Írta:

Peter V. Brett
A mű eredeti címe: The Great Bazaar and Other Stories
and Brayan’s Gold
The Great Bazaar and Other Stories. Copyright © 2010 by Peter V. Brett;
Brayan’s Gold. Copyright © 2011 by Peter V. Brett
A művet eredetileg kiadta:
Subterranean Press

Fordította: Kamper Gergely
A szöveget gondozta: Szabó Katalin

Cover design © Elisabeth Story
Ward artwork designed by Lauren K. Cannon,
copyright © 2010 by Peter V. Brett
ISSN 2062-3100
ISBN 978 963 399 536 5
A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet a borítóbelsőn
Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2016-ban


Bevezető

Bevezető
Minden regény tanulási folyamat a szerző számára, és ez A Rovásember
esetében is így volt. Valódi kihívást jelentett úgy vezetni a történetet, hogy a
tempó egy pillanatra se hagyjon alább, és mindvégig megőrizzem a
feszültséget úgy is, hogy a könyv igencsak hosszú lett, és tizennégy évet ölelt
fel három különböző szereplő életéből. A folyamathoz az is hozzátartozott,
hogy kiokoskodjam, az összkép érdekében hol érdemes kihagynom egy-egy
már megírt jelenetet (bármennyire is szerettem alkalmasint). Ennél is
fontosabb volt, hogy megtanuljak előretekinteni, és meg sem írni ezeket a
jeleneteket.
A Nagy Bazár az utóbbira példa. A történet voltaképpen A Rovásember
tizenhat és feledik fejezete: a 16. és a 17. fejezet között eltelt három évben
játszódik, amikor Arlen Fullajtárként utazik a Szabad Városok között.
Izgalmas, kalandokkal teli időszak volt ez Arlen életében, igazán
termékeny táptalaj a novellák számára, amikben arról esik szó, hogyan
töltötte az időt hol az egyik faluban, hol a másikban, és milyen hatással volt a
rovások mögött élő emberek életére.
Mint Caine a Kung fuban.
Sok történetet el tudnék mesélni azokról az évekről, ezek azonban nem
fértek már be A Rovásemberbe, és még ha szorítottam is volna nekik helyet,
csak lassították volna a tempót, amivel Arlen a számára megírt sors felé
száguldott. Úgy döntöttem hát, mellőzöm ezeket a történeteket, és inkább
később térek vissza hozzájuk. Ekképp Arlent a 17. fejezet elején egy sor csak
könnyedén felvázolt kaland után látjuk viszont. Az eltelt idő során rengeteget
tanult a világról, végül pedig rátalált Anoch Sun elveszett városára, ami a
következő igazi fordulópontot jelentette az életében.
Pár ilyen kaland szerepel a későbbi regényekben, de az a történet, amiben
Arlen rátalál magára az elveszett városra, túlságosan terjedelmes és különálló,
hogy valamelyik nagyobb lélegzetű könyv egy fejezete legyen, ebben a
formátumban azonban szívesen állok elő vele.
 A Nagy Bazárban benne van minden, amit imádok Arlenben, ráadásul
felbukkan az egyik kedvenc mellékszereplőm, Abban, a khaffit is, sőt, most
először az ő nézőpontjából is követhetjük az eseményeket.
Azt hiszem, az új olvasók és a régi rajongók egyaránt élvezhetik ezt a
történetet.

Peter V. Brett
2009 július
www.petervbrett.com


A Nagy Bazár



V.u.{1} 328
NAPFÉNY PERZSELTE A SIVATAGOT. Nemcsak rettenetes hőt és világosságot
árasztott magából, de nyomasztó súllyal nehezedett a földre, és Arlen folyton-
folyvást azon kapta magát, hogy összegörnyed, mintha kénytelen-kelletlen
meghajolna alatta.
A Kráziai sivatag peremén lovagolt, repedezett, száraz agyag vette körül,
ameddig csak a szem ellátott. Semmi sem nyújtott árnyékot, és semmi sem
védett a hőségtől. Lehetetlennek tűnt itt az élet.
El nem tudom képzelni, mit kereshetne itt egy épeszű ember, szidta magát Arlen,
de azért dacosan kihúzta magát. Vékony fehér köpenyt viselt a ruhái fölött, a
csuklyát mélyen a szemébe húzta, száját és orrát fátyollal takarta el. A szövet
legalább a hőség egy részét visszaverte, de így is csak csekélyke védelmet
nyújtott. Arlen még a lovára, egy Hajnalfény nevű cursariusra is rádobott egy
fehér pokrócot. Az állat száraz köhögéssel igyekezett kiűzni a mindent ellepő
port a torkából.
– Én is szomjas vagyok, Hajnal – mondta Arlen, és megsimogatta a ló
nyakát –, de a délelőtti vízadagunkat már megittuk, úgyhogy nincs más
választásunk, mint hogy tűrjünk.
Megint elővette Abban térképét. A nyakán átvetett iránytű elárulta, hogy
továbbra is keletnek tartanak, de a kanyonnak nem látta nyomát. Már egy
nappal korábban meg kellett volna pillantaniuk, és tudta, hogy akármilyen
szigorúan osztja is be az adagokat, másnap vissza kell fordulniuk a Kráziai
Erőd felé, ha nem érik el a folyót, és nem találnak vizet. Vagy
megspórolhatnál magadnak egy teljes napnyi szomjazást, és most azonnal
visszafordulhatnál szólalt meg egy hang a fejében.
A hang mindig azt mondta, hogy forduljon vissza. Arlen úgy tekintette,
mintha az apja lenne, valaki, akit közel egy évtizede nem látott, a szavai
mégis ott motoszkáltak a fejében. Mindenesetre a gondolataiban mindig olyan
szigorúnak tűnő bölcsességek szólaltak meg, amiket az apja szokott elsütni.
Bálás Jeph jó és becsületes ember volt, de ezek miatt az állítólagos
bölcsességek miatt egész életében nem tette ki a lábát az otthonából néhány
órácskánál hosszabb időre.
Minden, a falvak biztonságától távol töltött nap egy újabb, magúroktól
távol töltött éjszakát jelentett, és ezt még Arlen sem vehette félvállról, viszont
mérhetetlen vágyat érzett, hogy olyasmit lásson, amit más még nem látott,
hogy olyan helyeken járjon, ahol más még soha nem járt. Húszéves volt, és
mostanra annyit tapasztalt, mint legfeljebb egymaroknyi másik ember a
világon.
Mint a kaparó érzés a torkában, a hang is olyasmi volt, amit egyszerűen el
kellett viselnie. A démonok miatt amúgy is éppen elég kicsi volt a világ – nem
hagyhatta, hogy egy bosszantó hang még szűkebbre szabja.
Ezúttal Baha kad’Everamba tartott, egy kráziai faluba, aminek a neve azt
jelentette, hogy „Everam Tálja”. Everamnak a Teremtőt nevezték Kráziában.
Abban térképe szerint a falu egy tó kiszáradt medrében épült fel a kanyonnál.
Valaha a cserépedényeiről volt híres, de a fazekasok húsz évvel ezelőtt
egyszer csak nem küldtek több kereskedőt az áruikkal, és egy dal’Sharum
expedíció kiderítette, hogy a bahaikkal végzett az éjszaka. Azóta senki sem
járt ott.
– Részt vettem azon az expedíción – állította Abban. Arlen kételkedve
pillantott a kövér kereskedőre. – Így igaz – folytatta az. – Újonc harcos
voltam még a dal’Sharumok között, de jól emlékszem az útra. A bahaiaknak
nyomát sem találtuk, de maga a falu érintetlen volt. Nem érdekelt bennünket a
fazekasság, és becstelenségnek gondoltuk volna a fosztogatást. Még most is
maradhattak edények a romok között, csak egy bátor emberre várnak, aki
megszerzi őket magának. – Közelebb hajolt. – Egy bahai fazekasmester
munkája igen jó áron kelne el a bazárban – fűzte hozzá jelentőségteljesen.
Most pedig Arlen a sivatag közepén lovagolt, és azon elmélkedett, hogy
vajon nem csak úgy találta-e ki Abban az egészet.
Órákon át haladt még, amikor egy keresztben végighúzódó árnyékot
pillantott meg a távolban. A szíve hevesebben kezdett verni, ahogy
Hajnalfény kitartóan ügetett előre, és lassan feltárult előttük a kanyon. Arlen
megkönnyebbülten felsóhajtott, és emlékeztette magát, hogy jó okkal nem
hallgatott apja hangára. Délnek fordította a lovát, és nem sokkal később már a
medencét is megpillantotta.
Hajnalfény hálás volt, amikor a medence oldalának árnyékába jutottak. A
falu lakói láthatólag ugyanezt a helyet szerették igazán, mert az ősi
kanyonfalakba építették otthonaikat. Mélyen a földbe vájtak, az így kialakított
barlangok elé pedig vályogkunyhókat emeltek, amiknek a színe szemernyit
sem különbözött az agyagétól, így kicsit távolabbról szemlélve már
észrevétlenek maradtak. Tökéletes álca lehetett a sivatag fölött szálló,
zsákmányt kereső széldémonok elől.
De a bahaiak a védelem ellenére is mind meghaltak. A folyó kiszáradt, és a
betegségek meg a szomjúság sebezhetőbbé tette őket. Talán páran közülük
megkíséreltek eljutni a Kráziai Erődbe a sivatagon keresztül, de ha így is
történt, soha többé nem hallott róluk senki.
Arlen kezdeti jókedve gyorsan odalett, amikor rájött, hogy egy temetőbe
lovagol be. Már megint. Védőrúnákat rajzolt a levegőbe, ahogy elhaladt a
házak előtt, és sorra bekiáltott mindegyikbe:
– Hahó, bahaiak!
De hiába reménykedett benne, hogy élő embereket talál, csak a saját
szavait hallotta visszhangozni. Ahol az ablakokon vagy az ajtónyílásokon
egyáltalán megmaradtak a napsugarakat távol tartani hivatott szövetek, ott is
elrongyolódtak, és belepte őket a por. A vályogba karcolt rovások alig
látszottak, a hosszú évek során elkoptatta őket az éles sivatagi szél. A falakba
démonok karmai szántottak barázdákat. Nem maradhatott életben itt senki.
A falu közepén démonvermeket ástak ki, hogy a magúrok beleessenek, és
hajnalban ne tudjanak elmenekülni a napfény elől, a kanyon falának
különböző szintjein épült kunyhókat összekötő, cikkcakkban épült lépcsőket
pedig barikádok zárták el. A kapkodva összetákolt védelmi rendszert a
dal’Sharumok készítették – nem azért, hogy megvédjék a bahaiakat, hanem
inkább, hogy megőrizzék az emléküket. Baha kad’Everamban khaffitok éltek,
és bár az ebbe a kasztba tartozókat nem tartották méltónak hozzá, hogy
lándzsát fogjanak, vagy belépjenek a mennyországba, azt még ők is
megérdemelték, hogy megszentelt földben nyugodjanak, mert a lelkük csak
így születhetett újjá egy magasabb kasztba tartozó emberben – ha rászolgált.
Márpedig a dal’Sharumok egyetlen módszerrel tudták megszentelni a
földet: a saját vérükkel és a magúrok ereiben folyó fekete ichorral áztatták. Az
ilyen csatákat alagai’sharaknak, azaz „démon-háború”-nak nevezték, és a
Kráziai Erődben minden éjjel megvívták. Elszánták magukat, hogy addig
harcolnak, amíg minden démon elpusztul, vagy amíg már nem marad ember,
aki harcba szállhatna velük. A harcosok egy éjszakát Baha kad’Everamban is
az alagai’sharakkal töltöttek, hogy megszenteljék a falusiak temetőjét.
Arlen megkerülte a barikádokat, és lelovagolt a kanyon mélyére, ahol az
egykori folyómederben már csak kevéske sáros víz csörgedezett. Mellette
gyér növényzet kapaszkodott a talajba, de távolabb már csak néhány élettelen
cserje szára állt ki a földből. Vastagon belepte őket a por, és még ahhoz is túl
szárazak voltak, hogy elrohadjanak.
 A víz kis barna, bűzlő pocsolyákban gyűlt össze. Arlen átszűrte faszénen
és finom szöveten, de továbbra is gyanakodva méregette, végül pedig úgy
döntött, az lesz a legjobb, ha felforralja. Hajnalfény a gyomokat meg az ócska
füvet majszolta, amíg ő dolgozott.
Későre járt az idő, és Arlen bosszúsan pillantott a lassan lenyugvó napra.
– Gyere, barátom! – szólt oda a lónak. – Ideje bezárkóznunk éjszakára.
Felvezette Hajnalfényt a falu központi terére. Mivel errefelé nemigen esett
az eső, így erózió sem igen volt, a húsz láb mély és tíz láb átmérőjű
démonvermek érintetlenek maradtak, csak a körülöttük kőbe karcolt rovások
koptak el és szennyeződtek be. Ha egy démon így kerül a verembe,
könnyedén kimászhatott volna onnan.
Azért ezek a gödrök adtak némi védelmet. Arlen a hordozható rováskörét a
vályogfalak meg az egyik verem között állította fel, így érve el, hogy a tábora
nehezebben legyen megközelíthető.
Arlen tíz láb átmérőjű köre lakkozott falapokból állt, amiket erős kötél
tartott össze. Mindegyik lapra ősi tiltószimbólumokat vésett, annyit, hogy
megvédjék minden ismert démonfajtól. Tökéletes precizitással fektette le
őket, ügyelve, hogy a rovások megfelelően helyezkedjenek el, és
megbonthatatlan védőhálót alkossanak.
Az egyik kör belsejében levert egy karót, majd kötelet hurkolt Hajnalfény
lábai köré, és az így megbéklyózott lovat egy komplikált csomóval kikötötte.
Ha az állat küszködik, vagy megpróbál futásnak eredni a démonok láttán, a
kötél megfeszül, és nem engedi. Arlennek viszont reggel egyetlen
mozdulatába kerül majd, hogy kioldja a csomót, aztán már csak a hurkot kell
meglazítania, és Hajnalfény rögvest kiszabadul.
A másik körben a saját táborát verte fel. Megrakta a tüzet, de egyelőre nem
lobbantotta lángra, mert a fa nagy kincs volt itt a semmiben, és a sivatagi
éjszaka igencsak hideg tudott lenni.
Miközben dolgozott, Arlen tekintete újra meg újra a falba épített
vályogkunyhókhoz vezető lépcsőkre tévedt. Valahol odafent egy műhelyben
dolgozott Dravazi mester, a kézműves, akinek a festett cserépedényei már
életében annyit értek, mint a saját súlyuk aranyban, mostanra pedig már fel
sem lehetett becsülni az értéküket. Ha találna egy eredeti Dravazit a mester
fazekaskorongján, azzal fedezhetné ennek az útnak a teljes költségét. Ha több
is előkerülne, nagyon gazdag ember válhatna belőle.
A térképek alapján Arlen még azt is sejtette, hogy merre lehet Dravazi
műhelye, de bármennyire is szeretett volna a keresésére indulni, a nap már
lenyugvóban volt.
 Ahogy a hatalmas korong eltűnt a horizont mögött, a forróság elhagyta az
agyagsíkságot, az ég felé szállt, és átadta a helyét a Magból felemelkedő
démonoknak. Gonosz szürke füst szivárgott elő a föld alól a körökön kívül, és
lassan démonok alakját vette fel.
Ahogy a köd egyre sűrűsödött, Arlen kezdte bezárva érezni magát, olyan
volt, mintha a kört üvegfalak vették volna körül, és elzárták volna a világtól.
Odabent nehezen kapott levegőt, bár a rovások csak a démonmágiát zárták ki,
és a friss szél egyenesen az arcát érte. Körbenézett sorra egymás után előbújó
börtönőrein, és kivillantotta a fogát.
A széldémonok öltöttek testet először. Nagyjából egy magasabb férfi
válláig értek volna, de fejükön hatalmas tarajok nyolc-kilenc lábnyira is
felnyúltak. Hosszú pofájuk éles és hegyes volt, mint egy madár csőre, de több
sorra való ujjnyi vastag fog is rejtőzött bennük. A bőrüket szívós, mégis
rugalmas páncél alkotta, ami bármilyen lándzsát vagy nyílvesszőt elhárított.
Az anyaga elvékonyodott, ahogy kinyúlt a lények oldalából, és a karjukhoz
tapadva óriási, gyakran a démonok magasságának háromszorosát is elérő
fesztávolságú szárnyakat alkotott. A szárnyakból kiálló éles, kampós karmok
akár egy ember fejét is levághatták, amikor egy ilyen magúr lecsapott a
levegőből.
A széldémonok nem vették észre a vályogfalak tövében ülő Arlent, aki
egyelőre nem gyújtotta meg a tüzet. Amint testet öltöttek, futva indultak a
folyópart felé. Kurta lábaikkal nem mozogtak éppen kecsesen a földön,
hamarosan azonban tanúbizonyságát adták gyilkos eleganciájuknak, amikor
hangos csattanással kitárták irdatlan szárnyaikat, és a levegőbe emelkedtek.
Alig néhány csapásra volt szükségük, és máris magasan körözve néztek
zsákmány után.
Arlen arra számított, hogy hamarosan megpillantja a kráziai sivatagban élő
homokdémonokat is, de a félhomályban máris ritkulni kezdett a köd, és csak
pár újabb széldémon öltött testet.
Arlen ettől egészen felélénkült. Bár a magúrok szinte mindent levadásztak
és megöltek, igazán az emberiséget gyűlölték, és néha vonakodtak elhagyni a
romokat a lakók halála után, hátha egy napon újabb emberek érkeznek a
helyükre. A soha nem öregedő démonoknak semmi okuk nem volt a
türelmetlenkedésre, akár évtizedekig, vagy akár még tovább is vártak, ha
kellett.
Egészen természetesnek tűnt, hogy újabb és újabb széldémonok kerülnek
elő. A kanyon sziklái ideális helyszínt kínáltak a felszállásra, és akár egészen
messzire is elrepülhettek éjszakánként zsákmányt keresni. A földhöz kötött
homokdémonoknak nem jutott ki ebből a luxusból, így Arlen a nyomukat sem
láthatta errefelé. A homokdémonok csapatban vadásztak, és a jelek szerint az
elmúlt húsz évben ez a csapat odébbállt, máshol keresve áldozatokat
magának.
Arlen felállt, és türelmetlenül járkált fel-alá, miközben az utolsó pár
távolodó széldémont figyelte. Felnézett a vályogépületekre, és elmélkedett.
Ha összehúzza magát, valószínűtlen, hogy a magúrok észreveszik a
sziklafalakon. Ha az egyik mégis megpillantaná, még mindig behúzódhat az
egyik vályogépületbe. Az ablakok és az ajtók olyan keskenyek voltak, hogy a
széldémonoknak le kellett szállniuk, ha be akartak volna menni utána a
kunyhókba, márpedig ezeket a lényeket a földön egyszerűen el lehetett
gáncsolni, és könnyedén el lehetett futni előlük. Homokdémonoknak még
mindig nem volt nyoma; a méretük és a színük miatt kiríttak volna egy ilyen
vályogfaluban.
Egykarúnak meg órák kellenek, hogy ideérjen. Már ha gyors…
Ne legyél hülye! Várd meg a hajnalt! – förmedt rá az apja hangja, de persze
Arlen korábban sem igen hallgatott rá. Ha biztonságban akart volna élni, a
Szabad Városokban marad, ahol a legtöbben anélkül élték le az életüket, hogy
egyszer is kimerészkedtek volna a védőhálón kívülre.
Arlen sok éjszakát töltött már a szabadban, főleg a Kráziai Erődben, ahol ő
volt az egyetlen idegen, aki valaha is táncolta az alagai’sharakot. Ezúttal
azonban nem voltak mellette dal’Sharumok, akik segíthettek, ha baj történik.
Csak magára számíthatott.
Hát ez nem újdonság, gondolta Arlen.
Lassan parázsló tüzet rakott a kör közepén, hogy gond nélkül
visszataláljon a sötétben, aztán a lándzsája végére erősített egy fáklyatartót.
Pár tartalék fáklyát is beledobott a hátára vetett bő zsákba, amit bahai
cserépedényekkel készült megtölteni. Végül felkapta kerek pajzsát, amire
szintén felfestette a védőszimbólumokból álló rováskört, és átmászott a
barikádon.
Ahogy elhagyta a kört, Arlen úgy érezte, először tudott rendes lélegzetet
venni napnyugta óta. Tudta, hogy csak a képzelete játszik vele, de mintha
hűvösebb és édesebb lett volna a levegő a körön kívül. Jólesett egy kicsit
visszakapni a világból, amit éjszakánként a magúrok elraboltak az
emberektől.
A lépcsőhöz sietett, ide-oda mozgatta a fáklyáját, démonokat keresve –
készen állt, hogy szükség esetén megvédje magát, vagy menekülőre fogja.
Nehezen kapaszkodott fel. A lépcsőfokok szabálytalanul követték
egymást, némelyik olyan keskeny volt, hogy el sem fért rajta rendesen a lába.
Néha szinte vízszintesen haladt, máskor meredek emelkedőn mászott felfelé.
Gyanította, hogy a bahaiaknak nagyon erős combjaik lehettek.
A helyzetet csak tovább rontotta, hogy az alsóbb szintekről a
dal’Sharumok mindent összeszedtek a barikádjaikhoz. A törött edényeket meg
bútorokat, a szakadt ruhákat, mindent, amit nem használtak fel a falakhoz,
kupacokba hordták össze, hogy lelassítsák a kráziaiak búvóhelye felé haladó
démonokat, akiket aztán így áttaszíthattak az alacsony oldalsó falon,
egyenesen a lenti vermekbe.
Arlen igyekezett minél kisebbre összehúzni magát, ahogy egyre
kapaszkodott felfelé, közben elővigyázatosan kémlelte az éjszakai égboltot. A
széldémonok néma kövekként zuhantak alá akár egy mérföldes magasságból,
hogy aztán a szárnyukat az utolsó pillanatban kinyitva egy szemvillanás alatt
levágják egy ember fejét, aztán a karmaik közé kapják a testet, és újra a
magasba emelkedjenek anélkül, hogy a földet érintenék. Arlen nem
kételkedett benne, hogy egy ilyen magúr könnyedén elragadhatná őt is, ha
nem venné észre idejében a fenyegető veszélyt.
Mire az ötödik szintre jutott, a barikádok eltűntek, és itt már a házak is
érintetlennek tűntek. Azért Arlen továbbmászott, bár már sajogtak a
combjában az izmok. Dravazi mester műhelyét állítólag a hetedik szinten
kellett keresni, merthogy a mennyországnak hét oszlopa, Nie poklának pedig
hét rétege volt.
Arlen megpróbálta elfojtani virgonc mosolyát, ahogy felkapaszkodott a
hetedik szintre, és meglátta a mester nevét egy jókora épület bejárata fölé
karcolva. Még egyszer körülnézett, de homokdémonoknak továbbra sem látta
nyomát, a széldémonok pedig a jelek szerint messzire szálltak az éjszakában.
Az ajtónyílást rongyos függöny takarta, ami feltehetőleg inkább a
mindenhol jelen lévő vörös port volt hivatott távol tartani, mintsem a
bezárkózást vagy a biztonságot szolgálta. Egy ilyen kicsi és elszigetelt
faluban, mint Baha, nem volt mitől tartani.
Arlen az ajtóhoz osont, pajzsa szélével félrehúzta a függönyt, lándzsáját
bedöfte a sötétségbe. A fáklya vibráló fénye betöltötte a cserépedényekkel teli
helyiséget.
Arlennek a lélegzete is elállt, alig akart hinni a szemének. A készlet
legalább húsz éve gondosan becsomagolva várta, hogy elszállítsák a piacra. A
vörös portól a tárgyak színe éppen olyan lett, mint a falaké meg a padlóé, de
még ennyi idő elteltével is érintetleneknek tűntek. Óvatosan megérintette az
egyiket, ujjai csíkot hagytak a porban, és a fáklyafényben megcsillant a színes
mintákat borító fényes lakkréteg. Egyetlen helyiségbe pillantott be, és máris
több kincset talált, mint amennyit képes lett volna magával vinni.
 Fél térdre ereszkedett, a földre fektette a lándzsáját meg a pajzsot, és
levette a hátizsákját. Végigjáratta a tekintetét a kisebb vázákon, lámpákon és
tálakon, hogy kiválassza, mit tegyen be a zsákba. Azt tervezte, hogy pár
tárgyat magával visz a körbe, és alaposabban megvizsgálja őket, amíg a
pirkadatot várja, aztán visszajön a többiért.
Éppen egy finom vázát csúsztatott a hátizsákba, amikor meghallotta a
morajt. Először azt hitte, hogy elmozdított valamit, és a nagy kupac
agyagtárgy rögtön a földre dől. Megragadta a lándzsáját, és felemelte a rajta
lévő lámpást.
Feldőlni készülő holmiknak a nyomát sem látta, viszont a morajlás
folytatódott, sőt, most már inkább morgásnak hatott, határozott torokhangok
lebegtek a sötétben.
Arlen azonnal megfeledkezett az agyagtárgyakról, és lassan a hang
irányába fordult. A homokdémon nyilván követte őt a helyiségbe – olyan
hangtalanul osont, ahogy csak tudott, de képtelen volt elfojtani az állatias
ösztönei diktálta hörgését.
Arlen lassan körbefordult, messzire maga elé tartotta a lándzsáját, és a
szobát fürkészte, de egyetlen démont sem látott. Hirtelen megriadt, és
felnézett, de semmi sem várta a mennyezeten, hogy rávethesse magát.
Megremegett, és kényszerítette magát, hogy tovább keressen.
Talán sosem vette volna észre, ha nem abban a pillanatban mordul egyet,
amikor a lámpa fénye éppen a megfelelő helyre esett. Először mintha
közönséges vályogot látott volna, aztán viszont a fal egy darabja…
egyszerűen megmozdult.
Egy démon volt ott. Arlen gyakorlatilag egyenesen rámeredt, mégis alig
vette észre. A magúr páncélja éppen olyan színű volt, mint az agyag, még a
durva textúrája sem ütött el tőle. Kicsi volt, nem nagyobb, mint egy közepes
kutya, zömök testalkata azonban erős izmokról árulkodott, karmai pedig mély
barázdákat hagytak a falban. Arlen soha nem látott hozzá hasonlót.
A magúr fészkelődött egy darabig, aztán dobbantott a lábával, majd
megfeszítette az izmait, hangosan felüvöltött, és rávetette magát.
– Az éjre! – ordította Arlen, ahogy maga elé emelte a pajzsát, és azon
gondolkodott, hogy a rovásai vajon elegendőnek bizonyulnak-e az új
démonfajjal szemben. A szimbólumok válogatósak voltak, mindegyik egy
konkrét démonfaj ellen készült. Akadtak átfedések, de az ember nem
bazírozhatta erre az életét.
Mágia villant, ahogy a démon lecsapott a pajzsra, és feldöntötte Arlent. A
rovások ugyan működésbe léptek, de nyilvánvaló volt, hogy nem tarthatnak ki
örökké. Elvileg egyetlen démon sem érinthette volna meg a pajzsot, ez
azonban újra meg újra kitartóan esett neki a mágiának, ami igyekezett távol
tartani.
A démon nehezebbnek bizonyult, mint amilyennek látszott, de Arlen
megtartotta a pajzsával, felemelte, és keményen a vályogfalhoz préselte. A
magúr karmai elengedték a fát, mivel azonban a fal útját állta, a mágia Arlent
repítette hátra helyette, aki a cseréptárgyak közé zuhant, jó párat összetörve a
felbecsülhetetlen értékű műalkotások közül.
– Hogy a Mag esne bele! – káromkodta el magát, de nem volt idő ezen
elmélkedni, mert a magúr máris a kupacra vetette magát, szerteszét szórva a
cserepeket. A törött darabok minden oldalról összekaszabolták Arlent, ahogy
igyekezett megvetni a lábát a földön.
Sikerült időben maga elé kapnia a pajzsát, ahogy az agyagdémon ismét
rávetette magát, de az a fába mélyesztette a karmát, és olyan erővel rántotta
meg, hogy Arlen alkarján elpattantak a szíjak, és a pajzs kicsúszott a kezéből.
Kétségbeesetten hátrált, próbált minél messzebb kerülni a lénytől, mire az
kibogozza magát, és megint nekiesik. A hordozható rovásköréhez igen nehéz
feladat lett volna eljutnia a pajzsa nélkül, és semmi sem garantálta, hogy az
egyáltalán távol tudná tartani a lényt.
A démon újra támadott, de Arlen időben a mellkasa közepe felé döfött a
lándzsájával. Erős szúrás volt egy jó fegyverrel, de még a leggyengébb magúr
páncélja is elég kemény volt hozzá, hogy kivédjen egy ilyen támadást. A
lándzsa hegye nem ért célt, de a fáklya egyenesen a démon arcát találta el, és
kiesett a tartójából. Arlen nagyot taszított a démonon, mire az egy pillanatra
elvakulva hátratántorodott a vibráló fényben.
– Gyere csak! – kiáltotta Arlen az ajtó felé csalogatva a démont. Az
továbbra is kábultan még egyszer utoljára rávetette magát, de Arlen készen
állt. Megragadta a porlepte függönyt, a kapálózó magúr köré tekerte, és
szorosan összefogta a két végét. A függöny leszakadt a karnisról, ahogy Arlen
kilépett az ajtón, és átdobta a démont az alacsony falon. A még mindig nehéz
szövetbe csavarodott lény kiáltásai elfojtva hallatszottak, ahogy alázuhant a
mélybe.
Arlen visszasietett, hogy felvegye a fáklyát. A zsákot a törött pajzzsal meg
a lándzsával együtt ott hagyta, ahol voltak, és megint kirohant a lépcső
tetejére. Éppen elindult volna lefelé, amikor csikorgó hangot hallott a háta
mögül. Végignézett a sziklák elé épített vályogfalakon, és összerándult a
gyomra, ahogy az szintre életre kelt az agyagdémonok tömegétől.
Előbb-utóbb megfogod öletni magadat, hallotta az apja hangját Arlen, ezúttal
azonban sem ideje, sem kedve nem volt szembeszállni vele. Megfordult, és
ahogy csak a lába bírta, vágtatva indult meg lefelé a lépcsőn.
Olyan sebesen mozgott, hogy a kevéske fényben nem is látta, hova lép.
Hármasával-négyesével vette a lépcsőfokokat, de ez sem volt elég. Előtte és
mögötte is démonok nyüzsögtek.
Felfelé jövet nyilván anélkül kapaszkodott el mellettük, hogy észrevette
volna őket. Ahogy egy lépcsőfordulóhoz ért, az alatta lévő szintről két
agyagdémon vágódott el, karmaik a földbe kapaszkodtak, izmaik ugrásra
készen feszültek.
Arlen olyan lendülettel száguldott lefelé, hogy már esélye sem volt
megállni, ezért az egyetlen dolgot tette, amit hirtelen ki tudott találni:
félreugrott, és átvetette magát a falon.
Jó tízlábnyit zuhant, és egy szinttel lejjebb, a lépcsőn ért földet. Alaposan
megütötte az oldalát, de félresöpörte a fájdalmát, talpra ugrott, és futott
tovább a nyomába eredő démonok elől.
A démonok gyorsak voltak, de Arlent a kétségbeesés szélvészgyorssá tette,
és hosszú szökellésekkel lerázta az üldözőit. Legalább annyira az
emlékezetére, mint a szemére hagyatkozva megkerülte a kráziaiak barikádjait
– most már igen hálás volt a dal’Sharumoknak, amiért feltúrták az alsóbb
szinteket étel után kutatva.
Odafentről egy démon ugrott rá, karmát a hátába mélyesztette, fogaival a
vállába mart, de Arlen jóformán le sem lassult. A démon arcába nyomta a
fáklyát, aztán hátrafelé a sziklafalnak vetette magát, amivel kiszorította a
levegőt a lény tüdejéből. Amikor az engedett a szorításán, megragadta, és két
másik, lépcsőn felé rohanó magúr közé hajította.
A fényesen lobogó fáklyával tartva távol a démonokat Arlen továbbfutott.
Kétszer is elesett, egyszer még a bokáját is csúnyán kificamította, de
felpattant, és már rohant is megint, mielőtt a fájdalom egyáltalán eljutott
volna a tudatáig. A háta mögött mintha a teljes sziklafal üvöltő
agyagdémonok sokaságává alakult volna át.
Átugrott még egy falat, hogy kikerülje az utolsó magúrokkal teli
lépcsőfordulót, majd a tábortűz felé rohant, ahol azonban egy agyagdémont
talált a rováskörében: azt, amelyiket az imént ő hajított le a szikláról. A
zuhanás meg a teste köré tekeredett függöny befelé nyilván megóvta a
rovásoktól, most azonban hiába igyekezett menekülni – vadul kaparta a
védőmezőt, fehér mágia pókhálószerű csíkjait kergetve szét a levegőben.
Mivel a sajátját nem használhatta, Arlen Hajnalfény rovásköre felé futott.
Újabb agyagdémon állta el az útját, de ahogy rávetette magát, Arlen a földre
dobta a fáklyáját, és két kézzel ragadta meg a lényt. A magúr éles pikkelyei
megvágták az ujjait, és bűzös lehelete is megcsapta az orrát, de élesen sarkon
fordult, és a lény ugrásának energiáját felhasználva belehajította az egyik
démonverembe.
Arlen bevetette magát a ló hordozható rováskörébe. Szinte azonnal
fülsiketítő kiáltás hallatszott, ahogy egy széldémon nekivágódott a felvillanó
védőhálónak. A magúr hátravágódott, és ugyanabba a verembe zuhant volna,
mint az imént az agyagdémon, ha nem terjeszti szét a szárnyait az utolsó
pillanatban, hogy visszanyerje az egyensúlyát. Arlen felé fordult, és vijjogni
kezdett, megvillantva több sorra való hegyes fogát a rovások fényében.
De Arlen még nem volt biztonságban. Az agyagdémonok hullámokban
támadtak rá, egyszerre tucatnyian ostromolták a kört. Ahogy a magúrok
próbáltak átlépni a védőmezőn, a rovások felvillantak, és megállították őket,
de egyetlen agyagdémon sem vágódott hátra, ahogyan kellett volna. Tömzsi
testük beleremegett a mágiába, és felüvöltöttek a fájdalomtól, de így is
belevájták karmaikat a földbe, és apránként haladtak előre. Arlen körbe-körbe
járt, és sorra rúgta le őket a védőmezőről, de ő is tudta, hogy ez nem mehet
így sokáig, és sok volt még hátra az éjszakából. Az agyagdémonok előbb-
utóbb átjutnak. Hajnalfény is félt, vadul rángatta a köteleit.
Aztán újabb kiáltás harsant, ami elnyomta még az agyagdémonok
kakofóniáját is: Egykarú ügetett a térre. A kődémon tizenöt láb magas volt a
szarvaitól a talpáig, és egész testét vastag fekete páncél borította, amiben
legfeljebb a legerősebb rovások tehettek kárt.
A mindig féltékeny óriási magúr úgy söpörte el jó karjával az
agyagdémonokat, ahogyan az emberek az őszi avart szokták, és megtisztította
az Arlen rovásköréhez vezető utat. Ráordított minden apró kuzinjára, amelyik
megpróbált a közelébe férkőzni, és nem egyet meg is ölt közülük, mire azok
felfogták az üzenetet.
Arlen még az első találkozásukkor, majd tíz évvel korábban nyomorította
meg Egykarút. Akkoriban szinte gyerek volt még, és inkább véletlenül, mint
tudatos csel eredményeképpen vágta le a magúr karját, de Egykarú halhatatlan
volt, és sem nem felejtett el, sem nem bocsátott meg semmit.
Minden éjjel ott öltött testet, ahol utoljára látta Arlent, és követte a
nyomát. Mindegy, hány folyót úszott át, vagy hány fára mászott fel, a
hatalmas démon gyorsabban vágtatott, mint bármelyik ló, és pár órán belül
mindig utolérte. Fáradhatatlan és kielégíthetetlen volt, másra sem gondolt,
csak a bosszúra.
A kődémon vadul csapkodta Arlen rovásait, a mágia az egész folyómedret
bevilágította, ahogy újra meg újra támadott. Csakhogy Arlen kőrovásaiban
nem volt hiba, és valószínűtlennek tűnt, hogy Egykarú sikerrel járhat. Azért
ahogy leült, és felnézett a dühöngő magúrra, nem érzett megkönnyebbülést,
amiért az váratlanul megszabadította az agyagdémonoktól. Tudta, hogy az
irdatlan méretű kődémon előbb vagy utóbb elkapja a rovásmezőn kívül, és
akkor valószínűleg azt kívánja majd, bárcsak az agyagdémonok végeztek
volna vele.
Egyelőre azonban csak bemutatott a démonnak, aztán beletúrt Hajnalfény
nyeregtáskájába, és elővette a tartalék gyógyfüves erszényét meg a kötszereit.
Egyre jobban értett hozzá, hogyan varija össze a saját bőrét.

Közvetlenül azelőtt, hogy beköszöntött volna a hajnal, és az ég világosodni

kezdett, Arlen eszeveszett sikolyokra ébredt. Mivel kénytelen-kelletlen
nagyon felszínesen aludt, egy szemvillanás alatt felpattant, és úgy vetette le
magáról az álmot, mint valami takarót. Egykarú már visszabújt a Magba, mint
ahogy az összes szél- meg agyagdémon is. Egy kivételével.
Az Arlen saját magának szánt körében ragadt magúr vadul csapkodta és
karmolászta a védőmezőt, de nem jutott át rajta. Ha a rovások nem is voltak
tökéletesen az agyagdémonokra hangolva, így, hogy minden oldalról
körülvették a démont, a hatásuk megsokszorozódott.
A látóhatár tovább világosodott, és Arlen érdeklődéssel figyelte a magúr
életének utolsó pillanatait. Szegmentált vörös páncéljával meg vastag, éles
pikkelyekkel borított, hegyes karmokban végződő kurta lábával a lény az
erősödő fényben valamelyest egy tatura emlékeztetett. Tompa, hengeres
fejével rettenetes erőt tudott kifejteni, amit újra meg újra be is mutatott, ahogy
nekirontott börtöne mágikus falainak.
A fénysugarak elérték a kiszáradt folyómedret, a magúr pedig felvisított a
fájdalomtól, bár a kanyon falai továbbra is árnyékba borultak. Most már nem
tart sokáig.
A kétségbeesett démon vörös köddé porladt, és betöltötte a kört, de még
testetlenül sem tudott elmenekülni. A védőmező alatti agyagon keresztül nem
juthatott le a Magba. Hiába gomolygott a kör peremeinél, a mágia továbbra is
fogva tartotta, ahogy fel-felvillanva átcikázott a ködön, akár villámok a
felhőkön.
A köd tovább áramlott a körben, egyre csak a rést keresve az Arlen által
szőtt feszes hálóban. A magúrból még így, testetlen állapotában is áradt a
kétségbeesés meg a félelem. Arlen feszült izgalommal figyelte, mi történik. A
démonok alapvetően immunisak voltak a halálos fegyverekre. Csakis úgy
lehetett biztosan végezni velük, ha egy rováskör csapdájába ejtették őket, és
megvárták a napsütést, márpedig ennek a megvalósítása sokszor nem egy
embernek az életébe került.
Végül a nap elég magasra emelkedett hozzá, hogy elérje a folyó túlpartját.
A vörös ködbe szikrák martak, mint amikor a gyújtós lángja eléri a vastagabb
fadarabokat. Hirtelen iszonyatos hőség támadt, ahogy a köd belobbant, és
elemi erővel égni kezdett. Arlen érezte, ahogy a tűz elszívja a levegőt; a
szeme kiszáradt, az arca izzott, de akkor sem tudta volna elfordítani a
tekintetét, ha az élete múlott volna rajta. A démonok annyi mindent elvettek a
világtól, nem lehetett elégszer látni, ahogyan egy közülük a lehető
legnagyobb árat fizeti a gonoszságáért.
Miután a lángok elhaltak, Arlen körülnézett a rováskörében, de a démon
szétszaggatta vagy összetörte a felszerelése legnagyobb részét, ami pedig
megmaradt, azt később a tűz emésztette el. A legfontosabb holmikból akadt
tartalék Hajnalfény rováskörében, de tudta, hogy a halott démon miatt el is
kell költenie majd az agyagtárgyak eladásából származó haszon jelentős
hányadát.
Ha egyáltalán maradt még, amit eladhat. Arlen felrohant a lépcsőn Dravazi
mester műhelyébe, ahol beigazolódott a félelme. Majd minden darab
megrepedt vagy összetört. Körülnézett a többi vályogépületben is, és rengeteg
agyagedényt talált, de mindegyik durva darab volt, amit hétköznapi
használatra készítettek. A bahaiak, akik a kereskedésből éltek, nem törődtek
vele, hogy a saját hétköznapi tárgyaikat is művészi díszítésekkel lássák el.
Arlen úgy sejtette szerencsésnek mondhatja magát, ha egyáltalán a
veszteségeit fedezni tudja.
Azért megtépázott felszerelése és a fájdalom ellenére emelt fővel lovagolt
ki a kanyonból. Ellátogatott egy faluba, ahol húsz éve nem járt senki,
megküzdött a démonaival, életben maradt, és lesz mit elmesélnie, ha hazatér.
Egy nap majd nem jársz ilyen szerencsével, emlékeztette az apja hangja.
Talán, felelte gondolatban. De az nem ma lesz.

Abban erősen támaszkodott a mankójára, ahogy átbicegett a Kráziai Erőd,

vagyis a Sivatag Lándzsájának Nagy Bazárján. Pókhasú ember volt, de suta
lába amúgy sem tudta volna megtartani a súlyát. Sárga selyemturbánt viselt
barna szövetkalappal a tetején. Ugyanolyan barna bőrmellénye alá bő kék,
aranycérnával hímzett selyeminget húzott, ujjain gyűrűk egész sora ragyogott.
Pantallóját, ami abból a sárga selyemből készült, amiből a turbánja,
ékkövekkel kirakott öv tartotta a derekán, mankója nyelére fehér csontból
megfaragták élete első tevéjét – hónalja éppen a két púp között támaszkodott.
 A bazár mérföldeken át nyújtózott a város belső falai mentén. A forró,
poros utcákon végeérhetetlenül sorakoztak a bódék, a sátrak és a karámok.
Kínáltak itt mindent: ételt, fűszert, parfümöt, ruhát, ékszert, bútort, jószágot,
málhás állatokat és minden mást, amire egy vásárló csak vágyhatott.
A falakon kívül lévő Útvesztőt arra tervezték, hogy a dal’Sharumok
csapdába ejthessék és megölhessék a városba bejutni igyekvő démonokat, a
bazárt pedig arra, hogy vevőket ejthessenek csapdába és zavarjanak össze,
mielőtt a kereskedők rájuk vetik magukat. Az áruk szemkápráztató kavalkádja
és az árusok erőszakossága megtörte még a legfinnyásabb vevők ellenállását
is, és végül meglazította az erszények száját összekötő zsineget. A kijáratnak
tűnő útvonalak többnyire zsákutcának bizonyultak, a gombamód szaporodó
bódék némelyikétől lehetetlen volt kijutni a város utcáira. Még azok is újra
meg újra eltévedtek, akik egyébként kiismerték magukat ebben a
labirintusban.
Abban azonban soha. A bazár az otthona, a heves alkudozás hangja pedig
a levegő volt, amit belélegzett. Éppen úgy nem tévedt el a bazárban, mint
ahogyan az Első Harcos sem tévedt el az Útvesztőben.
Abban a családja sátrában született a bazár kellős közepén. Nagyanyja volt
a bábaasszony, apja, Chabin a vevőket szolgálta ki a bódéban, miközben
felesége hátul üvöltött. Nem engedhette meg magának, hogy akárcsak egy
kevéske bevétel is kiessen, főleg úgy, hogy még egy szájat kellett etetnie.
Chabin jó ember volt, Abban emlékezett rá, hogy mindig szorgalmasan
dolgozott a családja boldogulásáért, pedig a gyávasága miatt alkalmatlannak
nyilvánították rá, hogy harcos váljék belőle, és a vallási vezetők sem fogadták
be a soraikba, mivel a hitét nem találták kellőképpen megingathatatlannak.
Mivel a kráziai férfiak számára elérhető két valódi hivatás nem jöhetett
többé szóba, Abban apja arra kényszerült, hogy nap mint nap terhek alatt
görnyedjen, és úgy küzdjön a megélhetésért, mint egy nő. Khaffit lett belőle,
olyan ember, akinek nincs becsülete, és aki előtt örökre zárva marad Everam
paradicsomának kapuja.
Chabin azonban egyetlen zokszó nélkül cipelte a terheket, és ócska
csecsebecséket áruló bódéját idővel sikeres üzletté bővítette, ahová még az
északi zöld vidékekről is érkeztek vásárlók. Közben megismertette Abbant a
matematikával és a földrajzzal, megmutatta neki, hogyan kell lerajzolni a
szavakat, és megtanította a zöldvidékiek nyelvére, hogy alkudni tudjon a
Fullajtárjaikkal, amikor azok megjelennek az áruikkal. Sok mindent
megtanított tehát a fiának, de legfőképpen azt, hogy a damáktól félni kell. Ezt
a leckét a saját élete árán adta tovább.
 A damák, Everam vallási vezetői álltak a kráziai társadalom csúcsán.
Fehér köpenyüket már távolról észre lehetett venni, és ők voltak a híd ember
és teremtő között. A damáknak jogukban állt minden teketória nélkül megölni
bárki rangban alattuk állót, ha úgy érezték, hogy az illető nem viseltetett kellő
tisztelettel irántuk vagy a szent törvények iránt – és nem kellett
következményektől tartaniuk.
Abban nyolcéves volt, amikor az apját megölték. Cob, egy északi Fullajtár
érkezett a bódéba, és ellátmányt vásárolt a hazaútra. Nagy becsben tartott
vásárló volt, fontos szereplője a zöldvidékiekkel folytatott kereskedésnek.
Abban ügyelt rá, hogy úgy bánjon vele, mint egy herceggel.
– Az idefelé vezető úton megsérült az egyik rovásköröm – mondta Cob,
aki sántítva közlekedett, és az egyik lándzsáját használta mankónak. – Kötélre
és festékre lesz szükségem.
Chabin csettintett az ujjaival, Abban pedig máris a kezébe nyomott egy kis
agyagedényre való festéket, aztán már futott is a kötélért.
– Egy nyavalyás homokdémon leharapta a fél lábfejemet, mire sikerült a
tartalék körbe menekülnöm. – A Fullajtár a lábát borító kötésre pillantott.
Miközben a sebesüléssel foglalkoztak, sem Chabin, sem Cob nem vette
észre az arra haladó damát.
A dama azonban észrevette őket, legfőképpen azt, hogy Abban apja nem
hajolt meg mélyen alázata jeleként, ahogyan azt egy khaffittól elvárták a
vallási vezetők jelenlétében.
– Hajtsd meg a derekad, mocskos khaffit! – mordult a damát kísérő
dal’Sharum.
Chabin rémülten pördült meg, és véletlenül leöntötte festékkel a dama
makulátlanul fehér köpenyét.
Egy pillanatra mintha megfagyott volna az idő, aztán a feldühödött dama
átnyúlt a pult fölött, megragadta Chabin haját és állát, és élesen elfordította a
fejét. Hangos reccsenés visszhangzott a bódéban, mint amikor egy darab fa
törik ketté, és Abban apja holtan esett össze.
Több mint negyed évszázad telt el az óta a nap óta, de Abban még mindig
élénken emlékezett arra a hangra.
Amikor elég idős lett hozzá, Abban tett egy próbát, hátha harcos lehet
belőle, és nem kell apja szégyenében osztoznia. És bár a Chabin kasztjába
tartozás nem volt örökletes, a fiú éppen olyan gyengének és gyávának
bizonyult, mint az apa. Még újonc volt, amikor a brutális kiképzés
megnyomorította, és azon kapta magát, hogy ő is számkivetett khaffit lett.
 Abban biccentett pár kereskedőnek, ahogy elhaladt a sátruk előtt. A
legtöbb árus nő volt, és tetőtől talpig fekete szövetbe burkolta magát, bár azért
hozzá hasonló khaffitok is akadtak. Akárcsak Abbant, őket is könnyű volt
észrevenni világos ruháikban, amihez mindannyian barna sapkát és a
kasztjukra jellemző mellényt viseltek. A khaffitokon kívül csak a nők hordtak
világos, színes ruhákat, de ők is csak a férjük vagy más nők társaságában.
Ha a kereskedőnők megvetéssel is tekintettek Abbanra, tudták, hogy nem
lenne jó vége, ha ezt kimutatnák. A férfi nemcsak apja gyengeségeit örökölte,
hanem az erényeit is: a családi vállalkozás évről évre több bevételt termelt,
amióta Abban vette át az irányítást. Aki megsértette, az üzlettől esett el, mivel
a kövér khaffitnak összeköttetései voltak mindenfelé a bazárban, sőt még a
több száz mérföldnyire északra fekvő városokban is. A zöldvidékiekkel
folytatott kereskedelem jóformán teljes egészében Abbanon keresztül zajlott,
és aki hozzá kívánt jutni a jó pénzért továbbadható egzotikus holmikhoz, az
jobban járt, ha nem mutatta ki a viszolygását.
Csak egyvalaki nem fogta vissza magát. Amikor Abban a saját sátrához
ért, éles kiáltás harsant az utca túloldaláról, mire a khaffit undorral pillantott
felé döcögő konkurensére.
– Abban, barátom! – kiáltotta a férfi, bár valójában még véletlenül sem
lehetett barátoknak nevezni őket. – Messziről felismertelek a tarka női
ruhádban, ahogy errefelé tartottál. Hogy megy ma az üzlet?
Abban megvetően húzta össze a szemöldökét, de okosabb volt annál,
mintsem hogy gorombán visszavágjon. Ahmit asu Samere am’Rajith
am’Maja dal’Sharum harcos volt, rangban annyival állt Abban fölött, mint
egy férfi egy nő fölött. Bár egy dal’Sharum elvileg nem ölhetett meg egy
khaffitot különösebb ok nélkül, a gyakorlatban valószínűleg nem lett volna
komoly következménye, ha megteszi.
Ezért kellett Abbannak úgy tennie, mintha az egy-egy szekérrakománnyi
áru, ami időnként eltűnt a raktárából, soha nem létezett volna, holott maga is
jól tudta, hogy valójában Ahmit emberei lopták el.
Ahmit nemrég került a piacra. Egy homokdémon jókora darab húst
harapott ki a vádlijából, és a seb elfertőződött. A dama’tingeknek végül nem
maradt más választásuk, mint hogy levágják a végtagot. Súlyos szégyennek
számított csatában megrokkanni és életben maradni, de mivel sikerült
csapdába ejtenie, és a felkelő nap sugarai elé vetnie a sebesülését okozó
démont, biztos volt a helye a mennyországban.
Abbannal ellentétben Ahmit tetőtől talpig feketét viselt, ahogyan az egy
harcoshoz illett, éjszakai fátyla lazán lógott a nyakában. A lándzsáját továbbra
is magával hordta, bár mostanság inkább sétabotnak használta, mint
fegyvernek. Azért ügyelt rá, hogy mindig ki legyen élezve, és nem habozott
fenyegetőzni vele, ha felbosszantották.
Egy férfi, aki a harcosok fekete ruháját viselte, mindig feltűnést keltett itt,
hiszen a bazár szinte kizárólag a nők és a khaffitok birodalma volt. Az
emberek általában vigyáztak vele, és féltek megközelíteni, ezért Ahmit
narancsszínű kendőt kötött a lándzsa feje alá, ezzel jelezvén, hogy kereskedő,
és a vevőjelölteknek érdemes szemügyre venniük az áruját.
– Á, Ahmit barátom! – Abban arcára kiült az a szívélyes melegség, amit
több ezer vásárlóval volt már alkalma begyakorolni. – Everamra mondom,
örülök, hogy látlak! A nap fényesebben ragyog, ha a közeledben lehetek. Az
üzlet igazán nagyszerűen megy, köszönöm kérdésed. Bízom benne, hogy a te
sátradban is minden jól halad.
– Hát persze! Hát persze! – Ahmit szeme szikrákat szórt. Láthatólag
szándékában állt folytatni, de észrevett két nőt, akik Abban közszemlére tett
gyümölcseit kezdték mustrálgatni. – Jöjjenek, jöjjenek, nagytiszteletű
hölgyeim, nekem sokkal szebb árum van az út túloldalán! – kiáltotta. –
Szívesebben vásárolnának egy lelketlen khaffittól, mint olyasvalakitől, aki
helytállt az éjszakában a démonok hordáival szemben?
Ha így fogalmazott, kevesen utasították vissza az invitálást, és a két nő
rögvest el is indult az ő sátra felé. Ahmit gúnyos vigyorral pillantott Abbanra.
A dal’Sharum nem először rabolt el tőle így vásárlókat, és gyaníthatóan nem
is ez volt az utolsó alkalom.
Sziszegő hang hallatszott a piac általános zsivajában, amire mindkét férfi
felkapta a fejét. A hang a többi kereskedő figyelmeztetése volt, és egy dama
közeledtét jelezte. A környéken a kereskedők elrejtették az Evejah törvényei
szerint tiltott árukat, például az alkoholt és a hangszereket. Még Ahmit is
gyorsan végigpillantott magán, hogy nincs-e nála valami csempészáru.
Pár perccel később már meg is pillantották a figyelmeztetés okát. Egy
fehér köpenyt viselő ifjú dama vezetésével egy csapatra való, fél vállukon
átvetett fehér ágyékkötőt viselő nie’dama gyűjtött gyümölcsöt, kenyeret és
húst a piacról. Nem ajánlottak fizetséget azért, amit elvittek, és egyetlen
kereskedő sem mert volna ilyesmit kérni. A damák úgy legeltek, mint a
kecskék, és ez ellen egyetlen kereskedő sem tehetett semmit, ha kedves volt
az élete.
Abban nem felejtette el, mi történt az apjával, és a dama láttán olyan
mélyen meghajolt, hogy kis híján hasra esett. Ahmit azonnal észrevette, és
lándzsája nyelét a khaffit lábai közé döfte, majd hangosan felröhögött, ahogy
Abban elterült a porban. A dama feléjük pillantott, Abban pedig érezve a férfi
tekintetének súlyát, a földhöz szorította a homlokát, és úgy megalázkodott a
porban, mint egy kutya. Ahmit vele ellentétben egyszerűen csak biccentett
tiszteletadás gyanánt, a dama pedig viszonozta a gesztust.
A vallási vezető hamarosan továbbsétált, Abban azonban elkapta az egyik
nie’dama tekintetét. A girhes fiú, aki nem lehetett több tizenkét évesnél, előbb
Ahmitra pillantott, aztán vigyorogva mérte végig a porban térdelő Abbant,
majd cinkosan kacsintott, mielőtt a fivérei után indult.
És ha ez nem lett volna elég, éppen abban a pillanatban állított be a
Par’chin. Márpedig soha nem jó úgy kezdeni egy üzleti tárgyalást, hogy az
ember éppen meghunyászkodva kuporog a földön.

Arlen szomorúan pillantott a földön térdelő Abbanra. Tudta, hogy a

barátjának sokkal jobban fájt ez a megaláztatás, mintha a dama
megkorbácsolta volna. Sok mindent csodált a kráziaiakban, azt azonban a
legkevésbé sem, ahogyan a nőkkel és a khaffitokkal bántak. Senki sem
szolgált rá, hogy így megszégyenítsék.
Célzatosan másfelé nézett, és egy számára teljességgel érdektelen
csecsebecsékkel megrakott szekeret mustrált, amíg Abban a mankója
segítségével feltápászkodott. Miután a khaffit leporolta magát, Arlen úgy
vezette oda hozzá Hajnalfényt, mint aki csak most érkezett.
– Par’chin! – kiáltotta Abban, mintha eddig maga sem vette volna észre
Arlent. – De jó látni téged, Jeph fia! A megrakott lovadból úgy sejtem, sikeres
volt az utad.
Arlen elővett egy Dravazi-vázát, és átadta Abbannak vizsgálatra. A khaffit
szokása szerint undorral húzta el a száját, mielőtt egyáltalán megnézte volna
magának a tárgyat. Arlent az öreg Tokásra emlékeztette, az egyetlen bolt
tulajdonosára Tölgypatakban, ahol felnőtt. Soha nem mutatták ki, hogy
érdekli őket, amit kínálnak nekik, amíg le nem alkudták az árát.
– Kár, jobbat reméltem – mondta Abban, bár a váza szebb volt, mint
bármi, amit Arlen valaha is látott a khaffit sátrában. – Kétlem, hogy sokat
elkérhetnék érte.
– Kivételesen kímélj meg ettől a sok süketeléstől – csattant fel Arlen. –
Majdnem felzabáltak a magúrok ezek miatt a tárgyak miatt, és ha nem adsz
értük jó pénzt, máshová viszem őket.
– A lelkembe gázolsz, Jeph fia! – nyüszítette Abban. – Pedig tőlem kaptad
a térképet meg az útmutatást, ami elvezetett a kincshez!
– A hely tele volt idegen démonokkal – közölte Arlen. – Ez felviszi az
árat.
 – Idegen démonokkal? – csodálkozott Abban.
Arlen bólintott.
– Tömzsik voltak és vörösek, mint a szikla – felelte. – Nem nagyobbak
egy kutyánál, de több száz bújt elő belőlük.
Abban nem lepődött meg.
– Agyagdémonok – nyugtázta. – Hemzsegnek Baha kad’Everamban.
– Az éjre, te tudtál róluk? – kiáltott fel Arlen. – Tudtál róluk, és odaküldtél
készületlenül?
– Nem említettem volna az agyagdémonokat? – kérdezte Abban.
– Nem, te magúrfajzat, nem említetted őket! – kiáltotta Arlen. – Még
rendes rovásaim sem voltak ellenük!
Abban elsápadt.
– Hogyhogy nem voltak ellenük rovásaid, Par’chin? – csodálkozott. –
Minden ostoba gyerek ismeri az agyagdémonokat.
– Ha a nyüves sivatagban született, akkor talán – vicsorította Arlen. –
Ugyanezt mondták a herceg bányáiban is, miután kis híján szétmarcangolt
egy hódémon. El kellene vinnem ezt az egész szállítmányt a rizoni erődbe,
csak hogy neked keresztbe tegyek.
– Ó, arra semmi szükség, Par’chin! – kiáltotta valaki. Arlen felnézett, és
egy dal’Sharumot pillantott meg, amint feléjük bicegett az utcán. Nem
ismerte az illetőt, de egyáltalán nem lepődött meg rajta, hogy az viszont
ismeri őt. A legtöbb dal’Sharum legalább hallott a Par’chinről, még ha nem is
találkozott vele személyesen.
A chin szó önmagában „idegen”-t jelentett, és sértésnek számított,
voltaképpen gyáva és gyenge embert értettek alatta. Akire ezt mondták, azt
még a khaffitoknál is kevesebbre becsülték. A Par’chin azonban annyit tett,
hogy „bátor idegen”. Ezt az elnevezést kizárólag Arlenre alkalmazták, az
egyetlen zöldvidékire, aki valaha alkalmazkodott az élethez a Sivatag
Lándzsájában, és a dal’Sharumokkal együtt harcolt az alagai’sharakban.
– Engedje meg, hogy bemutatkozzam! – szólt az idegen kráziai nyelven,
és üdvözlésképpen harcosok módjára ragadta meg Arlen alkarját. Nem
ismerte úgy az északiak nyelvét, mint Abban, Arlen viszont a legtöbb
Fullajtárral ellentétben folyékonyan beszélt kráziaiul. – Ahmit asu Samere
am’Rajith am’Maja vagyok. Csak árulja el, mivel akarta átverni ez a
szánalmas khaffit, és én garantáltan többet kínálok nála.
 – Ha elárulod neki, hogy szent területről loptad a tárgyakat, Par’chin –
szólt északi nyelven –, mind a kettőnket kikötöznek egy karóhoz a
városkapukon kívül, mielőtt leszáll az est.
– Khaffit! – mordult fel Ahmit. – Mérhetetlen modortalanságnak számít
ilyen barbár nyelven beszélni férfiak jelenlétében.
– Ezer bocsánat, nemes dal’Sharum! – Abban mélyen meghajolt, de
közben hátralépett, hogy a másik férfi ne lökhesse fel ismét.
– Jobban jár, ha nem üzletel ilyen disznófaló félemberekkel – fordult Arlen
felé Ahmit. – Maga már helytállt az éjszakában! Egy ilyen harcosnak
méltóságán aluli khaffitokkal üzletelni. De magához hasonlóan az én kezemre
is fröccsent már démonichor. Tizenkettőnek mutattam meg a napot, mielőtt
elvesztettem a lábamat.
– Ah! – mormogta Abban Arlen nyelvén. – Amikor legutóbb előadta a
történetet, még csak fél tucat volt. Ezek szerint azóta hozzáköltött még párat.
– Mit vartyogsz, khaffit? – Ahmit nem értett egy szót sem, de tudta, hogy
minden valószínűség szerint alaposan megsértették.
– Semmit, nagytiszteletű dal’Sharum – felelte Abban, és látványosan
meghajolt.
Ahmit arcul ütötte Abbant.
– Nem megmondtam, hogy arcátlanság ez a barbár fröcsögés! – fortyant
fel. – Kérj bocsánatot a Par’chintól!
Arlen nem bírta tovább. A földre koppantott a lándzsájával, és dühödten
fordult a kereskedő felé.
– Azt akarod ettől az embertől, hogy kérjen bocsánatot, amiért a saját
nyelvemen szólt hozzám? – hördült föl, és akkorát taszított Ahmiton, hogy az
elterült a földön. A dal’Sharum tekintetébe egy pillanatra düh költözött, és
támadásra készen megragadta a lándzsáját, de aztán Arlen erős lábára, majd a
saját csonkjára nézett, és meggondolta magát.
– Elnézését kérem, Par’chin. – Úgy ejtette ki a szavakat, mintha egyik
keserűbb lett volna, mint a másik. – Nem állt szándékomban megsérteni.
A kasztrendszer mindkét irányban működött. Ahmit harcostársaként
üdvözölte Arlent, márpedig a harcosok között is szigorú hierarchia működött:
előbb jöttek az erősek, aztán a gyengék. Ahmit a falábával ennek a
hierarchiának a legalján találta magát. Egy erős harcoshoz viszonyítva ő maga
is alig számított többnek közönséges khaffitnál. Nem csoda, hogy Ahmit a
bazárt választotta otthonául.
 Arlen lándzsájával a dal’Sharumra mutatott.
– Legközelebb kétszer is gondold meg, mielőtt sértegeted az otthonomat!
– Halkan, fenyegetően beszélt. – Különben vértől lesz lucskos az utca pora! –
Persze nem állt szándékában valóra váltani a fenyegetést, de Ahmitnak ezt
nem kellett tudnia. A dal’Sharumokkal szemben erőt kellett mutatni, ha az
ember azt akarta, hogy tiszteljék.
Abban megragadta Arlen karját, és bekísérte a sátrába, mielőtt
továbbfajulhatott volna a konfliktus.
– Hah! – kiáltotta, amikor végül odabent voltak, és az ajtónyílást borító
nehéz vászon a helyére hullott mögöttük. – Ahmit egy hónapig gyötörni fog,
de minden gorombaságot és ütést megért, hogy ezt láthattam.
– Nem szabadna hagynod, hogy így bánjon veled. – Arlen úgy érezte,
legalább ezredszerre mondja el ugyanezt. – Nincsen így rendjén.
Abban azonban csak legyintett.
– Ha rendjén van, ha nincs, így mennek a dolgok errefelé, Par’chin –
mondta. – Talán a te hazádban máshogy kezelik a magunkfajtákat, de a
Sivatag Lándzsájában ezzel az erővel akár azt is kérhetnéd, hogy ne süssön
olyan forrón a nap.
Abban sátrában hűvös volt.
Az asszonyai azonnal odasiettek, levették Arlen poros köpenyét és
csizmáját, és tiszta köpenybe öltöztették. Párnákat halmoztak fel a férfiaknak,
hogy kényelmesen letelepedhessenek, aztán vizet, gyümölcsöt és húst hoztak
nekik, meg két csésze gőzölgő teát. Amikor kellőképpen felfrissültek, Abban
elővett egy kis üveget meg két apró agyagcsészét.
– Igyál velem, Par’chin! – szólt. – Higgadjunk le, és kezdjük elölről a
tárgyalást.
Arlen gyanakodva pillantott az agyagcsészére, majd megrántotta a vállát,
és belekortyolt.
Egy pillanattal később kiköpte a folyadékot, és kapkodva nyúlt a
vizeskancsó után. Abban nevetve csapkodta a térdét.
– Te meg akarsz mérgezni? – kérdezte Arlen, de a dühe azonnal
elszivárgott, amikor Abban magasba emelte a saját csészéjét, és felhajtotta a
tartalmát.
– Mi a Mag ez a rettenetes főzet? – kérdezte.
– Couzi – felelte Abban. – Erjesztett gabonából pároljuk, és fahéjjal
ízesítjük. Everamra, Par’chin, hány hordónyival cipeltél át belőle a sivatagon
anélkül, hogy megkóstoltad volna?
– Nem iszom az áruból – közölte Arlen. – Mellesleg szeretném
megjegyezni, hogy inkább emlékeztet az íze egy lángdémon köpetére, mint
fahéjra.
– Akár olajlámpásnak is lehetne használni – bólintott Abban mosolyogva.
Újratöltötte Arlen csészéjét, és átadta a Par’chinnak. – A legjobb, ha az elsőt
egyből felhajtod. Mire a harmadikat iszod, csak a fahéj ízét fogod érezni.
Arlen egyetlen húzásra eltüntette az italt. Majd’ megfulladt, a torka úgy
égett, mintha lobogva forró vizet ivott volna.
– Hogy a magúrok vinnék el ezt az izét! – Levegő után kapkodott, de
engedte Abbannak, hogy újratöltse a csészéjét.
– A Damajik is ezen a véleményen vannak, Par’chin – mondta Abban. – A
couzi illegális az Evejah törvényei szerint, de mi, khaffitok szabadon
készíthetjük, hogy aztán eladjuk a chineknek.
– És egy keveset megtartasz magadnak – nyugtázta Arlen.
Abban felmordult.
– Több couzit adok el itt, mint a zöldvidékeken, Par’chin – közölte. – Egy
apró üveg is elég hozzá, hogy egy megtermett férfival forogjon a világ,
úgyhogy a damák orra előtt is könnyű eldugni. A khaffitok ládaszámra isszák,
a dal’Sharumok pedig magukkal viszik az Útvesztőbe, hogy bátorságot
töltsön beléjük az éjszakában. Még a damák közül is rákaptak páran.
– Nem tartasz tőle, hogy a következő életedben meg kell fizetned azért,
hogy tiltott italokat árulsz vallásos embereknek? – kérdezte Arlen, miután
megivott még egy csészével. Az ital máris simábban csúszott.
– Ha hinnék ilyen sületlenségekben, tartanék tőle, Par’chin – felelte
Abban. – Szóval még jó, hogy nem hiszek bennük.
Arlen belekortyolt a következő csészébe, a torka már zsibbadt volt a
folyamatos égető érzéstől. Kiélvezte a fahéj zamatát, csodálkozott, eddig
hogy nem vette észre. Úgy érezte, mintha a teste lebegne a hímzett
selyempárnák fölött, amiken ült. Abban hasonlóképpen nyugodtnak tűnt, és
mire a kis üveg kiürült, már a semmin nevettek, és egymás hátát veregették.
– Most, hogy barátok vagyunk – mondta Abban –, visszatérhetnénk az
üzletre?
Arlen bólintott, figyelte, ahogy a khaffit bizonytalanul feltápászkodik, és a
bahai edényekhez botorkál, amiket az asszonyok időközben lepakoltak
Hajnalfényről, és behordtak a sátorba. Abban természetesen máris faarcot
vágott, ahogyan az alkudozáshoz alaposan begyakorolta.
– A legtöbb nem Dravazi – állapította meg.
– Nem sok mindent találtam a mester műhelyében – hazudta Arlen. –
Aztán meg mielőtt a pénzre tereljük a szót, még arról is el kellene
beszélgetnünk, hogy miért nem siettél beszámolni ennek az utazásnak a
veszélyeiről.
– Mit számít? – kérdezte Abban. – Sértetlenül megúsztad a kalandot, mint
mindig.
– Számít, mert talán útnak sem indultam volna, ha tudom, hogy
nyüzsögnek ott a démonok, amik ellen még csak megfelelő rovásaim
sincsenek! – csattant fel Arlen.
De Abban csak legyintett.
– Mi okom lett volna hazudni neked, Jeph fia? – kérdezte. – Te vagy a
Par’chin, a bátor férfi, aki elmegy bárhová. – Ha meséltem volna neked az
agyagdémonokról, csak még jobban elszántad volna magadat, hogy szembe
köpd őket.
– Hízelgéssel nem vágod ki magad ebből, Abban – közölte Arlen, bár
couzitól homályos elméjével a dicséret valóban jólesett neki. – Ennél többet
kell ajánlanod.
– És mit vársz tőlem, Par’chin? – érdeklődött a khaffit.
– Az agyagdémonrovások grimoárja kell – jelentette ki Arlen.
– Megállapodtunk – bólintott Abban. – Ingyen megkapod. Ez az én
ajándékom számodra, barátom.
Arlen felhúzta a szemöldökét. A rovások értékes árucikknek számítottak,
és a khaffit nem az az ember volt, aki előszeretettel osztogatott csak úgy
ajándékokat.
– Tekintsd befektetésnek – magyarázta Abban. – Még az egyszerű bahai
agyagtárgyak is jó áron kelnek el. Ha egy kicsit tudatosítjuk, milyen veszélyes
hely is az a falu, a vásárlók úgy érzik, igazi különlegességet kapnak a
pénzükért. – Arlenre pillantott. – Több is maradt még a faluban? – kérdezte.
A Par’chin bólintott.
– Nos – folytatta Abban –, abból nem származik hasznom, ha meghalsz,
mielőtt elhozod őket.
 – Világos – mondta Arlen. – De így sem értem, hogy ajánlhatsz fel nekem
ilyesmit. Nem úgy van, hogy még csak megérintenetek is tilos a rovásokat
tartalmazó könyveket?
Abban felnevetett.
– Egy khaffitnak jóformán minden tilos, Par’chin. De igen, a damák szent
feladatnak tekintik a rovásvetést, és szigorúan őrzik a tudományt.
– De te azért meg tudod szerezni nekem az agyagdémonok grimoárját,
ugye? – kérdezte még egyszer Arlen.
– Egyenesen a damák orra elől! – Abban felnevetett, és csettintett az
ujjaival.
Arlen részegen feltápászkodott, aztán visszazuhant a párnákra, és megint
mind a ketten felnevettek.
– Hogyan? – kérdezősködött tovább a Par’chin.
– Nos, barátom! – Abban sajnálkozólag emelte fel a kezét. – Túl sokat
kérsz, minden szakmai titkomat nem árulhatom el.
– Ne süketelj nekem! – mondta Arlen. – A térkép, amit tőled kaptam, több
mint egy napot tévedett. Ha ezekre a térképekre meg a te rovásaidra bízom
magam, tudni akarom, hogy valóban pontos-e az információ.
Abban egy hosszú pillanatig némán nézte a Par’chint, aztán megvonta a
vállát, és letelepedett Arlen mellé. Csettintett az ujjaival, mire egy fekete
ruhás nő újabb üveg couzit hozott. Letérdelt, megtöltötte a csészéket, majd
mélyen meghajolt, és távozott. A két férfi koccintott, aztán ivott.
Abban közelebb hajolt.
– Ezt most nem azért mondom el neked, Par’chin – szólt csendesen –, mert
fontos ügyfelem vagy, hanem mert igaz barátom is egyben. Mindig is igazi
férfiként kezelted ezt a khaffitot.
Arlen felmordult, és újratöltötte a csészéket.
– Mert valóban férfi vagy – mondta.
Abban hálásan fejet hajtott, majd megint közelebb hajolt.
– Az unokaöcsémre, Jamerére támaszkodom – súgta bizalmasan. – Az apja
dal’Sharum volt, de még a gyermek pólyáskorában meghalt. A család nem
volt éppen vagyonos, ezért a húgom visszaköltözött a sátramba, és a bazárban
nevelte fel a fiút. Jamere nemrég lett nagykorú, és a maga útjára lépett, de
vézna fiú, és nem sikerült lenyűgöznie a dal’Sharum kiképzőmestereket. Az
éles eszével viszont felhívta magára a damák figyelmét, ezért növendéküknek
fogadták.
– Ő volt az egyik nie’dama ma a piacon? – kérdezte Arlen, mire Abban
bólintott.
– Igaz, hogy Jamere a vallást tanulja – mondta a khaffit –, de
mérhetetlenül korrupt, és még annyira sem hisz, mint én. Szívesen lemásol
vagy ellop a templomból bármilyen tekercset, ha azt mondom neki, hogy van
rá vevőnk, és megosztozunk a hasznon.
– Bármilyen tekercset? – kérdezte Arlen.
– Bármit! – dicsekedett Abban, és megint csettintett. – Ha kell, akár
Anoch Sun elveszett városának térképét is ellopja neked.
Arlennek majd kiugrott a szíve a helyéből. Anoch Sunban volt az ősi
hatalmi központja Kajinak, a férfinak, akit a kráziaiak az első
Szabadidőjükként tiszteltek. Háromezer évvel korábban, pár száz év ide vagy
oda, Kaji meghódította az ismert világot, a sivatagot, az azon túl elterülő
zöldvidékeket, aztán egyesítette az emberiséget a magúrok ellen. Rovásokkal
ellátott mágikus fegyverekkel olyan léptékben kaszabolta le a démonokat,
hogy évszázadokon át azt hitték, győztek, a magúrok kipusztultak, az éjszaka
ismét szabad.
Ez azonban múlandó sikernek bizonyult a végtelen háborúban, mint ez
azóta mindenki számára világossá vált. A démonok visszavonultak a Magba,
ahová senki sem követhette őket, és vártak. Kivárták, amíg az ellenségeik
megöregedtek és meghaltak. És a gyerekeik is. És a gyerekeik gyerekei is. A
halhatatlan magúrok nem mutatkoztak, amíg odafent a felszínen a világ
lényegében megfeledkezett a létezésükről. Amíg a démonokat csak nem
létező, mitikus alakoknak tartották, az ellenük használt ősi szimbólumok
fokozatosan legendák elfeledett lapjaira szorultak vissza.
Vártak. Szaporodtak. Amikor aztán megint előkerültek, visszaszereztek
mindent, amit elvesztettek, sőt még többet is. Az alapvető tiltó- és
védőrovásokra még éppen időben találtak rá, hogy megmentsék az emberiség
utolsó maradványait, de Kaji ősi harci rovásai, amik elég erősek voltak hozzá,
hogy démonok húsába maró halálos fegyvereket készítsenek velük, elvesztek.
Arlen éveken át kutatott utánuk különféle romok között, de egyelőre még arra
sem igazán talált bizonyítékot, hogy léteztek egyáltalán, maguk a rovások
pedig végképp nem kerültek elő.
Ám ha valahol, Anoch Sunban még biztosan érdemes volt keresni őket.
Amikor a kráziaiak imádkoztak, letérdeltek, és északnyugat felé fordultak, a
város feltételezett irányába. Arlen kétszer is elindult már az elveszett város
felkutatására, de több ezer négyzetméternyi sivatagot kellett volna bejárnia
arrafelé, és keresés közben úgy érezte magát, mint aki egyetlen szem homokot
keres a homokviharban.
– Ha megszerzed nekem Anoch Sun térképét – mondta Arlen –, ingyen
megkapod az összes bahai cseréptárgyat. Még fordulok is egyet egy szekérrel
a saját költségemre.
Abban szeme tágra nyílt a döbbenettől, aztán harsányan felnevetett, és
megrázta a fejét.
– De hát te is tudod, hogy csak vicceltem, Par’chin – szólt. – Kaji elveszett
városa csak legenda.
– Nem az – jelentette ki Arlen. – Olvastam róla a milni erődben a herceg
könyvtárában. A város létezik. Vagy legalábbis valaha létezett.
Abban összehúzta a szemét.
– Tételezzük fel, hogy igazad van, és meg tudom szerezni neked a térképet
– mondta. – Az a város szent hely. Ha a damák valaha is megtudják, hogy ott
jártál, mindkettőnknek befellegzett.
– Mennyiben lenne ez más, mint Baha kad’Everamban? – érdeklődött
Arlen. – Nem azt mondtad, hogy ha elhozzuk az agyagedényeket a romok
közül, halálos Ítélet vár ránk?
– Annyiban lenne más, mint az éjszaka meg a nappal – felelte Abban. –
Baha semmi, tevehúgy egy khaffitokkal teli faluban. A dal’Sharumok csak
azért táncolták ott az alagai’sharakot, hogy engedelmeskedjenek az Evejah
törvényének, és lehetővé tegyék a falu lakosai számára a belépést a felsőbb
birodalomba. Aztán meg Krázia minden palotájában vannak Dravazi-
edények. Csak az igazán lelkes gyűjtők veszik majd észre, hogy néhány új
darab jelent meg a piacon. Anoch Sun teljesen más világ, az a legszentebb
hely, ami csak létezik. Ha te, egy chin megszentségteleníted, minden kráziai
férfi, nő és gyerek a fejedet fogja követelni. És bármilyen tárgy, amit
magaddal hozol, számos kérdést vet majd fel.
– Soha nem szentségtelenítenék meg semmit! – jelentette ki Arlen. –
Egész életemben az ősi világot tanulmányoztam. Akármit is találok, azt több
tisztelettel kezelném, mint bárki más.
– Már azzal is megszentségteleníted a várost, ha beteszed oda a lábadat,
Par’chin – mondta Abban.
– Sületlenség! – csattant fel Arlen. – Több ezer éve nem járt ott senki.
Akkoriban Kaji birodalma az én népem földjeire éppen úgy kiterjedt, mint
erre a vidékre. Legalább annyi jogom van odamenni, mint egy kráziainak.
 – Az könnyen lehet, Pár’chin – jegyezte meg Abban –, de kevés olyan
embert találsz Kráziában, aki egyetért veled ebben.
– Nem érdekel! – jelentette ki Arlen, és rezzenéstelen tekintettel nézett a
khaffit szemébe. – Vagy megszerzed nekem azt a térképet, vagy elviszem
északra az agyagtárgyakat, az ottani árukat pedig más kereskedőknek adom el
a bazárban. – Abban egy darabig némán bámult vissza rá, és Arlen szinte
hallotta, hogyan csattognak a fejében az abakusz golyói, ahogyan azt
számolgatja, mekkora veszteség érheti, ha megszakad az üzleti kapcsolat
kettejük között. Kevés Fullajtár akadt, aki elég bátor volt hozzá, hogy
megküzdjön a kráziai sivatag és az ott lakók jelentette veszélyekkel. Arlen
háromszor annyi alkalommal tette meg az utat a Sivatag Lándzsájába, mint a
többi Fullajtár együttvéve, és folyékonyan beszélte a kráziai nyelvet, úgyhogy
könnyedén köthetett mással is üzletet.
– Nos jó – szólt végül Abban –, de te tartod a hátad, ha kitör a botrány. Én
biztosan nem fogok Sunból származó árukkal kereskedni.
Arlen igencsak meglepődött, hiszen tudta, hogy a khaffit soha nem szokott
lemondani a várható haszonról.
Csak az ostoba ember teszi meg azt, amiről maga is tudja, hogy baja
származik belőle, szólt az apja hanga a fejében.
Arlen félrelökte a gondolatot. Az elveszett város csábítása túlságosan
erősnek bizonyult. Anoch Sun megért minden kockázatot.
– Soha, még csak súgva sem szólok róla egy szót sem senkinek – Ígérte.
– Ma este üzenek az unokaöcsémnek – folytatta Abban. – Az egyik
jelentéktelenebb dama minden este eljön hozzám couziért, és cserébe elviszi
az üzeneteimet a fiúnak. Holnap válaszol, közli, mennyi időbe telik, mire
lemásolja a szövegeket, aztán hol és mikor vár, hogy átadja őket. Oda velem
kell jönnöd majd, Pár chin. Eszem ágában sincs Anoch Sun térképét
átcsempészni a bazáron, és a sátramban rejtegetni.
Arlen bólintott.
– Bármit megteszek a kedvedért – szólt.
– Remélem, ezt komolyan is gondolod, Par’chin – mondta Abban.

– Ezeket kell felvennünk. – Abban két dal’Sharum köpenyt tartott a kezében.

Arlen csodálkozva meredt rá. Bár többször harcolt a dal’Sharumokkal az
Útvesztőben, nem hatalmazták fel, hogy feketét viseljen, Abban pedig…
 – Mi történik, ha rajtakapnak bennünket, hogy ezeket viseljük? – kérdezte.
A khaffit ezúttal egyenesen a couzisüveget húzta meg, amit aztán
továbbadott Arlennek.
– Jobb nem elmélkedni ilyesmin – mondta. – Éjszaka vesszük át a
térképeket, és a köpenyek jól elrejtenek majd bennünket a sötétben. Még ha
észre is vesz valaki, az éjjeli fátyollal az arcunk előtt senki nem ismerhet fel
bennünket, ha gyorsabbak vagyunk nála.
Arlen kétkedve pillantott Abban lábára, de nem akadékoskodott miatta.
– Éjszaka tesszük ki a lábunkat? – kérdezte. – Nem tiltja azt az Evejah
törvénye?
– Mi az, amit nem tilt ebben az egész Nie verte kalandban? – mordult fel
Abban, majd megragadta a couzis üveget, és megint ivott belőle. – A várost
rovások védik. Emberemlékezet óta nem járt démon Krázia utcáin.
Arlen vállat vont.
– Az engem nem érdekel.
– Hát persze hogy nem – mormogta Abban, miután újból meghúzta az
üveget. – A Par’chin semmitől sem fél.
Megvárták, amíg lemegy a nap, aztán magukra öltötték a harcosok fekete
köpenyét. Arlen megcsodálta magát Abban számos tükre közül az egyikben,
és rácsodálkozott, hogy mire képes a fekete éjszakai fátyol meg egy kis festék
a szeme körül. Egészen úgy festett, mint bármelyik kráziai harcos, még ha pár
hüvelykkel alacsonyabb is volt náluk.
Vele ellentétben Abban nem állta volna ki egy alaposabb vizsgálat
próbáját. Magas volt, akár egy igazi harcos, mankó híján azonban a
lándzsájára támaszkodott, deréktájon duzzadó köpenye pedig elárulta, hogy
teste távolról sem olyan karcsú, mint a dal’Sharumoké.
Amikor félrehajtották a sátor bejáratát, és kilestek rajta, odakint már
teljesen sötét volt. A távolból Arlen már hallotta a dal’Sharumok kürtjeinek
hangját, és vágyott rá, hogy mellettük harcolhasson.
Annál minden biztonságosabb, szólalt meg a hang a fejében, és Arlen
kivételesen egyetértett vele. Az alagai’sharak gyönyörű őrültség volt, de a
régi harci rovások nélkül épeszű embernek nem szabadott volna vállalkozni
rá. Persze az északi életmód, az, hogy minden éjjel a rovásaik mögött kerestek
menedéket, semmivel sem volt értelmesebb választás. Az egyik az ember
testét pusztította el, a másik a lelkét. A világnak szüksége volt egy harmadik
lehetőségre, azt pedig csakis a rovások hozhatták el nekik.
 Egy kis teve vontatta kocsival indultak el a megbeszélt hely felé. A teve
patáit és a kocsi kerekeit egyaránt puha bőrrel borították be, hogy
csendesebben haladjanak, és csak suttogva beszélgettek egymással a
homokköves utcákon. Lámpást sem mertek gyújtani, ahogy átkeltek a
városon, de a sivatagi égbolton szerencsére fényesen ragyogtak a csillagok, a
rovások az Útvesztőben pedig fel-felszikráztak, és akár a villámcsapás, egy
pillanatra mindent bevilágítottak.
– A Sharik Horánál találkozunk Jamerével, a Harcosok Csontjainak
Templománál – mondta Abban. – Nem merészkedhet túlságosan messzire a
tanítványok celláitól.
Arlen elfojtotta feltörni készülő lelkifurdalását. Mammoth Sharik Hora
templom és temető volt egyszerre. Az egész épületben jelen voltak az
alagai’sharak során elesett dal’Sharumok. A malterba az ő vérüket keverték. A
bútorok az ő csontjaikból meg bőrükből készültek. Több százezer, talán több
millió harcos áldozta fel az életét templom által képviselt ideálokért, és adta a
testét, hogy felépülhessenek a falak meg a kupolás mennyezet.
Kráziában nem volt szentebb hely a Sharik Horánál, Arlen pedig azért
osont a sötétség leple alatt a falaihoz, hogy ellophasson valamit. Mint Baha
kad’Everamból. Mint Anoch Sunből.
Ez volnék én?, kérdezte magától Arlen. Sírrabló? Becstelen ember?
Majdnem megkérte Abbant, hogy forduljanak vissza, de aztán az jutott
eszébe, hogy a dal’Sharumok már meg sem tudják tölteni a hatalmas
templomot az éjjelente megvívott harcokban elszenvedett veszteségeik miatt.
Mindezt azért, mert egy csapatra való szent ember magának tartotta meg a
tudást. Észak Lelkipásztorai sem viselkedtek másként, és az ő szabályaikat
Arlen soha nem habozott megszegni.
Ezek csak másolatok, mondta magának. Nem lopok el semmit, csak
kényszerítem őket, hogy megosszák velem a tudásukat.
Ez akkor sincs rendjén, szólalt meg a fejében az apja hangja.
Kétsaroknyira a találkozóhelytől egy sikátorban hagyták a szekeret, és
gyalog indultak tovább. Az utcák teljességgel elhagyatottak voltak. Ahogy a
templom közelébe értek, Abban világos ruhát kötött a lándzsája végére, és
meglobogtatta. Egy pillanattal később valaki hasonló ruhával integetett az
egyik emeleti ablakból.
– Arrafelé! Gyorsan! – szólt Abban, és az ablak irányába sietett, ahogy
csak sánta lábával bírt. – Ha rajtakapják Jamerét, hogy elhagyta a celláját… –
Nem fejezte be a mondatot, de Arlen könnyedén el tudta képzelni a folytatást.
 Ahogy hátukat a templom falának vetették, vékony selyemkötél
ereszkedett alá az ablakból. A fiú, aki a földre huppant róla, sovány volt, de a
harcosok könnyed eleganciájával mozgott. A damák a sharusahk nevű puszta
kézzel vívott brutális kráziai harc mesterei voltak. Arlen a dal’Sharumok
között a legnagyobb mesterektől tanulta a művészetet, de az a harcosok
kiképzésének csak egy darabkáját alkotta, míg a damák egész életüket a
technikák elsajátításának szentelték. Arlen soha nem látott közülük egyet sem
harcolni – senki sem volt annyira ostoba, hogy megtámadjon egy damát –, de
látta, hogy tökéletes egyensúlyban, minden porcikájukat uralva mozognak, és
nem kételkedett benne, hogy a gyilkolás mesterei.
– Egyetlen pillanatig maradhatok, bácsikám – mondta a fiú, és egy
bőrtarisznyát nyomott Abban kezébe. – Azt hiszem, valaki meghallott. Vissza
kell mennem, mielőtt észrevesznek, vagy eszükbe jut megszámolni a bidókat.
Abban elővett egy csilingelő érmékkel teli erszényt, de a fiú felemelte a
kezét.
– Később. Nem akarom, hogy nálam legyen, ha elkapnak.
– Nie fekete szívére – dörmögte Arlen. – Készülj, hátha futnunk kell –
súgta oda Arlennek, miután átadta neki a tarisznyát. – A pénzt anyádnál
hagyom – mondta aztán Jamerének.
– Eszedbe ne jusson! – sziszegte a fiú. – Az a boszorkány csak ellopja.
Később érte jövök, és ajánlom, hogy tartsd készenlétben!
Megragadta a selymet, mielőtt azonban mászni kezdhetett volna, vibráló
fény jelent meg odafönt az ablakban, majd kiáltás harsant, ahogy valaki
észrevette a kötelet.
– Futás! – súgta Abban, aztán a lándzsáját használva mankó gyanánt
meglepő sebességgel eredt neki. Arlen követte, majd amikor egy fehér
köpenyes dama kidugta a lámpáját az ablakon, és észrevette őket, a fiú is
utánuk sietett, miközben kráziai káromkodásokat hadart olyan tempóban,
hogy Arlen egy szót sem értett belőlük.
– Ti ott! Álljatok meg! – kiáltotta a dama. A templom ablakaiban sorra
gyúltak a fények, a fehér köpenyes férfi pedig nem is törődve a kötéllel,
egyszerűen kiugrott az utcára. Ahogy a homokkőre érkezett, előregördült, egy
szemvillanás alatt talpon volt, és a zuhanás lendületét kihasználva máris teljes
sebességgel eredt a nyomukba.
– Állj! Everamnak kell ítéletet hoznia felettetek! – kiáltotta.
Mindhárman tudták azonban, hogy Everam ítélete a gyors halál lenne,
ezért bölcsen továbbfutottak, aztán befordultak a következő sarkon, és egy
pillanatra eltűntek a dama szeme elől.
Abban lelassította őket, ahogy fújtatva bicegett a lándzsájára támaszkodva.
Hirtelen megbotlott, térdre rogyott, és elejtette a rögtönzött mankót.
Kétségbeesetten pillantott Arlenre.
– Ne hagyj itt! – könyörgött.
– Ne legyél már ostoba! – csattant fel Arlen. Megragadta a kövér
kereskedőt a karjánál fogva, és segített neki felállni. – Vidd el Abbant a
kocsihoz! – szólt oda Jamerének. – Én addig feltartom a damát.
– Nem, azt bízza rám! – mondta a fiú. – Nekem sikerülhet…
– Engedelmeskedj az idősebbeknek, fiú! – Arlen maga is megdöbbent,
hogy apja egyik kedvenc mondását a saját szájából hallja vissza. Megragadta
a fiút, és Abban felé fordította. Jamere úgy nézett rá, mint egy őrültre szokás,
de Arlen rezzenéstelen tekintetét látva bólintott, és a vállára emelte Abban
karját.
Arlen elbújt egy árnyékos beugróban, ahol fekete köpenye láthatatlanná
tette az éjszakában, és átvetette a vállán a tarisznyát. Ha valakit elkapnak a
bizonyítékkal, hát ő legyen az.
Jó, akkor most mássz ki ebből a slamasztikából, amibe belekeverted
magad, mondta a hang a fejében.
A dama rohanvást fordult be a sarkon, de így is készen állt a támadásra, és
könnyedén lebukott Arlen rúgásra lendülő lába alá, ami pedig a hasát találta
volna telibe. Gördült egyet a földön, aztán villámgyorsan felemelkedett, és
feszes ujjaival lecsapott támadója csuklójára.
Arlen karja elzsibbadt, lándzsája kiesett ernyedt ujjai közül. A dama
leguggolt, és megpróbálta kisöpörni alóla a lábait, de Arlen elugrott előre, és
addig hátrált, amíg újra fel tudott egyenesedni. A dama, a halál fehér kísértete
sebesen rontott rá.
Ezúttal mindketten felkészültek az összecsapásra, és heves ütésváltásba
kezdtek. Arlen pár pillanatig azt hitte, lehet esélye, de hamarosan
nyilvánvalóvá vált, hogy a dama csak méricskélte őt. Hamarosan élesen
kifordult egy rúgás elől, majd egy forgás után keményen Arlen torkára vágott.
Egészen más volt ez, mint amikor egy ütéstől a levegő hirtelen kitolul a
tüdejéből – azt az érzést már számtalanszor átélte. Ezúttal inkább bent szorult
a testében, hirtelen éppen úgy nem volt hol távoznia, ahogyan az utánpótlás
sem juthatott be. Tántorogva fuldoklott, amíg a dama végül szinte lustán
fordult bele a gyomrára irányzott rúgásba, ami aztán rettenetes fájdalmat
okozva végül csak kipréselte a levegőt sajgó torkából. Arlen felemelkedett a
földről, aztán hanyatt az utca homokkövére zuhant.
Arlen hallotta, hogy újabb damák közelednek Sharik Hora felől, és már a
lámpáik pislákolását is látta. Próbált talpra kászálódni, de az első dama
higgadtan odalépett mellé.
– Kik voltak a társaid, Nie szolgálója? – kérdezte. – Áruld el a sánta meg a
fiú nevét, és kegyes leszek hozzád. Gyorsan halhatsz meg.
Arlen megfeszítette az izmait, mire a dama elnevette magát.
– Szánalmas, amit sharusahk címén művelsz, ostoba! Csak a fájdalmaidat
hosszabbítod meg.
Arlen tudta, hogy a férfi igazat beszél, kétségtelenül ő volt a jobb harcos.
Csakhogy a küzdelem nem csak a tökéletesen kivitelezett mozdulatokról szól.
Végső soron az a lényeg, hogy az ember mindent megtegyen a győzelem
érdekében.
Felkapott egy marék homokot a földről, és a dama szemébe hajította, majd
amikor az felkiáltott, és az arcához kapott, keményen belerúgott a térdébe.
Megnyugtató reccsenés hallatszott, és a dama üvöltve rogyott a földre.
Arlen feltápászkodott, és Abban meg a fiú után rohant. Azok már a
szekéren ültek, és neki éppen abban a pillanatban sikerült felugrania utánuk,
amikor Abban egy ostorral rácsapott a tevére, és az állat ügetni kezdett.
Féltucatnyi dama vette őket rögvest üldözőbe, mindannyian lámpát tartottak a
kezükben, és ugyanazzal a lehetetlenül könnyed gyorsasággal mozogtak.
Abban véresre korbácsolta a szerencsétlen teve hátát, és lassan kezdték
lerázni az üldözőiket, amikor az állat sebességével már egyetlen ember sem
vehette fel a versenyt. Arlen már-már kezdte remélni, hogy
megmenekülhetnek, amikor belefutottak egy gödörbe, és a kocsi két kereke
közül az egyik azonnal összetört. Mind a hárman a földön kötöttek ki, a teve
pedig levegő után kapkodva megtorpant.
– A pokolba mindkettőtökkel! – mondta Jamere. – Nem fogok meghalni
egy chinért és egy khaffitért! – Talpra ugrott, és a damák felé rohant. –
Könyörüljetek rajtam, mestereim! – kiáltotta, és térdre hullott előttük. – Én
csak túsz voltam!
Arlennek nem állt szándékában végignézni a jelenetet.
– Ülj fel rá! – A teve felé taszította Abbant, aztán elővett egy hosszú kést,
és elvágta az állatot a használhatatlanná váló kocsihoz rögzítő hevedereket.
Amint a teve kiszabadult, Arlen a kengyelbe illesztette az egyik lábát,
megragadta a nyeregkápát, és a penge lapjával jókorát csapott az állat farára.
Az szomorúan elbődült, futásnak eredt, és hamarosan maguk mögött hagyták
a dühös damákat.

– Fogd a térképeket, és pirkadatkor menj utadra! – mondta Abban. – Tűnj el a

városból, én pedig megvesztegetem a kapuőröket, és meg fognak esküdni,
hogy egy hete nem jártál errefelé.
– És mi lesz veled? – kérdezte Arlen.
– Ha se te nem leszel itt, se a bizonyíték, akkor nem kerülök bajba – felelte
a khaffit. – Jamere majd azt mondja nekik, hogy a fátylak miatt nem látta, kik
vagyunk, a bizonyítékok hiánya meg némi ügyesen kiosztott kenőpénz pedig
hamarosan megakasztja a nyomozást.
Arlen bólintott, és meghajolt.
– Köszönöm, barátom! – mondta. – Sajnálom, hogy ennyi gondot okoztam
neked.
Abban a vállára csapott.
– Én pedig a bocsánatodat kérem, Par’chin, amiért nem figyelmeztettelek
rendesen a Baha kad’Everamban rád leselkedő veszélyekre. Vegyük úgy,
hogy egyikünk sem tartozik a másiknak.
Kezet ráztak, és Arlen kilépett az éjszakába.
Hajnalban úgy tért vissza a szálláshelyére, mintha az alagai’sharakról
érkezett volna. Ezt senki nem kérdőjelezte meg, úgyhogy összeszedte a
holmiját, és elhagyta a várost, mielőtt a lakók előjöttek volna az Alvárosból.
Az őrt álló dal’Sharumok még tisztelegtek is neki a lándzsájukkal, amikor
kilépett a kapun. A nyeregben ülve magához szorította az értékes térképeket
rejtő hengert. Úgy tervezte, hogy hazamegy Rizonba, feltölti a készleteit,
aztán megkeresi Anoch Sunt.

A bazáron sziszegés futott végig, ahogy a kereskedők figyelmeztették

egymást a damák közeledésére.
Abban sietve visszavonult a sátrába, és a bejáratot fedő vásznak közötti
keskeny résen figyelte, ahogy egy csapat feketébe öltözött dal’Sharum harcos
félretaszigálja az embereket, hogy utat nyisson egy csapatra való dühödt
tekintetű damának meg egy fiatal, girhes növendéknek. Abban ujjai
szorosabban markolták a vásznat, ahogy a társaság végigvonult az utcán, és
megálltak a sátra előtt.
 Ahmit, a sánta dal’Sharum a lábát húzva bicegett eléjük, és alig
észrevehető biccentéssel köszöntötte őket.
– Végre eljöttetek a khaffitért? – kérdezte az egyik harcostól. – Akármiért
is akarjátok most elvinni, biztosíthatlak benneteket felőle, hogy az a legkisebb
bűne…
A torkán akadt a szó, ahogy a dal’Sharum arcul ütötte a lándzsája nyelével.
Vér és fogak fröccsentek szerteszét a kereskedő szájából, ahogy a porba
zuhant. Próbált felállni, de ugyanaz a harcos, aki az imént megütötte, most
mögé lépett, Ahmit álla alá szorította a lándzsát, a hátát megtámasztotta a
térdével, és felfelé feszítette a fejét. A kereskedő így egyenesen a damákra
meg a fiúra nézett.
– Ő az? – kérdezte a damák vezetője a növendéktől.
– Igen – bólintott Jamere. – Azt mondta, megöli anyámat, ha nem
engedelmeskedem.
– Micsoda? – Ahmit elképedt. – Soha életemben nem… – A harcos ismét
rántott egyet a lándzsán, mire a kereskedő szavai hörgésbe fulladtak.
– Felismered ezt? – A dama felmutatta a lándzsát, amit Abban elejtett az
utcán. A végén még ott fityegett az élénk narancsszínű kendő, amivel
Jamerének jeleztek. – Hülyének nézel bennünket? Nem titok, hogy te kötsz
ilyen asszonyoknak való színes kendőt az ócska fegyveredre, kripli.
– Dama, ezt nézze! – kiáltotta egy harcos, aki éppen egy tevét vezetett elő
Ahmit karámjából. – Nemrég ostorral verték véresre a lábát, és bőrrel van
bekötve a patája.
Ahmitnak kidülledt a szeme, bár nehéz lett volna megállapítani, hogy a
hitetlenségtől vagy a torkát folyamatosan szorító lándzsanyéltől-e.
– Az nem is az én… – Csak ennyit tudott kiköhögni.
– Áruld el, ki volt a bűntársad! – követelte a dama. Az Ahmit mögött álló
harcos engedett a szorításon, hogy a kereskedő válaszolhasson.
Ahmit hangjából eltűnt az öntelt felsőbbrendűség érzése, a meggyőződés,
hogy megvan a maga kényelmes helye ebben a világban éppen úgy, mint a
halál utániban. Abban a fülét hegyezte, kiélvezte a szánni való
elkeseredettséget riválisa hangjában, ahogy az váltig az ártatlanságát
bizonygatta, és az életéért könyörgött.
– Tépjétek le róla a fekete köpenyt! – parancsolta a dama.
Ahmit üvöltött, ahogy a harcosok megragadták a ruháját, és addig tépték,
amíg a nyomorék kereskedő pucéran feküdt az utcán. A dal’Sharum lefogta
mindkét karját, aztán hátrarántotta a haját, hogy Ahmitnak mindenképpen az
előtte térdelő dama szemébe kelljen néznie.
– Most már khaffit vagy, Ahmit, a családfád említésre sem méltó – közölte
a dama. – Életed hátralévő rövidke szakaszában egy percre se feledd, hogy
miután a lelked elhagyja ezt a világot, örökké a mennyország kapuja előtt fog
majd ülni.
– Neeeem! – visította Ahmit. – A fiú hazudik!
A dama felnézett a harcosokra.
– Kobozzatok el minden értéket, amit a sátrában találtok, és vigyétek a
templomba. Tegyétek magatokévá az asszonyait, ha úgy tartja kedvetek, utána
pedig adjátok el mindegyiket. Ha vannak fiai, döfjétek le őket a
lándzsáitokkal. – Ahmit felhördült, de hiába dobálta magát, a dal’Sharumok
erősen tartották a karját. Az egyikük végül tarkón vágta a lándzsájával, mire a
kereskedő eszméletét vesztve elterült a földön.
A dama viszolyogva pillantott le rá.
– Cipeljétek el ezt a mocskot az Örök Bánat Termébe – utasította a
dal’Sharumokat. – Ott a Damajik majd ráérnek lassacskán lenyúzni a bőrt a
hitvány csontjaidról.
Abban a helyére igazította a vásznat, visszavonult a sátrába, és töltött
magának egy csésze couzit.
Pár pillanattal később a vászon ismét lebbent.
– A Par’chin kis híján eltörte Kavere dama térdét – mondta Jamere. – Nem
elég neki a couzi, hogy tartsa a száját.
Abban bólintott. Erre számított.
– Úgy volt, hogy te maradsz ott megállítani Kaverét, miután
megbotlottam, nem a Par’chin – emlékeztette a fiút.
Jamere rántott egyet a vállán.
– Erősködött, hogy ő marad – mondta. – Nem tűrt ellentmondást.
– Még egyszer nem történhet ilyesmi! – csattant fel Abban. – A Par’chin
jövedelmező a számomra, és igencsak rosszul érintene, ha elveszíteném.
– Gondolod, hogy megtalálja Anoch Sunt? – kérdezte Jamere.
Abban felnevetett.
– Ne hülyéskedj már, fiam! Ki tudja, hányszor másolták le azokat a
térképeket háromezer év alatt. Ráadásul hiába mutatják esetleg mégis a helyes
irányt, az elveszett várost rég vastagon belepte a homok. Már ha létezik
egyáltalán. Igaz, hogy a Par’chin jószívű bolond, de mégiscsak bolond.
– Dühös lesz, ha visszatér – jegyezte meg Jamere.
Abban vállat vont.
– Eleinte talán – mondta.
– Aztán meglebegtetsz az orra előtt egy másik ősi tekercset, és egy pillanat
alatt megfeledkezik az egészről – találgatott Jamere, aztán meghúzta Abban
couzisüvegét. Láthatólag nem volt kedve csészével vacakolni.
Abban elmosolyodott, és átadott a fiúnak mindenfélét, amivel
megvesztegetheti a megfelelő embereket, miután visszatér a Sharik Horába.
Ahogy aztán a távozó fiút figyelte, büszkeségébe őszinte sajnálat vegyült.
Jamere bizony nagyon is sokra vihette volna, ha nem ragaszkodik hozzá,
hogy damaként vesztegesse el az életét.


Kimaradt jelenetek

A Rovásemberből jó pár jelenetet töröltem. Némelyiket a terjedelem miatt
hagytam ki (a könyv az első regények között igencsak hosszúnak számít),
másokat a tempó kedvéért, vagy mert mellékszálaknak bizonyultak, és
csökkentették a történet feszültségét.
Mindazonáltal sok kimaradó jelenet önmagában is kerek történet, és a
Subterranean Press nagy örömet okozott nekem, amikor lehetővé tette, hogy
ebben a gyűjteményben kettőt közreadjak a megjegyzéseimmel kiegészítve.
Ezekben a történetekben az a legjobb, hogy a könyvek ismerete nélkül is
érthetőek, így az új olvasók és a sorozat rajongói egyaránt élvezhetik őket.


Arlen

Bevezetés
Minden ezzel a jelenettel kezdődött. 1999-ben egy fantasyíró-tanfolyamra
jártam, és azt kaptuk házi feladat gyanánt, hogy írjuk meg egy saját
regényünk első jelenetét. Írtam hát egy rövid történetet egy Arlen nevű fiúról,
aki soha nem távolodhat el messzebbre az otthonától, mint ameddig déli
tizenkettőig eljut, mert haza kell érnie, mire éjszakára előbújnak a démonok.
Őszintén szólva egyetlen éjszaka alatt ütöttem össze a sztorit, és miután
megkaptam rá az osztályzatot (naná hogy ötöst), évekre a fiók mélyére
süllyesztettem. Akkoriban egy másik könyvön dolgoztam, de Arlen mindig
ott lapult a gondolataimban, és időnként le is jegyeztem ezt-azt a világával
kapcsolatban. Az egész Rovásember-sorozat ebből az ezerhatszáz szavas
történetből nőtte ki magát.

Miért maradt ki?

Ez a nyitójelenet váltotta ki az egyik leghevesebb vitát köztem és a
szerkesztőm között. Neki határozott meggyőződése volt, hogy a prológusok
alapvetően idejétmúlt valamik, ráadásul az enyém egészen más hangnemben
íródott, mint a regény többi része, ezért nem is illeszkedett hozzá. Azt is
kifejtette, hogy nem tesz hozzá a történethez semmi olyasmit, amit máshol ne
lehetne megmutatni. Én persze a legkevésbé sem értettem egyet vele,
meggyőződésem volt, hogy a jelenet tökéletesen megalapozza a hangulatot és
felvázolja a helyszínt. Rendkívül fontosnak éreztem, hogy az olvasó lássa,
milyen volt Arlen kisfiúkorában.
 Folytattunk pár… élénk vitát a témában. Rendkívül tisztelem a
szerkesztőmet, és igyekeztem az ő nézőpontjából látni a dolgokat. Eltartott
egy darabig, mire a jelenet iránti ragaszkodásomat félretéve pártatlanul
tudtam tekinteni a dologra. Amikor végre eljutottam idáig, rájöttem, hogy a
szerkesztőmnek igaza van, és kihúztam a jelenetet. Azt gondolom, hogy a
könyv egésze jobban működik nélküle, bár továbbra is rendkívül kedves a
szívemnek. Igazán boldog vagyok, amiért végre nyomtatásban láthatom.


A jelenet
AMIKOR ARLEN MÉG KISFIÚ VOLT, odakint játszott a napszállta előtti utolsó
pillanatig, amikor az anyja behívta a házba. Semmit sem gyűlölt jobban, mint
éjszakánként bezárva lenni, és elhatározta, hogy egyetlen napsütéses órát sem
lesz hajlandó a négy fal között elvesztegetni.
Odakint még sötét volt, amikor felkelt, és amint a dombok fölött
megjelenő első napsugarak megvilágították a vöröslő égboltot, kilépett a
család házának ajtaján, még mielőtt a kakas kukorékolhatott volna. Anyja arra
kérte, hogy ilyenkor előbb számoljon még el százig, de ő soha nem hallgatott
rá.
Várta a kaland, bár Arlen tudta, hogy előbb el kell látnia a feladatait.
Felkapta az ajtó mellől a ruhával bélelt vesszőkosarat, és kirohant a tyúkólba,
hogy a felháborodott rikácsolással mit sem törődve összegyűjtse a tojásokat.
Olyan ügyesen bánt velük, mint a Zsonglőrök a színes labdáikkal.
Visszarohant a házba, otthagyta a tojásokat az anyjának, és egy
szemvillanással később megint odakint volt. Még mielőtt az apja felhúzhatta
volna a kezeslábasát, még mielőtt az anyja lecserélhette volna a hálóingét,
Arlen már a sámlin ült az első tehén mellett. Otthagyta a tejet, és nekilátott a
többi feladatának, miközben az apja még reggelizett.
A kútnál, a szárítóban, a füstölőkamrában és a silónál is tett egy gyors
látogatást, mintha csak a tanyán átlibbenő szellő volna.
Volt valami megnyugtató ebben a reggeli rituáléban. Megerősítette a
köteléket közte meg a föld között – a köteléket, ami minden egyes este
megszakadt, amikor anyja bezárta az ajtót, apja pedig ellenőrizte a rovásokat
az ablakokon.
Kiengedte az állatokat a pajtából, a disznókat a nappali karámba terelte, a
birkákat pedig egy pálcát suhogtatva kizavarta a legelőre. Velük aztán már
nem is igen törődött, csak a disznókat meg a lovakat etette meg. Ha nem is
vigyáztak rájuk pásztorkutyák, a birkák úgysem merészkedtek a
rovásoszlopokon túlra, ahol a kiégett fű ehetetlen volt számukra.
Akadtak más, ritkábban elvégzendő, kevésbé megnyugtató feladatok is.
Egyszer-másszor megtörtént, hogy valamelyik állat nem ott volt, ahol
napnyugtakor lennie kellett volna. Az ilyen elveszett jószágokat Arlen
másnap reggel cafatokra tépve találta meg. Ilyenkor azt, ami a tetemből
megmaradt, az árnyékszék mögött ásta el.
A fiú ezerszer végigcsinált már mindent, és olyan gyakorlatra tett szert,
hogy mire a délelőtt a közepe felé járt, általában végzett a feladataival.
Addigra az apja már rég a mezőn ellenőrizte a rovásoszlopokat, úgyhogy
Arlen visszasietett a házba, hogy elfogyassza a megszokott reggelijét, amit
anyja melegen tartott a számára: zabkását, tojást és szalonnát. Még levegőt
sem vett közben, olyan sebesen falt fel mindent. Ivott egy korty tejet, hogy
jobban csússzon az étel, aztán már fel is pattant a székről.
Az anyja elkapta. Mindig. Mindennap talált neki valami feladatot a házban
– Arlen ezeket gyűlölte a legjobban. De az anyjának mégsem mondhatott
nemet, és a panaszkodás nem töltötte meg fával a tűzhelyet, nem söpörte fel a
padlót és nem tett friss faszéndarabokat a Rovásvető készletbe.
– A munka nem végzi el magát – mondta mindig az anyja.
Délre szabad volt. Mielőtt az apja visszatérhetett volna a mezőről, hogy új
feladatokat keressen neki, Arlen kerített magának egy darab kenyeret meg
sajtot, és elrohant enni. Mint ahogy a reggelinek, az ebédnek sem érezte
igazán az ízét. Az étel csak arra szolgált, hogy erőt adjon neki, ezen túl
egyáltalán nem érdekelte.
Milyen messzire juthatok el ma? – kérdezte magától evés közben. Mivel
nyolc órája volt még hátra napszálltáig, négy órán keresztül haladhatott a
választott irányban. A nap pozíciója az égbolton elárulta neki, mikor kell
visszafordulnia.
Veszélyes játék volt ez, amivel egyetlen másik gyerek sem mert
megpróbálkozni Tölgypatakban. De hát ez csak egyike volt annak az ezer
dolognak, amiben Arlen különbözött tőlük. Rajta kívül mindegyik elégedett
volt az életével a faluban, soha nem is foglalkozott vele, hogy mi lehet a
dombokon túl. Itt biztonságban érezték magukat. Az apja szerint így tett
mindenki, aki okos volt. A tölgypatakiaknak elég volt, ha valaki csak
elmesélte, mi minden van az út mentén, az erdő másik oldalán, vagy délre a
folyón túl. Arlen szívesebben nézett volna meg mindent a saját szemével.
Milyen messze juthatnék el, ha az enyém lenne az egész nap? –
elmélkedett mindig. Milyen messze juthatnék el, ha nem kellene reggel
dolgoznom, ha nem kellene idő előtt visszafordulnom, hogy napszálltára
hazaérjek? Biztonságba juthatnék-e, mielőtt megjelennek? A gondolat
felvillanyozta, de meg is ijesztette egyben. Mi lehet azon a ponton túl,
ahonnan már nem mehet tovább?
Ma talán nem fordulok vissza.
De az elszántsága mindig odalett, ahogy a nap egyre kúszott fel az égen, és
amikor eltelt a napnyugtáig hátralévő idő fele, a lábai minden délután
maguktól fordították vissza.
Amikor meglátta a házat, lelassította a lépteit, hiába kiáltoztak a szülei
kétségbeesetten. Ilyenkor érezte igazán, hogy él. Figyelte, ahogy a nap egyre
lejjebb bukik a látóhatár felé, és fokozatosan eltakarja a talpuk alatt forduló
világ. Az árnyékok hosszabbak lettek. Kivárta az utolsó percet, akkor viszont
rohant a ház felé, ahogy csak a lába bírta, testét átjárta a félelem mámorító
bizsergése, a szíve majd kiugrott a helyéből, a keze remegett. Még a
levegőnek is jobb íze volt ezekben a pillanatokban, Arlen minden érzéke
kiélesedett. Semmi sem volt gyönyörűbb, mint az alkony vöröse, egyetlen
hang sem töltötte el olyan izgalommal, mint a szülei kétségbeesett kiáltásai.
Ahogy szinte átesett a küszöbön, csak arra figyelt, hogy ne tegyen kárt a
rovásokban, aztán egy pillanattal később már sarkon is fordult, hogy láthassa
a magúrok felemelkedését.
Ahogy a látóhatárról eltűntek az utolsó sugarak is, és a levegő kiszívta a
meleget a földből, a Magból felemelkedtek a lángdémonok, és táncra
perdültek.
Arlent azonnal berántották, a nehéz ajtót becsapták, a reteszt a helyére
lökték (mintha az kívül tudott volna tartani egy magúrt!). Ez után Arlen apja
még egyszer ellenőrizte, hogy nem sérültek-e meg a rovások az
ablakpárkányokon és a küszöbön. Mindig azt tanította, hogy háromszor elég
megnézni őket, de soha nem tudta megállni, hogy negyedszer is alaposan
szemügyre vegye őket.
Arlent minden este megszidták. Néha még az apja öve is előkerült, de a
lelkűk mélyén a szülei biztosak voltak benne, hogy semmilyen büntetés nem
tarthatná vissza a kalandozástól.
A büntetés után következett a vacsora, aztán amíg az anyja kötött, az apja
pedig rovásoszlopokat faragott, Arlennek megengedték, hogy az ablaknál
ülve figyelje a magúrok táncát. Annyira kecsesek, sőt gyönyörűek voltak.
Néha megpillantott egy széldémont is, a bőrszerű szárnyakon suhanó lényeket
tüzes kuzinjaik lángoló szeme és szája világította meg.
 A kődémonok nem voltak olyan szépek, de szerencsére olyan gyakoriak
sem. Hatalmas, inas testüket olyan kemény páncél borította, amibe a
legkeményebb lándzsahegy is beletört. Ezek bizony nem táncoltak, csak
lassan járkáltak fel-alá az udvarban, és borotvaéles fogaikat villogtatva
zsákmány után kutattak.
Arlen sosem látott ugyan vízdémont, de hallotta a Zsonglőrök meséit. Ki
tudták lyukasztani egy hajó oldalát, hogy aztán a víz alá vonszolják a
szerencsétlen halászokat. Arlen megborzongott, ahogyan elképzelte a falusi tó
mélyén kavargó sötét, rettenetes alakokat. Elszörnyedve gondolt rájuk, mégis
vágyott rá, hogy kimenjen a házból, és így vagy úgy megpillantson egyet.
Némelyik éjszaka a démonok megtámadták a rovásokat. Az ajtónak vagy
az ablakoknak vetették magukat, de a felvillanó mágia mindig messzire
taszította őket. Arlen szüleinek általában a szemük sem rebbent, hiszen így
élték le az egész életüket.
– Miért támadnak folyton, ha úgysem juthatnak be? – kérdezte egyszer
Arlen.
– A lyukakat keresik a védőhálón – felelte az apja, ahogy megállt mellette
az asztalnál. – Egyik rovás sem tökéletes. Egyetlenegy sem. A magúrok nem
elég eszesek hozzá, hogy tanulmányozzák őket, és kiokoskodják, hol lehetnek
a gyenge pontok, ezért folyamatosan támadják a hálójukat, úgy kutatják a
lyukakat. Nem fogsz olyat látni, hogy egy magúr egy éjszaka alatt kétszer
ugyanazon a ponton támad. – Megkocogtatta a halántékát. – Emlékeznek. És
tudják, hogy az idő a legerősebb rovásokat is meggyengíti.
Az éjszakában újra meg újra fények villantak, ahogy a magúrok próbára
tették a rovásokat, a mágia apró villámcsapásai egy pillanatra meg-
megvilágították az udvart, ahol a démonok előbb a kutat igyekeztek
feldönteni, aztán a szárítóban lógó húshoz próbáltak hozzáférni.
A pajtát is megtámadták, de a rovások ott is ugyanolyan erősek voltak.
Arlen hallotta, ahogyan a jószágok nyüszítenek félelmükben. Az állatok
képtelenek voltak megszokni a démonokat. Ösztönösen tudták, mi történne,
ha csak egy magúr is beszabadulna közéjük.
Arlen is tudta. Hétéves korában tehetetlenül kellett végignéznie, ahogy a
démonok széttépték az egyik pásztorkutyáját, és beterítették az udvart a
beleivel.
A magúrok örömüket lelték a gyilkolásban.
Azt mesélik, volt idő, amikor még nem voltak ilyen merészek. Akkoriban
még nem felejtették el a leghatásosabb rovásokat, és a démonok annyira
féltek az emberiségtől, hogy inkább a Magban maradtak. Csakhogy arra az
időre – ha létezett egyáltalán – már a legöregebb élő ember ük-ük-ükapja sem
emlékezett. A régi rovások ereje már csak a Zsonglőrök meséiben létezett.
Ahogy a lényeket figyelte, amik egy éjszakára megint elrabolták tőle a
világot, Arlen arról ábrándozott, hogy visszaszerzi ezeket a rovásokat.
Álmaiban elutazott Tölgypatakból, és elszánta magát, hogy bejárja a világot,
még ha ez azt is jelentette, hogy odakint kell töltenie az éjszakát.
A démonokkal.


A megvert Brianne

Bevezetés
Minden kimaradó jelenet közül ez a kedvencem, az én szívem szegény törölt
csücske. A jelenetei A Rovásember 13. fejezetének (A városi beteg) idején
játszódik, közvetlenül Gared és Marick összeütközése után a rönkösházi
piacon. Az volt vele a célom, hogy kikényszerítsem Leesha konfrontációját
Brianne-nel, aki az egyik legjobb barátja volt, amíg Leesha első
történetszálának eseményei tönkre nem tették a kapcsolatukat. Azt is
szerettem volna illusztrálni, milyen magabiztos és erős lett Leesha azon
időszak alatt, amíg Bruna kitanította a Gyógyfüvész mesterségre.

Miért maradt ki?

Teljes felelősséget vállalok ennek a jelenetnek a mellőzéséért. Egyetlen
szerkesztő, ügynök vagy próbaolvasó sem vetette fel az ötletet.
Mindenképpen rövidítenem kellett a könyvet, és bármennyire szerettem ezt a
jelenetet, több mint háromezer szóból áll, és olyan könnyedén ki lehetett
emelni a fejezetből, hogy rajtam kívül senki sem hiányolta. Az ezen a ponton
már amúgy is nyilvánvaló volt, hogy Leesha kinőtte Rönkösházát, és semmi
olyasmi nem történt a jelenetben, ami befolyásolta volna a regény további
menetét.
Nem bántam meg a döntést. A könyv végső változata szikár és célratörő,
minden jelenet előremozdítja a történetet. Ez azonban nem; csak egy
mellékszál. A törlés abban is segített, hogy közelítsem egymáshoz Leesha és
Rojer jelenlétét a könyvben. Szándékaim szerint nekik egyenlő mértékben
kellett volna szerepelniük, de az egyensúly végül eltolódott Leesha irányába
(bár ez még a törlés után is így maradt).
Mindezzel együtt nagyon megszerettem ezt a kis mellékes történetet, és
szívesen osztom meg azokkal, akik talán maguk is örömüket lelik benne.


A jelenet
– SZÜKSÉG VAN A TUDÁSODRA – szólt Mairy.
– Rosszul érzed magad? – kérdezte aggodalmasan Leesha. Kezét Mairy
homlokára fektette, a nő azonban megrázta a fejét, és elhúzódott.
– Nem nekem kell – mondta.
– Az egyik gyereknek? – kérdezte Leesha, és gyorsan végigjáratta a
tekintetét mindannyiukon, betegség nyomai után kutatva rajtuk. – Vagy Benn-
nek?
Mairy megint megrázta a fejét.
– Brianne-nal van a baj – felelte. – Fáj a gyomra. Próbálja eltitkolni, de
látom, mennyit fintorog. Valami nincs rendjén. Reméltük, hogy jobban
fogadod a kérést, ha én kereslek meg vele.
– Miért hozzám jöttél? – érdeklődött Leesha. – Darsy a Gyógyfüvésze.
– Te magad mondtad, hogy Darsy általában csak találgat, hogy mi lehet a
megfelelő gyógymód. És tavaly télen elvesztette Dug meg Merrem lányát.
– Egy szóval sem mondtam, hogy az ő hibája lett volna – jegyezte meg
Leesha.
– Nem kellett mondanod – szólt Mairy. – A fél falu ezt suttogja a háta
mögött, ha meglátja. Brianne viszont túlságosan büszke hozzá, hogy maga
kérje a segítségedet.
– Ha kérné is, miért kellene megadnom neki? – kérdezte Leesha. – Mert
beteg, te pedig Gyógyfüvész vagy.
– Hét éve csak rosszakat mond rólam-közölte dühösen Leesha. – És ne
feledd, minden tőle telhetőt megtett, hogy tönkretegye az életemet. – Sarkon
pördült, de mardosta a bűntudat. Elvégre a Gyógyfüvészek esküt tettek, hogy
mindenkinek segítenek, ha szüksége van rá.
 – Megsiratott – szólt a háta mögött Mairy. – Mindannyian sírtunk.
Leesha visszafordult felé.
– Miről beszélsz?
– Aznap délelőtt, amikor anyukád azt mondta, hogy nem jöttél haza
sötétedés előtt – felelte Mairy. – Az egész falu téged keresett… – Elfordította
a tekintetét. – Illetve a holttestedet. Biztosak voltunk benne, hogy meghaltál –
folytatta egy pillanatnyi szünet után. – Brianne önmagát hibáztatta, és
ömlöttek a könnyei. Próbáltuk győzködni, hogy nem miatta történt, de
vigasztalhatatlan volt. – Megérintette Leesha vállát. – Tudta, hogy bántott
téged, Leesha.
– Egyetlen bűnbánó szót sem hallottam tőle – szögezte le Leesha. – Ami
azt illeti, azóta csak még csúnyább dolgokat terjeszt rólam. Ne hidd, hogy
nem hallottam!
– Bocsánatot akart kérni – mondta Mairy. – És Saira is.
– De te voltál az egyetlen, aki valóban meg is tette.
– Könnyű szavakkal fájdalmat okozni – visszhangozta Leesha korábbi
kijelentését Mairy. – Gyógyítani viszont annál nehezebb velük. Ne felejtsd el,
hogy te bántottad őt először.
Leesha úgy érezte magát, mintha arcul csapták volna. Képes lenne nemet
mondani ennek a nőnek? Nemet mondani a gyerekének? Vajon Bruna
megtagadta-e a segítséget bárkitől is?
– Igazad van – bólintott. – Természetesen jövök, és segítek rajta.
– Van még valami – folytatta Mairy. Leesha felnézett. – Brianne terhes.

Mairy sietve hazaküldte a kicsiket, aztán elindultak a kis ház felé, amit a
falusiak az után építettek, hogy Brianne és Evin összeházasodtak.
– Mióta tudja? – kérdezte Leesha. Olyan sebesen gyalogolt, hogy Mairy
alig győzött lépést tartani vele. Mérhetetlenül féltette Brianne magzatát.
– A gyomra pár héttel ezelőtt árulta el neki – felelte Mairy. – Lehet, hogy
már két hónapos is megvan, de csak a héten mondta el Evinnek.
– Akadtak bonyodalmak az első terhességével?
– Mármint azon kívül, hogy kénytelen volt hozzámenni Evinhez? –
kérdezte Mairy.
Leesha felhúzott szemöldökkel pillantott rá.
 – Tudom, nem vicces – bólintott a nő. – Callen gond nélkül megszületett.
Ami azt illeti, egyedül ezzel nem volt gond vele kapcsolatban.
– Mert Evin nem akarta őt – állapította meg Leesha.
– És akkor még finoman fogalmaztál – mondta Mairy. – Egyikük sem
számított erre a gyerekre. Brianne azelőtt Brunához járt pommteáért, de
amikor te is odakerültél… azt mondta, nem tudta volna elviselni a szégyent.
– A legelsők között fordult Darsyhoz – mondta Leesha.
– Csakhogy Darsy nem hajlandó elkészíteni a teát. Szerinte bűnös dolog,
és beárulta a Lelkipásztornak az asszonyokat, akik itták, az meg hosszasan
prédikált róla, hogy kötelességünk szaporodni.
– Emlékszem – bólintott Leesha. Michel Lelkipásztor kikelt a pommtea
ellen, de ügyelt rá, nehogy akár egyetlen rossz szót is szóljon Brunáról, és a
faluban azt higgyék, csak a személyes ellentétek mozgatják.
– Ez azt is megmagyarázza, miért bábáskodik annyit Darsy – folytatta
Leesha. – Akik hozzá járnak, nagyobb valószínűséggel esnek teherbe.
– Ami nem is baj – jegyezte meg Mairy. – Így is éppen elég kevesen
vagyunk Rönkösházán.
– Valóban nem baj, ha több csecsemő már nem születik halva a keze alatt.
– Brianne néha téged hibáztat – bukott ki Mairyből.
– Engem? – csodálkozott Leesha. – Hát én meg mit tettem?
– Miattad szégyellt elmenni a pommteáért. Miattad kellett Evinnek az
akarata ellenére feleségül vennie őt. Miattad szörnyű azóta minden egyes
napja.
– Ez igazságtalan – mordult fel Leesha. – Engem aláztak meg nyilvánosan
miatta.
– Gared miatt – helyesbített Mairy.
– És Brianne Evin miatt esett teherbe, nem miattam! – vágott vissza
Leesha.
Mairy bólintott.
– Szóval lassan ideje, hogy ne egymásra haragudjatok.
Leesha sokáig néma maradt.
– Én hajlandó vagyok kibékülni, ha ő is – adta meg magát végül.
– Valamelyikőtöknek el kell kezdenie.
 Leesha döbbenten torpant meg.
– Brianne nem tudja, hogy jövök – mondta. Amikor Mairy nem felelt,
elmosolyodott. – Micsoda kis manipulátor lett belőled.
– A gyerekeim mellett megtanultam, hogy megy ez – felelte kuncogva a
nő.

Mairy vett egy mély lélegzetet, és bekopogott. Odabentről zaj hallatszott, de

senki sem nyitott ajtót. Mairy megint kopogott.
– Ki az? – kiáltotta Evin.
– Mairy!
Odabentről zsivaj hallatszott.
– Nyisd ki te! – hallották Evin dühös hangját.
– Csak gyere be! – szólt végül Brianne. – Nincs elreteszelve.
Mairy kinyitotta az ajtót, és egy nyomorúságos viskóban találták magukat.
A szobában két farkaskutya rohangált szabadon, a bútorok nagyrészt össze
voltak rágva. Evin sáros csizmáját az ebédlőasztalon nyugtatva farigcsált
valamit. Körülötte a padlót kunkorodó faforgácsok borították. Brianne háttal
állt az ajtónak, és zöldségeket aprított a konyhául szolgáló tűzhely mellett
felállított pulton. A hatéves, szénaboglyára emlékeztető hajú Callen az egyik
kezével anyja szoknyáját markolta, a másikkal pedig az orrában turkált
nehezen elérhető zsákmány után kutatva.
– Bocs, hogy nem nyitottunk ajtót! – szólt Brianne anélkül, hogy
hátrafordult volna. – A Teremtő óvjon tőle, hogy Evin késsen a haszontalan
botok faragásával.
– Talán ha egyszer-kétszer legalább az ajtóig eldöcögnél, leizzadhatnál pár
fontot – morogta Evin. – Egyébként meg mit akarsz? – kérdezte Mairytől,
majd felnézett, és megpillantotta a belépő Leeshát. – Nocsak, nocsak! –
Tekintetével majd felfalta a Gyógyfüvészt, majd gyorsan felpattant, és
lesöpörte magáról a forgácsokat. – A Teremtő hozott szerény otthonunkban.
Brianne megfordult, és észrevette a férje vigyorát. Aztán Leeshára tévedt a
tekintete, és elkomorodott.
– Ez meg mit keres itt? – kérdezte Brianne dühösen, majd a kést a kezében
tartva elindult a vendégek felé.
– Gondoltam, segíthet a fájdalmaidon – felelte Mairy.
 – Nem kértem segítséget – vicsorgott Brianne. – Semmiség az egész. Jól
vagyok.
– Látom, hogy nem – közölte Leesha. – Nem egészséges a színed,
ritmustalanul lélegzel, csikorgatod a fogad járás közben.
– Most mondta, hogy semmiség – szólt közbe Evin.
– Kérlek! – szólt Mairy. – Hadd vizsgáljon meg! Ha nem is a magad
kedvéért, gondolj a kicsire!
– A babának semmi baja! – jelentette ki Evin.
– Menj el! – csattant fel Brianne.
– Brianne… – kezdte Leesha.
– Süket vagy? – csattant fel Evin. – Azt mondta…
– Nem – vágott a szavába a felesége. – Te menj el!
– Ez az én házam…! – hörögte Evin, és megindult feléjük, de Leesha a
köténye zsebébe süllyesztette a kezét, a férfi pedig érzékelte a mozdulatot, és
megtorpant.
– Kifelé! – ordította Brianne, és a férjéhez vágta a kést. Evin elhajolt előle,
és dühösen húzta össze a szemöldökét, de tekintetével a kezét továbbra is a
zsebében tartó Leeshát méricskélte, és inkább az ajtó felé indult. Callen elsírta
magát. – És vidd magaddal az átkozott kutyáidat is! – kiáltott Evin után a nő.
– Elegem van belőle, hogy folyton a padlóról kell feltakarítanom utánuk a
szart!
Evin csettintett a nyelvével, mire mindkét állat kisietett vele az ajtón.
Brianne mintha leeresztett volna, miután a férje távozott. Letérdelt Callen
mellé, de közben elfintorodott a fájdalomtól. Felemelte a köténye sarkát, hogy
letörölje a fiú könnyeit.
– Jól van, kicsim – szólt. – Semmi baj. Szaladj, játssz csak a botjaiddal. –
Megölelte Callent, az pedig átfutott a szoba másik végébe, ahol egy kupac
apró botocskából kezdetleges házikót állított össze magának.
Ahogy Brianne felállt, megint elhúzta a száját. Hamuszürke volt az arca.
– Gondolom, örülsz, hogy így látsz – mondta Leeshának. – Kövéren és
nyomorultul. Te meg közben vidáman jársz fel-alá a faluban, együtt énekelsz
a válladon ülő madarakkal, és minden férfinak elcsavarod a fejét.
Leesha magába fojtotta a feltörni készülő dühös visszavágást.
 – Senkinek a szenvedését nem nézem örömmel – szólt aztán. – Ülj le,
hadd nézzelek meg alaposabban!
Brianne nem szállt vele vitába. Fájdalom villant végig az arcán, ahogy
leült. Leesha belenézett a szemébe, a szájába, megfogta a homlokát, hogy
ellenőrizze, nem lázas-e, és kitapintotta a pulzusát a csuklójánál.
– Szólj, ha fáj, amikor megérintelek valahol – mondta, Brianne pedig
bólintott.
Leesha érzékeny ujjaival tapogatózni kezdett, közben egyetlen pillanatra
sem vette le a tekintetét Brianne szeméről. Már gyanította, honnan
származhatnak a nő fájdalmai.
– Aááá! – kiáltott fel Brianne, ahogy a Gyógyfüvész keze a bordáihoz ért.
– Vedd le az ingedet! – kérte Leesha.
– Tényleg szükséges? – kérdezte Brianne.
– Soha nem akadt gondod a meztelenkedéssel, amikor még barátnők
voltunk.
– Akkor még csinos voltam.
– Le vele! – parancsolta Leesha. – Mairy, segíts nekem!
Brianne nem állt ellen, ahogy a két nő lehúzta az ingét a fején keresztül.
Mairy felszisszent a nő karját és hátát borító sárga zúzódások meg az oldalán
éktelenkedő tenyérnyi fekete folt láttán.
– Éppen, ahogy gondoltam – bólintott Leesha. – Két bordád eltört.
Szerencséd, hogy nem szúrták ki a tüdődet.
– Helyre tudod hozni őket? – érdeklődött Brianne.
Leesha megrázta a fejét.
– A bordákkal nemigen lehet mit kezdeni, hagyni kell, hogy
meggyógyuljanak maguktól. Bekötözöm őket, hogy rendesen forrjanak össze,
és ne csússzanak el, amikor mozogsz, de egy darabig óvatosnak kell lenned.
Az lenne a legjobb, ha ágyban maradnál.
– Egy darabig? – kérdezte Brianne.
– Hetekig – bólintott Leesha, és elkapta a másik nő tekintetét. – Nem tűrök
vitát! – jelentette ki. – Majd küldünk valakit, aki segít Callennel meg a ház
körül. Szerencséd van, hogy nem nagyobb a baj.
– Teremtőm! – szörnyülködött Mairy. – Mi történt, Bri?
 – A farakáson álltam, és a festéket tartottam, amíg Evin a tetőn lévő
rovásokat javítgatta – felelte Brianne. – Megcsúsztam, és a rönkök fele rám
zuhant.
– Az éjre! – kiáltotta Mairy. – Miért nem mondtál valamit?
– Azt hittem, semmi bajom.
– Ide figyelj, Mairy, én itt kézben tartom a dolgokat – szólt Leesha. – Nem
lenne jobb, ha hazamennél, mielőtt a kicsik valami zűrt csinálnak?
Mairy Brianne-ra pillantott, majd miután az bólintott, elsietett.
– Egy nagy démonszart! – szólt Leesha, amikor kettesben maradtak, – Az
a magúr rágta gazember megvert, és ne merj olyan ostobának nézni, hogy
elhiszek mindenféle félresikerült mesét, amit a seggedből húzol elő.
Brianne döbbenten pillantott rá.
– Te aztán jól megtanultál káromkodni Bruna mellett. – Fájdalmasan
felnevetett. – A rendes kis Leesha, akit én ismertem, azt sem tudta volna,
hogy mit jelentenek ezek a szavak.
– Ne akard elterelni a szót a témáról! – szólt rá Leesha.
Brianne félve pillantott rá.
– Mit akarsz csinálni?
– Először is bekötözöm a bordáidat. – Leesha elővett egy tekercs fehér
gyolcsot a kosarából, és többször körbetekerte Brianne felsőtestén,
közvetlenül a melle alatt.
– Aá, az éjre, ez szúr! – szisszent fel a nő.
– Lefogadom, hogy feleannyira sem, mint maga a törés. – Brianne, el kell
mondanod valakinek. Ez így nem mehet tovább.
– Csak egyszer fordult elő.
Leesha felmordult.
– Ezt sem hiszem el inkább, mint a farakásos mesét – közölte. – Az a férfi,
aki megüt egy terhes nőt, nem ma kezdte a verést. Darsy tudja?
Brianne megrázta a fejét.
– Senki sem tudja. Korábban soha nem volt szükségem Gyógyfüvészre.
– Véget kell vetnünk ennek, mielőtt Lelkipásztorra meg sírásóra lesz
szükséged – jelentette ki Leesha.
 – Mit vársz tőlem? – kérdezte Brianne. – Szóljak apámnak? A bátyáimmal
csak megölnék Evint. De szó szerint megölnék, akkor pedig büntetésül
kizárnák őket éjszakára a faluból. Callen elvesztene miatta minden férfit az
életében, én meg mihez kezdenék?
– Akkor mondd el Smittnek! – javasolta Leesha. – Hadd ítélkezzen fölötte
a tanács.
Brianne megrázta a fejét.
– Apám akkor is megtudná – felelte. – Én meg ugyanott lennék.
– És akkor? – kérdezte Leesha. – Addig hagyod fajulni, amíg
helyrehozhatatlanul kárt nem tesz benned vagy a magzatodban? Vagy
Callenben?
– Nem fog még egyszer megtörténni, Leesha – mondta Brianne, és
megszorította a másik nő kezét. – Megígérte. Esküdj meg, hogy senkinek sem
szólsz!
– Brianne… – kezdte Leesha.
– Esküdj! – követelte Brianne, beléfojtva a szót. – Emlékezz a
fogadalmadra!
Leesha összehúzta a szemét. Tudta, hogy csapdába esett. Képek villantak
fel előtte Elona szíjáról, és eszébe jutott, hogy a fájdalomnál sokkal rosszabb
volt az árulkodás szégyene.
– Esküszöm – szólt végül a fogát csikorgatva.
Végzett Brianne bordáinak bekötözésével, majd kiválasztott egy maroknyi
gyökeret, és átadta őket a nőnek.
– Ezeket rágd a fájdalomra! – mondta. – Napjában csak egyet. Semmiképp
se többet, különben a kicsi látja kárát. – Ezzel megsimogatta a nő duzzadó
hasát.
– A babának nem esett baja? – kérdezte könnyeivel küszködve Brianne.
– Most nem – felelte Leesha. – De ha ez még egyszer megtörténik, ki
tudja?
– Nem történik meg, esküszöm – fogadkozott Brianne.
– Kétlem, hogy rajtad múlik.

Evin az udvarban volt, amikor Leesha kilépett a házból. Tekintetét kéjesen

legeltette a nőn, de azért óvatos volt. Leesha egy hirtelen ötlettől vezérelve
elindult felé, még egy lapáttal rátéve csípője természetes ringására.
– Rendbe fog jönni – mondta. – Amikor leesett a farakásról, eltört két
bordája, de meggyógyul, csak pihennie kell.
– A… farakásról. – Evin először kereste a szavakat, aztán gyorsan
visszaszerezte az önbizalmát, ahogy rájött, miről van szó. – Igen. Szörnyű
volt. Mondtam neki, hogy hívjon egy Gyógyfüvészt, de ismered Brianne-t.
Leesha megvillantott egy mosolyt.
– Ami azt illeti, igen – mondta.
Evin maga is mosolyogva csevegett tovább.
– Jól festesz mostanság, Leesh – sóhajtotta.
Leesha körülnézett. Mivel kettesben voltak az udvaron, közelebb lépett, és
lábujjhegyre állt, hogy a füle kis híján érintette a férfi fülét.
– Gyere a ház mögé! – súgta. – Mutatni szeretnék neked valamit.
Evin vigyora majdhogynem a füléig ért, ahogy megragadta a nő kezét, és
gyakorlatilag maga után vonszolta.
Amikor már biztosan nem láthatta meg őket senki, azonnal nekiesett a
nőnek, vadul csókolta, a mellét markolászta. Észre sem vette a tűt Leesha
kezében, amíg a nő bele nem szúrta a nyakába.
– Mi a…? – kiáltotta Evin, majd hátralépett, és a bőrében keletkezett
lyukra csapott. Máris kezdett inogni.
– Gyorsan hat a méreg – jegyezte meg Leesha, és megigazította a blúzát.
– Mé…? – kérdezte volna Evin, de összecsuklott alatta a lába, és elterült a
porban. A gyomra görcsös rángatózásba kezdett.
– Érzed? – Leesha letérdelt mellé, ahogy a komolyabb görcsök
elkezdődtek. – A rettenetes fájdalmat, az izmaid összehúzódását? Hogy a
tagjaid csak rángatóznak, hiába parancsolod nekik, hogy mozduljanak? Azért
cseppet se aggódj! – Megveregette a férfi hátát. – A méreg hamarosan
elhagyja az izmaidat. – Közelebb hajolt, megsimogatta Evin haját, és a fülébe
súgta. – Utána a beledbe kerül.
A férfi halkan a porba nyögött.
– Megígértem Brianne-nak, hogy nem beszélek róla – mondta Leesha. – A
Gyógyfüvészek felesküdtek rá, hogy megőrzik a titkokat, és ezt nem fogom
megszegni. De ez nem jelenti azt, hogy nem cselekedhetek a magam
szakállára.
 Megragadta a férfi haját, és maga felé fordította a fejét.
– Nézz rám! – parancsolta. Evin erőtlenül próbált elhúzódni, Leesha
azonban szorosan tartotta, és szabad kezével felfelé feszítette a lábát, hogy a
szemébe nézhessen.
– Alaposan gondolkodj el – szólt –, amikor holnap az árnyékszéken ülve
ordítasz. Gondolj arra, hogy ha még egyszer miattad kell kezelnem Brianne-t
vagy valamelyik gyereket, akkor ezt, amit ma kaptál, semmiségnek fogod
érezni. Még a csontjaid is vonyítani fognak, a szánalmas kis fütykösöd meg
akkorára zsugorodik össze, mint egy mazsola. Elintézem, hogy bottal kelljen
bicegned, mielőtt megérnéd a harmincadik nyaradat.
Evin a rettegéstől tágra nyílt szemmel nézett fel rá. Szája sarkában
nyálbuborékok habzottak, az arcán egy könnycsepp gördült végig.
Leesha elengedte, és felállt. A férfi feje visszahullott a porba, és furcsán
félrebicsaklott.
– Gondolkodj csak el! – ismételte Leesha.
Ahogy megfordult, Brianne-nal találta magát szemközt. Mozdulatlanná
merevedett, ahogy a másik nő a földön vonagló férjére pillantott, majd ismét
felemelte a fejét, és találkozott a tekintetük. Mintha egy örökkévalóságig
bámulták volna egymást. Végül Brianne kurtán biccentett, amit Leesha
viszonzott. Aztán Brianne sarkon fordult, és visszament a házba.

– Brianne legalább héthetes terhes – szólt Leesha. – Egy hete elmondta

Evinnek, az meg nem sokkal később megverte. A baba jól van, de neki két
törött bordáját meg jó pár zúzódását kellett kezelnem.
Bruna bólintott, mintha Leesha csak arról számolt volna be, hogy esőre áll
odakint.
– Felteszem, könyörgött, hogy ne mondd el senkinek – mondta.
– Honnan tudtad? – kérdezte Leesha. Bruna felhúzott szemöldökkel nézett
vissza rá, de nem méltatta válaszra.
– És mit tettél? – érdeklődött az öregasszony.
– Megszúrtam egy kúszóvipera mérgébe mártott tűvel, és azt ígértem neki,
hogy legközelebb még jobban elbánok vele.
Bruna felnevetett, és a térdére csapott.
– Magam sem csinálhattam volna jobban! – kiáltotta. – Az a fiú egy ujjal
sem nyúl többet a feleségéhez, és lefogadom, hogy összehugyozza a gatyáját,
ha legközelebb meglát.
– Ez volt a tervem – ismerte el vöröslő arccal Leesha.
– A gyerekeim jó kezekben lesznek nálad egy napon – állapította meg
Bruna.
– Remélem, az a nap nem mostanában jön el – felelte Leesha.
– Egy darabig talán még nem kell számítanunk rá – sóhajtotta Bruna
árnyalatnyi szomorúsággal a hangjában.


Kráziai szótár
Kráziai szótár
Abban: Gazdag khaffit kereskedő, annak idején lesántult a kiképzése
során.
Ahmit: Nyomorék, falábú dal’Sharum, Abban fő riválisa a bazárban.
Alagai: Magúr, démon.
Alagai’sharak: Szent háború a démonok ellen.
Alváros: Hatalmas, rovásokkal védett barlangrendszer Krázia városa alatt,
ahol a nők, a gyerekek és a khaffitok biztonságban töltik az éjszakát, amíg a
férfiak a démonokkal harcolnak.
Anoch Sun: Elveszett város, valaha Kaji hatalmi központja volt. Úgy
tartják, azóta belepte a homok.
Asu: Valakinek a fia. Előtagként használják emberek nevében.
Baha kad’Everam: Cseréptárgyairól nevezetes kráziai falu, amit v.u. 306-
ban elpusztítottak a démonok. Nevének szó szerinti jelentése „Everam Tálja”.
Bazár: Krázia kereskedésre fenntartott városnegyede. Szinte kizárólag
nők és khaffitok irányítják, mivel az ilyesféle üzleti tevékenységet méltóságon
alulinak tekintik a harcosok és a vallási kasztok számára.
Chabin: Abban apja, khaffit.
Chin: Idegen/hitetlen. A szó sértő, azt sugallja, hogy akire mondják, az
gyáva.
Couzi: Fahéjjal ízesített erős kráziai ital. A törvények tiltják a
fogyasztását, de élénk feketepiaca van, mivel egyetlen, könnyen
kicsempészhető kis üvegtől többen is lerészegedhetnek.
Dal’Sharum: A kráziai harcosok kasztjának tagja.
Dama: A kráziai vallási vezetők kasztjának tagja. A damák Krázia vallási
és világi vezetői is egyben. Fehér köpenyt viselnek, és nem hordanak
maguknál fegyvert. Mindannyian a sharusahk nevű pusztakezes harcművészet
mesterei.
Damaji: Törzsi vezető/főpap. A damajik tanácsa Krázia vezető testületé.
 Dama’ting: Kráziai papnő/gyógyító. A dama’tingekről úgy tartják,
mágikus hatalmuk van, a rendjükbe nem tartozók félnek tőlük, egyben
csodálják is őket.
Disznózabáló: A khaffitokra utaló sértő kifejezés. A tisztátalan állatnak
tekintett disznót kizárólag a khaffitok fogyasztják.
Dravazi mester: Nevezetes Baha kad’Everam-i fazekasmester. Az általa
készített cseréptárgyak a halála után lettek híresek.
Everam: A kráziaiak hite szerinti teremtő.
Éjjeli fátyol: A harcosok által az arcuk előtt viselt fátyol, ami
összetartozásukat és bajtársiasságukat jelképezi az éjszakánként vívott
harcban.
Jamere: Abban unokaöccse, nie’dama.
Kaji: Krázia ősi vezetője, aki egyesítette a törzseket és az akkor ismert
világot a démonok elleni háborúban. Az emberek hite szerint az első
Szabadító, aki ismét eljön majd.
Khaffit: Olyan férfi, aki a kiképzés során elbukott, így nem válhatott
harcossá; a kráziai társadalom legalsó kasztjának tagja. A khaffitoknak a
gyerekekhez hasonlóan barna ruhát kell viselniük, és szégyenük jeleként le
kell borotválniuk a szakállukat.
Nie’dama: A vallási vezetők fiatal növendéke, aki azért tanul, hogy dama
lehessen; szó szerint: „nem dama”.
Örök Bánat Terme: Kínzókamra Sharik Hora alatt lévő alagutakban
eretnekek és árulók számára.
Par’chin: Szó szerint: „bátor idegen”; a kifejezéssel egyedül Bálás Arlent
illetik, elismerve, hogy chin létére nem gyáva.
Sharik Hora: Elesett harcosok csontjaiból épült templom. Szó szerint:
„Hősök Csontjai”.
Sharusahk: Kráziai harcművészet, művelői puszta kézzel küzdenek.
Sivatag Lándzsája: Krázia fővárosának helyi elnevezése.
Tevehúgy (vulgáris): Rossz minőségű holmi vagy alantas ember.
Törzsek: A kráziai társadalom az alábbi tizenkét törzsre oszlik: Anjha,
Bajin, Halvas, Jama, Kaji, Khanjin, Krevakh, Majah, Mehnding, Nanji,
Sharach és Shunjin. A krázaiak nevében szerepel a törzs neve is, amelyhez
tartoznak.
Zöldvidék: A kárziai sivatagtól északra fekvő terület.
Zöldvidéki: Zöldvidékről származó ember.


Rovások grimoárja

Bevezetés
A rovások mágikus szimbólumok, eredetük a múlt ködébe vész. Sokáig úgy
gondolták, csak babonaság hatalmat tulajdonítani nekik, azonban ismét
felfedezték a bennük rejlő erőt, amikor több ezer év után a magúrok
visszatértek, és elárasztották a világot.
Önmagukban a rovások nem rendelkeznek erővel, azonban képesek
elszívni a Mag által mágiával felruházott démonok erejének egy részét, és ezt
az energiát a saját céljaikra felhasználni. A leggyakoribbak a védőrovások, de
akad pár olyan is, amivel más hatás érhető el. Elméletben bármilyen célra
lehet rovást készíteni. Nemrégiben az emberiség felfedezte a
támadórovásokat, amik arra is alkalmasak, hogy kárt tegyenek a démonokban,
amik máskülönben a kézifegyverekkel szemben sérthetetlenek, és szinte
bármilyen sérülésből könnyedén felgyógyulnak.


A védőrovások elszívják a démonok mágiáját, és akadályt hoznak létre, amin
azok nem képesek átjutni. Az egyes rovások konkrét démonfajokhoz
tartoznak, és ezek ellen a leghatásosabbak. Általában egyéb rovásokkal
kötésben, védőkörök részekén alkalmazzák őket. Ha egy kör aktív, minden
démonhúst erővel présel ki magából. Néhány példa a rovásokra:

Ami ellen véd: agyagdémonok
Első előfordulása: A Nagy Bazár
Leírásuk: Az agyagdémonok a kráziai sivatag peremén elterülő kemény
agyagsíkságok lakói. Kicsik, méretük nagyjából egy közepes kutyáéval
azonos. Tömzsi, izmos testüket egymást átfedő páncéllapok borítják. Rövid,
kemény karmaikkal szinte bármilyen sziklafal megmászására képesek, akár
fejjel lefelé kapaszkodva is. Vörös páncélzatukkal láthatatlanul bele tudnak
olvadni egy vályogfalba vagy az agyagos felületekbe. Az agyagdémonok
tompa feje jóformán bármit áttör, összezúzza a követ, és behorpasztja a
legkeményebb acélt is.




Ami ellen véd: lángdémonok
Első előfordulása: A Rovásember
Leírásuk: A lángdémonok szeme, orrlyuka és szája füstös narancsszínű
fénnyel világít. A nyúltól egy fiatal fiúig terjedő termetükkel ezek a legkisebb
démonok. A többi magúrhoz hasonlóan görbe karmaik és több sorban
elrendezett borotvaéles fogaik vannak. A páncéljuk egymást fedő apró, éles és
kemény pikkelyekből áll. A lángdémonok egyszerre kisebb adagokban
képesek tüzet kilövellni a szájukon keresztül. A tűzköpet heves égésbe kezd,
ha levegővel érintkezik, és szinte bármit képes lángra lobbantam, még a fémet
és a követ is.

Ami ellen véd: tükördémonok
Első előfordulása: A Sivatag Lándzsája
Leírásuk: A tükördémonok az elmedémonok (magúrhercegek) elit testőrei, és
ha őket nem számítjuk, minden valószínűség szerint a legintelligensebb és
legerősebb démonok. Eredeti megjelenésük ismeretlen, de bármilyen élőlény
alakját képesek felvenni – köztük más démonfajokét is – ruhákkal és
felszerelésekkel együtt. Ezek a démonok kevéssé kreatívak, így általában csak
olyan lények bőrébe bújnak, amikkel vagy akikkel már találkoztak (hacsak
nem egy elmedémon utasításának engedelmeskednek). Egyik leggyakoribb
trükkjük, hogy sebesült ember alakját veszik fel, és úgy tesznek, mintha
szorult helyzetben volnának, így altatva el a kiszemelt zsákmány gyanakvását.




Ami ellen véd: elmedémonok
Első megjelenésük: A Sivatag Lándzsája
Leírásuk: A magúr hercegekként is ismert elmedémonok a hadurak a fajok
között. Fizikailag gyengék, és nem rendelkeznek azokkal a külső testi
adottságokkal, amik más magúrok esetében a védelmet szolgálják, ezzel
szemben kiterjedt mentális és mágikus képességeik vannak. Tudják olvasni és
irányítani az emberek gondolatait, telepatikusan kommunikálnak, és akár
ölhetnek is az elméjük erejével. Szinte bármilyen hatást képesek elérni úgy,
hogy rovásokat rajzolnak a levegőbe, és a bennük lakozó mágiával táplálják
őket. A többi magúr habozás nélkül követi telepatikus parancsaikat, és akár az
életüket is adják a védelmükben. A még a visszaverődő fényre is érzékeny
elmedémonok kizárólag az újhold körüli három éjszakán öltenek testet a
legsötétebb éjszakai órákban.

Ami ellen véd: kődémonok
Első megjelenésük: A Rovásember
Leírásuk: A legnagyobb magúrfaj, magasságuk hat lábtól akár húsz lábig is
terjedhet. Testük csupa izom és éles perem, vastag fekete páncéljukat csontos
kitüremkedések borítják, tüskében végződő farkuk pedig akár egyetlen ütéssel
képes bezúzni egy ló koponyáját is. Két lábon járnak, hátuk görbe, hosszú
göcsörtös karjuk henteskéshez fogható karmokban végződik, pengeszerű
fogaik több sorban nőnek. Nincs ismert fizikai erő, ami kárt tudna tenni
bennük.




Ami ellen véd: homokdémonok
Első megjelenésük: A Rovásember
Leírásuk: A kődémonok rokonaiként számon tartott homokdémonok
kisebbek ugyan, de fürgébbek, és így is a legerősebb és legkeményebb
páncéllal rendelkező démonfajok közé tartoznak. Kis, éles pikkelyeik vannak,
sárgás színükkel szinte beleolvadnak a homokba, és négy lábon futnak, nem
pedig kettőn. Több sorban elhelyezkedő szegmentált fogaik a lovak pofájára
emlékeztetően nyúlik előre, orrlyukuk jóval hátrább, közvetlenül hatalmas
szemhéj nélküli szemük alatt helyezkedik el. A homlokukból kiálló két
hegyes szarv hátrafelé görbül a fejüket borító éles pikkelyek fölé.
Szemöldökük folyamatos rángatásával igyekeznek megszabadulni az örökké
kavargó sivatagi portól. A homokdémonok falkákban vadásznak.

Ami ellen véd: hódémonok
Első megjelenésük: Brayan Aranya
Leírásuk: A lángdémonokéhoz hasonló testfelépítésű hódémonok a fagyott
északi területek és a magas hegyek lakói. Fehér pikkelyeikkel beleolvadnak a
hóba, és a köpésük olyan hideg, hogy azonnal megfagyaszt bármit, amihez
hozzáér, mielőtt elpárologna. Ha az acélt jégköpet éri, olyan merevre fagy,
hogy össze lehet törni.




Ami ellen véd: lápdémonok
Első megjelenésük: Megemlíttetik A Rovásemberben.
Leírásuk: A lápdémonok a lápok és a mocsaras területek lakói, valójában a
fadémonok kétéltű rokonai, a vízben és a fák között egyaránt otthon érzik
magukat. Barna és zöld színükkel beleolvadnak a környezetükbe, gyakran
rejtőznek el sárban vagy sekély vízben, hogy aztán onnan vessék magukat az
áldozatukra. Sűrű, ragadós nyálkát köpnek: ez elrohaszt minden szerves
anyagot, amivel érintkezésbe kerül.

Ami ellen véd: vízdémonok
Első megjelenésük: Megemlíttetik A Rovásemberben, megjelenik A Sivatag
Lándzsájában.
Leírásuk: A vízdémonok különféle méretűek lehetnek, és ritkán találkozni
velük. Hosszú testüket pikkelyek borítják, kezük és lábuk ujjai között
úszóhártya feszül, ujjaik éles karmokban végződnek. Egyes vízdémonfajok
éles csontkitüremkedésben végződő hosszú csápokkal is rendelkeznek. Csak a
víz alatt tudnak lélegezni, bár rövid ideig képesek a felszínen is tartózkodni. A
vízdémonok rendkívül gyorsan úsznak, és általában halakra vadásznak, bár
szívesebben ejtenek zsákmányul melegvérű emlősöket, különösen azokat az
embereket, akik merészen éjszaka szállnak hajóra.




Ami ellen véd: széldémonok
Első megjelenésük: A Rovásember
Leírásuk: A széldémonok nagyjából egy magasabb férfi válláig érnek, de
taréjuk sokkal magasabbra nyúlik, a vége a nyolc vagy akár a kilenc lábat is
elérheti. Hosszú pofájuk hegyes, mint a madarak csőre, viszont több sorban
ujjnyi vastagságú fogak találhatóak benne. Bőrük kemény, rugalmas páncél,
amin sem lándzsa, sem nyílvessző hegye nem hatolhat át. Ez az ellenálló
anyag egészen elvékonyodva köti össze az oldalukat a karjuk alsó felével: ez
a hártya biztosítja a szárnyak szívósságát. A széldémonok fesztávolsága
gyakran eléri a testmagasságuk háromszorosát is. A szárnyuk ízületeiből
kiálló éles karmokkal zuhanás közben akár egy ember fejét is könnyedén
levágják. A földön nehézkesen és lassan mozognak, a levegőben azonban
elképesztően hatékonyak. Képesek alábukni, támadni, majd földet érés előtt
irányt változtatva elragadni a zsákmányukat.

Ami ellen véd: fadémonok
Első megjelenésük: A Rovásember
Leírásuk: A fadémonok az erdők lakói. A kődémonok utáni második
legnagyobb faj, magasságuk öttől tíz lábig terjed, ha felegyenesednek. Rövid,
erős lábuk és inas karjuk tökéletesen alkalmassá teszi őket a fák
megmászására és az ágról ágra mászásra. Karmaik rövidek, de hegyesek,
könnyedén fogást találhatnak velük a fák kérgén. A fadémonok páncélja
színében és állagában is kéregszerű, szemük nagy és fekete. Az egyszerű tűz
nem tesz kárt bennük, de az égő magnéziumtól vagy a tűzköpettől lángra
lobbannak. A fadémonok azonnal végeznek a lángdémonokkal, ha
megpillantják őket, és gyakorta csapatban vadásznak.


A harci rovások elszívják a magúrok mágiáját, a találkozási ponton
meggyengítik a páncélt, majd támadó erővé alakítják át a begyűjtött
démonmágiát. Az erő többféleképpen manifesztálódhat. Íme néhány példa.

Harci rovás: ütés/behatás
Első megjelenése: A Rovásember
Leírása: Ez a rovás a magúrok mágiáját a páncéljuk áttörésére is alkalmas
erővé alakítja át. Minél keményebb az eredeti ütés, annál nagyobb erőt
generál. A rovás bármilyen tompa fegyverre kerülhet.

Harci rovás: vágás
Első megjelenése: A Rovásember
Leírása: Amennyiben ez a rovás egy kard pengéjére kerül, az élesebb lesz, és
a fegyver könnyedén áthasítja még egy magúr páncélját és húsát is.

Harci rovás: nyomás
Első megjelenése: A Rovásember
Leírása: A nyomás erejének fokozására szolgáló rovás olyan erőt biztosít,
ami egyre intenzívebb lesz, és egyre több hőt generál, minél tovább érintkezik
egy démonnal. A Rovásembernek mindkét tenyerén van egy, és feljegyeztek
olyan esetet, amikor addig szorította egy démon fejét, amíg az össze nem
roppant.


A feljegyzésekben szereplő rovások közül soknak nem ismeijük a
felhasználási módját, céljuk és értelmük a múlt ködébe vész. Mivel próbára
csak úgy lehet tenni őket, ha érintkezésbe kerülnek egy démonnal, a kísérletek
elvégzésére érthető módon meglehetősen kevés önkéntes jelentkezik. Íme
néhány példa:

Brayan Aranya




Mattnek


Bevezetés
Az egész Matt hibája.
De komolyan. Ez a novella valószínűleg nem is létezne, ha a barátom és régi
előolvasóm, Matt Bergin nem követelte volna ki.
A Nagy Bazár egyik első vázlatát olvasta éppen, amiben Arlen megemlíti
egy múltbéli kalandját, mikor is a megfelelő rovások nyújtotta védelem nélkül
találkozott egy hódémonnal.
– Mikor találkozott Arlen egy hódémonnal? – kérdezte Matt. –
Lemaradtam volna erről a történetről?
– Nincs ilyen történet – feleltem. – Csak szívesen emlékeztetem az
olvasókat, hogy Arlen számtalan kalandba keveredett fiatalabb korában,
amikor még a Fullajtárok Céhének dolgozott.
– Hát akkor most ezt meg kell írnod! – jelentette ki Matt.
– Miért? – kérdeztem. Igazából tetszett a titokzatos utalás.
– Ecsém! – mondta Matt. – Kihagyod a lehetőséget, hogy egy hódémonról
írj?
Ez már nyomós érvnek bizonyult, de éppen el voltam havazva, és nem
értem rá a történettel foglalkozni. Több mint egy évre félretettem az ötletet,
de mindvégig azok a nyavalyás hódémonok jártak a fejemben, és tudtam,
hogy szegény Arlennek nemsokára vacog majd a foga.
A rövid szabadság alatt, amit A sivatag lándzsájának befejezése és A
napháború elkezdése között magamnak adtam, megírtam ezt a történetet, a
Brayan Aranyát, a második önálló mesét a Démon-ciklus világában.
Határozottan élvezem ezt a formátumot, mivel lehetőséget nyújt, hogy
elmeséljek egy rövid kalandot, aminek nem lenne helye a hosszabb
regényekben, bevezessem az új olvasókat a sorozat világába, megismertetve
velük néhány szereplőt, a régi olvasóknak szélesebb kitekintést adjak, a
türelmetlen rajongóknak pedig magúrokkal csillapítsam az éhségét két regény
között. A Subterranean Press ezúttal is csodálatos volt, és segítettek, hogy a
novellákat gyönyörű, limitált kiadású könyvek formájában oszthassam meg az
olvasókkal. Ezek a kötetek legalább annyira személyes kedvenceim, mint
maguk a történetek.
Ez a könyv főleg különleges, mert a borítót és a belívet a hihetetlenül
tehetséges Lauren K. Cannon (www.navate.com) készítette, aki a rovásokat és
a festményeket készíti a weboldalam számára, amióta csak 2007-ben sikerült
eladnom A Rovásembert. Lauren csodálatos munkát végzett, életre keltette a
szereplőimet és a mágiát. Öröm volt vele ezen a projekten újra együtt
dolgozni.
Akár újonc vagy, akár régi barát, üdvözöllek ebben a világban!
Remélem, tetszeni fog a Brayan Aranya.
Ha mégsem… Mattre haragudj!

Peter V. Brett
2010. augusztus
www.petervbrett.com


V.u. 324
– NE MOZDULJ! – mordult fel Cob, ahogy megigazította a páncélt.
– Nem könnyű, ha az embernek egy darab acél vág bele a combjába –
jegyezte meg Arlen.
Hűvös reggel volt, a hajnal még vagy egyórányit váratott magára, de Arlen
máris vadul izzadt az új páncéljában – az acéllapokat szegecsek és finoman
megmunkált láncszemek tartották össze az eresztékeknél. Alatta tűzött
kabátot és nadrágot viselt, hogy a vértek ne dörzsöljék ki a bőrét, de ennyi
védelem édeskevésnek bizonyult, amikor Cob megfeszítette a szíjakat.
– Még egy ok, hogy rendesen adjam ezt rád – mondta Cob. – Minél jobban
passzol, annál kisebb valószínűséggel esel el benne, amikor egy magúr elől
menekülsz az úton. Egy Fullajtárnak gyorsnak kell lennie.
– El nem tudom képzelni, hogyan lehetnék akár csak félig-meddig is gyors
egy ágytakaróba csavarva, hetvenfontnyi acéllal a vállamon – dörmögte
Arlen. – Ráadásul ebben a magúr ette vacakban olyan forróság van, mint egy
kályhában.
– Örülni fogsz te még a melegnek a herceg bányáihoz vezető úton –
jegyezte meg Cob.
Arlen megrázta a fejét, és felemelte súlyos karját, hogy megnézze a
rovásokat, amikkel egy kisebbfajta kalapács meg véső segítségével ő maga
látta el a páncélját. A védelmező szimbólumok elég erősek voltak hozzá, hogy
szinte bármilyen démontámadást elhárítsanak, de hiába óvta a páncél, ha
börtöne is volt egyben.
– Ötszáz aranytallér – mondta sóvárogva. Ennyit kértek a páncélért, ami
ráadásul hónapokon át készült. Ennyi arannyal Arlen a második leggazdagabb
ember lehetett volna Tölgypatakban, ahol felnőtt.
– Az ember nem spórol olyasmin, amin az élete múlhat – mondta Cob.
Veterán Fullajtár volt, és tapasztalatból beszélt. – Ha a páncélodról van szó,
meg kell keresned a környék legjobb kovácsműhelyét, ott meg kell rendelned
a legerősebbet, amit csak kínálni tudnak, és ha van eszed, teszel a költségekre.
– Felemelte a kezét, és mutatóujjával Arlenra bökött. – És mindig…
– …magad lásd el rovásokkal! – fejezte be Arlen a mondatot mestere
helyett, majd türelmesen bólintott. – Tudom. Ezerszer elmondtad.
– Még tízezerszer elmondom, ha kell, hogy belevéssem abba a nehéz
fejedbe. – Cob felemelte a súlyos sisakot, és Arlen homlokába húzta. A sisak
belsejét szintén szövettel bélelték ki, és tökéletesen illett a fiú fejére. Cob
megkopogtatta a fémet az ujjaival, amit Arlen inkább csak hallott, mint érzett.
– Elárulta Curk, melyik bányába tartotok? – kérdezte a mester. Arlen
tanoncként csakis egy engedéllyel rendelkező Fullajtárral utazhatott a Céh
képviseletében. Curk, egy idősödő és gyakorta részeg Fullajtár mellé
irányították, aki általában csak rövidebb utakra indult.
– Euchor szénbányájába – felelte Arlen. – Két éjszakát kell az úton
töltenünk. – Eddig csak egynapos utakra kísérte el Curköt, most először kell
majd kiteríteniük hordozható rovásköreiket, hogy távol tartsák vele a
magúrokat, amíg az út mentén alszanak.
– Két éjszaka még sok is kezdetnek – jegyezte meg Cob.
Arlen felmordult.
– Tizenkét éves koromban többet is töltöttem a szabad ég alatt.
– És utána emlékeim szerint több mint egyjardnyira volt szükség Ragen
cérnájából, hogy összetoldozzon valahogy – emlékeztette Cob. – Ne bízd el
magad pusztán azért, mert egyszer szerencséd volt! Bármelyik még életben
lévő Fullajtár azt fogja tanácsolni neked, hogy csak akkor aludj a szabadban,
ha muszáj, önként pedig véletlenül se vállalkozz rá. Azokat, akik nem
szükségből töltik kint az éjszakát, a végén mindig felfalják a magúrok.
Arlen bólintott, bár támadt némi lelkifurdalása, mert mindketten tudták,
hogy ő igenis akar a szabad ég alatt aludni. Tudta, hogy még ennyi év után is
van mit bebizonyítania saját magának és az éjszakának.
– Látni akarom a hegyen lévő bányákat – mondta, és ebben volt is igazság.
– Azt mondják, olyan magasról már be lehet látni az egész világot.
Cob bólintott.
– Nem akarom eltitkolni előled, Arlen. Ha van is gyönyörűségesebb
látvány ennél, hát nekem még sosem volt benne részem. Még a kráziai
Damajik palotái is elbújhatnak mellette.
 – Azt mondják, a fentebb lévő bányákban nyüzsögnek a hódémonok –
folytatta Arlen. – És olyan hidegek a pikkelyeik, hogy aki rájuk köp, annak
azonnal megfagy a nyála.
Cob felhördült.
– Az ottaniaknak agyára ment a ritka levegő. Legalább egy tucatszor
megfordultam Fullajtárként azokban a bányákban, és soha egyetlenegy
hódémont sem láttam, de még csak nem is hallottam róluk hitelesnek tűnő
történeteket.
Arlen vállat vont.
– Ez még nem jelenti azt, hogy nem léteznek. A könyvtárban olvastam,
hogy a csúcsok közelébe húzódnak, ahol egész évben megmarad a hó.
– Figyelmeztettelek, hogy ne bízz túlságosan a könyvtárban, Arlen –
mondta Cob. – A legtöbb ottani könyvet a visszatérés előtt írták, amikor az
emberek még azt hitték, hogy démonok csak a nagyszájúak történeteiben
léteznek, és úgy érezték, bármilyen marhaságot kitalálhatnak maguk is.
– Ha így van, ha nem, nélkülük nem fedeztük volna fel újra a rovásokat, és
nem is éltük volna túl a visszatérést – szögezte le Arlen. – Mi baj lehetne hát
belőle, ha odafigyelünk a hódémonokra?
– Fő a biztonság – bólintott Cob. – Azért figyelj a beszélő éjtoportyánokra
meg a tündérbögyörőkre is!
Arlen először mogorván ráncolta össze a homlokát, de Cob nevetése
ragadósnak bizonyult, és hamarosan azon kapta magát, hogy ő is csatlakozik
hozzá.
Amikor az utolsó szíjat is meghúzták, Arlen a műhely falán lógó fényesre
csiszolt fémtükörbe nézett. Lenyűgözően festett az új páncéljában, ahhoz nem
férhetett kétség, de nem fess legény benyomását keltette, ahogyan eredetileg
remélte, inkább tagbaszakadt fémdémonnak tűnt. Az összhatáson csak félig-
meddig javított a vastag köpeny, amit Cob a vállára dobott.
– Ezt végig szorosan fogd össze magadon, amíg a hegyi ösvényeken jártok
– tanácsolta a Rovásvető. – Úgy nem látszik a páncél csillogása, és a szél sem
tud befújni a réseken.
Arlen bólintott.
– És hallgass Curk Fullajtárra! – folytatta Cob, miközben Arlen
türelmesen mosolygott. – Kivéve, amikor olyasmiről beszél, amit én jobban
megtanítottam.
Arlen felnevetett.
 – Megígérem – mondta.
Hosszú pillanatokig néztek egymás szemébe, nem tudták, hogy kezet
fogjanak, vagy megöleljék egymást. Hamarosan mindketten morogtak
valamit, aztán elfordultak. Arlen az ajtó felé indult, Cob pedig a
munkapadjához. Mielőtt kilépett volna a műhelyből, Arlen még egyszer
visszanézett, a tekintete találkozott a Rovásvetőével.
– Gyere vissza egy darabban! – parancsolta Cob.
– Igen, mester – felelte Arlen, és kilépett a pirkadatba.

Arlen a nagy teret figyelte a Fullajtárok Céhének épülete előtt, ahol az

emberek a kereskedőkkel vitatkoztak, és a szekereiket pakolták. Anyák
járkáltak fel-alá krétákkal és palatáblákkal a kezükben, figyelemmel kísérték,
és számba vették a megkötött üzleteket. Szünet nélkül zajlott, lüktetett az élet,
Arlen gyönyörűségére.
A hatalmas órára pillantott a kapu fölött, a mutatók elárulták az évet, a
hónapot, a napot, az órát és még a percet is. Minden Szabad Városban volt
egy ilyen óra a Fullajtárok Céhének épületén. A számlap alá krétával írták fel
egy hétre előre a napkelte és a napnyugta időpontját a Lelkipásztorok
Almanachja alapján. A Fullajtároknak megtanították, hogy ezekhez az
órákhoz kell igazítaniuk az életüket. A pontosság vagy még inkább az idő
előtti érkezés büszkeséggel töltötte el őket.
Curk azonban mindig elkésett. A türelem soha nem tartozott Arlen erényei
közé, most pedig, hogy hívogatta az út, egyenesen elviselhetetlennek érezte a
várakozást. A szíve majd kiugrott a helyéből, az izmai pattanásig feszültek az
izgatottságtól. Évek teltek el, amióta utoljára a védelmező rovásokkal teli
falakon kívül aludt, de nem felejtette el, milyen volt. A levegőt soha nem
találta olyan illatosnak, mint a nyílt úton, és soha nem érezte annyira, hogy él.
Akkor volt csak igazán szabad.
Végre csizmás lábak komótos léptei hallatszottak, és Arlennek meg sem
kellett fordulnia, a sörszag már jó előre kétségtelenné tette, hogy Curk
közeledik.
Curk Fullajtár kifőzött bőrből készült ütött-kopott páncélt viselt, amire
nemrég festettek friss rovásokat. Nem nyújtott olyan hatékony védelmet, mint
Arlen hornyozott acélja, viszont lényegesen könnyebb és rugalmasabb volt. A
férfi kopasz feje búbját hosszú, őszbe csavarodó szőke haj vette körül, ami
zsíros csomókban hullott ráncos arcára. Sűrű, a hajához hasonlóan
összetapadt szakállát csak tessék-lássék nyírta meg. A hátára horpadt pajzsot
kötözött, kezében kopott lándzsát tartott.
Curk végigmérte Arlen csillogó új páncélját meg pajzsát, és azonnal sóvár
fény gyúlt a szemében. Becsmérlő mordulással igyekezett leplezni, mi jár a
fejében.
– Flancos holmi ahhoz képest, hogy csak egy tanonc vagy. – A
lándzsájával megbökte Arlen mellvértjét. – A legtöbb Fullajtárnak ki kell
érdemelnie a páncélját, de Cob mester tanoncának a jelek szerint nem kell
ilyesmivel bajlódnia.
Arlen félrelökte a lándzsa hegyét, és hallotta, ahogy csikorogva szántja
végig a vértet, amit annyi órán át csiszolgatott. Hirtelen kéretlen emlékek
rohanták meg: a lángdémon, amit kisfiúkorában anyja hátáról vert le, a hosszú
és hideg éjszaka, amit egy karám földjén töltöttek a sárban, miközben körben
táncoltak a démonok, a rovások gyenge pontjait keresgélve. Az éjszaka,
amikor véletlenül levágta egy tizenöt láb magas kődémon karját, meg a
gyűlölet, amit a magúr azóta táplál iránta.
Ökölbe szorított kezét Curk görbe orra alá nyomta.
– Semmi közöd hozzá, mit tettem és mit nem, Curk. Ha még egyszer
hozzáérsz a páncélomhoz, a nap rá a tanúm, úgy fogod kiköpdösni a fogaidat.
Curk összehúzta a szemét. Nagyobbra nőtt, mint Arlen, de a tanonc még
fiatal volt, erős és ráadásul józan is. A Fullajtár talán éppen ezért lépett hátra
egy pillanattal később, hogy aztán bocsánatkérően bólintson. Vagy talán csak
tartott tőle, hogy egy komolyabb összezördülés után nem számíthat az izmos
Fullajtártanoncra, amikor majd meg kell rakni vagy le kell pakolni a szekeret.
– Nem akartam a lelkedbe gázolni – dörmögte Curk –, de nem leszel
valami sikeres Fullajtár, ha félsz összekarcolni a páncélodat. Most pedig
mozgasd meg a csülkeidet, a céhmester látni akar bennünket indulás előtt.
Minél előbb túlesünk rajta, annál hamarabb útra kelhetünk.
Arlen egy szemvillanás alatt megfeledkezett az ingerültségéről, és követte
Curköt a Céhházba. Egy írnok egyenesen Malcum céhmester irodájába kísérte
őket – a jókora helyiségben egymást érték az asztalok, a térképek meg a
palatáblák. A céhmester, aki korábban maga is Fullajtár volt, elvesztette az
egyik szemét és a fél arcát a magúrokkal való küzdelemben, de a sebesülés
után még évekig a szakmában maradt. A haja már őszült, de így is termetes
ember volt, akivel senki nem szállt szívesen vitába. Tolla egyetlen
mozdulatával elindíthatta egy Fullajtár pályafutását, de akár véget is vethetett
neki, sőt akár nagy vagyonok dolgába is beleszólhatott. A céhmester most az
íróasztalánál ült, és egy végtelennek tűnő stószra való dokumentum
aláírásával foglalatoskodott.
– Nézzétek el nekem, ha folytatom, miközben beszélgetünk! – mondta. –
Ha csak egy pillanatra is leállok, a kupac a duplájára nő. Foglaljatok helyet!
Isztok valamit? – Az asztal szélén két pohár társaságában álló, sárgás
folyadékkal teli kristálykancsó felé intett.
Curknek felcsillant a szeme.
– Jólesne. – Teletöltötte a poharat, felhajtotta az italt, majd elfintorodott, és
mielőtt leült, megint töltött magának annyit, hogy majd kicsordult.
– Ezúttal mégsem a herceg bányáiba utaztok – mondta Malcum. –
Sürgetőbb feladatom van a számotokra.
Curk lenézett a kezében lévő kristálypohárra, és összehúzta a szemét.
– Hová megyünk?
– Brayan Aranyába. – Malcum nem emelte fel a tekintetét a papírokról.
Arlen szíve hevesebben kezdett verni. Brayan Aranya a hercegség
legtávolabbi bányászfalva volt. A városból odáig vezető út során tíz éjszakát
kellett az úton tölteniük. A bánya magányosan működött a nyugati irányban
emelkedő harmadik hegyen, magasabban az összes többinél.
– Az Sandar útja – tiltakozott Curk.
Malcum itatóssal felszárította a tintát az egyik dokumentumtól, amit aztán
egy növekvő kupac tetejére helyezett. Tolla hegye sebesen mártózott meg újra
a tintatartóban.
– Az volt, de Sandar tegnap leesett a nyavalyás lováról, és eltörte a lábát.
– A magúr vigye el! – mormogta Curk. Egyetlen hajtásra kiitta az itala
felét, aztán megrázta a fejét. – Küldj valaki mást! Túl öreg vagyok én már
ahhoz, hogy hetekig fagyasszam a seggem, és majd megfulladjak a ritka
levegőben.
– Senki más nem tud ilyen gyorsan beugrani helyette. – Malcum egyre
csak írt és itatott.
Curk megvonta a vállát.
– Akkor Brayan grófnak várnia kell.
– A gróf ezer aranytallért ajánl fel a munkáért cserébe.
Curknek és Arlennek is tátva maradt a szája. Ezer aranytallér kisebb
vagyonnak számított egy Fullajtár útjáért.
 – Mi ebben a csapda? – kérdezte gyanakodva Curk. – Mi kell annyira,
hogy nem várhat?
Malcum keze végre megállt, és a férfi felnézett.
– Dörgőrudak. Egy szekérre való.
Curk megrázta a fejét.
– Na, azt már nem! – Ledöntötte a torkán az ital maradékát, és a céhmester
íróasztalára csapta a poharat.
Dörgőrudak, gondolta Arlen, igyekezvén megemészteni a szót. Olvasott
róluk a herceg könyvtárában, bár azokhoz a kötetekhez, amikben a pontos
összetételüket is elárulták, nem lehetett hozzáférni. A legtöbb hasonló
eszközzel ellentétben a dörgőrudak már egyetlen ütközéstől vagy szikrától is
működésbe léphettek, a hegyek között egy véletlen robbanás pedig akár
lavinát is okozhatott, ami szinte biztosan végzetes volt, ha magát a detonációt
meg is úszta az ember.
– Azt akarod, hogy lélekszakadva szállítsunk dörgőrudakat? – kérdezte
hitetlenkedve Curk. – Mire ez a magúr rágta sietség?
– A tavaszi karaván üzenetet hozott Sabász bárótól. Új eret találtak, amit ki
kell robbantaniuk – felelte Malcum. – Brayan Gyógyfüvészei azóta éjt
nappallá téve dörgőrudakon dolgoznak. Minden egyes nap, amikor nem
nyúlnak az érhez, Brayan írnokai kiszámítják, mennyi aranyat vesztett el, őt
pedig a frász kerülgeti.
– Ezért odaküldesz egy magányos férfit, mit sem törődve vele, hogy az út
mellett leselkedő banditák bármit megtennének, hogy rátehessék a kezüket
egy rakomány dörgőrúdra. – Curk megrázta a fejét. – Vagy miszlikbe
robbanok, vagy kirabolnak, és odavetnek a magúroknak. Nem is tudom
eldönteni, melyik a rosszabb.
– Sületlenség! – jelentette ki Malcum. – Sandar számtalanszor tette meg
ezt az utat dörgőrudakkal. Senki sem foga tudni, mit szállítotok, csak mi
hárman és maga Brayan. Ha őrök nélkül utaztok, senki sem fogja azt hinni,
hogy olyasmit szállítotok, amit érdemes ellopni.
Curk arcáról nem tűnt el a grimasz.
– Ezerkétszáz aranytallér – ajánlotta Malcum. – Láttál már ennyi aranyat
egyben, Curk? Kísértést érzek, hogy magamra szuszakoljam a régi
páncélomat, és én induljak útnak.
– Boldogan leülök addig az asztalához papírokat aláírogatni, ha vágysz
még egy utolsó küldetésre – mondta Curk.
 Malcum elmosolyodott, de látszott a tekintetén, hogy kezd kijönni a
sodrából.
– Ezerötszáz, és egy rézgarassal sem több. Tudom, hogy szükséged van a
pénzre, Curk. A söntések egyik felében nem szolgálnak ki, hacsak nem
szurkolod le előre az italod árát, a másik felében meg elveszik tőled az érmét,
és közlik, hogy még százat kell törlesztened, mielőtt hajlandóak lesznek
csapra verni egy hordót a kedvedért. Ostoba lennél, ha visszautasítanád ezt a
munkát.
– Talán ostoba lennék, de legalább nem egy ostoba hulla – jelentette ki
Curk. – A dörgőrudak szállításában mindig jó pénz van, mert akire rábízzák,
néhanapján cafatokra robban. Öreg vagyok én már ehhez a szarakodáshoz.
– Öreg bizony, ahogy mondod – bólintott Malcum, mire Curk döbbenten
meredt rá. – Hány út van még benned, Curk? Látom, hogy dörzsölgeted az
ízületeidet, ha rossz az idő. Gondolj csak bele! Ezerötszáz aranytallér a
számládon, mielőtt egyáltalán kitennéd a lábad a városból. Ha kellő
távolságot tartasz a szajháktól meg a kockáktól, amik Sandar erszényét
kiürítették, ennyiből már nyugdíjba is vonulhatsz. Hülyére ihatod magadat.
Curk felmordult, Arlen pedig egy pillanatra azt hitte, a céhmester túl
messzire ment, de Malcum egy zsákmányt szimatoló ragadozó tekintetével
nézett az öreg Fullajtárra. Elővett egy kulcsot a zsebéből, kinyitotta vele az
íróasztala egyik fiókját, ahonnan aztán fémes csörgéssel elővett egy
bőrerszényt.
– Ezerötszáz a bankban – mondta –, és még ötven arany most azonnal,
hogy kifizethesd az aktuális hitelezőt, aki a lovad körül ólálkodva próbál
elkapni, mielőtt még kitennéd a lábad a városból.
Curk felnyögött, de átvette az erszényt.

A lovaikat Brayan szekere elé kötötték, de a Fullajtárok szokása szerint a

nyerget meg a holmikat is rajtuk hagyták a jármon kívül. Ha éppen az est
leszállta előtt reped meg egy kerék, szükségük lehet az állatok gyorsaságára.
A szekér egészen szokványosan festett, de egy rejtett acélrugó felfogta a
bukkanok és a gödrök okozta rázkódást, így az utasok meg a rakomány alig-
alig zötykölődött, és a robbanékony dörgőrudak nagyobb biztonságban
voltak. Arlen meredeken kihajolt oldalra, hogy mozgás közben is szemügyre
vegye a szerkezetet.
– Ezt ne csináld! – förmedt rá Curk. – Ezzel az erővel ki is írhatnánk a
szekérre, hogy dörgőrudakat szállítunk.
 – Bocsánat! – Arlen felegyenesedett. – Csak kíváncsi voltam.
Curk felmordult.
– A herceg pereputtyának flancos kocsijaira is ilyen felfüggesztést
szerelnek. Nem helyénvaló, hogy egy jó házból való úrinő selyem
alsószoknyája összegyűrődjék a döcögős út miatt, igaz?
Arlen bólintott, aztán hátradőlt, és mélyen beszívta a hegyi levegőt,
miközben végignézett a messze alattuk elterülő milni síkságon. Még a nehéz
páncélt is könnyebbnek érezte magán, ahogy a városfalak távolba vesztek
mögöttük. Curk vele ellentétben egyre feszültebbnek tűnt, és gyanakodva
figyelt minden szembejövőt, miközben karnyújtásnyira heverő lándzsája
nyelét simogatta.
– Tényleg vannak útonállók ezekben a hegyekben? – kérdezte Arlen.
Curk vállat vont.
– Néha a bányászfalvak lakói belegárgyulnak, annyira kevés jut nekik
ebből vagy abból. Dörgőrúdból mindenkinek kevés jut. Egy ilyen magúr rágta
vacak egyheti munkát megspórol a bányászoknak, de több pénzbe kerül, mint
amennyit a falusiak egész évben látnak. Ha híre kel, hogy megrakodtuk vele a
szekeret, a hegyek között minden bányász kísértést érez majd, hogy kendőt
kössön az arca elé.
– Még jó, hogy senki sem tudja, mit szállítunk. – Arlen maga is megfogta
a lándzsáját.
Hirtelen támadt bizonytalanságuk ellenére az első nap eseménytelenül telt.
Ahogy elhagyták a bányászok fő útvonalait, és kevésbé forgalmas vidéken
haladtak tovább, Arlen lassan kezdett megnyugodni. Amikor a nap már
alacsonyan járt a látóhatáron, megérkeztek egy helyre, ahol rovásokkal
telefestett sziklák vettek körül egy akkora tábort, ami egy egész karavánnak is
elegendő lett volna. Megálltak, majd miután kifogták és megbéklyózták a
lovakat, ellenőrizték a rovásokat, letakarították a port meg a törmeléket a
kövekről, és ahol szükséges volt, pótolták a lekopott festéket.
Amikor a rovások már makulátlanok voltak, Arlen elrendezte a gyújtóst az
egyik tűzrakó helyen. Kivett egy gyufát az övén lógó erszényben lévő
vízhatlan dobozból, fehér végét végighúzta hüvelykujja körmén, és az apró
láng máris lobogott.
Milnben a gyufa a csillagászati ára ellenére is meglehetősen hétköznapi
tárgynak számított, és hozzátartozott a Fullajtárok alapvető felszereléséhez.
Tölgypatakban, ahol Arlen felnőtt, ritka és hőn vágyott holmi volt, így
legfeljebb vészhelyzetben használták fel. Csak Tokás, a bolt – és a fél falu –
tulajdonosa engedhette meg magának, hogy gyufával gyújtson rá a pipájára.
Arlen még most is izgatott volt, ha egy gyufa lángra lobbant a kezében.
Nemsokára barátságos tűz égett előtte, és egy lábasban zöldségeket meg
kolbászt sütögetett, miközben Curk fejét a nyergének támasztva ült, és újra
meg újra nagyot húzott az agyagkorsójában lötyögő folyadékból, ami a szaga
alapján inkább emlékeztetett egy Gyógyfüvész fertőtlenítőjére, mint emberi
fogyasztásra alkalmas italra. Mire végeztek az evéssel, teljesen besötétedett,
és megkezdődött a felemelkedés.
A föld láthatatlan pórusaiból előszivárgó pára lassan magúrok alakját vette
fel. A hegyek között, a hidegben, nem éltek lángdémonok, de számos
széldémon öltött testet, és néhány tömzsi kődémon is – nem voltak
nagyobbak egy termetesebb embernél, de háromszor annyit nyomtak, és erős
páncéljuk alatt vaskos izomkötegek kanyarogtak. Széles szájukban sok száz
fog sorakozott, egészen közel egymáshoz, mint a dobozba zsúfolt szögek.
Fadémonok is kószáltak az éjszakában. Ezek tíz láb magasra nőttek, de
vékonyabbak voltak, páncéljuk fakéregre emlékeztetett, karjaik olyanok
voltak, akár az ágak.
A démonok hamarosan észrevették a tábortüzet, ordítani kezdtek
gyönyörűségükben, és máris megindultak az emberek meg a lovak felé.
Ahogy elérték a rovásokat, ezüst mágia pókhálója lobbant a levegőben, a
magúrok ellen fordította saját támadásuk erejét, és nem egyet a földre taszított
közülük.
De ennyi még nem riasztotta el őket. Körözni kezdtek, és újra meg újra
lecsaptak, a védőmező gyenge pontjait keresve.
Arlen a pajzsa és a lándzsája nélkül állt a mező pereménél, bízott a mágia
erejében. Kezében egy grafitrúddal meg a naplójával jegyzetelt, és rajzokat
készített a rovások fel-felvillanó fényében láthatóvá váló magúrokról.
A démonok végül belefáradtak a próbálkozásba, és odébbálltak, hogy
könnyebb zsákmány után nézzenek. A széldémonok kitárták cserzett bőrre
emlékeztető szárnyaikat, a levegőbe emelkedtek, és eltűntek a fák között. A
kődémonok élő lavinaként vonszolták magukat odább. Az éj elcsendesedett,
és a rovások sem villantak fel többé. Immár teljes sötétség vette körül a
tábortüzet.
– Végre! – dörmögte Curk. – Alhatunk egy kicsit. – Már rég becsavarta
magát a takarójába, most pedig a korsóját is bedugaszolta, és lehunyta a
szemét.
– Én nem bíznék benne a helyedben – mondta Arlen. A tűz fénykörének
peremén állt, és abba az irányba nézett, ahonnan jöttek. Addig hegyezte a
fülét, amíg egyszerre kellemetlenül ismerős kiáltást hallott a távolból.
Curk résnyire húzta össze a szemét.
– Ez meg mit akar jelenteni?
– Egy kődémon tart errefelé – felelte Arlen. – Jókora példány. Hallom a
hangját.
A Fullajtár félrebillentette a fejét, úgy várta meg a magúr következő
kiáltását. Aztán felhorkant.
– Az a démon mérföldekre van innen, fiam. – Megint elfeküdt a földön, és
beburkolózott a takarójába.
– Nem számít – mondta Arlen. – Megérezte a szagomat.
Curk ki sem nyitotta a szemét.
– A szagodat? Mi az, pénzzel tartozol neki?
Arlen elnevette magát.
– Valami olyasmi.
Nemsokára remegni kezdett alattuk a fold, aztán hamarosan már inkább
vadul dübörgött, ahogy az óriási félkarú kődémon megjelent előttük.
Curk kinyitotta a szemét.
– Büdös nagy kődarab.
És valóban, Egykarú akkora volt, mintha a korábban látott kődémonok
közül három egymás vállára állt volna. Még jobb karja könyökből levágott
csonkja is hosszabbra nyúlt, mint egy ember magassága. Egykarú azóta
követte Arlent, hogy az még kisfiúként megnyomorította, és nyilvánvalónak
tűnt, hogy ez így is marad, amíg valamelyikük meg nem hal.
De nem én leszek az, ígérte némán a démonnak, ahogy találkozott a
tekintetük. Ha semmi mást nem teszek egész életemben, téged akkor is
megöllek.
Felemelte a kezét, és összecsapta a két tenyerét. A magúr ordítása
belehasított az éjszakába, és a sötétség azonnal szertefoszlott, ahogy a nagy
erejű démon a karmaival lesújtott a védőmezőre. A mágia felvillanó fénye
szikrázva taszította hátra a magúrt, de az rögvest pördült egyet, és páncélozott
farkával újra próbálkozott. A mágia ismét hárította a csapást. Arlen tudta,
hogy a visszavert támadások gyötrő fájdalmat okoznak a démonnak, de
Egykarú habozás nélkül lehajtotta a fejét, hogy ezúttal lándzsaszerű
szarvaival rontson a védőmezőnek, vakító villanást okozva.
 A démon visított a tehetetlenségtől, de újra meg újra támadott a karmaival,
a szarvával, a farkával, sőt egyszer még a levágott karja csonkjával is rávágott
a mezőre, gyenge pontok után kutatva.
– Hamarosan kifárad, és abbahagyja a ricsajozást. – Curk morogva a
másik oldalára fordult, és a fejére húzta a takarót.
De Egykarú továbbra is körözött, és folyamatosan csépelte a mezőt, a
rovások fénye csak egy-egy szemvillanásnyi időre halványult el. Arlen a
démont tanulmányozta a világosságban, kereste a gyengeségeit, de nem talált
semmit.
Curk végül felült.
– Mi a Mag ütött ebbe az eszement… – Elkerekedett a szeme, ahogy végül
jobban is megnézte magának Egykarút. – Ez a démon volt ott tavaly, amikor
tavaly áttörték a falat. A félkarú kő, amelyik Keerin Zsonglőrt üldözi, amiért
megnyomorította.
– Nem Keerint üldözi – helyesbített Arlen –, hanem engem.
– De miért… – kezdte Curk, aztán elkerekedett a szeme. – Te vagy az a
fiú! Az, akiről Keerin énekelt. Akit aznap éjjel megmentett.
Arlen felmordult.
– Keerin a saját gatyáját sem tudná megmenteni tőle, hogy belecsináljon,
ha kitennék az éjszakába.
Curk elnevette magát.
– Komolyan? El kellene hinnem neked, hogy te vágtad le annak a
szörnyetegnek a karját? Baromság.
Arlen tudta, hogy nem szabadna foglalkoznia azzal, mit gondol Curk, de
ennyi év után is bosszantotta, hogy a gyáva Keerin aratta le a dicsőséget
valamiért, amit igazából ő tett. Visszafordult a démon felé, és köpött egyet. A
nyála éppen Egykarú combját találta telibe. A magúr hirtelen négyszer olyan
dühös lett, és tehetetlen dühében csak még vadabbul csépelte a rovások
hálóját.
Curk egy pillanat alatt elsápadt.
– Megőrültél, te fiú? Egy kődémont provokálsz?
– Ez a démon épp elég ideges volt már amúgy is – jegyezte meg Arlen. –
Én csak megmutatom neki, hogy ez személyes ügy.
Curk átkozódva dobta félre a takaróját, és a korsója után nyúlt.
 – Soha többet nem indulok el veled, fiú. Egy szemhunyást sem fogok
aludni.
Arlen rá sem hederített a férfira, továbbra is Egykarút nézte. A gyűlölet és
az undor, mint bűzfelhő kavarogtak körülötte, ahogy próbálta kigondolni,
hogyan ölhetné meg a démont. Soha nem találkozott még semmivel, ami
képes lett volna áthatolni egy kődémon páncélján. Csak a véletlen hozta úgy,
hogy a mágia segítségével levágta a démon karját, és nem tette volna fel rá az
életét, hogy sikerül megismételnie a trükköt.
A kocsira pillantott.
– Szerinted meg lehetne ölni egy dörgőrúddal? Végtére is arra valók, hogy
köveket robbantsanak fel velük.
– Azok a botok nem játékszerek, te taknyos! – csattant fel Curk. – Több
kárt tesznek benned, mint egy kődémonban. De ha nem kedves az életed, és
mégis tennél egy próbát, azok az izék akkor sem a mieink. Ha megszámolják
a rudakat, és akár csak eggyel kevesebb is lesz, mint amennyivel elindultunk
Milnből, az többet árt a hírnevünknek, mintha elhagynánk az egész
rakományt.
– Csak kíváncsi voltam – mondta Arlen, hosszú, vágyakozó pillantást
vetve a kocsira.

Másnap csendben lovagoltak el a Herceg-hegy – a Milni-hegy nyugati

testvére – lábánál. A vonulat keleti oldalán egymást érték a kis bányászfalvak.
Amikor azonban átértek a nyugati oldalra, a jelzőtáblák ritkulni kezdtek, és a
csak itt-ott elágazó út sem volt már több két keréknyomnál a bozótban.
Késő délután érkeztek meg oda, ahol a Herceg találkozott a soron
következő heggyel. Hatalmas tisztáson találták magukat, a közepén egy
legalább húsz láb magas rovásoszloppal. A rovások akkorák voltak rajta, hogy
egy egész karaván menedékre lelhetett alatta.
– Lenyűgöző! – szólt Arlen. – Egy vagyonba kerülhetett, mire
elkészítették és ideszállították.
– Ami nekünk egy vagyon, az Brayan grófnak aprópénz – jegyezte meg
Curk.
Arlen leugrott a kocsiról, és a hatalmas oszlophoz sietett, hogy közelebbről
is szemügyre vegye. A tisztás talaját keményre döngölték, mélyedések egész
sora mesélt a több száz tábortűzről, amiket a Fullajtárok, a karavánokkal
utazók meg a telepesek raktak az évek során. A helyet nyilvánvalóan
folyamatosan használták, még most is érződött az előző esti tűz füstének
szaga.
Miközben a rovásoszlopot tanulmányozta, Arlen egy réztáblát pillantott
meg a tövére szegecselve. Brayan hegye – ez állt rajta.
– Brayané az egész hegy? – kérdezte a fiú.
Curk bólintott.
– Amikor Brayan engedélyt kért, hogy errefelé bányászhasson, a herceg
csak nevetett, és az egész francos hegyet odaadta neki anélkül, hogy egy
fityinget is kért volna érte. Euchor nem tudta, hogy Brayan felesége, Cera egy
régi történetben a hegycsúcson lévő aranybányáról szóló beszámolóra
bukkant.
– Gyanítom, hogy a herceg már nem nevet – mondta Arlen.
Curk felhorkant.
– Mostanra a korona irdatlan összeggel tartozik Brayannak, és Cera anya
feneke az egyetlen a városban, amibe Euchor nem mer belecsípni.
Mindketten nevettek, aztán Arlen felmászott az oszlopra, és megtisztította
a rovásokat a rájuk telepedett falevelektől, sőt még egy friss madárfészket is
eltávolított az egyikről.
Hűvös tavaszi éjszaka volt, de az oszlopból áradt a meleg, amit a
védőhálóját ostromló démonokból szívott magába. A rovások ereje az
oszloptól távolodva fokozatosan gyengült, összességében úgy ötvenlábnyira
terjedt ki minden irányban. Még Egykarú sem juthatott a közelükbe.
Másnap reggel elindultak felfelé a hegyet háromszor megkerülő kanyargós
úton, ami idővel egyre keskenyebb, sziklásabb és hidegebb lett, mielőtt elvitte
őket Brayan bányájába. Dél felé járt az idő, és éppen egy nagyobb kiszögellő
sziklához közeledtek, amikor éles, süvítő hang hasított a levegőbe. Arlen
felnézett, de ebben a pillanatban valami belefúródott a bakba kettejük között,
és úgy hasította át a fát, mint egy kődémon karma.
– Ezzel csak azt akartuk érzékeltetni, hogy nem viccelünk – szólalt meg a
férfi, aki időközben előlépett a kiszögellés mögül. Vastag overallt viselt, meg
egy bányászsisakot, rajta gyertyatartóval. Arcát eltakarta az orra elé kötött
kendő. – A barátom a szikla tetején a cérnát is befűzi a tűbe a csigás íjával.
Arlen és Curk felnéztek. A kiszögellés tetején valóban ott térdelt egy férfi,
aki társához hasonlóan kendő mögé rejtette az arcát, és nehéz fegyverét rájuk
szegezte. Mellette a földön ott hevert az íj, amivel az imént közéjük lőtt.
 – A magúr rúgja meg! – dühöngött Curk. – Tudtam, hogy ez lesz. –
Feltartotta a kezét.
– Csak egy lövése van – mormogta Arlen.
– Annyi neki éppen elég – telelte súgva Curk. – A csigás íj ilyen közelről
még a te flancos páncélodat is úgy viszi át, mintha hóból lenne.
Tekintetüket ismét az előttük álló férfi felé fordították. Nála ugyan nem
volt fegyver, de a mögötte megjelenő két társa felajzott vadászíjat tartott a
kezében, az őket követő féltucatnyi, vastag páncélt viselő bányász pedig
csákánnyal szeretkezett fel.
Mindannyiuknak gyertyatartós sisak volt a fején, az arcuk elé pedig kendőt
kötöttek.
– Senkit sem akarunk agyonlőni – közölte az útonállók vezére. – Nem
vagyunk magúrok, csak egyszerű emberek, akiknek etetni kell a családjukat.
Mindenki tudja, hogy a Fullajtárokat előre kifizetik, és a saját holmitokat a
lovakon tartjátok. Hagyjátok itt azt a szekeret, ti pedig menjetek a dolgotokra!
Nem akarjuk elvenni azt, ami a tiétek.
– Nem is tudom – szólalt meg az egyik csákányos, aki időközben Arlen
mellé húzódott. – Talán ezt a csillogó, rovásos páncélt is elkérhetnénk. –
Megkocogtatta Arlen mellvértjét, újabb karcolást ejtve az acélon, közvetlenül
Curké mellett.
– A Magot kéred te el! – mondta Arlen, és megragadta a csákány nyelét
közvetlenül a fej alatt. Maga felé rántotta, és acéllal megerősített csizmájával
az egyensúlyát vesztett férfi arcába rúgott. Fogak és vércseppek szálltak a
levegőben, aztán a bányász elterült a földön.
Arlen ledobta a csákányt a mélybe, és egy pillanattal később már a saját
pajzsát meg lándzsáját tartotta a kezében.
– Aki a szekér közelébe jön, nem kaphat tőlem mást, csak a lándzsámat a
szeme közé.
– Megőrültél, te fiú? – kérdezte Curk, kezét továbbra is a levegőben tartva.
– Megöleted magad egy szekér miatt?
– Megígértük, hogy elvisszük ezt a szállítmányt Brayan Aranyába – felelte
hangosan Arlen, egy pillanatra sem véve le a tekintetét az útonállókról. – És
mi éppen ezt fogjuk tenni.
– Ez nem játék, fiacskám – mondta a banditák vezére. – A csigás íj
lövedéke könnyedén átüti a pajzsodat.
 – A barátja odafent mindenesetre jobban jár, ha így lesz – vágta rá Arlen,
ügyelve rá, hogy az íjász is hallja –, különben meglátjuk, el tud-e hajolni egy
lándzsa elől anélkül, hogy leesne arról a szikláról, és kitörné a nyakát.
A bandavezér odalépett a társához, akit Arlen az imént szájba rúgott, a
karjánál fogva felrántotta a földről, majd egy könnyed mozdulattal visszalökte
a többiek közé.
– Ez egy barom – közölte Arlennel –, és nem a nevünkben beszél. Én
viszont igen. Megtarthatod a páncélodat. Még a szekér sem kell. Csak pár
láda hátulról, és már mehettek is tovább háborítatlanul.
Arlen hátralépett a szekérre, és hangos puffanással az egyik dörgőrudakkal
teli ládára tette a lábát.
– Ezekre a ládákra gondol? Azt akarja, hogy egyszerűen rúgjam le az
egyiket a földre?
Curk felkiáltott, és igyekezett minél távolabb húzódni, amíg végül le nem
esett a bakról.
Mindenki hátrahőkölt.
Az útonállók vezére felemelte a kezét.
– Senki nem mondott ilyet. Tudod, mit szállítotok, fiacskám?
– Ó, hogyne tudnám – felelte Arlen. Pajzsát továbbra is maga előtt tartva
letette a lándzsáját, majd elővett a ládából egy dörgőrudat. A hossza tíz
hüvelyk volt, az átmérője kettő, és a szürke papír, amibe csomagolták, mit
sem árult el a benne rejtőző erőről. Az egyik végéből lassan égő zsinegből
sodort vékony kanóc lógott ki.
– Gyufám is van hozzá – közölte Arlen, és a magasba tartotta a
dörgőrudat, hogy mindenki láthassa.
Az útonállók egytől egyig jó párat léptek hátra.
– Vigyázz azzal, fiam! – mondta a vezetőjük. – Ezeknek az izéknek nem is
kell mindig szikra, hogy felrobbanjanak. Nem éppen bölcs dolog lóbálni őket.
– Ez esetben jobban teszik, ha nem jönnek közelebb – mondta Arlen. Egy
pillanatra csend ereszkedett a társaságra, ahogy a bandita és a tanonc
farkasszemet néztek egymással.
Aztán egyszerre éles csattanás hallatszott, és mindenki felkapta a fejét.
Arlen arrafelé fordult, és Curköt pillantotta meg, aki elvágta a hámot, és
felugrott a lova nyergébe. Megragadta a lándzsáját és a pajzsát, aztán a
banditák felé fordult. Arlen kételkedést látott a vezér szemében, és
elmosolyodott.
De Curk nem emelte fel a lándzsát, és a pillanatnyi előny azonnal szerte is
foszlott.
– Nem akarom kivenni a részem mindenféle durrogtatásból! – kiáltotta a
Fullajtár. – Hosszú, boldog évek várnak még rám a söntésekben, és ezerötszáz
aranytallért költhetek piára!
Az útonállók vezére felhúzta a szemöldökét, aztán bólintott.
– Okos ember. – Intett a többieknek, hogy húzódjanak félre, és engedjenek
Curknek szabad utat visszafelé. – Csak maradjon is ilyen okos, és lovagoljon
tovább, amikor meglátja a rovásoszlopot.
Curk Arlenre pillantott.
– Kiborulsz, ha egy karcolás esik a páncélodon, de hajlandó vagy akár
miszlikbe is robbantani magad a szekér miatt? Neked valami nincs rendben a
fejeddel, fiam. – A lova oldalába mélyesztette a sarkát, és pár pillanattal
később már el is tűnt az ösvényen. Vágtató hátasa patáinak hangját gyorsan
elnyelte a távolság.
– Még nem késő utána menned – fordult az útonállók vezére Arlenhez. –
Láttad már, mit tud művelni egy dörgőrúd egy emberrel? Ha az ott a kezedben
felrobban, annyi sem marad belőled, amit el lehetne égetni a temetéseden.
Úgy szaggatja szét azt a csinos, csupa rovásos páncélodat, mintha papírból
lenne. – Abba az irányba mutatott, amerre Curk eltűnt. – Pattanj a lovadra, és
tűnj el! Még azt a rudat is magaddal viheted, hogy bebiztosítsd magadat.
De Arlennek esze ágában sem volt leszállni a szekérről.
– Ki szólt, hogy jövünk? Sandar talán? Ha megtudom, hogy valójában
nem is törte el a lábát, hát majd én eltöröm neki.
– Nem számít, ki szólt – mondta az útonálló. – Senki sem fogja azt hinni,
hogy nem végeztétek becsülettel a dolgotokat. A Fullajtárok Céhe büszke
lehet rátok, de ebből nem jöhetsz ki jól. Mit érdekel téged, ha Brayan grófnak
hiányt kell feljegyeznie a könyveibe. Megengedheti magának.
– Magasról teszek Brayanra – közölte Arlen. – A saját ígéreteimet viszont
komolyan veszem, márpedig én azt ígértem, hogy elviszem a bányájába ezt a
szekeret meg mindent, ami rajta van.
A banditák szétszóródtak az úton, három csákányos meg egy íjász
helyezkedett mindkét oldalra.
 – Pedig ebből nem lesz semmi – jelentette ki a vezér. – Ha megpróbálsz
elindulni azzal a szekérrel, lelőjük a lovadat.
Arlen az íjászra pillantott.
– Ha lelövik a lovamat, mást már nem is fognak tenni életükben.
Az útonálló felsóhajtott.
– Akkor most mi lesz azon kívül, hogy fél órával közelebb járunk a
sötétedéshez?
– Meddig van kedvük várni? – kérdezte Arlen. Karcos mellvértjére csapott
a páncélkesztyűjével. – Én addig állok itt a csinos, csupa rovás páncélomban,
amíg meg nem jelennek a démonok. – Végignézett a banditákon. Egytől egyig
gyalogosan jöttek, és csomag sem volt náluk. – Gondolom, maguknak vissza
kell jutniuk Brayan rovásoszlopához még sötétedés előtt. Ezért mondta
Curknek, hogy lovagoljon tovább. Gyalog legalább öt óra az út odáig. Ha túl
sokáig várnak, esélyük sem lesz időben visszajutni. Megéri felzabáltatni
magukat a démonokkal pár láda dörgőrúd miatt, amikor éhes szájakat kell
etetniük?
– Jól van, nem mi akartuk, hogy idáig fajuljon a dolog – mondta a vezér. –
Fed, lődd le!
Arlen a pajzsa mögé húzódott, de nem történt semmi.
– Azt mondtad, nem mondjuk ki a nevünket, Sandar! – kiáltotta az íjász.
– Úgysem számít, te barom, ha nyílvesszőt repítesz a fejébe – csattant fel
Sandar.
Arlennek elkerekedett a szeme.
Hát persze! Azelőtt sosem találkozott Sandarral, de így összeállt a kép.
Úgy igazította a pajzsát, hogy lássa a banditát.
– Megjátszotta a lábtörést, hogy egy nappal korábban előrelovagolhasson,
és kifoszthassa a saját szállítmányát.
Sandar vállat vont.
– Úgysem maradsz életben, hogy bárkinek is elmondhasd.
Odafentről azonban továbbra sem érkezett a nyílvessző. Arlen
megkockáztatott egy pillantást a pajzsa fölött. Fednek remegett a keze,
képtelen volt célra tartani a fegyverét.
– A magúr vigyen már el, Fed! – ordított rá Sandar. – Lőj!
 – Szopd ki egy démon csecsét! – kiáltotta vissza neki Fed. – Nem azért
jöttem, hogy lelőjek egy gyereket. A fiam is idősebb nála.
– Minden esélye megvolt, hogy odébbálljon – mondta Sandar. Páran
egyetértőleg bólintottak, köztük az az útonálló is, akit Arlen szájba rúgott.
– Nem érdekel – közölte Fed. – Azt mondtad, senkinek sem esik
bántódása, csak megdézsmáljuk kicsit a herceg kincstárát. – Visszatette a
nyílvesszőt a tegezbe, átvetette a vállán az íjat, és felvette a földről a tartalék
fegyverét is. – Én végeztem. – Ezzel elindult lefelé a kiszögellésről.
Egy másik íjász is ellazította a húrt.
– Fed jól mondja. Én is ugyanúgy torkig vagyok a zabkásával, mint
mindenki más, de attól még eszemben sincs embert ölni.
Arlen várta, mit szól ehhez a harmadik íjász, de az csak célzott, és lőtt.
Arlen időben maga elé kapta a pajzsát, de az nem volt több egy fára
szegecselt vékony acéllemeznél, merthogy inkább a magúrok és az
éjtoportyánok elleni védekezésre tervezték. A nehéz nyílhegy át is ütötte, és a
lövedék csak akkor állt meg, amikor a szára megszorult a pajzsban. Ennyi
elég is volt hozzá, hogy átszúrja Arlen arcát. A fiú megbillent, és kis híján
leesett a szekérről, közben pedig olyan erővel szorította a dörgőrudat, hogy
attól félt, rögtön felrobban a kezében. Mindenki hátrahőkölt.
De Arlen visszanyerte az egyensúlyát, és úgy fordult, hogy mindenki
láthassa a gyufát a pajzsot tartó kezében. Ahogy hüvelykujja körmét
végighúzta rajta, a fehér anyag halk pukkanással lángra lobbant.
– Meggyújtom a kanócot, mielőtt a gyufa megégetné az ujjamat – szólt, és
felmutatta a dörgőrudat. – Aztán gondolkodás nélkül hozzávágom ahhoz, aki
még a szemem előtt van.
Két férfi megfordult, és azonnal futásnak eredt. Sandar összehúzta a
szemét, végül azonban felemelte a kendőjét, a földre köpött, majd füttyentett
a többieknek, hogy kövessék, és elindult az úton.
A gyufa végül mégis megégette Arlen kezét, mert nem volt rá szükség,
hogy meggyújtsa a kanócot. Pár perccel később már folytatta is az útját felfelé
a hegyen. Hajnalfény nem repesett a boldogságtól, amiért egyedül kellett
húznia a teljes rakományt, de nem volt mit tenni. Arlen gyanította, hogy a
banditák nem tudják gyalog követni, de azért biztos, ami biztos,
karnyújtásnyira tartotta magától a dörgőrudat meg a vízhatlan dobozát.
Közeledett az alkonyat, amikor megérkezett a következő rovásoszlophoz.
Sandar már várt rá.
A Fullajtár időközben levetette az álcáját, és viseltes acél sodronyinget öltött
helyette, kezében nehéz lándzsát és pajzsot tartott. Egy izmos, a
Hajnalfényhez hasonló cursariusoknál jóval termetesebb dextrarius nyergében
ült. Egy ilyen lóval, aminek ráadásul szekeret sem kellett húznia, nem volt
meglepő, hogy jócskán megelőzte Arlent.
– Muszáj volt jófiúnak lenned, mi? – kérdezte Sandar. – Nem tudtad
annyiban hagyni. A Céh biztosítva van. Te is biztosítva vagy. Megléphettél
volna Curkkel. Egyedül Brayan gróf veszített volna a dolgon, annak a
rohadéknak meg a seggéből is dől az arany.
Arlen szótlanul nézett vissza rá.
– Most viszont… – Sandar felemelte a lándzsáját. – Most viszont muszáj
megölnöm téged. Úgysem tartanád a szádat.
– De mi okom is lenne rá? – kérdezte Arlen. – Nem igazán veszem jó
néven, ha íjat szegeznek rám. – A kezébe vette a bakon heverő dörgőrudat.
Sandar közelebb terelte a lovát.
– Tedd csak meg! – szólt kihívóan. – Túl közel vagy, az összes rúd azonnal
felrobban. Mind a ketten meghalunk, sőt a lovaink is. Így vagy úgy, a
szállítmány nem jut el Brayan Aranyába.
Arlen rezzenéstelen tekintettel nézett a Fullajtár szemébe; tudta, hogy
igazat mond. Gondoljon Curk bármit, nem ment el az esze, és nem akart
meghalni.
– Akkor szálljon le a lováról! – mondta Arlen. – Küzdjön meg velem, mint
férfi a férfival, hadd döntsék el a lándzsáink, melyikünk megy el innen élve.
– Senki nem mondhatja, hogy nincs vér a pucádban – nevette el magát
Sandar. – Ha azt szeretnéd, hogy még alaposan el is gyepáljalak, mielőtt
megöllek, ám legyen! – A rovásoszlophoz léptetett, leugrott a nyeregből, és
kikötötte a lovát. Arlen követte, majd letette a dörgőrudat, felvette helyette a
lándzsát meg a pajzsot, és leszállt a bakról.
Kényelmes terpeszben megvetette a lábát, fegyverét készenlétben tartotta.
Cobbal és Ragennel sokat gyakorolta a lándzsavívást, de ez most nem játék
volt. Ezúttal vérre ment a küzdelem.
A legtöbb Fullajtárhoz hasonlóan Sandar testfelépítése is inkább
emlékeztetett medvére, mint emberre. A válla széles volt, a karja vaskos,
hordónyi mellkasához megereszkedett pocak tartozott. Úgy tartotta a
fegyvereit, mintha azok is a teste részei volnának, tekintete pedig éppen olyan
rideg volt, mint Egykarúhoz hasonló ragadozóké. Arlen biztos volt benne,
hogy a férfi habozás nélkül megöli, ha sikerül felülkerekednie.
Körözni kezdtek, tekintetük a támadás lehetőségét kereste. Sandar
próbaképpen döfött egyet a lándzsájával, Arlen azonban könnyedén hárította
a támadást, és azonnal visszahúzódott – nem ugrott a cselre. Egy pillanattal
később maga is óvatos döféssel válaszolt. Ahogy várta, Sandar
védekezésképpen maga elé kapta a pajzsát.
A Fullajtár újra támadott, ezúttal lendületesebben, minden mozdulata az
egyszerű formagyakorlatokat idézte. Arlen ismerte mindet, és rég bebiflázta,
melyik ellen hogyan lehet védekezni. Várta hát a valódi támadást, azt,
amelyik majd meglepetésként éri, amikor éppen valami másra számít.
De erre a támadásra soha nem került sor. Sandar erős volt, és nem riadt
vissza a gyilkolástól, de úgy harcolt, mint egy kezdő. Amikor már hosszú
percek óta táncoltak a rovásoszlop körül, Arlen ráunt a játékra, és előrelépve
fogadta a következő kiszámítható támadást. Lehajolt, Sandar pajzsába
akasztotta a sajátját, és mindkettőt úgy emelte, hogy önmagát védje,
miközben lándzsájával oldalról sújtott le a Fullajtár térdére.
Éles csattanás visszhangzott a hűvös levegőben, mint amikor a szél letör
egy ágat a tél által lecsupaszított fáról. Sandar felüvöltött, és elterült a földön.
– A Mag üssön beléd! Eltörted a nyavalyás lábamat! – üvöltötte.
– Előre szóltam, hogy így lesz – mondta Arlen.
– Megöllek! – visította Sandar, miközben vonaglott fájdalmában.
Arlen hátralépett, és felemelte a sisakrostélyát.
– Nem hiszem. A küzdelem véget ért, Sandar. Minél előbb beletörődsz,
annál hamarabb sínbe tudom tenni a lábadat.
A Fullajtár rámeredt, aztán egy pillanattal később messzire dobta a
lándzsáját meg a pajzsát. Arlen letette a saját fegyvereit, aztán fogta Sandar
lándzsáját, a földnek feszítette, és acéllal megerősített csizmája egyetlen
rúgásával kettétörte. A két fél rudat a férfi mellé fektette, aztán letérdelt, hogy
megvizsgálja a lábát.
Ebben a pillanatban Sandar egy maroknyi földet dobott a szemébe.
Arlen egy kiáltással hátratántorodott, a Fullajtár pedig rávetette magát, és a
földre taszította. A tanonc a földön feküdt nehéz fémpáncéljában a megtermett
férfi alatt, így esélye sem volt felállni.
– Megöllek, gazember! – ordította Sandar, és páncélkesztyűs öklével ott
ütötte Arlen fejét, ahol csak érte. A törött lábában érzett fájdalom nem
gyengítette le, inkább valamiféle kétségbeesett erővel töltötte el, amitől olyan
lett, mint egy sarokba szorított éjtoportyán.
Arlen úgy érezte, mintha a feje egy harang nyelve lenne, képtelen volt
tisztán gondolkodni. A küszködéstől félvakon inkább érezte, mint látta a
hosszú pengéjű kést, ami hirtelen megjelent Sandar egyik kezében. Az első
döfés lecsúszott a mellvértjéről, a másik azonban az acéllapokat a vállánál
összekötő gyűrűkbe mart.
Arlen hátra vetette a fejét, és felüvöltött. A kés hegye elakadt ugyan a
páncélban, de a tanonc így is észvesztő fájdalmat érzett, és tudta, hogy
napokig sajogni fog a válla.
Mármint ha túléli a következő pár percet.
Sandar nem próbálkozott tovább a páncéllal, inkább Arlen torka felé döfött
a késsel. A fiú elkapta a csuklóját, és egy darabig némán küzdöttek
egymással. Arlen minden izmát megfeszítette, de az amúgy is jóval súlyosabb
Sandarnak őrült erőt kölcsönzött a kétségbeesés, és felül lévén eleve ő volt
előnyben. A penge egyre közelebb került a keskeny, de sebezhető réshez
Arlen nyakvértje és sisakja között.
– Már nem kell sok – suttogta Sandar.
– Dehogynem. – Arlen hangosan felnyögött, és páncélkesztyűs kezével
rácsapott Sandar törött térdére. A Fullajtár a fájdalomtól ordítva hőkölt hátra,
Arlen pedig teljes erőből állon vágta, kigördült alóla, és fölébe kerekedett.
Rátérdelt a férfi kést tartó karjára, és még jó párszor odavágott neki, mire a
kés kicsúszott Sandar ernyedt kezéből.

Rég besötétedett már, amikor Arlen a védőmező peremén ült, Egykarút

figyelte, és elgondolkodva szorongatta a dörgőrudat. A másik kezében egy
fehér végű gyufát tartott. Viszketett az ujja, hogy meggyújtsa a kanócot, és
elhajítsa a rudat. Elképzelte, amint Egykarú szájába repül, és a robbanás
szilánkokra tépi a démon fejét. Szinte látta maga előtt a testet, amint a földön
fekszik, és a nyaka csonkjából szivárog az ichor, a démonok vére.
De egyre csak Curk hangját hallotta a fejében. Azok az izék akkor sem a
mieink, fiacskám. Igaz, hogy Curk végül gyáván viselkedett, de ezt jól
mondta. Arlen nem volt tolvaj. Sandarra pillantott, majd meglepetten
állapította meg, hogy a Fullajtár magánál van, és őt figyeli.
– Tudom, min jár az eszed – mondta a férfi. – De sok laza kő van azon a
hegyen. A dörgő rúd előbb fog földcsuszamlást okozni, mint hogy megölje a
démont.
 – Fogalmad sincs, min jár az eszem – felelte Arlen.
Sandar felmordult.
– Hát ha te mondod – bólintott. – Próbáltam rájönni, miért tetted sínbe a
lábamat, és miért terítettél vizes borogatást a homlokomra, amikor én arra
készültem, hogy megöllek, és ledoblak egy szikláról.
– Nem akarlak holtan látni – közölte Arlen. – Sínbe tett lábbal is felülhetsz
a nyeregbe. Békében hazatérhetsz, és én éppen csak annyit árulok el
Malcumnak, hogy az engedélyeden kívül ne veszíts el mást.
Sandar kurtán elnevette magát.
– Nem is Malcum miatt aggódom. Inkább Brayan gróftól félek. Ha hírét
veszi, hogy ki akartam rabolni, karóra tűzi a fejemet, mire lemegy a nap.
– Ha a szállítmány rendben célba ér, gondoskodom róla, hogy a fejed a
nyakadon maradjon – mondta Arlen.
– Ugye megbocsátasz, ha ebben nemigen hiszek?
Arlen vállat vont.
– Ha gondolod, éjjel megpróbálhatsz még egyszer végezni velem, de előre
figyelmeztetlek, hogy nem alszom valami mélyen. Elég még egy alattomos
kísérlet, és annyi csontodat töröm el, hogy soha többé nem ülhetsz lóra, aztán
elvonszollak magammal egészen Brayan Aranyáig, hogy a szemébe nézhess
azoknak, akiket ki akartál rabolni.
Sandar bólintott.
– Nyugodt lehet az álmod, békében visszatérek a városba. Curknek igaza
volt, te tényleg kihívod magad ellen a sorsot. Láttam már ilyet. Minden
valószínűség szerint az lesz a vége, hogy meghalsz, mielőtt bárkinek bármit
mondhatnál.

Mire pirkadat előtt a démonok visszahúzódtak a Magba, Arlen tábort bontott.

Sandar és ő otthagyták a rovásoszlopot, majd mire a napkorong a hegy csúcsa
fölé emelkedett, már el is búcsúztak egymástól.
Ahogy Arlen feljebb és feljebb jutott a kanyargós ösvényen, egyre
hidegebb lett. Miln síkságain már beköszöntött a tavasz, idefent azonban még
foltokban látszott a hó, és most, hogy csípős szél hűtötte az acélt, a páncél
nem is tűnt többé olyan melegnek.
Arlen mindennap gyalogolt egy sort, részben, hogy megmozgassa a tagjait,
részben, hogy levegye a teher egy részét Hajnalfényről, aki becsülettel
végezte két ló munkáját. Így persze lassabban haladtak, mégis órákkal
sötétedés előtt megérkeztek Brayan következő nagy rovásoszlopához. Arlen
haladt tovább, és szürkületkor a saját rováskörében táborozott. Másnap
megint korán ért a soron következő oszlophoz, utána azonban éppen
napnyugtakor, így a karavánok számára kialakított táborhely védelmében
keresett menedéket.
Az ösvény meredekebb lett, kétoldalt egyre csenevészebb fák nőttek, a
sziklák és a hó között már csak ritkás növényzet bukkant elő. Az ösvény
kanyargott, a soha véget nem érő keréknyomok mérföldeken át kerülgették az
akadályokat, amik túl nagynak bizonyultak ahhoz, hogy annak idején az
úttörők félrevonszolják őket, vagy átvágják magukat rajtuk. Azért Arlen és
Hajnalfény kapaszkodott tovább felfelé az egyre csípősebb hidegben. A
keréknyomok hamarosan már a hóban vezettek tovább, a fák pedig teljesen
eltűntek.
Többé nem próbált túljutni Brayan táborhelyein, mert délutánra annyira
elfáradt, hogy örült a rovásoszlopok védelmének, még ha sokszor el is kellett
takarítania róluk a havat a teljes hatékonyság érdekében.
Hét nappal az után, hogy elhagyta Milnt, magasan a hegyoldalban Arlen
megpillantotta a pihenőt, amiről Malcum mesélt még indulás előtt. Apró
épület volt, éppen hogy kunyhónak lehetett nevezni, de a fogvacogtató
hidegben töltött hosszú, magányos napok után Arlen alig várta, hogy egy
éjszakát fedéllel a feje fölött tölthessen, és válthasson pár szót valakivel.
– Hahó, pihenő! – kiáltotta, hangját visszaverte a fölötte magasodó
sziklafal.
– Hahó, Fullajtár! – válaszolta valaki egy pillanattal később. Beletelt még
vagy egy órába, mire Arlen megérkezett a hegy oldalába épített kunyhóhoz.
Az épületen lévő rovások nem voltak éppen elegánsak, de aki készítette őket,
alapos munkát végzett, és még néhány Arlen számára ismeretlen jelet is vésett
a fába. A fiú elővette a naplóját, és gyorsan vázlatot készített róluk.
A pihenőhely őre, egy szőke szakállú, éjtoportyán bundájával bélelt és
Brayan herceg címerével díszített, nehéz kabátot viselő férfi elősietett, hogy
üdvözölje. Fiatal volt, talán ha húsz telet láthatott, fegyvert nem tartott
magánál. Egyenesen Arlenhoz lépett, és felé nyújtotta kesztyűs kezét.
– Te nem Sandar vagy – állapította meg mosolyogva.
– Sandar eltörte a lábát – mondta Arlen.
– Ezek szerint mégiscsak létezik a Teremtő. – A férfi elnevette magát. –
Derek vagyok, az Aranybányászok közül.
 – Bálás Arlen Tölgypatakból – felelte a tanonc, és határozott mozdulattal
kezet ráztak.
– Ezek szerint tudod, milyen a világ végén élni – mondta Derek. –
Szeretném, ha elmesélnéd. – Arlen vállára csapott. – Odabent van forró kávé,
ha szeretnél átmelegedni. Kikötöm a lovadat az istállóban, és elrendezem a
szekeret is.
Csak délre járt az idő, de nem fért hozzá kétség, hogy Arlen marad
éjszakára. Derek láthatólag éppen úgy vágyott a társaságra, mint ó.
– Annyira azért nem fázom, hogy ne tudjak gondoskodni a szekeremről –
mondta Arlen, bár a lába és a keze majd lefagyott a hidegtől, és már nem
érezte az arcát, a Sandarral történtek után azonban esze ágában sem volt szem
elől téveszteni a dörgőrudakkal teli ládákat, amíg azok nincsenek gondosan
elzárva.
Derek vállat vont.
– Ha szenvedni van kedved, hát csak tessék. – Ezzel megragadta
Hajnalfény kantárszárát, és elindult vele a sziklafalban nyíló kétszárnyú kapu
felé. – Gyorsan! – szólt, amikor megragadta a fára erősített jókora vaskarikát.
– Nem akarom, hogy kiszökjön a meleg.
Csak annyira nyitotta ki a kaput, hogy a szekér éppen beférjen rajta. Egy
pillanatra édes melegség járta át Arlen testét, aztán a résen át besüvítő jeges
szél megtörte a varázst. Derek villámgyorsan behúzta maguk után a két
szárnyat.
Arlen egy kis kamrában találta magát, aminek a túlsó végét vastag
szőrmékből varrt függöny zárta le. Kétoldalt a falon olajlámpák fénye vibrált.
Derek kézbe vette az egyiket, és félrehúzta a függönyt. Arlennek tátva
maradt a szája. A kamra csak beugró volt egy mélyen a hegy gyomrába vágott
hatalmas üreg egyik végében. A barlangban számos karámot alakítottak ki,
ahol akár egy egész nyájra való állatnak is jutott hely, a takarmányt
magtárakban raktározták, és vagy egytucatnyi szekeret is könnyedén el
lehetett benne helyezni. Most éppen nem nagyon volt itt semmi, de Arlen el
tudta képzelni, micsoda nyüzsgés lehet a hatalmas csarnokban, amikor egy
karaván halad át errefelé.
Mire elhelyezték a lovat és a szekeret, a fiú megint izzadt a páncéljában.
Körülnézett, de semmiféle fűtőrendszernek vagy tűznek nem látta nyomát.
– Mitől van idebent ilyen meleg? – kérdezte.
Derek a barlang egyik falához vezette, letérdelt, és a térdmagasságban
kőre festett rovások hosszú sorára mutatott.
 Arlen szemügyre vette a mintázatot. Nem tűnt bonyolultnak, mégis
zseniális volt.
– Hőrovások. Ha a magúrok nekirontanak odakint a kapunak…
– A mágia beszivárog ide, és felmelegíti a falakat – fejezte be a mondatot
Derek. – Éjszakánként néha olyan forróság tud itt lenni, mint egy
kemencében. Az ember szinte azt kívánja, bár fázna inkább.
A páncéljában erősen izzadó Arlen meg tudta érteni a dolgot.
A barlangból egy oldalajtón át egyenesen a pihenőbe jutottak. A hosszú
folyosók és a helyiségek mennyezetét, falát és padlóját a hegy köve alkotta.
Itt is hőrovások futottak körbe mindenfelé.
– Nem is gondoltam, hogy az állomás ilyen mélyen belenyúlik a hegybe.
– Máshogy nem lehetett megoldani az út eltorlaszolása nélkül, az meg már
így is elég keskeny – felelte Derek. – Az a fenyőfa kunyhó csak az előtér.
Gyere, megmutatom a szobádat.
– Köszönöm! – mondta Arlen. – Ha nem hámozom le magamról
hamarosan ezt a nyavalyás páncélt, elolvadok. Egy hete ebben alszom.
– Érzem a szagán – felelte Derek. – Megkaphatod az uralkodói lakosztályt,
ha már úgysincs itt senki más, aki elfoglalhatná. Abban fürdőkád is van.
Az uralkodói lakosztályt azért alakították ki, hogy Brayan gróf és a
családtagjai akkor se nélkülözzék a megszokott luxust, amikor útra kelnek,
hogy szemügyre vételezzék a bányájukat. A helyiség szép volt, tele tölgyfa
bútorokkal, puha szőnyegekkel és hőrovásos kövekkel. Ami a legfontosabb,
rendes ágy is tartozott hozzá tollas matraccal.
– Végre valami kellemes – állapította meg Arlen.
– A kád ott van. – Derek a kőpadló simára vájt mélyedésére mutatott,
fölötte egy nehéz szivattyúval. – A szivattyú egy fűtött víztározóhoz
csatlakozik. Áztasd magad, ameddig csak jólesik, aztán gyere vacsorázni!
Arlen bólintott, a pihenő őre pedig magára hagyta. Úgy tervezte, hogy
kibújik a páncéljából, aztán megfürdik, de egy pillanatra ledőlt a matracra,
hogy kiélvezze a puhaságát, és azon kapta magát, hogy nincs ereje felállni.
Lehunyta a szemét, és mély álomba merült.

Valamivel később azért csak sikerült megszabadulnia a páncéljától, és

átkászálódott a kádba. Amíg a szivattyút pumpálta, kicsit feléledt, de a forró
víz azzal fenyegette, hogy ismét visszarántja az álomba. Csak gyomra egyre
erőteljesebb korgása tudta rávenni, hogy ruhát öltsön, és kibotorkáljon a
szobából. Páncélja nélkül szinte súlytalannak érezte magát.
– Derek? – kiáltotta.
– A konyhában vagyok! – jött az állomás őrének válasza. – Csak gyere az
orrod után!
Arlen beleszimatolt a levegőbe, és a gyomra már nem is korgott, hanem
egyenesen üvöltött. Az orra sebesen elvezette a konyhába, ahol Derek
kötényben és vastag bőrkesztyűben sürgölődött éppen.
– Ülj le! – mondta, és a legközelebbi székre mutatott a konyha közepén
álló ovális asztal mellett, ahová legalább húsz ember letelepedhetett volna
egyszerre. – Egy pillanat, és elkészül a vacsora. Megint embernek érzed
magad?
Arlen bólintott, és leült.
– Csak most fogom fel igazán, mennyire mocskos voltam, hogy végre
tiszta vagyok.
Derek egy hordóhoz lépett, és habzó sörrel töltött tele egy kancsót.
Gyakorlott könnyedséggel csúsztatta oda az italt Arlennek a fényesre
lakkozott asztalon.
– A hordókat odakint tartom a hóban, amíg szükség nem lesz rájuk. Ezt a
kedvedért vertem csapra. – Ezzel fogta a saját korsóját, és a magasba emelte.
Arlen válaszul ugyanígy tett, majd mindketten jókorát húztak a sörből. A
tanonc meglepetten kapta fel a fejét.
– Lehet, hogy csak az utazással töltött egy hét beszél belőlem, de meg
mernék esküdni, hogy ez lápi sör.
– Egyenesen Tölgypatakból – bólintott Derek, majd elvette Arlen
kancsóját, és megint csordultig töltötte. – Megvan az előnye, ha az ember
minden Fullajtárt, kocsist és karavánőrt név szerint ismer.
– Ez volt az első sör, amit életemben ittam – mondta Arlen, majd még
egyet kortyolt, és megforgatta az italt a szájában. Egyszerre megint tizenkét
éves volt, és Ragent meg az öreg Tokást hallgatta, amint a tölgypataki boltban
alkusznak egymással.
– Semmi sem fogható a legelsőhöz – nyugtázta Derek.
Arlen bólintott, és ivott még egy adagot.
– Aznap örökre megváltozott az életem.
Derek elnevette magát.
 – Ahogyan mindenki másé is. – Letette a korsót, és kivájt kenyérhéjat vett
helyette a kezébe, amit sűrű húsos és zöldséges raguval töltött meg.
Arlen úgy esett az ételnek, mint egy magúr. Jókora darabokat tépett ki a
meleg kenyérből, és azokkal kanalazta a szájába az ízletes falatokat. Pár
percen belül az utolsó morzsát és az utolsó csepp szaftot is eltüntette a
tányérról. Soha életében nem esett még neki étel ilyen jól.
– Az éjszakára, még anyám sem tudott így főzni! – mondta. Derek
elmosolyodott.
– Nem nagyon van mit csinálnom itt egyedül, szóval egészen jól
megtanultam, hogyan boldoguljak a konyhában. – Elvitte a tányérokat meg a
söröskorsókat, és kávésbögréket hozott helyettük. Az italnak egészen
csodálatos illata volt. – Megihatjuk a kávét odakint a kunyhóban, és közben
nézhetjük a naplementét, ha gondolod – javasolta Derek. – Nagy ablakaink
vannak, az újmódi rovásos üvegből készültek, amit pár éve kezdtek el
gyártani. Láttál már olyat?
Arlen elmosolyodott. Ő ismertette meg az üvegrovásokat a milniekkel, és
Brayan gróf minden ablaka Cob műhelyében készült. Valószínűleg ezeket a
táblákat is ő maga látta el rovásokkal.
– Hallottam róla – mondta, nem akarván lehangolni a pihenő őrét, aki
igencsak büszkén húzta ki magát.
Ahogy kiléptek a konyhából, a kőpadló helyét sima fenyődeszkák vették
át. Egy jókora közös helyiségbe jutottak, elegáns párnázott padokkal meg
alacsony asztalkákkal. Arlen tekintete azonnal az ablakokra siklott. Elakadt a
lélegzete.
Egykor azt hitte, hogy a világon a legszebb kilátás a herceg milni
könyvtárának tetejéről nyílik a hegyekre, de kiderült, hogy az még csak nem
is fogható a pihenőből elé táruló panorámához. Olyan volt, mintha az épület
magasan a hegyek fölé emelkedett volna. A felhők alattuk gomolyogtak, és
amikor egy pillanatra szétnyíltak, apró pöttyként még a milni erőd is látszott a
messzeségben.
Letelepedtek az ablakhoz, Derek pedig elővett két pipát, egy erszényre
való gyógyfüvet meg egy gyufásdobozt. Egy darabig némán szívták a pipát és
itták a kávét, miközben a világ tetejéről nézték, hogyan megy le a nap.
– Azt hiszem, soha életemben nem láttam ilyen gyönyörűségeset – törte
meg végül a csendet Arlen.
Derek felsóhajtott, és belekortyolt a kávéjába.
– Valaha én is úgy gondoltam, de ez most már csak a börtönöm egyik fala.
 Arlen ránézett, mire Derek elvörösödött.
– Ne haragudj, nem akartam elvenni a kedvedet a látványtól.
Arlen elhessegette a gondolatot.
– Ugyan már, tudom, mit érzel. Milyen gyakran váltanak le?
– Régen egy hónapig én voltam itt, utána egy hónapig más. Aztán egy
elhagyatott aknában rajtakaptak a báró lányával, és majdnem levágták miatta
a golyóbisaimat. A báró azt mondta, hogy előbb veti magát a magúrok elé,
mint hogy hozzáadja a lányát egy szolgálóhoz. Most három hónapja itt
szobrozok váltás nélkül. Gondolom, a lány azóta vérzett már, különben
visszavittek volna, és kerítettek volna egy lelkipásztort. Mázlim lesz, ha
hazaengednek, amikor az állomás bezár télire.
– Három hónapja egyedül vagy itt? – kérdezte Arlen. Már a gondolat is
őrjítő volt.
– Leginkább – bólintott Derek. – Úgy kéthetente jönnek Fullajtárok, és
évente párszor karavánok is megfordulnak erre. Hetekig csak ülök a
fenekemen, aztán hirtelen megjelenik tucatnyi vagon, ötven marha meg egy
csomó málhás állat, nem is beszélve a harminc őrről, akiket el kell
szállásolnom, meg a hercegi család valamelyik tagjáról, aki folyamatosan
ordítozik velem.
– Megérte egy lányért? – kérdezte Arlen.
Derek elmosolyodott.
– Sabász Stasyért? Nincs nála édesebb lány a világon, ezt akár meg is
mondhatod neki. Éppen úgy lehettem volna a báró veje, mint száműzött itt a
semmiben.
– Nem tudsz felmondani? – kíváncsiskodott Arlen. – Kereshetnél más
munkát.
Derek megrázta a fejét.
– Brayan Aranyában egyetlen munka létezik, az, amit a báró ad az
embernek. Ha azt mondja, hogy az egész évet a pihenőben kell töltenem,
nos… – Vállat vont. – Bár végül is egész nap magammal beszélgetni
valószínűleg még mindig jobb, mint csákánnyal vagdalkozni egy sötét
aknában, és a bányaomlás miatt aggódni, meg attól félni, hogy egy kelleténél
mélyebb vágással véletlenül utat nyitok a Magba.
– Nem hiszem, hogy ez olyan egyszerű lenne – jegyezte meg Arlen.
– És a Fullajtárkodásnál is biztonságosabbnak tűnik – folytatta Derek. –
Mi történt az arcoddal?
 Arlen ösztönösen odanyúlt, ahol az útonálló nyílvesszője kilyukasztotta az
arcát, és óvatosan végigfuttatta az ujját a hegen. Gyógynövényekkel kezelte a
sebet, mielőtt összevarrta, és voltaképpen szépen javult, de azért a seb erősen
vöröslött, és körülötte alvadt vér tapadt a bőrére.
– Meglőttek az útonállók, akik a dörgőrudakat akarták – felelte. – Nem
sokkal a harmadik rovásoszlop után. – Pár szóban beszámolt a történtekről.
Derek elismerően hümmögött.
– Te aztán kemény vagy, mint egy kődémon, ha csak úgy dörgőrudakkal
hadonászol. Szerencse, hogy nem akartak bántani senkit. Egy durva tél után
sokan már semmitől sem riadnak vissza.
Arlen vállat vont.
– Nem akartam rögtön az első utamon harc nélkül feladni a szállítmányt.
Rossz precedenst teremtett volna.
Derek bólintott.
– Nos, idefent nemigen találkozol már útonállókkal. Holnapután este
megérkezel Brayan Aranyába.
– Mi tart még olyan sokáig? – kérdezte Arlen. – Hiszen majdnem a
csúcsnál vagyunk. Úgy számoltam, hogy ha belehúzok, késő délutánra
megtehetem a maradék utat.
Derek csak nevetett.
– Ritka errefelé a levegő, Fullajtár. Elég csak ballagnod az ösvényen, és
úgy fogsz majd zihálni, mintha a sziklafalat másznád meg. Még én is
elfáradok pár nap után, ha hazamegyek, pedig ott születtem.
A napból már csak egy keskeny csík látszott a látóhatáron, és egy
pillanattal később az is eltűnt. Szinte teljes sötétségben várták a
felemelkedést. Odakint a hó fehérsége ellenállt az égbolt sötétjének Arlen
Derekhez fordult, akiből szinte csak a körvonalai látszottak Pipája lágyan
felizzott, ahogy megszívta a csutorát.
– Nem gyújtasz lámpát?
Derek megrázta a fejét.
– Csak várj!
Arlen megint az ablak felé fordult, és egy kődémont pillantott meg, amint
odakint az úton előbukkant a föld alól. Ugyanolyan palaszürke volt, mint a
lentiek, de még náluk is kisebb, testéből két hosszú, vézna kar nyúlt ki, a lábai
két helyen is hajlottak. Mind a négy végtagjából éles tüskék álltak ki, és
láthatólag szívesebben járt négykézláb, mint felegyenesedve.
– Mindig azt hittem, hogy minél feljebb járunk, annál nagyobbak lesznek a
kődémonok – mondta Arlen. – Nem tudom, miért.
– Az ellenkezője igaz – helyesbített Derek – Nem találnak maguknak
annyi zsákmánynakvalót, ráadásul a nagyok csak bukdácsolnak a hóban.
– Jó tudni – nyugtázta Arlen.
A kődémon megpillantotta őket, és félelmetes sebességgel vetette magát az
ablakra. Arlen soha nem látott még ilyen lényt sem ennyire gyorsan mozogni,
sem ilyen messzire ugrani. A magúr röptében érte el a védőmezőt, mire mágia
fénye lobbant. A kődémon visszapattant az útra, és kis híján legurult a
hegyoldalon. Az utolsó pillanatban sikerült megkapaszkodnia, hosszú karmait
a sziklába mélyesztve a szakadék peremén.
Hirtelen az összes rovás életre kelt az állomás előtt, sorra egymás után
villantak fel, ahogy a kődémontól elszipkázott mágia feltöltötte a védőmezőt.
A szimbólumok által kirajzolt mintázat a falakon és a gerendákon táncolt.
Sok rovás ki is aludt pillanatokkal azután, hogy fellobbant, Arlen azonban
érezte, hogy a hőrovások továbbra is sugározzák magukból a meleget, a
mezőt átszövő és a szoba falára festett fényrovások pedig halványan, de
kitartóan világítottak.
Még egy magúr jelent meg az ablaknál, egy levegőből vijjogva lecsapó
széldémon. A mező megint felvillant, a hőrovások melegebbek, a fényrovások
világosabbak lettek. Ahogy újabb és újabb démonok érkeztek, a szobában
erősebb lett a fény, mint amit egy tucat lámpa áraszthatott volna magából, és
melegebb volt, mintha tűz égett volna lobogva.
– Lenyűgöző – lelkendezett Arlen. – Soha nem láttam még ilyen
rovásokat.
– Brayan grófnak semmi sem drága, ha a saját kényelméről van szó –
magyarázta Derek. Amikor egy démon közvetlenül előtte csapódott a
védőmezőnek, egy pillanatra hátrahőkölt, aztán felemelt középső ujjal jelezte,
mi a véleménye a támadóról.
– Mindig az ablaknál próbálkoznak – mesélte Derek. – Ugyanazok a
démonok éjszakáról éjszakára, de semmiből sem tanulnak.
– Elvesztik az eszüket attól, hogy látnak – mondta Arlen. – A magúrok
megeszik, amit megölnek, de szerintem valójában maga a gyilkolás táplálja
őket, főleg, ha emberekkel végezhetnek. Ha tudják, hogy itt vagy, jönni
fognak, és minden éjjel próbára teszik a rovásokat, még ha száz évbe telik is,
mire az egyik enged.
– Az éjre, ez ám a megnyugtató! – sóhajtott Derek.
– Nem az a dolgunk, hogy megnyugodjunk, amíg az éjszaka az úr. – Arlen
vetett még egy pillantást kifelé az ablakon. – Ezek szerint ilyen magasan már
csak kő- és szikladémonok járnak?
– És hódémonok – felelte Derek. – Azok még magasabban bújnak elő, ott,
ahol a hó sosem olvad el, de a téli viharok idején lesodródnak idáig.
– Te láttál hódémonokat? – kérdezte csodálkozva Arlen.
– Hát persze! – vágta rá Derek, de a fiú határozott tekintetét látva
tovaillant az önbizalma. – Egyszer – pontosított. – Azt hiszem.
– Azt hiszed? – kérdezte Arlen.
– Párás volt az ablak a hőrovásoktól – ismerte el Derek.
Arlen felhúzta a szemöldökét, de az állomás őre csak rántott egyet a
vállán.
– Nem akarok nagyot mondani. Talán láttam egyet, talán nem. Nem
számít. Azért én csak rajzolom tovább a rovásokat. A Zsonglőrök azt
mondják, ez tett be nekünk annak idején is. Ha soha életemben nem látok
többé magúrt, akkor sem hagyok fel a rovások rajzolásával. És erre fogom
tanítani a gyerekeimet meg az unokáimat is.
– Bölcsen teszed – állapította meg Arlen. – Megtanítod nekem is a
hőrovásokat?
– Persze. Van pár palatáblám meg krétám – mutatott Derek az egyik
asztalra. Kitisztította a pipáját, amíg Arlen odavitte neki a rajzeszközöket,
aztán rajzolni kezdett.
Arlen izgatottan leste, és csodálkozva figyelte meg, hogy a hódémonokat
távol tartó rovások a vízdémonok ellenieken alapulnak. A szerteszét áradó
vonalak leginkább hópelyhekre emlékeztettek. Derek tovább rajzolt, Arlen
pedig képzett Rovásvető lévén gyorsan átlátta, hogyan járja át az energia a
mintázatot. A keze szinte magától mozgott, ahogy elkészítette a tökéletes
másolatokat a jegyzetfüzetébe.

Arlen már ismét a tollas ágyban feküdt, mire a nyomában járó Egykarú
odatalált a pihenőhöz. Hallotta a démon kiáltásait, és az óriási dörrenéseket,
ahogy a lény a védőmezőt csapkodta. Az állomás védelme tökéletesen
működött, de mivel a hő- és a fényrovások egy hatalmas kődémonból nyerték
az erejüket, a szobában egyre melegebb és világosabb lett, amíg Arlen már
úgy érezte, hogy a tűző napon áll, pontosan délben, Csirizmocsár
kristálytiszta ege alatt a nyár kellős közepén. Verejtékben úszva feküdt az
ágyon, a kintről beszivárgó gőztől minden nedves lett körülötte. Tudta, hogy
ha hazaér, napokba telik majd, mire lekaparja a rozsdát a páncéljáról.
Amikor aztán végleg lemondott róla, hogy elaludjon, nekilátott, hogy
hozzáadja a Derektől tanult szimbólumokat a rovásköreihez.
A pihenő őre sem tudott aludni, felkészítette hát inkább a kocsit a korai
indulásra. Amint a nap első sugarai megérintették a hegyoldalt, Arlen máris
szedte a sátorfáját.
Derek nem ok nélkül figyelmeztette – valóban sokkal fáradságosabb lett az
út. A hideg eleinte jólesett az állomás fullasztó forrósága után, nemsokára
azonban ismét beszivárgott a csontjaiba, főleg így, hogy a köpenye és a
fehérneműje is átázott az izzadságtól. A mellvértjére jeges zúzmara rakódott,
és hiába erőlködött, nem tudta teleszívni a tüdejét levegővel. Még Hajnalfény
is hevesen zihált. Csigatempóban haladtak, és bár alig pár mérföldet kellett
megtenniük, későre járt, mire a következő rovásoszlophoz értek. Arlennek
esze ágában sem volt továbbmenni.
A következő nap még nehezebben haladt. A tüdeje már hozzászokott a
magassághoz, de az ösvény egyre meredekebben kapaszkodott felfelé.
– Tényleg rengeteg arany lehet odafent – mondta Arlen Hajnalfénynek –,
ha megéri idáig eljönni érte. – Azonnal megbánta, hogy megszólalt. Nem
mintha meggondolta volna magát, de már attól is égett a tüdeje, hogy
hangosan kimondott pár szót.
Nem volt más választása, mint hogy caplasson tovább, úgyhogy leszegte a
fejét, és igyekezett nem törődni a csípős széllel meg az itt-ott már térdig érő
hóval. A keréknyomok eltűntek, és az ösvény gyakorlatilag láthatatlanná vált,
bár nem is volt szükség útmutatásra. Egyetlenegy irányba lehetett haladni a
hegyoldal meg a mélybe zuhanó csupasz sziklafal között.
Délutánra Arlen egész teste égett a légszomjtól, és a páncélja súlyát is
elviselhetetlennek érezte. Legszívesebben levetette volna, de félt, hogy ha
egyszer megáll, nem fog tudni még egyszer elindulni.

Rengetegen megteszik ezt az utat, emlékeztette magát. Márpedig ha ők

képesek rá, akkor te is.
 Későre járt már, és Arlen meg Hajnalfény is az utolsókat rúgta, amikor
végre megpillantották a kis bányászfalut. Brayan Aranyában csak félig-
meddig véglegesnek szánt épületek sorakoztak egymás mellett. Némelyik
fából készült, mások a bányák törmelékéből, döngölt agyagból vagy faragott
kövekből. A legtöbb ház szegényesnek hatott, ajtó gyanánt cserzett bőrök
szolgáltak, a melléképületek közönséges sátrak voltak, a falu közepén
azonban jókora, fából ácsolt fogadó uralta a fennsíkot.
Itt-ott pár embert is lehetett látni, főleg nőket és gyerekeket – a férfiak
nyilván a bányában dolgoztak. Arlen megnyalta száraz, repedezett ajkát, a
szájához emelte a Fullajtárkürtöt, és hosszan, tisztán belefújt. A jéghideg
levegő élesen metszett a torkába.
– Fullajtár! – kiáltotta egy fiú. Egy pillanattal később Arlent máris
gyerekek vették körül, akik fel-alá ugrálva azt kérdezgették tőle, hogy mit
hozott nekik.
Arlen elmosolyodott.
Ő is éppen így lelkendezett, amikor kisfiúkorában egy Fullajtár jelent meg
Tölgypatakban. Felkészülten jött, és kukoricacsuhéba csomagolt cukorkákat
meg apró játékokat dobált a gyerekeknek. A vidámságuk éppen úgy
átmelegítette, mint egy forró fürdő. Hirtelen már nem is tűnt olyan
gyötrelmesnek a hegymászás, és érezte, hogy kezd visszatérni az ereje.
– Egyszer majd én is Fullajtár akarok lenni! – jelentette ki az egyik fiú.
Arlen a hajába túrt, és még egy cukorkát adott neki.
– Egy nappal korábban jöttél – mondta valaki. Arlen megfordult, és finom
gyapjúkabátot meg hermelinszőrrel bélelt kesztyűt és finom bőrcsizmát viselő
alacsony férfit pillantott meg. A háta mögött két tagbaszakadt őr állt, övükről
sokkal inkább fegyvernek, mint szerszámnak tűnő csákány lógott. A férfi
joviális mosollyal közelebb lépett, és kinyújtotta a karját.
– Beleszaladtam néhány banditába – felelte Arlen, és megrázta a férfi
kezét. – Siettem, és az egyik rovásoszlopnál inkább nem ütöttem tábort, hogy
távolabb kerüljek tőlük.
– Sabász – mutatkozott be az idegen. – Brayan gróf kuzinja vagyok,
Brayan Aranyának bárója. Mi történt Sandarral?
– Eltörte a lábát – felelte Arlen. – Az én nevem Bálás Arlen.
Sabász Arlen vállára tette a kezét, és közelebb hajolt.
– Ugyanazt a három dolgot mondom neked is, amit minden Fullajtárnak,
amikor először fordul meg itt. Mindig először a legnehezebb felkapaszkodni,
reggelre újra kapsz majd levegőt, és lefelé mindig könnyebb, mint felfelé. –
Akkorát nevetett, mintha valami egészen nagyszerű viccet mesélt volna, majd
jókora dörrenéssel Arlen páncéljának hátára csapott. – Csodálkozom, hogy
egyedül küldtek ide egy újoncot – jegyezte meg.
– Curk Fullajtárral jöttem, de ő sarkon fordult, amikor ránk támadtak a
banditák.
Sabász összehúzta a szemét.
– A szállítmánynak nem esett baja?
Arlen elmosolyodott.
– Az utolsó ládaszögig érintetlen maradt. – Átadott egy viasszal lezárt
papírhengert, rajta Brayan gróf csákányt és kalapácsot ábrázoló
emblémájával, illetve Curk meg az ő pecsétjével.
– Hah! – kiáltott fel a báró, és hirtelen támadt feszültsége máris tovatűnt.
Még egyszer hátba vágta Arlent. – Majd odabent jó melegben elmeséled a
történetet.
Sabász felemelte a kezét, és az őrei átvették a szekeret. Arlen a férfi
mellett gyalogolt, miközben az letörte a pecsétet, kivette a hengerből a
rakományjegyzéket, és tekintetével az utolsó betűig végigfutott minden egyes
sort, a szállítmányban lévő személyes holmikról sem feledkezve meg. Volt ott
egy levél is a hercegtől, de azt nem kötötték Arlen orrára, hogy mi áll benne.
A báró a kabátja zsebébe gyömöszölte a bontatlan borítékot.
Megérkeztek az istállóhoz, ahol néhány lovászfiú kikötötte a szekér elől
Hajnalfényt, az őrök pedig nekiláttak lepakolni a ládákat. Arlen indult volna
segíteni, de Sabász a vállára tette a kezét, és visszafogta.
– Több mint egy hétig utaztál, Fullajtár, most már hadd görnyedjenek a
szolgák.
Átadta a rakományjegyzéket az istálló egyik őrének, aztán beterelte Arlent
a fogadóba.

A pihenőhöz hasonlóan a fogadót is hőrovások varázsolták meleggé. Az

épület előterében lévő bolt volt a faluban az egyeden hely, ahol be lehetett
szerezni mindazt, amire szükség lehetett a hétköznapokban. A pult mögött
sorakozó polcokat megtöltötték a különféle szerszámok meg felszerelések, az
ételek, a jószágok és az egyéb holmik árait palatáblákra írták fel krétával.
A helyiségben leginkább nők nyüzsögtek, sokan gyerekekkel a szoknyájuk
mellett. Ők leadták a rendelésüket a pult mögött álló többi nőnek, akik aztán
előhozatták a szükséges árut Sabász báró tagbaszakadt embereivel.
 Az út csendje után észvesztő volt a ricsaj, de a báró gyorsan átterelte őket
a bolton meg a söntésen egy csendes beugróba, ahol gazdagon feldíszített
asztal várta őket. A csaplár azonnal kávét hozott nekik.
Arlen megfújta gőzölgő csészéjét, és kortyolt egyet, a meleg kezdett
fokozatosan visszaszivárogni a testébe. A báró nem erőltette a beszélgetést,
csendben várta, hogy összeszedje magát. Nemsokára két nő lépett az
asztalukhoz, az egyik fiatal, a másik jóval idősebb. Ruhájuk egyszerűbb volt,
mint az uralkodócsalád Milnben élő nőtagjaié, de azért a finom anyagok és az
elegáns szabás elárulta, hogy nem egyszerű falusiak.
Arlen udvariasan felállt, amíg a báró csókot nyomott a két nő arcára, és
bemutatta őket.
– Bálás Arlen, bemutatom a feleségemet, Delia Sabász bárónőt és a
lányomat, Stasyt.
Arlennek feltűnt, hogy a bárónő neve mögött nem hangzott el az „anya”
cím, de nem tett megjegyzést. Mélyen meghajolt, és kezet csókolt a nőknek
úgy, ahogyan Cob tanította neki.
A bárónő az ötvenes évei vége felé járhatott, beesett arcával és hosszú
nyakával halászmadárra emlékeztetett. Sabász Stasy azonban egyáltalán nem
okozott csalódást Derek elbeszélése után.
A sötét hajú, kék szemű lány egyidősnek tűnt Arlennel, magas és karcsú
volt, mint a milniek általában. Kedves arcát a tekintetéből áradó szomorúság
tette igazán széppé. Pruszlikján a szalagok nem voltak bekötve, mintha a
ruhája túl szűk lett volna rá.
Gondolom, azóta vérzett már, mondta a pihenőben Derek, de Arlen nem
volt ebben annyira biztos. Kényszerítenie kellett magát, hogy felemelje a
fejét, és a lány szemébe nézzen, mielőtt rajtakapják, hogy illetlenül
megbámulja azt, amit nem kellene.
Mindannyian leültek, majd a báró meg a bárónő összehajoltak, feltörték a
pecsétet, és elolvasták Brayan gróf magánlevelét. Izgatottan sutyorogni
kezdtek, közben újra meg újra Stasyre pillantottak, Arlen azonban úgy tett,
mintha nem venné észre. A lány felé fordult, remélve, hogy beszélgetésbe
elegyedhet vele, de a báró lánya rá sem pillantott, szomorú tekintetét inkább
feszülten tárgyaló szülei felé fordította.
A báró végül fújt egyet, és ismét Arlen felé fordult.
– Hamarosan karavánt küldünk Milnbe, úgyhogy itt hagyhatod a szekeret,
és visszamehetsz egyszerűen lóháton. Csak pár levelet kell magaddal vinned.
Arlen bólintott. Nem sokkal később felszolgálták az ebédet. A báró és a
félesége folyamatosan kérdezősködtek, Arlen pedig kötelességtudóan
beszámolt minden említésre méltó eseményről, ami Milnben történt, de a
Fullajtárok Céhének székházában hallott pletykákat sem tartotta meg
magának. Az uralkodócsalád tagjait leginkább persze ezek a pletykák
érdekelték. Stasy nem vette ki a részét a beszélgetésből, lesütötte a szemét, és
nem emelte fel a tekintetét az asztalról.
Végül egy őr jelent meg az asztalnál, kezében egy palatáblával meg a
rakományjegyzékkel.
– Egy dörgőrúd hiányzik. – Gyanakodva méregette Arlent.
– Képtelenség! – jelentette ki Sabász. – Számold meg őket újra!
– Kétszer is átszámoltam őket – felelte az őr.
A báró összeráncolta homlokát, tekintete egy futó pillanatra Arlenre
ugrott. Kényszeredettnek tűnt a mosolya.
– Számold meg harmadszor is azokat a rudakat! – parancsolta az őrnek.
Arlen megköszörülte a torkát.
– Nem, igaza van. A hiányzó dörgőrúd elől van a bak alatt. Azzal
ijesztettem el az útonállókat, amikor rám támadtak.
Igyekezett meggyőzni magát, hogy megfeledkezett a rúdról, de a lelke
mélyén tudta, hogy szándékosan hagyta ott, remélve, hogy talán senki sem
veszi észre az eltűnését.
Mindenki döbbenten nézett rá. Még Stasy is felemelte a fejét. Arlen
gyorsan elmesélte a találkozását az útonállókkal, csak Sandarról nem tett
említést.
Sabász báró szája azért így is tátva maradt a csodálkozástól.
– Addig hadonásztál egy dörgőrúddal, amíg bejött a blöff, és leráztad az
útonállókat?
Arlen elmosolyodott.
– Ki mondta, hogy blöfföltem?
Sabász harsányan felnevetett, és megrázta a fejét.
– Nem tudom, hogy ez a legbátrabb vagy a legeszeveszettebb dolog,
amiről valaha hallottam. Ha igaz, olyan tökeid vannak, mint egy
kődémonnak.
– Azt mondják, csak az ilyen emberből lesz Fullajtár – búgta a bárónő.
Arlen beleborzongott a pillantásába. – De honnan tudtak a szállítmányról?
Csak Cera anya és én ismertük a pontos dátumot.
– Meg Sandar – jegyezte meg Arlen. – Aki állítólag éppen aznap reggel
törte el a lábát.
– Ez komoly vád, Fullajtár. – Sabász hangjába csendes fenyegetés
költözött. – Van bizonyítékod?
Arlen tudta, hogy Sandar élete múlik a következő szavain. Rántott egyet a
vállán.
– Nem vádolok én senkit, csak annyit mondok, hogy az ön helyében új
Fullajtárt keresnék magamnak.
– Honnan tudhatnánk, hogy nem csak magadnak akarod megszerezni a
munkát? – kérdezte a bárónő.
– Én csak egy tanonc vagyok – felelte Arlen. – A Céh semmiképpen sem
bízna meg ilyesmivel.
– Hah! – A bárónő legyintett. – Te is pontosan tudod, hogy ezen egy
tollvonással változtathatnánk. Ha igazad beszélsz, sokkal tartozunk neked.
Arlen bólintott.
– Hálás vagyok, asszonyom, amiért így vélekedik, de szeretnék világot
látni, mielőtt állandó útvonalon kezdek járni.
A bárónő ciccegett egy sort.
– Ti, fiatalok mindig ezt mondjátok, aztán egy szép napon úgyis
rádöbbentek, hogy az állandó munka egy ismerős útvonalon nem is olyan
rossz dolog.

Ebéd után a báró meg a bárónő felállt. Arlen gyorsan maga is felpattant, Stasy
pedig továbbra is üres tekintettel csatlakozott hozzájuk.
– Elnézésedet kell kérnünk – szólt Sabász –, de most muszáj elintéznünk
egyet s mást. Stasy megmutatja a szobádat, a fiúk pedig összekészítik az
ellátmányt a hazaútra. Brayan gróf ajándéka lesz, természetesen.
Drága szőrmék forgatagában siettek el, majd Stasy kurtán pukedlizett
egyet.
– Szabász Stasy, szolgálatodra – motyogta.
– Ezt úgy mondod, mintha a halálos ítéleted lenne – állapította meg Arlen.
A báró lánya végre a szemébe nézett.
 – Elnézésedet kérem, Fullajtár, de könnyen lehet, hogy a levél, amit a
gróftól hoztál, valóban a halálos ítéletemet jelenti. – Az olyan emberek
lemondó közönyével beszélt, akinek a könnyei már rég felszáradtak.
– Még mindig sajog a lábam a mászástól. Üldögélhetnénk itt még egy
keveset? – kérdezte az asztalra mutatva.
Stasy bólintott, és engedte, hogy Arlen kihúzza neki a széket.
– Ahogyan óhajtod.
Arlen letelepedett vele szemben, majd áthajolt az asztal fölött.
– Azt mondják, ha egy Fullajtár fülébe súgod a titkodat – mondta elfojtott
hangon –, még annál is nagyobb biztonságban van, mintha egy
lelkipásztornak mondanád el. Nincs ember, de még démon sem a Magban, aki
kihúzná belőle, csakis az tudhatja meg tőle, akinek szánták.
– Mondja az, aki az elmúlt órában udvari pletykákkal szórakoztatta a
szüleimet – jegyezte meg Stasy.
Arlen elmosolyodott.
– Ha egy ilyen pletyka megfordul a Fullajtárok Céhének székhazában,
akkor nem titok többé, én viszont mondok neked valamit, ami valóban az.
Stasy felhúzta a szemöldökét.
– Nocsak!
– Derek továbbra is úgy gondolja, hogy nincs Szabász Stasynél édesebb
lány a világon, és imádkozott, hogy ne jöjjön a vérzésed. Azt mondta,
elárulhatom neked.
Stasy halk sikkantással a szívéhez kapott, sápadt arca hirtelen lángvörös
lett. Riadtan nézett körül, de nem volt a környéken senki, aki észrevehette
volna. Most már egyenesebben nézett a fiú szemébe.
– Mint láthatod, nem jött – szólt, és megérintette a kifűzött zsinegeket a
hasán. – De mindegy is. Derek nem elég jó nekem.
– Ezt te mondod vagy az apád? – kérdezte Arlen.
Stasy vállat vont.
– Mit számít az? Igaz, apám kitörölt egy „z”-t a nevéből, amikor anyám
meghalt, ő meg elvette Brayan gróf unokatestvérét, de a nemesek éreztetik
vele, hogy közönséges kereskedő, hiszen csak a házassági esküje köti az
uralkodó köreihez. Nekem jobbat akar, ez pedig azt jelenti, hogy egy valódi
nemeshez kell hozzámennem, és az anyák iskolájába kell járnom.
 Arlen ellenállt a késztetésnek, hogy a padlóra köpjön. Amikor tizenegy
éves volt, az ő apja is megpróbálta belekényszeríteni egy előre elrendezett
házasságba, és még jól emlékezett rá, mit érzett akkor.
– Ahonnan én származom, senki nem állítja magáról, hogy valamiféle
uralkodócsaládhoz tartozna – mondta. – Gyanítom, jobb is nekünk így.
– Jobb bizony – bólintott szomorúan Stasy.
– És hogyan kerít neked férjet apád, ha kitudódik az állapotod? – kérdezte
Arlen.
Stasy bánatosan felnevetett.
– Valószínűleg sehogy. Éppen ezért küld el azzal az úgynevezett
karavánnal Brayan gróf udvarába, hogy titokban szüljem meg a babát a
szolgálók között. Utána Cera anya úgy fog bemutatni az udvarban, mintha
frissen érkeztem volna a városba, és elintézi, hogy egy megfelelő férfihoz
mehessek hozzá. Derek meg sem fogja tudni, hogy apa lett.
– De el kell haladnotok a pihenőállomás mellett – vetette fel Arlen.
– Az mindegy. Új őrt küldenek velünk, aki leváltja, ő meg elindul fel ide,
mielőtt egyáltalán megtudná, hogy ott vagyok bezárva a kocsiba.
Körülnézett, hogy meggyőződjék róla, nem figyelik-e őket, majd
megragadta Arlen kezét. A fiú látta a szenvedélyt és a kalandvágyat a
tekintetében.
– De ha Derek tudná, mire számítson, és lenne ideje elrejteni némi élelmet,
lefelé is indulhatna a hegyen, nem csak fel. Még ha apám utánunk is küldene
valakit abban a pillanatban, hogy hírét veszi Derek eltűnésének, lenne egy hét
előnyünk. Az bőven elég, hogy megtaláljuk egymást, eladjuk az ékszereimet,
és felszívódjunk a városban. Összeházasodhatnánk, akármilyen sorból
származik is, és együtt nevelhetnénk fel a gyerekünket. – Izzó tekintettel
nézett Arlen szemébe. – Ha ezt elmondod neki, Fullajtár, de nem szólsz róla
másnak, és a naplódba sem jegyzed fel, annyit fizetek neked, amennyit csak
kérsz.
Ahogy Arlen a lányra nézett, úgy érezte, mintha kötelessége lenne a
bátyjaként védelmezni. Úgy döntött, elviszi ő az üzenetet ingyen is, de azt
nem tagadhatta, hogy csak szüksége van valamire. Valamire, amit a báró
lánya talán megszerezhet neki.
– Egy dörgőrúd kell nekem – mondta csendesen.
Stasy felhördült.
– Ennyi az egész? Becsomagoltatok fél tucatot az ellátmányod mellé.
 Arlen eltátotta a száját. Megdöbbentette, milyen könnyen ment a dolog, de
a csodálkozó tekintet helyét hamarosan mosoly vette át.
– Mire kell neked az a rúd? – kérdezte Stasy.
– Megölöm vele a kődémont, amelyik régóta követ engem – felelte Arlen.
Stasy félrebillentette a fejét, és úgy méregette a fiút, mintha azt
mérlegelné, hogy tréfál-e, vagy egyszerűen megbolondult. Végül rántott egyet
a vállán, és Arlen szemébe nézett.
– Csak ígérd meg előbb, hogy átadod az üzenetemet.

Arlen pihent még két napot, hogy megint levegőhöz jusson, ezalatt az
aranybányászok megírták a leveleiket, amiket magával kellett vinnie a
visszafelé vezető úton. Még mindig gyorsan elfáradt a ritka hegyi levegőn, de
napról napra jobban viselte a körülményeket. Bölcsen töltötte az időt, figyelte,
hogyan használják fel a bányászok az új dörgőrudakat. Mindenki az új
Fullajtár kegyeit kereste, úgyhogy fenntartások nélkül válaszoltak az összes
kérdésére.
Miután látta, hogyan lesz egyetlen fülsiketítő pillanat alatt több tonnányi
törmelék egy masszív sziklafalból, Arlen már tudta, hogy a beszámolók nem
túlozták el a dörgőrudak pusztító erejét. Ha a világon semmi más nem képes
áthatolni Egykarú vastag páncélján, egy ilyen rúd akkor is megfelel a célra.
Végül minden készen állt, és a harmadik napon Arlen ismét magára öltötte
nehéz páncélját, és az istálló felé indult. A nyeregtáskába már bekészítették az
ellátmányát, és egy kis dobozban szalmába csomagolva pár dörgőrudat is
talált, meg egy elegáns kézírással Dereknek címzett, lepecsételt borítékot.
A báró ígérete szerint sokkal könnyebb volt lefelé haladni az ösvényen,
mint felfelé. Korán eljutott az első rovásoszlophoz, ahol gondolkodás nélkül
továbbsietett, és még napszállta előtt meg is érkezett a pihenőhöz. Derek
kijött elé, hogy üdvözölje.
– Neked is hoztam egy levelet – mondta Arlen, és átadta a borítékot. Az őr
szeme felcsillant, és a nap felé tartotta a bontatlan borítékot.
– Teremtőm! – imádkozott. – Mondd, hogy nem vérzett!
Izgatottan tépte fel a levelet, olvasás közben azonban fokozatosan
szertefoszlott a mosolya, és arcából kiszökött a szín. Elborzadva nézett fel
Arlenre.
– Az éjszakára! – mondta. – Ennek elment a magúr rágta esze! Komolyan
azt hiszi, hogy elszököm vele Milnbe?
 – Miért ne tennéd? – kérdezte Arlen. – Épp az imént imádkoztál pont ezért
a Teremtőhöz.
– Persze, de akkor még azt hittem, hogy így a báró veje lehetek, most
pedig egy hetet vagy még többet egyedül kellene töltenem a magúrokkal.
– És akkor? Végig táborhelyeket találsz az úton, ráadásul jó Rovásvető
vagy.
– Tudod, mi a legrosszabb abban, hogy ideküldtek az állomást őrizni,
Fullajtár? – kérdezte Derek.
– A magány?
Derek megrázta a fejét.
– Az az egy éjszaka, amit az úton kell töltenem hazafelé menet. Persze,
lefelé jövet egy nap alatt el lehet bukdácsolni idáig, de felfelé muszáj
megállni annál a magúr rágta rovásoszlopnál. – Borzongás futott végig rajta. –
A démonok ott grasszálnak előttem, és a mágián kívül nem választ el tőlük
semmi. Nem tudom, ti Fullajtárok, hogy csináljátok, de mire hazaérek, az én
gatyámba mindig belefagy a húgy. Soha nem csináltam még végig egyedül.
Apám meg a testvéreim mindig eljönnek, amikor leváltanak, úgy négyen
vagyunk, és felváltva őrködhetünk.
– Minden évben rengetegen jönnek végig ezen az úton – jegyezte meg
Arlen.
– És minden évben legalább féltucatnyival végeznek közülük a magúrok –
közölte Derek. – Néha többel is.
– Mert óvatlanok.
– Vagy csak nincs szerencséjük. Ennyit egyetlen lány sem ér meg. Eléggé
tetszik Stasy, és átkozottul jó megdöngetni, ha el tudja kapni az ember, de
nem ő az egyetlen nő Brayan Aranyában.
Arlen megvetően húzta össze a szemét. Derek rideg ellenállása, az, ahogy
egyik kifogást kereste a másik után a gyávaságára, az apját juttatta eszébe.
Bálás Jeph is hátat fordított a feleségének és a fiának, amikor a szabadban
kellett volna töltenie egy éjszakát, és ez Arlen anyjának az életébe került.
– Ha Stasy meg a fiad nélkül visszamész Brayan Aranyába, nem vagy
igazi férfi – mondta a fiú, és a földre köpött.
Derek hörögve szorította ökölbe a kezét.
– Különben is, mit érdekel ez téged, Fullajtár? Nem mindegy neked, hogy
megszököm-e a báró lányával vagy sem?
 – Azért érdekel, mert az a lány meg a magzat a hasában jobbat érdemelnek
egy ilyen gyáva alaknál – mondta Arlen, majd hirtelen éles fény támadt a
szeme mögött, ahogy Derek behúzott neki egyet.
Az ütés erejétől megpördült, de azzal a lendülettel már vissza is fordult, és
páncélos könyökével keményen az őr veséjére vágott. Derek üvöltve kétrét
görnyedt, aztán amikor Arlen az öklével telibe találta az arcát, elterült a
hóban.
Rég eltemetett érzések törtek felszínre benne, és Arlennek vissza kellett
fognia magát, hogy ne folytassa a verést. Visszaült a nyeregbe.
– Ne hidd, hogy maradok! – mondta, ahogy Derek hasra fordult,
felkönyökölt, és a fejét rázva várta, hogy kitisztuljanak a gondolatai. – Inkább
töltöm az éjszakát egyedül a démonokkal, mint egy olyan emberrel, aki hátat
fordít a saját gyerekének.

Az ösvény felkapaszkodott egy hegyhátra, aztán meredeken lefelé haladt

tovább. Brayan Aranya és a pihenőállomás eltűntek szem elől. Arlen
felhorzsolt arca tompán lüktetett a hidegben, a hangulata pedig egyre
komorabb lett, ahogy telt az idő. Nem először fordult elő, hogy félreismert
valakit, és elárulva érezte magát, és tudta, hogy nem is ez lesz az utolsó
alkalom, de az ilyesminek mindig ugyanaz volt az oka. A félelem. Félelem a
magúroktól. Félelem az éjszakától. Félelem a haláltól.
A félelem jó, mondta mindig az apja. Életben tart bennünket.
De mint oly sok minden másban, az apja ebben is tévedett. Bálás Jeph
elfogadta a félelmét, és oly mértékben a magáévá tette, hogy azt hitte, az már
a bölcsesség jele. Engedte, hogy eluralkodjon rajta a rettegés, amivel talán
meghosszabbította az életét, viszont egy percre sem szabadult a nehéz
járomból. Arlen gyanította, hogy az apja soha nem élt igazán.
Tisztelni fogom a magúrokat, gondolta Arlen, de örökké harcolni fogok
ellenük.
Egy órával napnyugta előtt megállt, és tábort vert. Lefektette a rovásköreit,
megbéklyózta Hajnalfényt, és meleg pokrócokat terített a hátára. A
dörgőrudakkal teli dobozra pillantott, és úgy döntött, nem vár tovább. Nem
sokkal azelőtt, hogy letáborozott volna, áthaladt egy keskeny hágón, ami
tökéletesen megfelelt a céljainak. Fogott két lándzsát, két dörgőrudat meg a
pajzsát, és elindult vissza felfelé. Hamarosan meg is találta a hágót – a fölé
emelkedő kiszögellés nagyon hasonlított ahhoz, ahonnan Sandar megtámadta
őt és Curköt.
 Kicsit feljebb kapaszkodott az ösvényen, és fényrovásokkal ellátott kis
lakkozott korongokat szórt szét a hóban az ösvényen, ahol Egykarú
hamarosan lefelé fog csörtetni. Visszatért a hágóhoz, felkapaszkodott a
kiszögellésre, és izgatottan figyelte az utat, miközben a szürkületet várta.
Az alkony gyorsan eljött, a démonok szaga szörnyű párájukkal együtt
kúszott elő a föld alól, beszennyezve a felszínt. Errefelé nem járt sok magúr,
de most Arlentől alig háromlábnyira egy kődémon emelkedett fel a
kiszögellés felszíne alól. Tömzsi lény volt, páncélja éppen olyan színű, mint a
sziklák.
Arlen tudta, hogy a démon nem fogja őt észrevenni, amíg teljesen testet
nem ölt, mégsem futott el, és rováskört sem készített. Amikor a magúr már
nem volt többé átlátszó, a pajzsát maga elé tartva nekirontott. A pajzs
peremére védőrovások teljes körét véste, így a mágia azonnal fellobbant,
ahogy elérte a kődémont, és letaszította a kiszögellésről. A lény az ösvényre
esett, aztán átbucskázott a szakadék peremén, és lezuhant a mélybe.
Arlen mosolyogva hallgatta a démon egyre halkuló üvöltését, végül pedig
a távoli puffanást. Egy jókora adag hó hangos reccsenéssel levált a
sziklafalról, és maga alá temette a magúrt odalent. Arlen kételkedett benne,
hogy akár egy ekkora zuhanás is komoly kárt tudna tenni egy kődémonban,
de azért örömét lelte benne, hogy kiadhatta a dühét.
Tiszta éjszaka volt, az alkonyatot váltó hold meg a csillagok tompán
világították meg a havat. Arlen még így is jóval előbb hallotta Egykarú
közeledő lépteinek dübörgését, mint hogy megpillantotta volna.
Várt, egyik kezében egy gyufát tartott, a másikban pedig egy dörgőrudat.
Lándzsáit karnyújtásnyi távolságban maga mellé szúrta a hóba. Amikor az
ösvényen elszórt rovásos korongok felragyogtak, és fénnyel töltötték meg a
hágót, Arlen végighúzta hüvelykujja körmét a gyufán, ami erre halk
pukkanással gyulladt meg. Az apró dörgőrúd kanócát a lánghoz érintette, mire
az tüzet fogott, és ropogva égni kezdett. Arlen azonnal felemelte a kardját, és
eldobta a rudat. Lekuporodott, és kíváncsian lesett ki a pajzsa pereme mögül.
Egykarú megtorpant, kíváncsian pillantott a felé repülő tárgyra, majd jó
karja olyan sebességgel mozdult, hogy az már-már lehetetlennek tűnt, és
félreütötte vele a rudat. Az messze szállt, majd eltűnt szem elől, és valahol a
távolban robbant fel, olyan erővel, hogy az egész hegyoldal beleremegett,
Arlen pedig csengő füllel rogyott térdre. A félkarú egy pillanatra megtorpant,
de láthatólag nem esett különösebb baja.
– A magúr vigye el! – mormogta Arlen, ahogy az óriási démon megint felé
fordult.
 Szerencsére hozott egy tartalék dörgőrudat is, amit most gyorsan elővett,
majd ahogy Egykarú továbbindult, már nyúlt is a gyufáért. A démon megint
megállt, ezúttal elkapta a rudat, és a szeméhez emelte, hogy közelebbről is
megnézhesse magának.
Arlen a pajzsa mögé bújt, ahogy a dörgőrúd egyenesen Egykarú arcába
robbant. Világosság támadt az éjszakában, az izzó hő és az irdatlan durranás
lökéshullámai fellökték Arlent, és kis híján letaszították a kiszögellésről.
Elterült a földön, és kétségbeesetten kapaszkodott, hogy mentse az életét.
Egy pillanattal később felnevetett, arra számítva, hogy Egykarú feje már
nincs a nyakán. De a démon sértetlenül állt ott.
– Ne! – kiáltotta Arlen, ahogy a magúr továbbindult felé. – Ne! Ne! Ne!
Felkapta az egyik lándzsáját, és minden erejét összeszedve elhajította. A
fegyver a mellkasán találta el a démont, de azonnal szilánkokra tört, és nem
tett benne kárt.
– Hát téged meg hogy lehet megölni? – kérdezte Arlen, de a démon rá sem
hederített. A fiú tudta, hogy elvesztette a csatát, úgyhogy gyorsan a földre
dobta a pajzsot, és beleállt a rajta lévő kis rováskör közepébe.
A föld remegett a kődémon folyamatos mennydörgést idéző dübörgő
lépteitől, és Arlennek megbicsaklott a térde. Elvesztette az egyensúlyát, le
kellett lépnie a homorú pajzsról, és amúgy is tudta, hogy nem bízhatja magát
ilyen apró rováskör védelmére hajnalig.
Gyorsan megint felkapta a pajzsot, a másik kezével pedig megragadott egy
lándzsát. A pajzsa talán képes lesz megvédeni, amíg visszavonul Hajnalfény
körébe, de addig sokat kell futnia a hóban, mindezt hetvenfontnyi acéllal a
hátán. A dübörgő démonléptek zaja mindent betöltött, olyan volt, mintha az
egész hegy beleremegett volna.
Egykarú odaért a kiszögelléshez, és felugrott a peremére. Ép karjának
hatalmas karmai a kőbe mélyedtek, ahogy felhúzta magát. Arlen hasztalan
döfködte a kezét.
A dübörgés most már fülsiketítővé erősödött, és Arlen hirtelen rádöbbent,
hogy nem a démon a hang forrása. Felnézett, és végeláthatatlan fehérséget
pillantott meg, ami hatalmas hullámként száguldott felé.
Arlen gondolkodás nélkül ugrott le a kiszögellés túloldaláról, félig
csúszva, félig bucskázva kötött ki az ösvényen. A fájdalom éles tüskéivel nem
törődve azonnal a hegyoldalnak dőlt, és felemelte a pajzsát.
A dörgőrudak által elindított lavina telibe találta Egykarút, és lesöpörte a
szakadékba, éppen úgy, ahogy Arlen korábban a kődémon kisebb társával
tette. Egy pillanattal a démon zuhanása után a hó Arlent is betemette.
A lavina meglepő súllyal nehezedett rá, a karja majd összecsuklott, de
sikerült egy kis zsebet kialakítania magának. Amikor a dübörgés elhallgatott,
gyorsan kiásta magát, és figyelte, ahogy a hó java része tovább száguld lefelé
a hegyoldalon.
A szakadék széléhez lépett, de a sötétben nem látta nyomát Egykarúnak, és
a kiáltásait sem hallotta. Arlen megint felnevetett, és öklével a levegőbe
csapott. Lehet, hogy nem ölte meg a démont, de ismét szembenézett vele, és
életben maradt. Ráadásul napokba is beletelhet, mire Egykarú újfent a
nyomára bukkan.
A háta mögül mély hangú hörgés hallatszott, mire Arlen arcáról azonnal
lefagyott a mosoly. A lavina nyilván lehozott egy démont valahonnan
magasabbról. A fiú szorosabbra fogta a lándzsáját, és pajzsát maga elé emelve
megfordult.
A hold meg a csillagok fényét visszaverte a hó, szürke derengéssel
világítva meg az éjszakát. Először nem látta a magúrt, de ahogy az közelebb
húzódott, a páncélján meg a pajzsán felragyogtak a rovások. A mágia
fényében mozgást pillantott meg, aztán végre a szeme elé került a
hópelyhekre emlékeztető fehér pikkelyekkel borított magúr. Nagyjából úgy
festett, mint egy lángdémon, nem volt nagyobb egy közepes kutyánál, és
mind a négy végtagját használta a járáshoz. Pofája hosszan előrenyúlt, szarvai
hátrahajoltak hegyes füle mögé, nyakán izomkötegek duzzadtak.
Arlen ösztönösen a démonra köpött, és csodálkozva állapította meg, hogy
a legenda igaz: amint a nyála elérte a hófehér pelyheket, megfagyott, és egy
reccsenéssel széthasadt.
A hódémon résnyire húzta össze a szemét, pofája szélesre nyílt, amit akár
mosolynak is lehetett értelmezni. Rettenetes hang tört elő a torkából, és ő is
leköpte Arlent.
A fiúnak sikerült időben a köpet útjába kapnia a pajzsát. A fémfelület fehér
lett a zúzmarától, Arlen pajzsot tartó karja pedig elzsibbadt a hidegtől.
A démon rávetette magát, a jeges köpettől törékennyé fagyott pajzs
szilánkokra hullott az ütközéstől. Arlen hanyatt esett a hóban, de még időben
sikerült felemelnie a lábát, és lerúgnia magáról a lényt. A hódémon a
szakadék peremére csúszott, de a kőbe vájta a karmait, és megkapaszkodott,
miközben a hátsó lábával fogódzót keresett. Arlen tudta, hogy csak egy
pillanat kell neki, és ismét ráveti magát. Lerázta hát a pajzsa maradványait, és
a lándzsájával rontott a démonra. Az volt a szándéka, hogy Egykarú után
küldi a mélybe, de a magúr váratlanul sebesen visszakapaszkodott az
ösvényre, megvetette a lábát, és az öt támadó Arlenre vetette magát.
A fiú vízszintesen maga elé emelte a lándzsáját, hogy azzal védje magát,
de a magúr a fogai közé kapta a fegyver nyelét, és úgy harapta ketté, mintha
zellerszár lett volna. Arlen fogta a darabokat, mint két fúrkósbottal, lecsapott
velük a démon fülére, és félrelökte a lényt.
Mielőtt a démon megint felállhatott volna, Arlen sarkon fordult, és
elfutott. Még ha ki is tudta használni az előnyét egy egyensúlyát vesztett
magúrral szemben, egészen más volt szemtől szemben felvenni vele a harcot.
A páncéljáról hiányoztak a hőrovások, és nem tudott mivel védekezni a
jégköpet ellen sem.
A szimbólumok a páncélján továbbra is halvány derengéssel világították
meg előtte az utat, de egyben jelzőfényként is szolgáltak a hódémonok meg az
esetleg a környéken lévő többi magúr számára. Előbb botorkálva haladt a
hóban, aztán kihasználta a lejtőt, és nyaktörő sebességgel, csúszva menekült
tovább.
Végül azonban ennyi sem volt elég. A lába újra meg újra belesüppedt a
hóba, a démon viszont úgy száguldott a felszínén, mint a vízen korcsolyázó
bogarak, amíg végül utolérte, és Arlen hátára csapott, kiszorítva a tüdejéből a
levegőt.
Arlen előrezuhant az ütés erejétől, de továbbgördült, és sikerült leráznia
magáról a démont, mielőtt az rést talált volna a páncélján. Azonban éppen
hogy csak a hátára fordult, a magúr máris újra támadott. Védekezésül Arlen
maga elé emelte páncélos alkarját, mire a démon a fogai közé kapta a vastag
acélt, és szorítani kezdte.
A fém csikorogva horpadt, és bár a karja még mindig zsibbadt volt a
jégköpettől, Arlen felüvöltött a fájdalomtól. A démon karmai végigszántották
a páncélt, könnyedén áthatoltak az illesztéseknél lévő acélhálón, és mint a
kovács ollója, úgy vágták át a vastagabb vértet.
Ahogy a hideg mancsok belevájtak Arlen húsába, olyan volt, mintha
jégcsapokat döftek volna belé – fájdalmas üvöltése betöltötte az éjszakát. A
démon egy pillanatra sem nyitva szét a fogsorát, ide-oda csapkodott a fejével.
Arlen már attól félt, hogy tőből tépi ki a karját. Sebesült végtagjából vér
fröccsent az arcába.
Amikor már biztos volt benne, hogy nem éli túl a támadást, Arlen
megpillantotta a démon csupasz hasát, ami sima volt, akár a friss hó. Azonnal
meglátta a lehetőséget. Szabad kezének ujjait belemártotta a saját vérébe, és
kezdetleges hőrovást rajzolt a magúr pikkelyeire.
 A rovás azonnal felragyogott, fényesebb és erősebb volt, mint bármelyik a
pihenőállomáson. Azok a jelek pusztán a védőmezőből táplálkoztak, ez
viszont közvetlenül a magúr sötét mágiájából merített. Arlen arca szinte égett
a forróságtól.
A démon visítva engedte el Arlen karját, a fiú pedig ellökte magától. A
hátán landolt, vére feketére festette a fehér pikkelyeket, majd lángra lobbant.
A tűz úgy emésztette el a démont, mint a napfény tette volna. Arlen zihálva,
véresen, rongyosan feküdt a hóban, de élt, és a hóban a lángok között vonagló
démont figyelte.
Gyorsan visszabotorkált a táborba, és megkönnyebbülten sóhajtott fel,
amikor végre megint a rováskör biztonságában tudta magát. Feszítővasra volt
hozzá szüksége, hogy néhol lefejtse magáról a páncélját, de nem volt más
választása, mert a meghajlott fém több helyen elszorította a vérkeringését,
máshol pedig a húsába vágott. Meggyújtotta a tüzet, amit korábban bölcsen
előkészített, és miközben összeöltötte a sebeit, az éjszaka hátralévő részében a
lángoknál melegedett, hátha visszatér az érzés a karjába.
Amikor aztán elmúlt a zsibbadás, őrjítő fájdalom vette át a helyét, mintha
Arlen megégette volna magát. Mindennek ellenére mégis mosolygott. Nem
azt a démont ölte meg, amelyiket tervezte, de mégiscsak megölt egyet, ezt
pedig egyetlen ismerőse sem mondhatta el magáról.
Örült a fájdalomnak, mert azt jelentette, hogy él, holott meg kellett volna
halnia.

Arlen másnap reggel kantárszáron vezette lefelé Hajnalfényt a meredek

ösvényen. Szívesen gyalogolt, így legalább folyamatosan pezsgett a vére.
Késő délutánra járt már, amikor egyszerre kiáltást hallott a háta mögül.
– Fullajtár!
Arlen sarkon fordult, és Dereket pillantotta meg, amint loholva igyekezett
utolérni. Megállt, a pihenőállomás őre pedig hamarosan felzárkózott mellé.
Arlen elkapta az egészséges karjával, és a vöröslő arcú, ziháló fiatalembert a
gallérjánál fogva felakasztotta Hajnalfény nyergére. Dereknek egészen
felduzzadt a szeme, ahol Arlen megütötte.
– Elég messze vagy az állomástól – mondta Arlen, amikor az őr megint
levegőhöz jutott.
– Az egész hegy hallotta azokat a dörgőrudakat az éjjel, meg utána a
lavinát is – felelte Derek. – Fogtam a sítalpaimat, és elindultam, hogy
megkeresselek.
 – Miért? – kérdezte Arlen.
Derek vállat vont.
– Gondoltam, vagy meghaltál, és akkor illendő lenne elküldenem a
csontjaidat anyádnak, vagy élsz, és akkor meg segítségre van szükséged. Nem
loptad be magad a szívembe, Fullajtár, de ennyit mindenki megérdemel.
– Ezek szerint olyan hat órája járhattál a lavina színhelyén – állapította
meg Arlen. – Ott biztosan láttad a nyomaimat, tehát tudnod kellett, hogy nem
esett bajom. Miért indultál tovább?
Derek lesütötte a szemét.
– Tudom, hogy igazad volt tegnap, amikor azt mondtad, hogy nem
viselkedtem férfihoz méltóan. Azt hiszem, ezért húztam föl magam annyira.
Aztán láttam, mi maradt a démonból, amit megöltél, és az felért egy tökön
rúgással. Nem tudom, mi szállt meg, csak tudtam, hogy tovább kell indulnom,
amíg nem száll inamba a bátorságom. Gondolom, akik a karavánnal jönnek
majd, azt fogják hinni, hogy meghaltam, de így is ki kell juttatniuk Stasyt
Brayan Aranyából, mielőtt megnő a pocakja. Elmegyek Milnbe, és
megvárom.
Arlen mosolyogva csapott Derek vállára.

Amikor Arlen belépett a boltba, Cob éppen az egyik tanoncát szidta. A férfi
mindig könnyen kijött a sodrából, ha feszült volt valamiért. Most felnézett az
ajtó fölött lógó csengettyű hangjára, és Arlent pillantotta meg Derekkel a
nyomában. Az ingerültség azonnal eltűnt az arcáról, a tanonc pedig okosan
kihasználta a kínálkozó lehetőséget, és visszavonult a hátsó helyiségbe.
– Hát hazaértél! – mordult fel Cob, és leült a munkapadjához anélkül,
hogy akár csak kezet nyújtott volna.
Arlen bólintott.
– Ő itt Derek Brayan Aranyából. Ért a rovásvetéshez, és éppen munkát
keres.
– Fel vagy véve – mondta Cob, és felkapta a vésőjét. Ráncos állával Arlen
páncél nélküli, kendővel felkötött karjára bökött. – Mi történt?
– Most már személyesen is ismersz valakit, aki találkozott egy
hódémonnal – felelte Arlen.
Cob megrázta a fejét, hangosan felnevetett, és a munkája fölé hajolt.
– Tudhattam volna, hogy ha léteznek, te megtalálod őket – mormogta.
{1}
visszatérés után