MAROS EDIT

Hűvösvölgyi suli
4.

Studium Plusz Kiadó

Budapest
 © Maros Edit, 2014

Borítóterv:
Popovics Ferenc

Borítóképek:
© Noël Taylor
© www.shutterstock.com

ISBN 978-615-5463-10-5

Studium Plusz Kft., Budapest

Felelős kiadó: a Kiadó ügyvezető igazgatója
3
 1. fejezet

A karó
Oké, az idáig sem volt nagy titok, hogy a történelemmel eléggé
sajátos a viszonyom. Na meg Halmaival sem vagyunk
puszipajtások. És az a helyzet, hogy mindez cseppet sem javult
az első őszi nagy doga után, sőt.
Az ugyebár úgy volt, hogy becsületesen nekiültem tanulni,
ha jól emlékszem, két sort még sikerült is átfutnom a
füzetemben, de tehetek én róla, hogy dög unalmas ez a
százéves háború? Nyilván azért tartott száz évig, mert maguk
a résztvevők is tökre unták, és időről időre belealudtak. Ahogy
én is majdnem – de a szunyókálás helyett inkább
végigpörgettem a nyári élményeimet, és mire feleszméltem,
már meglehetősen későre járt. Akkor meg az ember lánya nem
kezd neki a magolásnak, mert tök esélytelen bármit is felfogni
ebből a halandzsából. Arról nem is beszélve, hogy három nem
is akármilyen levelet kaptam hirtelen, és ez totálisan
elhomályosított mindent, ami történelem.
Mármint ami középkori történelem, mert a Kassai Dóra-
történelem frontján mindhárom nagyon izgalmasnak
ígérkezett.
Ott volt először is Lilla levele. Az én virtuális barátnőm a
nyáron Németországba költözött a szüleivel, mert az apukája

4
ott kapott valami pöpec állást. (Legalábbis ez volt a fedősztori.
) Lilla pedig a földrajzi távolsággal párhuzamosan
virtuálisan is távolabb került, ugyanis egyre ritkultak a levelei,
és Skype-on is lehetetlenség volt elérni. Mikor aztán már
teljesen köddé vált, én meg kezdtem letenni róla, hogy valaha
még jelentkezni fog, azon a bizonyos történelemtanulós estén
egy e-mail formájában megoldódott a rejtély: Lilla azért tűnt
el, mert a szülei valójában egy dokival akarták összehozni,
elvitték egy sor kivizsgálásra, és kiderült, hogy műthető a
gerince!!! Én soha, de soha nem gondoltam volna, hogy ilyen
van, és nem csak a mesében meg a filmekben létezik! Szinte
remegtem az izgalomtól és az örömtől, hogy ez a szerintem
egyedülállóan fantasztikus lány kapott egy új esélyt az élettől!
Hát nem felemelőbb mindez, mint a franciák középkori
trónviszálya? Na ugye, hogy ugye?!
Aztán bejelentkezett Jácint. Az én
kitudjahányadikunokatesóm, aki valójában nem is vér szerinti
rokon, mert ahogy kiderült, adoptálták a szülei, Facebookon
keresett meg, miután Nóri leadta neki a drótot, hogy szívesen
randiznék vele. Na jó, nem így, ennyire direkt formában, de a
lényege ez volt. Miután a nyáron bénázásból megcsókoltam
(félrepusziltam, na, mindenkivel megesik… na jó, nem
mindenkivel, csak az ilyenekkel, mint én…), és emiatt Attila
szakított velem, tudat alatt is tökre haragudtam rá. De aztán
ahogy csillapodtak odabent a hullámok, rá kellett jönnöm,
hogy Jácint eléggé jó arc, és nem lenne ellenemre, ha még
találkoznánk, ismerkednénk…

5
 Úgy döntöttem, nem agyalom túl, hanem sodródom az
árral. Zöld utat adtam neki egy „oké" válasszal, és csak annyi
volt a dolgom, hogy várjak, míg felhív.
Na és akkor ott volt még a harmadik levél, Attiláé. Attilával
gyakorlatilag a nyár eleje óta nem is beszéltünk. Egészen odáig
minden szuperül alakult, a kapcsolatunknál szebbre és jobbra
nem is vágyhattam volna. Aztán jött az a gyanús telefon – amit
nem vett fel a jelenlétemben –, és én teljesen megkergültem.
Belehergeltem magam a féltékenységbe, biztosra vettem, hogy
az együttesük énekes csaja, Linda áll a háttérben. Akkor
borultam ki igazán, amikor kiderült, a bandával leugranak pár
napra a Balatonra, és csak rátett minderre egy lapáttal, hogy
Attila telójának a kijelzőjén egyszer csak megpillantottam a
„Lindus" nevet. Hát tudhattam, hogy Attila apukájának a
nővére is Linda, és épp a fater ötvenedik szülinapját
szervezik?! Na ugye, hogy erre az esély kevesebb kellett volna
legyen, mint egy hangyának a maratoni futóversenyen a célba
érés élve?! Na és arra, hogy mindezt Attila apukájánál, a
fogorvosi székben zsibbadozva kell megtudnom??!! Lényeg a
lényeg, mikor megláttam Attilát és Lindát a Facebookon egy
félreérthető fotón, összekombináltam a legnegatívabb
forgatókönyvet kettőjükről, zavaromban lesmaciztam az
unokatesóm, mire Attila dobott, és nem adott rá lehetőséget,
hogy megmagyarázzam. És így telt el a nyár, én szenvedtem,
rongyosra hallgattam az összes szakítás számot, az orrom a
sok bőgéstől egy génkezelt krumplira kezdett hasonlítani, és a
romantikus nyárról szőtt álmom pillanatok alatt szertefoszlott.
Azt hiszem, érthető, hogy jókora gombóccal a torkomban
álltam neki a levél olvasásának. És talán az is érthető, hogy
6
nem repestem a boldogságtól, mikor az első sor elolvasásakor
megpittyent a mobilom.
Jácint meglehetősen gyorsan kapcsolt. Alig küldtem el neki
az „oké" választ, már meg is csörgetett, hogy egyeztessünk a
randiről. Mindezt vészesen közelítve az éjfél felé. Mivel van
egy (nem is enyhe) telefonparám, csak bámultam a kijelzőt, és
egyszerre görcsöltem azon, hogy „most bele kéne szólnom, de
mit mondjak neki, és különben is", na meg azon, hogy
„basszus, nem bírom végigolvasni, mit ír Attila, pedig
mindjárt belehalok a kíváncsiságba", és valahol az agyam
mélyén motoszkált egy „bakker, tuti, hogy egy percet sem
fogok tudni aludni éjszaka, a töridogámnak annyi" gondolat is.
A sors fintora, hogy pont előtte szenvedtem a gigantikus
unalomtól, a nihil soha el nem képzelhető legnihilebb
változatától, erre pár percen belül milyen népszerű lettem.
Hm.
Mivel nem akartam máris elrontani az esélyeimet Jácintnál,
nem vettem fel a telót, nehogy valami nagyon bénát sikerüljön
mondanom. (Izé… igazából nem is ezért nem vettem fel,
hanem mert míg azon filóztam, mégis mi a fenét mondjak
majd neki, ő letette.) Sebaj, gondoltam, egy gonddal kevesebb,
Jácinttal majd egyeztetünk holnap, addig pedig lássuk végre,
mit írt Attila!
El is jutottam a második sorig, mikor sms-em érkezett. Hát
persze, hogy Jácint írt:

Na, máris bealudtál?  Akkor jó éjt, holnap hívlak!

Puszi!

7
Puszi? Ez meg mit jelent? A „félre puszimra" céloz? Mert
akkor nem valami vicces… Vagy csak bizalmaskodik? Nem
erős ez egy kicsit így hirtelen a semmiből? Vagy nem is céloz
semmire? Amúgy nem is kéne kiakadnom, mert tök aranyos,
hogy jó éjt kíván, mostanában már ez is eseménynek számít…
Király! Máris találtam magamnak egy újabb töprengeni valót
ahelyett, hogy végre elolvashattam volna, mit írt Attila.
Egy darabig még tipródtam, hogy válaszoljak-e, és ha igen,
mit, aztán végül abban maradtam magammal, hogy nem írok
semmit, úgy teszek, mintha valóban „bealudtam" volna a
Facebook-üzenet és a hívása között.
Vettem egy nagy levegőt, és elolvastam végre Attila
levelét…
…és olyannyira lázba jöttem, hogy azonnal meg akartam
vitatni Nórival, de a tesóm már nagyban szunyókált (nyilván a
fejében az összes lényeges adattal a százéves háborúról), így
aztán inkább kinyomtattam (bénáztam egy sort, mert naná,
hogy épp kifogyott a papír a nyomtatóból, és naná, hogy a
szobámban pont nem volt tartalék, így ki kellett osonnom a
nappaliba, ahol levertem egy dobozos papírzsepit, amiben
visszafelé a sötétben még meg is botlottam, de ez már tényleg
részletkérdés), hogy másnap oda tudjam adni neki.
Betuszkoltam a táskámba az értékes iratot, és megkíséreltem
aludni. Nem voltam túl sikeres…
Másnap már reggel nekirontottam Nórinak, hogy valami
őrült fontosat szeretnék megosztani vele, de pechemre
Nórinak is őrült fontos dolga volt: kb. hat sms-ben kellett
bizonygatnia Bencének, hogy szereti. Hm… Mióta kicsit
ritkábban találkoznak, meredeken nőtt az sms-küldések
8
száma, és igen, ilyen életbevágó információkat osztottak meg
egymással óránként legalább háromszor. Így aztán a tesómnak
nem volt rám ideje, mert amint végzett a hatodik (?) sms-sel,
közölte, hogy hagyjam, mert koncentrálnia kell a törire, majd
utána megbeszéljük.
Azt hiszem, ezek után érthető, hogy úgy ültem be első
órában a terembe töridogát írni, mint akinek egy zsák bolha
bújt el a hátsója alatt. Majd szétvetett az ideg, hogy
megoszthassam Nórival Attila levelét (meg mellesleg szívesen
megemlítettem volna Jácintot és Lillát is), és totál nem érdekelt
Halmai, meg az ő gondos részletességgel összeállított
vérengző kérdéssora, amiből nem vicc, de egyetlenegy
kérdésre sem rémlett a helyes válasz.
Timi elkésett, és mikor a becsengetés után négy perccel
berobogott (új frizurával: akkora frufrut vágatott, hogy a feje
közepétől a szembogaráig tartott), természetesen nem volt
ideje az én szenzációmra, csak levágta magát mellém,
meghallgatta Halmai prédikációját („Legközelebb induljon el
hamarabb, különben igazolatlant írok be!" – ha rólam lett
volna szó, nem úszom meg ennyivel, az tuti), majd nekiesett a
kérdéssornak. Meglepően sok mindent tudott, legalábbis úgy
mozgott a kezében a toll, hogy egyértelműen láttam, neki van
köze az anyaghoz… bezzeg én…
Miután vagy tíz perce ültem bambán a dogám felett, és
éreztem, hogy itt nekem ma nem terem babér, úgy döntöttem,
inkább átolvasom még egyszer Attila levelét – úgysem tudtam
másra koncentrálni. Óvatosan kicsempésztem a papírt a
táskámból, a dolgozat lapja alá rejtettem, és megvártam, míg
Halmai belemélyed a naplónkba – akkor aztán kicseréltem a
9
két lapot, és nyugodtan tanulmányozhattam az amúgy már
szinte kívülről fújt sorokat.
Mikor vagy harmadszor is a végére értem, elfelejtkezvén
magamról arrébb toltam a lapot egy nagy, mély levegő
kíséretében – na, ezt nem kellett volna! Halmai ugyanis úgy
csapott le rám, mintha csak és kizárólag erre várt volna az óra
első perce óta.
– Kassai Dóra! Maga puskázik?! Micsoda szemtelenség ez!
Halmainak úgy vöröslött a feje, hogy őszintén aggódni
kezdtem az egészségéért: nem ám itt nekem infarktust kap az
öreg! Mondjuk az én fejem sem lehetett semmi, amint
rajtakapott, én is éreztem, hogy elönt a pír, pláne, hogy
mindenki egyszerre rám meredt. Már megszokták a balhéinkat
Halmaival, de így, doga közben ez különösen izgalmasnak
ígérkezett.
– Én nem… dehogy… én csak… – próbálkoztam egy béna,
ámde őszinte (hiszen eszem ágában sem volt puskázni, ugye,
különösen, hogy azt sem tudtam volna, hol keressem a
kérdésekre a helyes választ) dadogással, de persze nem értem
el vele semmit. Halmai hipp-hopp ott termett a padomnál,
kikapta a bal kezem alatti lapot, és akkora karót vésett rá, hogy
csak úgy sercegett a papír a belekarcolt tintától. Dörmögött
még egy sort, hogy „megáll az ész, ilyen becstelenséget!", majd
magával hurcolta a dolgozatomat, nyilván, hogy még otthon is
szemügyre vehesse, mennyire nem tudtam semmit, és
meglegyen a napi bosszankodnivalója. (Mire menne
nélkülem?!…)
Még mindig vöröslő fejjel néztem a füstölgő tanár után,
aztán összevillant a szemem Karesszal, akinek tetszett, hogy
10
megint bajba keveredtem (ő már csak ilyen, él-hal a balhékért),
és ezen nem tudtam nem mosolyogni. Megvontam a vállam, és
gondoltam, sebaj, „puskázás" nélkül is karó lett volna.
Volt még hátra öt perc az órából, pont elég arra, hogy még
egyszer elolvassam Attila levelét… de sajnos azt éppen
Halmai olvasta helyettem, ugyanis előttem a dolgozatpapírom
hevert, a levél pedig hatalmas piros egyessel ellátva Halmai
fogságába esett. Basszus! Ezt az égést!!
Gyorsan leküzdöttem a rám törni készülő szívrohamot, és
fürkészve Halmaira néztem… a töri-tanárok legrettegettebb
példánya kikerekedett szemekkel bámult a kezében tartott
lapra, majd felém pillantott, megcsóválta a fejét, és arrébb tolta
az asztalán Attila levelét.
Most mi van?! Semmi mennydörgés, kiabálás, kioktatás?!
Különös…
A hátralévő három perc csigalassúsággal telt. Azt hiszem, a
teremben én voltam az egyetlen, aki tűkön ülve vártam a
megváltó csengőt, a többiek még nagyban körmöltek (most
komolyan csak én nem készültem erre a dogára?!), és mikor
megszólalt a cseppet sem visszafogott berregés, egyszerre
szisszentek fel: „jaj, még ne, még egy perc!" (Kívülállóként
muszáj volt megállapítanom, hogy tök vicces, ahogy a
csengőhöz rimánkodnak, mintha legalábbis esélyük lenne,
hogy meghallgatja őket… ) Halmai azonban a csengő
oldalán állt, és utasította az orra előtt ülő Mónit, hogy szedje
össze a lapokat.
Az osztály morogni kezdett, az egységes morajból
kiszűrődött pár elégedetlen puffogás („pont nem tudtam leírni
az utolsó mondatot!", „miért nem lehetett várni még egy fél
11
percet?! csak felet!!", „a másik csoport sokkal könnyebb volt!
nem igazság!"), majd Halmai dörmögő basszusa hasított a
zajba: „Kassai Dóra marad! A többiek hagyják el a termet!"
Már csak ez hiányzott! Akkor mégsem úszom meg a
prédikációt…
Mikor végre Máté is kicsámpázott (ő már nem hallotta
Halmai utasítását, mert rögtön bedugott a fülébe valami tüc-
tüc zenét, hogy lenyugtassa magát a doga után, Gergőnek
kellett megbökdösnie, hogy indítson kifelé), kettesben
maradtunk a kedvenc tanárommal. Juj. Vártam, hogy elkiáltja
magát, kezdtem összehúzni a vállamat, nehogy túlságosan
megijedjek, amikor rám rivall, de feleslegesen álltam lesben,
ezúttal az ordibálás elmaradt. Halmai a viszonyunkhoz képest
halkan, sőt nyugodtan szólalt meg:
– Dóra! Én tudom, hogy a maguk korában sok minden
fontosabbnak tűnik a tanulásnál. Fiúk, egyebek…
(Mennyire groteszk már!! Pont Halmaival nincs kedvem
„fiúkról" társalogni… Brrrü)
…de nem járja, hogy ennyire semmibe veszi a
gimnáziumot! Ha jól tudom, magának tervei vannak. Tímár
tanár úr szerint maga nagyon tehetséges…
– Kö… köszönöm… – hebegtem, és fél órán belül
másodszor pirultam el a lábujjamig. (A lábujjkörmöm már
eleve piros volt, mert a hét elején azzal szórakoztattam
magam, hogy kifestettem, úgysem volt jobb dolgom. )
– Ne nekem köszönje, én nem osztom a tanár úr
véleményét.
Uhh, ez erős volt! Kösz!

12
 – Legalábbis ami az én tárgyamat illeti, kevés magánál
érdektelenebb tanulóval hozott össze a sors a pályám alatt,
pedig jó pár tanítványom volt már. Tulajdonképpen nem is
érdekelne, a maga dolga, de mivel Tímár tanár úr bízik
magában, kötelességemnek tartom, hogy ne hagyjam
elkallódni. Ezért figyelmeztettem az édesanyját is…
Aha. Amikor abban a kávézóban azt hittem, anya
Halmaival randizik. Ú, de gáz volt!…
– Ha tényleg a bölcsészkarra készül, vegye komolyabban a
történelmet. A világirodaimat nem értheti meg történelmi
ismeretek nélkül!
Oké, van abban valami, amiről az öreg papol, de akkor sem
értem, minek van úgy rám szállva, mikor Karesz például
sokkal gyengébb nálam. Vagy Vera!
– Gondolom, nem érti, miért pont magát piszkálom.
Uramatyám, Halmai gondolatolvasó?!
– Azért, mert alapvetően értelmes lánynak tűnik.
Kösz, ismét!
– A testvére például egészen kiváló.
Kösz, harmadszor!
– Maga sem lehet annyira… hogy is fogalmazzak… buta!
Hehh!! Kikérem magamnak a jelzőt!
– Vannak osztálytársai, akiket felesleges piszkálni, bennük
nincs több. Magában viszont többnek kell lennie, és én ezt ki
akarom hozni.
Azzal, hogy folyton megaláz és gondolkodni is elfelejtek,
olyan szúrós szemekkel néz rám? Ezt szívesen megkérdeztem
volna hangosan is, de éreztem, hogy nem vagyok
kérdezősködő pozícióban.
13
 – Felajánlom, hogy a következő órán javítson. Szóban.
Megfelel?
- I… igen… és mi lesz ezzel a… izé…
– Ja. Természetesen a mai teljesítménye egyes. Ezt
visszaadom, mert nem nekem szól. Nem szokásom beleolvasni
más magánleveleibe. De legközelebb, legyen szíves, ne az én
órámon igazgassa a magánéletét, különösen ne dolgozatírás
közben. Érthető?
Legszívesebben megpusziltam volna ezt a kedves,
kecskeszakállas kerti törpét. Hát nem jó fejség, hogy nem
olvasta el Attila levelét? 
– Abszolút érthető! – vigyorogtam Halmaira, kikaptam a
kezéből a felém nyújtott lapot, és ha már ilyen közvetlen
viszonyba keveredtünk, visszakérdeztem: – Érdekli esetleg
helyette a tanár urat a dolgozatom? – Fogalmam sincs, miért
tettem fel ezt a hülye kérdést, mert ugyan a dolgozatomon
semmi büszkélkednivaló nem volt, sőt, de annyira meghatott a
kedvessége, hogy ilyen apróságokkal totál nem törődtem.
– Inkább tűnjön a szemem elől, és készüljön fel a jövő heti
felelésre! – tért vissza Halmai a régi, megszokott stílusához és
hangerejéhez, majd nyomatékul az asztalhoz csapta a naplót
(vajon minek?!), és kiviharzott a teremből.
Hangyás az öreg, ez biztos, de legalább a magánlevelekre
vonatkozó szabályt tiszteletben tartja. Ez mindenképpen
becsülendő!

A terem előtt már várt Nóri, Timi és Móni. (A többiek

szanaszét széledtek, őket nem izgatta különösebben a
Halmaival való magánszámom, ha nem órán, hanem

14
szünetben űzzük a kedvenc sportunkat, ők köszönik, nem
kérnek belőle.)
– Na, mi volt? – kérdezte Nóri, és védelmezőn felém
nyújtotta a karját, hátha zokogni támadna kedvem. Bőgés
helyett viszont meglepő válasszal szolgáltam:
– Halmai tök jó fej!
– Te beteg vagy? – tapogatta meg a homlokomat Timi (az
enyém legalább látszott, fordított helyzetben nekem
nehezemre esett volna Timi homlokát kitapogatni a gigafrufru
alatt ), elvégre ilyen mondatra végképp nem számított tőlem.
– Képzeljétek, visszaadta a levelemet.
– Milyen leveledet? – meredtek rám egyszerre mind a
hárman, mire én sejtelmesen vigyorogtam rájuk.
– Hát Attiláét.
A hatás leírhatatlan volt. Csak úgy röpködtek a „Miii?",
„Hogyan?", „Mikooor?", „Mit írt??" tartalmú türelmetlen
kérdések, én pedig úgy lobogtattam meg előttük a Halmai
karójával díszített lapot, mint valami ínycsiklandó falatot az
éhes kutyák előtt.
Nóri volt a „leggyorsabb kutya", kitépte a kezemből a
papírt, és hangosan olvasni kezdte:

Szia Dóri!
Nem is tudom, hol kezdjem…
Ez a nyár azért nem egészen úgy alakult, ahogy terveztük. Én a
magam részéről nagyon sajnálom, hogy ez lett velünk.

15
 Elég sokáig tartott, mire rá bírtam venni magam, hogy írjak
neked, de mostanra, úgy gondolom, elég sok idő telt el, és talán már
tudunk harag nélkül beszélgetni.
Ha te is így gondolod, találkozhatnánk valamikor, szeretnék
kérdezni tőled valami fontosat, amit jobb lenne személyesen.
Na? 
A.

– Ennyi? – kérdezte Nóri, és enyhe elégedetlenséget véltem

kicsengeni a hangjából. Bevallom, ez picit rosszul is esett.
– Miért, minek kellene még lenni benne? – húztam vissza a
kezéből a levelemet, és sértetten apró darabokra hajtogattam
(közben miszlikre törve Halmai vöröslő egyesét).
– Hát, nem is tudom… először is, milyen elköszönés az,
hogy „na?"…
Igen, ez tulajdonképpen nekem is picit szúrta a szememet,
de mégis Attiláról volt szó, és arról, hogy végre jelt adott
magáról, önként, nem az én unszolásomra, szóval gyorsan el is
hessegettem azt a kis rossz érzést, amit ez a fura elköszönés
kiváltott belőlem. Különben is, ott volt a végén egy smiley, ami
ezt a semmilyen kis szócskát is feldobta. 
Helyettem Timi válaszolt:
– Jaj, hagyd már, Attilának ilyen a stílusa! Sosem volt az a
bőbeszédű pasi! Szerintem cuki és kész!
– Ugyeee? – néztem hálásan a barátnőmre, de Nórit
továbbra sem lehetett felolvasztani.

16
 – Én azért nem élném bele magam annyira. Ez még nem
jelent semmit. Beszélni akar veled, oké. De ezeregy dolgot
akarhat mondani.
– Jaj, Nóri, ne legyél ennyire negatív – szállt harcba a
tesómmal Timi a szerelembe vetett megingathatatlan
optimizmussal. – Mi más lenne az a fontos kérdés, mint hogy
nem lenne-e kedve Dórinak újrakezdeni?! Világos, mint a nap!
– És… és mi van, ha Dórinak nem Attilával kéne
újrakezdeni, hanem…
– Ez most komoly? Hahó, Nóri! A tesód köztünk az
egyetlen, akinek nincs pasija! Neked ott van Bence, Móninak
Matyi, én Bécivel járok, Dórinak miért ne jöhetne újra össze a
dolog Attilával? Szerintem tök jó páros voltak!
Kezdtem magam úgy érezni, mint a rólam szóló eszmecsere
perifériára szorult mellékszereplője. Hm. Nóri és Timi anélkül
is kifejtették a véleményüket, hogy kérdeznem kellett volna.
Móni pedig a jó szokásához híven csak bambult.
– Én nem azt mondtam, hogy nem voltak jó páros, csak
hogy nem kéne beleélnie magát előre. Meg hogy van Attilán
kívül más srác is…
És akkor leesett. Hiszen Jácintot Nóri izzította, és
egyértelmű, hogy ő Jácinttal szeretne összehozni. Ezen a
ponton kénytelen voltam a lányokat beavatni a Jácint-szál
fejleményeibe is.
– És kire gondolsz, Nóri, Jácintra?
– Én nem… vagyis… talán… mi van, ha egyszer megkeres,
és…
– Már megkeresett.

17
 Hirtelen déjá vu-m támadt, ahogy újra elárasztottak a
„Miii?"-k, „Hogyan?”-ok és „Mikooor?"-ok.
– Nos, hát az történt, hogy tegnap este nemcsak Attila írt,
hanem Jácint is, a Facebookon. Említette, hogy írtál neki –
néztem Nórira, mire a másik két lány döbbenten kapkodta a
fejét köztem és a tesóm között. – És randira hívott.
– Ez aztán nem semmi! Egyszerre két pasi! – csapta össze a
két tenyerét elismerően Móni, akit ez a fejlemény végleg
kibillentett a bambulásból.
Timi teljesen lázba jött ettől a nem várt fordulattól, óriási
frufruja csak úgy remegett, megragadta a kezemet, és olyan
közelről hajolt az arcomba, hogy tisztán éreztem a reggelire
elfogyasztott téliszalámis zsemléjének az illatát.
– És akkor most mi lesz? Melyikükkel találkozol?
– Mindkettővel.
– Egyszerre?!
Hm. Ez a Móni néha elég fura tud lenni…
– Dehogy! Tulajdonképpen még nem beszéltünk meg
semmit. Jácint tegnap este hívott, de… izé… már aludtam,
úgyhogy majd ma egyeztetünk. Attilának meg nem írtam még
vissza, mert előbb meg akartam kérdezni tőletek, hogy mi
legyen. Mondjam le Jácintot?
– Semmiképpen! – vágta rá Nóri, de tőle nem is vártam
mást. Ebben a háromszereplős szerelmi játszmában ő Jácintnak
drukkol, ez nyilvánvaló. – Szerintem beszélj meg egy randit
Jácinttal. Azt még nem tudhatjuk, hogy Attila mit akar…
– De mi van, ha tök jól sikerül a randija Jácinttal? –
aggodalmaskodott Timi. – Akkor sosem fogjuk megtudni, mit
akart Attila.
18
 – Miért? – Móni nem bírta követni Timi logikáját.
– Mert ha összejönnek Jácinttal, már nem lesz érdekes Attila
fontos kérdése.
– Egyetlen randin még tuti nem jövünk össze Jácinttal!
Amúgy pedig eldöntöttem: először Attilával találkozom, és
utána Jácinttal.
– Na ne már! – fejtette ki a véleményét tömören, lényegre
törően Nóri, de nekem bőven volt időm átgondolni a kérdést
(éjszaka, úton a suliba, a töridoga alatt…), és így láttam jónak.
Őrült kíváncsi voltam Attilára, és minden porcikámmal abban
bíztam, hogy Timinek lesz igaza, és „AZ" lesz a fontos kérdés.
De közben már Jácintnak is megírtam, hogy „oké", és
tulajdonképpen rá is kíváncsi voltam. Jó volt az a nyári
dumálgatás… És azért volt bennem egy halvány félsz, hogy
esetleg Attila mégsem „AZT" akarja kérdezni, és akkor B
tervnek még mindig ott van Jácint… valahol persze tudtam,
hogy ez gáz, amolyan „ha ló nincs, szamár is jó" dolog, de hát
mit csináljak, ha egyszer így hozta az élet…  Bevallom,
élveztem, hogy egyszeriben a lúzer Dóriból kapós Dóri lettem.
Előző nap ilyenkor még egyetlen hímnemű egyedet sem
érdekelt, hogy a világon vagyok (Halmait leszámítva ), most
viszont két srác is találkozni akar velem. Éreztem, hogy a
csajok enyhe irigységgel néznek rám, mert hiába van
mindegyiknek pasija, azért ezt egyszer biztos ők is
kipróbálnák.
A nap hátralévő részében nem is igazán tudom, hogy mi
történt. Annyi rémlik, hogy matekon Komlós Ricsit próbálta
rávenni a táblánál egy egyenlet megoldására, nem sok sikerrel
(mióta Ricsi becsajozott, még annyira sem érdekli a tanulás,
19
mint korábban…), focin a srácok Béres tanárnő, alias Gaál
Noémi miniszoknyájától voltak bevadulva, bioszon pedig az
ofőnk elfelejtett feleltetni. Ilyen sem sokszor történt idáig. Úgy
látszik, megkergült a közelgő esküvőjétől… 
Kifejezetten furcsa volt az elmúlt időszak dühös depije után
ez a hirtelen támadt jókedv, és még Karesz is megjegyezte az
utolsó szünetben, hogy „jót tett neked a reggeli karó, mert
azóta vigyorogsz, mint a szédült szamár" (ohh, ezt az
alliterációval fűszerezett bókot vajon direkt nekem találta
ki??).
Tény, valóban tök jól éreztem magam a bőrömben. Hazafelé
még dudorásztam is (persze csak amikor senki nem volt
tízméteres távolságban körülöttem, mert azért azt nem
akartam, hogy gárgyultnak nézzenek), és tőlem teljesen
szokatlan nyugodtsággal ültem a gépem elé, hogy megírjam
Attilának a válaszomat. Napközben kitaláltam, mit írok, így
csak be kellett pötyögnöm a billentyűzeten. Ez lett a levél:

Szia Attila!
Örülök, hogy írtál!
Persze, szerintem is jó lenne találkozni, nekem például a
holnap suli után okés. Neked?
D.

20
Ennyi. Rövid, mert nem érezheti ki a szavaimból az ujjongást.
Úgy kell tűnnöm, mint akit csak a kedves emlékek motiválnak
a találkozásra, semmi több. (Pedig hát azért na. Több ez azért
annál… ) Laza, semmi fakszni, mert nem szúrhatom el
túlagyalással, túlmagyarázással. Nála van a labda, ő akart
találkozni, ő akar kérdezni valami fontosat ( Amire a
válaszom nyilván igenigenigeeeeeen!!! ). De nem várom
meg, míg egy tök távoli időpontot javasol (egyrészt, mert
addig tutira megőrülök, másrészt pedig, mert Jácinttal is
egyeztetnem kell, szóval muszáj, hogy Attilával előtte gyorsan
találkozzunk, és aztán a randink kimenetelétől függ, mi legyen
Jácinttal), vagyis be kellett dobnom a holnapot. Elköszönés
helyett egy puszta érdeklődés, megfelel-e neki az időpont –
ugyanis fogalmam sem volt, mit írhatnék: „puszi"? – á,
Attilának ezt nem lehet. Különben is, a jácintos sztori óta a
puszi szó külön mellékízt kapott a fejemben, szóval azt nem.
„Várom a válaszod"? – nem hivatalos levél ez! „Üdv"? – az
mindenfajta levélben irtó gáz! „Ölellek"? – hehe, ezt csak
gondolom, de nem írhatom le.  Szóval maradt a sima „D."
Miután icipici (de tényleg csak leheletnyi!) kézremegés után
elküldtem a levelet, megírtam Lillának mindent, ami az utolsó
hosszabb levélváltásunk óta történt. Tudtam, hogy most nem
fog gyorsan válaszolni, hiszen már csak alig egy hete van a
műtétig, nyilván minden idejében arra készül fel, talán még
vizsgálatokra is mennie kell… de azt is tudtam, hogy várja az
e-mailemet, és hogy az én sztorijaim kicsit feldobják, és
elterelik a figyelmét a rá váró őrületes eseményről.
Mire végeztem, már besötétedett, sőt Nóri is hazaért a
zongoraórájáról. (Mostanában mintha lankadna a lelkesedése,
21
de persze nem mondott róla semmit, csak észrevettem, hogy
kevesebbet gyakorol, és szerintem egyik héten lógott is, hogy
Bencével talizhasson, akinek aznap épp nem volt edzése. )
Gondoltam, kicsit még böngészgetek a neten (oké,
rápillantottam a leveleimre is, de még nem írt Attila, és Jácint
sem hívott), aztán átkukkantok Nórihoz, de mikor indultam
volna, meglepetésemre Lilla jelentkezett be Skype-on.

liliom:
Itt vagy még? Olvastam a leveled! 
dorci:
Lillaaaaa!!! Dejódejódejó!!  Igen, itt vagyok!
Mesélj! Hogy vagy?!?!
liliom:
kicsit izgulok a rám váró műtét miatt, de most egészen
feldobott a leveled! Köszi, hogy mindent megírtál, amiről
lemaradtam!
dorci:
hát ez csak természetes!  Na és mi újság? kell még
vizsgálatokra járnod?
liliom:
hát, van még néhány vérvétel, a műtétig gyakran nézik,
hogy megfelelő-e az egészségi állapotom.
dorci:
és?
liliom:
minden szuper! 
dorci:

liliom:
na de te mesélj! válaszolt már Attila?

22
dorci:
az előbb néztem, még nem…
liliom:
és Jácint?
dorci:
ő sem keresett
liliom:
ezek a fiúk! Mindig várni kell rájuk!
dorci:

liliom:
aki pedig ilyen népszerű, hogy egyszerre két fiút is
szédít, annak dupla a várakozási idő
dorci:
jajjmáááár! 
liliom:
és milyen érzés ilyen kapósnak lenni?
dorci:
őszintén? elég király!! még sosem voltam hasonló
helyzetben, de van benne valami őrült izgi...
liliom:
és nem félsz attól, hogy végül majd nem fogsz tudni
választani?
dorci:
egyértelmű, hogy Attilát választom,
liliom:
igen?
dorci:
nana! őt szeretem!
liliom:
akkor miért találkozol Jácinttal?
dorci:
mert ha Attilának mégsem kellek...
23
liliom:
várj! szerintem ez nem túl korrekt!
dorci:
miért?
liliom:
egyrészt nekem már az sem tetszik, hogy „ha Attilának
nem kellek". Azért ennél legyél kicsit... nem is tudom...
becsüld többre magad, nem egy tárgy vagy, aki „kell"
vagy „nem kell", az, hogy újra összejöttök-e, kettőtök
döntése legyen, ne az ő kénye-kedvétől tedd függővé!
Tudod, hogy én nagyon kedvelem Attilát, de egy srác
sem veheti át feletted az irányítást. Ez a te életed, neked
kell döntened, méghozzá a szíved szerint. Ha Attilával
nem jön össze, ne azért járj Jácinttal, mert neki viszont
„kellenél".
dorci:
hat te nagyon bölcs lettel ott a messzi Németországban!
liliom:
csodálkozol?!  annyi időm van filózni, hogy csak na!
dorci:
upsz, csörög a mobilom! Lehet, hogy Jácint az!
liliom:
nézd meg, várok!
…
dorci:
Timi hív, de most nem veszem fel, inkább veled chatelek,
ha már végre itt vagy! 
liliom:
 nézd meg a leveleket is, nem írt-e Attila!
dorci:
jó, frissítek... ááááááá, ott a válasza!!!!
liliom:
nyisd meg!! 

24
dorci:
oké, várj…
liliom:
na? mit ír???
dorci:
hát, nem valami bőbeszédű. Annyit írt, hogy „Okés a
holnap, legyen 4-kor a Mekiben." Sluszpassz, ennyi.
liliom:
de hát ez jó, nem? Azt akartad, hogy belemenjen a
holnapba, még mielőtt Jácinttal kéne egyeztetned.
dorci:
jó, igen, de semmi megszólítás, elköszönés... na és a
Meki? Nem valami romantikus.
liliom:
azért az furcsa lett volna, ha egyből csónakázni hív,
nem?
dorci:
csónakázni?? 
liliom:
mindegy, na, ez jutott eszembe, az olyan romantikázós
program, nem? 
dorci:
biztos, meg sosem hívtak csónakázni...
liliom:

dorci:
akkor szerinted ne parázzak Attila levele miatt?
liliom:
ne. teljesen fölösleges, örülj, hogy válaszolt, és hogy
holnap találkoztok. Azért ez nem kis dolog, ilyen hosszú
idő után!!
dorci:
igazad van! basszus! igazad van!! holnap látom végre
Attilát!!!! AAAAAU!
25
liliom:

dorci:
vajon megváltozott?
liliom:
lássuk csak... nem láttad kábé három hónapja. Ennyi idő
alatt lehet, hogy szakállat növesztett, sőt hosszú hajat is,
esetleg felszedett jó pár kilót... mi van, ha mar nem is
tetszik? 
dorci:
hm, most kedvet csináltál a randinkhoz! 
liliom:

dorci:
az is lehet, hogy én nem fogok tetszeni neki
liliom:
miért? felszedtél pár kilót? Vagy szakállat növesztettel?

dorci:
egyik sem  de magunkon nem annyira vesszük észre a
változást, mint a másikon
liliom:
jaj, Dóri, ne agyalj!!! örülj, hogy mindjárt itt a holnap, és
ne próbáld meg kitálalni, mi lesz. úgysem tudsz
változtatni rajta, előre pedig pláne nem.
dorci:
igazad van... azt hiszem, a maximum, amit tehetek, hogy
hajat mosok a lehető legjobb benyomás érdekében, és
kiválasztok valami csini ruhát a szekrényemből.
liliom:
na, ez a beszéd! nyomás!  es holnap varom a
beszámolót!
dorci:
nagyon örültem neked!  és köszönök mindent! 
26
Lilla fantasztikus. Olyan, mint egy jó tündér, aki mindig,
minden helyzetben mellettem van – még akkor is, ha néha
csak utólag.  Ő az én józan eszem, ha a sajátomat elvakítja
valami problematika. Bárcsak sikerülne az a műtét, bárcsak
lábra tudna állni, bárcsak megkapna mindent az élettől, amit
megérdemel!…
…És bárcsak eszembe jutott volna hamarabb, hogy hajat
kéne mosnom, mert Nóri közben elfoglalta a fürdőszobát, és
szerintem még jó fél óráig nem is jön ki. Grrr!!

27
 2. fejezet

Az „A" randi

Szia Lilla!
No, hát akkor következzen az „év randijának” részletes
beszámolója – csak mert tudom, hogy várod (és mert muszáj
kiírnom magamból, különben…).
Azt talán mondanom sem kell, hogy egész nap alig bírtam
magammal. Nóri tökre élvezte a helyzetet, szanaszét cukkolt,
olyanokkal poénkodott, mint hogy vigyázzak magamra tesin,
nehogy megint a röntgen folyosóján kelljen randiznom Attilával
(haha, nagyon vicces), meg hogy leettem magam ebédnél –
amúgy nem, csak szerinte poén volt rám hozni a frászt. Nóri
néha kibírhatatlan tud lenni. Oké, hogy ő ebben az Attila-Jácint
párbajban Jácintnak drukkol, de azért élvezhette volna
kevésbé is a szívatásomat az attilás randi előtt, nem?
Egyébként nem estem hasra tesin, nem ment ki a lábam, és
kivételesen a korrektor sem ázott le a képemről, ugyanis most
nincs akkora pattanásom, amit le kellene maszkolni.  Szóval
közel ideális volt a helyzet egy ilyen rég várt találkozóhoz,
talán csak az árnyékolta be az összképet, hogy a hajamat nem
tudtam este kiegyenesíteni, mert Nóri elrontotta a hajvasalót (a

28
legjobbkor… persze nekiestem, hogy szándékosan tette, de
aztán el kellett fogadnom azt az érvelését, miszerint ennyire
azért még őt sem izgatja a szerelmi életem, hogy direkt
tönkretenné a hajvasalónkat, hogy ne nézzek ki csúcsszuperül
az Attilával való találkán), na meg egy picit az is bosszantott,
hogy Jácint nem telefonált. Mert ugyan ő csak a „B terv” (bocs,
tudom, te nem szereted, hogy így hívom…), de már eléggé
beleéltem magam ebbe a „hú, de népszerű vagyok” témába,
és kellemetlenül érintett, hogy ő látszólag „visszalépett”.
Különösen, hogy a csajok (Móni és Timi, mert a Jácint-drukker
Nórit még nálam is jobban bosszantotta Jácint hallgatása)
minden szünetben (és óra alatt) érdeklődtek, jelentkezett-e
már. A nap végére pedig egyenesen letettek róla, hogy még
hívni fog. Persze nem mondták a szemembe, de eléggé
érezhető volt, ahogy sajnáltak, amiért feleslegesen lovaltam
bele magam a „dupla randiba” (mármint hogy csaknem
egyszerre hívott randira két srác).
És volt még egy cikis jelenet is, ugyanis kémián sikerült totál
elkalandoznom, és beégnem Jocó bá (na meg az egész
osztály) előtt. Épp egy tesztet töltetett ki velünk, gyakorlásképp
a jövő heti dolgozatra, és az ellenőrzésnél egyszer csak
felszólított:
– Dóri, „A” vagy „B”?
Mivel épp kivételesen a két fiún töprengtem (nocsak),
halvány fogalmam sem volt, hogy hol tartunk, és mit kéne
válaszolnom. Timi viszont elkezdett röhögni, mert ő ugyebár
rögtön asszociált az én aktuális „A” vagy „B” projektemre. A
röhögése némileg elnyomta bizonytalan próbálkozásomat, ami
ennyiből állt:
– Aaaa… hmm… aaa…

29
 Jocó bá próbált értelmet adni a motyogásomnak, így
rákérdezett:
– „A”, mint Attila?
Na, erre Timiből egy vállalhatatlan nyerítés tört ki, és most
már Móni és Nóri is rákezdték. Szegény Jocó bá szokásához
híven belepirult a szituációba, még ő érezte magát
kellemetlenül. Végül jobbnak látta gyorsan túllendülni a témán,
olyasmit makogott, hogy „igen, az „A” a jó választás” (erre Timi
már fuldoklott), és inkább az előttem ülő Balázst kérdezte a
következő kérdés helyes válaszáról.
De ezeket az apró bakikat leszámítva tényleg egész
pozitívan alakult a nap, én pedig tűkön ülve vártam, hogy
elérkezzen a 4 óra.
Nem tudtam eldönteni, melyik lenne jobb: ha Attila érne
előbb oda, vagy ha én. Mert szerintem az tök égő, amikor te
vagy ott előbb, és nem nagyon mersz rápillantani az órádra,
mert hátha pont akkor lép be az ajtón, és elcsípi a
türelmetlenkedő mozdulatot, na meg az is ciki, ha folyton az
bejáratot lesed – és esetleg nem ismered fel rögtön, mert
annyit változott az elmúlt hónapokban (például szakállt
növesztett, ugye ). De az is ciki, ha már ott van, de te nem
veszed észre, és minden arcba belebámulsz, ő meg közben
látja a bénázásodat…
Nos, ezúttal győzött az arany középút, ugyanis tök
egyszerre értünk a Meki ajtajához. Mondhatni, egymásba
ütköztünk.
Az első pillanatban nyilván egészen a lábujjamig
elvörösödtem, még jó, hogy ez a zokni és tornacsuka kombón
nem ütött át. Az arcomat viszont nem takarta semmi, így nem
is tudtam elrejteni a zavaromat. Szerencsémre azért Attila is
zavarba jött egy picit, mondjuk ő nem pirult el, nem az a fajta,

30
de láttam rajta, hogy neki sem közömbös ennyi idő után a
találkozásunk.
Mikor már nagyjából összekapartam magam az első
sokkból, kénytelen voltam megállapítani, hogy Attila állati
jóképű. Pedig tudod, sosem gondoltam azt, hogy ő egy
egyértelműen helyes srác, persze nekem tetszett, de nem volt
az a „minden lány elolvad tőle” típus. Most viszont úgy tűnt,
mintha az elmúlt három hónapban valami megfoghatatlan
változáson ment volna keresztül, mert határozottan „full helyes
srác” lett.
Ő hamar túllendült a kezdeti zavaron, és egy üres asztalra
mutatott:
– Az ott jó lesz? Viszonylag csendes sarok, tudunk
beszélgetni.
– Hát… hát persze, megfelel – dadogtam, és azon kezdtem
el agyalni, egyáltalán levegyem-e az őszi dzsekimet, mert
hirtelen megbántam, hogy a világoskék blúzomat választottam
ki erre a rendhagyó randira. Egy ilyen menő sráchoz menőbb
cucc kellett volna. A dzsekim legalább divatos, két hete vettük
Nórival és anyával. Aztán mivel Attila is levette a dzsekijét egy
„mit kérsz, hozok, jó?” kérdés közepette, én is kénytelen
voltam lejjebb vetkőzni, annál is inkább, mert hirtelen nagyon
melegem lett, ahogy megláttam a dzseki alatt ez idáig megbújt
izmait. Basszus! Attila kondizni járt a nyáron, brutál izmos lett!
Most még inkább cikinek és kislányosnak éreztem a blúzomat,
elvégre csak egy végzőssel randizom vagy mi a fene… Kicsit
sokáig bambulhattam Attila izmaira, mert meg kellett
ismételnie a kérdését, mire sikerült kiböknöm, hogy „egy
sajtburgert és egy kólát, köszi”. (Fogalmam sincs, miért kértem
ezeket, mert nem is szeretem túlzottan a mekis kajákat, kivéve
a fagyit , kólát pedig nagyon ritkán iszom. Kezd beérni anya

31
papolása arról, hogy az ilyen gyorséttermes cuccok nem
valami egészségesek… Na de ebben a helyzetben nem értem
rá ilyeneken gondolkodni.)
Míg Attila megérkezett a tálcával, végighúztam párszor az
ujjaimat a sörényemen – ha már nem tudtam este kivasalni,
legalább valamelyest csökkentsem a szénakazal imidzst.
Pechemre valami bazi nagy gubanc képződött a loboncom
közepénél, amibe frankón bele is akadt a kezem, így enyhén
gáz látványt nyújthattam, ahogy épp cibáltam a hajamat, mikor
álmaim egyetlen fiúja lehuppant mellém. Na de ő valamikor
ősrégen (hjajj, de régen volt) pont ilyennek szeretett, úgyhogy
egy „hm, hozom a formám” poénnal próbáltam lazára venni a
helyzetet és mosolyt kicsikarni az izmos Attilából, ám nem
jártam sikerrel. Attila nem mosolygott, csak faarccal nézett, és
megvárta, míg az ujjaim kiszabadultak a hajam fogságából. De
ciki.
– Megváltoztál – mondtam aztán, hogy megtörjem a beállt
kínos csendet. Attilával mindig ez van… nem a szavak
embere.
– Tényleg? Te nem változtál semmit – közölte, de még
mindig semmi mosoly. Kezdtem félni. Nem tűnt túl
barátságosnak, de gondoltam, ez talán még mindig annak a
nem kis haragnak köszönhető, amit azzal a jácintos félre
puszival vívtam ki nála. Meg kell puhítani, aztán majd csak
felteszi „AZT” a fontos kérdést, ami miatt idehívott (és amire a
válaszom nyilvánvalóan igeeeeen), nem igaz?
– Mesélj, mi történt veled, mióta… szóval mióta nem
találkoztunk?
– Hát, semmi különös.
Pff. Jellemző. Attilához még mindig harapófogó kell…

32
 – Azért valami csak történt. Például… izé… mintha
izmosabb lennél… – lehet, hogy nem kellett volna szóvá
tennem, mert egy lány ne udvaroljon a srácnak, de bakker,
miért nem tudott magától beszélni, hogy megússzam a hülye
célozgatást?!?
– Ja, igen. Voltam párszor kondizni.
– Párszor?
– Jó, elég sokszor – bólintott Attila, és végre elmosolyodott.
Halleluja! – Ennyire látszik?
– Viccelsz? Már a dzsekiden keresztül is láttam –
lódítottam, de ha már így belejöttem a bókolásba, nem tudtam
leállni.
– Na, akkor volt értelme – válaszolta, én pedig azon
kezdtem morfondírozni, ez vajon most nekem szól? Mármint
hogy miattam kondizott, és azért volt-e értelme, mert
észrevettem?? A töprengésemet egy kérdéssel szakította
félbe: – És te? Mit csináltál a nyáron?
– Hát, bőgtem, meg bőgtem, ja meg még bőgtem is. Végül
pedig elmentem apukádhoz a lyukas fogammal, aztán Timivel
a sulitáborba, ahol meggyűlt a bajom az önbarnítóval. Kb.
ennyi.
Oké, bevallom, a „bőgtem” részt provokációnak szántam,
bíztam benne, hogy ráharap, és az udvariassági körök után
rátérhetünk végre a lényegre, vagyis a kettőnk elbaltázott
kapcsolatára és az újrakezdésre. Mi másra?! Az önbarnítót
poénnak dobtam be, hátha ismét megjutalmaz egy sajátos
Attila-félmosollyal, de ő persze a harmadik témára ugrott rá, a
fogorvososra.
– Na, akkor ezek szerint sikerült elérned.
– Igen, nem mesélte?
– Nem.

33
 Hm. Akkor a papája tényleg nem ismert meg. Király. Nem
hagyhattam mély nyomot benne, mint a fia barátnője…
– De nála már nem bőgtem ám! Vagyis… szóval… nem a
fogam miatt bőgtem egész nyáron, hanem… – próbáltam
visszakanyarodni a legégetőbb kérdéshez, belátom, béna
húzással, de legalább hatott, mert Attila végre kapcsolt.
– Sajnálom, hogy sokat sírtál.
– Én meg azt sajnálom, hogy így alakult, hogy
megbántottalak, hogy akkor este…
– Dóri! – állított le Attila egy kézmozdulattal, és tőle
szokatlan módon hosszabb monológba kezdett: – Ezt már a
telefonban is mondtam, mikor apukám száma miatt hívtál,
hogy nem érdekelnek a részletek. Először azért nem érdekelt,
mert fájt, most pedig már azért nem, mert régen volt, felejtsük
el. Sokat gondolkodtam a nyáron. Hiányoztál, nem is kicsit. –
(Ennél a pontnál kezdtem az asztal alá olvadni, és csak azon
drukkoltam, hogy ne szökjön ki egy könnycsepp, az olyan égő
lenne, ha elbőgném magam meghatottságomban… Szívem
szerint buzgó helyeselésbe kezdtem volna, hogy „te is
hiányoztál nekem, azt hittem, belehalok, hogy elveszítettelek”,
de inkább úgy döntöttem, nem szakítom meg, ha már végre
beszélni kezdett. Gondoltam, hadd áradozzon még egy
kicsit… ) – Amíg jártunk, nem is vettem észre, hogy
mennyire az életem részévé váltál szép lassan. Megszoktam,
hogy összetartozunk, ami tök fura, mert nekem korábban nem
volt barátnőm. De veled valahogy olyan természetes volt
minden. Bírtam a humorodat, hogy néha olyan körülményes
vagy (köszi… ), – de a legjobban azt bírtam, ahogy a
számodra fontos emberekért mindent megteszel. Viszont a
féltékenységeddel nem tudtam mit kezdeni. – (Jaj. Itt kezdett
gombóc képződni a torkomban, mert éreztem, hogy most jön

34
az érem túloldala, a „nem szeretem” rész…) – Azért döntöttem
úgy, hogy elmegyek a Balatonhoz a srácokkal, mert úgy
éreztem, nekem is jár egy kis önállóság, egy olyan program,
aminek te nem vagy a része. Nem vagyok túl járatos a
kapcsolati ügyekben, de azt hiszem, mindenkinek kell egy kis
szabadság is.
– Igazad van, most már én is tudom, csak… – vágtam
közbe, mert feltétlenül szerettem volna, ha tudja, én is
bölcsebb lettem a nyáron.
– Ne szabadkozz, megértelek. Most már megértelek. A
balatoni pár nap előtt kifejezetten bosszantott a
féltékenykedésed, hiszen semmi okod nem volt rá. Aztán
mikor hazaértem és végre be tudtam kapcsolni a telefonom,
várt egy sms az egyik barátomtól, hogy látta a Facebookon a
képet, nem is tudta, hogy új barátnőm van. És akkor
megértettem. Ha a barátom is erre következtetett a kép láttán,
te bizonyára szintén láttad a fotót, és nagyon dühös lehetsz.
Ezért hívtalak rögtön, aztán írtam, aztán elmentem hozzád,
hogy megmagyarázzam… és ott álltál azzal a sráccal, aki
megcsókolt…
Itt muszáj volt közbevágnom, bár ne tettem volna, mert
minden szóval egyre hülyébbnek éreztem magam:
– Nem csókolt meg, én csókoltam meg, vagyis nem is csók
volt, csak félre puszi, ráadásul az unokatesóm, de még az
sem, mert adoptálták – itt Attila felvonta a szemöldökét, azt
hiszem, kezdte elveszíteni a fonalat.
– Igen, ilyeneket mondtál a telefonban is, de hagyjuk. Nem
érdekes.
– Köszi – néztem hálásan a volt fiúmra, akit azért még
egyetlen részlet izgatott a sztoriból:
– Azóta nem is találkoztál vele?

35
 – Nem, dehogy! Mit gondolsz! Egyszeri alkalom volt,
ráadásul tök véletlen! Puszit akart adni, amolyan rokoni módra,
én meg félreértettem… félrecsúszott a puszim, na!
– Ez elég dóris – jegyezte meg nevetve Attila, és én is
kezdtem volna vele nevetni, de ekkor megszólalt a mobilom.
Basszus! Egyszerűen tudtam, éreztem, hogy Jácint az. Nem
mertem elővenni a készüléket a táskámból.
– Nem nézed meg, ki az?
Legszívesebben azt válaszoltam volna, hogy nem, de
kísértetiesen emlékeztetett a szituáció arra, amikor Attila nem
vette fel a mobilját a jelenlétemben, így jobbnak láttam
előkotorni a fránya telefont.
Nem tévedtem, Jácint neve ott virított a kijelzőn.
Villámgyorsan végigfuttattam a lehetőségeket:
1. Felveszem, és úgy csinálok, mintha anya vagy Nóri lenne
az, és gyorsan lerázom. Ebben az esetben Attila előtt
megúsznám az iménti dolgot – nevezzük füllentésnek –, Jácint
viszont hibbantnak nézne.
2. Kinyomom, és bekamuzok valamit, például hogy Timi
volt. Ez Jácinttal bunkóság lenne (szerintem kinyomni a telót
minden körülmények között az: olyan, mintha valakire
rácsapnád az ajtót ahelyett, hogy beengednéd), Attila pedig
tutira elkezdene kombinálni, ami most totál nem tenne jót.
3. Nem reagálok rá, csak bambán nézem a kijelzőt…
…nos, ez utóbbi győzött, persze nem azért, mert ezt
találtam a legjobb megoldásnak, hanem mert lejárt a
gondolkodási időm, és a csörgés abbamaradt.
Hátra volt még a magyarázkodás, Attila ugyanis kérdőn
nézett rám. Így aztán összekombináltam az imént végigvett
eseteket:

36
 – Anya volt, de most nem akartam vele beszélni, kinyomni
viszont nem szeretem a telót – azzal már vissza is dobtam a
készüléket a tatyómba, és gondoltam, térjünk a lényegre. – Azt
írtad, valami fontosat akarsz kérdezni! Miről van szó? –
kérdeztem türelmetlenül, mert egyrészt a telefonos jeleneten
gyorsan túl akartam lendülni, másrészt pedig már tényleg
hallani szerettem volna, ahogy Attila felveti az újrakezdést,
mint opciót. A kérdésemet egy sejtelmes mosoly, valamint egy
ellenállhatatlan szempilla-rebegtetés kíséretében tálaltam, a
hatás érdekében bármit, nem igaz?! Mondjuk nem jött ki túl jól
a dolog, mert Attila félreértette a szitut:
– Belement valami a szemedbe? – kérdezte. Na, ennyit a
fiúk romantikus érzékéről…
– Ja, nem… izé… igen, valószínűleg egy szösz… vagy mi…
– dadogtam kínosan, de ami ezután következett, az még
kínosabb volt. Attila ugyanis nem azt a kérdést tette fel, amire
vártam:
– Ó. igen! Azt akartam kérdezni… szóval… lesz nálunk a
szalagavató december 7-én, és nem tudom, lenne-e kedved
táncolni…
– Igen, igen, naná, hogy igen! Abszolút! Persze! – vágtam
rá, és már láttam is magam habos-babos esküvői ruhában,
amint a szmokingos Attila karján keringőzöm, és úgy éreztem,
ennél szebb újrakezdést el sem lehetne képzelni! Attilát
némileg meglepte a lelkesedésem, így szélesen elmosolyodva
folytatta:
– Na, az király! Tomi nagyon fog örülni!
– Ki az a Tomi? – nem értettem, miért váltott témát. Mi köze
van ennek a Tominak a mi ultraromantikus táncunkhoz?
– Hát az osztálytársam. A táncpartnered.
– A… a micsodám?

37
 – De hát most bólintottál rá.
– Én azt hittem, hogy…
– Mert nem hagytad, hogy végigmondjam! Az osztályban
kevesebb lány van, mint fiú, és Tominak nem jutott pár. Tomi a
legalacsonyabb srác, és a lányok nem akartak náluk
alacsonyabb párt. Eszembe jutott, hogy te szereted az ilyen
szalagavatós őrületet, és gondoltam, téged nem zavarna, ha
te vagy a magasabb, mert ez nem is a te szalagavatód lenne,
csak kisegítenél. Megígértem neki, hogy megkérdezlek.
Aha. Szóval Attila nem AZT akarta kérdezni. Viszont most
már bénán jönne ki, ha visszakoznék, azt csak nem
mondhatom, hogy semmi kedvem egy nyomival táncolni
(nyilván az, ha semelyik lánynak nem kell ), miközben ő
valami másik csajjal kering mellettem. És különben is!
Büszkeség is van a világon! Nem láthatja rajtam a
csalódottságot! És mi van, ha ezzel a programmal akar újra
közelebb kerülni hozzám? Hát persze! Nem akart rögtön
letámadni a kérdéssel, hogy nem kezdjük-e újra, inkább
elhívott a szalagavatóra, mert tudja, hogy odáig vagyok a
csipkés ruhakölteményekért – ami amúgy tök cuki tőle  –, és
a próbák alatt majd újra összejövünk. Tetszik a terv! 
Miután ilyen ügyesen értelmet adtam Attila ötletének, már
vissza is tért az arcomra a mosoly.
– Te kivel táncolsz? – kérdeztem, természetes és
közömbös hangot igyekezvén kipréselni magamból, holott
nyilván nem kicsit érdekelt a dolog.
– Lénával. Még szeptember első hetében lestoppolt, mert
pont ideálisnak tartja a magasságom.
– Aha – válaszoltam még mindig az előbb kikevert
hangszínen, és míg bambán vigyorogtam, az agyam őrült

38
munkában volt: Léna… Léna… az melyik is? Ja! Az a fekete
hajú lány. Elég csinos, ha jól emlékszem…
– Kedves tőled, hogy bevállalod Tomit! Már nagyon el volt
keseredve, hogy nem lesz párja.
– Viccelsz? Részemről az öröm – bazsalyogtam Attila
arcába, de közben egyre jobban aggasztott, hogy milyen alak
lehet ez a Tomi, ha senki nem akart vele táncolni. Vajon
mennyire alacsony? Juj. Sajnos Attila fiú osztálytársaira nem
emlékszem, amikor az osztályképüket mutogatta, valamiért
(nem is értem…) csak a lányokat jegyeztem meg.
– Szuper! Akkor majd megadom Tominak a számod, és fel
fog hívni. Az első próba jövő héten lesz!
– Remek!
– Upsz, most látom csak, mennyire elszaladt az idő.
Mennem kell, ma még zenélünk is a srácokkal, és nem hoztam
magammal a gityót. Jössz, vagy…
– Én még maradok, Nórival van találkám – lódítottam
hirtelen, mert úgy éreztem, több bazsalygást nem bír ki a
szám, ami már furcsán kezdett zsibbadni a természetellenes
tartástól. Nem tudtam volna akár egy utcányit is menni Attila
mellett, mert zsongott a fejem a feldolgozásra váró
információktól:
1. Attila nem az újrakezdés miatt jelentkezett. Legalábbis
nem közvetlenül. Én ugyan bízom benne, hogy a rejtett
szándéka mégis az, de mi van, ha nem?
2. Eléggé tartok ettől a Tomi gyerektől, az is lehet, hogy egy
ritmusérzék nélküli törpe, akivel abszolút nem lesz jó táncolni,
és közben Attilát is nézhetem, ahogy Lénával keringenek
körülöttünk. Jaj.
3. Most akkor hívjam vissza Jácintot, vagy fog még keresni?

39
 Szóval Attila lelépett (búcsúzóul nem puszilt meg, csak
felállt, intett egyet, és már el is tűnt ), én meg ott maradtam a
félig megrágott, ám totál kihűlt sajtburgeremmel és a kínzó
gondolataimmal.
Vagy húsz perce ücsöröghettem, mikor újra megcsörrent a
telefonom, ismét Jácint keresett. Vettem egy nagy levegőt és
beleszóltam:
– Szia!
– Na, szia! Téged sem könnyű elérni!
– Már kerestél? – kérdeztem egy hirtelen ötlettől vezérelve,
és magam is meglepődtem, milyen könnyedén tudok hazudni.
Félelmetes!
– Igen, kb. fél órája.
– Ja, nem hallottam, biztos épp a villamoson voltam.
– Vagy úgy. Most jókor hívlak?
– Aham…
– Arra gondoltam, ha jó neked a holnap, elmehetnénk
múzeumba.
– Hogy hova? – azt hittem, nem jól hallok…
– A Nemzetibe. Van ott egy állandó kiállítás, Magyarország
történelme. Amerikában felnőtt magyarként még sosem láttam,
de nagyon érdekelne. Te már láttad?
– Izé… nem…
– És? Van kedved?
Mit kellett volna mondanom? Ez volt a nap második
csalódása! Pont múzeumba? És pont töri témájú kiállításra??
Na ne!
– Ja… aha… persze, tök jó ötlet – válaszoltam, és
igyekeztem olyan meggyőző lenni, hogy még majdnem én is
elhittem, hogy lelkesedem a dologért. Ezek a srácok miért

40
jönnek állandóan a történelemmel?! Attila is anno valami töris
témájú filmre akart elcipelni, most meg Jácint…
– Akkor találkozzunk mondjuk az Astorián 4-kor. Az jó
neked?
– Tökéletes!
– Szuper! Már várom! Akkor holnap!
– Holnap…
Aztán elköszöntünk egymástól, és már túl is voltam az
egészen. Egy délután alatt letudtam az attilás randit és a
jácintos telefont is. És egyik sem pont úgy sült el, ahogy
vártam.
Tudom, tök ciki vagyok, de csalódottnak érzem magam:
mert ugyan reménykedem, hogy Attila talán a próbák alatt akar
majd közelebb kerülni hozzám, de azért benne van a pakliban
az is, hogy nem. Na és az is gáz, hogy Jácintot érdekli a
történelem, engem meg kb. kiborít. Jó, hogy Jácint csak a „B
terv” (bocs…), de úgy látszik, mégsem vagyunk annyira
hasonlóak. Az, hogy mindketten szeretünk olvasni, és tök jól
eldumáltunk a múltkor, még nem jelent semmit.
Jajjj, akkora káosz van a fejemben, hogy csak na! Azt
hittem, tisztában vagyok vele, mit akarok: Attilát. És ha valami
miatt mégsem jön össze a dolog, megpróbálnám Jácinttal. De
most összezavarodtam: reménykedhetek Attilával
kapcsolatban, vagy már megint feleslegesen bizakodom
valamiben, ami nem is arról szól, amiről én szeretném, hogy
szóljon, és csak egy púpot vettem a hátamra ezzel a
szalagavatóval és Tomival? És Jácinttal is csak egy újabb
kínos szituba kevertem magam?
Szerinted???
Adj valami tanácsot, mert azt hiszem, ismét túlpörgettem az
agyam és nem tudok higgadtan gondolkodni… 

41
 Ui: A vérvételen minden rendben volt? Jaj, nagyon büszke
vagyok rád, hogy ilyen hősiesen viseled a szurkálást!! Én
gondolni sem bírok az efféle macerákra…  De te szuper
vagy! 

42
 3. fejezet

A „B" randi
Na jó, hát ez azért több volt mint kínos…
De kezdjük az elején!
Ha idáig azért panaszkodtam, mert az éjszakáim zaklatottra
sikerültek a különböző fiúügyeimen való kattogások miatt,
akkor most bocsánatot kell kérnem: azok az éjszakák full
rendben voltak! Na de az attilás randi utáni!… Egészen
konkrétan egy percet sem aludtam, ezt onnan tudom, hogy
határozottan emlékszem csaknem az összes
számkombinációra a mobilom óráján:
22:35; 22:36; 22:37 – majd hosszabb gyötrődés „kinek lehet
igaza" témakörben: Lillának, aki a levelemre még küldött egy
gyors választ, és szerinte nem szabad túlagyalnom, hogy miért
hívott el Attila a szalagavatójukra, akkor járok a legjobban, ha
hagyom magam sodródni az árral; Nórinak, aki, miután
gyorsan beavattam a fejleményekbe, kijelentette, hogy Attila
nem az a kombinálós típus, tutira nincs semmi hátsó szándéka,
csak Tomi haverjának akar segíteni; vagy Timinek, aki
telefonon azt a tanácsot adta, hogy az első keringőpróbára
vegyek fel valami szuperszexit (???), hogy Attila nyomban
lecserélje rám Lénát…

43
 23:25 (nos, igen, hosszan töprengtem az előbbin… hm…),
23:26, 23:27, 23:28, 23:29, 23:30, 23:31, 23:32 – itt meg kellett
állapítanom, hogy ez egy „keretes szám", és fogalmam sincs,
miért, de végigpörgettem az összes ilyen lehetséges számpárt,
ami megjelenhet a digitális órán, majd miután megtaláltam
mindet, kísérletet tettem rá, hogy megszámoljam, hány darab
van belőlük, végül idegesen feladtam és bosszankodtam egy
sort azon, minek is kezdtem bele egyáltalán, mikor a matekhoz
fikarcnyi közöm sincs. Grrr!
0:11, 0:12, 0:13, 0:14… na jó, lehet, hogy itt egy picit
bealudtam. 
01:28 – Attila szülinapja. Mármint a január 28. Itt muszáj
volt elgondolkodnom azon, hogy ha a kapcsolatunk megérte
volna, mit vettem volna neki az első szülinapjára. (Úgy értem,
az első olyan szülinapjára, amikor együtt vagyunk, a
legeslegelső szülinapját már csúnyán lekéstem. ) Mondjuk
ha a szalagavatós próbákon újra összejövünk, még aktuális is
lehet a kérdés…  Ebben a témakörben amúgy Nóri egy
lépéssel előttem jár, mert Bencének (és Balázsnak )
szeptemberben volt a szülinapja (a tizenhatodik… húúú…),
így ő már átment ezen a dilemmán. Először engem kérdezett,
hogy mit vegyen, de persze fogalmam sem volt, így
benyögtem, hogy „vegyél egy szívecskés plüssmacit", amire
csúnyán kiröhögött és közölte, hogy Bence nem egy óvodás
kislány, hanem egy tizenhat éves srác. (Mintha nem tudtam
volna magamtól…) A reakcióján bedurcultam, és nem voltam
hajlandó a továbbiakban segíteni neki, csupán egy ötlettel,
hogy kérdezze meg anyát. Nóri némileg idegenkedett a
gondolattól, mert ők anyával nem szoktak olyan pop-cornozós
44
beszélgetéseket tartani, mint mi… Nóri nálam jóval
szűkszavúbb, és ha meg is beszél dolgokat anyával, lényegre
törő kérdésekre lényegre törő válaszokat vár. Anya viszont
kicsit olyan, mint én, szereti bő lére ereszteni… amihez
Nórinak legtöbbször nincs türelme. De most azért jobb híján
mégis megfogadta a tanácsom, mert Móni sem tudott neki
jobb tippet adni (a „vegyél neki egy menő pulcsit" még a
plüssmacinál is nagyobb visszautasításra talált, Nóri
kijelentette, hogy ő ruhaneműt pasinak csak akkor fog
ajándékozni, ha már legalább tizenöt éve házasok az illetővel,
akkor is csak azért, mert addigra már kifogy a jobb ötletekből.
Hm. Nórinak vannak elvei…).
Kiderült, hogy anya annak idején elhívta a Városligetbe
korcsolyázni az első barátját szülinapja alkalmából, és egy saját
készítésű gesztenyebábbal is megajándékozta. Nos, Nóri
mégsem hívhatta el korizni az amúgy majdnem mindennap
korizó, versenyekre járó Bencét, gesztenyebábot készíteni meg
inkább meg sem kísérelt, így végül az lett, hogy egy egész
napos kirándulást szervezett Dobogókőre, saját sütésű (Adri
hathatós támogatásával…) muffinba beleszúrt egy szál
gyertyát, és így köszöntötte fel Bencét.
Ez szerintem amúgy tök cuki, de én nehezen hívnám el
Attilát tél közepén egy kis erdei barangolásra, ráadásul valami
olyasmit szeretnék adni, amit el tud tenni emlékbe. (A muffin
furán nézne ki évek múlva… És még a macivíznél is
cikisebb lenne… )
Megoldásra persze nem jutottam, viszont az idő közben
csúnyán előreszaladt:

45
 02:38, 39, 40… Na, arra nem emlékszem, itt éppen min
gondolkodtam, valószínűleg összefonódott az aktuális
agymenésem valami álommal, mert rémlik egy olyan kép, ahol
Halmai épp Jácintot felelteti a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, én
pedig arról a helyről lesem, ahol anno Petőfi Sándor szavalta a
Nemzeti dalt… legalábbis a romantikus ábrázolásokon.
Kétlem, hogy ébren ilyesmin töprengtem volna… igen, ez
tutira álom volt inkább.
Emlékszem még a digitális kijelző 4:25-jére, az 5:13-ra is…
majd a 6:40-re, amikor megszólalt az ébresztőm.
Na ugye, hogy alig aludtam valamit?!?
Ennek megfelelően a suliban tisztára álomkóros voltam,
hatalmas szerencsém, hogy épp nem volt törióránk és nem
ezen a napon kellett felelnem Halmainál. (Na, az lett volna az
égés…) Viszont ahogy telt a nap és közeledett a délutáni
jácintos randi, egyre jobban felélénkültem és izgatott lettem.
Suliból még hazarobogtam, és pechemre ma Nóri is ráért (se
zongora, se ének, se Bence…), ezért úgy érezte, feltétlenül bele
kell szólnia, mit vegyek fel a találkára. Jó, ő ezt segítségnek
nevezte, de ez alkalommal, azt hiszem, meglettem volna
nélküle is.
– Figy! Szerintem vegyél magas sarkú csizmát, vastag
harisnyát és sortot!
– Megőrültél? Jácint azt hinné, hogy miatta öltöztem úgy,
mint aki buliba készül pasikat felszedni.
– Mert nem miatta tennéd? – kérdezte bazsalyogva Nóri, de
gyorsan lehűtöttem:
– Nem. Miattad. Mert te lennél olyan kedves, hogy abszolút
kihívó cuccba öltöztetsz.
46
 – Jaj már! Úgy csinálsz, mintha amúgy nem lennél oda az
ilyen összeállításért!
– De, igen, szerintem is csini a rövid náci csizmával, de
októberben még nem hinném, hogy csizmát kéne húznom.
– Ez hülyeség! A csizma nem hónaphoz kötött!
– Ja, igen, láttam, páran nyáron is azt viselik…
– Szörnyű vagy! Ne forgasd ki a szavaimat! Hideg van,
úgyhogy nem túlzás a csizma. Kölcsönadom az enyémet,
annak magasabb a sarka…
– Még csak az kéne!
– Most akkor szeretnél járni Jácinttal vagy sem?
– Őszintén? Nem. Attilával szeretnék járni.
– De Attila nem biztos, hogy folytatni szeretné.
– Ahogy Jácintról sem tudjuk, miért hívott el.
– Ha nem lennél a tesóm, azt hinném, nem is ismerlek.
Ennyire ne legyél naiv! A mi nem is igazi sokad unokatesónk
bizony rád hajtott és kész.
– Áruld már el, miért ennyire a szívügyed ez a Jácint-téma!?
– Csak mert.
– Vagy úgy…
– Állj úgy hozzá ehhez a randihoz, mintha Attila nem lenne
a képben, jó? Mert hogy tulajdonképpen konkrétan nincs is
benne a képben. Legyél csini, legyél jó fej, és nyűgözd le
Jácintot. Ennyi. Utána még mindig eldöntheted, szeretnél-e
vele járni vagy sem.
– Mintha ez ilyen egyszerű lenne.
– Az is. Na! Egy-kettő! Irány a fürdőszoba, segítek
sminkelni!

47
 Azzal Nóri megragadta a vállam, és betuszkolt a fürdőbe,
esélyem sem volt ellenkezni. Mondjuk az tény, hogy a
végeredmény elég király lett, Nóri alapos műgonddal
dolgozott. Persze a délutáni múzeumlátogatáshoz képest
szerintem pindurkát túlzás a füstös szemfestés, de azt muszáj
volt megállapítanom, mikor belelestem a tükörbe, hogy jól
nézek ki.  Hm…
A remek sminkem meghozta a kedvem a csizmás
összeállításhoz is, és mikor Nóri végső simításként lerántotta a
vállamról a saját táskámat és kicserélte az övére, mert az
színben jobban passzolt a szerelésemhez, tisztára úgy éreztem
magam, mint aki tényleg buliba indul. Nóri még biztosított
róla, hogy nem, egyáltalán nem túlzás, ahogy kinézek, így
széles mosollyal az arcomon és „hú, de menő vagyok, yeah"
életérzéssel áthatva indultam útnak. (Hangulatingadozás? Á,
dehogy!…)
Bekapcsoltam az MP3-lejátszómat, és a legkirályabb pörgős
zenéimet hallgattam. A szemem sarkából láttam, hogy az út
túloldalán egy fiú utánam fordul, ami meglehetős
önbizalommal töltött el. Jó ez a csizma és sort kombó, na! 
Felszálltam a villamosra, és épp a kedvenc Kelly Clarkson-
számom ment, így kénytelen voltam a ritmust finoman ütni a
lábammal is. Nagyon nem, mert az szerintem tök ciki, ha
valaki feltűnően élvezi a zenét úgy, hogy a körülötte állók nem
hallanak belőle semmit, na de azért ezt a számot
mozdulatlanul végigállni képtelenség.
Valahol a refrén táján úgy éreztem, mintha valaki nézne.
Hm. A külsőm tényleg jól sikerült – gondoltam, és
színpadiasan kifelé bámultam az ablaküvegen, hogy az új
48
hódolóm megcsodálhassa a füstös sminkkel még ütősebbé
varázsolt profilomat is. (Oké, ez kicsit hiú dolog, de kamasz
lányból vagyok, aki igencsak vágyik az elismerésre, na…)
A BKV-s rajongóm még mindig nézett, tisztán éreztem a
pillantását az őszi dzsekimen keresztül… aztán a bökdösését
is, ugyanis finomnak nem nevezhető mozdulattal
megkocogtatta a karom. Azért ez már túlzás – hördültem fel
egyelőre csak magamban, majd egy bosszús
szemöldökráncolással célba vettem a… a BKV-ellenőrt.
Bakker, a csodálom valójában egy testes női ellenőr volt, és
arcáról cseppet sem a szépségem iránti kábulat tükröződött,
sokkal inkább a türelmetlenkedés, aminek hangot is adott.
Mivel a fülemben még mindig Kelly érces hangja zúgott, egy
szót sem értettem a mondandójából, ám a gesztikulációi
alapján túl sok jóra nem számítottam.
Sebesen kotorászni kezdtem a zsebemben, hogy
megtaláljam az MP3-lejátszót és ki tudjam kapcsolni a zenét,
ám a kütyü alaposan belegabalyodott egy félig használt
papírzsepibe, így eltartott egy darabig, míg végre sikerült
leállítanom a számot.
– Megmutatnád végre a jegyedet? – kérdezte a nagydarab
ellenőrnő, amitől rögvest elpirultam. Nem kedvelem, ha nagy
közönség előtt ilyen hangnemben szólnak hozzám.
Automatikus mozdulattal benyúltam a táskám hátsó
rekeszébe, azaz benyúltam volna, de nem volt ott a rekesz. Mi
a fene?… Lepillantottam, és a pirulásom pillanatok alatt
sápadtságra váltott. Hiszen Nóri táskája lógott rajtam, hátsó
rekesz nélkül, és persze a bérletem nélkül. Talán benne van

49
Nóri bérlete… mivel ugyanúgy nézünk ki, azzal még
megmenekülhetnék… de hol tartja Nóri a bérletét?!
Remegő kezekkel kotortam a tesóm táskájában, volt benne
két csomag zsepi, egy csomag rágó, egy szájfény, egy ajakír,
egy fotó Bencéről (minek hord külön fotót róla? nem elég a
mobilja háttérképe??), két használt mozijegy, egy nyelvsulis
szórólap… de bérlet, az nuku.
– Na, mi lesz már? – förmedt rám a tekintélyes méretekkel
rendelkező BKV-ellenőr, én pedig dadogva tudtam csak
válaszolni:
– Hát… hát… az nincs nálam. De van bérletem, csak a…
másik táskámban maradt.
– Tipppikus – közölte három p-vel, majd rajta volt a sor,
hogy kotorjon egyet a táskájában. Előszedett egy irattömböt és
egy csekket, és élénken érdeklődni kezdett az adataim felől.
Komolyan, élvezte a helyzetet, hogy végre kapás van!
Megsemmisülve diktáltam a nevemet és a címemet,
meghallgattam a lehetőségeimet (helyszíni bírság – esélytelen,
bérletbemutatás pótdíjfizetéssel – ezt választottam), és úgy
szálltam le a Széli Kálmánon, hogy minden korábbi jókedvem
odalett.
Mire megérkeztem az Astoriára, abszolút semmi
hangulatom nem volt semmihez: a ruhámhoz, a sminkemhez,
a múzeumhoz, Jácinthoz… mennyire égő már, hogy azt
hittem, valami helyes fiú bámul, közben meg ez a nő
méregetett?! Tök gáz!
Jácint már ott várt, és messziről vigyorgott. Jaj nekem! Még
helyesebb, mint nyáron volt…

50
 – Hát szia! Nincs túl jó kedved, ahogy látom! – köszöntött,
és szerencsére nem akart puszit adni üdvözlésképp, nyilván
elővigyázatosságból… 
– Otthon hagytam a bérletem és elkapott az ellenőr –
ismertettem röviden a szitut.
– Ajjaj, az kellemetlen. Viszont nagyon csinos vagy!
– Kösz – csak ennyire tellett. Ha húsz perccel korábban
jegyzi meg, büszkén kihúztam volna magam, így viszont még
a bókolása is bosszantott és megbántam, hogy ilyen feltűnő
cuccban jöttem. (Állítólag kamasztulajdonság a hirtelen
hangulatváltás. Hát, nem tudom. Mindenesetre én tényleg
képes vagyok rövid időn belül száznyolcvan fokos fordulatot
venni, ami az aktuális kedvemet illeti, és ismerek valakit, aki
szintén képes ilyesmire. Pont velem egyidős, N-nel kezdődik a
neve, és van hozzá némi közöm. Szóval vagy családi vonás,
vagy tényleg egy újabb remek velejárója a kamaszéveknek…)
Szegény Jácint gondolta, bedob egy aktuális témát, csak hogy
elterelje a figyelmemet a duzzogásról, de hatalmas bakot lőtt:
– Örülök, hogy te is szereted a történelmet. Persze
gondoltam, hogy így lesz, elég sok a közös bennünk, ez már a
nyáron kiderült. Tényleg, olvastál valamit azok közül, amiket
ajánlottam?
– Nem… izé… nem volt időm.
– Na! Mi jót csináltál?
– Jót? Hát azt semmit. Szenvedtem a szobámban, de azt elég
aktívan. Meg elmentem egy felejthető sulis táborba. Ennyi.
– Értem. Vagyis nem értem, de mindegy.
Oké, Jácint full helyes meg minden, de tudtam én, hogy
nem kéne vele randizni. Itt okoskodik nekem a könyvekkel
51
meg a történelemmel… azt olvasok, amihez nekem kedvem
van, nem azt, ami neki tetszik. Pláne nem akkor, amikor épp
fontos szenvednivalóm van. Na de ezt mégsem vallhatom be
neki, hogy Attilán kattogtam egész nyáron, elvégre épp
randizunk vagy mi.
Míg magamban füstölögtem (tulajdonképpen mindenen –
hogy miért hallgattam Nórira a ruhakérdésben, hogy miért
cserélte ki a táskáinkat, hogy miért van annyi kutyagumi az
utcán, hogy miért fúj a szél, egyáltalán: hogy miért születtem
meg), ő arról magyarázott, mennyire izgalmas a magyar
történelem, és mennyire büszke rá ott, Amerikában, hogy egy
ilyen múltú országból származik. Aztán egyszer csak
megtorpant:
– Ide fogsz járni!
– Hogy mi? – fogalmam sem volt, miről beszél.
– Nem azt mondtad, hogy bölcsészkarra készülsz?
– De igen.
– Hát, ez a bölcsészkar, nem?
Meglepve bámultam előbb rá, aztán a balomon álló
hatalmas, látszólag pár éve felújított épületre. Elég ciki, hogy
dunsztom sem volt róla, hol van az az egyetem, ahova
jelentkezni készülök. Jácint újabb kérdést tett fel:
– Vagy egy másik egyetem bölcsészkarára mennél?
– Nem… izé… nem tudom.
– Nem szoktál ilyeneken gondolkodni?
– Nem érek rá! – jelentettem ki, és komolyan kezdett
bosszantani Jácint. Mit kérdezősködik?
– Aha… – bólogatott, majd kínos csend állt be (Jácinttal ez
volt az első ilyen). Szótlanul indultunk tovább. Mikor
52
odaértünk a múzeumhoz, eszembe jutott, hogy Attila egyszer,
valamelyik bénázásomat ellensúlyozandó elmesélte, hogy
ovisként lebucskázott a múzeum lépcsőjén. A kicsi Attila… de
cuki lehetett. Hjajj… bárcsak Attilával lennék most itt. Ő
bezzeg sosem éreztette, hogy nem vagyok elég okos, vagy
hogy közel tizenhat évesen már illene tudnom, hol van az az
egyetem, ahova készülök. Oké, az ő gitáros meg focis
lelkesedéseit sem tudtam mindig követni, de legalább nem
várta el, hogy én is lelkesedjek. Jácint meg olyan, mint egy
tanár: okoskodik és számon kér. Miért nem tűnt ez fel nekem
nyáron?!
A helyzet a múzeumba érve csak súlyosbodott. Jácint úgy
döntött, félreteszi a döbbenetét, amit az imént az egyetemmel
okoztam neki, és élénken érdeklődni kezdett, melyik a
kedvenc korszakom Magyarország történelméből. Mit
válaszolhattam volna? Rávágtam, hogy mindet egyformán
szeretem. Ez végül is igaz. (Csak a szeretetem foka valahol a
nullához közelít…)
Végigmentünk az összes termen, Jácint elolvasott minden
(de tényleg minden!) táblát, szerintem egy délután alatt annyi
információt pakolt a fejébe, amit én töri témakörben négy év
alatt sem tudnék. Mondjuk akár csatlakozhattam is volna
hozzá, hátha ragad rám is valami a tudományból, de ehelyett
inkább azzal voltam elfoglalva, hogy baromira fájt a lábam a
magas sarkú csizmában, ráadásul a harisnyám is elkezdett
szaladni, ami ugyan nem látszott ki, mert a lábujjamnál indult
egy jókora lyukból, de annál kényelmetlenebb érzés nem sok
van, mint amikor beszorul az ember lányának a lábujja a
harisnya lyukába. A lábujjközös papucsokat is utálom nyáron,
53
nem is értem, mások hogy bírják ki azt a fura érzést, ahogy az
az anyagrész bizergálja a lábujj oldalát… brrr!!!
Arra lettem figyelmes, hogy Jácint bámul rám, és
valószínűleg már sokadszor kérdezte meg valamiről a
véleményem, de nem kapott rá választ, így meglebegtette
előttem a tenyerét:
– Hahó! Dóri! Itt vagy?
– Ja. Itt.
– Te unatkozol?
– Nem, én… csak… kicsit. Tudod, nem annyira az én
műfajom a múzeum.
Jácint válasz helyett egy olyan pillantással ajándékozott
meg, amit legnagyobb jóindulattal is csak lesajnálónak lehet
nevezni. De mielőtt elszégyelltem volna magam, erőt vett
rajtam a büszkeség, és úgy döntöttem, megmondom a tutit.
Megvártam, míg kiértünk a múzeumból, mert azért jelenetet
rendezni csak nem fogok az amúgy csendes terem közepén, de
a lépcsők tetejéhez érve rázendítettem:
– Tudod mit? Nem érdekel, hogy mit gondolsz rólam. Igen,
vállalom, nem szeretem a történelmet, és a történelem témájú
kiállításokat sem. Az őskori cserepek meg pénzérmék
számomra nem jelentenek semmit, csupa rozsdás fémdarab és
törött tányér, semmi több. A háborúskodást utálom, a
fegyverek éppen ezért egyáltalán nem töltenek el ujjongással,
csakúgy, mint a térképrészletek, amik felőlem akár
szabásminták is lehetnének, akkor sem érteném őket jobban. A
történelem szóról pedig leginkább egy kegyetlen kerti törpe jut
eszembe, Halmai, a töritanárom, akivel kölcsönösen utáljuk

54
egymást. Én a huszonegyedik században élek, és sokkal
jobban izgat a jelen, mint a múlt. Miért olyan nagy bűn ez?!
Mire befejeztem a litániámat, már vöröslött a fejem az
indulattól, Jácint pedig csendesen hallgatott, még csak
meglepődött képet sem vágott. Megvárta, míg befejezem,
bólintott egyet, majd halkan megjegyezte:
– Ez a kiállítás Magyarország történelméről szólt, tehát az
őskor szóba sem került. Ha a történelmet nem tantárgyként
fognád fel, hanem a saját múltad részeként, talán jobban
érdekelne.
– Semmi közöm ehhez a kiállításhoz! A témája szerint 1990-
ig mutatja be az eseményeket – igen, ezt még én is tudom,
képzeld el –, én meg jóval azután születtem, ezt könnyen
kiszámolhatod. Miért lenne a múltam része?!
– Én is 1990 után születtem, de a nevelőszüleim végigélték
mindazt, amiről itt pár teremben szó van, így hát számomra is
fontos. Megkérdezted valaha anyukádat, miért költöztünk ki
Amerikába?
– Nem. Gondolom, kalandvágyból.
– Nem kalandvágyból.
– Akkor?
– Hagyjuk, úgysem értenéd.
Jácint szeme megvillant, én pedig hiába küzdöttem ellene,
hirtelen elszégyelltem magam. Azt hiszem, eléggé gyerekes
volt a kirohanásom, és nem is túl intelligens. Jácint nyilván azt
gondolja, hogy egy elkényeztetett liba vagyok, akinek fogalma
sincs a való életről. És… és abban a percben kicsit úgy
éreztem, igaza van.

55
 – Ne haragudj… – próbálkoztam, de Jácint nem hallgatott
végig.
– Hagyd, semmi baj. Azt hiszem, kicsit félreismertelek.
Legutóbb úgy tűnt, érettebb vagy a többi tizenöt éves lánynál,
de ezek szerint nem. Mondhattad volna, hogy inkább menjünk
sétálni vagy könyvesboltba…
– Legközelebb időben szólok, ígérem – húztam a szám egy
halovány mosolyra, hátha meglágyítom vele a szemlátomást
csalódott Jácintot, de a válaszából nem sok biztatás érződött ki:
– Na igen. Te merre mész? Hazafelé, vagy van még más
dolgod?
Vettem az adást. Tudtam, hogy ez azt jelenti: „Nem lesz
legközelebb. És ha nem muszáj, nem is kísérnélek haza.
Tévedés volt." Tök ciki volt a szituáció. Kábé úgy éreztem
magam, mint egy csínyen ért kisgyerek, akit épp leszidtak.
Égett a fülcimpám és a gyomromban is furcsa gombóc
képződött hirtelen. Hát ilyen az, amikor egy srác
egyértelműen tudtomra adja, hogy nem jövök be neki, mert
nem vagyok elég „felnőtt" hozzá. Ez azért is égő, mert
szeretem azt gondolni magamról, hogy komolyabb vagyok a
velem egykorú fiúknál, és igenis imponált, hogy Attila már
érettségire készül, és Jácintban is tetszett, hogy elsőéves
egyetemista. Sokkal királyabb ilyen sráccal járni, mint egy
velem egykorúval. Menőbb, azt hiszem…
De ez most óriási pofon volt. Igyekeztem nem kimutatni,
mennyire kényelmetlenül érzem magam, és bekamuztam,
hogy van még egy kis dolgom, és persze pont a másik irányba,
mint amerre ő megy. Nem akartam egy percet sem eltölteni

56
tovább a társaságában, egyáltalán nem hiányzott a
kényszeredett beszélgetés, és ha jól láttam, neki sem.
Így aztán elbúcsúztunk egymástól, két puszival, de
egyikünknek sem jutott eszébe felidézni a nyári eseményeket.
Nem illett a jelenlegi kínos szituációhoz. Ő jobbra indult a
metróhoz, én pedig balra, holott fogalmam sem volt, mi van
abban az irányban.
Körbejártam vagy három utcát, nem törődve az egyre
nagyobb lyukkal a harisnyámon – ez most abszolút nem
tudott érdekelni. Csak az járt a fejemben, hogy mennyire
beégettem magam Jácint előtt, és hogy bár nem igazán bíztam
a folytatásban, hiszen még mindig Attilát szeretem, azért
jólesett volna, ha nem azért hiúsul meg a kapcsolat, mert kis
pisis vagyok hozzá képest. És az is tök ciki, hogy így
kiöltöztem, és azon morogtam, amiért őt érdekli a hazája
történelme. Irtó gáz vagyok!!
Mikor már úgy éreztem, Jácint egészen biztosan nem lehet
lent a metróaluljáróban (kábé negyven perc telt el az
elköszönésünk óta…), én is elindultam hazafelé.
Otthon Nóri az ajtóban toporogva várt, és mikor
benyitottam az ajtón, nekem esett:
– Na, mi volt? Ugye, hogy mennyire összepasszoltok? Nem
kell hálálkodnod, szívesen tettem! Mikor taliztok legközelebb?
– Nem lesz legközelebb.
– Hogyhogy?… Miért?… Nem értem…
– Mit nem lehet ezen érteni? Nem lesz legközelebb és kész.
Ennyi volt.
– Jaj, ne! Legalább adj neki esélyt! Tök hülye vagy, ha Attila
miatt…
57
 – Nem Attila miatt. Miattam! Vagyis Jácint miatt. Nem
kellek neki.
– Ő hívott randira, ha jól emlékszem.
– Igen, de rájött, hogy nem kell neki egy dedós.
– Dedós?!… De hát mi történt?
Elmeséltem Nórinak mindent. Hogy felbosszantott a
jegyellenőr, hogy eleve full negatív hangulatban érkeztem az
Astoriára, hogy bosszantott Jácint okoskodása, bezzeg Attila
sosem éreztette, hogy ne tartana elég okosnak, na és a
kirohanásomat is, ami után Jácintot egy életre elidegenítettem
magamtól. Nóri nem szólt egy szót sem, csak amikor
befejeztem a mesémet, akkor vonta le azt a következtetést,
amire végképp nem számítottam:
– Tudod, mi a baj? Hogy mindenkit Attilához mérsz. Azt
méricskéled, az illető helyesebb-e vagy sem, magasabb-e vagy
sem, selymesebb-e a hangja vagy sem, szebb mosollyal néz-e
rád vagy sem, ugyanaz érdekli-e őt, mint Attilát… így soha, de
soha nem fogsz tudni továbblépni! Jácintról a nyáron már
bebizonyosodott, hogy tök jó fej, tudtok dumálni, mindketten
könyvmolyok vagytok. Nem gáz, ha te nem rajongsz úgy a
töriért, mint ő, de azért elég durva volt így nekiesned, pláne a
múltja ismeretében.
– Te tudod, mi történt a családjában?
– Te nem tudod?
– Fogalmam sincs, de Jácint is célzott valamire…
– Gyurka bá apukája 56-ban menekült ki Amerikába.
Átszökött a határon. Az anyukája pedig itt maradt az akkor
ötéves kisfiúval, és soha többet nem látta a férjét. Gyurka bá
pedig felnőtt fejjel elhatározta, hogy utánamegy, megkeresi, és
58
jól beolvas neki. Aztán megnősült és egy időre letett a tervéről.
Viszont amikor már Jácint is nagyobbacska lett, anyukája
pedig meghalt, felpakolta az egész családot, és kiköltöztek. Az
apukáját azóta sem találta meg, de annyira megtetszett nekik
az ottani élet, hogy haza sem jöttek. Jácint viszont most úgy
döntött, itt akar egyetemre járni. Gyurka bának és Zsuzsi
néninek meg a szíve szakad meg, amiért elveszítik az egy
szem fiacskájukat.
– És ezt te honnan…
– Legutóbb, mikor itt voltak, és kiderült, hogy Jácintot
adoptálták, kicsit kifaggattam róluk anyát. Te nagyon le voltál
törve… Attila miatt… úgyhogy nem is meséltem el neked,
amit megtudtam. De azt hittem, te is rákérdeztél azóta
anyánál.
– Nem… basszus, irtózatosan megbánthattam szegény
Jácintot! Hiszen neki a történelem valójában a gyökereit jelenti.
Nem ismeri az igazi szüleit, nem is a saját hazájában lakik… az
egyetlen fogódzója a nevelőszülei múltja. És nyilván a jövő
heti évforduló miatt hívott el pont a múzeumba. Gondolta,
engem is megmozgat a kultúra, na meg a történelmünk, ha
már családi regényt készülök majd írni… Én meg egy
legyintéssel elintéztem az egészet. Nagyon gáz vagyok!
– Hát, nem jött ki túl jól a dolog, az biztos.
– De tényleg ilyen idióta kislánynak tűnök kívülről?
– Nem ezt a szót használnám…
– Akkor mit?
– Túlságosan őszinte vagy.
– És az baj?!

59
 – Alapvetően nem. De ami a szíveden, az a szádon. És néha
bizony jobban tennéd, ha jobban palástolnád az indulataidat.
– De én ilyen vagyok! Kimondom, amit gondolok, és
harcolok az igazságért!
– És kavarsz, ahol tudsz, és belekotyogsz mindenki dolgába.
– Tényleg ez a véleményed rólam? – kezdett a sírás
kerülgetni. Pár órával ezelőtt Jácint oltott le, most meg Nóriról
is kiderül, hogy valójában egy szörnyű nőszemélynek tart.
– Dóri! Én nagyon szeretlek, az ikertesóm vagy! Jobban
ismerlek, mint bárki. Ismerem az erősségeidet, de a hibáidat is.
És mindezt most azért mondom, hogy segítsek. Néha
túlságosan sokat agyalsz, sokat panaszkodsz, és mintha
kifejezetten szeretnél szenvedni.
– De én nem szeretek szenvedni!
– Tényleg? Mert néha nagyon úgy tűnik. Ér valami kis
negatív élmény, és máris a padlón vagy, sajnálod és
sajnáltatod magad. Közben persze hatalmas szíved van, itt van
például a barátnőd, Lilla. Érte is minden követ megmozgattál,
amit csak tudtál. De aki nem ismer annyira, mint én, könnyen
kialakíthat rólad egy nem túl előnyös képet.
Nóri elgondolkodtatott. Csendben bámultam magam elé,
megtörten, és a felismeréstől, hogy mennyire gyerekesen bírok
olykor viselkedni, legszívesebben elsüllyedtem volna.
– És még valami, ha megengeded… – fogta meg a kezem
Nóri, én pedig megadóan legyintettem: nekem már úgyis
mindegy, tegyük fel a koronát a napra, ki vele! – Ez a sajátos
viszonyod a történelemhez… én megértem, hogy Halmai
miatt utálod a tantárgyat, de Jácintnak abban igaza van, hogy
a töri elsősorban nem egy tantárgy. És ha író szeretnél lenni,
60
tisztában kell lenned alapvető történelmi ismeretekkel. Nem
bújhatsz el mindig amögé, hogy a töritanároddal kölcsönösen
ki nem állhatjátok egymást!
Fogalmam sincs, a tesóm mikor lett ilyen bölcs, mert oké,
hogy sokszor érettebben viselkedik nálam, de azért valójában
ő is csak egy kajla kamasz. Honnan jönnek neki ezek a magvas
gondolatok?
Mindenesetre nem tudtam ellenkezni, annál is inkább, mert
vészesen közeledett az a bizonyos történelemóra, és a javító
felelés.
Bekullogtam a szobámba, magamra zártam az ajtót,
kicsuktam a külvilágot (túlságosan fájt minden délutáni
felismerés ahhoz, hogy agyaljak rajta), és belevetettem magam
a tanulásba. Mintegy béna engesztelésképp, amiért Jácintot
megbántottam, úgy elmélyedtem a százéves háború
rejtelmeiben, mint szöges bakancs a mocsárban. Bucira
tanultam a fejem…

61
 4. fejezet

Nóri változtatni
készül…
Nem akarom magamat fényezni (különösen azok után, hogy
rá kellett döbbennem, milyen nyafogó kislánynak tartanak a
környezetemben, ami alaposan elgondolkodtatott, és némileg
„letörte a szarvaimat" – bármit is jelentsen ez a mondás
eredetileg…), de brillíroztam a törifelelésen. Olyannyira, hogy
Halmai fürkésző szemekkel vizslatott, hol engem, hol az orra
előtt ülő Nórit, hogy egész biztosan nem „cseréltük-e fel"
egymást a felelet erejéig. De pechére nem volt semmi turpisság
a dologban: Tanár úr, kérem szépen, én készültem!
Ha másért nem, Halmai megnyúlt képéért megérte ez az
egész sztori. Tisztára ledöbbent, és olyan fejjel írta be az
ötösömet a múltkori szégyenletes dolgozat karója mellé,
mintha a fogát húznák. 
De nem ez volt a nap egyetlen szenzációja, hanem ott volt
még az új énektanár, na és Nóri nem semmi hírei! Alig vártam,
hogy mindenről beszámolhassak Lillának. (A jácintos randit
már tőszavakban elmeséltem Skype-on, Lilla pedig megértette,

62
hogy nincs kedvem túl hosszan ecsetelni…) Ahogy hazaértem,
ment is a levél:

Szia Lilla!
Már csak pár nap van hátra a műtétig… csuriban az összes
ujjam, hogy gyorsan túl legyél rajta!! Jaj, annyira izgulok ám
érted! De ezt az izgulás témát légyszi hagyd meg nekem, jó?
Izgulok helyetted is!  Te csak arra koncentrálj, hogy ügyesen
elaludj, míg az orvosok meggyógyítják a gerincedet, aztán
gyorsan felébredj és hipp-hopp lábra állj! Rendben?  Oké, az
oroszlánrésze így is a tiéd, de az izgulást teljesen átvállalom!
Csak hogy legyen egy jó kis pletyi a nagy nap előtt: képzeld,
megvan az új énektanárunk! Ezt nem fogod elhinni! Laci az!!!!
Mikor belépett az énekterembe, Nóri-val, Julival, Andival és
Timivel együtt úgy ugrottunk a nyakába, mintha ő lenne
személyesen Justin Bieber. Vagy valaki hasonló.  A többiek
csak néztek, hogy ugyan mi ütött belénk, mit ölelgetjük ezt a
fiatal hapsit, aki a naplónkat tartotta a kezében, tehát
tanárféleség lehet.
Aztán gyorsan fény derült mindenre, ugyanis Laci a maga
laza, de határozott stílusában helyrerázta az osztályt:
– Néhányatokat már van szerencsém ismerni korábbról, de
akivel még nem találkoztam: Selmeczi László vagyok, és én is
ennek a sulinak a köveit koptattam… nem is érdekes, hogy
hány éve. Lendvay tanárnőnél tanultam, sokat segített abban,
hogy megtaláljam a saját utamat. Tavasszal a kórusát kölcsön
is adta nekem egy karmesterverseny erejéig, innen az

63
ismeretség párotokkal. Mivel azon a versenyen tegeződtünk a
lányokkal, úgy érzem, az a fair, ha mindenkinek felajánlom ezt
a lehetőséget. Akit kellemetlenül érint, természetesen nem
muszáj elfogadni. Úgy gondolom, a zene mindannyiótok
életének fontos része, ha nem is komolyzene formájában, de
nyilván mind szerettek zenecsatornákat nézni vagy rádiót
hallgatni, ha mást nem, a YouTube-on böngészni és a
kedvenc számaitokat letölteni a telefonotokra. Nos, ez is mind
a zenéhez tartozik, és én szeretem a zenét egységes
művészetként kezelni. A zene egy, de ezer arca van. Az a
célom, hogy minél több arcát megmutassam nektek,
pontosabban együtt fedezzük fel ezt az évszázadokon át
folyton megújulni képes művészeti ágat. A kölcsönös
felfedezőmunkához szerintem jól illik a tegeződés. Ez viszont
nem jelenti azt, hogy nem kell komolyan venni az órákat. Lesz
számonkérés is, lesz olyan „tananyag”, amit bizony meg kell
tanulni. Már nem vagytok gyerekek, ezért bízom abban, hogy
megértitek: az énekórák is az iskolai életetek részei, tehát kell
hozzá némi fegyelem és időráfordítás, de ha együttműködtök,
ezek az órák színes foltok lesznek a matekdolgozatok és
történelemfelelések erdejében!
Igen, ez Laci.  Képzeld, a srácok elismerően kezdtek
tapsolni és füttyögni.
Azt hiszem, Laci nemcsak tök jó arc, de nagyon klassz
pedagógus is. Tudja, hogyan lehet megfogni a kamaszokat,
akiknek idáig az énekórák a kínlódás szagú zenetöriről és a
kínosabbnál kínosabb éneklésekről, valamint az asztal alatti
(na jó, szegény Lendvay esetében inkább asztal feletti…)
amőbázásokról és mobilnyomkodásokról szóltak.
Elképesztően kíváncsi vagyok, milyenek lesznek Laci
énekórái, és hogy az osztálynak (főleg az ablak melletti

64
társaságnak…) sikerül-e végre jó kapcsolatba kerülni egy
tanárunkkal.
Az óra után megkérdeztem Nóritól, ő tudott-e róla, hogy
Laci lesz az új énektanárunk – Laci és Bodó (Nóri énektanára)
nagyon jóban vannak, Bodó esetleg említhette Nórinak, de a
tesóm sem sejtett semmit.
Viszont képzeld, suli után kivételesen együtt jöttünk
hazafelé Nórival, aki egészen váratlan módon megnyílt…
Ahogy baktattunk hazafelé, egyszer csak megszólalt:
– Te, figy… mondani szeretnék valamit.
– Na, mizu?
– Ööö… izé… arra gondoltam, abbahagyom a zongorát.
Hirtelen földbe gyökerezett a lábam, és úgy néztem Nórira,
mintha legalábbis azt közölte volna, hogy látott egy
földönkívülit piros rolleren száguldozni a suli udvarán.
– Ne már! Akarom mondani… miért?
– Nincs semmi értelme – bökte ki Nóri, és közben a
szemével a cipője orrát pásztázta.
– Nóri! Ne butáskodj! Olyan gyönyörűen játszol!
– De nem lesz belőlem zongoraművész, és sokkal jobban
szeretnék az éneklésre koncentrálni – érvelt hirtelen váltással
hevesen Nóri, és most már egyenesen a szemem közé nézett.
– Nyolc éve tanulok zongorázni, ez a Zeneakadémia
énekfelvételijén bőven elég lesz, annál többre pedig nem lesz
szükségem. Csak elveszi az időmet. Gyakorolni sem szeretek
már igazán, és… szóval elég volt.
– Anyának mondtad már? Nagyon szomorú lesz…
– Tudom… de csak az ő kedvéért nem tanulhatok
zongorázni életem végéig!
– Azért ez picit túlzás, nem?

65
 – Jól van már, nyilván érted, hogy értem! Neked még sosem
jutott eszedbe, hogy abbahagyd a gitározást?
– Hát, azt hiszem, nem – válaszoltam, de kénytelen voltam
bevallani saját magamnak, hogy Nórinak igaza van. Bár
bennem ez sosem fogalmazódott így meg, de ha nem
készülünk zongora- és gitárművésznek, ennyi tudás bőven
elegendő a csak „műkedvelő” szinthez. És tényleg sok időt
elvesz, és tényleg néha én is unom. – De megértelek – tettem
hát hozzá, mert láttam, hogy Nóri gyötrődik az érzései miatt. –
Csak sajnálom, hogy nem fogom többet hallani, ahogy a
nappaliból kiszűrődik a játékod, meg ahogy kíséred magad,
miközben énekelsz.
– Hahó! Nem azt mondtam, hogy szakítok a zenével, csak
hogy abbahagynám a zongoraórákat – mosolygott rám Nóri,
és látszott rajta, hogy jólesik neki, amiért szeretem őt hallgatni.
– Továbbra is fogok járni magánénekre Bodóhoz, sőt Nellihez
is! És van egy olyan érzésem, hogy Laci újraéleszti a Lendvay
után abbamaradt kórust is, szóval lesz zene az életemben
bőven!
Na igen, Lendvay tanárnő nyugdíjazásával a kórus
megszűnt, és bár sosem rajongtunk érte igazán, azért
mindannyian éreztük a hiányát. Ha másért nem, hát a hirtelen
megüresedett délután miatt.
– Tényleg, tök jó lenne, ha olyan könnyűzenei
feldolgozásokat tanulnánk, mint a versenyre! – villanyozódtam
fel Nóri ötletétől, de túl sokáig nem lelkendezhettem, mert Nóri
újabb elképesztő információt osztott meg velem:
– És mindezeken túl arra gondoltam, keresek magamnak
egy új zenekart. Egy olyat, ahol nemcsak vokálozhatok,
hanem én lehetek a főénekes.

66
 – Ez most komoly?! – Nóri második híre még jobban
meglepett, mint az első. És a meglepetésen túl félelemmel is
töltött el. A zenekaros múltunknak nem lett túl szép vége. Azt
hittem, Nórinak egy életre elég belőle, arról nem is beszélve,
hogy szerintem anya sem fogja díjazni az ötletet. Ezt persze
nem mertem rögtön Nórinak is megmondani, nem akartam
elrontani a tervezgetését.
– Igen, azt hiszem, itt az ideje, hogy túllépjek a tavalyi…
szóval a dávidos sztorin… mármint zenekarilag… vagyis
mindenhogy. Nem jött össze a tehetségkutató, mert ahhoz
még nem vagyok elég érett, de egy zenekarhoz szerintem
igen. Tök sokat tudnék fejlődni! Lenne színpadélményem is,
magabiztosabbá válnék… mindez nagyon fontos a jövőbeli
énekeskarrierem szempontjából!
– Hát, ha úgy érzed, készen állsz erre…
– Úgy érzem. El is határoztam, hogy feladok a neten egy
hirdetést.
– Jaj, ne! Az olyan veszélyes!
– Te beszélsz, aki teljesen ismeretlenül kezdtél el levelezni
Lillával?
– Akivel a HSM-fórumon botlottunk egymásba. Kicsi volt az
esélye annak, hogy egy középkorú szatír! De a zenekarok
olyan… szóval ez nem annyira biztonságos terep!
– Van más ötleted?
– Hát… megkérdezhetnénk Attilát. Ő mégiscsak évek óta
gitározik zenekarokban.
– Nem szeretném, ha belekevernénk őt.
– Miért?
– Mert annak sem örülök, hogy a szalagavatóján fogsz
táncolni.
– Mi bajod van ezzel?

67
 – Hogy szerintem feleslegesen reménykedsz. Nem akarom,
hogy csalódnod kelljen.
– Tök jólesne, ha kicsit drukkolnál nekem, ahelyett, hogy
állandóan fúrod ezt a dolgot Attilával – fakadtam ki, és totál
elfeledkeztem róla, hogy tulajdonképpen nem is ez volt az
eredeti téma. – Attól még, mert neked ott van Bence,
átérezhetnéd, milyen egyedülállónak lenni, és…
– Na, igazából erről szerettem volna veled beszélni. A
zongora és a zenekar csak a bevezető volt. Úgy döntöttem,
holnap szakítok Bencével.
– Tessék?!? – a délután folyamán harmadszor kerekedett ki
a szemem (és ezúttal az állam is lecsúszott a bokám
környékére). Bíztam benne, hogy Nórinak nem lesz több
hasonló híre, különben a szemem ki fog akadni a helyéről, és
ezentúl állandóan csodálkozó tekintettel kell léteznem, ami
valószínűleg még ijesztőbb lenne, mint mikor Katinak bénán
szedték ki a szemöldökét.
– Már régóta gondolkodom rajta. Tudod, a nyáron
kezdődött, mikor féltékeny volt a műsor miatt…
– Igen, de azt megbeszéltétek.
– Megbeszéltük, és kicsit visszább fogtuk a tempót,
ritkábban találkozunk. De közben rájöttem, hogy ez már nem
ugyanaz, mint ami volt. És hogy… nem vagyok szerelmes
Bencébe.
– De hát napi tizenöt sms-t váltotok „szeretlek”
témakörben…
– Megszokásból… de ez már nem szerelem. Részemről
legalábbis nem az, ebben biztos vagyok.
– Erre hogy jöttél rá? – őszintén érdekelt, hogyan lehet
kiszeretni valakiből, akivel kölcsönösen odáig voltatok
egymásért. Én azt hiszem, nem tudtam kiszeretni Attilából egy

68
percre sem, és bízom benne, hogy bármennyire is haragszik,
ő is így van ezzel, és ez van a közeledése hátterében.
– Amikor elkezdtünk járni, szinte nem tudtuk elengedni
egymás kezét. Képesek voltunk kerülő útvonalon menni
hazafelé, csakhogy minél tovább andaloghassunk. Két-három
méterenként megálltunk, átöleltük és megcsókoltuk egymást.
Vágytunk egymás érintésére, jólesett beszívni egymás illatát,
szinte megszűnt a külvilág, csak mi voltunk… és ez elmúlt.
Kicsit olyan, mintha csupán megszokásból lennénk egymás
mellett, és azt hiszem, ehhez még túl fiatal vagyok.
Nóri szavai mélyen megérintettek. Igen, ez a kezdeti „nem
tudjuk elengedni egymást” nekünk is megvolt Attilával, és
hihhhhetetlenül élveztem! És naggggyon hiányzik!  De azt
egyszerűen nem értettem, hogyan lehet önként lemondani egy
kapcsolatról anélkül, hogy valami óriásit hibázott volna az
egyik fél (mint, ugye, nálunk én ).
– És nem lehet, hogy a kezdeti rózsaszín köd elmúlása
normális dolog? Hogy nem kell annak évekig tartania, de
anélkül is működőképes tud lenni egy kapcsolat?
– De, nyilván így van… ha az ember már elmúlt húszéves
és élete párjáról van szó. Én viszont csak tizenhat vagyok…
– Tizenöt…
– Jó, tizenöt és fél. Az a lényeg, hogy én arra a rózsaszín
ködre vágyom, és nem egy megszokásból fenntartott
kapcsolatra.
– Bence szíve meg fog szakadni…
– Te most kivel vagy?! – nézett rám Nóri, a szeméből
inkább a szomorúság sugározott, semmint düh. Megsajnáltam.
Nem lehet könnyű szakítani akkor sem, ha történetesen nem
téged tesznek lapátra. – Pont ezért akartam veled beszélni,
hogy erőt gyűjtsék! Hogy megerősíts abban, hogy jól

69
döntöttem. Tuti, hogy egész éjjel nem fogok aludni, annyira
félek a holnaptól! Kedves tőled, hogy aggódsz Bencéért, de
nem tudnál inkább engem biztatni kicsit?
– Ne haragudj, igazad van! Csak tudod, nekem ez olyan
ismeretlen terület. Én még sosem szakítottam önszántamból…
– Ahogy én sem. De legalább te már átéltél egy szakítást
egy olyan igazi kapcsolatból, mint amilyen nekem is volt…
azaz még van… Bencével.
– Figyelj, ha eldöntötted, és tényleg így látod jónak, akkor
ne hátrálj ki. Azt hiszem, az a legtöbb, amit tehetsz, ha őszinte
vagy Bencével. Megérdemli. Jó srác…
– Igen, én is tudom. És tényleg nem ő tehet róla.
Egyszerűen így alakult.
Nóri nem is mondott többet, én pedig nem akartam faggatni.
Átöleltem ott, az utca közepén, és ebben az ölelésben benne
volt minden támogatásom, amit csak nyújtani tudtam neki.
Hazáig szótlanul ballagtunk, gondolom, ő a holnapi
szónoklatán agyait, én pedig azon, amiket tőle hallottam.
Nóri életében óriási változások készülődnek! Nem lesz több
zongoraóra, talán lesz egy úgy zenekar… és nem lesz többé
Bence.
Ha jól sejtem, nagyobb szüksége lesz rám az elkövetkező
időszakban, mint valaha. És eltökélt szándékom, hogy mellette
legyek.
Mindent megírok majd, mert tudom, hogy érdekel, de most
ne foglalkozz semmi mással, csak magaddal, és azzal, hogy
mihamarabb túl legyél ezen a csodaműtéten és gyorsan újra
lábra állhass!!! Jaj, annyira izgulok érted!!!!!!!!!

70
 5. fejezet

A szakítás után
Mióta anya Henrikkel jár, jóval kevesebbet van otthon. Ez
persze nem azt jelenti, hogy nem foglalkozik velünk, mert de –
néha túl sokat is… Szerintem ilyenkor lelkifurdalása van, és
igyekszik bepótolni minden kihagyott közös percet. Egyszer
már mondtuk is neki Nórival, hogy lazítson, nem igénylünk
mi már annyi figyelmet, mire még jobban beparázott, hogy
valamiben sántikálunk… Szóval nagyjából képben van
velünk, de előfordul, hogy pár napos késéssel értesül olyan
információkról, mint például egy bravúros törifelelet, vagy
Nóri szakítása Bencével, vagy hogy nem lesz több zongoraóra
– és valószínűleg gitár se, mert Nóri döntése erősen
elgondolkodtatott, és hajlok arra, hogy én is érzékeny búcsút
vegyek Tamás bától.
Azon a bizonyos másnapon, amikor Nóri hazaért a
Bencével való beszélgetésből, csak én voltam otthon. Jól is jött
ki, mert ha anya meglátta volna Nóri borús képét, biztos, hogy
rögtön rávetette volna magát, és addig bombázza a
kérdéseivel, míg szegény tesóm kénytelen előadni neki
mindent – amit pedig szemmel láthatóan egyelőre nem akart
senkivel megosztani.

71
 Tűkön ülve vártam, hogy hazaérjen. De nem csak én
aggódtam érte, hanem a barátnője, Móni is, aki Skype-on
rontott rám:

moncsi:
hazaért már?!?
dorci:
szia! még nem…
moncsi:
jaj, úgy izgulok!
dorci:
hát én is. te amúgy tudsz valamit, hogy hol, meg
hogyan... meg ilyenek?!
moncsi:
annyit mondott, hogy a villamosmegállóban találkoznak,
aztán kisétálnak a Margitszigetre, ma nagyon szép idő
van (éljenek a vénasszonyok! ), és inkább a szabadban
intézné el a dolgot...
dorci:
jaj, ez úgy hangzott, mintha mészárlásra készülne
moncsi:
jóvanmána! nem úgy értettem! csak szerinte jobb,
ha nem valami zsúfolt plázában vagy mekiben beszélik
meg a dolgot
dorci:
ez mondjuk jogos.
moncsi:
szerintem amúgy Bence nem sejthet semmit
72
dorci:
gondolod?
moncsi:
hát ja. Nóri mondta múlt héten, hogy Bence valami nagy
meglepit tervez karácsonyra, mert csomószor utalgatott
rá. Szóval ha már karácsonyra tervezett, akkor tutira nem
sejtette, hogy Nóri dobni fogja.
dorci:
igen, ez valószínű.  szegény srác, én csíptem...
moncsi:
igen, én is. szerintem Nóri adhatott volna még egy esélyt
maguknak!
dorci:
nekem azt mondta, már nem volt meg a rózsaszín köd, és
hogy neki így, tizenöt és fél évesen az kell...
moncsi:
jaja, nekem is ezt mondta
dorci:
és ez szerinted is így van?
moncsi:
hát, nem tom… nekem megvan a rózsaszín köd Matyival

dorci:
 várj, nyílik az ajtó…
moncsi:
majd számolj be, okés? őt nem akarom zargatni…

73
 dorci:
oks!
…
dorci:
hm, hát, fogalmazzunk úgy, hogy lepattintott, tök sápadt
volt szegényke, nem is mondott semmit, csak bevonult a
szobájába és bezárta az ajtót.
moncsi:
ajjajj… remélem, azért nincs nagy baj!!
dorci:
szerintem csak le van törve.
moncsi:
és ilyenkor nem túl beszédes… szerinted felhívjam? vagy
hagyjam békén?…
dorci:
szerintem jobb, ha hagyod. Hadd sírja ki magát. Aztán
majd ha akar, beszél.
moncsi:
oké, legyen így. azért ha kellek, szóljatok!
dorci:
köszi! 

Egy darabig még tipródtam a szobámban, aztán úgy

döntöttem, rácsörgök Nórira. Az egyszerűbb, mint bekopogni,
mert ha továbbra sem vágyik társaságra, max nem veszi fel
vagy kinyomja, viszont ha átkopogok, kénytelen válaszolni
valamit.

74
 A telója kicsöngött, aztán elnémult. Megértettem, hogy
tényleg egyedül akar lenni.
Mivel mindenáron segíteni akartam, egy pendrive-ra
átmásoltam az összes szakítós zenét, amiket a nyáron agyon
hallgattam, majd átmentem vele Nóri szobájához.
Koppintottam kettőt az ajtón, résnyire nyitottam, és szó nélkül
betoltam rajta a kütyüt. Nóri tudni fogja, mi ez.
A saját szobámba visszaérve ledőltem az ágyamra és
belebámultam a csendbe. Azon gondolkodtam, egy év alatt
mekkorát változott a világ! Tavaly kábé ilyenkor voltunk
mindketten beleesve Dávidba, ilyenkor kezdtük a zenekaros
próbákat. Aztán Dávidról kiderült, hogy egy bunkó, az Attila
névről pedig hogy nem is olyan ritka… Nóri majdnem
összejött (helyettem) a pizzafutár Attilával, de a koripályás
randi véget vetett (szerencsére) az ügynek. Ott volt a
karmesterverseny, megismertük Lacit… és Laci mostantól az
új énektanárunk. Halmai, az ősellenségem ma ötöst adott a
feleletemre. Őrület! Nagy nehezen összejöttem Attilával, aztán
hipp-hopp el is veszítettem őt Jácint miatt. Mármint a félre
puszi miatt. Nóri elindult az énekessé válás útján, és ennek
érdekében most a nyolc éve élete részévé vált zongoraórákról
is lemond. Én pedig talán a gitárórákról… ha anya is
beleegyezik. Nóri összejött Bencével, és én azt hittem, ez a
kapcsolat tökéletesen működik… aztán ma ennek is vége. Mi
jöhet még?!
Remélem, az, hogy az én kedves kerekes székes barátnőm a
műtét után újra fog tudni járni. Hát, ez a változás lenne a
legfantasztikusabb mind közül!

75
 Amikor ehhez a gondolathoz értem, hallottam, hogy Nóri
szobájából egy kilencvenes évekbeli nyálas szakítós szám
szűrődik át.
Elmosolyodtam és magamhoz szorítottam a kedvenc
macimat (levadásztam a polcról). Ha ilyen nehéz, sokszor
fájdalmas dolog felnőtté válni, nem maradhattunk volna
inkább örökké gyerekek?…

76
 6. fejezet

A műtét

Drága Lilla!
Ma van a műtéted, és én iszonyatosan szorítok Neked!!
Tudom, hogy egy darabig nem lesz lehetőséged írni, de
szeretném, ha tudnád, hogy melletted vagyok és mindennap
gondolok Rád!

Hatalmas virtuális ölelés:

((((((((((((((((((((((Lilla)))))))))))))))))))))))))))


77
 7. fejezet

Tomi
Bevallom, azért egy icipicit, tényleg csak egy leheletnyit,
bíztam benne, hogy Jácint még jelentkezni fog. Egyszerűen jót
tett volna az önbecsülésemnek, ha nem azt kell éreznem, hogy
egy kis pisis tinilánynak tart, akinek nincs egyetlen értelmes
gondolata se.
De nem keresett többé, így aztán nem is volt lehetőségem
elmagyarázni neki, hogy valójában vannak egész normális
ötleteim is, csak hát a történelem tényleg nem az én asztalom.
Viszont örökké hálás leszek neki, amiért már nemcsak karóm
van töriból, hanem egy szép nagy ötösöm is. Nem mondom,
hogy Halmaival gyökeresen megváltozott volna a viszonyunk,
de tény, hogy azóta mintha kevésbé akarna felnyársalni a
szemével. 
Szóval Jácint eltűnt, és átmenetileg Lilla is. Természetesen
ez csak a műtét velejárója, hiszen most lábadozik, és egy
darabig nem is tudunk chatelni. Viszont az anyukájától
kaptam egy üzenetet, hogy sikeresen túl van a beavatkozáson,
most várják, hogy felépüljön és elkezdhessék a rehabilitációt.
Mindennap írok neki, de csak annyit, hogy virtuálisan fogom a
kezét… nem akarom hosszú levelekkel terhelni, most
szerintem csak arra van szüksége, hogy érezze, nincs egyedül.

78
 Nóri ugyebár szakított Bencével, és jó hasznát vette a
szakítószene-összeállításomnak. Viszont meglepetésemre
mindössze három napig volt vörös és duzzadt a szeme. A
negyedik napon újra úgy nézett ki, mint fénykorában. Persze
még mindig csendes volt (ő így dolgozza fel a traumákat), de
látszott, hogy kitalált a gödörből. Hm. Nekem ehhez több hét,
sőt hónap kellett. És még most sem érzem úgy, hogy a régi
önmagam lennék… Ennyire nem mindegy, hogy téged tesznek
lapátra vagy te mondod ki, hogy legyen vége?… Vagy csak
azért ez a különbség, mert én még mindig szeretem Attilát, ő
pedig nem volt szerelmes Bencébe?… Vagy ennyire
különbözőek vagyunk?
Lényeg a lényeg, Nóri hamar túltette magát első komolynak
mondható kapcsolatán. Beszélni továbbra sem akart róla, még
Mónival sem, mi pedig igyekeztünk tiszteletben tartani ezt a
(számomra amúgy tök fura) szokását és nem faggatni.
Anya meglepő könnyedséggel fogadta, hogy abba
szeretnénk hagyni a hangszeres órákat, persze megvolt az
elmaradhatatlan „jól meggondoltátok? biztos, hogy ezt
szeretnétek?" kör, na meg a „jaj, de gyorsan felnőtök, már
semmi sem lesz úgy, mint régen", de szerencsére nem próbált
meg győzködni minket. Nem tudom, Nórira akart-e tekintettel
lenni (elárultam neki, hogy szakítottak Bencével, de ahogy
engem is békén hagyott, mikor Attilával szétmentünk, Nórit
sem kezdte kérdezgetni), vagy tényleg úgy gondolja, elég
nagyok vagyunk már ahhoz, hogy effajta döntéseket egyedül
hozzunk meg.
Mindenesetre úgy tűnt, minden szépen csordogál a maga
rendjében, és visszatérnek a szürke hétköznapok.
79
 Persze nekem még egy „projekt" lógott a levegőben: a
szalagavató.
Az Attilával való „randim" óta nem hallottam sem az
ünnepségről, sem Attiláról, sem pedig arról a titokzatos
Tomiról. Én ezt persze szerettem úgy megmagyarázni
magamnak, hogy Attila meggondolta magát, és mégis inkább
velem táncolna Léna helyett, és ez most egy „taktikai szünet",
vagyis időt hagy, mintha ezalatt mindenféle változások
történnének, és végül úgy jönne ki a lépés, hogy mi leszünk
egymás párjai.  Mondjuk Timi, mikor elmondtam neki az
elméletemet, nem osztotta ezt a nézetet – pedig benne igazán
bíztam, ő hozzám hasonlóan hajlamos a nem túl reális
gondolkodásra, ha szívügyekről van szó.
A héten azonban kiderült, hogy valóban semmi konspiráció
nem volt a háttérben, ugyanis Tomi felhívott.
Mikor megláttam az ismeretlen számot a kijelzőn, nem is
sejtettem, ki lehet az. Azt gondoltam, megint valami utazást
akarnak nekem reklámozni (valahogy bekerülhetett a számom
egy utazási iroda adatbázisába, mert kábé kéthavonta
hívogatnak, és hiába kérem, hogy töröljenek a listájukról, ez a
mai napig nem történt meg), de ezúttal másról volt szó.
– Halló – szóltam bele meglehetősen mogorván a telefonba,
felkészülve egy durva elutasító szónoklatra, mikor a túlvégről
egy ijedt fiúhang válaszolt.
– Ha… halló. Dóri?
– Én vagyok. Ki beszél?
– Tomi vagyok… izé… Kiss Tamás.

80
 Még mindig nem esett le. Vártam, hogy folytatja, de nem.
Csendben volt. (Úgy látszik, Attiláék sulijában ez kiemelt
tantárgy: a hallgatás művészete. )
– Szia, Kiss Tamás. Ismerlek valahonnan? – na, ez a nem
semmi, amikor én, a telefonparás vagyok a magabiztosabb fél.
– Igen… azaz nem, még nem. Attila mondta, hogy…
Na, és akkor végre rájöttem, ki ez a srác.
– Ó, igen, te vagy a táncpartnerem! Pontosabban én a tiéd.
– Hát… ö… izé… igen, az.
Uhh – gondoltam sok jóra nem kell számítanom a gyerekkel
kapcsolatban, az biztos. Remélhetőleg a kurta lába ellenére is
jobban táncol, mint ahogy beszél. Persze mindegy, mert a
szalagavatóig úgyis lecserélem őt Attilára. 
– Azért kereslek, mert… izé… megvan az első próba
időpontja. És azt szeretném… érdeklődnék, azaz érdeklődöm,
vagyis… hogy is mondjam… ráérsz csütörtökön 5-kor? Azért
kérdezem, mert… hogy… akkor lesz a próba. Tudod, a
táncpróba. A szalagavatóra. Izé… az első. A suli
tornatermében.
Te jó szagú tornabakancs, mibe keveredtem!!?! Na de a
célért, azaz Attiláért, az ő közelségéért mindent. Így aztán
összeszedtem magamat és nagyon kedvesen válaszoltam:
– Hát persze! Már alig várom! Legyen az, hogy majd
Attilával várjatok rám a kapuban, így biztosan meg fogjuk
egymást ismerni. Rendben?
– Hát, nem is tudom… Attila nem biztos, hogy… szóval…
megpróbálom megbeszélni vele.
Ez meg micsoda süket szövegelés? Már miért lenne az
kivitelezhetetlen, hogy Attilával várjanak rám a kapuban?
81
Kezdett tényleg bosszantani ez a Tomi gyerek, de
visszafogtam magam.
– Na, csak próbáld meg! Akkor csütörtökön háromnegyed
ötre ott leszek. Szia!
És azzal le is tettem a telefont. Szinte hallottam lelki
füleimmel a megkönnyebbült sóhajt a túlvégen. Szerencsétlen
srác, tényleg még nálam is bénább, ha telefonálásról van szó.
Mindenesetre így a gitáróra helyett is lett programom
csütörtökre. Tamás bá helyett egy Tomival. És nem
mellékesen Attilával, még ha csak közvetve is. De újra
láthatom, és ez így lesz még sok-sok-sok héten keresztül. De
jó!!!

82
 8. fejezet

Az első próba
Gyakorlatilag egész nap Timi agyát túráztattam azzal, hogy
vajon milyen lesz a szalagavató-próba, lesz-e lehetőségem
Attilával négyszemközt dumálgatni kicsit, vagy csak
összemosolyogni… Teljesen rápörögtem a témára. (Nórit nem
akartam ezzel traktálni, mert oké, hogy már úgy néz ki,
egyenesbe jött a szakítás után, de azért mégiscsak friss a dolog,
na meg esténként még átszűrődnek a szakítós zenék a
szobájából, szóval szerintem csak kifelé mutatja, hogy teljesen
túl van rajta. Lényeg a lényeg, őt most nem zaklathatom a
tipródásommal.)
Bár Timi eleinte Attila-párti volt az Attila-Jácint
„párharcban", mostanra arra a véleményre jutott, hogy nem
kéne tovább bizakodnom a dologban, sőt jobban tenném, ha
inkább vennék egy nagy levegőt és elfelejteném. (Azt mégis
hogyan?!?!) Mikor már kellőképpen felbosszantottam a
nyavalygásommal, még attól sem riadt vissza, hogy kifejtse,
szerinte inkább koncentráljak Tomira, hátha nem is olyan
rossz arc.
Pff! Még mit nem! Aki ilyen béna a telefonban (oké, ez
mondjuk rám is igaz általában, mégsem vagyok annyira gáz…
vagy igen?…), na meg aki állítólag majd egy fejjel alacsonyabb

83
nálam, az nekem köszi, nem kell. Amúgy Timivel szoktunk
ezen vitatkozni, mert szerinte én túlságosan előítéletes vagyok,
és nem kéne annyira a tökéleteset keresnem. Szerintem ez
hülyeség. Egyrészt Attila sem volt tökéletes, mármint nekem
nyilván az volt, de nem az a „minden csaj elájul tőle első
látásra" típus. (Bár a legutóbbi találkánkon már tök izmos volt,
és talán még jóképűbb, mint előtte… fura.) Másrészt mindezt
arra alapozza, hogy a szívszerelmének, Bécinek ( ) a barátja,
Rinci ( jaj, neeeeee ) nem kellett nekem, mert
fogszabályzós. Pontosítanék: nem a fogszabályzója miatt
kaptam tőle kiütést (igaz, az sem javított az összképen), hanem
a stílusa miatt. Állandóan dumál figyelmen kívül hagyva,
hogy a másikat érdekli-e, amiről hadovál, vagy sem.
Nem lepődtem meg, mikor a próba után hazaérve már Timi
érdeklődése várt Skype-on:

timcsi:
na, mizu?! mi volt?!???
………
dorci:
szia! most értem haza, itt vagy?
timcsi:
itt hát!  lefoglaltam magam némi youtube-ozással, míg
jöttél, de ugrásra készen vártalak. 
dorci:
 köszi!  na, szóval, a legfontosabb: Léna egy istennő.
Rossz értelemben!!
84
timcsi:
az milyen?...
dorci:
hát olyan, hogy elképesztő jól néz ki! basszus... az a
fekete haj... és azok a hosszú lábak... komolyan, elfuserált
törpének éreztem magam mellette! persze
miniszoknyában, magas sarkúban, hogy még
hangsúlyosabb legyen a lába!
timcsi:
nem értem, miért panaszkodsz, neked is tök jó lábad van!
dorci:
nem láttad még Lénáét! 
timcsi:
ha jól tudom, ez nem lábszépségverseny
dorci:
nem, de akkor is! nem igazság! 
timcsi:
ne duzzogj!  inkább mesélj!
dorci:
szóval Léna tök menő, ami engem tökre zavar, szóval
„rossz istennő".  és Attilával tökre jól mutattak együtt.
Ők a legszebb pár, komolyan! sajnos... 
timcsi:
és mi volt Tomival? milyen?
dorci:
uhh... szegényem irtó gátlásos, kedves meg minden, de
amolyan lúzer típus.

85
timcsi:
már megint az előítéleteid!
dorci:
nem, dehogy! de az tuti, hogy Attila és Léna mellett mi
vagyunk a legnevetségesebbek.
timcsi:
kíváncsi vagy a véleményemre?
dorci:
naná!
timcsi:
akkor is, ha őszinte leszek?
dorci:
akkor is...
timcsi:
szerintem igazságtalan vagy.
dorci:
?
timcsi:
ahelyett, hogy örülnél neki, hogy tizedikes létedre részt
vehetsz egy szalagavatón, itt picsogsz, hogy a partnered
nem olyan menő, mint másé.
dorci:
de az a „másé", az ATTILA!!!
timcsi:
akkor is.
dorci:
hát te sem értesz meg?

86
timcsi:
de, megértelek, csak szeretném, ha végre továbblépnél és
észrevennéd, mennyi jó dolog történik körülötted...
veled... és nem fanyalognál csak azért, mert Attila nem
veled táncol, hanem Lénával. Ráadásul szó sem volt róla,
hogy veled táncolna, azt csak te kombináltad össze, hogy
benne van a pakliban. Legyél kedves ehhez a Tomihoz,
ha már beleegyeztél, hogy táncolsz vele, és ne konspirálj.
Élvezd, hogy részt vehetsz egy ilyen buliban! Okés?
dorci:
jól van, na.... megpróbálom, de azért Léna kitörhetné a
lábát...
timcsi;
naaaa!!!
dorci:
oké, bocs, ez gonosz volt. nem is gondoltam komolyan. 
timcsi:
na azért  figy, megyek, mert még bioszt kell tanulnom,
van egy olyan érzésem, hogy Varga holnap engem fog
feleltetni,
dorci:
akkor nekem nem is kell készülnöm? 
timcsi:
hááát... 

87
 9. fejezet

Egy
„full helyes"
srác
A próbák folytatódtak, alakult a keringő, bár a tánctanár tépte
a haját, amiért egyes párokba annyi ritmusérzék sem szorult,
mint a dobostortába. Elég ciki, hogy ez némileg ránk is
vonatkozott, noha én mindent megtettem (az én
ritmusérzékemmel nincs baj), de Tomi tényleg nem egy
Rongyláb Jani…
Attilával sikerült kétszer is beszélgetnem, na jó, nem
kettesben, de egyszer a próba szusszanásnyi szünetében, a
büfében maga elé engedett (ez csak jelent valamit!!… vagy
nem?…), egyszer pedig próba után együtt mentünk egy
darabig (Lénával, egy barátnőjével, Andival és még egy
osztálytársukkal), és köszönésnél egészen egyértelműen rám
nézett. Oké, apró lépésekkel haladok, de ki a kicsit nem
becsüli… na ugye!

88
 Jácintot totálisan kitöröltem a gondolataim közül,
elkönyveltem magamban egy „tévedésnek", és teljes erőmmel
Attilára koncentráltam. Pontosabban a visszahódítására. Ezzel
lekötöttem a „pasicsápjaimat". (Hm. Nem tudom, ki hogy van
vele, de én észrevettem, hogy az agyamban kábé egy éve
kifejlődött egy új terület, ami csak és kizárólag a fiúkra van
kiélezve, és ha nem adok neki harapnivalót – azaz nem
kattogok valami fiú témán akkor ez az „agyrész" lázongani
kezd. Vagyis muszáj, hogy edzésben tartsam. Most tényleg
ilyen kamasznak lenni?? Tök gáz!)
Aztán egy unalmas novemberi szombat délutánon történt
valami, amire tényleg nem számítottam. Amikor csak úgy
bekapcsoltam a gépem és felkukkantottam a Facebookra, egy
naggggyon meglepő levél várt:

Szia Dóri!
Gondolom, most nagyot nézel, mert fogalmad sincs, ki ez a Jámbor
Levente, aki írogat neked a Facebookon. 
Hadd segítsek! Valóban nem ismerjük egymást, mindössze annyi
„közös múltunk" van, hogy egyszer együtt utaztunk a villamoson.
Hogy honnan tudom a nevedet? Hát, bizony hallgatóztam egy
kicsit… tudom, nem szép dolog, de remélem, nem haragszol érte. Bár
te nyilván nem örültél neki, nekem jól jött, mikor a BKV-ellenőr
elkérte az adataidat, mert így tisztán hallottam a neved, és meg
tudtalak keresni Facebookon.
Hogy miért vártam több mint egy hetet? Gyűjtöttem a bátorságot.
 Nem olyan egyszerű ám egy ilyen csinos lánynál kopogtatni…
Végül aztán úgy döntöttem, próba-cseresznye. 
Szóval ha te is kíváncsi lennél rám, várom a jelentkezésed! 

89
 Szép napot,
Üdv,
Levi

Megáll az ész!! Azon a bizonyos jácintos kiöltözős randis

délutánon felfigyelt rám egy srác a villamoson! De durva!!!!
Ilyen még soha, de soha nem történt velem! És persze
elkezdhettem volna kukacoskodni azon, hogy gáz a gyerek
stílusa (minden mondat új bekezdésben, „költői kérdések",
amikre rögtön válaszol, „üdv", amitől a hideg futkos a
hátamon, „próba-cseresznye"… jajjj), de nem lettem, mert
annál sokkal jobban imponált ez az egész sztori, mint hogy
elrontsam az örömömet ilyen hülyeségekkel.
Számba vettem a lehetőségeket:
1. nem válaszolok neki, mert még mindig bízom Attilában –
ez esetben bunkónak tűnhetek, és ha Attilának mégsem kellek,
eldobtam magamtól egy esélyt, amiből akár még valami jó is
kisülhetett volna
2. válaszolok neki, de finoman lepattintom, mert még
mindig bízom Attilában – ehhez viszont túl kíváncsi vagyok a
srácra, az elsőre, akit pusztán a külsőmmel hódítottam meg
(), arról nem is beszélve, hogy ha Attilának mégsem kellek…
lásd egy ponttal feljebb
3. válaszolok neki, és egyszerre két vasat tartok a tűzben –
nem az én stílusom, de tulajdonképpen a jácintos randi
kapcsán is valami hasonlót műveltem, mégsem lett belőle
botrány. Legalábbis olyan nem. Ráadásul Attila nem is egy
konkrét „vas", csak egy „reménybeli vas". Hm. Ez bénán
hangzik… Na szóval, ha Attilával összejön a dolog, még
90
mindig ráérek azon töprengeni, hogyan varrjam el a levis
szálakat. Ha meg Attila mégsem akar újra összejönni velem
(brühühüüüü), tiszta az út Levi előtt, aki a gáz levélstílusa (de
legalább jó helyesírása ) mellé akár még jó arc is lehet.
Kénytelen voltam rájönni, hogy valami nem stimmel velem.
Lehet, hogy a csajok vannak rám rossz hatással, és ez a
„mindenáron legyen pasim" dolog megfertőzött, de hiába
küzdöttem ellene, ismét csak jóleső bizsergés futott át rajtam
az új „B" lehetőségtől. Fránya pasi-csápok! Nem bírnak
nyugodni…
Szóval a harmadik verziót választottam.
Mielőtt nekikezdhettem volna a válasznak, becsörtetett Nóri
a szobámba:
– Úgy unatkozom! Nincs kedved megnézni egy filmet?
Rémes ez a novemberi szürke szombat délután! – azzal rá is
ugrott az ágyamra, és eldőlt, mint egy liszteszsák.
Hirtelen nem tudtam, mit válaszoljak, mert hát épp életem
első „netes ismerkedésénél" jártam (egész pontosan Levi
adatlapjának a böngészésénél, mert hát ugye kezdjük az
alapoknál, mielőtt levelezésbe bonyolódnánk egy idegennel),
ami nem kis dolog, és jobban izgatott, mint egy netán már
ezerszer látott film, de ismerve Nóri „frissen szakítottam, rossz
nekem" lelkiállapotát, kegyetlenségnek éreztem lekoptatni.
Nem is tudtam volna, mert Nóri eltökélte, hogy velem tölti a
magányos délutánját, tök mindegy, mivel, csak ne legyen
egyedül.
– Mit csinálsz? Facebook? – kérdezte mintegy mellékesen, és
teljesen váratlanul felvágódott a liszteszsák pozícióból, majd
belelesett a monitoromba. – Hú! Ki ez a srác?! De menő!! –
91
jelentette ki, és már át is vette az irányítást az egerem felett.
Pillanatok alatt belemászott Levi összes fényképalbumába. –
Honnan ismered ezt a tagot?
– Hát, nem ismerem…
– Akkor? Csak úgy helyes fiúk után kutatsz a Facebookon?
Na! Ezt már nevezem! Végre lekattantál Attiláról?
– Egy: nem kattantam le róla, soha nem fogok lekattanni
róla, legalábbis addig nem, amíg hajszálnyi esélyét is érzem a
dolognak. Kettő: nem kutatok helyes fiúk után. Ő keresett meg
engem. Látott a múltkor a villamoson, megjegyezte a nevem,
amikor bediktáltam az ellenőrnek, és most írt. Meg szeretne
ismerni.
– Most hülyéskedsz, ugye? – kérdezte Nóri, és még a száját
is nyitva felejtette a csodálkozástól.
– Én is meglepődtem, de nézd… itt a levele.
Azzal megmutattam Nórinak, mit írt Levi. A tesóm nem
akadt fenn a nem túl bravúros stíluson, sőt minden mondatnál
nagyobbra tátotta a száját (féltem, hogy végül már nem lesz
hova távolítani az ajkait, de megoldotta…).
– Ez nem semmi! Egy ilyen full helyes srácot felszedni a
vilin! Hallod, királylány vagy!
– A te sminked és a te gönceid voltak rajtam, nyilván ennek
köszönhető a siker – böktem oldalba Nórit, csak hogy kicsit
osztozzam vele a dicsőségben.
– És? Mi lesz? Válaszolsz?
– Arra gondoltam, hogy igen. Mi bajom lehet belőle?
– Szerintem semmi. De azért anyának majd máshogy
adagold be, amikor randira kerül a sor és megkérdezi, hol

92
találkoztatok! Ha megtudja, hogy netes ismeretség, tutira
megvétózza a lamúrt!
– Na jó, a lamúr meg a randi még odébb van. Egyelőre
írnom kéne neki valamit. Valami olyasmit, hogy meglepett
meg minden, de azért kíváncsi lennék rá én is, szóval írjon
magáról.
– Értem. És mi lenne, ha inkább chatelni hívnád?
– Jaj, én a spontán dumálgatáshoz tök béna vagyok. A levél
inkább az én világom… van időm végiggondolni, mit írjak.
– Igen, és ezzel akár hamis képet alakítasz ki magadról.
– Ezt hogy érted?
– Figy! Ha te órákig képes vagy agyalni egy levélen, talán ő
is ezt teszi. És talán egészen más képet fest így magáról, mint
amilyen valójában.
A chatben az a jó, hogy nincs ideje gondolkodni, vagyis ami
a szívén, az a száján, azaz jelen esetben az ujján, a
billentyűzetén, és végeredményben a te monitorodon. Világos,
nem?
– Aha… de ez a netes ismerkedés vagy mi eleve nem a valós
képet mutatja, szóval akár levelet is írhatnék ilyen erővel. A
chatben is lehet kamuzni meg ferdíteni, szépíteni. Ha nem
látod a másik arcát meg a gesztusait, simán benne van, hogy
kamuzik.
– Oké, legyen webkamerás chat?
– Hova gondolsz?! Gáz a hajam! Meg különben is… nem
fogom azért kisminkelni magam, hogy egy vadidegennel
chateljek.
– Te nagyon dinka vagy!
– Kösssz…
93
 – Na! Ne görcsölj, mert elszalasztod ezt a tuti lehetőséget.
Azzal Nóri arrébb lökött, és bepötyögött egy rövid üzenetet
Levinek. Igen, az ÉN Facebookomon keresztül. Pofátlanság!!
Ez a levél ment tőlem (pontosabban Nóritól):

Szia!
Ez aztán a meglepetés! 
Nincs kedved skype-olni?
Dorci néven találsz meg. Most épp gépnél vagyok.
D.

– Remek! Most azt hiszi, ilyen szűkszavú béna vagyok! Kösz

szépen! – kiáltottam rá Nórira, mert egyrészt mégis hogy
képzeli, hogy csak így belenyúl a Facebookomba, másrészt
soha ilyen tőmondatokat nem írnék le magamtól.
De még mielőtt időm lett volna mélyebben is lehordani a
tesómat az iménti példátlan belekotyogásáért, már be is jelzett
a Skype-om, hogy egy bizonyos lev.jambi szeretne felkerülni a
partnerlistámra.
– Látod? Ő is gépnél van! Nem kell ezt túlbonyolítani! –
vigyorgott a képembe Nóri, mint aki tényleg cseppet sem érzi
helytelennek, amit tett. Sőt, még büszke is volt a lényegre törő
segítségére. Pff!
– Ezt még visszakapod! – sziszegtem, majd egy tétova
mozdulattal rányomtam az „engedélyez" gombra.
Levi rögtön akcióba lendült:

94
 lev.jambi:
szia dorci!  mi újs? hogy vagy ezen a szürke szombat
du-on?

– Na! Ez a te embered! Alliterációval nyit! Csúcs, nem? –

bökött oldalba Nóri, és látszott, hogy nagyon élvezi a szituációt. Hát,
legalább feldobtam a magányos délutánját....
– És én erre most mit írjak?
– Jaj, ne legyél ennyire béna! Várj! Majd én!
És igen, Nóri ismét helyettem lendült akcióba.
Tulajdonképpen végig ő chatelt lev.jambival, én csak kívülről
lestem, hogyan bonyolódom egy tőlem abszolút idegen írásbeli
stílussal netes ismeretségbe a sráccal, aki a villamoson szemelt ki
magának. Szép kis love story, mondhatom...
A chatelésünk végül így nézett ki:

dorci:
szia!
elég unalmas ez a nap… a tiéd?
lev.jambi:
hát, az enyém sem valami kúl
dorci:
na! történt valami gázos?
lev.jambi:
ja, semmi extra, csak tanulnom kellett,
biosztémazáró… boáhh…
(és itt egy hányós smiley következett... guszta...)

95
 dorci:
tizenegyedikes vagy, ugye?
lev.jambi:
aha! te pedig tizedikes, gondolom
dorci:
jól gondolod 
lev.jambi.

dorci:
a fb szerint a 3. ker-ben laksz, hogy kerültél a 61-es vilire?
lev.jambi:
ja, épp egy haverral volt találkozóm, akivel kondizni
járunk
dorci:
futópad? 
lev.jambi:
súlyzók 
dorci:
az menő! 

Itt kénytelen voltam felszisszenni, mert úgy festett, mintha most

már én, vagyis Nóri udvarolna ennek a Levi gyereknek. De Nórit
nem érdekelte az óvatoskodásom, különösen, hogy Levi már küldte is
a választ:

lev.jambi:
semmiség  te? sportolsz valamit?

96
 dorci:
épp tervezem elkezdeni a futást, jövőre a minimaraton a cél.

– Te megvesztél?! – néztem kikerekedett szemekkel a tesómra. –

Minek irkálsz ilyeneket?!
– Azt mégsem írhatom, hogy tök béna vagy minden sporthoz és
pár hónapja tesiórán majdnem kitörted a lábad, mert elbotlottál saját
magadban!
– Annyira izé vagy!
– Igen! És ezzel az izéségemmel most szerzek neked egy full helyes
pasit! Maradj nyugton es figyelj, okés?
Nóri néha követhetetlen! Úgy tud rendreutasítani, hogy kopni-
nyelni nincs lehetőségem.
Őrület ez a csaj!

lev.jambi:
húha! az király! minden elismerésem!

– Na, látod? Menő vagy te is! – kacsintott rám Nóri, és kénytelen

voltam belátni, ő jobb ebben a netes ismerkedés témakörben, mint én.
Meg egyáltalán, a pasizásban... hiába... nem vagyunk egyformák.

dorci:
kösz, de még el sem kezdtem, most már sajnos nem lehet
kimenni a szigetre, marad a konditerem.
lev.jambi:
ahova mi járunk haverral, az nagyon pöpec hely! ott van
az 56-os vili vonalán, te arrafelé laksz?

97
dorci:
igen 
lev.jambi:
na, az csúcs! nincs kedved egyszer együtt edzeni?
dorci:
haverral hármasban? 
lev.jambi:
neeeem!  havert akkor lepattintanám! 
dorci:
ez most egy randimeghívás? nem szoktam neten randikat
megbeszélni...
lev.jambi:
nagyon helyes! ne is tedd, mert veszélyes, én viszont
abszolút veszélytelen vagyok! úgyhogy maradjunk
annyiban, hogy ez egy „megmutatom neked a
konditermet, aztán meglátjuk" meghívás.
dorci:
benne vagyok 
lev.jambi:
jövő hét szerda megfelel? nem a mostani, hanem a rá
következő, ezen a héten témazáróhegyek, nem fogok
tudni gyúrni menni sajna 
dorci:
okés, nekem sem sürgős ez a futás téma 
lev.jambi:
na, akkor szuper, addig pedig nem zaklatlak, nehogy
elijesszelek és azt hidd, valami netes szatír vagyok,

98
 dorci:

lev.jambi:
na, hát további szép szombat du-t!
dorci:
neked is! 
lev.jambi:
örülök, hogy visszaírtál! 
dorci:


– Hát, ezt megcsináltad!

– Most mi bajod van? Egyeztettem neked egy randit Mr.
Tökéllyel!
– Igen, egy konditerembe! Most mehetek vele futni! Te
teljesen megőrültél?!
– Jaj már, egy kis futásba nem fogsz belehalni!
– És ha igen? Basszus, tök ciki lesz!
– Nyugi van! Nem azt írtuk, hogy profi futó vagy, hanem
hogy most szándékozol elkezdeni. Ha nem megy, majd
pironkodva bevallod, hogy mégsem a te sportod. Ő meg max
sport helyett meghív egy forró csokira. Ne parázz már!
– Könnyű azt mondani!
– Bakker, itt nyafogsz, ahelyett, hogy örülnél, amiért
felfigyelt rád egy ilyen szédítően helyes srác. Nem mindegy,
hogy futni kell vele vagy felolvasó-estre menni? Csak
találkozzatok, aztán ne szúrd el. Ennyi.

99
 – Ha már itt tartunk, azt hiszem, szívesebben mennék
felolvasóestre…
– Ahh, reménytelen eset vagy! – legyintett Nóri, aztán
fejcsóválva kivonult a szobámból.
Remek. Most megharagudott rám, de előtte még
beszervezett nekem egy futós randit. Imádom a tesómat, de
néha azért… na… néha elég kiborító tud lenni…
Viszont… randizom egy naggggyon helyes sráccal, akit a
villamoson hódítottam meg.
Hihi. 

100
 10. fejezet

Az osztály
Ez a mai volt a legzseniálisabb ofőóra evör! Sőt, a legjobb nap
is, mióta ebbe a suliba járunk. Mindenesetre sosem gondoltam
volna, hogy pont Varga fogja összekovácsolni az
osztályközösséget. Pontosabban Kati. Pontosabban én.
Pontosabban a terem kulcsa. Vagyis ez így mind együtt. 
Az egész úgy kezdődött, hogy az osztály mit sem sejtve
várakozott az ofő betoppanására, és ment a szokásos
forgatókönyv: Zsolti olvasott, Máté és Gergő Julinak tették a
szépet, Szilvi a szemüvegét törölgette, Ildi és Peti egymás
kezét szorongatták, Móni bambult, Zsófi és Gábor zenét
hallgattak megosztott fülhallgatóval, Ricsi és Robi Zsolti
matekleckéjét másolták, Linda és Anita… na, fogalmam sincs,
hogy ők mit csináltak, Réka a bölcsészével sms-ezett, Vera a
padjára dőlve aludt, Balázs és Henry amőbáztak, Andi a
Facebookot böngészte a telefonján és az öccsét csekkolta, Nóri
egy kottát silabizált a délutáni bodós énekórára, Karesz padra
feltett lábbal bámult kifelé az ablakon, én pedig Timi legújabb
bécis randiját hallgattam végig – már negyedszer. Szóval
elvoltunk.
És akkor betoppant Varga, hóna alatt az osztálynaplóval, mi
pedig biztosra vettük, hogy jön az unalmas „kinek hány

101
igazolatlan órája van, milyen jegyek nincsenek bent az
ellenőrzőben stb." program. Ehelyett szeretett (?)
osztályfőnökünk tétován letette a naplót az asztalra,
megvakarta a fejbúbját, megköszörülte a torkát, és látszott,
hogy valami irtó fontosat készül mondani.
Így is lett. Bár a megjelenése nem keltett különösebb feszkót
az osztályban, és mindenki folytatta az ofő belépése előtti
ténykedését, amint megszólalt, mindannyian felkaptuk a
fejünket:
– Nos… izé… nekem van egy kis dolgom… ha nem
haragszotok, a mai osztályfőnöki óra helyett szabad
foglalkozás lesz. Muszáj ezt elintéznem… ugye el tudjátok
foglalni magatokat csendben? – a mi válaszunk helyett ő maga
bólintott egy „igen"-t, és már ki is kacsázott a teremből.
– Hát ez meg mi a fene volt?! – méltatlankodott Máté,
mintha azt nehezményezné, hogy elmarad az ofőóra. Pff! Ez a
srác tök dinka.
Abszolút nem számítottunk rá, de Máténak az amúgy
mindig csendes és a háttérben meghúzódó, sőt mondhatni
észrevétlen Kati válaszolt:
– Az esküvőjére készül. December 12-én lesz, alig négy hét
múlva, és a menyasszonya állandóan zaklatja, hogy segítsen
neki dekorációkat választani, meg menüsort egyeztetni meg
ilyenek. Fura egy nő.
– Te ismered?! És egyáltalán, honnan tudsz te ilyeneket? –
förmedt rá Andi, mint aki egy fertelmes gaztettet leplezett le.
– Hát… szóval… izé… tulajdonképpen Varga a
nagybátyám… apukám öccse. Féltestvére… Közös az
anyukájuk. A nagymamám… Izé…
102
 – És ezt csak most mondod?!? – Andi most már tényleg
haragosnak tűnt. Mi, többiek ugyan nem haragudtunk, de
azért meglehetősen leesett valamennyiünk álla.
– Izé… én… mondtam… még a gólyatáborban… nem
emlékeztek?
Hm. Erre valahogy senki nem emlékezett. Én például, ha
egészen őszinte akarok lenni, Katira magára sem emlékeztem.
Szeptemberben az első napon úgy mutatkoztam be neki,
mintha még sosem találkoztunk volna, mire felhomályosított,
hogy egymás mellett ültünk a táborban a kajáldában. Tök ciki
volt.
– Szóval Varga a nagybratyód? Ez csúcs! – veregette hátba
szegény törékeny Katit Henry, mire Kati a kislábujja végéig
elpirult.
– Akkor te ott leszel az esküvőn? – tért a lényegre Andi, és
Kati félénk bólintására azonnal határozott: – Akkor nekünk is
ott a helyünk! Olyan nincs, hogy egy ilyen buliból
kimaradjunk!
– De… izé… nem hívta meg az osztályt – sápadt el Kati, de
Andit nem lehetett eltántorítani az ötletétől:
– Mi leszünk a meglepetés! Elmegyünk és kész!
Erre egyszerre felmorajlott az osztály, Timi tapsolni kezdett
örömében és kijelentette, hogy „jujjjujjjujjj, imádom az
esküvőket!", Vera feltápászkodott a padról és álmosan
körbekémlelt: „mi történt? bombariadó?", Robi pedig válaszul
megmondta a frankót: „hülye! az ofő nősülni készül és téged
kért fel tanúnak". Vera meghökkenve kérdezett vissza:
„komoly?!", mire Robi és Ricsi nyeríteni kezdtek és egymás
tenyerébe csaptak (pedig mióta Ricsi lenyúlta Robi plázás
103
csaját, nem valami nagy cimborák. De úgy látszik, ha szívatni
kell valakit, még mindig egy húron pendülnek).
Miután nagyjából lecsillapodtak a kedélyek, Andi folytatta:
– Ki kéne találnunk valami jópofa ajándékot. Mit szólnátok,
ha ma suli után itt maradnánk és ötletelnénk még egy kicsit?
– Megvesztél? Egy percet sem töltök el a kötelezőn túl
ebben a rohadt épületben! – bökte oda Karesz, aki ezek szerint
figyelt, bár egész idáig hátat fordított az osztálynak és az
ablakon sasolt kifelé. Nyilván már a szabadságot vizionálta…
– Ennyit igazán te is megtehetsz! A nagymamád meg fogja
érteni, ha ma egy órával kevesebbet töltesz vele! – hűtötte le
Andi, és meg kell hagyni, ez nagyon bátor és egyben övön
aluli beszólás volt. Karesz a legbalhésabb srác az osztályban,
nyáron valami graffitibotrányba keveredett, ami miatt az
apukája suli után rászabadította a nagymamát. Minden nap ott
ül a nyakán és Karesz szerint „nem hagyja élni".
Bár tulajdonképpen Andi froclija vicces volt, senki nem
mert nevetni. Mind tartunk Karesztől. (Ciki, de ez van. Andi
viszont senkitől sem fél. Hiába, aki olyan tesón edződik, mint
az ő öccse, annak acélból vannak az idegei.
– De tanítás után különböző tanfolyamok vannak a suliban,
nem hiszem, hogy bent maradhatunk a teremben – terelte át a
beszélgetést praktikusabb vizekre Szilvi.
– Esetleg beavathatnánk egy tanárt. Mondjuk Kiss Gergőt…
– javasolta Vera, akitől totál meglepő volt, hogy egyáltalán
figyelt, másrészről hogy bele is szólt a társalgásba, az
infótanáros ötlete viszont heveny füttyögést váltott ki a
srácokból. Kiss Gergő a legtrendibb tanár a suliban, fiatal,
jóképű és állati divatosan öltözködik. Az összes csaj rajong
104
érte, velük párhuzamosan persze a fiúk ki nem állhatják.
Állandóan azt bizonygatják, hogy nem is ért a
számítógépekhez, és csak azért vették fel tanárnak, hogy a
lányok a kedvéért legalább megtanulják bekapcsolni a
monitort. Á, kicsit sem negatív kép ez a lányokról, dehogy!…
– Én inkább Jocó bát avatnám be – mondta Ildi. – Ő nagyon
jóban van Vargával, biztosra veszem, hogy az esküvőre is meg
van hívva. Ő tutira segítene nekünk szervezkedni.
Nos, igen, a természettudományokban verhetetlen Ildinek
igaza volt: a piros pozsgás kémiatanárunk és az ofőnk, aki
mellesleg a bioszt is tanítja, kifejezetten bírják egymást,
mindennap együtt ebédelnek a kajáldában. El is fogadtuk az
ötletet – mert az közben nyilvánvaló lett, hogy az osztály
szeretne elmenni az esküvőre és jónak tartja Andi javaslatát,
miszerint találjunk ki valami király ajándékot –, és megbíztuk
Zsoltit, Jocó bá kedvencét, hogy járjon utána a lehetőségeknek.
Jocó bá tök jó fej volt, megbeszélte az igazgatóval, hogy a
portán elkérhetjük a teremkulcsot, és mivel a mi termünkben
pont nem volt semmilyen szakkör, ott maradhattunk, csak
annyi volt a feladatunk, hogy amikor végeztünk, zárjuk be a
termet és vigyük vissza a kulcsot. Pofonegyszerűnek tűnt.
Az ofőóra után volt még egy dupla tesink, és bár onnan
könnyű lett volna meglógni észrevétlenül, senki sem lépett le,
még Karesz is jófiúhoz illően visszajött és a lábát feldobva a
padjára, várta a fejleményeket. (Ha gonosz akarnék lenni, azt
mondanám, Andi érve gondolkodtatta el, és inkább velünk
ötleteit suli után, mint hogy a nagymamájával kelljen
tanulnia…  De nem vagyok gonosz. Á, nem.  Hihi… )

105
 Mind a huszonnégyen bent voltunk a teremben, Andi pedig
kilibbent a tanári asztalhoz, és szónoklatba kezdett.
Egyértelmű volt, hogy ebben a projektben ő vette kézbe az
irányítást.
– Na, akkor ötleteket várok! Mivel lepjük meg a mi szeretett
ofőnket nősülése alkalmából?
– Vegyünk egy teáskészletet! – bökte oda Zsófi, de Andi
csúnyán lehurrogta a javaslatát:
– Teáskészletet fognak kapni a nagynéniktől és
nagybácsiktól, meg az összes olyan rokontól, akikre a
fényképeket nézegetve majd egymásra mutogatnak, hogy „Ez
a te hozzátartozód! Az enyém biztos nem, a tied!" Valami
egyedit kell adni nekik! Mégiscsak mi vagyunk az első
osztálya Vargának, és amennyire ki van néha bukva tőlünk,
szerintem az utolsó is.
– Névre szóló törülköző? – ötletelt Gergő, amitől Andi a
kezébe temette az arcát, majd fokozva nemtetszését, a haját is
tépni kezdte. Temperamentumos egy csaj…
– Szerintem valami performance kéne. Valami, amit mi
magunk adunk elő – dobta be Nóri, és nem azért, mert az én
tesóm, de nekem nagyon tetszett ez az ajándéktipp.
– Na, ez már jobban hangzik! Lássuk csak, mihez értünk…
– Én például tudok hastáncolni! – jelentette ki büszkén Timi,
amire a fiúk füttyögni kezdtek, Andi szeme pedig villámokat
szórt:
– Hát ez remek ajándék lenne! Egyszer csak előpenderülnél
a templom közepén hasvillantó buggyos nadrágban és flitteres
melltartóban, majd járnál egy kígyótáncot?

106
 – Varga helyében nekem tetszene – kacsintott Ricsi,
belecsapott Robi tenyerébe, összevihogott Balázzsal és
Henryvel (Gáborral csak azért nem, mert Zsófi fegyelmezőn
meredt a fiújára, hogy ne merje elképzelni Timit flitteres
melltartóban), aztán felpattant a helyéről és kígyómozgást
kezdett imitálni. Meglehetősen bénán. Szegény Timi majdnem
elsüllyedt, annyira kínosan érezte magát.
Muszáj volt mentenem a menthetőt, így hát én is
felszólaltam, hogy eltereljem az égő fülű Timiről a figyelmet:
– Mit szólnátok ahhoz a jelenethez, amit az Igazából Szerelem
című filmben adnak elő egy ottani esküvőn?
– Én nem nézek ilyen nyálas filmeket, de ha a jelenet
lényege az, hogy a vőlegényt lebuktatja pár alulöltözött bige,
akiket most ti alakítanátok, én benne vagyok – próbálta az
előbbi poénját is felülmúlni Ricsi, de ez most nem jött be neki,
mert mindannyian kérdőn néztünk, Andit kivéve, aki
kérdések helyett szitkokat záporozott rá, és nyomatékül még
jól fejbe is csapta az Anita padjáról felkapott spirálfüzettel.
Aúúú….
– Szerintem Dóri arra a jelenetre gondol, amikor az ifjú pár
barátai meglepetésként felállnak és elénekelnek egy dalt nekik.
Vagy nem? – kérdezte félénken Ildi, Peti kezét szorongatva.
Édesek, ahogy ennyire nem bírják elengedni egymást egy
percre sem. 
– De igen, arra gondoltam. Kati! Lesz templomi esküvő
egyáltalán?
– Nem… egy szálloda halljában lesz a szertartás…
– Nagyszerű! Ott is meg tudjuk csinálni!

107
 – Csak egy a bökkenő! Hogy mi nem tudunk énekelni.
Tisztelet a kivételnek. És itt NEM Zsoltira gondolok – mondta
Máté, és el kell ismerni, ez a poénja ütött, ugyanis Zsoltinak
valami eszméletlenül bothallása és fahangja van. Szegény… 
– Nem kellene mindenkinek énekelnie! Ráadásul nem kell
CD-minőségűnek lennie a produkciónak – vette át tőlem a szót
Nóri, úgy látszik, neki azonnal leesett, mire gondoltam.
– Akkor ti kóristák énekelnétek, mi meg állnánk mellettetek
bénán, mint a díszpintyek? – kérdezte Gergő sértett hangon.
– A pintyek nem tudnak állni, te nagyon sötét – szállt be a
társalgásba Juli is, aki, bár a két tüc-tüc srác (Máté és Gergő) a
sminktanfolyamos átváltozása óta körülrajongja, látszólag
továbbra sem bírja a „szépfiúkat".
Máté felvetése amúgy kisebb vihart kavart, a kevésbé jó
hangúak jogosnak vélték a kifogást, míg a jobb hangi
adottsággal megáldottak „jaj, ne legyetek már ilyen izék!"
érveléssel próbálták meggyőzni őket. Andi pillanatnyilag
elveszíteni látszott az irányítást a káosz felett, és hatalmas
meglepetésre (nekem konkrétan az állam is leesett, mert én is
pontosan erre gondoltam) Karesz segítette ki:
– Akik nem tudnak annyira jól énekelni, ők lehetnének a
dob, vagy a kezükbe vehetnének egy csörgőt, szerintem ha
megkérjük Lacit, biztosan szívesen segítene összeállítani a
produkciót.
A vihar hirtelen elült, a váratlan fordulattól (hogy Karesz
megszólalt, pláne, hogy konstruktívan) mindenki elcsendesült,
majd megfontolva a javaslatot az osztály egy emberként
kezdett bólogatni.

108
 – Azt hiszem, ezt meg is beszéltük! – nyugtázta Andi. –
Házi feladat: mindenki megkeresi a YouTube-on a szóban
forgó jelenetet, avagy megkérjük Dórit, hogy keresse meg és
posztolja ki a Facebookra. Igen, így a legegyszerűbb. Holnapra
mindenki megnézi, Nóri pedig becserkészi Lacit, hogy
segítsen nekünk megkoreografálni a dolgot. Értem?
Bár el kell ismerni, Andi lelkesedése csodálatra méltó, de ez
a tanárkodós stílus nem igazán jött be az osztálynak, csak úgy
repültek felé a „tudod, kinek adjál te házi feladatot!" típusú
kedves üzenetek…
– Jól van, akkor oldjátok meg egyedül! Én csak segíteni
akartam! – fújta fel magát Andi, aztán sértődötten megvonta a
vállát, odapasszolta nekem a terem kulcsát egy „zárd majd be
és add le a portán, okés?" utasítással, és az ajtó felé indult.
– Várj már! Ne haragudj! – ugrottam elé, mert tökre bántott,
hogy szegény kiteszi a lelkét, mi meg így háláljuk meg. Biztos
vagyok benne, hogy magában mindenki jófejségnek tartotta,
amiért Andi levezényelte ezt az egész Varga-esküvő témát. Bár
nekünk eszünkbe sem jutott volna, hogy menjünk el az ofőt
meglepni az esküvőjén, irtó kalssz murinak ígérkezett, és
végre akadt valami, ami kicsit összébb kovácsolta a társaságot.
Ezt mindenki érezte. De hát sajnos mindig így járnak a
hangadók… nem lehet megúszni az irigyek vagy lustábbak
akadékoskodását, fintorgását. (Én például ezért nem is
szeretek irányítani. Nincs szükségem mások negatív
véleményére.)
Hirtelen ötlettől vezérelve betuszkoltam a kezemben lévő
kulcsot a zárba, ráfordítottam, hogy Andi ne tudjon távozni és
beszéljük meg, mielőtt sértődötten itt hagyna minket, a
109
következő percben pedig már csak a kulcs szára volt a
kezemben. A feje pedig a zárban.
– Upsz… – mondtam finoman és nőiesen, mert ami igazából
kikívánkozott volna, azt minden valamire való filmből tutira
kisípolják.
– Engedj ki! – förmedt rám Andi, akinek ezek szerint nem
esett le, hogy épp beletörtem a zárba a kulcsot.
– Nem tehetem…
– Jaj, ne kezdj el itt lelkizni, bunkók vagytok, nekem meg
erre nincs szükségem! Engedj ki! – kiabált Andi,
természetellenesen magas hangjára a többiek ijedten
elhallgattak, így a reakcióm már a síri csendbe hasított bele:
– Nem tehetem, ugyanis nem tudlak kiengedni. Bent
ragadtunk – azzal feltartottam bizonyítékként a törött kulcs
szárat.
– Basszus, Dóri! Elkésem az edzésről! – reagált elsőként
Balázs, mire a többiek is sipákolni kezdtek:
– Én meg a randimről! (Timi és Móni)
– Én meg az énekórámról! (Nóri)
– Nekem meg törit kéne tanulnom! (Zsolti)
A többiek panaszáradata már csak egy egységes morajként
jutott el hozzám, mígnem Karesz (immáron másodszor) a
segítségemre sietett:
– Hagyjátok már! Nyilván nem direkt csinálta!
Erre kicsit alábbhagyott a zúgolódás, de azért (némileg
jogosan) tovább ment a nyafogás:
– És most akkor mi lesz? Itt fogunk éjszakázni? – oké, Verát
nem az eszéért (nem) szeretjük…

110
 – Felhívunk valakit, hogy jöjjön és segítsen – javasolta
Gergő.
– És szerinted kinek van meg valamelyik tanár száma?
Teljesen elment az eszed? – hm, most az egyszer Máté nem
adott igazat a cimborájának. Különös.
– Katinak biztos megvan Vargáé – vihogott Henry, aki
továbbra sem bírt napirendre térni afelett, hogy Kati Varga
unokahúga, és Varga anno pelenkázhatta is Katit. Ami ugyan
nem így volt, mert Varga jó pár évvel fiatalabb lehet Kati
apukájánál, vagyis lehetett kábé tizenhárom éves, amikor Kati
született, de attól még Henryt nagyon elszórakoztatta ez a
lehetőség.
– Ha tudni akarod, nincs meg a száma. És különben is, neki
csinálunk meglepetést… – duzzogott Kati, én pedig azon
kezdtem el gondolkodni, ő vajon hogy hívja az ofőnket.
Vargának biztos nem. Tanár úrnak sem nagyon… Hehe, csak
nem Ivánnak?  És vajon tegezi? Hát persze, ha a nagybátyja!
De durva, hogy ez még soha, senkinek nem tűnt fel… Szegény
Kati, hát ennyire észrevétlen az osztályban?…
– Amúgy milyen a csaj? – szegezte a kérdést Henry Katinak,
akin látszott, hogy megilletődik a hirtelen felé irányuló
figyelemtől, amennyit összesen a négy év alatt idáig nem
kapott tőlünk. Jaj…
– Milyen csaj milyen? – kérdezett vissza értetlenül.
– Hát a menyasszony! Varga nője!
– Csinos. És akaratos… eléggé…
– Hehe! Varga egy papucs! – nyerített most Robi, és még jó
páran vele röhögtek a gondolatra. Tény, Varga nem az a
kifejezetten magabiztos és határozott férfias jelenség… 
111
 – Amúgy én láttam egyszer őket a moziban – mondta Móni,
mire mindenki felé fordult. – Pont előttünk ültek.
– Mit néztetek meg? – érdeklődött Gábor, mire Ricsi újabb
poénnal próbált sziporkázni:
– Arra nyilván nem emlékszik, mert végig smárolt a
pasijával, azzal a Matyi gyerekkel!
– Hüüülyeee! – viszonozta Ricsi kedvességét némileg
túlzottan nyávogva Móni, nem is sejtve, hogy a kis mozis
sztorija micsoda hullámot indít el. Ugyanis Máté lecsapott a
témára és élénken érdeklődni kezdett – na nem Vargáról és a
menyasszonyáról, hanem Matyiről:
– Ja, az a tizenegyedikes, ugye?
– Igen.
– Annak a gyereknek tök király a haja! Elkérhetnéd tőle a
fodrásza számát, én is csináltatnék egy hasonló sérót. Az menő
lenne, nem? Juli, szerinted? Akkor azért buknál rám, nem?
Kicsit mindannyian megrökönyödtünk Mátén, mert mindig
is tudtuk, hogy egy piperkőc, de azért túlzás, hogy ennyire
foglalkoztassa a saját haja, na meg hogy ennyire nyomuljon
Julira, csak mert hirtelen „jó nő" lett.
Aki viszont igazán kiborult a haj sztorin, az Anita. Egészen
váratlanul megszólalt, és gyakorlatilag megsemmisítette Mátét
a mondandójával. Sőt, valamennyiünket letaglózott, ami
ezután következett.
– Uramisten! Hogy lehetsz ennyire felszínes! – kezdte tőle
szokatlan felháborodással. – Azt gondolod, azért, mert
belöveted a hajad, máris menő arc leszel? És nem veszed észre,
hogy nevetséges, ahogy rástartolsz Julira, mióta kisminkeli

112
magát és miniszoknyát hord? Gondolod, hogy egy ilyen okos
lánynak majd pont te kellesz?! Egy ilyen egoista bunkó?!
– Csak féltékeny vagy, mert rád akkor se nézne egy fiú sem,
ha fürdőruhában kelletnéd magad – válaszolt Máté nem túl
udvariasan.
– Te tényleg ennyire egyszerű vagy?
– Nem, én pasi vagyok. De te ezt úgysem érted, mert te csak
egy értelmezhetetlen droid vagy!
Na, ez elég erős volt, erre egy emberként szisszentünk fel,
de szólni senki sem mert. Nem is volt rá szükség, mert Anita
folytatta:
– Én vagyok a droid? Hát, ha tudni akarod, nem csoda, ha
ebben a lélektelen közösségben tényleg azzá válók. Én és itt
mindenki! Egyszerűen hihetetlen, mennyire gáz ez az
osztálynak nevezett csőcselék! Tényleg csak engem döbbent
meg, hogy idáig azt sem tudtuk, Kati Vargának az
unokahúga? Négy év után?! Mire bizonyíték ez?
– Arra, hogy Kati nem reklámozta a dolgot, ennyi és nem
több – kelt barátja védelmére Gergő, vagy csak egyszerűen
bele akart kotyogni a vitába.
– Nem, ez arra bizonyíték, hogy mindenki annyira el van
foglalva saját magával, hogy egyáltalán nem érdekli a másik.
Hiába töltjük négy éve a napjaink nagy részét együtt, semmit
sem tudunk egymásról. Ez tényleg senkit nem zavar rajtam
kívül?!
– Talán mert itt mindenki tök unalmas. Te például biztosan
nem tudnál egyetlen érdekes sztorit sem felmutatni – fonta
össze maga előtt a karját Máté, és mintegy kihívóan nézett
Anita szeme közé.
113
 Anita szeme pedig egyszeriben megtelt könnyel, a szája
pedig megremegett:
– Hát, ha nagyon akarnék, tudnék.
– Na, egyet mondj! Átlagos vagy, szürke és unalmas! Az
elmúlt négy évben max annyi történhetett veled, hogy pár
évaddal több sorozatot tuszkoltál a fejedbe – döfte még
mélyebbre a tőrt Máté.
– Az öcsém autista. Apukám elhagyott minket két éve. Azt
mondta, nem bír így élni tovább, és lecserélt minket egy másik
családra. Új feleségre és annak az egészséges fiaira.
Anyukámat értelemszerűen teljesen lefoglalja az öcsém, akit
nem szeretne speciális intézetbe adni. Lehet, hogy nem a
legizgalmasabb sztori, de a semminél talán több.
– Anita!… Ezt nem is tudtuk… – mondta halkan Ildi. –
Miért nem mondtad?
– Nem akartam, hogy sajnáljatok. És most sem akarom. De
azért az mélységesen elszomorít, hogy ennyire szívtelen,
lelketlen ez a társaság és ennyire mindenki csak saját magával
meg a külsejével foglalkozik.
És ekkor olyan történt, amire tényleg nem számítottunk.
Vera, a legkívülállóbbnak és legsekélyesebbnek tartott
osztálytársunk felállt, odament Anitához és átölelte.
Néma csend volt, még Máté sem mert szólni egy szót sem,
csak lehajtott fejjel bámult maga elé.
Aztán Vera is „vallani" kezdett. Elmesélte, hogy ő egyedül
él a már középkorúhoz közelítő anyukájával, mióta az apukája
elhagyta őket egy fiatalabb nőért, amikor ő tizenegy éves volt.
Anyukája azóta teljesen magába fordult, nem nagyon érdekli,
Vera kivel és merre jár. Igaz, így kettesben maradni más,
114
mintha egy Anitáékhoz hasonló eset szakítja szét a családot, de
a lényeg, a tehetetlen magány ugyanaz.
Hirtelen már senkit sem érdekelt az edzés, a randi, vagy
hogy mielőbb szabaduljon az iskola falai közül. Ott ültünk
mind a huszonnégyen a teremben, és négy éve először
beszélgettünk. Ismerkedtünk egymással. Bepótoltuk a
lemaradást.
Kiderült, hogy nem csak Anita és Vera élnek csonka
családban: Juli, Henry, Gergő és Gábor szülei is elváltak,
ugyebár a mieink is, Andi szüleinél pedig folyton áll a bál.
Döbbenetes volt a felismerés, mennyi fájdalommal és
nehézséggel kellett már megküzdenie ennyi fiatal kis életnek,
és szavak nélkül is szövetséget kötöttünk, hogy ezentúl
megfogjuk egymás kezét és próbálunk együtt evickélni ebben
a nem egyszerű felnőtté válási folyamatban, ahol mélyen
legbelül valamennyien még mindig gyerekek vagyunk, akik
vágyunk a biztonságra és arra, hogy utat mutassanak nekünk.
Vidámabb vizekre evezve kifaggattuk Ildit és Petit, mikor
jöttek rá, hogy egymáshoz valók. Persze egyik sem vallotta be,
de nyilvánvaló, hogy már az óvodában érezték. Ők, vagy
legalábbis a szüleik, akik mindig ugyanoda íratták őket. 
Kiderült, hogy Zsófi és Gábor nyáron egy fesztiválon
botlottak egymásba véletlenül, és rájöttek, milyen jó fej a
másik, meg hogy rengeteg közös van az érdeklődési körükben
(rockzene, bringázás, fotózás). Aztán Zsófi egyszer
korrepetálta Gábort nyelvtanból, Gábor meg a fizikában
segített Zsófinak. (Gábor amolyan fiúsán őstehetség a
fizikához: az a titka, hogy érti, miről szól ez a tudomány… Ez
a lányoknak általában kevésbé megy jól.  Kivéve az olyan
115
zseni egyedeket, mint Juli vagy Ildi, vagy akik olyan
szorgalmasak, mint Szilvi.)
Ricsit és Robit megkérdeztük, hogy is volt ez azzal a plázás
csajjal, és Robi bevallotta, hogy eleinte nagyon haragudott
Ricsire, de aztán rájött, hogy hiányzik neki a barátja – nincs
kivel számítógépes focit játszania, így aztán inkább
megbocsátott, mert valójában nem is volt semmi komoly azzal
a lánnyal, akit egyébként Szandinak hívnak.
Réka a bölcsész fiúról, Misiről mesélt (ők is egy fesztiválon
találkoztak, de nem ugyanott, ahol Zsófi és Gábor ), aki
magyar és töri szakos tanárnak készül, éppen ezért Réka is
igyekszik behozni a lemaradását. Újabban pótolja a régebben
elmulasztott kötelezőket, rájött, hogy olvasni nagyon klassz
dolog, és belemélyedt a tizenkilencedik század történelmébe,
ahol ugyan még Halmaival nem tartunk, de Misinek az a
kedvenc korszaka, és rengeteg filmet néznek meg együtt, ami
azokat az időket dolgozza fel. Hm. Amúgy ez nem is hülyeség,
lehet, rajtam is segítene, ha elkezdenék történelmi filmeket
nézni, hátha közelebb kerülnék ehhez a tudományhoz, ami
állítólag elsősorban nem is tantárgy, hanem maga az élet.
Ha már a töri szóba került, természetesen engem is
kikérdeztek a többiek, mi ez az ősi ellenségeskedés Halmaival,
amire valójában magam sem tudom a választ. Olyan régóta
tart, hogy ki emlékszik már arra?! Volt pár rosszabb feleletem
meg dogám, azt hiszem, akkor alakult ki ez a nem kifejezetten
barátságos kapocs Halmai és köztem.
Egyébként nem csak nekem van ilyen sajátos viszonyom
egy tanárral, Linda például Komlós tanárnővel nem bír
megbarátkozni (Linda azt mesélte, Komlós állandóan
116
kevesebb pontot ad a dolgozataira, mint Anitának, pedig
mindig ugyanazok a számítások vannak a papírjaikon,
ugyanis rendszerint közösen írják a dogákat… hm… izé… 
Komlós tényleg nem igazán figyel, miközben dogát írunk,
ezért is gáz, hogy én még puskázni sem tudok… vagy hogy
Timi is akkora tök matekból és fizikából, mint én ), Vera
pedig Béres tanárnőt, alias „Gaál Noémit" nem bírja, de ez
egészen nyilvánvalóan kölcsönös…
Zsoltiról kiderült, hogy mióta a francia barátnője dobta egy
másik fiú miatt, teljesen össze van törve, és bánatában
elhatározta, hogy indul egy kémiaversenyen, vagyis már hetek
óta „edz" Jocó bával. Ciki, hogy ez sem tűnt fel senkinek
idáig…
Ahogy az sem, hogy Peti az Ildivel való „járás" közben letett
egy újabb nyelvvizsgát, ezúttal spanyol felsőt. Na jó, mikor ez
kiderült, mind kicsit összeszégyelltük magunkat. Mert akinek
nincs barátja vagy barátnője, a nap nagy részében azon
túráztatja magát, hogy legyen, akinek meg van, az leginkább
azzal tölti a napjait, hogy a randira készül, meg sms-ezik, meg
a Facebookon csekkolja, posztolt-e neki valamit a
szívszerelme, Peti meg a szerelemtől csak még jobban belejön
a nyelvtanulásba, és lazán kiráz a kisujjából egy felsőfokot.
Fura… és ijesztő… és nagyon irigykedem!!!
Ha már annyira belejöttünk a lelkizésbe, Balázs bevallotta,
hogy elég cikin érezte magát, míg Nóri a tesójával járt, mert
attól tartott, hogy Nóri majd olyan infókat tud meg Bencétől,
amit amúgy nem kíván megosztani az osztállyal. (Erre persze
jött a füttyögés, hogy mégis miről lehet szó? Verdás pizsama?
Vagy éjszakai fogszabályzó? Esetleg még mindig macival
117
alszik?? ) De most, hogy szakítottak végre, fellélegezhet. Ez
mondjuk elég hülyén jött ki, mármint a „végre szakítottak"
rész, mert Nórinak ez nyilván nem esett jól, pláne, hogy
többen csodálkozva kezdték faggatni, mert nem tudtak a
dologról. (Na, ők azok, akik nem lógnak állandóan a
Facebookon, mert különben látták volna, hogy Nóri kapcsolati
státusza újra „egyedülálló".)
Henry, hogy oldja a kialakult feszültséget (lám, még neki is
van érzéke a kínos pillanatok felfedezéséhez), arról kezdett
magyarázni, hogy simán lenyomná az idáig teniszbajnokként
nyilvántartott Balázst. Ezek a kis kakasok, állandóan
versengeniük kell! 
Miközben az osztály épp arról egyeztetett, mikor nézzük
meg együtt Timi egyik hastáncfellépését, valaki kintről
rángatni kezdte a kilincset.
– Hahó, van bent valaki? – hallottuk a portás hangját.
– Hát, vagyunk egy páran… – válaszolt Andi.
– Miért zárták magukra az ajtót? Már egy órája várok arra
az átkozott kulcsra! Az összes szakkörnek vége, csak maguk
időznek még mindig az épületben! Ez nem kaszinó, kérem
szépen, nekem meg lejárt a munkaidőm! Jöjjenek ki onnan!
– Dóri, most te jössz – figyelmeztetett a tesóm (ki más),
pedig már pont megfeledkeztem róla, hogy beletörtem a
kulcsot a zárba…
– Izé… szóval az van… hogy… történt egy kis probléma… a
kulccsal…
– Kassai Dóra! Már megint maga az?! – hangzott Halmai
mindenki máséval összetéveszthetetlen hangja, amire
egyszerre mindenki vinnyogva röhögni kezdett. Hát igen.
118
Halmainak és nekem már komoly múltunk van, ami a
beszorult zárakat illeti… De most legalább nem a fiú WC-be
szorultam be egyes-egyedül, hanem egy egész osztályt zártam
be a terembe. Ez egy fokkal kevésbé ciki… vagy nem?… De
hogy kerül ide már megint Halmai?!
– Jó, igen, ez most véletlenül én voltam, beletörtem a
kulcsot… de tényleg véletlen volt!
– Képzelem! – morogta Halmai, aki tényleg fogalmam sincs,
mit csinált ott ilyenkor. Szerintem ez az ember valami
láthatatlan szállal hozzám van kötve, és minden kínos
pillanatomban lecsap rám. Nem szabadulok tőle.
Azért most jól jött, mert segített az amúgy nem túl
talpraesett portásnak (aki még mindig azon pörgött, hogy
lejárt a munkaideje és miattunk nem tud hazamenni) keríteni
pár csavarhúzót, és kiszabadítani minket az osztályterem
fogságából.
Ahogy kinyílt az ajtó, mindenki felpattant és már indult is
kifelé, mintha mi sem történt volna az elmúlt csaknem két
órában. Pedig hatalmas dolgok történtek…
– A zárcserét ki kell fizetnie az osztálynak! Szólok az
osztályfőnöküknek! – emelte fel az orrom előtt a mutatóujját
Halmai, a háttérben pedig a tutyimutyi portás helyeselt és
szuszogott valami olyasmit, hogy „ezek a mai fiatalok nem
tisztelik a felnőtteket". Hogy ez vajon hogy jött ide, lövésem
sincs. Szerintem ez csak egy általános tézis, amit a felnőttek
szeretnek mondogatni, ha valami nem tetsző dolog történik
velük, aminek az okozói a gyerekek. Pontosabban kamaszok.
Mert ez ugyebár amolyan átmenet a gyerekség és felnőttség
között. Vagy mi…
119
 – Jaj, csak Varga tanár úrnak ne tessék szólni! – kaptam a
szám elé a kezem, majd meghallgattam Halmai kiselőadását
arról, hogy most bezzeg örülnék, ha megmentené a bőrömet és
nem szólna az osztályfőnökömnek az újabb balhémról.
Hagytam, hadd füstölögje ki magát, úgysem értené meg, hogy
épp meglepetésen agyaltunk az ofő esküvőjére, és ezért nem
akarom, hogy szóljon. Meghagytam abban a hitében, hogy
ismét ő a jóságos megmentő, aki sokadszorra is kihúzza a
csávából ezt a szétszórt libát (aki én volnék).
Mikor végre a portással együtt leléptek, egyedül maradtam
a teremben (Nóri is előrement, mert még Mónival volt valami
susmorognivalójuk), pontosabban kettesben Karesszal. Akkor
jöttem rá, hogy míg összezárva valamennyien kiöntöttük
egymásnak a lelkünket, és még Máté is egy „Ne hari"-val
bocsánatot kért Anitától, ő volt az egyetlen, aki azóta, hogy
kisegített az ötletelésnél, meg sem szólalt. Róla semmit nem
tudtunk meg.
Mivel amúgy tartok Karesztől, kerültem a tekintetét és
igyekeztem minél feltűnésmentesebben (hm… ketten voltunk
a teremben mindössze… mégis hogy gondoltam a
feltűnésmentes távozást?!) kihúzni a teremből.
Nem sikerült, ugyanis Karesz utánam szólt:
– Szerintem ez király ötlet volt!
– Kösz, de nem direkt törtem bele a kulcsot a zárba.
– Nem arra gondoltam.
– Hát akkor mire?…
– Amit az esküvőre javasoltál.
– Vagy úgy. Nem is gondoltam, hogy láttad a filmet… nem
olyannak tűnsz, mint aki… – Mit mondhattam volna: hogy
120
mint aki romantikus filmeket néz? Vagy mint akit a vaduláson
kívül bármi más érdekel?… így aztán nem is fejeztem be a
mondatot, csak lehajtottam a fejem és a kabátzsinóromat
kezdtem el bizergálni az ujjaim között.
– Na igen… – mondta Karesz sokat sejtetően, amitől
hirtelen rossz érzésem támadt. Talán neki is megvannak a
maga titkai… a maga fájdalmai.
De nem volt sem időm, sem lehetőségem (sem pedig
merszem…) kifaggatni erről, mert már ott sem volt. Köszönés
nélkül elviharzott.
Nóri a kapuban megvárt, és míg szótlanul baktattunk
hazafelé, nyilván ugyanarra gondolt, amire én. Hogy Anitának
mennyire igaza volt, és hogy micsoda szégyen, amiért idáig
szinte semmit nem tudtunk egymásról, mert egész egyszerűen
senkit nem érdekelt a másik. Megvoltak a kis klikkek, a
padsorok, a két-négy személyes barátságok, de mint közösség,
eléggé nagy hiányosságaink voltak. De talán most valami
elindult… hála Varga esküvőjének, Andi szervezkedésének és
a zárba beletört kulcsnak, ma mindannyian tettünk egy lépést
előrefelé az emberség, és talán a felnőtté válás útján is.

121
 11. fejezet

A soron kívüli
próba
Az egész úgy kezdődött, hogy szerdán suli után ránéztem a
Facebookra. Csak egy gyors rutincsekkolásnak indult még
mielőtt belevetem magam a töritanulásba, aztán valamiért
rákerestem Lénára Attila ismerősei közt (oké, bevallom, nem
először történt meg, szóval pontosan tudtam, hogy hogy néz
ki az adatlapja, hogy a profilképe egy tipikus csücsörítős-
pózolós-hajzuhatag-mutogatós fotó és hogy semmi sincs nála
tiltva, így ismeretlenként is akadálytalanul böngészhetem a
dolgait), és olyan infót találtam, amitől gombóc keletkezett a
gyomromban, a torkomban, és valahol a kettő között félúton
is. Ritka pocsékul éreztem magam.
A történet itt folytatódhatna úgy, hogy Léna összejött
Attilával, és erre ebben a formában kellett rádöbbennem, de
nem. Léna egy szájbiggyesztő, gipszes fényképpel és egy
informatív „a mai kosarazás eredménye: szalagszakadás "
kommenttel tudatta, hogy ágynak esett.
A gombócdömpinget két ok váltotta ki: az egyik, hogy
hirtelen elöntött a lelkiismeret-furdalás, mert Timinek, mikor
122
chateltünk, pont azt írtam, bárcsak kitörné azt a hosszú lábát.
Tehát valami boszorkányos úton-módon közöm lehet ehhez a
balesethez.
A másik, hogy hirtelen elöntött a reménykedés is: ha Léna
ágynak esett, ráadásul szalagszakadással, akkor egészen
biztos, hogy nem fog tudni táncolni a szalagavatón. (Szalag,
szalag… egyre megy na jó, bocs…) És akkor Attilának
kell egy új pár, akit nem kell elölről betanítani (hiszen a bálig
már csak pár hét van hátra), és aki nem lehet más, csak… én!!!!
És ahogy ezt összeraktam, meg is csörrent a mobilom, a
kijelzőn pedig ott virított Attila neve. A gombócok egyesült
erővel fogtak össze és lehetetlenné tették, hogy felvegyem a
telót. Tulajdonképpen gyorsan beláttam, hogy jobb is, ha most
nem beszélek Attilával, mert tutira nem tudnám leplezni az
izgatottságomat, akkor meg elárulnám magam, hogy kutattam
Léna után a Facebookon, ami viszont tök ciki. Úgyhogy
megvártam, míg Attila leteszi, és gondoltam, később majd
visszahívom, ha lehiggadtam.
De nem volt erre szükség, ugyanis pár perccel később már
érkezett is egy sms Attilától:

Ma este rendkívüli próba lesz, az okokat majd személyesen,

de nagyon fontos lenne, hogy el tudj jönni! Ugye
megoldható?!?!

Hehh, Attila SOHA nem használ ilyen írásjelkombinációt,

vagyis ő is full izgatott!  – gondoltam, majd vártam hat
percet (úgy éreztem, ennyi idő kell: nem túl gyorsan röppenek
rá a válasz gombra, de nem is váratom Attilát sokáig… a hat
perc ideális, na!) és küldtem is az sms-t:
123
Hű, ez komolynak tűnik! OK, valahogy megoldom, ott leszek!

Mikor az üzenet elment, magamhoz szorítottam a mobilt,

kitörni készülő, de visszafogottságra intett örömömben
ugráltam egy kicsit, majd megpróbáltam letörölni az oda nem
illő vigyort a képemről, és átcsörtettem Nórihoz, hogy vele is
közöljem a jó hírt.
– Mégis én leszek Attila párja a szalagavatón! – nyitottam be
a szobájába lényegre törően, mire Móni unottan pillantott fel a
füzetéből. Törire tanult. Izé…
– Na! Micsoda fordulat! – éreztem némi gúnyt a szavaiból,
úgyhogy siettem tájékoztatni a sajnálatos  (vagyis az én
szempontomból , de még mennyire , egyenesen
) fejleményről:
– Lénának szalagszakadása van, így nem tud részt venni a
szalagavatón. Attila pedig azt szeretné, hogy ugorjak be Léna
helyett.
– És mi lesz Tomival?
– Őszintén? Fogalmam sincs, de túlzottan nem is érdekel.
Nyilván ő kiszáll a táncból.
– Mi az, hogy nyilván, de fogalmad sincs?! Egy szót sem
értek!
– Jaj már, mit nem lehet ezen érteni?! Léna lesérült
kosarazás közben, ezt a Facebookról tudom. Aztán hívott
Attila, de nem vettem fel, nehogy eláruljam magam, hogy már
tudok a dologról. Aztán írt sms-t, hogy ma este rendkívüli
próba lesz és majd személyesen elmondja, de muszáj ott
lennem. Mi másról lenne szó, mint hogy nekem kell
beugranom Léna helyett? Tudom a táncot, én vagyok a

124
legtökéletesebb választás. Mivel nem Tomi hívott az extra
próba miatt, nyilvánvaló, hogy az új párom Attila. Vagyis én
vagyok az ő új párja. És ha minden jól megy, hamarosan már
nem csak a táncparketten! Csúcs, nem?
De Nóri cseppet sem osztotta a lelkesedésemet, sőt őt egy
egészen más probléma izgatta:
– Ma este?
– Igen, ma este.
– De ma nem érsz rá!
– Jaj, ne legyél ilyen kocka! Törit tanulok majd a villamoson!
– Nem a törire gondolok!
Egyáltalán nem értettem, miről beszél Nóri. Gitárórák már
nincsenek, kórus sincs, anyának sem most van a szülinapja,
apáék sem hívtak, hogy vigyázzunk Benjire… mi más dolgom
lehetne?! Tanácstalan képem láttán Nóri felvilágosított:
– Randid lesz!
– Nekem?
– Levivel!
– Ó, hogy az a… – erről totálisan megfeledkeztem. Múlt
héten ugyebár Nóri egyeztetett nekem egy futós randit azzal a
villamosos gyerekkel, de valamiért (nem is értem… talán az
esküvői őrület miatt) ez teljesen kiment a fejemből.
– Lemondom! – döntöttem hirtelen, de Nóri lehűtött:
– Nem is tudod a számát!
– Akkor írok neki Facebookon!
– És mit írsz? Hogy két órával a randi előtt köszönöd
szépen, de neked más dolgod támadt? És mi van, ha Attilával
mégsem jön össze? Akkor eldobod az esélyét, hogy egy full

125
helyes sráccal megismerkedhess. Már megint Attila miatt!
Gondolkozz!
Megfogadtam a tesóm tanácsát: gondolkodtam. Nórinak
igaza van. Levi alapvetően jó arcnak tűnik, akit érdemes lenne
megismerni, ráadásul… kábé fél perc alatt megszületett a
megoldás:
– Oké. Beugranál helyettem?
– A táncpróbára? Megvesztél?
– Nem. A randira!
– Te nem vagy komplett!
– Miért? Tök egyformán nézünk ki, ha én bejöttem Levinek,
te is be fogsz. Pláne, hogy a te cuccaidban nézett ki magának.
Ismerni pedig még nem ismer, szóval nem fog neki feltűnni a
csalás.
Nóri egy darabig töprengeni látszott, és akkor teljesen
megnyugodtam, hogy a tervem nem alaptalan. Mivel én
gyakorlatilag egyáltalán nem gondoltam erre a Levire, mióta
felbukkant, olyannyira, hogy még a randiről is elfelejtkeztem,
pedig azért egy randira alapesetben legalább másfél napot
készülnék (ruhaválasztás, smink, haj, agyalás, parázás stb.),
egyértelmű, hogy semmi szükségem erre az ismerkedésre,
még ha maga a tény fel is dobott, hogy a villamoson a puszta
jelenlétemmel meghódítottam egy srácot. Hihi.  De a
hiúságomnak ennyi elég is. Nóri viszont már az elején is tök
lelkes volt, neki nagyon tetszett Levi a képeken, és valójában
ők ketten chateltek, nekem semmi közöm nem volt ehhez a
találkaegyeztetéshez. Bence már a múlté, vagyis Nóri szabad
pálya, és látszólag nem lenne ellenére a dolog.
– És mondjam azt, hogy te vagyok?
126
 – Igen. Figy, ha kiderül, hogy nem jó arc, akkor úgysem lesz
vele következő randi, és az ő szempontjából teljesen
lényegtelen, hogy aki egy este erejéig mellette futkározik, azt
Dórinak vagy Nórinak hívják. Ha pedig egymásba estek,
akkor majd idővel be lehet vallani a kis csalást, addigra
mindegy lesz.
– Alsós korunk óta nem csináltunk ilyen cserét!
– Épp itt az ideje feleleveníteni ezt a szép régi hagyományt!
– kacsintottam, és a következő percben mindkettőnkön kitört a
heveny készülődési láz.
Alacsonyan repkedtek a levegőben a szűk szárú farmerek, a
vastag harisnyák, a térdig érő szoknyák, a blúzok, a pulóverek,
a topok, és a konditerem-randi okán a melegítőnacik (Mackó
Bandi is röppent egy tétovát, de ő csak véletlenül, nyilván nem
volt az opcionális jelöltek között): rövid idő alatt mindkettőnk
szobája egy-egy csatatérre emlékeztetett. Mikor mindketten
megtaláltuk a tuti befutót (Nóri egy farmer és hosszú ujjú felső
kötött pulcsival összeállítás mellett döntött, mivel azt könnyű
lecserélni a konditeremben térdig érő cica-nacira és futós
pólóra, én pedig harisnyát, farmerszoknyát és blúzt
választottam a romantikus keringőpróbához), következett a
fürdőszobás kör.
Kivételesen marakodás nélkül megoldottuk a kérdést: míg
Nóri a lábáról gyalulta le a szőrszálakat (a térdig érő cicanaci
mellé muszáj…), én a hajamat próbáltam jobb belátásra bírni
(hajmosásra nem volt idő, de egy kis frissítő átvasalás még
belefért), aztán Nóri készített magának egy divatos futó-copfot
(ő nevezte el így…), és én estem neki a lábamnak, mert ugye a

127
harisnyából kikandikáló tüskék is durván horzsolják a vérciki
kategória felső határvonalát.
Röpke egy óra alatt mindennel elkészültünk, és már a
köszöb előtt tolongtunk, hogy felhúzzuk a csizmáinkat, mikor
anya lépett be az ajtón:
– Hát ti? Hova, hova? Nem mondtátok, hogy ma lenne
valami program, pláne együtt!
– Nem is együtt megyünk – válaszoltam zsigerből őszintén,
mire Nóri szeme villámokat kezdett záporozni felém. Tény,
egyszerűbb lett volna azt mondani, hogy elugrunk a plázába,
mert leértékeltek egy tök jó szempillaspirált, de neeem, nekem
muszáj volt naivan belekergetni magunkat anya csapdájába,
ami a gyanakvó nézéssel és faggatózással indul, aztán jó
eséllyel vált át némi veszekedéssel kevert magyarázkodásba.
Szerencsére most nem volt szükség túl nagy ferdítésre,
legalábbis nekem, mert a szalagavatós próbákról anya tud,
mondjuk Nóri „netes randija" már gázosabb, pláne, hogy
valójában az én randimba ugrott be (uhh, mintha a randi
valami színdarab lenne ), így aztán ha már őszinteség,
gondoltam, legyen kerek a történet:
– Én szalagavató-próbára megyek, Attila hívott, hogy
rendkívüli gyakorlás lesz. Nem tehetek róla, muszáj mennem.
Nóri pedig kondizni megy.
– Nóri. Kondizni. Na ne röhögtess!
– Most miért!? Ott van a kezében a tornacucc, nézz csak bele
a táskájába, ha nem hiszed!
– Akkor már csak arra lennék kíváncsi, miért kell a
kondizáshoz a smink.

128
 – Aaaa… smink… hát, kitört Nóri homlokán egy ragya, és el
akarta takarni, mielőtt emberek közé megy. Tudod, hiába
sötétedik korán, de a villamoson meg a konditeremben erős a
fény, szóval… a szemfesték pedig figyelemelterelés miatt kell!
A ragyáról… tudod…
Nem tudtam eldönteni, melyikük néz rám kellemetlenebb
pillantással: anya, akin látszott, hogy a felét sem hiszi el a
mesémnek, vagy Nóri, aki a szemével kérte ki magának, hogy
ragyát hazudok a fejére, ráadásul a saját sminkelési
szokásaimmal körítve. De az idő haladt, így nem értem rá
összeomlani a nézésük kereszttüzében, szóval inkább
kituszkoltam Nórit az ajtón, anyát pedig egy „sietünk haza,
sziá"-val letudtam. Átmenetileg, mert abban biztos voltam,
hogy felkeltettem a gyanúját és nem nyugszik, míg ki nem
szaglássza, miről van szó. Különös egy érzés amúgy, amikor a
tesóm netes randija miatt kell kamuznom, ami eredetileg az én
randim lett volna, csak átpasszoltam, mert egy olyan randira
megyek helyette, ami valójában nem is randi, csak én
szeretném annak hinni. Cseppet bonyolult…
Az volt a terv, hogy én elmegyek az első villamossal, Nóri
pedig egy ház takarásában vár, míg eljön a Levi által megjelölt
pontos idő (4:20) utáni illendő három perces késés ideje (azaz
4:23), és akkor libben csak elő. Nem akartunk együtt
mutatkozni, nehogy rögtön az elején lebukjunk, hogy kettő
van belőlünk.
A terv amúgy tökéletes lett volna, csupán azt az egy faktort
nem kalkuláltuk bele, hogy Levi előbb érkezik, az illendő öt
perc (4:15) helyett tíz perccel előbb ott volt, ráadásul pont

129
annál az ajtónál szállt le a villamosról, ahol én szándékoztam
felszállni. Peches véletlen? Aááá, dehogy!
– Dóri! Szia! Jó korán ideértél! Akkor megyünk is tovább
ezzel a villamossal?
Gyorsan kellett cselekednem. Ha most visszaszáll velem,
akkor a szalagavatós próbámnak lőttek, helyette mehetek futni
Levivel (farmer miniben), Nóri meg itt fog szétfagyni a
megállóban, mert hiába vár majd a srácra. Na nem, ennél még
az igazság (khm… majdnem igazság) is jobb, így aztán a
helyzethez képest lazán (és sebtiben, mert ahogy a vonat, úgy
a villamos sem vár…) közöltem:
– Szia! Te biztos Levi vagy! Én pedig Nóri, Dóri ikertesója.
Mindjárt jön ő is, várd meg itt, jó?
Azzal otthagytam a megnyúlt képű srácot, akin látszott,
hogy köpni-nyelni nem tud, de legalábbis meg van róla
győződve, hogy kamuztam, és ennél gázabb lerázásban még
sosem volt része. Az ajtó becsukódott, a villamos elindult, én
pedig küldtem egy sms-t Nórinak:

Indulj, Levi már ott van, összefutottunk, szóval van ikertesód,

de te vagy Dóri, oké?

Mikor visszaolvastam, magam is felszisszentem, mert ha ezt

egy pszichológus meglátja, nem mosom le magamról, hogy
skizofrén vagyok, az már biztos!
Bíztam benne, hogy Levi és Nóri randija ezek után már
sínen van, és nagyon drukkoltam, hogy Levi ne röppenjen rá
túlzottan az ikertesós vonalra, mert akkor szegény Nórinak
lesz pár kellemetlen perce miattam…

130
 Mire odaértem Attiláék sulijához, persze már el is
felejtettem Levit, annyira rágörcsöltem a gondolatra, hogy
nemsokára Attila közli, Lénával mi történt, és megkér, hogy
legyek én a párja. Muszáj lesz kibírnom vigyorgás nélkül (mert
hát örülni egy ilyen balesetnek elég cink… pedig… hát… …
sőt … izé ), ráadásul azt sem szabad megsejtenie, hogy a
Facebookról már tudok Léna szalagszakadásáról! –
mantráztam magamban.
A suli kapujában Tomi ácsorgott. Ahogy meglátott, sebes
léptekkel elindult felém:
– Jaj, de jó, hogy el tudtál jönni! Nekem lemerült a mobilom,
ezért megkértem Attilát, hogy szóljon neked, de nem tudtam,
elért-e. Ezek szerint igen. Hallottad, mi történt?
– Igen… vagyis nem… csak annyit tudok, hogy soron kívüli
próba lesz.
– Bizony. Méghozzá Attiláék miatt. Léna tegnap
kosáredzésen elesett és elszakadt a térdszalagja.
– Jaj, szegény – mondtam őszintén (khm… őszintén
remélve, hogy most az következik: „ezért te leszel Attila párja,
én pedig örülök, hogy megismertelek, szia!")
– Igen… Szóval most valakinek be kell ugrania Léna helyett.
– Érthető. És természetesen vállalom. Sajnálom, hogy így te
kimaradsz a táncból, de nyilván megérted, hogy ebben a
helyzetben nekem Attila mellé kell állnom, és…
– Nem, nem, félreérted! Attila új párja… na, de itt is vannak!
Sziasztok!
Rettenetes gyanúval fordultam meg, és… Attila állt
mögöttem, mellette pedig nem más virított, mint Linda,
méghozzá életnagyságban, vadonatúj menő frizurával,
131
nagylányosan komoly szövet télikabátban, csaknem térdig érő
fekete csizmában és lovaglónadrágban.
– Szia, Dóri! Örülök, hogy újra látlak! – mosolygott rám az
őzbarna, hatalmas és precízen kifestett szemével, amik az
öröm helyett inkább azt az üzenetet küldték felém, hogy „lám,
lám, te még mindig reménykedsz, pedig én MINDIG
megszerzem, amit akarok!"
– Aha, aha… igen, én is – motyogtam, aztán valami furcsa,
megmagyarázhatatlanul sötét köd borította be az agyam, és
rámeredtem Attilára: – Beszélhetnénk egy percet?
– Most? De hát mindjárt kezdődik a próba!
– Tudom, de ez sürgős! Légy szíves!
– Dumáljatok csak, mi bent megvárunk titeket! – kacsintott
oda Linda, belekarolt Tomiba, aki ettől baromira zavarba jött
és megbotlott a saját bakancsában. Nagyon gáz szegény
srác!… Mikor eltűntek a kapu mögött, rá is zendítettem. Nem
volt veszteni valóm. Már nem. Viszont úgy éreztem,
megfulladok, ha nem öntünk végre tiszta vizet a pohárba.
– Muszáj volt pont Lindát idehívnod?
– Jézusom, Dóri! Ne kezdd elölről, kérlek!
– Abba bele sem gondolsz, hogy eshet ez nekem?
– Nyilván Tomi már elmondta, mi történt Lénával.
Megkértem Lindát, hogy ugorjon be helyette. Ez miért bűn?!
– Miért nem engem kértél meg?!
– Mert te Tomival táncolsz.
– Attila! Miért hívtál el erre a szalagavatóra? – szegeztem
neki nyíltan a kérdést. Elég a játszmákból!
– Hogy Tominak legyen párja. De hát már mondtam…
– Nem volt benne semmi hátsó szándék?
132
 – Milyen hátsó szándék? Nem értelek!
– Például hogy újra összejöjjünk… hogy a próbák alatt…
újra…
– Dóri! A mi kettőnk ügyének vége! Azt hittem, a múltkori
találkozónkon tisztáztuk.
– Nem tisztáztunk semmit! Végre megpróbáltalak
elengedni, aztán újra felbukkantál, jöttél ezzel a hülye
szalagavatóval, én meg újra elkezdtem reménykedni! Miért
csinálod ezt velem?! – eddigre persze már el is bőgtem magam
(a sötét köd megbabonázta az agyam és minden tartásomat
sarokba szorította), és nem foglalkoztam vele, hogy mellettünk
közben több tizenkettedikes is elhúzott, akik pletykaéhesen
megbámulták a jelenetünket.
– Én nem csinálok semmit. Csak szívességet kértem tőled…
mint régi jó barátomtól.
– Barát? Jó barát?
– Igen.
– Ennyi? Én neked csak ennyit jelentettem?
– Nem… valamikor nem… de mostanra…
– Szóval akkor úgy képzeled, azok után, ami volt velünk,
lehetnénk barátok… jó barátok?
– Hát… úgy.
– Tudod mit? Ezt hívják úgy, hogy szánalmas!
– Mi ezen a szánalmas?
– Az, hogy… hogy itt hitegetsz, aztán közlöd, hogy legyünk
barátok, mindezt úgy, hogy közben az orrom alá tolod
Lindácskát is. Tök gáz!
– Oké. Ha kíváncsi vagy a véleményemre, inkább az a
szánalmas és tök gáz, amit te csinálsz. Azt hittem, érettebb
133
vagy a korosztályodnál, de óriásit tévedtem! Nagyon jólelkű,
kedves lánynak ismertelek meg, és ezt őszintén szerettem
benned, de rá kellett jönnöm, hogy hihetetlenül gyerekes
módon tudsz viselkedni.
– Tényleg? Tényleg? Akkor… – és itt iszonyatosan vágytam
rá, hogy valami ütőssel vissza tudjak vágni a sértéseiért, amik
annyira fájtak, hogy szinte fojtogatták a torkomat, de mielőtt
mondhattam volna valamit, Attila folytatta:
– Dóri! Én nem vagyok híve a „ha ló nincs, szamár is jó"
játéknak! Akkor sem, ha az előkelőbb „ló" szerepét osztanád
rám.
– Elárulnád, mégis mi a fenéről beszélsz? Mit jössz itt a
lovakkal?
– Azt hiszed, bevettem a múltkor, mikor találkoztunk, hogy
az anyukád hívott? Ismerlek elég jól, és totálisan bénán
hazudsz! Nyilvánvaló volt már akkor, hogy srác van a
dologban. És ha nem tévedek, az a bizonyos csókos gyerek
lehetett, akit valamiért szeretsz a másod-unokatesódként
beállítani, tényleg nem értem, miért.
– Mert a másod-unokatesóm! – kiabáltam Attila arcába
dühösen. Dühített, hogy tényleg ennyire ismer, hogy nem
lehet előtte füllenteni, hogy beégtem, hogy tulajdonképpen az
a legbénább, hogy valóban az unokatesómmal smaciztam, na
és persze, hogy így aztán minden szinten lejárattam magam.
Pedig a java csak most jött.
– Amúgy szerettem volna hinni neked. Már csak a szép
emlékek megőrzéséért is… De valahogy nem fér a fejembe,
miért nem lehetett bevallani, hogy randizgatsz azzal a taggal.

134
 – Nem randizgatok senkivel! Hidd már el! – fogalmam
sincs, minek bizonygattam még az igazam, de azért jólesett
volna, ha Attila nem gondol rólam valótlanságokat.
– Ühüm. És a mekis találkozónk után egy nappal ultrarövid
sortban, akkora sminkkel, hogy a túloldalról feltűnt volna,
nem azzal a gyerekkel ácsorogtál véletlenül a bölcsészkar
előtt? Nekem randinak tűnt, nem így szoktál felöltözni egy
rokoni találkozóra.
– Mi a fenét kerestél te ott? Csak nem követtél engem? –
esett le az állam és kerekedett ki a szemem egyszerre. És nem
tudtam, örüljek-e, hogy Attila kémkedett utánam (mert akkor
fontos volnék neki vagy mi…), vagy kikérjem magamnak
(mert kémkedni valaki után nem túl illendő… még ha olykor
én magam is űzöm ezt a sportot… ugye… izé…). De semmi
ilyesmiről nem volt szó.
– Nyelvvizsgára jelentkeztem. Arrafelé van a központ. És
aznap volt a határidő. Meg sem láttál, pedig mellettetek
mentem el.
Vagy úgy. Szóval nem elég, hogy aznap elkapott az ellenőr,
hogy Jácintról kiderült, mekkora egocentrum, vagy legalábbis
engem micsoda egy dedósnak tart… még Attila is meglátott
vele és elkönyvelte, hogy egy hazug liba vagyok. Csúcs!
– Akkor már csak azt áruld el, mindezek után miért akarsz a
barátom lenni… – váltottam megadóan csendesebb
hangnemre.
– Mert alapból eléggé bírlak. Csak hát… úgy nem
passzoltunk. Azt hiszem, talán tényleg nem vagy még elég
érett… egy kapcsolathoz… velem.

135
 Na tessék! Már megint az érettségem… Válaszul csak
ennyire tellett:
– …Akkor azt hiszem, semmi keresni valóm egy
szalagavatón, ahol csupa érett, komoly felnőtt lesz. Szóval
mondd meg Tominak, hogy bocs, inkább visszamegyek még
kicsit a játszótérre, mert az az én igazi terepem.
És ezzel hátat fordítottam, és amennyire a magas sarkú
csizmám engedte, futásnak eredtem. Nem néztem vissza,
fogalmam sincs, Attila ledöbbent-e, vagy bosszankodott, vagy
szó nélkül bement a suliba, de már mindegy is volt.
Az arcomon végigfolytak a könnycseppek, szinte semmit
sem láttam, csak futottam a buszmegállóhoz, hogy mielőbb
messzebb kerülhessek Attila iskolájától, Attila
szalagavatójától, Attilától… és az összes fiútól, aki szerint
gyerekes vagyok. Először Jácint, aztán Attila vágta ezt a
fejemhez.
Legszívesebben elbújtam volna egy föld alatti
vakondlyukba, ahol sötét van, nem lát senki és én sem
láthatom saját magamat. Gyerekes vagyok… kislányos…
szánalmas… csak ezek a szavak jártak a fejemben, lüktetett a
fülem, és hirtelen magam is nevetségesnek tartottam az összes
gondolatomat és tettemet: a reménykedő agyalásokat, a
kombinálásokat, az „A terv", „B terv" dolgot, a ruhákat és a
sminket, amiktől azt remélem, hogy csinosabbnak, szebbnek,
idősebbnek tűnök… mennyire felesleges minden! Hiszen ez
mind csak póz! Egy maskara, egy álca, ami elrejti azt, aki
igazából vagyok: egy nevetséges, dedós kislány.

136
 Jó páran megbámultak a buszon és a villamoson, de
kivételesen ezzel sem törődtem. Alig vártam, hogy
hazaérhessek és magamra zárhassam az ajtót.
Mikor átléptem a küszöböt, anya rögtön ott termett, hogy
folytassa a szimatolást, de amint meglátott, ijedten csapta
össze a kezét:
– Dóri! Hát veled meg mi történt?
– Anya! Én tényleg olyan dedós kislány vagyok?
– Ki mondott ilyet?!
– Így szó szerint senki… csak… – folytatni már nem tudtam,
mert kitört belőlem a zokogás. Anya pedig nem faggatott, csak
csendben megvárta, míg a zokogásom hüppögésre csillapodik,
addig pedig fáradhatatlanul simogatta a hajamat. Jólesett
belebújni az ölelésébe. Talán tényleg még kislány vagyok,
talán tényleg nem vagyok érett arra, hogy legyen egy nálam
akár csak két évvel idősebb barátom… nem tudom. De abban
a pillanatban védtelen gyermeknek éreztem magam, akit csak
az anyai ölelés képes megvigasztalni.
– Attila? – tette fel a kérdést aztán anya.
– A nevét sem akarom többé hallani.
– És a szalagavató?
– Nem lesz semmiféle szalagavató. Vagyis lesz, csak
nélkülem.
– Értem…
És abban a pillanatban megrezzent a telefonom a
táskámban. Átfutott az agyamon, hogy esetleg Attila üzent,
bocsánatot akar kérni, vagy valami hasonló. Félve vettem elő a
készüléket. De nem Attila írt, hanem Nóri:

137
Már hazafelé tartok és issssszonyatosan fel vagyok dobva!!
Levi ultra jó fej!!!!!!  Imádok futni, imádok Dóri lenni, és téged
is imádlak, amiért átpasszoltad nekem Levit!  Hogy megy
a dolog Attilával? Pusssssz!!

– Na? – kérdezte anya.

– Nóri írta, hogy jó volt a kondi és már jön hazafelé.
– Vagy úgy – bólintott, és egyértelmű volt, hogy tisztában
van vele, ez a kondi nem csupán a testmozgásról szólt.
– Bemegyek a szobámba.
– Persze, menj csak! – simította meg még egyszer a hajamat,
majd utánam szólt: – És Dóri! Egyáltalán nincs veled semmi
baj! Tizenöt éves lány vagy, álmodozó, néha kicsit hebrencs,
tiszta szívű és odaadó. Most tanulod az életet és néha hibázol.
Ahogy mindannyian hibázunk. Megkomolyodni még ráérsz.
Ne ásd el magad túl mélyre, rendben?
Könnyes szemmel rámosolyogtam az én drága anyukámra
és bevonultam a szobámba.
Ezen a napon a korábbi kérdőjelek helyett kitettem egy
óriási pontot az Attila és Dóri címet viselő történet végére. Fájt.
Nagyon.

138
 12. fejezet

A futós randi
Nóri fegyelmezett mosollyal a képén berontott a szobámba
(nehogy anya szagot fogjon, amiért ennyire feldobódott egy
kis futópados kocogástól), majd a szobám biztonságába érve
örömében toporzékolni kezdett. De amint meglátott
kuporogva a földön sírni, azonnal abbahagyta az
ugrabugrálást és odakucorodott mellém.
– Mi történt?! Attila mégsem…
– Linda lett az új párja. És volt képe odatolni őt az orrom
elé. Olyan mérhetetlenül hülye voltam, amiért azt hittem, lehet
még nála esélyem! Ráadásul ő is közölte, hogy gyerekesnek
tart. Pont mint Jácint. És, hogy teljes legyen a sztori: meglátott,
mikor Jácinttal randiztam, szóval még azt is hiszi rólam, hogy
egy hazug liba vagyok. Egy gyerekes, hazug liba. Annyira…
annyira gáháháááááznak érzem most magam!
Nóri átölelt, pont mint az imént anya, és tök rendes volt,
mert nem kezdett el arról papolni, hogy ő megmondta, hogy
hagyjam már békén ezt az Attila-ügyet, sőt a jácintos
lebukásomra sem kérdezett rá, pedig nyilván kíváncsi lett
volna a részletekre. Hüppögtem még egy sort, aztán úgy
döntöttem, kicsit félrerakom az önsajnálatot, elvégre Nóri

139
eredetileg lelkendezve jött be a szobámba, szóval nem lenne
fair, ha beléfojtanám az örömködést a magam búbánata miatt.
– Na de inkább mesélj te! Mi volt Levivel?
– Jaj, nem, övön aluli lenne, ha elkezdenék itt repkedni meg
minden, amikor te ennyire magad alatt vagy!
– Ne izélj már! Végül is Levi úgy tudja, velem randizott,
úgyhogy halljam, hogy sikerült a randim?!
– Na jó, ha tényleg szeretnéd, elmesélem.
– Naná hogy! – trombitáltam még egy jelentősei a már
rongyosra áztatott papírzsepimre, és átadtam magam Nóri
sztorijának.
– Oké. Szóval, ugyebár összefutottatok a villamosnál, és
küldted azt az sms-t. Amúgy a ház takarásából láttam, hogy
ott van a megállóban, vakargatja a fejbúbját, és már indult is
volna át az ellenkező irányba menő villamoshoz, mikor elé
toppantam. „Akkor nem kamu volt és tényleg van egy
ikertesód" – mondta köszönés helyett, én meg csak hülyén
heherésztem, mert basszus, ez a srác élőben még helyesebb,
mint a fotókon!! Itt egy kicsit félbeszakadt a párbeszéd, mert
csak néztünk bele mélyen egymás szemébe, aztán ő törte meg
a csendet: „te még csinosabb vagy, mint amire emlékeztem!"
– Ó! Tényleg szimpi a srác!
– Ugye?!
– Aha, nyíltan közli, hogy jobb csaj vagy, mint én.
– Jaj már, Dóri! Nyilván csak bókolásból mondta.
– Jól van, tudom. Különben is, számomra a pasik – minden
pasi – mától tabu kategória, szóval felőlem azt is gondolhatják,
hogy egy béna, ronda kislány vagyok, az sem izgat. Nem
vagyok kíváncsi a véleményükre és kész.
140
 – Ne ess túlzásokba…
– Nem szoktam.
– Aááá…
– Folytasd inkább a sztorit! Ott tartottál, hogy Levi
megállapította, jobb csaj vagy nálam.
– Nem ezt állapította meg, de mindegy. Megvártuk a
következő villamost, és közben arról faggatott, milyen érzés,
hogy kettő van belőlem, de mivel ez kényes téma – nem
akartam túlságosan belebonyolódni, nehogy lebukjunk idő
előtt –, inkább a kondizásról kérdezgettem. Képzeld, már egy
éve rendszeresen jár edzeni, nyár óta a haverjával, aki ajánlotta
neki ezt a termet, akkor szokott át ide, amúgy pedig nyári
szezonban kajakozik is. Mondanom sem kell, olyan karja van,
hogy őrület!
Egyébként a belvárosba jár gimibe, átlagos tanuló, utálja a
bioszt, mert egy hárpia a tanáruk, a tesi a kedvence, a
testnevelési egyetemre akar majd menni, de a szülei a közgázt
nyomatják, amihez semmi kedve nincs. Míg odaértünk a
terembe, kábé mindent megtudtunk egymásról, mert
végigdumáltuk az utat, képzeld, olyanokat is tudok, hogy
imádja a mákos tésztát, de a paradicsomos káposztát utálja!
Hát nem zseniális?
– Öööö… melyik része?
– Az egész! Én is utálom a paradicsomos káposztát!
– Vagy úgy! Azt hiszem, erre mondják, hogy odafönt is
egymásnak teremtettek titeket!
– Olyan izé vagy! Miért kell gúnyolódni?
– Jó, bocs… de azért elég vicces, hogy ilyen témák is szóba
kerültek kábé ötperces ismeretség után.
141
 – Valójában fogalmam sincs, honnan jött ez a kaja dolog, de
mindegy is, tök jól eldumáltunk, ez a lényeg.
– És mi volt a teremben?
– Na, hát az volt csak a para! Te! Egy ilyen konditerem tele
van izomagyú pasikkal meg durván kidolgozott fenekű
csajokkal, úgy éreztem magam köztük tizenöt éves létemre,
mint egy lepukkant nagyi.
– Lepukkant nagyi? Hát ez jó!
– Különösen, mikor felmásztam a futópadra. Még szerencse,
hogy a chaten írtam neki, hogy most kezdem – azaz kezded – a
futás témát, mert így csak enyhén volt ciki, amikor fogalmam
sem volt, hol kell bekapcsolni azt az izét. Annyi gomb van egy
ilyen futópadon, hogy nem hiszed el! Lehet rajta állítani
tempót, meg lejtőmeredekséget, meg hogy mérje a
szívverésed, meg hogy mutassa, hány körnél tartasz.
– Körnél? A futópad nem egy helyben áll?
– Jaj, dehogynem! De van egy bizonyos kilométer, amit egy
körnek számol.
– Aha…
– Levi azt javasolta, fokozatosan emeljem a tempót, először
csak sétáljak ütemesen, mert ez lesz a bemelegítés. Ezt a részt
még nagyon élveztem, mert közben dumálgattunk,
poénkodtunk, de négy perc után úgy éreztem, nekem elég is
volt ennyi testmozgás, persze nem akartam beégni Levi előtt,
így mikor indítványozta, hogy emeljük a tempót, csak
bólogattam – beszélni már úgysem tudtam volna lihegés
nélkül. Aztán Levi szerint elértem a megfelelő sebességet, így
magamra hagyott és elment egy közeli géphez karizmozni.
Na, ekkor kezdődött a szenvedés!
142
 – És te még engem akartál futni küldeni!
– A futás az egy dolog, persze abba is majdnem belehaltam,
de képzeld, közben kikötődött a tornacsukám fűzője, és
fogalmam sem volt, hogyan állítsam le a futópadot.
– Upsz…
– De még mennyire, hogy upsz! Igyekeztem kisebb
terpeszben futni, hátha akkor nem botlok meg a fűzőben.
Rémesen gázul nézhettem ki!
– Terpeszben futottál? Nem vagy gyenge!
– Várj, még nincs vége! A kezemmel igyekeztem úgy
kapaszkodni, hogy a terpesz ellenére se boruljak le a padról,
na, egy ügyetlen mozdulattal lesodortam a fogantyúra terített
törülközőmet, ami egyenesen a két lábam közé esett.
– Aúúú…
– Az aúúú még csak ezután jött. Annyira bepánikoltam,
hogy ha a cipőfűzőben nem is, de a törcsiben tutira orra fogok
esni, hogy ijedtemben megnyomtam a STOP gombot, a gép
rántott egyet rajtam, majd megállt, én meg a lendülettől egy
hihetetlenül béna pózba kerültem: a lábaim terpeszben
hátracsúsztak a szalag végére, a kezemmel meg görcsösen
markoltam a fogantyúkat. Igen, jól képzeled: a futószalag és a
testem egy kb. harminc fokos szöget zártak be.
– És… és ezután mi történt?
– Mi történt volna? Elkezdtem irdatlanul röhögni. Annyira
röhögtem, hogy már fájt, Levi meg először ijedten ugrott oda,
hogy segítsen, de aztán ő is röhögött velem együtt. Lesegített a
padról, én elnyúltam a konditerem közepén, és szó szerint
fetrengtem a röhögéstől. Levi pedig azt mondta, soha nem

143
találkozott még ennyire bájosan lökött csajjal. Hát nem
aranyos?
– Hát… de… azt hiszem. Mindenesetre koszi, hogy ilyen jól
alakítottad a szerepem.
– Na igen, ezen röhögtem a legjobban, hogy úgy látszik, a
név kötelez, és amint Dórinak adom ki magam, én is olyan
kétballábas leszek, mint te.
– Most akkor ezen sértődjek meg?
– Inkább ne! Nem sértésnek szántam! És komolyan, leckéket
fogok venni tőled, hogy hogyan lehetek továbbra is bájosan
lökött, mert úgy látszik, ez bejön Leviek. Nekem pedig Levi
jön be, de nagyon. De… figy… – komolyodott el Nóri hirtelen.
– biztos… biztos, hogy átpasszolod őt nekem?
– Miért? Gondolod, a következő randira már én mennék el
helyetted, azaz magam helyett, azaz… na szóval, hát persze
hogy biztos!
– És… nem bánod?
– Mit?
– Hát… hogy lemondtál róla… izé… Attila miatt… pedig…
– Egyáltalán nem bánom. Attilával kapcsolatban tévedtem,
és sikerült annyira beégnem előtte, és saját magam előtt is
leszerepelni, hogy most egy darabig tényleg nem akarok egy
fiúval sem randizni. Előbb megpróbálok felnőni… dedós
kislányból.
– Dóri! Ez egy hülyeség! Te nagyszerű lány vagy!
– Igen, és a srácok nem érdemelnek meg!
– Pontosan!
– Jó, hagyjuk ezt most, örüljünk inkább neked és Levinek!
Tényleg, folytatás?
144
 – Hát, az alakításom után megegyeztünk, hogy legközelebb
inkább kajálni megyünk, abban jobb vagyok. Azt mondta,
majd keresni fog és egyeztetünk.
– Elkérte a számod?
– Ja… azt nem…
– Szóval akkor figyeljem a Facebookot és a Skype-omat?
– Hát., izé… igen.
– De azért majd elmondod neki, hogy valójában a másik
iker vagy, ugye?
– El. Idővel… amikor majd már mindegy lesz neki, milyen
betűvel kezdődik a nevem.

Az élet kiszámíthatatlan. Egyik nap azt hiszed, ultramenő

vagy, mert két srác is verseng érted, van egy A terved, egy B
terved, és váratlanul befut egy C is. Aztán másik nap ott állsz a
B terv és az A terv kíméletlen őszinteségével a zsebedben
(miután A terv rájött B tervre, és ettől az irántad tanúsított
maradék lelkesedése is örökre tovalett), közben a C-t
lepasszolod (Nóri örömét látva mondjuk ezt tényleg nem
bánom), és arra kell rájönnöd, hogy nem menő vagy, hanem
egy lúzer. Óóóóriási nagy, magányos lúzer.
Mivel úgy éreztem, az elmúlt egy évben baromira
belefáradtam már, hogy a srácok miatt pörögjek és agyaljak,
ott és akkor, azon az estén el is döntöttem, hogy kikapcsolom
az agyam ama bizonyos pasi-szektorát, mert nincs szükségem
többé fiúkra. A jelmondatom tehát: „No men, no cry!"
És ezt komolyan is gondoltam! Egy rövid ideig…

145
 13. fejezet

No men,
no cry… és
no program

timcsi:
mi a fene ez a „No men, no cry", amit kiírtál a Facebook-
üzenőfaladra?!
dorci:
mi lenne? Az új hitvallásom!
timcsi:
az új micsodád?!
dorci:
elegem van a pasikból!
timcsi:
nem túlzás egy kicsit ezt kijelenteni tizenöt évesen? és
mit tervezel? Hogy négy macskával fogod leélni az
életed??
146
dorci:
nyugi, nem azt mondtam, soha, de most egy ideig nem
akarok foglalkozni velük!
timcsi:
vagy úgy. megnyugodtam! 
dorci:
amúgy honnan jött a négy macska?
timcsi:
ja, fogalmam sincs, csak a vénlányokat szokták így
ábrázolni, vagy nem? ©
dorci:
nem tudom...  még nem voltam vénlány...
hangsúlyozom: MÉG!!!
timcsi:
szerintem az, hogy Attila és Jácint nem jött össze, még
nem a világ vége. nézz meg engem! Ott volt Vince, totál
benéztem a dolgot, de aztán hamar rátaláltam Bécire, és
mennnnnyire cuki máááár!!!
dorci:
de azért a Bécik sem teremnek minden bokorban 
timcsi:
az már biztos!  De figy! Most jut eszembe, van
Bécinek egy barátja
dorci:
ugye most viccelsz? Azt a nevet nem is akarom hallani!!!
timcsi:
ja, nem Rincire gondoltam

147
dorci:
neheneheeeeee!!!
timcsi:
de hát nem is mondtam ki!  
dorci:
leírtad! Ugyanaz!
timcsi:
de most komolyan! Egész pontosan Béci bátyjának a
gimis haverja...
dorci:
Timi! ne! lécci! Tényleg elegem van a srácokból, muszáj,
hogy kicsit kiszellőzzön a fejem, oké?
timcsi:
te tudod... és mivel fogsz akkor foglalkozni?
dorci:
nem is tudom... mondjuk a sulival, pl. megpróbálom
megszeretni a törit. 
timcsi:
na ja! 
dorci:
most miért?? annyira lehetetlen elképzelni?
timcsi:
őszintén? eléggé...
dorci:
jó, akkor írni fogok

148
timcsi:
na, ez már jobban hangzik! De ha esetleg témát szeretnél
az irományodhoz, kipróbálhatnád a vakrandit!
dorci:
a mit?!
timcsi:
vakrandit
dorci:
már bocs, de miért gondolod, hogy látássérültekkel kéne
randiznom?!...
timcsi:
   nem tudod, mi az a vakrandi???
dorci:
?
timcsi:
itt van az a srác! Béci bátyjának a...
dorci:
ne kezdd már megint!
timcsi:
hadd fejezzem beeee!!!! szóval. A sráccal egyeztetünk
neked egy randit. Sose láttad még, ő se téged. Szóval
látatlanul taliztok. Ez a vakrandi. Érted?
dorci:
hát ez szerintem tök hülyeség!

149
 timcsi:
várj már! A lényeg pont ez: nincs benne semmi ciki,
semmi kötelezettség, leültök egy órára dumálni, és ha
nem vagytok szimpik egymásnak, soha többé nem kell
találkoznotok, fájdalommentes és gyors, sokan csinálják!
dorci:
a húszon- meg harmincévesek!
timcsi:
és azok, akik nem akarnak magányosan tengődni!
dorci:
oké, akkor ez nekem nem való, mert én pont hogy
„magányosan akarok tengődni!"
timcsi:
te tudod... azért ha meggondolnád magad...
dorci:
nem fogom!
timcsi:
hát jó. upsz, megcsörgetett Béci, végzett a kosáredzéssel,
visszahívom, okés?
dorci:
persze, menj csak! szia!
timcsi:
szia!

Na igen, akinek van pasija, annak van esti fix programja is,
mint például órákig cseverészni telefonon a szerelmével.
Nekem nincs pasim, így fix programom se. Tehát akár neki is
ülhetnék törit tanulni… ühüm, jó lenne, de… mit is akartam,
150
mit is… Facebook? Nem, ahhoz nincs kedvem, véletlenül
belefutnék Attila adatlapjába (vagy Lindáéba, hogy
csekkoljam, nincsenek-e véletlenül máris „kapcsolatban"), erre
pedig nincs szükségem. E-mailek? Ma már megnéztem vagy
ötször, nem ír senki, Lilla még mindig lábadozik, nem tud
gépezni. Fessem ki a körmöm? Ahhoz nincs kedvem,
különben is, kinek akarnék tetszeni? Olvasás? Á, tutira
elkalandoznék, így semmi értelme nekikezdeni.
Mi a fenét szoktak csinálni a tizenöt éves lányok, ha épp
nincs pasi a láthatáron, akin lehet agyalni, és ha az összes
barátnőjük/ikertesójuk pasilázban ég, akikkel nincs kedvük
pasis témákról társalogni??
Tök gáz, de végül átmentem a nappaliba, benyomtam a
tévét, kapcsolgattam, és reklámokat néztem. Ez már a vég…
vagy nem?!

151
 14. fejezet

A személyiségcsere
Amikor támadt az a remek ötletem, hogy Nóri menjen el
helyettem Dóriként randizni Levivel, egyáltalán nem
gondoltam át, hogy milyen kellemetlenségek adódhatnak
ebből. Abszolút nem foglalkoztattak a részletek, annyira rá
voltam pörögve a saját ügyemre Attilával, hogy nem értem rá
olyan semmiségekkel törődni, mint „mit csinálok, ha pont
olyankor ír Skype-on, mikor Nóri épp nincs otthon, mert
Mónival csavarog valahol" Én sem gondolhatok mindenre…
Pechemre két nappal a randijük után beütött a ménkű.
Unalmamban a laptopomon amőbáztam (vagy ez a
legalja??!?), amikor felugrott a Skype-ablak: lev.jambi írt.
Automatikusan felpattantam, hogy áthívjam Nórit, de aztán
rájöttem, hogy nincs otthon, mert moziba (vásárolni? teázni?
nem emlékszem…) ment Mónival.
Aztán azt gondoltam, hogy őszinte leszek: megírom, hogy
nem én vagyok, akit keres. Na, ennél skizofrénabbnak még
tényleg nem éreztem magam soha!

152
lev.jambi:
szia Dóri!  itt vagy? 
dorci:
szia! Dóri sajnos nincs itt, én Nóri vagyok, az ikertesója,
tudod.
lev.jambi:
szia Nóri! 
dorci:
szia... ja, ezt már mondtam...
lev.jembi:
 és mi járatban Dóri gépénél?
dorci:
hm?
lev.jambi:
vagy közös gépet használtok?
dorci:
ja! nem, mindkettőnknek van saját laptopja, tudod, én
írónak készülök, így muszáj, hogy legyen egy saját
gépem, amit püfölhetek, ha épp írni támad kedvem.
lev.jambi:
azta! ti aztán tényleg nem vagytok egyformák! Dóri
mondta, hogy ő utálja a törit és állandó harcban áll a
tanárotokkal... valami Halmos?...
dorci:
Halmai
lev.jambi:
igen, ő! 
153
dorci:
szóval ezt is elmesélte magáról? (Kösz, Nóri, hogy kicsit
azért lecsippentettél a személyiségemből...)
lev.jambi:
jaja, szóba került, mert én meg meséltem neki, hogy nem
bírjuk egymást a biosztanárnővel 
(Vagy úgy, szóval felhasználta a Halmai-történetemet, hogy
legyen még egy közös pont a paradicsomos káposztán túl...
ügyes...)
dorci:
és ha ő utálja a törit, én meg író akarok lenni, akkor máris
különbözőek vagyunk?
lev.jambi:
ja, valahogy úgy.
dorci:
nem értem, miért zárja ki egymást a kettő...
lev.jambi:
hát, aki írónak készül, az olyan komoly csaj lehet
véleményem szerint, és akkor a törit is szeretnie kell,
mert a komoly csajok bírják a torit, akik olyan humánok,
tudod. (Humánok... na ja... ejj, lev.jambi!!) szóval szerintem
te vagy a komolyabb, jó tanuló iker, Nóri pedig a lazább,
a hebrencs, aki összetűzésbe kerül a töritanárával és
bénázik a futópadon 
nem jól látom? 

154
dorci:
deeee, abszolút!
(Hát ez tök jó! Szóval szerinte az írósághoz strébernek kell
lenni, mert aki „hebrencs" és béna, azt nem lehet komolyan
venni. Csúcs!)
lev.jambi:
amúgy bocs, hogy összekevertelek Dórival a vilin a
múltkor, de tök egyformák vagytok!  külsőleg!!!!
(Köszi, legalább nem azt írja, hogy Nóri – akit Dórinak
hisz – csinosabb. )
dorci:
igen, ezt már mások is mondták 
lev.jambi:
simán át tudnátok verni, hogy egyszer mondjuk te jössz
el Dóri helyett a randira!  de ugye ilyet nem csináltok?

dorci:
nem akarnál a stréber ikerrel randizni? (Basszus, mit
csinálok, ez tisztára flörtszagú beszólás volt...) bocs, csak
vicceltem, nyilván nem csinálunk ilyet! 
lev.jambi:
akkor jó  nem azért, mert te is tök jó fejnek tűnsz, de...
dorci:
oké, nem kell magyarázkodni, értem  különben sem
szokásunk osztozkodni a fiúkon  (Csak most ne szakadjon
le a mennyezet!!!!)

155
lev.jambi:
nagyon helyes  figyi, mikor jön haza Dóri?
dorci:
ó, hát nem tudom, a barátnőjével csavarog valahol
lev.jambi:
a hastáncossal, aki Bécivel jár?
dorci:
most leesett az állam... ilyen részleteket is elmesélt?
lev.jambi:
aha  az egész onnan jött, hogy a konditeremben csupa
agyonszolizott csaj nyomult, és akkor elmondta a nyári
önbarnítókrémes sztoriját – hát szakadtam a röhögéstől!
annyira helyesen lökött a tesód! 

(Ismét csak kösssz... még jó, hogy Nórinak volt honnan

kölcsönkérnie pár sztorit, hogy jobban bevágódjon Levinél.)

dorci:
hát igen. és azt nem mesélte, én mit csináltam
mindenközben a nyáron? (Tényleg érdekelt, hogy vajon a
személyiségcserénk kiterjedt-e odáig, hogy én versenyeztem a
tévés tehetségkutatóban?! Csak a miheztartás végett, ha netán
rákérdezne Levi, hogy mikor tervezek lemezt kiadni, vagy
valami hasonló...)
lev.jambi:
hát, azt nem... miért, mit csináltál?

156
 dorci:
nem érdekes  szóval majd mondjam meg, hogy
kerested, ugye?
lev.jambi:
igen, lécci! és ha tud, majd jöjjön fel skype-ra
dorci:
feltétlen átadom!
lev.jambi:
koszi! rendi vagy! 

Gyorsan kiléptem a rendszerből, hogy ne kelljen rá

válaszolnom… Rendi, pfff…
Egy órával később Nóri hazaért, én pedig átadtam neki,
hogy Levi kereste, és ettől olyannyira lázba jött, hogy egy
kézlegyintéssel elintézte, mikor kérdőre vontam, miért nem
maradt meg a saját személyiségénél, hogy később csak a neve
kezdőbetűjét kelljen óvatosan kijavítani Levi fejében. Azt
mondta, eleinte nem gondolt bele, hogy mi van, ha mindennek
lesz folytatása, egyszerűen csak tetszeni akart Levinek, és ezért
kölcsönvette tőlem a Halmai-témát, aztán a többi jött magától.
Mert igen, mint kiderült, a bugyilopós történetemet is
kisajátította, és Levi most úgy tudja, én vásároltam fel a fél
ruhaüzletet a tesómat élő vállfának használva, aki
szerencsétlen zsebre vágott egy bugyit, lévén nem volt már
szabad hely a kezében/nyakán/fülén, és akit lebuktatott a
csipogórendszer, na meg a biztonsági őr. Remek!

157
 Persze abban igaza van Nórinak, hogy tök mindegy, mit
gondol rólam Levi (mondjuk az sem lenne rossz, ha nem
tartana egy egoista strébernek, amilyen most lehetek a fejében,
de hagyjuk…), és az a lényeg, hogy kereste, vagyis
valószínűleg újabb randi a láthatáron. Juhéjj! Mármint nekik
juhéjj, nekem továbbra is jól megérdemelt nihil a pasi-fronton.
Ugye.
Szóval Nóri bevetette magát a szobámba, és dorci néven
Skype-olni kezdett lev.jambi-val. Másfél órán keresztül
chateltek. Jó nekik. Én ezalatt a nappaliban a kanapén
fetrengve bámultam a tévét.
Ciki vagyok?…

158
 15. fejezet

Esküvőre készülünk
A punnyadós korszakom három kemény napig tarlott, aztán
végre felpezsdült az élet. Ugyebár el kellett kezdenünk
próbálni Varga esküvőjére az osztállyal, mivel már csak két
hét volt hátra a nagy napig. Az ominózus terembe szorulásunk
óta amúgy király a hangulat, elindult a vegyülés, olyannyira,
hogy Zsófi például átült a szerelme, Gábor mellé, Réka pedig
Szilvi padtársa lett. Mivel a bölcsésze miatt rákapcsolt a
tanulásra (legalábbis ami az irodalmat illeti), lehet, hogy egész
jól be fog illeszkedni a jó tanulók padsorába.  Mikor
Lánglelkű Tímár észrevette a cserét (a többi tanárnak fel sem
tűnt… jellemző), csak megértően mosolygott a nem létező
bajsza alatt, gondolom, konstatálta, hogy az osztály az
„ivarérett" korba lépett, amikor is a párok egy tanórányit sem
bírnak ki egymás közelsége nélkül. Szerencsések ugyebár
azok, akinek az osztályteremben ül a szívük választottja is. A
pechesebbek a pad alatti telefonnyomkodással próbálják
túlélni a szerelmüktől távol töltött perceket, a magányos
szívek meg, mint például én, tudnak a tanulásra is
koncentrálni. 
Magamban összeszámoltam, hogy jelenleg tizenhármán
(pontosabban tizenhárom és felen, mert Nóri szíve szerintem

159
hamarosan Levinél landol… a minap a Skype-omon
egyeztettek egy újabb randit… kíváncsi leszek ) vagyunk
„magányos szívek", ebből hat (és fél ) a lány. Szóval a fele
társaság vár (vagy mint én: inkább semmit sem vár…) még
Ámor nyilára. Amúgy ebből a szemszögből nézve nem is
érzem olyan lúzernek magam: egyrészt nem gáz, ha tizenöt
évesen nincs pasim, mert sokaknak nincs. Másrészt nap mint
nap mantrázom, hogy nincs is szükségem barátra. (Olyan
barátra. Fiúra, na. Mennyivel jobb az angol nyelv: boyfriend,
girlfriend, friend. Ennyi.)
Kémiaórán Andi elindított egy cetlit a következő felirattal:
„Ugye megnéztétek a YouTube-videót?!? Sürgősen el kellene
kezdenünk próbálni! Péntek (holnap) délután mindenkinek
okés? Egyéb progikat mondjátok le, ez nagyon fontos most!!
Helyszínjavaslatokat várok!! Andi" Jocó bá persze látta, hogy
valamit adogatunk egymásnak, de nem mert közbeavatkozni,
volt már egy negatív tapasztalata ebben a témakörben, amikor
a kedvence, Zsolti zsebéből kieső papírdarabról Karesz
hangosan leolvasta a bevásárlólistát rajta a tinitonikkal… 
Úgyhogy inkább úgy csinált, mint aki nem vett észre semmit.
Szegény jó Jocó bá! Kenyérre lehetne kenni…
A cetli körbejárt az osztályban, majd óra végén, mielőtt
kizúdulhattunk volna a teremből a szünetre, Andi felállt a
padja tetejére (?), és jó hangosan elrikkantotta magát:
– Akkor holnap próba Balázséknál, ötkor kezdünk, ne
késsetek, szerintem max két óra alatt végzünk!
Az előttem ülő Henry csodálkozva nézett Balázsra:
– Te bevállaltad a helyszínt?
– Ja. Elég nagy a kecó, a nappaliban elférünk.
160
 – És az őseid?
– Nem hiszem, hogy zavarná őket. Úgyis állandóan azzal
cukkolnak, hogy túlságosan magamnak való vagyok és csak
veled bandázom. Most rájuk szabadítom az osztályt, hogy
örüljenek.
– Az meg miért baj, ha velem lógsz?
– Ne engem kérdezz – vonta meg a vállát Balázs, aztán mint
aki befejezettnek tartja a témát, előkotorta a táskájából a
croissant-ját és komótosan majszolni kezdte. Hm. Tényleg elég
magának való…
Volt azonban valaki, akit meglehetősen kellemetlenül
érintett a kialakult végeredmény. Nóri, mikor már kimentünk
a folyosóra, úgy nézett rám, mint aki lenyelt egy doboz
hashajtót és épp a mellékhatásokkal küzd.
– Miért kellett Balázsnak bevállalnia ezt a helyszín dolgot?
Semmi kedvem Bencével találkozni! Tök kínos lesz!
– Hát, ez valóban nem a legszerencsésebb forgatókönyv, de
hacsak nem vállaljuk át Balázstól a vendéglátást, kénytelenek
leszünk belenyugodni.
– A mi nappalinkban aligha férnénk el huszonnégyen.
Pláne, ha még koreográfiát is akarunk gyakorolni…
– Na ugye.
– Basszus! Mondjuk pénteken általában koriedzése van,
talán nem lesz otthon.
– Újabb na ugye!
– Azért Balázstól nem volt szép húzás. Mindig is tudtam,
hogy nem bír, na de hogy ennyire!
– Már miért ne bírna? Amúgy meg nem nézem ki belőle,
hogy ennyire összetetten gondolkodik, hogy direkt veled
161
akarjon kiszúrni. Szerintem mikor bevállalta, hogy legyünk
náluk, eszébe sem jutott, hogy a tesójával jártál.
– Lehet. De a többiek is tudják… mindenki engem fog
fürkészni, hogy milyen érzés nekem megint ott lenni náluk,
holott dobtam Bencét…
– Ne foglalkozz a többiekkel! Egyébként nem hiszem, hogy
bárki ezen akarna szívózni. Ne felejtsd el, hogy most
mindenkivel jóban vagyunk.
– Attól még ciki lesz és kész.
Ebben maradtunk. Úgysem tudtam volna meggyőzni Nórit
arról, hogy ne görcsöljön rá túlzottan erre a Balázs-Bence
látogatásra, így inkább nem is túráztattam magam
feleslegesen.
Másnap viszont kiderült, hogy a tesóm nem ok nélkül
aggódott… Pénteken öt előtt pár perccel elkezdtünk
gyülekezni Balázsék háza előtt, voltak, akik nagyobb
csapatokban érkeztek (Ricsi, Robi, Máté, Gergő; Linda, Anita,
Vera, Réka, Andi és Kati; Móni, Timi, Juli, Szilvi, Nóri és én)
voltak, akik párosán (Ildi és Peti, Zsófi és Gábor) vagy egyedül
(Karesz). Henry persze már ott volt, ő egyből suli után
Balázzsal tartott. Zsolti kicsit késett, mert Jocó bával
tréningeztek a kémiaversenyre, de ezt persze mindenki (még
Andi is ) megbocsátotta neki.
A terv az volt, hogy Balázsék nappalijában először
megnézzük DVD-ről az ominózus jelenetet, ha netán valaki
mégsem járt volna utána a Youtube-on, aztán Andi és a többi
énekkaros (Juli, Timi, meg ugye Nóri és én) vezényletével
kiosztjuk a szerepeket és összepróbáljuk.

162
 Mondjuk az előre sejthető volt, hogy huszonnégy kamaszt
nem lehet felnőtt felügyelet nélkül olyan egyszerűen
irányítani. Szegény Andi kábé tíz perc után a haját tépte, mert
nem sikerült összeterelnie a csapatot. Balázsék lakása ugyanis
sokkal érdekesebb volt holmi szerelmes film esküvői
jeleneténél, még akkor is, ha elvileg az ofő esküvőjére
készültünk.
Nekem Nóri már mesélte, hogy nem kispályás a kecójuk,
amikor még Bencével járt, párszor volt szerencséje élvezni
Balázsék szüleinek a vendégszeretetét. Azért persze én is csak
ámultam és bámultam, annyira király volt minden: a hatalmas
konyhapult a tök modern bútorok, a bőrkanapé, a belső két
szint… a mi lakásunk bőven elfért volna Balázsék alsó szintjén,
az tuti. 
Míg a legtöbben illedelmesen megmaradtunk az amerikai
konyhás nappali csodálatánál, Máté és Gergő felmérték az
emeletet is, majd egy bekeretezett fényképpel a kezükben
érkeztek vissza hozzánk:
– Hé, Balázs! Baró a szobád! Te! Ki ez a csaj, akit itt
ölelgetsz? Nem is mondtad, hogy van nőd!
Ezen persze muszáj volt nevetni, cöcögni, füttyögni meg
hasonlók, amitől Balázs full zavarba jött, és kézzel-lábbal
tiltakozott:
– Hagyjatok már, nekem nincs nőm! Nem is értem, miről
beszéltek!
– Hát, ez a fotó pedig elég nyilvánvaló… – erősködött Máté,
és Balázs orra alá dugta a képet.
– Ja, ez az ikertesóm. Te kutattál Bence szobájában?!

163
 – Honnan kellett volna tudnom, hogy az nem a te szobád?
Pláne, hogy van egy ikertesód?! – Hm. Mátét tényleg nem
nagyon érdekli más saját magán kívül.
– Ja, ez már lejárt lemez! – szólt bele a társalgásba Henry, és
meglehetősen tapintatlanul folytatta: – Nem emlékszel?
Amikor a tesója összejött Nórival, azt hittük, Balázs és Nóri
kavarnak, aztán kiderült, hogy Balázsnak is van egy ikertesója.
– Mik vannak! – kerekedett el Máté szeme, aztán még
egyszer ránézett a képre. – De ez itt nem Nóri, hanem egy full
extrás fekete hajú csaj! Nézd! – azzal a fotót egyenesen a
dermedten figyelő Nóri elé tolta.
Nóri megszólalni sem tudott, szerencsére nem is kellett,
mert a hűséges barátnője, a máskor bambán bámuló Móni
most harcias amazonná változva közbelépett:
– Muszáj neked ekkora bunkónak lenned?
– Most miért? Gondoltam, jobb, ha tudja, hogy a pasija más
lány fotóját tartja bekeretezve a szobájában.
– Ne legyél már ennyire sügér! Nóri és Bence szakítottak, ez
a lány nyilván…
De Móni még idejében kapcsolt, és nem mondta ki, ami
amúgy magától értetődő volt: a képen Bence új barátnője
feszített Bence ölelésében, és egy véleményem szerint
túlságosan is élénkpiros miniruhában. És bár Nóriék tényleg
szakítottak, ráadásul Nóri kezdeményezte, azért minden
porcikámban tudtam, hogy Nóri mit érezhet. A volt
barátunkat látni egy másik lánnyal, akár csak fotón… ráadásul
úgy, hogy huszonhárom osztálytársunk is szemtanúja a kínos
szitunak… hááát, több mint kellemetlen.

164
 A meglehetősen hosszúra nyúlt csendet végül Balázs törte
meg:
– Mi lenne, ha inkább próbálnánk? Anyámék két óra múlva
itt lesznek, addig jó lenne legalább valamennyit haladni.
– A szívemből szóltál! – ugrott fel Andi, és már kezébe is
vette az irányítást.
Nóri még mindig az előbb látott fotó hatása alatt döbbenten
ült a földön, és láttam, hogy Balázs többször is odapillant rá.
Akármennyire is nem volt oda a Bence-Nóri kapcsolatért,
szerintem bírja Nórit, és neki is kellemetlen volt, hogy Nórinak
így kellett megtudnia a dolgot.
A többiek gyorsan túllendültek a kis intermezzón, és fél óra
múlva már senki nem is emlékezett az egészre. Szerencsére
Nórinak is sikerült idővel feloldódnia, és egész jó kis közösségi
program lett ebből az esküvői produkcióra való gyakorlásból.
Rengeteget röhögtünk, különösen, amikor Ricsi a hangjával
trombitálni próbált, hát az haláli volt!  Zsolti meg
füttyögéssel kísérletezett, ha már annyira botfüle van
szegényemnek, de még ez is katasztrofálisan hangzott, így
abban maradtunk, hogy ő csettintgetni fog (miután a
tapsolással is tett egy próbát, de mint kiderült, a hallásánál
már csak a ritmusérzéke gyatrább, így aztán abban
maradtunk, csettintgessen, az nem hallatszik ki, így nem gáz,
ha totálisan nem odaillő helyeken csinálja. ) Gábor közölte,
hogy márpedig ő elhozza a gitárját is és bejátszik egy szólót –
ami azért vicces, mert kábé egy éve kezdett el önszorgalomból
gitározni, így túl messzire még nem jutott a gitárművészetben.
 Megígértem, hogy segítek neki, amitől örömében
hadonászni kezdett (?), majd levert egy nonfiguratív porcelán
165
izét. Andi tajtékzott, hogy mit fognak szólni Balázs szülei, de
Balázs lazán legyintett:
– A nagyitól kaptuk, ezért kellett kirakni, de a szüleim
utálták, szóval szerintem még hálásak is lesznek, hogy eltört.
Na, ezen is röhögtünk egy sort (újabb kamaszjellegzetesség:
ha ránk jön a röhöghetnék, olyanon is bírunk vonyítva
nevetni, ami valójában tökre nem poénos), és persze
mindenkinek volt egy jó sztorija olyan holmikról, amiket
muszájból kell hordani/kirakni/használni, csak hogy az
ajándékozót ne bántsuk meg. A témában toronymagasan
Gábor piros garfieldos zoknija győzött, amit minden
alkalommal fel kell húznia az anyukája utasítására, ha a
nagynénjéék mennek hozzájuk látogatóba. Állítólag a
nagynénje „kis kandúrkámnak" hívta Gábort, mikor még kicsi
volt és kövér (), és ennek az emlékére lepte meg Gábort
karácsonykor az utánozhatatlan darabbal.
Összességében állati jól éreztük magunkat, és a
végeredményre bátran mondhatom, hogy „fergeteges"! Ricsi,
Robi, Karesz és Peti lettek a „trombitások", Zsolti ugyebár
csettintgetett (), Máté és Gergő szájdoboltak (ők így hívták,
bár szerintem csupán azt ismételgették, hogy „tüccitücci", jól
megnyomva a „c" betűket… csak úgy spriccelt közben a
nyáluk… izé… fújj… ), Linda, Anita, Zsófi és Móni ütemesen
tapsoltak, Kati fuvolázott (mert hogy ő olyat is tanult, mint
kiderült, és épp nála volt a hangszer, mert fuvolaóráról jött…
szegényemről tényleg semmit sem tudtunk idáig…), Balázs,
Henry, Gábor (ő ugye gitárszólózott is , egyelőre hangszer
híján a szájával és „léggitárral" ), Juli, Andi, Timi, Ildi, Szilvi,
Vera, Réka és én voltunk a kórus, Nóri pedig (ki más, ha
166
egyszer már tévés tehetségkutatóban is az utolsó körig jutott) a
szólista.
Mire összeraktuk a produkciót, befutottak Balázs szülei is,
és elismerően bólogattak, mikor látták, hogy a begubódzó fiuk
is végre elkezdett közösségi életet élni. A felnőttek valamiért
nagyon rá vannak pörögve, hogy ne legyünk magányos befelé
fordulók, mert az szerintük egészségtelen. Hát, nem tudom.
Én valahol megértem Balázst, mert oké, hogy szükség van
barátokra, meg az is tök jó, hogy végre alakul az
osztályközösség, de véleményem szerint néha igenis szükség
van egy kis bezárkózásra. Csendre. Magányra.
Hm. Ez utóbbiból nekem mostanában bőven kijut. Na de jó
ez így, mert ugye pasik nélkül a bőgés és parttalan agyalás
sem napi program. És kinek hiányzik az állandó töprengés,
meg szenvedés meg kombinálás?…
Rá kellett jönnöm, hogy – bármennyire is ciki ezt bevallani:
nekem.

167
 16. fejezet

A bosszú
Egyik hétvégén, amikor már úgy éreztem, bezombulok az
unalomtól, szörfölgettem kicsit a Facebookon. Már vagy egy
órája lapozgattam az ismerőseim adatlapja között, mikor az
üzenőfalamon felbukkant egy gigantikus méretű fotó, naná,
hogy Attiláról és Lindáról. Linda tagelte be rajta Attilát, ezzel a
szöveggel: „A legtutibb páros" Pff.
Oké, hogy végleg pontot tettem az Attila-ügy végére, és
elhatároztam, nem pörgők többé ezen az egészen, de azért elég
bénán éreztem magam. Kábé úgy, mint Nóri, mikor Mátéék az
orra alá tolták Bence és a fekete hajú csaj fotóját. Persze azt
nem tudhatom, hogy ez a „legtutibb páros" a táncukra utalás-
e, vagy összejöttek (na neeeeeeeeeee), de nagyon nem
hiányzott most ez a fotó nekem.
Az agyamat ellepte a már jól ismert ködös izé, és
elhatároztam, hogy „visszavágok" (Na ja, mintha ilyesmi
Attilát egyáltalán izgatná. De sajnos a ködös agy nem
gondolkodik túl reálisan, csak cselekszik. Mármint cselekvésre
ösztönöz. Dühből.)
Beléptem a Skype-ra és ráírtam Timire:

168
dorci:
hahó! itt vagy?
timcsi:
sziaaaaa! 
dorci:
azt hiszem, kipróbálnám azt a vakrandi dolgot!
timcsi:
na véééégre, hogy megjött az eszed!
dorci:
lehet, hogy inkább most ment el... mindegy, mivel nem
teljesen idegen a figura, mert Béci ismeri, bevállalom, na,
mit tudunk erről a srácról?
timcsi:
na, hát Béci bátyjának a barátja, volt osztálytárs, asszem
dorci:
igen, ennyit már említettél a múltkor
timcsi:
mostanában szakított a barátnőjével, és Béci bátyja a
múltkor pont azt ecsetelte, hogy össze kéne hozni egy
csajjal, mert rossz nézni, milyen búskomor, alapból
ugyanis egy jókedvű gyerek. Egyébként pár percre
láttam is, pont ott bandáztak Béciéknél, és tök helyes,
tutira tetszene neked is!
dorci:
aham...

169
timcsi:
ja! és ugyebár idősebb nálunk, már egyetemista, szóval
pont az eseted! 
dorci:
na, akkor bukta!
timcsi:
már miért lenne bukta??
dorci:
nekem még egy fiú nem kell, aki dedósnak tart!
timcsi:
ne bomolj már! nem minden srác olyan gyökér, mint
Jácint és... bocs, mint Attila
dorci:
nem gyökerek, csak érettebbek nálam
timcsi:
fenn hordják az orrukat!
dorci:
vagy csak érettebbek nálam...
timcsi:
mindegy, hagyjuk! A lényeg, hogy ez a tag, kapaszkodj
meg!!! még zenél is! Pont, mint te! 
dorci:
na, ez már egész jól hangzik!
timcsi:
ugye? valami komolyzenés vonalat űz, de nem tudom,
énekel, vagy csembalózik, vagy klarinét?...

170
dorci:
hasonló hangszerek...
timcsi:
ja.
(Timiiii!!!!!)
dorci:
és neve is van?
timcsi:
nyilván van neki  Ádámnak hívják.
dorci:
az szép név.
timcsi:
szóval akkor szólhatok Béci bátyjának, hogy izzítsa a
srácot?
dorci:
öööö... ez pontosan mit jelentene?...
timcsi:
nyugi már! csak annyit, hogy megadja neki a számod
dorci:
nem lehetne inkább az e-mail címem?
timcsi:
nem egyszerűbb szóban egyeztetni?
dorci:
nem... tudod, a telefonparám.
timcsi:
vagy úgy. akkor legyen az e-mail címed.

171
 timcsi:
aztán majd mesélj, ha írt, okés?
dorci:
feltétlenül...
timcsi:
na, megyek is, intézkedem!  csááááááá!!!!

Valami azt súgta, hiba volt ebbe belemenni. De ha már

belevágtam… végül is Timi állítása szerint a vakrandi lényege,
hogy ha nem jövünk be egymásnak, a továbbiakban cikik
nélkül lehet elegánsan nem tudomást venni a másikról.
Persze azonnal felmásztam a Facebookra, megkerestem Béci
bátyját, aztán az ő Ádám nevű ismerőseit. Volt kettő is, de
titkos adatlappal, így túl sokat nem tudtam meg róluk.
Mindegy, ha már vakrandi, legyen kövér. Mármint nem a
srác… izé…

172
 17. fejezet

A vakrandi
„HÁ" már másnap küldött egy e-mailt. Igen, annyira
titkosította magát, hogy a nevét sem állította be a
nyilvánvalóan sebtében, vakrandi céljára létrehozott e-mail
címén, csupán ennyit írt ki a rendszer: „HA". Há-há-há….
Amúgy korrekt kis levél volt, lényegre törő, de ugyanakkor
aranyos:

Szia, kedves ismeretlen Dóri!

Úgy hallottam, te is zenélsz, és nem lenne ellenedre
megismerkedni egy szintén zenésszel, aki a barátai szerint
túlságosan kezd begubózni, és ez nem áll neki jól. Szóval ha
van kedved segíteni kigubózni egy alapból vidám idegent a
mélabúból, megihatnál velem egy teát mondjuk a héten
csütörtökön. Időpontot javasolj, nekem aznap nincs órám. 
További vidám napot,
HÁ

Nem mondanám, hogy szanaszét tördeltem a kezem a ténytől,

hogy egy vadidegennel egyeztetek épp egy találkozót, de azért
mosolyogva válaszoltam:
173
Kedves titokzatos HÁ!
HÁt legyen, próbáljuk meg, HÁTha ki tudjuk húzni egymást a
gödörből!  Ha az neked is megfelel, legyen csütörtökön
HÁromkor az Oktogonon. HÁtizsákos, szőkésbarna lányt
keress. 
Addig is szép hetet,
D.

Mikor Nórit beavattam, mire készülök, először rémület ült ki a

fejére (szavak nélkül is tudtam, hogy ez most a „bakker,
interneten ismerkedni vadidegennel, te nem vagy komplett!"
nézés), majd ezt némi töprengés váltotta fel („tulajdonképpen
én is hasonlót csináltam Levivel, és milyen jól sült el a dolog"
tartalmú), végül röhögésben tört ki. Na, ezt nem tudtam hova
tenni.
– Mégis mi olyan mulatságos?
– Ja, semmi… csak… csahahahak… hát ez kész…
– Mármint mi??
– Hogy te, aki a romantikus, sírig tartó szerelem fanatikus
híve vagy, belemész egy vakrandiba, csak hogy bosszút állj
Attilán, aki valójában nem is ártott neked.
– De igenis, hogy ártott!
– Mivel?
– Lindával. Hogy… hogy megismerkedett vele, és ezzel
tönkretette a kapcsolatunkat.
– Hát, ha te ezt így akarod felfogni…

174
 – Dehogy akarom… de jobb kicsit utálni őt, mint arra
gondolni, hogy én baltáztam el. Jácint miatt…
– Aha… értem. Akkor jöjjön ez a titokzatos „HA", talán ő
lesz a nagy Ő!! – kacsintott Nóri, én pedig legyintettem egyet.
Azt hiszem, kiábrándultam a „nagy Ő" álomból.
Nyilvánvalóan butaság az egész…

Aztán eljött a csütörtök. Rémes egy napom volt már reggel óta,
ugyanis éreztem, hogy bazira viszket az állcsúcsom. Vakartam
is szorgalmasan, és úgy déltájban (matekóra kellős közepén)
kezdett feléledni a gyanúm, hogy amit buzgón dörzsölök, az
nem egy szúnyogcsípés (így december derekán), hanem egy
különösen kiváló szimmetriaérzékkel rendelkező pattanás.
Nem viccelek. Pontosan az állam hegyére nőtt, ennél jobban
körzővel és vonalzóval sem találta volna el a középpontot.
Mivel ugyebár épp matekóra volt, nem tudtam rögtön
ellenőrizni a szörnyű sejtésemet, bár a magam módján azért
mindent megtettem: a fény felé fordítottam a karórámat, hátha
annyira becsillog, hogy a tükröződésében látom, mi nőtt az
államra, de nem jártam sikerrel. Ugyanezzel a reménnyel
hosszan belebámultam Komlós szemüvegébe, mikor odajött az
asztalunkhoz, hogy ellenőrizze, merre járok az egyenlet
megoldásában (semerre nem jártam), de azt hiszem,
félreérthette a fürkészésemet, mert gyorsan elfordult tőlem és
a szeme sarkában kezdett kotorászni, mintha az imént egy
csipadarab miatt néztem volna túlontúl sokáig az arcát. Sosem
tennék ilyet. Tanárnak – és általában: ha az illető nem túl
közeli barát avagy családtag – nem szólunk/utalunk rá, ha
gusztustalanság lóg az orrából, kajadarab ragadt a hajába, le

175
van húzva a slicce, fordítva vette fel a pólóját, netán kivillan az
alsóneműje, egyszóval: ha ciki. Hanem kulturáltan röhögünk
rajta a háta mögött.
Az óra utáni szünetben aztán gyors pillantást vetettem a
tükörben a szóban forgó kinövésre az állam hegyén. Bőven
elég volt ez a röpke pillantás is ahhoz, hogy felmérjem: az év
ragyája készül kitörni az állcsúcsomon, mérnöki pontossággal
középen, mint egy két centivel az ideálisnál lejjebb csúszott,
borsó nagyságú (és ezáltal felettébb undorító) piercing.
Mondanom sem kell, a kínok kínját éltem át, mire végre az
utolsó óráról is kicsengettek. Akkor aztán villámgyorsan
magamra tekertem a sálam (úgy, hogy bele tudjam
mélyeszteni az állam, mondjuk ebből az egy szempontból jó
helyre férkőzte be magát ez az ocsmányság), felkaptam a
fekete szövetkabátom és nyargaltam haza. Azt hiszem, még
Nóritól és Timitől is elfelejtettem elköszönni, de sebaj, a jó
barátnők (és a jó ikertesók ) megértik az ilyet.
Otthon az első utam a fürdőszobába vezetett, felkapcsoltam
a neont, és… basszus, ez a ragya rosszabb állapotban volt,
mint gondoltam! Alapszabály, hogy addig nem szabad
hozzányúlni a pattanásokhoz, míg meg nem érnek annyira
(Jézusom, de gusztustalan ez a téma!…), hogy gond nélkül ki
lehessen végezni őket. Az viszont tapasztalati tény, hogy
képtelenség ezt az alapszabályt betartani, különösen, ha
valami fontos esemény közeleg, mert úgyis abban bízol, hogy
most az egyszer kivételesen szerencséd lesz és egy „gyors
műtéttel" túl lehetsz az egészen. Na és hogy utána nyom
nélkül elmúlik, mintha sosem nőtt volna a szóban forgó
bibircsók a képedre.
176
 Hm. Hát, mily meglepő, nekiestem az állam hegyének, és…
nem adta meg magát ez az undormány. Viszont sikerült
annyira virulenciába hoznom, hogy most már az is messziről
kiszúrta volna, aki véletlenül elfelejtette betenni a
kontaktlencséjét.
Gondoltam, adok neki egy kis időt. Kentem rá egy kis
szárító krémet, hátha… és dühösen berongyoltam a szobámba,
hogy szekrénymustrát tartsak. Kár volt, ugyanis még jobban
felhúztam magam: minden normális farmerem a szennyesben
hevert, márpedig egy ülős ismerkedésre, pláne vakrandira
nem lehet elmenni szoknyában és harisnyában. (Mi van, ha
túlságosan rámenős a srác és kihívásnak veszi a szerelésem?!)
És különben is, végigfeszengeném az egészet, mert ugyebár
simán benne van a pakliban, hogy a teázóban olyan
magasságú széken kell majd ülni, ami remek belátást enged az
alsóneműmre. Ami nem illendő, ráadásul tök ciki. Marad tehát
a gatya. Pontosabban maradna, ha épp lenne egy ép darab a
szekrényemben…
B terv: Nóri szekrénye. Még szerencse, hogy egy méretet
hordunk, így a legtöbb esetben azért két szekrényben csak
találni egy megfelelő ruhadarabot. Most viszont pechem volt,
mert Nóri vállalható nadrágjai is a fürdőben lapultak, és
csupán egy kicsit ódivatú (tán kétéves?), bővebb szárú farmert
találtam. Mindegy, a semminél több, a bugyivillantós
szoknyánál jobb, szóval amellett döntöttem. Ha már könyékig
jártam Nóri szekrényében, egyszerűnek tűnt felsőt is onnan
turizni, annál is inkább, mert az orrom előtt virított a
csúcsszuper piros, V-nyakú felsője, aminek nem tudtam

177
ellenállni, és ami némileg tompította a bővebb szárú nadrág
miatti kényelmetlen érzésemet.
Ruha tehát kipipálva, mehettem vissza a fürdőbe. Óvatosan,
fohászokat rebegve töröltem le a krémet, abban bízva, hogy
alóla teljesen eltűnt ez az izé, de… Nos, a látványra a
„siralmas" jelző nem kicsit eufemizmus! (Vagyis szépítő
kifejezés egy durvább tartalmú dologra.) Ez a borsónyi
rettenet nem hogy halványodott volna, de szerintem még
három árnyalattal élénkebben virított, mint negyedórával
korábban. Az is lehet, hogy a piros felsővel együtt hatott
ennyire durvának, nem tudom, de persze a felsőről már csak
azért sem mondtam le. Inkább előkaptam az összes alapozót,
korrektort, púdert, magamra kentem… aztán letöröltem, mert
még hangsúlyosabbá tették a képem problémás szegletét, és
kezdtem elölről, fordított sorrendben. Az eredmény továbbra
is katasztrofális volt. Az is felötlött bennem, hogy inkább
szemceruzával kis virágszirmokat pingálok a pattanás köré, és
úgy teszek, mintha menő tetkót viselnék az állcsúcsomon, de
aztán még a kivitelezés előtt beláttam, hogy ez tök hülyeség
lenne. Úgyhogy inkább folytattam az „alapozókorrektor-púder
fel, púder-korrektor-alapozó le" tornamutatványt. (Komolyan
belezsibbadt az ujjam…)
A maszkírozást megkíséreltem kábé ötször, mire nagyjából
úgy véltem, fél méternél távolabbról nem olyan feltűnő. Annál
közelebb meg nem engedem ezt az Ádámot. Első ismerkedős
alkalommal csak nem akar puszit adni, nem igaz?! (Vagy igen?
Jaj nekem…)
Míg a fürdőszobában bénáztam, durván elszaladt az idő.
Hipp-hopp betoltam hát egy mákos búrkiflit (korgó gyomorral
178
randizni tök kínos), aztán magamra kaptam a pulcsim, a
csizmám… na, azt csak kaptam volna, mert hogy ez a béna
nadrágszár kitűrve szorult, betűrve buggyosodott,
mindenhogy gázul nézett ki. Épp a tükör elé készültem, hogy
megnézzem, melyik a kevésbé cink, mikor megszólalt a
mobilom. Nóri volt az.
– Na, merre jársz? – kérdezte.
– Még itthon. Volt egy kis gond.
– Oké, erre most inkább nem kérdezek rá, mert ha kifejted,
durván elkésel.
– Kösz…
– Szivi. Figy! Csak annyit akartam, hogy ügyes legyél, ne
parázd túl a dolgot, vedd lazán, és érezd jól magad! Ja! És ha
nagyon gáz a helyzet, vesd be a telefonos trükköt!
– A mit?
– Menj ki a mosdóba, hívj fel, hogy pár perc múlva
csörögjek rád. Visszamész, mosolyogsz, majd megszólal a
telód, és életbevágóan sürgős dolgod akad, mondjuk nem
vittem magammal lakáskulcsot, és be kell engedned, mielőtt
megfagyok az utcán. Na?
Komolyan, szinte meghatódtam Nóri figyelmességétől, de
nem értem rá áradozni, mert tényleg késésben voltam. Már
HÁromnegyed HÁrom volt, az Oktogon meg annál jóval
messzebb, szóval HÁnak tutira várnia kell rám…
– Na, akkor taposs bele! Pusszantalak! – azzal Nóri ki is
nyomta a telefont, én meg kapkodva a nyakam köré tekertem
a sálat, felráncigáltam a kabátomat, veszekedtem egy sort a
cipzárral, mert beakadt, majd felrántottam – és a csuklómmal

179
pont állcsúcson vertem magam. Remek! Nyilván a fél óra alatt
kivitelezett fedősminkemnek annyi.
De nem volt mit tennem, kénytelen voltam elindulni, mert
egy pattanás miatt ennyit késni nem éppen első randis,
publikus indok.
A villamosutat végiggörcsöltem, úgy bújtam bele a sálamba,
ahogy csak tudtam, de még így is láttam, hogy többen
megmosolyognak. A franc! Ez a nyamvadt ragya még a
sálamon is átvirít?! Ha egyszer vége ennek a napnak,
felvásárolom a létező összes krémet, tonikot, tejet, bőrradírt,
maszkot, mindent, csak múljanak már el végre ezek az
életemet megkeserítő izék!!

Mikor odaértem a nyolcszegletű térre, körbekémleltem a

megbeszélt sarkon. Ácsorgott ott pár fiú, egész jóképűek is, de
persze fogalmam sem volt, melyik lehet HÁ. Mivel Béci
bátyjának Ádám nevű ismerőseiről nem láttam fotót,
ténylegesen vakrandi volt ez a javából. (Említettem már, hogy
van egy kis „ki érkezzen előbb a randira" párám?… Na, hát ez
most emelt szintű helyzet volt…)
Ahogy így nézelődtem, egyszer csak megindult felém egy
magas, göndör hajú fiú.
– Szia! Dóri? – kérdezte a srác, én pedig egészen
felolvadtam a mosolyától, így mindenről megfeledkezve
kibújtam a sálam rejtekéből, és visszamosolyogva bólogattam.
– Én pedig Ákos.
– Ákos? Akkor lehet, hogy nem egymást várjuk, mert én
egy Ádámmal találkozom… ha minden igaz…
– Te vagy Timi barátnője, nem?

180
 – De igen.
– Akkor nincs tévedés. Ákos vagyok. Örülök, hogy
megismeheheherhetlehehek – mondta ő, már a mondat végén
virgoncán kacarászva. – Ez valami új divat? – kérdezte, én
pedig pillanatok alatt eldöntöttem, hogy ez az Ákos (köszi,
Timi csúcs a névmemóriád!) maga a megtestesült gonosz. Hát
hogy lehet ennyire bunkó? Még akkor is, ha a pattanás az
állcsúcsomon bekerülhetne a rekordok könyvébe, mind
elhelyezkedését, mind pedig méretét tekintve. Nem, még
akkor sem szabad egy idegen (avagy pár másodperce
bemutatkozott) ember nyomorán ilyen törvénytelenül röhögni
és gúnyolódni! Pláne randin!!
– Hát, én azt hiszem, nem igazán örülök – válaszoltam
őszintén, majd követtem Ákos pillantását, aki a csizmámat
bámulva még mindig vinnyogott.
És akkor észrevettem, hogy bizonyára nem a pattanásomon
röhög, hanem azon, hogy az egyik nadrágszáramat betűrve
hagytam, a másikat pedig kívül. Ugyebár pont a kevésbé rossz
megoldáson vacilláltam, mikor Nóri megcsörgetett… és totál
kiment a fejemből az egész. Klassz! Felemás nadrágszárral
caplattam végig a fél városon! Már csak ez hiányzott erre a
napra!
Ákossal a nem túl informatív párbeszédünknek egy srác
vetett véget, aki, mikor mellénk ért, jó hangosan ráköszönt
Ákosra (aki még mindig nem volt Ádám, és még mindig nem
volt szimpatikus, annak ellenére, hogy nem a pattanásomat
gúnyolta ki), erre az én vakrandis lovagom belecsapott a
gyerek kezébe: „Szevasz Zoltán! Fázol tán?" Ákosnak marhára
tetszett a saját elméssége, Zoli kényszeredetten heherészett
181
kettőt-hármat (gondolom, nem először hallotta ezt a remekbe
szabott szóviccet), én meg kínomban a csizmám orrát
bámultam. Nem, ez az Ákos több mint nem szimpatikus!
Míg Zoltán (aki amúgy rám sem nézett… biztos észrevette a
pattanásomat és nem akarta feltűnően bámulni… na, legalább
tapintatos) és Ákos váltottak pár mondatot (nem kifejezetten
figyeltem, de úgy tűnt, évfolyamtársak lehetnek, mert valami
jegyzetről volt szó), én feltűnésmentesen – aha, ja… –
begyűrtem a jobb nadrágszáramat is a csizmába.
Zoltán elköszönt, Ákos pedig indítványozta, hogy
induljunk a teázóba, mielőtt szétfagyunk. Ahogy tett egy
nagyobb mozdulatot a karjával a levegőben, valami megcsapta
az orromat: nem fukarkodott a dezodorral, úgy illatozott, mint
egy drogéria.
A teázóban Ákos előre foglalt asztalt, így nem is kellett
várnunk, hogy leülhessünk. Mikor kiválasztottuk az amúgy
nagyon fincsinek ígérkező teákat, láttam, hogy Ákos rám
mered, megremeg a szája széle, majd visszafojtja a kitörni
készülő röhögést. Nagyszerű! Most aztán tuti, hogy a
ragyámon mulat magában!
Gondoltam, próbáljunk beszélgetni, vagy valami, ha már a
barátaink (abban a pillanatban nem voltam benne biztos, hogy
Timit a barátnőmnek tekintem, némileg nehezteltem rá, amiért
rávett erre az egészre…) összehozták nekünk ezt a csodás
randit. Hpp azon agyaltam, mit kérdezzek – ha már ő képtelen
magától megszólalni –, mikor a visszafojtott röhögéstől
remegő hangon mégiscsak megszólalt:
– Mákos tészta? – kérdezte, én pedig kezdtem biztosra
venni, hogy ez a srác buggyant.
182
 – Mi van? – kérdeztem vissza cseppet sem barátságos
hangsúllyal, mire elvicsorodta magát, kivillantotta a fogsorát,
és a mutatóujja körmével megkocogtatta az első fogait.
Ez tényleg nem százas! – gondoltam magamban, és nyilván
az arckifejezésem is valami hasonlót tükrözhetett, mert Ákos
szavakkal is kifejtette az iménti mozdulatát:
– Mák. Egy kis mákszem.
– Nem, nincs semmi a fogadon, de kösz, hogy engem
használsz tükör helyett – morogtam egyre paprikásabb
hangulatban, mert azért ez már mindennek a teteje! Minek néz
ez engem, hogy a fogait kell vizslatnom?! Azt hiszi, csak azért,
mert szép a mosolya és úgy illatozik, hogy még a szomszéd
utcában is érzik, neki mindent szabad?!
– Ja, nem. Úgy értem, a te fogaid közt… van egy kis
mákszem.
– Ó – kaptam a szám elé a kezem, és akkor beugrott, hogy
valóban, sebtiben még indulás előtt betoltam egy mákos
búrkiflit, holott soha, de SOHA nem eszem úgy mákos
cuccokat, hogy utána ne mossak fogat. Hát most erről is
megfeledkeztem a ragyamaszkolásnak köszönhető
késésemben, ahogy a nadrágszárakat is felemásan hagytam.
Hogy ez nem az én napom? Á, ne túlozzunk!…
Újfent megállapítottam, hogy Ákos egy finoman szólva is
udvariatlan fráter, én pedig az év lúzere vagyok, és úgy
éreztem, itt az ideje a segélyhívásnak. Elmutogattam, hogy
akkor most kimegyek a mosdóba (kinyitni nem akartam a
számat, nehogy újra kivillanjon az a fránya mákszem), és
otthagytam az immár nyíltan kacagó fiút.

183
 Természetesen mielőtt előkotortam volna a mobilomat,
belebámultam a tükörbe. A pattanásom virított, de nem
tehettem ellene semmit, úgyhogy inkább a menthetőre
koncentráltam, vagyis a fogaim közt megbúvó mákszem
kipiszkálására. A kis pimasz nem adta meg könnyen magát, és
bár a legegyszerűbb megoldás egy fogkefe bevetése lett volna,
az per pillanat nem állt a rendelkezésemre, maradt tehát a
körmöm. Vagy három percembe telt, mire kiszabadítottam a
beszorult feketeséget, és természetesen a macerálástól a
maradék korrektort is ledörzsöltem az állcsúcsomról, ráadásul
Ákos nyilván azt gondolhatta, rám jött a szapora, és azért
tűntem el hosszú percekre. Zseniális!
Mikor végeztem a művelettel, gyorsan felhívtam Nórit.
Foglalt volt. Naná! Hogy is képzelhettem, hogy tényleg
segíteni fog?! Ha tényleg törődne velem, nem bájcsevegne
Mónival (tutira vele dumált), hanem várná a hívásom, hátha
gyorsan cselekednie kell.
Dühösen visszatértem hát Ákoshoz, aki addigra abbahagyta
a röhögést, és meglepő módon nem tett megjegyzést sem a
hosszú eltűnésemre, sem arra, hogy lám, mák nélkül
mennyivel szebb a mosolyom.
Azt hiszem, arról szövegelt, hogy évekig tanult zongorázni
(klarinét, mi? Timiiiiii!!), meg hogy milyen klassz a jogi
egyetem, mert bár a vizsgaidőszak horror lesz, de amúgy
nagyon izgalmasak a tárgyak. Én csak morcosan kavargattam
a közben kiérkezett teámat, és elátkoztam azt a percet, mikor
úgy döntöttem, hogy ezzel a randival állok bosszút Attilán.
Hát, azt hiszem, neki kevesebb bosszúságot okoztam a mai
akciómmal, mint magamnak…
184
 Hosszú (jaj, végtelenül hosszú) percek után végre
megcsörrent a mobilom, Nóri kegyeskedett visszahívni.
Legszívesebben beledünnyögtem volna, hogy „na végre, mi
tartott ennyi ideig", de ugyebár vissza kellett fognom magam.
Némileg színpadiasan szörnyülködtem egy kicsit, hogy
hogy lehet ennyire béna, elindulni otthonról kulcs nélkül,
aztán kinyomtam a telefont és villámgyorsan felpattantam.
– Bocs, nekem mennem kell, a tesóm nem tud bemenni a
lakásba, otthon hagyta a kulcsát, szóval… izé… én most
megyek.
– Hát ezt igazán sajnálom – nézett rám Ákos. – Egyébként
ne aggódj, mindenkivel megesik.
– Mármint hogy otthon hagyja a kulcsát?
– Nem – mosolygott, és úgy villant meg a szeme, hogy
egyszerre tök kellemetlenül éreztem magam.
– Hogy nincs jó napja. Én azért ettől függetlenül örülök,
hogy megismertelek. Ha egy másik napon futunk össze, talán
jobban alakul.
Bakker, ez a srác idegesítő meg minden, de pontosan
levágta a szitut. Nyilván rájött, hogy épp egy óriásit
kamuztam, és az is nyilvánvaló előtte, mennyire zavar a
pattanásom, a gatyaszár vs. csizma problémám, na és persze a
mák a fogamon. Mindegy, ennek most már annyi.
Zavartam mosolyogni próbáltam, összehúztam a
kabátomat, intettem egyet, és otthagytam Ákost a félig
megivott teákkal.
Tanulság: a vakrandi nem nekem való. Sőt. Azt hiszem,
semmilyen randi sem való nekem. Most nem. Hiába, nem
vagyok olyan, mint Nóri, nálam nem működik a
185
kutyaharapást szőrével módszer. Kipróbáltam, de van egy
olyan sejtésem, hogy jobban járok, ha a „pasik" témát tényleg
száműzöm a fejemből egy időre.
Hjaj… ez nehezebb ám, mint az ember lánya elsőre
gondolná…

186
 18. fejezet

Majdnem lebukás
Lev.jambi és Nóri következő randijára az elsőhöz képest két
héttel később került sor. Addig csak alkalmanként chateltek
(mivel a tesóm mindezt az én Skype-nevem alatt művelte,
talán mondhatom, hogy túl sokat…), és úgy tűnt, minden
egyes chat-maraton után Nóri egyre jobban bele van zsongva
Mr. Tökélybe (legalábbis Nóri állítása szerint Levi egyszerűen
„tökkkéletes" pasi… hm…)
A második személyes találka helyszínéül persze már nem
az edzőtermet választották, hanem egy teázót valahol az
Oktogonnál, ami így december közepe felé haladva hangulatos
és egyszerre praktikus döntés. (Bár a vakrandim óta engem a
hideg is kiráz a teázó gondolatától…)
Nóri természetesen órákig (valójában napokig, mert már két
nappal a nagy találka előtt elkezdte a szekrénymustrát, a
biztonság kedvéért az enyémet is végigkotorta, ha már félig
ellopta a személyiségemet, a ruha is passzoljon hozzá, nem
igaz?…) készülődött, és olyan izgatottan indult el, hogy alig
ismertem rá. Általában én vagyok az, aki totál bele bírja
pörgetni magát az ilyen szitukba, Nórira jellemzőbb a higgadt
nyugalom (kivéve, ha téténeklésről van szó, mert akkor
baromira tud izgulni ), de most nem fért a bőrébe. Még az a

187
szerencse, hogy anya épp lapzártázott, így csak ketten voltunk
otthon – anyának tuti feltűnt volna, hogy Nóri nem Mónival
fog találkozni, ahogy amúgy a tesóm beadta neki. Egyelőre
nem akarta beavatni a Levi dologba, amivel kénytelen voltam
egyetérteni, annál is inkább, mert az én lelkiismeretem sem
volt tiszta az ügyben. Ha anya tudomást szerez Leviről,
törvényszerűen szóba kerül a „honnan ismeritek egymást" is,
és akkor én sem úszom meg az „utcán ismerkedni?! micsoda??
hogy a neten?!? hát mire tanítottalak titeket?!" csomópontok
köré épülő szónoklatot. (Az én vakrandimról annyit tudott,
hogy Timi egyik ismerősével fogok találkozni. Hm. Távoli
ismerős, akinek még a nevét sem tudta pontosan…) Úgyhogy
én sem javasoltam Nórinak, hogy avassa be anyát.
Pedig lehet, hogy jobban jártunk volna mindketten, mert
arra nem számítottunk, hogy úgy fog fény derülni a
turpisságra, ahogy. De ez még odébb volt.
Egyelőre ott tartottunk, hogy Nóri jó pár méterrel a föld
fölött érkezett haza a teázóból, és marha mázlija volt, mert
anya, bár idő közben hazaért, épp a konyhában pepecselt.
Mióta Henrikkel jár, belevetette magát a süteménykészítés
rejtelmeibe, Henrik ugyanis nagyon édesszájú, és anya a
kedvéért még sütni is hajlandó. Hát nem ari? 
Nóri belebegett az ajtón (vagy mondhatnám, átrepült a
küszöb felett, mert tényleg a föld fölött járt látszólag ),
sóhajtott egy félreérthetetlent, én pedig nekiestem a
faggatózásnak:
– Na?
– Hjajj! – válaszolta Nóri.
– Szóval jó volt?
188
 – Jó?! Fantasztikus! Tökkkéletes!
– És? Levi?
– Ő cuki.
– Bővebben?
– Írtó cuki!
– Hű! És? Ölelés? Csók? Jártok? Esküvő időpontja? Csak ne
jövő héten legyen, mert akkor nem érek rá, Varga esküvőjére
megyek, mellesleg te is, úgyhogy ne szervezz keresztbe!
– Muszáj cinikusnak lenned?
– Muszáj, mert mindent harapófogóval kell kihúzni belőled!
Igazán lehetnél bőbeszédűbb, ha már neked adtam Levit!
– Jó, oké, igazad van. Szóval. Levi irtó cuki…
– Ezt már mondtad!
– Jól van na, de ha egyszer annnnnyira cukiiiii!!! Egyébként
még nem volt semmi konkrét, mármint csók vagy ölelés, de
képzeld, hazakísért!
– Na!
– Bizony, éééés, elkérte a számom! Hát nem óriási?
– Lassú lépésekkel a cél felé…
– Ne legyél már ilyen! Nem kapkodjuk el! Még csak
ismerkedünk. Mindent a maga idejében.
– Oké, ti tudjátok. De legalább innentől nem az én Skype-
omon fog folyni a csevej. Tényleg, bevallottad már, hogy
valójában Nórinak hívnak?
– Mmmm… nem. Ezt még nem.
– És? Mikor szándékozol?
– Majd ha úgy érzem, itt az ideje.
– Vagy úgy. Szóval telefonszámcsere, aztán ölelés, csók,
jegyesség… azért az esküvő előtt tájékoztasd, nehogy az
189
anyakönyvvezető előtt legyen rosszul! Vagy papíron engem
adjanak hozzá… – a saját poénomat amúgy elég viccesnek
találtam, úgyhogy kuncogtam egy sort, megveregettem Nóri
vállát, akit ma sehogy sem lehetett kihozni a sodrából, és
bementem a szobámba, hogy Nóri kedvére repkedhessen a
föld fölött.
Talán tíz perc telt el, mikor csöngettek. Mivel a konyha van
a legközelebb a bejárati ajtóhoz, hagytuk, hogy anya nyissa ki,
mi úgysem vártunk látogatót. Kicsivel később hallottuk anya
hangját:
– Dóriiii! Téged keresnek!
Fogalmam sem volt, ki lehet. Attila biztos nem, Jácint sem
(haha…), Ákos nem is tudja, hol lakom (hála a
magasságosnak), Timi nem szokott csak úgy betoppanni.
Különös.
Gyanútlanul dugtam ki a fejem a szobámból, mikor anya –
beljebb jőve a bejárati ajtótól, és annyira fürkésző tekintettel,
hogy majdnem kiszúrta a szememet – pontosított:
– Valami Levi…
– Hopp, ő engem keres! – vágta ki a szobaajtaját Nóri, anya
meg csak a fejét csóválta:
– Egészen biztos, hogy Dórit mondott!
– Rosszul értetted! – súgta oda neki Nóri (nehogy Levi is
meghallja), és már keresztül is gázolt mindkettőnkön, majd
behúzta maga mögött a bejárati ajtót.
Már megint ő került kedvezőbb helyzetbe, mert míg vígan
cseverészett Levivel, engem anya faggatni kezdett:
– Ki ez a Levi? Te ismered?
– Nem… izé… nem ismerem.
190
 – És Nóri honnan ismeri?
– Hát… ööö… a konditeremből.
– Vagy úgy! Szóval ezért ment a múltkor olyan lelkesen a
konditerembe. De… nem azt mondtad, hogy onnan ismeri?
Akkor miért ment eleve olyan lelkesen?…
– Öööö… tudod, Nóri milyen. Megérezte előre… hogy lesz
ott egy helyes srác.
– Oké, mondjuk, hogy elhiszem. És honnan tudja ez a
helyes srác, hogy Nóri itt lakik?
– Izé… talán neki is jók a megérzései…
Rendben, ennél nagyobb ökörséget tényleg nem
mondhattam volna, de hirtelen ennyire futotta tőlem. Anya
nem szólt egy szót sem, csak összeszűkült, amolyan
„gyanúsak vagytok ti nekem" szemekkel méregetett. Mikor
Nóri átszellemülten bazsalygós fejjel visszatoppant közénk,
cseppet sem foglalkozott azzal, hogy épp az ő bőrét (na jó,
közvetve a sajátomat is) próbáltam menteni anya előtt, és
lazán közölte:
– Csak a diákomat hozta vissza, nála maradt.
– Megkérdezhetem, mit keresett a diákod ennél a srácnál,
akit állítólag a konditeremből ismersz? És honnan tudja a
címedet?
– Hát… a… múltkor a konditeremben kiesett a táskámból…
és a címemet pedig… izé… leolvasta a diákról. Logikus, nem?
– kérdezte, és megerősítést várva pislogott rám, mert ugyebár
nem tudhatta, én mi mindent adagoltam már be anyának erről
az ő kondis ismeretségéről.
– Ha már a címedet ilyen pontosan le tudta olvasni, lehetett
volna figyelmesebb a neveddel is – vetette oda szúrósan anya,
191
és visszavonult a konyhába, nehogy odalegyen a Henriknek
szánt remekműve.
Most Nórin volt a sor, hogy zavarba jöjjön és kétségbeesve
kezdjen agyalni:
– Basszus! Anyának igaza van! Mi van, ha látta a diákomon
a nevemet és rájött, hogy átvágtuk?!
– Akkor bizony ciki van, nem is kicsi. De hogy lehettél
ennyire… most mondjam azt, hogy hülye?… Hogy az orra alá
toltad a diákod?! Mert azt nem veszem be, hogy kiesett a
táskádból, lévén nem is a teremben voltatok, hanem teázóban,
ahonnan elvileg együtt távoztatok. Szóval?
– Jól van már, nem kell máris leharapni a fejem! Kíváncsi
voltam a fényképére az ő diákján… képzeld, tök cuki volt
kilencedikesen, amikor a képet csinálták róla! El sem hinnéd,
mennyivel gyerekesebben nézett ki!
– Szerintem nem nagy szám tizennégy évesen
gyerekesebben kinézni, mint tizenhét évesen.
– Már megint olyan… izé vagy!
– Bocs, majd igyekszem kevésbé izé lenni. De még mindig
nem értem, a te diákod hogy került hozzá.
– Hát cserébe elkérte, hogy ő is megnézze az én képemet. És
nyilván véletlenül elrakta azt is az övével együtt.
– Aha. És eszedbe sem jutott, hogy ez a nevetségesen
bugyuta kíváncsiságod mennyire veszélyes, így, hogy nem is a
saját neveden mutatkoztál be neki?!
– Erről elfeledkeztem, bocs!
– Pedig jelen esetben elég lényeges szempont…
– És most mit csináljak? Honnan tudjam, hogy rájött-e a
kamura?
192
 – Mit mondott, mikor visszaadta a diákod?
– Ja, semmit, csak azt, hogy örül, hogy még egy kicsit látott,
meg hogy már várja a következő találkánkat, és hogy majd
hív. Hát nem cuki? – bazsalyodott el ismét Nóri, én pedig
kénytelen voltam konstatálni, hogy a tesóm vészesen közel jár
a „full szerelmes" állapothoz, amikor viszont egy időre
letehetek róla, mert olyankor teljesen hibbant tud lenni. Dávid
esetében legalábbis szörnyű volt ez az időszak, és amikor
Bencével járni kezdtek… na jó, arra nem emlékszem, akkor
hogy viselkedett, mert annyira el voltam foglalva Attilával és a
saját „járásunkkal" hogy fogalmam sincs, azokban a hetekben
mi volt Nórival. Valószínűleg egyformán hibbantak
lehettünk…
– De, irtó cuki! Akkor szerintem nem olvasta el a nevet a
diákon. Bízzunk ebben. Ha meg mégis, akkor sem nagyon
rémisztette meg a tudat, hogy Dóri helyett Nórinak hívnak,
mert nem hozta szóba.
– Huh, most megnyugtattál! Köszi! – cuppantott a tesóm
egy puszit az arcomra, és beszökdécselt a szobájába.
Mondjuk arra tényleg, őszintén kíváncsi lettem volna, Nóri
hogyan képzelte el a töredelmes vallomást, miszerint kicsit
átvágtuk ezt az ő tökkkkéletes Levikéjét.
Hogy nem úgy, ahogyan végül fény derült az igazságra, az
egyszer tuti.

193
 19. fejezet

Egy búcsúlevél
Már csak egyetlen nap volt hátra Varga esküvőjéig, mi pedig
az első próba után még kétszer jöttünk össze tök(kkk
)életesíteni a produkciónkat. Egyszer az osztályteremben,
kémia órán (oké, ez klasszikus értelemben véve nem is
„összejövés" volt, mivel amúgy is mind együtt lettünk volna
az órán… Andi rávette Zsoltit, hogy kuncsorogja ki Jocó bánál,
hogy kivételesen ne kémiázzunk, hanem gyakorolhassunk az
esküvőre, és természetesen Jocó bá nem tudott ellenállni a
kedvence kérésének, na meg ő is szívén viselte a nagy
cimborája, Varga esküvőjének a sorsát), egyszer pedig
Szilviéknél, akiknek jóval kisebb a lakásuk, mint Balázséknak,
így aztán kábé mint a heringek, úgy fértünk csak el. De Szilvi
anyukája nagyon rendi, sütött nekünk palacsintát… márpedig
huszonnégy kamaszra palacsintát sütni durván melós lehetett!
Épp felkukkantottam a Facebookra, hogy valaki nem írt-e a
zárt csoportunkba (mert már ilyenünk is van , sosem
gondoltam, hogy lesz valami, ami ennyire összetartja az
osztályt… de most tök jó a banda, hála Vargának, pontosabban
az erőszakos menyasszonyának! ) valamit a másnapi esküvő
kapcsán, mikor automatikusan lefuttattam egy frissítést a
postafiókomon is, és levelet kaptam Lillától. Mióta

194
megműtötték, nem nagyon tudott nekem írni, én azért néha
elküldtem neki a legfrissebb eseményeket, hogy legyen mit
olvasgatnia addig is, míg gyógyulgat a műtét után. Szóval
rendesen meglepett, hogy most írt.

Szia Dóri!
Muszáj valakinek elpanaszkodom… mert nagyon szomorú
vagyok. És te vagy a legjobb, és az egyetlen barátnőm,
úgyhogy veled osztom meg, ha nem bánod. Andrisról van szó.
Tudod, meséltem, hogy a műtétem előtt nagyon támogatott,
biztatott, hogy vágjak bele, mert ez remek lehetőség. Viszont a
műtétem után, amikor nem tudtunk nap mint nap chatelni,
elkezdtünk távolodni. Váltottunk pár rövid levelet, de aztán a
válaszai egyre ritkultak és egyre személytelenebbek lettek.
Végül a héten küldtem neki egy levelet, konkrétan
rákérdeztem, haragszik-e, vagy mi történt, miért változott meg
a hangnem…
És most válaszolt. Bemásolom:

Szia Lilla!
Sajnálom, de nekem ez nem megy. Azt hittem, működni fog,
de nem. Szerintem mindkettőnknek jobb, ha búcsút veszünk
egymástól.
Vigyázz magadra,
Andris

Ennyi. Egyszerűen nem értem, mi történhetett, mi változott

meg benne… szerinted van valaki más? Nem akarok gonosz
lenni, de kerekes székesként nem sok lehetősége van
195
ismerkedni. Vagy mégis?… Fogalmam sincs, mi ütött belé, mi
változott meg így hirtelen. Neked van ötleted?
Tudom, hogy holnap lesz az esküvő, és biztosan készülsz
rá, talán próbáltok is… na mindegy, azért ha lesz időd,
megírnád, mi a véleményed? Sokat segítene! Köszönöm!
Lilla

Ahogy elolvastam Lilla sorait, mélységesen elszégyelltem

magam. Mert az odáig rendben van, hogy szórakoztatási céllal
írogattam neki mindenféléket, hogy mi történik az osztályban,
hogy hogy passzoltam át Nórinak Levit, meg hogy mennyire
elegem van az összes pasiból és jó darabig hallani sem akarok
róluk, de egyszer sem kérdeztem rá, mi van Andrissal…
Persze arról érdeklődtem, hogy javul-e az állapota, hogy
mennek a gyógytornák, de Andrisról megfeledkeztem.
Nagyon önző és figyelmetlen dolog volt ez részemről… jaj…
Természetesen rögtön felpattantam a Skype-ra, mert ha
Lilla most küldte a levelet, talán még online…
Szerencsém volt.

dorci:
nagyon-nagyon sajnálom!! 
liliom:
 annyira váratlanul ért... bíztam benne, hogy csak
elfoglalt, vagy hogy esetleg kényelmetlenül érzi magát,
amiért én a gyógyulás útjára léptem, ő meg nem...

196
dorci:
nekem egyébként ez volt az első gondolatom... hogy
talán ez zavarja
liliom:
gondolod? Mondjuk elég sokat (a rövid levelekhez
képest) lelkendeztem neki arról, hogy végre újra
használhatom majd a lábaimat, és nem is gondoltam bele,
hogy ez neki rosszul eshet 
dorci:
talán csak szokatlan neki a gondolat, hiszen még kerekes
székkel ismert meg... vagy attól fél, hogy ezután hogyan
folytathatnátok a dolgot... hogy neked majd más kell,
nem ő... bocs, csak agyalok, tippelek...
liliom:
de hát ez olyan nagy butaság!! hogyan fordíthatnék neki
hátat?! Pont neki, amikor ő biztatott, támogatott... és ő
volt az első fiú az életemben, aki a balesetem óta
egyáltalán rám nézett
dorci:
igen... de... ne haragudj meg, ha hülyeséget kérdezek...
belegondoltál, hogy mekkorát fog változni az életed?
Hogy talán nem pont egy kerekes székes fiúra lesz
szükséged?

197
liliom:
másra sem tudok gondolni, mint arra, hogy minden
megváltozik, és félek is tőle rendesen. Olyan rég volt
már, amikor „normális" életet éltem. Fogalmam sincs,
hogyan tudok majd visszaszokni, ahogy azt sem tudom,
tökéletes lesz-e a járásom, vagy egyáltalán mikor állok
lábra. De egyet tudok: a magam bőrén tapasztaltam,
hogy a mozgássérült embereknek is van lelkük, tudnak
szeretni, és mennyire jólesik nekik egy olyan ember
barátsága, aki korlátok nélkül él. Igen, nekem a te
barátságod rengeteget jelentett...
dorci:
jaj, de drága vagy, mindjárt bőgök!... 
liliom:
azert azt ne tedd  de most komolyan! hogyan
gondolhatja Andris, hogy elfordulnék tőle?!
dorci:
az sem biztos, hogy ez van a háttérben...
liliom:
de te is erre tippeltél először
dorci:
mert valahogy adja magát a dolog, de nem tudunk
semmi biztosat
liliom:
és már nem is fogunk tudni, mert elég egyértelmű, hogy
nem akar rólam többé hallani 

198
dorci:
és ha megírnád neki, amit most nekem?
liliom:
én ehhez túlságosan büszke vagyok.
dorci:
?
liliom:
azon túl, hogy fáj, amiért elveszítettem őt, az is bánt,
hogy ennyire nem bízik bennem, hogy ennyire
félreismert... és én nem futok olyan szekér után, ami nem
vesz fel.
dorci:
értem...
liliom:
de most nincs igazam?
dorci:
hát, tudod, én azért futottam párszor... például Attila
után... jó nagy marha voltam, hogy így benéztem azt a
szalagavatós próba dolgot...
liliom:
csak reménykedtél  én viszont nem reménykedem...
most különben is másra kell koncentrálnom.
dorci:
tényleg nem teszel egy utolsó próbát?... egy levelet talán
még megér...

199
liliom:
nem, nem szeretnék írni neki. és igazából azt sem tudom,
mi volt köztünk, vagy hogy ő minek tartotta ezt az
egészet.
dorci:
hogy érted ezt?
liliom:
hat, együtt táncoltunk, meg talán flörtöltünk is... a
szüleink segítségével párszor találkoztunk,
beszélgettünk... aztán sokat chateltünk. De sosem
mondtuk ki, hogy mi ez. Nem volt „szeretlek" meg
hasonlók.
dorci:
de... azért szerelem volt... nem?
liliom:
fogalmam sincs, most ott tartok, hogy nem tudom.
dorci:
ismerős érzés... az egyik legbosszantóbb probléma azon
filózni, hogy mit jelent a szerelem.
liliom:
hát az.  na mindegy, csak meg kellett osztanom
valakivel, mert váratlanul ért, mert nem igazán értem, és
mert rosszul esik... de azt hiszem, most tényleg nem ezzel
kellene foglalkoznom, hanem a gyógytornákkal, és hogy
mielőbb lábra álljak, ha már belevágtam a műtétbe, nem
igaz? 

200
dorci:
de, igaz  azért ha esetleg én...
liliom:
meg ne próbáld!! ígérd meg, hogy nem írsz neki, nem
keresed meg és nem kezdesz el kerítőt játszani!!!!
dorci:
jóvannnna  amúgy miből gondoltad, hogy...
liliom:
ismerlek  nem bírsz nyugton ülni a fenekeden, ha
szívügyekről van szó 
dorci:
de az idők változnak, most pl. tökre antiszerelmes
hangulatban vagyok, úgyhogy legyen: ígérem, nem
kavarok. 
liliom:
koszi!  és azt is, hogy kicsit „lelkiztél" velem
dorci:
bármikor! 
liliom:
na, kilépek, mert itt a kórházban ilyenkor mar lámpaoltás
van és nem szeretik, ha a gyógyító pihenőidőt másra
használjuk 
dorci:
mikor mehetsz végre haza?
liliom:
ha minden jól megy, karácsonyra otthon leszek 

201
 dorci:
de szuper!!! az mar csak három hét!
liliom:
bizony!  persze utána meg lesz egy csomó gyógytorna,
mire lábra állhatok, de legálabb nem kell itt bent
feküdnöm  na, tényleg lépek! jó volt kicsit dumcsizni!
szia! 
dorci:
pihenj nagyot!  szia!

Oké, megígértem, hogy nem kavarok, meg minden… de… az

ígéreteket bizonyos esetekben meg lehet szegni. Olyankor, ha
úgy érezzük, a cél érdekében muszáj, és ha a cselekedetünkkel
segíthetünk egy általunk nagyon szeretett személynek.
Ha már úgyis nyitva volt a Facebook, rákerestem
Andrisra… egyelőre csak nézegettem a nem túl informatív
adatlapját. Egyelőre.

202
 20. fejezet

Az esküvő
A nagy nap reggelén annyira izgatott voltam, mintha nem is
az ofőm esküvőjére készülnék, hanem a sajátomra. 
Nem tudom, ki hogy van vele, de én odavagyok az
esküvőkért! Annyira szépek azok a fehér menyasszonyi ruhák
(pár kivételtől eltekintve, mert azért akadnak rondák is, meg
kell hagyni… én a csinos, nem túl fidres-fodros, habos-babos,
de mégis elegáns és ünnepélyes fazonok híve vagyok… nekem
olyan lesz… majd egyszer… ha megtalálom a „tökkkkéletes"
vőlegényjelöltet… de ez most nincs napirenden, szóval… na
mindegy), és tök megható, amikor ígéretet tesznek
egymásnak, hogy jóban-rosszban kitartanak, meg ilyenek. 
Persze átérezni még nem nagyon tudom, hogy mindez mit
jelent, de annnyira romantikus és széééép!!
És ami még tök jó, hogy az esküvőkre a násznépnek (vagy
jelen esetben a meglepiből a szertartásra besurranó
huszonnégy diáknak) is illik szépen felöltözni, csini ruha,
frizura, smink…  Jó, talán kicsit gáz vagyok, de imádom
azokat az eseményeket, amikor máshogy lehet kinézni, mint
egy átlagos napon. Mondjuk annyira azért nem vagyok
mániákus, hogy a színházba is kisestélyibe és fodrász által
beállított konttyal érkezzek (mert ilyen is van, és szerintem

203
azért az már túlzás, nem is kicsit… különösen, ha a konty
tulajdonosa előttem ül és a színpadi történésekből nem látok
semmit az arcomba fúródó haj toronytól, grrrr…), de a
szolidan kiöltözés és gondos sminkelés abszolút belefér!
Nórival már vagy két hete kitaláltuk, mit fogunk felvenni. A
facebookos zárt csoportban amúgy Timi vetette fel a kérdést,
hogy ki miben jön, mire a fiúk cöcögni kezdtek, hogy nem
akarnak percenként értesítést kapni a telójukra új levél
érkezéséről, amiben pusztán arról van szó, hogy mi, csajok
ruhatippeket adunk egymásnak. Andi erre lehurrogta őket,
hogy akkor állítsák át a telójukat és ne kérjenek értesítést. 
Abban mind egyetértettünk, hogy fehér ruhában senki nem
mehet, mert a fehér a menyasszony színe (ráadásul így
december közepén nem is túl praktikus… szegény
menyasszony… mondjuk a hóhoz passzol ). Zsófi kicsit
fanyalgott, hogy ő nem szeretne „tütüben és puccban" menni
(mióta Gáborral együtt vannak, ő is kezd ráérezni a flegma
rockerstílusra ), Móni földet söprő báli ruha ötletét pedig
egyöntetűen leszavaztuk. Juli felvetette, hogy legyen valami
„egyen" mert hogy az milyen jól nézne ki, ha egyforma
színben pompáznánk, de ezt is elvetettük. Oké, hogy most épp
az esküvő kapcsán összefogtunk, meg próbálunk egymásra
jobban odafigyelni, de azért eléggé különbözőek vagyunk, és
nem lenne értelme senkire ráerőltetni egy, a stílusától teljesen
idegen egyenruhát. Na meg a kis meglepinknek épp az lenne a
lényege, hogy észrevétlenül emelkedünk majd ki a
násznépből. Ha magunkra aggatnánk egy „Éljen Varga ofő és
az ő erőszakos menyasszonya" feliratú pólót, akkor viszonylag
hamar lebuknánk.
204
 Szóval abban maradtunk, hogy csinos, de nem túlontúl
ünnepélyes ruhában leszünk, mindenki amiben szeretne. Fiúk
pedig öltöny, nyakkendő. (Erre persze máris beszálltak a
levelezésbe, amit elvileg nem is olvastak , és elkezdtek
tiltakozni, hogy ha mi lehetünk abban, amiben akarunk, akkor
nekik miért kötelező az öltöny-nyakkendő kombó. Andi
mindezt letudta egy „jaj, srácok, ennyit igazán megtehettek! A
szertartás kábé húsz percig fog tartani, senkiről nem hallottam
még, aki belehalt volna húsz perc nyakkendőviselésbe. Meg
lennék lepve, ha közületek kerülne ki az első áldozat!" levéllel,
és ezzel a vitát lezártnak tekinthettük mindannyian. )
Nóri egy iszonyat csinos bordó kiskosztüm mellett döntött
(még tavaly karácsonyra kapta anyától), combközépig érő
egyberuha kabátkával, fekete kiegészítőkkel (plusz fekete
harisnya és magas szárú, magas sarkú csizma). Jaj, nagyon jól
áll neki!! Én pedig egy hosszú fekete szoknyát választottam
halványlila blúzzal.
A körmünket még előző nap kipingáltuk, Nóri
természetesen az övét bordóra, az enyémet pedig elegáns
franciás stílusban festette (nekem továbbra sem mennek az
ilyen mutatványok ), és még egy-egy kis virágot is kaptam a
gyűrűsujjak körmeinek szélére. 
Nóri az esküvő reggelén kivételesen nem vasalta ki a haját,
csak hagyta megszáradni, és nagyon pöpec kis hullámai lettek!
 Néha lehet, hogy én is kipróbálhatnám… talán nem ártana
pihenniük a hajszálaimnak az állandó simítgatás alól.
Mindenesetre most azért még használtam a vasalót, már csak
azért is, mert már belevágtam, mikor Nóri kitalálta, hogy ő
most beújít, ráadásul így legalább nem voltunk teljesen
205
egyformák. Extraként az első tincsemet Nóri befonta és kitűzte
oldalra, amivel úgy festettem, mint egy féloldalas modern
indián lány, de nekem tetszett. 
Indulás előtt Nóri a saját szemét „füstösre" sminkelte, én
pedig egy halványlila szemhéjpúdert kaptam, ami passzolt a
blúzomhoz. Baromi jól néztünk ki, na. 
Az osztállyal azt beszéltük meg, hogy a Széll Kálmánon
találkozunk másfél órával a szertartás kezdete előtt.
Mindenképpen úgy akartunk odaérni, hogy Varga és a leendő
felesége még ne legyenek ott és ne vegyenek minket észre.
Persze Kati szegény külön kellett, hogy menjen, a családdal,
hiszen ő Varga unokahúga. 
Azt találtuk ki, hogy a különböző „hangszercsoportok",
azaz a taps, a trombita, a csettintgetők, a szájdob stb.
képviselői egy-egy kupacban fognak elvegyülni a tömegben.
(Gábor végül lemondott a gitározásról, inkább szájjal
helyettesítette a valódi hangszert .) Mivel Kati volt a
fuvolista, és nem akartuk, hogy feltűnjön a családjának a
hangszere, abban maradtunk, hogy előző nap odaadja
Andinak, ő fogja becsempészni, és amikor véget ér a
szertartás, és indulna a tömeg gratulálni, Kati is elindul, csak ő
nem Vargához és a menyasszonyhoz, hanem Andi mellé a
fuvolájáért, és rögtön rá is zendítünk, ezzel kicsit feltartva a
gratulálok sorát, vagy ha úgy tetszik, elsőként gratulálni az
ofőnknek. 
Nórival mi ketten értünk a találkozóra másodiknak (illetve,
mivel ugye ketten vagyunk, másodiknak ÉS harmadiknak ).
Az első Karesz volt. Idáig is sejtettem, hogy a nagy balhés
osztálytársunk már nem egyszer rágyújthatott, de elég
206
zavarbaejtő volt látni, ahogy a téren ácsingózva cigizik.
Nórival egymásra néztünk, de Karesszal sosem voltunk jó
viszonyban, avagy egyáltalán, alig váltottunk idáig pár szót,
így aztán egyikünk sem érezte úgy, hogy nekünk kéne
elbeszélgetnünk vele a cigaretta káros hatásairól. Karesz ilyen,
és ha mérgezni akarja magát, meg is fogja tenni.
Mikor észrevett minket, szívott még egyet a cigijébe, aztán
gyorsan eltaposta, és – legalább ennyi… – kidobta egy kukába.
Csendesen álltunk mellette, Karesz nem szabadkozott, mi
meg nem prédikáltunk. Nóri egy „jó csípős az idő"-vel
próbálkozott, de Karesz „ja" válasza egyértelművé tette, hogy
nem akar velünk csevegni.
Szerencsére hamar szállingózni kezdtek a többiek is, és mi,
lányok gyorsan nekiálltunk egymás ruháit vizslatni és
dicsérni, a srácok meg valami focimeccsről (vagy vízilabda?
kosár? kézi? tökmindegy, labda, labda…) diskuráltak, kivéve
Kareszt, aki üveges szemmel bámult maga elé, valamint
Zsoltit és Petit, akik nem néznek sportot a tévében.., ők a
mateklecke megoldásait egyeztették. Jaj… 
Nagyon jó érzés, hogy ez az esküvő ennyire összehozta a
csapatot, és kivételesen senki nem késett el, sőt még a fiúk sem
húzták túlságosan a szájukat az öltönyük miatt – csak Henry,
akinek csupán vékony, nyári öltönynadrágja van, és ahogy ő
fogalmazott, „az összes szőrszál odafagyott a lábához". 
(Lévén tél, tehát rövidgatya nuku, lévén a hosszú fekete
szoknya ápol és eltakar, lévén a vastag harisnya nem engedi
kikandikálni a kósza szálakat sem, és mivel annyira utálom a
szőrtelenítési macerát, most az én lábamon is akadt némi
szőrfelesleg… és amikor jött egy nagyobb fuvallat, egyet
207
kellett értsek Henryvel. Persze csak magamban, mert hiába
vagyunk most jóban az osztállyal, a mindig bunkó Máté orrára
csak nem kéne kötnöm, hogy szőrös a lábam. Nem? Hát de!)
Julit egy ezidáig általunk sosem látott, egyetemista korú fiú
kísérte a találkozóra, akitől két szolid puszival búcsúzott pár
méterrel arrébb a csoportosulásunktól, de mikor Gergő és
Máté észrevették, jelentőségteljesen legyintettek egyet a
levegőbe, amolyan „hát, erről jól lekéstünk" tartalmút. Így
jártak. 
Mikor mind összegyűltünk, metróra pattantunk, és kisebb
feltűnést keltve (egy csapatnyi kiöltözött kamasz akkor is
hangosabb az átlag utazóközönségnél, ha nem vagyunk az a
kifejezetten óbégatós társaság) meg is érkeztünk a helyszínre.
Vargáék egy jó nevű szálloda halljában tartották az
esküvőjüket, amolyan all inclusive módon, mert a
szertartásnak is a hall adott helyet, és a pincérek már javában
pakolgatták a vendégseregnek szánt pogácsákat és
aprósütiket.
– Ebből szerintetek mi is ehetünk? – kérdezte Henry, és a
szemei furcsán kikerekedtek, mintha azokkal akarta volna
egyszerre felfalni az összes édességet.
– Meg ne próbáld! – emelte fel a mutatóujját Andi, akit ez az
esküvőszervezői szerep felettébb határozottá tett.
– De most méééér? – nyafogta Henry, mire Andi
ellentmondást nem tűrő hangon kiosztotta:
– Azért, mert egy: még el sem kezdődött a szertartás, te meg
már felfalnád a násznépnek kirakott kaját?! Kettő: nem is
vagyunk meghívva, így nem csak illetlenség, hanem bunkóság
is lenne.
208
 A párbeszédre felfigyelt az egyik pincér is (akinek amúgy
valószínűtlenül zöld szeme volt, és kifejezetten jól állt rajta a
fekete feszülős nacija… ha nem lettem volna épp „rá sem bírok
nézni egy fiúra sem" hangulatban, talán jobban is megnéztem
volna magamnak… de így csak ennyit állapítottam meg, ezt is
mintegy mellékesen), sutyorgott valamit a látszólag főnökével
(egy idősebb, szigorú képű forma), aki erre felhúzta a
szemöldökét (milyen jó, hogy összenőtt az orrnyergénél, így
csak egyet kellett mozgósítania ) és dühösen elindult felénk.
– Igaz az, hogy nem vagytok meghívva? – tette fel a kérdést
Verának, szegény, pont ő állt a pasashoz a legközelebb.
– Hát… ööö… igaz – nyögte Vera, és a pillantásával Andit
kereste, nehogy valami olyat mondjon, amit nem lenne szabad.
Andi (aki épp háttal állt Verának, mikor a pillantást küldte
felé, így is meg érezhette vagy mi… különös) egyszerre
megfordult, odapenderült a fickó elé és félelem nélkül nézett a
szemébe (nem volt könnyű dolga, a dús szőrszálak még így
felvonva is belógtak a pupillái elé ):
– A szó szoros értelmében véve nem vagyunk meghívva.
– Ez mégis mit jelent, a szó szoros értelmében véve? –
kekeckedett a főpincér.
– Azt, hogy a vőlegény osztálya vagyunk, és meglepetésből
vagyunk itt.
– Vagy úgy! – mondta, és egészen bizarr dolog, történt
közben: az összenőtt szemöldök hirtelen kettévált, és az egyik
fele visszatért nyugalmi állapotba, míg a másik továbbra is
felhúzva maradt. Ijesztően nézett ki… – Akkor, ha kérhetném,
ne nyúljanak semmihez! És ne rongálják a berendezést! Ne
csúszkáljanak a lépcsőkarfán, ne huzigálják a járólapon a
209
székeket és ne üljenek a földre! Ez nem játszótér! – azzal
elfordult és visszament a dolgára: szimmetrikus körökbe
rendezni a pogikat.
– Ez a fószer azt hiszi, hogy aki nem töltötte még be a
tizennyolcat, az nem csak jogi értelemben gyerek, de agyilag is
egy négyéves szintjén rekedt meg – morgott Andi, és a
biztonság kedvéért végigpásztázta a társaságot. De mindent
rendben talált, egyikünknek sem jutott eszébe a
lépcsőkarfákon csúszkálni. 
Lassan elkezdett szállingózni a násznép, mi pedig
elkezdhettünk vegyülni.
Ricsi, Robi, Karesz és Peti a hátsó sorba helyezkedtek, Máté
és Gergő középre, Linda, Anita, Zsófi és Móni pár sorral
eléjük, a másik oldalon az „énekkar", kettesével egymás
mögött, a „kupac" legelején pedig egyedül Nóri, a szólista.
Én már rendesen izgultam, mert azért nem mindennap
veszünk részt az ofőnk esküvőjén, ráadásul meglepiből,
ráadásul az osztály történetében először összefogva, sőt
produkálva magunkat. Nem kis esemény ez, na! 
Végre Kati is befutott a családdal, szegény kétségbeesve
keresett minket a szemével, és látszólag megnyugodott, mikor
észrevette a tömegben Andit, aki diszkréten meglengette a
kezében a fuvolát. Katin látszott, hogy fejben még lejátszotta
az útvonalat, amit majd a szertartás végén sebtiben le kell
futnia…
Éééés, végre a faragott szárnyas ajtóban, anyukájába (Kati
nagyija) karolva megjelent Varga, talpig mosolyban és elegáns
öltönyben, virágcsokorral a zsebében, és… akkor a teremben
valaki a székét arrébb lökte a lábával, aminek olyan hangja
210
volt, mintha… na… mintha valaki nem bírta volna
visszatartani és kiszaladt volna egy kis… puki… na. Azt
hittem, Vargáék bevonulása alatt majd szétolvadok a
meghatottságtól, de ehelyett olyan röhöghetnékem támadt,
hogy csupán a pukihangot követve azonnal felcsendülő
hangos nászinduló mentett meg a lebukástól. Tudom, tudom,
nem szép dolog ilyesmin röhögni, de hát basszus… mennyire
groteszk már, hogy az ofőnk életének legünnepélyesebb
pillanata egy pukihanggal vegye kezdetét?!
Pechemre észrevettem, hogy a velem pont szemben
elhelyezkedő Karesznak is megremegett a szája széle, és mikor
összevillant a szemünk, még jobban elkezdtünk röhögni. És
mivel a röhögés – különösen az elfojtásra ítélt fajta – lassan
csillapszik, nem kellett sok hozzá, és a visszatuszkolt
kacagástól már felváltva cincogtam, könnyeztem és izzadtam,
Karesz nem különben.
Míg mi a kínok kínját éltük át (aki próbált már visszafojtva
röhögni, tudja, miről beszélek), belibbent a menyasszony is
apukája karján, de hogy milyen ruha volt rajta, arra őszintén
nem emlékszem, mert nem mertem felnézni. Ha meglátom a
rázkódó Kareszt, tuti, hogy nem bírom tovább és
szétpukkadok.
A mellettem ülő Timi viszont annyira el volt ájulva a
menyasszony ruhájától, hogy abszolút nem foglalkozott azzal,
hogy majd meghalok a röhögéstől, a balomon ülő rokon vagy
hozzátartozó vagy barát pedig egy gyors pislogással
nyugtázta, hogy a szomszédja (azaz én) vagy bolond, vagy
zokog a meghatottságtól, vagy valamilyen rázkódással járó
betegségben szenved. Neki mindegy.
211
 Lényeg a lényeg, Varga és a Kati elmondása szerint
erőszakos menyasszonya hivatalosan is összekötötték az
életüket (kár, hogy a szertartásból egy szóra sem emlékszem),
nekünk pedig közeledett a nagy pillanatunk. Az
anyakönyvvezető felszólította a jelenlévőket, hogy
gratuláljunk az ifjú párnak, Kati pedig elsőként pattant fel a
helyéről – Varga csodálkozva nézett rá, nem várta, hogy a kis
unokahúga ennyire lelkesen akarja üdvözölni.  Szerencsére
akadt még pár buzgó nagynéni forma, akik Kati elé kívántak
furakodni, így Kati kevésbé feltűnően oda tudott surranni
közénk.
És rázendítettünk.  Először a trombitások, aztán a
szájdobosok, pont, ahogy a filmben. 
És pont, ahogy a filmben, Varga és a menyasszonya is tátott
szájjal néztek ránk (a menyasszony különösen, mert ő ugye
nem is ismert minket). Tök jó érzés volt, és nem csak azért,
mert végre a másra való koncentrálástól csillapodott a
röhögőgörcsöm, hanem mert Varga a fényesre pucolt cipője
orráig meghatódott tőlünk. Annyira aranyos volt, a dal
közepén már a szemét dörzsölgette, és miután oda súgta az
újdonsült feleségének, hogy az osztálya vagyunk, már az
asszonyka is mosolygott (ódáig inkább kimérten nézegetett
minket, mint olyan személyeket, akiknek a meghívásáról ő
nem tudott, és ez az ő esküvőjén felettébb bosszantó
körülmény).
Nóri gyönyörűen énekelt, a teremben lévők nem győztek
ájuldozni, a dal végén pedig akkora tapsot kaptunk, hogy
szerintem a szálló vendégei azt hihették, ideiglenes színház
költözött be a hallba.
212
 Mikor a tapsvihar csillapodott, Varga remegő hangon
megszólalt:
– Hát ez… ez… nem is tudom, mit mondjak…
– Majd én! – vette át a szót a valóban nem szerénységbajnok
ara. – A férjem nyilván azt szeretné mondani, hogy köszönjük
szépen nektek ezt a kedves meglepetést, és kérünk titeket,
hogy maradjatok itt velünk még egy kicsit ünnepelni. A
pogácsából és a sütiből jut nektek is!
– Ez az! – kiáltott fel Henry, amin mindenki jó ízűén
kacagni kezdett, aztán a násznép meg is feledkezett rólunk.
Kígyózó sorba rendeződtek, hogy gratuláljanak az ifjú párnak,
mi pedig… megszálltuk a pogácsákat. Ha már engedélyt
kaptunk rá…
A szertartás után tehát az osztály „vegyült" egy kicsit,
közülünk leginkább Nóri, akit megszálltak a gratulálók, és
szegény egy falatot sem tudott enni mindig valaki
megállította, hogy ódákat zengjen neki a hangjáról. Mi,
többiek inkább egymással beszélgettünk. Én félretettem pár
szem pogit, hogy azért Nórinak is jusson majd, és elindultam,
hogy megkeressem a mosdót.
De mielőtt eljutottam volna a célig, Kareszba botlottam, aki
a lépcsőn gubbasztva ült. És látszólag már egyáltalán nem volt
olyan jó kedve, mint egy órával azelőtt. Egy darabig
tipródtam, odamenjek-e hozzá, mégiscsak ő a balhés srác… na
de nem félhetek tőle életem végéig, nem igaz?! Így aztán
leültem mellé a lépcsőre.
– Ezt vajon nem tiltaná a főpincér? – kérdeztem, mire
Karesz savanyú félmosolyt villantott.
– Nem mintha érdekelne… – közölte.
213
 – Ez azért elég jó volt… mármint a… izé… a nevetés –
próbálkoztam átterelni a témát, de elég hülyén sikerült
kifejeznem magam.
-Ja.
(Na, ő sem vitte túlzásba a fogalmazást…)
– Kérdezhetek valamit?
– Ja.
– Tulajdonképpen te min nevettél?
– Azon, amin te.
– Onnan is lehetett hallani a széket?
– Milyen széket – nézett rám Karesz, a beszélgetésünk alatt
először. Még sosem vettem észre idáig, mennyire durván kék
szeme van.
– Hát… azt… izé… amelyik nyikorgott… mintha…
– Én Vargán nevettem. Röhejesen festett abban a pingvin
szerkóban. Ő volt a marcipándísz ezen az egész puccos
felhajtáson. Mindenki tütüben… nevetséges! Baromira nem az
én műfajom!
Egyszerre dühös lettem. Képes voltam elrontani ezt a szép,
megható esküvőt azzal, hogy Karesszal az ofőnkön röhögtem?
Mélységesen elszégyelltem magam, nem is értettem, hogy
lehettem olyan idióta, hogy ezzel az érzéketlen tuskóval
összevigyorogtam. Még akkor is, ha én eleinte azon a széken
kezdtem el nevetni… ami amúgy tökre nem is vicces, és csak
az infantilisek röhögnek ilyeneken.
– Kész szerencse, hogy azért megtisztelted az osztályt a
jelenléteddel ezen a puccparádén! Remélem, nem raboltuk el
túl sok idődet a balhéktól, meg a graffititől meg a cigitől! Már
csak azt nem értem, honnan ismerted ezt a filmet, ami egészen
214
nyilvánvalóan szintén nem a te műfajod. Elromlott a
távkapcsoló, mikor adták a tévében. Eltaláltam? – Ezzel a
költői kérdéssel fel is pattantam, azzal a szándékkal, hogy
faképnél hagyom ezt a beképzeli majmot. De Karesz utánam
szólt.
– Nem.
– Mi nem? – fordultam vissza még mindig dühösen, és már
százszor megbántam, hogy egyáltalán odamentem hozzá
beszélgetni.
– Nem találtad el. Ha mindenáron tudni szeretnéd, ez a film
volt anyám kedvence. Az utolsó hónapokban vagy kétnaponta
megnézte. Párszor én is megnéztem vele. Hogy örüljön. Azt
mondta, olyan vagyok, mint az a cuki kissrác a filmben,
amelyiknek meghalt az anyja. Csak abban tévedett, hogy én
nem vagyok cuki.
Egyszeriben szörnyű érzésem támadt. Átfutott rajtam
valami borzongás, és megmozdulni sem bírtam.
– Mi történt anyukáddal? – kérdeztem kicsivel később, és
éreztem, hogy a torkom ki van száradva.
– Meghalt. Rák.
– Mikor… mikor történt?
– Régen. Öt éve.
– Miért nem említetted soha? A múltkor sem mondtad,
amikor a többiek is…
– Minek fecsegjek róla? Nem szokásom. Senkinek nem
mondtam még.
– Akkor… nekem most miért?…
– Hogy ne tarts egy érzéketlen bunkónak – közölte nemes
egyszerűséggel Karesz, és feltápászkodott a helyéről,
215
egyértelműen jelezve, hogy nem kívánja folytatni a diskurzust.
– Még maradsz?
– Aha… megvárom Nórit – mondtam, és Karesz távolodó,
zsebre dugott kezes alakját figyelve leroskadtam a lépcsőre,
ahol idáig ő gubbasztott.
Égett a fülem. Szegény Karesz! Ezek szerint ő nem divatból
balhés… és hányán lehetnek még, akiket egy kézlegyintéssel
elítélek (és talán mások is), mert közönyösek a sulival,
közönyösek mindenkivel szemben, és csak akkor érzik jól
magukat (látszólag), ha renitenskednek, botrányból botrányba
keverednek. És lehet, hogy az ő lázadásuk vagy közönyük
mögött is egy akkora tragédia lapul, mint Karesznál…
Egyszeriben máshogy kezdtem látni mindent.
Nevetségesnek éreztem magam, amiért féltem Karesztől,
amiért a közönyét beképzeltségnek, önteltségnek tartottam, a
balhéit pedig feltűnési viszketegségnek. Hiszen egész végig
arról volt szó, hogy Karesz nem tud mit kezdeni a
fájdalommal. Kisfiúként veszítette el az anyukáját… ezt nem is
lehet feldolgozni ennyi idősen.
– Te sírsz? – hallottam meg Nóri hangját. Nem is vettem
észre, hogy ott tornyosulnak felettem Timivel és Mónival
együtt. – Mi a baj? Történt valami?
Úgy éreztem, nem árulhatom el nekik Karesz titkát.
Megtisztelt a bizalmával, talán csak azért, mert ez az esküvői
produkció túlságosan felpiszkálta a szívén ejtett sebet, és
jólesett megosztania… nem tudom. De nem beszélhettem a
fájdalmáról.
– Ja, semmi… csak ez az esküvő téma – válaszoltam, és
mosolyt erőltettem az arcomra. – Tudjátok, eszembe juttatta,
216
hogy nekem talán soha nem lesz. Nem vagyok túl nyerő a
fiúknál.
Egy ilyen idétlen ferdítéssel legalább magyarázatot adtam a
lányoknak a könnyeimre, és mosolyogva fogadtam, ahogy
arról papoltak, tizenöt évesen még nem kell ismernem a
leendő férjemet, és hogy igenis nyerő vagyok a srácoknál, csak
most épp nincs senki a láthatáron, de ez egészen biztosan
hamarosan változni fog, és hogy Jácint meg Attila meg sem
érdemeltek (sztenderd szöveg barátnőktől, ha az ember lányát
dobják ), és hogy tudták ők, hogy a „nem érdekelnek a
pasik" szövegem csak duma, mert valójában tökre szeretnék
szerelmes lenni.
Hát nem. Nem szeretnék az lenni.
Ha nem vakít el a rózsaszín köd, sokkal jobban tudok
figyelni másokra. Észreveszem például, hogy akit
egyértelműen balhésnak hittem, az valójában egy mélységes
fájdalmat cipelő, magányos fiú.
És ilyenkor felbuzog bennem a segítőkészség, és a magam
csip-csup kínlódásai helyett olyasmiken agyalhatok, mint
például hogyan győzzem meg Andrist, hogy ne mondjon le
Lilláról…

217
 21. fejezet

Andris
Csak nem hagyott nyugodni ez a Lilla-Andris dolog, és
annyira megszállt a segíteni akaró szándék, hogy meggyőztem
magam, hogy helyesen cselekszem, összeszedtem minden
bátorságom, és írtam Facebookon Andrisnak.
Rövid, lényegre törő levél lett.

Szia Andris!
Személyesen nem ismerjük egymást, Lilla barátnője vagyok. Még
mielőtt rögtön abbahagynád az olvasást: nem ő kért meg, hogy írjak
neked, sőt kifejezetten felszólított, hogy ne tegyem. Mégis úgy érzem,
muszáj.
Talán nem tudod, de Lilla őrületesen hálás neked, amiért
meggyőzted a műtétről, és szerintem is hatalmas dolog, hogy a
kedvedért belement, holott nagyon tartott tőle.
Természetesen csak sejtéseim vannak arról, miért döntöttél úgy,
hogy a továbbiakban nem szeretnél Lillával találkozni beszélni… de
ha igaz, amit gondolok, nem bírom ki, hogy ne figyelmeztesselek: nem
kell tartanod attól, hogy Lilla hátat fordítana neked most, hogy
meggyógyult. Hidd el, Lilla fantasztikus lány, hatalmas szíve van…
és soha nem fogja elfelejteni ezeket az éveket, és azokat az embereket,
akik a legnehezebb időkben mellette voltak.
Ne lökd el magadtól!
218
 Ha szívesen beszélgetnél velem, a Skype-on megtalálsz, a
felhasználónevem dorci.

Szia,
Dóri

És bár a megérzéseim azt súgták, Andris nem fog jelentkezni,

ez esetben nem volt igazam. Andris már aznap este rám írt.

bandi04:
szia Dóri!
dorci:
szia! örülök, hogy megkerestél! 
bandi04:
nem szeretnék hosszan csevegni, mert nem látom
értelmét
dorci:
oké...
bandi04:
csak annyi, hogy igazad van, azért nem akarom Lillával
tartani a kapcsolatot, mert már nem ugyanahhoz a
körhöz tartozunk. Ő meggyógyult, nekem meg esélyem
sincs rá. neki normális élete lesz, én meg maradok
kerekes székben, nincs ezen mit tovább boncolgatni
dorci:
akkor sem, ha Lilla máshogy gondolja?

219
bandi04:
figyelj, őszintén értékelem, hogy segíteni szeretnél a
barátnődön. Lilla sokat mesélt rólad, tudom, milyen
sokat jelentesz neki. kedves tőled, hogy annak ellenére,
hogy megkért, ne keress, mégis írtál nekem, hátha
meggondolom magam, de hidd el, átgondoltam, és
mindkettőnk érdekében így lesz a jobb.
dorci:
kérdezhetek valamit?
bandi04:
mondd
dorci:
miért írtál most nekem?
bandi04:
nem akartam bunkónak tűnni, hogy nem is reagálok
dorci:
értem, biztos, hogy csak ezért?...
bandi04:
mi másért?
dorci:
hogy győzködjelek egy kicsit... mert valahol mélyen te is
érzed, hogy nem ez a jó döntes!
bandi04:
ne haragudj, de ez hülyeség. Mindig szeretettel fogok
Lillára gondolni, de ő már nem ugyanaz a lány, mint akit
megismertem.

220
dorci:
te se haragudj azért, amit most írni fogok, de... te sem
ugyanaz a srác vagy, akit Lilla megismert. Mindig arról
áradozott, milyen optimista vagy, a nehézségeid
ellenére... tőled tanult meg újra mosolyogni, bízni... Mi
történt, miért vagy ennyire negatív?
bandi04:
hat jó. Lillának ezt nem mondtam, de... mikor elkezdett
járni a vizsgálatokra, tudod, meg a műtet előtt, én is
elmentem egy itthoni kórházba. A vizsgálatokat itt is
meg tudjak csinálni, ha a műtétet nem is. Gondoltam, a
saját példámmal még nagyobb erőt tudok neki adni
dorci:
de hát ez fantasztikus!!
bandi04:
mármint mi?
dorci:
hogy te is belevágsz!!  miért nem mondtad Lillának?!
nem értelek!!!!
bandi04:
a vizsgálatok kimutatták, hogy a gerincem úgy sérült
meg abban az autóbalesetben, hogy nem vagyok
műthető. egész életemben kerekes székben maradok.
dorci:
ó....

221
 bandi04:
na igen... hát, ezért lett oda az optimizmusom, tudod,
idáig nem nagyon gondolkodtam rajta, hogy akár meg is
gyógyulhatnék, de Lilla példáján egyre jobban elkezdtem
reménykedni, és most csalódott vagyok.
dorci:
hogy neki sikerült... neked pedig nem.
bandi04:
nem túl elegáns ezt bevallani, de azt hiszem, erről van
szó
dorci:
úgy sajnálom!
bandi04:
ne tedd  igazából már megszoktam ezt az életformát,
de nem szeretnék nap mint nap azzal szembesülni, hogy
ha kevésbé vagyok peches, ott is tarthatnék, mint Lilla.
dorci:
értem...
bandi04:
na, hát akkor köszi, hogy írtal! jó legyel!

Azzal Andris már ki is lépett. Sőt. Pár perccel később a

partnerlistájáról is törölt, ezzel jelezvén, hogy tényleg nem
kíván a továbbiakban velem „csevegni".
Hát, legalább megpróbáltam. 

222
 22. fejezet

Karácsonyi vásár
meglepetésekkel
Nóri már három hete találkozgatott Levivel, mikor elérkezett
az igazság pillanata. Jó cifrára sikerült.
Péntek délután volt, a karácsonyi szünet első napja, Levi
pedig randira hívta Nórit. Semmi konkrétat nem beszéltek
meg, csak annyit, hogy a villamosmegállóban találkoznak,
aztán meglátják, mihez lesz kedvük.
Miután Nóri a téliesen csini felszerelésében (magas sarkú,
magas szárú csizma, szűk farmer, szövet télikabát, fehér
tubasál, kötött fehér sapka, kesztyű) kilibbent a lakásból,
kettesben maradtunk anyával. Anya persze morgott egy sort,
hogy nem annyira örül ennek a konditermes srácnak, meg
faggatni is próbált, hogy mit tudok róla, de természetesen
semmi új infóval nem tudtam (avagy nem akartam…)
szolgálni. Úgyhogy inkább lapoztunk.
– És mihez lenne kedved? Tartsunk pop-cornos estét? Olyan
rég beszélgettünk!

223
 – Hm… mostanában túl sok minden nem történik velem.
Mondjuk te mesélhetnél. Mi a helyzet Henrikkel? Jól
megvagytok?
Anyát kicsit meglepte, hogy hirtelen szerepet cseréltünk, és
én faggattam őt a szerelmi életéről. 
– Ó… koszi… igen, még mindig nagyon kedves és
figyelmes. Most épp egy új műsor forgatása miatt több napra
elutazott.
– Jaj… akkor most nagyon el vagy kenődve? Hiányzik?
– Hiányzik, de örülök, hogy veled tölthetem ezt az estét. Mi
ez a nagy begubózás mostanában? A kóruson kívül nem is
mész sehova.
– Tényleg nincs túl sok dolgom. De mindegy, jó ez így. Nem
nézünk egy filmet? – kérdeztem hirtelen, kísérletet téve arra,
hogy eltereljem anya figyelmét a „magányos Dóri" témáról.
Semmi kedvem nem volt azt ecsetelgetni, hogy hogyan állok a
fiúkkal, és miért nem mozdulok ki többet. Mert ugyebár
mennék én, ha lenne kivel. De Nóri Levizik meg énekóráról
énekórára rohan, Timi hastáncol meg Bécivel lóg, a többiekkel
pedig, bár épp jóban vagyunk, egyikük sem hívott el sehova
(ahogy én sem őket).
– Nincs kedved inkább csavarogni egyet? – kérdezte anya,
én meg totál meglepődtem, nem is értettem, mire gondol.
– Csavarogni?
– Igen! Miért kéne nekünk péntek este itthon gubbasztani?
Menjünk el a Vörösmarty térre, most van a karácsonyi vásár!
– Ó, azt nagyon szeretem! – csillant fel a szemem, mert azért
a hangulatért tényleg odavagyok! Ráadásul ott lehet kapni a
világ leghatalmasabb zsíros kenyerét hagymával, ami bár nem
224
egy szájszagkímélő kaja, de őrült finom. És anya előtt a
hagymaszag sem ciki. 
Szóval gyorsan összekaptam magam: a fagyos hidegben
való csatangoláshoz vastag kordnadrágot húztam, bélelt
szőrös bakancsot (rém hülyén néz ki, és általában nem
hordom, de ilyen alkalmakra tökéletes), dupla pulóvert és pufi
dzsekit. (Nem, nem azt, amelyikbe egyszer beleszorultam,
annál azért egy fokkal kevésbé égő ez a darab. ) A fejemre
egy füles sapkát húztam, hatalmas nagy fonalgombolyaggal a
tetején, ami véleményem szerint fölöttébb idiótán fest, de
nagyon királyul meleg cucc, úgyhogy ezt választottam.
Amúgy apáéktól kaptam tavaly karácsonyra, de még sosem
volt rajtam (leszámítva azt, amikor Nórival hülyültünk és a
sapikban – ő is kapott egyet, csak más színösszeállításút –
billegtünk a tükör előtt, mindenféle béna pofákat vágva…
néha kicsit kihagy az agyunk ).
Anya szintén jól felöltözött (persze fele annyira sem nézett
ki bénán, mint én), és nekivágtunk.
A Vörösmarty téren csak úgy zsongtak az emberek, úgy
látszik, nem csak nekünk jutott eszünkbe ez a remek péntek
esti program… Mindenesetre azért sikeresen megtaláltuk azt a
helyet, ahol a bizonyos gigantikus méretű hagymás zsíros
kenyeret lehet kapni. Rá is repültünk, és vígan toltuk befelé a
nem túl szájszagbarát csemegét, nem törődve azzal, hogy
kesztyű híján (amiben nem lehet zsíros kenyeret enni…) majd
lefagyott a kezünk.
Épp az utolsó előtti, brutálisan hagymás falatnál tartottam,
amikor a hátunk mögött megszólal! egy csiripelő hang:
– Ilona! Ilona! Ti vagytok azok?
225
 Tudtam, hogy hallottam már ezt a hangot valahol. De hol
is? Hol is?
Még mielőtt magamtól rájöttem volna a megoldásra, anya
megpördült, és Zsuzsi néni nyakába borult. Zsuzsi néni
ugyebár anya unokatestvére, de ami ennél sokkal fontosabb,
hogy Jácint anyukája. Pontosabban nevelőanyukája, de ez a
lényegen nem változtat. Mivel Zsuzsi néniék alapból
Amerikában élnek, és csak Jácint jár ide ősz óta az orvosi
egyetemre, kezdett feléledni bennem az a rossz gyanú, hogy
Zsuzsi néni nem egyedül bóklászik itt a karácsonyi vásárban,
hanem…
…És igen, a gyanúm beigazolódott. Ugyanis amint anya és
Zsuzsi néni kibontakoztak egymás öleléséből, megjelent Jácint
is, két pohár forralt borral a kezében, füles sapkában (de rajta
nem festett olyan gázul, mint rajtam… sőt kifejezetten jól állt
neki… basszus) és egyujjas kesztyűben.
– Sziasztok – köszönt oda nekünk visszafogottan, de Zsuzsi
néni anya után engem kezdett ölelgetni, így anya Jácintot
kapta a karjai közé… aztán nem volt más választásunk,
egymást is üdvözölnünk kellett, ha nem is öleléssel, de
puszival.
Nos, ez csak két szempontból volt gáz. Egy: ugyebár
Jácinttal puszit váltani rém kínos emlékeket idéz. Kettő: olyan
hagymaszagom volt, hogy vélhetően a Duna-partig ütött, ha
csak kifújtam a levegőt a számon (avagy az orrlyukamon, mert
szerintem már onnan is hagymaszagú lehelet dőlt). És bár
puszit adni visszatartott lélegzettel is lehet, ez nekem most
nem sikerült, annyira zavarba jöttem Jácint felbukkanásától,
na és attól, hogy neki bezzeg nem hagymaszaga volt, hanem
226
elképesztően fincsi dezodorillata. Újabb basszus. A kínos
jelenetet Zsuzsi néni oldotta fel egy nekem címzett, lényegre
törő kérdéssel:
– Te melyik is vagy?
Meglepetésemre helyettem Jácint válaszolt, mélyen a
szemembe nézve, jelentőségteljesen ejtette ki a nevemet:
– Dóri.
Nem bírtam tovább a pillantását. Lesütöttem a szememet, és
a szőrös bakancsom orrát vizslattam, ezerszer is átkozva a
percet, amikor úgy döntöttem, ezt a szerelést veszem fel (fiú,
ráadásul helyes fiú, ráadásul olyan fiú előtt, akivel van „közös
múltunk", nem mutatkozhatunk ciki ruhában!!), majd azt a
percet, mikor rábólintottam anya invitálására, hogy jöjjünk el
ide.
Nos, ez utóbbi pillanatot két percen belül másodszor is
elátkoztam. Az történt ugyanis, hogy míg anya és Zsuzsi néni
vígan cseverésztek (azt hiszem, arról, hogy Zsuzsi néni
ideutazott, hogy együtt legyen kicsit Jácinttal, és pár nap
múlva Dzsordzsó bá is érkezik, hogy itt töltsék a karácsonyt a
fiukkal, aki a vizsgák miatt nem tud Amerikába utazni), Jácint
a tömeget pásztázva szürcsölgette a forralt borát, én pedig azt
próbáltam kitalálni, a bakancsom orrán az egy kopás-e, vagy
beleléptem egy felcsapódó (bloáhh…) kutyagumiba,
közvetlenül mellettünk leparkolt egy fiú és egy lány, kezükben
egy-egy papírtálca gőzölgő sült kolbásszal, és azt lesték, hol
tudnának legalább egy fél helynyi asztallaphoz jutni.
Ők nem vettek észre minket, Zsuzsi néni viszont újra
csiripelésbe kezdett:

227
 – Nini! Nézzenek csak oda, ki van itt! Ez aztán a családi
találkozó!
Azt hiszem, ennek a „családi találkozónak" mindannyiunk
közül egyedül Zsuzsi néni örült. Nóri (mert naná, hogy ők
voltak azok) még nyelni is elfelejtett, annyira meglepődött
tőlünk, és rám szegezve csodálkozó szemét, szavak nélkül
kérdezte: „hogy a fenébe kerültök ti ide? ez valami rossz
vicc?", én pedig ugyanígy, a szemöldökömet intenzíven
mozgatva válaszoltam: „halvány fogalmam sem volt róla,
hogy Jácinték is itt lesznek, arról meg pláne nem, hogy ti is itt
fogtok romantikázni, nekem sem kellemes a szitu, elhiheted,
nézz csak rám, úgy nézek ki, mint egy hóemberépítéshez
öltözött óvodás". (A szemöldököm a bővített mondatokkal
való kommunikálás bajnoka. )
Levi kínosan vigyorgott, és zavarában zsebre dugta a kezét
(már azt, amelyikben épp nem gőzölgött kolbász), anya óvatos
pillantásokkal méregette Nóri konditermes lovagját, Jáncinton
meg látszott, hogy semmi kedve nincs ehhez az egész
családosdihoz. És persze hozzám, aki ma az öltözékemmel is
hangsúlyozom, mennyire dedós vagyok… (oké, ez utóbbit
talán csak én szőttem bele Jácint általam elképzelt
gondolataiba).
– Nórikám, nem mutatod be ezt a kedves fiatalembert? –
csicsergett tovább Zsuzsi néni, Nóriban és bennem pedig
egyszerre fagyott meg a vér.
Levi előbb Nórira nézett, aztán rám, Nóri előbb rám, aztán
Levire, én pedig hol egyikükre, hol másikukra… szóval jól
elpingpongoztunk egymás közt a pillantásainkkal.
Aztán Nóri „kapcsolt", és dadogva helyesbített:
228
 – Én… én a Dó… Dóri… vagyok – mikor végre kinyögte ezt
a pár nehéz szót, nyomatékul bólintott is hozzá néhányat.
A bólintása anyának, Jácintnak és nekem leesett. Zsuzsi
néninek nem. Ő hangot adott annak, amit anya és Jácint a
hirtelen felismert helyzet iránti tapintatból, én pedig részint a
saját bőröm mentése céljából nem tettem szóvá.
– Na ne viccelj, te a Nóri vagy.
– Nem, én Dóri vagyok – közölte most már határozottan
Nóri, érezve, hogy Levi le sem veszi róla a szemét (igen,
közben úgy döntött, inkább a csinos tesómat nézi, és nem az
én infantilis óvodás jelmezemet).
– De épp az imént mondta Jácint, hogy ő itt Dóri…
Jácintkám, akkor te tévedtél? Ti meg nem is javítottátok ki? –
nézett ránk Zsuzsi néni, és látszott rajta, hogy ő már nem ért
semmit. Nem is csodálom, feladtuk a leckét…
– Úgy látszik, elrontottam – mondta Jácint. – Olyan
egyformák!
– Azok… – szólalt meg most először Levi, kicsit szűkebbre
húzott szemmel méregetve Nórit, majd ismét engem. És
látszott, hogy gondolkodik. Nagyon. Jaj.
Anya ekkor úgy döntött, kicsit oldja a feszült helyzetet, és
kinyújtotta a kezét Levi felé:
– Mi még nem is ismerjük egymást. Ilona vagyok, Nóri… és
Dóri… Dóri és Nóri anyukája.
– Kezét csókolom, Jámbor Levente vagyok – váltott
überudvariasra Levi, kikapta a kezét a zsebéből, megszorította
anya jéghideg ujjait, és kicsit meg is hajolt, mintegy tisztelete
jeléül. Nekem színpadiasnak tűnt a mozdulat, de Nóri

229
büszkén húzta ki magát, hogy igen, ez az ő Levije, ez a talpig
gentleman.
– Na és mivel foglalkozik, fiatalember? Egyébként Zsuzsi
vagyok, Zsuzsi néni, a lányok nagynénje – vetette rá magát
Levire Zsuzsi néni, mintha neki is köze lenne Nóri
udvarlójához, és úgy pislogott közben, mint aki épp elhódítani
készül a tesóm potenciális fiúját. Zsuzsi néni nem bírja ki, ha
nem beszélhet és nem lehet a középpontban.
Míg ők így négyen elcseverésztek, mi Jácinttal versenyt
csendkirályoztunk. Végül én szólaltam meg, mert úgy
éreztem, muszáj a legutóbbi, rólam kialakított negatív képet
árnyalnom Jácint fejében. A hagymaszagom ugyan továbbra is
büntetett, de ezt most másodlagos problémára fokoztam le.
– Amúgy… azóta javítottam töriből – húztam ki magam, de
a fejemben valahogy máshogy hangzott ez a mondat. De már
késő volt, a mondat is kint volt, az őt kísérő
hagymaszagfelhővel együtt.
– Örülök – mondta semleges hangszínnel, mint akit amúgy
tök hidegen hagy a nagy bejelentésem.
– Megfogadtam a tanácsod, és megpróbálom másként nézni
a történelmet… egyébként bocs… nem tudtam, hogy anno a
családod… szóval… nem tudtam.
– Semmi vész – közölte még mindig nulla érzelemmel a
hangjában Jácint, és csak futólag pillantott rám, látszólag
sokkal jobban izgatta a körülöttünk kavargó tömeg. Aztán
váratlan fordulattal megkocogtatta Zsuzsi néni vállát: – Anya,
kihűl a forralt borod. És különben is, hagyjuk Dórit és a
barátját, hogy megegyék, amit vettek. Induljunk! Szia, Ilona
néni! Szia… (itt vett egy mély lélegzetet, majd a találkozónk
230
ideje alatt először elmosolyodott – lenéző, felsőbbrendű
mosoly volt ez a javából, a szemeivel kis híján áthasította a
pupilláimat, és kibökte ), Nóri!
Egészen biztosra vettem, hogy azt hiszi, ez az egész
szerepcsere az én művem, valami gyerekes tréfa, amitől csak
még lejjebb szánkáztam az értékelési skáláján. Ha van annak a
skálának mínusz tartománya, most jócskán belecsúsztam.
Zsuzsi néni és Jácint tehát távoztak, én épp elsüllyedni
készültem (a rettenet hideg ellenére égett a fülem, már
megint…), de szerintem Nóri sem érezhette magát túl
kellemesen. Mindenesetre anya megkegyelmezett neki, és nem
kezdett el Levi előtt prédikálni. Viszonylag lazán búcsút vett
tőlük, odabökte Nórinak, hogy fél kilencre legyen otthon, és
egy fejbillentéssel jelezte, hogy menjünk.
Nem szólt egy szót sem. Egész úton. Egyszer
bepróbálkoztam, hogy „Anya…", de határozottan rendre
utasított: „Ne most! Majd otthon! Túl dühös vagyok ahhoz,
hogy ezt az utcán beszéljük meg!" És anya nem túlzott, tényleg
remegett a szája széle a dühtől, én meg most már
hatványozottan úgy éreztem magam, mint egy idióta sapkába
bújtatott, hagymaszagú óvodás, akire haragszik az anyukája.
Béna egy érzés volt, na.
Otthon aztán kitört anyából a vulkán:
– Te is benne vagy? Naná, hogy benne vagy, már a múltkor
is gyanús voltál! Mindketten gyanúsak voltatok! És ráadásul
hülyének néztetek! Még hogy én értettem rosszul a nevet, amit
ez a szépfiú mondott! És megkérdezhetném, mire ez a
szerepcsere? Azt hittem, az ilyesmiből már rég ki nőttetek! De

231
nem! És képesek vagytok átverni ezt a szegény fiút! Hát van
nektek szívetek? Na! Miért nem válaszolsz?!
– De… melyik kérdésedre válaszoljak… először? – anya
kirohanása jócskán meglepett, rég láttam ennyire dühösnek.
Pedig a lényeget még nem is tudta.
– Nekem mindegy! Talán kezdd az elején! Kinek az ötlete
volt ez a csere? És mi volt a cél?
– Oké, de ígérd meg, hogy nem leszel dühös… ennél
jobban…
– Azt hiszem, le kell ülnöm – jelentette ki anya, felkészülve
a legrosszabbra.
Ahogy sorra bevallottam neki a levis ismeretség
lépcsőfokait (hogy engem szemelt ki magának a villamoson,
amikor lefülelt az ellenőr, nekem írt a Facebookon, de Nóri
chatelt vele a nevemben, hogy aztán nekem közbejött a soron
kívüli szalagavatós próba, és Attilával akartam találkozni,
ezért elküldtem a randira magam helyett Nórit, és hogy Nóri
kölcsönvette a személyiségemet, először csak poénból, de
aztán nem tudott megállni, különösen, hogy Levi vevő volt a
bénázásaimra…), anya arca a döbbenettől a hitetlenkedésig
megszámlálhatatlan kifejezést vett fel. Mikor befejeztem a kis
mesémet, csak annyit mondott:
– Várjuk meg Nórit. Egyszerre szeretnék beszélni veletek!
Anya most sem viccelt. Bevonult a szobájába, és nem volt
kíváncsi további magyarázkodásra. Eleget hallott.
Nóri érkezéséig még bő másfél óra volt hátra, életem
leghosszabb másfél órája. Olyan lassan vánszorogtak a percek,
mintha minden perc beleragadt volna egy-egy óriásrágóba.
(Hogy honnan jutott eszembe ez a hasonlat abban a cseppet
232
sem vidám hangulatban?… Biztos a Jácint felbukkanása
okozta dedóba süllyedésem váltotta ki…)
A tesóm szerencsére pontosan érkezett. Sejtette, hogy lesz
egy kisebb meccs anyával, és nem fogja ilyen simán megúszni,
mint ahogy anya a vásárban reagált erre az egészre.
Mikor becsukta maga mögött az ajtót, anya előbukkant a
szobájából, és a tekintete egy szikrányit sem enyhült az iménti
rekordhosszúságú másfél óra alatt. Beterelt mindkettőnket a
nappaliba, és idegesen fel-alá sétálva hozzákezdett a
mondandójához:
– Akkor tisztázzunk pár dolgot, lányok! Az odáig rendben
van, hogy kezdtek nővé érni, és csinosan öltözködtök, és
felkeltitek a srácok figyelmét. Ezzel nincs semmi gond. Még
azzal sincs gond, ha egy srác leszólít valamelyikőtöket az
utcán, ezt nem lehet kikerülni. De belegondoltatok abba, hogy
az interneten bárki kiadhatja magát egy tizenéves, helyes
srácnak? Mi lett volna, ha egy középkorú férfi hallgatja ki,
amikor Dóri az ellenőrnek diktálja a nevét, és egy álprofil alatt
ír neki ezen a közösségi oldalon? Hogyan tudtátok volna
ellenőrizni? Soha – értitek? –, soha többé nem szeretném meg
tudni, hogy interneten keresztül beszéltek meg randit
ismeretlennel! A másik pedig, ez a névcsere. Ez egyszerűen
méltatlan! Nem vagytok már kislányok, nem élhettek vissza
azzal, hogy egyformán néztek ki. Ez lehet, hogy egy ártatlan
tréfának tűnik, de valójában csalás! Arról nem beszélve, hogy
ki sem tudtok keveredni belőle, és mást is arra kényszerítetek,
hogy hülyének nézze azt a szerencsétlen fiút. Majdnem
elsüllyedtem szégyenemben Zsuzsi előtt, és szerintem
Jácintnak is megvolt a véleménye rólatok. – (Hát, rólam aztán
233
tuti, hogy megvan a véleménye… éretlen dedósnak tart. És
most már a „hagymaszagú" jelző is társul hozzám a fejében.
Király… Persze nem mintha ez számítana, de azért mégis…
na…) – És ha netán ez a Levente továbbra is szeretné tenni a
szépet Nórinak, akit Dórinak hisz, akkor addig, amíg ez a
korszak tart, mindenkinek falaznia kell? Hogyan gondoltátok,
mégis?!
Ez egyébként engem is aggasztott, és most végre úgy tűnt,
Nóri is belátta, hogy lépnie kell.
– Holnap tisztázok vele mindent – mondta csendesen. –
Igazad van, anya. És ne haragudj!
Hm. Azt hiszem, anya nem erre számított, fel volt készülve,
hogy tovább kell prédikálni, harcolni… de ilyen egyszerűen
jött belátást nem várt.
– Azt… azt jól teszed! Egyébként igazán jóképű a srác! –
tette hozzá még mindig tök komoly arccal, de mi ezt már nem
bírtuk megszeppenve fogadni, és hajszál pontosan egyszerre
elnevettük magunkat.
– Akkor nem haragszol? – fonta anya nyaka köré a karját
hízelkedve Nóri.
– De igen, haragszom… De azért drukkolok!
– Jaj, annyira szeretlek! – cuppant Nóri puszija anya arcán,
és én is beszálltam az ölelkezésbe a másik oldalról. Azért
abban a bizonyos másfél órában nem gondoltam volna, hogy
hamarosan felolvad a jég… Nóri jól tette, hogy nem
ellenkezett, hanem most az egyszer azon nyomban igazat
adott anyának. Azt hiszem, ő is belátta, hogy ez a titkolózás
nem mehet így tovább. Anya pedig megnyugodhatott, hogy az

234
ő kamasz lányai, bár szeleburdik a javából, mégis
rendelkeznek a józan ész morzsáival is.
Hiába, na. Nekünk van a világon a legmegértőbb anyukánk.
És nekem volt másnap a legszomorúbb ikertesóm, mert a
nagy bejelentés nem pontosan úgy sült el, ahogy Nóri remélte.

235
 23. fejezet

Tiszta víz
a pohárban
Mivel korábban már mindent megírtam Lillának erről a Levi-
sztoriról, hogy szórakoztassam a felépülése közben, előző este
pedig a legújabb fejleményeket is elküldtem neki, pontosan
képben volt. Így, mikor Nóri másnap elmesélte, mi történt,
majd tüntetően bezárkózott a szobájába, jelezvén, hogy nem
kíván senkivel kommunikálni, nem bírtam ki, hogy ne törjek
rá a barátnőmre Skype-on. Úgy éreztem, muszáj valakivel
megosztanom, de Timi erre a célra nem volt alkalmas. Mióta
lángol a Béci-korszak, csak nagy ritkán lehet őt elérni suli után.
Lilla viszont szerencsére már otthon (mármint a
németországi „otthon") gyógyulgatott, így gyakrabban
kapcsolta be a gépét.

dorci:
szia! nem fogod elhinni, mi történt! mesélhetek?

236
liliom:
itt vagyok  na, mi az a szenzáció? remélem, valami
jó dolog! 
dorci:
hat, nem éppen... Nóriról van szó. Pontosabban Nóriról
és Leviről.
liliom:
megvolt a nagy bejelentés?
dorci:
ahogy vesszük
liliom:
ez meg mit jelent?
dorci:
kezdem elölről! szóval, Nóri úgy tervezte, hogy majd
délután megkérdezi Levit, nincs-e kedve egy sétához, és
akkor bevall neki mindent. De Levi megelőzte, és már
reggel küldött egy sms-t, hogy ha Nórinak sincs jobb
dolga, fussanak össze egy óracskára. Nóri gombóccal a
torkában indult el, tökre félt, hogy hogy hozza szóba,
meg ilyenek, de képzeld, nem volt szükség rá, hogy
szóba hozza, ugyanis már minden tudott!!!
liliom:
micsoda?!
dorci:
emlékszel, mikor meséltem, hogy Nóri Levinél felejtette a
diákját?

237
liliom:
igen, és Levi csak a fotóját nézegette...
dorci:
hát, legalábbis ezt feltételeztük, mert Levi nem szólt
semmit. Viszont ma délelőtt fagyos hangulatban várt
Nórira, és azzal köszöntötte, hogy mindenről tud.
liliom:
??
dorci:
azt mondta, látta, hogy más név van a diákon, és felsejlett
benne a gyanú, hogy átvágjuk, de mikor visszaadta
Nórinak a diákot és nem csodálkozott, hogy az nem is az
öve, vagy nem pirult el, hogy „na, most lebuktam",
elhessegette a gyanút. Nem gondolta, hogy Nóri képes
még ott és akkor is kamuzni. Most viszont rájött, hogy mi
az igazság. Hogy becsaptuk, és akar egy ártatlan kis tréfa
is lehetett volna az egész, de ha Nóri képes az egész
családját belekeverni a hazudozásba, akkor ez már sokkal
több annál...
liliom:
ajjaj...
dorci:
hát igen. Nóri meg próbálta győzködni, hogy amúgy
nem szokása a mellébeszélés, és hogy nem akartunk
hülyét csinálni Leviből, csak így jött ki a lépes
liliom:
ezt így mondta neki?

238
dorci:
így
liliom:
ha jól sejtem, ez nem hatotta meg
dorci:
hát, nem. ahogy az sem, amikor Nóri ecsetelni kezdte,
hogy mikor Levi írt a Fb-on, nekem épp egy másik
fiúprojektem futott, ő pedig addigra szakított a
barátjával, így logikusnak tűnt, ha ő megy el helyettem a
randira
liliom:
erre mit reagált?
dorci:
azt, hogy nem érti, mi lányok miért nézzük annyira
egyszerűnek a fiúkat, hogy őket csak a külső érdekli, és
bár tényleg a villamosos öltözékem fogta meg elsőre, de –
ahogy fogalmazott – akkor döntötte el, hogy megkeres,
mikor „olyan aranyosan" hadakoztam az ellenőrrel, és
„olyan valószínűtlenül" elpirult a fültövem.
liliom:

dorci:
na igen... fura srác...
liliom:

239
dorci:
de még nincs vége! Akkor Levi kezdett kicsit
megenyhülni, és közölte Nórival, hogy bár jól átvágtuk,
azért örül, hogy Nórit megismerte, mert akinek ilyen jó
sztorijai vannak, mint például a bugyilopás, annak még
azt is megbocsájtja, hogy nem pirul el a fültöve
liliom:
jajj...
dorci:
és akkor Nóriból kitört az őszinteségi roham, ha már
belekezdett, és azt is bevallotta, hogy jó pár sztorit
kölcsönvett tőlem
liliom:
upsz
dorci:
upsz, bizony, a javából, mert erre Levi tök mérges lett, és
közölte Nórival, hogy soha többet hallani sem akar róla
liliom:

dorci:
Nóri pedig kétségbeesve kérdezte, hogy nem kaphatna-e
még egy esélyt, hiszen olyan jól szórakoztak mindig
együtt, mire Levi azt válaszolta, hogy „fogalmam sincs,
ki vagy, hogy mi volt mese belőled, és mi a valóság".
Azzal otthagyta Nórit pityeregni az utca közepén és
elhúzott.

240
liliom:
szegény Nóri!
dorci:
hát, én sem irigylem, tudod, mi a fura?
liliom:
?
dorci:
hogy most mindketten újra ugyanabban a cipőben
vagyunk. Mondjuk kevésbé kényelmes cipő, mint amikor
egyszerre kezdtünk el járni a srácokkal (ő Bencével, én
pedig Attilával), de most mindkettőnket kábé ugyanazzal
az indokkal utasítottak el: hogy gyerekesen viselkedünk,
mert valljuk be, ez a szerepcsere elég infantilis egy ötlet
volt...
liliom:
tőled származott... vagy nem?
dorci:
kösz, hogy emlékeztetsz 
liliom:
nem kötözködésből, de akkor is a te ötleted volt.
dorci:
de én csak arra kértem Nórit, hogy menjen el helyettem a
konditerembe. Az már az ő sara, hogy úgy akart
bevágódni, hogy nem önmagát adta – bármennyire is
utálom ezt a sablonos kifejezést...
liliom:
akkor nem lesz túl vidám karácsonyotok

241
dorci:
hát, nem  De a tiéd az lesz!! Milyen újra otthon? 
liliom:
jajj, nagyon jó! Szinte érzem, hogy gyorsabban gyógyulok
ebben a környezetben. Az ünnepek alatt is folytatom a
gyógytornát, de igazán majd az új évben kapcsolunk rá.
Mindennap jön majd egy gyógytornász, és képzeld, ha jól
haladok, márciusban már mankóval lábra tudok majd
állni!
dorci:
ez csodálatos!!!! 
liliom;
annyira hihetetlen! Egy éve ilyenkor még semmi
kilátásom nem volt rá, hogy újra használhatom a
lábaimat. Most pedig egy karnyújtásnyira vagyok tőle –
szó szerint, mert a mankókat már beszereztük, és
motivációképp itt állnak a sarokban, várják, hogy
használatba vegyem őket 
dorci;
 és mikor jöttök vissza Magyarországra?
liliom:
talán tavasszal... vagy nyáron. Attól függ, hogy haladok,
dorci:
és gondolkodtál már rajta, mi lesz? Visszamész a régi
sulidba?

242
liliom:
oda biztosan nem. Ha már új életet kezdek, legyen
tényleg új. Tiszta lap. Tudod 
dorci:
nem jöttök inkább Bp-re? Járhatnál a mi osztályunkba!!!
Óóóóó, de jóóóóóó lenne!!!!
liliom:
 És mit szólna hozzá Timi? 
dorci:
Imádna téged!  Egyébként meg annyira le van foglalva
Bécivel, hogy mostanában nem nagyon igényli a
társaságomat.
liliom:
és veled mi a helyzet mostanában?
dorci:
hogy érted ezt?
liliom:
a leveleidben mindig arról mesélsz, mi történik Nórival,
meg hogy az osztályban kivel mi van (ja, amúgy Karesz
történetén teljesen ledöbbentem! szegény srác...), de
magadról – mármint az érzéseidről – alig írsz. Sikerült
már túllépni Attilán?
dorci:
Nem gondolok rá.
liliom:
Aha. Mondjuk, hogy elhiszem.  na és... Jácint?

243
dorci:
A Jácint-téma most csak azért zavar újra, mert ugyebár
tegnap összefutottunk, és tök cikin néztem ki, ráadásul
dőlt belőlem a hagymaszag (ami mellesleg még ma is
átütő, és éjszaka is többször felriadtam rá, hogy nem túl
jó ötlet levegőt vennem saját magam közelében... csak
ugye máshogy meg nem tudok )
liliom:
 szerintem ne foglalkozz Jácinttal, gondoljon, amit akar.
ha mindenáron el akarja könyvelni magában, hogy egy
kislány vagy, hát tegye, neked ettől nem lesz rosszabb!
dorci:
konkrétan nem, csak annnnnnyira zavar!!!
liliom:
miért érdekel ennyire, mit gondolnak mások? ha Jácint
amúgy közömbös, ne görcsölj a véleményén, inkább
lapozz! 
dorci:
na, ne kezdd te is!  nem, nekem most nincs szükségem
semmi szerelemféle dologra, úgysincsenek körülöttem
potenciális jelöltek, úgyhogy...
Biliom:
és mi van azzal az Ákossal?
dorci:
na, azt az idegesítő srácot inkább szeretném elfelejteni!!

244
liliom:
ühüm  sokszor az ilyen idegesítőnek vélt tagokból lesz
aztán a nagy love! 
dorci:
na, az, hogy ebből nem lesz SOHA love, biztosabb, mint
hogy Nórit Nórinak hívják, engem meg Dórinak.
liliom:
annál manapság nem is nehéz biztosabbnak lenni... 
dorci:
 de viccet félretéve: szerencsére azóta nem keresett.
Annyira ciki volt az a randi, hogy szerintem életemben
nem égtem zsinórban annyit, mint azon a délutánon.
liliom:
nyugi, ha minden jól megy, soha többet nem látod, akkor
meg mindegy, hogy mit gondol rólad, nem igaz? 
dorci:
hát, nem kéne, hogy érdekeljen, de akkor meg min
gyötrődnék??
liliom:
nem féltelek, tutira találnál gyorsan valami mást! 
dorci:

liliom:
tényleg, és amúgy mi a terv szilveszterre? tavaly
áthívtatok pár osztálytársat, most mi lesz?

245
dorci:
egyelőre semmi konkrét. Az biztos, hogy Henrik jön
majd, és valószínűleg társasozni fogunk meg ilyenek.
liliom:
Henrik továbbra is jó fej?
dorci:
nagyon  csak sokat dolgozik  mint anya... szóval
összeillenek 
liliom:
szerintem nagyon szerencsések vagytok, hogy bár a
szüleitek elváltak, mindketten ilyen klassz párt találtak
maguknak, akikkel ti is kijöttök
dorci:
na igen, ezen én is szoktam sokat gondolkodni.
Különösen, mióta kiderült, hogy az osztályban milyen
sokaknak váltak el a szülei... amúgy ez döbbenet 
szóval igen, mi tényleg szerencsések vagyunk 
liliom:
na, lépek lassan, most még nem túl kényelmes sokáig
ülnöm...
dorci:
persze, menj csak és pihenj! örülök, hogy kicsit
hosszabban is tudtunk cseverészni
liliom:
én is! legyen szép a karácsonyotok, és ne hagyd, hogy
Nóri túlságosan sokat búslakodjon!

246
dorci:
igyekszem! Neked is nagggggyon szép karácsonyt!!!! 
liliom:


247
 24. fejezet

Szilveszter a javából
A karácsony idén egészen rendhagyó módon zajlott. Bár, ha
jobban belegondolok… végül is megvolt az elmaradhatatlan
rántott leves tojással és a mákos guba, sőt a karácsonyfa-
díszítés előtti kötelező veszekedés is. (Nóri igencsak zabos
hangulatban volt, amiért elbökte a dolgot Levivel, így az élő
fába is belekötött, ez esetben szó szerint: a cserepes fenyőnket
pont úgy sikerült elhelyeznünk, hogy nem fért hozzá ahhoz a
szekrényhez, amibe elrejtette az ajándékait, így addig
furakodott mellette, míg a tűlevelek kiszakították az egyik
kedvenc blúzát, mire anya fel merte tenni azt az amúgy jogos
kérdést, hogy itthonra minek feszi fel azt a blúzt, erre meg
Nóri cöcögött egy sort, hogy „de jaj már, legalább ettől hadd
érezzem jobban magam".)
De ezeket leszámítva tényleg rendhagyó volt, mert még
huszonnegyedikén délután átszaladtunk Nórival apáékhoz,
hogy ott is ünnepeljünk egy kicsit az öcsikénkkel, akinek ez
volt az első karácsonya.  Viszont ők este elutaztak Adri
szüleihez, és csak az ünnepek után jöttek vissza, szóval ez volt
az egyetlen lehetőségünk apáékkal is lenni.
Huszonötödikén pedig anya meghívta ebédre Henriket, és a
kedvéért háromfogásos karácsonyi menüt készített (!!)

248
pulykával meg mindennel. Nórival persze húztuk egy kicsit,
hogy bezzeg a mi kedvünkért sosem rittyentett ekkorát a
konyhában, de tulajdonképpen mindegy, kinek a kedvéért,
lényeg, hogy anya most már néha rászánja magát a
pizzarendelésen és a zacskós kajákon túli konyhai
pepecselésre is. 
A huszonhatodika eseménytelenül zajlott, mondhatni tökre
hétköznap-érzésem volt. Huszonhetedikén viszont Ildi
felhívott, hogy nincs-e kedvünk szilveszterkor átmenni
hozzájuk. A szülei a szomszédban lesznek, egy utcával arrébb,
az fel sem merült, hogy Petivel tölthesse a szilveszter estét, így
búfelejtő gyanánt meghívott pár lányt az osztályból Anya
mondjuk morgott egy kicsit, mert már nagyon beleélte magát a
négyesben társasozásba, de megértette, hogy szívesebben
csacsognánk a csajokkal, ráadásul tavaly nálunk voltak a
lányok, és megfelelően konszolidáltra sikeredett a „buli",
úgyhogy nem nagyon tudott ellenérvet felhozni.
Így aztán Nórival rábólintottunk a meghívásra Bár
egyikünk sem volt épp bulihangulatban, de azért szilveszter
este, ha van rá lehetőség, csak ne gubbasszunk már otthon.
Ráadásul ott lesz Móni, Timi, Andi, Kati és Juli is. (Matyi
valahol a Bükkben wellnessezett a családjával – cöcögtek is
rendesen, mármint Móni és Matyi, mert persze sokkal
szívesebben töltötték volna együtt a szilveszter estét, de úgy
tűnt, a két család összefogott, mert Matyit messzire cipelték a
szülei, hogy még csak véletlenül se merülhessen fel a közös
szilveszterezés problémája. Bécit ugyan sehova nem cipelték a
szülei, de ő az osztálytársaival találkozott, amin Timi rendesen

249
besértődött, noha az ő szülei sem engedték volna, hogy Bécivel
töltse a szilvesztert… kegyetlenek ezek a szülők. )
Ildiék a körúton laknak – még sosem voltunk náluk –, közel
az Oktogonhoz (mikor elkezdtünk a gimibe járni, még ők is a
második kerületben laktak, csak közben elköltöztek, viszont
Ildi nem akart sulit váltani), és anyával azt beszéltük meg,
hogy hajnali fél kettőre értünk jönnek Henrikkel, majd Ildiék
háza előtt találkozunk.
Mivel szolid, „csak lányok" estéről volt szó, nem nagyon
pörögtünk rá a „mit vegyek fel" témára sem. Nóri egy piros
garbó mellett döntött farmergatyával, én pedig egy csíkos
pulcsit választottam, szintén farmerrel. Ildihez 7-re voltunk
hivatalosak, és volt még egy fél óra indulásig, így kicsit
leültem a szobámba a gép elé, és a Facebookot pörgettem, ki
mit posztol, hol fognak a többiek szilveszterezni, ilyenek.
Egyszer csak Nóri dugta be a fejét az ajtón, és full izgatott
volt.
– Segítened kell! – közölte határozottan.
– Miről lenne szó?
– Levi most írt.
– Micsoda?! – kiáltottam fel, mire Nóri szélsebesen
mellettem termett (a szobám méreteit tekintve mondjuk ez
nem nagy teljesítmény ), és befogta a számat. Mily kedves…
– Halkabban! Nehogy anya meghallja!
– Nem értem, mi rossz van abban, ha anya meghallja. Azt
mondta, tetszik neki Levi és drukkol.
– Igen, de azt nem hiszem, hogy díjazná, hogy Móni bulija
helyett Levivel találkozom ma este.
– Te most hülyéskedsz, ugye?
250
 – Miért tenném?
– Mert nem fogsz Levivel találkozni szilveszter este! Anya
sosem engedné meg!
– Hát ezért nem kéne, hogy kiabálj. Figyelj! A terv…
– Ne is folytasd! Nem vagyok hajlandó falazni neked, és
újra átvágni anyát!
– De ez nem igazi átvágás lenne! Hallgass végig, légyszi!
– Akkor sem tetszik…
– Szóval. Levi azt írta, gondolkodott, és szeretne
megbeszélni a dolgot. Foglalt egy asztalt egy tea házban. Max
egy óra az egész! Ígérem! Vagyis elindulunk együtt, csak te
felmész Ildiékhez, én pedig beugrom a teázóba Levivel
beszélni. És utána jövök én is. Anyának nem kell erről tudnia.
Nem is olyan vészes, ugye?
Nem, ez tényleg nem hangzott túlságosan rémisztően, de
továbbra sem örültem neki, hogy Nóri már megint kavar.
Valahogy rossz érzésem lett tőle, amellett persze, hogy
próbáltam a tesómmal együtt örülni, amiért Levi úgy látszik,
meggondolta magát.
– De akkor nyolc körül ott leszel, ugye?
– Legfeljebb fél kilenc! Ígérem!
– Oké.
– Köszikösziköszi!!!! – borult a nyakamba Nóri, és kiosont a
fürdőbe, hogy a sminkjét a „csak lányok" estéről a „találkozom
a sráccal, akibe bele vagyok zúgva, és talán kapok tőle egy új
esélyt, wáááááá!!!" programhoz igazítsa.
Hat után kicsivel neki is indultunk, anya jó szórakozást
kívánt, még egyszer egyeztettük a házszámot (mármint

251
Ildiékét), és mikor kiléptünk a kapun, kis híján beleütköztünk
Henrikbe.
– Szép, szép… lecserélitek a társaságom valami csajbulira –
morgott tettetett bosszúsággal, majd kacsintott egyet, amolyan
henrikesen, és ellátott pár jó tanáccsal, például hogy a
villamoson ne álljunk szóba idegenekkel, mert ilyenkor elég
sokan „túl jól érzik magukat". Tök aranyos tőle, hogy ő is
aggódik értünk.  Kezdem annyira megkedvelni, mint
Adrit…  Na persze azzal a különbséggel, hogy vele nem
valószínű, hogy megbeszélném a szívügyeimet… 
Nórival egészen az Oktogonig együtt mentünk,
pontosabban egy fél utcányival előbb váltunk el, ugyanis
Nórira pont azon a sarkon várt Levi, ami előtt nekem is el
kellett haladnom Ildiék házáig.
(Tiszta szerencse, hogy az Oktogonnál annyi a teaház, mint
égen a csillag. ) És nem akartunk egy kínos jelenetet a „most
akkor melyikőtök kicsoda" témában. Talán érthető…
Mikor láttam, hogy Levi és Nóri egy szolid puszi-puszit
váltanak, majd egymás mellett, de nem kézen fogva
elindulnak a teaház irányába, én is folytattam az utat
Ildiékhez. Közben azon morfondíroztam, vajon mit akarhat
Levi, és tényleg ad-e egy új esélyt Nórinak.
Ildiéknél már ott volt Móni és Andi, Katival pedig pont
egyszerre érkeztem.
– Nórit hol hagytad? – kérdezte csodálkozva Ildi, mikor
kinyitotta az ajtót.
– Akadt egy kis dolga. De egy röpke órácska és már jön is!

252
 – Mi dolga akadt Nórinak? – furakodott oda Móni is, egy
hatalmas zacskó tejfölös-hagymás chipsszel a kezében.
Nyami…
– Na jó. De nem tőlem tudjátok! Levi ma írt neki…
– Na ne őrjíts meg! – Móni kikerekedett szemekkel bámult,
és még rágni is elfelejtett, pedig épp az imént tuszkolt be a
szájába egy közepesebb maroknyi chipset. Juj. – És nekem nem
is mondta?!
– Elég spontán az ügy! Mielőtt indultunk ide, akkor kapta
az sms-t, és most épp egy teaházban dumálnak. Majd ha
megérkezik, mindent elmesél.
– Azt ajánlom is! – jelentette ki Móni, és látszott rajta, hogy
majd szétveti a kíváncsiság, és a csipetnyi neheztelés, mert
micsoda dolog már, hogy őt, pont őt nem értesítette Nóri
rögtön erről a fejleményről.
– Mit ajánlasz? – csivitelt a hátam mögött Timi, aki ebben a
pillanatban lépett be az ajtón. – Amúgy – folytatta, meg sem
várva Móni válaszát – nem fogod elhinni, Dóri, kivel futottam
össze a metrón.
– Na, kivel?
– Hát Rincivel! – közölte Timi olyan fejjel, mintha legalábbis
egy amerikai sztárról lett volna szó, nem pedig a
fogszabályzós Star Wars- és begyulladt lábköröm- (boáhhhh)
fanatikusról.
– Nocsak! És mi újság vele? – noha az nem kifejezés, hogy
abszolút nem érdekelt, mi van Rincivel, gondoltam, illendő
megkérdezni, ha már Timi ilyen lelkes a pasija haverját
illetően.
– Nem fogod elhinni! Becsajozott!
253
 – Hah! Ezt tényleg nem hiszem el! – buggyant ki belőlem a
röhögés. Nem, az kizárt, hogy ennek a srácnak legyen
barátnője, mikor szegényem nem csak hogy előnytelen
külsővel rendelkezik, de a szövege is annyira, de annyira gáz,
hogy egy épeszű lány… na jó, nem gonoszkodom. Nekem tuti,
nem kéne és kész.
– Pedig de! Még fényképet is mutatott róla a mobilján.
Valami fotómodell lehet a csaj, tök szép!
És akkor rájöttem, hogy Rinci (ejj, a huncut) jól átvágta
Timit. A srácok előszeretettel mutogatják fotómodell csajok
képeit, mintha a barátnőjükről lenne szó.
– És Béci nem is említette neked, hogy Rincinek lenne
barátnője?
– Nem… most, hogy mondod… ez érdekes…
– Timi! Rinci átdobott a palánkon!
– Hogy… hogy mit csinált?
– Átejtett! Kamuzott! Nincs neki semmiféle barátnője!
– De mikor a két szememmel láttam a képet… ó – kezdett
Timi előtt derengeni, mire célzok –, gondolod?…
– Meg lennék lepve, ha másról lenne szó.
– Akkor még most írok egy sms-t Bécinek és rákérdezek.
– Szerintem inkább hagyd őket bulizni!
– Csak nem gondolod, hogy egész este nem fogunk sms-t
váltani? Ha már képes nélkülem szilveszterezni, az a
minimum, hogy aktív sms-kapcsolatban leszünk! – azzal Timi
el is vonult egy csöndesebb sarokba, hogy megfogalmazza a
Rinciről érdeklődő, de valójában azt kideríteni szándékozó
üzenetet, hogy vajon Bécinek is hiányzik-e annyira ő, mint
neki Béci. Szép dolog a szerelem! 
254
 Rövidesen befutott Juli is, és egy hatalmas adag
sminkkészletet is hozott magával. Mióta a nővérével elmentek
erre a tanfolyamra, tényleg nagyon vágja a témát, és úgy
gondolta, jó kis programpont lenne, ha mindenkinek
készítenénk egy vad szilveszteri sminket.
Nos, az enyém valóban „vad" lett. Juli annyi csillámot
pakolt rám, hogy valószínűleg a Balatonnál is látták, mennyire
csillog a fejem. Andi közölte, hogy úgy nézek ki, mint egy
retro rock sztár (kösssz a bókot ), és a tökéletesebb hatás
kedvéért kezelésbe vette a frizurámat. Addig fésülte és
tupírozta a hajam, míg úgy nem festettem, mint Demjén Rózsi
fénykorában.
– Csajok! Nem kéne karaokézni? – csapta össze a tenyerét
(immár chipseszacskó nélkül) Móni – aki már körbejárta a
lakást, és örömmel fedezte fel Ildiék giganagy lapos tévéjét és
a házi karaoke-rendszert –, a többiek pedig visítozva
helyeseltek (kivéve Ildit, aki nem szokott visítozni, ahhoz
túlságosan komoly, na meg nyilván tartott a szomszédok
haragjától is…), valahogy így:
– Jujujujujjjj! Dededededeeeee!!!
– Juli mindegyikünket sztárrrá sminkel, és akkora bulit
csapunk, hogy ihajj! – lelkesedett tovább Móni. – Amúgy, Ildi,
nem is mondtad, hogy ilyen technikátok van itthon!
– Ja, igen… a bátyám vette. Odavan az ilyesmiért!
– Tök jó fej lehet a bratyód! Mennyi idős?
– Már elmúlt huszonhárom. Állandóan bulizik.
– Tök fura, mert te totál nem vagy egy partyarc típus…
– Nem vagyunk egyformák…
– De azért jól kijöttök?
255
 – Nem nagyon zavarjuk egymás köreit. Amúgy ki fog
nyírni, ha rájön, hogy hozzányúltunk a kütyüjéhez.
– Nem fog rájönni – karolta át Ildit Móni, majd kiadta az
utasítást Julinak, hogy pakoljon még mindenkire egy adag
csillámport.
Lassan mindenki bulisminkje elkészült, és már készen is
álltunk a sajátos, házi „retropartyra". A hangulat, mondhatni,
a körülményekhez képest a tetőfokára hágott, amint
beizzítottuk a lapos tévét és felcsendült a Meghalok, hogyha rám
nézel. Nagyon bírom ezt a számot, és tök sokat röhögtem azon,
ahogy Andi sajátos vonaglások közepette előadta.
Már a negyedik szám körül tartottunk, mikor Ildi kicsit
lehalkította a gépezetet és megkérdezte:
– Figyeljetek csak, mi lenne, ha csatlakoznának a srácok is?
– Micsoda? Te idehívtál fiúkat?! Kiket?? – esett le egyszerre
mindannyiunk álla, de Ildi bokáig vörösödve helyesbített:
– Jaj, nem úgy értem, hogy személyesen csatlakoznának,
csak… írt Peti, kérdezte, hogy mit csinálunk. Ő épp
Henryéknél van Zsoltival és Balázzsal. Megírtam, hogy most
kezdtünk karaokézni, és a srácok szívesen beszállnának
online. Henrynek is van valami karaokés cucca. A tévén be
lehet állítani, hogy lássuk egymást, ha összedugjuk a web
kamerával és a számítógéppel…
Na ugye, hogy a huszonegyedik század fergeteges? Simán
meg lehet oldani, hogy a szülői parancsra külön választott fiú-
és lánycsapat együtt szilveszterezzen!  Kati még egy kicsit
stresszelt, hogy mit fognak szólni a srácok a csillogós
sminkünkhöz meg a feltupírozott hajunkhoz, de leszavaztuk,
mert szilveszterkor minden ilyesmi normálisnak számít.
256
 Miután Andi és Ildi megoldották a technikai feltételeket és
létrejött az online kapcsolat, őrületes karaokézásba fogtunk.
Henry úgy tolta a Szeresd a testem, baby, végtelen maraton
szövegű, valami kilencvenes évek végi lánybanda slágerét,
hogy fetrengtünk a röhögéstől. A hangulatot csupán Timi
puffogása zavarta meg, aki kétpercenként ellenőrizte a
telefonját, nem válaszolt-e már végre Béci az sms-ére. De nem.
Béci Timi-mentes szilveszter estét tartott… 
Negyed kilenckor aztán én is kezdtem a feszengést, mert
Nóri még nem érkezett meg. Fél kilenckor még mindig semmi.
Rácsörögtem, de nem vette fel. Újabb negyedóra elteltével
szóltam Móninak, hogy kezdek aggódni.
– Jaj már! Ne legyél ennyire naiv! Tényleg azt gondoltad,
így, hogy végre kibékültek álmai lovagjával, rohanni fog, hogy
velünk töltse a szilveszter estét?
– Igen… igen, azt gondoltam. Megígérte.
– Figyelj! Nóri nem csinál semmi butaságot! Csak késik
kicsit. Nyugi! Lazíts! Hú, gyere, ez a kedvenc számom! –
csillant fel Móni szeme, és már vissza is ment a „tánctérre",
hogy a kezébe kapva egy mikrofont teli torokból üvöltse, hogy
„Nyár van és semmi baj, olvadok, mint a vaj, kend be a hátam,
és szeress bátran, hisz a szerelem is napolaj!!!!!" (Öööö… no
comment.)
A többiek szintén nagyon beleélték magukat a naptejes
nótába (az önbarnító óta én különösen nem kedvelem ezt a
témát…), így aztán nem akartam azzal lelombozni őket, hogy
a tesóm, úgy tűnik, elveszett a szilveszteri éjszakában.
Fogalmam sincs, valójában mire gondoltam, de felkaptam a
kabátomat és a csizmámat, a feltupírozott sörényemre
257
ráhúztam a sapkámat (nem a béna fülest, hanem egy menő
kötöttet), odaszóltam Timinek, hogy mindjárt jövök, csak
megkeresem Nórit, Timi visszaintegetett, hogy menjek csak
(ami amúgy picit rosszul esett, mert akár fel is ajánlhatta
volna, hogy elkísér…), és elindultam.
Útközben vagy hússzor hívtam Nórit, hátha végre
meghallja a csörgést, és felveszi, de ehelyett egy idő után már
csak a hangpostája jelentkezett. Szuper! Lemerült a telefonja.
Vagy kikapcsolta?! Nem, azt nem teheti, hogy nem jön oda a
megbeszélt időpontban, és nem is jelentkezik, amikor meg
hívom, egyszerűen kikapcsolja a telefont! Ez nem Nórira vall!
Oké, hogy vannak hülye dolgai, de ez akkor is túlzás lenne! És
mi van, ha valami történt vele? Nem, nem, az nem lehet…
Egyre szaporábban szedtem a lépteimet, a fülemben
zakatolt a Meghalok, hogyha rám nézel, nem tudtam kiverni a
fejemből, teljesen beette magát az agyamba. Az volt a tervem,
hogy végigjárom az összes teázót az Oktogonnál, és
érdeklődöm, nem láttak-e egy olyan lányt, mint én… Belátom,
nem a legtökéletesebb terv, de a semminél kicsivel jobb.
Felhívhattam volna anyát is, de akkor egyrészt le buktatom
Nórit, másrészt tönkreteszem anyáék estéjét is, és simán lehet,
hogy Nóri tényleg csak el veszítette az időérzékét a nagy
szerelemtől.
Ha az életem egy romantikus film lenne, most annak a
jelenetnek kellett volna következnie, hogy míg szaporán
szedem a lábamat és potyognak a könnyeim, egyszer csak
beleütközöm Attilába, aki megkérdezi, hogy mi a baj, és tud-e
segíteni…

258
 De a következő perc bebizonyította, hogy az életem nem
egy romantikus film, inkább egy rossz vígjáték. Ugyanis
tényleg megszólalt mögöttem egy hang:
– Dóri! Hát te? Történt valami? – de nem Attila volt az,
hanem Ákos. Az az Ákos. Oké, nem szívlelem a srácot, most
viszont még neki is örültem. A semminél több. És a
kétségbeesés bizony feledteti a kínos közös este emlékét is.
– Nóri… az ikertesóm… eltűnt – közöltem síri hangon, és a
kiejtett szavaktól a potyogó könnyeim fuldokló bőgésbe
csaptak át.
Ákos egy darabig zavartan állt, aztán megsimogatta a
vállam:
– Mi… mi az, hogy eltűnt?
– Úgy volt, hogy nyolcra utánunk jön… egy házibuliba… de
már elmúlt fél tíz, és még mindig nem érkezett meg.
– Honnan indult?
– Neheheeem tudoooom… egy teázóbóhóhóhóhóóól…
– Hogy került Nóri egy teázóba?
– Randija volt. De nem mindeheheheeeeegy? – zokogtam, és
kezdett idegesíteni Ákos faggatózása. Inkább segítsen,
minthogy bűnügyi nyomozót játszik.
– Oké. Megkeressük – közölte határozottan, mire a
zokogásom a sokktól félbe szakadt.
– De nem fogsz elkésni? Valahova nyilván indultál…
– Az a szilveszteri buli nélkülem is menni fog, de te nem
kószálhatsz egyedül éjszaka a városban!
Azzal Ákos felém nyújtott egy papírzsepit, és kikérdezett
mindenről: mi tudok a teázóról, kivel találkozott Nóri, honnan
ismeri Levit. Végigjárta velem az összes környékbeli teaházat,
259
de sehol nem akadtunk rá Nóriékra, és amikor rákérdeztem,
nem láttak-e egy olyan lányt, mint én, a pultosok minden
esetben hülyének néztek. Oké, szilveszter este náluk is teltház
volt, és pultos legyen a talpán, aki minden arcot megjegyez.
Már lejártuk a lábunkat, és kezdtünk szétfagyni.
– Figyelj, ugorjunk fel hozzánk! – mondta Ákos.
Úgy néztem rá, mint aki nem ért magyarul.
Mégis hogy képzeli, hogy csak úgy „felugrom hozzá",
mikor épp eltűnt a tesóm, meg különben is: nem szokásom
felugrálni fiúkhoz!
– Ihatnánk egy meleg teát, mert te is át vagy fagyva, és
rákereshetnénk a Facebookon, hogy van-e közös ismerősünk
ezzel a Leventével, hátha ki tudjuk deríteni a telefonszámát.
– Ó… ja… jó… menjünk – Ákos nem is annyira ostoba… ez
a facebookos ötlet például egészen kiváló!
Így esett, hogy szilveszter este Ákosék belvárosi lakásában
kötöttem ki. Mindent gondoltam volna délután, csak ezt nem.
– Ha az neked is jó, én megnézem a Facebookot, te pedig
főznél egy teát? – kérdezte, miután ledobta a kabátját. Majd
olyan fejjel nézett rám, mint aki ufót lát. (Élőben adtuk elő a
„meghalok, hogyha rám nézel" esetét…) Az történt ugyanis,
hogy közben én is levettem a kabátom, a sapim… és hát Ákos
idáig csak egyszer látott, és akkor épp konszolidáltabb volt a
fejem (még ha egy gigapattanás és egy beszorult mákszem
rontotta is az összképet), most viszont a sapka alól kibuggyant
a Demjén Rózsi hajam, és nyilván a csillámos sminkem is
szanaszét kenődött a képemen a bőgéstől. Lelki szemeimmel
elképzeltem, hogy úgy festhetek, mint egy bal lábbal kelt
bohóc. De Ákos most az egyszer hozta az udvariasabb
260
formáját, és a döbbent arckifejezésen túl nem tett megjegyzést,
sőt röhögni sem kezdett el.
– Figyelj… a konyhában találsz egy teafőzőt, ott van
mellette a teafű, csak bele kell dobni, forró vizet ráönteni,
lenyomni a tetején a gombot és…
– Teát főzni még én is tudok, nyugi – mondtam, mert mégis
mit képzel rólam, hogy ennyire béna vagyok?
– Jó, bocs. Én addig bekapcsolom a gépet.
Azzal Ákos belemélyedt a számítógépbe, én meg
kitámolyogtam a konyhába. Útközben azért fél szemmel
körbenéztem: Ákosék egy nagy belmagasságú, tipikus
belvárosi lakásban laknak, közel az Oktogonhoz, a nappali tele
könyvespolcokkal, rengeteg könyvvel (első pozitívum),
köztük halomnyi történelmi témájúval (sokadik negatívum) és
egy irdatlan nagy zongorával a szoba közepén. Hát persze,
hiszen Ákos zongorázik…
A konyhába érve meg kellett állapítanom, hogy jóval
„lakályosabb", mint a miénk, látszik, hogy itt tényleg szoktak
főzni, és nem csak a mikrót, a hűtőt és a vízforralót használják.
Már csak azért sem, mert hiába kerestem, nem találtam
vízforralót. Fura volt, mert számomra az az egyik
alapfelszerelés, ugyanis hipp-hopp lehet vele készíteni zacskós
smacklevest, ami bár szörnyen egészségtelen, de legalább
annyira finom is.
A teafőzőt, amiről Ákos szövegelt, megtaláltam, a tűzhely
hátsó lapján állt. Nekünk is van ilyen, bár sosem használjuk,
mert túl macerás. Mi a filteres tea leöntve vízforralós vízzel
módszert alkalmazzuk. De tény, hogy a teafűből készült tea
sokkal hangulatosabb, sőt finomabb is.
261
 De vajon hogyan főznek teát vízforraló nélkül? Á! Fazékban
melegítenek vizet, hát persze! A tűzhelyen ott állt egy pofás
kis fazék, teleengedtem vízzel, eltekertem a kallantyút, és már
melegedett is a lap.
Amíg várakoztam, megszemléltem a konyhaajtóra
kifüggesztett „házimunka-táblázatot", amin ilyenek
szerepeltek: hétfő: szemétlevitel, Ákos; főzés, anya; mosogatás,
apa; kedd: vasalás, Ákos; főzés, apa; mosogatás, anya és így
tovább. Fura volt elképzelni ezt a pökhendi fiút, amint leviszi
a szemetet, vagy kivasalja az egész család ruhatárát, és
egyáltalán, valahogy nem tudtam elképzelni, hogy Ákos a
családja körében „a" gyerek, és nem egy idegesítő srác.
Mindenesetre háziasnak házias, ez legalább egy újabb pozitív
vonás.
Belekotortam a szekrénybe, hogy előkészítsek két bögrét,
mikor arra lettem figyelmes, hogy borzalmas égett szag van.
Mi a rettenet ez? Odaégettem a vizet? Ennyire már csak
nem lehetek béna! Jaj, ne, nyilván rossz lapot kezdtem el
melegíteni, azt, amelyiken egy tepsi pihent!!
Gyorsan lekaptam a tepsit, bevágtam a mosogatóba,
ráengedtem a hideg vizet, és imádkoztam, hogy Ákosnak ne
legyen jó a szaglása, mert őrült kínos, hogy még egy teát sem
bírok megfőzni.
A tepsi már rég kihűlt, de a szag csak nem enyhült, sőt most
már kisebb füst is keletkezett…
…és ekkor vettem észre, hogy valóban rossz lapot
gyújtottam alá, csak hogy nem azt, amelyiken a használaton
kívüli tepsi pihent, hanem a hátsót, amin a teafőző várakozott
a sorsára.
262
 A látvány elkeserítő volt! A fekete műanyag szép lassan
folyni kezdett a tűzhely lapján, úgy nézett ki, mintha forró
szurokkal vonták volna be. Itt már nem segített sem a gyors
elzárás, sem a hideg víz, a félig elolvadt teafőzőt ugyanis
megmozdítani sem lehetett. Odagyógyult a főzőlapra.
Basssssszuuuuus!!!! – fogalmaztam meg magamban nagy
bölcsen, de többre nem futotta, mert a konyhaajtóban
fintorogva megjelent…
…Halmai?!?! Hogy kerül ide ez az ember? Ez valami rossz
vicc? Ha bajba kerülök, felbukkan, mint egy rémmese gonosz
kis törpéje?!
Nos, Halmai sem volt kevésbé meglepve, mint én. Szótlanul
bámultuk egymást az odakozmált teafőző szállingózó füstjén
keresztül, és mindketten arra próbáltunk rájönni, a másik
vajon mi a fészkes fütyfürüttyöt keres itt?!
Hangtalan párbeszédünket Ákos szakította félbe, aki
egyszerre csak felkiáltott a szobájában:
– Dóri! Megvan az emberünk! Dóri! Hallod?
Mielőtt válaszolhattam volna (mondjuk valami olyasmit,
hogy ezt az óbégatást nyilván a szomszéd is hallja), a
konyhaajtóban már fel is tűnt Ákos alakja. A teafőzőből még
mindig áramló rettenetes szag és füst őt is elnémította, és
csatlakozott az egymást bámuló kettősünkhöz.
– Megtudhatnám, hogy mi a fene történik itt? – találta meg
végre a hangját Halmai, és nehéz volt eldönteni, hogy kire néz
gonoszabbul, rám vagy Ákosra.
– Én… én csak… izé… teát főztem – vallottam be az igazat,
mire Halmai, akinek egészen bizonyosan nincs humorérzéke,
még jobban elkezdett kiabálni:
263
 – Itt? Az én konyhámban? Mit keres maga itt, Kassai Dóra,
éjnek évadján az én konyhámban?! És miért gyújtott alá a
műanyag teafőzőnek? Maga tényleg így főz teát?!
– Ti… honnan ismeritek egymást? – szólalt meg végre Ákos
is, és értetlenkedve nézett hol a döbbent Halmaira, hol rám.
– Van szerencsém történelemre oktatni a kisasszonyt. De ha
jól látom, nem csak az én tárgyamból férne rá egy kis
korrepetálás, a kémia és fizika is a gyengéi közé tartozik. A
kérdés inkább az, ti honnan ismeritek egymást?! – förmedt
egyszerre mindkettőnkre, majd egy rám nézve felettébb sértő
gyanúsítgatásba kezdett. – Ugye… ugye nem az van, hogy
maga az én fiamra is kivetette a hálóját?!
Ebben a pillanatban a Demjén Rózsi frizurám utolsó szála is
megmerevedett a felismeréstől: Ákos Halmai fia! Halmai fia
Ákos! A „hétfő: mosogatás, apa" nem más, mint Halmai! És én
per pillanat Halmai konyhájában állok, és az imént Halmai
teafőzőjét olvasztottam oda a tűzhelyre! Na neeee!!!!! Szóval
ezért volt a nappalijukban annyi történelmi témájú könyv!…
De hogy lehet, hogy fogalmam sem volt róla, hogy Ákos
Halmai Ákos. Valószínűleg nem figyeltem, mikor
bemutatkozott… vagy nem is mondta a vezetéknevét? Ó, igen,
emlékszem már, nem mondta! Micsoda egy fráter! Ha ezt
tudom, tuti, hogy soha nem jövök fel hozzájuk! Na ez az,
amire aztán soha nem voltam kíváncsi! Belelátni Halmai
magánéletébe! Brrrr!!!
– Egyáltalán nem szokásom… izé… kivetni a hálómat! –
kezdtem a mentegetőzést, mert valamit mondanom kellett, és
mert Ákos is furcsán kezdett méregetni.

264
 – Nem? – húzta fel a szemöldökét Halmai, és a mozdulattól
a kis kecskeszakálla furcsán megremegett az állán. –
Emlékeztetem, hogy nem is oly rég a kezemben landolt egy
személyes hangvételű levele.
Éreztem, hogy a fültövemig elpirulok (na, ha Levente ezt
látná…). Még csak ez hiányzott, hogy ez az öntelt Ákos azt
higgye rólam, valami megszállott pasiőrült vagyok! Miközben
valószínűleg mind a hárman az „ejj, hogy a csudába lehet
ennyire kicsi a világ" kérdést boncolgattuk magunkban, nálam
az a gondolat is gyökeret eresztett, hogy így már értem, miért
volt Ákos az első másodperctől végtelenül ellenszenves…
A kínos csendet Ákos még kínosabb röhögése váltotta fel.
– Akkor már tudom, honnan voltál olyan… hihi-hihehehe…
is… hihi… me… hehe… rőhöhöhőős! Az a fotó!
– Milyen fotó? – néztünk rá egyszerre Halmaival, és
nyilvánvalóan mindkettőnket egyformán bosszantotta Ákos
helyzethez nem illő vihogása.
– Hát amelyiken apámmal táncolsz! A szalagavatón! Van
egy haverom, aki apámék… pontosabban a ti sulitokba jár, ő
mutatta meg, hogy a fater milyen kis cicával… azaz izé…
szóval hogy táncolt egy diákjával…
Lehet ezt még fokozni? Nem, ennél cifrább ez a helyzet már
nem is lehetne!
De nem értem rá túl sokáig a magam nyűgével foglalkozni,
elvégre csakis Nóri miatt mentem fel Ákoshoz.
– Ha már szóba jött a Facebook… Találtál valamit? –
kérdeztem hirtelen témát váltva.
– Ja! Igen! Van egy lány ismerősöm, aki Levinek is az
ismerőse. Mindjárt felhívom!
265
 – Véletlenül sem szeretném zavarni a fiatalokat, de valaki
beavatna végre, hogy mi a csuda történik itt? Ákos, neked nem
valami házibuliban kellene lenned?
– Épp a villamoshoz tartottam, mikor belebotlottam Dóriba.
A testvérét keresi, Nórit, aki eltűnt. Segítek neki megtalálni.
– Hogyhogy eltűnt? És mi vagy te? Csak nem Sherlock
Holmes? Mikor tűnt el? Egyáltalán, miért hagyod, hogy
belekeverjen a zavaros ügyeibe?! – ontotta Halmai tök
logikátlanul a kérdéseit, nekem pedig muszáj volt kikérnem
magamnak a „zavaros ügyek" részt.
– Nem én tűntem el, hanem Nóri, aki helyettem kezdett el
randizni egy sráccal, és…
– Na ugye, hogy igazam van! Azt a szegény testvérét is
bajba keverte!
Esélyem nem volt, hogy Halmai ne bennem lássa a
főgonoszt, ezért úgy döntöttem, nem foglalkozom vele, és
inkább a lényegre koncentrálok.
– Szóval van egy közös ismerősötök Levivel? – fordultam
oda Ákoshoz.
– Igen, gyere, hívjuk fel! Apa, te pedig légy szíves, ne
avatkozz a dolgaimba!
Hm! Ákos ezzel a mondattal óriásit nőtt a szememben. Így
helyrerakni Halmait! Őrület! És ami még őrületesebb, hogy
Halmai nem kérte ki magának (én mernék ilyet mondani
anyának…), hanem még egy szúrós (mondhatnám, gyilkos…)
pillantást lövellt felém, majd morogva visszavonult, hogy a
feleségével nézze a szilveszteri műsort. (Hihi.)

266
 Ákos felhívta azt a lányt (a kapcsolatuk jellegére
elfelejtettem rákérdezni, de ott és akkor nem is érdekelt),
akinek megvolt Levi száma, így öt percen belül már hívtam is.
Sokadik csörgésre vette fel.
– Haló?
– Szia! Ott van Nóri? Add gyorsan!
– Ki beszél?
– Dóri vagyok. Az igazi – itt Ákos furcsa fejet vágott, de
nem értem rá, hogy elmagyarázzam.
– Nahát! Szia!
– Szóval, ott van Nóri? Arról volt szó, csak egy órára
mentek el, aztán…
– Oké, kicsit hosszabbra nyúlt, de nem értelek…
– Mit nem értesz ezen?! Hülyére aggódom magam, órák óta
próbálom elérni, de ki van kapcsolva! Add már, hadd
beszéljek vele!
– Nóri nincs itt.
– Micsoda? Hát akkor hol van?
– Én magam kísértem el a házibulitokba.
– Ez mikor történt?
– Talán háromnegyed kilenc körül értünk a házhoz.
– Az nagyon érdekes, mert én fél tízkor jöttem el, és Nóri
nem volt ott!
– Pedig a kapuban búcsúztunk el egymástól. Erzsébet körút
56.
– Teréz!
– Hogy mondod?
– Nem Erzsébet, hanem Teréz körút!!
– Ó…
267
 – Te otthagytad Nórit az Erzsébet körút 56. előtt a
szilveszteri éjszakában?
– Azt mondta, ott lakik a barátnőtök…
Levi további magyarázkodását már nem vártam végig,
lecsaptam a telefont, és utasítottam Ákost:
– Gyere!
Ákos értetlenül csóválta a fejét:
– Szerinted még mindig ott ácsorog, ahol az a srác hagyta?
– Fogalmam sincs, de odamegyünk! Vagy ha te nem jössz,
megyek egyedül – jelentettem ki, de őszintén reméltem, hogy
Ákos lovagiassága nem engedi meg, hogy egyedül bóklásszak
a „túl vidám" emberek között.
Szerencsém volt, Ákos, bár még mindig cöcögött, felvette a
kabátját, és mindent megtett, hogy utolérjen. Nem volt könnyű
dolga: úgy vágtáztam, mintha gyorsgyaloglási versenyre
edzenék (Demjén Rózsi-hajjal, csizmában, nagykabátban…
ühüm…). Akik láttak minket (és egyáltalán érdekeltük őket),
azt hihették, hogy egy szilveszter éjjelén összebalhézó
párocska vagyunk, és én épp felhúzott orral szököm a pasim
elől, aki loholva próbál kiengesztelni. Ha nem aggódtam volna
szanaszét az agyam Nóri miatt, tuti, hogy bosszankodom egy
sort a „most úgy nézünk ki, mint akik járnak, és ez esetben
Halmai lehetne a leendő apósom, boáhhhhh" témán, de így
erre nem futotta az energiámból.
Már a Teréz körút és az Erzsébet körút találkozásánál
jártunk, mikor egyszer csak szemből feltűnt egy piros
szövetkabát, egy sapka alól kibuggyanó, futástól zilált
hajzuhatag…

268
 – Te jó ég! Ez Nóri! – kiáltottam, és a gyors gyaloglást
futólépésre cseréltem.
Ahogy meglátott, Nóri is futni kezdett, és mikor elértük
egymást, összecsimpaszkodtunk.
– Ne haragudj rám, ne haragudj… – tört ki Nóriból, és
zokogva fúrta a fejét a vállamba. – Biztos rosszul emlékeztem a
házszámra… órák óta bolyongok… bementem minden
lépcsőházba, hátha valahol megtalálom Ildiék nevét kiírva… a
telefonom… lemerült…
– Csomószor hívtalak, biztos attól! De miért nem vetted fel?
– Nem hallottam! Lenémítottam, mikor Levivel beültünk a
teázóba. Mikor pedig elővettem, hogy felhívjalak, már
kikapcsolt!
– Az a lényeg, hogy megvagy – simogattam meg Nóri
sapkás fejét, és kis híján elbőgtem magam a
megkönnyebbüléstől. Egyrészt, hogy épségben előkerült,
másrészt, hogy önhibáján kívül „tűnt el", és nem csinált semmi
olyasmit, amivel kivívhatná anya haragját. – De hogy
keverhetted össze Terézt Erzsébettel?
– Hogy micsoda? – kérdezte Nóri, és úgy nézett rám,
mintha azt fontolgatná: „Vajon ennek elmentek otthonról?"
– Az Erzsébet körútra mentél a Teréz körút helyett! Nem a
házszámot rontottad el, hanem a nevet.
Nóri a „Vajon ennek elmentek otthonról?" nézését egy
döbbent „Lehetséges, hogy ennyire hülye vagyok?" nézésre
módosította, majd a sírás helyett röhögésre váltott.
– Basszus, akkor már értem! – vihogta. – Komolyan
felmerült bennem, hogy szívatni akartok és leszedtétek Ildiék
nevét a kapucsengőről.
269
 – Miért tettünk volna ilyet?
– Mit tudom én! Poénból! – röhögött még mindig Nóri.
– Elég rossz vicc lett volna. Viszont értesítened kellene
Levit, hogy megvagy, mert szerintem aggódik érted.
– Miért aggódna? Letett az 56-os ház előtt, nem is sejti, hogy
nem ott van a buli, ahova készültem.
– Tudja. Tőlünk – mondtam komolyan, és közben Ákosra
mutattam. Nóri csak most csodálkozott el azon, hogy amúgy
mégis mit keresek én az utcán egy tök idegen fiú mellett
szilveszter éjjel. Szavak nélkül, egy puszta
szemöldökfelvonással fel is tette ezt az amúgy jogos kérdést,
mire elmagyaráztam neki a helyzetet, hogy miként futottam
bele az Oktogonnál a vakrandis srácba, hogyan derítettük ki
Levi telefonszámát, és a sztori csattanójaként (a teafőzőt nem
említve) még hozzátettem:
– Ja, amúgy képzeld, Ákos teljes neve Halmai Ákos.
– Hihi, így hívják a töritanárunkat is! – kezdte el
mosolyogva magyarázni Nóri Ákosnak. – Csak ő Miki. Halmai
Miki. Rettenetes egy alak! Dórival utálják egymást, a pasas
tökre rá van szállva Dórira! Szerintem mániákus az ürge!
A, kicsit sem volt kínos a szituáció. Ákos összeszorított
szájjal a földet nézte, míg én kétségbeesett szemkörzésekkel
próbáltam jelezni Nórinak, hogy hallgasson, de félreérthette a
jelzéseimet, mert oldalba pöckölt, és folytatta:
– Jaj már! Ez nem ciki! Biztos Ákosnak is volt hasonlóan
dinka tanára a gimiben!
Már épp ott tartottam, hogy elsüllyedek, csak hát
kivételesen nem nyílt meg a föld, ehelyett Ákosból kitört a
nevetés. Hát nem tudom. Ha valaki mondjuk anyát illetné
270
olyan jelzőkkel, mint az imént Nóri Halmait, én biztos nem
lennék ilyen jókedvű, sőt: előbb sírva fakadnék, aztán
leüvölteném az illető haját a fejéről, sapkástul.
De szerencsére Ákos se bőgni nem kezdett (az mondjuk
furán is jött volna ki), és nem is esett neki Nórinak, csak
vihogva közölte:
– Na, így sem jellemezték még nekem az apámat!
Most Nórin volt a sor, hogy ledöbbenjen, és elsüllyedésért
fohászkodjon magában, de az ő imái sem találtak
meghallgatásra.
– Ó… ne haragudj… nagyon sajnálom… izé-nem is
gondoltam komolyan, csak… nem tudtam… bakker…
– Nyugi! Aki tanárnak megy, annak számítania kell rá, hogy
a diákjai körében nem mindenkinél lesz népszerű. A tanár
gyerekének meg tisztában kell lennie azzal, hogy másnak az ő
szülője csak egy dinka tanár. Ez van.
– Huh, koszi… rendes vagy… – rebegte Nóri, nekem pedig
muszáj volt megállapítanom, (bármennyire is nehezemre esett
ilyen következtetésre jutni), hogy Ákos tényleg nem rossz fej.
Segített megtalálni Nórit, és még azon sem akadt ki, hogy a
tesóm hálából face to face lehülyézte az apját.
– Nem tudom, mi a tervetek, de lassan éjfél. Elkísérjelek
Titeket a Teréz körút 56-hoz?
– Az nagyon rendes lenne tőled – mondtam neki, aztán
nagy zavaromban megnémultam. Fogalmam sem volt, mit
mondjak. Nóri bezzeg nem sokat tépelődött, elkérte a
telefonomat, és felhívta Levit, hogy elkacarászhassa neki, mi
történt. Levi ugyebár él-hal a bénázásért, úgyhogy
megnyugodhatott: bár eleinte egy ikercsere áldozata lett, a
271
lány, akivel ma este kibékült és tiszta lapot nyitott, a
valóságban is képes bénázni, nem csak a testvérétől lopkodja
el a sztorikat. 
Mi addig Ákossal szótlanul baktattunk egymás mellett.
– Bocs – mondtam aztán, meglehetősen tömören.
– Miért?
– Mindenért. Amiért elrontottam a szilveszteredet, kis híján
felgyújtottam a lakásotokat, és hogy Nóri így beszélt… izé…
apukádról.
– Egy: a szilveszteremet nem rontottad el, még simán
odaérek a buliba, amihez amúgy sincs túl sok kedvem. Tudod,
ez az első szilveszterem… a szakításom óta… a barátnőm
nélkül. Szóval nem vagyok valami bulihangulatban. De még
mindig jobb, mint apámékkal tévét nézni… na annál
meredekebbet nehéz lenne elképzelni.
Ezzel muszáj volt egyetértenem. Én sem szívesen nézném a
tévés kabarét Halmaival szilveszter este… 
– Kettő – folytatta Ákos –: utáltam azt a teafőzőt, így
szívességet is tettél. Három: tényleg ennyire nem bírjátok
egymást apámmal?
– Hát… volt már pár konfliktusunk…
– De miért?
Még jó, hogy Nóri közben befejezte a bájcsevejt Levivel és
mellénk ugrott (hm… hirtelen nagyon jó kedve lett…), mert
nem tudom, mit válaszoltam volna Ákosnak. Ugyanis tényleg
nem emlékszem, mikor és miért kezdődött Halmaival ez a
sajátos viszonyom.
De ennek a megfejtésére nem ez az éjszaka volt a
legalkalmasabb, annál is inkább, mert Nórinak be nem állt a
272
szája, végig arról fecsegett (tőle abszolút szokatlan módon),
hogy Levi milyen rendes, amiért új esélyt adott neki, és hogy
holnap délutánra elhívta korizni, meg majd lesz egy koncert is,
amire elmennek együtt (nem akartam lelombozni a
lelkesedését, hogy ehhez anyának is lesz egy-két szava).
Mintha Ákos egy réges-régi cimboránk lenne, nem pedig egy
csupán egyszer látott fiú, aki mellesleg a töritanárunk fia.
Lassan odaértünk Ildiékhez, és elbúcsúztunk Ákostól.
Túlzásokba persze nem estünk, és nem került szóba, hogy még
keresnénk egymást vagy ilyesmi. Nem. Ákos egy szilveszter
éjjeli megmentő volt, semmi több. Ráadásul Halmai fia…
Ahogy a távolodó alakja után néztem, ez a részlet valahogy
teljesen érthetetlennek tűnt. Oké, hogy a stílusa majdnem
annyira bosszantó, mint a töritanárunké, de a külsejét egészen
bizonyosan nem a kecskeszakállas kerti törpétől örökölte.
Ákos kifejezetten jóképű, magas… Na de persze ez mellékes.
Na.
Nóri közben párszor megnyomta a kapucsengőt, de annyira
hangosan buliztak a többiek, hogy nem hallották meg, így
végül meg kellett csörgetnem mobilon Timit.
– Csak te vagy az? – szólt bele a barátnőm csalódottan.
– Hű, de lelkes vagy…
– Bocs, csak reméltem, hogy végre Béci hív. Képzeld, még
mindig nem válaszolt az sms-emre! Totál eltűnt!
– Aha… de figyi, nem beszélnénk meg ezt élőben?
– Hol jársz most?
– Itt vagyok Ildiék kapualjában.
– És miért nem jössz fel?
– Nem hallottátok meg a kapucsengőt!
273
 – Az lehet, hihi, Zsolti épp a Mennyország touristot ordítja,
tök király!
– Aha, biztos az. Beengednétek végre? – kezdtem elveszíteni
a türelmem.
– Ja, persze. Amúgy mizu? Meglett Nóri? – kérdezte Timi
mintegy mellékesen (őt kevésbé izgatta a szilveszter este kis
nyomozós mellékszála…).
– Igen, itt áll mellettem.
– Na az szuper! És jól van?
– Kicsit fázik. Ahogy én is. Timi!!! Engedj már be!
– Ja. Persze, nyitom a kaput, bocs!
Hm. Ez a Timi hihetetlen szédült tud lenni.
Mikor felértünk, a többiek szinte tudomást sem vettek
rólunk. Zsolti épp befejezte a Tankcsapdaszámot, Balázs pedig
rázendített egy Zámbó Jimmy-slágerre. Tök hülye. 
Henry és Kati kiszálltak az éneklésből, és az okostelójukon
chateltek. Timi azt mesélte, hogy Henry lecsapott a Kati által
sütött muffinokra, mármint virtuálisan, mert online azért
nehezen kóstolta volna meg , és Kati most buzgón ecseteli
Henrynek, hogyan készítette. Képzelem, Henryt mennyire
izgatja mindez. 
– Egyébként kösz, hogy Halmai fiával akartál összehozni –
löktem oldalba Timit, egy adag ropit tuszkolva be a számba.
– Micsodaaaa? Rinci Halmai fia?? Na neeeeee!!!
– Dehogy Rinci! Ákos!
– Ki az az Ákos?
– A vakrandis srác.
– Ádám.
– Nem, Ákos.
274
 – Bizti?
– Timiiiiii!!!
– Jól van na! És honnan tudod, hogy Halmai fia?
Erre elmeséltem Timinek az egész sztorit, a barátnőm pedig
egyik ámulatból a másikba esett. Egészen addig, míg a
zsebében megrezzent a telefonja. Akkor persze megszűnt a
világ, és benne én a kis történetemmel. De hát így van ez
rendjén, ha valaki szerelmes.  Legalábbis azt hiszem…
Éjfélkor abbahagytuk a karaokézást, koccintottunk egy üveg
gyerekpezsgővel (Ildi szülei csak azt engedélyezték, bezzeg a
fiúknál volt igazi pezsgő is, bár Henry ősei is azt az egyetlen
üveg alkoholos italt hagyták a lakásban), utána pedig ki-ki a
maga párjával váltott sms-t, vagy pár szót telefonon.
Hát igen. Timinek ott van Béci, Ildinek Peti, Móninak Matyi,
Julinak az a titokzatos idősebb srác, akivel puszit váltottak a
Széll Kálmánon, Nórinak most már () Levi, és szerintem Kati
meg Henry közt is alakul valami.
Andi, Balázs, Zsolti és én pedig a facérok savanyúan büszke
nézésével arról kezdtünk tanakodni, mi legyen a következő
szám, amit elénekelünk. Végül a Neoton-slágerek mellett
döntöttünk (pl. Tinidal ), pont megfelelt levezetésnek.
Egy körül kezdett megfogyatkozni a csapat: Andi Katival
együtt ment (egyfelé laknak), Timit Juli szülei vitték haza,
Mónit pedig mi.
Nórival megegyeztünk, hogy anyának nem említjük a kis
eltévedését – végül is szerencsésen előkerült, vagyis minden
jó, ha vége jó –, mert akkor ugyebár az egész Levi-sztorit el
kell mondani, márpedig anya nem adott engedélyt szilveszteri
randim, csak osztálytársakkal való házibulira. (Ákost sem
275
vallhattuk be neki, pedig megnéztem volna az arcát, mikor
közlöm, hogy Halmai fiával töltöttük a szilvesztert… ) Mónit
is megkértük, hogy ne kotyogjon, de nem is volt rá szükség,
Móni kábé már a lépcsőházban bealudt. 
Pontban fél kettőkor, párhuzamosan anya és Henrik
felbukkanásával, Nórival életünk füllentését adtuk elő. Anya
élénk érdeklődésére („Na, milyen volt a buli?") csak ásítoztunk
és bólogattunk, hogy „tök jó, csak nagyon elfáradtunk",
megelőzve a további faggatózást. És míg anya és Henrik
mosolyogva állapították meg, hogy lám, a tizenöt éves
lányoknak még nem is való az éjszakázás, hiszen egy kis
házibulitól ennyire elálmosodnak, mi csendben fogtuk egymás
kezét Henrik autójának hátsó ülésén (Móni mellettünk már
javában aludt ), és ugyanarra gondoltunk: hogy ennél
izgalmasabb szilveszterünk még soha nem volt!

276
 25. fejezet

Fordul a kocka?
Én sose szoktam újévi fogadalmat tenni. Különben sem hiszek
az „új év, újrakezdés" stb. dolgokban. (Elvégre nem kell ahhoz
egy hivatalosan lezárt óév, és egy ünnepélyesen megnyitott új
év, hogy az ember élete gyökeresen megváltozzon. Adott
esetben elég hozzá egy hülye félre puszi is… ugye…) Újabb
évszámot írunk, ennyi.
A szilveszter éjjeli randit továbbra sem vallottuk be
anyának, Nóri csupán az új év második napján közölt vele
annyit, hogy Levi felhívta, megbocsátott neki, és mostantól
járnak. Juhéjjj! Anya persze gratulált, és igyekezett azt a kis
feszengést elnyomni a hangjában, ami arról árulkodott, hogy
azt gondolja: „Jaj, pedig kezdtem fellélegezni, hogy egy
darabig pasimentes időszak következik, és nem kell
semelyikőtökért aggódnom". Anya már csak ilyen. Drukkol
nekünk, meg érti ő a kamaszlányszívek rejtelmeit, de
mégiscsak anyából van, és annak örülne, ha örökre az ő
kisbabái maradnánk, és nem kéne féltenie, hogy hülyeséget
csinálunk, vagy hogy egy förtelmes alak esetleg belegázol a
lelkünkbe.
Mivel nálam semmiféle pasiügy nincs kilátásban, anya a
hivatalos „bemutatkozós vendégeskedés" körtől is eltekintett

277
(lehet, ez a titka: Nórival sosem szabad egyszerre
bepasiznunk, mert akkor anya még apát is elhívja, és kakaó-
kalács mögé bújtatott inkvizíció veszi kezdetét. Abból egy is
elég volt, köszi…)
A Nóri-Levi kapcsolat meglehetősen intenzíven indult, az új
év első hetében mindennap találkoztak, Levi mindig eljött
Nóri elé a sulihoz, megvárta kórus után, hogy hazakísérje (á,
nem volt ciki, hogy két méterrel mögöttük kullogtam hazáig…
azt hiszem, meg fogom kérni Nórit, hogy legalább ha együtt
vagyunk valahol, pattintsa már le a srácot, mert nem szeretnék
mindig egy villamossal későbbire szállni csak azért, hogy
senkinek ne legyen kínos, ahogy ők ketten romantikáznak.
Amúgy tök fura, hogy Levi ennyire túllendült azon, hogy
eredetileg engem szemelt ki magának… annyira bele van
bolondulva Nóriba, hogy rajtam kábé keresztülnéz. Nem bánt
vagy ilyesmi, csak fura. Vagy nem?…)
A bajok akkor kezdődtek, amikor Nóri megfeledkezett egy
matektémazáróról, és készülés híján olyan kettest írt, hogy
szinte kilógott a naplóból. Komlós, bár nem egy vad természet,
nagyon dühös volt, alapból szereti Nórit, és kiborul, ha még a
jó szíve ellenére sem tud jobb jegyet adni egy kedvelt
diákjának.
Nála jobban csak anya borult ki, mikor Nóri hazaállított a
kettesével. Jött az elmaradhatatlan prédikáció, hogy ő ugyan
megérti, hogy szép dolog a szerelem, de elsősorban
gimnazisták vagyunk, a tanulásra kell koncentrálnunk, blabla
(csak tudnám, miért beszélt többes számban, mikor én másra
sem koncentrálok, mint a tanulásra, és a szerelem olyan
messzire elkerül, mintha félne tőlem… na de az ilyen
278
lelkifröccsöket mindig többes számban kapjuk… nem
igazságos!), és kijelentette, hogy fejenként heti két randit
engedélyez, ebből egyet hétvégén. (Vajon a „fejenként" részt
magára és Nórira értette? Vagy megelőlegezett nekem is egy
pasit még erre az évre?  Pontosabban , mert én senkit sem
érdeklek. És engem sem érdekel senki!! – Erre folyton
figyelmeztetnem kell magam.)
Egyébként mostanában tényleg többet tanulok, így, hogy
nem nagyon van min agyalnom meg tépelődnöm, csomó időm
(és energiám) szabadult fel. Félelmetes, hogy mennyi időt
elvesz amúgy az olyanokon való tipródás, hogy mit vegyek fel
a következő randira, vagy hogy még ki kell festenem a
körmöm is, mikor lenne érdemes hajat mosni, hogy a legjobb
formában legyen a sörényem, mire találkozunk, mikor írt
utoljára sms-t, ki és mit posztolt a Facebook-üzenőfalára,
hányán lájkolták… na, szóval ha az ember lánya szerelmes,
elveszíti a józan eszének egy részét. Ha meg antiszerelmes, rá
kell döbbennie, hogy például a sulira való készülés is
időigényes… lenne…
A téli szünet utáni első töriórát mondjuk szívesen
kihagytam volna, tökre semmi kedvem nem volt Halmaihoz
meg az esetleges megjegyzéseihez, de nem vettem észre rajta
semmi furát. Azaz mégis: Halmai keresztülnézett rajtam, nem
szívatott, nem hívott ki felelni, egyszóval úgy bánt velem, mint
a többiekkel. Különös. És szokatlan.
Bár az új év első hónapja különösebb izgalmak nélkül
indult, azért hamar fordult a kocka. Az egész azzal a kora
estével indult, mikor Nóri lehuppant az ágyamra:
– Feladtam! – közölte mosolyogva.
279
 Az agyamban cikáztak a lehetőségek: vajon mit adhatott fel
a tesóm? A zongoraórákat már pár hónapja abbahagyta, a
magánéneket semmi pénzért nem hagyná ott, nem tudok róla,
hogy Levivel fasírtban lennének így alig pár hét járás után, és
egy esetleges békülési kísérlet fulladt volna kudarcba
(mondjuk azt nem is ilyen fejjel közölné). Akkor mégis miről
van szó?
Olyan képet vághattam, mint aki tökre nem örül a hírnek,
bármi is legyen az, mert Nóri megragadta a kezem, és jó
erősen megrázta:
– Ne legyél már ilyen savanyú! Ez nem katasztrófa! Sőt!
Baromi izgalmas!
– Ha te mondod…
– Az egyik legnépszerűbb zenei oldalra tettem fel, az
apróhirdetések közé. „Megbízható, tanult énekesnő zenekart
keres élő koncertezés reményében” – na, milyen a szöveg?
Kezdtem kapiskálni. Szóval Nóri beváltotta az ősszel tett
ígéretét, és bandát akar találni magának. Úgy látszik, neki volt
újévi fogadalma… méghozzá ez az őrültség. Egyáltalán nem
rajongtam az ötletért, bíztam benne, hogy Levi leköti a
maradék energiáit és elfelejti ezt a hülyeséget.
– Anya nem fog ennek örülni – válaszoltam, ami tény, nem
volt kifejezetten biztató és „együtt örülő" reakció, de mit
csináljak, ha egyszer úgy éreztem, ezt nem kéne.
– Miért ne örülne? Tudja, hogy az éneklés a mindenem, és
azt is tudja, hogy színpadi gyakorlatra van szükségem ahhoz,
hogy felnőjek a feladathoz. A nyári tehetségkutatón kiderült,
hogy még nem vagyok elég érett, de ez nem jelentheti azt,
hogy fel kell adnom. Nem igaz?
280
 – De ez igaz, csak…
– Mi csak? Nem értem, miért akadékoskodsz!
– Például a bizonyítványod miatt…
Nóri félévije elég rossznak ígérkezett, legalábbis magához
képest. Idáig mindig négyesei és ötösei voltak, ebben a
félévben viszont a véghajrában összeszedett egy hármast
(matekból… már nem volt lehetősége kijavítani azt a bizonyos
kettest), és a négyesek-ötösök aránya is leromlott. (Mellékes
ugyan, de én magamhoz képest javítottam, például azzal,
hogy töriből négyes lettem , Jocó bá pedig megajándékozott
egy kémia ötössel. Hát ez csúcs! )
– Majd kijavítom a matekot! – húzta fel az orrát Nóri, és
ebből tudtam, hogy bár próbál lazának tűnni, azért őt is
bosszantja a dolog. – Persze most anyával együtt örültök, hogy
lehet vele piszkálni, hogy nem kéne annyit fiúznom, és akkor
nem romlanának a jegyeim. Pedig ez durva általánosítás!
– Nóri, senki nem akar téged piszkálni. De tény, hogy mióta
Levi felbukkant, kicsit elvesztél ebben a… szerelemben… vagy
kapcsolatban… vagy mi ez.
– Ez, kérlek szépen a nagybetűs szerelem! Olyan szerelmes
vagyok, hogy ki sem látszom!
– Ó – erre nem lehetett mást mondani. Igazából nem is
értettem, mit jelent ez a „ki sem látszom", de mindegy.
– Igen, ó. Azért, mert te elhatároztad, hogy ha Attilának
nem kellesz, vénlányként éled le az életed, nekem nem muszáj
szintén besavanyodnom.
– Ez nem volt szép tőled!
– Jó bocs, de nem bírom nézni, amit csinálsz!
– Mit csinálok?!
281
 – Hát ez az: semmit! – Ezt csak én érzem logikátlannak?
Hogy nézheti rossz szemmel, amit csinálok, ha az a bizonyos
„csinálás" a semmi, vagyis…
– A sulin és a kórusokon kívül nem jársz sehova, itthon
gubbasztasz, bámulod a tévét meg… tanulsz.
– Ja, hát ez utóbbi tényleg maga a fertő!
– De ez annyira nem te vagy!
– Miért bánt az téged, hogy tanulok?
– Nem bánt, csak… nem hiszem el, hogy ez neked jó. Idáig
tökre pörögtél, vásárolni jártunk, meg ott volt az az A terv, B
terv dolog, a vakrandi Halmai fiával…
– Na, ezt inkább el se kezdd!
– Jól van na! A lényeg, hogy egészen menő csaj lettél, most
meg… be fogsz kockulni.
Ezen muszáj volt röhögnöm. Azt hiszem, ha valami, akkor
annak a veszélye nem fenyeget, hogy bekockulnék. A reál
vonal ugyanis annyira távol áll tőlem, hogy ennél távolabb
már nem is lehetne.
– Most min röhögsz? – nézett rám Nóri. – Ott van az a
kémia ötös is! Tök gáz!
– Jaj, Nóri, nehogy már gáz legyen, amiért javítottam
kémiából! Te is tudod, hogy ettől még nem leszek se vegyész,
se orvos. Mákom volt, ennyi.
– Jó, de emellett nem férne bele… valami tipikus kamaszos
dolog is? Például… egy fiú?
– Erre megy ki az egész, mi? Azért, mert nincs barátom,
cikinek tartasz, ugye? – hirtelen nagyon bosszús lettem. Miért
gondolja azt mindenki, hogy egy tizenöt (két hónap múlva
tizenhat) éves lánynak muszáj, hogy legyen pasija, mert ha
282
nincs, ott valami nem stimmel. – Nézz körül! Más is van,
akinek nincs barátja, nem mindenki olyan… olyan…
nagyvilági, mint te.
– Nagyvilági? Hát ezt meg hogy érted?
– Úgy, hogy egy percet sem bírsz ki fiú nélkül.
– Mi van?
– Ott volt Bence. Meguntad, dobtad, aztán pár hét múlva
már Levivel kavartál. Nem volt tisztességes gyászidő sem…
– Menj már ezzel a baromsággal! Miért kéne egy pár
hónapos kapcsolatot újabb hónapokig siratnom? Bence nem
volt se a vőlegényem, se a férjem. Jártunk, szép volt, jó volt,
elég volt. Igen, utána hiányzott egy darabig, mert üresek lettek
a napjaim… és a gondolataim, és igen, tök rosszul esett látni
azt a fotót, amin ölelkezik azzal a másik csajjal… de túlléptem.
És szerintem neked sem ártana. Tök boldog vagyok Levivel, és
ez neked is lehetne példa arra, hogy Attila után is van élet.
– Talán én jobban szerettem Attilát, mint te Bencét.
– Nem fair ez az összehasonlítás, ráadásul nem hinném,
hogy az ilyesmit mérlegelni lehet.
– Egyébként pedig… ha Jácinttal összejött volna…
– Tudom, szereted magad abban a hitben ringatni, hogy
Jácinttal azért nem jött össze, mert míg ő egyetemista az
orvosin, te csak egy másodikos gimnazista vagy, és dedósnak
tart. De te is tudod, hogy ha nem kattogtál volna még akkor is
Attilán, nem zavart volna, hogy őt a töri és a múzeum jobban
érdekli, mint téged. De Attilához hasonlítottad, és máris
esélytelen volt, hogy lehessen köztetek valami.
– Ez… nem… nem teljesen igaz… – dadogtam, de közben
kénytelen voltam belátni, hogy lehet ebben valami. Valóban
283
fújtam Jácintra, mert úgy éreztem, béna kiscsajnak tart, de
közben valahol drukkoltam is, hogy ne jöjjön össze a randi,
mert… még mindig Attilában bíztam. És Attilára is könnyebb
volt megharagudni azzal az indokkal, hogy ő is dedósnak tart,
mint elfogadni, hogy ennek egyszer és mindenkorra vége.
Hibáztam, talán mindketten hibáztunk, de ez volt életünk első
kapcsolata… és senki sem mondta, hogy örökké tart, hiába
akartam azt hinni.
– Dóri! Jön a tavasz! Jön a születésnapunk! A tizenhatodik!
Tök nagy dolog!!
– Ja. Hát én tökre nem várom a szülinapunkat. Tavaly akkor
jöttem össze Attilával…
– És mostantól egész életedben át akarod szomorkodni azt a
napot? Hahó!! Nyisd ki a szíved, sőt a szemed is! Tuti, hogy
közel jár a szerelem, csak észre kell venned, okés? – kacsintott
Nóri, még egyszer megszorította a kezem, majd közölte, hogy
átmegy csekkolni, nem jelentkeztek-e a hirdetésére (öt perc
elteltével?… ).
Én pedig ott maradtam a szobámban egyedül a
gondolataimmal.

284
 26. fejezet

NASZL klub
kontra
SZAL klub
Úgy éreztem, muszáj beszélnem Adrival. Azért pont vele, mert
neki idáig is remek tippjei és gondolatai voltak pasifronton, és
mert vele valahogy könnyebben osztom meg ezeket a
dolgaimat, mint anyával. Persze vele is lehet nagyokat
beszélgetni… pop-cornozni, lelkizni… de mégiscsak az
anyukám, és vannak témák, amiket vele nem szeretnék, csak
egy barátnővel… egy tapasztaltabb, idősebb barátnővel. Mint
amilyen nekem Adri.
Egyik nap suli után felugrottam hozzá (előzetes telefonos
egyeztetést követően ), és míg apa Benjivel levegőzött
(megszokta, hogy néha Adrival van sürgős beszélgetnivalóm,
és most már nem neheztel rám emiatt ), kiöntöttem neki a
szívem.
– Szóval – kezdtem mély sóhajjal –, Nóri ráébresztett, hogy
nem szabad leragadnom Attilánál. Amiről ugyebár veled is
285
beszélgettünk még a nyáron… hogy még fiatal vagyok, és
rengeteg fiú lesz körülöttem, akik közül párat majd
érdekesnek tartok… lesznek korszakok, emlékek, illatok, ízek
és tárgyak formájában. És ezt igyekeztem is elfogadni, ezért
vártam a randit Jácinttal is… de azt hiszem, túlságosan
romantikus vagyok. Azt reméltem, hogy az életem egy nyálas
amerikai szerelmes film, aminek én vagyok a női hősnője,
Attila pedig a férfi főszereplő. És bár egy nyálas filmben is
lehetnek mellékvágányok, félreértések, hibák… de a hősök a
végén újra egymásra találnak.
– De az élet nem egy film. Mindenki a saját életének a
főszereplője, de a rendezők nem mi vagyunk, ezért nem
szólhatunk bele, hogy a másik életében mi főszereplők
legyünk-e, vagy pusztán epizódszerep jusson nekünk.
– És szerinted a kamaszévek ilyen epizódszereplőkről kell,
hogy szóljanak?
– Az epizódszerep is egy nagyon fontos szerep! Képzeld
csak el! Egy-egy epizódban is kell lennie főhősnek, nem igaz?
– De, igaz…
– Kérdezhetek valamit?
– Persze.
– Igaz az, hogy elhatároztad, nem akarsz szerelmes lenni és
nincs szükséged fiúkra?
– Ezt ki mondta?
– Nos… Nóri…
– Ti rólam beszélgettetek?
– Nem, nem elsősorban rólad. De… ő is járt nálam… pár
hete.
– Nem is mondta. Nem az a lelkizős típus.
286
 – Nem, de most kérdezni akart valamit.
– Mit?
– Te sem szeretnéd, ha mindent elmondanék neki, amiről
beszélgetünk, ugye?
– Nem, de…
– Lényeg a lényeg, rákérdeztem, hogy veled mi újság, és azt
mondta, megalapítottad a NASZL klubot.
– A mit?
– A „Nem akarok szerelmes lenni" klubot.
Nahát, ez a Nóri! Miket ki nem talál!
– Azért konkrétan nem alapítottam klubot, de tény, hogy
úgy érezem, egy darabig pihentethetném ezt a fiútémát.
– De nem azért, mert még mindig Attilában reménykedsz,
ugye?
– Nem. Pontosabban nem tudom. Mi van, ha tudat alatt
mégis… el fog ez valaha múlni?
– Ha tudatosan törekszel rá, igen.
– És azt hogy kell?
– Úgy, hogy nyitott szemmel, szívvel jársz. Nem azt
mondom, hogy mindenáron cserkéssz be egy fiút, csak azért,
hogy neked is legyen barátod, mert ez az elvárás. De ha valaki
elkezd érdeklődni, adj neki egy esélyt és ne fordíts eleve hátat.
És ha neked tetszik meg valaki, azt se tagadd le – ennél a
mondatnál Adri fürkészve nézett rám, amitől hirtelen
védekezésbe csaptam át:
– De hát én nem! Én senkire nem nézek úgy… volt az a fiú,
akivel Timi összeszervezte azt a randit, Nóri nyilván mesélte…
na de tök idegesítő egy srác volt, meg ráadásul kiderült, hogy
az ősellenségem, Halmai fia!
287
 – Ez nagyon érdekesen hangzik, de Nóri nem mesélt
semmilyen fiúról…
– Nem? Ó… – na tessék, akkor feleslegesen kergettem
magam bele ebbe a fecsegésbe.
– Nyugi, én nem faggatlak! Annyit mesélsz el, amennyit
szeretnél. Én csak azt javaslom, ne zárkózz be. Megértem,
hogy Attilát képzelted el a filmed férfifőszerepére, de van
olyan, hogy módosítani kell a tervet. Légy nyitott, rendben?
– Oké. Megpróbálom. Ennek a siránkozásnak úgysincs már
sok értelme…
– Na, ez a beszéd! – ölelt meg Adri, én pedig lassan
elindultam haza.
Útközben ezerrel zakatolt az agyam. Magamon
gondolkodtam, hogy vajon tényleg úgy tűnök-e kívülről, mint
aki megalapította a NASZL klubot, mert akkor sürgősen
változtatnom kell.
Igen, kamasz vagyok, és nem szeretnék újabb hónapokat
búsulással tölteni, mikor körülöttem mindenkinek zsonganak
a hormonjai. Jön a tavasz, jön a tizenhatodik szülinapom, én
pedig addig szerelmes akarok lenni! SZÁL klubra fel! Nyitott
szemmel fogok járni, próbálok nem feleslegesen belezúgni
senkibe, de ami jön, annak nem állok ellen! Nagyon izgalmas
időszak következik!
Eme magasztos elhatározásomtól végre mosolyra húzódott
a szám, és úgy éreztem magam, mint egy film gondtalan,
könnyű léptű hősnője. (Bármit is jelentsen ez a könnyű léptű
kifejezés…)

288
 27. fejezet

A magyar Beyoncé
A suliban immár szokássá vált, hogy félévkor valamilyen
műsort adunk elő, amiben részt vesz az összes osztály egy
produkcióval. Általában a tornateremben zajlik a nagy
esemény, de idén kiderült, hogy megnyitják a romos és
meglehetősen koszos B épületet, ugyanis az egyik kilencedikes
osztály nem pusztán egy dallal vagy verssel készül, hanem
egy komplett színielőadással, így szükség lesz a B épület
színháztermére.
Állítólag valami közösség-összehozó szándékkal kapták a
nyakukba ezt a színjátszósdit, mert a suli új pszichológusa úgy
látta, nagy gáz van az osztállyal, állandóan mindenen
civakodnak, és egyáltalán nem tudnak együttműködni.
(Móniék hallottak egy pletykát, hogy az egész botrány egy új
csaj miatt robbant ki, akibe az osztály összes fiúja belezúgott.
Hát, nem tudom. Engem mostanában nem kötöttek le a
szerelmi ügyek…)
Lényeg a lényeg, a kilencedikesek már hetek óta próbáltak a
B épületben, és lassan a többi osztálynak is elő kellett
rukkolnia azzal, hogy milyen műsorszámmal járul hozzá az
est fényéhez.

289
 Mikor Varga megkérdezte, mi legyen az osztály
produkciója, Timi rögtön ajánlkozott, hogy szívesen előadja a
legfrissebb hastánc-koreográfiát, amit tanultak. Bevállalós
lány!  Varga viszont már nem annyira bevállalós…
Gyöngyöző homlokkal próbálta jelezni, hogy nem tartja túl jó
ötletnek, hogy a tizedik A egy ledér hastáncprodukcióval
tisztelegjen a diri, az egész suli, na meg a félév lezárásának
ünnepe előtt. Timi picit besértődött, hogy senki nem kíváncsi a
művészetére, de mikor az osztály (főleg a srácok ) egy
emberként közölte, hogy a legközelebbi bemutatóján mind ott
leszünk, lehiggadt. Varga pedig azzal állt elő, hogy szerinte
Nóri énekelhetne valamit, ha már az esküvőn is elbűvölte a
násznépet.
Nóri persze bevállalta a dolgot, hiszen él-hal a szereplésért,
még ha közben parázik is, de hát erre készül, és mint mondja,
kell a gyakorlási terep, úgyhogy rábólintott. Természetesen az
If I were a boy mellett döntött, lassan kinevezhetnénk a magyar
Beyoncénak…
Egy héttel a félévzáró ünnepség előtt, egy amúgy
eseménytelen (legalábbis számomra, meri Timi hármasra felelt
töriből, amin kellőképpen kiakadt, Móni pedig két tanóra
erejéig összeveszett Matyival valami olyan semmiségen, hogy
Matyi elfelejtette, hogy Mónival mozit beszéltek meg, és
rászervezett a programjukra egy fociedzést) szerdai nap
estéjén Nóri a szokásos feldobott stílusában becsörtetett a
szobámba.
– Képzeld, válaszoltak!
– Aha… Kik és mit, ha szabad kérnem némi pontosítást…
– Jaj, hát a hirdetésemre!
290
 – Vagy úgy!
– Tök szupi! Valami húszas srácokból álló banda, akik
feldolgozásokat játszanak, és most lépett ki az énekesnőjük.
Azt írták, nagyon fontos, hogy az új csaj is legalább olyan
színvonalon énekeljen, mint az előző, ezért demót kérnek,
mielőtt elhívnának a meghallgatásra.
– De… neked nincs demód. Vagy van?
– Még nincs. De ez hamar változni fog! Már kerestem is a
neten egy stúdiót! Nézd csak… – azzal Nóri arrébb taszigált a
gépemtől (amin épp a Facebookot böngésztem, csak úgy
megszokásból), nyitott egy új ablakot, bepötyögte a keresőbe a
stúdió nevét, és hipp-hopp már a szemem előtt villogott egy
hangfelvételeket készítő figura honlapja.
– Látod? Nem túl drága, itt van a közelben, és egy dal
felvételére tökéletes lesz! Mindjárt fel is hívom a csókát, hogy a
péntek megfelelő-e. Elkészítjük a demót, elküldöm a
srácoknak, elhívnak a meghallgatásra, és… ha minden jól
megy, februárra már lesz is egy zenekarom! Hát nem csúcs?
– De… de az – mondtam nem túl meggyőző lelkesedéssel.
– Most mi bajod van? Ebben a tervben semmi meredek
nincs! A srácok megbízhatóak, rájuk kerestem a Facebookon,
tök normálisnak tűnnek, ráadásul a meghallgatásra Levi is
elkísér majd, semmi bajom nem eshet. Anyát is beavatom, ne
aggódj!
– Nem is aggódom… csak…
– Mi csak?
És akkor, abban a percben döbbentem rá, hogy szép vagy
nem szép, de baromira irigy vagyok a tesómra. Oké, a
bizonyítványa kicsit necces lett, amivel anyát is sikerült
291
felhergelnie, de ezt leszámítva… van egy pasija, akivel odáig
vannak egymásért, egy hét múlva szerepelhet az osztály
képviselőjeként a suliünnepségen, mert annyira tehetséges,
most lesz egy zenekara is… nekem meg kicsivel jobb lett a
bizim, hurrá. De nincs pasim, nem szerepelek sehol, mert a
kórussal egyelőre csak próbálunk, az íráshoz, amiben elvileg
tehetséges vagyok, semmi kedvem, mióta… igen, mióta Attila
véglegesen kilépett az életemből… azóta totál lúzer vagyok!
De ezt persze nem vallhattam be a tesómnak, így inkább
magamra erőltettem egy szolid mosoly!, és azt válaszoltam:
– Nincs semmi csak. Büszke vagyok rád! És ha szeretnéd,
elkísérlek a stúdióba!
– Ó… rendi vagy… de… nem haragudnál, ha inkább
Levivel mennék? Ezen a héten a péntek a randinapunk…
– Persze, menj csak vele.
– De bizti, nem baj?
– Nem hát! De azért én leszek az első, aki meghallgathatja a
demód, ugye?
– Naná! – csimpaszkodott a nyakam köré Nóri, majd kissé
megszorongatott és a fülembe duruzsolta, hogy
„szeretlekszeretlekszeretlek", és kiszökdécselt a szobámból.
Teljesen bepörgött. 
Akkor este igazán nem gondoltam, hogy ez a demó-ügy
nemcsak Nóri életében lesz jelentős esemény, hanem az
enyémben is. És közvetve a suliéban is… pedig de, így történt.

292
 28. fejezet

Az ünnepség

Szia Lilla!
Hát, ezt úgysem fogod elhinni! Sztár lettem! Persze csak
tévedésből, de akkor is…
Az úgy kezdődött, hogy Nóri elment egy stúdióba, hogy
demót készítsen, mert akik jelentkeztek a hirdetésére, a
meghallgatás előtt „félbiztosra” akartak menni.
Nóri azt mesélte, „frenetikus” volt a stúdióban, úgy érezte
magát, mint Jennifer Lopez abban a filmben, amelyikben egy
mexikói énekesnő életét játszotta el… talán ismered, tök jó kis
film. Abban van egy ilyen stúdiójelenet, és Nóri régebben vagy
ezerszer megnézte egymás után azt a pár percet, annyira
lenyűgözte. És most azt mondja, valóra vált az álma, ő
állhatott az üvegpult mögött, mint egy valódi énekesnő.
Megígértettem vele, hogy én hallgathatom meg elsőként a
dalt, és… te, valami elképesztő! Raktak rá némi visszhangot,
meg profin meg lett keverve, és olyan, mint egy boltban
vásárolt CD! Hihetetlen, hogy az én tesóm énekel rajta! 
Majd megpróbálom valahogy átküldeni neked is, csak túl nagy
a mérete, és nem vagyok túlságosan otthon az ilyen
tömörítősdiben… Egyébként így is bukott le anya előtt, mert
293
muszáj volt a rendes hangfalakon is meghallgatnom a kis
fülhallgató után, és nem tudtam róla, hogy közben anya is
hazaért. Ámuldozva jött be a szobámba, nem hitt a fülének, és
nem értette, mi ez az egész. Aztán Nóri dadogott egy sort,
hogy muszáj volt készítenie egy demót, mire anya persze
faggatózni kezdett, hogy mégis milyen céllal. És akkor be
kellett vallania a hirdetést, meg a zenekart, mindent. Huh,
anya állati dühös lett, nagyon nem rajong az internetes
„ismerkedés” bárminemű változatáért, alig tudtuk meggyőzni,
hogy manapság ez tök természetes, és nincs benne semmi
para. Nóri lecsekkolta a srácokat a Facebookon, normálisnak
tűnnek, a zenekar oldala is meggyőző… végül anya is
ellenőrizte a bandát a neten, és cöcögve bár, de engedélyezte
Nórinak, hogy elmenjen a meghallgatásra. Győzelem!
Na de, vissza a sztorihoz. Ugyebár Nórit megkérte Varga,
hogy énekeljen a suli félévi ünnepségén, úgy hogy a héten el
is ment a „helyszíni próbára”, vagyis a R épületbe, ahol
minden osztály képviselője összegyűlt, hogy megbeszéljék a
sorrendet meg hasonló finomságok. Az ünnepség vezényletét
amúgy Laci vette kézbe, úgyhogy mindenki jól szórakozott. 
A műsorban szerepelt versmondó, néptáncosok, aerobic
(simán elfért volna Timi hastánca is, de mindegy ), üvegeken
dobolás ( ), gitárduó, na meg a főattrakció, a kilencedikesek
színdarabja… szóval jó vegyes lett a kínálat.
Nóri helyében én egész héten ezen pörögtem volna, hogy
mikor lesz már péntek, ő ehelyett egészen máson pörgött:
hogy miért nem jelentkeznek már a zenekarból, akiknek még
hétvégén elküldte a demóját. Csütörtök este aztán
megérkezett a várva várt e-mail, hogy másnap háromra
sikerült próbatermet foglalniuk, úgyhogy várják Nórit egy
személyes meghallgatásra.

294
 A szokásos „juhéjj” stílusában körbeugrándozta a
szobámat, és annyira fel volt spanolva, hogy nekem kellett
figyelmeztetnem arra az apró tényre, hogy a félévi ünnepség
1/2 5-kor kezdődik, és bár Nóri a negyedik szám, necces, hogy
5-re odaérjen.
– Nem lesz gáz, megígérem! – fogta marokra mind a két
kezemet Nóri, és a hatás kedvéért még jól meg is szorította.
Mintha ez valóban biztosíték lehetne arra, hogy mindkét
program bele fog férni a délutánba. Ő tudja…
Aztán persze, ahogy kell, becsapott a ménkű. Vagy mi…
Pénteken suli után hazavánszorogtam a szállingózó
hóesésben, úgysem volt jobb dolgom, mivel Timi a
változatosság kedvéért Bécivel randizott, Nóri meg ugye
húzott arra a bizonyos meghallgatásra. Már reggel
begyömöszölte a táskájába a suliünnepségre szánt szerelését
(visszafogottan flitteres, ezáltal a B épület neonfényében
remélhetőleg be-becsillanó felső, fekete naci), a
meghallgatásra viszont ennél lazább cuccot választott: szűk
farmer magas szárú csizmával, padlizsánlila, csónaknyakú
felsővel. Amúgy tök csinos volt. 
Én nem terveztem semmi különöset felvenni, a közönség
soraiban simán lehet ücsörögni egyszerű nadrágban és
blúzban is. Így aztán szokásos péntek délutánt tartottam: mivel
ilyenkor nem szoktam tanulni, általában heverészem az
ágyamon egy könyvvel, vagy a gépemet püfölöm, a
Facebookot pörgetem, vagyis a szokásos. Most is épp
kényelmesen elhelyezkedtem, hogy nekikezdjek egy új
könyvnek (egy fórumon olvastam az ajánlóját, így gyorsan
beszereztettem anyával), mikor megcsörrent a telefonom. Nóri
volt az.
– Na, mizu, hogy sikerült?

295
 – Irtó nagy szarban vagyok! – közölte Nóri köszönés nélkül,
mondhatnám, lényegretörően, nem szépítve a helyzetet.
Amiről akkor még nem tudtam, valójában mennyire is súlyos.
– Ugye nem az van, amire gondolok?
Kisebb csend után Nóri idegesen szólt bele a készülékbe:
– Miért, mire gondolsz?
– Hogy a reménybeli zenekarod gitárosa valójában Dávid,
és ez az egész egy csapda volt, és…
– Jézus, Dóri, neked betegesen élénk a fantáziád! – oltott le
Nóri, én pedig megnyugodtam. Akkor mégsem lehet annyira
vészes az az „irtó nagy szar”. – Ez a francos busz bedöglött,
nem bírja a téli időjárást, csak tudnám, miért nem cserélik már
le ezeket a vén csotrogányokat!
Amíg Nóri a fővárosi buszállományt szidta, odaléptem az
ablakhoz, kilestem, és… konstatáltam, hogy az elmúlt egy
órában a szállingózó hópelyhek vad havazásra váltottak, az
utcát már vastagon borította a fehér hótömeg.
– Ajjaj – jegyeztem meg, mert kezdtem sejteni, miről beszél
Nóri. – És… hol vagy most?
– A füleden ülsz?! Az előbb mondtam, hogy a buszon!!
– Oké, de hol? A meghallgatásra azért odaértél?
– Igen, túl vagyok rajta, tök jó volt meg minden, majd
jelentkeznek, de… bakker, már elmúlt négy óra, a busz pedig
vagy húsz perce nem mozdult egy centit sem… várj… valamit
mond a sofőr… remek! Leszállítottak minket, mert a busz totál
becsődölt. Tuti fix, hogy nem érek oda a suliba! És légyszi,
nehogy rázendíts, hogy te megmondtad, mert menten
megőrülök! – váltott Nóri hangja az ideges sápítozásból
sírásba. Hallottam, ahogy a tesóm hüppögni kezd, majd erőt
vesz rajta a tehetetlen zokogás.
– Ne sírj! Megoldjuk!

296
 – És mégis hogyaaaan? – nyávogta Nóri, miközben a
háttérben felerősödtek az utcai zajok. Nyilván már leszálltak a
bedöglött buszról. Szegénynek nem lehet melege abban a
vékony farmerben…
– Mit szólnál, ha… megvan itthon a gépeden a demód?
– Mi van? – hagyta abba Nóri a szipogást meglepetésében.
– A demód, tudod. Amit a zenekarnak csináltál.
– Ott van a gépemen… az asztalon.
– Remek. Átveszem gyorsan egy pendrive-ra.
– És a diri bának meg az egész sulinak majd azt mondod,
bocs, de ma inkább csak a hangja jött el Nóri helyett? Varga
meg fog ölni! Nekem végem!
– Nem pontosan erre gondoltam.
– Akkor mire?
– Arra, hogy beugranék helyetted. Playbackelni… tudod.
Szerintem senkinek nem fog feltűnni.
Nóri először némán hallgatott, majd elröhögte magát.
– Te teljesen dinka vagy!
– Kösz az elismerést. Van jobb ötleted?
– Hát, mivel úgy tűnik, a következő két órám azzal fog telni,
hogy valahogy kikeveredjek ebből a hóesésből és civilizált
helyre jussak… azt hiszem, nincs.
– Akkor kívánj sok szerencsét, és tegyük le, mert elkésem.
Azaz elkésel…
– Köszönöm, Dóri! Jövök neked eggyel! – mondta Nóri, én
pedig arra gondoltam, hogy valójában egy ilyen szerepcserén
már túl vagyunk, Levivel ugyebár Nóri randizott helyettem.
Oké, hogy végül elég jól alakult az ügy… az viszont valószínű,
hogy belőlem Nóri demós hangja ellenére sem lesz énekesnő.
 Na de mindegy

297
 Gyorsan letettük a telefont, én pedig készülődni kezdtem.
Villámsebességgel magamra ráncigáltam Nóri egyik felsőjét
(flitterek nélkül, de ez nem számít), felhúztam a fekete
nadrágomat (ez legalább ugyanolyan, mini Nórié ), a
hajvasalóval kivételesen lágy hullámokat varázsoltam a
hajamba (ami már nem volt kifejezetten friss, így a lapított haj
szóba sem jöhetett), megkíséreltem felkenni némi
szemhéjpúdert, de csak óvatosan, nehogy azzal bukjak le,
hogy béna a sminkem… és már indultam is.
Szerencsém volt, a villamos még a hóesésben is járt, és fél
öt után tíz perccel már a tornaterem ajtajában is álltam. Laci
pont ott volt az ajtóban, az épp aktuális produkciót
(versmondás) figyelte, és mikor meglátott, tőle szokatlan
hangnemben nekem esett:
– Na végre! Hol voltál? Már azt hittem, elfelejtetted az
ünnepséget!
– Én nem… izé… figyelj, itt van ez a pendrive…
– Ezen van az alap?
– Öööö… igen… az is, meg…. figyelj… el tudnád intézni,
hogy a mikrofonom ne legyen bekapcsolva?
– Valami baj van? Nóri! Fáj a torkod? Ugye nem izgulsz? Mi
ez az egész?
Válaszolni azonban már nem volt időm, mert felhangzott a
taps, a kilencedikes fiú pedig hajlongások közepette elhagyta
a színpadot. A műsorvezető, egy tizenegyedikes lány
bekonferálta Nóri számát:
– Most pedig a tizedik B képviseletében Kassai Nóra
következik, Beyoncé If I were a boy című slágerével.
A nézőtéren heves tapsvihar támadt, hiába, Nóri tehetsége
egy ideje nem titok a suli előtt. Ledobtam magamról a kabátot,
felbotorkáltam a színpadra, és akkor tudatosult bennem, hogy

298
„basszus, én most egy seregnyi ember előtt állok, egyedül,
egy színpadon!” És ahogy Lacira néztem, aki elindította a
zenét, láttam rajta, hogy benne is tudatosult valami… az, hogy
valójában mi is történik. Enyhe szívrohamszerű állapothoz illő
arcot vágott, de a pillantásommal igyekeztem megnyugtatni,
hogy ura vagyok a helyzetnek.
Mivel az osztály már három ilyen félévi ünnepségen is részt
vett, most pedig a kilencedikesek darabja miatt amúgy is telt
ház ígérkezett (a szüleik feltétlenül látni akarták, mire
készültek olyan buzgón az elmúlt hetekben), nem jött el tőlünk
senki erre az amúgy nem kötelező programra. (Én is csak Nóri
miatt jöttem volna. Izé… így is miatta jöttem, csak kicsit más
minőségben…) Szóval miattuk nem kellett izgulnom, hogy
netán valamelyikük felismer és lebuknék.
Még szerencse, hogy kismilliószor hallottam Nórit ezt a
számot énekelni, így pontosan tudtam, melyik hangot milyen
hosszan tartja, hol vesz levegőt meg ilyenek. Nem szeretem
magamat dicsérni, de a produkcióm (khm… izé… a
tátikálásom) fergetegesre sikerült. Volt egy rész, amikor
mondjuk elfelejtettem belépni, de mint a profik a tévében,
hirtelen megpördültem (sajátos show-elem egy ilyen lassú
számban, de mindegy), így a közönség nem láthatta a bakit.
Legalábbis nem túl hosszan. 
A demó véget ért, a közönség tapsviharban tört ki, én pedig
szerényen hajolgattam, ahogy Nóri tette volna az én
helyemben.
Mikor leszökdécseltem a színpadról, a tekintetem
összeakadt Laciéval. Most már nem szórt villámokat a szeme,
pont ellenkezőleg. Láttam, hogy huncutul, amolyan cinkosan
csillan egyet, és tudtam, hogy nem haragszik. Bármi miatt is
nem jelent meg Nóri, nem lett botrány, és végül is elég vicces,

299
hogy így oldódott meg az ügy. Kész szerencse, hogy Laci ilyen
laza.  Ha mondjuk mindez Lendvay tanárnő idejében
történik, nem ússzuk meg a litániát, na meg az oltári blamát.
Már a tizedik A-s Saci kezdte a produkcióját (fuvolaszóló),
mikor az elismerés mámorától még kábultan végignéztem a
közönségen, és… észrevettem Halmait. Természetesen ő sem
hiányozhatott az ünneplők közül. Mélyen elgondolkodva
vakargatta – véleményem szerint felettébb undorító –
kecskeszakállát, amikor oldalra fordította a fejét, és rám
nézett. Pillanatok alatt felmértem a helyzetet: ha ez itt most
felismer engem, márpedig van épp elég közös sztorink
(sajnos) ahhoz, hogy ez ne essen nehezére, akkor nekem – és
nem mellesleg Nórinak – végem. Úgyhogy sarkon
penderültem, felkaptam a kabátom, és felkötöttem az útilaput.
Amúgy sem terveztem, hogy ott maradok az ünnepség utáni
bájolgáson is, ott azért könnyen lebukhattam volna.
Nórival az utcánk sarkán botlottunk egymásba. Szegény
elég elcsigázottnak tűnt.
– Na, mi volt? – kérdezte összeszűkült szemmel, láthatóan
a legrosszabbtól tartva.
– Minden remekül ment! Nem ismertek fel, kivéve Lacit, de
ő nyilván nem mártott be. És megnyugodhatsz, remekeltem! –
kacsintottam Nórira, aki továbbra sem tűnt túl vidámnak.
– Akkor jó – válaszolta fénytelen hangon.
– Baj van?
– Á, semmi. Csak vagy negyven percet gyalogoltam a
szakadó hóesésben, míg elértem egy nyamvadt
metrómegállót. Tuti, hogy be fogok rekedni, és ha netán
engem választanának a zenekarba, amire egyre kevesebb
esélyt látok, kezdhetem az egészet egy mentegetőzéssel,

300
hogy bocsi, de épp bekrepált a hangom. Annyira peches
vagyok!
– Na jó, ne temesd el máris az egészet, rendben?
Felmegyünk, iszunk egy forró teát, bebújsz a meleg ágyikóba,
és holnap kutya bajod sem lesz! A zenekarba pedig tutira
téged fognak választani! Nem is lehet másként!
Nóri megadóan bólogatott, és hagyta, hogy hazáig
ráncigáljam.
Most épp buzgón kúrálja magát.  Na de mit szólsz?
Playback-királynő lettem!! ) Remélem, a sztorival
hozzásegítettelek a gyógyuláshoz! Jól haladsz? Írj majd, ha
tudsz!

301
 29. fejezet

Egy a sok közül

Nórit természetesen felvették a zenekarba. Naná! Bár
meghallgattak vagy négy másik lányt is, de a tesóm nyomába
sem érhetett az énektudásuk.
Amiben viszont nem volt igazam, hogy Nórinak sikerült a
hóesésben megfáznia. És valóban náthásán, félelmetes
orrhangon kezdte a zenekaros pályafutását. De a srácok nem
nehezteltek rá emiatt, megbíztak benne annyira, hogy ha
felépül, szorgosan fog járni a próbákra.
Míg Nóri a megfázásából lábadozott, én azzal időztem,
hogy Attila szülinapján pörögtem egy kicsit. Mert hogy a
félévi ünnepség és a hirtelen jött sztárságom () után bizony
elérkezett január huszonnyolcadika. (Egyébként bármennyire
is szenzációsat nyújtottam a színpadon Nóri alteregójaként,
nem rólam beszélt utána az egész iskola, hanem a
kilencedikesekről, akiknek állítólag a színielőadása egészen
fergetegesre sikerült. Kár, hogy lemaradtam róla…)
Szóval, itt volt Attila szülinapja. Ha még mindig járnánk,
nyilván már hetek óta agyaltam volna azon, mit vegyek neki,
így viszont pusztán azon görcsöltem egy sort, hogy küldjek-e
neki üdvözlő sms-t vagy sem. A Facebook-adatlapját már
hetek óta nem kerestem fel, nem kínoztam magam például a

302
szalagavatós fotók böngészésével, sőt Linda adatlapjára sem
kattintottam rá egyszer sem. De azért ahogy közeledett a nagy
nap, Attila tizennyolcadik szülinapja, a gyomromban
készülődni kezdett egy gombóc, mert tudtam, hogy a
Facebook tele lesz a neki szánt üdvözlő sorokkal, amik azért
felkavarhatnak. Egy pillanatig gondoltam arra is, hogy aznap
fel sem lépek a Facebookra… de aztán elvetettem ezt az ötletet.
Képtelen lennék rá. Függő vagyok, azt hiszem… jaj…
Nórival nem vitathattam meg, szerinte jó ötlet-e Attilának
sms-t küldeni, mert annyira bele volt feledkezve Levibe (na
meg a náthájába, na meg az örömködésbe, hogy végre van egy
igazi zenekara, ahol ő a szólóénekes) azokban a napokban,
hogy esélytelennek tűnt bármi másról beszélni vele. Timi épp
Bécire haragudott, amiért szilveszterkor nem reagált az sms-
ére, és bár éjfélkor kibékültek, azért a barátnőm utólag szóba
hozta a dolgot, és azóta civakodtak rajta, hogy kinek van
igaza. Timinek, aki szerint Bécinek állandóan a telóját kellett
volna lesnie, nem ír-e neki Timi, vagy Bécinek, aki viszont úgy
gondolta, ha külön házibuliznak, akkor érezzék jól magukat
külön is és kész, és ne lógjanak egymáson, mert az a haverok
előtt ciki. (Ezzel mondjuk nem tudok egyetérteni. Nehogy már
a haverok véleménye számítson! Nem? Hát de!!) Szóval Timit
sem akartam a magam apró kis agymenésével fárasztani.
Hosszabb tépelődés után kikértem Lilla véleményét, aki azt
javasolta, küldjek egy sms-t, de ne cifrázzam túl, pusztán egy
baráti üdvözlés legyen, annyi belefér.
Így aztán január huszonnyolcadikán, délután fél háromkor
(mert ha reggel küldöm, azt hiszi, már napok óta erre készülök
– ami igaz, de erről nem kell tudnia –, ha suliidőben, akkor
303
levágja, hogy tanórákon is csak rajta agyalok, ha este, az olyan,
mintha én szeretnék a nagy nap fénypontja lenni az sms-
emmel. Így aztán maradt a semleges fél három).
„Boldog szülinapot! Hogy ízlik a nagykorúság? " – írtam
neki, mert szerintem ennyi cinkosság még belefér, na meg
bíztam benne, hogy erre talán küld egy smiley-s választ vagy
valamit. Csak úgy. Hogy végre megszólaljon az én telóm is.
(Nórié állandóan pittyeg, ez a Levi is egy sms-bajnok, ahogy
anno Bence. Bezzeg nekem sosincs olyan fiúm, aki szeretne
sms-t váltani. Izé. Semmilyen fiúm nincs. Egyelőre nincs
foganatja a SZÁL klubomnak…)
Attila viszont nem válaszolt, amin pöröghettem egy kicsit,
persze csak visszafogottan, mert elvégre már nem járunk, a
barátságából én nem kértem, mikor dühösen otthagytam a suli
előtt és elvonultam a szalagavató-próbáról (tényleg… szegény
Tomi… vajon mi lett vele?), szóval túl sok jogom nem volt
hozzá, hogy emiatt haragudjak, és nem is haragudtam, csak
jólesett volna valami reakció. De ugyebár Attila nem az a
bőbeszédű típus, és pusztán másnap, a Facebookon írt egy
közös „Köszi mindenkinek, aki valamilyen formában gondolt
rám!" sort az üzenőfalára. Kénytelen voltam ennyivel beérni.
Lillának elújságoltam, hogy végül mi lett Attilával, ő
viszont egy ennél sokkal izgalmasabb dologról írt. Kicsit meg
is állt bennem az ütő…

304
liliom:
váltottunk egy levelet Andrissal
dorci:
ó.... igen?...
liliom:
igen. tudok róla
dorci:
miről?...
liliom:
hogy beszéltetek!
dorci:
bocs... és nem akartam kavarni, csak...
liliom:
nyugi, semmi baj! Sőt! Szeretném megköszönni! 
dorci:
de hát mit?
liliom:
kedves tőled, hogy segíteni akartál. Tulajdonkeppen ő
írta meg, hogy beszéltetek, és hogy rádöbbentetted, hogy
őszintének kell lennie velem.
dorci:
megírta, hogy őt nem lehet műteni?
liliom:
igen. És ez nagyon elgondolkodtatott. Rájöttem, hogy ha
meggyógyulok, mivel szeretnék majd foglalkozni!
dorci:
Na!  Mivel?
305
liliom:
azt hiszem, érdekelne a pszichológia. És ha felvesznek, és
elvégzem, olyan mozgássérültekkel szeretnek
foglalkozni, akik elveszítették a reményüket. Szeretném a
saját példámmal meggyőzni őket, hogy remény mindig
van. Még akkor is, ha esetleg nem kerülnek ki a kerekes
székből, vagy örökké nehézkesen fognak mozogni.
Andris egészen az én műtetemig a legoptimistább ember
volt, akit ismertem. És tudom, hogy gyorsan túl lesz a
mostani kis csalódottságán, és újra tud majd nevetni és
lelket önteni másokba. Én is ezt szeretném tenni.
Szerintem csak az tud hitelesen segíteni másoknak, aki
maga is megjárta a melységeket. Az élet szép. Akkor is,
ha valami miatt épp nem vesszük észre.
dorci:
jaj, ez nagyon szépen hangzik... (Mondjuk én is
kételkedem benne néha, hogy szép az élet...)
liliom:
pedig az, hidd el! Szerinted lehet esélyem bekerülni a
pszichológiakarra?
dorci:
naná! tök jól tanulsz, ráadásul olyan érzéked van mások
lelkéhez, ami keveseknek adatik meg! 
liliom:
kedves tőled, hogy ezt mondod!

306
dorci:
viccelsz? Mihez kezdtem volna nelküled az elmúlt másfél
évben? 
liliom:
tényleg, már másfél éve ismerjük egymást...
dorci:
bizony, és ez idő alatt rengeteg hülyeségemet hallgattad
végig olyan türelemmel, amire csak egy igazi jó barát és
egy ritka értékes ember képes!
liliom:
mindjárt elbőgöm magam! 
dorci:
durva, hogy kezdünk felnőni és megkomolyodni, nem?...
ilyenekről beszélgetünk, hogy ki hol fog továbbtanulni,
hogy képzeli el a jövőjét...
liliom:
Két év múlva érettségizünk. Szerintem ideje erről is
gondolkodni.
dorci:
na igen. Furcsa amúgy, mert az utóbbi pár hétben, ahogy
rákapcsoltam a tanulásra, rá kellett jönnöm, hogy a suli
nem is csak arra van, hogy időt pocsékoljunk meg
melegedni járjunk be....
liliom:


307
 dorci:
jól van na, néha tényleg úgy éreztem korábban  most
viszont, hogy az osztály is jobban összerázódott, még
többet tanulok, kezdek rájönni, hogy ennek van értelme

liliom:
jövőre talán már nekem is lesznek újra osztálytársaim...
dorci:
annyira izgulok érted!! hogy haladsz a gyógytornával?
liliom:
egész jól, a gyógytornász szerint egy hónap múlva már
kipróbálhatjuk a mankókat! 
dorci:
dejóóóó!!!
liliom:
bizony! már alig várom! most mennem kell, anya gofrit
sütött vacsorára! 
dorci:
nyami!! jó étvágyat! 
liliom:
köszi 

Lilla híre teljesen feldobott! Ha már ilyen célokat tűz ki maga

elé, mint a pszichológiakar, akkor tényleg őrületes tempóban
gyógyul!  És attól is megkönnyebbültem, hogy Andris
bevallotta neki, amiről beszéltünk. Jobb így, hogy Lillával is
tisztázták a dolgokat.

308
 Én már csak tudom, milyen idegesítő, amikor a szálak
elvarratlanul maradnak, és ott éktelenkedik egy őrült nagy
kérdőjel az ember fejében (és szívében), hogy most akkor mi is
van, és miért lett vége… Jobb a pont. És az ember idővel
megszokja, hogy annak a valakinek, akivel valamikor a
mindent jelentették egymásnak, most már ő is csak egy a sok
közül, aki boldog szülinapot kíván neki.
Ez van. El kell fogadni.

309
 30. fejezet

A biznisz
Egy durván szürke és fagyos január végi szombaton
bevállaltam, hogy vigyázok a kisöcsémre. Adri és apa
lakásügyben mentek el (még mindig nem találták meg álmaik
leendő otthonát, de szerintem hamarosan rálelnek… már fél
éve keresik… jaj), aztán még egy mozit is beiktattak (rájuk fért
egy kis kikapcsolódás), Nóri egészen kivételesen Levivel
randizott (betartva az anya szabta szabályt, miszerint csak
hetente kétszer találkoznak, ebből egyet hétvégén – de az
legtöbbször egész naposra nyúlik… mi a fenét tudnak egész
nap csinálni?!), anya Henrik szüleihez volt hivatalos (ilyen az,
amikor akasztják a hóhért… vagy mi… bár anya esetében ez
elég fura hasonlat… de azért elképzelem, ahogy Henrik
mamája kakaóval és kaláccsal várja, árgus szemekkel méregeti,
és trükkös kérdéseket tesz fel, hogy kiderítse, minden oké-e a
fia választottjával … szegény anya… ), nekem pedig – mily
különös – nem akadt jobb dolgom, így elvállaltam Benjit.
Nos, az odáig rendben ment, hogy tologattuk a kisautókat,
pakolgattuk a fakockákat, kábé százszor ráncigáltam el a
tévéállvány elől, amibe belekapaszkodva állandóan fel akart
mászni… de mikor elérkezett az Adri által megjelölt időpont,

310
és le kellett volna fektetnem Benjit, kitört a botrány. Az én
furfangos kisöcsém ugyanis nem volt hajlandó elaludni.
Én ugyan becsületesen bedugtam a kiságyba, de ő mintha
nem értette volna, mit akarok, állandóan felcsimpaszkodott,
fogta a rácsokat, és előbb vigyorgott, aztán őrült üvöltésbe
kezdett. Nem vagyok valami kiváló bébicsősz, erre muszáj volt
rájönnöm. Semmi spontán ötletem nem volt, így míg Benji a
kezemben ordított, felpattantam a netre, hátha találok valami
tuti tippet babaaltatásra. Adrit mégsem hívhattam fel, hadd
élvezze a mozit, anya pedig épp anyósjelöltmustrán… szóval
maradt a jó öreg internet.
Azt írták, a monoton hangok, mint például az autózúgás
vagy a porszívó, megnyugtatják és elringatják a gyerekeket.
Mivel autóm (na és jogsim…) nincs, a másodikkal
kísérleteztem. Benjit leraktam a szőnyegre ordítani, kisebb
házkutatással rá is leltem a porszívóra, bekapcsoltam, és…
Benji nem hogy elnyugodott volna, de az idáig sem épp vidám
kis srác arcára olyan rémület ült ki, amilyennel ritkán
találkozni. Hiába nyugtattam, hogy ez csak a porszívó, és
éppen hogy nem ijesztgetni akarom vele, hanem elaltatni, nem
díjazta a próbálkozásomat.
Porszívó ki, gyerek kézbe – pár hónapja még könnyebb volt,
bakker, majd leszakadt a derekam… –, és őrült töprengésbe
kezdtem, minek lehet a porszívóhoz hasonlóan monoton, zúgó
hangja, de valamivel halkabb kiadásban. Végigcipeltem Benjit
a lakáson, hátha találok valamit, bekukkantottam a fürdőbe is,
eredetileg hajszárítót kerestem, de… aztán a szekrényben
rábukkantam egy epilátorra, és mivel azt nem kellett bedugni,
próba gyanánt bekapcsoltam.
311
 Csoda történt. Benji csodálkozva elhallgatott, megbűvölve
nézte a kezemben zörgő gépet, elvigyorodott, majd szép lassan
csukódni kezdett a szeme. Őrület!
Lassan átsétáltam vele a szobájába, becsempésztem az
ágyába, és kikapcsoltam az epilátort.
Kár volt.
Benji kinyitotta a szemét, legörbült a szája, és… mielőtt
nekikezdhetett volna a méltatlankodásnak, visszakapcsoltam a
gépet. Erre elmosolyodott, és becsukta a szemét.
Nagyszerű. Szóval most akkor itt kell állnom vagy egy órán
keresztül, kezemben egy zúgó epilátorral, hogy az öcsém
aludni tudjon?
Na ugye, hogy ennek a helyzetnek egyetlen megoldása volt:
összekötni a kellemest a hasznossal. Kellemes, vagyis Benji
elhallgatott és aludt, és hasznos, ugyanis a lábamon kisebb
dzsungel keletkezett, olyan rég foglalkoztam már a
szőrtelenítés kérdésével.
Kipróbáltam, hogy ha átmegyek az epilátorral a nappaliba,
még onnan is hat a monoton zúgás, mert Benjit nem zavarta a
halkuló moraj, csak az, ha teljesen megszűnt. Így aztán
kényelmesen elhelyezkedtem a nappaliban, kiterítettem egy
törülközőt (mindezt az epilátorral a kezemben bűvészkedve),
feltoltam a nadrágszáram, és… ugyebár volt már szerencsém a
gyantához, a pengés borotvához, de ezt a kínzóeszközt még
nem próbáltam. Rájöttem, hogy miért. Ez annnnnnyira durván
fájt, hogy komolyan csillagokat láttam.
De mivel már elkezdtem, és egy kisebb csíkon ki is irtottam
a dzsungelt, muszáj volt folytatnom, annál is inkább, mert nem
kapcsolhattam ki a gépet Benji miatt.
312
 Már a második lábszáramnál tartottam (kezdtem megszokni
a kínok kínját), mikor hallottam, hogy csengetnek. Egészen
pontosan valaki rátenyerelt a csengőre (nyilván nem hallottam
meg elsőre az epilátor zúgásától, ezért hosszabban
próbálkozott az illető).
Végigfuttattam a lehetőségeket:
1. kikapcsolom a gépet, leteszem az asztalra, lehúzom a
nadrágszáraimat (mégsem nyitnék ajtót háromnegyed részben
csupasz, negyed részben szőrös lábvillantással) és megnézem,
ki az és mit akar. Ebben az esetben viszont Benji felébredne,
ami már csak azért is gáz, mert akkor nem tudom befejezni a
második lábamat. Szóval ezt elvetettem.
2. lerakom a gépet az asztalra zúgni… ezt ki is próbáltam,
de a fa asztallapon a kellemes zúgás őrült berregésre változott,
így gyorsan felkaptam a szerkezetet, mielőtt a megváltozott
moraj kizökkenti az öcsémet az alvásból.
3. lerakom a gépet a szőnyegre… nos, ez sem jött be, mert
amint leeresztettem az epilátort, a lábam helyett apáék hosszú
szőrű szőnyegén folytatta a gyötrelmes munkát (nem
csodálom, hogy fel sem tűnt neki a különbség… izé…), és hát
az sem lenne túl nyerő, ha a hosszú szőrű szőnyeget tükörsima
padlószőnyeggé epilálná, mire visszaérek, nem igaz?!
4. viszem magammal a gépet, és vele együtt nyitok ajtót. Az
ipse majd hülyének néz, na bumm. Ennél nagyobb gáz nem
történhet.
Végül tehát összevegyítettem az első és a negyedik verziót,
vagyis letűrtem a gatyaszárakat és kezemben a géppel
nyitottam ajtót.

313
 A küszöbön egy középkorú férfi és két tizenéves srác állt.
Máris felülbíráltam az előbbi gondolatomat, miszerint a
„legfeljebb hülyének néz" nem is olyan nagy probléma. De! Ha
két tizenéves srác is szerepel a történetben, akkor igenis, hogy
probléma! Mert az odáig oké, hogy nem is ismerem őket, meg
különben is, de egy olyan kamasz lányt mutasson nekem
valaki, akit nem zavarna, ha két kamasz srác előtt egy zúgó
epilátorral a kezében kéne mutatkoznia. Na ugye, hogy ciki?!
Majdnem annyira kínos, mint arcpakolással,
zsepitamponokkal az orromban ajtót nyitni a pizzafutárnak.
Pár másodpercig zavartan bámultuk egymást, a srácok
vigyorogni kezdtek, én pedig végre megtaláltam a hangom.
– Miben segíthetek? – kérdeztem, olyan mosolyt erőltetve az
arcomra, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne
működő szőrtelenítővel a kezünkben társalogni.
– A hirdetés miatt jöttünk – közölte a középkorú ürge,
nekem pedig fogalmam sem volt, miről lehet szó. – Még nem
kelt el, ugye? – kérdezte, látván a tanácstalan képemet, de
ezzel sem segített túl sokat.
Aztán kapcsoltam. Ezek szerint apáék máris meghirdették a
lakást? Kicsit meredek, így, hogy még nem találták meg a
sajátjukat, de ők tudják, talán muszáj eladniuk előbb ezt
ahhoz, hogy megvehessék az újat. Ebben az esetben viszont be
kell dobnom magam, hadd örüljenek, mikor megérkeznek,
hogy kitűnő érzékkel megfogtam a vevőjüket.
– Ó, nem, még nem! Jöjjenek beljebb! – váltottam
mézesmázos hangszínre, és betessékeltem mindhármukat az
ajtón. Automatikus mozdulattal a fülem mögé kotortam a
copfomból kilógó hajtincsemet, heherésztem egy bénát, és a
314
zúgó epilátorral hadonászva mutattam az irányt. – Erre van a
konyha. Gyönyörű a beépített szekrény, nem igaz? – Mivel
úgy láttam, a konyha nem nyűgözi le őket (fintorogva
bámultak hol egymásra, hol rám), gyorsan áttereltem a
társaságot a nappaliba. – A hatalmas ablakok gondoskodnak
róla, hogy télen-nyáron napfényes legyen a lakás. Persze, ha
kint süt a nap.
Ha nem süt, akkor nehéz – próbáltam elsütni egy poént, és a
srácok kuncogni is kezdtek, úgyhogy éreztem, hogy sínen
vagyok. Kifejezetten kezdtem élvezni az ingatlanközvetítő
szerepét.
– Azt az… izét… nem lehetne kikapcsolni? – morogta a
pasas, mire ránéztem a kezemben berregő szőrtelenítőre,
megvontam a vállam, és magyarázat nélkül csak annyit
mondtam:
– Nem.
Láttam, hogy a fickó hülyének tart, de ugyebár van az az
aranyszabály, hogy a vevőnek mindent szabad, így még ezt is
elnéztem neki. Vidáman csacsogva beinvitáltam őket a
fürdőbe is, ejtettem pár szót a páratlanul szép virágos
csempéről (bár sejtettem, hogy nem a srácok ízlésvilága),
bekukkantottunk a hálóba (de miután láttam, hogy nincs
bevetve az ágy, ráadásul elég nagy a kupi, nem időztünk
soká), Benji szobájára csak utalást tettem, miszerint ott is van
egy kisebb helyiség, majd befejezvén a tárlatvezetést,
megkérdeztem:
– Nos, hogy tetszik? Szép lakás, nem igaz?
– De… de, állati pofás! – kacarászta az egyik fiú, a valamivel
magasabbik.
315
 – Rátérhetnénk a tárgyra? – morogta ismét a középkorú
főszer, én pedig egyszerre kaptam infarktust a felismeréstől,
hogy ennyire jó voltam, hogy máris megvennék, illetve hogy
nekem kell nekiállnom alkudozni az árról, holott fogalmam
sincs, mennyiért hirdették meg apáék.
– Nos… hogyne… bár jobb lenne, ha apukámmal
egyeztetnének, a vételár nem rám tartozik.
– De hát fix áras, vagy nem?
– Öööö… bizonyára… – nem vagyok túl jártas a
lakásbizniszben, de nem úgy van, hogy szoktak alkudozni,
meg irányár meg hasonlók??…
– És? Megnézhetnénk?
Most én bámultam rá úgy, mintha hibbant lenne. Mit akar
még megnézni, most vezettem körbe az egész lakáson. Vagy
Benji szobájára kíváncsi? Ó, igen, biztosan. Abból viszont nem
esznek, az tuti.
– Az öcsém odabent alszik. Nem szeretném, ha
felébresztenék – közöltem tényszerűen és udvariasan.
– Mért rakták be akkor pont abba a szobába?
– Mert az a gyerekszoba és ott van az ágya! – mondtam, és
közben azon kattogtam, hogy lehet ilyen hülyét kérdezni?!
Már miért raktuk volna be másért Benjit??
– Úgy értem, a játékot.
– Milyen játékot? – kezdett idegesíteni ez a fickó és a sajátos
barkochbája.
– Ami miatt itt vagyunk.
Azt hiszem, elveszítettem a fonalat. Miről beszél ez a
figura?? Úgy néztem rá, mintha nem egy nyelvet beszélnénk.

316
A srácok közben baromira élvezték a helyzetet, én egyre
kevésbé.
– Nem… nem a lakás miatt vannak itt? – kérdeztem, mert
kezdett felsejleni a gyanú, hogy itt valami őrült nagy félreértés
történt.
– Egy számítógépes játékot szerettünk volna venni, a
megadott számon egyeztettük a mai napot… nyilván az
apukáddal.
Aki nyilván elfelejtette, és így nekem is elfelejtett szólni,
hogy a babysitterkedés mellett volna más feladatom is. Remek!
Totál hülyét csináltam magamból. Ismét. Próbáltam menteni a
menthetőt, és magamra erőltettem egy újabb mosolyt:
– Ó, ez amolyan kettő az egyben üzlet lett volna. Megveszik
a lakást, és bónuszként megkapják a játékot.
Erre a két srác felnyerített, a pasi pedig egyre morcosabbnak
tűnt.
– Ha nem vesszük meg a lakást, akkor is hajlandó lennél
azért megmutatni a szóban forgó játékot?
– Izé… szívesen tenném, de fogalmam sincs, milyen játékról
van szó… és hogy apukám hol tartja ezeket a… kütyüket.
Vagyis persze tele van a lakás a… játékaival, mert hogy
számítógépesjáték-tesztelő, de… nem tudnának visszajönni
később, mikor apa is itt lesz?
Ebben a pillanatban, mintegy csattanóként a drámai
tetőponton, elhallgatott a kezemben az epilátor. Lemerült.
– Hála istennek! – mondta a pasi. – Majdnem megőrültem
ettől a zúgástól.
„A francba!" – mondtam én, persze csak magamban, és nem
elsősorban azért, mert a berregő hang megszűntét az öcsém
317
ébredésének hangjai váltották fel, hanem mert tudtam, az a
negyed lábnyi rész biza szőrös marad, nem is kicsit. – Akkor…
én megyek – mutogattam Benji szobája felé, jelezvén, hogy
dolgom van, illetve hogy ugyan távozzanak már, ha nem
akarnak lakást venni. Arról igazán nem tehetek, hogy azt a
nyavalyás játékot apa nem készítette elő, és egy szót sem szólt
róla.
Szerencsére a fazon vette a burkolt célzást, és kitessékelte a
még mindig kacarászó fiait az ajtón.
Nos, az eset értékelése: az üzlet nem jött létre, az egyik
lábam egy része irtó gázul néz ki, hülyét csináltam magamból
két srác előtt, de legalább apáék feje fölül sem adtam el a
lakást. Ez is valami…

318
 31. fejezet

Valentin-nap
Sajnos vagy nem sajnos, de idén is elérkezett február 14.,
vagyis Valentin-nap. Ugyebár hivatalosan is utálom ezt a
napot (tavaly például sikerült pont Halmaival „ünnepelnem" a
Mekiben, csúcs…), így meglehetősen morcosán keltem ezen a
péntek reggelen.
A sulirádióban mindenféle nyálas zenék mentek, a folyosón
ölelkező párok, régiek (akikről már tudtunk), és újak (akik a
mai napra időzítették a járásuk kezdetét… tök gáz!), még
Varga ofő is melankólikus arckifejezéssel közölte, hogy ezen a
napon eltekint a feleltetéstől, mert tudja, hogy totál máshol jár
az agyunk. Bezzeg Halmai azért megkísérelt röpdogát íratni,
noha nem is volt törióránk, csak helyettesíteni jött be fizikára,
Komlós tanárnő ugyanis benyelt valami vírust. Halmai egy
eszelős és kész!
Akinek nem a suliba jár a szívszerelme, egész nap a
telefonját nyomkodta – mint például Nóri. Fel sem tűnt neki,
mikor kicsöngettek bioszról, ugyanis egész órán a pad alatt
sms-ezett Levivel. Aki elvileg szintén suliban volt. És elvileg
pár hónap múlva érettségizik. No comment. Timi és Béci a
csúfondáros szilveszter óta teljesen kibékültek, és szintén nem
fukarkodtak az sms-ekkel, Timi egész nap a fülemet rágta,

319
hogy Béci valami őőőrült nagy meglepit szervez neki, teljesen
odavan, nem bírja kivárni a délutánt, meg fog addig
bolondulni. Finoman jeleztem, hogy nem lesz ezzel egyedül,
ha még sokáig sikongat a fülembe, együtt kötünk ki a
diliházban.
A suliban este zenés-táncos mulatságot, vagyis diszkót 
szerveztek, hogy mindenki kedvére összesimulhasson és
ölelkezve lassúzhasson a szerelmével, így már délelőtt mentek
az előkészületek, díszítették az ebédlőt, ami szépen lassan,
komótosan kezdett egy gusztustalanul cukormázas
mézeskalácsszívre hasonlítani. Féltem, hogy
gyomorémelygésben kimúlok, még mielőtt vége a napnak, de
végül megúsztam, és a tanítás végén úgy vágtattam el a
suliból, mintha robbanásveszélytől tartanék.
Miután szerencsésen túléltem ezt a piros szívecskéktől
hemzsegő szörnyű délelőttöt, és már a szobám csendjében
olvasgattam (anya Henrikkel, Nóri Levivel, én, az
egyszemélyes SZÁL klub egyelőre sikertelen elnöke otthon,
egyedül), egyszer csak megpittyent a telefonom.
Na! Ez egészen biztosan az én szupertitkos hódolóm! – volt
az első gondolatom, és miközben előkotortam a telefonomat a
táskámból (ahonnan idáig nem raktam ki, minek, úgysem
keres senki), lefuttattam egy gyors, filmbe illő jelenetet arról,
hogy milyen romantikus lenne így, váratlanul értesülni egy
régóta értem epekedő fiú érzéseiről. A „fiú” helyére Ákost
képzeltem, de csak azért, mert muszáj volt kiosztanom a
jelenet férfifőszerepét, és mivel sajnos Attila érzéseiről tudok
(és nem kifejezetten kedvezőek rám nézve), ő ugrott be elsőre.
Véletlenül. Tök véletlenül. Tényleg!
320
 Nos, „Mr. Valentin" nem más volt, mint Timi, aki egy
összekapcsolt sms-ben közölte a jó hírt, miszerint Béci egy
óriás hamburgerezőbe vitte (hú, de ért a női szívekhez ez a
srác! ), és fél literes kólát is kapott, plusz egy piros lufiszívet
(boáhhhh), és egy ééééééédes plüssmacit. Az éééééédes miatt
volt amúgy szükség az összekapcsolt sms-re, ehhez valóban
nem lett volna elég egy üzenetnyi hely. ( )
Mikor végeztem Timi sms-ével, észrevettem, hogy egy
másik üzenet is érkezett, valamivel korábban. Így szólt:
„Lehet egy nagy kérésem? Szükségem lenne hétvégén egy
muffinsütőre. Bocs, hogy csak most szólok, nem jutott
eszembe előbb. A suli ma nyitva, nem tudnál behozni nekem
egyet? Az osztályteremben találkozhatnánk 6-kor. H."
H? Ki az a H? Lássuk csak… Juli, Zsolti, Szilvi, Zsófi, Ildi,
Peti, Móni, Nóri (na, ő kizárásos alapon tutira nem írna ilyet
), Andi, Kati, Balázs, Henry… Henry? Minek Henrynek
muffinsütő?
Bár meglehetősen furcsállottam, miért pont tőlem kér
Henry muffinsütőt, mivel jobb dolgom úgysem volt, és mert
szeretek segíteni, ahol tudok, küldtem neki egy választ, hogy
„Oké, viszem a formát, 6-ra ott leszek."
Nem tulajdonítottam nagy feneket amúgy a dolognak.
Mióta szilveszterkor együtt karaokéztunk, egész jóban
vagyunk Balázzsal, Zsoltival, Petivel és Henryvel, igaz, a
többiek, akik végig ott voltak Ildiéknél, és nem csak a végén
csöppentek be, mint mi Nórival, még több közös poénon
röhögnek azóta is, de azért minket sem rekesztettek ki a
„bandából". Fura, hogy most már több élményünk is van az
osztálytársainkkal, egy éve ilyenkor még tényleg alig tudtunk
321
egymásról valamit. Lehet, hogy mire leérettségizünk, egész jó
kis csapat leszünk? 
Felkaptam a pulcsimat, a nyakam köré tekertem a sálam,
bedobtam a muffinsütőt egy zacsiba (utálok ilyen nejlon
izékkel szaladgálni, de a tatyómba csak nem gyömködhettem
be a muffinformát…), és elindultam.
A villamos tele volt piros rózsát szorongató srácokkal (akik
épp egy-egy lányt igyekeztek meglepni) és lányokkal (akiket
épp az imént leptek meg), én voltam az egyetlen fiatal, aki egy
cikis zacsit szorongatott. Na mindegy.
Mikor leszálltam, szinte beleütköztem Kareszba. Kaptam
tőle egy meghökkent, majd lesajnáló pillantást. Sőt, meg is
szólított.
– Hát te?
– A suliba megyek.
– Azt hittem, rosszul vagy a Valentin-napi felhajtástól.
– Ezt miből gondolod? – lövésem sincs, honnan szedte, nem
rémlik, hogy valaha beszélgettem volna vele ilyesmiről. A
Varga esküvőjén való megnyílása óta különben is kerülte a
társaságom, sőt a tekintetem is. Pedig eleinte próbálkoztam,
gondoltam, ha már beavatott a titkába, lehetnénk barátok is…
de ő mintha már megbánta volna az „elgyengülését", és még
jobban bezárkózott. Ő tudja.
Válasz helyett Karesz megvonta a vállát, én pedig
egyenesen a szeme közé nézve közöltem:
– Henryvel találkozom.
Erre Karesz felhúzta a szemöldökét, és azt morogta:
– Nnna.

322
 És ezzel le is tudta a beszélgetést, el sem köszönt, csak
továbbhúzott. Komolyan nem értem ezt a srácot!
A suliban telt ház volt, a csajok az évszakhoz képest
meglehetősen rövid szoknyákban szaladgáltak a folyosón,
visítoztak meg heherésztek (főleg a kilencedikesek, akik ezen
az estén terveztek elhódítani egy-egy felsőbb évest), a srácok
meg annyi zselét kentek a hajukra, hogy az már túlzás. (Az
egyik A-s frizurájáról már messziről látszott, hogy egy
ablaküveget keresztülszúrna, annyira keményre száradt a
rákent zselétől.)
Míg eljutottam a termünkig, csak négyszer fogott el az
enyhe rosszullét a tornateremből kiszűrődő nyálas zenétől és a
dezodor- valamint izzadságszag gomolygó keverékétől. Azt
hiszem, tényleg utálom a Valentin-napot!
A teremhez érve beléptem az ajtón, és…
…na, erre aztán tényleg nem számítottam. A teremben le
volt kapcsolva a villany, a középső padokon pedig gyertyák
égtek, Henry nekem háttal, kezében egy szál vörös rózsa. Mi
ez?! Henry?!? Miért nem vettem észre, hogy… bakker, hogy
tetszem Henrynek?! Ez lehet az, amiről Adri beszélt, hogy nem
járok nyitott szemmel? De létezik, hogy ennyire nem vettem
észre semmit?
Míg én a döbbenettől köpni-nyelni nem tudtam, lassan
Henry is megfordult, egy vélhetően ellenállhatatlannak szánt
mosollyal a képén, ami, mikor meglátott, rém ronda fintorrá
változott.
– Hát te, hogy a fenébe kerülsz ide? – kérdezte dühösen.
Cseppet sem hangzott romantikusan.

323
 – Elhoztam a muffinsütőt, ahogy kérted – lóbáltam felé a
kezemben tartott zacsit, mire Henry még rondább fintorra
váltott.
– Te?!
– Igen, én. Miért, kit vártál?
– Hát, nem téged, az biztos.
– Kösz – mondtam spontán.
Henry elkezdett kotorászni a zsebében, előszedte a
telefonját, és a levegőbe csapott.
– Basszus, félre ment az sms. Egy névvel arrébb akartam
küldeni.
– Vagy úgy… hát, Nórinak van pasija, szóval…
– Kit érdekel Nóri? – kérdezte Henry, még mindig dühösen.
– Hát, gondolom, akkor neki címezted eredetileg, ő van
utánam a névsorban…
– Ja. Előtted meg Kati.
– Kati? Ó! – mondtam, mert közben leesett. Kati Kalmár
Katalin, ami tényleg a Kassai Dóra előtt van, és ezek szerint
Henry telefonjában mindannyian benne vagyunk. Fura, én
nem tudom Henry számát.
– Bakker, ez tök ciki! – simított végig a haján Henry
(legalább ő nem zselézte be ).
– Dehogy ciki! Sőt! Inkább cuki! Mármint az, hogy meg
akartad lepni… de nem is tudtam, hogy… izé… van köztetek
valami.
– Nincs köztünk semmi. Csak szerettem volna… ha… lesz.
Elszúrtam, és most majd jól elpletykálod a bénaságomat
mindenkinek.

324
 – Dehogy pletykálom! Nem ismersz te engem! Ígérem,
köztünk marad. De mi volt ez a muffinos trükk?
– Szilveszter este muffint sütött, a karaoke közben
majszolták a csajokkal, én meg ugrattam, hogy nem is néztem
volna ki belőle, hogy tud sütni. Persze csak poénból mondtam.
Ó, tényleg! Hát szilveszter este valóban évődtek egy kicsit
ők ketten azokon a muffinokon. Egy dolog viszont nagyon
bökte a csőrömet.
– Kérdezhetek valamit?
– Ki vele!
– Mikor… figyeltél fel Katira?
– Hát, tök fura, mert először észre sem vettem – Hm. Nincs
ezzel egyedül…  –, de aztán mikor kiderült, hogy Varga
unokahúga, valahogy feltűnt, hogy tök aranyos meg minden.
És a szilveszteri karaoke közben is tök szimpi volt, úgyhogy…
mindegy, nem untatlak ezzel.
– Dehogy untatsz! Ha már nekem nincs szerelmi életem,
legalább másokéba hadd lássak bele!
– Miért, mi lett azzal a zenész csávóval?
– Tessék?! – Henry tíz percen belül másodszor hozta ki
belőlem a „köpni-nyelni nem tudok" állapotot.
– Volt az a fazon. Az a gitáros gyerek…
– Ő már a múlté. Mondhatnám, a régmúlté.
– Aha. Akkor le vagyok maradva.
– Kicsit. Egyébként honnan tudtál te róla?
– Azért nem vagyok vak. Meg a tesód a legjobb haverom
tesójával járt, szóval néha szóba kerültetek.
– Tényleg?

325
 Nem is gondoltam, hogy a srácok is szoktak rólunk
dumálni, nem csak mi beszéljük ki őket. Hm. Lehet, nem is
akarom tudni, miket egyeztetnek ezek a hátunk mögött…
– Ja. Na mindegy, biztos találsz majd mást, jó csaj vagy.
– Hogy mi? – nevettem el magam, mert ez a „jó csaj vagy"
Henry szájából elég furán hangzott.
– Olyan nyolcas.
– Nyolcas?
– Ja. A skálán.
– Ami nyilván tíz fokú…
– Ja – mondta Henry, én pedig azon bosszankodtam
magamban, hogy mégis mi lehet az a hiányzó két pont. Mert
bár totál nem érdekel, mit gondol rólam Henry és mennyire
tart „jó csajnak", azért mégis kíváncsi lennék, mi az, ami miatt
nem kaphatok maximális pontszámot. Bosszúból már épp
kezdtem volna egy képzeletbeli skálán jól lepontozni Henryt –
aki nyilván észre sem vette, hogy a nyolcasával kicsit
felpiszkálta az önérzetemet, mert annyira mélabúsan bámulta
a kezében lévő vörös rózsát, amit nem nekem szánt, hanem a
valószínűleg „tízes" Katinak (Kati tízes, én meg csak nyolcas?
Hát kösz!), hogy rám sem hederített –, mikor váratlanul
kicsapódott az ajtó, a termet pedig egyszeriben elöntötte a
világosság…
…ahogy a küszöbön álló Halmai – ki más – mérgesen
rácsapott a villanykapcsolóra.
– Már megint maga az, Kassai Dóra?! Mondja, mégis hány
hímnemű egyedet tervez egyszerre szédíteni? Henrik, fiam, ha
rám hallgat, szedje a sátorfáját, amíg nem késő! Annál is
inkább, mert az iskolai rendezvény idején az osztálytermekben
326
magánakciózni egyértelműen tilos! Ki engedte meg
maguknak, hogy itt romantikázzanak? A végén még
felgyújtják az egész épületet!
Nem tehetek róla, de annyira abszurd volt az egész jelenet,
hogy elröhögtem magam. Ahogy Halmai ott állt az ajtóban,
dühösen remegett az álla hegyén a kecskeszakáll, és
összekombinálta, hogy én, a nagy csábító már szegény
Henrikre is kivetettem a hálómat a titokzatos
levelezőpartnerem és a fia után… már ellenkezni sem volt
erőm, inkább ráhagytam, gondoljon, amit akar.
– Mi csak… mi csak… izé… beszélgettünk – dadogta Henry,
és a zavara pont az ellenkezőjéről győzködhette Halmait, akit
annyira felbőszített a tiszteletlen viselkedésem, hogy a
méregtől fuldokolva inkább elhagyta a termet.
– Na, ha az öreg Halmai szeret pletykálni, akkor készülj,
mert holnaptól az egész tanári kar egy párként fog kezelni
minket! – mondtam még mindig kacarászva Henrynek, aki
viszont cseppet sem tartotta viccesnek a helyzetet. Nyilván
nem akart egy „nyolcassal" hírbe keveredni… – Egyébként –
váltottam témát – minden lányt pontozni szoktatok? Úgy
értem… tényleg van egy skálátok, amin jól elhelyeztetek
minket?
– Azt ne mondd, hogy ti csajok sosem csináltok ilyet –
vetette oda Henry, miközben morcosán dobálta be a táskájába
az elfújt mécseseket. Nekem pedig eszembe jutott, hogy
amikor Nórit Lacitól akartam megmenteni (jaj…), én is
gondolatban végigcsekkoltam az összes srácot az osztályból,
hogy kivel lehetne összehozni. Hm. Szóval valójában a kamasz

327
srácok és a kamasz lányok egyformán idétlenek, csak épp más
köntösbe csomagolják a hülyeségeiket. A nap felfedezése!
Válasz helyett valami egészen más kérdés csúszott ki a
számon, amit rögtön meg is bántam, és komolyan nem értem,
hogy bukkanhatott elő, holott egészen egyértelműen titkos
gondolatnak indult:
– És Nóri? Ő hány pontos?
– Miért fontos ez? – nézett rám fürkészően Henry, én pedig
éreztem, hogy elpirulok. Mennyire égő már lelepleződni
Henry előtt, hogy arról érdeklődöm, vajon a tesómat elém
vagy mögém rangsorolták-e Balázzsal. Tök ciki!
– Jó, akkor Timi hány pontos? – próbáltam terelni a témát,
mintha csak kíváncsiságból érdekelne, kit hova soroltak, de
Henryt nem lehetett átvágni.
– Nem vagyok valami nagy szakértő a ti csajosan
követhetetlen agymenéseitekben, de azt hiszem, felesleges a
tesóddal versengened. Teljesen mások vagytok. Oké, hogy
ránézésre két tojás, de nem csak ez számít!
– Tényleg nem?
– Ennyire még mi fiúk sem vagyunk felszínesek!
És akkor egy picit elszégyelltem magam. Mert igen, néha
azt gondolom, hogy a srácokat csak a külső érdekli, holott
nyilván nem. Oké, fontos nekik, hogy egy lány hogy néz ki,
ahogy nekünk sem mindegy, az adott fiúra jólesik-e ránézni
(ugye…), de például ott van Dávid. Olyan, mint egy görög
isten, közben pedig mekkora bunkó tud lenni. Vagy ott van
Jácint. Állati helyes, de fenn hordja az orrát, legalábbis
szerintem. Vagy Ákos. Ő is egy tipikusan jóképű srác, még
kedves is, de Halmai fia, és ez akkora hátrány, amit az én
328
szememben soha nem lenne képes leküzdeni. (Attila bezzeg…
na mindegy.)
Szóval a srácok ugyanígy lehetnek ezzel. Ránk néznek,
megállapítják, hogy mennyire felelünk meg az ízlésüknek (a
külsőre vonatkozó pontozási szempontokat inkább nem
firtatnám), aztán fontolóra veszik, lenne-e közös témánk,
vagy… tényleg, mit vesznek még fontolóra?! Ha már így
belejöttem Henryvel a lelkizésbe (hogy mik vannak!),
gondoltam, rákérdezek.
– Oké, persze, nem vagytok felszínesek, bocs. De
megkérdezhetem, mi számít még nektek? Úgy értem, mi
alapján pontoztok? Mert annyira nem ismertek minden lányt
az osztályból, hogy tudjátok, mit szeret olvasni, szereti-e
ugyanazt a sportot, mint ti… meg ilyenek. Szóval akkor hogy
megy ez?
– Tök egyszerű. A kisugárzás. Az illat. A mosoly. A kémia.
– Kémia? Komolyan az számít, szeretjük-e a kémiát?
– Bakker, Dóri, ne legyél ilyen dinnye!
– Kösz!
– Tudod, azt szokták mondani, fontos, hogy egy fiú és egy
lány között működjön a kémia.
– Aha…
– Más néven a vonzalom. Vagyis ha szembe ülsz vele és
beszélgettek, csak egy közömbös embert látsz magad előtt,
vagy érzel valami bizsergést, ha rád néz, ha levegőt vesz, ha
elneveti magát, ha meg szólal… érted már?
– Kapiskálom.
– Én például Kati nevetésére lettem figyelmes. Olyan
félénken nevet, de ha elfeledkezik magáról, szinte csilingel a
329
kacagása. Nem vetted még észre? – és itt Henry olyan
álmodozó szemekkel fordult felém, amilyet még soha nem
láttam tőle. Henry szerelmes. De cuki! 
– Nos… nem mondanám, hogy idáig különösebben
foglalkoztatott volna Kati csilingelő kacaja, de ígérem, ezentúl
figyelni fogok rá! – veregettem meg Henry vállát, aki észbe
kapott, és rájött, hogy Kati kémiája rám valószínűleg nem lehet
akkora hatással, mint rá.
– De ugye nem mondod el neki… ezt az egészet?! – vette fel
a vállára Henry a táskáját, jelezve, hogy részéről a vallomások
ideje ennyi volt, és szívesen indulna.
– Nem, dehogy. De szerintem ne add fel! Mindenképpen
jelezd neki, hogy érdeklődsz iránta!
– Ja. Könnyű ezt mondani. Az elmúlt két hétben végig ezt a
romantikus vackot terveztem, és sikerült elszúrnom. Tök
nevetségesnek érzem magam.
– Hidd el, egyáltalán nem tartalak nevetségesnek! És Kati
elolvadt volna örömében!
– Gondolod?
– Biztos vagyok benne!
– De akkor most mit csináljak?
– Mit szólnál hozzá, ha… odaadom neked a muffinformát,
menj el Katiékhoz, csengess be, és kérdezd meg, nincs-e kedve
ezután közösen sütni a muffint veled!
– Ja, persze! És ha épp nem süt, ráadásul otthon vannak a
szülei is? Tök égő lenne!
– Nem kell muffint is sütni!
– Nem? Akkor nem értem.

330
 – Ez egy poén lenne! A muffinsütés a „járást" jelentené
valójában!
– Mi van?…
– Figyelj! Beállítasz, és a vörös rózsa előtt felteszed a
muffinos kérdést. Nyilván nem fogja érteni, de aztán
előszeded a hátad mögül a vörös rózsát, és akkor majd leesik
neki. És a nyakadba fog borulni. Ez tuti!
– És mi lenne, ha kihagynám a muffinos izét, és…
– Akkor csak egy sablonos srác lennél aki beállított egy
vörös rózsával, és feltette a kérdést: „hö, járunk?" Hidd el, a
muffinos körítés be fog jönni! Mert Kati értékelni fogja, hogy
figyeltél rá, hogy megjegyezted, hogy szeret muffint sütni.
– Szóval ti lányok így működtök?
– Valahogy így.
– Katiék egy utcával arrébb laknak, mint mi. Erre is csak egy
hónapja jöttem rá, mikor felfedeztem, hogy ugyanazzal a
busszal jár reggelente, mint mi Nórival. Tök gáz, hogy idáig ez
sem tűnt fel…
Na igen, Kati tényleg fantasztikus módon el bírt tűnni az
észrevehetetlenség sűrűjében, de úgy látszik, elég volt hozzá
egy önfeledt, csilingelő nevetés, és Henry máris a lábai előtt
hever. Döbbenet! És persze tök jó, drukkolok nekik!
Henryt még biztattam kicsit, hogy ne féljen beállítani
Katiékhoz, aztán mindketten útra keltünk.
Hazafelé azon morfondíroztam, hogy Henrynek igaza lehet
ebben a kémia-izében. A vonzalom állati összetett dolog! A
külső csak egy kis szelete az egésznek! Mert igenis számít,
hogy az illető mit vált ki belőlem: a nézése, a hangja, az illata, a
mozdulatai… igen, azt hiszem, az a bizsergés, amit Attila
331
közelében éreztem, az lehetett ez a bizonyos „kémia". Amit
sem Jácintnál, sem Ákosnál (pláne Rincinél ) nem éreztem.
És ez a bizsergés vagy jön, vagy nem. Henry szavaival élve:
működik a kémia vagy sem. Erőltetni nem lehet.
De jó Katinak… Milyen boldog lesz, mikor Henry becsönget
a muffinformával… és persze a rózsával!
És akkor eszembe jutott, hogy annak idején Attila is levett a
lábamról azzal, hogy eljött a szegedi koncertünkre. És később
is számtalanszor levett a lábamról, mert tudta, hogy mi az,
aminek örülök, hogy mi az, amin bosszankodom… egyszóval
ismert. És olyannak szeretett, amilyen vagyok.
Lehet, hogy csak a Valentin-napi őrület miatt, de hirtelen
úgy éreztem, hogy jobban hiányzik, mint valaha.

332
 32. fejezet

Megérzés

dorci:
hahó, Lilla! Láttam, hogy online vagy! Mizujs? 
liliom:
szia!!  képzeld, nagyon jól haladok a gyógytornával! A
gyógytornász azt mondja, két héten belül a mankókat is
használatba fogjuk venni!
dorci:
ez fantasztikus! Jaj, de nagyon örülök neked!! 
liliom:
köszi  na de mesélj, mi lett Henryvel és Katival?
Bejött a muffinsütős virágnyelv? 
dorci:
hajjaj! Hétfő reggel Henry és Kati együtt érkeztek a
suliba, kézen fogva!!!!
liliom:
nnnna!!! 

333
dorci:
látnod kellett volna a srácokat! csak úgy forgattak a
fejüket, nem értették, mi van. Vera szájából meg kis híján
kifordult a rágó, mikor észrevette őket, annyira
meglepődött!  Persze rögtön elkezdődött a
kérdezősködés, hogy ez meg hogy és mint, de Kati meg
Henry csak somolyogtak a nem létező bajszuk alatt. 
Henry meg első óra közben írt nekem egy papírfecnire,
hogy mint látom, ezentúl „közösen sütik a muffint".
 tök cukik!!
liliom:
 és Kati?
dorci:
ő meg a maga módján, visszafogottan és fültőtől talpig
vörösödve húzogatja a vállát, mikor a többiek faggatják,
és csak annyit mond, hogy „így alakult". De nekem azért
az egyik szünetben elkapta a karomat, hogy képzeljem el,
Henry pont egy muffinformával állított be hozza, és hogy
ez a sors keze, és mennyire fantasztikus, és hjajjjj!!! 
liliom:
a sors, és Dori keze 
dorci:
de mentségemre legyen mondva, ebbe most teljesen
ártatlanul keveredtem bele! Nem tehetek róla, hogy
Henry engem hívott az osztályterembe romantikázni Kati
helyett, nem igaz?!

334
liliom:

dorci:
na ugye!  egyébként van meg egy pöpec kis hírem!
liliom:
ki vele! 
dorci:
Nóriéknak március hetediken lesz az első koncertjük a
zenekarral!
liliom:
Wow!
dorci:
Bizony, hogy wow! Már állati kíváncsi vagyok! Azt
mondja, nem lesz túl sok szám, hiszen alig egy hónapja
gyakorolnak, de azért lesz pár saját, még több
feldolgozás, amire majd lehet táncolni is
liliom:
hátha lesz majd ott valami lovag... 
dorci:
én már nem reménykedem semmiben, ez a SZAL téma
sem működik, valami gáz lehet velem...
liliom;
miért lenne? figyelj, az csak az első lépés, hogy
elhatározod, szívesen kötnéd le újra a „pasi-csápjaidat" 
a sikerhez idő kell, sőt alkalom, meg az a bizonyos
pillanat...

335
dorci:
meg a kémia, mint tudjuk... 
liliom:
hat igen  mindenesetre drukkolok, hogy jó buli legyen!
dorci:
majd beszámolok róla, ígérem! talán addigra te is járkálni
fogsz a mankókkal...
liliom:
bárcsak úgy lenne!
dorci:
úgy lesz! meglátod, jó időszak kezdődik, érzem...
liliom:
remélem, bejön a megérzésed! 

336
 33. fejezet

A koncert
Nóriék koncertjéig igazából semmi érdekes nem történt.
Koptattuk a padokat a suliban, Karesz körzővel is vésett a
sajátjába, Henry és Kati romantikáztak (és feltűnően sokszor
hoztak tízóraira muffint ), Varga ezt zavartan vette
tudomásul (ami amúgy tök vicces ), én meg meredeken
javítottam a jegyeimen. (Nóri kevésbé… remélem, időben
észbe kap, és év végéig összeszedi magát…)
Mire elérkezett a nagy nap, szinte én is kívülről fújtam a
koncert anyagát, Nóri annyit gyakorolta a számokat. Volt pár
retro sláger is a repertoáron, amire anya is beindult, és közölte,
hogy Henrikkel nekik is ott a helyük. Na, erre Nóri arcszíne
érdekesen halovány árnyalatot öltött, mondhatnám, elsápadt
az ötlettől. Mert persze nyilván érthető, hogy anya kíváncsi a
lánya első igazi koncertjére, na de Nóri mégsem úgy képzelte,
hogy a romkocsmában, az amúgy tizenéves közönségbe
vegyülve anyáék fogják ropni az első sorban.
Úgy éreztem, muszáj a segítségére sietnem:
– Anya, nem akarlak megbántani, de nem hiszem, hogy az a
hely a te ízlésvilágod lenne.
– Ezt mégis hogy érted? – nézett rám gyanakodva anya,
úgy, ahogy tényleg csak ő tud.

337
 – Hát, tudod… romkocsma… olyan romos.
– Kocsma?? – most anya arca lett pár árnyalattal világosabb.
– Arról nem volt szó, hogy kocsmában lesz a koncert!
– Jaj, nem klasszikus értelemben vett kocsma! Ne úgy
képzeld el, hogy a pultnál szakadt arcok ülnek és emelgetik a
felespoharat, míg le nem fordulnak a székről – nevettem
anyára, de ő nem találta annyira poénosnak a képet, amit
lefestettem.
– Figyelj, a romkocsma kifejezést az ilyen kissé lepukkant
pincehelyiségekre használják, ahol amatőr zenekarok
koncerteznek. Kábé.
– Szóval nincsenek „szakadt arcok", de azért „lepukkant"…
– emelte ki a lényeget anya, és a kezével kis macskakörmöket
rajzolt a levegőbe nyomatékképp.
– Pontosan! És ezért mondom, hogy nem a te világod, mert
például… például a WC is tök tré, nem lehet bezárni, meg
nincs papír… – próbáltam anya mércéjével lefesteni a hely
hátrányosságait, hogy elvegyem a maradék kedvét is Nóriék
koncertjének a meglátogatásától.
– És honnan vagy te ilyen romkocsma-tudós? – fürkészett
tovább anya, én meg elgondolkodtam. Mert hát azért olyan
sokszor én sem jártam ilyen helyen, sőt… talán egyszer,
Attiláék koncertjén… azon a bizonyoson, a szülinapunkon,
amikor… na, mindegy, ezt hagyjuk.
– Nem vagyok tudós, de ezek mind ilyenek. Hidd el, jobban
jársz, ha majd egy olyan koncertre jöttök el Henrikkel, ami
valami elegánsabb helyen lesz. Ugye, Nóri?
A tesóm heves bólogatásba kezdett, noha mindketten
sejtettük, hogy ezzel a zenekarral még jó ideig nem fognak a
338
Hilton halijában fellépni. Mindenesetre anyát sikerült
eltántorítani, és csak a kellő mértékben cöcögött azon, hogy
nem örül, amiért mi ilyen romkocsmában fogunk szórakozni.
Nórinak két órával előbb kellett indulnia, helyszíni próba,
mikrofonbeállás meg hasonlók ürügyén, így jóval hamarabb
elkezdett készülődni, mint én. Persze azért a ruhaválasztásnál
és a hajvasalásnál segédkeztem egy kicsit (a sminkelésnél nem
volt rám szükség… nocsak… vajon miért?).
Míg Nóri magára ráncigálta a két harisnyát (oké, hogy a
március elvileg már tavasz, de így az elején azért még kemény
hidegek tudnak lenni…), és pördült kettőt-hármat a tükör előtt
a farmerszoknyájában, arról magyarázott, hogy Levi elhozza
magával a konditermes haverját. Egy darabig egyáltalán nem
is figyeltem, csak mikor már harmadszor említette meg a
srácot, akkor esett le, mire készülnek:
– Na ne! Ti össze akartok hozni azzal az izomagyúval??
– Milyen izomagyúval? – csodálkozott el Nóri, és még a
fekete garbó is megakadt a fején. Miután végre kibukkant a
kobakja (égnek álló hajszálakkal… izé… a hajvasalással
megvárhattuk volna, míg felöltözik…), kikérte magának a
gyanúsítgatást: – Egy. Nem izomagyú. Azért, mert kondizni
jár, még lehet jó fej. Levi sem izomagyú. Kettő. Nem akarunk
mi összehozni senkivel. Csak Levi sem akar egyedül jönni, és
míg én fent leszek a színpadon, ő el tud dumálgatni a
haverjával. Egyébként én sem ismerem a gyereket,
mostanában nem járt le a konditerembe, mert tanul. Ő is
érettségizni fog.
– Csodás! – fintorogtam, de továbbra sem tetszett a terv,
hogy a koncertet Levi és egy idegen kondiőrült társaságában
339
szórakozzam végig. Móniék síelni mentek, Timi pedig a
nagyijához utazott ezen a hétvégén, így ők nem tudtak eljönni,
Nóri pedig mást nem akart elhívni, első koncertje lévén úgy
gondolta, ne legyen más ismerős.
– Szerintem ne görcsölj előre ilyen hülyeségeken! Különben
is, állítólag nem állsz ellen, ha jön a szerelem… vagy megint
változtattál a filozófiádon?
– Nem, de az ilyen erőltetett összehozós izéktől rosszul
vagyok. Gondolj csak a randira Ákossal! Maga volt a
katasztrófa!
– Mert előre elhatároztad, hogy az lesz. Ha érdekel a
véleményem, ez az Ákos tök jó fej. És helyes is. Nem kellett
volna elijesztened.
– Kösz! Amúgy pedig Halmai fia, szóval bármenynyire is jó
fej – ami szerintem azért túlzás – totálisan tabu!
– Te tudod. Na, nekem indulnom kell lassan. Hogy festek? –
pördült meg előttem Nóri.
– Nagyon csini vagy! Szuper jó leszel! – mondtam büszkén,
és tényleg úgy éreztem, hogy az én tesóm egy igazi sztár. Ma
legalábbis tutira az lesz.
Nóri elindult, nekem pedig volt még vagy két órám
készülődni. A koncertre nagyon kíváncsi voltam, de egyáltalán
nem tetszett az ötlet, hogy Levi elhozza azt a konditermes
haverját is. Minek? A koncerten nem dumálgatni kell, hanem
hallgatni a zenét, netán táncolni. Vagy nem?
Úgy döntöttem, hogy kivételesen nem vasalom ki a
hajamat. Valahogy nem volt kedvem vesződni vele. Még a
szoknyáról is lemondtam, és egy egyszerű (ámde csinos ,
csizmába tűrős) farmert húztam magamra, nyomott képes
340
pólóval, elvégre romkocsmában lesz a koncert, ott pedig
kényelmesebb viselet az ilyesmi. A sminkemet Nóri
megcsinálta, még mielőtt elindult, de tőle is csak egy
visszafogott szempillaspirálos, szemkontúros sminket kértem.
Az úton zenét hallgattam, csak hogy kellőképpen
felpörgessem a hangulatomat a koncertre, ugyanis
megígértem Nórinak, hogy igyekszem táncra perdülni és nem
csak gubbasztani az asztal mellett, mert ugyebár úgy sokkal
jobb érzés a színpadon állóknak is, ha a közönség látszólag
élvezi a bulit. Mondjuk ez a Levi plusz az izomagyú haverja
téma kicsit tényleg lelombozott, de igyekeztem elhinni, hogy
semmi szándékoltság nem volt a dologban a tesómék részéről.
Amúgy ki tudja, talán jó fej ez a kondicsászár.
Mire odaértem, egész sokan összegyűltek a helyen, úgy
látszik, a zenekar többi tagja nem csak a legközelebbi
barátokat és ismerősöket hívta meg, mint Nóri… Persze ők egy
ideje már együtt zenélnek, úgyhogy nyilván ez a sok ember
régi rajongó… akik most kíváncsian várják, milyen lehet az új
énekesnő. Szegény Nóri, azért ez a helyzet elég para. Még
akkor is, ha erre a pályára készül. Minden első lépés nehéz, és
kész.
Ahogy körbenéztem, rögtön kiszúrtam, hogy egy
színpadhoz közeli asztalnál már ott ül a tesóm szerint
„tökkkkkéletes" Levi, viszont mellette nem láttam senkit. Na,
akkor szerencsére Mr. Izomagy skippelte az estét.
Vidáman odapenderültem Levi mellé, és lehuppantam egy
székre.
– Na szia! Nem késtem le semmiről, ugye?

341
 – Szia – hajolt közelebb Levi, és lenyomott két puszit. Pedig
amúgy nem szokott. Hm. – Nem, még nem kezdődött el.
– És, Nórit láttad már?
– Nem, a színfalak mögé bújt, szerintem totál behergelte
magát az izgulásba. Mindig ilyen félénk, ha éneklésről van
szó?
– Hát, igen, eleinte be tud pánikolni, de meglátod, hamar
belejön. Elkezd énekelni, mindenki leesik a székről
ámulatában, és akkor már ő is megnyugszik. Szokásos
forgatókönyv.
– Vagy úgy.
– Na, elmegyek egy percre, és te máris becsajozol? Nem
szép, mondhatom! – hallottam meg a hátam mögött egy
hangot, ami… nem, csak hallucinálok.
– Ja, dehogy, ő a barátnőm tesója – emelkedett fel Levi,
hogy segítsen elvenni a barátja által hozott kólákat. Már épp
kezdtem dühöngeni, hogy ezek szerint mégsem úszom meg
ezt a fickót, mikor…
…megfordultam, és a szám is tátva maradt a
csodálkozástól. De nem csak az enyém.
Ott bambultunk egymásra szótlanul, Mr. Izomagy, azaz
Attila, és én.
– Ez valami vicc? – szólalt meg elsőként ő, és Levi felé
fordult.
– Nem értem, miről beszélsz. Mitől fagytatok úgy le?
Ismeritek egymást, vagy mi? – kérdezte mit sem sejtőn Levi, és
kénytelen voltam elhinni, hogy tényleg fogalma sincs, mi
történik.

342
 – Izé… volt már egymáshoz szerencsénk – böktem ki végül,
mert irtó cikinek éreztem a beállt csöndet, és Attilától ugyebár
nem várhattam, hogy valami ütős szöveggel megmenti a
helyzetet. Nem a szavak királya.
– Na, hát akkor be sem kell mutatni titeket egymásnak!
Szuper! Gyere, Ati, ülj le, én majd hozok magamnak egy másik
kólát, ezt meg odaadom Dórinak – azzal oda is tolta elém a
poharát, és el is húzott, hogy beálljon a sorba és még a koncert
kezdése előtt szerezzen magának üdítőt.
– Hidd el, semmi közöm az egészhez, ez egyszer nem
kavartam, lövésem sem volt róla, hogy te vagy Levi izomagyú
haverja… azaz… izé… szóval… nem tudtam, hogy te is itt
leszel. Mármint a haverról tudtam, de azt nem, hogy az… te
vagy… ugye elhiszed? – oké, elég bénára sikerült a
mentegetőzésem, de hirtelen kibukott belőlem. Nagyon nem
akartam, hogy Attila azt higgye, ezt is kiterveltem és újabb
kísérletnek szántam arra, hogy visszaédesgessem magamhoz.
– Nyugi, nem gondolom, hogy kavartál – mosolyodott el
végre Attila, de nem nézett rám, csak a poharát bámulta. –
Szóval Nóri az én Levi haverom szuperisztikus barátnője. –
váltott témát, én pedig kénytelen voltam lecsapni az Attilától
szokatlan jelzőre.
– Szuperisztikus??
– Aha. Levi emlegeti így. „Te, az a lány szuperisztikus!",
„Ma is szuperisztikus randink volt!", „Annyira szuperisztikus
hangja van, hogy lehidalsz!"… hát, ilyesmik.
– Vagy úgy. Cserébe a te Levi haverod, csak hogy tudd,
maga a „tökkkkéletes pasi"!

343
 Bár nem túl szép dolog a szerelmeseket a hátuk mögött
kifigurázni, mi azért jót mosolyogtunk rajtuk, és, ami még
ennél is fontosabb (mármint az én szempontomból…), hogy
ezzel sikerült a kezdeti zavarunkat feloldani. Mégis jobb téma,
mint azon csendkirályozni (ugye…), hogy a közös múltunk
miatt tök ciki most egy asztalnál ücsörögni.
– Egyébként honnan ismered Levit? Sosem meséltél róla.
– Nyáron ismertem meg igazából. Miután mi… szóval
nyáron. Tulajdonképpen az öcsém egyik versenyén
találkoztunk, az ő húga is ugyanott úszott, és aznap pont ő
kísérte el. Amíg vártuk a srácokat a verseny után,
beszélgettünk, és kiderült, hogy ő is kondizik meg én is
elkezdtem. Javasoltam neki azt a termet, ami ott van amúgy
hozzátok közel, talán tudod, melyik.
– Ja, tudom…
– Na, és mondta, hogy majd egyszer kipróbálja. Aztán én is
pont ott voltam, mikor lejött, telefonszámot cseréltünk, és
azóta legtöbbször együtt jártunk a terembe. Csak mostanában
ritkán jutok el, közeledik az érettségi, tudod…
– Igen, tényleg. És milyen volt az izé… szalagavató? – már
kint volt a kérdés, mikor rájöttem, hogy igazából totál
fölösleges volt erre rákérdeznem. Nem hiányzik, hogy ódákat
zengjen Lindáról, ahogy az sem, hogy felidézzem benne a
legutóbbi csúfondáros veszekedésünket. Szerencsére Attila
nem cifrázta túl, sőt:
– Semmi különös. Lement.
Ha már felhoztam a témát, nem bírtam ki, és még egy
részlet felől érdeklődtem. Tulajdonképpen ez azóta is bántott,
szóval…
344
 – Mi lett Tomival?
– Szegény nem értette, hova tűntél hirtelen, én meg azt
kamuztam, hogy közbejött valami családi gebasz és el kellett
rohannod, és a szalagavatóra sem fogsz tudni jönni.
Sajnálkozott, hogy biztos valami nagy zűr. Aztán az egyik csaj
az osztályból beajánlotta a húgát, aki amúgy táncol egy
egyesületben is, szóval nem kezdő. Úgyhogy Tomi is jól járt, a
lány egy fejjel alacsonyabb nála, tök jól kijöttek, és Tomi most
épp randira akarja hívni. Szép sztori, nem?
– De. Örülök, hogy Tomi nem maradt ki… miattam.
– Ja.
És itt beállt a régről ismert kínos csönd, amit mindketten a
poharunkba mélyedve próbáltunk áthidalni. Levi épp időben
ért vissza, mielőtt szétdurranhatott volna a fejem a hirtelen
magamba döntött szénsavtól (nem mertem előbb letenni a
kólámat, mint Attila, mert akkor be kell dobnom egy új
témát…).
– Ez tök zsír, hogy ismeritek egymást! – huppant le közénk
Levi. – Van az a mondás, hogy kicsi a világ. Durván igaz,
ugye? – vigyorgott, és felemelte a kóláját, hogy koccintsunk.
Hm. – Amúgy nem is meséltem még, hogy eredetileg Dórit
szemeltem ki magamnak – bökte oldalba Attilát, közben rám
kacsintott, én pedig sikeresen félrenyeltem.
Nem, nem a kacsintás volt rám ilyen hatással, hanem az
ötlet, hogy Levi itt most részletesen elmesélje a történetet, a
miniszoknyával, ellenőrrel meg mindennel… nekem végem!
De sajnos ezúttal sem nyílt meg a föld, így kénytelen voltam
a fiúk előtt fuldokolni, majd miután már az orromat is
szétfacsarta a félre tévedt szénsav, Levi pedig pár finomnak
345
nem nevezhető ütéssel megkínálta a hátamat, kedvesen
vigyorogva végig kellett hallgatnom annak a bizonyos
októberi szerda délutánnak a történetét…
…aminek amúgy Attila is részese volt, de ezt Levi nem
tudhatta, és én is csak azóta tudom, hogy Attila a legutóbbi
találkozásunkkor elmesélte, hogy aznap meglátott az egyetem
előtt ácsorogni Jácinttal.
Levi nagyokat gesztikulálva sztorizgatott, Attila pedig
látszólag mosolyogva hallgatta, de az üveges tekintetéből
biztosra vettem, hogy valójában őt sem annyira a részletek
izgatják, semmint a felismerés: ez bizony azon a napon történt,
mikor ő a nyelvvizsga-jelentkezés miatt ott járt a Múzeum
körúton.
Kicsi a világ? Hát, kedves Levente, kisebb, mint
gondolnánk…
Ahogy szép lassan leesett, micsoda filmbe illő véletlenek
áldozatai (?) lettünk valahányan, kénytelen voltam elröhögni
magam. Attila ugyanezt tette. Levi pedig meg volt győződve
róla, hogy az érzelemdús előadása aratott ekkora sikert. Így
aztán tovább ecsetelte a már hallott részleteket, pár dolgot még
jobban kiszínezve, amitől mi csak tovább vihogtunk, szinte
egymásra sem mertünk nézni. Pont, mint anno Varga
esküvőjén Karesszal… csak most biztos voltam benne, hogy
Attilával ugyanazon mulatunk ekkorát.
Közben a színpadon megjelentek a zenészek, és Nóri is
feltűnt, némileg lámpalázban, idegesen lóbálva a karjait.
Tudtam, hogy most szüksége van rám. Abbahagytam a
röhögést, és heves tapsolásban törtem ki (ezúttal nem

346
légyelkapó célzattal ), amit szerencsére a többiek is átvettek
(különben azért ciki lett volna a dolog ).
A biztató taps közepette a zenekar bele is csapott a lecsóba,
de rendesen. Az első szám, egy feldolgozás, nagyon pörgősen
indult, Nórin pedig látszott, hogy már el is felejtette a
lámpalázát, és úgy énekelt, mint egy igazi profi. Meg is lett a
hatása, az asztaloktól sorra álltak fel az emberek, hogy táncra
perdüljenek, pedig első számnál ritkán történik ilyesmi. Úgy
tűnt, a banda régi rajongói azonnal megkedvelték Nórit.
A hangerő a hangulattal együtt pillanatok alatt jó magasra
szökött, így csak leolvasni tudtam Attila szájáról az elismerő
megjegyzést:
– Még mindig jó!
– Egyre jobb! – kiabáltam bele a zene és a közönség elismerő
morajának keverékébe, de valószínűleg Attila is a szájról
olvasást alkalmazta, hogy megértse a válaszom.
Levi a székén járt sajátos táncot (ütemesen ugrált rajta a
fenekével… látszott, hogy alig bír magával, de egyelőre nem
akart felpattanni), Attila pedig egy kérdéssel próbálkozott,
amit viszont sehogyan sem értettem. Így hát közelebb hajoltam
egy kicsit. Harmadszorra végre felfogtam, hogy azt mondja:
– Mi lett végül a nyári tehetségkutatóval? Meddig jutott el
Nóri?
A válasz túlságosan bonyolult volt ahhoz, hogy szájról le
lehessen olvasni, így én is közelebb hajoltam. Végül már
közvetlenül Attila fülébe kiabáltam, az orromat pedig
megcsapta a jól ismert Attila-illat. Kellemes borzongás futott át
rajtam, és csak reméltem, hogy mindez nem remegteti meg
túlságosan feltűnően a hangom.
347
 Ezen morfondírozni azonban nem volt lehetőségem, mert
egyszer csak közénk hajolt Levi, megragadta a karom, és
elkezdett ráncigálni:
– Na, gyere, táncoljunk már! Megígértem Nórinak, hogy
nem fogom végigülni a koncertet, és amúgy is tök királyak
ezek a zenék, nem? Nóri egyszerűen szuperisztikus!!
Alapesetben örültem volna az invitálásának, na meg én is
terveztem, hogy ropni fogom Nóri első igazi koncertjén, de
most valahogy több kedvem volt az Attila-illatban ücsörögni…
talán érthető.
Levi viszont nem kímélt, már fel is húzott a székemről, és
bevonszolt a táncolok közé. Önfeledten ugrabugrált, amit
táncnak jóindulattal sem lehetett nevezni, de persze azért
aranyos volt tőle, hogy ennyire élvezi a barátnője zenéjét. Én
persze rémesen zavarban voltam, főleg attól, hogy tudtam,
Attila alig pár méterre ül tőlünk, és nyilván azon röhög,
milyen bénán festünk, ahogy Levi vonaglik, én meg
visszafogottan próbálok dülöngélni a zenére.
Aztán egy váratlan fordulattal Levi eltűnt, és Attilát kezdte
el ráncigálni. Azt nem értettem, mit mondhatott neki, de Attila
tiltakozó mozdulatából kikövetkeztettem, hogy Levi a maga
tapintatos módján a táncparkettre invitálta, Attila viszont
abszolút nem az a táncos lábú típus.
Annyira helyesen hadakoztak, hogy muszáj volt nevetnem
rajtuk. Természetesen Attila „győzelmére" fogadtam, de
hatalmas meglepetésemre egyszer csak együtt tértek vissza, és
ott álltam a két srác mellett a tánctér közepén. Levi újra
belekezdett az ugrálásba, Attila pedig némi zavart fejcsóválás
után megpróbált táncolást imitálni, de látszott rajta, hogy nem
348
kicsit idegen tőle ez a műfaj. Na igen. Attila imád zenélni, de a
táncot inkább meghagyja másnak.
Már a szám felénél jártunk (közben én is folytattam az
idétlen dülöngést), mikor a tekintetem összeakadt Nóriéval, és
a sajátos szemöldökvonogatós „jelbeszédünkkel" megvitattuk
a helyzetet:
– Hát ez meg micsoda? Lemaradtam valamiről? – kérdezte
Nóri szépen ívelt jobb szemöldöke.
– Attila a pasid „izomagyú haverja". Jó, mi? – válaszolta az
én balom.
– Bakker, fogalmam sem volt róla! – jelentette ki Nóri bal
szemöldöke.
– Hát még nekem! Tudom, hogy nem vagy kifejezetten
Attila-párti, de ez azért poén… – közölte virgoncán a jobb
szemhéjam fölötti ív, mire válaszul Nóri szeme kacagni
kezdett.
Az igazi válasz azonban két számmal később következett,
amikor Levi épp otthagyott minket, hogy elmenjen a pultba
egy újabb kör kóláért (kár, hogy amúgy nem szeretem…), Nóri
pedig azon nyomban jelezte a zenekarnak, hogy
„műsorváltozás", és egy lassú számba kezdtek bele.
Nagyon cseles, mondhatom…
Egy pillanat alatt őrült zavarba jöttem, még az a
szerencsém, hogy a pincehelyiség sajátos sötétjében nem
látszott, mennyire elvörösödött a fejem. Tétova mozdulatot
tettem, hogy elinduljak az asztalunk felé, de az utat lassúzó
párok állták el, így esélyem sem volt. Zavartan Attilára
néztem, aki elmosolyodott, megvonta a vállát, majd
kinyújtotta a kezét.
349
 Igen, felkért táncolni! Lassúzni!! Attila!!! Az én Attilám!!!!
Wááááááááááá!!!!!
Oké, hogy a dolog nem volt kifejezetten spontán, mert a vak
is láthatta, hogy Nóri direkt váltott hirtelen erre a számra, de
akkor is. Lassúztunk… Vele… 
Először megtartottam a tisztes távolságot, nehogy Attila azt
higgye, hogy nyomulok vagy ilyesmi… de aztán éreztem,
hogy közelebb húz magához. És akkor belesimultam az
ölelésébe, és mélyen magamba szívtam az illatát. A semmi
mással nem összetéveszthető, olyannyira hiányolt Attila-
illatot, amitől újfent megremegett a lábam, és ami hirtelen
kitörölt a fejemből minden egyebet.
Életem végéig bírtam volna így összeborulva lassúzni
vele… de sajnos röpke három és fél perc elteltével a számnak
vége lett, én pedig kénytelen voltam felébredni a világ
legszebb álmából. Mert ez tényleg egyszerűen álomszép volt…
Ahogy a valóság hirtelen ismét beszökött a tudatomba, egy
másodperc alatt végigpörgettem, mi is jöhet most:
1. kibontakozom az öleléséből, zavartan lesütöm a szemem,
ő hümmög egy sort, majd elnézést kérve távozik, otthagyva
engem a tánctér közepén
2. kibontakozom az öleléséből, én kérek elnézést, és én
hagyom őt ott a tánctér közepén, hogy kiszaladhassak az
amúgy tök gány mosdóba kiáltani egy hatalmasat, avagy
idétlen ugrabugrálásba kezdeni – ezt még eldöntőm, melyik
legyen
3. nem bontakozom ki az öleléséből, hanem így maradok,
hozzásimulva, míg el nem jön az ítélet napja…

350
 Nos, egyik verzió sem jött be. Pontosabban nem egészen.
Az ölelésből kibontakoztam, de mivel Attila megfogta az egyik
kezemet, képtelen voltam nem a szemébe nézni és
megpróbálni kiolvasni a gondolatait. Valami kedveset láttam a
jól ismert szempárban, de mielőtt értelmezhettem volna a
jelentését, ismét köztünk termett Levi, mindkettőnket
megragadott, és cibálni kezdett. Ő ezt táncnak nevezte, de
maradjon köztünk: cibált minket.
Attilával így nem bonyolódtunk eszmecserébe, csupán
egymásra nevettünk, és a koncert hátralévő részét önfeledten
mulattuk át.
Még soha nem buliztam Attilával, komolyan, fogalmam
sem volt róla, hogy ilyen oldala is van, pedig bő három
hónapig jártunk. Különös. Vagy csak ennyire megváltozott
nyár óta?…
Őrülten kíváncsi voltam mindenre, ami történt vele az
elmúlt hónapokban, de most Nóri miatt voltunk itt, és
különben is, nem tudhattam, Attila egyáltalán akarna-e
mesélni nekem magáról. Mi van, ha most csak a haverja
kedvéért ilyen barátságos velem?
Mindenesetre a zavaró gondolataimat félretettem a koncert
végéig, sőt még akkor sem kattogtam rajtuk, mikor már
négyesben tartottunk hazafelé a villamossal. Levi és Nóri
természetesen el sem engedték egymás kezét, mi pedig
mindketten zsebre tett kézzel ácsorogtunk mellettük, versenyt
áradozva a zenekarról, és persze Nóri teljesítményéről.
Attila a Széll Kálmánon elköszönt tőlünk, én pedig ekkor
döbbentem rá, hogy vége. A mámoros este számomra ennyi
volt. Levi hazakísérte Nórit (és közvetve engem is….), és míg
351
ők egymásba bújva romantikáztak, volt időm újrapörgetni az
elmúlt órák összes csodálatos percét. Arra jutottam, hogy
megérte. Akkor is megérte, ha most újabb hónapokig
„visszvágyam" lesz, akkor is megérte, ha soha többé nem
látom Attilát (mondjuk abba belehalok, de ez mellékes),
megérte, mert ez volt életem legfantasztikusabb estéje.
A tesóm és a lovagja még búcsúzkodtak egy sort a kapuban,
én pedig felmentem, hogy egy gyors (és óvatos) fogmosás után
(nehogy lemossam a kezemről az Attila-illatot) az ágyikómba
bújva álmodozhassak tovább a történtekről. Anya már aludt
(persze azért kidugta a fejét az ajtón, mikor hallotta a
kulcscsörgést), álmosan megkérdezte, minden rendben volt-e,
majd vissza is ment folytatni a félbehagyott alvást, így az
élménybeszámoló váratott magára másnap reggelig.
Persze azért nagyon kikívánkozott belőlem legalább egy kis
sóhajtozás valakinek, így aztán bekapcsoltam a gépem, hogy
írjak egy rövid üzenetet Lillának, csupán annyit, hogy az élet
micsoda véletlennel ajándékozott meg, és hogy mennyire
hihetetlen érzés volt újra Attila közelében lenni… de Lilla
levele megelőzött. Ő is röviden írt:

Sikerült megtennem az első lépést a mankókkal! És ez még

csak a kezdet. Egy új időszámítás kezdete… Határtalanul
boldog vagyok!!!…  Milyen volt a koncert?

352
Így aztán én is módosítottam az eredeti terven, és válaszként
(a szememet törölgetve a meghatottságtól) csupán ennyit
küldtem el:

Veled örülök, tiszta szívből!  A koncert?… Hát… az élet

bizony szép… igazad volt! 

Már egy ideje feküdtem a sötétben, azon töprengve, hogy

milyen jól alakult ma minden, mikor Nóri kopogott az
ajtómon.
– Bejöhetek? – dugta be a fejét.
– Persze, gyere – suttogtam vissza, és felültem az ágyban,
hogy helyet csináljak neki.
– Ez azért nem volt gyenge – vigyorgott Nóri.
– Tényleg nagyon király koncert volt!
– Nem arra gondolok! Attilára és rád! Lövésem sem volt
róla, hogy ő Levi kondis haverja. Sosem említette a nevét.
– Képzelheted, én is mennyire meglepődtem, mikor
megláttam. De… miért váltottatok át arra a lassú számra?
Direkt csináltad, ugye?
– Naná, hogy direkt!
– De… azt hittem, nem igazán bírod Attilát.
– Én csak azt nem bírtam, hogy szenvedsz tőle. De
emlékszel? Mikor beugrottál helyettem a félévi ünnepségen
tátikázni, megígértem, hogy jövök eggyel. Gondoltam, ez jó
alkalom, ha már a véletlen így hozta. A többi pedig már
rajtatok múlik…
353
 – Ez nagyon kedves volt tőled!
– Na és?
– Mi és?
– Hát mi lesz… veletek?
– Fogalmam sincs.
– Hogyhogy?
– Úgy, hogy nem beszéltünk meg semmit. Én elképesztő jól
éreztem magam, és szerinted bármenynyire is nem létezik
örök érvényű kamaszszerelem, én ma rájöttem, hogy még
mindig odavagyok Attiláért. Vele megvan az a kémia, amiről
Henry magyarázott a múltkor, és… és nekem nem kell senki
más, csak ő. Sajnos.
– Miért sajnos?
– Mert könnyen lehet, hogy ennyi volt. Hogy számára ez
csak egy laza este volt. Esetleg felajánlja a barátságát… újra.
Nem tudom.
Ebben a pillanatban a táskámban megpittyent a mobilom. El
is felejtettem kivenni, mostanában nem sűrűn keresnek, így
aztán fölösleges ki-be pakol-gatnom.
– Hát ez meg ki lehet? – tettem fel a költői kérdést, míg
előkotortam a készüléket a könyvem és az esernyőm (és egy
pár napos szendvics… izé…) alól.
A kijelző vakítóan fénylett a sötétben, nekem pedig
táncoltak a szemem előtt a betűk. Attila írt:

Jó kis este volt.  Valamit elfelejtettem odaadni, ami régen

nálam maradt, itt vagyok a kapuban, le tudnál ugrani egy
percre?

354
– Na? – kérdezte türelmetlenül Nóri, látva a hitetlenkedő
ábrázatomat. Válaszul felé fordítottam a mobilt. – Mire vársz
még? – ugrott fel az ágyamról hirtelen, én viszont mozdulni
sem tudtam. – Menj már, Attila lent vár! – foglalta össze
röviden a lényeget, hátha nem értem, miről van szó.
– De… pizsiben vagyok… meg a sminket is csak elkentem
az arcomon, úgy nézek ki, mint egy bányarém!
– Agyrém! Az vagy, nem bányarém! Na! Nyomás! – azzal
Nóri kituszkolt az előszobába, rám dobta a kabátomat,
utasított, hogy húzzam fel a tigrises papucsomat (a pizsihez
jobban passzol, mint a csizma), és legyintett, hogy siessek,
nehogy anya kijöjjön a szobájából és megvétózza a látogatást.
Attila a kapuban ácsorgott, zsebre dugott kézzel, nekem
háttal… a szívem hevesen vert, azt hittem, elájulok, még
mielőtt megfordulna.
De nem ájultam el. Ő megfordult, én pedig egyelőre
stabilan álltam a lábaimon.
– Csini vagy… és jó az új hajad… ez a hullámos téma…
tetszik… már ott a Mekiben is feltűnt, milyen jól áll –
mosolyodott el, mire nekem is muszáj volt elnevetnem magam
(pláne, hogy eszembe jutott, mennyit görcsöltem az őszi
randink előtt a hajam miatt). – Örülök, hogy találkoztunk ma –
folytatta Attila.
– Igen, én is örülök. Sajnálom, hogy legutóbb olyan… hülye
voltam. Én…
– Hagyjuk. Azt hiszem, mindketten kicsit eltúloztuk. Az az
igazság, hogy… szóval… azóta sem találom a helyem,
hiányoztál… vagyis…

355
 – Te is hiányoztál nekem – mondtam, és éreztem, hogy a
stabil lábaim remegni kezdenek.
– Tényleg? – kérdezte Attila, és mélyen a szemembe nézett.
– Hát persze…
– Akkor… odaadnám, ami nálam maradt – mondta ő,
kinyújtotta a kezét, megfogta az enyémet, magához húzott,
és… megcsókolt.
Kész voltam. A lábaim megadták magukat, beleomlottam
Attila karjaiba, és azt hiszem, tényleg elolvadtam a csókjától.
Olyan volt ez, mint a legromantikusabb filmekben, sőt még
annál is sokkal szebb! Zúgtak a harangok (oké, valószínűleg
csak a fülem, de mindegy), forgott a világ, én pedig tudtam,
hogy soha, de soha nem lehettem volna boldog mással. Nekem
Attila a nagy Ő, mondjon bárki bármit a kamaszszerelemről.
A csók után hosszan összeölelkezve maradtunk, majd Attila
picit, de tényleg csak egy picit eltolt magától, hogy a
szemembe nézhessen, majd megszólalt:
– Nekem most jön az érettségi, szóval nem lesz sok időm,
de… örülnék, ha néha találkoznánk.
– Ígérem, hagylak majd tanulni! Csak néha hadd lássalak…
akár csak egy percre.
– És nincs több alaptalan féltékenykedés meg kombinálás…
– Nincs. Csak amennyi szükséges – mondtam komolyan,
mire Attila megint elnevette magát.
– Akkor? Tiszta lap?
– A legtisztább – simultam bele újra a karjaiba, és annyi
átszenvedett hónap után úgy éreztem, végre megérkeztem.

356
A sorsdöntő eseményekhez nem szükséges sem újév, sem
pedig születésnap. Elég egy sima, mezei március hetedike. Az
én életemben ugyanis ma új időszámítás kezdődött. És ha
rajtam múlik, soha, de soha nem is lesz vége…

357