezrei között nem járkálhat szabadon.
– Sybella megtette.
– Csak rövid ideig volt közöttük, és csak azért, hogy
megfigyelje a helyzetet, értesüléseket szerezzen. És akkor a
francia sereg még csak közelített felénk, csak felsorakoztak,
még nem álltak hadrendbe.
– Sokat gyakoroltuk az észrevétlen járást és a különféle
megtévesztéseket – szól Ismae. Hangjában jól érezhető a
rosszalló tónus. – Méltánytalan Annith képességeiben nem
bízni.
Duval ekkor hozzám fordul.
– Elnézését kérem, Demoiselle Annith, nem arról van
szó, hogy önben nem bíznék; tizenötezer francia katonában
nem bízom. Oly sok férfi között nagy az esélye, hogy
észreveszik, és álruhája nemigen nyújt védelmet, ha oly sok
katona figyelmét magára vonja.
– Sybella és én vele mehetünk.
Duval felhorkan.
– Hogy felkoncoljatok minden katonát, aki csak
leszólít benneteket, és holttestek sorát hagyjátok magatok
mögött, amerre jártok? Nem hiszem, hogy ez segítene
fenntartani az észrevétlenséget.
Rémlovag a torkát köszörüli… testalkatához képest
diszkrétnek mondható a hang.
– Muszáj neki kilőnie azt a nyilat?
Duval kérdőn pillant rám. Kezem lassan tarkómra
csusszan, ujjaim az apró sötétebb foltot keresik, amit még
sosem láttam.
– Igen – mondom. – Muszáj.
– Miért nem Arduinna valamelyik papnője? – kérdi az
apátasszony magas, szinte sikoltó hangon.
Megfordulok, hűvös, rideg tekintettel nézek rá.
– Miért kéne nekik megtenniük? Ugyanolyan jól
lovagolok, mint ők, ugyanolyan pontosan lövök, mint
bármelyikük. Mit nyerünk, ha őket kérjük meg?
– Az ön életét – feleli Duval halkan, a legnagyobb
jóindulattal.
Tudom, hogy jót akar, és csak a biztonságomat tartja
szem előtt, ezért igyekszem nyugodtan válaszolni.
– Elegem van abból, hogy másokat küldjék veszélybe,
az életüket kockáztatni, miközben én biztonságban maradok,
tétlenül ücsörgök. Ezt én fogom megtenni.
Ráadásul az istenek szolgálatáról szóló minden nagy
álmom közül ez az egyetlen, amelyet meg tudok valósítani.
– Hát, jó. Tehát megegyeztünk, hogy nem gyalog
megy, és nem küldünk helyette másokat. Nem, Ismae… –
szól Duval, kezét figyelmeztetőn felemelve, minden további
vitát megelőzendő. – Az a nehézség, hogy miként küldjünk
lovasokat a táborba. A legkisebb csoportot is azonnal
észrevennék.
– Mi lenne, ha egy egész lovas különítményt
küldenénk, és úgy törnénk át a táboron, mintha faltörő kossal
mennénk, úgy tisztítanánk meg az utat a királyig? – szól
Rémlovag, mire Sybella úgy néz rá, mintha rögtön elindulna
felé, és beverné a lovag makacs fejét. – Ha elég embert
küldünk, megmarad közülük annyi, hogy biztonságban
visszakísérhetik.
– Van azonban egy kis gond – mutat rá Dunois
tábornagy. – Hogyan juttatunk ki elég embert a városból úgy,
hogy ne vegyék őket észre? Mert amint észreveszik, a francia
íjászok rögtön leszedik őket. Vagy hasonló létszámú csapatot
küldenek rájuk.
Ezután mindenki hallgat, mert valóban ez a
legnagyobb probléma. Az, hogy megfelelő létszámú
csapatot… illetve egyáltalán valakit kijuttassunk a városból.
Duval felsóhajt, arcát dörzsöli.
– Nos, erről ma este nem fogunk határozni. Van valami
más is, amiről beszélnünk kell?
– Igen. – Dunois tábornagy hangjában mély
megütközés remeg. – Gond van a zsoldosokkal.
– Már megint micsoda? – kérdi Duval hitetlenkedve. –
Merhetem remélni, hogy egymást ölik halomra?
– Nem, de a számuk így is megfogyatkozott. A
franciák miatt, milord. A franciák kapcsolatba léptek a
zsoldosokkal.
– Hogyan? Hiszen a város minden kapuja le van zárva,
és jól őrizzük.
– Ezzel – szól Rémlovag, majd egy nehéz tárgyat dob
az asztalra. Feltekert szíjlétra. Erős bőrből készült. – A
franciák felhajították ezt a falra, és bemásztak.
Duval úgy néz ki, mintha legszívesebben szétütne
valamit.
– És mi célból?
– Tudomást szereztek arról, hogy üres a kincstárunk, és
felajánlották a zsoldosoknak, hogy kifizetik az elmaradt
zsoldjukat, és azon felül jutalmat is kapnak, ha elhagyják a
várost.
 Duval úgy néz ki, mint aki menten rosszul lesz.
– Duplázzák… nem… triplázzák meg az őrséget – adja
ki a parancsot komoran. – Hány zsoldos fogadta el ezt az
ajánlatot?
– Közel egyharmaduk.
Hosszú csend. Mindenki megérti, milyen sokan
távozhattak.
– Hát, így legalább később fogy ki az eleségünk.
Kevesebb szájat kelletetni.
Bármennyire is igyekszik tréfával elütni a dolgot, ez
mindenképpen nagy csapás.
 Az államtanács ülése után Sybella és én engedélyt
kapunk a hercegnőtől, hogy annyi időre távol maradjunk
szolgálatából, amíg segítünk Ismae-nek újra udvarképessé
tenni magát, hogy vele legyünk, míg lemossa magáról az út
porát, és felfrissül kissé. Szobánkba érve látjuk, hogy nem
sokkal korábban bevitték a feredődézsát, és párállik benne a
meleg víz. Segítek Ismae-nek vetkőzni, miközben Sybella
három kehelybe bort tölt. Megvárja, míg Ismae belép a
dézsába, aztán az egyik kelyhet a kezembe adja. A kehely
pereme fölött kíváncsi, puhatolózó pillantást vet rám.
– Ha szabad megkérdeznem, honnan tudsz te ilyen
sokat Arduinna nyilairól?
Gyorsan kiiszom a bor felét.
– Megtudtam egyet s mást. Az apátasszonyról és a
kolostorról. És magamról is.
Sybella és Ismae egymásra pillantanak, aztán Ismae int
Sybellának, a szappant kéri.
– Folytasd! – szól Sybella. – Hallgatunk.
Honnan kezdjem? Ennek a történetnek melyik része
vezet el legegyenesebben, legtisztábban, leggyorsabban a
teljes kifejtésig?
– Rájöttem, miért nem volt hajlandó az apátasszony
engem küldetésre küldeni, és miért engem választott
látnoknak.
Képtelen vagyok kíváncsi tekintetüket állni; lenézek a
kehelyre, ujjaimat végighúzom a finoman cizellált ezüst
dombormintán. A víz enyhe csobogása megszűnik, Ismae
mozdulatlanul figyel. Félek, hogy elhagy a bátorságom, ezért
gyorsan, egyhuzamban, mondom ki a szavakat:
– Azért, mert engem nem Mortain nemzett.
– Édes Jézus! – súgja Sybella döbbenten.
– De ez még nem minden – figyelmeztetem őket, és
mély levegőt veszek, hogy folytatni tudjam. – Az
apátasszony az anyám. – Nem állok meg itt, folytatom, ahogy
az ember a keserű orvosságot is egyszerre igyekszik lenyelni,
hogy a rossz íz minél előbb eltűnjön. – Crunard az apám.
Azzal fenyegette az apátasszonyt, hogy felfedi a titkát, ha a
kolostor nem az ő akarata szerint cselekszik.
Halk csobbanás hallatszik, Ismae kiszáll a dézsából,
törülközőkendőt ragad.
– Ó, Annith! – súgja döbbenten.
– De ez még mindig nem minden – folytatom
szomorúan. – Az apátasszony mérgezte meg Vereda nővért;
azt akarta, hogy legyen nagyon beteg, ne lássa, mire készül.
Hét évvel ezelőtt… – hebegem, hangom el-elakad – …hét
évvel ezelőtt megmérgezett három apácát, köztük a régi
Látnokot és az egykori apátasszonyt azért, hogy néma
lázadást szíthasson.
– Ezek szerint ambiciózusabb, mint amilyennek
gondoltam – szólal meg Sybella; hangjában kimért csodálat
feszül.
Fejemet ingatom; rosszul vagyok, émelygek a
gondolattól.
– Nem ambíció volt. Védelem. Engem akart védeni. –
Ekkor Ismae felé pillantok. – Emlékszel arra, hogy
panaszkodtam neked az előző apátasszonyról, aki a többi
novíciánál sokkal keményebben bánt velem, és
megkeserítette az életemet?
 – Emlékszem, de nem sokat mondtál róla.
Ekkor csillapíthatatlanul ömlenek belőlem a szavak,
mint lándzsadöfés nyomán a test nedvei.
– Sárkánytermészetűnek nevezték. Szép volt, ahogy a
mérges pók is szép tud lenni. Markáns vonásain, jellegzetes
arcán megakadt az ember szeme. – Ismae-re pillantok. –
Emlékszel, milyen próbatétel elé állított a tisztelendő anya, a
kolostorba érkezésed napján?
Ismae már alsóingbe öltözött, leül az ágyra.
– Természetesen emlékszem. Mérgezett bort itatott
velem. Sosem felejtem el.
Sybella gyorsan leteszi a boros kelyhét.
– Miféle mérgezett bort?
– Így akarta kipróbálni, hogy valóban nem fog-e rajtam
a méreg – magyarázza Ismae.
– Nekem négyéves koromban kellett kiállnom ezt a
próbát – mondom, és Ismae kis híján felugrik az ágyról
dühében.
– Négyévesen?
Bólintok.
– Később megtudtam, hogy ezt a próbát csakis akkor
végzik el, ha valami jel mutatkozik, ha alapos okkal
feltételezik, hogy a novícián nem fog a méreg. Rajtam soha
semmi ilyesmit nem fedeztek fel, de ez nem számított. A
sárkánytermészetű Dragonette elszántan meg akarta találni
minden rejtett erőmet és tehetségemet; az volt a szándéka,
hogy tökéletességre csiszolja mindegyiket Mortain és a maga
dicsőségére.
– Édes Jézus! – mormogja Sybella ismét.
Mosolyogni próbálok, de az ajkam nem
engedelmeskedik.
– Pontosan. Életem első tíz éve egy nagy, hosszú
próbatétel-sorozat volt, véget nem érő megpróbáltatások sora,
amely idő alatt nekem végig nagyon okosnak és ébernek
kellett lennem. Ekkor kezdtem el ajtóknál hallgatózni, abban
a reményben, hogy megtudok valamit, olyan célzást, utalást
vagy figyelmeztetést, amelyből következtethetek, mi lesz a
következő próbatételem, és felkészülhetek rá. Úgy vélem,
ezért alakult ki az a tulajdonságom, hogy olvasni tudok az
emberek arcáról, és meg tudom tenni, amit kívánnak, mielőtt
kimondanák. Nagyon kevés eszközöm volt a túlélésem
biztosítására. Mindent fel kellett használnom, mindent be
kellett vetnem, amit csak tehettem.
Az apátasszony szavai, hogy engedelmes és kezelhető
vagyok, még mindig sajgón fájnak.
– Etienne nővér… mert ez volt a neve, mielőtt
apátasszony lett… ő volt az egyetlen fény, az egyetlen jó
dolog az életemben. Kicsi koromban ő volt az én
védelmezőm. Valahányszor az volt a büntetésem, hogy
vacsora nélkül kellett lefeküdnöm, ő mindig juttatott nekem
egy darab kenyeret. Korábban kiengedett a pincéből, ha a
rosszaságomért bezártak. Csak most, miután megtudtam,
hogy ő volt… hogy ő az anyám… csak most értem meg,
hogy velem együtt mennyit szenvedhetett.
– Nem! – szól Sybella, azzal talpra ugrik, és elkezd
fel-alá járkálni a szobában. Arckifejezése olyan vad, olyan
ádáz, olyan nagy düh van benne, hogy attól tartok, hirtelen
felindulásában halálra sújtaná az apátasszonyt, ha itt lenne
velünk. – Ő nem szenvedett úgy, mint te… közel sem
szenvedett annyit, mert semmi nem akadályozta meg, hogy
magához vegyen téged, és elmeneküljetek éjnek évadján…
ezt kellett volna tennie.
– Talán attól félt, hogy utánunk jönnének.
Mindannyian hallottunk történeteket arról, hogyan küldik a
hellequineket az engedetlen novíciák nyomába. Meglehet,
egyszerűen azt hitte, hogy ezek a legendák igazak.
– És mitől borult fel a helyzet? – kérdi Ismae gyengéd,
nyugodt hangon, mintegy Sybella haragját ellensúlyozandó.
– Egy új büntetéstől, amit a sárkánytermészetű
Dragonette eszelt ki.
Azt nem mondom el nekik, hogy azért kaptam a
büntetést, mert egy napon rajtakapott, hogy kis áldozati
ajándékot helyeztem el Mortain birodalmának bejáratánál és
meghallotta, hogy Mortain istenségünkhöz szólok, bár
sokszor megígértem, folyton fogadkoztam, már nem hiszem,
hogy valóban láttam Őt.
– Ciliciumot kellett hordanom, vezeklőövet. Kis
ezüstlánc volt, amelybe éles tüskéket illesztettek, hogy azok a
derekam bőrébe fúródjanak.
Még mindig emlékszem, milyen szégyent éreztem,
amikor felemelte a habitusomat, ezzel feltárva alsótestemet,
és azt a ciliciumot a derekamra illesztette. Emlékszem a
fájdalomra, ahogy a tüskék a bőrömbe fúródtak.
Ismae döbbenetében ajka elé kapja kezét. Az én kezem
önkéntelenül a hasamra csusszan, a tüskék okozta hegek fölé.
– A sebek elfekélyesedtek és elgennyesedtek, ezért az
ispotályba küldtek. Serafina nővér ápolt, szelíd kézzel,
nyugtatón. De úgy hiszem, szólt Etienne nővérnek, mert
Etienne nővér megtudta, mi történt, és nem sokkal később
együtt kezdtünk kijárni a kolostorból, különleges
kirándulásainkra. Kellemesen töltöttük az időt, a szabadban
ettünk, vadvirágokat szedtünk, és gombát is a kolostor
konyhájára. Csakhogy mérges gombák voltak. Etienne nővér
azt mondta, ehetőek; csakis azért szedtem gombát. De nem
ehetőek voltak, hanem mérgezőek, és ő hagyta, hogy
szedjem, és valahogy sikerült a szakács háta mögött a
kondérba csempésznie őket. Azon az estén három apáca halt
meg, aztán Magdelena nővér, a kolostor addigi méregmestere
önkezével vetett véget életének, mert úgy gondolta, a három
szörnyű halál az ő hibájából következett be. Etienne… anyám
engem használt arra, hogy megmérgezze őket.
Még most, annyi idő után is annyira gyötör a tudat,
hogy a tüdőmből minden levegő kipréselődik, és nem tudom,
képes leszek-e újra lélegezni.
Ismae hirtelen mellettem áll, a kezemet dörzsölgeti.
Sybella átöleli a vállamat, magához von.
– Nem – súgja nagy meggyőződéssel. – Ne merd azt
gondolni, hogy neked ehhez a legkisebb közöd is lenne. Nem
te voltál, egyáltalán nem te voltál; csak ő.
Szememet behunyva élvezem a vigaszt, a bátorítást.
– Az eszemmel tudom, hogy így van, de a szívem… a
szívem még mindig nagyon fáj miatta.
Sybella még egyszer megszorítja a vállamat, olyan
erősen, hogy szinte fáj, aztán újra nekiindul, fel-alá járkál
nyugtalanul.
– Megölöm – jelenti ki végül. – Napnál is világosabb:
nem érdemli meg, hogy éljen. Nyilvánvalóan nem szolgálja
Mortaint és a kolostort sem…
– De rajta van a jel? – kérdi Ismae halkan. – Mert ha a
jel az elmúlt óra folyamán nem jelent meg rajta, vagy nem a
ruhája alatt van, akkor… nos, én nem láttam rajta.
Sybella elsápad a tehetetlen dühtől, fejét hirtelen
hátraveti.
– Nem számít. Mindenképpen megölöm.
Bár nem gondolja komolyan… legalábbis nem hiszem,
hogy komolyan gondolja… nagyon vigasztaló a tudat, hogy
ilyen szándék megfogalmazódott benne. Mélyet sóhajtva
átengedem magamat a megkönnyebbülésnek; mert már nem
nyom az oly sokáig hordozott titkok súlya.
Illetve nem annyira. Mert nem mondtam el minden
titkot.
– Van még valami… – szólalok meg kissé félénken.
Sybella döbbenten néz rám. Arckifejezése felettébb
komikus, nagyon fegyelmeznem kell magamat, hogy ki ne
törjön belőlem a nevetés.
– Ezek után mi lehet még…?
– Szeretőm van.
Sybella hosszú-hosszú ideig csak szótlanul bámul,
aztán harsányan felnevet, és mintha szerepet váltanának,
Ismae bámul rám.
– Sejtettem. De nem szóltál róla, ezért
elbizonytalanodtam.
Mosoly játszik ajkamon.
– Gondoltam, hogy ha valaki sejti, az te lehetsz.
– De mikor volt neked időd arra, hogy szeretőt fogadj?
– kérdi Ismae. – És hol?
Körülnéz a szobában, mintha a lopott órák nyomát
keresné.
– Még nem is kérdeztétek, hogy kicsoda a szeretőm –
mutatok rá e feltűnő hiányosságra.
– Nem hiszem, hogy egyszerre ennyi váratlan hírt
kibírnánk – jegyzi meg Ismae halkan.
– Egy hellequin.
Mindketten néznek, csak néznek; döbbenetükben
szóhoz sem jutnak.
– Legalábbis úgy gondoltam. Amíg meg nem tudtam,
hogy az csak álöltözet. Magát a Halált fogadtam az ágyamba.
 Hosszú-hosszú ideig egyikük sem jut szóhoz. Aztán
Sybella szusszan, és ujjaival fésülőn végigsimítja hosszú
haját. Ismae egyszerűen csak bámul.
– Ez valami tréfa? – kérdi hebegve.
– Nem. Ez az igazság.
Aztán elmondom nekik, mi történt Isabeau halálának
éjszakáján, hogy milyen apró szívességet kértem a
hellequintől, és az, ami történt, hogyan vezetett valódi
kilétének felismerésére.
– De… de ő az apánk… – szól Ismae.
Szívem elszorul a gondolattól, de rádöbbenek, hogy
igaza van; ez a tény olyan jelentős, hogy akár végleges
szakadást is előidézhet közöttünk; származásom hírének nem
volt ilyen jelentősége, de ennek igen.
– A ti apátok – pontosítok. – Nem az enyém.
– A hercegnő kis híján feleségül ment az apámhoz –
szól Sybella ekkor Ismae-hez. – És ettől egyáltalán nem
csökkent a hercegnő iránt való tiszteletem.
Sybella hangja nyugodt, nincs benne semmi rosszallás,
semmi ítélkezés. Persze az ő családjának zaklatott múltjával
neki a legkönnyebb az ilyesmit megérteni.
Ismae arcán a rémület újabb görcse feszül.
– Te… feleségül mész a halálhoz?
– Feleségül menni hozzá? – kérdem, szinte eszelős
nevetéssel.
Sybella arca együtt érzőn meglágyul.
 – Gyermekét hordod a szíved alatt?
– Nem! – felelem rögtön, de kezem hasamra rebben. –
Legalábbis nem hiszem.
Ami azt illeti, ezen az eshetőségen még nem is
gondolkodtam, bár tulajdonképpen csak ezért létesít halandó
nőkkel kapcsolatot.
– Bocsáss meg, Annith – szól Ismae, azzal felkel az
ágyból, és a kandalló elé áll. Kinyújtja kezét a lángok felé,
mintha hirtelen fáznának ujjai. – Csak olyan… ez az érzés…
– Nagyon felkavaró – fejezem be helyette a mondatot.
– Igen, de egyben hihetetlen is. Furcsa. Mint valami
régi tanmese. Úgy érzem magamat, ahogy a kígyó érezheti
magát, ha véletlenül kecskét nyel magába, és nehezen,
küszködve emészti.
Sybella tekintete a lángokba réved, elnéz Ismae
mellett.
– Kezdem azt hinni, hogy a szerelem önmagában
sosem téves, sosem rossz dolog. Abból adódik a baj, amire a
szerelem készteti az embert. És ez sokkal kevésbé
bonyodalmas, és érdemtelenre pazarolt szerelem, mint más
szerelmek – jegyzi meg keserűen. – Ráadásul – folytatja, és
hangja elgondolkodón lassul, halkul, mintha minden
kibogozandó bonyodalmat fontolóra venne –, biztos vagyok
abban, hogy az emberi szívekre, az emberi érzelmekre
vonatkozó szabályok nem vonatkoznak az istenek szerelmére.
Elég a régi legendákra gondolnunk, hogy ezt tudjuk. Ami
pedig ennél is jobb – teszi hozzá pajkosan kacsintva –,
gondoljatok csak bele, milyen végtelenül dühös lesz az
apátasszony ettől.
Meglepetésemben felnevetek, és Sybella csatlakozik
hozzám. Ismae nem nevet, de mosolyog, ami reménnyel tölt
el. Sybella keze mozdul, megcsípi Ismae arcát.
 – Ne nézz ilyen zsémbesen, mint valami
megsavanyodott vénkisasszony! Hát nem nagyszerű, hogy a
mi szeretett szent Annithünk meghódította a Halál szívét? Ki
lett volna képes közülünk erre?
Meglepetten, bosszúsan pislogok.
– Mindazok után, amit az imént elmondtam nektek,
tudhatnátok, mennyire nem illik éppen rám az, hogy szentnek
tituláljanak.
Sybella ismét elkomolyodik, őszinteség csendül a
hangjában.
– Szerintem ezek után még jobban megérdemled, mint
eddig.
Hagyom, hogy szavai teljesen beborítsanak; olyan
gyógyító erejük van, mint Serafina nővér balzsamainak.
– Köszönöm – felelem suttogva, és nem tudom
visszafojtani arcomra csorduló könnyeimet.
– Ó, ne! Ne kezdd itt nekem itatni az egereket! Ismae,
gyere ide, öleld át, hogy úgy tehessünk, mintha mindez soha
meg sem történt volna, és aztán nyugodtan folytassuk az
eddigi életünket.
Ismae felém fordul, a szemembe néz, aztán ellép a
kandalló mellől.
– Természetesen minden nagyrabecsülésem és
csodálatom a tiéd mindazért, amin keresztülmentél – mondja,
aztán a keze a vállam köré csusszan, és szorosan magához
ölel. – Csak… mint mondtad, ez az egész egy kicsit…
felkavaró.
– Köszönöm – súgom. Amíg tudom, hogy a barátaim,
amíg tudom, hogy a barátságunk nem bomolhat fel, addig jól
leszek, addig nem lesz semmi, semmi baj.
Miután dolgukra mennek, a kandallóhoz lépek, és ott
állok merengve a tűz előtt; ismét úgy érzem, mintha lényem
teljesen felbomlott és újra összeállt volna, valójában azonban
alig egy lélegzetvételnyi idő telt el azóta, hogy az életem
először hullt darabokra a szemem előtt.
De ez… ez más. Itt nincs széthullás, illetve nem az
van, hanem mintha a törött darabok erősebb egésszé tapadtak
volna össze.
Úgy érzem, megtisztultam… nemcsak a bűntől…
hanem a színleléstől is. Pőre vagyok, csak puszta énem
maradt. Bármennyire kényelmetlenül érzem magamat ettől,
van benne valami szabadság is… mert már nem kell
rejtegetnem, mit várnak el tőlem mások. A legrosszabb, ami
vélelmem szerint megtörténhetett velem, már megtörtént.
Megfordulok, a nyeregtáskámra pillantok, amit lazán a
sarokba dobtam. Lassan odamegyek, letérdelek mellé.
Belenyúlok, egészen az aljára, a száraz sajtmorzsák közé, és
előveszem azt a borjúbőr kötésű, kis naplókönyvet, amit az
apátasszony dolgozószobájából hoztam el: amelyben
Dragonette ír a gyermekkoromról, mindarról, amit velem tett,
kudarcaimról, hiányosságaimról, gyengeségeimről. Nem
olvastam el az egészet, de nem is kell elolvasnom. Átéltem.
Emlékszem. De már nem vagyok gyerek. Fiatalabb énem jól
szolgált engem, azt tettem, úgy viselkedtem, amit az én
helyzetemben minden lány tett volna, ahogy viselkedett
volna. Most már azonban új erősségeim, új képességeim
vannak; ezekre támaszkodhatom.
A lapok súlyát érzem a kezemben, a leírt titkok, a
szégyen nehézségét, az engem a kolostorhoz kötő bonyolult
szövedéket. Aztán hirtelen megperdülök, és egy mozdulattal
a tűzbe vetem a naplókönyvet. Nézem, ahogy az aranyló
narancsszín lángok a lapokat nyaldossák, ahogy meggörbítik
az oldalakat, és közéjük csusszannak; zsugorodnak, mint egy
haldokló élőlény. Behunyom szememet, arcomon, karomon,
szívemen érzem a tűz melegét, és hagyom, hogy ezek a
lángok leégessék rólam a szégyen, a megaláztatás és a
keserűség megmaradt nyomait. Már nem nyomasztanak, már
nem fájnak, már csak hegek, olyanok, mint a derekam körüli
apró, ezüstös forradások; mintha útjelzések lennének,
amelyek azt jeleznék, milyen hosszú utat tettem meg azért,
hogy elérjek oda, ahol vagyok. De már nem azonosak velem,
ha valaha azok voltak is.
Ezzel az új felismeréssel jön a következő: amióta az
eszemet tudom, szerettem a Halált. Nem mint atyámat,
hanem mint lelki társamat, mert először így jött el hozzám.
Megmutatta, mi a szeretet… az elfogadás… és ez a szeretet,
ez az elfogadás nagyobb volt, mint amilyet emberi szívben
valaha tapasztaltam.
Bármennyire rajongott is értem Etienne nővér, talán
szeretett is, de mindig az a vágya szőtte át az együtt töltött
időnket, hogy boldognak lásson engem. Annyira szüksége
volt arra, hogy boldog legyek, ahogy a halnak friss víz kell,
hogy ússzon… ezért hamar megtanultam, hogy boldog
legyek, amikor vele vagyok.
Egyedül Mortain szeretete volt feltétel nélküli; Ő nem
követelt, nem kívánt tőlem semmit, Ő szeretett egyedül
pusztán azért, hogy létezem. És az Ő szeretete olyan
rendületlen és olyan állandó volt, mint a Nap. Ez adott nekem
erőt, hogy továbbmenjek. Ez adott nekem hitet, hogy tovább
próbálkozzam. Ez adta meg nekem a reményt, amelyre
szükségem volt, hogy életben maradhassak. Végig Ő volt
az… akár Mortainnek neveztem, akár Balthazaarnak… a
szívem tudta… a szívem felismerte őt.
Ezzel az újonnan megszilárdult tudattal lépek ki a
szobából, indulok a bástya felé. Ő sosem tekintette
szerelmemet gyengeségnek vagy hibának; Ő elfogadta;
hagyta, hogy felé áradjon, ahogy a kis ér tör előre a napégette
földön.
Enyhítettem szörnyű magányát, ahogy Ő is enyhítette
az én szörnyű magányomat, és én szívesen fogadtam az
érzést, hogy adhatok neki valamit cserébe.
Nem jó ok ez arra, hogy szeressünk valakit? Nem
olyan jó ok, mint bármi más? Nem ez a szerelem leglényege?
Nem ez az eredő ok, amiért valakit szeretünk?
Amint elérek a lépcső tetejére, és erővel kifelé tolom a
nehéz ajtót, újabb felismerés nyilall belém. A maga módján a
sárkánytermészetű Dragonette ezt mind előre látta. Tudta,
milyen különleges kapcsolatom van Istenségünkkel, ezért
büntetett, ezért szégyenített meg engem. Nem azért, mert nem
hitt nekem, hanem mert az, hogy én láttam Őt, különlegessé
tett engem, mégpedig saját jogon, nem pedig az ő
erőfeszítéseinek eredményeképpen.
A kőréses párkányzat túlsó végére indulok; fejemben
olyan hevesen kavarognak a gondolatok, hogy csak az utolsó
pillanatban veszem észre a mellvért mellett álló Mortaint;
olyan későn, hogy kis híján belebotlom. Kezét emeli,
megfog, hogy el ne essek.
– Uram! Bocsáss meg! Nem láttalak. Többnyire
félreeső sarokban lapulsz, vagy árnyékokban ólálkodsz; nem
jössz elő, hogy bárki megláthasson.
– Sosem lapulok, és csak néha ólálkodom – feleli
halvány, fanyar mosollyal.
Hitetlenkedve pillantok rá, majd mellé lépek, a
könyöklőfalnak támaszkodva nézem a város keleti részét, a
városfalon túli mezőket.
– A francia sereg holnap ideér – szólalok meg. –
Legkésőbb holnapután.
Tekintetét elvonja az elsötétült utcákról, mezőkről;
felém fordul.
– Tudom. Érzem, hogy az a sok lélek meglazul a
testben; felkészülnek a halálra; tudják, hogy bármelyik
pillanatban meghalhatnak; ahogy az érett kalászok is érzik,
hogy hamarosan kévékként fogják levágni őket. Ugye tudod,
hogy a hercegnőd már vesztett?
Bár semmi olyat nem mond, amit ne tudnék már, nehéz
ezt istenség ajkáról hallani. – Tudom. Ő is tudja.
Mindannyian tudjuk. – Felnézek rá, az arcát nézem; olyan
mozdulatlan, olyan nyugodt, mint a kezem alatt a kő. –
Látod, mi fog történni? Tudod, mi következik?
Egyetlenegyszer ingatja meg a fejét.
– Nem. Mert én sem látok mindent. Az én birodalmam
a Halál; azt jól tudom, mikor van közel.
– Tudod, hogy ki fog életben maradni és ki fog
meghalni a sorainkból?
Önkéntelenül Duvalra és Rémlovagra és a bátor
Dunois tábornagyra gondolok, aki ingerlékeny,
fegyelmezetlen zsoldosok csoportjaiból ostromálló csapatot
akarnak faragni. A hercegnő jut eszembe, és elgondolkodom,
vajon életben hagyják-e. És mi? Mi, akik a régi istenségeket
szolgáljuk? A kolostor? Minket is megbüntetnek azért, mert a
hercegnőt segítettük?
– Még nem. Túl korai. Még ha a jel meg is jelenik
valakin, nem jelenti azt, hogy a megjelölt biztosan meghal.
Túl sok változó van, túl sok tényező, amelyekre nekem
nincsen befolyásom. Csak akkor tudom kis mértékben
irányítani a helyzet alakulását, ha a lányaim az én
áldásommal szolgálnak.
Hirtelen felém fordul, tekintetében a szenvedély lángja
lobog.
– Velem jöhetnél. Gyere az Alvilágba, legyél az én
királynőm! – Döbbenetemben tátva marad a szám a
csodálkozástól, meglep a meghívás; válaszolnék, de ő már a
fejét ingatja, elfordul, az alant elterülő vidéket szemléli. –
Nem. – Hangjában az elkeseredettség fájdalma feszül. –
Azzal csak kényszerítenélek, hogy oszd meg velem a
börtönömet, és annak nem akarlak kitenni téged.
Nem néz rám, mégis látom a szemében; hangja
remegésén érzem, mennyire bántja, mennyire emészti a
lelkét, hogy kénytelen az Alvilág csapdájában élni. Mennyire
roncsolja ez a helyzet nemcsak a világról, hanem a magáról
alkotott képét is.
Ez volt az én ajándékom neki. Nem csak most, nem
csak az elmúlt néhány hónapban, hanem kicsi korom óta;
embernek, férfinak tekintettem, nagyra becsültem a világnak
adott ajándékait. Jóval azelőtt szerettem mindezért, mielőtt
megértettem volna a lénye természetét.
Megfogom a kezét.
– Örömmel osztoznék börtönödben, de nem vagyok
méltó ily nagy megtiszteltetésre. Nem törvényes házasságból
születtem, fattyú vagyok, és egész lényemben halandó,
hús-vér nő, amint azt többször is bizonyítottam neked az idők
folyamán, amióta egymást ismerjük.
Fejét hátravetve nevet, ami meglehetősen meglep
engem.
– Én vagyok a Halál. Senki nem lát szívesen. Én
vagyok az éji rabló, életek pusztítója.
Ekkor döbbenek rá, hogy ő is veszélyben van; az a
veszély fenyegeti, hogy elhisz mindent, amit mondtam róla,
elfelejti lényének leglényegét. Megfordul, szembenéz velem,
szorosan magához von.
– Hát nem érted? A te halandó szíved úgy lobog, mint
a gyertyaláng, én pedig olyan vagyok, mint azok a
szerencsétlen fekete éjjeli pillék, amelyeket áldozati
ajándékként szoktál adni nekem; tehetetlen vagyok, képtelen
vagyok ellenállni a vonzerőnek.
Egészen hozzá simulok, fejemet a mellére hajtom;
szavai átölelnek. Ő nem a hibáimat látja, nem a kétes
születésemet, nem a sebeimet… lényem egészét látja,
olyannak lát, aki vagyok, ahogy a Halál része bánat és halál,
igazság és kegyelem és az új élet kezdete is. Istenek és
halandók is sok elemből állnak; vannak közöttük megtörtek
és sebzettek is, de önállóan egyik sem fejez ki minket.
Szívdobogását hallom, érzem, és azon csodálkozom,
hogy az istenségeknek egyáltalán vannak ilyen emberi
szerveik.
– Nem számít – mondom. – Mert most más dolgom
van.
– Micsoda?
Mély levegőt veszek, felkészülök arra, amit mondanom
kell, mert tudom, hogy nem fog tetszeni neki, ami
következik.
– Országunkat minden oldalról ostromolják, és megvan
az esélye, hogy van valami, amivel segíteni tudok. Ezért meg
kell azt tennem.
Elhúzódik, homlokát ráncolva néz le rám, és néz, csak
néz.
– Hogyan?
– A nyilat fogom használni… a te nyiladat… a franciák
királyán, abban a reményben, hogy rá tudom venni, ne hadait,
hanem szenvedélyét irányítsa a hercegnőre.
A város falai előtt felállított több ezer sátorra mutat.
– Sok ezernyi francia között kéne ellovagolnod… őrült
terv. Sőt… lehetetlen!
– Szerintem pedig sikerülhet. De legalábbis meg kell
próbálnom. – Elhúzódom tőle, ránézek, és olyan szomorúság,
olyan keserűség van a tekintetében, hogy képtelen vagyok
elviselni. Gyengéden arcára simítom az ujjaimat, a
tenyeremet. – Lehet, hogy te élhetnél az én világomban, nem
én a tiédben.
Teljesen mozdulatlanná merevedik, csak szenvedéllyel
izzó szeme marad élénk.
– De nincs helyem ezen a világon; amint kényszerű
feladatomat elvégeztem, senki nem lát engem szívesen.
Nyaka köré fonom a kezemet.
– Mellettem van a helyed; a szívemben, velem.
Felnevet; fanyar, nyugtalanító hangon kacag.
– Te felborítanád a Halál rendjét, természetét azért,
hogy együtt lehessünk?
– Igen. Mert nem vagyok hajlandó többé csak ülni és
türelmesen várni, hogy a boldogságom növekedjék, mint
rügyből a gyümölcs vagy fa ága; a saját kezembe akarom
venni a sorsom alakítását, magam akarom formázni.
Effram atyát a kápolnában találom. Éppen a kilenc
falfülkébe helyezi a frissen gyújtott új gyertyákat.
– Atyám!
Megfordul, láthatóan örül nekem.
– Annith. Mi vezetett ide ezen a kései órán?
– Szeretnék kérdezni valamit.
– Újfent?
Összerezzenek a kérdésétől, amíg meg nem látom,
hogy csak tréfál. Mindazonáltal elgondolkodom, időnként
milyen nehéz lehet velem.
– Ó, ne nézz így rám! Csak mókáztam veled egy kicsit.
Ami azt illeti, nagyon felvidít, hogy valakivel ezoterikus
teológiai kérdésekről beszélgethetek.
Kissé megenyhülve lépek beljebb a kápolna hajójába.
 – Köszönöm. De előrebocsátom, ez az eddigi
legmerészebb kérdésem.
Leteszi az utolsó gyertyát, várakozón dörzsöli a kezét,
de én hirtelen nem is tudom, hogyan fogalmazzam meg a
kérdést.
– Nos… ha egy isten belefárad a kötelességei
teljesítésébe, vagy már nem hisznek benne, vagy már nem
imádják, milyen lehetőségei vannak? Milyen utak nyílnak
előtte?
Effram atya mozdulatlanul áll.
– Ismersz ilyen istenséget? – kérdi végül.
Nem akarok hazudni neki, laza vállvonással mondom:
– Ezen a kérdésen sokat gondolkodtam az utóbbi
időben. Semmi különös. Csak kíváncsi vagyok.
Homlokát elgondolkodón ráncolja, hosszú, csontos
ujjait az állához érinti. Mintha magában döntésre jutott volna.
Aztán leül az egyik imapadra, és int, hogy foglaljak mellette
helyet.
– Ha egy istenség már terhesnek találja feladatait… és
némelyeknél előfordul ez… lehetőség van arra, hogy isteni
mivoltáról lemondjon… ha úgy dönt… megteheti.
– Valóban?
– Drága gyermekem, amikor Krisztus meghalt a
kereszten, nem csak azt tette lehetővé, hogy az ember
halhatatlan legyen, és Isten királyságában örök élete lehessen,
hanem egyben megmutatta annak a néhány halhatatlannak,
aki még a világban élt, hogyan lehetnek halandókká, ha úgy
döntenek. Így beléphetnek a mennyek királyságába, ha
akarnak. Isten mindenek teremtője, és sosem hagyná el az Ő
teremtményeit.
– Tehát a Kilencek… és azok, akik a Kilenceket
imádják… nem maradnak ki Isten kegyelméből?
 Effram atya határozottan ingatja a fejét.
– Nem. Mindig is részei voltak az Ő tervének a
halandók világában.
– Ezt maguk az istenségek is tudják?
Bólint.
– Igen. – Megfogja a kezemet. – A szerelmed nem
változtathat meg egy férfit… sem istenséget. Annyit tudsz
elérni, hogy kinyitsz egy ajtót, új utat mutatsz neki, amit
választhat. Ha akarja. Olyan utat, ami mindig is nyitva állt
előtte. Ezt adhatja neki a szerelmed ereje… ezt és nem többet.
Nem tudok a szemébe nézni.
– Nincs szándékomban megváltoztatni, csak boldognak
akarom látni.
– Biztos vagyok abban, hogy a szerelmed boldoggá
teszi. Azt, hogy lesz-e bátorsága átlépni azon az ajtón, majd a
jövő mutatja meg.
 Két nappal később már javában folyik a tervezés. A
hercegnő ragaszkodik ahhoz, hogy őt is bevonjuk; azt
mondja, ha én meg tudom hozni az áldozatot, a legkevesebb,
amit ő tehet, az, hogy mindenről tájékozódik. Ismae és
Sybella is részt vesz az előkészületekben, de sejtésem szerint
inkább csak erkölcsi támogatásként, mint hivatalos
minőségben. Valamiképpen az apátasszonynak is sikerült úgy
intéznie, hogy ott lehessen a teremben velünk, és minden
önfegyelmemre szükségem van, hogy ne kérjem meg a
hercegnőt, küldje ki inkább.
Rémlovag meghívta a tanács ülésére Arduinna papnőit
és a szénégetőket is; azzal érvelt, hogy olyan tudásuk és
olyan képességeik vannak, amelyek felettébb hasznosak
lehetnek számunkra. Arduinna papnői még csak néhány napja
kezdtek besegíteni a város rendjének fenntartásába, de
Rémlovag máris nagyon elégedett velük.
Furcsa őket a hercegnő államtanácsosaival egy
helyiségben látni, mégis úgy tűnik helyesnek, hogy az ország
minden ereje, a régiek és az újak is egyesüljenek, és együtt
találják meg a módját, hogyan lehet visszafordítani
országunkról a háború hullámait. Bár Arduinna papnőinek
öltözéke szokatlan, és modoruk kissé nyers, tartásuk
fenséges, ugyanolyan büszkén viselkednek, mint a hercegnő.
Büszkeség tölt el, hogy Arduinna leszármazottja vagyok.
Éppen elhelyezkedünk az asztal körül – a püspök a
lehető legtávolabb húzódik Arduinna papnőitől, mintha attól
félne, hogy puszta közelségük beszennyezi a hitét –, amikor
nyílik az ajtó. Duval hirtelen megfordul, hogy szembenézzen
a belépővel.
– Mondtam, hogy senki ne zavarjon minket!
Mielőtt a halálsápadt apród megszólalhatna, sötét,
félelmetes alak tölti be az ajtó nyílását. Nem vár meghívást,
belép a terembe. Ismae lélegzete elakad, kezét a szájához
kapja, Sybella szája tátva marad a csodálkozástól, de egy
hangot sem hallat.
Balthazaar lassan előrelép.
– Túl sokáig maradtam az árnyékban; ennek most
véget vetek. Részt akarok venni ebben.
A püspök keresztet vet, a mellette ülő Effram atya
mélyen lehajol, habitusának kámzsája az arcába hull. Senki
nem szólal meg, senki nem töri meg a pillanatról pillanatra
egyre jobban sűrűsödő csendet. Felállok, köhécselek.
– Kegyelmes hercegnő, Lord Duval, engedjék meg,
hogy bemutassam uramat, istenségemet, Mortaint.
A hercegnő szeme tágra nyílik, ám inkább kíváncsiság
és csodálat van tekintetében, mint félelem.
– Kérem, csatlakozzon hozzánk!
Duval kissé elsápad, és még Rémlovag is úgy néz ki,
mintha a csodálat és a feszélyezettség között vacillálna. Az
apátasszony arckifejezése, viselkedése tölt el azonban a
legnagyobb elégedettséggel engem. Egész teste
megmerevedik a döbbenettől. Mortain egy hosszú pillanatra
felé fordul, mire az apátasszony lesüti tekintetét; bűntudata és
szégyene gyertyalángként világít.
Duval a torkát köszörüli.
– Uram. Éppen arról beszéltünk, hogyan juttathatnánk
be Annith kisasszonyt a franciák táborába, hogy kilőhesse
Arduinna istennő nyilát a királyra.
 – Tudom – feleli Mortain, majd Duval mellé lép, és
lenéz a térképre, amit a többiek rajzoltak. – Kérem, folytassa.
Duval kis ideig a zekéjét igazgatja, aztán ismét
megszólal.
– Arra gondoltam, talán az lenne a legjobb, ha Annith
markotányosnőnek… vagy mosónőnek öltözne… ahogy
Ismae javasolta, és abban az álruhában menne a táborba.
Akkor a megfelelő időben cselekedhetne. Az azt követő
zűrzavarban jó eséllyel bevehetné magát a közeli erdőbe, és
ott rejtőzködhetne néhány napig.
Mortain nézi, nézi a térképet, majd az egyik fehér
ujjával vonalat húz a középső pavilontól a tábor széléig, ahol
az erdő kezdődik.
– Az nagyon nagy megszállt terület; túl nagy távolság
ahhoz, hogy kíséret nélkül mehessen.
Rieux marsall ekkor határozottan ingatja a fejét.
– Akárhogy is, attól tartok, ez már nem reális
lehetőség.
– Miért nem?
– Azért, mert felderítőink és őrszemeink ma reggel
jelentették, hogy a franciák az ostromtornyaikat és az
ágyúikat készítik elő. Ez a tevékenység jelen pillanatban is
folyik.
– Mennyi időnk van addig, míg megkezdik az
ágyúzást?
Rieux vállat von.
– Meglehet, már csak legfeljebb két napunk maradt.
Duval száján igen cifra káromkodás szalad ki.
– Tehát már az idő sem a mi oldalunkon áll – jegyzi
meg, és gondterhelten a hajába túr. – Ez lecsökkenti az
esélyeinket. Vagy közvetlenül támadunk, vagy valamiféle
kitöréssel próbálkozunk.
 Dunois tábornagy összevonja a szemöldökét.
– Egyik sem eredményez olyan helyzetet, hogy a
kisasszonyt biztonságban visszahozhassuk.
– Mi van akkor, ha zavart keltünk? Kiküldünk egy
csapatot, amely zavart kelt a franciák között, aztán kiküldünk
egy másik, kisebb csapatot, amely a beálló zűrzavarban
benyomul a sátrak közé.
– A második csapat mellett… a saját ágyúinkat is
használhatnánk – tűnődik Rémlovag. – Ezzel emlékeztetnénk
a franciákat arra, hogy nekünk is vannak ágyúink, és ha már
kint vagyunk, talán leszedhetnénk néhányat az övéik közül.
Mortain hangja reccsen a teremben.
– De ettől még Annith biztonságos visszatérése a
véletlenre van bízva.
Erre mindenki elhallgat.
– Indíthatnánk teljes támadást – szólal meg Rieux
marsall. – Bevethetnénk a maradék zsoldosainkat.
– Ha egyáltalán hajlandók harcba szállni. Sokan
kijelentették, csak akkor fognak fegyvert, ha megkapják,
amivel tartozunk nekik.
Dunois tábornagy az arcát dörzsölgeti, felettébb
nyugtalanul.
– Erről jut eszembe… egy újabb zsoldoscsapat
követeli, hogy elhagyhassák a várost.
Mortain értetlenül, kérdőn néz rá, mire Duval
igyekszik megmagyarázni.
– A francia király lefizeti a zsoldosainkat; egyszerűen
felfogadja, a maga oldalára állítja őket – mondja, majd
Dunois-hoz fordul. – Engedje ki őket. Örüljünk, hogy
megszabadulunk tőlük.
– Egy pillanat! – Rémlovag tekintete elréved, mintha
valami térképet tanulmányozna, amit rajta kívül senki sem
lát. – Hány zsoldos igyekszik távozni?
– Három-négyszáz.
Rémlovag ajka széles vigyorra húzódik, szinte
szentségtelen vidámság vesz rajta erőt.
– Akkor megvan, hogyan jutunk ki a városból.
Duval is mosolyog; rögtön megértette, mire gondol a
barátja.
– A mieink a zsoldosok közé keveredhetnek.
Mortain az asztalra tenyerei, előrehajol.
– Bár ez kétségtelenül kiváló terv arra, hogy eljussanak
a francia királyhoz, nem válasz arra a kérdésre, hogyan jut
vissza Annith biztonságban a városba.
– Két figyelemelterelő csapatot kell kiküldenünk, és az
ágyúinkat is használni kell. Ezen a kapunyíláson át
kiküldhetnénk egy egységet – mondja Duval a térképre
mutatva. – A franciák azt hihetik, hogy kihasználjuk a
zsoldosok távozásának lehetőségét, valójában azonban saját
áltámadást, elterelő hadmozdulatot hajtunk végre. Elég
gyakori, hogy az ostromlott várból katonák törnek ki abban a
reményben, hogy az ellenségtől élelmet vagy egyebet
zsákmányoljanak. Ha a magát zsoldosnak álcázó első csapat
nem tudná Annith kisasszonyt visszahozni, a második utat
törhet neki.
– De nekik ki tör utat? – kérdem, és a kérdésemre
mindenki elhallgat. – Hiszen az a célunk, hogy elkerüljük,
nem pedig az, hogy siettessük a rengeteg halált.
A hercegnő és én egymásra nézünk, és hirtelen
fogalmam sincs, hogyan bírta ki az ilyen és ehhez hasonló
döntések súlyát. Nem hiszem, hogy én az ő helyében kibírtam
volna.
– Azt várja tőlük, hogy mind áldozzák fel az életüket
csak azért, hogy esélyem legyen kilőni egyetlen nyílvesszőt.
Egy olyan nyílvesszőt, amelyről nem tudjuk, egyáltalán
hatásos-e…
– Hatásos – szól közbe Mortain.
– Mindazonáltal nem várhatjuk el annyi férfitól, hogy
kilovagoljanak a biztos halálba.
Hosszú csend áll be.
– Erre kaptak kiképzést – magyarázza Dunois
tábornagy hűvös nyugalommal. – És meg fogják érteni, hogy
néhányuknak meg kell halni annak érdekében, hogy a
többség életben maradhasson. Ez a katonaélet lényege és
velejárója.
Mortain ekkor rám néz.
– Mi van akkor, ha nem kérjük arra az embereiteket,
hogy lovagoljanak a halálba? Inkább olyanokat kérünk fel
erre, akik már halottak.
– A hellequineket suttogom.
– Igen, a hellequineket. Vezekelni akarnak bűneikért,
és megváltásra vágynak. Azt hiszem, ha ezrek életét mentik
meg, azzal minden bizonnyal elnyerik a végső kegyelmet.
A püspök köhécsel.
– Meg lehet bízni bennük, hogy ilyen küldetésre
menjenek, ha nem Ön vezeti őket?
Mortain lassan a püspök felé fordul, mire a püspök
láthatóan összerezzen. Mortain komor, egyetértő tekintetétől
a nyugtalanság gyászfekete szalagja bontakozik ki bennem,
mielőtt válaszát kimondaná.
– Én fogom vezetni őket.
Ekkor Effram atya szólal meg; kezét összekulcsolta
maga előtt, fejét mély hódolattal lehajtja.
– Uram, ugye tisztában van azzal, mi fog történni, ha
ilyenképpen a halandók ügyeibe avatkozik?
Mortain az öreg papra néz; mintha meglepné a kérdés.
 – Pontosan tudom – feleli.
Ezek után senki nem szól, de én képtelen vagyok
magamban tartani a sürgető kérdést.
– Mi? Mi fog történni, ha ilyenképpen a halandók
ügyeibe avatkozol?
Mortain ismét lenéz a térképre, kerüli a tekintetemet.
– Akkor halandóként fogok meghalni.
A hercegnő felajánlja, hogy lakosztályt készíttet elő
Mortainnek, de Ő udvariasan visszautasítja a felajánlást. A
bástya mellett állunk, meleg tavaszi szellő fújja a hajunkat.
– Ezt nem teheted!
– Te az életedet adhatod a hazádért, de én nem
adhatom az életemet a te életedért?
– A te életednek sokkal nagyobb súlya van, mint az
enyémnek; nem merő évek, hanem évszázadok nyomnak a
latban.
Elfordul tőlem.
– Megtanultam, hogy az élet minőségét nem a hossza
határozza meg. Én úgy érvelnék, hogy a te életed értékesebb
az enyémnél. Legalábbis nekem. Ezenkívül a világ változik,
és az istenek kora a vége felé közeledik. Ahogy a kisebb
királyságokat bekebelezik a nagyobbak, úgy minket,
istenségeket is magába von az Egy Isten. A mi időnk a
végéhez közeledik. – Mintha csak akkor jutott volna eszébe,
felém fordítja fejét, és komoran pillant rám. – Annyira
lebecsülöd a harctéri jártasságomat, hogy biztosra veszed a
vereségünket?
– Nem! De te és a hellequincsapat csak azért
lovagoltok ki, hogy másokat megmentsetek a biztos haláltól.
A küldetés jellege egyáltalán nem változott… minden
bizonnyal csak kifelé vezet, visszafelé nem. Csak az
változott, hogy te is velük akarsz menni, és nem hiszem, hogy
kibírom, ha nem térsz vissza.
Furcsamód ostobának érzem magamat, hogy ilyen
érzelmes kijelentést teszek, mert nem beszéltünk közös
jövőről. Talán akkor érintettük ezt a kérdést, amikor
felajánlotta, hogy menjek vele az Alvilágba.
Ám ha ő elmegy, én végtelenül egyedül leszek;
Mortain jelenléte sem ad erőt és bátorságot, mint egykor,
kislány koromban, mert az istenség teljesen átlép a halandók
világába.
De ez az ő döntése, emlékeztetem magamat; ahogy az
én döntésem az, hogy kilövöm azt a nyilat. Ezért inkább nem
szólalok meg.
– Mit fogsz tenni? – kérdi. – Utána.
Nem mondja ki, hogy az ő halála után, de a
kimondatlan szó súlyosan feszül közöttünk a balzsamos
éjszaka levegőjében.
Elgondolkodom. Mit fogok tenni? Eddig nem is
gondoltam arra, mi lesz, ha elérjük a célunkat. A válasz
váratlanul és meglepően tör fel belőlem.
– Visszatérek a kolostorba. – Magamhoz vonom a
kezét, ragaszkodón megszorítom. – Visszatérek a kolostorba,
és mesélek a többieknek az apjukról… hogy milyen ember…
és isten volt.
Meglepte a válaszom. Eltelik egy pillanat csendben,
aztán elmosolyodik. Ragyogó, csillanó mosolya láttán a
lelkem szinte kettéhasad.
– És azután?
– Azután? Nem tudom.
Összefonódó kezünkre néz.
– Várok rád. Mielőtt átlépek oda, ami… bármi is az,
ami ez után a világ után jön, megvárlak a halál birodalmában,
hogy együtt utazhassunk tovább.
 Szememet könnyekkel égeti váratlan ajándéka.
– Nem – felelem igen hevesen. – Nem akarom, hogy
tovább szenvedj, mint amennyit szenvedned mindenképpen
muszáj. Hiszen egy örökkévalóságnyi időt töltöttél
kényszerűen ott.
Mosolyog.
– Nem fogok szenvedni. – Keze mozdul, tenyerét a
mellemre, a szívem fölé simítja. – A te lelked mindig nyitva
áll előttem. Általad fogom nézni, ahogy a lányaim felnőnek,
érezni fogom, ahogy az élet árad az ereikben, eltöltekezem a
szívedet betöltő szerelemmel és szeretettel. Nem is fogom
érezni múlását, olyan hamar eltelik az idő.
Ekkor karjába von, a beszélgetésünknek vége. Fölém
hajol, ajkát gyengéden ajkamhoz érinti; csókunkat ezernyi
édes csók súlya feszíti, amelyeket talán sosem csókolhatunk
el.
 Másnap délután a város egyik távoli szegletében, amint
a nap már alacsonyan jár a horizonton, a hellequincsapat
tagjai egyenként beszivárognak a városba, a falon át.
Ugyanazt a létrát használják, amit a franciák, hogy
végerőnket megtörjék. Egyre többen vannak; árnyékokkal
feketéllő, hullámzó, hangtalan sötétség. Mintha a levegő is
elhúzódna a jelenlétük előtt; az a néhány katona, aki
szemtanúja a jelenségnek, keresztet vet; egy szót sem szól,
csak sápadtságuk mutatja, mennyire félnek.
Tekintetem rögtön Balthazaart keresi. Legemberibb
alakjában jelent meg, öltözéke fekete bőr; sodronyinget visel.
Arcát sötét borosta borítja, ezzel kissé álcázza túlvilági
megjelenését.
Tizenöten vállalták a küldetést, közülük sokat ismerek:
Begard, Malestroit, Sauvage és Miserere; ő mászik át
legutoljára a falon. Próbálom meggyőzni magamat,
vállalásuknak semmi köze ahhoz, hogy ismernek vagy
kedvelnek engem; hiszen hellequinek, és többször is
határozottan kijelentették, hogy nem érdekli őket senki
halandó; csak a megváltás kegyelmét akarják elérni. A csapat
fele engem kísér, másik fele pedig, akiket Miserere vezet,
elterelő hadműveletként a franciák elemózsiás társzekereire
támad.
Nem térnek vissza. Egyetlen szerepük az, hogy
menekülési utat vágjanak nekünk, hogy a király sátrától
elérjünk a hátsó kapuig, és biztonságban visszajussunk a
várba.
Rémlovag talált négy szénégetőt, akik velünk jönnek;
az a feladatuk, hogy eljussanak az ágyúhoz, és ellenségünk
ellen fordítsák, így időt nyerjenek nekünk.
Arduinna istennő papnői is csatlakoztak hozzánk,
felajánlották, hogy íjászaik szükség esetén fedeznek minket.
Mivel ők Bretagne legjobb íjászai, boldogan elfogadjuk a
segítségüket.
Rieux marsall a város legerősebb, leggyorsabb, legjobb
lovait szerezte meg nekünk. Aeva azonban felettébb meglepő
gesztust tesz. Leszáll a lováról, és hozzám vezeti.
– Tessék. Ülj a hátára.
Bár nagyon kedves ajánlat tőle, és ő maga is nagyon
kedves, köszönettel visszautasítom.
– Szeretnék Fortunával menni, mert utam kezdetétől
velem volt.
– Nem Fortuna ellen szól az ajánlatom, mert pompás
ló. De az enyémet úgy neveltük, hogy megfeleljen Arduinna
harcmodorának, és olyan képességekkel bír, amelyekkel
Fortuna nem.
– Milyen képességekkel? – kérdem, és magam is
meglepődöm, mennyire érdekel a válasz.
– Ha így fütyülsz neki – mondja, majd két ujját szájába
véve éles hangot hallat –, visszamegy hozzád. Ha pedig
megszorítod a térdeddel, és így megtekered a kantárt –
mutatja –, akkor szándékosan megbotlik, és úgy tesz, mintha
el akarna esni; ettől az ellenség felettébb meglepődik és
összezavarodik.
Azzal még vagy fél tucat trükköt mutat, amit mind
gondosan betanítottak a lónak, és elismerem, hogy nem
utasíthatom vissza az ajánlatát. Túl nagy a tét, túl sok függ
attól, hogy ez a küldetés sikerüljön.
 Dunois tábornagy egy kisebb dombnyi felszerelést
gyűjtött össze a zsoldosoktól: páncélingeket, sisakokat,
vaskesztyűket, ilyesmit, bár igazság szerint ezek nem sokban
különböztek a hellequinek viseletétől.
Nekem kell a legjobban ügyelnem arra, hogy mit
viselek. Különleges nyerget készítettek nekem, amelyben
kissé magasabban ülök a lovon, így magasabbnak tűnök, és
erre az illúzióra nagy szükségem van. Párnázott páncélinget
viselek, amelyben válltömések is vannak, hogy vállam és
mellkasom szélesebbnek látszódjék, és megvan az a nem
jelentéktelen előnye is, hogy elrejti kebleimet. A páncéling
felett bőrzekét, alkarvértet viselek. Lábamon bőr lábszárvédő.
Nem értem, hogyan képesek a katonák egyáltalán
megmozdulni ilyen teljes hadfelszerelésben.
Aztán a sisakot kéne magamra venni, de a hajam nem
fér bele.
– Talán ha vékony lenvászon főkötőt húznál rá, egy
helyben maradna – javasolja Sybella.
– Nem. Vágd le – utasítom.
Egy szívdobbanásnyi ideig nem szól, nem mozdul, így
felé fordulok.
– Vissza fog nőni. Nem kockáztathatom, hogy éppen
rosszkor bomoljon ki; akkor mivel magyarázkodhatnék?
– Az igaz – jegyzi meg halkan, mordulva Sybella,
aztán tőrét hajamhoz emeli, és lenyisszantja a hosszú
fürtöket.
Miközben a sisakomat veszem fel újra, halk neszt
hallok a hátam mögül. Hátrafordulva azt látom, hogy a
hellequinek körülveszik Sybellát; mindegyikük csak egy-egy
fürtöt kér, amit magával vihet a küldetésre. Nem tudom,
miért, de gombóc képződik a torkomban; nem értem, miért
tennének a hellequinek ilyesmit, ezért úgy teszek, mintha
nem látnám, és inkább az előkészületek utolsó lépéseivel
foglalkozom; faszénport kenek szét az arcomon, hogy ne
látsszon bőröm nőies simasága, tisztasága. Aztán néhány
percet gyakorlásra szánok; előre-hátra mozdítom a kezemet,
mintha íjat ajzanék fel; próbálok alkalmazkodni a páncéling
miatt megváltozott mozgási lehetőségekhez.
Aztán végre készen állunk, mindenki nyeregbe szállt.
– A francia ellenőrzőpont a főkapunál van. Már várják
önöket – közli Dunois tábornagy. – Megállapodás van a
feltételekről. Közel négyszáz zsoldossal együtt távoznak, így
nem vonnak magukra nem kívánt figyelmet.
– A zsoldosok nem fogják észrevenni, hogy még sosem
láttak minket? – kérdi Miserere.
Dunois tábornagy a fejét ingatja.
– Több ezren voltak a városban; nem lehetséges, hogy
egy ember vagy zsoldoscsapat mindegyikükkel találkozott.
Bár Duval is szeretett volna kilovagolni a csapattal,
nem volt lehetséges, hogy egy olyan magas rangú hadvezető,
mint ő, személyesen vegyen részt a zsoldosok távozásának
műveletében, ezért a helyén, a várban marad. Ismae a
hercegnőre vigyáz. Ő vágott apró sebet a hercegnő kezén, ő
préselt néhány csepp vért a nyíl hegyére, majd gyógyító
balzsammal kente be, és bekötözte a sebet. Nem volt hajlandó
búcsút venni tőlem, abban az eltökélt hitben, hogy úgyis
visszatérek.
Sybella mellett Rémlovag is kint van velünk; úgy
tűnik, egészen otthon érzi magát a hellequinek között. Sőt,
úgy néz ki, hogy legszívesebben lovat szerezne, és velünk
lovagolna; ebben a szándékában csak az akadályozza meg,
hogy Sybella igen erősen markolja a karját.
– Vigyázz magadra! – köszön el tőlem novíciatársam.
– És a Kilencek együttes áldása legyen utazásodon.
 Elindulunk a főkapu felé. A város északi részén a mi
kis csapatainktól távol ezerötszáz breton harcos vár teljes
harci öltözetben, felnyergelt lovakkal. Ha a mi küldetésünk
nem járna sikerrel, kilovagolnak, hogy harcképtelenné tegyék
az ágyúkat és lerombolják az ostromtornyokat, mielőtt az
ellenség azokat ellenünk használhatná. Abból a küldetésből
sincsen visszaút. Mivel ők nem hellequinek, akiknek
megváltás a halál, imádkozom, hogy rájuk ne legyen szükség.
Tervünket csak néhány kiválasztott ismeri, így ahogy a
városban katonák és felfegyverzett polgárok mellett haladunk
el, gúnyosan vicsorognak, válogatott szidalmakat zúdítanak
ránk, valamint a szidalmakon túl rohadt ételt és köveket is;
úgy hiszik, mi is a zsoldosok közé tartozunk, és sorsukra
hagyjuk őket. Egészen addig ilyen búcsúztatásban
részesülünk, amíg Sauvage kis híján belevágtat egy
csoportosulásba, akiknek így el kell ugraniuk az útjából, ha
nem akarják, hogy letapossa őket. Ezután csak
becsmérlésekkel és gúnyos, kötekedő kifejezésekkel fejezik
ki véleményüket.
A középső csoporttal haladok, előttem Miserere,
közvetlenül mögöttem Malestroit. A csoport élén Balthazaar
halad. Én vagyok a leggyengébb láncszem az alakzatban,
mert alacsonyabb vagyok szinte mindegyiküknél. Csak
Begard alacsonyabb nálam. Párnázott sodronyingemmel,
válltöméseimmel, megemelt nyergemmel együtt vagyok
körülbelül akkora, mint ő. Dunois tábornagy szerencsére
biztosított minket arról, hogy nem minden zsoldos olyan
hatalmas termetű, mint a hellequinek, így amikor a
többiekhez csatlakozunk, nem vesznek észre minket.
Az áruló zsoldosok fő tömege a városkapu közelében
várakozik. Úgy hiszik, hogy a hercegnőnek és tanácsadóinak
fogalma sincs arról, hogy átpártoltak az ellenséghez, ezért
egyszerűen ahhoz folyamodnak, hogy életveszélyesen
megfenyegetik a kapuőröket. A kapuőrök parancsot kaptak,
hogy ne álljanak ellen, ne próbálják felvenni a harcot, ezért
szóváltás sem esik közöttük.
Nagyon nyugtalan, igen feszült vagyok, ahogy
átlovaglunk a kapu kőboltozata alatt; attól rettegek, hogy
valaki valahogy kiszivárogtatta a hírt a franciáknak a
tervünkről, és odakint rögtön minket keresnek. Ám a kapun
kívül álló francia katonák és hadhivatalnokok egyszerűen
intenek, hogy menjünk tovább. Eleinte rajtuk is látszik a
bizalmatlanság; egy századnyi íjász áll készenlétben felajzott
íjjal, arra az esetre, ha álruhába öltöztetett harcoló csapat
hagyta volna el a várat. Ám amikor az utolsó emberünk is
kilovagol, de nem indul támadás, a franciák készültsége
alábbhagy.
– Hol kapjuk meg az aranyunkat? – üvölt az egyik
ember.
A francia százados meg sem próbálja leplezni
megvetését.
– Amott – mutat a tábor felé. – A szállásmester
sátrában.
Balthazaar és én egymásra nézünk; örülünk az
események ilyetén fordulatának, mert ez még közelebb juttat
minket célunkhoz úgy, hogy nem vonunk magunkra
figyelmet.
A tábor felé menet a francia katonák tekintetét érezzük
magunkon. Egyesek nyílt utálattal néznek ránk, mások
egyszerű kíváncsisággal. A zsoldosokat nemigen szeretik a
hűbéruruk csapatában harcoló katonák.
Lassan, kínosan telnek a percek, a többiekkel együtt
ácsorgunk, várjuk, hogy megkapjuk az elmaradt zsoldunkat.
A századosoknak kell leszállniuk a lóról, és feliratkozniuk a
kifizetési listára; nekik adják az embereik zsoldját, ők a
felelősek azért, hogy azt kiosszák embereiknek. Amikor
Balthazaarra kerül a sor, nem én vagyok az egyetlen, aki
lélegzet-visszafojtva figyel. Még mindig nem találom eléggé
emberinek, különösen a mindent könyörtelenül megmutató
nappali fényben. A katonák azonban nem veszik észre. Vagy
úgy tűnik, mintha nem vennék észre. Mindenki nyugtalanul
szemléli őt… valóban sokkal veszélyesebbnek tűnik, mint
bárki, aki addig felvette a pénzt. Amint aláírta az átvételt,
fogja az erszényt, tenyerében mérlegeli, mintha meg akarná
becsülni, mennyi van benne, majd elismerően mordul. A
szállásmester a következő zsoldosra pillant, de én csak akkor
lélegzem fel, amikor Balthazaar már újra a lován ül.
Az egyik hellequin, akit nem ismerek jól, de
emlékszem rá az együtt töltött időből, a mellét döngeti.
– Éhes vagyok! Egy hete nem ettem mást, csak
patkányhúst. Most nagyon megjött az étvágyam!
Összerezzenek; attól félek, hogy túljátssza a szerepét,
mert mi a városban nem fanyalodtunk patkányhúsra. Még
nem.
De valaki egyenesen a tábor közepe, a társzekerek felé
mutat, és közli, hogy ott vehet magának ételt. A hellequin
kajánul kacsint.
– És nőket?
A katona vigyorogva bólint; ha a hadi hűség nem is, a
közös szükséglet bajtársi köteléket képez közöttük.
Okos húzás volt tőle. Már van célja a kóborlásunknak,
elvegyülünk a táborban. Kerüljük a sátrakat; a hellequinek
egymás között beszélgetnek, némelyek németül, ami
csodálattal tölt el.
A sátrak tengerét kémlelem, a király nagy sátrát
keresem. A városfal magasából nagyon könnyű volt meglátni,
de itt, a terepen nehezebb észrevenni.
– Erre – súgja Balthazaar, közelebb léptetve a
lovamhoz, irányt változtatva. Fejemet lehajtva lovagolok,
mintha rossz kedvem lenne, mintha valamivel nagyon
elégedetlen lennék.
Kissé keleti irányba tartva a tábor közepe felé tartunk,
hogy ha a megindul az elterelő hadművelet, a táborban
tartózkodókhoz hasonlóan mi is többet lássunk, amikor
ellenük támadnak. Az elején senki sem figyel ránk. Már vagy
tucatnyi sátorsoron átjutottunk, amikor valaki ránk kiált.
– Állj! Mit csináltok? – kérdi az egyik őrkatona.
Sauvage válaszol.
– A szállásmester azt mondta, errefelé találjuk az
elemózsiás társzekereket meg a nőszemélyeket.
A katona cseppet sem látszik elégedettnek ezzel a
válasszal, de kétségtelenül megzavarta Sauvage rémisztő
külseje és megfélemlítő modora, így csak mordul egyet a
bajsza alatt.
Újabb néhány tucat sátorsoron jutunk át, amikor
meglátjuk a király pavilonját. Közelről a királyi sátor még
nagyobbnak tűnik; majdnem olyan nagy, mint egy palotabeli
lakosztály. A sátorlap lila és aranyszín csíkos selyem, rajta a
király lobogóját vidáman fújja az enyhe szél. Egész testem
megremeg a várakozástól, de nem nézek fel, fejemet lehajtva
igyekszem léptetni, nehogy figyelmet vonjak magamra.
Nehéz… nagyon nehéz. Fel akarok nézni, látni akarok,
kiszámítani a lövést, és figyelembe venni a száz lehetséges
módozatot, de nem merem kockáztatni, hogy valaki túl
sokáig felejtse rajtam a szemét.
Körülbelül három sátorsornyira lehetünk a király
sátrától, amikor meghallom: katonák kiáltása, neszezés, távoli
csatalovak patáinak dobogása. A király sátra közelében levő
katonák kíváncsian nyújtják a nyakukat, ahogy kinyílik a
rohamkapu, és a hellequinek második csoportja kilovagol.
Megkezdődött a figyelemelterelő hadművelet.
Balthazaarra pillantok, mert most az időzítés a
legfontosabb. Csak néhány pillanatunk van, hogy eljussunk a
sátorig, meglőjem a királyt, majd visszavonuljunk. Ha
bármelyik lépésnél túl sokat időzöm, a hellequinek rögtön
elvesztik minden esélyüket arra, hogy velem együtt
visszatérjenek a városba.
Bólint, mire megtekerem a gyeplőt, pontosan úgy,
ahogy Aeva mutatta nekem. Lovam felnyerít és felágaskodik,
ledob a földre. Mivel számítok erre, elég kecsesen sikerül
legördülnöm róla, így elkerülöm a túlságosan fájdalmas
földet érést. De ekkor már a földön vagyok, gyalogosan, és
senki nem figyel rám, kivéve két fegyverhordozót, akik
röhögnek rajtam. Ekkor lovagjuk rájuk mordul, ők pedig
sietnek feladni rá a páncélt, hogy megindulhasson a gaz
bretonok ellen.
Úgy teszek, mintha undorral rúgnék a lovamba, aztán
megragadom gyeplőjét, és sántítva indulok a többiek után.
Ahogy a nagy sátor mögé érünk, leemelem íjamat a
nyeregkampóról, majd a kantárt Balthazaar felé dobom.
Kecsesen elkapja, és úgy tesz, mintha még mindig a
társzekerek felé tartana.
Gyors pillantással meggyőződöm arról, hogy senki
nem figyel. A körülöttünk lévő francia katonák nagy része
azon igyekszik, hogy a támadó bretonokat minél előbb elérje;
oly sok tétlenség után végre tehetnek valamit.
Futásnak eredek, mintha velük tartanék, ám
megkerülöm a királyi sátort. Balthazaar felemeli felajzott
íjpuskáját, hogy fedezzen, ha valaki meglátna, mielőtt elérem
a sátrat.
 Tervem végtelen merészségétől egy pillanatra eláll a
lélegzetem. Mortain miattam szánta el magát a halandók
között való életre. Ha nem járok sikerrel, nemcsak a
szeretőmtől fosztom meg magamat, hanem az istenemtől is,
aki egész életemben segített, és a kolostorbeli lányoktól is
elveszem az apjukat. Sosem fogják megismerni; sem
emberként, sem istenként. Ide vezetett az, hogy saját vágyaim
után mentem.
Ha a sárkánytermészetű Dragonette vagy az
apátasszony itt lenne, mennyire gúnyolnák büszkeségemet,
akaratosságomat, álmaim puszta önzőségét!
De ők nincsenek itt, csak én. Az istenek valamely
okból rám bízták ezt a feladatot. Ezt a gondolatot ragadom
meg, szívembe zárom. Ez nyilván annak a jele, hogy hisznek
bennem.
A másik lehetőség az, hogy Salonius, a tévedések
istensége mindannyiunk eszén túljárt.
Senki nem lát, ezért lehasalok, kúszva igyekszem
elérni a sátor szélét, hogy becsúszhassak alatta. A sátorlapot
azonban szorosan tartja egy facövek. Teljes erőből húzom, de
nem enged. Magamban káromkodva veszem elő a tőrömet, a
cövek körüli földet kezdem a pengével lazítani. Hosszú,
kínszenvedéses pillanatok telnek el, mire sikerül
kirángatnom. Várok egy kicsit, meggyőződöm arról, hogy
senki nem látott, sem a sátorból, sem kívülről, aztán
becsusszanok a nehéz selyem alatt.
Várok, hallgatózom. Megvan. Hangok. Vitatkoznak.
Egy férfi… A király?… És egy nő.
– Megmondtam, hogy nem akarok ágyút használni –
mondja a férfi. Miközben beszél, lassan kúszom közelebb. A
királyi ágy melletti utazóládákat használom fedezékül
mozgásom elrejtésére. – Ennek az egész hadműveletnek az a
célja, hogy megfélemlítsük a hercegnőt, nem pedig az, hogy
leromboljuk a várost, és megöljük lakóit. Teljesen körül van
véve; az országa a mi kezünkön van. Csak ki kell várnunk,
hogy ezt ő is felismerje.
– Túl puhány vagy – szól a női hang mély megvetéssel.
– Semmi jelét nem adta, hogy valaha is fontolóra vette volna
a megadást.
Lassan, óvatosan előveszem Arduinna nyilát a
tegezemből, aztán felemelem a fejemet, kilesek az előttem
levő vastag bőrkoffer mögül.
– Nemrégen halt meg a húga – szól a király. Hangja
gyengéd, sőt, részvétteljes. – Valószínűleg a gyász köde
elhomályosítja elméjét; én is pontosan így éreznék, ha te
halnál meg, drága nővérem.
Van a hangjában valami halvány, fanyar tónus, amiről
eszembe jut, vajon a nővére halála esetén valóban annyira
lesújtaná a bánat, mint állítja.
– Véget kell vetnünk ennek a bohózatnak.
– Véget fogunk vetni neki. De a megfelelő időben.
Ágyút azonban nem fogunk bevetni. Szeretnéd kiadni a
parancsot? Mert tudom, mennyire nem tetszik neked, ha a
katonák előtt hatálytalanítom korábbi parancsaidat.
Hosszú, feszült pillanat telik el, majd a régens
megszólal:
– Kiadom a parancsot.
Bummm! Fülsüketítő robaj reccsen a táborban,
visszhangzik a völgyben.
A király felkapja a fejét a zajra, és rögtön a nővérére
néz. A régensnő a fejét ingatja.
– Erre nem én adtam parancsot – mondja, majd rögtön
kisiet a sátorból. Meglepetésemre pillanatnyi tétovázás után a
király követi.
 Döbbenten állok, és nézem, ahogy a háború
elkerülésének egyetlen esélye kisétál előlem a pavilonból.
Most mi legyen?
Visszateszem a nyilat a tegezembe, és feltérdelek. A
király sátrában nincs senki; csak két őrszem áll a bejáratnál.
Ha arra megyek vissza, amerről bejutottam, egyenesen
Balthazaarral találom szembe magamat, aki mindent meg fog
tenni, megakadályozandó, hogy mélyebbre hatoljak az
ellenség táborába.
Ez pedig azt jelenti, hogy át kell verekednem magamat
a két őrön.
Kiveszek a tegezemből két közönséges nyílvesszőt,
egyiket a fogaim közé szorítom, a másikat felajzom az idegre.
Még a sátor hátsó részében guggolva kilövöm az első nyilat,
amely légcsövön találja az őrt, így haldoklásában nem tud
zajt csapni.
Mielőtt leszedhetném a másik őrt, az kardot rántva
támad rám. Gyorsabb, mint amilyennek kinézett, alig van
időm eldobni íjamat, előrántani a tőrt az övemből, felemelve
kivédeni a kardcsapást. Az ütés erejétől kezemen hirtelen
megfeszül minden izom. Amint pengéink összeakadnak,
rögtön meglátom a szemében, hogy elhatározta, segítségért
fog kiáltani. Amint szóra nyitná száját, szabad kezem
mozdul; úgy teszek, mintha két kézzel akarnám markolni a
tőrt. Az utolsó pillanatban azonban megragadom a
csuklómnál elrejtett másik tőrt, majd beszúrok vele a kard
markolatán át a torkáig, ezzel elmetszem segélykiáltását. A
vörös vér langyos esőként spriccel arcomra, de alig veszem
észre.
A kisebbik őrt átfordítom, leoldom kardkötőjét,
lehámozom róla francia lovagi köntösét. Ez a ruhadarab a
királyi őrség tagjainak egyenruhája; ha magamra öltöm,
közelebb juthatok a királyhoz. Belebújok, majd elveszem
sisakját, kardját is.
Felkapom az íjamat a földről. Szívem erősen kalapál…
nem a félelemtől, hanem az izgatott várakozástól. Ezt a
lelkesedést kihasználva a sátor nyílásához megyek. Odakint
még két testőr áll; de mivel a király nem tartózkodik a
sátorban, inkább a tábor északi része felől szálló füstre és
ribillióra figyelnek, nem a hátuk mögötti üres sátorra. Így
könnyű hangtalanul mögéjük osonni és elvágni a torkukat,
átmetszeni hangszalagjaikat, ahogy Arnette nővér tanította.
Ám ezúttal nem hányom el magamat, még csak
émelyítő érzésem sem támad. Inkább komor elégedettség tölt
el, mert sokkal, de sokkal közelebb vagyok a célomhoz.
 Férfiak kiáltoznak, lovak nyerítenek, paták dobognak,
több száz katona rohan az égő ostromtornyok felé. Nem
akarom kockáztatni, hogy kimaradjak, ezért csatlakozom
hozzájuk. A régens azt mondta, visszavonja a tűzparancsot,
és csak remélni tudom, hogy a király őt követte.
Amikor már jó messzire jutottam a sátortól, két ujjamat
a számba veszem, és úgy fütyülök, ahogy Aeva mutatta
nekem. Katonák kiáltoznak körülöttem, kard peng, lódobogás
dübörög, ezért csak akkor veszem észre a lovamat, amikor
már majdnem mellém ért. Nyergébe ugrom, és rögtön
nagyobb biztonságban érzem magamat. Jobban fel tudom
mérni a helyzetet; ellátok a gyalogos katonák feje felett.
A király lovon ül, lovas katonák körében; nővérével és
a megmaradt ágyú parancsnokával beszél. Semmiképpen nem
juthatok közel a célpontomhoz a rengeteg katona között.
Körülnézek, a hellequincsapatot keresem, akikkel
kilovagoltam. Fél nyíllövésnyire állnak a királyi pavilontól;
várnak és figyelnek. Rám várnak. Engem keresnek. –
Különösen Balthazaar tűnik izgatottnak; a többieknél is
nyugtalanabbul pásztázza a tömeget; aggódó pillantását nem
emeli a sátornál távolabbra. Kétségbeesés vesz rajtam erőt,
csontjaimba szivárog, mert az egyszerű tervünkhöz képest
beálló minden újabb bonyodalom csökkenti az esélyeit, hogy
visszatérhessen a városba.
Ismét a királyra nézek. Bár nyilam hatótávolságán
belül van, és mindketten lóháton ülünk, túl sok lovas van
közöttünk. Alig látom a feje tetejét. Nem tudom, hogy olyan
jól tudnék-e célozni, mint Arduinna, és túl könnyű lenne
elhibázni, mely esetben a nyílvesszőt a király körül állók
valamelyikére fecsérelném. És akkor minden esélyünk
odalenne.
Lehetőségeimet mérlegelem. Az egyik ágyú körül még
gomolyog a füst, az egyik ostromtorony lángokban áll; több
száz francia katona vödrökből locsolja a tornyot és
környezetét, hogy a tűz ne terjedjen tovább. A második
ostromtornyot mindenki elhagyta. A második elterelő
csoportunk is kirohant már a várból az árokfolyosó rejtett
ajtaján. Százegynéhány francia lovag keményen támad a
menekülő egységre… valójában csak egy kisebb csapatnyi
hellequinre.
Nem sokáig bírják már, nem sokáig maradnak életben
ekkora túlerővel szemben.
A másik ostromtorony felé pillantok, és felmérem,
milyen távolságra van a királytól. Ha abban a toronyban
lennék, könnyen láthatnám. Az is lehetséges, hogy íjam
lőtávolában lenne. Sokkal jobb a nyíllövés esélye, ha felülről
lövünk.
Ha elérhetném azt a magaslati pontot.
Mégpedig úgy, hogy közben ne vonjam magamra
minden francia íjász figyelmét.
Pontosan tudom, hogy ez a legjobb lehetőségem;
könnyedén megsarkantyúzom a lovat, mire az állat
előrelendül. Kizárom tudatomból a csatazajt, a harci
zűrzavart, és csak az ostromtornyok kereke feletti magaslati
pontra gondolok. A nyeregkápába kapaszkodom, egyenesen,
szilárdan ülök a nyeregben, aztán felhúzom a lábamat, ahogy
már százszor tettem, testem minden rezdülését
összehangolom a ló mozgásával, és elkezdek felállni. Alig
egyenesedem fel teljesen, már ott az ostromtorony
emelvénye, és gondolkodni sincs időm, egyszerűen
mozdulnom kell, nehogy leüssön a lóról. Éppen időben
emelem fel a kezemet, hogy megkapaszkodjak, mert
ugyanabban a pillanatban bordáim erősen az emelvényhez
ütődnek, és hálát adok azért, hogy alápárnázott sodronying
védi a testemet. Aztán felhúzódzkodom az emelvényre, és
érzem, hogy végre szilárd deszkázat van a talpam alatt. Félek,
hogy észrevették, de nem akarok megállni, hogy körülnézzek,
és meggyőződjek erről vagy ennek ellenkezőjéről. Az
ostromtorony gerendázatához, rácsaihoz sietek, a mellvéd
mellé lépek, és szorosan hozzálapulok. Csak ekkor nézek
hátra, hogy kikémleljem, megláthatott-e valaki.
Úgy tűnik, senki nem vett észre. Vállam fölött
hátrapillantok a városfalra. Onnan jól látnak engem, ám akik
a csatatéren vannak, nem vesznek észre. Vagy csak nem
néztek fel. Akárhogy is, ez egy kis szerencse, és
nyilvánvalóan kihasználom.
Miközben óvatosan lerázom a vállamról az íjamat, a
király alakját keresem. Fentről sokkal jobban látom, és ebből
a magasságból el tudok lőni hadsegédeinek és kíséretének
tagjai fölött. Csak hogy odafönt nincsenek körülöttem
emberek, és a távolságot újra felmérve konstatálom, hogy a
célpont túl messze van, és a szél is rossz irányból fúj. A
király felől fúj felém, éppen olyan szögben, hogy bele tud
kapni a nyílvesszőbe, csökkenti sebességét, ellaposítja a
lövésszöget, vagyis a pontos lövés lehetetlen.
Miközben a királyt nézem, segédei hátrahúzódnak.
Leszállni készül a lóról, ám amint gyalogosan megindul a
tömegben, már nem leszek képes eltalálni.
Csak lehetetlen lehetőségek maradtak. Bár nincs isteni
erőm, és születésemkor sem kaptam különleges képességeket,
úgy érzem, mintha minden, amiért egész életemben
küzdöttem, mindaz, amiért gyakoroltam, és minden tudás,
amit sikerült elsajátítanom, erre a pillanatra készített fel.
Hiszen azt is lehetetlennek tartottam, hogy valaha
elhagyhassam a kolostort, vagy szembeszálljak az
apátasszonnyal, vagy szemtől szemben állhassak egy
istenséggel, nemhogy beleszeressek egyikükbe. A
lehetetlennek tűnő dolog sem lehetetlen. De csak akkor
történik meg, ha teszünk érte.
Tegezemből kihúzom a hercegnő vérével megjelölt
nyílvesszőt, az íjam idegére ajzom. Felemelem az íjamat; a
nyílvessző fekete irányzéktollai arcomat csiklandozzák.
Drága Arduinna, imádkozom magamban célzás közben. Bár
csak nemrégen álltam szolgálatodba, kérlek, engedd, hogy a
te eszközöd legyek ebben. Vezesd ezt a nyílvesszőt a szerelem
nevében, amit egykor Reá hoztál, a szerelem nevében,
amelyet a te jegyedet viselve érzek, mert saját kezeddel
jelöltél meg engem, de főként azért, hogy megmentsd az
ártatlanokat a háború borzalmaitól.
Miközben imádkozom, eláll a szél, mintha az istennő
keze tartaná vissza. De még nem lövöm ki a nyilamat, mert a
szélcsend legfeljebb tíz láb távolságot biztosít nekem, ám itt
harmincra van szükség. Néhány pillanat múlva azonban friss
szellőt érzek a tarkómon; hajam előrelebben, az arcomat
csiklandozza.
Ám még mindig nem engedem el az ideget.
Megvárom, amíg a szél már nem az arcomba fúj,
hanem lejjebb, vállam felé fordul az iránya, és meglátom,
hogy alant a mezőn a fű pontosan a lőirányomnak megfelelő
szögben dől el a szélben. Aztán amikor a legjobb irányzék, a
legjobb lehetőség előállt, elengedem az ideget.
Ugyanebben a pillanatban a lóról leszállni készülő
király végre feláll a kengyelben, így feje, mellkasa kissé
magasabban van, mint a körülötte állóké. A karja húsos
részén találom el. Hála a szenteknek, hogy nem teljes páncél
van rajta. Aztán a nyílvessző szétesik, fekete porként hullik a
földre.
Döbbenten nézem. Vajon a nyílvessző olyan régi, hogy
nem állta ki a lövés erejét? Vagy ez is a varázslat része?
A király elkomorul, karját dörzsöli. Akármi történt,
megérezte, és ez jó jel. Közelebb hajol, megnézi a szakadást
inge ujján; ujját vörösre festi a vér. Behunyom a szememet;
testem elernyed a megkönnyebbüléstől.
Ám a megkönnyebbülésem csak rövid ideig tart, mert
észrevettek. Francia íjászok egy kis csoportja meglátott.
Térdre ereszkednek a mezőn, és felém emelik íjpuskájukat.
Gyorsan levetem magamat az ostromtorony vastag gerendái
mögé, imádkozom, hogy ne legyenek kiváló céllövők,
közben újra felajzom saját íjamat.
Gyors, kalapácsütésszerű becsapódásokat érzek,
erejüktől az ostromtorony kissé megremeg. De egyetlen nyíl
sem talál el engem. Miközben az íjászok újra felajzzák
fegyvereiket, kilesek a gerendák között, célzok és lövök.
Leszedek közülük egyet, de nyilván még vagy tucatnyian
vannak, így gyorsan visszabújok a gerenda biztonságába.
Miközben újabb nyílvesszőt feszítek az idegre, rádöbbenek,
hogy semmiképp sem tudom lelőni mindegyiküket.
Újra lőnek rám; az egyik nyílvessző a fülem mellett
sivít el, miután elvéti a gerendát. Amint a sortűznek vége,
megfordulok, és újra lövök; kiiktatom a következőt is. Már
csak tíz maradt.
A harmadik sorozatlövés ismét a gerenda mögé
kényszerít, de sokkal kevesebb nyílvessző talál a toronyba;
sokkal kevesebb, mint amennyit a két, már halott íjász
lőhetett volna ki.
Balra mozgást látok. Megfordulok, és látom, hogy két
íjász elhagyta az alakzatot, és két oldalról közelítenek felém.
Egyiküket le tudom szedni, de mindkettőjüket nem. Merde.
Íjamat a jobb felől érkező alakra emelem, mert az ő kezében
látok felajzott íjat, ő tudna előbb lőni. Amikor nyilam a
szemgolyójába fúródik, megfordulok, hogy szembenézzek a
másik íjásszal. De túl késő; felajzott fegyverével egyenesen
rám céloz.
 Nagy, sötét alak támad az íjászra. A napfény
megcsillan a fej felé sújtó pengén. Az íjász lövése célt
téveszt, majd fejetlen teste a földre nyeklik.
Balthazaar.
Acél villanása látszik, a hellequincsapat az íjászokra
veti magát. Az ostromtorony széléhez sietek.
– Mi tartott olyan sokáig?
Úgy irányítja lovát, hogy közvetlenül alattam álljon.
– Feltartottak minket.
Gondolkodás nélkül elfogadom a lehetőséget.
Leugrom.
Egy pillanatig alig kapok levegőt, és egy rémisztő
másodpercig attól félek, hogy elhibáztam, ám ekkor a ló egy
lépést tesz előre, aztán Balthazaar ölelő karját érzem magam
körül.
Lándzsás, pikás gyalogság örvénylik körülöttünk.
Sauvage és a többi hellequin megfordítja lovát,
bekapcsolódnak a küzdelembe.
– Menj! – kiált Sauvage hátra, a kardját emelve.
Balthazaar kétségbeesése nehéz kőként nyomja a szívemet.
Alig tudom elképzelni, mit érezhet, hogy ott kell hagynia a
túlerőtől körbevett embereit.
Malestroit felemeli hatalmas pörölyét, majd bólint;
nem tudom megmondani, mit jelent ez a bólintás. Búcsú?
Megkönnyebbülés? Áldás? Aztán pörölyével vadul hadarva
vágtába sarkantyúzza a lovát.
 Elfordulok, képtelen vagyok végignézni, hogy elesik.
A táborból dzsidások újabb százada rohan felénk, fegyvereik
éles hegye csillog a napfényben. Balthazaar szorosabban ölel.
– Húzd össze magad! – mondja, majd szorosan
mellkasához húz, testével takarva vágtat a hátsó várkapu felé.
Ám a franciák rájöttek, hová tart, és azt is tudják, hogy
én lőttem meg a királyukat. Ők is a kapu felé indulnak.
Szemem sarkából látom, hogy több sornyi íjász rohan elő,
letérdelnek, felajzzák íjaikat. A lehető legkisebbre húzódom
össze, és minden létező istenséghez imádkozom.
Íjak inainak pengése tölti be a levegőt, majd száguldó
nyílvesszők suhogása. Minden izmomat megfeszítem.
Mögöttem Balthazaar felhördül, megvonaglik.
Mielőtt felpillanthatnék, hogy megnézzem, eltalálták-e,
újabb nyílzápor zúdul, ezúttal a városfalról kifelé. Felnézek a
mellvédfal felé, és szívem repes, amikor meglátom, hogy a
lőréseknél Arduinna papnői állnak, már a második sorozatra
ajzzák íjaikat.
Már majdnem a kapunál vagyunk, majdnem
biztonságban. Balthazaar görnyedten ül a nyeregben, és
valami nedvesség terjed a hátamon.
Mögöttünk a franciák újabb sorozatot lőnek ránk, de
már kevesebb nyílvessző repül, mivel Arduinna papnői
megritkították soraikat.
Balthazaar ismét összerándul, karja már nem ölel oly
szorosan. Fél nyíllövésnyire vagyunk a kaputól, amikor
zuhanni kezd. Erősen kapaszkodom, hogy egyensúlyom
megmaradjon, és valahogy őt is a lovon tartsam, ne essünk le,
de képtelen vagyok. Leesik, és engem is magával ránt a
nyeregből; mindketten a földre zuhanunk. Démoni lova
felágaskodik, rúgkapál, majd megfordul, és egyenesen a
támadó katonák felé vágtat.
 Az ütközés hatására a levegő kiszorul a tüdőmből, és
egy pillanatig attól félek, hogy minden csontom eltörött. De
Balthazaar esés közben is úgy fordult, hogy ő essen alulra,
teste felfogja az ütés erejét. Ahogy elgördülünk egymástól,
látom, hogy legalább fél tucat nyílvessző áll ki testéből. Pánik
markol a szívembe. Felé mászom, de meg kell állnom, mert
újabb francia nyíleső hullik ránk, és még egy nyílvessző
fúródik Balthazaar testébe. Halk, szinte hangtalan pendülés
hallatszik, ahogy Arduinna papnői visszalőnek.
Ezt fedezékül használva Balthazaar mellé érek. Egész
valómat görcsbe rándítja a rémület elfehéredett arca,
mozdulatlanná vált teste láttán. Nem, nem, nem, sikoltja a
szívem. Ennek nem így kéne lennie. A távolban véreb vonyít;
a hang fényes napvilágnál is félelmetes, hátborzongató. Aztán
egyre több vadászeb kapcsolódik be a vonyításba, és mintha a
föld remegne meg… aztán a remegés megáll; mintha a világ
törvényeinek létezése tétetett volna próbára.
A mező elcsendesedik; nézem, csak nézem Balthazaar
élettelen testét. Nézem a karját, amely nem ölel soha többé,
szemét, amely sosem néz már olyan mélyen a lelkembe,
ajkát, amelyre már nem tudok mosolyt édesgetni.
– Nem – súgom, aztán két kezem közé fogom
Balthazaar arcát, homlokomat homlokához szorítom. Tudom,
hogy szerelme nem hal meg vele, hogy mindig bennem él
majd, de ez hideg, üres vigasz. Lélegzetem el-elakad, alig
kapok levegőt, és nem is tudom, képes leszek-e valaha teli
tüdőből lélegezni. Olyan kínzó ez a fájdalom, amilyen kínt
elképzelni sem tudtam… én, aki hozzászoktam a
fájdalomhoz, aki egész életemben fájdalommal éltem.
Ekkor trombita szól… három rövid hang. Nem tudom,
mit jelent ez, de a francia katonák igen. Vonakodva,
morgolódva, sötét pillantásokkal a hüvelyükbe tolják
kardjaikat, lefelé fordítják pikáik hegyét. Egy lovag jön,
lóhátról tereli őket visszafelé.
Elkergeti őket.
Amint lőtávolon kívül kerülnek, a lovag megfordul, és
bólint nekem, de legszívesebben ráüvöltenék, hogy túl későn
érkezett.
Ekkor azonban már mások is odaérnek hozzánk, ahogy
a városkapuból katonák özönlenek ki Arduinna papnőinek
segédletével, akik fedezik őket, és nyílzáport zúdítanának a
franciákra, ha újra támadnának. Valaki megragad, és a
városkapu biztonságába akar vonszolni, de nem hagyom
magamat. Aztán Szent Brigantia nővérei jönnek, hordágyat
hozlak, amelyen Balthazaart beviszik. Mielőtt ráhelyeznék,
megvizsgálják a sebeit. Két nyílvessző egyenesen átfúrta a
mellkasát; a franciák olyan nyílhegyet használtak, amely a
páncélingen is áthatolt.
Brigantia nővérei óvatosan letörik a nyílhegyeket a
vesszőről, majd lassan kihúzzák a testéből. Amint a
nyílvesszők nincsenek a testében, Balthazaar háta ívbe feszül.
Mélyeket lélegzik, mintha fuldokolna. Arca megvonaglik a
fájdalomtól, mellkasához kap, hitetlenkedve néz le magára.
– Fáj! – hördül fel, én pedig nevetek; szédült, rémült
hang.
– Persze, hogy fáj – mondom neki, aztán lehajolok, és
csókokkal halmozom el arcát. – Fáj, mert életben vagy!
Elhúzza kezét a mellkasáról, és nézi, csak nézi, ahogy
a vére vörösre festi tenyerét.
– Életben vagyok.
Hangján érződik, hogy ezen legalább annyira
csodálkozik, mint én. Ekkor árnyék vetül ránk. Felnézek.
Effram atya hajol fölénk.
– Életben van – súgom halkan; attól félek, hogy ha túl
hangosan mondom ki, akkor valaki elveszi tőlem ezt az
örömöt.
Effram atya mosolyog.
– Életben van.
– De hogyan?
Effram atya gyengéd mosollyal néz engem, ám mielőtt
megszólalhatna, Balthazaar a mellkasát fogva köhögni kezd.
Rémület tölt el, de Effram atya a vállamra teszi a kezét.
– Ebbe a sebbe nem fog belehalni. Az első haláltól
halandó lesz, a második halállal távozik ebből a világból.
– Ezt… ezt honnan tudja?
Előbb rám néz, aztán Balthazaarra. Követem a
pillantását, és azt látom, hogy Balthazaar nézi, csak nézi, és a
felismerés lassan felfénylik a szemébe. Fájdalmasan köhög,
aztán megint mellkasához kap.
– Salonius!
Effram atya lehajtja a fejét.
– Szolgálatodra, Milord. – Aztán rám néz, és mert tátva
maradt a szám a csodálkozástól, megmagyarázza: – Onnan
tudom, hogy valaha én is isten voltam.
– Ön… ön volt Szent Salonius?
– Igen – feleli. Ekkor újra Balthazaarhoz fordul,
elkomorodva. – Ezzel – szól a férfihoz, aki egykor a Halál
volt – ezzel minden ellentét elsimult közöttünk?
Balthazaar egy hosszú pillanatig nézi, majd bólint.
– Igen.
A kezét nyújtja. Effram atya megfogja, és behunyja a
szemét, szinte mintha áldást fogadna.
Balthazaart Szent Brigantia kolostorába viszik, hogy az
ispotályban elláthassák a sebeit, de nehéz… olyan nehéz
elengedni a kezét. Legszívesebben vele mennék, mellette
maradnék, ha szükséges, akár örökre, hogy biztosan tudjam,
ez a valóság, és semmi, de semmi nem ragadhatja tőlem el.
De másokról is gondoskodnom kell.
Fegyverszünet köttetett, a breton erők elhagyták a vár
biztonságát, hogy összeszedjék halottaikat. Mintha minden
katona tudná, hogy ha nem lettek volna a hellequinek, az ő
testét vinnék hordágyon.
Az ötven hellequin közül, akik kilovagoltak,
huszonnyolc holttestet hoznak vissza hozzánk, köztük
Begard-t és Malestroit. Lassan letérdelek Malestroit mellé.
Arcán már nem szomorúság feszül, hanem béke honol.
Megcsókolom ujjaim hegyét, megérintem az ajkát.
– Nyugodj békében – mondom. – És köszönöm.
Begard a halálban még fiatalabbnak, még
nyugodtabbnak tűnik, arcát nem árnyékolja sem megbánás,
sem bűntudat. Tőle is búcsút veszek. Effram atya csatlakozik
hozzám, együtt lépdelünk az elesett hellequinek között.
Utolsó áldást oszt nekik, én is elbúcsúzom mindegyiküktől.
Néhány test nem került elő; nem tudom, mit jelent ez.
Az elő nem kerültek többsége a társzekerekhez kirohanó
csapatban volt, köztük Miserere. Vad, engesztelhetetlen
arcára gondolok, és sajnálom, hogy talán nem nyerte el a
megváltást, amelyre oly nagyon vágyott.
A mi hellequincsapatunkból csak három testet találtak
meg: Sauvage-t és két másikat, akiknek nem tudom a nevét.
Mindazonáltal gyászolom őket is.
Csak miután mindegyikükről gondoskodtak, és testüket
előkészítették a temetésre, valamint saját szememmel
győződöm meg arról, hogy a fegyverszünetet nem sértették
meg… csak akkor engedem meg magamnak, hogy annyi
időre visszamenjek a palotába, hogy levessem véráztatta
ruhámat, lemossam magamról a mocsok nagy részét, és
elinduljak Szent Brigantia kolostorába.
 A kolostorban kérés nélkül rögtön Balthazaar
szobájába vezetnek. A helyiségben tiszta és átható
gyógynövényillat fogad. Az ajtóban tétovázom; az ágyban
fekvő mozdulatlan alakot nézem, csodálom, ahogy mellkasa
minden levegővétellel emelkedik, süllyed. Csodálom, hogy a
halál sápadtsága elhagyta arcát, és már nem úgy néz ki,
mintha a legfehérebb márványból faragták volna.
Nézem, csak nézem, és rádöbbenek, hogy az élet lüktet
benne.
Sikerült. Megcsináltuk, ő meg én. Nemcsak Arduinna
szent nyilának utolsó varázslatát sikerült felhasználnunk, de
felforgattuk a világ rendjét úgy, hogy helyet teremtettünk
Balthazaarnak benne. Remélhetőleg mellettem van ez a hely,
de ezt még nem beszéltük meg.
– Ez valóságos csoda, ugye?
A hang irányába fordulok, őszülő apáca áll mellettem,
ráncos arcán csodálat és áhítat érzése ragyog.
– Igen, az – fejezem ki mély egyetértésemet.
Felnéz rám, fejét oldalra biccenti.
– Te vagy az, akiért ezt tette?
Kérdése elgondolkodtat, nem igazán tudom, hogyan
válaszoljak erre. Értem tette? Vagy azért, mert végre
lehetőséget kapott? Talán a kettőt nem is lehet elválasztani
egymástól.
Feszengésemet látva az apáca kedvesen rám mosolyog,
megütögeti a karomat, aztán tovább indul a dolgára, kettesben
hagy vele engem.
– Ne ólálkodj az árnyékban! – mordul Balthazaar az
ágyból. – Az az én tisztem, nem a tiéd.
Önkéntelenül felnevetek, azzal az ágya mellé lépek.
Nagyon furcsa kifejezés van az arcán.
– Még mindig nagy fájdalmaid vannak? – kérdem.
 – Igen – feleli, de keserűség és gyötrelem nélkül,
mintha pusztán csodálkozna. Felemeli a jobb kezét,
megszemléli, aztán engem néz. – De egyben öröm is.
Minden… – körülnéz a szobában, figyeli, ahogy a
napsugarak az árnyékokon játszanak – …minden sokkal
több… részletesebb, árnyaltabb. És… – ekkor már újra
engem néz – … sokkal gyönyörűbb. Tökéletes.
Tekintetének kedvessége, melegsége szinte feszélyez.
Nem tudom, mire véljem, hogyan viszonyuljak ehhez a
vidám Balthazaarhoz. Megfogja a kezemet, a fájdalomtól
felszisszen a mozdulat közben, és ajkához emeli.
– El sem tudom hinni, hogy megcsináltad. Helyet
teremtettél nekem az életben.
– Megcsináltuk – emlékeztetem. – Nem csak én. Mi.
Ketten. Együtt.
Hosszú pillanatig néz, csak néz; sötét szeme
kifürkészhetetlen, és nagyon vágyom tudni, mire gondol.
Fejét ingatja, mintha nem egészen értené, mintha nem fogná
fel.
– Még soha egy nő sem hívott meg, hogy osszam meg
vele az életét.
Aztán erősen megrántja a kezemet; ez annyira
váratlanul ér, hogy elvesztem az egyensúlyomat, és az ágyra
zuhanok. Próbálok elhúzódni; félek, hogy újabb sérüléseket
okozok neki, ám a másik karjával átölel, és megmoccan,
beljebb csusszan, helyet csinál nekem maga mellett. Tartok
attól, hogy további kínokat okozok neki, ha küzdeni próbálok
vele – és mert minden vágyam az, hogy ott legyek – hagyom,
hogy magához vonjon.
Keze hosszú, lassú mozdulattal simít végig a hátamon.
– A hellequinek? – kérdi.
Szorosabban bújok hozzá, mintha a közelség elvenné a
szavak fullánkját.
– Többségük megtalálta a nyugalmat, amit keresett. A
csapat felét megtaláltuk; köztük Malestroit és Begard testét
is.
Keze megáll a hátamon.
– És a többiek?
– Nem bukkantunk a nyomukra.
Felpillantok rá; teljesen másfajta fájdalom rándul az
arcán.
– Reméltem, hogy mindannyian azon a harcmezőn
fejezik be utazásukat.
– Tudom. Mi fog történni most velük?
Szólni akar, aztán mégis összezárja ajkát, és
elkomorul.
– Nem tudom. Nem vagyok biztos abban, hogy mi fog
történni most velük. Azt tudjuk, hogy hatásos volt-e a
nyílvessző?
Örülök, hogy jó hírt oszthatok meg vele.
– Azt tudjuk, hogy fegyverszünetet kötöttek, és az
ellenségeskedésnek vége, legalábbis egy időre. Szeretném azt
hinni, hogy ez a francia király parancsára történt, és ő
határoz, hogyan követi a legjobban azt, amit a szíve diktál.
A beálló csendben hallom Balthazaar lélegzését; halk,
kissé ziháló hang. Legszívesebben megkérdezném, mi fog
most történni velünk. Arról beszéltünk, hogyan élünk egymás
nélkül, de arról álmodni sem mertünk, mi lesz akkor, ha
merész hazardírozásunkban sikerrel járunk.
– Gondoltál már arra, mihez kezdesz most, hogy
szabad vagy? – kérdem.
– Amíg mellettem vagy, nemigen érdekel. Kivéve…
– Kivéve mit?
Feszengve mocorog az ágyon.
 – Egyszer majd szeretnék találkozni a lányaimmal;
szemtől szembe látni őket, és valahogy az életük részévé
válni.
Abban a pillanatban döbbenek rá, hogy nem csak
beleszerelmesedtem, hanem újra és újra beleszeretek.
Féloldalasan felkönyöklök, lenézek az arcára, beleveszek a
tekintetébe, amelyben már sokkal több fény és remény van,
mint zordság.
– Akkor az első utunk oda fog vezetni.
 Két nappal később a hercegnő udvart tart a
nagyteremben. Alig néhányan jelentek meg, mert az egész
város lélegzet-visszafojtva vár, és figyeli, mit fognak tenni a
franciák. A város lakói természetesen semmit nem tudnak
Arduinna istennő nyiláról, és arról sem, hogy milyen
reményeket fűzünk a találathoz, de szemtanúi voltak a
csetepaténak, vagy hallottak róla, és nagyon kíváncsiak,
milyen következményei lesznek.
Először állok testőrként a hercegnő mellett azóta, hogy
kilovagoltunk a franciák táborába, mivel eltávozást adott
nekem, hogy a sebesült Balthazaart ápoljam.
Sybella és Rémlovag a délelőttöt Szent Brigantia
kolostorában tölti, családi körben; megérdemeltek már egy
kis pihenést. Ismae és Duval sakkoznak a többiekkel,
miközben mi úgy teszünk, mintha nem figyelnénk, mert
Duval a játékra igyekszik tanítani Ismae-t, aki azonban
nagyon türelmetlen. Ismae-t mintha nem érdekelné, hogy
Duval sokkal jobb sakkjátékos, mint ő, és többnyire metsző
tekintettel néz tanítójára.
Duval éppen leüti Ismae második futóját, és ezt
„Sakk!” felkiáltással bejelenti, amikor az egyik őrszem nagy
sietséggel toppan be a terembe. Arca sápadt, szeme tágra
nyílt. Közelebb lépek a hercegnőhöz, tőröm felé mozdul a
kezem. Ismae és Duval rögtön abbahagyják a játékot,
mindketten talpra ugranak.
– Mi történt? – kérdi Duval.
 – Látogatónk van – jelenti be a hírnök, torkát
feszélyezetten köszörülve. – A francia király.
Mindannyiunk arcán kiütközik a hitetlenkedés.
– Mekkora kísérettel?
– Csak ötven íjásszal… és békezászló van nála – A
hírnök újfent a torkát köszörüli. Aztán folytatja: – … És… és
egy szál rózsa.
Duval mosolyog, a hercegnőhöz fordul, aki erre
lesimítja a ruháját, megigazgatja a fejékét.
– Kegyelmes hercegnő…?
Amióta Duvalt ismerem, először hallok a hangjában
reményt. Kifejezetten fiatalítja ez a reményteli hang.
– Ha látogatóba jött, kérem, mindenképpen vezessék
be.
A hercegnő rám pillant, én pedig rá.
A csodálkozó hírnök távozik, mi pedig várakozunk.
Madárdalként tölti be a termet a remény.
A francia király maroknyi testőrével lép a terembe.
Első benyomásom az, hogy alacsonyabb, mint gondoltam, a
második az, hogy öltözéke egyszerű, de elegáns. A szó
semelyik értelmében nem lehet jóképűnek mondani, de a
tekintete kedves. A hercegnő az udvari etikett szerint fejet
hajt előtte, mert a király rangja magasabb.
– Felség.
A francia király bólint.
– Most végre szemtől szembe találkozunk – mondja.
Aztán lágyabb hangon folytatja: – Sajnálattal értesültem
nemrégiben bekövetkezett nagy veszteségéről.
Meglepetésemre igazi bánat van a tekintetében; nem
mesterkélt udvaronci máz, hanem igazi részvét.
– Isabeau húgom nagyon hiányzik nekünk, felség.
Körülnéz, végigvezeti tekintetét a teremben lézengő
néhány udvaroncon.
– Lenne rá mód, hogy négyszemközt tárgyaljunk?
– Természetesen – feleli a hercegnő, azzal minden
udvaroncot elbocsát, csak Ismae és én maradunk mellette. A
király is a testőrei felé fordul, és elbocsátja őket. Ezután a
hercegnőt az egyik ablakfülkéhez invitálja, ahol együtt
foglalnak helyet.
A király nagyon halkan beszél, de nagyon sokat
gyakoroltam az ajtóknál való hallgatózást, így szinte mindent
hallok.
– Szeretném, ha túltennénk magunkat a köztünk volt
ellenségeskedésen. Amennyiben ez lehetséges – mondja a
király. Teste teljesen mozdulatlan, de ujjai nyugtalanul
mocorognak a kalapja peremén. Ekkor döbbenek rá, hogy
nem királyként beszél a hercegnővel, hanem egyenrangúként,
ami mindenképpen a javára írandó. – Az igazság az, hogy
csodálom nemes ellenfelem éles elméjét és
temperamentumát… és most, hogy itt vagyok… nos… –
kissé feszélyezettnek tűnik, mintha a bókolás egyáltalán nem
lenne könnyű neki – … be kell vallanom, nem számítottam
arra, hogy uralkodó, aki népének lelkes és elszánt
védelmezője, oly bájos lehet, mint ön.
Miközben a király beszél, nagy megnyugvás árad szét
bennem; mert nem haddal hódító, uralkodó, hanem egy
lehetséges kérő beszél így. A hercegnő bájosan elpirul,
lehajtja fejét, és a lelkem repesni kezd. Mély, édes öröm tölt
el. Mert mindenféle férfi és uralkodó kívánta a hercegnőt
feleségül, de mindegyikük csak politikai szövetségesként
közeledett hozzá, szerelmes kérőként egyikük sem. Lehet,
hogy a hercegnő jövőjében mégiscsak van szerelem megírva.
Kissé távolabb húzódom, hogy nyugodtan
beszélgethessenek.
 Közel egy óráig tart a beszélgetésük, és amikor
befejezték, a hercegnő azt kéri, engedjem vissza az
udvaroncokat. Kinyitom az ajtót, és azt látom, hogy sokkal
többen, közel kétszer annyian vannak, mint korábban voltak.
A király érkezésének híre gyorsan elterjedt a palotában.
Duval az elsők között lép be, szorosan mögötte Dunois
tábornagy és Montauban kancellár.
Az egybegyűltek előtt a hercegnő bájos félénkséggel a
királyra néz, aki kedvesen bólint neki. A hercegnő büszke,
nemes tartással áll, végignéz a jelenlévő nemeseken és az
egyéb magas rangú személyeken, kíséretükön. Tekintete egy
pillanatra megállapodik rajtam, diszkréten rám kacsint.
Minden önfegyelmemre szükség van, hogy visszatartsam
megkönnyebbült nevetésemet.
– Ezennel bejelentést kell tennünk. Őfelsége,
Franciaország királya és én nagyszerű országaink jövőjéről
tárgyalva úgy találtuk, hogy több dolog van, ami összeköt
minket, mint ami elválaszt. Ezért úgy határoztunk, hogy a
megmaradt néhány nézeteltérést házasságban oldjuk fel.
Éljenzés harsan a teremben minden torokból: örülünk,
mert sikerült elhárítani a háborút, ami minden bizonnyal
katasztrofális véget ért volna, mert félretették a régi
nézeteltéréseket, és mert a hercegnőnek sikerült a háborúság
helyett a szerelem fonalát fűzni a sors tűjébe. Ahogy az
arcukat nézem, már tudom: ez a szív diadala.
A következő három napban, miközben a hercegnő és
Károly király közelebbről is megismerik egymást, a hercegnő
tanácsnokai és a francia delegáció, a tanácsterembe zárkózik,
és a házassági szerződés részleteiről egyeztetnek. A király
ebben nem jelent segítséget, mert bármit javasolnak a
hercegnő tanácsadói, ő készségesen beleegyezik, olyannyira,
hogy saját tanácsadói méltatlankodva és megbotránkozva
emelik fel a kezüket. Újra arra gondolok, milyen hatása volt
Arduinna istennő legutóbbi nyíllövésének, és milyen
változásokat hozott a mi életünkbe.
A vár legmélyén, egy olyan helyiségben, ahová
illetéktelen megfigyelők nem juthatnak be, más
tárgyalássorozat történik. A legelső tárgyalás köztem és
Crunard között zajlik. Az események nagy sodrásában szinte
el is feledkeztem róla, mert annyira új az életemben… nehéz
észben tartani, hogy van apám.
Cellájában találom; soványabb, mint amilyen képet
emlékezetemben őriztem róla legutóbbi találkozásunk óta, és
a fáradtság mélyebb ráncokkal marta be magát az
arcvonásaiba. Amikor meglát, talpra ugrik, a rácsokhoz
botorkál.
– Hát nem esett bajod!
– Nem esett bajom – felelem, a fejemet oldalra
biccentve. – Azt hitte, bajom esik?
– Az őrök… beszéltek ezt-azt… történetek keringtek,
hogy kilovagoltál, de részleteket senki nem tudott mondani. –
Úgy látszik, sikerül némiképp kordában tartani az érzéseit. –
Csak aggódtam miattad.
– Nagyra értékelem atyai aggodalmát, de mint látja,
teljesen jól vagyok, semmi bajom nem esett. Híreket hozok
azonban. A hercegnő és a francia király összeházasodik.
Crunard szeme tágra nyílik.
– A király beleegyezett?
– Némi meggyőzésre szükség volt, de igen. Ami ennél
is fontosabb: a hercegnő is beleegyezett, és úgy tűnik, a
király kedveli őt, és béke lesz.
Crunard behunyja a szemét.
– Béke – mondja; ajkáról keserédesen hangzik a szó
azok után, amit az ellenségeskedés miatt elveszített.
 Ezek után képtelen vagyok magamban tartani a további
híreket. Közelebb lépek hozzá, hangom ellágyul.
– Azért jöttem, hogy a hercegnő kegyéről
tájékoztassam. Segítségem nagyrabecsülésének jeleként
beleegyezett, hogy személyesen gondoskodik arról, hogy
pontosan kivizsgálják, mi történt a fiával, a testvéremmel.
Megkeresteti, meg akarja tudni, ki és hogyan tartotta fogva,
és ha életben van, biztonságban visszahozatja Bretagne-ba.
Szavát adta.
Crunard arcán halványul a szürke komorság, ajka
fanyar mosolyra húzódik.
– A fiam pedig itt fog találni engem, börtönben
rothadva, árulásért; szégyent hoztam a családra.
– A hercegnő megbocsátó kedvében van. Sok ellene
vétkezőnek megbocsátott már. Talán magának is képes lesz
megbocsátani.
Erre megragadja a vasrudat.
– És ha igen, mit jelent ez nekünk?
Hátrébb lépek.
– Mit kéne jelentenie? Miért kéne egyáltalán törődnöm
azzal az emberrel, aki csalárdul elhagyta anyámat, amikor
pedig a legnagyobb szüksége lett volna a támogatására, miért
kéne törődnöm azzal az emberrel, aki hagyta, hogy árvaként
nőjek fel, aki elárulta a hazáját? Miért hiszi, hogy egyáltalán
gondolnom kéne arra, hogy magának és nekem közünk
lehetne egymáshoz?
A szemembe néz, állja a tekintetemet.
– Azért, mert tudom, hogy a lány sokkal jobb ember,
mint az apa, és remélem, belátja, hogy az apa bűnei nagy
részét a gyermekei iránti szeretetből követte el.
Még egy pillanatig nézem, aztán a kérdésére nem
válaszolva távozom.
 A második találkozó a Kilencek Zsinata, amelyet azért
hívtak össze, hogy az apátasszonyt szembesítsék bűneivel, és
méltó büntetést szabjanak ki rá.
Az első napon a Kilencek mindegyikétől delegátus
érkezik, Effram atya meghívására. Legelőször Szent
Brigantia kolostorának apátasszonya érkezik Rennes
városából, majd Floris és Arduinna istennő főpapnője. Effram
atya az esemény fő szervezője és rendezője. (Valami okból
képtelen vagyok Saloniusnak nevezni, még mindig nem
vagyok egészen biztos abban, hogy valóban ő az. Mintha az
istenek furcsa játékot űznének velünk.)
Megérkezik Szent Mer apátasszonya is; aszott, ráncos
öregasszony, ősz haja kócos fürtökben, nyakában ékszerként
tengeri kagylók lógnak. Két fiatal lány veszi közre,
mindketten Szent Mer hívei. Igyekszem nem bámulni őket,
de még sosem láttam Szent Mer követőit, és igazán
rendkívüli látványt nyújtanak.
Rémlovag is ott van, Szent Camulos híveit képviseli,
mivel ők nagyon közel állnak Rémlovag rendjének
hierarchiájához. Egy magas öregembert, aki mezítláb jött,
piszkos a lába, és vastag bottal jár, Szent Cissonius rendjének
apátjaként mutatnak be.
Maga Mortain is elfoglalja helyét a Kilencek között.
Amikor belép a helyiségbe, csend áll be, oly nehéz, mint a
sűrű hóesés. Minden tekintet felé fordul, mert ezek az
emberek egész életüket istenségeik szolgálatában töltötték,
ám szemtől szemben még sosem találkoztak velük.
Egyenként mély, tiszteletteljes meghajlással hódolnak;
homlokuk kis híján a padlót érinti.
– Kérem, álljanak fel – mondja Mortain, majd elindul a
kijelölt helye felé, és leül. A fáklyák fényénél nehéz pontosan
megállapítani, de mintha némi rózsaszínes árnyalat jelent
volna meg szoborszépségű arcán.
Két hely üres. Amournát már nem imádják, nevét csak
akkor ejtik ki az emberek, ha igaz szerelemre vágynak. Nincs
kolostora, nincsen apátasszonya, és önkéntelenül felmerül
bennem a gondolat, hogy volt-e valaha.
Dea Matronát sem tisztelik istenségként, nincs
kultusza, de egész országunkban helyet talál az emberek
otthonaiban, a családi tűzhelyeknél és a mezőkön.
Szent Brigantia kolostorának apátasszonya éppen
megnyitja az ülést, amikor nyílik az ajtó. Nagyon öreg,
hajlott hátú nő csoszog be; hosszú, ősz haja a padlót sepri;
régi, házi szőttes ruhájának eredeti barna színe megkopott,
nem is lehet ruhának nevezni már, olyan rongyos. Ő is bottal
jár, erősen rátámaszkodik. Lassan csoszog a padlón, majd
Dea Matrona helyére ül.
Mindenki meglepetten bámul, de az öregasszony
türelmetlenül int, hogy folytassák.
Szent Brigantia apátasszonya szólal meg.
– Azért gyűltünk ma egybe, hogy szembesítsük
bűneivel Etienne de Froissard nővért, aki az elmúlt hét évben
Szent Mortain kolostorának apátasszonyi tisztét bitorolta,
annak ellenére, hogy nem Szent Mortain vére csörgedezik az
ereiben. Meggyalázta az istenségeket azzal, hogy Mortain
leányának hazudta magát, és elárulta az apátasszonyi
tisztségbe vetett hitet. Vádoljuk azzal is, hogy a gondjaira
bízott lányokat veszélynek tette ki, vádoljuk továbbá azzal,
hogy megölte Dragonette, Appollonia és Sabina nővéreket.
Így hát elkezdődik az apátasszony, anyám pere. Effram
atya biztosított, hogy soha senkit nem ítélnek halálra,
különben nem hiszem, hogy képes lennék végigülni ezt a
tárgyalást. Bármennyire is haragszom rá, bármilyen vétkeket,
bűnöket követett el ellenem, mindent szeretetből tett, és azért,
mert védeni akart engem. Nem tudom, hogy valaha képes
leszek-e ezt pontosan megérteni.
– Etienne nővér, mit tudsz felhozni a mentségedre?
Az apátasszony szinte mezítelennek tűnik jellegzetes
főkötője és habitusa nélkül; mintha egy pompás sólyom
veszítette volna el díszes tollruháját. Megfordul, rám néz;
arcán még most sem látszik szégyen vagy megbánás, emelt
fővel áll bírái előtt. Lélegzet-visszafojtva figyelek, vajon
megpróbál-e engem is belerángatni, vajon az én
cselekedeteimet saját indítékaival színezi-e. Nem tudja, hogy
én már elmondtam a zsinat tagjainak, hogy én sem vagyok
Mortain leánya, bár én erről csak hetekkel korábban
szereztem tudomást.
Ám az apátasszony meglepően szól:
– Bűnösnek érzem magamat, felelősséget vállalok
mindenért, amivel vádolnak. Védelmemre csak a
következőket tudom felhozni: az előző apátasszony jóval
korábban elárulta a rábízott fiatal novíciák iránti szent
kötelességét, mint én tettem. Nem tudtam e zsinat létezéséről,
különben megpróbáltam volna ide citálni. De nem láttam más
lehetőséget arra, hogy megvédjem a lányokat. Hogy a saját
lányomat védelmezzem.
Szent Brigantia apátasszonya ekkor Mortainhez fordul;
kissé nyugtalanná vált, mintha nem lenne biztos abban, hogy
egy igazi istenség előtt hogyan kell beszélnie. Illetve egykori
istenség előtt.
– Kíván joga szerint saját maga dönteni ez ügyben?
Mortain válaszul fejét ingatja.
– Nem. A zsinatra bízom, és tiszteletben tartom
döntésüket.
Ami azt illeti, közel sem olyan dühös az apátasszonyra,
mint én vagyok, mert úgy gondolja, hogy ha anyám nem lett
volna, ha nem tette volna azt, amit tett, soha nem találhattunk
volna egymásra, én most nem lennék neki, mondta, ezért sok
mindent megbocsát neki.
– Rendben. Most pedig visszavonulunk
ítélethozatalra… – szól Szent Brigantia apátasszonya, ám
mondandóját egyetlen éles koppanás szakítja meg. Az ősrégi
bot koppan a padlón. Mindenki a hang irányába néz.
– Magunkénak követelem – szól az utolsónak érkezett
öregasszony. – Olyan ragaszkodó és odaadó anyának
bizonyult, hogy szolgálja Dea Matronát egy ideig. Tíz évig.
Mindenki kissé bizonytalanul néz körbe, mivel jó ideje
senki nem lépett kapcsolatba Dea Matrona híveivel. Ami azt
illeti, szerintem azt hitték, hogy az ősanya, Dea Matrona is
kezdett elhalványodni, kikopni ebből a világból.
– Van valakinek ellenvetése?
Senki sem szólt. Így elhatároztatott.
A zsinat feloszlik, de az apátasszonyok és papok még
időznek egy kicsit a teremben; üdvözlik egymást, néhány szót
váltanak egymással. Nem gyakran vannak együtt ebben a
teremben, és érezni lehet, hogy sok mondanivalójuk, sok
megbeszélnivalójuk akad. Néhányan Balthazaar társaságát
keresik, látni akarják a testet öltött csodát.
Én kissé távolabbról nézem őket. Az apátasszonyról
egy kis időre mindenki megfeledkezik. Hozzám lép, nézzük,
csak nézzük egymást. Az utóbbi néhány napban lefogyott,
arca elgyötört, beesett.
– Bocsáss meg nekem – súgja.
Nézem, szomorú, komor arcát, és úgy érzem, évek
hosszú sora óta most először igazán őszinte hozzám.
Bólintok, elismerem a szavait. Lenéz a kezére. Körmeit tövig
lerágta.
– Egy utolsó szívességet kérnék, ha tehetném.
 Nem tudom, képes vagyok-e a történtek után
bármilyen szívességet megtenni neki, de hangom nem remeg,
amikor végre válaszolok neki.
– Mi lenne az?
– Átölelhetnélek? Csak még egyszer, utoljára, mielőtt
elmegyek, mert hároméves korod óta nem ölelhettelek meg.
Ha lehetne egy utolsó kívánságom, mielőtt meghalok, ezt
kérném.
Kérése váratlan, fájdalmas csapásként ér; élesen
emlékeztet arra, hogy évekig csak egy fiatal anya volt, aki
mindent megtett, hogy a gyermekével maradhasson.
– Igen – felelem súgva.
Mintha képtelen lenne elhinni, hogy kívánsága
teljesülhet, lassan, tétova mozdulattal, fonja körém a karját,
aztán magához ölel. Nem tudom teljesen elengedni magamat,
nem nyugszom meg az ölelésében, de nem is állok ellent.
Valami halvány próbálkozás, sejtelmes érzés rebben
közöttünk. Gyengéden homlokon csókol, majd vonakodva
elhúzódik tőlem.
– Meg tudsz valaha bocsátani nekem? – kérdi halkan.
Ez a halvány, sejtelmes érzés lüktet bennem.
– Azon leszek. Ennyit ígérhetek, semmi többet.
Megpróbálom.
Indulni készül, aztán megáll.
– Meglátogathatlak? Amikor a büntetésem letelik,
elmehetek hozzád?
Hosszú, hosszú pillanatig nézem, mielőtt válaszolnék.
– Igen. De ne jöjjön vissza a kolostorba. Inkább
üzenjen. Majd én felkeresem.
Szeme tágra nyílik, amikor a kolostort említem; ezer
kérdést látok a tekintetében; hogy mit fogok tenni, hova
megyek, és kivel. De időnk lejárt. Dea Matrona papnője lép
mellé, karomszerű ujjaival, öreg kezével az apátasszony
ruhájának ujját rángatja.
– Gyere! – csak ennyit mond.
Az apátasszony pedig még egyszer, utoljára visszanéz
rám, majd elindul.
 Az esküvői szertartás napján tiszta, ragyogó az idő,
mintha Isten és az ő Kilenc szentje is annyira örülne ennek a
napnak, mint mi mindannyian. Öröm árad a városban;
megkönnyebbülés, hogy a közelgő házasságot ünnepelhetjük,
nem végtelen halál, megsemmisítő vereség felett gyászolunk.
A katedrálisban szinte alig vannak hívők, amikor a
hercegnő és Franciaország királya házassági fogadalmat tesz.
Csak a breton államtanács tagjai vannak jelen, egy francia
tanácsos és maga a régensnő. Nézem, figyelem ezt a nőt, aki
az országaink közötti ellenségeskedést szította, és azon
tűnődöm, mi vezérelte ebben.
A hercegnő tőle telhetően igyekszik tudomást sem
venni a régensnőről. Nem hiszem, hogy valaha közel
kerülnének egymáshoz.
Ismae, Sybella, és én is jelen vagyunk a szertartáson. A
hercegnő Mortaint is meghívta, de mivel szegény püspök
olyan feszélyezetten érzi magát a társaságában, ő inkább
köszönettel lemondta a részvételt.
Amint a szertartásnak vége, a királyi pár asztalhoz ül,
és aláírják a házassági szerződést, valamint a Bretagne és
Franciaország közötti békeszerződést. Ennél az aktusnál
hármunkra már nincsen szükség.
Ahogy a kolostorban, amikor arra köteleztek minket,
hogy a kápolnában végigüljük a hosszú szertartásokat,
Sybella a katedrálisban sem tudja megállni szó nélkül:
– Ismae, még mindig képes vagy észlelni a jeleket? –
kérdi súgva.
 – Nem tudom – ismeri el Ismae, majd végignéz a
katedrálisban összegyűlt néhány emberen. – Itt senkin
sincsen jel, és nem láttam senkit, akin rajta lett volna…
már… már három napja, de ez talán csak azért van, mert még
senki nem kész meghalni. És te? A te képességed?
Sybella bólint.
– Ugyanúgy megérzem az emberek közelségét, mint
azelőtt.
Önkéntelenül elmosolyodom.
– Nos, jó, hogy képességeitek nem enyésztek el
Mortain istenségével. – Nem szerettem volna, ha én vagyok
az oka, amiért elveszítik a különleges tehetségüket. – Ez azt
jelenti, hogy a lányok a kolostorban ugyanígy megőrizték
képességeiket.
Sybella rögtön kihasználja, hogy a kolostort
megemlítettem.
– Igazak a pletykák? Tényleg visszatérsz a kolostorba?
Egyáltalán nem tűnik meglepettnek.
– Igen.
– De miért? – kérdi Ismae. – Hiszen alig vártad, hogy
kijuthass onnan!
Hogyan magyarázzam meg ezt nekik?
– A fojtogató tilalmak és a fájdalmas emlékek elől
akartam menekülni. De most, hogy minden megváltozott,
vissza akarok menni, és át akarom alakítani a kolostort
olyanná, amilyennek a kezdetektől lennie kellett volna; olyan
hellyé, ahol az élet és a halál, az öröm és a komor kötelesség
egyaránt ott lakozik.
– De nem fogsz unatkozni ott?
Felnevetek.
– Nem. Mert nem vagyok olyan, mint ti. Én nem lelem
örömömet az öldöklésben. Jól értek hozzá, de nem látok
benne semmi célt.
– És azt hiszed, hogy ha visszatérsz a kolostorba, azzal
megtaláltad az életcélodat?
Zavartan, kissé feszélyezetten vállat vonok.
– Meg akarom mutatni a többieknek, hogy van
választásuk, és élhetik a saját életüket. Tudom, hogy ez
egyáltalán nem olyan izgalmas, pompázatos és érdekes, mint
amiben nektek lesz részetek, de én kötelességemnek érzem,
hogy ezt tegyem… hogy visszaállítsam a kolostor rendjét,
hogy olyan lehessen, amilyennek lennie kellett volna.
– Mit jelent ez Mortain leányai számára? – kérdi
Ismae. – Hogyan tudjuk szolgálni Őt?
– Nem tudom – ismerem el. – Talán olyan lesz,
mintha… talán a hercegnőt vagy valamely hűbérurat
szolgálnátok.
– És mi lesz a kolostorral és a kolostor feladataival?
– Ezt sem tudom. Ezt is időközben fogjuk megtudni.
Sybella ajka pajkos, kaján mosolyra húzódik.
– Balthazaar is veled megy?
– Igen. Szeretne találkozni a leányaival. És
helyrehozni, ami félrement.
– És persze, ha Mortain a te oldaladon van, ki mondana
neked nemet?
Önkéntelenül elmosolyodom.
– Ez már igaz. Az, hogy a Halál istensége most
halandó, még nem jelenti azt: a halál megszűnik, vagy hogy
az emberek elfogadják, vagy hogy későbbi politikai
események nem kívánnak beavatkozást. No de mi lesz veled?
– kérdem, Sybella felé fordulva. – Hallottam, amikor a
hercegnő kijelentette, hogy vele mész a francia udvarba.
Még mindig remélem, hogy valamit félreértettem vagy
rosszul hallottam.
 Sybella elmosolyodik.
– Szüksége lesz valakire, aki megkedvelteti magát
azokkal a savanyú képű francia nemesekkel, akik úgy
tapadnak a hitvese királyi köntösére, mint húsra a legyek.
Valakire, aki jelenti neki, hogy kiben lehet megbízni és kiben
nem. És beleegyezett, hogy a húgaim a királyi udvarban
nevekedhetnek; ez a legnagyobb védelem, amit számukra a
bátyánk ellen találhatok.
– És Rémlovag?
– Ő is jön. A királynő testőrségének parancsnoka lesz.
Nagyon örülök, hogy így alakul a sorsa; mosolyogni
próbálok, de… de olyan messze lesz tőlem…
– Ó, ne vágj ilyen szomorú képet! Csak néhány évig
leszek távol. Úgy számolom, hogy körülbelül akkor térek
vissza, amikor Beatriz nővér visszavonul. Ki fogja helyette
tanítani a novíciákat? Szerintem én lennék a női fortélyok
legjobb instruktora. Nemde?
Képtelen vagyok visszafogni magamat, hangosan
felnevetek. Ismae is kacag.
– A Kilencek óvjanak minket! – mondja.
– Most már csak a Nyolcak.
– Nem. Még mindig a Kilencek. Nem változtattak a
néven, amikor Amourna visszavonult, és most sem fognak
változtatni, amikor Mort… Balthazaar… Ó, most már nem is
tudom, hogyan nevezzem!
– Nekem teljesen mindegy, csak ne nevezd Apának –
mormog Ismae.
– Te pedig – fordulok hozzá –, mivel közel leszel
hozzánk, rendszeresen látogass meg.
Ismae és Duval nem követi a hercegnőt
Franciaországba. Rennes városában maradnak, Duval
irányítja a hercegséget, míg húga elfoglalja királynéi helyét a
francia trónon.
– Ó, természetesen meglátogatlak! Lehet, hogy Duvalt
is magammal viszem, hadd járkáljon nagy, dühös léptekkel a
folyosón, a régi szép idők emlékére.
Ezzel mindenki sorsa megnyugtatóan elrendeződött,
gondolom.
Nem, nem mindenkié. Gondolataim ismét a
hellequinekre terelődnek. Azok, akik a csata és a béke napján
meghaltak Rennes város falai alatt, elnyerték a megváltást és
a békét, amire oly nagyon vágytak. De mi lett a többiekkel?
Azokkal, akik aznap nem lovagoltak ki velünk, vagy akik
kilovagoltak, de testüket nem találtuk meg a csatatéren? Ők is
elnyerték méltó jutalmukat? Vagy örök lélekvadászatra
kényszerültek, és kénytelenek továbbra is a hordával
nyargalni éjszakánként?
Másnap reggel Mortain és én utunkra indulunk, amely
út visszavisz minket a kolostorba. Különösen gyorsan
meggyógyult.
Lovaink ficánkolnak, fürgén lépdelnek a friss reggelen,
Mortain felé pillantok.
– Amíg élünk, nem nevezlek többé Mortainnek. Az
olyan érzés, mintha istenséghez mentem volna feleségül.
– Csak egykori istenséghez. És nem kell olyan mélyen
meghajolnod előttem – mondja hirtelen mosollyal, ami olyan
kedves a szívemnek, mint tél közepén a nap ragyogó sugara.
– Ó, lehet, hogy egykori istenség vagy, de halandónak
elég új, nekem pedig sokkal nagyobb tapasztalatom van a
halandó léttel, mint neked.
Meglepetten pislog. Eszébe sem jutott, hogy van
valami, amiben én tapasztaltabb vagyok nála. Nem tudom
türtőztetni magamat. De nem is akarom. Felnevetek, ahogy
eszembe jut a pillanat csodája. Az életünk. Az életünk…
végre… csak a miénk. Úgy élhetünk, ahogy akarunk.
Életünket reményeink és álmaink és… igen…
szívfájdalmaink töltik ki. De a miénk.
Szabadon szerethetünk. A kolostor falai között nevetés
fog visszhangzani. És felvesszük a harcot az ellenséggel…
vadul… ádázul harcolunk, ha kell, mert oly biztos, ahogy a
nyarat tél követi, hogy szükség lesz arra is.
De most… most alig várom, hogy megosszam mindazt,
amit megtudtam azokkal, akiket egykor nővéreimnek
neveztem, akiket testvéreimnek tekintettem. Megtanítom őket
arra, hogy önállóan gondolkodjanak, ne csak visszatükrözzék
azt, amit a világ elvár tőlük. Nemcsak testük lesz erős, hanem
elméjük és szívük is. És ami a legfontosabb: megtanítom őket
szeretni, mert végső soron, mint bebizonyosodott, a szerelem
mindenek közül a legnagyobb hatású fegyver. Erősebb, mint
a Halál.
 A SZERZŐ UTÓSZAVA

Az évszázadok folyamán az egyház nagy küzdelmeket

folytatott, hogy egész népeket kereszténnyé tegyen. E
küzdelem részeként beolvasztották tanításaikba a pogány
istenségeket és szenteket, keresztény történetekkel színezték
az eredeti mítoszokat. Templomokat építettek pogány szent
helyeken, és a keresztény ünnepek idejét úgy jelölték ki, hogy
azok egybeessenek a korábbi pogány ünnepségekkel. Így
kívánták a helyi lakossággal elfogadtatni az új vallást. Azt
mondják, Bretagne más országoknál keményebben harcolt
régi istenségeik és szertartásaik elvesztése ellen.
Bár Bretagne kilenc régi istenségének kultusza nem
egészen abban a formában létezett, ahogy azt A halál
szépséges szolgálóleányai sorozatban ábrázoltam, olyan
korábbi kelta istenségek alakját vettem példának, akikről
nagyon keveset tudunk, és ezeket kissé kiszíneztem.
Mint az előző két könyvben, itt is számos szereplő
valós történelmi alak volt, és a történetbe beépítettem a kor
politikai eseményeit. A bretagne-i örökösödési háború
második szakaszában Franciaország valóban megszállta
Bretagne-t, és a hercegség városainak, településeinek nagy
részét ellenőrizte. A hercegnőt valóban Rennes városánál érte
ostrom; tizenötezer francia katona vette körül a várost, a
hercegnő pedig a várban rekedt több ezer zsoldossal, akik
inkább harcra, mint ostromra voltak kiképezve. A városban
bolyongó zsoldosok hamarosan majdnem olyan nagy
fenyegetést jelentettek, mint a francia csapatok, különösen
azután, hogy elfogyott a zsoldjukra rendelkezésre álló pénz.
Ez biztonsági kockázatot jelentett, amit a franciák ki is
használtak; lefizették a zsoldosokat, hogy hagyják el a
hercegnőt. A hercegnő állítólagos szövetségesei is csak
minimális támogatást nyújtotta; voltak, akik breton városokat
tartottak megszállva a védelemre felsorakoztatott csapataik
kifizetésének biztosítékául, vagy egyszerűen arra ajánlkoztak,
hogy biztonságban kijuttatják Bretagne-ból, mintsem
megtartani segítették volna. Miksa német-római császárnak, a
hercegnő férjének, akivel csak közvetítő útján kötött
házasságot, megvolt a maga gondja; Magyarországgal és
Franciaországgal állt hadban. Franciaország ezt ki is
használta saját politikai előnyére; hatékonyan korlátozta a
császár mozgásterét, és megakadályozta, hogy számottevő
segítséget adjon breton hitvesének. A helyzetet tovább
bonyolította, hogy Miksa császár lánya Károly francia király
jegyese volt, ami tovább erősítette a német-római császárnak
a francia uralkodó családdal meglévő kötelékeit.
A Sötét diadal cselekményéhez hasonlóan itt is abban
engedtem meg magamnak a legnagyobb szabadságot, hogy
sűrítettem az eseményeket. A történelmi valóságban mindez
több mint két és fél év alatt történt, az egyes események
között hosszú szünetek voltak. Az 1490 és 1491 között
történt események többségét 1489-be, a regény
cselekményének évébe helyeztem át. A valóságban az esküvő
1491 végén történt.
A Franciaország és Bretagne közötti fenyegető
ellenségeskedésből végül is nem tört ki teljes háború. Anne
hercegnőt kényszerítették, hogy semmisíttesse meg Miksa
császárral közvetítő útján kötött házasságát, és feleségül
menjen VIII. Károly francia királyhoz. Ezzel a házassággal
nem csak megmentette szeretett országát egy újabb háború
borzalmaitól, hanem olyan politikai hatalmat szerzett
magának, amellyel hosszú távon befolyásolhatta a francia
Bretagne-politikát. Számos krónikás feljegyezte, hogy Anne
és Károly nagy tisztelettel és vonzalommal viseltettek
egymás iránt. Hét évig éltek házasságban, majd VIII. Károly
meghalt, így Anne ismét az önálló Bretagne felett
uralkodhatott. Majd hét év elteltével feleségül ment a
megözvegyült XII. Lajoshoz, regénybeli régi szerelméhez,
Louis d’Orléans-hoz. Anne volt az egyetlen nő a
történelemben, aki kétszer is Franciaország királynéja volt.
Ám ezt a történetet talán máskor mesélem el…