Zoltán András

AZ UKRÁN NYELV

Nyelvnév, népnév eredete, mai és régi változatai

Az ukrán nyelv önelnevezése: українська мова [ukrajíns'ka móva] ’ukrán nyelv’, a

népnév: українець [ukrajínec'] ’ukrán férfi’, українка [ukrajínka] ’ukrán nő’, többes szám:
українцi [ukrajínci] ’ukránok’; a magyar nyelvhasználatban régiesen: kisorosz, rutén,
regionális — ma már főleg csak a Kárpátalján, a Felvidéken (Kelet-Szlovákiában), Délkelet-
Lengyelországban, a Bácskában (Szerbia) és a Szerémségben (Horvátország) használatos —
önelnevezéssel: ruszin. A régi magyarban az orosz népnév vonatkozhatott a magát később
ukránként meghatározó népességre is.

Beszélők száma Ukrajnában, a szomszédos országokban és a diaszpórában:

Az ukrán államnyelv Ukrajnában, ahol az utolsó szovjet népszámlálás (1989)

alkalmával az 51,7 milliós összlakosság 72,7 %-a (kb. 38 millió fő) vallotta magát ukránnak.
Jelentős ukrán kisebbség él Oroszországban (kb. 4,5 millió), Moldvában (560.000),
Fehéroroszországban (230.000), Lengyelországban (300.000), Szlovákiában (70.000),
Romániában (70.000); az ukrán etnikumhoz tartozónak vallja magát a XVIII. században a
Felvidékről a Bácskába és a Szerémségbe (ma nagyobbrészt Vajdaság, Szerbia, kisebbrészt
Horvátország) települt és később ott önálló irodalmi nyelvet kifejlesztő ruszinok (kb. 30.000)
egy része is. Kivándorlás (XIX–XX. sz.) folytán jelentős számú ukrán népesség található
Amerikában (USA 1 millió, Kanada: 700.000, Argentína: 150.000, Brazília: 100.000), to-
vábbá Ausztráliában (30.000), valamint a volt Szovjetunión belüli sokszor kényszerű
migrációs folyamatok eredményeképpen Közép-Ázsiában (Kazahsztán: csaknem 1 millió,
Üzbegisztán: 115.000, Kirgízia: 110.000). Az ukrán nyelv beszélőinek a száma a világon
összesen mintegy 50 millióra tehető, ezzel a világ legelterjedtebb nyelvei között a 19. helyet
foglalja el.

1
 Ukrajna nemzetiségi és nyelvi viszonyai:

Az első önálló ukrán népszámlálás (2001) adatai szerint Ukrajna lakossága 48,5 millió
fő volt, ezen belül az ukránok száma 37,5 millió (az összlakosság 77,8 százaléka), az oro-
szoké 8,3 millió (az összlakosság 17,3 százaléka) főt tett ki, vagyis míg az ország lakossága
összességében csökkent 1989-hoz képest, ezen belül a magukat ukránnak vallók aránya nőtt.
A többi ukrajnai nemzeti kisebbség részaránya az összlakossághoz képest egyenként nem éri
el az 1 százalékot: fehérorosz 275,8 ezer fő (0,6 százalék), moldvai 258,6 ezer fő (0,5
százalék), krími tatár 248,2 ezer fő (0,5 százalék), bolgár ezer fő 204,6 (0,4 százalék), magyar
156,6 ezer fő (0,3 százalék), román 151,0 ezer fő (0,3 százalék), lengyel 144,1 ezer fő (0,3
százalék), zsidó 103,6 ezer fő (0,2 százalék), örmény 99,9 ezer fő (0,2 százalék); a magukat a
többi nemzetiséghez (görög, tatár, cigány, azeri, grúz, német, gagauz) tartozónak vallók
száma 100 ezer fő alatt maradt. Egyes régiókban azonban a kisebb nemzetiségek is
jelentősebb arányt képviselnek, például a Krím Autonóm Köztársaságban orosz többség (58,3
százalék) mellett az ukránok után (24,3 százalék) a harmadik legnépesebb etnikumot a krími
tatárok (12 százalék) alkotják, Bukovinában (Csernyivci terület) a magukat románnak, illetve
moldvainak vallók együtt a lakosság csaknem 20 százalékát teszik ki, Kárpátalján pedig a
magyarok aránya természetesen jóval magasabb (12,1 százalék) az említett 0,3 százalékos
országos átlagnál. A nemzetiségi hovatartozás nem tükrözi pontosan a nyelvi viszonyokat,
mert például míg a magukat ukrán nemzetiségűnek vallók 15 százaléka (5,6 millió fő)
nyilatkozott úgy, hogy anyanyelve nem az ukrán, hanem az orosz, addig az orosz nem-
zetiségűeknek csupán 4 százaléka (0,33 millió fő) deklarálta anyanyelvének az ukránt. Az
orosz anyanyelvűek arányát az összlakosságon belül tovább növelik egyes kisebb nem-
zetiségekhez tartozó lakosok, akik anyanyelvükként nagy arányban az oroszt jelölték meg,
például a fehéroroszoknak alig 20 százaléka tartotta magát fehérorosz anyanyelvűnek, 62,5
százalékuk számára az anyanyelvet az orosz jelenti. Orosz az anyanyelve az ukrajnai görögök
és zsidók túlnyomó többségének is (88,5, illetve 83,0 százalék). Összességében tehát a
magukat orosz anyanyelvűnek valló állampolgárok számaránya Ukrajna lakosságán belül
megközelíti a 30 százalékot (vö. Державний коиітет статистики України. Всеукраїнський
перепис населення 2001: Результати — http://www.ukrcensus.gov.ua/results/).

2
 Az ukrán nyelv története

Az emberi nyelv a mai értelemben vett emberrel (homo sapiens sapiens) egyidős,
vagyis mintegy 100 ezer éves. Sajátossága az állandó változás, amelynek következtében a
feltehetőleg kezdetben egységes ősnyelv a szétvándorló és a Földet fokozatosan benépesítő
embercsoportok elkülönülése, majd újbóli érintkezése és keveredése révén kialakult a világ
nyelvi sokszínűsége. A sokszínűség azonban nem jelent rendszertelenséget: a világon beszélt
mintegy 2500–5000 nyelv (a tág határok között mozgó becslés a nyelvek és a nyelvjárások
nem mindig lehetséges pontos elkülönítéséből adódik) eredetét tekintve néhány nagy
nyelvcsaládba szerveződik, vagyis korábbi viszonylag kisszámú alapnyelv kései leszár-
mazottja.
Az ukrán nyelv a többi szláv nyelvvel együtt az indoeurópai nyelvcsaládba tartozik.
Története közvetlenül az írásbeliség megjelenése után tanulmányozható. Ez az időpont ukrán
esetében a keresztyénség felvétele, amely a Kijevi Ruszban hivatalosan 988-ban történt meg,
tehát írásos anyagon az ukrán nyelv fejlődése mintegy ezer évre visszamenőleg vizsgálható.
Közvetve azonban — a rokon nyelvekkel való összevetés révén — sokkal korábbi
nyelvállapotok is kikövetkeztethetők, így főbb vonásaiban rekonstruálható a később majd
ukránnak nevezett nyelvnek az írásbeliség előtti fejlődési szakasza is.

I. Az írásbeliség előtti kor:

Az indoeurópai (más terminológiával: indogermán) nyelvcsalád főbb ágai: 1. az

indoiráni kettős ág, amelybe az ind ág (óind: a Védák nyelve [Kr. e. II. évezred második fele],
szanszkrit (Kr. e. VIII–V. sz.]; középind [Kr. u. V–X. sz.]: páli, máhárástri, sanraszéni stb.;
újind : hindi, urdu, asszámi, bengáli, nepáli, szindhi, szingaléz, cigány stb.) és az iráni ág
(óiráni [Kr. e. VII–III. sz.]: óperzsa, avesztai, méd; középiráni [Kr. e. IV. sz. – Kr. u. IX. sz.]:
középperzsa, párthus, szogd, alán stb.; újiráni: újperzsa, tádzsik, kurd, pasto, oszét stb.),
valamint a nurisztáni nyelvek tartoznak; 2. az örmény ág, amelybe csak a Kr. u. V. sz.-tól
kezdődődő írásbeli hagyománnyal rendelkező örmény tartozik; 3. a tokhár, amelyet a XX. sz.
elején Északnyugat-Kínában felfedezett kéziratos emlékek alapján két, a Kr. u. I. évezred
végén beszélt nyelv (tokhár A és B) képvislt; 4. az anatóliai ág, amelybe csupa holt nyelv
tartozik, többek között a legrégibb írásban rögzített indoeurópai nyelv, a hettita (Kr. e. XVII.
sz.) és rokonai (luviai, palái, likiai, lidiai stb.); 5. a görög ág, amelyet egyedül a Kr. e. XV–

3
XIII. sz.-tól kezdődően dokumentált görög képvisel; 6. az itáliai ág, amelybe a legjobban
dokumentált latinon (Kr. e. V. sz.-tól) kívül az oszk és az umber is tartozott. A latin
utódnyelvei az Európában, majd a gyarmatosítás révén az egész világon rendkívül elterjedt
neolatin nyelvek (olasz, szárd, spanyol, portugál, katalán, francia, okcitán, rétoromán,
isztroromán, macedoromán, meglenoromán, [dáko]román); 7. a kelta ág (kihalt, de
nyelvemlékekből [Kr. u. V. sz. előttről] ismert szárazföldi vagy ókelta nyelvek: gall, keltibér,
leponti, szigeti kelta nyelvek: ír, skót, manx (1974-ben kihalt), walesi, cornwalli, valamint a
kora középkorban a brit szigetekről a szárazföldre áttelepült breton (a franciaországi
Bretagne-félszigeten); 8. a germán ág (északi: izlandi, färöi, norvég, svéd, dán; északi-tengeri:
angol, fríz; déli: alnémet, nématalföldi, afrikaans, német, svájci német, luxemburgi, jiddis,
keleti: a kihalt, de a IV. sz.-i Wulfila-féle bibliafordításból ismert gót); 9. az albán ág, amelyet
a két fő dialektusra — toszk és geg — oszló albán képvisel; 10. a balti ág (lett, litván és a
XVIII. századra kihalt óporosz); 11. a szláv ág (keleti szláv: orosz, ukrán, fehérorosz; nyugati
szláv: cseh, szlovák, lengyel, kasub, felsőszorb, alsószorb, a kihalt poláb és szlovinc; déli
szláv: bolgár, macedón, szerbhorvát, szlovén, valamint a 863-ban Konstantin [Cirill] és Metód
által létrehozott és X–XI. századi kéziratokból és feliratokból ismert legrégibb szláv irodalmi
nyelv, az ószláv/óegyházi szláv/óbolgár).
Az ukrán nyelv tehát az indoeurópai nyelvcsalád szláv ágának keleti szláv csoportjába
tartozik. Indoeurópai eredetű szavak az ukránban például az alábbiak:

бородá ‘szakáll’, vö. latin barba, német Bart, angol beard ‘ua.’
кість ‘csont‘, vö. latin costa ‘borda’
óко ‘szem’, vö. latin oculus, német Auge, angol eye ‘ua.’
брат ‘fiútestvér’, vö. latin frater, német Bruder, angol brother ‘ua.’ (vö. magyar barát — a
szlávból)
мáти ‘anya’, vö. latin mater, német Mutter, angol mother ‘ua.’
син ‘fiúgyermek, vö. litván sūnus, német Sohn, angol son ‘ua.’
вúдра ‘vidra’, vö. litván ūdra, német (Fisch)otter ‘ua.’, görög œδρα ‘hidra, víziszörny’ (vö.
magyar vidra — a szlávból)
їжáк ‘sün’, vö. litván ežys, német Igel ‘ua.’

4
 A balti és a szláv nyelvek viszonya.
Balti–szláv örökség az ukrán szókincsben

Az indoeurópai nyelvcsalád egyes ágai nemcsak differenciálódási folyamatok révén

öltöttek idővel sajátos arculatot, hanem egymással kölcsönhatásba lépve közeledhettek is
egymáshoz, hiszen történetük során többnyire egymás közelében, sőt gyakran ugyanazon a
területen felváltva vagy akár egy időben több különböző indoeurópai ágba tartozó nyelvet is
beszélhettek (például a brit szigeteken: kelta, germán, neolatin, vagy a Balkán-félszigeten —
kevéssé ismert ókori nyelvek mellett — görög, albán, szláv, neolatin nyelvi kölcsönhatás). Az
indoeurópai nyelvcsaládon belül sajátosan szoros kapcsolatban áll egymással a balti és a szláv
ág. Ennek alapján egyesek az indoeurópai alapnyelv és az ősszláv, illetve az ősbalti között
egy huzamosabb közös balti–szláv fejlődési szakaszt vagy köztes alapnyelvet feltételeznek,
mások a balti és a szláv nyelvek hasonlóságát a hosszan tartó szoros szomszédság közepette
kialakult közös innovációknak tulajdonítják. Mivel azonban úgy tűnik, hogy a balti ág
szétválása nyugat-baltira (óporosz) és kelet-baltira (lett, litván) korábban ment végbe, mint a
balti és a szláv elkülönülése, nagy a valószínűsége annak a felfogásnak, hogy a szláv nem
más, mint a nyugat-balti felgyorsult fejlődésű folytatója. Ilyen értelemben az ősszláv a
rendkívül archaikus balti ág leánynyelvének tekinthető. A nyugatbalti és az ősszláv
elkülönülését a Kr. e. VII. századra teszik, bár a szlávok és a baltiak egész ismert történetük
során mindvégig egymás szomszédságában éltek, így öröklött közös vonásaik mellett újabb
keletűeket is kifejleszthettek. Mindenesetre éles különbség a két nyelv között még sokáig nem
lehetett, mert nem sikerült kimutatni régi szláv jövevényszavakat a baltiban és viszont.
Valószínű, hogy a balti és a szláv még a Kr. u. első századokban is egymásba átmenő
nyelvjárások láncolatát alkotta a Balti-tengertől a Kárpátok északi lejtőiig, amely terület déli
részén, a Visztula felső folyásától a Dnyeper középső folyásáig terjedő viszonylag keskeny
sávon alakul ki a Kr. u. V–VI. század fordulójára az a nyelv, amelyet ősszlávnak
nevezhetünk, mert már markánsan különbözött a baltitól. A balti és a szláv ág szoros
kapcsolatáról számos strukturális hasonlóság mellett sok olyan közös balti–szláv szó is
tanúskodik, amelyek a többi indoeurópai nyelvben hiányoznak. Ilyen balti–szláv eredetű
szavak az ukránban például a következők:
головá ‘fej’, vö. litván galvà ’ua.’
рукá ‘kéz’, vö. litván rankà ’ua.’
ногá ‘láb’, vö. litván nagà ’pata’

5
 лíкоть ‘könyök’, vö. litván alkūnė ’ua.’
лукá ‘kanyar(ulat); rét’, vö. litván lankà ’ív’ (vö. magyar lanka — a szlávból)
лід ‘jég’, vö. litván lẽdas ’ua.’
блохá ‘bolha’, vö. litván blusà ’ua.’ (vö. magyar bolha — a szlávból)
корóва ‘tehén’, vö. litván karvė ’ua.’
сорóка ‘szarka’, vö. litván šárka ’ua.’ (vö. magyar szarka — a szlávból)
сíно ‘széna’, vö. litván šienas ’ua.’ (vö. magyar széna — a szlávból)
cúто ‘szita’, vö. litván síetas ’ua.’ (vö. magyar szita — a szlávból)

Az indoeurópai alapnyelv hangtani és alaktani viszonyai

Az indoeurópai alapnyelv hang- és alaktana a rokon szavak és nyelvtani alakok

összehasonlítása útján rekonstruálható. Az indoeurópai nyelvek közötti szabályos hang-
megfelelések alapján az indoeurópai alapnyelv hangrendszere az alábbiak szerint re-
konstruálható:
Magánhangzók:

ă ĕ ĭ ŏ ŭ ä1 ä2
āēīōū
ăÇ ĕÇ ŏÇ ä1Ç ä2Ç
āÇ ēÇ ōÇ
ă² ĕ² ŏ² ä1² ä2²

ā² ē² ō²

Vagyis öt rövid magánhangzónak (ă ĕ ĭ ŏ ŭ) volt hosszú párja (ā ē ī ō ū), a rövidek

között feltételeznek még két további, bizonytalan ejtésű magánhangzót (ä1 ‘šva primum’, ä1
‘šva secundum’) és mindezeknek — önmagukon (ĭ ī ŭ ū) kívül — volt Ç-vel és ²-val alkotott

ún. ereszkedő diftongusa, amelynek a nem szótagképző Ç, illetve ² volt a második tagja.

Azokban az indoeurópai dialektusokban, amelyekből a szláv nyelvek később

kialakultak, a két bizonytalan ejtésű magánhangzó (šva) az alábbiak szerint változott meg:
ä1 > ă/ŏ ä2 > ĭ/ŭ
Ez maga után vonta a šva-szerű hangokat tartalmazó diftongusok átalakulását is:
ä1Ç > ăÇ/ŏÇ ä2Ç > ī

6
 ä1² > ă²/ŏ² ä2² > ū

Ugyanezekben a dialektusokban az előtagként rövid, illetve hosszú magánhangzót

tartalmazó diftongusok egybeestek, mégpedig a rövidekben, vagyis:
āÇ > ăÇ, ēÇ > ĕÇ, ōÇ > ŏÇ
ā² > ă², ē² > ĕ², ō² > ŏ²

Mindezek után a változások után az alábbi magánhangzó-rendszer alakult ki:

ŭ ĭ ū ī
ŏ ĕ + ō ē + ŏÇ ĕÇ + ŏ² ĕ²
ă ā ăÇ ă²

Néhány indoeurópai dialektusban, köztük azokban is, amelyekből a szláv is kialakult

később, egybeesett az ŏ és az ă, valamint az ō és az ā, mégpedig az ă-ban, illetve az ā-ban (ŏ
> ă, ō > ā), ami maga után vonta a diftongusok számának csökkenését is:
ŭ ĭ ū ī
ă ĕ + ā ē + ăÇ ĕÇ + ă² ĕ²

Az ősszláv nyelv legfontosabb hangtani és alaktani folyamatai

Ez a magánhangzó-rendszer funkcionált a protoszláv dialektusokban körülbelül a Kr.

u. I. évezred közepéig. Ekkor jelennek meg a szlávok saját nevükön (Sclaveni) a történelem
színpadán: első biztos említésük az írott forrásokban a VI. század közepéről való (Iordanes
34, 35, 119; vö. http://www.thelatinlibrary.com/iordanes.html#XXXIV). Ekkor a Kárpátoktól
északra, a baltiak szállásterületeitől délre, a Visztula és a Dnyeper között éltek. E szláv
őshazából a szlávok a Kr. u. VI–VII. század folyamán hatalmas területeket szálltak meg
viszonylag rövid idő alatt az Elba és a Don, Novgorod környéke és a Pelloponészosz között.
A hagyományos szlavisztika a Kr. u. 500 után kezdődő szláv expanzió okait valamiféle
demográfiai robbanásban látta, mert míg például a germán népek e korban gyakran teljesen
megváltoztatták székhelyüket, a szlávok eredeti lakóhelyüket is megtartva szálltak meg újabb
és újabb területeket, vagyis a szlávok a népvándorlás korában nem „vándoroltak”, hanem
terjeszkedtek. Ez a terjeszkedés azonban olyan gyorsan ment végbe, hogy csupán
népszaporulati feleslegükkel aligha szállhattak meg ilyen hatalmas területeket, vagyis a szláv
expanzióra a demográfiai robbanás önmagában aligha szolgálhat magyarázatul.
Lehet, hogy éppen a szláv nyelv belső fejlődése ad erre a kérdésre elfogadhatóbb
magyarázatot. Az ősszláv ugyanis számos olyan innovációval különül el a konzervatívabb
baltitól, amely arra utal, hogy a szláv expanzió annak köszönhető, hogy a szlávok viszonylag

7
rövid idő alatt nagy létszámú, eredetileg nem szlávul, hanem különböző, részben ismeretlen
nyelveken beszélő népességet asszimiláltak.
Ennek következtében a szláv szótagstruktúra messzemenő egyszerűsödésnek indult: az
ereszkedő diftongusok monoftongizálódtak (ăÇ > ē, ĕÇ > ī, ă² > ū), ennek következtében —

rendszerbeli disszimilációval — az egykori indoeurópai és balti ū -ból y lett, a szóvégi

mássalhangzók lekoptak, a mássalhangzócsoportok a szó belsejében is egyszerűsödtek, a
magánhangzó + n, m kapcsolatokból k, i nazális magánhangzók alakultak ki, végső soron az
ősszlávból olyan nyelv lett, amely csak nyílt, vagyis magánhangzókra végződő szótagokból
állt. Az így kialakult primitív szótagstruktúra (gondoljunk a gyermeknyelvi, csupa nyílt
szótagokból álló mama, papa, baba, dada szavakra) egyúttal rendkívül alkalmassá tette a
szlávot arra, hogy mindenütt, ahol elterjedt, közvetítő nyelvvé váljék, afféle közép- és kelet-
európai lingua francává, amely egyrészt könnyen elsajátítható, másrészt beszélői a térség
összes országában jelen vannak és nyelvi közvetítőkként alkalmazhatók.
Összefoglalva a magánhangzó-rendszerben alábbi változások írhatók a nyílt
szótagúságra való törekvés számlájára:
ăÇ > ē2 ē2 = ē1
ĕÇ > ī2 ī2 = ī1
ă² > ū2 ū2 ≠ ū1 ū1 > û
ĕ² > ’ū

eN > k
aN > i
Amint látjuk, a diftongusokból kialakult új hosszú e (ē2) és hosszú i (ī2) teljesen
egybeesett a régi, még az indoeurópai alapnyelvből örökölt hosszú e-vel (ē1) és hosszú i-vel
(ī1), az ă² diftongusból lett új hosszú u (ū2) azonban kiszorította helyéről és artikulációja

megváltoztatására kényszerítette az indoeurópai eredetű régi hosszú u-t (ū1), amelyből az

eredetileg szintén hosszú û (jery, „mély i”) alakult ki. Ezért a többi indoeurópai nyelv ū
hangja helyén manapság a szlávban y-t, illetve annak folytatóit találjuk, vö. latin tu — ószláv
ты, ukrán ти ‘te’, litván sūnus — ószláv сынъ, ukrán син ‘fiúgyermek’. Az ĕ² diftongusból

is hosszú u lett, de ez abban különbözik az ă²-ból lett hosszú u-tól, hogy — mintegy a

palatális e előtag örökségeként — palatalizálja az előtte álló mássalhangzót (’ū), vö. pl. német
lieben : ukrán любúти ‘szeret’ (mindkettő az indoeurópai *leubh- tőre megy vissza). A
magánhangzó + nazális mássalhangzó (fentebb szimbolikusan: eN, aN ) hangkapcsolatokból
kialakult nazális magánhangzók kezdetben szintén hosszúak voltak.

8
 A nyílt szótagúság kialakulása utáni magánhangzó-rendszer tehát a következő volt:
ŭ ĭ ū û ī k i
ă ĕ ā ē
Amint látjuk, az û és a két nazális (k, i) megjelenése felborította a rövid és a hosszú
magánhangzók közötti szimmetriát, mivel ennek a három új hosszú magánhangzónak nem
volt rövid párja. Mindez instabillá tette ezt a magánhangzó-rendszert, aminek az lett a
következménye, hogy a mennyiségi (rövidség : hosszúság) különbségek háttérbe szorultak,
helyükbe minőségi különbségek léptek, végül maga a rövidség : hosszúság oppozíció is
megszűnt. A rövid ŭ és ĭ hangokból kialakult a két redukált magánhangzó (ъ, ь), a rövid ă
labializálódott és o lett belőle, ezzel párhuzamosan az i hangszíne is megváltozott és nazális o
(Y) lett belőle. A hosszú ē-ből alakult ki a ě (hagyományos szláv neve: jat’), amely

nyelvjárásonként más, de a rövid ĕ-ből lett e-től kezdetben mindenütt különböző ejtésű
magánhangzó volt: a protobolgár és a protolengyel nyelvjárásokban nyílt e (ä) lehetett, mert e
nyelvekben e-vel váltakozó a lett belőle, míg a protoukránban zárt e-nek (ë) kellett lennie,
mert ott i-vé fejlődött később.
A IX. századra az ősszláv nyelvben az alábbi magánhangzó-rendszer működött:
ъ ь u y i ę Y
о е a ě
Ez volt az a magánhangzó-rendszer, amelyet a legrégibb szláv nyelvemlékek, az
ószláv szövegek rögzítenek.

Az indoeurópai mássalhangzó-rendszer az alábbiak szerint rekonstruálható:

p b t d k g ® © k² g²
ph bh th dh kh gh ®h ©h k²h g²h
s z
mn
rl
Dz

Azokban az indoeurópai dialektusokban, amelyekből a szláv később kialakult, az

aspiráták (ph bh th dh kh gh ®h ©h k²h g²h) egybeestek a megfelelő hehezet nélkül ejtett

mássalhangzókkal (ph > p …), így később már nem játszottak szerepet. A labializált k² és g²

ugyancsak egybeesett az egyszerű k-vel és g-vel (k² > k, g² > g).

A palatalizált ® és © kezelésében az indoeurópai nyelvek két nagy csoportra oszthatók:

az úgynevezett kentum (latin centum ‘100’) nyelvekben (kelta, germán, itáliai, görög,

9
anatóliai, tokhár) a palatalizált ® és © ugyanúgy fejlődött, mint az egyszerű k és g (vagyis a
kentum nyelvekben: ® > k, © > g), míg az úgynevezett szatem (vö. avesztai satəm ‘100’)
nyelvekben ezek a hangok réshangokká váltak, a legtöbb szatem nyelvben s, illetve z, de
például a litvánban š és ž lett belőlük. A szlávban a ® > s, © > z változás ment végbe. E miatt
a kentum és a szatem nyelvek közötti régi keletű eltérő fejlődés miatt a szlávban — így az
ukránban is — s, illetve z hangot találunk ott, ahol közismert görög és/vagy latin
megfelelőjében k, illetve g van, vö. pl. görög καρδία, latin cor, G. cordis, de ukrán сéрце
‘szív’(< ősszláv *sьrd-ьce < ie. *kªd-), görög γν§σις ‘megismerés’, de ukrán знáти ‘ismer’
(< ie. *©nō-).
Az Ç és az ² tulajdonképpen magánhangzók, de magánhangzó előtti, illetve két

magánhangzó közötti helyzetben szótagképző szerepük megszűnt, így a későbbi j és v (w)

előfutárainak tekinthetők.
Önálló, a szlávot immár a közeli rokon baltitól is megkülönböztető változás volt a ch
mássalhangzó kialakulása a szlávban. Ez az indoeurópai s-ből alakult ki i, u, r, k hangok után
és magánhangzó előtt, vö. pl. a balti–szláv egyezések között már említett ukrán блохá
(< ősszláv *blъcha) : litván blusà ’bolha’ szavakban a szláv ch : balti s megfelelést.
A ch kialakulása után, de még a diftongusok monoftongizálódása előtt ment végbe az
úgynevezett I. palatalizáció. Ennek során az indoeurópaiból örökölt k, g és az ősszláv korai
korszakában kialakult ch az akkor létező palatális magánhangzók és palatális előtagú
diftongusok (ĭ, ī, ĕ, ē, ĕÇ, ĕ²) előtt megváltoztak az alábbiak szerint:

k>č Vö. pl. litván keturì : ősszláv *četyri (> ukrán чотúри) ‘4’
g>ž Vö. pl. óporosz genno, görög γυνή : ősszláv *žena (> ukrán жонá,
жінка) ‘asszony, feleség’
ch > š Vö. pl. ukrán мýха ‘légy’ : мýшка ‘legyecske’ (< ősszláv *mušьka)

Később, amikor a nyílt szótagúságra való törekvéssel kapcsolatban a diftongusok

monoftongizálódtak, az ăÇ diftongusból — amelyben egybeesett a korábbi ăÇ és ŏÇ — ē (és
ebből később ě), tehát ismét létrejöhettek k, g, ch + palatális magánhangzó hangkapcsolatok.
Ekkor ezek a mássalhangzók ismét megváltoztak, de már másképpen és ráadásul nem is
teljesen egységesen az egész szláv nyelvterületen, vagyis ez az úgynevezett II. palatalizáció
már az ősszláv nyelv késői szakaszában ment végbe, amikor már érzékelhető nyelvjárási
különbségek osztották meg az I. palatalizáció idején még teljesen egységesen reagáló szláv
nyelvterületet. A II. palatalizáció során az alábbi változások mentek végbe:

10
 k>c Vö. pl. litván káina : ősszláv *cěna (> ukrán цінá) ‘ár, érték’
g > (d)z Vö. pl. ősszláv *noga Nsg. : *nogai > nogě DLsg. > ukrán нозí (de:
lengyel nodze) ‘láb’
ch > š/s’ Vö. pl. ősszláv *mucha Nsg. : *muchai >muchě DLsg. > ukrán мусí
(de: lengyel musze) ‘légy’
Míg a k > c változás egységes, és valószínű, hogy a g-ből is eredetileg mindenütt dz
lett, majd ez egyszerűsödött a szláv nyelvjárások zömében z-vé, addig a ch-ból csak a későbbi
nyugati szláv nyelvekben lett š, míg a déli és a keleti szláv nyelvekben mindenütt s’-t
találunk. Ez már arra utal, hogy az ősszláv nyelvjárások nem egységesen kezelték ezt az új
palatális ch’-t. Ugyanilyen változásokat — ugyanilyen eloszlásban — eredményezett az
úgynevezett III. palatalizáció, amely a II.-tól csak irányában tért el. A III. palatalizáció
ugyanis az első kettőtől eltérőleg nem visszafelé ható (regresszív), hanem előre ható
(progresszív) változás volt, vagyis most nem a k, g, ch mássalhangzók után következő
palatális magánhangzó hatott vissza és palatalizálta az előtte álló mássalhangzót, hanem a k,
g, ch mássalhangzók előtt álló ĭ, ī, ę palatális magánhangzók előtt.
k>c Vö. pl. óind aviká : ősszláv *ovьca (> ukrán вівця) ‘juh’
g > (d)z Vö. pl. ógermán kuningaz > ősszláv *kъnędzь > ukrán князь
‘fejedelem’ (de: lengyel ksiądz ‘pap’)
ch > š/s’ Vö. pl. ősszláv *vьchъ > ukrán (у)весь (de: régi lengyel wesz) ‘mind’

Az ősszláv nyelv differenciálódása és felbomlási folyamata

Amint arra a II. és III. palatalizáció nem egészen egységes eredménye is utal, a
szlávok VI–VII. századi széttelepülése természetesen együtt járt bizonyos nyelvjárási
differenciálódással. Ugyanaz a nyílt szótagra való törekvés egyes nyelvjárásokban a korábbi
ősszláv b™rda ‘szakáll’ szót (vö. ném. Bart) brada-vá, másutt broda-vá, megint másutt
boroda-vá alakította. Ezek és az ehhez hasonló, közös indítékú változások azonban egyrészt
nem egy-egy leendő szláv nyelvre, hanem azok egész csoportjaira terjedtek ki, keresztül-kasul
szabdalva a szláv nyelvterületet, másrészt egyes perifériákat (poláb, kasub) nem mindig értek
el. A korai, többnyire rövid életű és változó területű szláv államok nem nyelvjárási határok
mentén jöttek létre, hanem egy vagy több, egymástól jellegzetesen különböző
nyelvjárásterületre terjedtek ki (pl. a Kijevi Rusz a többi keleti szláv nyelvjárástól markánsan
elütő ónovgorodival), vagy egy viszonylag egységes szláv nyelvjárásterületen több állam

11
osztozott (pl. Bulgária és Bizánc — gyakran változó határokkal). Nem voltak meg tehát ekkor
(a IX–X. század fordulóján) az állami keretei sem annak, hogy egy ősszláv nyelvjárás vagy
nyelvjárás-csoport valamely központ körül önálló nyelvvé alakuljon.
Ha egy nyelv felbomlása akkor következik be, amikor az már nem képes az egész
nyelvterületre érvényes innovációkat végrehajtani, akkor — N. S. Trubetzkoyjal (1925)
egyetértve — az ősszláv kor végső határát az utolsó közös szláv innovációban, a jerek
(redukált ь és ъ) kiesésében, illetve — bizonyos pozíciókban — megváltozásában kell
látnunk, amelyre a szláv nyelvterületen a X. század végétől a XII. század végéig került sor
(legkésőbb északkeleten, az északi nagyoroszban), vagyis e folyamat lezárulása előtt nem
beszélhetünk még mai értelemben vett önálló szláv nyelvekről, hanem csupán késői ősszláv
dialektusokról. Ezek rendelkezhettek olyan vonásokkal, amelyek később egyik vagy másik
(vagy egyszerre több) szláv nyelvet jellemeznek majd, de ezek a nyelvjárási különbségek a
kölcsönös megértést még az egymástól viszonylag távol élő szlávok között sem akadályozták.
Ezt példázza többek között az első szláv irodalmi nyelv, az óegyházi szláv (ószláv) létrejötte
és korai története. Ezt a nyelvet ugyanis m o r v a o r s z á g i használatra hozta létre 863-ban a
s z a l o n i k i görög testvérpár, Konstantín (Cirill) és Metód. Maga a felkérés és annak
teljesítése abból az adott korban evidensnek tekintett tényből indult ki, hogy a macedóniai és a
morvaországi szlávok ugyanazt a szláv (slověnьskъ) nyelvet beszélik. A Metód-legenda
szerint éppen azért esett a szaloniki testvérekre a választás, mert a „szalonikiek mind tisztán
beszélnek szlávul” (selunjane vьsi čisto slověnьsky besědujutь). A testvérpár e nyelvjárás
ismeretében sikerrel működött Morvaországban és Pannóniában, majd Metód halála (885)
után a Morvaországból elűzött tanítványaik révén ez az eredetileg ómacedoszláv nyelvjárási
alapú irodalmi nyelv minden nehézség nélkül válik a bulgáriai szlávok és részben a horvátok,
majd később a keleti szlávok (988) és a szerbek irodalmi nyelvévé. Ugyanerre a nyelvjárási,
de még nem nyelvi tagolódásra mutat néhány olyan viszonylag késői jövevényszó sorsa,
amelyet a szlávok valamely peremvidékükön vettek át szomszédaiktól, de gyorsan elterjedtek
az egész szláv nyelvterületen, mégpedig úgy, hogy eközben automatikusan az illető
nyelvjárásra jellemző hangalakot öltöttek. Így például a Nagy Károly nevéből (Karl) nyilván
még uralkodása idején (768–814) valahol a nyugati periférián kărlь alakban átvett szó éppúgy
kral', krol', korol' típusú változatokat eredményez a különböző szláv nyelvcsoportokban, mint
a fentebb említett, de az indoeurópaiból örökölt bărda (egy kral' típusú szláv alakból
származik a magyar király); az óbajor karmala ‘lázadás’ kramola alakban honosodik meg a
csehben és a délszláv nyelvekben, de koromola alakban is megtalálható az óorosz
évkönyvekben (egy kramola típusú alakból képzett kramoliti ige szolgált a magyar káromol

12
alapjául), a Balkánon az albánból kölcsönzött kračun ‘téli napforduló’, (egyes helyeken)
‘karácsony’ szót az ónovgorodi nyelvjárásban koročun alakban látjuk viszont.
Az ősszláv differenciálódása során a II–III. palatalizáció során tapasztalt eloszlás (ch
> š a leendő nyugati szláv nyelvekben egyfelől, ch >s’ a leendő keleti és déli szláv
nyelvekben együttesen másfelől) jellemzi az ősszláv dl és tl hangkapcsolatok sorsát is.
Például az ősszláv vidly (plurale tantum) ‘villa’, mydlo ‘szappan’, modlitva ‘ima’ szavak
nyugati szláv megfelelőiben ma is dl hangkapcsolatot találunk (vö. lengyel widły, mydło,
modlitwa), míg az ukránban az összes többi keleti szláv és déli szláv nyelvvel együtt ez a
hangkapcsolat l-lé egyszerűsödött (vö. ukrán вúли, мúло, молúтва).
A régebbi szakirodalomban ugyanilyen eloszlásúnak tartották a II. palatalizáció
speciális esetét a kv, gv mássalhangzó-kapcsolatokban. A későbbi nyugati szláv nyelvek
alapjául szolgált nyelvjárásokban ezek megmaradtak: az ősszláv květъ ‘virág’, gvězda
‘csillag’ a lengyelben ma is kwiat, gwiazda, vagyis itt a v mintegy útját állta a II. palatalizáció
érvényesülésének. A leendő déli szláv nyelvjárásokban itt cv, (d)zv hangkapcsolatot, találunk:
ószláv цвѣтъ, sвѣзда ~ звѣзда, vagyis a II. palatalizáció ugyanúgy végbement, mintha a v ott
sem lett volna. A keleti szlávban ugyan az irodalmi nyelvekben (főleg az oroszban: цвет,
звездá, de ukrán звiздá is) a déli szláv nyelvekhez hasonló alakokat találunk, de ezek itt
valószínűleg nem eredetiek, hanem a délszláv eredetű irodalmi nyelv, az egyházi szláv
hatására honosodtak meg. Az orosz novgorodi nyelvjárásterületről a középkori nyírfakéregre
írt levelekben került elő гвѣзда alak is, az ukrán és a fehérorosz nyelvjárások zömében pedig
‘csillag’ jelentésben más szót használnak (ukrán зоря, зíрка, fehérorosz зарá, заркá). Az
ősszláv květъ ‘virág’ helyén az egész ukrán és fehérorosz nyelvterületen, de számos orosz
nyelvjárásban is kv- kezdetű alakokat találunk: ukrán квіт(ка), fehérorosz квет(ка), orosz
nyelvjárási квет ‘szín, virág’. Úgy tűnik tehát, hogy a későbbi keleti szláv nyelvek alapjául
szolgált nyelvjkárásokban eredetileg a kv, gv hangkapcsolat ugyanúgy viselkedett — vagyis
nem változott — , mint a nyugati szlávban.
Ilyen eloszlású — a nyugati és a keleti szláv nyelvjárásokban közös, de a déli szláv
nyelvjárásoktól eltérő — változást találunk a szó eleji, mássalhangzó előtti ősszláv ăr-, ăl-
hangkapcsolatok fejlődése során. Ezeknek a hangkapcsolatoknak a nyílt szótagúságra való
törekvés korában meg kellett változniuk, mivel a r, illetve a l a rákövetkező mássalhangzó
előtt zárta a szótagot. Ezt a szláv nyelvjárások (ereszkedő intonáció esetén) szintén kétféle
módon oldották meg, de ebben az esetben a nyugati és a keleti szláv nyelvek elődei
alkalmaztak közös megoldást (ro-, lo-), míg a leendő déli szláv nyelvek külön úton jártak (ra-,
la-). Vö. pl. lengyel róść, ukrán ростú, de ószláv расти ‘nőni’ (< ősszláv ărsti), lengyel

13
łokieć, ukrán лікоть (orosz локоть), de ószláv лакъть ‘könyök’ (< ősszláv ălkъtь). Megint
más az eloszlása a fentebb már említett két mássalhangzó közötti -ăr-, -ăl-
hangkapcsolatoknak, amelyek szintén a nyílt szótagokra való törekvés miatt kényszerültek
megváltozni. E probléma megoldására háromféle megoldás született: a déli szláv nyelvek,
valamint a nyugati szlávok közül a cseh és a szlovák alapjául szolgált nyelvjárásokban a rövid
ă megnyúlt és helyet cserélt a r, l mássalhangzóval (-ra-, -la-), a többi nyugati szláv nyelv
elődnyelvjárásaiban a rövid ă nyúlás nélkül cserélt helyet a r, l mássalhangzóval (-ro-, -lo-),
míg azokban a nyelvjárásokban, amelyekből később a keleti szláv nyelvek alakulnak ki, a
nyílt szótagúságot egy további ă beiktatásával érték el (-oro-, -olo-). Például az ősszláv sărka
‘szarka’ alakjai az ukránban сорóка, a szlovénban sráka, a csehben és a szlovákban straka, a
lengyelben sroka, az ősszláv sălma ‘szalma’ pedig az ukránban солóма, a szlovénban sláma,
a szlovákban slama, a lengyelben słoma. Csaknem analóg módon változtak meg a két
mássalhangzó közötti ősszláv -ĕr-, -ĕl- hangkapcsolatok is, például az ősszláv bĕrgъ ‘part’
(vö. német Berg ‘hegy’) a délszlávban, valamint a csehben és a szlovákban hangátvetéssel és
nyúlással *brěgъ lett (ószláv брѣгъ, cseh břeh), a többi nyugati szlávban csak hangátvetéssel
*bregъ (lengyel brzeg), a keleti szlávban pedig egy második ĕ betoldásával *bĕrĕgъ (ukrán,
orosz бéрег). Az -ĕl-hangkapcsolat esetében az analógia nem teljes: az ősszláv *mĕlkă ‘tej’
szó a a délszlávban, valamint a csehben és a szlovákban ugyan a többi hasonló
hangkapcsolatnál is tapasztalt hangátvetéssel és nyúlással *mlěko (ószláv млѣко, cseh mléko)
lett, a lengyelben is csak hangátvetéssel mleko alakot találunk, a keleti szlávban azonban az
ősszláv -ĕl- hangkapcsolat helyén többnyire nem egy -ĕlĕ-, hanem egy -ălă- hangkapcsolat
folytatóit találjuk (ukrán, orosz молокó).
Az ősszláv nyelv késői korszakára tehető az úgynevezett l’ epentheticum (beékelődő
l’) megjelenése a szláv nyelvek egy részében a labiális mássalhangzók (p b m v) és j
találkozásánál. Az ősszláv *zemja ‘föld’ szó esetében például a nyugati szláv nyelvekben
nincs változás (lengyel ziemia, cseh země), a keleti szláv nyelvekben azonban az m és a j közé
beékelődik egy lágy l’: ukrán, orosz земля, fehérorosz зямля. Hasonló a helyzet a legtöbb déli
szláv nyelvben is: ószláv земл‫ش‬, szerb земља, horvát, szlovén zemlja. Kivétel a mai bolgár
(земя) és a macedón (земjа); e két nyelvben az ószláv (óbolgár) tanúsága szerint valaha
szintén volt ilyen beékelődő l’, később azonban kiveszett. Az ukránban ezért — az oroszhoz
hasonlóan — pl’ bl’ ml’ vl’(és később fl’ is) hangkapcsolatot találunk ott, ahol például a
nyugati szláv lengyelben ilyen nincs. Az ősszláv *kupiti ‘vásárol’ ige 1Sg. *kupjY ‘vásárolok’

alakja az ukránban és az oroszban egyaránt куплю, de a lengyelben kupię. Hasonlóképpen:

14
ősszláv stavjY ‘állítok’ > ukrán és orosz стáвлю, de lengyel stawię, ősszláv ljubjY ‘szeretek’

> ukrán és orosz люблю, de lengyel lubię. Az ukránban — az orosztól eltérően — később
másodlagos l’ epentheticum is kialakult olyan helyeken, ahol eredetileg az ősszlávban nem
volt j, vö. ukrán 3Pl. кýплять, стáвлять, люблять, de orosz кýпят, стáвят, любят
(< ősszláv *kupętь, *stavętь,*ljubętь).
Az ősszláv nyelv késői korszakában lejátszódott néhány olyan változás is, amely a
későbbi szláv nyelveket részben — elsősorban a déli szláv nyelvterületen — már egyenként is
megkülönböztette egymástól. Ilyenek voltak például az ősszláv *kti, *gti, *tj, *dj
hangkapcsolatok
Az ősszláv *kti, *gti, *tj hangkapcsolatok helyén a nyugati szláv nyelvekben ma
egységesen c mássalhangzót találunk. Az ‘éjszaka’ jelentésű ősszláv *năktĭ (vö. litván naktìs,
latin nox, GSg. noctis, német Nacht, angol night) a lengyelben, csehben, szlovákban egyatánt
noc. A keleti szlávban is egységes reflexet találunk, itt ez č: ukrán ніч, orosz ночь, fehérorosz
ноч. A déli szláv nyelvek mindegyikében más-más megoldást találunk: a bolgárban és az
ószlávban (vagyis óbolgárban) št (bolgár нощ, ószláv ношть), a szerbhorvátban ć (ноћ/noć),
a szlovénban č (noč), a macedónban k’ (ноќ). Ugyanígy a ’kemence, kályha; barlang’
jelentésű ősszláv *pektĭ a lengyelben piec, az ószlávban пешть, az ukránban (піч) és az
oroszban (печь) azonban egyaránt č hangot találunk az ősszláv *kti helyén. Hasonlóan
fejlődött az ősszláv *gti hangkapcsolat is, mivel a t előtt a g zöngétlenedik, így aztán már ez a
hangkapcsolat is *kti-ként fejlődik tovább. Így például a g-re végződő igetövek és a -ti
infinitívuszképző találkozásánál: az ősszláv *mogti ‘tud, képes, -hat/-het’ infinitívusznak a
lengyelben móc, az ószlávban мошти, az oroszban мочь felel meg (az ukránban ezeknél az
igéknél analógiás úton később visszaállították az eredeti tőalak és az infinitívuszképző
kapcsolatát: могтú), hasonlóképpen ősszláv *stergti ‘őriz’ > lengyel strzec, ószláv стрѣшти,
orosz стеречь (ukrán стерегтú), *strigti ‘nyír’ > lengyel strzyc, ószláv стришти, orosz
стрuчь (ukrán стрúгтu).
Az ősszláv *tj hangkapcsolat ugyanúgy fejlődött a szláv nyelvekben, mint a *kti és a
*gti. Így például a světъ ‘világ(osság)’ főnévből -ja képzővel alkották a primitív
világítóeszköz nevét: *světja ‘gyertya’. A *tj hangkapcsolat helyén a nyugati szláv
nyelvekben c hangot találunk (lengyel świeca, cseh svíce, szlovák svieca), a keleti szlávban
egységesen č-t (ukrán свічá, orosz свечá, fehérorosz свячá), míg a déli szlávoknál e
tekintetben is egyedi, de a *kti és a *gti hangkapcsolatok sorsával egyező megoldásokat
látunk: a bolgárban és az ószlávban št (bolgár свещa, ószláv свѣшта), a szerbhorvátban ć

15
(свећа/svijeća), a szlovénban č (sveča), a macedónban k’ (свеќа). Hasonlóképpen a *mati
‘anya’ főnévből -jecha/-jocha/-jucha képzővel alkotott ősszláv *matjecha/matjocha/matjucha
‘mostohaanya’ szó reflexei a nyugati szlávban mindenütt c-vel (lengyel macocha, cseh
macecha), a keleti szlávban mindenütt č-vel (ukrán мáчуха, orosz мáчеха, fehérorosz
мáчыха/мáчаха) hangzik, míg a megfelelő szó az ószlávban маштеха, a bolgárban мащеха,
a macedónban (kivételesen št-ző nyelvjárásból) маштеа, a szerbhorvátban маћеха/maćeha, a
szlovénban mačeha. Előfordul az igeragozásban is: a *platiti ‘fizet’ ige 1Sg. platjY alakjának

ószláv folytatója плаштѫ, lengyel reflexe płacę, míg az ukránban és az oroszban плачý.
Az ősszláv *dj hangkapcsolat többnyire a *tj esetében tapasztalt reflexek zöngés párját
eredményezte, de nem mindig pontosan. A nyugati szlávban kezdetben valószínűleg
mindenütt a *tj > c fejlődéssel szimmetrikusan *dj > dz (Å) változás ment végbe, a dz azonban

a csehben és a két szorbban z-vé egyszerűsödött később. Például az ősszláv *medja ‘köztes
terület, határ, mesgye’ (vö. latin medium ‘közepe valaminek’) a lengyelben miedza, a
szlovákban medza, de a csehben mez (< ócseh mezě). A keleti szlávban valószínűleg
mindenütt dj > dž (Ê) változás történt, majd a dž a legtöbb esetben ž-vé egyszerűsödött (ukrán,

orosz межá, fehérorosz мяжá, de a szintén az ősszláv *dj-ből származó dž megvan az ukrán
воджý, ходжý 1Sg. [< *vodjY ‘vezetek’, *chodjY ‘járok’] igealakokban, vö. azonban orosz

вожý, хожý). A déli szláv nyelvek legtöbbjében a *tj hangkapcsolatnak az adott nyelvben
szokásos megfelelőjének a zöngés párját találjuk, így a bolgárban és az ószlávban žd-t (bolgár
междá, ószláv межда), a macedónban g’ (меѓа), szerbhorvátban Ì-t (међа/međa), kivétel

csak a szlovén, amelyben az ősszláv *dj-ből j lett (meja).

A késői összláv hangtani változások közül nyilván az írásbeliség megjelenése előtt
kezdődött, de még az írásbeliség korai szakaszában is hatott a szókezdő (j)e- > o változás,
amely a későbbi keleti szláv nyelvjárásokban vált általánossá. Ennek következtében az
ősszláv *jesenь ‘ősz’ megfelelői a keleti szlávban o-val kezdődnek: ukrán óсінь, orosz óсень,
fehérorosz вóсень, míg a több szláv nyelvben a megfelelő szó továbbra is szókezdő je-vel
vagy e-vel hangzik, vö. ószláv ѥсень, bolgár есен, lengyel jesień, cseh és szlovák jeseň stb.
Ugyanennek a szabálynak a következtében felel meg az ‘egy’ jelentésű ukrán один, orosz
один, fehérorosz адзін számnévnek az ószlávban ѥдинъ, a bolgárban един. a lengyelben
jeden stb. Az írásbeliség megjelenése előtt nem sokkal intenzívvé váló keleti szláv–
óskandináv nyelvi érintkezés során a germán szókezdő e-ből o lett az ilyen ismert skandináv
eredetű keleti szláv nevekben mint például Олег (< Olьgъ < [H]elgi), Ольгa (< Olьga <

16
[H]elga), de a népnyelvben görög eredetű keresztyén nevek is alakultak még e
szabályszerűség szerint, vö. ukrán Остáп < görög ΕŸσταχυς (orosz Евстáфий), ukrán Олéна
< görög ’Ελήνα (orosz Елéна).
Szintén nem sokkal az írásbeliség megjelenése (X. század vége) előtt zajlott le a keleti
szláv nyelvek alapjául szolgáló késői ősszláv dialektusokban a nazális magánhangzók (ę, Y)

megváltozása. Ezek a legtöbb szláv nyelvből eltűntek és különböző orális magánhangzókká

alakultak (kivétel a lengyel és néhány macedón, illetve szlovén nyelvjárás). A nazálisok
denezalizálódása azonban nem teljesen egy időben ment végbe azokon a területeken sem, ahol
megvalósult. A bolgár és a macedón nyelvjárásterületen a nazálisok a XII. század végéig
tartották magukat, ugyanakkor a keleti szlávban az írásbeliség megjelenésekor (X. század
vége) már biztosan nem voltak nazális magánhangzók, mert a legkorábbi nyelvemlékekben is
már ’a (= lágy mássalhangzó utáni a) van az egykori ę helyén, az Y helyén pedig u-t találunk.

VII. (Bíborbanszületett) Konstantín bizánci császár De administrando imperio (A birodalom

kormányzása) című, a X. század közepén keletkezett munkájában a Dnyeper zuhatagjainak
szláv nevei között olyan alakokat találunk, amelyek arról tanúskodnak, hogy a császár szláv
informátorai nyelvében ekkorra már végbement a denazalizáció (Νεασήτ < nejasytь <
nejęsytь ‘telhetetlen’; Βερούτζη < vьruče < vьrYče ‘fortyogó’). Ugyanakkor a IX. században

(valószínúleg a IX. század közepén vagy esetleg valamivel korábban) Kijev mellett elvonuló
magyarokat a Nesztor-krónika Оугър- népnévvel illeti (innen a magyarok ukrán neve:
угóрець ‘magyar ember’, угóрський ‘magyar’, Угóрщина ‘Magyarország’, ami csak úgy
lehetséges, hogy a keleti szlávok nyelvében a magyarokra vonatkoztatott *on(o)gur
népnévből még a nazálisok megléte idején *Ygъr- lett, amiből aztán az ezt követő

denazalizáció során lett *ugъr- éppen úgy, ahogy a denazalizáció más, szláv eredetű
szavakban is végbement. Mindezen korjelző adatok alapján a keleti szláv nyelvjárásokban a
denazalizáció a IX. és a X. század közepe közé eső évszázadra tehető. Néhány további
közismert példa: ukrán ряд ‘sor, rend’< ősszláv *rędъ (vö. magyar rend — a szlávból még a
denazalizálódás előtti időből), ukrán святúй ‘szent’< ősszláv *svętъ (vö. magyar szent a
szlávból), ukrán п’ятниця ‘péntek’ < ősszláv *pętьnica (tulajdonképpen ‘ötödik nap’, más
szláv nyelvekben más képzővel *pętъkъ, vö. magyar péntek a szlávból), ukrán круг ‘kör’ <
ősszláv *krYgъ (vö. magyar korong a szlávból), ukrán дугá ‘(kör)ív’ < ősszláv *dYga (vö.

magyar donga a szlávból), ukrán мýка ‘kín’ < ősszláv mYka (vö. magyar munka a szlávból);

amint látjuk a példákból, a magyar nyelv legrégibb, IX–X. századi szláv jövevényszavaiban

17
mintegy zárványként őrzi a szláv nazálisokat, miközben azok a szomszédos szláv nyelvekben
már mindenütt régen eltűntek.
Az írásbeliség megjelenését közvetlenül megelőző időkben tehát a keleti szláv
nyelvjárásokban nazális magánhangzók már nem voltak, így e kor magánhangzó-rendszere az
alábbi magánhangzókból állt:
ъ ь u y i
о е a ě
A mássalhangzó-rendszer a palatalizációk lezárulta után a következő hangokból állt:

p b t d k g
s s’ z z’ š ž
c’ z’ č dž
mn
r r’ l l’
j v (w)

Az ősszláv nyelv legfontosabb alaktani folyamatai

A névszóragozás terén az ősszláv nyelv az indoeurópai alapnyelvből örökölte a három

számot (egyes, kettős, többes, a továbbiakban gyakran rövidítve: Sg., Du., Pl.,), a három
nemet (hímnem, nőnem, semleges nem), valamint a nyolc indoeurópai esetből hetet: alanyeset
(N.), tárgyeset (A.), birtokos eset (G.), részeshatározó eset (D.), eszközhatározó eset (I.),
helyhatározó eset (L.) és megszólító eset (V.). A nyolcadik indoeurópai eset, az ablativus a
szlávban a genitivusba olvadt be. Az ősszláv alaktant közvetlenül nem ismerjük, hanem
elsősorban az ószláv alapján rekonstruálhatjuk.
Az indoeurópai alapnyelvben a névszók legalább három elemből álltak: a tőből, a
tőképzőből és az esetvégződésből, és a tőképzők szerint szerveződtek deklinációs típusokba.
Az ősszláv örökölte ezt a rendszert, de a nyílt szótagokra való törekvés korszakában
radikálisan átalakította, hiszen a nyílt szótagúság éppen a szóvégeket „viselte meg” legjobban.
Míg a nyílt szótagúság előtt, a korai ősszlávban ez tőképzők szerinti ragozás jól érzékelhető
volt, például egy -ŏ-tövű hímnemű főnév jól elkülönült minden esetben egy -ŭ-tövűtől (NSg.
stŏl-ŏ-s, ASg. stŏl-ŏ-m ‘asztal’, NSg. brat-ŏ-s, ASg. brāt-ŏ-m ‘fiútestvér’ egyrészt, NSg. dom-
ŭ-s, ASg. dom-ŭ-m ‘ház’, NSg. sūn-ū-s, ASg. sūn-ū-m ‘fiúgyermek’ másrészt), addig a nyílt
szótagúság érvényesülése — a szóvégi mássalhangzók lekopása — után mind a két
deklinációs típus mindkét esetében a végződés -ъ lett: NASg.: stolъ, bratъ, domъ, synъ. Egy
sor további esetben persze megmaradt a különbség a két deklinációs típus között, például

18
GSg. stola, brata, de domu, synu, mégis már a késői ősszlávban megteremtődött a
névszóragozási paradigmák kölcsönös egymásra hatásának és kiegyenlítődésének a feltételei.
A nyíltszótagúság következtében homonimmá lett, eredetileg élesen különböző
esetvégződések más változásokat is kikényszeríthettek. Így például a korábbi állapotban,
amikor az alanyeset és a tárgyeset jól elkülönült egymástól (NSg. brat-ŏ-s — ASg. brāt-ŏ-m,
NSg. sūn-ŭ-s — ASg. sūn-ŭ-m), mindig világos volt, hogy ha két személy szerepelt a
mondatban, melyik közülük az alany és melyik a tárgy: ha arról van szó, hogy ‘a fivér látja a
fiút’, akkor *bratŏs viditĭ sūnŭm. ha viszont ‘a fiú látja a fivért’, akkor *sūnŭs viditĭ bratŏm.
A nyílt szótagúság érvényesülése után a *bratъ viditь synъ, illetve a *synъ viditь bratъ
mondat mindegyike kétértelművé vált. Ennek a hangtani okokból kialakult zavaró
homonímiának a kiküszöbölésére a személyt jelentő -ŏ- és -ŭ-tövű hímnemű főnevek
tárgyesetében az -ŏ-tövűek genitivusi alakját kezdték el használni (Asg. brata, syna), ami újra
egyértelművé tette a szerepeket a fenti példamondatokban: *bratъ viditь syna, illetve *synъ
viditь brata, viszont egy ponton tovább csökkentette az -ŏ- és az -ŭ-tövű főnevek ragozása
közötti különbséget. E két ragozási típus kölcsönhatása tehát már az ősszlávban elkezdődött,
de az egyes szláv nyelvekben teljesedett ki. Hasonló kölcsönhatás alakult ki több más
ragozási típus között is. Ugyanakkor a hét eset egy paradigmán belül sem rendelkezett már hét
különböző végződéssel, a legtöbb esetben az egyes számban az alany és a tárgyeset azonos
végződésű volt (vagy mint fentebb láttuk, a személy – nem személy megkülönböztetés
kialakulása után a személyt jelentő -ŏ-tövű főneveknél a birtokos és a tárgyeset esett egybe),
mégpedig nemcsak a fentebb bemutatott -ŏ- és az -ŭ-tövű főnevek esetében, hanem az ĭ-
tövűeknél (noktь ‘éjszaka’, pYtь ‘út’) és az összes semleges neműnél. A megszólító esetnek

egyes számban nem volt külön alakja a semleges neműeknél, míg a többes számban
egyáltalán nem volt külön alakja ennek az esetnek. A kettős számban a hét esetnek összesen
három alakja volt (pl. stola, syny, ženě, pYti — közös N. A. V., stolu, synovu, ženu, pYtiju —

G. és L., stoloma,synъma, ženama, pYtьma — D. és I.). A főnévragozási rendszert később az

összes szláv nyelv egyszerűsítette, legradikálisabban a bolgár és a macedón, amelyekben a

főnévragozásnak alig maradt nyoma.
Az igeragozásban öt igeosztályt különböztetünk meg, ezek sajátosságát a tőképző vagy
annak hiánya adta. A négy úgyneveett tematikus osztályban a tőképzők az alábbiak voltak: 1.
-e-/-o- (3Sg. nes-e-tĭ > nesetь, 3Pl. nes-o-ntĭ > nesYtь ‘visz’), 2. -ne-/-no- (3Sg. dvig-ne-tĭ >

dvignetь, 3Pl. dvig-no-ntĭ > dvignYtь ‘mozdít’), 3. -je-/-jo- (3Sg. bi-je-tĭ > bijetь, 3Pl. bi-jo-

19
ntĭ > bijYtь ‘üt’),és 4. -i- (3Sg. kup-i-tĭ > kupitь, 3Pl. kup-i-ntĭ >kupętь ’vásárol’). Az ötödik

osztályba néhány archaikus atematikus ige tartozik, amelyekben a személyrag közvetlenül

járul az igetőhöz (3Sg. věd-tĭ >věstь, 3Pl. věd-ntĭ > vědętь ‘tud’). Az igeragozásban is külön
alakjai voltak a kettős számnak: 1Du. idevě ‘(mi ketten) megyünk’, ideta ‘(ti ketten) mentek’,
idete ‘(ők ketten) mennek’. A legtöbb mai szláv nyelvhez képest az ősszláv múlt idők
rendszere lényegesen gazdagabb volt: négyféle múlt idő (aorisztosz, imperfektum, perfektum,
plusquamperfectum) szolgált a múlt idejű cselekvések különféle jellegének a kifejezésére.

Ősszláv örökség az ukrán szókincsben

Az ukrán szókincs ősszláv kori örökségébe tartoznak természetesen mindazok az

indoeurópai és balti–szláv közös szavak is, amelyekről már esett szó. Ugyanakkor számos
olyan szó is van az ukránban, amely a legtöbb szláv nyelvvel közös és ezért joggal tekinthető
ősszláv eredetűnek, noha távolabbi indoeurópai rokonsága nincs vagy nem ismerjük. Ilyen
biztosan ősszláv eredetű szavak az ukránban például:
бік ‘oldal’, vö. orosz бок, cseh, lengyel bok, stb. ‘ua.’
гóлос ‘hang’, vö. orosz гóлос, lengyel głos, bolgár глас stb. ‘ua.’
жир ‘zsír’, vö. orosz жир ‘ua.’, lengyel żer ‘(állati) táplálék’, stb.
чолó ‘homlok’, vö. orosz челó, lengyel czoło stb. ‘ua.’
ядрó ‘mag, golyó’, vö. orosz ядрó, lengyel jądro stb. ‘ua.’
онýк ‘unoka’, vö. orosz внук, lengyel wnuk, cseh, szlovák vnuk stb. ‘ua.’
багнó ‘mocsár’, vö. orosz nyelvjárási багнó, fehérorosz бáгнa, lengyel bagno, cseh
bahno stb. ‘ua.’
глúна ‘agyag’, vö. orosz, bolgár глúна, fehérorosz глíна, lengyel glina stb.

Az ukrán nyelv alapjául szolgált késői ősszláv dialektusok legfontosabb

hangtani jegyei

Ha számba vesszük a késői ősszláv dialektusok fentebb tárgyalt jellegzetes hangtani

vonásait, akkor a protoukrán dialektusokról azt állapíthatjuk meg, hogy ezek mutatnak fel
olyan vonásokat, amelyek ma csak a keleti szláv nyelveket jellemzik:

20
 1. *-ăr-, *-ăl- > -oro-, -olo- : сорóка, солóма, szemben a déli szláv és cseh, szlovák
*sraka, *slama, maradék nyugati szláv *sroka, *sloma típusú megfelelésekkel.
2. *-ĕr-, *-ĕl- > -ere-, -olo- : бéрег, молокó, szemben a a déli szláv és cseh, szlovák
*brěgъ, *mlěko típusú megfelelésekkel.
3. *dj > dž (Ê) > ž : межá, szemben a nyugati szláv *me(d)za típusú reflexekkel és a

déli szláv nyelvenként változó (bolgár междá, ószláv межда, macedón меѓа, szerbhorvát
међа/međa, szlovén meja) megfelelésekkel. (A dž (Ê) > ž továbbfejlődés az ukránban

részleges, vö. orosz вожý, хожý, de ukrán воджý, ходжý.)

4. *(j)e- > o : óсінь, szemben a nyugati és déli szláv *(j)esenь típusú megfelelésekkel.
A protoukrán dialektusok más vonásai nemcsak a többi keleti szláv dialektussal,
hanem ezeken túlmenően további szláv nyelvjárásokkal vagy nyelvjáráscsoportokkal is
közösek.
A déli szláv nyelvjárásokkal közös vonások:
1. *ch >s’ változás a II–III. palatalizáció során, szemben a nyugati szláv ch > š
fejlődéssel (ukrán мусí, ószláv моусѣ, de: lengyel musze DLsg. ‘légy’)
2. *dl, *tl > l : ukrán молúтва, ószláv молитва, szemben a nyugati szláv *modlitva
típusú alakokkal.
3. *pj,* bj, *mj, *vj > pl’. bl’, ml’, vl’ (l’ epentheticum): ukrán земля, ószláv земл‫ش‬,
szemben a nyugati szláv *zemja típusú, l’ epentheticum nélküli
megfelelésekkel.

A déli szláv nyelvjárások egy részével közös vonás:

*kti, *gti, *tj > č: ukrán ніч, szlovén noč, szemben a nyugati szláv nyelvek egységes
*noc típusú és a többi déli szláv nyelv nyelvenként eltérő (bolgár нощ, ószláv ношть,
macedón ноќ, szerbhorvát ноћ/noć) megfelelésekkel.

A nyugati szláv nyelvekkel közös vonás

ăr-, ăl- > ro-, lo- : ukrán ростú, lengyel róść, szemben a délszláv *rasti típusú
megfelelésekkel.

II. Az írásbeliség kora:

21
 Miután a Kijevi Rus’-ban államilag egyesített keleti szlávok 988-ban felvették
hivatalosan is a bizánci rítusú keresztyénséget, különleges nyelvi helyzet alakult ki, ami főleg
annak köszönhető, hogy a kortársak a szláv nyelveket ekkor még ugyanúgy egy nyelvnek
tekintették, mint egy bő évszázaddal korábban, amikor — mint fentebb említettük — a
nyugati szláv morvák kérésére Bizánc Konstantín-Cirill és Metód személyében macedón
misszionáriusokat bízott meg a szláv liturgikus nyelv kidolgozásával, valamint a Szentírás és
a szertartáskönyvek szláv nyelvre való lefordításával. Mi sem természetesebb, hogy a szláv
misszionáriusok a maguk idejében a saját anyanyelvjárásukat tekintették mérvadónak, s noha
később Morvaországban és Pannóniában e nyelv sok helyi, főleg lexikális elemmel bővült,
alapvetően megtartotta déli szláv (bolgár–macedón) jellegzetességeit. A keleti szlávok
megtérítése során Bizánc nem dolgoztat ki új, keleti szláv liturgikus nyelvet, hanem a szláv
nyelv egységéből kiindulva ezt a már a több mint száz éves hagyománnyal rendelkező, a
Balkánon (a bolgároknál és a szerbeknél) is jól bevált, Cirill és Metód révén végeredményben
a Bizánci Birodalomban beszélt macedóniai szláv nyelvjárásokra épülő egyházi nyelvet
(ószláv vagy óegyházi szláv) használja fel. Ennek következtében a keleti szlávok lakta Kijevi
Rus’ első irodalmi nyelve szláv lett ugyan, de nem a helyi nyelvjárásokra épülő keleti szláv,
hanem a Balkánról importált, déli szláv nyelvjárási alapú ószláv. Közben azonban, mint
láttuk, a keleti szlávban, így a protoukrán dialektusokban több olyan jellegzetes hangtani és
alaktani vonás is kialakult, amely a keleti szlávot számos jegyét tekintve már
megkülönböztette a korabeli bolgár–macedón nyelvjárásoktól. Az ószláv egyházi szövegek a
Kijevi Rus’ban bizonyos mértékig idomultak a helyi kiejtéshez. Így például a bolgár–
macedón nyelvjárásokban még ejtett nazálisok helyén, mivel a keleti szlávban ezek már az
írásbeliség előtt eltűntek, keleti szláv utódhangjaikat ejtették (az egykori ę helyén ’a-t, az Y

helyén pedig u-t), az ószláv št helyén šč-t, az igék 3Sg. és 3Pl. alakjaiban az ószláv -tъ helyett
-tь lett a végződés a protoukrán kiejtés hatására. Más déli szláv jellegzetességek azonban
tartósan megkülönböztették ezt a keleti szláv használatban némileg rutenizált irodalmi nyelvet
— amelyet egyházi szlávnak nevezünk — a hétköznapi életben használt keleti szláv
nyelvjárásoktól. Így például a késői ősszláv nyelvjárások közötti, még az írásbeliség kora előtt
kialakult hangtani eltérések következtében szemben álltak egymással a keleti szláv робота —
работа, городъ — градъ, золото — злато, берегъ — брѣгъ, молоко — млѣко, свѣча —
свѣща, межа — межда, одинъ — единъ típusú alakok, nem is szólva a grammatikai és
lexikális eltérések nem lebecsülendő mennyiségéről. Mindezek következtében az irodalmi
nyelv elsajátítása a keleti szlávok esetében az írás megtanulásán túl egy másik, bár

22
kétségkívül közeli rokon nyelvi rendszer elsajátítását is jelentette. Ennek következtében a
keleti szláv társadalomban két rokon nyelvi rendszer volt használatban szigorú funkcionális
megoszlásban: a szakrális szféra presztízsétől övezett, csak külön tanulás útján elsajátítható
egyházi szláv irodalmi nyelv a szellemi kultúra területén, valamint a spontán módon
elsajátított keleti szláv anyanyelv(járás). Ez a funkcionális kétnyelvűség (diglosszia)
jellemezte kezdetben az egész keleti szláv nyelvterületet, bár nem egyformán sokáig maradt
fenn mindenütt. Az ukrán és a fehérorosz nyelvterületen a keleti szláv–egyházi szláv
diglosszia a XI–XV. századot jellemzi, míg az oroszban ez a nyelvi helyzet lényegében a
XVII. század végéig fennmarad.
Mindez azzal a következménnyel járt, hogy a protoukrán nyelvjárásterületen a XI.
századtól kezdődően fennmaradt legkorábbi nyelvemlékek döntő többsége alapvetően egyházi
szláv nyelvű, bennük az ukrán és a többi keleti szláv nyelv történetére vonatkozó adatok
csupán elvétve, az egyházi szláv normától való eltérésképpen jelentkeznek. Egyházi szláv
nyelvemlékekben tűnnek fel először az ukrán nyelv olyan sajátos hangtani vonásai, mint az
úgynevezett „új ě” a jerek (ь, ъ) kiesése utáni új zárt szótagokban, pl. ě < e lágy
mássalhangzók előtt: шесть > шѣсть (> шiсть) ’hat’, камень > камѣнь (> камiнь) ’kő’
stb. (Dobrilo-evangélium, 1164).
Amint azt korábban már említettük a jerek (redukált ь, ъ) kiesése és vokalizációja volt
az utolsó közös indíttatású szláv hangváltozás, s ezzel a szláv nyelvek végleg önálló fejlődési
útra lépnek, több közös impulzus már nem vált ki közös szláv hangtani változásokat, ezért
ezzel az ősszláv nyelv korszaka végképp lezárul. Ez is — amint a nyílt szótagúság
kialakulásával kapcsolatos változások egy része — éppen indíttatása tekintetében volt közös,
megvalósulása már a kialakulóban lévő szláv nyelvekben eltérő módon zajlott. A jerek
kiesése után újra zárt szótagok keletkeznek, ezzel megszűnnek az immár önálló fejlődésnek
induló szláv nyelvek nyílt szótagú nyelvek maradni (дьнь > день ‘nap’, сънъ > сон ’álom’,
мъхъ > мох ‘moha’). A jerek kiesése a protoukrán nyelvjárásokban valószínűleg már a X.
században megkezdődött a szóvégi helyzetekben, a XII. század folyamán pedig be is
fejeződött. Az óukránban a jerek kiesésének következményeként végbemenő pótló nyúlás
eredménye a fentebb említett, az e-ből új keletkező „új ě”, amely az egyéb, ősszláv eredetű ě
fejlődésének ukrán szabályai szerint végül i lett. Hasonlóképpen i lett végül az új zárt
szótagbeli o-ból is, amely nyílt szótagokban továbbra is o maradt (Nsg. кінь ~ Gsg. коня ‘ló’,
Nsg. двір ~ Gsg. дворá ‘udvar’, Nsg. ніч ~ Gsg. нóчі ‘éjszaka’, вівця ‘birka’). Az o > i
változás közbeeső állomásait egyes archaikus kárpáti nyelvjárások máig őrzik, amelyekben az
irodalmi ukrán кінь-féle alakokban [kun’], illetve [kün’] hangzik. Ez az új ukrán i (< ě, e, o)

23
már nem esett egybe a régi, ősszláv i-vel, mert az már az ukrán nyelvjárásterületen — néhány
archaikus kárpáti nyelvjárást leszámítva — már korábban egybeesett az y-vel egy köztes
magánhangzóban. A mássalhangzók terén a XI–XII. századi változások közé tartozik a g > h
változás, amely közel azonos időben ment végbe az óukrán, az ófehérorosz, a délorosz, a
cseh, a szlovák, a felsőszorb és egyes szlovén nyelvjárásokban. A változás pontos időpontját
nem ismerjük, mivel a cirill г olvasata g és h is lehet; egy 1151. évi csernyigovi fejedelmi
kehely ѡсподарь felirata (господарь ‘gazda, tulajdonos’ helyett) arra mutat, hogy a változás
a XII. század közepére lezárult. Az ukrán g > h változás korai volta mellett szól az is, hogy
ezt a változást nem ismerő, tehát g-t ejtő orosz nyelvjárásterületen is az orosz egyház
hivatalos liturgikus kiejtésében a cirill г olvasata a legutóbbi időkig kötelezően h volt, ami
csak úgy magyarázható, hogy e norma kialakulásakor, vagyis a keresztyénség felvételét
közvetlenül követő időkben a keleti szláv egyházi központban — Kijevben — a cirill г-nek h-
ként való olvasata volt a norma.
Alapvetően egyházi szláv nyelvű, bár a szókincsben sok népnyelvi elemet tartalmaz a
korai kijevi (XI–XII. sz.) és halicsi-volhíniai (XIII. sz.) évkönyv-irodalom (a szövegek jó
minőségben elérhetők interneten is: http://litopys.org.ua/index.html), amelynek XIV–XV.
századi másolatokban fennmaradt emlékei a magyar történelemnek is fontos forrásai. Az
óukrán nyelv XIV–XV. századi történetére nézve a XIV. sz. közepétől fennmaradt oklevelek
szolgáltatják a legtöbb ismeretet, mivel ezek a hagyományos, kezdetben egyházi szláv,
később latin–lengyel formuláktól eltekintve alapvetően a korabeli óukrán népnyelven íródtak.
Halics lengyel uralom alá kerülése (1349) után óukrán nyelvű okleveleket adnak ki a lengyel
királyok is, sőt a tartományt egy ideig magyar hűbérként kormányzó László opolei (oppelni)
herceg is. A XIV–XV. században óukrán volt a moldvai oklevelek nyelve is, mivel ez a
terület korábban szintén a halicsi fejedelemség fennhatósága, illetve befolyási övezetébe
tartozott.
A tatárjárás után a fehérorosz nyelvterület egésze és az ukrán nyelvterület nagyobb
része fokozatosan a rohamosan terjeszkedő Litván Nagyfejedelemség fennhatósága alá került.
A litvánok már a XIII. században Mindovg (Mindaugas, 1230–1263) uralkodása alatt
foglaltak el keleti szláv lakosságú területeket, elsőként a szomszédos fehérorosz lakosságú
fejedelemségeket. Olgerd (Algirdas, 1345–1377) csatolta a Litván Nagyfejedelemséghez
Volhíniát, Podóliát, a kijevi és a csernyigovi fejedelemségeket, vagyis a mai Ukrajna
terültének nagyobb részét. Vitovt (Vytautas, Witold, 1392–1430) alatt a szmolenszki
fejedelemség is litván fennhatóság alá került. Tehát a Litván Nagyfejedelemség már
kialakulása kezdetén soknemzetiségű állam volt, amelyben a keleti szláv lakosság volt

24
túlsúlyban. Az eredeti litván és a keleti szláv terület aránya már 1341-ben 1: 2,5 volt, az állam
legnagyobb kiterjedése idején, 1430-ban 1: 12, a lublini unió (1569) után, amikor az ukrán
területek Lengyelországhoz kerültek – 1: 7.
A soknyelvű Litván Nagyfejedelemségbena litvánokon és a keleti szlávokon (a mai
értelemben vett fehéroroszok, ukránok és nagyoroszok elődein) kívül laktak németek, tatárok,
karaimok, zsidók, lengyelek is, a közigazgatás nyelve pedig a XVII. század végéig
hivatalosan a rutén volt. A rutén már a pogány korban terjedt a litvánok között, nemcsak a
fejedelmi családban és az előkelő rétegben, hanem a köznép körében is. A litván
nagyfejedelmi kancellária kezdetei Jagelló uralkodására nyúlnak vissza, aki lengyel királyként
szembesült azzal, hogy Krakkóban már van a királyi kancelláriának rutén részlege, mégpedig
a már korábban a lengyel koronához csatolt Halics szükségleteinek kiszolgálására. Ezért a
legkorábbi litván nagyfejedelmi oklevelek nyelve halicsi (ukrán) nyelvjárási jegyeket mutat, s
csak később tevődik át a kancelláriai nyelv nyelvjárási bázisa a Vilna környéki fehérorosz
nyelvjárásokra. Ugyanakkor a fehérorosz nyelvjárási jegyek sosem jutottak benne
egyeduralomra. Ennek a kancelláriai nyelvnek ugyanis a hatalmas birodalom egész lakosságát
kellett kiszolgálnia, s legnagyobb kiterjedése idején az ország magába foglalta csaknem az
egész későbbi ukrán nyelvterületet is. Idővel a kancelláriai nyelvből kikoptak a kizárólagosan
ukrán nyelvjárási sajátosságok, de nem vertek benne gyökeret a kizárólagosan fehérorosz
nyelvi jegyek sem, hanem egyfajta ukrán–fehérorosz közös nyelv volt ez, amely befogadta
azokat a nyelvi vonásokat, amelyek mindkét nyelvet jellemezték (például az egykori g hang
h-ként való ejtését), de elutasította az olyan csak ukrán jellegzetességet, mint például az
egykori ĕ hang i-ként való ejtését, vagy a hangsúlytalan o hang a-ként való ejtését, amely
viszont csak fehérorosz sajátosság. Mindezek alapján a Litván Nagyfejedelemség rutén
kancelláriai nyelvét nem lehet egyszerűen óukránnak vagy ófehérorosznak nevezni. E
kancelláriai nyelv alapján a XVI. században új rutén irodalmi nyelv jött létre (prosta mova
vagy ruska mova), amely az egyházi szlávval is konkurált. Ezzel az ukrán és a fehérorosz
nyelvterületen megszűnik a keleti szláv–egyházi szláv diglosszia. Általában elmondható, hogy
a Litván Nagyfejedelemség a nyugati, latinos és a keleti, bizáncias keresztyén kultúra intenzív
kölcsönös egymásra hatásának a terepe volt. A breszti egyházi unió (1596) az egyházi szláv
nyelv megrendült pozícióinak védelmében jelentős filológiai munkára késztette az ortodoxia
híveit, amelynek legnagyobb hatású alkotásai Meletij Smotrickij egyházi szláv nyelvtana
(Jevje [ma: Vievis, Litvánia], 1619; további – részben átdolgozott – kiadások: Moszkva 21648
és 31721, Rymnik [ma Rîmnicu Vîlcea, Románia] 41755) és Pamvo Berynda egyházi szláv–
nyugatorosz szótára (Kijev 1627, Kutein [ma: Fehéroroszország] 21653; mindkét mű kiváló

25
minőségű fakszimile kiadásban hozzáférhető a már idézett http://litopys.org.ua/index.html
webhelyen). Az egyházi szláv használata ennek ellenére erőteljesen visszaszorul, a
nagyközönségnek szánt vallásos irodalom a XVII. században nagyrészt nyugatorosz nyelvű,
bár az ukrán szerzők (Meletij Smotrickij, Petro Mohyla) gyakran írnak lengyelül is.
1654-ben Ukrajna Dnyepertől keletre eső („balparti”) része Bohdan Chmel’nyc’kyj
hetman vezette kozák felkelés eredményeképpen Oroszországhoz csatlakozott, ahol 1764-ig
— idővel egyre szűkülő — autonómiát élvezett és a közigazgatás nyelve egy darabig még a
nyugatorosz maradt. A lengyel fennhatóság alatt maradt „jobbparti” Ukrajnában a
közigazgatás nyelve a XVII. sz. végére a lengyel lett. A XVII. sz. második felétől sok kiváló
ukrán írástudó kerül magas pozícióba Oroszországban (Dmitrij Rostovskij, Jepifanij
Slavineckij, a fehérorosz származású, de kijevi neveltetésű Simeon Polockij, Stefan Javorskij,
Feofan Prokopovič), akik azonban érett műveikkel az orosz kultúrát gazdagították. Az orosz
állam és egyház centralizációs politikája a nyugatorosz kiszorulásához vezetett az egyházi
irodalomban is, így az egykori ukrán–fehérorosz irodalmi nyelv, amely kompromisszumos
jellege ellenére közel állt az ukrán társadalom művelt rétegeinek beszélt nyelvéhez, a XVIII.
században hanyatlásnak indult, helyét Oroszországban az orosz, Lengyelországban a lengyel
vette át, az ukrán lakosság végül is saját anyanyelvéhez közel álló irodalmi nyelv nélkül
maradt. Az ukrán népnyelv csak a szereplők nyelvi jellemzésének eszközeként jut
nyilvánossághoz az iskoladrámák közjátékaiban (intermedia, interludia), ott is elsősorban a
komikus effektus elérésének eszközeként.
Erre a hagyományra épül a modern ukrán irodalmi nyelv megteremtőjének, Ivan
Kotljarevs’kyjnek (Iван Котляревський) humoros Aeneis-travesztációja, amely 1794-től
kéziratos másolatokban terjedt (teljes nyomtatott kiadás: Szentpétervár, 1842); másik, az
ukrán irodalmi nyelv szempontjából fontos műve a Natalka Poltavka c. színmű (1838), amely
az ukrán színpadok ma is játszott darabja. Kotljarevs’kyj hagyományteremtő alkotónak
bizonyult: az új ukrán irodalmi nyelv az általa választott délkeleti nyelvjárás (Poltava) alapján
indult fejlődésnek, klasszikus formáját Taras Ševčenko (1814–1861) költészetében kapva
meg, aki az ukrán lírát világszínvonalra emelte. A poltavai (délkeleti) dialektust irodalmi
szintre emelő költők, írók közül megemlítendő még Ivan Nečuj-Levyc’kyj (Iван Нечуй-
Левицький, 1838–1918), Marko Vovčok (Marija Vilins’ka írói álneve) (Марко Вовчок,
Марiя Вiлiнська, 1834–1907) és Panas Myrnyj (Панас Мирний, 1849–1920). A
Lengyelország utolsó felosztása (1795) után osztrák uralom alá került Kelet-Galícia írói közül
kiemelkedő szerepet játszott az ukrán irodalmi nyelv fejlődésében Ivan Franko (Iван Франко,
1856–1916), Lesja Ukrajinka (Леся Українка, 1871–1913), Mychajlo Kocjubyns’kyj

26
(Михайло Коцюбинський, 1864–1913). A modern ukrán irodalmi nyelv fejlődésében a
galíciai kulturális életnek különösen nagy jelentősége volt akkor, amikor Oroszországban az
ukrán nyelvű könyvkiadás 1905 előtt be volt tiltva. Az ukrán irodalmi nyelv fejlődésére nézve
fontos körülmény az, hogy az ukrán nyelvterület a II. világháború előtt politikailag mindig
több országhoz tartozott, s helyzete a többségi nyelvekhez képest csak legfeljebb
viszonylagosan volt jobb. A két világháború közötti időben Nyugat-Ukrajna
Lengyelországhoz, Kárpátalja Csehszlovákiához tartozott. Lengyelországban a kezdeti szabad
nyelvhasználat és művelődés lehetőségei fokozatosan szűkültek, Kárpátalján pedig a helyi
értelmiség nagyobb része nem az ukrán, hanem az orosz irodalmi nyelv használatát támogatta.
A Szovjetunióba betagolt Kelet-Ukrajnában a szovjet politika az 1920-as években kezdetben a
helyi és a határon túli ukrán értelmiség szimpátiájának elnyerése érdekében mintegy
mézesmadzagként támogatta az ukrán nyelvű, bár szigorúan ellenőrzötten „szocialista”
tartalmú kultúrát, meghirdette — bár sosem valósította meg — a közigazgatás átállítását
ukrán nyelvre. Az „ukrainizálás” programja 1928 körül egy központi, moszkvai politikai
irányváltás miatt megtorpan, megkezdődik az ukrán értelmiség kiszorítása, publikálási
lehetőségeinek csökkentése, majd az 1930-as évek terrorja idején a nemzeti érzelmű
értelmiség módszeres fizikai megsemmisítése. Az ukrán nyelvet őrző parasztság tömegeit a az
erőszakos kollektivizálást kísérő deportálások és a mesterségesen előidézett, több millió
áldozatot követelő éhínség tizedelte meg. A szovjet iparosítás során létrejött iparvárosokat a
Szovjetunió egész területéről idesereglő lakosság népesítette be, a különböző nyelvű új
lakosok közös nyelve a moszkvai központi kormányzat által preferált orosz lett. A terror és a
népmozgások következtében az ukrán nyelv pozíciói Szovjet-Ukrajnában már a II.
világháború előtt megrendültek. 1939-ben a Molotov–Ribbentropp-paktum révén
Lengyelországtól megszerzett Nyugat-Ukrajnában, majd az 1944-ben megszerzett Kárpátalján
a szovjet kormányzat rövid idő alatt pótolta mindazt, amiből e területek ukrán és más
nemzetiségű lakossága kimaradt, mégis főleg Nyugat-Ukrajna, az egykori Galícia számított az
ukrán irodalmi nyelv és az ukrán nyelvű művelődés fő támaszának a szovjet rendszer
hátralévő évtizedeiben is, amelyeket az egységes „szovjet nép” eszméje jegyében folyó
további oroszosítás jellemzett.
Az 1991-ben függetlenné vált Ukrajnában az elmúlt tizenöt évben komoly
erőfeszítések történtek az ukrán nyelv pozícióinak megerősítésre. Az ukrán törvényhozás
még 1989-ban államnyelvvé nyilvánította az ukrán az akkor még a szovjet tagköztársaságban,
jelenleg az ukrán alkotmány garantálja az ukrán nyelvű ügyintézést az állami hivatalokban.
Mindazonáltal az egykori osztrák, illetve lengyel területek és a volt orosz területek nyelvi

27
viszonyaiban máig ható különbségek figyelhetők meg. A kelet-ukrajnai városok többnyire
orosz nyelvűek, a korábbi gyenge intenzitású ukrán iskolai nyelvoktatás következtében az
ukránok egy része sem beszéli az irodalmi nyelvet. Az ukrán és az orosz nyelv együttéléséből
következik az orosz–ukrán keveréknyelv: a „suržyk” használata az igénytelen társalgásban.
Az ukrán nyelvpolitika célja az ukrán irodalmi nyelv oktatásának bővítése, államnyelvi
szerepének érvényesítése.

A modern ukrán irodalmi nyelv

Az ukrán irodalmi nyelv hangrendszere 6 magánhangzó- (a, e, i, o, u, y) és 32

mássalhangzó-fonémából áll (b, c, c’, ch, č, d, d’, dz, dz’, dž, f, g, h, j, k, l, l’, m, n, n’, p, r, r’,
s, s’, š, t, t’, v, z, z’, ž); idegen szavakban további palatizált mássalhangzó-fonémák is
előfordulnak (b’, v’ stb., pl. бюро (b’uro) < francia bureau ’iroda’, ревю (rev’u) < francia
revue ’revü’), amelyek ukrán szavakban legfeljebb csak helyzeti variánsként szerepelhetnek.
Jellegzetes ukrán magánhangzó az elöl képzett, felső-középső nyelvemelkedésű y
(cirill: и), amelynek szokásos szlavisztikai átírása ugyan y, akárcsak a középen képzett, felső
nyelvemelkedésű orosz y (cirill: ы) magánhangzóé, de attól hangzását tekintve meglehetősen
eltér. Ez a hang egyébként az ősszláv i és y magánhangzók egybeesésének az eredménye,
ezért egyaránt y van az ukrán син (syn) ’fia v-nek’ és сила (sýla) ’erő’ szavakban, míg az i–
y magánhangzók különbözőségét őrző szláv nyelvek az első szóban y (ószláv сынъ, orosz és
fehérorosz сын, lengyel syn), a másodikban i (ószláv сила, orosz, fehérorosz сила, lengyel
siła) magánhangzót tartalmaznak. Ezzel szemben a mai ukrán i (cirill: i; ji hangkapcsolatban:
ї) néhány pozíciótól (j után, szó elején) eltekintve az ősszláv ě, valamint a zárt szótagbeli o és
e folytatója, pl. рiкa (riká) ’folyó’ (vö. ószláv rěka); кiнь (kin’) ’ló’, vö. ószláv кoнь; пiч
(pič) ’kemence, kályha’, vö. ószláv пешть. Nyílt szótagban az o és az e megmarad, ezért a
ragozásban és a szóképzésben gyakori az o-i és az e-i hangváltakozás: кiнь (kin’) Nsg. –
коня (kon’á) Gsg. – кiньми (kín’my)/кóнями (kón’amy) Ipl.; пiч (pič) Nsg. – печi (péči) Gsg.
– пiччю (píč’:u) Isg. Ezek a sajátosságok markánsan megkülönböztetik az ukránt a többi
keleti szláv nyelvtől is. A mássalhangzó-rendszerben jelentkező ukrán sajátosságok többnyire
több szláv nyelvvel egyeznek: az ősszláv g > h (cirill: г, IPA: γ ), akárcsak a felsőszorbban, a
csehben, a szlovákban, a fehéroroszban és az orosz déli nyelvjárásaiban, míg a g (cirill ґ) csak
idegen szavakban fordul elő; a v fonéma mássalhangzó előtt és szó végén magánhangzó után

28
— a fehéroroszhoz hasonlóan — nem szótagképző ²-ban (IPA: w) realizálódik: правда

(prá²da) ’igazság’, острiв (óstri²) ’sziget’, ez az ² szó elején szótagképző u magán-

hangzóval váltakozhat, ha az előző szó mássalhangzóra végződik: стара вдова (stará ²dová)

’idős özvegyasszony’, de син удови (syn udový) ’az özvegyasszony fia’. Hasonló helyze-
tekben váltakozik egymással az i és a j is: овес i жито (ovés i žýto) ’zab és rozs’, de жито й
овес (žýto j ovés) ’rozs és zab’. A fehérorosszal közös vonás egyes mássalhangzók és j
kapcsolatának hosszú mássalhangzóvá alakulása: життя (žyt’:á) ’élet’, весiлля (vesíl’:a)
’lakodalom’. Szintén a fehéroroszhoz hasonlóan ² hangzik a korábbi l helyén magánhangzó

után, mássalhangzó előtt: вовк (vo²k) ’farkas’, довго (dó²ho) ’hosszan’, vö. orosz волк,

долго; ugyancsak ² hangzik az egykori l helyén az igék múlt idejének hímnemű egyes számú

alakjaiban: ходив (chodý²) ’járt’, був (bu²)‘volt’.

A hangsúly bármely szótagon állhat, helye a szóképzés és a ragozás során változhat (a

helyesírás nem jelzi, mi itt a latin betűs átírásban a magánhangzó fölötti vesszővel
érzékeltetjük: голова (holová) Nsg. ’fej’ — голову (hólovu) Asg. — голiв (holíu) Gpl.
A főnévragozásban az ukrán megőrizte mind a hét ősszláv esetet, a három nemet, a
dualis nyomait azonban csak néhány megkövült alakban őrzi. A hímnemű o-tövű főnevekre
erősen hatottak az u-tövűek, a genitivusban és a locativusban igen elterjedt az -y (-u), a
dativusban az -oвi/-eвi (-ovi/-evi) végződés, mely utóbbi a locativusra is átterjedt; ezek az
újabb keletű végződések gyakran párhuzamosan használatosak az eredeti o-tüvű végző-
désekkel. Fennmaradt a diftongikus eredetű ě-ból származó i előtt a h > z’, k > c’, ch > s’
változás, így a книга (knýha) ’könyv’, рука (ruká) ’kéz’, муха (múcha) ’légy’ főnevek
dativusi és locativusi alakjai: книзi (knýz’i), руцi (ruc’í), мусi (mús’i).
Az igék infinitivusa mindig -ти (-ty) végződést kap: могти (mohtý) ’tud, képes’,
пекти (pektý) ’süt’. A jelen idő 3. személyében megőrződött a lágy -t’ végződés: їcть (jist’)
’eszik’ – їдять (jid’át’) ’esznek’, любить (l’úbyt’) ’szeret’ – люблять (l’úbl’at’) ’szeretnek’,
kivéve az -e-/-je-/-ne- tőképzős igék (I. igeragozás) egyes szám 3. személyű alakjait, ahol ez a
végződés csak a -ся (-s’a) visszaható képző (eredetileg névmás) előtt van meg: миється
(mýjet’s’a) ’mosdik’, б’ється (bjét’s’a) ’törik’, egyébként azonban hiányzik: миє (mýje)
’mos’, б’є (bje) ’tör’. A többes szám 1. személyében mind a jelen időben, mind a felszólító
módban a végződés egységesen -мо (-mo): їмо (jimó) ’eszünk’– їжмо (jížmo) ’együnk’. A
régmúlt (plusquamperfectum) a бути (búty) ige múlt idejű alakjával képződik: я ходив був
(ja chodýu buu) ’(régen, korábban) jártam’. A jövő idő analitikus alakjával – буду

29
працювати (búdu prac’uváty) ’dolgozni fogok’ – párhuzamosan kialakult egy szintetikus
jövő idő is a főnévi igenév és a más funkcióiban már elavult яти (játy) ’fog’ ige jelen időben
ragozott alakjainak összeolvadásával: працюватиму (prac’uvátymu), працюватимеш
(prac’uvátymeš) ’dolgozni fogok’, ’dolgozni fogsz’ stb. Az ukrán mondattani jellegzetességei
közül megemlítendő az általános alany kifejezése múlt időben a szenvedő múlt idejű
melléknévi igenév semleges nemű alakjával, amely accusatívust vonz: роботу виконано
(robótu výkonano) ’a munkát elvégezték’, написано листа (napýsano lystá) ’megírták a
levelet’. Ez utóbbi példával kapcsolatban megjegyzendő, hogy az ukránban az élettelen
tárgyakat jelentő hímnemű főnevek is kaphatnak genitivusi -a végződést tárgyas igék
vonzataként: взяти нiж – взяти ножа (uz’áty n’iž – uz’áty nožá) ’fogni egy kést’.
A szókincsben jelentős nyomot hagyott a lengyel hatás, amely a XIV–XVIII. Szá-
zadban a latin, német és más nyugat-európai műveltségszavakat is közvetítette az ukrán felé.
Lengyel eredetű szavak pl.: битва (býtva) ’csata, ütközet’, вiльнiсть (víl’n’ist’) ’szabadság’,
визволити (výzvolyty) ’felszabadít’, дозволити (dozvólyty) ’megenged’, ксьондз (ks’ondz)
’katolikus pap’; lengyel közvetítésű német szavak pl.: будувати (buduváty) ’épít’, будинок
(budýnok) ’épület’, бляха (bl’ácha) ’bádog’, вага (vahá) ’súly, mérleg’, ґвалт (gvalt)
’erőszak’, гартувати (hartuváty) ’(acélt) edz’, гетьман (hét’man) ’parancsnok, hetman’,
друк (druk) ’nyomtatás’, друкувати (drukuváty) ’nyomtatás’, друкaрня (drukárn’a)
’nyomda’, tükörjelentések: мiсто (místo) ’város’, право (právo) ’jog’; latin eredetű lengyel
közvetítéssel pl. грошi (hróši) (többes szám) ’pénz’, костьол (kost’ól) ’katolikus templom’;
lengyel mintára kapnak -цiя (-cija) végződést a latin -tio képzős szavak: акцiя (ákcija),
аплiкацiя (aplikacija). A lengyelből, illetve lengyel közvetítéssel a nyugati nyelvekből átvett
szavak többsége a fehéroroszban is megvan, kisebb részük ukrán és/vagy fehérorosz
közvetítéssel az oroszban is meghonosodott. Az ukrán közvetített viszont a lengyel felé
számos keleti, főleg török eredetű szót, pl. беркут (bérkut) ’királysas’, гарбуз (harbúz) ’tök’.
A többi szomszédos nyelv is hatott az ukrán szókincsre, román eredetü pl. a бринза (brýnza)
’brindza’, мамалига/мамалиґа (mamalýha/mamalýga) ’puliszka’. Sok magyar jövevényszó
van a kárpátaljai nyelvjárásokban: бирiв (byri²) ’bíró’, биршаґ (byršag) ’bírság’, ґазда

(gazda), az irodalmi nyelvben azonban főleg csak a nemzetközivé lett magyar szavak
honosodtak meg: гайдук (hajdúk), гуляш (hul’áš), гусар (husár). A XVIII. századtól kezdve
fokozatosan erősödik az orosz hatás, amely a szókincsen kívül az orosztól eltérő nyelvtani
szerkezetek visszaszorításában is megnyilvánul. Az újabb nyugati (főleg francia, újabban
angol) jövevényszavakat is az orosz közvetíti: асортимент (asortymént) ’választék’, аташе

30
(atašé), бравурний (bravúrnyj) ’bravúros’, купон (kupón) ma: ’pénzhelyettesítő értékpapír’;
аут (áut) ’partdobás’ stb.
Az ukrán szovjetizmusok orosz mintára alakultak: бiльшовик (bil’šovýk) ’bolsevik’,
колгосп (kolhósp) = колективне господарсиво (kolektýune hospodárstvo) ’téesz, termelő
szövetkezet’ vö. orosz колхоз (kolchoz) = коллективное хозяйство (kollektívnoje
choz’ájstvo) ’kolhoz’. Az ukrán szókincs ma lényegesen kevesebb egyházi szláv elemet őriz,
mint az orosz; ezek zömmel a szorosan vett egyházi terminológiához tartoznak mint pl. рiздво
(rizdvo) ’karácsony’ (tkp. ’születés’, vö. ószláv рождьство [roždьstvo] ’ua.),
благословляти/благословити (blahoslovl’áty, blahoslovýty) ’(meg)áld’, néhány esetben
azonban az egyéb területekhez tartozó terminológiában is föllelhetők: Млечна Путь (Mléčna
Put’) ’Tejút’, держава (deržava) ’állam’. Az ukrán maga is jelentős hatást gyakorolt a
szomszéd népek nyelvére, főleg az oroszra és a lengyelre; számos ukrán jövevényszó van az
északkeleti magyar nyelvjárásokban és a kárpátaljai magyar regionális köznyelvben; az
irodalmi nyelvben viszonylag kevés a biztosan ukrán eredetű jövevényszó (harisnya,
kalamajka, kozák; talán még kucsma, pászma).
Nyelvjárási szempontból az ukrán három nagy nyelvjáráscsoportra oszlik: az északira
(Poleszje, ukrán: Poliss’a), amely fokozatos átmenetet képez a fehérorosz felé, valamint a
délnyugatira és a délkeletire (ld. térkép). A délnyugati nyelvjárásterület a legváltozatosabb,
ami a terület földrajzi tagoltságával (a Kárpátok vidéke) magyarázható. Főbb közös vonások:
d’ >g’, t’ > k’ (d’id > g’it, [дiд ’nagyapa’], t’ilo > k’ilo [тiло ’test’]), a szóvégi mással-
hangzók zöngétlenedése (dub > dup [дуб ’tölgy’]), az -a tövű főnevek egyes számú instru-
mentalisa -ou < -oju: головов (holovóu), irodalmi головою (holovóju), a s’a visszaható
névmás elválik az igétől: ся стало (s’a stalo) ’történt’ сталося (stalos’a) helyett, буду ходив
(búdu chodýu) ’járni fogok’ típusú jövő idő буду ходити (budu chodýty) vagy ходитиму
(chodytymu) helyett. A délkeleti nyelvjárások számos sajátos vonása (a szóvégi zöngés
mássalhangzók megőrzése, f > chw, -ovi/evi dativusvégződés, chodytymu típusú jövő idő)
megegyezik az irodalmi nyelvi normával, mivel ez a nyelvjárásterület a modern ukrán iro-
dalmi nyelv alapja.
Az ukrán nyelv a cirill írás I. Péter orosz cár által 1708-ban modernizált változatát
(гражданка [hraždánka] ’polgári írás’) használja néhány, az oroszban utóbb törölt (i), illetve
a korábbi kéziratos hagyományból átvett (є, ї, ґ) betű megtartásával. A lágy mássalhangzók
jelölése a hangérték nélküli ь lágyjellel, illetve a mássalhangzó után írt є, i, ю, я betűkkel
történik: вiвця (v’iuc’á) Nsg., овець (ovéc’) Gpl. ’juh’. Az o előtti mássalhangzó lágyságát
mindig ь jelöli (nincs ё betű): сльоза (sl’ozá) ’könny’. Az elválasztó jel szerepét az ’ jel

31
(aposztrof) tölti be: об’ем (objém) ’térfogat’ (vö. orosz объём ’ua.’) A dz, dž fonémákat дз,
дж betűkapcsolatokkal jelölik: дзеркало (dzérkalo) ’tükör’, джерело (džereló) ’forrás’.
Az ukránban ritka, főleg idegen szavakban és nevekben előforduló g hang jelölésére
szolgáló ґ betűt a szovjet korszakban törölték az ábécéből, használatát azonban az emigráció
fenntartotta és újabban Ukrajnában is visszaállították.
Az ukrán nyelv tudományos leírása a XIX. század elejétől megjelenő nyelvtanokkal
kezdődött: A. Pavlovs’kyj (А. Павловський, 1818). A század második felében fellendülnek a
nyelvtörténeti kutatások. Pavlo Žytec’kyj (Павло Житецький) történeti hangtant (1876) írt és
feldolgozta a XVII–XVIII. századi ukrán irodalmi nyelv történetét (1889). 1873-tól kezdve
jelentek meg a nagy ukrán filológus, Oleksandr Potebnja (Олександр Потебня) munkái a
történeti mondattan köréből. Borys Hrinčenko (Борис Грiнченко) szerkesztésében jelent meg
2
négy kötetben az első ukrán értelmező szótár (1907–1909, 1958). Német nyelvű ukrán
nyelvtant adott ki 1913-ban S. Smal’-Stoc’kyj (С. Смаль-Стоцький) és a német Theodor
Gartner. Az ukrán nyelvtudomány csaknem minden ágában dolgozott Leonyd Bulachovs’kyj
(Леонид Булаховський, 1888–196l), aki 1951-ben két kötetes leíró nyelvtant is kiadott. Az
ukrán nyelvjárásokról összefoglaló munkákat tett közzé az 1950–60-as években Fedot Žylko
(Федот Жилко). A kárpátaljai ukrán nyelvjárások történetét Ivan Pan’kevyč (Iван Паньке-
вич) írta meg (1958). A XX. század második felében több nagy összefoglaló munka jelent
meg az ukrán Tudományos Akadémia gondozásában: részletes leíró nyelvtan 5 kötetben
(1969–1973), nagy értelmező szótár 11 kötetben (1970–1980), óukrán szótár 2 kötetben
(1977–1978), nyelvtörténet 4 kötetben (1979–1983), etimológiai szótár (7 kötetre tervezve,
1982-től). Az ukrán nyelvtörténet és dialektológia terén kiemelkedő eredményeket értek el a
lengyel szlavisták (Tadeusz Lehr-Spławiński, Zdzisław Stieber, Władysław Kuraszkiewicz,
Janusz Rieger, Adam Fałowski stb.); a kárpátalji ukrán (ruszin) nyelv- és művelődéstörténet
terén pedig a magyar kutatók (Bonkáló Sándor, Hodinka Antal, Baleczky Emil, Dezső László,
Udvari István). A II. világháború utáni nyugati emigráció képviselői közül jelentős
nyelvészeti munkásságot fejtett ki Oleksa Horbač (Олекса Горбач, Németország) és Jurij
Ševel’ov (Юрiй Шевельов, George Y. Shevelov, USA).

32
 Ajánlott irodalom:
Бернштейн, С. Б.: Очерк сравнительной грамматики славянских языков. Москва, 1961.
Birnbaum, Henrik: Common Slavic, Progress and Problems in its Reconstruction. Columbus
(Ohio), 1979. [Orosz fordítása: Бирнбаум, Хенрик: Праславянский язык, Достиже-
ния и проблемы в его реконструкции. Москва, 1987.]
Bojtár Endre: Bevezetés a baltisztikába, A balti kultúra a régiségben. Budapest, 1997.
Булаховський, Л.А. Вибранi працi в п’яти томах, Том 2: Українська мова. Київ, 1977.
Чекман, В. Н.: Исследования по исторической фонетике праславянского языка. Минск,
1979.
Етимологічний словник української мови. 1–. Київ, 1982–.
Horálek, Karel: Bevezetés a szláv nyelvtudományba. Budapest, 1967.
Иванов, В. В.: Диалектные членения славянской языковой общности и единство древ-
него славянского языкового мира (в связи с проблемой этнического само-
сознания). In: Развитие этнического самосознпния славянских народов в эпоху
раннего Средневековья. Отв. ред. В. Д. Королюк. Москва, 1982. 212–236.
Ісаєвич, Я. Д.: Мовний код культури. — In: Історія української культури у п’яти томах, Том 2:
Українська культура XIII — першої половини XVII століть. Головний редактор Я. Д.
Ісаєвич. Київ: Наукова думка, 2001, 189–203. (http://izbornyk.narod.ru/istkult2/ikult211.htm)
Iсторiя українського правопису XVI–XX століття: Хрестоматія. Упорядники В. В. Нiмчук,
Н. В. Пуряєва. Київ, 2004.
Iсторiя української мови: Лексика i фразеологiя. Вiдпов. ред. В. М. Русанiвський. Київ,
1983.
Iсторiя української мови: Морфологiя. Вiдпов. ред. В. В. Нiмчук. Київ, 1978.
Iсторiя української мови: Фонетика. Вiдпов. ред. В. В. Нiмчук. Київ, 1979.
Iсторiя української мови: Хрестоматія. Упорядники С. Я. Єрмоленко, А. К. Мойсієнко.
Київ, 1996.
Языки мира: Славянские языки. Москва, 2005.
Kuraszkiewicz, W.: Gramoty halicko-wołyńskie XIV–XV wieku: Studium językowe.
Kraków, 1934.
Lehr-Spławiński, T., Zwoliński, P., Hrabec, S.: Dzieje języka ukraińskiego w zarysie.
Warszawa, 1956.
Martel, A.: La langue polonaise dans les pays ruthènes, Ukraine et Russie Blanche. Lille,
1938.

33
Pokorny, Julius: Indogermanisches etymologisches Wörterbuch I–II. Bern–München, 1959–
1969.
Розов, B.: Українські грамоти. І.: ХІV в. і перша половина XV в. Київ, 1928.
Русанівський, В. М.: Історія української літературної мови. 2-е видання, доповнене і
перероблене. Київ, 2002.
Shevelov, G. Y.: A Prehistory of Slavic, The Historical Phonology of Common Slavic.
Heidelberg, 1964.
Shevelov, G. Y.: A Historical Phonology of the Ukrainian Language. Heidelberg, 1979.
[Ukrán fordítása: Шевельов, Юрій: Історична фонологія української мови. Харків,
2002.]
Словник староукраїнської мови ХІV–XV ст. I–II. Київ, 1977–1978.
Словник української мови XVI – першої половини XVII ст. Вип. 1–. Львів, 1994–.
Stang, Chr. S.: Die westrussische Kanzleisprache des Großfürstentums Litauen. Oslo, 1939.
Stieber, Zdzisław: Zarys gramatyki porównawczej języków słowiańskich, Fonologia.
Warszawa, 1969.
Stieber, Zdzisław: Zarys gramatyki porównawczej języków słowiańskich, II/1: Fleksja
imienna. Warszawa, 1971.
Stieber, Zdzisław: Zarys gramatyki porównawczej języków słowiańskich, II/2: Fleksja
werbalna. Warszawa, 1973.
Szemerényi, Oswald: Einführung in die vergleichende Sprachwissenschaft. Darmstadt, 1970.
[Orosz fordítása: Семереньи, О.: Введение в сравнительное языкознание. Москва,
1980.]
H. Tóth Imre, Kocsis Mihály: Ukrán nyelvtörténeti szöveggyűjtemény. Szeged, 1998.
Українська мова: Енциклопедія. Видання друге, виправлене і доповнене. Київ, 2004.
Vaillant, André: Grammaire comparée des langues slaves. I–III. Lyon–Paris, 1950–1966.
Вихованець, Іван, Городенська, Катерина: Теоретична морфологія української мови.
Київ, 2004.
A világ nyelvei. Főszerk. Fodor István. Budapest, 1999.
Жилко, Ф.: Говори української мови. Київ, 1958.

34