MADELEINE GILARD

Gálaest a Miniklubban
REGÉNY

MÓRA KÖNYVKIADÓ
BUDAPEST, 1971
 A FORDÍTÁS AZ ALÁBBI KIADÁS
ALAPJÁN KÉSZÜLT:
MADELEINE GILARD: ANNE ET LE MINI CLUB
LA FARANDOLE, 1968

FORDÍTOTTA MÁNDY STEFÁNIA

GAÁL ÉVA RAJZAIVAL

 I. FEJEZET

KÖLTÖZKÖDÜNK

Anne Belleau naplójából*

Május 20, szombat

Nagyanya arcáról világosan leolvasható a kétségbeesés. Anyu

igyekszik palástolni ujjongó örömét. Én nem csinálok titkot
a magaméból. Paul, aki érzelmes lélek, bánatos árnyként kö­
veti mindenhová nagyanyát. Apu láthatatlan: minden szabad
idejét lekötik a hivatalos elintéznivalók és más fontos teen­
dők. Nagyapa vegyes érzelmekkel kíséri a fejleményeket: egy­
részt örömmel gondol arra, hogy hamarosan a lakás egyedüli
gazdája lesz, másrészt sajnál minket, mert undorral viseltetik
a nagy épületegyüttesek, alvó városok és egyéb modern lakó­
telepek iránt.
Amikor apu megkapta párizsi kinevezését, és elköltözköd­
tünk Bergeracból, átmenetileg a nagyszülőknél szálltunk meg.
Ennek éppen négy éve...
Most végre sikerült apunak egy olcsó bérű lakást szereznie
valahol Párizs környékén, egy új lakótelepen.
- Halálra unjátok majd magatokat, hisz nem ismertek ott
egy lelket sem - mondta nagyanya.

* A gyakrabban előforduló idegen nevek kiejtését lásd a kötet végén

5
 - Azok a förtelmes kaszárnyák! - mennydörgi nagyapa. -
Azok a jellegtelen kockaházak, egymásra tornyozott gyufa­
skatulyák, sivár homlokzatukkal és papírfalaikkal, amiken
keresztülharsog a szomszédék televíziója!
Nagyapa elítéli a televíziót, ha a szomszédban szól. Nála
más a helyzet. Ő szenvedélyes tévénéző, és különösen a szín­
darabokat szereti, ellentétben apával, aki legföljebb egy fut­
ballmeccset hajlandó végignézni, és azt is csak azért, mert
valamikor régen centercsatárként működött.
Paulnak és nekem semmi kifogásunk sem volna a tévé ellen,
ha ugyan nagyapa előbb-utóbb meg nem utáltatja velünk,
mert folytonosan hangoztatja, hogy mi mindenre meg nem
tanít. Nagyapa túlságosan is hálás publikum. Elég, ha azt
hallja: „A második csatornán színielőadás... ” - és máris
eksztázisba esik!
Ami egyáltalában nem jelenti azt, hogy nagyapa „haszna­
vehetetlen” volna. Sőt nagyon is jó humora van, és a pajtá­
saim igen különös, mulatságos öregúrnak tartják. Ami pedig
a fagylaltot vagy a mozijegyeket illeti, nagyapa kifejezetten
nagylelkű velünk...
De elkalandozom. Fura dolog ez. Valahányszor nekifogok
a naplóírásnak, megfogadom: csak azt írom le, ami történt,
magukat az eseményeket, hogy majd valamikor öregkorom­
ban újraélhessem az életemet, minden kis részletét. Az ilyen
száraz élménybeszámolót utólag minden szégyenkezés nélkül
olvashatja az ember; de egész más a helyzet, ha elkezdek
filozofálni. Ilyenkor aztán, ha három hónap múlva előveszem
a naplót, legszívesebben az ágy alá bújnék, annyira gyerekes­
nek találom hajdani nagy gondolataimat.
Na tessék! Már megint elkalandoztam... Szegény Anne-om,
igazán szánalmas vagy!
6
 Hogy visszatérjek az eseményekhez, e héten, illetve ponto­
san május 16-án bejelentettük a nagyszülőknek, de persze illő
tapintattal, hogy jövő hónapban végleg és igazán elköltözünk.
Apu és anyu tényleg elmennek, de mi még itt maradunk
június végéig, hogy befejezhessük az osztályt. Nem nagy
öröm, hogy még egy jó hónapig ki kell bírnom ebben a szobá­
ban, és el kell tűrnöm öcsém rigolyáit is.
Amikor Párizsba érkeztünk, nagyszüleim az ebédlőben
szállásolták el aput és anyut; azóta is egy olyan fotelban al­
szanak, amelyik ággyá nyitható szét. Igen ám, csakhogy eb­
ben a szobában van a televízió is. Apa négy év óta minden
áldott este epedve várja azt a percet, amikor már jogos és illő
is nyugovóra térni. Ilyenkor aztán nekilát, hogy megvesse az
ágyat. Nagyapa pedig minden ilyen alkalommal méltatlan­
kodó pillantással kíséri a fotel kinyitását, aztán egy száraz
„Hát akkor jójcakát! ”-ot mormogva lecsavarja a készülék
gombját. Azzal visszavonul a szobájába, és nagyanya utána­
csoszog.
Mi pedig Paullal ezalatt a vendégszobában térünk nyugo­
vóra. Most is itt írok. A falakat krémszínű tapéta borítja,
falusi jelenetekkel, a bútorok századvégi stílusúak, fémből
készült díszítésük nőszirmokat ábrázol. Amikor idejöttünk,
még én is kicsi voltam, és vacsora után nem volt semmi dol­
gom. Így hát egész jól megvoltunk együtt, bár Paul játékai
szörnyű sok helyet foglaltak el. De most, annak ellenére, hogy
Paul ágyát minden oldalról paraván veszi körül, mégis pa­
naszkodik, hogy a villany zavarja őt, és így képtelen elmon­
dani magában egy történetet, ami okvetlenül szükséges ah­
hoz, hogy el tudjon aludni. Ilyenkor anyu bejön, és megnézi,
hogy igazán tanulok-e, vagy egyszerűen csak olvasok... És
gyorsan aludni küld.
7
 Ami a naplót illeti, ezt az ágyban írom úgy, hogy a takaró
alá dugom a kis villanylámpámat. Ha nem vigyázok, egyszer
még fel találom gyújtani a házat. De hát egészen megfeledkez­
tem róla: megyünk - megyünk - megyünk! Két hónapon be­
lül végre lesz saját külön kuckóm, ahol kitehetem a színész­
fotóimat és szürrealista képeimet. Fehér falakat szeretnék és
fekete díványt a szobámba, de már szinte hallom, hogy anya
ezt „borzasztó gyászosnak” fogja találni.
Legfőbb ideje, hogy elköltözzünk. Én is kezdek rögeszmés
lenni, akárcsak anyu. Ő azon a napon beszélt nekem erről
először, amikor eljött értem Mireille Delannoy-hoz. Mireille
édesanyja megmutatta neki új hűtőszekrényét, majd az egész
újonnan festett házat, a szőnyeggel bevont padlót és a skót
szövettel bélelt faliszekrényeket. Anyu ámuldozott, ámuldo­
zott, aztán egyszerre csak kijelentette: már nem bírja tovább,
hogy nincs saját külön konyhája, frizsiderje, mosógépe, pöty-
työs meg kockás plasztikterítői, és hogy nincs saját külön
fürdőszobája fűthető törülközőtartóval. Amikor így egymás
után felsorolta mindezt, és elmesélte, hogyan jutott eszébe egy
szép napon a Lafayette áruházban, hogy az áruház felvonói­
ban berendezze új lakásunkat, azt hittem, az egészet csak
most találta ki, hogy megnevettessen bennünket. Mert anyu,
ha épp kedve szottyan, egész jól tud bohóckodni.
De erről szó sem, volt. Amikor mind a ketten kinn voltunk
az utcán, bevallotta nekem, hogy már nem is tud úgy elhalad­
ni fallal körülvett térség mellett - feltéve, ha tető is van fö­
lötte -, hogy ne kezdje gondolatban máris berendezni benne
leendő lakásunkat.
- De erről ne szólj senkinek, elsősorban nagyanyának ne!
Ezt kár volt külön a lelkemre kötnie, hisz jól tudom, hogy

8
nagyanya vérig sértődne, ha hallaná. De anyu és köztem már­
is kialakult az új játék: elmegyünk például az autókiállítás
csarnoka előtt, és látom, hogy anyu tekintete kezd elhomá­
lyosulni. Odasúgom neki:
- Ott a Simca mögött pont elférne egy tusoló.
- És a kirakat épp alkalmas volna nappaliszobának - feleli
anyu.
Most már magamban is játszom lakásosdit. A múltkor, mi­
kor Pordefiond kisasszonnyal a Louvre-ban jártunk, abban a
kör alakú helyiségben, ahol a milói Vénusz áll, látomás ro­
hant meg: a kerek terem a szobortól a falig hirtelenében la­
kássá változott, és nyolc tortaszelet formájú helyiségre osz­
lott. Ha apu, anyu, Paul és én beköltözünk egy-egy ilyen
tortaszelet alakú szobába, marad egy-egy háromszögletű he­
lyiség a konyha meg a fürdőszoba számára, és ráadásul még
két közös szoba.
- Belleau kisasszony, valóban szép dolog ennyire rajon-
gani az antik remekművekért, de azért felelhetne, amikor szó­
lítják!
Pordefiond kisasszony közeledett felém ezekkel a szavak­
kal, a többiek már kilométerekre voltak tőlem, valahol a ga­
léria végében. A Louvre csak úgy visszhangzott a gyerek­
zsivajtól.
- Nem ismerek rád. Micsoda komolyság! Ez valóban új­
donság számomra!
Gyilkos pillantást vetettem a gúnyolódó Pordefiond felé.
Kíváncsi vagyok, mit szólt volna, ha elmondom, milyen pom­
pás lakást álmodtam a milói Vénusz köré...

11
Ma este, tanítás után mindnyájan felmentünk Mireille-hez.
Minden barátnőmnek megadtam az új címünket, beírták a
noteszukba. Jacotte a változatosság kedvéért összezavarta a
dolgot. Új címünk:

Anne Belleau
4. ép. 4. lép. Avenue de la Fraternité 94.
Saint-Marollin - Újváros

Jacotte nagy szemeket meresztett. Mi az, hogy ép és lép?

Hát hova mentek ti lakni? ” Megmagyaráztuk neki: 4. épület,
4. lépcső.
Amikor ezt itthon, vacsoránál elmeséltem, nagyanya meg­
kérdezte:
- Nem fáj a szíved, hogy itt kell hagynod kis pajtásaidat?
- Egyáltalában nem - feleltem kurtán.
Mire anyu gyengéden a lábamba rúgott az asztal alatt,
figyelmeztetésül, hogy ne legyek olyan udvariatlan nagyanyá­
val. De egyszerűen nem viselem el nagyanya szentimentális
beszédmodorát; nem bírom, ha a barátnőimet „kispajtásaim­
nak” nevezik... Én a magam részéről rettentő hosszúra nőt­
tem, Sylvie egy fejjel magasabb nálam. Jacotte kicsi, az igaz,
de Mireille, bár elég alacsony, mégiscsak majdnem tizenöt
éves. Én tizennégy leszek szeptemberben. Miért kezelnek
minket úgy, mintha Paullal volnánk egykorúak? És ez a kife­
jezés: nem fáj a szíved... - brrr! Irtózom az érzelgősségtől.
De azért ami igaz, igaz, belesajdul a hasam, ha elgondolom,
hogy ezentúl nem fogom mindennap látni Mireille-t és Syl-
vie-t, sőt még azt a buta Jacotte-ot is sajnálom itthagyni...

12
 II. FEJEZET

MILYENNEK LÁTTÁK ÚJVÁROST

Júliusi eső. Paul-Louis az autóbusz ablakán leszaladó eső­

cseppeket bámulta. Most készült első ízben átlépni az új lakás
küszöbét. A térdén egy rakás albumot tartott, szorosan át­
fogta kis tömzsi kezével. Az albumok Paul leendő szobájának
díszeit rejtik. A szobában könyvállványok lesznek, rengeteg
polccal. A polcokon címkegyűjtemény. Paul-Louis gondolat­
ban összeszámolta megtakarított pénzét, és már látta magát,
amint garmadával vásárolja az albumokat, és felragasztja
valamennyi létező kövület, valamennyi élő emlős vagy talán
minden idők valamennyi közlekedési eszközének képét. Tü­
relmetlenül, vágyakozva nagyot sóhajtott.
Az ablak üvegén egymás után szaladtak le az esőcseppek,
siettek utolérni egymást, és egyesülve, kettőzött erővel elcsíp­
ni az előttük szaladót, s úgy futni megint egy másik után.
Jóval odébb, kezében zsebrádióval, Anne ült, s a nedves
ablaküvegen át a külvárosi utcákat fürkészte: régi házak meg­
feketedett téglafalát, malomkő vastagságú kőből emelt mel­
léképületeket, régi parkok gyepes maradványait, apró fürdő-
medencéket, kis tornyokkal díszített villákat, amelyeknek
tetején bádog szélkakas forog. És gyárakat, hatalmas ócska­
vashalmokat, egy autótemetőt rengeteg használt gumival,
egy hidat a szürke Szajna fölött meg egy autóbuszgarázst...
Aztán magas, újabb típusú, kékre meg sárgára mázolt épüle­
tek bukkantak fel egymás után. „Megérkeztünk? ” „Még
13
 nem! ” - rázta a fejét a kocsi vezetője, aki kalauz is volt
egy személyben.
Apa most szállította át az új lakásba a nagyszülőknél négy
évig tárolt holmi utolsó darabjait, s így a gyerekeket már nem
tudta magával vinni. A szállítókocsi pukkanásig megtelt, a
legvéznább lény sem fért volna be a rengeteg holmi közé.
Márpedig Paul-Louis zömök kis alakja széltében, Anne pedig
a maga végeláthatatlan lábaival hosszában foglalt volna el
sok helyet. A kislány most előrenyújtotta a szóban forgó lá­
bak egyikét, melyen a nagyanyától kapott divatos harisnya
feszült. Lábában gyönyörködve Anne melegen és kissé röstel-
kedve gondolt nagyanyjára. Mihelyt a szülők elköltöztek,
hirtelen átváltozott a régi gyermekkönyvek vajszívű nagy-
anyójává. Bizony félreismerték. Ami pedig nagyapát illeti, az
ember azt hitte volna, hogy bolondja a televíziónak, de úgy
látszik, csak apát akarta bosszantani, mert az utóbbi hetek­
ben még a tévéjátékokról is lemondott vasárnaponként, hogy
moziba vihesse unokáit. Anne megcsóválta a fejét: semmi
kétség, az embernek időnként felül kell vizsgálnia másokról
alkotott véleményét. A nagyszülők nem öreg bútorok többé,
akikről az ember úgy vélte, egyszer s mindenkorra ismeri
minden kiszögellésüket és minden gömbölyűségüket. Egyet­
len „esemény” elég volt ahhoz, hogy egészen más megvilágí­
tásban jelenjenek meg... Más szóval: lehetetlen az embereket
végérvényes kategóriákba sorolni, amint azt Paul teszi az
állataival meg a kagylóival. De mennyi idő kell vajon ahhoz,
hogy helyesbítsük magunkban ennek vagy annak a képét,
amikor arra sincs az embernek elég ideje, hogy önmagát meg­
ismerje?...
Anne útközben egyetlenegyszer sem pillantott öccsére.
Amikor Paul-Louis-val már értelmesen lehetett beszélni,
14
vagyis elérte hetedik évét, Anne pedig a tizenegyediket, titkos
megállapodást kötöttek: attól a pillanattól, hogy együtt fel-
szállnak valamilyen járműre, többé nem ismerik egymást.
Paul, a megállapodás értelmében, egész idő alatt az ablak­
üveghez nyomta az orrát.
Most valami régi, kisvárosi negyeden haladtak keresztül,
s az új városrész képe lassan távolba veszett. Itt már elvétve
sem magasodott a pala- és cseréptetők fölé emeletes ház.
Paulnak jobban tetszettek az öreg utcák, mint az a modern
negyed, amelyen az imént keresztülhaladtak. Errefelé újból
felbukkant egy-egy kis bolt. A kisfiú könyv- és papírkereske­
dések meg festéküzletek cégtábláit fürkészte. Valahányszor
maguk mögött hagytak egy-egy ilyen lenyűgöző kirakatot,
Paul szíve összeszorult. Vajon talál-e majd a Saint-Marollin
telepen is ilyen pompás kis boltot?
Egyszerre csak óriási építkezés kellős közepén találták ma­
gukat; csak úgy hemzsegtek a hatalmas daruk és talajegyen­
gető gépek.
- Újváros, Avenue de la Fraternité! - kurjantotta el magát
a vezető Anne felé intve.
- Mozogj már! - mordult a kislány öccsére, miközben a ki­
járat felé tuszkolta. - Nem tudtad a cókmókodat a szállító-
kocsiba rakni?
Paul-Louis ebben a pillanatban elejtette a bélyegalbumo­
kat. Miközben lehajolt, hogy felszedje őket, megbillentette
egy hölgy kalapját. A hölgy sértődött arccal kapott a fejéhez.
Voltak, akik mosolyogtak. Anne-nak már égett az arca; ettől
kezdve újból úgy tett, mintha nem ismerné öccsét.
Az autóbusz továbbment, és a Belleau testvérek ott marad­
tak valaminek a szélén, ami nem volt sem utca, sem út, hanem
félig aszfaltos, félig agyagos terület.
15
 Előttük-mögöttük, jobbra-balra daruk és talajegyengető
gépek közepette egyforma szürke épületek emelkedtek. Paul
megszámolta: kilencemeletes házak voltak. Anne átlábolt né­
hány pocsolyán, kisebb cementkupacon, és közelebbről szem­
ügyre vette az egyik ház falát. Sehol egy utcatábla, sehol egy
jelzés. Pedig a házban szemlátomást laktak: az ablakokon
függöny, s a párkányokon szerény kis virágcserepek. Ez lenne
a sugárút? Néhány ház egy puszta térség közepén?
Sehol egy macska, sehol egy járókelő, sehol egyetlen mun­
kás a gépek mellett, sehol egyetlen fej az ablakokban. Sehol
egyetlen bolt.
Anne csak egyszer járt itt, hogy megnézze az új lakást, de
akkor kocsin jöttek és sötétben; pontosan emlékezett a frissen
vakolt lépcsőház hideg gipszszagára, de halvány fogalma sem
volt arról, ami ezt a lépcsőházat megelőzte.
Végre megpillantott egy asszonyt, aki gyermekkocsit tolt
maga előtt.
- Kérem szépen, tessék mondani, melyik az Avenue de la
Fraternité?
Az asszony a síró baba fölé hajolt.
- Csitt-csitt-csitt! Mi baja az én kis babukámnak?... Az
Avenue de la Fraternité? - egyenesedett fel aztán, és tűnődni
kezdett.
Anne és Paul-Louis várakozásteljesen szegezték arcára te­
kintetüket.
- Nos, azt hiszem, épp helyben vagytok - felelte, és széles
mozdulattal maga köré mutatott.
Azzal már indult is tovább, ügyesen kerülgetve kocsijával
a törmelékhalmokat.
- Hát ez ragyogó! - mondta Anne.

16
 - Ide hallgass - jegyezte meg az öccse meg kellett volna
kérdezned tőle, hogy melyik épületben lakik...
- Az ám, az eszed tokját! Úgy gondolod, hogy az első em­
ber, akivel összeakadunk ezen a néptelen telepen, pont a 4.
épület egyik lakója, aki szépen kézen fog minket, és odavezet?
De Paul-Louis nem hagyta magát.
- Azt nem, de ha megmondta volna a házszámukat, abból
már kiszámíthattuk volna, hogy a 4-es messze van-e vagy
közel. Biztosan sorba megy a számozás: egy, kettő, három,
négy, öt...
- Ha anyu azt mondta, hogy itt kell leszállni, az azt jelenti,
hogy a 4. épületnek valahol a közelben kell lennie - jegyezte
meg epésen Anne. - Nem érdemes ágyúval verébre lőni.
Szótlanul mentek egy darabig.
- Tulajdonképpen miféle ágyúról van szó?
- Ágyúról?
- Igen. Amit mondtál: ágyúval verébre lőni...
- Ne tettesd magad olyan butának! - robbant ki Anne. -
Még sohasem hallottad ezt a kifejezést: ágyúval verébre lőni?
Erre Paul is kijött a sodrából:
- De igen, kisasszony, már hallottam. És éppen azért sze­
rettem volna tudni, hogy tulajdonképpen miféle ágyúról van
szó!
Anne morcos képpel útnak indult, és hogy véget vessen a
beszélgetésnek, kinyitotta a zsebrádiót. Halk zenekíséret mel­
lett, csak úgy találomra bandukoltak tovább, és egyszerre
csak olyan helyen lyukadtak ki, ahol már mindenütt aszfaltút
volt. Hatalmas fehér toronyház rajzolódott előttük a viharos
égboltra, erőteljesen kiemelkedve a többi épület közül, ame­
lyek mind eltörpültek mellette. A nap hirtelen kisütött, és éle­
sen felvillantotta a magas toronyház ezer ablakát.
17
 - Egy, kettő... tizenkettő... tizenhárom, tizennégy, tizenöt,
tizenhat emelet! - számolta Paul növekvő ámulattal. - Az
egész csupa üveg. Gondolod, hogy mi is ilyenben lakunk?
Nem, Anne nem gondolta.
- Akkor 4. toronynak neveznék, és nem 4. épületnek. Gon­
dolkozz, mielőtt beszélsz!
Amikor rászólt Paulra, Anne meglehetős sikerrel utánozta
szüleit.
A távolban újabb toronyházak bukkantak fel szikrázó fé­
nyeikkel. Semmi kétség többé: a Belleau gyerekek egy sugár-
útra értek. Az úttestet járdák szegélyezték. A járdák és az
épületek között sápadt pázsitszőnyeg húzódott, amelyből tíz­
méterenként egy-egy vézna facsemete sarjadt; a fácskák ágain
mindössze négy-öt levélke lengedezett.
Ebben a pillanatban Pault hirtelen úgy hátba vágta valaki,
hogy megtántorodott, és megint csak elejtette az egyik albu­
mot. Ugyanakkor Anne hosszú fekete haját megrántotta há­
tulról egy láthatatlan kéz. Mire hátrafordult, a támadó már
elugrott és előreszaladt. Néhány lépéssel odébb azonban
megállt társával együtt: a két fiú szembefordult a Belleau
testvérekkel. Valami köpenyfélét viseltek, ami nem volt se
zubbony, se zeke, s a térdüket verdeste. Egyikük satnya kis
barkót viselt.
Anne érezte, hogy az arca vérvörös, a szíve a torkában do­
bog. Megdöbbentette, ami történt, és elszomorodott. Hogy
a csudába! Nem elég, hogy annyi ideje tévelyegnek itt, és nem
találják a 4. épületet, ráadásul egyesek belekötnek az emberbe
minden ok nélkül, merő rosszindulatból.
A két fiúhoz még három hasonszőrű fickó csatlakozott,
mintha csak a földből nőttek volna ki. Az öttagú banda elállta
a járdát, és kórusban hahotázott.
18
 Paul felemelte az imént elejtett bélyegalbumot, és nővéré­
hez húzódott. Anne elfogta riadt tekintetét. Ha Paul nem
szégyellte volna, most biztosan mellé lép, és megfogja a kezét,
mint régen, amikor az óvodába kísérte őt.
- Gyerünk, Paul, mozgás!
Anne határozott léptekkel megindult a Hosszú Kabátosok
felé. A bátor fellépés, úgy látszik, megteszi a magáét, mert
amikor a támadókhoz ért, és elszántan farkasszemet nézett a
pofaszakállassal, aki egy fejjel kimagaslott a többi közül, a
várt roham elmaradt. Csupán az történt, hogy a fiúk nem
mozdultak a helyükről, és a Belleau gyerekeknek le kellett
lépniük az úttestre. A hosszú előrenyújtotta a nyakát, és köz­
vetlen közelből Anne arcába sziszegte:
- Ostoba szamár!
Abban a szempillantásban az egyik üvegajtón jól ismert,
kedves személy lépett ki.
Anne és Paul szó nélkül, futólépésben indult anyjuk felé.
E percben mintha nem is egy általános iskolai tanulmányait
végzett lány s egy harmadik osztályba készülő fiú találkozott
volna össze édesanyjával, hanem két kisgyerek az első iskolai
nap végén.
Hirtelenében el is felejtettek búslakodni azon, hogy nem
toronyba, csak közönséges épületbe költöztek.

19
 III. FEJEZET

ÚJ ÉLET KEZDŐDIK

Anne Belleau naplójából

Szeptember 19, kedd

Holnap lesz a nagy nap. Első nap az új gimnáziumban - és

Paul is először megy az új iskolába. A nyárnak vége. Pocsék
idő van. Szerettem volna megtartani barna színemet, és meg­
próbáltam kicsit napozni az erkélyen, de olyan hideg szél fúj,
hogy egész libabőrös lettem, a barnaságom pedig rohamosan
kopik. Az erkélyen különben is meg lehet fulladni a benzin­
gőztől, hála az autóknak, amelyek egymás hegyén-hátán par­
kolnak odalenn a három vézna fácskáról Füzesnek nevezett
téren. Anyu szidja a hideget és az autóinváziót.
Furcsa ez az anyu. Ő, aki annyira vágyódott rá, hogy végre
megint saját otthona legyen - nos, hát egy csöpp jókedve
sincs. Tény, hogy az ember sose tudhatja előre, hogy ők mire
hogyan fognak reagálni. Például nagyanya, aki annyira két­
ségbe volt esve, amikor eljöttünk tőlük - már teljesen meg­
nyugodott. A múltkor büszkén mutatta nekünk az újonnan
rendbe hozott házat, az átrendezett faliszekrényeket, amelye­
ket a második és harmadik Belleau-nemzedék annyira igénybe
vett. Egyébként imádnivaló volt. Kedvenc ételeinket főzte
ebédre. Majd kipukkadtunk, annyit ettünk. Ami pedig nagy-
20
apát illeti, már-már az az érzésem, hogy hiányzunk neki,
Paul meg én. Mit meg nem ér az ember!
Szó ami szó, apa az egyetlen, aki határozott és következe­
tes. Ő mindig azt mondta, hogy minél előbb el akar költözni
szüleitől. S amióta ez megtörtént, szemlátomást derűsebb.
Esténként, amikor hazajön, szobáról szobára jár, és szorgal­
masan barkácsol, ő, aki azelőtt még egy kalapácsot sem tu­
dott kézbe venni. Anyu folyton panaszkodik, hogy a munká­
sok nem jönnek, a festék lepattogzik, a falak vékonyak, a
víznek gyenge a nyomása, az üzletek gyengén vannak ellátva.
Ami a falakat illeti, tényleg lepattogzik a festék, és az is
igaz, hogy a zuhanyozóból vékonyka szálon csordogál a víz.
„Takarékoskodtak az anyaggal meg a munkaerővel” - álla­
pítja meg apu, de a jelekből ítélve, őt ez egy cseppet sem ked­
vetleníti el.
Anyu bánatai közé tartoznak a lakók is. „Ezekben az em­
berekben - mondja - nincs semmiféle felelősségérzet. ” És
lehet, hogy valóban így van. A múltkor az emeleti szemét-
ürítő enyhe illatot kezdett árasztani, mely felhőként lengede­
zett folyosónkon. Anyu literszám öntögeti bele a levendula-
szagú fertőtlenítőt. Mire a bűz megkétszereződik, orkánná
erősödik. A gyanú persze rögtön a gyerekekre terelődik:
„Anne, Paul-Louis! Mit dobtatok a szemétürítőbe? ”
A leghatározottabban elutasítják a vádat. Másnap a szag
már úgyszólván látható, bűzfelhők hatolnak be a lakásokba,
s terjengenek a bútorok körül. Az anyák fent, lent és szem­
közt támadásba lendülnek. Anyu erélyesen visszautasítja a
vádat. Az asszonyok orrukat befogva pörölnek. Paulból és
belőlem ellenállhatatlanul kitör a nevetés.
Este a családfők testületileg levonultak a 4. épület ház­
felügyelőnőjéhez, és miután órákig nem tértek vissza, az
21
anyák is utánuk mentek. Majd a csemeték is követték őket.
A házfelügyelőné égnek emelte karjait.
- Ha én itt most elmondanám, mi mindent találok regge­
lenként a szeméttartályban! Kézitáskákat, babákat, tricikli­
kerekeket, cipőket... Egy szarvasbőr mellényt, igen, asszo­
nyom, tegnap egy teljesen jó szarvasbőr mellényt találtam
benne, legalább ötszáz frankba kerülhetett, csak egy egészen
apró lyuk volt a hátán!
- Puskagolyótól? - incselkedett Paul, de senki se vetett
ügyet rá.
- Egy mellény csak nem ronthatja meg így az egész ház le­
vegőjét - mondta elképedve az apák egyike.
Időközben az émelyítő bűz túllépte az elviselhetőség hatá­
rait.
Végül is hosszas viták után kitisztították a központi vezeté­
keket, és a bűnjel napfényre került egy szerencsétlen esernyő
képében - persze senki sem vállalta amely esés közben ki­
nyílt, feltartóztatott mindenféle hulladékot, zsíros ételmara­
dékot, halszálkát stb. stb...

A szemétürítő körüli cirkusz alkalmával megismerkedtem egy

lánnyal, aki egy emelettel lejjebb lakik. Okosnak látszik. Na-
gyon-nagyon komoly. A házban terjengő bűz még egy mo­
solyt sem csikart ki belőle. Lassan beszél és olyan halkan,
hogy az ember úgy érzi, mintha hirtelen megsüketült volna.
Iréne Voisenard a neve.

22
Szerda

Első nap a gimnáziumban. Rettentő csúf épület. Bizonyára

úgy gondolták, hogy ezeknek a szörnyeteg gyerekeknek elég
jó így is.
Útközben találkoztam Iréne Voisenard-ral. Ő már végzett
itt egy félévet, és valóságos dicshimnuszt zengett az iskoláról.
A franciatanár állítólag „csodálatos”. Van egy „nagyon ak­
tív” zenetanár is. Kérdés, hogy értsem mindezt. Voisenard-
nak láthatólag nincs valami nagyon fejlett kritikai érzéke. De
ami igazán tetszik benne, az a műveltsége. Észbontó, mit ol­
vasott össze!

Csütörtök

A franciatanár tényleg nem rossz. Talán egy kicsit túlságo­

san is pajtáskodó. Ez néha kínos. A matektanár príma.
Az angoltanárnő teljesen angolos, tisztára múlt századi figura
- aoh, yes! De egy picit se komisz. Megismerkedtem még két
rokonszenves lánnyal. A nevük: Valérie Perrin és Christine
Mailloche. Az utóbbi gyönyörű szép is. Persze meg se közelí­
tik Mireille-t, de mégiscsak kell hogy találjak magamnak új
barátnőket.
Valérie és Christine múlt tél óta lakik itt. Sokat szenvednek
valami bandától, amely állítólag üldözi őket. Nem nevezhe­
tők éppen galerinek, nem lopnak, nem gyilkolnak, de itt ga­
rázdálkodnak Újváros utcáin, köveket hajigáinak, autókere­
keket lyukasztanak ki, és fenyegető módon elállják a járdán
a járókelők útját. Rossz szellemük a kapitányuk, egy bizo­
nyos Geoffroy, röviden Geof.
23
 Egy kukkot se szóltam, de a leírásból azon nyomban rá­
ismertem arra a szörnyűséges Jojóra, akibe mindjárt az első
napon beleütköztünk, és akire még gondolni se szeretek.
Azóta se láttam, és abban reménykedtem, hogy csak átmene­
tileg lakott itt. De úgy látszik, épp ellenkezőleg: közben vala­
hol nyaralni volt.
Valérie és Christine azt mondják, hogy a szülők előtt ne is
említsük ezeket a kellemetlenkedő fickókat, mert abban a mi-
nutumban korlátozni fogják szabadságunkat. Minthogy itt
nincs akkora forgalom, mint Párizsban, a kisgyerekek kinn
játszhatnak a ház előtt, és a szüleink nem szólnak egy szót
sem, ha esténként a házak körül sétálgatunk. Iréne csendesen
megjegyezte, hogy ha kitérünk Geof bandája elől, fölösleges
eltitkolnunk odahaza.
Már látom, hogy Valérie és Christine kissé okvetetlenkedő-
nek és túlságosan jó kislánynak tartják Iréne-t. Én a magam
részéről egyelőre úgy gondolom, hogy neki van igaza. Ami
ezeket a szörnyű alakokat illeti, mindenesetre nyitva tartom
a szemem...

24
 IV. FEJEZET

A BICIKLI MEG A BÉLYEGALBUM

Újvárosba - vagy teljes nevén: Saint-Marollin telepre - be­

köszöntött az ősz. Az apró fácskák gyér levélzete megvörösö-
dött és lehullott. A földön kicsit kevesebb volt a por és kicsit
több a sár.
Amikor a lányok kijöttek az iskolából, hogy az épület előtt
parkoló biciklijükre üljenek, először is be kellett kapcsolniuk
a biciklilámpát, mert már majdnem besötétedett. A széles fa­
sorokon át tértek haza, amelyek derékszögben keresztezték
egymást. Christine valamivel az ABC-áruház előtt hagyta el
a csoportot. Iréne elszántan hajtott tovább hazafelé. Anne és
Valérie gyakran karikáztak együtt tanítás után Valérie báty­
jával, Jean-Francois-val, amikor ez a lányokkal egyidőben
jött ki az iskolából. Olykor hármasban elmentek egészen Új­
város széléig, amely továbbra is úgy hatott, mint valami óriási
építőanyag-telep. Néhány üzlet iparkodott fényűző hangula­
tot teremteni a törmelékkupacok közepette. Valójában in­
kább a kaliforniai peremvidékeken játszódó régi vadnyugati
filmek színhelyére emlékeztettek. A rövidáruüzlet színes
gyapjúfonál-gombolyagaival végképp a tengerparti fürdőhe­
lyek szezonvégi hangulatát idézte fel; a lemenő nap fényénél
néhány megkésett háziasszony turkált a bíbor- és cseresznye-
színű fonalak között, miközben a boltosnéval kölcsönösen
panaszkodtak az Újvárosban uralkodó állapotokra.
Ha Jean-Francois nem volt velük, Anne és Valérie hama-
25
 rabb tértek haza. Szótlanul hajtottak egymás mellett, cikcakk­
ban kerülgetve a földön heverő termésköveket és tégladarabo­
kat, miközben a válluk fölött gyors pillantásokat vetettek
jobbra-balra. Geof bandája nem ment ki a fejükből.
Egy nap aztán Paul-Louis lett az áldozat. Paul-Louis meg
a biciklije. Paul örökölte Anne régi biciklijét, de azóta, hogy
a tanítás megkezdődött, hallani sem akart róla. Megpróbálta
ugyan átalakítani szegény a női biciklit úgy, hogy álösszekötő­
csövet szerelt a nyereg és a kormány közé, de ez senkit sem
téveszthetett meg, és Anne kijelentette: „Arra ne is számíts,
hogy veled megyek, míg ezen a tragacson közlekedsz -
hogyisne, hogy ujjal mutogassanak ránk! ”
Osztálytársai alighanem valóban ujjal mutogattak rá, mert
a bicikli többet nem került elő a pincéből. A megértő szülők
- egyébként egy régi ígéretüket teljesítve - végül is egy pom­
pás új kétkerekűvel lepték meg Pault tizedik születésnapjára.
A kisfiú csak úgy ragyogott a büszkeségtől.
Amikor azon a bizonyos napon hazatért legjobb barátja,
Colette társaságában, aki ugyancsak az Avenue de la Frater-
nitén lakott, lenn hagyta a biciklijét a ház előtt, és fölszaladt
az uzsonnájáért meg a görkorcsolyájáért. A gyerekek lenn
szoktak görkorcsolyázni a Füzesnek nevezett téren, a parkoló
kocsik körül.
Mire Paul-Louis újból leért a ház elé, nem találta se Co-
lette-et, sem a biciklijét. Yégigfürkészte a járdákat - se jobbra,
se balra egy árva lélek. Az úton alig járt néhány gépkocsi,
a családfők még nem tértek haza a munkából. Átment az út
túloldalára, körültekintően, ahogy szokott. A három csupasz
kis fűzfa mögött nemigen bújhatott el egy lány két biciklivel.
A parkban se állt még sok kocsi, korán volt... Paul-Louis
csak úgy vaktában futásnak eredt, amikor egyszerre hallja
26
 a nevét. Colette érkezett a helyszínre, egyetlen biciklit tolva
-a sajátját.
- Mi történt? Hol van?... Hol van?...
A kislány rémülettől tágra nyílt szemmel meredt rá.
Paul már mindent tudott. Ellopták a biciklijét, ez most már
világos.
Anne ott találta őket a földön ülve. Colette lefektette a bi­
ciklijét, és félénken rátette a lábát. Paul sírt.
- Mi történt? Elestél? Hol ütötted meg magad? És hol a
biciklid?
Colette most elmondta, mi történt: fiúk jöttek erre, csúfo-
lódtak vele, aztán lökdösni kezdték, és felborították a bicikli­
jét. Mialatt felemelte, az egyik fiú felkapott Paul kerékpárjá­
ra, és elszelelt.
- Az a komisz Geof volt, tudod. Olyan nagy, hogy a térde
egész a füléig emelkedett, ahogy a kerékpárt hajtotta. És mi­
közben elkarikázott, visszakiabált:, Minek neked két bicikli,
te idióta?! ” És a cinkosai nagy hahotázva futottak mellette.
Anne hallgatott. Ez bizony a bandára vallott. Pontosan
egybevágott az első találkozás emlékeivel és azokkal a histó­
riákkal is, amelyeket a barátnőitől hallott: mindig az alatto­
mosság és gyáva erőszak együttese. Megtámadni egy olyan
kislányt, mint Colette, micsoda gyalázat! És a bicikli... Mit is
kéne tenni?
Haragja most Paul-Louis ellen fordult.
- Elég a bőgésből, azzal nem szerezzük vissza a biciklit.
- Anyuhoz akarok menni - nyögte Paul.
Anne majdnem lekevert öccsének egy nyaklevest.
- Anyunak épp elég baja volt ma a tönkrement vízvezeték­
kel és azzal a jókora vakolatdarabbal, ami a plafonról leesett.
Gyertek, be kell jelenteni a lopást.
27
 - Kinek?
Valóban kinek? Elsősorban a házfelügyelő néninek persze.
Csakhogy akkor beszélni kell ezekről a csirkefogókról is, és
aztán többé egy percet sem késhet az ember anélkül, hogy
anyu rémeket ne lásson.
Anne töprengve nézett körül. Jobbra-balra végig házak,
házak, házak. De mindenütt zárt ajtók, rideg falak. Védtele­
nül, teljesen kiszolgáltatottan álltak ott.
Ebben a pillanatban az egyik keresztutcából egy biciklista
bukkant elő, táncosan karikázva, vad kanyargásokkal.
Colette és Paul izgatottan pattantak fel. Ő az, a bicikli­
tolvaj... Nem, még nem ő, de valaki abból a bandából!
Amikor a közelükbe ért, a biciklista hirtelen fékezett, és le­
tette lábát a földre. Homlokába hulló fürtjei alól fénylő, vilá­
gos s kissé merev szempár tekintett rájuk. Anne nem ismerte
fel benne a lompos Hosszú Kabátost, a banda vezérét. Ez a
fiú nem viselt barkót, kisebb is volt, és a kabátja sem hosz-
szabb a rendesnél.
Hirtelen mozdulattal odalökte eléjük a kerékpárt, amely
csörömpölve dőlt a földre.
- Nesze, itt van, vidd a biciklidet!
Azzal az idegen fiú fütyörészve eltűnt a szürkületben anél­
kül, hogy visszafordult volna. Az utca sarka felől hangok
hallatszottak:
- Bocossi! Jössz, Bocossi? Hallod, Serge, jössz vagy
nem?!...
Paul felemelte tulajdonát, és gyengéden megsimogatta.
- Az elülső kerék elferdült - mondta rekedt hangon.
Anne megragadta a biciklit, és a nyerget meg a kormányt
lefele fordítva, a földre állította. Megforgatta a kerekeket:
szabályosan pörögtek, nyikorgó hangot hallatva.
28
 - Ide nézz, te csacsi, szó sincs róla! Semmi baj. De ezentúl
jobban vigyázz rá. Vagy pedig... Igaz is, hol a biztosítózárad?
Elvesztetted, mi?
Paul tiltakozott. Dehogyis vesztette el! Csak most nem volt
rá szükség, hiszen Colette-nek kellett vigyáznia a kerékpárra.
Erre Colette csattant fel.
- Jól van, jól van - csitította őket Anne.
A 3. épületnél a testvérek elváltak Colette-től.
- Mondd csak, Anne...
- Mit?
- Elmondod anyunak?
Anne végigmérte öccsét, és kedvetlenül megrázta a fejét.
Micsoda gyerek, micsoda gyerek! Egyáltalán, szokott ő vala­
ha is árulkodni? Ez egy! Egyébként pedig anyu amúgy sincs
túl jó hangulatban mostanában. Újváros egyelőre nem vál­
totta be reményeit. Ez kettő! Harmadszor...
De hát mi szükség van arra, hogy töviről hegyire elmagya­
rázza Paulnak, miért nem célszerű, hogy a szülők tudomást
szerezzenek Geof bandájának garázdálkodásáról? Túl kicsi
még ahhoz, hogy megértse ezeket a finom árnyalatokat és azt,
hogy az ember gyakran kénytelen a hazugságot nem jelentő
hallgatás és a majdnem teljes igazság közt ingadozni.
- Én egy árva szót se szólok, és neked is azt ajánlom,
hogy el ne járjon a szád. Ezt megmondhatod Colette-nek is.
De máskor légy szíves, és egyenesen gyere haza az iskolából.
Colette-tel itt a ház előtt is játszhattok, de semmi esetre sem
a parkban vagy kinn a telepen. És ha messziről meglátod
valamelyik fiút ebből a bandából, a legjobb, ha kitérsz előle.
Érted?!
Eltelt néhány nap. Paul azóta mindig egyenesen hazajött
az iskolából. Gyalog járt már, mert a hideg meg az eső csú-
29
szóssá tette az utakat. Éberen haladt, nyitott szemmel, egy-
egy sanda pillantást vetve jobbra-balra, mozdulatlan fejtar­
tással, akár a csirkék.
Anne is ritkábban ült biciklire, és kerülő nélkül járt haza.
A félév vége felé közeledett; ilyenkor sok a házi feladat, s a
szülők rossz néven veszik a hosszú barangolásokat.
Egy este, miután elvált Christine-től és a Perrin testvérek­
től, az egyik útkereszteződésnél egy gyanús kis csoportot vett
észre. Már éppen át akart menni az úttesten, hogy más irány­
ba haladjon tovább, mikor egy ismerős piros sapkát pillantott
meg. Óvatos léptekkel, szorosan a fal mellett haladva, mégis­
csak arra vette útját. Csakugyan ő volt, Paul-Louis. Egy ház
elülső falához tapadva állt, kerek kis arca vörös és feldúlt
volt. A hosszú Geof állt vele szemben, nagyban handaban-
dázva. Valamit lóbált a kezében.
Anne még néhány lépést tett.
- Adja vissza! - könyörgött halkan Paul.
Anne most a nagy kamasz kezében felismerte öccse egyik
kedves bélyegalbumját. Paul bátortalanul nyúlt utána, hogy
visszaszerezze.
- Pillanat! - rikkantotta Geof, és a levegőbe hajította az
albumot.
A lapok közül elszabadult bélyegek szanaszét röpültek, és
a nyitott album a vizes kövezetre esett.
Egy pillanattal később Anne látta, amint kis öccse a nagy
kamasznak ugrik, és öklével verni kezdi a mellét.
- Nézd csak a kis szörnyeteget, tyű, de félelmetes! Mon-
sieur talán ellenkezni mer?
És Geof karja egyetlen mozdulatával visszapenderítette
Pault a falhoz.

30
 Ekkor valami különös dolog történt. Anne metsző kiáltást
hallott - mintha gőzmozdony sípolt volna. Később sem volt
benne biztos, hogy ez a fémesen sipító hang az ő saját torká­
ból szakadt-e fel. A következő pillanatban már a csetepaté
kellős közepén találta magát. Egyik keze, mintegy magától,
Geof puha nagy hajába markolt, a másik meg szvetterje gal­
lérját ragadta meg. S egy hang - alighanem Anne-é - azt
kiáltozta:
- Megtiltom, nogy az öcsémhez nyúlj! Te gyáva! Gazem­
ber! Hülye! Hagyj minket békén!
És közben meg-megrángatta Geof gallérját, morogva, mint
a kutya, ha régi cipőre akad.
A szörnyű Jojó először annyira meghökkent, hogy még
védekezni is elfelejtett, de aztán megmarkolta Anne haját, és
nagyot rúgott a lábába, de nem találta el a sípcsontját.
Egy hang biztatta az ellenséget:
- Csak rajta! Tépd ki a haját!
Aztán egy másik hang hallatszott:
- Jól van, elég volt! Ez nevetséges! Hagyd abba, Geof!
Anne közben viszonozta a rúgást, méghozzá úgy látszik,
nagyobb sikerrel, mert az ellenség cifrán káromkodva hátrál­
ni kezdett. Anne pedig követte, mintha hozzá lett volna lán­
colva. Furán hathatott s alighanem rémisztően is, mivel Geof
nagyot ugorva tovább hátrált, tisztes távolságot teremtve síp­
csontja és a megszállott lány között. Közben pedig gépies
mozdulattal igazította meg a harc hevében összekuszálódott
hajfürtjeit.
- Fuss haza! - utasította Anne Pault.
Saját szavai mintha csak valami fenyegető lázálomból
térítették volna magához, ami merőben idegen volt min­
dentől, amit eddig megélt: ott találta magát egy fiúcsapat
31
 gyűrűjében, akik szemmel láthatólag mind erősebbek
voltak nála. Erre aztán ő is meghátrált. A lába alig
vitte.
Az egyik fiú, aki eddig zsebre tett kézzel, mozdulatlanul
figyelt, most előrelépett. Rá akar támadni? A szeme szikrázik.
Veszedelmesebbnek látszik, mint az a hórihorgas Geof.
A fiú Anne felé rúgta a földön heverő albumot. Szótlanul
s anélkül, hogy a karját megmozdította volna, fejének és vál-
lának egyetlen rándításával Paul felé intett: és Anne nyomban
engedelmeskedett. Felkapta az albumot, és öccse után sietett,
aki minden harmadik lépésnél visszafordult.
- Szaladj csak, Paul, szaladj!
Szitkok özöne zúdult utánuk, amelyek végül is fenyegetőd-
zésbe csaptak át:
- ... csak várj, még találkozunk!
- Azt hiszed... félek tőled?! - dünnyögte zihálva Anne, de
fogalma sem volt róla, hogy eljutnak-e szaggatott szavai a
gazfickók füléig.
Egész úton fogta Paul kezét, úgy vonszolta rohanva hazáig,
miközben szüntelenül hallani vélte a nyomában ügető farkas-
falkacsaholását.
A liftben hirtelen felvillant előtte egy kék (vagy zöld) szem­
pár - a másik fiú csillogó szeme. Egész biztosan ugyanaz volt,
aki a múltkor visszahozta Paul-Louis biciklijét. Nem olyan
aljas, mint Geof... ez igaz, de nem akadályozta meg a kapitá­
nyát abban, hogy erőszakoskodjon egy kisfiúval.
Gyanús bizsergés az orrban, kissé elhomályosuló tekin­
tet... Csak nem fog itt szégyenszemre elpityeredni. Arcát el­
fintorítva megdörzsölte a lábát. Szó se lehet róla, hogy sántít­
son, és kínos faggatódzásra adjon alkalmat.

32
 Másnap reggel Paul sehogyan sem tudta befejezni a reggeli­
zést. Lassan, nagyon lassan majszolta a kenyerét.
- Siess - mondta anyu a nővéred már kész, el fog késni
miattad. Egyébként nem látom be, miért kellene megvárnotok
egymást... Anne, indulj!
- Nem!
Paul gyorsan négyrét hajtotta a vajas kenyerét, és a szájába
tömte.
Szótlanul bandukoltak egymás mellett. Az iskola előtt
Anne így szólt:
- Ma este várj meg, érted jövök.
- Hánykor jössz?
- Azt nem tudom pontosan, meg kell beszélnem egy-két
dolgot a lányokkal...
Paul ajka megremegett.
- Rendben van! - mondta sóhajtva Anne. - Ma nem mara­
dok velük. Legföljebb öt percet fogok késni, többet nem. És
eszedbe ne jusson kijönni az utcára, amíg ide nem értem!
Paul arca felderült. Bólintott, és eltűnt a gyerekek töme­
gében.

Anne épp fogat mosott aznap este, amikor megpillantotta

Paul pizsamás alakját a fürdőszobai tükörben. Piros borítású
albumot tartott a tenyerén.
Szájában a fogkefével, csurgó állal fordult hátra Anne,
anélkül, hogy abbahagyta volna közben a fogmosást.
- Hi-ha-ha-he-he-he?
- A drágaköves albumom - felelte Paul, aki tökéletesen
megértette Anne „Mi van a kezedben? ” kérdését. - Neked
adom. Azt mondtad egyszer, hogy nagyon tetszik neked...
33
 Paul arca komoly volt, szeme telides-tele... Nem! Nincs rá
más szó: tele mélységes hódolattal.
Anne kiköpte a maradék fogkrémet, és leöblítette a fog­
keféjét.
- Micsoda ötlet! Miért adnád nekem az albumodat?
De a kisfiú szó nélkül a kezébe nyomta. Arcán még mindig
ugyanaz az elragadtatott csodálat ült. Elég kínos volt.
- Hát igazán nekem akarod adni?
- Igen.
- És...
Azt akarta mondani: „És nem fogod megbánni később, és
nem fogsz nyafogni majd, hogy adjam vissza? ” De még ide­
jében elfojtotta a bántó kérdést. Ami igaz, az igaz, mindig sze­
rette nézegetni ezeket a híres drágaköveket, a Koh-i-Noort,
a Régent-t...
Elalvás előtt átgondolta a helyzetet. Már egészen elfelej­
tette előző esti szorongását. Most Paul nyilvánvaló bámulata
foglalkoztatta.
Nem rossz, ha az ember erősnek érzi magát, és védelmez­
heti a gyöngébbet. Megfogadta, hogy ezentúl jobban bánik
majd az öccsével. Szegény kis kölyök!

De három napra rá már elvesztette a türelmét. A konyhá­

ban uzsonnáztak, és Paul-Louis rózsás és pufók arccal, de
teljesen átszellemülten bámulta őt, mint valami bál­
ványt.
- Elég volt, Paul, mit bámulsz folyton! Utálom - és
zavar, no!
Azzal kiment a konyhából.

34
 Később anyja megszidta Anne-t:
- Mit mondtál az öcsédnek? Az előbb még madarat
lehetett volna vele fogatni, és most egész letört. Komolyan
mondom, Anne, elfelejted, hogy már tizennégy éves vagy!
Anne nem válaszolt. Egek! Mennyi igazságtalanság a csa­
ládon belül, az életben! Ha anyu tudná, hogy nemcsak vere­
kedett Paulért, hanem minden este feláldozza érte a barátnői­
vel töltött legszebb perceket...

35
 V. FEJEZET

A KAVICS MEG A KÖNYV

Valérie és Christine minden áldott nap felhánytorgatták

Anne-nak: jobban szereti a „jól nevelt” Iréné Voisenard-t, és
csak azért, hogy vele mehessen haza, szó nélkül faképnél
hagyja őket, mihelyt vége a tanításnak.
Anne éles hangon felelte:
- Mondom, hogy vár a kis dagim. Ha azt hiszitek, hogy ez
olyan nagy mulatság számomra...
De hiába igyekezett úgy tenni, mintha terhére volna, lelke
mélyén nagyon is hízelgett neki Paul rajongása.
- Nem tudom - vallotta be egyik nap iskolába menet
Iréne-nek -, hogy mi ütött az öcsémbe, de egy idő óta való­
sággal bálványoz; úgy néz rám, mint valami felsőbbrendű
lényre!
Anne egy árva szót sem ejtett barátnői előtt a múltkori
nagy összecsapásról. így utólag higgadt fővel visszagondolva:
Anne Belleau, amint félelmes csatakiáltással támadásba len­
dül, meglehetősen valószínűtlen látvány. Valérie láthatólag
tudott hallgatni, de Christine nagy fecsegő; az ő révén végül is
a szülők fülébe jutna az eset. Iréne pedig biztosan azt javasol­
ná, jelentsék a hatóságoknak az ügyet.
Eljött a karácsonyi vakáció. S hogy anyu véglegesen be tud­
jon rendezkedni az új lakásban, Pault elküldték a hegyekbe,
Anne pedig nagyanyáékhoz ment. Fellelve újra kedves régi
barátnőjét, Mireille-t, a találkozás mámora kissé feledtette
36
 vele Újvárost. Ehhez járult még az is, hogy Mireille apja szí­
nész volt, s így a lánya meg a barátnői könnyen bejuthattak
az előadásokra. Anne három színdarabot és két filmet látott
a tíz nap alatt, és úgy tért haza a szünidő után, mint valami
világjáró, aki olyan tájról érkezik, ahol örökös a napsütés.
Amikor újvárosi barátnői beszámoltak Anne-nak arról,
hogy a banda már nemigen mutatkozik, sőt állítólag fel is osz­
lott, csaknem azt kérdezte: „Miféle banda? ” Összecsapása a
szörnyű Geoffal már csak halvány és meglehetősen nevetséges
emléknek tűnt.
Hazatérve a hegyekből, Paul is értesült róla, hogy a veszély
megszűnt, és ezentúl nyugodtan közlekedhet egyedül is.
- De jól nyitva kell tartanod a szemedet. Szükség esetén át­
mész a járda túloldalára. Csak nem akarod azt mondani,
hogy félsz?
- N-nem, e-egyáltalán nem! - felelte Paul.
Anne fején hirtelen keresztülfutott, hogy mostantól kezdve
öccse nem fogja bálványozni többé. De hiszen az ilyesmi nem
tarthat örökké... Vállat vont, és már nem is gondolt a dolog­
ra. Egészen addig a napig, amíg...
Egy este ott álltak az ABC-áruház sarkán. Anne, az utcai
lámpaoszlopnak támaszkodva, arról tanácskozott barátnői­
vel, hogy megfelelő találkozóhelyet kellene találni a hétfők és
csütörtökök számára. Lassacskán az Újváros minden kertje
és tere autóparkká változott, és most már különben is
vad északi szelek fújtak. Az ember nem ácsoroghat a sza­
badban.
- Márpedig Valérie mindig egy órát késik!
- Nahát! És te talán...
Nehéz aktatáskájukat letették a lábukhoz a földre, a cseve­
gés közben azzal szórakoztak, hogy puha héjú mandulát
37
ropogtattak fogaik közt abban a reményben, hogy „ikrekre”
bukkannak. A szél összekuszálta a hajukat.
Anne hirtelen a homlokához kapott: erős ütés érte. Egy
kavics hullott a kövezetre. Auu! Pillantása véres ujjaira esett.
Valahonnét a sötétedő utcákból futó lábak távolodó dobaja
hallatszott.
Anne egyedül volt. „Lehetetlen - gondolta hogy Valérie
és Christine elmenekültek. Ilyen gyávák volnának? ” Ráesz­
mélt, hogy támadás érte: kővel dobták meg - méghozzá a
homlokát! Újból megtapogatta az arcát, csupa ragacs volt.
Világos kabátján most egy sötét folt jelent meg, majd még
egy. A rémület összeszorította a torkát, talán elvérzik és meg­
hal itt az utca közepén, egész egyedül...
Ebben a szempillantásban a két lány újból mellette termett.
S ahogy közelről meglátták Anne arcát, elszörnyedve fel-
sikoltottak, hadonásztak, erősködtek, hogy azonnal el kell
menni a patikába. Csakhogy az egyetlen patika Újváros túlsó
végén volt.
- Szép kis alakok vagytok, mondhatom. Csak úgy cserben­
hagyni az embert!
A lányok méltatlankodtak. Elbeszélésükből úgy tetszett,
mind a ketten szó nélkül a merénylő üldözésére indultak.
Ezek szerint, látták, ki volt? Nem, látni nem lehetett, de ők
mindjárt kitalálták... Egyikük úgy képzelte, hogy az a förtel­
mes Geof volt, a másik biztos volt benne, hogy ilyen jól csak
az alvezére tud célozni, az a karcsú, izmos fickó. De hiszen
nem kétséges, hogy többen voltak, nyilván az egész banda!
Véres zsebkendőjét arcára szorítva, Anne erre azt kér­
dezte:
- Azért szaladtatok át az ellenkező' oldalra, hogy elkapjátok
őket?
38
 - Tudok egy orvost, itt lakik egész közel - hadarta Valérie.
- A bátyámat is ő kezelte, elkísérünk hozzá.
- Köszönöm, egyedül is odatalálok - szólt hűvösen Anne.
- Jobban tennétek, ha a biztonság kedvéért egyenesen haza­
mennétek.
Christine drámai hangon kiáltott fel:
- Nem hiszed, hogy utánuk rohantunk, hogy leleplezzük
őket?!
Az orvoshoz menet egész úton s még a liftben is ezen vitat­
koztak. Ha a lövedék abból az irányból jött, amerre barátnői
eltűntek, úgy bumerángnak kellett lennie - jelentette ki
Anne -, vagy pedig olyan kozmikus szerkezetnek, amelyet az
ő feje körüli röppályára bocsátottak.
- Ne is felelj neki - mondta Christine Valérie-nek. -
Amennyi vért vesztett, nem csoda, ha már azt se tudja, mit
beszél.
Anne már közel állt a rosszulléthez, de nem annyira a gyen­
geségtől, mint a méregtől.
- A doktor úr csak bejelentett betegeket fogad - mondta az
asszisztensnő, s már majdnem be is csukta az ajtót, amikor
a bejárati lámpa fényénél megpillantotta Anne arcát - s az
ajtó szélesre tárult.
Két perc múlva az orvos is megjelent a szobában, ahová a
sebesültet bevezették. Hatalmas ember volt, és széles, mint
egy szekrény. Mutatóujjával felemelte Anne állát, és szem­
ügyre vette a homlokát, miközben másik kezével könnyedén
megtapogatta a seb környékét. Azután hozzálátott, hogy
megtisztítsa.
- Hogy sikerült ilyen jól elintéznie magát?
- Elestem-mormogta Anne.
- Elesett? Hol? Inkább azt gondolná az ember, hogy
39
kő érte... Ha kicsit lejjebb találja el, a szemét éri... Nem
hányt?
Megtapintotta a pulzusát, megmérte a vérnyomását, és el­
lenőrizte a reflexeit.
- Hogy tudott így elesni? Bújócskát játszottak, vagy mi?
Ellátta a sebet, s végül még egy kapcsot tett a szemöldök
fölé. Tekintetét végigjártatta a lányokon, szemügyre vette
frizurájukat, formás csizmájukat, majd így folytatta:
- Nem, maguk már túl vannak azon a koron. Tudni szeret­
ném, hol esett el. Talán tetanuszoltást is kellene adni...
- Ó, nem! Nem úgy esett el... - kiáltott fel Christine.
- Ó, dehogy! - erősítette meg Valérie.
- Nem esés volt... nekiütköztem valaminek - jelentette ki
Anne.
- Valaminek?
- Igen... öö... egy oszlopnak.
- Egy oszlopnak? Különös, hogy az arca nem sérült meg,
vagy hogy az orra nem tört be. Mondhatom, szerencse.
Azzal szép kereszt alakban leragasztotta a kötést ragtapasz-
szal, majd hátralépett, hogy megszemlélje munkája eredmé­
nyét. Anne közben megnézte magát a tükörben. Tyűha! Ez­
úttal nehéz lesz otthon eltitkolni a dolgot. Anyu még beha­
tóbban fog kérdezősködni, mint az orvos: „Veszekedtetek?
Valamelyik lány meglökött? Tűrhetetlen helyzet, meg is
mondom az illetékeseknek a véleményemet erről a köves,
rosszul világított iskolaudvarról! ”
- Ne-nem tudom, elég lesz-e a pénzem... - hebegte Anne,
miközhen aktatáskájában kotorászott.
- Az baj, nagy baj... Nos, most az egyszer nem kell semmit
sem fizetnie. Ha holnap szédülne, vagy fájna a feje, okvetlenül
értesítsen. Egyébként pedig holnapután ugyanebben az idő-
40
ben várom. Úgy látom, nem lesz semmi baj. A kavics - aka­
rom mondani, az oszlop - nem lehetett valami nagy.
A három lány némán, megilletődve távozott. A liftajtó
nagy robajjal becsapódott mögöttük. Az orvos pedig egy
ideig utánuk nézett.

Néhány lap Anne Belleau naplójából

Február 15.

Az a véleményem, hogy így nem mehet tovább. Ki kell talál­

nunk valamit. Hogy mit? Sejtelmem sincs. De cselekedni kell.
Mert ez már igazán kibírhatatlan. Én nem bírom tovább.
Egyikünk sem bírja.
És legkevésbé anyu. Az igazat megvallva, nem egészen ér­
tem, hogy jutott idáig. Ha megérte volna mindazt, amit én itt
eddig megértem!... No de hagyjuk.
Igen, anyu teljesen megváltozott. Hol van az már, amikor
nevetve mesélte, hogy rossz metróra szállt, vagy hogyan sza­
bott ki a ruhájához két bal ujjat, miután egy egész estén át a
szabásmintát tanulmányozta. Egyszerűen képtelen ennyi kel­
lemetlenséget elviselni. Minden humorérzékét elvesztette.
Mennyit álmodozott erről a lakásról. Most végre megvan.
Hogy a falak papírvékonyak, hogy az ablakok rosszul zár­
nak? A fő, hogy az embernek végre megvan a saját kuckója:
még ha egy dióhéjban is, ahogy Hamlet mondja - az ember
egy roppant univerzum urának érzi magát. (A francia
Shakespeare, amit Iréne-től kölcsönkaptam, óriási, és sokkal
jobban értem, mint az angolórákon! )
41
 Anyu ezzel szemben abszolút nem érzi, hogy egy roppant
univerzum úrnője volna. Azt mondja, hogy itt, Újvárosban
iszonyú szűkös minden, hogy ezer gond szakadt rá, hogy foly­
tonos sérelmek és megaláztatások érik. Azt mondja, hogy Új­
város embertelen és komor. Azt mondja, hogy a nagyszülők­
nél szívesen végezte a háztartási munkát, és szeretett bevásá­
rolni is, mert az egész környék olyan volt, mint valami nagy
család; ha az ember végigment az utcán, beköszönt a hentes­
nek, a péknének, a festékesnek, s ők mosolyogva viszonozták
köszönését a kirakat mögül. Ha új segéd lépett be a fűszeres­
hez, a vevő maga jobban tudta, melyik polcon, találja meg a
rizst vagy kedvenc konzerveit. A gyógyszerész ismerte a csa­
lád valamennyi betegségét. A tisztítóban azt mondta az üzlet­
vezetőnő: „Ah, igen, a kiskosztümje! Még mindig divatos... ”
Hát aztán? Én, ha belépek egy üzletbe, nagyon jól elnélkü­
lözöm a kedélyes megjegyzést: „Ez az Anne már megint hogy
megnőtt! ” Vérig bosszant, valljuk be. De anyu nem tudja
megszokni az ABC-áruházat. Mert itt az ember nem talál meg
semmit, nem beszél senkivel, csak némán tolja maga előtt a
kocsiját, riadt képpel - anyu legalábbis esküszik rá, hogy itt
minden asszony ilyen arcot vág. De csütörtökönként anyu
magával viszi Pault, s ilyenkor ő vezeti a versenyautót jel­
képező kiskocsit, világbajnokot játszik a Ferrariján - és most
jön a nagy kanyar -, vagy a Cadillacjával manőverező úr­
vezetőt utánozza - és most bemutatom, hogyan kell hátrafelé
menni! Paul bizony egy csöppet sem riadt. Inkább nagyon is
céltudatos.
A környék egyetlen péküzlete előtt órákig kell sort állni.
Ott aztán én is ugyanúgy mérgelődöm, mint anyu. Ráadásul
a kenyér sületlen és ólomszínű, a kifli pedig ízetlen.
Hát még a könyvesbolt, ahol az újságot is árulják, az hogy
42
ki tud hozni a sodromból! Ott van valahol a csudában, a pári­
zsi úton, Újvároson kívül, hallottak már ilyet? Amikor apu
elfelejti magával hozni azt az újságot, amit anyu kért, újra
csizmát kell húzni és felkerekedni ebben a hidegben. Apu már
túl fáradt hozzá, Paul meg túl kicsi, de itt ásítozik ez a nagy
melák Anne a sarokban, majd ő elmegy érte. Persze sejtelmük
sem lehet róla, hogy ez nekem milyen kellemetlen a kavics­
história óta... És amellett ebben a könyvüzletben egyetlen jó
könyvet sem kaphat meg az ember, csak szánalmas magazi­
nokat. Természetesen kölcsönkönyvtár sincs errefelé. Vágya­
kozva gondolok vissza a mi jó öreg városi könyvtárunkra,
ahol mindig megcsapott az a finom, régi papírszag, és ahol
olyan csodálatos kalandregényeket lehetett találni.
Ami pedig a lakosságot illeti, nekem aztán volna mit mon­
danom az Újváros fiatal nemzedékéről - vagy legalábbis egy
részéről! De hagyjuk!... Anyunak főleg az asszonyok ellen
van kifogása: hogy epések, kíváncsiak és pletykásak. Csekély­
ség! Anyu alighanem elfelejtette, hogy amíg az ember a sorára
várt a párizsi tejcsarnokban, végig kellett hallgatnia, mint tár­
gyalja meg Bullonné Hougriot asszonysággal azt, amit André
úr felesége tegnap a Derainék boltjában mondott!
Anyu másik bánata: rájött, hogy nagyanya és nagyapa mi­
lyen nagyszerű és pótolhatatlan emberek, és mennyire hiá­
nyoznak neki. Mintha féltékeny lenne apára, aki időnként
náluk ebédel, és ilyenkor mindig igen vidám hangulatban ér­
kezik haza: nagyapa hétről hétre jobbnál jobb anekdotákkal
vidítja fel.
És még valami: apu későn jár haza, „csak épp enni és alud­
ni”. Ő nem panaszkodik Újvárosra, sőt örül, hogy végre jó
levegőt szívhat itt a hosszú autóút után, hiszen a közlekedési
dugók miatt annyit kell állni, hogy az ember közben majd
45
megfullad a kipufogógáztól. „Ha Párizsban laknánk, nem
kellene annyit rostokolnod a kipufogó mögött” - jegyzi meg
anyu. „Azt csak úgy gondolod, látszik, hogy sosem jársz a vá­
rosban... ” Csak ezt ne mondta volna! Anyu felpattan, és a
szemrehányások özönét zúdítja apura. A szóáradatból vezér­
motívumként csendül ki, hogy apu egoista, mert nem hagyta
anyut tovább dolgozni. A kettőjük fizetéséből s kölcsönpénz­
ből Párizsban vehettek volna lakást; apunak változatos élete
van, ő ellenben itt savanyodik ebben a csúf Újvárosban, egy
olyan házban, amit hiába takarít reggeltől estig, mert még el
sem készült, de máris omladozik - és ráadásul olyan ABC-
áruháza van, ahol az égvilágon semmit sem lehet kapni,
„amivel normálisan táplálhatnám gyermekeimet”. Amikor
anyu már a könnyeivel küszködik, akkor egyszerre csak a
„gyermekei” vagyunk. Egyébként csak „a gyerekek”.
Paul-Louis már egész jól megszokta volna ezt az új életet,
annak ellenére, hogy a papír- és könyvesbolt érdektelen, és
festéküzlet egyáltalán nincs is; őt viszont teljesen megbénítja
a rettegés. Mit szólt volna, ha a Hosszú Kabátosok kezétől
származó lövedék majdnem kiveri a szemét? A legbosszan­
tóbb, hogy a történtek után újból ügyelnem kell rá. Az a ka­
vics éppúgy érhette volna őt is. Eredmény: megint nem marad
semmire sem időm. S az utcán már nem is merünk találkát
adni a lányokkal; kizárólag csoportosan közlekedünk.
Legutolsó kalandom nem volt olyan komoly, mint a kavics­
ügy, de még jobban elkeserített. Most kedden, az iskolából
hazajövet letettük könyveinket egy virágágy szélére - vagy
legalábbis valami olyasminek a szélére, aminek majd egyszer
a távoli jövőben virágággyá kell fejlődnie; jelenleg még csupa­
szon feketéllik, néhány méter hosszúságban elnyúlva a járda
mentén. Mintha csak a jó emberek, akik Újváros kialakításán
46
fáradoznak, ímmel-ámmal egy-egy újítást próbálnának be­
vezetni: „Ezt az utat talán virágokkal szegélyezhetnénk... ”
„Gondolja? Virágokkal, valóban?... Nos, alapjában véve
nincs sok értelme, de nem is árthat... ” így aztán néhány mé­
ter hosszúságban felszedik az aszfaltot, kicsit megforgatják a
soványka földet, elültetnek benne két-három törpebozótot, és
végképp elkedvetlenedve odébbállnak.
Anne, már megint eltérsz a tárgytól! Szóval otthagytuk a
könyveinket, és hogy egy kicsit felmelegedjünk, bclekezdtünk
valami hülye játékba, ami tulajdonképpen a fogócska, az
ugróiskola és a bújócska keveréke. Habár „már túl vagyunk
azon a koron” - hogy az orvos szavaival éljek. Ó, hiszen el is
felejtettem beírni a naplómba, hogy apa, amikor meglátta
homlokomon a kötést, első megdöbbenésében rögtön felhívta
telefonon az orvost, és a jelekből ítélve a derék ember semmi­
féle gyanúnak nem adott hangot, mert apa teljesen megnyu­
godva tért vissza a telefon után. Pedig nagyon az az érzésem:
az a doktor megszimatolta, hogy itt valami nincs rendjén...
De hagyjuk ezt! Szóval mikor ezt a korunkhoz már nem illő
játékot játszottuk, Jean-Francois is velünk volt. Rokonszen­
ves ez a fiú. Valérie igazán boldog lehet, hogy egy csaknem
vele egyidős bátyja van.
Kicsit eltávolodtunk attól a helytől, ahol leraktuk a köny­
veinket. Az ellenség, úgy látszik, a parkoló autók mögül
figyelt bennünket, mert mire visszamentem a dolgaimért, az
irodalomkönyvemet - amit egész életemre meg akartam
őrizni - széttépve és összesározva találtam, és az egyik ol­
dalra keresztbe valaki filcceruzával ezt írta:

BUTA TEHÉN, KOMISZ KÉPED VAN!

47
 És aztán még néhány csúnya szó következett, amit nem
írok ide, mert hátha valaki egyszer rátalál erre a naplóra.
Tekintettel az említett támadások mélységes bárgyúságára,
nem is tudom, mivel magyarázzam, hogy ezeknek a kölykök-
nek az ellenségeskedése annyira rosszul esik nekem. A többiek
előtt úgy tettem, mintha csakis a szüleim miatt izgatna a do­
log: mert újra meg kell venni a könyvet - és különben is,
mivel magyarázom majd, hogy ilyen állapotba került? Jean-
Francois felháborodása igen jólesett. De amikor aztán egye­
dül maradtam, nagyon, de nagyon elkenődtem, és pont olyan
lakhatatlannak találtam Újvárost, mint anyu!
Ráadásul nem tudtam semmit kitalálni az irodalomkönyv­
re vonatkozóan, így hát a nagy keservesen megtakarított
pénzből kell majd megvennem, amiből a piros csizmát akar­
tam megvásárolni magamnak, mert a tavalyi már hordhatat-
lan - teljesen kiment a divatból.
- Jaj de kínos, de kínos!
És mindennek a tetejébe Paul felfedezte az elszakított
könyvet, pedig a szekrényem legmélyére süllyesztettem;
olyan töprenkedve szemlélte, hogy valósággal aggódni
kezdtem. Csak nem eskethetem meg, hogy mindig mindenről
hallgatni fog?!

48
 VI. FEJEZET

EBÉD AZ ÖNKISZOLGÁLÓBAN

Ezen a csütörtökön Anne már messziről megpillantotta Mi-

reille-t, amint éppen az iskolakönyv-kereskedés kirakati
ponyvája alá menekült az eső elől. Szemben az ősi római für­
dő nedves, sötét, öreg kövei árasztották a hideget a hátukba.
Vajon a római császárok miért éppen Lutetiát választották
fürdőhelyükül, amikor a Nápolyi-öböl gyöngyházfényü hul­
lámai között lubickolhattak volna? - töprengett Anne. De
hát végtére is - mindenkinek megvan a maga ízlése...
Miután megvették az új francia irodalomkönyvet a régi he­
lyett, amit azok a csirkefogók tönkretettek, a két lány bement
az étterembe. Anyu egyáltalán nem volt elragadtatva az ötlet­
től, hogy az önkiszolgálóban ebédeljenek.
- Összevissza esztek majd mindenféle rosszul mosott salá­
tát, mérgező kagylókat!... Miért ne mehetnétek nagyanyához
ebédelni? Olyan sürgős dolgod van a Quartier Latinben?
De Anne makacsul kitartott, és anyu végül is vállat vont.
Az étterem pultjainál különféle ételek között lehet válasz­
tani. Anne-t ilyenkor kellemes szédülés fogja el. Amikor
hazajön az iskolából, meg szokta kérdezni: „Mi az ebéd? ” -
és a válasz egyszer: bifsztek burgonyával, máskor: sonka
metélttel - és az ember vagy felvidul, vagy elkomorodik. De
hiába - a kocka el van vetve, változtatni nem lehet. Az ön-
kiszolgálóban viszont épp ellenkező a helyzet. A töprengés­
nek csak a hátuk mögött topogók türelmetlenkedése vet
49
véget, akik előretolják tálcájukat a pulton. Anne most vissza­
tette a kaszinótojást a polcra, és végképp az igen étvágyger­
jesztő, csak kissé sovány ráksaláta mellett döntött, amit már
egyszer elvetett. „Tessék már előbbre lépni! Miért nem halad
ez a sor? ” - kiáltoztak a háta mögött. Mireille már a pénztár
előtt állt, amikor Anne egyszerre csak megfordult, és vissza­
ment egy tál virslis kelbimbóért, amely most hirtelen kívána­
tosabbnak tűnt számára, mint a vesevelő. De annyi ideje már
nem maradt, hogy a szilvás tortáját kicserélje egy csokoládés
fánkra - és bánatos arccal követte barátnőjét.
Most egy darabig tétován bolyongtak magasra tartott, teli
tálcáikkal az asztalok körül, a már jóllakott s a kijárat felé
igyekvő vendégek lökdösődése közepette, aztán végül is sike­
rült elhelyezkedniük. Persze túl közel a bejárathoz, mint rend­
szerint. Anne vállát minduntalan súrolták az újonnan érke­
zettek tálcái; aztán egy esőkabát gombja akadt bele egyik haj­
tincsébe, mire Anne dühös pillantást váltott az esőkabát tu­
lajdonosával. Az a két fecsegő lány pedig, akik velük szemben
ültek, mindjárt az első pillanatban ellenszenvesek voltak
Anne-nak és Mireille-nek - s ezt néma jelbeszéddel adták egy­
más tudtára.
Mireille egyébként nem látszott olyan meghatottnak, mint
Anne. Talán nem ábrándozott annyit erről a találkozásról,
amikor végre négyszemközt lehetnek, és kiönthetik egymás­
nak a szívüket... Cseppet sem zavartatva magát a szakadatlan
zsivajtól, kedélyesen mesélt a gimnáziumi eseményekről -
mindarról, ami legutóbbi karácsonyi találkozásuk óta tör
tént.
- Képzeld, a Kövér Patkányt kicsapták.
- Várható volt.
Ez a virsli pompás! Anne kezdte visszanyerni az élet-
50
 kedvét. És micsoda élvezet közben meghallgatni a Kövér Pat­
kányról szóló legújabb híreket!
Pufók, szőke lány volt ez a Kövér Patkány, buta és bekép­
zelt - vagyis kitűnő céltáblája a gúnyolódóknak.
- És mit fog most csinálni az a szegény Patkány?
- Sose találod ki! Nos, mit gondolsz?
- Férjhez megy - mondta csúfondárosan Anne.
- Hát mit szólsz hozzá! Színésznőnek megy...
- Na ne mondd! A Kövér Patkány! Színésznőnek!
- Úgy, ahogy mondom. Méghozzá tragikának! El tudod
képzelni Chiméne-nek? *
A puszta gondolat olyan jókedvre derítette őket, hogy csak
úgy görnyedeztek a nevetéstől a keskeny vendéglői asztal fö­
lött, hosszú hajuk beleért a szomszédok tányérjába.
A szemközti ellenszenves lányok elmentek, két diák ült a
helyükre.
Anne hagyta abba először a nevetést. Miközben haját töröl-
gette, a sors igazságtalanságán háborgott: íme, ez a tehetség­
telen Kövér Patkány színiiskolába megy, míg Mireille, a szí­
nész lánya, aki maga is erre a pályára termett, nem tudta
elérni anyjánál, hogy otthagyhassa a gimnáziumot a világot
jelentő deszkákért. „Ezzel a tehetséggel! ” Az elmúlt évben
rendezett gimnáziumi előadóesten a közönséget valósággal
felkavarta - igen, a szó szoros értelmében felkavarta Mireille
játéka: Belíza szerepét alakította a Tudós nőkben.
Szemben velük a két diák gesztikulálva vitatkozott vala­
min, s közben teljesen elfeledkeztek az evésről. Anne felfigyelt
beszélgetésükre.
- Utálatos vagy! Ezek szerint nem vagy képes elintézni,

* Pierre Corneille (1606-1684) Cid című színművének hősnője

51
hogy itt maradj az esküvőmig? - méltatlankodott hangosan
az egyik.
Anne elámult rajta, hogy ez a sovány, szemüveges, pattaná­
sos arcú fiú vőlegény, s hogy egy fiatal lány - akit Anne szép­
nek képzelt - szerelmes belé.
A másik diák afrikai volt: sima bőre sötét kávészínű. Ha­
donászó karral, nagy nevetve védekezett:
- Értsd meg, nem tehetek róla! Tudod jól, hogy most lesz
a színjátszó társulatok afrikai találkozója. Még jó, ha idejé­
ben odaérek. Én vagyok a vezetőjük.
- Érthetetlen - mondta a vőlegény. - Hogy a csudába vá­
laszthattak vezetőnek valakit, aki kétezer kilométer távolság­
ra van?
-Ne hülyéskedj! Meséltem már neked, hogy színjátszó
csoportot alakítottunk vagy hat évvel ezelőtt, és én lettem a
vezetőjük. A dolog azóta egész szépen kibontakozott.
Az egyik első díjat nekünk kell elvinnünk, ha van igazság a
földön.
- Ha te igazságot vársz a mai világban! - sóhajtott fel a
másik. Majd hirtelen támadt érdeklődéssel azt kérdezte: - És
mit játsztok? Folklórt?
Az afrikai hátradőlt a székén, és összecsapta a kezét.
- Hát ilyenek vagytok ti mind! Folklórt! Te is azt hiszed,
hogy ezek a szegény négerek egyébre sem jók, mint hogy az
Oroszlán úrról meg Sakál úrról szóló régi meséket előadják...
Eridj, te fajvédő!
- Most te hülyéskedsz - mondta barátságosan a vőlegény.
A néger gyengéd hátbavágással jelezte, hogy nem tartja
igazán fajvédőnek a barátját, majd azt mondta:
- De azért lesz egy olyan darabunk is, amit népi táncok
és dalok kísérnek. És egy másik, egy hazai írótól, ez aktuális
52
»
tárgyú, s inkább tragikus, mert tudod, ezekben az új államok­
ban nem mennek könnyen a dolgok...
- Nem kétlem - szólt a francia fejét csóválva. - De a régi
államokban sem.
Erre aztán mindketten felvidultak.
- És nevetni fogsz, Moliére-t is játszunk: a Képzelt beteget.
Az orvosok az afrikai törzsek varázslóinak jelmezében vonul­
nak fel...
Azzal megint hátradőlt székén, és rákezdte:

Bene, bene, bene respondere.

Dignus, dignus est intrare
in nostro docto corpore.

Az önkiszolgáló unott közönségének a szeme se rebbent.

- Először a Tudós nőket akartuk eljátszani, méghozzá na­
gyon tehetséges lányokkal. Ha látnád játszani azt a lányt, aki
azt a hóbortost alakítja; hogy is hívják?
- Belíza?
- Igen, Belízát! De ezt a darabot nem adhatjuk elő. Tudod,
az emberek milyen aggályoskodók. Az illetékesek azt mond­
ták: „Most, amikor az afrikai nők egyenjogúsítását bevezet­
jük, nem lehet olyan darabbal előállni, amely csúfot űz az is­
kolázott nőkből. Nem, ez lehetetlen!
- De hiszen Moliére nem az iskolázott nőket gúnyolja ki -
jegyezte meg nagy komolyan a vőlegény. - Csak a kékharis­
nyákat! Az pedig nem ugyanaz. És az a derék Chrysale épp­
olyan nevetséges, mint Belíza...
A többit Anne már nem hallhatta, mert ebben a pillanat­
ban Mireille megnézte az óráját, és felkiáltott, hogy lekésik
a filmet.
55
 Amikor kijöttek a moziból, Mireille azt mondta:
- Az egészből az tetszett a legjobban, amikor a fiú megáll
a csukott ajtó mögött, hallgatózik - és néma csönd van!
De Anne hirtelen egész másról kezdett beszélni, és mind
jobban tűzbe jött. Mireille szeme tágra nyílt a csodálkozástól.
- Honnan vetted ezt az ötletet?
- Az étteremben jutott eszembe, és az egész film alatt foly­
ton erre kellett gondolnom.
- A film alatt!
- Igen, igen - folytatta Anne -, nem látok más megoldást,
és amíg ez nem sikerül, nem is tudok másra gondolni. De
persze minden tekintetben számítok rád. Nélküled ezt nem is
lehet nyélbe ütni!

Újváros most barátságosnak tűnt, annak ellenére, hogy ki­

szállva a buszból, a hideg eső az arcába csapott. Szó se róla -
a tervek megszépítik az ember életét.
Igen ám, csakhogy odahaza egy izgatott és megdöbbent kis­
fiút talált az ajtóban, aki feldúltan számolt be róla, milyen
tragédia zajlott itt le azalatt, míg Anne benn járt Párizsban.
- Hallottak már ilyet - mondta Anne -, alighogy kiteszem
a lábam, minden felborul!
De egy csöpp nevethetnékje sem volt. A Hosszú Kabá­
tosok bandája újból megjelent a színen. Néhányan azzal
szórakoztak, hogy elállták a kerékpárján közeledő Colette
útját; a kislány megpróbált kitérni előlük, csakhogy egy
teherautó jött vele szemben. A sofőr, hogy az összeütközést
elkerülje, hirtelen fordított egyet a kormánykeréken, s a
bicikli nekilódult a fodrászüzlet kirakatának. Üvegcsöröm-

56
pölés, rémült sikoly - és Colette elterült a földön. A teher­
autó nem sértette meg, ellenben a fejét beverte a járda szélébe.
Kórházba kellett vinni.
- Gondolod... gondolod, hogy meg fog halni?
- Ugyan, Paul, mi jut eszedbe! Az ember koponyája ke­
mény, sok mindent kibír.
Paul ajka remegett.
Ez még nem minden. Visszatartotta Anne-t, aki be akart
menni a lakásba. Töredelmesen bevallotta árulását. Colette
szülei a szemtanúktól tudták meg, hogy azok a csirkefogók
okozták a balesetet. Erre aztán mindenfelől panaszt emeltek
Geof bandája ellen. Anyu pedig, mihelyt értesült a dologról,
elővette Pault. És Paul mindent elmondott.
Az égvilágon mindent: a csúfolódásokat, a kellemetlenke­
dést, az albumhistóriát meg a „kölcsönvett” biciklit. Mindent
elmondott, amit tudott, és azt is, amit csak gyanított, vagyis
hogy a sérülés Anne homlokán talán nem is attól az alatto­
mos oszloptól volt...
Paul aggódva figyelte nővére elboruló arcát. Anne túlsá­
gosan meg volt döbbenve ahhoz, hogy haragudjon. Még
mindig ott állt az ajtóban, a tócsa közepén, amely csizmája
körül keletkezett.
- Hogy én most mit fogok anyutól kapni! - jegyezte meg
végül. - Ne vágj ilyen arcot, Paul; mire jó ez? Egyszerűen
csak tudomásul veszem, hogy neked nem lehet semmit el­
mondani.
- Nem is mondtál el nekem soha semmit - bömbölte most
felháborodottan Paul, akinek egy csapásra megszűnt minden
lelkifurdalása. - Amikor elvették a biciklimet, te ott se voltál.
Énvelem történt! És hogy mitől volt a seb a homlokodon -
magam találtam ki.
57
 -Van mivel dicsekedned, mondhatom!... De most már
elég volt. Gyerünk!
Jól kihúzta magát, s belépett a szobába, ahol anyja éppen
levelet írt.
- Nem magyaráznád meg - szólt anyu köszönés nélkül -,
hogy miért hallgattad el előttünk ezeket a históriákat?
Anne hallgatott.
- Tisztában vagy a dologgal? Az a kő, amivel megdobtak...
megvakíthatott volna... És az a kislány a kórházban hülye
maradhatott volna egész életére! Nem te okoztad a balesetet,
ne magyarázd bele a szavaimba azt, amit nem mondtam, de
ha te szólsz nekünk, hogy ezek a fiúk gyötörnek titeket, érint­
kezésbe léptünk volna a szüleikkel, véget vetettünk volna az
egésznek... De te hallgattál, tehát felelős vagy a történtekért.
Anyu fel-alá járkált a szobában. Majd az egyik függöny­
zsinórt babrálva, anélkül, hogy a lányára nézett volna, így
szólt:
- Nekem az fáj, hogy mindig azt hittem, mi ketten jó bará­
tok vagyunk. És most rájöttem, hogy nem!
- Ide hallgass, anyu! - szólalt meg végre Anne. - Olyan
furcsa lettél, amióta itt lakunk... Valahogy elment a kedvünk
tőle, hogy elmeséljük neked a dolgokat...
- Én furcsa lettem?
Anyu most apu felé fordult, aki épp ekkor lépett be a
szobába.
- Hallod, René, állítólag furcsa lettem! Anne azért nem
mondott el nekem semmit, mert újabban megközelíthetetlen
vagyok.
- Nem így mondtam.
- Hogyhogy nem mondott el neked semmit? De hát mit?
Miről van szó tulajdonképpen? Ha azt hiszitek, hogy az em-
58
 bernek ilyenkor még kedve van rébuszokon törni a fejét, mi­
után teljes háromnegyed óráig vesztegelt egy közlekedési du­
góban! Értsd meg, jóval a csúcsforgalmi idő előtt indultam el,
és mégis ötnegyed órát tartott az út...
Apu pillantása most Paulra vetődött, aki pedig igyekezett
észrevétlenül belopózni a szobába.
- És ő? Neki meg mi baja van? Hohó, öregem, már túl
nagy vagy ahhoz, hogy pityeregj!
„Huh - gondolta Anne -, ez nagy hiba volt! Paul most
egész este szipákolni fog a gondolatra, hogy ő túl nagy ahhoz,
hogy pityeregjen. ”
Anyu tájékoztatta férjét a legutóbbi fejleményekről. Állító­
lag közös beadvány készül azzal a kéréssel, hogy a banda fő­
kolomposainak szülei távolítsák el Újvárosból közveszélyes
kölykeiket, és állítólag az illetékes rendőrtiszt magáévá tette
az ügyet, s ezért ki fogják hallgatni Újváros egész fiatalsá­
gát...
- Mit akartok tulajdonképpen ezzel az egésszel? Egyáltalán
nem lelkesedem a gondolatért, hogy a gyerekeimet a rendőr-
biztos elé idézzék... Igaz, én is hallottam harangozni valami
bandáról...
- És nem léptél közbe?
Apa széttárta karját, majd újra leengedte.
- De hiszen csak ízetlen tréfákról beszéltek, nem gaztettek­
ről. Nem értem, Anne miért vág ilyen arcot. Remélem, nem
tartozott ő is a bandához.
- Semmi okunk a viccelődésre - szólt komoran anyu. -
Egyébként ami azt illeti, itt, Újvárosban hovatovább semmi
sem lehetetlen.
- Csakugyan borúlátó vagy mostanában - jegyezte meg
apu. - Nem lappang benned valami influenza?
59
 Azzal eltűnt a fürdőszobában, s a villanyborotvájával tért
vissza. Apu szakálla olyan gyorsan nőtt, mint a gyom, és nem
szereti „gizgazosnak” érezni magát. De a villanyborotva bu­
gása végképp felidegesítette anyut. Mérgesen kijelentette,
hogy nincs influenzája, de az élet itt kétségbeejtően sivár, és
se férje, se gyermekei nem igyekeznek elviselhetőbbé tenni -
épp ellenkezőleg. Apu végül is dühbe gurult, és szemére vetet­
te feleségének, hogy három évvel ezelőtt nem volt hajlandó
elfoglalni egy nagyon jó párizsi lakást.
- Az jó lakás volt?! Éppen szemben a vágóhíddal, és amel­
lett egyetlen beépített szekrény sem volt benne!
A vita egész este tartott. A gyerekek meglapultak. Paul
minden felszólítás nélkül lefekvéshez készülődött. Anne visz-
szahúzódott a szobájába.
Kis íróasztalára könyökölt, és a semmibe bámult. Nos,
igen! Ő egy szót sem szólt, és talán részben az ő hibája is, hogy
Colette megsérült... Ha vissza lehetne csinálni...
Kezével végigsimította az arcát, és bevallotta önmagának:
egyáltalában nem biztos, hogy adott esetben szólna a szülei­
nek. Végeredményben ez annyi, mintha az ember önként kor­
látozná a szabadságát... és a többi lánynak ugyanez a vélemé­
nye. És milyen kellemes beszámolni egy olyan helyzetről, ahol
a rövidebbet húztuk... Mikor egy láthatatlan kéz hozzánk
vág egy követ, és nem tudjuk viszonozni az ütéseket!... Ha
felnőttek molesztálnák az embert, akkor biztos panaszkodna.
De amikor egykorúakkal áll szemben...
Hiszen már az óvodában megvetették a gyáva árulkodókat
akik folyton nyafogtak: „Óvó néni, kérem, az meghúzta a
hajamat! Óvó néni, kérem, ez meglökött a könyökével! ”
Az ember megvédi magát, a kutyafáját! Egymás közt kell el­
intézni a dolgot!
60
 De az igazság az, hogy ő semmit sem intézett el...
Ezért... ezért fontos, most inkább, mint valaha, hogy meg­
valósítsák azt a tervet, amely akkor ötlött fel benne, ott a
vendéglőben, amikor az afrikai diákot hallgatta. Ez a terv
lehetővé teszi, hogy végre a maga életét élhesse a lányokkal
meg az olyan fiúkkal, mint Jean-Francois, találkozhassanak
anélkül, hogy a szülők folytonosan izguljanak, és szembe-
szálljanak mindenféle bandával, sőt még irigységet is keltse­
nek bennük, mert: „Mi aztán igazán jól fogjuk érezni ma­
gunkat! ”
Klubot kell alapítani.

61
 VII. FEJEZET

DE MIFÉLE KLUB LEGYEN?

Az ülés javában folyt. Nem volt könnyű dolog eljutni odáig,

hogy egyáltalában sor kerüljön ülésre! A Hosszú Kabátosok
legutóbbi botránya után a gimnázium légköre nemigen volt
alkalmas klub alakítására. Amíg folyt a vizsgálat, amíg az or­
vosok nem nyilatkoztak a kis Colette teljes felgyógyulásának
esélyeiről, s amíg nem jött meg a híre annak, hogy a hírhedt
Geofot végleg eltávolították Újvárosból, és száműzték valami
távoli kollégiumba, addig szó sem lehetett semmiről: ebben
a túlfűtött hangulatban a pletykák kötötték le mindenkinek
az érdeklődését.
Jean-Francois szerencsére már a kezdet kezdetén magáévá
tette a tervet. Rábeszélte Anne-t, hogy avassa be Iréne-t is.
„Tudod, Iréné nem éppen mulatságos lány, de a feje a helyén
van. ” Iréne háromnapi gondolkozási időt kért, aztán ő is be­
jelentette csatlakozását. Valérie engedelmesen követte fivérét.
Ami Christine-t illeti, nála ez a szó döntötte el a dolgot:
gálaest. A klubavató estén majd megláthatja az egész világ,
hogy Christine Mailloche a tánctanfolyam legragyogóbb nö­
vendéke.
így hát Iréne, a Perrin testvérek, Christine és Anne alkották
a szervezkedés magvát. Ki-ki a maga osztályából toborzott
tagokat meg a házból, ahol lakott: összesen vagy tizenöt fiút
és lányt, de az utóbbiak voltak többségben.
Az alakuló gyűlést Christine-éknél tartották, mert az ő
62
 szülei rendelkeztek a legnagyobb lakással egész Újvárosban,
s ráadásul „nem csináltak nagy ügyet belőle”, ha a lányuk
odacsődített a lakásba egy egész bandát.
- Anne majd előadja, miről van szó - jelentette be komo­
lyan Jean-Francois.
Most tehát Anne-é volt a szó. Időnként felfigyelt a saját
hangjára, és zavarában kiütött rajta a veríték; kerek monda­
tokban beszélt, és mint valami öreg pedagógus ecsetelte a fia­
talok közös tevékenységének szükségességét. A hallgatóság
nem nagyon figyelt, sugdolóztak, sőt olykor hangosan szólon-
gatták egymást, vihogtak egy előző este hallott viccen, a
számtanpélda megoldását tárgyalták, vagy programot beszél­
tek meg jövő csütörtökre. Csak akkor mutatkozott némi
érdeklődés, mikor Anne előterjesztette azokat a gyakorlati
javaslatokat, amelyekről szavazni kell. Igazat szólva, a gyüle­
kezet a kelleténél jobban belemelegedett, csak úgy röpködtek
a képtelenebbnél képtelenebb javaslatok.
Hosszú vita után valami megegyezésfélére jutottak az ala­
pítandó klub jellegét illetően. Klubot mindenki akart, ez nem
volt vitás. De miféle klub legyen? Ez volt a nagy kérdés. Vol­
tak, akik amatőr fotóklubot szerettek volna, mások meg film­
klubot. Ehhez azonban termet kellett volna bérelni, amit Új­
városban nem is igen lehetett találni, és vetítőgépet is kellett
volna szerezni. Mindez olyan súlyos problémákat vetett fel,
hogy Iréne azon nyomban lebeszélte őket erről a tervről, noha
mindenkinek kedve lett volna hozzá.
Jean-Francois barátja, Claude Lestrange, akinek az volt a
híre, hogy a vízcsapoktól a krepptalpú cipőig mindent maga
javít meg odahaza, barkácsolóműhelyt javasolt. A lányok el­
lenezték az indítványt, és a többi fiú sem lelkesedett érte.
Azt a szerencsétlent, aki növénygyűjtő társaságról beszélt,
63
csúfosan lehurrogták. Ami pedig a bélyeggyűjtőket illeti, ezek
elég sokan voltak, de valamennyien tagjai voltak már ennek
vagy annak a bélyeggyűjtő egyletnek.
Egy szenvedélyes gitárost, aki dzsesszzenekart kívánt alakí­
tani, többen támogattak. Iréne, látva, hogy a vita a végtelenbe
nyúlik, követelte, hogy számolják meg, hány „zenész” van a
társaságban.
Anne-nak egyszerre eszébe jutott, hogy az ülés kezdetén őt
választották meg elnöknek, s különben is tőle származik a
klub ötlete. Márpedig az ő nézete szerint a klub célja nem
lehetett más, mint színjátszás.
- Színpadi szerepet eljátszani mindenki tud... - kezdte.
- Dehogy mindenki! Én például nem tudnék - szólt közbe
egy hang.
- ... hát legalábbis statisztálni. De nem mindenki tud hang­
szeren játszani vagy énekelni.
Azok, akik gitáron, harmonikán vagy fuvolán játszottak,
ordítozva rázták a karjukat.
- Aztán vannak szülők, akiknek a dzsessz túl modern -
szólalt meg Jean-Francois, aki szilárdan eltökélte, hogy tá­
mogatni fogja Anne-t.
- Ha így vesszük, vannak szülők, akik a színjátszást is el­
lenzik, mert úgy gondolják, kár az időért!
- Nono! Ez már túlzás!
Tudjátok mit számoljuk össze - mondta Iréne. - Emeljék
fel a kezüket azok, akiknek a szülei előítélettel viseltetnek a
dzsesszel szemben...
Számolni kezdte a magasba emelkedő karokat. Belezavaro­
dott, mert egyesek nem voltak hajlandók lemondani arról,
hogy vele együtt számoljanak, mások meg túl gyorsan

64
engedték le a karjukat. Dühbe gurult, s végül Jean-Francois
fejezte be a számolást:
- ... hét, nyolc. Nyolc szülőnek van előítélete. Előítélet nél­
küli szülők gyerekei, fel a kezekkel! Egy, kettő, három...
hat... nyolc. Nyolc szülőnek nincsenek előítéletei. Holtver­
seny. Kellemetlen. Tulajdonképpen miért is kell ezt számolni?
Miközben a többiek nevettek, Iréne gyorsan Anne fülébe
súgta:
- Gyerünk, magyarázd meg nekik, miért kell okvetlenül
gálaesttel kezdeni, olyan előadással, amelyik...
- Barátaim! - kiáltotta ekkor Jean-Francois. - Azt hiszem,
egy dologban valamennyien egyetértünk: minden klubnak
pénzre van szüksége ahhoz, hogy fenntarthassa magát. Persze
szedünk majd tagdíjakat is, de ahhoz, hogy jól startoljunk, ez
nem elég, a szülők segítségére is rászorulunk. Ezért ajánlatos,
hogy a klub színjátszó kör legyen. Ha színielőadást rende­
zünk, belépti díjakat szedhetünk, pénzért árusíthatjuk a mű­
sort meg miegymást, sőt egy kis büfét is nyithatunk, egyszó­
val előteremthetjük a klub működéséhez szükséges tőkét. Ha
pedig jövőre a többségnek az lesz az óhaja, hogy a színművé­
szet mellett mással is foglalkozzunk, miért ne?
Jean-Frangois diplomatikus közbelépésének meg is volt az
eredménye: elvben kimondták, hogy a klub színjátszó kör
lesz. De milyen darabot játsszanak? Ismét felütötte fejét a
szülői előítéletek kísértete. Még mindig 8-8 volt az arány,
márpedig el kellett dönteni, milyen darabot válasszanak: mo­
dern vagy klasszikus színművet?
- Charlot Bontemps mind a kétszer felemelte a kezét! -
kiáltotta valaki.
Charlot megszeppent arcot vágott. Nem tagadta, hogy
valóban mindkétszer felemelte a kezét, akkor is, mikor azokat
65
a szülőket vették számba, akiknek vannak előítéleteik, meg
akkor is, mikor azokat, akiknek nincsenek.
- Légy szíves, döntsd már el, melyik az igaz.
- Hát... attól függ...
- Mitől függ? Beszélj világosabban. Mondj egy példát.
- Hát például nagyon szeretik a szüleim a bohózatokat, a
vaskos bakavicceket, ezeken nevetnek. Szóval ilyen dolgok­
ban nincsenek előítéleteik. De a görkorcsolyát már ellenzik...
- A görkorcsolyát! Az nem tartozik ide... Tücsköt-bogarat
összehord ez a szerencsétlen! Hiába vesztegetjük az időnket...
Mikor kicsi voltam, az én szüleim is ellenezték a görkorcso­
lyát, féltek, hogy betöröm a fejem az aszfalton.
Valahogyan mégiscsak rá kellett venni Charlot Bontemps-t
arra, hogy az egyik vagy másik oldalra billentse a mérleget.
Most Anne fogta vallatóra:
- összeszidnak a szüleid, ha olyan szavakat használsz,
mint... mit tudom én... például olyan szavakat, mint röhög­
ni?
Charlot nem felelt, csak kétségbeesett pillantást vetett
Anne-ra.
Anne türelmesen tovább faggatta:
- Tegyük fel például, hogy azt mondod: „Hogy mit röhög­
tünk össze! ” Kikapsz érte?
- Hát... - nyögte ki végre a kis Bontemps - a dolog úgy áll,
hogy nálunk nem szoktak olyan sokat röhögni.
Este, mikor feljegyezte az esetet naplójába, Anne hozzá­
fűzte: „Harsogó kacagás tört ki, pedig ha jól meggondoljuk,
tulajdonképpen nagyon is szomorú dolog. ”
Bontemps szüleit végül is az előítélettől mentesek közé
sorolták, méltányolva az abszurd viccek iránti érzéküket.
Most már 9: 7 volt az arány, sőt kiderült, hogy 10: 7, mert
66
Anne hirtelen ráeszmélt, hogy ő még nem is szavazott. Ez
persze azt is jelentette, hogy kár volt annyit nyaggatni sze­
gény Charlot-t - de hát utólag könnyű bölcsnek lenni.
- Most pedig az a kérdés, melyik az a színdarab, amelyben
nekünk való szerepeket találunk.
Jacqueline Baron, egyike azoknak a teremtményeknek,
akik mindig elmaradnak az események mögött, ezt a pillana­
tot választotta ki arra, hogy új javaslattal álljon elő:
- Én népitánc- és népdalestet szeretnék.
Nagy lárma támadt. Jacqueline Baron javaslata, sajnos,
elég volt ahhoz, hogy megingasson egyeseket azok közül,
akik már elfogadták a színjátszó kört, és sok időbe tellett,
míg sikerült a tévelygőket visszaterelni a helyes útra.
- Kísértetekről szóljon a darab. Az legalább jó hátborzon­
gató...
- Kísértetekről? Miért éppen kísértetekről?
- Huu-hu-hu-hu! - mókázott valaki, s hogy a huhogása
kísértetiesebb legyen, zsebkendőjével eltakarta az arcát.
- Kár úgy elhúzni az időt! - fakadt ki Anne. - Nemsokára
haza kell menni vacsorázni, és még nem végeztünk semmit...
Teljesen elvesztette a fejét. Már átkozta magát, amiért ki­
hallgatta a két egyetemista beszélgetését az önkiszolgálóban.
Sohasem lesz ebből semmi!
Jean-Francois felemelte a kezét.
- J. -F. -é a szó - mondta Iréne, miután látta, hogy Anne
megfeledkezik legelemibb elnöki kötelességeiről is.
- Volna egy indítványom, amely eléggé beleillik az iskolai
tantervbe ahhoz, hogy megnyerje a tanárok és a szülők tetszé­
sét...
- Semmi beleszólásuk! - szólt közbe egy lány.
- ... és mindamellett figyelembe veszi azt a követelményt,
67
hogy modernek legyünk. Úgy értem, hogy azt a színdarabot,
amelyre gondolok, modern felfogásban kell játszani.
- Melyik az a színdarab? Ne halandzsázz annyit, mondd ki
végre!
- Ruy Blas*
Pillanatnyi csend után többen tiltakoztak, de helyeslő mo­
rajt is lehetett hallani.
- Ki ismeri jól a darabot?
Két-három kéz emelkedett tétován a magasba. Az egyik
fiú, közismert jópofa, felugrott.
- Klassz! - rikkantotta el magát. - Ez az a darab, ahol a
pacák a kéményen ereszkedik le. Én benne vagyok!
Az a csábító gondolat, hogy a pacák a kéményen fog le­
ereszkedni, már-már mindenkit megnyert az ügynek, mikor
a józan Iréne kért szót, s nagy nehezen meg is kapta.
- Súlyos akadályát látom a dolognak. A Ruy Blas-ban fő­
képp férfiszerepek vannak, márpedig itt a fiúk közül csak
Jean-Francois és Patrick Lourmarin játszott már színpadon.
Claude nem akar fellépni. A többiek...
A többiek - mármint a fiúk - behúzták a nyakukat. A jó­
pofa, aki már benne volt a dologban, meg a másik, aki kísér­
tetet játszott, kézzel-lábbal integetett, hogy nem, ők nem
akarnak fellépni.
- Hát aztán?! - kiáltotta Claudine Apramian, akinek az
arcába lógott a szőke haja. - Miért ne játszhatnánk el mi a
férfiszerepeket is?
- Az sohasem ugyanaz. Másodszor pedig - számolta az
ujján Iréne kevés az időnk, ha még a vakáció előtt fel
akarjuk avatni a klubot. Nem ismerjük a darabot...

* Victor Hugo (1802-1885) nagy francia költő és író egyik drámája

68
 Néhányan tiltakoztak.
- Ismétlem, kevés az időnk. Húsvétig már nem lesz semmi,
készülni kell a dolgozatokra. A húsvéti szünetben nem le­
szünk mind itt. Utána pedig három hónapunk se marad a
próbákra, egy olyan színdarabhoz, amit nem tanultunk az
iskolában.
Ezúttal általános volt a tiltakozás.
- Mit akarsz ezzel mondani? Csak olyan darabot játszha­
tunk, ami a tananyaghoz tartozik? Mi abban az érdekes?
- Légy szíves, Anne, kopogtass már az íróasztalon azzal a
vonalzóval! - adta ki az ordrét Iréne. Miután kissé lecsillapo­
dott a zaj, ismét hallgatóihoz fordult. - Indítványozom, hogy
a Tudós nőket* játsszuk el, amit az iskolában átvettünk, és
kérjük fel Saurin kisasszonyt, hogy vállalja el a rendezést.
Hagyjatok beszélni, nem fejeztem még be. Anne Belleau-nak
van egy barátnője, akinek az apja színész, Mireille Delannoy-
nak hívják.
- Delannoy? Antonie Delannoy, a híres színész?
- Az, az - erősítette meg Anne.
A tetszés zaja morajlott végig a hallgatóság sorain.
- Ez a Mireille Delannoy nagyon tehetséges lány - folytatta
Iréne. - Többször játszotta már Belíza szerepét, s úgy látszik,
nagy sikerrel. Te Anne, miért hagyod, hogy mindent én
mondjak el? Szólj már te is valamit! - súgta Iréne az elnöknő
fülébe. Anne láthatólag nem tért még mindig magához.
-Igen, Belíza... a nézők majd megpukkadtak a nevetés­
től - rebegte Anne oly halkan, hogy senki sem hal­
lotta.
- Vadius és Trissotin szerepét Patrick és Jean-Francois

* Moliére francia író vígjátéka, rövid ismertetését lásd a kötet végén

69
játszhatnák. Mireille Delannoy hajlandó eljönni a próbákra
csütörtökönként...
- Én nem fogadom el...
- Én inkább a Ruy Blas-t szeretném, az sokkal röhögte-
tőbb!
- Igen, a kémény kell nekünk, a kémény...
- Belízát én akarom játszani. Miért kérjünk fel egy lányt,
akit nem ismerünk? Mi abban a jó?
Mailloche-ék nagy szalonjának a hátterében felemelkedett
egy kéz, aztán lehanyatlott, majd újra a magasba emelkedett,
többször egymás után, szinte ütemesen, mintha valami auto­
mata mozgatná. Anne végre észrevette ezt a makacsul fel-fel-
nyúló vékony karocskát.
- Fel akar szólalni valaki ott hátul?
Halk moraj volt a válasz.
- Nem értem. Egy kis csendet! Nem hallgatnátok el egy
percre?
Egy percre sem hallgattak el, s továbbra sem lehetett ki­
venni a választ a hátul morajló hangzavarból.
- Gyere ide előre! - harsogta Jean-Francois.
A sarokból végre áttört a lármán a földön kuporgó
Claudine kiáltása:
- Adrienne Bocossi írt egy nagyon jó darabot. Azt elő le­
hetne adni.
Anne tanácstalanul fordult Iréne felé.
- Nem, nem! - mondta Iréne. - Nem vállalkozhatunk arra,
hogy minden szerző valamennyi alkotását elbíráljuk, így sose
érünk a végére. Válasszunk csak a Ruy Blas és a Tudós nők
között.
- Bocsánat! - szólt közbe Jean-Francois. - Igenis,
minden indítványt el kell bírálnunk. Miféle darab-
70
ról van szó? Gyere közelebb, Adrienne, így nem hallunk
egy szót sem!
Iréne megrántotta Anne könyökét.
- Jean-Francois lehetetlenül viselkedik. Elvégre te vagy az
elnök. Nem adtad meg neki a szót. Vond meg tőle!
Eközben az ifjú szerzőnek sikerült átfurakodnia a szalont
megtöltő tömegen; ez nem ment olyan könnyen, de bátorító
kiáltások ösztökélték, s erélyes kezek taszigálták előre.
A szerző még úgyszólván kislány volt, nagy homloka felett
egészen rövidre nyírt, merev haj meredezett. Pápaszemével és
hajlott kis orrával bagolyra emlékeztetett. Rózsaszínű füzetet
nyújtott át Jean-Francois-nak.
- Az inkák kincse, írta Adrienne Bocossi - olvasta fenn­
hangon Jean-Francois. - Hm... - mormogta Anne felé - attól
tartok, ez nem egészen eredeti... Most nincs időnk elolvasni
fordult ismét a kis Bocossihoz. - Nem tudnád néhány szóban
elmondani?
Adrienne némán bámult maga elé, mint aki mély töpren­
gésbe merül.
Iréne kissé lapos arca elvörösödött.
- Anne, csinálj már valamit, légy szíves! Elpocsékoljuk az
időnket. - Majd fojtott hangon hozzátette: - Tudod-e, ki ez
az Adrienne? A bátyja Geof bandájához tartozott. Még ha
érne is valamit a darabja, jobb kerülni minden kapcsolatot
ezzel a társasággal.
, - Miért? Ő igazán nem tehet róla, hogy a bátyja... - kezdte
Valérie.
Iréne tiltakozása nem várt hatással volt Jean-Francois-ra.
Érdeklődéssel kezdte lapozgatni Az inkák kincsét.
- El fogjuk olvasni a darabot - jelentette ki. - Mégsem

71
 volna igazságos, ha... Csendet kérek, figyelem! Indítványo­
zom, hogy jöjjünk újra össze...
- De hol, hol? És mikor?
- Hát izé... itt. Christine, rendben van? A szüleid?...
Christine megnyugtatta őket, hogy szülei mindig szívesen
látják a barátait.
- De még nem hoztunk semmiféle határozatot! Szavazni
kell!
- Hallgass már el, Iréne! Ti is hallgassatok, csendet! - ko­
pogott Jean-Francois erélyesen Mailloche úr vonalzójával
Mailloche úr íróasztalán. - Indítványozom, hogy mielőtt be-
rekesztenénk az ülést, válasszunk egy szűkebb körű bizottsá­
got, és ez üljön össze vasárnap a különböző javaslatok tanul­
mányozására. Utána majd összehívjuk a teljes ülést, hogy a
bizottság előterjeszthesse jelentését, és megejtjük a végleges
szavazást.
Néhány hang megpróbált áttörni a viharon. De reményte­
len vállalkozás volt, nem tudták felvenni a versenyt Jean-
Francois-val, aki tele torokkal harsogta:
- A szűkebb bizottság tagjaiul a következőket javaslom:
Anne Belleau, Iréne Voisenard, Christine Mailloche és én!
Tessék? Nem, nem, téged nem, Valérie. Két Perrin nem lehet
ugyanabban a bizottságban... Emelje fel a kezét, aki meg­
szavazza. Ki szavaz ellene? Tartózkodik valaki a szavazástól?
A javaslatot egyhangúlag elfogadták. Tehát vasárnap délután
háromkor. A viszontlátásra!
- Nos, jól mulatunk, jól mulatunk? Mi érdekeset ját­
szunk?
Mailloche úr megjelenése a szalon ajtajában mindenkibe
belefojtotta a szót: Iréne-be, akit felháborított, hogy Jean-
Francois puccsszerűen leszavaztatta a társaságot; a bizott-
72
ságból kihagyott Valérie-be, aki még nem heverte ki ezt a
sérelmet, meg azokba is, akik újra napirendre akarták tűzni
a gitáros klub szervezésének kérdését. Egyszóval öt perc
múlva már az egész társaság az utcán volt, és ki-ki hazafelé
ballagott.

Anne Belleau naplójából

Szombat este

Jean-Francois-val határozottan jól mulatok. Christine-nel is

jól érzem magam, de benne nincs annyi szellem, mint Mireille-
ben. Valérie kedves teremtés, csak egy kicsit színtelen. Iréne valóságos zsarn
J. -F. ma eljött hozzánk iskola után. Ünnepélyes ábrázattal
ült le az asztalhoz. Jómagam a pamlagon helyezkedtem el.
- Lássuk ezt a remekművet!
S elkezdte felolvasni Adrienne Bocossi darabját, Az inkák
kincsét, öt perc múlva már gurultam a nevetéstől, a szó szoros
értelmében fetrengtem a pamlagon, cseppet sem emlékeztet­
tem többé Madame Récamier-ra. J. -F. is fuldoklott a neve­
téstől, alig tudta folytatni.
Ez a „dráma” valami nagyon régi korban játszódik, nem
lehet megállapítani, mikor. Egy nemesi családról szól, amely
Peruba hajózik, hogy felkutasson egy rejtett kincset, öt vagy
hat gyerek vesz részt az expedícióban, apjuk, anyjuk, a neve­
lőnő és a házitanító kíséretében. A gyerekek egytől egyig az
intelligencia és a bátorság mintaképei, ellentétben a felnőt­
tekkel, akiknél korlátoltabb és gyávább lényeket még nem
hordott a hátán ez a vén föld.

73
 Egy adott pillanatban öblös torkú puskával felfegyverzett,
félelmetes haramia lép be a perui vendégfogadóba, ahol a ne­
mes család megszállt. Az egyik fiú - alig nyolcesztendős - el­
kiáltja magát: „Állj, egy tapodtat se tovább! Ide hozzám,
atyám, Jehan bácsi, Monsieur Liverpool, vessük rá magunkat
erre a banditára! ”
De atyám, Jehan bácsi és Monsieur Liverpool már az asztal
alá bújtak, Madame de Tournetéte, az anya pedig jajveszékel
és rimánkodik: „Rabló úr, vegye el az aranyunkat és az ék­
szereinket, csak az életünknek kegyelmezzen! ”
Végül a hősi gyermek hétesztendős, de nem kevésbé hősi
húga segítségével leüti a haramiát, pontosabban fejbe kólintja
egy ónedénnyel, miközben a felnőttek ájultan terülnek el az
asztal alatt.
Szívesen látnám Mireille-t a hígvelejű Madame de Tourne­
téte szerepében. Például akkor, mikor a nemes hölgy így szól
egyik lányához: „Adélaíde, ha én kijelentem önnek, hogy a
föld lapos, ne jusson eszébe ellentmondani és azt állítani,
hogy a föld gömbölyű! ”
Csakhogy Jean-Francois-nak az a véleménye, hogy a dara­
bot nem lehet előadni. Nem is szólva arról, hogy a színmű
amúgy sem állja meg a helyét, sokan akadhatnak, akik nem
tudják méltányolni a benne rejlő humort, s a szülők még azt
hihetnék, hogy őket figurázzuk ki. Iréne különben sem egyez­
ne bele az előadásába. Neki az az álláspontja, hogy ha a né­
zőknek akár csak egytizede is elégedetlenül távozik, már el­
vétettük a célt. A mi klubestünknek százszázalékos sikert kell
aratnia, mert mindenkire szükségünk van ahhoz, hogy a klub
megkezdhesse működését, és fenn is maradhasson...
Mégis sajnálom a dolgot, s meg is mondtam J. -F. -nek,
hogy ő is ugyanolyan józan, mint Iréné, és ugyanolyan gyáva,
74
mint Az inkák kincsé ben a szülők. J. -F. cseppet sem sértődött
meg, s távozóban vidáman integetett Adrienne Bocossi rózsa­
színű füzetével. Igazán remek pofa!
Mindez azonban még mindig nem ad választ arra a kérdés­
re, miféle „jelentést” terjesszünk elő holnap. S még ha dön­
töttünk is valamelyik darab mellett, hol találunk helyiséget,
ahol előadhatjuk? És hol tartjuk a próbákat? És mi lesz a
díszletekkel, a jelmezekkel? És a falragaszokkal?
Minderre nem is gondoltam. Ó, mennyi gond!
 VITT. FEJEZET

BELLEAU ÉS BOCOSSI

- Nem, nem, nincs időm! A bizottság? Hát igen, tegnap

összeültünk, és a teljes ülésre is sor kerül... nem tudom még,
mikor... majd meglátjuk!
Anne lerohant a vaslépcsőn, amelynek spirálisa kívülről
vette körül a gimnázium épületét, s az anyák réme volt.
„Ezek a gyerekek kimelegedve, felsőkabát nélkül jönnek ki a
tantermekből, egyenesen a hideg levegőre... Mégiscsak hal­
latlan! Az én lányomnak soha életében nem volt azelőtt nát­
hája, soha életében! ” A lépcső rovására írták nemcsak a hörg­
hurutot és az influenzát, hanem a kanyarót, a bárányhimlőt,
a gyomorrontást és az allergiát is, nem is szólva a rossz dol­
gozatokról.
Anne komor gondolatokba merülve rótta az utcát.
Mondjon le a klub alapításának tervéről? Soha! De hát
mehet-e ez így tovább, vezethet ez valamire? Mennyi fecsegés,
mennyi fölösleges izgalom! A szűkebb bizottság tegnapi ülése
nem hozott semmiféle határozatot. Mikor Jean-Francois a
társaság szórakoztatására részleteket olvasott fel Az inkák
kincséből, a lányok egyáltalában nem nevettek. Nem értették,
miért olvasta fel nekik Jean-Francois ezeket a gyerekes idét­
lenségeket, mikor nyilvánvaló, hogy a darabot úgysem lehet
előadni. Micsoda szellemi tompaság! Anne és Jean-Francois
összenéztek: érezték, hogy ők ketten összetartoznak, mint két
testvér.
76
 Iréne írásban megfogalmazott kész javaslattal jött az ülés­
re: tarka műsorral kell a közönség elé állni, tánccal, zenével,
népdalokkal. Majd megkéri Dhuistre kisasszonyt, a zongora-
tanárnőt, hogy léptesse fel legjobb növendékét; a francia iro­
dalomban kimagasló tanulók verseket szavalnak; azok a lá­
nyok pedig, akik tánctanfolyamra járnak, bemutatnak egy
klasszikus balettszámot vagy valami kedves népi táncot.
A műsort egy kis beszéd zárja le, amelyben kérni fogják, hogy
foglalkozzanak többet az ifjúsággal, építsék fel a Fiatalok
Házát, és adják át végre rendeltetésének az uszodát...
Eltekintve a javasolt záróbeszédtől, ami még rendben lett
volna, Anne csak undorral tudott gondolni Iréne műsorter­
vére. Hát ilyen semmiséggé zsugorodik az önkiszolgálóban
megfogant terv, amelynek varázsa annyira hatalmába kerí­
tette? Falusi táncok fejkötővel és facipőben meg egyéb mas­
karában? Soha!
Igen ám, csakhogy az idő sürget, és egyelőre még nincs se
műsor, se helyiség, se pénz, se...
Anne-t a kétségbeesés környékezte.
„Ó, bár sohase költöztünk volna ide! ” - fakadt ki magá­
ban.
- Szia!
Anne a hang irányába fordult. Sápadt kislány állt mellette;
alig a válláig ért, pápaszemet viselt, rövidre nyírt haja borzas
volt. Hatalmas, domború homloka a fiatal Victor Hugo emlé­
két idézte fel: ilyennek ábrázolja az irodalmi kézikönyv az
Hernani csatájának pillanatában.
„Más frizurát kellene viselnie, frufrusat” - gondolta Anne
szórakozottan.
Ebben a pillanatban felismerte Adrienne Bocossit, Az inkák
kincsének szerzőjét. No tessék! A kislány most kérdőre vonja,
77
miért nem akarják elfogadni a darabját. Hát ennyit nem tu­
dott megtenni Jean-Francois, hogy udvariasan kimagyarázza
a dolgot?... Borzasztó, hogy minden kínos feladatot őrá
hagynak, Anne Belleau-ra!
Miközben Anne imigyen morfondírozott magában, a kül­
világból egészen más hangok szűrődtek a tudatába. Anne
végül ráeszmélt, hogy Adrienne egy kérést ad elő mély, nyers
hangján, amely sehogy sem illett törékeny kis testéhez.
- A bátyád... a bátyád beszélni akar velem?
Még csak ez hiányzott! Egy báty, aki az ököljog alapján rá
akarja kényszeríteni a klubra Az inkák kincsét! Anne nem
akadt fenn azon, milyen valószínűtlen ez a feltevés: az életben
a bátyok inkább arra hajlamosak, hogy kigúnyolják húgocs-
káik irodalmi zsengéit. „És most nekem kell lerázni ezt a tola­
kodót... Minden kínos ügyet rám sóznak, igen, minden kínos
ügyet! ”
- Hogyan? A bátyád vár engem? Nos, ha vár, hát vár. Mi­
csoda arcátlanság! És ha a színdarabról van szó...
Egyszerre elérzékenyült. Megható képek tolultak fel emlé­
kezetében: Jean-Frangois-t látta, amint az asztalra borul, meg
önmagát, amint a nevetéstől fuldokolva dülöngél a pamlagon.
Szegény Adrienne, mégiscsak sajnálja az ember!
- Tudod, Adrienne, nekünk tetszett a darabod. Szívesen el­
fogadtuk volna... De meg kell értened, lehetetlenség: nagyon
kifigurázza a felnőtteket... Márpedig mi rászorulunk a segít­
ségükre, hogy legyen valami a klubból. Neked ettől függetle­
nül folytatnod kell az írást, tudod, tele vagy ötletekkel... És
magyarázd meg a bátyádnak, miért nem adhatjuk elő Az in­
kák kincsét...
A kis Bocossi elpirult. Egész furcsán pirult el: hatalmas

78
 homloka élénk rózsaszínt öltött, elálló füle pedig lángvörös
lett, mint a kakas taréja.
- Nem a darabról akar veled beszélni a bátyám. Csak a
barátnőim ragaszkodtak hozzá, hogy benyújtsam a színdara­
bot, én tudom, hogy nem lehet előadni... Ez nem érdekes.
Találkozol a bátyámmal?
- De miért? Nem ismerem a bátyádat. Mit akar tőlem?
- El akarja mondani az ötleteit. Tele van ötletekkel.
„Ő is!... Micsoda család! ” - kiáltott fel magában Anne.
- Ide hallgass, nem megyek el, ha nem árulod el, miről van
szó.
- A klubról.
- Ah! Hogy hívják a bátyádat? Hányadikos? Hány éves?
- Serge a neve. Serge Bocossi. Tizenöt éves. Harmadikos.
Osztályt ismétel. Szóval... szóval most elmész?
- Hol lenne ez a találkozó?
- Avenue de la Concorde, a régi uszoda előtt, ott vár. Hidd
el, a klub szempontjából fontos, amit Serge kieszelt.
- Hát jó - mondta Anne meg lehet próbálni, elvég...
Hirtelen elharapta a szót. Mi ütött belé, hát teljesen meg­
bolondult? Iréne csak a minap közölte vele, hogy ennek a kis­
lánynak a bátyja Geof bandájához tartozott. Egy másik emlék
is feltámadt benne, egy régebbi emlék... A múlt csütörtökön,
mikor először hallotta Adrienne Bocossi nevét, még semmi
sem jutott róla eszébe, de most, mikor a Bocossi név a Serge
keresztnévvel társult, egyszerre emlékezetébe idézte azt a sze­
rencsétlen napot, mikor ezek a csibészek ellopták Paul kerék­
párját. Egyikük aztán visszahozta, s miközben durván Anne
Iába elé lökte, az utca sarkáról kiáltások hallatszottak: „Hé!
Bocossi! Serge! Jössz már? ”
- És hány órára vár? - kérdezte Anne, s hangja minden
79
átmenet nélkül olyan hideg lett, hogy Adrienne, aki már
sugárzott az örömtől, elsápadt.
- Mo... most... illetve fél tizenkettőre ment az uszodába.
Anne az órájára pillantott.
- Nagy ég, micsoda szerencsétlenség! Serge Bocossi már
hat perce vár rám. Hát csak várjon. Azt üzenem neki, hogy
tartsa meg magának az ötleteit, minket nem érdekelnek!
Egy pillanatra elhallgatott, majd hozzátette:
- Vagy esetleg boldogítsa velük a... a cimboráit, Geof ban­
dájának azokat a tagjait, akik még itt csavarognak Újváros­
ban!
Azzal faképnél hagyta Adrienne-t. Most legalább meg­
mondta nekik. Vajon jól tette-e?
A sarokra érve nem állhatta meg, hogy hátra ne forduljon.
Adrienne még mindig mozdulatlanul állt a járda közepén,
mint akinek földbe gyökeredzett a lába. A szél, amely nem
éppen tavasziasan száguldott végig Újvároson, vadul cibálta
felöltőjét, s egy ócska újságot sodort hozzá, valósággal ráta­
pasztva a lábszárára. Úgy állt ott, mint a csüggedés szobra.
Anne lassan megindult visszafelé. Elégedetlen volt magával
és az egész világgal.

Amit régi uszodának neveztek, valójában egy félbehagyott

uszoda volt. Úgy látszik, a vállalkozás megbukott. Mindig
találtak valami magyarázatot arra, miért hiányzanak vagy
miért működnek rosszul a modern életnek ezek a vívmányai,
amelyekről a prospektusok dicshimnuszokat zengtek, amíg
az volt a cél, hogy lakókat csábítsanak Újvárosba.
Siralmas látvány volt ez az elvetélt nagy uszoda. A beto­
non már fekete repedések húzódtak, az időjárás viszontagsá-
80
gainak gyászos nyomai. A bejárati oldalon tömör deszka-
kerítés védte a félbemaradt építkezést a kóbor kutyáktól és
csavargó gyerekektől.
Háromnegyed tizenkettőkor Anne óvatosan kidugta a fejét
az Avenue de la Concorde sarkán. Maga sem tudta, mi hajtja
inkább: a lelkiismeret-furdalás, amiért ilyen gorombán bánt
el Adrienne-nel, avagy a kíváncsiság, hogy közelebbről lássa
a „szörnyetegek” egyikének arcát. De mindenesetre szívesen
játszott azzal a gondolattal, hogy most találkára jött.
A fiú ott állt a kerítéshez támaszkodva, kezét vízhatlan eső­
köpenyének zsebébe süllyesztve, fejét lehajtva, arccal a szél­
nek.
Anne megindult feléje, lassú léptekkel, mint aki egy hideg
vizű és háborgó tengerben készül megfürdeni.
A kocka el van vetve, Anne fejest ugrott a vízbe, s miután
már benne volt, nem maradt más hátra, mint átevickélni a
hullámokon.
- Szia! - köszöntötte Serge Bocossit.
- Szia!
- Menjünk át oda, ott nincs olyan szél.
Befordultak a deszkakerítés sarkán. Téglarakás kínálko­
zott pad gyanánt. Leültek.
„Igen, nyilván ő az - állapította meg magában Anne -, de
én úgy emlékeztem, hogy a szeme kék. ” Megismerte a fiú
haját, amely mélyen a homlokába hullt, sűrű szempilláit és
széthúzódó felső ajkának azt a jellegzetes mozdulatát, amely
feltárta villogó fehér fogait.
- Te most arra vagy kíváncsi, hogy miért akartam...
- Semmire sem vagyok kiváncsi - mondta Anne nem egé­
szen őszintén. - De mégiscsak...
- Hát ide figyelj! - vágott a szavába Serge Bocossi. - Vala-
81
mit ajánlani akarok neked, és valamit kérni tőled. Én is
teszek neked egy szívességet, te is nekem. Fifty-fifty. Addsza-
nesze. Benne vagy?
- Hát hallottak már ilyet! Előbb tudnom kell, miről van
szó! Ne nevettesd ki magad!
Most már egy cseppet sem félt. Dühös volt. Felállt. A fiú
is. Serge erősen a szeme közé nézett, s Anne most megfigyel­
hette, hogy a fiúnak valóban kék szeme van. Csak olyankor
látszott feketének, mikor leeresztette sűrű, sötét szempilláinak
függönyét.
- Ne haragudj - szólt Serge már kevésbé nyersen. - Elsiet­
tem a dolgot, nem válogattam meg a szavaimat. Hát ide hall­
gass. Ti klubot akartok alapítani. Ez nem valami világrengető
ötlet, és újnak semmi esetre sem nevezhető. De színdarabot
készültök előadni, és ez már más. Azt mondhatod erre: ez
sem új. Ez igaz, de nagy lehetőségek rejlenek benne... És hogy
úgy mondjam, benne van a levegőben, kedvez neki a kor­
áramlat. Fiatal társulatok bukkannak fel mindenfelé. Miért
ne próbálkozhatnánk mi is? Ami engem illet, a színház a
szenvedélyem. Amint leérettségiztem, erre a pályára megyek.
Persze az apám beleegyezése is kell hozzá. Egyébként nem
vagyok már kezdő. Tavaly nyáron a barátaimmal modern
darabokat játszottunk a Délvidéken, minden este más helyen.
Mondom, moderneket játszottunk, de a klasszikusok ellen
sincs kifogásom, csak jó legyen a rendezés, a huszadik szá­
zadba való... Nektek még nincsenek tapasztalataitok ezen a
téren, ezt én tudom nyújtani nektek. Nekem meg lehetőséget
adtok arra, hogy gyakoroljam magam. Mert elárulhatom,
hogy a rendezés még jobban vonz, mint az, hogy fellépjek a
színpadon. Áll az alku?
- Van nekem egy barátnőm - válaszolta Anne nyugodt
82
méltósággal, ami annál is inkább dicséretére vált, mivel az
ajánlat teljesen elkápráztatta -, van nekem egy barátnőm, aki
vendégszereplő lesz az előadásunkon. Neki már nagy tapasz­
talata van. Az apja színész. Két ízben is felléptette a lányát.
Antonie Delannoy-ról van szó...
Elhallgatott, s leste a mágikus név hatását. Serge Bocossi
nem ámult el, nem meresztett nagy szemeket, nem kezdett el
hebegni, és még csak nem is vigyorodott el gúnyosan. Egysze­
rűen ennyit mondott:
- Delannoy azok közé a színészek közé tartozik, akiknek
a legnagyobb hódolója vagyok. Gyakran sétáltam el a mont-
martre-i háza előtt, csak azért, hogy lássam, mikor kilép a
kapun - tette hozzá bizalmasan.
- Én... - kezdte Anne.
Azt akarta mondani, hogy ő ugyan nem ismeri ezt a
montmartre-i házat, mert Delannoy elvált a feleségétől, és
Mireille a bal parton lakik az anyjával, ezzel szemben kará­
csonykor személyesen beszélt a híres színésszel a kulisszák
mögött. No de mire jó ez? Csak nem fog bizalmas beszélge­
tésbe bocsátkozni ezzel a fiúval! így hát elharapta a szót.
Serge még mondott valamit Antonie Delannoy játékáról.
Anne végül mégiscsak közölt annyit, hogy jelen volt annak
a legújabb darabnak a bemutatóján, amelyben Antonie De­
lannoy alakítja a főszerepet.
Kiderült, hogy Serge is jelen volt, az apja szerzett jegyeket
egy barátja révén.
Anne visszatért Mireille-re:
- Kitünően ismeri Beliza szerepét. És mivel most vettük át
az iskolában a Tudós nőket...
Serge kihívóan mosolygott.
- És ki lesz a rendező?
83
 -Hát... tulajdonképpen még nem osztottuk fel magunk
közt a... a funkciókat. Azt hiszem, Jean-Francois Perrin.
Serge lebiggyesztette az ajkát, s visszaült a téglarakásra.
- És a terem? Hol fogtok termet találni ebben az istenverte
Újvárosban? Ülj már le, rossz nézni, ahogy itt fél lábon áll­
dogálsz. Remélem, van időd.
Az ebédidő már elmúlt. Mit fog szólni ehhez anyu? Anne
továbbra is egyik lábáról a másikra állt, de mikor Serge fel­
ajánlotta, hogy megmutat neki egy helyiséget, ami talán meg­
felel, noha „elég viccesen hat, és kissé félelmetes”, egyszeriben
megfeledkezett az ebédről, és követte Serge-et.
Serge végigvezette az uszoda mentén, majd megállt egy
keskeny fémkapu előtt, amely a betonfalba volt vágva. Anne
álmélkodva látta, hogy Serge kulcsot húz elő a zsebéből, és
bedugja a zárba. Pinceszag, nedves cement szaga, penész- és
egérbűz csapta meg Anne orrát, amint kinyílt a kapu. Egy kis
csigalépcső kanyargott előttük. Anne egyre növekvő csodál­
kozással követte Serge-et, aki változatlanul magabiztos volt,
s most egy hosszúkás villanylámpát vett elő a zsebéből.
- A szereléssel már csaknem elkészültek, mikor leállították
az építkezést. Csak az áram hiányzik. A víz idevezetésének
költségeitől riadtak vissza a tőkés társak.
A lámpa fehér fénykévéje valami peronfélén cikázott ide-
oda, amelyen túl egy feketébb űr tátongott. Mintha valame­
lyik metróállomás peronján lettek volna.
- Vigyázz! - fogta meg Serge a lány könyökét. - Le ne
bukfencezz! Az uszoda végén vagyunk, érted? Azon az olda­
lon, ahol a mély víznek kellene lenni, az ugrótoronynak
A medence feneke fokozatosan emelkedik, mint minden
uszodában, egészen a túlsó végéig, vagyis a sekély vízig,

84
ahol a kisgyermekek és kezdő úszók lubickolhatnak. Mind­
járt megmutatom neked. Körüljárjuk az egészet.
Zseblámpájának fényével újabb és újabb szakaszokat pász­
tázott végig, s közben folyton beszélt. Mély hangja volt,
akárcsak Adrienne-nek.
- Lépcső nincs, de esetleg beállíthatunk falépcsőket, vagy
a kevésbé mély oldalra helyezhetjük a nézőtér bejáratát. Tes­
sék, ez az!
Teljesen körüljárták a nagy medence félkörét.
- Fordulj meg!
Szabályos négyszög alakú nyílások sorát világította meg a
zseblámpa.
- A kabinok - mondta a fiú -, más szóval a színészöltözők.
Mintha egyenesen erre a célra készültek volna.
- Ahá! - kiáltott fel Anne. - Azt akarod mondani, hogy...
hogy a medence feneke lehetne a földszinti nézőtér, itt volna a
zártszék, a zsöllye...
- Végre kapiskálsz! Igen, a nézőtér a medence fenekén lesz.
Itt állítjuk fel a széksorokat. Körös-körül csinálhatunk egy
első emeleti erkélyt, itt lesz a ruhatár, sőt büfét is berendez­
hetünk. Hohó, majd elfelejtettem, a reflektoroknak is helyet
kell biztosítani! A sekély víz medencéjében helyezzük el a
zenészeket a pick-uppel, gitárokkal satöbbi. Játszani pedig
itt fogunk - toppantott, s a cement tompán visszhangozta a
zajt -, úgyhogy bárhol ül valaki a nézőtéren, jól láthatja a
színpadot. A kabinok elé függönyöket feszítünk ki tartó-
rudakra, és megvan a színpad hátfala. És majd megmutatom
neked, a kabinok mögött, a zuhanyozókban bőven van hely
a színházi gépészeknek is, a kellékeknek is, a kulisszáknak is.
Ami a színpadi függönyt illeti, ez már nehezebb eset. Vannak
ugyan, akik tudatosan el is hagyják. De mégiscsak fokozza a
85
színház varázsát és titokzatosságát. Én legalábbis szeretem;
szép az, mikor felhangzik a három gongütés - bamm-bamm-
bamm! és a függöny lassan széthúzódik. Itt érzi az ember.
Öklével ráütött a gyomrára.
- Ó - szólt Anne én is úgy vagyok vele, és...
De Serge már megelégelte a bizalmas vallomásokat, és
visszatért a gyakorlati kérdésekre:
- Figyeld csak meg, alig van itt visszhang.
Néhányszor elkiáltotta magát: „Há! Há! Há! ” Valóban,
csak alig hallható morajlás volt a válasz.
- Nos - kérdezte Serge -, mikor ül össze a bizottság, hogy
ezüsttálcán átnyújtsuk nekik az uszodát?

Anne egy óra előtt tíz perccel ért haza, s anyu alaposan meg­
mosta a fejét. Többek között kijelentette, hogy nagyon hely­
teleníti ezt az egész klubosdit, amely ennyire felforgatja az
életüket.
Serge, aki hazáig kísérte Anne-t, úgy beszélt vele, mintha
évek óta a legjobb pajtások lennének. Elmesélte, hogyan fe­
dezte fel az uszodát. Akkor lopózott be először, mikor még a
főbejáraton is lehetett közlekedni, s arról álmodozott, hogy
valami zenés pincefélét rendez be magának és a pajtásainak.
Hogy kik voltak ezek a pajtások, nem mondta meg. Geof
nevét egy szóval sem említette. Később aztán bekerítették a
félbemaradt építményt, de Serge addigra már felfedezte a kis
oldalkapu zárjában felejtett kulcsot...
- Csütörtökön eljövök a bizottság ülésére, kijelöltök egy
küldöttséget, amely a városi tanácstól engedélyt kér arra,
hogy színdarabot adhassunk elő az uszodában. Ha akadékos-

86
kodnak, szólok az apámnak, hogy valamelyik minisztériumi
barátja járjon közbe az érdekünkben.
Serge könnyedén átsiklott az esetleges nehézségek felett.
Anne-t annyira magával ragadta a lendülete, hogy ő sem
látott semmi okot az aggályoskodásra.
-A Tudós nők? - tűnődött hangosan Serge. - Miért ne?
Jobban szeretem ugyan a moderneket, de az első alkalommal
valóban nem volna helyes meghökkenteni a közönséget. Csak
előtte be kell mutatni valami egyfelvonásos darabot is, ami
kissé felvillanyozza a nézőket, egy kis feszültséget teremt.
Arra gondolok, hogy talán Courteline-t. * Rövid darabot
századvégi kosztümökkel, karikírozott játékmodorban, hi­
szen érted.
Anne nem volt benne olyan biztos, valóban érti-e, miért
kell az a „feszültséget teremtő” egyfelvonásos, és miért kell
„karikírozott játékmodorban” előadni, de a szíve hevesen
dobogott. Napok óta most látszott először megvalósítható­
nak a klub és a színielőadás, most vált kézzelfoghatóvá a terv,
s Anne már látta magát a színpadon, az uszoda medencéjét
zsúfolásig megtöltő nézőközönség előtt.
Délután, útban az iskola felé, egyszerre ráeszmélt, hogy
noha Serge Bocossi már mindent megszervezett, maga a
bizottság még nem határozta el, melyik darabot játsszák.
Sőt mi több, még azt sem döntötték el, vajon a klub valóban
színielőadással kezdje-e működését. Nem is beszélve arról,
hogy a végső szót nem a bizottság, hanem a teljes ülés mond­
ja ki!

* Georges Courteline (1860-1929) francia író. Humoros elbeszélései

és színdarabjai szellemesen figurázzák ki a francia nyárspolgárt
87
 IX. F E J E Z E T

A BIZOTTSÁG ÜLÉSE

Anne Belleau naplójából

Március 20, csütörtök

Micsoda nap, micsoda nap! Mikor felülkerekedik bennem az

optimizmus, úgy látom, hogy még semmi sem veszett el.
Egyelőre nem lehet tudni, mi lesz az eredménye ennek a sok
vitának. Ki a megmondhatója, vajon a vereség előestéje-e ez,
vagy a győzelem hajnala? Rájöttem, hogy nagyon furcsán
tanítják a történelmet: úgy írják le az eseményeket, ahogy
évszázadokkal később látták őket. Nagyon el tudom képzelni,
hogy a marignanói csata előestéjén (1515, ha nem tévedek)
I. Ferenc tábornokai a fejüket fogták és sóhajtoztak: „Mi
lesz ebből, mi lesz ebből?! ” Maga a felséges úr pedig hüvelyk­
és mutatóujja közé csippentette hosszú orrát, elgondolkozva
dörzsölgette, és azon töprengett, vajon nem volna-e okosabb
lerendelni azt a gyémánt nyakéket, amelyet egy szép hölgynek
szánt, mivel már úgyis elég sokba kerül ez a nevezetes nap.
Anne Belleau, Anne Belleau, már megint elkalandozik!
Próbáljuk kissé rendezni a gondolatainkat, legalább papíron.
Ez a csütörtök tulajdonképpen nem is indult olyan rosszul.
Anyu, miután példás rendet teremtett a lakásban, és friss
virágokat tett a nappaliszobába, bejelentette, hogy Paullal
88
együtt mindjárt ebéd után eltávozik hazulról, és átengedi
nekünk a terepet. Más szóval: bebizonyította, hogy a Belleau
szülők sem maradnak el a Mailloche szülők mögött. Ami
pedig Pault illeti, akiről feltehető volt, hogy felháborodik
azon, hogy kirekesztjük a tanácskozásból - nos, Paullal ma­
darat lehetett volna fogatni, mikor megtudta, hogy anyu
egész délután egyedül az övé lesz.
Már a desszertnél tartottunk, mikor csöngettek.
- Máris? - kérdi anyu. - Ez a bizottság aztán csakugyan
pontos.
De nem a bizottság volt. Nagyapa és nagyanya állítottak
be váratlanul, bejelentés nélkül.
Meglepett kiáltások, elképedés, ölelkezés, szemrehányások,
magyarázkodás.
Nagyapának járt még egy nap szabadság, ezt vette most ki.
Azt mondták egymásnak nagyanyával: „Gyerünk, szerezzünk
egy kis meglepetést a gyerekeknek. ”
- De miért nem ebédre jöttetek? - Satöbbi, satöbbi...
S aztán nagyapa elsütötte a nagyágyút. Miután megtudta
aputól, hogy „színészi ambícióink vannak”, gondolt egyet, és
hozott nekem egy kötet... Courteline-t! Igen, éppen azt a
Courteline-t, akit Serge Bocossi ajánlott, hogy „egy kis fe­
szültséget teremtsünk”.
Anyu beszélt a bizottságról, s közölte, hogy délutánra el
akar menni hazulról; nagyapa tüstént anyu karjaiba tuszkolta
nagyanyát, a lelkűkre kötötte, hogy tegyenek egy jó nagy
sétát a friss levegőn, s kijelentette, hogy ő marad: boldog,
hogy személyesen ajánlhatja a bizottságnak Courteline egyik
egyfelvonásosát.
- Nagyon-nagyon mulatságos - tette hozzá. - Ahogy ti
Paullal mondanátok: röhögtető.
89
 Szóhoz sem tudtam jutni a megdöbbenéstől. Ahogy köze­
ledett a végzetes pillanat, mikor be kell mutatnom a társa­
ságnak Serge Bocossit, amúgy is egyre jobban összeszorult a
torkom. Három napja mindent elkövettem, hogy előkészít­
sem a talajt Serge számára, de bizony nem nagy megértéssel
fogadtak... Most pedig ráadásul még nagyapát is be kell
ajánlanom! Ez valóságos katasztrófa! Szinte előre láttam,
milyen képet vágnak a többiek, ha bemutatom ezt az öreg­
urat.
Nem ecsetelem a részleteket, sohase érnék a végére. Voltak
pillanatok, amelyek igazolni látszottak legsötétebb balsejtel­
meimet. Néma csend volt, mikor elmotyogtam, hogy nagy­
apám ajánlani szeretne valamit. J. -F. viselkedett a legfesztele-
nebbül. Szívélyesen kezet szorított nagyapámmal, s ő legalább
ismerte Courteline nevét. Mert ami a lányokat illeti, tőlük
akár Mars-lakó is lehetett volna.
Szerencsére Christine-t hamarosan levette a lábáról az a
nyilvánvaló csodálat, amely nagyapa tekintetéből feléje su­
gárzott. Nagyjából itt tartottunk, mikor megérkezett Serge.
A többiek nem fogadták valami nagy lelkesedéssel, ő pedig a
legcsekélyebb diplomáciai érzékről sem tett tanúságot. Min­
den kertelés nélkül azzal kezdte: „ Anne már elmondta nektek,
miről van szó. Kész megoldásokat hozok meg egy termet. ”
Jean-Francois - szokása szerint felborzolva haját - meg­
próbálta elmagyarázni, hogy még nem tartunk itt, hogy
egyelőre azt sem határoztuk el, milyen jellegű tevékenységet
fejtsen ki a klub, s ha már elhatároztuk, a döntést a teljes ülés
elé kell terjeszteni jóváhagyás végett. Serge vállvonogatással
intézte el az ellenvetéseket, efféle kedves megjegyzések kísé­
retében: „Nem érdekes! Ugyan már! Gyerekség! ”
- Kezdjük azzal, hogy neki nem is volna joga jelen lenni a
90
bizottság ülésén, ez teljesen szabályellenes! - kiáltotta Iréne.
Nem volt hajlandó közvetlenül Serge-hez intézni szavait, még
a nevét sem mondta ki, hanem megvetése jeléül csak harma­
dik személyben beszélt róla.
Lassacskán Jean-Francois is nekitüzesedett, s már-már
attól féltem, hogy a két fiú mindjárt ökölre megy. Nagyapa,
egyik ujját a Courteline-kötetnek azon a lapján tartva, amit
fel akart nekünk olvasni, olyan feszült figyelemmel kísérte a
jelenetet, mintha a tévét nézné.
De mégiscsak ő mentette meg a helyzetet, s ha ebből még­
sem vereség lesz, az egyedül neki köszönhető.
- Magam is kényes helyzetben vagyok a bizottsággal szem­
ben - szólalt meg szerényen -, mert hiszen én is szabályelle­
nesen vagyok jelen az ülésen. Nem lehetne legalább meghall­
gatni a javaslatokat, hogy először is lássuk: miről van szó?
Hátha olyan természetűek a javaslatok, hogy menthetővé
teszik az alaki szabályok megsértését, tekintettel arra, hogy
az idő sürget. S talán remélhetem, hogy ezt az elnéző maga­
tartást az én személyemre is kiterjesztik.
Serge, akit a hűvös fogadtatás sem ejtett zavarba, a hallga­
tóság élénk mozgolódása közepette beszélni kezdett. Az uszo­
dáról beszélt, s én ismét bátorságra kaptam. Serge egy papír­
lapot vett elő, s felolvasta azoknak az újvárosi személyiségek­
nek a nevét, akikkel érintkezésbe kell lépni, hogy engedélyt
kapjunk az uszoda igénybevételére. Még az összehajtható
székek bérlésére vonatkozóan is beszerezte a szükséges felvi­
lágosításokat. Határozottan látszott, hogy ez a fiú nem
hebehurgya, sőt! Nagyapa elismerően bólogatott.
Az az ötlet, hogy a kabinokat színészöltözőkké alakítjuk
át, Christine-t és Valérie-t is megnyerte a tervnek. Ezek után
Iréne ellenvetései már nem nagy súllyal estek a latba. Ami
91
J. -F. -t illeti, ő sokkal becsületesebb, semhogy megtagadná
elismerését a jó tervtől, még ha az ellenfelétől származik is.
Mikor aztán Serge hozzátette, hogy a jegypénztár már meg­
van, s hogy ez mennyivel jobban fest, mint amikor az iskolai
ünnepélyeken asztalokat állítanak a kapu elé, hogy belépti
díjakat szedjenek, a játszmát végképp megnyerte. Az első
jegyet ő maga váltotta meg a pénztárnál: a bizottságba szóló
belépőjegyét. (Azt hiszem, most sikerült elsütnöm egy szelle­
mességet. Sajnos, mindig csak olyankor sikerül, mikor egye­
dül vagyok. )
Ezek után Serge is egyszeribe kedvesebb lett. Elmesélte,
hogyan működött a vakációban mint színész, egy bábszínház­
társulat tagjaként. Nem hangoztatta, hogy a színház a szen­
vedélye. Általában sokkal tartózkodóbbnak mutatkozott,
mint amikor kettesben volt velem.
Végül megpróbáltuk összeállítani ennek az átkozott elő­
adásnak a műsorát. Abban mindjárt megállapodtunk, hogy a
Tudós nőket játsszuk el, de nem az egészet, csak egy felvonást,
mert az egész darabra már nem volna időnk felkészülni.
A harmadik felvonást választottuk ki, ahol Vadius és Trisso-
tin is megjelenik a színen.
Itt kisebb összecsapásokra került sor. Serge kijelentette:
- Chrysale, Klitander, Ariste jeleneteit kihagyjuk, mert
csak néhány szóból áll a szerepük.
- Szó sem lehet róla! - tiltakozott Iréne. - Már az is elég
szabályellenes, hogy csak egy felvonást játszunk. Ez képes
volna megnyomorítani Moliére-t!
- Szabályellenes! Ez folyton csak azt az egy szót szajkózza.
Most visszaadta Iréne-nek a kölcsönt, ő sem hozzá szólt,
csak róla, harmadik személyben. Igazán komikus volt. Serge
ezután törölni akarta Henriette szerepét is. Iréne ismét tilta-
92
 kozott, ezúttal J. -F. is támogatta. Kimutatta, milyen fontos
az a néhány szó, amit Henriette mond, például ez: Bocsánat,
uram, én nem értek görögül. Serge, akit kissé idegesített, hogy
J. -F. -nak a kisujjában van az egész Moliére, végül elismerte,
hogy Henriette szerepére valóban szükség van. Chrysale-ra
és a többiekre vonatkozóan egyetértésre jutottunk; ezek alig
jelennek meg a színen, és méltánytalan volna bárkitől is azt
kívánni, hogy jelmezt csináltasson magának, csak azért, hogy
áthaladjon a színen. Igaz, el is felejtettem említeni: elhatároz­
tuk, hogy a jelmezek ügyében az anyákhoz fordulunk segít­
ségért.
Ezek után rátértünk a szereposztás kérdésére: ki kit alakít­
son? Vasárnap be kell mutatnom a bandának Mireille-t.
Ő játssza Belíza szerepét. Az az aggályoskodó Valérie azt
mondta: „Ki fog nevetni minket! ” Látszik, hogy nem ismeri
Mireille-t!
Vasárnapig mindenkinek a kezében kell hogy legyen a
Moliére-kötet. Én alakítom Philaminte-et. Christine Ar-
mandát, Valérie nem akar játszani. Nincs mit tenni, majd a
kulisszák mögött fog sürgölődni; ő lesz a sminkmesterünk.
Nincs még Henriette-ünk, fel kell kutatni valakit, aki alkal­
mas rá. Jean-Francois és Serge hűvös udvariassággal egymás­
nak kínálták fel Trissotin szerepét. Végül sorsot húztak. Serge
játssza Trissotint, J. -F. pedig Vadiust. Iréné ekkor izgatottan
közölte, hogy most jut eszébe, Patrick Lourmarin hajlandó
játszani. Neki kellene adni Vadius szerepét, igazán! De nem
is figyelt rá senki, annyira lázba jöttünk, mikor láttuk, hogy
végre formát ölt az előadás terve.
És most jöttem én:
- Indítványozom, hogy az öcsém, Paul-Louis Belleau kapja
a kisinas szerepét.
93
 - A kisinasét? Kihúzni! - mondta Serge.
-Tüske (vagyis a kisinas) szerepe fontos - szólt angyalian
Jean-Francois. - Az ő elesése szolgáltat alkalmat Belízának
arra, hogy előadást tartson a súlypontról.
Serge nem buta, határozottan van esze. Kapitulálni is tud,
ha kell.
-Jó, jó, elfogadtuk - mondta. - A kisinas: Paul-Louis
Belleau.
Erre J. -F. ellenjavaslattal állt elő:
- Ne adjuk inkább a húgodnak, Adrienne-nek ezt a szere­
pet? A darabját nem lehet előadni, de értékes felfedezés a
klub számára.
Puff neki! Paul belebetegszik, ha csak néző lehet. Szeren­
csére ebben a pillanatban olyan zseniális ötletem támadt,
mint még soha:
- Indítványozom, hogy Adrienne Bocossi legyen a súgó.
Könnyen el lehet helyezni egy sugószekrényt a sekély vizes
medencében. És fenntartom azt az indítványomat, hogy az
öcsém kapja a kisinas szerepét.
- Fogja tudni játszani? - kérdezte Iréne mélységesen gya­
nakodva.
- A szerep lényege az, hogy az inas orra bukik. Paulnak
ebben igen nagy gyakorlata van.
Mindkét javaslatot elfogadták. Paul: Tüske, Adrienne a
súgó.

Nagyapa ezalatt úgy viselkedett, mint egy angyal, egy szót

sem szólt, csak figyelt, csupa fül volt. Most végre rá is sor
került. Serge támogatta nagyapa javaslatát. Nem ismertem
Courteline-nek ezt a jelenetét. Sigismond egy szerencsétlen
94
 fiú, aki anyjával együtt felszáll az omnibuszra; valami hölgy­
höz igyekeznek, akit fel kell köszönteni a neve napján. Sze­
gény srác hatalmas cserép virágot cipel, s folyton azt sziszegi
a fogai közt: „A fene ezt a vacak petúniát! ” Közben pedig az
anyja, aki jó messze ül tőle, hangos kérdéseket intéz csemeté­
jéhez a lenmaglisztes borogatás ügyében, amelyet valami
furunkulus miatt rakott rá, meg a borjúmáj tárgyában, amit
ebédre ettek. Az omnibusz utasai kommentárokkal kísérik a
beszélgetést, kórusban, mint az antik tragédiákban.
És Sigismond szenved! Meg lehet érteni.
Serge és Jean-Francois egyaránt pályázik a szerencsétlen
fiú szerepére. Egyelőre nem döntöttük el, ki játssza. Mikor az
anyára került sor, Madame Poisvert-re, „akinek ábrázata
csak úgy duzzad a fenségtől és előkelőségtől”, összenéztünk.
Harsogó derültség közepette vetettünk fel egy-egy nevet, az
Újvárosban ismert legkövérebb személyekét: hogy milyen al­
kalmas volna erre a szerepre a pékné, akinek a Párizsba veze­
tő úton van a boltja, vagy Pesche kisasszony, az óvoda gond­
noknője, sőt még egy férfi nevét is bedobta valaki, Vailland
kelmefestőét, aki valóságos víziló. Ekkor bátortalanságot
színlelő hangon megszólalt nagyapa:
- Egy női ruhába öltözött férfi mindenesetre mulatságosabb
volna, és emellett elhárítaná azt a veszélyt, hogy megbántjuk
valakinek az érzékenységét. Míg ha közületek való figurázza
ki a túlzó mamát...
Zajos helyeslés. Nagyapa tapintata valóban csodálatra
méltó. Mikor helyreállt a csend, változatlanul alázatos han­
gon előterjesztette javaslatát:
- Én szívesen eljátszanám a szerepet, ha...
Christine lelkesen kiáltozva felugrott. Azt hittem, mindjárt
csókot cuppant nagyapa tisztes kobakjára.
95
 - Ó, Monsieur, milyen mókás lesz a csipkés alsószoknyái­
ban!
- A feleségem - felelte nagyapa ártatlan képpel, amely
azonban senkit sem tévesztett meg a feleségem még őrzi a
faliszekrényben az anyja régi ruháit. A gyerekeknek tette el,
farsangi jelmeznek. Esetleg belebújhatnék valamelyikbe... ép­
pen annak a kornak a viselete, amikor még omnibuszok köz­
lekedtek a városban...
No de ilyet! Nagyapa egyenesen azzal a tervvel jött ide,
hogy ő játssza el Sigismond anyjának a szerepét! Egy pilla­
natra valósággal megnémultam, kissé zavarba estem, de azért
mégiscsak kellemes érzés, hogy a családom felnőtt tagjait nem
lehet csak úgy egyszerűen beskatulyázni az „aggok” közé.
Serge ontotta az ötleteket, hogyan kell rendezni a Sigis-
mond-t. Az Utasok Kara alkalmat ad arra, hogy foglalkoz­
tassuk azokat a fiúkat s még inkább lányokat, akiknek min­
den álmuk, hogy megjelenhessenek a világot jelentő deszká­
kon, de fontos szerepekben „csődöt mondanának”. (Serge
Bocossi kifejezése! )
Jó, jó, de én már szerettem volna bezárni az ülést. Anyu
palacsintát süt nekünk, s én hallottam, hogy már megjöttek.
Paul, anyu és nagyanya ott sürögtek-forogtak a konyhában.
A végén megeszik az egész palacsintát! Sajnos, kihagytam a
számításból a mi Iréne Voisenard-unkat, aki halk és monoton
hangján módszeresen felépített expozéba kezdett:
- Ez az előadás csupán a kezdet. Nekünk az a célunk, hogy
a klub fenn is maradjon. Ehhez pedig erkölcsi és pénzügyi
támogatásra van szükségünk. Biztosítanunk kell olyan embe­
rek közreműködését, akik számítanak valamit, akiknek „te­
kintélyük és súlyuk” van (Voisenard kifejezése) A tanárokra
gondolok. A díszletek és a műsorok elkészítése tekintetében
96
számíthatunk Philippon rajztanár úrra. Azt mondjátok, hogy
Saurin kisasszony segítségét ne vegyük igénybe, mert olyan
színművet erőltetne ránk, amelyet senkinek sem volna kedve
előadni. Szerintem ez merő előítélet a részetekről, de ha a
többségnek kifogása van Saurin kisasszony ellen, én termé­
szetesen meghajlok az akarata előtt. Ellenben szükségünk van
egy másik tanárnőnkre. Azt javaslom, lépjünk érintkezésbe
Dhuistre kisasszonnyal, akit a Zeneakadémia első díjjal tün­
tetett ki, és akinek a növendékei közül nem egy ma már is­
mert zongoraművész...
Iréne ezeknek a zongoraművészeknek impozáns névsorával
kápráztatott el bennünket, de én már egyikre sem emlékszem.
- ... Értsétek meg, a két színdarabon kívül olyan számokat
is fel kell venni a műsorba, amelyek lehetővé teszik, hogy a jó
tanulók produkálhassák magukat...
Erre valamennyien felszisszentünk, még nagyapa is, de
Iréne rendületlenül folytatta, mint egy felhúzott automata:
- Ez tetszeni fog a szülőknek is, a tanároknak is. Dhuistre
kisasszony növendékei közt most éppen akad egy rendkívüli
tehetség, Barthélémy Canembert... *
Hangos nevetés tört ki. Iréne meglepett pillantást vetett
ránk, aztán folytatta:
- Kész vagyok felkeresni Dhuistre kisasszonyt és meg­
kérni, hogy léptesse fel Barthélémyt a gálaestünkön. Már
csak azért is szükségünk lesz rá, mert zongorát kell bérel­
nünk...
-Zongorát? Nemcsak zongorát! - tiltakozott kórusban
Christine és a két fiú.

* A hasonló hangzású Camembert egy közkedvelt, kövér francia sajt neve

99
 Gitárról, fuvoláról, sőt ütőhangszerekről is szó esett. Ez
remek ötletet sugallt nekem:
- Ha beiktatjuk a műsorba Iréne Camembert-jét (újabb
derültség, s Iréne ismét csodálkozva és megbotránkozva me­
redt ránk), akkor egy gitárszámot is bevehetünk. Patrick
Lourmarin nagyon jól gitározik. Minthogy pedig a színdara­
bokban nem tudunk neki szerepet adni...
Elfogadták az indítványt: beiktatunk egy számot, amelyben
több gitáros fog játszani Patrick vezetésével. Alighogy ezt
megszavazták, Iréne ismét megnyargalta vesszőparipáját: lép­
tessük fel a jó tanulókat.
- Valérie, aki tánctanfolyamra jár, szervezzen egy kis ba­
lettet.
Csak ez hiányzott Valérie-nek! Rémülten tiltakozott, hogy
dehogyis merne ő fellépni, és különben sem táncolhat, mert ő
a sminkmester. Iréne erre kijelentette, hogy szükség esetén
bármelyikünknek vállalnia kell többféle funkciót. Hogy egye­
bet ne mondjon, ő a rendező, de azért táncol is, ha kell...
Iréne Voisenard a rendező? Hát ez igazán újdonság volt
számomra. Úgy tudtam, hogy én vagyok a rendező, s ezt
kereken meg is mondtam. Nagy zsivaj támadt. Serge szót
kért. Bejelentette, hogy ő tart igényt a rendezői megbízatásra.
Mivel ő rendelkezik a legtöbb tapasztalattal - végül meg is
kapta. Nekem be kellett érnem azzal, hogy a segédrendezője
lehetek. No, majd meglátjuk...
Christine viszont azt jelentette be, hogy hajlandó feláldozni
magát és eltáncolni A haldokló hattyút. Christine ugyanarra a
tánctanfolyamra jár, mint Valérie. Azt beszélik, hogy Valérie
tehetségesebb, de a vizsgáin olyan szörnyű lámpaláza van,
hogy mindig kudarcot vall, ellentétben Christine-nel, aki
mindig csillog.
100
 Iréne váratlan karriert futott be: megválasztották pénztá­
rossá és gondnokká. O vezeti a számadásokat, ő számítja ki,
hány széket kell rendelni, és hány üveg szódavizet a büfé
részére; ő gondoskodik olcsó papírról a kinyomtatandó mű­
sorokhoz stb., stb. Ez az undorító munka szemlátomást örö­
met szerez neki. Sok csodabogár van a világon, ahogy nagy­
anya mondja.
Megállapodtunk a klub nevében is. Miniklub lesz a neve, ez
szerény is meg modern is.
Mikor idáig jutottunk, anyu bedugta fejét az ajtón, s kö­
zölte, hogy elkészült egy friss sütet palacsinta. Kiviharzottunk
a konyhába.
Paul, mint előre sejtettem, teljesen megmámorosodott a
puszta gondolattól is, hogy gyakorolhatja ezt a neki való
szerepet!
Most pedig összeállítom sürgős teendőink jegyzékét. Máris
elborzadok, ha arra gondolok, mi minden vár ránk:

- összeszedni egy tucat Moliére-kötetet (felelős: J. -F. );

- felhajtani valahol három kötet Courteline-t, és tíz példány­
ban kimásolni a szövegből mindazt, amit az Utasok Kara
- a Közvélemény - mond (felelős: nagyapa);
-érintkezésbe lépni Dhuitre kisasszonnyal (felelős: Iréne);
- érintkezésbe lépni a tánctanfolyam növendékeivel és beszél­
ni a tanárnőjükkel, Tarakova kisasszonnyal, mert beiktat­
juk a műsorba a kis balettet is meg Christine szólótáncát
(felelős: Christine, mivel Valérie-t ennek már a puszta gon­
dolatára is ájulás környékezi);
- érintkezésbe lépni a városi tanáccsal, hogy engedélyt kér­
jünk az uszoda igénybevételére (felelős: Serge Bocossi
apja);
101
 létrehozni az anyák bizottságát jelmezek varrása céljából
(felelős: Anne Belleau és anyja - anyu még nem tud róla);
- létrehozni egy díszletező bizottságot, amely felveszi a kap­
csolatot Philippon tanár úrral és a Párizsba vezető úton
levő festékkereskedővel (felelős: Claude Lestrange - ő sem
tud még róla);
- összehívni a teljes ülést; értesíteni Adrienne Bocossit, hogy
ő lesz a súgó (felelős: Valérie);
- a magam személyét illetően - mindezeken felül - készülnöm
kell a fizikadolgozatra, le kell fordítanom franciáról latinra
egy szörnyű szöveget, meg kell tanulnom Philaminthe sze­
repét, és meg kell stoppolnom a piros harisnyanadrágo­
mat...

102
 X. FEJEZET

JELMEZES PRÓBA

Megállj! Hova rohansz te ott?

- kérdezte Anne egy láda felé fordulva. Közönséges csoma­

golóláda volt, de így felállítva faköpenyegre emlékeztetett, s
ebben a faköpenyegben Adrienne Bocossi lapult egy hatalmas
Moliére-kötet mögött.
Odakint dús kincseit tékozolta a júniusi nap. Még az új­
városi utcákban is érezni lehetett a viruló természet illatát;
s ha valaki nyomon követte ezt az illatot egészen az uszodáig,
egy virágzó akácfát fedezett fel, azoknak az erdőségeknek a
maradványát, amelyek hajdan Franciaországnak ezt a vi­
dékét borították. Az Avenue de la Concorde verőfényben
úszott.
Az uszoda belsejébe azonban csak szürke fény szűrődött át
az üvegtetőn, s nem sokat segített az a néhány gyenge vil­
lanykörte sem, amelyek egy drótra aggatva sorakoztak a szín­
pad fölött. De senki sem mutatta jelét annak, hogy vágyódik
a szabadba, és nehezére esik ellenállni a nyár csábításának.
A próbák egyre idegesebb légkörben folytak, közeledett a
sorsdöntő nap.

Zavarnám ezt a sok nemes gondolatot

- hallatszott Adrienne mély hangja.

103
 Mivel még nem sikerült felhajtani senkit, aki alkalmas lett
volna Henriette szerepére, a súgó mondta Chrysale józan
leányának végszavait.

Gyere csak, gyere, és füledet tágra tárva...

Anne hirtelen abbahagyta. Mit ráncigálják odalent a ren­

dezők azt az isteni függönyt, amit Mailloche mama ajánlott
fel a színtársulatnak?
- Claude! Claude!
A főgépész éppen azzal volt elfoglalva, hogy aprókat ütö-
getett egy mikrofonra, amely megmakacsolta magát, és néma
maradt, mint a csuka. Anne kiáltására a főgépész megfor­
dult. Jámbor fiú volt, semmiben sem különbözött annyi más
társától, de az egész színtársulat csak így hívta: Furcsa
Claude.
-Claude! Mit csinálnak ott azokkal a seprűnyelekkel?
Nem látod, hogy túl keskeny az a függöny?
Miután Serge-Trissotin minden percben kiugrott a szerepé­
ből, hogy rendezői utasításokat adjon, Iréne, a pénztáros
pedig minden alkalmat megragadott, hogy fontoskodjék a
színpadon, Anne úgy érezte, ideje emlékeztetni a társaságot
arra, hogy a klub ötlete tőle származik, és neki is van itt szava.
- Éppen ez az! - felelte Furcsa Claude. - Minthogy a
függönyt nem lehet kitágítani, szűkítjük a színpadot. Két
karót rögzítünk mind a két oldalára, és ezekre majd kifeszí­
tünk valamit.
- Valamit. De mit?
- Gyékényt - válaszolta a főgépész, s egy összegöngyölt
gyékényszőnyegre mutatott, amelyet inasai éppen a földön
gurítottak, mint valami hordót.
104
 Ebben a pillanatban a mikrofon, amelyet a főgépész még
mindig gyengéden pofozgatott, visszanyerte hangját, s Claude
megnyugtató válasza, mint az égzengés dörgött az uszoda
boltozata alatt: „Gyékényt!... ”
Ez nagy derültséget keltett, ami viszont megzavarta a pró­
bát. Adrienne a ládájából korholta társait, prófétikus hangon
figyelmeztetve őket, hogy már csak két hetük van...
A húsvéti vakációt követően a Miniklub nagy ugrást tett
előre, de aztán megtorpant, s azóta egy helyben topogott.
Az anyák bizottsága a jelmezekkel kínlódott és sopánkodott.
Egyesek sokallták a költségeket, másokat az a szigor hökken­
tett meg, amellyel Serge ragaszkodott a korhű viselet köve­
telményeihez. Szó sem lehet XV. Lajos korabeli kosztümök­
ről, bármilyen jó állapotban vannak. A Napkirály korában
vagyunk, ne tessék elfelejteni!
Ami a gépészünket illeti, a szeszélyes mikrofonról nem is
szólva, még mindig nem sikerült technikai megoldást talál­
niuk sem a rivaldafény elhelyezésére, sem pedig arra, hogyan
lehetne a „zenekart” úgy elhelyezni, hogy ne takarja el a szí­
nészeket. Ezzel szemben sikerült két pompás reflektorra szert
tenni: Belleau nagyapa kapta kölcsön valamelyik barátjától.
A színpadon még elég döcögősen ment a próba, és Serge
dúlt-fúlt mérgében:
- Anne, egy kicsit tüzesebben, a kutyafáját!

Gyorsan, gyorsan, fiú: hozd már, hol az a szék?

Anne Pault kereste a tekintetével. A gépészek szöszmötö-

lése unos-untalan elvonta a kis lurkó figyelmét.
- Paul! Nem hallasz?

105
 - Igenis! - rikkantotta Paul, és teljes hosszában elvetette
magát a földön.
Anne pulykavörös lett a méregtől. Paul, ez a kis mafla,
akiért ő foggal-körömmel verekedett - ezúttal csak képle­
tesen -, hogy kicsikarja számára az inas szerepét, amelyre a
klub nem egy tagjának fájt a foga, mert hiszen másnak is van
kis öccse, akit szeretne beprotezsálni - egyszóval ez az átko­
zott Paul meglehetősen kezelhetetlennek bizonyult. Ragasz­
kodott hozzá, hogy a maga kis egyéni életét élje, ahelyett,
hogy testestül-lelkestül beleolvadna az együttesbe.
- Először is még nem fejeztem be - rivallt rá Anne a kis
öccsére. - Másodszor: neked futás közben kell elesned, nem
pedig elvetődnöd a földön, mint egy futballkapusnak... Hol
is tartok?
Serge váratlan fordulattal Paul pártjára állt:
- Nem érted te ezt, Anne. Éppen hogy az első mondatod
után kell elesnie, mert hiszen így folytatod:

Hogy mer elesni még,

Aki tanulta az egyensúlyi törvényt?

És igenis, feltűnően kell megjátszania az elesést, eltúlozva,

tüntetően...
A súgóládából kételkedést kifejező hangok hallatszottak.
Serge tovább érvelt:
- Moliére egyébként előírja, hogyan kell játszani ezt a jele­
netet: Tüske a földre huppan - így mondja, nem pedig úgy,
hogy Tüske elesik, ami azt bizonyítja...
- Ami az égvilágon semmit sem bizonyít - vágott közbe
Jean-Francois. - Moliére olyan kifejezést használ, ami a XVII.
században ugyanazt jelentette, mint ha azt mondaná: elesik.
106
 - Ezt te csak úgy gondolod! De ha alaposan tanulmányoz­
tad volna az egész felépítését ennek a...
-Te talán tanulmányoztad? Légből kapott állítások ezek,
a hasadra ütsz, és mondasz valamit.
Serge észrevehetően elsápadt, s fenyegető ráncocskák jelen­
tek meg az orrcimpái és a szája szeglete között. Paul a földön
. ülve, érdeklődéssel figyelte a vitát.
Adrienne megkopogtatta a padlót Moliére-kötetével.
-így nem jutunk előre! Belíza, te jössz!
Mireille Delannoy - aki olyan önfeláldozó volt, hogy nem­
csak csütörtökön és vasárnap járt el a próbákra, hanem még
kedden is, iskola után - felfújta az arcát, és mímelt bágyadt-
sággal a fejét csóválta. Aztán minden árnyalatában kimérve
és csodálatosan eltalálva a kötekedő, a bosszús, a hóbortos
nő hangját, kényeskedő modorban leckéztetni kezdte Pault:

De látod legalább, mi, mért s mivégre történt?

Támasztéka fölött kibillent oldalán
az, amit súlypontnak nevez a tudomány...

Paul figyelmét még mindig Serge és Jean-Francois dühös

szócsatája kötötte le, s teljesen megfeledkezett a válaszról,
pedig odahaza buzgón tanulta.

Megtudtam magam is, ott lenn, épp rája esve

- súgta harsogva Adrienne.

Serge hirtelen megfordult a tengelye körül,
- Hé, te, halkabban! - szólt oda a láda felé. - Ez nem súgás,
ez elefántbőgés. Moliére korában kioltottad volna a lámpáso-

107
kat az ilyen suttogással. Az egész színházban csak a te hango­
dat hallani.
- Az akusztika törvényei kívánják így - válaszolta oktató
hangon Adrienne. - Az uszodák...
-Az uszodák nem visszhangzanak, ha nincs a medencék­
ben víz - lépett elő a háttérből Furcsa Claude.
Mireille az órájára pillantott.
- Hogy ti milyen unalmasak vagytok az örökös vitáitok­
kal! Ha már nem próbálunk, mondjátok meg. Telefonálnom
kell apámnak. Ma van a születésnapja.
Delannoy nevének varázsa sem lett volna elég ahhoz, hogy
helyreállítsa a békét, de közbejött valami, ami mégis véget
vetett a vitának, és félbeszakította a próbát is: az anyák
bizottságának néhány tagja lépett be, karjukon nagy csoma­
gokkal.
- A jelmezek! A jelmezek!
A színészek és a rendezők körülugrálták a jelmezszabónő­
ket. Csak Anne nem mozdult. Nyugtalanul fürkésző tekin­
tettel figyelte anyját. Tegnap, mikor fel kellett próbálnia
Philaminte krinolinszoknyáját, már kitört a vihar. Anne-t
kifárasztotta a matekdolgozat, feldúlták és ingerlékennyé tet­
ték a Serge-zsel való konfliktusai meg a folytonos ellenséges­
kedés Serge és Jean-Francois között; felbosszantotta becsé­
nek sutasága, s mint az igazi sztárok szokták, az öltöztető­
nőjén töltötte ki haragját. Anyu azonban nem az az ember
volt, aki az ilyesmit eltűrte. Ráadásul igen rosszkor kezdett
ki vele Anne: mert igaz ugyan, hogy amióta a jelmezbizottság
élén állt, anyuban mintha feltámadt volna az életkedv, de
ezekben a napokban éppen visszaesett rossz hangulatába.
Újvárost megint förtelmesnek érezte, s olyan honvággyal gon­
dolt vissza régi párizsi lakónegyedükre, szabálytalan utcáira,
108
 barátságos boltjaira, parkosított terének öreg gesztenyefáira,
akár az első napokban...
- Anyu! Hát nem látod, hogy ez a krinolin milyen lapos?
Szép vagyok benne, mondhatom!
- No persze! - vágott vissza anyu. - Különösen ha görbe
háttal és kidüllesztett hassal állsz, ráadásul még csámpásan is
tartod azt a nagy lábadat!
Csak a lábát ne említette volna anyu, a lábát, amely bizony
nem nagyon emlékeztetett a görög márvány- vagy bronz­
szobrok lábaira. Anne máris könnyekre fakadt. Anyu azon­
ban sokkal ingerültebb volt, semhogy hajlandó lett volna
megértést tanúsítani; faképnél hagyta a tükör előtt, úgy,
ahogy volt, kivörösödve, pityergősen. Mi tagadás, Anne e
pillanatban korántsem volt szépnek mondható.
Vajon mi lehet ebben az óriási nyloncsomagban? „Dehogy­
is próbálom fel ezt a lapos krinolint mindenki előtt! Hogy
aztán Serge mulasson rajtam meg anyun! ” - gondolta magá­
ban Anne.
- Gyerünk! - rendelkezett Mailloche mama. - Fiúk oda,
lányok ide! De csak Anne és Christine, senki más, hogy
nyugodtan felpróbálhassák a jelmezt. Iréné, ne engedd be a
többieket!
- Nincs tükrünk! - kiáltotta Jean-Francois.
- Majd utána bejöhettek, és megnézhetitek magatokat itt
a lányoknál. Siess, Anne, bújj ki már abból a pulóverből!
Ugye, megmondtam, hogy szűk a nyaka...
Anne kisiklott anyja kezéből, s nagy nehezen lecibálta
magáról a pulóvert, amelybe beleakadt a hosszú haja. Szok­
nyája lehullott a földre.
-Úgy, úgy, csak bele a porba! És még taposs is rá, ne
zavartasd magad! - szidta anyu.
109
 - Mind egyformák ezek a lányok - jegyezte meg Mailloche
mama.
Úgy látszik, ha két anya találkozik, nem bírják ki, hogy el
ne süssenek néhány ilyen közhelyet a gyermekeik rovására.
- Christine, ha így kicsavarod a nyakad, hogy bámuld ma­
gad a tükörben, hogyan tűzzem meg a főkötődet?
-Nagyszerűen áll neki - állapította meg anyu ábrándos
arccal, miközben pillantása saját lányáról a másikéra siklott.
- Nagyon aranyos kis Henriette-et kell találnotok, gyerekek,
máskülönben senki sem fogja megérteni, miért nem maradt
Klitander örökre szerelmes Armandába.
Christine-Armanda derűs mosollyal fogadta a hódolatot,
mint egy divatlapból kivágott dáma. Mailloche mama rászólt
a lányára, hogy ne páváskodjon tovább a tükör előtt, hadd
nézze meg magát Philaminte is.
- Ez a ruha tökéletesen sikerült. Mintha egy előkelő szalon­
ból került volna ki - fordult anyuhoz, viszonozva a bókot.
Anne gyötrődve lépett a tükör elé. Sohasem volt féltékeny
azokra a barátnőire, akik szebbek nála, de biztosan tudta,
hogy anyu valóságos kínszenvedést áll ki, mikor az ő debella
lányát, akinek póznakarja és csámpás lába van, összehason­
lítja ezzel a bájos, telt idomú Christine-nel. Szegény anyu!
És ez a debella lány ráadásul még kritizálta is a művét. Talán
nem is sikerült olyan rosszul ez a krinolin... Mindenesetre azt
kellett volna mondani rá, hogy csodálatos.,
- Hát igen! - szólt anyu elégedetten. - Azt hiszem, most
csakugyan jó.
- A maga főkötője jobban tart, mint az enyém - jegyezte
meg Mailloche mama, most már hűvösebben, s mindkét kezé­
vel meghúzta Christine fejdíszét, amely annak rendje és módja

110
szerint legyezőszerűen plisszírozva volt, de mégsem állt elég
feszesen.
Meglepő arc pillantott vissza a tükörből Anne-ra. Egy gon­
dolat futott át agyán, valami régi emlék, kétéves vagy még
régebbi. Nagyanya egyszer azt mondta apunak: „Nem cso­
dálkoznék, ha Anne-ból gyönyörű lány lenne tizennyolc éves
korára. ” „Biztosra veszem” - felelte apu a maga flegmatikus
modorában.
A tükrök annak idején aligha igazolták ezt a merész opti­
mizmust. Ma azonban, az uszoda zöldes tükrében Anne
olyan arcot látott, amelynek a magas fejdísz eddig soha nem
sejtett harmóniát kölcsönzött. Tekintete titokzatosnak lát­
szott, szeme nagyobbnak a szokottnál, s életében először úgy
érezte, hogy az orra egész elfogadható.
Ebben a pillanatban a kint maradt lányok süvöltözve el-
özönlötték az öltözőt. Odasiettek a fiúk is, és nagy tülekedés
támadt a tükör előtt. Armanda és Philaminte úgy tündökölt
a kék farmernadrágok és mosóruhák közt, mint két Hamu­
pipőke, akiket megérintett a tündér varázspálcája.
A fiúk közül csak Jean-Francois öltözött jelmezbe s a
Sigismond omnibuszának két utasa, akik keménykalapjukat
meg-megemelve nagyokat köszöngettek egymásnak.
Folytatták a próbát. Serge és Jean-Francois fennakadás
nélkül játszotta el a két tudákos veszekedését, s olyan szívből
jövő indulattal vagdosták egymás fejéhez a gorombaságokat,
hogy a társulat többi tagja, a rendezők és az anyák meg se
mertek moccanni. Jean-Francois elmondta végső replikáját is:

Válassz verset, prózát, latint vagy görögöt:

állok elé

113
- s utána oly csodálatosan megjátszott groteszk felháborodás­
sal hagyta el a színpadot, haragtól reszkető hátát mutatva a
nézőtérnek, hogy kitört a tapsvihar. A legfiatalabbak ugrán­
doztak helyükön. Paul megrészegülten huppant le a földre.
Mindenkiben friss életkedv pezsgett, ajkukon érezték a ka­
land csípős és mégis kellemes ízét, mint azokon a ritka napo­
kon, mikor az ember tudja, hogy sikerülni fog egy nagy vál­
lalkozása.
Trissotin végszavát: Helyes. Az olvasók előtt! - elnyelte a
zsivaj. Serge egyedül maradt a színpad közepén, miközben a
többiek körülvették Jean-Francois-t, és a lelkére kötötték,
hogy vésse jól emlékezetébe ezt a távozását a színpadról, és
pontosan így ismételje meg a közönség előtt.
- És az az egyfelvonásos, az a Courteline-jelenet... nem is
tudom már, mi a cime... Sigi... Sigeon?
- Sigismond.
-Igen, Sigismond. Hogy állunk annak a próbáival? - ér­
deklődött Mailloche mama, miközben segített lányának ki­
bújni az alsószoknyáiból. - Vigyázz a csipkékre, Christine,
valódi csipkék!
- Holnap jön el újra az apám, késő délután lesz a próba
- válaszolta Anne anyja. - Egy csomó csengőre vagy csör­
gőkre van szükségük, ez a kis Bocossi ötlete. Mi volna, ha itt
hagynánk a ruhákat felakasztva, és letakarnánk a nylonnal?
Csak összegyűrődnek az ide-oda szállításnál. Mire jó az?
- Mi ez a sok vacak? - kérdezte Serge, szokott körútját
végezve.
Miután ő „fedezte fel” az uszodát, tulajdonosának érezte
magát.
-A ruháink. Jó helyen vannak itt.
- Szeretném itt hagyni a mikrofonokat meg a fényszórókat
114
 és a szerszámokat is - szólt Furcsa Claude, bedugva a fejét az
öltözőbe. - Miután kulcsra zárják...
Serge gondolkozni látszott. Kinyitotta a száját, mint aki
meg akar szólalni, de aztán becsukta, és fütyörészve eltá­
vozott.
- Nem tetszik nekem ez a Bocossi - szólt Mailloche mama
elmenőben.
- Ingerült, mert Vadiusnak nagyobb sikere volt, mint
Trissotinnak - jegyezte meg Christine, aki az utolsók közt
távozott Anne és Jean-Francois közt.
- Hm... - mondta Jean-Francois. - Ma nem volt olyan jó
formában, mint máskor.
- Ne szerénykedj, te jobb vagy, mint ő.
- Nem - rázta a fejét Jean-Francois -, erről szó sincs, csak
Serge egyenetlen. Nagyon tehetséges. Egyébként elviselhetet­
lennek találom, és nem értem, hogy Anne miért...
- Mi van Anne-nal? Mit nem értesz? - fordult vissza Anne.
Jean-Francois kissé elpirulva magyarázta:
- Hogy miért kényszerítetted őt ránk olyan elhamarkodot­
tan, miért nem hagytál időt arra, hogy megfontoljuk a dolgot.
Ó, tudom, mit akarsz mondani: hogy sok mindent hoz ne­
künk, és tele van rendezői ötletekkel, nem is szólva az uszo­
dáról, amit ő fedezett fel. De valld be, hogy belehabarodtál.
- Belehabarodtam?! Én? Hiszen folyton veszekszünk! Én
senkibe sem habarodtam bele, hogy a te kifejezéseddel éljek.
- Enbelém nem, az biztos. Újabban semmit sem fogadsz el
abból, amit mondok. De hadd folytassam: mikor Serge azt
követelte tőled, hogy hozd be közénk, te még nem tudhattad,
hogy tehetséges, hogy van érzéke a színpadhoz. Csak annyit
tudtál róla, mint mi: hogy együtt üvöltött a farkasokkal.
Ez pedig nem valami jó ajánlólevél...
115
 -Együtt üvöltött a farkasokkal! Igazán nevetséges vagy,
J-F.! És kicsinyesség tőled, hogy feleleveníted ezeket a régi
históriákat azokból az időkből, mikor Serge még Geof ban­
dájához tartozott!
- Kicsinyesség!
- Igenis kicsinyesség, kicsinyesség!
Jean-Francois még jobban elvörösödött, ezúttal a haragtól.
Christine-t akarta bizonyságul hívni.
- Ugyan, hagyjátok már abba-legyintett hanyagul Chris-
tine. - Nem érdekes. Nagyon meg vagyok elégedve a ruhám­
mal - tette hozzá felélénkülve. - A rózsaszín, ez az én színem!

116
 XI. FEJEZET

A KATASZTRÓFA

Anne Belleau naplójából

Június 14, csütörtök, este 10 óra

A jelmezes próba után örömmámorban úsztunk. Mireille ná­

lunk vacsorázott. Azzal szórakoztunk, hogy elszavaltuk a
szülőknek a Sigismond-ból a Közvélemény kórusait, aztán
Mireille a hatalmas virágcserepet cipelő J. -F. -et utánozta:
Mindenki hülyének néz, mi másnak is néznének... A fene ezt a
vacak petúniát! Én is produkáltam magam, Madame Poisvert
szerepét játszottam el: Sigismond! Sigismond! Sigismond!
Anyu el volt ragadtatva. Apu kissé hüledezik, hogy tulaj­
don édesatyja fel akar lépni színpadon, kövér asszonyságnak
maszkírozva. Úgy tesz, mintha csak tréfálna, de valójában
attól fél, hogy nagyapa felsül. „Ha nagyapádat kifütyülik
- mondta -, magára vessen. Minek ajánlotta azt az ócska
izét, azt a Courteline-t! ”
Szerencsére Serge az első pillanattól fogva lelkesedett az
ötletért, ‘hogy előadjuk ezt az „ócska izét”. Sokat beszélt
nagyapával Courteline-ről, s megállapították, hogy a szín­
művei nemcsak szatirikusak, hanem humanisták is. Serge
olyan rendezést eszelt ki, ami meghökkenti a közönséget - és
nem kerül semmibe. Csak székek kellenek hozzá, úgy elhe­
lyezve, mint egy régi omnibusz padjai; elöl ül a kocsis, ostorát
117
 suhogtatva, de persze csak úgy tesz, mintha meg-meglegyin-
tené azokat a kisfiúkat, akik a lovakat játsszák, szüntelenül
rázva a nyakukba akasztott csengettyűket.
Mint Serge mondja, ennek az egyfelvonásosnak még egy
külön nagy előnye is van: lehetővé teszi, hogy szerepekkel
boldogítsunk egy csomó gyereket, akinek az anyja csak azért
támogatja a klubot, hogy csemetéje megjelenhessen a nyilvá­
nosság előtt. Ahhoz képest, hogy lázadó - vagy legalábbis
lázadó volt -, Serge nagyszerűen ért hozzá, hogyan kell meg­
puhítani a szülőket. Pedig e tekintetben nem lehet nagy ta­
pasztalata: ő meg Adrienné csak az apjukkal élnek, aki foly­
ton utazik. Az anyjuk meghalt... Mikor nem jön a bejárónő,
Adrienne főz. Azt hiszem, konzerveken élnek...
Ezek után térjünk rá arra a kérdésre: ki viszi sikerre a
Sigismond-t?
Nos, hát nem Serge, és nem is nagyapa, hanem Jean-
Francois, a mi derék J. -F. -nk. Bombasikere lesz. Azzal a nagy
virágcseréppel - egyik kezéből a másikba teszi, gyűlölettel néz
rá, lerakja a földre, és alattomban belérúg. Óriási! Serge el­
próbálta a szerepet, de maga is rájött, hogy nem neki való.
Serge túlságosan magabiztos, túlságosan harcias, sőt hódító
természet, mindig rohamra kész. Bonapartéra emlékeztet,
azon a bizonyos hídon, úgy, ahogy megfestette az a nem
tudom már, kicsoda.
Alapjában véve Serge csak olyasmit szeret csinálni, aminek
a sikerében eleve biztos...
Azt hiszem, én nem ilyen vagyok. Szívesen belevetem ma­
gam bármibe, akkor is, ha rosszul csinálom.
Ha olyan volnék, mint Serge, már visszaadtam volna
Philaminthe szerepét, mert nem tetszett a krinolinszoknya.
Pedig kár lett volna, olyan szép az a jelmez!
118
Június 15, péntek, este 10 óra

Újra elolvastam, amit tegnap írtam: olyan szép az a jelmez...

Sajnos, azóta történt egy és más!
Nem szívesen írom le, de mégis megteszem, mert nem bírok
elaludni.
Délután fizikaóra volt. Dauray tanár úr elfogott egy cédu­
lát, amit az a buta Christine írt nekem. A tanár úr vérfagyasz­
tó, rejtélyes mosollyal meredt rám. Óra után nekiestem
Christine-nek: „Mi volt az a sürgős mondanivalód? ”
Christine sürgős mondanivalója, amit tapintatlanul leírt
arra a cédulára, ez a kérdés volt: „Mennyi a csípőbőséged? ”
!!!!!!
Azt hittem, mindjárt elájulok. Én, aki olyan nagy rajon­
gója vagyok Dauray tanár úrnak, örökre lejárattam magam
nála. Azt fogja gondolni rólam, hogy naphosszat egyebet sem
csinálok, csak centiméterrel a kezemben méregetem magam,
hogy összehasonlítsam méreteimet Brigitte Bardot-éval.
Így indult ez a gyászos nap. Iskola után egyenesen az uszo­
dába loholtunk. Már messziről észrevettük, hogy csődület
van a kapu előtt. Aztán felismertük Serge-et, nagyapát és
Mireille-t, akik éppen akkor érkeztek.
- Mi történt?
- Eltűnt a kulcs. Nem lehet bemenni.
Eleinte Serge őrizte a kulcsot, de ennek az volt a hátránya,
hogy valahányszor ő elkésett, mi türelmetlenül toporogtunk
az ajtó előtt. így hát Serge végül beleegyezett abba, hogy
mindig ott, a kaputól jobbra, a betonfal harmadik repedé­
sében hagyja a kulcsot, a sűrűn burjánzó gyom mögött.
Próbák után Serge távozik utolsónak, és kétszer ráfordítja
a kulcsot.
119
 -Nem tévesztetted el a helyet? Talán véletlenül máshova
tetted? Vagy zsebre vágtad?
Serge a vállát vonogatta.
Valérie reménykedett.
- Hátha már bementek egyesek, és olyan buták voltak,
hogy magukra zárták a kaput? Semmi baj, csak kiabálni
kell: Hé! Huhu! Nyissátok ki, nyissátok ki!
- Szegény kislányom, hiába kiabálod ki a tüdődet. A fém­
kapun meg a betonfalakon nem hatol át a hang. Különben is
ki a csuda lehetne benn? Mindnyájan itt vagyunk.
Újra meg újra megszámoltuk a jelenlevőket, aztán név sze­
rint is ellenőriztük: a két Belleau itt van, Iréné itt van, itt van
Christine is, Serge meg a húga, a két Perrin, Claude, Jeannette
Moulin, Freddy, Eric, Fabrice, Patrick, Charles Bontemps,
Claudine... És a Patru testvérek? Hohó, hol vannak a Patru
testvérek? „Jelen, jelen, jelen! ”-feleli a három Patru. A Köz­
vélemény Karának valamennyi tagja itt van.
És itt van Canembert is, Barthélémy, aki Dhuistre kisasz-
szonnyal érkezett. A kisasszony azért jött, hogy megnézze,
alkalmas-e az uszoda talaja zongora felállítására. Elszörnyedt
képet vágott, mikor meghallotta, hogy eltűnt a kulcs.
- Mi sem egyszerűbb - szólt nagyapa. - Csak lakatost kell
hívni.
Dhuistre kisasszony gúnyosan mosolygott.
-Csak?... Látszik, uram, hogy nem ismeri ennek az alvó
városnak a kellemetességeit. Lakatos nem létezik. Ha elve­
szítjük a kulcsunkat, kint alszunk az utcán.
Telt-múlt az idő, a próbáról egyelőre szó sem lehetett.
Egyszerre csak felbukkant az egyik Patru testvér, Laurent.
Nem is láttuk, hogy eltűnt. Lihegve közeledett, s egy kulcsot
lóbált.
120
 - Ma reggel találtuk ezt a házunkban, a szemétládák mel­
lett. De nem tudhattuk, hogy...
- Micsoda?! - kiáltott fel Serge. - A házunkban, a szemét­
ládák előtt?
A Patru testvérek ugyanabban a toronyházban laknak,
mint Serge és Adrienne.
Valóban a mi kulcsunk volt. „Rossz tréfa” - dörmögte a
fogai közt nagyapa, aki már alig várta, hogy Madame Pois-
vert rekedt hangján harsogjon az omnibuszban.
Serge lázas izgalommal dugja be a kulcsot a kulcslyukba,
kinyitja a kaput. Berontunk az uszoda belsejébe, valaki fel­
csavarja a villanyt. „A fene egye meg, nincs áram! ” - szitko­
zódunk dühösen. Felmászunk a lépcsőn, és akkor...
Az uszoda félhomályában elénk tárul a katasztrófa a maga
teljes szörnyűségében.
Az öltöző függönyei letépve a függönyrudakról, gombóccá
gyűrve hevernek a földön, a falak piros festékkel összemázol­
va és telefirkálva, a székeknek, amelyeket nagylelkű családok
bocsátottak rendelkezésünkre a Sigismond omnibusza szá­
mára, ki van tördelve a lábuk! A villanydrótok a földön.
A fényszórók közül, amelyeket nagyapa kapott kölcsön, az
egyik szétzúzva, a másik eltűnt, s egytől egyig, igen, egytől
egyig eltűntek a színpadvilágításra szolgáló villanykörték is.
Hirtelen felkiáltok, s ugyanabban a pillanatban Christine
is, mintha összebeszéltünk volna: „A jelmezek! ”
Rohanunk az öltözők felé.
Egy rakás tarka rongyba botlunk. Felemelek a földről egy
karmazsinvörös női ruhát, valami szakadt holmit, tele fekete
foltokkal: az én jelmezem egyik darabja. Christine zokogás­
ban tör ki, szívéhez szorítja rózsaszínű szaténruhájának fosz­
lányait. Jönnek a fiúk, hasonló rongyokat hoznak, és szinte
121
bamba megdöbbenéssel bámulják. Felbukkan még egy fiú, s
valami óriási rongyot vonszol maga után: az összevissza vag­
dalt rongyban felismerjük a mi drága színpadi függönyünket,
amelyre oly büszkék voltunk!
Eközben nagyapa körüljárta az uszodát, hogy felkutassa a
tetteseket, de nyomozása eredménytelen maradt. Kibetűzzük
a falakra mázolt feliratokat: szörnyű, durva szavak, amelyek
minket gyaláznak. Engem az a megtiszteltetés ért, hogy a fel­
iratok többször név szerint említenek, Serge-et szintén.
Soha életemben nem éreztem még magam ilyen letörtnek.
Irtózattal tölt el annak a bandának az értelmetlen gonoszsága,
amely feldúlta a klubot. Azt hiszem, jobban fáj, mint Geof
orvtámadása. Ez még aljasabb tett.

Június 18, hétfő

Három napig pokolian éreztem magam. Anyu magánkívül

volt, s kijelentette, hogy nem csinál nekem még egy jelmezt:
nem lopta a szemét, és nem koptatja az ujjait. Úgysem sike­
rülne neki másodszor a dekoltázs, a manzsetta, a felhajtás.
Ha apu ragaszkodik hozzá, hogy szerepeljen a lánya ezen a
szerencsétlen előadáson, adjon pénzt jelmezkölcsönzésre! És
így tovább, és így tovább. Apu végre megelégelte a sok pa­
naszt, s azt mondta: „Szomorú, hogy kárba veszett a te szép
munkád, de Anne-nak mégiscsak több oka van búsulni, az ő
ötlete volt a klub, amivel egy kis pezsgést vitt Újváros életé­
be... keserves dolog lehet neki lemondani erről a gálaest­
ről... ”
Lemondani! Felforrt bennem a vér, s egyszerre ráeszmél­
tem, hogy talán nem is vagyok olyan kishitű, mint gondoltam
- vagy legalábbis makacsabb vagyok.
122
 Anyu - mintha mi sem történt volna - elment hazulról a
tornaórájára. A mamák addig-addig találkoztak a jelmezeink
ürügyén, míg a végén nekik is kedvük szottyant, ha nem is
klubot, de legalább egy kis testedző kört szervezni a maguk
számára. Anyu eleinte tiltakozott, hogy az ő korában ez már
nevetséges, de aztán éppen ő bizonyult a legszenvedélyesebb
tornásznak, s rendszeresen eljár a testedző körbe, hogy a töb­
biekkel együtt hidat és gyertyát csináljon. Bizonyára jól meg­
állja a helyét, hiszen olyan rugalmas!
A tornaóráról teljesen megváltozott hangulatban tért haza.
A mamák természetesen semmi másról nem beszéltek, csak
az uszoda feldúlásáról. Azok, akik szabónőnél rendelték meg
a jelmezt, vagy otthon tartották a remekművüket, most dia­
dalmaskodtak, hogy „ugye, megmondtam előre, könnyelmű­
ség otthagyni azokat a ruhákat”, és olyan fölényes arcot vág­
tak, hogy az embernek viszketett a tenyere. Azok viszont,
akik mindig húzódoztak a klub alapításának gondolatától,
most úgy tettek, mintha le volnának sújtva, de „magunk közt
legyen mondva - súgták-búgták -, ezekre a gyerekekre csúfos
kudarc várt; túl nagy feladatra vállalkoztak; ki tudja, vajon
ezek a vandálok nem mentették-e meg őket egy még kegyetle­
nebb csalódástól”...
- És pö-pö-pö-pö, be nem állt a szájuk! - fejezte be anyu,
miközben izgatottan járkált fel-alá a szobában. - Persze jól
megmondtam nekik a véleményem.
E tekintetben nem is volt kételyem. Anyu konok arcára
pillantva egy kis reménysugár gyúlt a szívemben. Anyu meg­
kérte aput, hogy holnap vigye be Párizsba.
- Hát holnap mész a fogorvoshoz?
- Nem, anyagot akarok vásárolni Philaminte jelmezéhez.

123
 Csak felsőruha kell, az alsószoknya nem szakadt el, kitisztítva
még jó lesz.
Kitörő hálával, ujjongva borultam anyu nyakába.
- Csak nem képzelted, hogy diadalmaskodni hagyom eze­
ket a kuvikmadarakat? - mondta anyu, s ezzel a dolog el volt
intézve.
Ráadásul még feljelentést is kellett tenni s az unalmas kér­
dések tömegére válaszolni a rendőrségen. És ismét a külön­
féle mesteremberek - festők, villanyszerelők, asztalosok stb. -
jóindulatú segítségét kellett kérnünk. Christine pedig meg­
húzta a vészharangot, és gyűjtőakciót indított a vandálok ál­
dozatai javára.
S ekkor tudtam meg, hogy a legrosszabb még hátravan.
Legalábbis az én számomra.
Christine, aki gyűjtőakciója során házról házra járt, förtel­
mes pletykát hallott. Rueil-Grombinéknál az anya a követ­
kező prédikáció kíséretében nyújtotta át adományát: „Vesz­
tetekbe rohantatok, mikor a fiatal Bocossival szövetkeztetek.
Ó, ismerjük mi őt! Osztálytársa az idősebbik fiamnak. Finom
mákvirág, eleget láttuk csavarogni az újvárosi fekete ingesek-
kel. Ugyan ne legyetek már olyan naivak, hiszékenyek, a vak
is látja, ki adta a kulcsot a merénylőknek... ”
Christine hebegett valamit, és már rohant is, hogy elmond-
a nekem a hírt.
Kirobbantam:
- Rueil-Grombin fia idióta. Tizenhat éves, de még csak
másodikos, és azt mondják, megint osztályt fog ismételni! Te
meg elhiszed, amit mesél, ahelyett, hogy abból indulnál ki,
milyen valójában Serge!
Ekkor a mi kedves Valérie-nk is közbeszólt:
- Tényleg, Anne, milyen valójában ez a Serge? Mégiscsak
124
 furcsa, hogy bekéredzkedett a klubunkba, ő, aki mindig olyan
öntelt volt, a többi fiatalt mind lenézte, és kispolgárnak titu­
lálta...
Erre én, aki már azt hittem, hogy Serge-et egyszer s min­
denkorra befogadták, kénytelen voltam újra felsorolni régi
érveimet. Christine és Valérie szemlátomást sokkal érdeke­
sebbnek tartja, ha arról pusmoghat: Serge áruló, mint hogy
elismerjék: Serge-nek kellemetlen modora van, de művész­
alkat. Agyukban szédületes gyorsasággal bontakozik ki egy
kémregény. Serge természetesen csupán azért akart belépni a
klubba, hogy felrobbantsa. Maga köré gyűjtötte Geof régi
cinkosait, elárulta nekik, hol a kulcs, s kiadta a parancsot:
„Rajta, dúljátok fel, gyújtsátok fel, fosztogassatok, gyilkolja­
tok! Nincs kegyelem! ”
És a koholt történet egyre dagad. Iréne pedig, akit igazán
józanabbnak hittem, szakszerű előadást tart Serge lelki alka­
táról, a benne rejlő fertelemről és megtisztulásának lehetősé­
geiről. Hajszál híján azzal vádolt meg, hogy én vezettem rossz
útra Serge-et azáltal, hogy dicsértem színészi és rendezői te­
hetségét! Ezeket az ifjú hölgyeket, úgy látszik, csak az elégí­
tette volna ki, ha Serge előbb a sivatagban vezekel, s hosszú
próbatétel után vesszük fel a klubba. Miért nem kívánják tőle
mindjárt azt is, hogy öljön meg egy sárkányt, vagy csicseri­
borsóval a talpa alatt zarándokoljon el Konstantinápolyig!
Hiába kiabáltam, hogy mindez zagyvaság, hogy mindez
ellenkezik a józan ésszel - a lányok „terhelő bizonyítékokat”
hoztak fel: a kulcsot Patruék lépcsőházában találták meg,
vagyis abban a házban, ahol Serge lakik. Ó, ó! Mikor én
erre azt mondtam: ha bűnös volna, Újváros másik végén
dobta volna el a kulcsot, Christine szánakozó mosollyal a
következő csodálatos érvet vágta a fejemhez: „Szegény
125
 Anne-om, hát sohasem hallottál még olyan emberekről, akik
kétszeresen álcázzák kisded játékaikat? ”
Ilyesmiről talán hallottam, de olyan buta lányokról, mint
ez a három, még sohasem! Kétségbeejtő! És nem ők az egye-
düliek. Három nap alatt legalább egy tucat amatőr detektív
bukkant fel; ha az ember kilép a gimnázium kapuján, mind­
járt belebotlik egy Maigret felügyelőbe, aki elgondolkozva
szívja pipáját, vagy egy Sherlock Holmesba, aki kedves
Watsonja társaságában éppen felszed a földről egy eldobott
ócska golyóstollat. Akadnak olyanok is, akik máris biztosan
tudják, hogy Geof bandájának maradványai hajlandók vol­
nának besúgni a vezérüket...
Mikor aztán Jean-Francois is csatlakozott a kórushoz, vég­
képp kiborultam. Mert ő nem szélkakas, mint Christine, nem
puhány, mint Valérie, és nem erénycsősz, mint Iréne. Nem
dől be minden pletykának, és nem tör pálcát az emberek fö­
lött a maga erkölcsi piedesztáljáról. Igaz, hogy nem szereti
Serge-et, de becsüli Adrienne-t, és élesen rendre utasította azt
a hülyét, aki azt mondta, hogy ha valakit Bocossinak hívnak,
nem lehet helye többé a tisztességes emberek között.
Nos, hát J. -F. tegnap bevallotta nekem: neki is kételyei
vannak, és megfontolandó, hogy ilyen körülmények között
nem kellene-e lefújni az egész előadást.
Bőgtem, mint egy borjú. Ekkor így szólt:
- Szegény Anne-om, te sokkal egyenesebb lélek vagy, sem­
hogy aljasságot tételeznél fel másról... Tudod, a dologban az
is feltűnő, hogy Serge szemlátomást kerül minket. A termé­
szetes az volna, hogy összehív közös tanácskozásra. De ő...
Megkérdeztem tőle, nem olvasott-e ő is túl sok Agatha
Christie-t, s el tudja-e képzelni, hogy Serge, miközben a Mo-
liére próbáival kínlódik, olyan szánalmas kis gaztettet készít
126
elő, mint amilyen néhány szék összetörése és néhány jelmez
szétszaggatása. Ez nevetséges és illogikus feltevés.
- Geof bandája mindig nevetséges és illogikus dolgokat
művelt - felelte J. -F.
Volt valami megható is az egészben: ellentétben Christine-
nel, sőt Iréne-nel és Valérie-vel is, akik titkolt kárörömmel
gyötörtek; J. -F. -nek valóban fájt értem a szíve. Határozottan
zavarban volt...

Este tíz óra

Minél jobban érzem, hogy ingadozom, annál dühösebb va­

gyok azokra, akik kételkednek. Mikor Jean-Francois azt
mormogta: „Serge-nek elvégre nincs alibije” - ordítozni
kezdtem: „Hát tudod, mit, szaladj a rendőrségre, és jelentsd
fel, ha tetszik! ”
Ez persze disznóság volt tőlem, mert J. -F. soha életében
nem tenne ilyesmit. Mélabús arcot vágott, s azt kérdezte:
„Mondd csak, Anne, tulajdonképpen milyen alapon hiszel az
ártatlanságában? Csak úgy ösztönösen, vagy alá is tudod tá­
masztani valamivel?”
Megpróbáltam visszanyerni hidegvéremet.
- Azon az alapon, hogy rajong a színházért. Leghőbb vá­
gya, hogy erre a pályára léphessen. Ez nekem elég. Gondolj
arra, mennyit vesződött az elmúlt három hónap alatt. Csak
nem képzeled, hogy bolond fejjel képes lerombolni azt, amit
annyi erőfeszítéssel épített fel?
J. -F. egy pillanatig tűnődött, majd így válaszolt:
- Pontosabban szólva, nem rombolná le azt, ami alkal­
mat ad neki az érvényesülésre, arra, hogy mások fölébe kere­
kedjen...
127
 Hát ez Jean-Francois. Az egyik pillanatban ártalmatlan­
nak, szinte együgyűnek látszik, olyan, mint egy falat kenyér,
aztán hirtelen odavág valami kemény megjegyzést - sajnos,
gyakran igaza is van. Serge rajong a színházért, s én ezt nemes
vonásnak látom. Jean-Franxois viszont mást lát benne: becs­
vágyat, sőt hiúságot. Nem szívesen ismerem el, hogy ez így
van, mert akit szeretünk, azt tökéletesnek akarjuk látni, de...
De másrészt éppen azért, mert mindnyájan ismerjük Serge
hiúságát - én inkább úgy mondanám: becsvágyát -, be kellene
látni mindenkinek, hogy Serge leghőbb vágya volt: sikerre
vinni a színielőadást, ahol biztos diadal várt rá. Vagyis be kel­
lene látni, hogy semmi, de semmi érdeke nem fűződött ahhoz,
hogy megtorpedózza...

Hajnali egy óra

Nem bírok elaludni. Ha elképzelem Serge-et, amint ide-oda

futkos az uszodában, kiabál velünk, vagy lelkesen csillogó
szemmel biztat minket, akkor egyszeriben kisüt a nap, kék
lesz az ég, visszanyerem bizalmamat, s szégyellem, hogy csak
egy pillanatig is kételkedtem. Aztán - puff! - váratlanul ismét
belezuhanok egy sötét verembe. Mégiscsak van Scrge-ben va­
lami ijesztő: ahogy hirtelen elhallgat, ahogy minden látható
ok nélkül rosszkedve támad, ahogy megveti az embereket.
Főképp pedig hogyan lehetséges, hogy ő, aki ilyen értelmes,
barátkozott azzal az idióta Geoffal, s tűrte a garázdálkodásait?
Például azt, hogy sanyargassák Pault... Másrészt meg azt gon­
dolom, hogy végeredményben Serge hozta vissza a biciklit...
Nem bírom tovább ezt a hányódást félelem és bizalom,
kétségbeesés és remény között.
Beszélni fogok Serge-zsel!
128
 XII. FEJEZET

ÚJRA BELLEAU ÉS BOCOSSI

Mialatt Jean-Fran9ois, Claude és Patrick fásultan mosták az

uszoda falait, Anne angolosan meglépett. A kövér pékné cuk­
rászdájában adott randevút Serge-nek, a párizsi úton. Ezt a
régi, rozzant házat nemrég újították fel, s a bolt új portált
kapott, amely ismeretlen anyagokból készült; se nem kőből,
se nem téglából, se nem fából, hanem valami fajanszutánzat­
ból, amelyet aranycsíkok szőttek át. Pék-cukrászda - tejbár -
hirdette a felirat a csillogó kirakat fölött. Amióta bekö­
szöntött a szép idő, három kis asztalkát raktak ki a kes­
keny járdára. A Párizsból jövő gépkocsik úgyszólván a fo­
gyasztók térdét súrolták, s a kint ülők alig értették egymás
szavát.
Anne odaért, s megpillantotta Serge arcát: olyan volt, ami­
lyen a rossz pillanataiban szokott lenni, alsó ajkát előre­
biggyesztette, szemöldökét összeráncolta.
- Szia!
-Szia... Egy gránátalma-turmixot! - kiáltott be Serge a
cukrászdába.
- Nekem egy... egy grapefruitszörpöt - hebegte Anne.
„Gombóc van a torkomban” - állapította meg, elborzadva
saját izgalmától.
Egymás után robogtak el az autók - vzsiii, vzsiii, vzsiii!
Ez kitöltötte a csendet. Serge végre abbahagyta turmixának
a szürcsölését.
131
 -Na, ki vele!
- Tessék?
- Ki vele, mondom: beszélj, mondd el, amit akarsz.
Anne hozzálátott mondókájához; nagy kínnal beszélt, s
közben nem nézett Serge-re. Ne gondolja Serge, hogy ő kétel­
kedik benne, de ha a többiek ragaszkodnak hozzá, esetleg
szükség lehet rá, hogy bebizonyítsa...
Serge hirtelen az asztalkára csapott, majdnem kiloccsant a
poharakból az ital.
- Meddig akarod még kerülgetni a forró kását? Világos,
mint a vakablak, hogy elment a kedvetek az előadástól.
Egyébként sohasem akartátok igazán, és az első adandó
ürügy jó rá, hogy lefújjátok. Minek ez a képmutatás, valld be
nyíltan: nem érdekel többé a dolog, nem szeretem a színhá­
zat. Kész, el van intézve. Legyen benned annyi bátorság, hogy
vállalod saját véleményedet.
Anne elképedve meredt rá, még a szája is nyitva maradt.
Ez a Serge egyszerűen eleresztette a füle mellett, amit eddig
mondott neki. Pedig mennyi fáradsággal készült fel szónokla­
tára! Serge pedig folytatta:
- Rendesebb lett volna tőled, ha mindjárt figyelmeztetsz,
hogy ez a klubosdi nálatok csak amolyan dedós játék. Ha
arra gondolok, hány éjszakán át törtem a fejem, hogy tető alá
hozzam a darabot, és hány órát blicceltem el, hogy próbál­
hassam a szerepemet Adrienne-nel! Ti meg mit csináltatok
közben? Fogócskáztatok?
- Tisztára megbolondultál! - tört ki végre Anne. - Szó
sincs róla! Én nem mondtam le a klubról. Hiszen éppen
ezért...
- A ti részetekről csak beugratás volt az egész, le akartatok
égetni, hogy visszafizessétek a kellemetlenségeket, amiket
132
okoztam nektek, amikor még Geofékkal lógtam... Igen, igen,
persze! Most már tisztán látok, lehullott szememről a hályog!
Micsoda hülye állat voltam! Érthető, hogy nem tudod meg­
bocsátani nekem ezeket a dolgokat, sem azt a históriát az
öcséd kerékpárjával, sem pedig ezt itt, ni!
Ujjával megérintette Anne homlokát. Anne ösztönösen
hátrakapta a fejét: a kavicstól származó seb helye még érzé­
keny volt.
- A kisasszony sohasem bocsátja meg nekem, hogy elcsúfí­
tottam az arcát!
- De hiszen, aki megdobott a kővel, az nem te... Te vol­
tál az!
Ólomsúlyú csend zuhant közéjük, s a hirtelen támadt néma­
ságot ezúttal a gépkocsik zúgása sem hidalta át.
Anne a poharát babrálgatta. Szeme előtt táncolt a kirakat,
rosszullét környékezte. Soha, de soha nem úgy történnek a
dolgok, ahogy az ember előre elképzeli. Milyen bátran, mi­
lyen elszántan jött ide, hogy őszintén beszéljen Serge-zsel!
Azzal az elhatározással jött, hogy tisztázza vele a dolgot, egy­
szerű, pontos kérdéseket tesz fel neki, ténykérdéseket, ame­
lyekre Serge-nek is félreérthetetlenül igennel vagy nemmel
kell válaszolnia.
Az ember azt gondolná, mi sem egyszerűbb ennél. De
most már nem is csak az uszoda feldúlásáról volt szó, nem
társaik gyanakvásáról - most már kettőjük legbensőbb ügyé­
ről.
Anne ráemelte tekintetét Serge-re, aztán gyorsan elfordí­
totta. Serge a haja tövéig elvörösödött. Ez szörnyű volt.
Serge-re rá sem lehetett ismerni, ez nem az a Serge volt, akiről
Dhuistre kisasszony a próbákon azt mondta: „Nézzétek csak,
hogy parancsolgat nekünk ez a sasfiók! ”
133
 Serge félig felemelkedett a helyéről. „Ha most elmegy - fu­
tott át Anne agyán vége mindennek, sohasem állunk többé
szóba egymással! ”
Serge azonban visszaült a székére, s feléje hajolt.
- Ide figyelj, Anne, már régóta szerettem volna megmon­
dani neked... Igen, én voltam az, aki megdobott azzal a kő­
vel... Messziről láttam, ahogy nézed a véres kezedet... csodál­
kozó volt az arcod. Akkor...
- De miért tetted? Bántottalak én valaha?
- Nem bántottál soha, tudom, tudom! Hülye voltam, egy­
szerűen hülye voltam. Geof azt mondta nekem: „Mibe, hogy
nem találod el innen? ” Mindig jobban tudtam célba dobni,
mint ő. Amilyen marha voltam, mindjárt felkaptam egy kavi­
csot - és sutty! Ne menj el!
- Nem megyek el - mormogta Anne, és odébb tolta székét.
- Csak a szemembe sütött a nap.
- Három napig majd megőrültem az aggodalomtól. Épp
akkor jelent meg egy hír az újságokban, hogy Párizsban egy
gimnazistát verekedés közben kicsit erősebben meglöktek, és
másnap meghalt. Külső sérülésnek nyoma sem volt rajta.
Agyrázkódást kaphattál volna...
Anne a fejét rázta.
- Az orvos megkérdezte tőlem, hogy hánytam-e... úgy lát­
szik, ez az egyik tünete... De azt is mondta, hogy mivel a seb­
ből csak úgy ömlött a vér...
- Ezt én nem tudhattam, senki sem közölte velem! Éppúgy
megtörténhetett volna, hogy... - kiáltott fel hangosan Serge.
- Mit nevetsz?
- Nem nevetek... Ó!
Hosszú lett volna elmagyarázni, min nevet. De amikor
meglátta Serge felháborodott képét - Serge-ét, aki szemre-
134
hányást tesz neki, amiért nem tudatta vele, hogy a sebéből
csak úgy ömlött a vér, holott akkor még nem is ismerték egy­
mást! -, egyszerre mázsás kő esett le Anne szívéről, és olyan
könnyűnek, könnyűnek érezte magát... Mennyivel kelleme­
sebb volt ismét Serge harcias ábrázatát látni, mint iménti bűn­
bánó arckifejezését!
Serge rászánta magát, hogy folytassa:
- Nem volt kedvem többé Geofékkal lógni. Már amúgy is
sok nézeteltérés volt köztünk. Volt egy idő, amikor csak­
ugyan bámultam Geofot. De sokáig nem lehet bírni... zavaros
fejű, maga sem tudja, mit akar... Te pedig olyan rendes voltál
- tette hozzá hadarva. - Mikor Colette-tel az a baleset tör­
tént, és mindenkit kihallgattak, sokan engem vádoltak. Sze­
rencsére azon a napon éppen Párizsban voltam a fogorvosnál.
Te, tudom, nem köptél be senkit, nem beszéltél sem a bicikli­
ről, sem a kavicsról.
Anne mélyet lélegzett; az országút benzinszaggal átjárt
levegőjét most tengeri fuvallatnak érezte. No nézd csak, ez a
fiú csakugyan aggódott érte!
- Fizetek neked egy fagylaltot! - szólt Serge. - Milyet akarsz?
Anne még akkor sem tért magához álmélkodásából, mikor
már bemélyesztette kanalát a legszebb pisztácia-csokoládé
óriásfagylaltba, ami csak kapható volt a cukrászdában. Serge-
ben nyoma sem volt annak a nagylelkűségnek, amely például
Jean-Francois-t jellemezte, aki bármikor hajlandó volt habo­
zás nélkül odaadni az utolsó garasát is. Serge nem szeretett
kedveskedni, és ritkán fordult elő, hogy fizetett a többiek he­
lyett. Christine nem is mulasztotta el, hogy felhívja a figyel­
met Serge-nek erre a jellemvonására: „Hogy micsoda skót ez
a Serge! ” Kár, hogy most nem látja ezt a zöld és barna színek­
ben pompázó óriásfagylaltot.
135
 Serge közben tovább mesélt:
- Nos, mindezek után azt gondoltam magamban, hogy te
nagyon rendes lány vagy, és talán együttműködhetnénk. De
mivel nyilvánvaló, hogy most már mindennek vége, hogy té­
vedtem, így hát... így hát... ne csodálkozz, ha... ha...
- Jaj de mafla vagy! - kiáltotta Anne teli szájjal. - Szóhoz
sem hagysz jutni! Semminek sincs vége, már rég nem gondo­
lok ezekre a Geof-féle históriákra. A kavics? De hiszen fogal­
mam sem volt róla, ki dobott meg, és hát te tulajdonképpen
nem is engem akartál megdobni, én csak éppen céltábla vol­
tam, nem igaz?
- Hát persze - mormogta Serge.
Anne felvonta a vállát.
- Nézd csak, nem volt éppen semmiség, de végeredmény­
ben nem haltam bele. Azért mondom: ha meghallgattál vol­
na, rég megtudtad volna, hogy nekem egyetlen vágyam, hogy
az előadást nyélbe üssük, és a klub fennmaradjon. Megértet­
ted volna, hogy én magam biztos vagyok benne, neked semmi
részed a színház feldúlásában, csak a többieket kell meggyőz­
nünk.
- Fiacskám - mondta Serge megszokott fölényes, leeresz­
kedő, oktató hangján -, fiacskám, te ábrándokban ringatod
magad. A többieket nem lehet meggyőzni, mert nem akarják,
hogy meggyőzzük őket. Sokkal érdekesebb nekik azt képzel­
ni, hogy veszedelmes áruló vagyok, első számú közellenség.
- Pontosan ezt mondtam nekik én is! - bólintott Anne. -
De éppen ezért akarok vitathatatlan tényeket felsorakoztatni
előttük. Akkor kénytelenek lesznek...
- Semmire sem lesznek kénytelenek, mert vitathatatlan
tények nincsenek.
- Nincsenek?
136
 Serge hátradőlt, kezét zsebre dugta, szemét Anne-ra sze­
gezte.
- Nem hát! Nem tudok alibit produkálni, semmiféle alibit
az égvilágon. És semmi kedvem azon törni a fejem, hogyan
szedhetnék össze nem létező bizonyítékokat. Vagy úgy ítéled
meg a dolgot, hogy ártatlan bárány vagyok, és akkor gyerünk,
mindent bele - vagy pedig úgy, hogy bűnös vagyok, aljas gaz­
ember, és akkor alászolgája, te mégy jobbra, én meg balra.
Te nem ismered többé Serge Bocossit, én sohasem láttam
Anne Belleau-t.
- Jaj de furcsa vagy! Nem rólam van szó! Hiába tudom én,
hogy te ártatlan vagy, attól még a többiek nem hajlandók
nyugodt lélekkel ott folytatni, ahol abbahagytuk.
- A többiek? Fütyülünk a többiekre! Értsd meg, ha mi ket-
ten összetartunk, és az élre állunk, a többiek követnek min­
ket, mint a birkák. Itt csak egy dolog számít: hogy te, Anne
Belleau, hiszed-e vagy sem, hogy én vagyok az értelmi szer­
zője annak, amit az uszodában műveltek, és hogy valamiféle
hátsó gondolattal léptem be a klubba.
Most Anne-on volt a sor, akkorát csapott az asztalra, hogy
az üres fagylaltospoharak összekoccantak.
- Hogy te milyen hülye tudsz lenni! Hisz egész idő alatt azt
magyarázom neked: nem, nem hiszem!
- Szóval nem hiszed?
- Nem!
- És miért nem? Csak úgy ösztönösen, vagy tudod is, hogy
miért?
Furcsa volt, hogy Serge ugyanazt a kérdést teszi fel,
amit Jean-Fran? ois. Anne ugyanazt a választ is adta:
- Mert rajongsz a színházért! Mert jól tudom, leg­
hőbb vágyad, hogy később erre a pályára lépj, s mert a te
137
szemedben nincs nagyobb bűn, mint meghiúsítani egy szín­
házi előadást.
Serge szeme felcsillant.
- Szóval tökéletesen megbízol bennem? Elhiszed, hogy
jobban szívemen viselem az előadás sikerét, mint bárki
más?
- Igen!
- És... és ez itt? - Ujjával ismét megérintette Anne homlo­
kát. - Azok után, amit elmondtam neked, nem haragszol
rám? És nem is fogsz megharagudni, egyszer majd... ha ez a
forradás nem múlik el?
Anne nevetésben tört ki. De furcsák is a fiúk: azt hiszik,
hogy a lányokat csak a külső megjelenésük érdekli, hogy
csak a szépségükkel törődnek. A forradás? Mit számít a for­
radás most, ebben a boldog pillanatban, mikor helyreállt a
bizalom!
- Sohasem fogok rád neheztelni.
- Biztos?
- Biztos.
- Becsszóra?
- Becsszóra.
- Hát akkor mit vesztegetjük itt az időt? Gyerünk, nézzük
meg inkább, hogy a gyerekek, akik az uszodát rendbe hoz­
zák, nem almazöldre festik-e a falakat, mert az borzalmas
volna! Lógás!
Megragadta Anne karját, s magával vonszolta a túlsó oldal
felé, meg sem várva a zöld jelzést. Már az úttest közepén vol­
tak, mikor felbukkant a kövér pékné. Visszafordultak, s a
hirtelen fékező sofőrök szitkai közepette visszatértek a jár­
dára. Serge kifizette a számlát.
Nem sokkal később futólépésben loholtak a végelátha-
138
tatlan Avenue des Prix Nobelen az uszoda felé. Serge lihegve
odaszólt Anne-nak:
- Látod, mégiscsak van okuk az embereknek gyanakodni
rám. Fizetés nélkül távozom a bisztrókból!

Anne Belleau naplójából

Június 21, csütörtök

Nem tudom, sikerült-e meggyőznöm a többieket. Csak annyit

tudok, hogy újra elkezdődtek a próbák. Ordítanunk kell,
hogy halljuk egymást, csak úgy reng az uszoda a kalapácsüté­
sektől, kis lépcsőket állítanak be a zenekar számára, megerő­
sítik a függönytartókat, hogy elbírják az új színpadi függönyt.
Olyan ez, mint egy hajó vihar után: rettenetes orkán tombolt,
már-már elsüllyedt a hajó... de aztán elcsitul a szélvihar, a
legénység munkához lát, s egyetlen gondja most már az, hogy
a hajó elegánsan befusson a kikötőbe. („Nagyon szemléletes,
Belleau kisasszony - mondaná a drágalátos, boldog emléke­
zetű Pordefiond-om -, de mondja csak, hányszor került már
veszélybe a háborgó tengeren?... ” Meg kell kérdeznem Mi-
reille-t, viseli-e még Pordefiond a mályvaszínű kalapját. )
Visszatérve a jelenbe, kicseréltük a kiskapu zárját arra az
esetre, ha azok a gazfickók lenyomatot készítettek volna ma­
guknak a régi zárról, és lakatokat tettünk a palánkon vágott
bejáratra is, ahol az asztalosok most nagy kapukat illesztenek
be, és rendbe hozzák a jegypénztárt. Ennek a jegypénztárnak
fene nagy a vonzereje, máris rengetegen pályáznak a jegy­
árusítói tisztségre.
139
 Geof bandáját mintha a föld nyelte volna el. De azért nyit­
va tartjuk a szemünket. A szemközti bérház felügyelője is
megígérte, hogy figyeli a terepet. A vandál rombolás óta az
emberek nagyobb érdeklődést tanúsítanak vállalkozásunk
iránt. Minden rosszban van valami jó is.
Be kell számolnom még egy isteni jelenetről. Azon a napon,
mikor újrakezdődtek a próbák, Serge hazamenetelünk előtt
szokása szerint körüljárta az uszodát. Ő távozott utolsónak,
mi csoportba verődve vártunk rá a kapu előtt. Serge bedugta
az új kulcsot az új zárba, ráfordította, majd megpörgette az
ujja körül, s az egész társasághoz intézve szavait, így szólt:
- Azt hiszem, a történtek után helyesebb, ha nem falrepe­
désbe rejtjük a kulcsot. Vigye magával valaki, akiben meg
lehet bízni.
Szeme csak úgy villogott. A mi Iréne-ünk rögtön kész volt
átvenni a kulcsot, bájos mosollyal jelezve, hogy kegyesen
megbocsát, és fátyolt borít a múltra. Kinyújtotta a kezét.
Serge azonban feldobta a kulcsot a levegőbe, és újra el­
kapta.
- Majd én elteszem. Ezen mérhetjük le, mennyire bíztok
bennem, és mennyire bízom én magamban.
Azzal zsebre vágta a kulcsot, s nevetve otthagyott ben­
nünket.
Hogy micsoda képet vágott Iréne! Micsoda képet!

140
 XIII. FEJEZET

A NAGY NAP ELŐESTÉJÉN

Újvárost elöntötte a nyár első hőhulláma. Az épületek előtt

sorakozó rózsafákon mindenütt kinyíltak a rózsák.
Az ABC-áruház körül a nyár illatai viaskodtak a szemét­
dombok bűzével. Csaknem egy hete tartott már a harc a váro­
si tanács és a szeméthordó munkások közt. Valóságos bűz­
felhőt hajtott maga előtt a szél az utcákon, émelyítő egyvele­
get, amelyben a romlott hal szaga dominált.
Bent az uszodában inkább a friss festék, enyv és csomagoló­
papír szagát érezte az ember. Nagy volt a sürgés-forgás a fél­
homályban. Claude kezében olykor kigyúlt egy fényszóró.
Előfordult, hogy sugárkévéje Philaminte vagy Sigismond he­
lyett a kabinokat világította meg, majd tovasiklott, és a „gra­
fikai műteremnél” állapodott meg. Ilyenkor ordítozás tá­
madt: kiabált Serge, kiabált Anne, kiabált Christine, de leg­
hangosabban - ecsetüket dühösen rázva - a műterem dolgo­
zói kiabáltak, akiket vakított a rájuk lövellő fény.
Holnap lesz a nagy gálaest. Plakátok hirdették szerte Újvá­
rosban. A plakátokat egy baráti nyomda nyomta olcsó áron.
Az utolsó pillanatban - sajnos, kissé későn - kételyek merül­
tek fel, vajon elolvassák-e az emberek ezeket a falragaszokat.
Néhány elszánt klubtag önként vállalkozott rá, hogy villám­
gyors közvélemény-kutatást rendez. Nem valami biztató jelen­
téssel tértek vissza: annak a fél tucat járókelőnek, akit meg­
kérdeztek, sejtelme sem volt a klub létezéséről!
141
 Sürgősen összeült a bizottság. Serge előterjesztette javasla­
tát, jobban mondva közölte elhatározását: egy másik nyom­
dásznál, aki gyorsabban dolgozik, mint a baráti nyomda,
ötven rikító színű, ordító plakátot kell rendelni, s ezeket ki­
ragasztani a stratégiailag fontos pontokon: az autóbuszmeg­
állóknál, a patikánál, a péknél, az ABC-áruháznál. A pénztá­
rosnő válasza kurta volt, nincs több pénz, üres a kassza.
Akkor kölcsön kell kérni - adta ki az ordrét Serge. Szó sem
lehet róla - ellenkezett Iréne. Anne-nak ekkor jó ötlete tá­
madt: össze kell hívni mindazokat, akik bánni tudnak ecsettel
vagy filctollal, nagy ívpapírokat kell vásárolni - „De olcsón,
Iréne! A zsebpénzünkből kell fedezni, mert te olyan fukar
vagy! ” -, sárga, zöld, kék papírokat, hogy ordítsanak - ahogy
Serge mondta -, meg néhány nagy üveg ragasztót, aztán
gyerünk!
Zajos tetszés.
így történt, hogy egy nappal a gálaest előtt az uszoda végét
nagyszabású grafikai műterem foglalta el, mert kiderült, hogy
valamilyen rajz- vagy íróeszközt mindenki tud kezelni.
Innen is, onnan is hangok hallatszottak.
- Mit mondtak, hány óráig kell kitenni a plakátokat? Nem
létezik, hogy addigra megszáradjanak!
- Hogy is mondtam, hány műsor kell még? ötven? ötven!
Legalább hat óra kell csak ahhoz, hogy beragasszuk a gépelt
lapot!
- Viccelsz!
- Nem, kisasszony, nem viccelek. Ugye, Philippon tanár
úr, ez legalább...
A színpadról leszólt egy parancsoló hang:
- Nem hagynátok végre abba a zajongást? Micsoda ala­
kok! Az ember a saját hangját se hallja. Barthélémynak még
142
el kell játszania a Schubert-darabot ezen az ócska zongorán.
Csendet kérek!
Ez Dhuistre kisasszony volt, aki éppen a két telefonkönyv­
vel magasított zongoraszékre ültette növendékét. Barthélémy
Canembert pontosan úgy festett, ahogy az ember a csodagye­
reket elképzeli. Lehajtott hatalmas üstökével Beethovenre
emlékeztetett. Hihetetlenül szórakozott volt szegényke, és sá­
padt a sok megerőltetéstől és izgalomtól. Neve továbbra is
bárgyú élcelődésre ingerelte a többieket, a végén egyszerűen
már csak Sajtnak nevezték.
Dhuistre kisasszonyt, hála nyers szókimondásának, zama­
tos argójának és közvetlen modorának, hamarosan befogadta
maga közé a társaság, s ő is teljesen otthon érezte magát az
uszodában.
Philippon rajztanár úrral, a másik felnőttel igazán nem volt
semmi probléma. „Nagyon rendes fej” - mondták róla a fiúk.
„Tündéri! ” - licitáltak rá a lányok.
E pillanatban Philippon tanár úr a poros földön guggolt,
keze és arca maszatos volt a festéktől és széntől. Plakátbetű­
ket rajzolt egy kartonra, s közben egy tranzisztoros rádióból
kiszűrődő dal refrénjét fütyörészte.
- Halkítsátok le azt a vacakot ott! Barthélémy gyakorol.
A „Joachim és dobosai” néven szereplő együttes csinn-
bummja elhallgatott. Barthélémy szépen játszott. Dhuistre
kisasszony sűrű fejbiccentéssel adott kifejezést megelégedésé­
nek.
Serge türelmetlenül topogva várta a zongoraszám végét.
Elégedetlen volt. A „Szonett Uránia hercegnő hideglelése al­
kalmából” sehogy sem ment.
- Lányok - kiáltotta -, ti nem érzitek át Moliére-t! Csak
egy szórakoztató vígjáték írót láttok benne, de nem tudjátok,
145
micsoda művészettel építette fel a darabjait. Azt, ami a
Tudós nőkben a legcsodálatosabb, nem veszitek észre!
Mireille Delannoy-t az apja készítette elő a szerepére, s ő
volt az egyetlen, aki pontosan a kellő pillanatban vette át a
szót; elég hosszú időt hagyott ahhoz, hogy érvényesüljön az
előző végszó hatása, de nem olyan hosszút, hogy közben el-
ernyedjen a nézők figyelme. Miután Trissotin elszavalta
szonettjének első szakaszát:

Elszunnyadott az ébersége,
így vert kegyedben dús tanyát
s lelt pazar lakomát saját
legkegyetlenebb ellensége

- a hóbortos Belíza néhány másodpercig várt, úgy, ahogy kel­

lett, s csak aztán kiáltott fel elragadtatva: „Ah, a kezdet re­
mek! ” Ellenben Anne és Christine - attól való rettegésükben,
hogy meglassul a játék üteme, és a nézők netán unatkozni
fognak - egymás szájából kapták ki a szót, s ezáltal megfosz­
tották a verset nemes veretétől és a mondanivaló csattanó­
jától.

Barthélémy keze lesiklott a zongoráról. A végakkordok to­

vább rezegtek a levegőben. Jean-Francois, aki nagyon szerette
Schubertot, elmélázva állt ott, nem sietett vissza Philaminte
szalonjába.
A műteremben a tranzisztoros rádión újra megszólaltak
Joachim dobjai.
Serge tovább gyötörte társulatát. Már a második jelenetet
vette újra át velük; annál az epigrammánál tartottak, amely-
146
nek ez a címe: „Egy jól futó hintóra, amelyet egy hölgy
ajándékba kapott. ”
- Anne, úgy festesz, mintha egy árva szót sem értenél ab­
ból, amit mondasz. Christine, te úgy hadarod a verssoraidat,
mint akinek egyetlen gondja, hogy minél hamarabb túlessen
a dolgon!
Anne toporzékolni szeretett volna dühében, vagy úgy ordí­
tozni, mint Serge. Micsoda igazságtalanság! Szó se róla, azok
a hosszú tirádák, amelyekben egy tudós nő száraz gondolat-
világát kellett kifejeznie, kissé nehézkesen mentek, de mihelyt
tere nyílik a durvább komikumnak, igazán jól megállja a
helyét, vagy talán nem? Például akkor, amikor Belízához
fordul ragyogó arccal, elragadtatva:

Görögül, ö, egek! Görögül, ah, húgom!

Nem is szólva arról, milyen viharos sikere volt, mikor

így folytatta:

Kegyed tud görögül? Ó, adhassunk, ha úgy van,

egy forró ölelést, görögimádatunkban.

Mikor hosszú karjaival átkulcsolta Jean-Francois nyakát,

Jean-Francois nem bírta tovább, és partnernője arcába neve­
tett.
Ma azonban a könyörtelen Serge már vagy huszadszor
ismételtetett el vele egy hosszú tirádát, mikor az uszoda fő­
bejárata előtt fülsüketítő robaj hallatszott.
A következő percben fél tucat izmos legény jelent meg, egy­
másba rakott vasszékeket cipelve. Iréne Voisenard vezette
őket, s ujjával mutogatta, hol helyezzék el a székeket.
147
 Serge keze ökölbe szorult, dühösen rázta a karját.
- Nem lehet így dolgozni! Iréne, nem tudtál más időpontot
választani arra, hogy ilyen felfordulást csinálj?
- Philippon tanár úr, legyen szíves intézkedni, hogy min­
denki hagyja el a zenekar helyét, természetesen a holmit is
vigyék el! - rendelkezett Iréne, rá sem hederítve a rendezőre. -
Fel kell állítani a fotelokat.
- Frankó fotelok - jegyezte meg az egyik markos legény,
miközben lerakta terhét az uszoda közepén.
Ezt a megjegyzést Paul olyan elmésnek találta, hogy utána
huszonnégy órán át ismételgette, hozzátartozói legnagyobb
bosszúságára.
- Claude! Claude Lestrange! Világíts ide, hogy lássuk, jól
állítják-e fel a fotelokat!
- Szó sem lehet róla - üvöltötte Serge. - Szükségem van a
fényszóróimra! Lestrange!
Iréne nem hagyta magát:
- Hányszor magyarázzam még el neked, hogy a teherautó­
nak nem szabad itt parkolni, és ha nem állítjuk most a helyük­
re a foteljaimat, az emberek hazamennek, s itt hagyják a szé­
keket egymásra dobva? Akkor aztán strapálhatod magad te
meg a többi fiú, hogy...

Ám akadémiánk legszebbreményű terve

az, amely engem is buzdít előre, kedvre,
az a nagy gondolat, amelyért hálateli
dalt zengenek jövő korok széplelkei

- mormolta közben Anne. „Attól tartok, hogy az én klub-

tervemet nem fogja az utókor a legszebbreményű tervek közé

148
sorolni... Huh, hogy milyen rosszul megy ez! És micsoda
lámpalázam lesz holnap! ”
Philippon tanár úr, miután rávette brigádját, hogy ürítse ki
a terepet, órájára pillantott.
- Öt óra. Legfőbb ideje, hogy kiragasszuk a plakátokat.
Meg kell szakítani a próbát: minden épkézláb emberre szük­
ségem van. Kettes csoportokat alakítunk: az egyik viszi a ra­
gasztót, és bekeni ecsettel a plakát hátát, a másik felragasztja
a plakátot a falra...
Serge komoran hallgatott. Szemlátomást nem volt ínyére
olyan utasításokat meghallgatni, amelyeket nem ő ad ki.
Iréne közben már lekapcsolta Claude-ról a gépészeit, s át-
rendeztette velük a székeket, mert nem volt megelégedve az­
zal, ahogyan a teherautó-sofőrök felállították. Amint meg­
hallotta Philippon tanár úr szavait, odasietett, hogy ő is
utasításokat adjon: ügyelni kell rá, ne ragasszanak ki plaká­
tokat olyan helyekre, ahol a prefektúra rendelete értelmében
tilos a falragasz; és olyan helyeket kell kiválasztani, ahol a
plakát a legjobban látszik, se nem túl magasan, se nem túl
alacsonyan...
Philippon tanár úr érdeklődéssel nézte Iréne-t, láthatóan
mulatott rajta.
- Így érhetjük el a legkisebb költséggel a legnagyobb ha­
tást! -fejezte be diadalmasan Iréne.
A klub gondnoknője ezután úgy határozott, hogy haza­
viszi magával a megmaradt rajzeszközöket, néhány nagy ív
papírt, a filctollakat és egy doboz enyvport.
- Túl sokat vásároltatok belőle - jegyezte meg szemrehá­
nyóan.
Serge eközben ott álldogált a főbejárat előtt, s sze­
mét a látóhatárnak arra a pontjára meresztette, ahol

149
az Avenue de la Concorde kiszélesedett, helyet adva az ABC-
áruháznak.
- Úgy állsz itt, mint aki az ellenséget kémleli - szólt oda
Jean-Francois.
- Meglehet - felelte Serge, s meg se mozdult.
Jean-Fracois Anne felé fordult, s kérdőn vonta fel szem­
öldökét.
- Állítólag errefelé látták Geofot - világosította fel Anne. -
Úgy látszik, hazajött a szünidőre...
- Ó! Tekintettel új zárainkra, nincs vész! Jössz, Anne?

Lassan leszállt az alkony, a nyári szünidő előtti nap langyos

és lomha alkonya. Azok a járókelők, akik az esti órákban ki­
sétáltak egy kis hűs levegőt szívni, új plakátokat pillantottak
meg. Az ABC-áruház négy sarkán, a körülkerített beépítetlen
telkek palánkjain az újvárosi uszodában működő Miniklub
hirdette nagy gálaestjét, amelyet június 30-án, szombaton este
fél kilenc órai kezdettel rendez meg helyiségében.
A filctollal rajzolt óriási címbetűk alatt a plakátra gondo­
san ráragasztott, írógéppel írott hosszú listák következtek,
akvarellel és színes ceruzával díszített keretben.
A klub tagjainak szülei közül többen is sétálgattak az esti
utcákon. Azok, akik látták, hogy gyermekük neve megfelelő
módon szerepel a plakátokon, elégedetten továbblépkedtek,
de olyanok is akadtak, akik morogva tértek haza. Úgy vélték,
illő lett volna, hogy csemetéjüknek, aki annyit vesződött az
ollóval és a ragasztással, szintén kiírják a nevét, s ne csak
„Philippon tanár úr grafikai műtermének” satöbbjei közt
szerepeltessék névtelenül.

150
 Belleau-ék ajtaján csöngettek.
- Anne, eredj, nyisd ki - dörmögte apu, aki Paullal együtt
éppen a rádió előtt ült: egy kalózállomást kerestek, amelyről
csodákat meséltek.
Anne kisietett. Iréne állt az ajtóban. Nagyon különös volt
az arckifejezése.
Nagy baj van, gyere gyorsan! - szólt Íréne, s már von­
szolta is magával Anne-t ki a folyosóra. - Gyere a telefonhoz.
- Mi van?! - kiabált ki anyu a konyhából.
- Én vagyok, néni, Iréne. Szükségem van Anne-ra.
Anyu mormogott valamit, nem lehetett érteni, mit.
Iréne lerohant a lépcsőn. Mi baj lehet már megint? Talán
mikor kasszát csinált, mint minden este, valami szarvashibát
fedezett fel számításaiban?
Voisenard-ék telefonja a nappaliszoba egyik sarkában volt.
Iréne drámai mozdulattal nyújtotta át a kagylót.
- A doktor van a telefonnál - suttogta. - Ugyanis...
- A doktor?... Miféle doktor?
- Vulpian doktor. Ugyanis Serge...
Anne izgatottan vette át a kagylót. Vulpian doktor? Ez az
az orvos, aki összevarrta az ő homlokát. A múltkor kihívták
Paulhoz, aki influenzás volt, s akkor Vulpian doktor olyan
pajkos mosollyal nézett Anne-ra. Vajon mit akarhat?
- Halló... Igen, én vagyok. Serge! Te vagy az? Iréne azt
mondta, hogy a doktor van a telefonnál.
- Az előbb a doktor volt - igazolta magát Iréne szokott
kicsinyes fontoskodásával -, de hiába próbáltam neked el­
magyarázni, nem hagytál kibeszélni. Megkérdezte: Madame
Voisenard lakása beszél? Aztán megkért, hogy hívjam át
Belleau kisasszonyt...

151
 - Hallgass már! - intette le Anne. -... nem, Iréne trombitál
a fülembe... Vulpian doktornál vagy?! De hát...
Izgalmában egyre hangosabban beszélt.
- Pszt! Pszt!
Iréne nyugtalan pillantást vetett szülei felé, de szerencsére
teljesen lekötötte őket a televízió.
- Megsebesültél!... És... és súlyosan?... Fáj?... Hogy
mondod?... Geof! Szóval csakugyan őt láttad?... No de
ilyet!... Letépték a plakátokat?! Mind?... Ó! Azt a négy szép
plakátot is az ABC-áruháznál... Ide hallgass, Serge, a fő,
hogy az orvos idejében érkezett, és ellátta a sebet... Jó, jó,
hagylak beszélni... Tessék?... Hogy csináljunk új plakátokat
ma este? Hogy képzeled?... No nem! Ilyen későn már nem
tudom értesíteni a többieket. Várj csak egy kicsit!
Melléhez szorítva a kagylót, odasúgta Iréne-nek:
- Serge-et megtámadta a banda, Geof vezette őket!
- Tudom, elmondta nekem a doktor...
(Hát hogyne tudná, Iréne mindig mindent tud! )
- ... még idejében odaért, hogy orvosi segélyben részesítse
Serge-et - folytatta Iréne -, és...
- Pardon! - vágott közbe felháborodva Anne. - Serge már
knockoutolta az egyiket, de Geof hátulról rávetette magát...
Tessék? Igen, igen, itt vagyok! - kiáltotta bele a telefonba,
amelyből ingerült, morgós hang szűrődött ki. - De Serge,
nem létezik, erre már nincs időm... Iréne-nel?
Iréne hadonászva nemet intett, könyökével pedig szülei felé
mutatott.
- Azt mondja, hogy nem teheti... Igen, azt hiszem, eltette
a papírt. Nálad van a papír, Iréne? Igen, nála van, nála van,
de... Te mit csinálsz?... Az orvos megfigyelés alatt tart?
Akkor komoly a dolog!... Serge, ne viccelj, felelj!... Igen, vá-
154
rok... Halló, igen, én vagyok, Anne Belleau... Jó estét, doktor
úr... Nem veszélyes a seb?... Az arcán, és a csuklója kifica­
modott? Nagyon fáj neki?... Igen, értem. De azért felléphet
holnap?... Igen, természetesen, az előadás kezdetéig pihenni
fog... Le fog lohadni a szeme?... Nem, én mindent elintézek,
ő csak pihenjen nyugodtan, tessék megmondani neki!... Igen,
nagyon szépen köszönöm, doktor úr... Halló, halló! Ide
figyelj, Serge, én szívesen megteszem, de hiába, még ha ki is
tudnám ragasztani őket ma este...
- Nem, nem, nem! - suttogta hevesen Iréne. - Mit nem
képzel!
- Hallgass már! Nem, Iréne-hez beszélek. Azt mondom,
hogy éjjel megint letéphetik a plakátokat... Holnap reggel
ragasszuk ki, öt órakor? Hogy te? De hiszen a doktor azt
mondta... Ó! Hallgass már, még meghallja az orvos! Szavam­
ra mondom, nem vagy észnél!... Jó, jó, máris elkezdem, én
már mennék, egyelőre te tartasz vissza... Igen, holnap öt­
kor... Fél ötkor? Jó, fél ötkor. Majd elkérem Iréne-től az éb­
resztőjét... Az ABC-áruháznál, igen, értem, plakátokkal, ter­
mészetesen... és ragasztóval, igen!... No hallod. Serge, ne
nézz hülyének!... Hát igen, tudom, kedves tőled, hogy mon­
dod... Ó, igen! Ez az - örülök, hogy te is látod... Jó, rendben
van! A holnapi viszontlátásra!
Visszaakasztotta a kagylót, s üres tekintettel Iréne-re meredt.
- Porig vagyok sújtva! - sóhajtott fel, ahogy nagyanya
szokta, ha odakozmásodott a ragu. A feladat, amellyel Serge
megbízta, valóban herkulesi: négy vagy öt plakátot kell elké­
szítenie teljesen egyedül hajnali négy óráig... De Serge azt
mondta neki: „Te vagy az egyetlen, akire számíthatok... ”
Ezek a szavak olyan édesen csengtek Anne fülében, hogy
tulajdonképpen nem is volt porig sújtva.
155
 - Meg kell néznetek ezt a filmet - szólt Voisenard papa. -
Rendkívül érdekes.
A két lány nem válaszolt, csendesen kisomfordáltak a szo­
bából. Iréne céklavörös volt.
- Anne, csak nem akarsz...
- Add ide a papírt meg a műsorokat. Filctollal megrajzo­
lom a címbetűket, a szövegeket pedig kivágom és felragasz­
tom.
- Műsor már csak éppen annyi van, amennyit a helyszínen
el akarunk adni. Kézzel kell írnod az egészet. Azt a töménte­
len sok nevet! Legalább éjjel egy óra lesz, mire egy plakáttal
elkészülsz... A szüleid...
- Egy plakáttal? Négy vagy öt plakáttal! Geof leszaggatta
az ABC-áruháznál a szép plakátokat.
- Őrültek vagytok! - kiáltott fel Iréne. - Mit számít az,
hogy letépték a plakátokat? Nem ezek csábítják oda a néző­
ket. Igazi, nyomtatott plakátjaink vannak kiragasztva az
uszoda falán meg a városházán meg a pékboltnál meg az isko­
laépületen, sőt még a gyapjúmosó falán is, nem is szólva
arról, hogy hirdetést tettünk közzé az Újvárosi Hírlapban...
- Ismered Serge-et - vágott közbe Anne. - Nem bírja el a
vereséget. Add ide a papírt, Iréne!
- Ne törődj Serge-zsel meg az ostoba gőgjével! Nem köte­
lezhet téged arra, hogy átvirrassz egy éjszakát. Különben
sem engedhetem ezt meg neked: pocsékul fogsz játszani hol­
nap!
- Különösen ha négy órakor felkelek, hogy kiragasszam a
plakátokat!
Iréne végképp kijött a sodrából:
- Képes azt kívánni tőled, hogy elmenj egyedül pla­
kátot ragasztani? Mikor az a banda talán éppen erre
156
csavarog! - kiáltotta sivító hangon, úgyhogy Anne befogta
a száját.
- Csendesebben, légy szíves! Serge azt mondta, hogy meg­
lóg a doktortól, és fél ötkor ott lesz az ABC-áruháznál; Geof
meg a bandája pedig még javában hortyogni fog kora hajnal­
ban!
- Őrület, őrület, őrület, és ráadásul teljesen ésszerűtlen!
Anne elnevette magát.
- Ha őrület, őrület, őrület, akkor csakugyan ésszerűtlen.
Azt se tudod, mit beszélsz! Add ide inkább a papírt meg a filc­
tollakat és a ragasztót is. És add kölcsön az ébresztőórádat.
És négy műsort is adj, marad még neked elég. És feküdj le
aludni!

Tizenegy óra, éjfél, éjjel egy óra. Anne még mindig ott guggolt
a szoba közepén. Haja a szemébe hullt, ragacsos kezével simí­
totta hátra, hogy ne gátolja a látásban. Szeme előtt már tán­
coltak a betűk. Mikor a tükörbe pillantott, tussal összefröcs­
költ arc nézett vissza rá, még az orra is pacás volt.
Képzeletben igen gyorsan tud szép betűket rajzolni az em­
ber az engedelmesen kisimuló, téglalap alakú, nagy papírlap­
ra, egykettőre szétvagdalja a műsort, és felragasztja a plaká­
tokra, s a kívánt helyeken szépen kicirkalmazza az est fősze­
replőinek nevét. Ripsz-ropsz: egy órába sem telik, s máris
kész a négy plakát az ember fejében. Hogy milyen gyors kezű
és ügyes is ez az Anne Belleau!
Hogyne! De mikor az ember kezében ott az igazi ceruza,
az igazi ecset, a toll, az olló, mikor a papír makacsul vissza-
tekeredik, s az embernek rá kell térdelnie, egyik kezével a pa­
pírra könyökölnie, miközben a másikkal ír, amikor a majd-
159
 nem kész plakát egyszerre csak végigszakad, s ha az ember
össze akarja ragasztani, sehol sem találja a ragasztószalagot;
amikor az ember hirtelen észreveszi, hogy kifelejtette Clau-
dine Apramian nevét, aki annyit kérette magát, míg végre el­
fogadta Henriette szerepét, és kifelejtette Claude Lestrange
öccsét is, akinél nagyobb kötekedő nincs a világon; mikor az
ember felfedezi, hogy Barthélémy Camembert-nek írta
Canembert nevét, nem is szólva a különböző helyesírási hi­
bákról - akkor, csak akkor döbben rá, hogy odakint egész
más ritmusban halad az idő, mint a fejünkben. S ez bizony
idegesítő és fárasztó, s egyre növekvő pánikot kelt az ember­
ben, és már egyáltalában nem lelkesíti az a gondolat, hogy
Serge csakis őreá számít és senki másra...
Odakint kihunytak a fények az Újváros ablakaiban, a
szemközti épület sötétebb volt, mint az égbolt, amelyen vala­
hol még fenn járt a hold. Egészen közel hármat füttyentett egy
madár; a hangok úgy hullottak alá a magasból, mint kristály-
tiszta, gömbölyű vízcseppek.
Komoran nézte az utolsó nagy papírlapot, amely szivar
alakban összetekeredve hevert a lába előtt. Nem, nem, nem
fogja negyedszer is újrakezdeni ezt a plakátot! Hirtelen ötlete
támadt. Felkapta az ollót, és - nyissz-nyissz! - négy, kissé sza­
bálytalan darabra vágta, majd mindegyikre szépen ráírta:

HIRDETMÉNY

MA ESTE FÉL KILENCKOR NAGY GÁLAEST

AZ USZODÁBAN
LÁSD A PLAKÁTOKAT!!!

160
 így ni: van tehát három nagy falragaszunk és négy
kisebb, de harsány hirdetmény... és akinek nem tetszik, csak
szóljon!
Az utolsó filctoll kimerült, mielőtt elvégezhette volna fel­
adatát; a negyedik hirdetmény így festett:

MA ESTE FÉL KILENCKOR NAGY GÁ

- Bánom is én! Bánom is én! Bánom is én!

Éppen annyi ereje maradt még, hogy felhúzza az ébresztő­
órát, és a párnája alá dugja. Hajnali fél kettő volt. Ruhástul
dőlt végig az ágyon. Azzal az ujjongó gondolattal aludt el:
„Most aztán senki sem mondhatja, hogy Serge akarja meg­
hiúsítani az előadást. Az orvos igazolhatja, hogy megtámadta
a banda! ”

161
 XIV. FEJEZET

A NAGY NAP HAJNALÁN

A párna alatt megszólalt az ébresztő csengője. Anne felkapta

a fejét. „Mi ez? ” Miután a csengő elhallgatott, visszahanyat-
lott, és még egy kicsit bóbiskolt.
De nem sokáig. Tíz perc múlva már ott állt a szoba köze­
pén. Cseppet sem csodálkozott, hogy felöltözve látja magát a
tükörben.
Ami egy csapásra kiverte szeméből az álmot, tulajdonkép­
pen a félelem volt. Tegnap este Iréne elültette szívébe a féle­
lem magvát: „Képes azt kívánni tőled, hogy elmenj egyedül
plakátot ragasztani, mikor az a banda talán éppen arra csava­
rog... ” Akkor azt válaszolta: Serge is ott lesz, Geof és cinko­
sai pedig kora hajnalban még az igazak álmát alusszák... Ez
mind szép és jó, de most, hogy eljött a reggel, a félelem magva
kicsírázott, és bokrot hajtott: Anne-t majd kitörte a frász.
Lelki szemeivel szinte látta az ABC-áruház négy sarka mö­
gött ólálkodó fiúkat, akik reá lesnek, miközben ő Serge-et
várja, egyik kezében a plakátokkal, a másikban az enyves­
vödörrel.
És ha mégsem jön Serge azzal a kificamodott csuklójával?
Anne belebújt a piros pulóverébe, s lábujjhegyen kiosont.
A csukott ajtók mögött Paul és a szülei szenderegnek boldog
gyanútlansággal. Nincs senki, aki útját állná.
A folyosón hosszú esőkabátba burkolt alak lépett elé a fal
mellől.
162
 - Iréne!
- Negyedórája várlak! - közölte Iréne.
Ahogy kiértek az utcára, futásnak eredtek. A kelő nap még
az épületek mögött rejtőzött, fényt gyújtott a toronyházak
tetején, de a bérkaszárnyák komoran álltak szürke köntösük­
ben, és hátat fordítottak a pirkadatnak.
- Egy szóval sem mondtad, hogy jössz - zihálta Anne. -
Ha tudom, megkérlek, hogy te készítsd el a ragasztót. Azt hi­
szem, túl sok vizet öntöttem bele...
- Hát hogyne jöttem volna, el kell hogy kísérjelek. Mert
Serge nem fog jönni, ne is számíts rá... Vigyázz, rám borítod
a ragasztót!
A hangja kellemetlen volt. És még kellemetlenebb az a jós­
lata, hogy Serge nem lesz ott a megbeszélt helyen. Ott fognak
állni magukra hagyatva ketten, egy egész banda ellen...
Az ABC-áruház körül bűzlöttek a szeméttartályok. Tegnap
ugyan rendeződött a viszály a városi tanács és a szeméthordó
munkások közt, de túl későn ahhoz, hogy elhordják a szeme­
tet. Iréne felhúzta az orrát.
- Kibírhatatlan! Siessünk.
Serge-et sehol sem látták.
- Nem kellene talán egyikünknek... izé... kicsit körülnézni,
hogy... hogy nem vagyunk-e kitéve háborgatásnak? - kér­
dezte Anne; nem merte kimondani, mitől fél, nem akarta
falra festeni az ördögöt.
- Hát persze, azért jöttem, hogy őrködjek. Te csak ragassz.
Elég hosszú a karod.
Igen, ez Iréne: mikor a legodaadóbbnak mutatkozik, akkor
sem állhatja meg, hogy ne kellemetlenkedjen valami lehan­
goló igazsággal: elég hosszú a karod! Annyi, mintha azt
mondta volna: te gorilla! És az a mániája, hogy mindenre
163
rávágja: hát persze, természetesen... Anne-t ingerültség fogta
el, és máris kevésbé félt.
Legalábbis eleinte. A feladat nehézségei lekötötték a figyel­
mét. A ragasztó valóban túl hígra sikerült, a plakátok nehe­
zen ragadtak az érdes falra. Amíg Anne lehajolt, hogy bekenje
a plakát alját, addig a plakát felső része levált a falról, és a
fejére borult, mint a nedves fehérnemű teregetés közben.
Serge még mindig nem jött. Anne a válla fölött hátrasandí­
tott. Hol lehet ez az Iréne? Miért nem választ ez a hülye olyan
őrhelyet, ahonnan áttekinti az egész terepet? Nyilván a bal
oldali út sarkán ácsorog, ami azt jelenti, hogy ha „azok” ne­
tán jobbról jönnének...
Mintha közeledő lépteket hallott volna... egyre közeledő
lépteket... Szinte előre érezte az ütést, amely hátulról éri, s
összehúzta a lapockáit. Hanem azért ez a Serge! Talán nem
ébredt fel? Vagy ő is félne?
Anne megrázta a fejét.
- Ragadsz már végre?! - sziszegte dühösen, miközben a
harmadik plakátot paskolgatta ecsetjével.
Nem, az lehetetlen, Serge nem fél... De most egy másik
aggálya támadt, sokkal szörnyűbb, mint az első. Hátha rosz-
szabbra fordult Serge állapota, hátha belső vérzést kapott,
hátha meghal? Hirtelen elsötétült körülötte a világ, eltűnt a
nap, dermesztően hideg lett a június.
Iréne hangját hallotta egész közelről:
- Kész vagy? Gyerünk haza!
- Még hátravan a négy kicsi...
- Hagyd a csudába. Gyere, menjünk haza!
Hangjából Anne kiérezte, hogy Iréne is éppúgy be van
gyulladva, mint ő. Úgy látszik, utcasarkon őrködni sem kel­
lemesebb, mint plakátot ragasztani. Hirtelen összeszedte bá-
164
torságát. Most hagyja abba, mikor már majdnem kész? Hisz
egész éjjel azért virrasztott, hogy plakátokat készítsen, és
mindentől eltekintve: megígérte... Nem, szó sem lehet róla!
Gyorsan körülnézett. Az egyik járdán összekötözött vas-
rudak hevertek egymásra dobálva. Arra szolgáltak, hogy a
zöldségeskofák felállíthassák kis állványukat az ABC-áruház
szélén.
- Nézd csak, a kis hirdetményeket ide ragasztom, erre a
falra. Majd ha jönnek a rudakért, okvetlenül meglátják, és a
vevők is észreveszik. De tartsd nyitva a szemed, mert ott a
vasrudak mögött valóságos egérfogóban leszek!
- Hát nem látod, hogy erre a falra ki van írva: plakátok fel­
ragasztása tilos? - tiltakozott Iréne síri hangon.
Anne besurrant a fal és a vasrudak közt húzódó szűk folyo­
sóra. Iréne szavai hirtelen értelmet nyertek: plakátok fel­
ragasztása tilos, vagyis itt egyszerre kell tartani Geof bandá­
jától és a rendőrtől, aki tüstént felírja az embert, ha meglátja,
hogy ilyesmit művel. Hajaj!
Még hűs volt a reggel, de Anne arcáról patakokban folyt
a verejték.
Léptek zaja... Iréne nem adott vészjelet... A léptek köze­
ledtek. Anne a falhoz lapult, már arra gondolt, hogy felkap
egy vasrudat, és ő méri az első csapást.
- Te már kész is vagy! - szólalt meg egy hang, amely nyom­
ban az uszoda, a próbák és a súgóláda emlékét idézte fel
Anne-ban.
Anne előbújt a vasrudak mögül, s Adrienne Bocossit pil­
lantotta meg, nagy homloka felett égnek meredező hajával,
amely a vadgesztenye tüskéire emlékeztetett; méregzöld ruhá­
jában arca még sápadtabbnak tűnt.
- Adrienne! Honnan tudtad?...
165
 - Serge telefonált az imént. Nem tudott eljönni. Az ajtó
kulcsra volt zárva, és a doktor nem volt hajlandó felkelni,
hogy ajtót nyisson neki. Erre felhívott engem, hogy jöjjek
neked segíteni. De látom, már végeztél is - fejezte be sajnál­
kozó hangon.
Anne felragasztotta az utolsó hirdetményt, amely figyel­
meztetett mindenkit, hogy holnap lesz a NAGY GÁ.
Adrienne megjelenése és az a megnyugtató hír, hogy Serge él,
visszaadta biztonságát és életkedvét.
- Apád nem hallotta a telefont? Elengedett hazulról?
-Nincs otthon, úton van. De estére megérkezik. Ott lesz
az előadáson!
- Egész egyedül voltál otthon? És nem féltél?
- Ó, megszoktam - felelte derűsen Adrienne. - Tavaly
Serge mindig későn járt haza, tudod, azokban az időkben,
mikor... mikor Geofékkal járt - fejezte be elvörösödve.
Eközben megjelent Iréne.
- Na, elkészültél? Nicsak... Adriennel
Adrienne újból elmesélte, hogy került ide.
- Kár volt idefáradnod - mondta Iréne - Elég, hogy én
eljöttem.
Anne megjegyezte, hogy ezt sem Serge, sem Adrienne nem
tudhatta, és hogy Adrienne igazán nagyon bátor.
- Ó - mondta Adrienne -, sejtettem, hogy Iréne itt lesz,
tudtam, ő nem hagy magadra!
„No tessék! - gondolta magában Anne. - Adrienne, ez a
kis prücsök tudta, hogy Iréne nem hagy cserben! Én bizony
tegnap este még nem tételeztem volna fel róla egy szikrányi
hűséget vagy bátorságot sem... ”
Tekintetét a földre szegezte, szégyellte magát, és dühös is
volt.
166
 Ahogy lassú, fáradt léptekkel hazafelé ballagtak, szembe­
jött velük a szemétfuvarozó gépkocsi: a köztisztasági alkal­
mazottak ismét munkába álltak.
- Nézd csak ezt a szép zöld ruhás lányt! Meg azt a szép
piros trikóst! - rikkantotta a sofőr.
- No persze! - állt meg Iréné, s végigmérte két társnője
rikító színű öltözékét. - Nem tudtatok másképp öltözködni?
Kilométerekre világít a ruhátok. Micsoda könnyelműség!
Anne a tetőtől talpig szürke esőköpenybe burkolt Iréne­
re pillantott.
- Vagy úgy! Hát ezért!... - kiáltott fel. - Ó, Iréne, csudá­
latos vagy ebben a falszínű köpenyben! Mintha egyenesen
valami régi kémregényből léptél volna ki.
S kibuggyant belőle a nevetés. Nevetett, nevetett, mintha
soha életében nem félt volna veszedelmes merénylőktől, nem
küszködött volna ragacsos hátú óriási plakátokkal, és nem
aggódott volna pajtásáért.
Nekidőlt egy oszlopnak, a szó szoros értelmében a hasát
fogta, és kétrét görnyedt a nevetéstől. Az üres ragasztósvödör
vidám csörömpöléssel gurult a lába elé. Adrienne gyengéd
hódolattal bámult rá.
Iréne Voisenard méltóságteljesen állt kémregénybe illő ál­
ruhájában, s várt, míg a roham elmúlik.

167
 XV. FEJEZET

A NAGY GÁLAEST

Anne Belleau naplójából

Június 26, vasárnap, 0 óra 37 perc

A lámpaernyőt letakartam egy vastag pulóverrel, hogy a fény

ne szűrődjön ki az erkélyre. Akkor ugyanis Paul szobájából
észreveszik. Paul éles hangja idáig hallatszik:
- Mondd, anyu, igazán jól játszottam?
Anyu betakarja Pault, és megismétli gratulációit. Apu élén­
ken helyesel. Már csak nagyanya elragadtatott ünneplése
hiányzik, és Paul úgy felfújja magát a nyár végére, mint egy
léggömb.
-Aludj, szívem, de azonnal! Tudod, hogy mindjárt egy
óra! - kiabál be nekem anyu.
- Jó éjszakát, te híres nagy színésznő! - szól be apu is.
„Jójcakát, jójcakát, apu, anyu - óriásiak voltatok, de hogy
a csudába tudnék én most aludni! ”
Mert megvolt, eljátszottuk, túl vagyunk, sikerült! Lehet­
séges ez?
Egészen addig a pillanatig, amíg a színpadra nem léptem,
nem volt időm izgulni. Ott tolongtunk hátul a kulisszák mö­
gött, és szüntelenül gyötörtük egymást. A dolgok ugyanis
nem mentek egész simán. Mireille elkésett, a villany többször
168
kialudt, a sör nem érkezett meg a büfébe. Jeanette Moulin
megbotlott valami ottfelejtett szerszámban, és jól összeverte
az arcát, úgyhogy ragtapasszal kellett leragasztanunk sebeit.
A kis táncosnők mamáitól mozdulni sem bírtunk a szűk tér­
ségben. Nagyapa kólikát kapott. Christine a tükör előtt spic­
celt, és szünet nélkül pörölt az anyjával, mert valami hibás
ráncot fedezett fel a tüllszoknyáján.
Bent a teremben aztán kis híján kitört a botrány. Amikor
a függöny felgördült és Claudine, Charlotte, Chantal és
Patrick, gitárral a kezükben megjelentek a színen, a tetszés
moraja futott végig a közönségen. Csupa mosolygós arc fo­
gadta őket. Jó, nagyszerű! Az előadók remegő ujjal pengetni
kezdték hangszerüket...
És ekkor, és ekkor... egy, két, három... sok füttyszó hang­
zott fel!
A szörnyű hangok hallatára összenéztünk. Azt hiszem, va­
lamennyiünk arca falfehér lett a smink alatt. Christine
abbahagyta a spiccelést, és a tükörtől hozzánk szaladt. „Geof
meg a bandája - sikította -, fogadni mernék! Ó, mi lesz, ha
záptojásokat fognak dobálni! ”
A dolog váratlanul ért. A közönség nyolcvan százaléka
szülőkből állt, és így naiv módon osztatlan jóindulatra szá­
mítottunk. A jó ég tudja, hogy lehet, de eszünk ágába sem
jutott, hogy Geof bemerészkedik a terembe. Egész egyszerűen
elvesztettük a fejünket. A gitárosaink is. Némán ültek, mi­
közben továbbra is hangos füttyök hasogatták a levegőt.
De most egyszerre csak mozgolódás támadt az első sorok­
ban, egy mennydörgő hang csendet kért, és azt kiáltotta:
„Ki a rendbontókkal! ” És a kulisszák mögül láttuk, amint
egy hatalmas alak felemelkedik a helyéről, az „első emeleti
erkély” (illetve a medence pereme) felé fordul, majd felka-
169
paszkodik oda. Felismertük a termetéről: Vulpian doktor
volt. Egyenesen a felé a sötét kis csoport felé tartott, ahonnan
a fütyülés hallatszott, és néhány felháborodott családapa se­
gítségével pillanatok alatt kipenderítette a zavargókat.
Ezek a zavargók - szégyenszemre mondom - mindössze
hárman voltak. Hárman!... Geof két haverjával. Ilyen jelen­
téktelen ellenféltől hagytuk megfélemlíteni magunkat!
Időközben gitárosaink is visszanyerték lélekjelenlétüket, és
rázendítettek. Valérie esküdött rá, hogy csak úgy záporoztak
a hamis hangok. Ennek ellenére hatalmas tapsot kaptak.
A kulisszák mögött azonban nem csillapodtak le olyan
hamar a kedélyek. Christine akkora pánikba esett, hogy
egyáltalán nem akart táncolni. Mialatt Tarakova asszony kis
csoportja széltében-hosszában járta a lidércek táncát a papák
és mamák olvadozó tekintete előtt, mi kértünk, könyörög­
tünk, fenyegetőztünk. Christine fel-alá rohangált a kulisszák
mögött, Mailloche mamával a sarkában, aki hol kunyerált
neki, hol meg szidta, mint a bokrot, de mindkettőt teljesen
eredménytelenül.
Anyu távollétével tündöklőtt. Azt, hogy tündöklőtt, komo­
lyan gondolom. Előre megmondta: „Én a nézőtéren maradok
egészen addig, amíg nem kell neked segítenem az öltözésnél. ”
Úgy találtam, hogy rendesebb, mint valaha! Csak össze kell
hasonlítani szüleimét a többiekével. Az óriási különbség ott
van, hogy anyu okos. Talán ezt értékelem az emberekben a
legtöbbre - az észt.
Közben Claudine Apramian és Fabrice Lestrange össze­
vesztek valamin. Senki sem tudta az okát, csak annyit lát­
tunk, hogy Claudine felkap egy darab fát, és Fabrice fejéhez
vágja. Nemigen hederítettünk a dologra, mert ebben a pilla­
natban Christine épp észre tért, és kivonult a publikum elé
170
 haldokolni, és meg kell adni, nagyszerű formában volt.
A haldokló hattyú tánca alatt pisszenés sem hallatszott. A
rendbontókat tehát sikerült végképp eltávolítani.
Már éppen megkönnyebbültünk, mikor felhangzott a vész­
kiáltás: „A petúnia! Hol a petúnia? ” Fejvesztett szaladgálás,
mindenki a petúniát keresi. Borzalom! A petúnia a nézőtéren
maradt, az „erkély” peremén. Freddy Cornélis-t küldték érte,
de ő olyan pici, hogy nem érte el, és a nézőket kellett megkér­
nie, hogy segítsenek levenni. A teremnek ebből a zugából
persze kuncogás hallatszott.
És Mireille még mindig nem tűnt fel a láthatáron! Mireille
volt a feje és egyúttal a gerince is a Közvélemény Kórusának
- nem is szólva Belízáról!
Közben megkezdődött Patrick Lourmarin és Roland Dulac
harmonika-fuvola duója.
Itt meg kell mondani, és ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni,
hogy Serge milyen nagyszerű rendező. Lázas volt, kificamo­
dott csuklója rettenetesen fájt, s az egész sminkünket rápaza­
roltuk, olyan sápadt volt, és ráadásul nagyon rosszkedvű is.
Mindezek ellenére egy pillanatra sem hagyta el magát, éberen
őrködött, hogy minden rendben menjen; mindig ott termett,
ahol épp szükség volt rá, hogy a kellő pillanatban betuszkol­
jon a színre egy-egy szereplőt - vagyis hogy biztosítsa az
előadás folyamatosságát.
Amikor Patrick és Roland száma következett, Serge össze­
szorított foga közül odasziszegte nekik: „Addig játsszatok,
míg jelt nem adunk, hogy elég! ” A két fiú a függöny előtt
muzsikált, hogy ezalatt át lehessen rendezni a színt a Sigis-
mond számára.
Eközben a kis Patru fiúknak és Lucetle Pitonnak, vagyis
az omnibusz lovainak végképp elment az eszük. Megmámo-
171
rosodva a nyakukban csilingelő csengettyűktől s a mamák és
nővérek elragadtatott felkiáltásaitól, no meg attól, hogy Iréne
nagy csibészeknek nevezi őket, valósággal megkergültek, és
akkora csinnadrattát csaptak, hogy túlharsogták a duettet.
A vége az lett, hogy teljesen belegabalyodtak a gyeplőkbe.
A gépészek meg a színészek odarohantak, hogy segítsenek, s
a zűrzavar tetőfokára hágott.
A függöny előtt duettező Roland és Patrick új meg új zenei
ötletekkel igyekeztek kitölteni az időt. Beleizzadtak a közön­
ség szórakoztatásába. Megérdemelnék, hogy szobrot állítsunk
a tiszteletükre. A közönség azonban, amely néma ámulattal
adózott A haldokló hattyúnak, nem értékelte kellőképpen
zenei humorukat, mely alighanem túl magas volt a mi alvó
városunk lakóinak... Szó, ami szó, innen is, onnan is köhé-
cselés hallatszott, és mindenfelől széknyikorgás. Elkeserítő
volt...
Ebben a pillanatban végre, végre megérkezett Mireille. El­
magyarázta, hogy azért késett, mert az apja fanatikus rajon­
gója Courteline-nek, és meg akarta nézni a Sigismond-t, de
sajnos, egy óra késéssel ment érte. Amikor Serge megtudta,
hogy Antoine Delannoy itt van a teremben, bíborvörös lett,
és olyan rettenetes arccal ugrott a tohuvabohu kellős köze­
pébe, hogy az omnibusz lovai teljesen megjuhászodva enged­
ték magukat kiszabadítani a rájuk csavarodott gyeplők kö­
zül, s egy mukkanás nélkül elfoglalták kijelölt helyüket. A
Közvélemény Kórusa dettó.
Addig integettünk a kulisszák mögül, míg sikerült a füg­
göny előtt hősiesen küzdő zenészek tudtára adni, hogy lelép­
hetnek. Minden átmenet nélkül, egyetlen kvakkal befejezték,
és sietve visszavonultak a színfalak mögé. Sajnos, arra már
nem volt időnk, hogy megünnepeljük és keblünkre öleljük
172
őket. A Közvélemény Kórusának minden tagja elfoglalta a
helyét, nagyapa egyik kezével összefogta az alsószoknyáit, a
másikkal felkapta a pénztárcáját, Jean-Francois a gyomrához
szorította a virágcserepet, Serge pedig megragadta a gyeplőt
meg az ostort. Elhangzott a három gongütés, a függöny fel­
gördült, és megjelentek a nézők előtt a ficánkoló lovak, a pat­
togó ostor, Madame Poisvert, amint kissé fojtott hangon el­
kiáltja a maga első „Sigismond! ”-ját.
Jómagam se nem láttam, se nem hallottam, fel-alá rohan­
gáltam, és kerestem a telefonkönyveket, amelyek magasítóul
szolgálnak Barthélémy számára. Ugyanúgy eltűntek, mint a
petúnia, de hamarosan megtaláltuk őket a tűzoltókészülék
alatt.
Azt mondják, hogy amikor a függöny szétnyílt, és a Serge
által rendezett szín a közönség elé tárult, a meglepődés és
tetszés moraja futott végig a nézőtéren. Én azonban még
mindig nem láttam és nem hallottam semmit, mert segítenem
kellett Iréne-nek a büféárjegyzék felkutatásában, ami időköz­
ben ugyancsak eltűnt.
De azt azért hallottam, hogy a Sigismond végén a közönség
viharos tapsban tört ki, s az éljenzők karából kicsendült egy
erőteljes hang: „Nagyszerű volt! Nagyon eredeti! Lássuk a
rendezőt! A rendezőt! ”
- Ez apu volt! - szólt ragyogva Mireille. - Apu volt! Jaj,
öregem, de boldog vagyok!
Azzal Serge nyakába ugrott. A rendező szeme félelmetesen
szikrázott.
Nem értem, hogy tűrhettem, hogy Mireille gratuláljon első­
ként Serge-nek!

173
A szünetben fantasztikus volt a zaj és a nyüzsgés. Kétszáz
felnőtt még sokkal, de sokkal nagyobb lármát csap, mint egy
regiment gyerek. Iréne ide-oda rohangált a büfé meg a páho­
lyok között, féltünk, hogy nem lesz elég a gyümölcsszörp, a
szemfesték eltűnt... Aztán jött anyu, hozta a ruhámat. Hirte­
len ráeszméltem, hogy itt a pillanat, most aztán az egész
szerepemet tudnom kell, az első szótól az utolsóig - és össze­
szorult a gyomrom, úgy, mint a fogorvosnál.
- Nohát! Látnotok kellene Belleau nagypapát, most fény­
képezik! - kiáltotta Christine, amikor berohant átöltözni.
De a tüllszoknyát magán hagyta, mert ő is le akarta magát
fényképeztetni.
- Az Újvárosi Hírlap munkatársa azt mondta, hogy egy
párizsi újságíró is van a teremben! -jelentette valaki.
-Anne! Anne! - rontott most be Valérie. - Antoine
Delannoy azt mondte Serge-nek, keresse majd fel őt. Úgy
találja, hogy Serge zseni!...
- No persze! - jegyezte meg anyu. - Ez aztán jellemző a mi
korunkra, ezek a fölösleges túlzások: mihelyt valaki életében
először produkál valami sikerült dolgot, csodát látnak benne,
és mindjárt zsenivé kiáltják ki. De... egy fél év se telik bele,
már nem beszél róla senki!
- Jean-Francois nem volt olyan jó, mint a próbákon -
állapította meg Apramian mama. - Claudine, vedd le a sze­
müvegedet. Ha nem szoktatod a szemedet, mielőtt felmegy a
függöny, nem fogsz tudni végigmenni a színen anélkül, hogy
neki ne ütközz valaminek.
Claudine Apramian elragadó jelenség, de rövidlátó, mint
egy vakondok.
Pár percre sikerült megfeledkeznem a lámpalázamról,
olyan mérges lettem a mamákra, az enyémet is beleértve,
174
amiért kételyeit fejezte ki Serge karrierjét illetően. Én tudom,
hogy sikerülni fog neki! És Apramian mama is az idegeimre
ment a maga kritizáló megjegyzéseivel Jean-Francois-t ille­
tően...

Időközben véget ért a szünet, és megint rám tört a lámpaláz

(hányféle izgalmat álltam ki tegnap óta! ). Barthélémy Canem-
bert telefonkönyvein trónolva, hibátlanul eljátszotta a maga
Schnbertját, Chopinjét és Mendelssohnját. Lelkes ünneplés.
Dhuistre kisasszony hiába próbálta flegma mögé rejteni büsz­
keségét, a Canembert szülők könnyeztek a meghatottságtól.
Mindezt nagyon távolinak éreztem. Most leperegtek volna
rólam Serge leggonoszabb megjegyzései is, annyira lenyűgö­
zött a félelem.
A három gongütéssel meg kellett várnunk Serge-et, aki
elkísérte Delannoy-t a kijáratig. Valamennyien segítettünk
Trissotinnak az öltözködésnél, ezért irtó lassan készült el.
De aztán egyszerre csak ott találtam magam a színpad kellős
közepén, s közben az volt az érzésem, hogy teljesen egyedül,
mindenkitől elhagyatva állok, noha a többiek mind ott voltak
körülöttem, s arra vártak, hogy elhagyják ajkamat a Tudós
nők III. felvonásának kezdő szavai. Felment a függöny, s a
szemem előtt vibráló ködben arcok mérhetetlen tömege jelent
meg, sok-sok homályban úszó rózsaszínű gömb... Nem volt
mit tenni: tekintetemet a súgólyukban rejtőző Adrienne orrá­
ra szegeztem, és - fejest ugrottam.
Ne kérdezze tőlem senki, hogy a többiek hogy játszottak,
mert én is csak hallomásból tudom. A vérem a fülemben
dobolt, minden pillanatban biztosra vettem, hogy a következő
szót már nem fogom tudni kimondani; úgy tűnt, mintha va-
175
 lami rosszul világított úton haladnék, éppen csak egy lépésre
láttam, és árnyak vettek körül. Igen, pontosan abban az álla­
potban voltam, hogy „elmélyítsem” szegény Philaminte alak­
ját, és érzékeltessem, hogy okosabb Belízánál, sőt még
Armandánál is, s hogy a tudományhoz való vonzódását ön­
magában véve korántsem tekintette elítélendőnek Moliére...
Az egészből csak annyira emlékszem, hogy mivel nem
akartam tudomást venni a közönségről, éberen figyeltem, mi
zajlik a kulisszák mögött. Láttam a gépészek között gesztiku­
láló Claude aggódó arckifejezését és Iréne össze-összeránduló
szemöldökét meg fejcsóválásait; alighanem azt hitte, az ő fel­
adata, hogy radarral irányítson bennünket. Nagy buzgóságá-
ban két végszóval korábban akarta betuszkolni J. -F. -t a szín­
re, mint amikor a jelenése volt!
Apropó, J. -F. állítólag nagyszerű volt. Míg a Sigismond-
ban nem váltotta be teljesen a hozzá fűzött reményeket,
Vadius szerepében olyan tapsot kapott, hogy az uszoda falai
beleremegtek. Nagy kár, hogy Antoine Delannoy-nak koráb­
ban el kellett mennie, és így ezt már nem láthatta. J. -F. egy­
szerre volt jámbor, kenetteljes és tekintélyt parancsoló, de
mézesmázos és szerény hangja egyszeriben gyilkosan metsző,
ironikus tónusba csapott át, mihelyt Trissotin kritizálni kezd­
te a balladáját. És kirohanása is olyan spontán volt, mintha
először életében csinálná. De mindezt, mint már mondtam,
csak hallomásból tudom.
Mireille az első pillanattól az utolsóig tökéletes volt, ebben
mindenki egyetért. Claudine Apramian nagyon jól hatott a
színpadon, és nem ment neki a foteloknak. Serge, azt hiszem,
nem volt legjobb formájában. Ez persze nagyon is megbo­
csátható ennyi megrázkódtatás után: először az összetűzés

176
Geoffal, hajdani barátjával, s az ebből származó sérülések,
majd az előadás irányítása s végül találkozása Delannoy-val.
Az est monstre-parádéval ért véget, amelyen részt vettek a
színészek és a rendezők, az öltöztetőnők és a díszletezők és az
egész Miniklub - miközben Dhuistre kisasszony a zenekarral,
a jó ég tudja, miféle győzelmi indulót játszott, Claude Lest-
range pedig vadul villogtatta reflektorait. Valaki véletlenül
rálépett Madame Poisvert szoknyájára: egy reccsenés - s a
plisszéfodrok mögül előbukkant nagyapa zoknitartója, ami
hatalmas derültséget keltett.
Végül aztán Iréne a maga nyugodt hangján elmondta a
befejező beszédet, melyben arra ösztökélte Újváros lakossá­
gát, hogy törődjön többet fiataljaival. Fergeteges tapsvihar.

Amikor kiléptünk az utcára, megpillantottuk az égen az

óriási teliholdat, amely annál is nagyobbnak tűnt, mivel épp
most oltottuk le az uszodában a villanyokat, s az utcai vilá­
gítás igen gyér. így hát ragyogó holdfényben gratuláltunk
egymásnak még egyszer utoljára. Alig bírtunk elszakadni
egymástól. S ez nemcsak az együttes tagjaira vonatkozik,
hanem egy csomó ismeretlen felnőttre is, akik melegen össze­
barátkoztak más ismeretlenekkel. Olyan hölgyek, akiket soha
életemben nem láttam, ölelgettek, csókolgattak, és megkö­
szönték a szép előadást. Serge-et tisztelettel vették körül, s
apja, ez a tekintélyes férfiú, csak úgy dagadozott a büszkeség­
től. Jean-Francois igyekezett kitérni a bókok elől, s zavartan
sütötte le a szemét. Anyu, amilyen igazságszerető, előretusz­
kolta szegény Iréne-t (aki, el kell ismerni, mentes minden
hiúságtól), s nem győzte hangoztatni, milyen nagy érdemeket
szerzett hálátlan feladatának elvégzése során
177
 Mikor végre elindultunk hazafelé, megint csak csoportba
verődve róttuk az utcákat. Úgy hathattunk, mint valami vi­
dám farsangi társaság, annál is inkább, mivel nagyapát kivé­
ve, aki legnagyobb sajnálattal öltötte fel civil ruháját, a többi
színész nem vehette le jelmezét. Az apák karjukon vitték a
kis lidérceket, akik elaludtak könnyű fátyoljelmezükben; mi,
tudós nők pedig élvezettel hallgattuk a taft és a szatén suho­
gását a száraz pázsiton. A Közvélemény Kórusa minden
utcasarkon megállt és mókázott...
Újváros egész más képet öltött, amint utcáin végigvonult ez
a tarkabarka, zajongó sokaság. Valósággal megszépült. A nagy
toronyházak ezüstösen fénylettek, akár a tündérkastélyok. Az
utak kitágultak, megnyúltak, és titokzatosan vesztek bele a
holdvilágos végtelenbe... Vajon a siker vagy az éjszaka babo-
názott meg minket ennyire? Vagy talán attól mámorosodtunk
meg, hogy sok fáradozás árán sikerült megalkotnunk valamit,
ami végre vonzóvá tette számunkra azt a helyet, ahol lakunk?
De most befejezem, nem bírok tovább írni. Holnap talál­
kozunk a gyerekekkel az uszodában, hogy rendet csináljunk.
Ez azonban inkább csak ürügy, valójában azért jövünk össze,
hogy megbeszéljük az új...

Anne-t a szülők szobájából felhangzó vészkiáltás szakította

félbe: „Valami ég! ”
Felugrott, ekkor vette észre, hogy füstszag tölti be a szobát.
A pulóver, amellyel a lámpáját letakarta, hogy ne szűrődjön
ki a fény, lecsúszott, egyik ujja a villanykörtéhez tapadva
szép csendesen pörkölődött.
- Tyűha! - szisszent fel Anne, s felkelt, hogy megnyugtassa
anyját: sem ő, sem Paul nem lett a lángok martaléka.
178
 XVI. FEJEZET

MÁSNAP

Hogy megváltozik néha egy ismerős hely egyik napról a má­

sikra! Tegnap, a gálaest előtt az uszodát teljesen betöltötte az
előkészület, a várakozás légköre, az előrehaladó mozgás len­
dülete. Műhely volt, ahol a leendő szobor számára az agyagot
égetik; út, amelyen el lehetett jutni valahova.
Ma, a gálaest után az emlékezés birodalma lett. Senki sem
áll többé oda a medence közepére feszült, fürkésző tekintettel,
nézőnek képzelve magát, hogy megjelenítse lelki szemei előtt,
milyen hatást tesz majd a nézőközönségre az a pillanat, mikor
a függöny felgördül... Ábrándosán ténfergünk ide-oda: ez az
a hely, ahol dolgoztunk - gondolják magukban -, ahol re­
ménykedtünk, kételkedtünk - és sikert arattunk! Büszkesé­
günkbe egy kis csodálkozás is vegyült: hogyhogy semmi nyo­
mát nem őrzik ezek a falak a sok munkának?...
Nyolcan ténferegtek a tegnapi zenekar helyén. Miután ösz-
szerakták a székeket, hogy söpörni lehessen, valaki indítvá­
nyozta, nézzék meg, mi maradt a büfében. A komolyabb
harapnivalók maradványait néhány előrelátó anya már el­
vitte, de azért találtak még egy láda gyümölcslét és egy tál
felszeletelt mézeskalácsot. Leültek hát az erkély első sorába,
lábukat lelógatták a zenekar üres és poros helye fölé, amelyet
elleptek az eldobott műsorok és cukorkáspapírok.
Anne körül ott voltak a klub alapítói: Valérie és Jean-
Francois, Christine és természetesen Iréne, továbbá Serge és
179
 Adrienne Claude is eljött, hogy leszerelje a színpadvilágítást.
Csendes és komoly volt, mint mindig, kiitta narancsszörpjét,
aztán fogta a szerszámait, és eltűnt a félhomályban.
A többiek csevegtek. Felelevenítették a nagy est apró rész­
leteit, s ezeknek nem volt se vége, se hossza. Félelmeiket és
szorongásaikat ma már nevetségesnek találták. Gyökeresen
megváltozott a nézőpont. Tegnap még jelentéktelennek tetsző
epizódok - ma aprólékos elemzés tárgyát képezték. Most de­
rült ki például, hogy valamennyien látták Claudine Apramian
és Fabrice Lestrange összecsapását, csak akkor nem figyeltek
fel rá... Ki kezdte? Min veszhettek össze? Adrienne elmondta
a történetnek azt a verzióját, amely eljutott a súgólyukig,
Christine pedig emlékeztetett prófétikus szavaira, amelyet ak­
kor senki sem vett figyelembe: egész biztos, hogy Claudine
még a gálaest előtt valami botrányt fog csapni...
Igen, megváltozott a nézőpont. Tegnap még milyen nyo­
masztó volt, hogy Mireille megvárakoztatta az együttest,
mára már el is felejtették. Viszont Antoine Delannoy elra­
gadtatása, amely tegnap némiképp beleolvadt az általános
lelkesedésbe, ma különös jelentőségre emelkedett, ez lett a
legfontosabb: ha ő jónak találta, csakugyan jó lehetett az
előadás!
Serge mosolygott, bal kezével megtámasztva bekötözött
csuklóját. Senki sem hitte volna róla, hogy rosszkedvű is tud
lenni, nyoma sem volt szokott gunyorosságának. Mintha le­
vetkőzte volna régi jellegzetes hibáit: nem nevezett senkit háj­
fejűnek vagy ostoba tökfilkónak. Még Iréne-hez is szelíd és
jóindulatú volt.
Iréne a számadásokról beszélt. Most, hogy mindenki eluta­
zik, persze bajos volna összehívni a közgyűlést, hogy előter-

180
jessze jelentését, de majd ősszel, mihelyt megkezdődik a taní­
tás, okvetlenül...
- Persze - hagyta rá Serge -, majd ősszel...
Anne látta, hogy Serge arcán valami büszke boldogság
fénye suhan át. Az a szorongó érzés, amely tegnap még csak
elmosódva jelentkezett Anne-ban, most megfoghatóvá vált,
és jobban sajgott. Ez a nyugodt Serge oly távol volt most
valamennyiüktől, és különösen tőle. Az elmúlt napokra úgy
emlékezett vissza, mint boldog, varázslatos aranyidőkre;
Serge ugyan állandóan sértegette, ellentmondott neki, de ak­
kor mindez személyesen neki szólt, Anne-nak. Ma Serge vala­
mennyiükhöz beszélt, semmivel sem inkább Anne-hoz, mint
a többiekhez.
Előbukkant Claude.
- Megint itt vannak a szülők.
- Micsoda?
Claude a kis lépcsőfeljárat felé mutatott, ahol megjelent
egy árnyék, majd némi mozgolódás után ismét eltűnt. Léptek
zaja és nevetgélés hallatszott.
- No de ilyet! Mi a csudának jöttek ide? Ellenőrizni, hogy
rendesen kitakarítottunk-e? Azért ez egy kicsit sok!
A gyerekek elkomorodtak.
- Lépjünk meg! - indítványozta Christine.
-De merre? Lent állnak a lépcsőnél, a főbejáratot pedig
újra elreteszelték.
Mialatt ezt mondta, Jean-Francois a zuhanyozó cement­
tömbje felé pillantott. Egy félig összeomlott ládarakás valami
lépcsőféléül szolgálhatott.
- Mi volna, ha megbújnánk a zuhanyozó tetején? - kér­
dezte. - Ha jó szüleink eleget lábatlankodtak itt az. uszodá­
ban, és bánatosan megállapították, hogy nincs kisöpörve,
181
 szépen hazamennek. Nagy leégés lesz, ha megtudják, hogy itt
voltunk, és megfigyeltük őket!
- No, akkor gyorsan!
Nesztelenül, akár egy patkányfalka, osontak fel a ládákon
és egy-két széken keresztül. Adrienne-t, aki alacsony termete
miatt nem boldogult egyedül, egyesült erővel felhúzták maguk
után. Aztán végighasaltak a zuhanyozó bádogtetején, s le­
kandikáltak a mélybe, miközben továbbadták egymásnak a
mézeskalács utolsó morzsáit, és fojtottan kuncogtak.
A „nagyok” libasorban haladtak a medence szélén. A gye­
rekeknek meg kellett erőltetni a szemüket, hogy felismerjék az
arcokat.
- Ott a te mamád, Anne - suttogta Valérie -, meg az
enyém is. És nicsak, Vulpian doktor...
- És ki az a kövér, pocakos? - kérdezte Christine.
- S-s-s... Csönd... - csitította őket Jean-Francois.
- Az a kövér, azt ismerem - darálta Iréne egy szuszra. - Ő adta az engedé
tésére. Ez egy városi tanácsos.
Odalentről felhallatszott egy mama hangja:
- Be se fejezték a takarítást, csak elmentek!
- Az az érzésem, hogy főleg a büfét takarították ki! - je­
gyezte meg egy másik hang.
Elnéző nevetés volt a válasz.
A szülők jó ideig bolyongtak az uszodában. Időnként
Vulpian doktor és a kis kövér városi tanácsos köré gyűltek.
Ez számokat mondott, költségvetésről, előirányzatról beszélt.
A gyerekek magaslati megfigyelőhelyükről minden szót
hallottak.
- Tulajdonképpen egyáltalában nem lehetetlen befejezni az
uszoda építését - szólt a doktor.

182
 A kis kövér ismét számadatokat sorolt fel, költségvetésre és
előirányzatra hivatkozott.
- Mindegy! - S Anne megismerte anyja hangját, amely va­
lahonnan az uszoda mélyéről hallatszott fel. - Mindegy! Őn
tehát mégiscsak elismeri: lehetséges. Valamit mindenesetre
nyújtani kell nekik. A magam részéről csak annyit mondha­
tok, hogy jövőre Párizsban akarok dolgozni, és nyugodt sze­
retnék lenni, hogy gyermekeink nem az utcán csavarognak...
- Nonono! - horkant fel a kis kövér. - Miért nem mondja
mindjárt, hogy építsük fel a Fiatalok Házát?
Számok, költségvetés, előirányzat...
- Igen, igen! Magától értetődik. De úgy látom, maga még
mindig nem látja, hogy azok után, ami itt történt, nem ma­
radhatunk többé tétlenek!
- Szükségük van egy uszodára, egy sportpályára meg egy
helyiségre, ahol otthont talál a klubjuk - sorolta fel a doktor.
-Tökéletesen egyetértek Madame Belleau és a doktor úr
véleményével - szólalt meg egy mély férfihang.
-Hallod, Serge, az apád! - suttogta Christine a nyakát
nyújtogatva. - Hát ez szenzációs!
Anne ott hasalt Adrienne és Jean-Francois között, állát
kezére támasztva, és megpróbálta kifürkészni, mit csinál
Serge. Serge hanyatt feküdt, mozdulatlanul, egyik lábát a má­
sikon keresztbe téve. Kissé felemelt fejének merev tartásából
Anne megértette, hogy ő is fülel.
- Igen, igen, sokat köszönhetünk az ön fiának - mondta
anyu, aki közben kijutott a medence peremére. - Azok után,
amiket Antoine Delannoy mondott, büszke lehet a fiára,
Bocossi úr.
- Magam is meg vagyok lepve! - vallotta be Bocossi úr. -

183
 Soha életemben nem képzeltem volna, hogy egy leendő
Gérard Philipe apja vagyok.
-Ah! Ó! - suttogta Christine, odalent pedig nevettek a
szülők.
- Pszt! - pisszegett Jean-Francois.
- A valóság az - folytatta Bocossi úr hogy ez az előadás
hozzásegített engem egy komoly elhatározáshoz. Serge már
régóta rimánkodik, hogy engedjem Párizsba, ahol színművé­
szeti iskolába járhat. Nos, ha csakugyan van tehetsége, mint
ahogy Delannoy véli... Egyszóval gondolkodóba ejtett a do­
log. Végeredményben nincs akadálya, hogy Serge Párizsban
a nővéremnél lakjon, ott végezze el a másodikat, és ugyanak­
kor eljárjon a színművészeti előkészítő tanfolyamra is, ahol
tizennyolc éven aluliak tanulnak. Ha jól tudom, ezt a hogyis­
hívjákot Delannoy alapította... De egy dolgot világosan az
értésére adtam: ha a legkisebb visszaesés lesz a tanulmányai­
ban, mármint az iskolai tanulmányaiban, nem támogatom
tovább!
- Jó, jó, jó! - szólt ekkor a kövér városi tanácsos, akit köz­
ben Vulpian doktor meg két-három anya tovább gyötört.
- A szülők bizottsága nyújtson be egy részletesen kidolgozott,
alaposan alátámasztott kérvényt, és én a magam részéről
támogatni fogom. Végtére jómagam is családapa vagyok -
fejezte be szavait váratlan nevetéssel.
Anne látta, amint anyja hirtelen otthagyja Bocossi papát.
- Vigyázat! Nem szabad elvenni tőlük az uszodát, még
az építkezés idejére sem, amíg nem tudunk helyette más meg­
felelő találkozóhelyet nyújtani, ha egyebet nem, legalább
ideiglenes helyiséget. Hiszen láttuk, mire vezet, ha a gyerekek
céltalanul csatangolnak az utcákon! Mint ez a Geof meg a
többi kis szerencsétlen... De szerencsére akadtak fiatalok,
184
akik szilárdan állnak a lábukon, és ráadásul jó ötletekkel is
rendelkeztek!
- Mint például a maga lánya - szólt oda Apramian mama.
- Annak aztán vannak ötletei!
Hangja nem volt mentes a rosszmájúságtól.
- Ó, a kígyó! - sziszegte Jean-Francois.
- Igenis, mint például az én lányom!
Ezek után az eszmecserék után, amelyektől csak úgy vissz­
hangzott az uszoda, a hangok lassan elhaltak, a szülők távoz­
tak. Hallani lehetett, amint egymás után lebotorkálnak a
szűk, sötét lépcsőn.

A klub tagjai elhagyták megfigyelőhelyüket. Senki sem java­

solta, hogy folytassák a takarítást, még Iréne sem. Ők is eltá­
voztak az uszodából, megvitatva a hallottakat. Mulatságos­
nak találták, hogy a szülők is bizottságot alapítanak. Kis
utánozó majmok! De valamennyien elismerték, hogy mindent
egybevéve nagyon „rendes fejek” ezek a felnőttek.
- Tessék - fordult Serge most Jean-Francois-hoz -, átadom
neked a kulcsot.
- Ó persze... mert a szünidő végéig már nem jössz vissza,
ugye?
Serge a fejét rázta.
- Utána sem.
Valamennyien némán összenéztek.
- Mikor mész el Delannoy-hoz? - kérdezte mohó kíváncsi­
sággal Christine.
- Ma este beszélek vele a színházban, előadás előtt.
Serge arcán újból felvillant az a titokzatos mosoly, amelyet
Anne már az előbb is észrevett.
185
 - És holnap már utazik is a barátaival Olaszországba -
mormogta Adrienne. - Én táborba megyek. De mire a tanítás
elkezdődik, apu meg én megint itt leszünk Újvárosban. Mi itt
maradunk...
- Hát akkor - pillantott Serge az órájára én búcsúzom
is. Sok szerencsét. Sziasztok!
Sorra kezet fogott mindenkivel. Anne-hoz érve arckifeje­
zése újból megváltozott. Egy pillanatig Anne zavartnak látta
az arcát, olyannak, mint ott a Tejbárban, amikor a nagy ki­
magyarázkodás történt.
- Hát, szervusz, Anne. A viszontlátásra - mormogta.
És még valamit mondott, nagyon gyorsan, amit a többiek
egész biztosan nem hallottak.
„Tessék? Hogyan? Mit mondtál? ” - szerette volna megkér­
dezni Anne. Úgy rémlett neki, mintha ezt hallotta volna: „És
még azt akarom mondani, Anne, hogy kösz szépen... ” De
nem volt benne biztos.
- Hát akkor... a viszontlátásra! Sziasztok! - mondta még
egyszer mindenkinek.
A gyerekek pillantása még egy darabig követte a távolodó
Serge finom, fürge alakját, kissé keskeny válla fölött büszkén
emelkedő barna fejét.
-Aztán, ugye, küldesz majd nekünk jegyet a premierjeid­
re?! - kiáltotta utána komolyan Christine.
Serge meg sem fordult, csak kezével intett vissza, aztán be­
fordult az Avenue des Prix Nobel sarkán, és eltűnt.
- Fizetek nektek egy fagylaltot - támadt fel hirtelen a nagy­
lelkűség Furcsa Claude-ban. - Ki segít nekem elhozni?
Adrienne ajánlkozott, s kettesben loholtak a fagylaltos-
kocsi felé, amely az ABC-áruház sarkán állt.
Anne továbbra is a járdát bámulta, abba az irányba mered-
186
ve, amerre Serge eltűnt. Üres a járda, üres Újváros... Önkén­
telenül a kezére nézett, forgatta, forgatta, álmélkodva, mint­
ha a tegnapi nap és az utolsó hónapok minden boldogsága
kipergett volna az ujjai közt. „A klubban csak addig hitt
Serge, amíg nem jött valami nagyobb dolog, valami diadal­
masabb... - Ezt meg tudta érteni Anne. - De - töprengett
magában - miért nem beszélt nekem a terveiről, nekem, ne­
kem? - Újra meg újra beleütközött ebbe a falba. - Gratulál­
tam volna neki, minden jót kívántam volna neki, minden jót!
Miért, miért?... Eszerint mikor azt mondta, hogy én vagyok
az egyetlen, akire számíthat - ezt sem gondolta komolyan?... ”
„Hacsak nem... hogy is mondta az imént? Még csak azt
akarom mondani neked, Anne, hogy kösz szépen... Biztos,
hogy azt mondta: kösz szépen? Azt mégsem mondhatta, hogy
középen vagy összébben! Vagy ki tudja?... Talán nem is mon­
dott semmit! ”
Mégsem írhat vagy táviratozhat neki az ember, hogy mit
mondott olyan furcsa hangon és olyan furcsa arccal!
A lényeg az, hogy elment. Ma este beszél Delannoy-val, és
elkezdődik új élete... Az új iskolaévben már nem fogjuk vi­
szontlátni. Később talán megtudunk róla egyet-mást a plaká­
tok révén, ahol majd nagybetűkkel áll a Bocossi név...
Nélküle kell folytatni a színjátszó kör működését. S Anne
gyűlölettel gondolt arra, amit ő maga hozott létre. „Elegem
van ebből a Miniklubból! ”
Claudine és Adrienne visszatértek, óriási adag jégrudakkal
a kezükben. Valamennyien szótlanul elindultak, menet köz­
ben lerágcsálva a jégrúd csokoládéburkát. Iréne, Christine és
Valérie lépkedett hátul, Adrienne és Claudine elöl.
- A szó szoros értelmében a bokájáig ér - jegyezte meg
Jean-Francois a fejét csóválva. - Nem szép tőletek, igazán!
187
 - He? - kérdezte Anne közönyösen. Majd kissé felélénkül­
ve megkérdezte: - Miről beszélsz?
- Adrienne ruhájáról. Azt mondom, hogy a sarkát verdesi.
Nem, ez igazán nem szép tőletek. Ti négyen, Valérie, Chris-
tine, Iréne és te segíthetnétek rajta. Ha tudnék varrni, csinál­
nék a szoknyáján egy ráncot vagy fodrot, vagy mit tudom én!
- Azt akarod mondani, hogy felhajtást?
Anne elmosolyodott; bágyadtan ugyan, de mégiscsak el­
mosolyodott. Igaz, hogy Adrienne, szegényke, lehetetlenül
öltözködik. Az apja szemlátomást nem törődik a ruházkodá­
sával. Neki magának kell ruhát vásárolni, kész ruhát, bizo­
nyára fel se próbálja...
Részvétük tárgya most fagylalttal a kezében visszafordult,
Claude hazaérkezett, a kapuból még visszakiáltott:
-Szervusztok, a viszontlátásra ősszel!
Adrienne most arccal Jean-Francois és Anne felé fordult,
így hátrálva lépkedett, mint a rák, hogy élvezze társaságukat,
és ő is részt vehessen a beszélgetésben. Természetesen tüstént
témát változtattak:
- Mikor utazol el, Anne?
- Még nem tudom - felelte Anne ismét tűnődve.
Vajon mondta-e vagy sem, hogy „Anne, kösz szépen”?...
- Nem tudod?!
Jean-Francois elképedt. Az ő számára a gálaest nem vala­
minek a végét jelentette, hanem a nyári szünidő kezdetét.
Mesélni kezdett a szélverte breton hegyfokról, a kis kikötő­
ről, ahol majd hajnalban kel fel, hogy elkísérje a halászokat;
arról, hogyan veti majd magát a felcsapó hullámok közé,
a vízisíről... Valérie a szavába vágva szintén ecsetelni kezdte,
milyen nyári örömöknek néz elébe.
Christine délre utazik, és istenien lesülve érkezik majd
188
vissza, minthogy fel van szerelve valami csodakenőccsel, ami­
nek nincs párja.
Iréne áthajózik Angliába, hogy tökéletesítse angol nyelvtu­
dását. Ezt mindjárt sejthették volna.
Eljött a válás pillanata. Adrienne átölelte Anne nyakát.
- Azt hiszem, megpróbálok írni egy igazi színdarabot! -
súgta a fülébe.
- Szóval, Iréne, abban maradtunk - mondta Jean-Fran-
cois -, hogy Anne meg te mindjárt az új iskolaév első csü­
törtökére összehívtok minket, és kidolgozzuk az új prog­
ramot. Biztos vagyok benne, hogy mindnyájan tele leszünk
ötletekkel.
- Ó - szólt váratlanul Anne -, egyáltalában van-e értelme
folytatni?!
Iréne óbégatni kezdett. Jean-Francois, aki már elvált tőlük
húgával és Adrienne-nel, visszafordult.
-Csak azért kedvetlenedtél el, mert fáradt vagy. Ez az
utóhatás.
Anne a fejét rázta.
Jean-Francois gyors pillantást vetett rá.
- Hagyd már abba, Iréne, láthatod, hogy torkig van vele...
Komolyan mondom, Anne, Adrienne-t egy kicsit fel kell ka­
rolni. Nem hagyhatjuk, hogy így éljen, ilyen magányosan.
Ez is a klub egyik feladata...
- A klub feladata?! - kiáltotta Anne. - Mikor ez az ötletem
támadt, csakis színjátszó együttesre gondoltam, arra, hogy
alkossunk valamit... valami... szóval művészetre! Nem jóté­
konysági intézménynek szántam.
-Hogy milyen buta tudsz lenni! - szólt Jean-Francois
olyan barátságos hangon és tekintettel, hogy mikor Anne
kinyitotta a száját, hogy újra leszögezze: nem, nem, neki nem
189
kell a Miniklub, hallani sem akar többé róla - kitört belőle a
zokogás. Az a zokogás, amelyet már jó ideje igyekezett visz-
szafojtani.
- Menj utadra, Iréne - mondta Jean-Fracois olyan kéz­
mozdulattal és olyan parancsoló hangon, hogy Iréne aggódó
és sértődött arccal eltávozott.
Jean-Francois odaállt Anne elé.
- Tessék, itt a zsebkendőm, ha nem baj, hogy piszkos. Tu­
dom én nagyon jól, hogy mi fáj neked.
- Ó, nem - zokogta Anne -, nem tudhatod...
- Dehogyisnem! De majd meglátod, hogy holnapra kihe­
vered.
Anne vállat vont.
- Te azt hiszed, hogy én egy kukkot sem értek az egészből
- folytatta Jean-Francois -, de megnyugtatlak, hogy mindent
értek, nem vagyok egészen hülye. Igaz, kellemetlen, hogy
hónapokig tartó együttes munka után Serge faképnél hagy
minket, és búcsúzóul nincs más mondanivalója, mint az, hogy
sok szerencsét... Tudod, mennyire bízom a klub jövőjében,
de nem kétlem, hogy nem lesz könnyű folytatni az ő tehetsé­
ge, az ő... az ő... hogy is mondjam csak... lobogása nélkül!
Csakhogy van itt valami, ami bizalmat önt belém... A komi­
kus az, hogy ezt te, éppen te nem látod.
- Micsoda? - kérdezte Anne rekedt hangon, az orrát fújva.
- Megmondom. Kinek az ötlete volt tulajdonképpen a
klub? A te ötleted. Ki lázadt fel végre Újváros tespedt közö­
nye ellen; ki mondta azt, hogy ennek véget kell vetni? Te. Ki
találta meg a módját annak, hogy lehet véget vetni ennek a
tespedt közönynek? Te. Nem hallottad, mit mondtak a szülők
az előbb? Nos, érted most már? Ha el kellene döntenem, ki
a klub lelke, ha választanom kellene Serge közt és közted, ha
190
egyikőtöknek el kellene hagynia Újvárost, sokkal inkább ő
menjen el, mint te. Mert amíg ő egyedül volt, addig egyetlen
jó ötlete sem volt. Épp ellenkezőleg...
Egy pillanatra felbukkant Geof árnyéka, majd újra el­
tűnt...
Jean-Francois folytatta:
-Végeredményben Serge csak akkor eszmélt fel, mikor
Anne Belleau megjelent a színen. És Anne Belleau a mienk,
tőle nem válunk meg.
Fejét hátravetette, szélesre tárta a karját, mintegy tanúság­
tételre híva az egész Újvárost. Elindultak egymás mellett, de
nem néztek egymásra; így rótták az Avenue de la Fraternitét,
miközben langyos szellő simogatta az arcukat.
Anne már nem sírt. A házuk elé érve Jean-Francois felé
fordult, és nagyot sóhajtott.
- Hát érezzétek jól magatokat a tengernél!
Megindult a nehéz üvegkapu felé, amelyet két kézzel kel­
lett belökni. Anne minden erejét összeszedte, tenyerével neki­
feszült az üvegnek... És ebben a pillanatban - ebben a pilla­
natban a 4. épület kapubejáratát elöntötte a napfény, ragyo­
góbb, mint a kinti verőfény. A felvonó előtt egy fiú állt.
Ez a figura... nem, ezt nem lehet összetéveszteni!
A fiú megfordult. Valóban Serge volt.
Kétségtelen, annak ellenére, hogy Anne háttal állt a fény­
nek, Serge felismerte hosszú lábáról és nagy fekete hajáról az
ő Philaminte-jét, mert elmosolyodott. Ez már nem az a rejté­
lyes délutáni mosoly volt, nem is a búcsúzás kissé zavart mo­
solya, hanem a szép napok ragyogó derűje.
Anne herkulesi erővel belökte az ajtót, és bent termett a
lépcsőházban.

191
 Ekkor Jean-Francois, aki még mindig ott állt a kapu előtt,
bekiáltott:
- Mondd csak, hogyha valami szenzációs és nagyon sürgős
ötletem támad a klubügyben, hova írhatok neked, ahol a
leggyorsabban megkapod?
A kapu lassan becsukódott. Anne fejében rettenetes zűr­
zavar támadt. Előtte állt Serge, a tovarohanó, a megfogha­
tatlan, aki nem vár. Mögötte pedig Jean-Francois, J. -F., aki
mindig ugyanaz marad...
Még egy lépést tett Serge felé. Jean-Francois nem szólt
többet. Anne mindkét kezével belemarkolt a hajába. Az üveg­
kapu döngve becsapódott, úgy látszott, végérvényesen.
Ekkor Anne teljes erejéből feltépte a kaput, s kilépett egy
pillanatra, hogy megmondja Jean-Francois-nak, hol érheti el
levele a nyári szünidőben, bármely nap, bármely pillanatban.
Serge pedig még mindig ott állt és várt a felvonó előtt...

192
 JEGYZET

Moliére, igazi nevén Jean-Baptiste Poquelin (1622-1673) a

franciák nemzeti büszkesége, „minden idők legnagyobb víg­
játékírója”. Ő maga nemcsak színműíró, hanem színész is.
Társulatával hosszú évekig vándorol, míg híre eljut Párizsig,
ahol is letelepszik. Élete utolsó percéig játszik. A színpadon
lesz rosszul a Képzelt beteg előadása közben, de végigjátssza
szerepét a többiek érdekében, s mire hazaviszik a színházból
- halott. Leghíresebb művei: Nők iskolája, Tartuffe, Képzelt
beteg, Botcsinálta doktor, Dandin György és a Tudós nők.
A Tudós nőkben egy módos polgárnak és úrhatnám
feleségének megszégyenítéséről van szó. Chrysale és Phila-
minte ugyanis nem akarja kisebbik leányát hozzáadni Klitan-
derhez, a derék, józan párizsi úrfihoz, mert Trissotinre, a
finomkodó fűzfapoétára vetettek szemet. Nem is sejtik, hogy
a „poéta” a család vagyonára pályázik. Chrysale öccse, Ariste
cselhez folyamodik, hogy megakadályozza a házasságot. El­
híreszteli, hogy Chrysale-ék elveszítették vagyonukat, mire
Trissotin rögtön eláll a házasság tervétől. Klitander kitart
Henriette mellett a vélt szegénységben is. Ariste csak akkor
vallja be a cselt, amikor minden elrendeződött.
A francia fiatalok iskolákban, műkedvelő előadásokon ma
is rendszeresen előadják a Tudós nőket és más Moliére-
vígjátékokat.

193
A GYAKRABBAN ELŐFORDULÓ IDEGEN
NEVEK KIEJTÉSE

Adrienne - adrienn
Antonie - antoni
Ariste - ariszt
Belleau, Anne - belló, ann
Bocossi, Serge - bokosszi, szerzs
Canembert - kanamber
Chantal - santál
Charlotte - sarlott
Chimene - simen
Christine - krisztin
Chrysale - krizál
Ciaude - klód
Claudine - klodin
Colette - kolett
Courteline - kurtölin
Delannoy - dölannoá
Dhuistre - düisztr
Geof - zsof
Iréne - iren
Jean-Francois - zsan-franszoá
Jacotte - zsakott
Lestrange - lesztranzs
Lourmarin - lurmaren
Mailloche - majjos
 Mireille - mirejj
Patru, Laurent - patrü, loran
Paul - pol
Paul-Louis - pol-lui
Perrin - perren
Philaminte - filamint
Philippon - filippon
Ruy Blas - rüi bla
Saint-Marollin - szen-marollen
Tournetete - turnötet
Trissotin - trisszoten
Voisenard - voazönár

196
 TARTALOM

I. fejezet
Költözködünk ................................................... 5
II. fejezet
Milyennek látták Újvárost .............................. 13
III. fejezet
Új élet kezdődik ..................................................... 20
IV. fejezet
A bicikli meg a bélyegalbum ................................ 25
V. fejezet
A kavics meg a könyv .......................................... 36
VI. fejezet
Ebéd az önkiszolgálóban ..................................... 49
VII. fejezet
De miféle klub legyen? ........................................ 62
VIII. fejezet
Belleau és Bocossi ................................................ 76
IX. fejezet
A bizottság ülése .................................................. 88
X. fejezet
Jelmezes próba .................................................... 103
XI. fejezet
A katasztrófa ....................................................... 117
XII. fejezet
Újra Belleau és Bocossi ...................................... 131
 XIII. fejezet
A nagy nap előestéjén ....................................... 141
XIV. fejezet
A nagy nap hajnalán ......................................... 162
XV. fejezet
A nagy gálaest .................................................... 168
XVI. fejezet
Másnap ............................................................... 179
Jegyzet .......................................................................... 193
A gyakrabban előforduló idegen nevek kiejtése... 195

198