„Néha a természet, ez Isten irtó keze egész népeknek ad fenyítő tanítást.

”
JÓKAI MÓR: Szomorú napok
 1831. július 15-én
Tegnap volt a születésem napja – 17 esztendeje jöttem világra, ugyanebben
a házban, ahol ma is lakunk. Az ablakomból az Országház utcára látok,
ami most furcsán kihalt. Máskor már pirkadattól lovak patái és kocsik,
hintók kerekei csattognak a kövezeten, amit más talán zavarónak vagy
fülsiketítőnek tarthat a szűk, visszhangos utcában, ám én ehhez már
egészen hozzászoktam. Nekem ez a csend a különös, a szokatlan…
egyenesen baljós.
Nem is csoda! Kora tavasztól, de főleg május vége óta szörnyűséges
híreket kaptunk, először Oroszországból, majd a birodalom pereméről,
Galíciából, végül a Tisza folyó mellől, ahogy a Felvidékről és később az
Alföldről is… mintha napról napra közeledett volna a láthatatlan rém, és
végül elkerülhetetlenül meg is érkezett hozzánk. Tegnap, július 14-én,
éppen az én születésnapomon közölte velünk édesapám, hogy a rettegett
epekórság, más néven cholera felütötte a fejét Pesten, a Duna túlsó
oldalán.
Mára pedig mihozzánk, Budára is megérkezett. Édesapánk a reggeli
újságot olvasván elsápadt, és a Bécsi Magyar Kurirt összehajtva, az asztal
fölött sokatmondón nagyanyámra nézett. Mi ketten is egymásra
pillantottunk Vilma húgommal, és már tudtuk, mi állhatott az újságban.
– Budán is feljegyezték az első gyanús esetet – mondta végül apám
gyászos hangon. Nagyanyám erre lehajtotta a fejét, és keresztet vetett.
Apám ekkor felém fordult, és közölte, hogy mától a húgommal
szobafogságra ítéltetünk – azaz úgynevezett karanténba záratunk, ami azt
jelenti, hogy ismeretlen ideig ki sem tehetjük a lábunkat a házból.
Vilma nyomban elsírta magát, majd felpattant, és kirohant az
ebédlőből. Én, nagyanyámhoz hasonlóan csak a fejemet horgasztottam le,
és hirtelen minden étvágyamat elveszítettem. Csak turkáltam a sült
tojásban… Nagyanyám aggódva felém is hajolt.
– Zsini, drága, ugye nem érzed rosszul magadat?
Ijedten felnéztem, és gyorsan megráztam a fejem.
– Dehogy, nagymama! Nem, én csak… Tegnap, a születésnapomon
édesapám megígérte, hogy ma kikocsizunk a hegyekbe, és hát olyan
gyönyörű idő van!
Apám megköszörülte a torkát.
– Sajnálom, Zsini! Tudom, hogy nehéz ezt elfogadni, és nektek még
nehezebb. Fiatalok vagytok, Vilma még csak tizennégy esztendős, és
odakint nyár van, káprázatos napsütés, hűs szellő, madárcsicsergés.
Számomra is nehéz döntés ez, elhiheted. Igen, megígértem tegnap, hogy
kikocsizunk… De akkor még abban reménykedtem, hogy kapunk egy kis
haladékot, néhány napot, amíg még kiélvezhetjük a szabadságot. Nem így
lett… a halálos kór még annál is gyorsabban terjed, mint amit az eddigi
hírek alapján gondolhattunk róla. Nincs más választásunk: mind önkéntes
fogságba vonulunk.
Azóta már sikerült Vilmát valamennyire megnyugtatnom, most itt
szipog nem messze tőlem, az ágyán, konokul a fal felé fordulva. Mintha
csak én tehetnék róla, hogy ebben az évben a szörnyű cholera meglepte
országunkat, és immár két hónapja tizedeli a népét, tekintet nélkül korra,
nemre és státuszra. Senkit sem kímél, és aki vesztére elkapja, az rohamos
gyorsasággal általában az áldozatává is válik. Nincs rá ellenszer, gyógyító
pasztilla vagy tinktúra, a tudós orvosdoktorok is tehetetlenek. És csúf halál
ez! A kór hányással, hasmenéssel jár, valamint iszonyú gyomor- és
bélgörcsökkel, általában egy-két nap alatt kínok között belehal az ember.
Mindezt apám olvasta fel, még valamikor május elején, amikor az első
hazai eseteknek híre futott. Vilma meg sem hallgatta… befogta a fülét,
majd ugyanúgy kimenekült a szobából, mint ma, a reggelinél. Meg is
mondtam neki akkor, hogy attól még, hogy nem vesz tudomást róla, a
katasztrófa itt, nálunk is bekövetkezhet, és jobb, ha idejében felkészülünk
rá.
Ám valójában erre nem lehet felkészülni, már én is látom! Órák óta itt
ülök az ablaknál, és bámulok kifelé a verőfényes, kihalt utcára. Elkeserítő
látvány! El is határoztam, hogy nem tétlenkedem tovább, és nem
emésztem magam a sötét és gyászos gondolatokkal. Inkább elkezdem írni
ezt a cholera-naplót, hogy részben magamnak, a családomnak, de – ki
tudja! – talán egy kései utókornak is megörökítsem ezeket az előttünk álló
szomorú, de egyben kivételes napokat, heteket, vagy amennyi időt kiszab
nekünk a Gondviselő.
 Július 16-án
Mikor ma kinyitottam a naplómat, és elolvastam a tegnapi bejegyzésemet,
eszembe ötlött, hogy ha az utókornak is szánom ezeket a sorokat, nem
ártana röviden bemutatkoznom. Gruber Georgina vagyok, budavári lakos,
németes csengésű nevem ellenére büszke magyar honleány. Édesapám,
Gruber Ottokár a lakásunk alatti cukrászdát üzemelteti – a Gruber
cukrászda tortái messze földön híresek, a minap még Bécsből is volt
látogatónk, aki egy ismerősétől hallotta, milyen ízletes süteményeket lehet
nálunk kóstolni! Édesanyám sajnos tíz esztendeje meghalt, hosszan tartó,
sok szenvedéssel járó betegség után. Vilma húgomon kívül van még egy
testvérbátyám, Ignác, aki Bécsben patikáriusnak tanul, Lujza nővérem
pedig már férjnél van, két kisfiú édesanyja, és a családjával a folyó
túlpartján, Pesten lakik.
Családunk tagja még a nagyanyánk, idősebb Gruber Ottokárné, aki
édesanyánk halála után Vilmát és engem, a család kisebbik gyermekeit
felnevelte, és jelenlétével valamennyire enyhítette szülőanyánk hiányát,
valamint igyekezett megvédeni bennünket édesapánk szigorától.
Vilma most is azt várta, hogy apánk tegnapi bejelentése után,
miszerint nem tehetjük ki a lábunkat a házból, Nagymama majd tiltakozni
fog, és szokás szerint kiharcol néhány engedményt, enyhítve a
kérlelhetetlen parancsot. Ám ezúttal nem így történt. Nagymama azóta is
csak hallgat, és Vilma ma reggel is hiába unszolta őt. A miénkkel
szomszédos szobájában hozzám hasonlóan az ablaknál üldögél, és a
főkötőjét hímezi vagy egy újabb csipketerítőt horgol. Vagy éppenséggel a
kihalt utcát kémleli, akárcsak én.
Azt is elengedhetetlenül fontosnak tartom, hogy felidézzem,
miképpen kezdődött ez a járvány.
Apám, amióta az eszemet tudom, a Magyar Kurirt járatja, és
amennyire képes vagyok megítélni, mindig az első betűtől az utolsóig
végigolvassa. Néha nekünk is felolvas ezt-azt belőle. Nagyanyámat és
Vilmát főként az uralkodócsaláddal kapcsolatos hírek érdeklik – például
fenséges nádorispán urunk és a főherceg asszony kisleányának{1} a
születése vagy Ferdinánd ifjú magyar király menyegzője Bécsben,{2}
amelyről azután hónapokig pletykáltak. Ezeken kívül pedig esetleg a
halálozások hírei (főként nagyanyámat). Engem velük szemben
fellelkesítettek a lap előfizetőinek járó mellékletek, például Vörösmarty
Mihály csodálatos költeménye, a Csongor és Tünde vagy a magyar
vármegyék mappái,{3} amelyeket szívesen böngészgettem, de a gőzhajó
útjáról szóló beszámolókat is szívesen olvasgattam: mikor melyik kikötőbe
érkezett, mennyi idő alatt tette meg a Bécs és Pest közötti utat.{4} Ezt az
úszó csodamasinát már sokszor megcsodáltuk innen a Várból, vagy lent a
parton is, ahogyan a folyó hullámait szelte hatalmas kerekeivel. Mennyire
reménykedtem benne, hogy egyszer netán utazhatunk is rajta, egészen
Bécsig… Most ez egy darabig hiú remény marad, hiszen a dolgok állása
szerint a házból sem tehetjük ki a lábunkat.
De kissé elkalandoztam… Emlékszem, még ez év januárjában
olvasott fel apám egy rövidke híradást a Cholera Morbusnak, avagy
dögletes epekórnak is nevezett betegség felbukkanásáról a hatalmas orosz
birodalomban. A hír nem volt túlságosan nyugtalanító – az állt benne,
hogy a betegeket elkülönítették az egészségesektől, és mindenféle módon
igyekeznek megakadályozni a ragály tovaterjedését. Apám meg is
jegyezte, hogy Oroszhon szerencsére nagyon messze van, többheti vagy -
havi járásra, így igen csekély az esélye, hogy a kórság hozzánk is eljusson.
Különben is, a mi uralkodónk{5} volt olyan bölcs, hogy a betegség
felbukkanásának első hírére lezárta a birodalom határait, hogy megvédje
alattvalóit az alattomos kórtól. Így tehát nincs miért aggódni!
Ezután apám belemerült az őt sokkal inkább érdeklő leírásokba a
lengyelországi revolúció eseményeiről, az orosz háborúról{6} vagy a
külhoni országokból, Franciahonból, Nagy-Britanniából, Belga
Királyságból érkezett beszámolókba. Ezekből minekünk soha nem olvasott
fel, és nekem sem engedte meg, hogy később elolvassam. Azt mondta,
ezek a dolgok nem valók asszonyszemélyeknek vagy leányoknak – csak
megzavarná a fejüket.
Később, már tavasszal egyre sűrűbben bukkantak fel a Magyar
Kurirban a choleráról szóló újabb hírek, de még mindig nem rémültünk
meg túlságosan. Az oroszoknál a nagyobb városokban katonai kórházakat
töltöttek meg a betegek, és a lengyel táborokban is felütötte a fejét a
ragály. Aztán májusra a mi országunk határára is megérkezett: a galíciai
Lembergből és környékéről jelentettek eseteket. De aggodalomra semmi
ok, a határok zárva vannak…
 – De nem arról volt szó, hogy már Oroszországból sem engedik
átjönni? – kotnyeleskedtem bele a felolvasásba. Apám rosszallón nézett
rám.
– Ejnye, Zsini, te a kákán is csomót keresel. Nos, nyilvánvaló, hogy
valahogyan átjutott Oroszhonból Galíciába, no de onnan már igazán nem
engedik tovább. Hallottad: erős katonai kordont állítottak fel, tiltják az
utazást a fertőzött területekről, a leveleket, portékákat megfüstölik,
valamint napokig vesztegelni hagyják. Ennél többet igazán nem tudnának
tenni a járvány ellen, nem igaz?
– De ha senkit sem engednek át, csak többnapos veszteglés után, és
mindent megfüstölnek, akkor mégis hogyan jutott át? És… akkor mi sem
vagyunk biztonságban?
– Bíznunk kell a hatóságokban és az orvosokban! – apám csak ennyit
válaszolt, majd ismét az újságba temetkezett.
Ezután már hétről hétre, majd napról napra érkeztek a nyugtalanító
hírek: a cholera már a Tiszánál tart, átlépte a folyót, megérkezett a keleti
megyékbe, Zemplénbe, Abaújba, Szabolcsba, Borsodba, majd
Erdélyországba is, Máramarosba, és egyre csak közeledett. Senki sem
tudta biztosan, hogyan jutott át a vesztegzáron, de vélhetően a Tiszán kelet
felől érkező sószállítókkal érkezhetett. Vagy, ki tudja… Márpedig, ha a
Kárpátok magas bércei sem tudták megállítani a terjedését, ugyan mi vagy
ki lenne erre képes? Tetejébe sokáig még az orvosok sem vették komolyan
a veszélyt – olvastuk, hogy Zemplénben például a gyanús eseteket sem
choleraként azonosították, és nem is különítették el a betegeket.
De most már mennem kell… nagyanyám szólít. Bizonyára elkészült
az ebéd, más egyéb történés nem lehet most e házban, ahonnan mi ki nem
léphetünk, és apám azt is megtiltotta, hogy minket bárki látogasson.

Július 17-én
Tegnap este szándékoztam még pár sort írni a naplómba, kiegészítendő a
mostani szorult helyzetünkhöz vezető eseményeket, ám végül nem
találtam egyetlen nyugodt pillanatot sem az íráshoz, sem a
gondolkodáshoz. Nem is hinné az ember, mennyi feszültséggel, elfojtott
indulattal jár együtt, ha több ember egy fedél alatt van összezárva. Még
akkor is, ha a mi házunk meglehetősen tágas, és apámnak, nagyanyámnak,
valamint nekem a húgommal együtt külön szobánk van, ahová
visszavonulhatunk, és a bezártság még csak második napja tart. Vagyis…
mivel én Vilmával osztozom egy szobán, nem is olyan egyszerű
visszavonulni. Mihelyt a vacsora után elfoglaltam megszokott helyemet a
térre néző ablaknál, a húgom odalépett hozzám, kicsit odébb taszigált, és
mellém telepedve, ő is kibámult az utcára.
– Milyen kihalt minden! – sóhajtott.
– Igen, mert már leszállt az este – jegyeztem meg. – Amúgy
napközben már többen járkálnak, mint a járvány első két napján. Ma is
láttam néhány járókelőt.
– És ha mások kimehetnek, mi miért nem? – lázadozott megint
Vilma. – Meddig kell még itt bent senyvednünk, nyár derekán? Meddig
fog tartani ez az átkozott járvány?
– Azt senki sem tudhatja – feleltem bölcsen. – De még csak most
kezdődött. Majd elmúlik egyszer… talán olyan hirtelen, mint ahogyan
érkezett. Hidd el – felé fordultam –, én sem örülök a bezártságnak, de a
betegség vagy a halál még rosszabb lenne. Te nem olvastad, mivel jár
együtt ez a kór?
Vilma mintha meg sem hallotta volna a kérdésemet, szótlanul meredt
az alkonyati félhomályba burkolódzott, néptelen utcára. Kisvártatva
megszólalt, olyan halkan motyogva, mintha csak saját magával társalogna.
– Meg kellene szökni valahogyan… Az a baj, hogy túl magasan van
ez a szoba. De talán odalentről az ebédlőből vagy a cukrászboltból…
– Hallgass! – szakítottam félbe ijedten. – Eszedbe ne jusson ilyesmi!
Mégis hová mennél?
– Hogyhogy hová? – nézett rám némileg értetlenül. – Lujzihoz, odaát
Pestre. Ő biztosan nem vetemedne arra, hogy ártatlanul bebörtönözzön
bennünket!
– Gondolod, hogy Pesten jobb a helyzet? – elgondolkodva ráncoltam
a homlokom. – Az újságban az állt, hogy ott még több beteg van, és sok
házat le is zártak.
Éppen a tegnapi lapban olvastuk, hogy az első beteg odaát egy kocsis
volt, akit egyetlen nap alatt elvitt ez a dögletes nyavalya, és hogy most
lezárták az egész házat, ahol megbetegedett. Más gyanús esetek is voltak,
például egy kilencesztendős kisgyermek, aki azonban csupán elronthatta a
gyomrát, és végül jobban lett. Ám összességében nem úgy tűnt, hogy a
Duna túloldalán jobb lenne a helyzet, sőt! Hogy Lujziéknál mi lehet, azt
nem tudtam, de gyanítottam, hogy nekik is épp elég bajuk van, nem
hiányoznánk még mi is a nyakukba, koloncnak.
Végül este nagy nyugtalansággal a szívemben tértem nyugovóra.
Nem elég a dühöngő járvány miatti aggodalom, de még Vilma húgom őrült
terve miatt is reszkethetek. Sokáig hánykolódtam, azon töprengve, vajon
mitévő legyek. Szóljak erről apánknak, vagy tartsam meg a titkát? Mi
lenne a helyes cselekedet? Végül úgy döntöttem, hogy nem szólok, hanem
inkább én magam próbálom Vilmát lebeszélni erről az esztelenségről.
Ma a reggeli kalács és tej elfogyasztása után kicsit segítettem
nagyanyámnak az alsószoknyák javítgatásában. Neki mély meggyőződése,
hogy a kézimunka a legmegfelelőbb foglalatosság fiatal leányoknak.
Türelemre és pontosságra tanít, és a lelkünket is erősíti, finomítja. Ám mi
hárman, nővérek, unalmasnak találjuk a kézimunkázást, és amikor csak
tudunk, igyekezünk kibújni alóla. Lujzi nővérem sokkal jobban szeretett
apámmal a cukrászatban pepecselni, Vilma húgom télen-nyáron inkább
odakint, az udvaron vagy az utcán töltötte az idejét, de ha választania
kellett, még ő is sokkal inkább a cukrászatban tett-vett, mint hogy egy
hímzés fölött görnyedjen.
Jómagam a szobámba visszavonulva érzem magam a legjobban, ám a
kézimunkát én is hamar megunom. Én olvasni, írni szeretek… Ezt azonban
nagyanyám tartja fölösleges, sőt néha kifejezetten káros időtöltésnek.
Ahogyan apám, ő is úgy gondolja, hogy a sok olvasás megzavarja a
fejemet.
Ebben nem vitatkozom vele, habár nem értünk egyet, de hogy ne
pöröljön velem, néhanapján leülök mellé, és pár órácskát én is horgolok-
varrogatok – mint ma is. Már csak azért is, mivel az amúgy hallgatag
nagyanyám nyelve ilyenkor megoldódik, és hosszasan mesél a régmúlt
idők dolgairól, az elmúlt évszázadban történtekről és az eleinkről, a
Schönemann pékekről, akiknek ugyanitt, a Várban volt pékségük, majd
cukrászdájuk. Édesanyám a Schönemann családban született, és az ő
hozománya volt a kis üzlet, amit a halála után apám vitt tovább,
meglehetős sikerrel. A virágzó boltocska különösen azután lett népszerű,
hogy Ő Királyi Fensége Főherceg Nádorispán urunk felesége, Mária
Dorottya főhercegnő is innen rendelt tortákat, süteményeket. Ezt büszkén
hirdettük is a cukrászda kirakatában!
Ma azonban nagyanyámnak nem volt kedve beszélgetni, és hiába is
kérdezgettem, csak szűkszavúan válaszolt. Láttam rajta, hogy igencsak
aggódik, és valószínűleg nemcsak a közeledő ragály miatt, hanem valami
másért is – ám erről is hiába faggattam.
Végül ebéd után (amit apám nélkül költöttünk el) feljöttem a
szobánkba, és helyet foglaltam a szokott helyemen, az ablak előtt. Ma –
csodák csodája – valahogyan nagyobb volt a jövés-menés az Országház
utcában, mint az előző két napban. Főleg gyalogszerrel közlekedőket
láttam, elsősorban cselédeket, szolgákat, akik láthatóan gazdasszonyaik
megbízásából merészkedtek ki a városba, abból a célból, hogy élelmet
szerezzenek. Némelyeknek tojással, zöldségekkel, kenyérrel roskadásig
pakolt kosár vagy liszteszsák volt a karján, hátán. Nyilván sokan féltek,
hogy a lezárt határok és az utazás, szállítás szigorú tilalma miatt kifogynak
az élelemből. Én nem aggódtam túlságosan – a mi kamráink teli voltak
liszttel, sóval, száraz babbal, lencsével és a nyalánkságok elkészítéséhez
szükséges cukorral, mézzel, aszalt, kandírozott gyümölcsökkel és édes
magvakkal, dióval, mandulával meg a kedvencemmel, mazsolával. Még ha
hosszú heteket is kell bezárva átvészelnünk, akkor sem fogunk éhezni.
A dolgukra siető szolgák mellett azonban másokat, ismerősöket is
láttam – köztük az orvosunkat, Mosonyi Károly uramat lóháton, aki
valamely betegéhez igyekezhetett. Máskor is láttam már őt így, valamelyik
ápoltjához tartva, most mégis megrendített a látványa: a szája és az orra
kendővel be volt kötve. Közvetlenül mögötte egy másik lovas is ügetett,
akinek nem láttam az arcát, ugyanis a doktorhoz hasonlóan ő is eltakarta.
Egy pillanatra megdobbant a szívem, mivel hirtelen azt hittem, Ignác
bátyám az, de nyomban rájöttem, hogy az lehetetlen. Ignác Bécsben van,
és legutóbb karácsonyra tért haza néhány napra. Különben is, mit keresne
Mosonyi doktor társaságában, kivált úgy, hogy hozzánk be sem köszönt?
Éppen ezen morfondíroztam, amikor Vilma rontott be a szobába,
feldúlt arccal, és én kénytelen voltam nyomban bezárni a naplómat.

Július 18-án
Tegnap, miközben drága nagyanyámmal az alsószoknyákat varrogattuk,
egyikünk sem sejtette, hogy micsoda borzalmas események zajlottak
tőlünk nem is olyan messze, kedves folyónk, a Duna túlsó partján.
Nemhiába tűnt fel nekem, hogy Nagymama nyugtalanul fészkelődik,
sóhajtozik, és folyton az ajtó felé tekingél, mintha várna valakit. Akkor
hiába faggattam, mi aggasztja ennyire (már a nyilvánvaló általános
fenyegetettségen túl), de egy szót sem tudtam kiszedni belőle. Aztán Vilma
húgom rám tört a szobám magányában, zilált külsővel, ijedt tekintettel.
Rögtön le is csaptam a kezemből mindent, felugrottam, és odarohantam
hozzá.
– Mi történt? – kérdeztem.
– Édesapánk… – kezdte, majd a mellkasára szorította a kezét, mintha
valami fojtogatná, és leroskadt a legközelebbi székre.
– Az istenért! – ültem le mellé. – Beszélj már! Mi van vele? Csak
nem… – én is a szívemhez kaptam, mivel már a legrosszabbra gondoltam.
Vilma látta rajtam, hogy halálra rémültem, ezért gyorsan megrázta a fejét.
– Ó, nem! – mondta. – Ne félj, teljesen jól van. Csakhogy…
szörnyűséges dolgokat látott, és kis híján haza sem tudott jönni. De gyere
le te is… az ebédlőben van, és azt mondja, csak akkor meséli el a többit,
ha mind ott leszünk.
Nyomban felpattantam, és a húgomat kézen fogva lesiettem az
ebédlőbe, ahol apánk nagyanyánkkal már várt minket. Mindkettejük előtt
egy-egy pohár vörösbor volt, amiből nagyanyám aprókat kortyolgatott, ám
apám egy hajtásra fenékig ürítette a poharat, és rögtön újra is töltötte az
asztalon álló palackból. Mi ketten Vilmával csöndben elfoglaltuk a szokott
helyünket, és kérdőn néztünk rá… azonnal láttam rajta, hogy Vilma igazat
mondott. Igencsak zaklatottnak tűnt, a haja csapzott, a ruházata gyűrött
volt, és a keze láthatóan remegett. Ettől a látványtól az én torkom is
elszorult – apánk mindig olyan nyugodt, magabiztos és derűs volt, nagyon
nehezen lehetett kizökkenteni a nyugalmából.
Valóban megrázó események tanúja lehetett!
Őt azonban – nagyanyámmal ellentétben – nem mertem volna
faggatni, így türelmesen megvártam, míg a második pohár bort is
felhajtotta, és belekezdett a mondókájába.
– Mondhatom, csak a Gondviselésnek köszönhetem, hogy ismét
veletek lehetek – nézett végig rajtunk.
 – Mondtam én, hogy nem kellett volna odamenned! – motyogta
nagyanyám, de miután apám szemrehányón rátekintett, elhallgatott. Apám
megköszörülte a torkát, és folytatta.
– Talán nem… de nem vetheti a szememre, hogy a legidősebb
leányom és az unokáim iránt érzett aggodalom…
– Lujziéknál volt apámuram! – kiáltottam, majd a szám elé kaptam a
kezem. Nagyanyám rendreutasítón nézett rám, majd intett apámnak, hogy
folytassa.
– Igen! – bólintott ő komoran. – És nem is bántam meg, hogy így
tettem, a történtek ellenére sem. Elöljáróban szeretnélek megnyugtatni
benneteket, hogy mind jól vannak. Az utcájukban két házat már lezártak,
de meglehetősen távol az övékétől, így onnan egyelőre nem fenyegeti őket
veszély. Hanem… miután eljöttem tőlük, méghozzá nem egyedül, ugyanis
a vejem, Gábor ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjen a hajóhídig.
Elmondása szerint – és ezt az odaúton magam is tapasztaltam – néhány
napja egész Pest városában igen nagy a nyugtalanság. Az első cholerás
vagy choleragyanús esetek után, mint tudjátok, több házat lezártak, senki
sem hagyhatja el azokat, és nem is mehetnek be oda idegenek. De terjedni
kezdett a szóbeszéd, hogy ezeknek az állítólagos ragályos
megbetegedéseknek nincs is közük a kórhoz. Hogy a legelső pesti halott,
az a bizonyos kocsis csak jól belakott káposztával, és alaposan felöntött a
garatra… nos, ez nyilvánvaló ostobaság, mondanom sem kell. Ilyesmibe
nem hal bele senki, máskülönben hullanának az emberek, mint ősszel a
legyek… – Vilma kuncogott, mire nagyanyám ezúttal őrá nézett szúrós
szemmel, én pedig jól oldalba böktem. Apám viszont észre sem vette –
hátratett kézzel fel-alá járkált az ebédlőben, és láthatóan egyre
zaklatottabban folytatta.
– Elég az hozzá, hogy már reggelre alaposan megváltozott a
közhangulat. Az utcákon a járókelők, a piaci kofák, a kocsisok és más
szolgák mind szájról szájra adták, hogy egyesek ok nélkül akarnak minket
megrémíteni, bezárni, ellehetetleníteni… Hogy kik és miért, azt senki sem
tudja, de nem is ez a lényeg. Hanem hogy ezt nem hagyhatjuk! Egyszóval,
szinte forrt a levegő, mint a víz egy lefedett fazékban, és csak idő kérdése
volt, mikor tör elő a gőz.
– Lujziék is szobafogságban vannak? – kérdezte Vilma ártatlanul
tágra nyitott szemmel, mire apám bosszúsan felhorkant.
 – Igen! Mivel a férje ugyanazon a véleményen van, mint jómagam. A
legjobban így lehet védekezni ez ellen az átkozott kórság ellen, amire
nincsen megfelelő gyógymód. Minél kevesebb emberrel találkoztok, annál
kisebb az esély arra, hogy megfertőzzön titeket. Meg kell értened… de ha
nem érted, én azt sem bánom, akkor csak egyszerűen megparancsolom,
hogy nem teheted ki innen a lábad.
Erre Vilma elhallgatott, és rövid szünet után apám folytatta az
elbeszélést.
– Mikor Gáborral már csaknem a hajóhídhoz értünk, észrevettük,
hogy nagy tumultus támadt a híd pesti oldalán, a Salzplatzon,{7} a Sóhivatal
előtt. Odaértünk, és megdöbbenve láttuk, hogy a Helytartótanács
rendeletére a hidat felszedték, valamint az összes hajóforgalmat
leállították, hogy Buda és Pest között minden kapcsolatot megszakítsanak.
Ezért sereglett ott össze annyi ember, akik, mint el is képzelhetitek, egyre
dühösebbek voltak.
– Ez is érthető… – mondta nagyanyám, és megcsóválta a fejét, majd
keresztet vetett. – Szörnyű lett volna, fiam, ha nem tudtál volna hazajönni,
de csak az epekórt akarták ezzel is megállítani. A Dunán csak nem tud már
átugrani!
– Nem, édesanyám, valóban erre még ez az átkozott ragály sem lenne
képes. No de pont akkor történt ez a lezárás, amikor a főiskolai ifjaknak
kihirdették a nyári szünidőt, és ők szándékoztak volna hazautazni. Ez
pediglen szarvashiba volt. Az ifjú diákok mind makkegészségesek, és
természetesen egy emberként felháborodtak ezen az intézkedésen,
különösképp azért, mivel előzetesen erről senkit sem tájékoztattak. Mikor
látták, hogy akadályoztatva vannak az átkelésben, és fegyveres őrök
posztolnak a hajóhíd pesti hídfőjénél, először megpróbáltak szép szóval
átjutni a kordonon. Ekkor tudatták velük, hogy csakis a jó egészséget
igazoló okmányok felmutatása ellenében engedhetik őket tovább. Ez
azonban ravaszság és ármány volt, mivel vasárnap lévén a
Tisztviselőségnél senki sem volt, aki az ifjak igazolások iránti kérelmének
eleget tehetett volna. De fel nem foghatom, mire számítottak! – apám
indulatosan felemelte mindkét karját, és a fejét csóválta. – Netán azt
várták, hogy a diákok ezek után a sors megváltoztathatatlanságába
belenyugodva majd visszatérnek a szállásaikra? Nos, éppen az ellenkezője
történt! Felbőszülve a küldetésük sikertelenségén, és azon, hogy a
bolondját járatták velük, csak még dühödtebb hangulatban először a Fehér
Hattyú nevezetű fogadóban sereglettek össze, ami amolyan
főhadiszállásuk lett, majd az egyetemi zászló alatt gyülekezve mindenre
elszántan újfent a híd helyéhez vonultak. Ekkor már egyre többen
csatlakoztak hozzájuk, zömükben derék, dolguk után igyekvő személyek,
no de rajtuk kívül mindenféle szedett-vedett népség, utcai csőcselék is.
Ezek ilyenkor szinte a föld alól bújnak elő, mintha csak az alkalomra
várnának, hogy bármilyen céllal vagy okból, de alaposan felforgassák a
várost.
Apám elhallgatott, és a zsebéből előhúzott egy kendőt, amivel
megtörölte kivörösödött, verejtékező arcát és homlokát. Mi mind
visszafojtott lélegzettel, szó nélkül vártuk, hogy folytassa.
– Hát, ebbe keveredtünk bele mi is Gáborral – mondta végül,
halkabban, rekedtes hangon. – A diákok végül elérték, amit akartak, a
hidat ideiglenesen visszaállították, és átkelhetett rajta, aki ott már órák óta
várakozott. Ám a kiengedett szellemet nem lehetett visszatuszkolni a
palackba. Látnotok kellett volna! Valóságos közelharc tört ki a strázsáló
katonák és a zendülők között. Sokan ekkor már alaposan felöntöttek a
garatra, és azt ordibálták, hogy a ragály nem is létezik, becsapnak
bennünket, és néhányan kiadták a jelszót, hogy menjenek, és erővel
nyissák meg a hatóságok által lezárt cholerás házakat. El sem tudom
képzelni, mi lesz ennek a vége! Gábor segítségével végül nagy nehezen
elverekedtem magam a hídig, és a hatalmas tumultusban sikerült
visszatérnem Budára. Vejemtől nehéz szívvel búcsúztam el, és
meghagytam neki, hogy az életénél is jobban vigyázzon Lujzinkra és a
gyermekekre. Azóta mit sem tudok róluk… Csak remélni merem, hogy
Gábor épségben hazaért, és hozzám hasonlóan megúszta néhány
horzsolással, zilált öltözettel és zaklatott lélekkel.
Apám ezzel visszaült a szokott helyére az asztalfőn, és egy darabig
némán meredt maga elé. Én legszívesebben tovább kérdezősködtem volna
– hogyan jutott végül át, mi lesz Lujziékkal, ha valóban randalírozni kezd
az alja népség a városban… és főleg, hogy mire számíthatunk ezek után a
járványban. Ám beláttam, hogy egyrészt nem lenne most ildomos őt
tovább faggatni, hiszen amit tudott és akart, már elmondta, másrészt
valószínűleg ő sem tud többet. Csupán a velem szemben ülő Vilmára
vetettem egy beszédes pillantást: „Lám, te ide akartál szökni!” – ez volt a
tekintetemben, és nyilván meg is értette, mert válaszul elhúzta a száját, és
alig láthatóan a vállát is megvonta. A szökéstől azonban – legalábbis egy
időre – biztosan elment a kedve.
Este szorongó szívvel tértünk nyugovóra, mivel nem tudhattuk, hogy
a nővérünk és a családja odaát, a pesti oldalon miféle körülmények között
hajtja álomra a fejét. Vilma utoljára még az ablaknál ágaskodott egy
darabig, és váltig állította, hogy a naplemente rőt színei nem mástól olyan
vörhenyesek, mint a pesti oldal lángba borult házaitól. Én ezt ostobaságnak
tartottam, és közöltem is vele: az alkonyat fényei ugyanis az ellenkező
oldalról, napnyugatról világítottak be az utcánkba! Ám ennek ellenére
dobogó szívvel, és magamban bőszen fohászkodva fordultam a fal felé:
„Add, Uram, hogy mindannyian épségben érjük meg a reggelt!”

Július 19-én
Tegnap is mozgalmas napunk volt, de mára szerencsére kissé
megnyugodtak a kedélyek. Végül a legnagyobb félelmünk nem igazolódott
be, és a pesti zendülés nem terjedt át mihozzánk, a budai oldalra. A
hajóhidat azóta megint felszedték, és a két város között minden átkelés
megszűnt. Még mielőtt ez bekövetkezett volna, apám átszalasztotta Pestre
az egyik lóti-futi inasunkat, aki utóbb megnyugtató híreket hozott Lujzi
nővérem családjáról. Ők jól vannak, a hajuk szála sem görbült meg, de ezt
részben a jó szerencséjüknek is köszönhetik. Gyuri inas ezen kívül egyéb
híreket is hozott, amelyeket ma reggel egy szuszra el is hadart Vilmának és
nekem a cukrászdában, miközben mohón tömte magába a diós és mákos
kifliket – ezeket apám a küldetése fizetségeképpen tette elé egy tálban. A
friss, illatos kiflikből Vilma is kivett egyet-egyet, ám nekem egy falat sem
ment volna le a torkomon.
– Hallják-e, kisasszonyok, én aztán most egy darabig át nem kelek
azon a hídon, én aztán nem!
– Nincs is most híd – jegyezte meg Vilma epésen, de én nyomban
letorkoltam.
– Jaj, hagyd már, hadd beszéljen! Mondd csak, miért? – fordultam az
inashoz. – Miket láttál odaát?
Gyurka üggyel-bajjal lenyelte a szájába tömött kiflit, és felém fordult.
 – Tudja, Zsini kisasszony, én még sohasem láttam ilyen felfordulást,
pedig megértem már egyet s mást. – (Mivel Gyurka alig múlt tizenöt éves,
ezt hallva elmosolyodtam.) – Az utcákon elszabadult a pokol. A parthoz
közeli sikátorokban összegyűlt söpredék mintha végleg elveszítette volna
az eszét. Mire én átjutottam, már kifosztottak néhány borkimérést, és
láthatóan alaposan le is részegedtek, és botokkal, késekkel, kövekkel
felfegyverkezve randalíroztak egész álló éjjel. A ragályos kór miatt lezárt
házakat megostromolták, az ablakokat kővel betörték. De nem érték be
ennyivel! Pár hangadó közülük kiadta a jelszót, hogy induljanak a város
határába, és rombolják le az ottani veszteglő intézetet.
– Micsodát? – kérdezte Vilma teli szájjal és elkerekedő szemmel.
– A veszteglő intézetet, azaz Contumatziát – fordultam hozzá, hogy
fitogtassam újonnan szerzett tudományomat. Az utóbbi napokban apám
elejtett mondataiból és az újságok ellesett híreiből eddig soha nem hallott
és nem ismert szavakat és jelenségeket tanultam meg. – Ott tartóztatják fel
a városba utazni szándékozókat legalább tíz napig. Addig kiderül,
megfertőződtek-e a ragállyal. Így akadályozhatják meg, hogy
behurcolják…
– De minek, hiszen már úgyis itt van! – Vilma megvonta a vállát, én
meg ezt hallva csak a szememet emeltem az égre, és újra Gyurira néztem.
– És sikerrel jártak a támadók?
Az inas bőszen bólogatott, láthatóan élvezve a rá irányuló figyelmet.
– Bizony, kisasszony, felgyújtották és szét is verték a veszteglő
intézetet, a kordont is lebontották, az őröket elzavarták. De ezután már
nem sokáig garázdálkodhattak! A városi Tisztviselőség a katonasághoz
fordult segítségért, és oda is küldték a Ferdinándról elnevezett regimentet,
akik egykettőre rendet tettek. Jó néhány rendbontó ott is hagyta a fogát…
Azóta csönd van, legalábbis itt Budán így tudjuk.
– Most már elég a henyélésből! – apám lépett ki a hátsó raktárból, és
levette a lisztes kötényét, hogy méltó módon fogadhassa a vásárlókat. –
Menten kinyitjuk a boltot, és neked, Gyuri, el kell szállítanod ezeket a
csomagokat az itt megadott címekre – egy árkus papírra írott listát adott át
a fiúnak, aki készségesen rögvest felpattant. A kisebb-nagyobb, zsineggel
átkötözött csomagokat óvatosan egy taligába tette, és azon fuvarozta el a
várbeli otthonokba, állandó vagy alkalmi megrendelőinkhez, akik minden
reggel várták a finom, friss péksüteményeket, édes kifliket, kalácsokat.
 – Hát ti – fordult hozzánk apám bosszús ábrázattal – mit kerestek itt?
Tudtommal nem engedtem meg, hogy a boltban tartózkodjatok.
– Hogyan, hát már ide sem jöhetünk le? – kiáltott fel Vilma
elkeseredetten.
– Hogyan jöhetnétek? Amikor itt, főleg reggelente, sokan
megfordulnak, és lehetnek közöttük olyanok, akik hordozzák magukban a
betegséget.
– Apámuramnak igaza van – néztem én is Vilmára. – Akár Gyurka is
elkaphatta a ragályt odaát, és most mit sem sejtve ránk is átragaszthatta.
De mi lesz édesapánkkal? – fordultam felé aggódva. – A fertőzés apánkat
is éppen úgy fenyegeti, mint bennünket.
– Valakinek dolgozni is kell – mormolta apám, de közben nem nézett
a szemembe, és láttam rajta, hogy bizony őt is hatalmába kerítette a
félelem. – Választhatunk, hogy a cholera vagy az éhhalál végezzen
velünk… az első még talán csak elkerülhető valahogyan, ám a második
biztosan bekövetkezik, ha mindnyájan bezárkózunk a házba. De titeket, ha
lehetséges, igyekszem megóvni, így hát nem szeretnélek benneteket itt
látni az elkövetkező napokban. Mars felfelé! Keressétek meg
nagyanyátokat, és kérdezzétek meg tőle, hogyan tudnátok hasznosan
eltölteni az időtöket!
Ezek után szó nélkül felsomfordáltunk a lakásba, és a nap további
része már nyugodtabban telt el. Ezúttal Vilmát fogta be nagyanyánk, hogy
segítsen neki a fehérneműinket foltozni, amit ő duzzogó arccal, de
engedelmesen végzett el. Jómagam elfoglaltam a szokott helyemet az
ablaknál, és miután a naplómba feljegyeztem a fenti történéseket, egy
darabig a járókelőket figyeltem. Mára sem a napokkal ezelőtti kihaltság,
sem az utána következő nyugtalan nyüzsgés nem volt jellemző. Felbukkant
egy-két járókelő, néhányan hozzánk is betértek a cukrászdába, de
korántsem volt akkora forgalom, mint egy rendes, átlagos nyári napon. Az
emberek többnyire nyugodtnak tűntek, bár néhányuk ugyanúgy kendőt
kötött a szájára és az orrára, mint az orvosunk.
Alighogy leírtam ezeket a sorokat, az utcába be is fordult a derék
doktor, ezúttal gyalogszerrel, bőrtáskájával a kezében és persze a fehér,
tiszta gyolcskendővel az arcán. Ismét vele volt az ifjú, akit a múltkor első
ránézésre Ignác bátyámnak véltem. Most már láttam, hogy nem is hasonlít
rá: testalkatra, magasságra igen, de a haja valamivel sötétebb, mint a
testvéremé, szép gesztenyeszínű, ami kissé vörösbe játszott, ahogy a
napfény ráesett. Nagy sajnálatomra ő is viselte a fertőzés ellen védő
kendőt, így az arcvonásait nem tudtam kivenni. Vajon ki lehet? Mivel már
másodszor láttam őt Mosonyi doktor kíséretében, úgy véltem, bizonyára a
segédje. Talán az orvosi universitas{8} hallgatója vagy frissen diplomázott
orvosdoktor, aki a várbeli doktor mellett tölti az első gyakorlati éveit. No
és éppen egy halálos járvány idején… de az is lehetséges, hogy pontosan a
dögkórság miatt vette maga mellé Mosonyi Károly uram. Kissé kihajoltam
a szép nyári időben kitárt ablakon, hátha úgy jobban láthatnám a szép
termetű, délceg tartású ifjú orvossegédet, de a próbálkozásom hiábavaló
volt. Ahogyan azt Vilma húgom is megjegyezte a minap, az ablakunk
túlságosan magasan van, és az arcát eltakaró kendő mögé jóval
közelebbről sem tudtam volna betekinteni. Azért nem bántam meg a
bámészkodásomat! Ő nem vett észre, és én kedvemre csodálhattam a
kellemes mozgását, az egyszerű, ám mégis elegáns, tökéletes szabású
öltözetét, ami úgy állt rajta, mintha ráöntötték volna, valamint
gesztenyevörös haját, ami csak úgy lobogott a sietségtől és a könnyű
szellőtől, ami még a legforróbb nyári napokon is enyhítette a Vár szűkös
utcácskáiban a hőséget. Sajnos hamar befordultak a sarkon, és eltűntek a
szemem elől, hiába hajoltam ki szinte derékig.
Este aztán a lefekvéshez készülődve mindvégig ő járt az eszemben.
Miközben a hajamat fontam a tükrös asztalkánk előtt, magam elé
révedtem, és csendben egy dalt dúdolgattam, amelyet néhány éve nyáron,
Székesfehérvárott hallottam a híres Déryné előadásában. Vilma húgom
megint bosszúsan morgolódott valamin, én azonban ügyet se vetettem rá –
amitől ő csak még ingerültebb lett. Mit sem törődve vele, befeküdtem az
ágyamba, elfújtam a gyertyámat, és a fal felé fordulva, a szememet
behunyva próbáltam magam elé képzelni az orvossegéd ábrázatát.

Július 20-án
Apám kedvenc lapjának, a Kurirnak a legújabb számában már a pesti és a
budai megbetegedettek, megholtak és gyógyultak számát is közölték –
eleddig mindezt a megyékre lebontva tették, és amikor apám komor arccal
felolvasta nekünk, azok csak rideg, távoli számoknak tűntek. Most viszont
ez megváltozott… A mai napon már 16 beteg volt a katonai ispotályban.
Most már minden szám hallatán közeli és távoli ismerősök, barátok,
szomszédok és rokonok arcai jelentek meg előttem. Csak nem ők is köztük
vannak? És ha igen, vajon melyik adatban? És mikor, hogyan tudhatjuk
meg, mi lett a sorsa a szeretteinknek? Hiszen ide vagyunk bezárva, utazni
szinte lehetetlen volt, a posta pedig akadozva működött. A Duna két partja
között „minden közösülésnek vége szakasztatott”, ameddig Budán is fel
nem állíttatnak a füstölő rostélyok a levelek és a különféle portékák
megtisztításához, valamint a Contumatziák az utazók feltartóztatásához.
Ebéd után, midőn apám a déli pihenő végeztével ismét a cukrászdába
készülődött, nagyanyám kivörösödött arccal, hevesen legyezgette magát a
délutáni hőségben, Vilma pedig ábrándozva hallgatta az utcáról beszűrődő
hangokat, váratlanul kopogtattak odalent, az utcai kapunknál, a nehéz
sárgaréz kopogtatóval. A szolgálónk, Kata lerohant, hogy kinyissa a kaput
– csak a papucsának a csattogását hallottuk a lépcsőn, majd kisvártatva a
sietségtől zihálva meg is jelent az ebédlő ajtajában.
– Ki az? – kérdezte apám.
– Levele jött, nagyságos uram – hadarta Kata, kinyújtott kezében a
fehér papirossal. Apám egy pillanatra hátrahőkölt, mikor meglátta, hogy a
levélen apró lyukak éktelenkednek.
– Kitől jött? – kíváncsiskodott Vilma, és csillogó szemmel közelebb
lépett a cselédlányhoz. Végre már történik valami!
– Tágulj onnan! – ripakodott rá apám, mire Vilma ijedten hátrahőkölt,
olyan lendülettel, hogy neki is ütközött egy széknek. Apám kikapta a
levelet Kata kezéből, és a fejével intett neki, hogy elmehet. A lány
pukedlizett, és sietve a konyhába indult. Apám sápadt arccal, a lehető
legtávolabb tartotta magától a papirost, majd egyszeriben felderülő arccal
ránk nézett.
– Ignác fiamtól jött, Bécsből.
Vilmával mindketten ujjongva ugrottunk fel, és apánkhoz siettünk
volna, ha feltartott kezével meg nem állít minket. – Ne közelítsetek! Nem
látjátok? – felemelte az átlyuggatott levelet. – Nézzétek! Ezt is
megfüstölték.
– De hát Bécsben még nem is pusztít a kórság! – szólalt meg
nagyanyám, majd rögtön keresztet is vetett. – Nem igaz? Ez idáig abban a
hitben voltunk, hogy Ignác biztonságban van.
 Igen, mind így tudtuk. Akartunk is levelet küldeni Ignácnak, de a
postakocsit Nickelsdorfnál megállították, és az utasokat, valamint a postát
is visszafordították, hiába mutatták fel az egészségüket igazoló úti
leveleiket. Azt mindenáron meg akarták akadályozni, hogy a császári
székhelyre is betörjön a cholera!
– Nos, a biztonság kedvéért nyilván a még nem fertőzött helyekről
érkező holmikat is megfüstölik – apám töprengve ráncolta a homlokát,
miközben felbontotta Ignác levelét. Hangtalanul olvasta végig, de hamar
végzett vele, nem volt hosszú iromány, habár az apró lyukak miatt néha
láthatóan nehezen silabizált ki egy-egy szót, mi pedig lélegzet-visszafojtva
vártuk, hogy összehajtsa, és ahogyan szokta, beszámoljon nekünk is a
tartalmáról.
– Drága gyermekeim! – mondta végül ünnepélyes arccal. – Ignác
bátyátok szerint már Bécsben is felbukkant az epekórság. De még titkolni
igyekeznek, nehogy kitörjön ott is valamiféle zendülés. Ő szeretett volna
hazautazni, hogy a nehéz időkben együtt lehessünk, és nem utolsósorban
különféle patikaszereket is hozott volna magával, hogy kellőképpen
felkészülhessünk, ha, ne adj isten, közülünk is elkapja valaki a cholerát.
– És miért nem jött? – újra Vilma kotyogott közbe.
– Nem engednék vissza! – apám felsóhajtott. – Magyarország és az
örökös ausztriai tartományok között immár teljes vesztegzár van, ki tudja,
meddig. Itt ragadna, és nem tudná letenni a vizsgáit.
– Isten irgalmazzon nekünk! – rebegte nagyanyám, és megint
keresztet vetett.

Július 23-án
Néhány napig nem vettem elő a naplómat, de nem azért, mintha nem
jutottam volna hozzá az íráshoz, mert olyan sok minden történt. Mi
hárman, Nagymama, Vilma és én továbbra sem tehetjük ki a lábunkat a
házból, és mostanra már a húgom sem lázadozik… Legalábbis nem
mutatja ki az elégedetlenségét. Új elfoglaltságot is talált magának: a
környék egyik kóbor macskája éppen a mi udvarunk hátsó szegletében
hozta a világra három tarka kölykét, és a húgom nyomban a pártfogásába
vette a kis családot. Az anyamacskának a konyháról tejet és
ételmaradékokat hord, a kicsinyeket pedig cirógatja, kényezteti. Órákig
elüldögél mellettük, aminek én a magam részéről nagyon örülök. Legalább
nem itt, a szobánkban járkál fel-alá türelmetlenül, a holmiját rakosgatva, és
ötpercenként kilesve az ablakon, van-e valami újdonság odalent.
Nos, én is kíváncsi vagyok, mi történik a külvilágban, de Vilmával
ellentétben, én képes vagyok veszteg ülni egy helyben – ha már a sors
most ezt mérte ránk! Nekem néhány napja különös okom is van arra, hogy
türelmesen figyeljem az utca történéseit: nap mint nap várom, hogy
Mosonyi doktor felbukkanjon a segédjével, és általában nem is csalódom.
A jó doktorunknak most sokkal több dolga akad, mint rendesen, és a mi
utcánkon is gyakran végighaladnak, a betegekhez igyekezve. Hűséges
társa pedig, akit a segédjének vélek, mindig ott van a nyomában, és
mindenhová elkíséri. Ennek nagyon örülök, de egy ideje már azon töröm a
fejem, vajon hogyan ismerkedhetnék meg a titokzatos ifjúval. Hiába megy
el mindennap a házunk előtt, szinte karnyújtásnyira tőlem, erre vajmi
kevés lehetőséget látok. Elvégre csak nem kiálthatok rá innen fentről, hogy
észrevegyen végre! És ha fel is pillantana, biztosan nem szólna hozzám…
miért is tenné? Egyébként is, siet a dolgára a doktorral, nincs ideje holmi
ablakból bámészkodó, unatkozó bakfisokkal törődni.
Ebben a pillanatban eszembe jutott, hogy Mosonyi doktor fiatal
segédje bizony betegeket látogat a mesterével. Méghozzá súlyosan fertőző,
cholerás betegeket, sokszor haldoklókat! Ettől elszorult a torkom, és
könnybe lábadt a szemem. Legszívesebben leszaladtam volna az utcára
apám tiltása ellenére, és felajánlottam volna a segítségemet nekik. Ám még
ahhoz sem volt merszem, hogy kimenjek a kapunkon, nemhogy egy
cholerás beteg hajlékába lépjek!
Később, már ebéd után, újra látogatónk érkezett. Mi nem találkoztunk
vele, hiszen a cukrászboltba tért be, és apánkkal beszélt, aki csak később
számolt be róla nekünk. Egy házaló árus volt, akit még sohasem láttunk a
Várban, és rejtély, hogyan került ide, mivel a határon őrködő fegyveresek
állítólag egy zümmögő legyet sem engednek át a vesztegzáron… Apám az
első pillanatban ki is akarta őt dobni, végül mégis üzletet kötött vele. A
megvásárolt portékát, egy kis fekete faládikát most letette elénk az
ebédlőasztal közepére.
– Patikaszerek vannak benne – mondta elégedetten, mire a
nagyanyám megvetően felhorkant.
 – Patikaszereink nekünk is vannak, édes fiam, erre fölösleges volt
költened.
– No de miféle szerek azok? Holmi szárított füvek, zacskókba varrva?
Igen, elismerem, máskor igen hasznosak, de most? Emlékeztek, Ignác is
azt írta a levelében, hogy gyógyszereket szándékozott magával hozni
Bécsből. Olyan keverékeket, amelyek kimondottan a most terjedő epekór
ellen hatásosak. Ez a derék kereskedő is ilyen szereket árult, és én
mindegyik fajtából vettem egyet. Van itt például klórmész vagy kámfor,
amit ebben a kis üvegcsében kell az orrunk elé tartva szagolgatni, és akkor
jó eséllyel nem kapjuk el a ragályt. De egyéb, erősebb szerek is akadnak
itt, melyeket akkor használhatunk, ha már elkaptuk a nyavalyát.
Salétromsavas bátragmész, példának okáért, amit vízben feloldva kell
meginni, hogy azzal kitisztítsuk a gyomrunkat.
Kíváncsian közelebb hajoltam, de nyomban el is kaptam a fejem,
amint a szúrós szag megcsapta az orromat. Vilma is fintorgott, pedig ő
távolabbról szemlélte az üvegcsét.
– Én aztán ezeket nem szagolgatom! – jelentette ki az orrát
húzogatva. Apám elnevette magát.
– Nem is kell folyton. Csak ha olyan körülmények közé kerülünk,
hogy ilyeténképpen kelljen védekeznünk… Mondjuk, ha Ignác újra levelet
küld, vagy meghozzák az újságot, vagy valamilyen más portékát kapunk
odakintről. De akkor is, ha a bezártságunk ellenére valaki idegennel
találkozunk. Csak úgy álhattok szóba bárkivel, ha egy ilyen üvegcsét az
orrotok elé tartotok.
Nekem, ezt hallván, rögtön az orvossegéd jutott eszembe. Ha valami
szerencsés véletlen folytán szemtől szembe állhatnánk egymással, az
átkozott járvány miatt akkor sem tudnánk tisztességesen társalogni. Ő
valószínűleg nem venné le az arcáról a fehér gyolcsot, én pedig kénytelen
lennék ezt a szúrós szagú szert szagolgatni közben. No, szépen néznénk ki,
mondhatom!
Nagyanyám aznap délután a szobájába hívott minket, és mi
meglehetősen vonakodva tettünk eleget a kérésének, hiszen mindketten
attól tartottunk, hogy megint órákat görnyedhetünk holmi javításra váró
alsószoknyák, bugyogók és ingek fölött, de végül kellemesen csalódtunk.
A hímzőasztalkája fiókjából kivett egy csomag régi, elnyűtt kártyát, és
megtanított minket néhány egyszerűbb játékra. Előtte azonban a lelkünkre
kötötte, hogy semmiképpen ne áruljuk el ezt apánknak, mivel ő a kártyát
megveti, az ördög bibliájának tartja, és különösen azt ellenzi, hogy
asszonyok vagy lányok múlassák ezzel az időt. Mi azonban örültünk neki,
hogy valami szórakoztatóbb elfoglaltsággal színesíthetjük kényszerű
fogságunkat. Vagy két óra hosszát játszottunk, egyre nagyobb beleéléssel,
ami nagyanyámra is igaz volt. Sápadt arcunk egészen kipirult, mintha
odakint a levegőn sétáltunk volna, és Nagymamának még a haja is
kibomlott a főkötője alól. Mikor húgommal visszatértünk a saját
hálószobánkba, olyan jókedvűek voltunk, mint a fogságunk óta még
egyszer sem. Én ezen felbuzdulva felajánlottam neki, hogy megtanítom
sakkozni is. Ezt a nemes játékot én még két éve apámtól sajátítottam el –
előtte Ignác bátyámmal játszott, de amikor ő Bécsbe költözött, partner
nélkül maradt. Ekkor jobb híján a még a házában élő idősebb lányát, azaz
engem szemelt ki játékostársnak. Kezdetben – saját bevallása szerint –
nem sok reményt fűzött hozzám, ám nagy meglepetésére elég hamar
megtanultam a szabályokat, és néhány hónap múlva már egy-két
alkalommal le is tudtam őt győzni. Ekkor kezdte el mondogatni, amit azóta
is többször hallottam tőle: „Ej, Zsini, Zsini, neked igazán fiúnak kellett
volna születned!”
Ennek az újabb napnak a végén csak egy dolgot bántam, mégpedig
azt, hogy a kártyázás miatt egyetlen percet sem töltöttem az ablaknál, és
így nem is láttam az orvost és ifjú segítőtársát elhaladni az utcán.
Ez azonban nem akadályozott meg abban, hogy ne álmodozzak róla,
mielőtt álomba merültem volna.

Július 25-én
Tegnap megint nem jutottam hozzá, hogy akár egy árva sort is írjak.
Immár tizedik napja senyvedtünk idebent a legszebb nyári napokon, ami
csak még nehezebbé tette a fogságot. Húgommal mindketten sápadtak
voltunk, a szemünk karikás, és annak ellenére, hogy a mozgás hiánya miatt
kissé kikerekedtünk, az arcunk mégis beesett volt, a hajunk meg fénytelen.
Apám már napok óta aggódva méregetett bennünket az ebédlőasztalnál,
ahol Vilma újabban kedvetlenül turkált a tányérjában. Úgy tűnt, az
étvágyát is kezdi elveszíteni, ami némi ijedtségre is okot adott, ám
kiderült, hogy mindössze a kedélye romlása miatt nem leli örömét az
evésben. Tegnap ezért a reggeli mazsolás kalács és tej elfogyasztása után
apánk felkelt az asztaltól, és az arcán széles mosollyal, csillogó szemmel
nézett mindhármunkra.
– Úgy döntöttem, hogy mindnyájatoknak szüksége van egy kis friss
levegőre, napfényre, kedveseim. Ezért ma kikocsizunk… ennyire azért ne
örüljetek – emelte fel a kezét figyelmeztetőn, mivel Vilmával mi ugrálni és
sikítozni kezdtünk. – A városon belül zárt kocsiban utazunk majd, és még
az ablakon sem dughatjátok ki a fejeteket. Meg sem állunk a budai
hegyekig, az erdőig, ahol egy hosszú sétát teszünk, gondosan kerülve,
hogy bárkivel találkozzunk.
Ez így persze lehangoló volt, de ahhoz képest, hogy napok óta ki sem
tettük a lábunkat a házból, mégiscsak csábító lehetőségnek ígérkezett.
Vilma fel is rohant, hogy átöltözzön, ám én ezt nem tartottam
múlhatatlanul fontosnak. Hiszen ezek szerint senkivel sem fogunk
találkozni, feleslegesnek tűnt ünneplőt ölteni magunkra. Vilmának viszont,
aki nálam sokkal nehezebben viselte a bezártságot, valóban ünnepszámba
mehetett, hogy végre kimozdulunk, és friss levegőt szívhatunk a tüdőnkbe.
Kisvártatva meg is érkezett a zárt kocsi, amit apám rendelt.
Közvetlenül a kapu előtt állt meg, hogy a küszöbről szinte azonnal bele is
ülhessünk, és valóban ne legyen időnk vagy lehetőségünk senkivel sem
érintkezni odakint. A kocsis le sem szállt a bakról, sőt, felénk sem
fordította a fejét – nyilván apánk utasításait követve.
Az erdei séta csodálatos volt, mindhárman élveztük minden pillanatát,
és még Nagymama is mintha éveket fiatalodott volna. Nagyokat kacagott,
ahogyan Vilmával a szoknyánkat felhúzva szaladgáltunk az ösvényen a
fákat kerülgetve, és egy tisztásra érve csatlakozott hozzánk vadvirágot
szedni. Mikor apánk kiadta az utasítást a hazatérésre, mindhármunk
kezében hatalmas csokor pompázott. Vilma ujját a virágszedés közben egy
méh meg is csípte, de még ezt sem bánta. Hazafelé kijelentette, hogy élete
egyik legboldogabb napja volt a mai, mire apám megígérte, hogy
alkalomadtán megismételjük majd a kirándulást.
Csak remélni tudom, hogy erre mihamarabb újra lehetőségünk lesz!

Július 28-án
Mint kiderült, a minapi János-hegyi kirándulásunk sokáig az utolsó
esemény volt, ami csöppnyi boldogságot és reményt hozott az életünkbe.
Ahogy visszagondolok arra a néhány felhőtlen órára, még arról is
megfeledkeztem közben, hogy körülöttünk szerte a városban, sőt az
országban is, halálos járvány tombol, és most már naponta százával szedi
az áldozatait. Másnap azonban már rögtön reggel újra emlékeztetőt kaptam
mindabból, amit szerettünk volna elfelejteni.
A naplómat magamhoz véve helyet foglaltam az ablaknál, és mielőtt
íráshoz láttam volna, kicsit nézelődtem. Az utcánkban délelőtt mindig
nagyobb a sürgés-forgás, mint ebéd után, különösen ezekben a napokban,
amikor a betegségtől való félelem okán az emberek nem szívesen jártak el
otthonról, hacsak nem volt muszáj. Délelőtt azonban sokaknak akadt
halaszthatatlan dolguk, és nem utolsósorban Mosonyi doktor is általában
ilyenkor haladt el az ablakom alatt a kedves ismeretlen ismerőssel, akit a
segédjének véltem. Tehát sokáig nézelődtem, várva a mihamarabbi
felbukkanásukat, és közben az előző napi élményeimet idéztem fel
gondolatban, hogy később majd papírra vessem őket. Ekkor azonban
olyasminek lettem a szemtanúja, ami jobban felkavart, mint minden eddigi
híradás a cholera áldozatainak egyre növekvő számáról. A közelünkben
lévő Walheim-házból, amelynek a kapujára még éppen ráláttam az
ablakomból, egyszeriben többen is távoztak. Megdobbanó szívvel láttam,
hogy közöttük van a doktor is és az ismeretlen ifjú – méghozzá ezúttal az
arcát eltakaró kendő nélkül. Mégsem tudtam kivenni a vonásait… túl
messze voltak, és lehorgasztotta a fejét, miközben a doktor a házbeliekkel
beszélt. És ekkor a kapuban megjelent háttal egy szolga, aki mintha
valamit cipelt volna. Kissé előbbre hajoltam, hogy jobban lássam, mi az,
és… elborzadtam. Egy hordágyat fogott, egy másik markos legénnyel
együtt, amelyen egy fehér lepedővel letakart alak feküdt.
Egy halott!
Méghozzá bizonyára a cholera áldozata! De ki lehet az? Annak a
háznak a lakóit legfeljebb látásból ismertem. Apámnál gyakran
megfordultak a környékbeliek, és szinte mindenki mosolyogva, kedvesen
köszöntött minket, valahányszor séta közben, egy közeli boltban vagy a
templomban találkoztunk. Melyikük fekhetett most a fehér lepedő alatt?
Visszahúzódtam az ablakból – ezek után még az orvossegéd arcára sem
voltam kíváncsi. Az írástól is elment a kedvem – becsuktam a naplómat, és
átmentem Nagymamához, hogy beszélgessünk vagy akár varrogassunk
egy kicsit. Mindegy mit, csak elterelje a figyelmemet az iménti gyászos
látványról.
Július 30-án
Vilma húgom reggel óta vigasztalhatatlanul zokog, az ágyán ülve itt, a
szobában, ami meglehetősen megnehezíti, hogy a naplómra
összpontosítsak. Az egyik macskakölyök ugyanis az éjszaka folyamán
elpusztult. Ő volt a legcsenevészebb a három közül, és a többiek folyton
kitúrták őt az alomból, és elmarták az anyjuk emlőjétől. Vilma megpróbált
segíteni neki, de úgy tűnik, hiába. Most mélységes gyászba merült, annál
is inkább, mivel apánk nem engedte eltemetni a szerencsétlen kis jószágot,
hanem csak betette egy zsákba, és elvitette Katával, hogy dobja ki valahol.
Az imént megpróbáltam megvigasztalni, és felhívni a figyelmét rá,
hogy míg ő egy kismacskát sirat, közben a járvány embereket gyilkol
körülöttünk. A mai újságból apánk ismét felolvasta a hátborzongató
számadatokat: Budán már 105 beteg volt, és 41-en meghaltak. De
mindhiába! Amikor a cholera halottjait említettem, csak még hangosabban
kezdett sírni, és a fülére tapasztotta a kezét. Hamar meg is untam a szcénát,
és a naplómmal együtt inkább átjöttem nagyanyám szobájába. Itt egy
darabig együtt figyeltük az ablakból, ahogyan az egyik közeli házból újabb
halottakat szállítottak el.
– Vilma meg azt a nyomorult macskát siratja! – sóhajtottam.
– Hagyd! – Nagymama a karomra tette a kezét. – Örömét leli azokban
a kis jószágokban, és kissé elterelik a figyelmét erről a szörnyű ragályról.
Csakhogy látjuk, hogy velük is történhet tragédia. A húgod, akár mi is
mindnyájan, félelemben és gyászban él. Most alkalma nyílott jól kisírni
magát… majd megvigasztalódik! Ott van még a többi macskakölyök,
akiket továbbra is kényeztethet. Most hagyni kell őt. Jól tetted, hogy
átjöttél ide, és kicsit békén hagyod. Őt nem vetted rá, hogy naplót írjon? –
a kezemben lévő könyvecskére mutatott.
– Á, Vilma meg a naplóírás! – legyintettem. – Hiszen olvasni sem
szeret, nemhogy írni. Pedig nekem nagy vigaszt jelent, hogy leírhatom az
érzéseimet és a történteket.
 – Nos, akkor neked itt van a napló, Vilmának meg a macskák. Csak
kihúzzuk valahogyan ezt az időt, amíg a járvány börtönbe zár minket, nem
igaz? – nagyanyám kissé keserűen nevetett, majd a hímzőasztalka
fiókjából elővette a kártyákat, és ezúttal kettesben, hamarosan
belefeledkeztünk a játékba.

Augusztus 1-én
Az utóbbi időkben naponta akár többször is volt alkalmam látni Mosonyi
doktort a segédjével, de ebben immár nem telt akkora örömöm, mint
kezdetben. Mindketten fáradtnak, elgyötörtnek és néha egyenesen
reményvesztettnek tűntek, és én legszívesebben lerohantam volna a ház
elé, hogy beinvitáljam őket egy pohár vízre, egy csésze teára, vagy csak
néhány kedves szóra. Ám ez lehetetlen volt. Nemcsak azért, mivel én
szigorú szobafogságban voltam, hanem azért is, mert – bár ezt nehéz
szívvel ismertem el még magamban is – velük a ragály veszélyét is a saját
és a szeretteim fejére vontam volna. Hiszen ők nap mint nap több beteggel
vagy haldoklóval is találkoznak!
Mindenható Isten, add, hogy elkerülje őket ez az átkozott cholera, és
hogy ha túlestünk ezeken a megpróbáltatásokon, mind épen és
egészségesen találkozhassunk a várbeli utcákon vagy az oly kedves
helyeink egyikén!

Augusztus 2-án
Apám ma reggel halálra vált arccal olvasta fel az újságból, hogy az orosz
trónörökös, Konstantin nagyherceg is áldozatául esett a dögvésznek. Mi
meglehetősen közömbösen fogadtuk a hírt – elvégre kicsodánk volt
nekünk ez a nagyherceg? Sokkal inkább megrendített, hogy a
szomszédunkban, a közvetlen ismerőseink között aratott a halál. A hír
legfeljebb azért számíthatott az érdeklődésünkre, mivel ebből
megtudhattuk (amit persze eddig is sejtettünk), hogy a betegség nem kímél
senkit, még az uralkodócsaládokat sem. Apánk is ezen aggodalmának
adott hangot.
 – Remélem, hogy a mi szeretett nádorispán-főhercegünk és az ő
családja biztonságban vannak!
– Ó, igen, hiszen a főherceg asszony őfenségének nemrég született
kislánya. És a többi gyermek is itt él még velük, a palotában.{9}
– Imádkozzatok értük is! – nézett mindkettőnkre nagyanyám. – Úgy
hallottam, itt, a Várban még a legjobb helyen vannak. Itt jóval kevesebb
beteg van, mint, mondjuk, a Vízivárosban, ahol a mi Katánk lakik. Mondta
is, miután tegnap visszajött, hogy…
Apám felkapta a fejét, és Nagymamára meredt.
– Micsoda? A cselédlány hazament? Megtiltottam neki, hogy kitegye
a lábát a Várból a járvány idején!
Nagyanyám válasz helyett csak elsápadt, és lehajtotta a fejét. Apám
az öklével az asztalra csapott.
– A kirelejzomát annak az ostoba fehérnépnek! És kegyed,
anyámasszony tudott róla? Netán elengedte?
– Panaszkodott, hogy a családja éhezik. Csak annyit kért, hogy egy
kis elemózsiát vihessen nekik. Szentül megígérte, hogy nem időzik ott
sokat, csak átadja nekik az ételt, és nyomban igyekszik vissza…
– Micsoda felelőtlenség! – vágott közbe apám, és a szalvétát
bosszúsan az asztalra csapva felállt, majd idegesen járkálni kezdett. – Most
aztán mihez kezdjek vele? Tegyem az utcára, annyi év után? Márpedig itt
nem maradhat!
– Édesapám! – kiáltott fel Vilma, aki különösen kedvelte a nótás
kedvű, víg kedélyű Katát. – Nem teheti ezt vele, csak azért, mert a
családjának segített!
– Minket pedig veszélybe sodort – füstölgött tovább apám, aki
azonban kissé tényleg enyhülni látszott. – Jó, talán nem teszem ki a
szűrét… még nem! De néhány napig szigorú karanténra ítélem. A
kamrájából ki sem húzhatja a lábát.

Augusztus 3-án
Kata hiányát ma kora reggeltől éreztük, hiszen mikor leértünk az ebédlőbe,
nem állt ott a gőzölgő teáskanna az asztalon, és a még langyos
péksüteményeket sem hozta fel senki odalentről, a cukrászműhelyből.
Nagyanyám kissé kialvatlanul, borzas hajjal és nagyokat ásítva zörgött a
teáscsészékkel az almáriumnál. Mikor meglátott, láthatóan
megkönnyebbült.
– Zsini, drága, de jó, hogy jössz! Én így nem mehetek le
édesapádhoz, még a végén meglátna valaki a boltból. Szaladj, hozz fel
kalácsot és édes kifliket, a teát majd elkészítem én magam.
– Jól van! – már indultam is a lépcső felé, de az ajtóból még
visszafordultam. – Hogy van Kata? – kérdeztem.
– Sírdogál, de egyéb baja nincsen. Nagyon szeretne már kijönni…
– Mikor jöhet ki újra?
Nagymama sóhajtott.
– Nem lehet tudni. Ha édesapád úgy ítéli helyesnek. No, eredj már, én
éhes vagyok, bizonnyal te is.
Nem fecsegtem tovább, már szaladtam is le a reggelinkért. Odalent
kíváncsiságból bepillantottam a boltba, kockáztatva ezzel, hogy kihívom
apám haragját, ám ott nagy bánatomra egyetlen vevő sem volt, csupán
apám két cukrászsegédje és Gyuri, az inas. Ő is éppen indulni készült a
szokásos körútjára, de mielőtt kilépett az ajtón, még odaintett nekem.
Már az ő orra és szája is át volt kötve egy kendővel.

Augusztus 4-én
Kata megbetegedett. Először csak enyhe gyomorfájásra, émelygésre és
főfájásra panaszkodott, ám egyre rosszabbul lett, és hamarosan erős
görcsök kezdték kínozni, olyannyira, hogy fájdalmas kiáltásait még a
csukott ajtón keresztül is hallottuk. Vilmával tanácstalanul ácsorogtunk a
folyosón, ami a konyhához és a kamrához vezetett, ahol Kata ágya is állt.
Mikor egymásra néztünk, láttam, hogy a húgom halálsápadt a félelemtől –
és bizonyára én is az voltam.
– Mi lesz vele? – suttogta, mire megráztam a fejem.
– Nem tudhatjuk. Isten kezében van!
– Nem hívunk hozzá orvost?
– Édesapánk már elszalasztotta Gyurkát Mosonyi doktorért, de őt
most nagyon nehéz fellelni. Ki tudja, hol jár… Rengeteg a beteg.
 Ebben a pillanatban felbukkant Nagymama, és felküldött minket a
szobánkba. Mi még haboztunk, nem akartunk elmenni anélkül, hogy
megtudnánk valamit. Ám mikor Katáról kérdeztük, csak összeszorította a
száját, és a fejét rázta.
Apánk kisvártatva meg is jelent, és egyetlen kézmozdulatával jelezte,
hogy azonnal távozzunk a folyosóról. Mi engedelmeskedtünk, de én azért
még visszanéztem, mielőtt becsukódott volna mögöttem az ajtó. Nem is
csalódtam! Szorosan az orvosunk nyomában feltűnt az ifjú, akit eleddig
csak odaföntről, a szobám ablakából láttam. Most is kendő takarta az arcát,
de egyetlen pillanatra összetalálkozott a tekintetünk. A szeme gyönyörű
barna és kifejező volt, és nekem aznap este ismét lett volna miről
álmodoznom, ha nem szorított volna háttérbe minden érzést a cselédünkért
való rettegés.

Augusztus 5-én
Kata ma reggelre még rosszabbul lett. Apám most már a folyosóra sem
engedett minket, ezért az ebédlőben vártuk reszketve és szótlanul a híreket
az állapotáról. Mosonyi doktor még tegnap megígérte, hogy ma újra eljön,
de azt nem tudta megmondani, mikor. Elbeszélése szerint a Várban
valóban nem volt annyi beteg, mint nem messzi innen, a Vízivárosban
vagy éppenséggel a Tabánban, ahol egyébként is sűrűn épült, szűk kis
házacskákban senyvedtek az ott lakók, és a szegényes, egészségtelen
körülményeik miatt a cholera valósággal tarolt közöttük.
Nagyanyám jelent meg az ajtóban, kezében egy régi kis füzetkével,
amit nemrég anyám könyvei között találtunk. A fejével intett, hogy menjek
oda hozzá, és ő is helyet foglalt az asztalnál. Én mellé ültem, és figyeltem,
ahogyan enyhén remegő kézzel fellapozta a „hasfogó, hánytató” fejezetnél
felsorolt gyógymódokat. Megigazította az orrán az okuláréját, és az ujjával
vezetve a sorokat, lassan olvasta.
– Lássuk csak – mormolta. – Székfű,{10} fodormenta, zsálya, izsóp. –
Felpillantott, és felém fordult. – Ezekből van valamink itthon, Zsini?
Vilma eddig csodálkozva nézett egyikünkről a másikra, de most
egyszeriben felderült az arca.
 – Székfű az van. Kata egyszer abból főzött nekem teát, amikor kicsit
meghűltem. De nem ittam meg, mert ki nem állhatom! Már a szagától is
émelygek. Neki akar gyógyító főzetet készíteni, igaz-e? – nézett
nagyanyámra.
– Ki másnak? Az orvosok tegnap ugyan hagytak itt patikaszereket…
– Orvosok? – szakítottam őt félbe, igyekezve közömbös hangon
beszélni. – Mosonyi doktor volt itt, meg egy fiatalabb személy, ha jól
láttam. Ő is orvos?
– Oh, amennyire tudom, az ifjú ember az unokaöccse, de ő is
orvosnak készül. Most, hogy dühöng ez a ragály, beállt mellé segédkezni.
Gondolom, mostanság minden segítségre szüksége van a doktornak, és az
ifjú rokon is gazdag tapasztalatokra tehet szert.
– Ha túlélik! – jegyezte meg Vilma epésen, mire mindketten
rendreutasítón néztünk rá. Nekem különösen rosszulesett a megjegyzése,
hiszen titokban magam is ettől féltem. Ez a derék ifjú, akiről egyre többet
tudtam meg, igencsak belopta magát a szívembe az eltelt napok alatt, és
mint kiderült, nem is érdemtelenül.
– Meg tudják menteni Katát? – kérdeztem nagyanyámat, remélve,
hogy hallok valami biztatót. De megint csak megrázta a fejét, mint
annyiszor az utóbbi napokban.
– Nem tudhatom. Senki sem tudhatja, még talán a doktorok sem. De
Kata erős, fiatal leány. Most pedig – felállt – megyek, és megkeresem azt a
zacskó orvosi székfűt, amiről beszéltél, kislányom. Mást nemigen tudunk
használni… – rám tekintett, és elmosolyodott. – Ükanyád réges-régen
amott a Gellért-hegyen gyűjtötte a gyógyító füveit. Mi most oda nem
mehetünk. A hegy oldalában, azokban a nyomorúságos viskókban
bizonyosan tombol a cholera. Így hát azzal kell beérnünk, amit itthon
találunk. Nagy kár, hogy eleddig nem törődtünk anyátok örökségével, és
nem forgattuk ezt a kis irkát.
Ezeket a szavakat már távozóban mondta, és amikor kilépett az ajtón,
Vilmához fordultam.
– Hol van az a füves ládika? Úgy emlékszem…
Vilma szeme elkerekedett.
– Igen! Kata kamrájában van, a felső polcon, a befőttesüvegek felett.
A doktorok is hagytak itt orvosságokat, valóban, fura, latin feliratos
üvegcsékben, és a székfűteát is elkészítettük, de egy korty sem fogyott
belőle. Kata egyedül a langyos vizet tudta lenyelni, és állítólag a
patikaszerekből is vett be, nagy kínlódva. A legkülönösebb az volt, hogy
immár szinte teljes csend honolt a házban – vége szakadt a jajgatásnak, a
hangos nyögéseknek, a fohászkodásnak. Mindketten szerettünk volna
bemenni a kedves cselédünkhöz, aki már két esztendeje szolgált nálunk, és
nagyon megszerettük. Nagyanyám sokszor pörölt vele, de valójában ő is
kedvelte, és most aggodalmas arccal, könnybe lábadt szemmel járkált a
házban. Sejtettük, hogy apánk tilalma ellenére ő bizony be-benézett hozzá,
de nem mertünk tőle kérdezni semmit. A várható válasz így is az arcára
volt írva…

Augusztus 9-én
Szegény jó Katánk belehalt a szörnyű kórságba. Egy kis időre felcsillant a
remény, és azt hittük, talán jobban lesz. Nagymama szerint az orvosságok
mintha hatottak volna – szegény lány elcsendesedett, már nem rázta a
hideg, nem is verejtékezett, és mintha a lélegzete is megnyugodott,
lelassult volna. Még el is aludt egy órácskára. De mindez sajnos nem a
gyógyulás előhírnöke volt, hanem éppenséggel a közeledő halálé. A bőre
állítólag elszürkült, kiszáradt. De ekkor már nem szenvedett sokat,
mintegy észrevétlenül távozott a túlvilágra, ahol már nincsen több
szenvedés!
Amikor a holttestét elszállították (apám nem engedte felravatalozni,
de azt igen, hogy átöltöztessék a legszebb ruhájába), mi ketten a
húgommal az ablakunkból néztük a gyászos menetet. Kata teste ugyanúgy
be volt csavarva fehér lepedőbe, ahogyan a legtöbb szerencsétlen áldozaté
itt az utcánkban. Mosonyi doktor és az unokaöccse is, akit – mint azóta
megtudtam – Gáspárnak hívnak, ott álltak az utcán, a szemközti ház
kapuja előtt. Amikor Kata testét feltették az ott várakozó szekérre,
felemeltem a kezemet, hogy búcsút intsek neki. Gáspár is éppen ebben a
pillanatban pillantott fel az ablakunkba, és ő is intett felém – csak nem azt
hitte, hogy őt köszöntöttem? Hirtelen skarlátvörösre gyúlt az arcom, és
rögvest beljebb húzódtam az ablakból. Vilma értetlenül nézett rám, majd
kipillantott az utcára, végül újra felém fordult. Vörösre sírt szemében
érdeklődés látszott, ahogyan az arcomat fürkészte, és mintha hirtelen
megértett volna valamit.
– Te és az ifjú Mosonyi? – kérdezte félrehajtott fejjel, egy pillanatra
még a Kata halála miatti gyászáról is megfeledkezve. – De hát… mikor
találkoztatok? Még nem is váltottatok szót egymással, amennyire én
tudom…
– Persze, hogy nem! – torkoltam le. – Hogyan is szóltunk volna
egymáshoz? Veled együtt vagyok ide bezárva már lassan egy hónapja, nem
igaz?
Nem szólt semmit, de olyan cinkos tekintettel nézett rám, mintha azt
mondta volna: „Láttam, amit láttam!”
Ezután ő is ellépett az ablaktól, és többé nem firtatta a dolgot, amiért
hálás voltam. Még az ebédnél is pityergett kicsit Kata miatt, az ételben
pedig, ami a legfinomabb borjúsült volt, csak turkált. Azt mondta, elvette
az étvágyát az az átható, szúrós szag, ami a holttest elszállítása után
párologtatott és füstölő szerektől terjengett az egész házban. Ezeket apám
állította fel – az ebédlőben csak az enyhébb borszeszes párologtatót tette
az ablakpárkányra, hogy az megtisztítsa a benti, egyszersmind a kintről
bejövő levegőt. A folyosón, a konyhában és a megholt cseléd kamrájában
erősebb, ásványi füstölőket használt, klórmeszet, salétromsavat fehér
kőedényekben, amelyek mindenkit megköhögtettek, aki csak belépett
ezekbe a helyiségekbe. Ám mindez szükséges volt ahhoz, hogy a dögletes
miazmák kiirtassanak a házunkból.
Ezeket a szereket Mosonyi doktorék bocsátották a rendelkezésünkre,
mint ahogyan az orvosságokat is, melyekkel Katát próbálták kigyógyítani.
Ezek is belekerültek abba a ládikába, amelyet apám nemrégiben a
vándorárustól vett. Hogy abban miféle csodaszerek voltak még, azt nem
tudhattuk, mint ahogyan azt sem, vajon használta-e azokat Kata esetében.
Mosonyi doktor orvosságai egyébiránt vélhetően ugyanazok voltak,
mint amiket maga az országos főorvos, tekintetes Lenhossék Mihály úr
sorolt fel a Magyar Kurirban és egyéb országos orgánumokban megjelent
hosszú levelében, melyet apám okulásunkra ma reggel (mikor Kata testét
tőlünk még csak két fal választotta el) felolvasta.
A főorvos úr nemcsak gyógyszereket ajánlott (szigorúan csakis orvosi
előírásra), de az ügyben is hasznos tanácsokat adott, mit kell tennünk,
hogy eme félelmes kórságot elkerüljük. Figyelmeztetett, hogy a napkeleti
cholera vagy más néven hányszékelés avagy epekórság ellen sajnos biztos
gyógymód nem létezik, de korántsem jelent elkerülhetetlen halált, ha
elkaptuk. A legfontosabb persze, hogy igyekezzünk elkerülni.
Mindenkinek ügyelnie kell a tisztaságra, a házunkat, a ruhánkat,
különösképpen a fehérneműnket, javallott patyolattisztán tartani. De még
az utcákon sem ajánlatos most szemetelni, mocskot magunk után hagyni.
A táplálékunk legyen könnyen emészthető, friss és ugyancsak tiszta.
Együnk sok levest, sovány húsokat, gyümölcsöket, zöldségeket (néhány
kivétellel, például a szilva, a kajszi, a dinnye nem ajánlatos). Ivásra tiszta
vizet, herbateát ajánl, szeszes italokat csak mértékkel. A lerészegedés a
legjobb út a megbetegedés felé! Testünket gyakran fürösszük, a vízbe
tegyünk ecetet vagy sót. Fehérneműnket cseréljük gyakran. Ha beteg van a
családban, vegyünk a szánkba gyömbért, kis darab narancshéjat, fahéjat,
babért, köménymagot vagy más szagos fűszert, és azt szopogassuk.
Törekedjünk arra, hogy sokat és nyugodtan aludjunk, és ha megtehetjük,
gyakorta sétáljunk a friss levegőn.
Mikor apánk ehhez a részhez ért, Vilmával lopva egymásra
pillantottunk. Az emlékezetes János-hegyi kirándulásunk óta ismét nem
tettük ki a lábunkat még az utcára sem, és mindketten olyan haloványak
voltunk, mint a gyolcs. De egyikünk sem szólt semmit, hiszen Kata halála
után kevéssé volt valószínű, hogy bármilyen enyhítésre számíthatunk a
fogságunkban.
A betegségben eddig megfertőződöttek száma 11 987 volt július
végére. 4876-an már kigyógyultak a kórból, de nálunk, Budán augusztus
elején 195 halottat tartottak számon. Köztük a mi Katánkat is.
Miután elbúcsúztunk a cselédünktől, a naplómmal, egy tollal és a
kalamárisommal a kezemben elfoglaltam a szokott helyemet a szobám
ablakában. Ezek után már nyugodtan telt a napunk – az utca is néptelen
volt, és hiába vártam, Mosonyi Gáspár többé nem bukkant fel. Vajon
megbántódott, amiért oly hirtelen visszahőköltem a köszöntése után? Mit
gondolhat most rólam? Mikor ez eszembe jutott, éreztem, hogy kigyúl az
arcom.
Vilma közben nagyanyám utasítására kis vászonzacskókba varrta a
szárított gyógyfüveket, amiket Kata kamrájában találtunk a ládában.
Közben halkan sírdogált – még mindig a cselédünket siratta. Szokatlanul
csendben volt, de én nemigen figyeltem rá. Természetesnek véltem, hogy a
gyász elkedvetlenítette, és mivel az én szívem is sajgott, tudtam, hogy
most nem ajánlatos őt zaklatni.
Ám ekkor váratlanul felállt, és egy lépést tett felém. Mikor ránéztem,
én is rémülten felpattantam.
– Vilma!
A húgom arca már nemcsak sápadt volt, hanem egyenesen sárga, mint
az epe. A kezét a gyomrára tette, és ijedten csak ennyit mondott.
– Rosszul vagyok!
Ezzel lehajolt, és hányni kezdett.

Augusztus 11-én
Már két éjszaka nem aludtam egy szemhunyást sem, és a naplómat sem
vettem elő az elmúlt órákban, ám most muszáj valamivel elfoglalnom
magam, hiszen a tehetetlenségtől szinte ordítani tudnék. Azt nem tehetem,
ezért csak itt, az üres papírlapokon panaszkodom ki magam.
Vilma húgomat megfertőzte a ragály, annak ellenére, hogy apánk a
járvány legelső napjától szigorúan elzárt minket a külvilágtól. A betegség
mégis valamiképp utat talált az otthonunkba. A cselédünk, Kata esett
ágynak elsőként, és kétnapi szenvedés után meg is halt. Hogy Vilma
miképpen kaphatta el tőle, rejtély számunkra, hiszen ő egyáltalán nem
találkozott Katával, miután a lány visszatért a Vízivárosból, a családjától.
Ellentétben nagyanyámmal, aki titokban ápolta szegényt. Most pedig a
húgomat ápolja… azt mondja, őrajta nem fog a ragály, ezért nyugodtan
Vilma mellett maradhat.
Az éjszaka első fele még nyugodtan telt. Vilma természetesen nem a
közös szobánkban feküdt, hanem nagyanyámnál, és nekem megtiltották,
hogy átmenjek hozzájuk. Álom nem jött a szememre, folyton azt
hallgattam, vajon a húgom is úgy kiáltozik, jajgat-e majd, mint Kata. Ám
ehelyett mást hallottam – először távoli zajokat, kiáltozást, ami azonban
mintha egyre közelebbről hangzott volna. Felültem az ágyamban, és
füleltem. Igen, valóban már egészen közelről hallatszott a lárma –
felkeltem, magamra kaptam a köntösömet, és az ablakhoz léptem. Az
utcasarkon ekkor fordult be egy csapat férfi, fáklyákkal és különböző
fegyverekkel, botokkal, husángokkal, kövekkel, fejszékkel a kezükben. A
szívem egyszeriben a torkomba ugrott, és a rémületem csak fokozódott,
amikor megláttam, hogy éppen a mi kapunk előtt állnak meg.
Uramisten, mit akarhatnak? Megfordultam, hogy haladéktalanul
szóljak apámnak, de hirtelen megtorpantam, mivel fülsiketítő
üvegcsörömpölést és még az előbbinél is hangosabb üvöltözést hallottam.
A cukrászat!
Visszafordultam, és kinéztem az ablakon. Nem tévedtem – valóban a
cukrászatunk kirakatát törték be, és a hangokból ítélve már odabent, a
boltban dúltak. Most már azt is jól kivehettem, mit kiáltoznak.
– Gyilkosok, mérgezők!
– Pusztuljanak a ragály terjesztői!
Micsoda? Miről beszélnek ezek a nyomorultak? Megint csak
elindultam, hogy szóljak apámnak, de hirtelen meghallottam a hangját, és
rájöttem, hogy már ő is ott van a házunk előtt… vagy éppenséggel bent a
boltban, együtt ezekkel a megvadult gonosztevőkkel.
Mit tegyek most?
Csak egy pillanatig haboztam. Felvettem a papucsomat, és
kirohantam a folyosóra, ahol Nagymamába botlottam.
– Mi folyik itt, Zsini? – rebegte halálra váltan, láthatóan egész
testében reszketve.
– Én sem tudom, Nagymama! Megyek és megnézem.
– Az istenért… – szólt utánam, de a mondanivalója többi részét már
nem hallottam. Hanyatt-homlok lerohantam a lépcsőn, ki az utcára, majd a
boltba. Az üvegcserepek csikorogtak a talpam alatt, és meg is csúsztam a
földre hajigált, összetaposott süteményen.
– Apámuram! – sikoltottam.
Láttam, hogy a testével próbálta védeni a bútorokat, a drága
porcelánedényeket, a süteményeket, ezért neki is bőven kijutott az
ütlegekből. Gondolkodás nélkül odaugrottam elé, hogy én meg őt
védelmezzem. A banda vezetője a láttamon hátrahőkölt, és a többiekre
rivallt.
– Elég legyen! Elég! Előkerült a lánya is. Most már mehetünk – tette
hozzá halkabban, miután a többiek is abbahagyták a rombolást. – Megölni
nem akarunk senkit, csak megleckéztetni. Egy darabig nem fogják tovább
terjeszteni innen a dögvészt.
 Köpött egyet, mire a többiek röhögtek, de szerencsére ezután
elmentek. Én azonnal apámhoz fordultam, aki véres fejjel és arccal,
nyögdécselve ült a földön.
– Apámuram! Mit tettek magával?
Felemelte a fejét, és rám nézett, majd körbejártatta a tekintetét a
boltban. Az arcán végigfolytak a könnyek.
– Vége – mondta csüggedten. – Mindent szétdúltak. Mi lesz így
velünk?
Lehajtotta a fejét, és zokogni kezdett. Megfogtam a karját, és
felsegítettem a földről, majd visszamentünk a házba. A vállamra
támaszkodva vánszorgott fel a lépcsőn, mint egy aggastyán, és közben
végig hangosan sírt. A szívem megszakadt érte, de nem mertem semmit
kérdezni. Végül aztán magától szólalt meg.
– Zsini, kedves, menjünk a szobámba. Ma már semmit sem
tehetünk… majd holnap megnézzük, mi az, ami menthető. Nem gondoltam
volna, hogy ilyesmire vetemednek, mikor meghallottam, mi történt.
Ekkor már az ágya szélén ült, és a fejét ingatta.
– Mi történt? – unszoltam.
– Őfensége, a nádorispán háztartásába is eljutott a ragály. Hogyan,
senki sem tudja, de valamiért elterjedt, hogy innen, a Gruber cukrászdából
hurcolták be, az én süteményeimmel. Híre futott, hogy a cselédem
megbetegedett és meghalt. A nádor és családja egészségesek, de állítólag a
szolgák közül többen ágynak estek. Az én süteményeimtől, mondják, de én
ezt nem hiszem el, nem hiszem el…
Elcsuklott a hangja, és a kezébe temetett arccal újfent zokogni
kezdett. Én egy darabig szótlanul hallgattam, végül mellé ültem, és
átkaroltam a vállát.
– Én biztos vagyok benne, hogy nem így van, édesapám! De ki
terjeszti ezt a hazugságot? Csak nem Őfensége, a nádor? Nem hiszem el
róla!
Apám felkapta a fejét, és a könnyein át felháborodottan nézett rám.
– Hová gondolsz? Nem, bizonyosan nem ő, és nem is a fenséges
asszony! Ők mindig is jótevőink voltak, nekik köszönhetjük, hogy ennyire
szerették a kis cukrászdánkat… eddig – tette hozzá reményvesztetten, és
újra lehajtotta a fejét. Ekkor már nem vérzett a homlokán a seb, de az
arcán, és gondolom, hogy szerte a testén is, horzsolások, kék-zöld foltok
éktelenkedtek. Mikor kérésemre a tagjait megmozgatta, különösebb
fájdalom nem nyilallt beléjük, így vélhetően csontja nem tört. Ma már nem
tudtam érte többet tenni, így, miután lesegítettem róla a kabátját, „jó
éjszakát” kívánva elbúcsúztam tőle.
Útban a szobám felé még bekopogtattam nagyanyámhoz is, aki
biztosított róla, hogy Vilma a körülményekhez képest jól van. Ma egy kis
híg tyúkhúslevest is belediktált, amit nem hányt ki – ez jó jel volt. Azt
azonban nem engedte, hogy megnézzem őt, még az ajtóból sem.
– Azt üzeni, hogy gondoskodj a macskáiról, amíg ő meg nem gyógyul
– szólt ki a résnyire nyitott ajtón. – Ma már lejjebb hagyott a láza, és a
hideg sem rázza annyira, így már a kis kedvenceire is gondolt. Hanem
Zsini – tette még hozzá –, reggel első dolgod legyen elkészíteni neki a
borogatást a gyomrára! Az nagyon jót tett.
A gyógyfüvekből, élesztőből készült pépet és ecetet vagy bort
tartalmazó borogatást már Katánál is alkalmazta, és állítólag segített a
görcsök csillapításában. Megígértem neki, hogy azzal fogom kezdeni a
napot, majd elköszöntünk egymástól, és nehéz szívvel végre nyugovóra
tértem.
Ekkor odakint már pirkadt az ég alja.

Augusztus 15-én
Vilma hál’ istennek jobban lett mára. Apám is összeszedte magát kissé az
alattomos támadás után, ami sokkal inkább a lelkén és a büszkeségén ejtett
sebet. A boltunk kétségbeejtő állapotban van, nem is tudjuk, hogyan és
mikor lehet majd ismét kinyitni. Gyuri inast és a segédeket sajnos egyelőre
el kellett küldenünk, amit mind elkeseredetten vettek tudomásul –
különösen Gyurka, aki szinte második apjaként tiszteli apámat, és
otthonának tekintette a cukrászműhelyt, ezért keservesen sírva ment haza.
Reggel, ígéretemhez híven, haladéktalanul elkészítettem a
gyógyfüves borogatást Vilma hasára, és még teát is főztem, székfűből és
fodormentából. Hamarosan Mosonyi doktor is megérkezett, Gáspárral
egyetemben, aki, amikor meglátott a teáskannával és a gyógyfüves
zacskóval a kezemben, mélyen meghajolt.
 – Jó reggelt, Gruber kisasszony – köszöntött a doktor, mire én is
megálltam, és meghajtottam a fejem. – Hogy van a kis betegünk?
– Jobban, de… édesapámnak is szüksége lenne vizsgálatra, doktor úr.
Amikor éjjel szétverték a cukrászdánkat…
– Ó, idejövet láttuk, hogy be van törve a kirakata! – szólt közbe
Gáspár aggodalmas arccal. – Csak nem támadás érte kegyedéket,
kisasszony? – közelebb lépett, és olyan mozdulatot tett, mintha minden
veszélytől védelmezni szeretne. Könnyek gyűltek a szemembe.
– Éjszaka betörtek a boltba… azzal vádolnak minket, hogy innen
terjedt tovább az epekór a palotába. De ez nem igaz! – fakadtam ki. – Aljas
rágalom. Mindenesetre apám is elszenvedett néhány ütleget. Azt állítja, jól
van, de én szeretném, ha őt is megvizsgálnák.
Mosonyi doktor és Gáspár egymásra néztek, majd az orvos komoran
biccentett.
– Rendben van. Miután Vilma kisasszonyt megvizitáltuk, őhozzá is
benézünk. Add csak ide azt a fiolát, Gáspár fiam!
Gáspár átnyújtotta neki az üvegcsét, amiben, amennyire a szagából
meg tudtam állapítani, klórmész lehetett. Ez bizonyára erősebb védelmet
jelentett, mint az ecettel átitatott kendő, amit eddig használtak. Gáspár a
kendőt is az arcára kötötte, és mielőtt a nagybátyja nyomában belépett
volna Nagymama szobájába, felém fordult.
– Georgina kisasszony, ha bármiben lehetek a szolgálatára…
Ekkor már nem bírtam tovább. Megráztam a fejemet, majd sírva a
szobámba menekültem. Kisvártatva azonban összeszedtem magam, és
eszembe jutott a másik, hajnalban tett ígéretem. Az udvaron az
anyamacska már nagyon éhes lehetett – panaszos nyávogással fogadott, és
amikor megszimatolta, hogy némi életmaradékkal érkeztem, hangosan
dorombolva dörgölődzött a lábamhoz.
– Jól van, Cirmos, itt van, ni, egyél egy kis levest. Látod, rizskása is
van benne, sőt egy kis hús és csont is. Jó étvágyat!
Cirmosnak nem kellett kétszer mondani, nekiesett az ennivalónak.
Ameddig ő lefetyelt, én a kiscicákat cirógattam, és a kedvességük, a
játékosságuk kis időre elterelte a figyelmemet a bajainkról. Úgy
belefeledkeztem a macskakölykökkel való foglalkozásba, hogy észre sem
vettem, amikor valaki megállt a hátam mögött.
– Georgina kisasszony!
 Ezt a hangot ezer körül is megismerném! Nyomban felugrottam, és
fülig vörösödve simítottam le a szoknyámat. Ma már másodjára fordult
elő, hogy Mosonyi Gáspár, akit sokáig csak fentről, az ablakomból
láthattam, és akkor is csak az orrát-száját eltakaró kendőben, fedetlen
arccal és ilyen közel áll hozzám. Nem csoda hát, hogy zavarba jöttem.
– Szeretném újfent biztosítani arról, hogy bármiben számíthat a
segítségemre – mondta komoly arccal. – Csak egyetlen szavába kerül…
– Hogy van a húgom? – kérdeztem elszoruló torokkal.
– Sokkal jobban! – halványan elmosolyodott. – Okkal bizakodhatunk,
hogy ő azon szerencsések közé fog tartozni, akik felgyógyulnak ebből az
átkozott kórból.
– Ó, hála istennek! – szorítottam a kezemet a szívemre. – Már úgy
aggódtam érte! Tudja… – tettem hozzá megkönnyebbülten –, Vilma
sokszor felbosszant, de csak most jöttem rá, mennyire szeretem a húgomat.
A világ sokkal sivárabb lenne nélküle.
– Minden halottunkkal az lesz – felelte töprengő arckifejezéssel. – És
mostanság sokakat idő előtt elveszítünk… az édesapjának sem esett
komoly baja egyébiránt – tette hozzá. – A kedélyállapota természetesen
nem fog egyhamar helyrejönni, de ezen sajnos mi a szerény eszközeinkkel
nem tudunk segíteni.
Ekkor Mosonyi doktor jelent meg az udvarra vezető lépcső aljában,
és intett Gáspárnak, hogy kövesse. Ő felém fordult, és meghajolt.
– Most már mennem kell, Georgina kisasszony. Mint mondottam: ha
bármire szüksége lenne…
– Sokan vannak, akik nálam jobban rászorulnak a jóindulatára –
mondtam ekkor, amire mintha csalódott kifejezés suhant volna át az arcán.
Erre legszívesebben azonnal visszavontam volna a szavaimat, de már késő
volt. Az orvossal együtt mindketten sietve távoztak, és én már csak akkor
tudtam megszólalni, mikor becsukódott utánuk a kapu.
– Ó, hiszen én nem akartam megbántani. Hiszen… ezekben a sötét
napokban csak önben van minden reményem, Mosonyi Gáspár uram!

Augusztus 17-én
Vilma ma már talpon van, habár még igen bágyadt és erőtlen, a legkisebb
erőfeszítés is nehezére esik. Az arca nyúzott és beesett, és olybá tűnik,
mintha hirtelen tíz esztendőt öregedett volna. Ha olyasvalaki látna minket,
aki nem ismer, a húgom helyett a nővéremnek gondolhatná.
De életben maradt! Hála elsősorban a nagyanyám önfeláldozó és
gondos ápolásának, másodsorban pedig Mosonyi doktor úr higgadt és
hozzáértő kezelésének. No meg a Gondviselésnek, akihez nem győztünk
fohászkodni.
Most már leginkább apám miatt aggódom, akinek az állapota nem
sokat javult. A sérüléseit ugyan ellátta Mosonyi doktor, azokkal egyéb
teendő nem volt, és ő maga is hangoztatta, hogy még szerencséje is volt,
hogy ennyivel megúszta az aljas gazemberek támadását, ám a lelki erejét
nem nyerte vissza.
A szeretett cukrászdánk romokban hevert, és egyelőre reményünk
sem volt rá, hogy egyhamar rendbe tegyük. Gyurka és az egyik segédünk
ma reggel meglátogattak, ám a betegségtől való félelmükben nem lépték át
a ház küszöbét, csak az ajtóból beszélgettünk velük – jobban mondva
főként én, ugyanis apám szokatlanul hallgatag volt. Ők felajánlották, hogy
néhány jóbarátjukkal eljönnek, és segítenek eltakarítani a romokat, amit én
örömmel elfogadtam, és hálásan megköszöntem.
– Nem tudlak benneteket megfizetni – mondta apám komoran, de
Gyurka felemelte a kezét, és félbeszakította (azelőtt ilyesmit nem
merészelt volna).
– Semmi baj, Gruber mester! Majd felírjuk a kéménybe korommal,
hogy ezzel adósunk, és amikor alkalma lesz rá, megtéríti.
– Látja, apámuram – mondtam neki később, mikor a két suhanc már
eltávozott. – Mégiscsak a jó emberek vannak többségben ezen a világon.
Hát ne csüggedjünk! Egy szép napon vége lesz ennek a járványnak, és
akkor mindent ott folytatunk, ahol félbeszakadt.
Erre ő nem válaszolt, csak a fejét ingatta, én pedig úgy láttam, most
jobb lesz, ha nem feszegetem a kérdést.

Augusztus 18-án
Ma nagy meglepetés ért bennünket. Szerény ebédünket fogyasztottuk
éppen, amit nagyanyám és én együtt készítettünk. Kata halála után cseléd
nélkül maradtunk, és most nem engedhettük meg magunknak, hogy valaki
mást vegyünk fel a helyére. Takarékoskodni kellett, hiszen a feldúlt
cukrászdánkban nem folyhatott munka, és a kevés félretett pénzünk napról
napra apadt. Meg aztán ezekben a vészterhes időkben nehéz is lett volna új
cselédet találni, különösen, hogy olyan rossz hírbe keveredett a házunk.
Még akkor is, ha a támadás óta kissé lecsillapodtak a kedélyek, és már
nem vádoltak minket a cholera terjesztésével. Legalábbis nyíltan nem,
ámbár azt nem tudhattuk, miket sugdosnak egymásnak az emberek a zárt
ajtók és a behúzott függönyök mögött.
Főzeléket ettünk, tojással és kenyérrel, ami ugyan többnapos volt, és
egy kicsit szikkadt, de még ehető. Szótlanul kanalaztuk az ételt –
egyikünknek sem volt kedve társalogni, és én fájó szívvel emlékeztem
azokra a napokra, amikor még az ilyen, közösen elköltött ebédek vidám,
hangos események voltak, Vilma nevetgélésével, nagyanyám szelíd
dorgálásával és apánk történeteivel a nagyvilágból, vagy akár innen, a
szomszéd utcából.
Hirtelen – a legnagyobb ámulatunkra – azt hallottuk, hogy nyílik,
majd becsapódik a kapunk, és szapora léptek dobognak a lépcsőn.
Felálltam az asztaltól, és megfordultam, hogy így fogadhassam a váratlan
látogatót, bárki is legyen az. Mikor kisvártatva betoppant, örömömben és
meglepetésemben felsikoltottam, és a következő szempillantásban már a
karjaiban voltam.
– Ignác! Drága bátyám! Csakhogy itt vagy… – elcsuklott a hangom,
és egyszeriben mintha hatalmas kő esett volna le a szívemről. Most már
minden rendben lesz! Itt van a mi egyetlen fivérünk, aki erős, okos és
talpraesett. Ha ő itt van velünk, több baj már nem érhet minket.

Augusztus 19-én
Hosszú idő óta ma először léptem ki a házból Ignác bátyám társaságában.
Ahogyan karonfogva sétáltunk, szinte szédültem a hetekig tartó bezártság
után. Nem voltak sokan az utcán, látszott, hogy az emberek csak akkor
teszik ki a lábukat otthonról, ha valami halaszthatatlan dolguk akad.
 Nekünk ilyen nem akadt – Ignác csak azért ragaszkodott hozzá, hogy
sétáljunk egyet, mivel szerette volna, ha kicsit kiszellőztetem a fejemet.
Váltig állítja, hogy ily módon nemigen kaphatja el az ember a
betegséget… kivált, hogy valóban alig-alig találkoztunk járókelőkkel.
Azért mi is tiszta, ecettel kimosott és vasalt kendőt kötöttünk az arcunk
elé, az esetleges miazmák ellen.
– Hogyan sikerült eljönnöd Bécsből? – kérdeztem. – Nem zárták le a
várost?
– Nem, a fővárosba még nem ért el a cholera. Az a néhány héttel
ezelőtti riadalom, amiről írtam, vaklármának bizonyult. A várost szorosan
őrzik, de csak befelé van szigor, kifelé az jön, aki akar. Jöttem volna előbb
is, de még tartottak a vizsgáim, és apánk a legutóbbi levelében
megparancsolta, hogy azokat maradéktalanul tegyem le. Azt is írta, hogy
ha lehetséges, maradjak Bécsben, ott nagyobb biztonságban vagyok, de
nem volt maradásom. Buda határában jelentkeztem a Contumatzián, de a
Bécsből jövőket nem állították meg. Csak megkérdezték, nem érzem-e
betegnek magamat, megnézték a szememet, a nyelvemet, de ezután tovább
engedtek.
– Hála istennek! – megszorítottam a karját. – Nem is tudod, mennyire
örülök, hogy hazatértél. Önző vagyok, hiszen apánknak igaza volt,
Bécsben kellett volna maradnod. Oda nem fogják beengedni a kórságot,
már csak a császári család miatt sem.
– Ha a kórság oda is be akar ütni, semmi sem tudja útját állni – Ignác
megvonta a vállát. – Ami pedig a császári családot illeti… ők ilyenkor
nyáron egyébként is Schönbrunnban vagy a Belvederében laknak, ahol
friss a levegő, és nyoma sincs semmiféle ragálynak. De akár őket is
utolérheti, mindezek ellenére. Egy ilyen járvány mindig kiszámíthatatlan.
De mondd csak, Zsini – megállt, és felém fordult. – Mi van Lujziékkal
odaát, Pesten? Úgy olvastam, ott erősebben dühöng a ragály, mint itt,
Budán, különösképp a Várban, ahol szerencsére elég távol és főleg
magasan vagyunk a Duna káros kipárolgásától. Van róluk híretek?
Megráztam a fejem.
– Nem, régóta nincsen. Még amikor egy ideig át lehetett kelni a
Dunán, a járvány itteni kezdetén, apánk járt náluk, és akkor
megnyugodtunk abban, hogy mind jól vannak. De azóta… Pedig, ha a Vár
mellvédjéről lenézünk a túlsó partra, úgy vélhetjük, csak egy
karnyújtásnyira vannak tőlünk. De most ez véghetetlen távolság. Mintha
egy másik világban élnének. Én mindenesetre esténként értük is
imádkozom, és reménykedem, hogy az Úr megőrzi őket nekünk.
– Milyen furcsa! – Ignác röviden felnevetett. – Ha nem Bécsben
tanulnék, hanem, mondjuk, Debrecenben, akkor most éppen csak hozzájuk
tudnék menni, és rólatok nem lenne hírünk. Hanem… Zsini, még afelől is
határoznunk kell, mi legyen a bolttal. Ma jártam odabent, és el kell
mondanom, hogy azok a gazemberek alapos munkát végeztek. Őszintén
szólva, nem tudom, mikor lehet ott ismét kinyitni a cukrászatot.
Felsóhajtottam.
– Azt én sem tudom. Tetejébe szegény apánk a sajnálatos eset óta
nem a régi. De hisz’ te is láthatod! Mintha hirtelen megöregedett volna, és
elveszítette volna minden reményét, életkedvét.
– Igen, én is észrevettem – Ignác egy pillanatra elgondolkodott. –
Mióta hazajöttem, szüntelenül ezen töprengek. Az igazat megvallva, én
szívesen nyitnék itt, a cukrászda helyén egy patikát. De ez csak egy év
múlva lehetséges, miután befejezem a tanulmányaimat, és hivatalosan is
patikárius leszek. Nem tudom, addig mi lesz, hiszen meg kell élnetek
valamiből. De erről majd még beszélgetünk… egyelőre van időnk, és amíg
a ragály tombol körülöttünk, úgysem tehetünk semmit. Most gyere,
menjünk vissza – újra belém karolt. – A többiek már biztosan várnak
minket. Hazafelé még friss kenyeret is kell vennünk, Nagymama
meghagyta, hogy anélkül ne térjünk vissza.
Megfordultunk, és elindultunk hazafelé. A lépteink messzire
visszhangzottak a kihalt utcákon, a nyári, tűző napban felforrósodott
kövezeten.

Augusztus 20-án
Ma Szent István király és apostol ünnepe van, amelyet eddig minden
évben igyekeztünk méltón megtartani. A legszebb ruhánkat öltöttük
magunkra, és misére mentünk a Nagyboldogasszony-templomba.{11}
Körmenet is volt mindig, amelyen az egyházi és az országos méltóságok, a
főurak és a tiszti kar tagjai pompázatos díszruházatukban vonultak ki, a
rengeteg bámészkodó csodálatát és vivátozását kiváltva. A Kurir szerint a
misét ma is megtartják, de kötve hiszem, hogy most is a szokásos tömeg
venne részt rajta. Mi mindenesetre nem megyünk. Azt hittem, Vilma ezért
is el lesz keseredve, mivel az ilyen alkalmakkor mindig ő volt köztünk a
leglelkesebb. Ám most mintha őt is kicserélték volna. A betegség
utóhatásai még nem múltak el nála, és folyton kedvetlen, fáradt,
étvágytalan. Egyedül a macskáiban leli örömét – órákig eljátszik velük az
udvaron. Sőt, tegnap a kedvencét, egy kis cirmost még a szobánkba is
felhozta, és megkért rá, hogy ezt ne áruljam el senkinek.
Természetesen megígértem, annak ellenére, hogy a kismacska az éles
körmeivel kissé kirojtozta a szoknyám szegélyét.
A szokott helyemen, az ablakomnál most is sokat időzöm. Főleg a
naplómat írom, de azért az utcát is szemmel tartom, hogy mi minden
történik ott. Manapság már szinte meg sem rendülünk, amikor újfent egy-
egy halottat szállító gyászos szekér zörög végig előttünk. Ilyenkor
keresztet vetek, és elmormolok egy gyors imát a szegény megboldogult
lelki üdvéért.
A Magyar Kurirt mostanában apám engedi elolvasnom… jobban
mondva nem tiltja meg, ámbár nem is biztat erre. Ő már nem olvas fel
nekünk belőle, mint azt régebben rendszeresen megtette, én viszont
továbbra is kíváncsi vagyok a világ és hazánk történéseire. Ugyan addig
nem jutok hozzá, amíg ő az utolsó betűig ki nem olvasta, így mindig
néhány nap késéssel tudom meg a híreket. Persze most a cholerával
kapcsolatos újdonságokat követem a legnagyobb érdeklődéssel. A
Kurirban időről időre részletesen közlik a vármegyékben és a nagyobb
városokban lévő megbetegedettek, gyógyultak és a megholtak számát is.
Eszerint Budán augusztus 16-ig összesen 802 beteget tartottak
számon. Ezek közül 15 halott, 650 meggyógyult (köztük az én húgom is),
és 65-en még betegeskedtek. Ez az országos helyzethez képest még igazán
biztatónak mondható. Az egész országban ugyanezen napig 35 342-en
betegedtek meg, ebből 6078-an gyógyultak fel, 16 887-en elhaláloztak, és
12 377-en még orvoslás alatt állnak.
Egy cikkben pedig azt olvastam – amit hiszek is, meg nem is –, hogy
a kór ilyen gyors elterjedése mögött természeti jelenségek állhatnak.
Állítólag már a keletkezését is egy földindulás idézte elő, valahol Indiában,
a Gangesz partján. A szerencsétlenséget felhőszakadások, villámlások
kísérték, és ekkor a föld alól kiszabadult mérges gőzök, gázok elterjedtek
az egész világon. A járvány kitörése előtt egyes feljegyzések szerint
nálunk is furcsa színű és zavaros volt a Tisza vize, valamint Debrecen
határában a juhászok félelmesen sötét, fenyegető fellegeket láttak, majd
fojtó büdösséget éreztek. Utóbb közülük többen is megbetegedtek, és
néhányan meg is haltak.
Ekkor eltöprengtem, vajon itt, a Dunánál a cholera kitörése előtt
észleltünk-e hasonlókat. Nem emlékeztem rá, hogy a folyam a szokásosnál
zavarosabb lett volna, és bűzt sem éreztünk – a közönséges halszagon
kívül, ami a part közelében a halászok csónakjairól szokott terjengeni. Az
való igaz, hogy rekkenő hőség volt azokban a napokban, éjszakára viszont
lehűlt az idő, és záporok áztatták az utcákat. Az utolsó megtartott vásárt is,
még júniusban, elverte az eső. Mikor aztán kisütött a nap, a pocsolyák
szinte párologni kezdtek…
Ej, de hiszen úgysem tudom én ezt egymagam kiokoskodni! Talán
apámnak igaza volt, amikor nem engedte, hogy mindent összevissza
olvassak az újságból. Sose hittem el neki, hogy a sok, egymásnak
ellentmondó híradás megzavarhatja az ember fejét, de lám… most mégis
úgy éreztem, hogy az írás elolvasása után nemhogy megvilágosodtam
volna, hanem inkább még nagyobb zűrzavar van a fejemben, mint annak
előtte.
Ezért úgy döntöttem, mára elég is a hírekből – összehajtottam az
újságot, és lementem Vilmához és a kiscicákhoz az udvarra.

Augusztus 26-án
Mostanság nincs sok időm naplóírásra, hiszen amióta Kata cselédünket
elveszítettük, miránk hárult a háztartás minden gondja. Amióta Vilma
jobban lett, és Nagymamának sem kellett naphosszat az ágya mellett ülnie
és ápolnia, sokkal elviselhetőbb a helyzet. A húgom betegsége alatt senki
sem törődött igazán a ház tisztaságával, ételt pedig azt ettünk, amit
találtunk, vagy amit a kamrában fellelt kevés alapanyagból nagy hirtelen
összeütöttem: főként sült tojást, tésztát, túrós csuszát, vajas, zsíros
kenyeret. Elég szűkös választék volt, de szerencsére most már táplálóbb,
gazdagabb az étrendünk. Ignác bátyám nem fél a betegségtől, és őt apám
sem tudja parancsszóval itthon tartani, ezért ő kijár bevásárolni. Arra
persze ügyelünk, hogy a doktorok, köztük az országos főorvos úr tanácsait
kövessük, és nem eszünk túlságosan nehéz, zsíros ételeket. A nyers
gyümölcsöktől is ódzkodunk, holott azokat mi Vilmával nagyon szeretjük.
Ám mivel a cholera elsősorban a gyomrot és a beleket támadja meg, nem
ajánlatos azokat túlságos erőfeszítésre késztetni.
Tegnap aztán a házat is alaposan kitakarítottuk, különösen nagyanyám
szobáját, ahol Vilma betegeskedett. Ecetes rongyokkal áttörölgettünk
mindent, és a felmosóvízbe is ecetet öntöttünk, aminek a szagát aztán
alapos szellőztetéssel eltüntettük. Most már csak tisztaságszag terjeng
mindenütt, és a munkánk végeztével elégedetten ültünk le az ebédlőben,
hogy elköltsük a jól megérdemelt lakomát: zsenge csirkehúst, rizzsel.
Annyi húsmentes nap után valósággal elolvadt a szánkban az étel.
Ma reggel pedig elkészítettem a kedvencemet, a mazsolás kalácsot,
amit a cukrászda szétverése óta nem ettünk. Apám azóta nem volt hajlandó
semmit sem sütni, és még az sem zavarta volna, ha pocsékba megy a bolt
kamrájában felhalmozott sok hozzávaló. Mi azonban ezt nem nézhettük
tétlenül, és ma reggel, nagyanyám szoros felügyelete alatt meggyúrtam az
édes tésztát, megkelesztettük, belekevertük a mazsolát, és kisütöttük.
Mondhatom, csaknem olyan finom lett, mint apámé, amit – kissé
kelletlenül – ő maga is elismert.
Most ismét az ablakban ülök, és az utcán jövő-menő embereket
figyelem. Ma mintha kicsit többen lennének, és mivel nagyon szép idő van
– enyhe szellő teszi kellemesebbé a nyári forróságot –, lassan sétálókat,
andalgókat is lehet látni, nemcsak olyanokat, akik a dolgaik után sietnek.
Fiatal párokat láttam egymásba karolva, ahogyan mi is sétáltunk Ignáccal,
valamint szülőket a gyermekeikkel. Még ismerősöket is felfedeztem,
köztük az egyik jó barátnőmet, Frőhlich Karolinát, akinek le is kiáltottam
az ablakból (noha tudom, hogy ez illetlenség, és rendes leány nem
vetemedik ilyesmire, de talán most az egyszer megbocsátható a
viselkedésem, hiszen hetek óta nem láttam Karolinát).
– Gyere le, Zsini! – integetett fel ő is. – Elsétálunk a mellvédig, meg
vissza. Nem maradunk soká!
– Nem lehet – sajnálkozva csóváltam a fejem. – Nem mehetek ki az
utcára, csakis akkor, ha apámuram megengedi. De most túl sokan
járkálnak kint… szerinte nem lenne biztonságos.
 – Sajnálom! – mondta Karolina, majd megvonta a vállát, mire az
édesanyja megfogta a karját, és nógatni kezdte, hogy menjenek tovább.
Valamit a fülébe is súgott, mire Karolina visszanézett a cukrászdára,
csodálkozó tekintettel, mintha csak most látná, mi történt itt.
Felsóhajtottam, és már éppen visszaléptem volna az ablaktól, amikor
Mosonyi doktort és Gáspárt pillantottam meg, amint épp befordulnak a
sarkon. Napok óta nem láttam őket, még így, az ablakból sem, ezért most
majd’ kiugrott a szívem örömömben. Kihajoltam, és már-már felemeltem a
kezem, hogy üdvözöljem őket, amikor félúton megállítottam a mozdulatot,
és az arcomról is lefagyott a mosoly.
Gáspár nem nézett fel az ablakomra, noha az utóbbi időben ezt
minden egyes alkalommal megtette. Vilma elmondása szerint még akkor
is, amikor én nem voltam itt, és ha nem pillantott meg, akkor az arcáról
lerítt a csalódottsága. Most pedig… mintha szándékosan nem tekintett
volna fel, olyan mereven, elszánt ábrázattal bámult maga elé. Noha tudta,
hogy itt vagyok, erre meg mertem volna esküdni!
De mi baja lehet? Csak nem megbántottam a múltkor, amikor
felajánlotta a segítségét, és én visszautasítottam? De hiszen azóta már
jártak itt az utcában, nem is egyszer, és mindahányszor felnézett,
mosolygott és integetett is, vagy legalább biccentett, ha éppen mindkét
kezében cipelt valamit.
Vajon mit követtem el, hogy a közönyével büntet, és még ettől a
csekély örömtől is megfoszt, amit az üdvözlése jelent számomra? Hiába
törtem a fejem, nem tudtam rájönni.
És a legrosszabb az volt, hogy sejtelmem sem volt, hogyan
tisztázhatnám vele ezt a – nyilvánvaló – félreértést.

Augusztus 28-án
Egyre több a megbetegedés, és ezzel együtt sajnos a halottak száma is
lakóhelyünkön, Budán, és Lujziék városában, Pesten is, mint ahogy sajnos
az egész országban. A halálos cholera-járvány lassan a csúcspontjára ér, de
onnan már talán csak lefelé vezet az útja, és idővel megszabadulhatunk
tőle. Adná az Úr, és minél előbb!
 Bevált gyógymód még mindig nincs rá, a legbiztosabb módszer ellene
a megelőzés. A legszélesebb körben a wismuth nevezetű, színtelen-
szagtalan fehér port használják gyógyszerként, latin nevén a Magistratum
Wismuthit.{12} Ezt már mindenütt lehet kapni, sőt, Ignác szerint a
legfertőzöttebb falvakban ingyen is osztogatják, valamint az ivóvízbe is
belekeverik. A fivérem szerint azonban ezzel csínján kellene bánni, mivel
igen erős szer, és könnyen túlzásba lehet esni vele, akkor pedig többet árt,
mint használ.
A másik szer, amelyre sokan esküsznek, a salétromos bátragmész,
amivel kapcsolatosan már Lenhossék főorvos uram is figyelmeztetett
mindenkit: szörnyen káros, mérgező anyag ez, amit még
kétségbeesésünkben se vegyünk be soha. Akik, a nyavalyát elkapván,
ehhez folyamodnak, azokról utóbb a szeretteik nem is fogják biztosan
tudni, mibe haltak bele: a cholerába vagy ennek a méregnek a hatásaiba.
Ezt sajnos édesapánk is megvásárolta a házaló patikáriustól, jó pénzért, de
még szerencsére nem használtuk.
A Kurirban néhányan részletesen leírják megbetegedésük és
kigyógyulásuk történetét, arról is beszámolva, milyen gyógyszerekkel és
praktikákkal sikerült ezt elérniük. Ezzel tanácsokat szándékoznak adni
másoknak, de egyúttal reményt is igyekeznek ébreszteni a csüggedőkben
vagy rettegőkben. Lehetséges kigyógyulni az epekórból! Még akkor is, ha
a gyászos emlékű pestis óta ilyen gonosz és gyilkos ragállyal még nem
kellett megküzdenünk ebben a hazában.
Egy Morvai János nevű tiszabábolnai pap például hosszasan
beszámolt róla, hogy sokak és a maga életét is megmentette saját készítésű
hánytatóját használva. Ennek a receptjét is megadta – a legfőbb
alkotórészei azok a gyógyfüvek, amelyekből szerencsére itthon is akad. A
testet melegen tartó és izzasztó borogatásokat is leírta, és ezek oly híresek
lettek, hogy már állítólag országszerte kiprédikálták a receptjüket a
szószékekről. A plébános azt állítja, hogy több százakat kigyógyított ennek
a keveréknek a segítségével.
A horgosi orvos, Cseresznyés Sándor valami csodacseppekkel
gyógyította a falujabelieket, és állítólag ott senki sem halt meg cholerában.
Voltak azután, akik úgynevezett „homeopathiás” módszereket mutattak be
hatásosként az országos lapokban. Szerintük mielőbb szükséges kipurgálni
a betegség mérgeit, elsősorban a gyomorból, az epéből és a belekből,
hánytatás és laxálás által. A doktor önmagán is kipróbálhatta a praktikáit,
tekintve, hogy a folyó hónap elején elkapta az epekórt. Elmondása szerint
kezdetben az üres gyomrából csak híg, átlátszó hányás távozott, és amíg ez
nem változott, egyre rosszabbul is lett. De mihelyt elkezdett sárga, majd
zöld, sőt, fekete epét hányni, majd a belei is ürülni kezdtek a hashajtó
keverék hatására, máris megkönnyebbedett. Végül hosszú órákig tartó
izzadással sikerült végleg megtisztítania a testét a betegség mérgeitől.
Boldogan láttam, hogy az általa használt és felsorolt gyógyfüvek sem
különböztek nagymértékben az édesanyám régi füzetében találtaktól:
orvosi székfű, latin nevén Chamomilla, citromfű, zsálya, fodormenta és
bazsalikom, bodza. A hánytató és hashajtó keverékeket Ignác könnyen el
tudja készíteni a Bécsből magával hozott orvosi szerekből, így, ha – ne adj’
isten! – valakinek a családból vagy az ismerőseink közül szüksége lenne
ezekre, a rendelkezésükre tudunk állni. Mégiscsak nagy volt a régi
javasasszonyok századok óta gyűjtött bölcsessége!

Augusztus 31-én
Néhány napja feltűnt, hogy furcsa, kísérteties csend honol a városunkban.
Igaz, hogy a ragály kitörése óta sokkal kevesebb a járókelő, és leszámítva
az első napokat, amikor néhányan első riadalmukban megrohanták és
kifosztották a környékbeli boltokat, szokatlan nyugalom uralkodik az
utcában. Legtöbbször a holtakat szállító szekerek kerekeinek a csattogását,
nyikorgását, a lovak patáinak az ütemes dobogását halljuk.
Ma azonban rájöttem, hogy egy ideje nem harangoznak. Ezen
elámultam… egyre több a halott, és meg sem kapják a végső tisztességet?
Ám amikor ezt megkérdeztem Nagymamától, ő egyáltalán nem tűnt
megdöbbentnek.
– Jó döntés volt ez a hatóságoktól, Zsini kedves – mondta halkan. –
Az embereknek szükségük van a minél nagyobb lelki nyugalomra ahhoz,
hogy el tudják kerülni a kórt. A folytonos harangzúgás újra és újra
emlékeztette őket a mulandóságra és arra, hogy itt arat köztünk a kaszás.
Ezt persze tudjuk… de ha emlékszel, az utolsó időkben már szinte
megszakítás nélkül kongott a lélekharang. Ettől mindenki azt hihette, hogy
már itt van a végítélet napja.
 Nagyanyám bölcs szavaira nem mondtam semmit, de magamban
azon a véleményen voltam, hogy ez a baljós csend sem javít sokat a
lelkiállapotunkon. Ő ekkor helyet foglalt a kedvenc karosszékében, és
intett, hogy üljek mellé.
– Imádkozzunk, Zsini! – mondta, és a szoknyája zsebéből elővette a
rózsafüzérét. – A megholtakért, az élőkért, és legfőképpen azért, hogy
mielőbb távozzon tőlünk ez az istencsapása.

Szeptember 1-én
Ezennel a cholera harmadik hónapjába léptünk. A járvány nemhogy
csendesedne, egyre dühödtebben tombol, és úgy látszik, semmi sem képes
az útját állani. A veszteglő intézetek és a határzárak ellenére egyre
nyugatabbra terjed – immár Berlinben és az északi, jeges klímájú
országokban is megjelent, például Stockholmban, ami Svédország
fővárosa. Ez már csak azért is különös, mivel Ignác szerint az Indiából
származó ázsiai hányszékelés a meleg, nedves éghajlatot kedveli, ezért
reménykedhetünk benne, hogy a hűvösebb idő beálltával elbúcsúzhatunk
tőle. Erre a hírre nem is szólt semmit, csak a homlokát ráncolta, és
hümmögött.
A rossz hírek mellett azért öröm is ért minket – legalábbis én
igencsak boldog voltam, mikor meghallottam, bár egyesek emiatt önzőnek
tarthatnak. Ignác bátyám a minap levelet kapott a bécsi főiskolától,
amelyben értesítették, hogy az 1831–32-es tanév a császári székhelyen
csak november elsején fog elkezdődni. Tehát Ignác még két hosszú
hónapig velünk maradhat! Őrajta azt láttam, hogy örül is neki, meg nem
is… ő is nyugodtabb, ha mellettünk lehet a legnehezebb időkben, de már
nagyon hiányzik neki a bécsi diákélet, a cimborák, és – ahogyan egy ideje
sejtettem – egy helybéli leányka is, akinek már hónapok óta csapta a
szelet, amikor a cholera érkezése ennek a bimbózó kapcsolatnak is véget
vetett, legalábbis egyelőre.
Együtt tudtam érezni vele, hiszen az én szíven is sajgott. Az egyetlen
örömem ezekben a szomorú napokban az volt, amikor akár messziről is
megpillanthattam Mosonyi Gáspárt, és ő felnézett az ablakomba, rám
mosolygott és köszöntött, a fejét megbiccentve vagy a kezével intve.
Ennek most vége… Gáspárt továbbra is szinte mindennap látom, de ebben
immár nincs semmi örömem. Nem néz fel többé, nem keresi a
tekintetemet, csak gyors, céltudatos léptekkel követi a nagybátyját, hogy
fáradhatatlanul folytassák a harcukat a láthatatlan ellenséggel.
Hiszen értem én, hogy most jóval fontosabb dolga van, mint hogy egy
szegény, epekedő leánynak köszöngessen az utcáról, mégis sajnálom, hogy
valami okból láthatóan elveszítettem az irántam való rokonszenvét.

Szeptember 2-án
A mai újságban ismét közölték az augusztus 26-án ismerhető számokat a
járvány pusztításáról. Eszerint addig a napig összesen 82 740-en
betegedtek meg, 17 515-en gyógyultak ki a kórból, 41 632-en megholtak,
és 23 595-en még nem estek túl a nyavalyán.
Azért jó híreket is olvashattunk: egyes doktorok szerint az epekórság
ugyan terjed, de mintha fogyna az ereje, egyre könnyebben orvosolható is.
Megkérdeztem Ignáctól, ez vajon mennyire hihető, és ő megnyugtatott,
hogy talán igaz lehet.
– Azelőtt, a napkeleti gyilkos cholera betörését megelőzően is jelen
volt egyfajta epekór Európában, azt cholera nostrának, a mi choleránknak
nevezték. Ezért lett a mostani neve cholera morbus, azaz halálos, dögletes
cholera. De itt, a mi klímánkon esetleg ez is megszelídülhet idővel.
Mindenesetre én egyelőre még nem látom ennek a jelét… – ezzel az ablak
felé fordult, ahonnan megint egy lassan haladó halottas szekér kerekeinek
a zörgését hallottuk.
Vilma húgom szerencsére kezdi visszanyerni az erejét és az
életkedvét. Néhány napja már újfent azért nyaggatja apámat és újabban
Ignácot is, hogy hadd menjen ki ő is egy kicsit sétálni. Végül apám
engedett a folytonos unszolásnak, és Vilma nemsokára meg is jelent az
ebédlőben az egyik legszebb ruhájában és abban a kalapjában, amit nyár
elején kapott Lujzitól, de a járvány miatt még nem is volt alkalma viselni.
– Ejha! – Ignác elismerőn füttyentett, amikor meglátta. – Ilyen csinos
fruskával is régen volt alkalmam együtt mutatkozni. Zsini – fordult felém
–, te nem tartasz velünk?
 – Nem! Inkább felmegyek Nagymamához. Különben is, én tegnap is
jártam kint… igaz, hogy csak a közeli boltba mentem fűszerekért, de
mégiscsak séta volt az is. Ez most Vilma napja… ő már régóta nem
lehetett Isten szabad ege alatt.
Vilma izgatottan megpördült a tengelye körül.
– Sok beszédnek sok az alja. Menjünk már! Uram, nyújtsa a karját,
kérem!
Ignác tréfásan meghajolt, és miután Vilma a karját a bátyjánkéba
fűzte, elindultak lefelé a lépcsőn. Csak ekkor jutott eszembe, hogy nem
vitték magukkal a kis kámforos zacskókat, amiket nagyanyám készített elő
nekünk a kint esetleg terjedő káros miazma vagy romlott levegő ellen.
Felkaptam ezeket az asztalról, és az ajtóhoz szaladtam.
– Hé! – kiáltottam utánuk. – Várjatok!
De ekkor már lent voltak az utcán, és nem hallották meg a
kiáltásomat.

Szeptember 6-án
Az utóbbi napokban csúnyán elromlott az idő; megérkeztek az őszi esők,
az esernyőket kifordító széllel és vacogtató éjszakákkal. Ignác tegnap és
tegnapelőtt már korán reggel elment itthonról, és csak este, a sötétség
leszálltával tért haza. Az arca sápadt és komor volt, a kalapja karimájáról
és a kabátjáról csöpögött a víz. Vilma aggodalmaskodva sertepertélt
körülötte, míg én szó nélkül feltettem a tűzhelyre a teáskannát, hogy a
forró, fűszeres-édes ital mihamarabb átmelegítse.
– Hol kószálsz mostanában? – kérdezte a húgom nyugtalansággal és
némi irigységgel a hangjában, hiszen a bátyánk még ebben a cudar,
járványos, locspocsos időben is nálunk jóval szabadabban jöhetett-
mehetett. – Még csak az hiányzik, hogy meghűlj! Nagymama szerint az a
legbiztosabb mód arra, hogy a cholera is rád ragadjon… persze csak a
részegeskedés után.
– Ugyan! – torkoltam le. – Te sem voltál meghűlve, inni sem ittál,
mégis elkaptad. De abban igaza van Vilmának – fordultam Ignáchoz –,
hogy jobban kellene vigyáznod magadra – kitöltöttem a teát egy findzsába,
és átnyújtottam neki. Hálásan nézett rám.
 – Köszönöm, Zsini! Nos, most már elárulhatom, hogy Lujziékról
próbáltam megtudni valamit. Különleges engedéllyel át lehet kelni a
Dunán, csónakkal. De ezt az engedélyt nehéz megszerezni, ismeretség kell
hozzá, vagy jó sok pénz. Nekem egyik sincs… De találtam valakit, egy
kereskedőt, aki rendszeresen átjár Pestre, adtam neki pár forintot meg
valamennyit abból a hánytató keverékből is, amit az újságban látott recept
alapján állítottam össze. Utóbbinak jobban örült, mondhatom… De a
lényeg az, hogy megígérte, utánanéz Balogh Gábor úrnak és családjának a
Kecskeméti utcában. Holnapután tér vissza, akkor talán többet fogunk
tudni a nővérünkről és a többi szeretteinkről.
– Ó, ez csodálatos lenne! – sóhajtott Vilma. – Annyira hiányzik Lujzi
és a két kicsi fiú, Gáborka és Andráska.
Közben észre sem vettük, hogy apám is belépett az ebédlőbe. A
kezében a Magyar Kurirt tartotta, és úgy meredt valahová a semmibe,
mintha nem is tudná, hol van. Mielőbb közölni szerettem volna vele a jó
hírt, de amikor már éppen kinyitottam volna a számat, az arckifejezését
látva a torkomra fagyott a szó.
– Apámuram! – nyögtem ki végül. – Mi történt?
Leült az asztalhoz, Ignáccal szemben, és maga elé tette az újságot.
– Sok szörnyűséges hírt olvastunk már az utóbbi hónapokban, arról is,
hogy mely megbecsült és tiszteletre méltó honfitársunkat ragadta el
körünkből a ragály, de ez a mai gyászhír minden eddiginél jobban
lesújtott…
Már kezdtem belefásulni a rossz hírekbe, és mindegyiknél hajlamos
voltam azt gondolni, hogy ennél szörnyűbb már nem lehet, most mégis
összeszorult a torkom.
– Ki halt meg, apám? – kérdezte halkan Vilma.
– Kazinczy Ferenc úr, az író.
Mind elhallgattunk. Kazinczy úr! Hisz’ tudtuk, hogy már nem fiatal,
és igen nehéz élet jutott neki osztályrészül, ám még az utóbbi években is
oly serényen dolgozott, és valósággal ontotta magából a gyönyörűnél
gyönyörűbb műveket. Hát már semmi sem szent ennek az átkozott
járványnak? Nemzetünk legderekabb fiait, köztük egyik legnagyobb
géniuszunkat is elragadja tőlünk?
Apám felvette az újságot, és olvasni kezdte:
 „Litteraturánk Nesztora, Nyelvünk leglelkesebb és fáradhatatlanabb
előmozdítója, Tettes Tudós Kazinczi Kazinczy Ferencz úr, több Ts.
Vármegyék Tábla Bírája és a Magy. Tudós Társaság Tagja élete 72-dik
évében Széphalmon rövid betegeskedése után a mostani cholera- járvány
nyavalyában meghalt. Gyászolni fogja őt minden jó, s méltán siratni a
Haza. Őt se ennek, se övéinek ki nem pótolhatja senki… Áldás, békesség
hamvaira!”{13}
Estefelé még mindig a mindannyiunkat megrázó halálhír hatása alatt
voltunk, ezért szinte teljes csendben költöttük el a vacsoránkat. Még Vilma
sem szólt semmit, ami különös volt, mivel az utóbbi időben visszaváltozott
a régi cserfes bakfissá… Nagyanyám pedig alig csipegetett a lekváros-
grízes tésztából, ami pedig nagy kedvence volt. Mikor kérdeztük, mi baja,
csak a fejét rázta.
– Az időjárás változása – mondta, majd legyintett. – Tudjátok, egy
olyan vén bútordarab, amilyen én vagyok, megérzi ezt a csontig hatoló,
nyirkos időt. Most pedig, ha megbocsátotok…
Ezzel felállt, és visszavonult a szobájába.

Szeptember 7-én
Nagyanyám valószínűleg megfertőződött a cholerával. Ma reggel nem jött
elő a szobájából, és ekkor rosszat sejtve bekopogtam hozzá. Alig hallható,
gyenge hangon szólt ki, hogy nem érzi jól magát, és nehogy bemenjek
hozzá, de én nem hallgattam rá, és benyitottam. Az ágyában feküdt, ősz
haja kibontva, ziláltan terült szét a párnáján, az arca pedig sápadt, sőt
szinte szürkés volt. Láttam, hogy az ágya melletti éjjeliedénybe hányt
éjszaka, de amikor közelebb léptem, hogy kivigyem, felemelte a kezét, és
megállított.
– Ne gyere közelebb! Az istenért, Zsini… nem látod, hogy ez az
epekórság?
– De miért? – tördeltem kétségbeesetten a kezem. – Honnan kaphatta
el? Mikor Vilmát ápolta, és utána is, semmi baja sem volt!
– Ki tudja? – suttogott. – A rossz, nedves levegő… Menj ki innen!
Nem venném a lelkemre, ha te is…
 Megfogtam az éjjeliedényt, szegény Nagymamának mégse kelljen
abban az áporodott szagban tovább feküdnie, és elindultam, hogy
értesítsem apámat és Ignácot.
Hamarosan Mosonyi doktor is megérkezett, méghozzá Gáspárral
együtt, ám ekkor én már olyannyira kétségbe voltam esve Nagymama
miatt, hogy eszembe sem jutott, hogy a viselkedéséért most büntetnem
kellene, vagy legalább megbántottnak kellene mutatkoznom.
– Mi baja van, doktor úr? – kérdezte tőle apám, habár a választ már
mind előre sejtettünk.
– Minden jel arra mutat, hogy sajnos a cholera morbus újabb esete – a
doktor a szemöldökét ráncolta, és az arcán őszinte sajnálkozás látszott.
Kedvelte nagyanyámat, és felnézett rá, különösen azért, ahogyan
nemrégiben a húgomat ápolta, és végső soron megmentette az életét. Utána
meg is jegyezte a fülem hallatára, mennyire örül, hogy a kórság őrá nem
ragadt át. Most mégis utolérte a sorsa, holott nem járt olyan helyen, nem
találkozott olyasvalakivel, aki terjeszthette volna.
– Ki fogja elvállalni az ápolását? – kérdezte az orvos, mire én
gondolkodás nélkül rávágtam:
– Én!
– Szó sem lehet róla! – jelentette ki azonnal apám, majd néhány
minutumnyi gondolkodás után hozzátette: – Felveszünk mellé valakit.
Kata halála után úgyis akartam új cselédet felfogadni, csak ez az átkozott
járvány ne lenne!
– A járvány most is tart – mondtam nyugodtan. – Ha akkor lehetetlen
volt új cselédet találni, most is az. Kivált egy cholerás beteg mellé! Mikor
Vilma ágynak esett, Nagymama szó nélkül vállalta az ápolását, és ha én
megbetegedtem volna, engem sem hagyott volna cserben. Majd a doktor
urak – itt jelentőségteljesen Gáspárra néztem, aki eddig némán hallgatta a
párbeszédünket – elmondják, mit tegyek, hogy megvédjem magamat. Ők
ketten mindennap több fertőzöttel is találkoznak, mégsem kapták el. Én
pedig igyekszem majd maradéktalanul betartani a tanácsaikat.
– Gáspár fiam – fordult hozzá Mosonyi doktor –, mondd el a
kisasszonynak, mi a teendő. Addig én megírom a recepteket.
Bementünk nagyanyám szobájába, és én nyomban az ágyhoz léptem,
hogy kicseréljem a kezén és a lábán a meleg borogatásokat. A következő
adagot levettem a borszeszégő feletti állványról, ahol ez idáig
melegítettem. Nagymama a legnagyobb rémületemre most sokkal
cudarabbul festett, mint akár néhány perccel ezelőtt. Az ajka elkékült, az
arcbőre szürke volt, és nyirkos, a haja csapzott, és a fogai vacogtak. Mikor
rátettem a meleg gyógyfüves, ecetes zsákokat a kezére, lábára és a hasára,
úgy tűnt, kissé megkönnyebbült. Ekkor elfordultam az ágytól, és a még
mindig az ajtóban álló Gáspárra néztem. Közben éreztem, hogy akaratom
ellenére a szemem megtelik könnyel.
– Mosonyi úr, kérem, segítsen! Mondja meg, mit tegyek, hogy
elősegítsem a gyógyulását!
Gáspár megköszörülte a torkát, és úgy láttam rajta, hogy ő is egészen
elérzékenyült, habár ezt nem akarta kimutatni. Mikor megszólalt,
kezdetben kissé mintha remegett volna a hangja, de hamar összeszedte
magát, és száraz, tárgyilagos módon közölte velem a teendőket.
– Minél melegebben kell őt tartani, úgyhogy jól tette, hogy
felmelegítette a borogatásokat. De ez csak ideig-óráig segít… teljesen és
hosszasan meg kell izzasztani, hogy így is távozzanak belőle a mérgek.
Van itt a házban fonott nádszék?
Egy pillanatig tanácstalanul néztem rá, de aztán érteni véltem, miért
kérdi.
– Ah, nem is tudom… De igen! Apám dolgozószobájában van egy
ilyen karosszék, csak azért nem jutott rögtön eszembe, mert le van takarva
pokróccal. Abban szeret pipázni…
– Helyes, akkor azt fel kell hozni, és Gruberné tekintetes asszonyt
ráültetni mezítelenül. Persze, le kell őt takarni tetőtől talpig lepedővel –
tette gyorsan hozzá, mikor meglátta döbbent arckifejezésemet. –
Leginkább úgy, hogy csak a szeme és az orra látszódjon ki. Na most… a
szék alá felforrósított köveket kell tenni, rájuk ecetes vizet locsolni, és
addig párologtatni, míg a páciens bőségesen izzadni nem kezd. Ezt már ma
tegyék meg, méghozzá mielőbb. Ezután továbbra is tartsák őt melegen, és
ha a tagjai görcsölnek, azokat ecetes, meleg ruhával dörzsölgessék. Eret
vágni, piócázni nem javasolt, ezt Lenhossék főorvos urunk is ellenjavalja.
A nagybátyám hagy majd itt orvosságokat, leírva azok használatát, és
recepteket is, amelyeket bármelyik patikában ki tudnak váltani. De úgy
vélem, hogy a húga betegsége idején nem is használtak fel minden
orvosságot. Van köztük nyugtató hatású keverék is, ezt az izzasztókúra
után itassák meg vele.{14}
 – Igen, igen, maradt még belőle – helyeseltem buzgón. – A
klórmészből is adjunk neki?
– Semmiképpen se! – vágott a szavamba. – Tudom, hogy a
nagybátyám azt is hatásos szernek véli, de az én véleményem szerint
többet árt, mint használ. Külső fertőtlenítésre igen hasznos, de belsőleg…
mindenesetre ne adjanak belőle sokat neki. Mint ahogyan a bátragmészből
vagy a wismuthból sem, mert azok szintén inkább külső tisztításra valók.
– Akkor hát mit adjunk neki? – kérdeztem, egészen kétségbeesve.
– Azokból a füvekből főzött teát egészen nyugodtan itathatja vele – a
Nagymama ágya melletti éjjeliszekrényre mutatott, ahol egy tálkában
szárított citromfű volt, mellette pedig egy kannában székfűtea. – Az
illatukból ítélve ezek az általunk is javallott és bevált herbateák. Ezeken
kívül hánytató- és purgálószereket is használjanak bátran, ha szükséges.
Például fodormentás keveréket, abból is maradt még, remélem, utána
pedig rhebarbarát is kaphat. De maga a beteg is elmondhatja, mi az, amire
vágyik. Ha inni, enni kér, teát, meleg, könnyű levest adjanak neki. És
tartsák melegen!
– Jól van – sóhajtottam, de az jutott eszembe, hogy szegény
Nagymama ma biztosan nem fog enni kérni. Rápillantottam, és úgy láttam,
hogy mostanra mintha kicsit megkönnyebbült volna… lehunyt szemmel,
mozdulatlanul feküdt, és csak a mellkasa lassú emelkedéséből látszott,
hogy még életben van. – Köszönöm szépen a segítségét és a tanácsait –
fordultam ismét Gáspárhoz, aki meghajolt.
– Ha bármi egyébben lehetek szolgálatára…
– Nem! – vágtam rá gyorsan, mire az arcán mintha csalódottság
suhant volna át. – Azaz… most egyelőre ennyi is elég lesz. De, remélem,
mihamarabb visszatérnek majd. Már holnap?
Szomorkásan elmosolyodott.
– Eljövünk holnap is. Mindenhová elmegyünk, ahová hívnak. De,
ahogyan nagybátyám mondani szokta, a betegeket nem az orvos gyógyítja
meg, hanem az ápoló!
A szemembe nézett, olyan hosszan, hogy egészen belepirultam, és
már-már azt hittem, hogy mondani fog még valamit – méghozzá olyasmit,
aminek nem sok köze van Nagymama ápolásához. De nem szólt semmit.
Még egyszer meghajolt, majd egy hirtelen mozdulattal megfogta a
kezemet és megcsókolta.
 Ezután már nem nézett rám, hanem a lehető leggyorsabban elhagyta a
szobát. Én néhány pillanatig döbbenten bámultam utána, de nem volt időm
arra, hogy sokáig elmélkedjem a történteken. Még egy pillantást vetettem
Nagymamára, majd elindultam apám dolgozószobájába, hogy felhozzam a
fonott fűzfa karosszéket.

Szeptember 8-án
Tegnap elvégeztük Nagymama izzasztását a fűzfavessző széken, a forró
kövekre locsolt ecettel. Ettől valóban megkönnyebbült, a görcsei is
enyhültek, és főleg a láza is csillapodott. Utána ecetes vízbe mártott
gyapjúval lemostam róla a verejtéket, tiszta inget húztam rá, belediktáltam
pár kanál levest, ami után mély álomba merült. Ma reggel Ignác egy kis
időre átvette tőlem az ápolói posztot, hogy pihenhessek néhány órát. Éjjel
megint későn ért haza, és mikor belépett a betegszobába, láttam rajta, hogy
sápadt és kialvatlan.
– Olybá tűnik, hogy neked nagyobb szükséged lenne pihenésre –
mondtam neki, és gyengéden a karjára tettem a kezem. Rám nézett véreres
szemével, de elmosolyodott.
– Ne félts engem, Zsini! Sejtelmed sincs, Bécsben egy-egy
átdorbézolt éjszaka után milyen állapotban voltam. Ahhoz képest ez
semmi! Ráadásul akkor utána a tanórákon kellett helytállnom.
– De hol voltál egész éjszaka?
– Nem egész éjszaka… valamennyit aludtam is. A kereskedővel volt
találkám… emlékszel, aki átkelt a Dunán, és megígérte, hogy utánanéz
Lujziéknak.
– No és? – faggattam, noha sejtettem, hogy ha jó hírekkel
szolgálhatna, azokat már biztosan elmondta volna. Ez be is igazolódott –
csüggedten megrázta a fejét.
– Semmivel sem lettünk okosabbak. Pedig órákig fagyoskodtam a
parton, mivel a révész késett. A megbízottunk elment a nővérünk házához,
de azt üresen találta. A szomszédok is csak annyit tudtak mondani, hogy
már vagy egy hónapja nem látták egyiküket sem – ők azt hitték, hozzánk
jöttek át Budára. Mivel a kereskedő a Rókus Kórházban is járt egy
ismerősénél, ott is érdeklődött Lujziék felől. Az most a járványkórház
odaát, de ott sem tudtak róluk semmit. Mondhatnánk, szerencsére… így
reménykedhetünk abban, hogy mind egészségesek, csak elhagyták a
várost.
– Remélem így van! – keresztet vetettem. – Viszont – félrehúztam
egy sarokba, és suttogóra fogtam. – Nagymama állapota aggaszt. A
tegnapi izzasztókúra után jobban lett, még evett is valamicskét, éjszaka
viszont mind kihányta. Akkor még elfogadott egy kis meleg vizet, teát már
nem. Azóta pedig egy kortyot sem hajlandó lenyelni, csak összeszorítja a
száját, és a fejét rázza. Mikor kérdem, mije fáj, mit érez, hogyan
segíthetnék, nem felel semmit. Csak lehunyja a szemét, és mozdulatlanul
fekszik.
Mindketten a betegre néztünk, aki most is ugyanúgy feküdt, ahogyan
már órák óta. Az arcán egyetlen izom sem rezdült, de így is látszott rajta,
hogy szenved. Ignác megfogta a vállamat, és gyengéden taszított rajtam
egyet.
– Eredj, és próbálj meg aludni. Szükséged van a pihenésre, hogy
tovább segíthessünk Nagymamának.
Szót fogadtam neki, és magamban hálát adtam Istennek, hogy ilyen
derék bátyám van.

Szeptember 9-én
Tegnap végül sokkal tovább aludtam, mint eredetileg szerettem volna –
valóban nagyon fáradt lehettem. Mikor felébredtem, az első gondolatom az
volt, hogy borzasztó éhes vagyok, a következő pedig, hogy hány óra lehet.
Kiderült, hogy dél is elmúlt, és a többiek már az ebédet is elköltötték.
Miközben a sebtében felmelegített levest kanalaztam, apámtól megtudtam,
hogy Nagymama sajnos nem lett jobban, bár rosszabbul sem. Ugyanúgy
nem eszik semmit, és csupán egy kevéske vizet tudtak belediktálni. Ignác
nagy erőfeszítéssel egy kis orvosságot is megitatott vele, de az nem
hánytató vagy hashajtó volt, mivel ezek már véglegesen legyengítenék,
hanem a Gáspár által említett nyugtatószer. A következő izzasztókúrát is
elhalasztotta, ugyanezen okból. Először kissé meg kellene erősödnie, az
pedig nem történik meg, amíg nem eszik valamennyit.
 – Hanem, kislányom… – terelte hirtelen másra a szót apám. – Ma is
itt járt az orvos a fiatal segédjével. Mikor beléptünk a beteghez, és
meglátták Ignácot, ugyancsak meglepődtek. Mosonyi doktor persze
nyomban tudta, kicsoda, hiszen ismerte őt suhanc kora óta, és igen
megörült neki. Tudta, hogy Bécsben tanul, és hogy patikáriusnak készül.
Ignác azt is elmondta, hogy a cukrászat helyén patikát készül nyitni… Ezt
is örömmel fogadták.
– Mindketten? – kérdeztem, és nagyot nyeltem.
– Hát persze… Bár az ifjú unokaöcs ma még a szokásosnál is
szótlanabb volt. Mikor látta, hogy nem te vagy a szobában, hanem Ignác,
az arca egészen elborult – apám halványan elmosolyodott, és
jelentőségteljesen nézett rám –, amit meg is tudok érteni. Aztán ahogyan
Mosonyi doktor beszélgetett a bátyáddal, mintha felvidult volna. Mikor
elköszöntek, már úgy fogott kezet Ignáccal, mintha régi barátok lennének.
– Ó! – csak ennyit feleltem. Mit nem adtam volna, ha én is bent
lehettem volna abban a szobában! – Most már mennem kell – mondtam, és
felálltam az asztaltól. – Felváltom végre Ignácot. Kimerítő éjszakája volt,
és azóta is talpon van.
– Drága gyermekeim! – apám csak ennyit mondott.
Tudom, hogy sajnál minket, de azzal is tisztában vagyok, hogy ő nem
lenne képes éjt nappallá téve a nagybeteg édesanyja mellett virrasztani. A
boltunk feldúlása és a megveretése óta csak árnyéka volt önmagának, és
mindezt csak tetézte a cholerától való rettegése, amibe kis híján bele is
betegedett… már ha ilyesmi egyáltalán lehetséges. Azt is jól tudom, hogy
szégyellte magát a viselkedése miatt, habár egyikünk sem tett soha még
csak halvány célzást sem erre.
A betegszoba felé tartva fájó szívvel gondoltam arra, hogy egy ereje
teljében lévő férfinak, egy családfőnek milyen könnyen tönkreteheti az
életét a körülmények váratlan és gyors rosszabbra fordulása.

Szeptember 10-én
Ma reggelre szegény nagyanyám meghalt. Csendesen hunyt el, és
amennyire meg tudom ítélni, nem szenvedett sokat. Legalábbis az utolsó
óráiban nem, amikor én voltam mellette. Az arca már régóta olyan volt,
mint egy halotté… szürke, beesett, a szemei mélyen a gödrükbe
süllyedtek, a szája elkékült. De a vonásai kisimultak, már nem feszült úgy
a bőre, mint a krízis legrosszabb pillanataiban. Az utolsó éber perceiben
már annyira gyenge volt, hogy megszólalni sem tudott, ám a tekintete
mindent elmondott. Hála volt benne, és búcsúzás – tőlünk és az élettől.
Ekkor behívtam hozzá a többieket is: apámat, Vilmát, Ignácot. Vilma tudta
magát tartani, és csak odakint, a folyosón sírta el magát, de apám már bent,
Nagymama ágya mellett is hangosan zokogott.
A járvány miatt a házakban tilos a halottakat felravatalozni. Minél
előbb el kellett távolítani a holttestet a házból, és a temetőbe vitetni, ahol
minden különösebb szertartás és főként a szeretteiknek a személyes
jelenléte, búcsúja nélkül hantolták el a holtakat. Ahol százával betegedtek
és haltak meg az emberek, ott mindet jeltelen tömegsírokban földelték el.
Szerencsére Nagymamára nem ez a sors várt. Apám megfizette a
halottszállítókat, hogy tisztességesen bánjanak vele, és hogy a rég
megboldogult nagyapám mellé temessék, ami az utolsó kívánsága volt.
Abba is beleegyeztek, hogy Ignác velük tartson, így biztosak lehettünk
benne, hogy a gyászhuszárok követni fogják az utasításainkat.
Ahogyan hetekkel ezelőtt Katától, most Nagymamától is csupán az
ablakban állva tudtunk búcsút venni. A harangok sem szóltak a lelki
üdvéért, ahogyan már régen senkiért sem kondították meg őket. Ez így
még sokkal szomorúbb volt, mint egy hagyományos temetés, de tudtuk,
hogy sokaknak még ennyi sem jutott. Vilma mellettem zokogott, annyira,
hogy a zsebkendője már lucskos volt a könnyeitől. Átnyújtottam neki az
enyémet – az én szemem száraz maradt, és csupán valami végtelen
ürességet éreztem.
Apám nem is jött ide hozzánk. Azt mondta, hogy ő már előzőleg
elbúcsúzott Nagymamától, nem akarja látni, ahogyan örökre elhagyja a
házat, ahol az utolsó éveit leélte.
Mikor a szekér (amin a nagyanyámén kívül még három másik holttest
is volt, és gyanítottam, hogy útban a temető felé még továbbiakat is
felvesznek majd) elindult, és hamarosan befordult a sarkon, Vilma kissé
már lecsillapodva belefújta az orrát a zsebkendőmbe, majd kisírt szemmel,
hüppögve nézett rám.
– Mi lesz velünk nélküle, Zsini?
 – Majd csak megleszünk valahogy – átkaroltam a vállát. – Mi még itt
vagyunk egymásnak. És Nagymama is tovább vigyáz ránk, most már
odafentről – az ég felé mutattam, és Vilma a tekintetével követte az
ujjamat.
– Igen, szerencsére ti még itt vagytok nekem – mondta. – Te és Ignác.
És édesapánk… ámbár ő mostanában…
Nem fejezte be, de én nagyon is jól értettem, mit akart mondani.
Elhúztam őt az ablaktól.
– Gyere! Hűvös van, nehogy meghűlj itt nekem. Menjünk, keressük
meg apánkat… biztosan magába roskadva ül valahol. Szüksége van a
vigasztalásunkra.
Aznap este gyertyát gyújtottunk az ebédlőben, és körülülve azt,
együtt elmondtuk Nagymamáért a fájdalmas rózsafüzért. Ekkorra már a
bátyám is hazaérkezett, de egy szót sem tudtam kihúzni belőle arról, mi
történt a temetőben. Borzalmas látványban lehetett része – ezt láttam az
arcán, és mihelyt hazaért, elővett egy üveg pálinkát az almáriumból, majd
nagyot kortyolt belőle. Máskülönben nem ivott itthon, csak legföljebb egy
kis bort az ebédhez. Nem vetette meg az italt, de azt vallotta, hogy egyedül
részegeskedni a lehető legutálatosabb viselkedés. Ám most szüksége volt
egy kis szíverősítőre, és én nem tudtam ezért elítélni.

Szeptember 11-én
Ma délelőtt apám levelet kapott, amit egy küldönc hozott egészen a
kapunkig. A levél ránézésre elég különösnek tűnt – nagyobb méretű volt,
mint általában a postai küldemények, és nagy, cifra címeres pecsét volt
rajta. Azt nem láttam, kitől jöhetett, és apám nem is mutatta meg – még
mielőtt bármit kérdezhettem volna, sietve bement a dolgozószobájába, és
becsukta maga után az ajtót. Ez mindig is azt jelentette, hogy zavartalanul
óhajt foglalkozni valamivel. Ilyenkor bekopogtatni sem volt szabad
hozzá… ha viszont résnyire nyitva volt az ajtaja, bármikor beléphettünk,
akár kopogtatás vagy kérdés nélkül is.
Ezért türelmesen vártam, hogy kijöjjön, ugyanis tudtam, hogy ha
valóban fontos hírt kapott, előbb-utóbb meg akarja majd osztani valakivel,
és most én voltam hozzá a legközelebb. Nem is csalódtam. Olyan
fertályóra múltán elő is került, a legnagyobb döbbenetemre mosolyogva,
és szemében a boldogság könnyeivel.
– Őfenségétől József nádorispántól jött a levél és egy küldemény! –
újságolta csillogó szemmel, ahogyan már nagyon régen láttam őt. –
Képzeld, Zsini, csak most tudta meg az egyik inasától, mi történt a
cukrászdánkkal, és miért. Azt írja, mélységesen felháborította, egyben
lesújtotta őt a hír. Olyannyira, hogy ragaszkodott hozzá, hogy személyesen
ő írjon nekem. Látod? Nézd, ez az ő keze írása – felém tartotta a levelet, és
én megcsodáltam a szabályos, cirkalmas betűket.
A nádor jól beszél és ír magyarul, így ezt a levelet is magyarul írta.
Nem volt hosszú, én mégis hálával gondoltam a nádorra, aki ily nagy
örömet szerzett édesapának, és felcsillantotta a reményt a teljes
kétségbeesésben.
– Ez valóban nagy kegy, édesapám! – mondtam őszinte örömmel. –
Mit írt még?
– Azt, hogy… – a szeméhez emelte a levelet. – Megtérítik a káromat,
és szeretnék, ha idővel újra megnyitna a cukrászat – felemelte a fejét, és
rám nézett. – Én azonban már döntöttem: nem lesz többé Gruber
cukrászda, hanem lesz helyette Gruber patika. Ezt meg is írom
Őfenségének. A kártérítést is a bolt átépítésére fogom fordítani… de,
Zsini, így már nem kell aggódnunk, hogyan vészeljük át azt az egy évet,
ami még hátravan Ignác tanulmányaiból. Meg vagyunk mentve! – az
öklével diadalmasan a levegőbe suhintott, én pedig összecsaptam a
tenyerem.
– Nagyszerű! Megkeresem Ignácot, ezt neki is hallania kell.
Lelkifurdalása volt, hogy hamarosan vissza kell utaznia Bécsbe, és itt kell
hagynia minket a bizonytalanságban. De most… a kedves nádorispánunk
megmentett minket!
– És az én kis Vilmám is milyen büszke lesz! – apám kihúzta magát,
én pedig a nyakába ugrottam, és nevetve megcsókoltam.

Szeptember 15-én
A főherceg nádortól kapott nagylelkű juttatás, egy zacskó csengő
aranydukát, bőven elegendő lesz a bolt rendbehozatalára. És persze az
átépítésre is futja majd belőle, hiszen egy patikába egészen más
berendezés kell, mint egy cukrászdába. Időnk is lesz az építkezésre, Ignác
csak jövő nyáron fogja letenni az utolsó vizsgáit.
– Nem is tudom – morfondírozott Ignác, amikor egyedül maradtunk
Nagymama egykori szobájában, ahol a hátramaradt holmiját próbáltuk
rendezgetni. Apám és Vilma nem éreztek magukban elég erőt ennek a
feladatnak az elvégzéséhez. – Az utóbbi napokban azon tanakodtam, hogy
talán mégis meg kellene tartanunk a cukrászatot. Milyen lesz az Országház
utca a Gruber cukrászda nélkül? És honnan fogja ezentúl rendelni a
süteményeit a főhercegi pár, no meg a fél Várnegyed?
– Vannak itt a környéken más cukrászdák is – feleltem, majd
megvontam a vállam. – Apánk döntött így, Ignác. Egy ideje már
észrevettem, hogy… belefáradt. Úgy vélem, már amúgy is csak arra várt,
hogy te elvégezd az iskoládat, és átvedd tőle a bolthelyiséget. Most
közbejött a járvány és a támadás, ami előbbre hozta a döntést, de nem
változtatta meg. Úgy látom rajta, egészen megkönnyebbült, hogy lekerült a
válláról a bolt fenntartásának a terhe.
– És ti? Mi lesz veled és Vilmával?
– Mi lenne velünk? – elmosolyodtam. – Nem vagyunk már annyira
kicsik, ne félts minket. És hát itt lesz velünk apánk, csak talán nyugodtabb
lesz, és több időt fog eltölteni velünk. Hanem, Ignác… valamit mutatni
szeretnék neked. Nézd csak!
Felálltam, és Nagymama polcáról levettem a régi, megsárgult irkát,
amelyben ükanyám receptjei voltak. Óvatosan a kezébe vette, és hosszasan
lapozgatta.
– Ezek csodálatos feljegyzések! – mondta végül elismerően. – A
gyógyfüvek erejéről mi is tanulunk a főiskolán, a régiek bölcsessége
azonban ebben is felülmúlhatatlan. Tényleg a mi családunk nőtagjai
állították ezt össze?
– Ha jól tudom, anyai nagyanyánk és anyánk írta a feljegyzéseket, de
az ükanyánk emlékei és tanítása alapján.
– Magammal vihetem? – kérdezte, mire én önkéntelenül egy tiltakozó
mozdulatot tettem, és az arcomon is láthatta, hogy nem szívesen válnék
meg a füzetkétől. – Jól van! – nevetett. – Itt hagyom neked, látom,
mennyire ragaszkodsz hozzá. De mihez akarsz kezdeni vele?
 – Nem is tudom – átvettem Ignáctól az irkát, és elgondolkodva
forgattam a kezemben. – Úgy érzem, mintha ezekről a lapokról az
ükanyám szólna hozzám. És Nagymamára is emlékeztet… az ő ötlete volt,
hogy keressük elő, és próbáljuk hasznát venni a járvány alatt. Így is volt!
Sajnos idehaza nincs annyi szárított gyógyfű, amiből az összes főzetet
elkészíthettük volna, de ha egyszer vége lesz ennek az átkozott járványnak,
Vilmával elmegyünk a Gellért-hegyre füveket gyűjteni.
– Az még odébb van – figyelmeztetett a bátyám. – De örülök neki,
hogy te is érdeklődsz a gyógyítás iránt, kishúgom. Ha megnyitom azt a
patikát, még akár a segédemmé is fogadlak.
Tudtam, hogy félig tréfál, de félig komolyan is gondolja, és örültem
ennek. Mikor aztán este nyugovóra tértem, a kis füzetet az ágyam mellé,
az éjjeliszekrényre tettem.

Szeptember 16-án
Ma reggel a Kurirban ismét leközölték a cholera-járvány ez idő szerint
legutolsó adatait.
Eddig összesen 208 556-an fertőződtek meg, 69 608-an kigyógyultak
belőle, 99 004-en elhaláloztak, és még 40 484-en szenvednek a kórságban.
Apám megjegyezte, ami már nekem is feltűnt, hogy ebbe a szörnyű kórba
csaknem a fele belehal azoknak a szerencsétleneknek, akik elkapják. És
valóban… minálunk még ennél is rosszabb volt az arány. Három betegből
kettőt elveszítettünk: Katát és Nagymamát. És ki tudja, Lujziékkal mi
lehet…
Az újságban azonban még ennél rosszabb híreket is lehoztak. Apám
ezt ismét oly fontosnak tartotta, hogy felolvasta nekünk: „Balvélekedés és
a józan okossággal ellenkező gyanakodás… a nép arra vetemedett, hogy az
uralkodó dögletes nyavalya az Igazgatószékek és a főbb rangúak
találmánya.”
Elterjedt, hogy a kutakat, italokat megmérgezték, hogy az orvosság, a
mindenütt használt wismuth valójában méreg. Az orvosok, tiszti
személyek és papok, akik segíteni próbáltak, és sokfelé a kutakba szórták a
szert, méregkeverők. Zemplén és Szepes vármegyékben zendülés tört ki, a
nemesek birtokait feldúlták. Rablás, öldöklés, gyújtogatások követték
egymást. A dühöngők megfékezésére katonákat vetettek be, és végül a
lázadást leverték.{15}
A sok borzalom ellenére én nem vagyok boldogtalan. Az ablakomból
ma reggel megint láttam Gáspárt – sietett, mint mindig, de azért felnézett
hozzám, elmosolyodott, és egy pillanatra megemelte a kalapját. Ettől
egyszeriben olyan öröm áradt szét az egész bensőmben, hogy úgy éreztem,
mintha belázasodtam volna.

Szeptember 25-én
Mikor most visszaolvastam a naplóm legutolsó bejegyzéseit, csodálkozom
rajta, hogy csak tíz nap telt el azóta. Mintha egy örökkévalóság lenne! A
világ megváltozott, és én sem vagyok ugyanaz, mint aki az eddigi sorokat,
oldalakat írta. Az utóbbi napokban megjártam a poklot, de Isten
segítségével visszafordultam, és szinte újjászülettem – mert bár annyira
gyenge vagyok, hogy a tollat is alig tudom megtartani az ujjaim között, de
élek, és érzem, hogy napról napra erősödöm.
Mint ahogyan nagyanyám sem tudta pontosan, hogyan fertőződött
meg a cholerával, úgy én sem tudtam felidézni semmi olyan eseményt,
amikor rám ragadhatott volna az epekór. Nagymamát én ápoltam ugyan, de
ő öt nappal előtte meghalt, és utána nem jártam sehol, nem találkoztam
senki beteggel, vagy aki később betegedett volna meg. Hogy a rossz,
nyirkos levegőben terjedt volna? Lehetséges, nem tudhatom… Viszont
akkor még a legelején, a rekkenő nyári időben hogyan harapózhatott el
annyira a járvány? Inkább arra hajlom, hogy megérinthettem valamit, amit
odakintről hoztunk be: egy portékát, élelmet. Ignác is ezen a véleményen
van, ezért azóta, hogy én ágynak estem, már ismét mindent igyekezünk
megtisztítani, fertőtleníteni, ami csak bekerül a házunkba.
Ignác bátyámnak soha nem tudok eléggé hálás lenni – ő az én egyik
mentőangyalom, neki köszönhetem, hogy most itt vagyok, és le tudom írni
ezeket a sorokat. A másik pedig nem más, mint Mosonyi Gáspár… de
mielőtt rátérnék arra, ők ketten hogyan rántottak vissza a halál kapujából,
az elejéről kezdem a történetet.
Aznap, amikor először tapasztaltam magamon a baj tüneteit, először
még semmi rosszra nem gyanakodtam. Vilmával és Nagymamával
ellentétben nálam ugyanis nem gyomorpanaszokkal és hányással
kezdődött a betegség, hanem eleinte enyhe, később egyre erősödő lázzal.
Estére már szinte lángolt az egész testem, és Ignác aggódó arckifejezéssel
tette a tenyerét a homlokomra, majd a pulzusomat számlálta, végül ágyba
parancsolt, és borogatást készített, hogy azzal a lázat lehúzza. A gondos
ápolása és a virrasztása ellenére egyre rosszabbul lettem, rázott a hideg, és
hamarosan jelentkezett a többi rettegett tünet: a gyomor- és bélgörcsök, a
hányás, a hasmenés. Csupán hajnalban tudtam elaludni, és a bátyám
szerint nyugtalanul hánykolódtam, sőt beszéltem is álmomban. Mikor
aztán felébredtem, a kezem és a lábam jéghideg volt, közben pedig
valósággal úsztam a verejtékben. Mikor megpróbáltam megmozdítani a
lábamat, az begörcsölt, olyan fájdalmasan, hogy felsikoltottam, annak
dacára, hogy előtte még suttogni sem volt erőm.
Ignác fáradhatatlanul küzdött értem; cserélgette a meleg, ecetes
borogatásokat, belém diktálta a gyógyszert, a herbateát, a nyugtatót,
dörzsölgette a lábamat, a karomat. Nem tudom, mit adhatott, de miután
lenyeltem az orvosságot, valami béke és nyugalom szállt meg, a fájdalom
enyhült, majd elmúlt, és végre elaludtam.
Nem emlékszem, mennyi ideig ringatott el a jótékony álom, Ignác
csak később árulta el, hogy kerek egy napot aludtam. Mikor kinyitottam a
szemem, elsőként Gáspár arcát pillantottam meg. Azt hittem, még mindig
álmodom, és nem akartam, hogy véget érjen az álom, ezért újból
behunytam a szemem – de kiderült, hogy valóság volt. Gáspár ott ült az
ágyam szélén, és megfogta a kezemet.
– Georgina kisasszony! – súgta, és gyengéden megszorította az
ujjaimat. – Hall engem?
Bólintottam.
– Akkor jól van – felsóhajtott. – Csak annyit akartam mondani, hogy
ne féljen. Minden rendben lesz!
Szerettem volna válaszolni, de úgy ki volt száradva a torkom, hogy
egy hang sem jött ki rajta, ezért ismét bólintottam.
– Most mennem kell – mondta. – De holnap visszajövök. Várni fog?
Ne mondjon semmit, csak bólintson újra.
Megtettem, mire lehajolt, és megcsókolta a kezemet. Miután kiment a
szobámból, behunytam a szemem, és visszaidéztem az arcát, a hangját, a
szavait. Igen, várni fogom őt holnap is, és azután is. Muszáj jobban
lennem, hogy lássam, amikor itt lesz, és beszélni is tudjak vele! Ezzel a
gondolattal aludtam el újra – mélyebben és nyugodtabban, mint a
betegségem kezdete óta bármikor.
Másnap valóban eljött, és harmadnap is, amikor már kicsit fel is
tudtam ülni az ágyamban, habár még olyan gyenge voltam, hogy csak
suttogni bírtam, és a fejemmel jelezni, hogy egy kérdésre igennel vagy
nemmel válaszolok. De így is hosszasan elbeszélgettünk, miközben a
segítségével lassan elkortyolgattam a langyos herbateát.
– Tudja, Zsini kisasszony – (az utóbbi napokban eltanulta az itthoni
becenevemet) –, egy időben nagyon nehezteltem ám magára! – mosolygott
kissé évődve.
– Miért? – kérdeztem, és csodálkozva tágra nyitott szemmel
próbáltam jelezni az értetlenségemet. Természetesen jól emlékeztem erre
az időre, és arra is, mennyire megszenvedtem a bizonytalanságot és azt az
érzést, hogy igazságtalanság ért, hogy ártatlanul bűnhődöm valamiért. De
most talán kiderül, mi volt a „vétkem”.
– Egy ízben láttam magát karonfogva, bizalmas beszélgetésbe
merülve egy velem körülbelül egyívású, ismeretlen ifjúval. A helyemben
bárki ugyanarra a következtetésre jutott volna, mint amire én jutottam:
bizonyára az udvarlója vagy netán a vőlegénye a szerencsés fiatalember.
Egyszeriben iszonyú haragot és sértettséget éreztem – legszívesebben
világgá kiáltottam volna a fájdalmamat, de ehelyett hazarohantam, és
aznap kimerültségre hivatkozva kimentettem magam a nagybátyámnál.
Végül úgy-ahogy megnyugodtam, és meggyőztem magam, hogy
próbáljam férfiasan, emelt fővel elfogadni a helyzetet. Hiszen mi rossz van
abban, ha két fiatal teremtés egymásra talál? Nem bűn az, még akkor sem,
ha ezzel az én szívemet összetörik. Tudtam ezt, és mégis… nem tudtam jó
szívvel gondolni kettejükre és különösen magácskára, Zsini kisasszony.
Kérem, bocsásson meg ezért a gyarlóságomért! Mikor aztán itt, a
házukban szembesültem azzal, hogy az ifjú, akivel együtt láttam, nem más,
mint a testvérbátyja, egyszerre megszégyenültem, de mérhetetlen
boldogság is volt ez számomra. Visszatért a szívembe a remény… Majd
meghallottam, hogy ön is elkapta ezt a rettenetes ragályt! Nem volt
maradásom, nyomban ide siettem, és már itt találtam a betegágya mellett
Ignácot, akivel azóta – elmondhatom – szoros barátságot kötöttem.
 Miközben hallgattam őt, a szívem egyre hevesebben dobogott, és úgy
éreztem, az arcom is lángra gyúl, ám ezúttal nem a láztól. Már éppen én is
el akartam mondani neki, mennyire boldoggá tett, hogy nap mint nap
láthattam őt az ablakomból, és milyen fájdalmat okozott, amikor közönyt
mutatott irányomban, de ekkor hirtelen kopogtak az ajtómon, és apám
lépett be a szobámba. Gáspár rögtön felugrott, és meghajolt előtte.
– Á, az ifjú Mosonyi – mondta apám némileg meglepetten. – Egyedül
a lányommal, a szobájában…
– Kizárólag az orvosaként! – vágott a szavába Gáspár, ám az arca
bíborszínt öltött.
– Értem – apám bólintott, majd rám nézett. – Ám most, hogy Zsini
már lábadozik, talán nem ildomos itt kettesben tartózkodniuk.
Ezt hallva én is elszégyelltem magam, de egyben haragudtam is
apámra – nem is olyan régen még a halálomon voltam, Gáspár volt az
egyik, akinek köszönhetem, hogy most már vélhetőleg túlélem a cholerát,
mire neki az illendőségen jár az esze. Ráadásul az ifjú orvossegéd egyetlen
szóval vagy mozdulattal sem próbált visszaélni a helyzettel. De Gáspár
láthatóan nem vette a szívére a szülői feddést, és engedelmesen
szedelőzködött. Én fájó szívvel búcsúztam el tőle.
– Ugye holnap újra eljön, orvossegéd uram? – kérdeztem a kezemet
nyújtva. – Nekem már az is felér a legjobb orvossággal, ha a szavait
hallgatom – csak ennyit mondtam, amire a szemében mérhetetlen öröm
csillant. Kezet csókolt, apámmal parolázott, és elment.
Nemsokára Vilma is bejött a szobámba, és az ágyam szélére ülve
megfogta mindkét kezemet.
– Jaj, Zsini, csakhogy már ilyen jól vagy! Én annyit sírtam az utóbbi
napokban! Nemrég elveszítettük Nagymamát, Katát, azt már nem bírtam
volna ki, ha téged is!
Ettől a gondolattól még mindig szipogott, és megtörölte a szemét. Én
halványan elmosolyodtam.
– Én is örülök… – mondtam. – Ilyenkor derül csak ki igazán, milyen
jó testvéreim vannak. Ignác éjt nappallá téve ápolt, és te…
– Én is ápoltalak! – szakított félbe. – Annak ellenére, hogy Ignác
eleinte nem akarta engedni azt sem, hogy betegyem ide a lábamat. De én
nem fogadtam szót neki, már csak azért sem, mivel én már kigyógyultam
az epebajból, és nem kaphatom el újra. Meg aztán… amikor a fürdőkádban
izzasztottunk, illendőbb is volt, hogy én voltam veled, hiszen anyaszült
meztelenül ültél ott.
– Micsoda? – kérdeztem, és döbbenetemben megpróbáltam felülni az
ágyban, ám erőtlenül visszahanyatlottam a párnámra. – Miről beszélsz? –
kérdeztem suttogva.
– Ah, hát nem emlékszel rá? Nos, talán jobb is… A délceg
orvossegéded ötlete volt, de ne félj, ő nem volt jelen a műveletnél. A
kádba ültettünk, betakargattunk lepedővel, és borszeszégőt tettünk a lábaid
közé. Ne nézz így rám! – elnevette magát. – Nem volt annyira szörnyű…
persze tényleg jobb, hogy nem emlékszel rá. De hatott a kezelés, lejjebb
ment a lázad, és utána többször is epét hánytál. Azzal távozott belőled a
méreg, legalábbis a bátyánk szerint.
Erre már halványan emlékeztem… az epe keserű ízére a számban és
az utána érzett megkönnyebbülésre. Vilmának igaza volt, az jelenthette a
fordulópontot a betegségemben.
– Tehát te is kivetted a részedet a gyógyításomból – mondtam végül.
– Köszönöm! Együtt megmentettétek az életemet.
– Ó, ez magától értetődik – ültében kihúzta magát. – Elvégre mire
valók a testvérek? De most már pihenj, látom rajtad, hogy alaposan
kifárasztottunk.
Ebben igaza volt – ekkor már magától lecsukódott a szemem, és alig
vártam, hogy végre ismét belemerülhessek a gyógyító álomba.
Mindez napokkal ezelőtt történt, és ma már az ágyamból is fel tudtam
kelni, és fel is öltöztem, habár a szobámból még nem mentem ki, Az
ebédemet is ide hozták be, és ma történt meg először, hogy nem küldtem
vissza a tányéromon lévő étel nagyobbik részét.
Most, hogy megint az ablakomnál ülhetek, és letekinthetek az utcára,
megfigyeltem, hogy ezekben a napokban mintha csillapodott volna a
járvány. Még most is el-eldöcög a házunk előtt a halottas szekér, de már
általában nem egyszerre több halottal, és nem is olyan gyakran, mint
néhány hete vagy akár néhány napja. Járókelőt is többet látok az utcán,
olyanokat, akik szemmel láthatóan a dolgukra sietnek, de már másokat is,
minden eddiginél többet, akik csupán ráérősen sétálnak, andalognak a szép
őszi időben.
Mosonyi doktort és Gáspárt ma még nem láttam, és tegnap történt
először, hogy Gáspár nem is jött el hozzám. Nem aggódtam túlságosan,
hiszen már sokkal jobban vagyok, és ezekben a hetekben az orvosoknak
nincs idejük a lábadozó betegekkel is ugyanannyit foglalkozni, mint a még
szenvedőkkel. Türelmesen várom, hogy ismét találkozzunk, és addig is
magamban újra meg újra felidézem a látogatásait és a szavait, a tekintetét.

Szeptember 26-án
Ma már Ignác bátyám karjára támaszkodva, és Vilma kíséretében az
udvarra is lemerészkedtem. Szépen sütött a nap, de nem volt túl meleg,
ezért szegény Nagymama egyik meleg kendőjét terítettem a vállamra.
Leültem a fonott karosszékre, amelyet még az ő betegsége idején
használtunk az izzasztókúrához. Vilma az egyik kismacskát az ölembe
tette, és én elcsodálkoztam rajta, milyen sokat nőttek a kis jószágok,
amióta utoljára láttam őket. Apám meglepetésként a kedvencemmel,
mazsolás kaláccsal kedveskedett, aminek már csak azért is örültem, mivel
ez volt az első alkalom, hogy a cukrászda feldúlása óta sütött valamit. Jó
étvággyal megettem, és már egy kis tejet is tudtam inni hozzá – eddig a tej
puszta gondolatára is felfordult a gyomrom.
Úgy tűnik hát, hogy Isten segedelmével, a családom önfeláldozó
ápolásának és nem utolsósorban a szerelem csodájának köszönhetően
kigyógyultam a gyilkos cholerából.

Szeptember 27-én
A mai volt életem eddigi legszörnyűbb napja. Délelőtt Ignác a városba
ment, hogy beszerezzen néhány nélkülözhetetlen dolgot a háztartásba, és
amikor visszatért, láttam rajta, hogy valami rossz hírt hallott odakint. Nem
is habozott sokáig, nyomban közölte velünk, illetve főleg velem, mivel
engem érintett a leginkább.
– Sajnálom, Zsini, de úgy hallottam, hogy Mosonyi doktor és Gáspár
is megbetegedtek a cholerában. Most a szomszéd körzetből jár ide orvos…
szerencsére már nincs annyi beteg errefelé.
Én megszólalni sem tudtam, csak leroskadtam a legközelebbi székre,
Vilma hozzám lépett, és a vállamra tette a kezét.
– Uramisten! És hogy vannak?
 Ignác megrázta a fejét.
– Erről semmit sem tudok. A helyettes orvossal futottam össze, ő
újságolta, de nagyon sietett, nem tudtam vele hosszabban beszélni.
Imádkozzunk értük, egyebet nem tehetünk.
Nagy nehezen felvánszorogtam a szobámba, és elővettem Nagymama
rózsafüzérét az éjjeliszekrényből, de annyira kétségbe vagyok esve, hogy
nem tudok odafigyelni az imádságra, folyton Gáspár jár a fejemben. A
legszívesebben felpattannék, kirohannék az utcára, és meg sem állnék a
házukig, a szobájáig! Hiszen ő is itt volt mellettem, amikor a legnagyobb
szükségem volt rá! De ez lehetetlen, én nem mehetek…
Vagy mégis?

Október 1-én
A cholera, ez a borzalmas ragály, ami az elmúlt hónapokban végigsöpört
az egész országon, és a mi családunkat is megtizedelte, úgy látszik, végre
visszavonulóban van. Senki sem tudja, hogyan és miért terjedt el, hogyan
betegített meg egyeseket, míg elkerült másokat, és most azt sem érti senki,
mitől csillapodik az ereje.
Az is bizonyosnak tűnik, hogy akiket már az utolsó napokban, a
lecsengése idején támadott meg, valahogyan könnyebben átvészelték, és
bár ők is megszenvedték a betegséget, de többnyire túlélték. Ahogyan
jómagam is, és – hála istennek! – Gáspár is. Aznap, mikor megtudtam,
hogy ő is epekórban szenved, minden józan belátás ellenére felöltöztem,
lopva kisurrantam a házból, és meg sem álltam Mosonyi doktor
krisztinavárosi otthonáig. A házba nem jutottam be, szigorúan
megtiltották, hogy bárki betegye hozzájuk a lábát, de végül egy cseléddel
tudtam beszélni. Ő azt javasolta, hagyjak üzenetet a Gáspár úrfinak, de
nekem jobb ötletem támadt. Kértem egy darab papírt, tollat, és rövid
levélkét írtam neki, amiben biztosítottam, hogy szüntelenül rá gondolok, és
mihamarabbi gyógyulást kívántam neki. Itthon apám alaposan megmosta a
fejemet, de egyáltalán nem bántam! Úgy éreztem, ennyit meg kellett
tennem a szerelmemért – tudatnom kellett vele, hogy ha nem is
látogathatom meg, lélekben vele vagyok.
 Ma pedig Ignác, aki szintén elment a házukba, felemás hírekkel tért
haza. Szegény Mosonyi doktor sajnos nem tudta legyőzni a gyilkos kórt,
amelyből annyi embert kigyógyított az utóbbi hónapokban! Gáspár viszont
szerencsére már lábadozik, annak ellenére, hogy a szeretett nagybátyja
elvesztése is nagyon megviselte. A bátyámnak azonban elárulta, hogy az
én levelem többet jelentett neki, mint a világ összes orvossága együttvéve.

Október 2-án
A mai Kurirban újfent megjelentek a járvány eddigi számai, amelyekből –
nagyon remélem – már nem lesz több.
Szeptember 27-ig 265 000-en betegedtek meg a cholerában, 102 657-
en kigyógyultak e ragályból, de 122 244-en elhaláloztak. 40 099-en még
mindig betegeskedtek, de az eddigiekhez képest ez már jóval csekélyebb
szám volt.
A napokban Budán már senki sem betegedett meg, és Pesten is csak
kevesen. Apropó, Pest! Lujziék végre előkerültek, és Gábor, a sógorom
levelet írt apánknak. A cholerát az ő szülei házában, Kisvárdán igyekeztek
átvészelni, ami végül csak részben sikerült nekik. Lujzi és a kisebbik
fiacskája, Andráska megbetegedtek a kórságban, de hál’ istennek
mindketten felgyógyultak belőle. Remélem, hamarosan meg is
látogathatjuk őket, és magamhoz ölelhetem a nővéremet és a két kis
unokaöcsémet!
Ma azt is megtudhattuk, hogy Bécsben és az egész birodalomban a
császár elrendelte a kordonok, a határzárak feloldását és a Contumatziák
megszüntetését. Amint írták, Őfelsége és a tanácsosai szentül hiszik, hogy
mostanra ezen intézkedések már többet ártanak, mint használnak. A
hónapokig tartó lezárások elválasztottak egymástól családokat, barátokat,
és rengeteg embert taszítottak szegénységbe, sőt nyomorba, mivel a
folyamatos akadályoztatás miatt természetesen a kereskedés, levelezés és
másféle kapcsolattartás sem működött. A Magistratum Wismuthit, a rossz
hírű wismuthot is rendeletileg betiltotta felséges urunk, mivel
egyértelműen bebizonyosodott a káros mivolta.
Bécs városában ugyan még javában pusztít a járvány, de ott sem
fogják ezentúl lezárni a fertőzöttek házait, és ha valaki innen,
Magyarországról szándékozik beutazni, ezentúl csupán öt napot kell majd
veszteglő intézetben töltenie. Ignác el is határozta, hogy habár még nem
kezdődik el a tanév, azért ő már visszamenne Bécsbe.
– Ó, én tudom ám, miért vágysz annyira vissza – mosolyogtam rá.
– No és mégis, miért? – kérdezte, de közben fülig pirult, így láttam
rajta, hogy bizony jól gondolom.
– Meséltél arról a leányról… hogy is hívják?
Ignác csak rövid szünet után válaszolt.
– Frida. Igazad van, de nem csak miatta megyek vissza… valami
munkát kellene találnom az iskola mellett, lehetőleg egy patikában, hogy
még jobban kitanuljam a szakmát. Ezt már a járvány előtt eldöntöttem, és
azóta csak megerősödött bennem az elhatározás.
– Remek! – odaléptem hozzá, és átöleltem a nyakát. – Hiányozni
fogsz, Ignác. Nem is tudom, mi lett volna velünk és főleg velem, ha te nem
lettél volna itt.
– De itt voltam – mondta, majd hirtelen megfogta a karomat, és
hátralépett. – Most pedig… jobb lesz, ha elmegyek. Egy testvér mindig
tudja, mikor van rá szükség, és mikor nem.
Nem egészen értettem, miért mondja ezt, de amikor megfordultam,
már láttam, hogy az imént Gáspár lépett be a szobámba. Ignác ezek után
sietve távozott, habár mi ketten ezt már észre sem vettük. Egy darabig
egyikünk sem szólalt meg, csak néztünk egymásra. Ő is mintha most
vékonyabb lett volna, az arca fehér volt, a szemében pedig tűz lobogott…
a betegség miatt vagy valami mástól? De hiszen én is megváltoztam,
lehetséges, hogy meg is csúnyultam – jutott eszembe hirtelen, és a
hajamhoz emeltem a kezem, hogy legalább azt megigazítsam kissé. Reggel
csak hanyagul tűztem fel, mivel nem számítottam látogatókra. Ám erre
nem volt időm… Gáspár közelebb lépett, és megfogta a kezemet.
– Zsini kisasszony – suttogta.
– Szólítson csak egyszerűen Zsininek – feleltem, majd
végigsimítottam az arcát. – Örülök, hogy felgyógyult!
– Ezért a pillanatért akartam túlélni – mondta, majd lehajolt, és
megcsókolt, először csak tétován, gyengéden, azután hevesebben,
szenvedélyesebben, miközben a karjával átfogta a derekamat, és magához
szorított, mintha soha többé nem akarna elengedni.
 Október 4-én
Tegnap hivatalosan is véget ért a cholera-járvány Magyarországon –
jobban mondva „hivatalosan” ért véget, hiszen egy-egy elszórt eset még
előfordul, és a bátyám, Ignác, valamint a szerelmem, Gáspár szerint elő is
fog fordulni, még akár hónapokig. A legrosszabb rémálom azonban már a
múlté! Vasárnap már misére is megyünk, és hálát adunk a
megmenekülésünkért. Másnap, hétfőn egy időre elbúcsúzunk Ignáctól, aki
szentül megígérte, hogy legkésőbb karácsonyra hazatér.
Új doktorunk van, Szőke Aladár, fiatal, rokonszenves férfi, aki a
járvány idején a legnehezebb területen, a galíciai határ menti kordonnál
teljesített szolgálatot. Ő is maga mellé vette segédnek Gáspárt, akinek –
éppen úgy, mint Ignácnak – még egy éve van hátra az orvosi
tanulmányaiból.
Még mindig gyakran kiülök az emeleti ablakomba, és amikor
meglátom őt, integetek neki, ő pedig viszonozza a köszöntésemet. Ha az
ideje engedi, be is ugrik hozzánk egy-két szóra – apám és Vilma is mindig
nagyon örülnek neki. Még nem kérte meg a kezemet, de reményeim
szerint ez a következő hetekben megtörténhet.
A járvány elején kezdtem bele ebbe a naplóba, leginkább azért, hogy
a félelmeimet és a bezártság miatti szorongásomat enyhítsem. A cholera
távozóban van tőlünk, így hát eljött az idő, hogy a naplótól is
elbúcsúzzam.
Végezetül csak annyit írok, hogy ha bárkinek később a kezébe kerül
majd ez a füzet, kérem, emlékezzen ránk, akik az 1831-es esztendőben
éltük át ezt a halálos járványt, és okuljon a példánkból.
A pusztulás közepette mind bíztunk az orvostudományban és a
hagyományos gyógyítószerekben, amelyek segítettek a kór leküzdésében,
legtöbben a hatóságok intézkedéseit is betartottuk, mégis sokakat
elveszítettünk. Nekünk, akik megmaradtunk Isten kegyelméből, most
tovább kell élni az életünket, és meg kell próbálnunk boldognak lenni.
A cholerát azonban soha többé nem fogjuk elfelejteni.
 Jegyzetek

{1}
Erzsébet Franciska Mária főhercegnő (1831–1903), József Antal
főherceg, Magyarország nádora és Mária Dorottya württembergi hercegnő
lánya.
{2}
Február 12-én Mária Anna Karolina Pia szárd hercegnővel. Ferdinándot
1830-ban Pozsonyban magyar királlyá koronázták V. Ferdinánd néven.
{3}
térképei
{4}
Ebben az évben indult a menetrendszerű hajójárat Pest és Bécs között.
{5}
I. Ferenc (1792–1835)
{6}
1830–31-ben felkelés, majd háború tört ki az orosz uralom alatt álló
lengyel országrészben. A háború nagyban hozzájárult a kolera
elterjedéséhez. A túlerőben lévő orosz hadsereg végül szeptemberben
leverte a felkelést.
{7}
Só tér, ma Fővám tér.
{8}
egyetem
{9}
Hermina Amália Mária főhercegnő (1817–1842), István Ferenc főherceg
(1817–1867), a későbbi István nádor, és Sándor Lipót Ferdinánd főherceg
(1825–1837).
{10}
kamilla
{11}
Mátyás-templom
{12}
Bizmutpor. Széles körben használták a kolera ellen, megelőzésként és
gyógyításra is.
{13}
Részlet a Bécsi Magyar Kurir 1831. szeptember 6-i számából.
{14}
Főleg ópiumtartalmú nyugatókat használtak.
{15}
1831 nyarán a Felvidék keleti részén, főleg szlovákok és ruszinok által
lakott területeken tört ki a koleralázadás, amit báró Eötvös Ignác
vezetésével fegyveresen vertek le. Az az álhír terjedt, hogy a kutakat a
beleszórt bizmutporral szándékosan megmérgezték, és ezzel
tulajdonképpen terjesztették a járványt. A lázadásnak mindkét oldalon
számos halálos áldozata volt.
 Tartalomjegyzék
1831. július 15-én
Július 16-án
Július 17-én
Július 18-án
Július 19-én
Július 20-án
Július 23-án
Július 25-én
Július 28-án
Július 30-án
Augusztus 1-én
Augusztus 2-án
Augusztus 3-án
Augusztus 4-én
Augusztus 5-én
Augusztus 9-én
Augusztus 11-én
Augusztus 15-én
Augusztus 17-én
Augusztus 18-án
Augusztus 19-én
Augusztus 20-án
Augusztus 26-án
Augusztus 28-án
Augusztus 31-én
Szeptember 1-én
Szeptember 2-án
Szeptember 6-án
Szeptember 7-én
Szeptember 8-án
Szeptember 9-én
Szeptember 10-én
Szeptember 11-én
Szeptember 15-én
Szeptember 16-án
Szeptember 25-én
Szeptember 26-án
Szeptember 27-én
Október 1-én
Október 2-án
Október 4-én
Jegyzetek
Copyright
 Copyright © Fábián Janka, 2021

Borítófotó © Magdalena Russocka / Arcangel

Felelős kiadó a Libri Kiadó ügyvezetője

Szerkesztette V. Detre Zsuzsa
Olvasószerkesztő Török Tünde
Borítóterv Féder Márta
Műszaki szerkesztő Széplaki Gyöngyi

ISBN 978 963 433 893 2

Minden jog fenntartva.