Name:

Hollósy Emõke
Order: 1578572
Köszönjük a vásárlást a szerző és a kiadó, valamint a terjesztő
nevében is. Vásárlásával támogatta, hogy Magyarországon az
elektronikus könyvkiadás fejlődni tudjon, a digitális kereskedelemben
kapható könyvek választéka egyre szélesebb legyen. Köszönjük, és
reméljük webáruházunkban hamarosan viszontlátjuk.
 VÉLEMÉNYEK A KÖNYVRŐL

„Ennél jobb irodalmi portré még nem született a nők közötti

barátságról.”
The Guardian

„Elena Ferrante ugyanaz Nápolynak, mint Charles Dickens volt

Londonnak.”
The Washington Post

„Már kamaszkoromban is úgy éreztem, ismerem önt a könyvein

keresztül.”
ROBERTO SAVIANO, a Gomorra szerzője

„A két főszereplő erősen emlékeztet Szabó Magda Ajtó című

regényének hőseire. Emerenc, az intelligens, büszke házvezetőnő,
aki egy értelmiségi nő, egy író otthonát tartja rendben, Lilát idézi, az
értelmiségi írónő pedig Elena hasonmása. Ráadásul azt a
kapcsolatot is mintha Emerenc irányítaná.”
SHEILA HETI, a Változások könyve szerzője

„Ha én lennék a világ ura, mindenkinek megparancsolnám, hogy

olvassa el ezeket a könyveket.”
ELIZABETH STROUT, a Kisvárosi életek
és a Maradj velem szerzője
„Életem egyik legnagyszerűbb olvasmányélménye.”
LOUISE ERDRICH, A Körkunyhó szerzője

„Nem véletlen, hogy Ferrante kedvenc hasonlata az életre és az azt

leképező regényekre: »a kibogozhatatlan csomó«.”
24.hu
 Elena Ferrante

Az elvesztett gyerek
története

ÉRETT KOR — ÖREGKOR

 A fordítás alapjául szolgáló kiadás:
Elena Ferrante: Storia della bambina perduta
Edizioni e/o, Roma, 2014

A történet szereplői és eseményei, valamint a műben leírt

nevek és párbeszédek kizárólag a képzelet szüleményei.
Mindenféle hasonlóság, egyezőség vagy összefüggés valós
eseményekkel, helyszínekkel, nevekkel vagy személyekkel
csakis a véletlen műve.
Ha a szerző valóban létező intézményeket, újságokat,
folyóiratokat, könyveket említ, kizárólag az elképzelt
szereplők vonatkozásában teszi.

Copyright © 2014 by Edizioni e/o

Hungarian translation © 2019 Verseghi Anna
Magyar kiadás © 2019 Park Könyvkiadó, Budapest
Borítóterv © Edizioni e/o; Emanuele Ragnisco –
www.mekkanografici.com
Borítófotó © Cultura/Hybrid Images/Getty

ISBN 978 963 355 604 7

Szerkesztette Tönkő Vera

A szöveget gondozta Lovass Gyöngyvér és Lovass Ildikó
Műszaki szerkesztő Széplaki Gyöngyi
Elektronikus könyv Ambrose Montanus
 S Z E R E P L Ő K É S U TA L Á S O K
AZ ELŐZŐ RÉSZEK
ESEMÉNYEIRE

CERULLO CSALÁD (a suszter családja)

Fernando Cerullo, cipész, Lila apja
Nunzia Cerullo, Lila anyja
Raffaella Cerullo, becenevén Lina vagy Lila. 1944 augusztusában
született. Hatvanhat éves, amikor nyomtalanul eltűnik
Nápolyból. Nagyon fiatalon feleségül megy Stefano
Carraccihoz, de egy ischiai nyaralás közben beleszeret Nino
Sarratoréba, és elhagyja érte a férjét. A Ninóval való
együttélés kudarca és a fia, Gennaro (becenevén Rino)
születése után Lila végleg elhagyja Stefanót, amikor
megtudja, hogy Ada Cappuccio gyereket vár a férfitól. San
Giovanni a Tedduccióba költözik Enzo Scannóval, de néhány
évvel később visszatér vele és Gennaróval a telepre, ahol
született.
Rino Cerullo, Lila bátyja. A felesége Pinuccia Carracci, Stefano
húga; két gyerekük van. Lila elsőszülött fia, Gennaro őutána
kapta a nevét.
További gyerekek

GRECO CSALÁD (a portás családja)

 Elena Greco, becenevén Lenuccia vagy Lenù. 1944 augusztusában
született, ő az elbeszélője ennek a hosszú történetnek. Az
elemi után Elena egyre sikeresebben folytatja tanulmányait,
mígnem diplomát szerez a Pisai Egyetemen. Ott ismerkedik
meg Pietro Airotával, néhány év múlva összeházasodnak, és
Firenzében telepednek le. Két lányuk születik: Adele
(becenevén Dede) és Elsa, de Elenát nem elégíti ki a
házassága, elhagyja a gyerekeit és Pietrót; viszonyt kezd Nino
Sarratoréval, akibe gyerekkora óta szerelmes.
Peppe, Gianni és Elisa, Elena öccsei és húga. Elisa, bár Elena
ellenzi, összeáll Marcello Solarával.
Az apa, portás a városházán
Az anya, háztartásbeli

CARRACCI CSALÁD (don Achille családja)

Don Achille Carracci, feketepiacon és uzsorán gazdagodott meg.
Meggyilkolták.
Maria Carracci, don Achille felesége, Stefano, Pinuccia és Alfonso
anyja. Az ő keresztnevét viseli Stefano és Ada közös lánya.
Stefano Carracci, a néhai don Achille fia, kereskedő, Lila első
férje. Elégedetlen lévén a Lilával való zűrös házasságával,
viszonyt folytat Ada Cappuccióval, majd összeköltöznek.
Lilával közös fia Gennaro, Adával közös lánya Maria.
Pinuccia Carracci, don Achille lánya. Feleségül megy Rinóhoz,
Lila bátyjához; két gyerekük születik.
Alfonso Carracci, don Achille fia. Hosszú jegyesség után
beletörődik, hogy feleségül vegye Marisa Sarratorét.
PELUSO CSALÁD (az asztalos családja)
Alfredo Peluso, asztalos, kommunista, börtönben halt meg.
Giuseppina Peluso, Alfredo odaadó felesége; a férje halála után
öngyilkos lett.
Pasquale Peluso, Alfredo és Giuseppina elsőszülött fia, kőműves,
kommunista aktivista.
Carmela Peluso, becenevén Carmen, Pasquale húga, sokáig Enzo
Scanno barátnője volt, utóbb feleségül ment a telepi
benzinkutashoz; két gyerekük születik.
További gyerekek

CAPPUCCIO CSALÁD (a bolond özvegy családja)

Melina, Nunzia Cerullo rokona, valósággal eszét vesztette,
amikor véget ért a viszonya Donato Sarratoréval.
Melina férje, homályos körülmények közt halt meg.
Ada Cappuccio, Melina lánya. Sokáig Pasquale Peluso barátnője,
majd Stefano Carracci szeretője lett, utóbb hozzáköltözött.
Közös lányuk Maria.
Antonio Cappuccio, Ada fivére, autószerelő. Elena régi udvarlója.
További gyerekek

SARRATORE CSALÁD (a vasutas-költő családja)

Donato Sarratore, nőcsábász, Melina Cappuccio szeretője volt.
Elena, nagyon fiatalon, az ischiai tengerparton odaadja magát
neki bánatában, amiért Nino összejött Lilával.
Lidia Sarratore, Donato felesége
 Nino Sarratore, Donato és Lidia elsőszülöttje, hosszú, titkos
viszonya volt Lilával. Eleonora férjeként (közös fiuk
Albertino) viszonyt folytat Elenával, aki maga is házasságban
él, és két gyereke van.
Marisa Sarratore, Nino húga. Feleségül megy Alfonso
Carraccihoz. Michele Solara szeretője lesz, két gyerekük
születik.
Pino, Clelia és Ciro Sarratore, Donato és Lidia további kisebb
gyerekei.

SCANNO CSALÁD (a zöldség- és gyümölcsárus családja)

Nicola Scanno, zöldség- és gyümölcsárus, tüdőgyulladásban halt
meg.
Assunta Scanno, Nicola felesége, rákban halt meg.
Enzo Scanno, Nicola és Assunta fia. Sokáig járt Carmen Pelusóval.
Gondját viseli Lilának és a fiának, Gennarónak, amikor Lila
végleg elhagyja Stefano Carraccit, és San Giovanni a
Teduccióba költözteti őket.
További gyerekek

SOLARA CSALÁD (a bár-cukrászda tulajdonosának

családja)
Silvio Solara, a bár-cukrászda tulajdonosa.
Manuela Solara, Silvio felesége, uzsorás. Öregkorában
meggyilkolják a házuk előtt.
Marcello és Michele Solara, Silvio és Manuela fiai. Marcello
 fiatalkorában kosarat kapott Lilától; sok évvel később összeáll
Elisával, Elena húgával.
Michele Gigliolát, a cukrász lányát vette feleségül, két gyerekük
születik, és ugyancsak két gyereke van Marisa Sarratorétól, a
szeretőjétől. De Lila nem és nem megy ki a fejéből.

SPAGNUOLO CSALÁD (a cukrász családja)

Spagnuolo úr, a Solara bár-cukrászda cukrásza.
Rosa Spagnuolo, a cukrász felesége.
Gigliola Spagnuolo, a cukrász lánya, Michele Solara felesége, a
gyerekei közül kettőnek az anyja.
További gyerekek

AIROTA CSALÁD
Guido Airota, a görög irodalom professzora.
Adele, a felesége
Mariarosa Airota, a lányuk, művészettörténet-tanár Milánóban.
Pietro Airota, Mariarosa öccse, nagyon fiatalon egyetemi tanár.
Elena férje, Dede és Elsa apja.

Tanárok
Ferraro, tanító, könyvtáros
Oliviero, tanítónő
Gerace úr, középiskolai tanár
Galiani, gimnáziumi tanárnő
További szereplők
Gino, a patikus fia. Kiskorukban Elena barátja. A telepi fasiszták
vezére, a gyógyszertáruk előtt ölik meg egy összecsapás
során.
Nella Incardo, Oliviero tanítónő unokahúga
Armando, orvos, Galiani tanárnő fia. A felesége Isabella, van egy
fiuk, Marco.
Nadia, egyetemista, Galiani tanárnő lánya; Ninóval járt. Baloldali
aktivistaként összejön Pasquale Pelusóval.
Bruno Soccavo, Nino Sarratore barátja, a családi hentesárugyár
örököse. A saját üzemében gyilkolják meg.
Franco Mari, Elena barátja a lány első egyetemi éveiben; a
baloldali mozgalomnak szenteli életét. Fél szemét elveszti egy
fasiszta utcai rajtaütés során.
Silvia, egyetemista és aktivista. Fia, Mirko a Nino Sarratoréval
való futó viszonyából született.
 ÉRETT KOR

Az elvesztett gyerek
története
 1

1976 októberétől egészen 1979-ig, amikor visszaköltöztem

Nápolyba, kerültem a szoros kapcsolatot Lilával. Nem volt könnyű.
Majdhogynem erőnek erejével igyekezett beavatkozni az életembe;
én nem vettem tudomást róla, vagy elviseltem, vagy szenvedtem az
igyekezetétől. Bár úgy viselkedett, mintha csak a segítségemre
akarna lenni életem egy nehéz szakaszában, nem felejtettem el
neki, hogy milyen megvetéssel bánt velem.
Visszatekintve, úgy gondolom, hogy egykettőre lecsillapodtam
volna, ha csak sérteget; idióta vagy, ordította a telefonba, amikor
Ninóról beszéltem neki, pedig korábban soha, soha nem beszélt
velem így. Valójában nem is a sértés bántott, hanem hogy Dedére és
Elsára hivatkozott. Gondold el, milyen rosszat teszel a lányaiddal,
figyelmeztetett, és akkor nem is vettem szívemre a dolgot. Hanem
ahogy múlt az idő, egyre jobban nyomasztottak a szavai, folyton az
eszemben jártak. Lila soha a legcsekélyebb érdeklődést sem mutatta
Dede és Elsa iránt, valószínűleg a nevükre sem emlékezett. Ha nagy
néha idéztem a telefonba, hogy milyen aranyosat mondott
valamelyikük, végig se hallgatott, azonnal másra terelte a szót. És
amikor legelőször találkozott velük Marcello Solaránál, éppen csak
egy szórakozott pillantást vetett rájuk, és mondott valami
általánosságot, de nem méltatta figyelemre a ruhájukat, a
frizurájukat, és még kevésbé, hogy a korukhoz képest milyen
szépen, választékosan beszélnek. Pedig én szültem őket, én
neveltem őket, belőlem voltak, énbelőlem, aki a barátnője öröktől
fogva, úgyhogy figyelnie kellett volna – ha nem szeretetből, legalább
tapintatból – az anyai büszkeségemre. De nem, még egy kis
jóindulatú iróniára sem tellett tőle, közönyös volt, és kész. Csak
most, e későbbi telefonbeszélgetés alkalmával jutottak eszébe a
lányaim, kétségkívül féltékenységből, amiért eloroztam Ninót.
Borzalmas anya vagyok, mondta, a boldogságomért boldogtalanná
teszem a gyermekeimet. Valahányszor erre gondoltam,
összezavarodtam. Ő, Lila törődött-e Gennaróval, amikor elhagyta
Stefanót, amikor a szomszédasszonya gondjaira bízta a kisfiát, mert
reggeltől estig a gyárban dolgozott, meg amikor elküldte hozzám,
hogy egy időre megszabaduljon tőle? Követtem el hibákat, de egész
biztosan jobb anya voltam, mint ő.
 2

Efféle gondolatok kísértettek azokban az években. Olyan volt,

mintha Lila, aki végeredményben Dede és Elsa kapcsán ezt az
egyetlen álnok mondatot ejtette ki a száján, a lányaim védőügyvédje
lett volna, én pedig, valahányszor a saját dolgaim miatt
elhanyagoltam őket, kötelességszerűen bizonygattam, hogy nincs
igaza. De Lila csak a rosszkedvem hangja volt, voltaképpen
fogalmam sincs, hogy mi volt a véleménye rólam mint anyáról. Azt
egyedül ő mondhatja el, ha sikerül behatolnia a szavak e hosszú
láncolatába, hogy módosítsa a szövegemet, és nagy ügyesen
beillessze a hiányzó láncszemeket, más szemeket pedig kiiktasson,
így árulna el olyasmit is rólam, amit nem akartam vagy nem lettem
volna képes elmondani. Kívánom, hogy beférkőzzön a szavaim
közé, azóta kívánom, hogy belefogtam a történetünkbe, de
mindenképpen be kell fejeznem, mielőtt végül áttekinteném e sok-
sok lapot. Ha most próbálnám kideríteni, az bizonyosan
leblokkolna. Régóta írok, és fáradok, egyre nehezebben tudom
továbbgondolni a történetet a feltorlódó évek, a kisebb-nagyobb
események, a hangulatingadozások káoszában. Ezért van, hogy
olykor hajlamos vagyok gyorsan túllendülni a velem történteken, és
rátérni Lilára és vele a temérdek bonyodalomra, olykor pedig, ami
még rosszabb, hagyom sodortatni magam a saját életem
viszontagságaival, hiszen azokat könnyebb elbeszélni.
Mindenesetre ajánlatos kerülnöm ezt a dilemmát. Az első utat nem
szabad követnem – a kapcsolatunk természete miatt csak
önmagamon keresztül juthatok el hozzá, és ha félrehúzódom,
szükségképpen fokozatosan nyomát vesztem Lilának. Hanem a
másik útra sem léphetek. Mert Lila pont ezt szeretné, ebben biztos
vagyok: beszélj csak, beszélj a magad tapasztalatairól! Rajta, mesélj,
hogyan alakult az életed, az enyém senkit sem érdekel. Valld be,
hogy még téged se! És a tanulság, amit levonna: én csak firkálmány
vagyok az egyik könyvedben, firkálmány, aminek semmi köze a
valósághoz; felejts el, Lenù, egy senkiről nincs mit mondani.
Na most akkor mi legyen? Megint igazat adjak neki? Elfogadjam,
hogy felnőttnek lenni azt jelenti, hogy ne mutogasd, rejtsd el magad,
míg el nem tűnsz egészen? Valljam be, hogy minél jobban múlnak
az évek, annál kevesebbet tudok Liláról?
Ma reggel legyőzöm a fáradtságot, és íróasztalhoz ülök. Most,
hogy közeledik történetünk legfájdalmasabb időszaka, szeretném
megtalálni az egyensúlyt közte és énköztem, ha már az életben nem
sikerült megtalálnom az egyensúlyt köztünk.
 3

A Montpellier-ben töltött napokból mindenre emlékszem, csak a

városra nem, olyan, mintha soha nem jártam volna ott. A szállodán
és a hatalmas előadótermen kívül, amelyben Nino konferenciája
zajlott, leginkább az maradt meg az emlékezetemben, hogy szeles
ősz volt, kék ég borult a fehér felhők fölé. Mindazonáltal maga a
Montpellier helynév sok szempontból a szabadulás jelképe maradt.
Csak egyszer jártam Olaszország határain kívül, Párizsban,
Francóval, és felvillanyozott a merészségem. De annak idején azt
hittem, hogy az én világom örökre Nápoly marad, a telep, a párizsi
kiruccanás a rendkívüli időknek tulajdonítandó, és olyannak láttam
magam, amilyen soha nem leszek. Montpellier-ben, pedig
korántsem volt olyan izgalmas, mint Párizs, úgy éreztem, hogy
átszakadtak a gátak, nincsenek korlátaim. A puszta tény, hogy ott
lehetek, bizonyosságnak tűnt a szememben: a telep, Nápoly, Pisa,
Firenze, Milánó, egész Olaszország megannyi szilánk a nagyvilágon,
és jól teszem, ha nem érem be töredékekkel. Montpellier-ben
rádöbbentem, mennyire szűk a látóköröm és a nyelv, amelyen
beszélek és írok. Montpellier-ben világossá vált számomra, hogy
harminckét éves koromban nem elégíthet ki a feleség- és
családanyaszerep. És azokban a szerelemtől sűrű napokban,
életemben először, szabadnak éreztem magam mindazoktól a
kötöttségektől, amelyek béklyóztak a származásom és neveltetésem
miatt, és amelyek egyre szorosabbá váltak ragyogó egyetemi
tanulmányaim miatt, amiatt, amilyen életutat választottam, és főleg
hogy férjhez mentem. Montpellier-ben fogtam fel igazán, hogy
korábban miért töltött el olyan nagy öröm, amikor láttam az első
idegen nyelveken megjelent könyveimet, és miért szomorított el
egyszersmind, hogy Olaszország határain kívül nemigen vannak
olvasóim. Milyen csodálatos volt átlépni határokon, belesiklani más
kultúrákba, és felfedezni, hogy amit véglegesnek gondoltam,
nagyon is átmeneti! Hogy Lila soha életében nem mozdult ki
Nápolyból, és még San Giovanni a Teduccio is rémülettel töltötte el,
amit persze, szokás szerint, sikerült előnyként beállítania velem és a
véleményemmel szemben, most egyszerűen korlátoltságnak láttam.
Úgy reagáltam, mint akit megsértenek, és ugyanazokkal a szavakkal
viszonoztam a sértést. Rosszul ítéltél meg? Nem, drágám, én ítéltelek
meg rosszul téged: egész életedben a főutcán elhaladó teherautókat
fogod bámulni.
Röpültek a napok. A konferenciaszervezők már jó előre foglaltak
hotelt Ninónak, egyágyas szobát, és mivel későn szántam rá magam,
hogy vele tartsak, már nem volt mód kétágyasra cserélni. Külön
szobánk volt tehát, de minden este lezuhanyoztam, hálóruhát
vettem fel, és egy kicsit kalapáló szívvel átmentem hozzá. Együtt
aludtunk, szorosan összebújva, mintha attól félnénk, hogy
álmunkban valami ellenséges erő elszakít bennünket egymástól.
Reggel ágyba hozattuk a reggelit, élvezve a luxust, amit csak
moziban láttunk, sokat nevettünk, boldogok voltunk. Napközben
elkísértem a nagy konferenciaterembe, és bár az előadók is úgy
olvasták fel sokoldalas szövegüket, mint akik maguk is halálra
unják, örültem, hogy Ninóval lehetek; ott ültem mellette, de nem
zavartam. Nagy figyelemmel követte az előadásokat, jegyzetelt, és
időnként ironikus megjegyzéseket vagy szerelmes szavakat
suttogott a fülembe. Ebéd és vacsora közben elvegyültünk a
nemzetközi tudós társaságban; idegen nevek, idegen nyelvek.
Hozzáteszem: a leghíresebb előadóknak külön asztaluk volt, a
fiatalabb kutatók pedig egy közös nagy asztal körül foglaltak helyet.
Lenyűgözött, hogy Nino milyen otthonosan mozog az
előadóteremben és az étteremben egyaránt. Egészen más volt, mint
diákkorában, vagy mint amikor majdnem tíz éve a védelmemre kelt
a milánói könyvesboltban. Elnyomta magában a vitára mindig kész
harci szellemet, ügyesen átlendült az egyetemi gátak fölött,
kapcsolati hálót szőtt, komoly volt, és mindenkit elragadott.
Mindegy, hogy angolul (kiválóan) vagy franciául (jól) beszélt,
szellemesen hódolt régi szenvedélyének, a különböző stílusok
hatásvadász használatának. Büszkeséggel töltött el, hogy mennyire
tetszik mindenkinek. Néhány óra alatt népszerű lett, szólongatták,
ide-oda hívták.
Csak a saját előadása előestéjén a hotelszobában változott meg.
Rossz hangulata volt, szemlátomást szorongott. Szidta a szövegét,
azt hajtogatta, hogy ő nem tud olyan könnyen írni, mint én, és
idegeskedett, amiért nem szánt elegendő időt a felkészülésre.
Furdalt a lelkiismeret – talán épp a mi bonyolult kapcsolatunk
hátráltatta –, és avval próbáltam kiengesztelni, hogy megöleltem,
megcsókoltam, és kértem, hogy olvassa fel az előadását. Ráállt, és
elérzékenyültem, amilyen ijedt kisdiák arcot öltött. A szöveg
ugyanolyan unalmas volt, mint a többi, amit végighallgattam a
konferencián, de azért melegen dicsértem, és Nino megnyugodott.
Másnap délelőtt aztán nagy hévvel szónokolt; megtapsolták. Este
egy neves amerikai akadémikus meghívta az asztalához. Egyedül
maradtam, de ez egy cseppet sem volt ellenemre. Ha Nino ott volt,
senkivel sem beszélgettem, nélküle viszont kénytelen voltam a
kezdetleges franciámmal elboldogulni, így esett, hogy
összeismerkedtem egy párizsi párral. Megtetszettek, annál is
inkább, mivel egykettőre kiderült, hogy hasonló cipőben járnak,
mint mi. Fojtogatónak találván a házasság intézményét, ha sajgó
szívvel is, de mindketten elhagyták házastársukat és gyermekeiket,
és mindketten boldognak látszottak. Augustin, ötvenes férfi, kipirult
arc, égszínkék élénk szempár, szőkés, tömött bajusz. Colombe a
harmincas évei elején, akárcsak én, rövid, fekete haj, erős rajzolatú
szem és száj a kicsike arcon, pazar elegancia. Elsősorban Colombe-
bal beszélgettem, megtudtam, hogy van egy hétéves fia.
– Az én idősebbik lányom is hamarosan hétéves lesz – mondtam
–, de már másodikba jár, nagyon tehetséges.
– A fiam is eszes, és élénk a fantáziája.
– Hogy fogadta a válásukat?
– Jól.
– Nem szenvedte meg?
– A gyerekek nem olyan merevek, mint mi, ők rugalmasak.
Elidőzött a gyerekek rugalmasságának témáján, és az volt az
érzésem, hogy magát nyugtatgatja. Hozzáfűzte: a mi köreinkben
meglehetősen gyakori a válás, és a gyerekek is tudják, hogy van
ilyen. Amikor én viszont azt mondtam el neki, hogy egyetlen elvált
nőt ismerek, egy barátnőmet, kívüle senki mást, egyszeriben hangot
váltott, és panaszkodni kezdett a fiára: jó gyerek, de lassú, és az
iskolában azt mondják, rosszalkodik. Feszélyezett, hogy ilyen
szeretetlenül beszél a fiáról, valósággal neheztel rá, mintha direkt
viselkedne úgy a kölyök, hogy neki rosszulessen. Augustin
bizonyára észrevette, hogy feszengek, és gyorsan közbelépett,
dicsérni kezdte az ő két fiát, az egyik tizennégy éves, a másik
tizennyolc, és mindketten tetszenek a nőknek, mondta nevetve, a
fiataloknak is meg az érett hölgyeknek is. Amikor Nino visszajött
hozzánk, a két férfi – kivált Augustin – elkezdte csepülni a
konferenciázókat, Colombe pedig gyorsan – és némiképp
mesterkélten – csatlakozott hozzájuk. A mások leszólása
kapcsolatteremtő erő. Augustin egész este sokat beszélt és ivott, a
párja pedig felnevetett, mihelyt Nino szóra nyitotta a száját.
Felajánlották, hogy elvisznek bennünket Párizsba, van hely az
autóban.
A gyerekekről való társalgás és a meghívás, amelyre se igent, se
nemet nem mondtunk, visszazökkentett a valóságba. Addig is sokat
gondoltam Dedére és Elsára, meg persze Pietróra is, de olyan volt,
mintha egy párhuzamos világban megmerevedett volna a kép: ott
ülnek a firenzei lakásunk konyhájában az asztal körül, vagy bent a
televízió előtt, vagy fekszenek az ágyukban. A két külön világ most
összekapcsolódott. Tudatosult bennem, hogy a montpellier-i napok
hamarosan véget érnek, és ki-ki megtér otthonába, szembenéz
házassága válságával, én Firenzében, Nino Nápolyban. A lányaim
teste ismét hozzáforrt az enyémhez, forró és fájdalmas volt az eggyé
válás. Öt hosszú napja nem volt hírem felőlük, és a gondolattól
hányingerem támadt, elviselhetetlen honvágy. Nem a jövőtől féltem
úgy általában, a jövőt nyilvánvalóan Nino tölti be, de mi lesz a
következő órákban, holnap és holnapután? Nem bírtam ellenállni,
és bár majdnem éjfél volt – mit számít?, gondoltam, Pietro sosem
alszik –, telefonáltam.
Elég bajos volt, de végre sikerült vonalat kapnom. Halló!,
mondtam. Halló!, mondtam újra. Tudtam, hogy Pietro ott van a
vonalban, és nevén szólítottam: Pietro! Itt Elena, hogy vannak a
kislányok? Megszakadt a vonal. Vártam pár percet, aztán kértem a
központost, hogy kapcsolja újra a számot. Eltökéltem, hogy akár
egész éjszaka hívogatom, de ezúttal Pietro beleszólt:
 – Mit akarsz?
– Hogy vannak a kislányok?
– Alszanak.
– Tudom, de hogy vannak?
– Mit érdekel?
– A lányaim.
– Elhagytad őket, nem akarnak többé a lányaid lenni.
– Ők mondták?
– Ezt mondták az anyámnak.
– Odahívtad Adelét?
– Igen.
– Mondd meg nekik, hogy pár nap, és otthon leszek.
– Ne, ne gyere haza. Se én, se a gyerekek, se az anyám nem
akarunk látni többé.
 4

Sírtam egy nagyot, aztán megnyugodtam, és visszatértem Ninóhoz.

El akartam mondani neki a telefont, szerettem volna, hogy
megvigasztaljon. Már éppen kopogtattam volna, amikor
meghallottam, hogy beszél valakivel. Tétováztam. Hallottam, hogy
telefonál, de azt nem, hogy mit mond, sőt azt sem, hogy milyen
nyelven, mégis rögtön biztosra vettem, hogy a feleségével beszél.
Szóval ezt csinálja minden este? Miközben én a szobámban
felkészülök az éjszakára, és ő egyedül van, felhívja Eleonorát. Lehet,
hogy konfliktus nélkül próbálnak válni, azért. De az is lehet, hogy
éppen békülnek, és ha vége a montpellier-i kitérőnek, Eleonora
visszafogadja.
Rászántam magam, kopogtattam. Nino elhallgatott, volt egy kis
csend, de aztán Nino, még jobban lehalkítva a hangját, tovább
beszélt. Mérgesen újra kopogtam, de hiába. Harmadszor is
nekiveselkedtem, most már dörömböltem, hogy nyisson ajtót. Végre
ajtót nyitott, és én azonnal nekitámadtam: titkol a felesége előtt, én
az imént beszéltem Pietróval, a férjem nem akarja hagyni, hogy
találkozzam a lányaimmal, az egész egzisztenciám veszélybe került,
ő pedig Eleonorával turbékol a telefonban. Veszekedtünk, nehezen
ment a megbékélés. Nino mindent bevetve nyugtatgatott, idegesen
nevetgélt, szidta Pietrót, hogy hogy bánt velem, megcsókolt, én
eltoltam magamtól, azt suttogta a fülembe: bolond vagy. Nem volt
hajlandó elismerni, hogy a feleségével beszélt telefonon, nem és
nem, sőt megesküdött a fia életére, hogy amióta eljött Nápolyból,
híre sincs Eleonoráról.
– Akkor kivel beszéltél?
– Egy kollégával, innen, a hotelból.
– Éjfélkor?
– Éjfélkor.
– Hazudsz!
– Az igazat mondom.
Egy ideig nem is voltam hajlandó szerelmeskedni vele, nem
bírtam, attól féltem, hogy már nem szeret. De aztán csak
belementem, nehogy azt kelljen gondolnom magamban, hogy kész,
mindennek vége.
Reggel, az öt együtt töltött nap során először, rosszkedvűen
ébredtem. Indulni kellett, hamarosan véget ér a konferencia. De
nem akartam, hogy Montpellier csak egy kitérő legyen, féltem
hazamenni, féltem, hogy Nino hazamegy, féltem, hogy örökre
elveszítem a gyerekeimet. Amikor Augustin és Colombe újra
felajánlotta, hogy elvisznek Párizsba bennünket, sőt még náluk is
lakhatunk, odafordultam Ninóhoz, remélve, hogy ő is kapva kap az
alkalmon, neki is leghőbb vágya, hogy elhalasszuk a hazatérést. De
ő megrázta a fejét, és sajnálattal közölte: nem lehet, vissza kell
térnünk Olaszországba, és összehordott ezt-azt, repülőjegy, vonat,
költségek. Gyengeség fogott el, csalódott voltam és haragudtam rá.
Tehát igazam volt, gondoltam, hazudott, nem szakított végleg a
feleségével. Minden áldott este felhívta, megígérte, hogy a
konferencia végeztével hazamegy, nem tud egy-két nappal tovább
maradni. És én?
Eszembe jutott a nanterre-i könyvkiadó és az írásművem arról,
hogy hogyan találta ki a férfi a nőt. Mindaddig senkivel sem
beszéltem magamról, még Ninóval sem. A mosolygós és majdnem
néma nő voltam, aki a nagyszerű nápolyi professzorral tölti az
éjszakát, és nappal se mozdul mellőle, lesi az óhaját, issza a szavait.
És most színlelt könnyedséggel odavetettem: csak Ninónak kell
hazamennie, nekem viszont pont Nanterre-ban van dolgom.
Kiadják egy könyvemet, az is elképzelhető, hogy már meg is jelent,
félig elbeszélés, félig esszé, mi lenne, ha magukkal mennék,
elugorhatnék a kiadómhoz? Úgy néztek rám, mintha csak most
vennék észre, hogy egyáltalán a világon vagyok, és megkérdezték,
mivel foglalkozom. Megmondtam, és kiderült, hogy Colombe jól
ismeri a hölgyet, aki a kicsi, de nagyon is jó hírű könyvkiadót
igazgatja. Nekibátorodtam, és némi túlzástól sem visszariadva
ecseteltem irodalmi pályámat. Nem a franciák előtt akartam én
tündökölni, hanem Nino előtt. Emlékeztetni akartam, hogy van saját
életem is, vannak sikereim, képes voltam otthagyni a lányaimat és
Pietrót, és ha kell, nélküle is megvagyok, elválhatnak útjaink, nem
egy hét vagy tíz nap múlva, hanem akár most azonnal.
Figyelmesen hallgatott, aztán nagy komolyan azt mondta
Colombe-nak és Augustinnek: rendben van, ha nem zavarunk,
magukkal megyünk. De amikor kettesben maradtunk, szenvedélyes
szóáradatot zúdított rám, amelynek az volt a veleje, hogy bíznom
kell benne, és való igaz, bonyolult a helyzetünk, de meg fogjuk
oldani, és akkor bizony először is haza kell mennünk, nem
menekülhetünk Montpellier-ből Párizsba, onnan pedig isten tudja,
hová, szembe kell néznem a férjemmel, neki pedig a feleségével,
csak aztán kezdhetjük el közös életünket. Úgy éreztem, hogy
őszintén beszél, nem csak okosan. Zavaromban megcsókoltam, és
azt suttogtam, hogy jó, rendben van. Azért mégiscsak elmentünk
együtt Párizsba: néhány nap még kellett nekem.
 5

Hosszú volt az út, erősen fújt a szél és időnként esett az eső. Sápadt
volt a táj, rozsdafoltos, de néha szétszaladtak a felhők, és minden
felragyogott, ragyogtak az esőcseppek. Mindvégig Ninóhoz bújtam,
el-elaludtam a vállára hajtva fejemet, és élvezettel töltött el, hogy
lám, újabb határokon lépek túl. Jó volt hallanom a kocsit betöltő
idegen nyelvet, jó érzés volt, hogy egy olyan könyv ügyében járok,
amelyet olaszul írtam, de hála Mariarosának, más nyelven jelenik
meg először. Milyen bámulatos dolgok történnek velem, hihetetlen!
Úgy tekintettem arra a kis kötetre, mint egy saját kavicsra, amelyet
kiszámíthatatlan röppályára indítottam, akkora sebességgel,
amelyet meg sem közelít azoknak a köveknek a sebessége,
amelyeket Lila meg én gyerekkorunkban hajítottunk a fiúk
bandájára.
De az út nem mindig volt kellemes, és olykor elszomorodtam.
Meg aztán az az érzésem támadt, hogy Nino más hangon beszél
Colombe-bal, mint Augustinnel, arról nem is beszélve, hogy az ujja
hegyével meg-megérinti a vállát. Elpárolgott a jó hangulatom, látva
láttam, hogy egyre bizalmasabb a kapcsolatuk. Mire Párizsba
értünk, ők ketten jól összemelegedtek, élénken cseverésztek,
Colombe nevetgélt, és ösztönösen igazgatta a haját.
Augustin a Saint-Martin-csatorna partján lakott egy szép
lakásban, Colombe nemrégen költözött hozzá. Megmutatták a
szobánkat, de még nem hagytak lefeküdni bennünket. Társalogtak
tovább, mintha félnének magukra maradni. Fáradt voltam, feszült;
én akartam Párizsba jönni, de most abszurdnak éreztem, hogy itt
vagyok, távol a lányaimtól, ismeretlen emberek társaságában,
Ninóval, aki ügyet se vet rám. Amikor végre magunkra csukhattuk a
szobánk ajtaját, megkérdeztem:
– Tetszik Colombe?
– Szimpatikus.
– Azt kérdeztem, tetszik-e.
– Veszekedni akarsz?
– Nem.
– Akkor gondold végig, hogy tetszene Colombe, ha egyszer téged
szeretlek?
Ha szárazon beszélt velem, rögtön rémület fogott el, féltem, hogy
be kell látnom: valami elromlott köztünk. Á, csak kedves azokkal,
akik kedvesen viselkedtek velünk, ezt gondoltam, mielőtt
elaludtam. Rosszat álmodtam. Egyszer csak úgy éreztem, mintha
egyedül volnék az ágyban, próbáltam felébredni, de
visszazuhantam az álomba. Később, nem tudom, mennyi idő
elteltével, újra felriadtam: Nino ott állt a sötétben, legalábbis így
láttam. Aludj!, mondta. Visszaaludtam. Másnap a vendéglátóink
elkísértek bennünket Nanterre-ba. Nino egész úton cinkosan
évődött Colombe-bal. Próbáltam félvállról venni. Vele akarok élni,
és azt nem lehet úgy, hogy folyton figyelem, gyanakszom. Elérve úti
célunkat nyájasan körüludvarolta Mariarosa barátnőjét, a kiadó
tulajdonosát és annak üzlettársát – egyikük jó negyvenes, másikuk
túl a hatvanon, egyik sem hasonlítható Augustin csinos kedveséhez
–, és én megkönnyebbülve sóhajtottam. Nem kell rémeket látni,
minden nővel így viselkedik. Végre megint jól éreztem magam.
A két nő szeretettel fogadott, Mariarosa felől érdeklődtek.
Megtudtam, hogy a könyvecském nemrég került a boltokba, de
máris megjelent két kritika. Az idősebbik hölgy meg is mutatta,
szemlátomást maga is csodálkozott, hogy milyen jókat írnak róla, és
ezt el is ismételte Colombe-nak, Augustinnek és Ninónak.
Átfutottam a mondott kritikát, két sor itt, négy ott. Nő írta
mindkettőt – én nem ismertem őket, de Colombe és a szerkesztőnők
igen –, és csakugyan fenntartás nélkül dicsérték a könyvet.
Örvendezhettem volna, tegnap még én dicsértem magam, most már
nem kell, magasztalhatnak mások. Mégsem jártam a fellegekben.
Mintha attól, hogy szeretem Ninót, és ő viszontszeret, a szerelem
megváltoztatott volna minden jót, ami történt, történik és történhet
velem: kellemes és nem több, másodlagos. Ennek megfelelően
visszafogott volt az örömöm, és nem mondtam határozott igent a
kiadóim promóciós javaslataira. Jöjjön vissza minél hamarább,
buzgólkodott az idősebbik hölgy, nagyon várjuk. A fiatalabbik
hozzáfűzte: Mariarosa említette, hogy válságban van a házassága,
reméljük, nem viseli meg túlságosan.
Nos tehát, a Pietróval való szakításom híre nemcsak Adeléhez
jutott el, hanem Milánóba, sőt Franciaországba is. Sebaj, gondoltam,
legalább könnyebb lesz visszavonhatatlanná tenni a különválást. És
ezt is gondoltam: elveszem, ami jár nekem, nem fogok félelemben
élni, hogy elveszítem Ninót, és nem fogom halálra aggódni magam
Dede és Elsa miatt. Szerencsém van, Nino szeret, a lányaim pedig a
lányaim, minden megoldódik.
 6

Visszamentünk Rómába. Búcsúzáskor erősen fogadkoztunk, mást se

csináltunk. Azzal Nino indult Nápolyba, én Firenzébe.
Jószerével lábujjhegyen osontam be az otthonomba, biztosra
vettem, hogy életem egyik legnehezebb próbatétele vár. Valójában
pedig az történt, hogy a kislányok aggódó örömmel fogadtak, és egy
tapodtat se mozdultak mellőlem – nemcsak Elsa volt mindenhol a
sarkamban, de még Dede is –, mintha attól félnének, hogy ha szem
elől tévesztenek, újra eltűnök; Adele nyájas volt, és még csak utalni
se utalt rá, hogy mi szél hozta hozzám; Pietro sápadt volt, és beérte
annyival, hogy a kezembe nyomott egy papírlapot, rajta a lista, hogy
ki keresett telefonon (a lista élén Lila négy hívással), és odavetette,
hogy megy dolgozni, ment is, két óra sem telt belé, el sem köszönt az
anyjától meg a kislányoktól.
Adele csak néhány nap elteltével adott hangot a véleményének:
jöjjön meg az eszem, térjek vissza a férjemhez! És jó néhány hét
kellett hozzá, mire végképp tudatosult benne, hogy sem nem fogok
„észhez térni”, sem „visszatérni Pietróhoz”. Ezenközben egyszer
sem emelte fel a hangját, mindvégig megőrizte a nyugalmát, és még
csak ironikus megjegyzést sem tett a Ninóval való hosszú
telefonbeszélgetéseimre. Jobban érdekelték a nanterre-i kiadóból
jövő hívások; a hölgyek tájékoztattak a könyvem fogyásáról és a
Franciaország-szerte tervezett promóciós körút állomásairól,
időpontjairól. Adele nem csodálkozott a jó kritikákon, biztosra vette,
hogy a szövegemnek hasonlóképpen kedvező fogadtatása lesz
Olaszországban, sőt a közbenjárására még nagyobb lesz a
visszhangja a napilapokban. Nem győzte méltatni intelligenciámat,
kultúrámat és bátorságomat, egyetlenegyszer sem kelt a fia
védelmére, aki egyébként a távollétével tüntetett.
Nem hittem, hogy Pietro csakugyan munkát vállalt volna
valamelyik más városban. Ezzel szemben meg voltam győződve róla
– s ez azonnal megvetéssel vegyes haraggal töltött el –, hogy az
anyjára bízta a házasságunk válságának megoldását, ő pedig bujkál
valahol, és vége-hossza nincs könyvén dolgozik. Egyszer aztán nem
bírtam tovább türtőztetni magam, és azt mondtam Adelének:
– Nehéz volt együtt élni a fiaddal.
– Minden férfival nehéz együtt élni.
– Hidd el, hogy vele különösen nehéz volt.
– És szerinted Ninóval könnyebb lesz?
– Igen, könnyebb.
– Tájékozódtam, rossz híre van Milánóban.
– Nem érdekelnek a milánói értesüléseid. Húsz éve szeretem,
megtarthatod magadnak a rágalmakat. Több mindent tudok róla,
mint bárki más.
– Milyen örömmel mondod, hogy szereted!
– Miért ne mondanám örömmel?
– Igazad van, miért ne? Kár is volt mondanom, végtére aki
szerelmes, annak úgysem lehet felnyitni a szemét.
Többé nem hoztuk szóba Ninót. És amikor rábíztam a lányokat,
és rohantam Nápolyba, a szeme se rebbent. Amiképpen nem volt
ellenvetése, amikor közöltem, hogy Nápoly után egy hétre
visszautazom Franciaországba. Csak annyit kérdezett, enyhén
ironikus felhanggal:
– És karácsonykor itt leszel? A lányaiddal leszel?
 Sértetten válaszoltam:
– Persze!
Teletömtem a bőröndöt fehérneművel, elegáns ruhákkal. Dede
és Elsa, akik pedig soha egy szóval sem érdeklődtek az apjukról,
nagyon a lelkükre vették, hogy újra elutazom. Dede olyan dolgokat
mondott, amik nyilvánvalóan nem a saját fejében fogantak, és végül
azt kiabálta: jól van, menj csak, csúnya és undok vagy. Segélykérően
Adelére néztem, reméltem, hogy játszani hívja őket, eltereli a
figyelmüket, de ő tétlen maradt. Látva, hogy megyek az ajtó felé, a
kislányok sírva fakadtak. Elsa azt kiabálta: veled akarok menni!
Dede ellenállt, közönyt erőltetett magára, sőt megvetéssel nézett, de
aztán megtört, és a húgánál is jobban kétségbeesett.
Belekapaszkodtak a kabátomba, a bőröndbe, úgy kellett kitépni
magam a kezükből. Még aztán is hallottam a zokogásukat.
Hosszú volt az út Nápolyba, legalábbis én nagyon hosszúnak
éreztem. Közeledve a városhoz, odaálltam az ablakhoz. És ahogy
lassított a vonat, már a külvárosban haladt, egyre jobban
elhatalmasodott rajtam a fáradtság és a szorongás. Néztem a
rútabbnál rútabb kis szürke házakat, a sínek melletti oszlopok
sorát, a szemaforfényeket, a kőkerítéseket, és mire a vonat befutott
a pályaudvarra, megerősödött bennem az érzés, hogy Nápoly,
amelyhez kötődöm, és amelyhez vissza-visszatérek, a városom
immár semmit sem jelent számomra, az én Nápolyom Ninóra
korlátozódik. Tudtam, hogy nehéz a helyzete, még az enyémnél is
nehezebb. Eleonora elkergette otthonról, az egész élete csupa
bizonytalanság. Néhány hete, átmenetileg, egy egyetemi
kollégájánál lakott, pár lépésnyire a katedrálistól. Én hol leszek? Mit
fogunk csinálni? És főképpen: mit határozzunk a jövőnkre nézve,
merthogy, egyelőre, fogalmunk sincs, mit kezdjünk feldúlt
életünkkel. Egyet tudtam, azt, hogy perzsel a vágy, meghalok, ha
nem találkozhatok vele. Leszálltam a vonatról, féltem, hogy
közbejött valami, és nem tudott értem jönni a vonathoz. De ott volt,
és amilyen langaléta, kimagasodott a tömegből.
Megnyugodtam, és akkor meg kiváltképp, amikor kiderült, hogy
szobát vett ki egy Margellina negyedbeli kis szállodában, tehát nem
akar a barátja lakásában rejtegetni. Őrülten szerelmesek voltunk,
rohant az idő. Este egymáshoz simulva sétáltunk a tengerparton,
átölelte a vállam, és időnként lehajolt, megcsókolt. Igyekeztem
rávenni, hogy jöjjön velem Franciaországba. Hajlott a csábításra, de
végül meghőkölt, az egyetemi dolgaira hivatkozott. Ki nem ejtette a
száján Eleonora vagy Albertino nevét, mintha attól félne, hogy már
az említésük elrontja az együttlétünk örömét. Én viszont nem
hallgattam el, hogy a lányaim mennyire elkeseredtek, és azt
mondtam, hogy mielőbb megoldást kell találnunk. Éreztem, hogy
ideges, és igyekszik kerülni minden feszültséget, és féltem, hogy
egyszer csak bejelenti: nem bírom tovább, hazamegyek. És amikor
éppen vacsorázni indultunk, kiderült, mi a baja. Komor képet
vágott, és kibökte, hogy mondania kell valamit, aminek nem fogok
örülni.
– Ki vele!
– Lina ma délelőtt telefonált.
– És?
– Találkozni akar.
 7

Elromlott az este. Nino elmondása szerint az anyósom árulta el

Lilának, hogy Nápolyban leszek. Nino zavarban volt, gondosan
megválogatta a szavait, és ilyesféle részletekkel szolgált: Lilának
nem volt meg az elérhetőségem, a húgomtól kérte el az egyik
kollégám otthoni számát, és kevéssel az előtt hívott fel, hogy
kimentem eléd az állomásra, és csak azért nem szóltam róla tüstént,
nehogy felidegesítselek, és odalegyen az egész napunk.
– Tudod, milyen – hajtotta le a fejét –, nem tudtam nemet
mondani. Holnap tizenegykor van találkozónk vele az Amedeo téri
metróállomás bejáratánál.
Nem bírtam uralkodni magamon:
– Mióta vagytok újra kapcsolatban? Találkoztatok?
– Mit képzelsz? Dehogy!
– Nem hiszek neked.
– Esküszöm, Elena, hogy 1963 óta nem találkoztam Linával, és
nem is beszéltem vele.
– Tudod, hogy a gyerek nem a tiéd?
– Ma reggel mondta meg.
– Ezek szerint hosszú beszélgetés volt, hosszú és bizalmas.
– Ő hozta elő a gyerek kérdését.
– És te ez alatt a sok év alatt sosem érdeklődtél felőle?
– Ez az én problémám, nem hiszem, hogy meg kellene beszélnem
veled.
– A te problémáid mostantól az én problémáim is. Sok dolgot kell
megbeszélnünk, és kevés az időnk, nem azért hagytam ott a
kislányaimat, hogy Linával csevegjek. Minek beszéltél meg vele
találkozót?
– Azt hittem, örülni fogsz. Különben pedig ott a telefon, hívd fel a
barátnődet, mondd meg, hogy nem érünk rá, nem tudsz találkozni
vele.
Na tessék! Egyszer csak elvesztette a türelmét, én pedig
elhallgattam. Igen, tudtam, hogy milyen Lila. Amióta visszatértem
Firenzébe, gyakran hívogatott, én mindannyiszor letettem a kagylót,
sőt megkértem Adelét, hogy ha ő veszi fel, mondja, hogy nem
vagyok otthon. De Lila nem adta fel. Elképzelhető, hogy csakugyan
Adele árulta el neki, hogy Nápolyba látogatok, Lila pedig gondolta,
hogy nyilván nem megyek a telepre, és szerét ejtette, hogy felvegye
a kapcsolatot Ninóval. Mi ebben a rossz? És egyáltalán: mire
számítottam? Mindig is tudtam, hogy Nino szerelmes volt Lilába, és
Lila viszontszerette. Na és? Sok idő eltelt azóta, hülyeség
féltékenykedni. Megsimogattam Nino kezét, és halkan azt
mondtam: jól van, holnap megyünk az Amedeo térre.
A vacsoránál Nino magához ragadta a szót, és hosszan beszélt a
jövőnkről. Megígértette, hogy a francia utam után elindítom a
különválás folyamatát. Egyszersmind biztosított róla, hogy ő már
konzultált egy ügyvéd barátjával, és eltökélte, hogy végigmegy a
megkezdett úton, jóllehet tisztában van a nehézségekkel, és hogy
Eleonora meg a rokonsága jó sok kellemetlenséget fog okozni neki.
Tudod, mondta, itt, Nápolyban bonyolultabbak ezek a dolgok: a
feleségem szülei majdnem olyan maradiak, mint a mieink, és
semmi jóra nem számíthatunk a részükről, még ha magasabb is a
társadalmi rangjuk, és tele vannak is pénzzel, nem számít. És
mintha világosabbá akarná tenni az eszmefuttatását, ellenpontként
dicsérni kezdte az apósomékat; milyen kár, mondta nagy hevülettel,
hogy énnekem nem olyan remek emberekkel van dolgom, amilyen
az Airota család. Mert az Airoták, ugyebár, rendkívül civilizáltak, és
nagy-nagy kulturális hagyományt mondhatnak magukénak.
Hallgattam, amit mond, de Lila már közénk férkőzött, nem
tudtam eltávolítani az asztalunktól. Eszembe jutott, mi mindent
vállalt, csak hogy Ninóval lehessen, azzal sem törődve, hogy mit
művelne vele Stefano vagy a bátyja, Rino vagy Michele Solara, ha
kitudódna. A szüleinkre való utalás felvillantotta előttem az ischiai
emlékeket – Lila Ninóval Forióban, én Donatóval a nedves fövenyen
–, és megborzongtam. Na, ezt a titkot sosem árulhatom el neki,
gondoltam. Még ha két ember szereti egymást, akkor is jócskán
vannak köztük kimondhatatlan szavak, és ha valaki más kimondja
őket, könnyen lehet, hogy vége a kapcsolatnak. Az apja meg én, Lila
meg ő. Elhessegettem az undorító gondolatot, Pietróra tereltem a
szót, arra, hogy mennyire szenved. Nino felhevült, most ő
féltékenykedett, én pedig nyugtatgattam. Legyen vége, ki-ki
szakítson a házastársával, ezt kívántuk meg egymástól, e nélkül
nem kezdhetünk új életet. Új életet, de mikor és hol? A munkája
Nápolyhoz kötötte Ninót, engem a lányaim Firenzéhez.
– Költözz vissza – mondta hirtelen –, gyere, minél hamarabb!
– Nem lehet, biztosítani kell, hogy Pietro láthassa a kislányokat.
– Majd váltjátok egymást: egyszer te viszed őket, másszor ő jön
értük.
– Nem fog belemenni.
– Dehogynem.
Így ment egész este. Minél többet beszéltünk a problémáról,
annál bonyolultabbnak láttuk, és minél jobban beleéltük magunkat,
hogy együtt élünk – mindennap, minden éjjel –, annál inkább
vágytunk rá, és eltűntek előlünk a nehézségek. Kiürült a vendéglő, a
pincérek halkan beszélgettek, ásítoztak. Nino fizetett, és
visszamentünk a tengerpartra, ott még zajlott az élet. Néztem a
sötétlő vizet, beszippantottam a sós tengeri levegőt, és úgy éreztem,
hogy a telep sokkal messzebb van, mint amikor Pisába vagy
Firenzébe mentem. Még Nápoly is messze került Nápolytól. És Lila
Lilától: nem is ő volt a közelben, hanem a tulajdon szorongásom.
Mellettem pedig, közvetlenül mellettem Nino; Nino és én: semmi
más nem számít. Menjünk, feküdjünk le, suttogtam a fülébe.
 8

Másnap korán keltem, és bevettem magam a fürdőszobába. Sokáig

zuhanyoztam, aztán óvatosan szárogattam a hajam, nehogy a
nagyon forró levegőt fújó szállodai hajszárító tönkretegye a
frizurámat. Nem sokkal tíz óra előtt felébresztettem Ninót, és ő még
félig álomban megdicsért, hogy milyen szép a ruhám. Csábított
vissza az ágyba, de nem hagytam magam. Próbáltam úgy tenni,
mintha minden rendben volna, de igenis nehezteltem rá, amiért
szerelmes napunk Lila napjává változik, a közelgő találkozóra
pazaroljuk az időnket.
Elvonszoltam Ninót reggelizni. Nem tréfálkozott, nem
csúfolódott, csak az ujja hegyével megsimogatta a hajamat, és azt
mondta: gyönyörű vagy. Nyilván nyugtalannak látott. És úgy is volt,
nyugtalanított, hogy hátha a legragyogóbb Lilát pillantom meg a
találkozón. Én olyan vagyok, amilyen, az ő eleganciája viszont
természet adta elegancia. A tetejébe most pénze is van megint, és ha
éppen kedve szottyan, gondot is fordít a küllemére, mint annak
idején, igen fiatalon, a Stefano pénzéből. Aggasztott, nehogy Nino
újra a varázsa alá kerüljön.
Fél tizenegy körül léptünk ki a szállodából, hideg szél fújt.
Gyalog mentünk az Amedeo tér felé, nem siettünk, a vastag
kabátban is reszkettem. Nino átkarolta a vállamat. Nem hoztuk
szóba Lilát. Nino arról beszélt, egy kicsit mesterkélten, hogy
micsoda fejlesztések vannak a városban, amióta kommunista
polgármestert választottak, aztán újra feltette a lemezt, hogy
mielőbb költözzek Nápolyba a kislányokkal. Egész úton magához
szorított, és reméltem, hogy Lila már ott áll a kijárat előtt, messziről
meglát, szépnek lát bennünket, és kénytelen-kelletlen megállapítja
magában: „tökéletes pár”. De Nino néhány lépésnyire a
találkozóhelytől elvette a karját a vállamról, és cigarettára gyújtott.
Én majdhogynem ösztönösen megfogtam a kezét, úgy értünk a
térre.
Nem vettem észre Lilát, és reménykedni kezdtem, hogy hátha
nem is jön el. De akkor meghallottam, hogy a nevemet mondja, és a
jól ismert parancsoló hangján szólított, azon a hangon, amelyben
benne van: lehetetlen, hogy ne hallanád, fordulj felém,
engedelmeskedj! A kijárattal szemben lévő kávézó előtt állt, nagy,
barna kabátban, zsebre dugott kézzel, sovány volt, egy kicsit hajlott
a háta, lófarokba fésült hollófekete haját ősz hajszálak csíkozták. Az
örök Lilát láttam magam előtt, a felnőtt Lilát, aki magán viseli a
gyári munka nyomait; nem csinosította ki magát. Megölelt, tiszta
erőből magához húzott, visszaöleltem, de lagymatagon, aztán
kétfelől cuppanós csókot nyomott az arcomra, és nagy vidáman
felkacagott. Ninónak épp csak kezet nyújtott.
Beültünk a kávézóba, és Lila tüstént magához ragadta a szót, de
mintha kettesben volnánk. Azzal kezdte, hogy látja, haragszom rá,
lerí az arcomról; jó, igazad is van, mondta kedvesen, mosolygósan,
megbántottalak, megsértődtél, de hát nem szabad ilyen
érzékenynek lenni, tudhatod, mennyire szeretlek, béküljünk ki, jó?
Nem bólintottam rá, de nem is mondtam nemet. Ninóval
szemben ült, de egyetlen pillantásra se méltatta, nem is szólt hozzá.
Kizárólag az én kedvemért volt ott, és egyszer csak megfogta a
kezem; szép lassan visszahúztam. Békülni akart, és azt, hogy újra
része lehessen az életemnek, jóllehet rosszallta, hogy milyen irányt
adok neki. A rosszallása nyilvánvaló volt abból, hogy választ nem
várva kérdések özönét zúdította rám. Olyannyira áhította, hogy újra
ő töltse ki életem minden zugát, hogy egyik témáról a másikra
váltott, minden átmenet nélkül.
– Milyen a viszonyod Pietróval?
– Rossz.
– És a lányaiddal?
– Jól vannak.
– Különváltok?
– Igen.
– És ti ketten együtt fogtok élni?
– Igen.
– Hol, melyik városban?
– Nem tudom.
– Gyere vissza ide.
– Nem ilyen egyszerű.
– Keresek neked lakást.
– Szólok, ha kell.
– Írsz?
– Megjelent egy könyvem.
– Egy új?
– Igen.
– Nem is hallottam róla.
– Egyelőre csak Franciaországban jelent meg.
– Franciául?
– Persze.
– Regény?
– Inkább esszének mondanám.
– Miről szól?
 Rövid és ködös választ adtam. Enzóról akartam hallani,
Gennaróról, a telepről, a munkájáról. A fiáról beszélve kaján mosoly
suhant át az arcán, és közölte, hogy hamarosan találkozni fogok
vele, Enzo elhozza, és lesz egy szép meglepetés is a számomra. A
telepről közönyösen beszélt. Manuela Solara erőszakos haláláról és
az azt követő zűrökről szólva ennyi volt a megjegyzése: na és?,
egész Olaszországban gyilkolásznak. Közvetlenül ez után,
furcsálltam is, anyámat hozta szóba, dicsérte, hogy milyen
energikus és leleményes, holott pontosan tudta, hogy mennyi
konfliktusunk van egymással. Hasonlóképpen furcsa volt, hogy
felhőtlen szeretettel beszél a szüleiről, még olyan részletekre is
kitért, hogy pénzt tesz félre, szeretné megvenni nekik a lakást,
amelyben réges-rég élnek, hadd legyen végre nyugalmuk
szegényeknek. Ez nekem örömet szerez – mondta, mintha ugyan
magyarázkodnia kellene a nagyvonalúsága miatt –, ott születtem,
kötődöm ahhoz a lakáshoz, és ha Enzo meg én keményen
dolgozunk, összejön a pénz, hogy megvásároljuk. Lila most már
napi tizenkét órát gályázott, nemcsak Michele Solarának dolgozott,
más ügyfeleknek is. Tanulom egy új gép, a System/32 használatát –
számolt be –, ez már sokkal fejlettebb, mint amit mutattam
Acerrában, fehér a háza, egészen kicsi, hat hüvelyk a képernyő
átmérője, integrált billentyűzete és nyomtatója van. És beszélt,
beszélt az egyre jobb számítógépekről. Jól informált volt, mint
mindig, és lelkesedett minden újdonságért – legalábbis néhány
napig, aztán megunta őket. Ez az új masina, ez gyönyörű szép,
mondta. És ezt fűzte hozzá: kár, hogy a gépen kívül minden szar.
Ekkor Nino megszólalt, és pont az ellenkezőjét tette, mint addig
én: részletes információkkal szolgált. Magasztalta a könyvemet,
elmondta, hogy hamarosan Olaszországban is megjelenik, és hogy
Franciaországban milyen jó kritikákat kapott, arról is tájékoztatta
Lilát, hogy nekem súlyos problémáim vannak a férjemmel és a
gyerekeimmel, ő pedig szakított a feleségével, újra kijelentette, hogy
az az egyetlen megoldás, ha visszajövök Nápolyba, nagyon is jó
lenne, ha Lila lakást találna nekünk, és mindezek után feltett
néhány szakavatott kérdést Lila és Enzo munkájára vonatkozóan.
Egy kis rosszérzéssel hallgattam. Fesztelen volt, részint azt
bizonyítandó, hogy igazat mondott, jó régóta nem találkozott
Lilával, részint pedig hogy mutassa, Lilának immár nincsen semmi
hatása rá. A modora nem is emlékeztetett arra a hangra, amelyet
Colombe-bal és egyáltalán (természetéből fakadó hódításvágytól
hajtva) minden nővel megütött. Nem élt negédes szófordulatokkal,
nem nézett egyenesen Lila szemébe, és csak akkor érződött
melegség a hangjában, ha engem dicsért.
Mégis, mégis eszembe jutott a citarai strand, ahogy Lila meg ő
egymásra találtak, és engem a legkülönfélébb ürügyekkel
eltávolítottak a maguk közeléből. Hanem ezúttal éppen az
ellenkezője történt, mint annak idején. Még ha egymást
kérdezgették és egymásnak válaszoltak is, mindvégig felém
fordultak, hozzám intézték a szavaikat, minta én volnék az egyetlen
beszélgetőtársuk.
Vagy fél óra hosszat társalogtak így, és semmiben nem értettek
egyet. Az volt a legmeglepőbb, hogy Nápolyról végképp eltért a
véleményük. A politikáról vajmi keveset tudtam akkoriban: az
anyai teendők, a második könyvemre való felkészülés és az írás,
főleg pedig a zaklatott magánéletem annyira lekötött, hogy jó ideje
napilapot sem vettem a kezembe. Ők ketten viszont mindenről
mindent tudtak. Nino sorolta a nápolyi kommunista és szocialista
politikusokat, akiket jól ismer és akikben bízik. Nem győzte dicsérni
a végre-valahára tisztességes városi közigazgatást és az élén álló
polgármestert, azt a rokonszenves, derék férfiút, akitől távol áll a
hagyományos rabló politika. És levonta a tanulságot: érdemes
Nápolyban élni és dolgozni, vétek volna elszalasztani a lehetőséget.
Lilának mindenre volt valami gunyoros válasza. Nápoly éppolyan
rohadt, mint annak előtte, és ha nem leckéztetik meg istenigazából
a monarchistákat, fasisztákat meg kereszténydemokratákat a sok
disznóságért, sőt szemet hunynak, mint most a baloldal, akkor a
várost hamarosan visszaveszi a szatócsnépség (éles kis nevetést
hallatott, amikor kimondta a szót), a városi bürokrácia meg a
Camorra, újra az ügyvédek meg a földmérők lesznek az urak. De
még a vitájuknak is engem helyeztek a középpontjába. Mindketten
azt óhajtották, hogy visszatérjek Nápolyba, de kimondva-
kimondatlanul szerettek volna kivonni a másik hatása alól;
költözzek haladéktalanul a városba, amelyet azonban más-más
szemmel néznek: Nino megbékélt vele, és kedvezően vélekedett az
irányításról, Lila képzelt Nápolya bosszút állt volna a fosztogatókon,
de elküldte volna a francba a kommunistákat és a szocialistákat is,
és szíve szerint nulláról indult volna.
Figyeltem őket az egész beszélgetés alatt. Feltűnt, hogy minél
bonyolultabb a téma, Lina annál választékosabban beszél; tudtam
én, hogy csak rejtegeti az olasztudását, most mégis meglepett, hogy
nem nyelvjárásban fejezi ki magát, mert minden mondatával
elárulta, hogy műveltebb, mint amilyennek látszani akar. Ámultam,
hogy Nino, aki pedig rendszerint olyan szellemes és magabiztos,
most gondosan megválogatja a szavait, mi több, olykor behúzza a
nyakát. Mindketten feszengnek, gondoltam. Régen kendőzetlenül
mutatkoztak egymás előtt, és most szégyellik. Mire megy ki a játék?
Megcsalnak?, most, itt, a szemem láttára? Értem harcolnak, vagy a
régi vonzalmukon akarnak úrrá lenni? Szándékosan jelét adtam,
hogy unom a jelenetet. Lila észrevette, felpattant, és elsietett,
mintha vécére kellene mennie. Nem mondtam semmit, nehogy Nino
támadásnak vegye a megjegyzéseimet, és ő sem szólalt meg. Lila
visszajött, és vidáman azt kiáltotta:
– Gyerünk, menjünk Gennaróhoz!
– Nem mehetünk – mondtam –, már elígérkeztünk.
– A fiam nagyon szeret, odalesz, ha nem találkoztok.
– Mondd meg neki, hogy sokszor üdvözlöm, és én is nagyon
szeretem őt.
– A Mártírok terén beszéltem meg a találkozót Alfonsóval, az ide
tíz perc, utána eldöntitek, hogy velem jöttök vagy nem jöttök.
A szemébe néztem, és Lila résnyire húzta, mintha el akarná
rejteni. Aha!, szóval ez a terve. A Solarák cipőboltjába akarja vinni
Ninót, arra a helyre, amely egy teljes éven át kettőjük titkos
találkahelye volt.
Mosolyra húztam a szám: sajnálom, muszáj mennünk. És Ninóra
néztem, ő pedig tüstént hívta a pincért, fizetünk. Lila nem hagyta
annyiban a dolgot: meg van beszélve, mondta, és elengedte a füle
mellett Nino tiltakozását, a szokásos erőszakosságával igyekezett
jobb belátásra bírni:
– Genno nem lesz egyedül, Enzo hozza. És lesz velük még valaki,
aki alig várja, hogy találkozzon veled, legalább arra adj neki
alkalmat, hogy üdvözöljön.
A szóban forgó személy Antonio Cappuccio volt, lánykori
udvarlóm, akit a Solara fivérek visszarendeltek Németországból, az
után, hogy az anyjukat meggyilkolta valaki.
 9

Lila elmondása szerint Antonio egyedül érkezett Manuela

temetésére, és alig lehetett megismerni, olyan sovány volt. Néhány
nap elteltével beköltözött egy lakásba, nem messze a Melináétól,
amelyben ott lakik Stefano és Ada is, aztán a telepre költöztette a
családját, a német feleségét meg a három gyereket. Szóval igaznak
bizonyult, hogy megnősült, és gyerekei vannak. Életem különb-
különb mozzanatai összerendeződtek a fejemben. Antonio fontos
eleme volt annak a világnak, amelyből jöttem, Lila szavai
jelentőséget adtak az általa szervezett találkozónak, könnyűnek
éreztem magam. Odasúgtam Ninónak: csak néhány perc, jó?
Megvonta a vállát, és már indultunk is a Mártírok terére.
Nino zsebre dugott kézzel, lehajtott fejjel, mogorván jött
mögöttünk, Lila pedig végig az úton a régi meghitt bizalmassággal
beszélt velem. Azt tanácsolta, hogy az első adódó alkalommal
látogassam meg Antonio családját. Élénk színekkel festette le nekem
az asszonyt és a gyerekeket. Az asszony gyönyörű, még nálam is
szőkébb, és a három gyerek is szőke, nem az apjukra ütöttek, aki
úgy néz ki, mint egy szaracén; ha együtt sétálnak mind az öten a
főutcán, olyan, mintha Antonio a halvány arcú, lenszőke rabjaival
vonulna. Felkacagott, és aztán felsorolta, hogy Antonión kívül ki
mindenki lesz ott a Solara cipőboltban, hogy személyesen
üdvözöljön. Carmen – de ő dolgozik, úgyhogy csak egy-két percre
ugrik be, aztán Enzo visszaviszi –, Alfonso, természetesen, hiszen ő
változatlanul ott dolgozik, és Marisa a gyerekekkel. Tényleg csak
néhány percet kell rájuk szánnod – mondta Lila –, örömet szerzel
nekik, tudod, mennyire szeretnek téged.
Miközben beszélt, az járt a fejemben, hogy akikkel most
találkozni fogok, egykettőre elterjesztik majd a telepen, hogy a
házasságomnak befellegzett, a szüleimnek is a fülébe jut, és az
anyám megtudja, hogy a Sarratore fiú szeretője lettem. De nem
izgatott a dolog, mi több, örültem, hogy Ninóval látnak, és a
barátaim összesúgnak a hátam mögött: hát ez a nő tényleg megy a
saját feje után, otthagyta a férjét meg a gyerekeit, és összeállt egy
másik férfival. Meglepő volt a felismerés, hogy arra vágyom, hogy
hivatalosan összekapcsoljanak Ninóval, igenis vágyom rá, hogy vele
lássanak, az Elena–Pietro pár emlékét kitörölje az Elena–Nino pár
valósága. Nyugalom töltött el, felkészültem, hogy belelépjek a Lila
állította csapdába.
Lila beszélt, beszélt, egy lélegzetvételnyi szünetet sem tartott,
aztán egyszer csak belém karolt, mint a régi szép időkben. Nem
hatott rám a gesztusa. Arról akarja meggyőzni magát, hogy
ugyanazok vagyunk, akik voltunk, gondoltam, de ez nem igaz, ideje
ráébrednünk, hogy felemésztettük egymást; a karja akár fából is
lehetne, más szóval: valóságosan nem idézi fel az érintése keltette
egykori érzéseket. És eszembe jutott, hogy néhány éve azt kívántam,
bárcsak beteg volna és meghalna. Akkor még, igen, élő volt a
kapcsolatunk, érzelemteli, ezért hát fájdalmas. Mostanra ez
megváltozott. Mindaz a szenvedély, amire képes a szív – borzalmas,
de azt is táplálni tudta, hogy Lila halálát kívánjam –, most kizárólag
arra a férfira irányult, akit öröktől fogva szerettem. Lila úgy
képzelte, hogy megvan benne az egykori bűverő, és mindenre rá
tud venni, amire csak akar. De tulajdonképpen mi a célja vele, hogy
összetereli azokat, akik gyerekkorukban vagy nagyon fiatalon
szerelmesek voltak egymásba? Amit néhány perce még csapdának
gondoltam, most ártalmatlan múzeumlátogatásnak tetszett. Bármi
is Lila szándéka, nekem csak egy fontos. Nino a fontos, Nino és én,
én és Nino, bánom is én, ha megbotránkoztatom a telepet, azzal is
csak elismertetem, hogy egy pár vagyunk. Immár nem
kapcsolódtam össze Lilával, olyan volt, mintha nem volna vér a
karjában, mintha csak a kabátunk szövete érne egymáshoz.
Kiértünk a Mártírok terére. Szóltam Ninónak, hogy a húga is ott
lesz a boltban, gyerekestül. Bosszúsan morgott valamit. Már ott
virított előttünk a cégtábla – SOLARA –, beléptünk, minden szem
Ninóra irányult, de úgy köszöntöttek, mintha egymagam volnék.
Csak Marisa szólt a bátyjához, és nem látszott rajtuk, hogy
örülnének a találkozásnak. Marisa szemrehányással kezdte: soha
nem jelentkezel, a színedet se látjuk, mama beteg, a papa
elviselhetetlen, te meg szarsz az egészre. Nino nem mondott
semmit, csak szórakozottan megcsókolta az unokaöccseit, de Marisa
további szemrehányásokat zúdított rá, és Nino végül kénytelen-
kelletlen odavetette: hagyjál békét, Marì, nekem is megvan a
magam baja. Engem kézről kézre adtak, mindenki elhalmozott a
szeretetével, de azért szemmel tartottam Ninót, nem
féltékenységből, hanem mert aggódtam, hátha kínosan érzi magát.
Nem tudtam, emlékszik-e Antonióra, és ha igen, ráismer-e, én
vagyok az egyetlen, aki tudja, hogy egykori udvarlóm látta el olyan
alaposan a baját annak idején. Láttam, hogy köszönés gyanánt
halvány mosollyal odabiccentenek egymásnak, és Enzo, Alfonso
meg Carmen is csak ennyire méltatta. Nino számára ők mind
idegenek voltak, Lila társasága meg az enyém, soha semmi köze
nem volt hozzájuk. Hogy a köszönés megvolt, Nino cigarettázva
járkált az üzletben, és senki nem szólt hozzá egy szót se, most már a
húga sem. Ott volt, jelen volt, az az ember volt, akiért elhagytam a
férjemet. Ezt most már Lila is tudomásul vette, kénytelen volt
tudomásul venni. Most, hogy mindenki jól megnézte magának,
egyetlen dolgom maradt, szerettem volna gyorsan kimenekíteni, és
elvinni valahová jó messzire.
 10

Abban a fél órában, amit a boltban töltöttem, kaotikusan vegyült,

ütközött múlt és jelen: a Lila rajzolta cipők, az esküvői ruhás
fényképe, a megnyitó és Lila vetélésének estéje, az üzlet szalonná
alakítása és az ablaktalan helyiség, amelyet a saját használatára
alakított ki, és a mostani állapot, hogy már elmúltunk
harmincévesek, és kinek-kinek megvan a maga története; hallom a
hangokat és a bennük rejlő titkokat.
Összeszedtem minden erőmet, és vidámságot erőltettem
magamra. Megöleltük, megcsókoltuk, megsimogattuk egymást
Gennaróval, váltottunk néhány szót; tizenkét éves nagyfiú lett, már
pelyhedzett a bajusza, és kiköpött olyan volt, mint Stefano az ő
korában, mintha a szülőanyja génjei benne se volnának. Igyekeztem
ugyanolyan szeretetet mutatni Marisa gyerekei és maga Marisa
iránt is, hálás volt a kedvességemért, és néhány megjegyzéssel
tudomásomra hozta, hogy tájékozva van életem fordulata felől. Azt
mondta: most, hogy sűrűbben jársz majd Nápolyba, gyere el
hozzánk is, tudom, hogy ti mindig el vagytok foglalva, folyton
tanulmányoztok valamit, mi meg nem, de azért szánjatok ránk is
egy kis időt, jó?
A férje mellett állt, és erősen fogta a gyerekei kezét, azok meg
próbáltak szabadulni, futottak volna ki az utcára. Marisa arcán
nyoma sem látszott, hogy Ninóval egy vérből való, és az anyjára
sem hasonlított. Most, hogy egy kicsit elnehezült a teste, Donatóra
emlékeztetett, amiképpen a modora is, a felszínessége, ahogyan azt
a látszatot igyekezett kelteni, mintha minden jó és szép volna az
életében, szép a család, szépek a gyerekek. Alfonso bólogatott a
szavaira, szólni nem szólt, de rám mosolygott, kivillantva hófehér
fogsorát. Néztem Alfonsót, és nem tudtam hová tenni. Roppant
elegáns volt, hosszú, fekete haja lófarokba fogva még jobban
kiemelte finom vonásait, de volt a gesztusaiban, az arckifejezésében
valami szokatlan és nyugtalanító. Ninón és rajtam kívül ő volt az
egyetlen a jelenlévők közt, aki az elemi után továbbtanult, és
mintha az idő múlásával nemhogy fakultak volna az iskolázottság
nyomai, egyre erősebben ott látszottak ruganyos testén, finom
arcán. Milyen szép, milyen kiművelt! Marisa minden áron szerette
volna megszerezni, de ő kisiklott a kezéből, és tessék!, most itt
állnak egymás mellett; Marisának, ahogy öregszik, egyre több
férfias vonása van, Alfonso pedig egyre nőiesebb, és itt vannak
mellettük a gyerekeik, akik, a pletykák szerint, Michele Solarától
vannak. Nagy sokára Alfonso is megszólalt; igen – mondta,
megerősítve Marisa meghívását –, örülnénk, ha valamelyik este
eljönnétek hozzánk vacsorára, mire Marisa: mikor írsz egy újabb
könyvet, Lenù?, már nagyon várjuk, de aztán kövesd ám a divatot!,
azt hitted, hogy malac dolgokat írsz, de pedig nem, láttad, micsoda
pornográf izéket írnak mostanában?
A jelenlévők, mint mondtam, Nino iránt a legcsekélyebb
rokonszenvet sem mutatták, de egyetlen rossz szavuk, még csak
rosszalló vagy kaján pillantásuk se volt rám, nem minősítették az
érzelmi életemet és választásomat. Mindenki megölelt, megcsókolt,
és szavakkal is kifejezték irántam való szeretetüket, tiszteletüket.
Enzo megropogtatta a bordáimat, és ahogy rám mosolygott, szavak
nélkül is azt mondta: csinálhatsz bármit, én mindig szeretni foglak.
Carmen gyorsan bevonszolt egy sarokba – zaklatott volt, egyre az
óráját nézte –, rögtön a fivéréről kezdett beszélni, de mintha én egy
jóakaratú felsőbb hatalom volnék, aki mindent tud és mindenre
képes, és ha netalán ballépést követ el, a dicsfényét még az sem
homályosíthatja el. Nem említette a gyerekeit, a férjét, a
magánéletét, az én magánéletemet. Nyilvánvalóan magára vállalta,
hogy viseli a Pasqualéra sütött terroristavád teljes súlyát, de csak
azért, hogy a vádlók ellen fordítsa. Egy-két perces beszélgetésünk
alatt nemcsak azt hangoztatta, hogy a bátyját ártatlanul üldözik,
hanem azt is, hogy Pasquale bátor ember, jó ember; a szemében a
meggyőződés lángja lobogott, amikor kijelentette, hogy történjen
bármi, ő mindig mellette áll. Velem pedig tartani akarja a
kapcsolatot, adjam meg a telefonszámomat és a címemet. Te egy
fontos személyiség vagy, Lenù – súgta oda –, ismersz olyanokat, akik
segíteni tudnak Pasqualénak, ha ugyan meg nem ölik. Azzal intett
Antoniónak, aki félrehúzódva állt, pár lépésnyire Enzótól. Gyere! –
szólt oda neki –, mondd meg te is! Antonio pedig lesunyt fejjel elém
állt, és körülbelül a következőket mondta, bátortalanul, nehézkesen:
tudom, hogy Pasquale bízik benned, járt nálad, mielőtt azt csinálta,
amit csinált, úgyhogy ha találkoztok, mondd meg neki, hogy ne
mutatkozzon, tűnjön el Olaszországból. Már megmondtam
Carmennek: nem a csendőrök a probléma, hanem a Solarák:
biztosra veszik, hogy ő ölte meg Manuela nénit, és ha megtalálják –
ma, holnap, évek múlva –, nem tudok majd segíteni rajta. Miközben
Antonio a kis szónoklatát tartotta, Carmen ugyanazt a kérdést
ismételgette: érted, Lenù?, és aggodalmasan fürkészte az arcomat.
Aztán megölelt, megcsókolt, és a fülembe súgta: Lina és te, nekem ti
a testvéreim vagytok. És elsietett Enzóval, dolguk volt.
Kettesben maradtam Antonióval. Egy test, két ember – ez jutott
eszembe. Az egyik az a fiú, aki a tóparton tartott a karjában, és
bálványozott, az a fiú, akinek átható szaga a beteljesületlen vágyat
idézte emlékezetembe. A másik ember az a szikár férfi, aki most itt
áll előttem, egy felesleges deka sincs rajta, a bőr ráfeszül a kiálló
pofacsontra, tekintete kemény, kifejezéstelen, lábán ormótlan
bakancs. Zavartan azt mondtam, hogy senkit sem ismerek, aki
segíteni tudna Pasqualénak, Carmen túlbecsül engem. De azonnal
ráébredtem, hogy Antonio még Carmennél is nagyobbra tart. Nem
kell szerénykedni – mormogta –, olvasta a könyvemet, ráadásul
németül, világhírű vagyok. A külföldön töltött hosszú évek ellenére,
és bár az eltelt évek alatt bizonyára sok csúf dolgot látott és csinált a
Solarák zsoldosaként, megmaradt telepi srácnak, és változatlanul
úgy hitte – vagy azt a látszatot akarta kelteni, hogy örömet
szerezzen nekem –, hogy hatalmam van, hiszen benne vagyok az úri
társaságban, egyetemi diplomám van, beszélem az irodalmi olaszt
és könyveket írok. Nevetve azt mondtam: azt a könyvet egyedül te
vetted meg Németországban. Kérdezgettem a feleségéről, a
gyerekekről. Félszavakkal válaszolgatott, és kikormányzott a térre.
– Na, ugye hogy igazam volt?
– Miben?
– Ő vett rá, hogy hazudozzál nekem.
– Kislány voltam.
– Nagylány. És okosabb, mint én. El nem tudod képzelni, mennyit
ártottál, amikor elhitetted velem, hogy bolond vagyok.
– Hagyd abba!
Elhallgatott, én hátráltam be, az üzletbe. Szorosan jött utánam,
és a küszöbön megállított. Pár másodpercig rámeresztette a szemét
Ninóra, aki az egyik sarokban ücsörgött.
Halkan azt mondta:
– Szólj, ha téged is bántani próbál!
 Nevettem:
– Jó. Szólok.
– Ne nevess, beszéltem Linával. Ő jól ismeri, és azt mondja, ne
bízz benne. Mi tisztelünk téged, ő nem.
Lila. Antoniót használja hírnöknek, hogy figyelmeztessen az
esetleges kellemetlenségekre. Néztem, hol van. Félrehúzódva
játszott Marisa gyerekeivel, de közben résnyire összehúzott
szemmel éberen figyelt. És szokás szerint ő irányított mindenkit:
Carment, Alfonsót, Marisát, Enzót, Antoniót, a saját fiát és a többiek
gyerekeit, de talán az üzlet tulajdonosait is. Engem viszont nem fog
bűvkörébe vonni, tökéltem el magam, azoknak az időknek vége,
egyszer s mindenkorra. Elköszöntem tőle, és ő úgy magához
szorított, mintha a belsejébe akarna préselni. Miközben sorra
elbúcsúztam a többiektől is, újra elámultam Alfonsón, de most
rájöttem, mit találtam olyan furcsának rajta. Régen sem hasonlított
annyira don Achillére és Mariára, mint a testvérei, Stefano és
Pinuccia, de most már egyetlen arcvonása sem emlékeztetett a
szüleire. Lófarokba húzott hosszú hajával – rejtélyes módon – Lilára
hasonlított.
 11

Visszamentem Firenzébe, beszéltem Pietróval a válásunkról.

Veszekedtünk, és Adele, hogy mentse a kislányokat és saját magát,
bezárkózott velük a szobájába. A veszekedés egyre hevesebb lett,
mígnem rájöttünk, hogy ezt nem tehetjük, mármint hogy a
lányainkkal nem tehetjük meg, hogy az alkalomhoz illő hangerővel
veszekedjünk. Folytattuk az utcán. De Pietro fogta magát, faképnél
hagyott – olyan dühös lettem rá, hogy látni se akartam soha többé –,
én pedig hazamentem. A gyerekek aludtak, Adele a konyhában
olvasott. Azt mondtam:
– Láttad, hogy bánik velem?
– És te?
– Én?
– Igen, te. Tudod, hogy bánsz vele és hogy elbántál vele?
Otthagytam, bementem a szobámba, jól becsaptam az ajtót. A
szavaiból kiérződő megvetés bántott és meglepett. Most először
fordult nyíltan ellenem.
Másnap elutaztam Franciaországba, telve lelkifurdalással a
zokogó kislányok miatt és megrakodva olvasmányokkal a
vonatútra. De hiába próbáltam belemélyedni az olvasásba, a
szemem előtt elmosódtak a betűk, és Ninót láttam magam előtt,
Pietrót és a gyerekeimet, a megváltozott Alfonsót, és Carmen
hangját hallottam, ahogy Pasquale dicséretét zengi. Fáradtan
érkeztem Párizsba, kuszábbak voltak a gondolataim és az érzéseim,
mint valaha. Hanem amikor megpillantottam a peronon a
fiatalabbik nőt a kiadóból, menten jókedvem kerekedett, örömmel
vártam, hogy újra olyan társasági életet élhessek, amilyenbe
Ninóval éppen csak belekóstoltam Montpellier-ben. De most nem
volt hotel, nem volt előadóterem, minden szegényesnek bizonyult. A
kiadóim nagy városokba is vittek meg kicsikbe is, mindennap
továbbutaztunk, és minden áldott este író-olvasó találkozó és vita
volt egy-egy könyvtárban, sőt akár magánlakásban is. Házi koszt,
vendégágy, olykor csak dívány.
Kimerültem, lefogytam, egyre jobban elhanyagoltam a külsőmet.
A kiadómnak viszont nem okoztam csalódást, és a napról napra
változó közönség körében is sikerem volt. Ahogy ide-oda
utazgattam, és ismeretlen emberekkel beszélgettem egy idegen
nyelven, amelyet azonban sikerült egyre jobban elsajátítanom, újra
felfedeztem magamban azt az adottságot, amelyről már évekkel
korában, az első könyvemmel tanúságot adtam, vagyis hogy képes
vagyok személyes élményekből minden erőltetés nélkül,
természetesen eljutni a nagyobb összefüggésekig. Ez volt a
módszerem minden este, a saját életemből indultam ki, és a
helyzetnek megfelelően rögtönöztem. Arról a világról beszéltem,
amelyből származom, a nyomorról, a törvénytelenségekről, az
elszabaduló indulatokról, Carmenről, arról, hogy olyan elvakultan
szereti a bátyját, hogy még az erőszakos tetteit is igazolni próbálja,
olyan tetteket, amelyeket ő maga soha el nem követne. Elmondtam,
hogy gyerekkorom óta figyelem, milyen megalázó szerep jut a
családban az anyámnak és az asszonyoknak általában, anyaként
mennyire ki vannak szolgáltatva a férjük kényének-kedvének: a ház
ura iránti hitvesi szeretet megköveteli, hogy bármi nemtelenséget
elkövessenek más nők vagy akár a saját gyerekeik ellen. Felidéztem,
hogy milyen ellentmondásos volt a viszonyom a firenzei és a
milánói feminista csoportokkal, és miközben erről beszéltem, egy
eladdig jelentéktelennek elkönyvelt tapasztalat egyszeriben
fontosságot kapott: a nyilvánosság előtt beszélve ébredtem rá, hogy
mennyit tanultam a fájdalmas analízisek során. Világéletemben
férfiintelligenciával igyekeztem érvényesülni („úgy éreztem, hogy a
férfiak találtak ki, az ő képzeletük gyarmatosított” – minden este
ezzel kezdtem a mondókámat), aztán elmondtam a hallgatóságnak,
hogy nemrégiben találkoztam egy gyerekkori barátommal, aki
minden lehető módon igyekszik felforgatni a természetét,
megpróbálja kihozni magából a nőt.
Csak később tudatosult bennem, hogy rendre a Solara-boltban
eltöltött fél órából merítek ihletet, de ez valószínűleg annak
tulajdonítható, hogy Lila eszembe se jutott. Nem is értem, miért, de
egyetlenegyszer sem említettem a barátságunkat. Utólag
belegondolva talán azért, mert bár ő szervezte a találkozót, az ő
szertelen vágyának engedelmeskedve találkoztam egykori telepi
barátaimmal, Lila mégsem látta, amit velem láttatott. Ott van
például Alfonso. Lila vajon észrevette-e rajta, amit én azonnal
megláttam? Elgondolkoztatta-e, hogy mit is lát? Aligha. Nyakig
belemerült a telepi trutyiba, beérte ennyivel. Én viszont a
franciaországi utam alatt benne éreztem magam a káoszban, de
egyúttal kezdtem érteni, átlátni, hogy hogyan működik. Ez a
felismerés és hozzá a könyvecském sikere egy kicsit oldotta bennem
a feszültséget, csökkentette a jövőtől való aggodalmamat, elvégre
bebizonyosodott, hogy írásban is, élőszóban is jól bánok a nyelvvel,
miért ne tudnék hát a való életben is elboldogulni? Recseg-ropog a
hagyományos párkapcsolat és a család intézménye, inognak a
kultúra alapjai, válságban az egész szociáldemokrácia, de
ezenközben iszonyatos erővel átrendeződnek az egyes elemek,
olyan alakzatba rendeződnek, amilyet senki ember fia el nem
képzelt: én és Nino, a gyerekeim plusz az ő gyerekei, a
munkásosztály hegemóniája, szocializmus, kommunizmus, és
legfőbbképpen az ismeretlen tényező, a nő, én! Az utazás során
minden este a saját sorsomra vonatkoztattam a nagy egészre
érvényes boldogító gondolatot: a rombolás után jön az újjáépítés.
Időt szakítottam rá, hogy a nagy rohanásban is fel-felhívjam
Adelét, és beszéljek a kislányokkal, kurtán válaszolgattak, és
refrénként azt kérdezték: mikor jössz haza? Nem sokkal karácsony
előtt megpróbáltam búcsút venni a kiadóimtól, de ők ekkor már
annyira a szívükön viselték a sorsomat, hogy nem hagytak elmenni.
Olvasták az első könyvemet, és szerették volna újra kiadni, elvittek
hát ahhoz a kiadóhoz, amely évekkel korábban kihozta, nem nagy
sikerrel. Én félszeg voltam, a két nő viszont nagyon is ügyesen
tárgyalt, mikor harciasan, mikor békülékenyen, váltogatva hízelgést
és fenyegetőzést. Végül (hála a milánói kiadómnak is) sikerült
megállapodásra jutni: jövőre náluk, az új kiadómnál jelenik meg a
könyv.
Megtelefonáltam a hírt Ninónak, örült neki. De aztán kibújt a
szög a zsákból: nem felhőtlen az öröme.
– Talán már nem is kellek neked – mondta.
– Ugyan már! Égek a vágytól, hogy találkozzunk.
– Olyan elfoglalt ember lettél, hogy nekem már nem is tudsz
helyet szorítani az életedben.
– Miket beszélsz! Neked köszönhető, hogy megírtam ezt a
könyvet, és hogy végre kinyílt a szemem.
– Akkor találkozzunk még karácsony előtt Nápolyban vagy akár
Rómában.
De hát lehetetlen volt találkoznunk, a kiadói ügyek rengeteg
időmet elvitték, és mennem kellett a lányokhoz. Mégsem bírtam
ellenállni, és megbeszéltük, hogy Rómában találkozunk, ha csak
néhány óra hosszára is. Couchette-ben utaztam, és elgyötörten
érkeztem a fővárosba december 23-án reggel. Órákat töltöttem a
pályaudvaron, de hiába, Nino sehol, aggódtam, elkeseredtem. Már
éppen indultam, hogy felszállok a firenzei vonatra, amikor Nino
befutott; a hideg ellenére folyt róla az izzadság. Rengeteg gondja-
baja volt, úgyhogy végül kénytelen volt autóval jönni, vonaton nem
érkezett volna meg idejében. Sebtében ettünk valamit, aztán
kivettünk egy szobát egy szállodában a Nazionale úton, néhány
lépésnyire a pályaudvartól. Úgy terveztem, hogy még aznap délután
továbbutazom, de nem volt erőm otthagyni Ninót, és másnapra
halasztottam az indulást. Reggel boldogan ébredtünk, ó, milyen
csodálatos, hogy egymással töltöttük az éjszakát, ahogy
megmozdítom a lábamat, ott érzem őt magam mellett az ágyban.
Szenteste napja volt, elmentünk ajándékokat vásárolni. Teltek az
órák, késő délután lett, mire rászántuk magunkat, hogy
elszakadjunk egymástól. Ott álltam a csomagjaimmal a kocsija
mellett, végre elindult, és az autó eltűnt a forgalomban. Igyekeztem,
ahogy tudtam, a Repubblica térről a pályaudvarra, de túl sok időt
elvesztegettem a búcsúzással, és pár perccel lekéstem a vonatot.
Sötét kétségbeesés fogott el – késő éjszaka lesz, mire Firenzébe érek.
Nem volt mit tenni, hazatelefonáltam. Pietro vette fel.
– Hol vagy?
– Rómában, bent áll a vonat, de semmi mozgás, nem tudom,
mikor indul.
– Nahát, ez a vasút! Megmondjam a lányoknak, hogy nem leszel
itt az ünnepi vacsorán?
– Hát igen, lehet, hogy nem érek haza idejében.
 Nevetett, letette.
Kívülem egy lélek sem volt a fűtetlen vonaton, még kalauzt sem
láttam. Lelkiismeret-furdalásom volt, és úgy éreztem, hogy mindent
elvesztettem, a semmibe rohanok, menthetetlenül sivár a jövő. Késő
éjszaka értem Firenzébe, taxit nem találtam. Kihalt utcákon
vonszolódtam, átfagyva, csomagokkal megrakva; már a karácsonyi
harangzúgás is réges-rég elhallgatott. Előhalásztam a kulcsomat,
beléptem a lakásba. Sötét és süket csönd. Benéztem minden
szobába, nyoma sem volt Adelének és a lányoknak. Elcsigázva és
rémülten kerestem-kutattam, nincs-e valahol legalább egy üzenet,
hogy hol keressem őket. Nem volt üzenet.
Tökéletes rend volt a lakásban.
 12

Sötét gondolataim támadtak. Dede vagy Elsa megsérült, vagy akár

mind a ketten, Pietro és az anyja kórházba vitte őket. Vagy a férjem
került kórházba, elkövetett valami őrültséget, és Adele a
kislányokkal ott van mellette.
Fel-alá járkáltam a lakásban, tele aggodalommal, és nem tudtam,
mit tegyek. Aztán eszembe jutott, hogy Mariarosával biztosan
beszélt az anyósom, és noha már három óra is elmúlt, felhívtam a
sógornőmet. Nagy sokára vette fel, még akkor is félig aludt. De tőle
végre megtudtam, hogy Adele Genovába vitte a kislányokat – ez két
napja történt –, hogy Pietro meg én zavartalanul megtárgyalhassuk
a helyzetünket. A gyerekeknek pedig békés és derűs karácsonyuk
legyen.
Megnyugodtam, egyszersmind dühös is lettem. Pietro hazudott
nekem, amikor telefonon beszéltünk: tudta, hogy nincs közös
szenteste, a lányok sem várnak haza, elutaztak a nagyanyjukkal. Na
és Adele? Mit képzel? Fogja, és elviszi a gyerekeimet? Dühöngtem
Mariarosának a telefonba, és ő végighallgatott. Azt kérdeztem tőle:
vagy lehet, hogy teljesen tévedésben vagyok, és ezt érdemlem?
Mariarosa átérezte a helyzet súlyosságát, de biztatott. Kijelentette,
hogy jogom van élni a saját életemet, és kötelességem írni, kutatni.
Felajánlotta, hogy ha baj van, forduljak csak hozzá, bármikor
lakhatunk nála, én meg a gyerekek.
Lehiggadtam a szavaitól, de azért nem bírtam elaludni.
Kavarogtak a fejemben az aggodalmas és indulatos gondolatok, a
Nino iránti vágyammal összevegyült az irigység, hogy ő bezzeg
Albertinóval karácsonyoz, én meg, tessék, magányra vagyok
kárhoztatva: egy mindenkitől elszakított asszony egy üres lakásban.
Reggel kilenckor nyílt a lakásajtó, Pietro jött. Azonnal rátámadtam:
hogy merted a beleegyezésem nélkül az anyádra bízni a
gyerekeket? Borostás volt, a ruhája gyűrött, borszagot árasztott, de
nem látszott, hogy részeg volna. Hagyta, hogy kiordítozzam magam,
és csak unottan azt vetette közbe: rengeteg dolgom van, nem tudok
törődni velük, neked pedig ott a szeretőd, nincs időd a lányainkra.
Nagy nehezen rávettem, hogy üljünk le a konyhában.
Összeszedtem magam, és azt mondtam:
– Megoldást kell találnunk.
– Hogy érted? Mit nevezel megoldásnak?
– A lányok velem laknak, a hétvége a tiéd.
– Na és hol?
– Nálam.
– Jó, nálad, de hol?
– Azt még nem tudom. Itt, Milánóban, Nápolyban.
A Nápoly szóra mintha bolha csípte volna meg. Felpattant, rám
meresztette a szemét, eltátotta a száját, mintha meg akarna harapni,
és olyan eltorzult arccal emelte az öklét, hogy megijedtem.
Megmerevedett a pillanat. Csöpögött a csap, zúgott a fridzsider,
valaki nevetett az udvaron. Pietro nagydarab ember volt, az ujjai
vastagok, fehérek. Volt már, hogy megütött, és tudtam, hogy ha most
lesújt az öklével, menthetetlenül agyonüt; védekezőn magam elé
emeltem a karom. De meggondolta magát, megperdült, és egyszer,
kétszer, háromszor, négyszer belevágott a fémszekrénybe,
amelyben a seprűket, takarítószereket tartottam. És tovább folytatta
volna, ha bele nem akaszkodom a karjába, azt kiabálva: hagyd
abba, ne csináld, bajod lesz!
A dühkitörése következményeként bekövetkezett, amitől az üres
lakás láttán annyira féltem: kórházban kötöttünk ki. Begipszelték a
karját, és mire hazaértünk, valósággal jókedve kerekedett. Eszembe
jutott, hogy de hiszen karácsony van, és nekiláttam, hogy
összeüssek valami ebédet. Asztalhoz ültünk. Egyszer csak rám
nézett, és azt mondta:
– Tegnap telefonáltam az anyádnak.
Elkerekedett a szemem.
– Ez meg hogy jutott az eszedbe?
– Valakinek meg kellett tennie. Elmondtam neki, hogy mit
műveltél velem.
– Az én dolgom lett volna beszélni vele.
– Ugyan már! Hogy neki is összevissza hazudozzál, ahogy
nekem?
Az idegeim pattanásig feszültek, de nagy nehezen uralkodtam
magamon, féltem, hogy megint nekiáll összetörni a csontjait,
nehogy az én csontjaimat törje össze. De azt kellett látnom, hogy a
begipszelt karját nézi, és elvigyorodik.
– Így nem tudok vezetni.
– Hová kell menned?
– A pályaudvarra.
Kiderült, hogy az anyám karácsony napján vonatra szállt – azon
a napon, amelyen otthon a legtöbb a munka és amelyen a
legnagyobb felelősség hárult rá –, nemsokára érkezik.
 13

Megkísértett a gondolat, hogy elmenekülök. Megyek Nápolyba –

oda, ahonnan anyám nemsokára megérkezik –, menedéket keresek
Nino mellett, egy kis nyugalmat. Nem tettem meg. Hiába képzeltem,
hogy megváltoztam, lényegében ugyanaz a szófogadó,
kötelességtudó lány maradtam, aki voltam. Különben is, gondoltam
magamban, mi félnivalóm van tőle? Asszony vagyok, nem kislány.
Még az is lehet, hogy finomságokat hoz, mint azon a régi
karácsonyon, tíz éve, amikor betegen feküdtem az egyetemi
kollégiumban, és ő meglátogatott.
Kimentünk elé az állomásra Pietróval, én vezettem. Anyám
morcos képpel szállt le a vonatról; új ruha, új táska, új cipő, sőt az
arca bepúderezve. Ez igen, mondtam, nagyon elegáns vagy. Nem a
te érdemed, vetette oda, és ezzel befejezte a velem való társalgást.
Annál nyájasabb volt Pietróval. Érdeklődött, hogy miért van
begipszelve, és mivel nehezen hihető választ kapott – Pietro azt
mondta, hogy bevágta egy ajtóba –, elégedetlenül azt mormogta az
orra alatt: bevágtad, aha, bevágtad az ajtóba, el tudom képzelni, mi
vágott beléd és ki miatt.
Otthon aztán nem türtőztette magát. Fel-alá sántikálva a
nappaliban hosszú szónoklatot intézett hozzám. Agyondicsérte a
férjemet, és megparancsolta, hogy kérjek tőle bocsánatot. Persze
nem tettem meg, mire Pietrónak kezdett könyörögni, hogy
bocsásson meg nekem, és megesküdött Peppe, Gianni és Elisa
életére, hogy mindaddig nem megy haza, amíg mi ketten ki nem
békülünk. Az elején olyan szenvedéllyel rezegtette a hangját, hogy
azt gondoltam magamban: hát ez hülyének néz bennünket vagy
gúnyolódik. Hosszan-hosszan sorolta Pietro erényeit, és, mi tagadás,
az én dicséretemmel sem fukarkodott. Nem győzte hangoztatni,
hogy eszesség és szorgalom dolgában mindketten kiteszünk
magunkért, remekül összeillünk. És gondoljunk Dedére – ő volt a
kedvenc unokája, Elsát nem említette –, az a leányka már mindent
megért, micsoda dolog szenvedést okozni neki!
A férjem váltig bólogatott mindenre, de közben azért látszott
rajta, hogy túlzásnak tartja a műsort. Anyám megölelte,
megcsókolta, és köszönetet mondott a nagylelkűségéért; én pedig,
vetette oda, helyesen tenném, ha térden állva rebegnék hálát.
Szóval és tettleg noszogatott bennünket, hogy most azonnal öleljük
meg, csókoljuk meg egymást. Elhúzódtam. Egyre azt hajtogattam
magamban, hogy elviselhetetlen az anyám, és nem és nem, én nem
vagyok hajlandó ebben a helyzetben is, Pietro szeme láttára, úgy
viselkedni, ahogy e nőszemély lányaként viselkednem illene. És
közben azzal nyugtatgattam magam, hogy ismerem én az efféle
jeleneteket, majdcsak belefárad, megy, lefekszik, elalszik. De amikor
már sokadszor ráncigált, és nyaggatott, hogy valljam be, súlyos
vétket követtem el, nos, egyszer csak nem bírtam tovább, és vadul
leráztam magamról a kezét. Ilyesmit mondtam: elég ebből, mama,
értsd meg, nem bírok Pietróval élni, mást szeretek.
Hiba volt. Ismerhettem anyámat: csak erre várt, egy bármilyen
csekély provokációra. Abbahagyta a litániát, és egy pillanat alatt
megváltozott a helyzet. Lekevert egy hatalmas pofont, és azt
ordította: fogd be a pofádat, te kurva, pofa be! Próbálta megragadni
a hajamat, és azt rikácsolta, hogy elege van belőlem, nehogy már azt
higgyem, hogy eltűri, hogy én, én! tegyem tönkre az életét, nehogy
már a Sarratore fiú után fussak, az után a szar alak után, aki még az
apján is túltesz, pedig az is milyen egy szar alak. Régen azt hittem,
süvöltötte, hogy Lina barátnőd vitt le a helyes útról, de tévedtem, te,
te! vagy a szemérmetlen szuka. Nélküled nagyon is rendes asszony
lett belőle. Ej, bárcsak törtem volna el a lábadat kislány korodban!
Az urad csodálatos ember, neki köszönheted, hogy urizálhatsz
ebben a gyönyörű városban, az urad szeret, két gyerekkel
ajándékozott meg, és te így hálálod meg a jóságát, büdös kurva?!
Gyere ide azonnal! Én szültelek, a saját kezemmel foglak megölni.
Rám vetette magát, de úgy, mintha csakugyan a halálomat
akarná. Abban a szent pillanatban teljes valójában felfogtam,
micsoda fájdalmat okoztam neki, és felfogtam anyai szeretete
mélységes mélységét: végképp elveszítette a reményt, hogy rám
kényszerítheti az akaratát, azt, amit ő a javamnak gondol – ami neki
sosem adatott meg, nekem viszont igen, s ez őt tegnapig a
legboldogabb asszonnyá tette a telep asszonyai közt –, szeretete
gyűlöletbe fordult, és most kész elpusztítani engem, megbüntet,
amiért sárba tiprom Isten összes ajándékait, amelyekben
részesültem. Eltaszítottam magamtól, eltaszítottam, és én is
kieresztettem a hangomat, túlkiabáltam őt. Akaratlanul akkorát
taszítottam rajta, hogy elvesztette az egyensúlyát, és elterült.
Pietro elképedve nézte, mi folyik. Az én világom összeütközött az
ő világával, és darabjaira hullott. Soha életében nem látott hasonló
jelenetet; üvöltözés, lökdösődés, elszabaduló indulatok. Anyám
estében feldöntött egy széket, próbált feltápászkodni, hadonászva
keresett fogódzót az asztal szélében. De még közben is szórta rám a
szidalmakat, átkokat; sőt az után is, hogy a döbbent Pietro az ép
karjával feltámogatta. Szikrázott a szeme a dühtől, de őszintén
megbántva sziszegte-zihálta: nem vagy a lányom többé, ő az én
fiam. Az apád sem akar látni, meg a testvéreid se. A franckór essen
a Sarratore fiúba, hogy dögölne meg az a bujakóros rohadék! Jaj,
mivel érdemeltem én ezt a sorstól? Istenem, istenem, szólíts
magadhoz, hadd halok meg most rögtön! Oly igen belelovalta magát
a szenvedésbe, hogy hihetetlen, de sírva fakadt.
Magamra zártam a szobám ajtaját. Nem tudtam, mitévő legyek,
sosem képzeltem volna, hogy ilyen gyötrelmes lesz szakítani.
Rémült voltam, meg voltam döbbenve. Miféle sötét erő fakadt fel
bennem, mi vitt rá, hogy vadul ellenszegüljek anyámnak? Az hozott
némi nyugalmat, hogy kisvártatva bekopogott Pietro, és meglepően
szelíden azt súgta: ne nyiss ajtót, csak azt akarom mondani, hogy
nem ezt akartam, ez nekem is sok volt, ezt azért még te sem
érdemelted.
 14

Azt reméltem, hogy anyám reggelre megenyhül, és hirtelen

hangulatváltással módot talál újra bizonyságot tenni róla, hogy
szeret, és mindennek ellenére büszke rám. Nem így lett. Hallottam,
ahogy egész éjjel pusmognak Pietróval. Anyám egyre tömjénezte,
azt ismételgette sóhajtozva, hogy mindig is én voltam az ő keresztje,
hozzám aztán tényleg birkatürelem kellett. Másnap, hogy
elkerüljem az újabb veszekedést, csak tébláboltam a lakásban, vagy
próbáltam olvasni, hagytam, hadd áskálódjanak. El voltam
keseredve. Szégyelltem, hogy ellöktem, szégyelltem magam
mindkettőnk miatt, legszívesebben bocsánatot kértem és
megöleltem volna, de féltem, hogy félreérti a gesztust, és azt hiszi,
hogy behódolok neki. Ha odáig jutott, hogy én vagyok Lila rossz
szelleme, és nem fordítva, akkor csakugyan szörnyű csalódást
okoztam neki. Ezzel magyaráztam a színeváltozását: az ő észjárása
szerint az érték mércéje a telep, márpedig ott minden rendeződött.
Elisának hála, sógor-komaságba kerültek a Solarákkal, a fiai végre
Marcellónak dolgoznak, akit ő nagy büszkén a vejének nevez, ő
maga, lám, új ruhákban jár, ami szintén a hirtelen jött s ajándékba
kapott jólét biztos jele; a tulajdon két szemével látja, hogy Lila mint
Michele Solara alkalmazottja és Enzo élettársa olyan jómódban él,
hogy megengedheti magának, hogy visszavásárolja a kis lakást,
amelyben a szülei laknak, mi sem természetesebb tehát, mint hogy
szerinte Lila a sikeres asszony, nem én. Hanem ez az eszmefuttatás
csak arra volt jó, hogy tudatosítsam magamban: szakadék választ el
bennünket egymástól, egyetlen érintkezési pontunk sem maradt.
Úgy utazott el, hogy nem is szóltunk többet egymáshoz. Kivittük
az állomásra, és úgy tett, mintha észre sem venné, hogy én ülök a
volánnál. Pietrót viszont elhalmozta jókívánságokkal, és kérlelte,
valósággal esdekelt neki, hogy számoljon majd be, mi van a törött
karjával és mi van a lányokkal.
Az elutazása után némiképp meglepetve tapasztaltam, hogy a
rajtaütésének nem várt haszna van. Mihelyt hazaértünk, a férjem
túltett azon a pár szavas szolidaritási nyilatkozaton, amelyet előző
este tett a csukott ajtón keresztül. Az anyámmal való ádáz
ütközetem több mindent elárult neki rólam, a gyerekkoromról, a
neveltetésemről, mint amit tőlem hallott vagy amit elképzelt.
Alighanem megsajnált. Egyszeriben észhez tért, udvariassá vált
köztünk a viszony, és néhány napra rá elmentünk egy ügyvédhez,
az egy darabig csak beszélt, beszélt, és végül megkérdezte:
– Biztosak benne, hogy többé nem akarnak egymással élni?
– Hogy lehetne együtt élni olyasvalakivel, aki elutasít? – felelte
Pietro.
– Ön elutasítja a férjét, asszonyom?
– Ez rám tartozik – mondtam. – Önnek csak az a dolga, hogy
elindítsa a válás folyamatát.
Lent az utcán Pietro nevetni kezdett.
– Pont olyan vagy, mint az anyád.
– Nem igaz.
– Igazad van, nem igaz: olyan vagy, amilyen az anyád volna, ha
tanult volna és regényeket írna.
– Ezt hogy értsem?
– Úgy, hogy rosszabb vagy, mint az anyád.
Pietro felbosszantott egy kicsit, de nem vészes, örültem, hogy a
körülményekhez képest megjött az esze. Megkönnyebbülésemben
sóhajtottam egy nagyot, és a teendőkre fordítottam a figyelmemet.
Hosszú telefonbeszélgetések során beszámoltam Ninónak, hogy mik
történtek, amióta elváltunk egymástól, és a Nápolyba való
költözésemet tárgyaltuk, de azt óvatosságból elhallgattam, hogy –
még ha persze ki-ki a maga szobájában is – újra egy fedél alatt
alszom Pietróval. Ennél is fontosabb volt, hogy többször is
beszéltem a kislányokkal, és ellenségesen közöltem Adelével, hogy
értük megyek.
– Ne aggódj miattuk – próbált megnyugtatni az anyósom –, rám
bízhatod őket, ameddig csak jólesik.
– Dedének iskolába kell járnia.
– Itt is járhat iskolába, itt van a közelben, mindenről
gondoskodom.
– Nem, mellettem a helyük.
– Gondold végig! Elvált nő két gyerekkel és a te ambícióiddal:
számot kell vetni a valósággal, azzal, hogy miről tudsz lemondani és
miről nem.
Az utolsó mondat minden szava rosszulesett.
 15

Azonnal indulni akartam Genovába, de felhívtak Franciaországból.

Az idősebbik szerkesztőm megkért, hogy foglaljam össze egy fontos
folyóirat számára azokat a tényeket, összefüggéseket, amelyeket az
író-olvasó találkozók során kifejtettem. Egy szó, mint száz, máris
abban a helyzetben találtam magam, hogy választanom kellett:
megyek a kislányokért vagy nekilátok a munkának. Elhalasztottam
az utazást, és írtam éjjel-nappal, nagy műgonddal. Még nem
végeztem a szöveggel, hátravolt még, hogy megfelelő formába
öntsem, amikor Nino telefonált: van néhány szabad napja az
egyetemen, találkozzunk. Nem bírtam ellenállni, elautóztunk Monte
Argentarióba. Csodálatos napokat töltöttünk a szépséges téli tenger
partján, és (amit nem éltem meg így Francóval és még kevésbé
Pietróval) felszabadultan hódoltam Ninóval az asztal örömeinek,
élveztem a kulturált társalgást, a szeretkezést. Kora reggel
felkeltem; írtam.
Egyik este az ágyban Nino a kezembe nyomott pár papírlapot, és
megkért, hogy olvassam el, fontos neki a véleményem. Egy
bonyolult esszé volt a Bagnoli negyedben lévő acélkohóról. Ninóhoz
simulva olvastam, ő pedig meg-megszólalt, halkan ócsárolta magát:
rosszul írok, javítsd csak ki nyugodtan, te ebben sokkal jobb vagy,
már a gimnáziumban jobb voltál. Nagyon megdicsértem, és
javasoltam néhány változtatást. De nem érte be ennyivel, és váltig
biztatott, hogy avatkozzak be bátran. És talán hogy rávegyen a
szövege még alaposabb megszerkesztésére, egyszer csak azzal
hozakodott elő, hogy tartozik nekem egy vallomással. Öniróniával
vegyítve zavarát úgy írta le mindeddig titkolt rossz cselekedetét,
mint a legszégyenletesebb dolgot, amit életében valaha elkövetett.
Arról a kis cikkről van szó, mondta, amelyben, az ő megbízására,
megírtam a vallástanárommal való konfliktusomat a diáklap
számára.
– Na? Mit követtél el? – nevettem.
– Megmondom, de ne felejtsd el, hogy akkoriban én még éretlen
kölyök voltam.
Érezhető volt, hogy csakugyan szégyenkezik, és felkaptam a
fejem. Nino ezt mondta: elolvasta a cikket, és egyszerűen
hihetetlennek találta, hogy valaki ilyen könnyedén, ilyen okosan
írjon. Örültem az elismerésnek; megcsókoltam. Aztán, felidézve,
hogy milyen sokat dolgoztunk Lilával azon a rövidke szövegen,
magamon mulatva elmondtam, micsoda csalódás, mi több, igazi
szívfájdalom volt nekem, hogy helyhiány miatt nem közölték az
írást.
– Ezt mondtam volna? – feszengett Nino.
– Úgy emlékszem, ezt.
– Az az igazság, hogy bőven lett volna hely a cikkednek.
– Akkor mért nem hozták le?
– Féltékenységből.
Nevettem.
– A szerkesztők féltékenyek voltak rám?
– Nem, én voltam rád féltékeny. Elolvastam, és fogtam, kidobtam
a szemétbe. Nem bírtam elviselni, hogy ilyen tehetséges vagy.
Nem tudtam megszólalni. Az a cikk olyan nagyon fontos volt
nekem, mennyire fájt, hogy nem közölték! Nem hittem a fülemnek:
hogy lehet az, hogy Galiani tanárnő kedvenc diákja olyan féltékeny
legyen egy kis középiskolásra, hogy kidobja az írását? Nino
szemlátomást várta, hogy mondjak végre valamit, de nem tudtam,
hogyan illesszem be ezt az alantas cselekedetét abba a képbe,
amelyet még kislány koromban kialakítottam róla, róla, akire
mindig is felnéztem, akit bálványoztam. Teltek a másodpercek, és
bódultan próbáltam elszigetelni magamban az imént hallott kis
gaztettet, nehogy hozzáadódjon ahhoz, amit Adele mondott Nino
Milánóban terjengő rossz híréről meg a Lilától és Antoniótól kapott
figyelmeztetéshez: jól teszem, ha vigyázok vele. Aztán más irányt
vettek a gondolataim, és átöleltem Nino nyakát. Ugyan miért ne
nézzem a jó oldalát Nino vallomásának? Senki és semmi nem
kényszerítette, hogy megvallja réges-régi bűnét, és ő mégis megtette,
sőt őszinteségében még kockázatot is vállal vele, hiszen rossz
fényben tünteti fel magát. Meghatódva arra gondoltam, hogy
mostantól mindig hinni fogok neki.
Azon az éjszakán a szokásosnál is szenvedélyesebben
szerelmeskedtünk. Ébredéskor az jutott eszembe, hogy Nino a
vallomásával voltaképpen felfedte, hogy mindig is rendkívüli
lánynak tartott, akkor is, amikor Nadia Galianival járt, és akkor is,
amikor Lila szeretője lett. Felvillanyozott, hogy nemcsak szeret,
hanem még nagyra is tart. Rám bízta az írását, és én segítettem neki
végső formába önteni. Azokban az argentariói napokban tudatára
ébredtem – és ez büszkeséggel töltött el –, hogy most végre képes
vagyok érezni, érteni és kimondani, hogy mi az, ami miatt olyan
kedvező fogadtatásra lelt a könyv, amelyet Nino buzdítására és az ő
tetszését elnyerendő írtam. Enyém volt a világ. Csak Dede és Elsa
szorult pályán kívülre.
 16

Nem említettem Ninót az anyósomnak. Beszéltem viszont a francia

folyóiratról, és hogy mennyire elfoglal az írás. És hát kénytelen-
kelletlen megköszöntem, hogy tovább gondoskodik az unokáiról.
Bízni nem bíztam benne, arra azonban rá kellett jönnöm, hogy
amit felvetett, valódi probléma. Hogyan éljem a saját életemet és
viseljem gondját a kislányoknak? Jó, hamarosan összeköltözünk
Ninóval valahol, és akkor tudunk majd segíteni egymásnak. De
addig? Igencsak bajos összeegyeztetni a sok dolgot: találkozni
Ninóval, együtt lenni a gyerekeimmel, írni, eleget tenni a szakmai
meghívásoknak, és megtalálni a módját, hogy ellenálljak Pietro
próbálkozásainak, amelyek – még ha megjött is a józan esze –
óhatatlanul bekövetkeznek. Nem beszélve a pénzkérdésről. Kevés
tartalékom maradt, és fogalmam sem volt, mennyi bevételem lesz
az új könyvből. Nem kétséges, hogy nincs annyim, amiből lakást
bérelhetek, fizethetem a telefont és a mindennapi élet költségeit, ha
a lányokat is nekem kell eltartanom. Egyáltalán: hol zajlik majd az a
mindennapi élet? Elhozom a kislányokat, idáig rendben van, de
hová viszem őket? Firenzébe, abba a lakásba, amelyben születtek,
és amelyben (újra együtt kedves apukájukkal és szerető
anyukájukkal) most majd örömmel tapasztalják, hogy égi csoda
folytán minden visszatért a régi kerékvágásba? Ringassam őket
illúziókba, tudva, hogy mihelyt feltűnik Nino, az eddigieknél is
nagyobb csalódást okozok nekik? Mondjam Pietrónak, hogy ő
menjen el, holott én döntöttem úgy, hogy szakítok vele? Vagy nekem
kell kiköltözködnöm?
Genovába menet sok-sok kérdés kavargott a fejemben, és
döntésképtelen voltam.
Apósomék hűvös udvariassággal fogadtak, Elsa, mondhatni,
lelkesen, Dede ellenségesen. Alig ismertem a genovai lakást, csak
annyi emlékem volt róla, hogy világos. Valójában könyvespolcokkal
teli szobák voltak, benne antik bútorok, kristálycsillárok, súlyos
függönyök, a parkettán értékes szőnyegek. Csak a nappali volt
világos, de az aztán nagyon: egyik falát majdnem kitöltötte a
tengerre néző ablak, olyan volt, mint egy hatalmas festmény. A
lányaim – rögtön láttam – olyan otthonosan mozogtak az egész
lakásban, mint sehol máshol, még a firenzei otthonukban sem,
mindenhez hozzányúlhattak, mindent megfoghattak, senki nem
szólt rájuk, a cselédlánnyal pedig udvariasan beszéltek, de
parancsolóan, ahogy azt a nagyanyjuktól eltanulták. Ahogy
megérkeztem, elbüszkélkedtek a szobájukkal meg a sok drágábbnál
drágább játékkal (nem is álmodhatták, hogy mi, a szüleik így
elhalmozzuk őket), és beszámoltak, milyen sok mindent csináltak,
mennyi szépet láttak. Lassanként kiderült, hogy Dede erősen
kötődik a nagyapjához, Elsa pedig, noha rám csimpaszkodott, ölelt,
összevissza csókolt, ha valamit kért vagy akart, Adeléhez fordult,
amikor pedig elfáradt, a nagyanyja ölébe telepedett, onnan pislogott
felém, mélabúsan szopva a hüvelykujját. Ilyen rövid idő alatt
elszoktak tőlem a gyerekeim. Vagy – ami valószínűbb – annyira
belefáradtak abba, amit az elmúlt hónapokban látniuk és hallaniuk
kellett, hogy nem tudják eldönteni, hogy újra befogadjanak-e, nem
újabb szörnyűségek nyitánya-e a felbukkanásom? Nem tudom.
Akárhogy is, nem mertem azzal kezdeni, hogy készüljetek,
elmegyünk. Maradtam néhány napra, és foglalkoztam velük.
Apósom, anyósom nem nehezítette a dolgomat, ellenkezőleg; ha
például Dede megpróbált nagyszülői tekintélyhez folyamodni, hogy
dacoljon velem, ők rendre visszavonultak, nehogy konfliktus
legyen.
Kivált Guido kerülte az érzékeny témákat, és eleinte még csak
utalást sem tett a fiával való szakításomra. Vacsora után, amikor a
kislányok már ágyban voltak, udvariasságból velem maradt egy kis
időre, és csak utána vonult vissza a dolgozószobájába (Pietro,
semmi kétség, az apai mintát követte). Zavarát leplezendő, a
politizálásban keresett menedéket: egyre súlyosabb a kapitalizmus
válsága, a nadrágszíj-politikát vélik az egyetlen gyógymódnak a
gazdasági bajokra, a társadalom egész rétegei vannak
leszakadóban, a friuli földrengés mintegy szimbolizálja Olaszország
sebezhetőségét, a hagyományos baloldal válaszútra érkezett, egyre
több a szektapárt… Ilyesmiről fecsegett, és az én véleményem egy
fikarcnyit sem érdekelte, igaz, meg sem kíséreltem kifejteni a
véleményem. Egyik este aztán mégis bevont a társalgásba: a
könyvemről kérdezett, az olasz kiadást náluk láttam először, a
vékony kis kötet ott szerénykedett a folyamatosan érkező könyvek
és folyóiratok közt, amelyek több asztalon is halmozódtak, várva,
hogy egyikbe-másikba belelapozzanak. Tudván, hogy nem olvasta a
könyvem, és soha nem is fogja elolvasni, tömören összefoglaltam az
esszém gondolatmenetét, és felolvastam belőle néhány oldalt.
Figyelmesen hallgatott. Egyszer szólt közbe, kritikus megjegyzéssel
illetett egy Szophoklész-idézetemet, mondván, rosszul értelmeztem,
és olyan fensőségen kioktató professzori hangot ütött meg, hogy
elszégyelltem magam. Csak úgy áradt a tekintély abból az emberből,
még ha tudjuk is, hogy a tekintély csak afféle máz, amelyen
könnyen repedés támadhat, és akkor a fényes bevonat alól elővillan
egy másik, jóval kevésbé épületes személyiség. Amikor
megpendítettem a feminizmus témáját, Guidóból egyszeriben eltűnt
minden nyájasság, kaján fény csillant a szemében, és maró gúnnyal
rázendített a rigmusokra, amelyeket hallott és megjegyzett: „Nem
csak szülni akarunk, egyenlő jogokért harcolunk!” és (amúgy sápadt
arcán most már lázrózsák piroslottak): „Ne legyen egyedül férfijuss,
jusson a nőnek is orgazmus!” Látva, hogy nem díjazom a
magánszámát, lekapta a szemüvegét, gondosan törölgette egy
darabig, aztán ment dolgozni.
Adelének azon a néhány estén a szavát is alig lehetett hallani, de
hamar rájöttem, hogy a férjével együtt az alkalmat lesi, hogy belém
köthessen. Csak hát résen voltam, nem kaptam be a horgot, ezért
aztán – a maga módján – a férje indított nyílt támadást. Egyik este,
amikor Dede és Elsa elköszöntek, és mi indultunk volna lefeküdni,
Guido, afféle jóságos nagypapa módjára, eljátszott velük egy
felelgetős jelenetet:
– Mi a neve ennek a két bűbájos kisasszonykának?
– Dede.
– Elsa.
– És még? A nagypapa szeretné tudni a teljes neveteket.
– Dede Airota.
– Elsa Airota.
– Airota, mint ki?
– Mint a papa.
– És még ki?
– A nagypapa.
– És hogy hívják az anyukátokat?
– Elena Greco.
– És titeket hogy hívnak? Grecónak vagy Airotának?
 – Airotának.
– Jól van, ügyesek vagytok, édeskéim. Szép álmokat!
Mihelyt Adele kíséretében a kislányok kiléptek a szalonból,
Guido azt mondta, de mintha csak a kurta válaszok
gondolatmenetét követné: hallom, Nino Sarratore az oka a
szakításnak. Összerázkódtam, bólintottam. Ő elmosolyodott, és
dicsérni kezdte Ninót, az elmúlt évekbeli munkásságát leszámítva.
Igen eszes fiatalember, választott tárgyának avatott ismerője,
mindazonáltal – megnyomta a szót, sőt meg is ismételte, mintegy
magának is bizonyítva, hogy jól választotta meg – állhatatlan. Nem
tetszik, amiket az utóbbi időkben ír, mondta. És ráadásul, hangot
váltva, azok közt jelölte ki a helyét, akik iparkodnak elsajátítani,
miként kell működtetni a neokapitalizmus gépezetét, ahelyett hogy
továbbra is a társadalmi és termelési viszonyok megváltoztatását
követelnék. Ezt a beszédstílust használta, de minden egyes szava
sértő volt.
Nem bírtam magammal. Igyekeztem meggyőzni, hogy téved.
Adele éppen akkor jött vissza, amikor Ninónak egy olyan szövegét
idéztem, amelyet nagyon is radikálisnak gondoltam, Guido pedig
figyelmesen hallgatott, alig láthatóan ingatta a fejét és hümmögött.
Elhallgattam. Az apósom néhány percen át moderált véleményt
mondott (egyébként ugyebár bajos is eligazodni az olasz válság
zűrzavarában, megértem, hogy a hasonszőrű fiatalemberek csak
keresgélik az útjukat, kiváltképp ha cselekedni kell), aztán felállt, és
indult. De valami eszébe jutott, és a küszöbön megtorpant. Pedig
igenis cselekedni kell, jelentette ki, és keserűség volt a hangjában.
Sarratore intelligenciája minden hagyomány híján való, fontosabb
neki, hogy tessék a felsőségnek, mintsem hogy eszményekért
harcoljon, az lesz a vége, hogy szépen beáll a sorba. Látszott, hogy
még nagyon kikívánkozik belőle valami, ott a nyelvén az imént
mondottaknál nyersebb vélemény. De megállta, hogy ne mondja ki,
és jó éjszakát kívánva elvonult.
Magamon éreztem Adele tekintetét. Legjobb lesz, ha most
azonnal én is elhagyom ezt a helyiséget, gondoltam, kitalálok
valami mentséget, azt mondom, fáradt vagyok. De közben azt is
gondoltam, hogy hátha Adele mond valami békítőt, valamit, ami
megnyugtat, ezért megkérdeztem:
– Mit jelent, hogy Nino intelligenciája hagyomány nélküli?
Egyenesen a szemembe nézett:
– Azt jelenti, hogy egy senki. És aki senki, az szeretne valakivé
válni, ez a legfontosabb neki. Emiatt van az, hogy Sarratore úr
megbízhatatlan.
– Én is első generációs értelmiségi vagyok.
Gúnyosan rám mosolygott:
– Úgy van. És ennek megfelelően nem lehet bízni benned.
Csend. Adele olyan higgadtan mondta, amit mondott, mintha
puszta tényt közölne, mintha a szavainak nem is volna érzelmi
töltetük. Ez mit sem változtatott azon, hogy sértve éreztem magam.
– Hogy értsem?
– Rád bíztam a fiamat, és te tisztességtelen voltál vele. Miért
mentél hozzá, ha más férfit akartál?
– Nem tudtam, hogy más férfit akarok.
– Hazudsz.
Tétováztam, beismertem.
– Igen, hazugságot mondtam, de csak azért, mert
leegyszerűsített, lineáris magyarázatra kényszerítesz, és a lineáris
magyarázat majdnem mindig hazugság. Te is rosszakat mondtál
Pietróról, és mellém is álltál vele szemben. Hazudtál?
 – Nem. Én csakugyan a te oldaladon álltam, de egy olyan
egyezmény keretében, amelyet tiszteletben kellett volna tartanod.
– Mégpedig?
– A férjed és a lányaid mellett maradni. Airota voltál, a lányaid
Airoták. Nem akartam, hogy idegennek, boldogtalannak érezd
magad, próbáltam segíteni, hogy jó anya és jó feleség legyél. De
megszegted az egyezséget, és ez mindent megváltoztat. Semmit sem
kapsz tőlem, és ugyanígy a férjemtől sem, sőt azt is visszaveszem,
amit eddig adtam.
Mély levegőt vettem, és minden igyekezetemmel azon voltam,
hogy ne remegjen a hangom, éppolyan nyugodtnak látsszam,
amilyennek Adele mutatja magát.
– Adele – mondtam –, én Elena Greco vagyok, és a lányaim az én
lányaim. Szarok rátok, Airotákra.
Bólintott, elsápadt. Száraz volt a hangja:
– Látom, hogy Elena Greco vagy, most már nagyon is látszik
rajtad. De a lányok az én fiam gyermekei, és nem fogjuk tűrni, hogy
tönkretedd őket.
Azzal faképnél hagyott, ment aludni.
 17

Ez volt az első összeütközésem apósommal, anyósommal. Több is

követte, de nem volt ilyen nyílt a megvetésük. Beérték annyival,
hogy tudtomra adták: ha az a fontos nekem, hogy magammal
foglalkozzam, Dedét és Elsát kötelességem rájuk bízni.
Természetesen ellenszegültem, és nem múlt el nap, hogy
dührohamot ne kaptam volna, és ne tökéltem volna el, hogy most
azonnal elmegyek, viszem a lányaimat Firenzébe, Milánóba,
Nápolyba, bárhová, csak egy percet se kelljen eltöltenem itt, ebben a
lakásban. De egykettőre lehiggadtam, visszavonulót fújtam, mert
mindig közbejött valami, ami maradásra bírt, illetve ami
elhalasztatta velem, hogy vigyem a lányokat. Például Nino
telefonált, és nem bírtam ellenállni, futottam, ahová hívott. Továbbá
az új könyvemnek támadt némi visszhangja Olaszországban, és bár
a nagy újságok kritikai rovatában semmi nem jelent meg róla, lettek
olvasói. Gyakran sikerült társítanom az író-olvasó találkozót és a
szeretőmmel való találkozót, ami persze így még több időmet
elvette, és távol tartott a kislányaimtól.
Nehéz volt elszakadnom tőlük. Magamon éreztem vádló
tekintetüket, és szenvedtem tőle. De amikor már a vonaton ültem,
és olvastam, vagy készültem valamely nyilvános vitára, vagy
elképzeltem, hogy Ninót nemsokára viszontlátom, öröm áradt el
bennem, csak úgy forrt a vérem. Megszoktam, hogy egyszerre
vagyok boldog és boldogtalan, ez szükségképpen új életem
velejárója. Megtérve Genovába, furdalt a lelkiismeret (Dede és Elsa
most már – tőlem függetlenül – jól érezték magukat, jártak iskolába,
óvodába, voltak barátaik, és mindent megkaptak, amit csak
akartak), de amint kihúztam a lábam, megszűnt a bűntudatom,
vagy legalábbis nem gyötört egy ideig. Természetesen tudatában
voltam, hogy milyen alantas ez a kétlelkűség. Megalázó volt
elismernem, hogy a csekélyke ismertségért és a szerelmemért
háttérbe szorítom Dedét és Elsát. És mégis így volt. Ott visszhangzott
a fülemben, amit Lila mondott: gondolj arra, hogy milyen rosszat
teszel a gyerekeidnek, ez a mondat vált annak a korszaknak a
mottójává, a balsors kapujának feliratává. Sokat utaztam, és éjjel
sokszor álmatlanul forgolódtam az idegen ágyban. Eszembe jutottak
anyám átkai, összecsendültek Lila szavaival. És a két személy is
gyakran összemosódott, pedig a barátnőmet mindig is anyám
ellentettjének tartottam. Hogy mindketten rossz szemmel,
idegenkedve nézik az új életemet, az egyfelől annak a bizonyítéka
volt, hogy végre autonóm ember lettem, másfelől növelte
magányérzetemet, kiszolgáltatottságom érzetét.
Megpróbáltam újra felvenni a kapcsolatot a sógornőmmel.
Készségesnek bizonyult, mint mindig, és a könyvem tiszteletére író-
olvasó találkozót szervezett egy milánói könyvtárba. A közönség
többnyire nőkből állt, és két párt alakult ki: az egyik bírált, a másik
magasztalt. Eleinte zavarba hozott ez a helyzet, de Mariarosa
erélyesen vezette a vitát, én pedig, meglepetésemre, felfedeztem
magamban azt a képességet, hogy ügyesen lavírozok az eltérő
vélemények közt, mediátori szerepkörben meggyőzően tudom
leszerelni a vitapartnereket (nem egészen erre gondoltam). A végén
mindenki gratulált, Mariarosáról nem is beszélve.
Nála vacsoráztam, ott is aludtam. Találkoztam Francóval és
Silviával meg a fiával, Mirkóval. Egész este a kissrácot figyeltem –
úgy számoltam, nyolcéves lehet –, néztem, milyen testi és lelki
hasonlóságokat mutat Ninóval. Ninónak sosem árultam el, hogy
tudok a fiáról, és úgy döntöttem, hogy soha nem is fogom elárulni.
Sokat beszélgettem és játszottam a gyerekkel, simogattam, ölembe
ültettem. Micsoda összevisszaságban élünk, gondoltam magamban.
Személyiségünk darabjai szerteszét szóródnak, mintha önmagunk
szétszórásából állna az életünk. Lám, Milánóban itt ez a kisfiú,
Genovában ott vannak a lányaim, Nápolyban ott van Albertino.
Nem bírtam megállni, és a szétszóratásunkról kezdtem beszélni
Silvia, Mariarosa és Franco előtt, a kiábrándult gondolkodó
szerepében tetszelegve. Őszintén szólva arra számítottam, hogy
egykori kedvesem magához ragadja a szót, és tökélyre vitt
dialektikájával kibontja a témát, feltárja a jelent és előrevetíti a
biztató jövőt. Ezzel szemben Franco, az este igazi meglepetését
okozva, arról tartott szónoklatot, hogy most ér véget egy korszak,
amely objektíve (ezt ironikusan mondta) forradalmi volt ugyan, de
most már a hanyatló korszakába lépett, és magával rántja
mindazon kategóriákat, fogalmakat, amelyek iránytűként szolgáltak
nekünk.
– Én ezt nem így látom – szálltam vitába, de csak hogy
provokáljam. – Olaszországban nagyon is feszült a helyzet.
– Azért látod máshogy, mert önelégült vagy.
– Önelégült? Ellenkezőleg: depressziós.
– Aki depressziós, az nem ír könyvet. Aki könyvet ír, az meg van
elégedve, az utazik, szerelmes, és beszél, beszél, mert
meggyőződése, hogy a szavak így vagy úgy, de mindenképp célba
találnak.
– És nem így van?
– Nem, a szavak ritkán érnek célba, és akkor is csak rövid ideig
van hatásuk. Más szóval, a szavak butaságokat mondanak, és ez
most is így van. Vagy pedig azt színlelik, hogy mindenre kiterjed a
hatalmuk.
– „Azt színlelik”? Te is csak színlelted, hogy hiszel a szavak
erejében?
– Ó, hogyne! A színlelés fiziológiai szükséglet. Mi, akik
forradalmat akartunk csinálni, a legnagyobb káosz közepette azt
hirdettük, hogy új rendet teremtünk, és azt színleltük, hogy
tökéletesen átlátjuk a helyzetet.
– Te most önkritikát gyakorolsz?
– Igen. Egyeztesd az alanyt és az állítmányt! Legyen mindenre
kész magyarázatod! Használd az okság fogalmát: ebből
szükségképpen az következik, abból meg amaz. Ennyi az egész.
– És ez nem jól van így?
– De, nagyon is jól van. Kényelmes helyzet, ha soha semmitől
nem bizonytalanodsz el. Ha megsebesülsz, nem fertőződik el a seb,
hanem szépen beforr. És soha nem félsz a sötétben. Csakhogy
egyszerre vége, nincs tovább.
– Vagyis?
– Vagyis blabla, Lena, blabla az egész, kiürülnek, értelmüket
vesztik a szavak.
És még nem volt vége. Ironizált az imént elhangzottakon,
kicsúfolta magát, és kicsúfolt engem is. Azzal zárta le, hogy: eh,
szamárságokat beszélek, és attól fogva átengedte a terepet
hármunknak.
Megdöbbentett, hogy Silvián nem látszik nyoma az elszenvedett
szörnyű erőszaknak, Franco viszont a megveretése óta eltelt
években lassan-lassan más emberré változott, nemcsak a teste,
hanem a szelleme is egészen más lett. Gyakran vécére kellett
mennie, sántított, még ha enyhén is, és a lilás szemgödörben ülő
műszem élénkebben és harciasabban csillogott, mint a
depresszióról árulkodó, tompa fényű ép szeme. Eltűnt az energikus
régi Franco, és már eltűnt az a komorság is, ami a lábadozása idején
jellemezte. Mélabúsnak láttam, olyannak, aki szelíd gúnnyal
szemlélődik. Silvia röviden amellett érvelt, hogy magamhoz kellene
vennem a lányaimat, Mariarosa azt mondta, hogy amíg nem
stabilizálódik a helyzetem, hagyjam Dedét és Elsát a nagyszüleiknél,
s ezenközben Franco a dicsőségemet zengte, magasztalta az
erényeimet, amelyeket élcelődve úgy írt le mint férfierényeket, és
azt tanácsolta, hogy építsem csak tovább magamat, ne hurcoljak női
terheket.
Nehezen aludtam el. Mi rossz a lányaimnak és mi jó? És nekem?
Nekem mi jó, mi rossz? Ugyanaz jó és rossz nekik és nekem, vagy
más a képlet? Azon az éjszakán Nino alakja elhomályosult előttem,
és Lila előlépett. Szerettem volna veszekedni vele egy jót, az arcába
kiáltani: nem elég kritizálni, tessék felelősséget vállalni, és tanácsot
adni, hogy mit csináljak! Nagy sokára sikerült elaludnom. Másnap
visszautaztam Genovába, és az apósomék jelenlétében kerek perec
megmondtam Dedének és Elsának:
– Lányok, mostanában nagyon sok a dolgom. Pár nap múlva újra
el kell utaznom, és utána is, többször is. Velem jöttök, vagy
maradtok a nagyszüleiteknél?
Most, hogy ezt írom, még most is szégyellem az akkori
kérdéseimet.
Előbb Dede, rögtön utána Elsa is azt felelte:
– Maradunk. De te gyere, amikor csak tudsz, és hozzál ajándékot!
 18

Két évbe, két, örömökkel, fájdalmakkal, kellemetlen

meglepetésekkel és kínos vitákkal teli évbe telt, mire úgy-ahogy
rendet tettem az életemben. A magánéletem mindvégig hányatott
volt, a szakmai életem viszont szerencsésen alakult. Az alig
százoldalas könyvecskét, amelyet elsősorban azért írtam, hogy
imponáljak Ninónak, lefordították németre és angolra is. Az első
könyvem újra megjelent Franciaországban és Olaszországban, és
írásokat kértek tőlem napilapok, folyóiratok. A nevem és a
személyem némi ismertségre tett szert, újra sűrű lett a mindennapi
programom, és olyan személyiségek figyelmét (egyikük-másikuk
megbecsülését is) kivívtam, akik az idő tájt előtérben voltak a
közélet színpadán. De legesleginkább egy pletyka segített, hogy
megerősödjön az önbizalmam. Vacsorára hívott a milánói
könyvkiadóm igazgatója, aki a kezdetek óta rokonszenvezett velem,
az írói terveimről beszélgettünk, és „mellesleg” figyelmébe
ajánlottam Nino összegyűjtött esszéit. Azon a vacsorán mondta el,
hogy tavaly karácsony előtt Adele megpróbált nyomást gyakorolni
rá: ne adja ki a kötetemet.
– Az Airoták a reggelinél abban mesterkednek, hogy hivatalba
kerüljön az államtitkárjelöltjük, a vacsoránál meg áskálódnak, hogy
leváltassanak egy minisztert – tréfálkozott. – De a könyved kiadását
nem tudták megfúrni, már kész volt, nyomdába adtuk.
Szerinte a gyenge olaszországi sajtóvisszhangról is az anyósom
tehet. És hogy a könyv mégis sikeres lett, az egészen biztosan nem
annak köszönhető, hogy Airota asszonynak nagy kegyesen
kedvezőre fordult volna a véleménye, dicséret egyedül az írásom
minőségét illeti. Szóval kiderült, hogy Adelének semmi része a
sikerben, hiába sulykolja ezt, valahányszor találkozunk. A hallottak
büszkeséggel töltöttek el, és megerősítették annak tudatát, hogy
most már aztán tényleg nem függök senkitől.
Ezt Lila soha el nem ismerte volna. Onnan, a telep mélyéről,
arról a zsebkendőnyi területről, amely nincs is a térképen,
változatlanul úgy tekintett rám, mint a saját függelékére. Elkérte
Pietrótól a genovai lakás telefonszámát, és mit sem törődve vele,
hogy nem zavarja-e az anyósomékat, folyton hívogatott. Ha elért,
úgy csinált, mintha nem venné észre, hogy kurtán, kelletlenül
válaszolok a kérdéseire, beszélt ő kettő helyett is, folyt belőle a szó.
Beszélt Enzóról, a munkájáról, az iskolában jeleskedő fiáról,
Carmenről, Antonióról. Ha pedig nem talált ott, hívott újra meg újra,
kényszeres kitartással, alkalmat adva Adelének, hogy panaszkodjon,
mennyi kényelmetlenséget okozok nekik; a pontos dátummal
feljegyezte egy noteszba, hogy ki telefonált: Sarratore (háromszor),
Cerullo (kilencszer). Próbáltam rávenni Lilát, hogy ne erősködjön,
ha nem hívnak telefonhoz, a genovai lakás nem az enyém, és engem
hoz kellemetlen helyzetbe, ha alkalmatlankodik. Minden hiába.
Fogta magát, telefonált Ninónak. Nem tudom, pontosan hogyan
történt: Nino igyekezett minimalizálni a dolgot, nehogy
felidegesítsen. Először azt mondta Nino, hogy Lila Eleonorát
boldogította a telefonjaival, aztán úgy vettem ki a szavaiból, hogy
egyenesen a Duomo utcai lakást hívta, végül pedig azzal a
változattal állt elő, hogy ő maga kereste Lilát, hogy legyen szíves ne
zaklassa tovább a feleségét. Akárhogy történt, annyi bizonyos, hogy
végül is kénytelen-kelletlen találkozott Lilával. Nino sietett
hozzátenni, hogy Lila nem egyedül ment a találkozóra, hanem
Carmennel, merthogy ő, Carmen, igen, Carmen akar sürgősen
találkozni velem.
Különösebb érzelmek nélkül hallgattam Nino beszámolóját. Lila
az iránt érdeklődött, hogy milyen vagyok, amikor közönség előtt
beszélek a könyveimről, milyen a ruhám, a frizurám, a sminkem,
félénk vagyok-e vagy szórakoztató, olvasom-e a szövegemet, vagy
ott helyben rögtönzök. Aztán átadta a szót Carmennek, és ő
csöndben maradt. Kiderült, hogy Carmen Pasquale miatt akar
mindenáron és minél hamarabb beszélni velem. Saját
hírforrásaiból megtudta, hogy Nadia Galiani külföldön van,
biztonságban, és most ő, Carmen kér tőlem egy szívességet: vegyem
fel a kapcsolatot egykori gimnáziumi tanárnőmmel, és tudakoljam
meg tőle, hogy most már Pasqualét sem fenyegeti-e veszély.
Merthogy, tört ki kétszer is Carmen, nehogy már a burzsujok
megússzák, a bátyám meg benne maradjon a csávában! Aztán Nino
lelkére kötötte, hogy mondja meg nekem – mintha ugyan a
Pasqualéért való aggodalma önmagában olyan főbenjáró bűn volna,
hogy azzal engem is bajba sodorhat –, szóval mondja meg nekem,
hogy ha hajlandó vagyok segíteni, ne használjak telefont, sem
akkor, amikor a tanárnőmmel veszem fel a kapcsolatot, sem amikor
vele. Nino konklúziója: Carmen is, Lila is elvesztette az
ítélőképességét, jobb, ha hanyagolod őket, mert még bajt hoznak
rád.
Arra gondoltam, hogy néhány hónapja igencsak nyugtalanított
volna, hogy Nino és Lila találkoznak, még ha Carmen jelenlétében
is. Most viszont, megkönnyebbülve tapasztaltam, a legkevésbé sem
izgat. Vagyis annyira biztos vagyok Nino szerelmében, hogy azt
ugyan nem tudom kizárni, hogy Lila szeretné lecsapni a kezemről,
azt viszont lehetetlennek tartom, hogy ez sikerüljön is neki.
Megsimogattam Nino arcát, és élcelődve azt mondtam: te ne hozz
bajt a saját fejedre, fogadd meg ezt a jó tanácsot! Nem értem, hogy
tudtál időt szakítani a találkozóra, hiszen annyira, de annyira
elfoglalt ember vagy.
 19

Abban az időszakban vált igazán nyilvánvalóvá számomra, hogy

Lila milyen szűk határok közé szorítja magát. Mindig is csekély
érdeklődést mutatott a telepen kívüli világ iránt, és legfeljebb akkor
foglalkozott valamivel, ami túlterjedt a szorosan vett helyi
dolgokon, ha az olyan embert érintett, akit gyerekkora óta ismert.
Legjobb tudomásom szerint a munkája iránti érdeklődése is igen
korlátozott volt. Tudni való, hogy Enzo eltöltött valamennyi időt
Milánóban vagy talán Torinóban, nem is tudom. Lila nem, ő ki sem
mozdult szűk pátriájából, és már csak azért is csodálkoztam a
bezárkózásán, mivel én egyre jobban kedvet kaptam az
utazgatáshoz.
Minden alkalmat megragadtam, hogy elhagyjam egy kis időre
Olaszországot; például amikor a kis német kiadóm promóciós
turnét szervezett nekem Nyugat-Németországban és Ausztriában.
Nino lemondta minden hivatalos kötelezettségét, és boldogan
vállalta a sofőr szerepét. Vagy két héten át keresztül-kasul bejártuk
Nyugat-Németországot és Ausztriát, úgy csodáltuk az elénk táruló
tájakat, mint megannyi ragyogó, de más-más színekben pompázó
festményt. Hegyek, tavak, városok, mindenféle látnivalók
szolgáltattak hátteret a mi közös életünknek, tették még
tökéletesebbé a boldogságunkat, azt, hogy hiánytalanul élvezhessük
a jelent, a pillanat örömét. Utolért ugyan bennünket a sötét valóság,
mintegy alátámasztva baljós szavaimat, amelyeket estéről estére
elismételtem az ultraradikális hallgatóság előtt, de utóbb még az
ijedelmünket is úgy emlegettük, mint kellemes kalandot.
Az történt, hogy egy este mentünk vissza a hotelba, és rendőrök
leállították az autónkat. Sötét volt, és az egyenruhás fegyveresek
német parancsszavai igencsak rossz érzéseket keltettek
mindkettőnkben. A rendőrök durván kiszállíttattak bennünket a
kocsiból, és külön-külön autóba tuszkoltak, hiába tiltakoztam.
Ugyanabban a szűk helyiségben kötöttünk ki, egy darabig
magunkra hagytak bennünket, csak aztán jött a kíméletlen
kihallgatás: papírokat!, utazás célja?, foglalkozás? Az egyik falon
fényképek sorakoztak: sötét arcok, sok szakállas férfi, kevés nő,
mind rövid hajú. Azon kaptam magam, hogy azt vizsgálgatom
aggodalmasan, hogy nincs-e köztük Pasquale és Nadia, de nem
láttam őket. Hajnalban visszavittek bennünket a kietlen térre, ahol
a kocsink maradt. Egy szóval sem kértek bocsánatot: olasz
rendszámtábla, olasz állampolgárok, parancsuk volt rá, hogy
igazoltassanak.
Furcsálltam, ahogy ösztönösen reagáltam Németországban: a
körözött személyek közt rögtön azokat kerestem nagy
aggodalommal, akiknek a sorsát Lila oly igen a lelkén viseli. Azon az
éjszakán Pasquale Peluso úgy tűnt fel nekem, mint valami rakéta,
amelyet abból a szűk térből lőttek ki, amelyben Lila meghúzódik, és
arra emlékeztetett, a magam jóval tágasabb terében, hogy igenis ő is
részt vesz az egész bolygóra kiterjedő ügyek kavargásában.
Villanásnyi időre Carmen bátyja érintkezési ponttá vált Lila egyre
szűkülő tere és az én egyre táguló terem közt.
A számomra ismeretlen külföldi kisvárosokban tartott író-olvasó
találkozók végén záporoztak a kérdések, főképp a politikai klíma
zordra fordulása volt a téma, és én többnyire általánosságokat
mondtam, amelyekben rendre előkerült a fogalom: elnyomás.
Íróként szükségét éreztem, hogy képzelőerőről is bizonyságot
tegyek. Ilyesmit vizionáltam: úthenger dübörög végig a világon
nyugatról keletre, hogy az egész bolygón rendet teremtsen, a
dolgozók dolgozzanak, a munkanélküliek senyvedjenek, az éhezők
haljanak éhen, az entellektüelek beszéljenek a vakvilágba, a feketék
feketélljenek, a nők legyenek asszonyok! De néha nem álltam meg,
hogy ne mondjak valami igazabbat, őszintébbet, személyesebbet, és
elmeséltem Pasquale történetét, annak minden tragikus szakaszát a
gyerekkorától egészen addig, hogy most illegalitásban él. Ennél
konkrétabbat nem tudtam mondani, a szókincsemet amúgy már tíz
évvel korábban kialakítottam, és a szavaimnak csak akkor volt
értelmük, ha társítottam őket a telep bizonyos eseményeihez. A
gyakorlatban már bebizonyosodott, hogy a közönség vevő rájuk.
Csak annyi volt a különbség, hogy az első könyvem idején
refrénként forradalomra buzdítottam, és az emberek, úgy éreztem,
el is várják ezt tőlem, most viszont kerültem a forradalom szót. Nino
naivnak találta, és felvilágosított a politika komplexitásáról,
úgyhogy óvatosabb lettem. Inkább olyasmit mondtam, hogy lázadni
jogos, és azonnal hozzáfűztem, hogy minél szélesebb
együttműködés kell, az állam nem hal el egyhamar, ahogy
képzeltük, és mielőbb meg kell tanulnunk kormányozni. Az estek
végén nem mindig voltam elégedett magammal. Olykor úgy
éreztem, hogy csak azért tettem fel hangfogót, hogy kedvére tegyek
Ninónak, aki ott ült a füstös helyiségekben a velem korú vagy
fiatalabb, szép idegen lányok között. De olyan is volt, hogy
elragadott a régi hév, a szenvedély, amellyel Pietrónak is
nekimentem. Ez főleg olyankor fordult elő, ha a hallgatóság olyan
nőkből állt, akik olvasták a könyvemet, és elvárták, hogy ne fogjam
vissza magam. Nehogy rendőrspiclik legyenek köztünk!, mondtam.
Élet-halál harcot vívunk, és a végén győzni fogunk. Utána Nino
csúfolódott, hogy nekem muszáj mindig túlzásokba esni, és
nagyokat nevettünk.
Éjszaka néha hozzábújtam, és kifejtettem neki a gondolataimat.
Bevallottam, hogy nekem a lázító beszédek tetszenek, az olyanok,
amelyek leleplezik a pártok kompromisszumait és az állam
túlkapásait. A politika, mondtam, vagyis az, amit te politikának
nevezel, márpedig nyilvánvalóan te értelmezed helyesen, az a
politika engem nem érdekel, rád hagyom, nem nekem való. Aztán
azért egy kicsit igazítottam a véleményemen, mondván, az
elköteleződés, amelyre annak idején edzettem magam,
tulajdonképpen az sem nekem való, és nem szeretném magammal
rántani a lányaimat. Rémítettek az utcákon vonulók szitkai és
fenyegetőzései, és nem kevésbé az agresszív kisebbségek, a halottak
az utcán, a minden iránt való forradalmi gyűlölet. Kénytelen vagyok
nyilvánosság előtt beszélni, pedig azt sem tudom, ki vagyok én,
vallottam be, nem tudom, komolyan gondolom-e egyáltalán, amit
beszélek.
Ninóval a legtitkosabb gondolataimat, a zavaros és kevéssé
épületes gondolataimat is meg tudtam osztani, sőt még amelyeket
magam előtt elhallgattam, azokat is. Magabiztos és szilárd volt, és
mindenről megvolt a határozott véleménye. Én viszont csak
annyiban léptem túl gyerekkorom zűrzavaros lázadásán, hogy a
látszat kedvéért divatos frázisokkal teleirkált cetliket
biggyesztettem hozzá. Bolognában, ahová egy kongresszusra
mentünk, és ahová akkoriban harcedzett militánsok serege
özönlött, szóval Bolognában, a szabadság városában folyton
igazoltattak bennünket, összesen ötször állítottak meg fegyveres
rendőrök. Kiszállni!, igazolványt!, álljanak a falhoz! Ijesztőbb volt,
mint Németországban: a saját hazám, a saját anyanyelvem, és mégis
elvesztettem a fejemet; hallgatni és engedelmeskedni akartam,
ehelyett ordítani kezdtem, méghozzá önkéntelenül nyelvjárásban
szidtam a rendőröket: faragatlan tuskók, ne merjetek hozzám érni!
Egyszóval, a rémületem éktelen dühvel párosult, és hiába akartam,
nem bírtam megőrizni a hidegvéremet. Nino ellenben nyugodt
maradt, és engem nyugtatott, tréfálkozott a rendőrökkel, leszerelte
őket. Csak az volt fontos neki, hogy mi ketten együtt vagyunk. Erre
gondolj!, mondta. Mi ketten, együtt, itt és most. A többi nem számít,
az csak a díszlet, ami folyton változik.
 20

Azokban az években állandóan mozgásban voltunk. Ott akarunk

lenni, ahol történnek a dolgok, megfigyelni, tanulmányozni,
megérteni, átgondolni, tanúskodni és – mindenekelőtt –
szerelmeskedni. Az üvöltő rendőrszirénák, az úttorlaszok, a
helikopterrotorok kelepelése, a halottak – mind-mind kőtáblák
voltak, jelezték az idő múlását, a heteket, hónapokat, összeadódva
azt a másfél évet, ami a kapcsolatunk kezdete óta eltelt, azóta, hogy
a firenzei lakásunkban azon a bizonyos éjszakán bementem
Ninóhoz. Akkor kezdődött a mi igazi életünk, mondogattuk
egymásnak. És amit mi igazi életnek neveztünk, az folyamatos
varázslat volt, még akkor is tündökletesnek éreztük, amikor pedig
borzalmakat láttunk körös-körül.
Rómában voltunk az Aldo Moro elrablását követő napokban.
Nino után utaztam, aki egy nápolyi tanártársának a déli
geopolitikáról szóló könyvét mutatta be. A könyvről kevés szó esett,
annál több kérdés hangzott el a kereszténydemokrata párt
elnökével kapcsolatosan. Nino kijelentette, hogy Moro gyalázatot
hozott az államra, a lehető legrosszabb sajátosságait erősítette fel, és
ha valaki, hát ő tehető felelőssé a Vörös Brigádok létrejöttéért, mert
minden igyekezetével azon volt, hogy leplezze a korrupt pártjának
kellemetlen tényeket, sőt állampártot hozott létre, hogy
elhallgattassa a vádakat és lehetetlenné tegye a szankciókat,
márpedig a demokratikus intézmények védelme nem egyenlő avval,
hogy elkendőzzük a gaztetteket, ellenkezőleg, a jog teljes
fegyvertárát latba vetve át kell világítani az intézményeket,
hatékonyabbá kell tenni az államigazgatást. Lehurrogták, a
közönség egy része szidta, gyalázat, én pedig, látva, hogy Nino
arcából kifut a vér, gyorsan elhurcoltam a tetthelyről. Úgy
menekültünk magunkba, mint fényes páncélba.
Ilyen idők voltak. Én is rosszul jártam egy este Ferrarában.
Akkor már több mint egy hónapja megtalálták Moro holttestét, és
elrablóira, fogvatartóira azt találtam mondani: gyilkosok. A
szavakkal jó volt vigyázni, a publikum megkövetelte, hogy az
ultrabalos szóhasználatot tekintse mérvadónak az ember, és
tartottam is magam ehhez. Hanem azért elő-előfordult, hogy
mégsem működött az öncenzúra. A gyilkos megnevezés senkinek
nem tetszett a gyülekezetben – a fasiszták a gyilkosok –, letámadtak,
és köznevetség tárgya lettem. Elhallgattam. Fájt, hogy mindenki
ellenem fordul, elvesztettem minden magabiztosságomat,
visszaminősültem tudatlan gyerekké; minek üti az orrát a
politikába egy ilyen nőszemély? Egy ideig kivontam magam a
nyilvános vitákból. Miért? Aki megöl valakit, az gyilkos, nem? Az az
este balul végződött, Nino majdnem ökölre ment egy alakkal a szűk
kis terem hátsó falánál. De még akkor is az volt a fontos, hogy együtt
lehetünk, kettesben, és amikor magunkban voltunk, semmi kritika
nem ért el bennünket, mindenben magunknak adtunk igazat,
lesajnáltunk, gőgösen elhessentettünk minden ellenvéleményt.
Szaladtunk vacsorázni, jókat ettünk, jó borokat ittunk, aztán
szeretkeztünk. Semmi mást nem akartunk, csak szeretni és ölelni
egymást.
 21

1978 végén kaptam az első hideg zuhanyt, és természetesen Lila

nyitotta rám a csapot. De az is már egy sor kínos esemény után
történt, és azzal kezdődött a rossz sorozat, hogy Pietrót az
egyetemről hazafelé jövet megtámadta két siheder – vörösök vagy
neofasiszták, nem tudhatni –, furkósbottal felfegyverkezve, álarc
nélkül. Rohantam a kórházba, azt hittem, a szokásosnál is
gyászosabb hangulatban találom, de nem: kötés volt a fején és
jókora monoklija volt, viszont nagyon is vidáman fogadott, és nem
is ellenségesen. Aztán teljes figyelmét egy kis diákcsoportra
fordította, kivált egy bájos leányzóra. Amikor már többen elmentek,
a lány az ágyra telepedett, és megfogta Pietro kezét. Garbónyakú
fehér pulóvert viselt miniszoknyával, barna haja egészen a hátáig
ért. Kedves voltam vele, érdeklődtem a tanulmányairól. Azt
válaszolta, hogy már csak két vizsgája van hátra, a szakdolgozatát
írja, Catullusról. Nagyon tehetséges, dicsérte Pietro. Mint kiderült,
Dorianának hívják, és mindvégig fogta a sebesült kezét, illetve
egyszer elengedte, de csak hogy megigazítsa a párnáját.
Este az anyósom Dedével és Elsával megjelent a firenzei
lakásban. Megemlítettem neki a lányt, s ő elégedetten mosolygott,
igen, tud a fia kapcsolatáról. Ezt mondta: elhagytad, mire
számítottál? Másnap együtt mentünk a kórházba. Doriana a
nyakláncával, a karkötőjével azonnal meghódította Dedét és Elsát.
Alig törődtek az apjukkal meg velem, kint az udvaron játszottak
Dorianával és Adelével. Új korszak kezdődik, gondoltam, és
puhatolózni kezdtem. Pietro már a megverése előtt is egyre
ritkábban látogatta a kislányokat, és most legalább már azt is
tudtam, hogy miért. Kérdéseket tettem fel a lányról. Szokása szerint
köntörfalazott. Kérdés: hozzád költözik? Válasz: ez még korai, nem
tudja, de igen, talán igen. Mire én: meg kell beszélnünk, hogy legyen
a lányokkal. Na, erre rögtön rábólintott.
Az első adandó alkalommal szóba hoztam Adelének, hogy új
helyzet állt elő. Alighanem azt hitte, hogy panaszkodni akarok, de
gyorsan felvilágosítottam, hogy á, dehogy, a problémám csak a
gyerekeket érinti.
– Mégpedig? – kérdezte nyugtalanul.
– Mostanáig rád bíztam őket, részint szükségből, részint pedig
úgy gondoltam, hogy Pietrónak össze kell szednie magát, de most,
hogy saját élete lett, most már más a helyzet. Neki is kell egy kis
stabilitás.
– Vagyis?
– Vagyis kiveszek egy lakást Nápolyban, és odaköltözöm a
lányaimmal.
Heves vita támadt köztünk. Ragaszkodott a gyerekekhez, nem
akart lemondani róluk. A szememre lobbantotta, hogy annyi
dolgom van, hogy időm sincs rendesen gondjukat viselni. A tetejébe
óvatlan dolog, ha valaki, akinek két lánya van, egy idegen férfit
(értsd: Ninót) enged be a lakásába. Végezetül megesküdött, hogy
megakadályozza, hogy az unokái egy olyan rendetlen városban
nevelkedjenek, amilyen Nápoly.
Cifrákat mondtunk egymásnak. Váratlanul szóba hozta az
anyámat; nyilván a fia beszélt neki a Firenzében lezajlott durva
jelenetről.
– Kire fogod hagyni a kicsiket, ha menned kell valahová? Az
anyádra?
– Arra hagyom őket, akire nekem tetszik.
– Nem szeretném, ha Dede és Elsa olyanokkal érintkezne, akik
nem tudnak uralkodni magukon.
Azt feleltem:
– Évekig azt hittem, hogy te testesíted meg azt az anyafigurát,
akire mindig is vágytam. Tévedtem, az anyám különb nálad.
 22

Újra feltettem a kérdést Pietrónak, és világossá vált, hogy bár

fenntartásokkal, hajlandó egyezségre jutni velem, csak tölthessen
minél több időt Dorianával. Ezen felbuzdulva Nápolyba utaztam,
nem akartam Ninóval csak úgy, telefonon megbeszélni a fontos és
kényes kérdést. A Duomo utcai lakásban várt, mint nemegyszer az
utóbbi időkben. Tudtam, hogy ott él, az az otthona, ha ideiglenes is,
és bár zavart a viseltes ágynemű, boldog voltam, hogy találkozunk,
szívesen mentem oda. Bejelentettem neki, hogy készen állok rá,
hogy a városba költözzek a lányokkal, valósággal repesett az
örömtől. Ünnepeltünk, Nino vállalta, hogy nagyon hamar lakást
talál, közös lakást, és azt is, hogy intézi az ezzel járó hivatalos
ügyeket.
Megkönnyebbültem. A sok futkosás, utazgatás, megpróbáltatás
és örömteli együttlét után ideje volt, hogy megállapodjak végre. Volt
egy kis megtakarított pénzem. Pietro küld majd gyerektartást, és
készültem szerződést kötni egy új könyvről, előnyös feltételekkel.
Végre felnőttnek éreztem magam, egyre nagyobb ismertségnek
örvendtem, és azt gondoltam, hogy a Nápolyba való visszatérésem
szakmai szempontból is izgalmas és termékeny lesz. De
legelsősorban az vonzott, hogy Ninóval fogok élni. Milyen jó volt
kettesben sétálni, találkozni a barátaival, beszélgetni, vitatkozni,
éjszakázni! Fényárban fürdő lakást fogunk bérelni, kilátással a
tengerre; nem engedhetem, hogy a lányok visszasírják a genovai
kényelmet.
 Nem telefonáltam meg Lilának a döntésemet. Azonnal mindenbe
beleszólna, és ezt nem akartam. Felhívtam viszont Carment, az
utolsó évben nagyon összemelegedtünk. A kedvéért találkoztam
Nadia bátyjával, Armandóval, aki – mint kiderült – amellett, hogy
orvos, ismert tagja a szélsőbaloldali Proletár Demokráciának. Nagy
tisztelettel beszélt velem. Gratulált a második könyvemhez, rávett,
hogy találkozzunk a városban, elvitt egy maga alapította, „igen
népszerű” rádió stúdiójába, és abban a leírhatatlanul rendetlen
helyiségben interjút csinált velem. Hanem a húgára vonatkozó
„kórosan kiújuló kíváncsiságomat” nem elégítette ki. Kitérően
annyit mondott, hogy hosszú utazásra ment az anyjukkal, és kész.
Pasqualéról semmit sem tudott, de nem is akar róla hallani: a
hasonszőrű alakok miatt ment pocsékba az egész politikai szezon.
Carmennek persze megszépítve foglaltam össze a hallottak
lényegét, de attól sem lett vidámabb. Visszafogott szomorúsága volt
az oka, hogy Nápolyban járva találkozgattam vele. Átéreztem az
aggodalmát. Pasquale a mi Pasqualénk volt. Mindketten szeretjük,
mindegy, mit követett el, követ el. Már csak bizonytalan
emléktöredékeim voltak róla – amikor együtt mentünk a telepi
könyvtárba, a verekedés a Mártírok terén, meg az az este, amikor
értem jött, és elvitt kocsival Lilához, vagy amikor Nadiával beállított
hozzánk Firenzében. Pasqualéval ellentétben Carmen mit sem
változott az idők során. Gyermeki fájdalma – élénken emlékeztem
az apja letartóztatására – egylényegű volt a bátyja miatt érzett
fájdalmával és azzal, hogy szívén viseli a sorsát. Régebben csak azt
a gyerekkori barátnőt láttam benne, aki Lilának köszönhetően
eladó lett a Carraccik új üzletében, de most már fontos volt nekem,
örültem, hogy látom.
Egy Duomo utcai kávézóban találkoztunk. A helyiségben
félhomály volt, a bejárat közelében választottunk asztalt.
Részletesen beszámoltam a terveimről, tudtam, hogy mindent
elmond majd Lilának, ezt is akartam. Carmen sötét ruhát viselt, és
nem kevésbé volt komor az arca, ahogy figyelmesen hallgatott;
egyszer sem szólt közbe. Mellette frivolnak éreztem az elegáns
ruhámat, a Ninóról való csacsogásomat, meg hogy szép lakásban
szeretnék élni. Egyszer csak Carmen az órájára nézett, és
bejelentette:
– Mindjárt itt lesz Lina.
Ideges lettem, nekem vele, Carmennel volt találkozóm, nem
Lilával. Én is az órámra pillantottam, és azt mondtam:
– Mennem kell.
– Várj még egy kicsit! Csak öt percet!
Közös barátnőnkről kezdett beszélni, szeretettel és hálával. Lila
törődik a barátaival. Lila mindenkivel törődik, a szüleivel, az
öccsével, de még Stefanóval is. Lila segített Antoniónak lakást
találni, és összebarátkozott a német asszonnyal. Lila azt tervezi,
hogy saját lábra áll azokkal a számítógépekkel. Lila őszinte, gazdag,
nagylelkű, ha gondjaid vannak, ő a zsebébe nyúl, kisegít. Lila
Pasqualénak is segít, ha tud, bármi módon. Ó, Lenù, mondta,
micsoda szerencsétek van, hogy mindig is olyan közel álltatok
egymáshoz! Hogy én mennyire irigyeltelek titeket! Carmen
hangjában a barátnőnk hangját hallottam vissza, a kézmozdulata
Lila mozdulata volt. Alfonso jutott eszembe, hogy férfi létére Lilára
kezd hasonlítani, még az arcvonásai is olyanok. Az egész telep
beléköltözik? Hozzá hasonul, ő szab neki irányt?
– Megyek – mondtam.
– Csak egy egész kicsit várjál! Lila fontos dolgot akar mondani
neked.
 – Mondd te!
– Nem, ez az ő dolga.
Tűkön ültem. Végre megjött Lila. Ezúttal nem volt olyan
elhanyagolt a külleme, mint amikor az Amedeo téren találkoztunk,
és meg kellett állapítanom, hogy ha éppen úgy akarja, még mindig
nagyon szép.
Azonnal a tárgyra tért:
– Hallom, visszajössz Nápolyba.
– Vissza.
– És ezt Carmennek megmondod, nekem nem?
– Neked is megmondtam volna.
– A szüleid tudják?
– Nem.
– És Elisa?
– Ő sem.
– Anyád nincs jól.
– Mi baja?
– Köhög, de nem hajlandó orvoshoz menni.
Fészkelődtem, néztem a faliórát.
– Carmen azt mondta, hogy fontos mondanivalód van
számomra.
– Rossz hír.
– Ki vele!
– Megkértem Antoniót, hogy kövesse Ninót.
Összerázkódtam.
– Hogyhogy kövesse?
– Nézzen utána, hogy miket csinál.
– Minek?
– A te érdekedben.
 – Hogy mi az érdekem, azt én mondom meg.
Lila Carmenre sandított, mintha a támogatását várná, aztán
visszafordult felém.
– Jó, ha így gondolod, én hallgatok, nem akarlak megint
megbántani.
– Nem fogok megbántódni, ki vele!
Lila egyenesen a szemembe nézett, és néhány száraz mondattal
közölte, hogy Nino nem hagyta el a feleségét, változatlanul vele és a
fiával él, viszonzásul éppen ezekben a napokban nevezik ki annak a
fontos kutatóintézetnek az igazgatójává, amelyet az apósa
irányította bank finanszíroz.
– Tudtad? – kérdezte végezetül.
– Nem – mondtam.
– Ha nem hiszed, menjünk el hozzá, szóról szóra elismétlem,
amit az imént mondtam, meglátjuk, mit szól.
Leintettem, hogy nem, nem szükséges.
– Hiszek neked – mondtam halkan, de kerültem a tekintetét, az
ajtó felé fordultam, néztem ki az utcára.
Messziről, tompán hallottam Carmen hangját: ha elmentek
Ninóhoz, megyek veletek, hármasban adunk a pofájának, és
levágjuk a pöcsét. Finoman a karomhoz ért, hogy magára vonja a
figyelmemet. Kislány korunkban együtt olvastuk a
fényképregényeket a templomkertben, és szívünk szerint együtt
siettünk volna a hősnő segítségére, amikor bajba került. Carmen
most bizonyára ugyanazt a szolidaritást érezte, mint annak idején,
azzal a különbséggel, hogy ez most komoly volt, a való életben
történt a sérelem, nem vacak papíron. Lila, aki mindig is utálta
azokat a füzeteket, most ott ült velem, és valószínűleg egészen más
járt a fejében, mint Carmennek. Most örül, gondoltam magamban,
örül, hogy neki volt igaza, mint ahogy nyilván Antonio is örült,
amikor Nino lelepleződött előtte. Láttam, ahogy Lila és Carmen
összenéznek: némán konzultáltak, hogy miként döntsenek
valamiben. Ne!, olvastam le nagy sokára Carmen ajkáról, és alig
láthatóan a fejével is nemet intett.
Mit ne?
Lila merőn nézett, nem szólalt meg. Szokás szerint magára
osztotta a szerepet, ő szúrt tűt a szívembe, de nem azért, hogy
megálljon a szívem, hanem hogy erősebben verjen. A szeme
résnyire húzva, magas homloka összeráncolva. Várta, hogy
mondjak valamit, hogy ordítsak, zokogjak, hogy rábízzam magam.
Halkan ennyit mondtam:
– Most már csakugyan mennem kell.
 23

Kizártam Lilát mindabból, ami eztán történt.

Sebzett voltam, de nem azért, mert feltárta előttem, hogy Nino
több mint két éve hazudozik a házassága állapotáról, hanem mert
sikerült bizonyítania, amit már a kezdet kezdetén állított: rosszul
választottam, rosszul döntöttem, ostoba liba vagyok.
Pár óra múlva találkoztam Ninóval, de úgy csináltam, mintha mi
sem történt volna, azt leszámítva, hogy kitértem a csókjai elől. Tele
voltam haraggal. Éjszaka le sem hunytam a szemem, és kihunyt
bennem a vágy, hogy ölelkezzem vele. Másnap erősködött, hogy
nézzünk meg egy Tasso utcai lakást, és még arra se mondtam
semmit, hogy: a lakbérrel ne törődj, azt én vállalom, hamarosan
olyan állást kapok, hogy nem lesznek anyagi gondjaink. Este aztán
nem bírtam tovább. A Duomo utcai lakásban voltunk, és a tulaj,
Nino kollégája szokás szerint nem volt otthon.
– Holnap beszélni akarok Eleonorával – mondtam.
Elkerekedett a szeme.
– Miért?
– Mert tudnom kell, hogy mit tud rólunk, mikor költöztél el
hazulról, mióta nem háltok együtt. Tudni akarom, hogy beadtátok-e
már a válópert. Szeretném hallani tőle, hogy a szülei tudják-e, hogy
vége a házasságotoknak.
Megőrizte a hidegvérét.
– Kérdezz engem. Mindenre válaszolok, ami érdekel.
– Nem, én csak benne bízom, te hazug vagy.
 Nyelvjárásra váltottam, kiabáltam. Azonnal feladta, mindent
bevallott, de hát nem is kételkedtem benne, hogy Lila minden szava
igaz. Két ököllel püföltem a mellkasát, és közben úgy éreztem,
mintha leválna rólam egy másik énem, és az az énem még nagyobb
fájdalmat akart okozni ennek az embernek, a legszívesebben
felpofozta és szemen köpte volna, ahogy azt gyerekként láttam, ha
verekedés tört ki a telepen, az az énem a legszívesebben az arcába
üvöltötte volna, hogy te mocsok! és összevissza karmolta volna, és
kikaparja a szemét. Csodálkoztam és elrémültem. Ez a dühöngő
nőstény, ez is én vagyok? Én vagyok itt ebben a borzalmas nápolyi
lakásban, én vagyok az, aki, ha tehetné, megölné ezt a szar alakot,
tiszta erejéből beledöfné a kést a szívébe? Fogjam vissza ezt az árnyat
– az anyámét és az összes őseimét –, vagy hagyjam, hadd tomboljon?
Ordítottam, ütöttem-vertem. Eleinte még védekezett, úgy tett,
mintha tréfára venné, aztán egyszeriben elkomorodott, lerogyott
egy fotelbe, és nem védte magát tovább.
Visszafogtam a kezem, a szívem majd kiugrott a helyéből.
– Ülj le! – suttogta.
– Nem!
– Hadd magyarázzam meg!
Leültem egy székre, a lehető legtávolabbra, és hagytam beszélni.
Te is tudod, mondta megtört hangon, hogy Montpellier előtt
mindent elmondtam Eleonorának, elkerülhetetlenné vált, hogy
szakítsunk. De hazatérve bonyolulttá váltak a dolgok. A felesége
megőrült, úgyannyira, hogy Nino már attól félt, hogy Albertino
életét is veszélyezteti. Ezért kénytelen volt azt mondani
Eleonorának, hogy szakítottunk. Egy darabig ebben is maradtak. De
mivel a sűrűsödő távollétek magyarázata egyre valószínűtlenebb
lett, megint jöttek a jelenetek. Egy ízben az asszony kést ragadott, és
megpróbálta hasba szúrni magát. Egy másik alkalommal kitárta az
erkélyajtót, és le akarta vetni magát. Egyszer meg elszökött
hazulról, és vitte a kisfiút. Egy teljes napig nem került elő, és Nino
halálra aggódta magát. Végül csak megtalálta őket, egy nénikéjénél
volt, akit nagyon szeretett, és mintha egy másik ember volna,
egyetlen nap alatt úgy megváltozott. Abbahagyta a házsártoskodást,
éppen csak egy kis megvetéssel beszélt vele. És egy szép napon –
még most is elakadt Nino szava – azt kérdezte tőlem, hogy
szakítottam-e veled. Azt mondtam: igen. Mire ő szó szerint ennyit
mondott: jól van, hiszek neked. És attól fogva úgy tesz, mint aki hisz
nekem, igen, ezt színleli. Ebben a fikcióban élünk, és minden
rendben van. Láthatod: itt vagyok veled, veled tölthetem az
éjszakát, utazgathatok veled, amikor csak akarok. Mindent tud, de
úgy csinál, mintha semmiről sem tudna.
Nagy levegőt vett, és megköszörülte a torkát, és fürkészte, hogy
felfogtam-e a szavait, vagy még mindig fuldoklom a dühtől. Nem
szóltam semmit, másfelé néztem. Azt hitte, hogy letettem a fegyvert,
mert folytatta a szónoklatot, egyre nagyobb hévvel. És beszélt,
beszélt, ezt ugye nagyon tudott, és most mindent beleadott. Hatásos
monológ volt, tele öngúnnyal és fájdalommal. De amikor
megpróbált közelíteni, ellöktem magamtól, rákiabáltam. Ez már sok
volt neki, sírva fakadt. Gesztikulált, felém döntötte a törzsét, és
könnyek között azt suttogta: nem kívánom tőled, hogy megbocsáss,
csak azt kérem, hogy érts meg engem. Na, ettől még jobban
felbőszültem. Azt ordítottam: hazudtál neki és hazudtál nekem. És
nem mintha bármelyikünket szeretted volna, hanem puszta
önzésből, azért, mert nem mertél dönteni, gyáva vagy! Aztán jó
nápolyi nyelven válogatott szidalmakat szórtam rá, és ő hagyta,
hogy ócsároljam, éppen csak azt dadogta, hogy bocsánat, bocsánat!
Kifulladtam, csak kapkodtam a levegőt, és Nino gyorsan kihasználta
a lehetőséget, mondta tovább a magáét. Bizonygatta, hogy muszáj
volt hazudnia nekem, csak így előzhette meg, hogy tragédia
történjen. Már azt hitte, hogy célt ért, sikerült jobb belátásra bírnia,
és azt súgta oda, hogy most már, Eleonora beleegyezésének hála,
nyugodtan megpróbálhatunk együtt élni, mire én higgadtan
közöltem vele, hogy köztünk mindennek vége. Elmentem, vissza
Genovába.
 24

Az anyósoméknál egyre feszültebb volt a hangulat. Nino folyton-

folyvást telefonált, és vagy lecsaptam a kagylót, vagy jó hangosan
veszekedtünk. Lila is hívott kétszer, érdeklődött, hogy vagyok. Azt
mondtam: jól, remekül, nagyszerűen, és letettem. Kezelhetetlen
lettem, csip-csup dolgok miatt is kiabáltam Dedével és Elsával. De
főleg Adelének mentem neki. Egy reggel a szemére vetettem, hogy
meg akarta akadályozni a szövegem kiadását. Nem is tagadta, sőt
azt mondta: az csak egy művecske, nem méltó ahhoz, hogy könyv
legyen. Visszavágtam: lehet, hogy én csak művecskéket írogatok, de
te egész életedben egyet se voltál képes írni, nem is értem, miért
van ilyen nagy tekintélyed. Mire ő, sértetten: mit tudsz te rólam?
Semmit. Sokkal többet tudtam én, mint képzelte. De tartottam a
számat, akkor még sikerült befognom, nem úgy, mint néhány nap
múlva, amikor nyelvjárásban üvöltöztem Ninóval a telefonban, és
mivel az anyósom megvetően nehezményezte a nápolyi nyelv
használatát és a hangerőt, így reagáltam:
– Hagyjál nekem békét, nézz tükörbe!
– Ezt meg hogy érted?
– Tudod te azt.
– Semmit sem tudok.
– Pietro mondta, hogy voltak szeretőid.
– Nekem?
– Igen, neked, ne csinálj úgy, mintha csak most tudnád meg! Én
vállaltam, amit tettem, még Dede és Elsa előtt is vállaltam, és fizetek
a tetteim következményeiért. Te viszont játszod a nagyasszonyt, de
valójában egy képmutató burzsuj vagy, aki szőnyeg alá söpri a
disznóságait.
Adele elsápadt, és tátva maradt a szája. Üveges tekintettel,
mereven felállt, ment, becsukta a nappali ajtaját. Aztán halkan,
majdhogynem suttogva azt mondta, hogy rosszféle nő vagyok, nem
érthetem, mit jelent igazán szeretni és lemondani a szeretett
férfiról, továbbá rokonszenvesnek és készségesnek mutatom
magam, de valójában egy közönséges perszóna vagyok, aki mindent
meg akar szerezni magának, és ezen nem segítenek a tanulmányok,
nem változtatnak a könyvek. Ezzel fejezte be: holnap fel is út, le is
út, vidd a lányaidat is!, csak azt sajnálom, hogy nem itt cseperednek
föl, akkor nem válnának olyanná, amilyen az anyjuk.
Nem mondtam rá semmit, tudtam, hogy túlléptem minden
határon. Megkísértett, hogy bocsánatot kérjek, de nem tettem meg.
Másnap reggel Adele utasította a cselédlányt, hogy segítsen
csomagolni. Egyedül is boldogulok, torkoltam le, és el sem köszönve
Guidótól, aki az íróasztalánál ült, és úgy csinált, mintha mi se
történt volna, mondom, búcsú nélkül, a rengeteg poggyásszal
felmálházva elbotorkáltam a pályaudvarra a két kislánnyal, akik
szófogadóan lesték minden kívánságomat.
Hullafáradt voltam, és ha visszagondolok, még ma is hallom az
előcsarnok meg a várócsarnok morajlását. Dede rám szólt, hogy ne
rángassam, és ne kiabáljak, nem süket. Elsa megkérdezte: a
papához megyünk? Örültek, hogy nem kell iskolába, óvodába
menniük, de éreztem, hogy nem bíznak bennem; félősen
kérdezgettek, hátha azért is rájuk ripakodom, hogy: mit csinálunk,
mikor megyünk vissza a nagymamához, hol ebédelünk, hol fogunk
aludni?
 Kétségbeesésemben eleinte azt terveztem el, hogy leutazunk
Nápolyba, és a lányokkal együtt beállítok Ninóhoz és Eleonorához.
Miért ne? – gondoltam –, hogy ilyen helyzetbe kerültünk, az nem kis
részben miatta van, fizessen meg érte! Az életünk romokban, hát
dőljenek csak rájuk is a romok! Nino átvert. Megtartotta a családját,
és ráadásnak engem is megtartott. Én egész életemre választottam
őt, ő nem. Én elhagytam Pietrót, ő nem hagyta el Eleonorát. Most
kiegyenlítem a számlát. Okkal-joggal török be az életébe, és
mondom, hogy tessék, drágám, ide jutottunk. Annyira aggódtál a
feleségedért, merthogy őrültségeket csinált, na, hát én is csinálok
őrültségeket, lássuk, most mit lépsz!
Már készültem is a hosszú, kimerítő utazásra Nápolyba, de –
csak mert megütötte a fülemet valami reklámszöveg, a várócsarnok
hangszórójából harsogott – nagy hirtelen megváltoztattam a
döntésemet, és Milánóba váltottam jegyet. Az új helyzetben minden
korábbinál nagyobb szükségem volt rá, hogy pénzhez jussak, és,
gondoltam, mindenekelőtt elmegyek a kiadómhoz, és munkáért
folyamodom. Csak a vonaton jöttem rá, hogy igazából miért
változtattam útirányt. A történtek ellenére még mindig tombolt
bennem a szerelem, és elundorodtam a gondolattól, hogy ártsak
Ninónak. Írhattam és beszélhettem én akármennyit a nő
önrendelkezési jogáról, képtelen voltam lemondani a testéről, a
hangjáról, az okos gondolatairól. Szörnyű volt bevallanom
magamnak, hogy még mindig akarom őt, hogy még a lányaimnál is
jobban szeretem. Ártani neki és soha többé nem találkozni vele –
már a gondolatától is fájdalmasan fonnyadtnak éreztem magam: a
művelt szabad nő elvesztette szirmait, levált az anya-nőről, az anya-
nő elcsatolódott a szerető-nőtől, a szerető-nő szintúgy a dühödt
banyától, és mintha így, ahogy voltak, repültek volna el a szélrózsa
minden irányába. Ahogy közeledtünk Milánóhoz, egyre
világosabban láttam, hogy (Lilát elveszítvén) Nino nélkül nem tudok
megállni a lábamon. Nincs tartásom, és magamból nem tudom
felépíteni magam. Nélküle nem tudok kitörni a telep világából a
nagyvilágba, nélküle senki vagyok, senki és semmi.
Mariarosánál landoltam, rémülten és elcsigázva.
 25

Meddig maradtam? Néhány hónapig, és nem volt könnyű az

együttélés. A sógornőm már tudott az összecsapásunkról Adelével,
és ahogy az elvárható is volt tőle, nyíltan megmondta: kedvellek
téged, de rosszul tetted, hogy durván beszéltél anyámmal.
– Csúnyán viselkedett.
– Mostanában igen. De azelőtt segített neked.
– De csak hogy a fia kedvében járjon.
– Igazságtalan vagy.
– Nem, csak őszinte.
Ingerülten nézett rám, ami ritkán fordult elő. Aztán, mintha egy
szabályt közölne, amelynek megszegését nem tűri, azt mondta:
– Én is őszinte leszek. Az anyám az anyám. Mondhatsz akármit
az apámra meg a bátyámra, de róla soha egyetlen rossz szót se!
Amúgy nagyon is kedves volt. Befogadott bennünket, lazán,
ahogy mindenkit befogadott, tágas szobát jelölt ki számunkra
három pótággyal, törülközőket adott, aztán magunkra hagyott
bennünket, ahogy azt a jövő-menő vendégeivel is csinálta. Mint
ahogy mindig, most is lenyűgözött az eleven tekintete, olyan volt,
mintha az egész lénye a szemében sűrűsödne össze, a többi csak egy
testetlen köntös. Alig vettem észre, hogy sápadt, és hogy lefogyott.
Magammal és a saját fájdalmammal voltam elfoglalva, másra
nemigen figyeltem.
Próbáltam egy kicsit otthonosabbá tenni a kacatokkal teli,
szutykos, poros szobát. Megvetettem az ágyamat és a kislányokét.
Listát írtam, hogy mit kell beszerezni. De rendcsináló kedvem
hamar lelohadt. Máshol jártak a gondolataim, nem tudtam, mitévő
legyek, és az első napokban folyton a telefonon lógtam. Úgy
hiányzott Nino, hogy felhívtam. Feljegyezte Mariarosa lakásának
telefonszámát, és attól fogva állandóan hívogatott, bár minden
beszélgetésünknek veszekedés lett a vége. Eleinte zene volt
füleimnek a hangja, és kis híja volt, hogy egyszer-másszor nem
engedtem neki. Azzal mentegettem: én is elhallgattam előtte, hogy
Pietro visszajött, és egy fedél alatt aludtunk. Aztán megdühödtem
magamra, hiszen az egy egészen más helyzet volt, én soha többé
nem feküdtem össze Pietróval, Nino ellenben Eleonorával hált, én
beadtam a válópert, ő megtartotta a házasság kötelékét. Na, erre
megint elkezdtünk veszekedni, és azt kiabáltam, hogy ne hívjon
soha többé. De a telefon egyre csörgött, reggel is, este is. Nino azt
hajtogatta, hogy nem tud nélkülem élni, már ki is vette a Tasso utcai
lakást, és minden kész, hogy beköltözzek a kislányokkal. Beszélt,
tudósított, ígért mindent, amit csak ígérni lehet, csak arra nem
szánta el magát, hogy kimondja azt a bizonyos legfontosabb
mondatot: Eleonorával vége, most már igazán. Úgyhogy óhatatlanul
elkövetkezett a pillanat, és én, nem törődve a kislányokkal, sem a
lakásban éppen arra járókkal, azt süvöltöttem a telefonba, hogy elég
volt, ne zaklasson, és dühtől fuldokolva lecsaptam a kagylót.
 26

Öngyűlölettel eltelve éltem napjaimat, nem tudtam kiverni Ninót a

fejemből. Ímmel-ámmal tettem a dolgom, muszájból utaztam,
muszájból tértem haza, keseregtem, roncsoltam magam. A tények,
lám, Lilát igazolják: elhanyagolom a lányaimat, még csak át sem
írattam őket.
Dede és Elsa el volt ragadtatva az új rendszertől. Kevéssé
ismerték a nagynénjüket, de azonnal imádták a belőle sugárzó
abszolút szabadság érzetét. A Sant’Ambrogio-templom közelében
lévő lakás mindig is békés kikötő volt a viharban, Mariarosa nővéri
(majd azt mondtam: kegyes nővéri) szeretettel fogadott mindenkit,
válogatás és előítélet nélkül, nem számított, hogy piszkos a vendég,
elmezavaros, köztörvényes, drogos. A lányaimnak nem voltak
kötelezettségeik, kíváncsian járkáltak a lakásban, késő estig fent
voltak. A legkülönfélébb beszédeket és dumákat hallgatták, és
pompásan szórakoztak, ha zene vagy tánc volt. A nénikéjük reggel
elment az egyetemre, és késő délután ért haza. Soha nem volt
feszült, felvidította az unokahúgait, fogócskázott, bújócskázott,
szembekötősdit játszott velük. Ha pedig egész nap otthon maradt,
nekilátott a takarításnak, bevonta a kislányokat is, a futóvendégeket
is, és persze én sem maradtam ki a házimunkából. És nagyon is
gondja volt a szellemi táplálékunkra. Esti kurzusokat szervezett
nekünk, a tanártársait hívta előadónak. Néha ő maga tartott órát,
mindig tartalmas volt, amit mondott, szellemesen beszélt, és közben
az ölében szorongatta a kislányokat, őket is bevonta, kérdéseket tett
fel nekik. Az esti tanfolyamra megtelt a lakás, jöttek a barátai, a
barátnői, kíváncsiak voltak Mariarosa előadásaira.
Egyik este, miközben éppen órát tartott, kopogtattak, és Dede
futott ajtót nyitni, szerette ő fogadni a vendégeket. Hanem rögtön
futott is vissza a nappaliba, és izgatottan jelentette: a rendőrség. A
néhány fős hallgatóság dühösen, majdhogynem fenyegetően
felmorajlott. Mariarosa nagy nyugodtan felállt, és ment, hogy
beszéljen a biztos urakkal. Ketten voltak, és az mondták, hogy
lakossági bejelentésre, talán a szomszédok panaszára szálltak ki.
Mariarosa barátságosan fogadta, beljebb tessékelte őket, és addig
erősködött, míg le nem ültek ők is a tágas nappaliban, majd folytatta
az előadását. Dede még soha életében nem látott rendőrt ilyen
közelről. Odament a fiatalabbikhoz, rákönyökölt a térdére, és
beszélgetést kezdeményezett azzal a céllal, hogy bizonyítsa:
Mariarosa egy nagyon rendes valaki.
– Igazándiból – mondta – a nagynéném tanárnő.
– Igazándiból – ismételte meg a szót a rendőr, és halványan
elmosolyodott.
– Igen.
– Nagyon szépen beszélsz.
– Köszönöm. Igazándiból Mariarosa Airotának hívják, és
művészettörténetet tanít.
A srác odasúgott valamit a kollégájának. Még vagy tíz percet
elücsörögtek, és távoztak. Dede kikísérte őket.
Egyszer aztán rám is sor került, és az én előadásomra nagyobb
közönség gyűlt össze, mint más alkalmakkor. A lányaim párnán
ültek az első sorban, és fegyelmezetten végighallgattak. Azt hiszem,
az volt az az alkalom, amikor Dede kíváncsi lett rám egyáltalán.
Tisztelte apját, nagyapját, egy ideje Mariarosát is. Rólam nem tudott
semmit, és nem is akart tudni. Az anyja voltam, mindent tiltottam,
nem bírt elviselni. Csodálkozott, hogy figyelmesen hallgatják, amit
mondok, na, ezt el se tudta volna képzelni. És talán az is imponált
neki, hogy milyen higgadtan verem vissza a kritikákat, elsősorban
Mariarosa kritikáit. A sógornőm, egyedüliként a jelen lévő nők közt,
egyértelműen leszögezte, hogy egyetlen elhangzott szavammal sem
ért egyet, pedig hát annak idején éppen ő bátorított, hogy tanuljak
tovább, írjak, publikáljak. Nem kérve rá az engedélyemet, elmondta,
hogyan estünk egymásnak anyámmal Firenzében, és nem hagyott
kétséget felőle, hogy a jelenet minden részletét ismeri. Tudós
idézetekkel alátámasztva arra az „elméleti alapmegállapításra”
jutott, hogy az olyan nő, akiben nincs szeretet a saját szülőanyja
iránt, az el van veszve, mindörökre.
 27

Ha utaztam, a sógornőmre bíztam a kislányokat, de hamar kiderült,

hogy valójában Franco foglalkozik velük. Jobbára ki sem mozdult a
szobájából, nem vett részt a tanfolyamon, ügyet se vetett a folytonos
jövés-menésre. De a lányaimat megszerette. Még főzött is nekik, ha
úgy fordult, játékokat talált ki, a maga módján oktatta őket. Neki
köszönhető, hogy Dede keményen megbírálta az „alkalmatlan
apológiát”: így nevezte Agrippa Meneniust, akiről az új iskolájában
tanultak. Nevetve mondta: mama! A patrícius Agrippa Menenius a
testről szóló meséjével jól átverte a lázadó plebejusokat, de azt nem
sikerült bizonyítania, hogy ha egy ember megtölti a bendőjét, azzal
egy másik ember testrészeit is táplálja. Ha, ha, ha! Ugyancsak
Franco mutatta meg neki egy nagy világtérképen, hogy hol
dúskálnak és hol éheznek az emberek. Dede gyakran mondogatta,
hogy ez a legnagyobb igazságtalanság a földkerekségen.
Egy este (Mariarosa nem volt otthon) egykori pisai vőlegényem
őszinte sajnálattal azt a megjegyzést tette a lakásban nagy vígan
kergetőző kislányokra: akár a közös gyerekeink is lehetnének.
Helyesbítettem: néhány évvel idősebbek volnának. Rábólintott.
Néztem néhány másodpercig Francót, ahogy a cipője orrát bámulta.
Gondolatban összehasonlítottam a tizenöt évvel korábbi gazdag és
művelt egyetemistával: ő volt, és mégsem ő. Már nem olvasott, nem
írt, körülbelül egy éve a gyűléseken, vitaesteken, tüntetéseken sem
igen szólalt fel. Semmi más nem érdekelte, csak a politika, de arról
is a régi szenvedély és meggyőződés nélkül beszélt, sőt egyre inkább
nevetség tárgyává tette saját katasztrófapróféciáit. Sorolta az
óhatatlanul bekövetkező szörnyűségeket. Egy: bealkonyul a
forradalom par excellence letéteményesének, a munkásosztálynak;
kettő: végképp elenyészik az a politikai érték, amelyet a szocialisták
és a kommunisták együttműködésének hagyománya képvisel, már
most is torzsalkodással vannak elfoglalva, és csak idő kérdése, hogy
a tőke kiszolgálóivá váljanak; és három: reménye sem marad a
változásnak, el kell fogadnunk, ami van, ahhoz kell
alkalmazkodnunk. Hitetlenkedve kérdeztem: te csakugyan azt
gondolod, hogy így végződik az egész? Hát persze!, nevetett, de te is
tudod, hogy milyen ügyesen forgatom a szót, úgyhogy az adott
tézisből és antitézisből le tudok vonni gyökeresen más szintézist is,
nevezetesen: a kommunizmus elkerülhetetlen, a proletárdiktatúra a
demokrácia legfelső foka, a Szovjetunió, Kína, Észak-Korea,
Thaiföld, ezek mind jobbak, mint az Egyesült Államok, és van, hogy
a vérontás – kicsiben és nagyban egyaránt – elítélendő bűn, és van,
hogy jogos és helyénvaló. Inkább ezt a verziót választanád?
Csak két alkalommal láttam viszont a régi Francót. Egy délelőtt
beállított Pietro Doriana nélkül, és szemlét tartott: milyen
körülmények közt élnek a lányai, hova írattam át őket, boldogok-e?
Nagy volt a feszültség. A lányok valószínűleg apróra elmesélték,
hogy milyen körülmények uralkodnak a házban, és gyermeki
fantáziával jól ki is színezték a képet. Úgyhogy azzal kezdődött,
hogy Pietro lehordta Mariarosát, utána pedig engem: elképesztő,
hogy milyen felelőtlenek vagyunk. Elvesztettem a türelmemet, és
azt kiabáltam: igazad van, vidd őket, viseljétek gondjukat te meg
Doriana! Ezt hallva Franco kijött a szobájából, közbelépett, és
legendás szónoki képességét latba vetve lecsitította a kedélyeket. A
békéltetés átment tudós eszmecserébe, Franco és Pietro
megtárgyalták a párkapcsolat és a gyermeknevelés problematikáját,
Platón is szóba került. A férjem megfeledkezett rólam meg a
nővéréről, és habár még mindig ajzott idegekkel és kivörösödött
képpel távozott, mégiscsak meg volt elégedve, hogy egy értelmes
dialógusra képes, civilizált partnerre talált.
Viharosabb – számomra pedig borzalmas – volt az a jelenet, amit
Nino okozott, amikor váratlanul és hívatlanul egyszer csak
betoppant. Fáradt volt a hosszú utazástól, nagyon feszült, a külleme
elhanyagolt. Az elején azt hittem, hogy egyszerűen közölni akarja:
döntött a sorsomról és a lányokéról. Ilyen szavakat reméltem
hallani: elég volt!, elindítottam a válópert, együtt fogunk élni
Nápolyban. Olyan kimerítő volt az életünk ideiglenes jellege, hogy
különösebb cirkuszolás nélkül belementem volna. Csak hát nem így
történtek a dolgok. Behúzódtunk kettesben az egyik szobába, és
Nino, a kezét tördelve, arcát gyűrve, haját cibálva, bizonytalanul és
tétován, egyszersmind a várakozásaimra rácáfolva, feltette a
lemezt: lehetetlen elválnia a feleségétől. Remegett, megpróbált
megölelni, és közben egyre azt hajtogatta, hogy muszáj ugyan
Eleonorával maradnia, de nem tud lemondani rólam, és arról, hogy
együtt éljünk. Lehet, hogy más körülmények közt megsajnáltam
volna, hiszen szemlátomást szenvedett. De akkor, ott egy csöppet
sem hatott meg az őszinte fájdalma, döbbenten meredtem rá:
– Mi van? Mit mondtál?
– Azt mondom, hogy nem hagyhatom el Eleonorát, de nem bírok
nélküled élni.
– Aha, akkor jól értettem: azt javasolod racionális megoldásként,
hogy cseréljem le a szerető szerepét a párhuzamos élettárs
szerepére.
– Jaj, dehogy! Nem erről van szó!
 Rátámadtam, hogy de igen, erről van szó, és ajtót mutattam neki,
megelégeltem a mutatványait, az ötleteit, a szánalmas szónoklatait.
De ő alig hallható hangon, mint aki kimondja a végső igazságot,
felfedi a viselkedése mindent megmagyarázó okát, bevallott
valamit, nehogy véletlenül mástól tudjam meg, azt mondta tehát
(amivel az is világossá vált, hogy miért jött személyesen
bejelenteni): Eleonora a hetedik hónapban van.
 28

Most, hogy már mögöttem az élet, tudom, hogy túlreagáltam a hírt,

és elmesélve a jelenetet mosolygok is magamban, magamon. Sok-
sok embert ismerek, férfit és nőt egyaránt, aki hasonló
tapasztalatról számolhatna be: a szerelem és a szex irracionális és
brutális. Akkor én összeroppantam. Úgy vettem a puszta tényt –
Eleonora terhes, a hetedik hónapban van –, mint a legdurvább
bántalmazást, amire csak Nino képes lehet. Eszembe jutott, amikor
Lila kérdőn Carmenre nézett, mintha volna még valami
mondanivalójuk. Lehet, hogy Antonio azt is kiderítette, hogy
Eleonora állapotos? Ők is tudták? És ha igen, Lila miért nem árulta
el nekem? Feljogosítva érezte magát, hogy adagolja a fájdalmat?
Most úgy éreztem, mintha mellbe és hasba szúrtak volna. Miközben
Nino aggodalomtól fuldokolva azt mormolta, hogy a terhesség
részint megnyugtatta Eleonorát, részint viszont még jobban
megnehezíti, hogy elhagyja, én meggörnyedten a fájdalomtól, fájt az
egész testem, védekezően a mellem elé kulcsoltam a karomat, és
nem tudtam megszólalni, nem jött ki hang a torkomon.
Fölegyenesedtem. Kívülünk csak Franco volt a lakásban. Nem
voltak lelki sérült, bántalmazott vagy beteg nők, senki nem
énekelgetett. Mariarosa elvitte sétálni a lányokat, hogy Nino meg én
háborítatlanul szembenézhessünk egymással. Kinyitottam a
szobaajtót, és, ha alig hallhatóan is, hívtam egykori vőlegényemet.
Jött is azonnal, én pedig ujjal mutattam Ninóra. Rekedt volt a
hangom: rúgd ki!
 Nem rúgta ki, de leintette, hallgasson. Tapintatosan nem
kérdezte, hogy mi történt, csak megfogta, szorította a csuklómat,
erősen tartott, amíg magamhoz nem térek a sokkból. Aztán kikísért
a konyhába, és leültetett. Nino jött utánunk. Kétségbe voltam esve,
ziháltam, szaggatott, hörgő hangokat hallattam. Rúgd ki! Rúgd ki!,
ismételgettem, amikor Nino megpróbált közelebb jönni. Franco
odább tessékelte, és higgadtan rászólt: hagyj neki békét, menj ki!
Nino kiment, én pedig rendszertelenül csapongva elmondtam az
egész históriát. Végighallgatott, nem is szólt közbe, csak amikor már
látta, hogy erőim végére jutottam, akkor mondta a maga abszolút
kulturált modorában, hogy általános életszabály: ne akarj többet
elérni annál, mint amit lehetséges. Őrá is rátámadtam: ti, férfiak,
kiabáltam, mindig ugyanazzal a dumával jöttök. Mi a francot
csináljak én a „lehetségessel”, mi ez az ökörség? Nem sértődött meg;
azt mondta, vizsgáljam meg a helyzetet a maga komplexitásában. Jó,
igazad van, mondta, az uraság két és fél éven át hazugságban
tartott, azt hazudta neked, hogy elhagyta a feleségét, nincs viszonya
vele, és tessék, most kiderül, hogy hét hónapja teherbe ejtette.
Igazad van, ez borzalmas. Nino egy alávaló alak. De ha már
megtörtént, ami megtörtént, azt is megtehette volna, hogy eltűnik az
életedből, soha többé feléd se néz. Ezzel szemben kocsiba ült, egész
éjszaka vezetett Nápolytól Milánóig, megalázkodott előtted,
könyörög, hogy ne hagyd el. Ez azért jelent valamit, nem? Azt
jelenti, hogy egy hazug disznó, kiabáltam, jellemtelen alak, aki
képtelen választani. Franco egyetértően bólintott. De aztán feltette a
kérdést: és mi van, ha igazán szeret téged, csak nem tud másképpen
szeretni?
Már a nyelvemen volt, hogy de hát pont ez az!, Nino is éppen ezt
mondja, ám ekkor nyílt a lakásajtó, és megjelent Mariarosa és
mögötte félénken meghúzódva a két kislány. Ráismertek Ninóra, és
gyermeki vágyuktól sarkallva, hogy magukra vonják a figyelmét,
azonnal elfelejtették, hogy a neve hónapokon át szitokszó volt az
apjuk szájában. Nino kapva kapott az alkalmon, és teljes
figyelmével feléjük fordult, Mariarosa és Franco pedig velem
foglalkozott. Minden olyan bonyolult! Dede és Elsa hangoskodott,
kacagott, a házigazdák közben komoly beszélgetést folytattak
velem. Segíteni akartak, hogy józanul végiggondoljam a dolgokat,
csak hát éppenséggel bennük is ellentmondásos érzések kavarogtak.
Franco szeretetorientált mediátori erényeket csillogtatott, holott
régebben az volt jellemző rá, hogy határozottan dönt, nem sokat
mérlegel. Mariarosa eleinte nagyon megértő volt irántam, de aztán
Nino szempontjait is megpróbálta figyelembe venni, és kiváltképp
Eleonora drámáját, amivel végül – véletlenül vagy számításból? – jól
megbántott. Nyugi, mondta, gondolkozz egy kicsit: egy olyan
empatikus nőnek, amilyen te vagy, vajon nem szólal-e meg a
lelkiismerete, ha egy másik nő tönkretétele árán szerzi meg a maga
boldogságát?
És ez így ment tovább. Franco arra biztatott, hogy érjem be
annyival, amit az adott helyzetben kaphatok, Mariarosa lefestette
nekem Eleonorát, amint magára marad egy kisfiúval és egy másik
gyerekkel, aki még meg sem született, és azt ajánlotta: lépj vele
kapcsolatba, legyetek egymás tükrei! Baromságokat hordanak
össze, gondoltam magamban lemondóan, de hát persze, hiszen nem
tudják, nem érthetik. Lila bezzeg, ő nem beszélne mellé, egyből azt
tanácsolná: eleget szobroztál, elég volt, köpd szemen őket, és kopjál
le! – mindig is ez volt a véleménye. Rémülten néztem Francóról
Mariarosára, már nem is hallottam, mit mondanak, úgyis csak még
jobban összezavartak. Fél szemmel Ninót néztem. Milyen szép
ember, milyen ügyesen hódítja vissza a lányaimat! Besétál velük a
szobájukba, aztán fesztelenül odaszól Mariarosának: mit szólsz
ezekhez a bűbájos kisasszonykákhoz? Ösztönösen megtalálja a
hangot, árad belőle a csáberő, és miközben beszél, mintegy
véletlenül, megérinti a sógornőm térdét. Karon fogtam, és
kikormányoztam a lakásból, hosszú sétára vittem a Sant’Ambrogio
negyedben.
Meleg volt. Vörös téglás gyalogúton mentünk végig, platánpihe
szálldosott a levegőben. Azt mondtam, hogy meg kellene szoknom,
hogy nélküle éljek, de egyelőre nincs erőm hozzá, idő kell. Azt
felelte, hogy ő nem tud nélkülem élni. Mire én azt mondtam, hogy
világéletében képtelen volt bármiről és bárkiről lemondani. Azt
mondta, nem igaz, ez a körülmények hatalma, csakis azért tartott
meg mindent, hogy engem megtartson. Rájöttem, hogy lehetetlen
ebből a pozícióból kibillenteni, innen egy tapodtat se mozdul,
rémülten megtorpan, mintha szakadék tátongana előtte.
Odakísértem az autójához; menjen el! De mielőtt elindult volna,
még megkérdezte, hogy most akkor mit fogok csinálni. Nem
válaszoltam, magam se tudtam.
 29

Egy néhány héttel későbbi esemény döntött helyettem. Mariarosa

elutazott Bordeaux-ba, már nem emlékszem, mi dolga volt ott.
Indulása előtt félrevont, és zavaros beszédet intézett hozzám
Francóról, mondván: ügyeljek rá, amíg ő távol lesz. Azt fejtegette,
hogy Franco depressziós, és rájöttem valamire, amit sejtettem
ugyan, de figyelmetlenségből mégsem rögzítettem az elmémben, azt
ugyanis, hogy Francóval Mariarosa nem a jó szamaritánust játssza,
mint mindenki mással, őt igazán őszintén szereti, anyai, testvéri,
szeretői szeretettel, és az állandó aggodalom sápasztja, abba fogyott
bele, látja, hogy milyen törékeny lett a férfi, és fél, hogy darabokra
törik.
Egy hétre utazott el. Egy kicsit noszogatnom kellett magamat –
sok minden kavargott a fejemben –, de barátságos voltam
Francóval, minden estémet vele töltöttem, késő éjszakáig
beszélgettünk. Jó volt, különösen az, hogy nem a politika volt a
téma, hanem a közös múltunk, felidézte, inkább magának, mint
nekem, hogy milyen jó volt együtt, a pisai séták tavasszal, az Arno-
part (hogy az milyen büdös volt!), és milyen jólesett neki, hogy
olyan dolgokat árult el nekem a gyerekkoráról, a szüleiről, a
nagyszüleiről, amilyeneket soha senkinek. És nekem most az esett
különösen jól, hogy hagyta, hadd beszéljek én is arról, ami
nyomaszt, hogy például szerződést írtam alá a kiadómmal egy új
könyvről, csak hát azt meg is kell írni, és ott a Nápolyba költözésem
ügye, és főképp ott van Nino. Most nem mondott általánosságokat,
és nem is köntörfalazott, nyersen, sőt durván kimondta, amit
gondolt. Ha ő fontosabb neked, mint saját magad, mondta egy este,
amikor tisztára úgy nézett ki, mint aki sokat ivott, akkor fogadd el
olyannak, amilyen, feleségestől, gyerekestől, és azzal együtt, hogy
hajlamos megbaszni minden nőt, akit lehet, továbbá egyéb
disznóságokra is képes, és örökre képes is marad. Ej, Lena,
Lenuccia!, dünnyögte szeretettel, és csóválta a fejét. Nevetett, felállt
a fotelből, és mondott egy homályos értelmű mondatot, hogy
szerinte csak akkor van vége a szerelemnek, amikor az ember
félelem és undor nélkül feleszmél, azzal kiment, húzva a lábát,
mintha azt vizsgálná, hogy szilárd-e a talaj. Nem tudom, miért, de
Pasqualéra emlékeztetett, pedig különböző társadalmi rétegből
származtak, és különböző volt a kultúrájuk, de még a politikai
választásuk is. Mégis az jutott eszembe, hogy telepi barátom, ha élve
bukkanna elő a sötétből, valami hasonlót mondana.
Franco egész nap nem mozdult ki a szobájából. Este dolgom volt,
ezért bekopogtam, megkértem, hogy adjon vacsorát Dedének és
Elsának. Megígérte. Későn értem haza. Szokásával ellentétben
Franco nem csinált rendet a konyhában; leszedtem az asztalt,
elmosogattam. Rosszul aludtam, és hatkor már talpon voltam. A
fürdőszobába menet el kellett haladnom az ajtaja előtt, és láttam,
hogy gombostűvel ki van tűzve egy papírlap. Ez volt ráírva: Lena!
Ne engedd be a lányokat! Úgy látszik, gondoltam, az utóbbi
napokban a terhére voltak, vagy tegnap este mentek az idegeire, és
azzal ültem le reggelizni, hogy na, majd megszidom őket. De
belegondoltam, és arra jutottam, hogy Franco olyan jóban van a
gyerekekkel, hogy ki van zárva, hogy megharagudott volna rájuk.
Nyolc körül halkan bekopogtam. Semmi. Újra kopogtam, most már
erősebben, és óvatosan kinyitottam az ajtót, sötét volt a szobában.
Szólítottam, csend, meggyújtottam a villanyt.
Vér a párnán, vér az ágyneműn, sötét folt egészen a lábáig. A
halál visszataszító. Most csak annyit mondok, hogy amikor
megláttam a testet, egyszerre támadt viszolygás és szánalom
bennem; azzal a testtel én a lehető legmeghittebb viszonyban
voltam egykor, és most egy olyan ember teste feküdt ott előttem
élettelenül, aki ismerte a boldogságot, átélte a cselekvés örömét,
sokat tapasztalt és sokat olvasott. Szörnyű látványt hagyott magáról.
Azért szabadult meg ilyen brutálisan a memóriájától, a beszéd- és a
világmagyarázat-képességétől, hogy felmutassa, mennyire gyűlöli
magát, önnön porhüvelyét, a kedélye hullámzását, a gondolkozás-
és beszédmódját, sehogy máshogy nem tudott kimenekülni a
megváltozott világ alattomos csapdájából.
A következő napokban Pasquale és Carmen anyja, Giuseppina
járt az eszemben. Ő sem tudta elviselni magát, és nem tudta
elviselni azt a kis életdarabkát, ami megmaradt neki. De Giuseppina
egy korábbi nemzedék szülötte volt, Franco viszont az én
generációmba tartozott, és a vadság, amellyel kivégezte magát,
lenyűgözött és mélységesen feldúlt. Gondolkoztam az üzenetén,
amely egyben az utolsó levele volt. Nekem írta, és voltaképpen ez
volt benne: ne engedd be a lányokat!, nem akarom, hogy lássanak,
neked viszont látnod kell engem. Még manapság is eszembe jut a
kettős parancs: az egyik nyílt, a másik rejtett. A temetésen ott volt
egy sereg aktivista (Francót akkoriban még sokan ismerték és
becsülték), bágyadtan emelték égnek az öklüket. Szerettem volna
újrateremteni a kapcsolatomat Mariarosával. A közelében akartam
lenni, beszélni vele Francóról, de nem adott rá lehetőséget. Tovább
mélyültek a ráncai, beteges gyanakvás ült ki az arcára, a szeme sem
csillogott úgy, mint azelőtt. A lakás elnéptelenedett. Irántam sem
mutatott már nővéri figyelmet, sőt egyre ellenségesebben
viselkedett. Egész napját bent töltötte az egyetemen, ha pedig otthon
volt, bezárkózott a szobájába; ne zavarják! Ideges lett, ha a lányok
zajongtak, és még idegesebb, ha rájuk szóltam, hogy csöndben
játsszanak. Összepakoltam, és Nápolyba utaztam Dedével és Elsával.
 30

Nino igazat mondott, csakugyan kibérelte a Tasso utcai lakást.

Beköltöztünk, bár tele volt hangyával, és a berendezés egy ágyfej
nélküli franciaágyra, két gyerekágyra, egy asztalra és néhány
székre korlátozódott. Szerelemről nem esett szó, a jövőről sem.
Megmondtam Ninónak, hogy főképp Franco miatt döntöttem
úgy, ahogy döntöttem, és annyit tettem hozzá, hogy van egy jó és
egy rossz hírem. A jó hír, hogy a kiadóm elfogadta kiadásra a
tanulmánykötetét, ha hajlandó átszerkeszteni és tompítani az élét, a
rossz, hogy hozzám sem érhet. Az első hírt örömmel fogadta, a
másodiktól elkeseredett. Aztán minden estét együtt töltöttünk,
egymás mellett ülve átírtuk a szövegeit, és a testi közelség
megakadályozott benne, hogy tartsam a haragot. Eleonora még
állapotos volt, amikor újra szeretők lettünk, és mire megszülte
Lidiát, Nino meg én már újra összeszokott pár lettünk; szép lakás,
Dede és Elsa, meglehetősen intenzív magán- és közélet.
Rögtön az elején figyelmeztettem:
– Nehogy azt hidd, hogy ki vagyok szolgáltatva neked! Igaz, most
még képtelen vagyok rá, hogy elhagyjalak, de előbb vagy utóbb
megteszem.
– Nem fogod megtenni, nem lesz rá okod.
– Okom, az már most is van bőségesen.
– Hamarosan minden megváltozik.
– Meglátjuk.
De megrendezett jelenet volt az egész, megjátszottam, hogy
elhiszem: így racionális, pedig irracionális volt és megalázó. Azt
mondtam magamban – Franco szavait visszhangozva –, hogy
egyelőre beérem annyival, ami kell nekem, de majd úgyis megunom
a képét, megelégelem a szép szavait, kihuny bennem a vágy, és
akkor majd elzavarom. És ha napokig hiába vártam rá, bebeszéltem
magamnak, hogy jól van ez így, van elég dolgom, így is rengeteg
időmet elviszi. Ha pedig féltékenység mardosott, ezzel próbáltam
vigasztalni magam: akkor is engem szeret. Hogy saját gyerekei
vannak? Igen, de az én lányaimmal több időt tölt, mint Albertinóval
és Lidiával. Mindaz, amivel biztattam magam, igaz is volt meg nem
is. Igen, Nino idővel veszít majd a vonzerejéből. Igen, rengeteg
dolgom volt. Igen, Nino szeretett, és szerette Dedét és Elsát is. De
voltak más igenek is, amikről színleg nem vettem tudomást. Mert
hát igen, jobban vonzódtam hozzá, mint valaha. Igen, ha szüksége
volt rám, mindent és mindenkit hanyagolva, az első füttyentésére
ugrottam. Igen, az Eleonorához, Albertinóhoz és a kis Lidiához
fűződő köteléke legalább olyan erős volt, mint az, amelyik hozzánk
fűzte. Fátylat borítottam emez utóbbi igenekre, és ha imitt-amott
mégis felfeslett az öncsalás szövedéke, és nyilvánvalóvá vált, ami
nyilvánvaló, gyorsan szélesebb összefüggésbe helyeztem a
problémát: erre halad a világ, minden változik, most találjuk ki az
együttélés új formáit – efféle szamárságokat hirdettem szóban és
írásban, valahányszor alkalmam adódott.
De ettől még tornyosultak a gondok. Rám zuhant Nápoly,
ugyanolyan nehezen élhető város volt, mint azelőtt. A Tasso utca
sem volt kivétel. Nino beszerzett nekem egy használt kocsit, és
tetszett is a kis fehér Renault, de eleinte alig vezettem, mert mindig
elakadtam a dugóban. Meggyűlt a bajom a mindennapi teendőkkel
is, minden sokkal nehezebb volt, mint Firenzében, Genovában vagy
Pisában. Dede az első perctől kezdve utálta a tanítónőjét és az
osztálytársait. Elsa most lett elsős, és mindennap kisírt szemmel jött
haza, de nem volt hajlandó elárulni, hogy mi baja. Folyton
korholtam őket. Tessék alkalmazkodni, megoldást találni, tessék
szembenézni a nehézségekkel! Erre aztán összefogtak ellenem:
Adelét és Mariarosát emlegették, hogy náluk milyen jó dolguk volt,
valósággal istenítették a nagymamit meg a tantit. Ha pedig
megpróbáltam visszahódítani a kislányaimat, és magamhoz
öleltem, dédelgettem őket, kényszeredetten tűrték, már amikor
tűrték egyáltalán. Na és a munkám? Hamar nyilvánvalóvá vált,
hogy ki kellett volna használnom az éppen kedvező széljárást, és
jobban jártam volna, ha állást vállalok a könyvkiadómnál, vagy élek
a lehetőséggel, amelyet Rómában kínáltak a promóciós körutam
alkalmával. Mit keresünk mi Nápolyban, a lányaim meg én?
Egyedül Nino kedvéért költöztünk ide? Öncsalás volt, hogy
autonóm, szabad embernek állítottam be magam? És hazudtam az
olvasóimnak, mikor két könyvecskével a hátam mögött azt a
szerepet játszottam, hogy segítek nőtársaimnak kimondani, amit
maguknak sem mernek bevallani? Nem az-e az igazság, hogy mások
gondolatait szajkóztam, de valójában semmi nem különböztetett
meg a velem korú hagyománykövető asszonyoktól? Hogy
összehordhattam én akármit, voltaképpen nem egy férfi találmánya
vagyok-e, a függvénye, olyan nő, aki számára a férfi szükséglete
előbbre való, mint ő maga és a gyermekei?
Megtanultam menekülni. Elég volt annyi, hogy Nino kopogtasson
az ajtón, és máris az egész világ megszűnt körülöttem. Avval
áltattam magam, hogy most így van, nem lehet másképp.
Fegyelemre, rendszerességre kényszerítettem magam, nem
hagytam, hogy rosszkedv telepedjen rám, vagy hogy eluralkodjon
rajtam a csüggedés, és olykor még boldognak is éreztem magam. A
lakás fényárban úszott. Az erkélyről egész Nápolyt láttam, a nap
aranypászmái csillámlottak a kék tengeren. Kihoztam a lányaimat a
genovai és milánói átmeneti állapotból. A levegő, a színek, a nápolyi
nyelv otthonossága, a művelt emberek társasága (Nino még éjszaka
is képes volt vendégekkel beállítani), mindez biztonságérzetet adott,
könnyedséget. Vittem a lányokat Firenzébe Pietróhoz, és felhőtlenül
boldognak mutattam magam, ha eljött hozzájuk Nápolyba. Nino
nehezményezte ugyan, de olyankor nálam lakott. A gyerekszobában
vetettem neki ágyat, és a lányok túláradó szeretettel fogadták, hátha
így rá tudják venni, hogy maradjon. Pietro és én igyekeztünk
fesztelenül viselkedni egymással, Doriana felől érdeklődtem és hogy
hogy áll a könyvével (tulajdonképpen kiadásra kész, de még néhány
részletet szeretne árnyalni és tovább mélyíteni). Amikor a lányok az
apjukon lógtak, és rólam tudomást se vettek, kihasználtam az
alkalmat, és lazítottam egy kicsit. Az Arco Mirellin buszra szálltam,
és lementem a tengerpartra, a Caracciolo sétányra. Vagy ellenkező
irányba indultam, fel a Villa Floridianához. A parkban leültem egy
padra, és olvastam.
 31

A Tasso utcából gyermekkorom színhelye csak egy távoli,

piszkosfehér kőkupacnak látszott: érdektelen szegénytelep a Vezúv
lábánál. Maradjon is az!, én változtam meg, és minden erőmmel
azon leszek, hogy be ne szippantson újra. De hiába volt a nagy
eltökéltség; még csak három-négy napja költöztünk Nápolyba, és
máris megtörtem. Ünneplőt adtam a kislányokra, és magam is
kiöltöztem. Most meglátogatjuk Immacolata nagymamát és Vittorio
nagypapát, jelentettem be, és találkozni fogunk bácsikáitokkal és
nénikéitekkel is.
Kora reggel indultunk, az irány az Amedeo téri
gyorsvasútállomás. A lányok remekül szórakoztak, mert a befutó
szerelvény menetszele összekócolta a hajukat, testükhöz tapasztotta
a ruhát, olyan erős volt, hogy a lélegzetük is elakadt. A firenzei
lökdösős jelenet óta nem találkoztam anyámmal, nem is beszéltem
vele. És most nem jelentettem be magunkat telefonon, nehogy azt
mondja, hogy nem kíváncsi ránk. De volt azért egy másik okom is,
egy rejtett okom. Nem akartam azzal odamenni, hogy ezért meg
ezért jöttem, vele, vele meg vele szeretnék találkozni. Az én
szememben a telep nem is a szüleimet jelentette elsősorban, hanem
Lilát, tehát ha előre megszervezem a programom, óhatatlanul fel
kell tennem magamban a kérdést: na és vele hogy akarod intézni a
dolgot? Erre a kérdésre még nem volt végleges válaszom, jobbnak
láttam hát, ha a véletlenre bízom a döntést, lesz, ami lesz. De bárhol
összefuthattunk, ezért fordítottam olyan különös gondot az
eleganciámra és a lányokéra: lássa, hogy úri dáma vagyok, a
gyermekeimnek mindenük megvan, nincsenek elhanyagolva, csak
úgy ragyognak.
Érzelmileg telített nap volt. Átmentem az alagúton, elkerültem a
benzinkutat, amelyet Carmen és a férje, Roberto üzemeltetett,
átvágtam a szülőházam udvarán. Dobogó szívvel mentem fel az
öreg épület csorba lépcsőin. Dede és Elsa olyan izgatottak voltak,
mintha valami nagy kaland részesei volnának, magam elé tereltem
őket, és becsöngettem. Hallottam a bicegő lépteket. Anyám ajtót
nyitott, és úgy meredt ránk, mintha szellemeket látna. Én sem
tudtam leplezni a döbbenetemet. Nem ugyanaz a személy állt
előttem, akinek ott kellett volna állnia. Anyám annyira
megváltozott, hogy egy pillanatra azt hittem, hogy az unokanővérét
látom, akivel találkoztam egypárszor gyerekkoromban; akkor is
hasonlítottak ugyan egymásra, de amaz hat-hét évvel idősebb volt
nála. Anyám lefogyott, a járomcsontja majd átszúrta a bőrét, és
nagy lett a füle, az orra.
Meg akartam csókolni, de nem hagyta. Apám nem volt otthon, és
Peppe meg Gianni sem. És egy álló óra hosszát semmit nem is
tudtam meg róluk, anyám jóformán nem beszélt velem. Annál
kedvesebb volt a kislányokkal. Elhalmozta őket dicsérettel, aztán
meg kötényt adott rájuk, nehogy összepiszkolják a szép ruhájukat,
nekiállt karamellacukorkát készíteni az ő kuktáskodásukkal. Nekem
kínosan telt az idő, anyám levegőnek nézett. Amikor rászóltam a
lányokra, hogy most már sok lesz a cukorkából, Dede azonnal a
nagyanyjához fordult:
– Kaphatunk még?
– Amennyi jólesik – válaszolt anyám rám sem nézve.
A jelenet megismétlődött, amikor azt mondta nekik, hogy
lemehetnek játszani az udvarra. Firenzében, Genovában,
Milánóban sosem engedtem el őket egyedül.
– Nem, lányok – mondtam én –, nem mehettek le, maradjatok
csak itt!
– Nagymama! Lemehetünk? – kérdezték kórusban.
– Mondtam, hogy igen.
Kettesben maradtunk. Bejelentettem, de szorongva, mintha még
mindig gyerek volnék, hogy lakást vettem ki a Tasso utcában.
– Jól van.
– Három napja.
– Jól van.
– Megjelent egy újabb könyvem.
– Leszarom.
Elhallgattam. Undorodva kettévágott egy citromot, és kinyomta a
levét egy pohárba.
– Miért iszol limonádét? – kérdeztem.
– Mert hascsikarásom támad tőled, azért.
Vizet öntött a pohárba, beleszórt egy kis szódabikarbónát, és
szürcsölve felhajtotta a habzó italt.
– Beteg vagy?
– Semmi bajom.
– Nem igaz. Voltál orvosnál?
– Ne röhögtessél! Nem fogom orvosra meg patikára költeni a
drága pénzt!
– Elisa tudja, hogy rosszul érzed magad?
– Elisa gyereket vár.
– Miért nem szóltatok?
Nem válaszolt. A mosogatóba tette a poharat, mélyet,
fájdalmasat sóhajtott, a keze fejével megtörülte a száját.
 – Elviszlek orvoshoz – mondtam. – Más is fáj, nem csak a
gyomrod?
– Az fáj, amit műveltél velem. Miattad repedt meg egy ér a
hasamban.
– Ne mondj ilyet!
– De igen, szétment miattad az egész bensőm.
– De hát én szeretlek, mama!
– Én nem. A kislányokkal költöztél Nápolyba?
– Igen.
– És a férjed nem jön?
– Ő nem.
– Akkor soha többé ne gyere ebbe a házba!
– Mama! Ma már nem úgy mennek a dolgok, mint régen. Az
olyat sem tartják rossz asszonynak, aki otthagyja a férjét, és összeáll
egy másik emberrel. Miért rám haragszol? Ott van Elisa, ő lányanya
lesz, még sincs vele bajod.
– Hagyd Elisát! Van neki annyi iskolája, mint neked? Nincs.
Elisától nem vártam el azt, amit tőled elvártam.
– Büszke lehetnél rám. Ismertté tettem a Greco nevet. Még
külföldön is ismernek.
– Nekem te ne nagyzoljál, te senki! A normális emberek
szemében igenis senki vagy. Engem itt nem azért tisztelnek, hogy
téged kiszültelek, hanem hogy Elisát. Őneki nincs annyi sok iskolája,
mint neked, még a gimnáziumba sem jutott el, és mégis hölgy lett
belőle. És te? Neked egyetemi diplomád van, aztán tessék, ide
jutottál! Csak a két kis lánykát sajnálom, pedig milyen szépek, és
szépen is beszélnek az emberrel. Rájuk miért nem gondoltál? Az
apjukkal szépen cseperedtek volna, mint azok a kisasszonyok a
televízióban, erre te? Erre te mit csinálsz? Elhozod őket Nápolyba.
 – Eddig is én neveltem őket, mama, nem az apjuk. És továbbra is
így lesz, akárhová viszem őket.
– Hogy te milyen beképzelt vagy! Szűzanyám! Mit vétettem én,
miért kell bűnhődnöm? Azt hittem, Lina a sunyi beképzelt, de nem,
te vagy az, és csak nagyzolsz. A barátnőd megvette a szüleinek a
lakást, te megvetted? A barátnőd szavára mindenki ugrik, még a
Solarák is, te kinek parancsolsz? Legfeljebb annak a szarházi
Sarratore gyereknek!
Aztán már csak Lila dicsőségét zengte. Hogy az milyen szép,
hogy az milyen jószívű. Hogy Lilának saját cége van. Enzo meg ő,
hát, azok aztán nagyon ügyesek. Végre rájöttem, hogy az a
legnagyobb bűnöm, hogy nincs mese, kénytelen elismerni a világ
előtt: Lila többre vitte, mint én. Jól van, főz valamit Dedének és
Elsának ebédre, mondta végül, világosan tudtomra adva, hogy
engem nem óhajt vendégül látni; keserű szájízzel mentem el.
 32

Megálltam az utcán: és most mitévő legyek? Várjam ott, a kapu előtt

apámat, hogy legalább köszönjek neki, sétáljak a telepen, hátha
összefutok valamelyik öcsémmel, vagy próbáljam meg, talán otthon
találom a húgomat? Kerestem egy telefonfülkét, felhívtam, aztán
elcipeltem a lányokat a nagy lakásba, ahonnan látni a Vezúvot.
Elisán nem látszott, hogy viselős, de változni nagyon is
megváltozott. Mintha már attól egy csapásra megnőtt volna, hogy
teherbe esett. És egyszersmind el is torzult, mindene közönséges
lett, a teste, a beszéde, ahogy a szavakat ejtette. Fakó volt az arca, és
annyira megmérgezte kedélyét a rosszkedv, hogy bennünket is
barátságtalanul fogadott. Nyoma sem volt az irántam való egykori
szeretetének és tiszteletének. Amikor pedig mondtam, hogy
betegnek látom anyánkat, gorombán rám támadt; sosem hittem
volna, hogy velem valaha is ilyen hangot fog megütni.
– Lenù! A doktor azt mondja, hogy semmi baja, csak a lelke fáj. A
teste egészséges, nincs mit gyógyítani rajta, a mama
búskomorságban szenved. Te okoztál neki csalódást, attól van úgy
oda szegény.
– Mi ez a hülyeség?
Még jobban kieresztette a hangját.
– Hülyeség? Tudod, mit mondok én neked? Azt, hogy én
betegebb vagyok, mint a mama. És most, hogy Nápolyban laksz, és
pláne hogy okosabb vagy, mint az orvosok, most majd te is
foglalkozhatsz vele, végre nem lesz minden az én vállamon. Törődj
vele egy kicsit te is, és rendbe jön.
Nem vettem fel a kesztyűt, nem akartam veszekedést. Miért
beszél így velem? Vajon én is annyira a hátrányomra változtam,
mint ő? Vége köztünk a szeretetteli testvéri viszonynak? Vagy Elisa,
a legkisebb gyerek a családban, ő az eleven példa rá, hogy a telep
még annál is erősebben roncsolja az embereket, mint a régi
időkben? A lányok csöndben, fegyelmezetten ücsörögtek, de
láthatóan szomorkodtak, amiért a nagynénjük egy futó pillantásra
se méltatja őket, így hát vigasztalásul megengedtem nekik, hogy
megegyék a nagyanyjuktól kapott karamellát. Aztán megkérdeztem
a húgomat:
– És Marcello? Mi van vele?
– Mi lenne? Jól van. Ha nem volna az a rengeteg gond az anyja
halála óta, akkor minden a lehető legnagyobb rendben volna.
– Milyen gondokról beszélsz?
– Milyen gondokról, Lenù? Hát az élet gondjairól. Te a könyvek
világában élsz, az élet, az más.
– És Peppe meg Gianni?
– Melóznak.
– Sose találkozom velük.
– Te tehetsz róla, te nem jössz.
– Most majd sűrűbben jövök.
– Helyes. Akkor majd beszélj Lina barátnőd fejével, jó?
– Miért, mi van?
– Semmi. De ő is okoz gondot Marcellónak.
– Milyen gondot?
– Kérdezd Linát, és ha válaszol, mondd meg neki, hogy jobban
tenné, ha veszteg maradna.
Kihallottam a szavaiból a Solarák burkoltan fenyegető hangját,
és nem maradt kétségem felőle, hogy soha nem lesz már meg
köztünk a régi bizalom. Megmondtam Elisának, hogy Lilával
meglazult a kapcsolatom, és anyánktól most hallottam, hogy már
nem Michelének dolgozik, megáll a maga lábán. Elisa felcsattant:
– A maga lábán, de a mi pénzünkből!
– Hogyhogy?
– Mit nem értesz, Lenù? Lina azt csinál Michelével, amit csak
akar. De az én Marcellómat nem fogja az ujja köré csavarni!
 33

Elisa sem hívott meg ebédre. Már az ajtóban álltunk, és látszólag

csak akkor kapott észbe, hogy udvariatlanul viselkedett. Odaszólt
Elsának: gyere a tantival! Eltűntek egy-két percre, Dede pedig nem
szólt semmit, de szorította a kezem, rosszulesett neki, hogy őt
kirekesztették. Visszajöttek, és Elsának komoly volt az arca, de
csillogott a szeme. A húgom türelmetlenül toporgott, és épp csak a
felső lépcsőfokra tettük a lábunkat, amikor már csapódott is
mögöttünk az ajtó.
Az utcára érve a kicsi megmutatta, micsoda titkos ajándékot
kapott a nagynénjétől: húszezer lírát. Gyerekkoromban mi is
kaptunk pénzt némely rokonainktól, alig jobb módúaktól, mint
amilyenek mi magunk voltunk. Az a pénz csak látszólag volt nekünk
szóló ajándék, valójában be kellett szolgáltatnunk anyánknak, aki
aztán beolvasztotta a háztartáspénzbe. Elisa is nyilvánvalóan
inkább nekem szánta az adományt, mintsem Elsának, csakhogy
neki más volt a szándéka. A húszezer lírájával – három szép kiadású
könyv árával – azt óhajtotta demonstrálni, hogy Marcello szereti, és
jómódot biztosít számára.
A lányok hajba kaptak, csitítottam őket. Elsa alapos kihallgatás
eredményeképpen kivallotta, hogy a nénikéjük szándéka szerint
meg kell osztania az összeget, tízezer az övé, tízezer a nővéréé. Még
tartott a civakodás, lökdösődés, amikor meghallottam, hogy valaki a
nevemen szólít. Carmen volt az, kék benzinkutas köpenyben.
Hollófekete, hullámos haja csak úgy repkedett a nagy integetéstől,
arca csupa mosoly.
Nem lehetett ellenállni neki. Bezárta a töltőállomást, és
ragaszkodott hozzá, hogy nála ebédeljünk. Jött a férj, Roberto, most
találkoztunk először. Szaladt a gyerekekért az óvodába: két fiú, az
egyik Elsával egyidős, a másik egy évvel fiatalabb. Roberto békés
természetű, kedves embernek bizonyult. A gyerekeket is bevonva a
munkába megterített, az asztalt is ő szedte le és ő mosogatott. Végre
valahol szeretettel fogadtak, és a lányok is jól érezték magukat: jó
étvággyal ettek, és anyáskodtak a kisfiúkkal. Jót tett a lelkemnek a
kétórás béke, nyugalom. Aztán Roberto szaladt kinyitni a
benzinkutat, és kettesben maradtunk Carmennel.
Tapintatos volt, nem kérdezett Ninóról, és azt sem kérdezte meg,
hogy azért költöztem-e Nápolyba, hogy vele éljek, pedig hihetőleg
mindenről tájékozva volt. Beszélt viszont a férjéről, hogy milyen
szorgalmas és családszerető. Lenù, mondta, a sok fájdalmam
közepette ő és a gyerekek az én egyetlen vigaszom. És megint
felidézte a múltat, az apja szomorú históriáját, az anyja áldozatos
életét és halálát, azt az időszakot, amikor ő, Carmen a Stefano
Carracci üzletében dolgozott, és Ada vette át Lila helyét, és
gonoszkodott vele. Nevetgéltünk is egy kicsit, amikor az Enzóval
való kapcsolata került szóba: hogy mekkora nagy butaság volt.
Pasqualéról nem beszélt, én kérdeztem felőle. De ő csak leszegte a
fejét, és nemet intett, mintha elhessentene valamit, amit nem akar
vagy nem tud megmondani nekem. Felpattant, és azt mondta:
– Felhívom Linát. Ha megtudja, hogy találkoztunk, és én nem
szólok, soha többé nem áll szóba velem.
– Hagyd csak, sok a dolga.
– Ugyan! Ő a főnök, azt csinál, amit akar.
Próbáltam szóval tartani, arról faggatóztam, hogy milyen a
viszony Lila meg a Solarák között. De szemlátomást zavarba jött, azt
felelte, hogy ő keveset tud a dologról, és nem tudtam lebeszélni,
ment, felhívta Linát. Hallottam, amint lelkesen jelenti, hogy nála
vendégeskedem a kislányaimmal.
– Lina nagyon örül – mondta, amikor visszajött mellém. –
Mindjárt itt lesz.
Ideges lettem, és az idegességem percről percre nőtt. De közben
mégis jól éreztem magam Carmen kényelmes otthonában, a négy
gyerek pedig jól elvolt a szomszéd szobában. Csöngettek, Carmen
ment ajtót nyitni, meghallottam Lina hangját.
 34

Észre sem vettem Gennarót, sőt még Enzót sem. Csak másodpercek
múltán váltak láthatóvá számomra, addig csak Lina hangjára
figyeltem, és arra, hogy ni csak, bűntudatom van, talán amiatt,
gondoltam, hogy ő már megint rohan, hogy találkozzon velem, én
bezzeg ki akartam rekeszteni az életemből. Gorombaság a
részemről, hogy – ellentétben vele, aki mindig kíváncsi rám – én
nem adok neki hírt magamról, kerülöm a társaságát, egyszóval
minden eszközzel azt jelzem, hogy már nem érdekel. Akárhogy is,
amikor magához ölelt, azt mondtam magamban: ha nem támad le,
és nem tesz álnok megjegyzéseket Ninóra, ha úgy csinál, mintha
nem is tudna róla, hogy újabb gyereke született, és ha kedves lesz a
kislányaimmal, akkor jó, nem bánom, és is kedves leszek vele, aztán
majd meglátjuk.
Leültünk. A Duomo utcai kávézóban találkoztunk utoljára. Lila
indította a beszélgetést. Odaterelte elém Gennarót – pattanásos,
kövér kamasz –, és elpanaszolta, bár szeretettel, hogy nem megy
neki az iskola. Elemiben csupa jó jegyei voltak, még a gimnázium
első osztályában sem lehetett rá panasz, hanem idén már bukásra
áll, meggyűlt a baja a göröggel meg a latinnal. Adtam egy fricskát a
fiúnak, és biztattam: gyakorlás kérdése, Genna, gyere el hozzám,
majd én korrepetállak. Azzal át is vettem a kezdeményezést, és
megelőzve a kérdéseket, a számomra legfontosabb témára tereltem
a szót. Néhány napja költöztem Nápolyba, a körülményekhez képest
rendeztem a viszonyomat Ninóval, minden rendben. Hívtam Dedét
és Elsát: és íme a lányaim. Na, mit szólsz hozzájuk? Jól megnőttek,
igaz? Lett nagy kavarodás. Dede megismerte Gennarót, rögtön
cipelte magával, a kilencéves kislány persze hogy meg akarta
hódítani a tizenöt éves nagyfiút, de Elsa sem akart lemaradni, ő is
ott lógott a fiún. Anyai büszkeséggel legeltettem rajtuk a szemem,
Lila pedig azt mondta: jól tetted, hogy visszajöttél Nápolyba, csinálja
mindenki azt, ami jólesik neki, a lányaid kicsattannak az
egészségtől, és hogy milyen szépek! Csuda!
Megkönnyebbültem. A társalgás kedvéért Enzo a munkámról
kérdezett. Elbüszkélkedtem a második könyvem viszonylagos
sikerével, de hamar rá kellett jönnöm, hogy szemben az elsővel,
amelyikről sokat beszéltek a telepen, és egyesek még olvasták is, a
másodikról még Lila sem tud, nemhogy Enzo vagy Carmen. Röviden
és nem kevés öngúnnyal ismertettem a művecskét, aztán én
kérdeztem a barátaimtól, hogy na és ők miket csinálnak. Hallom,
mondtam nevetve, hallom, hogy proletárból tulajok lettetek. Lila
biggyesztett, hogy ugyan már, és Enzóra nézett, aki aztán
megkísérelte összefoglalni a helyzetet. Megtudtam tőle, hogy az
utóbbi években rohamos fejlődésen mentek át a számítógépek, és az
IBM a korábbiaktól igencsak eltérő gépeket dobott a piacra.
Elveszett a technikai részletekben, mint rendesen, és halálra
untatott. Betűszókkal dobálózott, IBM System/34 meg 5120, és arról
beszélt, hogy vége a lyukkártyás korszaknak, most már új
programozási nyelvet használnak, a BASIC-et, maguk a készülékek
pedig egyre kisebbek, egyre olcsóbbak, és az operációs rendszerek
sebességét és adattároló-kapacitását egyre javítani kell. Azt
hámoztam ki a szavaiból, hogy számukra döntő fontosságú az új
technológia: elmélyedtek benne, és arra jutottak, hogy eljött az
ideje, hogy függetlenedjenek. Gazdasági társaságot alapítottak, az a
neve, hogy Basic Sight – muszáj, hogy angol legyen a név, különben
nem vesznek komolyan –, ő, Enzo a többségi tulajdonos és a
cégvezető, de íme a társaság lelke! Azzal Enzo büszkén Lilára
mutatott. Nézd a logónkat!, ő rajzolta.
Megilletődve néztem a logót: vízszintes vonalat körülölelő görbe,
Lila teremtő fantáziájának nyomata. Mennyi-mennyi efféle élményt
szalasztottam el, gondoltam, és közös múltunk boldog pillanatai
peregtek lelki szemeim előtt. Lila tanult, takarékoskodott. Sosem
hagyta abba, semmitől sem hőkölt meg: 34-es, 5120-as, BASIC, Basic
Sight, logó. Szép, mondtam, és jól éreztem magam, nem úgy, mint
anyámnál és a húgomnál. Mind örültek, hogy köztük vagyok, és
nagylelkűen bevontak engem az életükbe. Enzo, bizonyítandó, hogy
bár a sorsuk jóra fordult, ő maga mit sem változott, arról számolt be
a maga száraz stílusában, hogy mit tapasztalt a gyárakban,
amelyekben járt: az emberek rettenetes körülmények közt
dolgoznak éhbérért, és neki mégis sajnálnia kell, hogy a
közreműködésével megszűnnek a kizsákmányolásnak ezek a
mocskos disznóólai, a munkások helyét átveszik a szép tiszta gépi
programok. Lila azt mondta el, hogy a főnökség kénytelen volt
beavatni őt a disznóságokba, és az valami hihetetlen, hogy a
patyolattisztának látszó számok mögött micsoda könyvelési
trükkök, hazugságok, adócsalások rejtőznek. Carmen sem volt rest,
az üzemanyagokkal való manipulációt emlegette fel. Ott is megy ám
a szarkavarás! És akkor hozta szóba először Pasqualét, és beszélt
arról, hogy a fivére jó ügy érdekében tett rossz dolgokat.
Visszaemlékezett gyerekkorunk és serdülőkorunk telepére. És arra
is, amire eddig soha, hogy amikor ő és Pasquale kicsik voltak, az
apjuk apróra elmesélte, hogy milyen gaztetteket követtek el a
fasiszták don Achillével az élen: agyba-főbe verték az alagút
bejáratánál, egyszer meg arra akarták kényszeríteni, hogy csókolja
meg Mussolini fényképét, de ő leköpte. És hogy nem tűnt el
nyomtalanul, mint annyi sok elvtársa – még senki nem írta meg
azoknak az embereknek a történetét, akiket megöltek és eltüntettek a
fasiszták –, azt csak annak köszönheti, hogy asztalosműhelye volt, és
mindenki ismerte a telepen; ha neki hirtelen nyoma vész, az azért
feltűnt volna.
Telt az idő. Olyan nagy volt az összhang közöttünk, hogy úgy
gondolták, ideje bizonyságot tenni a barátságukról. Carmen
jelentőségteljesen Enzóra és Lilára nézett, aztán óvatosan azt
mondta: bízhatunk Lenucciában. Azok ketten rábólintottak, és
akkor Carmen elárulta nekem, hogy nemrégiben találkoztak
Pasqualéval. Egy éjszaka beállított Carmenhez, ő pedig rögtön hívta
Lilát, és Lila percek múlva ott termett Enzóval. Pasquale jól van. És
mint akit skatulyából húztak ki, jól öltözött, jól fésült, akár
sebészorvosnak is nézhetné az ember. Viszont lerítt róla, hogy
szomorú. Ugyanúgy gondolkozott, mint régen, de szomorú volt,
nagyon, nagyon szomorú. Azt mondta, soha az életben nem adja
meg és nem adja fel magát, ha el akarják kapni, meg kell ölniük.
Mielőtt továbbállt, bement a gyerekszobába, és megnézte az alvó
unokaöccseit; még a nevüket sem tudta. Ezen a ponton Carmen
sírva fakadt, de csak csendesen sírdogált, nehogy a gyerekek
meghallják. Mind azt mondtuk, még Carmen is (sőt ő a
leghatározottabban, merthogy Lila alig fűzött hozzá pár szót, Enzo
pedig csak bólogatott), szóval mind egyetértettünk benne, hogy
Pasquale útja nem a mi utunk, és borzadunk attól az Olaszországtól
és attól a világtól, amely véres káoszban vergődik, de Pasquale meg
lehet győződve róla, hogy bármilyen irányt is vesz az életünk –
informatika, latin-görög, könyv, üzemanyag –, soha nem fogjuk
megtagadni őt. Nem, akik szerették, nem fogják megtagadni.
Így ért véget a nap. Már épp csak az utolsó kérdést tettem fel
Lilának és Enzónak, mert remekül éreztem magam, és mert ott
motoszkált a fejemben, amit Elisa mondott. Megkérdeztem: Na és a
Solarák? Velük mi van? Enzo a cipője orrát kezdte vizsgálgatni, Lila
pedig megvonta a vállát, és azt mondta: szarháziak, azok voltak,
azok is maradnak. Aztán gúnyosan elmesélte, hogy Michele
megőrült: az anyja halála után elhagyta Gigliolát, gyerekestül
kirúgta a posillipói lakásból, és ha a közelbe merészkedne, még meg
is veri őket. A Solaráknak befellegzett, mondta némi elégtétellel.
Képzeld, Marcello fűnek-fának azt beszéli, hogy én tehetek róla,
hogy a fivére így viselkedik. És résnyire húzta a szemét, mintha
dicséretnek venné Marcello állítását. Végül levonta a tanulságot: sok
minden megváltozott ám, Lenù, amióta elmentél. Több időt kell
velünk töltened… jut eszembe, add is meg a számodat, találkozzunk
rendszeresen, és elküldöm hozzád Gennarrót, majd mondd meg,
hogy tudsz-e neki segíteni.
Felkapott egy töltőtollat, hogy felírja a számomat. Mondtam az
első két számjegyet, de aztán elakadtam, még nem vésődött be
rendesen. Aztán eszembe jutott, de még mindig tétováztam,
megijedtem, hogy Lila megint beavatkozik az életembe, megadtam a
következő két számjegyet, de a többit szándékosan elrontottam.
Jól tettem. Már éppen indultunk, amikor Lila mindenki előtt, a
lányok előtt is, azt a kérdést tette fel:
– Ninótól is akarsz gyereket?
 35

Ugyan dehogy!, válaszoltam, és zavartan felnevettem. De az utcán

magyarázgatnom kellett, elsősorban Elsának – Dede ellenségesen
hallgatott –, hogy nem lesz több gyerekem, ők az én lányaim, és így
is marad, kész. Két napig fájt a fejem, és nem hunytam le a szemem.
Egy-két jól megválasztott szóval Lilának sikerült zavart keltenie,
pedig addig nagyon is jó volt az együttlét. Nincs mese, gondoltam
magamban, Lila javíthatatlan, mindig módot talál rá, hogy
bonyolulttá tegye az életet. És nem csak arról volt szó, hogy
szorongást okoz Dedének és Elsának. Lila érzékeny pontra tapintott,
felébresztette bennem a mélyen eltemetett vágyat, amelyet vagy
tizenkét évvel korábban éreztem először, akkor, amikor Mariarosa
lakásában a karomban tartottam a kis Mirkót; irracionális vágy,
mondhatni szerelmi parancs volt. Már akkor, az első percben
rádöbbentem, hogy nem pusztán arról van szó, hogy anya szeretnék
lenni, én nem konkrét gyereket akarok, olyat, mint Mirko, én
Ninótól akarok gyereket. A rögeszmém nem múlt el Pietróval és
Dede meg Elsa születésével. Hiába temettem el a lelkem mélyére,
feltolult, valahányszor megláttam Silvia kisfiát, a legutóbb pedig,
még erősebben, amikor megtudtam, hogy Eleonora gyereket vár.
Igen, azóta gyötört a gondolat, bár próbáltam rejtegetni, és Lila, az ő
metsző tekintetével, meglátta. A kedvenc játéka ez, gondoltam, ezt
játssza Enzóval, Carmennel, Antonióval, Alfonsóval. Bizonyára így
viselkedett Michele Solarával és Gigliolával is. Megjátssza, hogy
kedves és szeretetteli, de aztán taszajt rajtad egy kicsit, éppen csak
akkorát, hogy kibillenj az egyensúlyodból. Velem is ezt akarja újra
gyakorolni, velem és Ninóval. És már sikerült is elintéznie, hogy
hullámokat vessen bennem az érzés, amelyet pedig nagy
igyekezettel próbálok csendesíteni.
A Tasso utcai lakásban, ha egyedül voltam, ha nem, napokig ez a
kérdés forgott a fejemben: Ninótól is akarsz gyereket? Csakhogy a
kérdés már nem Lila kérdése volt, hanem az enyém.
 36

Eljártam a telepre, főképp amikor Pietro Nápolyba jött a

kislányokhoz. Lesétáltam az Amedeo térre, és gyorsvasútra
szálltam. Néha megálltam a vasúti hídon, és lenéztem a főutcára,
ami mára forgalmas főút lett, másszor csak átmentem az alagúton,
és elsétáltam a templomig. Leggyakrabban az anyámmal
viaskodtam, hogy menjen végre orvoshoz, és hadba szólítottam
apámat is meg Peppét és Giannit. De csökönyös asszony volt,
letorkolta a férjét és a fiait, ha szóba merték hozni az egészségi
állapotát. Nekem pedig rendre azt vágta a fejemhez: te csak
hallgass! Te viszel engem a sírba. És elkergetett, vagy bezárkózott a
mellékhelyiségbe.
Lilának bezzeg volt tekintélye, mindenki tudta, hogy ő viseli a
nadrágot, még Michelének is rég rá kellett jönnie. Ezért fújt a
barátnőmre Elisa; hogy volt néhány konfliktusa Marcellóval, az még
hagyján, Lilának az volt a fő bűne a húgom szemében, hogy lerázta
magáról a Solarák uralmát, kihasználta őket, és most már ő diktált.
A Basic Sight valódi újdonság volt, és nemcsak a presztízsét növelte,
hanem a bevételeit is. Lila immár nem pusztán az a fantáziadús
személy volt, aki már gyerekkorában képes volt rendet teremteni a
másik ember érzelmi zűrzavarában meg a gomolygó gondolatai
közt, vagy aki, ellenkezőleg, ha utált valakit, úgy megzavarta az
elméjét, hogy az illető a végén azt sem tudta, fiú-e vagy lány. Most ő
testesítette meg a lehetőséget, hogy ki lehet tanulni egy vadonatúj
mesterséget, amelyről senki nem tud semmit, de látni való, hogy
gyümölcsöző. Híre terjedt, hogy olyan jól megy a bolt, hogy Enzo
megfelelő helyiséget keres, kinőtték ugyanis a konyhájuk és a
hálószobájuk közt berendezett irodafélét. Na de kicsoda Enzo? Okos
fiú, ez igaz, de mégiscsak Lila alkalmazottja. Lila mozgatja a
szálakat, Lila épít és Lila rombol. Egy kis túlzással azt lehetett
mondani, hogy a következő helyzet alakult ki a telepen: tanulj meg
olyanná válni, mint Marcello vagy Michele, vagy mint Lina!
Lehet, hogy az is csak az egyik rögeszmém volt, mindenesetre
egyre több hozzá közeli emberben fedeztem fel őt magát.
Összefutottam például Stefano Carraccival. Jó pár kilót felszedett,
viaszsárga volt az arca, elhanyagolt az öltözete, semmi sem
emlékeztetett a fiatal kereskedőre, akihez Lila feleségül ment, az
pedig, hogy pénze is volt valaha, még kevésbé látszott. Ezzel
szemben rövid beszélgetésünk alatt ráismertem Lila jó néhány
szavára. És ugyanez volt Adával is, aki akkoriban felnézett rá,
amiért anyagilag támogatta Stefanót; utánozta a barátnőm
taglejtését, sőt talán még a nevetését is.
Rokonok és barátok rajzottak körülötte valami munka
reményében, versengtek, hogy melyikük rátermettebb. Maga Ada is
egykettőre felvételt nyert a Basic Sightba, eleinte az volt a dolga,
hogy vegye fel a telefont, aztán majd kiderül, mire képes. Rino, aki
annak idején Stefano alkalmazottjaként összeakasztotta a bajuszt a
sógorával, minek következtében az utcán találta magát, most
önhatalmúlag belépett a húga cégébe, azt állítva, hogy semmi perc
alatt megtanulja ő, amit az új szakmában tudni kell. De az volt
számomra a legmeglepőbb hír – Nino telefonjából tudtam meg egy
este, Nino pedig Mariától –, hogy Alfonso is a Basic Sightnál kötött
ki: Michele Solara, őrületében, minden ok nélkül bezárta a Mártírok
terén lévő üzletet, úgyhogy Alfonso munkanélküli lett. De az
átképzés sikerült, és most ő is Lilánál dolgozik.
Több részletről is értesülhettem volna (és érdekeltek is a
részletek), ha felhívom Lilát vagy beugrom hozzá. Nem tettem.
Egyetlenegyszer találkoztunk, akkor is véletlenül az utcán, és Lila
alig állt szóba velem. Nyilván megbántódott, amiért rossz
telefonszámot adtam meg, és azért is, mert felajánlottam ugyan,
hogy korrepetálom a fiát, de nem tartottam a szavam, pedig ő
igazán mindent megtett, hogy kibéküljünk. Azt mondta, hogy nem
ér rá, és nyelvjárásban kérdezte:
– Ott laksz még? A Tasso utcában?
– Ott.
– Nem jó hely.
– Látni a tengert.
– A tengert! Onnan föntről csak egy színt látsz, annyi. De nézd
meg közelebbről, és meglátod. Undorító húgy meg ganajlé. Büdös,
mint a nyű. De hát ez van veletek, könyvolvasókkal meg
könyvírókkal: hazugságokkal traktáljátok magatokat, nem
valósággal.
Élesen ennyit feleltem:
– Ott lakom, és kész.
Mire ő még élesebben:
– Változtatni mindig lehet. Van, hogy mondunk valamit, és aztán
csinálni mást csinálunk. Költözz át ide!
Megráztam a fejem, és elköszöntem. Ebben sántikál?! Vissza
akar hozni a telepre?
 37

Két váratlan esemény történt a már amúgy is bonyolult életemben.

A Nino irányította kutatóintézetet meghívták New Yorkba, egy
aprócska bostoni kiadó pedig kiadta a könyvemet. A két körülmény
lehetővé tette, hogy az Egyesült Államokba utazzunk.
Alapos megfontolás után, nagy viták és kisebb veszekedések
árán úgy döntöttünk, hogy élünk az alkalommal, és együtt
vakációzunk Amerikában. Igen ám, de kire hagyjam Dedét és Elsát
arra a két hétre? Már alapjáraton is bajos volt megoldanom, hogy
legyen, aki vigyáz rájuk. Én akkoriban már több folyóiratban is
publikáltam, rendszeresen vitaesteken vettem részt városokban és
falvakban, és gyűltek a jegyzetek a következő könyvemhez, így hát
vajmi kevés időm maradt, hogy a kislányokkal is foglalkozzam.
Többnyire Mirellát hívtam segítségül, Nino egyik hallgatóját, aki
nagyon megbízható volt, és nem kért sokat, ha pedig Mirella nem
ért rá, Antonellára bíztam őket, egy ötven év körüli, tapasztalt
szomszédasszonyra, akinek már nagyok voltak a gyerekei. Ezúttal
megpróbáltam Pietrónál elhelyezni őket, de lerázott, mondván,
ilyen hosszú időre, az neki ez idő szerint lehetetlen. Áttekintettem a
helyzetet (Adelével megszakadt a kapcsolatom, Mariarosa
elköltözött, azt se tudtam, hová, anyámat titkos kór emészti, Elisa
egyre ellenségesebb), és nem találtam megoldást. Végül Pietróra
hallgattam, aki azt mondta, kérd meg Linát, annak idején
hónapokra rád bízta a fiát, ennyivel tartozik neked. Nehezen
szántam el magam. A felületesebb énem azt képzelte, hogy Lila,
jóllehet a rengeteg munkája ellenére készségesnek mutatkozott,
elkényeztetett porcelánbabáknak fogja tartani a lányaimat, nem
bánik majd kesztyűs kézzel velük, és Gennaróra hagyja őket; a
másik, árnyaltabb és sötétebb énem viszont – és ez még jobban
aggasztott – azt sugalmazta, hogy Lila az egyetlen ember az összes
ismerősöm közt, aki minden tőle telhetőt megtenne, hogy a
gyerekek jól érezzék magukat. Az idő szorításában arra
kényszerültem, hogy felhívjam. Bizonytalan és körülményes
tapogatózásom hallatán, újabb meglepetésemre, azt mondta:
– A lányaid nekem olyanok, mintha a saját gyerekeim volnának,
sőt, bármikor hozhatod őket. Tedd csak a dolgodat, nem kell
sietned, ráérsz.
Megmondtam neki, hogy Ninóval utazom, de ő kerülte, hogy
kimondja a nevét, és amikor (nem fukarkodva jó tanácsokkal)
rábíztam a lányokat, akkor sem nevezte nevén. Egy szó, mint száz,
1980 májusában tele aggodalommal, de örömtől repesve elutaztam
az Egyesült Államokba. Hihetetlen élmény volt nekem az út. Újra
eltöltött az érzés, hogy nincsenek korlátaim, repülök az óceán fölött,
az egész világ a lábaim előtt hever. Őrület volt, önkívület. Aztán
persze nagyon fárasztónak és nagyon költségesnek bizonyult az a
két hét. A könyvemet kiadó nők szegények voltak, mint a templom
egere, és próbáltak ugyan pénzt szerezni, de leginkább a magamét
költöttem. Ninónak még azért is meg kellett harcolnia, hogy
megtérítsék a repülőjegye árát. De azért boldogok voltunk.
Legalábbis az biztos, hogy én sosem éreztem még ilyen jól magam.
Mire hazaértünk, biztos voltam benne, hogy terhes vagyok. Már
az elutazásunk előtt voltak sejtéseim, de nem szóltam Ninónak, és
az egész vakáció alatt őriztem a titkot. Amikor aztán a lányokért
mentem, már biztos voltam a dolgomban, és olyan erővel tombolt
bennem az élet, hogy megkísértett: megosztom Lilával a titkomat.
De aztán szokásom szerint meggondoltam magam. Ezt gondoltam:
megint tesz majd valami kellemetlen megjegyzést, és a szememre
veti, hogy letagadtam, hogy gyereket szeretnék. De annyira
ragyogtam, hogy Lila, mintha megfertőzte volna a boldogságom,
maga is felragyogó örömmel fogadott, és felkiáltott: de szép vagy!
Odaadtam az ajándékokat, amiket neki, Enzónak és Gennarónak
hoztam. Beszámoltam, hogy mely városokban jártam, kikkel
találkoztam. A repülőgépről lenézve, meséltem, át lehetett látni a
felhőkön, és ott láttam lenn a mélyben az Atlanti-óceánt. Az
amerikaiak vendégszeretők, nem olyan merevek, mint a németek,
és nem is rátartiak, mint a franciák. Nem számít, hogy alig tudsz
angolul, türelmesen végighallgatnak, és iparkodnak, hogy
megértsék, mit akartál mondani. A vendéglőkben mindenki kiabál,
rosszabb, mint Nápolyban. A Novara sétányon lévő felhőkarcolónk
kicsiség az ő New York-i meg bostoni épületeikhez képest,
tulajdonképpen még felhőkarcolónak sem nevezhető. Az utcák
számozva vannak, nem mindenféle mára ismeretlen alak nevét
adják nekik. Ninót meg sem említettem, nem beszéltem sem róla,
sem a munkájáról, mintha egyedül utaztam volna. Lila figyelmesen
hallgatott, olyan kérdéseket tett fel, amelyekre nem tudtam
válaszolni, aztán lelkesen dicsérni kezdte a lányokat, minden a
lehető legjobban alakult. Örültem, és megint majdnem
megmondtam, hogy babát várok, de Lila nem hagyott rá időt,
odasúgta nagy komolyan: de jó, hogy itt vagy, Lenù, van egy jó
hírem, és örülök, hogy te vagy az első, aki megtudja. Ő is gyereket
vár.
 38

Lila odaadóan viselte a lányaim gondját. Nehéz dolga volt, reggel

idejében ébreszteni, felkelésre bírni őket, hamar beléjük diktálni a
kiadós reggelit, a város reggeli káoszában elkísérni őket a Tasso
utcai iskolába, a délutáni csúcsforgalomban értük menni, hazahozni
őket a telepre, aztán enni adni, ellenőrizni a házi feladatot, és
mindezt munka és a mindennapi háziasszonyi teendők mellett. De
mint azt Dede és Elsa váltig állították, amikor jó alaposan
kifaggattam őket, Lila remekül helytállt. Én pedig a szemükben még
jobban leértékelődtem mint anya. Én nem tudok olyan finom
paradicsomos tésztát főzni, mint Lila néni, ha megfeszülök, sem
tudom olyan ügyesen megfésülni őket, mint Lila néni, mert ő egy
kicsit sem húzza a hajukat, és jobban is szárítja; egyetlen dolog volt,
amiben nem maradtam alul: Lina nem ismerte azokat a
dalocskákat, amelyeket szívesen hallgattak tőlem. Hozzátartozik a
teljes képhez, hogy az általam elhanyagolt csodálatos asszonynak
(Mama! Miért nem megyünk gyakrabban Lila nénihez? Miért nem
alhatunk nála gyakrabban, nem kell neked újra elutazni?), vagyis
Lilának volt egy behozhatatlan előnye, kiváltképp Dede szemében: ő
az anyja Gennarónak, akit elsőszülött lányom csak mint Rinót
emlegetett, és akiről úgy vélekedett, hogy a férfinem legkülönb
példánya széles e földön.
Benne voltam a bajban. A lányokkal való kapcsolatom már
korábban sem volt idillinek mondható, de most Lila
eszményítésével tovább romlott a helyzet. Egyszer aztán, amikor
már sokadszor illettek kritikával, kitörtem: elég! Menjetek ki az
anyapiacra, és vegyetek magatoknak másik anyát. Ez a „piacozás”
bevett játék volt köztünk, általában sikerült vele csillapítani a
konfliktusokat és leszerelni őket. Énnekem az volt a szövegem, hogy
ha nem vagytok velem megelégedve, tessék, adjatok el az
anyapiacon! Mire ezt felelték: nem, nem, nem adunk el, mama, mi
olyannak szeretünk, amilyen vagy. Csakhogy ezúttal, talán mert
keserűség volt a hangomban, Dede így válaszolt: jól van, menjünk
most azonnal a piacra, téged eladunk, és megvesszük Lila nénit.
Ilyen volt a hangulat egy ideig. Nem a legjobb, hogy bejelentsem
a kislányoknak, hogy hazudtam nekik. Különböző érzések közt
hánykolódtam: egyszerre voltam vakmerő és szemérmes, boldog és
aggodalmaskodó, ártatlan és bűntudatos. És nem tudtam, hogy
fogjak bele a monológba: tudjátok, gyerekek, azt hittem, nem
akarok több gyereket, de az a helyzet, hogy mégis szerettem volna,
és teherbe estem, születik majd egy öcsikétek vagy egy húgocskátok,
de annak az apja nem a ti apátok, hanem Nino, akinek viszont van
egy felesége és két másik gyereke, és nem tudom, hogy ő mit fog
szólni hozzá, hogy apa lesz. Törtem a fejem, de nem tudtam dűlőre
jutni magammal, halogattam a bejelentést.
Aztán egy szép nap volt köztünk egy váratlan beszélgetés. Dede
kezdeményezte, és Elsa ijedelmére rögtön olyan hangot ütött meg,
amilyet olyankor szokott, ha valami szövevényes problémában
óhajtott eligazodni.
– Tudod, hogy Lila néni Enzóval alszik, pedig nincsenek is
összeházasodva?
– Ki mondta?
– Rino. Enzo nem az apja.
– Ezt is Rino mondta?
 – Igen, ő. És én megkérdeztem Lila nénit, és ő megmagyarázta.
– Mit magyarázott meg?
Dede összevonta a szemöldökét. Nézte, nem fogok-e
megharagudni rá.
– Megmondjam?
– Mondd!
– Lila néninek van egy férje, pont, mint neked, ő a Rino apja, és
úgy hívják, Stefano Carracci. És van neki Enzo is, Enzo Scanno,
ővele alszik. És veled pont ugyanez a helyzet: ott van neked a papa,
akit Airotának hívnak, de Ninóval alszol, akinek pedig az a neve,
hogy Sarratore.
Bátorítóan rámosolyogtam:
– Hogy tudtad megjegyezni ezt a sok nevet?
– Lila néni mesélt nekünk ezekről a dolgokról, és azt mondta,
hogy butaság, ami a nevekkel van. Rino a Lina néni hasából jött ki,
és vele lakik, de Carracci a neve, mint az apjáé. Mi a te hasadból
jöttünk ki, és sokkal többet vagyunk veled, mint a papával, és mégis
az a nevünk, hogy Airota.
– És?
– Nézd, mama, ha valaki a Lina néni hasáról beszél, az nem
mondja, hogy Stefano Carracci hasa, hanem hogy a Lina Cerullo
hasa. És ugyanez a helyzet veled is: a hasad az Elena Greco hasa,
nem Pietro Airota hasa.
– Jól van, és?
– És jobb lenne, ha Rinót Rino Cerullónak hívnák, minket meg
Dede és Elsa Grecónak.
– Ezt te gondoltad ki?
– Nem, hanem Lina néni.
– És neked mi a véleményed?
 – Szerintem igaza van.
– Biztos?
– Egészen biztos.
Elsa, kedvezőnek találván a hangulatot, megmarkolta a ruhámat,
és közbelépett:
– Nem is igaz, mama! Dede azt mondta, hogy ha majd férjhez
megy, az lesz a neve, hogy Dede Carracci.
Dede ráförmedt:
– Fogd be a szád, te hazudós!
Elsához fordultam:
– Miért lesz Dede Carracci?
– Mert Rino felesége akar lenni.
– Szerelmes vagy Rinóba? – kérdeztem Dedét.
– Igen – felelte kihívóan. – És még ha nem házasodunk össze,
akkor is vele fogok aludni.
– Rinóval?
– Vele. Ahogy Lina néni Enzóval. És te meg Ninóval.
– Megteheti, mama? – kétkedett Elsa.
Válasz nélkül hagytam a kérdést. De az eszmecsere után
felderült a kedélyem, és új időszak kezdődött. Kiderült, hogy az igazi
apákról meg az álapákról, a régi meg az új nevekről folytatott
beszélgetések jó hatással voltak Dedére és Elsára, hála Lilának most
már nemcsak elfogadhatónak látták a helyzetet, amelybe miattam
kerültek, hanem egész érdekesnek is. Már nem hiányolták Adelét és
Mariarosát; nem úgy tértek meg Firenzéből, hogy ők véglegesen a
papával és Dorianával szeretnének élni; nem gyötörték Mirellát, a
bébiszitterüket, mintha az a halálos ellenségük volna, már nem volt
kifogásuk Nápoly ellen, az iskola, a tanítónőjük, az osztálytársaik
ellen, és – ami a legfontosabb – az ellen sem, hogy Nino az
ágyamban aludjon. Kiegyensúlyozottabbak lettek, derűsebbek.
Megkönnyebbültem. Aggasztott ugyan, hogy Lila immár a
gyerekeim életébe is behatolt, de el kellett ismernem, hogy a
legnagyobb szeretettel vette őket körül, és segített eloszlatni a
félelmeiket. Ezt a Lilát szerettem én. Aki képes kitörni a kaján
természete korlátai közül, és csinál valami meglepőt. Egy csapásra
megbocsátottam neki minden sérelmemért – álnok, mindig is
szeretett gonoszkodni, de tud más is lenni, el kell őt viselni, és kész –,
és a javára írtam, hogy jót tett a lányaimnak.
Egy reggel arra ébredtem, hogy hosszú idő után először nincs
bennem iránta semmi ellenséges érzület. Eszembe jutott a
lakodalma és az első teherbe esése: tizenhat éves volt, hét-nyolc
évvel idősebb, mint Dede most. A lányom hamarosan abba a korba
ér, amelyben mi már a férfiakról fantáziálgattunk. Borzalmas volt
elképzelnem, hogy már csak néhány év, és Dedével akár az is
megeshet, ami Lilával megesett, esküvői ruhát ölt, a férje
megerőszakolja a nászi ágyban, és kényszeríti, hogy Carracciné
legyen; amiképpen azt is elfogadhatatlan volt elképzelnem, hogy
valami koszos tengerparti fövenyen fekszik, mint én azon a
bizonyos éjszakán a Maronti fövenyén, amikor bosszúból és
féltékenységből hagytam, hogy egy érett férfi úri kedvében
magáévá tegyen. Eszembe jutott egy csomó gyalázatos dolog, amit
közösen éltünk meg, és hagytam, hogy újra megerősödjön köztünk a
szolidaritás köteléke. Kár lenne, gondoltam magamban, kár lenne
elrontani az életünket, tág teret adni a rossz érzéseknek: rossz
érzések mindenképp vannak, de igyekezzünk gátak közé szorítani
őket. Azzal az ürüggyel, hogy a lányok sűrűn akarnak találkozni
vele, közelebb kerültem Lilához. A többit megtette az áldott
állapotunk.
 39

Hanem a terhességünk nagyon is különbözött. Az én testem teljes

odaadással reagált, az övé ellenállt. Pedig Lila kezdettől fogva
állította, hogy ő igenis akarta. Nevetve mondogatta:
beprogramoztam. De mint mindig, valami ellenállt a szervezetében.
Én úgy éreztem, mintha rózsaszín fény világolna a bensőmben, Lila
viszont zöld lett, a szeme fehérjéje besárgult, nem bírt elviselni
egyes szagokat, folyton hányt. Most mit csináljak?, mondta, boldog
vagyok, de ez az izé a hasamban, ez nem boldog, sőt tisztára mintha
haragudna rám. Enzo tagadta ezt, mondván: ugyan már!, ő örül
legjobban. Ami Lila szerint, aki persze ezt is tréfára vette, azt jelenti:
„én ültettem beléd, bízhatsz benne, rendes gyerek, nyugi!”
Ha összetalálkoztam Enzóval, minden korábbinál több
rokonszenvet éreztem iránta, felnéztem rá. Mit sem veszített a
büszkeségéből, sőt szemlátomást megerősödött az önbizalma, és
volt is rá oka, hiszen megkettőzött szorgalommal dolgozott, és
amellett éber figyelemmel óvta Lilát otthon, a munkában, az utcán,
védte minden lehetséges fizikai és metafizikai veszedelemtől, és
még a gondolatát is leste. Vállalta, hogy közli a hírt Stefanóval, de
annak szeme sem rebbent, vágott valami grimaszt, azzal napirendre
is tért a dolog felett, végtére volt neki más gondja is, már a régi
fűszerbolt sem hozott sokat a konyhára (ha ugyan!), és exneje
anyagi támogatása nélkülözhetetlen volt, de különben is, mit érdekli
őt Lila terhessége, Lila meg ő, a kapcsolatuk, á!, ezek régi dolgok,
borítsunk fátylat az egészre!
 Ami ennél sokkal fontosabb: Enzo vállalta, hogy Gennarónak is
megmondja. Lila zavarban volt a fia előtt, valahogy úgy, ahogy én
voltam Dedével és Elsával, csak hát neki inkább volt oka rá.
Gennaro már nem volt kisfiú, őt nem lehetett gyerekes szavakkal
kifizetni. Annál is kevésbé, mivel javában kamaszodott, a
pubertáskori válság kellős közepén szédelgett. Kétszer is osztályt
ismételt a gimnáziumban, hiperérzékeny volt, nem tudta
feldolgozni a megaláztatást, minden hoppra elsírta magát.
Naphosszat az utcán lófrált, vagy behúzódott a sarokba az apja
fűszerüzletében, nyomkodta széles arcán a pattanásokat, és
csöndben leste Stefano minden mozdulatát.
Hú, mit fog szólni!, aggodalmaskodott Lila, de attól is félt, hogy
mástól tudja meg, például Stefanótól. Úgyhogy egy este Enzo
félrevonta Gennarót, és megmondta neki, hogy terhes az anyja. A
fiú nem mutatott érzelmeket. Enzo biztatta: menj, csókold meg
anyádat, hadd lássa, hogy szereted! Gennaro szót fogadott. De
néhány nappal később Elsa megkérdezte (úgy, hogy a nővére ne
hallja):
– Mi az a szuka, mama?
– A kutya nősténye.
– Biztos?
– Rino azt mondta Dedének, hogy Lina néni egy szuka.
Szóval nem volt sima ügy. Nem szóltam róla Lilának, minek?
Meg aztán nekem is megvoltak a magam problémái: nem bírtam
megmondani Pietrónak, még kevésbé a lányoknak, és legkevésbé
Ninónak. Biztosra vettem, hogy Pietro, bár ott van neki Doriana,
megint kellemetlenkedni fog, ha megtudja, hogy terhes vagyok,
beavatja a szüleit, és az anyja nem lesz rest, ott fog keresztbe tenni
nekem, ahol csak tud. Féltem, hogy Dede és Elsa is ellenségesen
fogadja a hírt. De Nino volt az igazi probléma. Reméltem, hogy a
baba születése végképp hozzám köti. Reméltem, hogy Eleonora
elhagyja Ninót, ha megtudja, hogy gyereket várok tőle. De a
reménynél erősebb volt a félelem. Nino világosan megmondta: az
ilyen-olyan kellemetlenségek, feszültségek és szorongások ellenére
inkább választja ezt a kettős életet, mint a feleségével való végleges
szakítás traumáját. Mi lesz, ha azt kéri, hogy vetessem el?
Mindennap készültem, hogy bejelentsem neki, terhes vagyok, és
mindennap arra jutottam, hogy várok másnapig.
Aztán minden rendeződött. Egyik este felhívtam Pietrót, és
megmondtam neki, hogy gyereket várok. Hosszan hallgatott,
megköszörülte a torkát, majd közölte, hogy számított rá.
– Megmondtad a kislányoknak? – kérdezte.
– Nem.
– Megmondjam én nekik?
– Ne!
– Vigyázz magadra!
– Vigyázok.
Ennyi. Ezután gyakrabban telefonált. Szívélyes volt a hangja,
érdeklődött, hogy mit szóltak a lányok, ajánlkozott, hogy majd ő
megmondja nekik. De végül nem ő mondta meg, és nem is én. Lila,
aki pedig nem is maga beszélt a saját fiával, Lila adta be Dedének és
Elsának, mondván, remek móka lesz szórakozniuk a kis bikficcel,
akit Ninóval csináltam, és nem az apjukkal. Lilától még ezt is jól
fogadták, és átvették tőle a szót: a kis bikfic. Nagyon érdekelte őket a
hasam, alighogy reggel kinyitották a szemüket, jöttek, és
kérdezgettek: hogy van a kis bikfic, mama?
Most, hogy Pietro és a lányok már tájékoztatva voltak, Ninóval is
muszáj volt beszélnem. A következőképpen történt. Egy délután,
amikor a szokásosnál is izgatottabb voltam, elmentem Lilához, és
megosztottam vele a félelmemet.
– És ha abortuszt akar? – kérdeztem.
– Akkor legalább minden világos lesz – felelte.
– Mi lesz világos?
– Az, hogy a felesége és a gyerekei fontosabbak neki, mint te.
Így, egyenesen bele a képembe.
Lila sok mindent titkolt előttem, de azt nem, hogy ellenzi a
kapcsolatomat. Nem bántam, sőt jó néven vettem, és jót is tett, hogy
nem kertel. Végtére pont azt mondta ki, amit én nem mertem
bevallani magamnak, vagyis hogy Nino reakciója fogja megmutatni,
valóságosan mit ér a kapcsolatunk. Nyökögtem valami olyasmit,
hogy hát igen, meglátjuk, mi lesz… Nem sokra rá beállított Carmen a
fiaival, Lila őt is bevonta a beszélgetésbe, és onnan kezdve olyan lett
a délután, mint gyerekkorunk együttlétei. Titkokat osztottunk meg
egymással, összeesküvést szőttünk, terveket koholtunk. Carmen
annyira elragadtatta magát, hogy azt mondta: ha Nino rosszat szól,
ő megy, és beszél a fejével. Nem is értem, Lenù, egy ilyen művelt nő,
mint te, mért hagyja, hogy az orránál fogva vezessék.
Mentegetőztem, és mentegettem az élettársamat. Elmondtam, hogy
az apósáék támogatták, és még most is támogatják, és Nino meg én
csak azért engedhetjük meg magunknak, hogy úgy éljünk, ahogy
élünk, mert a felesége családjának köszönhetően jól keres. Be kellett
vallanom, hogy nehezen jönnék ki abból a pénzből, amit a
könyveimért és Pietrótól kapok. De Nino amúgy is csupa szeretet,
legalább hetente négyszer nálam alszik, soha semmivel nem alázott
meg, és ha van egy kis ideje, úgy foglalkozik Dedével és Elsával,
mintha a saját lányai volnának. Mihelyt ezt kimondtam, Lila rám
parancsolt:
 – Akkor még ma este mondd meg neki!
Engedelmeskedtem. Otthon megvártuk a vacsorával, lefektettem
a lányokat, és megmondtam, hogy terhes vagyok. Hosszú csend,
aztán megölelt, megcsókolt: nagyon, nagyon örül.
Megkönnyebbülve odasúgtam, hogy már tudom egy ideje, de féltem,
hogy dühös leszel. Szemrehányást tett, és mondott egy meglepőt: el
kell mennünk a szüleimhez Dedével és Elsával együtt, közöljük
velük is a jó hírt, anyám boldog lesz. Tehát ily módon szándékozta
szentesíteni a kapcsolatunkat, és hivatalosan is vállalni az apaságot.
Biccentettem, aztán halkan megkérdeztem:
– És Eleonorának is elmondod?
– Semmi köze hozzá.
– Még a férje vagy.
– De csak a látszat kedvéért.
– A nevedre kell venned a gyerekünket.
– A nevemre veszem.
Heveskedtem:
– Nem, Nino, tudom, hogy nem fogod megtenni. Úgy csinálsz
majd, mintha semmi sem történt volna, hogy ne kelljen bármin is
változtatni.
– Nem jó neked velem?
– De, nagyon jó.
– Elhanyagollak?
– Nem, nem hanyagolsz el. De én elhagytam a férjemet, én ide
költöztem Nápolyba, én gyökerestül felforgattam az életemet. Te
viszont egy fikarcnyi nem sok, annyit sem változtattál.
– Nekem ti vagytok az életem, te, a lányaid és a születendő
gyermek. A többi, az csak nélkülözhetetlen háttér.
– Kinek nélkülözhetetlen? Neked? Mert nekem nem, az biztos.
 Szorosan magához ölelt, és a fülembe súgta:
– Bízzál bennem!
Másnap felhívtam Lilát, és azt mondtam: minden rendben. Nino
nagyon, nagyon örül.
 40

Bonyolult hetek jöttek, és gyakran gondoltam arra, hogy ha a

szervezetem nem reagált volna olyan természetes örömmel a
terhességre, ha nekem is olyan állandó gyötrelemben kellett volna
élnem, mint Lilának, én bizony nem bírtam volna ki. Sok huzavona
utána a kiadóm végre megjelentette Nino esszékötetét, és én –
pocsék viszonyunk ellenére Adele tanítványaként – kapcsolatba
léptem az ismeretségi körömbe tartozó egy-két tekintélyes
irodalmárral, hogy írjanak a könyvről a lapokba, továbbá egy sereg
olyan jelentékeny személyiséget is felhívtam, akinek a társaságában
Nino forgolódott, de ő méltóságán alulinak tartotta, hogy
személyesen telefonáljon nekik. Ugyancsak ez idő tájt jelent meg
Pietro könyve, személyesen adta át, amikor legközelebb Nápolyba
jött, hogy a lányokkal találkozzon. Feszülten várta, hogy elolvassam
a dedikációt (kínos ajánlás volt: Elenának, aki megtanított
fájdalommal szeretni), mindketten elérzékenyültünk, és Pietro
meghívott Firenzébe, a könyve megjelenésének alkalmából
rendezendő ünnepségre. Kénytelen voltam elfogadni a meghívást,
már csak a kislányok miatt is, ők nem maradhattak távol.
Elszenvedtem az anyósomék nyíltan ellenséges viselkedését,
továbbá az utazás előtt is, után is Nino féltékenykedését Pietróra,
már a dedikáció láttán is mogorva lett, és aztán még jobban
megnyomta a kedélyét a véleményem, hogy az exférjem könyve
kiváló, amit tetézett, hogy egyetemi berkekben, de azokon kívül is
nagy elismerést vívott ki, az ő műve ellenben visszhang nélkül
maradt.
Fárasztó volt vele, azt mondhatom. Minden gesztus és minden
kimondott szó megannyi kelepce. Hallani sem akarta Pietro nevét,
elkomorult, ha Francót akár csak megemlítettem is, felhorgadt
benne a féltékenység, ha nevetni találtam valamelyik barátja
társaságában, azt viszont abszolút természetesnek vette, hogy
ingázik köztem és a felesége közt. Két ízben is találkoztam a
Filangieri utcán vele, Eleonorával és két gyerekükkel. Először úgy
csináltak, mintha nem látnának, és elhaladtak mellettem,
másodszor elibük álltam, és nagy vidáman váltottam egypár szót a
kis családdal, arról is említést tettem, hogy állapotos vagyok, noha
még nem látszott, aztán dühösen mentem utamra, majd szétrepedt
a halántékom. Nino utóbb a szememre vetette, hogy fölöslegesen
provokatív voltam, és nagyot veszekedtünk (nem mondtam, hogy te
ejtettél teherbe, csak annyit mondtam, hogy állapotos vagyok),
elkergettem a lakásból, aztán visszafogadtam.
Azokban a percekben olyannak láttam magam, amilyen valóban
voltam: behódolok, minden kívánságát teljesítem, meghúzom
magam, nehogy valami kellemetlenséget vagy nehézséget okozzak
neki. Időmet fecsérelve főztem neki, kimostam, ami piszkos ruhát
ott hagyott, végighallgattam a sirámait az egyetemi problémáiról, és
hogy mennyi sok elfoglaltságot ad neki, hogy egy csomó funkciót
visel (volt, amelyikbe az iránta való általános szimpátia juttatta, és
volt, amelyikbe az apósa befolyása révén került). Mindig vidáman
fogadtam, azt akartam, hogy nálam jobban érezze magát, mint a
másik otthonában, pihenje ki magát, nyíljon meg előttem; szegény
soha nem éri utol magát, de még így is kétségeim voltak, hogy nem
Eleonora szereti-e jobban őt, hiszen neki még nálam is jobban meg
kellett alkudnia, hogy továbbra is maga mellett tudhassa a férjét.
Néha nem bírtam tovább, és – kockáztatva, hogy a lányaim
meghallják – azt kiabáltam: végül is ki vagyok én neked? Mondd
meg, mit keresek ebben a városban, miért várok rád minden este,
miért viselem el ezt a helyzetet!
Olyankor megijedt, és könyörgött, hogy nyugodjak meg.
Bizonygatta, hogy én vagyok az ő felesége, az egyetlen, Eleonorának
semmi jelentősége az életében, és valamelyik vasárnap elvisz
ebédre a szüleihez a Nazionale utcába. Nem tudtam nemet
mondani. Lassan telt az idő, szeretetteljes volt a légkör. Lidia, Nino
anyja megfáradt idős hölgy volt, a tekintete riadt, és láthatóan nem
a világ rémisztette, sokkal inkább valami belső fenyegetettség
tükröződött a szemében. Pino, Clelia és Ciro, akiket gyerekként
ismertem, immár felnőttek voltak, egyetemre jártak vagy dolgoztak,
sőt Clelia nemrégiben férjhez ment. Nem sokkal utánuk Marisa,
Alfonso és a gyermekeik is megjöttek, asztalhoz ültünk. Jó sok fogás
volt, kettőtől hatig tartott az ebéd, a hangulat erőltetetten vidám
volt, de őszinte szeretet is érződött. Lidia egyenesen úgy bánt velem,
mintha a menye volnék, maga mellé ültetett, dicsérgette a
lányaimat, és gratulált a gyermekhez, akit a szívem alatt hordok.
Feszültség is volt, a forrása természetesen Donato. Húsz éve nem
találkoztam vele, és elkerekedett a szemem, amikor megláttam.
Tengerészkék házikabátot viselt, barna posztópapucsot. Olyan volt,
mintha összement és megvastagodott volna, és folyton hadonászott
a májfoltos, ráncos, tömzsi kezével, mutogatta a piszkos körmeit. Az
arca szétfolyt minden irányba, a tekintete fátyolos. Kopasz
koponyáján néhány rőtvörös árnyalatú hosszú hajszál volt
keresztbe fésülve, és amikor nevetett, látszott, hogy foghíjak
feketéllenek a szájában. Eleinte megpróbált úgy viselkedni, mint
régen, afféle társasági úriember módjára, bámulta a mellemet, és
elengedett egypár kétértelmű megjegyzést. Aztán jöttek a siralmak:
az egész világ kibillent a helyéből, manapság semmibe veszik a
tízparancsolatot, a nők elféktelenedtek, tiszta kupleráj ez az egész.
De a gyerekei leintették, belefojtották a szót, és attól kezdve
csendben maradt. Ebéd után félrevonta Alfonsót (milyen szépek a
vonásai!, állapítottam meg magamban sokadszor, a szépsége a
Liláéval vetekszik), félrevonta, de csak azért, hogy magára irányítsa
a figyelmet. Hitetlenkedve pillogattam az öregember felé:
lehetetlen, hogy fiatalkoromban én ezzel az undorító alakkal
mentem ki a Maronti strandra, nem, az nem lehet! Jaj, istenem,
hogy néz ez ki! Tar fejű, és már az is trágár, ahogy néz, mellette meg
ott a gimnáziumi osztálytársam, aki szántszándékkal elnőiesedett:
fiatal nő férfiruhában. És én itt ülök ebben a szobában, és én sem az
vagyok már, aki Ischián voltam. Milyen furcsa időket élünk ma, és
milyen furcsa időket éltünk akkor.
Egyszer csak Donato illedelmesen szólított: Lenù! Alfonso is
integetett, hogy menjek oda hozzájuk. Kellemetlen érzésekkel
ugyan, de odamentem. És akkor Donato fennhangon dicshimnuszt
kezdett zengeni rólam, de mintha népes hallgatóság előtt
szónokolna: ez a hölgy egy szellemi kiválóság, egy világszerte
ismert, páratlan írónő. Büszke vagyok rá, hogy gyermekkora óta
ismerem, velünk nyaralt Ischia szigetén, és az én gyarló költészetem
által ismerkedett az irodalommal, az én kötetkémet olvasta elalvás
előtt, igaz, Lenù?
Bizonytalanul nézett rám, esdeklően. Hogy erősítsem meg: ő
indított el az írói pályán. Azt mondtam, hogy igen, úgy van, kislány
koromban hinni is alig hittem, hogy ismerek valakit, aki írt egy
verseskönyvet és akinek a gondolatait közlik a lapok.
Megköszöntem, hogy jó évtizede írást szentelt a regényemnek,
állíthatom, hogy sokat okultam a kritikájából. Donato ábrázata
kipirult a büszkeségtől, és felfuvalkodva ünnepelni kezdte magát,
egyszersmind felpanaszolta a középszer irigységét, amely
megakadályozta, hogy az őt megillető helyet foglalja el az
irodalomban. Nino végre elhallgattatta, nem is kíméletesen, és
visszakísért az anyjához.
Az utcán pedig szemrehányást tett: tudod, milyen az apám, nem
szabad komolyan venni. Egyetértettem vele, de közben azért
vizsgálgattam a szemem sarkából. Idővel vajon ő is megkopaszodik
és meghízik? Ő is keserűen emlegeti majd a nála szerencsésebb
pályatársakat? Egyelőre olyan szép férfi, hogy kár ezen töprengeni.
Nino még ezt mondta az apjáról: nem tud beletörődni, hogy
öregszik, és egyre rosszabb.
 41

Elisa húgom nagy félelmek és jajongás közepette megszült; a fiú,

Marcello apja után, a Silvio nevet kapta. Hogy anyánk
betegeskedett, én próbáltam segíteni a halotthalvány Elisának, akit
kimerített és állandó rettegésben tartott az újszülött. Ahogy
meglátta a véres-nyálkás kis testet, rögtön elundorodott tőle, azt
hitte, talán meg is halt, de Silvio nagyon is élt, és ökölbe szorítva a
kezét ordított. Elisa nem tudta, hogyan fogja meg, hogyan fürdesse,
hogy kezelje a köldökcsonkját, hogyan vágja le a körmét. De már
attól is undorodott, hogy fiú. Próbáltam megtanítani két-három
dologra, de nem sokra mentem. Marcello eleve eléggé balkezes volt,
de énrám most olyan félszegen nézett, hogy nem volt kétségem
felőle: csak nehezítem a dolgát. Elisa pedig a legkevésbé sem volt
hálás, bosszankodott, ha bármit mondtam neki, és még a
segítőkészségem is irritálta. Mindennap azzal jöttem el, hogy elég,
van nekem dolgom bőven, ma voltam itt utoljára. De jártam tovább
Elisához, az események döntöttek helyettem.
Szomorú események. Egy délelőtt is a húgomnál voltam –
rekkenő hőség volt, a telep perzselő portakaró alatt szunyókált;
néhány napja volt a robbantás a bolognai pályaudvaron –, amikor
Peppe telefonált: anyánk elájult a mellékhelyiségben. Odarohantam,
egész teste hideg verítékben fürdött, reszketett és rettenetesen fájt a
hasa. Végre elértem, hogy kivizsgáltassa magát. A mindenféle
vizsgálat után az volt a diagnózis, hogy súlyos betegségben szenved,
és azonnal átvettem én is a kódolt szóhasználatot. Az egész telepen
így nevezték a rákot, az orvosok úgyszintén. Habár ez utóbbiak
szívesebben írták úgy körül, hogy felderítetlen eredetű kórkép.
A hírre apám tüstént összeomlott, képtelen volt szembenézni a
helyzettel, kedélybeteg lett. Az öcséim csak bámultak bele a világba,
sápadoztak, egy darabig készségesnek mutatkoztak, hogy
mindenben segítenek, aztán eltűntek, éjeiket is, nappalaikat is
lekötötte az átláthatatlan seftelés, csak az írható a javukra, hogy
hagytak pénzt orvosra, gyógyszerre. Elisa húgom ki sem mozdult
hazulról, elhanyagolta magát, fel sem öltözött, hálóingben téblábolt,
és ha Silvio nyikkant egyet, máris beletömte a szájába a mellét.
Terhességem negyedik hónapjában anyám betegségének teljes
súlya rám szakadt.
Ami különben nem volt ellenemre, mivel szerettem volna
ráébreszteni anyámat, hogy szeretem, annak ellenére, hogy ő
folyton csak sanyargat. Ügybuzgalmam nem ismert határt, rávettem
Ninót és Pietrót is, hogy találjanak jó nevű orvosokat, egyik
professzortól a másikig hurcoltam anyámat, mellette voltam a
kórházban, amikor („sürgősséggel”) megoperálták, és amikor
elhagyta a kórházat, otthon mindenben segítettem neki.
Elviselhetetlen hőség volt, és szüntelen aggodalomban éltem.
Miközben vígan domborodott a pocakom, és már ott dobogott egy
másik szív is a tulajdon szívem alatt, szomorúan néztem, ahogy
anyámnak egyre romlik az állapota. Belém kapaszkodott, hogy ne
veszítse el az egyensúlyát, és ettől régi képek villantak
emlékezetembe, ahogy kisgyerekként fogom a kezét. Minél
törékenyebb lett és minél jobban félt, annál büszkébb voltam,
amiért még életben tartom.
Eleinte harapós volt a kedve, mint világéletében. Bármit
mondtam, gorombán elutasított, nem kell neki a segítségem,
mindent meg tud ő csinálni. A doktor? Majd ő egyedül elmegy a
doktor úrhoz. Kórház? Egymaga is odatalál. Kezelés? Nem kell, majd
ő ápolja magát. Nincs szükségem semmire, dohogott, menj el, csak
az agyamra mész. Ha viszont akár csak egy percet is késtem,
dührohamot kapott (ha fontosabb dolgod is van, minek mondtad,
hogy eljössz?); ha nem ugrottam és csináltam meg azonnal, amire
kért, ő tápászkodott fel, és ha sántikálva is, de ment, iparkodott,
hogy megelőzzön, és bizonyítsa: lám, ő energikusabb, mint én, aki
ébren is úgy alszom, mint Csipkerózsika (hol jár az eszed, Lenù, mi
van, megfagyott az agyvelőd?); lehordott, hogy ne udvariaskodjak
már annyit a doktorokkal meg a nővérekkel (semmibe vesznek, ha
nem köpöd pofán azokat a szarháziakat. Csak akkor csipkedik
magukat, ha rájuk ijesztesz). De valami megváltozott benne. A saját
heveskedése is ijesztette. Úgy mozgott, mintha a föld bármely
pillanatban megnyílhatna előtte. Egy nap rajtakaptam, amint a
tükör előtt áll (szerette nézegetni magát, holott ezt korábban sosem
csinálta), és zavartan azt kérdezte: emlékszel, milyen voltam
fiatalon? Aztán, mintha bármi összefüggés volna a két dolog között,
megesketett, hogy soha többé nem küldöm kórházba, és nem
hagyom, hogy egy nagy kórteremben haljon meg magára hagyva.
Könnyes volt a szeme.
Aggasztott, hogy milyen könnyen elérzékenyül, korábban ez sem
volt jellemző rá. Sírva fakadt, ha csak meghallotta Dede nevét, ha
eszébe jutott, hogy apánknak hátha nincs tiszta zoknija, vagy hogy
Elisa a csecsemőjével bajlódik, ha ránézett gömbölyödő hasamra,
vagy ha felidézte, hogy egyszer régen micsoda szántóföldek voltak a
telep épületei körül. Egyszóval ahogy a betegsége elhatalmasodott,
egyre érzékenyebb is lett, levert és szeszélyes. Egy délután már attól
zokogásban tört ki, hogy eszébe jutott Oliviero tanítónő, pedig
mindig is utálta szegényt. Emlékszel?, mondta, mennyire
erősködött, hogy letedd a vizsgát és továbbtanulj? Potyogtak a
könnyei, vigasztalhatatlanul. Jól van, mama, most már nyugodj
meg, nincs miért sírni. Hogy egy ilyen kis semmiségen így kiborul,
az meglepett, sosem gondoltam volna képesnek rá. Ő is
hitetlenkedve rázta a fejét, egyszerre sírt és nevetett; nevetett, hogy
mutassa, nem tudja, miért sír.
 42

A gyengülése lassan-lassan utat nyitott egy olyan bensőséges

viszony felé, amilyen sosem volt köztünk. Eleinte szégyellte, hogy
beteg. Ha rosszul volt az apám, az öcséim vagy Elisa és Silvio
jelenlétében, gyorsan bezárkózott a mellékhelyiségbe, és ha
kérdezgették (mi bajod, mama? miért nem nyitod ki az ajtót?),
efféléket szólt vissza: jól vagyok, hagyjatok békét, már a klotyón
sincs nyugta az embernek? Velem viszont pont fordítva viselkedett,
egyik pillanatról a másikra elveszítette a tartását, nem
szemérmeskedett tovább, nyíltan a szemem elé tárta szenvedését.
Egy délelőtt kezdődött, otthon, nálunk, elmesélte, hogy miért
sántít. Nem én kérdeztem, maga döntött úgy, hogy elmondja. A halál
angyala, mondta büszkén, már akkor megérintett, amikor kicsi
voltam, ugyanezt a nyavalyát küldte rám, de én elküldtem a
picsába, pedig csak kislány voltam. És meglásd, most is elzavarom,
mert én tudok szenvedni, megtanultam tízéves koromban, és azóta
mindent kibírok. És ha bírod a fájdalmat, a szenvedést, akkor a
halál angyala tiszteletet tanúsít, és egy idő után továbbáll. És
miközben beszélt, felhajtotta a szoknyáját, és megmutatta a sérült
combját, akár egy csatamezőn szerzett sebesülés tiszteletet érdemlő
nyomát. Nézte, mit szólok, és merev fintorba torzult az ajka,
rettegés ült a szemében.
Egyre ritkábban tett szemrehányást korábbi dolgokért, és egyre
többször nyílt meg, avatott a bizalmába. Olykor olyasmit is
elmondott, ami feszélyezett. Hogy például az apánk volt az egyetlen
férfi az életében, és ezt az ártatlan vallomást obszcén részletekkel
körítette, azzal például, hogy apánk mindig gyorsan elment, és nem
emlékszik, hogy ő viszont valaha is élvezett volna. Mindig is szerette
a férjét, mondta, és most is szereti, de úgy, ahogy egy testvért szeret
az ember. Életének az volt az egyetlen boldog napja, amikor engem,
az elsőszülöttjét a világra hozta. Megvallotta, hogy az az ő
legnagyobb bűne – igen, bűn, ami miatt pokolra jut –, hogy sosem
kötődött a többi gyerekéhez, azokat ő mindig is csak tehernek
érezte. Egy szó, mint száz, én vagyok az ő egyetlen igazi gyereke.
Amikor ezt a vallomást tette, éppen egy kórházi vizsgálaton voltunk,
és olyan fájdalmai voltak, hogy csurogtak a könnyei. Alig hallhatóan
súgta: állandóan csak teérted aggódtam, a többiek csak
mostohagyerekek voltak, ezért méltán bűnhődök avval, hogy
csalódást okoztál nekem, Lenù. Tőrt döftél a szívembe, bele a
közepébe. Nem lett volna szabad elhagynod Pietrót, és összeállnod a
Sarratore fiúval, az az ember rosszabb, mint az apja. Egy rendes
ember, akinek két gyereke van, nem veszi el mástól a feleségét.
Védtem Ninót. Nyugtattam anyámat, mondtam neki, hogy már
Olaszországban is van válás, mindketten elválunk, és utána
összeházasodunk. Végighallgatott, nem szólt közbe. Elfogyott az
energia, ami azelőtt csak úgy áradt belőle, ő, aki nem tudott
beletörődni, hogy ne az övé legyen az utolsó szó, most csak ingatta a
fejét. Sápadt volt, csont és bőr, és ha vitába szállt is, nehezen,
vontatottan beszélt:
– Mikor? Hol? Nehogy már szégyellnem kelljen a saját lányomat!
– Nyugi, mama, megoldom.
– Nem hiszek nektek, Lenù.
– De, de, hidd el, minden rendbe jön, elégedett leszel velem, és
nemcsak velem, hanem mindnyájunkkal, még az öcséimmel is.
 – A testvéreidet én elhagytam, és szégyellem, hogy így van.
– De nincs így, mama, Elisának mindene megvan, Peppe és
Gianni pedig dolgoznak, keresik a pénzt, mit akarsz még?
– Szeretném rendbe hozni a dolgokat. Mindhármukat
Marcellónak adtam, és rosszul tettem.
Ezt motyogta. Vigasztalhatatlan volt, és olyan tablót festett,
amivel meglepett. Marcello gazember, még Michelénél is nagyobb
gazember, bizony ám, neki elhihetem, belerángatta Peppét és
Giannit a szarba, Elisát pedig átformálta, az a lány már nem is egy
Greco, hanem egy Solara, mindig a férje pártjára áll. Anyám
suttogva beszélt, mintha nem is a város egyik jó hírű kórházának a
dugig telt szörnyű csarnokában várakoztunk volna már órák óta,
mintha félne, hogy Marcello ott ólálkodik valahol a közelben.
Igyekeztem megnyugtatni: a korral meg a betegséggel jár, hogy
rémeket lát, nem olyan drámai a helyzet; ne gyötörd magad!,
mondtam. Letorkolt: azért gyötröm magam, mert én tudom, amit
tudok, te meg nem tudsz semmit. Kérdezd meg Linát, ha nekem
nem hiszel.
Akkor és ott történt, hogy – miután szót ejtett a telep egyre
siralmasabb állapotáról (még akkor is jobb volt, amikor don Achille
Carracci parancsolt) – dicsérni kezdte Lilát, a korábbiaknál is
jobban magasztalta. Lina az egyetlen, aki képes elintézni dolgokat a
telepen. Lina eléri, amit akar, szépszerével vagy (gyakrabban)
erőszakkal megszerzi. Lina mindenről tud, még a legaljasabb
gaztettekről is, de nem ítélkezik senki fölött, mert tudja, hogy senki
nem tévedhetetlen, ő a legkevésbé, és ezért ítélkezés helyett inkább
segít. Anyám úgy állította be Lilát, mint valami harcos istennőt,
akinek villámai lesújtanak az utcákra, terekre, a régi meg az új
bérházak közé.
 Ahogy hallgattam, az az érzésem támadt, hogy a szemében
egyedül az teszi értékessé szerény személyemet, hogy jó a
kapcsolatom a negyed új, feltörekvő, tekintélyes személyiségével. A
vele való barátságot hasznosnak ítélte, és mindig is ápolandónak;
azt is megmondta, hogy miért:
– Tegyél meg nekem egy szívességet – kérlelt –, beszélj Enzóval és
Lilával, hátha ott tudják hagyatni az utcát az öcséiddel, és odaveszik
őket maguk mellé.
Anyámra mosolyogtam, megigazítottam az egyik ősz tincsét. Azt
állította, hogy sosem törődött a többi gyerekével, de ahogy ott ült
meggörnyedve, és remegő kézzel, elfehéredő ujjakkal szorította a
karomat, még most is elsősorban értük aggódott. El akarta szakítani
őket a Solaráktól, odaadni Lilának. A maga módján szerette volna
jóvátenni a hibát, amit a jó és a rossz között dúló háborúban
elkövetett. Úgy gondolta, hogy most a jó oldalnak is vannak esélyei,
és a jóra való törekvést Lilában látta megtestesülni.
– Mama – mondtam –, mindent megteszek, amire csak kérsz, de
még ha Lila odavenné is őket, amit kétlek, mivel az ő munkájukhoz
sokat kell tanulni, szóval ha csak Peppén és Giannin múlna, ők nem
lennének hajlandók beállni Lilához néhány líráért, ha egyszer a
Solarákkal sokkal többet keresnek.
Rábólintott, de tovább erősködött:
– Azért csak próbáld meg! Te máshol éltél, és keveset tudsz
ezekről a dolgokról, de itt mindenki tudja, hogy Lina erősebb, mint
Michele. És most, hogy viselős, most még erősebb lesz, majd
meglátod. Ha úgy akarja, kitöri a nyakukat, mind a két Solarát
kicsinálja.
 43

A terhesség hónapjai, a gondjaim ellenére, nekem gyorsan teltek,

Linának annál lassabban. Meg kellett állapítanunk, hogy más-más
módon éljük meg a gyermekvárást. Én úgy mondtam: már a
negyedik hónapban vagyok, ő úgy: még csak a negyedik hónapban.
Igaz, Lila arca megszínesedett, a vonásai meglágyultak. De a
szervezetünk gyökeresen eltérő módon reagált ugyanarra a
természetes folyamatra, az enyém aktívan együttműködött az új
élet létrehozásában, az övé beletörődött. Az ismerőseink
csodálkoztak, hogy nekem milyen gyorsan szalad az idő, neki
viszont mintha egy helyben topogna.
Egy vasárnap együtt sétáltunk Nápoly bevásárlóutcáján, a
Toledo úton, és egyszer csak szembetalálkoztunk Gigliolával. Fontos
találkozás volt, nagyon felkavart, bizonyította számomra, hogy
Lilának csakugyan köze van Michele Solara őrültségeihez. Gigliola
vastagon ki volt sminkelve, de lompos volt és kócos, a melle és a
csípője valósággal szétfolyt, a feneke hatalmas. Minden jel szerint
örült nekünk, és ránk akaszkodott. Körberajongta Dedét és Elsát,
aztán becipelt bennünket a Gran Caffè Gambrinusba, rendelt egy
halom sós meg édes süteményt, és befalta. Egykettőre
megfeledkezett a lányaimról, és nekiállt aprólékosan és jó hangosan
elmesélni, hogy miket művelt vele Michele, na, a lányok is hamar
elunták, hogy a litániáját hallgassák, felfedezőútra indultak az
elegáns kávéházban.
Hát szóval, Michele cefetül elbánt vele. Az egy állat, csapott
magasra Gigliola hangja, azt üvöltötte a képembe, hogy ne csak
fenyegetőzz, te, legyél tényleg öngyilkos, ugorj le az erkélyről, és
dögölj meg! Olyan is volt, többször is, hogy a disznó úgy alázta, hogy
ezerlírásokat dugott a zsebeibe meg a melltartójába. Gigliola a
végsőkig el volt keseredve. Elmondta – felém fordulva, merthogy én
sokáig távol voltam, biztos nem is tudom –, hogy a férje elkergette
őket a posillipói lakásból, kirugdalta és kipofozta a gyerekekkel
együtt. Hanem amikor aztán átkozódni kezdett, és a legszörnyűbb
nyavalyákat és válogatott kínhalálokat kívánt Michelének,
hallgatóságot váltott, és Lilára fordította a tekintetét. Döbbenetemre
úgy beszélt hozzá, mintha a barátnőm valóra tudná váltani az
átkait. Jól tetted, hogy megvágtad, aztán otthagytad, kiáltotta
lelkesen. Minél jobban megfejed, annál jobb, bravó! Te tudod, hogy
kell bánni vele, hát fingasd meg, adjál a pofájának! És még azt
rikácsolta: Nem bírja elviselni, hogy te le se szarod, nélküle még
jobban boldogulsz, bravó, bravó, csak így tovább, hadd veszítse el
teljesen a fejét, hogy rohadna meg a pokolban!
Nagyot sóhajtott, mint aki most végre megkönnyebbült. Eszébe
jutott, hogy nagy a hasunk, és meg akarta érinteni. A köldökömre
tette széles mancsát, és megkérdezte, hányadik hónapban járok.
Mondtam, hogy a negyedikben, mire ő: nahát! Már a negyedikben!
És máris Lilához fordult, és távolságot tartva azt mondta: vannak
nők, akik sosem akarnak megszülni, örökre odabe’ akarják tartani a
kölküket, és te is ilyen nő vagy. Hiába emlékeztettük, hogy
ugyanannyi idős terhesek vagyunk, és mindketten jövő januárra
vagyunk kiírva. Megrázta a fejét, és azt mondta Lilának: Képzeld,
azt hittem, hogy már van egy gyereked! És váratlan kis
szomorúsággal hozzáfűzte: ahányszor Michele meglát a pocakoddal,
annyiszor kap dührohamot, úgyhogy növeszd csak minél tovább, te
tudod, hogy kell azt csinálni. Dugd a hasad az orra alá, hátha megüti
a guta. Mondókája végére érve közölte, hogy sürgős dolga van, most
már mennie kell, de előtte még kétszer-háromszor elismételte, hogy
többször kéne találkoznunk (legyen újra bandánk, mint kislány
korunkban, olyan, de olyan jó volt!, hagyjuk a picsába azokat a
szarkampókat, törődjünk csak magunkkal!). Oda se intett a
lányoknak, akik már kinn játszottak az utcán, a pincérnek viszont
odavetett valami trágárságot.
– Ez egy idióta – morgott Lila. – Mi baj van az én hasammal?
– Semmi.
– És velem?
– Veled se, nyugi!
 44

Igen. Lilával nem volt semmi baj, illetve semmi új baj nem volt vele.
Ugyanaz a nyughatatlan teremtés volt, mint mindig, és ugyanúgy
áradt belőle a delejes erő, ez tette páratlanná. Bármit csinált, bármi
jót, rosszat egyaránt (ahogy a terhességét felfogta, ahogy Michelét
kelepcébe csalta, ahogy kiterjesztette a befolyását az egész telepre),
mindent intenzívebben csinált, mint ahogy mi tettük a dolgunkat,
ezért telt úgy az ő ideje, mintha le volna lassítva. Egyre gyakrabban
találkoztam vele, már csak azért is, mivel anyám betegsége miatt
sűrűn megfordultam a telepen. Egyensúlyba kerültünk. Talán a
közszerepléseimen szerzett tapasztalatok miatt, vagy mert annyi
magánéleti problémával kellett szembenéznem, mindenesetre most
Lilával érettebb személyiségnek éreztem magam, s ezáltal
képesnek, hogy befogadjam új életembe, más szóval éreztem a
bűverejét, de meg nem sínylettem.
Azokban a hónapokban rohangáltam összevissza, és a napok is
rohantak, felgyorsult az idő, de paradox módon könnyednek
éreztem magam, még akkor is, amikor az egész városon keresztül
kellett cipelnem anyámat valami orvosi vizsgálatra. Ha nem tudtam
a gyerekekkel lenni, Carmenhez fordultam segítségért, sőt néha
Alfonsóhoz, aki többször telefonált, és biztosított róla, hogy áll
rendelkezésemre. De természetesen Lilában bíztam a legjobban, és,
ami a legfontosabb, Dede és Elsa is Lilánál maradtak a
legszívesebben, pedig folyton tele volt munkával, a terhesség pedig
elszívta az erejét. Egyre látványosabb volt a különbség az én hasam
és az ő hasa közt. Az enyém széltében terjedt, mondhatni,
terpeszkedett, az övé viszont kicsi volt és hegyes, mintha egy
futball-labda gömbölyödne a két csípőcsontja szorításában.
Nino, mihelyt megmondtam neki, hogy terhes vagyok, elvitt egy
nőgyógyászhoz, egyik kollégája feleségéhez, és mivel megtetszett
nekem a doktornő – tapasztalt és készséges volt, másképp
viselkedett és másféle szakértelmet árult el, mint a firenzei,
mogorva orvosok –, lelkesen beajánlottam Lilának is, aki nagy
nehezen ráállt, hogy jó, eljön, megnézi. Utána aztán közösen jártunk
a doktornőhöz, megbeszéltük vele, hogy egyszerre fogadjon
bennünket: amikor engem vizsgált, Lila húzódott a sarokba, amikor
pedig ő került sorra, fogtam a kezét, mert még mindig félt az
orvosoktól. Remek dolog volt elüldögélni a váróban. Kis időre a
tudatom mélyére nyomtam anyám betegségét, és visszaváltoztunk
kislányokká. Ott ültünk szorosan egymás mellett, a szőke meg a
barna, az egyik derűs, a másik csupa ideg, az egyik barátságos, a
másik cselszövő, egymás ellentettjei és kiegészítői, és ketten együtt
igen-igen elütöttünk a többi terhes nőtől, akiknek a rovására
élcelődtünk is egy kicsit.
Ritka kellemes időtöltés volt. Egyszer, ahogy ott vártunk a
sorunkra, a méhünkben növekedő magzatokra gondolva eszembe
jutott, hogy egyszer régen ugyanígy ücsörögtünk egymás mellett az
udvaron, és anyukásat játszottunk a babánkkal. Az enyémnek Tina
volt a neve, az övének Nu. Lila bedobta Tinát a pinceablakon, és én
bosszúból utánahajítottam Nut a sötétségbe. Emlékszel?, kérdeztem
Lilát. Egy kicsit csodálkozva nézett rám, és bizonytalan kis mosolyra
húzta a száját, mint akinek dereng valami, de emlékezni nem
emlékszik. A füléhez hajoltam, és humorosan felidéztem neki a
történetet, ahogy félve, mégis nagy merészen fölmentünk a
rettenetes don Achille Carraccihoz, a leendő férje apjához, mert őt
gyanúsítottuk, hogy ellopta a babákat, Lila nevetett a régi
kalandunk emlékén, és úgy viháncoltunk, mint két kis hülye,
megzavartuk a szolidan viselkedő többi viselős páciens nyugalmát.
Csak akkor hagytuk abba a helytelenkedést, amikor minket
szólított az asszisztensnő: Cerullo és Greco!; a lánykori nevünket
adtuk meg. Joviális, kövér asszony volt, sosem mulasztotta el, hogy
Lila hasát megérintve ki ne jelentse: fiúgyerek ugrándozik odabent.
Nekem pedig kislányt jósolt. Miközben a rendelőbe vezetett
bennünket, odasúgtam Lilának: két lányom már van, ha fiad lesz,
nekem adod? Azt felelte: miért ne? Majd cserélünk.
A doktornő mindig elégedett volt velünk, a laboreredmények
tökéletesek, minden a legnagyobb rendben. Igen fontosnak tartotta
a kismamák testsúlyát, és mivel Lila az alkatának megfelelően
gyarapodott, én viszont hajlamos voltam a hízásra, Lilát még nálam
is jobban dicsérte. Egy szó, mint száz, bár mindkettőnknek
megvoltak a magunk gondjai, örültünk, hogy harminchat éves
korunkra visszataláltunk a baráti szeretet útjára, különbözőek
vagyunk, de közel állunk egymáshoz.
Közel voltunk egymáshoz, de azért ha én felsétáltam a Tasso
utcai lakásomba, Lila pedig a telepen futkosott, egyszeriben igen
távol kerültünk, a közelség-távolság más paraméterei váltak
szembetűnővé. A baráti szálak újraszövődtek köztünk, ez való igaz.
Kerestük és élveztük egymás társaságát. De a képhez hozzátartozik,
hogy én majdnem mindent elmondtam magamról, ő viszont
voltaképpen nem avatott a bizalmába. Én szükségét éreztem, hogy
beszéljek anyám betegségéről, a cikkről, amit épp írok, a Dedével és
Elsával való gondjaimról, sőt még szerető/hitves voltomról is (csak
nem mondtam ki, hogy konkrétan kinek vagyok szeretője/hitvese,
Nino nevét minél kevesebbszer volt ajánlatos kiejteni, amúgy
kedvemre gyónhattam), ellenben ha Lila beszélt magáról nekem, a
szüleiről, a fivéreiről, köztük Rinóról, a Gennaróval kapcsolatos
aggodalmáról, a közös barátainkról és ismerőseinkről, Enzóról,
Michele és Marcello Solaráról vagy egyáltalán a telepről, ő jobbára
általánosságokat mondott, érezhetően nem volt teljes bizalommal
irántam. Az voltam a szemében, aki elment, és bár visszajött, már
más a szemlélete, az úri Nápolyban él, lehetetlen, hogy teljes
valójával visszailleszkedjen a régi világába.
 45

Igaz, ami igaz, bizonyos értelemben csakugyan kettős volt az

identitásom. A Tasso utcába Nino odahordta a művelt barátait, akik
tisztelettel vettek körül, különösen a második könyvem tetszett
nekik, és sorra megkértek, hogy vessek egy pillantást az írásukra.
Késő éjszakáig vitatkoztunk, és mindenki minden témában otthon
volt. Felmerült, hogy létezik-e még egyáltalán a proletariátus,
rokonszenvvel taglaltuk a szocialisták politikáját és keserűen a
kommunistákét (azok merevebbek, mint a zsaruk vagy a csuhások),
megvitattuk, hogyan kellene kormányozni a hanyatló
Olaszországot, némelyek elbüszkélkedtek, hogy drogoznak, és léhán
cseverésztünk egy új betegségről, amely mindnyájunk szerint
Wojtyla pápa csele volt, hogy gátat vessen a szexuális szabadosság
minden formájának.
De nem korlátoztam mozgásomat a Tasso utcára és környékére,
nem akartam Nápoly foglyává válni. Meglehetősen gyakran
mentem Firenzébe a lányokkal. Pietro már egy ideje politikai síkon
is rossz viszonyban volt az apjával, és immár nyíltan hangoztatta
kommunista elköteleződését – ellentétben Ninóval, aki a
szocialistákhoz közeledett. Néhány óra hosszat csöndben
hallgattam. Ékes szavakkal méltatta a pártját, hogy az milyen
tisztességes és kompetens, röviden kitért az egyetemen adódó
nehézségeire, és hosszan beszélt arról, hogy a könyve sikernek
örvend az egész tudós világban, kiváltképp angolszász
nyelvterületen. Végighallgattam a monológját, aztán Dorianára
hagytam a gyerekeket, és folytattam utamat. Milánóba mentem a
kiadómhoz, elsősorban azért, hogy semlegesítsem Adele kitartó
ármánykodását. Az anyósom egyetlen alkalmat ki nem hagyott,
hogy rosszat mondjon rólam (ezt magától az igazgatótól tudom, ő
árulta el, amikor egyszer meghívott vacsorára), azt terjesztette
rólam, hogy állhatatlan és megbízhatatlan vagyok. Hogy
megkontrázzam, igyekeztem mindenkit meghódítani a
könyvkiadómnál, aki csak szembejött. Magasröptű beszélgetéseket
folytattam a szerkesztőkkel. Lelkesen fogadtam a sajtósok minden
ötletét, és biztosítottam az igazgatót, hogy remekül állok az új
könyvemmel (valójában még egyetlen sort sem írtam). Milánóból
vissza Firenzébe a lányokért, s aztán le Nápolyba, újra bevetni
magam a kaotikus forgalomba, a mindennapi csatározásba, hogy
megkapjam, ami jár, sorban állni a lökdösődő emberek között, nem
hagyni, hogy legyűrjön a fáradtság és az aggódás, amikor anyámat
hordom orvostól orvosig, kórházba, rendelőbe, laborba. Mindent
összevetve a Tasso utcában és itt-ott az országban bizonyos jó
hírnek örvendő úriasszonynak éreztem magam, nem úgy azonban
Nápoly városában és pláne a telepen, ahol a kutya se hallott a
második könyvemről, és ahol – ha kiborultam a mindennapi
tortúrától – az irodalmi olaszból jó nápolyi nyelvjárásra váltva a
legdurvább trágárságokra ragadtattam magam.
Úgy tűnt nekem, hogy egyetlen dolog közös fönt és lent, és az a
vér. Egyre több volt a gyilkosság Venetóban, Lombardiában, Emilia-
Romagnában, Lazióban, Campaniában. Reggel belenéztem az
újságba, és mintha Nápoly békésebb lett volna, mint Olaszország
többi városa. Persze ez csak a látszat volt, az erőszak mindenhol
tombolt. A férfiak ökölre mentek, verték a nőket, csip-csup
dolgokból emberölés lett. Olykor az én ismeretségi körömben is
megnőtt a feszültség, fenyegető lett a hang. Velem kímélettel
bántak. Kötelező jóindulattal, ami megilleti a becses vendéget, aki
ne ártsa bele magát olyasmibe, amiről nem tud semmit. Ennek
megfelelően külső megfigyelőnek éreztem magam, aki híján van a
szükséges információknak. Folyton az volt az érzésem, hogy
Carmen, Enzo és mások sokkal többet tudnak, mint én, és Lila velük
megoszt olyan titkokat, amelyeket nekem nem árul el.
Egy délután a lányokkal ott voltunk a Basic Sightban – három kis
helyiség, pont szemben a régi iskolánkkal –, és jött Carmen is, tudva,
hogy ott vagyunk. Szeretetből megkérdeztem, mi van Pasqualéval,
szeretetből, mondom, mert amúgy azt gondoltam róla, hogy rossz
úton jár, és hihetőleg erőszakos bűntetteket követ el. Carmen és Lila
megmerevedtek, mintha valami illetlent mondtam volna. Nem
tértek ki a válasz elől, sőt, sokáig Pasquale maradt a téma, úgy értve,
hogy Carmen szabad folyást adott az aggodalmainak. De
változatlanul az volt az érzésem, hogy közös akarattal
tudatlanságban hagynak.
Kétszer-háromszor Antonióval is összefutottam. Egyszer Lilával
volt, egyszer pedig, ha jól emlékszem, Lilával, Enzóval és
Carmennel. Csodálkoztam, hogy újra barátkoznak, hogy a Solarák
egyik régi csatlósa úgy viselkedik, mintha gazdát cserélt volna, mert
hát nagyon úgy nézett ki, mintha Lila is Enzo szolgálatában állna.
Jó, persze, gyerekkorunk óta ismertük egymást, de erős volt az
érzésem, hogy nem afféle megszokásból találkozgatnak. A láttomra
mind a négyen úgy tettek, mintha véletlenül futottak volna össze, de
ez nem volt igaz, és biztos voltam benne, hogy közös
megállapodással rekesztenek ki maguk közül. De vajon miről
hallgatnak előttem? Pasqualéról van szó? A vállalkozásuk ügyeiről?
A Solarákról? Nem tudom. Az egyik találkozásunk alkalmával
Antonio ennyit mondott, elmerengve: szép vagy ilyen pocakosan.
Legalábbis erre az egyetlen mondatára emlékszem.
Bizalmatlanságból hallgattak? Nem hiszem. Inkább arra
hajlottam, hogy mivel úri dámának tartanak, a barátaim,
mindenekelőtt Lila, úgy vélik, hogy elvesztettem a megértő
képességemet, és nem akarják, hogy tudatlanságból hibát kövessek
el.
 46

Akárhogy is, valami nincs rendjén. Akkor is megvolt bennem ez a

homályos érzés, amikor látszólag minden világos volt, és csak Lila
egyik gyerekkori játékának tetszett a dolog: karmesterként
viselkedik, és azt sugallja, hogy ott is titok lappang, ahol pedig nincs
is semmi talány.
Egy délelőtt, ez is a Basic Sightban történt, Rinóval beszélgettem,
akit évek óta nem láttam. Alig ismertem meg. Nagyon lefogyott,
báva volt a tekintete, mesterkélt a kitörő öröme, ahogy fogadott, és
úgy fogdosott, mintha gumiból volnék. Hetet-havat összehordott a
számítógépekről és a hatalmas bevételről, ami átmegy a kezén.
Aztán hirtelen témát váltott, és zihálva, mintha asztmarohamot
kapott volna, a húgát kezdte csepülni. Nyugodj meg!, mondtam, és
indultam, hogy vigyek neki egy pohár vizet, de ő faképnél hagyott
Lila szobájának az ajtaja előtt, mintha attól félne, hogy a főnök
kijön, és lehordja valamiért.
Bekopogtam, bementem. Óvatosan megkérdeztem Lilát, hogy
nincs-e baja a bátyjának. Elhúzta a száját, és azt mondta: tudod,
milyen. Hát igen, mondtam Elisára gondolva, a testvérekkel nem
mindig könnyű. És akkor Peppe és Gianni is eszembe jutott, és
hozzáfűztem, hogy anyám aggódik miattuk, szeretné őket kivonni
Marcello Solara köréből, és megbízott, hogy kérdezzem meg, tudna-
e esetleg ő, Lila munkát adni nekik. Ezekre a szavakra – kivonni őket
Marcello Solara köréből és munkát adni nekik – Lila résnyire húzta a
szemét, és mintha azt fürkészte volna, hogy mennyire fogom fel a
szavak értelmét. Alighanem arra jutott, hogy nemigen vagyok
tisztában vele, hogy voltaképpen mi van a kérés mögött, és zordan
azt felelte: nem tudom idevenni őket, Lenù, már itt van a nyakamon
Rino, ő is éppen elég, arról nem is beszélve, hogy nem akarom
Gennarót veszélybe sodorni. Elkerekedett a szemem. Gennaro, a
fivéreim, az ő fivére, Marcello Solara. Próbáltam részleteket
megtudni, de Lila másra terelte a szót.
Később Alfonso kapcsán is ugyanezt a hárító módszert
alkalmazta. A legfiatalabb Carracci fiú immár Lilának és Enzónak
dolgozott, de nem úgy, mint Rino, aki csak tétlenül téblábolt.
Alfonso nagyon is kompetens lett, olyannyira, hogy a vállalatokhoz
is vitték magukkal összeszedni a szükséges adatokat. De azt is
azonnal észrevettem, hogy a Lilával való kapcsolata sokkal több,
mint egyszerű munkakapcsolat. És nem is arról a vonzásról-
taszításról volt szó, amit Alfonso annak idején megvallott nekem; ez
most valami más volt. Alfonsónak szemlátomást elemi szükséglete
volt – ezt nem tudom másképp mondani –, elemi szükséglete, hogy
szüntelenül Lila közelében legyen. Mintha titkos fluidum áradna
Lilából, az alakítaná a személyiségét. Hamarosan meggyőződhettem
róla, hogy a Mártírok téri üzlet bezárása és Alfonso elbocsátása is
ama fluidum hatására történt. De ha kérdéseket tettem fel – mi
történt Michelével?, hogy sikerült megszabadulnod tőle?, miért
küldte el Alfonsót? –, Lila csak elnevette magát, és azt mondta: most
mit mondjak? Michele azt sem tudja, hogy mit akar, kinyit, bezár,
ezt csinál, azt csinál, mesterkedik valamiben, aztán abbahagyja, és
másba kezd.
Az a kis nevetés, amit hallatott, nem volt se gúnyos, se vidám, se
elégedett. Az elhallgattatásom eszköze volt. Egy délután vásárolni
mentünk a Mille utcába, és mivel a környék évekig Alfonso
birodalma volt, felajánlotta, hogy velünk jön; egyik barátjának ott
van üzlete, pont olyan, amilyet keresünk. Már köztudomású volt,
hogy Alfonso homoszexuális, de hivatalosan változatlanul
Marisával élt, bár Carmen bizton állította, hogy a gyerekek
Michelétől vannak, sőt azt is megsúgta, hogy újabban, a pletykák
szerint, Stefano a Marisa szeretője, úgy bizony, Stefano, Alfonso
testvérbátyja, Lila exférje. De Alfonso rá se bagózik, tette hozzá
Carmen, a felesége meg ő külön élnek, és jól megvannak.
Mindennek ismeretében egy csöppet sem csodálkoztam, hogy a
„butikos” barátja (így mutatta be őt nekünk Alfonso, somolyogva)
maga is homoszexuális. Annál jobban elámultam viszont a játékon,
amelybe Lila belevitte Alfonsót.
Kismamaruhákat próbáltunk. Kijöttünk a próbafülkéből,
megnéztük magunkat a tükörben, és Alfonso meg a barátja
megcsodáltak bennünket, egyik ruhára rábeszéltek, a másikról
lebeszéltek; mindent összevetve kellemes volt a légkör. Aztán,
minden látható ok nélkül, Lila nyűgös lett, ráncolta a homlokát.
Semmi sem tetszett neki, tapogatta hegyes hasát, fáradt volt, és
ilyesmiket mondott Alfonsónak: ugyan már! Ne mondd nekem,
hogy ez az izé jól áll! Te felvennél egy ilyen színűt?
Megint éreztem a vibrálást a látható és a láthatatlan közt. Lila
felkapott egy szép, fekete ruhát, és mintha a tükör eltört volna, azt
mondta az exsógorának: mutasd, hogy áll ez nekem! Számomra
érthetetlen, összefüggéstelen félszavakat mondott, de Alfonso
azonnal elértette, mit akar, nem is kérette magát: bevitte a ruhát a
próbafülkébe, és nagyon sokáig nem jött elő.
Én tovább próbáltam a ruhákat. Lila szórakozottan elnézett
mellettem, a butikos barát mindent megdicsért, amit csak magamra
vettem, én pedig türelmetlenül vártam Alfonso visszatértét. Végre
megjelent, és akkor leesett az állam. Ahogy ott állt az én egykori
osztálytársam, kibontott hajjal, elegáns ruhában, Lila hasonmása
volt. Hogy hasonlít rá, azt már régen észrevettem, de most
konkrétan hasonult hozzá, talán még szebb is volt nála, nőnek is
szebb, olyan férfi-nő, amilyenről a könyvemben is beszéltem, és aki
most készül elzarándokolni a monteverginei Fekete Madonnához.
Egy kicsit aggodalmasan kérdezte Lilától: tetszel magadnak így?
A butikos barát lelkesen tapsikolt, és cinkosan azt mondta: én
tudom, hogy kinek tetszenél, gyönyörű vagy. Célozgatás. Olyan
dolgokra, amiket ők tudnak, én nem. Lila hamiskásan mosolyogva
azt mormolta: megveszem neked ajándékba. Ennyi. Alfonso
örömmel elfogadta, és nem beszéltek róla többet, mintha Lila
némán megparancsolta volna neki és a barátjának, hogy csönd
legyen, elég, előttem egy szót se többet.
 47

A Lila gerjesztette oszcilláció a nyilvánvaló és a talányos között

különösen fájdalmasan érintett, amikor egyszer – egyetlen
alkalommal – rosszul alakult a nőgyógyásznál a találkozónk.
November volt, de még áradt a hőség a városban, sehogy sem akart
véget érni a nyár. Lila rosszul érezte magát az utcán, néhány percre
be is ültünk egy kávézóba, s utána egy kicsit riadtan mentünk a
doktornőhöz. Lila előadta neki, hogy az a nagy mifene, amelyik ott
van a hasában, állandóan húzza, vonja, cibálja, zargatja, és elszívja
az erejét. A nőgyógyász mosolyogva hallgatta, megnyugtatta,
mondván: a gyerek pont olyan lesz, mint az anyja, élénk és
fantáziadús. Minden rendben volt tehát, a legnagyobb rendben. De
távozás előtt azért erősködtem egy kicsit:
– Biztos benne, hogy minden rendben?
– Abszolút biztos.
– Jó, de akkor miért érzem rosszul magam? – csattant fel Lila.
– Az nem a terhességtől van.
– Hanem mitől?
– A fejével van baj.
– A fejemmel? Mit tud maga a fejemről?
– Nino barátja sok jót mondott róla.
Nino? A barátja? Hosszú csend.
Távozván a rendelőből nehezen vettem rá Lilát, hogy ne
cseréljen orvost. Búcsúzáskor még önmagához képest is ádázul azt
mondta: a szeretőd nekem biztosan nem a barátom, de szerintem
neked se barátod.
És ezzel visszazuhantam a gondjaim kellős közepébe: Nino
megbízhatatlan. Lila már a múltban is bizonyította, hogy olyan
dolgokat tud róla, amiket én nem. Most vajon azt sugallja, hogy
olyan dolgok jutottak tudomására, amikről én nem tudok? Hiába
kérleltem, hogy fejtse ki bővebben, nem adott magyarázatot, ott
hagyott.
 48

Veszekedtem egy nagyot Ninóval, amiért ilyen tapintatlan volt;

minek bizalmaskodott a kollégája feleségével?, tagadta, hogy ő ilyet
tett volna, mindenesetre jól lehordtam, már csak azért is, hogy
kiadjam a mérgem egyéb viselt dolgai miatt, amelyeket viszont most
sem hoztam elő.
Nem mondtam, hogy: Lila szerint megrögzött hazudozó vagy.
Úgyis csak a képembe nevetett volna. De a gyanúm megmaradt,
hogy Lila azért mondta, hogy Nino nekem sem barátom, mert
bizonyítéka van rá, hogy Nino megbízhatatlan. Jobbnak láttam, ha
nem firtatom; inkább választom az emésztő bizonytalanságot, mint
az elviselhetetlen bizonyosságot! De a gyanú csak nem hagyott
nyugodni. Ezért aztán egy novemberi vasárnapon úgy határoztam,
hogy elébb meglátogatom anyámat, és utána, hat óra tájban
elmegyek Lilához. A lányok Firenzében voltak az apjuknál, Nino
pedig az apósa születésnapját ünnepelte a családjával (mostanában
úgy mondtam: a családoddal). Azt is tudtam, hogy Lila meg egyedül
lesz, mert Enzo rokonlátogatásra ment Avellinóba, és vitte
Gennarót.
A kis bikfic nagyon ficánkolt a hasamban, amit a nyomott időnek
tulajdonítottam. Lila is panaszkodott, hogy a baba egy pillanatra
nem marad veszteg, valóságos vihar dúl odabent. Sétálni készült,
hátha az megnyugtatja, de vittem süteményt, és nekiálltam kávét
főzni abban a reményben, hogy végre őszintén elbeszélgetünk az
utcára néző kopár lakásban.
 Azt mímeltem, hogy csak csevegni szeretnék. Olyan kérdésekkel
kezdtem, amelyek tulajdonképpen kevéssé érdekeltek – miért
mondja Marcello, hogy tönkretetted Michelét? –, és könnyed hangot
ütöttem meg, mintha tréfára venném a dolgot. Gondoltam, ahogy
Lila egyre jobban megnyílik, majd szép fokozatosan, eljutok addig,
ami igazán nyomja a szívemet: mit tudsz Ninóról, amit én nem
tudok?
Lila kelletlenül válaszolgatott. Felállt, visszaült, morgott, hogy
úgy fel van fújódva, mintha több liter szénsavas üdítőt ivott volna,
büdösnek érezte a cannolót, ami pedig a kedvenc édessége volt.
Tudod, milyen Marcello, mondta, sosem bocsátotta meg, amit
műveltem vele lánykoromban, de gyáva, soha nem mond semmit az
ember szemébe, azt játssza, hogy ő egy derék, jámbor férfiú, aki a
légynek sem árt, de a háttérből elindítja a pletykát, mozgatja a
szálakat. Lila ezúttal is felvette azt a modort, amelyet akkoriban oly
gyakran használt, szeretetteljesen, egyszersmind csúfondárosan
beszélt: na de te úri dáma vagy, hagyd a csudába a problémáimat,
mondd meg inkább, hogy anyád hogy van! Egyszóval megpróbált
azonnal engem tenni meg a beszélgetés témájává, de nem hagytam
magam eltéríteni. Mondtam pár szót anyámról, aztán arról, hogy
aggódik Elisáért és az öcséimért, és azzal már megint a Solaráknál
voltunk. Lila türelmetlenül sóhajtott, és gúnyosan megjegyezte,
hogy a férfiak irtózatosan nagy jelentőséget tulajdonítanak a
baszásnak, Marcello még csak hagyján, na de Michele!, az tisztára
elveszti a fejét, úgy tombol benne a baszdüh. Már jó ideje belém van
bolondulva, annyira, hogy az árnyékom árnyéka után fut. Az
árnyékom árnyéka, nyomta meg a szót, és állította, hogy ezért dühös
rá Marcello, ezért fenyegeti, nem bírja elviselni, hogy ő, Lila
pórázon tartja a fivérét, ami megalázó helyzet, ugyebár. Felnevetett,
és azt mormolta: Marcello azt képzeli, hogy rám ijeszthet, de ugyan
már!, az anyja volt az egyetlen, aki tényleg félelmet bírt kelteni, de
aztán az is hogy végezte!
Beszéd közben is a homlokát tapogatta, panaszkodott, hogy
milyen meleg van, és hogy reggel óta fáj egy kicsit a feje. Világos volt
számomra, hogy miközben látszólag megnyugtatni igyekszik,
egyszersmind bepillantást enged abba a világba, amelyben él és
dolgozik: mi van valójában a homlokzat mögött, mi zajlik a régi és
az új telep utcáin. Egyfelől tagadta, hogy bármi veszély fenyegetné,
másfelől felvázolta a környéken uralkodó állapotokat: elszabaduló
bűnözés, erőszak, lopás, rablás, uzsora, bosszút megtoroló bosszú. A
titokzatos piros fedelű füzet, amelyet Manuela vezetett, a halála
után Micheléhez került, és most Marcello kezében van, aki
egyébként, elveszítvén bizalmát a fivérében, átveszi az irányítást a
család törvényes és törvénytelen ügyletei fölött, és már a
politikusokkal való barátságot is ő ápolja. És – mondta egyszer csak
Lila – Marcello néhány éve behozta a drogokat a telepre, aminek
rossz vége lesz. Valahogy így mondta. Sápadt volt, a szoknyájával
legyezgette magát.
Új volt nekem, hogy a telepen is drogoznak, és az is meglepett,
hogy Lila ilyen elítélően és undorral említi. Nekem akkoriban a
kábítószer Mariarosa lakásához kötődött, és, mellékesen, a Tasso
utcaitól sem volt idegen. Én magam soha nem drogoztam, legfeljebb
kíváncsiságból szívtam el egy-két szál füves cigarettát, de nem
botránkoztam meg, ha valaki élt vele, azokban a körökben,
amelyekben régen is, akkoriban is forogtam, a drogozás senkit nem
botránkoztatott meg. Így hát, már csak a társalgás fenntartásának
kedvéért is, elmondtam Lilának, hogy mi a véleményem; elsősorban
Mariarosára gondoltam, aki számára a drog az egyén
örömszerzésének egyik eszköze volt a sok közül, azon kívül pedig
szabadulás a tabuktól, a szabályok áthágásának kulturált módszere.
De Lila hevesen rázta a fejét: még hogy szabályok áthágása, Lenù!
Két hete holtan találták Palmieriné fiát a templomkertben. Lila
teljesen kiborult a szabályok áthágása szókapcsolattól és attól, hogy
pozitív értéket tulajdonítok neki. Megmakacsoltam magam: biztos
baj volt a szívével, mondtam. Erre ő: a heroinnal van a baj, az ölte
meg. És gyorsan hozzátette: elég!, nem akarom azzal tölteni az egész
vasárnapot, hogy a Solarák mocsokságairól diskurálok veled.
Nem is diskurált velem, de már ezzel is többet elmondott, mint
korábban bármikor. Lehet, hogy szántszándékkal, lehet, hogy csak a
fáradtsága miatt, nem tudom, mindenesetre Lila egy egész kicsit
megnyílt, azzal a néhány szóval új képeket vetített az agyamba.
Régóta tudtam, hogy Michele odavan érte, és eszi a fene, hogy sem a
testét, sem a szellemét nem tudja megszerezni, Lila pedig ezt
kihasználva kényszerítette térdre őt. De azzal, hogy az árnyék
árnyékát emlegette, Alfonsót idézte meg, azt az Alfonsót, aki a
butikos barátnál úgy viselkedett a terhesruhában, mintha Lila
hasonmása volna, és lelki szemeim előtt megjelent Michele, amint
felajzva felhajtja a fekete ruhát, és öleli egykori pajtásomat. És
amikor Marcellóról beszélt, a drog egy szempillantás alatt más lett,
mint eladdig jelentett nekem, vagyis jómódú emberek felszabadító
játszadozását, és a gyászos templomkertet láttam magam előtt,
kígyóvá változott a drog, ott folyt a méreg az öcséim és Rino
ereiben, és talán még Gennaro ereiben is, a drog gyilkol és szépen
jövedelmez, szaporodnak a bejegyzések Manuela Solara piros
füzetében, amely Micheléhez került, Michelétől Marcellóhoz, és
most a húgom őrzi a közös lakásukban. Ráismertem Lila lenyűgöző
tehetségére, arra, hogy kevés szóval képes kedve szerint átformálni,
amit képzel az ember, pontosan tudja, mennyit kell mondani és mit
kell elhallgatni, hadd egészítse ki a képet az érzelmekkel telítődő
hallgatóság fantáziája! Zavaros gondolatok kavarogtak a fejemben,
de az maga volt a megvilágosodás, hogy nem úgy kell írnom,
ahogyan eddig írtam, nem kell papírra vetnem mindent, amit tudok.
Úgy kell írnom, ahogyan Lila beszél: űröket kell hagyni, hidakat
építeni, de nem befejezni őket, arra kényszeríteni az olvasót, hogy
sodortassa magát az árral: ott zúdul Marcello Solara Elisa
húgommal, Silvióval, Peppével, Giannival, Rinóval, Gennaróval, a
Lila árnyékának árnyékát ölelő Michelével; és azt kell sugallnom,
hogy ők mind benne sodródnak Palmieriné fiának az ereiben; nem
is ismerem azt a gyereket, mégis siratom, az ő erei nem olyanok,
mint azoké az embereké, akiket Nino hoz a Tasso utcába, nem
olyanok, mint Mariarosa erei vagy azé a barátnőjéé – nicsak, most
jut eszembe –, aki rosszul lett, és detoxikálóba kellett vinni…
tényleg: mi van a sógornőmmel?, időtlen idők óta nincs hírem
felőle; mindig van, aki megússza, és van, aki belepusztul.
Elhessegettem a férfiak közti bujálkodás képeit, meg ahogy
intravénásan heroint adnak maguknak a drogosok. Próbáltam
fölvenni a beszélgetés fonalát, de nem ment, fullasztó volt a késő
délutáni hőség, ólomból éreztem a combom, veríték csorgott a
tarkómon. Fölnéztem a konyhai faliórára: fél nyolc múlt. Már nem
akartam Ninóról beszélni, és megkérdezni a bágyadt fényben velem
szemben ülő Lilát: mit tudsz Ninóról, amit én nem tudok? Sok
dolgot tudott, túlontúl sokat, olyan képzeteket kelthetett bennem,
amilyeneket csak akart, és soha többé nem tudtam volna azokat a
képeket kitörölni az emlékezetemből. Együtt háltak, együtt tanultak,
Lila segített neki megírni a cikkeit, ahogyan én az esszéit. Feltámadt
bennem az irigység és a féltékenység. De fájt, hát elnyomtam
magamban őket.
Helyesebben egy iszonyatos dörrenés nyomta el, hatalmas robaj
az épület és a forgalmas főutca alatt, mintha egy teherautó a sok
közül a motorját felbőgetve teljes sebességgel belefúródott volna a
földbe, és még a ház alapjai se bírták megállítani, tovább fúrta
magát előre, mindent összedöntve és összezúzva, ami csak az útjába
kerül.
 49

Elakadt a lélegzetem, és egy másodpercig nem is értettem, mi

történt. A kávéscsésze kocogott a csészealátéten, az asztalláb
nekiütődött a térdemnek. Felugrottam, és láttam, hogy Lila is talpra
kecmereg. Inog a szék mögötte, ő próbálja leszorítani, de lassú a
mozdulata, meggörnyedve felém nyújtja az egyik kezét, a másikkal
a szék támlája felé tapogatózik, és úgy szorítja össze résnyire a
szemét, mint amikor koncentrál, mielőtt rászánná magát, hogy
cselekedjen. Továbbra is dörgött a ház alatt, szél támadt odalent,
rejtett tengerár emelte meg a padozatot. Fölnéztem, s a rózsaszín
búrás lámpa ide-oda lengett.
Ez földrengés, kiáltottam. Mozgott a föld, vihar tombolt a lábam
alatt, és olyan zúgással rázta a konyhát, mintha erdőn söpörne
végig a fergeteg. A falak csikorogtak, és mintha megdagadtak volna,
a sarkok elváltak egymástól, újra összetapadtak. Porfelhő
ereszkedett alá a plafonról, összegomolygott a falakból jövő
porfelhővel. Az ajtó felé igyekeztem, és újra azt kiáltottam:
földrengés! Igyekeztem az ajtó felé, de valójában egy tapodtat sem
jutottam előre. Ólomsúlya volt a lábamnak, és minden egyébnek is,
a fejemnek, a mellemnek és legfőképp a hasamnak. Megvetettem
volna a lábam a konyha kövezetén, de az elhullámzott előlem, az
egyik pillanatban még ott volt, a következőben már messze lent.
Fölemeltem a tekintetem, néztem, mi van Lilával. A széke feldőlt,
a többi bútor meg remegett, rázkódott, köztük egy ősöreg kredenc,
tele pohárral, tányérral, vicik-vacakokkal, és vacogtak az
ablaküvegek is, mintha hideg rázná őket. Lila a konyha közepén állt
megkövülve, görnyedt háttal, lehorgasztott fejjel, a homlokát
ráncolva, hunyorogva, és a hasát szorította, mintha attól félne, hogy
leválik, és belevész a gipszporba. Múltak a másodpercek, és még
mindig semmi nem tért vissza a helyére. Szólítottam Lilát. Nem
reagált, csak állt mozdulatlanul: megingathatatlan tömb az
ugrándozó, rengő tárgyak közepette. Szemlátomást elvesztette
minden érzékelőképességét, nem hallott, nem vett levegőt, az
állkapcsa összeszorult, a szeme lecsukódott. Merev és mozdulatlan
szerkezet; egyetlen eleven rész volt benne, a keze: szétterpesztett
ujjakkal kapaszkodott a hasába.
Lila!, szólítottam. Léptem felé, hogy megmarkoljam a karját, és
kivonszoljam a házból, ezt kellett tenni, minél előbb. De a
kisebbrendűségi érzésem feltört a múlt mélyéről, hiába hittem,
hogy már túlvagyok rajta, és azt súgta: talán követned kellene a
példáját. Maradj veszteg, koncentrálj magadra, védd a magzatod, ne
menekülj! Nehéz volt döntenem. És odalépnem is, pedig ott állt a
közvetlen közelben. Végül csak sikerült megtennem azt a lépést,
megragadtam a karját, megráztam, erre kinyitotta a szemét, de csak
a szeme fehérjéje látszott. Iszonyú zaj volt az egész városban:
morajlott a Vezúv, zúgott a tenger, recsegtek-ropogtak az óváros és
a Spanyol negyed öreg házai, a Posillipo új épületei. Lila kitépte
magát a kezemből, és azt kiáltotta: ne érj hozzám! Dühödt ordítás
volt, élénkebben megmaradt az emlékezetemben, mint maga a
földrengés. Rájöttem, hogy tévedtem: ő, aki mindig mindenen
uralkodott, most magának sem volt ura. Megbénította a rettenet, és
attól félt, hogy széthull darabokra, ha csak hozzáérek is.
 50

Rimánkodtam, húztam-vontam kifelé. Féltem, hogy a megbénító

rengés után még nagyobb, végzetes rengés következik, és minden
ránk omlik. Korholtam, könyörögtem, emlékeztettem rá, hogy meg
kell védenünk a magzatunkat. Végre odakint: rémülten ordítozó,
összevissza rohangáló emberek, mintha a telep szíve készülne
felrobbanni, kiszakadni. Lila már az udvaron elhányta magát, és én
is majdnem követtem a példáját, úgy görcsbe szorult a gyomrom.
A földrengés – az 1980. november 23-i pusztító földrengés – a
csontunkig hatolt. Megszüntette a biztonságról és a tárgyak
állandóságáról alkotott korábbi képzeteinket, azt a tudatot, hogy a
következő perc kiszámítható, megsemmisítette a zajok és a
mozgások felismerhetőségébe vetett bizalmat, kétséget ébresztett a
megnyugtató szavak iránt, és hajlamossá tette az embert, hogy
higgyen a baljós próféciáknak, éberen figyeljen a föld
sebezhetőségének jeleire; attól fogva bajos volt újra megtalálni az
uralmat a dolgok fölött. A rengés hosszú-hosszú másodpercekig
tartott, nem akart véget érni.
Kint rosszabb volt, mint bent, minden mozgott és üvöltött,
rémhírek tették még rémületesebbé a rémületet. Vörös fényeket
láttak a magasvasútnál. Felébredt a Vezúv. A tenger elönti a
Mergellina negyedet, a Villa Comunalét, a Chiatamone utat.
Épületek omlottak össze a Ponti Rossi negyedben, a poggiorealei
temető megnyílt az összes halottaival, a közeli börtön romhalmazzá
vált. A rabok, akiket nem temettek maguk alá a romok, mind
kiszabadultak, és találomra gyilkolják a lakosokat. A Marina
jachtkikötőbe vezető alagút beomlott, és mivel az arrafelé lakók fele
ott keresett menedéket, mind ott pusztultak. A rémhírek egymást
táplálták, Lila mindent elhitt, egész testében reszketett, és belém
kapaszkodott. A város veszélyes, súgta oda, menekülni kell, a házak
meghasadnak, minden a fejünkre zuhan, kiöntenek a csatornák,
nézd, menekülnek a patkányok. Az emberek futottak az autójukhoz,
és máris zsúfoltak voltak az utcák. Lila magával húzott a ruhám
ujjánál fogva, és azt súgta: mind vidékre mennek, ott
biztonságosabb. Szaladt volna a kocsijához, elmenekülni valahová,
ahol csak a könnyű ég zuhanhat ránk. Nem bírtam megnyugtatni.
Odaértünk a kocsihoz, de a kulcs nem volt Lilánál. Nem hoztunk
semmit magunkkal, és becsaptuk magunk mögött az ajtót, úgyhogy
ha vettük volna is a bátorságot, és visszamegyünk, akkor se tudunk
bemenni a lakásba. Megragadtam a csuklóját, szorítottam teljes
erőmből, húztam és ráztam, de Lila felsikoltott, kitépte a kezét, és a
fülére tapasztotta, mintha a hangom keltette rezgések is
elviselhetetlenek volnának neki. Körülnéztem, megakadt a szemem
egy jókora kövön, amelyik kiszakadt a falból, felkaptam, betörtem
vele az autó egyik hátsó ablakát. Majd megcsináltatom, mondtam,
egyelőre maradjunk itt, várjuk ki, hogy lecsillapodjon. Beültünk, de
nem, semmi nem csillapodott, úgy éreztük, mintha folyamatosan
rengene a föld. A poros szélvédőn át figyeltük a kis csoportokba
verődő telepieket. Beszélgettek, és amikor úgy látszott, hogy végre
megnyugszanak a kedélyek, mindig jött valaki óbégatva, amiből
megint meneküljön, aki tud! lett, az emberek szétszaladtak, egyik-
másik a mi autónknak is nekiütközött, nekem pedig minden
alkalommal megállt a szívverésem.
 51

Féltem, ó, igen, sőt rettegtem. De mégsem annyira, mint Lila. A

földrengés másodpercei alatt nem ugyanaz a nő volt, aki még egy
perccel korábban is, nem az a Lila, aki hajszálpontosan kiszámítja
minden tettét és gesztusát, kigondol taktikát és stratégiát, nem, ez
alkalommal úgy viselkedett, mint aki fölöslegesnek tartja a
vértezetét. Az a Lila állt előttem, akit 1958 szilveszterén láttam, azon
az éjszakán, amikor kitört a tűzijáték-háború a Carraccik és a
Solarák közt, meg aki San Giovanni a Teduccióba hívatott, amikor a
Bruno Soccavo üzemében dolgozott, azt hitte, beteg a szíve, és
közeledni érezvén halála óráját, a gondjaimra akarta bízni
Gennarót. Csak annyi volt a különbség, hogy régen megmaradtak a
kapcsolódási pontok a két Lila közt, most viszont ez a másik nő
mintha egyenesen a föld zsigereiből jött volna elő, és az égvilágon
semmiben nem hasonlított arra a lányra, akit pár perccel korábban
még irigyeltem, amiért olyan ügyesen meg tudja válogatni a szavait,
még a vonásai is elváltoztak, szétmállasztotta őket a félelem.
Én nem bírtam volna elviselni egy ilyen hirtelen átváltozást, az
önfegyelmem hiánytalan volt, és a világ a maga természete szerint
létezett körülöttem, még a legrettenetesebb pillanatokban is. Arra
gondoltam, hogy Dede és Elsa az apjukkal vannak Firenzében, távol
a veszélytől, és ez elég is volt, hogy megnyugodjak. Reméltem, hogy
a legrosszabbon már túl vagyunk, egyetlen ház sem dől össze a
telepen, és hogy Nino, az anyám, apám, Elisa és a fivéreim egy kis
ijedséggel megúszták, életben vannak, akárcsak mi. De Lila képtelen
volt így végiggondolni a dolgokat. Vonaglott, reszketett,
egyfolytában simogatta a hasát, nem talált fogódzót. Gennaro és
Enzo: elvesztett velük minden kapcsolatot, úgy érezte, mintha
szétfoszlottak volna. Hörgésszerű hangot hallatott, és kigúvadó
szemmel átkarolta, ölelte saját magát. Mániákusan ismételgetett
össze nem illő jelzőket és szavakat, amelyeknek különben sem volt
semmi közük az adott helyzethez, összefüggéstelen szavakat
mondott, minden szótagnak külön hangsúlyt adva, nagy meggyőző
erővel, és közben ráncigált.
Sokáig arra sem figyelt, hogy ismerősöket mutogattam neki,
hiába nyitottam ki az ajtót, integettem nekik, szólongattam őket,
hátha sikerül konkrét nevekhez, ismerős hangokhoz kapcsolnom
Lilát, olyanokhoz, akik ugyanazt a rettenetes valóságot élik meg,
mint mi magunk, és akik rákényszerítenék, hogy értelmesen
beszéljen, ne ilyen artikulálatlanul, összevissza. Mutattam Carment,
a férjét és a gyerekeiket, akik mulatságos módon vánkossal védték a
fejüket, és egy férfi is velük volt, talán Carmen sógora, aki meg egy
matracot vitt a hátán, és voltak sokan mások, akik szintén az
állomás felé siettek, és észvesztő dolgokat cipeltek, egy asszony
például egy nagy serpenyőt. Mutattam Antoniót a feleségével és a
gyerekeikkel, elámultam, hogy milyen szép család, olyanok, mintha
egy film szereplői volnának, szépen sorban beültek egy zöld
furgonba, és elporzottak. Mutattam Linának, hogy nézd, ott vonul
az egész Carracci pereputty, férjek, feleségek, apák, anyák,
élettársak és szeretők – vagyis Stefano, Ada, Melina, Maria,
Pinuccia, Rino, Alfonso, Marisa és az összes gyerek – feltűntek,
eltűntek a tömegben, szólongatták egymást, nehogy valamelyikük
elvesszen. Mutattam Marcello Solarát, ahogy a luxusautója
volánjánál bőgeti a motort, hátha az erejét fitogtatva sikerül
kitörnie a dugóból. Ott ült mellette Elisa húgom a babával, hátul
pedig anyám és apám halvány alakját láttam. Kiabáltam nekik a
nyitott kocsiajtóból, és Lilát is biztattam. De ő meg se mozdult.
Végre rájöttem, hogy nemhogy megnyugtatja, ellenkezőleg, még
jobban megrémíti az emberek látványa, kivált az ismerősöké, és
legkivált, ha azok jöttek-mentek, futottak, kiabáltak, szólongatták
egymást. Amikor Marcello felhajtott a járdára, és egyfolytában
dudálva a kocsijával szétrebbentette a beszélgető csoportokat, Lila
erősen megszorította a kezem, és becsukta a szemét.
– Szűzanyám! – kiáltotta, és én még soha, de soha nem hallottam,
hogy valaha is a Madonnát emlegette volna.
– Mi a baj? – kérdeztem.
Azt zihálta, hogy az autó szétmállott, Marcello is szétmállott, és
az autó is, az ember is kifolyt saját magából, összefolyt a hús meg a
fém.
Ezt a szót használta: szétmállott. Most használta először, és
magyarázta az értelmét, próbálta megértetni velem, hogy mit jelent
a határok szétolvadása, és hogy ez milyen rettenettel tölti el őt. Még
erősebben szorította a kezem, kapkodva szedte a levegőt. Azt
mondta, hogy a tárgyak és az emberek körvonala bizonytalan,
éppúgy elszakadhat, mint egy pamutfonál. Ő mindig is úgy látta,
hogy bármi bármikor elvesztheti a határait, és összevegyül valami
mással, a legkülönfélébb anyagok is képesek össze- és egymásba
olvadni, minden folyóssá válik és fuzionál. Igen, kiáltotta fojtott
hangon, igen, mindig is erőnek erejével kényszerítette magát, hogy
úgy lássa, mintha az életnek rendes határai volnának, de valójában
gyerekkora óta tudja, hogy ez nem így van, egyáltalán nem ez a
helyzet, ő mindig képtelen volt elhinni, hogy a határok ellenállnak,
ha valami ütés vagy más erős hatás éri őket. Egy perce még
összefüggéstelen, artikulálatlan szavakat dadogott, és most
bonyolult mondatokat fűzött egymáshoz, izgalomtól elfúló hangon,
keverve a nyelvjárási kifejezéseket olyanokkal, amelyeket a
fiatalkorában olvasott ezernyi könyv ihletett. Panaszolta, hogy egy
percre sem engedheti el magát; ha nem összpontosít, a hemzsegő-
vonagló, félelmetes valóságos dolgok maguk alá gyűrik a
képzeletbelieket, amelyek pedig fizikai és szellemi szilárdságukkal
megnyugtatják, koncentráció hiányában belesüllyed a zavaros-
ragacsos valóságba.
Még az érzékeinek sem ura többé, a tapintás látássá válik, a látás
szaglássá, igen, Lenù, ilyen a valóságos világ, és most újra
megmutatta magát, soha, soha, soha senki nem mondhatja, hogy ez
így meg így van, és kész. Szóval őneki éberen őriznie kell a
határvonalakat, mert ha azok szétmállanak, minden alvadt
havivértócsává válik, szarkómás polippá, gennysárga
rostszövedékké.
 52

Sokáig beszélt. Először és utoljára próbálta leírni nekem, hogy

miként érzékeli az őt körülvevő világot. Mostanáig azt hittem,
mondta (évtizedek múltán, a saját szavaimmal foglalom össze, amit
akkor mondott), azt hittem, hogy olyan ez, mint kamaszkorban az
ízületi fájdalmak: fáj, aztán elmúlik. Emlékszel, amikor azt
mondtam, hogy a rézüst felrobbant? Hát az 58-as szilveszterre,
amikor a Solarák lőttek ránk? A lövésektől nem is féltem olyan
nagyon. Én a tűzijátéktól rettegtem, úgy éreztem, hogy élük van a
színeknek, főleg a zöldnek meg a lilának, és keresztül tudnak
hasítani minket. És a rakéták mintha súrolták volna a bátyámat, a
pengék vagy ráspolyok feltépték a bőrét, és egy undorító másik Rino
türemkedett elő az eredeti Rinóból, és ezt nekem kellett
visszapasszíroznom, mert különben ellenem fordult volna. Egész
életemben ez volt, meg kellett akadályoznom az ilyen helyzeteket.
Megijedtem Marcellótól, és Stefanóval védtem magam. Megijedtem
Stefanótól, és Michelével védekeztem. Féltem Ninótól, és Enzóhoz
fordultam védelemért. De mit jelent a védelem? Ez csak egy szó.
Hosszú listát állíthatnék össze neked, hogy mi mindent kitaláltam
védekezésül, de semmi nem használt. Emlékszel, mennyire
borzadtam Ischia csillagos egétől? Egyre azt mondogattátok, hogy
milyen szép, de nekem nem az volt. Záptojásszagot éreztem, és lelki
szemeimmel láttam is a penészzöld sárgáját meg a fehérjét a héj
alatt. Olyan volt, mint egy feltört keménytojás, és a számban
éreztem a mérgezett csillag-tojások ízét, fehér fényüknek gumiszerű
volt az állaga, és hozzáragadt az ég kocsonyás fekete masszájához,
de beleragadt a fogamba is, undorodva rágtam, forgattam a
számban, és magok csillogtak a fogaim között. Érted? Világos? Pedig
Ischián boldog voltam, fülig szerelmes. De az se segített, az agyam
mindig megtalálta a rést, amelyen följebb – följebb, lejjebb, körös-
körbe – nézhetett, oda, ahol a rettegés honolt. A Bruno gyárában
csak hozzáértem az állati csontokhoz, és azok rögtön ripityára
törtek, és előbugyogott belőlük a velő, annyira undorodtam tőle,
hogy okádnom kellett. De nem okádtam és nem hőköltem. Mert
mindig is csak a bolond fejemmel volt a baj. Nem bírom leállítani,
folyton működik, arra kényszerít, hogy csináljam ezt, csináljam azt,
visszacsináljam, kitaláljam ezt, kitaláljam azt, aztán hagyjam a
fenébe, vagy éppenséggel tönkretegyem. Vegyük csak Alfonsót! Már
gyerekkorában izgatott, mert éreztem, hogy gyenge a pamutfonál,
ami tartja, bármikor elszakadhat. És Michele? Az atyaúristennek
képzelte magát, pedig csak meg kellett találnom az alakja
körvonalát, egyetlen rántás, és nicsak!, nicsak!, máris elszakítottam
a pamutfonalát, összekötöttem Alfonsóéval, férfianyag
férfianyaggal, és amit szövök éjjel, szétbomlik reggelre, az agyam
mindig, mindig megtalálja a módját. Az egész mit sem ér, a félelem
megmarad, óhatatlanul megtalálja a hézagot a valóságos és
képzeletbeli dolgok közt. A szörny lesben áll, mindig is sejtettem, és
ma este beigazolódott: semmit nem lehet biztosan állítani, Lenù,
még azt sem állíthatom, hogy a baba itt van a hasamban, úgy érzem,
mintha itt volna, de nincs itt. Emlékszel, amikor a Stefanóval való
esküvőnk napján azt kívántam, hogy az egész telep induljon
nulláról? Hogy a múltbéli disznóságok váljanak semmivé, csak az
maradjon, ami szép? Mennyi ideig tartott? A jókívánságok füstbe
mentek, és én nem tudok tartósan szeretni. Elillan a szerelem a
férfiak iránt, de még a gyerekeket sem tudom sokáig szeretni, előbb-
utóbb vége, kész. Lásd meg te is a rést, a hézagot, és meglátod a
ködfoltot, amelyben a jókívánságok átokkal vegyülnek össze.
Bűntudatom van Gennaro miatt, és gyötör a felelősség e miatt a kis
izé miatt, aki itt van a méhemben. A szeretet és a gyűlölet egymás
mellett futnak, és nem tudok, nem és nem, jóakaratú emberként
viselkedni. Igaza volt Oliviero tanítónőnek: gonosz vagyok. Még a
barátságot sem tudom fenntartani. Te olyan rendes vagy, Lenù,
mindig is türelmes voltál velem. De ma este végérvényesen
rájöttem, hogy van egy lassan ható oldószer, amelyik kellemes
meleg érzetet keltve mindent szétroncsol, nem kell hozzá
földrengés. Kérlek, hogy ha megsértelek, megbántalak, fogd be a
füled, és tudd, hogy nem direkt szemétkedem, az ellenkezőjét
csinálom, mint amit csinálni szeretnék. Kérlek, ne hagyj el, nélküled
nem bírnám ki.
 53

Jó, jó, rendben van, de most már pihenjél, mondogattam.

Magamhoz szorítottam, és végre elaludt. Én ébren maradtam, és
vigyáztam rá, ahogy arra egyszer régen megkért. Volt egypár kisebb
utórezgés, és az emberek ordítottak félelmükben az autókban.
Kihalt volt az utca. Mozgolódást éreztem a hasamban,
megérintettem Lila hasát, az ő babája is rugdalt. És mozgott az egész
világ: a tűztenger a földkéreg alatt, a csillagok kohója, mozogtak a
bolygók, az univerzumok, a fény a sötétség mélyén, a fagy néma
tömbje. De még most, hogy a feldúlt Lila szavai jártak a fejemben,
most is tudtam, hogy a rettegés nem vert gyökeret bennem,
rémisztett ugyan a föld alatt özönlő tűzfolyam víziója, de az is
rendezett mondatok formáját öltötte az elmémben, és mire a
felszínre ért, a láva szép sima sötétszürke kőlapokká szilárdult,
amilyen nem egy látható Nápolyban, és a megszelídülő képeken én
álltam a középpontban. Egy szó, mint száz, volt tartásom, és nem
hagytam el magam a vész közepette. Ami történt velem az életben –
tanulás, olvasás, Franco, Pietro, a lányok, Nino, a földrengés –,
mind-mind mulandó, de én – akármelyik énem az idők során
kialakítottak közül –, én mindig ott leszek mozdulatlanul: a körző
tűje, amely köré köröket rajzol a grafithegy. Lila viszont,
ellenkezőleg – és e tudattól büszkeség töltött el, nyugalom, szeretet
–, Lila nem tudta szilárdan megvetni a lábát. Nem hitte, hogy
sikerül, nem bízott magában. Hiába uralkodott felettünk
gyerekkorunk óta, hiába kényszerítette és kényszeríti változatlanul
ránk az akaratát (ha ellenállunk, megtorolja), képlékeny anyagból
valónak érzékeli magát, és voltaképpen minden erőfeszítése arra
irányul, hogy szét ne málljon a lénye. Lila zseniálisan bánik az
emberekkel és a tárgyakkal egyaránt, de olykor mégis cseppfolyóssá
válik számára a világ, és Lila elveszíti Lilát, a káosz válik rendező
erővé, és – mit sem ér, hogy bátor volt, és megtett minden tőle
telhetőt – a rémülettől összeomlik, megsemmisül.
 54

Csend ült a telepre, elnéptelenedett az út, dermesztő hideg lett. Az

ablakokból nem szűrődött ki lámpafény, és a tévéképernyők
villódzása sem látszott, sötét kőtömbökké váltak a házak. Nagy
nehezen én is elaludtam. Még sötét volt, mikor felriadtam. Lila
sehol, az ajtó résnyire nyitva. Kiszálltam, körülnéztem. A parkoló
autók tele voltak emberekkel, egyesek köhögtek, mások nyögtek
álmukban. Nem láttam Lilát, aggódtam, elindultam az alagút felé.
Ott állt néhány lépésnyire Carmenék benzinkútjától, körös-körül
párkánydarabok és mindenféle egyéb törmelék. Fölfele nézett, a
lakása ablaka felé. Meglátott, zavarban volt. Rosszul éreztem
magam, mondta, ne haragudj, hogy annyi baromságot
összehordtam, szerencse, hogy együtt voltunk. Mosolyba rándult az
arca, és megint mondott egy olyasfajta furcsa mondatot, amilyet jó
néhányat hallottam tőle az éjjel: „Ez a szó, »szerencse«, ez úgy
sziszeg, mint amikor megnyomod a kölniszórót, szszsz!”, és
összerázkódott. Láttam, hogy még nem tért teljesen magához,
visszakormányoztam a kocsihoz. Pár perc múlva visszaaludt.
Mihelyt megvirradt, felébresztettem. Nyugodt volt,
magyarázkodott. Eh, tudod, milyen vagyok! És néha van ez az izé,
ami feljön ide, egészen a torkomba… Legyintett. Azt mondtam, nem
vészes, van ez így, ha kimerül az ember. Túl sok dologgal
foglalkozol, meg ez a földrengés, ez rettenetes volt, nem csak neki,
mindenkinek, és olyan volt, mintha sosem akarna véget érni. Rázta
a fejét: nem, én vagyok így összerakva.
 Némi szervező munkával sikerült bejutnunk a lakásba.
Összevissza telefonáltunk, már amikor volt vonal egyáltalán;
kicsörgött, de sehol nem vették fel. Nem vették fel Lila szülei, sem az
avellinói rokonok, akik tájékoztatást tudtak volna adni Enzóról és
Gennaróról, és én hiába hívtam Ninót és utána egypár barátját,
senkit sem értem el. Pietróval viszont sikerült beszélnem, alig
valamivel korábban vette hírét a nápolyi földrengésnek.
Megkértem, hogy még néhány napig maradjanak nála a lányok,
addig, amíg biztosan el nem múlik a veszély. Ahogy múltak az órák,
egyre jobban látszottak a katasztrófa méretei. Volt alapja az
ijedelmünknek. Lila, mintegy önigazolásból, azt suttogta: láttad?
Majdnem kettészakadt a föld.
Szédelegtünk az izgalmaktól és a fáradtságtól, de jártuk tovább a
gyászba borult telepet és várost; a nyomott csöndet csak a felüvöltő
szirénák hangja törte meg. Sokat beszéltünk, csillapítandó
aggodalmunkat: de hol van Nino?, hol van Enzo és Gennaro?, hogy
van anyám, és vajon hová vitte Marcello Solara?, hol vannak Lila
szülei? Lila szükségét érezte, hogy vissza-visszatérjen a rengés
perceire, nem is azért, hogy felidézze az átélt traumát, hanem hogy
új alapokra helyezze, átértelmezze önön szenzibilitását. Biztattam,
hogy mondja csak, adja ki magából; és Lila lassan visszanyerte az
önkontrollját. Közben kiderült, micsoda pusztítást végzett a rengés,
Dél teljes falvait törölte el a föld színéről. Lila most már
szégyenkezés nélkül beszélt a rettegésről, aminek örültem, de azért
azt is érzékeltem, hogy bizonytalanok a léptei és fátyolos a hangja:
ott volt Nápoly, hogy emlékeztesse, mi történt. Csak a hőség illant el,
mintha az érdes testű, tespedő város egyetlen lélegzettel kilehelte
volna.
Nino és Eleonora házához értünk. Kopogtattam, szólongattam;
semmi válasz. Lila százméternyire álldogált, mogorván nézett
felém, hegyes hasát előrefeszítve. Szót váltottam egy férfival, aki két
bőröndöt cipelve jött ki a kapun, azt mondta, senki sincs az
épületben. Egy darabig csak álltam, nem tudtam rászánni magam,
hogy elmozduljak onnan. Fürkésztem Lila alakját. Eszembe jutott,
mit mondott és mit sugallt közvetlenül a földrengés előtt, és úgy
éreztem, mintha egy egész démonsereg ösztökélné. Kihasználta
Enzót, kihasználta Pasqualét, Antoniót. Átformálta Alfonsót,
megtörte Michele Solarát, belehajszolta egy őrült szerelembe, és
nemcsak maga iránt, hanem férfi hasonmása iránt is. Michele
kapálózott, hogy szabaduljon, elbocsátotta hát Alfonsót, bezárta a
Mártírok téri üzletet, de hiába. Lila megalázta, alázza,
lealacsonyítja. Mi mindent tudhat a két fivér üzelmeiről, hűha!
Belelátott az üzleti ügyeikbe, amikor összegyűjtötte és számítógépre
vitte az adataikat, és nyilván a kábítószer-terjesztéssel szerzett
jövedelmükről is tudomása van. Ezért gyűlöli őt Marcello, ezért
gyűlöli Elisa húgom. Lila mindent tud. És azért tud mindent, azért
kell mindent tudnia, mert mindentől fél, élőtől, holttól egyaránt. És
nyilván rengeteg disznóságot tud Ninóról is. Száz méter távolságból
is mintha azt üzente volna: hagyd a fenébe! Mindketten tudjuk,
hogy biztos helyen van a családjával, veled pedig nem törődik.
 55

Lényegében úgy is történt. Enzo és Gennaro estefelé visszaértek a

telepre, úgy néztek ki, mint két elgyötört háborús menekült, és
egyetlen dolog izgatta őket: hogy van Lila? Nino ellenben csak
napok múlva került elő, és mintha csak vakációról. Nem értettem,
mi folyik, mondta. Fogtam a gyerekeimet, és elmenekültem.
A gyerekeit! Ó, micsoda felelősségteljes apa! És az a gyerek, akit a
méhemben hordok? Azzal mi van?
Szívhez szólóan előadta, hogy a kicsikkel, Eleonorával és
apósával, anyósával a család egyik házában húzódtak meg,
Minturnóban. Megorroltam rá. Néhány napig távol tartottam
magamtól, találkozni sem voltam hajlandó vele. Aggódtam a
szüleimért, és végül magától Marcellótól tudtam meg, hogy Elisával
és Silvióval együtt a gaetai házában hagyta őket, biztonságban. No
lám, még valaki, aki megmentette az ő családját.
Szóval egyedül költöztem vissza a Tasso utcába. Hidegre fordult
az idő, meg lehetett fagyni a lakásban. Alaposan végigvizsgáltam a
falakat, de nem találtam repedést. Este mégis féltem elaludni, hátha
lesznek újabb rengések, és örültem, hogy Pietro és Doriana pár
napra még vállalták a gyerekeket.
Közeledett karácsony, és nem bírtam tovább, kibékültem
Ninóval. Elmentem Dedéért és Elsáért Firenzébe. Az élet visszatért a
régi kerékvágásba, de döcögős volt az út, és nem látszott a vége.
Valahányszor összefutottam Lilával, éreztem, hogy hullámzik a
kedélye, és volt valami támadó a viselkedésében. Ahogy rám nézett,
az volt a tekintetében: te tudod, hogy mi van minden egyes szavam
mögött.
De csakugyan tudtam? Forgalom elől elzárt utcákon jártam,
aládúcolt, lakhatatlan házak mentén haladtam el. Tehetetlennek
éreztem magam, megoldhatatlan problémák útvesztőjében
tipródtam. És Lilára gondoltam, aki rögtön belevetette magát a
munkába, és már javában tevékenykedik, jön-megy, csúfot űz
emberekből, letámadja őket. Felidéztem magamban, ahogy a
rettegés másodpercek alatt megsemmisítette őt, és azt láttam, hogy
azóta állandósult a mozdulat: szétterpesztett ujjakkal fogja a hasát.
Eltöprengtem: ki ő most? Milyen lesz? Hogy fog viselkedni? Egyszer,
hogy emlékeztessem rá, csak elmúlt a vész, azt mondtam:
– Látod? A dolgok a régi helyükre kerültek.
Nem késett az ironikus válasz:
– És hol van a helyük?
 56

Nehéz volt a terhességem utolsó hónapja, nagyon nehéz. Nino

ritkán mutatkozott, sok munkája volt, ami idegesített. Ha nagy
ritkán felbukkant, kellemetlen voltam, azt gondoltam, már nem
kíván, ronda vagyok. Ami igaz is volt, már én is nehezen viseltem a
saját látványomat, nem mertem tükörbe nézni. Püffedt volt az
arcom, hatalmas az orrom. A mellem meg a hasam mintha felfalta
volna a testem többi részét, a nyakam eltűnt, a lábszáram
megrövidült, a bokám megvastagodott. Olyan lettem, mint az
anyám, mármint nem a mostani, rémült, töpörödött öregasszony,
hanem a régi zsémbes nőszemély, akitől mindig féltem, és aki már
csak az emlékezetemben létezett.
Az a hajkurászós anya elszabadult. Hatni kezdett bennem,
általam, hogy oszlassa a fáradtságot, fájdalmat, szorongást, amit
haldokló anyám okozott a megtört alakjával és azzal, hogy úgy
nézett rám, mint egy fuldokló hajótörött. Ingerlékeny lettem,
minden kis időveszteséget merényletnek éreztem, gyakran
kiabáltam. A legrosszabb pillanataimban úgy éreztem, mintha
Nápoly a testemet is birtokba vette volna, és hogy elvesztem a
képességemet, hogy rokonszenvesnek és vonzónak mutatkozzam a
világ előtt. Pietro telefonált, hogy beszéljen a lányokkal, és én alig
fogadtam a köszönését. A kiadómból vagy valami napilaptól
telefonáltak, és tiltakoztam: a kilencedik hónapban vagyok, fáradt
vagyok, hagyjanak nekem békét!
A lányaimmal is megromlott a kapcsolatom. Dedével még
hagyján, mert hozzászoktam, hogy keveredik benne az okosság, a
szeretet és a kíméletlen logika, egyszóval az apjára ütött. Elsa
viszont az agyamra ment. Kicsiként aranyos volt, de mostanra
megváltozott a természete, a tanítónője arra panaszkodott, hogy
hazudós és verekedős, de én is folyton szidtam otthon is, az utcán is,
mert mindenkivel kötekedett, elvett dolgokat másoktól, és ha vissza
kellett adnia, eltörte, elrontotta. Szép kis női triót alkotunk,
gondoltam magamban, nem csoda, hogy Nino menekül előlünk, és
jobban szereti Eleonorát, Albertinót és Lidiát. Éjszaka, ha nem
bírtam aludni, annyira rugdalt a születendő gyerek – olyan volt,
mintha légbuborékok próbálnának kitörni a méhemből –, minden
jóslat ellenére azt reméltem, hogy fiú lesz, az apjára fog hasonlítani,
és tetszeni fog Ninónak, jobban szereti majd, mint a többi gyerekét.
De hiába próbáltam meg visszanyerni azt az énemet, amelyet a
legjobbnak tartottam – mindig is kiegyensúlyozott ember szerettem
volna lenni, olyan, aki képes féken tartani a kicsinyes vagy
erőszakos gondolatait –, a terhességem utolsó napjaiban nem
nyertem vissza a régi derűmet. A földrengést okoltam, amely, igaz, a
maga idején nem forgatott ki önmagamból, de hátha mélyen mégis
maradandó traumát okozott. Amikor átautóztam a capodimontei
alagúton, pánik fogott el, rettegtem, hogy jön az újabb földrengés, és
rám omlik az alagút. Áthaladva a Corso Malta-i viadukton, amely
már önmagában is remegett, gyorsítottam, nehogy rajta legyek,
amikor összedől. Az idő tájt még a hangyákkal való háborúskodást
is felfüggesztettem, nem bántam, hogy elárasztják kedvenc
helyüket, a fürdőszobát, mert így jól megfigyelhettem őket: Alfonso
szerint megérzik és jelzik a közelgő természeti katasztrófát.
De az biztos, hogy nem egyedül a földrengés billentett ki az
egyensúlyból, nyilvánvalóan hozzájárultak Lila súlyos szavai is. Az
utcán néztem, nincsenek-e eldobált fecskendők (annak idején
Milánóban láttam, de nem tulajdonítottam jelentőséget a dolognak).
Amikor észrevettem egyet a telepi játszótéren, olyan dühös lettem,
hogy a legszívesebben azonnal mentem, és veszekedtem volna egy
nagyot Marcellóval meg az öcséimmel, pedig fogalmam se volt,
milyen érvekkel hozakodjak elő. Az lett a vége, hogy szégyenletes
dolgokat mondtam és csináltam. Anyámnak, aki váltig nyaggatott,
hogy beszéltem-e Lilával Peppéről és Gianniról, ridegen azt
feleltem: mama! Lila nem tudja alkalmazni őket, elég neki a drogos
bátyja, félti Gennarót. Ne terheljétek olyasmivel, amit ti magatok
nem tudtok megoldani. Anyám döbbenten meredt rám. Soha nem
tett említést nekem kábítószerről, és most egy olyan szót
használtam, amelyet nem lett volna szabad. Régen hasonló esetben
a sarkára áll, dacosan védelmezi a fiait, és lehord az
érzéketlenségem miatt, de most szó nélkül behúzódott a konyha
sötét sarkába, úgyhogy bűntudattal eltelve vigasztaltam: jól van, ne
bánkódj, találunk megoldást.
Megoldást? Milyen megoldást? Ez csak tovább bonyolította a
helyzetet. Rászántam magam, rajtaütöttem Peppén a játszótéren – ki
tudja, Gianni hol kódorgott –, és szónoklatot tartottam neki arról,
hogy milyen kárhozatos dolog mások káros szenvedélyéből hasznot
húzni. Azt mondtam: keress munkát, akármilyet, de ezzel hagyj fel,
mert tönkreteszed magad, anyánk pedig halálra aggódja magát. A
prédikációm alatt a jobb keze körmeit piszkálta a bal hüvelykujja
körmével, és félig lehunyt szemmel, megszeppenve hallgatott.
Három évvel volt fiatalabb nálam, de még mindig úgy viselkedett,
mint kisöcs a jelentékeny személyiséggé vált elsőszülött nővér előtt.
Ez azonban nem akadályozta meg, hogy a végén röhögve a
képembe ne vágja: a zsozsóm nélkül a mama már meghalt volna.
Legyintett egyet búcsúképpen, és odébbállt.
Peppe válasza még jobban felborzolta az idegeimet. Egy vagy két
napig gyűjtöttem az erőt, aztán elmentem Elisához, remélve, hogy
Marcellót is ott találom. Nagyon hideg volt, az új telep utcái
éppolyan borzalmasak és koszosak voltak, mint a régié. Marcello
nem volt otthon, a lakásban rendetlenség volt, és a húgom
elhanyagolt megjelenése is a szokásos: még fel sem öltözött, nem is
mosakodott, csak a fiával volt elfoglalva. Emelt hangon azt
mondtam neki: mondd meg a férjednek – és jól megnyomtam a férj
szót, holott még nem voltak házasok –, mondd meg neki, hogy a
legjobb úton van, hogy kinyírja a testvéreinket. Szó szerint ezt
mondtam neki, és nem is nápolyiul, hanem rendes olaszul. Elsápadt,
és ő, még jobban kieresztve a hangját, azt felelte: takarodj a
lakásomból, Lenù! Mit képzelsz, kivel beszélsz? Valamelyik
burzsujjal, akivel összejársz? Te nekem ne nagyzoljál, mindig is
csak nagyzolni tudtál, kifelé! Válaszolni akartam, de rám üvöltött:
soha többé be ne tedd a lábad a lakásomba, te engem nem
oktathatsz ki az én Marcellómról. Marcello csodálatos ember,
mindent neki köszönhetünk. És én, ha éppen úgy akarom,
megveszlek téged kilóra, megveszem azt a hülye kurva Linát, meg a
többi faszfejt, akikért te úgy odavagy.
 57

Egyre jobban belebonyolódtam a telepi életbe, amelybe Lila vezetett

be, későn vettem észre, hogy bajosan megoldható problémákon
rágódom, ráadásul máris áthágtam azt az alapszabályt, amelyet
pedig sérthetetlennek gondoltam, amikor visszaköltöztem
Nápolyba: nem hagyom, hogy beszippantson szülőhelyem világa.
Egy délután Mirellára bíztam a lányokat, és előbb elmentem
anyámhoz, utána pedig, rendkívül izgatott állapotban, ellátogattam
Lila irodájába; meg nem tudom mondani, hogy megnyugvást
kerestem, vagy arra vágytam-e, hogy kiadjam a mérgemet. Ada
nyitott ajtót, széles jókedve volt. Lila az egyik szobában tárgyalt egy
ügyféllel, kihallatszott a hangja, Enzo valami ismeretlen vállalathoz
ment Rino kíséretében, így aztán Ada úgy érezte, hogy kötelessége
szóval tartani. Mariáról, a lányáról locsogott igen hosszan, hogy
mennyire megnőtt, és jól megy neki az iskola. De megszólalt a
telefon, Ada szaladt, hogy felvegye, és fennhangon szólította
Alfonsót: gyere, Lenuccia van itt. Egykori osztálytársam
meglehetősen zavartan bukkant elő, a mozgása, a frizurája, az élénk
színű öltözéke, minden nőiesebb volt, mint valaha. Bevezetett egy
kopár kis helyiségbe, és, minő meglepetés, Michele Solara is ott volt.
Rég nem láttam Michelét, ennek megfelelően mindhárman
feszélyezetten viselkedtünk. Michele nagyon megváltozott: őszült,
és markánsabbak lettek a vonásai, igaz, a teste fiatalos és atletikus
maradt. De a legnagyobb és igen-igen szokatlan változás mégis az
volt, hogy szemlátomást zavarba jött a jelenlétemtől. Először is
felállt, amikor beléptem. Továbbá udvarias volt, de keveset beszélt,
és nem ütötte meg azt a kötekedő gunyoros hangot, ami régen oly
jellemző volt rá. Gyakran Alfonso felé fordult, mintha támogatást
várna tőle, de gyorsan továbbröppent a tekintete, mintha attól
félne, hogy a szeme elárulja. Alfonso sem érezte jól magát a
bőrében. Folyvást igazgatta hosszú, szép haját, a nyelvét és a fogát
összepréselve cicegő hangot hallatott, mintha mondani akarna
valamit, de nem jut eszébe, és a társalgás hamar aláhanyatlott.
Kényes pillanatok voltak. Az idegeim vitustáncot jártak, bár nem is
értettem, hogy miért. Talán az idegesített, hogy rejtőzködnek,
rejtőzködnek előttem, mint olyan valaki előtt, aki úgysem érti, csak
hát én, én olyan körökben forgolódtam már réges-régen, amelyek
felvilágosultabban gondolkoztak, mint bárki, aki ebben a telepi
helyiségben megfordulhat, én egy külföldön is elismert könyvet
írtam a szexuális identitások viszonylagosságáról! Kis híja volt, hogy
fel nem rikkantottam: ha jól látom, szeretők vagytok, fiúk!, és csak
azért nem tettem, mert féltem, hogy hátha rosszul értettem Lila
elejtett szavait. Mindenesetre nem bírtam tovább a csöndet, és
eleredt a nyelvem, de úgy irányítva a beszélgetést, hogy azért
témánál maradjunk.
Azt mondtam Michelének:
– Gigliolától tudom, hogy különváltatok.
– Igen.
– Én is külön élek a férjemtől.
– Tudom, és azt is tudom, hogy kivel álltál össze.
– Sose bírtad Ninót.
– Hát nem. De mindenki csinálja, ami jólesik, különben
belebetegszik.
– Te változatlanul Posillipóban laksz?
 Alfonso nagy lelkesen beleszólt:
– Ott, és gyönyörű a kilátás.
Michele bosszúsan rávillantotta a tekintetét, és azt mondta:
– Jó nekem ott.
Mire én:
– Egyedül sehol sem jó.
– Jobb egyedül, mint rossz társaságban – vágott vissza.
Alfonso bizonyára megérezte, hogy fogást keresek Michelén, és
bele akarok kötni valami módon, és megpróbálta magára vonni a
figyelmet.
Így kiáltott:
– Én is különválok Marisától. – És részletesen mondta-mondta,
hogy pénzügyekben milyen konfliktusaik vannak a feleségével.
Szerelemről nem esett szó, szexről sem, a felesége hűtlenkedéseiről
még kevésbé. A pénzről viszont zavaros fejtegetésbe bocsátkozott,
homályosan Stefanót is belekeverte, Marisa kapcsán pedig az jött
elő, hogy kitúrta Adát a munkahelyéről (a nők gátlástalanul, sőt
kéjesen elorozzák más nőktől az emberüket). Jószerivel úgy beszélt a
feleségéről, mint valami ismerősről, akinek a rovására kedvére
gúnyolódhat. – Micsoda keringő! – mondta. – Ada elveszi Stefanót
Lilától, Marisa pedig őtőle veszi el, ha-ha-ha!
Hallgattam a hangját, és – mintha egy mély kútba néztem volna –
újra átéreztem, hogy milyen meghitt barátság és szolidaritás volt
köztünk ama régmúlt időkben, amikor egymás mellett ültünk az
iskolapadban. De arra csak most ébredtem rá, hogy bár annak
idején észre sem vettem, voltaképpen azért vonzódtam hozzá, mert
más volt, mint a többi fiú, és nem úgy viselkedett, nem olyan
férfiasan, ahogy azt a telepi hagyomány megkövetelte. És most,
miközben hallgattam, éreztem, hogy a régi vonzódás még mindig
megvan. Annál jobban irritált Michele. Morgott egypár közönséges
szót Marisáról, aztán egyszer csak megelégelte Alfonso fecsegését,
és egy mondata kellős közepén ráförmedt, hogy elég (válthatnék én
is pár szót Lenucciával?). Érdeklődött anyám állapota felől,
merthogy mindenki tudja, hogy betegeskedik. Alfonso
megszégyenülten elhallgatott, én pedig beszélni kezdtem az
anyámról, különös tekintettel arra, hogy erősen aggódik a fiai miatt.
Azt mondtam:
– Nincs ínyére, hogy Peppe és Gianni az öcsédnek dolgozik.
– Mi a baja Marcellóval?
– Én nem tudom, de te biztos igen. Úgy hallottam, hogy
mostanában nem vagytok jóban.
Rám emelte a tekintetét, de nem nézett a szemembe.
– Rosszul hallottad. Mindegy, ha Marcello pénze nem tetszik
anyádnak, küldje a fiait valaki másnak a parancsnoksága alá!
A parancsnoksága alá? Már a nyelvemen volt, hogy kérdőre
vonjam: mit jelent, hogy a fivéreim (akiket amúgy nem támogattam,
hogy tanulhassanak, tehát én is tehetek róla, hogy itt tartanak), a
fivéreim Marcello vagy Michele vagy bárki más parancsnoksága
alatt vannak? Senki ember fiának nem volna szabad valaki más
alatt lennie, legkevésbé éppen a Solarák alatt. Még ingerültebb
lettem, veszekedni akartam. De ekkor megjelent Lila.
– Hűha! – mondta –, micsoda társaság! – Micheléhez fordult: –
Beszélni óhajtasz velem?
– Igen.
– Hosszú lesz?
– Hosszú.
– Akkor előbb hadd beszéljek Lenucciával!
Bágyadt mozdulatot tett a beleegyezése jeléül. Felálltam, és azt
mondtam Michelének, de közben megérintve Alfonso karját, mintha
az első lépést akarnám megtétetni vele:
– Hívj meg egy este Posillipóba, mindig egyedül vagyok. Szívesen
megfőzöm a vacsorát is, egyetlen szavatokba kerül.
Michele eltátotta a száját, de nem jött ki hang a torkán, Alfonso
pedig igen gondterhelten azt mondta:
– Nem kell, én is jól főzök. Ha Michele meghív bennünket, én
gondoskodom a vacsoráról.
Lila magával vont.
Sokáig elidőztünk az irodájában, mindenféléről beszélgettünk,
csapongtunk. Közeledett a szülés ideje, és most már egyáltalán nem
volt terhére a terhesség. Vidáman a hasára borította mindkét kezét,
és azt mondta: egész hozzászoktam, jó nekem így, ha rajtam múlna,
örökre bent tartanám. Tőle szokatlan hiú büszkeséggel profilba állt,
hogy megcsodáljam. Magas volt, szép íveket rajzolt ki a sziluettje:
kicsi mell, gömbölyű, feszes has, alig görbülő hát, finom vonalú
boka. Enzo így még jobban szeret, mondta egy kicsit közönségesen
felkacagva, baromság ez a terhesnaptár! Amit így fordítottam le
magamban: olyan szörnyű volt számára a földrengés, hogy attól
fogva minden perc ismeretlen, és azt szeretné, ha semmi nem
változna, még az állapota sem. Időnként az órára pillantottam, de ő
egy cseppet sem törődött vele, hogy Michele rá vár, sőt az volt a
benyomásom, hogy direkt húzza az időt.
– Nem munkaügyben van itt – mondta, amikor emlékeztettem a
vendégére –, csak úgy csinál, mintha. Persze mindig keres valami
ürügyet.
– Miféle ürügyet?
– Valamilyet. Jobb, ha ebbe te nem folysz bele, foglalkozz csak a
saját dolgaiddal, és kész, de ha mégis belefolysz, akkor vedd is
komolyan! Még amit a posillipói vacsoráról mondtál, azt se nagyon
kellett volna mondanod.
Zavarba jöttem. Halkan annyit mondtam, hogy mostanában
iszonyú feszültség van bennem, elmondtam veszekedésemet
Elisával és Peppével, és közöltem, hogy elhatároztam: Marcello
szeme közé nézek. Rázta a fejét, és győzködött:
– Na látod, ez is olyasmi, hogy jobb, ha nem ütöd bele az orrodat,
mert véres fejjel fogsz visszakotródni a Tasso utcába.
– Nem akarom, hogy anyám úgy haljon meg, hogy meghasad a
szíve a fiaiért.
– Hát nyugtasd meg!
– Hogyan?
Mosolygott.
– Hazudj! Annál nincs jobb nyugtatószer.
 58

De azokban a rosszkedvű napokban nem volt erőm hazudni, még jó

ügy érdekében sem. Aztán mégis kénytelen voltam rászánni
magam, de csak mert Elisa bepanaszolt anyánknál, hogy
megsértettem, és soha többé nem akar látni, Peppe és Gianni pedig
azzal támadta le szegényt, hogy hagyjon ki a buliból, mert nem kell
nekik a zsarudumám. Azt mondtam hát anyámnak, hogy beszéltem
Lilával, és Lila megígérte, hogy gondja lesz Peppére és Giannira. De
anyám átlátott a szitán, és mogorván azt mondta: jól van, menjé’
haza, menjé’ csak, neked ott vannak a lányaid. Haragudtam
magamra, és látnom kellett, hogy az aggodalma csak nőttön-nő, azt
morogta, hogy legjobb lenne, ha meghalna, minél előbb, annál jobb.
De egy napon, amikor elcipeltem a kórházba, derűlátóbb volt a
hangulata.
– Telefonált – mondta azon a rekedtes, fájdalmas hangján.
– Kicsoda?
– Lina.
Leesett az állam.
– Na és mit mondott?
– Hogy legyek nyugodt, gondja lesz Peppére és Giannira.
– Hogyan?
– Azt nem mondta, de megígérte, úgyhogy fog találni megoldást.
– Az biztos.
– Bízom benne, érti a dolgát.
– Igen.
 – Láttad, milyen szép?
– Láttam.
– Azt is mondta, hogy ha lánya lesz, a Nunzia nevet adja neki az
anyja után.
– Fia lesz.
– De ha lánya, akkor Nunzia – erősködött.
A váróteremben ültünk, és nem nézett rám, a várakozó betegek
arcát fürkészte.
– Nekem lesz lányom – mondtam –, elég ránézni a hasamra.
– És?
Erőt vettem magamon, és megígértem.
– És a te nevedet kapja, megnyugodhatsz.
Legyintett.
– A Sarratore fiú biztos a saját anyja nevét akarja adni neki.
 59

Biztosítottam, hogy Ninónak nincsen szava a kérdésben, az idő tájt

már a neve hallatára is dühbe gurultam. Eltűnt, mindig dolga volt.
De éppen aznap este, amikor ezt az ígéretet tettem anyámnak,
váratlanul beállított. Jókedvű volt, és rá se rántott, hogy hűvösen
fogadom. Velünk vacsorázott, ő kísérte lefeküdni Dedét és Elsát,
mesélt nekik és tréfálkozott, és megvárta, míg elalszanak. A
fesztelensége és felszínessége még komorabbá tette a hangulatomat.
Hipp-hopp itt terem, aztán újra eltűnik, és ki tudja, mikor kerül újra
elő. Mitől fél? Hogy a munka elszabadul, miközben ő mellettem
alszik? Hogy kénytelen lesz elkísérni a klinikára? Hogy azt kell
mondania Eleonorának: Elena mellett kell maradnom, most fogja
világra hozni a gyermekemet?
Amikor a kislányok elaludtak, visszajött a nappaliba.
Hízelkedett, elém térdelt, és megcsókolta a hasamat. Mirko arca
villant fel előttem: hány éves lehet most? Úgy tizenkettő.
– Mit tudsz a fiadról? – szegeztem neki a kérdést.
Persze félreértette, azt hitte, hogy a magzatról van szó, és
zavartan mosolygott. Felvilágosítottam, hogy kire vonatkozik a
kérdésem, kéjesen megszegve fogadalmamat, amit még évekkel
korábban tettem magamnak.
– Mármint Mirkóról mit tudsz, a Silvia fiáról? Találkoztam vele, a
kiköpött másod. És te? Láttad, hogy mennyire hasonlít rád?
Foglalkoztál a fiúval?
Elkomorodott, felállt.
 – Komolyan mondom, néha nem is tudom, hogyan viselkedjek
veled – morogta.
– Ugyan miért?
– Intelligens nő vagy, de néha olyan vagy, mintha nem is te
volnál.
– Hanem milyen? Esztelen? Ostoba?
Felnevetett, és olyan kézmozdulatot tett, mintha egy szúnyogot
akarna elhessenteni.
– Túl sokat vagy Linával!
– Linával? Ő hogy jön ide?
– Telebeszéli a fejedet, összezavarja a lelkedet meg minden.
Na, ettől a maradék nyugalmam is elpárolgott. Azt mondtam:
– Ma éjszaka egyedül alszom.
Nem volt ellenvetése. Olyan képet vágott, mint aki a békesség
kedvéért elfogad egy súlyos igazságtalanságot, és halkan betette
maga mögött az ajtót.
Két órával később, amikor még mindig fel s alá járkáltam a
lakásban, enyhén görcsölni kezdett a hasam, de csak mint a
menzesz idején. Felhívtam Pietrót, tudtam, hogy éjszaka mindig
dolgozik. Azt mondtam neki: szülni fogok, holnap gyere Dedéért és
Elsáért. Még le sem tettem a telefont, amikor elfolyt a magzatvizem.
Felkaptam a táskát, amelyet már rég összekészítettem a szükséges
holmival, aztán addig nyomtam a szomszédok csengőjét, míg ajtót
nem nyitottak. Meg volt beszélve Antonellával, így hát, bár félig
aludt, a legkevésbé sem lepődött meg. Azt mondtam:
– Itt az idő, rátok bízom a lányaimat.
Düh és szorongás egy szempillantás alatt szertefoszlott.
 60

1981. január 22-én hoztam világra a harmadik gyermekemet. Az

előző kettő nem volt különösebben nehéz szülés, emez annál
inkább, boldog felszabadulás volt, amikor vége lett. A doktornő
gratulált az önfegyelmemért, örült, hogy nem volt komplikáció,
semmi probléma. Bárcsak minden nő ilyen volna!, mondta, te szülni
születtél. Aztán a fülembe súgta: Nino kint vár, szóltam neki.
Örültem, és annak is, hogy egy csapásra minden neheztelés
eltűnt belőlem. A szüléssel az utolsó hónap keserűségétől is
megszabadultam. Megkönnyebbülés volt, hogy visszatért a derűm,
és újra képes vagyok kedves lenni az emberekkel. Boldogan vettem
karomba a jövevényt: három kiló húsz deka, bíborvörös, kopasz
kislány. Egy kicsit rendbe szedtem magam, hogy úgy-ahogy
eltüntessem az erőfeszítés nyomait, aztán beengedtem Ninót a
szobába, és azt mondtam neki: most már négyen vagyunk lányok,
úgyhogy megértem, ha elhagysz. Még csak célzást sem tettem a
veszekedésünkre. Megölelt, megcsókolt, és esküdözött, hogy nem
tud nélkülem élni. Adott ajándékba egy arany nyakláncot medállal.
Gyönyörűnek találtam.
Mihelyt egy kicsit jobban éreztem magam, telefonáltam a
szomszédasszonyomnak. Megtudtam tőle, hogy a kötelességtudó
Pietro már meg is érkezett. Átvette a telefont, és mondta, hogy bejön
a klinikára a lányokkal. Velük is beszéltem, de alig figyeltek rám,
éppen csak válaszolgattak, örültek, hogy az apjukkal lehetnek.
Mondtam az exférjemnek, hogy jobb szeretném, ha elvinné őket
Firenzébe egypár napra. Szeretettel beszélt velem, és jólesett volna
megmondanom neki, mennyire hálás vagyok az odaadó
gondoskodásért, de magamon éreztem Nino inkvizítortekintetét, és
nem nyilvánítottam ki érzelmeimet.
Rögtön utána felhívtam a szüleimet. Apám hidegen fogadta a
hírt, vagy mert az egész életemet, szüléstől, mindenestül
katasztrófának látta, vagy mert az öcséimhez hasonlóan
gyanakvással töltötte el, hogy újabban beleártom magam a
dolgaikba, holott én soha semmi beleszólást nem engedtem az én
dolgaimba. Anyám azt mondta, hogy látni szeretné a kicsit, most
azonnal, és nehezen tudtam lebeszélni. Aztán Lilát tárcsáztam, és ő
élcelődve kommentálta az eseményt: nálad mindig minden simán
megy, nálam még sehol semmi. Talán mert el volt árasztva
munkával, nem említette, hogy készül meglátogatni. Megy minden a
maga útján, gondoltam, és elaludtam.
Amikor felébredtem, biztosra vettem, hogy Nino már meglépett,
de nem. Hosszan beszélt a nőgyógyász barátnőjével, tájékozódott,
hogy milyen tennivalói vannak az apaságvállalással kapcsolatosan,
és szemlátomást a legkevésbé sem aggódott, hogy mit szól majd
Eleonora. Megmondtam neki, hogy anyám nevét akarom adni a
kislánynak, attól is el volt ragadtatva. És amint erre képes voltam,
csakugyan megjelentünk az illetékes hivatalnok előtt, és annak
rendje és módja szerint bejegyeztettük a leánygyermek nevét:
Immacolata Sarratore.
Nino akkor is, ott is fesztelenül viselkedett, én viszont jól
megkeveredtem, azt mondtam, hogy felesége vagyok Giovanni
Sarratorénak, aztán helyesbítettem: különválva élek Pietro
Airotától, összezagyváltam neveket, utóneveket, dátumokat,
mindent. De akkor is jó élmény volt, és újra bízni kezdtem, hogy egy
kis türelemmel képes leszek rendet tenni a magánéletemben.
Az első napokban Nino hanyagolta a rengeteg tennivalóját, és
minden elképzelhető módon demonstrálta, hogy milyen sokat
jelentek neki. Csak akkor búsult el, amikor közöltem vele, hogy nem
akarom megkeresztelni a babát.
– A gyermeket meg kell keresztelni – mondta.
– Albertino és Lidia meg vannak keresztelve?
– Persze.
Így szereztem tudomást róla, hogy a gyakran hangoztatott
antiklerikalizmusa ellenére igenis szükségesnek tartja a keresztelőt.
Ebből aztán kínos percek adódtak. Gimnazista korunktól azt
gondoltam, hogy nem hívő, ő viszont, mondta most, meg volt
győződve róla, hogy hívő vagyok, már a hittantanárommal való
összetűzésemet is annak tulajdonította.
– Különben is mindegy – vonta meg a vállát –, hívő, nem hívő, a
gyerekeket jó megkeresztelni.
– Ez nem érv, ez csak afféle érzés – mondtam mosolyogva. –
Hadd legyek következetes!, nem kereszteltettem meg Dedét és Elsát,
nem kereszteltetem meg Immacolatát sem. Majd ők eldöntik, ha
nagyok lesznek.
Gondolkozott egy kis ideig, aztán elnevette magát.
– Eh, semmi jelentősége az egésznek! Csak rendezhettünk volna
egy kis ünnepséget.
– Egy kis ünnepséget így is rendezhetünk.
Megígértem, hogy az összes barátját meghívom. A lányunk
életének első órájában figyelmesen szemléltem Nino legapróbb
gesztusait is, láttam, mikor derül fel az arca és mikor komorul el.
Egyszerre voltam boldog és bizonytalan. Csakugyan ő ez az ember?
Az az ember, akit én mindig szerettem? Vagy ez egy ismeretlen, akit
én belekényszerítettem egy nyílt, megállapodott férfi szerepébe?
 61

Se családtag, se barát nem látogatott meg a klinikán. Végre otthon,

az jutott eszembe: mi lenne, ha nekik is szerveznénk egy kis
ünnepséget? Az egykori Elena Grecót annyira elkülönítettem az
akkori énemtől, hogy bár sokat voltam a telepen, a Tasso utcai
lakásba egyetlen gyerekkori vagy serdülőkori barátomat sem
hívtam meg. Sajnáltam a dolgot, és úgy tekintettem az önkéntes
elszigetelődést, mint bizonytalanságot, sőt talán az éretlenség jelét
életemnek egy nehéz korszakában. Ez járt a fejemben, amikor
megszólalt a telefon. Lila volt.
– Mindjárt ott vagyunk.
– Kicsoda?
– Anyád meg én.
Fagyos délután volt, hósapka fehérlett a Vezúvon.
– Ebben a hidegben? – tiltakoztam. – Ez veszélyes neki!
– Én is mondtam, de nem hallgat rám.
– Néhány nap múlva rendezek egy kis ünnepséget, és mindenkit
meghívok, mondd meg anyámnak, hogy majd akkor láthatja az
unokáját.
– Mondd meg neki te!
Nem akartam belemenni a vitába, de abban a pillanatban
elment a kedvem minden ünnepléstől, úgy tekintettem a látogatást,
mint egy ostromot. Épp csak hazaértem. Szoptatni kell, tisztába
tenni, húzódnak a varratok. Fáradt voltam. És főleg: Nino ott volt
velem. Nem akartam ellenkezni anyámmal, de azt sem akartam,
hogy Lila és Nino találkozzanak, amikor én nem a legjobb formámat
mutatom. Próbáltam megszabadulni Ninótól, de ő nem értett a
szóból, sőt megörült, hogy találkozik anyámmal.
Futottam a fürdőszobába, hogy egy kicsit rendbe szedjem
magam. És futottam ajtót nyitni, amikor megjöttek. Másfél hete nem
láttam anyámat. Micsoda kontraszt!, az élet erejétől duzzadó, csupa
energia, gyönyörű Lila és a vézna, törékeny kis öregasszony, aki úgy
kapaszkodik a karjába, mint fuldokló a bójába a viharos tengeren.
Belekaroltam, és egy fotelhez kísértem az ablakokkal szemben. Ó,
de szép az öböl!, suttogta. És nézte az erkély túlsó sarkát, talán hogy
kerülje Nino tekintetét. De Nino fogta magát, odatelepedett mellé, és
a hódító modorában sorolta neki, hogy mik azok a ködös
körvonalak a tenger és az ég közt: az ott Ischia, az Capri, jöjjön,
innen jobban látszik, karoljon belém! Lilához egy szót sem szólt,
nem is köszönt neki. A barátnőmmel én foglalkoztam.
– Gyorsan összeszedted magad – mondta.
– Kicsit fáradt vagyok, de amúgy minden rendben.
– Nem vagy hajlandó lejjebb költözni, pedig fárasztó ez a domb.
– Viszont szép.
– Höh.
– Gyere, megmutatom a babát.
Bekísértem Immacolata szobácskájába.
– Újra úgy nézel ki, mint régen – dicsért –, nahát, de szép a hajad!
Hát ez a nyaklánc?
– Nino ajándéka.
Kivettem a kislányt a bölcsőből. Lila megszagolta, a nyakához
dugta az orrát, és azt mondta, hogy amint belépett a lakásba, érezte
a babaillatot.
– Az milyen illat?
 – Hintőpor, tej, szappan, valami vadonatúj.
– Szép kislány?
– Szép.
– Azt hittem, nagyobb lesz. De csak meghíztam.
– Kíváncsi vagyok, hogy az én fiam milyen lesz.
Meg sem fordult a fejében, hogy lány is lehet.
– Szép fiú lesz és jó fiú.
Bólintott, de talán nem is hallotta, hogy mit mondtam, annyira
lekötötte a figyelmét a kisbaba. Végighúzta a mutatóujját a
homlokán és a fülén. Mosolyogva emlékeztetett az egyezségünkre:
– Ha úgy adódik, majd cserélünk.
Nevettem, aztán bevittem a kicsit anyámhoz, aki még mindig
Nino karjába kapaszkodva állt az ablaknál, és kedvtelve nézegette a
szeretőmet, mint aki megfeledkezett az állapotáról, és
visszafiatalodott vagy harminc évet.
– Itt van Immacolata – mondtam.
Anyám nézte, hogy Nino mit szól.
– Gyönyörű név! – rikoltott az apa.
Anyám halkan azt mondta:
– Nem is igaz. De hívjátok Immának, az olyan modernebb.
Elengedte Nino karját, és intett, hogy adjam oda neki az
unokáját. Odaadtam, de aggódva, hogy lesz-e ereje tartani.
– Szűzanyám, de szépséges vagy! – suttogta Immának, és Lilához
fordult: – Neked is tetszik?
– Igen – mondta, nem nézve a babára –, de foglaljon helyet!
Követtem Lila tekintetét. Anyám fekete szoknyája alól vér
csorgott a padlóra.
 62

Ösztönös mozdulattal kikaptam a kezéből a gyereket. Anyám

észrevette, mi történt, undor és szégyen tükröződött az arcán. Nino
még éppen idejében fogta meg, hogy el ne vágódjon. Mama! Mama!,
szólongattam, Nino pedig ujjheggyel paskolta az arcát. Pánikoltam,
anyám nem tért magához, Imma rázendített. Meghal, gondoltam,
kitartott, hogy megérje a gyermekem születését, és most feladta.
Tovább szólongattam egyre hangosabban: Mama! Mama!
– Hívj mentőt! – mondta Lila.
Indultam a telefonhoz, de megtorpantam, oda akartam adni a
babát Ninónak. De ő nem nézett rám, hanem Lilának magyarázta,
hogy nem érdemes mentőre várni, gyorsabb azonnal autóval
kórházba vinni. A szívem hevesen kalapált, a kicsi sírt, anyám
magához tért, nyöszörgött. Aztán már zokogva mondta, a
szoknyámat rángatva, hogy nem akar kórházba menni, már volt
kórházban, nem akar ott, magára hagyva meghalni. És remegve
még azt mondta: látni akarom, ahogy cseperedik a kislányka.
Nino ekkor a sarkára állt, és intézkedni kezdett, ahogy azt már
egyetemistaként is tette nehéz helyzetekben. Gyerünk!, mondta, és
karjába vette anyámat. Bágyadtan tiltakozott, de Nino
megnyugtatta, és kijelentette, hogy majd ő mindenről gondoskodik.
Lila kérdően nézett rám, és én azt gondoltam: a professzor, aki
anyám kezelőorvosa a kórházban, Eleonora családjának a barátja,
Nino most nélkülözhetetlen, jó, hogy itt van. Lila azt mondta: bízd
rám a babát, menj te is! Nyújtottam neki Immacolatát, de
bizonytalanul, tétovázva, elvégre még össze voltam nőve vele, épp
csak nem volt köldökzsinór. E pillanatban pedig végképp lehetetlen,
hogy elváljak tőle, meg kell szoptatnom, jön a fürdetés ideje. De az
anyámhoz is kötődtem, erősebben, mint valaha, és remegtem, hogy
mi ez a vér, mit jelent ez a vérzés.
– Gyerünk! – sürgette Nino Lilát –, induljunk már!
– Igen, menjetek ti ketten – suttogtam –, és telefonáljatok, mi van.
Az ajtó becsukódott mögöttük, és csak ekkor fogtam fel teljes
mélységében a helyzet tragikumát. Lila és Nino együtt vitte el
anyámat, ők gondoskodnak róla, holott az én dolgom lett volna.
Gyengeség fogott el. Lerogytam a kanapéra, és odaadtam a
mellem Immacolatának, hogy megnyugtassam. Nem tudtam levenni
a szemem a vérfoltról a padlón, és közben lelki szemeimmel láttam,
ahogy az autó száguld a város jeges utcáin, és ablakba szorított
zsebkendő meg állandó tülkölés jelzi: sürgős!, utat! Lila autójával
mennek, de ki vezet, ő vagy Nino? Nyugalom!, gondoltam, muszáj
megőriznem a nyugalmamat.
Visszatettem a kicsit a bölcsőbe, és rászántam magam, felhívtam
Elisát. Igyekeztem minél kisebbnek feltüntetni a bajt, nem
említettem Ninót, Lilát viszont igen. A húgom azonnal kivetkőzött
önmagából, zokogott és engem ócsárolt. Azt rikácsolta, hogy isten
tudja, hová küldtem az anyánkat egy idegennel, mentőt kellett
volna hívnom, önző vagyok, csak magamra és a saját kényelmemre
gondolok, és ha anya meghal, az az én bűnöm lesz. Aztán hallottam,
hogy Marcellót hívja, többször is, de olyan parancsoló hangon,
amilyet még sosem hallottam tőle, acsarkodó is volt az a hang meg
hisztérikus is. Letorkoltam: nem „isten tudja, hová” vitte Lina,
hanem kórházba. Milyen jogon beszélsz velem így? Lecsapta.
Különben Elisának igaza volt. Csakugyan elvesztettem a fejem,
mentőt kellett volna hívni. Vagy elszakadnom a kicsitől, odaadni
Lilának. Átengedtem az irányítást Ninónak, hagytam, hogy játssza a
férfiak egyik kedves szerepét, a megmentőét. A telefon mellett
vártam, hogy hívjanak.
Eltelt egy óra, másfél óra, végre megszólalt a telefon. Lila
higgadtan azt mondta:
– Bent tartják. Nino ismeri a kezelőorvosait, és ők azt mondják,
hogy urai a helyzetnek. Ne izgulj!
Megkérdeztem:
– Egyedül van?
– Igen, nincs látogatási idő.
– Nem akar egyedül meghalni.
– Nem fog meghalni.
– Biztos meg van rémülve szegény, csinálj valamit, Lila!
– Az nem így megy a kórházban.
– Engem nem hiányolt?
– Azt szeretné, hogy bevidd hozzá a kicsit.
– És most mit csináltok?
– Nino még marad egy kicsit az orvosokkal, én indulok.
– Jó, köszönöm, menj, pihenj!
– Nino majd hív, amint tud.
– Rendben van.
– És maradj nyugodt, különben elapad a tejed.
Az utolsó mondata jót tett. Leültem Immacolata bölcsője mellé,
mintha a közelség tejjel töltené meg a mellemet. Milyen furcsa
szerzet a női test! Méhemben tápláltam a magzatomat, és most,
hogy világra jött, az emlőm táplálja. Volt idő, amikor én voltam
anyám méhében, és aztán én csüggtem a mellén. Lehet, hogy olyan
nagy volt a melle, mint az enyém most, talán még nagyobb is. A
betegsége előtt apám gyakran tett obszcén megjegyzéseket a
mellére. Soha nem láttam melltartó nélkül, soha, de soha. Nem
mutogatta magát, a beteg lába miatt nem bízott a saját testében. Az
is igaz viszont, hogy elég volt egy pohár bor, és apám trágárságaira
hasonló trágárságokkal válaszolt, méltatta a férje férfias erényeit, a
színjáték kedvéért feledve minden szemérmességet. Újra csöngött a
telefon, futottam felvenni. Megint Lila volt, de most nyersen beszélt:
– Baj van, Lenù.
– Rosszabbul van?
– Nem, az orvosok nem aggódnak. De itt van Marcello, és csinálja
a felhajtást.
– Marcello? Mit keres ott?
– Nem tudom.
– Add!
– Várj, most épp Ninóval veszekszik.
Hallottam a háttérben Marcello vastag hangját, nyelvjárásban
ordított valamit, amire Nino olaszul ordított vissza, és őneki meg
magasra csúszott a hangja, ami sűrűn megesett, ha elvesztette a
türelmét. Aggodalmasan azt mondtam:
– Mondd meg Ninónak, hogy hagyja a fenébe, zavard el!
Lila nem válaszolt, de a kagylóból hallottam, hogy beleavatkozik
a veszekedésbe, amelyről azt sem tudtam, hogy miről folyik, és
aztán már azt hallottam, hogy ő is nápolyiul ordít: a kurva életbe!,
miket pofázol te itt, Marcè, menj a picsába! És nekem: beszélj ezzel
a fasszal, én nem akarok beleavatkozni, a ti dolgotok. Hangzavar a
háttérben, és néhány másodperc múlva Marcello szólt a telefonba.
Udvarias hangot erőltetett magára, azt mondta, hogy Elisa
megbízta: ne hagyja anyánkat a kórházban, és most azért jött, hogy
elvigye a capodimontei szép klinikára. Azt kérdezte, mintha
komolyan a beleegyezésemre várna:
– Nincs igazam? Mondd meg: nincs igazam?
– Nyugodj meg!
– Nyugodt vagyok, Lenù. De te klinikán szültél, Elisa klinikán
szült, akkor anyátoknak miért kelljen itt meghalni?
Kelletlenül válaszoltam neki:
– Ott dolgoznak a kezelőorvosai.
Olyan agresszív lett, amilyen még soha nem volt velem:
– Az orvosok ott vannak, ahol tejelnek nekik. Mondd meg, ki
parancsol, te, Lina vagy ez a faszfej?
– Ez nem parancs kérdése.
– De az. Szóval mondd meg a haverjaidnak, hogy vagy elviszem
anyátokat a palotanegyedbe, vagy betöröm a pofáját itt valakinek,
és utána viszem el.
– Add Linát! – mondtam.
Alig bírtam megállni a lábamon, és a halántékomban csak úgy
dübörgött a vér. Azt mondtam Lilának: kérdezd meg Ninót, hogy
anyám szállítható állapotban van-e, beszéljen az orvosokkal, és
utána hívjatok! Letettem, és csak tördeltem a kezem, mást nem
tudtam tenni.
Pár perc múlva csörgött a telefon. Nino volt.
– Lenù! Tartsd féken ezt a barmot, mert hívom a rendőröket!
– Megkérdezted az orvosokat, hogy szállítható-e?
– Nem, nem szállítható.
– Megkérdezted vagy nem? Nem akar ottmaradni a kórházban.
– A magánklinikák még ennél is szarabbak.
– Tudom, de először is nyugodj meg!
– Abszolút nyugodt vagyok.
– Jó, akkor gyere haza!
 – És itt?
– Majd Lina.
– Nem hagyhatom Linát ezzel a barommal.
Felemeltem a hangom:
– Lina tud vigyázni magára. De én összeesem a fáradtságtól, a
baba sír, meg kell fürdetnem. Azt mondtam, gyere haza. Most!
Letettem.
 63

Nehéz órák voltak. Nino feldúltan ért haza, és nápolyiul

ismételgette: meglátjuk, ki győz. Meg kellett állapítanom, hogy elvi
kérdésnek tekinti anyám kórházi elhelyezését. Továbbá attól is félt,
hogy a Solarák olyan helyre vitetik anyámat, amely gyógyításra
alkalmatlan, kizárólag a páciensek pénzére utazik. A kórházban,
tért vissza olaszra, a legjobb specialisták kezében van,
professzorokéban, akik mindmáig életben tartották az előrehaladott
betegség ellenére.
Osztoztam a félelmében, és ő egyre jobban belelovalta magát.
Bár vacsoraidő volt, ide-oda telefonált, olyan embereknek, akik
számítottak akkoriban Nápolyban, nem tudom, hogy azért-e, hogy
kieressze a gőzt, vagy hogy megszerezze a támogatásukat egy
esetleges háborúskodásban a hatalmával visszaélő Marcello ellen.
Hallottam azonban, hogy valahányszor kiejtette a Solara nevet, a
beszélgetés más irányt vett, a fontos ember átvette a szót, Nino
pedig hosszan hallgatott. Csak tíz óra tájban nyugodott meg
valamelyest. Én nagyon aggódtam, de igyekeztem leplezni, nehogy
visszamenjen a kórházba. Immacolata átvette a feszültségemet. Sírt,
megszoptattam, megnyugodott egy kis időre, aztán újra sírt.
Egész éjjel nem hunytam le a szemem. Hatkor megszólalt a
telefon, rohantam felvenni, nehogy a baba és Nino felébredjen. Lila
volt, egész éjjel ott maradt a kórházban. Fáradt volt a hangja.
Beszámolója szerint Marcello visszavonult, el se köszönt. És akkor a
barátnőm végigosont lépcsőkön és folyosókon, és nagy nehezen
megtalálta a kórtermet, ahol anyám feküdt. Az a szoba, az egy
hatágyas elfekvő, a többi haldokló magára hagyva nyöszörög,
jajong, kiabál fájdalmában, rájuk se pipálnak. Anyámat úgy találta,
hogy kimeredt szemmel, mozdulatlanul bámulja a plafont, és azt
mormolja: Szűzanyám, hadd haljak meg, most azonnal! Egész teste
reszketett, olyan fájdalmai voltak. Lila odabújt mellé, az jót tett
neki. Most viszont muszáj lesz lelépni, mert világosodik, jönnek az
ápolók. Meg volt elégedve, hogy áthágta a kórházi szabályokat, az
engedetlenség, mondta, mindig is örömet szerzett neki. De éreztem
a hangján, hogy ezúttal csak azért élcelődik, hogy ne érezzem a
nehézségek súlyát, amit értem vállalt. Szülés előtt állt, el tudtam
képzelni, mennyire kimerítik és gyötrik a saját gondjai. Ugyanúgy
aggódtam érte, mint anyámért.
– Hogy vagy?
– Jól.
– Biztos?
– Persze, hogy biztos.
– Menj haza, pihenj!
– Megvárom, míg Marcello jön a húgoddal.
– Szerinted visszamennek?
– Igen, visszajönnek cirkuszolni.
Miközben telefonáltam, jött Nino, álmosan. Hallgatta egy ideig a
beszélgetést, aztán azt mondta:
– Hadd beszéljek vele!
Nem adtam át a kagylót, azt mondtam, hogy Lila már letette.
Nem tetszett neki, emlékeztetett, hogy egy csomó fontos embert
mozgósított, hogy anyám a lehető legjobb kezelésben részesüljön, és
tudni szeretné, hogy az intézkedéseinek van-e már valami
eredménye. Még nincs, mondtam. Abban maradtunk, hogy elkísér a
kórházba a hideg, metsző szél ellenére, és amíg én két szoptatás
között bent leszek az anyámnál, ő Immacolatával kint marad a
kocsiban. Mindenre azonnal igent mondott, és meghatódtam, hogy
ilyen készséges, de egy perc múlva már újra ideges lettem tőle, mert
kiderült, hogy mindenre volt gondja, csak arra nem, hogy mikor
van látogatási idő. Telefonon megtudakoltam, aztán jó melegen
bebugyoláltuk a babát, és nekiindultunk. Lila nem adott több hírt
magáról, de biztosra vettem, hogy ott találjuk a kórházban. Ezzel
szemben nemcsak őt nem találtam ott, hanem anyámat sem.
Elvitték.
 64

A húgomtól tudtam meg utóbb, hogy mi történt. A

hanghordozásából ezt lehetett kihallani: játsszátok az eszeteket, de
nélkülünk nagy senkik vagytok. Pontosan kilenc órakor Marcello
megjelent a kórházban egy főorvossal, akiért ő maga ment el az
autójával. Anyánkat azonnal átszállították mentővel a capodimontei
klinikára. Ott olyan dolga van, mint egy királynőnek, mondta Elisa,
a családtagok akármeddig vele maradhatnak, és van egy külön ágy
apának, ott alhat éjszaka. Megvetően odavetette: nem kell
fizetnetek, mi álljuk a számlát. Nyíltan fenyegetővé vált: lehet, hogy
az a te professzor barátod nem fogta fel, hogy kivel van dolga,
úgyhogy légy szíves, magyarázd meg neki! A hülye picsa Lina
barátnődnek pedig megmondhatod, hogy ne ugráljon azzal a nagy
eszével, Marcello megváltozott, már nem a régi vőlegénye, és nem is
olyan, mint Michele, akit az orránál fogva vezet, Marcello
megmondta, hogy ha még egyszer megemeli a hangját, és sértegetni
merészel engem, mint bent a kórházban, isten bizony, ott helyben,
mindenki szeme láttára megöli.
Nem adtam tovább az üzenetet Lilának, és tudni sem akartam,
hogy miket mondtak egymásra a húgom meg ő. A következő
napokban jobban kimutattam iránta a szeretetemet és a hálámat,
sűrűn telefonáltam, érdeklődtem, és nagyon vártam, hogy ő is
világra hozza a gyermekét.
– Minden rendben? – kérdeztem.
– Igen.
 – Fejlemény?
– Semmi. Tudok segíteni?
– Ma nem. De ha holnap ráérnél…
Intenzív napok voltak, régi és új szálak alkották a szövedéküket.
Egész testem szimbiózisban volt Imma kis lényével, nem tudtam
leválni róla. De azért Dede és Elsa is hiányzott, telefonáltam hát
Pietrónak, és hazahozattam őket. Elsa eleinte úgy csinált, mintha
imádná a kishúgát, de nem sokáig bírta, és néhány óra múlva már
undorodva grimaszolt rá, és azt mondta nekem: nagyon rondára
csináltad. Nem úgy Dede, ő az első perctől kezdve azt kívánta
demonstrálni, hogy hozzáértőbb anya, mint én, de majdnem
elejtette és a fürdővízbe fojtotta a csecsemőt.
Szó, ami szó, jól jött volna a segítség az első napokban, és meg
kell mondanom, hogy Pietro fel is ajánlotta. Férjként nemigen
osztozott a terhekben, most viszont, amikor már hivatalosan is
külön éltünk, nem volt szíve magamra hagyni három kislánnyal,
köztük egy babával, és felajánlotta, hogy velem marad még néhány
napig. De kénytelen voltam búcsút venni tőle, nem mintha eleve
elutasítandónak tartottam volna az ajánlkozását, hanem mert az
alatt a pár óra alatt is, amit a Tasso utcában töltött, Nino folyton
telefonokkal zaklatott, hogy tiszta-e a levegő, hazajöhet-e végre az
otthonába. Miután Pietro elment, Ninót természetesen betemette a
munka és elsodorták a politikai kötelezettségei, tehát a
szomszédomra kellett bíznom Immát, ha elmentem bevásárolni,
vagy ha iskolába vittem a lányokat, értük mentem, ha szerettem
volna kézbe venni egy könyvet vagy írni egy-két sort.
De nem is ez volt a legrosszabb. Bonyodalmasabb volt
megszerveznem, hogy meglátogassam anyámat a magánklinikán.
Nem bízhattam Mirellára a két leányzót meg a csecsemőt, az már
sok lett volna neki. Úgy döntöttem hát, hogy Immát viszem
magammal. Jól betakargattam, és taxival elvitettem magam a
Capodimontéra, amíg Dede és Elsa iskolában voltak.
Anyám jobban lett. Gyenge volt ugyan, és rögtön rémeket látott
és sírdogált, ha egy nap nem látogatta meg az összes gyereke, és az
is igaz, hogy nem kelt ki az ágyból, pedig korábban, ha
kínkeservesen is, de járkált és eljárt hazulról, de azért a luxus
mégiscsak jót tett neki. Szórakoztatta, hogy úgy bánnak vele, mint
úri dámával, ez elterelte a figyelmét a bajáról, és mikor az
orvosságok csillapították a fájdalmát, valósággal euforikus állapotba
került. Élvezte a tágas, világos szobát, kényelmesnek találta a
matracot, büszke volt, hogy külön fürdőszobája van, csak neki. Igazi
fürdőszoba volt, nem mellékhelyiség, nem vacak klotyó. És ki akart
kelni az ágyból, hogy na, ezt megmutatja. És ott volt a pici unokája!
Odavette maga mellé Immát, gügyögött neki, dédelgette, és Imma –
váltig állította – igenis rámosolygott.
De a kislányka csak rövid időre kötötte le a figyelmét. A
gyerekkoráról kezdett beszélni, a serdülőkoráról. Hogy milyen volt
ötévesen, tizenkét, tizennégy évesen, és úgy mesélt a saját meg
pajtásai életéről, mintha újra annyi idős volna, mint akkor. Egy
délelőtt azt mondta: már kiskoromban is tudtam, hogy az ember
meghal, de arra sose gondoltam, hogy ez velem is így lesz, és még
most se tudom elhinni. Egy másik alkalommal elkezdett nevetni
valamin, csak ő tudja, hogy min, aztán azt mormolta: jól teszed,
hogy nem kereszteled meg Immacolatát, ezek butaságok, én most
már tudom, hogy ha meghalok, kicsike, egészen kicsike darabokra
fogok szétesni. Azokban a lassan múló órákban éreztem, hogy
csakugyan én vagyok a legkedvesebb gyereke. Amikor búcsúzásnál
megölelt, mintha belém akart volna bújni és ott maradni, ahogy
annak idején én voltam őbenne. Régen, amikor egészséges volt, az
érintését is alig bírtam elviselni, most viszont nagyon is jólesett a
testi közelsége.
 65

Érdekes, a klinika a telepi öregek és fiatalok találkozóhelyévé vált.

Apám ott aludt, ha délelőtt összetalálkoztunk, borostás volt és
riadt. Éppen csak köszöntünk egymásnak, de ebben nem volt semmi
rendkívüli. Soha nem volt vele igazi kapcsolatom. Olykor kimutatta
a szeretetét, de többnyire nem foglalkozott velem, néha kiállt
mellettem anyámmal szemben. Felszínes volt az egész. Anyám
osztott szerepet neki, kénye-kedve szerint, és ha rólam volt szó,
rendszerint háttérbe tolta, magának tartotta fenn a jogot, hogy
döntsön életem alakulása felől. Most, hogy anyám életereje fogytán
volt, nem tudta, hogy beszéljen velem, és én se tudtam mit mondani.
Köszöntünk egymásnak, aztán azt mondta, hogy amíg anyámmal
vagyok, ő megy, és elszív egy cigarettát. Néha eltűnődtem, hogy egy
magafajta jelentéktelen ember hogy élt meg abban a vad világban,
amelyben élt, Nápolyban, a munkahelyén, a telepen, otthon.
Amikor Elisa megjött a kisfiával, tapasztalhattam, hogy a
kisebbik lányával azért meghittebb a viszonya, mint velem. Elisa
gyakran egész napra ott maradt, néha még éjszakára is, hogy apánk
hazamehessen, és a saját ágyában alhasson. Megjött a húgom, és
azonnal talált valami kifogásolnivalót: mi ez a por?, miért van
csukva (nyitva) az ablak?, milyen ez az étel? Azért pocskondiázott
mindent, hogy mindenki tiszteletet tanúsítson iránta, lássák, hogy ki
parancsol. Peppe és Gianni is kitettek magukért. Ha látták, hogy
anyánknak fájdalma van, apánk meg tehetetlenül tördeli a kezét, ők
vadul nyomták a gombot, hívták a nővért. Ha nem jött azonnal, jól
lehordták, de aztán busás borravalót adtak neki. Elsősorban Gianni
jeleskedett, távozáskor pénzt nyomott az ápolónő zsebébe, és a
lelkére kötötte: maga legyen mindig készenlétben itt, az ajtó előtt, és
ugorjon, ha anyánk hívatja! Munkaidőn kívül kávézgasson,
világos?! És hogy értésére adja, hogy anyánk milyen fontos
személyiség, háromszor-négyszer eldörögte a Solara nevet. Grecóné
asszony a Solara családhoz tartozik, a Solara család része.
A Solara család része, értsd, a Solara család tulajdona. Dühtől és
szégyentől fuldokoltam. De tüstént arra is gondoltam: nincs nagy
választék, ez vagy a kórház, utána (hogy mi után, azt magamnak
sem vallottam meg) majd beszélek a testvéreim és Marcello fejével.
Egyelőre örülnöm kell, hogy mire beérek a klinikára, már ott
találom a vele korú telepi asszonyokat, és anyám, ha gyönge hangon
is, nagyban dicsekszik: a gyerekeim akarták, hogy ide jöjjek, vagy
(rám mutatva): Elena híres író, lakása van a Tasso utcában
kilátással a tengerre, és nézzétek, milyen gyönyörű kis csöppség az
unokám, az én nevemet kapta, úgy hívják, Immacolata. Amikor
aztán a barátnői kivonultak a szobából, azt suttogva egymásnak:
elaludt, megnéztem, hogy csakugyan alszik-e, és én is kimentem
Immával a folyosóra, ott azért jobb volt a levegő. Félig nyitva
hagytam az ajtót, hogy halljam a lélegzését: a látogatás elfárasztotta,
nehezen szedte a levegőt, és nyöszörgött álmában.
Voltak könnyebb napjaim. Például azzal az ürüggyel, hogy
szeretne beköszönni anyámnak, Carmen néha értem jött autóval.
Alfonso úgyszintén. Így mutatták ki az irántam való szeretetüket.
Mondtak egypár tiszteletteljes szót anyámnak, örömet szereztek
neki azzal, hogy dicsérték a lányunokáját és a szobája kényelmét,
aztán kint a folyosón beszélgettek velem, vagy a kocsiban várták,
hogy elvigyenek Dedéért és Elsáért az iskolába. Azok a délelőttök
mindig intenzíven teltek, és volt egy különös hatásuk: közelebb
hozták egymáshoz azt a régi telepet, amelyet anyám ismert, és azt,
amelyik most Lila hatása alatt alakult.
Elmondtam Carmennek, mit tett a barátnőnk anyámért.
Örvendezett: na igen, Lilát senki sem állíthatja meg. És úgy beszélt
róla, mintha varázserőt tulajdonítana neki. Még izgalmasabb volt
nekem az a negyedóra, amit Alfonsóval töltöttem a klinika
makulátlan folyosóján, miközben anyámnál az orvos vizitelt.
Alfonso is tele volt hálával Lila iránt, mint mindig, de ezúttal
rejtőzködés nélkül, nyíltan beszélt. Azt mondta: Lina megtanított
egy szakmára, amely nagy jövő előtt áll. Mi lennék én Lina nélkül?
Egy nagy semmi. Egy rakás hús, amely sosem él teljes életet. Alfonso
összehasonlította Lina és a felesége viselkedését, mondván:
hagytam, hogy Marisa felszarvazzon, ahányszor csak akar, nevet
adtam a gyerekeinek, és mégis haragszik rám. Azzal zaklatott és
zaklat még mindig, azt fröcsögi a képembe, hogy átvertem.
Átvertem? Én? Most mondd meg, Lenù, te, aki egy entellektüel vagy,
és meg tudsz engem érteni! Ha valaki át lett verve, hát az pont én
voltam, vagyis hát tulajdonképpen én magam vágtam át saját
magamat, és ha Lina nem segít, átvágva haltam volna meg.
Elpárásodott a szeme: az a legszebb mindabból, amit értem tett,
hogy őszinteségre kényszerített. Megtanított rá, hogy azt mondjam:
ha megérintem ennek a nőnek a lábát, semmit sem érzek, ellenben
megöl a vágy, hogy megérintsem ennek, pont ennek a férfinak a
lábát, hogy megsimogassam a kezét, hogy manikűrözzek neki,
kinyomjam a mitesszereit, vagy hogy elmenjek vele egy bálterembe,
és azt mondjam: ha tudsz keringőzni, akkor kérj fel, és vezess!
Felidézte a régi időket: emlékszel, amikor feljöttetek apámhoz, és
kértétek vissza a babáitokat? Odahívott magához, és hogy
megszégyenítsen, azt kérdezte: Alfò, te vetted el a babákat?,
merthogy én voltam a család szégyene, a nővérem babáival
játszottam, és fölvettem a mama nyakláncát… Alfonso csak mondta,
mondta, és én ismertem az egész históriát, de neki az volt a fontos,
hogy beszélhessen az igazi természetéről, úgyhogy mondta tovább:
már kiskoromban tudtam, hogy más vagyok, mint amilyennek
hisznek, de olyan sem voltam, amilyennek én képzeltem magam.
Azt gondoltam: én valami más vagyok, valami, ami a véremben van,
nincs neve, és csak vár. De nem tudtam, hogy mi az a valami, és
pláne nem tudtam, hogy hogy lehetek az én. És ez így volt egészen
addig, amíg Lina rá nem vett, hogy… nem tudom máshogy
mondani… hogy vegyek át egy kicsit őbelőle. Tudod, milyen! Azt
mondta: próbáld ki, aztán meglátod. Úgyhogy összekeveredtünk,
nagyon mulatságos volt, és most már nem az vagyok, aki voltam, de
nem is Lila vagyok, hanem valaki, aki most alakulgat.
Örült, hogy megoszthatja velem a titkait, és én örültem, hogy
megosztja velem őket. Újfajta bizalom jött létre köztünk, nem
olyasfajta, amilyet a gimnáziumból együtt sétálva hazafelé éreztünk
egymás iránt. Carmennel is elmélyült a kapcsolatom, legalábbis úgy
éreztem. De később rá kellett jönnöm, hogy – ki-ki a maga módján –
többet vártak tőlem. Mindkettőjük esetében Marcellóhoz kötődik a
felismerés, az ő megjelenéséhez a klinikán.
Általában egy Domenico nevű idős férfi hozta a húgomat és a
kisfiát a klinikára. Otthagyta őket, és hazavitte apánkat a telepre. De
előfordult, hogy maga Marcello volt a kísérő. Egy olyan délelőttön is
így történt, amikor Carmen velem volt. Arra számítottam, hogy
szikrázni fog köztük a levegő, de nem: odaköszöntek egymásnak, ha
nem is lelkesen, de nem is ellenségesen, aztán Carmen elkezdett
keringeni Marcello körül, mint a kutya, amelyik csak egy
füttyentésre vár, hogy odaszaladjon a gazda lábához. Amikor aztán
kettesben maradtunk, Carmen, még mindig stresszesen, suttogva
megvallotta, hogy a Solarák utálják, de ő igyekszik barátságosan
viselkedni velük Pasquale érdekében. Kifakadt: igyekszem,
igyekszem, de nem megy, Lenù, utálom őket, legszívesebben
legyilkolnám mind a kettőt. És Carmen feltette a kérdést: te mit
tennél a helyemben?
Valami hasonló történt Alfonsóval. Egy reggel ő kísért el
anyámhoz, betoppant Marcello, és már a puszta látványától halálra
rémült az én barátom. Pedig a Solara csak a szokásos módon
viselkedett: nekem esetlen udvariassággal köszönt, Alfonsónak
pedig odaintett, mintha nem venné észre a reflexszerűen felé
nyújtott kezet. Minden esetleges konfliktust elkerülendő, a
barátomat is kifelé kormányozva kimentem a folyosóra, azzal az
ürüggyel, hogy meg kell szoptatnom Immacolatát. Már odakint
Alfonso azt dünnyögte: ha megölnek, tudd, hogy Marcello volt a
tettes. Mire én: ne túlozz! De feszült volt, és gúnyosan sorolni kezdte
azokat az ismerős és ismeretlen telepieket, akik szíves-örömest
megölnék őt. A listán szerepelt a tulajdon bátyja, Stefano (kúrja a
feleségemet, mondta, csak hogy bizonyítsa, hogy nem csak buzik
vannak a családban). De a lista élére habozás nélkül Marcellót tette,
szerinte ő gyűlöli a legjobban. Félelem, egyszersmind önelégültség
is volt a hangjában: azt hiszi, én őrjítettem meg Michelét. Vihogva
fűzte hozzá: Lila biztatott, hogy hasonlítsak rá bátran, tetszik neki,
ahogy alakítom és amilyenné alakítom őt, és örül, hogy az
alakmásának hatása van Michelére, és én is meg vagyok elégedve.
Elhallgatott, aztán azt kérdezte: mi a véleményed?
Miközben hallgattam a monológját, szoptattam Immacolatát. Se
Alfonsónak, se Carmennek nem volt elég, hogy Nápolyban lakom, és
időnként találkozunk: azt kívánták tőlem, hogy teljes valómmal
térjek vissza a telepre, legyek Lila mellett a másik védőszellem, és
akkor majd a két, harmonikusan együttműködő vagy éppen
versengő istenség megkettőzött erővel segít megoldani a gondjaikat.
Az adott körülmények közt meghatott, hogy ilyen nagyon
szeretnének bevonni az ügyeikbe; tulajdonképpen Lila is ezt
csinálta, csakhogy azt nyaggatásnak éreztem, az ő hangjukban
viszont anyám hangját véltem hallani, amikor büszkélkedett velem
a telepi ismerősei előtt, és úgy mutatott be: ő az én jobbik felem. A
mellemhez szorítottam Immát, és jól betakargattam, ne érje a huzat.
 66

Csak Nino és Lila nem járt a klinikán. Nino kereken megmondta:

nem akarok találkozni azzal a camorristával, sajnálom az anyád
miatt, add át neki üdvözletemet, de nem tudok veled menni. Olykor
úgy éreztem, hogy csak kifogást keres az eltűnéseire, olykor pedig
úgy, hogy őszinte a keserűsége: ő igazán minden megtett, és végül
mégis a Solaráknak adtunk igazat, még én is egy követ fújok velük.
Magyaráztam, hogy nem, ez sokkal bonyolultabb, nem Marcellóról
van szó, hanem csak arról, hogy elfogadtam, hogy anyámnak így
sokkal kényelmesebb. Háborgott: így Nápolyban soha semmi nem
fog megváltozni.
Lilának egyetlen szava sem volt az ellen, hogy anyámat
átszállíttatták a klinikára. Továbbra is segített, pedig már
mindenórás volt. Bűntudatom volt, azt mondtam: ne aggódj
miattam, kímélned kell magad. Ugyan már, intett le félig komolyan,
ez itt bent húzza az időt, nem akaródzik neki kibújni, és szerintem
is maradjon csak! És ha szükségem volt a segítségére, rohant. Igaz, ő
nem vitt el autóval a klinikára, mint Carmen vagy Alfonso. De ha a
lányoknak hőemelkedésük volt, és nem mehettek iskolába – ami
bizony megesett Immacolata életének első három hetében, azokban
a hideg, esős hetekben –, Lila tüstént Enzóra és Alfonsóra hagyta a
munkáját, és vigyázott mindhárom lányomra a Tasso utcában.
Örültem, mert nagyon hasznos volt az az idő, amit Lila Dedével
és Elsával töltött. Sikerült őket közelebb vinnie a kishúgukhoz,
felelősségérzetet ébresztett Dedében, kordában tartotta Elsát, és úgy
is sikerült Immát megnyugtatnia, hogy nem dugott cumit a szájába,
mint Mirella. Az egyetlen probléma Nino volt. Bár egyszeriben
rengeteg dolga támadt, amikor egyedül voltam, féltem, hogy
csodálatos módon éppen akkor talál segítségemre sietni, amikor
Lila vigyáz a gyerekekre. Emiatt mindig maradt bennem egy kis
fenntartás. Lila megjött, elláttam egy csomó tanáccsal, egy cetlire
felírtam a capodimontei klinika telefonszámát, szóltam a
szomszédasszonynak, hogy esetleg szükség lehet rá, és uzsgyi!
Legfeljebb egy óra hosszát időztem anyámnál, aztán rohantam haza
szoptatni és ebédet adni a nagyoknak. De a visszaúton néha azt
vizionáltam, hogy otthon együtt találom Ninót és Lilát, amint
nagyban csevegnek, mint annak idején Ischián. Különb
fantáziarémképek is megjelentek a szemem előtt, de azokat
borzadva elhessentettem. De nem is ez volt a leggyötrőbb – és
legmegalapozottabb – félelmem az autóban, hanem az, hogy Nino
éppen ott van, amikor Lilánál megindul a szülés; a szeretőm
kénytelen azon nyomban bevinni a klinikára, a rémült Dedére
marad az okos nagylány szerepe, Elsa kotorászik Lila táskájában, és
ellop valamit, Imma pedig ordít a bölcsőben, mert éhség gyötri és az
átnedvesedett pelenka kicsípte a bőrét.
Nos, pont ez történt – leszámítva Ninót. Hazaértem fél egy körül,
ahogy megbeszéltük, és Lila sehol, megkezdődtek a szülési fájások.
Rettenetes aggodalom tört rám. Mindennél jobban félt a görcsöktől,
egyáltalán: utált minden betegséget, ahogy megvetette az
értelmüket vesztett, üres szavakat is. Imádkoztam, hogy bírja
erővel.
 67

Lila szülésének történetét hallottam tőle is, a közös

nőgyógyászunktól is. Alább mindkettőjük variációját a saját
szavaimmal fogom felidézni. Esett az eső. Imma úgy húsznapos volt.
Anyám két hete volt a klinikán, és ha egy nap nem látott, sírt, mint
egy kisgyerek. Dedének hőemelkedése volt, és Elsa nem volt
hajlandó iskolába menni, merthogy, úgymond, ápolni akarja a
nővérkéjét. Carment nem tudtam mozgósítani, Alfonsót sem.
Felhívtam Lilát, és szokás szerint azzal kezdtem: ha nem jól érzed
magad, vagy munkád van, megoldom máshogy. Gunyorosan azt
felelte, hogy nagyon is jól van, és a főnök, az kiadja a munkát a
többieknek, és annyi ideje van, amennyit csak akar. Kedvelte a két
nagylányomat, de legjobban azt szerette, hogy együtt foglalkozhat
velük és Immával; a játék mind a négyüknek jót tett. Mindjárt ott
vagyok, mondta. Úgy számoltam, hogy legfeljebb egy óra múlva
csakugyan megjelenik, de késett. Vártam egy kicsit, de mivel
tudtam, hogy mindig állja a szavát, szóltam a szomszédasszonynak,
hogy percek kérdése, és jön Lila, addig rábízom a gyerekeket, és
beugrom anyámhoz.
Lila késett, a teste jelzéseket adott. Görcsei nem voltak ugyan, de
nem jól érezte magát, és elővigyázatosságból megkérte Enzót, hogy
kísérje el. Alig léptek a lakásba, megkezdődtek a fájások. Azonnal
telefonált Carmennek, és megkérte, hogy menjen oda segíteni a
szomszédasszonynak, aztán Enzóval elvitette magát a klinikára,
ahol a közös nőgyógyászunk praktizált. Megkezdődött a vajúdás, és
az erős görcsök ellenére tizenhat óra hosszat tartott.
Lila derűs összefoglalót adott a történtekről. Nem igaz, mondta,
hogy csak az első szülés nehéz, a többi már megy, mint a
karikacsapás, egy frászt!, mindig szenvedés. Részletgazdag
beszámolója nyers volt, és persze iróniától sem mentes. Micsoda
hülyeség, hogy az ember hordozza gyermekét a méhében, de meg is
akar szabadulni tőle. Röhejes, mondta, hogy kilenc hónapig
élveztük az áldott állapotot, és aztán a lehető legbrutálisabb módon,
iszonyú erőfeszítések közepette lökjük ki a vendégünket. Rázta a
fejét, fel volt háborodva, amiért ilyen logikátlan a rendszer. Őrület!,
rikkantott, a saját szervezeted fordul ellened, megtámad,
meggyötör, amennyire csak bír. Órákon át jeges lángnyelvek
nyaldosták a bensőjét, elviselhetetlen fájdalom hullámzott az
alhasától hátra, a vesetájékáig. Hazudós vagy, nevetett, azt
mondtad, szép élmény. Na ne! És megesküdött, most már komolyan,
hogy soha többé nem szül.
A nőgyógyász szerint – akit Nino a férjével együtt meghívott
vacsorára – a szülés problémátlan volt, más asszony nem csinált
volna ekkora felhajtást belőle. Az egyetlen komplikáció Lila bolond
feje. Jól felidegesítette a doktornőt. Azt csináld, amire kérlek, ne az
ellenkezőjét, mondta Lilának, te nem tolod, hanem visszatartod.
Nyomd! Gyerünk! Nyomás! A doktornő szemlátomást haragudott a
páciensére, és ellenszenvét nem is rejtette véka alá, főleg Nino felé
fordulva előadta, hogy Lila mindent megtett, hogy ne hozza világra
a gyereket. Teljes erejéből visszatartotta, miközben azt zihálta: vágd
fel a hasamat, vedd ki belőlem, én nem bírom. Ő, a doktornő tovább
buzdította, hogy nyomjon, erre Lila trágár szitkokkal halmozta el.
Patakzott róla a veríték, kidagadtak az erek a homlokán, bevérzett a
szeme, és közben azt ordította: mit parancsolgatsz? Lennél csak a
helyemben, hülye picsa, szabadíts meg a kölyöktől, nem látod, hogy
megöl?
Elegem lett, rászóltam a doktornőre: szerintem ez nem tartozik
ránk. Ettől csak még dühösebb lett, és azt kiáltotta: csak azért
mondtam el, mert barátok közt vagyunk. De úgy látszik, mégis az
elevenjére tapintottam, mert attól fogva már nem cinkosan, hanem
mesterkélt szakszerűséggel beszélt, és azt bizonygatta nagy
komolyan, hogy ha szeretjük Lilát (mármint Nino meg én,
természetesen), akkor segítenünk kell neki megtalálni azt, ami
istenigazából kielégíti, máskülönben azzal a csapongó agyával (ezt a
kifejezést használta) súlyos problémákat fog okozni magának is, a
környezetének is. Végezetül leszögezte, hogy egy természetellenes
küzdelem tanúja volt a szülőszobában: egy anya és gyermeke közti
ádáz harc tanúja. Rémes élmény, mondta.
A baba lány volt, lány, és nem fiú, ahogy mindenki jósolta.
Amikor végre eljutottam a klinikára, Lila, bár alig élt, büszkén
mutatta a kicsit. Megkérdezte:
– Imma milyen súllyal született?
– Három kiló húsz volt – mondtam.
– Nunzia majdnem négy. A hasam kicsi volt, de ő jó nagy.
Az anyjáról nevezte el, ahogy ígérte. És hogy az öregedve egyre
ingerlékenyebbé váló apja, Fernando kedvébe járjon, és Enzo
családjának is örömet szerezzen, hamarosan megkereszteltette a
kislányt a telepi templomban, utána pedig nagy ünnepséget
rendezett a Basic Sightban.
 68

A kicsiknek hála még több időt tölthettünk egymással. Mikor Lila

telefonált, mikor én, találkoztunk, együtt sétáltattuk a babákat, és
már nem magunkról beszélgettünk, csevegtünk, hanem róluk.
Legalábbis ez volt az érzésünk. Valójában a kettőnk kapcsolatának
megújult komplexitása, gazdagsága fejlődött ki az egymás gyerekei
iránti kölcsönös érdeklődésben és odafigyelésben. Minden apró
részletben összehasonlítottuk őket, mintha egyikük jólléte a
másikuk jóllétének a függvénye volna (és fordítva), ha pedig
veszélyeztetve láttuk a komfortérzetüket, gyorsan közbeléptünk, és
megakadályoztuk, hogy rosszul alakuljon valami. Az erkölcsileg
feddhetetlen rivalizálás jegyében mindent megosztottunk
egymással, ami csak hasznos lehet a kislányok egészsége és
fejlődése szempontjából, versengtünk, hogy ki talál jobb tápszert,
pelenkát, popsikrémet. Ha Lila szép ruhácskát talált Nunziának, akit
immár Tinának hívott, lerövidítve a Nunziatina becézést, Immának
is megvette ugyanazt a ruhát, és anyagi lehetőségeim szerint
viszonoztam a figyelmességét. Tinának olyan jól állt ez a pizsama,
hogy Immának is megvettem, Tinának olyan tökéletes ez a
babacipő, hogy Immának is vettem egy ilyet.
– Tudod, hogy a játék babám nevét adtad a lányodnak? –
kérdeztem egy szép napon.
– Milyen játék babádnak? – Megérintette a fejét, mintha fájdalom
hasított volna belé, és azt mondta: – Nahát! Tényleg. De nem volt
szándékos.
 – Szép baba volt, nagyon szerettem.
– A lányom sokkal szebb.
Teltek-múltak a hetek, a tavasz illata már ott volt a levegőben.
Egy reggel anyám állapota hirtelen rosszra fordult, és lett nagy
pánik. A klinika orvosai láthatóan nem voltak a helyzet magaslatán,
és felmerült még a testvéreimben is, hogy vissza kellene vinni a
kórházba. Beszéltem Ninóval, és megkérdeztem, hogy azok a
professzorok, akik az apósa ismerősei, és korábban kezelték
anyámat, nem tudnak-e közbenjárni, hogy anyám ne kórterembe
kerüljön, hanem kapjon egyágyas szobát. De Nino azt mondta, hogy
ellene van minden protekciókérelmezésnek, a közegészségügyben
ki-ki egyenlő szolgáltatásra jogosult, és levonta a tanulságot: ebben
az országban fel kell hagyni végre avval a gyakorlattal és
hiedelemmel, hogy még a kórházi ágy megszerzéséért is
szabadkőművesnek vagy Camorra-tagnak kell lenni. Természetesen
nem rám, hanem Marcellóra gondolt, de azért sikerült jól
megbántania. Mindazonáltal biztos vagyok benne, hogy végül is
hajlandó lett volna segíteni, csakhogy anyánk ellentmondást nem
tűrve tudtunkra adta, hogy inkább meghal, akár szörnyű fájdalmak
közepette is, kényelemben, mintsem visszamenjen egy kórházi
kórterembe, akár csak néhány órára is. És láss csodát (újabb
csodát), Marcello egy délelőtt megjelent a klinikán az egyik
szakorvossal, aki korábban anyánkat kezelte. A professzor urat
fölöttébb mogorvának láttuk annak idején a kórházban, most
viszont annál nyájasabb volt, gyakran jött, és illő tisztelettel fogadta
a magánklinika orvosainak hódolatát. Anyám jobban lett.
A helyzet azonban bonyolult maradt, sőt. Anyám összekaparta
minden erejét, és két, egymásnak ellent mondó, de a szemében
egyként fontos dolgot csinált. Lila pár nappal korábban talált
munkát Peppének és Gianninak az egyik ügyfele baianói cégében,
de a fiúk hallani sem akartak róla, ellentétben anyánkkal, aki
imájába foglalta a barátnőm nevét, és magához rendelte a fiait,
néhány perc erejéig a régi önmaga volt. A szeme villámokat szórt, és
rettenetes szózatban fenyegette meg az ellenszegülőket, hogy még a
túlvilágról is gyötörni fogja őket, ha nem fogadják el Lila kegyes
munkaajánlatát, megríkatta és kezes báránnyá szelídítette őket,
olyannyira, hogy azok végül megadták magukat. Mikor ez megvolt,
Marcellót óhajtotta látni, akinek a kezéből az imént ragadta ki a
fiait, és megeskette, hogy annak rendje és módja szerint feleségül
veszi Elisát, mielőtt ő örök álomra hajtja a fejét. Marcello
megnyugtatta, azt mondta, hogy kizárólag azért halasztották el az
esküvőt, mert a gyógyulására vártak, és most, hogy újra jól van,
egykettőre beszerzik a szükséges papírokat. Anyám arca felderült.
Egyforma hatalmat tulajdonított Lilának és Marcellónak. Ezt is, azt
is kihasználta, és örült, hogy elrendezte a gyerekei életét, hála a
telep – az ő szemében a világ – két legfontosabb emberének.
Nyugodt és derűs volt két napon át. Bevittem hozzá Dedét, akit
nagyon szeretett, és a karjába adtam Immát, hadd dédelgesse. Még
Elsa iránt is mutatott szeretetet, pedig hozzá sosem vonzódott.
Elnéztem: szürke, csupa ránc kis öregasszony, pedig nem százéves,
hanem hatvan. Életemben először éreztem meg az idő erejét;
ellenállhatatlan árja engem is sodor magával, sodor a negyvenéves
kor felé, és tovább, a halál felé: ha anyámmal megtörténhet,
gondoltam, akkor nincs menekvés, egyszer majd engem is utolér.
Imma két hónapos múlt, amikor egy délelőtt anyám elhaló
hangon azt mondta: megnyugodtam, Lenù, már csak egyedül érted
aggódom, de te te vagy, mindig a magad módján intézted a
dolgaidat, bízom benned. Elaludt, kómába esett. Még ellenállt
egypár napig, nem akart meghalni. Immával voltam a szobájában,
és egyfolytában hörgött, az agóniája már hozzátartozott a klinika
megszokott zajaihoz. Apám már nem bírta, éjszakára otthon
maradt, sírt. Elisa levitte Silviót az udvarra levegőzni, az öcséim a
közeli dohányzóhelyiségben szorongtak. Néztem a takaró alatt alig
domborodó törékeny testet. Alig valami maradt anyámból, pedig
egykor micsoda súllyal nehezedett rám: kavics a gilisztán, védi és
összenyomja. Fohászkodtam, hogy érjen véget a hörgés, most!, és
pontosan ez történt. Csönd lett a szobában. Vártam, nem volt erőm
felállni, megnézni. A csendet Imma cuppogása törte meg. Felálltam
a székről, odaléptem az ágyhoz. Mi ketten – én és az álmában is a
mellemet kereső, belőlem táplálkozó csecsemő –, mi ketten
hordoztuk tovább anyám életét a halottas szobában.
Aznap kivételesen, nem is tudom, miért, a húsz éve anyámtól
kapott ezüst karkötő volt rajtam. Rég nem vettem fel, inkább azokat
az elegánsabb ékszereket hordtam, amiket Adele ajánlott. De attól a
naptól fogva gyakran viseltem anyám karkötőjét.
 69

Nehezen fogadtam el anyám halálát. Nem volt könnyem, de sokáig

tartott a fájdalom, és talán mindmáig nem múlt el. Érzéketlen és
közönséges asszonynak láttam, féltem tőle, menekültem előle.
Közvetlenül a temetés után úgy éreztem magam, mint akit meglep a
zivatar, nézi, hol talál menedéket, de nincs menedék. Hetekig
magam előtt láttam, éjjel-nappal hallottam a hangját.
Képzeletemben páraként gomolygott körülöttem. Vágyódtam abba
az újfajta együttlétbe, amely a betegsége alatt alakult ki köztünk, és
visszavetítettem a kislány koromra, fiatalasszony koromra,
kellemes emlékeket híva elő a múltból. A bűntudatom tovább
éltette. Eltettem a fiókomba egy hajtűjét, zsebkendőjét, ollóját, de a
tárgyak nem elégítettek ki, még az ezüst karkötő sem jelentett sokat.
Talán azért nem említettem az orvosoknak, hogy fáj a csípőm; még
a terhesség alatt fájdult meg, és a szülés után sem múlt el a
fájdalom. Őrizgettem mint anyai örökséget a tulajdon testembe
átplántálva.
Sokáig elkísértek a hozzám intézett utolsó szavai is (te te vagy,
bízom benned). Meg volt győződve róla, hogy olyan anyagból vagyok
gyúrva és olyan erőt szívtam magamba, hogy mindennek ellenállok,
semmi le nem győz. E gondolat megfogant bennem, és segített.
Bizonyítani akartam anyámnak, hogy jól ítélt meg. Fegyelemre
kényszerítettem magam. Minden szabad percet arra használtam,
hogy olvassak, írjak. Ninóval ellentétben egyre kevésbé érdekelt a
napi politika, semmi izgalmat nem szereztek az öt kormánypárt
acsarkodásai, sem a konfliktusaik a kommunistákkal, viszont
továbbra is feszült figyelemmel kísértem, ahogy korrupcióban és
erőszakban vergődik az ország. Beleástam magam a feminizmus
irodalmába, és kihasználva, hogy második könyvemnek volt
valamicske sikere, írásokat küldtem újonnan alakult
folyóiratoknak, amelyek a nőolvasókat célozták meg. De be kellett
vallanom, hogy a legtöbb energiám arra ment el, hogy meggyőzzem
a milánói kiadómat: jól haladok az új regényemmel.
Két évvel korábban felvettem az előleg felét, ami tekintélyes
summa volt, de azóta vajmi keveset csináltam, még mindig nem volt
ötletem, hogy mi legyen a cselekmény. Az igazgató, aki kiutalta az
előleget, nem gyakorolt nyomást rám, de azért tapintatosan csak-
csak érdeklődött időnként, és ha szerzői önérzettel kitértem a
konkrét válasz elől, nem erősködött. De aztán történt egy
jelentéktelen, de kellemetlen dolog. Könnyed hangú cikk jelent meg
a Corriera della Serában a fiatal irodalomról: az első könyveknek
sikerük van, de elmarad a folytatás, írta az újságíró, és a felsoroltak
közt az én nevem is szerepelt. Néhány napra rá a kiadóigazgató
hivatalos volt egy fontos megbeszélésre Nápolyban, és találkozót
kért tőlem.
Aggasztóan komoly volt a hangja. Közel tizenöt éven át soha nem
éreztette a tekintélyét, a védelmemre kelt Adelével szemben, és
mindig kedves volt velem. Könnyedséget mímelve meghívtam
vacsorára a Tasso utcába, vállalva a stresszt és a fáradtságot,
mellesleg az is szerepet játszott, hogy Nino egy újabb
esszégyűjteményt szeretett volna kiadásra ajánlani.
Az igazgató udvarias volt és tartózkodó. Részvétét nyilvánította
anyám halála miatt, gratulált Immához, átadott Dedének és Elsának
egy-egy színes könyvecskét, aztán türelmesen várta, hogy végezzek
a konyhában és lefektessem a gyerekeket, hagyta, hogy Nino a
könyvtervével traktálja. A desszertnél tartottunk, amikor
előhozakodott jövetele valódi céljával, megkérdezte, számíthat-e rá,
hogy ősszel kihozzák a regényemet.
– Ősszel? – szökött arcomba a vér. – 1982 őszén?
– Igen, 1982 őszén.
– Talán igen, de kell még egy kis idő, hogy biztosra mondhassam.
– Most azonnal kell a válaszod.
– Még dolgozom rajta.
– Felolvasnál belőle egy részletet?
– Arra még nem vagyok felkészülve.
Csend. Ivott egy korty bort, csak utána szólalt meg:
– Eddig szerencséd volt, Elena. Különösen a második könyved
sikeres, van olvasótáborod. De az olvasót etetni kell. Ha éhen
hagyod, elveszíted, és elveszíted a lehetőséget, hogy további
könyveket publikálj.
Hát ez mélyütés volt. Biztosra vettem, hogy Adele addig-addig
intrikált, míg végül csak sikerült a hatása alá vonni ezt a művelt és
jóindulatú férfiút. Elképzeltem Pietro anyjának a szavait (ez egy
álnok déli, beférkőzik a bizalmadba, aztán hazudozik és elárul), és
utáltam magam, amiért a legjobb úton vagyok, hogy igazoljam, amit
állít rólam. Az igazgató, mielőtt a desszerthez nyúlt volna, néhány
kurta mondattal visszautasította Nino könyvtervét, azzal intézte el,
hogy a mostani idők nem kedveznek az értekező műfajoknak.
Nyomott lett a hangulat, nem volt mit mondanunk, és azzal ütöttem
el az időt, hogy Immáról beszéltem, mígnem a vendégem az órájára
nézett, és azt mormolta, hogy most már mennie kell. Akkor nem
bírtam tovább a feszültséget, és azt mondtam:
– Rendben van, idejében leadom a kéziratot, hogy ősszel
megjelenhessen.
 70

Ígéretem megnyugtatta az igazgatót. Még maradt egy óra hosszát,

beszélgettünk erről-arról, még Nino esélyeiről is kedvezőbben
nyilatkozott. Távozáskor megcsókolt, és a fülembe súgta: biztos
vagyok benne, hogy remek a regény, amit írsz.
Alighogy becsuktam mögötte az ajtót, kitört belőlem a keserűség:
Adele még mindig ármánykodik ellenem, benne vagyok a pácban.
Nino nem osztotta a véleményemet. Jókedve támadt a csekélyke
reménytől, hogy talán mégis megjelenhet a kötete. Különben pedig
nemrég részt vett Palermóban a szocialisták kongresszusán, és
találkozott Guidóval, egyébként Adelével is, és Airota professzor
biztosította róla, hogy tetszéssel olvasta némely újabb keletű
munkáját. Ennek volt tulajdonítható a békülékeny hang:
– Ne túlozz, és ne Airotáékat szidd! Te is láttad, nem? Megígérted,
hogy leadod a kéziratot, és rögtön ő is máshogy beszélt.
Veszekedtünk. Jó, megígértem, hogy írok egy könyvet, na de
hogyan? Az íráshoz koncentráció kell, és az, hogy folyamatosan
tudjon dolgozni az ember. Van fogalma Ninónak, hogy mi az én
életem már jó ideje? Soroltam összevissza: anyám halála, az állandó
törődés Elsával és Dedével, a háztartás gondjai, Imma születése, és
hogy az apja egy csöppet sem törődik a gyerekkel, hanem szaladgál
kongresszusról konferenciára, és engem jóformán sosem visz
magával, és legfőképp, hogy undorodom, igenis, Nino, undorodom a
gondolatától is, hogy osztoznom kell rajtad Eleonorával. Én,
kiabáltam, én hamarosan elválok Pietrótól, te viszont még csak
külön élni sem vagy hajlandó. Hogy dolgozzak a könyvön ennyi
gonddal a nyakamon, és úgy, hogy te semmit nem segítesz?
Fölösleges volt jelenetet rendeznem. Nino úgy reagált, ahogy
szokott. Fancsali képet vágott, és azt mormogta: te ezt nem érted,
nem is értheted, igazságtalan vagy; aztán megesküdött, hogy szeret,
nem tud élni nélkülem és Imma meg a nagylányaim nélkül.
Végezetül pedig felajánlotta, hogy fizet egy bejárónőt.
Már korábban is bátorított, hogy keressek segítséget, aki mos,
főz, takarít, bevásárol, vigyáz a gyerekekre, de féltem, hogy
haszonlesőnek látszanék, és rendre azt válaszoltam, hogy nem
akarom szükségtelenül megterhelni a pénztárcáját. Hajlamos
voltam rá, hogy ne azt nézzem, mi jó nekem, hanem azt, hogy mi
fog neki tetszeni. Továbbá nem akartam, hogy a kapcsolatunkat
olyan problémák terheljék, amilyenek már Pietróval is felmerültek.
Hanem ezúttal nagy ámulatára rávágtam: jó, rendben van, találj
nekem valakit, minél előbb, annál jobb!, és úgy éreztem, mintha
anyám beszélne belőlem, nem a betegségtől megtört hangján,
hanem a régin, a mindig kötekedésre kész, harcias hangon. Ki nem
szarja le, hogy pénzbe kerül? Itt most a jövőm a tét. A jövőm függ
attól, hogy össze tudok-e hozni néhány hónap alatt egy regényt. És
nem is akármilyen regényt, hanem egy nagyon jót. Senki, még Nino
sem akadályozhatja meg, hogy végezzem a munkám.
 71

Leltárt csináltam. A két könyvem, amely éveken át szerény, de

folyamatos jövedelmet biztosított, leginkább a fordítások révén,
mostanában már alig hoz valamit a konyhára. A még írni sem
kezdett könyvemért kapott előleg fogytán van. A cikkekért,
melyeken olykor késő éjszakáig dolgozom, keveset fizetnek, ha
ugyan fizetnek egyáltalán. Pietro küldi havi rendszerességgel a
gyerektartást, a pénzt Nino kiegészíti, és fizeti a lakbért és a rezsit,
és azt is el kell ismernem, hogy ruhákat is gyakran vesz nekünk,
nekem is, a lányoknak is. Amíg bele kellett szoknom a nápolyi
életbe, ezt én méltányosnak is találtam, már csak azért is, mert nem
csak a nehézségekkel kellett megküzdenem, fájdalmam is volt
éppen elég. Ez után az este után viszont hatalmába kerített az érzés,
hogy mielőbb a saját lábamra kell állnom. Rendszeresen írnom és
publikálnom kell, íróként megismertetni magam, gondoskodni a
megélhetésünkről. Nem az írói elhivatás erősödött meg bennem egy
csapásra, a jövőre gondoltam: csakugyan azt képzelem, hogy Nino
örökké gondoskodni fog a lányaimról és rólam?
Az idő tájt fogant meg bennem a gondolat, amely aztán a maga
természetes módján, fájdalmat sem okozva erősödött: ne nagyon
számítsak Ninóra. Nem csak arról volt szó, hogy továbbra is féltem,
hogy elhagy. Hanem arról, hogy hirtelen beszűkült a látóhatárom.
Nem tekintettem én a messze távolba; az tudatosult bennem, hogy
most és a közeljövőben Ninótól nem várhatok többet, mint amit
kapok, és nekem kell eldöntenem, hogy beérjem-e ennyivel.
 Szerettem őt változatlanul, hogyne, persze. Szerettem vékony
férfitestét, logikus gondolkozását. Csodáltam a teljesítményét, azt,
ahogy módszeresen összeszedi a tényeket, és a maga módján
csoportosítja és interpretálja őket. Ezt a képességét kezdték széles
körben is méltányolni. Megjelent például egy írása (alighanem az
nyerte el Guido tetszését is), egy esszé a gazdasági válságról, és
arról, hogy a nemzetközi tőke elmozdult az építőipar felől a
pénzügyi szolgáltatások és a magántelevíziók irányába. Hanem
valami kezdett idegesíteni Ninóban. Például amilyen örömmel
töltötte el, hogy az apósom visszafogadta a kegyeibe. Az is
rosszulesett, hogy olyan lenézően beszél Pietróról – fantáziátlan
professzorka, aki csak a nevének köszönheti a titulusát, és jellemző a
korlátoltságára, hogy a kommunista pártban ügyködik –, bezzeg az
igazi Airota professzort kritikátlanul magasztalta a hellenizmusról
írott alapvető munkáiért, és amiért a szocialista baloldal élharcosa.
Továbbá az is fájt, hogy újra felvette a kapcsolatot Adelével, és úgy
állítja be, mint a PR nagyasszonyát. Úgy láttam, hogy könnyen
átveszi a hírességeket övező áhítatot, és annál inkább hajlamos
leszólni, sőt akár megalázni is azokat, akik nem örvendenek
ismertségnek, még ha megérdemelnék is. Ez a tulajdonsága kikezdte
a képet, amelyet réges-régen kialakítottam róla, és amelyet ő is
akart adni magáról.
Volt más is. Változott a politikai klíma, a kulturális szemlélet,
más lett bizonyos dolgok olvasata. Leáldozott a radikális
szónoklatok ideje, azon kaptam magam, hogy most már azokkal
értenék egyet, akikkel annak idején olyan hevesen vitatkoztam
(igaz, nem kis részben pusztán a vita kedvéért). De Nino túlzásba
esett, ő immár nemcsak a felforgató kinyilatkozásokat tartotta
nevetségesnek, hanem a mégoly csekély morális megfontolást is, az
elvekre való hivatkozást nemkülönben. Gúnyolódott velem:
– Túl sok széplélek van forgalomban.
– Széplélek?
– Olyanok, akik minden apróságon megbotránkoznak, holott
mindenki tudja, hogy ha a pártok nem végzik a dolgukat, akkor
szabad a pálya, jönnek a fegyveres bandák meg a
szabadkőművesek.
– Hogy érted?
– Úgy értem, hogy minden párt szükségképpen
kegykereskedelmi szervezet, amelyik a konszenzust keresi, és az
eszmények csak kötelező díszletek.
– Akkor én széplélek vagyok.
– Naná, hogy az!
Egyre jobban zavartak a kiszámíthatatlan politikai nézetei. A
nálam szervezett vacsorákon a saját vendégeit is zavarba hozta,
hogy baloldali szempontból védelmezett jobboldali állásokat.
Előfordul, hogy a fasisztáknak van igazuk, mondta, meg kell
tanulnunk párbeszédet folytatni velük. Vagy: nem elég bírálni, ha
változtatni akarunk, be kell piszkítanunk a kezünket. Vagy: az
igazságszolgáltatást a kormányzási feladatok megkövetelte
szükségszerűség alá kell rendelni, különben a bírók a
demokráciának időzített bombái lesznek. Vagy: be kell fagyasztani a
béreket, a mozgó bérskála csődbe viszi Olaszországot. Ha valaki
ellentmondott neki, gúnyos mosollyal annyit válaszolt, hogy nem
érdemesít vitára szemellenzősöket, akik csak ósdi jelszavakat
szajkóznak.
Rosszkedvűen hallgattam, nehogy vitába keveredjenek vele.
Ficánkolt a kor zavaros közegében, az volt a meggyőződése, hogy
most dől el a sorsunk. Mindent tudott a pártok és a parlament belső
életéről, a tőkemozgásokról és a munka világáról. Én ellenben csak
azt olvastam szenvedélyesen, ami a fasiszta szervezkedésről meg a
Vörös Brigádok terrorcsoportjainak felszámolásáról szólt, ezenkívül
érdekelt a munkásosztály elhalásáról folytatott vita és az új
ellenzéki témák megjelenése. Következésképp inkább éreztem
magaménak a vendégeink véleményét, mint a Ninóét. Egyik este
összekapott a barátjával, aki az építészkaron tanított. Nekihevült,
szanaszét állt a haja, gyönyörű volt.
– Képtelenek vagytok különbséget tenni az előrelépés, a
hátralépés és a topogás között.
– Mi előrelépés? – kérdezte a barátja.
– Ha a szokásoktól eltérően nem kereszténydemokrata az egyik
parlamenti bizottság elnöke.
– És mi toporgás?
– Egy vasmunkásnagygyűlés.
– Hátralépés?
– Azon tanakodni, hogy kik tisztábbak, a szocialisták vagy a
kommunisták.
– Kezdesz cinikus lenni.
– Te meg mindig is seggfej voltál.
Nem, Nino már nem volt olyan meggyőző nekem, mint régen. A
szövegei, nem is tudom, egyszerre voltak provokatívak és
homályosak, mintha elvesztette volna a tisztánlátását amiatt, hogy
csak a mindennapi taktikázások és manőverek érdekelték, és
figyelmen kívül hagyta a szerintem és a barátai szerint szétrohadó
alapokat. Elég!, mondta, hagyjunk fel a hatalom elleni gyermeteg
utálatunkkal! Ott kell lennünk, ahol a dolgok történnek, a
pártokban, a bankokban, a televízióban. Hallgattam, és ha hozzám
intézte a szavait, lesütöttem a szemem. Nemcsak hogy untatott egy
kicsit, amit mond, azt is érzékeltem, hogy a lobbanékony természete
mellett milyen könnyen rosszra csábuló, ingatag a jelleme.
Egyszer hallottam, amint előadást tart Dedének, aki valami
zavaros feladatot kapott a tanárnőjétől, és közbeszóltam, nem
hagyhattam szó nélkül a túlzott pragmatizmusát:
– Dede! A népek szent joga, hogy adott esetben mindent
elküldjenek a jó fenébe.
– Az anyukád szereti a szép meséket – mondta behízelkedő
hangon Nino –, az a mestersége, hogy ilyeneket kitalál. De azt nem
jól tudja, hogyan működik a világ, amelyben élünk, ezért ha valami
nem tetszik neki, hopp, előveszi a varázsigét: elküldjük a jó fenébe.
De te csak mondd meg a tanárnődnek, hogy azt a világot kell
működtetni, ami van.
– Na és hogyan? – kérdeztem.
– A törvényekkel.
– De hiszen éppen azt mondtad, hogy féken kell tartani a bírókat.
Rázta a fejét, elégedetlen volt velem, pont, mint régen Pietro.
– Na menj, írd inkább a könyvedet – mondta –, nehogy aztán
panaszkodj nekünk, hogy miattunk nem tudtál dolgozni.
Azzal kiselőadást tartott Dedének a hatalmi ágak
szétválasztásáról, csendben végighallgattam, és minden szavával
egyetértettem.
 72

Ha otthon volt, Nino rendszeresen eljátszott egy kis jelenetet Dede

és Elsa közreműködésével. Betereltek a szobácskába, ahol az
íróasztalom volt, rám parancsoltak, hogy lássak munkához, és rám
csukták az ajtót, ha pedig kimerészkedtem, kórusban dorgáltak.
Nino szívesen elvolt a lányokkal. Dedével, akit nagyon okosnak,
de merevnek tartott, és Elsával is, aki szórakoztatta azzal, hogy a
kezessége mögött kajánság és hamisság rejtezik. Nem valósult meg
viszont, amit a legjobban szerettem volna: nem kötődött a kis
Immához. Eljátszadozott vele, és olykor-olykor jól szórakozott.
Például Dedével és Elsával hármasban körbeugatták a kisbabát, és
arra biztatták, hogy mondja: vau! Hallottam a dolgozószobából, ahol
hiába próbáltam két értelmes mondatot összehozni, hallottam, hogy
vadul csaholnak, és ha Imma véletlenül valami torokhangot
hallatott, Nino meg a lányok diadalmasan kiáltoztak, hogy: ez az!,
Kimondta! Bravó! Uuú! Ennyi telt tőle. Tulajdonképpen
játékszernek használta a kicsit, hogy szórakoztassa Dedét és Elsát.
Ha nagy ritkán, egyre ritkábban, velünk töltötte a vasárnapot, és
szép volt az idő, felvitte a lányokat a Villa Floridianához, és hagyta,
hogy a nagyok tologassák a babakocsit a park sétányain. Hazaérve
mind a négyen jókedvűek voltak, de néhány szóból kiderült, hogy
Dede és Elsa, magukra hagyva, anyukásat játszottak a kishúgukkal,
Nino pedig ezenközben az igazi vomerói anyukákkal tereferélt, akik
ott sétálgattak, levegőztek a gyerekeikkel.
Idővel megszoktam, hogy legyőzhetetlen hódítani vágyás feszíti,
úgy tekintettem, mint valami tikket. Pláne megszoktam, hogy első
látásra megtetszik a nőknek. De azért valami nem klappolt ezen a
téren. Szembetűnő volt, mennyi barátnője van, és hogy
valamennyiüket felvillanyozza a jelenléte. Jól ismertem ezt az
állapotot, nem lepett meg. A közelségétől valahogy fénybe került az
ember, láthatóvá vált saját maga számára, és ez jó érzéssel töltötte
el. Természetesnek tartottam hát, hogy mind a fiatal nők, mind az
érettebb korosztály képviselői azonnal megkedvelik, és bár nem
zártam ki, hogy szexuális vonzódás is belejátszik, azt gondoltam,
hogy nem ez a döntő tényező. A fülemben csengtek Lila réges-régen
kimondott szavai: szerintem neked se a barátod, és amennyire csak
tudtam, igyekeztem elhárítani, hogy felmerüljön a kérdés: a szeretői
ezek a nők? Mindazáltal nem az háborgatta a lelkemet, hogy netalán
megcsal, hanem valami más. Meggyőződésemmé vált, hogy Nino az
anyai ösztönt ébresztgeti a nőkben, és azt nézi, hogy ki-ki, a
lehetősége szerint, miben lehet hasznos számára.
A pályája Imma születése után is egyre magasabbra ívelt.
Valahányszor felbukkant, büszkén jelenthetett valami újabb sikert,
és miképpen a múltban a felesége családjának köszönhetően vett
lendületet a karrierje, azonképpen most is nők egyengették az útját.
Egy nő szerzett rovatot neki az Il Mattinóban, kéthetente jelentek
meg a publicisztikái. Egy nő közbenjárására hívták meg előadni egy
fontos ferrarai konferenciára. Egy nő révén lett egy torinói folyóirat
szerkesztőbizottsági tagja. Egy philadelphiai születésű nő (a nápolyi
NATO-bázison szolgáló tisztek egyikének felesége) nemrégiben
beajánlotta tanácsadónak egy amerikai alapítványba. A kegylista
hosszan folytatódott. És ugye én is segítettem, hogy kötete jelenjen
meg egy nagy milánói kiadónál. És csak az én kedvemért adják ki a
következőt is (már ha kiadják). Jól belegondolva már a gimnáziumi
tekintélyét is Galiani tanárnő építette.
Figyelni kezdtem, hogy a gyakorlatban miként jár el mint hódító.
Gyakran hívott meg különböző korú nőket vacsorára, voltak, akik a
férjükkel vagy társukkal jöttek, és voltak, akik egyedül. Nino
gondosan teret alakított ki körülöttük, a hímnemű egyedekről
jóformán tudomást sem véve a hölgyvendégeket helyezte a figyelem
középpontjába, egyikükre-másikukra különösen ráirányítva a fényt.
Sok estén voltam tanúja olyan beszélgetésnek, amelyet úgy
folytatott, mintha a többiek ott sem volnának, mintha a kiszemelt
nővel édes kettesben volna. Nem volt a szavaiban semmi
kétértelműség, semmi sejtetés, egyszerű kérdéseket tett fel:
– És aztán mi történt?
– Elköltöztem hazulról. Tizennyolc éves koromban jöttem el
Leccéből, és Nápolyban nem volt könnyű az életem.
– Hol laktál?
– Egy ócska albérletben, két lánnyal a Tribunali utcában. Nem
volt egy nyugodt zug, ahol tanulni lehetett volna.
– Férfiak?
– Milyen férfiak?
– Csak voltak, nem?
– Egyetlenegy volt, az itt jelen lévő, pechemre hozzá mentem
feleségül.
A hölgy tehát szóba hozta a férjét, mintegy bevonva a
társalgásba, de Nino rá se hederített, továbbra is kizárólag a
hitveshez beszélt azon a behízelgő, mély, meleg hangján. Őszinte
volt az érdeklődése a nők világa iránt. De – és ezt már jól tudtam –
semennyire sem hasonlított azokra a férfiakra, akik lemondtak a
nemükből fakadó előjogaikról, legalábbis azok egy részéről. És itt
nemcsak a viselkedésükben, érzéseikben, véleményalkotásukban
némiképp elnőiesedett vendégeinkre, egyetemi oktatókra,
építészekre, művészekre gondolok, hanem például Robertóra,
Carmen szolgálatkész férjére is, vagy Enzóra, aki habozás nélkül
Lilának áldozta volna minden idejét. Nino szenvedélyes
érdeklődése annak szólt, ahogy a nők keresik önmagukat. Nem volt
vacsora, amely úgy telt volna el, hogy ki ne nyilvánítsa: manapság a
gondolkozás alapfeltétele a nőkkel való együttgondolkozás. De
mindig hagyott teret magának, és kedve szerint voltak külön
programjai, csakis őkörülötte foroghatott a világ, és soha egy percet
sem áldozott a saját idejéből.
Egyszer kísérletet tettem rá, hogy szeretetteljes iróniával
lerántsam róla a leplet.
– Egy szavát se higgyétek! Eleinte segített tálalni, leszedni az
asztalt, mosogatni, de most már a zokniját is széthagyja.
– Nem is igaz – tiltakozott.
– De igen. Fel akarja szabadítani a nőt, de csak a másokét.
– A te szabadságod nem jár szükségképpen az én szabadságom
elvesztésével.
Hovatovább az ilyen tréfálkozó szóváltásokban is felfedeztem –
és nem volt kellemes tapasztalat –, hogy a Pietróval való
konfliktusaim ismétlődnek meg. Miért haragudtam annyira az
exférjemre, és miért hagyom futni Ninót? Ezt gondoltam
magamban: lehetséges volna, hogy minden párkapcsolatban
újratermelődnek ugyanazok az ellentétek, és bizonyos körülmények
közt a megoldások is hasonlóak? De aztán azt gondoltam, hogy nem,
nem kell túlozni. Ninóval azért ez sokkal jobb.
Csakugyan jobb volt? Egyre kevésbé hittem. Emlékeztem,
mennyire védett Pietróval szemben, amikor nálunk vendégeskedett,
és eszembe jutott, még most is jólesett, hogy írásra bátorított. Na és
most? Most, hogy sürgősen neki kellett volna feküdnöm a
munkának, most egyáltalán nem éreztem, hogy önbizalmat tudna
önteni belém. Változtak az idők. Ninónak tömérdek kötelezettsége
volt, és még ha akart volna, se tudott foglalkozni velem. Hogy
lekenyerezzen, az anyja közvetítésével nagy sietve beszerezte
bejárónőnek Silvanát, egy ötven év körüli, háromgyerekes,
terebélyes asszonyt, akinek mindig jókedve volt, szaporán tette a
dolgát, és a lányaimmal is megtalálta a hangot. Nino nagyvonalúan
átsiklott a bérezés kérdése fölött, és egy hét múltán megkérdezte:
na, megy a dolog? Minden rendben? Láthatóan úgy tekintette a
pluszkiadást, mint felmentést minden egyéb gondoskodás alól.
Figyelmesnek persze figyelmes volt, és rendszeresen kérdezgette:
írsz? Ennyi. Régen ez volt az egyik legfontosabb kérdés a
kapcsolatunkban, mostanra erre az egy szóra redukálódott: írsz? És
volt más is. Be kellett vallanom magamnak, hogy már nem
tartottam olyan nagyra, mint régen. Más szóval az az énem, amelyik
tudatában volt, hogy vajmi kevéssé számíthat Ninóra, egyre inkább
úrrá lett a régi énemen, amelyik hamvas ifjúságom idején és az
után is még jó ideig úgy nézett föl rá, mint az igazság dicsfénnyel
övezett letéteményesére. Elolvastattam vele pár sornyi kusza
jegyzetet, és ő lelkesedett: remek! Felvázoltam egy cselekményszálat
és egy-két szereplőt, és ő azonnal rávágta: bravó! Jól kitaláltad.
Ennyivel elintézte, és én nem hittem neki, annál is kevésbé, mivel
lelkesen nyilatkozott más nők munkájáról is. Vissza-visszatérő
kommentárja volt egy-egy társas vacsora után: unalmas egy pasas,
az asszony jobbat érdemelne. A barátnői – végtére ezért a barátai –
mind fantasztikusak voltak. De a női nem egészéről is alapvetően
kedvező volt a véleménye. Nino még a faragatlan postai
nőalkalmazottak udvariatlanságára is talált mentséget, és
védelmébe vette Dede és Elsa iskolájának sötét agyú pedagógusait
is. Egyszóval nem voltam egyedi példány, annyit értem, mint bárki
más (ha nő az illető). De ha nem vagyok egyedi példány a szemében,
akkor mit ér a véleménye, hogy merítsek erőt belőle a munkámhoz?
Egy este elkeserített, hogy a jelenlétemben dicséretekkel
halmozta el az egyik barátnőjét, egy biológusnőt, és kifakadtam:
– Szerinted olyan, hogy egy nő buta, olyan nem is létezik?
– Én nem ezt mondom. Én azt mondom, hogy általában jobbak
vagytok, mint mi, férfiak.
– Én jobb vagyok, mint te?
– Hát persze, és ezt régóta tudom.
– Jó, maradjunk ebben, de mondd csak: még soha életedben nem
találkoztál hülye kurvával?
– De igen.
– Ki az?
Tudtam, kit fog mondani, illetve csak reméltem, hogy Eleonorát.
Türelmesen kivártam, hogy válaszoljon. Komoly lett az arca.
– Nem mondhatom meg.
– Mondd csak!
– Ha megmondom, dühös leszel.
– Nem leszek dühös.
– Lina.
 73

Régen hittem, is, nem is a Lila iránti ellenséges érzületeiben, de

mostanra már erősen kételkedtem benne, annál is inkább, mivel
gyakorta egész másféle véleményről tett tanúbizonyságot, például
éppen egypár nappal korábban is. A Fiatnál zajló robotizációról írt,
de láttam, hogy nehezen boldogul (tulajdonképpen mi a
mikroprocesszor, mi a chip, hogy működik ez az egész?). Azt
tanácsoltam neki, hogy beszéljen Enzo Scannóval, ő ért hozzá.
Szórakozottan megkérdezte, hogy ki az az Enzo Scanno? Hát a Lina
élettársa, válaszoltam. Mire ő félmosollyal: akkor inkább Linával
beszélek, ő biztos még jobban ért hozzá. És mintha csak akkor jutna
eszébe, mogorván hozzáfűzte: Scanno! Az nem a gyümölcsárusnő
idióta fia volt?
Megdöbbentett a rosszindulatú kérdés. Enzo egy újító-fejlesztő
kis cég alapítója, ami bámulatos teljesítmény, ráadásul a telepen
működteti. Ninónak – tudósként – illett volna érdeklődést mutatnia
iránta, és értékelni, hogy ilyen sokra vitte. Ő viszont azzal, hogy
múlt időbe tette – „volt” –, lefokozta azzá az iskolás gyerekké, aki az
apja oldalán kordéval járta a telep utcáit, vagy anyjának segített a
bódéban, és nem volt ideje tanulni, alkalma kibontakoztatni a
tehetségét. A bosszús Nino minden érdemet megtagadott Enzótól, és
átruházta Lilára. Vagyis ha egy kicsit erőltetném, és jobban
elmélyednénk a kérdésben, kénytelen lenne elismerni, hogy Lila a
női intelligencia legragyogóbb példája, és meglehet, hogy ő, Nino,
éppenséggel Lila miatt emeli minden erőforrás közül a
legmagasabbra a nők értelmi képességét. És rájöttem, hogy a mi
szerelmünk szezonja valószínűleg a végéhez közeledik, ezzel
szemben az ischiai idők örökre ott ragyognak az elméjében. A férfi,
akiért elhagytam a férjemet, azért lett az, aki lett, mert Lila ilyenné
formálta.
 74

Ez járt a fejemben egy fagyos őszi nap reggelén, amikor iskolába

vittem Dedét és Elsát. Szórakozottan vezettem, s közben egyre
határozottabban alakot öltött a gondolat: a szerelmem a telepi fiú és
aztán a gimnazista iránt – az én érzelmem, amelyet egy saját
képzeletem alkotta lény iránt tápláltam még Ischia előtt – nem
ugyanaz a szenvedély, mint amelyik a milánói könyvesboltban
izzott fel, majd vetett lángot a firenzei lakásban. Mindig is
összefüggést láttam a két emóciótömb között, de azon a reggelen
arra jutottam, hogy nincs kapcsolat, a folyamatosság voltaképpen
csak az ész csele. A kettő közt ott volt a törés, Nino szerelme Lila
iránt, amelynek egyszer s mindenkorra ki kellett volna iktatni őt az
életemből, de amelyet én nem voltam hajlandó tudomásul venni.
Kihez kötöttem magam?, kit szeretek én még ma is?
Általában Silvana kísérte iskolába a lányokat. Én pedig Immával
foglalatoskodtam, és Nino még aludt. Aznap azonban úgy
szerveztem a dolgokat, hogy egész délelőtt távol lehessek: a
Biblioteca Nazionaléba készültem, Roberto Bracco egyik régi
kötetében szerettem volna megkeresni A nők világában című
tanulmányt. De egyelőre lépésben haladtam a reggeli
csúcsforgalomban, és a nemrég támadt elméletemen rágódtam.
Vezettem, és válaszolgattam a lányok kérdéseire, de egyre a két
Nino víziója lebegett előttem; az egyik hozzám tartozik, a másik
idegen. Miután kitettem Dedét és utána Elsát (máshol volt az alsósok
és a felsősök bejárata), és búcsúzóul még elláttam őket mindenféle
jó tanáccsal, teljes figyelmemet a képpé szilárdult gondolatnak
szenteltem, és ahogy akkoriban gyakran megesett, a megírandó
regény kiindulópontját láttam benne. Lefelé ereszkedve a tenger
felé meg is fogalmaztam magamban: a nő feleségül megy egy
férfihoz, akibe gyerekkora óta szerelmes, de a nászéjszakán
rádöbben, hogy csak a férfi testének egy része az övé, a másik
részben ott lakozik egy kislány kori barátnője a maga fizikai
valójában. Aztán egy szempillantás alatt elpukkant a
gondolatbuborék, mert megszólalt az anyai vészcsengő:
elfelejtettem pelenkát venni Immának!
Gyakran előfordult, hogy egy-egy gyakorlati teendő térített
magamhoz, akár egy csattanós pofon, és tette jelentéktelenné, hogy
azt ne mondjam, nevetségessé a szellemem röpke futamait. Hiába
írtam fel egy cetlire, hogy mit kell vásárolnom, annyi mindennel
kellett törődnöm, hogy a végén a listát is otthon felejtettem.
Sóhajtottam, hiába, na, nem bírom rendesem megszervezni az
életemet. Ninónak fontos találkozója van, talán már el is ment
hazulról, de különben mindegy is, úgyse lehet számítani rá. Nem
küldhettem Silvanát a gyógyszertárba, mert akkor magára kellett
volna hagynia a kicsit. Ha nincs pelenka, Immát értelemszerűen
nem lehet tisztába tenni, márpedig napok óta ki van pirosodva a
bőre. Visszamentem a Tasso utcába. Elszaladtam a patikába, vettem
pelenkát, rohantam haza. Már a lépcsőházból hallani véltem Imma
ordítását, nyitottam az ajtót, de odabent csend honolt.
A kislányka pelenkátlanul üldögélt a járókában a nappaliban, és
a babájával játszott. Elosontam, hogy ne lásson meg, és ne követelje,
hogy azonnal vegyem föl. Oda akartam adni a csomag pelenkát
Silvanának, és irány a könyvtár. Neszt hallottam a nagyobbik
fürdőszobából (a kisebbiket jobbára Nino használta, a nagyot én
meg a lányok); gondoltam, Silvana ott takarít. Az ajtó résnyire
nyitva volt, kitártam. Először Silvana előrehajló fejét pillantottam
meg a tükörben, középen elválasztott, ősz szálakkal csíkozott fekete
haját. Aztán Ninót is megláttam, a szeme csukva, a szája kitátva. És
a két alak tükörképe eggyé vált. Nino egy szál atlétatrikóban,
hosszú, vékony lába terpeszben. Silvana előredőlve a
mosdókagylóba kapaszkodik, nagy bugyogója a térdénél, fekete
kombinéja felhajtva. Nino egyik kezével az asszony pináját
simogatja, alkarjával felfogva a súlyos hasat, a másik kezével a
melltartó és a kombiné alól kibuggyanó hatalmas mellet
markolássza, és mindeközben lapos hasa ütemesen nekiütődik a nő
nagyon fehér, löttyös fenekének.
Ahogy becsaptam magam mögött a fürdőszobaajtót, még
elkaptam Nino odavillanó tekintetét, és ahogy Silvana rémülten
felegyenesedik és rám néz. Futottam, kivettem Immát a járókából.
Nino utánam kiáltott: várj, Elena, várj!, de én már kint voltam, nem
mentem a lifthez, rohantam le a lépcsőn a babával a karomban.
 75

Bemenekültem a kocsiba, elfordítottam a slusszkulcsot, és Immával

az ölemben elindultam. A kicsi szemlátomást meg volt elégedve,
próbálta benyomni a dudát, ahogy Elsa mutatta neki, és közben a
maga érthetetlen nyelvén magyarázott és örömkiáltásokat hallatott,
amiért testközelben lehet velem. Céltalanul mentem, amerre
mentem, illetve az volt az egyetlen célom, hogy minél messzebb
kerüljek a lakástól. A Sant’Elmo-erőd előtt kötöttem ki, leparkoltam,
kikapcsoltam a motort. Nem volt könnyem és nem éreztem
fájdalmat, csak jeges borzadályt.
Képtelen voltam elhinni. Lehetséges volna, hogy ez a Nino, akit
rajtakaptam, amint hátulról egy nőbe hatol – Silvanába, a
bejárónőmbe, aki takarít, főz, bevásárol, a lányaimra vigyáz, akit
már alaposan megpróbált az élet, lompos és kövér, ezer mérföldnyi
távolságra van az elegáns és művelt hölgyektől, akik hozzám járnak
vacsorára –, lehetséges volna, hogy ez a Nino ugyanaz a személy,
akibe kamaszkoromban beleszerettem? Amíg vaktában mentem,
amerre a kocsi vitt – csak a tudatom peremén észlelve, hogy Imma
ott ül félmeztelenül az ölemben, sikertelenül nyomogatja a dudát,
de azért vidáman szólongat –, hiába próbáltam, nem sikerült stabil
identitást adnom ennek az embernek. Úgy éreztem, hogy a
fürdőszobában a maga pőre valóságában láttam meg egy ismeretlen
lényt, aki eladdig a harmadik lányom apjának testében rejtezett. Az
idegen Nino vonásait viselte, mégsem ő volt. Ama bizonyos másik
volna, aki Ischia után született? Jó, de azon belül is melyik másik?
Amelyik teherbe ejtette Silviát? Mariarosa szeretője? Eleonora férje,
aki hűtlen a feleségéhez, mégsem tud elszakadni tőle? A férj, aki azt
mondta nekem, nekem, a férjes asszonynak, hogy szeret, és egyedül
engem akar?
Tekervényes, hosszú út után, hogy kikecmeregjek az undor
állapotából, Nápolyba jutottam, a Vomero negyedbe, és
megpróbáltam közel jutni a telep és a gimnázium Ninójához, ahhoz
a Ninóhoz, aki csupa gyöngédség, maga a szerelem. És csak ott,
megállva a Sant’Elmo falai előtt, jelent meg előttem a kép, ahogy
Nino kinyitja a szemét, meglát engem a tükörben, ahogy ott állok
megdermedve a küszöbön. Onnantól fogva minden
megvilágosodott. Nem, nincs különbség a Lila utáni férfi és a Lila
előtti fiú közt. Egyetlen Nino van, az ült az arcán, amikor Silvanába
hatolt. Ilyen volt az arca az apjának, Donatónak is, nem is amikor
elvette a szüzességemet a Maronti strandon, hanem amikor Nella
konyhájában a combom közé nyúlt a takaró alatt.
Nem idegen, ismeretlen, hanem undorító. Nino az, aki sosem
szeretett volna lenni, és aki mindig is volt. Ahogy ütemesen döfölte
Silvanát, és gondja volt rá, hogy a nőnek is élvezetet szerezzen,
azzal nem hazudott. Amiképpen nekem sem hazudott, ha fájdalmat
okozván elszomorodott, a bocsánatomért esedezett, és esküdözött,
hogy szeret. Ő ilyen. De nem vigasztalt a gondolat. Ellenkezőleg,
éreztem, hogy a borzadásom nemhogy csillapodott volna, szilárd
alapot talált a megállapításban. És akkor langyos folyadék csorgott a
térdemen. Összerázkódtam: Immán nincs pelenka, lepisilt.
 76

Eszembe se jutott, hogy hazamenjek, bár hideg volt, és félő, hogy

Imma megbetegszik. Bebugyoláltam a kabátomba, mintha ez csak
valami új játék volna, vettem egy csomag pelenkát, és ráadtam
egyet, de csak miután törlőkendőkkel jól letisztogattam a testét.
Döntenem kellett. Dede és Elsa hamarosan kijön az iskolából,
rosszkedvűek lesznek és éhesek, és Immának is ennie kell. Átázott
farmerben, kabát nélkül, pattanásig feszültek az idegeim,
reszkettem a hidegtől. Kerestem egy telefonfülkét, felhívtam Lilát.
– Ebédelhetek nálad a gyerekekkel?
– Persze!
– Enzót nem zavarjuk?
– Enzo örülni fog, tudhatod. – Hallottam a háttérben Tina vidám
hangocskáját, és hogy Lila rászól: – Csönd legyen! – Aztán olyan
tapintattal, ami igazán nem rá vallott, megkérdezte: – Baj van?
– Igen.
– Mi történt?
– Amit előre megmondtál.
– Összevesztél Ninóval?
– Majd elmondom, most mennem kell.
Korán értem az iskolához. Immát most már hidegen hagyta a
kormány meg a duda, és irántam is érdeklődését vesztette,
türelmetlenül fészkelődött és kiabált. Nem hagytam, hogy lerúgja
magáról a kabátomat, hanem magamhoz szorítva elmentem vele
kekszet venni. Azt hittem, megfontoltan cselekszem – nyugodt
voltam belül; nem düh dolgozott bennem, hanem undor, olyasféle
viszolygás, amilyet két párosodó gyík láttára is éreztem volna –, de
nem kerülte el a figyelmemet, hogy a járókelők furcsálkodva és
aggodalommal néznek rám, ahogy nedvességfoltos nadrágban futok
az utcán, és majdhogynem kiabálok a kabátomba tekert
kislánykával, aki sírva tiltakozik, és rugdalózva próbál szabadulni.
Imma az első keksztől megnyugodott, én viszont pont hogy egyre
nyugtalanabb lettem. Nino bizonyára lemondta a tárgyalását, most
mindenhol engem keres, és könnyen lehet, hogy az iskola előtt meg
is talál. Mivel Elsa volt korábban várható, mint Dede, aki már
második éve felsős volt, úgy lestem az utcasarokról az elemi
bejáratát, hogy én rejtve maradjak. Vacogott a fogam, annyira
fáztam, Imma nyálas morzsákkal maszatolta a kabátomat. Éberen
kémleltem a környéket, de Ninónak nyoma sem volt. A felsősök
bejáratánál sem mutatkozott, és Dede hamarosan jött is kifelé a
lökdösődő, nápolyiul hangoskodó gyerekek gyülekezetében.
A lányok engem alig méltattak figyelemre, annál inkább
felvillanyozta őket az újdonság: Imma is ott van velem.
– Miért van a kabátodba csomagolva? – kérdezte Dede.
– Hogy ne fázzon.
– Láttad, hogy mindent összemorzsázott?
– Nem vészes.
– Egyszer én véletlenül bepiszkítottam, és te megpofoztál –
méltatlankodott Elsa.
– Nem igaz.
– De igaz.
Dede faggatni kezdett:
– Miért van csak kis ing és pelenka rajta?
– Jól van így.
 – Történt valami?
– Nem. Ma Lina néninél ebédelünk.
Szokás szerint lelkesen fogadták a hírt, beszálltak a kocsiba, és
miközben a kishúguk boldogan gagyogott, amiért az érdeklődés
középpontjába került, ők összevesztek, hogy melyikük veheti az
ölébe. Rájuk parancsoltam, hogy üljenek egymás mellé, és tartsák
közösen az ölükben, és semmi esetre se ráncigálják; nem gumibaba,
hé! Elsának nem tetszett a megoldás, és mondott egy trágár szót
Dedére. Megpróbáltam pofon ütni, aztán rámeresztettem a szemem
a visszapillantó tükörben, és egyre azt hajtogattam: mit mondtál?!
Halljam! Mit mondtál?! Ennek utána valahányszor Imma nyújtotta
a kezét, hogy játsszon vele, Elsa ellökte magától, és olyan hangon,
amitől nekem vitustáncot jártak az idegeim, ráripakodott a kicsire:
hagyjá’ békét, Imma, hagyjá’ békét, koszos vagy. És nekem is
előreszólt: mondd meg neki, hogy hagyjon békét! Nem bírtam
tovább, akkorát ordítottam, hogy mindhárman megrémültek.
Görcsbe rándulva haladtunk át a városon, és a teljes némaságban
csak Dede és Elsa pusmogása hallatszott, azon tanakodtak, hogy
vajon már megint felkavarja-e majd az életünket valami
jóvátehetetlen dolog.
A tanácskozásuk is elviselhetetlen volt nekem. Egyáltalán,
minden elviselhetetlen volt: hogy még kicsik, a saját anyaszerepem,
Imma gagyogása. Továbbá a kislányaim autóbeli jelenléte nem fért
össze a közösülés még mindig előttem lebegő képeivel, az orromban
éreztem a párzás szagát, és ahogy gyűlt bennem a harag, úgy
tolultak fel a nápolyi nyelv legközönségesebb szavai. Nino
megbaszta a bejárónőt, aztán elment a hivatalos találkozójára, szart
rá, hogy mi van velem és a tulajdon lányával. Micsoda egy szarházi!
Én meg hibát hibára halmoztam. Olyan, amilyen az apja volt? Nem,
ez nem ilyen egyszerű. Nino sokkal okosabb, és rendkívül művelt.
Az ő hajlamossága, hogy mindenre ráhajtson, ami mozog,
mindenkit megkúrjon, akit lehet, nem ugyanabból a késztetésből
fakad, mint a fasisztoid és jellegzetesen délolasz, naiv és durva
férfiasságkép hagyománykövetése. Amit velem művelt és művel
folyamatosan, az bizony átmegy egy kifinomult elme szűrőjén. Ő,
aki bonyolult fogalmakkal dolgozik, tudván tudja, hogy olyan súlyos
sebet ejt rajtam, hogy avval pusztít. És mégis megteszi. Mert így
gondolkozik: nem fogok lemondani az élvezetről, csak hogy ki ne
basszak egy hülye picsával! Igen, pont ez van a fejében. Én meg
azért veszem zokon, amit csinál, mert egy fafej vagyok. Fafej, fafej
(ez az avítt szó akkoriban még használatos volt a köreinkben)! A
refrént is hallani véltem, amivel elegánsan felmenti magát: nincs
mit tenni, a test erőtlen, és én minden létező könyvet elolvastam. A
haragom széles rést nyitott az undoromon. Rákiabáltam Immára –
igen, Immára! –, hogy hallgasson végre el. Mire megérkeztünk, úgy
gyűlöltem Ninót, ahogy még soha senkit nem gyűlöltem.
 77

Lila várt bennünket. Tudta, hogy Dede és Elsa imádja a

paradicsomos orecchiettét, és a lányok kitörő örömmel fogadták,
hogy azt főzött. Miután bejelentette, hogy mi lesz az ebéd, kivette
Immát a karomból, és úgy törődött vele, mintha a saját lánya volna,
mintha Tina egyszeriben megkettőződött volna. Tisztába tette,
megmosdatta, egyforma ruhába öltöztette őket, az anyai szeretet
megannyi látványos jelével halmozta el mindkettőjüket. Azután,
látva, hogy a kislánykák örülnek, hogy újra találkoznak, lerakta
őket egy kopott szőnyegre, hadd játsszanak és társalogjanak a
maguk külön nyelvén. Néztem őket, összehasonlítottam Enzo és Lila
gyerekét a Ninóval közös gyerekemmel. Hogy mennyire
különbözők! Tinát szebbnek és sugárzóbbnak láttam; hát igen, ő egy
stabil kapcsolat édes gyümölcse.
Megjött Enzo a munkából, keveset beszélt, de szívélyes volt, mint
mindig. Az asztalnál sem ő, sem Lila nem kérdezte meg, hogy miért
nem nyúlok az ételhez. Dede tette szóvá, magyarázatképpen, és
hogy oszlassa a rossz hangulatot. Azt mondta: a mamám sose eszik
sokat, hogy meg ne hízzon, és én követem a példáját. Ráripakodtam:
te csak edd meg a tésztát, semmi ne maradjon a tányéron! Enzo,
hogy elhárítsa a villámokat, vicces versenyre hívta a lányokat; az
nyer, aki először végez. Utána türelmesen válaszolgatott Dede
Rinóra vonatkozó kérdésözönére (a lányom remélte, hogy találkozik
vele), a fiú már dolgozik, és nincs ebédszünete, délben nem jár
haza. Az ebéd végeztével beinvitálta a két nővért Gennaro
szobájába azzal az ürüggyel, hogy megmutatja nekik az összes
titkokat. Néhány perc múlva már harsogott odabent a zene, és
remekül elvoltak hármasban.
Kettesben maradva Lilával mindent elmondtam, fájdalmamat
gúnnyal keverve. Végighallgatott, egyszer sem szólt közbe. Ahogy
szavakba öntöttem a történetet, egyre nevetségesebbnek láttam az
ösztövér Nino és a kövér asszony szexjelenetét. Végül nyelvjárásban
azt találtam mondani: felébredt, kiment hugyozni, de ott találta
Silvanát, hát felhajtotta a kombinéját, és megküldte a nőt.
Elröhögtem magam, Lila pedig rosszallóan meredt rám. Ez az ő
modora, hozzám nem illik. Nyugodj meg!, mondta, és hogy Imma
sírni kezdett a szomszéd szobában, mentünk megnézni, mi a baj.
Az én szőke kislánykám torkaszakadtából, nekivörösödve
bömbölt, és amint meglátott, nyújtotta a karját, hogy vegyem föl. A
fekete hajú Tina sápadt arcocskáján értetlenség tükröződött, és az
anyját meglátva, ő nem mozdult feléje, hanem megszólította, mint
aki magyarázatot vár, tisztán kimondva: mama! Lila mindkét
gyereket a karjába vette, egyiket a jobba, másikat a balba, és az én
kislányomnak lecsókolta a könnyeit, kedves szavakkal nyugtatgatta.
Ámultam. Tina kimondta, hogy mama, mindkét szótagot tisztán
ejtve, és Imma még semmit sem mond, pedig majdnem egy
hónappal korábban született. Elszomorodtam. Hamarosan véget ér
az 1981-es év. Kirúgom Silvanát. Nem tudom, mit írjak, futnak a
hónapok, nem fogom leadni a kéziratot, elvesztem az arcom,
megszűnök író lenni. Nincs jövőm, a Pietrótól érkező pénz lesz az
egyetlen jövedelmem, ott állok majd a három lánnyal, Nino nélkül.
Ninót elvesztettem, Ninóval vége. Ismét jelt adott magáról a Ninót
szerető énem, de nem az a Nino jelent meg előttem, aki Firenzében,
hanem inkább akit gyerekként szerettem, az, akit az iskolából
kijövet láttam. Próbáltam valami ürügyet találni, hogy a
megaláztatásom ellenére megbocsáthassak neki; nem, nem vagyok
képes elüldözni őt az életemből. Most vajon hol van? Lehetséges
volna, hogy nem is keresett? Megjelent előttem a kép, ahogy Enzo
azonnal a lányokkal kezd törődni, és hogy Lila, feledve minden
egyéb teendőt, nekem szenteli az idejét, figyelmesen végighallgat,
hagyja, hogy kibeszéljem magam. Rájöttem, hogy ők már mindent
tudtak, mielőtt a telepre értem volna.
– Nino telefonált? – kérdeztem.
– Igen.
– És mit mondott?
– Azt, hogy butaságot csinált, legyek melletted, és értessem meg
veled, hogy manapság ez nem nagy ügy, ilyen az élet, satöbbi,
satöbbi.
– És te?
– Lecsaptam a telefont.
– Engem is fog hívni?
– Gondolhatod.
Kutyául éreztem magam.
– Lila, én nem bírok nélküle élni. Olyan gyorsan történt ez az
egész. Elhagytam a férjem, ideköltöztem a lányokkal, született egy
harmadik lányom. Miért?
– Mert tévedtél.
Rosszulesett a válasza, egy régi sérelmem visszhangzott benne.
Akkor is, most is azt vágta a képembe, hogy tévedtem, noha ő
megpróbált észhez téríteni. Más szóval szántszándékkal
megtévesztettem magam, következésképp ő is tévedett, merthogy
nem vagyok intelligens nő, egy buta nő vagyok.
– Beszélnem kell vele – mondtam –, a szemébe akarok nézni.
 – Jó, de hagyd nálam a lányokat!
– Hogy boldogulsz egymagad négy gyerekkel?
– Nem néggyel, hanem öttel, mert itt van nekem Gennaro is, és ő
a legfárasztóbb az összes közül.
– Na látod! Viszem a lányaimat.
– Arról szó sem lehet.
Beláttam, hogy kell a segítsége.
– Rendben van, holnapig rád hagyom őket, muszáj tisztáznom a
helyzetet.
– Hogyan kívánod tisztázni?
– Nem tudom.
– Folytatod Ninóval?
Éreztem a neheztelését, és majdnem kiabálva mondtam:
– Mi mást tehetnék?
– Egyetlen dolgot tehetsz: hagyd el!
Igen, szerinte ez a jó megoldás, mindig is ezt akarta, és nem is
titkolta.
– Még meggondolom – mondtam.
– Nem, nem fogod meggondolni. Te már eldöntötted magadban,
hogy úgy folytatod, mintha mi sem történt volna.
Nem mondtam rá semmit, de ő nem hagyta annyiban; ne tegyem
tönkre magam, nekem más utat szánt a sors, de ha így folytatom,
elveszítem magam. Egyre keményebben beszélt, és ráébredtem,
hogy kikívánkozik belőle az, amit réges-régóta makacsul elhallgat
előttem. Megijedtem. Pedig hányszor, de hányszor szerettem volna,
hogy megossza velem, amit tud! És ma vajon nem azért is jöttem
hozzá, hogy végre kitálaljon nekem?
– Ha van valami mondanivalód számomra, ki vele!
Akkor rászánta magát. Kereste a tekintetemet, de én lesütöttem a
szemem. Elárulta, hogy Nino sokszor megkereste. Kérte, hogy újra
álljanak össze, és ez nemcsak az előtt történt, hogy velem élt volna,
hanem azóta is. Amikor például együtt vitték kórházba anyámat,
nagyon erősködött. Anyámat vizsgálták az orvosok, ők meg ültek a
váróban, és Nino megesküdött, hogy csak azért van velem, hogy az
ő közelében érezhesse magát.
– Nézz rám! – mondta halkan. – Tudom, hogy aljas vagyok, hogy
elmondom ezeket a dolgokat, de ő aljasabb nálam. A felületességnél
nincs nagyobb aljasság.
 78

Úgy mentem vissza a Tasso utcába, hogy eltökéltem: minden

kapcsolatot megszakítok Ninóval. A lakás ki volt takarítva, minden a
helyén, leültem az erkélyre nyíló franciaablakhoz. Az itteni életnek
vége, nincs miért Nápolyban maradnom.
Szorongva vártam, hogy életjelet adjon magáról. Múltak az órák,
elaludtam, már sötét volt, mikor felriadtam. Csörgött a telefon.
Ugrottam, hogy felvegyem, biztos voltam benne, hogy Nino hív,
de nem ő volt, hanem Antonio. Egy közeli kávézóból telefonált, és
megkérdezte, hogy le tudnék-e menni hozzá. Gyere föl!, mondtam.
Habozott, de végül elfogadta a meghívást. Egy pillanatra sem volt
kétségem felőle, hogy Lila küldte hozzám, és Antonio nem is
tagadta.
– Nem szeretné, hogy butaságot csinálj – mondta, keresve az
olasz szavakat.
– És te meg tudsz akadályozni benne?
– Igen.
– Hogyan?
Köszönte, nem kért kávét, letelepedett a nappaliban, és olyan
ember módjára, akinek megszokott dolog részletes jelentést tenni a
megfigyelt célszemélyről, sorolta Nino szeretőit, név, keresztnév,
foglalkozás, családi állapot. A listán voltak számomra ismeretlen
nevek, régi kapcsolatok. De szerepeltek olyan nők is, akiket Nino
elhozott vacsorára, jól emlékeztem, milyen kedvesek voltak a
kislányokkal és milyen rokonszenvvel viseltettek irántam.
Mirellával, aki Dedére és Elsára vigyázott, utóbb pedig Immára is,
három éve kezdődött a viszonya. A Lilával közös nőgyógyászunkkal
még régebb óta. Antonio jó néhány teremtést (így nevezte őket)
felsorolt, akivel Nino ugyanazt a szcenáriót követte: intenzív
együttlét, ritkuló találkozások, de a kapcsolat soha nem szakad meg
véglegesen. Ragaszkodó természet, ironizált Antonio, hol ehhez
megy, hol a másikhoz, hol a harmadikhoz, de egyiket sem hagyja el.
– Lina tudja?
– Tudja.
– Mióta?
– Nem régóta.
– Miért nem szóltatok azonnal?
– Én szólni akartam.
– És Lina?
– Azt mondta, várjak vele.
– És te engedelmeskedtél. Hagytátok, hogy olyan nőket
vacsoráztassak, akikkel előző nap vagy másnap összefeküdt. Az
asztal alatt összedugták a lábukat, a térdüket, vagy amijüket éppen
összedughatták. Egy olyan lányra bíztam a gyerekeimet, akit Nino
azonnal megkúrt, mihelyt hátat fordítottam neki.
Antonio megvonta a vállát, összefűzte a karját a melle előtt,
aztán a combjára eresztette a kezét.
– Ha utasítást kapok, én teljesítem – mondta nápolyiul. De nem
volt egészen elégedett a válaszával, és módosított rajta: – Általában
teljesítem pénzért, máskor tiszteletből, és van, hogy csak úgy,
magam miatt. Ha nem a megfelelő időben jön rá valaki, hogy
megcsalják, akkor nem ér semmit az egész, például a szerelmes, az
mindent megbocsát. Hogy az árulásnak meglegyen a súlya, ahhoz
előbb ki kell szeretni az illetőből egy kicsikét.
 És ebben a tónusban taglalta tovább a megcsalatás fájdalmas
témáját, különös tekintettel az áldozatok vakságára. Példa gyanánt
felhozta azt az esetet, amikor évekkel korábban a Solarák
megbízásából Lina és Nino után kémkedett. Akkor éppenséggel nem
azt csináltam, amit parancsoltak, mondta büszkén. Nem volt szíve
kiszolgáltatni Lilát Michelének, és Enzót hívta segítségül, hogy
kikecmeregjen a csávából. Felelevenítette, hogy jó alaposan
elnáspángolta Ninót. Főleg azért adtam a pofájának, mondta, mert
te őbelé voltál szerelmes, és nem belém, meg azért is, mert ha az a
faszfej visszament volna Linához, az biztos megmarad mellette, és
még jobban tönkreteszi magát. Látod, vonta le a végkövetkeztetést,
abban az ügyben is időpazarlás lett volna vitatkozni, Lina úgyse
hallgatott volna rám, mert a szerelem, az nemcsak vak, hanem még
süket is.
Eltátottam a szám.
– Azóta se árultad el Linának, hogy Nino aznap este hozzá
indult?
– Úgy van.
– Meg kellett volna mondanod neki.
– Ugyan miért? Ha egy hang azt mondja a fejemben, hogy az lesz
a legjobb, ha ezt vagy ezt csinálod, én hallgatok arra a hangra, és
kész. Ha az ember megmásítja, amit elhatározott, abból csak bajok
lesznek.
Lám, milyen bölcs lett Antonio. És tőle kellett megtudnom, hogy
Nino és Lila viszonya egy kicsit tovább tartott volna, ha Antonio
meg nem szakítja azzal, hogy ellátja Nino baját. Hogy a szerelmük
egész életre szóló szerelem is lehetett volna, és most akár egészen
másmilyen is lehetne a személyiségük, mint amilyen, ezt nem
pusztán valószínűtlennek tartottam, hanem elviselhetetlen is volt a
gondolat. Nagyot sóhajtottam, és az nem a megkönnyebbülés sóhaja
volt. Antonio ment a saját feje után annak idején, és megmentette
Lilát, Lila pedig most azért küldte, hogy mentsen meg engem.
Antonio szeme közé néztem, és megjegyeztem, hogy ő a nők hivatott
gyámola. Kár, hogy nem lépett közbe Firenzében is, gondoltam
magamban, Firenzében, amikor nem tudtam, mitévő legyek, jó lett
volna, ha ő dönt helyettem, és ugyanúgy a csontos öklével intézi a
dolgot, mint amikor Lila helyett határozott és cselekedett.
– És most mire kaptál parancsot?
– Lila, amikor ideküldött, megparancsolta, hogy ne verjem be
annak a mocsoknak a pofáját. De egyszer már megtettem, és újra
szívesen megtenném.
– Ezek szerint nem lehet megbízni benned.
– Lehet is, nem is.
– Hogy értve?
– Ez egy bonyolult helyzet, Lenù, jobb, ha kimaradsz belőle. De
csak egy szavadba kerül, és a Sarratore gyerek azt is megbánja,
hogy a világra jött.
Nem tudtam megállni, muszáj volt nevetnem a komoly és merev
stílusán. Úgy beszélt, ahogy azt gyerekkorában megtanulta, ahogy
egy kemény férfiembernek beszélni illik, holott annak idején pont
hogy félénk és szorongós fiú volt. Nagy utat tett meg, mire eljutott
idáig. De most már a saját stílusa volt ez, más hangon nem is tudott
volna beszélni. Csak annyi volt a különbség, hogy a helyzetre való
tekintettel azt tartotta helyénvalónak, ha nem nápolyiul, hanem
olaszul fejezi ki magát, és ez a nehéz nyelv igencsak próbára tette.
A nevetésemtől elkomorult, az ablak sötét téglalapjaira
függesztette a tekintetét, és azt dünnyögte: ne nevess ki! Bár hideg
volt, csillogott a homloka, izzadt szégyenében, amiért nevetségesnek
találtam a szavait. Azt mondta: tudom én, hogy rosszul fejezem ki
magam, németül jobban beszélek, mint olaszul. Éreztem a teste
szagát, olyan volt, mint régen a tóparton. Mentegetőztem: a
helyzeten nevettem, azon, hogy te öröktől fogva szeretnéd megölni
Ninót, és tessék, most mondhatnám neked, hogy rajta!, üsd agyon,
amikor hazaér, meg aztán kínomban is nevetek, mert soha
életemben nem voltam ennyire megalázva, el se tudod képzelni,
hogy mennyire, és olyan nagyon fáj a sértés, olyan rohadtul érzem
magam, hogy az ájulás kerülget.
Igen, minden erő kifutott belőlem, halott voltam ott belül. És
hála támadt bennem Lila iránt, akiben volt annyi lelki finomság,
hogy elküldte hozzám Antoniót, az egyetlen embert, akinek most
nem kételkedtem a szeretetében. Mi több, változatlanul vonzónak
találtam inas alakját, hosszú lábát, karját, vastag szemöldökét,
durván faragott arcát, nem idegenkedtem és nem féltem tőle. Hideg
volt a tavaknál, mondtam, de nem is éreztük, és most reszketek,
odabújhatok?
Bizonytalanul nézett rám, de nem vártam a beleegyezésére.
Odaléptem hozzá, és az ölébe ültem. Mozdulatlanságba merevedett,
csak a karját tárta szét, nehogy hozzám érjen véletlenül, aztán
leejtette a karját a fotel két oldalán. Hozzásimultam, a nyaka és a
válla közé fúrtam az arcom, és talán el is aludtam egypár
másodpercre.
– Lenù…
– Igen?
– Nem jól vagy?
– Ölelj át, fázom.
– Nem.
– Miért?
 – Nem tudom, hogy igazán kívánsz-e.
– Akarlak, csak most az egyszer, ezzel tartozol nekem, és én is
tartozom neked.
– Én semmivel sem tartozom. Én akarlak téged, te viszont mindig
azt a másikat akartad.
– Ez igaz, de ahogy téged kívántalak, úgy soha senkit nem
kívántam, még őt sem.
Hosszan beszéltem. Elmondtam neki az igazat; a jelen igazságát
és a régmúlt igazságát ott, a tavaknál. Ő fedeztette fel velem a nemi
izgalmat, ahogy átmelegszik az ágyék, megnyílik és nedves lesz a
szeméremtest, forróság önti el. Franco, Pietro és Nino nem tudta
felfokozni bennem a vágyteli várakozást, mert annak az
ajzottságnak nincs célja, az csak a gyönyör reménye, és azt a
legnehezebb kielégíteni. Antonio szájának az íze, a vágya illata, a
keze, a combjai közé szorított nagy nemi szerve, ez így együtt volt az
utolérhetetlen előtte. Az utána már soha nem ért fel azokkal a
délutánokkal, amelyeket a konzervgyár romjai közt elbújva
töltöttünk, pedig ott úgy szerelmeskedtünk, hogy nem is hatolt
belém, és gyakran nem is volt orgazmusom.
Olaszul beszéltem, és nem törekedtem egyszerűségre. Inkább
magamnak magyaráztam, hogy miért csinálom, amit csinálok,
mintsem Antoniónak, de ő ezt a bizalom jelének tartotta, és örült
neki. Átölelt, megcsókolta a vállam, aztán a nyakam, és végre szájon
csókolt. Nem hiszem, hogy valaha is lett volna ilyen szeretkezés az
életemben, mert ebben benne volt, ami a tavaknál történt két
évtizede, és hozzá a Tasso utcai nappali, a fotel, és ami elválasztott
bennünket, azt, aki voltam, és azt, aki ő volt. Antonio gyengéd volt
és vad volt, és én nem maradtam adósa. Tombolt bennünk a vágy,
nem volt határ, amit át ne léptünk volna, kölcsönösen olyasmiket
követeltünk és tettünk, amikre soha nem hittem volna képesnek
magam. A végére megsemmisült a döbbenettől, és én is.
– Mi történt? – kérdeztem elképedve, mintha máris emlékké
foszlana az iménti teljes egymásba olvadásunk.
– Nem tudom – mondta Antonio –, de jó, hogy megtörtént.
Elmosolyodtam.
– Olyan vagy, mint minden más férfi, megcsaltad a feleségedet.
Komolyan vette a tréfámat, és nyelvjárásban válaszolt:
– Senkit nem csaltam meg. A feleségem még nincs a most előtt.
Homályos megfogalmazás, de azonnal elértettem. Azt adta
tudtomra, hogy egyetért velem, a maga módján ő is úgy érzékeli és
értelmezi, hogy kizökkent az idő. Vagyis most éltünk meg egy kis
darabkát abból, ami egy húsz évvel korábbi naphoz tartozik.
Megcsókoltam, a fülébe súgtam: köszönöm, és kifejeztem hálámat,
amiért nem firtatta szeretkezésünk okait, hanem egyszerűen úgy
tekintette, hogy végre leróttunk egy régi adósságot.
Csöngött a telefon, felvettem, hátha Lila hív, hogy szükség van
rám, nem boldogul a lányokkal. De Nino volt.
– De jó, hogy otthon talállak – zihálta –, mindjárt ott vagyok.
– Ne gyere!
– Hanem mikor?
– Holnap.
– Hadd magyarázzam meg, muszáj, sürgős.
– Ne most!
– De miért?
Megmondtam neki, és letettem.
 79

Nehezen szakadtam el Ninótól, hónapokba telt. Soha ennyit nem

szenvedtem egy férfi miatt, kín volt eltávolítanom őt magamtól. És
kín volt visszafogadni. Makacsul tagadta, hogy érzelmileg vagy
szexuálisan közelített volna Lilához. Sértegette, gúnyolta, azzal
vádolta, hogy csak tönkre akarja tenni a kapcsolatunkat. Csak hát
hazudott. Az első napokban mást se csinált, csak hazudott, odáig
ment, hogy megpróbálta beadni: amit a fürdőszobában láttam, az
csak a kimerültségem és féltékenységem miatti hallucináció volt.
Aztán alább adta. Bevallott néhány félrelépést, de visszadátumozta
őket, a nyilvánvalóan újabb keletű kalandjait pedig
jelentéktelennek minősítette, égre-földre esküdözött, hogy csak
barátságot érzett azok iránt a nők iránt, szerelmet soha.
Végigveszekedtük a karácsonyt és az egész telet. Néha belefojtottam
a szót, olyan elviselhetetlen volt, hogy milyen ügyesen ostorozza és
védelmezi magát, és megköveteli, hogy bocsássak meg neki, máskor
meghátráltam, annyira őszintének látszott az elkeseredése –
sokszor részegen állított be –, és volt, hogy elkergettem, mert
tisztességből, büszkeségből, és talán hogy őrizze a méltóságát, nem
volt hajlandó megígérni, hogy nem találkozik többé az úgynevezett
barátnőivel, sőt azt sem, hogy nem kezd újabb viszonyt.
Hosszú, tudományoskodó monológokat adott elő a nemiség
tárgyában, arról iparkodott meggyőzni, hogy nem ő tehet róla,
hanem a természet, a csillagok állása, a barlangos és a szivacsos
testek túltelítettsége, az ivari extramotiváltság, egyszóval az ő
mindent elsöprő férfiassága. Olvashattam én akárhány könyvet,
suttogta lefegyverző őszinteséggel, egyszersmind mulatságosan
dicsekedve, megtanulhattam akárhány nyelvet, tömhettem a fejem
matematikával, természettudománnyal, irodalommal, és főleg:
hiába szeretlek én téged szerelemmel, igen, szerelemmel!, és hiába
van szükségem rád, hiába rettegek, hogy elveszítelek, nincs mit
tenni, tehetetlen vagyok, egyszerűen tehetetlen, ha alkalom
kínálkozik, bármily ostoba és képtelen alkalom, én nem bírok
ellenállni.
Néha sikerült hatnia rám, de általában csak felbosszantott, és
bevetettem a gúny fegyverét. Erre aztán elhallgatott, felborzolta a
haját, és aztán folytatta, ahol abbahagyta. Hanem egy délelőtt nagy
komolyan abbéli véleményemnek adtam hangot, hogy az ő
nőszükséglete talán csak a gyenge heteroszexualitás szimptómája,
és ezt kompenzálandó gyűjt újabb és újabb ellenbizonyítékot, ez
aztán Nino elevenjébe vágott, sértettségében napokig gyötört,
faggatott, hogy Antonióval jobb volt-e, mint vele, és mivel elegem
volt a hőzöngéséből és a süket dumából, a képébe vágtam, hogy
igen. Egyébiránt viharos veszekedéseink e periódusában egynémely
barátja megkörnyékezett, és egyiknek-másiknak (bosszúból? vagy
csak úgy?) engedtem is, minek utána meg-megemlítettem a nevüket
Nino előtt, és bántásból azt állítottam, hogy sokkal jobbak az
ágyban, mint ő.
Eltűnt. Korábban váltig mondogatta, hogy nem tud meglenni
Dede és Elsa nélkül, Immát pedig jobban szereti, mint a többi
gyerekét, akkor is foglalkozni fog velük, gondoskodik róluk, ha
velem nem jön ki. Ezzel szemben nemcsak hogy kész, ejtett
bennünket, de a Tasso utcai lakás bérleti díját és a rezsijét sem
fizette tovább.
 Nekiláttam olcsóbb lakást keresni a környéken, de kisebbért és
kevésbé szépért is nagyobb lakbért kértek. Egyszer aztán Lila
mondta, hogy a pont fölöttük lévő három szoba-konyhás lakás
felszabadult. Alig valamibe kerül, az ablakai a főutcára meg az
udvarra néznek. A közlés módja Lilára vallott: ő csak megosztja
velem az információt, nem akar rábeszélni, tegyem, amit jónak
látok. Kedélybeteg voltam, és félelemben éltem. Nem sokkal
korábban Elisa húgom azt kiabálta egy veszekedésünk során: a
papa egyedül van, költözz oda hozzá, elegem van abból, hogy
egyedül én törődök vele. Természetesen elhárítottam a felszólítást,
nem vehettem még az apám terhét is a nyakamba, már így is a
három lányom rabszolgája voltam: Imma folyton beteg volt, mihelyt
Dede náthás vagy influenzás lett, Elsa elkapta tőle, és ez utóbbi
sosem csinálta meg a házi feladatot, ha pedig odaültem mellé, Dede
dührohamot kapott, hogy: jó, de akkor nekem is segítsél! Kivoltam,
és kivoltak az idegeim. És a magánéleti káosz miatt az a kevéske idő
is odalett, amit addig a hivatásomnak szentelhettem. Lemondtam az
író-olvasó találkozókat, nem írtam cikket, nem utaztam, és nem
mertem felvenni a telefont, hátha a könyvkiadóm hív, és sürgeti a
kéziratot. Örvénybe kerültem, és ha visszaköltözöm a telepre, az
annak a bizonyítéka lenne, hogy a spirál mélypontjára jutottam. A
lányaimmal együtt alámerüljek abba a szellemi közegbe, amelybe
Lila, Carmen, Alfonso meg a többiek bele akarnak szippantani?
Nem, nem és nem! Megfogadtam magamban, hogy inkább költözöm
Nápoly valamelyik lepukkant belső negyedébe, akár egy olyan
házba is, amely a földrengés miatt megroggyant, és alá kellett
dúcolni, mintsem visszatérjek a telepre. Ilyen lelkiállapotban ért a
kiadó igazgatójának telefonja:
– Hogy állsz?
 És akkor szikra gyúlt az agyamban, megvilágosodott az elmém,
és megláttam, mit kell mondanom és csinálnom.
– Tegnap fejeztem be.
– Nahát! Még ma küldd el!
– Holnap reggel postára adom.
– Köszönöm. Mihelyt megkapom, elolvasom, és elmondom a
véleményem.
– Ráérsz.
Letettem. Megkerestem a hálószobaszekrényemben azt a
kéziratot, amelyet évek óta ott tartottam egy nagy dobozban, és
amelyik se Adelének, se Lilának nem tetszett annak idején. Most
bele sem olvastam. Másnap reggel elkísértem a lányokat az
iskolába, és utána Immával feladtam a csomagot. Tudtam, hogy
kockázatos, de ez volt az egyetlen esély, hogy megmentsem a
reputációmat. Regényt ígértem, tessék, megvan. Hogy gyenge, sőt
vacak? Annyi baj legyen, legfeljebb nem adják ki. Mindenesetre
keményen megdolgoztam vele, senkit nem vertem át, a következő
könyvem majd jobban sikerül.
Fárasztó volt a sorban állás a postán, folyton meg kellett harcolni
az előretolakodókkal. A zűrzavar és lökdösődés kiváló alkalom volt,
hogy teljes mélységében magam előtt lássam életem kudarcát. Mit
keresek én itt? Minek vesztegetem az időt? A lányok és Nápoly
elevenen felfalnak. Nem dolgozom, nem írok, oda a fegyelmem!
Sikerült olyan életformát kialakítanom, amely gyökeresen más,
mint ami rendeltetett, és tessék!, most hol tartok? Elkeseredtem, és
bűntudat gyötört azért, amit magammal műveltem, és főleg amiatt,
amit nem tettem meg anyámért. A tetejébe egy idő óta Imma miatt
is nyugtalan voltam: Tinával összehasonlítva úgy láttam, hogy le
van maradva a fejlődésben. Lila lánya csupa elevenség, jószerivel
egy évvel idősebbnek néz ki a koránál, Imma viszont, jóllehet
három héttel korábban született, sokkal kevésbé élénk, sőt,
mondhatni, meglehetősen tompa. Emiatt kényszeresen figyeltem, és
mindenféle magam kiagyalta tesztnek vetettem alá. És az járt a
fejemben: borzalmas lenne, ha kiderülne, hogy Nino nemcsak hogy
tönkretette az életemet, de még egy problémás gyereket is hagyott
rám. Pedig vadidegenek is megállítottak az utcán, és dicsérték, hogy
milyen szép, dundi, szőke kislány, nahát! Ott a postán is
megcsodálták a sorban álló asszonyok a pufók arcocskáját. Egy
hölgy cukorkát adott neki, Imma ímmel-ámmal elfogadta, aztán
lepottyantotta a földre. Nem volt soha nyugtom, mindennap új
aggodalom társult a régiekhez. Kilépve a posta épületéből, most,
hogy a csomag már úton volt, nem lehetett visszaszerezni, a
szívemhez kaptam: jaj, istenem, mit csináltam! Az anyósom jutott
eszembe: hogyan is felejthettem el, hogy a kiadó bizonyára Adelével
is elolvastatja a kéziratot? Ő volt a fő támogatója az előző két
könyvemnek, úgyhogy már csak udvariasságból is lektori
véleményt fognak kérni tőle. És Adele azt fogja mondani: Greco át
akar verni benneteket, ez a szöveg nem új, én már évekkel ezelőtt
olvastam, vacak. Hideg verejték csorgott a hátamon, remegett a
térdem. Hogy betömjek egy rést a falon, nyitottam egy még
nagyobbat. Ostobaságot ostobasággal tetézek, nem tudom
megszakítani az események láncolatát.
 80

Hogy bonyolultabb legyen a helyzet, újra felbukkant Nino. Hiába

próbáltam visszaszerezni a lakáskulcsot, nem adta vissza, és most
egyszerűen fogta magát, és beállított; nem telefonált, még csak nem
is kopogtatott. Felszólítottam, hogy távozzon a lakásomból, nem ő
fizeti a lakbért, és a gyerektartással is adósom. Megesküdött, hogy a
szakításunk miatti fájdalmában feledkezett meg róla. Őszintének
látszott, nagyon lefogyott, tétova volt a tekintete. Komikus
ünnepélyességgel megígérte, hogy a jövő hónaptól újra fedezi a
költségeket, és érzelemtől remegő hangon biztosított róla, hogy
mennyire szereti Immát. Aztán „mellékesen” újra Antonióról
faggatózott: milyen is volt a találkozásunk úgy általában és milyen
szexuális téren. Antonio után a barátait hozta szóba, azt igyekezett
bemagyarázni, hogy nem azért engedtem nekik (engedtél, ezt a szót
találta megfelelőnek), mert bármelyikük vonzott volna, hanem hogy
őt bosszantsam, és visszaadjam a kölcsönt. Nem mentem bele a
játékba, és amikor, mintha véletlenül, megérintette a vállam, a
térdem, az arcom, végképp világossá vált, ami egyébként a szemén
is látszott és kihallatszott a szavaiból, hogy nem az bántja, hogy
elvesztette a szerelmemet, hanem hogy összefeküdtem X.-szel, Y.-
nal, akiket előbb-utóbb további férfiak követnek, és ő, Nino egyre
hátrébb szorul a rangsorban. Kizárólag azért látogatott meg, hogy
visszajusson az ágyamba. Azt kívánta tőlem, hogy leszóljam
közelmúltbeli szeretőimet, és bizonyságot szerezzen, hogy nincs
hőbb vágyam, mint hogy ő megfarkaljon. Egyszóval, miután
visszaszerezte elsőségét, utána újra eltűnik. Nagy nehezen
megszereztem tőle a lakáskulcsot, és elzavartam. Csodálkozva
tapasztaltam, hogy már semmit nem érzek iránta. Aznap délelőtt
végképp lezárult a szerelmem hosszú korszaka.
Másnap tudakozódni kezdtem, hogyan tudnék elhelyezkedni
valamelyik középiskolában, legalább helyettesítő tanárként.
Kiderült, hogy az sem megy olyan egyszerűen, és mindenképp ki
kell várni a tanévkezdetet, hogy eldőljön, van-e szükség rám
valahol. Biztosra vettem, hogy a kiadóm megszakítja velem a
kapcsolatot, következőleg vége az írói karrieremnek, és elfogott a
rémület. Lányaim a születésüktől fogva megszokták, hogy jólétben
éljenek, és Pietróval való házasságom óta én magam
elképzelhetetlennek tartottam, hogy visszasüllyedjek egy olyan
életmódba, amelynek nem szerves része könyv, folyóirat, újság,
hanglemez, mozi, színház. Muszáj azonnal munkát találnom, ha
mást nem, valami alkalmi munkát! Hirdetést helyeztem el a
környék üzleteiben, magánóraadásra ajánlkoztam.
Aztán egy júniusi délelőtt telefonált a kiadóigazgató. Megkapta a
kéziratot, elolvasta.
– Máris? – kérdeztem könnyedén.
– Máris – mondta. – Nem ilyen könyvet vártam tőled, sikerült
meglepned.
– Nem tartod elég jónak?
– Az első sortól az utolsóig élvezet volt olvasni.
A szívem majd kiugrott a mellkasomból.
– Jó vagy nem jó?
– Nagyszerű.
 81

Büszke voltam magamra. Egy csapásra megjött az önbizalmam,

nekibátorodtam, gyerekes lelkesedéssel beszéltem a könyvemről,
idétlenül fel-felkacagtam, és kérdéseimmel részletekbe menő
méltatást csikartam ki az igazgatóból. Hamar rájöttem, hogy
tulajdonképpen önéletrajznak tekinti a kéziratot, úgy olvasta, mint
egy erőszakban tobzódó nápolyi szegénynegyed életének regénybeli
leképezését. Bevallotta, hogy azt hitte, a városomba való
visszaköltözés rossz hatással lesz rám, de most el kell ismernie: az
ellenkezője történt. Elhallgattam előtte, hogy a könyvet évekkel
korábban és Firenzében írtam. Kemény írás, jelentette ki, úgy is
mondhatnám, hogy férfias regény, de paradox módon tele van
finom megfigyeléssel, egyszóval nagy előrelépés írói pályádon.
Aztán rátért a gyakorlati kérdésekre. Csak 1983 tavaszára tervezi
kihozni a könyvet, mert a szerkesztői teendőket maga akarja
végezni, és időt akar hagyni a marketingre is. A beszélgetés végén
iróniára váltott:
– Beszéltem a művedről az exanyósoddal, említette, hogy olvasta
a regény egy korábbi változatát, és az nem tetszett neki, de nem
kétséges, hogy vagy az ízlése maradt el a kortól, vagy a
magánügyeitek akadályozták a tisztánlátásban.
Gyorsan elismertem, hogy igen, réges-régen elolvastattam
Adelével egy korai verziót. Az igazgató megismételte: látszik, hogy
Nápoly napsütése végképp felszabadította a tehetségedet.
Megkönnyebbülve tettem le a telefont, végre fellélegeztem. Kedves
lettem a lányokhoz, csupa szeretet és megértés. A könyvkiadó
kifizette az előleg fennmaradt részét, s ezzel az anyagi helyzetem is
jobbra fordult. Most már úgy néztem a városra és főleg a telepre,
mint életem fontos részére, amely a maga valóságában is
nélkülözhetetlen a munkámhoz. A csüggedés átcsapott örömteli
bizakodásba. Amit eladdig tátongó szakadéknak éreztem,
egyszeriben irodalmi rangot kapott, elfogadása és választása
sorsdöntő kulturális és politikai tetté nemesült. A kiadóigazgató is
megmondta, nem? Nagy lépés írói pályámon, hogy visszatértem a
forráshoz. Jó, jó, nem mondtam meg neki, hogy Nápolyba való
költözésemnek nem volt hatása a szövegre, merthogy korábban
írtam, Firenzében. Mindegy: az elbeszélés sűrű anyaga és a regény
minden alakja a telepet idézte, és az egész cselekménynek a telep a
helyszíne. Adeléből hiányzott az érzék, hogy felfogja: veszített. A
többi Airota is veszített. Nino is veszített, mert hát én is csak egy
tétel voltam a listán, nem különböztem a többi nőjétől. Továbbá – és
talán ez a legfontosabb – Lila is vesztett. A könyvem nem tetszett
neki, keményen leszólta, amivel nagyon megbántott, igaz, az volt az
egyik ritka alkalom, amikor őt is sírni láttam. Most már nem
haragudtam rá becsmérlő szavaiért, sőt örömmel töltött el, hogy
tévedett. Gyerekkorunk óta felnéztem rá, és most végre nem
nyomott a tekintélye súlya. Különbözünk: ő nem én, és én nem
vagyok ő. Megvagyok a véleménye nélkül, megvan a saját
véleményem. Erőt éreztem magamban: nem áldozata vagyok az
eredetemnek, hanem hatalmam van felette, képes vagyok formát
adni neki, újrateremteni, és megváltani saját magam, Lilát és a
többieket. Ami mostanáig húzott le a mélybe, az mostantól anyag,
amely révén magasba emelkedhetem. 1982 júliusában, egy szép nap
reggelén telefonáltam Lilának.
 – Hát jó – mondtam –, kiveszem azt a lakást, ott fölötted,
hazamegyek a telepre.
 82

A nyár kellős közepén költöztem, Antonio intézte. Mozgósított

néhány markos férfit, kipakolták a Tasso utcai lakást, és mindent
átszállítottak a telepre. Az új lakásunk sötét volt, és a friss festéstől
sem lett sokkal vidámabb. De ellentétben azzal, amit Nápolyba való
visszatérésemkor gondoltam, nem zavart a dolog, sőt: érzelmekkel
telített gyerekkori emlékeket idézett fel az ablakon alig áthatoló
poros szürke fény. Dede és Elsa viszont sokáig tiltakozott. Ők
Firenzében, Genovában és a Tasso utcai verőfényes lakásban
cseperedtek, és rögtön megutálták az egyenetlen padlócsempét, a
sötét, szűk fürdőszobát, a főút állandó zaját. Csak azért békültek
meg, mert a lakásnak volt néhány előnye is: mindennap
találkozhattak Lina nénivel, később kelhettek, mert pár lépésnyire
volt az iskola, nem kellett kísérő, és sok időt tölthettek az utcán meg
az udvaron.
Rögeszmésen foglaltam vissza, tulajdonítottam vissza a telepet.
Az én elemimbe írattam Elsát, az én felsős iskolámba Dedét.
Mindenkivel – öreggel, fiatallal – felvettem a kapcsolatot, aki
emlékezhetett rám. Megünnepeltem a hazatértemet Carmennel és a
családjával, Alfonsóval, Adával, Pinucciával. Kellemetlenségeim is
adódtak persze, például hogy Pietro igen-igen nehezményezte a
döntésemet.
– Milyen kritériumok alapján óhajtod nevelni a lányainkat
abban a környezetben, amelyből elmenekültél? – kérdezte a
telefonban.
 – Nem itt fognak felnevelkedni.
– Odaköltöztél, oda írattad iskolába őket, figyelmen kívül
hagytad, hogy jobbat érdemelnének.
– Be akarok fejezni egy könyvet, és csak itt tudom írni.
– Vállaltam volna a lányokat.
– Immát is? Mind a három az én lányom, és nem szeretném a
kicsit különválasztani a nővéreitől.
Pietro végül lecsillapodott. Örült, hogy szakítottam Ninóval, és
megbocsátotta a telepre költözést. Koncentrálj a munkádra, mondta,
bízom benned, tudod, mit csinálsz. Reméltem, hogy igaza van.
Néztem az idők során főúttá vált főutcán dübörgő, port kavaró
teherautókat. Sétáltam a fecskendőkkel teleszórt játszótéren.
Bementem a kihalt és elhanyagolt templomba. Szomorúan néztem a
régóta bezárt telepi mozit, és elálldogáltam a pártirodák előtt,
amelyek olyanok voltak, mint egy-egy elhagyott, nyomorúságos
búvóhely. Hallottam, ahogy nők, férfiak, gyerekek ordítoznak
egymással a lakásukban, leginkább estelente. Megrémített a
családok közti viszálykodás, és hogy a gyűlölködés milyen könnyen
csap át erőszakba, és nem kevésbé félelmetes volt számomra a
gyerekbandák háborúskodása. A patikába menet mindannyiszor
eszembe jutott Gino, remegés fogott el azon a helyen, ahol megölték,
vigyázva megkerültem, és együttéreztem a szülőkkel, akik
változatlanul ott álltak fehér köpenyükben a sötétbarna pult
mögött, és ugyanolyan szívélyesek voltak, mint régen, csak
görnyedtebbek és sápadtabbak lettek. Gyerekként megszenvedtem
a telepi létet, gondoltam magamban, most lássuk, mire megyünk, ha
írói tárgyam a telep.
– Mi vett rá, hogy ideköltözz? – kérdezte Lila.
Talán azt várta, hogy szeretet- és hálateljes szavakat mondjak,
elismerjem a döntése helyességét, valahogy így: jól tetted, hogy
maradtál, most már én is beláttam, hogy mit sem ér ide-oda
rohangálni a világban. Csakhogy nem ezt mondtam, hanem ezt:
– Ez egy kísérlet.
– Milyen kísérlet?
Pár napja költöztünk be, az irodájában voltunk. Tina ott
forgolódott körülötte, Imma pedig magában játszott.
– Kísérlet arra, hogy újraalkossam magam – mondtam. – Te itt
maradtál, és megőrizted egyben az életedet, én szétszakadtam kis
darabokra.
Nem tetszett neki, amit mondtam.
– Hagyd a fenébe a kísérletezést, Lenù, mert csalódni fogsz, és
megint továbbállsz. Én is apró darabokban vagyok. Ez az iroda csak
párlépésnyire van az apám cipészműhelyétől, de mégis ég és föld.
– Ne csüggessz el! – mondtam tettetett vidámsággal. – Az a
szakmám, hogy szavakkal egymáshoz tapasztom a megtörtént
dolgokat, mígnem koherens rendszerbe kerül minden, még a
látszólag oda nem illő dolgok is.
– De ha egyszer nincs koherencia, akkor minek úgy csinálni,
mintha volna?
– Hogy rend legyen. Emlékszel a regényre, amelyet elolvastattam
veled, és nem tetszett? Mindazt, amit Nápolyról tudtam,
megpróbáltam összerendezni abba a tudásba, amit utóbb szereztem
meg Pisában, Firenzében, Milánóban. Azt a regényt nemrég
elküldtem a kiadómnak, és jónak találták, kiadják.
Résnyire húzta a szemét.
– Én csak azt mondtam, hogy semmit sem értek belőle.
Láttam, hogy megbántódott. Olyan volt, mintha azt vágtam volna
a képébe: lehet, hogy te nem tudod összehozni magadban a
suszterműhelyt meg a számítógépes irodát, de ez nem jelenti, hogy
lehetetlen a dolog, hanem csak azt, hogy neked nincsenek meg az
intellektuális képességeid, hogy megtegyed. Igyekeztem mielőbb
békés vizekre evezni, mondván: tudom, neked lesz igazad, a kutya
se fogja vásárolni a könyvem. És valóságos listát rögtönöztem, hogy
mennyi hibája van a regénynek, én is tudom, sok mindenen
változtatok majd, nem az általa ismert szöveg fog megjelenni. De
Lila kitért a téma elől, és hogy újra az ő kezében legyen a gyeplő, a
számítástechnikára terelte a szót, mintegy figyelmeztetésül: van,
amihez te értesz, van, amihez én. Odaszólt a lányoknak: kíváncsiak
vagytok egy új gépre?, Enzo most vette nemrég.
Egy szűk kis helyiségbe vezetett bennünket. Ezt a masinát
personal computernek nevezik, magyarázta Dedének és Elsának,
baromi drága, de fantasztikus dolgokra képes, nézzétek,
megmutatom, hogyan működik. Letelepedett egy ülőkére, a térdére
ültette Tinát, és aprólékos leírását adta a számítógépnek, mindig
csak Dedéhez, Elsához, sőt a pici lányához intézve a szavait, sosem
hozzám.
Én nem tudtam levenni a szemem Tináról. Beszélt Lilához,
kérdezgette: ez mi? És ha az anyja nem figyelt oda, megrángatta a
blúzát vagy megfogta az állát, nem hagyta annyiban: ez mi ez,
mama? Lina úgy válaszolt neki, akár egy felnőttnek. Ezenközben
Imma egy kerekes kis lovas kocsit húzogatott fel s alá, olykor
lehuppant a földre, és bambán nézett körül. Gyere, Imma,
szólongattam, gyere, te is hallgasd, mit mesél Lina néni! De nem
érdekelte, húzogatta tovább a kis kocsiját.
Az én lányomnak nincsenek olyan adottságai, mint a Lináénak.
Néhány napja már nem aggódtam, hogy Imma el volna maradva a
korához képest. Elvittem egy jó nevű gyerekorvoshoz, és ő
megnyugtatott, minden a legnagyobb rendben. De Tinával,
bánatomra, nem állta a versenyt. Hogy Tina milyen eleven! Öröm
ránézni, öröm hallgatni a hangját! És milyen megható látvány
együtt anya meg lánya! Miközben Lina a PC-ről beszélt (PC:
akkoriban vált használatossá a megnevezés), én csodáltam
kettejüket. Talán mert magammal is elégedett voltam, és ettől derűs
lett a hangulatom, hézagtalan szeretetet éreztem a barátnőm iránt,
olyannak szerettem, amilyen, minden erényével és hibájával együtt,
és irigykedés nélkül szerettem a kislányt is, akit a világra hozott.
Tina mindenre kíváncsi volt, mindent pillanatok alatt megtanult,
már sok szót tudott, és meglepő kézügyességről tett
tanúbizonyságot. Nahát!, gondoltam, kiköpött Lila, Enzóból semmi
nincs benne. Nézd, ahogy tágra nyitja a szemét, és aztán
összeszűkíti! Nézd a finom kis fülcimpáját! Magamnak se mertem
bevallani, de Tinát vonzóbbnak találtam, mint a saját szülöttemet.
És amikor Lila befejezte a szemléltető előadást, lelkesen elismertem
a komputer nagyszerűségét, és azzal sem törődve, hogy Immának
esetleg rosszulesik, agyondicsértem Tinát (hihetetlen, hogy milyen
okos vagy, és milyen szép, és micsoda szókincsed van, és mennyi
mindent tudsz!), Lilát is dicsértem, főképp hogy enyhítsem a
sértettségét, amit a könyvem megjelenésének hírével okoztam,
végezetül pedig optimista képet vázoltam a lányainkra váró jövőről.
Mind a négyen tanulni fognak, lelkesedtem, bejárják a világot, csak
rajtuk múlik, hogy mire viszik. De Lilát nem sikerült meghatnom.
Leheletfinoman összecsókolta Tina arcocskáját (igen, tényleg
tehetséges), de utána keserű lett a hangja: Gennaro is szépen
fejlődött, korán megtanult beszélni és olvasni, eleinte az iskolában
is jól ment neki, és tessék, nézd, mi lett belőle!
 83

Egy este Lila valami rosszat mondott Gennaróra, és Dede

összeszedte minden bátorságát, és védelmébe vette. Kigyúlt arccal
azt mondta: Rino nagyon is okos. Lila érdeklődve ránézett, és azt
válaszolta: ez kedves tőled, én az anyja vagyok, és amit mondtál,
örömet szerez nekem.
Attól fogva Dede feljogosítva érezte magát, hogy minden adódó
alkalommal megvédje Gennarót, még ha Lila nagyon haragudott rá,
akkor is. A fiú immár tizennyolc éves volt, az arca szép vonású, akár
az apjának az ő korában, de termetre puhább volt, és főleg: morcos
a természete. Ügyet se vetett a tizenkét éves Dedére, más járt a
fejében. A kislány ennek ellenére őt tartotta a legcsodálatosabb
teremtménynek, aki valaha élt a Földön, és a dicsőségét zengte, ha
csak lehetett. Lila, ha rossz kedve volt, semmit nem mondott rá.
Máskor viszont nevetve azt kiáltotta: ugyan!, az egy csibész! De ti, a
három nővér, ti tehetségesek vagytok, és idővel még az anyátokat is
túlszárnyaljátok. Dede örült ugyan a hízelgő véleménynek (pláne
hogy nálam különbnek minősült), de azonnal pocskondiázni kezdte
magát, hogy magasabb polcra emelhesse Gennarót.
Imádta. Sokszor az ablakból leste, hogy megjöjjön a műhelyből,
és mihelyt meglátta, már messziről kiabált neki: szia, Rino! Ha Rino
visszaköszönt (ritkán), Dede kifutott a lépcsőházba, hogy lássa,
amint fölfelé baktat, és ilyesféle társalgást kezdeményezett:
elfáradtál?, mi történt a kezeddel?, nem meleg a munkaruha? Ha
Gennaro bármily kurta válaszra méltatta, attól felvillanyozódott. Ha
pedig nagy ritkán a szokásosnál nagyobb figyelemben részesült,
kihasználandó az alkalmat, felkapta Immát, és azt mondta, hogy ő
most leszalad Lina nénihez, Imma hadd játsszon egy kicsit Tinával.
Nem várta meg, hogy megengedjem, már csapódott is mögöttük az
ajtó.
Lilával soha nem laktunk ilyen közel egymáshoz, még
gyerekkorunkban sem. A padlóm az ő mennyezete volt. Egyetlen
emelet. Reggel és este felhallatszott a hangjuk, ahogy beszélgetnek,
ahogy Tina csicsereg, és elváltozik Lila hangja, ha vele beszél, és
Enzo mély hangját is gyakran hallottuk, mert kevés szavú volt
ugyan, de a kislánya társaságában megeredt a nyelve, és
énekelgetett is neki. Természetesen a mi életünk zajai is
lehallatszottak hozzájuk. Ha Lila dolgozott, a nagy lányaim
iskolában voltak, és én egyedül maradtam Immával és Tinával, aki
sokszor nálunk is aludt, éreztem az ürességet a lábam alatt, és alig
vártam, hogy Lila meg Enzo hazaérjen.
Jóra fordultak a dolgok. Dede és Elsa sokat foglalkozott Immával,
levitték az udvarra vagy Lilához. Ha elutaztam, Lilánál voltak
mindhárman. Hosszú-hosszú évek óta nem volt ennyi időm. Sokat
olvastam, javítgattam a regényem kéziratát, és nem hiányzott Nino,
végre nem szorongtam, hogy elveszítem. Sokat javult a Pietróval
való kapcsolatom. Gyakrabban jött Nápolyba a lányaihoz, idővel
hozzászokott a nyomorúságos sötét lakáshoz, ahhoz is, hogy a
lányai, főleg Elsa, nápolyi akcentussal beszélnek, és sokszor
éjszakára is nálunk maradt. Olyankor barátságos volt Enzóhoz és
sokat beszélgetett Lilával. Régen rossz véleménnyel volt róla, ez
mostanra nyilvánvalóan megváltozott. Lila pedig olyan lelkesen
beszélt róla, mint talán soha senkiről. Hány könyvet olvasott?,
kérdezte teljes komolysággal, ötvenezret?, százezret? Gyerekkori
álma megtestesülését látta Pietróban: egy ember, aki nem
hivatásból olvas és ír, hanem hogy oltsa a tudásszomját.
– Te nagyon tehetséges vagy – mondta egy este –, de az ő
beszédmódja teszik nekem igazán, olyan, mintha meg volna írva,
amit mond, még sincs benne semmi mesterkéltség.
– Miért, az enyémben van? – kérdeztem derűsen.
– Nem sok, de van.
– Még mostanában is?
– Igen.
– Ha nem sajátítottam volna el ezt a beszédmódot, a telepen
kívül sehol sem vettek volna komolyan.
– Pietro olyan, mint te, csak természetesebb. Amikor Gennaro
kicsi volt, még nem ismertem Pietrót, de azt szerettem volna, hogy
olyanná váljon, mint ő.
Gyakran beszélt a fiáról. Szeretett volna többet adni neki, de
híján volt időnek, nem volt elég kitartása, sem elég képessége.
Keserűen bánta, hogy megpróbálta ugyan átadni azt a kevéske
tudását, de aztán hitét vesztette, és feladta. Egy este a fia után
minden átmenet nélkül a kislányáról kezdett beszélni. Hogy fél,
Tina is elromlik. Mire én tiszta szívből dicsértem a kislányt, ő pedig
igen komolyan azt mondta:
– Most, hogy itt vagy, kérlek, segíts, hogy olyanná váljon, mint a
te lányaid. Enzo is mondta, hogy kérjelek meg rá.
– Rendben van.
– Te segítsz nekem, én segítek neked. Az iskola nem elég,
emlékezz csak Oliviero tanítónőre, nekem ő nem volt elég.
– Más idők voltak.
– Hát nem tudom. Megadtam Gennarónak, amit tudtam, de
hiába.
 – A telep miatt van.
Rám emelte a tekintetét.
– Én ezt nemigen hiszem, de ha már úgy döntöttél, hogy itt
maradsz velünk, tudod mit?, változtassuk meg a telepet!
 84

Alig néhány hónap alatt szorosra fűződött a kapcsolatunk. Együtt

jártunk el vásárolni, és vasárnap nem a főutcai kirakodóvásár
mindig ugyanazt kínáló standjai és bódéi közt bóklásztunk, hanem
bementünk a központba Enzóval, hadd szívjanak friss tengeri
levegőt a lányok, és hadd süttessék magukat az éltető nappal.
Korzóztunk a Caracciolo sétányon és a városi parkban. Enzo a
nyakában vitte Tinát, agyondédelgette. De a lányaimról sem
feledkezett meg, léggömböt meg cukorkát vett nekik, játszott velük.
Lila meg én rendszerint hátramaradtunk. Beszélgettünk
mindenféléről, de nem úgy, mint kamaszkorunkban, azok az idők
már elmúltak. Olyasmiről kérdezgetett, amit a tévében látott, és én
csapongva válaszoltam. Beszéltem például a posztmodernről, a
könyvkiadásról, a feminizmus új hullámáról és általában bármiről,
ami csak eszembe jutott; Lila figyelmesen, néha az ajkát biggyesztve
hallgatott, és csak akkor szólt közbe, ha részletesebb magyarázatot
várt valamiről, a véleményét megtartotta magának. Szerettem
beszélni, szerettem, ahogy ámuldozik, és ilyeneket mond: „nahát,
hogy te mennyi mindent tudsz! és mi mindenen gondolkozol!”,
habár néha kiéreztem némi gúnyt a hangjából. Kérdezgettem a
véleménye felől, de rendre kitért a válasz elől: nem akarok
butaságot mondani, jobb, ha te beszélsz. Gyakran előhozakodott
hírességekkel, hogy ismerem-e őket személyesen, és csalódottan
vette tudomásul, ha nemmel válaszoltam. De azt is rosszul fogadta,
ha lekicsinyeltem az olyanokat, akiket ismertem.
 – Szóval egészen másmilyenek, mint aminek mutatják magukat –
összegezte egy délelőtt a hallottakat.
– Úgy van. A szakmájukban jók, de amúgy mohók,
rosszindulatúak, felfelé nyaliznak, lefelé taposnak, szekértáborokba
tömörülnek, cicababáknak tekintik a nőket, és kérkednek a
hódításukkal, disznóságokat súgnak a füledbe, és pont úgy
taperolnak, mint nálunk a buszon.
– Na ne!
– De igen. Nem kell szentnek lenni, a nélkül is eszedbe juthat
valami okosság. Igazi entellektüel amúgy is nagyon kevés van. A
művelt emberek nagy többsége lustaságból csak azt ismételgeti meg
magyarázza, amit mások már korábban kitaláltak. Az energiájukat
leginkább arra fordítják, hogy minden potenciális vetélytársat a
földbe döngöljenek.
– Akkor miért vagy velük?
– Nem vagyok velük – feleltem –, én itt vagyok.
Éreztetni akartam, hogy bár az elithez tartozom, nem vállalok
közösséget velük. Lila maga is errefelé terelgetett. Mulatott rajta, ha
kicsúfoltam a kollégáimat, de azért azt akarta, hogy maradjanak
csak kollégák. Igényelte, hogy megerősítsem: igenis azok közé
tartozom, akik megmagyarázzák a világ menetét, és megmondják,
mit helyes gondolni. Kiderült, hogy az ő szemében csak akkor érték
a telepre költözésem, ha továbbra is számon tartanak mint írót,
cikkeim jelennek meg folyóiratokban és lapokban, és néha feltűnök
a televízióban. Úgy maradok a barátja és szomszédja, ha dicsfény
övez. Márpedig Lila sugárkoszorút képzelt a fejem köré. A bizalma
önbizalmat adott. Ott lépkedtem mellette a parkban Enzo és a
lányok mögött, de egészen más voltam, mint ő. Legyezgette a
hiúságomat, hogy én egy világlátott, tapasztalt hölgy vagyok, és Lila
meg van elégedve velem. Meséltem Franciaországról,
Németországról, Ausztriáról, az Egyesült Államokról, a vitákról,
amelyeken részt vettem, a férfiakról, akikkel Nino után összejöttem.
Mosoly játszott a szája szögletében, úgy hallgatott, és semmihez
nem fűzött megjegyzést. Még a futó kalandjaim hallatán sem nyílt
meg, nem avatott a bizalmába.
– És te meg Enzo? – kérdeztem egy délelőtt. – Minden rendben?
– Aha.
– Soha senki más nem vonzott?
– Nem, senki.
– Szereted?
– Aha.
Semmit nem lehetett kihúzni belőle, csak én beszéltem a szexről,
és nem szégyenlősködtem. Én beszéltem, ő hallgatott. De bármi
került is szóba a sétáinkon, Lilából áradt valami megnevezhetetlen
szellemi erő, amely most is, mint régen, stimulálta az agyamat,
segített a gondolkozásban.
Talán ezért is kerestem a társaságát. Jó hatással volt rám a
szüntelenül áradó energiája, tervekre sarkallt és megoldásokat
sugallt. És nem csak rám hatott a kisugárzása. Néha ő hívott
vacsorára a lányokkal, de gyakrabban én hívtam meg őt Enzóval és
természetesen Tinával. Gennaro nem, ő soha nem jött, általában
nem volt otthon, késő éjszaka járt haza. Észrevettem, hogy Enzo
aggódik miatta, Lila viszont leintette, mondván: nagyfiú, azt csinál,
amit akar. De csak azért beszélt így, hogy csillapítsa a párja
nyugtalanságát. Enzo bólintott, és láttam, hogy ugyanúgy érzékeli a
Lilából áradó jótékony fluidumot, ahogy én.
Ugyanezt a jelenséget figyelhettem meg a telep utcáin, amikor
együtt mentünk vásárolni. Lila, ámulatomra, mértékadó
személyiséggé emelkedett. Minden hoppra megállították,
félrevonták, bizalmukba avatták, súgtak néhány szót a fülébe, és ő
minden alkalommal mindenkit figyelmesen meghallgatott. Az új
munkájának köszönhette a köztiszteletet? Azt a képzetet keltette,
hogy nem ismer akadályt? Vagy most, a negyvenedik életévéhez
közeledve az öröktől fogva benne buzgó félelmetes energia
kölcsönzött bűverőt a személyének? Nem tudom. Akárhogy is, ővele
többet foglalkoztak, mint velem. Ismert írónő voltam, és a kiadónak
gondja volt rá, hogy promotálja előkészületben lévő regényemet,
ennek megfelelően gyakran esett szó róla a lapokban. A La
Repubblica egyik száma nagy méretű fényképemmel jelent meg, és a
rövid szöveg, felsorolva a közeljövőben megjelenő könyveket, ezt
írta rólam: különösen nagy várakozás előzi meg Elena Greco új
művét, amelynek helyszíne az ismeretlen Nápoly egyik vértől pirosló
szegénynegyede… Ennek ellenére gyerekkorunk színhelyén, Lila
társaságában én csak egy díszítmény voltam, amely a barátnőm
érdemeit gazdagította. A régi ismerősök Lilának és az ő delejes
erejének tulajdonították, hogy lám, a negyed egy magamfajta
érdemdús személyiséget is a lakói közt tudhat.
 85

Azt hiszem, sokan tanakodtak magukban, hogy ha egyszer úgy

látnak viszont az újságokban mint gazdag hírességet, ugyan miért
költöztem vissza az egyre lepusztultabb negyedbe, egy
nyomorúságos lakásba. Legelsősorban a lányaim nem értették.
Egyik nap Dede undorodva jött meg az iskolából:
– Egy öreg férfi a szemem előtt pisilt a házunk kapujában.
Másik nap Elsa rettegve ért haza:
– Megkéseltek valakit a templomkertben.
Az ilyen alkalmakkor az az énem, amelyik már rég elhagyta a
telepet, háborgott, és aggódott a lányaiért, és azt mondta: elég!
Otthon Dede és Elsa a rendes olaszt használta, de néha az ablakból
vagy a küszöbről hallottam, hogy ahogy jönnek fel a lépcsőn, durva
nyelvjárásban beszélnek, és Elsa még a legtrágárabb szavak
használatától sem riad vissza. Megszidtam, és ő színleg megbánta a
csúnya beszédet. De tudtam, hogy nehéz ellenállni a rossz hatásnak,
ahogy általában más kísértésnek is. Mi van, ha miközben én írói
hivatásomnak élek, ők csúsznak lefelé a lejtőn? Nyugtatásul azt
hajtogattam magamban, hogy nem tart sokáig, mihelyt megjelenik a
könyv, végleg elhagyom Nápolyt. Csak legyek meg a regénnyel,
végezzem el az utolsó simításokat, és már itt sem vagyok.
A könyvnek tagadhatatlanul hasznára vált, hogy mindenről
értesültem, ami a telepen történik. De a legtöbbet Lilától kaptam,
aki minden pórusával magába szívta ezt a közeget. A hangja, a
nézése, minden gesztusa, a gonoszkodása és a nagylelkűsége, de
még a dialektusa is a szülőföldünk világára vallott. Maga a Basic
Sight, az egzotikus neve ellenére (a telepiek egyébként baziszítnak
ejtették), szóval az iroda sem egy égből pottyant meteorit volt,
hanem a nyomorból, az erőszakból és a romlásból kisarjadó
váratlan és kiszámíthatatlan képződmény. Ihletet adott, hitelesebbé
tette az írásomat, és erről nem mondhattam le. Utána isten veled,
telep!, megyünk Milánóba.
Elég volt fél órát eltölteni az irodában, hogy az ember képet
kapjon, mi veszi körül Lilát. Néztem a bátyját, akit már tönkretett a
drog. Néztem Adát, aki napról napra kérlelhetetlenebb lett, esküdt
ellensége Marisának, aki elvette tőle Stefanót. Néztem Alfonsót –
akinek taglejtése, modora, arckifejezése minden átmenet nélkül
váltott férfiasból nőiessé és viszont, és ezt én egyik nap vonzónak,
másik nap taszítónak, de mindig nyugtalanítónak találtam –:
gyakran bedagadva a szeme, felhasadva a szája, mert valahol,
valamikor valakik összeverték. Néztem Carment a benzinkutas-
overalljában, ahogy félrevonja Lilát, és úgy néz rá, mint egy
orákulumra. Néztem Antoniót, ahogy odalép Lilához, és mond
néhány tagolatlan szót neki, máskor pedig, afféle udvariassági
látogatáson az irodában a gyönyörű német feleségével meg a
gyerekeikkel, csak álldogál, és hallgatásba burkolózik. És persze
özönlöttek a hírek és a mendemondák. Stefano Carracci bezárja a
boltot, egyetlen lírája se maradt, kell neki a pénz. Pasquale Peluso
rabolta el Iksz Ipszilont, vagy ha nem is ő, valamiképpen benne volt
az emberrablásban. Az afragolai ingüzemet a tulaj gyújtotta fel a
biztosítási pénzért. Vigyázz, Dede, egyesek drogos cukorkát adnak
gyerekeknek. Egy buzi ólálkodik az elemi iskola körül, és
gyerekeket visz el. A Solarák night-clubot nyitnak az újtelepen,
lesznek prostik, és lesz drog dögivel, és olyan hangos zene, hogy a
környéken nem lehet majd aludni. Éjszaka kamionok vonulnak a
főutcán, és még az atombombánál is pusztítóbb izéket szállítanak.
Gennaro rossz társaságba keveredett, és ha így folytatja, melózni se
lesz hajlandó. Az alagútban meggyilkolt ismeretlen személy nőnek
nézett ki, de férfi volt, és annyi vér elfolyt, hogy egész a benzinkútig
elért a vérpatak.
Megfigyelőállásból szemléltem és hallgattam, ami körülöttem
zajlik, hiszen én azzá váltam, amiről gyerekkorunkban álmodtunk,
Lila meg én: igazi író vagyok, és egy nagy regényen dolgozom,
amelyik egyre jobb és jobb, és hamarosan megjelenik. Tépelődtem:
az első változatban túl sok volt a nyelvjárás. Kihúztam, átírtam.
Akkor meg keveselltem, újranápolyisítottam. Most a telepen lakom,
való igaz, de biztonságot ad a szerepem, és hogy én vagyok a
rendező is egyben. Írói hivatásom indokolja, hogy átmenetileg itt
élek, a szakmai ambícióm ad értelmet a sötét szobának, az utcai
ordítozásnak, a lányaimra leselkedő veszélyeknek, annak, hogy a
nagy forgalom miatt por kavarog a házunk előtt, ha szép idő van, és
sárban tocsogunk, ha esik az eső; írószemmel nézem az Enzónál és
Lilánál egymás sarkát taposó ügyfeleket: környékbeli újgazdagok,
nagy luxusautón jönnek, ízléstelenül öltöznek, és elnehezült a
testük, a mozdulataik arrogánsak vagy alattomosak.
Egy szép napon Immával és Tinával vártam Lilára a Basic
Sightban, és minden megvilágosodott: attól, hogy Lilának új
szakmája van, semmi nem változott, a feje búbjáig belemerül a régi
világunkba. Az elképzelhető legdurvább hangon kiabált az ügyféllel
valami pénzügyben. Megdöbbentem: hová lett a tekintélyt árasztó,
udvarias hölgy? Előkerült Enzo, a férfi pedig – egy alacsony
termetű, nagy pocakos, hatvanas férfi – szitkozódva távozott. Utána
megkérdeztem Lilát:
 – Ki vagy te valójában?
– Hogy érted?
– Ha nem akarsz beszélni róla, akkor hagyjuk!
– Beszélhetünk róla, de akkor előbb tudnom kell, hogy mire vagy
kíváncsi.
– Hogy viselkedsz te itt az ügyfelekkel?
– Óvatosan, ahogy kell.
– Óvatosan!
– Igen, vigyázok, és gondoskodom róla, hogy úgy alakuljanak a
dolgok, ahogy én akarom. Mindig is így csináltuk, nem?
– Igen, csakhogy mi felelősséggel tartozunk magunknak és a
gyerekeinknek. Te mondtad, hogy nekünk kell megváltoztatnunk a
telepet.
– És szerinted mi kell ahhoz, hogy megváltoztassuk?
– Élni a törvények erejével.
Magam is meglepődtem a saját szavaimon. Mi ez a prédikáció?,
hogy lettem törvénytisztelőbb, mint az exférjem, Ninóról nem is
beszélve? Lila gúnyosan azt mondta:
– A jog nagyon jó, főleg ha olyan emberrel van dolgod, aki már a
szó hallatára is haptákba vágja magát. De te is tudod, hogy itt
hogyan mennek a dolgok.
– Hogyan?
– Úgy, hogy ha a pasas nem ijed meg a jogtól meg a törvényektől,
neked kell őt megijesztened. Ennek a baromnak, akit az előbb láttál,
ennek mi sokat dolgoztunk, de tényleg nagyon sokat, és most nem
akar fizetni, azt mondja, nincs lóvéja. Megfenyegettem, azt
mondtam, feljelentem. Erre ő: rajta, jelents föl nyugodtan, ki nem
szarja le?
– Na és feljelented?
 Nevetett.
– Akkor sose látnám a pénzemet. Jó pár éve a könyvelőnk
milliókat lopott tőlünk. Kirúgtuk és feljelentettük. De a jog meg a
törvény a füle botját se mozdította.
– És aztán mi lett?
– Az lett, hogy elegem lett, nem vártam tovább, hanem
Antonióhoz fordultam. Rögtön visszakaptam a pénzem. Ezt a pénzt
is megkapom, és nem lesz se per, se ügyvéd, se bíróság.
 86

Szóval Antonio ilyen megbízásokat teljesít. Nem fizetségért, hanem

Lila iránti barátságból, tiszteletből. Bár ki tudja?, lehet, hogy
kölcsönkéri Michelétől, elvégre ő Antonio munkaadója. És mivel
Michele mindenre igent mond, amit Lila kér tőle, átengedi neki az
emberét.
De vajon csakugyan ugrik-e Lila minden óhajára, sóhajára?
Mielőtt a telepre költöztem, ez kétségkívül így volt, de most már
nem vettem volna mérget rá. Észrevettem bizonyos jeleket: Lila már
nem felsőbbségesen mondta ki Michele nevét, hanem némi
aggodalommal, idegesen, a Solara fiú pedig egyre ritkábban tette
tiszteletét a Basic Sightban.
Hogy valami megváltozott, azt Marcello és Elisa húgom
egybekelésének alkalmával tapasztalhattam. A fényűző lakodalom
során Marcello mindvégig maga mellett tartotta a fivérét, a vállát
átkarolva gyakran a fülébe sugdosott, és nagyokat kacagtak teljes
összhangban. Michele pedig mintha újjászületett volna. Dagályos
eszmefuttatásokra ragadtatta magát, mint a régi időkben, és ott ült
illedelmesen az elhízott Gigliola és gyerekei körében, feledve és
feledtetve, hogy milyen durván bánt velük. A bugrisság, ami Lila
esküvőjén uralkodott, modernizálódott, mondhatni, nagyvárosi
vulgaritásba ment át, és Lila maga is a helyzethez és a közízléshez
alkalmazkodva öltözött, viselkedett, beszélt. Csak én meg a lányaim
egyszerű eleganciája rítt ki a harsogó színekben pompázó öltözékek
közül, mi voltunk idegenek a luxusban tobzódó harsány
sokaságban.
A nagy vidámság közepette igencsak riasztó volt, ahogy Michele
dührohamot kapott. Belefogott az „ifjú házasok” dicshimnuszába,
de ekkor Tina visszakövetelt valamit, amit Imma elragadott tőle, és
teljes hangerővel ordított. Michele szónokolt, Tina ordított. Akkor
Michele felfüggesztette a szónoklatot, vérben forgó szemmel
rámeredt Lilára, és azt üvöltötte: Lila, a kurva életbe, hallgattasd
már el azt a kis húgyost! Így, ezekkel a szavakkal. Lila farkasszemet
nézett vele. Nem szólt egy szót se. Aztán rátette a kezét Enzo
combjára. Én felpattantam az asztaltól, és kivonultam a teremből,
vittem a két kicsit.
A közjáték cselekvésre sarkallta a menyasszonyt, vagyis a
húgomat, Elisát. A beszéd végén, amikor elhalkult a taps, kijött
hozzám a pompázatos fehér ruhájában. Nagy vidáman azt mondta:
a sógorom újra a régi. Hozzáfűzte: de azért nem kéne ilyeneket
mondania kisgyerekekre. Azzal a karjába kapta Immát és Tinát, és
nevetgélve, viccelődve visszavitte a két kicsit a terembe. Én
mögöttük kullogtam.
Egy ideig azt hittem, hogy ő is újra a régi. Az esküvő után nagyon
megváltozott, mintha korábban a hivatalos házasságkötés hiánya
miatt lett volna olyan kellemetlen nőszemély. Nyugodt anya lett
belőle, megfontolt és határozott feleség, és már nem volt ellenséges
velem. Ha meglátogattam a lányokkal (és olykor Tinával),
szívélyesen fogadott és kedvesen viselkedett. Ha nagy néha
találkoztunk, Marcello is nyájas volt. Úgy hívott, hogy a kis
sógornőm, aki könyveket írogat (hát hogy s mint van az én kis
sógornőm, aki könyveket írogat?), udvariaskodott egy sort, aztán
lelépett. A lakásban tökéletes rend uralkodott, és Elisa meg Silvio
ünneplőben vártak bennünket. Hanem egykettőre rá kellett
jönnöm, hogy a régi kishúgom végérvényesen a múlté. A hivatalos
esküvő tökéletesen kimódolt Solara feleséggé avatta, aki a férje
képére és hasonlatosságára mosolygós és előzékeny, de nincs benne
bizalom senki iránt. Én megpróbáltam szeretettel közeledni hozzá
és főleg az unokaöcsémhez. De Silvio nem volt rokonszenves
nekem, túlságosan hasonlított Marcellóra, és Elisa észrevette az
idegenkedésemet. Egy délután néhány percre előtört belőle a régi
epésség, és azt mondta: te jobban szereted a Lina lányát, mint az én
kisfiamat. Tagadtam, a karomba vettem a gyereket, összecsókoltam.
De Elisa keserűen ingatta a fejét: Lina mellé mentél lakni, nem ide a
közelünkbe vagy a papához. Világos: nem bocsátott meg nekem,
csak megjátszotta magát, és egyébként a fivéreimre is
megharagudott. A fiúk Baianóban éltek, és nem is jártak vissza, még
Marcellót sem köszöntötték, mondta Elisa, pedig mennyi jót tett
velük, és levonta a végső tanulságot: állítólag nincs erősebb, mint a
családi kötelék, de ahhoz is kell az akarat. Ez az, ami a férjemben
megvolt, mert Michele teljesen meghülyült, de Marcello segített
neki, hogy megjöjjön az esze; ugye micsoda szép beszédet mondott
az esküvőmön?
 87

Hogy Michelének megjött a józan esze, azt nemcsak az jelezte, hogy

újra cikornyásan beszélt, hanem az is, hogy az esküvői vendégek
közül hiányzott valaki, aki pedig nagyon is közel volt hozzá a
válságidőszakban: Alfonso. Egykori osztálytársam rettenetesen
megszenvedte, hogy nem hívták meg. Napokig siránkozott, és azon
tépelődött fennhangon, hogy ugyan mivel bántotta meg a Solarákat.
Évekig dolgoztam nekik, tört ki belőle a keserűség, és nem hívtak
meg! Aztán történt egy botrányos dolog. Alfonso, a depressziója
mélypontján, vacsorára jött hozzánk Lilával és Enzóval. Az én
jelenlétemben még soha nem vett föl női ruhát, kivéve a Chiaia
utcai üzletben, amikor felpróbálta a terhesruhát Lila kérésére, de
ezúttal nőnek öltözött, amitől Dede és Elsa eltátotta a száját, és mi
tagadás, én is csodálkoztam. Tönkretette az egész estét és sokat
ivott. Rögeszmésen kérdezgette Lilát: meghíztam? Megcsúnyultam?
Már nem hasonlítok rád? Enzótól pedig ezt kérdezte: ki szebb, ő
vagy én? Aztán meg arról panaszkodott, hogy el vannak dugulva a
belei, és szörnyű kínokat kell kiállnia, úgy fáj – és ekkor a lányok
felé fordult –, úgy fáj a popsim. Engem kezdett nyaggatni, hogy
Lenù, nézd meg a popsimat, és idétlenül röhögött. Dede nem tudta,
hová nézzen zavarában, Elsából pedig majdnem kitört a nevetés.
Enzo és Lila gyorsan elcipelték.
Alfonso nem higgadt le. Másnap smink nélkül, férfiruhában és
kisírt szemmel kiment a Basic Sightból azzal, hogy iszik egy kávét a
Solaráknál. A kávéház ajtajában belefutott Michelébe. Senki nem
tudja, mit beszéltek, mindenesetre egy-két perc múlva Michele
nekivadult, ököllel verte és összevissza rugdosta Alfonsót, aztán
felkapta a redőnyhúzó kampós rudat, és azzal püfölte tovább
módszeresen. Alfonso visszatámolygott az irodába, és egyre csak azt
motyogta: én tehetek róla, nem tudtam viselkedni… Hogy miért
kellett volna viselkednie, senki sem értette. Akárhogy is, attól fogva
rohamosan romlott az állapota, és Lila nagyon aggódott érte és
miatta. Napokig csitította Enzót, aki nem bírta elviselni, ha a
gyengét bántják, és át akart menni Micheléhez, ugyan már,
próbáljon meg vele is úgy bánni, mint Alfonsóval. A lakásból tisztán
hallottam Lila hangját: hagyd abba, megijeszted a gyereket!
 88

Mire beköszöntött az új év, a könyvem már rengeteg kisebb-

nagyobb telepi esemény leírásával gazdagodott. Én pedig
szorongtam. Amikor már erősen közeledett a kézirat leadásának
végső határideje, megkértem Lilát, hogy tegye meg, olvassa el az új
változatot (sok mindent megváltoztattam benne), de ő nemet
mondott. Már az utolsó könyvedet sem olvastam, mondta, nem
értek én ezekhez a dolgokhoz. Annyira egyedül éreztem magam a
könyvemmel, hogy már-már azon voltam, hogy felhívom Ninót,
olvassa el, legyen szíves. Aztán észbe kaptam: megvan neki a címem
és a telefonszámom, mégse vette a fáradságot, hónapok óta nem
adott életjelet magáról, még a saját lánya sem érdekli. Lemondtam
hát a segítségéről. Befejezettnek minősítettem a szöveget, és
megváltam tőle. Az elszakadás félelemmel töltött el: mire újra
látom, visszavonhatatlanul végleges lesz, minden egyes szónak
helyt kell állnia magáért.
Telefonált a kiadó sajtósa, Gina: a Panoramánál olvasták a
levonatot, tetszik nekik, küldenek egy fotóst. Rögtön az jutott
eszembe, hogy de kár, hogy már nem a Tasso utcai polgári lakásban
lakom, nem szeretném, ha újra az alagút előtt csinálnának
fényképeket rólam, sem ebben az ócska kégliben, és nem is a
játszótéren, a szétszórt kábszeres fecskendők közt, és már nem az a
leányzó vagyok, aki tizenöt éve voltam, ez már a harmadik
könyvem, és megkövetelem, hogy korrekten bánjanak velem. De
Gina erősködött: kell a promóció a könyvnek. Azt feleltem: add meg
a telefonszámomat a fotósnak, hívjon fel, hogy mikor jönne, én
akarom megválasztani a helyszínt, és ha nem érzem formában
magam, elhalasztom az időpontot.
A következő napokban igyekeztem rendet tartani a lakásban, de
senki sem hívott. Gondoltam, már így is elég fénykép van rólam
forgalomban, a Panorama lemondott a saját fotóról. De egy délelőtt,
amikor Dede és Elsa iskolában volt, én pedig farmerben és kopott,
kinyúlt pulóverben, fésületlenül ültem a szőnyegen, és Immával
meg Tinával játszottam, egyszer csak csöngettek. A két kislány
összeszedte a szétszórt építőkockákat, amelyekből kastélyt építettek,
és én segítettem nekik. Néhány hónapja úgy tapasztaltam, hogy már
nincs különbség a Lila lánya meg az én lányom közt,
mindkettőjüknek pontosak voltak a mozdulataik, és bár Tina több
képzelőerőről tett tanúbizonyságot, és jól artikulált, szabatos
olaszsággal igen meglepő kérdéseket tett fel, Imma céltudatosabb és
talán módszeresebb is nála, egyetlen hátránya maradt, az, hogy a
saját halandzsa nyelvén beszélt, amelyet olykor nem tudtunk
megfejteni, legfeljebb ha a kis barátnője tolmácsolt. Mivel éppen
válaszolni készültem Tina valami nehéz kérdésére, és még azon
törtem a fejem, a látogató újra csöngetett, ezúttal kitartóan, amíg
ajtót nem nyitottam. Egy szépséges, harminc év körüli szőkeség állt
a küszöbön, hosszú, kék esőkabátban. A fotós.
A hölgy milánói volt és roppant közlékeny. Csak drága holmi volt
rajta. Elvesztettem a telefonszámodat, mondta, de jobb is így, minél
kevésbé készülsz a fényképezkedésre, annál jobbak lesznek a fotók.
Körbehordozta a tekintetét. Hú, micsoda gyötrelem eljutni idáig, és
milyen rémes ez a hely! Na de pont ez kell nekünk. Tied a két
kiscsaj? Tina rámosolygott, Imma nem, de mindketten úgy néztek
rá, mint valami tündérre. Bemutattam őket: Imma az én lányom,
Tina egy barátnőmé. Még be se fejeztem a mondatot, a fényképész
már ugrált körülöttem, és különböző gépeket elővarázsolva
különböző szögekből fotózott. Hadd hozzam rendbe magam egy
kicsit!, próbáltam ellenállni, de leszerelt, hogy: tudod, mikor?! Így
vagy a legjobb.
Becipelt a lakás minden zugába, a konyhába, a gyerekszobába, a
hálóba, de még a fürdőszobai tükör elé is.
– Megvan a könyved?
– Nincs, még nem jelent meg.
– És az előző könyvedből van egy példány?
– Az van.
– Vedd kézbe, és csinálj úgy, mintha olvasnád!
Kábultan tettem, amit mond. Tina is felkapott egy könyvet, és a
pózaimat utánozva felszólította Immát: csinálj rólam fotót. A játék
fellelkesítette a fotográfust, és azt mondta, üljek oda a kicsikhez.
Szaporán kattogtatta a gépeket, Tina és Imma örömére és
ámulatára. A nő felrikkantott: most csinálunk egy képet rólad meg a
kislányodról. Nyúltam Imma felé, de a fotós azt mondta, ne azt, a
másikat, fantasztikus az arcocskája. Odakormányzott Tinához, és
csinált egy csomó képet rólunk. Imma elkeseredett. Én is, én is!,
követelte. Kitártam a karom: hát persze!, kiáltottam, gyere ide a
mamához!
Gyorsan elszaladt az idő. A kék esőkabátos hölgy az utcára is
kivitt bennünket, de feszült volt. Kétszer is megkérdezte: nem fogják
ellopni a gépeimet? De aztán az aggodalmán felülkerekedett a
szakmai izgalom, és meg akarta örökíteni a telep minden
nyomorúságos szegletét: leültetett egy megrongált padra, egy
hámlott fal elé, egy régi vizelde mellé. Ráparancsoltam Immára és
Tinára: maradjatok itt, ne mozduljatok, ha autó jön, vigyázzatok!
Fogták egymás kezét, egyforma magasak voltak, a szőke meg a
barna, vártak.
Lila vacsoraidőre jött meg a munkából, és följött a lányáért. Tina
arra sem adott időt neki, hogy belépjen az ajtón, máris mesélte:
– Jött egy nagyon szép néni.
– Még nálam is szebb?
– Igen.
– Szebb, mint Lenuccia néni?
– Nála nem.
– Szóval akkor mindenki közül Lenuccia néni a legszebb.
– Nem, a legszebb én vagyok.
– Te? Á, ez butaság.
– Nem butaság, mama.
– És mit csinált az a néni?
– Fényképeket.
– Kiről?
– Rólam.
– Egyedül rólad?
– Igen.
– Hazudós vagy. Na gyere, Imma, meséld el, mit csináltatok!
 89

Vártam, hogy megjelenjen a Panorama. Utólag meg voltam

elégedve: a kiadó sajtósa jól végezte a dolgát, és büszke voltam,
hogy egy teljes fotóriport készült rólam. Eltelt egy hét, a riport nem
volt a lapban. A következő számban sem. Március vége lett, a
könyvem már a boltokban volt, és még mindig semmi. Lekötöttek
más teendők: interjú a rádióban, interjú az Il Mattinónak. Egyik nap
Milánóba kellett utaznom könyvbemutatóra. A rendezvény
ugyanabban a könyvesboltban volt, ahol az elsőt tartották tizenöt
évvel korábban, és ugyanaz a professzor mutatott be. Adele nem
jött el, Mariarosa sem, nagyobb volt viszont a hallgatóság. Az
egyetemi tanár pozitívan nyilatkozott a könyvről, de visszafogottan,
és a közönség soraiból – nők voltak többségben – néhányan
hozzászóltak, és lelkesen dicsérték a főszereplőnő komplexitását. Ez
már afféle rítussá vált. Másnap elcsigázva utaztam vissza Nápolyba.
Vonszoltam hazafelé a bőröndömet, amikor egyszer csak megállt
mellettem egy autó a főutcán. Michele ült a volánnál, mellette
Marcello. Eszembe jutott, amikor réges-régen a két Solara
megpróbált beráncigálni a kocsijukba – ahogy Adával tették –, de
Lila megvédett. Anyám karkötője volt rajtam, mint annak idején, és
ösztönösen hátrahőköltem, hogy megvédjem. Marcello előremeredt,
nem is köszönt, és nem vetette oda, amit pedig soha el nem
mulasztott, hogy nicsak, az én kis sógornőm, aki regényeket írogat.
Michele szólalt meg, nagyon dühösen:
– A kurva életbe, Lenù, mi a szart írtál a könyvedben?
Mocsokságokat a helyről, ahol születtél? Mocsokságokat a
családomról? Mocsokságokat azokról, akik kislány korod óta
ismernek, akik csodálnak és szeretnek? Mocsokságokat a mi
gyönyörű szép városunkról?
Hátranyúlt, felkapta a Panorama frissen megjelent számát a
hátsó ülésről, és az ablakon át odanyújtotta:
– Miért jó neked ilyen baromságokat összehordani?
A magazin a rólam szóló oldalaknál volt kihajtva. Nagy, színes
fénykép volt rólam és Tináról, ahogy a lakásomban ülünk a földön.
Rögtön megakadt a szemem a képaláíráson: Elena Greco és a
kislánya, Tina. Az első pillanatban azt hittem, ezzel van a bajuk, és
nem értettem, hogy Michele miért húzza így fel magát.
– Mit csináljak, tévedtek – mondtam.
Erre olyat mondott, majdhogynem kiáltott, amit még kevésbé
értettem:
– Nem ők tévedtek, hanem ti ketten.
– Kicsoda? Nem értem.
És akkor közbelépett Marcello:
– Hagyd a fenébe, Michè – mondta nagy indulattal –, Lina
irányítja, és még csak észre sem veszi.
Michele a gázra lépett, és én csak bámultam utánuk a
magazinnal a kezemben.
 90

Ott helyben, a járdán elolvastam a cikket, és végignéztem a képeket,

amelyek a telep legmocskosabb helyeit örökítették meg. Én egyetlen
képen voltam rajta, a Tinával való közös portrén; a lakás komor
háttere különös finomságot kölcsönzött az arcunknak. A szerző nem
kritikát írt a könyvemről, nem is úgy beszélt róla mint regényről,
csak arra használta, hogy megjelenítse „a Solara fivérek
uradalmát”, amely talán már az új Camorra határterülete, de ez
nem biztos. Marcellóról nem sok szó esett, Micheléről annál több:
gátlástalan, de vállalkozó szellemű ember, aki az üzleti érdekei
szerint váltogatja, hogy éppen melyik pártot részesíti támogatásban.
A Panorama sorolta a törvényes és törvénytelen érdekeltségeit:
cukrászda, hagyományos bőrkikészítés-cipőgyártás, kisbolthálózat,
night-clubok, cigarettacsempészés, uzsora, orgazdaság, kábítószer-
kereskedelem, az építőiparba való behatolás a földrengés után.
Megborzongtam.
Mit tettem, hogy lehettem ennyire óvatlan?
Annak idején Firenzében gyerekkori és serdülőkori emlékeimtől
ihletve kitaláltam egy cselekményt, és rettenthetetlenné tett a
távolság. Onnan nézve Nápoly jószerével képzeletbeli hely volt, hol
rózsaszín, hol sötét történetek díszlete. Hanem attól fogva, hogy
visszaköltöztem, és pláne hogy mindennap találkoztam Lilával,
kényszeresen hajszoltam a realizmust, és bár elkerültem, hogy
megnevezzem, a saját negyedem történetét meséltem. De alighanem
túlzásba estem, megbillent az egyensúly fikció és valóság közt, és
most már minden utcára, minden épületre rá lehet ismerni, talán
még az emberekre is, meg amiket elkövettek. A fényképek
bizonyították, hogy amit leírtam, az valóság, végképp azonosították
a helyszíneket meg a tetthelyeket, és a telep megszűnt képzeletbeli
helynek lenni, hiába tartottam annak, miközben a könyvemet
írtam. A cikkíró felvázolta a telep történetét, még Achille Carracci és
Manuela Solara meggyilkolásáról is említést tett. Ez utóbbin el is
időzött, és azt sugallta, hogy vagy camorrista családok közti
konfliktus csúcspontja volt az eset, vagy pedig „a veszedelmes
terrorista, Pasquale Peluso követte el, aki a telepen született, ott
cseperedett fel, kőműves lett, majd a kommunista párt helyi
szervezetének titkára”. Márpedig én egy árva szót sem írtam
Pasqualéról, és nem említettem don Achillét, sem Manuelát. A
Carraccik meg a Solarák csak sziluettek voltak nekem, fülemben
csengő hangok, amelyek a nápolyi nyelv ütemére ágáltak, és egy
megkonstruált világ részei voltak. Dehogy akartam én beleütni az
orrom a valóságos ügyeikbe! Mi közöm nekem „a Solara fivérek
uradalmához”?
Én regényt írtam!
 91

Izgatottam futottam Lilához, a lányaim nála voltak. Máris

megjöttél?, fogadott Elsa, aki szabadabbnak érezte magát, ha távol
voltam. Dede hanyagul odaintett, azt mímelve, hogy rettenetesen
elfoglalt; egy perc, mama, mondta, befejezem a házi feladatot, aztán
megyek, megcsókollak. Egyedül Imma nyilvánított érzelmeket,
átölelte a nyakam, és el sem akarta engedni, összevissza csókolgatta
az arcomat. Tina követni akarta a példáját. De nekem máson járt az
eszem, alig figyeltem rájuk, Lila orra alá dugtam a Panoramát.
Fuldokolva az aggodalomtól elmondtam találkozásomat a
Solarákkal. Dühöngnek! Lila higgadtan végigolvasta a cikket, és csak
ennyi kommentárt fűzött hozzá: szépek a fényképek.
– Írok egy tiltakozó levelet az újságnak – háborogtam. – Ha
riportot akarnak írni Nápolyról, hát csak írjanak, tudom is én, Ciro
Cirillo elrablásáról, a Camorra gyilkosságairól, vagy amiről
akarnak! De ne használják fel a könyvemet, ahogy nekik tetszik!
– Na és miért ne?
– Azért, mert ez irodalom, én nem tényekről írtam.
– Nekem úgy rémlik, hogy igen.
– Miket beszélsz?
– Nem nevezted nevén a dolgokat, de sok mindenre rá lehetett
ismerni.
– Ezt miért nem mondtad?
– Mondtam, hogy nem tetszik a könyv. Vagy kimondjuk a
dolgokat, vagy hallgatunk róluk, te mondtad is, nem is.
 – Ez egy regény!
– Regény is, nem is.
Nem feleltem, nőtt az aggodalmam. Nem is tudtam, hogy a
Solarák reakciója érintett-e érzékenyebben, vagy az, hogy Lila évek
múltán is fenntartotta rossz véleményét a könyvről. Üres tekintettel
néztem Dedét és Elsát, akik kézbe kaparintották a színes magazint.
– Tina! – rikkantott Elsa. – Gyere csak! Nézd, benne vagy az
újságban!
Tina odament, nézte a portréját, elkerekedett a szeme, boldogan
mosolygott.
– És én? Én hol vagyok? – kérdezte Imma.
– Te, te nem vagy sehol, mert Tina szép, te meg csúnya vagy –
válaszolt a nővére.
Imma Dedéhez fordult, hogy igaz-e, amit mond. Dede előbb
kétszer is fennhangon elolvasta a képaláírást, aztán arról igyekezett
meggyőzni a húgát, hogy mivel őt Sarratorénak hívják, és nem
Airotának, igazából nem is a lányom. Fáradt voltam, el voltam
keseredve, ez már sok volt; rájuk ordítottam: na ebből elég, indulás
hazafelé! Mindhárman ellenszegültek, Tina és főleg Lila
támogatásával, aki marasztalt bennünket vacsorára.
Maradtunk. Lila nyugtatgatott, sőt feledtetni próbálta, hogy
újfent rosszat mondott a könyvemről. Nyelvjárásban kezdte, aztán
ünnepi alkalmakra tartogatott választékos olaszra váltott, amivel
most is meglepett, mint mindig. Már két éve történt a földrengés, és
eddig legfeljebb azért hozta szóba, hogy felpanaszolja: még rondább
lett a város, de most máshogyan közelített hozzá, azt fejtegette, hogy
azóta folyton ott lebeg a szeme előtt, milyen összetett lény is az
ember, van fizikai, biológiai valósága, de van asztrofizikai valósága
is, és mindenféle egyéb összetevője is, vallás, spiritualitás, polgári
vagy proletárszármazás, tőke, munka, profit, politika, és együtt
nyilvánul ki harmónia és kakofónia, káosz van belül és kívül
egyaránt. Úgyhogy nyugi!, kiáltotta, szerinted kik a Solarák? A
regényed kész, megírtad, újraírtad, itt élsz, és ez természetszerűleg
realistábbá tette, de most már kiröppent, a maga útját járja a
nagyvilágban, nem szólíthatod vissza. Dühöngnek a Solarák? Na és?
Michele fenyegetőzik? Kit érdekel? Bármikor bekövetkezhet egy
újabb földrengés, akár pusztítóbb is lehet, mint a legutóbbi. Sőt az
egész világegyetem is összeomolhat. Ahhoz képest micsoda Michele
Solara? Egy nagy semmi. És Marcello? Az is semmi. Az a két alak
épp csak egy kis emberi hús, másra se képesek, csak arra, hogy
pénzt zsaroljanak ki és fenyegetőzzenek. Sóhajtott, lehalkította a
hangját. A Solarák világéletükben veszélyes vadállatok lesznek,
Lenù, nincs mit tenni, az egyiket megszelídítettem, de a fivére
visszavadította. Láttad, ahogy Michele összeverte-rugdosta Alfonsót.
Szíve szerint engem püfölne, de ahhoz nincs mersze. Dühöng a
könyved, a Panorama cikke meg a fotók miatt, de istenigazából rám
dühös. Úgyhogy azt mondom, szard le, ahogy én is leszarom.
Közreműködéseddel a Solarák viszontlátták magukat az újságban,
ezt nem tudják elviselni, mert árt az üzletmenetnek, és akadályozza
őket a disznóságaikban. De mi ennek örülünk, nem? Minek
izgatnánk magunkat?
Hallgattam. Ha ilyen nagy szavakat használva bölcselkedett,
mindig meggyanúsítottam, hogy ugyanúgy falja a könyveket, mint
gyerekkorában, csak érthetetlen okból mostanában titokban olvas.
Amúgy könyvek nem is voltak a lakásában, kizárólag munkájához
kötődő szakmai kiadványok. Azt a látszatot keltette magáról, hogy ő
egy műveletlen szakbarbár, és tessék, egyszer csak fogja magát, és
biológiáról meg pszichológiáról beszél, az emberi lény
komplexitásáról tart kiselőadást. Miért viselkedik így velem? Hát ezt
nem tudtam. Akárhogy is, kellett a támogatása, muszáj volt
bizalommal lennem iránta. Egy szó, mint száz, Lila megnyugtatott.
Újra elolvastam a cikket, és most már tetszett. Néztem a képeket:
csúnya a telep, de mi ketten Tinával szépek vagyunk. Nekiláttam
Lilával vacsorát csinálni, és közben végiggondoltam a dolgot. Arra
jutottam, hogy a cikk meg a képriport hasznára lesz a könyvnek, és
a Firenzében írt szöveg jobb lett azáltal, hogy feldúsítottam itt,
ebben a házban, a Lila lakása fölötti lakásban. Igen, adtam igazat
magamban Lilának, a Solarák le vannak szarva. Ellazultam, újra
kedves lettem a lányokkal.
Még a vacsorához készülőben, előzetes titkos tárgyalások
folyományaként, Tina kíséretében elém járult Imma. A maga
nyelvén, amelyben jól artikulált szavak keveredtek alig érthetőkkel,
a következő kérdést intézte hozzám:
– Mama, Tina azt szeretné tudni, hogy ki a lányod, én vagy ő.
– Te is szeretnéd tudni?
– Igen.
Lila megelőzött:
– Mind a ketten anyukák vagyunk, és mindkettőtöket szeretünk.
Megjött Enzo a munkából, és egyből lelkes lett a lánya
fényképétől. Másnap vett két példányt a Panoramából, és kirakta az
irodája falára a teljes képet is, meg azt is, amelyet úgy vágott ki,
hogy csak a kislány látsszon rajta. A megtévesztő képaláírást
természetesen mindkettőről lehagyta.
 92

Ma, amikor ezeket a sorokat írom, szégyellem, hogy mindig a sors

kegyeltje voltam. A könyvemnek azonnal nagy visszhangja lett.
Egyesek az olvasmányosságát dicsérték. Mások a főszereplő
portréjának árnyaltságát. Szó esett brutális realizmusról,
magasztalták a barokkos képzelőerőmet, csodálták az elragadóan
nőies előadásmódot. Egyszóval elhalmoztak dicséretekkel, de a
méltatások erősen ellentmondtak egymásnak, mintha a kritikusok
nem olvasták volna a könyvesboltokban könnyen hozzáférhető
regényt, hanem a saját előítéleteikből megalkotott
fantomképződményt elemezték volna. A Panoramával teljes
összhangban csak egy dologban értettek egyet: úgy még soha senki
nem jelenítette meg Nápolyt, ahogy ez a regény.
Megkaptam a tiszteletpéldányokat, és annyira megörültem
nekik, hogy úgy döntöttem, Lilának is adok egyet. A korábbi
könyveimből nem adtam, és tudtam, hogy – legalábbis egyelőre –
bele se fog lapozni. Mindegy, akkor is közel éreztem őt magamhoz,
az egyetlen ember volt, akire számíthattam, és ki akartam fejezni a
hálámat. Rosszul reagált. Szó, ami szó, aznap rengeteg dolga volt és
a szokásosnál is harciasabb hangulata, már csak azért is, mert
közeledett június 26-a, a választások időpontja, és Lila belevetette
magát a telepi konfliktusokba. Lehet, hogy valami felbosszantotta,
nem tudom. Akárhogy is, amikor átnyújtottam neki a kötetet, hozzá
sem ért, és foghegyről odavetette, hogy ne pazaroljam a
példányaimat.
 Megbántott. Enzo segített ki a kellemetlen helyzetből: nekem add
azt a könyvet, dörmögte, nekem sose volt szenvedélyem az olvasás,
de majd elteszem Tinának, majd ő elolvassa, ha nagy lesz. Megkért,
hogy neki is dedikáljam, és én, egy kicsit zavarban, fennhangon
tagolva ezt írtam a könyvbe: Tinának, aki többre viszi majd, mint
mi, mindannyian. Lila letorkolt, azt mondta: nálam többre vinni,
nem nagy teljesítmény. Remélem, sokkal többre viszi. Fölösleges és
indokolatlan kötözködés volt, hiszen én azt írtam, hogy többre viszi,
mint mi mindannyian, és ő ezt arra redukálta, hogy mint én. Enzo
meg én nem mondtunk rá semmit. Enzo felrakta a regényt a
számítógépes szakkönyvek közé, és arról kezdtünk beszélgetni,
hogy milyen meghívásaim vannak, hol lesznek író-olvasó
találkozóim a közeljövőben.
 93

Lila jobbára a szemembe mondta, ha valami nem tetszett neki, de

azért olyan is előfordult, hogy színleg baráti és készséges volt, de
azért a viselkedésén érződött, hogy nincs minden rendben. Például
mindig örült, ha rábíztam a lányokat, néha – igaz, épp csak
hangárnyalattal – jelezte, hogy a lekötelezettje vagyok, mintha azt
mondaná: nekem köszönheted, hogy az vagy, aki vagy, én érted és a
jövődért minden áldozatra kész vagyok. Olyankor elszomorodtam,
és rögtön felajánlottam, hogy felfogadok egy bébiszittert. De
Enzóval együtt ezt sértésnek tekintette; szó sem lehetett róla! Egy
délelőtt, amikor megint kellett a segítsége, utalást tett rá, hogy sok
az elintéznivalója, mire én közöltem, hogy jó, akkor találok más
megoldást. Nekem támadt: mondtam én, hogy nem tudom
megtenni? Ha szükséged van rám, megoldom. Volt a lányaidnak
panasza rám? Elhanyagoltam őket? Az agresszív hang végképp
meggyőzött róla, hogy egyetlen dologra vágyik, arra, hogy
kijelentsem: ő nélkülözhetetlen nekem, és én őszinte hálával el is
ismertem, hogy a támogatása nélkül ellehetetlenült volna a szakmai
életem. És attól fogva a gátlásoktól megszabadulva tettem eleget a
meghívásoknak.
A könyvkiadóm sajtócsoportjának hála mindennap jelen voltam
a lapokban, és kétszer a tévében is szerepeltem. Felpörögtem,
szerettem az egyre növekvő figyelmet, amely körülvett, de féltem is,
hogy olyat találok mondani, amit nem kéne. Nem tudtam kihez
fordulni, hogy oldjam a felgyülemlett feszültséget, így hát Lilától
kértem tanácsot.
– És mi van, ha a Solarákról kérdeznek?
– Mi lenne? Mondd, amit gondolsz!
– És ha a Solarák bedühödnek?
– E pillanatban te veszélyesebb vagy nekik, mint ők neked.
– Az is aggaszt, hogy Michele tisztára megőrült.
– A könyveket azért írják, hogy hassanak, ha nincs hatásuk,
akkor semmit sem érnek.
Az az igazság, hogy igyekeztem óvatos maradni. Heves választási
kampány zajlott, és vigyáztam, hogy az interjúk során ne
keveredjek bele a politikába, és meg sem említettem a Solarákat,
akik – ez tudvalévő volt – az öt kormánypárt javára igyekeztek
begyűjteni a voksokat. Hosszan taglaltam viszont a nyomorúságos
telepi életkörülményeket, amelyek a földrengés óta csak tovább
romlottak, beszéltem a szegénységről, a szürke zónában zajló
üzérkedésről, a törvényt kijátszó suskusokról. És persze a
kérdésektől és az aznapi hangulatomtól függően rövidebben-
hosszabban beszéltem magamról is, az életem alakulásáról, arról,
hogy milyen nehéz volt továbbtanulnom, beszéltem az egyetemen
uralkodó macsó szemléletről, az anyámról, a gyerekeimről, a
feminista szemléletről. A könyvpiac nehéz időket élt akkoriban,
nemzedékem írói nemigen tudták eldönteni, hogy a modern
irányzatnak hódoljanak, vagy maradjanak a hagyományos
elbeszélés talaján, és a bizonytalanságuk miatt nem volt igazi
karakterük, nem tudták megmutatni magukat. Én kedvező
helyzetben találtam magam. Az első könyvem a hatvanas évek
végén jelent meg, a másodikkal bizonyítottam, hogy művelt és
széles látókörű vagyok, egyszersmind lett egy kis olvasótáborom is.
Úgyhogy most egyre gyakrabban csöngött a telefon. Hozzáteszem:
az újságírók ritkán tettek fel kérdést irodalomról, inkább
szociológiai témákban voltak kíváncsiak a véleményemre meg a
nápolyi napi politikáról faggattak. Nem bántam, szívesen
válaszoltam mindenre. Hamarosan az Il Mattino külső munkatársa
lettem, és azt írtam a lapba, amit akartam, saját rovatot kaptam a
Noi donnéban, és mindenhová elmentem író-olvasó találkozóra,
ahová csak elhívtak, és rendre alkalmazkodtam az éppen jelen lévő
közönség igényeihez. Magam sem hittem, ami történik velem. Az
előző könyveim is jól fogytak, de ezt egyenesen szétkapkodták.
Felhívott két nagyon ismert író, akikkel korábban nem is
találkoztam. Egy rendező találkozóra hívott, megfilmesítené a
regényt. Naponta kaptam a hírt, hogy éppen melyik külföldi kiadó
kér olvasópéldányt a regényből. Igazán meg lehettem elégedve.
És kiváltképp megelégedésemre szolgált két váratlan telefon.
Elsőnek Adele hívott. Rendkívül nyájas volt, kérdezgetett az
unokáiról, megjegyezte, hogy tájékozva van felőlük Pietro által, látta
a róluk készült fényképeket is, nagyon szépek. Türelmesen
hallgattam, épp csak annyit mondtam, amit az illendőség
megkívánt. A könyvről ekként nyilatkozott: újra elolvastam, és
gratulálok, sokat javítottál rajta. Búcsúzásnál megígértette, hogy
felveszem vele a kapcsolatot, ha Genovában lesz könyvbemutatóm,
és vigyem a lányokat is, hadd legyenek nála egy kicsikét. Mindent
megígértem, és tüstént megfogadtam magamban, hogy nem tartom
meg, amit megígértem.
Néhány napra rá Nino telefonált. Azt mondta, hogy a könyvem
fantasztikus (Olaszországban elképzelhetetlen ez az írásminőség), és
kért, hogy hadd találkozzon a három lányommal. Meghívtam
ebédre, sokat foglalkozott Dedével, Elsával és Immával, és
természetesen rengeteget beszélt magáról. Mostanában keveset
tartózkodik Nápolyban, a legtöbb időt Rómában tölti, szorosan
együttműködik az exapósommal, és fontos funkciókat tölt be. Egyre
ismételgette, hogy konszolidálódik a helyzet, Olaszország végre a
modernitás útjára lépett. Egyszer csak mélyen a szemembe nézett,
és így kiáltott: Legyünk ismét egymáséi! Elnevettem magam. Ha
találkozni akarsz Immával, egy szavadba kerül, hívj föl nyugodtan,
de mi kettőnknek már semmi közünk egymáshoz, úgy érzem,
mintha egy szellemalak nemzette volna a gyereket, de hogy nem te
voltál az ágyban, amikor fogant, az biztos. Duzzogva távozott, és
többé nem adott életjelet magáról. Hosszú időre megfeledkezett
rólunk, Dedéről, Elsáról, Immáról és rólam. Becsukódott mögötte az
ajtó, és abban a pillanatban már meg is feledkezett rólunk.
 94

Ez volt az az időszak, amelyben mindent megkaptam, amit csak

megkaphattam. Senki voltam, és valaki lettem. Ezért telefonált és
mentegetőzött Adele Airota, ezért próbált megbocsáttatni magának
Nino Sarratore, és próbált visszakerülni az ágyamba, ezért hívtak
meg mindenhová. Nehezemre esett megválni a gyerekeimtől, és –
ha csak néhány napra is – felfüggeszteni az anyaságot. De az
elszakadás egykettőre rutinná vált. A bűntudatot felváltotta a
tetszeni vágyás, a közönség meghódításának öröme. Millió gondolat
kavargott a fejemben, Nápoly és a telep vesztettek realitásukból.
Más tájak nyíltak meg előttem, csodálatos városokba jutottam el,
amelyeket akkor láttam először, és ahol szívesen éltem volna. Vonzó
férfiakkal találkoztam, éreztették velem, hogy fontos vagyok, és én
ennek örültem. Néhány óra leforgása alatt szédítő lehetőségek egész
tárháza nyílt meg előttem. Gyengült bennem az anyai érzés, olykor
megfeledkeztem róla, és nem is telefonáltam Lilának, nem
kívántam jó éjszakát a lányoknak. Csak akkor támadt
lelkifurdalásom, amikor azon kaptam magam, hogy nélkülük is el
tudnám képzelni az életemet.
Aztán történt valami, amit nagyon a szívemre vettem. Promóciós
körutat szerveztek Délre. Egy hétig kellett távol maradnom, de
Imma beteg volt, náthás és nagyon levert. Én tehettem róla, Lilának
igazán nem tehettem szemrehányást; igaz, hogy őrá volt bízva a
kislány, de volt amúgy is épp elég dolga, nem lehetett folyton a
gyerekek sarkában, hogy izzadtak-e, nincs-e huzat. Mielőtt
elindultam, összegyűjtettem a sajtósokkal azoknak a szállodáknak a
telefonszámát, amelyekben majd megszállok, és odaadtam a listát
Lilának. Ha bármi probléma van, hívjál föl, kötöttem a lelkére, és én
azonnal hazajövök.
Elutaztam. Eleinte állandóan Immára gondoltam, hogy vajon
jobban van-e, és minden adandó alkalommal telefonáltam. Később
megfeledkeztem róla. Utaztam egyik városból a másikba,
mindenhol megkülönböztetett tisztelettel fogadtak, mindenhol
feszített volt a program, és én ki is tettem magamért, esténként meg
díszvacsora késő éjszakáig. Rohant az idő. Egyszer próbáltam
telefonálni, ki is csörgött, de senki nem vette föl, és nem
próbálkoztam újra; másszor Enzo vette föl, és szűkszavú volt, mint
mindig: tedd csak a dolgodat, ne aggódjál; másnap pedig Dede kapta
föl a kagylót, és nagy komolyan, mint egy felnőtt, úgy szólt bele: itt
minden rendben, mama, jó szórakozást, szia! Mikor aztán
hazaértem, kiderült, hogy Imma három napja kórházba került.
Sürgősen be kellett vinni tüdőgyulladással. Lila nem foglalkozik
semmi mással, csak vele, a találkozóit is lemondta, sőt Tinától is
elszakadt, a kislányom ágya mellett van éjjel-nappal.
Kétségbeestem, és a szemükre lobbantottam, hogy miért nem
szóltak. Azzal védekeztek, hogy Lila nem akarta, hogy szóljanak, és
ez igaz is volt, már Nápolyban voltam, de akkor visszautasította,
hogy felváltsam, továbbra is ő akarta viselni a felelősséget a
gyerekért. Menj csak haza, mondta, pihend ki magad, kimerítő ez a
sok utazás.
Csakugyan fáradt voltam, de főképp zaklatott. Furdalt a lélek,
amiért nem voltam Imma mellett, pont akkor fosztottam meg őt a
jelenlétemtől, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá. És most
nem tudom, hogy milyen fájdalmai voltak, egyáltalán, hogy hogyan
zajlott le a betegsége. Velem ellentétben Lila mindent tud a
tüdőgyulladása egyes szakaszairól, a légzési nehézségeiről, a
szorongásairól, és ő rohant be Immával a kórházba. Néztem Lilát a
kórházi folyosón, és láttam rajta, hogy fáradtabb, mint én. Éjjel-
nappal Imma mellett volt, állandó testi közelségben, a szeretetével
is gyógyítva. Napok óta nem járt otthon, alig aludt, és karikás volt a
szeme, engem viszont a fáradalmak ellenére felvillanyozott a sok
örömteli élmény, és féltem, hogy látszik is rajtam a belső ragyogás.
Még most, hogy már tudtam a kislányom betegségéről, még most is
feszített a büszkeség, hogy azzá lettem, amivé lettem, még mindig
éreztem a szabadság ízét: oda megyek Olaszország-szerte, ahová
csak kedvem tartja, nem kell a múlttal törődnöm, olyan, mintha
most kezdődne az életem.
Mihelyt Imma hazakerült a kórházból, felfedtem ezeket az
érzéseket Lila előtt. Rendet akartam tenni a bűntudat és a
büszkeség zűrzavarában, ki akartam fejezni a hálámat előtte, de
szerettem volna arról is részletes beszámolót kapni, hogy –
távollétemben – miként pótolta ő az anyai szeretetet. De Lila egy
kicsit bosszúsan annyit mondott: eh, Lenù, erről kár is beszélni, a
lányod meggyógyult, jól van, vannak ennél súlyosabb problémák.
Hirtelenjében azt hittem, hogy az irodában vannak gondok, de nem,
a probléma engem is érintett. Kevéssel Imma betegsége előtt Lila
megtudta, hogy valaki feljelentést készül tenni ellenem. Az a valaki
Carmen volt.
 95

A hír ijesztő volt és fájdalmas. Carmen? Carmen ezt tette velem?

Abban a pillanatban elillant a siker eufóriája. Az Imma miatt
érzett bűntudatomhoz félelem társult, hogy a jog fegyverével élve,
visszaélve mindent elragadnak tőlem: örömet, presztízst, pénzt.
Szégyelltem magam és az ambícióimat. Azt mondtam Lilának, hogy
most azonnal beszélni akarok Carmennel; lebeszélt. De az volt az
érzésem, hogy sokkal többet tud, mint amennyit elárul, úgyhogy
mégis nekiindultam megkeresni Carment.
A benzinkútnál nem volt, Roberto pedig zavartan viselkedett.
Nem tett említést a feljelentésről, csak azt mondta, hogy a felesége
rokonlátogatásra ment a gyerekekkel Giuglianóba, és ott maradnak
egy időre. Szaladtam a lakásukhoz, ellenőriztem, hogy igazat
mondott-e. De úgy látszik, Carmen csakugyan elutazott Giuglianóba,
vagy legalábbis nem nyitott ajtót. Hőség volt. Jártam egyet, hogy
lehiggadjak, aztán úgy döntöttem, hogy elmegyek Antonióhoz, ő
biztos tud valamit. Féltem, hogy nehéz lesz megtalálni, mert mindig
csavarog valahol, de a felesége azt mondta, hogy a fodrásznál
találom, és igen, ott volt. Megkérdeztem, hallott-e valamit arról,
hogy feljelentettek engem, de válasz helyett vádbeszédet intézett az
iskola ellen, hogy, úgymond, az oktatók szidják a gyerekeit, azt
panaszolják, hogy csak németül meg nápolyiul beszélnek, de ők,
akiknek az volna a dolguk, hogy megtanítsák a kölyköket olaszul, ők
nem tanítják meg őket olaszul. Aztán erősen lehalkítva a hangját,
minden átmenet nélkül azt mondta:
 – Kihasználom az alkalmat, elbúcsúzom.
– Hová mész?
– Vissza Németországba.
– Mikor?
– Még nem tudom.
– Akkor miért búcsúzol már most el?
– Sose vagy itthon, ritkán találkozunk.
– Te nem jössz el sose hozzám.
– Te se énhozzám.
– Miért mész el?
– A családom nem érzi jól magát itt.
– Michele kerget vissza Németországba?
– Ő parancsol, én engedelmeskedem.
– Szóval ő nem akar itt látni a telepen.
A kezét nézte, hosszan vizsgálgatta.
– Időnként újra rám jön az ideggyengeség – mondta, és
Melináról, az anyjáról kezdett beszélni, hogy annak is baj van az
agyával.
– Adára hagyod?
– Nem, viszem magammal. Adának már így is van elég baja. Meg
hát én ütöttem anyámra, jobb, ha én tartom szemmel, legalább
látom, hogy milyen leszek.
– Mindig itt élt, rossz lesz neki Németországban.
– Mindenhol rossz. Adhatok egy tanácsot?
Ahogy rám nézett, abból láttam, hogy most fog a lényegre térni.
– Ki vele!
– Menj el te is!
– Miért?
– Azért, mert Lina azt képzeli, hogy ti ketten együtt
legyőzhetetlenek vagytok, de téved. És most már nem tudok majd
segíteni nektek.
– Segíteni? Nekünk? Miben?
Rázta a fejét.
– A Solarák berágtak. Láttad, hogyan szavazott a telep?
– Nem.
– A Solarák nem uralják a szavazatokat úgy, mint régen.
– És?
– Linának sikerült átirányítani egy csomó szavazatot a
kommunistákra.
– És ennek mi köze hozzám?
– Marcello és Michele Linát látják minden mögött, és temögötted
aztán pláne. Igen, van feljelentés, és az ő ügyvédeik a Carmen
ügyvédei.
 96

Egyenesen hazamentem, nem néztem be Lilához. Kizártnak

tartottam, hogy ne tudna a választásokról, a szavazatokról és arról,
hogy Carmen mögött a Solarák vannak, akik berágtak. Cseppenként
adagolja nekem az információkat, a saját céljai és érdekei szerint.
Felhívtam a könyvkiadót, elmondtam az igazgatónak a feljelentést
és amit Antoniótól hallottam. Egyelőre nem tudok semmi biztosat,
mondtam, ez csak szóbeszéd, de nagyon nyugtalanít. Nyugtatgatott,
megígérte, hogy a jogászaival utánanézet, és visszahív, amint
megtud valamit. De miért aggódsz?, kérdezte. Ez jót tesz a
könyvednek. Nekem annál kevésbé, gondoltam magamban, tévedés
volt az egész, nem lett volna szabad visszajönnöm ide.
Múltak a napok, a kiadó nem jelentkezett, megérkezett viszont a
hivatalos értesítés a feljelentésről, és az úgy ért, mint egy tőrdöfés.
Carmen azt követelte, hogy a kiadó vonja ki a forgalomból a
könyvemet, továbbá elképesztően magas kártérítésre is igényt
tartott, amiért ártottunk az anyja, Giuseppina emlékének. Korábban
sosem láttam efféle irományt, amely minden elemével – felzet,
nyelvezet, ilyen pecsét, olyan pecsét – ennyire sugallta volna a jog
erejét. Magamon is csodálkoztam: ami gyerek- és ifjúkoromban a
legkevésbé sem izgatott, most, lám, rémülettel tölt el. Ezúttal
szaladtam Lilához. Hallva, hogy miről van szó, rögtön gúnyos lett a
modora.
– Törvényességet óhajtottál, teljesült az óhajod.
– Jó, de mit csináljak?
 – Cirkuszt.
– Vagyis?
– Mondd el az újságoknak, mi történt.
– Megőrültél? Antoniótól tudom, hogy a Solarák ügyvédei
vannak Carmen mögött. És ne akard bemesélni nekem, hogy te ezt
nem tudtad.
– Hát persze hogy tudtam.
– És miért nem mondtad?
– Nézz magadra! Tökre ki vagy készülve. De mit vagy úgy oda?
Te félsz a törvényektől, a Solarák meg félnek a könyvedtől.
– Én attól félek, hogy a rengeteg pénzükkel tönkretesznek.
– De hát ez az!, pont, hogy a pénzüket kell megcéloznod. Írj!
Minél többet írsz a mocsokságaikról, annál jobban ártasz a
pénzügyeiknek.
Elkeserített a beszélgetés. Csakugyan így gondolta Lila? Ez volt a
terve, ez a célja? Csak most vált világossá számomra, hogy akkora
hatalmat tulajdonít nekünk, amekkora hatalmat gyerekkorunkban
mi tulajdonítottunk a Kisasszonyok írónőjének. Ezért akarta hát,
hogy visszaköltözzek a telepre? Szó nélkül hazamentem, és
telefonáltam a kiadóba. Reméltem, hogy jutottak valamire,
szerettem volna megnyugtató híreket hallani, de nem sikerült
beszélnem az igazgatóval. Másnap azonban ő hívott fel, és vidáman
közölte, hogy a mai Corriere della Serában cikke jelent meg… igen,
igen, saját cikke… amelyben elmondja a feljelentés történetét.
Szaladj, vedd meg a lapot, mondta, kíváncsi vagyok a véleményedre.
 97

Lélekszakadva rohantam megvenni az újságot. Ott virított benne a

közös fényképem Tinával, csak ezúttal fekete-fehérben. A feljelentés
szó már a címben benne volt, nem hagyva kétséget felőle, hogy az
ügy kísérlet arra, hogy hangfogót tegyenek hazánk kevés bátor
íróinak egyikére. A telep neve nem szerepelt, és utalás sem történt a
Solarákra. A cikk ügyesen széles kontextusba helyezte a konfliktust,
úgy jelenítette meg, hogy az „a feudális csökevények próbálkozása,
akik minden erejükkel gátolják, kiváltképp a Délen, az Olaszország
számára létfontosságú modernizációt, politikai és kulturális
megújulást”. Rövid szöveg volt, de hatásosan védte az irodalom
szabadságát, végkövetkeztetésében is különválasztva azt a
„vigasztalan helyi csetepatéktól”.
Megnyugodtam, úgy éreztem, megkaptam azt a támogatást,
amire szükségem volt. Felhívtam az igazgatót, és gratuláltam az
írásához, aztán siettem az újsággal Lilához. Azt vártam, hogy ő is
lelkes lesz tőle. Ezt akarta, nem?, az általa nekem tulajdonított
hatalom felmutatását. Ehelyett hűvösen azt kérdezte:
– Miért azzal a pasassal írattad meg a cikket?
– Mi bajod vele? A kiadóm kiállt mellettem, a támogatásáról
biztosít, én ennek örülök.
– Ez csak duma, Lenù! Csak arra hajtanak, hogy fogyjon a
könyved.
– És az nem jó?
– De jó, de neked kellett volna megírnod a cikket.
 Türelmemet veszettem, nem értettem, mit forgat a fejében.
– Ugyan miért? – kérdeztem.
– Azért, mert tehetséges vagy, és jól ismered a helyzetet.
Emlékszel, amikor Bruno Soccavo ellen írtál?
Nem örültem, hogy emlékeztet rá. Bruno meghalt, agyatlan fiú
volt, a Solarák hálójába került, és ki tudja, kinek a hálójába még,
mindenesetre meggyilkolták. Nem voltam büszke arra a régi írásra,
rossz volt felidézni.
– Lila! – mondtam ingerülten. – Én nem Bruno ellen írtam, az a
cikk a gyári munkáról szólt.
– Tudom, de na és! Megtanítottad kesztyűbe dudálni, és most
már sokkal fontosabb személyiség vagy, nagyobb a hatalmad. Ne
bújjanak a Solarák Carmen háta mögé! Kényszerítsd rá a Solarákat,
hogy lépjenek elő, ne engedd, hogy ők parancsoljanak!
Rájöttem, miért nincs megelégedve az igazgató szövegével. Mit
érdekelte őt a szólásszabadság meg a harc a maradiság és a haladás
erői közt! Neki a helyi csetepaték voltak fontosak. Azt kívánta tőlem,
hogy itt és most harcoljak konkrét személyek ellen, akiket
gyerekkorunk óta jól ismerünk, tudjuk, hogy milyen anyagból
vannak gyúrva. Azt mondtam:
– Nézd, Lila! Hogy Carmen eladta magát a Solaráknak vagy a
Solarák megvásárolták őt, az a Corrierét a legkevésbé sem érdekli.
Csak olyan írás jelenik meg egy országos napilapban, amelyiknek
általános érvénye van, más cikket nem közölnek.
Elváltozott az arca.
– Carmen nem adta el magát – mondta –, ő változatlanul a
barátod, és egyetlen oka van, hogy feljelentést tett ellened, az, hogy
rákényszerítették.
– Nem értem, magyarázd meg.
 – Nem magyarázok meg semmit – mondta gúnyosan mosolyogva
és dühvel. – Te írsz könyveket, neked van magyarázatod a dolgokra.
Én csak azt tudom, hogy nekünk itt nincs milánói könyvkiadónk,
amelyik kiállna mellettünk, és senki nem ír a védelmünkben nagy
cikkeket az országos napilapokba. Mi csak helyi ügy vagyunk, és
csak saját magunkra támaszkodhatunk, ha be akarsz szállni,
megköszönöm, ha nem, úgy is jó, nélküled is boldogulunk.
 98

Visszamentem Robertóhoz, és addig faggattam, míg el nem árulta a

giuglianói rokonság címét, aztán autóba ültem, vittem Immát is, és
elindultam megkeresni Carment.
Döglesztő hőség volt. Nehezen találtam meg a címet. Egy kövér
asszony rántotta fel az ajtót, és azt hadarta, hogy Carmen már
visszament Nápolyba. Hittem is, nem is, de mit tehettem, caplattam
vissza az autóhoz Immával, aki nyüglődött, hogy fáradt, pedig sokat
mondok, ha száz métert gyalogoltunk. Hanem alig fordultunk be a
sarkon, szembetaláltam magam a bevásárlószatyrokat cipelő
Carmennel. Meglátott, és azonnal zokogásban tört ki. Magamhoz
öleltem, utána meg akarta csókolni Immát. Találtunk a közelben egy
kávézót, amelynek volt egy asztala az árnyékban, és miután nagy
keservesen rávettem a kislányt, hogy játsszon szép csöndben a
babáival, megkértem Carment, hogy mondja el, mi történt.
Megerősítette, amit már Lila is sejtetett: kényszerítették, hogy
feljelentsen. És az okát is megmondta, hogy miért
engedelmeskedett: Marcello elhitette vele, hogy tudja, hol rejtőzik
Pasquale.
– Szerinted lehet, hogy tényleg tudja?
– Igen.
– Te ismered a búvóhelyét?
Habozott, hogy válaszoljon-e, de végül bólintott.
– Azt mondták, akkor ölik meg, amikor csak akarják.
Próbáltam megnyugtatni. Azt mondtam, hogy ha a Solarák
valóban tudnák, hol bujkál az az ember, akit az anyjuk
meggyilkolásával gyanúsítanak, már rég rajtaütöttek volna.
– Szerinted nem tudják?
– Persze hogy nem! És ha már itt tartunk: egyetlen dolgot tehetsz
a bátyád érdekében.
– Mit?
Azt feleltem, hogy ha meg akarja menteni Pasqualét, adja őt a
csendőrök kezére.
Sóbálvánnyá vált a döbbenettől, és én gyorsan magyarázni
kezdtem, hogy ez az egyetlen esély megvédeni Pasqualét a
Solaráktól. De beszélhettem, nyilvánvaló volt, hogy a tanácsomat
árulásnak tekinti, sokkal nagyobb árulásnak, mint amit ő követett el
ellenem.
– Ha nem teszed meg, egyre jobban kiszolgáltatod magad nekik,
egyelőre csak azt kérték, hogy jelents fel engem, legközelebb már
bármit kérhetnek.
– De hát a húga vagyok, a testvére!
– Ez nem testvéri szeretet kérdése – mondtam –, a testvéri
szereteted nekem kellemetlenséget okoz, de nem menti meg
Pasqualét, az biztos, és könnyen lehet, hogy téged is bajba sodor.
Nem tudtam meggyőzni. Sőt, minél többet beszélgettünk, magam
is annál kevésbé voltam biztos az igazamban. Újra sírva fakadt, és
hol azon bánkódott és azért kért bocsánatot, amit velem tett, hol
pedig rettegett, hogy mi lesz a bátyjával, és kétségbeesett. Magam
előtt láttam mint kislányt, és az jutott eszembe, hogy sosem
gondoltam volna, hogy ilyen makacsul hűséges természet. Búcsút
vettem tőle, mert reménytelen volt, hogy sikerüljön
megvigasztalnom; mert Imma kiizzadt, és féltem, nehogy megint
beteg legyen; és mert tulajdonképpen már magam sem tudtam,
hogy mit is várok Carmentől. Ne tartson ki Pasquale mellett, ne
legyen a cinkosa? Ez lenne a jó megoldás? Válassza a törvényt a
fivére ellenében? Miért is? Hogy kikerüljön a Solarák hatóköréből,
és visszavonja az ellenem tett feljelentést? Fontosabb ez, mint az ő
félelme? Végül is erre jutottam:
– Tégy legjobb belátásod szerint, de tudnod kell, hogy én nem
haragszom rád.
Harag lobbant a szemében.
– Miért is haragudnál? Te mit veszíthetsz? Benne vagy az
újságokban, ez az egész csak reklámot csinál neked, még több
könyvet tudsz eladni. Rosszul tetted, Lenù, hogy azt tanácsoltad,
adjam Pasqualét a csendőrök kezére, ezt nem lett volna szabad
mondanod.
Keserű szájízzel hagytam ott, és miközben hazafelé vezettem,
már bántam, hogy megkerestem. Képzelegtem, hogy most azonnal
szalad a Solarákhoz, beszámol a látogatásomról, és azok – pláne
most a kiadóigazgató Corriere-beli cikke után – újabb pereket
indítanak ellenem.
 99

A következő napokban újabb csapásokra számítottam, de nem

történt semmi. A cikknek volt egy kis visszhangja, a nápolyi újságok
átvették és kibővítették, kaptam támogatói leveleket és telefonokat.
Múltak a hetek, hozzászoktam a gondolathoz, hogy feljelentés van
ellenem, de már azt is tudtam, hogy nem vagyok egyedüli eset, sok
szakmabéli nagyobb támadásoknak van kitéve. Az élet
visszazökkent a régi kerékvágásba. Egy darabig kerültem Lilát, és
vigyáztam, el ne kövessek valami baklövést.
A könyvet vitték, mint a cukrot. Augusztusban nyaralni mentem
Santa Maria di Castellabatéba. Úgy volt, hogy Lila és Enzo is
elutaznak a tengerhez, de a munka fontosabbnak bizonyult, és
természetesen rám bízták Tinát. Fárasztó volt a nyaralás (odahív az
egyik lány, ordít a másik, veszekedést csillapítani, főzni, vásárolni),
és az volt az egyetlen örömöm, amikor azt láttam, hogy a napernyők
alatt itt is, ott is a könyvemet olvassák.
Ősszel tovább javult a helyzetem, nekem ítéltek egy
meglehetősen tekintélyes irodalmi díjat, amely csinos összeggel járt;
biztattam magam, hogy tehetséges vagyok, PR-osnak sem utolsó, és
az anyagi kilátásaim is ígéretesek. De azt az ámuló örömet már soha
többé nem éreztem, amit a könyvem sikerének első heteiben.
Homályos volt a fény, és valami furcsa rossz érzés lengett
körülöttem. Egy idő óta nem volt este, hogy Enzo ne üvöltözött
volna Gennaróval, pedig korábban hasonlóra sem volt példa. Ha a
Basic Sightban jártam, gyakran előfordult, hogy Lila Alfonsóval
konspirált, és nekem csak odaintett, hogy várjak egy kicsit.
Ugyanúgy viselkedett, amikor Carmennel sutyorgott, vagy
Antonióval, aki számomra ismeretlen okból bizonytalan időre
elhalasztotta az utazását.
Nyilvánvaló volt, hogy Lila körül fogy a levegő, de engem távol
tartott a problémáitól, és én ezt egy cseppet sem bántam. Aztán két
borzalmas esemény történt gyors egymásutánban. Lila véletlenül
meglátta, hogy Gennaro karja tele van tűszúrások nyomaival. Úgy
ordított, hogy olyat még soha a büdös életben nem hallottam tőle, és
a tetejébe Enzót is hergelte, hogy törje be a fiú pofáját. Jól
megtermett férfiak voltak, jól odasóztak egymásnak. Másnap Lina
kirúgta a bátyját, Rinót a Basic Sightból, annak ellenére, hogy
Gennaro rimánkodott, hogy ne tegye, és megesküdött, hogy nem a
nagybátyja szoktatta rá a heroinra. A tragédia mélyen érintette a
lányaimat, főleg Dedét.
– Miért bánik így a fiával Lina néni?
– Mert olyat csinált, amit nem lett volna szabad.
– Felnőtt, azt csinál, amit akar.
– Olyat akkor sem csinálhat, ami megölheti.
– De miért? Az ő élete, azt tehet vele, ami neki tetszik. Ti nem
tudjátok, mi az igazi szabadság, még Lina néni sem tudja.
Dedét, Elsát, de még Immát is sokkolta az az ordítozás és
átkozódás, ami felhallatszott az ő imádott Lina nénijüktől. Gennaro
szobafogságot kapott, és egész nap vinnyogott. A nagybátyja, Rino
eltűnt a Basic Sightból, de előtte még alaposan megpocsékolt egy
drága autót, és végigkáromkodta az egész telepet. Egy este beállított
Pinuccia a gyerekekkel, és könyörgött, hogy vegye vissza a férjét, sőt
nyomatékul még az anyósát is magával hozta. Lila ugyanolyan
goromba volt a saját anyjával, mint a sógornőjével, egy emelettel
feljebb is tisztán hallottam a szitkait. Kezünket-lábunkat
megkötözve átadsz minket a Solaráknak!, kiáltotta kétségbeesve
Pinuccia. És Lila így vágott vissza: ezt érdemlitek! Tele a hócipőm,
hogy értetek gályázom, és soha semmi hálát nem kapok érte.
De ez semmiség volt ahhoz képest, ami néhány hétre rá történt.
Alig nyugodott meg a helyzet, amikor Lila nekiment Alfonsónak, aki
az idők során nélkülözhetetlen elemévé vált a Basic Sightnak, de az
utóbbi időben egyre megbízhatatlanabb lett. Nem ment el a fontos
hivatalos találkozókra, ha pedig elment, lehetetlenül viselkedett:
vastagon kisminkelte magát, és nőiesen affektált. Holott most már
nem is hasonlított Lilára, és minden erőfeszítése ellenére kiütköztek
rajta a férfijegyek. Orra, homloka, szeme don Achille, az apja
vonásaira emlékeztetett, és emiatt undorodott magától. Az volt az
ember benyomása, hogy menekül saját elnehezült teste elől. Olykor
napokra eltűnt, és többnyire összeverve került elő. Nem volt kedve
a munkához.
Aztán végleg eltűnt. Lila és Enzo mindenhol keresték, de hiába.
Napokkal később találták meg a holttestét a Coroglio út alatt a
tengerparton. Halálra verték valahol, aztán a tengerbe dobták. Nem
akartam elhinni. Aztán amikor végre elért a tudatomig, hogy ez a
szörnyű valóság, fájdalom fogott el, és az a fájdalom nem is akart
csillapodni. Az a mások iránt figyelmes, kedves gimnazista jelent
meg a szemem előtt, akit imád Marisa és üldöz a patikus fia, Gino.
Magam előtt láttam, ahogy a nyári iskolaszünetben eladóként
dolgozik a boltjukban, pedig nagyon utál ott állni a pult mögött. De
az élete többi része homályban volt előttem, keveset is tudtam róla,
és elképzelni is nehezemre esett volna. Nem tudtam olyannak
magam elé idézni, amilyenné vált, a közelmúltbeli találkozásaink
emléke is megfakult, és azok az idők is kihullottak az
emlékezetemből, amikor a cipőboltot igazgatta a Mártírok terén. Az
első pillanatban az villant az agyamba, hogy erről is Lila tehet, az ő
mániája, hogy dönt mások helyett, mindent felforgat, és Alfonso
életével is ezt tette. Használta, kifacsarta, eldobta.
De szinte azonnal megváltoztattam a véleményemet. Lila néhány
órával korábban kapta a hírt. Tudta, hogy Alfonso meghalt, és
mégsem tudott szabadulni a haragjától, ami napok óta feszítette:
váltig durván szidta, hogy micsoda egy megbízhatatlan alak volt.
Aztán a tiráda közepén, nálam, az én lakásomban, egyszer csak a
földre rogyott, leterítette az elviselhetetlen fájdalom. És akkor
rádöbbentem, hogy jobban szerette őt, mint én, jobban, mint
Marisa, és – ahogy azt Alfonsótól sokszor hallottam – többet segített
neki bárki másnál. A következő órákban csak lézengett erőtlenül, se
a munka, se Gennaro nem érdekelte, és rám bízta Tinát. Az
Alfonsóval való kapcsolata egész biztosan bonyolultabb volt, mint
amilyennek én képzeltem. Úgy nézett rá, mintha tükörbe nézne,
magára ismert, és a férfitestből is ki akart hozni valami, ami ő
maga. Ez pont az ellenkezője annak, gondoltam feszengve, mint
amit a második könyvemben írtam. Alfonso nagyon is értékelte Lila
erőfeszítéseit, felkínálta magát neki mint eleven anyag, és Lila
megformázta őt. Legalábbis most így láttam, miközben próbáltam
lecsillapodni és rendet tenni a fejemben. De voltaképpen ez is csak
egy volt a lehetséges értelmezések közül. Lila sosem beszélt a
kapcsolatukról, sem akkor, sem később. Lesújtotta a fájdalom, és
egészen a temetés napjáig nem mutatta ki az érzelmeit.
 100

Kevesen voltunk a temetésen. Nem voltak ott Alfonso barátai,

akikkel a Mártírok terén ismerkedett meg, távol maradt az egész
családja, még az anyja is, Maria, és a példáját követve a testvérei,
Stefano és Pinuccia sem jöttek el, sem Marisa és a gyerekek, akik
vagy tőle voltak, vagy sem. A Solarák viszont, bármilyen különös,
ott voltak. A szikár Michele eszelős, sötét pillantásokat lövellt körbe-
körbe, vele ellentétben Marcello higgadtan viselkedett, ő csak az
öltözéke luxusával rítt ki a gyülekezetből. A fivérek nem csak a
gyászszertartáson vettek részt, elautóztak a temetőbe is, és ott
voltak az elhantoláson. Fel nem foghattam, mi vitte rá őket, hogy
közszemlére tegyék magukat, és kerestem Lila tekintetét, de ő nem
fordult felém. Mindvégig a Solarákra meresztette a szemét,
láthatóan provokálni akarta őket. A végén, amikor indultak, ádáz
dühvel megragadta a karom.
– Gyere velem!
– Hová?
– Beszélni a fejükkel.
– Velem vannak a kislányok.
– Enzo majd vigyáz rájuk.
Próbáltam eltéríteni a szándékától.
– Hagyd őket a fenébe! – mondtam.
– Jó, akkor majd egyedül.
Sóhajtottam. Mindig ez van: ha nem követem, akkor ő egyedül.
Intettem Enzónak, hogy legyen gondja a lányokra – Enzo egyetlen
pillantásra sem méltatta a Solarákat –, és ugyanolyan
lelkiállapotban, mint amikor fölmentem Lilával don Achilléhez vagy
amikor szembeszálltunk a kőhajigáló fiúkkal, most is követtem őt a
fülkesírokat rejtő kolonnád fehér oszlopai között.
Lila, tudomást sem véve Marcellóról, lecövekelt Michele előtt.
– Hogyhogy eljöttél? Megszólalt a lelkiismereted?
– Ne baszogass, Lina!
– Nektek végetek van, el fogtok takarodni a telepről.
– Inkább neked kéne elhúzni a csíkot, amíg nem késő.
– Ez fenyegetés?
– Az.
– Egy ujjal se érjetek Gennaróhoz, és jobban teszitek, ha Enzo
közelébe se mentek. Világos? Ne felejtsd el, hogy épp eleget tudok
rólad meg erről a másik baromról, hogy tönkretegyelek benneteket.
– Semmit sem tudsz, semmi sincs a kezedben, és nem értetted
meg a lényeget. Hiába a nagy eszed, még mindig nem fogtad fel,
hogy én szarok rád, már nem érdekelsz.
– Gyere, Michè – fogta meg a karját Marcello –, csak az időnket
vesztegetjük.
De Michele lerázta, és azt kiabálta Lilának:
– Azt hiszed, megijedek attól, hogy Lenuccia benne van az
újságokban? Ezt képzeled? Hogy félek egy olyantól, aki regényeket
írogat? De hát az egy senki! Te, te vagy valaki, még az árnyékod is
többet ér, mint bármelyik hús-vér ember. De nem értetted meg,
hogy mi a nagy helyzet, úgyhogy magadra vess, mindenedet
elveszem.
Úgy mondta ezt az utolsó mondatot, mint akinek belevágtak a
gyomorszájába, és mielőtt a fivére megakadályozhatta volna,
reflexszerűen lendült a karja, ököllel Lila arcába sújtott, leterítette.
 101

Megbénultam, mozdulni sem tudtam. Lilát is váratlanul érte, ami

történt. Meg voltunk győződve róla, hogy Michele soha egy ujjal
nem nyúlna Lilához, sőt mi több, megölné, aki bántani merészelné.
Kiáltásra nyílt a szám, de nem jött ki hang a torkomon.
Marcello elvonszolta a bátyját, de miközben húzta, rángatta,
Lilából pedig dőlt a vér, és dőltek belőle a szitkok nápolyiul
(megöllek benneteket, az élő Istenre esküszöm, hullák vagytok
mindketten), kedélyesen odaszólt nekem: ezt majd tedd bele a
következő regényedbe, Lenù! És magyarázd meg Linának, ha még
mindig nem értené, hogy már nem szeretjük a testvéremmel,
nagyon nem.
Nehéz volt meggyőzni Enzót, hogy azért dagadt fel Lila arca,
mert elájult és elesett. Egészen biztos, hogy nem hitte el, annál is
kevésbé, mivel kábultságomban hebegve-habogva adtam elő a
hazugságot, Lila pedig meg sem próbálta hihetőbbé tenni. De
mielőtt Enzo bármit mondhatott volna, Lila kijelentette, hogy
pontosan úgy történt, ahogy én elmondtam, és ezzel csírájában
elfojtott minden vitát. Ez volt a kapcsolatuk alapja: ha Lila mondja,
a szemenszedett hazugság is kétségbevonhatatlan igazság.
Hazamentem a lányaimmal. Dede rémüldözött, Elsa
hitetlenkedett, Imma pedig ilyesféle kérdéseket tett fel: miért van
vér az orrunkban? Zavart és dühös voltam. Félóránként lementem
Lilához, és próbáltam magammal csalni Tinát, de a kislány
megrémült az anyja állapotától, és örült, hogy ápolhatja, ezért nem
volt hajlandó elmozdulni mellőle. Finoman krémmel kenegette az
arcát, és kis fémtárgyakat tett a homlokára, hogy hűtse és hogy
elmúljon a fejfájása. Amikor aztán a lányokkal együtt mentem,
hátha ők nagyobb vonzerőt gyakorolnak Tinára, csak rontottam a
helyzeten. Imma is ápolónőset akart játszani, de Tina egy
másodpercre sem volt hajlandó átengedni a helyét, és pláne zokon
vette, amikor Dede és Elsa is bejelentkezett, hogy ők is szívesen
gyógyítgatnák Lina nénit. Torkaszakadtából ordított, hogy ez az ő
beteg anyukája, senki más nem nyúlhat hozzá. Az lett a vége, hogy
Lila mindnyájunkat elzavart, de akkora energiával, hogy
megnyugodhattam: jobban van.
És igen, hamar összeszedte magát. Én viszont nem. A dühöm
haraggá vált, öngyűlölettel, szégyennel vegyült. Nem tudtam
megbocsátani magamnak, hogy megbénított az erőszak. Tessék, ez
lett belőled!, morfondíroztam. Kár volt visszajönnöd, ha ott állsz
bénán két ilyen barom előtt, és meg se mukkansz, te nebáncsvirág,
te röhejesen illedelmes úrilány, aki szalondemokrata létedre el
akarsz vegyülni a plebszben, de már réges-régóta elveszítetted
minden kapcsolatodat a valósággal, nem bírod a szegényszagot, és
elájulsz, ha megüti az orrodat a hányás vagy a vér szaga. Ilyen
gondolatok kavarogtak a fejemben, de közben olyan vad
fantáziaképek is, hogy nekimegyek Michelének, ütöm, verem,
összekarmolom, megharapom, és a szívem majd kiugrott a
mellkasomból. Aztán lelohadt a gyilkolási vágyam, és azt
gondoltam: Lilának igaza van, nem azért írunk, hogy írjunk, hanem
azért, hogy megtoroljuk, ha bántanak bennünket. A szavak erejét a
testi erőszak és a fegyverek ereje ellen! Szavakkal nem lehet olyan
súlyos sebeket ejteni, de azért azok is fájnak. Lila persze még most
is a gyerekkori álmainkba ringatja magát. Azt képzeli, hogy ha
valaki az írás által hírnévre, pénzre és hatalomra tesz szert, annak a
szavai képesek a villám erejével lesújtani. Én viszont régóta tudom,
hogy sokkal középszerűbb ez az egész. Való igaz: egy könyv vagy
egy cikk járhat egy kis csinnadrattával, de hát már az ókorban is
úgy volt, hogy ha a csatát megelőző ordibálás és zajongás után nem
jött a roham, a féktelen tombolás, akkor csak színjáték volt a
hangorkán. De azért szerettem volna megbékélni saját magammal:
akárhogy is van, nem árt egy kis zajt csapni. Egy délelőtt lementem
Lilához, és megkérdeztem: mit tudsz? Mivel lehet ráijeszteni a
Solarákra?
A szemembe nézett, puhatolózott egy kicsit, aztán így felelt:
amikor Michelének dolgoztam, nagy rakás papírt láttam, át is
tanulmányoztam őket, egy csomó dolgot meg őtőle magától tudok.
Sápadt arca eltorzult a fájdalomtól, és nyelvjárásban hozzáfűzte: ha
egy csávóra rájön a baszdüh, és annyira akarja, hogy még
kimondani se bírja, akkor bármit megcsinál, amire kéred, akár még
a forró olajba is belemártogatná a faszát. Aztán a két tenyere közé
fogta a fejét, és úgy rázta meg, mintha kockavetéshez használt
ónpohár volna, és láttam, hogy ő is szégyelli magát, nem csak én.
Szégyelli, hogy úgy kellett bánnia Gennaróval, ahogyan bánt, hogy
durván lehordta Alfonsót, hogy elkergette a bátyját. És szégyelli a
trágár szavakat, amiket kimondott. Abban a percben gyűlölte
magát, gyűlölte az egész világot. De azt hiszem, egyszer csak
ráeszmélt, hogy egy hullámhosszon vagyunk, és megkérdezte:
– Ha kapsz tőlem olyat, amit meg lehet írni, megírod?
– Megírom.
– És utána meg is jelenteted?
– Talán. Attól függ.
– Mitől?
 – Tudnom kell, hogy ártok vele a Solaráknak, de nem ártok a
gyerekeimnek és magamnak.
Fürkésző tekintettel méregetett, még nem jutott elhatározásra.
Aztán azt mondta: vigyázz Tinára, tíz perc múlva itt vagyok. Fél
órába telt, mire visszaért egy dokumentumokkal megrakott
virágmintás vászonszatyorral.
Leültünk a konyhaasztalhoz; Tina és Imma a földön ülve
sutyorogtak, és babákat, szekereket és lovakat tologattak. Lila
mindenféle papírokat pakolt ki az asztalra, köztük saját kézzel írt
jegyzeteit és két zsírpecsétes, piros fedelű füzetet. Rögtön
belelapoztam az egyikbe: kockás papír, úgy formált betűk, ahogy azt
a régi idők elemi iskoláiban tanulták, helyesírási hibáktól
hemzsegő, de igen aprólékos könyvelés és minden lapon M. S.
monogram. Aha, szóval ezt a füzetet nevezték úgy az egész telepen,
hogy a Manuela Solara piros könyve. Egész gyerek- és
kamaszkorunkban ott kísértett a kifejezés, piros könyv, és talán
éppen fenyegető jellege miatt izgatott annyira bennünket. Máshogy
is nevezték – például úgy, hogy a piros notesz vagy a lista –, és
mondták más színűnek is, de a Manuela könyve mindig is
foglalkoztatta a fantáziánkat, titkos dokumentumnak képzeltük,
véres kalandok mágikus tárgyának. Most végre a maga valóságában
láthattam: a „könyv” kockás füzetek sorozata volt, amelyből kettő itt
fekszik előttem, két közönséges iskolai irka, szutykosak és
szamárfülesek, különösen a jobb alsó sarkuk. A látvány
rádöbbentett, hogy az emlékezet már maga is irodalom, és Lilának
alighanem igaza van: a regényem bármily sikeres is, egy nagy
semmi, mégpedig azért, mert nagy műgonddal írtam, alaposan
megszerkesztettem, és nem tudtam visszaadni a dolgok logikátlan,
alaktalan, esetleges és esztétikummentes banalitását.
 Miközben a kislányok játszottak – ha civakodni kezdtek, hangos
szóval nyomban elhallgattattuk őket –, Lila elém tárta a birtokában
lévő teljes anyagot, és sorra elmondta, hogy mi micsoda.
Megterveztük a tennivalókat. De régóta nem dolgoztunk együtt!
Elégedettnek látszott: igen, ezt akarta, ezt várta tőlem. Este elvitte
valahová a virágmintás táskát, utána feljött hozzám, és ott
tanulmányoztuk a jegyzeteinket. A következő napokban,
kívánságára, a Basic Sightban találkoztunk. Bezárkóztunk az
irodájába, és ő odaült a számítógépe elé, ami olyan volt, mint egy
lapos televízió billentyűzettel egybeépítve, és erősen különbözött
attól a masinától, amelyet jó régen mutatott nekem meg a
lányoknak. Bekapcsolta a készüléket, és szürke mezőben sötét kis
téglalapok jelentek meg. Apró fény villogott a képernyőn. Lila ujjai
végigfutottak a klaviatúrán, és én csak tátott szájjal néztem. Hol
vannak ettől a régi írógépek, de még a villanyírógép is! Az érintése
nyomán zöld betűk, sorok jelentek meg hangtalanul a képernyőn,
akárha fű nőne a földből. Ami a fejében volt, az agykéreg bármelyik
tekervényében, varázslatos módon kisugárzott, és áttevődött a
képernyőre, kitöltötte az űrt. Alakot váltott a szellemi erő, ahogy az
ujjbegyek a billentyűkhöz értek, az elektrokémiai inger hatására
fénnyé vált a puszta mozgási energia. Az jutott eszembe, hogy az
lehetett ehhez hasonlatos, amikor Isten tízparancsolata megjelent a
kőtáblán: felfoghatatlan és rémületes, de hatásában nagyon is
konkrét és világos. Csodálatos!, mondtam. Megtanítalak, mondta
Lila. És meg is tanított, és káprázatos, delejes sorok jelentek meg a
képernyő sötét hátterén, mondtam egy mondatot én, mondott egyet
Lila, megvitattuk, ő beírta, én vitattam valamit, ő besötétítette a
mondatot, és egyetlen gombnyomással eltüntette, vagy éppen
feljebb, lejjebb illesztette a szövegbe, de aztán neki nem tetszett,
vagy jutott eszébe valami, és egy szempillantás alatt változott a kép,
ami az előbb még itt volt, elenyészett, mint valami tengeri
hullámtaraj, vagy hipp-hopp, máshová került egy egész bekezdés.
Nem kellett hozzá toll, se ceruza, nem kellett új papírt fűzni a gépbe.
Maga a képernyő volt a papír, és a javításnak nem maradt semmi
nyoma, mintha mindig ugyanaz a hibátlan sor jelenne meg újra és
újra. És nincs egyenetlenség sem a sorok, sem a leütött betűk közt,
tiszta az íráskép, makulátlan, mintha nem is a Solarák és fél
Campania mocsokságait jelenítenék meg a szavak.
Napokon át dolgoztunk lankadatlanul. A szöveg leszállt az égből,
és a nyomtató hangos munkálkodása nyomán fekete
festékpontokká tárgyiasult a fehér papíron. Lila nem volt
megelégedve vele, hát tollat ragadtunk, de úgy nehezebb volt
javítani. Lila mogorva lett, zsémbelt, hogy többet várt tőlem, azt
hitte, minden kérdésre lesz válaszom, a tudás mélységesen mély
kútja vagyok, és most azt kellett tapasztalnia, hogy nem ismerem jól
a helyi földrajzot, nem látom át a hatóságok, köztük a
helyhatóságok működését, fogalmam sincs egy bank belső
hierarchiájáról, és nem vagyok tájékozva a bűncselekményekről és
azok büntetési tételeiről. Mindemellett, paradox módon, olyan
büszke volt rám, amilyen már régóta nem, büszke rám és a
barátságunkra. Tönkretesszük a rohadtakat, Lenù, és ha ez nem elég,
én meg is ölöm őket. Ültünk hosszú órákon át a fejünket összedugva
– visszagondolva az volt az utolsó alkalom –, mígnem a két fej
egyetlen koponyává egyesült. Végül csak bele kellett törődnünk,
hogy nincs több tennivalónk, s elkövetkezett a kínos várakozás
ideje. Sokadszorra is kiprintelte a szöveget, én borítékba tettem, és
elküldtem a kiadóm vezetőjének, megkérve, hogy a jogászaikkal is
olvastassa el. Tudnom kell, elég-e az anyag, hogy börtönbe juttassa a
Solarákat, mondtam, amikor felhívtam.
 102

Eltelt egy hét, eltelt kettő. Egy délelőtt telefonált a kiadóvezető, és ki

nem fogyott a dicséretből.
– Nagy formában vagy – mondta.
– Együtt dolgoztam a barátnőmmel.
– Megismerni a legjobb stílusodat, fantasztikus írás. Hadd
kérjelek meg egy szívességre! Mutasd meg Sarratore professzornak,
talán megérti, hogyan kell lebilincselően olvasmányossá tenni egy
szöveget.
– Nem találkozom Ninóval.
– Talán éppen ezért lendültél ennyire formába.
Nem nevettem, türelmetlenül vártam, hogy mit mondtak a
jogászok. A válasz elkeserített. Nem elég az anyag, hogy a Solarák
akár egyetlen napra is rács mögé kerüljenek. Lesz néhány
kellemetlen órájuk, de a börtönt egészen biztosan megússzák, pláne
ha úgy van, ahogy lefested, mélyen bele vannak ágyazódva a helyi
politikába, és azt vásárolják meg, akit akarnak. Kifutott belőlem az
erő, nem bírtam megállni a lábamon, odalett minden bizodalmam,
és azt gondoltam: Lila dührohamot fog kapni. Csüggedten annyit
mondtam: még sokkal rosszabbak is, mint amilyennek leírtam őket.
A kiadóvezető észlelte az elkeseredésemet, és próbált lelket önteni
belém, dicsért tovább, dicsérte a szenvedélyt, amely átsüt a
szavakon. De a konklúziója nem változott: a tényanyag kevés,
ennyivel nem lehet sarokba szorítani a Solarákat. Meglepetésemre
azonban amellett érvelt, hogy ne süllyesszem fiókba az írást, hanem
publikáljam. Hívd fel a L’Espressót, javasolta, egy ilyen szöveg
megjelenése fontos lehet nemcsak neked, hanem az olvasóidnak is,
és egyáltalán, mindenkinek, azt bizonyítod vele, hogy az ország,
amelyben élünk, rosszabb állapotban van, mint hisszük.
Engedélyemet kérte, hogy hadd olvastassa el még egyszer a
jogászokkal az írást, mondják meg, vállalok-e a közléssel
büntetőjogi kockázatot, mit ajánlatos kihúzni a szövegből és mi
maradhat. Eszembe jutott, hogy annak idején milyen könnyen ment
minden, amikor Bruno Soccavo megfélemlítése volt a cél, és
határozott nemet mondtam. Csak az lesz az egészből, hogy megint
engem fognak feljelenteni, hárítottam el a kiadóvezető ajánlatát,
lesz egy csomó kellemetlenségem, és kénytelen leszek levonni a
tanulságot – amit pedig nem szeretnék, már csak a lányaim iránti
szeretet miatt sem –, hogy a törvény azokra sújt le, akik megtartják,
és nem azokra, akik áthágják őket.
Vártam egy kicsit, aztán rászántam magam, lementem Lilához,
és szóról szóra beszámoltam neki az igazgatóval folytatott
párbeszédemről. Megőrizte a nyugalmát. Bekapcsolta a
számítógépet, és végigfuttatta a szöveget, de szerintem nem olvasta
el, hanem csak rámeredt a képernyőre, és gondolkozott.
– Bízol benne? – kérdezte aztán ellenségesen.
– Igen, tisztességes ember.
– Akkor miért nem akarod megjelentetni a cikket?
– Minek?
– Világossá tenni a dolgokat.
– Már minden világos.
– Kinek? Neked, nekem, a kiadód vezetőjének?
Türelmetlenül megrázta a fejét, és hűvösen azt mondta, hogy jó,
most már dolgoznia kell.
 – Várj! – kiáltottam.
– Nincs vesztegetni való időm. Alfonso nélkül még több lett a
meló! Menj el, kérlek, menj!
– Miért vagy velem ilyen ellenséges?
– Menj!
Egy ideig nem is találkoztunk. Reggel felküldte Tinát, este pedig
Enzo feljött a kislányért, vagy Lila csak felkiabált a lépcsőfordulóról:
Tina! Gyere haza a mamához! Két hét telt el, amikor vidáman
telefonált a kiadóvezető.
– Bravó! – mondta. – Örülök, hogy rászántad magad.
Fogalmam se volt, miről beszél, és akkor elmondta, hogy azzal
hívta fel egy barátja, aki a L’Espresso szerkesztőségében dolgozik,
hogy sürgősen fel akarja venni velem a kapcsolatot. Tőle tudta meg,
hogy a Solarákról szóló írásom egy-két húzással megjelenik az e heti
számban. Szólhattál volna, hogy meggondoltad magad.
Hideg veríték csurgott a hátamon, összeszorult a torkom, de
valahogy sikerült lepleznem a döbbenetemet. Lila vette magának a
bátorságot, és elküldte közös írásunkat a hetilapnak! Felháborodva
rohantam hozzá, hogy tiltakozzam, de ő a lehető
legbarátságosabban fogadott.
– Te nem tudtál dönteni, hát döntöttem én – mondta vidáman.
– De én pont hogy úgy döntöttem, hogy nem publikálom.
– Én meg úgy, hogy igen.
– Akkor neked kellett volna aláírnod.
– Ne beszélj butaságokat! Te vagy az író, nem én.
Hiába tettem neki szemrehányást, hiába soroltam az
aggodalmaimat, minden kritikámra csak kedélyesen legyintett. Az
írásunk hat teljes oldalt elfoglalt a lapban, és természetesen
egyetlen név szerepel szerzőként, az én nevem.
 Amikor ezt megláttam, megint összevesztünk.
– Nem értem, miért viselkedsz így – mondtam felháborodva.
– Én értem – vágott vissza.
Még ott volt az arcán Michele ütésének a nyoma, de nem
félelemből nem adta a nevét. Dehogy félt ő a Solaráktól, kutyába se
vette őket. De én olyan mérges voltam rá, hogy mégis ezzel
támadtam neki (azért nem írtad alá, mert szeretsz a háttérben
maradni, könnyű eldobni a követ, és aztán másra mutogatni, elegem
van a trükkjeidből), de a vádat olyan nevetségesnek találta, hogy –
teljes joggal – nevetett rajta, és azt mondta, hogy rosszul ítélem meg
a dolgot. Durcás képet vágott, és mentegetőzött, hogy azért küldte az
én nevemmel a cikket a L’Espressónak, mert az övé szart se ér, én
vagyok diplomás, híres ember, aki bárkit móresre taníthat. A szavai
arra vallottak, hogy naiv módon túlértékel, és ezt meg is mondtam
neki. De erre türelmét vesztette, és letorkolt, hogy én becsülöm le
magam, és ő azt akarta, hogy többet és jobban dolgozzam, és még
többen olvassák az írásaimat, legyek egyre ismertebb és
elismertebb, ez a célja és a vágya. Kapnak a pofájukra a Solarák,
majd meglátod!, ragadta el a hév.
Komor hangulatban jöttem el tőle. Nem tudtam kiverni a
fejemből a gyanút, hogy eszközként használ engem, úgy, ahogy azt
Marcello megmondta. Számítva az ismertségemre (és túlbecsülve a
tekintélyemet), engem küld a mészárszékre, hogy megnyerje a saját
háborúját, bosszút álljon, és elfojtsa a bűntudatát.
 103

A nevem alatt megjelent cikk írói pályám fontos állomása lett. Nagy
visszhangot keltett, egyszersmind bizonyította, hogy nemcsak
regényeken dolgozom, hanem változatlanul foglalkoztatnak
társadalmi kérdések is, kész vagyok harcolni szülővárosom romlása
ellen, amiképpen a múltban kiálltam a gyári munkások mellett,
előző könyvemben pedig a nők hátrányos helyzetéről írtam. A
hatvanas években megszerzett híveim csoportja kisebb-nagyobb
táborrá bővült a hetvenes években, és most egyszeriben tovább
szélesedett. Olyannyira, hogy az első két könyvemet újranyomták, a
harmadik, amelyik eleve sikeres volt, most még jobban fogyott, és
már körvonalazódott a film terve is.
Persze kellemetlenségeim is származtak a cikkből. Kihallgattak a
csendőrök. Kikérdeztek a pénzügyőrök. Nem győzött pocskondiázni
a helyi jobboldali sajtó, ilyen címkéket ragasztottak rám: elvált nő,
feminista, kommunista és: terroristaszimpatizáns. Névtelen
telefonokat kaptam, zaftos nyelvjárásban fenyegettek engem és a
gyerekeket és tettek trágár ajánlatokat. De bár stresszben éltem – a
stressz immár természetes velejárója volt az írásnak –, végül is
sokkal kevésbé viselt meg a dolog, mint a Panorama körüli
hercehurca és Carmen feljelentése. Végzem a dolgom, mást nem
tehetek, gondoltam, és az is biztonságot adott, hogy magam mögött
éreztem a könyvkiadóm jogászi segítségét és a baloldali lapok
egyöntetű támogatását, továbbá egyre többen jöttek az író-olvasó
találkozókra, és legfőképpen: biztos voltam az igazamban.
 A teljes igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy volt még
valami, amitől megkönnyebbültem, mégpedig az, hogy egykettőre
világossá vált: a Solarák nem fognak lépni ellenem. Minél láthatóbb
voltam, ők annál láthatatlanabbakká váltak. Én kerestem, ők
kerülték a nyilvánosságot. Nemcsak hogy nem tettek feljelentést, de
egyszer és mindenkorra elhallgattak, és amikor a kihallgatáson
szembetalálkoztunk, Marcello is, Michele is köszönt – hidegen, de
udvariasan. Csökkent a feszültség. Konkrétan pedig csupán annyi
történt, hogy több nyomozás is indult, keletkezett egy nagy rakás
ügyirat. De ahogy azt a kiadó jogászai előre látták, az eljárások
annyiban maradtak, a dossziék, gondolom, irattárba kerültek más
porosodó dossziék közé, a Solaráknak pedig hajuk szála sem
görbült. A cikknek csak érzelmi téren lett hatása: a húgom, Silvio
unokaöcsém, sőt az apám is kiiktattak az életükből, és nem is szóval,
hanem tettel. Egyedül Marcello maradt szívélyes. Egy délután
szembejött velem a főutcán, és én elfordítottam a fejem. Ő viszont
lecövekelt előttem, és azt mondta: tudom én, Lenù, hogy ha rajtad
múlik, nem csináltad volna, nem te tehetsz róla, és én nem
haragszom. Tudnod kell, hogy a házam mindig nyitva áll előtted.
Azt feleltem: Elisa épp tegnap csapta le a telefont. Mosolygott: hja,
kérlek, ő a főnök, én semmit sem tehetek.
 104

Lilának nem volt ínyére, ami történt. Nem titkolta a csalódását, igaz,
nem is mutatta ki különösebben. Csinált mindent tovább, mintha mi
sem változott volna, reggelente otthagyta nálam Tinát, és ment az
irodába, de néha az is megesett, hogy fejfájásra hivatkozva egész
nap ágyban maradt, és szundikált.
Megálltam, hogy ne emlékeztessem: ő egyedül határozott úgy,
hogy publikálja az írásunkat. Nem mondtam, hogy én
figyelmeztettelek, hogy a Solarák megússzák, a kiadói jogászok ezt
előre tudták, kár most emiatt bánkódni. De rá volt írva az arcára,
mennyire emészti magát, amiért rosszul mérte fel a helyzetet.
Hetekig megalázottnak érezte magát amiatt, hogy világéletében
nagyobb hatalmat tulajdonított bizonyos dolgoknak, amelyek a
közönséges értékrendek szerint keveset érnek: ábécé, írás, könyvek.
Ő, aki annyira érettnek és kiábrándultnak látszott, csak akkor lett
felnőtt igazán, akkor ért véget a gyerekkora – legalábbis ma már ezt
gondolom.
Nem segített többet. Egyre gyakrabban bízta rám a kislányát, sőt
néha-néha még Gennarót is, maradjon ott, el ne mozduljon! Csak
hát nekem is rengeteg elfoglaltságom volt, olykor azt se tudtam, hol
áll a fejem. Egy reggel, amikor én kértem volna, hogy vigyázzon a
lányaimra, idegesen azt válaszolta: hívd fel anyámat, kérd meg,
hogy segítsen. Ilyen még nem volt, zavarba is jöttem, de szót
fogadtam. Hát így került hozzám Nunzia. Nagyon megöregedett,
engedelmes volt és feszengett, de ugyanolyan serényen végezte a
házi munkát, mint annak idején Ischián.
A két idősebb lányom az első perctől kezdve sértőn elutasító volt
vele, Dede egyenesen durva és kíméletlen. Mentségére szóljon, hogy
kamaszodott, annak minden velejárójával, pattanásos lett az arca és
átalakulóban volt a teste, emiatt csúnyának és kövérnek látta
magát, utálta az egész világot, és ennek megfelelően utálatosan
viselkedett. Ilyesféle összetűzéseink voltak:
– Miért kell ezzel az öreg nyanyával lennünk? Ócska, amit
kotyvaszt, miért nem te főzöl nekünk?
– Hagyd abba!
– Fröcsköl a nyála, amikor beszél, nincs neki foga, láttad?
– Egy hangot se halljak, csönd legyen!
– Nem elég, hogy ezen a szar helyen élünk, most még ezt a
banyát is el kell viselni. Nem akarom, hogy itt aludjon, amikor te
elutazol.
– Dede! Azt mondtam, elég!
Elsa sem volt különb, csak ő a maga módján gonoszkodott.
Megőrizve a komolyságát úgy beszélt, mint aki az én pártomat fogja,
de merő álnokság volt az egész:
– Énnekem nagyon is tetszik, mama, jól tetted, hogy idehívtad.
Finom hullaszaga van.
– Neked meg mindjárt lekeverek egyet! Meg is hallhatta, amit
mondtál.
Imma volt az egyetlen, aki rögtön megszerette Lila anyját: ő
annyira Tina hatása alatt volt, hogy mindenben utánozta, még a
szeretetben is. A két kicsi folyton ott keringett Nunzia körül,
miközben az tette a dolgát, és mindketten nagymamának hívták. De
nagymama nem finomkodott, Immával különösen nem. A saját
unokáját még csak-csak megsimogatta, és néha ellágyult, annyira
szeretetteli és cserfes volt a kislány, de az álunokára ügyet sem
vetett, hiába próbálta magára vonni a figyelmét. Azt is észrevettem,
hogy emészti valami. Az első, nálunk töltött hete végén a földre
szegezve tekintetét elém állt: Lenù! Nem beszéltük meg, mennyit
kapok. Jó kis meglepetés! Ostoba módon azt hittem, hogy azért jár
hozzám, mert a lánya megkérte; ha tudtam volna, hogy fizetnem
kell, fiatalabbat fogadtam volna fel, olyat, akit a lányaim elfogadnak
és akitől többet várhatok. De nem mutattam ki a csalódásomat, és
megtárgyaltuk a pénzügyeket, megállapodtunk egy összegben.
Akkor végre felderült egy kicsit Nunzia arca, és szükségét érezte,
hogy magyarázkodjon: a férjem beteg, már nem tud dolgozni, Lina
pedig bolond, kirúgta Rinót, nincs egy vasunk se. Bólintottam, hogy
igen, megértem, és viszonzásul arra kértem, hogy legyen kedvesebb
Immához. Megtette. Attól fogva továbbra is Tinának kedvezett
ugyan, de igyekezett az én lányom iránt is mutatni egy kis
gyöngédséget.
Lilával viszont nem változtatott a viselkedésén. Se jövet, se
menet nem nézett be a lányához, pedig hát ő szerezte neki a
munkát. Még csak köszönni sem köszöntek egymásnak, ha
összefutottak a lépcsőházban. Nunzia öregasszony volt már,
elvesztette egykori alkalmazkodóképességét. De Lila is egyre
kezelhetetlenebbé vált, egyre mogorvább lett.
 105

Velem minden ok nélkül állandóan ingerült volt. És ami a legjobban

zavart: úgy beszélt velem, mintha fogalmam sem volna, hogy mi
van a lányaimmal.
– Dedének megjött a havi nyavalyája.
– Tőle tudod?
– Tőle, te sose vagy itthon.
– Neki is így mondtad, hogy havi nyavalya?
– Miért? Mit kellett volna mondanom?
– Azt, hogy menzesz vagy menstruáció. Kevésbé közönségesen.
– Van neked fogalmad róla, hogy egymás közt hogy beszélnek a
lányaid? Hallottad, mit mondanak az anyámra?
Nem tetszett nekem ez a hang. Régebben nagyon is kimutatta a
szeretetét Dede, Elsa és Imma iránt, mostanában viszont mintha
eltökélte volna, hogy ócsárolja őket, és minden alkalmat
megragadott, hogy bizonyítsa: miközben én erre-arra sétafikálok
szerte az országban, elhanyagolom a lányaim nevelését, aminek
súlyos következményei vannak. Kiváltképp érzékenyen érintett,
amikor azzal vádolt, hogy nem látom, problémák vannak Immával.
– Mi baj van vele? – kérdeztem.
– Rángatózik a jobb szeme.
– Csak ritkán fordul elő.
– Én gyakran látom.
– Szerinted mi ez?
– Nem tudom. Csak azt tudom, hogy félárva, szegény, nincs neki
apja, és abban sem biztos, hogy anyja van-e.
Próbáltam elengedni a fülem mellett, amiket mond, de nem volt
könnyű. Mint korábban már mondtam, mindig is volt bennem egy
kis nyugtalanság Imma miatt, és igaz ugyan, hogy lassan behozta
Tinát, ugyanolyan élénk lett, mint a kis barátnője, de azért valami
mégiscsak hiányzott belőle. Ráadásul egy ideje felfedeztem, hogy
ebben-abban az én rossz tulajdonságaimat örökölte. Passzív volt, és
ha mégis kezdeményezett valamit, hamar feladta attól való
félelmében, hogy a másiknak nem tetszik, utána viszont megbánta,
hogy olyan engedékeny volt. Jobban örültem volna, ha inkább Nino
féktelen hódító szenvedélyét örökli, könnyed életfelfogását, de nem,
abból semmi sem volt benne. Imma alkalmazkodott, de nem
szívesen, mindent akart, de úgy csinált, mintha ő aztán semmit sem
akarna. A gyerekek a véletlen gyümölcsei, gondoltam magamban,
Imma nem az apjára ütött. De Lila máshogy vélekedett, és folyton
utalgatott rá, hogy milyen hasonlóságok vannak a kislány meg az
apja közt, amiben persze semmi pozitívat nem talált, sőt úgy
emlegette mint veleszületett rendellenességet, mondhatni, génhibát.
A tetejébe nem mulasztotta el hozzátenni: csak azért mondom, mert
szeretem és aggódom érte.
Próbáltam magyarázatot találni rá, hogy ugyan miért fordult a
lányaim ellen. Feltételeztem, hogy mivel belőlem kiábrándult,
egyszersmind a lányoktól is eltávolodott. Azt is gondoltam, hogy a
könyvem egyre növekvő sikere bizonyítja, hogy autonóm
személyiség lettem, kikerültem a hatása alól, és a kritikájára is
rácáfoltam, vagyis keres valamit, amivel lekicsinyelhet, és ezt abban
találja meg, hogy rossz anya vagyok, méhemnek gyümölcsei pedig
nem sokat érnek. De ezek a hipotézisek nem elégítettek ki, és egy
harmadik értelmezés tört utat magának: Lila látja, amit én anyaként
nem látok vagy nem akarok meglátni. És ha főleg Immánál lát
bajokat, jobban tenném, ha utánajárnék, tényleg alaptalanok-e a
megjegyzései.
Kezdtem alaposabban megfigyelni a kislányt, és meg kellett
állapítanom, hogy nem érzi jól magát a bőrében. Agyonnyomja Tina
túltengő vitalitása, kivételes beszédkészsége és az a képessége, hogy
rajongást és csodálatot vált ki mindenkiből, elsőként belőlem. Az én
lányom is bájos és okos volt, de Tina mellett elszürkült, az erényei
eljelentéktelenedtek, ő ezt érezte, és szenvedett miatta. Egyszer
tanúja voltam egy vitájuknak, amelyet rendes olasz nyelven
folytattak: Tina pontosan ejtette a szavakat, Imma még elkente
némelyik szótagot. Állatalakokat színeztek, Tina zölddel egy
rinocéroszt, Imma, találomra választva színt, egy macskát.
– A tied legyen szürke vagy fekete – mondta Tina.
– Ne parancsolj nekem!
– Ez nem parancs, csak javaslat.
Imma felkapta a fejét, rámeredt. Nem tudta, mi a különbség a
parancs és a javaslat között.
– Javaslatot se akarok! – vágott vissza.
– Akkor ne fogadd meg!
Immának remegni kezdett az alsó ajka.
– Jó – mondta –, megfogadom, de nekem úgy nem tetszik.
Próbáltam többet foglalkozni vele. Mindenekelőtt azzal hagytam
fel, hogy ajnározzam Tina ötleteit és leleményeit, és méltattam
Immát, minden csip-csup dologért megdicsértem. Ez azonban
kevésnek bizonyult. A kislányok szerették egymást, és a versengés
segítette a fejlődésüket: az erőltetett dicsérgetés még nem óvta meg
Immát attól, hogy Tinával összemérve kevesebbnek ne érezze
magát, és erről a kis barátnője igazán nem tehetett.
 Elgondolkoztam Lila szavain: félárva, szegény, nincs neki apja, és
abban sem biztos, hogy anyja van-e. Eszembe jutott a Panorama
téves képaláírása, és ahogy Dede és Elsa gonoszul kommentálták: te
nem tartozol a családunkba, neked az a neved, hogy Sarratore, nem
az, hogy Airota. Biztos az is sokat ártott, de vajon ott van-e a
probléma gyökere? Á, nem: sokkal súlyosabb az apahiány. Arra
jutottam, hogy az fáj a gyereknek, minden baja abból származik.
Továbbmentem a nyomon, és vizsgálni kezdtem, hogy Imma
miként keresi Pietro figyelmét. Amikor Pietro telefonált a lányainak,
a kicsi behúzódott egy sarokba, és onnan leste, ahogy beszélgetnek.
Ha a nővérei nevettek, ő velük nevetett, és amikor elbúcsúztak az
apjuktól, Imma odakiáltott, hogy szia! Egyszer-kétszer Pietro meg is
hallotta, és odahívatta Dedével a telefonhoz, hadd köszönjön neki is.
De olyankor Imma vagy félénk lett és elszaladt, vagy átvette ugyan a
kagylót, de nem szólt bele. A személyes találkozások alkalmával is
igyekezett magára vonni Pietro figyelmét. Az exférjem mindig
hozott neki is valami kis ajándékot, ha Nápolyba jött meglátogatni a
lányait, és Imma ott téblábolt körülötte, és örült, ha Pietro
megdicsérte vagy az ölébe vette. Egyszer, amikor a nagyok sétára
indultak a telepről az apjukkal, Pietrónak feltűnt a kislány
szomorúsága, és induláskor azt mondta nekem: dédelgesd egy
kicsit, bánatos, hogy a nővérei elmennek, ő meg marad.
Ez volt az utolsó csepp a pohárban; csinálni kell valamit,
tökéltem el; beszélek Enzóval, legyen erősebben jelen Imma
életében. Csak hát ő már eddig is megtett minden tőle telhetőt. Ha a
nyakában hurcolászta a kislányát, egy idő után letette, és Immát
vette föl; ha játékot vásárolt Tinának, ugyanolyat vett neki is;
ámuldozott a magzata intelligens kérdésein, de nem mulasztotta el,
hogy az én gyermekem egyszerű kis miért?-jeit is elismeréssel
illesse. De azért csak megkértem Enzót, aminek viszont az lett a
következménye, hogy időnként rászólt Tinára, hogy hagyja Immát is
érvényesülni. Ez nem volt jó, mert a kislány nem tehetett róla, hogy
ő az erősebb egyéniség, és most elbizonytalanodott, méltatlan
büntetésnek érezte, hogy korlátozzák. Nem értette, hogy miért szűnt
meg a varázsa, és próbált visszakerülni az apja kegyeibe. Gyorsan
megöleltem, és külön vele játszottam.
Egyszóval bajok voltak. Valamelyik délelőtt bementem Lilához
az irodába, megkértem Lilát, hogy tanítson meg számítógépbe írni.
Imma és Tina az asztal alatt játszottak. Tina a maga tehetséges
módján lefestette a helyszínt és a képzeletbeli szereplőket.
Borzalmas lények üldözik a babáikat, de már jönnek is a bátor
királyfik, és megmentik őket. De váratlanul felcsattant Imma:
– Én nem.
– Mit nem?
– Én nem menekülök.
– Nem te menekülsz, a királyfi fog megmenteni.
– Nekem az nincs.
– Akkor majd szólok az enyémnek, hogy mentsen meg téged is.
– Azt mondtam, nem.
A szívembe markolt, hogy Imma rögtön magára vonatkoztatta a
babája sorsát, hiába próbálta visszatartani Tina a játékvilágban.
Lila azt hitte, hogy egyszerűen csak nem koncentrálok, és
felfortyant:
– Csend legyen, lányok! Szép halkan játsszatok, vagy menjetek
ki!
 106

Még aznap írtam egy hosszú levelet Ninónak, és felsoroltam, hogy

szerintem mi nehezíti a közös gyerekünk életét: a nővéreinek olyan
apja van, aki foglalkozik velük, Immának nem; az állandó kis
játszótársának, Lila lányának olyan apja van, aki elhalmozza
szeretetével, neki nem; a munkám miatt folyton úton vagyok, és
kénytelen vagyok rábízni valakire; egyszóval Imma szüntelenül
hátrányban érezheti magát. Elküldtem a levelet, és vártam, hogy
jelentkezzen. Semmi sem történt, és végül rászántam magam, hogy
telefonáljak. Eleonora vette fel.
– Nincs itthon – mondta fakó hangon –, Rómában van.
– Kérlek, mondd meg neki, hogy a lányomnak szüksége van rá.
Egy ideig nem tudott megszólalni.
– Az én gyerekeim sem látják az apjukat – mondta aztán –,
legalább fél éve nem látták.
– Elhagyott?
– Nem, ő soha senkit nem hagy el. Vagy van erőd szakítani vele…
neked volt erőd és bátorságod, csodállak is érte… vagy jön-megy,
eltűnik, újra felbukkan, ahogy éppen kényelmes neki.
– Mondd meg neki, hogy kerestem, és ha nem ad haladéktalanul
életjelet magáról, megtalálom, akárhol van, és otthagyom neki a
kislányt.
Letettem.
Jó néhány nap eltelt, mire Nino végre méltóztatott felhívni.
Szokása szerint most is úgy viselkedett, mintha néhány órája
találkoztunk volna utoljára. Energikus és vidám volt a hangja, és
elhalmozott dicséretekkel. Megállítottam a szóáradatot:
– Megkaptad a levelemet? – kérdeztem.
– Igen.
– És miért nem válaszoltál?
– Nincs egy szabad percem.
– Találj időt, méghozzá minél gyorsabban! Imma nincs jól.
Kényszeredetten bevallotta, hogy a következő hétvégén
Nápolyba jön, és megígértettem vele, hogy vasárnap nálunk ebédel.
Előre felszólítottam, hogy ezúttal ne velem csevegjen, ne Dedével és
Elsával szórakozzon, hanem szentelje minden idejét Immának. És
mostantól rendszeresen kell jönnöd hozzá, szögeztem le, az lenne a
legjobb, ha hetente jönnél, de ezt nem várom el tőled, gyere
havonta, de akkor biztosan. A hangját elmélyítve megfogadta, hogy
minden héten jönni fog, és biztosra veszem, hogy abban a
pillanatban hitte is, amit mond.
Nem emlékszem, melyik nap beszéltünk telefonon, azt a napot
viszont soha nem felejtem el, amelynek délelőttjén, tíz órakor Nino
egy vadonatúj luxusautó volánjánál, roppant elegánsan megjelent a
telepen. 1984. szeptember 10-e volt, Lila és én nemrég lettünk
negyvenévesek. Tina és Imma már elmúltak három és fél évesek.
 107

Szombaton megmondtam Lilának, hogy ebédre várom Ninót. Azt is

megmondtam, hogy jóformán kényszerítettem, hogy jöjjön, és azt
akarom, hogy az egész napot Immával töltse. Reméltem, hogy Lila
ért a szóból, és legalább aznap nem küldi fel Tinát, de nem értette
meg, mi a kérésem, vagy talán nem akarta megérteni. Ezzel
szemben egyszeriben nagyon készséges lett, és így kiáltott: szólok
anyámnak, hogy főzzön az egész társaságnak, és ebédeljünk nálam,
itt több a hely. Meglepődtem és ideges lettem. Utálja Ninót, minek
ártaná bele magát az én dolgomba? Elhárítottam, mondván: én
főzök. És megismételtem, hogy az egész nap Immáé, ez sem sok, de
ennyit tudtam kicsikarni. Minden hiába, másnap kilenc óra nulla
perckor Tina jött, hozta a játékait, és bekopogtatott. Tüneményes
volt a két kis fekete hajfonatával, és csillogó szemmel nézett, tele
bizalommal.
Betessékeltem, de azonnal veszekednem kellett Immával. Még
alig ébredt fel, pizsamában volt, nem is reggelizett, de ment volna
játszani. Hiába beszéltem, nem fogadott szót, pofákat vágott, és
röhincsélt a barátnőjével, én dührohamot kaptam, a döbbent Tinát
betereltem egy szobába, hogy játsszon egyedül, rácsuktam az ajtót,
aztán megparancsoltam Immának, hogy menjen, mosakodjon. De ő
csak nyávogott: de én nem akarok mosakodni, nem akarok! Fel kell
öltözni, nemsokára itt lesz a papa, mondtam. Napok óta készítettem
a találkozásra, de most csak még jobban megmakacsolta magát. És
ahogy bejelentettem a hamarost kezdődő vizitet, az én idegeim is
pattanásig feszültek. A kislány hányta-vetette magát, és azt kiabálta:
nem akarom, hogy papám legyen, mintha a papa egy undorító
betegség volna. Kizártnak tartottam, hogy emlékezne Ninóra, nem
egy konkrét személyt utasított hát el. Ezt gondoltam: lehet, hogy
tévedés volt meghívni. Amikor Imma azt kiabálja, hogy nem akarja,
hogy papája legyen, úgy érti, hogy nem mindegy, hogy ki a papa, ő
Enzót akarja, Pietrót akarja, azt akarja, aki a Tináé, a nővéreié.
Csak akkor jutott eszembe a másik kislányka. Ő nem tiltakozott,
és nem jött ki a becsukott szobából. Elszégyelltem magam: Tina
igazán nem tehet róla, hogy ilyen feszültség van ma nálunk.
Hívtam, hogy jöjjön a fürdőszobába, ő elégedetten letelepedett az
ülőkére a sarokban, és tanácsokkal látott el: csináljak Immának
ugyanolyan hajfonatot, amilyen az övé. A lányom megnyugodott,
hagyta, hogy szépen felöltöztessem. Aztán szaladtak Tinával
játszani, én pedig mentem ébreszteni Dedét és Elsát.
Elsa vidáman ugrott ki az ágyból, örült, hogy viszontlátja Ninót,
és egy perc alatt elkészült. Dede viszont bevette magát a
fürdőszobába, és csak akkor jött ki, amikor már ordítottam vele.
Nem tudta elviselni a teste átalakulását. Undorodom magamtól,
mondta könnyes szemmel. Bezárkózott a szobájába, és azt kiabálta,
hogy senkit sem akar látni.
Gyorsan kicsinosítottam magam. Nino semmilyen szempontból
nem volt fontos nekem, mégsem akartam, hogy öregnek és
elhanyagoltnak lásson. Továbbá attól is tartottam, hogy Lila
megjelenik, és tudtam, hogy ha éppen úgy szottyan kedve,
bármelyik férfi tekintetét magára vonzza. Egyszerre voltam izgatott
és közömbös.
 108

Nino percre pontosan és ajándékokkal megrakodva érkezett. Elsa

kiszaladt elé a lépcsőházba, nyomában Tinával. Imma egy kicsit
lemaradva követte őket, és láttam, hogy újra meg-megrándul a jobb
szeme. Megjött a papa, mondtam. Alig láthatóan nemet intett a
fejével.
De Nino az első pillanattól úgy viselkedett, ahogy kell. Már a
lépcsőn rázendített: hol az én kis Immám? Adok néki három csókot,
három csókot, cuppanósat. Ahogy fölért az emeletre, köszönt
Elsának, szia!, kedvesen meghúzta Tina copfját, aztán felkapta a
kislányát, összevissza csókolta, azt mondta, hogy soha életében nem
látott ilyen szép hajat, megcsodálta a ruháját, a cipőjét, mindent
csodált rajta. Bent a lakásban engem még csak egy kézmozdulattal
sem üdvözölt, hanem leült törökülésben a nappali közepén a
szőnyegre, ölébe vette Immát, és csak akkor méltatta figyelemre
Elsát és fogadta szeretettel a félszeg mosollyal közeledő Dedét
(atyaisten, de megnőttél, milyen gyönyörű nagylány vagy!).
Tina megrökönyödött. Ő kivétel nélkül minden idegent rögtön az
első percben elkápráztatott, és most Nino már hozzáfogott az
ajándékosztáshoz, de őt még egy futó pillantásra sem méltatta.
Elbájoló hangon beszélni kezdett hozzá, megpróbált odaülni Imma
mellé, de nem kapott helyet, erre odasimult Nino karjához, és
gyöngéden a vállára hajtotta a fejét. Az sem hatott. Nino adott egy
könyvet Dedének, egy másikat Elsának, aztán minden figyelmét a
lányára összpontosította. Összevásárolt neki sok mindent. Alighogy
Imma kinyitott egy csomagot, már kapta is a következőt. Imma
örült, és meg volt illetődve. Úgy nézett Ninóra, mintha az egy bűvész
volna, aki direkt az ő szórakoztatására jött, és amikor Tina
megpróbálta kézbe venni az egyik játékot, rákiabált: enyém! Tina
visszavonult, reszketett az alsó ajka, gyorsan a karomba kaptam:
gyere, édesem! Nino ráébredt, hogy talán túljátszotta a szerepet,
keresgélt a zsebében, előhúzott egy (bizonyára jó drága) tollat, és
azt mondta: ezt neked hoztam. Letettem a földre a kislányt, ő elvette
a tollat, megköszönte, és Nino most először emelte rá a tekintetét.
Elámult.
– Pont olyan vagy, mint az anyád – mondta alig hallhatóan.
– Leírjam neked a nevemet? – kérdezte Tina nagy komolyan.
– Már tudsz írni?
– Tudok.
Nino kivett a zsebéből egy összehajtott papírlapot, a kislány
lesimította a földre, és ráírta: Tina. Csuda ügyes vagy!, dicsérte meg
Nino. De ijedten rám nézett, és hogy helyrehozza a hibát, amit
hihetőleg (szerintem) elkövetett, gyorsan a lányához fordult:
fogadok, hogy te is nagyon ügyes vagy. Imma égett a vágytól, hogy
bizonyítsa ezt, kiragadta a tollat a barátnője kezéből, és erősen
koncentrálva firkált valamit a papírra. Nino őt is nagyon
megdicsérte, bár Elsa legott elkezdte gyötörni a kishúgát (ez csak
irka-firka, te nem tudsz írni), Tina pedig megpróbálta (hiába)
visszaszerezni a tollát, és ezt mondta: én más szavakat is le tudok
írni! Nino, hogy véget vessen a perpatvarnak, talpára állítva a
kislányát, felállt, és azt mondta: és most megyünk, és megnézzük a
világ legszebb autóját. Megint a karjába vette Immát, és elindult a
lányokkal: Tina ment mellette, és megpróbálta megfogni a kezét;
Dede, egy-két lépéssel mögöttük, Elsát igyekezett hátravonni, akinek
azonban mégis sikerült megkaparintania a drága tollat.
 109

Becsukódott az ajtó mögöttük. Hallottam Nino mély hangját a

lépcsőházból – azt ígérte, hogy vesz nekik cukorkát, és
megkocsikáztatja őket –, és hogy a négy lány kórusban lelkesedik.
Egy emelettel lejjebb nyilván Lila is hallotta a hangoskodást. Csak
egy födém választott el bennünket egymástól, igaz, ő arra is képes
volt, hogy egy adott távolságot kénye szerint növeljen vagy
lerövidítsen, a szerint, hogy éppen milyen a hangulata, vagy mit
diktál neki az agya, amely éppolyan mozgékony volt, mint a hold
delejezte tenger árapálya. Miközben rendet tettem és főztem, arra
gondoltam, hogy Lila ugyanezt csinálja. Várjuk, hogy újra
meghalljuk lányaink hangját és annak a férfinak a lépteit, akit
mindketten szerettünk. Eszembe jutott, hogy Lila gyakran láthatja
Nino vonásait Immában, mint ahogy ma Nino azonnal meglátta az ő
vonásait Tinában. Zavarja Lilát a hasonlóság, vagy ellenkezőleg,
éppen amiatt foglalkozik olyan szeretettel a kislánnyal? Vajon
titkon még mindig tetszik neki Nino? Lehet, hogy most is őt lesi az
ablakból? Lehet, hogy Tinának sikerült megfogni Nino kezét, és Lila
nézi, ahogy ott lépked a kislány a magas, vékony férfi mellett, és az
jár a fejében: ha másképp alakulnak a dolgok, az enyém is lehetne a
gyerek. Mit forral? Hamarosan megjelenik itt, nálam, és megbánt
valami álnok dicsérettel? Vagy felrántja a lakása ajtaját, amikor
Nino jön vissza a lányokkal, behívja, és pár perc múlva felkiabál
nekem, arra kényszerít, hogy őket is vendégül lássam, őt meg
Enzót?
 A csendes lakásba behallatszott a kinti zsivaj, harangok kongtak,
kiabáltak a piacozók, tehervonatok zötyögtek, teherautók robogtak
a vasárnapra se leálló építkezések felé. Nino biztosan hagyja, hogy a
gyerekek teleegyék magukat nyalánkságokkal, eszébe se jut, hogy
aztán persze nem nyúlnak az ebédhez. Ismerem a fajtáját: minden
vágyat teljesít, megvesz mindent, amit szemük-szájuk kíván,
túlzásokba esik. Mihelyt végeztem a főzéssel, odaálltam a főutcára
nyíló ablakhoz. De a bódéktól nem láttam át a terepet, csak
Marcellót láttam, ahogy peckesen sétál a húgommal és Silvióval az
oldalán. Felülről nézve nyugtalanító volt a főutca. A vasárnapi
kirakodóvásárról mindig is azt gondoltam, hogy olyan, mint a
lakkozás a korhadó deszkán, de most még nyilvánvalóbbak voltak a
romlás jelei. Mit keresek én itt, miért élek itt még mindig, hiszen
elég pénzem van, hogy oda költözzek, ahová csak akarok?
Túlságosan Lilára bíztam magam, hagytam, hogy helyreállítson
mindenféle régi kapcsolatot, és elhitettem magammal, hogy írói
teljesítményem javára válik, ha nyilvánosan összekötöm a sorsomat
a nyomornegyeddel, ahol születtem. Mindent csúfnak láttam, és
még a magam főzte ételtől is elundorodtam. Aztán megráztam
magam, megfésülködtem, körülnéztem, hogy minden készen áll-e,
és elindultam. Majdhogynem lábujjhegyen osontam el Lila ajtaja
előtt, nem akartam, hogy meghallja, és kapja magát, velem jöjjön.
Ahogy kiléptem a kapun, megcsapta orromat a pörköltmandula-
szag. Körülnéztem, és rögtön megláttam Dedét és Elsát, vattacukrot
majszolva álldigáltak egy bizsuárus standja előtt, és elmélyülten
szemlélték a fülbevalókat, nyakláncokat, hajcsatokat. Egy kicsit
távolabb, a sarkon Nino. Csak fél másodperc múlva vettem észre,
hogy Lilával beszélget, aki úgy szép, mint olyankor, ha szépnek is
akar látszani, és Enzo is ott áll, láthatóan morcosan. Lila a karjában
tartotta Immát, aki a fülét morzsolgatta, ahogy az enyémet is szokta,
ha elhanyagoltnak érezte magát. Lila hagyta, hadd csinálja, annyira
lekötötte a figyelmét az, amit a hosszú karjával, kezével hevesen
gesztikuláló, szemlátomást elégedett Nino mosolyogva mondott
éppen.
Dühös lettem. Hát ezért várok én hiába! Így foglalkozik Nino a
kislányával! Kiáltottam neki, de nem hallotta meg. Dede viszont
felém perdült, és nevetett a gyönge hangomon, és Elsa követte a
példáját: mindig kinevettek, ha kiabáltam. Újra próbálkoztam. Azt
akartam, hogy Nino azonnal köszönjön el, és jöjjön nélkülük velem,
velem és a lányaimmal. De a hangomat elnyomta a mogyoróárus
sípolása és egy éppen elhaladó, porfelleget felverő teherautó
dübörgése. Sóhajtottam és odamentem hozzájuk. Miért tartja Lila a
karjában a kislányomat? Minek? Miért nem játszik inkább Tinával
Imma? Nem köszöntem, azt mondtam Immának: miért cipelteted
magad? Nagylány vagy, szállj le! Kivettem Lila kezéből, és letettem a
földre. Ninóhoz fordultam: a gyerekeknek enniük kell, kész az ebéd.
Észrevettem, hogy Imma még mindig a szoknyámba kapaszkodik,
nem szaladt játszani a barátnőjével. Körbehordoztam a tekintetem,
és megkérdeztem Lilát: Tina hol van?
Az arcán még ott volt az iménti barátságos félmosoly, amivel
Nino fecsegését hallgatta. Biztos Dedével és Elsával van, mondta. Azt
feleltem: nem, velük nincs. Azt akartam, hogy a saját lányával és
Enzóval törődjön, és ne tolakodjon a lányom meg az apja közé azon
az egyetlen napon, amelyet Nino végre neki szánt. De miközben
Enzo már nézte, hol lehet Tina, Lila tovább csevegett Ninóval. Azt
kezdte mesélni, hogy egyszer Gennaro elveszett. Nevetgélve
mondta: sehol nem találtuk, minden gyerek bent volt az iskolában,
csak ő nem, rettenetesen megijedtem, már mindenféle borzalmat
elképzeltem, ő meg a játszótéren volt, a legnagyobb nyugiban. De
ahogy Lila felidézte magában a régi történetet, egyszer csak
elsápadt. Üres lett a tekintete, és elfúló hangon kérdezte Enzótól:
– Megtaláltad? Hol van?
 110

Kerestük Tinát a főutcán, aztán az egész telepen, aztán megint a

főutcán. Sokan csatlakoztak hozzánk. Jött Antonio, Carmen meg a
férje, Roberto, és Marcello még néhány emberét is mozgósította,
késő éjszakáig tartott a kutatás. Lila ész nélkül összevissza futkosott,
olyan volt, mint a bolond Melina, és Enzo még nála is őrültebben
viselkedett. Átkozódott, nekiment az árusoknak, életveszélyesen
megfenyegette őket, át akarta kutatni a kocsijukat, furgonjaikat,
fedeles kordéjukat. A csendőröknek kellett megfékezniük.
Nemegyszer híre futott, hogy megvan a kislány, és mindenki
megkönnyebbülve felsóhajtott. Mindenki ismerte, és mindenki
megesküdött volna, hogy egy perce még látták az előtt a stand előtt,
amott az utcasarkon, az udvaron, a játszótéren, az alagútnál, mikor
egy magas férfival, mikor egy alacsonnyal. De minden tanúskodás
légből kapottnak bizonyult, és az emberek végül már a saját
szavuknak sem hittek, és kihunyt bennük a jóakarat.
Estére megszilárdult az egyik híresztelés. A kislány az úttestre
futott egy kék labda után. Abban a pillanatban jött egy teherautó.
Csupa sár volt, gyorsan közeledett, fémesen csattogott, ahogy a
kerekei bukdácsoltak a főút gödreiben. Senki semmit nem látott, de
egyesek hallottak egy puffanást, és az a tompa hang
továbbvisszhangzott mindenki emlékezetében, aki csak hallotta és
továbbadta a tanúskodást. A teherautó fékezés nélkül vagy alig
fékezve továbbhajtott, és a főutca végén eltűnt Tinával és a
hajfonataival. Vér nem maradt az aszfalton, egy csöpp nem sok,
annyi vér sem maradt. A jármű eltűnt a semmiben, és a kislány is
örökre eltűnt.
 ÖREGKOR

A rossz vér története

 1

1995-ben hagytam el végleg Nápolyt, akkor, amikor a város

általános vélekedés szerint a reneszánszát élte. Én hittem is, nem is
az újjászületésben. Az évek során tanúja voltam, ahogy felépült az
új pályaudvar és a komor, magas ház a Novara sétány végén,
láttam, ahogy épültek a vitorla formájú házak a Scampia negyedben
és toronyházak a Taddeo da Sessa úton meg az Arenaccia
negyedben. Az épületeket Franciaországban vagy Japánban
tervezték, és a Ponticelli meg a Poggioreale negyed közt emelték
Nápolyban, mindet csigalassúsággal, és az is közös vonásuk volt,
hogy amint elkészültek, azonnal elvesztették csillogásukat, és
reménytelen emberek vigasztalan nyomortanyájává váltak.
Újjászületés? Ugyan! Csak egy kis hivalkodóan modernkedő smink
volt rápamacsolva a város egyre roncsolódó ábrázatára.
Mindig ugyanaz a nóta. Az úgynevezett reneszánsz reményeket
ébresztett, mely remények azonmód elenyésztek, helyesebben
rárakódtak a korábban elhalt reményrétegekre. Hát ezért történt,
hogy miközben mindenki kötelességének érezte, hogy maradjon, és
részese legyen az utód kommunista párt irányításával zajló
megújulásnak, én elfogadtam egy feltörekvő torinói könyvkiadó
ajánlatát az igazgatói posztra, és odaköltöztem. Negyvenéves
koromtól olyan gyorsan futott az idő, hogy nem értem a nyomába. A
valóságos naptárat felváltotta a szerződések szabdalta idő, a
megjelenések ütemezték az éveket, és visszatekintve csak úgy
tudom meghatározni, hogy mikor mi történt a saját életemben és a
lányaim életében, ha az egyre több időmet lefoglaló írás egyes
szakaszaihoz és termékeihez kötöm őket. Mikor is történt ez vagy
az? Amikor megjelent ez a könyvem, az a könyvem.
Jó néhány könyvem megjelent, volt némi hírem és hitelem. És
kényelmesen megéltem a jövedelmemből. A lányokra is kevesebbet
kellett költenem. Dede és utóbb Elsa is Bostonba ment egyetemre,
Pietro biztatására, aki már hét-nyolc éve katedrát kapott a
Harvardon. A lányok jól megvoltak az apjukkal. Ha figyelmen kívül
hagyjuk azokat a leveleket, amelyekben a rossz klímára és a
bostoniak pedantériájára panaszkodnak, mindketten elégedettek
voltak magukkal és az életükkel, örültek, hogy kivonták magukat a
hatásom alól, és a saját útjukat járják, nem azt, amelyet én jónak
láttam volna. Így álltak a dolgok, és fel kellett tennem magamnak a
kérdést, hogy miért élek még mindig a telepen, pláne hogy Imma
szeretné követni a nővéreit. Eleinte még hasznomra volt, hogy egy
olyan írónő képét adtam magamról, aki – bár megtehetné, hogy
máshol éljen – kitart a veszélyes külváros mellett, hogy a valóságból
merítse művei anyagát, de az idők során értelmiségi körökben
divattá vált ez az életvitel, és elvesztette minden eredetiségét.
Egyébként is, újabb könyveimnek már egész más volt a témája, nem
a telepi lét. Vajon nem képmutató dolog-e bizonyos hírnév és
privilégiumok birtokában korlátozni magam, és megtartani
lakhelyül azt a negyedet, amelyben szemem láttára romlik a
testvéreim és barátaim élete, romlik az ő gyerekeik és unokáik élete
is, és nem utolsósorban, a saját lányomé is?
Imma tizennégy éves lett, mindene megvolt, és a szorgalmára
sem lehetett panasz. De olykor vad nyelvjárásban beszélt, nem
tetszettek az osztálytársai, és annyira féltettem, ha este kimaradt,
hogy ezt látva a saját jószántából inkább nem ment sehová vacsora
után. Ha nem utaztam éppen, magam is meglehetősen
visszavonultan éltem. Fenntartottam a kapcsolatot művelt
nápolyiakkal, és megközelíthetetlen sem voltam éppen, de a
viszonyaim nemigen voltak tartósak. Még a legcsillogóbb elméjű
férfiakról is előbb-utóbb kiderült, hogy beszűkültek, besavanyodtak,
nem elégedettek a sorsukkal, és a szellemességük kaján
rosszindulattal párosul. Néha az volt az érzésem, hogy csak azért
hajtanak rám, hogy elolvassam a kézirataikat, vagy
megismertessem őket a tévé, a film világával, de olyan is előfordult,
hogy valaki pénzt akart kölcsönkérni, amit nyilván sosem adott
volna meg. Igyekeztem mindenhez jó képet vágni, továbbra is éltem
társasági és érzelmi életet. Igaz, ami igaz, nem sok örömem telt
benne, ha kiöltözve mentem el hazulról, félelemre pedig nagyon is
volt okom. Egy napon épp csak kiléptem a kapun, amikor két
kamasz fiú – még tizenhárom évesek sem voltak – megtámadt az
utcán, leütöttek és kiraboltak. A rám váró taxisofőr kétméternyire
ha volt, de ki se dugta az orrát a kocsiból. Így hát 1995 nyarán
elköltöztem Immával Nápolyból.
A Pó partján vettem ki lakást, egész közel az Isabella hídhoz, és
az életünk, az enyém is, harmadszülött lányomé is, azonnal jobbra
fordult. Gondolkozhattam, írhattam, könnyebben reflektálhattam
Nápolyra. Szerettem a szülővárosomat, de távolról tisztábban
láttam, és leküzdve elfogultságomat, nem vettem mindenáron a
védelmembe. Ellenkezőleg, az lett a meggyőződésem, hogy a
Nápolyból való kiábrándulás, mely előbb-utóbb szükségképpen
elkövetkezik, az egész Nyugat-szemléletünket megvilágítja. Nápoly
az az európai nagyváros, ahol az egész világot megelőzve
bebizonyosodott, hogy nincs alapja a technikai-műszaki haladásba,
a gazdasági fejlődésbe, a természet megújuló erejébe és a
demokráciába vetett hitnek. Egyetlen dologra jó, ha az ember
Nápolyban születik – írtam egyszer, nem magamra, hanem Lila
pesszimizmusára gondolva –, arra, hogy jószerével a születésétől
fogva tisztában legyen avval, amit ma már az emberek többsége is
lát, nevezetesen hogy a korlátlan fejlődés álma a valóságban
rémálom, erőszak és halál.
2000-ben egyedül maradtam, mert Imma Párizsba ment
egyetemre. Marasztaltam, de hiába: követte hasonló anyagi
helyzetben lévő barátnőit. Eleinte nem is hiányzott különösebben,
bőven volt mit csinálnom, éltem az életem. De két év múltával
éreztem, hogy öregszem és hervadok, összeszűkült a világom.
Kaptam ugyan ilyen-olyan tekintélyesnek mondható díjakat
különböző műveimre, de a könyveim alig fogytak, 2003-ban például,
amikor már tizenhárom regényt és két esszékötetet mondhattam
magaménak, összevissza bruttó 2323 euró bevételem volt jogdíjból.
Tudomásul kellett vennem, hogy régi híveim már semmit sem
várnak tőlem, a fiatalabb olvasók pedig (javarészt nők, hiszen
kezdettől fogva ők alkották olvasótáborom nagy részét) más témák
iránt érdeklődnek, más az ízlésük. Az újságok is egyre kevesebbet
foglalkoztattak, és ha kértek is írást, alig fizettek valamit, ha ugyan
fizettek egyáltalán. A tévével volt egypár jó élményem a 90-es
években, és azokon felbuzdulva próbáltam indítani egy saját
délutáni műsort. A sorozat a klasszikus görög és latin irodalmat
népszerűsítette volna, és lett is az ötletből egy-két adás, hála egyes
barátok jóindulatának és – főleg – Armando Galiani
közreműködésének; a Canale 5 munkatársa volt ugyan, de a
köztévével is jó kapcsolatokat ápolt. Sajnos a műsor hamar
sikertelennek bizonyult, és azóta nem volt több alkalmam
televízióban dolgozni. Rossz idők köszöntöttek a kiadóra is, amelyet
évekig irányítottam. 2004 őszén átvette helyemet egy alig
harmincéves, agilis fiatalember, és lefokozódtam külső
tanácsadóvá. Hatvanévesen pályám végére értem. Torinóban
hidegek voltak a telek, forrók a nyarak, a kulturális elit pedig
kevéssé befogadó. Feszült voltam, keveset aludtam. A férfiak már
nem méltattak figyelemre. Néztem a Pót az erkélyemről, néztem a
csónakázókat, a szemközti dombokat, és unatkoztam.
Sűrűbben jártam Nápolyba, de nem kerestem a rokonok
társaságát, és a barátok, rokonok sem keresték az én társaságomat.
Egyedül Lilával találkoztam, de legtöbbször őt is kerültem. Néhány
éve lokálpatrióta helytörténészként buzgólkodott, úgyhogy jobban
esett egyedül sétálni a Caracciolo sétányon, fent, a Vomero
negyedben, a Tribunali úton. És 2006 tavaszán, amikor szűnni nem
akaró eső miatt beszorultam a Viktor Emánuel úti öreg szállodába,
és nem tudtam mit kezdeni a rengeteg időmmel, néhány nap alatt
megírtam egy kilencvenoldalas kisregényt, amelynek a helyszíne a
telep volt, és Tina történetét beszélte el. Gyorsan írtam, hogy
eszembe se jusson teret adni a képzeletemnek. Száraz, tárgyszerű
írás született, csak a végén egészítettem ki a fantáziámmal.
2007 őszén jelent meg a kisregény Egy barátság címmel. Kedvező
fogadtatásra talált. Mindmáig jól fogy, és gimnáziumi tanárnők
nyári olvasmánynak ajánlják.
De én utálom.
Két évvel a megjelenése előtt, amikor a játszótéren megtalálták
Gigliola holttestét – infarktus; elviselhetetlen magány; szörnyű
állapotok –, Lila megígértette velem, hogy soha nem fogok írni róla.
És mégis megtettem, a lehető legdirektebb módon. Néhány hónapon
át azt hittem, hogy életem legjobb művét írtam meg, és a könyv
sikere is erre vallott: régóta nem váltottam ki ekkora olvasói
lelkesedést. De amikor 2007 végén, a karácsony előtti ünnepi
hangulatban beléptem a Mártírok terén a Feltrinelli könyvesboltba
az Egy barátság bemutatójára, hirtelen elszégyelltem magam, és
megijedtem, hogy ott találom Lilát, az is lehet, hogy az első sorban
ül, és nekem támad. De nem, az este nagyon jól sikerült, lelkesen
ünnepeltek. Ettől visszatért az önbizalmam, és felhívtam Lilát a
szállodámból. Először a vonalason, aztán a mobilon, megint a
vonalason. Nem vette fel, soha többé nem vette fel.
 2

Nem tudom elmondani Lila fájdalmát. Amit a sors kiszabott rá, ami
talán egész életében ott leselkedett, nem az volt, hogy meghal a
gyermeke betegségben, balesetben vagy erőszak által, hanem hogy
egyik percről a másikra eltűnik. A fájdalmának nem volt mibe
kapaszkodnia. Nem volt élettelen test, amelyet kétségbeesve
magához ölelhetett volna, nem volt gyászszertartás, nem voltak
haló porai annak a szeretett lénynek, aki nemrég még jött-ment,
futkározott, beszélt, és akit ő csókolgathatott. Néha úgy képzeltem,
hogy olyan, mintha – minden külső hatás nélkül – egyszer csak
elvesztette volna valamelyik végtagját. A hiányt még csak-csak
elképzeltem, de hogy micsoda fájdalommal jár, az túl volt a képzelet
határán, azt felmérni sem tudta senki más.
A Tina elvesztését követő tíz évben továbbra is egy házban
laktam Lilával, mindennap találkoztunk, de nem láttam, hogy
könnye lett volna, hogy kétségbeesésének szabad folyást engedne.
Az volt az első reakciója, hogy rohangált összevissza a telepen,
kereste éjjel-nappal a kislányát, aztán összeomlott, legyűrte a
kimerültség. Akkor odaült a konyhaablakhoz, és csak ült
mozdulatlanul, pedig semmit sem látott, csak a vasút egy kis
szakaszát és egy darabka eget. Nagy sokára felállt, és folytatta a
szokványos életét, de soha nem törődött bele abba, ami történt.
Múltak az évek, egyre jobban kiütközött a rossz természete,
rosszkedvet és félelmet keltett a környezetében, átkozódva és
folyton torzsalkodva öregedett. Eleinte mindig és mindenkivel
Tináról beszélt, úgy mondta ki a nevét, mintha a szó erejével vissza
tudná hozni magát a gyereket is. De később már említeni sem volt
szabad a veszteségét, amikor megtettem, engem is egy-két
másodperc múlva elzavart. Nagyra értékelte viszont Pietro levelét,
és, gondolom, pont azért, mert a szeretetteli részvétnyilvánításban
nem szerepelt Tina neve. Egészen 1995-ig, a Nápolyból való
elköltözésemig úgy csinált, mintha semmi nem történt volna, és
csak igen-igen ritkán tett kivételt. Egy alkalommal Pinuccia úgy
emlegette a kislányt, mint mindannyiunk kis védangyalát. Lila azt
mondta neki: takarodj!
 3

A telepen senki sem bízott a hatóságban és a sajtóban. Férfiak és

nők, de még a gyerekbandák is napokon és heteken át keresték
Tinát, nem véve tudomást a rendőrségről és a televízióról. Minden
rokon és minden barát részt vett a keresésben. Egyetlen ember volt,
aki csak kétszer vagy háromszor jelentkezett, és akkor is csak
telefonon, és hogy közhelyeket ismételgetve mentegetőzzön (én nem
tehetek róla, én akkor már visszaadtam a kislányt Lilának és
Enzónak!): Nino. Nem is csodálkoztam, ő azok közé a felnőttek közé
tartozott, akik ha játszanak egy gyerekkel, és az elesik, és
felhorzsolja a térdét, rögtön úgy viselkednek, mintha maguk is
kölykök volnának, és attól félnének, hogy rájuk ripakodnak: te
gáncsoltad el! Különben senki nem figyelt rá, pár óra elteltével már
meg is feledkeztek róla. Enzo és Lila fő segítsége Antonio volt, újra
elhalasztotta a Németországba való elutazását, csak hogy keresse
Tinát. Barátságból tette, de azért is, mert – mint azt
meglepetésünkre ő maga mondta – Michele Solara utasította.
A Solarák mindenki másnál jobban aktivizálták magukat a
kislány eltűnésének ügyében, és el kell ismernem, hogy a
legkevésbé sem titkolták ténykedésüket. Nyilván tisztában voltak
vele, hogy ellenséges fogadtatásban részesülnek, egy este mégis
megjelentek Lilánál, és úgy beszéltek, mintha egy egész közösség
nevében szólnának, égre-földre esküdöztek, hogy mindent
megtesznek, hogy Tina épen és egészségesen térjen meg szüleihez. A
szónoklatuk alatt Lila keresztülnézett rajtuk, és úgy csinált, mintha
nem is hallaná a szavaikat. Enzo halálsápadtan hallgatott, aztán azt
ordította, hogy ők rabolták el a kislányukat. Ezt mondta akkor, és
ezt hajtogatta számtalan alkalommal a legkülönbözőbb helyeken: a
Solarák azért rabolták el tőlük Tinát, mert ők nem voltak hajlandók
jutalékot fizetni nekik a Basic Sight bevételéből. Várta, hogy valaki
ellene mondjon, mert azt ő ott helyben megöli. De soha senki nem
tette a legcsekélyebb ellenvetést sem, aznap este a Solarák is csak
hallgattak, illetve Marcello azt mondta:
– Megértjük a fájdalmadat. Ha éntőlem elrabolták volna Silviót,
én ugyanilyen őrültségeket csinálnék.
Megvárták, míg Enzo lecsillapodik, aztán elmentek. Másnap
elküldték a hitveseiket, Gigliolát és Elisát udvariassági látogatásra,
és ők legalább megúszták inzultus nélkül. Ezek után a Solara fivérek
a tettek mezejére léptek. Alighanem ők szerveztek valóságos razziát
a vasárnapi vásárosok és a környékbeli cigányok körében, és egész
biztosan ők voltak a kezdeményezői az össznépi felzúdulásnak a
rendőrök ellen, akik nagy szirénázás közepette letartóztatták
Stefanót (akkor kapta az első infarktusát, és kórházba került), aztán
Rinót (néhány napig bent is tartották), végül Gennarót (órákig
zokogott, és megesküdött mindenre, ami szent, hogy ő mindenkinél
jobban szereti a kishúgocskáját, és soha nem bántaná, dehogy
bántaná). Továbbá elképzelhető, hogy a Solaráktól származott az
ötlet, melynek során őrjárat szerveződött az elemi iskola előtt és
közvetlen környékén, és bő fél órára sikerült is alakot adni a
„gyerekeket elcsábító buzinak”, aki mindeddig csak a népi
képzeletben létezett. A harmincas évei elején járó cingár férfi senkit
se vitt iskolába, és nem is a saját gyerekére várt, és mégis ott
álldogált a kapuban; nekirontottak, ő menekülőre fogta, és dühöngő
sokaság üldözte egészen a játszótérig, ahol végre sikerült is sarokba
szorítani, de mielőtt meglincselhették volna, nagy nehezen kiderült,
hogy bár a látszat ellene szól, az illető nem a remélt gonosztevő,
hanem az Il Mattino gyakornoka, és csak információkat gyűjt.
A fent leírt esemény után a telep lassan-lassan megnyugodott, az
élet visszatért a régi kerékvágásba. Hogy Tinának nyoma se volt, ki-
ki egyre hihetőbbnek találta a gázoló teherautó változatot. A
kutatásba belefáradt civilek és rendőrök meg az újságírók úgy
gondolták, hogy csakugyan az történhetett. A figyelem jó időre a
környékbeli építkezésekre irányult. Emiatt találkoztam újra
Armando Galianival, gimnáziumi tanárnőm fiával. Már rég nem
gyógyít, az 1983-as választásokon nem jutott be a parlamentbe, és
már egy éve egy ócska kis magántévénél gyakorolta a rámenős
riporterkedést. Mint megtudtam tőle, az előző évben meghalt az
apja, az anyja pedig Franciaországban él, de betegeskedik. Armando
megkért, hogy kísérjem el Lilához, én váltig mondtam neki, hogy a
barátnőm rossz állapotban van, de ő csak erősködött, hát felhívtam.
Lila eleinte nem is emlékezett rá, de aztán nagy nehezen mégis, és
hajlandó volt fogadni, holott addig minden újságírónak nemet
mondott. Armando elmondta, hogy a földrengés utáni helyzetről
készít riportot, és az új építkezéseket járva hírét vette, hogy egy
teherautót nagy hirtelen roncstelepre küldtek, mert szerepe volt
valami sötét ügyben. Lila hagyta, hogy végigmondja, csak utána
szólalt meg.
– Te találtad ki az egészet.
– Csak azt mondom, amit hallottam.
– Te nekem ne beszélj teherautóról meg építkezésről, és hagyd a
lányomat!
– Miért sértegetsz?
– Eddig nem mondtam semmi sértőt. De most fogok: szart se
értél orvosnak, szart se forradalmárnak, és most szart se érsz mint
újságíró. Takarodj a házamból!
Armando elkomorodott, és csak odaintett Enzónak búcsúzóul.
Kint az utcán aztán hangot adott a csalódásának: még ez a szörnyű
fájdalom sem változtatta meg. Mondd meg neki, hogy csak segíteni
akartam. Aztán hosszú interjút készített velem. Kedves volt, és
nagyon ügyelt a választékos beszédre. Nehéz időket élhetett meg a
húga, Nadia miatt, és a válása is megviselte. De mostanra láthatóan
egyenesbe került. Az antikapitalista élharcosok mindentudása már
a múlté volt, szomorkásan megértő szkepszis vette át a helyét.
– Olaszország egy fekete lyuk lett – ingatta a fejét lemondóan –,
és mindnyájan belezuhantunk. Ha körülnézel, azt látod, hogy a
jóravaló emberek már mind ugyanezt gondolják. Milyen kár, Elena,
milyen kár! A munkáspártokban sok a tisztességes ember, de semmi
reményük sem maradt.
– Miért választottad az újságírást?
– Ugyanazért, amiért te a saját hivatásodat.
– Vagyis?
– Amióta nincs mit rejtegetnem, rájöttem, hogy hiú vagyok.
– És honnan veszed, hogy én is hiú vagyok?
– Ott az ellenpélda: a barátnőd nem hiú. És nagyon szánom is őt
ezért, mivel a hiúság erőforrás. Ha hiú vagy, vigyázol magadra és
arra, amid van. Lila nem ismeri a hiúságot, ezért vesztette el a
lányát.
Egy darabig figyelemmel kísértem Armando munkáját, és
tehetségesnek láttam. Ő találta meg a teherautó félig kiégett
karosszériáját a Ponti Rossi negyedben és kötötte össze Tina
eltűnésével. A felfedezésnek támadt egy kis visszhangja, még
országos lapok is foglalkoztak vele pár napig. Aztán hamarosan
cáfolhatatlan bizonyítékot találtak rá, hogy ki van zárva minden
összefüggés a teherautóroncs és a kislány eltűnése közt.
– Tina él – mondta nekem Lina –, meg ne lássam még egyszer ezt
a szarházit!
 4

Nem tudom, meddig hitte, hogy Tina él. Minél inkább elvesztette a
reményét Enzo, minél jobban kikészítette a sok sírás és a tehetetlen
düh, annál eltökéltebben hajtogatta Lila: visszaadják, majd
meglátod. Egy percig sem hitte, hogy teherautó gázolta volna el, azt
ő azonnal észrevette volna, mindenki másnál hamarabb
meghallotta volna a tompa puffanást vagy bármilyen halk kiáltást.
Azt hiszem, nem adott hitelt az Enzo-féle változatnak, legalábbis
soha a legcsekélyebb utalást sem tette rá, hogy a Solaráknak részük
lehetne az ügyben. Ezzel szemben sokáig az volt a véleménye, hogy
valamelyik ügyfél rabolta el a lányát, valaki, aki tudta, hogy a Basic
Sightba sok pénz folyik be, és váltságdíjat lehet követelni a
gyerekért. Antonio szerint is ez történt, de meg nem tudom
mondani, hogy milyen konkrét tények alapján gondolta. A rendőrök
nem vetették el ezt a hipotézist, de mivel senki nem telefonált
váltságdíjért, csak egy ideig követték ezt a nyomot.
A telepiek többsége azon a véleményen volt, hogy Tina meghalt,
a kisebbség szerint élt, és rabságban tartották valahol. Akik
szerettük Lilát, a kisebbséghez tartoztunk. Carmen annyira meg volt
győződve az igazáról, hogy elmondta mindenkinek ezt a szcenáriót,
és aki mégis halottnak vélte Tinát, azt ellenségnek tekintette.
Egyszer a fülem hallatára mondta Enzónak, de persze lehalkítva a
hangját: mondd meg Linának, hogy Pasquale is veletek van, szerinte
is meglesz a kislány. De a többség túlerőbe került, és agyalágyultnak
vagy képmutatónak tekintette azokat, akik még mindig ügyködtek a
keresésben. És egyre többen gondolták, hogy Lilának nincs ki a négy
kereke.
Carmen vette észre elsőnek, hogy a barátnőnket övező
köztisztelet és a Tina elvesztése nyomán tanúsított általános
szolidaritás felületes érzület volt, a mélyben mindig is ott fortyogott
valami ellenszenv. Nézd!, mondta Carmen, tegnap még úgy néztek
fel rá, mint a Madonnára, most meg elfordítják a fejüket, ha
elmennek mellette az utcán. Néztem, és tényleg így volt, pont így.
Ha nem mondták is ki, az emberek így gondolkoztak: sajnáljuk,
hogy elvesztetted Tinát, de ha valóban az lettél volna, aminek
előttünk mutattad magad, akkor soha senki nem mert volna
hozzáérni. Ha együtt mentünk az utcán, az ismerősök nekem
köszöntek először, neki csak utána. A zaklatottsága és a tragédia
légköre, ami körülvette, mindenkit elijesztett. Egyszóval a telepiek,
akik úgy tekintettek Lilára, mint a Solarák méltó vetélytársára, most
csalódottan lemondtak róla.
Volt más is. Egy eleinte rokonszenvező kezdeményezés
ellenségessé változott. Az első hetekben az emberek virágot tettek a
házunk és a Basic Sight elé, de volt, aki érzelmes levélkét küldött
ilyen módon Lilának vagy egyenesen Tinának, sőt egyesek
tankönyvekből kimásolt versekkel fejezték ki együttérzésüket.
Aztán következett az az időszak, amikor anyák, nagymamák,
gyerekek régi játékokat helyeztek el a kapuban. Aztán jöttek a
hajcsatok, pántok, színes szalagocskák meg használt cipők. Végül
házilag varrt babák, amelyek festett arca rémisztő fintorba torzult,
rongytestük csupa vér, és mintha ez nem lett volna elég, koszlott
rongyokba burkolt hullabábok is feltünedeztek az utcakövön. Lila
higgadtan felnyalábolta az egész kupacot, és beledobta a szemétbe,
de aztán szörnyű átkokat szórt mindenkire, aki éppen arra járt,
legkivált a kölykökre, akik biztos távolságból lesték a hatást. Immár
nem együttérzést keltő anya volt, hanem rémületes bolond asszony.
Egyszer egy kislány beteg lett nem sokkal az után, hogy Lila
leüvöltötte a fejét, mert rajtakapta, amint éppen krétával ezt írja a
házunk kapujára: Tina testét hullák zabálják. Az eset újabb
rágalmak forrása lett, és az emberek egyre jobban kerülték Lilát; ki
tudja?, lehet, hogy már a puszta látása is bajt hoz a fejükre.
De Lilát ez nem érdekelte. Semmi más nem foglalkoztatta, csak
az, hogy Tina él, és valószínűleg ez hozta közel Immához. Az első
hónapokban azon voltam, hogy a legkisebbik lányom a lehető
legritkábban kerüljön a szeme elé, hátha már az is fokozza a
fájdalmát, ha látja a kislányt. De aztán Lila maga kérte, hogy minél
többet lehessen vele, és olykor még éjszakára is magánál tartotta.
Egy reggel, ahogy a gyerekért mentem, nyitva találtam az ajtót.
Bementem, és hallottam, hogy a kislányom Tináról kérdezgeti Lila
nénit. A vasárnapi tragédia óta azzal próbáltam megnyugtatni
Immát, hogy a barátnője Enzo rokonainál, Avellinóban tölt egy kis
időt, de nem hagyta annyiban, és gyakran reklamált, hogy hol van
már, miért nem jön. Most is ezt kérdezte Lilától, de az elengedte a
füle mellett a kérdést, és válasz helyett Tina születéséről mesélt, az
első játékáról, meg ahogy a mellén csüngött, nem volt hajlandó
elengedni. Ilyesmiket mondott, hallottam az ajtóból, és azt is, hogy
Imma türelmetlenül közbevág:
– Jó, de mikor jön haza?
– Egyedül érzed magad?
– Nincs kivel játszanom.
– Nekem sincs.
– Jó, de mikor jön haza?
Lila sokáig nem válaszolt, aztán ráreccsent Immára:
 – Semmi közöd hozzá. Legalább egy percre fogd be a szád!
Az ijesztően durva szavak hallatára megszólalt a fejemben a
vészcsengő, de nem adtam jelét; váltottam egypár szót Lilával, aztán
hazamentünk a kislányommal.
Mindig is megbocsátottam Lilának a túlzásaiért, és a
körülményekre való tekintettel most minden korábbinál
megbocsátóbb voltam. Nemrégiben többször is áthágta a határokat,
és erőm szerint mindannyiszor próbáltam jobb belátásra bírni.
Amikor a rendőrök kihallgatták Stefanót, Lila rögtön hitelt adott a
gyanúnak, hogy ő rabolta el Tinát, és eleinte meglátogatni sem
akarta az infarktusa után, de nagy nehezen észhez térítettem, és el
is kísértem a kórházba. Én tartottam vissza, amikor a rendőrök
kihallgatták a bátyját, és ő Rinóra akarta vetni magát. És azon a
szörnyű napon is én voltam a támasza, amikor Gennarót idézték be
a kapitányságra, és miután hazaengedték, úgy érezte, hogy otthon is
őt vádolják: nagy veszekedés lett, sírás-rívás, a fiú azt vágta Lila
arcába, hogy most már nemcsak a lányát vesztette el, hanem őt is,
örökre, azzal összepakolt, és az apjához költözött. Egyszóval
katasztrofális volt a helyzet, és meg tudtam érteni, hogy Lila
mindenkibe beleköt, és velem sem tesz kivételt. De Immával ne
beszéljen durván, azt nem tűrhetem. Attól fogva rosszul viseltem,
ha Lila elkérte a kislányt, és gondolkoztam a megoldáson.
Nem volt sok lehetőségem, összegubancolódtak a fájdalom
szálai, és egy ideig Imma is benne volt a gombolyagban. Érzések
zűrzavarában tévelyegtünk mindahányan, de Lila még
halálfáradtan is közölte velem, ha valamit kifogásolt a lányomban,
ugyanúgy, ahogy az előtt tette, hogy meghívtam Ninót ebédre.
Idegesített az acsarkodó kitartása, de kényszerítettem magam, hogy
némi pozitívumot is lássak benne: áthelyezi az anyai szeretetét
Immára – gondoltam –, így adja tudtomra: te szerencsés vagy, neked
megvan a lányod, élvezd hát a kiváltságos helyzeted, foglalkozz a
gyerekkel, add meg neki, amit eddig elmulasztottál megadni neki.
Csakhogy ez felszínes megközelítés volt. Hamarosan rájöttem,
hogy jobban meggondolva alighanem a saját vétkét látja Immában,
mármint Imma testében. Hogyan is vesztette el Tinát? Nino
visszavitte, de Lila nem foglalkozott vele. Azt mondta a kislánynak:
várj meg itt!, az én lányomnak pedig: gyere Lila nénivel! Lehet, hogy
azért csinálta, hogy Immát az apja szeme előtt tartsa, hogy előtte
dicsérhesse, gerjessze Ninóban az apai szeretetet. Lehet. De Tina
élénk, örökmozgó gyerek volt, vagy egyszerűen zokon vette, hogy
elhanyagolják, és nem maradt ott, ahol várnia kellett volna. És Lila
fájdalma hozzákötődött Imma súlyához, ahogy a karjában tartotta
őt, ahogy a teste a testéhez simult, és ahogy eleven melegséget
árasztott. Csak hát az én lányom lassú és érzékeny volt, egészen
más, mint a dinamikus és tündöklő Tina. Imma nem pótolhatja
Tinát, ő csupán sorompó az elrobogó idő előtt. Lila azért
ragaszkodik ennyire hozzá, hogy abba az illúzióba ringathassa
magát: még vasárnap dél van, mindjárt jön Tina, és megrángatja a
szoknyámat, hogy mama, mama!, és akkor őt kapom a karomba, és
minden visszazökken a rendes helyére. Ezért szólt rá olyan
gorombán Immára, nehogy a kislány mindent leromboljon. Azzal,
hogy kérdezgette, mikor jön meg végre a barátnője, emlékeztette rá,
hogy a valóságban Tina nincsen ott, és kiváltotta belőle azt a vad
haragot, amit a hitetlen felnőttek is kiváltottak. Na hát ez az, amit
nem tűrhettem el. Ha Immáért jött valamilyen ürüggyel, velük
küldtem Dedét vagy Elsát. Hiszen látta, hogy ott állok az ajtóban, és
mégis megengedte magának azt a hangot, hát hogy beszélhet akkor,
amikor órákig egyedül van vele?
 5

Időnként elszöktem a lakásomból és a házból, amelyben csak pár

lépésnyire laktunk egymástól, elszöktem a főutcából és a
játszótérről, és mentem a dolgom után. Fellélegeztem; kisminkeltem
magam, elegáns ruhát öltöttem, és azt se bántam, hogy egy kicsit
húzom a lábam (így maradtam a szülés után is): egy ilyen aprócska
megkülönböztető jegy nem árt. Szívesen teszek epés megjegyzéseket
az entellektüelekre és a művészfélékre, de meg kell mondanom,
hogy még az idő tájt is varázslatos volt nekem minden, aminek csak
köze volt a könyvkiadáshoz, a filmhez, a televízióhoz, és egyáltalán,
az elit kultúra minden megnyilvánulási formájához. És örömmel
elvegyültem a kongresszusok, konferenciák nyüzsgő forgatagában,
szerettem a nagyszabású színpadi előadásokat, operabemutatókat,
kiállításmegnyitókat, örömmel töltött el, ha valamely rendezvényen
ott ülhettem az első sorokban, egy számomra lefoglalt zsöllyében
vagy az egyik díszhelyen, ahonnan kedvemre szemlélhettem a
közvetlen környezetemben lévő fontos embereket,
hatalmasságokat, hírességeket. Lila viszont soha nem lépett ki a
saját horrorja bűvös köréből. Egyszer meghívást kaptam a San
Carlo operaházba (hogy mit játszottak, már nem emlékszem), addig
magam sem jártam a csodálatos épületben, és próbáltam rávenni
Lilát, hogy jöjjön velem, de ő nem volt hajlandó, és végül Carmennel
mentem. Egyetlen dolog szórakoztatta, ha ugyan ez a megfelelő szó
rá: fájdalmára új fájdalomforrást keresett ellenszer gyanánt.
Harcias lett és eltökélt, úgy viselkedett, mint a fuldokló, aki tudja,
hogy nincs menekvés, mégis tiszta erőből kapálózik, hogy a
felszínen maradjon.
Egyik este megtudta, hogy a fia újra szúrja magát. Enzónak nem
is szólt, elment Stefanóhoz abba az újtelepi lakásba, ahol harmadfél
évtizede, friss házasként maga is élt. Gennarót már nem találta ott,
az apjával is összeveszett, és néhány napja a nagybátyjához,
Rinóhoz költözött. Stefano és a vele élő Marisa ettől függetlenül is
ellenségesen fogadta. Az egykori férfiszépség csont és bőr volt, az
arca viaszfehér, és mintha két számmal nagyobb ruhát viselne. Az
infarktus padlóra küldte, riadt volt, alig evett, nem ivott, nem
dohányzott, kerülnie kellett az izgalmakat a beteg szíve miatt.
Márpedig az utóbbi napokban bőven voltak izgalmai. Egészségi
okokból végleg bezárta a boltot. Ada pénzt követelt tőle magának és
a lányának. Követelte a jussát a nővére, Pinuccia és az anyja, Maria
is. Nem maradt ki a sorból Marisa, és neki is ott voltak a gyerekei.
Lila rögtön felfogta, hogy Stefano tőle várja a sok pénzt, és a
követelés alapja, illetve ürügye Gennaro. Igen, bár néhány napja
elkergette a fiát, Stefano a védelmébe vette, és váltig hangoztatta –
Marisa pedig csak adta a lovat alá –, hogy Gennaróra rengeteget kell
áldozniuk. És mivel erre Lina azt felelte, hogy soha többé senkinek
nem ad egy árva fityinget sem, ő aztán leszarja a teljes pereputtyot,
a barátokat és az egész telepet, egykettőre elfajult a veszekedés.
Stefano üvöltve, könnyeit morzsolva sorolta, hogy mi mindent
vesztett el az elmúlt évek során – az üzletektől egészen a lakásáig –,
és rejtélyes okból Lilára hárította a tékozlás teljes felelősségét. De
Marisa még rajta is túltett, mert ő meg azt rikácsolta: Alfonso is
temiattad dobta fel a talpát. Mindnyájunkat kikészítettél, rosszabb
vagy, mint a Solarák. Jól tette, aki elvitte a lányodat, úgy kell neked!
Na, erre aztán Lilában is benne szakadt a szó, és nézte, hol egy
szék, mert le kellett ülnie. De szék nem lévén a közelben, nekidőlt a
falnak a nappaliban, amely egykor az ő nappalija volt, amelyben
vakítóan fehérek voltak a falak és vadonatúj a berendezés, minden
makulátlan volt, mert még nem okoztak kárt benne a gyerekek, akik
azóta születtek, sem a felnőttek, akik nem vigyáztak a bútorokra.
Alighanem még Stefano is megérezte, hogy Marisa elvetette a
sulykot, mindenesetre belekarolt Lilába, és – felrikkantva, hogy:
gyerünk, keressük meg Gennarót! – ment a volt feleségével
megkeresni a közös fiukat.
Mire az utcára értek, Lila összeszedte magát, lerázta Stefano
karját, és előresietett. Gyalog mentek, Lila elöl, Stefano néhány
lépéssel mögötte. Lila bátyja a Carraccik régi lakásában lakott az
anyósával és Pinucciával meg a gyerekekkel. Gennaro valóban ott
volt, és amint meglátta a szüleit, ordítani kezdett. Újabb veszekedés
tört ki, először apa és fia, aztán anya és fia közt. Rino egy darabig
csak hallgatott, aztán elkezdett siránkozni, hogy a húga gyerekkora
óta csak a bajt meg a bajt hozza rá. Stefano megpróbálta leállítani,
erre nekitámadt, sértegette, és azt vágta a fejéhez, hogy minden
gondjuk akkor kezdődött, amikor elhitette magáról, hogy ő az
atyaisten, pedig egy túrót, előbb Lila verte át, aztán meg a Solarák.
Majdnem ölre mentek, és Pinuccia alig tudta féken tartani a férjét,
mondván: igazad van, de nyugodj meg, ne most!, s ezenközben
özvegy Maria Carracci az elsőszülöttjét csitította elfúló hangon: elég
ebből, Stefano, ne is hallgass oda, Rino még nálad is betegebb. Lila
ekkor karon ragadta a fiát, és elvonszolta.
De az utcán utolérte őket Rino, hallották, ahogy kínkeservesen
lohol utánuk. Pénzt akart, pénzt mindenáron és most azonnal. Ezt
mondta: ha nem segítesz, megdöglök. Lökdöste a húgát, idétlenül
nevetett, nyöszörgött, a karjába kapaszkodott, de Lila lerázta, és
csak ment, ment egyenesen tovább. Akkor Gennaro sírva fakadt.
Mama!, kiáltott, neked van pénzed, mért nem adsz neki? De Lila
elkergette a bátyját, és miközben vonszolta tovább a fiát, ezt
sziszegte a fülébe: te is ilyen akarsz lenni, ilyen, mint a nagybátyád?
Úgy akarod végezni, ahogy ő?
 6

Gennaro hazatértével még elviselhetetlenebb lett a helyzet az

alattunk lévő lakásban, és néha kénytelen voltam lerohanni
hozzájuk, mert attól féltem, hogy megölik egymást. Olyankor Lila
nyitott ajtót, és ridegen megkérdezte: mit akarsz? Ridegen azt
feleltem: ami sok, az sok, Dede sír, és ki akarja hívni a rendőröket,
Elsa meg van rémülve. Mire Lila: maradj otthon, és dugaszold be a
lányaid fülét, ha olyan finnyásak.
Akkoriban egyre kevesebb érdeklődést tanúsított a két
nagylányom iránt, és leplezetlen iróniával kisasszonyoknak nevezte
őket. De a lányaim róla való véleménye is megváltozott. Dede már
nem volt lenyűgözve tőle, sőt Tina eltűnése óta egyáltalán nem
nézett föl rá. Egy este a következő kérdést szegezte nekem:
– Ha Lila néni nem akart második gyereket, minek szült mégis
még egyet?
– Honnan tudod, hogy nem akart több gyereket?
– Immának mondta.
– Immának?
– Igen, a saját fülemmel hallottam. Nem úgy beszélt vele, mint
egy gyerekkel. Szerintem bolond.
– Nem bolond, hanem fájdalma van.
– Egyetlen könnycseppet sem ejtett.
– A sírás meg a fájdalom két különböző dolog.
– Jó, de ha egyszer nem sír, honnan tudod, hogy fájdalma van?
– Az a legnagyobb fájdalom, ha már könnyeid sincsenek.
 – Ez őrá nem vonatkozik. Megmondjam, mit gondolok?
– Mondd!
– Direkt vesztette el Tinát. És most Gennarót is el akarja veszteni.
Enzóról ne beszéljünk, láttad, vele hogy bánik? Lina néni pont
olyan, mint Elsa, nem szeret senkit.
Dede azt képzelte, hogy világosabban lát, mint bárki más, és
mindenről megfellebbezhetetlen véleménye volt. Megtiltottam neki,
hogy ezeket a szörnyű szavakat netán Lila jelenlétében is kimondja,
és magyaráztam, hogy ki-ki másképpen reagál ugyanarra, Lila és
Elsa érzelmi stratégiája más, mint az övé.
– A húgod például nem úgy kezeli a problémákat, ahogy te, nem
olyan egyenes módon, és nevetségesnek találja az érzelmek túlzott
kinyilvánítását, ő visszafogottabb.
– Annyira visszafogja magát, hogy már elvesztette minden
érzékenységét.
– Miért haragszol ennyire Elsára?
– Azért, amiért pont olyan, mint Lina néni.
Ördögi kör: Lilának nincs igaza, mert olyan, mint Elsa, Elsának
nincs igaza, mert olyan, mint Lila. Az az igazság, hogy az elítélő
vélemény oka Gennaro volt. Dede szerint Elsa és Lila érzelmi
szegénységére vall, hogy nem szeretik őt, és rosszul is ítélik meg,
mert lenézik, állatnak tartják. Dede elmondta, hogy a húga azzal
szokta provokálni, hogy Lilának meg Enzónak igaza van, hogy
felpofozzák a fiút, valahányszor az kidugja az orrát a lakásból. És:
te, Dede, te egy idióta vagy, semmit sem tudsz a férfiakról, és
hagyod magad elkápráztatni egy agyalágyult mosdatlan hájpacnitól.
Mire ő, Dede így válaszolt: csak egy magadfajta szemétláda beszél
így egy emberi lényről.
Mindketten sokat olvastak, vitáikat ékes olasz nyelven folytatták,
és ha éppen fültanúja voltam, tulajdonképpen élveztem a
szócsatájukat, legalábbis addig, amíg egyszer csak a legdurvább
nyelvjárásra nem váltottak, és a vita át nem ment trágár
sértegetésbe. A konfliktusnak volt egy pozitív hatása, nevezetesen
hogy Dede egy kicsit meglágyult irántam, de annál nagyobb súllyal
nehezedett rám, hogy a húga és Lila állandó céltáblájává váltak,
dühödten szidta őket. Dede folyton leleplezte Elsa gazságait: az
osztálytársai utálják, mert azt képzeli magáról, hogy a legkülönb, és
mindenkit aláz, avval dicsekszik, hogy viszonya volt felnőtt
férfiakkal, és igazolást hamisítva magának lóg az iskolából. Liláról
pedig ezt mondta: ez egy fasiszta, miért barátkozol vele? És teljes
mellszélességgel kiállt Gennaro mellett. Szerinte a kábítószer az
érzékeny emberek lázadása az elnyomó erők ellenében.
Fogadkozott, hogy előbb-utóbb szerét ejti, hogy segítsen Rinónak
(csak így nevezte, és tőlünk is megkövetelte, hogy így nevezzük),
kiszabadítja a börtönből, amelybe az anyja vetette.
Igyekeztem tüzet oltani, korholtam Elsát, védtem Lilát. De olykor
nehéz volt játszanom a védelmező szerepét. Rémülettel töltöttek el a
fájdalma miatti dühkitörései. Mindamellett attól is féltem, hogy
összeroppan, ahogyan arra korábban már volt példa.
Következésképp értékeltem bár Dede tisztánlátását és
szenvedélyességét, és szórakoztatott Elsa elszabadult képzelete,
vigyáztam, nehogy a lányaim sokkot okozzanak Lilának valami
meggondolatlan megjegyzéssel (tudtam, hogy Dede képes volna azt
mondani neki: ne tagadd az igazságot, Lina néni, szántszándékkal
vesztetted el Tinát, nem a véletlen műve volt). Féltem, hogy ez
bármikor bekövetkezhet. A lányaim benne éltek a valóságban, de
Lila nemhiába nevezte őket úgy, hogy kisasszonyok, mert érezték és
éreztették, hogy ők mások, mint a telepiek. Ha Firenzében időztek,
utána mindig különösen el voltak telve maguktól. Dede kiváló
eredményeket ért el a gimnáziumban, és ha feleltette a tanára –
igen művelt, negyven év körüli férfiú, aki már az Airota névtől is
megilletődött –, a tanár jobban izgult, hogy hibát ne kövessen el a
kérdésfeltevésben, mint Dede, hogy jól feleljen. Elsa kevésbé volt jó
tanuló, félévkor még rosszak voltak a jegyei, de – és éppen ez volt
benne a legidegesítőbb – az utolsó negyedévre megrázta magát, és
különösebb erőfeszítés nélkül feltornázta magát a legjobbak közé.
Én ismertem a lányaimat, tudtam, hogy tele vannak szorongással,
félelemmel, csak megjátsszák, hogy milyen magabiztosak. De
kívülről nézve nagyképűnek látszottak, utálatosnak, arrogánsnak.
Méltán, hiszen például Elsa mindenkire csúfnevet aggatott, senkit
nem tisztelt, nem kímélt. Enzót úgy nevezte, hogy Néma Gyogyós,
Lila volt a Mérgező Éjjeli Lepke, Gennaro a Vigyorgó Krokodil. De
még náluk is jobban a begyében volt Antonio. Gyakran meglátogatta
Lilát otthon vagy az irodában, és azonnal félrevonta Enzóval együtt,
bezárkózott velük egy másik helyiségbe. Tina elvesztése óta Antonio
még antiszociálisabb lett. Ha jelen voltam, minden teketória nélkül
megkért, hogy hagyjam magukra őket, ha a lányaim voltak ott, egy
perc múlva kitessékelte őket. Elsa, Poe lelkes olvasója, Antonio
arcszínére utalva azt a nevet adta neki, hogy a Sárga Halál Álarca (a
sárga a Poe-elbeszélésben még vörös volt). A fentiek alapján,
gondolom, jogos volt a félelmem, hogy valamelyik lányom baklövést
követ el vagy elszólja magát. Ami aztán szükségképpen be is
következett.
Én Milánóban voltam, amikor Lila egyszer rájuk rontott az
udvaron, Dede olvasott, Elsa a barátnőivel beszélgetett, Imma
egyedül játszott. Már csak Imma volt kicsi, Dede tizenhat éves volt,
Elsa majdnem tizenhárom. De Lila úgy bánt velük, mintha a
legcsekélyebb autonómiájuk sem volna, minden magyarázat nélkül
felterelte őket a lakásába (holott nekik joguk volt mindenre
magyarázatot kérni tőlem), pontosabban magyarázat gyanánt csak
azt kiabálta, hogy veszélyes kint tartózkodni. Elsőszülöttem
tűrhetetlennek találta a bánásmódot, és azt kiabálta:
– A mama rám bízta a húgaimat, én döntöm el, hogy bemegyünk
vagy nem megyünk be.
– Ha anyátok nincs itthon, én vagyok az anyátok.
– Te szar anya vagy – váltott nyelvjárásra Dede –, elvesztetted
Tinát, és még csak nem is sírtál.
Lila lekevert neki egy pofont, ettől a lányom megsemmisült. Elsa
a nővére védelmére kelt, ő is kapott egyet, Imma zokogott. Senki
nem hagyja el a lakást, mondta fuldokolva a barátnőm, kint
veszélyes, meg lehet halni. És amíg haza nem értem, napokon át
fogságban tartotta a lányokat, nem léphettek ki a lakásból.
Hazatértem után Dede beszámolt a történtekről, és őszinte
természet lévén a saját szavait sem mulasztotta el felidézni. Nagyon
megszidtam, amiért hiába beszéltem neki, hiába kértem, hogy
vigyázzon a szájára, legyen tekintettel Lila fájdalmára. Elsa kiállt a
nővére mellett, és kifejtette, hogy Lina néni tisztára megbolondult, a
fejébe vette, hogy a veszélyek elkerülésére el kell barikádoznia
magát az embernek, legjobb, ha ki se mozdul a lakásból. Nehéz volt
megértetni a lányokkal, hogy nem Lila tehet róla, hanem a szovjet
birodalom: egy Csernobil nevű helyen robbanás történt egy
atomerőműben, és veszélyes radioaktív anyag szabadult el. A Föld
kicsi, a sugárzás bármelyikünket elérheti, és megbetegíthet. Lina
néni csak védett benneteket, mondtam. De Elsa erre azt kiabálta:
nem igaz, megpofozott. Egyetlen jó volt az egészben, végig
gyorsfagyasztott kaját kaptunk. Imma közbeszólt: én sokat sírtam,
nem szerettem a gyorsfagyasztottat. Halkan azt mondtam: Lina néni
ugyanúgy viselkedett volna Tinával, gondoljatok csak bele, milyen
rossz lehetett neki, hogy miközben benneteket védett, az járt a
fejében, hogy az ő kislánya kint van valahol, és senki sem törődik
vele. Hiba volt ezt mondanom Imma előtt. Dede és Elsa csak elhúzta
a száját, de legkisebb lányom feldúltan ment játszani.
Néhány nap múlva Lila nekem támadt, szokása szerint nem
köntörfalazott:
– Te traktálod avval a lányaidat, hogy elvesztettem Tinát és nem
sírtam?
– Állj! Csak nem képzeled, hogy én ilyeneket mondok?
– Dede azt mondta nekem, hogy szar anya vagyok.
– Dede gyerek.
– Rosszul nevelt gyerek.
És akkor én elkövettem egy nem kevésbé súlyos hibát, mint a
lányaim.
– Nyugalom – mondtam. – Tudom, mennyire szeretted Tinát. Ne
fojts mindent magadba, mondd ki, ami ott van a fejedben. Igaz,
hogy nehéz volt a szülésed, de nem kell, hogy állandóan a körül
járjanak a gondolataid.
Rossz hangot ütöttem meg, kár volt a nehéz szülést felemlegetni,
és megbocsáthatatlan, hogy így mondtam, múlt időben: szeretted.
Nem is késett a nyers válasz: törődj a magad dolgával! És tovább
kiabált (mintha Imma felnőtt volna): mondd meg a lányodnak, ha
valamit mondok neki, az csak rá tartozik.
 7

Tovább romlott a helyzet, amikor egy reggel – azt hiszem, 1986

júniusában – még valaki eltűnt. Nunzia a szokásnál is komorabb
hangulatban érkezett, és jelentette, hogy Rino nem ment haza előző
este, Pinuccia az egész telepen keresi. Miközben ezt mondta, nem
nézett a szemembe, és én már tudtam, hogy ez azt jelenti: Lilának
szól az üzenet.
Mentem, és közöltem vele a hírt. Lila azonnal Gennaróhoz
fordult, mivel szemernyi kétsége sem volt, hogy a fiú tudja, hol van
a nagybátyja. Hiába faggatta, Gennaro ellenállt, nyilván attól félt,
hogy ha bármit elárul, még jobban megkapja a magáét. De hogy
Rino a nap végére sem került elő, végre hajlandó volt
együttműködni. Elutasította ugyan, hogy Enzo és Lila legyen a
kísérete, de abba belement, hogy az apja vele menjen. Stefano jött is
sápadtan, lélekszakadva és rettentő bosszúsan, amiért a sógora a
sokadik problémát okozza neki, panaszkodott, hogy alig áll a lábán,
és a nyakát tapogatva, zihálva egyre azt ismételgette: nem kapok
levegőt. Apa és fia – a nagydarab kövér fiú meg a csont és bőr apa,
akin csak úgy lötyögött a ruha – végre-valahára elindult megkeresni
az eltűntet.
A sínek felé mentek, át a rendező pályaudvaron az egyik
mellékvágányhoz, ahol kiszuperált vagonok álltak. Az egyikben
megtalálták Rinót. Ült, nyitva volt a szeme. Az orra hatalmasnak
látszott, és fekete borosta borította az arcát egészen a járomcsontig.
A sógora láttára Stefano megfeledkezett a bajairól, és valóságos
dührohamot kapott. Vadul szidalmazta a halottat, és össze akarta
rugdalni. Seggfej voltál fiatalkorodban, és seggfej maradtál egész
életedre. Megérdemelted, hogy így döglöttél meg, te barom.
Haragudott rá, hogy tönkretette a húga, Pinuccia életét, a húga
gyerekei életét, és nem különben az unokaöccse, az ő saját fia életét.
Nézd! – rivallt Gennaróra –, nézd meg, mi vár rád! Gennaro erősen
magához szorította, hogy visszatartsa, de Stefano viaskodott,
rúgkapált.
Kora reggel volt, de már hőség. A szétvert vagonban húgy- és
szarszag terjengett, és olyan piszkosak voltak az ablakok, hogy nem
lehetett kilátni rajtuk. Stefano próbált szabadulni, és ordított, mint a
vadszamár, a fia ezt nem bírta tovább, és csúnya dolgokat mondott
az apjának. Olyanokat vágott a képébe, hogy utál a fia lenni, és csak
két embert tisztel az egész telepen, az anyját és Enzót. Akkor
Stefano elsírta magát. Egy darabig csak álltak összefogódzva Rino
holteste mellett, de nem azért, hogy gyászolják, hanem hogy
megnyugodjanak. Aztán mentek megvinni a halálhírt.
 8

Csak a szülei gyászolták Rinót, Nunzia és Fernando. Pinuccia éppen

csak addig siratta a férjét, ameddig muszáj volt, utána újjászületett.
Két hét múlva eljött hozzám, és ajánlkozott: átvenné az anyósa
munkáját, mert úgy odavan szegény, hogy nem bír dolgozni, de ő
vállal mindent, főz, takarít, távollétemben vigyáz a lányokra, és
pont annyiért, mint az elődje. Nem égett a keze alatt a munka, mint
Nunziának, de beszédesnek beszédes volt, és ami számomra fontos,
a lányok rokonszenvesnek találták. Egész nap dicsérgette őket,
nekem pedig hízelgett, hogy: nahát, milyen szép vagy, egy igazi
hölgy! Láttam a szekrényben, hogy milyen gyönyörű ruháid vannak
és mennyi sok cipőd!, látszik, hogy fontos személyiség vagy és
fontos emberekkel találkozol. Igaz, hogy filmet csinálnak a
könyvedből?
Eleinte özvegy módjára viselkedett, de aztán kérdezgetni kezdte,
hogy nincs-e olyan ruhám, amit már nem hordok. Igaz ugyan, hogy
kövér volt, a ruháim nem mentek rá, de sebaj!, mondta, majd
kibővítem őket, úgyhogy nekiajándékoztam pár holmit. Ő pedig
csakugyan a méretére igazította, és hamarosan teljes pompában járt
hozzánk takarítani, fel s alá vonult az előszobában, akár egy
divatbemutató kifutóján, és kérdezgetett engem meg a lányokat:
na?, hogy tetszem? Rendkívül hálás volt, és némely napokon oly
igen elégedett, hogy nem is rontotta el a jókedvét munkával, inkább
társalkodott. Felidézte az ischiai időket, és Bruno Soccavót
emlegette; rémes, hogy milyen egy halála volt!, sóhajtott
elérzékenyülve. Kétszer-háromszor elismételte, annyira tetszett
neki a szófordulat: én két ízben megözvegyültem, kérem szépen.
Egy délelőtt elárulta nekem, hogy Rino csak néhány évig volt
igazi férj, utána olyan volt vele élni, mint egy kisgyerekkel, az
ágyban pedig, nos, az ágyban nem tett ki magáért, egy perc alatt
elment, annyi volt az egész, vagy még annál is kevesebb. Nem tudott
felnőttként viselkedni, szájhősködött, és hazudós volt, de
mindemellett beképzelt is, ugyanolyan beképzelt, mint a húga, Lina.
A Cerullók mind ilyenek, ragadta el Pinucciát a hév, felvágósak, és
nincs bennük lelki finomság. És csepülni kezdte Linát, váltig
állította, hogy kisajátította, elorozta mindazt, ami pedig a
testvérbátyja tehetségének és szorgalmának a gyümölcse volt. Na,
ezt már nem hagytam annyiban. Nem igaz, mondtam, Lina szerette
a bátyját, Rino használta ki őt. Pinuccia megorrolt, és most nagy
hirtelen a férje dicsőségét kezdte zengeni. Hogy azt mondja: ő, Rino
találta ki a Cerullo-fazont, de Lina húzott hasznot belőle, behálózta
Stefanót, feleségül vetette magát, ellopta egy csomó pénzét –
merthogy a papa milliókat hagyott ránk, úgy bizony! –, aztán
összefogott Michele Solarával, és minket kisemmizett, kicsinált. És
ezzel zárta szavait: ezt te is tudod, Lenuccia, úgyhogy ne védd!
Természetesen hazugság volt az egész, Pinucciából a régi
irigység és keserűség beszélt, és én pontosan tudtam, hogy minden
máshogyan történt. Ennek ellenére Rino halála után maga Lila adott
hitelt a szemenszedett hazugságoknak. Köztudomású, hogy
mindenki a saját jól felfogott érdeke szerint bánik az emlékeivel, ez
alól, meg kell állapítanom, én sem vagyok kivétel. Annál meglepőbb,
ha valaki éppenséggel a maga kárára torzítja az emlékezetét.
Márpedig Lila ezt tette, és minden érdemet Rinónak tulajdonított
cipőügyekben. Azt mesélte (be magának), hogy a bátyjának
gyerekkora óta fantasztikus képzelőereje volt és páratlan szakmai
érzéke, és ha a Solarák nem köpnek a levesbe, olyan mester lett
volna belőle, aki mellett Ferragamo is elbújhat. Minden
igyekezetével azon volt, hogy ott, akkor állítsa meg Rino élete
folyását, amikor az apjuk cipészműhelyéből kisebb forma üzem lett,
ami az után történt, azt törölte, beleértve minden rosszat, amit
művelt és amit elkövetett ellene. Annak a fiúnak a képét őrizte meg
magában, aki védelmezte őt durva apjukkal szemben, és aki
támogatta kislány korában, segítette, hogy sokirányú tehetsége
kibontakozzon, és valamiképpen utat találjon.
Az öncsalás hatni látszott a fájdalom ellen, Lila erőre kapott, és a
módszert átvitte Tinára. Nem úgy töltötte a napjait, mintha arra
várna, hogy a kislány bármelyik percben megjelenhet, hanem
próbálta betölteni az űrt magában is, a lakásban is, mégpedig egy
tündöklő kis figurával, amelyet a számítógépből varázsolt elő. Tina
afféle hologrammá vált, jelen volt, bár nem volt jelen. Lila immár
nem az emlékét idézte fel, hanem megidézte őt magát. Aranyos
fényképeket mutatott róla, meghallgatta a hangocskáját, amelyet
Enzo rögzített magnóra egyéves, kétéves, hároméves korában, és
citálta mulatságos kérdéseit meg az okos válaszait, de mindig csak
jelen időben: Tina ezt csinálja, azt csinálja, Tina ezt mondja, azt
mondja.
Vigasznak persze ez kevés volt, és kis idő múltán még jobban
nekivadult: ordítozott a fiával, Pinucciával, Dedével és Elsával, néha
még Immával is. De legfőképpen Enzóval ordított, ha szegény ember
egyszer csak zokogásban tört ki bent az irodában. Olyan is volt
azért, hogy – mint eleinte – leült Immával, és Rinóról meg Tináról
mesélt neki, mintha valami rejtélyes okból azok ketten együtt
mentek volna valahová. Ha a lányom megkérdezte: és mikor jönnek
haza?, higgadtan azt felelte: majd ha kedvük lesz. De az ilyen
alkalmak is megritkultak. Mióta összezördültünk a gyerekeim miatt,
már nemigen volt szüksége Immára. Ennek megfelelően egyre
kevesebbet foglalkozott vele, és bár jobban szerette, mint a két
nővérét, tulajdonképpen egy sorba helyezte velük. Egyik este a
házunk koszos előcsarnokában Elsa meglátott egy svábbogarat
(pfuj, de undorító!, mondta), Dede a svábbogár puszta gondolatától
is elborzadt, Imma pedig azt követelte, hogy vegyem fel, és vigyem,
mire Lila, mintha én ott sem volnék, ezt mondta nekik: finnyás kis
burzsujlányok vagytok, mi a fenét kerestek itt? Mondjátok meg az
anyátoknak, hogy vigyen el benneteket máshová!
 9

Mint mondtam, Rino halála után egy darabig úgy nézett ki, hogy
jobban van. Nem hiábavaló várakozással töltötte a napjait. Nem ült
hosszú órákig résnyire összehúzott szemmel, és meglágyultak a
vonásai, fehér bőre úgy feszült az arcára, ahogy vitorla feszül erős
szélben. De a javulás nem bizonyult tartósnak. Kusza ráncok
jelentek meg a homlokán, a szája környékén, szarkalábak a
szeménél. Egész teste megöregedett, meggörnyedt a háta, felpuffadt
a hasa.
Carmen a fején találta a szöget, amikor így fejezte ki az
aggodalmát: Tina benne maradt Linában, mint egy ciszta, meg kéne
szabadítanunk tőle valahogy. Igaza volt, valamiképpen csakugyan
módot kellett volna találnunk rá, hogy megeméssze a gyereke
elvesztését. Csak az hozott némi változást – fájdalmas változást,
amelynek titkát talán egyedül Enzo tudta –, hogy Antonio, senkitől
el se búcsúzva, a szőke családjával és a megvénült bolond anyjával,
Melinával elköltözött a telepről, vissza Németországba, ha igaz, és
Lila már az ő rejtélyes kapcsolataiban és értesüléseiben sem
bízhatott. Magára maradt, és attól fogva még ádázabb lett Enzóval
és Gennaróval, attól sem riadt vissza, hogy egymásnak ugrassza
őket. Máskor meg a gondolataiba feledkezett, és csak várt,
várakozott.
Mindennap benéztem hozzá, még akkor is, ha már szorongatott
a kéziratleadás határideje, és minden tőlem telhetőt megtettem,
hogy helyreállítsam köztünk a bizalmat. Látva, hogy milyen
egykedvű, egyszer feltettem neki a kérdést:
– Szereted te még a munkádat?
– Sose szerettem.
– Hazudsz, emlékszem, hogy szeretted.
– Rosszul emlékszel, Enzo szerette, és én erőnek erejével
rávettem magam, hogy jó, akkor nekem is muszáj szeretnem.
– Akkor keress más elfoglaltságot!
– Jól vagyok így. Különben is, Enzo a fellegekben jár, ha nem
segítek, lehúzhatjuk a rolót.
– Le kell győznötök a fájdalmat.
– A fájdalmat? A dühöt kellene legyőznünk.
– Hát győzzétek le azt!
– Próbáljuk.
– Próbáljátok meg jobban! Ez nem méltó Tinához!
– Hagyd békén Tinát, foglalkozz inkább a lányaiddal!
– Foglalkozom velük.
– Nem eléggé.
Azokban az években mindig talált egérutat, jobban mondva
visszatámadott, és rákényszerített, hogy vegyem észre Dede, Elsa és
Imma hibáit. Elfogadtam a kritikáját, merthogy volt is alapja,
elsősorban annak a vádnak, hogy élem az életemet, és
elhanyagolom a gyerekeimet. De azért mindig megpróbáltam
visszaterelni a szót Tinára és őrá. Egy időben pedig azzal
nyaggattam, hogy miért olyan viaszszínű az arca.
– Nagyon sápadt vagy.
– Te meg tök piros! Nézd meg magad a tükörben, bíborvörös
vagy.
– Most rólad van szó: nincs valami baj?
– Vérszegény vagyok.
 – Vérszegény?
– Az. Összevissza jön a havi nyavalyám, aztán meg nem akar
elmúlni.
– Mióta?
– Mindig ez volt.
– Mondd meg az igazat, Lila!
– Az igazat mondom.
Könyörögtem, provokáltam. Reagált is, de sosem vesztette el az
önuralmát, nem engedett szabad utat az érzelmeinek.
Lehet, hogy ennek nyelvi korlátai is voltak. Olaszul beszéltünk,
de megpróbáltam rávenni, hogy legyen inkább közös nyelvünk a
nápolyi, a mi őszinte nyelvjárásunk. Csakhogy igaz ugyan, hogy az
olasz nem volt az anyanyelve, bármilyen jól beszélte is, én viszont
már úgy beszéltem nápolyiul, mintha olaszból fordítanám, így aztán
mindketten mesterkélten beszéltünk. Pedig hát az kellett volna,
hogy kifakadjon, az indulat gát nélkül törjön ki belőle. Szerettem
volna, ha azt mondja gyerekkorunk őszinte nápolyi nyelvén: Mit
akarsz, Lenù, a kurva életbe?! Azért vagyok ilyen, mert elvesztettem
a lányomat. Lehet, hogy él, és lehet, hogy halott, de mind a két
lehetőség elviselhetetlen nekem. Ha él, akkor tőlem távol él, olyan
helyen, ahol szörnyű dolgok történnek vele, és én látom azokat a
dolgokat, látom minden éjjel és minden nappal, úgy, mintha itt
volna a szemem előtt, ha pedig meghalt, én is meghaltam,
meghaltam belül, és ez a halál elviselhetetlenebb, mint az igazi
halál, amelyikben megszűnik minden érzés, mert ebben a halálban
mindent érzek, ez arra kényszerít, hogy reggel felkeljek,
megmosakodjak, felöltözzek, igyak, egyek, dolgozzak, és arra is
rákényszerít, hogy veled beszélgessek, veled, aki semmit sem értesz
vagy akarsz érteni, igen, kénytelen vagyok beszélgetni veled, pedig
attól is epét hányok, ahogy itt állsz, piperésen, frissen fodrászolva, a
lányaid meg jó tanulók, mindig mindent remekül csinálnak még
ezen a szar helyen is, még ez a szar telep se csinálja ki őket,
ellenkezőleg, jót tesz nekik, még magabiztosabbak, még
arrogánsabbak, azt hiszik, mindent megtehetnek, az egész világ az
övék. Szóval menj a francba, hagyj nekem békét. Tina lepipált volna
mindnyájatokat, és ezért elvették őt, nem bírom tovább.
Arra vágytam, hogy efféle szavakat lökjön ki magából, hogy
őrjöngő, kusza szavakat okádjon. Úgy gondoltam, hogy ha rászánná
magát, szavakba tudná önteni azt, ami felhalmozódott az agya
túlhevült tekervényeiben. De ez soha nem következett be. És jobban
belegondolva akkoriban kevésbé volt agresszív, mint közös
történetünk más szakaszaiban. Lehet, hogy a szavak által való
megkönnyebbülés csak az én vágyam kivetítése volt, és éppen a
saját érzéseim homályosították el a látásomat, és nemhogy
felszabadították Lilát, még jobban eltávolították tőlem. Néha
elfogott a kétség, és arra gondoltam, hogy hátha valami
kimondhatatlan jár a fejében, olyan, amit én elképzelni sem tudok.
 10

A vasárnapok voltak a legrosszabbak. Lila otthon maradt, nem

dolgozott, és a kirakodóvásár zajai behallatszottak a lakásba.
Lementem hozzá, és azt mondtam: gyere, menjünk sétálni a
belvárosba, nézzük meg a tengert! Nem akart jönni, és ha
erősködtem, dühbe gurult. Enzo békítően közbelépett: én megyek,
gyerünk, indulás! Mire Lila rávágta: helyes, menjetek csak, legalább
nyugtom lesz tőletek, megfürdök, hajat mosok, pihenek.
Elmentünk sétálni, a lányok jöttek velünk, néha Gennaro is (a
nagybátyja halála óta már mind Rinónak hívtuk). Séta közben Enzo
megnyílt előttem, a maga módján persze, kevés szóval, és néha
homályos volt, amit mond. Azt mondta, hogy Tina nélkül nem is
tudja, minek pénzt keresni. Azt mondta, hogy gyereket rabolni, csak
hogy a szülő szenvedjen, az már annak a jele, hogy hamarosan
rohadt egy kor köszönt ránk. Azt mondta, hogy amikor a lánya
megszületett, egy aprócska fény gyúlt a fejében, és az a fény
mostanra kialudt. Azt mondta: emlékszel, amikor a nyakamban
vittem, pont ebben az utcában, amelyben most sétálunk? Azt
mondta: köszönöm, Lenù, hogy segítesz nekünk, és nem haragudtál
meg Linára, sok csapás ért bennünket mostanában, de ismered őt,
jobban ismered, mint én magam, előbb-utóbb összeszedi magát.
Végighallgattam, aztán megkérdeztem: miért olyan sápadt Lila,
van valami fizikai panasza? Úgy értettem: tudom, hogy a lelkét
fájdalom szaggatja, de az egészsége rendben van, ugye, nem vettél
észre valami aggasztó tünetet? De a szó, hogy fizikai, zavarba hozta
Enzót. Jóformán semmit nem tudott Lila testéről, ő csak imádta,
akár egy bálványt, óvatosan és tisztelettel. Úgyhogy minden
meggyőződés nélkül azt felelte, nincsen baja. Elfogta az idegesség,
sürgetett, hogy most már menjünk haza, és próbáljuk rávenni Linát,
hogy mozduljon ki, legalább a telepen sétáljon egy kicsit.
Minden hiába, vasárnap nem lehetett sétára csábítani Linát.
Illetve kivételes alkalom volt, ha mégis, és akkor is kár volt.
Felkapott magára valamit, meg sem fésülködött, és rohant előre,
harcias pillantásokat lövellve a szembejövőkre. A lányaim meg én
csak üggyel-bajjal tudtunk lépést tartani vele, és ahogy loholtunk
mögötte, úgy néztünk ki, mintha a cselédei volnánk, csak épp – a
gazdánkkal ellentétben – mi puccba vágtuk magunkat. Mindenki
ismerte, az árusok is, akiknek Tina eltűnése miatt kellemetlenségeik
voltak, és most kerülték a tekintetét, mert féltek, nehogy újabb
kellemetlenségeik legyenek. Ő volt mindenki szemében a rettenetes
asszony, akinek az arcára rá van vésve a boldogtalanság, és aki
árasztja is a balsorsot, szörnyű erővel. Lila rémisztő tekintettel
vonult végig a főutcán, és az emberek elfordultak vagy lesütötték a
szemüket. És ha valaki mégis köszönni talált neki, ügyet se vetett rá,
nem fogadta a köszönést. Abból, ahogy ment, azt hihette egy külső
szemlélő, hogy nagyon siet valahová. De valójában menekült az elől
a két évvel korábbi vasárnapnak az emléke elől.
Ha nagy ritkán együtt sétáltunk, nem kerülhettük el, hogy ne
találkozzunk a Solarákkal. Egy ideje nem mozdultak ki a telepről,
volt egy sor gyilkosság Nápolyban, és legalább a vasárnapot
békében akarták eltölteni, gyerekkoruk utcáin, amelyek olyanok
voltak nekik, mint egy biztos erőd. A két családnak megvolt a
vasárnapi menetrendje. A mise után körbejártak a vásárban, aztán
elvitték a gyerekeket a telepi könyvtárba, amely – követve a mi
gyerekkorunkban született hagyományt – vasárnap is nyitva tartott.
Azt hittem, hogy Elisa vagy Gigliola kezdeményezésére vették fel ezt
a szokást, hogy művelteknek mutassák magukat, de egyszer, amikor
kénytelen voltam megállni, és váltani velük néhány szót, kiderült,
hogy Michele akarata érvényesül. A fiaira mutatott, akik már
nagyok voltak ugyan, de szemlátomást féltek az apjuktól, és
engedelmeskedtek neki (ezzel szemben a legcsekélyebb tiszteletet
sem tanúsították az anyjuk iránt), és azt mondta:
– Ezek itt tudják, hogy ha nem olvasnak el havonta legalább egy
könyvet az első laptól az utolsóig, egy árva fityinget nem kapnak
tőlem. Igazam van, Lenù?
Nem tudom, hogy csakugyan kikölcsönöztek-e könyveket, hiszen
akár az egész Biblioteca nazionalét felvásárolhatták volna. De ha
olvastak, ha csak játszották az olvasó embert, a szokásukhoz
mindenesetre tartották magukat: fölmentek a lépcsőn, kitárták a
negyvenes években készült üveges lengőajtót, bementek, ott
töltöttek szűk tíz percet, majd távoztak.
Ha egyedül voltam a lányaimmal, Marcello, Michele, Gigliola és a
gyerekek barátságosak voltak, és csak a húgom viselkedett ridegen.
Ha viszont Lila is ott volt, az bonyolulttá tette a viszonyokat, és
tartottam tőle, hogy veszélyesen megnő a feszültség. De a közös
sétáinkon – nem volt sok, ugyebár – Lila levegőnek nézte őket. És a
Solarák hasonlóképpen cselekedtek, és mivel én is a társaságban
voltam, rólam sem vettek tudomást. Igen ám, de egy vasárnap
délelőtt Elsa úgy döntött, hogy áthágja emez íratlan szabályt, és a
maga fejedelmi módján, leereszkedően üdvözölte az unokafivéreit,
akik kénytelen-kelletlen viszonozták a köszönést. Mit volt mit tenni,
a hideg ellenére leálltunk beszélgetni egypár percre. A Solara
fivéreknek hirtelenjében sürgős megtárgyalnivalójuk támadt, én
Gigliolával társalogtam, nagylányaim a fiúkkal, Imma pedig az
unokabátyját, Silviót szemlélte figyelmesen, akivel egyre ritkábban
találkoztunk. Lilához senki nem szólt, és ő sem szólt senkihez.
Michele azonban szóba hozta, amikor, megszakítva Marcellóval
folytatott eszmecseréjét, felém fordult, és a szokásos csúfondáros
hanghordozásával azt mondta:
– Most megyünk a könyvtárba, utána meg ebédelni. Nem tartasz
velünk, Lenù?
– Nem, köszönöm – válaszoltam –, most nem érek rá, majd
legközelebb.
– Remek, és akkor majd mondd meg a gyerekeknek, hogy mit
kell elolvasni és mit nem érdemes. Nekünk ti vagytok a példa, te
meg a lányaid. Amikor látunk benneteket az utcán, mindig mondjuk
is egymásnak: régen Lenuccia olyan volt, mint mi, és nézzétek, mi
lett belőle! És nem pöffeszkedik, igazi demokrata, itt él közöttünk,
pont úgy él, mint mi magunk, pedig ő egy fontos személyiség.
Bizony, ha valaki tanul, jó ember lesz belőle. Manapság már
mindenki tanul, mindenki a könyveket bújja, és a jövőben annyi, de
annyi lesz a jóság, hogy a fülünkön fog kijönni. Aki viszont nem
olvas és tanul, ahogy az Linával és mivelünk is történt, az rossz
ember marad, és rossznak lenni csúnya dolog. Igazam van, Lenù?
Megragadta a csuklóm, szikrázott a szeme. Gúnyosan
megismételte: nincs igazam? Bólintottam, hogy de, igaza van, és
elhúztam a kezem, helyesebben elrántottam, az anyám karkötője a
markában maradt.
– Ó! – kiáltott, és Lila tekintetét kereste, de hiába. És mintha
lelkifurdalása volna, azt mondta: – Bocsáss meg! Megcsináltatom.
– Hagyd csak!
– De, de, ez nekem kötelességem. Úgy kapod vissza, hogy szebb
lesz, mint új korában. Elvinnéd az ékszerészhez, Marcè?
Marcello biccentett.
Lesunyt fejjel mentek el mellettünk az emberek, közeledett a
vasárnapi ebéd ideje. Amikor végre sikerült megszabadulnunk a
Solaráktól, Lila azt mondta:
– Te már annyira se bírod megvédeni magad, mint azelőtt.
Keresztet vethetsz a karkötődre.
 11

Biztos voltam benne, hogy újra rohama lesz. Láttam, milyen gyenge
és hogy szorong, vár valami irányíthatatlan dolgot, ami képes
kettéhasítani a házat, a lakást, őt magát. Napokig nem hallottam
felőle, influenzás voltam. Dede is köhögött, és lázas is volt, csak idő
kérdése, hogy a vírus Elsát és Immát is utolérje. Ráadásul sürgősen
le kellett adnom egy írást egy folyóiratnak, amely egész számát a
női test témájának szentelte, se kedvem, se erőm nem volt írni, és
semmi nem jutott az eszembe.
Hideg szél fújt, remegtette az ablakokat, besüvített a rosszul
szigetelt ház résein. Pénteken jött Enzo, és szólt, hogy Avellinóba
kell mennie, mert nagyon beteg egy öreg nagynéni. Rino pedig
Stefanónál lesz szombat–vasárnap, segít lebontani a csemegeüzlet
berendezését, viszik egy esetleges vevőnek, Lila tehát egyedül lesz.
Nincs jó lelkiállapotban, mondta Enzo, nézzek rá, ha úgy adódik. De
beteg voltam, fáradt voltam, és alig derengett fel valami ötlet az
agyamban, szólított Dede, hiányolt Imma, panaszkodott Elsa, és a
gondolat máris füstbe ment. Amikor jött Pinuccia, megkértem, hogy
a takarítás mellett főzzön egész hétvégére, aztán bezárkóztam a
szobámba, és odaültem az íróasztalhoz.
Másnap, hogy Lila nem adott életjelet magáról, lementem hozzá,
hogy meghívjam ebédelni. Pizsamában volt, csak egy kopott zöld
köntöst vetett rá, papucs a lábán, a haja loboncos. Viszont,
meglepetésemre, vastagon kirúzsozta a száját, kifestette a szemét.
Ezzel nyitott ajtót: ha tovább erősödik a szél, elviszi az egész telepet.
Ez csak egy közhelyes kép volt, de azért felneszeltem, a hangjából
ítélve komolyan gondolta, hogy a viharos szél képes felkapni a
telepet, átrepíteni fél Nápolyon, és lepottyantani a Ponti Rossi
negyed kellős közepén. Észrevette, hogy furcsállom, amit mondott,
és erőltetetten mosolyogva azt mormolta: csak vicceltem.
Bólintottam, hogy persze, aztán felsoroltam, hogy mi minden van
ebédre. Lelkesedett, de egyik pillanatról a másikra elváltozott az
arca, és azt mondta: inkább hozd le az ebédet, nincs kedvem
vendégeskedni nálad, a lányaid az idegeimre mennek.
Levittem neki az ebédet és egy füst alatt a vacsorát is. Dermesztő
hideg volt a lépcsőházban, és nem is éreztem jól magam; dehogy
fogok én le-föl ingázni, nem fogom hallgatni a gorombaságait! De
ezúttal nagyon is szívélyesen fogadott, és azt mondta: maradj egy
kicsit velem! Behívott a fürdőszobába, igen gondosan kifésülte a
haját, és közben szeretettel és csodálattal beszélt a lányaimról,
mintha arról akarna meggyőzni, hogy nem komolyan gondolta,
amit néhány perce mondott.
– Eleinte Dede rád hasonlított – mondta, miközben a tükör előtt
középen elválasztotta a haját, és kezdte copfba fonni –, de
mostanában meg inkább az apjára. Elsa pont fordítva: eleinte
kiköpött apja volt, most meg kezd rád hasonlítani. Minden változik.
A vágy meg a képzelet gyorsabban kering, mint a vér.
– Nem értem.
– Emlékszel, amikor azt hittem, hogy Gennaro Nino fia?
– Emlékszem.
– Nahát, nekem az volt a valóság, a gyerek a szememben Nino
volt kicsiben, a pontos másolata.
– Úgy érted, hogy a vágy olyan erős tud lenni, mintha már meg is
valósult volna?
 – Nem, úgy értve, hogy néhány évig Gennaro valóban Nino fia
volt.
– Ez már túlzás.
Kajánul nézett rám, aztán tett néhány lépést a lábát húzva, és
felkacagott.
– Na? Ez is túlzás?
Nem volt kétséges, hogy engem utánoz.
– Ne gúnyolódj, fáj a csípőm.
– Nem, Lenù, nem fáj. Azért találtad ki ezt a sántítást, hogy
anyád ne haljon meg egészen, és az lett belőle, hogy tényleg
elkezdtél sántítani. Én figyellek téged, és mondhatom, jót tett. A
Solara fiú elvette a karperecedet, és te egy szót se szóltál, nem
tiltakoztál, rá se rántottál. Ott, akkor azt hittem, hogy nem tudsz
lázadni, de nem erről van szó. Jól öregszel. Erősnek érzed magad,
már nem vagy gyerek, igazán anya lettél.
– Egy kicsit fáj a csípőm – mondtam újra –, ennyi az egész.
– Még a fájdalom is jót tesz. Egy picikét sántítasz, és kész, az
anyád most szép nyugodtan ott van benned. A lába örül, hogy
sántítasz, és ezért te is örülsz. Nem igaz?
– Nem.
Elhúzta a száját, tudtomra adva: ugyan már, nekem te
beszélhetsz!, aztán résnyire húzva kifestett szemét, nekem szögezte
a kérdést:
– Szerinted Tina negyvenkét évesen ilyen lesz?
A szemébe néztem. Kihívóan meredt rám, mindkét kezével a
hajfonatát fogta.
– Lehet – mondtam –, könnyen lehet.
 12

A lányaimnak nélkülem kellett elboldogulniuk, mert lent maradtam

ebédelni Lilával, noha csontig átfagytam. Végig a fizikai
hasonlatosságokról beszélgettünk, és igyekeztem megfejteni, hogy
mi van a fejében. De nem hallgattam el előtte, hogy milyen cikken
dolgozom. Segít, ha veled beszélgethetek, mondtam, hogy tápláljam
az önbizalmát, serkented a gondolkozásomat.
Örült, halkan ezt mondta: ha tudom, hogy hasznodra vagyok,
rögtön jobban érzem magam. És nekilelkesedve bonyodalmas
fejtegetésbe bocsátkozott, aminek nemigen volt veleje. A
sápadtságát azzal rejtegette, hogy vastagon kisminkelte magát, és az
élénkpiros járomcsontjával jobban hasonlított egy farsangi
álarcosra, mint saját magára. Próbáltam figyelni arra, amit mond,
de meg kellett állapítanom, hogy a szavai arról tanúskodnak, hogy
az immár jól ismert módon zavar van a fejében, és feltámadt
bennem az aggodalom. Például nevetve azt mondta: egy ideig Nino
fiát neveltem, pont úgy, ahogy te Immát, egy hús-vér gyereket, csak
azt nem tudom, hogy hová lett Nino gyereke, amikor Stefano
gyerekévé vált, lehet, hogy még mindig benne van Gennaróban?
Vagy bennem van? Ilyesformán tévelyegtek a gondolatai. Aztán
minden átmenet nélkül dicsérni kezdte a főztömet, azt mondta, rég
evett ilyen jó étvággyal és ilyen jót. Megmondtam, hogy nem én
csináltam az ebédet, hanem Pinuccia, erre elkomorodott, és azt
sziszegte, hogy attól a nőszemélytől ő semmit sem fogad el. Ekkor
Elsa lekiabált a lépcsőházból, hogy menjek azonnal; a lázas Dede
még az egészséges Dedénél is rosszabb volt. Lila lelkére kötöttem,
hogy szóljon bármilyen későn, ha szüksége lenne rám, pihengessen,
azzal futottam haza.
A nap további részében a munkára koncentráltam, késő
éjszakáig dolgoztam. A lányok hozzászoktak, hogy ne zavarjanak,
ha már ott a kés a nyakamon. Békét is hagytak. Mint általában, most
is elég volt Lila egy-két szava, és beindult az agyam, teljes
sebességgel forogtak a kerekek. Megtanultam, hogy akkor járok jó
úton, ha néhány – bármilyen zavaros – gondolatfoszlánya megerősít
abban, amiben nem vagyok biztos. Pontos és elegáns formát adtam
a gomolygó asszociációiból kiinduló gondolatmenetemnek. A
csípőmről és az anyámról írtam. Most, hogy már befutott író
voltam, fenntartás nélkül elfogadtam és elismertem, hogy a Lilával
való beszélgetések inspirálnak, arra sarkallnak, hogy összefüggést
teremtsek távoli dolgok között. Igen, ez gyakran előfordult, amíg egy
házban laktunk, és csak egy emelet választott el bennünket
egymástól. Elég volt annyi, hogy lökést adjon, és üresnek érzett
fejemben máris hemzsegtek a gondolatok s elkapott a láz. Szerintem
Lila látnoki képességgel volt megáldva, ma is ez a meggyőződésem,
és akkoriban sem esett nehezemre megvallani. Ez a felnőttség,
mondtam magamban: elismerni, hogy szükségem van a
bátorítására. Régebben titkoltam magam előtt, hogy képes lángra
lobbantani a képzeletemet, most viszont már büszkén vállaltam, sőt
meg is írtam. Én én voltam, ezért adhattam helyet neki magamban,
tartós és biztos helyet. Ő ellenben nem akart ő lenni, következésképp
nem tudott befogadni. A rosszullétének, amit ő szétmállásnak
nevezett, ez volt az alapvető oka, bár kétségkívül közrejátszott a
rohamokban Tina tragédiája, a testi romlása és az agya ziláltsága is.
Három óra tájban feküdtem le, és kilenckor keltem.
 Dedének már nem volt láza, Elsa viszont köhögött. Rendet
csináltam a lakásban, aztán lementem megnézni, hogy van Lila.
Kopogtattam, de nem nyitott ajtót. Csengettem, és mindaddig
nyomtam a gombot, míg csoszogó lépteket nem hallottam, és hogy
nyelvjárásban káromkodik. A hajfonatai félig kibomlottak, az
arcfestéke szétmázolódott, és még a tegnapinál is inkább úgy nézett
ki, mint aki egy szenvedő, csúf maszkot visel.
– Pinuccia megmérgezett – jelentette ki –, egész éjjel nem
aludtam, és szétrobban a hasam.
Bent a lakásban rendetlenség, piszok. A mosogató mellett véres
vécépapír a földön.
– Ugyanazt ettem, mint te – mondtam –, és semmi bajom.
– Akkor magyarázd meg, hogy én miért vagyok rosszul.
– Nem menstruálsz?
– De, menstruálok – dühösködött –, egyfolytában menstruálok.
– Orvoshoz kell menned.
– Én aztán senkinek meg nem mutatom magam belülről!
– Mert szerinted mi bajod?
– Én tudom, hogy mi a bajom.
– Jó, egyelőre megyek, hozok fájdalomcsillapítót a patikából.
– Otthon nincs?
– Nincs, nem használok.
– És Dede meg Elsa?
– Ők sem.
– Na persze, mert ti tökéletesek vagytok, soha semmire nincs
szükségetek.
Sóhajtottam.
– Veszekedni akarsz?
– Te akarsz veszekedni, bemeséled itt nekem, hogy a havi
nyavalyám miatt vannak fájdalmaim. Nem vagyok már fruska, mint
a lányaid, tudom, hogy attól hogyan fáj.
Dehogy tudta, semmit sem tudott a testéről és arról, hogy mi
zajlik odabent; még Dede és Elsa is tájékozottabb volt. Láttam, hogy
csakugyan nagy fájdalmai vannak, két kézzel szorítja a hasát, és
valószínűleg nem a régi félelmei emésztik, hanem egy nagyon is
létező kór veri le a lábáról. Kamillateát itattam vele, aztán
felkaptam a kabátot, és futottam a patikába, remélve, hogy még
nyitva van. Gino apja érti a dolgát, biztosan ellát jó tanáccsal. De
épp csak kiértem a főutcára, amikor durranásokat hallottam,
olyanokat, amilyeneket karácsony előtt hallani, amikor
petárdáznak a kölykök. Négy durranás volt gyorsan egymás után,
aztán egy ötödik: durr!
Elindultam a patika felé. A járókelők tétován tekingettek körbe,
voltak, akik megszaporázták a lépteiket, mások futásnak eredtek.
Egyszer csak szirénázás, rendőrök, mentők. Megkérdeztem egy
férfit, hogy mi történt, de az csak tanácstalanul megrázta a fejét, és
ráförmedt a feleségére, hogy ne maradjon le. Megláttam Carment a
férjével és a két gyerekkel a szemközti járdán. Átfutottam hozzájuk
az úttesten, de még mielőtt bármit kérdezhettem volna, Carmen
már mondta is: megölték a két Solarát.
 13

Van úgy, hogy a környezetünk, amelyet életünk örök díszletének

képzelünk – egy birodalom, egy politikai párt, egy vallás, egy
műemlék, de még az emberek is, akiket mindennap látunk –,
egyszer csak váratlanul összeomlik, és ezernyi más gondunk is van
ezen kívül. Ilyen idők jöttek. Napról napra, hónapról hónapra több
lett a tennivaló, és sokasodtak a félelmek. Hosszú időn át az volt az
érzésem, hogy olyasféle regényalak vagyok vagy egy festmény olyan
szereplője, aki rendíthetetlenül áll a sziklaszirten vagy egy hajó
orrában, mit neki zuhogó eső, mit neki zúgó förgeteg. Megállás
nélkül csöngött a telefonom. Az a körülmény, hogy a Solarák
fellegvárában volt az otthonom, egy csomó írott és szóbeli
megnyilatkozásra kényszerített. A férje halála után Elisa húgom
rettegő kislánnyá változott, megkívánta tőlem, hogy éjjel-nappal ott
legyek mellette, és meg volt győződve róla, hogy a gyilkosok
visszatérnek, megölik őt és a gyermekét is. És főképpen Lilával
kellett törődnöm, akit a kór ugyanazon a vasárnapon elragadott a
telepről, el Enzótól és Gennarótól, a munkájától: rettenetesen
legyengült, és vizionált, és vérzett. Kiderült, hogy olyan nagy mióma
van a méhében, hogy muszáj műtéttel eltávolítani. Egy reggel – még
a kórházban – felriadt, és azt kiáltotta, hogy Tina újra kijött a
hasából, és bosszút áll az egész világon, rajta, Lilán is. A másodperc
törtrészére meg volt győződve róla, hogy a lánya ölte meg a
Solarákat.
 14

Marcello és Michele 1986 decemberében haltak meg, vasárnap, az

előtt a templom előtt, amelyben megkeresztelték őket. Néhány
perccel a meggyilkolásuk után már az egész telep tudta a
részleteket. Kétszer lőttek Michelére, háromszor Marcellóra.
Gigliola elfutott, és a fiai reflexből futottak utána. Elisa magához
szorította Silviót, és hátat fordított a merénylőknek. Michele
azonnal meghalt, Marcello nem, ő leült a lépcsőre, és megpróbálta
begombolni a zakóját, de nem sikerült neki.
Hanem amikor azt kellett volna megmondani, hogy kik ölték
meg a Solara fivéreket, azok, akik mindent tudtak a halálukról,
egyszeriben rádöbbentek, hogy jószerivel semmit sem láttak. Egy
magányos férfi volt a merénylő, a gyilkosság után nyugodtan
beszállt egy Ford Fiestába, és elhajtott. Nem, ketten voltak, két férfi,
és a kocsi egy Fiat 147 volt, amit egy nő vezetett. Ugyan! Három
merénylő volt, három símaszkos férfi, és gyalog távoztak a
tetthelyről. Egyes elbeszélések szerint mintha nem is lettek volna
lövések. Carmen változatában például a Solarák, a húgom, az
unokaöcsém, Gigliola és a gyerekei úgy ugráltak, dőltek, borultak,
mintha arra semmi okuk nem lett volna: Michele hanyatt esett, és
beverte a fejét a lépcső bazaltkövébe, Marcello óvatosan leült, és
azon ügyködött, hogy rágombolja a zakóját a garbónyakú kék
pulóverére, káromkodott, majd az oldalára feküdt; hitveseknek és
gyerekeknek a haja szála sem görbült, és pillanatok alatt bent
teremtek a templomban, és elbújtak. Mintha minden szemtanú csak
az áldozatokat nézte volna, és a gyilkosokat nem méltatta volna
figyelemre.
Így állt a helyzet, amikor jött Armando, hogy meginterjúvoljon a
tévécsatornája számára. És nem ő volt az egyetlen. Itt is, ott is,
írásban is, élőszóban is előadtam, amit tudtam. De a rá következő
napokban rá kellett jönnöm, hogy az újságírók, kivált a nápolyi
lapok munkatársai, sokkal többet tudnak, mint én. Özönleni kezdtek
a néhány napja még fellelhetetlen információk. Bűnös vállalkozások
garmadáját tulajdonították a Solara fivéreknek, köztük olyanokat,
amelyeknek eladdig a nevét sem hallottam. A javaik lajstroma sem
volt kevésbé hosszú. Amit Lilával összehoztunk a Solarák életében,
az semmi vagy majdnem semmi volt ahhoz képest, amit az újságok
most, a haláluk után feltártak. Ráeszméltem viszont, hogy vannak
dolgok, amiket senki más nem tud, senki más nem írt meg – én sem.
Hogy például kislány korunkban szép fiúknak láttuk a Solarákat,
hogy úgy furikáztak a telepen a Millecentójukkal, ahogy az ókorban
hajtották a harci szekerüket a bajnokok, hogy egy este a Mártírok
terén megvédtek bennünket a belvárosi aranyifjaktól, hogy
Marcello szerette volna feleségül venni Lilát, de aztán Elisa
húgomat vette el, hogy Michele mindenki előtt felismerte a
barátnőm kivételes adottságait, és évekig szerette, de olyan nagy
hévvel, hogy végül el is tévelyedett. Felmértem magamban, hogy mi
mindent tudok, és egyszersmind felmértem a fontosságát is. Azt,
hogy velem együtt sok ezer jóravaló nápolyi ember is benne volt a
Solarák világában, részt vettünk az üzleteik ünnepélyes megnyitóin,
süteményt vásároltunk a cukrászdájukban, táncoltunk a
lakodalmukon, megvettük a cipőiket, jártunk vendégségben náluk,
ettünk velük egy asztalnál, közvetlenül vagy közvetve elfogadtuk a
pénzüket, eltűrtük az erőszakjukat, és úgy csináltunk, mintha mi
sem történt volna. Tetszik, nem tetszik, Marcello és Michele a
részünk volt, akárcsak Pasquale. Annyi a különbség (az
árnyalatoktól most eltekintve), hogy Pasqualéval kapcsolatban azon
nyomban húztunk egy átléphetetlen határvonalat, a Solara-féléktől
elválasztó határvonal viszont mindig is bizonytalan volt és maradt,
Nápolyban is, egész Olaszországban is. Hiába hátráltunk
elborzadva, egyre beljebb kerültünk az ő felségterületükön.
A telep szűk és ismerős világában a bekerítettség a lehető
legkonkrétabb formákban is megnyilatkozott, és engem sem hagyott
érintetlenül. Valaki azzal keltette rossz híremet egy cikkben, hogy
megírta: rokonságban vagyok a Solara családdal, és egypár napig
kerültem a húgomat. Lilát is kerültem. Való igaz, ő volt a két fivér
legádázabb ellensége. De az sem tagadható, hogy abból a pénzből
indíthatta be a saját vállalkozását, amit Michelének dolgozva
keresett, vagy talán amit így vagy úgy kiszedett belőle. Hogyan? A
kérdés izgatott egy ideig. De telt az idő, a Solarák felkerültek a
meggyilkoltak hosszú listájára, és immár az lett a fő gondunk, azon
tanakodtunk, hogy kik kerülnek a helyükre; ismeretlenek?, náluk
kegyetlenebbek? Megfeledkeztem róluk, és elképzelni sem tudtam,
hogy mi lehet abban a csomagban, amit egy szép napon egy
tizenötéves-forma fiú hozott a Montesanto ékszerüzletből.
Elkerekedett a szemem a bíborpiros toktól és a borítéktól, amely
Elena Greco professzor asszonynak volt címezve. A borítékban lévő
levélkéből aztán kiderült, miről van szó. Marcello ennyit írt:
bocsánat! Alatta a monogramja, M., de olyan cirkalmasan, ahogy azt
az elemiben tanították annak idején. A tokban a karkötőm volt,
jobban csillogott-villogott, mint új korában.
 15

Amikor elmondtam Lilának a csomag történetét, és megmutattam a

csillogó-villogó karkötőt, azt mondta: soha többé ne vedd fel, és a
lányaidnak se engedd meg, hogy hordják! Legyengülve jött haza a
kórházból, és már attól zihált, ha egyemeletnyit lépcsőzött.
Gyógyszert szedett, és maga adta be magának az injekciót, de olyan
sápadt volt, mintha a holtak birodalmából tért volna vissza, és úgy
beszélt a karkötőről, mintha meg volna győződve róla, hogy az is a
túlvilágról való.
Ugyanazon a napon vitte kórházba a mentő, amelyiken megölték
a Solarákat, a vére az ő vérükkel keveredett, így rögzült – legalábbis
az én memóriámban – annak a kaotikus vasárnapnak az emléke. De
valahányszor szóba hoztam Lila előtt a templom előtti leszámolást,
ő csak elhúzta a száját, és ilyesféléket mondott: szar alakok voltak,
Lenù, most mit törődsz velük? Sajnálom a húgodat, de lehetett
volna annyi esze, hogy ne menjen feleségül Marcellóhoz, mindenki
tudja, hogy a magafajtákat előbb-utóbb kinyírják.
Engem akkoriban erősen foglalkoztatott a két esemény
egyidejűsége, és úgy képzeltem, hogy Lilában még erősebben
nyomot hagyott. Próbáltam hát beszélgetést kezdeményezni,
valahogy így:
– Gyerekkorunk óta ismerjük őket.
– Mindenki volt gyerek.
– Munkát adtak neked.
– Jó volt nekik, jó volt nekem.
 – Michele egy szemétláda volt, ez igaz, de azért te is szemétkedtél
vele.
– Nem eleget.
Megvetésen kívül semmilyen érzelmet nem mutatott, de
elsötétült az arca, és ahogy összefűzte az ujjait, elfehéredtek az
ujjpercei, annyira szorította őket. Éreztem, hogy a szavai mögött
sokkal ádázabb szavak rejtőznek. Nem mondta ki őket, de rá voltak
írva az arcára, és jószerével hallottam is, ahogy némán azt ordítja:
ha a Solarák vették el tőlem Tinát, akkor jobb lett volna, ha a
gyilkosaik felnégyelik őket, kitépik a szívüket, és a kutyák elé vetik a
zsigereiket. Ha meg nem ők voltak, akkor is megérdemelték, sőt
rosszabbat is érdemeltek volna, ha szóltak volna, én rohantam
volna, és boldogan segítek.
De sosem tudta kimondani a fejében kerengő gondolatokat.
Látszólag alig volt rá hatással, hogy a Solarák ilyen hirtelen eltűntek
a színről. Legfeljebb annyiban, hogy nem kellett találkoznia velük,
ha sétált a telepen. Nem tért vissza a munkakedve, és nem folytatta
a Tina eltűnése előtti tevékenységeit. Hetekig, hosszú hetekig
lábadozott. Elsétált az alagút felé a főutcán, elment a templomig.
Leszegte a fejét, nem szólt senkihez, és mivel ön- és közveszélyesnek
látszott, ráadásul elhanyagolt volt a külleme, őhozzá se szólt senki.
Néha megkért, hogy kísérjem el, és nem tudtam nemet mondani.
Gyakran elhaladtunk a cukrászda előtt, amelyre ki volt tűzve egy
felirat: haláleset miatt zárva. A gyász elhúzódott, az üzlet nem
nyitott ki többé, a Solaráknak lejárt az idejük. De Lila minden
alkalommal megszemlélte a lehúzott redőnyön fakuló kiírást, és
elégedetten megjegyezte: még mindig zárva. Ez annyira tetszett
neki, hogy elhaladtunkban felnevetett, mintha valami vicces volna
abban, hogy bezárt a bolt.
 Egyetlenegyszer álltunk meg a sarkon, de mintha csak élvezni
akarnánk az utca csúfságát, amely nélkülözte immár a cukrászda
díszletét. Nem voltak színes székek, asztalkák a járdán, nem
szállongott a sütemények illata, nem jöttek-mentek emberek, nem
folytak titkos tárgyalások, köttettek tisztességes és piszkos üzletek.
Csak a hámló vakolatú, sárga fal maradt. Lila megszólalt: amikor a
nagyapjuk meghalt, és amikor aztán az anyjukat is megölték,
Michele és Marcello keresztekkel tapétázta ki az egész telepet, és
folyt a könnyük, mint a záporeső, most bezzeg a kutya nem siratja
őket. Eszébe jutott, mit meséltem neki a merényletről még bent a
klinikán, azaz hogy egymásnak amúgy ellentmondó
tanúvallomások szerint a Solara fivérek életét kioltó golyókat senki
nem lőtte ki. Nem ölték meg és nem gyászolják őket. Elhallgatott,
gondolataiba merült egypár másodpercre. És aztán – mintha a
közlésnek bármi köze volna előző szavaihoz – elárulta, hogy soha
többé nem akar dolgozni.
 16

Nem arról volt szó, hogy hirtelenjében szabad folyást engedett

volna a rosszkedvének, nyilván régóta érlelődött benne az
elhatározás, talán már azóta, hogy kijött a kórházból.
– Ha Enzo egyedül is elboldogul, rajta, csinálja, ha pedig nem,
akkor eladjuk.
– Eladnád a Basic Sightot? És utána mit csinálsz?
– Muszáj mindig csinálni valamit?
– Valamit csak kell csinálni az életben!
– Ahogy te csinálod?
– Akár úgy is.
Nevetett, sóhajtott.
– Én vesztegetni akarom az időt.
– Ott van Gennaro, ott Enzo, rájuk is gondolnod kell.
– Gennaro huszonhárom éves, már így is túl sokat foglalkoztam
vele. És Enzót el kell szakítanom magamtól.
– Miért?
– Egyedül akarok aludni.
– Nem jó egyedül aludni.
– Miért? Te nem egyedül alszol?
– De, igen, de nekem nincs párom.
– És nekem miért kell hogy legyen?
– Már nem szereted Enzót?
– De igen, csak nem kívánom, se őt, se senki mást.
– Fordulj orvoshoz!
 – Elegem van az orvosokból.
– Elmegyek veled, ezek nem megoldhatatlan problémák.
Nagy komolyan válaszolt:
– Nekem jó így.
– Senkinek nem jó így.
– De nekem igen. Túl van értékelve a baszás.
– Én a szerelemről beszélek.
– Nekem más jár a fejemben. Te már elfelejtetted Tinát. Én nem.
Hallottam, hogy Enzo meg ő egyre gyakrabban veszekszenek.
Pontosabban azt hallottam, hogy Enzo hangja éppen csak
árnyalatnyival sötétebb és hangosabb a megszokottnál, Lila viszont
állandóan kiabál. A födém és a padló megszűrte a hangokat, a
szavak értelmére csak következtetni lehetett. Enzo nem volt dühös –
Lilára sosem volt dühös –, de csupa keserűség. Egyre azt
ismételgette, hogy minden elromlott Tina nélkül, elromlott a
munka, el a kapcsolatuk, és ő, Lina semmit nem tesz, hogy javuljon
a helyzet, ellenkezőleg, azt akarja, hogy minden tovább romoljon.
Egy szép napon aztán megkért, hogy beszéljek Lilával. Azt
mondtam, fölösleges, csak időt kell adni neki, majd újra
egyensúlyba kerül. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy Enzo
keményen visszaszólt: Lina? Na ne mondd! Ő soha nem volt
kiegyensúlyozott.
Ami nem igaz. Lila, ha éppen olyanja volt, tudott nagyon is
nyugodt és józan maradni, még abban a feszült időszakban is.
Voltak derűs napjai, és olyankor szeretetre méltóan viselkedett.
Törődött a lányaimmal és velem, kérdezgetett az utazásaimról,
arról, hogy éppen mit írok, miféle emberekkel találkozom. Mikor
vidáman, mikor felháborodva hallgatta a rémtörténeteket az iskolai
életről és a hülye tanárokról, és Dede meg Elsa, sőt még Imma is
beszámoltak neki a konfliktusaikról és az aktuális szerelmeikről.
Lila nagyvonalú is volt. Egy délután Gennaróval felcipeltetett egy
régi számítógépet. Megmutatta, hogyan működik, és azzal zárta a
mondókáját: neked hoztam, ajándék.
Már másnap használatba vettem a gépet. Gyorsan
hozzászoktam, csak attól rettegtem, hogy elmegy az áram, és
sokórás munkám kárba vész. De különben nagyon tetszett. Lila
jelenlétében mondtam a lányaimnak, hogy: képzeljétek csak el!
Tollal-tollszárral tanultam meg írni, arról tértem át a golyóstollra,
aztán írógépre, majd villanyírógépre, és most tessék, épp csak
megérintem a billentyűket, és varázslatra megjelenik, amit írok. El
vagyok ragadtatva, soha nem térek vissza a golyóstollhoz, annak
vége, mindig számítógéppel fogok írni. Nézzétek, tapintsátok meg a
bőrkeményedést a mutatóujjamon, megvan, amióta az eszemet
tudom, de most majd szépen eltűnik.
Túláradó örömöm felderítette Lilát, látszott rajta, hogy ő is örül,
amiért ilyen nagyra értékelem az ajándékát. De azért azt is mondta:
az anyátok tisztára odavan, de érteni nem érti az egészet; azzal
kiterelte a lányokat a szobámból, hadd dolgozzak nyugodtan. Tudta
ugyan, hogy elvesztette a bizalmukat, de azért el-elvitte őket az
irodába, ha jó volt a hangulata, és megmutatta nekik, mire képesek
a modernebb gépek. Ilyesmiket mondott a lányoknak, hogy
visszahódítsa őket: Elena Grecónak, nem tudom, ismeritek-e
nevezett úrhölgyet, olyan fürge az észjárása, mint a dagonyázó
vízilónak, de ti nagyon okosak vagytok. De nem sikerült újra
megszerettetnie magát, Dedével és Elsával semmiképpen. Hazajövet
azt mondták: mama! Nem értjük, hová akar kilyukadni, először
noszogat, hogy értsük meg, hogy működik, tanuljuk meg, aztán meg
azt mondja, hogy ezek a szarok arra valók, hogy sok pénzt lehessen
keresni velük, és tönkreteszik a régi kereseti lehetőségeket.
Mindazáltal én megrekedtem azon a szinten, hogy csak írni tudtam
a gépen, a lányaim viszont, egy kicsit még Imma is, hamarosan
olyan szakértelemre tettek szert, hogy anyai szívem csak úgy dagadt
a büszkeségtől. Minden problémával Elsához fordulhattam, ő
mindig tudta, hogy mi a teendő, és aztán ment, elbüszkélkedett Lina
néninek: ezt meg ezt csináltam, mi a véleményed, szerinted jól
csináltam?
Később tovább javult a helyzet, mert Dedének sikerült Rinót is
bevonni. Enzo és Lila sosem tudta rávenni, hogy akár csak
hozzáérjen a gépekhez, most már legalább némi érdeklődést
hajlandó volt mutatni, ha másért nem, hát azért, hogy a lányaim
meg ne szidják. Egyik délelőtt Lila nevetve újságolta:
– Nahát, Dede megváltoztatja Gennarót!
Mire én:
– Rinónak egy kis önbizalom kell, semmi más.
Erre Lila szándékosan közönségesen:
– Tudom én, hogy mi kell a fiúnak!
 17

Ezek voltak a jó napok. De jöttek aztán a rosszak: melege volt, fázott,

besárgult a bőre, kivörösödött, izzadt, ordibált, követelőzött,
veszekedett Carmennel, lehülyézte; folyton csak nyavalyog, mondta.
A műtétje óta úgy érezte, hogy csak még rosszabbul működik a
teste, tisztára meg van kavarodva. Egyik napról a másikra
váratlanul eltűnt a kedvessége, elviselhetetlennek találta Elsát,
pocskondiázta Dedét, rendreutasította Immát, de olyan is volt, hogy
még javában beszéltem hozzá, amikor egyszer csak hátat fordított,
és faképnél hagyott. Ha elborult a kedélye, nem bírt otthon
maradni, és az irodában sem találta a helyét. Buszra vagy metróra
szállt, és eltűnt.
– Mit csinálsz? – kérdeztem.
– Sétálok Nápolyban.
– Jó, de hol?
– Mi közöd hozzá?
A legkisebb alkalmat is megragadta, hogy kötekedjen. Legtöbbet
a fiával veszekedett, de a konfliktus felelősségét Dedére és Elsára
hárította. És tulajdonképpen igaza volt. Elsőszülött lányom szívesen
időzött Rinóval, a húga pedig nem akart kimaradni, ezért ímmel-
ámmal elfogadta a fiút, és sokszor csatlakozott a társaságukhoz.
Idővel sikerült átplántálniuk Rinóba, hogy ő se viselkedjen szolgai
módon, csakhogy az ő szabadságharcuk pusztán szenvedélyes
szócsata volt, Rino viszont összefüggéstelenül, de annál
önelégültebben hablatyolt, ami halálra idegesítette Lilát. A két csaj
legalább okosan dumál – kiabálta a fiának –, de te csak elismétled a
hülyeségeiket, mint egy papagáj. Akkoriban hajthatatlan volt, nem
tűrte a közhelyeket meg az üres pátoszt, borzadt az
érzelemnyilvánítás minden formájától és még annál is jobban a régi
jelszavakból építkező lázadástól. És mégis, ha éppen úgy fordult,
pont arról tett tanúbizonyságot, hogy nem idegen tőle az idejemúlt
anarchizmus. Volt is köztünk egy jó kis csetepaté, amikor az 1987-es
választási kampány elején azt olvastuk az újságban, hogy Nadia
Gallianit letartóztatták Chiassóban.
Carmen valóságos pánikrohamban jött a hírrel. Nem tudott
értelmesen beszélni, egyre csak azt hajtogatta: elkapják Pasqualét,
most biztos elkapják. Meglátjátok, a Solarák nem kapták el, de a
csendőrök meg fogják ölni. Lila azt mondta: Nadiát nem a
csendőrök kapták el, ő maga adta föl magát, hogy vádalkut kössön,
és kevesebbel megússza. Igazat adtam neki. Csak pár soros hír volt a
letartóztatásáról, és szó sem volt nyomozásról, üldözésről,
tűzharcról, elfogásról. Carment nyugtatandó megismételtem, amit
annak idején mondtam: Pasquale is jól tenné, ha feladná magát,
ismered a véleményemet. Égszakadás, földindulás, Lila rám
üvöltött:
– Kinek adja meg magát?
– Az államnak.
– Az államnak?
És hosszan sorolta a gaztetteket és bűnös összejátszásokat,
újakat, régieket vegyesen, amelyekben benne voltak miniszterek,
parlamenti képviselők, magas rangú rendőrök, bírók és a
titkosszolgálat emberei, 1945-től napjainkig, és szokás szerint jóval
tájékozottabbnak bizonyult, mint gondoltam volna.
– Ez az állam, a kurva életbe! – süvöltötte. – Ennek akarod te
kiszolgáltatni Pasqualét? – És felszólított: – Fogadjunk, hogy Nadia
néhány hónap után kijön a sittről, ha viszont elkapják Pasqualét,
bevágják egy cellába, és eldobják a kulcsot! – Odalépett elém, egész
közel, és, ha lehet, még agresszívabban rám kiáltott: – Fogadjunk!
Nem vettem fel a kesztyűt. Tudtam, hogy a vitánk milyen
rosszulesik Carmennek. A Solarák halála után nyomban visszavonta
az ellenem tett feljelentést, kedves és figyelmes volt hozzám és a
lányokhoz, pedig épp elég teher volt a vállán. Nagyon nem tetszett,
hogy most csak növeljük benne a szorongást, ahelyett hogy
nyugtatgatnánk. Reszketett. Hozzám intézte a szavait, de Lila
véleményéért folyamodott: mondd, Lenù, most, hogy Nadia feladta
magát, ez azt jelenti, hogy bánja bűneit, és mindent Pasqualéra ken,
hogy megússza? Erről van szó, Lina? Aztán meg Lilához fordult, de
azt akarta, hogy a tekintélyemmel erősítsem a véleményét: ez most
nem elvi kérdés, azt kell néznünk, mi a jobb Pasqualénak, meg kell
mondanunk neki, hogy jobb, ha börtönbe kerül, mint ha megölik.
Igazam van, Lenù?
Erre aztán Lila sértések özönét zúdította a fejünkre, és bár az ő
lakásában voltunk, ránk csapta az ajtót.
 18

A csavargás volt az egyetlen megoldás feszültségre, nyomasztó

problémára, egyáltalán, mindenre. Reggel fölkerekedett, és csak
este tért haza, nem törődve Enzóval, aki egyedül küszködött az
ügyfelekkel (nem volt esélye), nem törődve Rinóval, de azzal sem,
hogy ha éppen úton voltam, őrá voltak bízva a lányaim. Immár nem
lehetett számítani rá, elég volt, hogy valaki ellentmondjon neki, és
már ment is, mit sem törődve a következményekkel.
Carmen szerint a Doganella negyedbeli régi temetőbe megy,
kiválaszt magának egy gyereksírt, és ott mereng Tináról, akinek
nincs sírja, aztán csak járkál az árnyas sétányokon, nézegeti a régi
sírköveket, a virágokat, és meg-megáll a megsárgult fényképek előtt.
A holtak biztonságot adnak neki – mondta Carmen –, van
síremlékük, és rajta a születés és a halál ideje, a lányának ellenben
mindig is csak születési dátuma lesz, és ez rossz dolog, szegény
kislánynak sose lesz megnyugvása, nem lesz egy biztos pont, ahová
az édesanyja leülhet, s a lelke elcsitulhat. De Carmen hajlamos volt
gyászos fantáziálásba merülni, ezért aztán nemigen figyeltem oda,
hogy miket hord össze. Jobban el tudtam képzelni, hogy Lila csak
ődöng a városban, nem szemlélődik és nem figyel semmire, csak
megy, megy, hogy tompítsa valamiképpen a három év múltával is
eleven fájdalmát. De még azt is elképzelhetőnek tartottam, hogy –
amilyen szélsőségekre képes a természete – mindent és mindenkit
kivet az elméjéből, és ezt igencsak veszélyesnek gondoltam, mert mi
lesz, ha az idegei felmondják a szolgálatot, és az első adandó
alkalommal Enzóra vagy Rinóra támad, vagy rám támad, a
lányaimra, vagy egy járókelőre, bárkire, aki szerinte ferdén néz rá.
Otthon még csak-csak vitába szállhatok vele, van rá módom, hogy
megnyugtassam, megfékezzem. Na de az utcán? Valahányszor
elcsavargott, attól féltem, hogy bajba keveri magát. És mégis: ha
dolgoztam éppen, és hallottam, hogy egy emelettel lejjebb csapódik
az ajtó, és nem fölfelé jönnek a léptek, bizony megkönnyebbülten
sóhajtottam. Nem állít be, nem fog provokatív dolgokat mondani
nekem, nem ingerli a nagylányokat és szólja le Immát, egyszóval
nem fog így vagy úgy – de mindenképp készakarva – bánatot
okozni.
Egyre többször jutott eszembe, hogy ideje elköltözni. Minek
maradjunk a telepen?, ez nem jó se nekem, se Dedének, se Elsának,
se Immának. A műtétje és a testi bajai óta Lila egyre gyakrabban
mondogatta, amit azelőtt csak elvétve: menj el innen, Lenù, mi a
fenét keresel még mindig itt?, azért maradsz, mert fogadalmat tettél
a Szűzanyának, vagy mi? Így emlékeztetett, hogy csalódnia kellett
bennem, s az, hogy a telepen lakom, csak az entellektüeleket
kápráztatja el, de valójában hiába a szüntelen tanulmányozás meg a
rengeteg iromány, nem voltam és továbbra sem vagyok hasznára
sem neki, sem a telepnek, ahol születtünk. Kényelmetlenül éreztem
magam, és azt gondoltam magamban: úgy bánik velem, mintha ki
akarna rúgni, amiért nem vagyok kifizetődő befektetés.
 19

Törtem a fejem, hogy most akkor mit csináljak. A lányoknak

stabilitás kell és hogy az apák törődjenek velük. Ninóval volt a
nagyobb gond. Időnként telefonált, és mondott néhány bókot
Immának, aki egy-egy szóval válaszolt, kész, le volt tudva a
telefonálás. Nemrégiben hozott egy régóta várható döntést: indul a
választásokon a szocialista párt színeiben. Ez alkalomból küldött
egy rövidke levelet, amelyben arra kért, hogy szavazzak rá, és
másokat is biztassak erre. Az üzenet evvel végződött: add át
Linának!, és mellékelt egy szórólapot a saját (ellenállhatatlan)
portréjával, valamint egy rövid életrajzzal. Egy sor tollal alá volt
húzva; tájékoztatta a kedves szavazópolgárt, hogy három gyermeke
van, Albertino, Lidia és Imma. A lapszélre ezt írta: Légy szíves,
olvastasd el ezt a sort a kicsivel!
Nem szavaztam rá, és senkit nem is buzdítottam, hogy rá
szavazzon, a szórólapot azonban megmutattam Immának, és ő
elkérte. Amikor az apját képviselővé választották, nagyjából
elmagyaráztam neki, mit jelentenek a szavak: nép, választás,
parlamenti képviselő. Nino most már állandóan Rómában lakott. A
megválasztása óta egyetlenegyszer adott életjelet magáról, egy
sebtében firkantott diadaljelentés formájában, arra kérve, hogy a
levelet a lányával és annak nénjeivel is olvastassam el. Lakcím,
telefonszám nem volt, csak szó, szó, szó, és: innen, a távolból is
rajtatok tartom óvó tekintetemet. Imma ezt a dokumentumot is
elkérte, és őrizte mint bizonyítékot, hogy lám, neki is van apja. És
amikor Elsa valami olyasmivel kellemetlenkedett neki, hogy: te csak
egy vacak Sarratore vagy, nem Airota, mint mi, Imma már nem
borult ki attól, hogy neki más a vezetékneve, mint a nővéreinek.
Egyszer aztán a tanítónője megkérdezte, hogy nem Sarratore
képviselő lánya-e véletlenül, és másnap Imma bevitte a szórólapot,
mintegy bizonyítékként, hogy tévedés kizárva. Örültem, hogy
büszke az apjára, és hozzá akartam járulni, hogy a pozitív érzés
megerősödjön benne. Nino változatlanul viharos életet él, és
túlvállalja magát? Helyes! A lányom nem holmi kokárda, amelyet
ma kitűzünk, és holnap elsüllyesztünk egy fiók fenekére, míg újabb
alkalom nem kínálkozik hivalkodhatni vele.
Pietróval évek óta nem volt semmi problémám. Rendszeresen és
hiánytalanul fizette a tartásdíjat (Ninótól soha egy lírát se láttam),
és lehetőségei szerint a lányai életében is jelen volt. Csak sajnos
szakított Dorianával, és elege lett Firenzéből, azt tervezte, hogy az
Egyesült Államokba helyezi át székhelyét. Amilyen célratörő,
tudtam, hogy előbb-utóbb sikerülni fog neki. De akkor elszakadsz a
lányaidtól!, mondtam. Mire azt felelte: ez most dezertálásnak tűnik,
de meglásd, két-három év, és ők is hasznát látják. Igen, ennek
megvolt a valószínűsége, és szavai ilyen értelemben összecsengtek a
Ninóéval (a távolból is rajtatok tartom óvó tekintetemet). Ami
viszont biztos: Dede és Elsa egy időre apa nélkül marad. Imma
megszokhatta ezt az állapotot, Dede és Elsa azonban kötődtek az
apjukhoz, és tudták, hogy bármikor segítségért folyamodhatnak
hozzá. A hiánya el fogja szomorítani őket, és beszűkíti a
lehetőségeiket. Igaz, hogy már nagyok, Dede tizennyolc éves, Elsa
nemsokára tizenöt lesz. Jó iskolákba járnak, jó tanáraik vannak. De
vajon elég-e ez? Sose tudtak igazán beilleszkedni, nem bíztak az
osztálytársaikban, de még a barátaikban sem, tulajdonképpen csak
Rino társaságában érezték jól magukat. De ugyan mi közös van
bennük és ebben a tohonya, nagydarab fiúban, aki jóval idősebb
náluk, egyszersmind jóval éretlenebb?
Nem, most már csakugyan el kell költözni Nápolyból!
Letelepedhetnék akár Rómában is, és Imma kedvéért –
természetesen pusztán baráti alapon – kibékülhetnék Ninóval. Vagy
visszamehetnék Firenzébe, és célul tűzhetném ki, hogy minél
intenzívebb legyen a kapcsolat a lányok és Pietro közt, hátha az
visszatántorítaná Amerikától. Mielőbb dönteni akartam a jövőnk
felől, és akkor is ezen tépelődtem, amikor egy este följött Lila,
szemlátomást rossz állapotban, de annál harciasabb hangulatban.
Nem kertelt:
– Igaz, hogy azt mondtad Dedének, hogy kerülje Gennarót?
Kínos helyzet volt. Én csak annyit mondtam a lányomnak, hogy
ne lógjon egész nap a fiún.
– Akkor találkozik vele, amikor akar, csak ne legyen a terhére,
Gennaro nagyfiú, ő pedig még kislány.
– Mondd meg őszintén, Lenù: szerinted a fiam nem elég jó a
lányodhoz?
Döbbenten néztem rá.
– Hogyhogy nem elég jó?
– Te is pontosan tudod, hogy szerelmes belé.
Kitört belőlem a nevetés.
– Dede? Rinóba?
– Miért? Szerinted lehetetlen, hogy a lányod belehabarodott a
fiamba?
 20

Mindaddig nem tulajdonítottam fontosságot a kétségtelen ténynek,

hogy Dede – ellentétben a húgával, aki sűrűn cserélte szolgáló
lovagjait – sosem járt nyíltan, „hivatalosan” senkivel. Azt
gondoltam, hogy részben a komplexusai miatt ilyen visszafogott
(nem tartotta szépnek magát), részben pedig azért, mert szigorúan
ítél, és időnként egy kis iróniát is megengedtem magamnak (biztos,
hogy minden osztálytársad szánalmas alak?). Dede olyan lány volt,
aki senkinek nem bocsátotta meg a léhaságot, magának sem, nekem
pedig a legkevésbé. Már azt is kacérkodásnak tekintette, ha ne adj’
isten összemosolyogtam egy férfival, rossz néven vette, ha örömmel
fogadtam valamelyik barátját, és néhány hónappal korábban volt
egy különösen bosszantó eset, merthogy durva sértést vágott a
fejemhez, ráadásul nápolyiul.
Lehetséges volna, hogy nem a frivolitás ellen harcol az én
lányom? Lila szavai után figyelni kezdtem, és meg kellett
állapítanom, hogy a Lila fiát védelmező attitűdje nem korlátozható
arra, hogy ez még mindig a kislány kora óta tartó baráti szeretet
vagy a megalázottak és megszomorítottak iránti kamaszos
szenvedély megnyilvánulása volna. Nem, nem. A visszafogottsága
annak tulajdonítható, hogy senki más nem érdekli, csak Rino, nem
réges-régi barátság ez, hanem öröktől fogva lángoló szerelem. Jaj! A
Nino iránti hosszú szerelmemre gondoltam, és rémüldöztem, hogy
Dede a legjobb úton halad, hogy kövesse az én rossz példámat. Sőt,
ez rosszabb, mert hiszen Nino rendkívüli fiú volt, és szép, okos,
híres férfi lett belőle, Rino viszont műveletlen és esetlen, nincs
önbizalma és jövője, a külső jegyei alapján pedig nem is Stefanóra
ütött, hanem a nagyapjára, don Achillére.
Elhatároztam, hogy beszélek Dedével. Néhány hónappal az
érettségije előtt jártunk, rengeteg dolga volt, úgyhogy nyugodtan
mondhatta volna, hogy nem ér rá, majd máskor beszélünk. De hát ő
nem volt olyan, mint Elsa, aki reflexből ellenszegült, és nagyon
tudott alakoskodni. Biztos voltam benne, hogy elsőszülöttem az első
szóra hajlandó lesz megnyílni, és a lehető legőszintébben válaszolni
bármi kérdésre. Ezt kérdeztem:
– Szerelmes vagy Rinóba?
– Igen.
– És ő?
– Nem tudom.
– Mióta érzel így iránta?
– Öröktől fogva.
– És mi van, ha ő nem?
– Akkor nincs értelme az életemnek.
– Mi a terved?
– Majd az érettségi után megmondom.
– Mondd meg most!
– Ha ő is szeret, elmegyünk.
– Hová?
– Nem tudom, de el, messzire.
– Ő is utálja Nápolyt?
– Igen. Bolognába akar menni.
– Miért?
– Mert ott szabadság van.
Szeretettel néztem a szemébe.
 – Te is tudod, hogy se az apád, se én nem engedjük meg neked,
hogy elmenj.
– Nem kell az engedélyetek. Elmegyek, és kész.
– Miből fogsz élni?
– Majd dolgozom.
– És a testvéreid? És én?
– Nézd, mama! Egyszer úgyis el kell válnunk egymástól.
Ettől a beszélgetéstől minden erőm elszállt. Értelmesen bár, de
értelmetlen dolgokat mondott, és nekem úgy kellett viselkednem,
mintha értelmes párbeszédet folytatnánk.
Most aztán mit csináljak? Lehetek én bármilyen megértő, Dede
mégiscsak egy szerelmes kamasz lány, az a dolgom, hogy
szépszerével vagy erőszakkal, de mindenképp visszairányítsam a
helyes útra. A probléma Lila: meg kell majd harcolni vele, és az nem
lesz tréfadolog. Elvesztette Tinát, Rino az egyetlen gyereke. Enzóval
vállvetve még idejében sikerült lehoznia a drogról, igen-igen
kemény módszerekkel, és nem fogja tűrni, hogy én is fájdalmat
okozzak szegény fiúnak. Annál is kevésbé, mivel a lányaim
társasága jót tett neki: akkoriban még arra is hajlandó volt, hogy
dolgozzon egy kicsit Enzo mellett, és lehet, hogy ha megfosztanám
őt Dedétől és Elsától, újra kisiklik az élete. Rino esetleges visszaesése
engem is nyugtalanított. Kötődtem hozzá; gyerekként boldogtalan
volt, és fiatalemberként is az. Alighanem ő is réges-régóta szereti
Dedét, és elviselhetetlen lenne számára, ha el kellene szakadnia
tőle. Na de akkor mi a teendő? Mindenesetre kedvesen viselkedtem
vele, nehogy félreértés legyen: látom a fiú erényeit, és kész vagyok
teljes erőmből segíteni neki, csak egy szavába kerül. Csak hát
napnál világosabb, hogy ő és Dede két külön világ, és akármire
jutnak is egymással, egyenesen katasztrófába rohannak. Mondom,
tőlem telhetően kedves voltam Rinóval, amit ő érzékelt és
viszonzott: megjavította az ablakredőnyt, a csöpögő csapokat,
miközben mindhárom nővér ott segédkezett neki. Lila azonban
nem díjazta, hogy a fia ilyen készséges. Ha úgy ítélte, hogy már túl
sokat időzött nálunk, kiállt a lépcsőházba, és harsány szóval
hazaparancsolta.
 21

Következő hadmozdulat: felvettem a kapcsolatot Pietróval. Készült

Bostonba, végleg elszánta magát. Elege volt Dorianából, aki – mint
ezt viszolyogva mondta – egy álnok, immorális perszónának
bizonyult. Aztán figyelmesen végighallgatott. Ismerte Rinót,
emlékezett rá mint gyerekre, és tudta, hogyan alakult az élete.
Kétszer-háromszor is megkérdezte, hogy tisztán lásson: nincsenek
drogproblémái?, egyszer pedig: és dolgozik? Végül pedig
kijelentette: ennek az egésznek semmi értelme. Egyetértettünk,
hogy tekintve a lányunk érzékenységét, még egy kis flört is bajt
csinálna.
Örültem, hogy egyformán ítéljük meg a helyzetet, és megkértem,
hogy jöjjön le Nápolyba, beszéljen Dedével. Megígérte, de tömérdek
elfoglaltsága volt, és végül csak közvetlenül az érettségi vizsgák előtt
jelent meg, tulajdonképpen elbúcsúzni a lányoktól; indul
Amerikába. Rég nem láttam. Szórakozott volt, mint mindig. Őszült,
elnehezedett a teste. Lilával és Enzóval Tina eltűnése óta nem
találkozott – ha látogatóba jött a lányokhoz, csak néhány óra
hosszára maradt, vagy azonnal el is utazott velük –, ezért most sok
időt szentelt nekik. Pietro figyelmes férfiú volt, és gondja volt rá,
hogy senkivel ne éreztesse tekintélyes professzor voltát. Hosszan
elbeszélgetett velük, arcán azzal az együttérző, gondterhes
kifejezéssel, amely egykor annyira idegesített, de most már nagyon
is értékeltem, mert tudtam, hogy nincs benne semmi festett érzés,
éppolyan természetes és őszinte, mint ami Dedéből árad. Nem
tudom, mit mondott Tináról, de Enzót hidegen hagyta, Lilának
viszont felderült az arca, és köszönetet mondott a szép levélért,
amelyet évekkel azelőtt kapott tőle, és amely sokat segített neki.
Csak ekkor tudtam meg, hogy Pietro írt neki a lánya elvesztése után,
és elcsodálkoztam Lila őszinte hálája hallatán. Pietro nem reagált,
és utána Lila teljesen kirekesztette Enzót a beszélgetésből, végig
Nápolyról társalgott az exférjemmel. Lila jó ideig elidőzött a
Cellamare-palota témájánál. Én csak annyit tudtam, hogy ott van a
Chiaia negyed fölött, a Vomero-domb aljában, ő viszont mindent
tudott az épületről, a történetéről, az elrendezéséről, a kincseiről.
Pietro érdeklődéssel hallgatta. Én már fészkelődtem: szerettem
volna, ha végre a lányaival foglalkozik, és főleg azt vártam, hogy
beszéljen Dede fejével.
Lila végre elengedte, és Pietro, miután szentelt egy kis időt
Elsának és Immának is, félrevonta Dedét. Apa és lánya hosszú,
komoly beszélgetésbe merült. Néztem őket az ablakból, ahogy föl s
alá járkálnak a főutcán. Meghökkentett, hogy mennyire
hasonlítanak. Dedének nem olyan gyapjas a haja, mint az apjának,
de ő is nehéz csontozatú, és egy kicsit félszeg a járása. Tizennyolc
éves lány, van benne nőiesség, és mégis, ahogy mozdul, ahogy lép,
mintha Pietro testéből jönne elő, és oda térne vissza mint
legmegfelelőbb otthonába. Csak álltam ott megigézve. Telt-múlt az
idő, és Elsa türelmetlenkedett. Nekem is van megdumálnivalóm a
papával, mikor jön már, rám nem marad ideje. Imma csak annyit
mondott halkan: azt ígérte, hogy velem is beszélget egy kicsit.
Végre megjöttek, úgy láttam, jó hangulatban. Este a három lány
körülvette Pietrót. Elmondta, hogy egy vörös téglás, szép nagy
épületben fog dolgozni, és van ott egy szobor, egy régen élt férfiút
ábrázol, aki karosszékben ül, és az a szobor tiszta fekete, kivéve a
jobb cipője orra, amelyiket babonából mindennap megérintenek a
diákok, és ettől fénylik, mintha igazi aranyból volna. Remekül
szórakoztak, rólam tudomást se vettek. Arra gondoltam, hogy lám,
most, hogy nem kell mindennap apának lennie, igazán kiváló apa,
még Imma is imádja. Talán minden férfival így van ez: együtt kell
élni velük egy darabig, szülni nekik egy vagy két gyereket, és kész,
ennyi. Ha felszínesek, mint Nino, veszik a kalapjukat, nincs bennük
kötelességérzet. Ha komoly emberek, mint Pietro, akkor
hiánytalanul teljesítik, ami a kötelességük, és alkalomadtán
kitesznek magukért. Ha így van, ha úgy, a házastársi hűség és a
hosszú együttélés már mindenképp a múlté. De akkor miért
tekintjük fenyegetésnek szegény Rinót, alias Gennarót? Dede kiéli
vele a szenvedélyét, aztán szépen túllép rajta. Utána is találkoznak
majd időről időre, és váltanak egymással néhány szeretetteli szót.
Így megy ez, hát akkor miért akarom, hogy a lányommal
másképpen legyen?
Rosszkedvem lett ettől a kis belső eszmefuttatástól, és szigorúan
kihirdettem, hogy későre jár, takarodó! Elsának azért még jutott rá
ideje, hogy közölje: már csak pár évet kell itt kibírnia, érettségi után
azonnal utazik az apjához, ő bizony Amerikában fog élni. Imma
rángatta Pietro csuklóját, szerette volna felhívni magár a figyelmét,
és lerítt róla, hogy kikívánkozik belőle a kérdés: majd, ha eljön az
ideje, ő is kimehet hozzá? Dede hallgatott. Lehetséges volna, hogy
máris el van intézve?, Rino a helyére került, és Dede mindjárt
odaszól Elsának: neked még várnod kell négy teljes évet, de én, én
nemsokára leérettségizek, és nem telik bele egy hónap, megyek a
papához.
 22

Kettesben maradtunk Pietróval, és láttam az arcán, hogy egy

cseppet sem nyugodt.
– Nincs mit tenni – mondta.
– Miért?
– Azért, mert Dede elvont képletekben gondolkozik.
– Mit mondott?
– Nem az számít, hogy mit mondott, hanem hogy mit tökélt el.
– Lefekszik a fiúval?
– Igen. Megvan a programja, és megvannak a szigorúan
előirányzott programpontok. A vizsgák után haladéktalanul
szerelmet vall Gennarónak, majd elveszti a szüzességét, aztán
együtt útra kelnek, és a munkaerkölcsnek fittyet hányva
koldulásból fognak élni.
– Ez nem vicces.
– Nem is viccelődöm, csak szó szerint elismételtem a kitűzött
menetrendet.
– Könnyen ironizálsz. Lelépsz, nekem pedig marad a gonosz
anya hálátlan szerepe.
– Számít rám: azt mondja, ha a fiú beleegyezik, jönnek hozzám
mindketten Bostonba.
– Azt próbálja meg!, letöröm a derekát.
– Vagy ők törik le az ellenállásod, majd meglátjuk.
Késő éjszakáig beszélgettünk, eleinte Dedéről, aztán Elsáról és
Immáról, aztán mindenről csapongva, politikáról, irodalomról, a
könyvterveimről, a lapokban megjelent írásaimról, az esszéjéről,
amelyen éppen dolgozik. Réges-régóta nem volt hasonló
beszélgetésünk. Kedvesen csúfolt, amiért én mindig az arany
középutat választom. Félfeminista, félmarxista, félfreudista,
félposztmodern, félforradalmár. És immár nem évődve hozzáfűzte:
egyedül velem voltál szélsőséges. Abszolút elégedetlen voltál velem,
én abszolút alkalmatlan voltam a szemedben. A másik bezzeg, na,
az tökéletes volt. És most? Megjátszotta, hogy öntörvényű ember, és
a szocialista gengszterbandában végezte. Ej, Elena, mennyi-mennyi
bánatot okoztál nekem! Még amikor pisztolyt szögeztek rám, még
akkor is ellenem voltál. És amikor két gyerekkori barátodat, két
gyilkost hoztál az otthonunkba!, emlékszel? Emlékszel, Elena? Na
mindegy, te már csak ilyen vagy, Elena, nagyon szerettelek, van két
lányunk, és most sem tudok haragudni rád.
Hagytam, hadd beszéljen. Aztán elismertem, hogy gyakran volt
tarthatatlan az álláspontom. Azt is beláttam, hogy igaza volt Ninóval
kapcsolatban, és hogy ő nagy csalódás nekem. Aztán visszatértem
Dedéhez és Rinóhoz. Hogy mennyire nyugtalanít a helyzet
kilátástalansága. Ha megpróbálnám távol tartani a fiút a
lányunktól, nem tudnék Lila szemébe nézni, mert tudom, mennyire
bántaná. Helyeselt:
– Segítened kell a barátnődnek.
– Jó, de hogyan?
– Minden módon próbálja elterelni a gondolatait a fájdalmáról,
de nem tudja.
– Ez nem így van, eleinte igen, próbálta elterelni, de most már
nem is dolgozik, csak teng-leng.
– Tévedsz.
Lila elárulta neki, hogy egész napokat tölt a Biblioteca
nazionaléban: mindent tudni akar Nápolyról. Hitetlenkedve néztem
rá. Lila újra könyvtárban?, és nem is az ötvenes évek telepi
könyvtárában, hanem a nagy presztízsű és használhatatlan
nemzetiben? Hohó! Hát ezzel tölti az idejét, amikor eltűnik a
telepről! Ez az új mániája! De vajon előttem miért titkolta? Pont
azért mondta el most Pietrónak, hogy ő továbbmondja nekem?
– Szóval titkolta előtted.
– Majd elmondja, ha elérkezettnek látja az időt.
– Biztasd! Lehetetlen, hogy egy ilyen tehetséges ember nem jutott
túl az elemin.
– Lila csak azt csinálja, amihez kedve van.
– Ezt csak te látod így.
– Ismerem hatéves kora óta.
– Talán ezért utál.
– Nem utál.
– Nehéz neki mindennap azt látni, hogy te szabad vagy, ő pedig
itt maradt, rab maradt. Ha van pokol, hát ott van a nyughatatlan
elméjében, és én egy pillanatra se szeretnék belépni oda.
Belépni oda: Pietro úgy mondta ki ezt a két szót, hogy egyszerre
volt abban irtózat, csodálat és szomorúság.
Megismételtem:
– Nem utál. Lila engem nem utál.
Nevetett:
– Ha nem, hát nem.
– Feküdjünk le!
Felszaladt a szemöldöke. Nem ágyaztam meg neki a nappaliban.
– Együtt?
Már több mint egy évtizede nem értünk egymáshoz. Egész éjjel
attól féltem, hogy a lányok felébrednek, és egy ágyban találnak
bennünket. Néztem a félhomályban a halkan horkoló, kócos, kövér
embert. Amíg házasok voltunk, ritkán aludt ilyen sokáig mellettem.
Általában nyaggatott egy sort, mert nehezen indult be és jutott el a
csúcsra, aztán a kurta orgazmus után hamarosan kikelt az ágyból,
várta a munka. Ezúttal kellemes volt a szeretkezés, tudtuk, hogy ez
a búcsú, most utószor ölelkezünk, és ettől mindketten
felszabadultunk. Dorianának hála Pietro megtanulta, amire én nem
tudtam vagy nem akartam megtanítani, és most megmutatta a
tudományát.
Hat óra tájban felébresztettem: ideje indulni. Lekísértem a
kocsihoz, és ő jó párszor a lelkemre kötötte, hogy vigyázzak a
lányokra, főleg Dedére. Kezet szorítottunk, jobbról, balról arcon
csókoltuk egymást, és elment.
Lesétáltam az újságoshoz, éppen kirakodott. Vittem haza a
három napilapot; szokás szerint csak a címeket fogom elolvasni.
Reggelit csináltam magamnak, és közben a Pietróval való
beszélgetés járt a fejemben. Volt mit végiggondolnom – a
kedvessége és a neheztelése, Dede vagy éppen a Lilával kapcsolatos
pszichologizálása. De van az úgy olykor, hogy rejtélyes kapcsolat
támad az idegpályáink és a hozzánk hamarosan eljutó események
láncolata közt, és én a sok téma közül azzal voltam elfoglalva, hogy
Pietro nem nevezte nevükön a gyerekkori barátaimat, Pasqualét és
Nadiát, de szántszándékkal sértő célzattal gyilkosnak nevezte őket.
Eltűnődtem, hogy Nadiát igen, őt én is minden további nélkül
legyilkosozom magamban, de Pasqualét nem, Pasquale még mindig
nem gyilkos a szememben. Pedig hát… Itt tartottam a
gondolataimban, amikor csörgött a telefon. Lila hívott egy emelettel
lejjebbről, hallotta, amikor lekísértem Pietrót, és azt is, hogy
megjöttem. Vettem újságot? Ő a rádióban hallotta: Pasqualét
letartóztatták.
 23

Hetekre lekötött bennünket az esemény, többet foglalkoztam a

barátunk ügyével, mint Dede érettségi vizsgáival. A hír hallatára
Lila meg én rohantunk Carmenhez, de már mindent tudott, vagy
legalábbis a lényeget tudta, és nem omlott össze. Pasqualét az
avellinói hegyekben, Serino község közelében fogták el. A
csendőrök bekerítették a tanyát, ahol rejtőzött, és Pasquale nem
tanúsított ellenállást, szökni sem próbált. Okosan viselkedett,
mondta Carmen, most már csak abban reménykedhetek, hogy nem
börtönben fog meghalni, mint az apánk. Továbbra is jó embernek
tartotta a bátyját. Úgy elragadta a hév, hogy kijelentette: mi
hármunkban, Lilában, benne és bennem nagyobb adag gonoszság
van, mint Pasqualéban. Mert mi csak a saját kis ügyeinkkel
foglalkozunk, nem úgy Pasquale – ekkor kitört belőle a zokogás –,
aki átvette a stafétabotot az apánktól.
Olyan mélységesen mély fájdalom volt a szavaiban, hogy ezúttal
se Lilának, se nekem nem volt ellenvetésünk, és azt hiszem,
életünkben először fordult elő, hogy Carmené lett az utolsó szó.
Hallgattunk, de kellemetlen érzések kavarogtak bennem. Az én
életemben fontos szereplők voltak a Peluso testvérek, már csak a
puszta jelenlétük miatt is. Valószínűtlen, hogy asztalos apjuk
megtanította volna nekik – ahogy Franco Dedének –, mennyire
hamis Menenius Agrippa példabeszéde, de mindketten tudták –
Carmen kevésbé, mint Pasquale –, ösztönösen tudták, hogy az
ember testrészei nem jutnak táplálékhoz, ha egy másik ember tömi
a hasát, és hogy akik ezt akarják elhitetni, azok egy szép napon
megkapják, amit érdemelnek. A két testvér más-más természet volt,
de közös gyökerük és történetük miatt mégis szoros egységet
alkottak, és bár se Lilához, se magamhoz nem kötöttem őket,
képtelen voltam távolságot tartani velük. Egyfelől vigasztaltam
Carment: most, hogy már a törvény fennhatósága alatt van, lesz
módunk segíteni Pasqualénak, másfelől viszont azt mondtam
Lilának (és ő most az egyszer egyetértett), hogy törvény meg jog mit
sem ér, ki fogják nyírni a börtönben. Pár napra rá pedig
mindkettejüknek bevallottam, hogy utálom ugyan az erőszakot,
amelybe beleszülettünk, de valamennyi erőszak mégiscsak
nélkülözhetetlen a világban, amelyben élünk. Zavaros gondolataim
folyományaként minden követ megmozgattam Pasquale érdekében.
Nem akartam, hogy miközben Nadia elvtársnővel igencsak kesztyűs
kézzel bánik a hatóság, ő egy senkinek érezze magát, akivel senki
sem törődik.
 24

Megbízható ügyvédeket kerestem, mi több, arra is rászántam

magam, hogy bármennyit kell is telefonálgatnom, felveszem a
kapcsolatot az egyetlen honatyával, akit ismerek. Ninóval
közvetlenül nem sikerült beszélnem, de egy titkárnővel folytatott
hosszas tárgyalás eredményeképpen kieszközöltem egy találkozót.
Kérem, közölje vele, mondtam fagyosan, hogy a lányunk
társaságában fogom felkeresni. Csend támadt a vonal túlsó végén,
aztán a titkárnő biztosított róla, hogy átadja az üzenetem.
Néhány perc múlva csörgött a telefon. Ugyanaz a nő hívott:
Sarratore képviselő úr szívesen látja önöket a Risorgimento téri
irodájában. A következő napokban folyamatosan változott a
találkozó helye és ideje, a képviselő úrnak el kellett mennie, a
képviselő úr az irodájában tartózkodik, de fontos megbeszélése van,
a képviselő úr a parlamentben van, mert elhúzódott az ülés…
Elképedtem, hogy milyen bajos kapcsolatba lépni a nép
képviselőjével, pedig nekem azért mégiscsak volt némi ismertségem
és hozzá sajtóigazolványom, meg hát ugyebár a honatya a lányunk
atyja is egyben. Nagy nehezen mégis sikerült időpontot találni, a
helyszín pedig, nem csekélység, a képviselőház, a Montecitorio-
palota. Imma meg én szépen kiöltöztünk, és irány Róma. Imma
megkérdezte, hogy hozhatja-e a szívének oly drága választási
röplapot; hozhatta. A vonaton mindvégig azt nézegette, mintha jól
be akarná vésni az agyába, hogy majd összevethesse a fényképet az
eredetivel. A fővárosba érve taxiba ültünk, és a Montecitorio-
palotához hajtattunk. Valahányszor megállítottak bennünket,
felmutattam az igazolványaimat, és jó hangosan, hogy Imma is
hallja, azt mondtam: Sarratore képviselő úr vár bennünket, ő a
lánya, Imma Sarratore.
Sokáig várakoztunk, és a kislány aggodalmasan megkérdezte: mi
van, ha nem jön, mert a nép visszatartja? Megnyugtattam, hogy már
nem fogja sokáig visszatartani. És csakugyan, hamarosan megjelent
Nino a titkárnője, egy fiatal bomba nő kíséretében. Elegáns volt, és
csak úgy ragyogott, karjába kapta a lányát, összecsókolta, aztán
végig a beszélgetésünk alatt a karjában tartotta, mintha még pici
gyerek volna. De amin ennél is jobban ámultam: Imma azonnal a
nyaka köré fonta a karját, és a szórólapot lobogtatva boldogan azt
mondta: még szebb vagy, mint a fotón! Képzeld, a tanító nénim rád
szavazott.
Nino odafigyelt rá, kérdezgette az iskoláról, az osztálytársakról,
arról, hogy melyik tantárgyakat szereti. Rám ügyet se vetett, én már
egy másik világhoz tartoztam, egy alsóbbrendű világhoz, és az
ilyenre kár energiát pazarolni. Aztán mégis végighallgatta a
mondókámat Pasqualéról, de közben is a lányával foglalkozott, csak
intett a titkárnőjének, hogy jegyzeteljen. A végén homlokát ráncolva
megkérdezte:
– Mit vársz tőlem?
– Azt, hogy nézz utána, jól van-e, és hogy megkapja-e az őt is
megillető jogi biztosítékokat.
– Együttműködik az igazságszolgáltatással?
– Nem, és nem hinném, hogy valaha is együttműködne.
– Pedig a saját érdekében is jól tenné.
– Ahogy Nadia?
Ideges kis nevetést hallatott.
 – Nadia pontosan úgy viselkedik, ahogy viselkednie kell annak,
aki nem akarja a hátralévő életét rácsok mögött tölteni.
– Nadia el van kényeztetve, Pasquale sosem volt.
Nem válaszolt azonnal, előbb megnyomta Imma orrát, mintha
csengőgomb volna, és berregett is hozzá. Nevettek. Felém fordult.
– Utánanézek, milyen körülmények közt raboskodik a barátod,
végtére az a hivatásunk, hogy őrködjünk minden állampolgár jogai
felett. De közölni fogom vele, hogy az általa meggyilkolt személyek
hozzátartozóinak is vannak jogaik. Az nem fair, hogy forradalmárt
játszunk, és igazi vért ontunk, utána pedig kajabálunk, hogy „de
nekünk jogaink vannak!”. Érted, Imma?
– Igen.
– Igen, papa.
– Igen, papa.
– És ha a tanító néni undok veled, hívj fel nyugodtan!
Lecsaptam:
– Ha a tanító néni undok vele, majd egyedül megoldja.
– Na és Pasquale Peluso? Ő is egyedül oldja meg?
– Pasqualénak soha nem volt senkije, akihez védelemért
fordulhatott volna.
– És ez felmenti?
– Nem, de jellemző, hogy azt tanácsolod Immának, hogy
forduljon hozzád, ha érvényesíteni akarja a jogait.
– És te? Most éppen nem a protekciómért folyamodsz Pasquale
barátod érdekében?
Zaklatottan és boldogtalanul jöttem el, de a hétéves Imma
számára az volt egész élete legfontosabb napja.
Múltak a napok. Azt hittem, csak az időmet vesztegettem, de
nem, Nino állta a szavát, és foglalkozott Pasquale ügyével. Olyan
dolgokat tudtam meg tőle, amikről az ügyvédeknek nem volt
tudomásuk, vagy jobbnak látták, ha elhallgatják előttünk. Nadia
már korábban is tett Pasqualéra terhelő vallomást számos
campaniai merényletre vonatkozóan, de újabban válogatás nélkül
minden elképzelhető és elképzelhetetlen gyilkosságot és egyéb
gaztettet rákent egykori társára. Ott volt a hosszú bűnlistán Gino és
Bruno Soccavo megölése, Manuela Solara halála és a fiaié is,
Marcellóé és Micheléé.
– Milyen egyezséget kötött az exbarátnőd a csendőrökkel? –
kérdeztem Ninót az utolsó találkozásunk alkalmával.
– Nem tudom.
– Nadia hazugságokat hord össze.
– Könnyen lehet. Azt viszont bizton állíthatom, hogy megkeseríti
jó néhány olyan ember életét, akik eddig azt hitték, nincs mitől
tartaniuk. Úgyhogy szólj is Linának, hogy vigyázzon, mert Nadia
kezdettől fogva gyűlöli őt.
 25

Nino hosszú évek múltán is megragadott minden alkalmat, hogy

megemlítse Lilát, és még a távolból is figyelmesnek mutatkozott
iránta. Én ott voltam előtte, én is voltam szerelmes belé, és a
társaságunkban közös gyerekünk fogyasztott éppen egy
csokoládéfagylaltot. De bennem csak ifjúkora barátnőjét látta,
akinek elbüszkélkedhet, milyen hosszú utat meg az iskolapadtól a
képviselői székig. Utolsó találkozásunk alkalmával méltóztatott
felemelni a maga szintjére. Már nem emlékszem, mivel
kapcsolatban, de azt mondta: hát igen, messzire jutottunk. De amint
kimondta, láttam a szemén, hogy az egyenlősítő többes szám első
személy csak röpke bók volt, valójában sokkal magasabb polcra
helyezi magát, mert jó, írtam egypár sikeres könyvet, de most mégis
kérelmezőként járulok a színe elé. A szeme nyájasan mosolygott, és
ez sugárzott belőle: nézd, mit vesztettél azzal, hogy engem
elvesztettél!
Kézen fogtam a kislányt, és már mentem is. Bizony másképp
viselkedett volna, ha Lila is jelen van. Hebegett-habogott volna,
szerényen összehúzza magát, és talán még maga is nevetségesnek
találta volna a páváskodását. Mire kiértünk a parkolóba – ezúttal
autóval mentünk Rómába –, eszembe jutott valami, amire eladdig
sosem gondoltam: Lila az egyetlen nő, akiért Nino veszélyeztette az
ambícióit. Ischia szigetén és az egész rá következő évben olyan
kalandba bocsátkozott, amely kizárólag kellemetlenségeket
okozhatott neki. Rendhagyó kivétel az életében. Ő már akkor híres
és ígéretes egyetemista volt. Azért állt össze Nadiával –
visszatekintve ezt evidenciának látom –, mert Galiani tanárnő
lánya, és általa megnyílik a kapu felsőbb társadalmi körökbe. A
választása mindig összhangban volt a becsvágyával. Érdekből vette
feleségül Eleonorát. Én magam is, amikor elhagytam érte Pietrót,
már egy szakmai szempontból befutott írónő voltam, jó
kapcsolatban egy jelentékeny könyvkiadóval, egyszóval hasznára
lehettem a karrierépítésben. És a többi nője is harmonikusan
illeszkedik a pártfogók koszorújába. Nino szerette a nőket, ez nem
kétséges, de egyszersmind mindig buzgón ápolta a hasznos
kapcsolatokat. A szellemi termékeinek önmagukban nem lett volna
elegendő súlyuk a nélkül a kapcsolati többlet nélkül, amelyet Nino
hamvas ifjúkora óta gyűjtögetett. Na de Lila? Ő nem jutott túl az
elemin, jóformán gyerekként feleségül ment egy boltoshoz, és ha
Stefano rajtakapta volna Ninóval, még az is lehet, hogy megölte
volna őket. Miért kockáztatta a jövőjét Nino, miért?
Beültettem Immát a kocsiba, és megszidtam, amiért
összefagylaltozta a szép ruháját, amelyet az alkalomra vásároltunk.
Beindítottam a motort, és elhagytuk Rómát. Talán az vonzotta Ninót
Lilához, hogy ugyanolyan erényeket vélt felfedezni benne,
amilyeneket magának is tulajdonított, de amelyek, mint erre rá
kellett jönnie, benne nincsenek meg, csak Lilában, aki nemhogy
nem aknázza ki észbeli képességeit, hanem, ellenkezőleg, két kézzel
szórja őket, mintha egy elegáns dáma volna, aki számára a világ
minden kincse is a parlagiasság megannyi jele. Alkalmasint ez
nyűgözte le Ninót: Lila intelligenciájának érdek nélkül valósága.
Lila minden más nőtől különbözött, mert a lehető legtermészetesebb
módon ellenállt minden idomításnak, nem lehetett felhasználni, sem
célt kijelölni neki. Mi, többiek, beadtuk a derekunkat, és – különb-
különb megpróbáltatások, sikerek, kudarcok után – mind kisebbek
lettünk. Lila nem, őt nem lehetett betörni. Persze az eltelt évek
során ő is követett el ostobaságokat – melyikünk nem? –, de azok az
erények, amelyeket elejétől fogva megláttunk benne, az idő
múltával csak erősödtek, és alighanem erősödnek is tovább. Még
amikor éppen utáltuk, akkor is önkéntelenül tiszteltük és féltünk
tőle. Jobban belegondolva nincs abban semmi meglepő, hogy Nadia,
bár alig ismeri, gyűlöli és ártani akar neki. Lila elvette tőle Ninót.
Lila megalázta őt forradalmi hitében. Lila könyörtelen volt, és
gyorsabban tudott odacsapni, mint bárki más. Lila maga volt a nép,
amely nem hagyja üdvözíteni magát. Egyszóval Lila méltó ellenség,
és neki ártani salaktalan öröm, nem úgy, mint a született áldozat
Pasqualét bemártani, ami óhatatlanul lelkiismeret-furdalást okoz.
Igen, lehet, hogy Nadia így gondolkozik. Ó, milyen kisszerű minden
ebben a megváltozott világban! Galiani tanárnő, az öbölre néző
lakása, a sok ezer könyve, a festményei, az intellektuális csevejek,
Armando és – na igen – Nadia! Milyen kecses volt és milyen
illedelmes, ahogy Ninót várta a gimnázium előtt,és ahogy a zsúron
fogadott a szülei szép lakásában! És még akkor is volt benne valami
egyéni, amikor minden kiváltságáról lemondott az eszme jegyében,
amely majd egy új világot teremt, olyan világot, amelyben ő minden
addiginál elegánsabb ruhában pompázhat. És most? A lemondás
nemes eszméi elenyésztek. Maradt az értelmetlenül kiontott vér
borzalma, és maradt az aljasság, hogy minden elkövetett bűnt
annak az egykori kőművesnek a nyakába varr, akire úgy nézett fel
annak idején, mint az új emberiség élcsapatának jeles képviselőjére,
most pedig puszta eszköznek tekinti, és másokkal együtt arra
használja, hogy mentse a bőrét.
Izgatott voltam. Egész úton Nápoly fele Dedére gondoltam. Hogy
egy féllépésnyire van attól, hogy olyan vakságba zuhanjon, mint
Nadia vagy bárki, aki elszakad saját magától. Július végén jártunk.
Dede színjelesre érettségizett. Airota ivadék volt és az én lányom –
azt teljesítette, ami elvárható. Amilyen okos, csak idő kérdése, hogy
túlszárnyaljon engem is, az apját is. Amit én a módszerességemmel
és szerencsével értem el, azt ő olyan természetes könnyedséggel,
mintha veleszületett joga volna hozzá. Ehhez képest mik a tervei?
Szerelmet vall Rinónak. Lelép vele, odahagy minden előnyt, és –
szolidaritásból, igazságérzettől áthatva, és mert a mi
gondolkodásunktól idegen zagyválásban isten tudja, miféle
rendkívüli értéket vél felfedezni – utat téveszt, elveszti önmagát.
Belenéztem a visszapillantó tükörbe, és váratlanul
megkérdeztem Immát:
– Szereted Rinót?
– Én nem, de Dede igen, ő szereti.
– Honnan tudod?
– Elsa mondta.
– És Elsának ki mondta?
– Dede.
– Miért nem szereted Rinót?
– Mert csúnya.
– Hát akkor kit szeretsz?
– A papát.
És olyan láng lobbant a szemében, amilyet maga is láthatott
mindazok szemében, akik az apja környezetében voltak. Fény,
amely kihunyt volna Ninóban, ha kiköt Lila mellett; fény, amely
kihunyt Nadiában, amikor összeállt Pasqualéval, és kihunyna
Dedében, ha Rino mellé szegődve tévelyegne. Elszégyelltem magam:
most értettem meg és éreztem át Galiani tanárnő ingerültségét,
amikor meglátta a lányát Pasquale ölében, megértettem Ninót, és
igazat adtam neki, hogy valamiképpen kiszabadult Lila bűvköréből,
sőt megértettem Adelét, és igazat adtam neki, hogy bár jó képet
vágott hozzá, nem örült, hogy a fia engem vett feleségül.
 26

A telepre érve még haza se mentem, becsöngettem Lilához.

Egykedvűen fogadott, és szórakozott volt, de nem aggódtam,
mostanában gyakran viselkedett így. Apróra elmondtam neki a
Ninótól hallottakat, és végül azt is, hogy őt mi fenyegeti.
– Tényleg tud neked ártani Nadia? – kérdeztem.
Biggyesztette a száját.
– Csak az tud fájdalmat okozni az embernek, akit szeret. És én
már senkit sem szeretek.
– És Rino?
– Rino elment.
Dede! Megvalósította a tervét!
– Hová?
Elvett egy papírlapot az asztalról, odanyújtotta.
– Olyan szépen írt kicsi korában – mondta halkan –, és most
nézd!, tisztára mint egy analfabéta.
Elolvastam a levélkét. Gondosan formálva a betűket, Rino azt
írta, hogy elege van az egészből, szidalmazta Enzót, és tudatta, hogy
Bolognába megy a barátjához, aki katonatársa volt. Összevissza hat
sor. Dedéről szó sincs. Majd kiugrott a szívem. Ez az írás!, a
helyesírás!, a mondatszerkesztés! Aki ezt írta, azt nem lehet egy
napon említeni a lányommal. De még a tulajdon anyja is úgy beszél
róla, mint elvetélt ígéretről, kudarcról, sőt próféciáról: ez történt
volna Tinával is, ha el nem veszik tőle.
– Egyedül ment? – kérdeztem.
 – Miért? Kivel ment volna?
Válasz helyett csak megráztam a fejem. De Lila kiolvasta a
szememből az aggódásom okát, és elmosolyodott.
– Attól félsz, hogy Dedével?
 27

Immával a nyomomban rohantam haza. Szólongattam Dedét,

szólongattam Elsát. Semmi válasz. Berontottam a közös szobájukba.
Dede sírástól kivörösödött szemmel hevert az ágyán.
Megkönnyebbültem. Bizonyára szerelmet vallott Rinónak, ahogy
ígérte, és nem talált viszonzásra.
Még ki sem nyithattam a számat, amikor Imma – talán nem véve
észre a nővére állapotát – lelkesen beszélni kezdett az apjáról. Dede
nyelvjárásban ráreccsent, aztán zokogásban tört ki. Intettem
Immának, hogy ne mondjon semmit, és ne haragudjon, azzal
szelíden vigasztalni kezdtem a nagylányt: tudom, milyen borzasztó
ez most neked, de majd túl leszel rajta… Durván reagált. Lerázta
magáról a kezemet, nem hagyta, hogy simogassam, és azt kiabálta:
miket beszélsz? Nem tudsz semmit, nem értesz semmit! Te csak
magadra gondolsz, meg azokra a baromságokra, amiket írsz!
Elhallgatott, és odaadott – odaadott?, nem, a képembe vágott! – egy
kockás papírlapot, és kirohant.
Immának, látva, hogy a nővére el van keseredve, eleredtek a
könnyei. Hogy elfoglaljam, odasúgtam neki: hívd Elsát, keresd meg,
hol van! Kisimítottam a papírt; úgy látszik, ez a nap a levelek napja.
Azonnal ráismertem középső lányom szép írására. Elsa hosszan írt
Dedének. Hogy senki nem bír parancsolni az érzelmeinek. Rino
régóta szerelmes belé, és lassan-lassan ő is beleszeretett.
Természetesen tisztában van vele, hogy bánatot okoz, és ezt
igencsak sajnálja, de hát mit sem javítana a helyzeten, ha, ne adj’
isten!, lemondana a szerelméről. Dedével végezvén hozzám fordult,
és, mondhatni, derűs hangra váltott. Úgy döntött, írta, hogy hagyja a
fenébe a gimnáziumot, mindig is baromságnak tartotta a mániámat,
hogy tanulni, tanulni, nem a könyvek tesznek jó emberré valakit,
hanem azok a jó emberek, akik írnak egypár jó könyvet.
Hangoztatta, hogy Rino jó ember, pedig soha egy könyvet el nem
olvasott, mindamellett az apja is jó ember, aki viszont kiváló
könyveket írt. A könyvek, az emberek és az emberi jóság
viszonyrendszerének taglalása ezen a ponton megállt, nekem nem
jutott hely benne. Szeretettel búcsút vett tőlem, és kért, hogy ne
idegesítsem fel magam: Dede és Imma majd kárpótolnak a
csalódásért, amelyet ő a távozásával kénytelen okozni nekem. A
húgának rajzolt egy szárnyas szívecskét.
Dührohamot kaptam. Nekitámadtam Dedének: hogy nem vette
észre, hogy a húga, mint általában, el akarja ragadni tőle, ami a
szívének kedves? Látnod kellett volna, mire készül, meg kellett
volna állítanod! Te, a nagy eszeddel, hogy hagyhattad, hogy az a
felfuvalkodott, álnok takonypóc így átverjen? Lerohantam Lilához.
– Nem egyedül ment a fiad – mondtam –, elvitte Elsát.
Nagyot nézett.
– Elsát?
– Elsát. Aki kiskorú, Rino kilenc évvel idősebb. Isten bizony,
megyek a zsarukhoz, és feljelentem.
Felkacagott. Nem rosszindulatból, hanem hitetlenkedve. Nevetett
és álmélkodott:
– Nahát, miből lesz a cserebogár! Dűt-borít a fiú, ezt ki se néztem
belőle. Mindkét kisasszonyt magába bolondította, nem piskóta!
Gyere, Lenù, ülj le, nyugodj meg! Ezen inkább nevetni kell.
Nápolyiul válaszoltam vissza, hogy semmi vicceset nem látok
abban, amit Rino tett, ez súlyos ügy, komolyan gondolom, hogy a
rendőrséghez fordulok. Na, erre Lila is bekeményített, ajtót
mutatott.
– Menj csak! Rajta, menj a zsarukhoz, mire vársz?
Mentem, de egyelőre nem a zsarukhoz, hanem kettesével szedve
a lépcsőket haza. Ráüvöltöttem Dedére: a kurva életbe! Tudni
akarom, hová mentek azok ketten, mondd meg most azonnal!
Megrémült, Imma pedig két kézzel betapasztotta a fülét, de csak
akkor higgadtam le valamelyest, amikor Dede bevallotta, hogy Elsa
találkozott Rino bolognai barátjával, amikor az egyszer itt járt a
telepen.
– Tudod a nevét?
– Tudom.
– Címét, telefonját?
Dede reszketett, és már majdnem megadta a követelt
információkat, de aztán – noha utálta Rinót, a húgát meg pláne –
úgy gondolhatta, hogy a velem való kollaborálás végképp nemtelen
volna, és tartotta a száját. Így is jó, nélküled is boldogulok,
kiáltottam, és felforgattam minden holmijukat, aztán meg az egész
házat. Illetve nem jutottam a végére, mert miközben egy iskolai
értesítő lapjait pörgettem át, hátha találok benne egy újabb levélkét,
vagy valami cédulát, ami útba igazít, egyszer csak rájöttem, hogy
hohó!, más is hiányzik, nagyon is! Üres volt a fiók, amelyikben a
készpénzt tartottam, de az még semmi!, eltűntek az ékszereim,
köztük anyám karkötője is. Elsának nagyon tetszett az a karkötő, és
csak félig tréfából mondogatta is, hogy a nagyanyja, ha
végrendelkezett volna, őrá hagyta volna az ezüst karperecet, nem
rám.
 28

Ez a felfedezés még eltökéltebbé tett, és Dede nem bírta tovább az

ostromot, kivallotta a követelt címet és telefonszámot. Nagy
nehezen megadta hát magát, de szégyellte a gyöngeségét, és azt
kiabálta, hogy pontosan olyan vagyok, mint Elsa, mi senkit és
semmit nem tisztelünk. Elhallgattattam, és rávetettem magam a
telefonra. Rino barátjának Moreno volt a neve; megfenyegettem.
Azt mondtam, hogy tudom, hogy heroindíler, és börtönbe juttatom,
ott fog elrohadni. Semmit nem tudtam kiszedni belőle. Megesküdött,
hogy semmit nem tud Rinóról, és Dedére emlékszik, de fogalma
sincs, ki az az Elsa, akiről én beszélek.
Visszamentem Lilához. Ő nyitott ajtót, de már Enzo is otthon
volt, hellyel kínált, kedves volt. Kijelentettem, hogy most azonnal
Bolognába megyek, és követelem Lilától, hogy jöjjön velem.
– Minek? – mondta. – Ha elfogy a pénzük, majd hazajönnek,
meglátod.
– Rino mennyit vett el tőled?
– Semennyit, tudta, hogy ha tíz lírát is elvesz, összetöröm a
csontjait.
Megalázva éreztem magam.
– Elsa elvitte a pénzt, amit talált meg az ékszereimet.
– Látszik, hogy rosszul nevelted.
Enzo közbelépett:
– Lina! Ezt ne!
– Miért ne!? – förmedt rá Lila. – Azt mondok, amit akarok. A fiam
drogos, a fiam tanulatlan, a fiam nem tud beszélni, nem tud írni, a
fiam egy semmirekellő, a fiam egy nulla. De lopni az ő lánya lop. Az
ő lánya árulja el a nővérét.
Enzo azt mondta:
– Gyere, én elmegyek veled Bolognába.
Kocsiba ültünk, nekivágtunk az éjszakának. Épp csak hazaértem
Rómából, fáradt voltam a vezetéshez. A fájdalom és a düh minden
erőmet kiszívta, és most, hogy csökkent bennem a feszültség, úgy
éreztem magam, mint akit fejbe vertek. De miközben ott ültem Enzo
mellett, és elhagyva Nápolyt már kiértünk az autópályára, újra
szorongatni kezdett az aggódás, hogy rossz lelkiállapotban hagytam
magára Dedét, és hogy mi lehet Elsával, továbbá szégyelltem
magam, amiért megrémítettem Immát, és hogy Lilával beszélve
nem jutott eszembe, hogy Rino az egyetlen gyermeke. Még az is
megfordult a fejemben, hogy nem kellene-e Pietrónak telefonálnom
Amerikába, és megkérni, hogy tüstént jöjjön vissza, és mérlegeltem,
hogy csakugyan a rendőrséghez forduljak-e.
– Nyugalom, minden rendeződni fog – játszotta a magabiztost
Enzo –, semmi haszon nem származna belőle, a fiúnak viszont sokat
ártanál.
Nem akarom én feljelenteni Rinót, mondtam, azt akarom, hogy
megtalálják Elsát. Legyen meg a lányom, érjünk haza, és már
csomagolok is, egy percet se maradok tovább abban a lakásban, a
telepen, Nápolyban. Sóhajtottam. Képtelenség, hogy azon kapunk
hajba Lilával, hogy melyikünk neveli jobban a gyerekét, és hogy ki
tehet arról, ami történt, ő vagy én. Én ezt nem bírom tovább.
Enzo türelmesen végighallgatott. Aztán pedig – bár tudtam,
régóta gyűl benne a harag – Lila védelmére kelt. Nem Rinóról
beszélt, arról, hogy milyen gondokat okoz az anyjának, hanem
Tináról. Azt mondta:
– Ha meghal egy kisgyerek, nincs mit tenni, meghalt, előbb-utóbb
bele kell törődni. De ha eltűnik, és semmit, de semmit nem tudsz
róla, akkor az életed a feje tetejére áll. Visszajön Tina vagy nem jön
vissza? Élve vagy halva látod viszont? – Lehalkította a hangját: –
Folyton azon töprengsz, hogy hol lehet. Koldul az utcán?
Gyerektelen gazdagok vették magukhoz? Borzalmas dolgokat
művelnek vele, és az azokról készült filmeket, fényképeket
árusítják? Vagy felaprították a testét, és vagyonokért eladták a
szívét, átültették egy másik gyerekbe? És a teste többi darabjával
mit csináltak? Elégették? Elásták valahol? Vagy az egész testét
eltemették, mert meghalt, miután elrabolták? És ha nincs eltemetve,
nincs elégetve, és él valahol, akkor most milyen, hogy néz ki évek
elteltével? Megismernénk egyáltalán, ha véletlenül szembejönne
velünk az utcán? És ha megismernénk is, ki adná vissza nekünk,
amit elvesztettünk, ki pótolná azokat az éveket, amelyeket a mi kicsi
Tinánk nélkülünk élt le, és elhagyatva érezte magát?
Enzo szaggatottan beszélt, de megindító volt, ami kiszakadt
belőle, és ahogy a szembejövő kocsik megvilágították, láttam, hogy
könnyek csorognak az arcán. Nem csak Liláról beszélt, a saját
szenvedése is benne volt a szavaiban. A vele való utazásnak fontos
szerepe volt az életemben, és még ma is nehezen tudom elképzelni,
hogy egy férfiban annyi érzékenység és lelki finomság legyen, mint
Enzóban. Elmondta, hogy miket kiabált vagy suttogott Lila
mindennap és minden éjjel. Aztán kérdezgetett a munkámról, és
hogy mivel vagyok elégedetlen. Beszéltem a lányaimról, könyvekről,
férfiakról, az ellenérzéseimről, és hogy nem tudok meglenni az
olvasók elismerése nélkül. Elmondtam, hogy sok időt töltök írással,
ez számomra már szükségletté vált, és csak erőmet megfeszítve
tudom fenntartani a jelenlétemet, azt, hogy ne szorítsanak a pálya
szélére azok, akik csak egy túlbuzgó, tehetségtelen nőszemélynek
tartanak; egyesek üldöznek engem, mondtam nagyon halkan, arra
törekednek, hogy elvegyék tőlem az olvasók kedvét. És nem is
valami magasabb cél vezeti azokat az embereket, hanem csak
utamat akarják állni, vagy el akarják hódítani tőlem a
nyomorúságos kis hatalmamat a maguk vagy a védenceik javára, fő,
hogy ártsanak. Enzo hagyta, hogy kifröcsögjem az indulataimat,
aztán azt mondta: nahát, hogy benned mennyi szenvedély van!
Annyi mindent csinálsz és olyan sok mindenhez értesz, hogy nem
csoda, ha remekül kiismered magad abban a világban, amelyet
választottál magadnak, és főleg: minden érzelmedet beleadod. Nem
csoda, hogy az életed eltávolított Tinától, biztosan te is tragédiának
érezted, és bánkódtál, de túllettél rajta, az már a messzi múlt.
Linának viszont a világ lett valami távoli dolog, a lányunk
elvesztése óta minden más csak az űrben lebeg, semmit nem bír
befogadni, ahogy a teli ereszen is túlcsordul az esővíz. Ő bezárult
Tinába, és az élet dolgai, mindaz, ami nő, pezseg, fejlődik, csak
dühöt vált ki belőle. Erő, az persze van benne, tette hozzá Enzo,
cefetül bánik velem, és téged se kímél, neked támad, és gonosz
dolgokat mond. De el se tudod képzelni, hányszor, de hányszor
elájul, amikor pedig nyugodtnak látszik, és, mondjuk, mosogat vagy
kinéz az ablakon.
 29

Bolognában nem találtuk nyomát Rinónak és a lányomnak, bár

Morenót úgy megrémítette Enzo ádáz nyugalma, hogy rögtön
elvezetett bennünket azokra a helyekre, ahol szerinte a fiatalokat
tárt karokkal fogadhatták, ha csakugyan Bolognába jöttek. Közben
Enzo Linának telefonálgatott, én Dedének. Minden alkalommal
reménykedtünk, hogy hátha jó hírt kapunk, de hiába. Nem bírtam
tovább, tehetetlenségemben megint feltettem a lemezt:
– Megyek a zsarukhoz.
Enzo rázta a fejét.
– Várj még!
– Rino tönkretette Elsát.
– Ne mondj ilyet! Próbáld olyannak látni a lányaidat, amilyenek
valójában!
– Mindig ezt teszem.
– Igen, de rosszul látod őket. Elsa mindent megtenne, csak hogy
fájdalmat okozzon Dedének, és ők ketten egyetlen dologban fognak
össze: megkeserítik Imma életét.
– Nem akarok gorombáskodni veled, de kénytelen vagyok
megmondani, hogy ez csak Lila véleménye, azt szajkózod, Enzo.
– Lina jót akar neked, csodál, és szereti a lányaidat. Én látom így
a dolgokat, és csak azért mondtam ki, amit gondolok, hogy segítsek
végiggondolni a helyzetet. Nyugodj meg, megtaláljuk őket, ne félj!
De nem találtuk meg őket, és úgy döntöttünk, visszamegyünk
Nápolyba. Firenze környékén Enzo újra telefonált Lilának, hátha
van valami hír. Miután letette, tanácstalanul azt mondta:
– Dede beszélni akar veled, de Lina nem tudja, miért.
– Nálatok van?
– Nem, otthon.
Azonnal hívtam, féltem, hogy Imma rosszul van. Dede nem
engedett szóhoz jutni, azt mondta:
– Holnap elutazom az Egyesült Államokba, ott fogok egyetemre
járni.
Nyugalmat erőltettem magamra.
– Jó, ezt majd megbeszéljük. És amint alkalmunk lesz rá, apáddal
is.
– Mama! Szeretném, ha világos volna: Elsa csak akkor teheti be a
lábát ebbe a lakásba, amikor én már nem leszek itt.
– Egyelőre azt kellene tudnunk, hogy hol van.
Nápolyiul ordította a telefonba:
– Most telefonált az a hülye picsa, nagymamánál van.
 30

Hívtam az anyósomékat, Guido vette fel, de már rögtön adta is a

feleségét.
– Igen, itt van – mondta Adele. – Nincs egyedül.
– Ott a fiú is?
– Igen.
– Odamennék, ha nincs ellene kifogásod.
– Várunk.
Elvitettem magam Enzóval a firenzei pályaudvarra. Zűrös utazás
volt; késés, veszteglés, egyéb kellemetlenségek. Elsára gondoltam,
arra, hogy Dedével ellentétben, akitől idegen minden mesterkedés,
ő, ha a helyzet megkívánja, minden trükköt képes bevetni, és
gátlástalanul érvényesíti az akaratát. Most például nyilvánvalóan
azért vonta be a játszmába a nagyanyját, mert remek stratégaként,
és tudva, hogy annak idején Adele kényszeredetten fogadott el a
menyének engem, kifundálta, hogy jó lesz, ha az ő jelenlétében áll
elém Rinóval. Úton Genova felé megkönnyebbülve gondoltam, hogy
biztonságban van, egyszersmind utáltam, hogy ilyen helyzetbe hoz.
Felkészültem a kemény összecsapásra. De Adele szívélyesen
fogadott, és Guido is nyájas volt. Elsa pedig – kiöltözve, kisminkelve,
csuklóján anyám karperecével, ujján fennen villogtatva a gyűrűt,
amelyet évekkel korábban az apjától kaptam –, nos, Elsa
szeretetteljes volt és fesztelen, mint aki elképzelni se tudja, hogy
haragudjak rá. Rino viszont megszólalni se mert, a földre szegezte a
tekintetét, és én megsajnáltam, az iránta való dühöm is Elsa ellen
fordult. Igen, Enzónak igaza van, gondoltam, ez a fiú vajmi csekély
szerepet játszik a történetben, ő nem az anyja kemény természetét
örökölte, egyszerűen csak hagyta magát elcsábítani Elsától, aki meg
azért csinálja, amit csinál, hogy megszomorítsa a nővérét. Rino, ha
nagy néha mégis rám merte emelni a tekintetét, úgy nézett rám,
ahogy hűséges kutya néz a gazdájára.
Adele párként tekintett Elsára és Rinóra: közös szobát adott
nekik. Elsa természetesen nem is próbálta leplezni, hogy a
nagyanyja jóvoltából összetartozónak minősülnek, sőt hivalkodott
vele: vacsora után kézen fogta Rinót, úgy vonultak vissza a
szobájukba. Távozásuk után az anyósom igyekezett rávenni, hogy
valljam be Rino iránti ellenérzésemet. Elsa még kislány, mondta,
nem tudom, mit lát ebben a fiatalemberben, segíteni kell neki, hogy
kimásszon a bajból. Rákényszerítettem magam, hogy azt mondjam
erre: Rino rendes fiú, de még ha nem volna az, Elsa akkor is
szerelmes belé, nincs mit tenni. Megköszöntem, hogy befogadták
őket, és miután sikerült nagy nehezen ilyen tágkeblűnek és nyílt
gondolkodásúnak beállítanom magam, mentem, lefeküdtem.
Egész éjjel nem hunytam le a szemem. Ha nem találom meg a
hangot, csak tovább súlyosbítom a helyzetet, ártok a lányaimnak.
Nem választhatom el egymástól csak úgy Elsát és Rinót. Nem
kényszeríthetem a két nővért, hogy egy fedél alatt lakjanak, ez
egyelőre lehetetlen; ami köztük történt, azt nem lehet meg nem
történtté tenni. Ha megvalósítanám a tervem, és más városba
költöznénk, az most tovább bonyolítaná a helyzetet, mert Elsa
kötelességének tekintené, hogy Rino mellett maradjon. Márpedig én
haza akarom vinni Elsát, és ha azt akarom, hogy legalább az
érettségiig eljusson, akkor nincs más megoldás, le kell mondanom
Dedéről, és csakugyan el kell őt küldenem az apjához. Másnap
megtudakoltam Adelétől, hogy melyik időpont a legmegfelelőbb
telefonálni (kiderült, hogy állandó kapcsolatban van a fiával), és
felhívtam Pietrót. Az anyjától már minden részletről értesült, és
rossz hangulatából ítélve Adele nem éppen úgy tálalta neki a dolgot,
ahogy az a velem való kommunikációjából következett volna. Pietro
jelentőségteljesen azt mondta:
– Próbáljuk felmérni, milyen szülők voltunk mi, és mitől
fosztottuk meg a lányainkat.
– Úgy érted, hogy én nem voltam és nem vagyok jó anya.
– Úgy értem, hogy minden gyereknek kell az állandóság
biztonsága, és azt se te, se én nem tudtuk megadni Dedének és
Elsának. Továbbá…
A szavába vágtam, és közöltem, hogy most alkalma lesz
bizonyítani apai rátermettségét, igaz, csak az egyik lánya javára:
Dede készül hozzá Amerikába, már össze is csomagolt.
Nem üdvözölte kitörő örömmel a hírt. Hallgatott egy sort, aztán
hímezett-hámozott, kibúvót keresett, hogy még csak a beilleszkedés
kezdeti fázisában van, időre van szüksége. Mire én: ismered Dedét,
egyformák vagytok. Nemet mondhatsz neki, de úgyse tudod
eltántorítani, megy, és kész.
Még aznap, mihelyt alkalmam volt kettesben maradnom vele,
letámadtam Elsát, nem finomkodtam. Visszaadattam a pénzt meg az
ékszereket, anyám karkötőjét azonnal fel is vettem, és minden szót
megnyomva azt mondtam neki: soha többé ne merj nyúlni a
dolgaimhoz!
Mentegetőzött, de én nem békültem, azt sziszegtem, hogy ha még
egyszer előfordul, habozás nélkül feljelentem, előbb Rinót, aztán őt.
Válaszolni akart valamit, de én a falhoz löktem, és ütésre emeltem a
kezem. Rémületes képet vághattam, mert ijedtében sírva fakadt.
 – Utállak – zokogta –, látni se akarlak, soha többé nem teszem be
a lábam abba a szar lakásba, ahol élnem kellett miattad.
– Helyes. Egész nyárra itt maradhatsz, ha a nagyszüleid nem
zavarnak el.
– És utána?
– Szeptemberben hazajössz, mész iskolába, és Rinóval élhetsz a
lakásban, amíg meg nem unod a fiút.
Hökkenten nézett rám. Nem hitt a fülének. Úgy ejtettem ki a
szavakat, mintha a világ legszörnyűbb büntetését rónám ki rá, és ő
úgy fogadta, mint nagylelkűségem ámulatos jelét.
– Komolyan mondod?
– Komolyan.
– Sosem fogom megunni Rinót.
– Meglátjuk.
– És Lina néni?
– Lina néni bele fog menni.
– Nem Dedét akartam bántani, mama. Én szerelemmel szeretem
Rinót, bekövetkezett.
– Majd még sokszor „bekövetkezik”.
– Nem igaz.
– Akkor úgy kell neked, ezek szerint örök életedben Rinót
szereted majd szerelemmel.
– Ne gúnyolódj!
Nem gúnyolódom, mondtam, csak mulatságosnak tartom egy
kislány szájából, hogy „szerelemmel szeretem”.
 31

Hazaérve a telepre megmondtam Lilának, hogy mit ajánlottam a

gyerekeknek. Inkább tárgyalás volt a párbeszédünk, mintsem
beszélgetés.
– Befogadod őket a lakásodba?
– Igen.
– Ha neked jó, nekem is jó.
– A költségeken osztozunk, fele-fele.
– Fizetem akár az egészet.
– Egyelőre van pénzem.
– Egyelőre nekem is.
– Akkor megegyeztünk.
– Dede mit szólt?
– Semmit. Két hét múlva utazik, megy az apjához.
– Mondd meg neki, hogy jöjjön elbúcsúzni.
– Nem hiszem, hogy megteszi.
– Akkor mondd meg neki, hogy üdvözlöm az apját.
– Megmondom. – Belém hasított a fájdalom. – Egy-két nap alatt
elvesztettem a két nagylányomat.
– Ne beszélj így! Nem vesztettél semmit, sőt kapsz egy fiút.
– Miattad van.
Ráncolta a homlokát.
– Miről beszélsz?
– Neked mindig muszáj ügyködni, bujtogatni, zavart kelteni.
– Aha! Szerinted a lányaid ostobaságairól is én tehetek?
 Csak annyit mondtam, hogy fáradt vagyok, és hazamentem.
Valójában napokig, hetekig nem bírtam megszabadulni az
érzéstől, hogy Lila szántszándékkal borította fel a családi
egyensúlyt. Mindig is ilyen volt, de Tina elvesztése óta még
nehezebb lett vele: lépett valamelyik bábuval, nézte, hogy mi
történt, aztán lépett egy másik bábuval. Hogy mi a célja? Azt talán
maga sem tudja. Csak annyi biztos, hogy a két nővér kapcsolata
tönkrement, Elsa benne van a csávában, Dede világgá megy, én
pedig kénytelen-kelletlen, ki tudja, meddig, itt rekedtem a telepen.
 32

Készültem Dede elutazására. Néha nem álltam meg, és azt

mondtam: maradj! Meghasad a szívem. Mire ő azt felelte: olyan
rengeteg tennivalód van, hogy észre sem fogod venni, hogy nem
vagyok itt. Nem hagytam annyiban. Imma imád téged, és Elsa is,
kibékültök, minden rendbe jön. Beszélhettem, Dede a húga nevét se
akarta hallani, undor ült ki az arcára, kirohant, bevágta maga
mögött az ajtót.
Egyik este, pár nappal az elutazása előtt, egyszer csak elsápadt –
éppen vacsoráztunk –, reszketni kezdett. Azt suttogta: nem kapok
levegőt. Imma gyorsan vizet töltött a poharába. Dede ivott egy
kortyot, felállt, hozzám lépett, és az ölembe ült. Nahát, ez aztán a
meglepetés! Nemcsak mert nagydarab volt, nagyobb nálam, hanem
mert évek óta viszolygott a velem való legcsekélyebb testi
kontaktustól, attól is összerándult, ha véletlenül hozzáértem. Teljes
súlyával rám nehezedett, éreztem a teste melegét, átkaroltam
vaskos derekát, és ő a nyakam köré fonta a karját. Zokogott. Odajött
Imma, ő is részese akart lenni az ölelésnek. Azt hitte, hogy a nővére
nem fog elutazni, és a következő napokban vidám volt, mintha
minden rendbejött volna. Annál nagyobb volt a bánata, amikor
Dede mégis elment. Az érzelemkitörése után összeszedte magát, és
velem kímélet nélkül beszélt, Immát viszont összevissza csókolgatta,
és többször is a lelkére kötötte, hogy minden héten írjon neki
legalább egy levelet. Eltűrte, hogy megöleljem, megcsókoljam, de
nem viszonozta. Folyton ott sertepertéltem körülötte, lestem
minden gondolatát, de hiába. És amikor szemére vetettem, hogy
ilyen rideg, azzal vágott vissza: veled nem lehet igazi kapcsolata az
embernek, neked a munka és Lina néni fontos, semmi más nem
számít, Elsának az az igazi büntetés, hogy itt kell maradnia, na szia,
mama!
Azért volt egy pozitívum is: újra hajlandó volt kiejteni a száján
Elsa nevét.
 33

Elsa 1988 szeptemberének első napjaiban hazatért, és én bíztam

benne, hogy az élénkségével elűzi rossz érzésemet, kijutok abból a
vigasztalan térből, amelybe Lila beszippantott. Nem úgy történt.
Rino megjelenése nemhogy életet lehelt volna az otthonunkba,
ellenkezőleg, még komorabbá tette a hangulatot. Rino jószívű fiú
volt, és tökéletesen alávetette magát Elsának és Immának, akik úgy
bántak vele, mintha a szolgájuk volna. Az az igazság, hogy én
magam is rábíztam egy csomó terhes apróságot; a legfontosabb: ő
állt sorba helyettem a postán, amivel sok időt megspórolt nekem. De
nyomasztott a nagydarab, kövér fiatalember jelenléte a
lakásomban, idegesített, hogy olyan tunya, és bár szolgálatkész és
szófogadó, épp az együttélés elemi szabályaira nem lehet rávenni:
nem hajtja fel a vécédeszkát, ha pisil, nem mossa ki használat után
a kádat, és széthagyja a lakásban a szennyes alsónadrágjait meg
zoknijait.
Elsa persze a kisujját se mozdította, hogy javítson a helyzeten,
sőt csak rontott rajta. Nem díjaztam, hogy Imma jelenlétében
enyeleg Rinóval, és tizenöt éves kamasz lány létére játssza a
fesztelen, szabados felnőttet. És kivált nehezen viseltem, hogy
milyen állapotok uralkodnak a hálószobájukban, amely nemrégen
még a Dedével közös szobája volt. Félálomban kikászálódott az
ágyból, sebtében evett valamit reggelire, és már szaladt is a
gimnáziumba. Kisvártatva előbukkant Rino, egy álló hosszat
reggelizett, mindent megevett, amit talált, utána fél órára eltűnt a
fürdőszobában, felöltözött, téblábolt, és nagy sokára elment Elsa elé
az iskolához. Megjöttek, viháncolva megebédeltek, majd
bezárkóztak a szobájukba.
Az a szoba olyan volt, mint egy tetthely, Elsa megtiltotta, hogy
bárki bármit elmozdítson benne. De ablakot soha nem nyitottak,
rendet végképp nem csináltak. Kénytelen voltam én megtenni
helyettük, mert nekem lett volna kínos, hogy Pinuccia megérezze a
szeretkezés szagát, és lássa is a nyomait.
A kialakult helyzet nem tetszett Pinucciának. Öltözködés,
piperézkedés és frizura dolgában nagyon is hódolt a divatnak, és
ünnepelte, hogy milyen modern vagyok, de más téren nem pártolta
modern életszemléletemet, és minden lehetséges módon tudtomra
adta elítélő véleményét (amelyet valószínűleg a telep túlnyomó
többsége osztott). Egy délelőtt lecövekelt az íróasztalomnál, és az
orrom alá dugott egy újságlapot, rajta egy kotont, amelyre hihetőleg
ő maga kötött csomót, hogy ki ne folyjon belőle az ondó. Ezt
találtam az ágy lábánál, mondta vérfagyasztó undorral. Rá se
hederítettem. Fölösleges mutogatnod, mondtam, abba se hagyva a
számítógép billentyűinek nyomogatását, dobd ki a szemétbe.
Őszintén szólva nem tudtam, hogy kellene viselkednem. Eleinte
abban reménykedtem, hogy az idő majd megoldja. De az idő nem
oldott meg semmit, sőt egyre romlott a helyzet. Mindennap
összeakaszkodtam Elsával, de azért türtőztettem is magam, nehogy
túlfeszítsem a húrt; sajgott Dede hiánya, és nem akartam Elsát is
elveszíteni. Lejárogattam Lilához, és kérleltem: beszélj Rinóval!
Derék fiú, de magyarázd meg neki, hogy nem szabad ilyen
rendetlenséget hagyni maga után. Lila mintha csak arra várt volna,
hogy valamiért bepanaszoljam a fiát, azonnal veszekedést
kezdeményezett.
 – Küldd haza! – heveskedett egy délelőtt. – Baromság, hogy nálad
lakik. Tudod, mit? Van nálam elég hely, úgyhogy ha a lányod
találkozni akar Rinóval, jöjjön le, kopogjon be, felőlem itt is alhat, ha
akar.
Micsoda?! A lányom kopogtasson be, és kérjen engedélyt, hadd
aludjon a fiával?
– Ne, ne! Jól van így – mormogtam.
– Jól van így? Akkor miről beszélünk?
– Lila! Én csak arra kértelek, hogy beszélj Rinóval. Huszonnégy
éves, hát viselkedjen is felnőtt módjára. Nem akarok folyton
veszekedni Elsával, félek, hogy türelmemet vesztem, és elkergetem
hazulról.
– Egyszóval a lányoddal van a baj, nem a fiammal.
Mindig minden ugyanúgy zajlott, gyorsan felment a nyomás, de
a feszültség nem jutott el robbanásig; Lila gúnyolódott, én pedig
leforrázva hazakotródtam. Egy este éppen vacsoráztunk, amikor
Lila a lépcsőházból felkiabált Rinónak: azonnal menjen le. A fiúnak
lángvörös lett az arca, és Elsa ajánlkozott, hogy elkíséri. De Lila,
mihelyt meglátta, visszazavarta: ez a mi problémánk, ne üsd bele az
orrodat! Még be se csukódott Rino mögött az ajtó, odalent kitört a
veszekedés. Lila ordított, Enzo ordított, Rino ordított. Én
szenvedtem Elsa miatt, ő tördelte a kezét: csinálj valamit, mama! –
mondta –, mit művelnek ezek, miért bánnak vele így?
Nem szóltam semmit, nem csináltam semmit. A veszekedés véget
ért, múlt az idő, Rino nem jött. Elsa addig kérlelt, hogy végül
lementem utánanézni, mi történt. Enzo nyitott ajtót, fáradt volt,
rosszkedvű, nem invitált be. Azt mondta:
– Lila szerint a fiú rosszul viselkedett, ezért itt marad.
– Hadd beszéljek vele!
 Késő éjszakáig beszélgettünk Lilával. Enzo komoran elvonult egy
másik szobába. Egykettőre világossá vált, hogy azt akarja,
könyörögjek neki. Közbelépett, visszavette meglett fiát, megalázta.
Most azt várja tőlem, hogy azt mondjam: a fiad nekem olyan,
mintha a saját fiam volna, örülök, hogy nálunk lakik és Elsával
alszik, soha többé nem fogok panaszkodni rá. Sokáig ellenálltam, de
aztán kapituláltam, és hazavittem Rinót. Mihelyt kiléptünk a
lakásból, Lila és Enzo folytatta a veszekedést.
 34

Rino hálás volt nekem.

– Mindent neked köszönhetek, Lenù néni, te vagy a
legnagylelkűbb ember a világon, örök életemben szeretni foglak.
– Rino, én egyáltalán nem vagyok nagylelkű. És tegyél meg
nekem valamit! Ne felejtsd el, hogy csak egy fürdőszobánk van, és
azt nemcsak Elsa és te használjátok, hanem Imma és én is.
– Igazad van, sajnálom, néha olyan szórakozott vagyok, soha
többé nem fordul elő.
Folyton bocsánatot kért, és folyton szórakozott volt. A maga
módján tele volt jó szándékkal. Fogadkozott, hogy keres munkát,
hozzájárul a háztartás költségeihez, nem győzte mondani, hogy ő
igazán nem akar gondot okozni, és végtelenül tisztel engem. De
munkát csak nem talált, és semmi nem változott, illetve változott,
mert még rosszabb lett. Lilának azonban váltig bizonygattam, hogy
minden a legnagyobb rendben.
Közte és Enzo közt egyre nőtt a feszültség, és el akartam kerülni,
hogy én adjam a gyújtó szikrát a robbanáshoz. Nyugtalanított, hogy
egy ideje megváltozott a veszekedésük természete. Régebben Lila
kiabált, Enzo pedig csak nagy néha hallatta a hangját. Mostanában
Lila rázendített, a hangja, ahogy az átszűrődött a födémen,
leginkább panaszos vinnyogásra hasonlított, és gyakran
kihallatszott Tina neve. Aztán vad nyelvjárásban ordítani kezdett
Enzo, és az elkeseredett szózuhatag mindent elsöpört az útjából;
Lila rögtön elhallgatott, aztán csend lett, de csak rövid időre, mert
nagyot dörrenve becsapódott a lakásuk ajtaja. Füleltem, és
hallottam Lila lépteit a lépcsőházban, aztán az előcsarnokban,
hallottam, ahogy nyílik a kapu, és az utcazaj felerősödik, majd
elhalkul.
Nemrégen még Enzo biztosan utánafutott volna, most nem.
Lehet, hogy beszélnem kellene vele, gondoltam, emlékeztetni, hogy
tőle magától tudom, mennyire szenved Lina, legyen megértő iránta.
De nem mentem le Enzóhoz, reméltem, hogy Lila hamarosan
hazatér. Nem tért haza, olykor egész napokat töltött távol, sőt
éjszakára sem jött meg. Vajon mit csinál? Valószínűleg a
könyvtárban talál menedéket, ahogy arról Pietrótól értesültem.
Vagy bolyong Nápolyban, apróra megfigyel minden palotát,
templomot, műemléket, emléktáblát. Talán vegyíti a kettőt: először
felfedezőutat tesz a városban, aztán bújja a könyveket. Az
események sodrában sosem volt se kedvem, se időm elbeszélgetni
vele új szenvedélyéről, de ő maga sem hozta szóba, egyszer sem. De
ismertem a tehetségét, és tudtam, milyen összpontosításra képes, ha
olyasmivel foglalkozik, ami igazán érdekli, úgyhogy nem lepett meg,
hogy ennyi időt és energiát szentel a városkutatásnak. Csak az
nyugtalanított, ha veszekedés után indult – akár éjszakai –
kalandozásra, amikor Tina szelleme bizonyára ott bolyong vele. A
város alatti tufatárnákra és -galériákra gondoltam, a
katakombákban sorakozó koponyákra, meg azokra a megfeketült
bronz halálfejekre, amelyek a tévelygő lelkeket fogadják a
Purgatorio ad Arco templomban. Néha addig virrasztottam, míg
meg nem hallottam a kapu csattanását és Lila lépteit, ahogy fut fel a
lépcsőn.
Az egyik ilyen szomorú napon jelent meg a rendőrség.
Veszekedés után Lila elment hazulról. Az ablakból láttam, hogy
rendőrök jönnek a házunkba. Megijedtem, hogy Lilával történt
valami. Kiszaladtam a lépcsőházba. A rendőrök Enzót keresték, érte
jöttek, letartóztatják. Megpróbáltam közbelépni, megtudni, mi
folyik. A rendőrök durván elhallgattattak engem, és megbilincselve
vitték el Enzót. A lépcsőről meg nápolyiul odakiáltotta:
– Mondd meg Lilának, hogy ne aggódjon, ez egy baromság!
 35

Sokáig nem derült ki, hogy mivel vádolják Enzót. Lila összeszedte
minden erejét, és csak vele foglalkozott. Eltökélt volt, és nem
hangoskodott. Csak egyszer jött ki a sodrából, mert kiderült, hogy az
állam az élettársi viszonyt nem tekinti házastársi kapcsolatnak,
következésképp nem engedélyezték, hogy találkozzon Enzóval; az
igazat megvallva semmiféle hivatalos kötelék nem fűzte hozzá, a
tetejébe nem vált el Stefanótól. Úgy éreztette Enzóval, hogy szívvel-
lélekkel mellette áll, hogy két kézzel szórta a pénzt, és kerülő utakon
segítette, ahogy tudta.
Én újra Ninóhoz fordultam. Marisa figyelmeztetett, hogy jobb, ha
semmit nem várok tőle: soha a kisujját nem mozdítja a szüleiért
meg a testvéreiért. De velem most is készséges volt, talán hogy
imponáljon Immának, de még inkább, hogy – ha közvetve is –
fitogtassa a hatalmát Lila előtt. Akárhogy is, még neki sem sikerült
kibogoznia Enzo ügyének szálait, és minden alkalommal más-más –
általa is kétségesnek vélt – magyarázatot adott a történtekre. Mi
történt? Annyi bizonyos, hogy Nadia új meg új elemekkel gazdagodó
vallomásai egyikében bemondta Enzo nevét, mint aki annak idején
együtt járt Pasqualéval a Tribunali utca munkás-diák bizottmányba.
Az is ismeretes volt, hogy – ugyancsak a régmúlt ködébe vesző
időkben – Nadia szerint kisebb lopásokat követtek el ők ketten a
Manzoni úton elszállásolt NATO-tisztek sérelmére. Továbbá a
nyomozó hatóság azon iparkodik, hogy társítsa Enzót Pasqualéhoz
az utóbbi számos bűnügyében. Ennyi volt biztos, a többi csak kósza
szóbeszéd. Állítólag Nadia azt vallotta, hogy Enzo Pasqualéval
hajtatott végre nem politikai gyilkosságokat. Állítólag azt is vallotta,
hogy egypár Pasquale-féle véres bűncselekményt – köztük Bruno
Soccavo megölését – Enzo tervelte ki. Állítólag azt is vallotta, hogy
magától Pasqualétól tudja: hárman lőtték le a Solara fivéreket, ő,
Antonio Cappuccio és Enzo Scanno, három gyerekkori jóbarát; az
indítékuk pedig az egymással való régóta tartó szolidaritás és a nem
kevésbé régóta tartó gyűlölet a Solarák iránt.
Furcsa idők voltak. Bomlóban volt a világrend, amelyben
felnőttünk. Túlhaladottá váltak felhalmozott ismereteink,
zsákutcává minősült át, amit mi helyes útnak tartottunk.
Anarchista, marxista, Gramsci-hívő, kommunista, leninista,
trockista, maoista, munkáshatalom-párti – ezek mind elavult
címkék lettek, sőt, ami még rosszabb, az erőszakot jelölték velük.
Kizsákmányolás és extraprofit a mi időnkben kárhozatos
alapkategóriák voltak, mostanra a szabadság és a demokrácia
nélkülözhetetlen tényezőivé nemesedtek. És eközben az állam
minden létező törvényes és törvénytelen eszközzel rendezte a
rendezetlen számlákat a forradalmi szerveződésekkel. Nem
finomkodtak. Aki börtönbe került, könnyen lehet, hogy ott is halt
meg, és nem természetes halállal, és akinek volt valami a füle
mögött, iszkolt, amerre látott, és, ha tehette, átállt. Az olyanok, mint
Nino – aki, ugye, az országgyűlésben képviselte a népet – vagy
Armando Galiani – aki tévés celebbé tört föl –, réges-régen
megérezték, hogy változik a klíma, jó lesz alkalmazkodni az új
széljáráshoz. A Nadia-féléknek pedig nyilvánvalóan jó tanácsadóik
voltak, és besúgással könnyítettek a lelkiismeretükön, énekeltek,
mint a dalos madár. Pasqualét és Enzót viszont más fából faragták.
Ők ragaszkodtak a hatvanas, hetvenes években kialakított
értékrendjükhöz, a szerint védekeztek és támadtak. Pontosabban
Pasquale némán vívta a harcát a börtönben, az állam kiszolgálóinak
egy árva szót se volt hajlandó mondani, nem vádolt másokat, és
nem mentegette magát. Enzo, úgy képzelem, minden egyes szót
megfontolva hangot adott kommunista meggyőződésének, de
minden gyanúsítást és vádat tagadott, úgy, ahogy volt.
Lila nem cáfolt rá csavaros eszére meg a buldog természetére, és
drága ügyvédeket felfogadva mindent megtett, hogy tisztázza Enzót.
Még hogy Enzo egy stratéga? Egy harcos? És ugyan mikor tervezett
és hajtott volna végre gyilkosságokat, ha egyszer mindennap
reggeltől estig bent melózott a Basic Sightban? Mi módon lőtte volna
le a Solara fivéreket Pasquale és Antonio tettestársaként, ha az
előbbi Avellinóban volt éppen, az utóbbi pedig Németországban? De
jó, tegyük fel, hogy az alibijük nem állja meg a helyét, a telepen
akkor is mindenki ismeri a három jóbarátot, és ha viselnek
símaszkot, ha nem, mindenképp felismerték volna őket.
De minden hiába, az igazságszolgáltatás gépezete már beindult,
ahogy mondani szokás, és némi idő elteltével már az is félő volt,
hogy Lilát is letartóztatják. Nadia nem fukarkodott a nevekkel. A
Tribunale utcai csapat néhány egykori tagját őrizetbe vették –
egyikük az ENSZ élelmezésügyi szervezetének alkalmazottja volt,
másikuk banktisztviselő –, és aztán Isabellára is sor került,
Armando jámbor exfeleségére, akinek a férje egy nagy elektronikai
cég technikusaként dolgozott. Nadia csak két embert nem mártott
be, a bátyját, Armandót és – félelmeink ellenére – Lilát. Talán úgy
gondolta, hogy Enzót börtönbe juttatva Lilának is keményen
odacsapott. Vagy jól meggondolta, és végül a tisztelet
felülkerekedett az utálaton. Vagy esetleg félt tőle, és jobbnak látta,
ha elkerüli a Lilával való szembesítést. De a sok hipotézis közül
mégiscsak azt tartom a legvalószínűbbnek, hogy tudott Tina
elvesztéséről, és együttérzés támadt benne, vagy – és leginkább erre
hajlok – belátta, hogy ilyen tragédia után már nem lehet igazi
fájdalmat okozni egy anyának.
Ahogy teltek a hónapok, sorra bizonyultak alaptalannak az Enzo
terhére felsorakoztatott gyanúsítások, és a jogszolgáltatás belefáradt
a nagy vagdalkozásba. Végeredményben vajmi kevés vád állt meg:
Enzo régóta barátja Pasqualénak, aktivista volt annak idején a
munkás-diák bizottmányban, és egy avellinói rokona bérelte azt a
düledező tanyaépületet a Serino közeli hegyekben, amelyben
Pasquale rejtőzködött. Két bírósági tárgyalás közt a gyilkosságokat
kitervelő és végrehajtó veszélyes terroristavezér visszaminősült
jelentéktelen szimpatizánssá, de aki még csak nem is a
merényletekké fajuló fegyveres harccal szimpatizál, hanem nagy
általánosságban a társadalomjobbító harcos eszmékkel. Enzo
hazamehetett.
De majdnem két évig tartott a hercehurca, és elterjedt róla szerte
a telepen, hogy veszélyes terrorista, jóval veszélyesebb, mint
Pasquale Peluso. Az utcán is, a boltokban is összesúgtak a népek:
kölyökkora óta ismerjük Pasqualét, világéletében keményen
dolgozott, az az egyetlen hibája, hogy hű maradt önmagához. Mások
helyett is ő bűnhődik, de csak mert a berlini fal ledőlése után sem
vetette le a kommunista gúnyát, amit az apja hagyott rá örökül, és
sosem fogja megadni magát. Bezzeg Enzo!, az nagyon okos, és
megbújik a Basic Sight milliárdjai mögött. Na és persze ott a szürke
eminenciás Lina, az irányítja a háttérből, és ő még nála is
veszélyesebb, hú!, ketten szörnyű dolgokat művelhettek. Terjedtek a
pletykák meg a rágalmak, addig-addig, hogy a végén már nemcsak
véreskezűnek tartották Enzót, hanem még azt is felrótták neki, hogy
a ravaszságával megúszta a gaztetteit.
Ilyen közhangulatban már nem lehetett újra beindítani a
vállalkozásukat, amelyet amúgy is megrendített Lila
nemtörődömsége és az ügyvédekre meg egyéb költségekre elszórt
rengeteg pénz. Eladták a Basic Sightot, és bár Enzo egymilliárd
lírára becsülte az értékét, kétszázmilliót is csak nehezen kaptak
érte. 1992 tavaszán, amikor már nem is veszekedtek, elváltak
egymástól mint élettársak és üzlettársak egyaránt. Enzo a pénz
nagyobbik részét Linának hagyta, és Milánóban keresett munkát.
Egy délután arra kért: maradj mellette, nem bír megbékélni
magával, nehéz öregkora lesz. Egy ideig leveleztünk. Telefonált is
kétszer-háromszor. Ennyi volt.
 36

Az idő tájt egy másik kapcsolat is zátonyra futott, az Elsa–Rino

párosé. Öt-hat hónapja tartott a nagy szerelem, amikor a lányom
félrevont, és megvallotta, hogy vonzalmat érez egy fiatal
matematikatanár iránt, aki azt sem tudja, hogy ő a világon van,
mert nem is tanít az osztályukban.
– És Rino? – kérdeztem.
Azt válaszolta:
– Rino változatlanul a nagy szerelem.
És epekedő sóhajtozással kísért kétes ízlésű élcelődéssel előadta,
hogy az ő szemében más-más a szerelem és a vonzódás, a
matektanár iránti vonzalma nem rendíti meg a Rino iránti
szerelmét.
Tele voltam munkával, mint rendesen – sokat írtam, sokat
publikáltam, sokat utaztam –, és Imma lett Elsa és Rino közös
bizalmasa. A kislányka tisztelte mindkettőjük érzelmeit, számomra
pedig hiteles információforrássá vált. Tőle tudtam meg, hogy
Elsának sikerült elérnie a célját, és meghódította a tanár urat. Arról
is tudósított, hogy Rino észrevette, hogy Elsával megromlott a
viszonya, utóbb pedig arról, hogy Elsa otthagyta a tanárt, mert nem
akart fájdalmat okozni Rinónak. De egy hónapig sem bírta, és újra
összeállt a tanárral. Majdnem egy évvel később Rino a szenvedést
nem bírta tovább, sírva könyörgött Elsának, hogy árulja el, szereti-e
még. Elsa azt kiabálta: már nem szeretlek, mást szeretek, mire Rino
adott neki egy pofont, de épp csak meglegyintette (tulajdonképpen
csak azt bizonyítandó, hogy ő a férfi a háznál), mire Elsa kirohant a
konyhába, seprűt ragadott, és a nyelével elverte Rinót, az meg tűrte.
Nem Immától, hanem Lilától tudtam meg, hogy a nekikeseredett
fiú panaszkodott: távollétemben Elsa nem megy haza iskola után,
sőt néha éjszakára is kimarad. Foglalkozz egy kicsit a lányoddal,
mondta egy este, derítsd ki, mit akar. De ezt olyan közömbösen
mondta, hogy kiviláglott: igazából se Elsa, se Rino sorsa nem
érdekli. Az meg pláne erre vallott, amit hozzáfűzött, hogy ugyanis
ha úgy érzem, eleget foglalkoztam vele, és nincs kedvem
beavatkozni, akkor hagyjam a csudába, úgy látszik, egyikünk se
anyának született. Már a nyelvemen volt, hogy visszaszóljak: én
igenis jó anyának érzem magam, mindent, de mindent megteszek,
hogy miközben végzem a munkám, a lányaim semmiben ne
szenvedjenek hiányt, de rájöttem, hogy ezúttal nem engem, nem
minket akar bántani, hanem csak természetesnek próbálja
beállítani, hogy ő már nem szereti a saját fiát.
Aztán nem úgy alakultak a dolgok, ahogy várható lett volna,
mert Elsa elhagyta a tanárt, és összeállt azzal az osztálytársával,
akivel az érettségire készült, és ezúttal haladéktalanul közölte
Rinóval, hogy köztük mindennek vége. Kihasználva, hogy én éppen
Torinóban voltam, Lina fölment a lakásomba, és jelenetet rendezett.
Ezt tanultad anyádtól? – süvöltötte nápolyiul. – Nincs benned semmi
érzékenység, készakarva fájdalmat okozol bárkinek. Isten tudja,
kinek képzeled magad, emelte meg még jobban a hangját, de tudod,
mi vagy te, drágaságom?, egy büdös cafka! Igen, mama, erősítette
meg Elsa beszámolóját Imma, azt mondta rá, hogy egy büdös cafka.
Középső lányomat megrendítette Lila kirohanása, legalábbis
elveszítette léha könnyedségét. Újra kedves lett Rinóhoz, bár
elhagyta a közös ágyat, és átköltözött Imma szobájába. Érettségi
után úgy határozott, hogy meglátogatja az apját és Dedét, bár ez
utóbbi soha a legcsekélyebb jelét sem adta, hogy hajlandó volna
kibékülni. Elsa elutazott Bostonba, és a két nővér – plusz Pietro –
teljes egyetértésben megállapította, hogy teljes tévedés volt
szerelembe esniük Rino iránt. Kibékültek hát, és nagy, vidám
utazást tettek az Államokban. Elsa jókedve még Nápolyba hazatérve
is tartott, de nem sokáig. Beiratkozott az egyetem fizika szakára,
újra gunyoros és csapodár lett, váltogatta a partnereit. Egyszerre
ostromolta a volt diáktárs, a tanár és természetesen Rino, minek
következtében egyetlen félévi vizsgán se ment át, a régi barátokat
újakkal cserélgette, és nem jutott dűlőre se velük, se magával. Végül
aztán újra Amerikába repült, és úgy döntött, ott folytatja
tanulmányait. Dedéhez hasonlóan ő sem búcsúzott el Lilától, de
legalább pozitívan beszélt róla. Azt mondta, megérti, hogy miért a
barátnőm annyi-annyi év óta, és minden irónia nélkül kijelentette,
hogy a legremekebb ember, akit valaha ismert.
 37

Rinónak más volt a véleménye. Meglepő, de Elsa elutazása után is

ott lakott nálam. Sokáig kesergett, félt, hogy visszazuhan abba a
fizikai és lelki nyomorba, amelyből én kiszakítottam – nekem
tulajdonította e jótéteményt, és még sok másikat is. Szóval továbbra
is elfoglalta Dede és Elsa régi közös szobáját. És természetesen
mindenféle szolgálatot tett nekem. Kivitt az állomásra, ha
elutaztam, vitte a csomagokat, és ugyanezt megtette, amikor
megjöttem. A sofőröm, futárom, mindenesem lett. Ha pénz kellett
neki, kedvesen kért, nem feszélyezte magát.
Olykor, ha már az agyamra ment, emlékeztettem, hogy
kötelezettségei vannak az anyja iránt. Azonnal elértette a célzást, és
eltűnt egy időre. De előbb-utóbb visszakullogott, mondván, Lila
soha nincs otthon, és az üres lakástól depressziós lesz. Vagy azt
dörmögte: még csak nem is köszönt, egész nap ül a számítógép előtt,
és ír.
Lila ír? Vajon mit ír?
Eleinte nem voltam különösebben kíváncsi, tulajdonképpen
szórakozottan elkönyveltem a hírt. Közeledtem az ötvenedik
születésnapomhoz, és pályám csúcsán voltam, évente két könyvem
jelent meg, és jól fogytak. Az olvasás-írás a szakmám volt, és mint
minden szakma, ebbe is beleunhat az ember. Emlékszem, ez futott
át az agyamon: én a helyében a hasamat süttetném a tengerparton.
Aztán pedig azt gondoltam: írjon csak, hátha jót tesz neki! És
folytattam, amit éppen csináltam, megfeledkeztem a dologról.
 38

Fájt, hogy Dede után Elsa is elutazott. Elszomorított, hogy

végeredményben mindketten az apjukat választották, csak az
vigasztalt, hogy biztos voltam benne, engem is szeretnek, és
hiányzom nekik. Folyton írtam nekik, és ha elbúsultam,
telefonáltam is, tekintet nélkül a költségre. Jó volt hallani Dede
hangját, amikor azt mondta: gyakran álmodom veled, mama, és
elérzékenyültem, hogy Elsa azt írta: „A kölnid illatát keresem
mindenhol, nekem is az kell.” De ez mit sem változtatott a tényeken:
elmentek, elvesztettem őket. Minden levél és minden
telefonbeszélgetés arról tanúskodott, hogy megszenvedték ugyan az
elszakadást, de az apjukkal nincsenek olyan konfliktusaik,
amilyenek velem voltak, és az ő révén találják meg igazi helyüket a
világban.
Egy délelőtt Lila kiismerhetetlen hangon azt mondta: minek
tartod itt, a telepen Immát, küldd Rómába Ninóhoz. Látszik rajta,
hogy szeretne eldicsekedni a nővéreinek: követtem a példátokat.
Zokon vettem a tanácsát, hogy váljak meg a harmadik lányomtól is.
Mire alapozza, hogy Immának is, nekem is jót tenne? Azt feleltem:
ha Imma is elhagy, nem marad értelme az életemnek. Mosolygott:
és ki mondta, hogy muszáj, hogy az életnek értelme legyen? Ezután
csúfolni kezdte az írásszenvedélyemet. Mi értelme van? Mi értelme,
hogy kismillió bolhaszar feketéllik a papíron? Azt tanácsolta, hogy
pihenjek egy kicsit. Minek töröd magad? Állj le!
Jó időre elrontotta a hangulatomat. Egyrészt arra gondoltam: azt
akarja, hogy Immától is megfosszam magam. Másrészt arra: igaza
van, össze kell hoznom Immát az apjával. Haboztam. Mit csináljak?
Féltékenyen tartsam meg magamnak a kislányom szeretetét, vagy
az ő érdekében újra vegyem fel a kapcsolatot Ninóval?
De az utóbbi változatot korántsem lett volna könnyű
megvalósítani, amit a választások aztán fényesen bizonyítottak is.
Imma tizenegy éves létére belevetette magát a politikába. Leveleket
írt az apjának, telefonált neki, ajánlkozott, hogy részt vesz a
kampányában, és engem is szeretett volna rávenni, hogy segítsek.
Utáltam a szocialistákat, jobban, mint korábban bármikor. Ha
találkoztunk Ninóval, ilyesmiket mondtam neki: felfogtad, mi lett
belőled? Én már nem ismerek rád. És retorikai túlzásra ragadtatva
magam, így beszéltem: beleszülettünk a nyomorba és az erőszakba,
a Solarák bűnözők voltak, akik mindenre rátették a kezüket, de ti
még náluk is rosszabbak vagytok. Rablóbanda vagytok, amelyik a
rivális bandák ellen hoz törvényeket. Vidáman így válaszolt: soha
semmit nem értettél a politikából, és soha semmit nem is fogsz
érteni belőle, te csak játszadozzál a kis irodalmaddal, és ne szólj
bele a nagyok dolgába.
Csak hát az események felgyorsultak. Váratlan bírósági
kezdeményezésre fény derült egy réges-régóta tartó korrupcióra,
amelyben jószerével mindenki benne volt, aki él és mozog, mintha
minden szinten – akár egy szigorú törvényt – következetesen
megtartottak volna egy szóbeli megállapodást. Néhány magas rangú
gazemberrel kezdődött, és az volt a közvélekedés, hogy na, azok
valóban ostobák, hogy hagyták magukat rajtakapni, pont amikor a
pénzeszsákban kotorásznak, de a rajtakapott gazemberek száma
hamarosan a többszörösére nőtt, és kiviláglott, hogy a közügyek
intézésének egész rendszeréről van szó. A választások közeledtével
Nino már nem volt olyan magabiztos. Rájött, hogy az én csekélyke
ismertségem és presztízsem is a javára válhat, és Imma
közvetítésével megkért, hogy nyilvánosan álljak ki mellette. Igent
mondtam a kislánynak, hogy ne okozzak bánatot neki, de végül is
nem álltam kötélnek. Imma megharagudott rám, ő tovább
kampányolt az apja mellett, és boldogan vállalta, hogy szerepeljen
egy választási spotban. Kényelmetlen helyzetbe kerültem.
Háborogtam, de nem tilthattam meg Immának, hogy szerepeljen a
reklámban, mert azzal elástam volna magam. Ninóval viszont nem
kellett kesztyűs kézzel bánnom, és ennek megfelelően azt kiabáltam
neki a telefonba: szerepeltesd Albertinót meg Lidiát a spotodban, de
hagyd ki a lányomat, ha jót akarsz. Erősködött, próbálkozott,
feladta. Kényszerítettem, hogy azt mondja Immának, hogy nem
szabad gyereket szerepeltetni választási hirdetésben. De Imma
rájött, hogy én fosztottam meg attól az örömtől, hogy az apja
oldalán mutatkozhasson a nagy nyilvánosság előtt, és azt mondta: te
nem szeretsz engem, mama. Dedét és Elsát elküldöd Pietróhoz, de
nekem nem engeded, hogy öt percet a papával legyek. Amikor aztán
Ninót nem választották újra, Imma sírva fakadt, és azt mormolta,
hogy én tehetek róla.
Zűrös volt minden. Nino megkeseredett, kezelhetetlenné vált.
Egy darabig úgy tűnt, mintha egyedül ő volna a választások
áldozata, de hamarosan kiderült, hogy az egész pártrendszert
söpörte el a vihar. Ninónak nyomát vesztettük. A választók
válogatás nélkül lecserélték a politikusokat, mindegy, hogy öreg
vagy fiatal vagy akár pályakezdő. Az emberek régebben borzadva
néztek az olyanokra, akik meg akarták semmisíteni az államot, most
viszont elundorodtak azoktól, akik arra hivatkozva, hogy a közjót
szolgálják, úgy élősködnek az államon, ahogy kövér kukacok
zabálják belülről az almát. Eleinte még mindent eltakart a hatalom
pompás díszlete, s a távoli morajt elnyomta a mindent túlharsogó
szóáradat, de nőtt, dagadt a hullám, és sisteregve szétáradt
Olaszország minden zugába. Nem csak az én negyedemnek, a
telepnek nem jutott a javakból, és nem Nápoly volt az egyetlen
korrupció sújtotta város. Egyik reggel összefutottam Lilával a
házunk előcsarnokában. Jókedve volt. Mutatta az imént vásárolt La
Repubblicát. Guido Airota portréja volt látható az újságban. A fotós
akkor kapta le, amikor – nem tudni, mi okból – a professzor olyan
fancsali és ijedt képet vágott, hogy alig lehetett ráismerni. A cikk
meg nem erősített forrásokra hivatkozva azt adta hírül, hogy a
tekintélyes tudós és régi politikai vezető hamarosan bíróság elé áll,
hogy számot adjon róla, mit tud Olaszország rothadásáról.
 39

Guido Airota nem került bíróság elé, de a napi- és hetilapok hosszú

időn át foglalkoztak azzal a korrupciós szövedékkel, amelynek ő
volt az egyik szála. Örültem, hogy Pietro Amerikában van, és hogy
már Dede és Elsa is az óceánon túl éli az életét. Sajnáltam viszont
Adelét, és arra gondoltam, hogy illene fölhívnom. Mégsem tudtam
rászánni magam, mert féltem, hogy azt fogja hinni, kárörvendő
vagyok, és bajos lenne meggyőznöm, hogy nem erről van szó. Végül
is Mariarosának telefonáltam, még mindig ez látszott a legjárhatóbb
útnak. Tévedés volt. Évek óta nem találkoztunk, és nem is
beszéltünk egymással, és most rideg fogadtatásban részesültem.
Gunyorosan ezzel indított: hű, micsoda karriert csináltál,
szépségem! Teleírod a lapokat meg a folyóiratokat, mindenhol ott
virít a neved. Aztán magáról beszélt részletesen, ami pedig mindig
idegen volt tőle. Könyveket, cikkeket, utazásokat sorolt. Különösen
az lepett meg, hogy otthagyta az egyetemet.
– De miért? – kérdeztem.
– Elegem lett.
– És most?
– Mi a kérdés?
– Most miből élsz?
– Én gazdagnak születtem.
De rögtön megbánta ezt a választ, kurtán felkacagott, és ő maga
terelte a szót az apjára. Elkerülhetetlen volt, ami történt, mondta. És
felemlegette Francót, aki az elsők között értette meg, hogy gyorsan
mindent meg kell változtatni, máskülönben egyre keményebb idők
jönnek, elvész minden remény. Nekihevült: apám azt hitte, hogy
elég egy-két dolgot suttyomban megjavítani, de a barkácsolás nem
segít, azzal csak egyre mélyebbre ássa magát az ember a hazugság
rendszerébe, és vagy beáll a sorba, vagy kipenderítik.
– Guido is saját zsebre dolgozott? – kérdeztem.
Idegesen nevetett.
– Igen. De ő ártatlan is, és hosszú élete során egyetlen lírát sem
tett zsebre törvénytelen módon.
Aztán visszaterelte a szót rám, de már nem is gunyoros volt a
hangja, hanem támadó. Azon rugózott, hogy túl sokat írok, már
semmi érdekeset nem talál az írásaimban. És bár én hívtam őt,
egyszer csak elköszönt, hogy: na szia, és puff, letette.
A Mariarosa által formált ítéletet utóbb megerősítette a hivatalos
is. A Guidót támadó sajtó fokozatosan lejjebb vette a hangerőt, és a
professzor újra bezárkózhatott a dolgozószobájába, mint bűnös
ártatlan vagy – ha tetszik – ártatlan bűnös. Elérkezettnek láttam az
időt, hogy felhívjam Adelét. Ironikusan megköszönte az
együttérzést. Kiderült, hogy tájékozottabb Dede és Elsa életéről és
tanulmányairól, mint én magam. Ilyesfajta véleményének is hangot
adott: olyan országban élünk, amelyben nemtelen támadásoknak
vagyunk kitéve, a jóravaló emberek helyesen teszik, ha mielőbb
emigrálnak. Guidóval is szerettem volna váltani egypár szót, de
elhárított, mondván: majd átadom neki az üdvözletedet, most
pihen. Ádázul hozzáfűzte: az volt az egyetlen hibája, hogy
félanalfabéta emberekkel vette körül magát, mindenre képes,
amorális karrieristákkal, csibész gazemberekkel!
Még aznap este megjelent a televízióban Giovanni Sarratore
joviális arca – már nem volt olyan fiatalos: nemrég múlt ötvenéves
–; a szocialista exképviselő rajta volt a korrumpáló korrumpáltak
egyre hosszabb listáján.
 40

A hír felkavarta Immát. Alig ismerte és ritkán látta az apját, de

eszményítette. Dicsekedett vele az osztálytársainak, a tanárainak, és
fűnek-fának megmutatta azt a sajtófotót, amelyen apa és lánya
egymás kezét fogva áll a Montecitorio-palota előtt. Leendő férjét
ilyennek képzelte el: jóképű, barna hajú, nagyon magas. Amikor
megtudta, hogy az apja börtönbe került, akár egy közönséges telepi
bűnöző, a csekélyke derűjét is elvesztette, amit sikerült
beléplántálnom, és kertelés nélkül megmondta, hogy irtózik a
börtöntől, retteg tőle. Álmában zokogott, felriadt, az ágyamba
kéredzkedett.
Egy nap összefutottunk Marisával, nyúzott volt és elhanyagolt, és
még annál is ádázabb, mint rendesen. Mit sem törődve vele, hogy
Imma is ott van, azt fröcsögte: Nino azt kapta, amit megérdemelt, az
a szemétláda mindig csak magára meg az apósa családjára gondolt.
A lányom nem bírta hallgatni, elfutott. Épp csak búcsút intettem
Marisának, és szaladtam Imma után a főutcán. Vigasztaltam: nem
számít, miket beszél, gyerekkoruk óta rosszban voltak az apáddal.
De attól fogva Imma jelenlétében soha senki előtt nem mondtam
egy rossz szót Ninóról. Végtére hozzá fordultam Pasquale és Enzo
ügyében! Nem egy szent, ez igaz, de – ahogy a mondás tartja – még a
szenteknek is maguk felé hajlik a kezük. Most, hogy szentségtelen
társaival együtt már nem éteri magasságokban leledzett, hanem a
hűvösön ült, nem volt kihez fordulnom, hogy megtudjak róla
valamit. Be kellett érnem azokkal a kétes hitelű információkkal,
amelyeket az ördöggel is cimboráló ügyvédei szolgáltattak.
 41

Lilát hidegen hagyta Nino sorsa. Értesülve, hogy a törvény lesújtott

rá, tréfára vette a dolgot. És mint akinek eszébe jut valami, ami
azon nyomban mindent megmagyaráz, azt mondta: valahányszor
pénzre volt szüksége, Bruno Soccavóhoz fordult, és biztosra veszem,
hogy soha nem adta meg neki a tartozását. Törvényszerű, hogy ide
jutott és ez lett vele. Nino nyájaskodó, és mindenkivel parolázik,
mindenkinél okosabbnak hiszi magát, nem kell félteni, ő bárkinek
túljár az eszén. Nem kellett volna páváskodnia, és ha bajba került,
az csak azért van, mert mindenáron magas polcra akart jutni. Ilyen
egyszerű. Ezzel lezárta az ügyet, Nino megszűnt létezni. Pasquale és
Enzo érdekében megtett minden tőle telhetőt, Sarratore exképviselő
a legkevésbé sem érdekelte. Valószínűleg követte ugyan az
eseményeket a sajtóban, látta a tévében a deresedő hajú, megsápadt
Ninót, akinek jobbára olyan volt az arckifejezése, mint egy duzzogó
gyereknek, aki éppen azt mondja: esküszöm, nem én voltam. Ami
tény: Lila egyszer sem kérdezte meg, hogy tudok-e valamit róla,
találkoztam-e vele, mit szóltak a szülei meg a testvérei, és hogy mit
gondolok, mi lesz vele. Feltámadt viszont az érdeklődése Imma
iránt, és újra foglalkozni kezdett vele.
A fiával, Rinóval nem törődött, lemondott róla, mint gazdi a
kiskutyáról, ha az más gazdit talált magának, de a lányommal
újraszőtte a kapcsolatot, és a szeretetre szomjúhozó Imma újra
szorosan kötődött hozzá. Nagyokat beszélgettek, és együtt járták a
várost. Megmutatom neki a botanikus kertet, mondta Lila, meg a
régészeti múzeumot, a Capodimonte Múzeumot.
Nápolyi életünk utolsó szakaszában olyan sokat sétáltak ők
kettesben, hogy Imma átvette Lila szenvedélyes kíváncsiságát, és ő
is mindent tudni akart a városról. Lila néni annyi, de annyi mindent
tud! – ámuldozott. Örültem, hogy egymásra találtak, mert azzal,
hogy Lila magával vitte a sétáira, enyhítette a kislányban az apja
miatt érzett szorongást, és már a miatt sem dühösködött, hogy az
osztálytársai – nyilván a szülők hatására – sértegették és gúnyolták;
korábban előnye származott a vezetéknevéből, eleve tekintélyt
szerzett neki, most viszont csak kára volt belőle. Imma
beszámolóiból az is kiderült, hogy Lila figyelme nem erre vagy arra
a műemlékre vagy nevezetességre irányul, hanem a város
összességére, arról ír hosszú-hosszú órák hosszat a számítógép
klaviatúrája fölött görnyedezve. Hatalmas, sőt mértéktelen terv,
nekem soha nem is beszélt róla. Engem már nem avatott be, hogy
mi a szenvedélye, helyettem a lányom lett a bizalmasa. Továbbadta
Immának a tudását, és megmutatta, mi tetszik neki vagy mi izgatja.
 42

Imma érdeklődő volt, és mindenre emlékezett. Rengeteg új

ismeretet szereztem tőle a Mártírok teréről, amely olyan fontos volt
nekünk, főleg Lilának, de azért nekem is. Lila tanulmányozta a tér
történetét, Imma pedig előadta nekem, amit hallott, amikor egyszer
arrafelé jártunk vásárolni, de azt hiszem, keverte a tényeket, Lila
fantáziájának a termékeit és amit ő maga hozzáfantáziált. Tudod,
mama, a tizennyolcadik században itt fák meg parasztkunyhók és
pincék, fogadók voltak, és országút vezetett le a tengerig, a Szent
Katalin útja, amit arról a régi, de csúnya templomról neveztek el,
amelyik ott áll a sarkon, és aztán később, 1848. május 15-én itt
végezték ki azokat a mártírokat, akik alkotmányt és parlamentet
akartak. Aztán a Bourbon-házi II. Ferdinánd király azt akarta
mutatni, hogy megbékülés van, és Béke térnek nevezte el teret, és
emelt egy oszlopot, a tetején a Madonnával, de később, amikor
Nápolyt az egységes Olaszországhoz csatolták, és ünnepélyesen
kihirdették, hogy a Bourbon-király el van zavarva, akkor egy
Giuseppe Colonna di Stigliano nevű polgármester felkérte Enrico
Alvino szobrászt, hogy alakítsa át a béke-Madonna oszlopot a
szabadságért életüket adó nápolyi vértanúk emlékművévé, ezért lett
a Béke tér a Mártírok terévé, és ezért van ott az oszlop körül a négy
oroszlán, amelyek a nápolyi forradalmakat szimbolizálják, az 1799-
es oroszlán halálos sebet kapott, az 1820-as felkelés oroszlánját
átdöfi egy kard, de azért még tátja a száját és harapja a levegőt, az
1848-as oroszlán a hazafiak erejét ábrázolja, akiket igába lehet
hajtani, de megtörni nem, és végül ott az 1859-es oroszlán, a
fenyegető és bosszúálló. És képzeld, mama, az oszlop tetejéről
levették a békés Szűzanyát, és egy szép, fiatal nőt tettek fel a
helyébe, ő a Győzelem, aki a világ fölé magasodik, a bal kezében
kard van, a jobb kezében pedig babérkoszorút tart a nápolyiaknak,
akik vérüket ontották a szabadságért, a mártíroknak, akik harcban
estek el vagy akiket kivégeztek, de végül elhozták a szabadságot a
népnek satöbbi, satöbbi.
Gyakran úgy éreztem, hogy Lila arra használja a múltat, hogy a
normalitás látszatát adja annak a forrongó jelennek, amelyben
Imma él. A nápolyi történetei kezdetén mindig volt valami csúfság,
valami rendellenesség, ami utóbb egy szép épület, utca vagy
műemlék formáját öltötte, amely aztán feledésbe merült, értelmét
vesztette vagy lepusztult, újraépült, újrapusztult; kiismerhetetlen
ütemben nőttek, torlódtak, csaptak fel, majd ültek el a hullámok.
Lila módszerének a kétkedés és a kérdezés volt a lényege. Kik voltak
a mártírok, mit jelentenek az oroszlánok, mikor voltak a harcok és a
megtorlások, mikorra datálható a Béke tér, a Szűz Mária-szobor, a
Győzelem-szobor? Mi volt előtte, mi volt utána, mi volt vele egy
időben? Mielőtt kiépült volna az elegáns, úri negyed, a Chiaia,
partvidék volt az egész terület, playa, ahogy azt Nagy Szent Gergely
pápa említi a leveleiben, mocsár és bozót a tengertől egészen a
Vomero-domb lábáig. A tizenkilencedik század végén aztán
bekövetkezett a Risanamento, a vasutastársulások hathatós
közreműködésével lecsapolták az egészségtelen, mocsaras vidéket,
de amelyen azért gyönyörű épületek is voltak – azokat a tisztogatás
örvén eltakarították az útból, vagyis lerombolták. A megtisztított
terület egy részét régóta úgy nevezték, hogy Vasto, merthogy tágas
volt, két városkapu, a Porta Capuana és a Porta Nolana közt terült
el, és a negyed a munkálatok után is megőrizte a nevét. Imma
gyakran hallotta a Vasto nevet Lilától, és megtetszett neki, csakúgy,
mint a Risanamento, rombolás és higiénia, megszállottan pusztítani,
rombolni, kibelezni, és megszállottan építeni, akaratot
érvényesíteni, új utcákat kiépíteni és átnevezni a régieket: ez
történik időtlen idők óta; az új világ elűzi a régi rosszat, de emez
mindig ott leselkedik, hogy visszavágjon, ha úgy fordul.
Mielőtt a Vastót Vastónak nem nevezték el és fel nem dúlták, a
tágas területen villák, kertek, szökőkutak voltak, mesélte Lina néni.
Sőt ott építtetett palotát Vico márki, és a palota kertjének az volt a
neve, hogy Éden. És az Édenben rejtett szökőkutak voltak, mama! A
leghíresebb, az egy nagy eperfába volt beleépítve, alig látható kis
csatornákon ment oda a víz, és az ágakról a fa tövén folyt végig,
mint egy kis vízesés. Érted, mama? Volt egy Vico márki Édenkertje,
aztán lett a Vasto márki Vastója, aztán a Risanamento és Nicola
Amore, az új Vasto, és közben még más reneszánszok is, és így
tovább.
Micsoda város!, mondta Lina néni a lányomnak. Csodálatos,
kincses város! Tudod, Imma, itt sokféle nyelven beszéltek, egy
csomó dolgot építettek és aztán leromboltak, itt az emberek sokat
fecsegnek, de nem hisznek a szóbeszédnek, itt a Vezúv, amely
mindennap arra emlékeztet, hogy bármelyik nagyratörő
vállalkozás, bármely hatalmas emberi mű percek alatt a tűz
martalékává válhat, megsemmisítheti földrengés vagy tengerár.
Ámulva hallgattam, bár nem mindenben értettem egyet. El
kellett ismernem, hogy Imma megnyugodott, de csak mert Lila
hozzászoktatta, hogy nagyság és nyomorúság viharosan váltakozik:
Nápolyban minden csodálatos, aztán minden szürke, aztán megint
csillogó, mint amikor felhő vonul el a nap előtt, és a fénykorong
opálossá válik, már-már kihunyni látszik, de szétoszlik a felhő, és
újra olyan vakítóan ragyog a nap, hogy nem is lehet belenézni. Lila
elbeszéléseiben paloták váltak a földdel egyenlővé, és a díszkerteket
visszafoglalta a vad természet, máskor meg nimfák, driádok,
szatírok és faunok népesítették be őket, mikor halottak lakoztak
bennük, mikor démonok, akiket Isten küldött a palotákba és
köznapi emberek hajlékába egyaránt, hogy büntesse a bűnösöket,
vagy próbára tegye a tiszta lelkűeket, akik üdvözülnek majd a
haláluk után. Ami szép és erős és fényes volt, álombéli színekkel
komorult: Imma is, Lila is szerette a sötét árnyalatokat. Imma
elmondása szerint a Posillipo-fokon, néhány méterre a tengertől,
pont szemben a Gaiola-szigettel és a Fate-barlang fölött van egy
híres szellemjárta épület. De vannak szellemek a San Mandato és a
Mondragone-palotában is. Lila megígérte, hogy elviszi a Santa Lucia
negyed utcácskáiba, az a felségterülete a fejenagy Faccione
szellemnek, akivel azonban nagyon vigyázni kell, mert aki
bosszantja, ahhoz jó nagy köveket vagdos. Pizzofalconéban és más
negyedekben halott gyerekek lelke lakozik, mondta Lila néni. A
Porta Nolanánál például gyakran feltűnik egy kislány. Tényleg
vannak szellemek, mama? Lina néni szerint vannak, de nem a
szellemkastélyokban, sikátorokban vagy a Vasco régi
városkapuinak zugaiban, hanem az emberek fülében, ha nem
kifelé, hanem befelé néznek, a hangjukban, ahogy megszólalnak, és
a fejükben, ha gondolkoznak, és a képek is tele vannak
szellemekkel. Igaz ez, mama?
Igen, talán igaz, ismertem el, ha egyszer Lina néni mondja!
Márpedig Lina néni arról beszélt Immának, hogy Nápolyban
rengeteg történet kering, és találkozhatsz szellemekkel a régészeti
múzeumban, a galériában és főleg a nemzeti könyvtárban; a
könyvekben hemzsegnek a szellemek. Csak kinyitsz egy könyvet, és
hopp!, megjelenik Masaniello. Masaniello egyszerre mulatságos és
ijesztő, megnevetteti a szegényeket és rémiszti a gazdagokat. Imma
legjobban azt szerette benne, hogy a kardjával nem a Maddaloni
herceget vagy a herceg apját ölte meg, hanem nyissz-nyussz!, a
portréjukat. Nahát!, nevetett Imma, ez tényleg vicces: lenyakazta a
herceg meg a herceg papa képmását, más gonosz nemesekét meg
felakasztotta. Levágta a festmények fejét, hitetlenkedett Imma,
festményalakokat lógatott fel, ha-ha! És a nyakazás, akasztás után
Masaniello ezüstcsipkés, kék selyemruhát öltött, gyémántos dísztűt
tűzött a kalapjába, arany nyakláncot csatolt a nyakára, és úgy sétált
ki a Mercato térre. Bizony, mama, úgy kiöltözött, mint egy márki,
egy herceg vagy egy fejedelem, pedig csak a nép egyszerű gyermeke
volt, írástudatlan halász. De hát, ugyebár, Lina néni szerint
Nápolyban fényes nappal is bármi megtörténhet, a csodákhoz nem
kell új törvényeket hozni, és elhatározni, hogy mostantól
másképpen lesz, mint eddig volt. Itt nincs alakoskodás, Nápoly –
mindenki megelégedésére – a maguktól értetődő vad túlzások
városa.
Immára nagy hatással volt egy miniszter esete, amely Pompeji
történetéhez és a régészeti múzeumhoz kapcsolódott. Képzeld,
mama, mesélte igen gondterhelten, majdnem száz évvel ezelőtt volt
egy közoktatási miniszter, aki, mint tudod, a népet képviseli, és ez a
miniszter, név szerint Nasi kegyelmes úr, elfogadott egy nagyon
értékes kis szobrot, amit az ásatáson találtak. És képzeld, másolatot
csináltatott magának a legszebb pompeji szobrokról, és azokkal is
feldíszítette a Trapaniban lévő villáját. Tudod, mama, Nasi már az
egységes Olaszország minisztere volt, de még a régi ösztönök
dolgoztak benne: odaajándékoztak neki egy szép szobrocskát, és ő
eltette, hogy majd milyen jól fog kinézni otthon, a házában. Van,
hogy valaki hibát követ el, de csak azért, mert gyerekkorában nem
tanították meg neki, hogy mi a közjó, és ezért eszébe se jutott, hogy
olyat csinált, amit nem szabad.
Nem tudom, hogy ez utóbbi mondat híven visszaadta-e Lina néni
gondolatát, vagy a lányom a saját esze szerint okoskodott. Akárhogy
is volt, nem tetszett, és jónak láttam, ha kifejtem a véleményemet.
Óvatosan fogalmaztam, de nem köntörfalaztam: Lina néni szép
történeteket mesél, és én örülök ennek, ha ő lelkesedik valamiért,
senki nem tudja megállítani. De ne hidd, Imma, hogy az emberek
csak azért követnek el valami rosszat, mert félvállról veszik. És
kiváltképp nem szabad felmentenünk a képviselőket, minisztereket,
szenátorokat, bankárokat, camorristákat. Ne képzeld, hogy a világ
olyan, mint egy farkába harapó kígyó, nem úgy megy ez, hogy
egyszer fent, másszor lent, aztán megint fent. Kitartóan,
fegyelmezetten kell dolgozni, lépésenként haladni előre, bármi
történik körülöttünk, és vigyázzunk, ne kövessünk el hibákat, mert
a tévedéseinkért fizetnünk kell.
Imma felső ajka remegni kezdett, és azt kérdezte:
– A papa nem kerül vissza a parlamentbe?
Nem tudtam, mit feleljek, és ő látta ezt. Mintegy bátorításul, hogy
pozitív választ adjak, nagyon halkan azt mondta:
– Lina néni szerint visszajut.
Még sokáig gondolkoztam, aztán őszintén megmondtam:
– Nem, Imma, nem hiszem, hogy visszajut. De az apádat akkor is
szeretheted, ha már nem fontos ember.
 43

Tévedtem. Nino a szokásos ügyességével kiszabadult a csapdából,

amelybe beleesett. Imma a fellegekben járt. Találkozni szeretett
volna az apjával, de az eltűnt egy időre, nehéz volt a nyomára
bukkanni. Amikor végre sikerült találkozót megbeszélnünk, egy
Mergellina negyedbeli pizzériába hívott bennünket. Nem volt olyan
élénk, mint máskor, inkább ideges és szórakozott, és azt mondta
Immának, hogy ne bízzon a politikai pártokban, okuljon az apja
példájából: áldozatul esett egy baloldalnak, amely nem is baloldali,
és rosszabb, mint a fasiszták. Megnyugtatta viszont a lányát: ne félj,
apád mindent elintéz.
Olvastam később a cikkeit, jó párat írt, és felmelegítette benne
régi elméletét, amely szerint a bírói hatalmi ágat a végrehajtó
hatalom alá kell rendelni, mert – mint írta – tarthatatlan, hogy a
bírók egyik nap azok ellen harcolnak, akik támadják az államot,
másnap pedig azt a képzetet keltik a honpolgárokban, hogy az
államot halálos kór emészti, lapátra vele! Ő mindenesetre harcba
bocsátkozott, hogy becses személye ne kerüljön lapátra. Végigjárta a
bomlófélben lévő hagyományos pártokat, fokozatosan jobbra
tolódott, és 1994-ben diadalmasan visszaült egy parlamenti székbe.
Imma boldog volt, hogy az apja újra Sarratore képviselő úr, és
hogy Nápoly hatalmas többséggel választotta meg. Odaállt elém, és
azt mondta: te írsz könyveket, Lina néni mégis messzebbre lát, mint
te.
 44

Nem vettem zokon a bírálatát, végtére méltán dörgölte az orrom

alá, hogy alábecsültem az apja tehetségét. Hanem a szavainak (te
írsz könyveket, Lina néni mégis messzebbre lát) volt rám egy
váratlan hatása: végre teljes mélységében felfogtam, hogy Lila, aki
Imma szerint messzire lát, vagyis látnok, ötvenéves létére újra
olvasni és tanulni kezdett, sőt most már ír is. Pietro már
megkockáztatta a hipotézist, hogy ez afféle öngyógyítás, amellyel
Tina szorongató hiánya ellen küzd, de most, nápolyi életem utolsó
évében már nem elégedtem meg Pietro pszichologizáló
értelmezésével, sem Imma közvetítésével, mihelyt alkalom nyílt rá,
személyesen vetettem fel a kérdést Lilának:
– Hogyhogy ennyire foglalkoztat Nápoly?
– Miért? Nem kéne?
– Dehogynem! Sőt, irigyellek. Neked szórakozás, hogy
tanulmányokat folytatsz és írsz, nekem kemény munka.
– Én nem folytatok tanulmányokat. Én csak megnézek egy
épületet, egy utcát, és utána keresek róla információkat, ennyi az
egész.
– Ezt nevezik úgy, hogy az illető tanulmányokat folytat.
– Komolyan mondod?
Kitért az egyenes válasz elől, nem fogadott a bizalmába. De néha
nem bírt a természetével, nekihevült, és olyankor úgy beszélt a
városról, mintha nem is közönséges utcák és közismert épületek
összessége volna, hanem valami csoda, amelyik egyedül neki fedi
fel a titkát. A szavaiból kibontakozó Nápoly a világ
legfantasztikusabb helye volt, ahol mindennek rejtett értelme van,
és elég volt pár percig hallgatnom a csevegését, úgy mentem haza
dolgozni, hogy mindenféle gondolatok gomolyogtak a fejemben.
Milyen kár, hogy ilyen hanyag voltam, és nem próbáltam jobban
megismerni Nápolyt, pedig itt születtem! Nemsokára másodszor is
búcsút veszek tőle, mindent összevetve három évtizedet éltem le itt,
és alig tudok róla valamit. Pietro annak idején szememre vetette a
tudatlanságomat, hát most én is szemrehányást tettem magamnak.
Hallgattam Lilát, és eltöltött az érzés, hogy elmulasztottam valamit,
amit nem lett volna szabad elmulasztanom.
Lila mindig is könnyen tanult, és tulajdonképpen rövid idő alatt
odáig jutott, hogy képes volt minden műemléket, minden követ
olyan különleges jelentéssel, fantasztikus tulajdonsággal felruházni,
hogy a legszívesebben hagytam volna a fenébe a hülyeségeket,
amikkel éppen foglalkoztam, és nekiláttam volna, hogy én is a
várost tanulmányozzam. De hát a szóban forgó hülyeségek minden
energiámat lekötötték, azok biztosították kényelmes létünk anyagi
feltételeit, és bizony előfordult, hogy még éjjel is dolgoztam. Néha
abbahagytam, csak hallgattam a csendet a lakásban, és arra
gondoltam, hogy talán Lila is ébren van. Ül a számítógépnél, mint
én, összefoglalja a könyvtárban olvasott szövegeket, és kiegészítve a
saját gondolataival történetekké kerekíti őket, vagy az is lehet, hogy
a történeti tények nem is érdeklik, egyedül a fantáziájára
hagyatkozik.
Nem kétséges, hogy mindig csak azzal foglalkozik, ami
(kiszámíthatatlan, hogy éppen mi) felkelti a kíváncsiságát;
lelkesedik érte, aztán lanyhul az érdeklődése a tárgy iránt, végül
elenyészik. Egy ideig, ha jól értettem, a Capodemonte porcelán
érdekelte, amely sokáig a királyi palotában készült. Máskor a San
Pietro a Majella-templomról gyűjtött adatokat. Aztán külföldi utazók
fennmaradt írásait kutatta, azt, ahogy váltakozik bennük a csodálat
és az utálat. Évszázadok óta minden idegen ámulva magasztalta a
nagy kikötőt, a tengert, a hajókat, a várakat, a lángokat lövellő
Vezúv sötét tömegét, a város gyönyörű fekvését, a díszkerteket,
gyümölcsöskerteket, kastélyokat, palotákat. És ugyancsak
évszázadok óta panaszolják a város rossz működését, a korrupciót,
a nyomort, az elmaradottságot. Minden csak külsőség, de a szép
homlokzatok mögött nincsenek intézmények, és a hangzatos
dicsekvésnek nincs fedezete. Fejetlenség, káosz mindenütt,
hömpölygő, lármás tömeg az utcákon, ordítozó árusok,
kölyökfalkák, koldussereg. Nincs még egy város a világon, ahol
olyan ricsaj volna, mint Nápolyban.
Egyik nap Lila az erőszakról beszélt. Hogy azt hittük, az erőszak
a telep sajátja. Születésünktől fogva itt volt a közelünkben, sokszor
meg is érintett, utol is ért bennünket, és mi azt hittük, hogy
balszerencsések vagyunk. Emlékszel, micsoda sértéseket találtunk
ki, milyen szavakkal aláztunk? Emlékszel, mennyit veszekedett,
adott és kapott Antonio, Enzo, Pasquale, a bátyám, a két Solara fiú,
meg te is, én is? Emlékszel, amikor az apám kidobott az ablakon?
Nemrégiben olvastam egy régi cikket a San Giovanni a Carbonara-
templom történetéről. A neve után szénégető lehetett a helyén a
régi időkben, de később szemétlerakó és dögtemető lett. A maga
idején Vergilius óhajára minden évben emberhalál nélküli
gladiátorjátékokat rendeztek azon a helyen, pusztán a kézi tusa
gyakorlása végett. De a kézitusa-gyakorlás utóbb öldöklő
küzdelemmé fajult, és emberi vér itatta a földet, amelyet majdan
rothadó állati tetemek borítanak és redves szemét. Élvezettel ejtette
ki a választékos szavakat, és szemlátomást örömét lelte a
múltidézésben. Úgy tetszik, folytatta, hogy ott találták ki a
kőhajigáló viadalt, amit mi is folytattunk gyerekkorunkban,
emlékszel, amikor Enzo homlokon talált, még mindig látszik a
helye, úgy kétségbeesett, hogy csinált nekem ajándékba egy
berkenyekoszorút. Na de visszatérve a szénégetők terére, ami egész
másnak volt a tere, a kődobálásról áttértek a fegyveres viadalra,
ami addig tartott, míg az egyik küzdő fél holtan le nem rogyott.
Éhenkórász szegények, tisztes polgárok és puccos nemesek gyűltek
össze, hogy megszemléljék, miként öldöklik egymást a bosszúért
lihegők, és midőn egy szép ifjút kardélre hányt az ellenfele, koldus,
polgár, gróf és királyné tapsvihara zúgott, csapott fel az égre. Ó, az
erőszak! Tépni, szaggatni, ölni! Lila lenyűgözve és borzadva keverte
a köznapi nápolyi nyelvjárást meg az irodalmi olaszt, és a beszédét
még tudós latin meg óolasz szavakkal is megspékelte, amiket fejből
idézett. Az egész világ egy nagy hulla- és hulladékrakás, egy
hatalmas dögkút, dögtemető! – kiáltotta. Termeket tudna
megtölteni, olyan remek előadó, gondoltam, de aztán lejjebb adtam:
ne essünk túlzásba, ne felejtsük, hogy még a középiskoláig se jutott,
nem tud kutatni, nem tudja, mi az, hogy forráskritika meg
jegyzetapparátus; csak olvas, fellelkesedik, vegyít bizonyított
adatokat és áltényeket, fantáziát. Ennyi. Leginkább nyilvánvalóan
az érdekli és szórakoztatja ebben az egész horrorban, hogy az
összezúzott végtagokra, kitépett szemekre, kettéhasított koponyákra
ráépült egy Keresztelő Szent Jánosnak szentelt templom meg egy
Ágoston-rendi kolostor, amelyben ráadásul még egy gazdag
könyvtár is található. Nevetett: alul a vér, fölül az Isten, a béke,
imádság meg a könyvek. Így teremtődik egység a dögtemető és a
szentek között, amúgy te is ismered a Carbonara utcát, sokszor
jártunk arra, ott van nem messze a pályaudvartól.
Tudtam, hol van a San Giovanni a Carbonara, nagyon jól tudtam,
de a történetéről fogalmam sem volt. Lila hosszan beszélt róla. Az a
gyanúm támadt – talán ez volt Lila célja –, hogy többé-kevésbé meg
is írta, amit elmondott, egy hosszú szöveg részeként, amelynek a
szerkezete nem derült ki. Vajon mi jár a fejében? Mik a tervei?
Egyszerűen csak rendszerezni akarja, amit látott és olvasott, vagy
könyvet akar írni a nápolyi érdekességekről? Ha ez utóbbira készül,
természetesen sosem fog elkészülni a könyv, de legalább élni segíti,
most, hogy Tina elvesztése után már Enzo is eltűnt, hamarosan én is
eltűnök, és viszem Immát, akit hol jobban szeret, hol kevésbé, de az
utóbbi időben bizalmas társsá fogadott.
 45

Torinóba való elköltözésem előtt sok időt töltöttem Lilával, és

szeretettel váltunk el egymástól. Órák hosszát beszélgettünk,
csapongtunk, de aztán Lila Immára terelte a szót, aki már tizennégy
éves, élénk, szép nagylány volt, gimnáziumba készült. Lila minden
hátsó szándék nélkül, szívből dicsérte, én pedig megköszöntem,
hogy életének egy nehéz periódusában segített neki. Kijavított:
– Mindig is segítettem Immának, nem csak az utóbbi időben.
– Jó, persze, de amikor Ninónak problémái voltak, a segítséged
sokat jelentett neki.
Ez sem tetszett Lilának, és támadt köztünk egy kis zavar. Minek
keverem bele Ninót az ő Immával való kapcsolatába? A kislány
születésétől fogva sokat foglalkozott vele, már csak azért is, mert
Tina nagyon szerette a lányomat, annyira, hogy olyan nagy
szeretetre ő talán nem is képes. Elégedetlenül rázta a fejét.
– Nem is értelek – mondta.
– Mit nem értesz?
Ideges lett, járt valami a fejében, amit szeretett volna kimondani,
de nehezen szánta rá magát.
– Nem értem, hogy lehet, hogy ilyen hosszú időn át eszedbe se
jutott.
– Micsoda?
Leszegte a fejét, és csak némi idő múltán válaszolt:
– Emlékszel a fotóra a Panoramában?
– Melyikre?
 – Amelyiken Tinával vagy, és azt hitték, hogy a te lányod.
– Persze hogy emlékszem!
– Nahát, gyakran eszembe jutott, hogy talán a miatt a fénykép
miatt vették el tőlem Tinát.
– Hogyhogy?
– Azt hitték, hogy a te lányodat rabolják el, nem az enyémet.
Ezt mondta ki azon a délelőttön, és rádöbbentem, hogy nem
voltam tudatában, mennyi gyanú, feltételezés és bizonytalanság
gyötörte és gyötri őt változatlanul. Egy bő évtized se hozott
megnyugvást a lelkének, és a gondolatai még mindig állandóan a
kislánya körül forogtak. Lehalkította a hangját:
– Folyton benne voltál az újságokban meg a tévében, egy szép,
elegáns úri hölgy, akitől inkább lehetett váltságdíjat követelni, mint
tőlem, nem igaz? Én ma már semmiben sem vagyok biztos, egyszer
emerre mennek a dolgok, másszor amarra…
Elmondta, hogy annak idején Enzo is felvetette ezt az
eshetőséget a rendőröknek, ő, Lila pedig Antoniónak beszélt róla, de
se a rendőrök, se Antonio nem vették komolyan fontolóra ezt a
hipotézist. Ennek ellenére ő most úgy emlegette, mintha meg volna
győződve róla, hogy úgy történt. Ki tudja, mi nyomta még a szívét,
amit én nem is gyanítottam? Nunziatinát az én Immacolatám
helyett rabolták el? A sikereim miatt? Azért kötődött Immához,
mert aggódott érte és védelmezte? Azt képzelte, hogy a
gyerekrablók, miután megszabadultak a kislánytól, akit tévedésből
vittek el, visszajönnek azért, akit vinni akartak? És mi van még? Mi
járhat még a fejében? Miért csak most szólt erről a feltételezésről?
Csak egy kis mérget kevert búcsúzóul, hogy megbüntessen, amiért
elhagyom? Szó, ami szó, megértem, hogy Enzo elment. Szívtépő
lehetett vele az élet az utolsó időkben.
 Észrevette, hogy aggódva nézek rá, és másra terelte a szót, vissza
az olvasmányaira. De zavarosan beszélt, és az arca is eltorzult.
Nevetve mormolta: a gonosz útjai kifürkészhetetlenek. Rápakolsz
templomokat, kolostorokat, egy nagy rakás könyvet – ó, persze, a
könyvek nagyon fontosak, egész életedet nekik szentelheted! –, és
aztán a gonosz mégis áttör mindenen, és ott tör ki a föld alól, ahol
nem számítasz rá. Lehiggadt, újra Tináról, Immáról, rólam beszélt,
de most már békülékenyen, mentegetőzve a korábban
mondottakért. Amikor túl nagy a csend, mindenféle eszembe jut,
mondta, oda se figyelj! A szereplők csak a rossz regényekben
gondolják, amit gondolni kell, mondják, amit mondani illik, a rossz
regényekben van mindennek oka és magyarázata, azokban
mindenki rossz vagy jó, és a végén az olvasó örömére minden jóra
fordul. Lehet, hogy Tina ma este hazatér, és akkor kit érdekel, hogy
pontosan mi történt, csak az a fontos, hogy újra itt legyen, és
megbocsássa, hogy nem figyeltem rá. Bocsáss meg te is nekem!
Megölelt, és azt mondta: menj el, menj, és csinálj még csodálatosabb
dolgokat, mint mostanáig. Azért is volt olyan közel hozzám Imma,
mert féltem, hogy őt is elveszíthetem, és te meg az után is igazán
szeretted a fiamat, hogy a lányod szakított vele. Sok mindent
elviseltél érte, köszönöm! Boldog vagyok, hogy ilyen sokáig barátok
voltunk, és azok is maradtunk.
 46

Egy percig sem hittem, hogy azért rabolták volna el Tinát, mert az
én lányomnak hitték, mégis megrázott a feltételezés. Zavaros
érzésekből született, és végig akartam gondolni, mi adhatott tápot
azoknak az érzéseknek. Eszembe jutott, hogy véletlenségből – de hát
a legjelentéktelenebb véletlenek mögött is titok lappanghat – Lila az
én imádott babám nevét adta a lányának, azét a játék babáét,
amelyet kislány korunkban ledobott a házunk pincéjébe. Ez most
először jutott eszembe, és hagytam, hogy elkalandozzon a
képzeletem. De hamarosan egy mélységesen mély kút nyílt meg
előttem, melynek aljáig alig jutott le a fény, és megtorpantam. Az
emberi kapcsolatok tele vannak csapdákkal, és jobb azokat
elkerülni. Most is ezt a megoldást választottam, sokadszor is
megállapítva és beletörődve, hogy a mi barátságunknak már csak
ilyen a természete, egyszerre ragyogó és sötét, Lila fájdalma pedig –
nincs mit tenni – csillapíthatatlan. Azzal a meggyőződéssel utaztam
Torinóba, hogy Enzónak igaza van: nehéz öregség vár Lilára. Ez volt
az utolsó képem róla: ötvenéves nő, aki tíz évvel idősebbnek látszik,
és miközben beszél, a tekintete egyszer csak megmerevedik,
hőhullám jön rá, vörös lesz az arca, és vörös foltok jelennek meg a
nyakán, megragadja a szoknyája szegélyét, és legyezgeti magát,
kivillantva a bugyiját előttem és Imma előtt.
 47

Torinóban sikeresen megtörténtek az előkészületek: találtam egy

lakást az Isabella híd közelében, és már a holmink nagyja is ott volt.
Elindultunk. A vonat Nápoly határában járt, amikor először láttam
szomorúságot a velem szemben ülő Imma arcán, amiért maga
mögött hagyja addigi életét. Fáradt voltam, annyit kellett ingáznom
az utolsó hónapokban, annyi mindent megszerveznem,
megoldanom, észben tartanom… és aztán pótolnom, amit
elfelejtettem. Hátradőltem az ülésen, és néztem a külváros házait,
háttérben a Vezúvval. És a gondolataim mélyéről váratlanul a
felszínre tört a bizonyosság: Nápolyról írva Lila Tináról fog könyvet
írni, és az a mű – mivel a kimondhatatlan fájdalom kimondásának
vágya táplálja – nem mindennapi mű lesz.
A gondolat attól fogva örökre kísértett. Torinói éveim alatt, amíg
egy kicsi, de dinamikus könyvkiadó igazgatója voltam, és nagyobb
megbecsülésnek – majdnem azt mondtam: hatalomnak –
örvendtem, mint amilyet sok évvel korábban Adelének
tulajdonítottam, a bizonyosság vággyá, reménnyé változott.
Szerettem volna, ha Lila egy szép nap telefonál, hogy van egy
kéziratom, vagyis hát egy piszkozat, egy firkálmány, szeretném, ha
elolvasnád és kijavítanád a szöveget. Azonnal elolvastam volna, és
addig-addig szerkesztem újra meg újra, míg teljesen át nem írom.
Lila eleven szellem volt, az emlékezőképessége elképesztő, és
elejtett megjegyzéseiből kiderült, hogy bár tagadta, egész életében
olvasott, csak hát híján volt az alapoknak és minden írói
tapasztalatnak. Féltem, hogy a könyv, amit ír, rosszul megformált
nagyszerű ötletek és gondolatok kusza halmaza lesz, és még a
remek részek is rossz helyre kerülnek. Eszembe se jutott – soha! –,
hogy közhelyektől hemzsegő, jelentéktelen történet kerülne ki a
keze alól, ellenkezőleg, szentül hittem, hogy jó lesz a könyve.
Azokban az időszakokban, amikor elégedetlen voltam a kiadóm
éves tervének színvonalával, még az is előfordult, hogy kérdésekkel
ostromoltam Rinót, aki egyébként gyakran beállított, csak úgy, még
csak nem is telefonált, csak beköszön, mondta, és legalább két hétig
maradt. Faggattam: anyád mostanában is ír? Nem nézted meg
véletlenül, hogy mit ír? Mire ő: ja igen, nem, izé, nem is tudom, ezek
az ő dolgai, nem emlékszem. Nem hagytam annyiban. Kigondoltam
egy könyvsorozatot, amelybe majd beillesztem a képzeletbeli
kötetet: megadom a módját, a kiadóm ékköve lesz. Fel-felhívtam
Lilát, és miután érdeklődtem a hogyléte felől, tapintatosan célratörő
kérdéseket tettem fel neki: még mindig lelkesedsz Nápolyért?
Jegyzetelsz? Rendre azt válaszolta: miről beszélsz?! Ki lelkesedik?
Jegyzetek? Ugyan! Én egy bolond öregasszony vagyok, olyan, mint
Melina. Emlékszel Melinára? Talán még mindig él. Nem erőltettem;
jól van, beszéljünk másról.
 48

Telefonbeszélgetéseink során egyre több szó esett a halottakról és a

halottak kapcsán az élőkről.
Meghalt Lila apja, Fernando, és néhány hónapra rá követte
Nunzia. A szülei halála után Lila visszaköltözött Rinóval abba a
lakásba, ahol született, és amelyet már rég megvásárolt. De most a
testvérei azt állították, hogy a lakás a szülők tulajdona volt, és részt
követeltek mint örökösök.
Stefanót elvitte egy újabb infarktus; arra sem volt idő, hogy
mentőt hívjanak, összeesett, arccal előre. Marisa elköltözött a
gyerekekkel. Nino végre tett valamit érte: közbenjárt, hogy
felvegyék titkárnőnek egy Crispi utcai ügyvédi irodába, azon kívül
pedig pénzt adott a gyerekek egyetemi tanulmányaira.
Meghalt a húgom egykori szeretője, akit én nem is ismertem.
Elisa már korábban elköltözött a telepről, ezt nem tőle tudtam meg,
és nem is az apámtól vagy az öcséimtől, hanem Lilától, amiként azt
is, hogy Elisa megismerkedett egy ügyvéddel Casertában, aki egyben
önkormányzati képviselő is volt, és hozzáment feleségül. Az
esküvőre, ugye, nem hívtak meg.
Ilyesmikről beszélgettünk, Lila beszámolt róla, hogy mi történt,
én pedig a lányaimról beszéltem, Pietróról (feleségül vette az egyik
kolléganőjét; a nő öt évvel idősebb nála), arról, hogy mit írok éppen
és hogy mi a helyzet a könyvkiadóban. És csak néhányszor
pendítettem meg azt a témát, amely a legjobban érdekelt:
– Tegyük fel, hogy írsz valamit… ez csak feltételezés…
elolvastatnád velem?
– Mármint micsodát?
– Amit írsz. Rinótól tudom, hogy órák hosszat ülsz a
számítógéped előtt.
– Rino hülyeségeket beszél. Én csak internetezek. Tájékozódom
az informatikai újdonságokról. Ezt csinálom, amikor a számítógép
előtt ülök. Nem írok.
– Biztos?
– Persze. Miért, az e-mailjeidre válaszolok?
– Nem, soha, és ez nagyon is bosszant. Én folyton írok neked, és
te nem válaszolsz.
– Na ugye! Senkinek semmit nem írok, még neked sem.
– Jól van, na! De ha írnál, megmutatnád, és engednéd, hogy
kiadjam?
– Te vagy az író, nem én.
– Nem válaszoltál.
– Válaszoltam, de te úgy csinálsz, mintha nem értenéd. Csak az
ír, aki arra vágyik, hogy valami túlélje őt. Nekem pedig élni sincs
nagyon kedvem, veled ellentétben én sosem voltam annyira oda az
életért. Boldog volnék, ha most, ebben a szent pillanatban el tudnék
tűnni, és nyomom se maradna. Még hogy írni? Na ne!
Mindig is kedves gondolata volt, hogy eltűnjön, nyoma se
maradjon, és a kilencvenes évek végén, a kétezres évek elején
gyakori beszédfordulata lett. Annyira tetszett neki a kép, hogy a
legváratlanabb pillanatban is előhozakodott vele, de soha, még a
Tina eltűnése utáni szörnyű években sem jutott eszembe, hogy
igazán öngyilkosságra gondolna. Nyom nélkül eltűnni: ez inkább az
esztétikai programjának tetszett. Azt gondolná az ember, hogy az
informatika valami szép tiszta dolog, mondta, pedig pont hogy
tűrhetetlen, micsoda mocsokkal jár. Olyan, mintha állandóan
mindent összehugyoznál és lefosnál. De én nem akarok nyomot
hagyni magamról. Nekem a kedvenc billentyűm a Delete.
Eltűnni, láthatatlanná válni, névtelen maradni! Egyik
kirohanásához az én ismertségemből merített ihletet. „Nevet
szerezni”! – mennyi hűhó a névért! Ismert vagy nem ismert az a
név, mindenképp csak egy masni egy tasakon, amiben keveredik-
kavarodik egy kis hús meg vér meg szar és egy rakás szó meg egy
kevés gondolat. Hosszan rugózott a témán, és csúfolt: leoldom a
szalagot, amire rá van írva, hogy Elena Greco, de megnevezés nélkül
is ugyanaz a tasak lesz ott, és ugyanaz a pompás vagy hitvány anyag
kavarog majd benne, míg a tasak ki nem pukkad, nem? Én
szeretném leoldani a szalagot a nevemmel, leoldani, kidobni,
elfelejteni.
Egyszer, amikor felhívtam, remélve, hogy sikerül szóra bírnom,
szokás szerint tagadta, hogy írna, de az volt az érzésem, hogy
éppenséggel írás közben érte a telefonom. Egy másik este jókedvű
volt és egy kicsit kába. A rangsorolások megsemmisítéséről
szónokolt: hú, mit összefecsegek iksz vagy ipszilon nagyságáról, de
kinek mi érdeme van abban, ha valami adottsággal születik? Olyan
ez, mintha a kosárkát csodálnánk, amelyikből majd kihúzzák a nyerő
tombolacédulát. Éreztem, hogy öröme telik a képalkotásban. Ó,
milyen remekül bánik a szavakkal, ha éppen kedve szottyan!
Megőrzi titkos jelentésüket, és ezzel elveszi az értelmét minden
egyébnek. És talán éppen ez szomorított el.
 49

2002 telén ütött be a válság. Voltak ugyan hullámvölgyek az

életemben akkoriban, de még nem éreztem a romlás jeleit. Dede és
Elsa minden évben hazalátogattak az Egyesült Államokból, olykor
egyedül, olykor az éppen aktuális barátjukkal. Dede az apja
nyomdokaiba lépett, Elsa pedig – igen fiatal létére – állást kapott az
egyetemen, a matematika egyik rejtélyes ága volt a kutatási területe.
Ha a nővérei megjöttek, Imma is szabaddá tette magát, és minden
idejét velük töltötte. Újra együtt volt a család, mind ott laktunk a
torinói lakásban, és együtt sétálgattunk a városban; szeretetteljes
volt a kapcsolatunk, figyelmesek voltunk egymás iránt, örültünk,
hogy egy kis időt együtt lehetünk. Néztem őket, és azt gondoltam:
milyen szerencsés vagyok!
De 2002 karácsonyán történt valami, amitől elborult a kedélyem.
Mindhárom lányom Torinóba jött, ezúttal viszonylag hosszú időre.
Dede feleségül ment egy iráni származású, komoly mérnökhöz, és
két évvel korábban életet adott egy vasgyúró fiúnak, Hamidnak.
Elsa egy bostoni kollégájával jött, egy nála fiatalabb és igen
hangosan beszélő matematikussal. Imma is megjött Párizsból, ahol
két éve filozófiát tanult, az ő partnere egy egyetemi társa volt, egy
meglehetősen csúnya arcú, hallgatag, langaléta francia fiú. Remek
volt az a december. Ötvennyolc éves voltam, büszke nagymama.
Szenteste a sarokba húzódva ringattam Hamidot, és kedvtelve
néztem az én csupa fiatalság, csupa energia lányaimat.
Mindhárman hasonlítottak is rám meg nem is, más életet éltek,
távol tőlem, és mégis az én eltéphetetlen részeim voltak. Ezt
gondoltam: mennyit küszködtem, és milyen nagy utat tettem meg!
Hányszor, de hányszor elbukhattam volna, de talpon maradtam.
Elhagytam a telepet, visszatértem, újra sikerült elszakadnom tőle.
Mindent túlvészeltünk, én és a gyermekeim. Biztonságba juttattam
magam, biztonságba juttattam őket. Igaz, immár más világban
élnek, más nyelvi közegben. Nekik Olaszország a föld egyik
gyönyörű helye, egyszersmind jelentéktelen és érdektelen
provincia: vakációra való. Dede gyakran mondta: hagyd itt, költözz
hozzám, ott is tudnál dolgozni. Jó, mondtam, előbb-utóbb megyek.
Ők is büszkék rám, de tudom, hogy egyik lányom sem bírna sokáig
elviselni, Imma sem kivétel. A világ megváltozott, ez már az ő
világuk, és egyre kevésbé az enyém. De így van ez jól, mondtam
magamban, miközben az unokámat dajkáltam, végül is az a fontos,
hogy a lányaim tehetségesek, és nekik már nem kellett leküzdeniük
azokat a nehézségeket, amelyekkel nekem szembe kellett néznem.
Olyan a modoruk, a beszédmódjuk, olyan magabiztosak, hogy én a
közelükbe se jövök, és az igényeiket még ma sem merem
megengedni magamnak. Mások nem ilyen szerencsés csillagzat alatt
születtek. A gazdag országokban egyre magasabb az átlagszínvonal,
és ez eltereli a figyelmet a világ többi részének borzalmairól. Van
persze, hogy azok a borzalmak erőszakot szülnek, amelynek
hullámai elérnek a városainkig, betörnek mindennapjainkba, és
ilyenkor riadót fújunk. Tavaly láttam a tévében, ahogy a New York-i
ikertornyok lángra lobbannak a becsapódó repülőgépektől, akár a
gyufaszál, amelynek a feje a dörzspapírhoz ér, majd meghaltam
félelmemben, és hosszú telefonbeszélgetéseket folytattam Dedével
és Elsával, sőt még Pietróval is. Az alanti világ pokol: a lányaim
tudják, de számukra ezek csak szavak, felháborodnak, de közben
zavartalanul élik az életüket. Az apjuknak tulajdonítják a jólétüket
és sikerüket. Pedig a privilégiumaik alapját én teremtettem meg, én,
akinek nem voltak privilégiumai.
Ilyen gondolatok kavarogtak a fejemben, és elcsüggedtem.
Alighanem akkor kezdődött, amikor a lányok nagy vidáman
megmutatták a párjuknak a könyvtárt, amelyben ott vannak a
könyveim. Azt hiszem, soha egyetlen könyvemet sem olvasták,
legalábbis nem láttam, hogy valaha is kézbe vették volna
valamelyiket, és soha egy árva szót sem ejtettek róluk. Most viszont
lapozgatták egyiket-másikat, mi több, felolvastak részleteket
belőlük. A könyveim visszaadták annak a kornak a légkörét,
amelyben éltem, tükrözték, hogy mikor mi inspirált és éppen mi
hatott rám. Követtem korom változásait, és történeteket találtam ki.
Kiválasztottam a társadalmat emésztő bajok közül egynéhányat, és
azokat állítottam reflektorfénybe. Ki tudja, hányszor jósoltam üdvös
változásokat, amelyek aztán soha nem valósultak meg. Az egyszerű
köznyelvet használtam a közügyek egyszerű megszólaltatására.
Voltak vesszőparipáim: osztályharc, feminizmus, hátrányos
helyzetű emberek életkörülményei. Dedében volt tisztelettudás,
Imma pedig óvatos volt, de Elsa gúnyos felolvasásokat tartott az első
regényemből, az első esszémből (ahogy a férfiak „kitalálják” a nőt)
és más műveimből, amelyek a maguk idején díjakat kaptak.
Ügyesen modulálta a hangját, kiemelte a stílus hibáit, a túlzásokat,
az érzelmi túltelítettséget és az avítt ideologikus közhelyeket,
amelyeket úgy tálaltam, mint megannyi vitathatatlan igazságot.
Hosszú szüneteket tartva emelte ki egyes szavak ósdiságát,
némelyiket kétszer-háromszor elismételte, nyomatékosítva, hogy
ma már nemcsak divatjamúltak, hanem tökéletesen kiürültek,
értelmüket vesztették. Mihez asszisztálok én? Szelíd ugratásnak
indult (ami oly igen kedvelt játék Nápolyban, a lányom is ott kapott
rá), de fokról fokra annak demonstrálásává vált, hogy milyen gyatra
minőségű az a sok kötet, ami ott sorakozik a polcokon, a
fordításokkal felszaporítva.
Azt hiszem, Elsa barátja, a fiatal matematikus volt az egyetlen,
aki észrevette, hogy a lányom fájdalmat okoz nekem. Leállította,
kivette a kezéből a könyvet, és kérdezgetni kezdett Nápolyról, úgy,
mintha olyan misztikus ősi város volna, amilyenekről a vakmerő
utazók hoztak híreket. Elmúlt a szenteste. De bennem valami végleg
megváltozott. Néha elővettem valamelyik könyvemet, beleolvastam,
és elbizonytalanodtam. Érdektelennek, gyengének éreztem, amiket
írtam. Ezzel párhuzamosan egyre jobban felértékeltem Lila nem
létező könyvét. Régebben úgy gondoltam rá mint nyersanyagra,
amelyből közösen csinálunk jó könyvet a kiadómnak, most viszont
már kész remekműnek képzeltem. Mi lenne, ha a jegyzeteiből olyan
regényt írna, amely lepipálja az én regényeimet? Lehet, hogy az én
regényeim kihullanak az idő rostáján, az ő évek óta érlelődő
egyetlen regénye viszont maradandó alkotás lesz? Hátha Lila
zsenialitása, amely már gyerekkorában megmutatkozott A kék
tündérrel, most, öregkorában bontakozik ki teljes valójában! Ez
esetben – igaz, valószínűleg csak az én szememben – a könyve a
kudarcom bizonyítéka lesz, miközben olvasom, rájövök majd,
hogyan kellett volna írnom, ha lett volna tehetségem. És akkor
bebizonyosodik, hogy hiábavaló volt a szorgalmam és a sok tanulás,
egész életművem semmivé foszlik, akár a tajték, amikor felcsap a
hullám, majd elenyészik. Sikerült feltörnöm a mélyből, a telepről, de
hírnevem és tekintélyem kérészéletű. Soha többé nem leszek büszke
magamra, arra, amit elértem, és nem tudok majd felhőtlen
örömmel ránézni sikeres lányaimra, sem pedig sorban utolsó
szeretőmre (professzor a műszaki egyetemen, nyolc évvel fiatalabb
nálam; két válás, egy fiúgyerek), akivel hetente találkozom a
házában, amelyből gyönyörű kilátás nyílik a városra. Lila
könyvének tükrében az egész életem kisszerű harcnak fog látszani:
küszködés, hogy felsőbb (társadalmi) osztályba lépjek.
 50

Hogy ne ássam bele magam a depresszióba, egyre ritkábban

telefonáltam Lilának. Most már nem reméltem, hanem féltem tőle,
hogy egyszer csak megkérdezi: elolvasnád, amit írtam? Évek óta
ezen dolgozom, elküldöm e-mailben. Pontosan tudtam, hogy
reagálnék, ha a művével csakugyan betörne a világomba, és végleg
porrá zúzná az önbecsülésemet. Lenyűgözne, mint annak idején A
kék tündérrel. Habozás nélkül megjelentetném. Minden tőlem
telhetőt megtennék, hogy méltó helyére kerüljön. De hát már nem
az a kislány voltam, aki felfedezi az osztálytársnője fantasztikus
tehetségét, hanem érett asszony, szaktekintély. Az a személy, akit
Lila – egyszer tréfából, másszor teljes komolysággal – úgy nevezett:
Elena Greco, Raffaella Cerullo briliáns barátnője. A megváltozott
helyzetben megsemmisültem volna.
Amúgy akkoriban még jó sorom volt. Mozgalmas életem, sok
munkám, és még öreg sem voltam. Nem mondom, hogy ne lettek
volna komor gondolataim, de az igazán sötét évek csak ezután
következtek. Egyre kevésbé fogytak a könyveim. Elvesztettem
igazgatói posztomat a kiadóban. Jó pár kilót felszedtem, elnehezült
a testem, öregnek éreztem magam, és rettegtem a rám váró szürke
öregkortól, a szűkölködés éveitől. Rá kellett ébrednem, hogy még
mindig az elmúlt évtizedek szellemében tevékenykedem, holott
közben minden megváltozott, velem együtt.
2005-ben leutaztam Nápolyba, és találkoztam Lilával. Nehéz nap
volt. Nagyon megváltozott, igyekezett nyájasnak, szociálisnak
mutatkozni, kényszeresen köszöngetett mindenkinek, és sokat
beszélt. Mutogatta, hogy az egész telepet ellepték az afrikaiak meg
ázsiaiak, beleszimatolt az idegen konyhák fűszeres illatába, és
lelkesen azt mondta: mit szólsz? Én nem jártam be a világot, mint
te, a világ jött ide hozzám. Torinóban egyébként ugyanez volt a
helyzet, és az egzotikum mindennapi megnyilvánulásai engem is
elbűvöltek. De csak akkor tudatosult bennem, hogy a telep egész
antropológiai arculata megváltozott. A bevált gyakorlat szerint a jó
öreg nápolyi nyelvjárás könnyűszerrel befogadta a titokzatos
nyelveket, alkalmazkodott a legkülönbféle artikulációkhoz,
mondatszerkezetekhez, érzékeny dallamokhoz. A szürke
házfalakon meglepő cégérek és színpompás feliratok jelentek meg,
a törvényes és törvénytelen kereskedés új ágazatokkal gazdagodott,
új erőszakkultúrák virultak a régiek mellett.
Aznap halt meg Gigliola a játszótéren. Amikor a hír terjedni
kezdett, még senki sem tudta, hogy infarktus végzett vele, és én azt
hittem, meggyilkolták. Földön heverő holtteste hatalmasnak
látszott. Biztosan szenvedett, amiért így elhízott, hiszen nagyon szép
volt fiatalkorában, és a szépfiú Michele Solarával vetette feleségül
magát. Én még élek, gondoltam, mégis hasonlónak érzem magam
ahhoz az ormótlan testhez, amely ilyen rémes módon omlik el
élettelenül ezen a rémes helyen. Nincs menekvés. Hiába vigyázok
magamra, nem lehet rám ismerni: bizonytalan a járásom, a külsőm
mintha nem azé a nőé volna, akit évtizedek óta megszoktam a
tükörben. Annak idején az önképem szerint oly igen más voltam,
mint a többi kislány! Most azon kaptam magam, hogy pont olyan
vagyok, mint Gigliola.
Velem ellentétben Lila szemlátomást egy csöppet sem törődött az
öregedéssel. Nagy hévvel gesztikulált, hangoskodott, nagyokat
köszönt. Ezúttal nem kérdeztem, hogy hol tart a könyvével. A
választól semmiképpen nem kerekedett volna jókedvem.
Belesüllyedtem a melankóliába, és nem tudtam, hogy rángassam ki
magam belőle. Már nem Lila esetleges remekműve volt a
problémám, helyesebben már nem volt szükségem arra a
képzeletbeli fenyegetésre, hogy úgy érezzem: írásaim, a hatvanas
évek végétől egészen a legutóbbiakig, egytől egyig szavatosságukat
és érvényességüket vesztették, már nem szólnak az
olvasóközönségnek, ahogy azt reményeim szerint évtizedeken át
megtették, és nem is jutnak el az olvasókhoz. Gigliola szánalmas
halálakor rádöbbentem, hogy megváltozott a deprimáltságom
természete. Attól kezdtem szorongani, hogy semmi nem marad fenn
belőlem. A könyveim korai sikere sokáig azt a képzetet keltette
bennem, hogy jó úton indultam el, a munkámnak értelme van. Nos,
ez a képzetem fordult át, ezt tartottam immár tévképzetnek, vagyis
arra jutottam, hogy az életművem érdektelen. Lila helyzete sem
különb, sőt: bezártságban él a szülei sötét és szűk lakásában, és
isten tudja, milyen gondolatokat és érzéseket tölt bele a
számítógépébe. És mégis! Lehet, hogy a neve – masni ide, masni oda
– éppen most, az öregkorában vagy akár a halála után kapcsolódik
majd össze egy jelentékeny művel, az egyetlennel; ő nem ír sok ezer
lapot, mint én, és nem is élvezi majd a sorozatos sikerek örömét és
hasznát, ahogy én élvezhettem, de azzal az egyetlen könyvvel
időtálló művet alkot, azt még évszázadok múlva is olvasni fogják.
Lilának még megvan az esélye, én elpackáztam az esélyemet. Az én
sorsom nem különbözik a Giglioláétól, Lilára talán más sors vár.
 51

Elhagytam magam. Keveset dolgoztam, de se a kiadóm, se más nem

is várt többet tőlem. Nem jártam vendégségbe, azzal töltöttem az
időmet, hogy hosszú telefonbeszélgetéseket folytattam a
lányaimmal, kikönyörögtem, hogy adják az unokáimat is,
gügyögtem velük. Most már Elsának is volt egy kisfia, Conrad,
Hamidnak pedig húga született, és az Elena nevet adták neki.
A gyerekek nem gügyögtek, és fényes hangocskájuk Tinát juttatta
eszembe. Búskomor pillanataimban rögeszmémmé vált, hogy Lila
megírta a kislánya történetét, vegyítve Nápoly történetével, és a mű
éppen attól zseniális, hogy megalkotóját nem béklyózza sem
műveltség, sem rutin. Nem!, ez csak az én képzelgésem!
Összevegyülve fortyog bennem szeretet és ellenérzés, vágy és
irigység. Lilának nincs becsvágya, soha nem is volt. Hogy az ember
olyat hozzon létre, ami a nevéhez kötődik, ahhoz hiúság kell, hiúság
és önszeretet, márpedig Lilában nincs hiúság, és tőle magától
tudom, hogy nem szereti magát, semmit nem szeret magából. Arról
is képzelegtem – de csak a depresszió bugyraiba süllyedve –, hogy
azért vesztette el a gyerekét, mert nem akarta reprodukálni a saját
szeretetlen, követelőző, komisz természetét, céltalan okosságát.
Azért akar nyomtalanul eltűnni, mert nem bírja elviselni magát.
Egész életében ezt művelte, most is ezt műveli: bezárja magát egy
fojtogatóan szűk és egyre szűkülő világba, miközben a „kinti” világ
hovatovább nem ismer határokat. Sosem utazott vonaton, még
Rómába se ment el. Soha nem ült repülőgépen. Nem látott világot.
Ahogy ez végigfutott az agyamon, megsajnáltam szegényt, és
elnevettem magam, lerogytam a számítógép elé, és sokadszor azt e-
maileztem neki: gyere, látogass meg, beszélgessünk egy jót! Ugyan!,
legyintettem, nem lesz kézirat. Mindig is túlértékeltem Lilát, soha
nem fog érdemlegeset alkotni, és ezt fájlalom is meg nem is.
Szeretem Lilát. Azt akarom, hogy legyen. Általam legyen! Ez a
feladatom. És a megvilágosodás: kislányként ő maga adta ezt
hivatásomul.
 52

A kisregényt, amelynek utóbb az Egy barátság címet adtam, egy

Nápolyban töltött szomorú, esős héten írtam. Tudtam, hogy
megszegem a Lilával kötött íratlan megállapodást, és azt is, hogy
zokon veszi. De reméltem, hogy ha jó lesz a mű, mégis azt fogja
mondani: hálás vagyok, hogy megírtad, amit én még magamnak
sem mertem kimondani, helyettem most te megtetted. Minden
művészetre és főleg irodalomra hivatott emberben ott van ez a gőg:
úgy dolgozunk, mintha valami felhatalmazást kaptunk volna, holott
soha senkitől nem kaptunk felhatalmazást. Mi magunk avattuk
íróvá magunkat, de zokon vesszük, ha mások azt mondják: nem
tetszik, amit írtál, kellemetlen olvasnom, és egyáltalán, ki adott rá
engedélyt, hogy megírd? Néhány nap alatt megírtam a történetet,
amelynek minden részlete ott volt a fejemben, érlelődött bennem
évek óta, miközben arra vágytam és attól féltem, hogy Lila megírja.
Megírtam, mert ami tőle származott vagy amit neki tulajdonítottam,
gyerekkorunk óta fontosabbnak és ígéretesebbnek tartottam, mint
ami belőlem jött, nélküle.
Amikor megvoltam az első szövegváltozattal, kimentem a
hotelszobám kis erkélyére, és egy ideig csak néztem a Vezúvot és a
város szürke karéját. Felhívhattam volna Lilát a mobilján, és
mondhattam volna, hogy írtam kettőnkről és Tináról meg Immáról,
elolvasod? Nyolcvan oldal az egész, elugrom hozzád, ha akarod, fel
is olvashatom. De nem hívtam fel, mert féltem: megtiltotta, hogy
róla írjak, és azt is, hogy telepi történeteket mondjak el valóságos
személyekkel megjelenítve, amikor pedig korábban ezt tettem,
minden esetben előbb-utóbb kíméletlenül tudatta, hogy a könyv
vacak, és vagy pontosan úgy kell megírni a dolgokat, ahogy
történtek, a maguk természetes összevisszaságában, vagy tessék a
képzeletre hagyatkozni, és kitalálni az elbeszélés vezérfonalát.
Márpedig most sem ezt, sem azt nem tudtam megvalósítani. Nem
telefonáltam hát, és így nyugtattam magam: most is az lesz, mint
máskor, az írásom nem fog tetszeni neki, de úgy csinál, mintha
semmi sem történt volna, és néhány év múlva tudomásomra hozza
vagy kereken megmondja, hogy magasabbra kellene tennem a lécet.
Ha őrá hallgattam volna, gondoltam, soha egyetlen sort nem
publikáltam volna.
Megjelent a könyv, és meghozta nekem a boldogító sikerélményt,
amit már rég nem érezhettem. Hála az Egy barátságnak, lekerültem
a halottnak hitt, de még élő írók listájáról. Régi könyveim újra
kelendők lettek, a személyem iránt is érdeklődés támadt, és noha
már öreg voltam, újra sűrű lett az életem. Eleinte úgy éreztem, hogy
megírtam a valaha írt legjobb művemet, de aztán megutáltam – Lila
miatt. Merthogy nem volt hajlandó találkozni vagy legalább
beszélni velem; az is jobb lett volna, ha üvöltözve sérteget, sőt, ha
felpofoz. Állandóan hívogattam, egy csomó e-mailt írtam neki,
elmentem a telepre, beszéltem Rinóval. Nem és nem. Viszont azt
sem üzente meg a fiával, hogy nem akar látni többé. Rino szokása
szerint hímezett-hámozott: tudod, milyen! Folyton csavarog, a
mobilja kikapcsolva, vagy otthon felejti, sokszor aludni sem jön
haza. Hát így kellett tudomásul vennem, hogy a barátságunknak
vége.
 53

Nem tudom, min sértődött meg. Egy részleten? A történet egészén?

Szerintem ami jó az Egy barátságban, az a linearitás. Hogy szép
sorban elbeszéli az életünket a játék babáink elvesztésétől Tina
elvesztéséig, alig-alig kendőzve el a valóságos történetet. Hol
hibáztam? Sokáig azt hittem, hogy azért haragudott meg rám, mert
a befejező részben – jóllehet inkább merítve a fantáziámban, mint a
kisregény más részeiben – azt mondom el, ami valóságosan történt:
Lila Immára akarta irányítani Nino figyelmét, és szem elől vesztette
a saját kislányát, emiatt vesztette el. De ami a fikcióban csak a mit
sem sejtő olvasó szívét akarja meghódítani, az annak, aki a megélt
valóságot látja benne, gyalázatos rágalom. Szóval sokáig abban a
hitben voltam, hogy ez fáj legjobban Lilának.
Később megváltozott a véleményem. Arra jutottam, hogy más
miatt tűnt el előlem nyomtalanul, mégpedig amiatt, ahogy a babák
történetét elmeséltem. Szántszándékkal dramatizáltam a jelenetet,
ahogy elnyeli őket a pince mélye, eltúloztam, hogy micsoda trauma
volt az elvesztésük, és a hatás fokozása végett összekapcsoltam,
hogy az egyik elveszett játék babának ugyanaz volt a neve, mint az
igazi kislánynak. Lila alighanem cinikusnak ítélte, hogy
sikerhajhászásból nem átallottam úgy beállítani gyerekkori közös
élményünket, mintha annak bármi köze volna a lányához és az ő
fájdalmához.
De ezek mind csak feltételezések, nekem az kellett volna, hogy
egymás szemébe nézzünk, meghallgassam a szemrehányásait, és
feleljek rájuk. Olykor haraggal gondolok rá, hogy ilyen
végérvényesen megszakította velem a barátságot, pedig
öregségünkre mindkettőnknek szükségünk lett volna a másik
közelségére és szolidaritására. Most is csak azt csinálta, mint
mindig: nem vetettem alá magam az akaratának, ezért kirekeszt,
megbüntet, elrontja az a fölött érzett örömömet, hogy írtam egy jó
könyvet. Elkeserítő. És ahogy megrendezte az eltűnését! Aggódom,
de bosszankodom is. Lehet, hogy nem a kis Tina miatt tűnt el
nyomtalanul, nem az a három és fél éves egykori vagy a
harmincéves mostani szellemalak kísértette és hajszolta bele, hogy
kövesse. Lehet, hogy kettőnk miatt lépett le a színről. Most is azt
akarja, hogy adjam meg neki, amit a saját természete és a
körülmények megtagadtak tőle. De hát én nem vagyok alkalmas rá!
A tehetetlenségem miatt ragadja el az indulat, és a haragja
megsemmisít, ahogy önmagát is megsemmisítette; hónapokon át
írtam és írtam, hogy olyan formát adjak neki, amelyik nem mállik
szét, le akartam győzni és meg akartam békíteni, megbékíteni őt is,
magamat is.
 EPILÓGUS

KÁRPÓTLÁS

Magam sem hiszem. Befejeztem a regényt, amely sehogy sem akart

véget érni. Megírtam, és türelmesen újraolvastam, nem is annyira
azért, hogy javítsak rajta, hanem hogy ellenőrizzem, nem találom-e
nyomát – ha csak pársornyi bizonyítékát is –, hogy Lila behatolt a
szövegembe, mégiscsak rászánva magát, hogy részt vegyen a
megírásában. De megállapíthatom, hogy nem, minden lap a
sajátom. Lila nemegyszer fenyegetett, hogy meghekkeli a
számítógépemet, de nem tette meg, talán nem is tudta volna
megtenni, és öregségemre csak azért lettem ilyen paranoiás, mert
innen-onnan hallottam ugyan hackerrémtörténeteket, de nem
konyítok a hálózatokhoz, kábelekhez, perifériákhoz,
adatkapcsolatokhoz meg ilyenekhez. Lila nincs benne a fentebb
leírt sok-sok szóban. Csak az van benne, amit én rögzítettem. De
lehet, hogy képzeletben olyan erősen átsajátítottam, amit és
ahogyan Lila írna, hogy már nem tudom megkülönböztetni, hogy a
szövegben mi az övé, mi az enyém.
Miközben dolgoztam, gyakran felhívtam Rinót, hátha tud
valamit az anyjáról. Nem, nem tud semmit, háromszor vagy
négyszer beidézték a rendőrségre, öregasszonyok hulláját kellett
megnéznie, akiket nem tudtak azonosítani, azt mondják a zsaruk,
hogy sok van ilyen. Kétszer le kellett mennem Nápolyba,
találkoztam is Rinóval; a régi telepi lakás sötétebb és kopottabb volt,
mint valaha, Lilának a szó szoros értelmében nyoma sem maradt. A
fiát pedig a szokásosnál is szétszórtabbnak láttam, és olyan báván
nézett rám, mintha még az anyja is kiment volna a fejéből.
Két temetésre mentem a városba; meghalt az apám, később
pedig Nino anyja, Lidia. Donato temetésén nem vettem részt, de
csak mert éppen külföldön voltam. Apám temetésének idején az
tartotta lázban a telepet, hogy egy fiút lelőttek a könyvtár előtt.
Végtelen történet, gondoltam magamban, úgy is kezdődhet akár,
hogy szegény gyerekek, amilyenek mi voltunk, avval próbálják
javítani a sorsukat, hogy az ócska polcokon sorakozó könyveket
bújják, hallgatják a régi időkről szóló meg a reményteli jövővel
biztató meséket, és tapasztalják, hogy csalás, hazugság az egész,
egyetlen biztos dolog van, a vér: az erőszak akadályoz meg minden
igazi változást a városomban és a nagyvilágban.
Lidia temetésének napján felhős volt az ég, nyugodtnak látszott a
város, és bennem is nyugalom honolt. Aztán megjelent Nino, és
hangoskodott, nevetgélt, tréfálkozott, mintha nem is az anyja
temetésén volna. Szederjes és püffedt arcú, megritkult hajú, kövér
alak, aki megállás nélkül önnön dicsőségét zengi. A temetés után
alig tudtam megszabadulni tőle. Nem akartam hallani a hangját,
látni sem akartam. Az eltékozolt időt és a hiábavaló erőfeszítéseket
testesítette meg nekem, és féltem, hogy a szelleme megtapad a
fejemben, szétárad bennem és mindenben, ami körülvesz.
A temetések alkalmával előre megszerveztem, hogy
találkozhassam Pasqualéval. Az utóbbi években valahányszor
Nápolyban jártam, elmentem beszélőre. A börtönben leérettségizett,
és levelezőn egyetemi alapdiplomát szerzett csillagászati földrajz
szakon.
– Ha tudtam volna, hogy az érettségihez meg a diplomához csak
szabad idő kell, meg az, hogy az ember a megélhetés gondja nélkül
bezárkózhasson valahová, és bemagoljon egy rakás könyvet, már
rég megcsináltam volna.
Így élcelődött, amikor egyszer bent voltam nála. Megfontolt, idős
úr, és jól tartja magát, nem úgy, mint Nino. A társaságomban ritkán
használja a nápolyi nyelvjárás szavait, de ragaszkodik azokhoz az
eszmékhez, amelyekre az apja nevelte. Amikor Lidia temetése után
szóba hoztam Lilát, nevetett. Amilyen csavaros esze van, most is
biztosan hülyéskedik valahol, mondta. És felelevenítette, amikor a
könyvtáros-tanító díjakat osztott a legtöbb könyvet kikölcsönző
olvasónak, és Lila volt az első, de utána sorban következtek a
családja összes többi tagjai is, mert fifikásan és szabálytalanul az ő
nevükre is kivett egy csomó könyvet. Ej, Lila, a suszter lánya, Lila,
ahogy Jacqueline Kennedyt utánozza, Lila, a művész és
lakberendező, Lila, a munkásnő, a számítógép-programozó, Lila
egyszerre bent és kint, ott és máshol!
– Ki vette el tőle Tinát? – kérdeztem.
– A Solarák.
– Biztos?
Szélesen mosolygott, láttam, hogy nem ártana rendbe hozni a
fogait, és azt is, hogy semmit nem tud és talán nem is akar tudni. Az
élettapasztalatára hagyatkozik, pontosabban két tényezőre: tudja,
hogy a hatalommal visszaélnek, és ismeri a telepet, azért olyan
biztos a dolgában. A véleményében nem játszik szerepet, hogy
olvasott ember lett a börtönben, előtte pedig sokat utazott, és sok
bűntettet elkövetett.
 – Megmondjam, ki ölte meg a két szarházit? – kérdezte.
Az olthatatlan gyűlölet szikrája lobbant a szemében, és azt
mondtam: ne!
Témát váltott:
– Meglásd, Lila egyszer csak életjelt ad majd magáról.
De Lilának nem volt nyoma. A két utolsó alkalommal sétáltam a
telepen, és kérdezgettem a járókelőket, de nem emlékeztek Lilára,
vagy azt mondták, nem ismerik. Carmennel sem tudtam beszélni
róla. Roberto meghalt, és Carmen otthagyta a benzinkutat,
Formiába költözött az egyik fiához.
Mire való ez a sok teleírt lap? Az volt a tervem, hogy
megragadjam, újra magam mellett tudjam őt, ám úgy halok meg,
hogy nem fogom tudni, sikerrel jártam-e. El-eltöprengek, hogy vajon
hol vált semmivé. A tenger mélyén? Egy savval megtöltött ócska
kádban? Egy város alatti tárnában, amelyet egyedül ő ismert? Egy
ősi szénégető gödörben a dögtemető területén, ahol párviadalokat
rendeztek, ami annyira foglalkoztatta? Egy elhagyott kis hegyi
templom kriptájában? Valamelyik ismeretlen dimenzióban a sok
közül, amelyikről csak Lilának van fogalma, és ahol most együtt van
a lányával?
Visszajön?
Visszajönnek-e együtt, Lila öregen, Tina mint felnőtt?
Délelőtt van, ülök a kis erkélyemen, amelyről a Póra látni, és
várok.
 2

Mindennap hétkor reggelizem, aztán a labradorral, amely egy kis

ideje társam, elmegyünk az újságoshoz, utána a reggeli órákat a
Valentino Parkban töltöm, olvasgatom a napilapokat és játszom a
kutyával. Tegnap, amikor hazasétáltunk, egy újságpapírba göngyölt
csomagot találtam a levélszekrényem tetején. Értetlenül forgattam.
Semmi sem utalt rá, hogy nekem hagyták volna ott, de az sem, hogy
egy másik lakónak. Nem volt mellétűzve levél vagy akár egy cetli s
rajta egy ceruzával írt név.
Felhajtottam az újságpapírt, és nem is kellett több. Tina és Nu
előbb bukkant fel az emlékezetemből, mint a hevenyészett
csomagolásból. A babák voltak, amelyeket hat évtizede a telepi ház
pincéjébe dobtunk, Lila az enyémet, én az övét. A babák, amelyeket
soha nem találtunk meg, bár alászálltunk értük a föld alá. A babák,
amelyekért Lila magával csábított, föl a lépcsőn, egészen a
félelmetes rém és rabló don Achille színe elé. Don Achille tagadta,
hogy ő ragadta volna el a babáinkat, és valószínűleg azt hitte, hogy
a fia, Alfonso volt a tolvaj, ezért kárpótlásul pénzt adott nekünk,
hogy vegyünk újakat. De mi nem babákat vettünk a pénzen – hogy
is lehetett volna pótolni Tinát és Nút? –, hanem a Kisasszonyok című
regényt, amely aztán A kék tündér megírására ihlette Lilát, engem
pedig elindított azon az úton, amelyen máig eljutottam: számos
irodalmi mű jelent meg a nevem alatt, köztük az igen sikeres Egy
barátság.
Csönd honolt az előcsarnokban, nem szűrődött ki zaj a
lakásokból. Körbehordoztam a tekintetem. Szerettem volna, ha Lila
előbukkan az A lépcsőházból vagy a B lépcsőházból vagy a hajlott
hátú, sovány, ősz házmester üres fülkéjéből. Vágytam rá, mindennél
jobban, még annál is jobban, hogy váratlanul ott teremjenek a
lányaim unokástul. Azt szerettem volna, hogy megálljon előttem, és
gunyoros modorában megkérdezze: na, hogy tetszik az ajándékom?
De nem jött, nem kérdezett, és én sírva fakadtam. Tessék! Ezt
művelte! Már a kezdet kezdetén, barátságunk hajnalán
megtévesztett, s azóta dróton rángatott. Egész életünkben mást sem
csinált, csak a maga üdvtörténetét mesélte, az én bőrömbe bújva, az
én életemet élve.
De lehet, hogy nem is így van. Lehet, hogy az évtizedek mélyéről
Torinóba röppenő két baba csak annyit jelent, hogy Lila él, jól van,
szeret engem, átszakítja végre a gátakat, és körülnéz a világban,
amely éppolyan kicsi lett, mint az ő világa, és öregségére új
igazságokat felismerve éli majd az életét, úgy, ahogy fiatalon nem
élhetett.
Fölmentem a lifttel, becsuktam magam mögött a lakásom ajtaját.
Szemügyre vettem a két játék babát, beszívtam dohos szagukat,
aztán odatettem őket a könyveim elé. Zavarba hozott, hogy milyen
csúfak és nyomorúságosak. Az irodalmi művekkel ellentétben az
igazi élet nem a fény felé tör, hanem sötétbe borul. Ezt gondoltam:
most, hogy Lila felfedte magát, bele kell törődnöm, hogy soha többé
nem látom őt.
 TA R TA L O M

Szereplők és utalások az előző részek eseményeire

ÉRETT KOR — Az elvesztett gyerek története

1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
32
33
34
35
36
37
38
39
40
41
42
43
44
45
46
47
48
49
50
51
52
53
54
55
56
57
58
59
60
61
62
63
64
65
66
67
68
69
70
71
72
73
74
75
76
77
78
79
80
81
82
83
84
85
86
87
88
89
90
91
92
93
94
95
96
97
 98
99
100
101
102
103
104
105
106
107
108
109
110

ÖREGKOR — A rossz vér története

1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
32
33
34
35
36
37
38
 39
40
41
42
43
44
45
46
47
48
49
50
51
52
53

EPILÓGUS — KÁRPÓTLÁS
1
2
 www.parkkiado.hu
www.facebook.com/parkkiado

Forgalmazza
eKönyv Magyarország Kft.
www.ekonyv.hu
Elektronikus könyv Ambrose Montanus

Felhasznált betűtípusok
Libre Baskerville – SIL Open Font License
Noto Serif – Apache License v2.0