FREDRIK BACKMAN

AMIT A FIAMNAK 
TUDNIA KELL A VILÁGRÓL

animus
Budapest, 2019
 Copyright © Fredrik Backman, 2012
A mű eredeti címe: Saker min són behöver veta om várlden
Published by agreement with Salomonsson Agency
Magyar kiadás © Central Kiadói Csoport, 2017

A jogtulajdonos engedélye nélkül a műből részlet sem közölhető.

Fordította: Bandi Eszter

ISBN 978-963-324-282-7

Kiadta a Central Kiadói Csoport 2019-ben

Felelős kiadó: dr. Szemere Gabriella
www.animuscentral.hu
Az 1795-ben alapított
Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők
Egyesülésének tagja

Szerkesztette: Kukucska Zsófia

Tördelés, nyomdai előkészítés: Téglás Zoltán
Borítóterv: Sigmond Viktória
Korrektor: Keszthelyi-Kiss Judit
A nyomtatás és a kötés a Central Dabasi Nyomda Zrt. munkája
Felelős vezető: Balizs Attila vezérigazgató
 TARTALOM

A fiamnak......................................................................................................................................................................................................... 9
Amit a mozgásérzékelős vécélámpákról tudnod kell ............................................................................................................... 11
Amit az IKEA-ról tudnod kell................................................................................................................................................................ 25
Amit a fociról tudnod kell....................................................................................................................................................................... 39
Amit a cuccokról tudnod kell................................................................................................................................................................ 52
Amit a férfiasságról tudnod kell.......................................................................................................................................................... 68
Amit Istenről és a repülőterekről tudnod kell............................................................................................................................... 83
Amit a zenélő műanyag zsiráffal történtekről tudnod kell...................................................................................................... 95
Amit arról kell tudnod, hogy Felicia anyukája miért haragszik rám................................................................................. 111
Amit a jóról és a gonoszról tudnod kell.......................................................................................................................................... 124  
Amit az együttesalapításról tudnod kell........................................................................................................................................ 136
Amit a szeretettől tudnod kell............................................................................................................................................................ 148
Amit arról kell tudnod, hogy miért szorítom néha kicsit túl erősen a kezed................................................................. 161
 A FIAMNAK
Elnézést kérek.
Mindenéit, amit az elkövetkezendő, körülbelül tizennyolc évben tenni fogok. Mindenért, amiről lemaradok.
Mindenért, amit nem fogok megérteni. Minden szülői értekezletről szóló értesítőért, amit rejtegetni fogsz előttem.
Minden alkalomért, amikor szégyenkezned kell miattam. Minden táborért, ahová önként és dalolva jelentkezem
kísérőnek. Minden barátnődért, akiket nem akarsz majd hazahozni vacsorára.
Azért, mert nyilvános helyeken is eltáncolom az „anyukád tévedett, apádnak pedig igaza volt” táncot.
Azért, hogy amikor az iskolád minden szülőt meghív az éves sportversenyre, én komolyan veszem az invitálást. Azért,
mert leüvöltöm a matektanárod fejét, és agyatlan baromnak titulálom. Azért, merr pacsizni akarok a barátaiddal.
Azért, mert kisbuszt veszek.
Azért, mert rövidnadrágot hordok.
Azért, mert elkésünk, mikor először hívnak meg téged egy születésnapi zsúrra. Azért, mert morcos leszek, ha sor van
a vidámparkban. Azért, mert a gördeszkábólt eladóját havernak szólítom. Azért, mert nem értem meg, hogy
szívesebben tornáznál foci helyett. Azért, mert elfelejtem bezárni a fürdőszobaajtót.
A charternyaralásokért. A cowboykalapért. „Az igazi férfiak 90 kilónál kezdődnek”-pólómért. Az érettségiden előadott
beszédemért.
Minden alkalomért, amikor kicsit becsiccsentek, és elmesélem a „két ír ül egy csónakban” kezdetű viccemet.
Elnézésedet kérem mindezekért.
De amikor a legjobban haragszol rám, szeretném, ha eszedbe jutna, hogy számomra mindig az az egyéves
kisfiú maradsz, aki meztelenül állt az előszobában, fogatlan vigyorral az arcán, és boldogan szorongatta a
plüssoroszlánját.
Jó lenne, ha ez eszedbe jutna, mikor idegesítő vagyok. Mikor ciki vagyok. Mikor igazságtalan vagyok. Akkor gondolj
vissza arra a napra.
A napra, mikor nem voltál hajlandó elárulni, hova a fenébe rejtetted a nyavalyás kocsikulcsomat.
Jusson eszedbe, hogy te kezdted.

Apukád
 AMIT A MOZGÁSÉRZÉKELŐS VÉCÉLÁMPÁKRÓL TUDNOD KELL

Nos. Én volnék az apukád. .Szerintem már kezded kapiskálni. Egészen mostanáig csak sodródtál az árral, és hagytad,
hogy mi végezzük el a piszkos munkát, de tudtommal már másfél éves vagy, abba a korba léptél, mikor meg lehet
tanítani neked dolgpkat. Például trükköket. Előre szólok, hogy ehhez nagy reményeket fűzök.
Mert szeretném, ha tudnád, hogy a szülőség azért nem olyan átkozottul sima ügy, mint amilyennek látszik.
Sok mindent kell észben tartani. Pelenkatáskákat. Gyereküléseket. Altatódalokat. Pótkesztyűket. Kakit. Főleg a
kakit. Förtelmes mennyiségű kakival kell foglalkozni. Ne vedd személyeskedésnek. Bármelyik kisgyermekes szülőt
megkérdezheted. Az első évben a szülők élete kizárólag a kaki körül forog.
A kaki milyensége. A kaki hiánya. A kaki felfedezése. A kaki aromája. Kakira várás. Halál komolyan, nem
tudom szavakba foglalni, hogy az ember — ha szülő lesz — mekkora hányadát tölti az életének azzal, hogy kakira vár.
- Mehetünk? Sikerült már? Mi? Mit mondasz? Még nem? Basszuskulcs. Okéoké. Nyugi, aggodalomra semmi ok.
Hány óra van? Várjuk meg? Vág)' kockáztassunk, hátha odaérünk előtte? Kockáztassunk! Rendben? Nincs rendben?
Mi van, ha útközben érkezik? Igazad van. Jó. Maradj már csöndben, így nem tudok gondolkodni! De mi van akkor, ha
in várunk potyára, és nem jön semmi? Mégis elindulunk? Aztán majd útközben befut, mi meg verjük a fejünket a falba:
„Bakkccer, ha rögtön elindultunk volna, még a kaki előtt megérkeztünk volna!!!”
Érted? Állandóan ez megy, ha az ember szaporodásra adja a fejét. A mindennapok a kakilogisztikáról szólnak.
Gond nélkül felhozzuk a témát idegeneknek is. Az állagot, a színt, hogy milyen gyakran jön. Kaki az ujjakon. Kaki a
textíliákon. Kaki, ami beeszi magát a fürdőszobai csempék közötti fugába. A kaki filozófiájáról kezdünk értekezni.
Akadémiai szintre emeljük a témát. Mikor svájci kutatók előrukkoltak azzal, hogy találtak egy eddig felfedezetlen
részecskét, ami gyorsabb, mint a fény, és az egész világ azon gondolkodott, vajon miből lehet az a részecske, a
kisgyerekes szülők egymásra néztek, és kórusban így szóltak: „Kaki. Simán kakiból van.”
És még csak nem is maga a kaki a legrosszabb. A legrosz-szabb az, hogy sosem lehet tudni. Csak figyeljük a gyerek
arckifejezését, és azt kérdezzük: „Ez most...? Mintha épp most... de talán csak grimaszol. Vág)' csak... pukizott?
Édes istenem, ez egy Ryanair gép, mondd, hogy csak pukizott!” És akkor várni kell öt másodpercet. Az a világegyetem
leghosszabb öt másodperce, garantálom neked. Aztán végül, mintha a Mátrix egyik jelenetében találnánk
magunkat, lelassul az idő, és megcsap a szag. Az pedig olyan, mintha egy zsák nedves betonnal vágtak volna tarkón.
Amikor aztán az ember a mosdó felé halad, pont úgy érzi magát, mint az oroszlánok elé küldött rabszolgák a
Colosseumban. Becsületszavamra, kifelé olyasmi, ahogyan a háborúból hazatérő rómaiak érezhették magukat, mikor
legyőzték a barbárokat, de odafelé az ember neve: gladiátor.
Ha kicsit idősebb leszel, majd mesélek neked a legelső kakiról. Az őskakiról. Amit minden csecsemő a születése utáni
napon produkál. Szénfeketc. Mintha maga a gonosz kakilta volna. Nem vicc.
Az a pelenkacsere volt az én Vietnámom.
'falán azon gondolkodsz, miért is hoztam ezt fel pont most. Csak azt szeretném, hogy megértsd, hogyan függenek
össze a dolgok. A kaki a világ része. És a mai világban, mikor a környezet és a fenntartható fejlődés annyira fontos,
meg kell értenünk, milyen szerepet játszik a kaki nagyobb összefüggésben. Milyen szerepe van a
modern technológiában.
Mert tudod, a világ nem mindig így nézett ki. Volt egy időszak azelőtt, hogy mindenből elektronika és számítógép lett.
Fel tudod fogni, hogy amikor kicsi voltam, ha filmet néztem, és nem jutott eszembe, mi a színész neve, nem is tudtam
kideríteni? Várni kellett, és másnap a könyvtárban ki lehetett keresni. Tudom. Beteg, mi? Vagy feltárcsázhattam az
egyik barátomat, hogy megkérdezzem őt, de ezt figyeld: volt, hogy tíz csengés után le kellett tenni a telefont,
és beletörődni, hogy „hát, nincs otthon”. Nincs otthon, érted te ezt?
Más világ volt. Aztán megérkezett a technológia. Az internet, a mobiltelefonok, az érintőképernyők meg miegyéb, és
az információrobbanás hatalmas nyomást gyakorolt az én generációmra, főleg mikor szülők lettünk. Az előző
szülőgenerációk elhessegethették a dolgokat azzal, hogy „nem tudtuk”. A mi szüléink ezzel érveltek. Bort ittál a
szoptatási időszakban? „Nem tudtam.” Fahéjas csigát adtál nekünk reggelire? Biztonsági öv nélkül ültünk a hátsó
ülésen? LSD-t szedtél a terhesség alatt? „De, édesem, hát nem tudtuk. Az még a 70-es években volt. Akkor még nem
volt veszélyes!”
De az én generációm tudja, jó? MINDENT tudunk! Tehát ha bármi rossz irányt vesz a nevelésed során, én vagyok a
felelős. Jogi szempontból már nem elég, hogy a jó szándék vezérelt. Megguglizhattam volna. Meg kellett
volna guglizzam. Istenem, miért nem gugliztam meg?
A fene egye meg.
Nem akarunk tévedni. Ez minden. A mi generációnk úgy nőtt fel, hogy alig egy-két dologhoz ért. Webáruházak-ban
vásárolunk, adó-visszatérítést igényelünk, tanácsadóink és személyi edzőink vannak, hívjuk az Apple-helpdesket. Meg
se próbáljuk magunk, felhívunk valakit, aki tudja. A természet nem készített fel minket rátok.
Ezért guglizunk. Fórumokat olvasunk. Felhívjuk az orvost, mert majdnem bevertétek a fejeteket az asztal sarkába, és
tudni akarjuk, okozhatott-e az eset lelki sérülést. Mert nem szeretnénk, hogy mikor tizenhat éves korotokban
megbuktok matekból, a kezünket tördelve azt kelljen gondolnunk; „Talán poszttraumás stressz szindrómája van?
Talán ezért történhetett?” Jó? Nem akarjuk, hogy mi legyünk a felelősek azért, mert tanulás helyett egész éjszaka a
lézerfegyvereitekkel és a repülő autóitokkal játszotok!
Mert szeretünk titeket.
Mert erről szól ez az egész. Azt akarjuk, hogy jobbak legyetek nálunk. Mert ha a gyermekeink nem lesznek
jobbak nálunk, mit ér az egész? Azt akarjuk, hogy jobbak, okosabbak, alázatosabbak, jószívűbbek és önzetlenebbek
Jegyetek, mint ml. És ehhez biztosítani szeretnénk a tőlünk telhető legjobb feltételeket. Ezért különféle altatási
módszereket követünk, előadásokra járunk, ergonomikus babakádat vásárolunk, az eladót pedig a gyereküléseknél a
falhoz nyomjuk, és az arcába üvöltjük: „A legbiztonságosabbat! A LEGBIZTONSÁGOSABBAT akarom, érted?!” (Nem
mintha ilyet cselekedtem volna, nem kell mindig odafigyelni az anyukádra.)
Bekamerázzuk az egész gyerekkorotokat, a Big B rőt kórház ehhez képest a magánélethez való jog tiszteletének
iskolapéldája, babaúszásra járunk, seszínű, lélegző ruhákat vásárolunk, és nagyon, de nagyon félünk tőle, hogy
valamit elrontunk. Rettegünk, hogy nem vagyunk elegendőek. Mert annyi éven át mi voltunk a világtörténelem
legnagyobb egoistái, aztán szülők lettünk, és beláttuk, hogy igazából nem is vagyunk annyira fontosak.
Mikor rájövünk, hogy attól a pillanattól kezdve valaki más tüdején át szívjuk be a levegőt, az jobban megvisel minket,
mint gondoltuk volna.
Mindent azért teszünk, hogy megóvjunk titeket. Megkíméljünk a csalódásoktól, kudarcoktól, boldogtalan
szerelmektől. Fogalmunk sincs, hogy mit is csinálunk valójában. Amikor gyerekünk lesz, az olyan, mintha
markológépet próbálnánk vezetni egy porcelánboltban. Bcgipszelt lábbal. Fordítva felvett símaszkban. Részegen.
De azért próbálkozunk. Mert mi akarunk lenni a valaha volt legjobb szülők. Ez minden.
Ezért guglizunk. Mindent megguglizunk.
Törődünk a környezetünkkel. Mert nem a szüléinktől örököltük a Földet, hanem a gyerekeinktől kaptuk kölcsön, meg
más marhaságok. Hiszünk ezekben a marhaságokban! Küzdünk ezekért a marhaságokért! Természeti
népeket ábrázoló plakátjaink vannak ezekről a marhaságokról! Jobb autókat veszünk. Szelektíven gyűjtjük a
szemetet. Mozgásérzékelőt helyezünk minden lámpába, hogy automatikusan lekapcsoljanak, ha senki sincs a
szobában. Néha pedig túlzásokba esünk. De a legjobb szándékkal tesszük ezt is. Az én generációm néha túllő a célon,
ezt értsd meg. Például mikor valami zseni kitalálja, hogy mozgásérzékelőt tesz a bevásárlóközpont pelenkázós
mosdójának a lámpájába. Ami harminc másodperc után lekapcsol.
Most pedig itt állunk. Te és én. És a kaki. A sötétben.
Nem vagy elég idős ahhoz, hogy láthattál volna olimpiai gyűrűgyakorlatokat, de körülbelül úgy néz ki, mint antikor az
ember egyedül ül a vécén, a lámpa lekapcsol, és ő különféle kísérleteket tesz a felkapcsolására. Innen meg aztán
el tudod képzelni, hogy A hattyúk tavanak micsoda újraértelmezése szükséges ahhoz, hogy megpróbáljam
felkapcsolni akkor, mikor az egyik kezemben egy súlyzónyi nehézségű pelenka van, a másikban egy fél csomag
nedves törlőkendő, miközben fél lábon állok, mert a másik térdemmel próbálom megakadályozni, hogy legurulj a
pelcnkázóról.
Akitor és ott, ebben a helyzetben úgy gondolom, hogy a generációm kissé túlzásba vitte a környezetbarát
technológiát. Érted?
Szerintem érted.
Csak azt akarom, hogy tudd, hogy szeredek, akkor is ha felnővén belátod, mennyi hibát vétettem a nevelésed
során. Tudok róla. Megbékéltem vele. De szeretném, ha tudnád, hogy kihoztam magamból a maximumot. Semmit sem
bíztam a véletlenre. Mindent beleadtam.
Kegyedenül meggugliztam mindent.
De rémesen sötét volt odabent. Mindenütt kaki. Néha ösztönösen kell cselekedni. Őszintén szólva örülhetsz, hogy élve
kikerültünk onnan.
 Ha meghalnék, sose feledd

1.    Ugorj le a hullámvasúiról
2.    Ragadd meg a kötelet a huroknál várj, míg megérkezik a hajó, és szerezd meg a rumoshordót.
3.    Vedd el az olajos üveget a lámpásból.
4.    Használd együtt az olajat a kötéllel, majd a kötelet a rumoshordával. Menj oda a nagy havasi majomhoz, és tedd a
hóna alá a rumoshordót.
5.    Mikor LeChuck megpróbál megégetni téged, használd a borsot, hogy a kötélre tüsszentsen. Az majd meggyullad, a
rumoshordó felrobban, LeChuck pedig meghal, így tudod végigcsinálni a Monkey Island 3-at.
Az anyukád meg csak nyugodtan forgassa a szemét. Nem akarom, hogy ez a tudás kihaljon a generációmmal együtt.
 Amit az elvárásaimról tudnod kell

Az anyukád: (Egy belga gyermekpszichológus könyvét olvassa) Itt az áll, hogy a gyéreképp most meg}' keresztül egy
olyan fejlődési fázison, mikor az agya igazán sajátos képességeket fejleszt ki. 
Én: Oké...
Az anyukád: Azt is írja, hogy különböző gyerekek különböző dolgokra összpontosítanak. Néhányan a földön
gurulnak, néhányan a hangjukat fejlesztik, mások pedig egész korán megtanulnak megfogni dolgokat...
Én: Hogyhogy? A gyerekek más-más szupererőt kapnak? 
Az anyukád: (Mintha rosszallaná, amit mondtam) Igen... persze... talán így is lehet fogalmazni...
Én: Mint Xavier professzor magániskolája az X-Menberil 
Az anyukád: (Sóhajt) Igen. Hogyne. Pontosan. Már ha a „földön gumlás” szupererő.
Én: (téged nézlek, aki egy nagy párnán alszol) Vajon mi az ő szuperereje?
Az anyukád: (Rádnéz) Vitathatatlanul jó alvó.
(Csönd)
Én: Hát nem a legjobb szupererő, mi?
Az anyukád: Nem.
(Csönd)
Én: Ez a gyerek egy hatalmas csalódás.
Az anyukád: Hé! Hogy mondhatsz ilyet?!
Én: Miért? Be kell látnod, hogy a „jó alvó” srácot kicikizték volna az X-Men-bandából!
Az anyukád: (Felemel téged. Kimegy a szobából) Megyek, lefektetem az ágyába, hogy ne kelljen ezt hallgatnia.
Én: Szerinted a Farkast is ennyire babusgatta az anyja? Mi? (Csönd)
Én: De persze az is lehet, hogy csak fáradt, mert egész éjszaka küzd a gonosz ellen!
 Az áldott matematika

Védőnő: Nos, ha jól látom a papírokon, a kisfiúk pár héttel korábban született a kelleténél.
Én: Igen, így van. A 37. héten.
Védőnő: Nos, 36+5 a papírom szerint.
Én: Igen, 36 hét és 5 nap. Az a 37. hét, nem?
Védőnő: Mi nem így számolunk, tudja. Mi azt mondjuk, 36+5.
Én: Tehát... akkor önök szerint a 36. héten született? Védőnő: 36+5, igen.
Én: De az akkor a 37. hét, nem?
Védőnő: Nos, nem így számolunk, tudja.
Én: Hogyhogy „nem így számolunk”? Heteket számolnak, nem?
Védőnő: Nos, napokat számolunk.
Én: És mégis mi a fenéből állnak a hetek maguk szerint? 
Védőnő: Mmm, napokból. Ezt én is tudom.
Én: Tehát 36 hét?
Védőnő: Plusz 3.
Én: A 36. hét tehát?
Védőnő: Öhöm. Plusz 5.
Én: De ha eltelt 36 hét és 5 nap, akkor az basszus a 37. hét, nem?
Védőnő: Igen. így is lehet mondani.
Én: Pontosan!
Védőnő: De mi nem így számolunk.
Én: De akkor MEI.Y1K hétben jártunk?
Védőnő: 36. Plusz 5.
Én: Tehát a 36. hétben?
Védőnő: Nos... (Hosszú csend)
Védőnő: Mit keres?
En; Fejfájás-csillapítót!
 Megjegyzendő

A védőnők a gyermekosztályon nem szeretik, ha az „idomítani”szót alkalmazzuk.

 AMIT AZ IKEÁ-RÓL TUDNOD KELL

Ne pisilj a labdamedencébe.
Igazából ez az egyetlen tanácsom.
És ne menj a menetiránnyal szembe. Komolyan. Szeretlek, ezt már most leszögezem, de ha megpróbálsz a
menetiránynyal szembe menni az IKEA-ban, akkor csak magadra számíthatsz. Mindenki tudja, hogy nyilaié vannak a
padlón, hogy elkerüljük az anarchiát. Ha mindenki más-más irányba menne, kitörne a káosz, ez világos. Az ismert
civilizáció ítéletnapi tomboló tűzben égne porrá.
Még csak nem is arról van szó, hogy az emberek dühösen néznek majd rád, és a kezük ökölbe szorul a zsebükben. Az
IKEA vásárlói a legkevésbé passzív passzív-agresszívak az egész világon. Középkoruk virágában lévő lila hajú, mento-
loscukorka-szagú nők, akik a sípcsontodba tolják a bevásárlókocsijukat, mintha japán bálnavadászok lennének,
te pedig egy Greenpeace-logós gumicsónak. Idősebb férfiak, akik különböző káromkodáskombinációkat szórnak
rád. Kisgyerekes apukák a rájuk kötött csecsemővel, akik „véletlenül” lefejelnek Őszintén: sokkal kevesebb ember
kapna dührohamot, ha az autópályán hajtanál menetiránnyal szembe. Itt számkivetetté válsz. Vadászidény van, és te
vagy a vad. Jó, mondjuk ha benne lettél volna valamelyik Robin Hoodfilmben, és odaálltál volna Kevin Costner vagy
Russell Crowe elé azzal, hogy „hé, én is számkivetett vagyok, lógunk együtt?”, elég hitedenkedve néztek volna rád.
„Mi? Hogy mit követtél el? Komolyan? Fiam, hidd el, nem az erkölcsi fölény beszél belőlünk, mi gyilkoltunk,
fosztogattunk, és nőket becstelenítettünk meg, de meg vagy te zavarodva?? Nem láttad a nyilakat?!” De akkor is
szabad préda vagy. Mindia lenyúltad volna valaki parkolóhelyét. Ezek után bárki szabadon legyilkolhat. Ilyenek a
szabályok.
Egyébként meg: ne pisilj a labdamedencébe. Tulajdonképpen ez a legfontosabb.
Persze most meg vagy lepődve, hogy ennyi szót vesztegetek az IKEA-ra. Igazad van. Életem legrosszabb napjai közül
jó párat itt töltöttem el. A fogorvost és a krematóriumot leszámítva nincs más hely, amiért bármit megtennék, hogy
elkerülhessem. Jó, nem vágnám le a karomat, ennék székletet, vagy ilyesmi, azért vannak határok. Nem vagyok őrült.
De a fizetésnapok utáni vasárnapokon tényleg szinte bármit megtettem volna. Az anyukád például egyszer
rávett, hogy menjek ki meztelenül az első lakásunk szemétledobó-jához. De ez egy másik történet. (Azt azért
elmondhatom, hogy a lépcsőházunkban a hetven körüli nők nem viselik jól a férfiúi meztelenséget.)
De tudod, hogy van ez. Az ember öregszik. Te is megöregszel egy nap. És akkor majd belátsz bizonyos dolgokat. Hogy
életed legjobb napjai általában az IKEA-ban érnek véget. És hogy a csomagtartó tartalma egy idő után kevésbé fontos,
mint az anyósülésé.
Felnősz. Elvégzed az iskolát. Hazajössz, és elmeséled, hogy nem akarsz továbbtanulni, inkább „a bandája
koncentrálnál”. Vagy kocsmát akarsz nyitni. Vagy szörfös boltot Ihaiföldön. Pirszinget rakatsz a szemöldöködbe,
sárkányt tetováltatsz a fenekedre, és könyveket olvasol a gyakorlati filozófiáról. Ez mind rendben is van. Az ember
lehet idióta, amikor tinédzser. Sőt, ez a tinédzserek feladata. De tudod, körülbelül akkor fogom felvetni, hogy talán jó
lenne, ha elköltöznél. Nem személyeskedésből, ezt már most tisztázzuk. Fgész egyszerűen szükségem lesz a szobádra,
mert máshol nem fér majd el az új biliárdasztalom.
Aztán pedig elmegyünk az IKEA-ba, hogy evőeszközt, kmmplihámozót és posztereket vegyünk neked. Mert ez a
szülők feladata.
Én a 90-es évek végén költöztem el otthonról. Gondolom, te majd a 20-as évek végén fogsz. Az egyetlen tanácsom az,
hogy minél több tányért szerezz be, hogy ne kelljen olyan gyakran mosogatni. Meg hogy találj valami jó helyet, ahol a
visszaváltható palackokat tárolhatod. Viszont drogokat ne tarts otthon. Igen, tudom, mit gondolsz, hogy majd
meg lehet úszni a „de hát ez a haveromé”-kifogással. De az fix, hogy az anyukád ezt nem veszi be, mikor átmegy
meglátogatni. Nem hülye. Tudni fogja, hogy egyedül ittad meg azt a tenger sok cukros üdítőt.
Egyébként nem akarok beleszólni. Egy férfi első lakása az csakis az övé. De ha mégis elfogadsz egyetlen
tanácsot, akkor az első kanapédat másodkézből vedd meg a neten. Ne az IKEA-ból. Vegyél egy olyan bazi barna
bőrkanapét, ami akkora, mint a Halálcsillag. Ami előtt az ember percekig gondolkodik, hogy ez most kanapé-e, vagy
ugrálóvár. Aminek a párnái olyan ellenállók, hogy maguktól eloltják a parazsat, mikor a Jonte nevű barátod elalszik
rajta egy cigarettával a szájában. Egy olyat, amin az éjszakáid 80%-át tölteni fogod, mert igazán kár volna a
fáradságért, hogy elmenj az ágyadig, miután kikapcsoltad a tévére kötött számítógépes játékodat. Legyen a funkció
fontosabb, mint a forma. Vedd meg a kanapét, amiről mindig is álmodtál. Soha többé nem kapsz ilyen esélyt.
Mert előbb vág}' utóbb szerelmes leszel. És onnantól életed minden kanapéja gigantikus kompromisszum lesz. Ezért
éld ki magad, amíg fiatal vagy. Fetrengj álmaid kanapéján, amennyit csak tudsz. Azt is tudom, hogy úgy gondolod, egy
ilyen kanapé biztos túl drága lesz neked. De ne aggódj. Megkapod ingyen, ha megoldod a szállítást. Még nem érted, de
egy nap majd összeköltözöl valakivel, akit szeretsz, és akkor minden világos lesz.
Az életben meg kell választanunk a harcainkat. Ezt te is meg fogod tanulni. Az IKEA-ban különösen egyértelművé
válik majd a téma. Ha valahol ugyanannyi nyilvános veszekedést akarsz hallani, mint ott lehet egy átlagos kedden, a
kanapéhuzatok fölött, keress fél egy jámtlandi lakókocsis kempinget egy két hete tartó esőzés után hajnali három
körül, mikor már elfogyott egy tálca sör. Az emberek manapság átkozottul komolyan veszik a lakberendezés kérdését.
Nemzeti sportág lett, hogy túlértelmezzék a tárgyak szimbolikáját. „Savmart üveget akar, ez feketén-fehé-ren
bebizonyítja, hogy sosem figyel az érzéseimre.” „Áááá-ááál Nyírfurnért akar. Érted te ezt? Kibaszott nyírfurnért! Néha
olyan érzésem van, hogy egy idegennel élek!” És így tovább, minden egyes alkalommal, mikor ott jársz. Nem akarok
prédikálni, de ha csak egyetlen dolgot taníthatok meg neked erről a helyről, akkor az legyen ez: a világtörténelemben
még soha senki nem veszekedett az IKEA-ban olyasmin, ami az IKEA-ról szól. Mondhat bárki bármit, de amikor
tízéves házasok az önkiszolgáló raktárban olyan szavakkal illetik egymást, akár a részeg matrózok, akkor az sok
mindenről szólhat. De halálbiztos, hogy nem a konyhaszekrényekről.
Higgy nekem! Backman vág)'. Attól függetlenül, hogy mennyi hibáját viseled el a szeretett személynek, még
mindig nyerő pozícióban vagy. Találj valakit, aki nem azért szeret, aki vagy, hanem annak ellenére. És mikor ott állsz a
Hálószobái tárolás osztályon, ne a bútorokra koncentrálj, hanem arra, hogy találtál valakit, aki hajlandó közös helyen
tárolni a szarságait a te szakágaiddal. Tedd a szívedre a kezed: elég sok szarságot gyűjtöttél össze.
2008 májusában éppen a Barkaby városában lévő IKEA-ban jártam körbe egy fizetés utáni hétvégén. Körülbelül 6000
fok meleg volt, és a légkondi sem működött. A Manchester United megnyerte a Bajnokok Ligáját aznap, és én
lemaradtam az utolsó meccsükről. A kávézóban minden elfogyott, kivéve a citromízesítésű ásványvizet. Egy olcsó
cigarettától bűzlő nyanya szándékosan a sípcsontomnak tolta a bevásárlókocsiját. A kezemben pedig a világ
legocsmányabb előszobalámpáját tartottam.
Életem egyik legboldogabb napja volt.
Másnap reggel írtuk alá a szerződést életünk első közös lakására. Az első otthonodra. Az emberek néha megkérdezik,
hogy éltem, mielőtt találkoztam az anyukáddal. Azt szoktam mondani, hogy nem éltem.
Neked sem kívánok ennél kevesebbet.
Még akkor sem, ha ez azt jelenti, hogy kénytelen leszel továbbadni a barna bőrkanapét egy tizenkilenc évesnek, aki
egy szombat délután bukkan fel nálad Arsenal-mezben, a haverjával, aki Jágermeistertől bűzlik, és a „softish”
szót használja anélkül, hogy akár az kiderülne, melyik szófajba is tartozhat.
Még akkor sem.
Utálni fogod ezt a helyet. Hiányzó csavarok miatt fogsz ordibálni, megvágod magad a furnérleme/.ekkel, és
megesküszöl, hogy annak fogod szentelni az életed, hogy megkeresd és megöld a Maim hókos szekrény összeszerelési
útmutatójának rajzolóját, aki úgy néz ki, mint a Menő Manó kövérebb kiadása, komoly alkoholproblémákkal.
Imádni fogod ezt a helyet.
Itt jártam körbe az anyukáddal, miután megtudtuk, hogy állapotos. Merengtünk, ki is lehetsz. (A United
aznap megverte a Cityt, arról a meccsről is lemaradtam.) Itt jártunk körbe a babakocsival is, mikor megszülettél.
Merengtünk, kivé válsz majd. Azt remélem, egy nap talán majd abban a kegyben részesülök, hogy itt járhatok körbe
veled, lemaradva egy újabb United-meccsről, miközben az unokámnak válogatunk dolgokat. Mert egy nap majd nem
Egyelek oda két másodpercig, ás mire felnézek, felnőttél.
És akkor majd kegyetlen bosszút állok mindezért.
Fel foglak kelteni reggel fél hatkor vasárnap, és belehányok az Xboxodba, ezt már most megígérem. Aztán eljövünk
ide, én ellátlak jó tanácsokkal, te a szemedet forgatod
majd, aztán pedig összeveszünk, Hogy hogyan kéne betenni az átokverte munkalapokat az autóba. (Nem lesz igazad.)
Életem legszebb napjai előbb vagy utóbb az IKE*A-ban érnek véget.
Ezért játssz. Tanulj. Nőj fel. Engedj a szenvedélyeidnek. Találj valakit, akit szerethetsz. Tegyél meg minden tőled
telhetőt. Légy kedves, amikor csak lehet, és kemény, amikor muszáj. Értékeld a barátaidat. Ne menj a
menetiránnyal szemben. Akkor nem érhet semmi baj.
De őszintén. Belepisiltél a labdamedencébe, mi?
Bassza meg.
 Igen. Tudom, hogy az anyukád nemet mondott

De komolyan.
Azt hitte, hogy a Santiago Bernabéu egy olcsó borfajta.
Ne hallgass rá.
 A bundában sült Snickers jégkrém receptje
(Egy nap még megköszönöd.)

Amire szükséged lesz:

Liszt
Víz
Sör
Sütőpor 
Egy wok
Kenyérmorzsa az olajpróbához
Annyi olaj, hogy nagy rendezvényekhez méltón neked kelljen állni a rendőri jelenlét díját.
Annyi Snickers jégkrétn, amennyit csak elbírsz.
Valaki más konyhája

(Ha a mi konyhánkat használod, és anyukád rájön, akkor a tanúvédelmi programra is szükség lesz.)

Így járj el:

Vedd ki a Snickers jégkrémeket a papírjukból, és tedd egy tányérra a fagyasztóban. Hagyd pihenni őket körülbelül
hat-hét Foot-ball Managerben lejátszott meccs erejéig. Mikor kiveszed, olyan merevnek kell lenniük, mint Keanu
Reeves szokott a filmjeiben (kivétre az első Mátrixor, meg kicsit a harmadikat is).
Keverj el két deci lisztet két deci vízzel és egy evőkanál sütőporral. Melegítsd fel az olajat, hogy bugyborékoljon, mint
a víz abban a barlangban, (ahová Flash Gordon megy be a lány után.
Vedd a Snickers jégrémet, és mártsd bele a tésztába. Engedd bele az olajba. Hagyd sülni 15-20 másodpercig míg
elég finomnak nem néz ki. Vedd ki. Azonnal edd meg.
Én cukorszirupot, csokiszószt és Ben Ó* Jerry’s New York Super Fudge Chunk fagyit szoktam tenni az enyémre. De ha
szerinted ez egészségtelennek hangzik, és valami frissítőbbet szeretnél, biztos valami gyümölccsel is meg lehet enni.
Például banánnal.
Ebben az esetben nem kell olajat cserélned. A banánt is megsütheted ugyanabban, amelyikben a fagyit.
Ez az üzenet öt másodperc múlva megsemmisíti önmagát.
 Ironikus taps

Igen. Észrevettem, hogy megtanultál tapsolni.

Ne érts félre, örülök, és nagyon ügyes vagy. A gyermekpszichológusok szerint a tapsolás szoros kapcsolatban áll a
koordinációval és kreativitással. A kisgyerekek kifejezhetik magukat általa. Tök jó meg minden.
De, na. Jobb szeretném, ha kicsit... lelkesebben tapsolnál. Ez minden. Mert ahogy most csinálod, az eléggé lassú és
halk. Mintha... tüntetőleg csinálnád. Érted, mire gondolok?
Először természetesen megpróbáltam a magam javára fordítani a dolgot, ahogy—gondolom én — tninden normális
szülő teszi. Végig úgy tettem, mintha golfversenyen vennék részt, és te lennél a közönség. A konyhában állva íves
mozdulatokat írtam le a karommal, a nappalit kémleltem, és mikor elmentem a bébikompod előtt, gondosan
megigazítottam a sapkámat, és motyogtam valamit, például: „Hmm, most már csak át kell jutni a hosszú
homokcsapdán, hogy elérjek a kettes lyukig. ”
De nem is tudom, hogyan magyarázzam. Olykor annyira tüntetőleg tapsolsz, hogy nehéz másként értelmezni,
mint, nos... iróniaként.
Mint mikor etetlek. Én, hogy a folyamatot izgalmasabbá tegyem, azt játszom, hogy a kanál egy repülőgép. Te
kétkedőn nézel rám, mikor a szádba rakom a kanalat, és azzal a pillantással nyeled le az ételt, ami az anyukád arcán
szokott ülni, amikor léggitározom. Aztán pedig tapsolsz
Nem hosszan. Nem lelkeseit. Három-négy tenyércsattintás. Lassan és halkan.
llyettkor nehéz nem úgy gondolni, hogy ezzel azt akarod mondani: „ Jól van, te ügyes idióta. Beletaláltál a számba.
Lássuk, sikerrel jársz-e még egyszer?”
Ez az egész lassan kikezdi az önbizalmamat.
 Továbbra sem értem

Mikor az anyukád csinált neked reggelit, a konyha utána úgy nézett ki, mint egy takarítószer-reklám. Mikor én
csináltam, úgy nézett ki, mint a Doom 3. Valaki valamit elhallgat előlem, úgy érzem.
 AMIT A FOCIRÓL TUDNOD KELL

Nos. Nem azt mondom, hogy muszáj fociznod. Dehogy muszáj. Nem leszek olyan apa, aki kényszerít, aki ott áll a
lelátón, ordít, ésatöbbi.
Én csak annyit mondok, hogy egyszerűbb lesz az életed, ha focizol. Ez minden. A környezeted nem fog annyira
csesztetni.
Értem ám, hogy most még nem érdekel annyira. Szerinted táncolni murisabb. Meg hát nem értünk egyet abban, hogy
azt a labdát az imént odadobtam vagy hozzád vágtam. De ha az anyukád betesz valami zenét, akkor azonnal kör-
beugrálsz a nappaliban, mint egy derűs, begyógyszerezett gumi maci.
Nincs is ezzel semmi baj. Semmi a világon. Ha ezt akarod, akkor táncolj csak.
De azt szeretném mondani, hogy kisfiúként kevésbé lesz bonyolult az életed, ha focizol. Csökkenti a
kirekesztettség esélyét. Ez minden.
Figyu, nem is kell játszanod, oké? Elég, ha csak szereted nézni. lgy egy lehetsz a bandából. Elfogadnak.
Tényleg nincs semmi baj azzal, ha egyéb dolgokat szeretsz csinálni. Például táncolni. Vagy egész mást. Semmi
probléma. Csak szeretném, hogy elkerüld azt az érzést, hogy az ember kívül reked. Ezt egyetlen férfi sem szeretné
átélni.
Részese lenni valaminek. Nem maradni a csoporton kívül.
Mert tudod, én odavagyok ezért a sportén. Annyi mindent kaptam tőle. Sokkal többet, mint amennyit valaha Ls vissza
tudok adni. De szívesen osztozom. Megosztom veled, mi a foci, mi volt a foci, mi lehet a foci, és mi kell legyen neked és
csak neked.
Azt a varázslatos élményt, amikor megtalálod a csapatodat. A hűség vagy a lázadás nevében. A földrajz vagy a
történelem nevében. Hogy beolvadj. Hogy más legyél. Mert az egyik hátvédnek olyan király neve van. Vagy puszta
szerelemből.
Mert az ő mezük a legcsinosabb.
Az a mez pedig egész életeden át követni fog. Hosszabban, mint bizonyos emberek. Ez lesz a szupererőd. Rengeteg
emberrel fogsz találkozni, akik nem értik majd, de bárhol Ls tarts az életben, az a mez heti kilencven percre kiránt a
világból. És rájössz majd, hogy ez a leginkább áhított szupererő mind közül.
Tényleg semmi baj nincs a tánccal.
Vagy a lovaglással, a szinkronúszással vagy ilyesmivel, ha inkább ezekhez húzna a szíved. Semmi a világon.
Nem vagyok az a fajta apa. Nyugodtan csináld. Lehet, hogy nem is érdekel a sport. Lehet, hogy inkább golfoznál. És az
is rendben van!
Nem ítélek el senkit.
Csak tudod, félek a kirekesztettségtől.
Csak szeretném, ha adnál egy esélyt, hogy elmeséljem, mit adott nekem a foci.
Mert nem csak arról van szó, hogy kiviszlek a mécsesekre, és elmagyarázom, mi a cél. Mik a szabályok és stratégiák.
Mint például, hogy nem öt perccel a félidő vége előtt megyünk hot dogot venni, hogy elkerüljük a sort, hanem
öt perccel a második félidő kezdete előtt, mikor már mindenki visszafelé nyomul a helyére. (Vagy hogy alulra kell
kérni a sült hagymát, hogy ne szórjuk tele vele az egész lelátót, mikor a csapatod gólt lő. Rutin kell hozzá.)
Más dolgokról is szó van. A focinak köszönhetően tanultam meg a legvarázslatosabb meséket arról, hogy a
legutolsóból hogyan lehet első, ha csak egy napra is. Mindent a második esélyről. Hogy mindig jön egy új meccs.
Hogy minden hét a vasárnappal zárul. Hogy mind kapunk még egy esélyt, hogy tökélyre fejlesszük a tudásunkat.
Hogy akármilyen adottságaid legyenek is, mindig 0-0-ról indulsz.
Mikor felnősz, az emberek gyakran meg fognak kérdezni életed első nagy szerelméről. Számomra a foci volt az. De az
is lehet, hogy nem fogsz beleszeretni a játékba, amelyben huszonkét tetovált milliomos, akiknek annyi ápolószer van a
fejükön, hogy a golyóálló mellény keménysége semmi a hajukéhoz képest, körberohangál a fűben, és néha, mintha
gerin-cérzéstelenítővel lőtték volna meg őket, elvetődnek, mikor arra a területre érnek, ahol az ellenfél védelme
tartózkodik.
Én csípem a dolgot.
De mit tudom én.
Lehet, hogy utálni fogod a focit.
És szeretném, ha tudnád, hogy soha, soha de soha nem foglak kevésbé szeretni emiatt. Vág)' leszek rád kevésbé
büszke. Az ég szerelmére, a fiam vagy! Mikor megszülettél, az olyan érzés volt, mintha valaki szénsavassá tette volna a
levegőt a tüdőmben. Mintha buborékokat fújtak volna szívószállal a vérembe. Az élet huszonöt éven át csak és
kizárólag rólam szólt, aztán megérkezett az anyukád, aztán te, és most hetente többször is felriadok éjszakánként, és
ellenőrzőm, hogy mindketten lélegeztek-e. Érted te ezt? Ha így viselkedtem volna, mielőtt valaki apjává váltam,
bezártak volna egy gumiszobába egy iPodnyi delfinzenével.
Nem félek kimondani, hogy szeredek. Csak minden mástól rettegek.
Attól félek, mit szólnak majd az emberek, ha nem focizol. Félek a megszégyenítéstől. A gúnynevektől. A kirekesztéstől.
Hogy azt fogják mondani, hogy... tudod.
Mármint tényleg lehet, hogy szívesebben balettoznál vagy műkorcsolyáznál. És ez rendben is van. Tényleg. Olyan apa
akarok lenni, aki nemcsak úgy mondja, de úgy is gondolja. Rendben van! Szeretném, ha azt csinálnád, ami boldoggá
tesz, attól függetlenül, hogy mit szólnak hozzá mások.
De azt is szeretném, ha felkészülnél mások tudatlanságára és szűklátókörűségére.
Nem muszáj szeretned a focit. Táncolhatsz. Énekelhetsz. A fene egye meg, ha úgy döntesz, hogy az idődet arra az izére
áldozod, amit az olimpián is művelnek — tudod, amikor az emberek a Titanic zenéjére görnyedeznek egy szőnyegen,
közben pedig két bottal hadonásznak, amikről karácsonyi madzagok lógnak -, ott leszek minden egyes átokverte
edzéseden.
De félek tőle, hogy nem fogom megérteni.
Érted?
Nem akarok az az apa lenni, akinek a láttán a többi kölyök a fejét csóválja. Aki nem illik a többi szülő közé. Aki miatt
szégyenkezned kell. Aki nem érti azt, amit szeretsz. Aki csalódást okoz neked.
Értek a focihoz. Máshoz nem nagyon, de althoz igen. Semmit sem tudok a művészetről, a divatról, az irodalomról vagy
a számítógépekről, nem beszélve a tetőfedésről vagy az olajcseréről. Minimálisan hozzá tudok szólni a zenéhez.
Az érzésekről nem nagyon tudok beszélni.
Tudom, hogy minden gyerek életében eljön a pillanat, mikor belátja, hogy az apja nem szuperhős. Nem vagyok ostoba.
Csak annyira szeretném, ha ez a pillanat minél később következne be. Hogy közösen tölthessiik el azokat a vasárnap
délutánokat. Legyen valami, ami a miénk. Amihez értek. Mert nem félek kimondani, hogy szeretlek. Csak minden
mástól rettegek.
Rettegek a naptól, mikor elvesztem a helyem az életedben.
Nem muszáj szeretned a focit.
Csak azt próbálom elmagyarázni, mennyire nyugtalanít, hogy esedeg nem fogod szeretni. Hogy kurvára félek a
kirekesztettségtől.
A sajátomtól.
 Káoszelmélet

Én: Tudod, van az a régi mondás, hogy „nem a szülőjének érzem magam, hanem sokkal inkább a nevelőtisztjének”.
A feleségem: Nincs ilyen mondás.
Én: Pedig kellene, hogy legyen.
 Apokalipszis most

(Beszélgetés egy jó barátommal akinek épp most ért véget a szülői szabadsága.)
Én: Na, milyen volt otthon lenni a gyerekekkel?
Ő: (Idegesen vakargatja a szak állat, olykor-olykor hátranéz a válla fölött, szórakozottan motyog) Mmm. Hát ja.
Csodás. A legjobb döntésem...
Én: Sikerült a gyerekekkel kialakítani valami kapcso...
Ő: (Idegesen a kávéscsészémre bök) De mi a francért kell ezt pont ide tenned?
Én: He?
Ő: (Dühösen) Muszáj vagy pont ide tenni a kávéscsészét? Simán leeshet, és leforrázhat valakit!
Én: (Az aszta! abí kukkantok) Például kit? Nincs itt senki... O: (Hunyorítva) Most nincs! De egy másodperc kérdése
az egész! A semmiből bukkannak elő az ördögfiókák!
(Csönd)
Ő: (Feszülten dobol az ujjaival az asztalon, a. plafont bámulja) Nevess csak, majd meglátjuk, mikor te jársz
ugyanebben a cipőben. A szar közepén. És senkiben sem bízhatsz. Elmon-dóm neked, hogy kurvára paranoiás leszel
tőle. Azt hiszi az ember, hogy tudja, hol vannak, hogy kézben tartja a dolgokat, de bassza meg hangtalanul
közlekednek. Mint a kígyók...
(Csönd)
Közös, gyermektelen barát: (Szkeptikusan méregeti a gyerekes barátot, majd hozzám fordul) Mikor azt mondtad,
„szülői szabadság”, hogy értetted? A gyerekekkel volt otthon, vagy vietkongokkal?
 Az Örök Szikrát keressük

Én: És ez? Ezt hová a francba kell tenni?

J. barátom: Ide, nem?
Én: Igen. Úgy logikus. Tedd oda.
J. barátom: Nem megy.
Én : Akkor nyomd erősebben!
J. barátom: De ha mondom, hogy nem megy!
Én: Nem értem, miért kell ilyen átkozottul nehéznek lennie, hogy összerakjunk egy kibaszott pihenőszéket...
J. barátom: Azt is ráírták, hogy „portábilis”. Ezzel meg mit akartak mondani?
Én: És most? Mit gondolsz?
J. barátom: Hát... szerinted tényleg ennyire ki kell lógnia ott? Én: Nem, de csináld akkor te, a kurva életbe!
J. barátom: Szerintem azt ott rossz irányba fordítottuk... En: Basszuskulcs, hogy lehet ennyire rossz használati
útmutatót írni? Nincs valami egyéb szöveg a csomagoláson?
J. barátom: De.
Én: Mi?
J. barátom: „Könnyen összeszerelhető.”
(Csönd. Mindketten meredten bámuljuk a láthatólag teljesen helytelenül összerakott pihenőszéket)
J. barátom: Kurva rossz Transformerek lettünk volna.
 A szüleid házassága. 
Bevezető kurzus

Fiú találkozik a lánnyal. Lány találkozik a cipőkkel. Cipők találkoznak a cipőkkel. Fiú kiüríti a tárolót a pincében. Cipők
megtöltik a tárolót. Fiú kiüríti a gardróbszekrényt. Cipők megtöltik a gardróbszekrényt. Lány bemegy a hálószobába,
és kijön egy gardróbszobából. Fiúnak és lánynak gyereke születik, lány találkozik a gyerekcipőkkel. Fiú tabílkozik egy
kombival. lány találkozik a bevásárlóközponttal. Fiú a sarkám áll. lánynak tilos új cipőt vennie, míg a régieket ki nem
dobja.
Lány kidobja a fiú cipőit.
 Persze, persze.
Gyerekkori trauma így meg úgy

De csak egyetlen bontási ábrát rajzoltam az állatos keksz dobozán levő tehénre.
Ezárt egyből a teljes nevemen kell szólítani engem, második keresztnévvel együtt?
Azért nem kell túlzásokba esni.
 AMIT A CUCCOKRÓL TUDNOD KELL

Hát igen, múlt éjjel valaki végighúzta az autónk oldalát egy kulccsal. De sebaj!
Nem haragszom az illetőre miatta.
Persze kár volt. Szükségtelen. De biztos jó oka volt rá. Lehet, hogy rossz napja volt. Szakított vele a barátnője. Vagy
Tottcn-ham-drukker. Nem szabad ítélkezni. Empátia mindenekelőtt.
Elvégre csak egy autóról van szó.
Csak egy dolog. Egy cucc.
Tudnod kell, hogy az ember az élete során rengeteg cuccot összegyűjt, de nem szabad túlságosan
ragaszkodni hozzájuk. Nem egészséges. Mert tényleg sok cucc lesz. Egy nagyon okos, George Carlin nevű ember
tanította ezt meg az apukádnak, még mielőtt megszülettél. Ezért jobb lesz, ha én is már most megtanítom neked.
Rohadt sok cuccod lesz.
Kis dolgok. Nagy dolgok. Cuccok, amiknek a célja újabb cuccok előállítása. Cuccok, amiket más cuccokba kell
belehelyezni. Cuccok, amikkel sorban állsz a kasszánál, áltól egy másnapos nyári munkás dolgozik, akinek
chipsmaradékok lógnak a hajából, és aki lenézően végigmér, majd megkérdezi: „Vannak otthon olyan cuccaid, amik
ehhez a cucchoz kellenek?” Te meglepetten kérdezed, hogy miféle cuccok, mire ő fejét rázva odaveti, hogy
„Tartozékcuccok! Ez a dolog nem működik tartozékcuccok nélkül! Azok nélkül ez nem is cucc. A tartozékcuccok
nélkül ez csak egy... bigyó.”
Úgy mondja ki azt, hogy bigyó, mint a nagymamád, mikor csúnya szót használ. Szinte köpi. Ezért magától értetődőnek
veszed, hogy ért a dologhoz, és megkéred, hadd pillants rá ezekre a tartozékcuccokra, mire ő hangosan felsóhajt, hogy
akkor kezdhetted volna ezzel! Most meg kell nézze a cuccokat a raktárban, hogy vannak-e köztük hozzátartozó
cuccok! Mire kezded azt érezni, hogy felfújja a dolgot. De nem a te dolgod rámutatni erre.
Mert szeretjük a cuccainkat. Az új cuccokat. A még újabb cuccokat. A cuccokat, amik a régi cuccokat helyettesítik, és a
régi cuccokat, amik annyira öregek, hogy retró cuccok lesznek belőlük, és az új cuccok helyett kezdik használni őket.
Menő dolog.
Néha ki kell hajigálni a cuccokat, hogy legyen hely az újabb cuccoknak. Merthogy a régieket annyira hiányoljuk, hogy
újabb cuccokat telepítünk a helyükre.
Mint mikor képernyőt teszünk a futógépre, hogy fákat mutasson nekünk, mintha egy erdőn át futnánk. Erre te biztos
azt mondod: „Miért nem fut mindenki az erdőben inkább?”Teljesen észszerű kérdés. De hát honnan is tudhatnád,
hogy kénytelenek voltunk kivágni a fákat, mert autó-utat kellett építeni, ami elvisz az edzőteremig. Erre biztos azt
kérdezed: „Miért kellett kivágni a fákat?” De hát az ég szerelmére, ezt mégis hogy gondolod? Az autóút tetején
álltak volna. Nem lehetett csak úgy átmenni fölöttük, alattuk vagy közöttük. Mit gondolsz, hol élünk? Valami
gyerekdalban?
De ez más kérdés.
Ezért szeretném még egyszer leszögezni, hogy nem haragszom erre az illetőre, aki megkarcolta az autót. Becsszó. Az
autó is csak egy dolog.
És a dolgok sosem lehetnek fontosabbak az embereknél. Nálad. Elvégre kidobtam minden cuccomat, hogy
helyet kapjanak a te cuccaid. Mert a tieid fontosabbak. Bakker, és mennyi cuccod van! Mi, kisgyermekes szülők
imádunk panaszkodni emiatt. „Atyaég, hogy a kölyköknek mennyi cucca van!”, mondjuk, ha egy másik kisgyerekes
szülőbe botlunk. Mintha a ti hibátok lenne. Mindia ti vettétek volna őket. Mintha ti ácsorogtatok volna hosszan a
boltban egy darab fekete gumit nézve — amire egy szellem volt festve, és 659 koronába került —, arra gondolva:
„Vajon rossz apa vagyok, ha nem veszem meg ezt a vackot?”
Az eladó elvigyorodik, hátba vereget, és így szók „Lehet-e árcímkét ragasztani a gyerek biztonságára? Hm?”
Visszavigyorogni nem érdemes, ugyanis nyilvánvalóan lehet. 659 koronába kerül. Irt áll feketén-fehéren. Ezért hát
megvesz-sziik a vackot. Mert nem akarunk rossz szülők lenni.
El se tudod képzelni, mennyi vackot lehet kapni. A legrosszabbak azok, amiket még a születésed előtt vettünk. Például
a beépített hangszórós birka, ami bálnazenét játszik, hogy jobban aludj. Miért nem bálna alakúra csinálták? Miért?
Azóta is kísért a dolog.
Vackok mindenütt. A többség nem is hasznos. Csak mezei vacak. És amint az embernek gyereke születik, mindenhez
vackokra lesz szüksége. Speciális vackokra, hogy passzoljanak a már meglévő vackokkal. Vackok az autóba. Vackok az
érkezőasztalhoz. Vackok a fürdőszobába. És hogy a kakihoz mennyi vacak kell, hát azt le sem lehet írni. Egyszer,
mikor hazaértem, az anyukád megkérdezte, vetrem-e pelenkát, mire biztosítottam, hogy természetesen
vettem. Kivette a csomagot a zacskóból, elolvasta a feliratot, és kérdőn rám nézett: „6-9 hónaposok számára?” Én
pedig félvállról odavetettem: „De ez csak amolyan ajánlás...” Mire ő: „De hát a gyerek csak kilencnapos!” Én pedig:
„Szerinted én nem tudom?” Mire ő: „Láthatólag nem!!!” Aztán belenézett a zacskóba. „Ezek a törlőkendők
illatosítottak”, mire én: „nem”, mire ő: „de”, én: „nem”, ő pedig: „de hát rá van írva, hogy illatosított”, én pedig: „ezt
akarják elhitetni veled!”. Aztán ismét belenézett a zacskóba, és megkérdezte: „Ez meg micsoda?” Én pedig: „Azt
hiszem, esővédő egy kerti grillhez.” Mire ő: „Mi a büdös francért vettél egy esővédőt egy kerti gri...”
Én pedig: „MERT PÁNIKBA ESTEM!!!
JÓ???”
Ő pedig: „Jóóó...” És a szemét forgatta, mire rápirítottam: „Forgasd csak a szemed! De fogalmad sincs, milyen a kinti
világ! Ötszáz különböző pelenkából lehet válogatni! A babaosztály akkora, mint egy kibaszott repülőgéphangár.
Megpróbáltam megtalálni azt a fajtát, amelyik neked kell, de istentelen mennyiségű van! Illatosított,
szagtalan, micimackós, micimackótlan, tépőzáras, gumis, nadrágpelenka, nem nadrágpelenka, allergia ellen, aztán
amelyikhez számítógépes játék jár, valamelyikhez még extra pontok is a SAS-nál... Mi a franc?” Erre ő: „nyugodj meg”,
én pedig: „te nyugodj meg!”, mire ő: „miért vág)' ennyire dühös?”, én pedig: „Mert jött egy csomó más apuka! És ők
pikkpakk tudták, mire van szükségük. Puff, puff, bele a kosárba! Én pedig ott állok, mint valami bohóc, tétovázok, és
mivel éreztem, hogy mindenki engem néz, ezért végül csak úgy levettem valamit a polcról!”
Az anyukád nem tudja, milyen érzés ez. Csak üldögélt otthon a szoptatóspárnájával, mint valami bürokrata,
parancsokat osztogatott, de terepen élesben mentek a dolgok! A dzsungelben csak pár másodperce van az
embernek meghozni a helyes döntést!
A sok vacak. Meg lehet fulladni a sok vacakban. Az ember azt hiszi, ő lesz majd a fiatal, menő apuka, aki mindent lazán
vesz, de egy nap ott áll a csecsemőtápszer-részleg előtt, és amikor rájön, hogy hét különböző anyatejpódó közül lehet
választani, akkor egyszerűen lefekszik a padlóra sírni.
Szóval hagyjuk is.
Nem haragszom a karcolásért az autón. Nem haragszom, hogy fel kell hívnom a biztosítót és a szerelőt. Nem
haragszom, hogy több mint egy hétig nélkülöznünk keli az autót, amíg kijavítják a fényezést.
Az bosszant, hogy a fele a vackoknak, amiket az ember beszerez, mikor gyereke született, nincs is kész. Még össze kell
őket rakni. Csavarozni, odaerősíteni, beilleszteni, mígnem az egész előszoba úgy néz ki, mintha beszabadult
volna MacGyver, aki előtte befüvezett annak a néninek a fürdőkádjában, aki az utca végén lakik, és sosem dobja ki
az újságjait.
A hétvégéim olyanok, mint egy Manny mester-epizód, csak az én verziómat a csatorna kénytelen lett volna levenni a
műsorról, mert Manny kiborul benne, káromkodni kezd, és azzal fenyegetőzik, hogy pofán vágja azt a f#%&fejet, aki
megírta ezt a ki#%&*ott k*#%a használati útmutatót.
Egyáltalán nem haragszom az illetőre, aki megkarcolta az autómat.
Egy kicsit sem.
Nem haragszom azért, hogy — mint a biztosítós pasas fogalmazott— valaki egy kulcsszerű tárgyat végighúzott a
csomagtartón, a hátsó ajtón és valamelyest az első ajtón is.
Nem haragszom az ebből fakadó ügyintézési feladatok miatt.
Nem haragszom magáért a tettért.
De mégis lenne egy picuri apróság, amiről szeretném ezt a valakit tájékoztatni.
Nevezetesen arról, hogy egy egész órát töltöttem ma azzal, hogy a helyére tegyem a gyerekülést a bérelt
autóban, hogy együtt el tudjunk menni valahova. Ezért fel fogom keresni azt a valakit.
És meg fogom ölni.
De amúgy hagyjuk is. Nem vagyok dühös.
Mielőtt az emberből szülő lesz, azt hiszi, hogy az összes szülő szuperhős. És hogy minden gyerekkel kapcsolatos dolog
zavaros és nehézkes. Aztán mikor gyereket vállal, arra gondol, hogy nem baj, a természet majd mindent
megold. Mondjuk megharap egy radioaktív védőnő, vagy egy baleset után acélcsontvázzal ébredünk. Lesz megoldás.
De nem így lesz persze. Az egyetlen szupererő, amit eddig láttam, az, hogy az anyukád földöntúli szaglóérzékre lelt
szert a terhessége alatt. Őszintén szólva ez a lehető légii asznavehetetlenebb szupererő a világon. Majdnem egy éven
át nem süthettem otthon szalonnát.
Szupererő nélkül pedig az van, hogy az ember hazaér az újszülött gyermekével, és halálfélelme van. Úgy néz a kórházi
személyzetre, aki kiadja a zárójelentést, mintha épp most tennék ki a sivatagba meghalni. Mintha a Legenda nagyok
végén nem nyitották volna ki az utolsó túlélők falujának a kapuját.
Hazamentünk, én pedig néztem, ahogy alszol, és arra gondoltam, hogy ezért most ki fogja vállalni a felelősséget. Mert
az fix, hogy nekünk ilyesmit nem engednek meg. Én dobozból iszom a gyümölcslevet, anyukád pedig sosem
teszi vissza a dvd-t a dobozába. Nem vagyunk alkalmasait erre. Valakinek le kellett volna vizsgáztatnia minket. A
sarkára állni. Mikor kijött a Sirns 2, felhagytam a játékkal, mert úgy ítéltem, túl sok felelősség jár vele. Biztos voltam
benne, hogy nem vagyok szülőnek való.
Tehát mi történik?
Pánik. És vásárlás. Ez történik.
Ergonomikus, bio, pedagógiailag és anatómiailag korrekt cuccokat. Azt hallod valahol: „Egy ilyet márpedig muszáj
beszereznetek!” Mire azonnal azt gondolod: „Lehet, hogy igaza van.” Plüssállatok, lézeres lázmérők,
rágókák, lűzhelyvédő, egy Jabba alakú bili és egy műanyag teknős, ami Mozartot játszik, ha az ember megpiszkálja a
hátsó felét egy pálcikával. Mint mikor az ember másnaposán a tv sho-pot nézi, és ráébred, hogy nem teljes az élete,
míg be nem szerez egy eszközt, amivel csillag alakúra lehet vágni a póréhagymát. Vagy mikor már kér hete Thaiföldön
nyaralsz, és úgy véled, jól állna neked is a rasztafrizura.
Ezért megveszünk minden vackot. Aztán más vackokat is (telefonvackot, videókamera-vackot, számítógép
vackot), hogy dokumentálhassuk, mikor az egyes számú vackokat használjátok. Mintha valami tudományos kísérlet
lennétek.
Nem túlzók, mikor azt állítom, hogy sem mi sem forradalmasította oly mértékben a generációink közötti
kapcsolattartást, mint mikor megérkezett az iPhone 4 a szelfikamerájával, így ülhettünk egymás mellett, miközben a
kijelzőn néztelek.
Ilyesmivel tölti az ember az idejét.
Az a fajta szülő lesz az emberből, aki úgy gondolja, a gyereke zseni, csak mert rájött, hogyan kell feljebb tekerni a
hangerőt a hangszórón. Vagy aki vesz egy 7000 koronás iPadet, és mikor a gyerek másfél évesen feloldja a
billentyűzárat, már hívja is a Mensát. A nő a vonal túl felén nem mondja ki ugyan, de világosan érezni a szuszogásán,
hogy „De az csak egy billentyűzár! Nem genetikai kód, nem a prosztatarák gyógyításának kulcsa, csak egy átokverte
billentyűzár. Eszébe jutott esetleg, hogy nem a gyereke zseni, hanem maga ostoba kissé?!”
Nem mondja ki. Dehogy is. De gyanítható, hogy így gondolja.
Az. ilyen pillanatokban gondolom úgy, hogy lehet, hogy kicsit túl sok cuccot adtunk neked. Rosszfajta vackokat. Még
az is lehet, hogy rossz értékrendet közvetítenem feléd. Rassz példakép voltam.
Atyaég. Persze, hogy nem fogom megölni az illetőt, aki megkarcolta az autót. Nem vagyok beteg. Ez csak
duma. Elvégre csupán egy autóról van szó.
Észszerűen fogom megoldani a konfliktust. Felkeresem ezt a valakit, és tárgyilagosan elbeszélgetek vele.
Rávilágítok, hogy elégedetlen vagyok a viselkedésével. Még az is elképzelhető, hogy betörök a lakásába, amikor nincs
otthon, és hozzádörgölőzöm a karatekupáihoz.
Felnőtt emberhez méltón.
Mert ez csak egy... tudod. Cucc. Tárgy.
Déván valami, ami egyértelmű most, hogy beszélünk róla Arra gondolok, hogy mikor egy hét múlva elhozom az autót
a műhelyből, akkor vissza kell adnom a bérautót.
És akkor vissza kell szerelnem az átokverte gyerekülést a mi autónkba.

Adj egy másodperc gondolkodási időt.

Jó. Rendben. Meg fogom ölni az illetőt.

 Beszoktatás

Nem azt mondom, hogy vannak kedvenceim. Egyáltalán nem.

Nem akarlak befolyásolni, hogy melyik gyerekekkel barátkozzál. Az- ilyesmit magadnak kell megválasztanod.
Én csak annyit mondok, hogy mikor az óvónők kör bevittek minket az óvodában, elmagyarázták, hogy a beszoktatás
alatt lesznek időszakok, mikor megkérnek majd minket szülőket, hogy üljünk be egy másik szobába egy darabig.
Mire az egyik szülő azonnal megkérdezte: „És melyik szobába?” Aztán a maradék időt azzal töltötte, hogy az iPhone-
ját a magasba tartva járkált a fent nevezett szobában, és azt kereste, hol a legerősebb a wifi.
Nem akarlak befolyásolni.
De szerintem nagyon jól kijönnék azzal a szülővel.
Ez minden.
 Nem mondasz semmit. 
De szerintem úgy érted...

Oké. Kábé tizenkét hetes vagy.

Én felkelek reggel Nem sokkal öt után. Felemellek. Kiviszlek a szobából. Beverem a lábujjam a küszöbbe. Beverem a
fejem egy lámpába. Kimegyek a fiirdöszobába. Beverem a térdem az ajtóba. Leteszlek a pelenkázóra. Leverem a
törlőkendőket. Lehajolok, miközben egyik kezemmel próbállak a pelenkázón tartani, míg a másikkal a törlőkendőket
szedegetem fel. Véletlenül a szemedbe kapok. Dühbe gurulsz Beverem a fejem a pelenkázó aljába. Megfordulok, hogy
kinyissam a csapot. Beleboritok kétpatfümös üveget a mosdókagylóba. Az egyik széttörik. Leejtem a nadrágodat.
Próbállak egyik kézzel a pelenkázón tartani, míg a másikkal egy törlőkendőt igyekszem benedvesíteni anélkül, hogy
megvágnám magam a szilánkokon. Közben ügycskedek, nehogy a fürdőszobaszekrény teljes tartalma kiboruljon, és a
tetejébe megpróbálom a lálmjjaim-mal felvenni a nadrágodat a földről. Mikor sikerrel járok, és rád adtam a nadrágot,
felfedezem, hogy bepelenkázni viszont elfelejtettelek. Leveszem rólad a nadrágot, rád adok egy pelenkát, kiborítok
egy kosárnyi testápolót. Próbálom a lábujjaimmal egyenként felszedni az apró flakonokat. Véletlenül az orrodba
nyomom az ujjam. Dül)be gurulsz.
És mikor végre elkészültem, elzártam a csapot, összeszedtem a testápolókat, felvettelek, visszavittelek a lakáson át az
ágyadba, felfedezem, hogy fordítva tettem rád a pelenkát. A nadrágot viszont egyáltalán nem adtam fel.
Te pedig csak fekszel ott csöndben, és elgondolkodva nézel rám. Találkozik a tekintetünk.
Tudod, vannak szülök, akik azt mondják, megérzik, melyek lesznek a gyermek első szavai.
Kezd az a kényelmetlen érzésem támadni, hogy a tiéd az lesz: „ Te vagy a leggyengébb láncszem. Viszlát!”
 Hogyan ítéljük meg viccünk szalonképességét

Tegyük fel, hogy te és én összefutunk az egyik haverommal a sarki boltban, akinek a lánya pont annyi idős, mint te. A
barátnője épp halat válogat a pultnál. A haverommal összedugjuk a fejünket, és az a remek ötletünk támad, hogy
kicseréljük a gyerekeket a kocsiban, mikor a barátnője nem néz ide, és leteszteljük, mennyi idő alatt jön rá.
Aztán tegyük fel, hogy lelkesedésemben keresztiilrobogok az üzleten immár az ö lányukkal a te kocsidban, hogy
elbújjak.
legyük fel azt is, hogy valójában eddig még sosem találkoztam a haverom barátnőjével Es azt is, hogy mikor öt
másodperccel később elfordul a halaspidttól, nem téged és a kuncogó pasiját látja meg először, ahogy azt mi
elterveztük. Vagyis tegyük jel inkább, hogy az első, amit meglát, egy elég kövér, ismeretlen délsvéd, aki épp a
tejtermékek között kocog az ö egyéves lányával.
Elképzelhető, hogy maga az ötlet sokkal mulatságosabb volt elméletben, mint gyakorlatban.
Tegyük fel.
 Szóval...

Mikor egy ismerős pár átjön hozzánk vacsorára, hogy elmeséljék, egyikük a kettőből gyereket vár, akkor teljesen
kézenfekvő, hogy részt vegyek a lelkerulezésben. Az is, hogy pacsit adjak a gyereket nem váró személynek, és
alkohollal vendégeljem meg. E köriUmények között még az is elfogadható, hogy hátba veregessem, és olyasmit
mondjak neki, mint „te vén kujon”.
Arról is lehet beszélni, hogy mennyire fáradtak a nők a terhességük első pár hónapjában. Még viccelődni is lehet, és
heroinfüggő koalamacikat emlegetni, bár a pár gyermeket váró fele és az anyukád is a szobában tartózkodik.
Még azt is elmesélhetem, hogy az anyukád a várandósság első tizenkét hetében nagyjából csak aludt.
Sőt az is rendben van, ha boldogan felrikkantok: „Még soha a büdös életben nem játszottam annyi számítógépes
játékot, mint azokban a hetekben!"
Viszont az már nincs rendben, ha ezekre az időkre azt mondom: „Ezek voltak a gyerekvárás legjobb hetei."
Ez utóbbi nagyon, de nagyon fontos. Ezek szerint.
 Egy életre megjelölve

Sok apuka csináltat tetoválást, hogy tisztelegjen a gyereke előtt. Portré. Személyi szám. Ilyesmi. Én is gondolkodom
rajta. Valami igazán szimbolikusát választanék. Ami összefoglalja kettőnk kapcsolatát. Például egy aprócska mintát az
egyik váltamra, ami úgy néz ki, mint egy kis odahányt tej.
 AMIT A FÉRFIASSÁGRÓL TUDNOD KELL

Azt mondják, az apa feladata megtanítani a fiát, mit jelent férfinak lenni. Hát nem tudom. Azt is mondják, a
legtöbb férfi előbb vagy utóbb olyan lesz, mint az apja. Remélem, ez nem igaz.
A nagyapáid másféle férfiak, mint én. Büszkébb és keményebb férfiak. Más dolgokat tudnak. Ök például meg tudják
állapítani, milyen minőségű egy autógumi vagy egy küszöb, és ehhez elég csak megrugdosniuk őket. Vagy ha a
kezükbe adsz egy elektronikai cikket, a világon bármilyet, három másodperc alatt felbecsülik, megérte-e az árát, és
ehhez elég megméricskélni a tenyerükben.
A hetvenes évek közepe óta nem tévedtek soha. (És akkor sem tévedtek, csak beismerték, hogy a másik félnek is lehet
némi igaza.)
Nem állnak meg, és nem kérdezik meg, merre kell menni. Nem kérnek segítséget. Nem veszekszenek pénzről, csak
elvekről. Soha nem fogják megérteni, miért kéne fizetni valamiért, amit az ember maga is meg tud csinálni. (A fiaik
pedig soha nem fogják megérteni, miért kéne nekik elvégezni a piszkos munkát, mikor némi fizetségért cserébe meg
is lehet úszni. Ez a nézetbeli különbség felelős a generációk közti konfliktusok nagy hányadáért.) Ők egész egyszerűen
másfele férfiak. Ők tudják, mi az a hosszabbító. Álmukból felkeltve is tudják az aktuális lakáskölcsönök kamatát több
tizedesjegyig. Attól függetlenül, hogy mit vásárolsz, rád néznek majd, és kétkedve megkérdezik, mibe került. És bár
húsz százalékot letagadsz a vételárból, mégis így kiáltanak: „379 korona?! Téged átvertek! Ismerek egy helyet, ahol
megkaphattad volna...”
Akárhányszor meglátogatod őket, pontosan el kell mondanod nekik, hogy melyik úton érkeztél. És amikor beismered,
hogy ezúttal sem az ő „spéci útvonalukat” használtad, mert nem szeretsz vasúti síneken átvágni, és biztos vagy benne,
hogy abban a barlangban denevérek tanyáznak, akkor úgy néznek majd rád, ahogy William Wallace nézett az árulóra
A rettenthctetleti végén.
Ilyenfajta férfiak ők.
Akik hajnalban üres kézzel kisétálnak a hátsó kertbe, és egy újonnan épített teraszról térnek vissza. Most
komolyan. Én üres kézzel maximum a Grand Thejt Autó ÍV-et tudom végigcsinálni. És még akkor Ls csaltam a
kódokkal.
A nagyapáid maguk építették a házukat, még a Google ideje előtt. Tudod te, hogy ez mit jelent? Nem emberek ők,
hanem szakállas svájci bicskák. Büszkék, kemények, és bizony elképzelhető, hogy nem mindig a megfelelő dolgot
mondják a megfelelő időben. Az ő idejükben még szó sem volt megosztott gyesről, és van az úgy, hogy nincsenek a
helyzet magaslatán, ha valami olyasmihez kell hozzászólni, amibe nem lehet belerúgni vagy megméricskélni a
tenyerükben. De megdolgoztak a mindennapi kenyerükért. Boldogultak maguk. Meg tudják írni a saját
adóbevallásukat, meg tudnak javítani egy mikrót, fel tudnak állítani egy sátrat, ás tudnak olajat cserélni egy Ford
Escortban. Megszelídítették a természetet. Túlélték az idők kezdetét. A puszta vadonban. Még wifijük sem volt
gyerekkorukban. Erre varrjál gombot! Az egász gyerekkoruk olyan volt, mint a Robimon.
Bakker.
Ismered azt a trükköt, mikor az ember sajtszeletelővel szeli az uborkát? Nem hazudok, káső tinédzserkoromig tartott,
hogy leessen, nem az apám találta ki a dolgot. És mikor először láttam, hogy valaki más apja is ugyanígy jár el, nem az
volt az első gondolatom, hogy „basszus, nem az én apám találta ki”. Hanem: „Váó! Elterjedt!”
Nem is tudom, hogy ez róla vagy rólam mond-e többet.
De egyszer aztán elapadt az irányába tanúsított csodálatom. Volt egy pont, amikor az én generációm magától
értetődőnek kezdte venni az övét. Most pedig itt állunk a szakértői állásainkkal, a crossfitbérletünkkel, a formára
vágott szakállunkkal, a Facebook-stáruszainkkal, és ötletünk sincs, hogyan kell padlót rakni. Vagy hogy hol
helyezkedik el az ékszíj. Vagy hogyan kell megépíteni egy teraszt. Az evolúciónak az a lényege, hogy minden generáció
okosabb, erősebb és gyorsabb legyen, mint az előző. És igen, az én generációm is ért egy s máshoz. Modern dolgokhoz.
Egyeden harmincast sem fog lefőzni egy hatvanas, ha érintőképernyőről van szó, ezt jobb, ha tőlem tudod. És a Call
ofDuty kooperációs verziójában is simán legyőzzük őket.
De ha beüt a világvége! Ha egy harmadik világháborúban az atomfegyverek kipusztítják a világ nagy részét, és évekkel
a vége után az emberiség maradéka előmászik az óvóhelyről a csupasz, kietlen bolygó felszínére, és úgy döntenek,
hogy összegyűjtik a legokosabb, legkeményebb, legrátermettebb egyéneket, hogy újra felvirágoztassák a fajunkat, no
akkor senki sem fogja az én generációmat keresni.
Lehet, hogy most kicsit igazságtalan voltam. Hogyne keresnének minket.
Hogy megkérdezzék, merre találják apáinkat.
Nem azt mondom, hogy a mi generációnk tudása akkor teljesen hasznavehetetlen lesz. De mielőtt valamelyikünk apja
újra fel nem találja a fali csatlakozót, addig nem fogjuk tudni használni ezt a tudást. Ez minden.
Tudnod kell, hogy nem olyan egyszerű dolog megtanítani neked, mit jelent a férfiasság. De meg fogok tenni minden
tőlem telhetőt. Meg fogom próbálni elmagyarázni neked ezt a csodálatos helyet, ahol technológiai találmányok,
világot átívelő információs háló, demokratikus forradalmak és orvostudományi vívmányok is fellelhetőek. De kétszer
annyit tanulhatnál azoktól a férfiaktól, akikel tudják magyarázni, hogyan jutottunk idáig.
Magától értetődőnek veszed az érzelmeiket, ezt értem. Szerinted nem furcsa, hogy a füledbe suttogják, menynyire
szeretnek. De te tanítottad meg őket erre a szóra. Más férfivá váltak, mikor megérkeztél. Jobb férfivá.
Mint mindannyian.
Mert lehet, hogy a nagypapáid generációjának voltak hiányosságai az apaságot tekintve. De ha így is van,
most törlesztenek azzal, hogy nem hányják a szemünkre a mi hiányosságainkat.
Tehát nem olyan egyszerű megtanítani neked, mit jelent férfinak lenni. A férfiasság változik.
Még más felnőttekkel is nehéz erről beszélgetni. Ugyanis a társadalmunk fennhangon hirdeti, hogy nincs különbség a
két nem között, mégis rengeteg időt töltünk azzal, hogy nevén nevezzük ezeket a nem létező különbségeket.
Zavaros beszélgetés szokott kikerekedni belőle. És nem úgy értem a zavarost, mint amikor a sarki boltot átrendezik.
Hanem úgy, mint amikor felbukkan egy jegesmedve a Lost első évadában, és senki nem ért semmit.
Tudom, hogy még mindig akad tanulnivalóm arról, mit jelent az elnyomás és a szegregáció. Mindennap
tanulok. Tanulnom kell. Fehér, heteroszexuális, nyugat-európai férfi vagyok, van képzettségem és állásom. Nincs még
egy olyan organizmus a világon, aki kevesebbet tudna az elnyomásról és a szegregációról, mint én.
De remélem, te majd többet tudsz.
Remélem, hogy az egyenlőségért folytatott küzdelmet sosem a nemek közti háborúnak fogod felfogni. Hogy
nem fogod azt gondolni, hogy egy nő nem érdemel ugyanany-nyi jogot, szabadságot vagy ugyanazért a munkáért
annyi fizetést, mint te. Hogy nem fogod azt gondolni, hogy csak mert kiérdemelte a fent nevezetteket, ezért már nem
is kell kinyitni neki az ajtót, ha lehetőséged van rá. Hogy tudsz majd egyszerre egyenrangú és úriember lenni.
Különben kapsz a nagyanyáidtól. Sok mindent el lehet mondani a nagyapáid nemzedékének férfiairól, de az biztos,
hogy nem lett volna idejük megtanulni mindent a világon, ha a hozzájuk tartozó nők nem csináltak volna meg
közben minden mást.
Megtettem minden tőlem telhetőt, hogy megtanítsalak rá, ne érezd magad fenyegetve, ha erős nőkkel találkozol. Én a
legerősebbet vettem feleségül.
A világ meg akar majd győzni róla, Hogy minden emberi tulajdonságot és képességet be lehet sorolni a férfi- vág}' a
női kategóriába. Hát nem tudom. Legyőzném az anyukádat egy verekedésben, nem kétséges. És a harc nem lenne az a
kifejezett „gorilla vs. medve” kategória. Inkább „gorilla vs. koala”.
De ő gyorsabban futna le hatvan métert. Ráadásul sokkal viccesebb, mint én. És simán mutatok neked száz
embert, akik kérdés nélkül követnék őr egy harcba. Én a Twitteren is alig találok követőket. Ezen érdemes
elgondolkodni.
A fortélyosságunkról nehezebb nyilatkozni. Mindenki tudja, hogy az anyukád okosabb nálam. Mégis rávettem, hogy
jöjjön hozzám feleségül. Tehát én sem panaszkod-hatom.
Észrevettem, hogy máris megtanultad, hogy azzal a képességeddel, hogy meg tudod nevettetni, egész sok hülyeséget
megúszhatsz. Ápold ezt a képességet. Sokra viheted vele. Engem is ez juttatott idáig.
És amikor nevet! Te jó ég! Sose érzem magam annyira férfinak, mint akkor.
Ezért nem könnyű megtanítani neked, mit jelent a férfiasság. Mást és mást különböző embereknek. Különböző
emberek társaságában.
Tinédzserkoromban sokszor hallottam a „viselkedj igazi férfiként!” kitételt különböző összefüggésekben. Már a
húszas éveim közepén járhattam, amikor rájöttem, hogy az igazi férfiak is ülhetnek csöndben, és figyelhetnek.
Beismerhetik, ha hibáztak. Te ne kövesd el azokat a baklövéseket, mint én. Sose kiabáld egy sportesemény közepén,
hogy „hülye picsa”, mintha az a gyengeség szinonimája lenne. Egy nap fogod majd egy nő kezét, aki éppen gyereket
szül, és akkor annyira szégyellni fogod magad miatta, ahogy még soha nem szégyelltél semmit.
Azt se engedd, hogy valaki olyan mondja meg, mi a férfiasság, aki szerint az összefügg a szexualitással. Ha tényleg
tudni akarod, mit jelent férfinak lenni, kérdezd meg Gareth Ihomasr, a walesi válogatott rögbijátékost, aki kiállt
az öltöző közepére, és elmondta a csapattársainak, hogy meleg. Sok mindent nem tudok ezen a világon, de azt tudom,
hogy akkor és ott az öltözőben senki sem volt férfibb nála.
Tudd, hogy lehetsz bármi, ami csak szeretnél, de ez közel sem olyan fontos, mint az, hogy lehetsz az is, aki
vagy. Remélem, én voltam a prototípus. Hogy te nálam jobb férfi leszel. De még inkább remélem, hogy jobb ember
leszel.
Nem tudlak megtanítani arra, mit jelent férfinak lenni. Neked kell megtanítanod engem. Ez az egyetlen járható
ösvény.
Azt mondják, a férfiak előbb vagy utóbb olyanok lesznek, mint az apjuk. Remélem, ez nem igaz.
Remélem, te jobb leszel.
Remélem, mindig neverve szaladsz az óvoda kapujához, amikor az anyai nagypapád megy érted. Remélem,
hogy mindig annyira meg rudod nevettetni az apai nagypapádat, hogy beleremegnck a falak. Az egyetlen, amit
azoknak a férfiaknak adhatsz, akiknek mindenük megvan, egy második esély. Te vagy az ő második esélyük.
Mindennap.
Kemények és büszkék. És vannak hibáik. De minden jót, amit tudok, ők tanították meg nekem. Más férfivá váltak,
mikor megérkeztél.
Jobb férfivá.
Mint mindannyian.
 Persze...

Lehet, hogy túlzásnak érzitek a reakciómat. A tortával, a tűzijátékkal meg minden egyébbel. De hát tudod. Azt
mondtam, hozd ide a távirányítót, és te ielehoztad a távirányítót.
Másfél évbe került, de máris tiílszárnyaltad a labradororrmt, akit tizenegy éves koromban kaptam.
Szerintem igenis megéri ünnepelni.
 Megszakítjuk adásunkat egy anyukádnak 
szóló rövid üzenettel

Jó, lehet, hogy jobban oda kellett volna figyelnem, mikor arról beszéltél, hogy „kóstolókat “ adunk mostantól a
gyereknek. És jó, még az is lehet, hogy nem jegyeztem megafolyamat minden részletét.
De leszarom. Mert ha tíz kis doboznyi házi krumplipürét találok a hűtőben, akkor én azt megeszem. Mert ez a
kötelességem. Mert az evolúció így kívánja. De legfőképp azért, mert imádom a krumplipürét.
Honnan a francból kellett volna tudnom, hogy az mind a gyerekéé Néhány hónappal ezelőtt a sarki vietnámi
étkezdéből hozott vacsorát „nagyjából házi kosztnak” tituláltuk, most pedig nekiláttál gyerekkaját fizni? Ez így nincs
rendben. Ilyen körülményekhez nem lehet alkalmazkodni.
De komolyan: ki csinál saját gyerekkaját? Ki vagy te? Mary Poppins?
Ne duzzogj, hanem nyisd ki az ajtót.
 Hogyan ne engedjük a büszkeségünket 
a jó eredmény útjába állni

(Abban az időben, mikor az anyukád előrehaladott állapotban volt, és nem mászhatott létrára.)
Egy jó barát: Látom, hogy Fredrik megjavította a lámpát a fürdőszobában!
Az anyukád: Nos... valójában nem Fredrik volt, hanem az apám.
Egy jó barát: Ó. Értem...
Én: Ne nézz így! Nekem... borzasztóan sok dolgom volt! 
Egy jó barát: (A torkát köszörüli) Hogyne. Persze. Nem mondom, tökös vagy, hogy hagyod, hogy az apósod jöjjön ide
megszerelni a dolgokat!
(Csönd)
Én: Ezt meg hogy érted?
Egy jó barát: Hát tudod... a legtöbb fickó bizonyára nem ismerte volna be, hogy nem tud maga megszerelni egy
lámpát. Nem tudta volna csak úgy lenyelni a büszkeségét és felhívni az apósát, hogy jöjjön át segíteni. Sok pasas
ettől fenyegetve érezte volna a férfiasságát...
Az anyukád: Meg lennél lepve, milyen kevés dolog fenyegeti Fredrik férfiasságát, miután három napig a tök sötétben
pisilt, ráadásul ülve.
 Akármit csinálok, az úgysem jó. 
Legalábbis így érzem

Tudod van az, mikor éppen betolom a babakocsit a liftbe, és eszembe jut, hogy valamit a lakásban felejtettem.
Úgyhogy gyorsan érte megyek. Míg bent keresgélek, elönt a verejték: „Basszus, ugye nem nyomtam mega gombot?"
Pontosan ekkor meghallom, ahogy a liftajtók bezáródnak a lépcsőházban. Belátom, hogy a gyerekkocsi veled együtt
leliftezett a földszintre, úgyhogy pánikba esve rohanni kezdek lefele a lépcsőn, még az is eszembe jut, hogy „semmi
gáz, gyorsabb vagyok, mint a lift". De mikor leérek, látom, hogy valamelyik szomszéd épp megnyomta a hívógombot a
saját emeletén, Épp előttem záródik be a lifiajtó, és a lift elindul felfelé.
En pedig állok, mint szamár a hegyen.
Két választásom van: vagy felrohanok a lépcsőn, és az az apa leszek, aki nemcsak hogy véletlenül liftezni küldte a
kisgyerekét egynuigában, de aki nem is ér fel időben. A szomszéd pedig beszáll melléd a liftbe, és lemegy a földszintre,
ahol is nem talál senkit, szóval azonmód tárcsázza a gyámügyet.
Vagy állok és várok. És az az apa leszek, aki nemcsak hogy véletlenül liftezni küldi a kisgyerekét, hanem még
némiképp flegmán ácsorog is, és azt gondolja: „Á, előbb-utóbb úgyis visszajön..."
Tudod, mikor ez történik.
Lehetne, hogy ne tűnj olyan kegyetlenül kárörvendőnck, mikor a szomszéd átad nekem?
 AMIT ISTENRŐL 
ÉS A REPÜLŐTEREKRŐL TUDNOD KELL

Nos. Ez itt egy repülőtér. Ez pedig egy csomagszállító szalag. Menő, mi? Tudom. Arra használjuk, hogy ne kelljen a
repülőből elhozni a táskáinkat. Csak állunk itt, lazulunk, a bőröndjeink pedig hirtelen itt teremnek. Mintha mi lennénk
Harry Potter.
Hm, lehet, hogy most azt szeretnéd tudni, miért vagyunk itt.
(De ide jönnek a bőröndjeink hozzánk! Érted? Az én időmben ennyi is elég volt ahhoz, hogy az ember ide vágyjon.
Nem is ültünk unottan, és nem forgattuk a szemünket az apánkra. De mondjuk iPadünk sem volt, meg más vackaink,
bocsánat, hogy itt untatlak a forradalmi invmányokkal, amik az egész emberiséget szolgálják!)
Tehát. Ettől még az apád vagyok. És az apáknak el kell magyarázniuk a fiaiknak, hogyan működik a világ, nemde? És
az egyik kérdés, ami előbb vagy utóbb felmerül minden gyerekben, az az, hogy miért van háború. Nem kell
hozzá fürdőruhás Miss Worldnek lenni, hogy azt gondold, a világbéke szimpatikus dolog.
Szerintem, ha felteszed a kérdést tíz véletlenszerűen kiválasztott embernek, legalább a felük azt kiabálja majd: „Á! A
háború csak a vallásról szól! Ezt mindenki tudja!”
Ezért hát beszélnünk kell Istenről is.
Igen, lehet, hogy a csomagváró furcsa hely arra, hogy Istenről beszélgessünk. De szeretném felhívni a figyelmedet a
sárga sávra a padlón. Sosem érzem annyira vallásosnak magam, mint mikor erre a sárga sávra pillantok.
Ne érts félre: nem érdekel, vallásos leszel-e, vág)' sem. Vagy hogy hiszel-e Istenben. Elég, ha kedves vagy az
anyukádhoz, nem ölsz, nem lopsz, nem drukkolsz a Manchester Citynek, vagy adod a fejed más őrültségekre. Akkor
igazán nem érdekel, hogy erkölcsi kérdésekben egy kis piros könyvre vagy egy doboz lekváros fánkra hallgatsz. De
ha el akarom magyarázni neked, hogyan működik ez a világ, akkor tényleg furcsán venné ki magát, ha pont a
vallást hagynám ki.
Isten fontos az emberek számára. Különösen azok számára, akik egyáltalán nem hisznek benne. Néhányuk (akik
feltűnően sokszor, de nem mindig natúr színű ruhákat viselnek bársonyrátétekkel, és bonyolult frizurát
hordanak) majd összehúzott szemöldökkel néz rád, és azt sziszegik:
„De ha van Isten, akkor miért van háború?” Néhányuk, akik olvasni is tudnak, „a teodícea problémájának” nevezik a
jelenséget. A többiek szerint pedig a neve „De mér’?! De mer ?!
Én így gondolom:
Isten megteremtette az embereket. Az emberek teremtettek maguk köré egy csomó szemetet. Isten rákérdezett: „Ti
meg mit műveltek?” Mire az emberek: „Á, semmit!” Mire Isten: „De... hová tanotok?” És az emberek pedig: „Hát
kileié! Mit érdekel téged?” Mire Isten: „De most akkor tényleg... nem tűnik olyan jó ötletnek...” Mire az emberek:
„Issste-nem! Ne szólj bele!” Isten pedig sásszakozott: „Nemnem, hát jó.” Aztán az emberek elárasztották a világot a
szemetükkel. És elszabadult a pokol. Az. emberek azon nyomban Istenhez fordultak, és felháborodva kérték számon:
„Hé! Miért nem állítottál meg minket? A te hibád!”
Érted?
Isten elég rendes volt. Ontözőcsatornákat ásón, kénekét épített, és kitalált egy módszert a steak konzerválására és
frissen tartására: lábat adón neki. (A valaha volt legjobb ötlet!!!) Aztán felkapcsolta a lámpát, és így szólt:
„Parancsoljatok, emberek! Csináljatok vele valamit!” Az emberek kissé nyeglén ásítoztak, fürdőnadrágot vettek,
retováltatták magukat, aztán elsiettek körülnézni. Eddig nincs is ebben semmi különös. Egy idő után az emberek úgy
ítélték, hogy Isten, akár a legtöbb munkásember, nem pont úgy járt el, ahogy azt ők szerették volna. Ezért aztán
fejükbe vették, hogy sokkal jobb munkát végeztek volna a saját két kezükkel. így tehát javítani kezdtek a teremtésen.
Isten azért rákérdezett: „De ti most akkor tényleg...?” Mire az emberek lehurrogták: „Beszélj azzal, akit érdekel! Oké?”
Isten erre a halántékát masszírozta, és ivott egy pohárkával.
Míg Isten oda volt, az emberek felfedezték, hogy a teremtés közepén egy halom kacat maradt. Isten régi kerti bútorai
meg ilyesmi. Ahogy minden isten tárolójában szokás. Ecsetek egy dobozban, terpentin, más dobozok egy csomó
kulcscsal, amikről Isten nem tudta, hová passzolnak, de mégsem akarta kidobni őket, „elvégre sosem lehet tudni”.
Hogy megszabadulhassanak a kacatoktól, feltalálták a tüzet. Remekül működött, nagy népszerűségre tett
szert. Akkorára, hogy miután az emberek eltüzelték Isten kacatjait és a sajátjaikat, eldöntötték, hogy megturnéztatják
a tüzet, hogy mások lomjait is elégethessék. Siked Mivel a tüzet nehéz volt hordozni, ezért valami újféle szállítási
módszert kellett kitalálni neki. Az egyik okos feltalálta hát a kereket.
A többiek azonnal kételkedni kezdtek, és kérdéseket tettek fel, úgymint: „Alia, tehát feltaláltad a kereket, de hogy lesz
ebből működő üzleti modell?” Erre felbukkant egy másik okos, aki borostás volt, és galléros pólót viselt, fehérre
mázolta a kereket, és kétszeres áron kezdte kínálni stockholmi illetőségű művészeti igazgatóknak „Zseni!”, 
ámuldozott a nép.
Mindegy is. Teltek az évek, mígnem egy harmadik okos, aki a sivatagban járkált a kerekével meg a tüzével, és
egy hullát akart eltüntetni (jó, nincs rá konkrét bizonyítékom, hogy ez történt, de őszintén, „csak ásott kicsit” a
sivatagban?), kicsit túl mélyre ásott, mire a talaj összenedvezte őt. Olajat talált.
Ez volt ám a nagyszerű felfedezés! Visszarohant a többiekhez (mondjuk igazából el is égethette volna a hullát a
tüzével... micsoda idióta!), pacsiztak, de akkor egy újabb alak érkezett rohanva a saját tüzével, és azt kiabálta:
„Várjatok! Mi lesz, ha ezzel kombináljuk?” Meg is tették. Mire valaki: „És ha a kereket is hozzácsapjuk?” így is lett.
Felfedezték a motort.
Fantasztikus áttörés volt ez az egész emberiség számára. Ráadásul nemcsak körbe tudtak utazni, hogy
felgyújtsák egymás lomjait, hanem sorban állva is haladhattak! Feltalálták ugyanis a csúcsforgalmat. (Véletlenül
feltalálták az „irónia” fogalmát is, hogy csúcsnak nevezték azt, ami minden, csak nem csúcs.)
Az emberek imádták a csúcsforgalmat. Annyira, hogy apró bádogházakat építettek a kerekük és a motorjuk fölé, hogy
egész télen ott üldögélhessenek. Belül kivágtak egy kör alakú lyukat, és feltaláltak hozzá egy papíredényt, ami
tökéletesen illett a lyukba, aztán ebbe fekete folyadékot öntöttek, amit csak azért találtak fel, hogy ne kelljen aludniuk.
Akkor pedig egész éjszaka ülhetnek a csúcsforgalomban! Halleluja!
Éveken át maga volt a földi paradicsom. Az emberek úgy carpázták a diemet,’ ahogy korábban soha, erre mérget
vehetsz. Míg végül valaki túl nagyképű nem lett, és fel nem fedezte, hogy habosított tejet is lehetne önteni a
fekete folyadékba, amit így latténak nevezhetnének. Erre aztán a többiek kissé kiborultak és felháborodtak, mert
szinte leheteden volt rávenni a teheneket, hogy nyugodtan üljenek a bádogházakban a csúcsforgalom közepén. Ekkor
gondolták néhányan azt, hogy „márpedig kell legyen valami jobb szállítási lehetőség”.
Na igen. És feltalálták a repülőgépet.
Isten végignézett rajtuk, és végtelen jóságában (hogy segítsen kicsit!) leszállt a földre, és egy sárga sávot festett a
padlóra, egy méterre a csomagszállító szalagtól. Majd így szólt: „Ha mindenki itt marad mögötte, akkor egyformán jól
látjátok, mikor érkezik a táskátok.”
Egy ember kikandikált a tömegből (nem mondom, hogy övtáskája volt, de éppenséggel lehetett), és felüvöltött: 
„Nemááá! Én közel akarok állni!” Azzal ádépett a sávon.
A Carpe diem latin mondás, jelentése: Élj a mának.

Ezért van háború.

Mert az emberek ostobák.
Ezért nem érdekel, hogy vallásos vagy-e, vagy sem. Csak azt szeretném, hogy egyezzünk meg abban, hogy ha
nem lehet ríz embert egy szobába tenni és azt mondani, „ha ádépsz a vonalon, az neked jó lesz, de a többieknek
nem”, anélkül, hogy minden a feje tetejére ne állna, akkor túllőttünk a célon. És innentől ez már nem Isten felelőssége.
Oké?
Tudom, hogy mikor megtanulsz beszélni, elég hamar eljutsz oda, hogy akármit mondok, azt kérdezed: „Miért?” Már
most segíthetek annyit, hogy az esetek kilencvenöt százalékában a válasz az lesz: „Mert az emberek ostobák.” jó? Jó.
Tehát mikor pár perc múlva érkezik az anyukád, és azt kérdezi, miért nem vettük le a táskákat az első) körben, ezt
válaszoljuk neki.
 Igen. Apa tudja

A többi apukának van valami szép és oktató jellegű magyarázata erre.

Valami a gólyával.
De hát tudod. Apukád kicsit belebonyolódott ebbe a magyarázóiéba, hogy úgy mondjam. Talán kissé tiillőtt a célon.
Mert egy hiteles történetet akart elmesélni neked.
Jobb lett volna egyszerűbbre venni a figurát.
Apa tudja.
De ha netalán elmeséled az óvodában, hogy az apukád milyen dolgokat művelt a gólyával, esélyes, hogy
apukádat letartóztatják. Érted?
Ezért hát apukád úgy érzi, jobb lesz újrakezdeni.
Rendben?
Rendben.
Apukád lefeküdt az anyukáddal.
 Kicsit úgy tekintek rád, ahogy 
a T-Rexre szoktam a Jurassic Parkban

Mikor reggel 05:30-kor rám bámulsz, okkor egy dolgot tudok csak.
A legapróbb. Kis. Mozdulat.
És mindennek vége.
 Miért haragszom rád annyira, 
mikor elkószálsz tőlem 
a bevásárlóközpontban

Tegyük fel, hogy egy dél-svédországi játékboltba megyünk hármasban az anyukáddal. Te és én leülünk egy
játszósarokba, míg anyukád körbejár és nézelődik. Aztán tegyük fel, hogy amíg ott üldögélünk, és csomót mókázunk a
plüssállatokkal, odajön egy korodbeli kislátjy, és leül mellénk. Mivel én az a fajta menő apuka akarok lenni, akiért
rajonganak a kölykök, ezért plüssállatshotv-t rendezek kettőtöknek. Különböző hangokon beszélek, miegyéb. Valódi
előadás. Király vagyok. Mialatt ezzel foglalatoskodom, te elkódorogsz.
Épp ekkor érkezik a kislány apukája, rám néz, aztán a lányára, majd elég határozott hangon felszólít, hogy
ugyan sziímoljak már be arról, mégis mi a francot művelek. Körülbelül ugyanekkor talál rád az anyukád, amint
egyedid sétafikálsz a bolt másik felében. Kézen fog, és erre tart, hogy megtudja, hova a fenébe tűntem.
Tegyük fel, hogy én még a játszósarokban ülök a lány apukájával és két bolti dolgozóval, és nem igazán tudom
alátámasztani az állításomat, miszerint „a fiam becsszó itt van valahol!”.
Ebből aztán kellemetlen délután kerekedik.
Tegyük fel.
 Én csak annyit mondok, 
hogy senki sem adott használati 
utasítást a szülöséghez

Az ember ráköp a szalvétára.

Aztán letörli a gyerek arcát a szalvétával. Nem köpünk egyenesen a gyerekre.
En kérek elnézést.
 AMIT A ZENÉLŐ MŰANYAG ZSIRÁFFAL 
TÖRTÉNTEKRÓL TUDNOD KELL

Ez neked éppen most nem jelent semmit.

De azt jegyezd meg, hogy az. ember a legfurcsább dolgokra emlékszik majd gyerekkorából.
Például 03:45, kedd éjszaka, az Úr 2012. évében. Itt ülsz te. És én. Már megint. Miért nem tudsz normális
ember módjára visszaaludni? Miért? Apa kicsit fáradt, tudod. Apa nem aludt két éve. Az egész kezd pont olyan lenni,
mint mikor körbe-körbe autóztunk a nagyapáddal, érted?
Nem, persze hogy nem érted. Egyáltalán nem érted. De apának fáj a feje, jó? Jó lenne, ha legalább a hangerődet 
beltérire csökkentenéd, ha már kénytelen vagy fent kukorékolni az éjszaka egy olyan pontján, ami még a
sztriptíztáncosok és a drogkereskedők szerint is kiesik a normál munkaidőből.
Igen. Azt is látom, hogy a műanyag zsiráfot keresed. Apa tudja, hogy odáig vagy azért a műanyag zsiráféit. Amelyik
viccesen táncol, ha megnyomsz a hátán egy gombot. Mindeközben énekel is, az Ó, te drága Klementinát. Kurva
hangosan. Akárhányszor az ember véletlenül hozzáér a lábával. Mint például egy negyed órával ezelőtt, mikor épp
sikerült elaltatni téged hétórányi, az egész lakást kitöltő küzdősportmeccs után, és már a lámpakapcsolón volt a
kezem, mert indultam volna a nappaliba. Az a köcsög meg a padlón feküdt. Én pedig átestem rajta. Te felriadtál a
zenére, felpattantál az ágyban, és azt kiáltottad: „Ráf!!!”
Apa tudja, hogy szeretted Ráfot.
Nem mintha apa... tudod... megölte volna. Vagy ilyesmi.
Apa sosem tenne ilyet valamivel, amit szeretsz.
De Ráfnak el kellett költöznie. Most egy falusi farmon lakik. Jobb neki ott. A műanyag zsiráfok imádják a farmokat.
Tudom, hogy azt is szeretnéd tudni, miért. Mert az anyukád... allergiás lett.
Vele beszéld meg.
L.efekhetünk végre? Kérlek!
Nem mintha nem szeretném veled múlatni az időt. Nagyon szeretem. Csak jobban örülnék, ha inkább
olyan napszakban csinálnánk, amikor van valami jó műsor a tévében. Nem sírom vissza a nélküled való életet.
Egyáltalán nem. Csak annyit mondok, hogy akkor valamivel többet aludtam. Szeretek aludni. Értek hozzá. Bírom az
alvást, és az alvás is bír engem. Amikor megismerkedtem az anyukáddal, a legjobb az volt, mikor felébredtünk
vasárnap reggel, egymásra néztünk, összebújtunk és visszaaludtunk. Néha felkeltem, és feltettem főni egy kávét, hogy
mikor újra felébredek, friss kávéillat lengje be a lakást.
Régi szép idők.
Aztán egy reggel ott voltál te is, és egy pár évvel későbbi reggelre megtanultál kimászni a rácsos ágyadtól. Ott
termettéi az ágyam mellett, a csuklómat szorongattad, és az arcomat püfölted a saját karórámmal. Mint mikor az
ember hatodikba járt: „Háhá! Miért vered magad? Nézzétek, Fred-rik magát veri! Höhö! Miért vered magad?”
Körülbelül így. Miért csinálod ezt velem? Mi bajod van tulajdonképpen?
Keljek fel, és játsszak a vonatoddal, vagy mit találtál ki most épp, ami semmiképp sem várhat reggelig. Legjobb
lesz gyorsan túlesni rajta, mert nem adod fel. Mintha egy apró telemarketingessel élne az ember. Tudom, hogy az a
fajta vicces, de megbízható apuka kell hogy legyek, aki mindig melletted van, ráadásul egy kicsit még maga is gyerek,
és tud a saját szinteden játszani veled. De komolyan. Egyáltalán nem érted, hogyan kell a vonattal játszani. Nem
azért mondom, hogy megtörjem az önbizalmad, ez csak objektív, építő jellegű kritika. Béna vagy a vonatozásban.
Valakinek ki kellett mondania.
Először is, rossz irányba megy a vonatod. Tökre nem reális. Fia nem valósághűen játszunk, akkor minek egyáltaIán
vonatozni? Ha meg csak kitalálunk dolgokat, és a Fantáziánkra bízzuk a játékot, akkor adjunk bele mindent, nem?
Akkor trollokat akarok, óriásokat és egyszarvúkat, akik gépfegyverrel lövik a trollokat. De nem, neked annyi is
megteszi, hogy merő őrültségből hátrafelé halad a vonatod!
Atyavilág.
Ha vonatozni akarsz, ám vonatozzunk. Legyen minden úgy, ahogy lennie kell. Ez minden. Tedd vissza a lovat a
bisztrókocsiba. (Tudom, hogy anyukád szerint nem ez a neve. De őszintén, miféle más kocsiban lehetne ló, ha
nem bisztrókocsiban?) Ne nézz rám ilyen dühösen. A vonat váltóhiba miatt áll az alagútban. 'lessék lenyelni. Aztán
nagyon, de nagyon lassan kell továbbhaladnia, mert levelek hullottak a sínekre. De ha szeretnéd, lehetek én a
vasúttársaság, te pedig az infrastruktúráért felelős hatóság, és játszhatjuk azt, hogy egymásra mutogatunk a
médiában, miközben az utasok halálra fagynak az alagútban. Jó móka, nem?
Látod? Működik. Erősítjük a köztünk levő köteléket.
Egész addig, míg el nem kezded kipakolni az utasokat a vasúti kocsikból, hogy aztán áttedd őket a játék
autóidba. Hallottál már az üvegházhatásról? Mintha semmibe vennéd az ökológiai lábnyomodat! Aztán mikor vissza
akarom pakolni az utasokat a vonatba, de te közben elhagytad a táskáikat, akkor már nem vonatosat, hanem
repülősét játszunk. Koncentrálj, ha kérhetném.
Most mi van?
Hová mész? Megsértődtél?
Azért, mert nem értetted a popkulturális utalásomat, mikor Sóul Asylumot énekeltem?
Jójó. Persze. Legyen. Hajnali 03:45 van, apa nem aludt, mióta megszülettél, de hát akkor sajnáljunk inkább téged, így
van? Ha a vámpírok a AlkonyaúwX rám néznének, biztos, hogy ezt sutyorognák: „Meg ne kóstold, bdward,
kicsit betegnek látszik.” És még tényleg te szenvedsz?
Jól van. Akkor mehetünk lefeküdni? Ha úgyse akarsz vonatozni már.
Légy szíves.
De komolyan.
Lég}' szíves!
Fogalmad sincs, apa mennyire várja, hogy elég idős legyél ahhoz, hogy megértsd a monetáris rendszert, és adhassak
neked ezer koronát, hogy fogd be, és hagyj aludni. Apa nem bírja tovább. Apa azt sem tudja, vajon az óvónőd fel fogja-
e hívni a rendőrséget, mert ő megkérdezte, körülbelül hány éves kortól lehet kábítólövedéket alkalmazni a gyereknél.
Az emberek az Anna Wahlgren-féle babaalta-tási módszerről beszélnek, apa pedig könyveket olvas arról, hogy az
ausztrál vadászok hogyan kábítják el az édesvízi krokodilokat.
Amerikai együttes, leghíresebb daluk a Runeway Train.

Könnyű az óvónődnek! Csal! Bemegy egy szobába, ahol tizenhat kétéves zsibong, és annyit mond: „Aludni!” Ti pedig
elalusztok!Éned? Mintha az óvónődet az X-McnbeA szalajtották volna!
Az ilyesmit be kéne tiltani.
Már megint hová lesz a séta? Ide ne hozd nekem a garázst, mert akkor apa kiugrik az ablakon. Nem viccelek!
Komolyan. Mintha stroboszkóppal próbálnék megnyugtatni egy csapat pánikba esett gnút. Miért nem fékszel le? Miért
kell ez a cirkusz minden áldott este? Miért? Az egyik szakértő a szülők lapjának levelezős rovatában azt írta, hogy „a
gyerekek azzal a szülővel vannak hosszabban ébren, amelyiket jobban szeretik, csak hogy minél tovább velük
maradjon”. Nem azt mondom, hogy azonnal fel akar- 1 tam keresni és pofán vágni az illetőt. Egyáltalán nem.
Pedig dehogynem akartam!
Atyavilág.
Tudom, hogy az anyukádat szereted jobban. Mindenki tudja. Egy percig sem hibáztatlak érte. O a legjobb, ami veled és
velem is történt. Tudjuk mindketten. Őszintén megmondom, ezért szeretném, hogy kicsit csöndesebbre vedd a
figurát.
Mert én el tudom viselni, hogy ébren töltjük az éjszakát. De tényleg. El tudom viselni a meleg tápszeres üvegeket, a
műanyag zsiráfokat, hogy arra kérsz, állítsam a plüssálla-tokát tornasorba a kanapén, miközben NCIS-
ismétiésekét nézünk Napközben persze migrénem lesz, elfelejtek ezt-azt, rossz helyre parkolok a garázsban,
káromkodom a lépcsőházban, szidom az inkompetens hígagyúakat, akik behelyezték az ajtókat a házunkban, mígnem
a szomszéd kinyitja az ajtót, és megkérdezi, miért próbálok betörni hozzájuk. Néha összekeverem a tápszert és a
proteinport. Mikor hétvégén délutáni szunyókálásra készülsz, néha összekeverem a hálószobaajtót az erkélyajtóval,
és odakint fektetlek le. Tíz perccel később, amikor próbálom kiolvasztani a kezedet, szorongatlak, mintha Calippo
jégkrém lennél.
Hz is rendben van. El tudom viselni, ha te is. Csak azt szeretném, hogy ne verjük fel az anyukádat.
Nem is tudom, hogyan magyarázzam. De ez egyike azon kevés dolgoknak, amiket meg tudok tenni érted és érte.
Megértesz? Tudom, hogy szánalmasan hangzik. De ő sokkal többet tesz, mint én. Az életünkkel. Veled.
Velünk. Szeretném visszaadni neki. Legalább ennyit szeretnék visszaadni neki.
Mérhetetlenül jobb szülő nálam. Pontosan érti, mit szeretnél, mikor teljesen összefüggéstelenül üvöltözöl az
előszobában, mint egy kicsi, részeg evők. Tudja, mit adjon rád, ha hideg van odakint. Számontart minden orvosi
utasítást, tesz róla, hogy legyen tápszer otthon, és már akkor megcsókolja a nyakamat, amikor én még rá sem jöttem,
hogy pontosan arra van szükségem. Annyi remek oldala van, amit te még nem is ismersz. Amit még nem is értenél. Á,
imádni fogod, ha megismered. A lénye rejtett zugait, a sarkokat, az ide-oda tekergő folyosókat és nyikorgó
szekrényajtókat. Hogy minden érzését a maximumon éli meg.
Végtelenül szeret minket.
Néha ugyan leszid, mikor nadrág nélkül ülünk a kanapén, és nedves törülközőket hagyunk a fürdőszobapadlón. Mikor
majonézt öntünk a szőnyegre, és fagyit ejtünk a táskájába. De az anyukád egy megvadult gnúcsorda elé is odaállna
érted és értem. Felfoghatatlan szerencse, hogy az ő srácai lehetünk Ki kell érdemelnünk Mindennap.
Mert vele minden pillanat vasárnap reggel.
Az egyetlen dolog, amiben én jobb vagyok, mint ő, az a kialvatlanság kezelése. Érted? Én rossz helyre parkolok, mikor
fáradt vagyok, de ő rossz munkahelyre megy be, mikor ő az. Ha nekem volt nehéz éjszakám, ő a fagyasztóban találja a
sajtot, ha neki volt rossz éjszakája, én a pincében találom a hűtőt. Mindenhez sokkal jobban ért nálam, de mikor
újszülött voltál, felfedeztük, hogy ebben az egyetlen dologban én vagyok a jobb.
Ezért meg kell neki adnunk a pihenés lehetőségét. Annyi mindent tesz értünk nap mint nap, hogy ennyi jár.
Hagyjuk aludni ma éjszaka, hogy mikor felkel, mindannyiunk vasárnap reggele lehessen.
Remélem, megérted.
Ezért nézünk most NCIS-1. Ezért vonatozunk. Próbálom a maximumot kihozni magamból, remélem, tudod. Próbálok
úgy tenni, mint akit semmi nem hoz ki a sodrából, de egy idó után apukád biztosítékát is ki lehet verni. És igen, apa
sajnálja a dolgot Ráffal. Apa tudja, hogy szeretted Ráfot. Apa pedig téged szeret. Ráf pedig Nangijába' utazott. Ez van.
Mert mindennek van egy határa.
Különösen 03:45-kor.
Ne haragudj. Szeretném jól csinálni a dolgokat. Igazából erről van szó. Jó apa akarok lenni. Egy olyan apa, aki el
tudja altatni a gyerekét. Nem akarok kudarcot vallani veled. Nem akarok kudarc lenni a számodra.
Most 03:46 van, te pedig elaludtál, fejed a karomon, kezedben a piros mozdony. Én meg fekszem itt ébren, és csak
nézlek.
Mikor kicsi voltam, a nagyapád és én gyakran elmentünk autózni kettesben. Körbe-karikába. Sosem tudtam, hová
tartunk. El kellett menni dolgokért. El kellett vinni másokhoz dolgokat. Nem beszélgettünk sokat. Úgy általában sem
beszélgettünk valami sokat a nagyapáddal, mikor kicsi voltam. Azok az autóutak elég unalmasak voltak, gondoltam,
mikor kicsit idősebb lettem. Csak ültünk némán egymás mellett, és utaztunk.
A túlvilág neve Astrid Lindgren Oroszlánszívű testvérek című regényében.

De mikor megszülettél, rájöttem, hogy azok voltak a gyerekkorom legszebb pillanatai mindkettőnk számára. Mert
csak a mieink voltak
Mikor felnősz, feltehetőleg ezekre az éjszakákra fogok a legszívesebben emlékezni. A fejfájás és a káromkodás 
eszembe sem fog jutni. A vonatokra fogok emlékezni. Arra, mikor megtanultad kinyitni a fagyasztót, és a kis
sátrad rejtekéből megdobáltál jégkockával, mikor megpróbáltalak lefektetni. Hogy úgy megnevettettél, hogy az
egész csontvázam dalra fakadt, mikor fogócskáztunk a lakásban, te meg végül elbújtál egy bőröndben a szekrény
alján, aztán nem tudtál kimászni. Meg amikor legelőször ejtettél bele egy jégkockát a pulóveredbe. Az az arckifejezés!
Erre fogok emlékezni. A közös óráinkra.
Meg Ráfra. Az átkozott Ráfra.
Gyerekkori emlékek.
A lehető legkülönösebb dolgok.
 Nem mintha bele akarnám 
magam ártani abba, amit 
az óvodában csináltok

De mégis, hogy élted azt, hogy jaj lesz a cirmos cicának? Mi? Balesetet szenved? Megverik? Valaki felgytijtja a házát,
csak mert evett egy kis vajat? Igazán nem aktirom beleártani magam, de kivel szoktatok ti étté kelni?
Tony Sopranóval?
 A megfelelő házimunka 
kiválasztásának művészete

Mikor az anyukád és én takarítunk, választhatnám a köny-nyebbik utat. Tudod te is, és én is. De mi nem afféle férfiak
vagyunk, igaz? Egyáltalán nem.
Tehát mikor az anyukád és én takarítunk, feltűröm a nadrágszáram, leveszem a pólóm, és rettegés nélkül belépek az
otthonunk legnehezebben takarítható helyiségébe.
Jól hallottad. A fürdőszobát választom. Szabad akaratomból. Mert az a fajta férfi vagyok. Nem ismerek félelmet.
Tudnod kell azt is, hogy én nem csak simán kitakarítom azt a fürdőszobát. Arra akármelyik kontár képes. Én
művészetet csinálok belőle. Ez a művészet apáról fiúra száll a Backman családban. Finom kézimunka. Nevezhetnénk
akár elljivatottságnak is.
Az emberből nem lehet csak úgy nagyszerű fürdőszobatakarító. Erre születni kell.
Azzal kezdem, hogy kihordok minden mozdíthatót. Semmi nem maradhat, amit egy magas nyomáséi mosó
felboríthat, mikor teljhatalrmi uralkodóként belépek a birodabmiba, amit a tudatlan csőcselék csak vécé névvel illet.
Három különféle tisztítószerrel mosom le a csempét. Addig pucolom a tükröt, míg a tükör tükörképének saját
tükörképe nem lesz. Fogkrémmel fényesítem a csapokat, hogy aki ránéz, annak a szeme sosem lesz már a régi. Olyan
gondosan sikálom a zuhanyt, hogy az olimpiai bizottság kérvényt küld, hadd tartsák itt a műkorcsolyaversenyt.
Kitakarítom a mosdó alatti szekrényt. Kipucolom a lefolyót. Fogkefével dörgölöm a szilikontömítéseket. A Ciliit Bang
reklámfilmjénck főszerepére pályázom.
És amikor elkészülök mindezzel, tudod, mit csinálok? Tudod? Végigcsinálom még egyszer az egészet. A biztonság
kedvéért.
Mire kész vagyok, a zuhany úgy ragyog, hogy az aranyásók sorban állnak zsákmány reményében. És akkor. Mikor
kilépek a fiirdöszobából, akár egy katona, aki elhagyja a harcteret. Alikor visszatérek a galaktikus kiegyezésből, ami
afíirdőszoba-takarítás maga, legalábbis ahogy a férfiak csinálják. Akkor szembetalálkozom anyukáddal a nappaliban.
A nővel, akiért élek és halok. Ö pedig csak rám néz, és így szól.
—Hát itt vagy! Amíg három ésfel órán keresztül zuhanyoztál, én kitakarítottam az egész lakást egymagám!! Felfogod,
milyen igazságtalan ez, Fredrik?!
 Nem azt mondom, 
hogy csak ezért szeretem őt

Egy thai önkiszolgáló étteremben vagyunk, hogy vacsorát vigyünk haza. Egy csapat olcsó zakós, bluetooth headsetet
viselő középkorú férfi elörefurakozik a sorban.
Ezen én bedurcizok. Az anyukád azt mondja, ne csináljak jelenetet. Ezen aztán még inkább bedurcizok.
Az egyik középkorú férfi rnegforduL Végignéz rajtunk. Tekintete találkozik az anyukádéval, és most már
kétségtelenül tudja, hogy tolakodott. Aztán gyorsan visszafordul, és úgy tesz, mintha mi sem történt volna.
Megkopogtatom a vállát. Tudomást sem vesz rólam. Meg akarom ütni. Az anyukád ezt megtiltja.
Aztán az anyukád előveszi a telefonját, kimegy az utcára, és felhív valakit. Mikor visszatér, valaki a 64-es számot
kiáltja a pulttól. Az anyukádfelkiált: „Itt vagyok!”, eloldalaz az egész sor mellett, elveszi az ételt, és fizet. Kifelé menet
minden középkorú férfinak egyesével a szemébe néz, és mosolyog.
„ Te felhívtad az éttermet, míg mi sorban álltunk, és rendeltél?”, kérdezem aztán.
Ó meglepetten megvonja a vállát. „Nem mindenki így csinálja?”
Nem azt mondom, hogy csak ezért szeretem.
De azért így sokkal egyszerűbb.
 Nem azt mondom, hogy 
szeresd apukádat jobban, mint 
anyukádat. Persze hogy nem. 
Csak tényeket sorolok

„ Valamit kard nélkül ”

Valamit. Kard. Nélkül.

Miféle ember küldi el a szeretett személyt ezzel az instrukcióval újév szent napján a videokölcsönzőbe?
Mi?
 AMIT ARRÓL KELL TUDNOD, HOGY FELICIA 
ANYUKÁJA MIÉRT HARAGSZIK RÁM

Igen, tudom, hogy kedveled Feliciát. De az a helyzet, hogy Felicia anyukája szerint az apukád egy idióta. Ezért
nem nagyon fogunk együtt játszani a közeljövőben.
Látom rajtad, hogy magyarázatot vársz.
Először is szeretném leszögezni, hogy nem olyan egyszerű dolog szülőnek lenni. Egy csomó új dolgot kell
figyelembe venni. Például a cukrot. Az emberek egész doktori értekezéseket vágnak le, ha valaki megemlíti a cukor és
a gyerekek kapcsolatát, tudtad? Komolyan mondom, mikor legutóbb véledenül azzal vicceltem, hogy kettesben
üldögéltem veled otthon karácsony táján, és egy nagy kancsó Black Christmas koktélon osztoztunk (Captain Morgan
és julmust* keveréke, később majd jobban kifejtem), akkor William apukája sokkal jobban felháborodott azon, hogy
üdítőt adtam neked, mint hogy esetleg alkohollal kínáltalak.
Svcd karácsonyi üdítőital.

Attól sem lett jobb a helyzet, hogy az elkövetkezendő napokban papírzacskóba burkoltam a cumisüvegedet.
Az pedig végképp nem segített semmit, hogy mikor véletlen kiöntötted az üveged tartalmát, az anyukád más szidok
előtt hozzáfűzte, hogy „csak a halott haverjai emlékére tette”. (Tehát ez az ő hibája!)
De nem akarom áthárítani a felelősséget. Nem azt mondom, hogy könnyebb volt ötven évvel ezelőtt szülőnek lenni.
De akkor mintha egyértelműbbek lettek volna a játékszabályok. Manapság olyan nehéz eldönteni, mi oké, és mi nem
oké. Féléves korodban például a védőnő azt mondta, ne hagyjunk téged túl sokáig aludni délutánonként, mert „fennáll
a veszélye, hogy a napi ritmusod felbortd”. Az még teljesen rendben volt, hogy erre az anyukád azt mondta: ,/ízért
nem lehet csak úgy felébreszteni egy avatari hiber-nációban alvó gyereket!” A védőnő még nevetett is rajta!
Viszont amikor hozzátettem, hogy „őszintén, a guantá-namói őrök sem tudnák ébren tartani a kölyköt”, azzal már
túllőttem a célon.
Érted te ezt? Néha nem olyan egyértelmű, hol a határ. Ugyanaz a védőnő fél évvel később közölte, hogy
ideje leszoktatni a gyereket az éjszakai evésről, és javasolna pár módszert, hogy csökkentsük az étvágyát. Ekkor én
megkérdeztem, vajon olyasmire gondol-e, hogy szoktassunk rá a dohányzásra. Persze az is hiba volt.
Elég sok mindenre kell gondolni. Legyek példakép. Ne káromkodjak. Ne hirdessem az elavult normákat. Tudjam, hogy
a neve járóka, nem pedig harci ketrec. És mikor az óvodában a „természet csemegéjét” emlegetik, szinte soha nem a
baconre gondolnak. Mikor más szülők a gyerekek és a tévénézés témát taglalják, kedvesen, ámde határozottan
felvilágosítanak, hogy „márpedig vannak kutatások” (azzal a hangsúllyal ejtve a kutatás szót, amit a kisgyerekek 
használnak, mikor azon versenyeznek, hogy kinek az apja erősebb), melyek világosan kimutatják, hogy a tévénézés 
káros a kisgyermekek számára. És ilyenkor ők az összes műsorra gondolnak. Nem csak a rossz műsorokra.
Az összesre.
Még a Drótra is.
Nem nyafogni akarok, de az ilyesmit nem ártott volna még akkor megtudni, mielőtt az ember szaporodásba fog. Nem
várok sokat. De egy szórólap a legalapvetőbb információkkal igazán jól jön volna.
Még mindig nem tudom, mit kellett volna csinálni, mikor vizsgálatra mentünk, és az orvos azt kérdezte, „vannak-e
más egészségügyi kérdéseink”, én pedig megragadtam az alkalmat, hogy megérdeklődjem, hány éves korban derül ki,
hogy a gyerek bal- vagy jobblábas. Azt hittem, szabad. De nem olyan könnyű ezt megítélni. Ezek után az orvos főképp
az anyukádhoz beszélt.
A társadalmi határok és a popkulturális utalások keretei némiképp elmosódnak, mikor az ember, immár
megszaporodván, haverkodni próbál. Hogy Pónak a Teleti(bbiefa-Án igen provokatív tevepatája van a második
évadban, az simán lehetne beszélgetésindító az óvodai beszoktatáskor, nem?
Hát nem.
Sajnálom.
Tényleg.
Nehéz jó szülőnek lenni. Sok a kihívás és a tévút. Az én esetemben főleg az utóbbi, attól tartok.
Kényszeresen viccelődöm, mikor kritizálnak, ezt már te is tudod, ez amolyan személyes defektem. Miután az ember
szülővé vált, végeláthatatlan lesz a kritikusainak sora. Mert a gyerek nemcsak gyerek, hanem a szülő identitásának
szimbóluma. Senki sem érti, hogy alakulhatott ez ki. Tízezer évnyi szexuális tapasztalat birtokában a mi generációnk
hirtelen a fejébe vette, hogy úgy kell kihoznunk benneteket a szülőszobáról, mintha valami francos Stanley-kupa
lennétek. Mintha mi lennénk az elsők a világtörténelemben, akik nem tudtak rájönni, hogyan működik a
fogamzásgátló.
Már nem is kell jó szülőnek lenni, azt hiszem. Azok az idők már elmúltak Mostanában elég a „megfelelő”. Az egyetlen,
amit szeretnénk elérni, hogy mikor húsz év múlva a pszichológusotoknál ültök, bebizonyosodjon, hogy nem minden a
mi hibánk.
A legegyszerűbb módja meggyőzni magunkat arról, hogy egész megfelelő szülők vagyunk, hogy másokat állítunk
be rossznak. Ebben a tekintetben nagyon kreatívak vagyunk. Ha nem arról beszélünk, hogy kik milyen arányban
osztják el a szülői szabadságot, vagy arról, hogy a gyerek miért marad negyed négyig az óvodában (Negyed négyig!!!
Érted? Ezzel az erővel ki is tehettelek volna az erdőben, és hagyhattam volna, hogy farkasok neveljenek!), akkor még
ott van a nem bio étel kérdése vagy az olyan műanyag játékok, amelyek nem rendelkeznek brüsszeli oklevéllel. „Mi?
Engeded ezzel játszani? Nocsak, nocsak Én mondjuk nem szeretném, ha a gyerekem agydaganatot kapna... de üdítő,
hogy mindenki olyan máshogy nevel, nem?” így csevegünk egymással.
Keresünk valami szerencsétlent, aki még nein értette meg, hogy ha nem mossa ki a frissen vásárolt gyerekruhákat 
kilencven fokon használat előtt, a gyerek mutáns allergiákat fejleszt, és meghal. Mintha nem is az emberiség került 
volna ki győztesként és a bolygó domináns fajaként az evolúcióból. Mintha barlanglakó korunkban, amikor
mamutbőrbe csavartuk az újszülöttet, meghalt volna a poronty, ha a mamutbőr nem volt kimosva kilencvenfokos gépi
mosással. Mintha így éltük volna túl egy olyan bolygón, ahol még a dinoszauruszok sem bírták a gyűrődést.
Ha nem ez, van más. Ha nem tudjuk rossz fényben feltüntetni a másikat azzal, hogy túlságosan is odafigyelünk, akkor
megteszi az ellenkezője is. Az ember dacból menő, kipihent, napszemüveges és tetovált szülővé válik, aki kávét Iszik
papírpohárból, és a textilszatyrából kikukkant egv-egy könyv a „szabad nevelés” témakörében, és csak löki,
hogy „engedjük a gyereket gyereknek lenni, vágod, mire célzok? Nyugodjon mindenki le!” Mindeközben a háttérben
az ötéves, mohikánfrizurás és orrpirszinges napsugaruk épp a kishúgát próbálja belegyömöszölni egy műanyag
vödörbe.
Vágyván az az idióta apuka, aki arrogánsán hallgat, mikor közös vacsorákon a többi szülő azt harsogja, hogy az ő
gyerekük szenteste szívesebben játszik a dobozzal, mint annak tartalmával. Valaki erre viccelődni kezd, hogy „jövő
karácsonykor csak egy nagy dobozt kap!”, és mindenki nevet, kivéve a fent nevezett apukát. Valaki más is
bekapcsolódik, hogy az ő gyereke csak műanyag ételhordó dobozokkal játszik, amit a konyhaszekrényből pakol elő.
Azt a bizonyos apukát leszámítva mindenki magára ismer, és úgy kacarásznak, hogy a kávéskanaluk úszóként ugrál
fel s alá a chai lattéban.
Aztán valaki boldogan megfordul, és megkérdezi azt a bizonyos apukát, vajon náluk van-e valami furcsa tárgy, amivel
a gyerek szívesen játszik. Mire ő mogorván és ellenségesen azt válaszolja: „Aha. A késekkel.”
Nem állítom, hogy én vagyok az az apa.
Mindenesetre ezért nem játszhatsz már Theodorra! és Smillával.
Akárhogy is: szülőnek lenni tényleg nem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik. De próbálom a lehető legjobban 
csinálni. Elviszlek a játszótérre. Beszélgetek más szülőkkel. A fejemet csóválva hüledezek, mikor elmesélik, hogy
egy harmadik ember gyerekének a végbélnyílásán zöld kiütések jöttek ki, vagy valami ilyesmit, ami még akkor sem
érdekelne, ha igazán megerőltetném magam. (Higgy nekem, nagyon megerőltettem magam, de még úgy sem
ment.) Próbálok figyelni. Empátiát mutatni. Kissé erőltetetten háborgók a sertésinfluenza elleni oltás körüli
botrányon, meg azon, hogy milyen kevés a képzett óvónő, és még volt az a dolog is, hogy mérget vagy mit találtait az
óvoda falában, és fontos volt, hogy figyeljünk valamire, amikor csináltunk valamit, vagy hogy is volt. Megteszek
minden tőlem telhetőt! Csak kissé túl sok mindenre kell odafigyelnem.
Az pedig, hogy az embert érdekelni fogják a gyerekek, amint neki is gyereke születik, hazugság. Én csak egyetlenegy
gyerek után kezdtem érdeklődni, mikor megszülettél. Szerintem a többi kölyök kifejezetten idegesítő.
A fenébe is. Tudom, hogy többnyire az én készülékemben van a hiba. Mert nem figyelek kellőképpen, és nem veszem
komolyan a dolgokat.
Mint mikor volt az a felhívás az újságokban valami fertőzött virsliről, ami veszélyes lehet a gyerekek számára. Feli-cia
anyukáját nagyon feldúlta az eset, pláne, hogy az óvoda nem tudta garantálni, hogy a kirándulások alkalmával
nem virslit kapnak a gyerekek. Vagy bármikor máskor. Valaha. Én megkérdeztem, valójában milyen egészségügyi
kockázatokat rejtenek a virslik, Fclicia anyukája pedig szinte köpte a választ: .Agyhártyagyulladás!” Mire én: „Simán
megéri!” Erre ő dühbe gurult.
Khm.
Lehet, hogy nem kellett volna azt mondanom Felicia anyukájának, hogy esedcg vegyen be egy nyugtatót, és hajtson fel
valami erőset, meg úgy egyáltalán, legyen több benne a hakuna matata. Lehet, hogy nem kellett volna.
Pár héttel később épp a gyomorinfluenza miatt hisztizett, azt hangoztatta, hogy a gyerekeiének nem szabad
megérinteniük még egymás kabátját sem. Aznap reggel úgy ébresztettél, hogy fejbe kólintottái egy játék autóval, mire
vérezni kezdett az orrom. Azt hittem, elállt. Aztán megérkeztünk az óvodába. És tüsszentettem egyet az előtérben.
Nem kellett volna tüsszentenem az előtérben, falán nem.
Nos, hát. A többit már kitalálhatod.
Tudom, hogy kedveled Fcliciát.
De most sajnos ez van.
 Csak egy javaslat volt

Nos. Tegnap. Éjjel fél tizenkettő.

Nagyon, nagyon, de nagyon fáradt voltam. Te viszont kör-be-körbe rohangáltál a szobában, és valami olyasmit
ordiháltál szakadatlanul, hogy „Almafa út! Almafa út!". Aztán hirtelen megálltál. Kiszaladtál a konyhába. Visszajöttél.
Majd a világ legközörnbösebb arckifejezésével joghurtot kezdtél önteni az egyik fiókba.
Én csak azt mondtam, hogy ha autózunk, mindig el szoktál aludni. Mire az anyukád barátnője felnevetett, és így
szólt: „Igen, de aztán sajnos mindig felébrednek, mikor kivesszük őket az ülésből! ”
Erre én azt mondtam, hogy szerintem a bébiőrnek még a garázsban is van vétele.
Ha fiibukkan valami nyanya a gyámügytől az óvodában, és erről kezd kérdezősködni, tudd, hogy miről is van szó
valójában.
 A cipész gyereke

Jó. Próbálom nem másra kenni a dolgot.

De szerintem reggel felöltöztetni egy gyeteket olyan, mintha egy hoki kapus-felszerelést próbálnál ráadni egy
majomra, akit előtte bedörgöltek szappannal, megetettek csípős paprikával, és aztán még egy kövér, középkorú,
sombrerós német is megsértette a finnországi komp bárjában.
Jó?
Nem kifogásokat keresek.
De kissé stresszesre sikeredett a ma reggel.
Mindenekelőtt szögezzük le, hogy nem kellett gyalog menned az óvódéiba. Babakocsiban ültél. Prémek közé tekerve,
és még egy valamit fél is cipzárazttink az álladig, mintha hálózsákban tennél. Senkinek nem volt kényelmesebb és
melegebb útja a munkahelyére, mint neked. Ez tény.
Nem kifogás.
Csak úgy mondom.
De persze.
Persze, persze, persze. Hogyne.
Odakint mínusz tizenkilenc fok van, én pedig kiveszlek az óvoda előtt a kocsiból, fiél tucat szülő és több óvónő
szeme láttám, majd leteszlek egy kupac hóba. És igen, beletelik vagy fél percbe, mire rájövök, hogy nincs rajtad cipő.
Nem érzem rruigam különösen rátermett szülőnek ilyenkor. Ezt aláírom.
Kicsit stresszes vagyok ma.
A fene egye meg.
 A hű feleség

Jó barát: (Nézi, hogyan próbálok felkászálódni egy székről) Ajj, hát ez nem néz ki valami jól...
Én: Ugyan, csak becsípődött a derekam. Elmúlik.
Az anyukád: (Jelentőségteljesen néz a jó barátra, és lelkesen bólint) Fredrik leesett a futógépről az edzőteremben!
Én: Köszönöm, szívem. Köszönöm, hogy mindenkinek elmeséled. Igazán kedves.
Az anyukád: (Boldogan biccent a jó barát felé) Mint egy vénember!
Én: Nem estem úgy le, mint egy vénember! Baleset történt! 
Az anyukád: (Még lelkesebben bólogat) Olyan baleset, ami vénemberekkel történik meg.
Én: Ennek semmi köze a koromhoz!!! Csak becsípődött a derekam!
(Csönd)
Az anyukád: (Bizalmasan közelebb hajol a jó baráthoz, jó! hallhatóan suttog)Tudod... becsípődött a dereka, ahogy a
jól edzett húszéveseknek szokott. Ez az a fajta idegbecsípődés.
 Megjegyzendő

A szülői szabadságról visszatérő férfiak nem szeretik, ha köszöntik őket a „nyaralásuk” után.

 AMIT A JÓRÓL ÉS 
A GONOSZRÓL TUDN0D KELL

Vannak, akik szerint senki sem születik gonosznak. Vannak olyanok is, akik szerint nem léteznek velejéig gonosz
emberek. Nem vagyok tudós, ezért nem tudom, mi is az igazság.
Az egyetlen, amit tudok, hogy léteznek seggfejek. És ha lehet, örülnék, ha nem állnál be közéjük.
Ugyanis ha csak egyetlen dolgot taníthatnék meg neked, akkor az az lenne, hogy légy kedves. Ne legyél bunkó.
Higgy nekem, tudom, miről beszélek, elég sok tapasztalatot szereztem bunkóságban. Okleveles tapló vagyok.
Az egyik legalapvetőbb tézis arról, hogyan működik a világ: akármilyen csoportban is találod magad, legyen az a
mászókánál a játszótéren vagy egy reklámügynökség panorámás irodájában, találkozni fogsz olyan emberekkel,
akik társaikat két csoportra osztják fel. Az erősekre és a gyengékre.
De mindig lesz legalább tíz olyan, akikről nem lehet biztosan eldönteni hová tartoznak. És mivel ők attól rettegnek,
hogy majd a gyengékhez sorolják őket, ezért lefelé fognak vagdalkozni, mert csak arrafelé tudnak. Keresnek
majd valami okot, bármit, hogy a gyengébbet sarokba szorítsák.
Én pedig pontosan úgy érzek, mint minden más szülő. Rettegek, hogy te leszel az, akit a sarokba szorítanak majd
az iskola udvarán. És persze ugyanúgy félek attól, hogy téged fognak ütni, mint attól, hogy te leszel az, aki üt. Én
mindkét szerepet kipróbáltam, máshol fáj, de mégis ugyanolyan érzés.
Ezért kell beszélnünk a jóról és a gonoszról. Mert az apák így szokták a fiukkal, legalábbis azt hiszem. Halvány lila
gőzöm sincs, hol kezdjem. Ezért inkább elmesélek neked egy mesét. Jó? Szereted a meséket. Mást se csináltok az
óvodában, mint meséket hallgattok, nem?
Hát jó.
Nem ismerek valami sok mesét. Ezért abból a kevésből fogok egyet elmesélni. Amelyiket a legjobban szerettem
kiskoromban. Te pedig összpontosíts a tanulságra.
Tehát. Kezdjük is. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy pankrátor, akit úgy hívtak, The Undertaker. Egy messzi-
messzi, USA nevű országban élt réges-régen. Úgy a kilencvenes években. Ebben az országban minden pankrátor
győzni szeretett volna a legnagyobb versenyen, és elnyerni az aranyszínű övét. Hosszú-hosszú éveken
keresztül mindig a két gonosz király — Bret Hart és Shawn MichaeLs — egyike diadalmaskodott ezeken a
versenyeken. Néhányat!
azt állították, hogy legyőzhetetlenek. De mikor The Under-taker először lépett a ringhe (hát azt látni kellett volna!),
reményt adott a népnek, hogy jobb napok következnek. Hős volt a csirkefogók között. Akkora volt, mint cg}" traktor.
Olyan finisherje volt, hogy... ó, elnézést. Kis magyarázat. A finisher egy egyéni mozdulat, amivel a pankrátor végleg
kiüti az ellenfelét. Minden pankrátornak volt ilyenje. A pankrátoriskolában tanulták. Egy ütés vág}" fogás, amiből nem
lehet felállni. Ami olyan, akár egy tank. Vagy tüzet lövő tank. Semmi sem állíthatja meg.
Érted? Abszolúte semmi.
Tehát: The Undertakernek volt egy finisherje, ami „The tombstone piledriver” névre hallgatott, és amelynek
során fejjel lefelé fordította az ellenfelét. Az anyukád szerint nem szükséges pontosan megismerned minden részletet
már most. Még az is lehet, hogy igaza van. Van még időd megtanulni mindezt. De képzeld el azt, hogy valami a
torkodon akad, én megfordítalak, hogy kirázzam belőled, de közben vélcdenül elejtelek. Körülbelül így járt el The
Undertaker. Csak ő direkt csinálta.
Baaaromi király volt.
A sors is úgy akarta, hogy W WF-baj nők legyen. (A pank-rációban ez a „királylány és fele királyság” megfelelője.)
Mindenki imádta The Undcrtakert. Magas volt, sötét, jóképű, a bicepsze akkora, mint egy labradorkölyök. De! A
csillogó felszín alatt sötét titok rejtőzött. Egy nap felbukkant az árnyéka a múltból: a féltestvére, Kané.
Kané szülei egy borzalmas tűzben haltak meg, mindenki azt hitte, Kané is velük pusztult. De tévedtek. Súlyosan
megégett az arca, de túlélte. Keserű lett, és dühös. A rossz nyelvek azt suttogták a fülébe, hogy a testvére gyújtotta a
tüzet, hogy megszabaduljon tőle, mire Kané gyűlölettől eltelve bosz-szút esküdött ellene. Egy nap, mikor The
Undertaker kiállt Shawn Michaels ellen, hogy eldöntsék, melyikük fog majd megküzdeni Brct Harrtal a WWF-övért,
hirtelen megjelent Kané. Kihívta a testvérét az egész birodalom (valamint 63 országnyi tévénéző) szeme láttára.
Csakhogy The Undertaker egyáltalán nem akart megverekedni a testvérével. Ezért hát azt tette, amit majd neked is
mindenki tanácsol arra az esetre, ha valaki megütne: megfordult és elment. Nincs ebben semmi szégyellnivaló.
Kané csak állt, és azt üvöltötte utána, hogy gyáva, de tévedett. Mert maga Kané volt gyáva. Ezt sose feledd.
The Undertaker nem volt hajlandó kezet emelni a saját fivérére. De Kané jó kötözködőhöz méltón nem adta
fel. Gúnyolta és szapulta The Undertakert. „Gyáva nyuszi”, mondta rá, és még más szavakat is használt, amiket
majd idősebb korodban megértesz. Elég, ha annyit tudsz, hogy a fiúk és lányok különböző pisilési szokásaihoz van
közük. Kané kijelentette, hogy előbb vagy utóbb bosszút áll, és aztán fivére minden egyes meccsén megjelent, és újra
meg újra párbajra hívta. Többször beugrott a ringbe is, és verekedni kezdett, The Undertaker azonban minden
alkalommal csak tűrte az ütéseit, de a kisujját se mozdította, hogy védekezzen.
Érted?
Most ezzel nem azt akarom mondani, hogy ha valaha testvéred lesz, verd meg. Lehet, hogy úgy hangzik. Ha jobban
belegondolok, nem ez a legjobb példa, amit felhozhattam. Csak arra szeretnék kilyukadni, hogy nem mindig az az
erősebb, aki üt. Hanem aki nem üt. Rendben?
Mert ugye azt tudod, hogy The Undertaker eltaposhatta volna Kane-t, de úgy döntött, ő amiál johb ember.
Egyszer majd, egy iskola udvarán vagy egy reklámügynökség panorámás irodájában remélem, te is megérted, hogy
nem az a bátor, aki annak ellenére ütni mer, hogy nem tudja, nyer majd, vagy veszít. Az a bátor, aki tudja, hogy
győzne, és mégsem tesz semmit.
De kezdjük elveszíteni a fonalat. Kané egyre próbálkozott, de The Undertaker nem volt hajlandó megverekedni vele.
inkább mindig távozott, lelt-múlt az idő. És ahogy minden mesében, Kané egyszercsak belátta, hogy tévedett, és hogy
a vér nem válik vízzé. És mikor The Undertakert egy sötét éjszaka, az egyik bajnoki mérkőzésen csapdába csalta
és megtámadta Shawn Michaels és három csatlósa a D-Genera-tion X csapatból, Kané a segítségére sietett. Shawn
Michaels először azt gondolta, Kané az ő oldalukra áll majd, mert minden kekec ezt gondolja. Hogy csak mert többen
vannak, és egyetlen emberre támadnak, senki sem mer majd szembeszegülni velük. Sajnos a Shawn Michaels-
féléknek ebben többnyire igaza van, ezt nem hallgathatom el előled. Ezért is folytatják örökké a kötözködést és
verekedést. Mert túl gyakran győznek. De nem most. Jajjajjaj.
Nem. Most.
Kané berohant a ringbe, felkapta Shawn Michaelst a hajánál fogva, aztán arccal a padlóhoz vágta, mintha
csak kókuszdió volna, cs ő fel szeretné törni. A többiek a D-Ge-ncration X-ből azonnal a nyakukba szedték a lábukat,
és szaladtak, ahogy csak bírtak.
Ez volt gyerekkorom egyik legszebb sporttörténeti pillanata.
Ez után a nap után Kané és The Undertaker összeálltak a „The Brothers of Dcstruction” név alatt. Ok lettek a
legrettegettebb harcosai a pankrációbirodalomnak.
És boldogan éltek, míg meg nem haltak.
Vagyis. Majdnem. Pár évvel később Kané elárulta a fivérét, és kiütötte a The Royal Rumble meccsen ’98-ban.
Aztán Shawn Michaels segítségével cg)' ládába zárta őt. És felgyújtotta a ládát.
De nem ez a legfontosabb a történetben. Gondolj a tanulságra.
A legfontosabb az, hogy nem mindig kell visszaütni. De néha szabad, ha az ember a gyengébbet akarja védelmezni.
Most nem azt mondom, hogy szabad verekedned. Nem szabad. Az anyukád nagyon dühös lesz rád. Sose
verekedj. Kivéve sombrerót viselő, középkorú német turistákkal, akik előrefurakodnak a vacsoránál a sorban. De ezt
mindenki tudja. Kivételes eset. De különben: semmi verekedés. Csak ha meg kell védened magad. Vagy meg kell
védened valaki mást. Vág)' mikor az utolsó csokis nápolyit szeretnéd megszerezni. De különben soha!
Vagyis... Á, tudod.
Szeretném, ha megértenéd, hogy nem akarlak abba a hitbe ringatni, Hogy nincs gonoszság a világon. Mert van. Ez a
világ tele van érthetetlen, felfoghatadan, kegyetlen, kérlelheteden gonoszsággal. Meg erőszakkal, igazságtalansággal,
kapzsisággal, vak dühvei.
De tele van minden mással is. Apró pillanatokkal. Mint egy barátságos mosoly két idegen között. A szerelem
első látásra. A hűség és a barátság. Valaki keze a tiedben egy vasárnap délután. Két testvér újraegyesülése. És vannak
hősök is benne, akik felállnak, mikor senki más nem mer. Egy ötvenes Eckó egy Saabban, aki beenged a sorba a
csúcsforgalomban. Nyári éjszakák. Gyereknevetés. Sajttorta.
Az egyetlen, amit eldönthetsz, hogy melyik oldalon akarsz állni. Melyik halomhoz teszed hozzá a magadét.
Nem leszek mindig a legjobb apa Rengeteg hibát vétettem, és még sokkal többet fogok. De sosem bocsátom meg
magamnak, ha te leszel az egyik gyerek az iskolaudvar sarkában.
Akármelyikük is.
Én majdnem mindig a köztes tíz között álltam, akik attól félnek, hogy majd a vonal rossz oldalára kerülnek. Néha még
mindig ott állok. A legtöbben közéjük tartozunk.
Legyél más, mint én, tedd meg nekem ezt a szívességet. Ne tartsd a szádat. Állj ki valaki mellett. Ne fordítsd el a
tekinteted. Ne üss csak azért, mert megteheted. Ne hidd, hogy a barátságosság gyengeség. Ne legyél olyan ember,
aki egy reklámügynökség panorámás irodájában állva azt gondolja, hogy a kedves jelző valójában sértés.
The Undertakcr tanított meg erre. Remélem, én is meg tudlak tanítani téged.
És hát tudod. Nem biztos, hogy anyukádnak tudnia kell, hogy elmeséltem azt a sztorit a ládába zárt és
felgyújtott fivérről. Ö tudod... nem érti a pankrációt, ha egyszerűen akarok fogalmazni. Rendben?
Basszuskulcs.
Nagyon rosszul mesélek?
 Oké. így történt az eset

Mondhatjuk ügy is: mikor az ember kicsit feszült, és véletlenül tejet borít a pelenkatáskára, azt gondolja: „A fene egye
meg, ennek szaga lesz, és mindenki azt gondolja majd, hogy én vagyok a világ legrosszabb apja!”Fzért aztán előkapja
az első keze ügyébe eső zacskót, és abba tömi bele a szükséges pelenkákat és pótruhákat. Az egészet belehajitja a
babakocsiba, kifele menet pedig még felkapja a szelektív ImlLidékot is. A szelektív kukáknál aztán pakolás közben
valami ráömlik a pulóvere ujjára. A feszült ember azt gondolja: ,A, biztos csak üdítő, hamar megszárad ” Ezért az első
keze ügyébe eső dologgal törli meg magát, ami történetesen egy pelenka a gyerek zacskójából. Aztán beülnek egy
viszonylag meleg autóba. Épp mikor beültek, feltűnik, hogy itt a pelenkacsere ideje. Az ember örül, elvégre éppen a
kezében van egy pelenka, az amivel letörölte az „üdítőt”. Ráadja a gyerekre, aztán elindulnak.
Húsz perccel később megérkeznek a mondókásdélutiínra a művelődési házba. Kifulladva, piros arccal, Az ember
egy alkoholboltos zacskót tart az egyik kezében, ami tele van pelenkával, és a kocsikulcsot. Másik kezében a gyerek,
aki meleg sörszagot áraszt.
Akkor még az is lehet hogy egy tejfoltos pelenkatáska sokkal vonzóbb altertuttíva lett volna. Amolyan jó szülő - rossz
szülő perspektívából.
Még az is lehet.
 Miért nem érdemes győzködni az anyukádat

Kiváncsi vagyok, ki az, aki fogja a konyhapulton álló, egy-pohártiyi maradék Schueppes fíitter Lemont, kiönti, aztán
vizet és mosogatószert tesz a pohárba, az egészet visszahelyezi a pultra, aztán lefekszik.
Az anyukád meg arra kiváncsi, ki az, aki felkel reggel[ meglát egy poharat, ami nyilván állott, tegnapi Bittér Lemonnal
van tele, és felhajtja.
F.n arra vagyok kiváncsi, mégis ki a franc nem fogja fel, hogy a víz és a mosogatószer keveréke pontosan úgy fog
kinézni, mint egy kis állott, fincsi Schiveppes Bittér Lemon. Különösen reggel hat óra tíz perckor.
Az anyukád arra kíváncsi, mégis ki a franc iszik meg valami döglött üdítőt a mosogató mellől, reggel hat óra tíz
perckor.
F.n arra vagyok kíváncsi, ki az a barom, aki mosogatószeres vizet tölt egy pohárba.
Az anyukád megállapítja, hogy végül is nem ö az, aki mosogatószeres vizet ivott.
Ő nyert.
 Az idegenekkel való beszélgetés művészete

Két dologgal fel kel! hagyjak, mikor idegenek hajolnak a kocsid fölé, hogy gügyögjenek neked.
1.    Hogy hirtelen felbukkanok a kocsi mögül, és azt sziszegem: „Köszönj a kis barátonmak!”
2.    Hogy hirtelen felbukkanok a kocsi mögül, és azt sziszegem: „ láncoljátok, bábuk! láncoljatok!!!’’
Hát jó.
Te csak csináld úgy, ahogy eddig is.
 AMIT AZ EGYÜTTESALAPÍTÁSRÓL 
TUDNOD KELL

Ez lenne hát az elet, amely bizonyos dolgokat megkövetel tőled. I egyél becsületes, bátor és igazságos. Szeress, és
légy szeretve. Vallj kudarcot. Kerülj kínos helyzetekbe. Győzz.. Ess le valahonnan. Ess szerelembe.
Alapíts együttest. Erről már most, jó előre szólok. Először is egy remek névre lesz szükségetek.
Vannak emberek, akik szerint a zene előbbre való, de őszintén, ez baromság, az ilyen emberek zenéje általában elég
gáz. Egy jó bandanév sokkal fontosabb. The Who, például, vagy The Smiths vagy Nuns with guns vagy Draco and the
Malfoys. Minőségi nevek egytől egyik. R. barátom cover rock bandájának az volt a neve, hogy StifF Nipples,
vagyis Merev Mellbimbók. Tökéletes.
Én mindig is egy power metál bandáról álmodtam, és a Frightening Lightning, vagyis a Vérfagyasztó Villám
nevet adnám neki. A pólónkon az i betűk helyére villámokat tennénk. Igazától ez a legfontosabb dolog, ha együttest
alapítasz: hogy a nevetek jól nézzen ki pólókon. A Frightening Ligluningban R. barátom hangszórófőnök, D.
barátom turnébuszfőnök, J. barátom kábelfőnök, E. barátom benzinkúti hotdog-főnök, jómagam pedig pólófőnök
lennék. Anyukád szerint a póló nem is valódi hangszer, de a tapasztalat azt mutatja, hogy az anyukád nem konyít a
zenéhez.
A következő alapvető dolog, hogy a legjobb barátaiddal kell megalapítani az együttest. Lesznek pillanatok az
életedben, mikor egyesek megkérdőjelezik, hogy ebben a technológiai társadalomban egy modern férfinak mi
szüksége legjobb barátra. Flát mert az. anyukád sok kacatot vásárol a ncten másodkézből. Vagyis minden harmadik
évben költözködünk. Azaz cipekedni kell. Vagy néha csak jólesne valakivel FlFA-t játszani. Olyankor jó, ha kéznél van
egy legjobb barát.
Nincsenek követelmények, amiket egy legjobb barátnak teljesítenie kell. De ha már erről beszélünk,
felvázolhatunk néhányat. Egy igaz barát nem nyúlja le a csajodat. Egy igaz barát nem szedi el a harcosod dolgait a
World ofWarcraftban.
Kábé ennyi.
Lehet olyan legjobb barátod, mint Ron volt Harry Pot-ternek. De hát tudod, elég sokat nyávogott végig, nem? Annak
nincs értelme. Ráadásul a csajt is elszedi a piszok. Akkor már legyen inkább olyan, mint Csuhákká a Csillagok
háborújában. Ő az a fajta, aki minden lány szerint iszonyat cuki, és jó hallgatóság, de elég, ha csak barátok maradnak.
Vagy választhatsz valaki olyat, mint Man-At-Arms a Hc-Manbő\. Öt nem izgatják annyira a lányok.
Vagy mondjuk Goose a Top Gunból. De ő meghal. Ami elég rossz tulajdonság egy legjobb barátnál. A helyedben, ha
lehet, én valaki olyat választanék, mint Csavardi Samu A Gyűrűk Urából.
Mondhatsz bármit Csavardi Samuról, de az fix, hogy nem fosztotta volna ki a harcosodat a World of Warcrafthnn.
Ráadásul biztos remekül játszana ritmusgitáron. Csuhákká inkább dobos. Man-At-Arms billentyűs. Ron Weas-ley
bizonyára basszusgitáron játszik, a dög. A basszusgitárosok szokták lenyúlni a csajokat. Goose pedig ugye meghalt.
Nem is játszik semmit. Csak halottat.
Nem mindenki érti meg, miért van szükség együttesre. Nem szeretnék neveket említeni. Részben azért, mert
nem akarok senkire ujjal mutogatni, részben meg, mert tudod, hogy hívják az anyukádat. De ő ezt nem értheti.
Folyton azzal szekál, hogy „miért nem elég kávézni, mint ahogy a normális emberek teszik”, és hogy én „nem is tudok
találkozni senkivel csak úgy, muszáj hozzá valami program is”. Ez természetesen szemenszedett hazugság. Egyáltalán
nincs szükségem programra ahhoz, hogy más férfiakkal lógjak. Viszont kellemes, ha van mit csinálni közben. Ilyenkor
kell az az együttes. Például rockegyüttes. Vagy popegyüttes. Vagy covcregyi'ittcs. Valami, aminek ürügyen össze leltet
gyűlni, egymásra nézni, és elmerengeni: „Majd amikor sikeresek leszünk...”
Nyilván sosem lesztek sikeresek. Őszintén szólva nem is szükséges, hogy pont zenekar legyen. Lehet focicsapat, amibe
sosem vágunk bele, egy kocsma, amit sosem veszünk meg, vagy a tökéletes bankrablás, amit sosem követünk el.
(Részben azért, mert nem akarunk börtönben ülni, de főként azért, mert egyikünk sem tudja, hol tehetnénk szert egy
táskányi automata fegyverre, egy' kétéltű autóra, négy' üres oxigénpalackra, egy tucat, villámzáras tasakból
készült ejtőemy'őre, egy' hordónyi mézre és hat életnagy'ságú robotcápára. De ez már egy másik történet.)
Néha csak kell egy hely', ahol az embereket érdekli egy jó póló, ez minden. Igenis szükség van egy' legjobb
barátra. Valakire, akinek nem kell mindent elmagyarázni. Akivel lehet whiskyt inni és hazudozni. Akit fel lehet hívni
azzal, hogy megnézzük-e este a meccset. Vagy' azzal, hogy „gondoltam, kipróbálok egy autót a hétvégén, eljössz velem,
és befejezed minden mondatomat úgy, hogy' mondta a lány F.
Vagy' azzal, hogy „figy'uuu, megint vettünk egy' kanapét a neten, és az eladónál nincs lift, szóval...”.
Nem mintha külön programom lenne minden barátom számára. Nem vagyok ennyire csodabogár. Többhöz tartozik
ugyanaz a program. Van néhány' Bajnokok Ligája-bará-tóm. Néhány számítógépcsjáték-barátom. Az ember
fiatalkorában vannak azok, akikkel pókerezik, és azok, akikkel kocsmába jár. N. barátom és én ugyanabban az
irodában ülünk. J. barátom és én leginkább viccelődünk és Family Guyt nézünk. B. barátom és én pénzről és
politikáról beszélgetünk. R. barátom és én nélia felhívjuk egymást, és órákon át beszélgetünk mindenféléről, amiről
más férfiak is szoktak: gyerekekről, munkáról, szerelemről, az álmainkról és a félelmeinkről. O volt az esküvői tanúm.
Az egész életem tanúja, tizenöt éves korunk óta.
F. barátom és én? Mi eszünk. És nem úgy értve, hogy Provancc-ba utazunk bor- és kckszkóstolásra.
Szendvicset eszünk. Kcbabot. Hot dogot a benzinkutakon. E. tanított meg arra, hogy egy hot dog sem lehet olyan jó,
mint a mustár, amit ráteszel. A világ egyik legfinomabb benzinkutas hot dogját egykor a lundi Statoilban lehetett
elfogyasztani, E. azóta is párás tekintettel beszél róla, „olyan volt a benzinkúti hot dogok között, mint filmben a
Keresztapa 1.
Persze néha szükség van egy olyan barátra is, aki melléd áll egy verekedés során, vág)' átszeli veled az Északi-sarkot.
De sokkal gyakrabban lesz szükséged egy olyanra, aki elmegy veled hamburgert enni, hogy ne te legyél a fickó,
aki egyedül ül a gyorsétteremben kedd este. E. egy ilyen srác.
Az embernek fiatalkorában sok és sokféle barátja van. Akikkel lehet teniszezni, bulizni, körberohangálni a városbán cs
verekedni. Volt egy olyan barátom, akivel autóztunk, és zenét hallgattunk. Meghalt egy autóbalesetben, mikor
húszéves voltam. E. szabadnapot vett ki, bog)' elvigyen a hatvan kilométer távolságra lévő remetésre. „Nem tudok
beszélni a halálról”, motyogta a kormányba. „Semmi gond”, mondtam, és kiszálltam. Mikor véget ért a temetés, két
döner kebabbal várt rám. A kocsiban ettük meg. Aztán egész éjjel autóztunk, zenét hallgattunk, hot dogot
ettünk benzinkutakon, mert E. nem akarta, hogy hazamenjek, és azokat a barátaimat hívjam fel, akikkel inni szoktam.
Ez az egyik legszebb dolog, amit valaki valaha is tett értem.
Aztán idősebbek lettünk. Én Stockholmba költöztem. Találkoztam az anyukáddal, lakást és négykerek-
meghajtást vásároltunk. Tudod, hogy megy ez. Vagyis hát, még nem tudod. De sosem lesz már olyan, mint azelőtt.
Hirtelen nincs időd semmire. Nincs erőd. Lejjebb kerülünk egymás prioritási listáján. Felnövünk.
Ezért van szükséged egy együttesre. Csak hogy lemehess a próbaterembe. Nem azért, mert a zene olyan fontos.
Hanem mert minden más az.
Nem sokkal később F.. is Stockholmba költözött. N-t itt ismertem meg. J. és R. meg a többiek otthon maradtak.
Néhányan nagyon különböző életet élünk, néhányan nagyon is hasonlót, de csak a legritkább esetben
egymással párhuzamosat. Néhányunk már nem is hallgat Ragé Against The Machine-t. De ha találkozunk, még mindig
sokszor szóba kerül a tökéletes zenekaros póló kérdése. A tökéletes dalé. A tökéletes gitárriffé.
No meg szóba kerülnek a tökéletes emlékek.
Mint amikor tizenkilenc éves korunkban baromira berúgtunk R. születésnapján, és az est végén E. egy bárpultra
próbált támaszkodni, R. pedig azt hitte, mondani akar valamit, ezért közelebb húzódott hozzá, hogy jobban hallja,
mert a háttérben szólt a zene. E. pedig ekkor a fülébe hányt. R. állítja, hogy azóta is rosszabbul hall azzal a
fülével. Hogy ezért nem lett belőle jobb gitáros.
Kell valami az életünkbe, ami sosem változik.
Ezért lesz szükséged egy együttesre. Őket felhívhatod, hogy „láttátok az új MacBookot?”, vág}' „mit művel a
Milán tulajdonképpen?”, vagy „átjöttök egy grillpartira?”, anélkül, hogy egyikük is fennakadna azon az apró részleten,
hogy november van, és te lakásban laksz.
Vág}' hogy segítséget kérj költözködéshez.
Vagy hogy nagyot nyelj, és azt suttogd: „Igent mondott.”
Tavaly E. és én clautóztunk Ytteranba, Östersund közelébe, egy kis kocsmába. Ók árulják Svédország legnagyobb
hamburgerét. 4,3 kilós. Gondolom, mindenki máshogy kezeli a harmincas krízist. Vannak, akik megmásszák a
Himaláját, vannak, akik átszelik az Északi-sarkot, mások belevágnak egy küzdősportba. E. és én? Az a hamburger volt
a mi Everestünk. Oda-vissza 1400 kilométer, vagyis kb. 14 órányi autókázás, csak bog)' megebédeljünk. Odafelé
kitárgyaltuk, melyik a legjobb „egy fickó bemegy egy bárba” vicc. Megálltunk a Statoilnál, és hot dogot ettünk csípős
mustárral.
Mikor aznap este kitettem F.-t a lakása előtt, Összeölelkeztünk. Emlékezetem szerint csak egyszer csináltunk ilyet
korábban. A születésed másnapján.
Egy kilóval kevesebbet nyomtál, mint a hamburger.
Ezért van szükség legjobb barátokra. Erodó tudta. Han Solo tudta. He-Man és Maverick tudta. Szükséged van valakire,
akit felhívhatsz, mikor arrébb kell tenni azt az átkozott könyvespolcot. Vág)' valakire, akinek azt mondhatod,
„szerintem Zlatan jobb lenne középpályásnak”, vagy „hol lehet megnézni a legújabb Htradósok-részt.
Vagy: „Apa leszek.”
Szükséged lesz cgy' együttesre.
 A dobozon kívül gondolkodni

A nagyapád itt járt a hétvégén, és a konyha minden egyes szekrényére gyerekzámt szerelt,
Ennek eredményeképpen neked körülbelül tizenöt másodpercedbe telik kinyitni egy szekrényt.
Nekem negyedórába.
 A kommunikáció minden 
jól működő házasság alapja

Én: (Kinézek az ablakon) Tudod, van az a szembcszomszéd, akinek az a nagy szekrény van az erkélyén, amiről azt
hittük, kamraként használja.
A feleségem: Igen.
Én: Szerintem nem kamra.
A feleségem: Mi?
Én: Nem az. Nyulat tartanak benne.
A feleségem: Micsoda? Egy nyulat? Honnan veszed?
Én: Mert épp a kezükben van, és játszanak vele.
A feleségem: Hogyhogy játszanak vele???
Én: Hát tudod, simogatják meg gyömöszölik.
A feleségem: (Fcldúltan) Egy halott nyulat tartanak az erkélyen a kamrában, amit simogatnak meg gyömöszölnek?! 
Én: Dchooogy. A nyúl él!
A feleségem: (Dühöng) Élő nyulat tartanak a kamrában???!!! (Csönd)
Én: Tudod, néha az az érzésem, hogy egyáltalán nem figyelsz oda rám.
 Empátia. Az anyukád rendelkezik vele

(Vacsora egy párral, akiknek a gyei eke annyi idős, mint te.)
A nő: (A földön játszó gyerekekre néz) Atyaég, hogy megnőttek. Már szinte mindent elfelejtettem, ami olyan nehéz
volt a terhesség során.
A férfi: Hát igen, hiheteden, milyen hamar felejt az ember. Pedig jó darabig elég vacakul érezted magad.
A nő: Igen, de olyan sok volt az újdonság. Annyi furcsa dolog történt a testemmel.
Az anyukád: Ne is mondd! Az én testem teljesen kifordult magából. Nagyon szar érzés volt. Körbeeammogni kövéren
és esetlenül! Ügy éreztem magam, mint egy elefánt, aki folyton útban van. Még a repülőn se lehetett normálisan
utazni. Én ahhoz vagyok szokva, hogy felhúzom a lábamat magam alá, és összekuporodom az ülésben, de terhesen
alig fért el a lábam! Arról már ne is beszéljünk, mennyire éhes és nyafbgós voltam egyfolytában, folyamatosan
izzadtam, gyomorégésem volt... (Csönd)
Az anyukád: Utána sokkal jobban megértettem Fredriket. Elvégre ő folyamatosan így él.
 A jövőre nézve

Egyszer apa leszel, cs az orvos ránéz- a körülbelül kilenc hónapos fiadra, és derűsen megkérdezi tőled és a
partneredtől, hogy „ eddig milyennek látják a gyerek személyiségét
Jobb felkészülni rá, hogy nem biztos, hogy a kéidéses orvos látta a Félelem és reszketés Las Vegasban című filmet.
Csak egy tipp.
 AMIT A SZERETETRŐL TUDNOD KELL

Hát igen. A szeretet.

Az az igazság, hogy nem tudok valami sokat a szeretetről.
Mármint szoktam mondani neked, hogy szereleek, de nem vagyok benne biztos, hogy érted, hogy ez mit is jelent. Mert
nem úgy szeretlek téged, ahogy például a bacont vagy Paul Scholest vagy ahogy Az elnök emberei második évadját. Ez
nem ugyanaz a fajta szeretet. Mikor az irántad érzett szeretetről van szó, az úgy robog át testem minden egyes sejtjén,
mint egy elszabadult tehervonat. Ez a szeretet nem lassan növekszik, hanem lesújt. Állandó, heveny állapot.
Szóval a szeretet. Nem tudom, mit meséljek róla.
Tudom, hogy vannak emberek, akik szerint a szeretet az az érzés, mikor találsz valakit, akivel úgymond
kiegészítitek egymást, de őszintén: a franc tudja. Az egész dolgok rendben vannak. Nincsen rossz illeszkedés vagy
repedés. Mint mikor valaki meglát két embert, és azt mondja: „Az Isten is egymásnak teremtette őket!” Érted?
Hm. Az anyukád Teheránból származik. Én Skánéból, Dél-Svédországból. Ö 159 cm magas. Én 187 cm vagyok. Ha
beletennél engem egy mérleg egyik serpenyőjébe, belőle meg kettőt a másikba, még mindig felém billenne a
szerkezet. Én zsebre vágott kézzel cammogok át az életen, ő táncol. Semmit nem szeret annyira ezen a világon, mint
táncolni, én az óraketyegésben sem hallok ritmust. Sok mindent mondtak már rólunk, de higgy nekem, senkinek
eszébe sem jutott, hogy az Isten is egymásnak teremtett minket.
Ezért nem mdom, mit mondhatnék a szerétéiről. Esetleg azt, hogy egyesek szerint mielőtt megismernél mást,
magadat kell megismerned. Ez lehet, hogy igaz. Elég sok időt szántam arra, hogy megismerjem saját magam, és ez.
csomó hasznos ismerethez vezetett. Például althoz, hogy mennyire szeretemZljz ebiök emberei második évadját és
Paul Scholest. Meg a bacont. Persze nem úgy, ahogy téged vagy az anyukádat szeretem, egyáltalán nem. Közel sem.
Mint mondtam, a bacont másfajta szeretettel szeretem. Nem tudom, vajon te is szeretni fogod-e. Az anyukád azt
morogja, hogy a világon senki sem szereti úgy a bacont, mint én. Azt szokta mondani, hogy mikor más nők elutaznak
munkaügyben, attól szoktak félni, hogy ha hazatérnek, más nő fehérneműjét találják majd a hálószoba padlóján. O
inkább attól, hogy dcfibrillárorra lesz szükségem.
Nem tudom, ki lesz belőled, ha felnősz. Mennyire fogsz hasonlítani rám. Megkaptad anyukád hatalmas barna sze-inét,
és a végtelen árnyakat az arcodra. Vannak napok, mikor azt képzelem, valaki belefújta az anyukád összes szempilláját
a tengerbe, és téged kívánt. Az ő nevetésével nevetsz, és neked is megvan az a képességed, mint neki, hogy ha belépsz
egy szobába, hirtelen mindenki kicsit közelebb húzódik hozzád. Mikor én lépek be egy szobába, mindenki ösztönösen
nekilát elpakolni a lasagnés tálakat, és másik helyiségbe viszi a kényes asztali díszeket.
De ha akár egv kicsi is van énbelőlem a te apró testedben, akkor az életed elkövetkező kilencven éve nagyrészt arról
fog szólni, hogy éhes vagy. Jobb, ha már most felkészülsz rá. Sok minden a kajáról fog szólni.
A kajára gondolsz, a kajával álmodsz, kaját vadászol, kaját főzöl, kaját rendelsz, kajára vársz, mesélsz a
kajáról, rákérdezel, hogy miért nincs kaja. Még soha nem választottam az alapján egy' édapról, hogy mi néz ki jól.
Engem mindig az foglalkoztatott: miből kapom a legtöbbet? Ha valaha is írok egy önéletrajzot, az lesz a címe: Éhesnek
lenni életstílus.    
Az anyukád másféle dolgokat szeret. Nagyon szeretném én is úgy' érteni a szép dolgokat, ahogy ő. Művészetet, zenét,
színházat. Engem inkább az érdekel, vajon milyen harapnivalóra lehet szert tenni a szünetben, csak így'
tudom fenntartani az érdeklődésem a műsor során, vagy nem is tudom. Könny'en elkalandozik a figyelmem. A jó
kedvemnek is könnyen befellegzik. Különösen, ha éhes vagyok. Ez elég nagy hatással volt mindig is az életemre.
Akkortájt, mikor összeköltöztünk, anyukád bevezette az „előevés” fogalmát. Olyan esetekre, amikor „felnőtt emberek”
társaságába indultunk. Felnőtt embereknek azokat nevezi, akik szerint a leves étel. Azokat, akik képesek két és fél
órán át egy pohár borral a kezükben a munkájukról társalogni, nem fogyasztva mást, mint apró kekszet,
rajta véledenszerűcn elhelyezett halnyomokkal. Azt mondják, „hors d’oeuvre” a neve, de higgy nekem, valójában
nyomozati anyag. Ami alapján rá kell jönni, hová rejtették a valódi ételt.
Az előevés sok vitát megspórolt nekem és az anyukádnak. Mint például, hogy vajon rámorogtam-e azokra, akik a
chips közelébe jöttek, mikor életünk első vacsoráján egy baráti párral a háziasszony bejelentette, bog)' negyvenöt
percet késik a vacsora, vagy csak tüntetőleg megköszörültem a torkom.
Ki is fejlesztettem néhány igazán hatékony étket az előevés céljára. Például az előevős kolbászt. Ez nem más, mint két
chorizo, bacon, sajt, krumplisaláta, béarni mártás, sült hagyma és más finomságok egy egész bagertben. Ezt olyankor
eszem, mielőtt elindulnánk valami társas összejövetelre, amitől nem vagyok elragadtatva. Ilyenkor tiltakozni szoktam
a nyakkendőkötés ellen is, de anyukád mindig emlékeztct, hogy mikor összeházasodtunk, azt ígérte, csak
halálomig fog szeretni jóban és rosszban.
L’oreal kolbásznak hívom. Mert megérdcmlem.
Először is vegyél egy bagettet, és kapard ki a belsejét egy hosszú kanállal. (A kenyérbelet mindenképp őrizd meg,
én golyókat szoktam gyúrni belőle, majd kisütöm őket vajban és sörben, és ebből falatozom, míg a kolbász elkészül,
amolyan elő-előcvés gyanánt). Aztán süsd ki a chorizót. Döntsd el magad, hogy olajban vagy vajban akarod. Én
mindkettőben szoktam. Aztán teszek hozzá még cg)- kis vajat. Aztán elég sok sört. Az anyukád nem örül annyira, hogy
sörben sütök, ezért néha átmegyek a nagyszüleidhez sütögetni. Ha odamész, nem árt tudni, hogy legalább két doboz
sör kell ehhez a recepthez. Az egyiket ugyanis oda kell adni a nagyapádnak.
Kicsit füstölhet a serpenyő, mikor beleöntöd a sört, de ne aggódj. Ahogy Zlatan mondaná: „Ezen a szinten ez
normális.” Addig szoktam sütni a kolbászokat, míg úgy nem néznek ki, mintha a Kemény motorosokból valaki
meggye-pálta volna őket. De ha nem nézel annyi tévésorozatot, akár hamarabb is kiveheted őket.
Aztán tedd be a helyükre a bacont. Szintén rajtad áll, milyen hőfokon sütöd. Én azt szeretem, mikor olyan meleg a
serpenyő, hogy a bacon összehúzza magát magzatpózba, és eltakarja a szemét, de van, aki mást szeret.
Amíg a bacon a serpenyőben sistereg, el lehet kezdeni megtölteni a bagettet minden földi jóval. A saját
lelkiismeretedtől függ, hogy mit pakolsz bele, de én majonézzel és mustárral szoktam kezdeni. Lehetőleg fehér
kenyérrel dolgozom. Olyan fehérrel, hogy főzés közben fel kelljen tennem a napszemüvegemet. A majonézzel és
mustárral kapcsolatban fel szokott merülni a kérdés, hogy mennyit is kell használni. Röviden és tömören azt szoktam
válaszolni, hogy kár szerénykedni. (És mikor azt mondom, kár szerénykedni, azt úgy gondolom, hogy kábé olyan
önuralommal nyomjad azokat a flakonokat, mint ahogy egy vidéki, merev részeg tizenkilenc éves baseballsapkás srác
tekeri fel az MP3-leját-szója hordozható hangszóróit az első finnországi kompútja alkalmával a kabinban.)
A mustár lehetőleg legyen erős. Hogy milyen erős, az megint csak tőled függ, de én szeretem, ha olyan erős,
hogy hirtelen östergötlandi dialektusban kezd ordibálni, majd elballag egy-egy traktorkerékkel a hóna alatt. Az
éppen jó. A nagyapádnak van egy otthoni verziója, amikor is egy ágyúgolyóval töri meg a mustármagot egy műanyag
tálban. Az aztán az erős! Ha pedig mégsem elég erős, akkor dühös olvasói leveleket kezd fogalmazni a helyi lapnak,
amiben azzal fenyegetőzik, hogy feljelenti a mustárt mindenféle jogi és nem jogi (az esetek nagy százalékában
kitalált) intézményeknél. Olyankor a mustár összekapja magát.
Utalás Magnus Samuelssonra, aki 1998-ban megnyerte A világ legerősebb embere-versenyt. 

Meg szokták kérdezni, vajon miért van szükség ennyi majonézre és mustárra. Hát azért, mert különben a
sült hagymának nincs mibe kapaszkodnia. Fontos lecke ez az életre neked is.
Aztán jöhet az olvasztott sajt. Iehet a mikrobán is olvasztani, de én jobb szeretem a sajtszeletelőt lapátként használni
a serpenyőben, és mikor eléggé átmelegszik, azzal szelem a sajtot. Részben, mert így hatékonyabb, részben pedig
mert az az érzésem tőle, hogy Rambo is pont így csinálta volna. Aztán sajtot tekerek a chorizóra, majd bacont a sajtra.
Mint egy sajtos-baconös hálózsák. Ezt a kombót végül belenyomom a kenyérbe. Ha nem csúszik elég jól, akkor az
azért lehet, mert nem használtál elég majonézt. Nyugodtan töltsd után. Ebben az életben két dolog van, ami sose késő:
bocsánatot kérni és még több majonézt hozzáadni.
A kolbász köré aztán benyomkodhatsz minden mást. Amihez kedved van. Én krumplisalátát, csemege uborkát és sült
hagymát szoktam. Az uborka a krumplidarabokkal ölelkezve csússzon be a kenyérbe. Olyanok legyenek, mint két
fagyoskodó katona bevetési gyakorlaton Lappföldön, akik megígérik egymásnak, hogy sose fogják senkinek
sem említeni a történteket. Nekem ez a kedvencem. De senkit sem ítélek el.
Ha meg egy kicsit szeretned kényeztetni magad, lehet valami színeset tenni a tetejére. Elvégre a szemünkkel
is eszünk. Például petrezselymet. Szerintem a béarni mártás némi sült hagymával jól néz ki. De ízlések és pofonok.
Egyél annyi elóevős kolbászt indulás előtt, amennyi jólesik. Én olyan hármat-négyet szoktam. De te jelenleg tizenkét
kilót nyomsz, szóval lehet, bog)- egyelőre cg)- is elég.
Igen.
Most azt szeretnéd tudni, mi köze mindennek a szeretethez. De hát én szóltam előre, hogy nem nagyon értek a
szeretethez.
De az anyukád vegetáriánus.
És mégis engem választott.
Ebből talán többet tanulhatsz, mint amit amúgy mondani tudnék.
Mert nem tudok valami sokat a szeretetről. Egyetlen nőt szerettem csak igazán. Vele minden nap olyan,
mintha kalóznak öltözve barangolnék egy elvarázsolt erdőben, ahol rengeteg kincset ástak el. Ha pedig meg tudom
nevettetni, az olyan, mintha túl nagy gumicsizmában ugrálnék a legnagyobb pocsolyában.
Esetlen vagyok, és darabos, csupa fekete és fehér. Ö minden színem.
Nem hinném, hogy kiegészítem őt. Inkább csak mindent összezavarok. Talán ez a lényeg, nem tudom. De soha senki
nem mondta, hogy tökéletesek lennénk egymás számára. Harminc centivel magasabb vagyok nála, és több mint
kétszer annyit nyomok, mint ő. Az egyensúlyom akár egy részeg pandáé, és a taps ütemét sem tudom megtartani.
Az anyukád semmit sem szeret úgy ebben az életben, mint táncolni. De egy olyan férfit választott társának, akivel csak
a saját életét kockáztatva táncolhat.
Engem választott.
Aztán jöttél te. Te pedig odavagy a zenéért. Amikor ti ketten táncoltok! Ha választhatnék egyeden
másodpercet, amiben életem hátralevő részében élnem kellene, az ez lenne.
Nem tudok sokat a szeretetről. Ennél többet nem.
 Megjegyzendő

Amikor a skanzenben vagytok. És egy idősebb nő szélesen a fiadra mosolyog majd rád\ aztán megsimogatja a gyerek
fejét, és azt kérdezi, hány éves. Te pedig azt mondod: „Durván kettő. ” O pedig telkesen bólint, összecsapja a kezét, és
felkiált: „Hát nem ez a legcsodálatosabb kor?”
Aztán csönd lesz.
A nö mintha arra várna, hogy mondj valamit.
Akkor nem árt tudni, hogy mikor azt mondja, „a legcsodáLi-tosabb kor”, nem szükségképpen úgy érti, hogy épp ez az a
kor, mikor a finommotoros képességek és a karhosszúság biológiailag épp optimálisan událkozik ahhoz, hogy a
gyerek elérje számodra az utolsó chipsct, ami beragadt a Pringlcs cső aljára. Még az is előfordulhat, hogy negatívan
reagál, mikor hozzáteszed: „Persze le kell csapni, mint a villám, mielőtt a kis gézengúz magába tömi!”
Csak egy tipp.
 A sas nem szállt le. Mondhatni

(Ma reggel)
Feleség; Autóval mész a városba?
Én: Igen.
Feleség: Elviszed akkor a gyereket az óvodába?
Én: Igen.
Feleség: Van időd elhozni a szőnyeget a tisztítóból?
Én: Hogyne.
Feleség: Esetleg be tudsz ugrani a patikába orrcseppért? Meg be is vásárolsz hazafelé?
Én: Igen.
Feleség: Nagyszerű. Akkor megyek dolgozni. Este találkozunk! (30 perccel később)
Én: (a telefonba) Halló?
Feleség: Szia! Szóltam róla, hogy el kéne hozni a szőnyeget a tisztítóból?
Én: Igen. Szóltál.
Feleség: És hogy vegyél orrcseppet?
Én: Aha.
Feleség: És hogy...
Én: Igéén! Azt hiszed, süket vagyok?
Feleség: Nem, nem nem, bocsánat. Csak gondoltam, rákérdezek. Néha kissé feledékeny vagy, szóval én csa...
Én: Azért szenilis még nem vagyok!
Feleség: Nemnemnem, bocsánat. Este találkozunk!
(Újabb 15 perccel később)
Feleség: .Szia, megint én vagyok. Bent vagy már az irodában? 
Én: Nem, az autóban ülök a város közepén.
Feleség: O, értem. Minden rendben ment az óvodában? (Elég hosszú szünet)
Feleség: Halló?
Én: (Hátranézek, ahol is a fiam alszik az ülésében.)
Feleség: Hallóóó?
Én: (Megköszörülöm a torkom) Nos, mielőtt bármit is mondanál, szeretném, hogy először az jusson eszedbe, hogy én
nem vagyok az a fajta szülő, aki elfelejti hazahozni a gyerekét az óvodából...
 Mikor megtörtént, sokkal 
kevésbé tűnt felelőtlen 
Hülyeségnek

De hát megtörtént. Megjegyzendő: a hibajavító folyadékot nagyon, de nagyon nehéz kiszedni a kétévesekből.
 AMIT ARRÓL KELL TUDNOD, 
HOGY MIÉRT SZORÍTOM NÉHA 
KICSIT TÚL ERŐSEN A KEZED

Rengeteg emberrel fogsz találkozni, akik megpróbálják majd megmondani neked, miről is szól az élet valójában. Hogy
miért élünk. A világtörténelem legbölcsebb emberei is rendre megpróbálták összefoglalni. Zenészek, írók, politikusok,
emberi jogi aktivisták, művészek, költők. Beszéltek az élet múlékonyságáról, iróniájáról, szenvedélyéről, bujaságáról
és varázslatáról.
Nagyszabású dolgokat mondtak el és írtak le.
Remélem, hogy elolvasod és meghallgatod őket egytől egyig. Van valami különleges abban, amikor beleszeretünk a
szavakba. Repkedő pillangóként érezzük őket a bőrünk alatt. Forgószélként a fejünkben. Ökölként a gyomrunkban.
Olvastam filozófusokat, gondolkodókat és prófétákat. Szent könyveket és tisztességteleneket is. Igyekeztem
megérteni, hogy az emberiség legnagyobb agyai miért áldoztak éveket arra, hogy megmagyarázzák, kik is vagyunk, és
mit keresünk itt.
Hogy miről szól az élet.
De egyik sem érintett meg annyira, mint ez:
„Az élet lépésekből áll.”
Al Pacino mondta a Minden héten háború című filmben, az utolsó meccs előtt, az öltözőben. Remek film.
Lesznek olyanok, akik szerint ahhoz, hogy megértsd, szeretni kell a sportról szóló filmeket vagy az amerikai focit. De
tévednek.
„Ezért mondom, hogy az élet is lépésekből áll, akár a futball. Es ha belegoneü)ltok, mindkét játszmában nagyon
csekély a hibalehetőség hiszen ha egy kicsit nagyobbat lépsz, vagy kisebbet, már nuísbova érszJ Ha egy picit lassúbb
vagy gyorsabb vagy, már nem kapod el a labdát. Szóval minden téren a legfontosabb az időzítés. Legyen az a
félidőben, minden percben vagy másodpercben! Azt akarom, hogy erre törekedjetek!' 3
Vannak emberek, akiket a példa kedvéért nevezzünk mondjuk úgy, hogy „az anyukád”, akik a fejüket rázzák minden
alkalommal, mikor lejátszom neked ezt a filmet, és hatalmasakat sóhajtanak. De mi ketten jobban tudjuk.
Mert az élet valóban az apró különbségekről szól.
Néhány centiméter ide vagy oda.
Az álláshirdetés, amelynek hatására Stockholmba költöztem, körülbelül 12 cm széles lehetett. A metrójegy 2.
A küszöb, amelyet átléptem, mikor először pillantottam meg az anyukádat, körülbelül 8. Az első közös ágy olyan 90.
Két szülőváros fekhet 3500 kilométerre egymástól. Egy első lakás lehet 59 négyzetméter. Egy újszülött fiú pedig
48 centiméter.
Egy pisztolygolyó 22 milliméter.
Amiért a leginkább bocsánatkéréssel tartozom, az az, hogy mindig is az a fickó leszek, aki próbál neked imponálni.
Szerintem ezt a történetet addig fogom tartogatni, míg elég idős nem leszel ahhoz, hogy azt hidd, velem soha semmi
nem történt.
Akkor majd megmutatom neked a sebhelyet, és elmesélem annak a napnak a történetét, születésed előtt pár évvel.
És biztos vagyok benne, hogy nem fogsz menőbbnek tartani miatta. De azért elmondom. Mert csak ennyit tehetek.
A rendőrség azt mondta, csak egy átlagos rablás volt. Olyan, ami jóformán nap mint nap megtörténik.
Bankban, postán, boltban. „A legfontosabb, hogy megértse, hogy ez nem az ön személye ellen szólt”, ismételték meg
többször is. Néhány fegyveres férfi és egy csapat ember rosszkor rossz helyen. Mint ahogy az egy rablásnál lenni
szokott. Lehet, hogy a rablók pánikba estek, lehet, hogy baleset történt, nem más. Nehéz megállapítani.
De mielőtt elfutottak, rálőttek valakire.
Nem arra akarlak megtanítani, hogy pofázz vissza a rendőröknek. De akkor is nehéz nem személyesnek venni, ha
valaki rád lő. Mondhatni.
A golyó a combomat érre, tíz centivel a térdem fölött fúródott a húsba, egész a combcsontomig. De ezt akkor még nem
tudtam. Érdekes dolog, hogy amikor rád lőnek, először nem is tudod, hol ért a találat. Beletelt pár másodpercbe, hogy
felfogjam, mi történt, aztán még néhányba, hogy konstatáljam, nem a fejemet érte a golyó.
Az emberek azt szokták kérdezni, volt-e halálfélelmem. Meg hogy igaz-e, hogy ilyenkor az élet lepereg a
szemünk előtt, mint egy film. Lehet, hogy velem is ez történt. Én csak annyira emlékszem, hogy a rablók mindenkit a
padlóra kényszerítettek, aztán elvették a mobiltelefonjainkat és karóráinkat. Én azt az órát pár héttel korábban
kaptam karácsonyra az anyukádtól.
Alig pár hónapja voltunk együtt. Mikor eldördült a lövés, arra gondoltam, hogy lehet, hogy soha többé nem láthatom
őt. Aztán arra, amit az apám mondott nekem kiskoromban, ha rossz fát tettem a tűzre: „A fenébe is, Fredrik, miért
történik mindig minden pont veled?!”
Aztán pár másodperccel később az is eszembe jutott, hogy ha mégis újra láthatom az anyukádat, biztos kiakad majd,
hogy már egy órát sem adhat nekem anélkül, hogy le ne lőnének.
Nehéz velem az élet.
Az emberek azt szokták kérdezni, volt-e halálfélelmem. De nem. És nem azért nem, mert annyira macsó vagyok,
vagy olyan bátor. A fájdalomküszöböm sem magasabb a szokásosnál. Hanem azért nem, mert ösztönösen
eldöntöttem, hogy ez egy olyan helyzet, ahol nem árt felnőttként, racionálisan viselkedni. A változatosság kedvéért. A
biológusok túlélési ösztönnek nevezik az ilyet. A nagymamád jó nevelésnek.
Egyszerűen arra gondoltam, hogy ha nem fekszem itt mozdulatlanul, és nem fogom be a szám, a következő
lövés nyilván a tarkómat éri. Ezért mozdulatlanul feküdtem, és befogtam a szám. Mikor újból lőttek, a padló felé, azt
hittem, az a golyó is engem ért.
Abban a pillanatban volt halálfélelmem.
A következő események lessé elmosódnak. Edzőcipőket hallottam dübörögni. Egy ajtó bevágódott. Felbőgött egy autó.
Nyugtalan hangok kiabálták nekem, hogy ne mozduljak. Én persze juszt is megpróbáltam felállni, mert hát tudod.
Makacs seggfej vagyok.
Emlékszem, hogy mintha a levegőt tapostam volna, kicsit olyan érzés volt, mint ahogy a rajzfilmfigurák érezhe-rik
magukat abban a másodpercben, amikor rájönnek, hogy túlszaladtak a szakadék szélén.
Aztán: a fájdalom.
Lüktető, kíméleden, kegyetlen, kibaszott fájdalom a lábamban, olyan erős, hogy hosszú időre teljesen elvette az
eszemet.
Mintha újra és újra és újra rám lőttek volna, de a golyók a testemből szálltak kifelé, nem pedig fordítva.
Nem tudom, mennyi ideig fekhettem ott. Nem emlékszem másra, csak a fájdalomra.
A következő emlékem pétiig a rendőrök felbukkanása. Aztán a mentősöké. Tudom, hogy az egyiket lecsesztem,
mert azt mondta, „leszállt a helikopter”. Nem szeretek repülni. Valami olyasmit ordítottam neki, hogy azt márpedig
kurvára felejtse eL Később kiderült, hogy egy szót sem ejtett semmiféle helikopterről. Senki nem mdja, honnan
szedtem ezt. Van ez. így.
Aztán annyi drogot nyomtak belém, hogy egy versenyló is leült volna tőle egy doboz üdítő mellé, hogy aztán
letöltsön egy szójátékot a mobiljára.
Innentől aztán sokkal rosszabb volt az anyukádnak, mint nekem. Még életemben nem voltam ennyire közel
althoz, hogy rocksztár legyek. Mindenki körülugrált.
Az anyukád a munkahelyén volt, amikor értesítették, azt mondták neki, útban vagyok a sürgősségire. Nem
részletezték a dolgot. Nem mondták, hol sérültem meg, csak hogy meglőttek, és hogy jöjjön minél előbb. Bevágta
magát egy taxiba, azt se tudta, élni fogok-e még, mire megérkezik. Később ő fogadta a barátaimtól érkező hívásokat. Ő
hívta fel az anyámat.
És én? Én mindeközben morfiumot kaptam.
Nem arra buzdítalak, hogy drogozz. Nekem is elég korlátozott ismereteim vannak a drogokról. Egyetlen esetet tudok
velük kapcsolatban említeni, mikor huszonvalahány évesen Thaiföldön töltöttem pár hónapot, elmentem egy buliba,
elaludtam a tengerparton, aztán egy másik szigeten ébredtem, és a pólómra a „Wasabi” szó volt ráírva alkoholos
filccel. Az ezt követő két hétben borzasztóan kívántam a hagymás chipset és a paradicsomlevet. Aztán
eldöntöttem, hogy a drogok nem nekem valók.
Na de a morfium! "te jó ég.
Emlékszem, hogy feltettek egy hordágyra, én pedig énekeltem. Az már nem teljesen tiszta, hogy mit, de azt hiszem az
Afraid to shoot strangers* című dalt az írón Maidentől. Aztán arra is emlékszem, hogy egy ápolónő megfogta a
kezem, és gyengéden azt suttogta, hogy az oldalamra fognak fordítani, és hogy ne ijedjek meg. Tudom, hogy még az
is átvillant a fejemen, hogy mégis mi a franctól ijednék meg most, hogy itt vagyok a kórházban, már ha nem áll
szándékukban nekik is pisztolyt rántani. Szerintem még egy viccet is elsütöttem ezzel kapcsolatban. Úgy
mosolygott rám, ahogy az eladók szoktak, mikor szóviccekkel bombázom őket, és nem akarnak udvariatlannak tűnni.
Aztán az oldalamra fordítottak, én pedig négy pár kezet éreztem, ahogy hevesen tapogatják a hátam. Akkor értettem
meg, hogy annyi vér volt a ruháimon, hogy nem tudták, több helyen is eltaláltak-e.
*Félek idegenekre lőni.

Na, akkor kurvára megijedtem.

De kaptam még morfiumot. Szóval egyből jobban éreztem magam.
Emlékszem arra is, hogy a műtő felé menet azt mondtam az egyik ápolónőnek, hogy keresse meg a barátnőmet,
mondja el neki, hogy jól vagyok, és minden rendben lesz. Az ápolónő kedvesen megcirógatta a fejemet, és azt mondta,
hogy ne nyugtalankodjak. Erre elkaptam a csuklóját, ráhunyorítottam, és azt motyogtam: „Maga még nem találkozott
a barátnőmmel! Nem a saját biztonságomért aggódom, hanem a kórház személyzetének épségéért!” Erre aztán még
több morfiumot kaptam.
De valaki csak meghallotta a kérésem, és komolyan vett, mert nem sokkal később egy másik ápolónő kiment a váróba,
a szája elé tette az ujját, jelezve anyukádnak, hogy maradjon csöndben, aztán biccentett neki, hogy kövesse. Szerintem
az anyukád borzasztóan félt. Tudom, hogy sírt. Én a vihar szemében feküdtem, ő pedig kint állt a szélben.
Gyanítom, hogy keveseknek adatik meg, hogy pontosan meg tudják mondani, mely pillanatban jöttek rá, hogy ezentúl
minden reggel ugyan a mellett az ember mellett akarnak felébredni.
Az anyukád rettegve követte az ápolónőt végig a különböző lépcsőkön és folyosókon, míg az hirtelen fel nem tépett
egy ajtót. Én pedig ott feküdtem véresen egy hordágyon. Oldalra fordítottam a fejemet, és mikor megláttam, a
szívem úgy elkezdett dobogni, hogy még az ujjaim hegyében is éreztem. Halálomig emlékezni fogok arra a
másodpercre. Pontosan akkor értettem meg, hogy a világ végére is követni fogom őt.
És... hát igen. Szeretném azt mondani, hogy anyukád is ugyanezt érezte abban a pillanatban. De hát, tudod.
Eléggé be voltam állva.
Tehát miután az anyukád torkában dobogó szívvel és csorgó könnyekkel végigrohant a kórház összes lépcsőjén és
folyosóján, az a kép fogadta, hogy ott fekszem a hordágyon ostobán vigyorogva, mint valami zenei műsor résztvevője,
és éppen a „két ír ül egy csónakban” kezdetű viccemet mesélem az ápolónőknek.
I ehet, hogy akkor inkább kicsit elege lett belőlem. Ha őszinték vagyunk.
De ott maradt. És azonkívül, hogy a genetikai állományod felét én alkottam meg, ezt tartom életem legnagyobb
teljesítményének.
Az orvosok kiszedték a golyót. Nem volt olyan drámai, mint amilyennek hangzik. A valódi dráma csak
másnap következett, mikor már kiment belőlem minden érzéstelenítő, és akkor beszambázott egy ápolónő, és kihúzta
a katéteremet. Khm, ha idősebb leszel, majd megtudod, hová való a katéter. Komolyan, ha döndiettem volna, hogy
kihúzza, vagy inkább lőjön bele a másik lábamba, gondolkodási időt kértem volna.
Még így is szerencsém volt. A mellettem fekvő betegből is aznap reggel húzták ki a katétert. De neki reggeli
merevedése volt.
Egyébként.
Aztán kaptam egy doboz tablettát, és hazaküldtek. Összességében egy teljes napot sem töltöttem a kórházban. Golyó
be, golyó ki, majd ismét az ágyamban, mielőtt Jack Bauer végigcsinált volna egy részt a 24-ből.
Az élet apró lépésekből áll. Pár centiméter ide vagy oda.
A rendőrség később megmutatta nekem, milyen fegyverrel lőttek rám. Hogy hogyan feküdtem a padlón, és hogy mi
lett volna, ha a fegyver kissé más szögben áll. Ha a lövés kicsit jobbrább megy, talán sosem lehetett volna belőlem apa.
Kicsit feljebb, és talán többé nem tudtam volna járni. Még egy kicsit feljebb, és hát, tudod.
Egy hónapig fájdalomcsillapítón éltem. Két hónapig mankóval jártam. Három hónapig jártam pszichológushoz.
Egy egész tavaszba került, hogy újra normálisan mdjak járni, egy nyárba, hogy végre átaludjak úgy egy éjszakát, hogy
nem riadok fel sírva és kiabálva. Tudod, legalább tízezer okom van arra, hogy miért mondom folyton, hogy az
anyukád túl jó hozzám.
Azok az éjszakák is köztük vannak.
Az anyukád egy oroszlán. Ezt sose feledd. Mindenki babusgatott, tablettákat kaptam, ingyen taxiutakat és sört a
kocsmában, csak hogy elmeséljem, milyen érzés meglőve lenni. De az anyukád tartotta össze az életünket, mikor
én összetörtem. Ö dolgozott teljes állásban, ő fizette a számláinkat, ő kötötte át a tolihosszúságú, combom
mélyére hatoló véres sebet minden reggel és este. Ő éljenzert, mintha legalábbis világkupa-győzelmet arattam
volna, mikor felhívtam a munkahelyén, hogy elmeséljem, végre sikerült egyedül átmászni a kád szélén. Ö fogta a
kezem, és ő biztatott, hogy minden jóra fordul, mikor meg kellett tanulnom anélkül sorban állni az élelmiszerboltban,
hogy pánikrohamot kapnék.
Igazából ő is kapta azt a golyót.
Akkor ősszel Barcelonába utaztunk, és egy apró templom melletti apró téren fél térdre ereszkedtem, és azt
mondtam, hogy azt szeretném, ha soha többé nem lenne más férfira olyan dühös, mint rám szokott, mikor vizes
törülközőt hagyok a padlón. Következő nyáron összeházasodtunk.
Három héttel később felrázott hajnalban, egy műanyagdarabbal püfőlte a homlokomat, és azt kiabálta: „Egy vagy két
vonal? Egy vagy két vonalat látsz???”
Tavasszal pedig megszülettél.
Az élet lépésekből áll.
Amikor az óvoda kapuja előtt állunk, és én kicsit túl erősen szorítom a kezedet... Vagy túl hosszan... Az ezért van. A
legtöbb ember sosem tudja meg, hogy nem halhatatlan.
Tudom, hogy egy nap megmutatom a sebhelyet neked és a barátaidnak, és mikor távoztok, a barátaid
hatalmas szemekkel feléd fordulnak majd: „Komolyan? Komolyan meglőtték?” Te majd tartasz némi hatásszünetet,
kihúzod magad, és lassan bólintasz. Aztán mélyen a szemükbe nézel. Majd vállrándítva azt mondod: „Á, tudjátok,
milyen a fater, csak a szája jár. Biztos csak egy anyajegy!”
Remélem, nem fogsz rám haragudni, hogy továbbra is próbálok imponálni neked. Remélem, nem használod fel ezt a
könyvet ellenem.
Az anyaikád és te vagytok a legnagyobb kalandom. Mindennap csodálkozom, hogy még mindig engeditek, hogy
kövesselek titeket.
Es mikor idegesítő vagyok. Mikor ciki vagyok. Mikor igazságtalan vagyok. Akkor gondolj vissza arra a napra, mikor
nem voltál hajlandó elmondani, hová dugtad a kocsikulcsot.
Jusson eszedbe, hogy igazából te kezdted.
 A SZERZŐTŐL MEGJELENT
Az ember, akit Ovénak hívnak 
A nagymamám azt üzeni, bocs 
Itt járt Britt-Marie
A hazavezető út minden reggel egyre hosszabb 
Mi vagyunk a medvék 
Egymás ellen 
Életed üzlete

Könyveinket keresse a boltokban, 

vagy a www.anifnuscentral.hu webáruházban.
 Table of Contents
FREDRIK BACKMAN
AMIT A FIAMNAK
TUDNIA KELL A VILÁGRÓL
animus
Budapest, 2019
TARTALOM
A FIAMNAK
AMIT A MOZGÁSÉRZÉKELŐS VÉCÉLÁMPÁKRÓL TUDNOD KELL
Ha meghalnék, sose feledd
Amit az elvárásaimról tudnod kell
Az áldott matematika
Megjegyzendő
AMIT AZ IKEÁ-RÓL TUDNOD KELL
Igen. Tudom, hogy az anyukád nemet mondott
A bundában sült Snickers jégkrém receptje
Ironikus taps
Továbbra sem értem
AMIT A FOCIRÓL TUDNOD KELL
Káoszelmélet
Apokalipszis most
Az Örök Szikrát keressük
A szüleid házassága.
Bevezető kurzus
Persze, persze.
Gyerekkori trauma így meg úgy
AMIT A CÜCCOKRÓL TUDNOD KELL
Beszoktatás
Nem mondasz semmit.
De szerintem úgy érted...
Hogyan ítéljük meg viccünk szalonképességét
Szóval...
Egy életre megjelölve
AMIT A FÉRFIASSÁGRÓL TUDNOD KELL
Persze...
Megszakítjuk adásunkat egy anyukádnak
szóló rövid üzenettel
Hogyan ne engedjük a büszkeségünket
a jó eredmény útjába állni
Akármit csinálok, az úgysem jó.
Legalábbis így érzem
AMIT 1STENRŐL
ÉS A REPÜLŐTEREKRŐL TUDNOD KELL
Igen. Apa tudja
Kicsit úgy tekintek rád, ahogy
a T-Rexre szoktam a Jurassic Parkban
Miért haragszom rád annyira,
mikor elkószálsz tőlem
a bevásárlóközpontban
Én csak annyit mondok,
hogy senki sem adott használati
utasítást a szülöséghez
AMIT A ZENÉLŐ MŰANYAG ZSIRÁFFAL
TÖRTÉNTEKRÓL TUDNOD KELL
Nem mintha bele akarnám
magam ártani abba, amit
az óvodában csináltok
A megfelelő házimunka
kiválasztásának művészete
Nem azt mondom,
hogy csak ezért szeretem öt
Nem azt mondom, hogy
szeresd apukádat jobban, mint
anyukádat. Persze hogy nem.
Csak tényeket sorolok
AMIT ARRÓL KELL TUDNOD, HOGY FELICIA
ANYUKÁJA MIÉRT HARAGSZIK RÁM
Csak egy javaslat volt
A cipész gyereke
A hű feleség
Megjegyzendő
AMIT A JÓRÓL ES
A GONOSZRÓL TUDN0D KELL
Oké. így történt az eset
Miért nem érdemes győzködni az anyukádat
Az idegenekkel való beszélgetés művészete
AMIT AZ EGYÜTTESALAPÍTÁSRÓL
TUDNOD KELL
A dobozon kívül gondolkodni
A kommunikáció minden
jól működő házasság alapja
Empátia. Az anyukád rendelkezik vele
A jövőre nézve
AMIT A SZERETETRŐL TUDNOD KELL
Megjegyzendő
A sas nem szállt le. Mondhatni
Mikor megtörtént, sokkal
kevésbé tűnt felelőtlen
hülyeségnek
AMIT ARRÓL KELL TUDNOD,
HOGY MIÉRT SZORÍTOM NÉHA
KICSIT TÚL ERŐSEN A KEZED
A SZERZŐTŐL MEGJELENT