Marissa Meyer

The Queen’s Army

A királynő serege
Holdbéli Krónikák 1,5 rész

Fordította: Szami
Egy hosszú éjszaka végén érkeztek, amikor a gyár kupolá-
ja már majdnem két hete nem látott napfényt. Pár hónap-
pal ezelőtt volt Z tizenkettedik születésnapja, és épp annyi
idő telt el, hogy már nem képzelődött arany hímzéses fe-
kete kabátokról. Már felhagyott azzal, hogy minden gon-
dolatot megkérdőjelezzen, ami átfutott az agyán. Épp el-
kezdett reménykedni, hogy nem fogják kiválasztani.
De mégsem volt meglepve, amikor arra ébredt, hogy a
bejárati ajtón kopognak. Olyan korán volt, hogy az édes-
apja még nem indult el a gyárba, ahol űrjárókhoz és trak-
torokhoz való motorokat szerelt össze. Z a sötét plafont
bámulta és hallgatta a szülei suttogását a falon keresztül,
majd apjának lépteit amint elhaladt az ajtaja előtt.
Fojtott hangok az utcafronti szobában.
Z gombócba gyűrte a takaróját az öklei között, meg-
próbálva enyhíteni a félelmét, majd egyszerre elengedte.
Még háromszor meg kellett ismételnie, hogy abba tudja
hagyni a hiperventillációt. Nem akarta, hogy a szoba má-
sik felén még mindig alvó öccse aggódjon miatta.
Tudta, hogy elkerülhetetlen.
Ő volt a legjobb az osztályában. Erősebb volt, mint né-
hány férfi, akikkel az apja a gyárban dolgozott. Mégis azt
gondolta, hogy talán az oktatói elsiklanak fölötte. Hogy
talán kihagyják.
De ezek a gondolatok mindig tűnékenyek voltak. Kisfiú
kora óta úgy nevelték, hogy a tizenkettedik életévében
várja majd a királynő varázslóinak látogatását, és tudta,
hogy ha érdemesnek találtatik rá, akkor besorozzák az új
seregbe, amit a nő toboroz. Nagy megtiszteltetés a koronát
szolgálni. Megtiszteltetés a családjának és a szektorjának.
„Fel kellene öltöznöd.”
Felemelte a fejét és a sötétben az öccse ragyogó szemei-
be nézett. Szóval egyáltalán nem is aludt.
„Hamarosan hívni fognak. Nem akarod őket megvára-
koztatni.”
Nem akarta, hogy a testvére azt gondolja, hogy fél,
úgyhogy kilendítette a lábait az ágyból.
Az előszobában találkozott az anyjával. Megnyírt haja
felállt az egyik oldalon, magára húzott egy pamut ruhát,
az alsóruhájának elektrosztatikus töltéstől a ruha fenna-
kadt a bal combja körül. Ruhaigazgatás közben hirtelen
megállt, és a pillanat töredékéig Z látta az elkeseredést az
arcán, amit mindig elrejtett, amikor a katonák toborzásá-
ról esett szó közöttük. De már el is tűnt, és a nő megnyalta
az ujjait, kétségbeesetten próbálva lesimítani Z fésületlen
haját. A fiú megrázkódott, de nem izgett-mozgott vagy
panaszkodott. Végül édesapja jelent meg mellettük.
„Ze’ev.” A hangja olyan érzelemmel volt terhes, melyet
Z nem tudott azonosítani. „Ne félj!”
Az apja megfogta a kezét és kivezette a ház első részé-
be, ahol nem egy, hanem két varázsló várakozott rá.
Mindketten a királynő udvarának hagyományos egyen-
ruháját viselték – magas nyakú kabátot, ami leért a comb-
jukig, széles, bonyolult hímzésű ujjakkal. Bár míg a nő
feketét viselt, ami azt jelölte, hogy hármas szintű varázsló-
ról van szó, a férfi ruhája vörös volt. Kettes szint. Z nem
hitte, hogy volna egy tucatnál több kettes szintű varázsló
egész Lunán, és most az egyik itt állt az ő otthonában.
Nem tudott nem gondolni arra, hogy vajon a magas
rendű hivatalnokok szemén át milyennek tűnhet a ház. Az
utcafronti szoba épp csak akkora volt, hogy elférjen benne
egy elnyűtt pamlag és egy hintaszék, az anyja pedig egy
poros művirágot tartott a dohányzóasztalon. Ha vették
volna a fáradságot, hogy átnézzenek a második ajtón, lát-
hatták volna a mosogatót, amiben púpozva állt a mosatlan
edény, és ami körül legyek repkedtek, mert az édesanyja
túl fáradt volt múlt éjjel, hogy elmosogasson, Ran és Z
pedig úgy döntött, hogy inkább fociznak ahelyett, hogy
elvégezzék a házimunkát. Most már bánta a dolgot.
„Ze’ev Kesley?” szólalt meg a második szintű férfi.
A fiú bólintott az apja kezét markolva, minden akarat-
erejét arra használva, hogy ne bújjon el mögé.
„Örömmel értesítem, hogy felülvizsgáltuk az alkalmas-
sági tesztjét és kiválasztottuk arra, hogy megkapja a fizi-
kai módosításokat és kiképzést, annak érdekében, hogy
Őfelsége seregének egyik kiváló katonájává válhasson. A
besorozása azonnali hatállyal életbe lép. Nem kell becso-
magolnia semmit – mindent meg fog kapni, amire szük-
sége lesz. Amint az elvárt, ezentúl nem lesz kapcsolata a
biológiai családjával, így most elbúcsúzhatnak.”
Az édesanyja élesen beszívta a levegőt mögötte. Z nem
volt tudatában annak, hogy remeg, míg az apja meg nem
fordult és meg nem ragadta mindkét vállát.
„Ne félj,” mondta újra. Egy halvány mosoly villant fel
az arcán, majd el is tűnt. „Tedd, a mit kérnek és tégy min-
ket büszkévé! Ez egy óriási megtiszteltetés.”
A hangja feszült volt. Z nem tudta megmondani, hogy
az apja valóban hitt abban, amit mondott vagy az egészet
csak a varázslók miatt csinálta.
Összeszorult a mellkasa. „De… Én nem akarok menni.”
Az apja arca szigorúvá vált. „Ze’ev.”
Z az édesanyjára nézett. A nő ruhája még mindig fel
volt akadva az alsóruháján, de már nem babrált vele. A
könnyei még nem buggyantak le az orcáira. A szeme kö-
rül olyan ráncok voltak, amiket a fiú korábban nem vett
észre.
„Kérlek,” mondta a fiú, karjait anya dereka köré fonva.
Tudta magáról, milyen erős. Ha elég szorosan kapaszko-
dik, akkor soha nem tudják rákényszeríteni, hogy elmen-
jen. Szorosan összezárta a szemeit, amint az első forró
könnycsepp kiszökött rajtuk. „Kérlek, ne engedd őket -”
Épp amint egy zokogás tört fel a torkán egy halovány
új gondolat kúszott előre az elméjében.
 Ez egy pici, szánalmas ház egy elhanyagolható gyárku-
polában.
Az itt élő emberek szerencsétlenek és jelentéktelenek. A
szülei gyengék és buták – de ő, ő nagyságra született. Ő
azon kevesek egyike, akiket kiválasztottak, hogy magának
a királynőnek szolgáljanak. A gondolat, hogy egy pillanat-
tal is tovább maradjon hányingerrel tölti el.
Z levegőért kapott és elhúzódott az anyjától. A nyakán
vörösség kúszott föl, melyet a megalázottság és a szégyen
keltett. Hogyan is gondolhatott ilyesmiket?
A legrosszabb, hogy valahol a fejében még mindig ott
rejtőztek ezek a gondolatok. Nem tudta őket teljesen le-
rázni, nem számít, mennyi bűntudat kavarodott fel benne.
A varázslók felé fordult és rájuk bámult. A nő ajka kö-
rül mosoly játszadozott. Bár elsőre úgy gondolta, hogy
csinos, ettől az új arckifejezéstől megborzongott.
„Hamarosan új családot fogsz kapni,” mondta mondó-
kára emlékeztetően dallamos hangon. „Vannak eszköze-
ink, hogy szükség esetén rávegyünk arra, hogy velünk
gyere.”
Z megborzongott, undorodva a tudattól, hogy a nő lát-
ta azokat a borzasztó gondolatokat. Nem csupán látta őket
– ő teremtette őket. A nő manipulálta, annyira észrevétle-
nül, hogy az új gondolatok könnyedén összefonódtak a
saját érzelmeivel. Amikor a társai gyakorolták egymáson
az agykontrollt, vagy amikor egy oktató ösztönözte gon-
dolatban engedelmességre, akkor olyan érzés volt, mintha
egy új gondolatot karcoltak volna bele az agyába. Felis-
merhető volt, és gyakran, ha eléggé koncentrált, ellen tu-
dott neki állni.
Ez most egy más szintű manipuláció volt, olyan, ami-
nek nem tudott könnyedén ellenállni. Ebből már megér-
tette. Kényszeríteni fogják, hogy velük menjen és Őfelsége
egyik bábujává válik, nem több akaraterővel, mint egy
betanított kutyáé.
Hallotta, amint a hálószoba ajtaja kinyílik mögötte.
Ran jött ki nézelődni kíváncsiságától hajtva.
Z összeszorította az állkapcsát és ahogy csak bírta,
megpróbálta elfojtani növekvő elkeseredését. Bátor lesz –
hogy az öccse ne lássa a félelmét. Miatta erős lesz.
Amint elhatározásra jutott, a félelem és rettegés kezdett
eltűnni. Erőt kapva a tudatból, hogy ez most az ő döntése
– hogy nem a varázslók kényszerítették – szembe nézett
az édesanyjával és lábujjhegyre állt, hogy arcon puszilja.
A nő megragadta, mielőtt vissza tudott volna húzódni és
magához préselte, kétségbeesett csókot nyomva a fiú hajá-
ra. Amint elengedte, a könnyei potyogni kezdtek és el kel-
lett fordítania az arcát, hogy elrejtse őket.
Az édesapját is megölelte oly röviden és vadul, hogy
érezze, mennyi szeretet volt az ölelésben.
Azután hátrahúzta a vállait és a varázslók felé lépett.
 A nő mosolya visszatért. „Üdvözöllek a királynő sere-
gében.”

***

Azt mondták, hogy az érzéstelenítéstől olyan mély, üres

alvásba zuhan majd, ahol nem várnak rá álmok, de téved-
tek. Bőrét lyuggató tűkről álmodott. Fogait szorító fogók-
ról álmodott. A szemében levő forró hamuról és füstről
álmodott. Olyan fehér tundráról álmodott, amely hide-
gebb volt, mint amit valaha érzett, és éhségről, melyet az
állkapcsai közé csepegtetett hús alig lakatott jól.
De legtöbbször távolból hallott vonyításról álmodott.
Véget nem érő elhagyatott sírásról.
Az ébredés olyan lassan jött, mintha egy sárgödör mé-
lyéről húznák lassan föl. A vonyítások apránként elhalkul-
tak, amint kinyitotta a szemeit. Ugyanabban a szobában
volt, mint korábban, amikor a névtelen nővérek tűt szúr-
tak a karjába, de azonnal tudta, hogy ő már nem ugyanaz.
Az fiút körülvevő falak fényesebbek voltak, vakítóbb fe-
hérek, mint amit valaha is látott. Az összes gép és készü-
lék hangja a koponyáján belül verődött vissza. A vegysze-
rek és ammónia illata betört az orrcimpáin öklendezésre
késztetve, de még ahhoz is túl gyenge volt.
A végtagjai nehezek voltak a vizsgálóasztalon, az ízüle-
tei fájtak. Túlméretezett pólót viselt, amiben fázott és se-
bezhetőnek érezte magát. Egy púp volt a nyakán. Ügyet-
len karjait mozgásra késztetve hátranyúlt a feje mögé,
ahol kötéseket tapintott.
Amint az öntudata kiélesedett küszködve próbált visz-
szaemlékezni arra a kevéske információra, amit a nővértől
kapott.
Minden katonát módosítanak, hogy növeljék a haté-
konyságukat a királynő seregének tagjaként. Fejlesztett
állapotban fog felébredni.
Vett egy újabb lélegzetet és ezúttal új illatot vett észre.
Nem, két új illatot.
Két különálló illat, amely feromonokból, izzadtságból,
szappanból és kemikáliákból tevődött össze. Közelednek.
Az ajtó kinyílt, egy nő és egy férfi lépett be. A nő fehér
laborköpenyt viselt, a haja tüskés, aranybarna.
A férfi egy varázsló volt, de nem ugyanaz, aki elhozta
Z-t az otthonából. A haja sötét és hullámos volt, amit a
fülei mögé simítva viselt, és a szemei olyan feketék voltak,
mint az ég. A színük illett a rá szabott harmadik szintű
varázsló kabáthoz.
És Z minden egyes egyedi illatot érzett rajtuk – kréme-
ket, kozmetikumokat és hormonokat.
„Jól van,” mondta a nő, ujját egy a falon lévő tömbhöz
nyomva. A vizsgálóasztal zúgni kezdett és Z-t ülő pozíci-
óba emelte. Megmarkolta a vékony takarót a mellkasán.
„A monitora arról informált, hogy felébredt. Dr. Murphy
vagyok. Én vezettem a műtéteit. Hogy érzi magát?”
Z a nőre sandított. „Én nem vagyok… én -”
Hezitált, amint a nyelve valami idegen dolgot fedezett
fel a szájában. Rászorította a tenyerét az ajkaira, majd be-
lenyúlt a szájába. Mikor hüvelykujjának begye egy agyar
hegyes végét érintette, hátrarántotta a kezét.
„Óvatosan,” mondta a nő. „Az új implantátumai az
egyik leghatékonyabb fegyvereként fognak szolgálni.
Szabad lesz?”
Nem tiltakozott, amikor a nő kinyitotta Z állkapcsát és
megvizsgálta a fogait. „Az ínye szépen gyógyul. Az ösz-
szes fogát kicseréltük, máskülönben nem lett volna hely a
szemfogaknak. Valamint megerősítettük az állkapcsát a
megnövelt harapóerő és szorítási képesség érdekében.
Valószínűleg még újabb tíz – tizennégy napig fájni fog,
különösen, mivel abbahagyjuk a fájdalomcsillapítók ada-
golását. Hogy vannak a szemei?” Egy készüléket húzott
elő a zsebéből és fényt villantott kereszbe a pupilláin. „Va-
lószínűleg megnövekedett pigmentációt fog észlelni – de
nem kell emiatt aggódnia. Amint a látóidegei alkalmaz-
kodnak azt fogja tapasztalni, hogy a látása a mozgás ész-
revételére és pontos meghatározására lett optimalizálva.
Kérem tudassa a varázslójával, ha szédülést, homályos
látást vagy sötét pontokat észlel. Úgy hiszem, hogy már
kiélesedett hallást és szaglást is tapasztal?”
 Eltartott egy pillanatig, míg rájött, hogy ez egy kérdés
volt, mire remegő bólintással válaszolt.
„Kiváló. A módosításainak fennmaradó részét a követ-
kező nyolc-tizenkét hónap során fogjuk végrehajtani.
Amint a teste alkalmazkodik a genetikai változtatásokhoz
új izomerőt, gyorsaságot, hajlékonyságot és állóképességet
fog tapasztalni. Mindezek megnövekedett anyagcserével
járnak, úgyhogy az elkövetkezendő hónapokban azt fogja
észlelni, hogy a szokásosnál többet eszik. Még annál is
többet, mint egy normális tizenkét éves fiú,” mondta a nő
csillogó szemmel.
Z pulzusa dobolni kezdett a halántékánál.
„De fel vagyunk készülve minderre,” folytatta, mikor a
fiú nem nevetett. „A katonák magas fehérjetartalmú ét-
rendet kapnak, amit az önök különleges igényének megfe-
lelően állítottunk össze. Van valamilyen kérdése, mielőtt
átadnám Jael Varázslónak?”
Egyre nehezebben tudott nyugodtan lélegezni. „Mi fog
történni velem? A következő… nyolctól tizenkét hónap-
ban?”
A nő felvillantott egy büszke mosolyt. „Katona válik
önből, természetesen.” Újra feltartotta a kis készüléket.
Egy kattintással egy holográf jelent meg, két kép forgott a
levegőben.
Egyiken egy fiatal férfi, valószínűleg tinédzserkora vé-
gén.
 A másik képen egy fehér farkas.
„Több évnyi kutatáson és kísérleten alapulva kifejlesz-
tettük a gensebészet tökéletes módszerét, melynek segít-
ségével képesek vagyunk kombinálni Őfelsége díjnyertes
Canis lupus arctos fajátnak kiválasztott génjeit a még fej-
lesztés alatt álló Holdbéli férfiakéval.” Újabb gombot
nyomott meg és a két holográf egybeolvadt. Z élesen be-
szívta a levegőt. Ennek az új teremtménynek gömbölyű
vállai és óriási kezei voltak, amit finom réteg bunda borí-
tott, valamint olyan agyarai, amik egy groteszk módon
eltorzult szájból álltak ki. Az arcát még több szőr fedte,
sárga szemeket véve körül.
Z visszaült a vizsgálóasztalra.
„Ezt a módszert használva,” folytatta az orvos, „megte-
remtettük a katonák végső verzióját. Erős és félelem nél-
küli, rendelkezik a természet egyik legnagyszerűbb raga-
dozójának ösztöneivel. És ami a legfontosabb, olyan kato-
na, aki teljesen aláveti magát varázslója akaratának.” Ki-
kapcsolta a holográfot. „De Jael Varázsló mindent el fog
magyarázni a maga idejében.”
„Ez-ez fog történni velem?”
Az orvos beszédre nyitotta a száját, de a varázsló meg-
köszörülte a torkát és az ágyhoz lépett. „Talán igen, talán
nem. Átesett azokon a változtatásokon, amik során meg-
kapta azokat a képességeket, amikre minden katonának
szüksége van. De úgy döntöttünk, hogy az állatiasabb vál-
toztatásokat még visszatartjuk. Egyenlőre.”
„Bár a szükséges mutációkat bármikor be tudjuk fejez-
ni,” tette hozzá az orvos.
„De — miért nem…”
„A csupán ötszáz besorozott egyikeként arra lett kivá-
lasztva, hogy speciális kiképzésben részesüljön. Az alkal-
massági tesztje azt mutatja, hogy értékesebb lehet a szá-
munkra, mint csupán egyszerű sorkatona, és Őfelsége ép-
pen egy nagyon különleges feladatokat ellátó katonai egy-
séget készít elő.” A fiú oldalra biccentette a fejét. „Hogy
beválasztanak-e abba a programba, vagy nem, az teljes-
séggel azon fog múlni, hogy mennyire ígéretesnek látszol
majd a kiképzésed során.”
A fenyegető pillantás, amit a varázsló rá szegezet telje-
sen szükségtelen volt. Z soha nem akart visszakerülni erre
a vizsgálóasztalra. Soha nem akart újrabb tűket a bőre
alatt érezni. Soha nem akart szőrrel az arcán és olyan
szemekkel ébredni, amik mögött semmi emberség nem
volt.
A királynő másféle katonákat kreál, és ő már eldöntöt-
te, hogy egy akar lenni közülük.

***
Még 24 óráig ebben a létesítményben tartották, hogy az
orvos monitorozni tudja, hogyan reagált a teste a műté-
tekre. Rájött, hogy amit ő néhány órányi rémálomnak
gondolt, az valójában huszonhat nap volt, amit kómában
töltött egy hibernációs tartályban mialatt a teste átesett a
műtéteken és alkalmazkodott a mutációkhoz. Huszonhat
nap eltelt, míg a DNS-e egybeolvadt egy fehér farkaséval,
míg a névtelen orvosok és tudósok szörnyeteggé változ-
tatták, hogy a királynőt szolgálja. Ez alatt a nap jött és
ment, Artemisia óriási városára egy újabb hosszú éjszakát
borítva.
A következő nap egy kupac ruhát talált az ágya mellett
– egy puha, barna nadrágot, egy fekete pólót, és egyszerű
bakancsot. Tökéletesen passzoltak rá.
Épp befejezte az öltözködést, amikor kiszagolta valaki
érzekését – a varázslóét, akivel előző nap találkozott. A
kiélesedett szaglása miatti émelygése csillapodott az éj-
szaka folyamán, de helyébe egy új, nyugtalan, lassan fel-
kúszó érzés telepedett Z zsigereibe, amint a varázsló belé-
pett a szobába.
Mert egy érzéke hiányzott.
Az árulkodó energiavibrálás, amit a hozzá hasonló em-
berek érzékelni és manipulálni tudnak. Sehol sem volt.
A torka összeszorult. „Valami baj van velem,” mondta,
mielőtt a varázsló megszólalhatott volna. „Az adottsá-
gom. Az… Azt hiszem valami nem stimmel.”
 A varázsló üres tekintettel bámult egy pillanatig, mie-
lőtt az arckifejezése kedvessé szelidült. Ez enyhítette a Z-
ben növekvő pánikot. „Igen, tudom,” mondta. „ Ez a mó-
dosítások egyik sajnálatos eredménye. Tudja, a vadállat-
oknak nincsenek olyan képességei, mint nekünk, így
blokkolnunk kellett a bioelektromosság-érzékelését, hogy
a Lunáris ösztönei ne akadályozzák az új farkasösztöneit.
Ne ijedjen meg – nem maradt erők nélkük. Csupán egy új
eszközt kapott, amivel az adottságát kihasználhatja. Az én
feladatom lesz annak biztosítása, hogy az összes megérzé-
se és képessége megfelelően működjön, amikor majd
használnia kell őket.”
Z megnyalta az ajkait, furcsán manőverezve az új fogai
körül. Szorosra kellett zárnia a szemeit, hogy visszakény-
szerítse a torkán feltörő epét.
El kellett venniük a Lunáris adottságát. Most olyan
védtelen volt, akár egy Földlakó. Olyan haszontalan, mint
egy üres kagylóhéj. És mégis, azt akarták, hogy katona
legyen?
„Tegnap nem mutatkoztunk be egymásnak megfelelő-
en,” folytatta a varázsló. „Jael Mesternek kell szólítania.
Az ön neve pedig Béta Kesley lesz, mindaddig míg a rang-
ja meg nem változik, ha megváltozik egyáltalán. Örömmel
látom, hogy felöltözött. Jöjjön hát!”
A férfi elhagyta a szobát és Z-nek eltartott egy kusza
pillanatig ráeszmélni, hogy neki is követnie kell.
 „A speciális operatív státuszú jelöltek saját kiképzőpá-
lyát kaptak a 8-as Szektorban.” mondta Jael Mester, amint
elhagyták a kutatóegységet. Z csak villanásnyi pillantást
tudott vetni Artemisia – Luna fővárosának – vakítóan fe-
hér épületeire, mielőtt Jael a lávacsöveken keresztül leve-
zette a földfelszín alá. Egy magán-űrrepülőgép várt rájuk.
„ A kiképzőpályákon minden falka számára különálló
barakkok, egy közösségi ebédlőterem, és egy sor kiképző-
szoba áll rendelkezésre, ahol a harcrendet gyakorolják és
megtanulják a harctechnikákat. Ez lesz az a hely is, ahol
eldől a falkában betöltött rangja.”
„A falka?”
„Az új családja. Úgy tapasztaltuk, hogy az ösztöneik
legjobban akkor működnek, amikor a farkasok természe-
tes környezetben kialakított hierarchiáját utánozzuk, és
így minden falka hattól tizenöt tagból áll, attól függően,
hogy mennyire erős a varázslójuk mentális ereje.” A férfi
mosolya kiszélesedett. „Ön a falkám tizennegyedik tagja.”
Z elfordult és a fekete regolit falakat nézte az űrrepülő-
gép ablakán keresztül, próbálva úgy tenni, mintha értené
miről beszél Jael Mester.
A kiképzőpályák hatalmas üregekben voltak, melyeket
a lávacsövekbe vájtak. Mikor besétáltak a fő terembe Jael
sarkának minden lépését dobbanás követte, Z pedig ti-
zenhárom katonát látott, akik ugyanolyan ruhát viseltek,
mint ő maga, és akik már felsorakoztak az üdvözlésükre.
Az életkoruk tizenkét és tizennyolc éves, vagy talán még
idősebb kor között váltakozott, és bár egy egyenes sorban
álltak tökéletes pózban, sarkukat összezárva, karkukat
szorosan az odalukhoz szorítva, Z azonnal tudta, ki a ve-
zér közöttük. A legmagasabb, legnagyobb, és akinek a
szemei felvillantak, ahogy találkozott a pillantásuk.
„Jael Mester,” mondta a fiú, majd az összes katona egy-
szerre ütötte hozzá öklét a szívéhez. „Alfa Brock. Ma új
tag csatlakozik önökhöz. Ez itt Béta Ze’ev Kesley.”
Úgy tűnt, az összes katona alaposan megvizsgálja. Z
kényszerítette magát, hogy egyenesebben álljon, bár ettől
a lapockái között megfeszültek az izmok. Rászánta az
időt, hogy mindannyiuknak a szemébe nézzen, arra gon-
dolva, hogy bár a teremben idegen illatok burjánztak, ő
pontosan ki tudta választani melyik illat melyikőjükhöz
tartozott.
„Béta Kesley,” mondta Jael Mester, „csatlakozzon a fal-
kájához!”
Z a varázslóra pillantott és a pulzusa megugrott. Vala-
mi várakozásféle volt a pillantásában, de Z nem tudta, mit
várnak tőle. Azt akarja Jael, hogy meghajoljon? Vagy ő is a
szívéhez üsse az öklét, mint ahogy a többiek tették?
Mielőtt eldönthette volna Z egy olyan lökést érzett az
idegeiben, akár egy áramütés. És már meg is indult a ka-
tonák sora felé, a lábai már nem neki engedelmeskedtek.
Vér torult az arcába.
 Agykontroll.
Ellenszegülés hulláma szökött föl torkának mélyéről.
Felszegte a fejét és arra összpontosított, hogy lábait moz-
dulatlanságra kényszerítse. Furcsa pózban találta magát,
lábai lépés közben megállva, kezei az oldalán ökölbe szo-
rítva. Az erőfeszítéstől már hevesen kapkodta a levegőt.
Kinyitotta a szemét és Jael Mesterre nézett. A fiú meg-
lepődött, amikor harag helyett csodálatot látott a varázsló
arcán. A fogain át szűrve a szavakat azt mondta, „Köszö-
nöm, Mester, de az ön segítsége nélkül is képes vagyok
járni.”
Jael elvigyorodott és Z érezte, hogy az elméjében érzett
befolyás hirtelen megszűnt.
„Hát persze,” mondta Jael. „Kérem álljon be a sorba!”
Z kieresztette a levegőt és az új falkája felé fordult.
Újra levegőért kapott. A vezér – Alfa Brock – most ke-
vesebb, mint karnyújtásnyira állt tőle, vicsorogva kivil-
lantva szemfogainak hegyét.
Mielőtt bármit is gondolhatott volna egy ököl csapódott
az állkapcsához, padlóra küldve és kipréselve belőle a
levegőt. A tüdeje levegőért égett, a feje pedig csengett az
ütéstől egy pillanatig. A legrosszabb azonban az állkap-
csában érzett fájdalom volt, mert az ínye még mindig fájt
a műtét miatt. A lüktetés könnyeket csalt a szemébe.
 „Soha többé ne merészelj tiszteletlenül viselkedni Jael
Mesterrel,” mondta Alfa Brock. Egy morgással Z bordái
közé rúgott.
Z felkiáltott és összegömbölyödve próbálta védeni a
gyomrát, de az elsőt nem követte újabb rúgás. Vért érzett
a szájában és kiköpött a meszes földre. Örült, hogy egyik
új foga sem esett ki.
Remegve megkockáztatott egy pillantást vetni Jael
Mesterre, de a varázsló nyugodtan állt a háttérben, kezeit
a ruhaujjaiba téve. Mikor találkozott a pillantásuk minden
könyörület nélkül felvonta a szemöldökét és nagyon las-
san azt mondta, „Keljen fel és csatlakozzon a falkájához!”
Az állás lehetetlennek tűnt. A világ forgott körülötte és
azon tűnődött, hogy az az egyetlen rúgás nem törte-e el
valamelyik bordáját.
De jobban félve a parancsmegtagadás következményei-
től, mint a fájdalomtól, Z négykézlábra kapaszkodott, és
egy mordulással bizonytalan lábakra lökte föl magát. Az
alfa végignézte, amint Z a sor végére botladozott. A többi
katona mozdulatlanul állt.
„Hamarosan megtanulja,” mondta Jael Mester, „hogy a
falkában betöltött helyét az erő, bátorság és az önvéde-
lemre való képesség határozza meg. Nem fog többé ilyen
könyörületet tapasztalni.”

***
Z kezdte elveszíteni az időérzékét. Először a napok, majd
a hetek és hónapok olvadtak össze egyetlen folyamatos
kiképzéssé. Alakzatok. Stratégiák és taktikák. És harcok –
rengeteg harc. Mint ahogy a vadonban élő farkasok har-
colnak a falkabeli pozíciójukért, ezek a katonák is folyton
harcoltak. Folyamatosan próbálva legyőzni egymást, hogy
fitogtassák, bizonyítsák a pozíciójukat. Úgy tűnt, Z-vel
ellentétben szinte mindannyian szomjazták az erőszakot,
bár ő is gyakran tettette, hogy ugyanúgy vágyik a vérre és
a csontok törésére mint bármelyikük. Nem sok választása
volt.
Nem nyerte meg az összes harcát, de nem is veszítette
el az összeset. Másfél év múltán – vagy, amit másfél évnek
tippelt a föld alatt a hosszú napok és éjszakák segítsége
nélkül – a falka rangsorának közepén találta magát. Egy
átlagos béta. Azután az egyetlen ütés után, amit Alfa
Brocktól kapott többé nem engedte meg magának, hogy
felkészületlenül érje a támadás, úgyhogy a hárítást és
blokkolást gyakorolta a leginkább. A támadó taktikák
nem jöttek számára olyan természetesen, de gyakran
olyan sokáig el tudta kerülni az ütést, hogy végül kifá-
rasztotta az ellenfelét.
Ez soha nem tenné Alfává, de biztosította, hogy ne vál-
jon a sokat gyötört Omegáva.
Alfa Brock pedig mindig a falka vezére maradt. Veret-
len volt, több harcot kezdeményezett, mint bármelyikük,
mintha folyton emlékeztetnie kellene magát és mindenki
mást, hogy mennyivel jobb náluk. Z megpróbált távol ma-
radni tőle, de lehetetlen volt teljesen elkerülni, és amikor
Brock harcolni akart, nem lehetett ellent mondani neki. Z
több zúzódást és sebhelyet szerzett az ökleitől, mint amit
meg tudna számlálni.
A falka éppen körben állt és egy rögtönzött verekedést
nézett Béta Wynn és Troya között, mikor Z megérezte a
közeledő Jael Mester illatát egy másik illattal együtt. Egy-
szerre volt ismerős és homályos.
Z elszakította pillantását a harcról, pont egyidőben az-
zal, hogy a falka többi tagja is észrevette az illatokat. A két
harcosnak ez egy pillanattal tovább tartott, de egy léleg-
zetvételnyi idő múltán ők is elengedték egymást és sietve
sorbaálltak Jael fogadására. Z felismerte Jael léptének rit-
musát, mellette valami furcsa és csoszogó hangot hallott.
Mióta Z csatlakozott a falkához Jael még nem hozott új
embert a barakkjaikhoz.
Jael Mester egy új besorozottal az oldalán lépett ki a
barlangból a kiképző üregbe.
Z nem tudta megakadályozni, ahogy élesen beszívta a
levegőt. A mellette álló Wynn megrándult a zajra, és a fiú
biztos volt benne, hogy mindannyian észrevették a reak-
cióját. Nem ő volt az egyetlen, akinek fejlett volt a hallása.
Az új besorozott az öccse volt. Magasabb volt, de más-
különben nem sokat változott.
 Rannak tovább tartott, hogy észrevegye őt. Fél lépéssel
Jael Mester mögött állva, egyenruhába öltözve, sápadtan
és tágra nyílt szemekkel azzal volt elfoglalva, hogy meg-
nézze magának az új családját.
Míg végül a szeme meg nem állapodott Z-n és a vizsgá-
lódása abba nem maradt.
„Alfa Brock,” mondta Jael, „Ez itt a falkájának utolsó
tagja, Béta Ran Kesley.”
Z a falka többi tagjával egyszerre a mellkasához ütötte
öklét.
„Béta Kesley, csatlakozhat a falkájához.”
Z nyelt egyet, várva a pillanatra, amikor Rant cserben-
hagyják a lábai és a felismerés átfut az arcán.
És a pillanat el is jött, Ran szemei tágra nyíltak, de a fiú
ezután lehajtotta a fejét és nem állt ellen, amint a teste ma-
gától csatlakozott a sor végén a többiekhez, ökölbe szorí-
tott keze pedig a mellkasához ütődött.
Z mennydörgésnek hallotta saját szívének hangját.
Azon tűnődött, hogy vajon mások is hallják-e.
Ő még három emberrel távolabbról is hallotta Rant fel-
lélegezni, amint Jael enyhítette rajta az irányítást.
„Üdvözlöm az új családjában. A kiképzés holnap reg-
gel 06:00-kor kezdődik. Sok bepótolnivalója van.” Jael
sarkon fordult és minden felhajtás nélkül otthagyta őket.
 Senki nem mozdult meg addig, míg a lépteinek hangja
és az arcszeszének illata is teljesen a semmibe nem ve-
szett.
Azután Alfa Brock felhorkant. A zaj jeges folyamként
áramlott végig Z ereiben.
A falka megtörte az alakzatot és másodperceken belül
körbevették Rant.
„Nos,” mondta Alfa Brock. „Te legalább jobban teljesí-
tettél a beiktatásodon, mint az arrogáns bátyád.”
Ran félelemmel és bizonytalansággal teli pillantása Z-re
vándorolt mielőtt visszatért volna Alfa Brockra.
„Őszintén szólva nem hittem volna, hogy Jael Mester
még egy emberrel elbír.” Alfa Brock mosolyogva folytatta.
„Bizonyára elég gyengeelméjű vagy, hogy téged még be
tudott venni a csapatba.”
Ran fél lépésnyivel arrébb ment. Z látta rajta, hogy még
mindig kába a műtétek miatt, a pupillái ki voltak tágulva
és a szemöldöke izzadtságtól csillogott.
„Hagyd békén, Brock,” mondta Z belépve a körbe. Em-
lékezete szerint ez volt az első alkalom, hogy közvetlenül
hozzá intézte a szavait.
Brock elfordult és Z-t kémlelte a szeme sarkából „Mi
van, Kesley?”
„Adj neki egy kis időt. Mindannyian tudjuk, hogy te
vagy az Alfa – nem kell zaklatnod minden idekerülő 12
éves kölyköt, hogy bebizonyítsd.”
 Úgy vélte, hogy kuncogást hall a háta mögül, de egyből
elhalt, amint Brock arckifejezése elsötétült. Teljesen Z felé
fordult és a fiú meglepődött a megkönnyebbülésen, ami
átfutott rajta. Legalább már nem Ran volt Brock célpontja.
De aztán Brock olyan gyorsan megfordult, lábát egy tel-
jes fordulatú rúgásra lendítve, hogy Z nem hitte, hogy ő ki
tudta volna védeni. Brock lábfeje Ran fején csattant, Béta
Rafe felé lökve a fiút.
Fehér pöttyök villantak fel Z látómezejében és nem volt
tudatában annak, mit csinál, míg egy ordítás nem tört fel a
torkából, az ökle pedig Brock állkapcsán nem csattant.
Brock meglepetten hátratántorodott, de gyorsan fel-
eszmélt. Vicsorogva rontott rá Z-re és a fiú második üté-
sének lendületéből származó erőt felhasználva körbefordí-
totta, fejét pedig a könyökhajlatába szorította. Z morgott,
egyik karja az oldalához volt szorulva, így próbálta át-
dobni maga fölött Brockot, ahogy hasonló küzdőhelyzet-
ben másokkal tette volna, de Brock túl nagy volt. Z szabad
keze hiábavalóan és nevetségesen csapkodta Brock fülét.
„Ez itt az én falkám,” mondta Brock. „Soha ne meré-
szeld megmondani nekem, hogyan bánjak velük!”
Abban a pillanatban, amikor Brock elengedte, Z ellökte
magát. De az Alfa még mindig szorította a csuklóját. Z
figyelmetlenül megpróbált távolabb kerülni tőle, de érez-
te, amint valami éles átszúrja a könyöke alatti húst. Felki-
áltott és elrántotta a karját, mire a tüske végigszakította a
bőrét, felvágva a húsát a könyökétől egészen a csuklójáig.
Z hátratántorodott, karját a mellkasához szorította.
Brock vigyorgott. Rászokott, hogy a körmeit késéles he-
gyekké élesítse, és ez a trend gyorsan elterjedt a falka töb-
bi tagja között is.
Z most már megértette miért.
Megpróbálva figyelmen kívül hagyni a fájdalmat és az
ujjai között csöpögő vért, felemelte az öklét a következő
támadásra készülve.
De Brock alighogy beletörölte Z vérét a nadrágjába a
megtorlásra közömbösen elfordult, mialatt a falka tovább
figyelte őket.
Z ideges lett, mikor Brock megfordult és leköpte a még
mindig földön fekvő öccsét. Brock köpése a fiú vállán lan-
dolt. Ran nem tért ki az útjából vagy vette a fáradságot,
hogy letörölje.
„Első lecke,” mondta Brock, „Soha ne hagyd, hogy va-
laki megvívja helyetted a csatáidat!”
Z nem engedte le az ökleit, míg Brock a falka élén ki
nem ment. Ekkor lerántotta a pólóját és az anyagot a sebe
köré tekerte. Nem tartott soká, míg a vér átáztatta a kötést.
„Ran—jól vagy? Eltörött az állkapcsod?” Odabotlado-
zott a testvéréhez és felé nyújtotta a karját. De amikor a
tekintete találkozott Ranéval, nem hálát látott benne, ha-
nem haragot.
 „Miért csináltad ezt?” kérdezte az arcát dörzsölve.
„Muszáj volt megszégyeníteni az első napomon?”
Z visszahúzódott. „Ran…”
Ran talpra kapaszkodott, tudomást sem véve a kinyúj-
tott kézről. „Mindig muszáj jobbnak lenni nálam. Azt
gondoltam, hogy eljött az esélyem arra, hogy bizonyítsak,
de az összes katona közül muszáj volt pont veled egy cso-
portba kerülnöm. Újra megragadva az árnyékodban.”
Megrázta a fejét és Z úgy gondolta, hogy nedvességet lá-
tott a szemeiben, mielőtt elfordult tőle. „Csak hagyj békén,
Z! Csak… felejtsük el azt is, hogy testvérek vagyunk!”

***

Közel öt év telt el, mióta Z átesett a genetikai módosításo-

kon. Öt év anélkül, hogy látta volna a szüleit. Öt év, amit a
föld alatt töltött – harcolva, verekedve és edzve. Még
egyetlen szó sem esett arról a lehetőségről, hogy kiválaszt-
ják őket a királynő különleges katonái közé, de mindig ott
lappangott a gondolat az elméjében. Gyakran ébredt hosz-
szú fecskendőkről és a testét borító bundáról szóló ál-
mokból.
Ötven falka volt, ami a végső operációkra várt, és akik
mindannyian naponta összegyűltek egy egyórás ebédre az
étkezőteremben. Az lakmározás során érezte leginkább
annak az állatnak magát, akivé akarták, hogy váljon. A
bűz mindent elárasztott – az ötszáz katona izzadsága és
vére összekeveredve a véresre sütött húsdarabokkal, ami-
ket fa és kőtáblákon tálaltak. Gyakran vesztek össze a leg-
jobb falatokon, ami még több verekedésbe torkollott. Még
egy teszt. Még egy mód, hogy bebiztosítsd a helyedet a
testvéreid között.
Volt idő, amikor Z hátradőlt és megvárta a maradékot,
úgy élve, mint egy guberáló, inkább, minthogy csatlakoz-
zon a lendülő öklökhöz és csikorgó fogakhoz. De az ő éh-
sége is éppoly erős volt, mint bármelyikőjüké – az a fajta
éhség, amit soha nem lehet kielégíteni – és néhány év ki-
képzés után úgy döntött, hogy soha többé nem fog utoljá-
ra enni. Néhány győzelem után a falkatestvérei többé nem
hívták ki.
Továbbra is elkerülte Alfa Brock haragját, annak ellené-
re, hogy az elmúlt évben magasabbra nőtt nála. Z észre-
vette, hogy Brock sem nagyon törte magát egy ideje, hogy
harcot kezdeményezzen vele, a kegyetlensége nagyobbik
részét inkább arra fordította, hogy Rannal szemben legyen
gúnyos és manipulatív.
Vagy másnéven Omega Kesley-vel.
Az elejétől fogva nyilvánvaló volt, hogy Ran a leggyen-
gébb köztük. Z remélte, hogy ez csak a korának és mére-
tének köszönhető, de hamarosan kiderült, hogy az öccsé-
nek egyszerűen nincs meg az ahhoz szükséges ereje, hogy
tiszteletet vívjon ki a falkán belül.
 A legrosszabb az volt, hogy nem is tűnt úgy, hogy
megértette volna miért maradt a lánc legalján. Bolondult
Brockért, utánozva azt, ahogyan beszél és megpróbálva
lemásolni a harcmozdulatait, de nem volt meg a szüksé-
ges felsőtestbeli ereje a legtöbb megvalósításához. Még a
körmeit is elkezdte megélesítve viselni.
Z-t hányingerrel töltötte el így látni őt. Időnként szeret-
te volna félrehúzni az öccsét, megrázni és elmagyarázni
neki, hogy ezzel nem segít magán. Brock minden tette
előtt meghunyászkodva inkább csak könnyebb célpontot
csinál magából.
Mindezek ellenére Ran soha nem adta semmi jelét an-
nak, hogy Z segítségét kérné, így Z békén hagyta. Végig-
nézte, ahogy az öccse nevetségesen csüng Brock oldalán
elismerést remélve, de csak maradékokat kapva.
Z épp azt nézte, amint az öccse Brock egy maradék
csontját rágcsálja, az asztalon levő ételből már csak vértó-
csák és égett húscafatok maradtak, mikor észrevette az
illatokat.
Rengeteg aromát. Köztük Jaelét, de a többi ismeretlen
volt. Negyven… talán ötven…
Az étkező főbejárata felé kapta a fejét, szemöldökét
ráncolta.
Eltartott néhány pillanatig, míg a katonák lármás be-
szélgetése és rágása abbamaradt körülötte. Hezitáltak – a
varázslók soha nem szoktak bejönni az ebédlőbe – mielőtt
mindannyian felugrottak az asztaloktól és egymás körül
tolakodva sorokat alkottak, letörölve állukról a húslét.
Jael lépett be negyvenkilenc másik varázslóval egye-
temben, mindannyian fekete kabátot viseltek. Olyan alak-
zatban álltak meg, hogy a bejárattól kezdődően folyosót
formáljanak. Jael pillantása megtalálta a falkájukat és ösz-
szeszűkült a tekintete. Egy finom figyelmeztetés.
Z hátrahúzta a vállait, míg az izmai tiltakozni nem
kezdtek.
A csend ijesztő volt az étkezés káosza után. Z egy hús-
darabot talált az egyik rágófogába akadva és megpróbálta
kipiszkálni anélkül, hogy túl sokat mozgatná az állkap-
csát.
Vártak.
És ezután egy újabb illat következett. Valami virágos és
meleg, ami az édesanyjára emlékeztete.
Egy nő lépett elő a széles üregből, fátyolszerű ruhát vi-
selt, amely a lábai körül hullámzott, és egy olyan fátylat,
ami eltakarta az arcát és leért egészen a könyöke alá. A
fátyol tetején egy finom fehér, ragyogó regolitból faragott
korona ült.
Z örült, hogy nem ő volt az egyetlen, aki élesen beszív-
ta a levegőt. Azonnal elszakította a pillantását Őfelségéről
és egyenesen előre, a fekete barlangfalra bámult. A tenye-
re izzadni kezdett, de ellenállt a késztetésnek, hogy bele-
törölje a nadrágjába, vagy hogy ellenőrizze, hogy marad-
tak-e az arcán ételmaradékok.
Lenyelte a darabka húst, ami végül szerencsére kijött a
fogából.
„Uraim,” szólalt meg a királynő. „Azért vagyok itt,
hogy gratuláljak önöknek a haladáshoz, amit mindannyi-
an elértek brilliáns új seregem katonájaként. Már számta-
lan hónapja folyamatosan figyelemmel követtem a kikép-
zésüket és meg vagyok elégedve azzal, amit láttam.”
Halk susogás futott végig közöttük – enyhe nyugtalan-
ság. Z nem tudta, hogyan figyelhette őket a tudomásuk
nélkül. Talán a kiképzési óráikat felvették.
„Mindannyian tudatában vannak annak,” folytatta a
királynő, „hogy önök azon katonák, akik esetleg részt ve-
hetnek egy, a Luna és a Föld közötti ellentétek megoldá-
sában segédkező különleges küldetésben. Ez egy tisztelet-
beli feladat, amit csak azoknak tartunk fenn, akik túlemel-
kednek múltjuk határain, testük korlátain, és az ismeret-
lentől való félelmen. Ők lesznek a legkiválóbb katonáim,
nem csupán az erejük és a bátorságuk miatt kiválasztva,
de egyúttal az intelligenciájukért, ravaszságukért és al-
kalmazkodó-képességükért. A tanácsom és én hamarosan
meghozzuk a végső döntést.”
A nő szavai elmosódtak Z gondolataiban és semmi
másra nem tudott gondolni, mint az izzadtságcseppre,
ami legördült a halántékán, és arra, ahogy az ujjai meg-
rándulnak a túl sok levezetetlen energiától.
A királynő, aki mindeddig éppoly mozdulatlan volt,
mint a katonák, egy arctalan, beszélő lepel, felemelte az
egyik kezét és a varázslók felé intett. „ Biztos vagyok ben-
ne, hogy nem kell emlékeztetnem az önök varázslóit,
hogy azok, akik a kiválasztott falkákat vezetik, azonnali
előléptetést fognak kapni a tanácsban.”
Z összeszedte a bátorságot, hogy Jaelre nézzen és látta,
ahogyan a sötét szemei vaddá válnak, állkapcsa pedig
megmerevedik.
„Uraim.”
Z visszarántotta a falra a pillantását.
„Varázslóik lehetőséget kértek arra, hogy bemutathas-
sanak legkiválóbb katonáik közül néhányat. Kíváncsian
várom a bemutatót.” Megforgatta ujjait a levegőben és a
varázslók besétáltak a tömeg közé.
Jael járása feszült volt, amint odaért hozzájuk. „Alfa
Brock,” csattant fel, „ön fog harcolni. Nincs fog, nincs ka-
rom – a képességeit akarom bemutatni. Megértette?”
Brock ökölbe szorított kezét nekiütötte mellkasá-
nak.”Igen, Jael Mester. Ki lesz az ellenfelem?”
Jael pillantása Béta Wynn-re siklott. Bár technikailag
minden Béta egy rangban van a falkán belül, gondolatban
mindenki vezette a vereségeit és nyeréseit, győzelmeit és
kudarcait, és mindenki tudta, hogy Wynn képességeiben
nem volt sokkal lemaradva Brock mögött.
De aztán Jael lassan kifújta a levegőt. „Ze’ev.”
Z szemei tágra nyíltak és ránézett Jael Mesterre, közben
forróság kúszott fel az arcán. De Jael arcán nem látszott
sem jókedv, sem bizonytalanság, csak szigorú elhatározás,
amint a többiek előtt elhaladva megállt előtte. A tekinte-
tük összecsapott, és Z meghökkenve vette észre, hogy már
magasabb volt Jael Masternél is.
„A királynő látványosságot akar,” mondta. „Ezúttal ne
fogja vissza magát!”
Z szemöldöke megrándult, de próbált természetes ma-
radni, amint a varázslójának tisztelgett.
A gondolatai csapongtak, ahogy bevonult a legnagyobb
edzőterembe. Őfelségét egy emelvényen levő trónhoz kí-
sérték a terem egyik végén, ahonnan kényelmesen tudta
nézni az eseményeket.
Ötven falka. Ötven harc.
Z gyomra felfordult, ahogy a küzdelem megkezdődött.
Nem tudott a harcokra összpontosítani. Csak Jael sötét
szemeit látta maga előtt, fejében újra és újra hallotta a sza-
vait. Ezúttal ne fogja vissza magát!
Az gondolta talán, hogy megjátszotta a vereségeit? Azt
hitte, hogy képes volna legyőzni Brock-ot, vagy csak biz-
tos akart lenni benne, hogy olyan sokáig kitart, amilyen
sokáig csak tud?
 Csak egyszer mert odapillantani az ellenfelére és meg-
látta Brock dühös tekintetét. Nyilvánvalóan nem gondolta
úgy, hogy Z méltó ellenfele volna, legalábbis a királynő
előtt nem.
Ran tekintete is mogorvaságot tükrözött, bár nem volt
olyan személy a teremben, aki arra számított volna, hogy
Rant választják ki Jael ellenfeleként. Z érezte, hogy Ran
nem egyszer fantáziált hasonló alkalomról, hogy bizo-
nyíthassa a rátermettségét.
Végre ők következtek.
Jael meghajolt Őfelsége előtt és bemutatta őket – Alfa
Brock harcol Béta Kesley-vel.
Z érezte az előző harcokból származó vér illatát, még
meleg volt és sós, keveredve a regolit porával. Ő és Brock
besétáltak a ringbe és egymásra bámultak.
Csak akkor érezte a pánikot és zavart szertefoszlani,
mikor küzdő pozícióba süllyedt.
Nem nyerte meg az összes küzdelmét, de többet nyert,
mint amennyit veszített. Erőssé és gyorssá vált. Nem fog
bolondot csinálni magából Őfelsége előtt.
És ha le tudja nyűgözni, talán kiválasztja a falkáját a
különleges küldetésre. Soha többé nem kéne alávetnie
magát a további operációknak. Soha nem fog eszetlen
szörnyeteggé válni a seregében.
 Brock szemei megvillantak. Valami olyan lobogott a
pillantásában, amit Z nem tudott azonosítani, de abban
biztos volt, hogy a fájdalom ígéretét hordozta.
Brock támadott először egy állkapcsot célzó jobbhorog-
gal. Z könnyedén lebukott előle – túl könnyen. Brock az
utolsó pillanatban cselezett és a másik öklével ütött Z ol-
dalába. Z összeszorította a fogait és visszalökte magát, egy
gyomorba célzott rúgással megtorolva az ütést.
Hátrább léptek egymástól, talpuk első részén egyensú-
lyozva, kezeik az arcuk előtt lebegtek. Egy izzadtságcsepp
gyöngyözött le Z gerincén.
Brockra hunyorított, nézve, ahogy az Alfa teste lengett,
észlelve, ahogy egy pillanatra összeszorította a bal öklét.
Egy pörgő rúgás fog következni.
Épphogy csak átfutott az elméjén a gondolat, Brock elő-
re lendült, lábfejével Z fejét megcélozva.
A fiú elkapta és meghúzta, amitől Brock az oldalára
esett.
Z erősen szuszogva kihátrált Brock kartávolságából. Só
kezdett égni a szemeiben. Brock nem maradt lent sokáig.
Megvillantotta éles fogait és előre rontott—
Döfés a bordákba. Könyök az arcba. Oldalsó rúgás.
Már egy pillanattal azelőtt látta megtörténni mindet,
mielőtt valóban bekövetkeztek volna. Hárítás. Hárítás.
Ugrás. Támadás.
 Fogak csattantak, amint egy ütést mért Brock állkapcsá-
ra. Bal horog az oldalába.
Brock visszavonult, az arcát eltorzította a düh. Z-nek
nehezére esett elrejteni az újonnan felfedezett képessége
felett érzett meglepetést.
De nem volt ez új dolog. Évek eredménye volt, amikor
az oldalvonalon ült, nézve, tanulmányozva és elemezve
minden egyes harcot, minden küzdelmet, minden elcsat-
tant ütést, minden megnyert győzelmet. Tudta, hogyan
harcol Brock.
És gyanította, hogy ha bármelyik másik falkatársa ellen
kellene kiállnia, akkor is meglátná ugyanezeket a jeleket,
felsimerné ugyanazokat az árulkodó részleteket.
Le tudná győzni.
Le tudná győzni mindannyiukat.
Brock egyik oldalra nyújtóztatta a nyakát és Z hallotta
gerincének ropogását. Brock úgy rázta meg magát, mint
egy kutya, mielőtt újra felvette volna az alapállást.
A szemei megvillantak.
Z felnyomta magát és előre vetődött.
Döfés. Hárítva.
Keresztezés. Hárítva.
Ütés. Hárítva.
Térd—
Z-nek elállt a lélegzete, fájdalom hasított keresztül a
hasizmain, amint öt köröm vájt bele az oldalába, kilyug-
gatva a húst a csípőcsonta felett. Brock rászorított, mé-
lyebbre ásva ujjait a húsban. Z majdnem összeesett, egy
elfojtott morgással kapaszkodott meg Brock vállán.
„Előbb öllek meg, minthogy hagyjam neked, hogy
megnyerd ezt a küzdelmet,” szuszogta rá a szavakat
Brock.
Hirtelen elengedte és hátralépett. Támaszték nélkül Z
féltérdre esett. Kezét rászorította a sebeire, nem mert rá-
nézni Jaelre vagy a királynőre, vajon észrevette-e valaki,
hogy Brock megszegte a szabályokat.
De nem. Ők csupán vadállatok voltak. Ragadozók, aki-
ket ösztön és vérszomj hajtott.
A királynő csak látványosságot akart, semmi mást.
Mély morgást hallott és először nem tudatosult benne,
hogy a saját torkából tört fel a hang. Felnézett. Brock lazí-
tott az alapálláson. Ujjainak első perceit vér borította.
Vörös villanások szikráztak Z látómezejében. Az oldala
lüktetett.
„A legjobb, ha földön maradsz,” mondta Brock.
Z vicsorgott. „Ahhoz meg kell, hogy ölj.”
Fellökte magát a földről és előrelendült. Brock egy pil-
lanatig ijedtnek tűnt, de már hárított is újra, bármilyen
támadási próbálkozást leverve. De Z gyors volt és végül
egy ütés csattant Brock arccsontján.
Az Alfa egy üvöltéssel Z sebei felé nyúlt, de Z félreug-
rott és megragadta Brock csuklóját, olyan közelre rántva,
hogy érezte a hús sokáig megmaradó illatát a leheletén.
Szabad kezével megragadta Brock torkát. Hezitált.
Öld meg.
A szavak úgy lopództak be a fejébe, mint ahogy a hosz-
szú éjszaka borul rá a városokra – alattomban, de mara-
déktalanul. Megszállták őt, a parancs átrágta magát a vá-
gyain, éhségén és elkeseredésén át, és bekúsztak egészen
lüktető ujjainak végeiig.
Látni akarom, hogyan csinálnád.
A fiú a fogait csikorgatta.
Brock orrlyukai kitágultak. Szemei megvetéstől fénylet-
tek, ahogy érzékelte Z bizonytalanságát.
Z megérezte ahogy ellenfele áthelyezi a súlypontját és
már tudta, hogy mi fog következni. Ujjak az oldalában,
vakító fájdalom, fehér foltok a látóterében.
Egy ordítással elengedte Brock csuklóját és megragadta
fejének hátulját.
Reccsenés.
Még azelőtt ledobta a testet a földre, mielőtt a fény ki-
aludt az Alfa szemeiben.
Z szíve fájdalmasan dobolt, a vére cunamiként zúdult a
fülébe.
De a testén kívül csend volt. Teljes és végtelen csendes-
ség.
Sós ajkait megnyalva elszakította tekintetét Brockról és
arról, ahogy a nyaka rossz pozícióba hajlott.
 A falkája hitetlenséggel és félelemmel vegyes bámulat-
tal figyelte, de meglepetésére gyűlöletet egyáltalán nem
látott rajtuk.
Továbbhordozta a pillantását. Mindannyian őt bámul-
ták. A többi falka, a varázslók. Mindannyian, kivéve Jaelt,
aki bár nem tűnt kimondottan elégedettnek, meglepettnek
sem látszott.
Csak akkor mert a királynőre nézni, amikor az felállt. A
nő feje oldalra volt billentve, és a fiú úgy képzelte, hogy
töprengő arckifejezést ölthetett a fátyol mögött.
„Tiszta és hatékony,” mondta, kezeit felemelte és hár-
mat tapsolt. Semelyik másik harcot nem tapsolta meg. A
fiú nem tudta, ez vajon mit jelentett. „Szép munka… Al-
fa.”
A gyomra tótágast állt, de a királynő már intett is, hogy
vigyék el a testet, hogy folytatódhassanak a harcok, Z pe-
dig visszabotorkált a falkájához, mielőtt visszavonná a
dícséretet. A nő szavai követték, olyan kedvesen és gyen-
géden csilingelve a fülében, mint egy csengettyű.
Szép munka. Alfa.
Megölte Brockot, és a falka törvényei szerint vitathatat-
lanul ő veszi át a helyét vezetőként.
Ő volt az új Alfa.
Megállt a falkatestvérei előtt. Úgy tűnt, egyikőjüket
sem lepték meg a királynő szavai. Mindannyian tudták
már abban a pillanatban, ahogy Brock teste földet ért.
 Mikor rájuk nézett, egyszerre emelték az öklüket a
mellkasukhoz csendes tiszteletadásként. Győzelmének
néma elismeréseként. Még az öccse is tisztelgett neki, de ő
volt az egyetlen, akin keserűséget érzett. Egyedül ő volt
haragos Z sikere miatt.
Z kétszer bólintott – egyszer elismervén a tiszteletadást,
és egyszer az öccsének, hogy Ran tudja, látta rajta a csaló-
dottságot.
Azután elsiklott mellettük és a barakkok felé indult.
Nem törődött vele, hogy ez tiszteletlenség-e a királynővel
szemben, hogy Jael dühös lesz-e, vagy hogy a szemtelen-
ségéről szóló pletykák egész Lunán elterjednek, mire újra
felbukkan.
Tudta, hogy miatta Jael falkáját fogják kiválasztani a ki-
rálynő különleges küldetésére. Ők válnak a nő különleges,
értékes katonáivá. Nem fognak többé babrálni a testükkel.
Ezzel az egyetlen öléssel biztosította, hogy a nő soha
nem fogja szörnyeteggé változtatni.
Annyira biztosan tudta, mint amilyen biztos volt, hogy
valahol a felszínen épp egy hosszú, hosszú nap virrad.

***vége***